ANNA STUART

AZ
AUSCHWITZI BÁBA

ALEXANDRA
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Anna Stuart: The Midwife of Auschwitz
Bookouture, 2022 An imprint of Storyfire Ltd. Carmelite House 50 Victoria Embankment London
EC4Y ODZ, UK

Copyright © Anna Stuart, 2022

Hungárián translation © Dobos Lídia, 2023

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2023

Felelős kiadó Matyi Alexandra Felelős szerkesztő Benke Gábor Tördelte Bocz József A borítót
Niczuly Zsófia tervezte

ISBN 978 963 582 529 5

Fordította: Dobos Lídia

 Ajánlom ezt a könyvet Stanislawa Leszczynska
emlékének, és mindazokénak, akik a holokauszt
legsötétebb napjaiban is mindent megtettek, hogy
ébren tartsák a reményt.
 PROLÓGUS
1946. ÁPRILIS

A visszhangos, fapadlós helyiségben kis

gyerekágyak sorakoznak, mindegyikből egy kisbaba
néz ki tágra nyílt szemmel. Pillantásukban nincs
remény, ők még nem elég idősek ahhoz, de valami
vágyódást látok, ami belém hatol, nem, nem a
szívembe, hanem mélyebbre... egyenesen a méhem-
be. Rég volt, hogy gyereket hordtam a szívem
alatt, de az az érzés talán sosem múlik el
teljesen. Az is lehet, hogy minden gyerekből, akit
a világra segítettem, megmaradt a köldökzsinór egy
parányi darabja, ezért tudja meglágyítani a
szívemet minden csodálkozó gyerekszempár. És talán
a bábaként eltöltött huszonhét évem is hozzájárult
ehhez.
Teszek néhány lépést a szobában. A nyers fából
készült kiságyak nem újak, de tiszták, látszik,
gondos kéz munkái. Az egyikben feljajdul egy
kisbaba, majd meghallom egy nő halk, megnyugtató
bölcsődalát. A nyöszörgés megszűnik, csak a zene
marad. Csakúgy, mint minden más ebben a nagy
teremben, a dal sem valami fényes vagy tökéletes,
de a szeretet szól belőle. Elmosolyodom, és
magamban azért fohászkodom, hogy ez legyen az a
hely, amit keresünk.
- Készen állsz rá?
Odafordulok a fehérre meszelt ajtófélfába
kapaszkodó, bizonytalanul álló nőhöz, akinek
ugyanolyan kerekre nyílt a szeme, mint a
kisbabáké.
- Nem vagyok biztos benne.
Megfogom a kezét.
- Buta kérdés volt. Sosem leszel rá kész, de itt
vagy, és ez elég.
- De mi van, ha nem...?
- Akkor keressük tovább. Gyere.
Beljebb terelgetem, miközben a kedves főnővér
mosolyogva megáll a kiságyak között.
- Hát sikerült! Nagyon örülök. Remélem, nem volt
túl nehéz az útjuk.
Kiszakad belőlem egy keserű nevetés. A ma reggeli
út egyszerű volt, de az ezt megelőző évek csupa
kín és fájdalom. Olyan sötét és szennyes helyeken
jártunk, ahol senkinek sem lenne szabad, ahhoz,
hogy eljuthassunk ide, erre a lepusztult helyre,
ahol alig pislákol a remény. Mindketten
elgyengültünk, és bármit mondtam is korábban, nem
vagyok benne biztos, hogy képesek leszünk
továbbmenni.
 A nővéren látszik, hogy érti. Megfogja a karomat
és bólint.
- Már elmúltak a nehéz idők.
- Remélem, így van.
- Mindnyájan sokat veszítettünk.
Odanézek a drága barátnőmre, aki elindult az
ablak melletti kiságy felé. Egy kislány ül benne,
szőke haj keretezi komoly kis arcát, ahogy rásüt a
nap. Amint meglátja, hogy valaki közeledik,
fölkapaszkodik, a lába remeg, de elszántan áll.
Barátnőm az utolsó métereket sietve teszi meg, és
megfogja az ágy rácsát. A kislány is kidugja a
kezét. Majd’ megszakad a szívem a látványra, volt
már az életünkben annyi rács, annyi kerítés, annyi
elválás.
- Ő az? - kérdem elfúló hangon.
- Van rajta valami olyasmi, mint a tetoválás,
amiről beszélt.
Valami olyasmi... Az nem elég. Elszorul a szívem,
hirtelen én érzem úgy, hogy még nem készültem föl,
még tovább mennék, mert amíg megyünk, addig még
van remény.
Megállj, akarom kiáltani, de torkomra fagy a szó,
mert a fiatal nő benyúl a kiságyba, a karjába
veszi a gyereket, a vágy az arcán erősebb, mint az
összes árváé itt együttesen. Ideje, hogy
kiderüljön az igazság, és hogy megtudjuk,
begyógyulnak- e a szív sebei.
ELSŐ RÉSZ
ŁÓDŹ
 ELSŐ FEJEZET
1939. SZEPTEMBER 1.

ESTHER
A Szent Szaniszló- székesegyházban délre
harangoztak, és Esther Abrams megkönnyebbülve
huppant le a templom lépcsőjére, arcát a nap felé
fordította. A bőrén még érezte a meleget, ám a
lába fázott, a hideg kő már az őszt jelezte. Egy
pillanatig arra gondolt, hogy leveszi a kabátját
és ráül, de a kabát új volt, és Esther nem akarta,
hogy esetleg összepiszkolódjon. Meggondolatlan
volt, amikor világoskéket vett, csak mert a húga
azt mondta, illik a szeme színéhez.
A lány elpirult. Bolond dolog volt megvenni, de
hát Filip mindig annyira jól öltözött. Nem
extravagánsan, hiszen szabósegéd lévén alig
valamivel volt több pénze, mint egy tanuló
ápolónőnek, de látszott, ügyel a kinézetére, és
büszkén viseli a ruháját. Ez volt az első dolog,
amire a lány felfigyelt azon az áprilisi napon,
amikor a fiú először ült le a lépcső túloldalára,
neki pedig az egész teste mintha életre kelt
volna, akárcsak a közeli cseresznyefán a rügyek.
Azonnal lesütötte persze a szemét, és elszántan
nézte a kezében tartott pirogot, de alig evett az
anyja kis fánkocskáiból, meg sem kóstolta a pompás
káposztás- gombás tölteléket.
Addig rá sem mert nézni, amíg a fiú végre fel nem
állt, és indulni készült, akkor is csak egy futó
pillantást vetett rá. Szinte ma is látja magas,
vékony alakját, céltudatos járását. Kabátja durva
szövésű, de elegáns szabású, feje hátulján ülő
kipája szélén finom hímzés. A lány addig
gyönyörködött benne, amíg a fiú hirtelen vissza
nem nézett rá, pillantásuk egybefonódott, és
Esthernek már nemcsak az arca égett, de az egész
testét elöntötte valami... zavarban kellett volna
lennie, de helyette örömet érzett.
Másnap korán ott volt már, feszülten várakozva.
Elütötte a delet, de a fiú nem jött, csak egy
kalapos öregember jelent meg, botra támaszkodva
botorkált föl a lépcsőn. Esther odaszaladt, hogy
segítsen neki, részint azért, mert ezt várta volna
el tőle az anyja, részint meg azért, mert remélte,
mire kijön a templomból, a fiatalember már ott
lesz. De nem volt, így a lány dühösen ült le, és
haragját a szegény bagelen töltötte ki: olyan
dühödten harapta, hogy már félig meg is ette, mire
észrevette, hogy a fiú ugyanott ül, ahol előző
nap. Lassan falatozott, közben egy újságba merült,
ám amikor a lány odanézett, látta, hogy nem is
annyira olvas, mint inkább átnéz az újság fölött.
 Hat hosszú napon át ebédeltek ugyanannak a
lépcsőnek a két szélén, miközben alattuk, a
Piotrkowska utcán nevetgélve nyüzsögtek a łódźiak.
Esther mindennap elpróbált néhány mondatot a
fejében, de amint ki akarta őket mondani, a
torkára forrt a szó. Aztán egyszer csak egy nő
közéjük lépett, és hangosan ciccegni kezdett. Ki
tudja, mi zavarta, mert amikor mindketten
fölnéztek, a nő már bent volna a templomban, ők
meg azon kapták magukat, hogy egymást nézik.
A sok okos mondat ott keringett Esther fejében,
de benne is maradt mind. Végül a fiú mondott
valami semmiséget az időjárásról, ő meg valami még
jelentéktelenebbet vissza, és úgy mosolyogtak
egymásra, mintha a világ legbölcsebb beszélgetését
folytatták volna le, valószínű hát, hogy a fiúban
is bennrekedt néhány mondat. Ám ahogy az első
szavakat kimondták, könnyebben jött a többi, és
rövidesen, ha nem is
cseverésztek, mert egyikük sem volt túl beszédes,
de egyszerű és halk mondatokkal megosztották
egymással a történeteiket.
- Tetszik a kipád - nyögte ki a lány. - Nagyon
szép a széle. A fiú büszkén megérintette a
fejfedőt.
- Köszönöm. Én magam hímeztem.
- Komolyan?
 A fiú elpirult, és a lány észrevette, hogy bár a
haja sötét, a szeme épp olyan kék, akár az övé.
- Szabónak tanulok. Főként kabátokat, nadrágokat
és ingeket varrunk, de én szeretem ezt a... -
mondta, és megérintette a kipája szélét - .. .az
apám babramunkának hívja. Nem tetszik neki,
szerinte a hímzés a nőknek való.
- De te annyira szépen csinálod, nincs igaza a
papádnak.
Szívből jövő kis kacaj volt a válasz.
- Köszönöm. Szerintem az ember ruhájának ki kell
fejeznie valamit a viselőjéről.
Esther megsimította a világoskék kabátját, ahogy
felidézte ezt a megjegyzést, és azt, hogy mennyire
meglepte. Őt úgy nevelték, hogy a ruhának
rendesnek, tisztának és szerénynek kell lennie,
sosem gondolt arra, hogy valami mást is
kifejezhet.
- Mesélj még - kérte, és a fiú olyan beszédes
lett, hogy a lány egész délután szívesen ott ült
volna, de csak fél óra ebédszünete volt, és a
főnővér igencsak szigorúan fogta őket. Ha valaki
akár csak egy percet is késett, egész délután
hordhatta az ágytálat, és bár jó lett volna
maradni még a fiatal szabósegéddel, a szülei sokat
áldoztak az ápolónői képzésére, Esther meg úgy
érezte, tartozik nekik annyival, hogy jól
teljesítsen. Nehéz volt búcsút mondania a fiúnak,
és akár ágytálazhatott is volna egész délután,
amennyire oda bírt figyelni a munkájára. De a fiú
ott volt másnap és harmadnap is, Esther pedig mint
valami drága kincset, olyan becsben tartotta
azokat a déli félórákat. Hol lehet hát a fiú most?
A lány aggodalmas arccal nézett végig a
Piotrkowskán. Talán a munkája miatt nem jöhet,
netán baleset érte? Aznap reggel valami különös
volt a levegőben, az emberek élénkebbek voltak, a
boltokban is nagyobb volt a forgalom. Mindenki
tömött bevásárlószatyrokkal sietett, mintha attól
tartana, hogy elfogyhat az áru. A rikkancsok
hangosabban kiáltoztak, de Esther az utóbbi pár
hónapban már túl sokszor hallotta azokat a csúnya
szavakat - nácik, Hitler, megszállás, bombázás -
ahhoz, hogy nagy jelentőséget tulajdonítson nekik.
Szép őszi nap volt, és bár a lépcsőn ülve fázott,
úgy gondolta, egy ilyen szép kék ég alatt csak nem
történhet semmi rémes.
Végre megjelent a fiú, a hentes előtti tömegen át
integetett, majd átverekedte magát az embereken.
Esther már- már fölállt, aztán visszaült megint.
Három hónapon át így találkoztak, és egyre
közelebb és közelebb ülve egymáshoz fogyasztották
el az ebédjüket a Szent Szaniszló- székesegyház
lépcsőjén, mialatt a cseresznyefa virága
gyümölccsé érett, a levelek szélei meg
rozsdabarnára színeződtek el.
 Minden megosztott mondattal egyre közelebb
kerültek egymáshoz. A lány már a nevét is tudta:
Filip Pasternak. Persze kipróbálta, hogy hangzik
az, hogy Esther Pasternak, de amikor Lea, a húga
tette ugyanezt, rákiáltott, hogy ne legyen
nevetséges. Filip apjának a városiak által igen
kedvelt szabóműhelyében volt tanonc, nem
kivételezett vele az apja, ő pedig állítólag örült
ennek (bár a lány ezt nem egészen hitte el). És az
apa azt is mondta, hogy Filipnek nem ajánlatos még
megnősülnie, mert neki „dolga van”.
A beszélgetés ezen a ponton elakadt. Esther
kinyögte, hogy szerinte ő, Filip, a tehetségével
nagyban hozzájárul az üzlet sikeréhez, mire a fiú
hálásan elmosolyodott, majd szokatlanul nyersen
annyit mondott, hogy „az apáknak nincs mindenben
igazuk”. Ezután mindketten szégyenlősen
körülnéztek, remélve, hogy senki nem hallotta ezt
a tiszteletlen beszédet. Az óra elütötte a felet,
ők pedig szinte egyszerre ugrottak föl. Aznap
délután Esthernek ágytálaznia kellett, de alig
vette észre, mert a feje tele volt csapongó
gondolatokkal.
Biztos volt benne, hogy a szülei szerint ő még
túl fiatal ahhoz, hogy férjhez menjen, vagy
legalábbis túlságosan leköti a munkája. Igaz, az
utóbbi két évben ő maga mondogatta, hogy nem
érdeklik a férfiak, valószínűleg sohasem fogják.
Az anyja ilyenkor nagy bölcsen elmosolyodott, ami
akkor mindig bosszantotta, most azonban
vigasztalónak tűnt. Nem mintha Filippel szó esett
volna köztük házasságról, de még egy közös
vacsoráról vagy parkban tett sétáról sem, semmi
több nem volt köztük, mint a Szent Szaniszló-
székesegyház lépcsőjén elfogyasztott közös ebéd.
Féltek, ha elpattan az őket körülvevő buborék,
kiderül, hogy nincs benne semmi.
- Esther!
Meghallotta, ahogy a fiú a nevét kiáltja a
tömegen át. Egy rémséges pillanatra azt hitte,
hogy Filip megpróbál átfutni az épp közeledő
villamos előtt, de az, a szemében égő vad tűz
ellenére, óvatosan hátralépett, míg a villamos
igencsak lassúnak tűnő másodpercek alatt áthaladt
az úton. Filip aztán újra feltűnt, és futtában is
a lány nevét kiáltotta.
- Esther!
A lány fölállt.
- Filip! Minden rendben?
- Nem, azazhogy de. Én jól vagyok. A baj a
világgal van, Esther, meg Lengyelországgal.
- Mi történt?
- Hát nem hallottad? - A lánynak fölszaladt a
szemöldöke, mire Filip olyan színpadiasán csapott
a homlokára, hogy Esther majdnem elnevette magát.
Csakhogy a fiún látszott, hogy komolyan aggódik. -
Hát persze, hogy nem hallottad, különben nem
kérdeznéd. Elnézést.
Filip két lépcsőfokkal lejjebb állt, így egyforma
magasnak tűntek. Esther mélyen a fiú szemébe
nézett, túlságosan megijedt ahhoz, hogy zavarban
legyen.
- Jaj, Filip, nem kell elnézést kérned. Mi
történt?
A fiú nagyot sóhajtott.
- Németország megszállt minket. A Wehrmacht
csapatai csak úgy özönlenek be a határainkon,
senki sincs biztonságban.
- El kell menned harcolni?
- Az is lehet. Ha van idő még. De gyorsan jönnek,
Esther. Krakkó és Varsó a cél.
- És Lódz?
- Ki tudja, de úgy néz ki, az is. Szép város, sok
gyárral. A németek odavannak az iparért.
- De a zsidókat nem szeretik.
- Nem - helyeselt Filip. - Azt beszélik, van, aki
már utazik is, összeszedi az aranyát, és elindul
keletre.
- És a te családod?
Filip megrázta a fejét.
- Apám semmiért sem hagyná itt a műhelyét. És még
ha megtenné is...
Elhallgatott, és mélyen a lány szemébe nézett.
- És még ha megtenné is... ?
 A fiú fölemelte a fejét, sötét szemében
elszántság csillogott.
- Még ha elmenne is, én nem mennék el vele.
Nélküled.
- Nélkülem? - A lány levegő után kapott, de Filip
megfogta a kezét, és letérdelt, hosszú lába alig
fért el a keskeny lépcsőfokon.
- Esther Abrams, megtisztelnél azzal, hogy a
feleségem leszel?
Esther döbbenten pislogott. Mintha a Piotrkowska
utcán abbamaradt volna a lázas tülekedés, és
mindenki odafordult volna. Két öregasszony, akik
egy talicskán tolták a bevásárlószatyraikat,
megálltak és őket bámulták. A lány visszanézett
rájuk, és az egyikük kacsintva bólintott, így
aztán a lány a lába előtt térdelő csinos fiút
nézte inkább.
- Én...
- Esther, háború van. Abban a pillanatban, ahogy
meghallottam, és eszembe jutottak a katonák, a
puskák és a városunkba bemasírozó ellenség,
egyetlen dologra tudtam csak gondolni: hogy mindez
megfoszthat tőled. Aztán az jutott eszembe, milyen
nevetséges, hogy mindennap elvesztegettem
huszonhárom és fél órát a nyáron, amikor nem
voltam veled. Nem bírnék ki még egy fél órát.
Tehát, Esther, leszel a feleségem?
- A feleséged?
 - Igen.
- Igen, Filip, a feleséged leszek.
Szinte kirobbantak a lányból a szavak, aztán
fölhúzta a földről a fiút, aki átölelte, és ajka
hozzáért a lányéhoz. Esther csak arra tudott
gondolni, hogy ő is túl sok időt vesztegetett el.
Annyira boldog volt, hogy szinte forgott vele a
világ, a füle meg úgy csengett, mintha az Úr
valamennyi angyala énekelt volna. Választhatott
volna azonban jobb kórust is, mert amikor ajkuk
szétvált, a lány csak akkor jött rá, hogy a
rozsdás utcai hangszórókból szól a légiriadó
szirénája.
- Siess - szólt oda neki Filip, megfogta a kezét,
és fölszaladva a lépcsőn berángatta a
székesegyházba, miközben a fejük fölött két sötét,
fenyegető német repülő szelte át a kék eget.
Esther nem tudta volna megmondani, ez élete
legboldogabb vagy legrosszabb napja- e.
És ezt a kérdést számtalanszor föltette magának
az elkövetkező, gyászba borult évek során.
 MÁSODIK FEJEZET
1939. NOVEMBER 19.

ANNA
Anna Kaminska belekarolt a férjébe, amikor először
Filipet, majd a pironkodó Esthert vezették be a
szüleik a hüpébe, és a fiatalok szemben egymással
megálltak a díszes baldachin alatt. Anna megbékélt
lélekkel mosolygott, ahogy meglátta az ifjú párt,
akik egymás szemébe néztek, és látszott, mennyire
boldogok, hogy összekötik az életüket. Nagyon
hálás volt, hogy eljött az esküvőre, bár amikor
kézhez kapta a meghívót, kicsit habozott. Lehet,
gondolta, hogy ötvenes éveim közepén járva egyre
bizonytalanabb vagyok, de nem tudom, az Úr akarná-
e, hogy részt vegyek egy zsidó esküvőn. Bartek,
áldja meg az ég, csak nevetett a félelmein.
- Hát persze, hogy akarja az Úr, hogy elmenj, és
lásd, ahogy ez a két fiatal a szerelmét ünnepli!
Túl sok gyűlölet kavarog körülöttünk mostanában
ahhoz, hogy ne ragadjunk meg egy ilyen alkalmat,
bármilyen épületben zajlik is.
Barteknak igaza volt, és Anna kicsit
szégyenkezett, hogy egyáltalán felmerült benne a
kétely. A zsidók komoly, kedves és tiszteletre
méltó emberek, és ezt meg kell becsülni egy olyan
világban, ahol a törtetés és egymás kihasználása
lesz lassan a norma. Amióta a nácik megszállták
Lengyelországot, és merev szabályaikat és
eszméiket rákényszerítették szeretett hazájára,
gyűlöletes két hónap telt el. Anna úgy érezte,
dühében nekiront valamennyi katonának, aki
végigmasírozik az ő városán, kicseréli az
utcatáblákat, új törvényeket hoz, és nincs
tekintettel a hagyományokra, szokásokra, sőt, a
józan észre és az illemre sem.
Jézus azt tanította, tartsd oda a másik orcádat
is, ám a nácik mindkettőt egyszerre ütötték, és
nem könnyű megbocsátani az ütleget, amikor tíz
másik követi. Ilyenkor Anna inkább érezte magát
ótestamentumi kereszténynek, aki tüzet okád és
elönti a harag, semmint újtestamentuminak, ami
talán ironikusnak tűnhetett, tekintve, hol van
épp.
Körülnézett a zsinagógában, miközben a rabbi
halk, misztikus énekbe kezdett, amit visszavertek
a festett falak. Az út deres volt, amikor a
vendégek megérkeztek, de a nap fényesen ragyogott
az égen, besütött a magas ablakokon, és
megcsillant az arany oszlopokon, amitől az egész
mintha izzott volna. Anna beismerte, hogy nem
sokban különbözik az ő szeretett Szent Szaniszló-
székesegyházuktól, és megszorította Bartek karját.
Megint elöntötte a hála, amiért a férje
ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjenek. Egész ősszel
nem érzett ekkora lelki békét, mint épp most.
Nézte, ahogy Esther húga, Lea hétszer körbevezeti
a nővérét a vőlegény körül, szép arca ünnepélyes,
a szeme lesütve, talán kevésbé áhítatból, mint
inkább óvatosságból, hogy ne lépjen a nővére
ruhájának szegélyére. Anna felidézte ezt az
érzést. Igaz, van már huszonhárom éve is, hogy ő
megesküdött Bartekkel, de élénken élt az
emlékezetében az a nap. 1916-ban volt, egy másik
háború közepette, amelyet Nagy Háborúnak neveztek,
és amelyről azt mondták, az majd véget vet az
összes háborúnak, de nem így lett. Valahogy megint
ide kerültek, és szegény Lengyelország békés
városait és falvait végigfosztogatja két mohó
szomszédja. Miért nem hagyják békén? Oroszország
és Németország évszázadokon át úgy tekintettek
Anna hazájára, mint valami koncra, amin
marakodhatnak. Lengyelország 1918-ban végre
elnyerte függetlenségét, de most a szomszédai
ismét lerohanják, ám ezúttal tankokkal és
ágyúkkal.
Anna megborzongott, és megpróbált az örömteli
szertartásra összpontosítani. Esther befejezte a
körben járást, és megállt Filip előtt, aki
gyengéden megfogta a fátylát, és hátulról előre
hajtotta, hogy eltakarja az arcát, azt
jelképezendő, hogy ő nemcsak a testét, hanem a
lelkét is szereti. Áldott pillanat volt, a
szerelem ünnepe a rettegés közepette, és
emlékeztető arra, hogy bármit akarnak is
meghódítani a nagyhatalmak, az emberek nem
kívánnak mást, csak élni az életüket, házasodni,
gyereket szülni, családdá válni. Van ennél
becsesebb a világon?
Anna ösztönösen megtapogatta a kabátja zsebében
azt a régi bádogdobozt, ami a szülésznői oklevelét
rejtette, és amit mindig magánál hordott. Az ember
sohasem tudhatta, mikor hívják, és fontos
megnyugtatni a szülő nőket, hogy ért ahhoz, amit
csinál. Húsz éve volt bába ebben a városban, és
sokszor hívták el vacsora mellől vagy baráti
összejövetelekről, sőt, még a színházból is, hogy
egy szülést levezessen. Ha mostanában abbamaradt
egy- egy előadás, Anna minden idegszála
megfeszült, várta az elkerülhetetlen felhívást:
„Anna Kamiúska szülésznőt kérjük, jelentkezzen az
előcsarnokban”. Bartek ilyenkor sóhajtott, csókot
adott a homlokára, ő pedig fogta a kabátját és a
mindig nála levő táskáját a szükséges
felszereléssel, és elindult az éjszakába.
Egy kicsit sajnálta, hogy nem láthatja a
színdarab végét, de abban a pillanatban, ahogy
beindult a szülés, az előre megírt drámát
felülírta az élet kibontakozó drámája. Anna
kiváltságosnak érezte magát a munkája miatt.
Valahányszor egy új élet világra jövetelénél
segédkezett, úgy érezte, mintha a gyermek Jézus
újra meg újra megszületett volna, a fáradtságot
pedig elűzte a csoda öröme. A megújulásnak ezt az
egyszerű varázsát nem tudja legyőzni se tank, se
ágyú.
Ahogy Anna Estherre nézett, fejcsóválva
töprengett el az idő múlásán. Ez az újdonsült
férje előtt álló aranyos fiatal nő az egyik első
baba volt, akit Anna a világra segített. Épp akkor
végzett a varsói szülésznőképző intézetben, és
izgatottan várta, hogy már egyedül dolgozhasson.
Hajnalban hívták Ruth tiszta és csinos otthonába.
A férj, Mordechai fogadta, az ajtóban kuporgott,
és elszántan szívta a pipáját. Felpattant, ahogy
meglátta Annát, és elkapta a kezét.
- Köszönöm az Úrnak, hogy eljött. Az én
asszonyomnak, Ruthnak szüksége van magára. Ugye,
vigyáz rá? Ugye, biztonságban lesz?
Gagyogott, akár egy gyerek, és Anna érezte a
felelősség súlyát, amit a férfinak a felesége
iránti szerelme helyezett rá. A férfi boldogsága
most az ő kezében van, gondolta, de tudta, az a
kéz Lengyelország legjobb bábaképzőjében tanulta
ki a szakmát, és egy fohászt küldve az Istennek,
besietett a házba.
Mint kiderült, nem volt nehéz Mordechai
kívánságát teljesíteni, mert Ruth fiatal volt és
erős. Ott volt segíteni az igen talpraesett anyja
is, aki rávette, hogy szorítsa össze a fogát, és
nyomjon teljes erőből, amikor Anna szól. A kis
Esther alig egy órával Anna érkezése után gond
nélkül megszületett. Mordechai dicshimnuszokat
zengve berohant, de Anna megmondta neki, hogy
minden érdem a feleségéé. A férfi két kezébe fogta
Ruth arcát, és gyengéden megcsókolta, majd úgy
vette a kezébe a babát, mintha az lenne a világon
a legértékesebb kincs. És most az a hajdani
kisbaba nővé érett.
Esther határozott, csengő hangon mondta ki az
eskü szavait. Aranyos fiatal pár voltak,
mindketten elfogódottan, de komolyan álltak az
életbe vezető közös útjuk kapujában. Anna mintha
kicsit magát látta volna Estherben. Ez a lány is
szenvedélyesen szerette az ápolónői munkáját, és
remélte, hogy Annához hasonlóan akkor is fogja
tudni folytatni a munkáját, ha gyerekei lesznek.
Filipre emelte a tekintetét, aki büszkén,
szálfaegyenesen állt, miközben feleségéül fogadta.
A megszállás egyetlen áldása, gondolta, hogy a
fiatal férfiakat még nem hívták be katonának, így
aztán Filip ott állhatott a tanújával, Tomasz- sal
az oldalán. Ki tudja, a telhetetlen Birodalom őket
is be fogja- e sorozni, de talán még Hitler sem
annyira őrült, hogy azt akarja, az ellenségei
harcoljanak az ő ügyéért, így Esther remélte, hogy
az ő ifjú férje otthon maradhat.
Nem mintha szegénynek lett volna munkája. A łódźi
körzet abban a „megtiszteltetésben” részesült,
hogy a Birodalomhoz csatolták, és két hete a német
városparancsnok megtiltotta, hogy a textil- vagy
bőriparban zsidók dolgozzanak. Ez a törvény
egyetlen tollvonással munkanélkülivé tette a
közösség felét. Filip inaséveinek vége lett, az
apjának pedig át kellett adnia a nagy becsben
tartott műhelyét egy nagydarab németnek, akinek
vastag ujjai voltak, de tehetsége semmi.
Emiatt az értelmetlen rendelkezés miatt a
városiak rosszabbul öltöztek, miközben a város
vezetése a szegényebb zsidókat „munkaszolgálatra”
kötelezte. Kirángatták őket az otthonukból és
irodájukból, és megparancsolták nekik, hogy
rombolják le a lengyel emlékműveket, utcát
söpörjenek, és cseréljék ki az utcatáblákat. Anna
pár nappal korábban találkozott két férfival, akik
sírtak, amikor leszerelték a Piotrkowska utca
szépséges régi tábláit, és a helyükbe felrakták a
fényes újakat, rajtuk a felirat: Adolf- Hitler-
Strafie. A nácik a város valamennyi utcájával ezt
csinálták: áthúzták a patinás régi neveket, és
arrogánsán hangzó német nevekre írták át őket. A
rendes lengyelek nem használták ezeket, de azért
bosszankodtak.
 És hát ott voltak a karszalagok. Pár napja jött
ki csak a rendelet, hogy minden zsidó köteles egy
tíz centi széles, sárga karszalagot viselni
közvetlenül a hónalj alatt, szándékosan
kényelmetlen helyen. Mintha a középkor jött volna
vissza. Az évszázadok során oly sok despota
erőltetett rá a zsidókra megkülönböztető
jelvényeket, hogy elkerüljék a „véletlen
keveredést”, mintha az emberek nem beszélgettek
volna egymással, nem találkoztak volna egymás
családjával, vagy osztották volna meg a
történetüket; mintha az állam dolga lett volna
megmondani, ki kivel kösse össze az életét a
házasságban.
Anna előző nap találkozott Ruthtal és Leával,
akik a kezüket tördelték kétségbeesésükben, hogy
fognak így kinézni a gondosan kiválasztott esküvői
ruhákban, és imádkoztak, hogy az a nyomorult
rendelkezés ne lépjen életbe, csak az esküvő után.
De hiába, az SS-ek, a németek legvadabb,
legszadistább képviselői egész héten kint voltak
az utcán, és a puskájukat rászegezték azokra a
szerencsétlen zsidókra, akik nem viseltek sárga
szalagot. Néha a ravaszt is meghúzták. Az öreg
Elijah Aarons, a város legjobb pékje nem süt többé
kalácsot vagy almás pitét, hogy elkápráztassa
rengeteg vevőjét. A saját boltjában lőtték agyon,
mert azt mondta, nem talált elég sárga anyagot,
ami körbeérné hatalmas bicepszét.
A násznép, Anna és Bartek kivételével, ronda,
sárga szalagot viselt. Még szegény Esthernek is
föl kellett vennie, bár valaki, minden bizonnyal
Filip, nagy okosan fényes aranyszalagot varrt a
ruha mindkét ujjára, egyszerre engedelmeskedve és
ellenszegülve. A menyasszony így inkább nézett ki
királynőnek, semmint számkivetett páriának.
A szertartás a végéhez közeledett, és Anna
igyekezett nem a gondokra figyelni, hanem a
dicsőséges jelenre, amikor Esther fátylát megint
föllebbentették, és a rabbi egy poharat adott az
ifjú párnak, hogy egymás után igyanak belőle.
Miután a pohár kiürült, a rabbi berakta egy
bársonyzsákba, szorosan összekötötte a száját,
majd lerakta a földre Filip elé. Az ifjú férj
Estherre nézett, aki bátorítón mosolygott, és
megfogta a férje kezét. Az egybegyűltek közelebb
léptek, és Filip a sarkával széttaposta a poharat.
Anna még hallotta, ahogy a pohár eltörik, majd a
hangját elnyomta az örömteli „Mazltov!” kiáltás.
Anna is csatlakozott - tudta, mindegy, mi a nyelv,
mi az épület, a boldog házasság áldásában
valamennyi kultúra osztozik.
Odafordult a férjéhez, és megcsókolta. Körülöttük
mindenki boldogan csevegett, ölelgették egymást,
majd a magasba emelték az ifjú párt, hogy
körbevigyék őket a zsinagóga körül. A nevetségessé
vált sárga karszalagok arany karikákként pörögtek
az ifjú pár körül. Esther hangosan felkacagott,
amikor Tornász kiszakította a kezét a Filipéből,
aki felültette a menyecskét valaki vállára,
Filipet pedig ő maga emelte föl. Dicsőségesen
körbehordozták őket a zsinagóga körül, de épp,
amikor a leghangosabb volt a násznép tapsa,
kivágódtak az ajtók, és az épület körül lövések
dördültek. Az emberek dermedten nézték, ahogy az
SS-katonák berohannak, és hangos „Raus! Raus!”
kiáltással kezdik kizavarni a násznépet.
Esther kacaja sikollyá torzult, amikor ott ült a
tömeg vállán, és az SS-katona rászegezte a
fegyverét.
- De kérem - mondta Anna németül - , ez egy
esküvő.
A tiszt meglepve nézett Annára, aki már
gyerekkorától tanult németül, és szinte
folyékonyan beszélte a nyelvet. Az évek során jól
jött a tudása, mert sok Lengyelországba települt
német volt a betegei közt, ám arra nem gondolt,
hogy valaha katonákkal is használnia kell.
-esküvő? - A tiszt föltartotta a kezét, hogy
visszatartsa az embereit, majd körülnézett. Ez a
kis idő elég volt ahhoz, hogy Esthert és Filipet
letegyék a földre, a tömeg viszonylagos
biztonságába. Ekkor a tiszt ocsmányul felkacagott.
- Egy zsidó esküvő! Hiszen, asszonyom, mi épp
azért vagyunk itt, hogy az ilyesmit
megakadályozzuk. Nem hagyhatjuk, hogy ez a banda
szaporodjék, már így is van belőlük elég. -
Alaposan végigmérte Annát, és látta, hogy az
ünneplőkabátján nincs karszalag. - Mit keres maga
itt?
- A szerelmet ünneplem - felelte az asszony
bátran.
Ezúttal fenyegetőbben harsant fel a tiszt kacaja.
Anna a szeme sarkából látta, hogy a széles vállú
Tornász őrt áll, miközben Ruth és Mordechai egy
hátsó kijáraton gyorsan kitereli az ifjú párt.
Anna örült, hogy ők megúszták, de a többiek még
veszélyben voltak. Filip szülei, Benjámin és Sara
megpróbáltak mindenkit megnyugtatni, de a pánik
egyre nőtt.
- Óhajt valamit, uram? - kérdezte Anna. Erőt
kellett vennie magán, hogy udvarias legyen, bár a
szavai szinte égették a torkát.
- Óhajtok- e? Igen, asszonyom, azt, hogy
leromboljuk ezt az istenkáromló épületet, a benne
levő rohadt zsidókkal együtt. Hé, maga! Maradjon
ott!
Az SS észrevette a hátsó kijáratot, ahol a többi
vendég próbált meg kisurranni, odament, és
berángatta Esther koszorúslányát. Annának
összeszorult a szíve. Ahogy a nővére mögött
lépkedett, a tizennégy éves Lea szinte felnőttnek
látszott, szokatlanul szőke haja magas kontyba
rakva, arcán épp csak leheletnyi smink, most
azonban olyan volt, akár egy riadt kisgyerek. Nem
csoda, hiszen közelről hatalmasaknak tűntek a
puskák, ahogy dühödten rászegeződtek. Ha az SS-
legények úgy döntenek, hogy ezen a zárt helyen
használják a fegyverüket, Ruth és Mordechai
köztiszteletben álló vendégeinek nem lenne hová
rejtőzniük.
- Kérem - mondta Anna megint - , engedje el őket.
Idős emberek és gyerekek is vannak itt.
- Zsidó gyerekek!
- Minden gyerek egyforma.
A tiszt Annára nézett, arca eltorzult a
gyűlölettől.
- A zsidók pestises népség, a mi kötelességünk,
hogy kiirtsuk őket.
Anna úgy érezte, mintha kiszívták volna a levegőt
a tüdejéből. Látta már, ahogy a zsidókat arra
kényszerítették, hogy homokkal töltsenek fel
pocsolyákat, látta, ahogy bezárják a boltjukat és
elrejtőznek a házukban, de mostanáig nem fogta fel
az ellenük irányuló gyűlölet mértékét. Ez nem csak
gúnyolódás és bosszantás, ez merő gonoszság volt.
Levegő után kapkodott, nem is látott rendesen,
amikor megérezte Bartek erős karját a dereka
körül.
 - És mi ezért hálásak vagyunk maguknak - mondta
Bartek nyugodt hangon. Az ő némettudása nem volt
olyan jó, mint Annáé, de érthető volt. - Mára
milyen parancsot kaptak?
Anna neki akart esni két ököllel a férje mellének
a nyilvánvaló együttműködésért, de ahogy
igyekezett összeszedni magát, látta, hogy a katona
félszegen topog a fényes csizmájában. Parancs.
Barteknak igaza volt: ez az a szó, amire ezek a
robotok reagálnak.
- Arra kaptunk parancsot, hogy robbantsuk fel
Lódz összes zsinagógáját.
- De az embereket is?
- Azokat még nem - vágta oda az SS, de Anna
hallotta, hogy a hangja bizonytalanul cseng.
Belekapaszkodott Bartek karjába, a férfi pedig így
szólt:
- Akkor talán most engedje ki őket az utcára,
ahonnan láthatják, ahogy a templomuk összedől.
- Igen - kapott a szón a tiszt - , a Birodalom
figyelmeztetéseként. Raus! - üvöltötte, és a
katonái megismételték a parancsot:
- Kifelé! Kifelé!
Lea állt a kifelé igyekvők élére; botladozva
siettek, mielőtt a templomuk a fejükre szakad,
mint ahogy történelmük során már annyiszor. Bartek
nekidőlt egy oszlopnak, arcát a kezébe temette, és
most Anna volt az, aki átölelte a férfi derekát,
és kivezette a többiekkel együtt.
- Jaj, hogy én miket mondtam - nyögte Bartek. -
Rémes volt, iszonyatos!
- Bátor voltál, és megmentetted ezeknek az
embereknek az életét - mondta neki Anna.
- Egy időre legalábbis - felelte a férfi komoran,
és ahogy a násznép szétszóródva sietett a
Piotrkowska utca, azaz az Adolf- Hitler- Straße
felé, Anna tudta, hogy a férjének igaza van. A
betolakodók elfoglalták a városukat, most pedig
arra készülnek, hogy a lakosait megosszák. Egy
őrült úgy döntött, hogy az a kisbaba, amit Anna
tizennyolc éve a világra segített, meztelenül,
ártatlanul, valamiért kevésbé értékes, mint mások,
és arra készül, hogy eltüntesse őt és a rokonait a
föld színéről. Ez nyilván nemcsak háború, hanem a
civilizáció vége, gondolta az asszony, és ahogy
ment hazafelé, a szépséges esküvői szertartás
békéje helyett valami rémes előérzet költözött a
leikébe. Csak imádkozni tudott, hogy Esthernek és
Filipnek legyen pár boldog napja együtt, mert
tudta: minden erejükre szükségük lesz az előttük
álló hetekben és hónapokban.
 HARMADIK FEJEZET
1940. FEBRUÁR 8.

ESTHER
- Filip! Itthon vagyok!
Jaj, de szerette Esther ezt kimondani! Sosem
gondolta volna, hogy az az egyszerű dolog, hogy
belép egy ajtón, ilyen csodás tud lenni. Bár a
picike lakásban alig volt bútor, ráadásul rengeteg
lépcső vezetett föl hozzá, teljesen az övék volt,
és Esther számára szebb volt minden díszes
palotánál.
- Mindjárt kész a vacsora - kiáltott neki vissza
Filip, és a fiatalasszony kuncogva akasztotta föl
a kabátját a fogasra, majd bement a szűk kis
konyhába, ahol meglátta a férjét a tűzhely
mellett, a derekán kötény, szép arcát pirosra
színezte a fazékból felszálló gőz.
- Csodás az illata - mondta Esther, Filip pedig
kitárta a karját, és megcsókolta.
- Bigosz, legalábbis az akar lenni. Anyám leírta
nekem a receptet, de alig találtam valamit a
hozzávalók közül a boltban. Hétféle húsnak kellene
lennie benne, de csak kétféle van, és őszintén
szólva abban sem vagyok biztos, hogy az a kettő is
egyáltalán húsnak nevezhető.
Az asszony újra megcsókolta a férjét, és közben
letörölt egy kis zsírfoltot az arcáról.
- Tökéletes lesz, Filip. És köszönöm.
A másik hálásan elmosolyodott.
- Órákon át álltam sorba, és amikor már majdnem
odaértem az elejére, valaki hátraparancsolt.
- Nem ellenkeztél?
- Ügy, hogy minden sarkon SS-katonák állnak? El
tudom képzelni, hogyan sietnének a segítségemre.
Esther nagyot sóhajtott. 1940-ben napról napra
romlott a helyzet, mindennap hallani lehetett,
hogy valakinek a barátait vagy a rokonait
megverték vagy megrugdosták a nácik, szinte
játékszernek használták őket. Esther egyik
barátnője, Maja egy nap sírva ment hozzájuk
segítséget kérni. A nácik arra utasították az idős
édesapját, hogy egész délelőtt téglát cipeljen
puszta kézzel át az utca túloldalára, majd újra
vissza. A szegény öreg keze teljesen tönkrement, a
háta meghajlott, a bordáin pedig kék foltok
lettek, mert valahányszor elesett, megrugdosták.
Esther, ahogy csak tudta, kimosta és bekötözte a
férfi sebeit, ám másnap az SS-katonák már ott
dörömböltek az öreg ajtaján, és azt követelték,
hogy „ne lustálkodjon”, hanem menjen dolgozni. És
újra kezdődött a borzalom. Maja apja kórházba
került, a lánya pedig megesküdött, hogy bosszút
áll érte, de mit tehettek volna? A náciknál volt a
fegyver, és azzal együtt a hatalom. A világ többi
része háborúba lépett Lengyelországért, de úgy
tűnt, maga az ország csak imádkozhatott a
megmentésért. Sok fiatal külföldre menekült, és
hadsereget keresett, ahova beléphetne. Bár Esther
megértette ezt is, végtelenül boldog volt, hogy
Filip mellette maradt.
- Kicsit mintha fordítottunk volna a dolgokon,
nem igaz? - kérdezte Filip. - Te eljársz dolgozni,
én meg vezetem a háztartást.
- Nekem tetszik ez így - szólt az asszony
mosolyogva. - Jól áll neked a kötény.
Filip mókásan pukedlizett egyet, Esther pedig
megint kacagott, és odahúzta magához a férfit,
ezúttal egy hosszabb, igazibb csókra. Alig hitte,
hogy még egy év sem telt el azóta, hogy ez a
nagyszerű férfiú leült vele szemben a lépcsőre,
most pedig, tessék, már össze is házasodtak, és
együtt élnek. Esther valójában már nem is
emlékezett rá, milyen volt az élet Filip nélkül:
úgy érezte, soha nem elég neki a férje öleléséből.
- Készen van? - kérdezte.
Filip megkóstolta a sűrű ételt, a homlokát is
ráncolta, úgy összpontosított.
- Azt hiszem, kéne még neki egy fél óra.
 - Rendben! - felelte Esther, és kézen fogva
bevezette férjét a hálószobába.
-asszonyom, csak nem akar elcsábítani?
- De igen - vágta rá Esther sugárzó arccal.
A házasságuk a körülmények miatt nem a legjobban
kezdődött: azzal a rettenettel, hogy kizavarták
őket a zsinagógából, épp, amikor valóban
elkezdődött volna a szertartás. Filip családja
elintézte, hogy pár napot Lagiewniki környékén,
egy tündéri erdei házikóban töltsenek, ám ők
annyira feszültek voltak az első éjszaka, hogy
csak összebújtak, nézték a tüzet, és alig várták,
hogy újra együtt legyenek a családdal, és
meggyőződjenek róla, hogy mindenki jól van.
Amikor fáradtan és elfogódva végül mégis ágyba
bújtak, az egymás karjaiban töltött éjszaka
megnyugvást hozott számukra, és másnap reggel,
ahogy a nap átsütött a fák közt, megtalálták az
utat egymáshoz. Esther úgy érezte, akár örökre is
ott tudna maradni. Rájött, Filippel nem kell
félnie semmitől. Annyira megbízott benne, hogy a
félelem értelmét vesztette, ráadásul mindketten
ártatlanul mentek a házasságba, úgyhogy együtt
indultak el az úton, és remélték, még sok éven át
együtt is fogják járni.
- Akkor hát, az ágyba?
Esther látta, hogy Filip pillantása elkomorodik a
kérdésre.
 - Igen, csak valamit meg kell mondanom neked.
- Jaj, az nem várhat? - Az asszony félrehúzta az
ágytakarót, készen arra, hogy bebújjon, de
észrevette, hogy az ágyon mindenütt ruhák vannak.
Filip gyorsan összekapkodta a ruhákat, és berakta
őket egy jutazsákba.
- Átalakítások. Az emberek annyira gyorsan
fogynak, hogy be kell venni a ruháikból, és híre
ment, hogy én meg tudom csinálni. Készpénzzel
fizetnek vagy ennivalóval, ami még jobb, csak...
- ...csak mindezt titokban kell csinálnod -
fejezte be a mondatot Esther, és megborzongott
arra a gondolatra, mi lesz, ha házkutatást
tartanak náluk. Tilos volt textillel dolgozni még
az embernek a saját hálószobájában is.
- Abbahagyhatom, ha akarod - mondta Filip, és
megölelte a feleségét.
Az asszony megrázta a fejét. Persze lehetett
kedvesen tréfálkozni a kötényen, de Esther tudta,
hogy Filipnek nem könnyű egész nap otthon lennie,
és az, hogy végre gyakorolhatja a hivatását, segít
megtartani a lelki egyensúlyát. No meg az
embereknek is szükségük volt a munkájára. Akkor a
karszalag helyett már sárga Dávid- csillagot
kellett viselniük a zsidóknak, amit minden
ruhadarab elejére és a hátára is föl kellett
varrni. Mivel minden zsidó bankszámlát
befagyasztottak, és korlátozva volt a
készpénzfelvétel is, egyre nehezebb volt szépen
öltözködni, de azt senki sem akarta, hogy a
méltóságától is megfosszák a makulátlan uniformist
viselő SS-katonák. Ha ehhez az apró kis
győzelemhez Filip hozzá tud járulni, az csak jó.
- Most épp csillagokat varrsz fel, ugye? -
mutatott Esther a sarokban heverő sárga
textilekre.
- Igen.
Ezt legalább megengedték, és néhány tehetősebb
zsidó jobb anyagból rendelt csillagot, a
szerencsétlenségből divatót csinálva, amíg aztán a
németek ezt is be nem tiltották. Ez a kicsinyesség
viszont azt jelentette, hogy Filip újabb
megbízásokat kapott, a drága anyagból levő
csillagok helyére az ellenség által jobban kedvelt
durva vászon került. És hát azt ki tudta
megmondani, hogy míg a csillagok a ruhákra
kerültek, nem vett- e be belőle, vagy nem varrt- e
rá fodrot?
- Mi kell még a németeknek? Már mindenünk az
övék, még a ruhánkat is elveszik?
Filip csak kínosan feszengett az asszony
ölelésében.
- De igazán el kell valamit mondanom.
Esther döbbenten nézett vissza.
- Hát nem a ruhákat akartad mondani?
- Nem, nem csak azt.
 - Jaj, nem várhat? - kérdezte Esther megint, de
már érezte: bármi legyen is az, a hangulatukat már
elrontotta. - Mondd akkor, mondd!
- Nem, nem, mégis várhat. Gyere ide.
Filip elkezdte kigombolni Esther egyenruháját, de
annyira remegett a keze, hogy az asszony
leállította.
- Mondd el inkább, Filip. Ha megosztjuk a
gondokat...
- Attól még gond marad - tette hozzá gyászos
arccal.
- Amíg mi ketten itt vagyunk, együtt, addig...
- Hát, épp erről van szó.
Esthernek nagyot dobbant a szíve.
- Mi az? A lakással van baj? A háziúr talán...
- Nem, nem a háziúr. Csak... várj egy kicsit.
Filip visszarohant a konyhába, és a Lodscher
Zeitung egy példányával a kezében tért vissza.
Lassan kinyitotta, és odaadta Esthernek. A
címlapra a város térképét ragasztották, és a
Baiuty piac környéke be volt satírozva, alatta a
felirat: Das Wohngebiet dér Juden.
- Wohngebiet? - kérdezte Esther.
- Lakóterület - fordította le Filip keserűen,
majd hozzátette: - Gettó.
Esther alig vette észre, hogy Filip is ott van
mellette; leült az ágyra, és a német szavakat
próbálta értelmezni. A megszállók birodalmi
stílusában írott rendelet a zsidókat „tisztaság
iránt érzéketlen” fajnak nevezte, ezért, mint
írták, elkülönítésük sürgős közegészségügyi
feladat, mielőtt még megfertőzhetnék a város
„rendes embereit”. Az asszony újra meg újra
elolvasta a szavakat, de nem igazán fogta fel
őket.
- „Tisztaság iránt érzéketlen”? - kiáltotta. -
Hogy merészelik ezt írni?
Méltatlankodva nézett körül a lakásban, ami régi,
sőt, kicsit kopott is volt, de makulátlanul
tiszta.
- Ez nem igaz, Esther - mondta neki kedvesen
Filip.
- Tudom. Annál rosszabb. Hogy mernek ilyeneket
mondani rólunk? Nincs valami törvény
becsületsértés, rágalmazás ellen? Miért nem
állítja meg őket valaki?
Filip az ajkába harapott.
- Ők a megszállók, szerelmem, ami azt jelenti,
hogy azt tehetnek, amit csak akarnak.
- Még azt is, hogy gettóba zárnak minket?
Már maga a szó is ronda volt, rövid és pattogós,
mint valami dühödt rovar.
- Úgy tűnik.
- Mikor?
- Három napunk van - felelte nagyot nyelve Filip.
 Esther riadtan nézte a férjét, majd odalépett az
ajtóhoz, hogy kinézzen a konyhába. A kabátja ott
lógott a fogason, ahová akasztotta, amikor nagy
vidáman belépett, és a bigosz illata meg a
kötényes férje látványa fogadta. Az egyik
pillanatban neki akart esni, amiért hagyta, hogy ő
egyáltalán megpróbálja az ágyba csábítani, a
másikban viszont azt kívánta, bárcsak ne szólt
volna neki addig, amíg... Meddig?
- Mit csinálunk most, Filip?
A férfi odalépett az asszonyhoz, átölelte, Esther
meg odasimult hozzá. Filip finoman megcsókolta
Esther nyakát.
- Még jobban összekapaszkodunk, szerelmem. Én is
épp annyira szeretem ezt a lakást, mint te, de
nekem ott van az otthonom, ahol te vagy. Ha a
németek azt hiszik, megtörhetnek azzal, hogy a
saját városunkban átköltöztetnek máshová, akkor
nagyot tévednek. Együk meg a bigoszunkat, bújjunk
be az ágyba, és holnap majd megkeressük a
többieket. Új otthont teremtünk magunknak. Jobbat,
mint bármelyik pompás német kastély, mert nem
gyűlölet, hanem szeretet lakozik majd benne.

Minden erejüket összeszedve megpróbáltak enni, de

a bigosz akárha fűrészpor lett volna a szájukban.
Aludni sem bírtak abban a tudatban, hogy talán ez
az utolsó éjszakájuk a családi otthonban.
Mindketten megkönnyebbültek hát, amikor a hajnal,
bár szürke volt és párás, végre beköszöntött.
Hallották, ahogy kiáltoznak az utcán: egymásba
kapaszkodtak, hogy kicsit meghosszabbítsák a
biztonság utolsó pillanatait. Ám akkor kopogtak az
ajtón. Esther szülei és húga jöttek, és akkor már
nem volt mit tenni, mint fölkelni, és szembenézni
a rémálommal.
Az emberek pánikban rohangáltak fel- alá. A
gettót a város északi részén fekvő Baiuty negyed
piactere köré jelölték ki, ahol már addig is sok
zsidó élt. Sokan laktak azonban máshol is a
városban, és senki sem tudta, hova is kell mennie.
- A Poludniowa utcán van a lakáshivatal, ott majd
kiderül - mondta Tornász, de mire odaértek, már
óriási volt a tömeg.
- Mi lesz az iskolával? - kérdezte Lea, és
kíváncsian nézett körbe. A maga tizennégy évével ő
volt az egyetlen közülük, akik kalandnak
tekintette a történteket.
- Iskola? - kacagott fel egy arra járó német. -
Minek az iskola egy ilyennek, mint te? Kár a jó
tanárokért.
Lea épp gömbölyödni kezdő csípőjére tette két
kezét.
- Jobb, ha tudja, hogy osztályelső vagyok.
- Igazán? Tudod, mit? Gyere csak ide, én majd
kitanítalak arra, amire a magadfajta alkalmas.
 Ocsmány, kétértelmű mozdulatára a társai hangos
éljenzésbe fogtak. Lea dühösen előrelépett, de
Esther visszarántotta.
- Hagyd, kár rájuk szót vesztegetni.
- De nem beszélhetnek velünk így - vágott vissza
méltatlankodva a kislány.
Esther szomorúan rámosolygott a húgára. Mit is
mondhatott volna? Leának ugyan igaza volt, de a
megszállt városban az volt a förtelmes igazság,
hogy a legyőzőik úgy beszélhettek velük, ahogyan
csak akartak.
- Álljunk be szépen a sorba.
Hosszú, félelemmel teli várakozás után végre
odaértek a lakáshivatalba. Az íróasztaloknál
kimerült hivatalnokok ültek, a felügyelőjük Chaim
Rumkowski volt, akit az előző hónapban a németek
kineveztek a Zsidó Öregek Tanácsa fejének, és az ő
felügyeletére bízták a gettót. Selymes fehér haja
volt és bátorító mosolya, de agg szeme éles volt,
ahogy végignézett az „övéi” tömegén, két oldalán
egy- egy SS-tiszttel. Esther örült, amikor
Rumkowski a magas támlás székétől legtávolabbra
eső íróasztalra mutatott, ami mögött egy fiatal nő
ült.
- Egy kis házra van szükségünk a férjemnek és
nekem, és egy másikra a szüleimnek és a húgomnak -
mondta. A nő ránézett, felkacagott, majd mintha
összezsugorodott volna az arca. - Jól van? -
kérdezte tőle Esther.
- Amilyen jól csak az lehet, akinek mindenki
számára rossz híre van - felelte a nő megtörtén. -
Egy házon kell osztozniuk.
- Mindnyájunknak?
- Mindnyájuknak, és még másoknak is - mondta a nő
nagyot sóhajtva.
- Azt akarja, hogy idegenekkel lakjunk együtt?
- Nagyon sajnálom, de a gettóban feleannyi ház
van, mint ahány család, akit el kell szállásolni.
És a legtöbb házban még mindig lengyelek laknak.
- És velük mi lesz?
- Kitelepítik őket.
Megnyugtatásnak szánta, amit mondott, de Esther
egy kicsit sem nyugodott meg. Rémülten nézett
Filipre. Az eddigi lakásuk kicsi volt, de csak az
övék, most pedig össze kell zsúfolódniuk, mintha
gyerekek volnának, ráadásul idegenekkel!
- És mi lenne, ha az én szüleim is jönnének? -
kérdezte Filip.
- Szóval akkor heten lennének? - kérdezte a nő,
ők meg bólintottak. Igaz, a szüleik eddig csak
néhány alkalommal találkoztak, de abban
reménykedtek, hogy ők majd összehozzák őket. - Van
egy ilyen helyem, a Kreuzstrafíén.
- Hol?
A nő előrehajolt.
 - Valaha Krzyzowa volt a neve - felelte suttogva,
mintha már a lengyel név kiejtése is bűn lenne. -
Két hálószobás.
- Kettő?
- És van egy padlásszoba is.
- Elfogadjuk - mondta Filip, közben megszorította
Esther kezét, és a fülébe súgta: - A padlásszobák
rém romantikusak.
Esther most még jobban szerette Filipet az
optimizmusáért, de amikor átadták nekik egy
ismeretlen ház kulcsát, egy házét, amelyen a
szüleikkel kell osztozniuk, Esthernek az jutott
eszébe, hogy ennél aligha hallott kevésbé
romantikus dolgot. És miközben ők mennek a
gettóba, az ő szeretett lakásukat odaadják valami
betolakodó német párnak. Úgy érezte, megszakad a
szíve, és ahogy átverekedték magukat kifelé menet
a tömegen, annyira szorította Filip karját, hogy
belefehéredtek az ujjai.
 NEGYEDIK FEJEZET
1940. FEBRUÁR 9.

ANNA
Kopogtak az ajtón.
Anna nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és már
nyúlt az egyenruhájáért, ami az állandó készenlét
miatt a hálószoba ajtaján lógott. A függönyréseken
ezüstös fény szűrődött be, tehát már majdnem
hajnalodik, gondolta az asszony, de még nem állt
készen az új napra. Márpedig sok kisgyerek
ragaszkodik hozzá, hogy éjszaka szülessen meg.
Valakitől egyszer azt hallotta, hogy a szervezet
így gondoskodik arról, hogy a gyerek még az előtt
megszülessen, hogy meg kell kezdeni a napi
házimunkát, ami meggyőzően hangzik. Anna, bár hőn
szerette az Urat, néha arra gondolt: kár, hogy
Isten nem nő, mert akkor a terhességet is jobban
megszervezte volna.
- Megyek már! - kiáltotta, amikor újra
felhangzott a kopogás. Nyilván valami szegény
anyának nagy szüksége van rá. Magában gyorsan
számba vette azokat, akiknek már közeleg az ideje.
Erre a hétre nem várt szülést, de hát ilyenek a
babák: akkor jönnek, ha ők vannak készen, nem
amikor a bába. Fogta a legvastagabb harisnyáját,
nagy nehezen odaerősítette a harisnyakötőhöz, és
azon gondolkodott, vajon nincs- e itt az ideje,
hogy nadrágot hordjon ő is, mint a fiatal
szülésznők. Sokkal praktikusabbnak tűnt, de
valahogy nem igazán illett hozzá. A baj az,
gondolta, hogy öregszem, és egyre lassabban tudok
fölkelni ilyen korán.
- Megyek már! - kiáltotta megint.
Mindenkinek elmondta, hogy éjszaka beletelik
néhány percbe, míg az ajtóhoz ér, de erre a
beijedt apák nem mindig emlékeztek. Gondolataik a
szeretett feleségüknél és az érkező kisbabánál
jártak, és hát valóban, ennek így is kell lennie.
Anna végül elkészült, és elindult lefelé. Bartek
fölült az ágyban, és csókot dobott neki, ő meg
vissza, bár a férjének, amilyen szerencséje volt,
már csukódott is le a szeme. Volt még két órája
aludni, csak akkor kellett kelnie, hogy elinduljon
a nyomdába, ahol szedőként dolgozott. Mennyivel
okosabb választás volt! Az asszonyt azonban
elfogta az ismerős izgalom, amikor arra gondolt,
hogy ismét egy új életet fog a világra segíteni,
és ezt a nyomdában nem lehet átélni.
Elmosolyodott, amikor a fiai szobája előtt haladt
el. Bronislaw és Aleksander az anyjuk nyomdokaiban
haladva szintén az egészségügyet választották:
Bronek egy éve már orvos volt, Alek pedig még az
orvosira járt. A legkisebb fiú, Jakub azt szerette
volna, ha az apja mellett inaskodhat, és Anna
tudta: a férje nagyon boldog, hogy legalább az
egyik fiú az ő mesterségét folytatja.
Az asszony a lépcső alján, a falon függő
fényképre nézett. Mennyit ügyetlenkedtek, amikor a
kép készült, de megérte. Valamennyien kicsit
mereven állnak, kicsit természetellenesen bámulnak
a gépbe ahelyett hogy kacagnának, egymást
piszkálnák vagy épp verekednének, de hát így
voltak ott megörökítve. Az én családom, gondolta
az asszony.
- Kinyitni! - hallatszott egy érdes hang kintről,
és Anna kicsit elbizonytalanodott.
Nem úgy hangzott, mintha egy a szülésre váró apa
kiabálna, de Anna fogta a kabátját, a
bábatáskáját, és elfordította a kulcsot. Az ajtó
azon nyomban kivágódott, ő meg gyorsan
hátralépett, amikor meglátta, hogy két férfi lép
be az előtérbe, összeszorult a szíve az SS-
egyenruhák láttán, de aztán arra gondolt, hogy a
német asszonyok is szülnek, nem is egynek segített
már, úgyhogy nagy nehezen összeszedte magát.
- Miben segíthetek, uraim?
Látszott, hogy a két férfi meglepődik.
- Hol a férje?
- Még ágyban.
 - És hagyja, hogy az éjszaka közepén maga nyisson
ajtót? - mondta az egyik, és durván röhögve
egymásra néztek. - Ezek a lengyelek...
- Én akartam ajtót nyitni, mert én szoktam. Bába
vagyok ugyanis.
Azok kerten hátraléptek, tetőtől talpig
végigmérték Annát, látták rajta az egyenruhát,
kezében a táskát. Az idősebbik még meg is hajolt
kicsit.
- Elnézést, asszonyom. Nemes foglalkozása van.
- Köszönöm.
A fiatalabbik SS-katona csodálkozva nézett
társára.
- Az én anyám is bába - vágta neki oda az
idősebbik - , maradj nyugton.
Mindketten vonakodva elindultak a még mindig
nyitott ajtó felé, a jeges februári levegő
beáramlott a házba.
- Miben segíthetek? - kérdezte az asszony
feszülten.
- Ó, hát... hmmm... - Az idősebbik katonán
látszott, hogy zavarban van; a másik előrelépett,
és egy papírt rántott elő a zsebéből, majd szinte
odadobta Annának.
- Át kell települniük.
- Hogy micsoda?
- Átköltözni. Nem maradhatnak ebben a házban.
 - Hogyhogy nem? Ez a mi házunk, immár majdnem
harminc éve. A férjemmel közös tulajdonunk. És
nincs tartozásunk.
- A Birodalomnak szüksége van rá.
Anna egész testében remegni kezdett, a falnál
kellett megtámaszkodnia. Közben meglökte a családi
fényképet, ami most már ferdén lógott. Aztán nagy
nehezen összeszedte magát.
- Milyen célból?
- Olyan körzetben laknak, amelyet a zsidó
söpredék számára jelöltek ki.
- Az nem lehet.
Anna előző nap olvasott a gettóról. Alaposan
végignézték a rendeletet, megdöbbentek a
könyörtelen hangnemen, kegyetlen céltudatosságon,
és egyáltalán, azon, hogy embereket önkényes
döntések alapján a „faji tisztaság” jegyében
megkülönböztetnek. Úgy érezte, megszakad a szíve
azokért a zsidókért, akiket kiszakítanak az
otthonukból, és nem messze a Baluty piac
környékére száműznek, de arra nem gondolt, hogy ez
velük is megtörténhet.
- Kérem, mit tehetnénk? Pénzkérdés? Mit...
- Nem, nem pénzről van szó, asszonyom. Ez a
rendelet. A maguk háza az áttelepítési zónában
van, így ki kell költözniük. Ne aggódjon, kapnak
másik házat. Lehet, hogy jobbat is. Sok zsidó
iparos igencsak úri módon élt abból, hogy másokat
kiszipolyozott.
- Másokat kiszipolyozott? A zsidó szabók nélkül a
fél város ruhátlanul járna!
A fiatalabb katona felkuncogott, az idősebb
szigorúan ránézett.
- Ostobaság! - mondta. - Csak épp lesz helyük a
rendes német szabóknak, hogy dolgozhassanak. No
meg a lengyelek is - tette hozzá, mintegy
kedvességből.
Anna érezte, lassan felforr a vére, és
megkönnyebbülve hallotta, hogy nyílnak az emeleten
az ajtók, jönnek elő a férfiak. Bartek, aki
köntösben sietett le a lépcsőn, óvón átkarolta a
feleségét, Anna hálás volt a támaszért.
- Mi folyik itt?
- „Áttelepítenek” minket.
- Hová?
- A város másik végébe - mondta a német, akin
látszott, örül, amiért végre egy férfihoz
beszélhet. - Két napon belül össze kell
csomagolniuk, és február 12- én jelentkezniük kell
a lakásügyi hivatalban... - belenézett a
jegyzeteibe - .. .délelőtt tíz és tizenkettő
között. Ott majd megtudják, a város melyik tiszta
részébe kell átköltözniük, és megkapják a
kulcsaikat.
- Itt is tisztaság van.
 - Majd nem lesz, ha az a sok zsidó itt fog lakni.
Anna hitetlenkedve nézett a németre.
- Maga ezt valóban el is hiszi?
- Ez az igazság, asszonyom - felelte a homlokát
ráncolva a katona. - A mi nagy tudósaink sokat
kutattak ebben a témában.
- Hogy milyen tisztán tartják a lakásaikat a
zsidó anyák?
- Természetesen nem. Ennek sokkal mélyebben
vannak a gyökerei. A vérről van szó, a faj
tisztaságáról. Maga ezt nem értheti.
- Már miért nem?
Anna megérezte, hogy Bartek megszorítja a vállát,
látta, hogy a fiai aggódva néznek rá, de ő nem
tudott hallgatni.
- Mert maga nő.
Anna csodálkozva bámult a tisztre.
- Lehet, hogy nő vagyok, de egészségügyi képzést
kaptam.
- De csak a kisbabákhoz ért, nem a valódi
tudományhoz.
- Valódi tudomány!... Megmondom magának,
fiatalember, hogy az én tudományágam nélkül maga
meghalhatott volna az anyja hasában még az előtt,
hogy levegőt vesz. Vagy úgy jön ki, hogy a
köldökzsinór a nyaka köré tekeredett, amitől
elkékül, és agykárosodást szenved. Lehet, hogy
valóban ez is történt, ha elhiszi ezeket a...
 - Anna, elég legyen! - csattant föl Bartek. A
katonák arca vörös volt a dühtől, és már a
fegyverük után nyúltak. Bartek elvette a tiszttől
a papírt, és fehér zászlóként meglengette. -
Köszönöm, alaposan át fogjuk olvasni.
- És kövessék a rajta levő utasítást - mordult
fel az idősebbik - , vagy számoljanak a
következményekkel. Mindez a maguk javát szolgálja,
még akkor is, ha... - szúrós szemmel Annára nézett
- .. .ha túl ostobák ahhoz, hogy megértsék.
Viszontlátásra.
Kimasíroztak a házból, Anna jól bevágta utánuk az
ajtót, majd nekitámaszkodott, mintha az öregedő
testével valahogy meg tudná akadályozni, hogy a
könyörtelen Birodalom elvadult képviselői
behatoljanak a házába.
- Hogyan tehetik ezt meg? - kérdezte sírva. -
Hogy dobhatnak ki a saját otthonunkból?
- Úgy tűnik - mondta Bartek keserűen - , hogy azt
csinálhatnak, amit akarnak. Gyertek, reggelizzünk,
aztán meg jobb, ha elkezdünk csomagolni.

Iszonyatos két nap volt. A munkából nem engedték

el őket, így aztán Anna, Bartek és a fiúk az
otthonukban töltött utolsó két éjszaka
összepakolták a ruháikat, az ágyneműt, a konyhai
eszközöket és a bútorokat. A Birodalom új házat
biztosított nekik, de a költözésre már nem adtak
pénzt, szerény megtakarításukból bérelniük kellett
méregdrágán egy kézikocsit, egy olyan
költözködéshez, ami nem nekik állt szándékukban.
Anna sírva csomagolta be az esküvői porcelánt a
gettó bejelentéséről szóló plakátokba. Elméletileg
őket is egy „lakónegyedbe” költöztették ki, de
mivel a szomszédaik a város különböző pontjain
kaptak lakást, még ez sem volt biztos. De hogyan
is rendezkedhetnek, ha egy újabb költözés réme
fenyegeti őket? Az otthon a család fészke, az a
hely, ahol biztonságban érezhetik magukat - és
most kiderült, hogy a nácik ettől is megfosztják
őket.
Utolsó otthon töltött éjszakájukon ott ültek a
dobozok között, kenyeret és sajtot ettek, és egy
üveg jó bort ittak hozzá, amit Bartek valami
különleges alkalomra tartogatott. Anna azt
remélte, majd valami ünnepkor, talán Bronek
eljegyzésekor veszik elő, de Bartek határozottam
kijelentette, hogy igenis ünnepelnek: a
családjukat, az együttlétüket, az erejüket.
- Még szükség lehet rá - mondta Anna komoran, de
a fiúk valahogy kirángatták a kétségbeesésből,
késő éjszakáig beszélgettek, fölelevenítették a
régi szép időket, és azt mondogatták egymásnak,
hogy jönnek még boldogabb napok is, majd ha vége
ennek az őrületnek.
- A múltkor is legyőztük a németeket -
jelentették ki a fiúk optimistán - , és ez megint
így lesz.
Anna azt akarta mondani, hogy utoljára nem voltak
ekkora tankjaik, de mégsem szólalt meg, hiszen a
derűlátáson kívül semmijük sem volt már.
A drágán bérelt kocsit maguk után húzva a
kijelölt órában jelentkeztek a lakásügyi
hivatalban. Egy kelletlen arcú SS-katonanő elvette
a kulcsaikat, úgy, hogy a szemükbe sem nézett,
majd elégedetten írt valamit a hosszú listájára.
Ellenőrizte a kulcsaikat, majd átnyújtott nekik
egy másik kulcscsomót.
- Ostpreufíenstraße - vágta oda éles hangon. -
Mindenképpen takarítsanak ki, mielőtt beköltöznek,
mert fertőzést kaphatnak.
Bartek elrángatta onnan Annát, még mielőtt az
asszony ellentmondhatott volna az SS-nek, és mind
az öten elindultak át a városon az új otthonuk
felé. Az utca másik oldalán zsidók álltak hosszú
sorban, ugyanolyan megrakott kocsikat húzva maguk
után, mint az övék, és arra vártak, hogy
beengedjék őket a gettóba. Anna elnézte őket, és
azon gondolkodott, vajon kik költöznek be az ő
házukba, melyik pár alszik az ő hálószobájukban,
milyen gyerekek fognak a konyhájukban szaladgálni.
Fohászkodott Istenhez, hogy a család boldog legyen
náluk, de már akkor világos volt, hogy többen
vannak azok, akik észak felé, a zsidónegyedbe
mennek, mint akik délre, és Anna attól tartott,
nem sok helyük lesz majd szaladgálni. A
munkaszolgálatos férfiak már emelték a magas
kerítéseket, menet közben pedig találkoztak egy
nagy teherautóval, amely tele volt gonosz
szögesdróttekercsekkel. Anna megállt, és
megrángatta Bartek karját.
- Ez nem helyes, Bartek, nem lenne szabad ezt
csinálnunk. Nem lenne szabad megadnunk magunkat
nekik. Mi lenne, ha nemet mondanánk? Mi lenne, ha
valamennyien megállnánk az utcán, ahelyett hogy
engedelmesen menetelünk a két oldalán egy minket
kettészakító, gyűlöletes ideológia miatt? Sokkal
többen vagyunk mi, lengyelek, mint a németek.
Bartek elgondolkodva körülnézett, ám aztán
meglátta az út mentén az SS-őröket, vállukon
hatalmas puskával, a mellükön keresztben meg a
töltényekkel.
- Nekünk nincs fegyverünk, a legtöbben
meghalnánk.
- De a többiek kiszabadulnának.
- Amíg nem küldik az erősítést. És akkor a
többieket is megölnék, és a németeké lenne az
egész város, éppen úgy, ahogy akarták.
- Akkor egész egyszerűen csak meghajlunk az
akaratuk előtt?
Bartek szomorúan megcsókolta a feleségét.
- Egyelőre igen. De az ellenállásnak vannak más
módjai is, drágám, lassabb, türelmesebb módjai.
 Anna nagyot sóhajtott, mert a türelem nem
tartozott az erényei közé. Túlságosan is
szókimondó volt, tudta, túl ösztönös, gyorsan
cselekvő. A munkájában megtanulta a türelmet,
hiszen a babák nem menetrend szerint érkeznek, de
az élet többi területén nehéz volt türelmesnek
lennie.
Bronek ekkor odahajolt az anyjához.
- Nekem már vannak kapcsolataim, anya.
- Kapcsolataid?
- Pszt! Sokan vagyunk, akik úgy érzünk, ahogy te.
Az együttműködés csak álca. Látszólag meghajlunk a
nevetséges parancsaik előtt, de a föld alatt...
A fiú Annára mosolygott, ő meg egyszerre érzett
büszkeséget, megkönnyebbülést és félelmet.
- De ez veszélyes lehet.
Bronek megvonta a vállát.
- Háború van, de nem minden zajlik a csatatéren.
De gyere most, anya... - mondta, majd kihúzta
magát, és emelt hangon hozzátette: - Menjünk, és
keressük meg azt a nagyszerű új házat, amit a
nagylelkű uraink biztosítottak számunkra.
Az SS-katona gyanakvón nézett Bronekre, de ő
meghajolt előttük, így hagyták békében elmenni.
Bartek sürgette őket, mert már csak két óra
hosszat használhatták a kézikocsit, egy másik
szerencsétlennek is szüksége volt rá. Már be is
fordultak az Ostpreufíenstraßéra - a név rá volt
mázolva feketével az eredetire: Bednarska - , és
megálltak valaki más szeretett otthonának a
küszöbén. A világ valóban a feje tetejére állt.
 ÖTÖDIK FEJEZET
1940. ÁPRILIS 30.

ANNA
Anna búcsút intett az élettől duzzadó kismamának
és a már eddig is jelentős létszámú család
legújabb tagjának, majd kilépett a Gartenstraßén
álló házból. Megszaporázta a lépteit, mert
meglátta a tavaszi égbolt szélén a rózsaszín
sávot. Nemsokára besötétedik, és tudta, ezekben az
időkben nem ajánlatos sötétedés után az utcán
lenni, bármi legyen is az ember hivatása. Aznap
különösen félelmetes volt, hiszen a Walpurgis-éj
következett, a sötétség ünnepe, amikor a legenda
szerint gonosz szellemek száguldanak a hajnali
égbolton. Anna nem hitt az efféle régi babonákban,
de a német fiatalok igen. Véres jelmezekben,
késekkel és játék puskákkal felszerelkezve, mintha
csak a náci apáik paródiái lettek volna, kint
mászkáltak az utcán, és az erőszaktól sem
rettentek vissza. Bartek már biztosan aggódik,
gondolta Anna, és megszaporázta lépteit, de
legalább egy újabb kisbaba jött biztonságban a
világra. Maga előtt látta az anya arcát, ahogy az
újszülöttet a karjába tette. A nácik majdnem
mindenüket elvették, de az anyai szeretettől az SS
sem tudta megfosztani őket.
A saját fiaira gondolt, akik, bár már felnőttek,
épp oly kedvesek voltak a szívének, mint újszülött
korukban. Végül is nem jöttek ki annyira rosszul a
különös lakáscseréből. Az új lakásnak magas
mennyezete és hosszú, keletre néző tolóablakai
voltak, amelyeken besütött a reggeli nap. Volt
benne egy hatalmas kandalló, egy igen jól
felszerelt konyha, sőt, egy harmadik hálószoba is,
amelyet Bronislaw boldogan vett birtokba. Nem volt
igazi otthon, Anna mindennap úgy érezte, hogy egy
másik család emlékein lépked, de meleg volt és
biztonságos, és csak ők laktak benne, ami merőben
más volt, amint ahogy a zsúfolt zsidónegyedben
éltek az emberek.
Anna vetett egy pillantást a gettó felé. A
Gartenstraße előtti kertes részt a Łódźba-patak
szelte ketté, a másik oldalon azonban csúf kerítés
futott végig: magas fapalánk, a tetején csavart
szögesdróttal. Húsz méterenként, a durván ácsolt
őrtornyokban fegyveres SS-katonák álltak. A
pataknál, a kerítés délnyugati sarkán az őrtornyok
távolabb voltak egymástól, a világítás pedig
annyira gyenge, hogy Anna észrevétlenül mehetett
közelebb a kerítéshez. Akkor látta, hogy az utca
végében egy hatalmas, kétszárnyas kapu van.
Meghökkent, egy gyerekeivel arra siető lengyel nő
pedig ránézett.
- Teljesen elzárják a szerencsétleneket.
- Teljesen?
A nő bólintott.
- A zsidók se ki, se be nem mehetnek. Még a
gettót átszelő főbb utcák is el vannak kerítve, és
a túloldalra is csak bizonyos időszakokban
mehetnek át. Azt hallottam a minap, hogy a nácik
hidakat építtetnek velük, nehogy „beszennyezzék”
az utakat.
- őrület - motyogta Anna.
- Kegyetlenség és őrület - bólogatott a nő, majd
riadtan pillantva az őrtorony árnyékára, gyorsan
továbbterelte a gyerekeit.
Anna csak állt ott, miközben az ég bíborszínűvé
vált a feje fölött, és elnézte a kerítés mögötti
embereket. Megint csak arra gondolt, hogy vajon ki
lakhat az ő házukban, és a lába önkéntelenül is a
patakhoz vitte. Alacsonyan állt a víz, mert az
április szokatlanul száraz volt, Anna így egyetlen
ugrással átjutott rajta. A kerítést bokrok
takarták, egészen közel tudott menni hozzá.
Kinyújtotta a kezét, és érezte az olcsó deszka
érdes felületét; szánalmas fal volt ez, ami mögé
bezárták a szerencsétleneket. Anna mellett két
krampuszjelmezes német suhanc szaladt el, az
asszony összerezzent, de meg tudta tartani az
egyensúlyát. Megdermedt a gonosz elé táruló valódi
arca előtt.
- Anna!
Halk és kedves volt a hang, de az asszony jobban
megijedt, mint az imént. Remegve nézett körül,
akkor látta, hogy egy alak kiválik a gettóbeli
tömegből.
- Esther? Esther, te vagy az?
- Én vagyok - szólt a válasz, majd Esther is
kidugta a kezét a kerítésen. Anna, nem törődve a
szálkás deszkákkal, boldogan szorította meg.
- Jól vagy?
- Jól, a lehetőségekhez képest. Filip és én a
szüléinkkel és Leával együtt lakunk, de van egy
padlásszobánk, ami nagyon... romantikus.
Az utolsó szónál elcsuklott a hangja. Anna szíve
elfacsarodott.
- Amíg Filip velem van, addig az - tette hozzá
Esther immár határozottan.
Anna végignézett a kerítésen.
- Becsuktak titeket ide?
- Igen, elszigetelik a gettót. Nem fogják a
zsidók többé bepiszkítani Litzmannstadt utcáit.
A „Litzmannstadt” szóra mindketten
fölszisszentek. A németek valami háborús hősük
után nevezték át Lódz városát, és lassan a lengyel
nyelv utolsó nyomait is eltüntették a városból. Ez
ugyan kellemetlen volt, de nem annyira iszonyatos,
mint az, hogy a város zsidó lakosainak nyomát is
eltüntették.
- Ti biztonságban vagytok?
Anna érezte, ahogy Esthernek remeg a keze az
övében, de a lány nagy bátran bólintott.
- Van saját kórházunk, úgyhogy megint dolgozom
ápolónőként. És Filip is varrhat, úgyhogy ez már
valami. Rumkowski azt mondja, dolgoznunk kell, ha
életben akarunk maradni, mert a németeknek csak
addig kellünk, amíg hasznunkat látják.
- És aztán?... - Esther megborzongott. Anna
elátkozta magát az ostoba kérdés miatt, és gyorsan
hozzátette: - Biztos vagyok benne, hogy rengeteg
munka lesz. A nácik szeretik a csinos
egyenruhákat, és a feleségeik is odavannak a szép
holmiért.
- Szóval amíg az ő életüket kényelmesebbé
tesszük, addig meghagyják a mi életünket is? Az
uraink valóban igen nagy- lelkűek.
- Ó, Esther.., - Annának nem tetszett fiatal
barátnője szokatlanul éles hangja. Esther olyan
kedves, finom lány volt, de ez a hely, ez a gettó
biztosan megkeményítené még a legtündéribb
természetet is. - Miben segíthetnék?
- Nem tudom, Anna. Szükségünk lenne...
- Hé, te zsidólány! El onnan a kerítéstől!
Esther úgy ugrott hátra, mintha rálőttek volna.
- Mennem kell, vigyázz magadra, Anna.
 És már ott sem volt, elvegyült a tömegben, a
viszonylagos biztonságban.
- Te meg - mordult a német Annára - hordd el
magad onnan a kerítéstől, ha kedves az életed!
Alig egy méterre egy golyó pattant vissza a
földről. Anna szíve vadul kalapált, sarkon
fordult, és lefutott a patakhoz, de félrelépett,
és belecsúszott a sárba. Az őr felröhögött, és egy
újabb lövést adott le épp az asszony mögé,
miközben az megpróbált föltápászkodni. Lüktetett a
bokája, de a szíve még jobban: majd’ meghasadt a
bezárt szerencsétlenekért, akik ezeknek a
szörnyeknek a kegyeire vannak bízva.
 HATODIK FEJEZET
1940. JÚNIUS

ESTHER
- Jó éjt, Pasternak nővér.
- De...
- Jó éjt! Menjen csak haza a családjához, és
aludja ki magát.
Esther önkéntelenül is felsóhajtott, és hálásan
rámosolygott az orvosra. Hosszú és nehéz műszak
volt mögötte, a sokadik egymás után, és Esther
alig látott, annyira fáradt volt, mégis nehezére
esett elmenni. Stern doktor idősebb férfi volt,
sűrű, fehér haja kiállt a kipája alól. Már régen a
jól megérdemelt nyugdíját kellett volna élveznie,
de kevés volt az orvos és az ápoló a gettóban, így
visszahívták szolgálatba. Esther úgy érezte,
cserben hagyja az orvost azzal, hogy veszi a
kabátját és hazamegy, de Stern doktor kedvesen
megszorította az asszony karját.
- Nézze, nővér, fogja fel úgy, hogy ha vigyáz
magára, akkor rájuk is jobban fog tudni vigyázni -
mondta, és a kórterembe zsúfolt ágyakra mutatott.
Esther szomorúan bólintott. A meleg időjárás
eleinte áldásnak tűnt a gettóban, mert ki lehetett
menni a szabadba a zsúfolt házakból, ám aztán
jöttek a bolhák és velük a tífusz. Dühöngött a
járvány a gettóban, minden második embernek magas
láza volt és fájt a gyomra 1940 júniusának azokban
a forró napjaiban.
A közkutaknál állandóan sorok álltak, néhányan
saját kutat kezdtek ásni. A legjobban a
hasmenéstől szenvedtek. A gettónak nem volt
csatornarendszere, az ürüléket azok a
szerencsétlenek hordták el kocsikkal, akiknek nem
jutott más munka. Addig rendben mentek a dolgok,
míg a lakosság meg nem duplázódott, és a tífusz
meg nem támadta a beleiket, de aztán az egész
rendszer összeomlott. Minden bűzlött és mocskos
volt, és még jobban terjedt a betegség. Esther
ragaszkodott hozzá, hogy aprócska kis lakásukban
mindent mossanak, súroljanak és fertőtlenítsenek,
úgyhogy ők egy időre megúszták, de fogyóban volt a
fertőtlenítőszer, és mivel a gettóba központilag
szállították, lehetetlen volt többet szerezni. A
kintiekkel folytatott levelezést betiltották, és
belső valutát vezettek be, amit a kitalálójáról,
Rumkowskiról „rumkinak” neveztek. Az ún.
gettómárka nagyon magas árfolyamon volt
beszerezhető. A körülmények rohamosan romlottak,
de ez látszólag senkit sem érdekelt.
Esther föltette a kalapját, és megpróbálta nem
befogni az orrát, amikor kilépett az utcára. Már
majdnem kilenc óra lévén mindenki otthon volt,
mert Rumkowski nem sokkal korábban felállított
zsidó rendőrsége kijárási tilalmat rendelt el. Ez
a belső szervezet azért jött létre, hogy valamivel
emberibb módon tartsa fenn a rendet és a
törvényességet, mint a német rendőrség. Sajnos
azonban az új rendőrök közül is sokan megszédültek
a hatalomtól, és ugyanolyan kegyetlenek voltak,
mint az SS. Fegyverük nem volt, de a
gumibotjaikkal brutálisan bántak, és családi meg
baráti hálózatokat kiépítve még korruptabbak is
voltak a németeknél. Kiderült, hogy a gettóba
bejutó legjobb áruk a kiváltságos keveseknél
kötnek ki, és egyre nőtt az elégedetlenség.
Esther idegesen nézett körül, örült, hogy a
nővéregyenruhája miatt a kijárási tilalom alatt is
kint lehetett az utcán. A nap már nagyon
alacsonyan állt, az utcákat ferde arany fény
világította be, csalárd módon megszépítve őket.
Esthernek jobb kedve lett, és fölnézett az égre,
mintha az Istent keresné. Az utóbbi időben nehéz
volt rátalálni. Minden zsinagógát leromboltak, és
bár Rumkowskinak sikerült engedélyeztetnie, hogy
nyissanak imaházakat, csak kevesen jártak
rendszeresen ezekre a koszos és zsúfolt helyekre,
mert az emberek jobban féltek a bolháktól, mint
Istentől. Ki hibáztathatná őket? Hiszen úgy tűnt,
mindannyian a pokolban vannak úgyis.
Esther megrázta magát, és elszánt léptekkel
befordult a sarkon a házuk felé, még mielőtt
valaki megszólíthatta volna. A minap is egy
fiatalember kiugrott a kapualjból, és
belekapaszkodott a karjába, segítséget kérve. A
felesége szül, mondta, és a gettó egyetlen bábáját
pár nappal korábban lelőtték valami krumplin való
veszekedés közben, így a fiatalember Estherhez
fordult segítségért.
- Nem vagyok képzett szülésznő - mondta.
- De ápolónő - ellenkezett a férfi, és olyan
bizalommal nézett rá, hogy Esther képtelen volt
nemet mondani. Szerencsére nem volt nehéz szülés.
Kiderült, hogy a fiatalasszony anyja meghalt
tífuszban, ő meg szegény nagyon félt. Miután
Esther megnyugtatta, maga a szülés viszonylag
simán zajlott le. A pár nem győzött hálálkodni
Esthernek, sőt, egy szép friss cipót is
ráerőltettek. A fiatal apa a pékségben dolgozott,
úgyhogy kisebb kenyereket el tudott hozni, Esther
azóta is többször kapott tőlük. Nagyon hálás volt
nekik ezért, de elterjedt, hogy nagyszerű
szülésznő, így aztán félt, hogy egy bonyolultabb
szüléshez is elhívják majd.
A kerítés túloldalán fiatal lengyel fiúk, akik
nem féltek az SS-puskáktól, igazi pénzért, nem
rumkiért, kisebb szolgálatokat tettek a gettóban
élőknek, ők csempésztek ki tőle egy levelet
Annának, amelyben valami szülészeti szakkönyvet
kért, vagy legalább tanácsot alapvető dolgokban,
de még nem kapott választ.
Már bent volt a lakásban, amikor megállt egy
kicsit, hogy összeszedje magát. Hallotta, hogy
Ruth és Sara a borjú puhításának legjobb módján
veszekednek a konyhában, nem mintha ez akkoriban
aktuális probléma lett volna. Esther nekidőlt az
előszoba falának, hogy kicsit kifújja magát.
- Esther! - kiáltotta Filip, és leszaladva a
lépcsőn a karjába kapta a feleségét. - Hát itt
vagy! - Annyira őszinte örömmel a hangjában
mondta, hogy Esthernek könnybe lábadt a szeme.
Filip gyengéden letörölte a felesége arcát. - Ne
sírj, szépségem. Minden rendben van, hiszen együtt
vagyunk, nem igaz?
Annyira szorosan ölelte, hogy szinte
egybeolvadtak. Az asszonynak felizzott a teste,
átölelte a férjét, és még jobban hozzásimult. A
nehéz körülmények ellenére sem csökkent a vágya a
férfi iránt. Sőt, még édesebb volt, még sürgetőbb
- csak attól félt, hogy megfogan benne Filip
gyermeke, mert bár nagyon szerette volna, ez a
kiéheztetett, mocskos gettó nem volt igazán
alkalmas a gyerekvárásra. Filip is egyetértett
ezzel, és az előző héten a szabóműhelyből már
óvszert is szerzett. Kicsit kínos volt, de Esther
még jobban szerette Filipet a gondoskodásáért, és
még jobban élvezte az együtt- léteiket.
 - Ne menjünk fel rögtön a padlásszobánkba?
A férfi hosszú, forró csókkal forrasztotta le az
asszony ajkát.
- Bárcsak megtehetnénk, de az anyáink egész este
a te hazatértedre vártak. Húst szereztünk!
- Húst? - Esthernek összefutott a nyál a
szájában; most már megértette, min kaptak hajba a
szülők. Kihívón nézett Filipre. - Hát, ez
esetben...
- Egy szelet borjút jobban szeretsz, mint engem?
- Egyetlen falatka borjút is jobban szeretek
nálad.
Filip a szívéhez kapott.
- Mély sebet ejtettél rajtam.
Esther felkacagott, mintha megfeledkezett volna a
gettó minden bajáról.
- Akkor jó, hogy épp ápolónő vagyok, meg tudlak
gyógyítani.
- Valóban?...
- De csak majd a hús után.
Filip felmordult, egy gyors puszit adott az
asszonynak, és kézen fogva bevezette a konyhába.
- Esther!
A család szokatlan lelkesedéssel fogadta, mert az
érkezése azt jelentette: feltálalhatják azt a
valamit, ami a fazékban rotyog a tűzhelyen.
Asztalhoz ültek. Olyan szűkös volt a hely, hogy a
könyökük állandóan összeért, de aznap este ezzel
senki sem törődött. Tágra nyílt szemmel nézték,
ahogy Ruth gondosan kimeri a gulyást, a szokásos
krumpli és répa is gazdagabb lett a szaftos
borjúdaraboktól. Sara a kenyeret kínálta körbe;
úgy látszik, gondolta Esther, a hálás apa ma is
járt erre. Megtelt a szeme könnyel a lakoma
láttán.
- Hogyhogy van húsunk? - kérdezte, és nagyot
kanalazott a mennyei ízű fogásból.
- Jó állása van a húgodnak - felelte Ruth.
Esther Leára nézett. Az immár tizenöt éves lány
nemrég óta dolgozott a gettó irodáján. A család
féltette, mert az irodában hemzsegtek a németek,
de a lány jól érezte magát, és legalább egy tiszta
és rendes épületben dolgozott, jobb körülmények
között, mint a Rumkowski által létrehozott
műhelyek.
- És... borjúban adják a fizetést?
- Jaj, ne butáskodj, dehogy! - kacagott fel Lea.
- Én is azt a rohadt krumlit kapom, mint mindenki
más.
- Lea, ügyelj a szádra! - szólt rá élesen Ruth,
és a lány elvörösödött.
- Bocsáss meg, anya, az irodán mindenki csúnyán
beszél.
- Attól még neked nem kell. Egy bizonyos szintből
nem engedünk.
 Lea oldalvást Estherre pillantott, és elfojtotta
a nevetését, mert fölidézte azt a délutánt, amikor
elbújtak a mosókonyhában (majdnem akkora volt az a
helyiség, mint amibe most a szülei bele voltak
zsúfolva), és ott ismételgették az összes csúnya
szót, amit csak ismertek. Nem volt valami sok, de
nagyon élvezték a csintalankodást mindössze pár
méterre szigorú anyjuktól.
- Ha nem borjúval fizettek, akkor hogy jutottál
hozzá?
Lea tányérja nagyon gyorsan kiürült, pedig a lány
rávette magát, hogy lassabban egyék. Apjuk már
befejezte a vacsorát, és úgy nézett a tányérjára,
mint akit csak az illem tart vissza attól, hogy
felkapja és kinyalja. Filip lassan ízlelgetett
minden falatot, a szülei pedig a szaftot törölték
ki kenyérrel, és reménykedve néztek a fazékba...
az üres fazékba. Lea mosolyogva kapta be az utolsó
falatot.
- Hanstól kaptam.
- Hanstól? - kérdezte döbbenten Esther.
- Ott dolgozik az irodában. Azazhogy ő a főnököm.
Német, de egész helyes. Szóval nem olyan undok,
mint a többi.
Esther az anyjára nézett, ám az asszony kerülte a
pillantását.
- Mennyi idős az a Hans, Lea?
 - Ó, már öreg. Legalább harminc. - Sara majdnem
megfulladt a szájában levő kenyértől. - Ne
aggódjatok, nincs semmi. Csak azt mondta, hogy
nagyon szorgalmas vagyok, és megérdemlek egy kis
jutalmat.
- Szorgalmas vagy?
- Igen! - vágta rá Lea méltatlankodva. - Tudod,
én is képes vagyok rá, nemcsak te.
- Tudom, tudom. Nagyon örülök, Lea, igazán.
- Köszönöm.
Lea kicsípte magát a vacsorához, és Esther, ahogy
ránézett, észrevette, mennyire csinos lett a húga.
Finom, lágy vonásai voltak, a haja még szőkébb,
mint a nővéréé. Anyjuk szerint az egyik dán
nagymama öröksége ez, de míg Estheré sötétebb
szalmasárga volt, a Leáé úgy fénylett, akár az
arany. Az asszony megértette, miért jár a kedvében
ez a Hans.
- Pontosan milyen munkáddal van az a Hans annyira
megelégedve?
Az asztalnál feszült lett a hangulat, de Lea
észre sem vette.
- Azt mondja, szépen gépelek, és szereti nézni,
ahogy iktatok.
- Komolyan?
- És azt is mondta, hogy én öltözöm a legjobban
az irodában, ami ostobaság, mert némelyik nőnek
igazán szép ruhái vannak, én meg mindig ugyanazt
veszem föl, de amúgy kedves tőle, nem?
Esther megint az anyjára nézett. Ruth
megköszörülte a torkát.
- Nagyon kedves, drágám, de ne felejtsd el,
német. Tarts tőle távolságot.
- De miért? Butaság lenne. Ha tud nekünk húst
szerezni, akkor én is lehetek kedves vele, nem?
Mindnyájatoknak ízlett a vacsora, miért ne
kaphatnánk még?
Ruth csak a kezét tördelte, látszott, nem tud
megszólalni.
- Mindennek ára van, Lea - mondta Esther
óvatosan.
- De nem kért érte semmit.
- Még nem - kezdte Esther, de a húga dühösen
nézett rá. Megkönnyebbültek, amikor valaki
kopogott az ajtón.
Az asztalnál ülőkön eluralkodott a félelem.
- Ki a fene lehet az? - kérdezte Mordechai, és
felállt. Benjámin is követte, de az ajtót Filip
nyitotta ki elsőnek. A többiek feszülten néztek
egymásra, de Filip egy fiúval jött vissza, aki egy
kis csomagot tartott a kezében.
- Neked szól, Esther. Anna küldte - mondta Filip.
Esther felpattant, és átvette a csomagot, hálából
a fiúnak adta az utolsó szelet kenyeret. Az rögtön
beleharapott: látszott, meg akarja enni, mielőtt
visszatér a barátaihoz.
Esther kinyitotta a csomagot, és nagyon megörült
a benne levő kis kötetnek: A szülésznő kézikönyve.
Volt mellette egy levél is. Átfutotta, majd az
órára nézett.
- Anna azt írja, tízkor a kerítés túloldalán
lesz. Oda kell mennem.
- De hiszen kijárási tilalom van - tiltakozott
Ruth, mire a lány az uniformisára mutatott, de
Ruth csak csóválta a fejét. - így nem vagy
biztonságban.
- Bába nélkül senki sem fog szülni. Tanácsra van
szükségem, ha segíteni akarok a gettóbeli
anyáknak.
- De az nem a te dolgod.
- Valakinek meg kell csinálnia, miért ne én
legyek az? Ráadásul, ha több lesz a hálás apa, nem
lesz szükségünk hálás németre.
Ruthon látszott, el van keseredve, de ránézett
Leára, és bólintott a nagyobbik lánya felé.
- Veled megyek - szólalt meg Filip.
- De neked nincs engedélyed - érvelt Esther.
- Neked meg nincs kísérőd. Mondom, veled megyek.
Esther hálásan rámosolygott a férjére, ugyanis
már besötétedett, és félt a gettóbeli árnyaktól.
Belekarolt Filipbe, megköszönte a pompás vacsorát,
és elindult.
 - Eljutunk ma még a mi padlásszobánkba? -
kérdezte szomorúan. Alig állt a lábán a
fáradtságtól, égett és majd’ lecsukódott a szeme,
de a gyomra legalább tele volt. Összeszedve a
maradék erejét, elindult délnek, oda, ahol
korábban már találkozott Annával. Egyenruhája
szinte világított a holdfényben, és hálásan vette,
hogy Filip leakasztotta a kabátját a fogasról,
hogy ne hívja fel magára az őrök figyelmét.
Ahogy odaért a megbeszélt helyre, meglátott
néhány SS-t a legközelebbi toronyban, egy
pislákoló lámpás mellett ültek egy üveg vodkával
és egy csomag kártyával. Szerencsére sokkal jobban
el voltak foglalva egymással, mint a lenti
sötétségben találkozó két nővel.
- Anna? - szólalt meg Esther a kerítés
túloldalán.
- Esther! - suttogta az idősebbik nő, és előbújva
egy bokor mögül, a kezét nyújtotta. Ujjaik egy kis
időre összeértek. - Megkaptad a könyvet?
- Igen, köszönöm.
- Abban benne vannak az alapok, de a bába
elsősorban az érzéseivel dolgozik. Olvasni kell az
anya gondolataiban, meg kell nyugtatni, és
rájönni, mikor lép át a következő szakaszba.
- A következő szakaszba? - kérdezte Esther
értetlenül. Filip pár lépésnyire állt tőle,
őrködött, de nem volt sok idejük. Hogyan is tudna
megtanulni pár, kerítésen át elkapott szóból egy
olyan szakmát, amihez az elhivatott nőknek is két
év kell?
- Az anya általában közvetlenül a szülés előtt a
legnyugtalanabb, és akkor a legerősebbek a
fájásai. Ilyenkor kell megnézni, látható- e már a
baba feje. Ha igen, az anya nyomhat. Nem szabad
nyomni, ha nincsenek fájások. Két fájás közt
pihenni kell. Ez az idő lehet öt perctől öt óráig
bármilyen hosszú. Általában a kettő között. A
legfontosabb nem pánikba esni.
- Kinek, az anyának vagy nekem?
- Egyikőtöknek sem - felelte Anna halk
kacagással. - Ha a baba lassan jönne, kézzel lehet
neki segíteni, de nagyon óvatosan, és figyelj a
köldökzsinórra, nehogy a baba nyakára tekeredjen.
- Mert különben?
- Mert különben megfulladhat.
Esther nyelt egy nagyot.
- Anna, nem vagyok benne biztos, hogy én ezt meg
tudom csinálni. Vagy, ha mindenképpen muszáj,
akkor a legszívesebben melletted dolgoznék. Én nem
vagyok bába. Mi van, ha elrontok valamit?
Anna megfogta Esther kezét: meleg volt és
biztonságot sugallt.
- Nem fogsz elrontani semmit. Ha valami baj
adódik, az amúgy is megtörténne, és lehet, hogy te
tudsz segíteni. A kicsik nagyon ügyesek, ha arról
van szó, hogy meg kell születni. Megannyi áldás és
csoda.
Esther megint nyelt egyet.
- Ha egy új baba akkora csoda, akkor az
elvesztése biztos a legnagyobb tragédia lehet.
Anna elmosolyodott a félhomályban.
- Nem szabad, hogy ez visszatartson, gyermekem.
Jó és bátor dolgot teszel, az Isten megáld érte.
- A te istened vagy az enyém?
- Mindkettőnké - válaszolta nevetve Anna. - Ő egy
és ugyanaz, csak mi másképpen látjuk őt.
Mellettük a német őrök harsányan felkacagtak,
valamelyikük nyilván jó lapokat húzott. A két nő
hátrahúzódott.
- Menned kéne - súgta oda Esther Annának. - Nem
biztonságos ennyire közel jönni hozzánk.
- Nem jól mondod. Nem biztonságos ennyire közel
jönni ezekhez.
Anna az őröket nézte, és közben elindult vissza.
Esthert elfogta a szomorúság. Annyi mindent
szeretett volna mondani még, annyi mindent akart
volna tanulni! Csak állt ott, és nézte a helyet,
ahol Anna eltűnt, de akkor Filip átkarolta, és
beterelte a gettó szélén álló épületek mögé, mert
egy őr épp arra ment. Esther hálásan simult a
férje karjába, míg az utca tiszta nem lett megint.
- Szeretlek - suttogta az asszony, és felnézett
imádott férjére.
 - Én is szeretlek. És... mit szólnál a
padlásszobához?
Esther hevesen bólogatott, elindultak hazafelé. A
kisbabákra gondolt, és arra, milyen jó lenne,
ha... de tudta, ezek nem olyan idők. Egyelőre az
is elég, ha itt vannak ők kerten egymásnak.
 HETEDIK FEJEZET
1940. KARÁCSONY ESTE

ANNA
„Stille Nacht, heilige Nacht...”
Bár németül szólt a karácsonyi ének Anna ablaka
alatt, mégis szépen hangzott. Az asszony odalépett
az ablakhoz, és lenézett az éneklőkre: látszott a
leheletük a hidegben, mintha csak a zene testet
öltött volna. Az asszony nagyot sóhajtott. Olyan
ártatlanoknak tűntek, ahogy az utca végében
felállított hatalmas karácsonyfát bámulták. Nem
nácik voltak, rendes németek, akik békében éltek a
városban, még mielőtt a katonák bemasíroztak
volna, és azt nem mondták volna nekik, hogy ők
felsőbbrendűek mindenkinél. Ki ne akarna ilyet
hallani?
Nem mintha Anna nekik megbocsátott volna. Lehet,
hogy nem ők változtatták meg az utcaneveket, nem
ők hozták az új törvényeket, és szorítottak be
mindenkit, aki más, mint ők, a szögesdrótok mögé,
de nem mondtak ellent azoknak, akik ezt csinálták.
Nem mondták, hogy ez helytelen, nem
keresztényekhez illő. Nem. Miközben békés dalokat
énekeltek, egész jól megvoltak azzal, hogy a
háború jó oldalán állnak - annak a háborúnak,
amely a lábuk elé viszi az egész világot, mindegy,
milyen árat fizetnek ezért mások. Anna
fogcsikorgatva fordult el a képmutatóktól a saját
családja felé.
Összeszorult a szíve, ahogy az ennivalótól
roskadozó asztalra nézett. Egész nap böjtöltek, de
most már várt rájuk a hagyományos karácsonyi
vacsora. Szalma borította az asztalt, letakarva
fehér abrosszal, ez az istállót jelképezte.
Tizenkét teríték került az asztalra az apostolok
tiszteletére, és Annának összefutott a nyál a
szájában, ahogy meglátta a céklalevest, a finom
pirogot, a tejfölös heringet, és középen a
hagyományos sült pontyot. Nem volt könnyű ezt a
halfajtát beszerezni, de Jakub egyik nap futva
ment haza, mondván: az egyik barátjának az apja a
kádból árulja a pontyot Karolewben (hivatalosan
Karlshof), és Bartek már rohant is. Előző éjjel ők
is a kádban kényeztették a fogást, most meg itt
van, az asztal közepén, aranyszínűre sütve.
A fiúk a vasárnapi öltönyüket vették fel, olyan
jóképűek voltak, hogy Anna nem bírta ki, hogy
mindhármukat meg ne ölelgesse, csak Jakub
ellenkezett, hogy az anyja összekócolja a haját.
Amióta a nyomdában dolgozik, nagyon ad a
külsejére, meglehet, a gépírólányok miatt,
gondolta Anna, és azt remélte, a fia nemsokára
udvarolni fog. Igaz, nem ez az ideális időszak egy
esküvőhöz, szegény Esther és Filip rá a
bizonyíték, de mindennek örülni kell, aminek csak
lehet.
Megint megcsókolta a fiát, aki végre megadta
magát, majd asztalhoz ültek.
- Csodásán néz ki a vacsora, anya.
- Rengeteg ennivalónk van.
Az asztal roskadozott az előző év nélkülözései
után. Fejadagok voltak rendszeresítve, és a
lengyelek mindig az előretolakodó németek után
kerültek sorra, így általában eléggé sovány
koszton éltek. Esthertől tudta, akivel néha
titokban sikerült pár szót váltania, hogy a
gettóban sokkal rosszabb a helyzet. Az emberek
rohadt krumplit ettek és olyan zöldséget, amit már
nem lehetett elküldeni a Birodalomba. Jóval
fagypont alatti hőmérsékleteknél ez nem elég, de
még ha elég lett volna is, tüzelőből is hiány
volt, így aztán megfőzni sem tudták, nyersen
kellett megenniük. A gyerekek elmentek a gettótól
északra levő Marysinbe, és szenet kerestek a
földben. Az emberek annyira vágytak a melegre,
hogy a bútoraikat is eltüzelték. Anna kicsit
szégyenkezve nézte az aranyszínű pontyot.
- De anya, karácsony van - mondta Jakub - , és
egész nap nem is ettünk semmit.
 - Igazad van - bólogatott Anna, nem akarta
elrontani a pillanat örömét. Annyit bajlódott
ezzel a vacsorával, hogy kár lenne
lelkifurdalással elfogyasztani. De akkor is... -
Nekünk legalább egész héten is volt mit ennünk.
Jakub megállt, a helyére menet.
- A zsidókra gondolsz?
Anna bólintott, és Alek, a fiúk közül a
legkomolyabb is megszólalt:
- Szoktam őket látni, amikor villamossal átmegyek
ott.
A nácik az utóbbi időben sok német
orvostanhallgatót irányítottak a kórházakba, de
Aleknek azt mondták, csak heti három napot
dolgozhat ott, így aztán elment kalauznak a
villamosra. Bartek morgott, hogy ez rangon aluli
munka, de Alek azt mondta, „legalább megismeri a
helyet”. Annának az volt az érzése, hogy a fiúnak
barátai vannak az ellenállók közt, magában büszke
is volt rá, de nem mert kérdezősködni.
- Valóban olyan rosszak a körülmények, mint
mondják? - kérdezte Bartek a középső fiától.
- Még annál is rosszabbak. Az utcák folyamatosan
szemetesek, és ha a munkaszolgálatosok
megpróbálják lemosni, a víz odafagy, és csak az
erősebbek tudnak járni rajta. És hát manapság
kevés az erős ember. Szoktam látni, amikor
megérkezik az élelmiszer: olyan zöldség, hogy az
állatnak nem adnád, de a szerencsétlenek már akkor
kérik a fejadagjukat, mielőtt még kirakodták
volna. A hideg véget vetett a tífuszjárványnak, de
a tuberkulózis terjed. Mindenütt hallani a kínzó
köhögést az utcán is. És ami a legrosszabb - lopva
körbenézett, bár nem volt senki más rajtuk kívül a
szobában - , azt suttogják, hogy ez még nem a
vége, hogy néhány zsidót a halálba küldenek.
- Megölik őket? - kiáltott fel Jakub.
- Igen. Gázzal. Megőrülök, hogy én mint orvos,
vagyis majdnem orvos, ellenőrzőm ezeknek a
beképzelt németeknek a jegyét, ahogy utaznak a
kerítésen kívül, amely mögött mint az állatok
vannak bezárva ezek az emberek, és nem tudok
segíteni rajtuk. Kegyetlen... sőt, több mint
kegyetlen, barbár dolog ez.
Anna megszorította a fia karját. Ez miattam van,
gondolta, én hoztam fel a gettó témáját, és most
itt állunk a karácsonyfa körül, és bűntudatunk
van.
-asztalhoz ülünk?
Leültek, de még Jakub is csak lassan foglalta el
a helyét. Valamennyien a hatodik terítékre néztek,
amelyet hagyományosan azért tesznek az asztalra,
hogy egy arra tévedő utazót is meg tudjanak
kínálni.
- Segíteni kellene - szólalt meg Bronislaw. -
Tudok szerezni gyógyszert a kórházból, ha találunk
valakit, aki becsempészi.
- Esther segíthet - mondta Anna - , ha nem túl
veszélyes.
- Mi az, ami túl veszélyes?
Anna nagyot nyelt.
- Lelőhetik?
- Igen, le - felelte a fiú, és az ajkába
harapott. - De ha óvatos, akkor nem lesz baja.
Vannak ismerőseim.
Annyira halkan mondta, hogy Anna először meg sem
hallotta.
- A gettóban?
- Ott is, meg kint is. Jó emberek, akik segíteni
akarnak.
- És kicseszni a rohadék nácikkal - tette hozzá
Jakub.
- Jakub! - kiáltott rá Bartek.
- Igenis. Miért, te nem akarsz?
Anna látta, hogy az asztal túlsó végén a férje
mozgolódik. A beszélgetés kockázatos fordulatot
vett, és a családi vacsorából valami más lett.
- Nem annyira „kicseszni” velük - mondta Bartek -
, mint inkább végleg legyőzni őket.
Anna visszafojtotta a lélegzetét: ritkán hallotta
ennyire indulatosnak általában békés férjét. A
férfi ránézett, a szemében félelem, talán némi
büszkeség, és az elismerés igénye csillogott.
Rámosolygott a férfira.
 - Legalább Lengyelországból ki kéne űzni őket.
- Igen, szívem - vágta rá Bartek. -
Lengyelországból, Németországból, mindenünnen,
ahol a rendes emberek egyszerűen csak élni
szeretnének. Elég ebből a... ebből a gyűlöletből.
Nem azt mondta- e Jézus urunk: „szeresd
felebarátodat”? Nem arra tanított- e, hogy legyünk
olyanok, mint a szamaritánus, és segítsük a bajba
jutottakat, bármi legyen is a hitük? Nem azért
született- e meg, hogy békét hozzon a világnak?
Egymásra néztek. A leves rubinpirosan izzott, a
ponty arany fényben tündökölt az asztalon. Mennyi
finomság, miközben pár utcával odább emberek
éheznek. Jakub egyszer csak felpattant.
- Ugyan már, hiszen mindnyájan tudjuk, mit kell
tennünk.
Valamennyien a magas, izmos tizennyolc évesre
néztek, aki alig pár perce még a kezét dörzsölte a
lakoma láttán.
- Mit? - kérdezte Anna döbbenten.
- Szedjük össze ezt az ennivalót, és vigyük el a
gettóba. Karácsony van, az ajándékozás ünnepe, és
soha nem voltak még ennyire nélkülöző emberek.
Ráadásul - tette hozzá, miközben a többiek
csodálattal nézték - nekem egy falat sem menne le
a torkomon.
Bartek felpattant, és megölelte a legkisebb fiát.
 - Jó gyerek vagy, valamennyien azok vagytok.
Gyertek akkor, karácsony este még az SS sem fog
ránk lőni.

Igaza volt. A lehető legkevesebb őrt állították a

tornyokba, és akik szolgálatban voltak, azokat is
talán meglágyították a Litzmannstadt utcáin
szállongó karácsonyi énekek: csak nézték, ahogy a
család a batyukba kötött vacsorával a kerítéshez
közeledett. Kamihskiék mindenből vittek kóstolót.
A leves maradt, de kinyitották a Bartek szüleitől
kapott bonbonos- dobozt, és minden csomagba tettek
egyet. Lehet, butaság, hogy zsidóknak küldik, akik
nem ismerik a keresztény hagyományokat, mégis azt
érezték, hogy fontos, amit csinálnak. Amikor
készen lettek, körbeálltak, Bartek megáldotta
őket, majd elindultak az éjszakába.
Nem voltak egyedül. Sokan igyekeztek hasonló
csomagokkal a szögesdrót felé. Anna szívét
melegség járta át, ahogy meglátta a gettón kívül
összegyűlt tömeget. Hiszen éppen erről szól a
karácsony, és Anna örült, hogy a nagy becsben
tartott ponty az övénél éhesebb hasba kerül.
Észrevette, hogy Aleksander jó pár embernek
köszön, és alaposan körülnéz, de ahogy odaértek a
kerítéshez, az emberek odagyűltek, kétségbeesve
dugták ki a kezüket, és az asszonynak figyelnie
kellett, hogyan osztja el az ételt. Nagyon gyorsan
elfogyott minden, amit vittek.
 - Anna! - Esther közeledett futva a kerítéshez. -
De örülök, hogy látlak! Épp egy szülésről jövök,
nehéz volt, a baba még nem fordult be - mondta, és
Anna együttérzőn felszisz- szent. - De sikerült
megfordítanom, és a végén minden rendben volt.
- Hát ez csodálatos!
- A karácsony csodája - mondta Esther ragyogó
arccal. - Vagy, a kerítésnek ezen az oldalán, a
hanuka csodája... ha lenne gyertyánk, amit
meggyújthatnánk. De most van finom ennivalónk, az
Isten örül, ha meglátja. Köszönjük.
Esther a többiekre mutatott, ahogy az
élelmiszercsomagjaikkal hazafelé siettek, és Anna
iszonyatosan érezte magát.
- Jaj, Esther, sajnálom, nem maradt már semmi
abból, amit hoztunk.
A fiatalasszony csak legyintett.
- Ne aggódj, most van nekünk is. Leának vannak...
ismerősei az irodában, és tud hozni nekünk is.
- Ismerősei?
Esther elvörösödött.
- Egy német tiszt odavan érte. Nekem nem tetszik
a dolog, de eleddig csak ennivalót adott neki, és
az igazat megvallva rosszabb lenne, ha a húgom
visszautasítaná. Csak imádkozni tudunk, hogy az
Isten vigyázzon rá.
Esther fölnézett a csillagos égre, és Anna
megfogta a kezét.
 - Majd én is imádkozom értetek.
- Köszönöm.
Esther rámosolygott Annára, de az asszony,
bármennyire bízott is Istenben, úgy érezte, az ima
nem elég. Akkor észrevette Aleket, ahogy nagy
komolyan beszélget három másik fiatallal, és
nagyot sóhajtott.
- És majd segítünk.
- Hogyan?
Anna nyelt egyet.
- Még nem tudom biztosan. Ki tudnánk hozni
titeket Filippel?
Esther megrázta a fejét.
- Rám szükség van a kórházban, Filipnek meg jól
megy az üzlete, és az apja is biztonságban van
ott. Nem hagyhatjuk itt a szüleinket, sem Leát.
Anna bólintott, megértette, de nem tetszett neki.
- ígérem, hogy megtesszük, ami tőlünk telik.
Tartsd szemmel a fiamat - mutatott oda Alekre. - A
villamoson dolgozik, és tudja, hogy lehet bizonyos
dolgokat bevinni a gettóba. Ennivalót, tüzelőt,
gyógyszert.
Esthernek felcsillant a szeme a sok nagyszerű
dolog hallatán, Anna pedig bűntudatot érzett: mi
van, ha nem tudja majd beváltani az ígéretét?
- Nagyra értékeljük, akármit tudtok csinálni -
mondta Esther - , de nem lesz túl veszélyes?
 - Mi a túl veszélyes? - ismételte meg Anna a fia
szavait, de mintha csak meghallották volna, az SS-
őrök hirtelen úgy döntöttek, ami elég, az elég, és
a kezükbe vették a fegyverüket. A levegőbe lőttek,
és az emberek futva kerestek fedezéket. Esther
megszorította Anna kezét, és már ott sem volt. Az
asszonyban ekkor született meg a döntés.

Később, miközben ünnepélyesen kanalazták a

céklalevest, Anna megszólalt.
- Szeretnék találkozni a barátaiddal, Alek.
- Én is - tette hozzá Bartek.
- Én is.
- Én is.
Egymásra néztek, Anna kinyújtotta a karját, és a
többiek azonnal kapcsoltak: kört formálva
megfogták egymás kezét.
- Egy dologban biztosnak kell lennünk - mondta
Anna. - Ha csatlakozunk az ellenálláshoz, az akár
az életünkbe is kerülhet.
- De ha nem - szólalt meg Bartek - , akkor a
lelkünket veszíthetjük el.
Valamennyien lehajtották a fejüket, és
megesküdtek magukban, hogy harcolni fognak a
Gonosz ellen.
 NYOLCADIK FEJEZET
1941. OKTÓBER

ESTHER
- Helyet! Kérem, adjanak helyet, ez az asszony
szülni fog!
Esther a leghatározottabb hangját vette elő
(egyre jobban ment neki), és a házban a tömeg
hátrálni kezdett. Nem eléggé persze - de valójában
nem is lett volna több hely, ahová menjenek.
Esther megállt.
- Néhányuknak el kell mennie. Nem lakhatnak mind
itt, és minél hamarabb felfogják ezt, annál jobb.
Az újonnan jöttek ránéztek, de alig láttak a
kimerültségtől, Esther pedig tudta, nem értik a
helyzetet. Jól öltözött emberek voltak,
kapaszkodtak az elegáns bőröndjeikbe, és nem
tudták felfogni a litzmannstadti gettó sanyarú
helyzetét, ahogy ott álltak épp a kellős közepén.
Csak ténferegtek, a jogaikra hivatkoztak, és arra
vártak, hogy egy kedves valaki papírral a kezében
kijelölje a helyüket. 1941 októberének első
hetében folyamatosan ez ment. Rumkowski
bejelentette, hogy néhány kisebb, keleti gettót
feloszlattak, és „jönnek néhányan”, de ez a
valóságban ezreket jelentett.
 Ezeket a szerencsétleneket Marysinben leterelték
a zsúfolt vonatról, és elirányították a łódźi
gettó központjába, ahol a lakásirodát annyira
ellepték az emberek, hogy a legtöbbször csak azt
mondták nekik, menjenek, és keressenek maguknak
egy helyet, ahol ellakhatnak. Mondani sem kell,
mindenki a legjobb házakba indult el - például
abba, ahol ez a szerencsétlen asszony épp szülni
akart. Akik már korábban ott laktak, nem szívesen
osztották meg amúgy is szűkös helyüket, gyakori
volt a veszekedés.
Otthon sem volt jobb a helyzet, Filipnek oda
kellett költöztetnie a szüleit a padlásszobába, és
bár fölakasztottak egy régi függönyt az ágyak
közé, rémesen kínos volt ilyen közel aludni
egymáshoz. Nem kellett már védekezniük sem, mert
nem lehet szeretkezni akkor, ha az öregek még azt
is hallják, ha levegőt veszel.
A vajúdó asszony felkiáltott fájdalmában, és
Esther elvesztette a türelmét.
- Maguk öten foglalják el azt a szobát, ott ni!
Maguk ketten, akik most ott laknak, költözzenek
föl az emeletre. Tudom, tudom, de valamennyien
össze vagyunk zsúfolva, úgyhogy be kell érniük
azzal, ami van. A többiek pedig menjenek innen, de
siessenek, mert elfoglalják közben az összes
házat. Menjenek, menjenek!
 Ügy terelgette őket, mint az elkóborolt birkákat,
míg ki nem özönlöttek, hogy a többi szegény
gettólakót zaklassák.
- Jól van, most már rendben.
Esther ekkor hátat fordított a lakáskeresőknek,
és a valódi munkára összpontosított. A szegény
asszony már több mint egy napja vajúdott, és egyre
fogyott az ereje, de a baba csak nem akart
kijönni.
- Várjon egy kicsit! - kiáltotta, majd a kifelé
menők közül megragadta egy nő vállát, akinek
mindkét kezét egy- egy kisgyerek fogta. - Van
valami ennivalója?
- Nincs - felelte a nő, és megpróbált elmenni, de
Esther akkor már szorosan fogta.
- De igenis, van. Egy anya nem utazik ennivaló
nélkül.
- Nekünk is szükségünk van rá.
- Annyira, mint neki? - mutatott Esther az ágyon
fekvő nőre, akinek hatalmas hasa éles kontrasztban
állt lesoványodott testével.
- Nem, annyira nem - felelte a nő, és kivett a
táskájából valami süteményt. Össze volt nyomva, de
tökéletesen megfelelt a célnak.
- Köszönöm, nagyon köszönöm - mondta Esther.
A nő csak tovább toporgott.
- Segítségre van szüksége? - kérdezte.
- Maga szülésznő?
 - Sajnos nem, de megszámlálni sem tudom, hány
unokahúgot és unokaöcsköst segítettem a világra.
- Akkor jó! - kiáltott föl Esther. - Igen,
segítségre van szükségem.
- Marta vagyok.
- Szia, én meg Esther. Örülök, hogy találkoztunk.
Kezet ráztak, majd Marta a férje után kiáltott,
aki már kint volt az utcán.
- Noé, hozd vissza a kicsit. Dolgunk van.
Noé egy darabig nem tudta, mit tegyen, de
látszott, már hozzászokott ahhoz, hogy
engedelmeskedjék a feleségének, így
kötelességtudóan visszafordult. Jóképű, széles
vállú férfi volt, sötét, göndör hajjal,
rámosolygott a rettegő leendő apára, és a három
gyerekével együtt behívta a konyhába.
- Ne aggódj, barátom - hallotta Esther a rekedt
hangot. - A nők ügyesek ezen a téren. Van söröd?
Nincs? Egy kicsi sem? Hogy itt sehol sincs, azt
mondod?
Esther nem tudta, sírjon- e vagy nevessen ezen a
naivitáson. A gettóban a sör hiánya volt a
legkisebb gond. Hallották, hogy már érkeznek a
jegyek, de ezt is nevetségesnek találták, hiszen
ennivaló, ruha, takaró vagy tüzelő sem volt elég.
Csak Annának és a családjának volt köszönhető,
hogy Esther kapott a kórház számára gyógyszert, a
náciknak nem állt érdekükben orvossággal ellátni a
zsidókat.
A dolog úgy működött, hogy Anna és Bronislaw a
szabad Litzmannstadtban a jószándékú orvosoktól
megkapták a gyógyszert, Alek pedig, amikor a
villamossal arra járt, kidobta a hídon várakozó
gyerekeknek. Ha egy őr épp arra nézett, akkor Alek
sem tehetett semmit, némelyik kölyöknek órákat
kellett várnia, míg Alek egy biztonságos, vagy
legalábbis biztonságosabb időben újra arra járt.
Esther tudta, mekkora kockázatot vállal a
Kaminski család, hogy a gettóba zárt embereken
segíteni tudjanak, és áldotta őket ezért. Nélkülük
és a hozzájuk hasonlók nélkül még többet
szenvedtek volna, különösen, hogy a téli fagyok is
közeledtek.
Most azonban Esthernek a dolgára kellett
összpontosítania; fohászkodott, hogy Noénak igaza
legyen abban, amit a nőkről mondott. Apró
falatonként adta oda a szülő nőnek Marta
süteményét. A cukros étel mintha azonnal erőt
adott volna a fiatalasszonynak, felült az ágyon,
és villámló szemekkel nézett rájuk.
- Jaj, szabadítsanak meg, kérem, ettől a kis
nyavalyástól!
A lelke erős volt, de a teste nagyon gyenge.
Megjelent a baba feje, Esther és Marta diadalmasan
felkiáltott, de mintha az asszony nem bírt volna
több erőt kifejteni, visszahanyatlott a párnára.
- A köldökzsinór - kiáltott fel Marta. - A baba
nyakára van tekeredve!
Esther felidézte Anna szavait, és tudta, hogy
gyorsan kell cselekednie. Letérdelt, hagyta, hogy
Marta egy kis lelket öntsön a szegény anyába, ő
pedig, amilyen óvatosan csak tudott, körbefogta a
síkos kis testet. A baba szerencsére aprócska
volt, és Esther óvatosan le tudta fejteni a
zsinórt a nyakáról, de a kicsinek még ki kellett
bújnia.
- Nyomjon! - kiáltotta oda a nőnek, amikor
meglátta, hogy a hasa összehúzódik. - Még egy
nyomás, és máris a kezében tarthatja a gyerekét.
Az asszony hatalmasat kiáltott, és teljes erőből
nyomott, Esther pedig óvatosan, de határozottan
kihúzta a törékeny kis testet, fohászkodva, hogy
ne legyen túl késő. És akkor a magzatvízzel együtt
a baba is megszületett.
- Kislány! Gyönyörű kislánya van!
A kismama boldogan felzokogott, de Esther
rémülten nézett a gyerekre, aki élettelen volt,
kék, és minden, csak nem szép.
- Gyere ide!
Marta egy pillanat alatt ott termett. Fölkapta a
babát, és fejjel lefelé fordítva három nagyot
ütött a fenekére. Esthernek rémületében a
lélegzete is elállt, azt hitte, a nő megbolondult,
de a pici baba csodával határos módon vett egy
nagy levegőt, és végre hosszan, és hála istennek
hangosan felsírt.
- Sikerült - nézett csodálkozva Esther Martára,
aki karjában tartotta a babát.
- Igen, sikerült - mondta Marta, aki legalább
annyira meg volt döbbenve.
- Nem voltál biztos benne, hogy meg tudod
csinálni?
Marta megvonta a vállát.
- Egyszer láttam egy bábát, aki a mi Johannánk
középső fiával ezt csinálta, de én magam még nem
próbáltam. De tudtam, hogy nincs más választásunk,
meg kell próbálni. És most mibe öltöztessük?
Esther bocsánatkérő pillantással adott neki oda
egy régi inget. Marta összevonta a szemöldökét, de
aztán gyakorlott mozdulatokkal bepólyálta a
kicsit, és odaadta az anyjának. A baba megkereste
az anyja mellét, és Esther ámulatára talált is
tejet. Megkönnyebbülten felsóhajtott: a női
szervezet ellenálló- képességét mindig is
csodálta.
- Köszönöm szépen, Marta - mondta újdonsült
segítőjének, miután megszületett a méhlepény is. -
Megvan az állásod.
- Csak épp lakásom nincs - felelte Marta.
- Gyere velem - mondta neki sóhajtva Esther.
 Végül is, nappalijuk még van, és nem lehetnek
annyira kicsinyesek, hogy ragaszkodjanak egy
helyhez, ahol csak üldögélni szoktak, amikor
emberek az utcán alszanak.

Ahogy mentek át a városon, el kellett haladniuk a

Baluty piac mellett is, és Esther észrevette, hogy
a téren hatalmas tömeg gyűlt össze. Elöl egy
emelvény állt, és Chaim Rumkowski épp lépett föl
rá: beszédre készült. Néhányan éljeneztek, mások
lehurrogták, de a legtöbben csak álltak,
közömbösen várták, milyen újabb bejelentésre
készül. Esther, ahogy elnézte a Zsidó Öregek
Tanácsa vezetőjét, nem tudott eligazodni rajta. A
felszínen kedves idős ember benyomását keltette,
de nem lehetett nem tudomásul venni azt a tényt,
hogy kifogástalanul öltözött, és az arca épp
eléggé pufók volt ahhoz, hogy azt sugallja: ő nem
osztozik az emberek nélkülözéseiben.
Azon volt, hogy újabb és újabb műhelyek nyíljanak
meg, folyamatosan azt magyarázta, hogy a munka
életet jelent. Úgy tűnt, igaza lehet, mert az épp
hozzájuk érkezőket is kirúgták a kevésbé
célirányosan működő gettóikból, a litzmannstadti
pedig még állt. Esther hálás volt, mert a cudar
körülmények ellenére Filip boldog volt, hogy
varrhatott. Igaz, meleg, szépen feldíszített
Wehrmacht- egyenruhákat kellett varrnia, miközben
a saját ruháik lassan lefoszlottak róluk, de ügyes
volt, és mind őt, mind pedig jó barátját, Tornászt
„speciális munkásokká” léptették elő, ami egy igen
fontos privilégiummal járt: ebédidőben plusz adag
levest kaptak. Ezért aztán Filip a vacsoráját a
szüleiknek tudta adni, akiknek mint nem
dolgozóknak alig volt több a fejadagjuk, mint ami
egy egérnek lett volna elegendő.
Filip apja a fia mellett dolgozott, és azt
mondta, a hatalmas műhely az inaskorára
emlékezteti. Mordechainak igen nagy becsben
tartott állása volt, zöldséget tisztított egy
üzemi konyhán, ami azt jelentette, hogy haza is
tudott vinni egy kis zöldséget. Azzal, és Leának a
Hanstól kapott, igaz, aggályos ajándékaival a
család valahogy elboldogult. Sokan voltak kevésbé
szerencsések, és nem tetszett nekik az, hogy a
vezetőjük szemmel láthatóan jóllakottan áll ki
eléjük. Esther elindult, hogy körülnézzen, de
Marta visszatartotta.
- Mit mond?
- Nem tudom, de biztosan nem jó hír. Nem szokott
az lenni.
A tömeg azonban túl nagy volt ahhoz, hogy át
lehessen vágni rajta, és Esthernek ott kellett
maradnia, miközben Rumkowski fontossága tudatában
megköszörülte a torkát a mikrofonba.
- Hölgyeim és uraim, jó hírt mondok.
- Látod - bökte meg Marta Esthert.
 - Én mint a Zsidó Öregek Tanácsának vezetője
láttam az elhelyezésért vívott küzdelmeteket, és
örömmel jelentem, hogy találtam megoldást.
Nemsokára alkalom nyílik arra, hogy elhagyjátok
Litzmannstadtot, és vidéki táborokba költözzetek.
A németek beszéltek egyről, amit Auschwitznak
neveznek, ahol több a hely, tisztább a levegő, és
lehetőség van egészséges, szabad levegőn végzett
munkára. - Az emberek bizonytalanul néztek
egymásra, és mindenünnen moraj hallatszott.
Rumkowski fölemelte a hangját. - És több lesz az
élelem is.
Ez már fölkeltette az emberek figyelmét.
- Mennyivel több? - kérdezte valaki.
- Sokkal. Gazdaságokban fogtok dolgozni, szóval
az ennivaló közvetlenül a földekről származik
majd.
- Nem lesz olyan rohadt és ütődött, mint itt?
Rumkowski összeszorított szájjal elmosolyodott.
- Bizony, nem. Az első vonatok két nap múlva
indulnak. Jelentkezzetek a központi irodán, hogy
lefoglalhassátok a helyeteket. Érkezési sorrendben
történik a foglalás.
- De miért nem most? - kérdezte valaki, és sokan
csatlakoztak hozzá. A tömeg megindult előre, de
Esther, kihasználva az alkalmat, megkerülte őket,
és kimenekült a térről.
 - Ez jól hangzik, nem gondolod? - mondta Marta a
férjének.
Noé már nem volt ebben annyira biztos.
- Hallottam már ezekről a munkatáborokról -
mondta, és beletúrt sötét, fürtös hajába - ,
baljós, veszélyes helyeknek tűnnek. Inkább
útépítés és kőfejtés, semmint szép zöldségek
termesztése. Már ha az embernek szerencséje van.
Szerintem várjunk.
Esther egyetértett a férfival. Lehet, hogy a
gettó zsúfolt és ellátatlan, de egyelőre legalább
biztonságos.
- Itt is vagyunk - mondta Esther mosolyogva,
ahogy befordultak az utcájukba. - Itthon vagyunk.
Nem igazán volt otthonnak nevezhető, hiszen Filip
szüleinek a szobájába már beköltöztek idegenek, és
most még egy család csatlakozik hozzájuk. Mindenki
elámult, amikor Esther belépett az öt emberrel, de
hamar jobb lett a kedvük, amikor Noé kinyitott egy
dobozt, és elővett belőle több doboz babot, és
egészen hihetetlen módon egy tábla csokoládét.
- Lakomát csapunk - kiáltott fel Filip, miközben
bevezette őket, és Esther csak még jobban szerette
a férjét a vendégszeretetéért.
- Marta segített nekem egy komplikált szülésnél -
mondta a fiatalasszony Filipnek, a többiek pedig
megpróbáltak helyet szorítani az újonnan
jöttéknek. - Azt hittem, nem éli túl a baba,
tényleg, de aztán ő...
Nem tudta befejezni, mert Lea rontott be a
szobába, kócosán, kisírt szemmel. Ruth odasietett
hozzá.
- Lea, mi van? Mi történt?
- Ha... Ha... Hans - dadogta a lány.
Apjuk ökölbe szorított kézzel pattant fel a
helyéről.
- Mit csinált veled?
Lea fuldokolt, mintha a levegő is szennyezett
lett volna.
- Meg akart csókolni. Azt mondta, áthelyezték
Berlinbe, és hogy hiányozni fogok neki.
Megkérdezte, hogy ő is fog- e nekem hiányozni, és
hát persze, hogy igent mondtam, mert udvariasnak
kellett lennem. De akkor nekinyomott a raktár
polcának, és megpróbált megcsókolni. Ellöktem. Nem
is tudom, hogy sikerült, mert sokkal nagyobb, mint
én, biztos váratlanul érte. Szerintem azt hitte,
hogy majd megtiszteltetésnek veszem, hogy
megkívánt. De én nem annak vettem. Megijedtem, így
aztán erőből ellöktem, ő meg hanyatt esett. Nagyon
dühös volt, felpattant, és utánam jött, de
megkerültem, és kirohantam a folyosóra az iroda
felé, hogy ne tudjon elkapni.
A többiek döbbenten néztek rá.
 - Valami magas rangú tisztviselő? - kérdezte
Benjamin.
- Kit érdekel? - üvöltötte Mordechai. - Magas
rangú vagy nem, ezért beverem a pofáját.
- Nem fogod - vágta oda Ruth élesen - , mert ki
tudja, mi lesz velünk, mindnyájunkkal.
- De Berlinbe megy, nem? - kérdezte Esther, aki
megpróbálta megőrizni hidegvérét. - Hiszen azt
mondtad, Lea, nem? Hogy áthelyezték Berlinbe.
Lea bólintott.
- Igen, még ma.
- Akkor minden rendben van.
- Egyelőre.
- Hogy érted ezt? - bámultak valamennyien a
lányra. Szegény Marta egészen zavarba jött, a
gyerekei pedig tágra nyílt szemmel bámultak,
mintha csak az állatkertbe kellett volna
költözniük. - Hogy érted ezt? - ismételte meg
Esther.
Lea nyelt egy nagyot.
- Megint elkapott, amikor a munka végeztével
indultam haza. Megpróbáltam a többiekkel együtt
menni, de azt mondta, „beszélnie kell velem”. Nem
volt más választásom, mennem kellett.
- Mit csinált? - hörögte Mordechai.
- Semmit - vágta rá Lea. - Papa, nem engedtem
neki semmit. Nem...
 - Nem a te hibád, kislányom - szólt Ruth, és
megsimogatta a lánya fejét. - Nem te tehetsz róla.
Ez igaz, gondolta Esther némi bűntudattal. Lea
még túl fiatal, de ő, Esther rájött, mik ennek a
Hansnak a szándékai. Ő is és az anyja is tudta, és
minden bizonnyal az apja is, de mindnyájan
élvezettel habzsolták a német borjúhúst, és nem
figyelmeztették a lányt.
- Mit mondott neked, Lea? - kérdezte Filip
kedvesen.
Lea remegő szájjal nézett vissza a sógorára.
- Azt mondta, hogy hülye vagyok és prűd, és egy
büdös... - elvörösödött.
- Mindegy, mit mondott - vágott közbe Esther - ,
bármit is, nem igaz.
Lea hálás pillantást vetett a nővérére.
- Aztán... aztán azt mondta, hogy várjak csak,
míg egy év múlva visszajön Berlinből. Akkor majd
már főtisztviselő lesz, és majd „germanizálni” fog
engem. Esther, az mit jelent? Mit csinál velem?
Esther átölelte a húgát, és a többiekre nézett,
mondjanak már valamit. Sara lépett oda.
- Biztos csak azt, hogy meg akarja változtatni a
nevedet, mint ahogy Lódz nevével is tették.
Lea egy ideig nézett, majd megrázta a fejét.
- Nem, éreztem, ahogy megfogott. Éreztem a
leheletét. Ez többet jelent, ugye? - Estherre
nézett. - Mondd már! Ugye?
 - Igen, többet - felelte Esther, és még
szorosabban ölelte a lányt, és arra gondolt,
milyen gyorsan nő fel ez a gyerek. Ma még
szerencsésen megúszta, de ha ez a Hans visszajön,
akkor most csak haladékot kapott. - Azt hiszem, el
kéne innen menned.
- A transzportokkal? - szólt közbe Marta.
Esther ránézett; nagyon szeretett volna hinni
abban, amit Rumkowski a több helyről meg a jó
levegőről mondott, de valahogy gyanús volt neki az
egész.
- Van még időnk. Várjunk. Kérjük meg Bronislawot,
tudjon meg többet azokról a táborokról, és majd
aztán döntsünk. Jó?
- Igen - válaszolták egyhangúan,
- Nem akarlak itt hagyni titeket - suttogta Lea a
nővérébe kapaszkodva. - Nem akarok táborba menni.
- Senki sem megy a táborba - nyugtatta meg a
nővére. - És most gyere, vacsorázzunk.
Marta elővette a babot, de most először történt,
amióta gettóba zárták őket, hogy egyikük sem volt
éhes.
 KILENCEDIK FEJEZET
1942. JANUÁR

ANNA
Anna kilépett a Piotrkowska (sosem nevezte volna
Adolf- Hitler- Strafiénak) egyik mellékutcájában
álló szép házból, a kezében szorongatta a köteg
élelmiszerjegyet, amit borravalóként kapott, és
megpróbált a meghatóan szép szülésre gondolni.
Egészséges ikreket hozott a világra egy erős
fiatalasszony, akinek volt már egy kétéves kisfia.
A kisfiú a végén beszaladt a szobába, és olyan
aranyosan fogadta a két húgát, hogy nem lehetett
nem meghatódni. Az a tény most nem számított, hogy
németek voltak, nemrég érkeztek Ausztriából, és
azért kapták ezt a házat, mert a büszke ifjú apa
rangos kémiaprofesszor volt.
De mégis számított.
Anna fölnézett a havas alkonyban az ablakokra,
ahonnan meleg fény sugárzott. Nem is olyan régen
ez a ház egy derekasan dolgozó zsidó család
megbecsült otthona volt, akik most tíz másik
emberrel laknak összezsúfolódva a gettóban, még az
is lehet, hogy épp Anna lakásában. Nehéz volt
keserűség nélkül nézni a sok német családra, akik
az újonnan kialakított parkokban játszottak, és
megtöltötték az újonnan létrehozott színházakat és
kibővített iskolákat. Anna, ötvenhat éve ellenére,
néha szerette volna a nyomorult Adolf- Hitler-
Strafie közepén a földre vetni magát, öklével
verni a földet, mint egy kisgyerek, és azt
kiabálni:
- Nem, ez nem igazságos!
A ma szült kismama elbűvölő volt. A szokásos,
kötelező Hitler- arcképen kívül a lakásban semmi
nem utalt náci nézetekre, a férj pedig egy halk
szavú, komoly úriember volt. Tetszett nekik, hogy
Anna folyékonyan beszél németül, és két fájás
között még kikérdezték Annát új városuk
történelméről is. Szerencsés család voltak, de
Anna biztos volt benne, hogy nem látogattak el az
északi városrészbe, hogy meglássák azoknak a
szenvedését, akik a lehető legcudarabb körülmények
közt biztosították számukra ezt az életet. Már
majdnem megkérdezte tőlük, szerintük rendben van-
e, hogy egyesek szenvednek, míg mások fényűző
körülmények közt élnek - dehát ez ősidők óta így
van.
Ez a helyzet azonban merőben más volt.
Sosem húzódott még ennyire éles választóvonal a
tehetősek és a nincstelenek közt. A zsidók
vagyonát folyamatosan fosztogatták a Birodalom
számára, és most az a hír járta, hogy az életüket
is elveszik. Anna megborzongott, és összehúzta
magán a kabátját, mert elkezdett havazni. Már
vastagon állt a földön, hetek óta. A németeknek az
1942-es új esztendőből az jutott osztályrészül,
hogy a szép fehér tájban cukros fánkot esznek és
fűszeres forralt bort isznak hozzá, majd sietnek
haza a megrakott kandalló mellé, és meleget
ebédelnek. Mindeközben a gettóban a zsidók az
ágyukat tüzelték el a csontig hatoló hidegben. Az,
hogy az előbbiek minderről nem tudtak, nem
mentség.
Annát hirtelen olyan gyűlölet fogta el, hogy
szinte meg sem bírt állni a lábán. Egy pár
közeledett felé, az asszonyon nagy szőrmebunda, a
férfi SS-egyenruhát viselt. Ahogy elhaladtak
mellette, a férfi mondott valamit, majd a nő
elragadtatva felkacagott, és Anna úgy érezte,
mindjárt nekiesik a férfi széles hátának, meghúzza
szőke haját, és ráüvölt, hogy nyissa már ki végre
a tudatlan kék szemét, és lássa meg, milyen
gonoszt szabadít rá a világra.
Lihegett, párafelhőt fújt a hideg levegőbe, és
megkereste a derekán hordott rózsafüzért, és a
szemeket morzsolgatva az Üdvözlégyet motyogta. Ám
az ismerős ima most nem vigasztalta meg. Isten
bocsássa meg neki, de forrt benne a gyűlölet.
Kétségbeesve nézett körül, azt sem tudta, hol
van, de megkönnyebbülésére pár méterre tőle fény
vetült a hóra. Igen, a Szent Szaniszló-
székesegyház! Anna lehunyta a szemét, és
igyekezett szabályosan venni a levegőt, majd
megköszönte Istennek, hogy látván kétségbeesését,
eljött, hogy segítsen neki. Fogta a bábatáskát, és
fölsietett a lépcsőn, arra gondolva, hogy Esther
és Filip tavaly még itt ültek, itt fogyasztották
el az ebédjüket. Néha látta őket, ahogy ment a
dolgára, figyelte szerelmük lassú kibontakozását,
ahogy fokozatosan közelebb ültek egymáshoz. Remek
fiatal pár lett belőlük, és az asszony remélte,
hogy továbbra is sikerül nekik ezt- azt eljuttatni
a gettóba, amíg vége nem lesz ennek az őrületnek.
A templomban nyugalom uralkodott, Anna hálatelt
szívvel letérdelt, majd beült az egyik padba
imádkozni. Egy szerzetes a 37-es zsoltárt
énekelte, és az asszony lehajtott fejjel hagyta,
hadd ölelje körül a zene, mígnem a szerzetes elért
a 11-es sorhoz: „A szelídek pedig öröklik a
földet, és élvezik a béke teljességét.”
- Ó, Szűz Mária, Isten anyja, segíts! - mormolta.
- Nézz le kegyesen azokra, akik szolgálnak, akik
segítenek egymásnak, akik nem próbálják meg a
gonosz nézeteiket ráerőszakolni a világra...
Megpróbált az áldottakra, a szelídekre gondolni,
nem a kegyetlen elnyomókra, de ez nem ment
könnyen. Kinyitotta a szemét, és fölnézett az
oltárra, hátha megnyugszik Isten szépséges
házában. Itt legalább nem voltak katonák, mert a
nácik csak az átkozott Führerükben hittek. Ők
maguk voltak a vallás, a saját beteg
felsőbbségtudatukat imádták...
- A szelídek... - mondta ki hangosan, majd
elvörösödött, mert valaki mellette a homlokát
ráncolta. Atyaisten, hogy nézhetek ki, gondolta.
Egy vénasszony, aki magában motyog. Vigyáznom
kell, mert elvisznek valami intézetbe, és akkor a
nácik „eutanáziát” hajtanak végre rajtam.
Akkoriban ez a szó gondoskodásnak álcázta a
rettentő kegyetlenséget.
- Hogy merészelik... ?
Lám, már megint motyogok, gondolta. Tudta, haza
kéne mennie, de hiszen az nem is az otthon.
Kikászálódott a pádból, és odament az oltárhoz,
majd fölnézett a szenvedő Krisztusra. Valóban
azért halt meg az emberért, hogy ez legyen belőle?
Milyen kiábrándító! Anna fájó szívvel fordult el,
saját magára haragudva, amiért nem találta meg azt
a békét, amit az Isten oly egyértelműen neki
szánt, amikor kint a hóra vetette a katedrális
fényét. És akkor vette észre a kis csoportot. Az
oldalsó kápolnában álltak, és halkan, de
indulatosan beszéltek, épp úgy, ahogy ő is nem
sokkal korábban. Többen egy újságot szorongattak a
kezükben: mint Annának sikerült kibetűznie, a
Lengyel Szemle, a lengyel földalatti mozgalom
kéthetente megjelenő újságja volt az. Az asszony
odasietett, mire a csoport zavartan fölnézett, de
aztán az egyik fiatalember, akiről Anna tudta,
hogy Alek barátja, odalépett hozzá és
rámosolygott.
- Isten hozta, Kaminska asszony!
A többiek is morogtak valami üdvözlésfélét, de az
újságot az egyikük a háta mögé rejtette.
- Megnézhetem?
- Tessék?
- Megnézhetem az újságot?
- Hogy mit?
- Kérem, mutassa meg! Szeretném tudni, mi
történik a világban, mármint valójában. Nem azt
akarom tudni, amit a nácik mondanak nekünk.
A fiatalok összenéztek, Alek barátja megvonta a
vállát.
- Megbízhatunk benne, együttműködik a
gettócsoporttal.
Anna valami büszkeségfélét érzett, aztán azt
mondta magának: ugyan már, ez nem is rólam szól,
hanem azokról az emberekről, akiket megpróbálunk
megmenteni.
- De nem valami szép olvasmány - mondta neki
aggodalmas arccal egy fiatal nő.
Anna összefonta a karját a mellén.
- Kedvesem, én a hét minden napján véres és
csatakos kisbabákat húzok ki a nőkből, nekem nincs
szükségem „szépségre”.
 A lány pislogott, majd halkan fölnevetett, és
elővette a betiltott újságot. Anna elvette,
miközben az egyik fiatal kiment a templom
bejáratát őrizni.
Gázteherautők Chelmnóban - üvöltötte a címoldal,
és szemtanúkra hivatkozva, szemcsés fényképekkel
illusztrálva leírták, hogyan szállították el
Litzmannstadtból a zsidókat, és terelték őket
lezárt teherautókba, ahol a kipufogógáz szén-
monoxidjával végeztek velük. A teherautók ezután
egyből el is szállították a holttesteket az
erdőbe, ahol gödörbe borították és elégették őket,
majd a hamvakat a folyóba szórták. Alig telt el
egy óra, és az emberi életeket elvitte a víz.
Felfogni is nehéz volt az iszonyatot.
- Ez igaz lehet? - kapott levegő után Anna, és
körbenézett a csoportban.
Az arcokon látszott, ők is nehezen hiszik, de ezt
nem valami szenzációhajhász lapban olvasták. És
Chelmno volt a központja ennek a barbár
hadműveletnek. És bár sokan nagyon féltek a
lakásukba fegyverrel betörő náciktól, néhányuknak
sikerült megszökni és beszélni. Mind ugyanarról
számoltak be: vonattal szállították oda a
zsidókat, majd valami csűrfélébe terelték őket,
míg végül a gyilkos teherautókban lelték
halálukat.
 - Kiirtják őket - suttogta a lány. - Hatékonyan
és szisztematikusan kiirtják őket, és ugyanez
folyik az általuk Auschwitznak nevezett helyen is.
Asszonyom, nincsenek munkatáborok, vagy ha vannak
is, a łódźiakat nem oda küldik. A halálba küldik
őket.
Anna keresztet vetett, fölnézett a keresztfán
megkínzott Krisztusra. Akkor hát ezért vezette el
őt Isten ebbe a katedrálisba: nem azért, hogy
békére leljen, hanem hogy megtalálja a célját. A
gettóbeli zsidókra gondolt, akik föltartott kézzel
indulnak mezőgazdasági munkát végezni a
Birodalomnak, és rájönnek, hogy a halálba terelik
őket. A tisztességtelen szó meg sem közelíti azt,
a
ami történik, a kegyetlen vagy a barbár vagy
gonosz sem elég. Egyszerűen nincs rá szó.
Felrémlett előtte Esther arca. A barátnője
lefogyott az éhezéstől és a sok aggodalomtól, de a
szeme fényesen csillogott, ahogy a népéért
dolgozott. Anna nem is egyszer próbálta már
meggyőzni, hogy engedje, hogy az ellenállók
segítsenek neki megszökni, de ő hajthatatlan volt:
azt mondta, neki a gettóban van dolga. Anna tudta,
a fiatalasszonynak igaza van, azoknak a
szerencsétleneknek szükségük volt olyan bátor és
jóságos teremtésekre, mint Esther, hogy kibírják.
De mi lesz közben Estherrel?
 A család azon gondolkodott, hogy legalább a
húgát, Leát megpróbálják kijuttatni a gettóból.
Annának eszébe jutott, hogy Esther mondott valamit
a transzportokról és egy a lányt fenyegető SS-
tisztről. Akkor nem figyelt eléggé oda, mert
Esthernek a szüléssel kapcsolatos kérdéseire
összpontosított, de tudott róla. És azt is tudta:
valahogy üzennie kell a barátnőiének. Meg kell
mondania, hogy semmi szín alatt se engedje föl a
húgát azokra a vonatokra. Viszont ki kell találnia
valami más módot arra, hogy Leát bármi áron
kiszabadítsa a gettóból.
- Köszönöm - mondta Anna a fiatal ellenállóknak,
és valamennyiükkel kezet fogott. - Köszönöm a
munkátokat. Életbevágóan fontos. Ezek a nácik azt
hiszik, hogy a tankjaikkal, puskáikkal és
alattomos gyűlöletükkel legyőztek minket, de a
végén mi fogunk győzni türelemmel, nyugodt erővel
és egymás iránti gondoskodással. Isten áldjon
titeket!
Kifelé menet hálatelt szívvel meghajolt az Isten
felé, majd elindult haza Bartekhez és a fiúkhoz
eltervezni, hogyan lehet megszabadítani a zsidókat
üldözőiktől.
 TIZEDIK FEJEZET
1942. FEBRUÁR

ESTHER
- Csomagja jött, nővér.
- Nekem? Hiszen én nem...
Elharapta a szó végét, amikor meglátta, hogy a
beteghordozó sürgetően néz rá, és átvette a
csomagot. Megpróbált minden feltűnés nélkül
végigmenni a folyosón be a raktárba, ahol bezárta
maga mögött az ajtót, és kinyitotta a csomagot. A
szokásos gyógyszerek voltak benne, és egy
nagyalakú levél. Megfordította a különös, vastag
papírlapot, és elborzadva levegő után kapott.
„Halotti bizonyítvány” - állt a lap tetején,
alatta pedig egy orvos határozott, de alig
olvasható írásával ott volt a név: Lea Abrams.
- Lea! - kiáltott fel Esther, és próbálta
felfogni ezt az egészet.
A húga reggel otthon volt, készült a munkába. Az
utóbbi pár napban nagyon ideges volt, félt, hogy
Hans visszajön, de eddig még nem volt ennek semmi
jele. A tél folyamán ezrek utaztak el a
transzporttal, és valahányszor elment egy vonat, a
család mérlegelte, ne tegyék- e föl a lányt a
következőre, de mindig arra jutottak, hogy jobb
nekik együtt. Imádkoztak, hogy a kislány
biztonságban legyen, és az Úr mindeddig
meghallgatta a könyörgésüket, de már 1942- t
írtak, és tudták,
ha Hans visszatér, akkor már késő lesz. Esther
remegő kézzel fogta a papírt, és újra átolvasta az
iszonyatos szavakat. Két óra alatt még a nácik sem
tudnak megölni valakit, majd halotti bizonyítványt
kiállítani.
Fulladozva kivette a csomagból a levél többi
részét is. Csupa nagybetűvel volt írva, de a
szavak fontos üzenetet hordoztak.

EZ A BIZONYÍTVÁNY A HÚGOD JEGYE AHHOZ, HOGY ELHAGYHASSA A

GETTÓT. A TRANSZPORTOKKAL NEM SZABAD ELMENNIE, MERT AZOK NEM
AZOK, AMIKNEK LÁTSZANAK. VANNAK, AKIK SEGÍTENI FOGNAK. A FÉRJED
ÜZEMÉBE KÉT NAP MÜLVA ÉRKEZIK EGY KOCSI, HOGY NAGYOBB TÉTEL
WEHRMACHT- EGYENRUHÁT VEGYEN ÁT. HA A RUHÁK KÖZÉ ELBÚJTATOD A
HÚGODAT, A MI KOCSISUNK ÁTVISZI A KAPUN. TE ÁTADOD A HALOTTI
BIZONYÍTVÁNYT A HATÓSÁGOKNAK, ÉS AZ EGÉSZ CSALÁD GYÁSZOLJON, DE
KÖZBEN IMÁDKOZZATOK, HOGY AZ ŰR VIDÍTSA FÖL A SZÍVETEKET, MERT MI
SZEMÉLYESEN GONDOSKODUNK A BIZTONSÁGÁRÓL, ÚJ NEVET KAP, ÉS EGY
JÓSÁGOS GONDVISELŐT EGÉSZEN ADDIG, AMÍG BÉKÉBEN NEM TUD ÚJRA
EGYESÜLNI A CSALÁDOTOK. AZ ISTEN LEGYEN VELETEK.

Esther újra meg újra elolvasta a levelet. Bújtasd

el a húgodat. Mutasd be a bizonyítványt. Gyászolj.
Vajon képesek lesznek mindezt megcsinálni? Ha az
Úr fölvidítja a szívüket, akkor igen.
Nehezére esett ellátnia a kötelességét addig,
amíg nem talált valami kifogást, hogy
hazamehessen. Futva tette meg az utat, szinte
beesett a házba.
- Ki tudjuk juttatni Leát. Két nap múlva. Üzenni
kell neki. Mondd, hogy tetesse magát betegnek, és
jöjjön haza. Aztán Filippel is beszélnünk kell.
Ruth össze volt zavarodva, és nagyon félt is.
Esther tudta, hogy mit érezhet az anyja, de ha
egyszer mentőkötelet dobtak nekik, akkor abba két
kézzel bele kell kapaszkodni. Leültette az anyját,
és amilyen türelmesen csak bírta, felolvasta neki
a levelet, majd apró darabokra tépte, és a hamu
közé szórta a darabokat. A halotti bizonyítványt a
padláson a szarufa mögé rejtette. Két nap! Csak
két napjuk van. A szíve hevesen dobogott, és úgy
érezte, mindaddig így is fog, amíg nem látja, hogy
a szekér kigördül a gettó kapuján, benne a
húgával.
Aznap este megtervezték a tennivalókat. Ruth
megbízható emberek útján megüzente Leának, hogy
kezdjen el köhögni a munkahelyén. Mivel a lány
meghallotta, hogy az SS-katonák Hans a napokban
történő visszatéréséről beszélnek, a betegsége
csak részben volt színlelt. A főnöke aztán
korábban hazaküldte, mert idegesítette a rémes
köhögés. Egy kopott pokrócba csavarva olyan
halottsápadt volt, hogy Esther maga is majdnem
elhitte, hogy nagybeteg.
 - Bátornak kell lenned, Lea. Bátornak és
nyugodtnak. Nagyon-nagyon nyugodtnak. Meg tudod
csinálni?
A húga ránézett Estherre, szürke szemében
rettegéssel, de bólintott.
- Meg tudom csinálni, Esther. Egyedül leszek?
- Csak egy kis ideig, drágám. Mihelyt kijutottál
a gettóból, Anna vigyázni fog rád.
Lea megint bólintott.
- Kijutok a gettóból - ismételte el suttogva.
- De csak, ha mindent jól csinálunk -
figyelmeztette Mordechai a kezét tördelve.
- Úgy lesz - szólt közbe Filip nyugodt hangon. -
Minden sikerülni fog. Igen.
Nagyon nehéz volt. Két nappal később, amikor a
kocsi bármelyik pillanatban megérkezhetett, Ruth
és Esther belekarolt Leába, így mentek hátra, az
üzem mögé.
- Nagyon nagy csöndben kell majd ott feküdnöd -
mondta neki Esther. - Levegőt is alig vehetsz.
- Alig - visszhangozta Ruth - , de azért csak
lélegezz, Lea. Igen, ennek az iszonyatos háborúnak
minden napján vegyél levegőt.
Lea belekapaszkodott az anyjába.
- Gyere velem, anya. Mindketten mehetnénk. És
boldogok lennénk együtt.
Ruth megrázta a fejét.
 - Egy vékony kislányt nem vesznek észre a
nagykabátok alatt, de két személy már kockázatos
lenne. Én boldog leszek itt is, ha tudom, hogy te
biztonságban vagy. És ha ennek az egésznek vége,
amikor majd legyőzik ezeket a szörnyeket, akkor
megkeresünk, és együtt leszünk megint.
Lea könnytől csillogó szemmel bólintott, Esther
pedig sürgette őket, mert tudta: nem lenne jó
felhívni magukra a figyelmet, amikor Leának otthon
kellene haldokolnia.
- Erre - mondta, és odavezette őket a félig
nyitott ajtóhoz, amit Filip hagyott úgy nekik. -
Ez az - suttogta, és megfogta a húga karját. -
Ugye, tudod, mit kell tenned?
- Beosonni, és elbújni balra a harmadik ajtó
mögött, amíg nem jön valaki értem.
- Helyes.
Zajt hallottak a kátyús úton, és akkor meglátták
a nagy szekeret az üzem felé közeledni. Hát ezen
fog Lea kimenekülni a gettóból. Esther megölelte a
húgát: egyetlen ölelésbe akarta belesűríteni az
összes szeretetét. De többre már nem volt idő -
szinte durván lökte el a kislányt az ajtó felé.
- Szeretlek - suttogta könnyes arccal Lea.
- Mi is szeretünk. De most már menj!
A lány beosont az ajtó résén, és nagyon halkan
becsukta maga mögött az ajtót. Esther és Ruth ott
álltak az olvadó hóban, és nézték a fekete fém
négyszöget. Ők megtették, amit kellett, a többi
Filip dolga. Ruth térdre esett, a kezét
összetette, a szemét az égre emelte, de még
imádságra sem volt idő, Esther felrángatta az
anyját, és elterelte onnan.
- Legalább hadd lássam - könyörgött az anya - ,
ahogy elmegy. Hogy biztonságban kint van.
Esther szigorúan nézett az anyjára. Ő is szerette
volna látni, de nem engedhették meg maguknak, hogy
miattuk kútba essen a terv. Nem csak az ő
életükről volt szó.
- Nem sírhatsz, anya. Erősnek, nyugodtnak kell
lenned.
- Tudom - mondta Ruth. Kihúzta magát, letörölte a
könnyeket az arcáról, és megigazította a
fejkendőjét. - Tudom.
Beálltak a gettó főkapuja melletti pékségnél
várakozó sorba. Kenyérjeggyel a kezükben most az
egyszer örültek, hogy olyan lassan halad a sor.
Feszülten figyelték az üzemből kivezető utat, és
végre meglátták, ahogy a kocsi kigördül, tele
gondosan csomagolt egyenruhákkal. Ruth
megszorította Esther karját, de nem mozdult, és
Esther is viszonozta a szorítást. Annyira vert a
szíve, hogy megesküdött volna rá, a tőlük húsz
méterre álló őrök is hallották.
Amikor a kocsi odaért a kapuhoz, négy SS szállt
rá fel. A kocsis bemutatta a papírokat, az egyik
őr átfutotta őket, a másik három meg a kocsit
járta körbe Az egyik megbökte a felül levő
csomagokat, és ímmel-ámmal fölemelte az egyiket.
Esthernek a torkában dobogott a szíve. Az őrök
főnöke visszaadta a papírokat, és intett a kapuban
állóknak, akik kinyitották. Működik! Ám akkor,
amikor a kocsis a kezébe vette a gyeplőt, Esther
meglátta, hogy valami mozog a kocsin.
- Nem, nem! - - suttogta maga elé.
- Állj! - kiáltotta az egyik őr.
A kocsis megállt, bár Esther látta, hogy a válla
megfeszül. A második őr megfordult, levette a
puskát a válláról, és nyugodt mozdulatokkal
megigazította a szuronyt. Esther maga elé képzelte
Leát valahol a ruhakupac közepén. Vajon milyen
mélyen van? Milyen messzire hatolhat el a penge?
Már majdnem sikerült, és akkor...
Összerezzent, amikor a sorban valaki felkiáltott
mögötte.
- Segítsen már szegény anyjának!
Ruth a földre zuhant, és ott rángatózott a
sárban. Az emberek a sorban odamutogattak,
kiabáltak, Esther meg letérdelt az anyja mellé.
- Csinálj csak nagy zűrzavart - súgta neki oda
Ruth. - Kurva nagy legyen a kavarodás.
Esther először hallott ilyen szót az anyjától,
ami teljesen felvillanyozta.
 - Segítség! - kiáltotta, felugrott, és szaladni
kezdett az őrök felé. - Kérem, segítsenek, az
anyámnak rohama van!
- Rohama? - kérdezte a szuronyos őr. Körülnézett,
ajka mosolyra húzódott. - Rohadt mocskos zsidók.
Ha nem köhögnek vagy nincs hasmenésük, akkor
rohamuk van, a francba. - Odadobta a puskáját a
társának, és dühtől vörös arccal elindult feléjük.
- Tudja, mi a jó roham esetén?
Esther kétségbeesetten megrázta a fejét, de az
őrök, akiket jobban érdekelt a dráma, mint egy
unalmas egyenruhaszállítmány, intettek a kocsinak,
hogy menjen. Esther nézte, ahogy végighaladt az
utcán, egyre távolodva az üzemtől, és benne a
húga, biztonságban.
- Egy jó nagy rúgás, igen, az segít.
- Ne!
Esther az anyja elé vetette magát, ahogy az őr
csizmája már ott lendült előttük. A rúgás a karját
érte, végigfutott rajta a fájdalom. A közbelépése
csak még jobban feldühítette a katonát. Megragadta
a lány fájó karját, félrerántotta, így a második
rúgást már az anyja kapta. Ruth összehúzta magát,
az emberek a sorban hátráltak, kezüket a szájuk
elé kapták, de nem tudtak véget vetni a kínzásnak.
A csizma újra meg újra lesújtott a törékeny
asszonyra, míg végül a tiszt úgy nem érezte, hogy
már eleget rugdosott, és egy hangos kacajjal
elfordult. Ruth mozdulatlanul feküdt a földön.
- Látod - mondta még hátranézve - , megszűnt a
rohama.
Társai éljeneztek, és visszamentek a kapuhoz,
otthagyták az asszonyt összetörve a sárban. Esther
odaszaladt az anyjához, és a karjába vette.
- Anya!
Az asszony szemét elhomályosította a fájdalom, de
egyenletesen lélegzett.
- Kijutott? - suttogta. - Lea kiszabadult?
- Igen - felelte Esther, és gyengéden kisimította
az asszony haját az arcából.
- Akkor megérte - mondta Ruth mosolyogva, majd
kifordult a szeme, és elvesztette az eszméletét
Esther karjában.

ANNA
A város túlsó végén a kocsi befordult egy sötét
mellékutcába. Anna odaszaladt.
- Lea! - suttogta. - Lea, ott vagy bent?
Nem jött válasz.
- Lea, én vagyok az, Anna. Biztonságban vagy,
kijöhetsz.
Bartek és a fiúk elkezdték fölemelgetni a felső
csomagokat. Nagyon sok volt, és nehezeknek is
tűntek. Mi van, ha összenyomták a lányt? Mi van,
ha megfulladt?
- Anna!
 - Lea!
Kiemeltek még néhány csomagot, és akkor Lea végre
kimászott. Körülnézett, mintha valami álomvilágban
lenne.
- Kint vagyok, Anna? Igazán kint vagyok?
- Igazán - nyugtatta meg az asszony. - Most
azonnal kiviszünk a városból, tessék - mondta, és
átadott a lánynak egy iratcsomagot, új személyi
igazolvánnyal, ami most jött ki Bartek
nyomdájából. - Léna Kaminska a neved, másod-
unokahúgom vagy, és Krystyna nénédnek segítesz a
vidéki háztájiban, hogy minél több zöldséget
tudjon termeszteni a Birodalom számára.
Lea, immár Léna, átnézte a papírokat, és sűrűn
pislogott, ahogy megpróbálta felfogni az egészet.
- Mikor megyünk?
- Most azonnal.
A fiúk már átpakolták a kocsit, és az el is ment,
hogy elérje a vonatot, amivel majd a frontra
viszik a ruhákat. A szerencsétlen kiskatonáknak
meleg ruhára volt szükségük, hogy kibírják a
fagyos szovjet telet. Anna egy pillanatra
megingott, ne égesse- e el az egészet, hadd
fagyjanak meg a németek, ahogy a zsidók a
gettóban, de be kellett tartania az ellenállási
mozgalom szabályait: türelem, nyugodt erő,
óvatosság. Útnak indították az egyenruhákat, majd
odavezette Leát egy sokkal kisebb kocsihoz.
 - Zöldséget hoztál az állomásra, hogy teljesítsd
a helyi tanács által kiszabott fejadagot, most
pedig az unokatestvéreddel, Aleksanderrel mentek
haza. - Lea idegesen nézett Alekre, aki egyszerű
parasztruhában, egyenesen ült a bakon. Anna
odahajolt hozzá: - Nem olyan tuskó, mint ahogy
kinéz. Ő a fiam, orvos.
- Orvos?
Anna elmosolyodott.
- Egyikünk sem egészen az manapság, akinek kinéz
- mondta Anna, majd elővett egy ollót, levágta Lea
kabátjáról a gyűlöletes sárga csillagot, és
összetépte. Lea csodálkozva nézett a mellére, Anna
pedig adott neki egy csókot. - Most menj, édesem.
Legyél szabad, és legyél olyan boldog, amilyen
csak tudsz. Ne aggódj a családod miatt, ők
mindennap hálát adnak Istennek, hogy te el tudtál
menekülni.
Lea könnyes szemmel bólintott, és bátran felült a
szekérre Alek mellé. Az adott neki egy pokrócot,
és, bár csak egy ócska rongy volt, Anna látta,
ahogy a lány csodálkozva megsimogatja. Még jobban
gyűlölte a nácikat azért, amit ezekkel a szegény,
ártatlan emberekkel tesznek. A szelídek pedig
öröklik a földet, mondta magának, de most már
tudta, hogy csak segítséggel lesznek képesek erre.
Az ő segítségével. Ma sikerült biztonságba
helyeznie Leát, és ez olyan győzelem, amit meg
kell ünnepelni. Még nagyon sokan vannak azonban a
gettóban, és mivel a gyilkos teherautók működnek,
nincs helye az elégedettségnek. Anna tudta: nagyon
sok dolguk van még.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
1942. SZEPTEMBER 1.

ESTHER
Esther óvatosan kiszedte az öreg Becker lábából az
utolsó varratokat, és büszkén nézett a keskeny
sebre.
- Gyönyörű szépen gyógyul, Becker úr.
- Hála a maga öltéseinek, nővér.
- Meg az ellenállástól kapott sebvarró fonalnak.
Az öreg rákacsintott Estherre.
- Nem lett volna szabad kikezdeniük egy zsidóval,
ugye? De maga csodát tett a tűjével. Ki akarnak
minket belezni, de mi újra összerakjuk magunkat.
Esther mosolyogva bólintott, és azt kívánta,
bárcsak igaz lenne, amit Becker úr mondott.
Húszból egy zsidót ha meg tudtak menteni, a többi
a hidegnek, az alultápláltságnak, vagy, mint
szegény Becker, egy unatkozó SS-katona ütlegeinek
esett áldozatául. És akkor ott voltak még a
transzportok...
Nem sokkal Leának a gettóból való csodás
megmenekülése után hírt kaptak Annától, hogy a
lány biztonságban van vidéken, Anna
unokatestvérénél, Krystynánál, és azóta mindennap
hálaimát mondtak. Legalább egyikük túlélheti a
háborút. De a nyár folyamán nem úgy nézett ki,
hogy elhalkulna a csatazaj. A németek közel álltak
ahhoz, hogy elfoglalják Sztálingrádot, és kezdett
úgy kinézni, hogy megnyerik a háborút. Ha a nácik
világuralomra jutnak, a zsidó népnek vége.
Nap mint nap jöttek a hírek Rumkowski auschwitzi
„gazdaságáról”, a friss levegőről és a rengeteg
ennivalóról. Néhány erősebb fizikumú zsidót talán
valóban dolgozni vittek oda, de a többiek
egyenesen a gyilkos teherautók gázkamráiba
jutottak. Már nem voltak önként jelentkezők a
transzportokra, de mivel már oly sokan elmentek,
valamivel több hely jutott a maradóknak. Marta,
Noé és három gyerekük még mindig a hajdani
nappaliban lakott, de a másik család kiköltözött
Benjámin és Sara szobájából, így aztán Esther és
Filip megint birtokba vehették a padlásszobájukat.
Eljött a lánykérés harmadik évfordulója, és nagy
lakomát terveztek. Két héten át gyűjtögették és
cserélgették a jegyeket, hogy megint tudjanak
bigoszt főzni, és együtt ehessék meg a
szobájukban. Volt friss zsemléjük és fél üveg
boruk is, egy hálás kispapa jóvoltából, akinek
nagyon jól el volt rejtve a pincéje. Esther már
alig várta az estét.
- Tessék, Becker úr - mondta, miközben az igen
nagy becsben tartott fertőtlenítővel letörölte az
öltés nyomait. - Szebb, mint újkorában.
- Maga egy angyal. Nem mindenki kezelne már ilyen
gáz- teherautó- tölteléket, mint én.
- Jaj, ne... Becker úr!
Az öreg megvonta a vállát.
- De hiszen igaz. Ha nem megyek vissza dolgozni,
legközelebb, ha jönnek a katonák, bekerülök a
transzportba.
- Ugyan már! - vágta rá Esther vidáman, mintegy
saját magát nyugtatva.
Szegény Ruth látszólag meggyógyult a januárban
kapott sebeiből, de Esther félt, hogy valami belső
sérülése is lehet az anyjának, mert nehezen vette
a levegőt, és alig volt étvágya.
- Kész áldás az, ha valaki nem éhes - mondogatta
vidáman, és átadta Filipnek a kenyerét, de
mindnyájan tudták, hogy nem erről van szó.
Ruth bőre szürke volt, és hullott a haja. Csak
úgy menekült meg nyáron a tífusztól, hogy
bezárkózott a szobájába, de a tél már beköszöntött
a gettóba, és Esther attól félt, az anyja tüdőbajt
kap. Sara valamivel jobban volt, de ő is
lefogyott, és sokkal idősebbnek nézett ki
ötvennél, amennyi volt. Filip szerzett neki munkát
a „matracgyárban”, amivé a régi templomot
alakították át, de a toll és a fűrészpor, amivel a
katonák durva zsákjait megtömték, kikezdték az ott
dolgozók tüdejét, és Sara alig bírta a munkát.
 Kialakult az a rendszer, hogy amikor a zsidó
rendőrség jön „önkénteseket” toborozni a következő
transzportba, elrejtik az idősebbeket és a
törékenyebbeket. Mindig néhány utcával előrébb
jártak, mint a rendőrök, az utcasarkokon gyerekek
figyeltek, míg vissza nem tudták vinni az öregeket
a már átkutatott házukba. Ez a módszer nem volt
azonban teljesen biztonságos, és sokakat elkaptak
még így is, de Ruthnak és Sarának mindeddig
sikerült elkerülnie a deportálást. Ezekben a
napokban senki sem ment aludni vagy el otthonról
úgy, hogy el ne búcsúzott volna mindenkitől, hátha
az volt az utolsó alkalom, hogy látják egymást.
Esther fölnézett az órára, de még dél sem volt:
még jó pár óra, míg vissza tudnak vonulni a
férjével a padlásszobába. Gépiesen takarított a
kezelőben, de lelki szemei előtt már ott ültek
Filippel az asztalnak használt fémláda mellett,
amelyet a férfinak sikerült „kiszabadítania” az
üzemből, ő pedig egy rongyos lepedő két végét
összevarrva térítőt is csinált rá. Saját magán
kívül nem volt mivel megajándékoznia a férjét, de
tudta: ha megint kettesben lehetnek, nem is kell
más egyiküknek sem.
- Nővér!
Gelbné asszony kiáltott neki egy távolabbi ágyról
- nyilván megint könnyíteni akar magán a
szerencsétlen. Esther befejezte az álmodozást,
tudva, pár óra, és az álma megvalósul. Az
asszonynak azonban nem kellett kimennie. Ott ült
az ágyban, és izgatottan mutogatott kifelé a
nyitott ablakon. Esther már az előtt meghallotta,
miről van szó, mielőtt a nő elmondhatta volna.
- Raus! Raus! - Lent, a kórház földszintjén
recsegve nyíltak ki az ajtók, és a katonacsizmák
összetéveszthetetlen kopogása hallatszott a
folyosó kövén. - Fölkelni! Mindenki kifelé! Itt az
idő!
- Hova? - kérdezte Gelbné.
Senki sem válaszolt, de mindenki tudta. A
kórházak mindeddig mentesültek a transzportokra
való kiválogatástól, de úgy tűnt, ennek vége.
Esther megdermedt a félelemtől, ahogy meghallotta
a lépcsőn a lépéseket. Négy SS-katona csörtetett
be a kórterembe.
- Raus! Raus!
Stern doktor felpattant, idegesen beletúrt a
hajába, a kipája is félrecsúszott.
- Mit jelentsen ez, uram? Mit akar ezektől a
beteg emberektől?
A tiszt annyira közel hajolt az orvoshoz, hogy
ráfröccsent a nyála.
- Meg akarunk tőlük szabadulni.
- De hiszen betegek!
- Éppen azért. Ez munkás gettó, dolgozó emberek
számára.
 Stern doktor bátran kihúzta magát.
- Majd ha jobban lesznek, megint dolgozni fognak.
- Mikor lesz az? Nem valami jók a mutatóik,
doktor.
- Mert nincsenek eszközeink, sem gyógyszerünk...
A tiszt arcul ütötte az orvost, aki
hátratántorodott.
- Na, akkor hát mire várnak? Keljenek föl, és
indulás!
Néhány beteg remegve elkezdett kikászálódni az
ágyból. Az SS-tiszt körbeszaladt, úgy ütötte hátba
az embereket, mint a marhát szokás, és a lépcső
felé terelte őket. Egy szegény asszony megbotlott,
őt fölrángatták. Egy másikat, aki megpróbált a
törött lábával sántikálni, úgy meglökték, hogy
legurult a lépcsőn: ott feküdt az alján, a falnál,
összetörve.
- Kérem - mondta Esther - , hadd segítsünk.
Akkor... - kereste a szót - .. .hatékonyabb lesz.
És ez bevált. A tiszt bólintott, és Esther meg a
többi ápoló letámogatták a betegeket a lépcsőn.
Iszonyatos érzés volt a biztos halálba kísérni
őket, de legalább a méltóságukból megőrizhettek
valamit.
- És maga - hallotta a háta mögött Esther a német
kiáltást - , föl!
Esther hátranézett, és látta, hogy Becker úr ott
ül az ágyában, keresztbe font karral, arcán kihívó
mosollyal.
- Nem.
- Nem? - kérdezte döbbenten a tiszt. - Mit nem?
- Nem megyek magukkal. Nem akarok a gázteherautó
falát kaparva agonizálni. Inkább lőjön le itt, az
ágyamban.
- Magát lelőni? - kacagott fel a német. - Kár
lenne a golyóért, zsidó. Na, fölkelni!
- Nem kelek.
Esther döbbenten csodálta az öreg bátorságát, de
a tiszt ekkor odalépett az ágyhoz, és kirángatta
belőle Becker urat.
- Nem akar lemenni a lépcsőn?
- Nem - jött a rekedt válasz.
- Jó, akkor mehet az ablakon át is - mondta a
tiszt, azzal felkapta az öregembert, odament az
ablakhoz, és kihajította. Esther lehunyta a szemét
a rémség láttán, de hallotta az öreg csontok
reccsenését lent a kövezeten. Csak azért
imádkozott, hogy azonnal vége legyen.
- Nővér, maga miért áll ott? Utána akar menni?
Esther nemet intett a fejével, sarkon fordult és
lerohant a lépcsőn. Kint az utcán hatalmas káosz
uralkodott. Nemcsak a kórházi betegeket gyűjtötték
össze, hanem az összes öreget. Áthajtották őket a
városon, a Marysin- kerületben levő vasúiig.
Mindenünnen jaj kiáltások hallatszottak, meg az,
hogy „könyörüljenek rajtunk” - ám ezt csak
ösztönösen mondogatták, mert mindenki tudta, hogy
a nácik nem ismernek könyörületet. Esther az
anyjára gondolt, befordult egy mellékutcába, és
egyenesen hazarohant. Kint a ház előtt
megállította Dalila, egy kedves szomszéd, aki
valaha olyan kövér volt, akár egy fánk, de most
csak úgy lógott róla a bőr.
- Elbújtattam őket.
- Tessék?
- A mamákat, Sarát és Ruthot. Az enyémmel együtt
rejtettem el őket. A férjem, Ismael ács, és
csinált egy falburkolatot. Ott vannak amögött, és
reméljük, ott is maradnak, de jobb nem felhívni a
figyelmet a házra.
- Hát persze - mondta Esther, és megszorította az
asszony kezét. - Nagyon köszönöm.
- Össze kell tartanunk. Csak így tudjuk élve
megúszni ezt az egészet.
Dalila már ott sem volt, visszament a házba az
elrejtőzött asszonyokhoz. Esther azért imádkozott,
hogy a férfiak biztonságban legyenek Filippel
együtt a munkahelyén. Hatalmas megkönnyebbüléssel
gondolt Leára, ám akkor meglátta, hogy Marta lép
ki a házból a három gyerekkel. Esther odaszaladt,
hogy segítsen.
- Hova mentek?
- Valami beszéd lesz, Rumkowski megmondja, mi
történik. Atyaég, Esther, vajon mit fog mondani?
 Esther fölidézte magában, milyen naiv is volt
Marta, amikor a Zsidó Öregek Tanácsának vezetőjét
hallgatta aznap, amikor először segítettek a
világra együtt egy kisbabát. Azóta nagyon sok
szülés lezajlott, és Esther hálás volt, amiért a
mindig nyugodt Marta segített neki, de aznap riadt
volt, és Esther gyomra görcsbe rándult, amikor
rájött, miért. Ez egy munkás gettó, mondta az SS-
tiszt a kórházban, kizárólag azoknak, akik
dolgoznak. És kik nem dolgoznak? A gyerekek.
Nem, az nem lehet, gondolta Esther, de közben
látta maga előtt a nácit, ahogy olyan lazán
hajítja ki Becker urat az ablakon, mint a
mosogatóvizet. Olyan nincs, amit ezek az emberek
ne tennének meg. Átvette Martától a legkisebb
gyereket, és elindultak a tér felé.
A gettó majd minden lakója ott zsúfolódott össze.
Esther Filipet kereste a szemével, de ekkora
tömegben képtelenség volt megtalálni. Közben
Rumkowski is föllépett az emelvényre, és
megköszörülte a torkát a mikrofonba. Ezúttal ő is
rosszul nézett ki. Esther a kis Zilla haját
simogatva a beszédre várt.
Rumkowski fölemelte a kezét, feszült csönd lett a
téren.
- Ma - kezdett bele - súlyos csapás érte a
gettót. - Körülnézett a tömegben, miközben úgy
kapaszkodott a pulpitusba, mint aki különben
elesne. - Most a legdrágábbakat követelik: a
gyerekeket és az öregeket.
- Ne! - kiáltott fel Marta Esther mellett, és az
iszonyatos jajkiáltás végighullámzott a tömegen.
Esther kereste a szavakat, hogy megvigasztalja,
de nem volt mit mondania. Rumkowski csak nem
gondolhatja komolyan, hogy a gyerekeket elvigyék.
Megpróbált a szónokra figyelni, de az olyanokat
mondott, amiknek soha nem lenne szabad
elhangzaniuk.
- Én, az öreg ember, ki kell hogy nyújtsam a
kezemet, és könyörögnöm kell: fivéreim és
nővéreim, apák és anyák, adjátok ide a
gyerekeiteket!
Marta térdre esett, magához szorította a
gyerekeit, és az Esther karjában levő Zilláért is
odanyúlt. Esther lehajolt, hogy odaadja, és csak
félig figyelt Rumkowskira, aki arról beszélt, hogy
parancsot kapott több mint húszezer zsidó
átadására, és hogy hogyan hozta meg ő és a Tanács
a rettentő döntést.
- Nem az a gondolat vezérelt, hogy hányán vesznek
oda, hanem az: hányat lehet megmenteni - mondta,
túlkiabálva a rémes jajveszékelést. - Ma nem tudok
nektek vigaszt nyújtani. Úgy jöttem, mint egy
rabló, aki elveszi tőletek, ami a legbecsesebb.
Nekem kell végrehajtanom ezt a nehéz és véres
műveletet. Nekem kell levágnom a végtagokat, hogy
megmenthessem a törzset. El kell vennem a
gyerekeket, mert ha nem, mindenkit elvisznek.
Csak beszélt tovább, megpróbálta megmagyarázni,
hogy mindent elkövetett, hogy a nácik gondolják
meg magukat. De akkor már senki sem figyelt rá.
Csak annyit hallottak, mintha a pokol szirénái
szóltak volna: Adjátok ide a gyerekeiteket.
Adjátok ide a gyerekeiteket. Adjátok ide a
gyerekeiteket.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
1942. SZEPTEMBER 12.

ESTHER
A gettóban kísérteties csend uralkodott. Bár rós
ha-sána ünnepe volt aznap, senki sem ünnepelt. A
családi asztalt már nem ülte körül a család,
senkinek sem volt étvágya. Az utcán nem futkostak
gyerekek, nem ugróköteleztek, nem játszottak
ugróiskolát. A lépcsőkön nem ültek öregasszonyok,
hogy elnézzék a kicsiket, vagy tisztítsák a
soványka fejadagnyi zöldséget vacsorára. Nem
sírtak a kisbabák, könnyük csak az anyáknak volt,
akiknek a karjából kiszakították őket.
A zsidó rendőrség és SS-gazdáik egész héten
terror alatt tartották a gettót, és akik nem
voltak munkára beosztva, azokat mind kihajtották.
Kiürítették a házakat, listával a kezükben
kirángatták a gyerekeket a padlásokról, hordókból,
a csecsemőket a fiókokból, és mindenünnen, ahová
az emberek elrejtették őket. Szuronyt döftek
minden matracba és kanapéba, szitává lőtték a
falakat, vérebeket küldtek a pincékbe és pajtákba.
A Marysinbe vezető utcákon riadt gyerekek
kapaszkodtak tántorgó nagyszüleik kezébe, minden
egyes átkozott nap egymás után indultak a vonatok,
hogy könyörtelenül elvigyék őket.
Az őszi napokon most már csak a varrógépek,
bélyegző- és bőrnyomó gépek meg a szövőszékek zaja
hallatszott. A gettóbeli élet már nem is volt
életnek nevezhető. Mert hiszen mit ér az élet
anélkül, hogy előttünk járna egy generáció,
amelyik az utat mutatja, és mögöttünk is jönnek az
utódaink? Azért dolgozzon bárki is, hogy még pár
napot eltölthessen ebben a nyomorúságos nem-
létben?
Voltak, akik túlélték. Ruth és Sara
elővánszorogtak a rejtekhelyükről, és újra otthon
voltak, de Marta elment: nem engedte, hogy a
gyerekei nélküle szálljanak föl a vonatra. Noé
naphosszat a sarokban ült, a haját tépkedte és
sírt. Megpróbált a családja után menni, de durván
visszalökték a zsúfolt marhavagonból, széles válla
sokat ért a náciknak, nem engedték el a szerettei
után.
A Pasternak és Abrams család ott ült a
vacsoraasztal körül, de senki sem akart enni.
- Legközelebb majd elkapnak minket is - mondta
Ruth remegő, de határozott hangon.
- Legközelebb - visszhangozta Sara, és a padlót
nézte. - El kell innen menekülnötök, Esther,
Filippel együtt, ahogy Lea is elment. Bármit
megtennék azért, hogy ti kikerüljetek innen!
 - Én is - szólt Ruth. - Mindent.
A férjek átölelték az asszonyaikat, és
ünnepélyesen bólogattak hozzá.
- Mi már éltünk - szólalt meg Mordechai. -
Fiatalok voltunk, gyerekeink születtek, sok éven
át boldogan éltünk, de ti, ti még fiatalok
vagytok, Esther. Menjetek innen, és éljetek,
magatok miatt, miattunk, és a gyerekeitekért, akik
mindkét családot tovább viszik. - Kitárta a
karját. - Kérlek titeket - mondta megtört hangon.
- Értünk meg kell próbálnotok.
Esther Filipre nézett. Oly soká ellenállt annak,
hogy elmenjen: az biztos, hogy a gettóban az
embereknek szükségük van rá, de mi haszna egy
nővérnek betegek nélkül? Egy bábának, ha nincsenek
anyák? Mégis, bűntudatot érzett, amiért egyáltalán
eszébe jutott a szökés. Filip átölelte, meleg és
biztonságos volt a karja, majd adott egy csókot az
ajkára.
- Itt az ideje, nem, Esther? - kérdezte Filip.
Esther megrázta a fejét, könny szökött a szemébe,
de valójában ő sem tudta, mit is csinálhatna itt
tovább, a többiek pedig oly biztosaknak tűntek.
- Igen, itt az ideje.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
1943. FEBRUÁR

ANNA
Anna kinyitotta a gondosan összehajtogatott
kartonlapot, és vagy századszor ellenőrizte a
részleteket. Ott volt Esther fényképe, ünnepélyes
tekintettel nézett a kamerába az új lengyel neve
fölött: „Emília Nowak”. Rendes katolikus lány
Łęczycából, aki Varsóban ápolónőként dolgozik.
Annának voltak kapcsolatai az ottani kórházban még
a bábaképzőből, és szerzett Esther/Emiliának egy
állást, hogy legyen hova menniük Filip Nowakkal,
amint a fővárosba érnek. Sokat gondolkodott azon,
hogy Filipről beírják- e, hogy szabó, mivel a
legtöbb łódźi textilmunkás zsidó volt, de Filipnek
is kellett munka, és Varsóban sok mérték utáni
szabóság működött, így aztán papíron varsói lakos
lett belőle, aki anyagért jár Lódzba. A
személyazonosságukat igazoló kártyáikról csak az
ujjlenyomatuk hiányzott, amit ők maguk is meg
tudnak csinálni, amint kikerülnek a gettóból. Ha
kikerülnek.
Anna újra összehajtotta a kártyát, és sóhajtva
tette bele egy tárcába. Ez már a negyedik alkalom
volt, hogy a fiatalok szökését megtervezték, de
ezúttal sem sikerült. Az ellenállásban egy ügyes
asztalos az egyik kocsinak dupla aljat készített,
és az utóbbi két hónapban sok fiatalnak sikerült
megszöknie, de ez nem ment könnyen. Ezek a kocsik
általában zöldséget szállítottak a gettóba,
visszafelé meg az ottani üzemekben előállított
termékeket, de mivel 1943 első két hónapjában
nagyon sokan megszöktek, mind a zsidó rendőrség,
mind az SS-tisztek szigorúan figyelték őket.
Nagyon nehéz volt eltalálni a megfelelő
pillanatot, amikor a menekülők elrejtőzhettek a
titkos rekeszben.
Anna négyszer állt ott és várta a kocsit, hogy
beforduljon a mellékutcába, és négyszer intett a
kocsis szomorúan nemet a fejével. Az asszony már
kezdte azt hinni, hogy nem fog sikerülni, és egyre
jobban kétségbeesett. Közben az ellenállók közt
elterjedt, hogy Cheimnóban abbamaradt a zsidók
legyilkolása. Ez először jó hírnek tűnt, de aztán
meghallották, hogy a nácik a koncentrációs
táborokban, jelesül az általuk Auschwitznak
nevezettben hatalmas krematóriumokat építenek, ami
csak egy dolgot jelenthetett: hogy a nácik már nem
„feltartóztatni” akarják a zsidókat, hanem
nagyüzemileg kiirtani őket. A kisebb gettókat
Lengyelország- szerte bezárták, és rövidesen
követték őket a nagyobbak is, bármennyire
szorgosan dolgoztak is a lakóik. Anna tudta, minél
hamarabb ki kell juttatniuk Esthert és Filipet.
- Ha ennyire figyelik a kocsikat, talán valami új
módszert kell kitalálnunk - mondta Alek.
- Például?
- Van egy lány, akinek a csoportja alagutat ás
egy régi borospincében. Hosszú időbe telik, de ha
be tudjuk fejezni, az sokak számára lehetne a
biztonsághoz vezető út. Megpróbálok majd többet is
megtudni róla.
Anna szíve nagyot dobbant. A középső fia olyan
elszántnak tűnt, és ő nagyon szerette ezért, de
ugyanakkor féltette is.
- Ugye, vigyázol magadra, Alek?
- Persze, anya. Ne aggódj miattam. Jakub
nagyszerű személyi igazolványokat gyárt, az én
dolgom meg kiszabadítani az embereket, hogy
használni is tudják az igazolványokat.
Jakub arca csak úgy ragyogott. Valóban, nagy
szakértelemre tett szert a hamisításban. Üres
igazolványokat készített a nyomdában, aztán
odahamisította az adatokat és az aláírásokat. A
hivatalos pecsétnek majdnem a tökéletes mását
csinálta meg. A fő problémát az emberek
kijuttatása jelentette.
- Nem kell aggódnod, anya - ismételte meg a
bátyja szavait Jakub - , Esther és Filip nemsokára
kint lesznek, és Varsóba utaznak, aztán majd csak
vége lesz ennek az átkozott háborúnak. Az oroszok
keményen visszavágtak, megfutamították a nácikat.
Változik a hadiszerencse, biztos vagyok benne. Egy
év, és valamennyien Filip „Nowaknál” csináltatott
ruhában ünnepeljük majd a szövetségesek győzelmét.
Anna rámosolygott a két fiára.
- Jó fiúk vagytok, tudom, az Isten áldjon meg
titeket. Apátokkal együtt nagyon büszkék vagyunk
rátok. Most pedig dugjuk el ezeket a papírokat
megint, hogy biztos helyen legyenek a következő
alkalomig.
Aleksander fölállt, és kiemelte a laza
padlódeszkát, de amikor Anna lehajolt, hogy
alátegye a lezárt dobozt, hangos kopogás
hallatszott az első ajtón.
- Gyorsan, siess! - mondta Jakub.
- Kinyitni! - kiáltotta egy hang baljós német
akcentussal.
- Kinyitni, most azonnal!
Anna berakta a dobozt a résbe.
- Megyek már! - kiáltotta, és hangos léptekkel
elindult az ajtó felé, de lassan, hogy a fiúknak
legyen idejük helyre rakni a padlódeszkát. Tovább
kopogtak, az ajtó is belerázkódott, míg végre Anna
kinyitotta.
- Elnézést, de az ujjaim már nem olyan ügyesek,
mint voltak valaha - mondta Anna folyékony
németséggel. A katonák hátrahőköltek, az egyik még
a sapkájához is emelte a kezét, de volt mögötte
három másik. Anna egyre szaporábban szedte a
levegőt. Négy SS-katona azért már nem
jelentéktelen látogatás. - Tudok segíteni?
Egy rangidős tiszt előlépett.
- Biztosan tud, Kaminska asszony. Úgy tudjuk,
maga kapcsolatban áll az ellenállókkal. Úgy
tudjuk, hogy a családja - és itt Alekre meg
Jakubra nézett, akik közben kijöttek és az anyjuk
mellé álltak - egy okirat- hamisítási művelet
irányítói, ami nemcsak a lengyel törvények szerint
illegális, de a Harmadik Birodalom szándékos
szabotálása is egyben.
- Hamisítás? - kérdezte Anna, és igyekezett, hogy
ne remegjen a hangja. - Én?
- A családja - mondta a tiszt, miközben benyomult
a lakásba, és odaszólt az embereinek, hogy
kutassák át a házat.
A három katona berontott, felforgatták a
bútorokat, és közömbösen, tekintet nélkül
mindenre, lerángatták a falról a képeket. Anna
felnyüszített. A kis lakást, bár nem az igazi
otthonuk volt, az elmúlt két évben a magukévá
alakították, és Annának fájt látni, hogy az
elállatiasodott SS-ek szétrombolnak mindent.
Fellángolt benne a gyűlölet az elnyomók ellen, de
ez egyben erőt is adott neki az ellenállásra.
 - Ebben a házban nincs hamisítás. Becsületes,
dolgozó emberek vagyunk, akik a munkájukat végzik.
- Éspedig? Kérem a papírjaikat!
Megnézte Anna, majd Alex papírjait, de Jakubét
hosszasabban vizsgálgatta.
- Maga nyomdász?
- Igen, az vagyok.
- És mit nyomtat ott?
- Mindenfélét, uram. Könyveket, újságokat...
- Személyi igazolványokat is?
- Azt is csináltunk már, amikor a Birodalom
megrendelte.
Az SS megragadta Jakubot a gallérjánál fogva, és
nekilökte a falnak.
- Vagy amikor az illegalitásban levők rendelték
meg.
- Nem, uram, csak a Birodalom.
Anna a szeme sarkából látta, hogy az egyik katona
ott áll annál a padlódeszkánál, amely alatt az
igazolványok rejtőznek. Igyekezett nem oda nézni,
nehogy felhívja rá a figyelmet. Ha megtalálják
Esther és Filip fényképét, a fiatal párt elkapják,
és habozás nélkül megölik őket. Ahelyett, hogy
megmentené, a biztos halálba küldi őket. Csak
imádkozni tudott, hogy Alek rendesen visszarakta a
deszkát.
A tiszt épp olyan gyorsan elengedte Jakabot, mint
ahogy elkapta.
 - Találtatok valamit? - kérdezte az embereitől.
Azok nemet intettek, és Anna megkönnyebbülve
látta, hogy a katona ellépett annak a bizonyos
padlódeszkának a közeléből. Végigdübörögtek a
hálószobákon, és bár Anna rosszul volt a
gondolattól, hogy a személyes holmijában
turkálnak, még mindig jobb volt, mint ha a
bizonyítékokat találnák meg.
- Nem mintha ez jelentene valamit - mondta a
tiszt, és mint egy nagyragadozó, járkált körbe
hármuk körül. - Információnk van arról, hogy ennek
a családnak köze van az ellenálláshoz, és ez
nekünk elég.
- Miféle információjuk? - kérdezte Alek.
- Egy bizonyos forrásból. Egy igen szolgálatkész
forrásból.
- Akit alaposan megvertek - vágott vissza Alek.
Anna meg akarta fogni a fia kezét, hogy
lenyugtassa, de a tiszt csak halványan
elmosolyodott.
- Döbbenetes, mit el nem mondanak az emberek egy
kis... rábeszélés hatására - mondta, szinte bele
Alek arcába. - Mint ahogy majd te is rá fogsz
jönni.
Anna látta, hogy Jakub az ajtóra néz, és azt
kívánta, bárcsak kirohanna rajta. Három SS a
hálószobában volt, és a negyedik biztos nem hagyná
őt és Aleket magára, nehogy utána eredjenek. Talán
sikerülne elmenekülnie. De, mintha a gondolataiban
olvasott volna, a tiszt hirtelen elkapta az
asszonyt, és hátracsavarta a karját, annyira
erősen, hogy Anna fájdalmában felkiáltott.
- Fiúk, egyetlen hirtelen mozdulat, és az anyátok
meghal.
Elővette a pisztolyát, és Anna fejéhez tartotta.
Az asszony érezte a fegyver jéghideg csókját,
megborzongott félelmében, de végül is... mi
történhet, gondolta. Ha a fiait ezzel megmenti,
jöjjön a halál. Akkor azonban visszatért a többi
SS, így elmúlt az alkalom. Anna hálás volt, hogy
legalább Bartek és Bronislaw nem voltak otthon.
- Találtatok valamit? - kiáltott rá az embereire
a tiszt.
- Csak ezt, uram. Mindenféle csúnya eszközöket.
Az egyikük felmutatta Anna bábatáskáját, kivette
belőle a fogót, és meglengette a levegőben.
- Ezzel húzzuk ki a babát az anyja hasából -
mondta Anna, és majdnem elnevette magát, amikor a
katona ledobta a fogót, mintha megégette volna a
kezét. - Ezzel pedig - bökött a szike felé -
elvágjuk a köldökzsinórt, hogy a babát be lehessen
pólyázni, és a lepény biztonságosan
megszülethessen. - A négy katona undorodva nézett,
és Anna még jobban gyűlölte őket ezért. - Ez
valamennyiükkel megtörtént - mondta - , amikor még
ártatlan és szép újszülöttek voltak, amikor...
 - Elég ebből!
A tiszt újra megcsavarta Anna karját, az asszony
úgy érezte, kiugrik az ízülete.
- Üdvöz légy, Mária - kezdte az asszony némi
erőért fohászkodva, de az ima csak egy rúgást
eredményezett az alsó lábszárába.
- Fogd be a szád, nem kell a vallásos hablaty. Ez
a Birodalom, itt nincs helye ostoba babonáknak.
Kifelé!
A tiszt az ajtó felé terelte Annát, aki, bár tele
volt gyűlölettel, hirtelen elgyengült a
félelemtől.
- Hova?
- A cellába. Egy- két éjjel a Gestapo
vendégeként, és majd kicsit segítőkészebbek
lesztek.
- De hiszen ő nem csinált semmi rosszat - szólalt
meg Jakub. - Vigyen el minket, de őt hagyja békén.
Ő csak egy idős asszony, egy bába. Ártatlan.
- Akkor nincs félnivalója - vágta oda durván a
tiszt. - Kifelé! - kiáltotta, és kilökte Annát a
lépcsőre. Az asszonyt megcsapta a hideg.
- A kabátom. Vihetem a kabátomat?
A tiszt morgott valamit, mire az egyik katona
levette Anna kabátját a fogasról, majd
végigtapogatta. Nagy diadalmasan egy kis
bádogdobozt vett elő a zsebéből.
- Hohó! Hát ez meg mi?
 Anna nagy megkönnyebbülésére az SS elengedte a
karját, és elkezdte a kis fogporos dobozt
nyitogatni.
- A szülésznői oklevelem. A bádogdobozban nem
ázik el.
- Hát hogyne - vágta oda a tiszt, majd kinyitotta
a dobozt, de, mint Anna mondta, csak a bábaképző
diplomáját találta benne. Csalódott arcot vágott,
a papírt egyetlen szó nélkül visszarakta, majd
odadobta a kabátot az asszonynak. - Kifelé! -
harsogta újra. Ezúttal nem lehetett tovább húzni
az időt.
Annát a két fiával együtt lekísérték a lépcsőn,
és betuszkolták őket egy sötét autóba. A
szomszédok aggódva nézték az ajtókból, és Anna
azon fohászkodott magában, bárcsak valaki
értesítené Barteket és Bronislawot, nehogy az SS
csapdájába essenek. Ahogy az ajtó becsapódott
mögöttük, Anna arra gondolt, vajon viszontlátja- e
még valaha szeretett férjét.
Az egyetlen jó dolog az volt, hogy a kis dobozt
nem vették észre: őket elfogták, de legalább
Esthert és Filipet nem árulták el. Ám egyikük sem
szabadult még fel a gettóból, sem a
megsemmisítőtáborok fenyegetése alól. Annának fájt
a szíve a kudarc miatt, de félt a Gestapo
celláiban rá váró fájdalmaktól is.
 MÁSODIK RÉSZ

AUSCHWITZ- BIRKENAU
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
1943. ÁPRILIS

ESTHER
- Anya, tessék, próbáld ezt meginni, erősebb
leszel tőle.
Esther az anyja ajkához emelte az erőlevest, és
rávette, hogy igyon egy kicsit. Ruth igyekezett,
de annyira gyenge volt, hogy látszott, még a
nyelés is nehezére esik.
Esther türelemért fohászkodott. Vissza kellett
mennie a kórházba, de ez a betege túl becses volt
neki ahhoz, hogy könnyen ott tudja hagyni.
- Jól van, anya. Apránként, így kell azt
csinálni. - Ruth bocsánatkérőn nézett rá, az arca
is teljesen lefogyott. Megpróbált a levesre
összpontosítani, erőt vett magán, hogy egyen még
egy kicsit.
Esther rámosolygott.
- Jól van, igazán nagyon jól csinálod.
Ruth evett még egy kicsit, és Estherben feltámadt
egy halvány reménysugár. A hosszú és kemény tél
alatt a gettóban aratott a tuberkulózis, sorra
vitte el az embereket. Szegény Sara január elején
halt meg, iszonyatos köhögése a többieket is
belevonta a szenvedésbe, úgyhogy szinte áldásnak
tekintették, amikor az Úr magához szólította.
Esther meggyászolta az anyósát, akit valójában
csak a szenvedés és a sok nehézség közepette
ismert meg, és igyekezett vigasztalni Filipet:
átölelve tartotta éjjelente az ágyban, míg az
álomba sírta magát. Ruth azonban valahogyan
ragaszkodott az élethez, és ahogy kisütött a nap,
Esther már reménykedett, hogy az anyja meggyógyul,
ha eszik is rendesen.
Az idő azonban nagy úr volt. Télen ritkultak a
transzportok kifelé a gettóból, a szegény német
katonák biztosan nem szerettek hóban- fagyban
embereket a halálba terelni. Előző héten azonban
újra megindultak a vonatok, és mindenki, akinek
nem volt munkája, nagy kockázatnak volt kitéve. A
pékségben várt az asszonyra egy nagyszerű és nem
is nehéz munka, Esther szerezte, mert hálás volt
neki egy nagymama, akinek a kisunokája hanuka első
napján született. Ha sikerülne rávennie az anyját,
hogy keljen föl, minden rendben lenne.
- Kérlek, anya, edd meg a többit is.
Ruth az égre emelte a tekintetét, de kortyolt még
néhányat.
- Nem tudom, drágám, miért bajlódsz velem.
- Azért, anya, mert szeretlek.
Ruth szemében megcsillant egy könnycsepp, és
vékony, de meglepően erős karjával megszorította a
lányát.
 - Jó lány vagy te, Esther. Bárcsak sikerült volna
téged kijuttatni innen!
- Örülök, hogy nem sikerült, mert akkor nem
lennék itt, hogy ápoljalak.
Ez igaz volt, de Esther bevallotta magának, hogy
fájó szívvel gondol arra, milyen közel voltak
Filippel a pokolból való szabaduláshoz. Négyszer
bújtak el Filip üzemében, hátul, és várták az
alkalmat, hogy felugorjanak a kocsira, de a sunyi
zsidó rendőr fontoskodva járkált fel- alá, egy
pillanatot sem hagyva a fiatal párnak. És akkor
jött a rémes hír: a terv kútba esett.
Esther nem tudta biztosan, mi történt: semmit sem
hallott Annáról, azóta, hogy a fia, Alek már nem
volt kalauz a villamoson. Minden éjjel térden
állva imádkoztak Filippel a padlásszobában a
Kaminski családért, de Esther a legrosszabbtól
tartott. Ha a Gestapo elkapta őket, amiért
segítenek a zsidóknak, akkor nem kegyelmeznek
nekik. Esthert gyötörte a gondolat, hogy azok a jó
emberek talán miatta haltak meg.
- Annál inkább kell nekünk életben maradnunk -
mondta neki Filip - , hogy tisztelegjünk előttük.
A túlélésért folytatott mindennapos harc azonban
felőrölte őket.
Az egyetlen hely, ahol örömre találtak, a takaró
alatt volt, és Esther elpirult, amikor az előző
éjszakájukra gondolt.
 - Te vagy nekem a lakoma - suttogta Filip - , a
hangverseny és az ünnep, a szórakozás, a munka és
az otthon melege. Rajtad kívül semmi másra nincs
szükségem.
- Én is így vagyok veled - motyogta vissza
Esther, és hozzásimult.
- Esther! - hallatszott lentről, kizökkentve a
lányt a kellemes emlékekből. Meglátta Dalilát, a
szomszédasszonyukat, aki könnyes szemmel nézett
rá. - Jönnek. Jönnek a rendőrök, és lista van
náluk.
Esther ereiben megfagyott a vér.
- Hol vannak?
- Majdnem a mi házunknál, de gyorsan haladnak.
Nem tudjuk anyádat elbújtatni már. Fel tudod
kelteni az ágyból? Verának van egy pincéje a
Marynarskán. Ott talán... jaj!
Esther rettegve nézte, ahogy a rendőr megragadja
Dalilát, és csak úgy félrelöki.
- Esther Pasternak? - kérdezte a rendőr. Esther
bénultan bólintott. - Jó. Itt van egy listám
azokról az emberekről, akik a terhére vannak a
Birodalomnak.
- Hogy micsoda?
A fiatal zsidóban volt annyi becsület, hogy
legalább elpirult, de végül is folytatta aljas
munkáját.
 - Terhére vannak a Birodalomnak. Németország nem
engedheti meg magának, hogy olyan embereket is
eltartson a gettóban, akik nem járulnak hozzá a
közösség gazdasági fejlődéséhez.
- Tessék?
- Mármint, akik nem dolgoznak. Tudja azt maga
jól. Ne nehezítse meg még jobban a dolgomat.
- Kinek a dolgát? - kiáltotta Esther. - A magáét?
Fáj, mi, szerencsétlen, védtelen embereket a
halálba küldeni? Csak nem háborog a lelkiismerete?
Nem, nem, csak bosszantja, hogy hosszúra nyúlik a
munkaideje, és később mehet csak haza a jó meleg
otthonába, és eheti meg a pörköltjét, amit a
náciktól kapott az alázatos hajbókolásért.
- Esther! - figyelmeztette Dalila a rendőr háta
mögül, de látszott, Esther nem tud megálljt
parancsolni magának.
- Mondja, miért? Miért csinálja? - kérdezte,
miközben ment lefelé a lépcsőn. - Miért adja a
saját népét az ellenség kezére?
- Németország nem az ellenségünk - felelte
mereven a rendőr. - A Vaterland a mi védelmezőnk.
- Ezt mondják maguknak, ugye? És hogyan védik meg
az embereket: úgy, hogy gázteherautókba küldik
őket?
A rendőr egyik lábáról a másikra állt Esther
előtt.
 - Van, hogy fel kell áldozni az egyént az egész
érdekében.
- Feláldozni? Hát ezt tanítja a mi hitünk? Erre
tanít a Tóra?
- Hát, én...
- Pontosan megmondom, mi a Tóra tanítása:
„Becsüld meg az ősz fejet, add meg a tiszteletet
az öregnek, és féld istenedet.” Leviták 19,32.
Akkor hát mondja meg, azt jelenti az öregek
tisztelete, hogy kirángatjuk őket a betegágyukból,
és fölrakjuk a vonatra a megsemmisülés felé?
Esther látta, hogy Dalila csak hátrál: fél,
amiért kapcsolatba hozhatják vele. De hát minden
ellenállás nélkül kellene az anyját a halálba
küldenie?
- Figyeljen ide - mondta kicsit visszafogottabban
- , az anyámnak a pékségben van állása. A jövő
héten kezd, csak kell neki pár nap, amíg teljesen
visszanyeri az erejét. - Mindketten tudták, hogy
ez nem igaz, de a rendőr megingott, mire Esther
térdre esett előtte. - Kérem, uram. Én ápolónő
vagyok, és tudom, hogy kell meggyógyítani. Adjon
nekünk egy hetet. Ha addigra nem lesz ott a
pékségben, akkor visszarakhatja a listájára.
A rendőr belenézett a jegyzeteibe, majd elővette
a tollát, és egyetlen fényes pillanatig Esther azt
hitte, hogy kihúzza az anyja nevét, de akkor
befordult a sarkon egy SS-tiszt, a rendőr
vigyázzba vágta magát, és visszarakta a tollat a
zsebébe.
- Minden rendben? - kérdezte a német.
- Rendben, igen. Épp most mondom ennek a
fiatalasszonynak, hogy hozza le az anyját a
transzportba.
- Kitűnő - mondta a náci, kék szemét Estherre
szegezte, és egyik kezét fenyegetőn a puskájára
tette. - Akkor siessenek. Nem várhatunk egész nap.
Esther visszanézett rá, ám akkor megszólalt egy
halk hang: - Itt vagyok, biztos úr. Készen állok.
- Megfordult, és meglátta Ruthot, ahogy a korlátba
kapaszkodva lefelé vánszorog a lépcsőn.
- Anya! - kiáltotta Esther és odaszaladt, hogy
segítsen neki. - Ezt nem hagyhatjuk... - sziszegte
- , nem hagyhatjuk!
- Nem akarlak téged veszélybe sodorni - mondta
Ruth nyugodt hangon. - Mondd meg apádnak, édesem,
hogy szeretem, és viseld gondját helyettem, amíg
viszont nem láthatom a túlvilágon.
- Nem, anya!
- Mozgás, mozgás! - rikácsolta az SS-re pillantva
a rendőr. - Itt az idő.
Az utcán akkor ért oda a támolygó menet, nácik
terelték őket nagy botokkal. A rendőr arrafelé
lökte Ruthot, de az megbotlott egy kiálló kőben,
és a földre zuhant.
 - Fölkelni! - ugatta az SS-tiszt, és belerúgott
az asszonyba.
Esther agyát elöntötte a vér.
- Hagyja békén! - kiáltotta, és odaszaladt az
anyjához, hogy fölsegítse. - Nem elég, hogy a
halálba küldi, de még azt sem hagyja, hogy
méltósággal menjen oda?
- Ó, ez aztán a tüzes menyecske - mondta a
parancsnok. - Igazi zsidó vadmacska.
- Majd én megszelídítem, uram - szólalt meg az
egyik bottal fölfegyverzett katona kétértelmű
vigyorral, miközben Esther hátrált, és szorosan
átölelve tartotta az anyját.
A parancsnok gúnyosan felröhögött.
- Ne mocskolja be magát, katona. Maga pedig -
szegezte a puskáját Estherre - , ha annyira fontos
magának, hogy az anyja méltósággal menjen a
halálba, akkor elkísérheti.
- Ne! - sikította Ruth. - Esther, nem, nem! Kérj
bocsánatot! Menj innen, menj be a házba! Ne gyere
velem! Kérlek! Nem szabad velem jönnöd!
- Már késő - mordult fel a parancsnok. - Álljon
be a sorba!
- De...
- Be a sorba! - ismételte meg, és a puskáját
Esther hátába nyomta, majd a ravasszal kezdett el
játszani. Esther gyorsan belépett, és Ruthot is
maga után rángatta. - Jól van, cica. Jó utat!
 Csúfondárosan még integetett is, ahogy a menet
elindult Marysin felé.
- Ne aggódj - súgta oda Esther az anyjának. - Az
állomáson majd megszökök. Majd azt mondom, téged
kísértelek ki a vonathoz. Látni fogják az
egyenruhámat, elengednek.
De ahogy terelték őket tovább az úton, Esther
látta, hogy a rendőr előveszi a tollát, és
ahelyett, hogy kihúzta volna az anyja nevét, az
övét is odaírta mellé. Tudta, már rajta van a
listán, és mindent be kell vetnie, ha nem akar
felszállni ő is a vonatra.
Az állomáson hatalmas volt a káosz, és Esther
döbbenten látta, hogy az öregek és betegek mellett
nagyon sok fiatal is volt. Nem ismerte fel
egyiküket sem, úgy gondolta, átutazóban vannak más
gettókból, de azzal, hogy ott vannak, az ő
jelenléte fel sem fog tűnni senkinek. Ólomsúllyal
nehezedett a szívére a félelem. Oly sokszor látta
már, hogy terelik az embereket a marhavagonokba,
és most, hogy ő is köztük volt, fogta fel a maga
teljességében az embertelen transzport iszonyatát.
- Filip! - kiáltott fel. Hiszen nem hagyhatom
itt, gondolta, nem halhatok meg. Elképzelte a
férje arcát, amikor hazamegy, és látja, hogy ő
nincs ott, és gyűlölte magát, amiért ezt teszi
Filippel. Előző éjjel volt, hogy annyira
feloldódtak egymásban, hogy nem lehetett tudni,
hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik.
Most pedig ő véget vet ennek az egységnek az
ostobaságával. Miért nem bírt csöndben maradni,
ahogy Ruth is kérte? Miért épp ma eresztette ki a
hangját? De ahogy ránézett az anyjára, ahogy
riadtan lépdelt mellette, már pontosan tudta,
miért. Nem bírta volna Ruthot egyedül elküldeni
ezekkel a szörnyetegekkel.
- Hova megyünk? - kérdezte az egyik rendőrtől,
aki a vagonok felé terelte őket. Fiatal volt,
sötét szemű, és egy kulacsból kortyolgatott,
mintha a fájdalmát akarta volna enyhíteni. Esther
nem érzett sajnálatot iránta, de, gondolta,
legalább kihasználhatja a gyengeségét. -
Chelmnóba?
- Nem, nem oda.
- Akkor hova?
A rendőr fátyolos tekintettel nézett rá.
- Valami Auschwitz nevű helyre. Egy tábor.
- Tábor? Miféle tábor?
A rendőr megvonta a vállát és elfordult, de Ruth
megragadta a karját.
- A lányomnak nem kellene itt lennie. Ápolónő.
Fontos munkája van.
A rendőr rekedten kacagott.
- De zsidó. Ennek a csürhének a szemében egyetlen
zsidó sem fontos.
- Nem láthatnánk a...
 De a másik addigra elment, és ők már majdnem a
vonatnál voltak. A marhavagonok egy méter magasan
voltak, de lépcső sehol. Két erős SS-legény az
ajtóban állva lenyúlt, és fölrángatta az
embereket. Esther ösztönösen fölemelte az anyját,
hogy megkímélje a durvaságtól. Ruth egy ideig a
vagon szélén ült, a lába úgy lógott le, mint egy
kisbabának, és Esthert elöntötte a szeretet a
drága asszony iránt, aki a világra hozta, de akkor
Ruthot már beljebb tolták a vagonba, mivel egyre
több és több embert raktak föl.
- Menj - kiáltott neki oda Ruth - , indulj el
hátra. Menj el innen! Vissza Filiphez.
Esther bólintott, megpróbált a tömeggel szembe
menni. Majd’ megszakadt a szíve, amiért ott
kellett hagynia az anyját, de nem tudott mit tenni
érte, csak azt, hogy a saját túlélését biztosítja.
Szilárdan megállt a sáros földön, hagyta, hogy a
többiek fölszálljanak, és azon imádkozott, hogy a
vonat megteljen annyira, hogy ő előadhassa a
történetét. Az utolsó vagon volt az övék, és a
mozdony hirtelen elindult, a mozdonyvezető gonosz
füttyszóval jelezte. Az őrök kiabáltak, és
terelték tovább befelé az embereket, de világos
volt, hogy nem mindenki fér be.
- Menj! - kiáltotta Ruth még egyszer, mielőtt
elnyelte volna a tömeg.
 Esther bólintott, az arcán végigfolytak a
könnyei, ám akkor a vagon ajtajában meglátott
valakit, aki valahogy az ajtóhoz került az újonnan
felkapaszkodók miatt.
- Anna!
Minden bizonnyal tévedek, gondolta. A nő
hasonlított öreg barátnőjére, de annyira sovány
volt, és az arca annyira sebhelyes, hogy Esther
nem volt benne biztos, hogy őt látja. Nem lehet
Anna, mondta magának. Miért lenne fent ezen a
vonaton a szerencsétlen zsidókkal együtt?
- Esther!
Egymás szemébe néztek, és Esther meglátta a
véraláfutásos szemhéjak mögött a határozott, de
gondoskodó tekintetet, és akkor már biztos volt
benne, hogy a bábát látja.
- Mit csinálsz te itt? - kiáltotta.
Az őrök megpróbálták hátratolni Annát, hogy be
tudják csukni a vagon hatalmas ajtaját, és Esther,
amikor kiáltott, ösztönösen tett egy lépést előre.
Aztán már csak azt vette észre, hogy valaki
megfogja a derekánál, és fölemeli a vagonba.
- Nem! - visította, és rugdosta az őrt, de az
ajtó csukódott, és őt belökték a tömegbe, majd
rájuk zárták a sötét, bűzlő, félelmetes vagont.
Esthert elfogta a pánik, őrülten kalapált a
szíve, ahogy megpróbált levegőt venni. Filipre
gondolt, és majdnem összecsuklott, de olyan sűrűn
álltak az emberek, hogy nem tudott.
- Bocsáss meg, szerelmem, sajnálom - suttogta.
Patakzott a könnye, a szájába folyt, és még
jobban fuldokolt, szédült, elfogta a hányinger. Ám
akkor valaki átfogta; ezúttal nem lökték, hanem
megtartották, biztonságosan.
- Itt vagyok, Esther - hallotta Anna hangját a
sötétben. - Itt vagyok, és bárhová visznek is, nem
engedlek el.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
1943. ÁPRILIS

ANNA
- Gyere, Esther!
Anna kinyújtotta a karját a fiatal nőnek,
miközben az megpróbált lemászni a vonatról, az
anyja holttestével a karjában. Ruth Pasternak az
éjjel halt meg, de legalább a lánya vele volt.
Ahogy elindult a vonat Lódzból, az emberek kicsit
megpróbáltak mozogni a zsúfolt helyen. Valaki
kitépett egy laza deszkát a marhavagon oldalából,
így bejutott egy kis friss levegő meg némi fény,
így aztán ketten meg tudták keresni az asszonyt.
Már látszott, hogy nem sok van hátra neki. Anna
csöndben imádkozott, míg Esther simogatva örök
álomba kísérte az anyját. Az utolsó előtti
pillanatban Ruth gyengéden, de határozottan
megérintette Anna karját.
- Vigyázol rá? - kérdezte. - Vigyázol a
kislányomra?
- Természetesen - nyugtatta meg Anna. - Nagy
örömmel.
Ruth bólintott.
- Mostantól már a te lányod.
Aztán megcsókolta Esther arcát, és elszállt
belőle az élet. Esther hangtalanul zokogott, de a
hosszú utazás, minden kényelmetlensége ellenére,
legalább adott neki időt a gyászra. Ám úgy tűnt,
annak is vége.
- Tedd azt le - mordult rá egy SS-tiszt Estherre,
és megvetőn mutogatott az anyja holttestére.
- El kell temetnem, uram.
- Eltemetni? - kacagott fel harsányan az SS. -
Hol akarod eltemetni itt, Birkenauban? Hagyd ott,
majd megy a gödörbe a többiekkel.
- A többiekkel? - kérdezte Esther, és körülnézett
a vonatról lebotorkáló embereken.
- Ne kérdezősködj - mondta neki Anna. - Sajnálom,
Esther, de itt kell hagynod. Nem maradhatunk le.
Ügy tűnt, a vonat a semmi közepén tette ki őket.
A deportáltakat egy földútra terelték, a sarkukban
vicsorgó kutyákkal. Már így is fölhívták magukra a
figyelmet, ezért aztán Anna gyengéden kivette Ruth
testét a lány kezéből, és lefektette a földre. Az
asszony szeme csukva volt, Anna a kendőjével
takarta le, majd karon fogta Esthert, és
továbbsietett vele. Mostantól már a te lányod.
Bármennyire szerette is a fiait, mindig vágyott
egy kislányra, és lehet, hogy nem ez volt az
ideális hely egy lányra szert tenni, de ha itt,
hát itt, Isten útjai kifürkészhetetlenek,
gondolta.
Amikor a fiaira gondolt, elöntötték az érzelmek,
és szorosan átölelte Esthert. Fogalma sem volt, mi
történt Bartekkel és Bronislawval, és csak
imádkozni tudott, hogy bárcsak kimenekültek volna
a városból. Néha a vacsoránál suttogtak már arról,
mit csinálnának, ha elkapnák őket. Bartek
kapcsolatban állt varsói ellenálló sejtekkel, ott
befogadnák őket, ha a szükség úgy hozza. Anna
reménykedett, hogy ők ketten a fővárosban vannak,
az ő régi bábaképzőjében, Tudta, ez butaság, de a
városnak azt a részét ismerte a leginkább, és őket
is ide képzelte el.
Nem tudta azt sem, hova vitték Aleket és Jakubot.
A kihallgatószobában időnként kínozták is ezzel. -
Mondj el mindent, amit tudsz, vagy rosszul járnak
a fiaid. - A korábbi vacsorák során azonban
suttogva megegyeztek abban, hogy ha elfogják őket,
semmit sem mondanak, neveket főként semmi szín
alatt sem. Anna nem volt igazán biztos abban, hogy
ő elég erős lesz, hogy ellenálljon a nácik
brutalitásának, de Isten vele volt abban a
gyűlöletes szobában, és a segítségével túlélte a
vallatást. Kínzói egy idő után megunták, azt
mondták neki, hogy egy ostoba vénasszony, és majd
elviszik egy táborba, ahol megtanulja „a rendes
német módit”. És most itt van.
A földút mocsaras vidéken haladt tovább, egy nagy
téglaépület árkádsorán át, amelyből mindkét
oldalon hatalmas dupla kerítés indult. A gonosz
szögesdrótot betonoszlopok tartották, bizonyos
távolságokra fából ácsolt, hatalmas őrtornyok
álltak. Nagy táblák figyelmeztettek az áramütés
veszélyére, ha kigyúltak a fények; emellett az
erőd mellett játékszernek tűnt a łódźi gettó
kerítése. Annát kirázta a hideg, ha arra gondolt,
hogy ott bent lesz fogva tartva.
- Szóval ez a tábor? - kérdezte Esther, aki végre
fölemelte a fejét. - Birkenau? Azt hittem,
Auschwitzba jöttünk.
- Auschwitz- Birkenau - mondta neki kacagva egy
őr. - Remek, sokoldalú, igen nagy hatékonyságú
tábor.
Még egyszer gúnyosan felröhögött, és három másik
nővel együtt őket is sorba állította. Anna látta,
hogy a nőket és a férfiakat külön oszlopba és ötös
sorokba rendezik, és kérlelhetetlenül hajtják őket
a drótkerítés felé. Ellen akart állni, de a
németek könyörtelen ütemet diktáltak, és ráütöttek
még arra is, aki megbotlott. Nem volt könnyű
ütemesen haladni, mert a vonaton nem volt
ennivaló, de ami még rosszabb, víz sem, Anna
nagyon szédült is már. Egy pillanatig szinte
irigyelte Ruthot, amiért elhagyta ezt a földi
poklot, de aztán azt mondta magának: elég ebből a
gyengeségből. Isten még nem árulta el neki, mi az,
de azt tudta, okkal küldte őt ide.
Az utat, amelyen mentek, egy új vasútvonal
számára ásták ki, és amikor arra haladtak, a
munkásokat kiküldték az út szélére. Különös
fogadóbizottság volt ez így, a végtelenül sovány
embereké, lapáttal a vállukon. Anna elnézte a
kimerült, szinte eszelős pillantású embereket, meg
akart állni, és megállítani ezt az erőltetett
menetet még a kapu előtt. Miért hagyják ilyen
engedelmesen, hogy tereljék őket? Miért engedik
meg a náciknak, hogy az ocsmány gettóikba és
táboraikba kényszerítsék őket? Hiszen sokkal
többen voltak a foglyok, mint az őrök; ha
összefognának és ellenállnának, véget vethetnének
ennek a szörnyűségnek.
De elég volt rápillantania a puskákra, és tudta,
ez nem igaz. Egyszerűen lelőnék őket, és
behajítanák az árokba Ruthtal és a többiekkel
együtt. Mi értelme lenne? Anna tudta, jelenleg az
egyetlen fegyverük az életben maradás. Ahogy az
oszlopuk megállt a kapu előtt, Anna összenézett az
egyik fogollyal, aki tett egy kis lépést felé.
- Jól kell kinéznetek - súgta oda a férfi. Anna
értetlenül bámult rá. - Jól kell kinéznetek.
Különösen neked - mutatott Esther kabátján a sárga
csillagra. Anna akkor vette észre, hogy a férfi
sárga háromszöget visel az egyenruháján, alatta
egy számmal. Ahogy végignézett rajtuk, látta, hogy
a legtöbb férfinak ez van a ruháján, de volt
néhány vörös meg zöld háromszöges is. Valamennyien
végtelenül soványak voltak, és különös, csíkos
rabruhát viseltek, ami a hidegben ráadásul nagyon
vékonynak is tűnt.
- Mert különben mi lesz? - kérdezte Anna.
A férfi válaszul a tábor végében, a fák közt álló
öt nagy kémény felé intett a fejével. Annának
elakadt a lélegzete is: rájött, mire gondolt az őr
azzal, hogy „nagy hatékonyságú”. Fölidézte, amit
az auschwitzi táborban épített föld alatti
krematóriumokról hallott, meg a nácik által
„zsidókérdésnek” nevezett probléma „végső
megoldásáról”. Ez volt az egyik oka annak, hogy
Anna mindent elkövetett, hogy kiszabadítsa Esthert
a gettóból, és lám, a sors kegyetlen fintoraként
együtt jutottak el a haláltáborba.
Most már a te lányod.
Anna hátranézett, és úgy érezte, vissza kell
rohannia, életre ráznia Ruthot, és megmondani
neki, hogy képtelen megcsinálni, nem tudja Esthert
megóvni mindentől, de ez persze lehetetlen volt. A
kapu gúnyosan megkondult, majd kinyílt, őket meg
beterelték a táborba. Az asszony körülnézett,
kíváncsisága egy időre elnyomta a félelmét.
Hatalmas tábor volt, az út, amelyen bejöttek,
tovább futott, nagy lakóterületeken át. Itt is
síneket raktak le, egyértelmű volt, hogy a németek
újabb szállítmányok érkezésére készülnek.
Balra, az úttal párhuzamosan, szögesdrót
kerítések mögött, hosszú sorokban barakkok álltak.
A hat sorból az első három fából készült, a hátul
levők téglából, mindegyikben körülbelül ötven fő
férhetett el. Anna megpróbálta kiszámítani, hányán
élhetnek itt, ebben a pokolban, de nem látta jól,
hány sor barakk lehet még.
Jobb oldalon a tábor legalább ötször ekkora volt.
Itt a barakkok merőlegesen álltak az útra, az
elkerített szektorok nagyobbak voltak, mint
ameddig a szem ellátott. A talaj sáros volt, és az
egész hely hátborzongatóan üres. A kabátja
hajtókáján viselt nővérórára nézett, látta, hogy
reggel kilenc van. Talán dolgozni vannak? Ez a
gondolat reménnyel töltötte el, de aztán eszébe
jutott, mit súgott neki a férfi: „jól kell
kinéznetek”, és akkor a barakkokról a tábor végébe
esett a pillantása, ahol a zöld fákkal furcsa
kontrasztot képezett a kerítés éles vonala. Az öt
hatalmas kémény sűrű, szürke füstöt okádott, és
Anna orrát megcsapta az égett hús szaga.
- Az Isten legyen hozzánk irgalmas - motyogta, és
megszorította Esther karját. - Húzd ki magad,
Esther, azt lássák, hogy jó erőben vagy.
- Micsoda? - kérdezte a lány értetlenül bámulva;
látszott rajta, hogy a gyász még mindig ködbe
borítja az elméjét.
- Mindegy, csak tedd, amit mondok.
Már a sor elejéhez közeledtek, ahol egy SS-
egyenruhás, karszalagos férfi állt. Ahogy a
foglyok odaértek elé, mindegyiküket alaposan
szemügyre vette, majd a botjával jobbra vagy balra
mutatott. A jobb oldalon állókra elég volt
ránézni, hogy világos legyen: őket nem találták
alkalmasnak a munkára. Anna megint odapillantott a
sötét füstre, fölemelte a fejét, és kihúzta magát.
A náciknak, ahogy a gettóban, itt is csak azokra
volt szükségük, akiket használni tudnak.
- Te ott!
Hevesen dobogott a szíve, ahogy előrelökték. A
férfi érdeklődve nézte Anna arcán a zúzódásokat.
- Elég öregnek néz ki, Herr Doktor - mondta
valaki a tiszt mögött, és Anna pontosan tudta,
hogy ez sorsdöntő pillanat.
- Öreg vagyok, de erős - mondta határozott
hangon. - Ápolónő vagyok, uram, és bába is.
- Bába! - A katona felkuncogott, de az orvos
szemében valami érdeklődésféle csillant.
- Be tudod bizonyítani?
Anna szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy
elővette a kis bádogdobozt a zsebéből, és elkezdte
kinyitni. Az orvos egyet csettintett az ujjával,
és a beosztottja kikapta Anna kezéből és
kinyitotta a dobozt. Kiestek a papírok, de az
orvos elolvasta őket, majd bólintott.
- Rendben. Balra - szólt oda a beosztottjának. -
Tizenhetes blokk.
- De Herr Doktor...
 - Tizenhetes blokk! - harsogta a doktor, a másik
meg összehúzta magát.
- Igenis, Herr Doktor.
Anna összeszedte minden bátorságát, és egy
perccel tovább nézte a doktort. Észrevette, hogy a
keze kicsit remeg, fátyolos szemén látszott, hogy
iszik. Ilyen korai órán ez csak azt jelenthette,
hogy ő maga is undorítónak tartja a munkáját, és
Anna, az ujját keresztbe rakva a háta mögött, újra
megszólalt.
- Ez a fiatal nő az asszisztensem.
- Ez? - mutatott a doktor Estherre, akit
előrelöktek. - Nagyon sovány.
- És nagyon tehetséges.
- Jól van. Balra!
A doktor beosztottja majd’ megpukkadt mérgében,
de Anna ezzel vajmi keveset törődött. Megragadta
Esther karját, és gyorsan beálltak a bal oldali
sorba. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudta
megmenteni a másik sorban a lábukon is alig
állókat, de a saját megmenekülésüket afféle kisebb
sikernek tekintette. Most már csak az volt a
kérdés, mi történik a tizenhetes blokkban.

- A két bába, ide hozzám! - Az SS-katonanő nagyot

lökött rajtuk, és közben rondán vihogott. - Nemes
egy hivatás a bábaság, nem igaz, Kiara?
Egy kövér nő, akinek akkora volt az alsó karja,
mint egy- egy tök, az arca meg foltos, dühösen
odadübörgött az ajtóhoz, és végigmérte őket.
- Fölöttébb nemes, Grese felügyelőnő - helyeselt
röhögve. - Az élet szentsége, meg a többi duma.
Anna megpróbált belesni a barakkba a nő mögé, de
az teljesen kitöltötte az ajtókeretet.
- Ez Kiara nővér - mondta Grese. - Ő is
szülésznő, vagyis az volt.
- Elvették az engedélyemet - közölte Kiara
büszkén. - Csecsemőgyilkosság.
Anna ereiben megfagyott a vér.
- Csecsemőgyilkosság? - suttogta Anna.
- Magzatelhajtás - vetette oda Kiara. - Az
bűntény, bár nem azok szemében, akikkel nekem volt
dolgom. Miért áldozná fel valaki az életét valami
nyivákoló poronty miatt?
- Nagyon igaz - helyeselt Grese, s közben sunyin
rámosolygott Annára és Estherre. - Kiara nővér
itt, Auschwitz- Birkenauban művészi tökélyre vitte
a szakmáját.
- Igen, tökéletesítettem - bólogatott Kiara
önelégülten. - Most már bármelyik gyereket el
tudom intézni.
Anna rápillantott Estherre, igyekeztek mereven
előrenézni. Már kezdték megtanulni, hogyan is
működik ez a láger. Elsősorban is hozzá kellett
szokniuk a megaláztatáshoz. Behajtották őket a két
kémény mellett álló nagy épületbe, és
megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le. A
katonák, főként férfiak nem haboztak korbáccsal
bátorítani őket, így aztán nem volt más
választásuk, mint ledobni a ruhájukat, és ott
állni meztelenül.
Iszonyatosan lassan kellett elvonulniuk a röhögő
nácik előtt, miközben a foglyok nagy ollóval
levágták a hajukat, ráadásul egy kegyetlenül tompa
borotvával sietősen leborotválták a többi
szőrzetüket is. Anna, aki már három gyereket
szült, lehunyta a szemét, és némán tűrte, de
amikor meglátta Esther szemében a zavart dühöt,
olyan fortyogó gyűlöletet érzett, hogy attól félt,
kitör belőle. Szerencsére hamar végeztek velük, és
egyszer csak ott álltak egy alacsony kis rab
előtt, akinek tű volt a kezében.
- A karodat.
- Hogy micsodát? - kérdezte Anna zavartan.
- Add ide a karodat.
A férfi meglepően finoman nyúlt Anna karjáért, de
a szorítása erős volt, miközben egy számot
tetovált az asszony karjába: a 41 401-est. Tehát,
gondolta Anna, több mint negyvenezer nőt tereltek
már be ezen a kegyetlen kapun őelőtte. Hányán
lehetnek még életben közülük?
Ez a ki nem mondott kérdés arra ösztökélte, hogy
kapja fel azt a rémes tűt, és álljon ki magáért,
de még mielőtt erőt mutathatott volna, egy sötét
helyiségbe terelték be őket, hogy „zuhanyozzanak”.
Lódzban azt beszélték, hogy a gázkamrák úgy néznek
ki, mint a zuhanyozók, így amikor rájuk zárták az
ajtót, és a csövek kattogni kezdtek, a két nő
egymásba kapaszkodott. Nagy megkönnyebbülésükre
azonban hideg, de szerencsére tiszta víz kezdett
rájuk záporozni.
Amint ezzel készen voltak, megint beálltak a
sorba, ahol csíkos felsőt és rosszul szabott
szoknyát kaptak. Esther vékony alakjára túl bő
volt, de övét nem lehetett viselni, és Anna egy
durva csomót kötött a szoknya derekára hátul, hogy
ne csússzon le állandóan Esther bokájára. Se
fehérneműt, se zoknit nem adtak, csak ormótlan
fapapucsot, ami már a 17-es blokkba jövet feltörte
a lábát.
- Én azért tanultam a szakmámat, hogy megmentsem
a csecsemők és az anyák életét - mondta merészen
Anna.
Kiara nővér rávigyorgott.
- Édes! - mondta, majd a vonásai megkeményedtek.
- Akkor ideje lesz az átképzésnek, ostoba tehenek.
Anna összerezzent, de szólították őt már
rosszabbnak is, mint ostoba tehénnek, és
elhatározta, nem hagyja, hogy ez a megkeseredett
nőszemély megfélemlítse.
- Akkor az lesz a legjobb, ha körbevezet minket.
- Nem tart majd sokáig.
 Kiara végre hátralépett, és egy eltúlzott, gúnyos
mozdulattal betessékelte őket a barakkba. Anna
tett pár óvatos lépést, de rémülten hátrálni
kezdett. Orrfacsaró volt a bűz, vér, izzadtság,
ürülék és mosdatlan testek szaga keveredett benne.
Valami átfutott a lábuk előtt, és Esther
felsikoltott.
- Patkány!
Kiara utánarúgott, és Anna észrevette, hogy
kényelmes cipőt visel.
- Nagyon jól érzik magukat itt, te féreg - mondta
Kiara szinte kedvesen. - Van mit enniük, látod,
nem?
Az ágyakra mutatott, és ahogy Anna szeme
hozzászokott a benti félhomályhoz, meglátott vagy
száz nőt összezsúfolva, öten-hatan is fekhettek
egy emeletes ágyon. A legtöbben előrehaladott
terhesek voltak, sovány testükből szinte obszcén
módra állt ki hatalmas hasuk. Anna közelebb
lépett, és látta, hogy az egyikük jajgat, annyira
erős görcsei vannak.
- Ez az asszony vajúdik - kiáltott fel.
- Megesik az ilyen - bólogatott Kiara.
- Szóljon neki, hogy keljen föl - vágta oda Anna.
- Miért?
- Mert ha mozog, enyhülnek a fájdalmai. Esther!
A lány odaszaladt hozzá, és együtt lesegítették a
szegény asszonyt az ágyról. A többiek fölnéztek,
de nemigen érdekelte őket semmi. Anna viszolygott
a szemükben tükröződő tehetetlen letargiától.
- Gyere - mondta Anna - , járjunk egyet. Enyhíti
a görcsöket.
A nő zavartan nézett rá, de hálásan
belekapaszkodott Anna karjába, és elindult. A
zsúfolt ágyak közt keskeny volt a folyosó, és maga
a kunyhó sem volt hosszabb negyven lépésnél, de
mire végigmentek rajta és vissza, a nő már
könnyebben lépdelt.
- Hol szülnek az asszonyok? - kérdezte Anna
Kiaratói, aki a falnak támaszkodva állt, és
láthatóan jól szórakozott rajtuk.
- Ahol összeesnek.
Anna beleharapott az ajkába, és körülnézett. Nem
volt ott semmi, csak egy ormótlan szék, amin egy
nő ült hátradőlve. Furcsán szűkre volt szabva a
rabruhája, és elöl mélyen kivágva, látni lehetett
nem túl feszes mellét. A legfeltűnőbb a haja volt,
a többi borotvált fejű nő mellett: lángvörös volt,
hosszú és dús. Fekete háromszöget viselt a
ruháján, ami „antiszociális” egyénre utalt, azaz
prostituált volt.
- Fölállnál, kérlek? - szólt oda neki Anna. -
Szükségünk van a székre.
- Minek neked az a szék? - kérdezte vontatottan a
nő.
- Ennek a szegény vajúdó anyának.
 - Ennek a szegény vajúdó zsidónak - javította ki
a vörös hajú, arca szinte eltorzult a gyűlölettől.
- Nem számít az most.
-
Úgy gondolod? - kérdezte a nő, és színpadiasán
hátradobta vörös hajkoronáját. - Hallod ezt,
Kiara? Nem számít. Ki ez a két hülye tyúk?
Anna nem hátrált meg.
- Kérem a széket.
Kiara gúnyos sóhajt eresztett meg.
- Add oda a hülye tyúknak a széket, Pfani,
lássuk, mihez kezd vele!
Pfani szándékosan lassan állt fel, és a széket
odavágta Anna elé.
- Köszönöm - mondta Anna, majd hátat fordított a
nőnek, a szegény asszonyt odavezette a székhez, és
megmutatta, hogyan hajoljon előre, hogy ne fájjon
annyira a háta. A fájások sűrűn jöttek, és világos
volt, nincs már sok hátra. Anna leguggolt a szülő
nő elé.
- Lélegezz aprókat, így, megmutatom - mondta
neki, és a gondoskodástól mintha látta volna a
reményt felcsillanni a nő szemében. - Hogy hívnak?
- Elzbieta - lihegte a nő.
- Szép név. No, akkor most, Elzbieta, ha enyhül a
fájás, megnézem, hol tartunk.
- Köszönöm... jaj!
Ekkor Estherrel együtt lecsúsztatták a nőt a
széken, és fölemelték a szoknyáját.
 - Ütőn van a baba - szólt Anna izgatottan, amikor
meglátta a kicsi fejét. Szinte nem is látta a
piszkos barakkot, már nem zavarta a rosszul
szabott ruhája, és a facipő sem törte már a lábát,
amint nekilátott segédkezni a szülésnél. - Ha
szólok, Elzbieta, akkor nyomj! Három, kettő,
egy... nyomj!
A nő belekapaszkodott Estherbe, és egy nagyot
üvöltött. Az összes nő felült az ágyban, és
halkan, de bátorították.
- Nagyszerű - biztatta Anna. - Kint van a feje.
Már majdnem készen vagyunk, kedvesem. Kicsit
pihenj, aztán folytatjuk. Három, kettő, egy,
nyomj!
Elzbieta félig felült, megkapaszkodott Estherben,
és minden erejét összeszedve nyomott.
- Jön már! - kiáltotta Anna. - Jön a baba. Még
egy nyomás, Elzbieta, és a karodba veheted a
kisbabádat.
Anna hallotta, hogy a háta mögött Pfani és Kiara
gúnyosan felkacag, de Kiara szólt Pfaninak, hogy
hozza a vödröt; lehet, hogy mégis segíteni
akarnak, gondolta. Minden figyelmét a kismama
kötötte le.
- Na még egyet!
A nő felüvöltött, és megszületett a kicsi.
Aprócska volt, de tökéletes.
 - Kislány - ujjongott Anna, egy törülközőt
keresett a szemével, de mivel nem talált, a
szoknyájába törülte a babát. - Gyönyörűszép
kislányod van.
Elzbieta hátradőlt és elmosolyodott.
- Köszönöm - suttogta alig hallhatóan. - Nagyon-
nagyon köszönöm.
Kitárta a karját, és Anna körülnézett, talál- e
valahol egy ollót, hogy elvágja a köldökzsinórt.
Pfani egy kést nyújtott neki oda. Tompa volt és
kicsit rozsdás is, de mivel nem volt más, Anna ezt
is a szoknyájába törülte, hogy legalább a koszt
leszedje róla. Aztán összeszorított foggal elvágta
a köldökzsinórt.
- Remek volt, nővér - mondta Kiara. - Nagyon...
tanulságos. És most én foglak téged tanítani.
Odanyúlt, és elkapta Anna kezéből a babát, majd
egyszerűen belerakta a vödörbe.
- Óvatosan! - könyörgött Anna. - Megsérülhet!
Klara! Megálljon, hagyja abba! - Fölpattant,
megfogta Klara húsos alkarját, Esther a másikat,
ám a nő erős volt, és csak azért is a víz alá
tartotta az apró kis életet. Anna úgy érezte, az ő
tüdeje telik meg vízzel. Hallotta, hogy az anya
fölsikít a háta mögött, látta a rémületet a
többiek tekintetében. És mindennek a közepén ott
állt Klara, aki egyre jobban belenyomta a koszos
vödör vízbe a szép kis újszülöttet, amíg már nem
bugyborékolt. Elhallgatott. Örökre.
Anna elengedte Klara karját, és levegő után
kapkodva rázuhant az egyik ágyra.
- Megmondtam, nem? Átképzés - mondta Klara
elnyújtva a szavakat. Aztán kiemelte az apró
testet a vödörből, öt nagy lépéssel odament az
ajtóhoz, és kidobta a sárba. Hallották, ahogy
tompa puffanással földet ér. Anna Esther kezét
kereste, forgott vele a világ. Tartott tőle, hogy
Auschwitz maga lesz a pokol, de azt nem tudta,
hogy ilyen mély a bugyra, ennyire végletesen
embertelen.
Elzbieta sírt, és Anna döbbenten nézte, ahogy a
többiek odasegítik az egyik ágyba, és lefektetik.
Bánata a beletörődéstől még hatalmasabbnak tűnt.
Anna csak egy fájdalmasan reményteli pillanattal
tudta megajándékozni, de az kialudt a kisbaba
törékeny életével együtt.
- Nem!
Mélyről jött az üvöltés, Anna nem tudta
visszatartani, mint ahogy azt sem tudta
megakadályozni, hogy ez a szegény halálra ítélt
kisgyerek megszülessen.
- Nem? - kérdezte Klara fenyegető hangon, majd
odalépett Anna elé, és keresztbe fonta húsos
karját.
 - Nem - felelte Anna. - Nem teheti ezt, nővér.
Nem árulhatja el így a hivatásunkat. Arra kaptunk
felhatalmazást, hogy életet segítsünk a világra,
nem arra, hogy kioltsuk.
- Mikor fogod már fel, te ostoba? Ez itt
Auschwitz- Birkenau, ez egy külön világ. Ha nem
játszol a szabályai szerint, meghalsz.
- Nem.
- Hát jó - mondta, csettintett egyet, és Pfani
már ott is termett. - Lázadó van a blokkunkban,
Pfani. A lázadók zavart keltenek a közösségben, és
ezt nem tűrhetjük, ugye?
- Nem, Klara, nem tűrhetjük - helyeselt Pfani, és
a kezét dörzsölte. - Meg kell tanítanunk
viselkedni.
- Ne! - Ezúttal Esther volt az: odaugrott Anna
elé, de Klara csak kinyújtotta a kezét, vastag
ujjai közé fogta a lány csuklóját, és addig
szorította, míg Esther a fájdalomtól össze nem
esett; akkor egyszerűen félrelökte.
Anna a rózsafüzérjét kereste, de nem találta,
hiszen minden más holmijával együtt elvették a
kegyetlen őrök, most pedig itt van, egy gonosz
kápónak kiszolgáltatva.
- Üdvöz légy, Mária, Istennek szent anyja -
motyogta maga elé.
Klara felvihogott.
 - Itt, bent, a lágerben nem segít rajtad az
Isten. Most pedig...
Már emelte az öklét, ám abban a pillanatban
kitárult az ajtó, és csizmás lábak dobogása
hallatszott a döngölt padlón.
- Mi folyik itt? - harsant fel egy mély hang, és
Klara megfordult, majd esetlenül meghajolt.
- Ez itt arcátlanul viselkedik, dr. Rohde.
Az az orvos volt, aki Estherrel együtt a bal
oldali csoportba osztotta be őket. Anna már- már
azt kívánta, bárcsak ne tette volna, mert akkor ő
már félúton lenne a mennybe sötét füst alakjában,
és elkerülte volna a tizenhetes blokk rémségeit.
Még így is lehet, hogy oda kerül, de legalább úgy
megy el, hogy kiáll az igazságért. Egy lépést tett
előre.
- Herr Doktor - szólalt meg hibátlan németséggel.
- Az imént segítettem egy anyának megszülni a
gyermekét, és ez a... ez a nő... vízbe fojtotta
mindannyiunk szeme láttára. Ez kötelességszegés,
ez szembe megy a hippokratészi esküvel, amit
mindannyian, ön is, letettünk.
Rohde doktor ránézett Annára.
- A hippokratészi eskü? - mondta, mintha valamire
az ősidőkből emlékeztették volna.
- Miért gyilkolják meg az újszülötteket? -
kérdezte Anna, A barakkban a nők lélegzet-
visszafojtva hallgatták a szavait, de az orvos
mintha elgondolkodott volna rajtuk.
- Ez itt munkatábor - felelte - , tehát az
emberek azért vannak itt, hogy dolgozzanak. Egy
kisgyermekes anya nem tud dolgozni.
- De tud. Sok anyát látni a földeken dolgozni
úgy, hogy a csecsemője a hátára van kötve.
Ez meglepte az orvost.
- Ez igaz - mondta vonakodva. - Én is láttam
fiatalkoromban effélét. - Mintha megint valami
nosztalgia csendült volna a szavaiból, mintha
ősöreg lenne, pedig legfeljebb negyven ha
lehetett. Megcsóválta a fejét. - De az itteni
munka nem csupán a kukorica betakarításából áll.
Utakat kell építeni, síneket lerakni, halat és
szárnyast tenyészteni. Auschwitzban nincs hely
csecsemők számára.
Ezzel Anna ugyan egyetértett, mégsem tartotta
helyesnek, hogy vödörben távolítsák el innen őket.
- Egy óvoda biztosan...
Szavát elnyelte Kiara és Pfani nyerítő kacagása.
A doktor összevont szemöldökkel nézett rájuk.
- Elég - vetette oda, és azok ketten azonnal
elhallgattak.
- Egyébként - szólt a doktor - maga Herr Himmler
adott ki egy új direktívát. Mostantól fogva az
eutanáziaprogramot csak a mentális defektussal
élőknél kell alkalmazni. A Birodalomnak munkaerőre
van szüksége, és nem hagyhatjuk ki a terhes nőket
sem. Mostantól fogva sem őket, sem a csecsemőiket
nem kell... eltávolítani.
Kiara tajtékzott a dühtől.
- Az újszülötteket életben kell hagyni? -
kérdezte hitetlenkedve.
- Nem kell őket megölni - helyesbített dr. Rohde.
Körülnézett a koszos helyiségben, és még Anna is,
aki pedig csak néhány órát töltött el itt, ebben a
pokolban, tudta, hogy itt az újszülötteknek
minimális esélyük van a túlélésre. Ám Esther akkor
megfogta a kezét, megszorította, és Anna tudta:
valami elkezdődik.
- Köszönöm, doktor úr - mondta Anna.
Az orvos biccentett.
- Nővér, teheti a dolgát. Maga pedig - bökött
Kiara felé - változtatni fog.
Kiara Annára bámult, de nem tehetett semmit.
- Igenis, Herr Doktor.
Anna örült a győzelemnek, hiszen most már tudta:
ezért van ő itt. Ezt a küldetést jelölte ki
számára az Úr, és ebbe kell kapaszkodnia. Ettől a
naptól fogva mindent meg kell tennie azért, hogy
megmenthesse az Auschwitz- Birkenauban született
összes babát. Estherre nézett, aki még mindig
szorosan mellette állt, és halványan
elmosolyodott.
- Majd együtt megcsináljuk.
 Kiara azonban még nem végzett velük.
- De Herr Doktor, a zsidókat is meghagyjuk? -
kérdezte sunyi mosollyal, amikor a főnöke már az
ajtóban állt.
Rohde körülnézett.
- Nem - felelte habozás nélkül. - A zsidók
meghalnak.
 TIZENHATODIK FEJEZET
1943. JÚNIUS

ESTHER
- Fölkelni, ostoba libák, fölkelni!
Esther igyekezett visszanyerni az öntudatát,
ahogy Kiara a nagy becsben tartott gumibotjával
végigütögette az ágyakat, hogy a rémes félálomból
a még rémesebb valóságra ébressze az embereket.
Hajnali négy óra volt, és még a nyári nap sem jött
fel a látóhatáron, a tizenhetes blokk sötétségbe
merült. Esther a szemébe nyomta az öklét, hogy
elállítsa a könnyeit: nem akart annyi folyadékot
sem veszíteni.
- Üdvöz légy, Mária, istennek anyja - hallotta
meg Anna motyogását a sötétben, és az immár
ismerős fohász egy időre kicsit megvigasztalta.
Eleinte különösnek találta a szavakat, de az
utóbbi időben jótékonyan hatott rá a dallamuk,
mintha csak a rabbi kántált volna a zsinagógában.
Megtört lelke már azt sem tudta, vajon az Isten
látja- e őket itt, Birkenauban, de azt tudta, hogy
ha látja, biztosan sír. Mozgolódás közben hozzáért
a csupasz fapriccsen mellette alvókhoz, és a teste
most is sajgott Filip hiányától. Arra gondolt,
vajon viszont fogják- e még valaha látni egymást.
- Kifelé, mocskos ringyók!
 Esther gondolatban elszakadt a férjétől, és nagy
nehezen rávette magát, hogy kikeljen az ágyból.
Kiara maga utált reggel fölkelni, ezért a tábori
napirend kellemetlenségeit áthárította azokra a
szerencsétlenekre, akik fölött hatalma volt. Kiara
száma a 837-es volt, annyira alacsony sorszám,
hogy köztudottan ő volt a tábor legrégebbi, még
elő foglya. Egy német börtönből egyenesen az
újonnan épült birkenaui táborba vitték 1942-ben,
azért, mert kellően szadistának találták. Neki,
mint a blokk felügyelőnőjének, kápójának volt egy
aprócska, de külön szobája matraccal és paplannal.
Nagy luxusnak számított, noha egy csöppet sem
javított a hangulatán.
- Ma különleges nap van - mondta, és találomra
rávert egyik- másik nőre, ahogy kászálódtak lefelé
a háromemeletes ágyakról.
- Netán a születésnapja van? - kérdezte egy
idősebb nő, mire kapott egy ütést a combja
hátuljára.
- Kár, hogy valaki nem őt fojtotta bele a vödörbe
- hallatszott valaki mástól. Esther elmosolyodott.
- Vagy, hogy nem bánt vele kedvesen - szólalt meg
Anna. Esther elszégyellte magát. Annának igaza
volt, de elképzelni sem lehetett, hogy valaki
kedvesen bánjon a másikkal, a drága Annát kivéve.
Mint ahogy lehetetlen volt elképzelni azt is, mit
jelenthet a „különleges nap”, hiszen a táborban
összemosódtak a napok: sorakozó, a kávénak
nevezett mosogatóié, munka, büdös, híg leves,
további munka, újabb sorakozó, és egy kenyérhéj,
ami vacsora és reggeli is volt egyben. Esti
szórakozásnak ott volt a sorban állás a
latrinánál, a fejtetvek kiszedegetése a hajból, és
egy fél hely keresése a fából készült emeletes
ágyon. Esthernek legalább nem kellett kimennie a
lágerből naponta valamelyik gazdaságba dolgozni,
mert azok a nők minden este holtfáradtan tértek
meg. Ápolónői munkája, ha fizikailag nem is,
érzelmileg viszont nagyon megviselte.
Annával együtt a négy, kórháznak kijelölt
barakkban dolgoztak, és mivel tífuszjárvány
dühöngött a nők közt, és nem volt sem gyógyszer,
sem fertőtlenítő, de még csak víz sem, lélekölő
munka volt az ápolásuk. De hiszen a nácik éppen
ezt akarták.
Mindennek, amit a kínzóik kitaláltak, a fejük
leborotválásától a rabruhán át a neveket
helyettesítő számokig, az volt a célja, hogy
emberi lények helyett egy strigula legyen belőlük.
Ha valaki éjjel meghalt, a többieknek ki kellett
vinniük a hajnali sorakozónál, hogy számba vegyék,
majd az ott várakozó, a krematóriumba tartó
kocsira hajítsák. Esther megesküdött volna rá,
hogy az SS-tisztek a kelleténél tovább hagyták ott
a kocsit, hogy az élőket emlékeztessék, mennyire
közel vannak a megsemmisüléshez. Azt is hamar
megtanulta, hogy a régi énjének minden
porcikájával harcolnia kell ez ellen.
Ahogy kivánszorgott a ködös hajnalba a
sorakozóra, igyekezett leküzdeni émelygését, ami
örökösen kínozta üres gyomrát, és megpróbálta
összeszedni magát. Megkereste a helyét a sorban,
és lehunyta a szemét, hogy ne lássa az éhezéstől
lesoványodott asszonyokat, a fel- alá járkáló SS-
katonákat csaholó kutyáikkal, és a listáról
leírásra váró holttesteket. Odaképzelte magát a
Szent Szaniszló- székesegyház lépcsőjére, és
egyszer csak a nap melegen sütötte a fejét, a
lépcső pedig hűvösen simogatta a combját. Az
emberek sietve haladtak el mellette a
Piotrkowskán, bevásároltak a családjuknak,
ebédeltek a barátaikkal, és megcsodálták az
elegáns cipőket a kirakatokban.
A rá váró ebédre gondolt. Az anyja házi
krémsajtjára egy egyszerű, ám annál finomabb
bagellel, amit Ruth oly sok szeretettel csomagolt
be neki reggel. Lassan kibontotta, és harapott
belőle egyet.
Elidőzött ennél a gondolatnál, tudomást sem véve
az álmodozást megzavaró üvöltözésről, jajgatásról,
ugatásról, és a másik énjével a sajtot
kóstolgatta, míg végre megengedte magának a
legjobb emléket: fölnézett, és meglátta Filipet,
ahogy közeledik felé, a haja kócos, a táskája
nekiütődik hosszú lábának, kedves, nyílt arcán
mosoly.
- Filip - suttogta, és kicsit fölemelte a kezét,
mintha az időnek és a térnek a hatalmas szakadékán
át valóban meg tudná fogni Filip kezét.
Ehelyett valaki élesen belekönyökölt a bordái
közé.
- Esther!
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Anna
könyörgőn néz rá. - 41400-as!
- Jelen - vágta rá Esther.
Az őr szeme összeszűkült, és ahogy közelebb jött,
Esther rettegve látta, hogy Irma Grese felügyelőnő
az, akinek tökéletes árja szépségével csak
kegyetlensége vetekedett.
- Biztos vagy ebben, 41400-as? - rivallt rá,
szabályos ajka mosolyra húzódott. - Mert úgy néz
ki, valahol nagyon máshol jársz.
- Itt vagyok, felügyelőnő - mondta Esther, és
megpróbálta kihúzni magát, amennyire csak bírta.
Grese gyűlölte a gyengeséget. A táborban azt
suttogták, hogy ennél csak azt gyűlölte jobban, ha
valaki vonzóbb volt nála, mintha az bármi módon is
kihívást jelentett volna az ő makulátlan szépsége
számára. Azt beszélték, hogy egyszer egy csinos
nőnek korbáccsal fölhasította a mellét irigységi
rohamában, és Esther örült, hogy az ő nőiessége
odalett az utóbbi három hónapnyi éhezés és
rettegés miatt. Szerencse, hogy aznap reggel
Gresét valami más foglalkoztatta, így megelégedett
azzal, hogy pofon vágja Esthert. A súlyos
pecsétgyűrűje belemélyedt Esther arccsontjába, de
a lány erőt vett magán, és nem reagált. Grese egy
kis horkantással továbbállt.
- Akkor jó - mondta a kápó - , mert ma észnél
kell lenni. Költöztök.
- Költözünk?
Valahonnan a hátsó sorokból jött a kérdés. Grese
szeme már résnyire szűkült, és szinte állatias
hangon azt üvöltötte:
- Hogy merészelsz te nekem kérdést föltenni?
Botjával újra meg újra lesújtott a nő hátára, a
többi rab félelmében egész kicsire összehúzódott,
az őrök unott közönnyel nézték. Esther Anna kezét
kereste; nagyon jól tudta, hogy akár ő is lehetne
az áldozat, akinek a csontjai recsegtek a szadista
nő esztelen dühe miatt. Nagyon szeretett volna
visszakerülni a székesegyházhoz, ahová épp akkor
érkezett meg Filip, de nem mert. Tudta, most
figyelnie kell.
Grese végül kidühöngte magát, és csatlakozott a
társaihoz, a szerencsétlen nő pedig mint valami
élettelen kupac feküdt ott. Esther minden
idegszálával le akart hajolni hozzá és segíteni
neki, de nem merte megtenni. Birkenau még a
segítségnyújtás emberségétől is megfosztotta őket.
Mint Anna mondogatta, az egyetlen fegyverük most
az, hogy életben maradnak. A jóság, a kedvesség
földalatti, titkos tevékenységnek számított.
Grese elöljárója, Maria Mandel, a női tábor
vezetője lépett ki, az egész tábor vigyázzba állt,
ki mennyire tudott.
- Ma - szólalt meg pattogó német beszédmodorában
- van az átszervezés napja.
A nők megdermedtek: attól féltek, újabban ezt a
szót használják a szelekcióra. Az SS-ek időnként,
akár parancsra, akár a kvóta szerint dolgozva,
vagy csak úgy, a maguk szórakoztatására sorakozót
rendeltek el, hogy „kiválogassák” azokat a
rabokat, akiket füst alakjában küldtek a
másvilágra. Ha a hatalmas krematóriumok még
foglaltak voltak, belökdösték őket a rettegett
huszonötös blokkba, „a krematórium előszobájába”,
ahol élelem és víz nélkül tartották őket addig,
míg össze nem gyűltek annyian, hogy kitelt belőlük
egy szállítmány.
A szerencsésebbek meghaltak még az előtt, hogy
elkerültek volna a tábor hátsó részébe, mert senki
sem tudta pontosan, mi is történik ott. Néha
férfiakat szállítottak a krematóriumi
munkacsapatba, a Sonderkommandóba, ám őket
teljesen elkülönítették a többi rabtól, úgyhogy
csak néhány hírmorzsa jutott ki a többiekhez.
Volt, aki azt mondta, hogy az erre a célra
ellopott mérges gázt a Vöröskereszt autóin
szállítják oda, míg mások szerint az embereket
egyszerűen csak beterelik a kemencékbe, hogy élve
elégessék őket. Az újonnan érkezőket, a
„szerencséseket”, egyenesen odavitték, azt mondták
nekik, zuhanyozni mennek - de az állandó raboknak
nem adatott meg ez a luxus. A halál a maga fizikai
valóságában, füstfelhők formájában lebegett a
tábor fölött, iszonyatos bűzzel töltve meg a
levegőt, amitől Esther még jobban émelygett, mint
általában.
- Ma - folytatta Mandel, elterelve ezzel Esther
figyelmét a gyomorfájásáról - a férfiak
átköltöznek a sínek túloldalára, így a nőknek
kétszer annyi helyük lesz.
Arra, hogy „kétszer annyi hely”, valami
izgatottságféle futott át a sorokon.
- A rendes, munkaképes nők átköltöznek a Bl-b
barakkba - mondta, és balra, a tábor hátsó vége
felé mutatott. Odanézve látták, hogy férfiak
jönnek ki sorban a barakkjaikból, és mennek tovább
a sínek túloldalára. - Azok, akik terhére vannak a
Birodalomnak, mert idő kell még nekik, hogy ismét
hasznukat lehessen venni, itt maradnak a Bl-a-ban.
További részleteket a kápóitok fognak majd
mondani. Csináljátok, amit mondanak, ráadásul
gyorsan. Amíg a költözést be nem fejeztétek, senki
sem kapja meg a fejadagját. Mozgás!
A nők értetlenül néztek egymásra.
- Vissza a barakkokba, szutykok, ott megtudjátok,
hol lesz az új helyetek.
Nagy mozgolódás támadt. Már jött fel a nap, álnok
módon szép rózsaszínre festve Birkenau
szögesdrótjait. Amikor Esther fölnézett az égre,
nemcsak a természet ragyogására gondolt, hanem
arra is, milyen szomjasak lesznek a tűző nap
alatti költözködéstől. Máris cserepes volt az
ajka, a nyelve a szájpadláséhoz tapadt, de még a
sorakozó után szokásos, kávénak nevezett löttyöt
sem kapták meg. Tudta, pokoli nap vár rájuk.
- Összeszedni a holmitokat! - harsogta Kiara
(minden bizonnyal tréfának szánta, hiszen senkinek
sem volt más holmija, mint egy fel koszos takaró).
- Átmegyünk a 24-es blokkba.
- A kórházba? - kérdezte Anna.
- Az egyikbe, igen. Én leszek a kápó, nektek meg
ki kell alakítanotok egy szülészeti részleget.
- Igazán? - Esther látta, hogy Annának felcsillan
a szeme. Kiara is látta.
- Ó, hát hogyne. Korszerű, csúcsintézmény lesz.
Tiszta padló, szép, párnázott szülőágyak,
sterilizált eszközök...
Eszelősen röhögött, mint aki megbolondult, és
Anna szemében kihunyt a fény. Esther alig bírta
nézni. Az, hogy nekik ilyen körülmények között
egészségügyi ellátást kell végezniük, olyan volt,
mintha valakitől elvárnák, hogy kézzel ásson ki
egy árkot. Amúgy, gondolta Esther, nem lennék
meglepve, ha ezt is csinálnák a nácik, hiszen
mindent azért tettek, hogy ők kudarcot valljanak,
nekik pedig ez ellen kellett nap mint nap
küzdeniük. Annának nem állt más a rendelkezésére,
mint koszos, tetves takarók, piszkos víz, és egy
rozsdás manikűrolló. Minden, a táborban született
gyerek önmagában győztesnek számított, olyan volt,
mint egy légbuborék az emésztőgödörben. És ha
utóbb meg is halt, legalább egy pillanatnyi örömet
szerzett.
- A vajúdó nőnek csak a te két kezedre van
szüksége - súgta oda Annának. - Gyere, menjünk, és
keressük meg az új kórtermünket.

A 24-es blokkban rengeteg nő volt. Néhányan csak

feküdtek az ágyban, tífusztól lázasan, másokat
nyilván azért hívtak be, hogy segédkezzenek a
létszám csökkentésében, ahogy Kiara mondta.
Kiderült, hogy harminc ágyat kell felszabadítani a
barakk végében szülészeti részlegnek, de az is,
hogy időbe telik, míg az életükért küzdő,
szerencsétlen nőket mozgatni lehet. Valaki,
nyilván Kiara, úgy döntött, hogy Annára bízza a
legrosszabb állapotban levőket - ezek a
szerencsétlenek csak feküdtek a saját és a többiek
testnedveiben. Itt voltak matracok, de annyira
vékonyak, hogy szinte használhatatlanok, és a
textil csak a szennyet itatta fel.
- Vízre van szükségünk - mondta Esther, és Kiara
kacagva átküldte Pfanit egy vödör valamivel,
amiben több volt a piszok, mint a víz, és a vödör
is el volt repedve, úgyhogy kiszivárgott a döngölt
padlóra.
Anna térdre esett, mintha a lelke készülne
elhagyni, és Esther tanácstalanul simogatta a
hátát.
- Mi értelme van? - kérdezte Anna, és nagy barna
szemét Estherre emelte. - Mi a fene értelme van
egyáltalán megpróbálni is?
- Az, hogy ha meg sem próbáljuk, akkor ők győztek
- mondta Esther, és leguggolt az asszony mellé.
Anna odanyomta a homlokát Estheréhez.
- De már győztek - suttogta.
- Nem, még nem - felelte Esther határozottan. Bár
még mindig Filipet látta lelki szemei előtt,
legalább volt miért harcolnia, és tudta, nem adja
föl, ha csak a legkisebb esély is van rá, hogy
viszontlássa. - Gyere!
Talpra állította Annát, és akkor odalépett
hozzájuk egy nő. Egy majdnem tiszta fehér blúz
volt rajta, ám ami még nagyobb ritkaságnak
számított, mosolygott.
 - Anna Kaminska? - szólt, és a kezét nyújtotta,
majd lengyelül folytatta: - Örülök, hogy
találkoztunk, sok jót hallottam már rólad.
- Valóban? - dadogta Anna szintén az anyanyelvén.
- Természetesen. Ritkaság, hogy valaki erre a
helyre életet, nem pedig halált hoz, és én nagyon
tisztellek ezért. Dr. Węgierska vagyok, Janina.
Háziorvos voltam Varsóban, de úgy érzem, mintha
nagyon régen lett volna. A „bűnöm”, amiért
idehoztak, az volt, hogy zsidókat gyógyítottam, és
elszántam magam, hogy ezt nem is adom fel.
Megpróbálok valamiféle rendet teremteni a kórházi
barakkban. Segítesz?
Anna Estherre nézett, és a lány nagy
megkönnyebbülésére, a korát meghazudtolva kihúzta
magát, szálfaegyenes lett megint.
- Nagyon szívesen segítünk mindketten.
Egész délelőtt dolgoztak. Janina szerzett
valahonnan vizet, azzal lemosták az ágyakat, és
átvitték a betegeket. Lassan felszabadítottak
annyi helyet, hogy a szerencsétlen, lázas nők
kicsit mozoghattak, volt egy kis levegőjük, és egy
időre megszabadultak a tetvektől. Az SS-ek,
fertőzéstől félve, távol tartották magukat ettől a
helytől, és Esther először érezte Birkenauban,
hogy mintha volna valami értelme a munkájának.
Dél körül odaértek a középső ágyakhoz, ahol jó
néhány szerencsétlen nő volt összezsúfolva.
 - Segíteni szeretnénk - mondta a kezét nyújtva
Esther.
Úgy húzódtak hátra, mintha meg akarta volna ütni
őket. Esther kíváncsian nézte őket. Napbarnított
bőrük volt, a szemük, akár a fekete olajbogyó, és
olyan nyelven beszéltek, amit még sosem hallott.
- Honnan vagytok? - kérdezte bátortalanul, de
németül.
Nem jött válasz. Megpróbálta lengyelül is, de
arra sem szóltak semmit.
- Nem udvariatlanok - mondta egy hang a háta
mögül tört lengyelséggel - , csak nem értik.
Görögök.
Esther megfordult, és meglátta a lányt: szív
alakú arca volt, fénylő zöld szeme, leborotvált
fején épp kezdett kinőni göndör haja.
- Naómi - mondta, letette a két vödröt, és kezet
nyújtott Esthernek. - A 39 882-es. - Elfintorodott
a kezére tetovált szám láttán. - Én is görög
vagyok, de anyám lengyel volt, így jobb helyzetben
vagyok, mint szegény barátaim. Nyaraltam már a
nagyszüleimnél Krakkóban, így aztán nem lep meg
engem ez a klíma.
Esther kinézett az ablakon, ahol már ment le a
nap. Naómi fölnevetett. Annyira idegen hang volt
ez a táborban, hogy Esthernek is nevetnie kellett,
úgy gyöngyözött a kacagása, akár a legfinomabb
pezsgő
 - Ma szép idő van - jegyezte meg Naómi - , de
amikor megérkeztünk, az döbbenetes volt.
Szalonikiből jöttünk, és soha még ennyi esőt nem
láttunk.
- Irigyellek.
Naómi elmosolyodott.
- Ha ennek az egésznek vége, el kell jönnöd
meglátogatni minket.
Esther csodálta a lány egyszerű optimizmusát.
- Szerinted vége lesz?
- így vagy úgy vége kell hogy legyen, és miért
gondolnék a legrosszabbra?
Esther megfogta Naómi kezét.
- Légy áldott, Naómi. Igazad van.
- Bárcsak megmondhatnám ezt az anyámnak. - Egy
pillanatra lehervadt a lány arcáról a mosoly,
kinézett a kéményekre, de aztán összeszedte magát.
- Mindig azt mondta, hogy kicsit nehéz a
felfogásom, és szerintem igaza volt, de lehet,
hogy néha áldás butának lenni.
- Naómi, te nem vagy buta.
- Hidd el, mindent megteszek, hogy az legyek,
mert ha csak egy pillanatra is belegondolsz ebbe
az egészbe, biztos, hogy elveszíted az eszedet.
- így igaz - helyeselt Esther. - Én néha el
szoktam menni innen.
- El? - kérdezte elkerekedett szemmel Naómi. -
Hogyan?
 Esther elpirult.
- Nem, nem igazából, csak képzeletben.
- És hová mész?
Annyira őszinte volt az érdeklődése, hogy Esther
meglepetésében elárulta.
- A szülővárosom székesegyházának a lépcsőjére.
- Székesegyház? Hát te nem zsidó vagy?
Esther a rabruhájára tűzött sárga háromszögre
mutatott.
- Nagyon is zsidó vagyok, de a székesegyház a
kórház mellett volt, ahol dolgoztam, és én ott
üldögéltem a lépcsőn, ott ettem meg az ebédemet, a
Piotrkowska utcán. És akkor egy nap egy fiú is
odajött, hogy megebédeljen.
- És beszélgetni kezdtetek, és egymásba
szerettetek.
Esthernek felszakadt a cserepes ajka, annyira
szélesen mosolygott.
- Hát, egy kicsivel tovább tartott, mert
mindketten nagyon szégyenlősek voltunk, de igen.
- Jaj, de romantikus! És hogy hívják?
- Filipnek. - Attól, hogy kiejtette a nevét,
örömében majdnem elsírta magát.
- Ő is... itt van?
Esther nemet intett a fejével.
- Nem. Legalábbis nem tudom biztosan. Semmit sem
tudok biztosan. Állandóan rá gondolok, és úgy
érzem, amíg rá gondolhatok, addig életben van. De
az butaság, nem?
- Egyáltalán nem. Ha a lelketek összekapcsolódik,
akkor majd beszélgettek egymással.
- Gondolod?
- Tudom - felelte a lány határozottan - , de ha
részletesebben akarsz erről hallani, beszélhetek
Malával.
- Malával?
- Mala Zimetbaum. Biztos ismered.
Esther a fejét rázta.
- Ó, Mala csodálatos egy nő! - Naómi lopva
körülnézett, de az őrök még mindig távol voltak,
még Kiara sem volt ott, napozott Pfanival, mint
mondta, ellenőrzi a takarók mosását. - Lengyel
zsidó, de Belgiumban élt sokáig, mindenféle
nyelven tud. Nagyon okos is, a németek tolmácsként
és futárként alkalmazzák. - Még halkabbra fogta a
szavát. - Ez azt jelenti, hogy állandóan ki- be
jár a postahivatalokba, és hozhat leveleket.
- Leveleket?
Ez a szó maga volt a reményteli csoda.
Naómi buzgón bólogatott.
- Nemrég hozott nekem egyet, fénykép volt benne a
családomról. Csak az anyám nem volt rajta... -
Megint lehervadt a mosoly, de a lány összeszedte
magát. - De a papám és a húgaim igen.
Elmenekültek, amikor jöttek a nácik. Én egy
gyárban dolgoztam, szóval hozzám jutottak el
elsőnek, de a papámnak volt ideje fölvinni a
kishúgaimat a hegyekbe. Most biztonságban vannak.
- Hát ez csodás! És írtak neked? Ide? És
megkaptad?
- Igen. Minden idejut. A németek nem bánják, mert
az emberek pénzt meg élelmet szoktak küldeni, és
azt megtarthatják maguknak. A nem zsidók
megkaphatják, de mi nem. Viszont Mala meg tudja
szerezni. Mi a neved?
- Esther Pasternak. Ez az asszonynevem. Filip
neve.
- Ha írt neked, Mala megkeresi. Holnap majd
beszélek vele, ígérem.
- Jaj, ez nagyon rendes tőled.
- A szerelemért mindent. Én is úgy szeretnék
szerelmes lenni!
Esther körülnézett a betegekkel zsúfolt
kórteremben.
- Attól tartok, arra kicsit még várnod kell.
- Nagyon úgy néz ki. Itt a férfiak mind nácik,
bár van, aki nem is néz ki annyira aljasnak.
Esther döbbenten nézett a lányra.
- Naómi! Ezek mind iszonyatosak.
- A fiatalabbak közül páran lehet, hogy rendesek.
- Milyen fiatalabbak? Hol?
Naómi megvonta a vállát.
 - A Kanadában dolgozom, ott bent néha egész
helyesek, különösen, ha azt hiszik, hogy valami
érdekeset találtál. Az egyikük megengedte, hogy
megtartsak egy rúzst.
Viccesen lebiggyesztette a száját, Esther akkor
látta, hogy valóban van az ajkán egy kis sötét
rózsaszín rúzsmaradvány. Hallott a Kanadáról is.
Ez a krematórium melletti hosszú blokkok sora
volt, ahol az újonnan érkezők ruháit és egyéb
javait osztályozták. Irigylésre méltó munka volt,
fedett helyen végezték, és végtelen sok lehetőség
volt bizonyos dolgok „elorganizálására”, már ha az
embernek volt gyomra hozzá. Naóminak volt, de
amikor Esther alaposabban megnézte a lányt,
rájött, mennyire fiatal.
- Hány éves vagy, Naómi?
- Tizenhat - felelte, és amikor fölemelte a
fejét, úgy tűnt, ennél is fiatalabb. Esther nem
faggatta tovább, de valami Leára emlékeztette
ebben a lányban, és hirtelen úgy érezte, vigyáznia
kell rá.
- Te csak ne beszélgess az SS-ekkel, bármilyen
helyeseknek tűnnek is. Ezek azok, akik akaratod
ellenére fogva tartanak, éheztetnek, megölik a
barátaidat és a rokonaidat.
Naóminak elkomorodott az arca.
- Azt hiszem, csak parancsra teszik - mondta
halkan.
 - Nem - vágta rá Esther magabiztosan. - Itt
mindenki az SS-hez vagy a Gestapóhoz tartozik, a
náci párt fizetett tagja. Az ilyeneknek
köszönhető, hogy Hitler hatalomra jutott. Azoknak,
akik támogatják Hitler beteg elméleteit a faji
tisztaságról, te meg én „alacsonyabbrendűeknek”
számítunk, és ide küldenek, hogy belénk
rúghassanak, mint az állatokba. Az olyanoknak,
mint...
- Értem!
Naómi az égnek emelte a kezét, mire Esther
elhallgatott.
- Bocsáss meg, néha elönt a düh.
- Mindnyájan így vagyunk ezzel - szólt a lány, és
hirtelen átölelte Esthert. Annyira tiszta és
ösztönös volt ez a mozdulat, hogy Esther elsírta
magát. - Jaj, ne sírj már...
Esther megtörölte az arcát.
- Nem tehetek róla. Állandóan ez van. Vagy
sírhatnékom van, vagy émelygek.
- E miatt a hely miatt van - szólt Naómi, és újra
megölelte, de Esther megérezte, hogy valaki áll
ott. Megfordult, de nagy megkönnyebbülésére látta,
hogy csak Anna az.
- Anna, meg kell ismerned Naómit. Ő hozza a vizet
nekünk.
- Látom már, köszönjük, Naómi - mondta Anna, és
egy halvány mosolyt küldött a lány felé, de a
szemét le sem vette Estherről. - Émelyegsz és
sírhatnékod van?
Esther bólintott.
- Csak az éhségtől van, Anna, és a fáradtságtól -
mondta, amikor meglátta az idősebb nő arcát. -
Ugye?
- Hát persze - felelte Anna kicsit túl gyorsan
is. - Biztos. No, akkor lemossuk ezt az ágyat?
Rámutatott egy nemrégiben felszabadult ágyra, és
Esther ment, hogy segítsen, de látta Anna arcán a
kételyt, ezért gyorsan megfogta a homlokát. Csak
nem tífusz? Nem lenne meglepő, gondolta, hiszen
éjjel- nappal betegek veszik körül, de mindeddig
sikerült megúsznia. Odanézett a szerencsétlen
asszonyokra, akik kínok közt fetrengtek, és
imádkozott, az ő istenéhez, Annáéhoz, és bármelyik
istenhez, aki meghallja a nagy jajgatásban, hogy
ne legyen beteg.
Naómi rúzsos optimizmusa reményt adott neki, és
ahogy a kezébe vette a kopott súrolókefét, hogy
nekilásson, Filip képe minden korábbinál
élénkebben jelent meg előtte. Az egész testét
elöntötte a szeretet, igyekezett nem tudomást
venni a hányingeréről sem. Igenis, erős maradok,
életben maradok, és valahogy kiszabadulok innen,
fogadkozott magában.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
1943. JÚNIUS

ANNA
- Még életben van? Érdekes.
Az új orvos beírt valamit a kis bőr noteszába, és
Anna úgy érezte, mindjárt kitépi a kezéből azt az
elegáns töltőtollat, és beledöfi a náci
szemgolyójába. Az „érdekesség” tárgya egy apró
újszülött volt, négy napja szülte Rebeka Haim, egy
zsidó asszony, akinek három gyerekét már a lágerbe
érkezésükkor elgázosították. Mivel elég termetes
volt, a terhessége rejtve maradt, amíg a
haltenyésztő tó kiásásával öt hónap alatt le nem
fogyott annyira, hogy már látszott a hasa.
Rémisztő dolgokat beszéltek, hogy Nierzwicki
doktorhoz kerül, aki iszonyatos kísérleteket
folytatott a nőkön végzett abortuszokkal és
sterilizációval, de akkor ennek az új orvosnak a
szeme megakadt rajta, és az asszonyt kijelölték
egy másik, de hasonlóan kegyetlen tudományos
kísérletben való részvételre.
Josef Mengele, a sínek túloldalán levő roma tábor
főorvosa azt akarta megtudni, mennyi ideig él egy
újszülött élelem nélkül, és néha ránézett Rebeka
Haim fiára, miután az a világnak ebbe a sötét
sarkába megérkezett.
Akkoriban a nem zsidó anyák újszülötteit a
foglyok közé vették nyilvántartásba, megkapták a
számukat, amit Pfani tetovált a combjukra. A nő
fura élvezetet talált ebben a feladatban. Mint
Anna észrevette, nem a babáknak okozott fájdalom
vonzotta, inkább a művészi hajlamait élte ki
rajtuk. Néha, üres óráiban a saját bőrét is
tetoválta, illetve azokét, akik voltak olyan
ostobák, hogy hagyták, és a durva rajzolatoknak
volt bizonyos stílusuk. A prostituált meglehetősen
sokatmondóan „auschwitzi művészetnek” nevezte
ezeket.
Nem mintha a Pfani által tetovált számok sokat
segítettek volna a csecsemőkön. Nem sok anya tudta
egy- két hétnél tovább életben tartani a babáját,
bár még ez is több volt, mint amire a szegény
zsidó gyerekek számíthattak. Kiarának és Pfaninak
továbbra is megvolt az engedélye, sőt, parancsot
kaptak, hogy már a születésükkor megöljék a zsidó
babákat. Ott sompolyogtak prédára várva a 24-es
blokkban, ha tudták, hogy valamelyik zsidó
asszonynak közeleg az ideje. Annának néha sikerült
elrejtenie egyet- egyet, ha a baba éjszaka
született, amikor a rémes páros horkolt a
különszobájában, de azok sem maradtak életben pár
napnál tovább, mert ezek a nők úgy kiszimatolták
az újszülötteket, mint a patkány a nyers húst.
Csak Rebeka babáját „kímélték meg” Mengele gonosz
kísérletei számára, és hogy a helyzet még rosszabb
legyen, a kiválasztott célszemélynek, eltérően a
többi kimerült nőtől, rengeteg teje volt. Amikor
ezt Mengele észrevette, úgy elköttette az asszony
mellét, hogy csoda, hogy a szíve meg nem állt. Ez
valójában inkább áldás lett volna, ám négy hosszú
nap után anya és gyermeke még mindig életben
voltak.
Mengele oldalt hajtotta a fejét, megkocogtatta
tökéletes fogsorát a tollával, majd egyszer csak
megszólalt:
- Elég ebből. 25-ös blokk.
Anna nagyot nyelt, a rettegett szó „a halál
előszobáját” takarta.
- Tessék, Herr Doktor? - próbálkozott.
Mengele fölnézett Annára.
- Nővér, küldje őket a 25-ös blokkba.
- Én a bába vagyok, doktor úr.
Mengele most a másik oldalra hajtotta a fejét.
- Valóban? Milyen érdekes - mondta, és akkor
meglátta Anna rabruháján a zöld háromszöget, ami a
„bűnözőt” jelentette. - Maga nem zsidó?
- Nem, doktor úr. Keresztény asszony vagyok, de
hiszek minden emberi élet szentségében.
 - Igazán? Micsoda ostobaság! Maga szerint egy
patkány ugyanannyit ér, mint egy paripa?
Anna pislogott: azonnal észrevette a csapdát. A
ló szépséges, nemes teremtmény, a patkány meg
piszkos dögevő. Ő mindennap le kellett hogy
hessegesse a dagadt állatokat a betegei testéről,
a patkányok finom falatok után kutattak, nekik nem
számított, él- e vagy sem az áldozatuk. De itt nem
erről volt szó.
“ Úgy gondolom, hogy a többi patkány kiállna a
társáért - mondta óvatosan.
Mengele fölkacagott.
- Nagyon jó, nővér. Mi a neve?
- Anna Kaminska, uram - dadogta Anna döbbenten;
elszokott attól, hogy a számán kívül mással is
azonosítsa magát.
- És miért van itt?
- Ellenállási tevékenység gyanúja, uram.
- Aha, szerintem ez azt jelenti, hogy van magában
tűz. - Tetőtől talpig végigmérte Annát, majd
ravaszul elmosolyodott. - Biztos maga volt az, aki
megakadályozta, hogy Kiara nővér vízbe fojtsa a
csecsemőket.
- Én voltam, uram - mondta Anna, bár ez csak
félig volt igaz.
Valahányszor egy zsidó nőről állapította meg,
hogy terhes, összeszorult a szíve. Kilenc hónap
hosszú idő, amíg az anya kihordja az élet magját,
aztán, amint kivirágzik, elszakítják tőle. És volt
más oka is az aggodalomra. Esther az utóbbi időben
nem nézett ki valami jól, és Anna túl jól ismerte
már a jeleket ahhoz, hogy ne vegyen tudomást
róluk. Tudta, valamit tennie kell.
Igyekezett leküzdeni a félelmét, karba fonta a
kezét, és megszólalt:
- A hippokratészi eskü nem azt mondja, hogy
vegyük el az életet, doktor úr.
- Igaz, Kaminska asszony - felelte az orvos, és
megint oldalt fordította a fejét, bár most csak
egyetlen pillanatra. - De az sincsen benne a
hippokratészi esküben, hogy meg kell kímélni a
patkányokat. Irány a 25-ös blokk.
Elfordult Annától, és megállt Rebeka Haim
mellett, aki a mellére kötözött kisbabájával
felállt az ágyról, és elindult kifelé. Anna
megérintette a nő karját.
- Az Isten áldjon meg, Rebeka.
A szerencsétlen asszony szeme mindent elárult,
ahogy Annára nézett.
- Sajnálom, Anna, de azt hiszem, az Isten már
régen elfelejtett minket.
- De...
- Semmi baj. Elviszem ezt a babát is, hogy
találkozzon a testvéreivel, jó messzire ezektől az
ördögöktől.
 Ezzel ráköpött Mengele kifényesített csizmájára,
emelt fővel kibicegett, és elindult a 25-ös blokk
felé. Mengele káromkodva távozott. Ahogy kiment,
Anna odalépett az ablakhoz, ahonnan látni lehetett
az elátkozott blokk udvarát. Ha voltak a pokolnak
bugyrai Birkenauban, a legmélyebben a 25-ös blokk
volt. Néha látni lehetett, ahogy kétségbeesett nők
megpróbáltak egy kis nedvességet kiszívni a sárból
kinövő fűcsomókból, mert napokig kellett várniuk,
míg elegen összegyűltek. Rebeka „szerencsés”, mert
a barakk és az udvar is tele volt, Anna tudta,
hamarosan jön értük a teherautó.
Anna általában kerülte ezt az ablakot, aznap
azonban nem tudta levenni a szemét Rebekáról, aki
leült a napra, az ölé be fektette a babáját, és
lassan, de elszánt dühvel letekerte a melléről a
kegyetlenül szoros kötést. Amikor kiszabadította,
a mellére tette a kicsit, akinek eleinte
lecsuklott a feje, mert még szopni is gyenge volt.
Rebeka pár csepp tejet kinyomott, és a kicsi
szájához tette, aztán, mintha csoda történt volna,
a baba erőre kapott, és szopni kezdett. Legalább
ez a közelség megadatott nekik az utolsó
pillanatban, de Anna nem bírta tovább nézni a két
élet ilyen pusztulását. Leült, nekidőlt a falnak,
és zokogásban tört ki.
- Kérlek, Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy Esther
terhes legyen.
 Ha nehéz volt végignézni, ahogy Rebeka Haim a
halálba megy, Estherrel ugyanezt nem tudta
elképzelni sem. Most már a te lányod, mondta neki
Ruth azon a szörnyű éjszakán a pokolba zakatoló
vonaton, és Anna tudta: minden erejével meg kell
védenie Esthert.
De mi van, ha az összes ereje sem lesz elég?
A kezébe temette az arcát, és arra gondolt,
bárcsak Bartek ott lenne vele. Hosszú házasságuk
alatt oly sokszor vitte haza a munkájával
kapcsolatos gondjait, de Bartek nyugodtan
végighallgatta, megsimogatta a fejét, és halkan a
helyükre tette a dolgokat. Vajon mit mondana, ha
most itt lenne, vagy, ami még jobb volna, ha
valahol máshol együtt lennének? Kitapogatta a
derekán a vigaszt nyújtó rózsafüzért. Az a drága
Naómi a Kanadából „organizálta” neki, és Anna a
szoknyája derekában tartotta. Az előző gazdája
által már hosszú évek során simára koptatott
gyöngyszemek érintése is megnyugtatta, halkan
elmormolt egy Üdvözlégyet, és emlékeztette magát,
hogy az ő drága férje életben van.
A varázslatos csomag néhány nappal korábban
érkezett. Egy magas, kemény vonású nő, a bűnözők
zöld háromszögével a mellén, egyszer csak belépett
a blokkba, és elkiáltotta magát: - Anna
Kaminskának csomagja jött. - Mindenki azt hitte,
ez valami kegyetlen tréfa, de amikor Anna
jelentkezett, a nő valóban mutatott neki egy
csomagot, vagyis inkább ami abból megmaradt,
amelyen rajta állt a neve. Az ismerős kézírással,
amitől Anna majdnem elájult.
- Köszönöm - dadogta, és már nyúlt a csomag után,
de a nő föltartotta a magasba.
- Ennek ára lesz.
Anna széttárta a kezét.
- Nekem nincs semmim sem.
- Ó, dehogy nincs - mondta a nő, és nekilátott
kinyitni a szétszakított csomagot, amelyet már a
postán átkutattak, és megnézte, mi maradt benne. -
Ezt elveszem.
Anna és a barakk többi lakója irigykedve nézték,
ahogy a nő kivett egy tábla csokoládét, és a
zsebébe rakta. Nem volt nagy, de az értéke annál
inkább. Aztán odadobta a csomagot Annának, és
kimasírozott a jutalmával.
- Ő miért kapott csomagot? - kérdezte valaki
ingerülten az egyik ágyról. A „kézbesítő” megállt,
és ránézett.
- Azért, te rohadék, mert ő nem zsidó.
Miután elment, mindenki Annát nézte. Egy
pillanatig úgy érezte magát, mint aki csapdába
esett, még örült is, hogy éppen a kórházrészlegen
van, mert itt a nők túlságosan gyengék ahhoz, hogy
nekimenjenek.
 - Szét fogom osztani, ami ennivaló van benne -
mondta, bár tudta, a maradékkal nem megy sokra
senki. Nem bánta: ő nem a szárított húsra vágyott,
hanem a hírekre. A levelet erősen cenzúrázták,
vastag fekete tollal áthúzták Bartek drága
szavait, de annyit ki tudott betűzni, hogy „Varsó”
és hogy „Bronek velem” és „biztonságban”, és ez
neki elég volt. Több is, mint elég. Bartek és
Bronek életben vannak, jól vannak, és biztos, hogy
a szabadságért harcolnak. Ez a gondolat határtalan
örömmel töltötte el Annát.
Ám amint ott állt és nézte, ahogy Rebeka Haim a
halált várja, Varsó nagyon- nagyon messzinek tűnt.
Távoli volt számára még az Oswięcim nevű falu is,
amit szinte szabad szemmel látni lehetett a
lágerből - mintha az éjjel halálos áramütéssel
fenyegető kerítés az ismert világ legvégét
jelentené. Bármi történik is ott kívül a rácson,
ők arról semmit sem fognak tudni. Életük két végét
a bejövő vonatok és a felszálló füst jelölte.
Minden, ami e között volt, az maga a pokol.
- Felállni! Mindenki!
Kiara nővér visszajött a lustálkodásból, és a
hangjából ítélve igencsak visszafogta magát, ami
nem volt jó előjel. Annát kirázta a hideg, ahogy
feltápászkodott, és a szoknyája hajtásai közé
rejtette a rózsafüzért.
 - Itt van hát, Anna nővér - mondta, és Anna csak
pislogott, Kiara eddig ugyanis a vén csoroszlyán
kívül másképp nem szólította meg. - A tiszt urak
azért jöttek, hogy néhány kisbabát kitüntessenek.
- Kitüntessenek?
Esther is átment a nagyobb kórteremből, hogy
megnézze, ki jött, de épp olyan tanácstalan volt,
mint Anna. Két SS-egyenruhás tiszt jött, egy férfi
és egy nő, annyi csillag meg zsinór volt rajtuk,
hogy igen magas rangúak lehettek, ez magyarázta
Kiara mézesmázas hangját is.
- Azért jöttek, hogy a Lebensborn-program részére
válogassanak csecsemőket.
- Lebensborn? - kérdezett vissza Anna. Azt tudta,
hogy ez szó szerint az élet forrását jelenti, de
ezzel nem ment sokra.
A magas sarkú cipőt viselő, és amúgy is magas
termetű katonanő Annára nézett.
- A Harmadik Birodalom kezdeményezésére létrejött
program, amely szerint minden értékes, azaz árja
csecsemőt biztonságba kell helyezni, és a Führer
híveinek megbízható otthonaiban kell fölnevelni.
Anna még így sem igazán fogta fel, miről van szó.
- Azért jöttek, hogy Németországba vigyék az
anyákat és a csecsemőiket?
Túl szépnek hangzott ahhoz, hogy igaz legyen.
Anna úgy érezte, visszaadná a hitét az, ha csak
egyetlen kismamát is látna a kicsijével együtt
kilépni a tábor kapuján.
- Azért jöttünk, hogy Németországba vigyük a
csecsemőket - mondta a nő szigorú hangon.
Hát mégis igaz.
- És az anyák...
- Az anyák itt maradnak és dolgozni fognak, mint
ahogy azt eredetileg, a deportálásukkor is
eldöntöttük. Ne aggódjon, nővér, rengeteg
egészséges és rátermett család van a Birodalomban,
akik majd fölnevelik ezeket a gyerekeket. Sokkal,
de sokkal jobban, mint ezek a nők tudnák.
Felhúzta az orrát, miközben körülnézett a
szülészeti osztályon. Anna, Esther és Węgierska
doktornő mindent megtettek, hogy feljavítsák az új
„kórtermet”. A várandósokat a kórházi részlegtől
egy, a Kanadából szerzett régi lepedőkből varrott
„függöny” választotta el. Mivel harminc ágy volt,
általában csak ketten, legfeljebb hárman kellett
osztozzanak egy dupla priccsen. A matracok annyira
vékonyak voltak, hogy a szerencsétlenek akár a fán
is fekhettek volna, de Anna engedélyt kapott, hogy
bármikor hozhasson vizet, tehát általában tisztán
tudták őket tartani, a legtöbb nő tetvetlenítve is
volt, és volt elég innivalójuk.
A legjobb volt a „szülőszoba”: egy téglakemence,
amely végigfutott a blokk hosszán, és mindkét
végén tűzhely volt. Nyáron nem gyújtottak tüzet,
de a kemence hosszú volt, mindkét oldalról
hozzáférhető, és nem a földön kellett szülniük a
nőknek. Hatalmas előrelépés volt ez ahhoz az
egyetlen székhez képest, amit a 17-es blokkban
használtak. Egy újonnan idejövőnek mégis szánalmas
lehetett a látvány, és Annában hirtelen föléledt a
remény, hogy ha ezek a tisztek csecsemőket
akarnak, akkor talán segíthetnek is.
- Nagyon cudarak itt a körülmények az anyák
számára - mondta.
A nő mereven biccentett.
- Éppen ez az, amiért az értékes csecsemőket
minél hamarabb ki kell innen vinni. Rendszeresen
fogunk jönni, és Kiara nővér biztosított afelől,
hogy az ígéretes gyerekeket megmentik.
- Az ígéreteseket? - kérdezte Anna.
- A szőkéket - vágta oda a nő.
Anna Estherre nézett, aki ösztönösen is a saját
szokatlanul szőke hajához nyúlt, ami aranyló
csigákban kezdett visszanőni. A Jóisten hát mégis
meghallgatott, gondolta Anna.
- Az összes szőke csecsemőt akarják? Még a
zsidókat is?
- Ne legyen nevetséges, Anna - vágta rá Kiara. -
Miért akarnák...
A tiszt azonban feltartotta a kezét, és Kiara
zavartan elhallgatott.
 - Ha a baba szőke, akkor nem lehet zsidó - mondta
a tiszt ellentmondást nem tűrő hangon.
Ez meglehetősen kifordított logika volt, de Anna
nem szólt semmit.
- És az anyák? - kockáztatta meg a kérdést, de a
tiszt fintorogva rázta a fejét.
- Nem, az anyák nem! Talán egyszer majd lesz
számukra remény, de annyira hatásos volt a mocskos
zsidók rájuk gyakorolt befolyása, hogy valóban
szabadok sosem lesznek. Mi azért jöttünk, hogy ezt
a körforgást megszakítsuk. - Önelégülten
körülnézett. - Biztos vagyok benne, hogy bármelyik
zsidó anya boldogan elengedi a gyerekét, hogy
rendes németként éljen a szabad Birodalomban. - Az
ágyuk előtt álló zsidó anyák, sőt, lengyel, orosz
és görög honfitársaik hátrálni kezdtek, mintegy
meghazudtolva a szavait, de úgy tett, mint aki nem
vette észre. - Lássuk a gyerekeket - mondta
mosolyogva. - Hadd válogassunk.
A nők idegesen néztek egymásra, de Klara már
elindult a sor előtt, a terheseket, akiknek a
babájuk még biztonságban, a hasukban volt,
visszaparancsolta az ágyukba, és akik a karjukban
tartották a kicsit, azokra rászólt, hogy nyújtsák
előre. A két SS úgy ment mögötte, mint valami
felügyelő a gyártósor mellett. Anna megérezte,
hogy Esther szorosan odaáll mellé, együtt nézték
rettegve a jelenetet.
 - Azt! - mutatott a tiszt egy négynapos lengyel
kisfiúra, akinek szalmasárga pihe borította a
fejét.
Klara kikapta a babát az anyja karjából, és
beállt a tiszt mögé, a szerencsétlen anya pedig
egy barátnője karjába ájult.
- És ezt.
Egy orosz kislány. Ezúttal az anyát előre
figyelmeztették, és ellenállt, de világos volt,
hogy Klara inkább leszakítja a baba karját,
semmint feladja, úgyhogy az anyának engednie
kellett.
- Ó, és ezt mindenképpen.
A tiszt saját maga vette el a gyereket: a kislány
aznap hajnalban született, és annyira szőke volt a
haja, hogy szinte fehér. Az anya zsidó volt, és
csak annak köszönhető, hogy eddig is megmaradt,
hogy Klara kint napozott, így nem látta meg. Most,
úgy látszott, elveszik tőle, és nem egy vödörben
leli a halálát, hanem egy náci családban fog élni.
Anna nem volt benne biztos, melyik a rosszabb. A
tiszt szinte gyengéden nézett a gyerekre, aztán
kíváncsian végigmérte az anyát, egy sötét hajú
lány volt, aki még mindig gyengén a hosszú
vajúdástól, védtelenül remegett előtte.
- Ezt hogy csináltad? - kérdezte a tiszt
gúnyosan.
- A férjem norvég - suttogta a nő.
 - Aha! Egy Mischling, egy keverék! No, jól van,
ne aggódj, jó helyre kerül - mondta, megsimogatta
az asszony fejét, mintha csak valami csekélységet
vett volna el tőle, és továbbment. - Nem, ezt
semmiképp. Hmmm. - Már majdnem a sor végére ért,
de látszott, nem teljesült az elvárt mennyiség.
Megállt egy homokszín hajú gyerek előtt, és
összevont szemöldökkel kérdezte: - Ehhez mit szól,
Wolf felügyelőnő?
A női tiszt megfogta a baba haját, mintha
ellenőrizni akarná, valódi- e, és megvonta a
vállát.
- Megteszi, Hauptsturmführer Meyer. Ha kimossák
belőle ezeket a koszos zsidó tetveket, akkor
világosabb lesz a haja, és Himmler most nagyon
elszánt, mert azok az átkozott vörösök megölik a
fiainkat, úgyhogy a központban nem fogják annyira
szigorúan megnézni. Jöhet, elvisszük.
Ezzel megfogta a kisbabát, és úgy vitte, hogy
közben eltartotta magától, mintha félne, hogy a
gyerek beszennyezi. Ez valószínű is volt, mivel a
szülészetre még soha senki nem vitt pelenkát. A
baba nem csinált semmit, ám az anyja nekiment
Wolfnak, és annyira szorosan fogta a lábát, hogy
az majdnem elesett.
- Kérem - könyörgött - , kérem, ne vigye el a
kicsimet.
 - Itt akarod tartani? - kérdezte Wolf
lebiggyesztett szájjal, ahogy körülnézett a
nyirkos kórteremben.
- Azt akarom, hogy velem legyen. Az enyém.
Wolf megvonta a vállát.
- Te viszont, attól tartok, az enyém vagy. Most
szállj le rólam, mielőtt még leszállítalak.
A szerencsétlen asszony azonban nem engedte el,
és mivel Kiara az elsőként kiválasztott két
csecsemőt tartotta a kezében, nem volt senki, aki
kényszerítse.
- Mein Gott! - kiáltott fel Meyer, majd kihúzta a
pisztolyt az övéből, és fejbe lőtte az asszonyt.
A szerencsétlen a katonanő lábánál rogyott össze.
Wolf felügyelönő egyet fintorogva kihúzta a magas
sarkú cipős lábát az asszony élettelen karjai
közül, és úgy ment el, hogy hátra sem nézett.
- Majd visszajövünk még - közölte az ajtóból, a
sötét sziluettje mögött sütött a nap. - A jókat
tartsák meg nekünk.
- Természetesen - felelte Kiara, és meghajolt. -
Megtiszteltetés lesz számomra.
- Az bizony - helyeselt Wolf, és már ott sem
voltak.
A szegény anya holttestét súlyos csendben állták
körül a többiek. Nem követett el más bűnt, mint
hogy meg akarta tartani a saját gyerekét.
 - Mi van? - rivallt rájuk Kiara. - Örülnötök
kéne, hogy legalább a babáitok biztonságban
vannak.
- Biztonságban? - kérdezte sírva az orosz nő. -
Azt nevezi biztonságnak, hogy valami náci
pokolfajzat fogja fölnevelni? Mi van, ha a
gyerekemből magukhoz hasonlót nevelnek? Mi van, ha
a gonosz eszméikkel megrontják, és fegyverként
használják a saját népe ellen? Mi a fene a
„biztonság” ebben?
Odarohant az ajtóhoz, és valamennyien
utánaeredtek, de addigra az SS-ek már elmentek,
elegáns autójukban a négy szerencsétlen
csecsemővel. Útjukat három nagy teherautó
keresztezte, megálltak a 25-ös blokknál. A nők
csak álltak ott és nézték, ahogy Rebeka Haim
nyugodt méltósággal felszáll az első autóra,
szorosan ölelve a kisbabáját.
- ő legalább békében meghalhat a gyerekével -
zokogta az orosz nő, a többiek pedig vigasztalni
próbálták.
Esther belekarolt Annába.
- Miféle világban élünk, ahol ez irigylésre méltó
lehetőség?
Anna csak a fejét csóválta. Valahányszor azt
hitte, hogy Birkenauban már nincs lejjebb, egy
újabb gödör nyílt meg előttük. Remegve nekidőlt a
falnak, de Irma Grese a síró
 - Menjünk be, Anna. Nekem jobb, ha eltűnők Grese
szeme elől. Azt hiszem, mindaz az édesség, amit
Naómi szokott hozni a Kanadából, egyből a mellemet
növeszti. Nézd csak!
Idegesen megtapogatta a mellét, ami valóban
duzzadt volt. Anna sietve beterelte, s közben a
szíve majd’ megszakadt, mert látta, hogy lesznek
itt még borzalmak.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
1943. JÚLIUS

ESTHER
Esther az ágyán feküdt, és a vékony, de végtelenül
becses papírlapot a melléhez szorította.
Drága, szeretett feleségem.
Ez maga volt a csoda. Filip valahogy rájött, hol
lehet ő, valahogy kicsempészett egy levelet a
gettóból, és az valahogy eljutott Birkenauba,
egyenesen őhozzá. Míg élek, áldani fogom Mala
Zimetbaum nevét ezért a hatalmas örömért, amit
szerzett nekem, gondolta.
Borult nap volt, a nyári eső csak úgy szakadt a
komor felhőkből. Esther és Anna megpróbálták
kiirtani a nedves, meleg időben ezrével nyüzsgő
tetveket a barakkban. Ha nem a patkányok rágták a
betegeiket, a tetvek ásták be magukat szegények
láztól cserepes bőrébe. Még az egészségesek sem
bírtak aludni az állandó viszketéstől. Naómi
organizált némi fertőtlenítőt, és egyenként
áttisztították az ágyakat, de reménytelen
feladatnak tűnt. Esther előző nap reményvesztetten
nyomta neki a homlokát a durva falnak, és sírt,
hogy ők már olyan állapotban vannak, hogy még a
körménél kisebb teremtményeket sem tudják
legyőzni. És akkor hallotta meg a nevét.
- Van itt olyan, hogy Esther Pasternak?
A hang halk volt és kulturált, Esther lassan
odafordult, és egy magas nőt látott az ajtóban.
Jól szabott ruhát viselt, olyan volt, mint valami
látomás egy másik időből, egy másik helyről.
Vékony volt, de nem olyan csontsovány, mint a
többiek, és volt haja... dús, sötét bubifrizurája.
Esther úgy érezte, most mindjárt meg kell
simítania. Ám, ami a legjobb, a nő egy kis
borítékot tartott a kezében.
- Én - mondta levegő után kapkodva Esther. - Én
vagyok az. A nő elmosolyodott, és odament hozzá.
- Szia, Mala vagyok, Naómitól tudom, hogy a
férjedről vársz híreket.
- Igen, jaj, istenem, igen.
Felzokogott, már- már kínosan érezte magát, de
Mala mosolyogva nyújtotta át neki a levelet.
- Remélem, ez megvigasztal.
- Köszönöm! Nagyon köszönöm! Angyal vagy.
Mala megint elmosolyodott, és hátrasimította
fényes haját.
- Nem, Esther, nem vagyok angyal, csak egy
egyszerű nő, aki mindent megtesz, hogy segítsen
valamennyiünknek túlélni ezt az őrületet, amíg a
világ egyenesbe nem jön megint. Rejtsd el jól a
levelet.
 - Persze, és köszönöm. Nem tudod, mit jelent ez
nekem.
- Ó, hogyne tudnám. Mindnyájunknak kell az a
tudat, hogy van miért élnünk.
Ezzel már ott sem volt, olyan csöndben surrant
ki, mint ahogy jött. Esther visszamászott az
ágyába, és észre sem vette a tetveket és a
patkányokat, ahogy feltépte a borítékot, és a
Filip nélkül töltött három hónap után szinte itta
a szavait.

Drága feleségem, egyetlen kincsem!

Nem tudom, hogy eljut- e ez hozzád, azt sem,

életben vagy- e még, de ha az imádság képes
megvédeni bárkit is, mint ahogy biztosan képes,
akkor én éjjel- nappal azon vagyok, hogy téged
biztonságban tudhassalak. Kérem Istent, hogy
vigyázzon rád, amikor eszem, amikor dolgozom,
amikor megyek hazafelé, még álmomban is. Te
vagy a legcsodálatosabb dolog, ami velem
történt, én szépséges Estherem, és nem vagyok
hajlandó elhinni, hogy a világ elragadhat téged
tőlem. Lehet, hogy most épp külön vagyunk, de
az nem tart örökké. Küzdeni fogok, hogy életben
maradjak, és neked is küzdened kell, drágám.
Ezekben a baljós időkben az élet legyen a
célunk, mert ha életben maradunk, akkor
megtaláljuk egymást, és az élet - az igazi, a
szeretettel, örömmel és gondoskodással teli
élet biztosan újra kezdődhet.
Nincs sok helyem, mert nem könnyű papírt
szerezni, még nehezebb olyasvalakit találni,
aki el is viszi a levelet, de megnyugtatlak,
jól vagyok, a papáink is jól vannak, Lea pedig
szinte kivirágzott. A minap hallottam, hogy egy
rendes ember udvarol neki, egy fiatal
gazdálkodó, mindkettőnket vigasztaljon az a
tény, hogy valaki, aki nekünk oly kedves,
békességben élhet. Velünk is ez fog történni,
Esther. Egy olyan erős szerelem, mint a miénk,
tartós lesz - most csak azt bánom, hogy nem
ereszkedtem térdre és kértem meg a kezedet már
az első nap, amikor megláttalak. Mert már akkor
tudtam. Már akkor tudtam, Esther, hogy te vagy,
aki nekem kell. Minden nap elátkozom az ostoba
félénkségemet, hogy akár csak egy perccel is
megrövidítettem a saját boldogságomat,
megfosztottam magam tőled. De lesz még sok
boldog percünk. Tarts ki, Esther, tarts ki
minden erőddel, mert én minden porcikámmal
szeretlek, és bármi áron, de itt leszek neked,
ha ennek vége.

Mindörökké szerető férjed

Filip
Esther zokogott, amikor először olvasta a levelet,
és mindahányszor utána is, ám ezek a boldogság és
a remény könnyei voltak. Filip biztonságban van,
valamennyien biztonságban vannak, és hisz abban,
hogy ez után a pokol után még lesz élet. Esther
nagyon boldog volt, de ugyanakkor el is szégyell-
te magát. Filip minden pillanatban az ő
biztonságáért imádkozik, ő pedig állandóan önmagát
sajnálja és kétségbeesik. No, ennek vége.
Azóta, hogy Mala a kezébe nyomta azt a becses
levelet, Esther újult erővel kezdett imádkozni,
mélyen a szívében, félhangosan mormolva, hangosan
énekelve. Úgy érezte, feltöltődött energiával. Az
émelygés legalább már elmúlt, és testileg is
jobban volt, nem volt annyira sovány. Visszanyerte
egyensúlyát, biztos volt magában, egy kis hasat
növesztett, bár ez lehet, hogy az éhezéstől volt,
mint oly sokaknak a lágerben. Mindössze három
hónapja volt itt, de mintha sosem ismert volna más
világot. Pusztán az, hogy Filipről hírt kapott,
felidézte benne a szögesdróton kívüli életet.
Újabban nemcsak a székesegyház lépcsőjén látta
képzeletben a férjét, hanem a padlásszobájukban
is, a műhelyében, ahogy asztalhoz ülnek a két
papával... éli az életét, és Esther elhatározta,
hogy ő is élni fog.
- Fölkelni! Kifelé!
 Kiara rémséges rekedt üvöltése nem álmából
ébresztette, ő sokkal békésebben pihent Filip
szavait olvasva, mégis nehezére esett kikászálódni
a priccsről. Naómi szerzett nekik egy bála
szalmát, úgyhogy a szülészeti részlegen meg tudták
tömni a hitvány matracokat, már- már kényelmesnek
voltak mondhatók. Persze a tetveknek is több hely
jutott benne, de megérte, most már nem a deszka
mélyedt a csontsovány csípőjükbe, valamennyien
nagyon hálásak voltak a görög lánynak. Naómi egyre
találékonyabb volt a beszerzésben, és őt egyre
jobban emlékeztette a húgára, Leára, Igaz, Lea
naiv kedvessége sajnos nem vezetett jóra, és
Esther csak remélni tudta, hogy Naómi óvatosabb.
- Mindenki kifelé! - süvített egy hang a barakk
vékony falain kívülről. - Az orvosok valami
meglepetéssel készültek nekünk.
Esther bedugta Filip levelét a matrac hasítékába,
és igyekezett csatlakozni a többiekhez sorakozóra.
Július vége felé járt, a nap épp csak az első
sugarait bocsátotta rájuk a horizonton, de annyi
fény volt, hogy látták: hatalmas nagy kádak állnak
minden barakk előtt. A ködös levegőt fertőtlenítő
szúrós szaga töltötte be, a sor előtt SS-őrök
mentek pórázon vezetett csaholó kutyáikkal.
Ott volt Rohde doktor is.
- Levetkőzni! - szólt a parancs, majd meglepő
módon hozzátette: - Kérem.
 Esther hálás volt ezért az apró kedvességért,
majd eszébe jutott, hogy Naómi szerint némelyik SS
egész helyes, és hogy mennyire leszidta, hogy a
meggyilkolt nőtől lopott rúzst kedves ajándéknak
nézte. A táborban olyan alacsony volt a színvonal,
hogy egy egyszerű „kérem”, bár egy megalázó
parancshoz járult, máris kivívta a háláját.
Megkeményítette hát szívét az orvossal szemben,
miközben vetkőzött. Utálta, ha így látják őt,
minden ruhájától megfosztva.
De mindentől nem tudnak megfosztani, emlékeztette
magát. Tudta, a szívében lakozó szerelmet nem
vehetik el tőle, és szótlan imát mondott Filipért,
miközben a ruhái ott hevertek egy csomóban a
földön, a lába körül. Az előző héten megint
elküldték őket, hogy borotváltassák le a fejüket,
hiábavaló kísérlet volt ez a tetvek megfékezésére,
de Naómi szerencsére organizált két borotvát is,
úgyhogy az egész barakk legalább az intim
szőrzetét saját maga le tudta borotválni. Majdnem
komikus volt, ahogy az őrök a szőrtelen testüket
nézték, és Esther kíváncsi volt, vajon valahol
Berlinben megjelenik- e egy tudományosnak tűnő, de
teljesen téves tanulmány az alultáplált emberek
szőrzetének növekedéséről valamelyik beteg lelkű
„doktor” tollából, aki a saját laboratóriumának
tekinti a lágert.
 - Sorakozó! - parancsolta Rohde doktor. - Ha
szólítanak, ezen az oldalon beszálltok a dézsába,
alámerültök harminc másodpercre, majd a másik
oldalon kiszálltok.
Klasszikus német hatékonyság volt, de a tetvek
csípése ellen nem volt megfelelő. Janina Węgierska
lépett a fürdőbe elsőként, az orvosnő
felszisszent, ahogy az igen erős fertőtlenítő
találkozott a csupasz, csípésekkel teli bőrével.
Villámlott a szeme, amikor kiszállt, de jobbnak
tartotta nem kiabálni. Minek tetézni még a bajt?
- Ez vajon hatásos lesz? - súgta oda Annának.
- Minket megszabadíthat a tetvektöl, de mivel
befúrták magukat a matracokba és a ruháinkba,
nemsokára újra előjönnek.
Esther Filipnek a tetvek közé rejtett levelére
gondolt, és azon fohászkodott, csak meg ne
kedveljék a papír ízét. De akkor rajta volt a sor,
és ahogy bemászott a dézsába, az ajkába harapott,
nehogy elkiáltsa magát fájdalmában. Mintha minden
porcikája égett volna, és nem volt képes
belemártani az arcát is a vízbe, mert a felszínén
döglődő tetvek úsztak. Ám akkor valaki benyomta a
fejét a vízbe, úgy, hogy előtte még levegőt sem
tudott venni. Már nemcsak a bőre égett, hanem a
tüdeje is.
Tarts ki, én Estherem.
 Szinte hallotta Filip hangját, és erőt vett
magán, hogy ne ellenkezzen, miközben a víz alá
tartják, mert az SS-ek semmit sem szerettek jobban
annál, mint az erőfölényüket fitogtatni. Szédült,
és tudta, egy perc múlva ki kell majd nyitnia a
száját, beengedni a koszos, lúgos vizet a
tüdejébe, és akkor biztos mindennek vége.
Tarts ki, én Estherem.
A kéz elengedte, és ő felbukkant, levegő után
kapva.
- Kifelé!
Odakúszott a dézsa széléhez, de annyira szédült,
hogy nem bírt megkapaszkodni, és csak Anna mert
neki segíteni, hogy ne rogyjon össze a földön,
mint egy partra vetett hal. Mind ketten kaptak a
gumibottal ezért, de aztán Anna beült a dézsába és
lebukott a víz alá, Esther pedig beállt a vizes,
vacogó nők sorába, és az őr elveszítette az
érdeklődését.
Sorra, egymás után merültek alá, amíg a 24-es
blokkba bezsúfolt valamennyi nőt be nem
kényszerítették ugyanabba a bűzös löttybe, és fel
nem sorakoztatták a hajnali hidegben. A nap
igyekezett, de a láger végében álló fák még
elállták a sugarakat, és nem tudták fölszárítani a
nők sebes bőrét. A tífuszosak alig bírtak megállni
a lábukon, ám aki a földre rogyott, azt az SS
elvonszolta a rettegett 25-ös blokkba, így aztán
mindenki mindent megtett, hogy a gyengéket állva
tudják tartani.
Esther lehunyta a szemét, és Filipért imádkozott.
Elképzelte, ahogy fölkel a padlásszobában, eszik
egy falat kenyeret a zsúfolt kis konyhában, majd
végigmegy a gettón a műhelyébe. Ó, mennyire
gyűlölte a városnak ezt az elzárt részét, mégis,
Birkenau poklából nézve idillinek tűnt. Lódzban
legalább együtt volt a családjával, a férjével.
Ott legalább zsidók uralkodtak fölöttük, és ha
tudták volna, milyen is a valódi terror, egy rossz
szót sem szóltak volna Rumkowskira.
...ha életben maradunk, akkor megtaláljuk
egymást, és az élet - az igazi, a szeretettel,
örömmel és gondoskodással teli élet biztosan újra
kezdődhet.
Igaza volt? Lehetséges ez? Már alig várta, hogy
újra a kezében tarthassa a férje levelét, hogy még
a tintát is végigsimítsa, ami Filip tollából
kijött.
Álmodozásából hangos puffanás riasztotta fel.
Kinyitotta a szemét, és legnagyobb rémületére
látta, hogy férfi foglyok jön nek ki az ő
blokkjukból, és hozzák kifelé a matracaikat.
Hosszú sorba lerakták őket a földre, majd
vizeskannát mártottak a koszos dézsába, és a
fertőtlenítővel lelocsolták a matracokat.
 - Ne! - kiáltott fel Esther, és csak azért nem
rohant előre, mert Anna megfogta a karját.
Szikrázó szemmel nézett a barátnőjére. - Anna, ezt
nem tehetik. Az összes matrac vizes lesz.
- Majd megszáradnak, Esther. Kisüt a nap, és...
- De a levelem... - suttogta, és látta, hogy Anna
rájött.
- Oda rejtetted?
Esther dühösen bólintott, és végignézett a
matracok során. Teljesen egyformák voltak, nem
lehetett megmondani, melyik rejti a kincsét - nem
mintha számított volna, mert már mind át volt
ázva, és Filip drága szavaiból vizes papírcafatok
lettek.
- Nem számít - súgta Anna a fülébe, és még mindig
szorosan fogta a karját. - Úgyis tudod fejből az
egészet, Esther, minden szavát a szívedben őrződ.
Esther alig fogta fel, amit a barátnője mondott.
Ugyanúgy forgott vele a világ, mint amikor a víz
alá nyomták a fejét, az alá, ami most épp
eláztatja azt a csöppnyi reményt, ami ezen a
rémséges helyen érte. Nagyon szédült.
- Esther - súgta Anna most már sürgetőbben. -
Esther, kérlek, nézz rám. Tartanod kell magadat,
különben elküldenek a 25-ös blokkba. Az csak egy
levél. Filip jól van, biztonságban van. És azt
akarja, hogy te maradj életben. Miatta.
 - Igen - nyögte ki végül Esther, de olyan érzés
volt, mintha a fejében is eláztak volna a szavak,
nemcsak a matracban. Homályosan látott, és alig
bírt megállni a lábán.
- Esther! - hallotta Anna hangját nagyon
távolról. - Esther, mit gondolsz, nem lehet, hogy
terhes vagy?
A lány pislogott. Lassan kezdett a világ
összeállni egy egésszé a fejében. Belekapaszkodott
Annába.
- Terhes?
Anna idegesen nézett körül, de ahogy Esthernek
kitisztult a látása, észrevette, hogy az őrök
figyelmét lefoglalják a szerencsétlen férfiak,
akik a ruháikat szedték össze, így nem tudtak
odafigyelni rájuk. Kezét a hasára tette, és érezte
azt a domborulatot, amit az éhezésnek
tulajdonított. A melle sem az a két kemény kis
halom volt, hanem készen állt... talán egy gyerek
táplálására.
- Lehetséges? - kérdezte Anna. - Három hónapja
vagyunk itt, Esther. Lehetséges? Együtt voltatok
Filippel, mielőtt idejöttünk?
Esther felidézte a zsúfolt kis padlásszobát, a
puha ágyat, az éjszakai sötétséget és a férje
ölelő karját. Felidézte, hogyan voltak együtt épp
mielőtt a rendőrök jöttek az anyjáért, majd
hirtelen a Birkenauba tartó marhavagonban találta
magát. Filip szavai jutottak az eszébe: Te vagy
nekem a lakoma, a hangverseny és az ünnep, a
szórakozás és az otthon melege.
- Lehetséges - ismerte el, bár őrületnek tűnt,
hogy annak az ágynak az édes csodája bármi módon
összefüggésben lehet Birkenau borzalmaival. Őrület
és diadal.
A férfiak elmentek, magukkal vitték a nők ruháit
is. A matracok már kezdtek párologni, ahogy a nap
előbújt a fák mögül, a fertőtlenítő is lassan
elillant a bőrükről, de Esther már semmi másra nem
tudott gondolni, csak a benne növekvő új életre.
Lehet, hogy elveszítette Filip levelét, de itt van
neki Filip gyereke. A kettejük gyereke.
Csodálkozva nézett Annára.
- Kisbabám lesz?
- Szerintem igen.
Örömteli pillanat volt, de akkor egy nő
összeesett Esther mellett, az őrök ráeresztettek
egy kutyát, az ráharapott a nő bokájára, és már
vonszolta is a 25-ös blokk felé. Esther akkor
fogta fel sorsának valódi rémségét. Ő egy zsidó
nő, egy olyan táborban ahol egy őrült bűnöző és
prostituált szeretője koszos vödörbe fojtják bele a
zsidó csecsemőket abban a pillanatban, amint
először levegőt vesznek. Lehet, hogy a világ
legcsodásabb bábája segít neki, de ellenük van a
világnak ez a sötét paródiája. Filip gyereke
nemcsak örömet jelentett Esthernek, de egyben a
legnagyobb veszélyt is az életére.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
1943. SZEPTEMBER

ANNA
A zene úgy ringatta Annát, akár valami bölcsődal:
lehunyta a szemét, és egy pillanatra elfelejtette,
hogy Birkenauban van betegekkel és haldoklókkal
körülvéve, úgy érezte, a saját nappalijában ül,
akkor, amikor még nem volt olyan, hogy náci
uralom, vagy gettó, és csak élték az életüket,
ahogy tudták. Aznap volt rós ha- sána, a zsidó
újév, és Alma Rosé, a birkenaui zenekar vezetője
azt mondta, ha már a szegény foglyoknak
nélkülözniük kell a hagyományos házi süteményeket
és mézes almát, legalább az édes dallamoknak
örülhessenek. Anna semmit sem tudott az ünnepről,
de a zene nagyon tetszett neki.
Ahogy a hegedűszó betöltötte a 24-es blokkot,
Annának eszébe jutott, ahogy Bartek játszott a
régi hangszerén. Nem volt olyan tehetséges, mint
Alma Rosé, az osztrák hegedűművésznő, aki
ugyanolyan fogoly volt, mint ők (az ereiben folyó
zsidó vér nyilván fontosabbnak találtatott, mint a
tehetsége), de Bartek szívből játszott. Anna
szinte látta a férje mosolyát, ahogy egyre
gyorsabban jár a vonója kedvenc táncdalára, a fiúk
alig győzték vele tartani a tempót.
Valamennyien tehetségesek voltak. Azazhogy
tehetségesek, javította ki magát Anna. Nyolc
szörnyűséges hónapja nem látta gyönyörű fiait, de
nem volt hajlandó arra gondolni, hogy nincsenek
már, és vágyakozva gondolt rájuk. Bronek a hosszú
ujjaival ugyanolyan jól zongorázott, mint ahogy a
szikével bánt. Alek imádott fuvolázni, a kis Jakub
pedig magától tanult meg gitározni a Bartek
édesapjától örökölt régi hangszeren. Ejnye,
gondolta Anna, hiszen Jakub már nem „kicsi”, hála
Istennek, mert ennek a háborúnak a túléléséhez egy
felnőtt férfi erejére van szükség.
Orosz foglyok egy újonnan érkezett csoportjától
elterjedt az a hír, hogy a németek keleten sorra
vereséget szenvednek. Bartek utolsó csomagjában
volt egy, az eddigieknél is erősebben cenzúrázott
levél, a kegyetlen fekete toll munkálkodását alig
néhány jelentéktelen kötőszó élte csak túl, de egy
kis darab süteményben ott volt elrejtve az üzenet.
Maga a sütemény megpenészedett, mire Anna
megkapta, de így legalább megmenekült a postásnő
mohó kezétől, és benne volt a legédesebb töltelék,
egy szeretettel és reménnyel teli üzenet: Tarts
ki, szerelmem, győzni fogunk.
Anna nem tudta, bízhat- e a táborban keringő
mendemondáknak, de Bartek szavában megbízott. És
hát ők maguk is kezdték már látni a
bizonyítékokat. Az 1943 őszén a táborba érkező
szovjetek olyan falvakból és városokból jöttek,
amelyeket a németek visszavonuláskor és nem
támadáskor foglaltak el, és naponta haltak meg
Wehrmacht- katonák ezrei. Anna örült ennek, de
aztán rögtön le is szidta magát: egy jó
keresztyénnek nem lenne szabad örvendeznie senki
halálának sem, bármilyen legyen is a nemzetisége.
Mégis, nehéz volt nem örülni a náci kudarcoknak,
mert tudták, csak így fognak valaha is kijutni
Birkenauból.
Újra megszólalt a hegedű, hangja magabiztosan és
tisztán szállt a kísérőhangszereké fölött. A
zenekart nem sokkal az után alakították, hogy a
nők bekerültek lágerbe, de Alma Rosé csak az előző
hónapban vette át a vezetését, és egyre többen
csatlakoztak hozzájuk. Az SS kedvelte a vasárnap
dél utáni koncerteket, de sok fogoly gyűlölte a
zenészeket, amiért játszanak nekik. Egy jugoszláv
csellista, aki előző héten szült, bizalmasan
elmondta Annának, hogy megverték, leköpték és
megrugdosták a rab társai, amiért a németeknek
játszik. Azt is elmondta, hogy csak így tudta
megmenteni a saját és a születendő gyermeke
életét. A csellótokba rejtette az újszülöttet, úgy
ment vissza a zenei blokkba. Anna hálás volt, hogy
a zenészeknek nyújtott előjogok lehetővé teszik,
hogy a kicsi biztonságban legyen.
- Üdvöz légy, Mária, Istennek szent anyja,
kérlek, vigyázz a fiaimra, bárhol legyenek is!
A rózsafüzért kereste a szoknya derekában, de
csak a piszkos ráncokat találta. A tetvetlenítés
során elvesztette a rózsa- füzérjét, és bár Naómi
megígérte, hogy keres másikat, még eddig nem volt
rá alkalma. Anna odanézett a lányra, aki Esther és
ő közte feküdt a priccsen. Már este volt, Naómi
visszajött a Kanadából, és belopózott a 24-es
blokkba, mint nemegyszer korábban is. A görög
zsidókat a 20-as és 21-es blokkba rakták az
oroszokkal együtt, de Naómi szerencsétlen
honfitársai majdnem valamennyien meghaltak vagy
tífuszban, vagy az éhségtől, vagy leromlott
szervezetük egyszerűen felmondta a szolgálatot.
Naómi nem szeretett ott lenni. Mala azon volt,
hogy elintézze az áthelyezését, de ezek a dolgok
nem mentek valami gyorsan, és Naómi addig is náluk
volt, amikor csak tudott. Néha Mala is
csatlakozott hozzájuk, vidáman énekelt németül
vagy lengyelül, sőt, még Naómi anyanyelvén,
görögül is tanult. Lenyűgözték a nyelvek és az
emberek is, azt beszélték, hogy különösen vonzódik
egy Edék Galinski nevű fiatalemberhez, aki
műszerészként az irodában dolgozott.
 - Igaz ez, Mala? - kérdezgette tőle súgva Naómi.
- Valóban udvarlód van?
Mala ilyenkor lebiggyesztette az ajkát, és azt
mondta: - Mintha az ilyesmi lehetséges volna
Auschwitz- Birkenauban.
- De a mosolyából és abból, hogy elpirult,
valamennyien tudták, hogy az ilyesmi igenis
lehetséges, és már ettől is kicsit jobban érezték
magukat.
Az utóbbi időben azonban Naómit kevésbé érdekelte
már Mala románca, és Anna aggódva nézte a lányt.
Fásult lett, és elveszítette korábbi
ruganyosságát, így aztán Anna örült, amikor látta,
mennyire élvezi a zenét. A kezét nyújtotta neki,
és Naómi annyira megszorította, hogy Anna féltette
öreg ízületeit.
- Jól vagy, Naómi? - kérdezte súgva.
A lány elengedte a kezét.
- Anyám valaha hegedült.
- Az én férjem is.
- Hiányzik?
- Minden áldott nap.
- Az jó lehet. - Anna összeráncolta a homlokát,
mire Naómi hozzátette: - Mármint hogy van egy
férjed, aki hiányozhat.
Anna, bár nem volt jó kedve, elmosolyodott: a
görög lány mindig is eredeti módon tekintett a
világra.
 - Szerintem is. Egy nap majd neked is lesz
valakid, Naómi.
- Igen, lesz - felelte az, de közben lesütötte a
szemét.
Anna még beszélgetett volna, de a zenekar épp a
darab végéhez készülődött, és nem illett volna
beszéddel zavarni őket. Anna hátradőlt, és hagyta,
hogy elárassza a zene, amely mintha messzire
röpítette volna; minden alkalmat meg akart
ragadni, hogy egy kicsit jól érezze magát. Amikor
vége lett a nyitánynak, ő is spontán tapsban tört
ki a többiekkel. A csellistára nézett, aki egy
rövid fejbiccentéssel válaszolt. Akkor még él a
baba, de jó, gondolta Anna.
- Sorakozó az ágyak mellett!
Mindenki felugrott, és az ajtót nézte. Az SS-
tisztek esténként általában lopott italokat
kortyolgattak a meleg, kényelmes barakkjukban, még
Kiara is élvezettel hallgatta a zenét.
Feltápászkodott, hogy az érkezőket fogadja, és
Anna szíve összeszorult, amikor felismerte Wolfot
és Meyert, a két SS-tisztet, akik korábban a
Lebensborn- program számára gyűjtötték be a
csecsemőket. Azóta nem látta őket, és azt remélte,
már nem érdeklődnek tovább, de most újra itt
voltak vadászni.
Anna látta azt is, hogy a csellista kilopózik az
ajtón, és hogy legalább egy szemfüles kismama
odakúszik, hogy a kicsit elrejtse. Azoknak
azonban, akiknek az ajtóhoz közel volt az ágyuk,
nem volt menekvés. Kiara és Pfani sorba állították
őket, a csecsemőiket pedig maguk előtt kellett
tartaniuk, mint valami trófeát, hogy válogassanak
belőlük.
- Elég betegesnek néznek ki - mondta a száját
elhúzva Meyer.
- Csodálkozik? - vágta oda valaki, és amikor Anna
fölkapta a fejét, látta, hogy Esther az.
Különös, áttetsző fényben csillogott a szeme, és
egész testében reszketett a dühtől. Akkor már
láthatóan várandós volt, éjjelente álomba ringatta
a babáját, és szívtépő ígéreteket tett neki: -
Vigyázni fogok rád, kicsim. Visszaviszlek a
papához. A csillagokat is lehozom érted, nem erre
a világra, egy jobb világra. - Anna nem kérdezte
tőle, hogy akar szülni, csak átölelte és simogatta
a homlokát, és csodáért fohászkodott magában. De
most nem a sötétben voltak, és ilyenkor hallgatni
kellett volna.
- Esther - súgta neki oda, de a két SS
elválasztotta őket egymástól, nem tudott hát hozzá
szólni anélkül, hogy fel ne hívta volna magukra a
figyelmet. De hiszen Estherre már így is épp
eléggé felfigyeltek.
- Nincs ruhájuk, nincs pelenkájuk, tej sincsen,
hacsak az anyjuk nem tudja szoptatni őket, amit
csak kevesen tudnak, mert a fejadagjukat ágyneműre
és szappanra cserélik, hogy ne haljanak meg a
szülőágyon.
Hauptsturmführer Mayer egy pillantást vetett
Estherre.
- Akkor hát jó, hogy itt vagyunk, és elvisszük
őket. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan
kikerekednek, a rendes német édesanyák majd a
gondjukat viselik - mondta, majd végignézett a
soron. - Mindet elvisszük, kivéve azt ott - tette
hozzá, és egy sötét bőrű orosz kisbabára mutatott,
akinek az anyja majdnem elájult a
megkönnyebbüléstől. Mielőtt a többiek egyáltalán
reagálni tudtak volna, Kiara, Pfani és Wolf már el
is vették tőlük a gyerekeket, kivonultak velük a
kocsihoz, és annyi. Az egyik szegény asszony, aki
még mindig a nehéz szülése után lábadozott, csak
állt ott, és zavartan nézte a két üres kezét. Egy
másik nekidőlt az emeletes ágynak, és elkezdte
lassan, módszeresen kitépni a haját, egy harmadik
meg térdre rogyott, és tört németséggel kérte
vissza a gyerekét.
- Bittel Kérem! Én kis csecsemő. Én baba.
- Az én babám - javította ki Meyer gúnyosan, ám
erre Esther végigrohant a barakkon, és ráugrott a
tiszt hátára, sziszegett, köpködött és a fülébe
sikított. Anna rémülten nézte, ahogy a tiszt
hátranéz; először szórakozott a dolgon, aztán
feldühödött.
- Szedjék le rólam ezt az ostoba libát. Mein
Gott, mi ez itt, állatkert? Minél hamarabb
kiirtjuk ezeket a lényeket, annál jobb. Szállj le
rólam!
Kiara engedelmeskedett, hátrament, és húsos
karjaival lerángatta Esthert Meyer hátáról.
- Teszek róla, hogy büntetést kapjon, Herr
Hauptsturm-führer! - mondja kéjes vigyorral Kiara.
- Úgy legyen. Ezeknek a nőknek fogalmuk sincs
arról, mi a jó nekik.
- Hát az, hogy ne vigyék el a gyerekeinket -
visította Esther, aki még mindig kapálózott Kiara
karjában.
Ekkor Pfani lépett oda, és úgy pofon vágta
Esthert, hogy a szájából kiserkedt a vér, de ő
csak kiköpte. A vörös cseppek megültek Pfani
gesztenyeszín haján, akár a gyöngyök. Meyer
undorral nézett rájuk, már a fegyveréhez nyúlt, ám
akkor az egyik kisbaba felsírt kint a kocsiban,
mire Meyer pislogott egyet, csettintett az ujjával
Wolf felé, és kiment a barakkból.
- Kérlek - szólalt meg Anna, odalépve Esther és
Pfani közé - , nyugodjatok meg.
Hallotta, ahogy az SS-ek autója rekedten felbőg
és elhúz, de Kiara szemének csillogásából látta,
hogy Esther még mindig veszélyben van. Kiara nővér
mindkettejüket gyűlölte, amiért ők vetettek véget
az újszülöttek vízbe fojtási gyakorlatának, és úgy
érezte, eljött a bosszú ideje.
- Ó, én nyugodt vagyok - mondta Kiara, és a
hangja csak úgy sütött a rosszindulattól. - Nagyon
is nyugodt vagyok, és parancsot kaptam. A 41400-
ast meg kell büntetni. Pfani, a korbácsomat! A
nagyot!
Anna látta, hogy Esther szemébe visszatér a
józanság. Még mindig Kiara szorítása ellen
hadakozott, de a kápóknak kijáró fejadagoktól jól
táplált német nő erős volt, és Esthernek esélye
sem volt vele szemben. Pfani odavitte a korbácsot,
az öt hosszú bőrszíj végén gyöngyökkel. Anna még
nem látott nőt, aki túlélte volna a korbácsolást.
- Klara, kérem. Nekünk össze kéne tartanunk.
- Ó, de hiszen összetartunk - bökött a fejével
Pfani felé Klara. Vetkőztesd le és kötözd oda az
ágyhoz!
Pfani letépte Esther blúzát, a gombok
szerteszóródtak az ágyukból rettegve figyelő nők
felé. Annát jeges rémület fogta el látván, hogy
Klara Esther domborodó hasát nézi.
- Klara - könyörgött neki, de hiába.
- Kösd meg, Pfani. Nem, nem így - mondta, majd
elkapta Esthert, és megfordította, hogy szemben
álljon vele. - Így, ni. És látom, ebben az ocsmány
nagy zsidó nőben egy kis ocsmány zsidó van, ettől
olyan tiszteletlen a feljebbvalóival. Ideje, hogy
kiszedjük belőle.
- Ne! - kiáltott fel Esther. Megpróbálta a
kezével védeni a hasát, de Pfani a csontos kezével
elkapta a csuklóját, és egy vékony zsinórral
odakötözte az egyik ágyhoz. Esther próbált
ellenállni, a zsinór bevágódott a bőrébe, de Pfani
csak szorosabbra húzta.
- Na, már nem is annyira tüzes ez a zsidó szuka.
- Kérem, Pfani! Gondolja azt, hogy a maga
gyerekét veszik el.
A prosti szeme egyetlen pillanatra elkomorult, de
aztán a kezével mintha letörölte volna, és nagyot
ütött Esther arcába.
- Fogd be a szád. Mindnyájunkat veszélybe sodorsz
az őrült játszmáiddal, megérdemled, hogy
megleckéztessenek.
Pfani ezzel hátralépett, Kiara pedig fölemelte a
korbácsot, úgy simította meg az öt szíjat, mintha
a kedvenc kígyói lettek volna.
- Ez fájni fog - gügyögte.
- Ne! - kiáltott fel Anna, és Esther elé ugrott.
- Hagyja abba, Kiara, ez őrültség.
- Nővér, az az őrültség, hogy ilyen sokáig
hallgattam rátok. Állj félre, mert te is kapsz!
Azzal lesújtott Anna karjára, akinek a korbács
elszakította a ruháját, és mélyen belevágott a
húsába. Anna felkiáltott fájdalmában, és a földre
rogyott. Kiara kacagva emelte újra a magasba a
korbácsot.
- Elég volt!
Ezúttal Naómi volt az: bátran kilépett, megállt
Anna fölött, és Esthert is takarta.
- Hát te meg ki vagy?
- Nem az a fontos, kápó, hogy ki vagyok, hanem,
hogy mim van.
- Tessék?
Naómi fölemelte a csíkos rabruháját, kilátszott
alóla egy puha selyeming. Lassan felhúzta a
szegélyét, és odadugta Kiara elé, közben
végigsimította a varrás mentén. Kiara mohón
figyelte, ahogy Naómi fúrt egy lyukat, és valami
apró, kemény tárgy csúszott végig a varrás mentén
a tenyerébe. Lépett egyet hátra, majd kinyitotta
az öklét, amelyben egy briliáns csillant meg a
koszos ablakon ferdén besütő, alkonyi nap
fényében. Kiara megnyalta az ajkát.
- Valódi - mondta Naómi. - A Kanadából
liberalizáltam. Valami különleges alkalomra
tartogattam, de Esther különleges valaki, úgyhogy
a magáé lehet, Kiara, ha elengedi Esthert.
Kiara először Esthert nézte, aztán Pfanit, majd a
briliánst. Anna, aki szinte látta, ahogy a nőnek
jár az a mocskos agya, nagy nehezen
feltápászkodott, és odaállt Naómi mellé. Néhányan
kikeltek az ágyból, és odamentek, mintegy
őrségként az értékes ékszer köré. Kiara
felhorkant, majd legyintett.
- Rendben, úgyis nagyon fáradt vagyok. Add ide.
Naómi megrázta a fejét.
- Addig nem, amíg Esther ki nem szabadul.
Kiara morgott, de intett Pfaninak, aki hangos
sóhajtással elkezdte kibogozni a szorosra kötött
csomókat. Kínos csöndben figyelték, míg Esther
végre kiszabadult. Pfani odalökte Naómi felé, aki
a karjába kapta Esthert, majd Kiara lába elé dobta
a briliánst.
- Az a hülye kő a tizedét sem éri annak, amit ez
a csodálatos nő ér - mondta, és miközben Kiara
négykézláb kereste a jussát, az asszonyok
valamennyien a barakk hátsó részébe húzódtak
vissza, és összebújtak az egyik ágyon. Annának
fájt a karja, de Esther megmenekült, és csak ez
számított.
- Nagyszerű voltál, Naómi - mondta és megölelte a
fiatal lányt.
Naómi elhúzódott.
- A megvesztegetés nem igazán nagyszerű dolog.
- De nekem igen - mondta Esther. - Megmentettél,
Naómi. Megmentetted a kisbabámat.
- Nem kell túlzásokba esni, Esther. Egy nap majd
te is megteszed értem ugyanezt.
- Hogy megmentelek?
- Vagy a kisbabámat, ha úgy alakul.
 - A kis... Jaj, Naómi!
Mindketten ránéztek a görög lányra, aki
beleharapott rúzsos ajkába, és hirtelen egészen
kisgyereknek tűnt; annak, aki valójában volt is.
- Mi történt? - kérdezte Anna, de Esther gyorsabb
volt.
- Az a német, akiről azt mondtad, hogy kedves.
Naómi bólintott.
- Megerőszakolt?
- Azt... azt mondta, majd meglátom, hogy megéri
nekem. És valóban, hát nem? Az a sok minden, amit
kaptunk, a fertőtlenítő, a szalma, a briliáns...
Anna Estherre nézett, és a saját rettenetét látta
viszont a fiatalasszony szemében.
- Miattunk csináltad?
Naómi megvonta a vállát.
- Mondtam már, hogy csak semmi dráma. Amúgy sem
volt sok választásom, így aztán kihozhatom belőle
a legtöbbet, hát nem? És, tudjátok, nem is olyan
rémes. Neki nem lenne szabad ezt csinálnia, így
aztán nagyon gyorsan végez.
Mindezt annyira bátran mondta, hogy Annának
összeszorult a szíve. Egy éve Naómi még a
családjával élt Szaloniki-ben, valószínűleg minden
reggel iskolába ment, a ragyogó görög nap sütött
rá, a tenger vidáman köszöntötte. Ez a háború az
egész világon betört minden házba, és gyökerestül
kiszakította az embereket az otthonukból.
 - Meg kellett volna mondanod, Naómi.
Megint a vállvonogatás.
- Miért? Mit tehettetek volna azon kívül, hogy
aggódtok miattam?
Anna odahajolt, és újra megölelte a lányt.
- Veled együtt aggódtunk volna.
Naómi valami fojtott hangot adott ki, félig sóhaj
volt, félig zokogás, aztán összegömbölyödve
odabújt Annához.
- Jó kis balhé volt itt, hát nem?
Annyira nem illettek oda Naómi szavai, hogy Anna
elnevette magát, aztán Naómi, majd Esther is
rázendített, összekapaszkodtak a növekvő
félhomályban, és addig kacagtak, míg a nevetésük
sírásba nem fulladt.

A két lány már elaludt, Anna pedig ébren feküdt

kettejük között, átölelve mindkettőt. Naóminak
vissza kellett volna mennie a saját barakkjába, de
hát ki törődik ezzel? Errefelé olyan könnyen jön
és megy az élet, hogy eggyel többen vagy
kevesebben vannak- e az emeletes ágyon, nem
számított senkinek.
Anna szorosan fogta a lányokat, látta maga előtt
a briliánst a barakk földjén, a porban, ahogy
Kiara mohón utánakap. Az a hülye kő a tizedét sem
éri annak, amit ez a csodálatos nő ér, mondta
Naómi, és mennyire igaza volt! Mindketten fiatalok
voltak, de olyan hihetetlenül bátrak ezen a
félelmetes helyen! Anna érezte, egész öreg testét
elönti a büszkeség. Mindennap hiányzott neki
Bartek és hiányoztak a fiai, de ez e két lány, és
a többiek jelentették most számára a családot, és
ahogy ott feküdt fogadott lányaival a karjaiban,
megesküdött az Istenre, hogy mindent megtesz mint
bába, mint anya és mint barátnő, hogy vigyázzon
rájuk.
 HUSZADIK FEJEZET
1943. SZEPTEMBER

ESTHER
Esther kezével a hasán nekidőlt az ágy szélének,
és kíváncsian nézte, ahogy Pfani a sápadt combját
tetoválja. Kezdett kialakulni a kép, már látszott,
hogy egy életfa, olyan, mint a skandináv
legendákban. A tövénél mókusok és sünök, az ágain
madarak. Esther furcsának tartotta, hogy valaki
tintával szurkálja a bőrét, de az elismerte, hogy
nagyon szép.
- Ügyes vagy.
Pfani meglepve nézett rá.
- Köszönöm - morogta. - Legalább van mit
csinálni, nem igaz?
Esther körülnézett. Vasárnap volt, elvileg
szabadnap, és mivel kint sütött az őszi nap,
mindenki, aki fel tudott kelni az ágyáról,
kihasználta. Pár nappal korábban, amikor a reggeli
sorakozóhoz mentek, a fagy már megcsipkedte a
lábukat, és a régóta bent levők mondogatták, hogy
Birkenauban iszonyatos a tél, így aztán mindenki
megpróbált feltöltődni meleggel, amíg még tudott.
Esther is csak azért ment be, mert kicsit szédült,
és szeretett volna egy kis időre visszavonulni, de
Pfani tetoválótűje fura módon lenyűgözte.
 - Foglalkoztál... márminthogy ez előtt...
művészettel?
- Egy kicsit. Gyerekkoromban rajzolgattam, de
aztán meghalt az anyám, és az otthon, ahova
bedugtak, nem igazán volt oda azért, hogy „buta
képeket rajzolok”.
- Pfani!
Esther a saját és Lea gyerekkorára gondolt.
Szigorúan, de nagy szeretetben nevelték őket. Meg
akarta érinteni a vörös hajú lányt, de Pfani
elhárította az együtt érző gesztust.
- Ez van, így volt. Még szerencse, hogy Madame
Lulu kedvesebb volt.
- Madame Lulu?
- Ő volt a madám a kuplerájban. Tizennégy voltam,
amikor befogadott. Korán érő fajta voltam.
Mindezt egykedvűen, tényként közölte, és
Esthernek igyekeznie kellett eltitkolni, mennyire
meg van botránkozva. Azt tudta, hogy Pfani
prostituáltként van Birkenauban, de valójában soha
nem gondolt bele, hogy miért.
- És ott... ott is rajzoltál?
- Igen, a falakat. Madame Lulu szerette a színes
dolgokat, így aztán nagy tájképeket festettem.
Naplementét, őszi lombokat, trópusi jeleneteket,
ilyesmit. Odavolt a vörösért meg a narancsszínért.
Tudod, ezek olyan... érzékiek.
- Igen, azok.
 Esther elnézte, ahogy Pfani egy lehulló falevelet
rajzol a bőrére. Apró vérgyöngyök serkedtek ki,
amikor beleszúrta a tűt, de mintha észre sem vette
volna. Egyszer csak fölnézett.
- Tudod, én nyolcéves korom óta mindig valamilyen
táborban voltam, de ez a legrosszabb. Bárkinek a
hülye szexuális perverzióit elviselném, csak hogy
kijussak innen.
- Auschwitz 1-ben van egy bordély - hallatszott
az ajtó felől. Esther odakapta a fejét, és látta,
hogy Naómi az.
- Bordély? - kérdezte döbbenten Esther.
Néha hallottak ezt- azt Auschwitz 1- ről, az
eredeti koncentrációs táborról, amit a háború
kezdetén, lengyel napszámosok nyári
szálláshelyéből alakítottak át. Az ottani
parancsnok volt az úr Birkenauban is, és néha
cserélgették az embereket a két tábor közt. A
politikai foglyok az Auschwitz 1-ben voltak, ott
kapott helyet a statáriális bíróság, stílusosan
egy kivégző- fal mellett, de Esther mást nem
tudott róla.
Naómi bólintott.
- Mala beszélt róla a múltkor. A Puff. A
szexuálisan kiéhezett SS-eknek tartják fenn, mert
szegényeknek nem jutott más, akit
megerőszakoljanak, csak mi, koszos zsidók.
Esther odalépett, és átfogta Naómi vállát.
 - Az a te őröd még mindig...?
- Igen. De szerez nekem ennivalót.
- Ez is prostitúció - jegyezte meg Pfani nagy
bölcsen.
- Ez aligha! - tiltakozott Esther, de Pfani nem
figyelt rá. Még egy mókust rajzolt a combjára, és
ahogy Esther elnézte közben, rájött, hogy ez a
mókus az elsővel épp párosodik.
- De Pfani! Hiszen ez örökre rajtad marad!
- És akkor mi van? Az ügyfeleknek tetszeni fog.
- De nem kell oda visszamenned, tudod? A háború
után lesz más lehetőség is...
- A háború után? - kacagott fel Pfani, és
befejezte a hím mókus rajzolását. - Én nem
gondolok arra, mi lesz utána. - Aztán odafordult
Naómihoz. - Azt mondod, Puff? És Auschwitz 1-ben?
Nagyszerű!
Aztán egyszer csak felpattant, és már ott sem
volt, kirohant a barakkból, a tetoválókészletét is
a széken hagyta. Esther csak nézte, de közben nem
a Pfani elméjében született, nevetséges mókusokra
gondolt, hanem arra a rengeteg számra, amit a lány
oly sok csecsemő combjába tetovált. A másvilágra
szánt zsidó csecsemők nem kaptak számot, mint
ahogy azok sem, akiket a germanizációs programba
jelöltek ki, hiszen nekik hibátlanoknak és
kinyomozhatatlanoknak kellett lenniük.
 És akkor Esther fejében megszületett az ötlet. A
keze fején kipróbálta a tollat. Erősebben kellett
nyomni, mint gondolta, de egyszer csak megjelent
egy pici kék pötty a bőrén.
- Esther, hagyd abba!
Naómi odaszaladt, és kikapta Esther kezéből a
tollat, de az mosolyogva nézett rá.
- Imádkozzunk, hogy Pfani bejusson a vágyott
Puffba, Naómi, mert kitaláltam valamit. Elvehetik
tőlünk a babáinkat, de egy nap, ha majd ennek az
egésznek vége, és nem leszünk kerítéssel
körbezárva, megtaláljuk őket.
- Hogyan?
Esther visszavette tőle a tűt, és lerakta a
székre. Régóta először érzett valami reményhez
hasonlót.
- Titkos jelöléssel, drágám, titkos jelöléssel!
- Hogy micsoda?
- Sorra vesszük a Lebensborn- listán szereplő
babákat, és rájuk tetováljuk az anyjuk számát.
Piciben, szépen, hogy a tisztek ne vegyék észre.
És ha majd ennek az egésznek vége, tudni fogjuk
őket azonosítani, megkeressük és hazavisszük őket.
Naómi csodálattal nézett Estherre.
- Hogy te milyen okos vagy!
- Nem, nem okos vagyok, csak mindenre elszánt.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

ESTHER
- Mit csinálsz? - kérdezte visító hangon Kiara.
- Költözöm - felelte Pfani nyugodtan, miközben
felgöngyölte a matracát a földről a kápó
különszobájában.
- Hova költözöl?
Kiara nagy teste összerándult, és megpróbált
Pfani után nyúlni, de a vörös lány elugrott előle,
és elindult végig a barakkon.
Esther megbökte Naómit és Annát. Épp Zofiával
foglalkoztak, egy rémesen sovány lengyel lánnyal,
aki a cserépkemencén vajúdott. A marhavagonok
egész nyáron szállították a nőket a táborba, sokan
voltak várandósak közülük. Akiken már az első
szelekciónál meglátszott a terhesség, azokat
könyörtelenül a halálsorba irányították, de
néhányuknak sikerült eltitkolnia, ők Anna
szülészetére kerültek, együtt azokkal a
szerencsétlen lányokkal, akiket az őrök
erőszakoltak meg.
Sok helyről érkeztek, a legtöbben Oroszországból
és Belorussziából, őket a visszavonuló németek
ejtették fogságba. Nekik legalább volt még egy kis
erejük, de Auschwitzban még a
legegészségesebbeknek sem volt könnyű a szülés.
Szegény Zofia néhány hónappal korábban került a
feloszlatott rejowieci gettóból Birkenauba, és már
a terhessége kezdetén is rosszullétek gyötörték.
Esther odalépett hozzá, hogy megvédje a Pfani után
dühödten masírozó Klárától.
- Hová költözöl, Pfani? Tudod, hogy nem találsz
kápót, aki nálam jobban bánik veled.
- Tudom - mondta Pfani, és vigyorogva hátradobta
a haját. - Megyek a Puffba, puha ágyikó, szép
ruhák, és fürödhetek, amennyit csak akarok.
A nők irigykedve sóhajtoztak.
- Mi az a Puff? - kérdezte Janina, aki akkor ért
oda a blokk kórházi részlegéből.
- Bordély - közölte Naómi. - A nácik számára.
- Ne! - kiáltotta döbbenten Janina Pfaninak. -
Nem mehetsz oda, rád mászik az összes szörnyeteg!
Sőt, beléd mászik.
- És akkor mi van? Nem hallottad? Puha ágyikó,
szép ruhák, és fürödhetek, amennyit csak akarok.
Megéri, azért a kis német virsliért cserébe.
- Nem, Pfani. És mi van a méltóságoddal? A
büszkeségeddel?
A lány gúnyosan mosolygott.
- A méltóságodtól és a büszkeségedtől nyugodtan
meghalhatsz. Ezt már rég megtanultam, de most még
sokkal inkább így van. Megyek.
 - Elhagysz? - sóhajtotta Kiara annyira
kétségbeesve, hogy Esther már majdnem megsajnálta.
Ám akkor eszébe jutott, amikor az ostort fölemelte
az ő várandós hasa fölé, és ez megkeményítette a
szívét.
- Hát persze, hogy elhagylak - kacagott Pfani. -
Mit adtál te nekem, Kiara? Egy kis helyet a
földön, és lehetőséget, hogy elvégezzem helyetted
a piszkos munkát? Kösz, de találj magadnak új
csicskát. Megvan nekem a saját piszkos munkám.
Búcsút intett a 24-es blokknak, és hátra sem
nézett, úgy ment el, az ajtóban a vörös haja
szinte lángolt a lemenő nap fényénél. Mindnyájan
hallották, ahogy felbőg a náci autó motorja, aztán
csönd lett.
- Jaj! - kiáltott fel Zofia, visszazökkentve
ezzel a többieket a saját világukba.
- Nagyon jól csinálod - biztatta Anna kedvesen.
Esther nem volt benne biztos, hogy ez igaz. A
picike Zofia már gyászban érkezett hozzájuk, a
férjét a szeme láttára lőtték agyon, a húgát pedig
egyből a gázkamrába küldték. Még össze sem szedte
magát, így aztán lehet, a vajúdás lesz neki az
utolsó csepp a pohárban. Anna azonban még nem
veszített el szülő nőt, így aztán Esthernek meg
kellett bíznia a barátnője ügyességében,
különösen, hogy neki más dolga akadt. Vigasztalón
megsimogatta Zofiát, majd erőt véve magán odament
Klárához: meg akarta ragadni az alkalmat, amikor a
kegyetlen kápó a leggyengébb.
- Jaj, istenem - mondta kedvesen - , most aztán
ki fogja tetoválni a kisbabákat?
- Tetoválni? - kérdezte Kiara, ködös tekintettel
ránézett Estherre, majd megborzongott. - Én aztán
nem. Irtózom a tűtől.
Esther a tenyerébe mélyesztette a körmét; nagyon
akarta, hogy sikerüljön a terve.
- Én is. Szegény kisbabák! Már a látványától is
kiráz a hideg annak a szerszámnak.
Kiarának résnyire szűkült össze a szeme.
- Igazán? Mi ez a gyengeség, 41400?
- Igen, de...
Kiara a kezébe vette a tetoválószerszámokat, amik
még mindig Pfani üres székén voltak, és odaadta
őket Esthernek.
- Van egy új munkád, zsidó. Még ma este kezdesz.
- Kiara, én...
- Ma este. És csak semmi nyavalygás.
Esther fogta a szerszámokat, és elégedetten
hatalmasat sóhajtott.
- Nem fogok panaszkodni, Klara.
De a kápó addigra már elment, végigdübörgött a
barakkon, és bevágta maga mögött a szobája
ajtaját. A vékony falon áthallatszott a zokogása,
de Esther arcára kiült a mosoly. Sikerült a terve.
 Zofia világra hozta a kisbabáját: picike volt, de
olyan hangosan sírt, mintha kétszer akkora lett
volna. Anna megáldotta, mint minden újszülöttet.
Zofia azt kérte, legyen a neve Oliwia, a húga
után. A nők összegyűltek a szegényes ünnepléshez,
és Zofia egyfolytában csókolgatta a kislány pihés,
szőke haját. Klara kijött a szobájából a baba
hangjára, bár a szeme vörösre volt kisírva, és
tántorgott a snapsztól, ami csak úgy áradt minden
pórusából.
- Látom, egy újabb gyerek a Lebensborn-
programba! Nagyszerű!
Zofia magához szorította Oliwiát.
- Kérem, Klara - dadogta lengyelül. - Ne vegye el
tőlem.
- Beszélj németül, te paraszt. Hálát kéne adnod
az istennek, hogy a gyereked szőke haja megmenti
azt a koszos zsidó életét. És jobb lesz a sorsa,
mint neked.
- Én lenni anya - nyögte ki Zofia hibás
németséggel. - Én adni jó sorsot neki.
- Legfeljebb pár napig - hörögte Klara. - Rajta
van a listámon. Te pedig... - meginogva Estherre
mutatott - .. .nehogy tetováld ezt a gyereket!
Neki makulátlanul kell a Birodalomba mennie.
- Természetesen, Klara.
Klara összehúzta a szemét, és Esther már kezdte
magát átkozni, de a kápó agya szerencsére
túlságosan is zavaros volt ahhoz, hogy bármit
felfogjon, így aztán a nő morogva visszament a
szobájába.
Esther nyelt egyet, és ránézett Zofiára.
- Meg kell csinálnunk - súgta oda neki lengyelül.
- Tetoválni kell.
Zofia bólintott, és könnyes szemmel átadta a
drága kis batyut Esthernek.
- Jelöld meg az én Oliwiámat, és én meg fogom
találni. Egy nap majd megtalálom.
- Úgy lesz, bizony.
Nagyon egyszerűnek hangzott ez így, de amikor
Esther lefektette Oliwiát a kemencére az anyja
mellé, és fogta a tetoválótűt, remegett a keze.
Nem lesz ez így jó, gondolta. Már korábban
megegyeztek, hogy a legjobb hely a megjelölésre a
hónalj, de nagyon picinek kell lennie a számnak,
hogy ne vegyék észre, viszont ahhoz elég
pontosnak, hogy majd valamikor a lehetetlenül
távoli jövőben, amikor megnézhetik, felismerhető
legyen.
Egész este, miközben Anna Zofiát segítette a
vajúdásban, Esther a tetoválást gyakorolta egy, a
barakk elé kitett halott nőn. Gyászos egy munka
volt, de Esther biztos volt benne, hogy a szegény
lélek nem tagadná meg tőlük az élettelen bőrét, ha
tudná, milyen fontos missziót tölt be. Most
azonban, egy élő gyerekkel a keze közt, nagyon más
volt.
- Nem tudom megcsinálni - suttogta.
Anna azonnal ott termett mellette.
- Dehogynem. Meg tudod csinálni, Esther. Bátor
vagy és erős. Oliwiának csak egy pillanatig fog
fájni, viszont így lesz esélye viszontlátni az
anyját, szóval megéri. És ezt te is tudod.
Esther bólintott, nyelt egy nagyot, és a kezébe
vette a tűt. A baba ránézett a kék szemével, ő
pedig egyenesen vissza, és azt képzelte, hogy ez
az ő gyereke. Annának igaza volt, megéri, sőt,
ennél nagyobb áldozatot is megér.
- Bocsáss meg azért, amit most csinálni fogok -
súgta oda a kicsinek - , de esküszöm, egy nap majd
hasznát veszed.
Anna óvatosan fölemelte Oliwia karját, szorosan
fogta a kicsi testét, miközben Esther még egyszer
ellenőrizte Zofia számát: 58 031. Ó, istenem,
gondolta, miért nem lehetne valami ennél
könnyebbet, de aztán maga elé képzelte a számokat
a halott nő karján (amit azóta kivágtak, hogy
elkerüljék a gyanút), és egy nagy levegőt véve
odahajolt a baba fölé. A tű első érintésére Oliwia
meglepetten felsírt, Zofiának elállt a lélegzete,
de aztán megnyugtató szavakat duruzsolt a
kicsinek, amelyek Esthert is megnyugtatták, és a
nyelvét összeharapva bevéste a szép, apró kis
számokat a kislány hónaljába.
- Kész van.
Megkönnyebbülten hátradőlt, Anna pedig
ellenőrizte a számot, és helyesően bólintott.
- Szép lett.
- Ez Birkenauban a szépség? - kérdezte Esther
elszorult szívvel.
- Nem - felelte Anna - , de az ott szép.
Esther odanézett, ahová Anna mutatott. Zofia a
mellére tette a kisbabáját, csókolgatta a
homlokát, miközben a kicsi, a tűszúrást feledve,
rákapott a mellbimbóra. Esther tudta, Annának
igaza van. Elmosolyodott, ha arra a pici jelre
gondolt, amiről csak ők tudnak, és ami majd utat
mutat álmaik tárgya, a jövő felé.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
1943, SZENTESTE

ANNA
- Jól vagy? A baba is, ott bent?
Anna sietősen Járkált fel- alá a szülészeti
barakkban, és mindent megpróbált, hogy valami
érzést csiholjon jéghideg lábába és kezébe,
miközben a várandós anyákat vizsgálta. Elkékült
ujjal hogyan fog segíteni a babáknak világra
jönni? Vágyakozva nézett a barakk teljes hosszán
végigfutó kemencére: nagy volt, hatékony... csak
épp tüzelő nem volt benne. Hetek óta fagypont
alatt volt a hőmérséklet, és már rég elfogyott az
a kevés szén és fa, amiről a nácik úgy gondolták,
elég lesz egész télre.
A helyi lengyel földalatti mozgalom tagjai néha
dobtak át fahasábokat a kerítésen, de hogy össze
tudják szedni, gyorsnak kellett lenni. Márpedig a
24-es barakkban betegek és várandósok voltak,
akiknek így nem sok esélyük maradt. Naómi, aki
hála istennek nem volt terhes, néha el tudott
kapni pár hasábot, vagy fára cserélte a Kanadából
organizált és nagy becsben tartott gyufát, de
Esther hasa már nagyon nagy volt, Anna öreg
csontjai pedig nem bírták a versenyt a táborban
edződött nőkkel. Nyögve dörzsölgette a kezét, hogy
életet leheljen belé. Épp senki sem vajúdott, de
legalább hárman voltak már közel hozzá, és mindig
áldás Jézus születésnapján szülni, így aztán
Annának készen kellett állnia, hogy segédkezni
tudjon.
Kinézett az ablakon, és a fejét csóválta, amikor
a tábort éjjelente bevilágító lámpák éles fényében
látta, hogy hiába csillagos az ég, megint havazik.
Nemsokára itt az esti sorakozó, és ott kell
hagyniuk a barakk mégoly szerény kényelmét is,
hogy kiálljanak a térre, vékony ruhájukat átfújja
a jeges szél. A mezítlábra húzott fapapucs körül
feltorlódott a hó, annyira reszketett mindenki,
hogy Anna megesküdött volna, hallja, ahogy
némelyeknek zörögnek a csontjai. A nácikat ez nem
érdekelte. Aki összeesett, akár holtan, akár csak
eszméletlenül, azokat rádobták a fagyott hullák
kupacára, hogy majd elvigye a halottaskocsi.
Anna és Esther még szerencsések voltak, mert
Naómi organizált nekik pár meleg pulóvert, amit
fölvehettek a rabruhájuk alá, de ami kevés hús
maradt rajtuk, ahhoz fejenként akár öt pulóver sem
lett volna sok. A sors kegyetlen fintoraként a
Kanadában hegyekben álltak a ruhák, amiket még
érkezésükkor loptak el a szerencsétlen foglyoktól,
és ott szortírozták őket, hogy majd
visszaszállítsák a Birodalomba, a németeknek. A
fagyott mezőkön kabát, sapka és zokni nélkül, csak
egy szál rabruhában dolgozó foglyoknak végig
kellett nézniük, ahogy nap mint nap elhaladnak
előttük a bundákkal, gyapjúpulóverekkel, puha
zoknikkal és kesztyűkkel megrakott teherautók -
ráadásul olyanoknak vitték, akiknek úgyis volt már
épp elég ruhájuk. Kegyetlenebb volt ez minden
verésnél, és Anna nem volt benne biztos, kibírják-
e tavaszig.
- Jól vagy? A kicsi jól megvan bent?
Butácska kérdések ezek, gondolta Anna, dühös volt
magára, amiért állandóan ismételgette őket, hiszen
Birkenauban senki sem volt jól, és az utóbbi
időben szinte irigykedve nézte a krematóriumokból
felszálló szürke füstöt: ott legalább biztosan jó
meleg van. Dühösen megrázta magát. Az élet Isten
ajándéka, és ha ő életben tartja, akkor annak oka
van, és neki el kell fogadnia.
Bartektől jött még egy csomag nemrégen, és Anna
tudta, amíg az a vékony szál összeköti őket, neki
harcolnia kell. A csomagban volt kolbász,
összeszáradt, mert ki tudja, mióta állt már a
postán, de mégis, fejedelmi étek volt a sovány
marharépaleves után, amit a tábor vezetősége a
jeges napokra ennivalónak gondolt. Még melengetőbb
volt azonban az a kis üzenet, ami gondosan el volt
rejtve a csomagban: Szeretlek. Volt levél is,
erősen cenzúrázva, pusztán kegyetlenségből, de
Bartek üzenete így is célba ért, az egyetlen szó
ezerszer hatványozódott erővel bírt. Ez volt az az
erő, amit a nácik úgysem értenének meg soha.
Amikor Anna megint kinézett a hóra, arra gondolt,
hogy bármelyik másik évben örömmel vette volna
tudomásul a karácsonyi hóesést, mondván, milyen
szépen mutat a karácsonyi díszekkel és a hatalmas
karácsonyfával a tódzi piactéren. Kacagott volna a
hóembereken a parkokban, és kiment volna a
Widzewskára, hogy elnézze, ahogy a fiai a saját
készítésű szánkón lecsúsznak a domboldalon. Aztán
mind siettek volna haza gőzölgő forralt bort inni,
édes kalácsot enni. Annának a fűszeresen illatos
bor és a sütemény emlékétől összefutott a nyál a
szájában, egy pillanatra mintha otthon lett volna.
Már akkor is tudta, milyen boldog időket él, de
csak Birkenauban tapasztalta meg, mennyire
boldogtalannak lehet lenni.
Nem, nem vagyok az, szólt magára szigorúan, csak
átmenetileg hihetetlenül kényelmetlenül érzem
magam. Csontig hatolt a hideg, és Anna olyan éhes
volt, hogy a következő kenyérhéjon kívül másra nem
is igen tudott gondolni. Állandóan fájt a bordája,
félt, nem is gyógyul fel soha abból, hogy egy
évvel korábban összeverték a kihallgatószobában.
Nagy űr tátongott a lelkében, hiányzott a
családja, de ott volt neki Esther, Naómi, és azok
a nők, akik megfordultak a szülészeti barakkban.
Voltak örömteli pillanatok, de minden mögött ott
volt a veszteség fájdalma. Mindeddig több mint
ezer kisbabát segített a világra, azaz a lágerbe,
és azokon kívül, akiket elvittek „germanizálni”,
mindössze egyetlenegy maradt életben.
A teremtés aktusát még mindig szépnek találta, de
minden szülés keserédes volt. Az erősebb orosz nők
közül néhánynak hetekig is sikerült szoptatnia a
babáját, de amint visszaküldték őket dolgozni, a
kicsik kiszáradtak, éheztek. Folyamatosan sírtak,
mert az anyáknak a barakkban kellett hagyniuk
őket, míg ők értelmetlenül vasutat építettek vagy
téglákat hordtak az egyik helyről a másikra, és a
végén még a legerősebbek is feladták.
Sok anya, aki Anna féltő gondoskodásával túlélte
a szülést, nem bírt megküzdeni azzal a
szívfájdalommal, amit a kisbabája elvesztése
jelentett. Zofia Oliwiáját két nappal a születése
után vitték el. Zofia akkor lefeküdt az ágyra, és
soha többé nem volt hajlandó felkelni. Esther
fogta a kezét, amikor kilehelte szegény megkínzott
lelkét.
Anna féltette Esthert a szüléstől. Mindenkiért
aggódott, akinek ilyen rémes körülmények közt
kellett szülnie, de Esther különleges volt.
Most már a te lányod.
Ó, Uram, fohászkodott magában, adj erőt, hogy
segíthessem a küzdelmében.
 De már tudta, hogy bármilyen nehéz is a szülés,
az igazi harc akkor kezdődik, amikor már
megszületett a baba, és mindennap kérte istent,
tegyen valami karácsonyi csodát Esther
kisbabájával. Egy túlélés adott neki reményt,
amiről tudott. A csellista kisfiát sikerült
kicsempészni a „családi táborba”. Ezt az új
részleget azért hozták létre, hogy itt fogadják be
a theresienstadti gettóból két hónappal azelőtt
érkezőket. Itt együtt maradhattak az anyák a
gyerekeikkel, sőt, néha az apákkal is. Könnyebb
volt a munkájuk, nagyobb fejadagokat kaptak, a
gyerekek pedig ugróköteleztek és karikával
játszottak. Senki sem tudta, miért részesülnek
ilyen kedvezményekben ezek a zsidók, amíg meg nem
jelentek kameráikkal Goebbels sajtos pribékjei
Birkenaunak ebben az idilli részlegében, és a
többi fogoly, arcát a kerítéshez nyomva, meg nem
látta, hogy ezek az emberek azért vannak itt, hogy
a világ felé a láger elfogadható arcát mutassák.
- Ez azt jelenti, hogy a világ legalább
valamennyire érdeklődik irántunk - mondta a mindig
pozitív Mala. - Ám ha közelebbről megnézik,
rájönnek, hogy mi egyáltalán nem így élünk.
De a világban háború dúlt, és az emberek minden
bizonnyal túlságosan el voltak foglalva ahhoz,
hogy lerántsák a leplet a nácik hazug filmjéről.
Mindenesetre senki sem jött, és a többi fogoly
csak irigykedve nézhette a családi tábort, hiszen
az ő viszonylagos privilégiumaik csak gúnyt űztek
a többiek nehéz sorsából. De ha a csellista fia
ott élt, az anyjához közel, akkor talán az Estheré
is bekerülhet oda. Igen halvány reménysugár volt
ez csupán, de akkor is reménysugár, és Anna minden
erejével ragaszkodott hozzá.
Sorakozóra szólították őket, és a szülészeten
fekvők félj aj - dúltak. Janina betegeinek nem
kellett kimenniük, hogy az SS-ek elé álljanak, de
a terhes nőket képeseknek tartották erre, és már
valamennyien szedelőzködtek az emeletes ágyakról,
ahová bezsúfolták őket. A hasuk úgy állt ki, mint
valami hegyvonulat, ahogy szorosan egymáshoz
bújtak meleget keresve.
- Raus, raus! Kifelé! - kiáltotta Irma Grese,
ahogy bedugta szoborszépségű fejét a 24-es
blokkba. - Karácsony van. Meglepetéssel
kedveskedünk nektek.
Senki sem volt lenyűgözve. Birkenauban nem
léteztek kedves meglepetések. Anna nagy nehezen
vonszolta ki magát a védencei után a fagyba.
Esther belekarolt, ő pedig megpróbált
rámosolyogni, de a hópelyhek miatt hamar grimasszá
változott az a mosoly.
- Mit gondolsz, mit csinál most Bartek? - súgta
neki oda Esther.
 Akkoriban ezt játszották. Ha az otthonról
beszélgettek, a szeretteikről, arról, amit
ennének, vagy a kis mindennapi elfoglaltságaikról,
akkor mintha eltávolodtak volna a lágertől, és egy
kicsit legalább normálisnak érezték magukat.
- Kalácsot süt - vágta rá Anna gondolkodás
nélkül. Elképzelte a sütőből épp kihúzott, még
meleg süteményt, amelyen drágakőként csillog a
lekvár.
- Bartek tud sütni?
- Nem sok mindent, de a kalács az egyik. Azt
szokta mondani, hogy ez az ő hozzájárulása a
karácsonyhoz, aztán felköti a kötényemet, és
nekilát. De tudod, Esther, reménytelen eset. Egy
örökkévalóság, míg elkészül, a konyha pedig úszik
a lisztben és a tojásban, de jut a földre meg az
asztalra, sőt, a hajába is.
Anna majdnem nevetett, de a jeges széltől inkább
afféle zokogás jött ki belőle, és szorosabban
fogta Esther karját.
- Egyszer még visszamegyünk, Esther?
- Hát persze - felelte az. - A ti Szent
Miklósotok eljön értünk a szánján, és elvisz
innen.
Naómi furakodott be melléjük.
- Fantasztikus - mondta. - Mindjárt fölteszem a
bort a tűzhelyre.
 Csintalan, gondosan rúzsozott mosolyt küldött
Anna felé, az asszony fölnézett az égre, és hálát
mondott Istennek, amiért elküldte neki ezt a két
nagyszerű fiatal nőt, akik nélkül Birkenau
biztosan elvette volna az életkedvét. Jövő
márciusban ötvennyolc lesz, ha megéri, és néha
csak az akaraterő hajtotta szegény megfáradt
testét.
Az egyetlen fegyverünk az életben maradás,
emlékeztette magát, és igyekezett megállni a lábán
a jeges földön.
- Tessék - szólt neki oda Naómi, és a kezébe
nyomott valamit.
Anna pislogott, eszébe jutott, hogy a zsidóknál
ez a fény ünnepe: iszonyatos irónia ez Birkenau
sötétjében, de maga Naómi épp elég fényt
sugárzott. Anna megérezte ujjai közt a selyem
tapintását, és szinte a lélegzete is elállt. - Egy
bugyi - súgta oda neki Naómi. - Csinos darab.
Valakinek otthon egy vagyonba kerülhetett,
lefogadom, de most senki sem hordja. A csipkével
nem mégy sokra, de a selyem jól tartja a hőt.
- Az isten áldjon meg Naómi - mondta Anna, és
elöntötte az öröm a lány kedvességétől. Ez az,
amibe kapaszkodniuk lehetett. Csak így fogják
tudni itt túlélni. Ez az...
- Látjátok? - kiáltott fel Irma Grese,
félbeszakítva Anna gondolatait. - A karácsonyi
ajándék!
Intett egyet, és a felsorakozott nők legnagyobb
csodálatára valaki a tér közepére egy karácsonyfát
állított, és az SS-őrök ünnepélyesen gyertyát
gyújtogattak az ágain, mintha csak valami falusi
réten gyűltek volna össze karácsonyi énekeket
énekelni. A nők egymásra néztek, nem tudták, mit
is kezdjenek ezzel. Az ajándék paródiája volt ez
persze, sokkal kevésbé hasznos, mint egy tál plusz
leves, de ahogy a gyertyák csillogtak a havas
éjszakában, néhányan felsóhajtottak, és felidézték
a boldogabb időket.
Anna arra a három évvel korábbi, baljós
karácsonyra gondolt, amikor Bartekkel és a fiúkkal
leszedték a karácsonyi vacsorájukat az asztalról,
és átvitték a város végébe, a szegény zsidóknak a
gettóba. Aznap fogadalmat is tettek, hogy nem
vonulnak vissza a biztonságba, hanem kiállnak
embertársaikért. Tudták, hogy ez a helyes, de azt
biztosan nem tudták, mivel jár majd mindez. Vajon
ha tudták volna, másképp cselekednek? Anna
remélte, hogy nem - de ha csak egyetlen éjszakát
is eltöltött volna ezen a helyen, az talán elvette
volna minden hitét és bátorságát, hogy arra az
útra lépjen, ami őt idehozta.
- Boldog karácsonyt! - rikkantotta el magát Irma
Grese vidáman, és fel- alá járkált előttük
hatalmas télikabátjában, bélelt csizmájában. -
Különösen nektek, drágalátos zsidók. Ez hiányzott
az életetekből, nem? Nem láttátok a jeleket. De
semmi baj, a keresztények is félreértették. Még
mindig azt hiszitek, hogy van isten? - Megállt, és
a levegőbe bökött a botjával. - Nincs isten. Mi
egyedül vagyunk a földön, és az erősebb fog
győzni. Mi fogunk győzni.
Hátradobta aranyszínű haját, és úgy nevetett,
mint valami elátkozott angyal, aztán odament a
fához, és felhúzta az alatta levő lepedőt. Páran
irigykedve nézték, de akkor meglátták azt a
borzalmat. A halomba rakott holttesteket a
csillogó fa alatt. A tetején levők perverz módon
át is voltak kötve vörös szalagokkal.
- Ajándék nektek, tőlünk - sivította Irma.
A többi SS-szel együtt röhögtek az ocsmány
tréfán, és nézték a halott társaik előtt reszkető
foglyokat. Anna érezte, ahogy gyűlik fel benne a
harag. Felidézte, amikor Esther a körmével
nekiment az SS-eknek. Ő is legszívesebben ugyanígy
tett volna ezzel a gonosz nővel, aki nem a saját
erejéből került mindannyiuk fölé, hanem azért,
mert puskák, tankok és a gonosz egész serege ott
állt mögötte.
És akkor Anna rázendített a Csendes éjre. A fiai
szerint nem volt valami remek énekes, de hát baj
az? A többi fogoly ránézett, eleinte rettegve,
majd ahogy Anna belekezdett a második strófába,
mások is csatlakoztak hozzá, először
bizonytalanul, majd egyre határozottabban. Még a
zsidó nők is énekeltek, nem mindenki tudta ugyan a
szöveget, de a hangjuk felszállt a tábor fölé. A
karácsonyi gyertyáknak énekeltek, nem az alatta
fekvő holttesteknek.
A nácik topogtak, forgolódtak, Grese szeme
összeszűkült, de az ének mintha lefagyasztotta
volna őket, senki sem emelte föl a fegyverét. A
zene szárnyalt a csontsoványra éhezte- tett nők
fölött, kifejezve emberségüket, összetartozásukat,
és azt, hogy nem hajlandók lefeküdni és meghalni a
náci rezsim mocskában. Anna érezte, ahogy a szíve
végre friss, meleg vért pumpál fagyott ujjaiba.
Érezte Naómi selyemingének és Esther karjának a
melegét. Érezte, hogy Bartek valahonnan Varsóból
mosolyog rá, és éppen azon vannak a társaival,
hogy mielőbb vége legyen ennek a nyomorúságnak.
Az egyetlen fegyverünk az életben maradás.
Az ének a vége felé közeledett, és az utolsó
hangoknál Anna szerette volna, ha tovább tart, ha
ott marad békességben velük, ám akkor Irma Grese
odalépett, és megrázta a fát, úgy, hogy a gyertyák
beestek az ágak közé, és az egész fa lángra
kapott. A foglyok során végighullámzott a
döbbenet, Esther Anna mellett felkiáltott.
- Nem is olyan rémes ez - mondta neki Naómi. -
Legalább. .. Jaj, ne!
 Karon ragadta Annát, és lemutatott a földre.
Esther lába között valami tócsa gőzölgött a havon.
Anna nagy levegőt vett.
- Pszt! - szólt Naóminak, és még szorosabban
fogta Esther karját.
Ahogy a foglyokat visszaengedték a barakkjukba,
sietve betámogatták Esthert a 24-es blokkba.
Miután az SS-ek visszavonultak a meleg szobáikba a
karácsonyi vacsora mellé, a bátrabbak odamentek az
égő fához, és összeszedtek néhány ágat a
kályhájukba. Naómi vezette a csapatot, és még a
legelőrehaladottabb terhesek is mentek vele,
megpróbáltak egy kis meleget csinálni annak a
nőnek, aki oly sokuk szülésénél segített nekik, és
akinek most jött el az ideje. A még égő
fenyőgallyakat a tűzre rakták a barakk szülészeti
részében, és ahogy Esther fájásai sűrűsödtek, a
tégla is kezdett átmelegedni. Nem volt valami sok,
csak épp egy kis melegség a fagyban, de betakarták
Esthert, aki két fájás között meg tudott pihenni.
A többiek mind odagyűltek köré, és valaki
folytatta az éneklést, így aztán Esther a lágy
dallamra, békességben, szeretettől körülvéve
vajúdott.
De szegényke hiába volt fiatal, annyira sovány
volt és gyenge, hogy elhúzódott a vajúdás, a tűz
is kialudt, és a többiek is nyugovóra tértek. Anna
és Naómi vele virrasztottak, szóval tartották,
masszírozták a derekát, bátorították. Anna
előszedte a Bartektől kapott kolbász utolsó
darabkáját a rejtekhelyéről, és Esther hálásan
szopogatta, ahogy erősödtek a görcsei. Elérkezett
a reggeli sorakozó, és kénytelenek voltak kimenni,
de karácsony napja volt, legalábbis az SS számára,
és a tiszthelyettes úgy döntött, hogy fél órán
belül már valamennyien visszatérhettek a helyükre.
Korábban Annának is ki kellett mennie, miközben a
nők ott vajúdtak, és félelmükben nem mertek
kiabálni, nehogy még több fájdalmat okozzon nekik
az SS-ek gumibotja. Az egyik nő meg is szült
sorakozó alatt, a baba kiesett a sárba, de az
anyát megverték, mert le mert hajolni és a karjába
venni a kicsit. Az a szülés is iszonyatos volt, de
az Estheré maga a pokol.
- Már nem tart sokáig - ígérte neki Anna, aki
lassan visszakísérte a kemencéhez. - Már majdnem
teljes a tágulás. Nemsokára itt a baba.
- Nem akarom.
- Micsoda?
- Nem akarom, hogy kijöjjön. Azt akarom, hogy
bennem maradjon. Hogy velem legyen - mondta Esther
izzó tűzzel a szemében. Alig bírta már elviselni a
fájásokat, de meglepő erővel kapaszkodott Annába.
- Segíts, Anna, hogy bennem maradjon. Hogy
biztonságban lehessen.
 - Ez az egyetlen dolog, amit nem tudok megtenni,
drágám. A baba látni akar téged, és nekünk
segíteni kell, hogy a karjaidban tarthasd.
- Nem elég erős a karom.
- Dehogynem - biztatta Anna.
Anna nem a karját féltette Esthernek, hanem a
lelkét. De eljött az ideje, és mint őelötte nők
millióinak, neki sem volt más választása, mint
együtt dolgozni a fájásokkal, és világra hozni a
gyermekét.
- Nyomj, Esther, nyomj erősen!
Esther lehunyta a szemét, szinte már sírt a
félelemtől.
- Mama - nyöszörögte - , Lea!
Anna is majdnem elsírta magát a szegény lány
miatt, aki oly távol volt mindazoktól, akiknek
ebben a fontos időszakban mellette kellett volna
lenniük, de megjelent Naómi: az ünnepre való
tekintettel két teljes napra elengedték a
Kanadából.
- Itt vagyunk, Esther - mondta. - Itt van Anna,
és én is itt vagyok veled - azzal megfogta Esther
mindkét kezét, és a saját vállára tette, a
homlokát pedig az Estheréhez szorította. - Gyere,
csináljuk együtt! Nyomjál!
Esther kinyitotta a szemét, és mélyen belenézve
Naómi szemébe bólintott. Aztán egy nagy levegőt
vett, és teljes erőből nyomott.
 - Jön már! - kiáltotta Anna. - Még egyet, Esther!
Jön a baba!
Anna csak azért fohászkodott, hogy a szülésnek ez
a fázisa ne tartson túl sokáig, mert Esthernek már
ugyancsak fogyóban volt az ereje, de a baba
szerencsére nagyon meg akart születni, és
mindössze két nyomásra már kint is volt a feje.
- Itt a kicsi, Esther! Még egy utolsót!
Esther nagy üvöltéssel nekidőlt Naóminak,
miközben a többi nő biztató szavakat kiáltozott
neki. És akkor egyszer csak ott volt Anna kezében
az apró, tökéletes kislány. Anna öreg csontjai nem
fáztak többé.
- Megcsináltad, Esther! Kislányod van, gyönyörű
szép kicsi lányod.
Esther nekidőlt a kemencének, Naómi pedig úgy
guggolt alá, hogy párnául szolgáljon Esther
számára, miközben Anna elvágta az egyetlen
szerszámukkal, egy körömollóval a köldökzsinórt,
majd a babát Esther karjába tette.
- Kislányom van - pihegte Esther.
- Született épp... - kezdett bele Anna, de aztán
elnémult, mert arra gondolt, hogy a karácsony
napja nem valószínű, hogy jelent valamit a zsidó
kismamának. Ő azonban köszönetét mondott az Úrnak,
hogy épp Jézus születésének napján látta meg a
kicsi a napvilágot, és még ezerszer kérte, hogy
segítsen itt is tartani.
 - Hogy fogod hívni, Esther?
- Filipának - vágta rá habozás nélkül Esther. -
Filipa Ruth lesz a neve.
- Tökéletes név - felelte Anna, majd lehajolt,
látszólag azért, hogy a méhlepényt ellássa, de
valójában könnyekben tört ki, és belesírt Esther
szoknyájába.
Filipa Ruth. A név egy zokogás Esther elveszített
anyjáért, és a férjéért, Filipért, aki
remélhetőleg még mindig harcol valahol a távolban.
Anna imádkozott, bárcsak mindketten meghallanák.
Esther a kicsi pelyhes haját simogatta és halkan
suttogott neki. Minden félelme elmúlt az anyaság
csodájától, minden hideg megszűnt a szeretet
melegében, és ez a látvány egyszerre volt csodás
és riasztó. A kétnapos „ünnep” legalább addig
távol tartja az SS-tiszteket a 24-es blokktól, de
Anna tudta, visszajönnek. És amint visszajönnek, a
hideg és a fájdalom is újult erővel támad majd.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
1943. DECEMBER 27.

ESTHER
- Jól van, jól van, édesem. Itt van anya. Itt
biztonságban vagy.
Esther csókot lehelt Filippa fejecskéjére, és
elnézte, ahogy a baba az álmossága ellenére
igyekszik nyitva tartani a szemét, hogy őt
nézhesse. Esther azzal a pillantással mintha az
összes szeretetét át akarta volna adni, azokra az
időkre, amikor majd...
Nem, még csak gondolni sem akart rá. Volt két
csodás napja a lányával. Volt egy kis teje is, és
ahogy a szülés híre elterjedt a táborban, sok nő
jött át a 24-es blokkba a saját fejadagja egy
részével. Kis falatok voltak, de nekik majdnem az
egész vacsorájuk. Olyan anyák hoztak neki enni,
akiknek Esther segített megszülni a kisbabájukat,
és bár Esther megpróbálta visszautasítani,
beleerőltették a kenyérhéjat meg a kis margarin-
és répadarabokat.
- Tápláld csak, Esther! Tápláld és szeresd, amíg
megteheted.
Az utolsó szavak voltak az üröm az örömben, annak
a baljós tudata, hogy ez nem fog tartani, nem
tarthat tovább. Egyik anyánál sem volt ott a
gyereke, de mindegyikük azt mondta Esthernek, hogy
a gyerekükkel töltött pár nap reményt adott nekik,
és hitet abban, hogy a táborban uralkodó fájdalom
és félelem ellenére a világ jó. Filipával a
karjaiban Esther most megértette ezt. A keserves
lét elhalványult a pici lányból áradó fény
mellett, és Esther fürdőit benne, bár a sötét
árnyak már gyülekeztek.
- Mi vagyunk ketten, Pippa - suttogta Esther; a
beceneve egyrészt az apjára utalt, másrészt arra,
hogy neki saját, külön egyénisége van. - Bármit
tesznek is velünk, bárhová kényszerítenek is,
olyan szoros a mi kapcsolatunk, mintha még mindig
a köldökzsinór kötne össze. Újra együtt leszünk,
igen.
Pippának lecsukódott a szeme, de apró ujjaival
megszorította az anyjáét, mintha értené, milyen
szorosan kell egymásba kapaszkodniuk ebben a
gonosz világban. Esther csak ült ott, szinte itta
a látványt. Megesküdött volna, hogy a kicsi az
apjára hasonlít, már ott volt az összeszorított
szájacskája bal oldalán az a kis gödröcske. Esther
azért fohászkodott, hogy ez azt jelentse, boldog
élete lesz.
- Szeretlek, drágaságom - suttogta neki, de
közben idegesen oda- odapillantott az ajtóra, ahol
Kiara már ott settenkedett, azt várva, hogy Wolf
és Meyer felbukkanjon az ajándékokkal, amiket neki
visznek a mások gyerekeiért cserébe.
A kápó valamennyire magához tért az előző napi
üveg vodka után, és úgy bámulta Pippát, mint
valami mesebeli gonosz boszorkány.
- Milyen helyes kis darab ez, 41400-as! Kiköpött
apja, gondolom. - Ez szíven ütötte Esthert, épp
úgy, ahogy Kiara szánta, de Esther nem volt
hajlandó fölkelni az ágyból. Kiara akkor azonban
olyan közel hajolt, hogy egy savanyú, bűzös
vodkacsöpp épp Esther arcán landolt. - És olyan
szép szőke a haja - mondta, majd kacagva
hozzátette: - Fölveszem a listámra.
- Ne, Kiara, kérem!
Anna korábban már említette, hogy a csellista
lány fia remekül érzi magát a családi táborban.
Ott erős karú és tej tői duzzadó mellű anyák
voltak: ők életben tudnák tartani Pippát, amíg
vége nem lesz a háborúnak, gondolta Esther. Ugyan
belesajdult a szíve, ha arra gondolt, hogy egy
másik anya táplálja az ő gyerekét, mégis: jobb,
mintha meghalna. Mala titokban próbálkozott,
hogyan lehetne átvinni oda, de ha Wolf és Meyer
előbb érnek oda érte, kútba esik a terv.
- Ne? - kiáltott fel tettetett meglepődéssel a
kápó. - Inkább azt akarod, hogy belefojtsam egy
vödör vízbe?
- Nem!
 Esther magához szorította Pippát, és Kiara
felröhögött.
- Én sem gondoltam komolyan. A tisztek nagyon meg
lesznek elégedve. Bármelyik nap jöhetnek, tudod,
és ez a szépség tökéletes újévi ajándék lesz egy
helyes fiatal párnak. Nem gondolod? Jól fog
kezdődni számukra az 1944-es év.
Szinte lehetetlen volt erre nem reagálni, és csak
a karjaiban tartott kisbaba akadályozta meg
Esthert, hogy ne vesse rá magát az ocsmány nőre.
- Magában semmi együttérzés nincs, Kiara? -
kérdezte, de az csak megvonta a vállát.
- Nincs. Lehet, hogy volt valamikor, de az már
rég elmúlt, és hála az égnek, hogy így van. Itt
semmire sem lehet menni együttérzéssel.
- No, ebben téved - szűrte a foga közt Esther, és
Anna meg Naómi is odaállt mögé. - Lehet, hogy a
gyűlölet fényesen lángol, de a szeretet tovább ég.
- Akkor, gondolom, tovább is fog fájni, ha majd ő
is elmegy - vágta oda Kiara, és már ott sem volt:
ment fölírni Pippát a listájára, és ezzel arra
ítélni, hogy elragadják Esthertől.
- Meg kell tennünk, szívem - mondta Esther alvó
kisbabájának. - Anyának most meg kell téged
jelölnie, azért, hogy megtalálhasson, és újra a
karjába vehessen egy nap majd. Bármekkora leszel
is.
 Esther felzokogott a kopár, üres, kietlen
hónapokra, sőt, lehet, hogy évekre gondolva, ami a
lánya nélkül vár rá, de ha beletetoválja Pippa
hónaljába a számát, azzal egy kis reményt kap egy
fényesebb jövőre. Itt az idő.
- Anna - szólt rekedten.
Anna épp egy anyát vizsgált, aki jócskán
túlhordta a babáját, napról napra nagyobb lett a
hasa.
- Szóltál, Esther?
- Megfognád egy kicsit Pippát?
Anna egy hosszú pillanatig nézte, majd bólintott.
Megnyugtatásul megsimogatta a szülő nőt, és
odalépett átvenni Pippát, hogy Esther fel tudjon
tápászkodni az ágyáról. A kicsi nélkül még az a
pár pillanat is kínkeserves volt, el sem tudta
képzelni azt a tátongó űrt, ami majd a helyén
keletkezik, ha végleg elviszik a 24-es blokkból.
Remegő lábbal nyúlt oda a tetoválótűért. Igazából
már föl kellett volna kelnie, és újra ellátnia az
ápolónői feladatait. Sok szerencsétlen anyát a
szülés másnapján már visszaküldték dolgozni a
gazdaságba, a vér végigfolyt a lábszárukon, de
mivel Anna és Janina állították össze a
munkabeosztást, őt még kímélték. Egy feladata volt
azonban, ami alól nem tudott kibújni.
Intett a fejével Annának, aki óvatosan fölemelte
Pippa pici karját, hogy kilátszódjék a hónalj
puha, rejtett hajlata. Esther ránézett a saját,
durván bevésett számára, és visszanyelte a
könnyeit. Tudta, a lehető legjobban kell
végrehajtania a feladatát. Az ajkába harapott, és
ellenőrizte a tintát a tűben, majd odanyomta Pippa
bőréhez. A szúrásra a kicsi meglepetten kinyitotta
a szemét, és felkiáltott.
- Jól van, jól - vigasztalta Esther. - Nem tart
soká. De megéri. Ettől leszel igazán az enyém.
Ez persze butaság volt, amit mániákusan
hajtogatott, de csak mondta, mondta, miközben erőt
véve magán beírta az összes számot: 41400. A két
00 olyan volt, mint Pippa ér tétlen szempárja,
ahogy méltatlankodva ránéz, de a számokat legalább
könnyű volt leírni, kész is lett vele hamar. Az
inge legtisztább csücskével letörölte a kicsi
kiserkedő vérét, aztán megint a szívéhez
szorította Pippát.
- Bocsáss meg, kicsim, kérlek, bocsáss meg.
Pippa elaludt, már meg is bocsátott. Esther úgy
érezte, meghasad a szíve, ha arra gondolt, hogy az
ő kislányának a gondjai csak most kezdődnek.

Két nappal később tolakodó motorbúgással, majd

csizmacsattogással meg is érkeztek a 24-es
blokkhoz. Hideg fuvallat töltötte be a barakkot,
ahogy beléptek, Esther szívét is jeges marok
szorította össze. A szegény asszony a túlhordott
terhességgel épp vajúdott, de visszabújt az
emeletes ágy mélyére, és inkább a fát rágta
kínjában, csak el tudjon bújni a náci piócák elől.
Esthernek nem volt esélye: a neve nagy betűkkel
volt odaírva három anyáéval együtt Kiara
listájára, ott kellett állniuk, miközben a marcona
tisztek úgy nézegették a gyerekeiket, mint a
gyümölcsöt szokás a piacon.
Esther megpróbált volna nemet mondani, hogy
legyen esélye, ha mégoly halvány is, átcsempészni
a babát a családi tábor viszonylagos biztonságába,
de Wolf riasztó mosolya elbátortalanította.
- Nem rossz - mondta a tiszt, és Estherre nézett,
és ahogy felismerte, ravasz mosolyra húzódott a
szája. - No nézd csak, ki ez?! A vadmacska! Öröm
lesz megszelídíteni a kiscicádat. Add csak ide!
Megragadta Pippát, és Esther mintha nagyítón
keresztül látta volna őket.
Wolf bőre egészségesen fénylett, az ereiben bőven
folyt a vér, a körme ki volt fényezve, bár úgy
nézett ki, mintha gonosz karmai lettek volna.
- Ne bántsa! - jajdult fel a lány.
- Miért bántanám? - kacagott fel Wolf. - Jó
leánya lesz a Birodalomnak.
- Ő az én lányom - jajdult fel Esther. - Kérem,
hadd tartsam meg! Hadd menjek magukkal! Majd én
dajkálom. Egyetlen szót sem fogok szólni,
megígérem! Hagyom, hogy...
 - Te?! - vágott közbe a nő. - Miért engednénk be
téged egy rendes német otthonba, te zsidó? Örülj,
hogy a gyereked megkapja ezt a lehetőséget, de ha
nem tetszik, ha nem vagy hálás, eltehetjük láb
alól. Van még ott, ahonnan ez jött.
Esther egész testében reszketett, és csak az
adott neki erőt elengedni a kisbabáját, hogy Anna
finoman a vállára tette a kezét. Lehajolt, hogy
csókot adjon Pippa csöpp fejére, de addigra már
elvették tőle. Esther megtántorodott.
- Jobb dolga lesz nélküled - mondta a nő, aztán
már el is ment, és vele együtt a baba is.
Esther térdre esett a barakk jeges földpadlóján,
beletúrt a hajába, és csak zokogott. Biztos volt
benne, hogy a kisbabájának nem lesz jobb dolga
nélküle, és abban is, hogy ő a kicsi nélkül akár
teljesen szét is eshet. Ekkor azonban meleg karok
ölelték át, valaki ringatta, simogatta a szőke
tüskehaját, és szeretetteljes szavakat sugdosott a
fülébe.
- Anya - motyogta, és érezte, hogy valaki
megcsókolja a fejét.
- Veled vagyok, Esther. Veled vagyok, és ez
mindig így lesz, Ne feledd, az egyetlen fegyverünk
az életben maradás, ahhoz pedig szeretnünk kell és
adnunk, és, sajnos, néha bántanunk is.
Esther bólintott, és hagyta, hogy elvigyék onnan,
és addig ringassák, amíg a fájdalom egyenletesen
szét nem oszlott összetört testében, és már nem
csak a szíve helyén égetett hatalmas lyukat.
Minden porcikája fájt az ellopott kisbabája után,
de tudta, valahogy tovább kell harcolnia, és
imádkoznia azért, hogy egy nap majd megtalálja
Filipet, és együtt megkeressék Pippát, és akkor
majd újra egy család lesznek. Kétségbeesett remény
volt, de csak ez maradt neki, és tudta, minden
átkozott napon, ami rá vár, ragaszkodni fog ehhez
a reményhez.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
1944. JÚNIUS 24.

ANNA
Anna ropogó derékkal fölemelte a rozsdás vödröt,
megfordult, és elindult, hogy bevigye a vizet a
24-es blokkba. Általában Esther vagy Janina dolga
volt a vízhordás Anna helyett is, de mivel a
táborban dühöngött a tífuszjárvány, ők el voltak
foglalva a haldoklókkal. Anna végignézett a hosszú
úton, amit a perzselő hőségben meg kellett tennie,
és az egész teste tiltakozott. Döbbenetes volt
azonban, mit el nem bír az ember. És Anna a
Birkenauban töltött másfél év alatt ezt ugyancsak
megtapasztalta. Valójában akár inspiráló is
lehetett volna a végtelen szenvedés ellenére is a
kitartás, de az asszony már kezdte inkább
nevetségesnek találni.
Arra gondolt, lehet, hogy már nem egészen ép az
elméje. Oly régóta tartott már a hőség, és a bőre
annyira vékony volt, hogy megesküdött volna rá, a
belső szerveit éri a nap, ha csak a legrövidebb
időre is kimegy. Hálásnak kellett volna lennie,
hogy nem a földeken dolgoztatták, de hálát,
csakúgy, mint lelkesedést, nem volt könnyű érezni
akkoriban. Mindennap világra segített csecsemőket,
akik szerencsések voltak, ha az első hetüket
túlélték a táborban. A munkája során naponta
lépkedett hullákon, mindennap jöttek a vonatok
Birkenauba, az új rámpa tanúskodott a német
gyilkológépezet hatékonyságáról, és megrázta a 24-
es blokk falait, mintha csak figyelmeztetne: a
fedél a fejed fölött ingatag, a védelmed hiányos,
te lehetsz a következő.
És mit számítana az?
Anna húsvét óta nem kapott csomagot Bartektől.
Ennek számos oka lehetett, de Mala nagyon figyelt,
úgyhogy Anna tudta, a csomagokat nem itt,
Birkenauban tartóztatják föl. És ez azt jelenti,
hogy vagy valahol másutt, vagy Bartek nem küldött
csomagot. És ha nem küldött csomagot...
Anna lerakta a vödröt, nehezen szedte a levegőt.
Mindig is büszke volt az erejére, arra, hogy kevés
alvás mellett is keményen tud dolgozni, és jó
egészségnek örvend, de Birkenau mindettől
megfosztotta. Még mindig keményen dolgozott és
keveset aludt, legalábbis sokakhoz képest a
lágerben, de öregedő teste lassan kimerült. Legyen
már vége ennek, gondolta.
Kinyújtózott, és az eget kémlelte, repülőgépekért
fohászkodott. Azt beszélték, hogy a szövetségesek
megtámadták Európát. A férfiak táborában valaki
titokban összerakott egy rádiót, amivel be tudta
fogni a BBC- t. Naómi a Kanadában is hallott
erről, de senki sem tudta, igaz- e. Még azt sem
tudták, az igazi BBC adását hallották- e, de az
őrök egyre feszültebb viselkedése arra utalt, hogy
valami lehet a dologban.
Szinte túl nehéz volt elviselni a reményt, a
foglyok állandóan az eget nézték, azt remélve,
hogy a napi ezer eltávozott lélek füstjén át
megláthatnak egy szövetséges gépet. Mindenki
szerette volna elsőként észrevenni, és azt is
meglátni, hogy a krematórium maga kap lángra, hogy
az ejtőernyősök egyszer csak leszállnak valahogy,
és kilövik a SS-eket az őrtornyokból. Lehet, túl
sok háborús filmet láttak a moziban, még akkor,
amikor a mozi volt az életük része, nem a
patkányok, tetvek és a végtelen sorok a romlott
levesért.
- Ha a jövő hónapban jönnek - mondta Esther
néhány napja - , Pippa csak hat hónapos lesz.
Talán még emlékszik rám. Szerinted emlékezne,
Anna? Megismerne?
- Hát persze - felelte az asszony. - Egy kisbaba
mindig megismeri az anyját.
Annának fogalma sem volt, hogy ez igaz- e.
Kételkedett benne, de tudta, Esther sem hiszi
igazán. A lány okos, épp elég okos ahhoz, hogy
tudja, melyik igazságokat kell figyelmen kívül
hagyni ahhoz, hogy legalább félig épelméjű
maradhasson az ember. Ennek az embert próbáló
1944-es évnek az első két hónapjában Esther
állandóan járt a kerítéshez, nem azért, hogy az
újonnan érkezők végtelen sorát nézze, hanem
távolabb, a családi tábort, ahová, néhány rövid
napig azt remélték, Pippa is bekerülhet majd.
És akkor márciusban, a nácik által olyannyira
kedvelt egyik rajtaütésszerű akció során az egész
tábort kiürítették, és elindították a
krematóriumba. Hallották a csellista jajgatását,
és tudták: a legrosszabb is megtörtént. A fia
kilenc teljes hónapig túlélte Birkenaut, de már
vége. Esther elment a kerítéstől, és pár napig
csak szédülten bolyongott, mintha a lányával
együtt kiszakítottak volna egy darabot belőle.
Az egyetlen dolog, ami valami életet lehelt belé,
az szegény Naómi növekvő hasa volt. A lány
terhessége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor
Birkenau határában virágba borultak a fák. Naómi
nem émelygett, hihetetlen energiája alig csökkent,
és Anna szégyellte, de ő sem vette észre a lány
állapotát, csak akkor tudta meg, amikor Naómi két
héttel korábban elpanaszolta: valami remegést érez
a gyomrában. A vizsgálat megállapította, hogy már
vagy öt hónapos terhes, és a német tiszt,
megrettenve a hírtől, másnap elzavarta. Anna
megkönnyebbült, de Naómit nagyon megviselte a
szakítás.
 - Nem mintha kedveltem volna - mondta Esthernek
az éjszaka sötétjében, mert akkoriban rendszeresen
a barakkjukban aludt - , csak épp jó volt, hogy
van mellettem valaki.
- Mi vagyunk melletted - mondta neki Anna élesen,
de a lány törékenyebb volt, mint amit elárult
magáról, így Anna megpróbált rá jobban
odafigyelni.
Tudta, hogy Naómi a német iránti felemás érzéseit
mind a hasában levő gyerekre vitte át, de mivel az
apa klasszikusan szőke árja volt, Kiara már
jelentette a még meg sem született gyereket a
Lebensborn- program tisztjeinek mint
„germanizálásra kijelölt személyt”. Akkoriban Wolf
és Meyer egyre gyakrabban mentek a táborba, néha
akár hetente is, és Kiara rutinosan hízelgett
nekik. Anna látta, ahogy mohó kezébe csúsztatják
az üvegeket, és tudta, hogy Birkenau elvetemült
világában az apró új életeket vodkáért adják-
veszik. Az egyetlen reményük arra, hogy Naómi
babája elkerüli az Estherének a sorsát, az volt,
hogy a tábort még a szülés előtt felszabadítják.
Még áprilisban történt, hogy két szlovák
megszökött, miután hónapokon át gyűjtötték a
gyilkosságok bizonyítékait Birkenauban. A
bátrabbak az egész lágerből segítettek nekik,
ahogy tudtak. A krematóriumban a Sonder-
kommandósok másolatokat készítettek a gázkamrák
nyilvántartásairól, és ellopták a vöröskeresztes
autókban érkező gáztartályok címkéit, valaki még
fotót is készített, hogy átadja a szlovákoknak.
Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler három napon át
rejtőzött a láger szélén levő farakásban, ennyi
időt szántak ugyanis az őrök a szökevények
keresésére. Az egész tábor lélegzetvisszafojtva
várta a híreket, hogy sikerült, és nagy volt az
öröm, amikor megjött, azaz inkább amikor látták,
hogy nem hajtják őket vissza a táborba a nyilvános
kivégzésre, mint a többieket, akik korábban szökni
próbáltak. A munkabrigádokban, az ételosztásnál a
sorban és a latrinánál az emberek azt suttogták,
hogy amint a két férfi átnyújtja a bizonyítékokat,
a szövetségesek azonnal ott teremnek. Sokáig nem
történt semmi, ám az előző hónapban észrevették,
hogy repülők köröznek a tábor fölött. Amerikai
repülők. Valaki megesküdött rá, hogy kamerát is
látott, és akkor újra izgatottan pusmogott
mindenki Birkenauban, de még mindig semmi sem
történt.
Azóta újabb két férfinak sikerült megszöknie.
Mala átment a 24-es blokkba, és egy igen hangosan
vajúdó nő hangja mellett suttogva elmondta a saját
merész terveit is. Szerelőnek álcázva magát, a
feje fölé tart majd egy porcelán mosdókagylót, egy
SS-tiszt felügyelete mellett. A tiszt nem lesz
más, mint Edék, aki egy SS-től szerezte be az
egyenruhát, és mindent kockára tett volna azért,
hogy Malával együtt kiszabaduljon a lágerből.
- Szóval akkor mégis együtt jártok! - kiáltott
fel Naómi diadalmasan, mire Mala szégyenlősen
megrázta a fejét, és így válaszolt: - Hát, lehet,
hogy igen.
Az egész néhány percre azokra a boldog időkre
gondolt, amikor az emberek még szerelmesek voltak,
de Kiara közben kicsörtetett a szobájából, hogy
megnézze, mi történik.
- Mala új frizuráját csodáljuk meg épp - mondta
Naómi, de Kiara csak cicegett.
- A zsidóknak nem lenne szabad hajuknak lennie -
vágta oda. - Neked meg, Mala, egyáltalán itt sem
lenne szabad lenned.
- Már megyek is, Kiara - felelte Mala tündéri
mosollyal, és a többiekre kacsintva kisasszézott,
amitől újra föléledt bennük a remény.
Ha valaki meg tud szökni Birkenauból, az Mala,
gondolta Anna, és az is lehet, hogy lelkesítő
erőként hat majd a többiekre, hogy tegyenek
valamit a sorsuk ellen.
Felidézte az ellenállás jelentéseit a
gázteherautókról, amiket 1942-ben a
székesegyházban olvasott a röplapokon. Jóval
korábban foglalkoztatták már az Auschwitzból
kiszivárgott hírek, semmint ő maga is idekerült.
Mindennek két és fél éve. Miért nem jött eddig
senki? Nem érdekelte őket? Nem hitték el? Anna nem
hibáztatta őket, mert az embertelenség mértéke
Birkenauban túl volt minden emberi képzeleten, de
csak pár napba került volna megszámolni az ide
tartó vonatokat, hogy rájöjjenek, nem minden
érkező jutott el a barakkokba. A képzelet csalhat,
de a matematika nem. Akkor nyilván nem törődnek
velük.
Anna sóhajtva vette a kezébe a vödröt, és erőt
vett magán, hogy elvigye a 24-es blokkba. Tudta,
van egy előrehaladott terhes anya, akinek szüksége
lesz rá. Anna Birkenauban mintegy kétezer szülést
vezetett le, de szülés közben egyetlen anya vagy
újszülött sem halt meg. Egy pillanatra lehunyta a
szemét, és arra a napra gondolt, amikor
lediplomázott a bábaképzőben. Elment a varsói
Szent Flórián- székesegyházba, és az ünnepség
okozta izgalmak után a Szent Szűz- kápolnában
megesküdött Máriára, az Isten anyjára, hogy ha
csak egyszer is elveszít egy újszülöttet,
abbahagyja a praktizálást. Bartek leszidta, amikor
ezt később elmondta neki, azt hajtogatta, hogy ez
lehetetlen célkitűzés, és ha visszavonulna, akkor
az csak több csecsemő halálával járna, de az az
eskü elhangzott, és, Anna nagy büszkeségére, még
Birkenauban sem volt oka abbahagyni a
praktizálást.
 De miért nem hallok Bartek felől? - kérdezgette
magától. - Hol lehet most? És hol vannak a fiúk?
Lenne- e kihez hazamennem, ha a szövetségesek
elvégeznék a számítást, és jönnének felszabadítani
minket?
Ekkor egy vonat zötyögött be a táborba, és nem
egészen ötven méterre Annától állt meg. Nyikorogva
nyíltak az ajtók, és a zavart, rettegő embereket
kilökték a rámpára. Anna látta, hogy dr. Mengele
odamegy, hogy elfoglalja a helyét. Ó, azok a
szerencsétlenek! Mengele volt az egyetlen orvos,
aki józanul végezte a szelekciót: jól láthatóan
úgy élvezte, mint a természettudós, aki a
mikroszkópjával bogarakat figyel meg. Anna iszonyú
dolgokat hallott Mengelének a cigányok lágerében
felállított laboratóriumáról, a nőkön és
gyerekeken végzett kísérleteiről, az ikrek iránti
különös érdeklődéséről. Pár napja látott egy
kétségbeesett zsidó anyát, aki fiúikreket szült,
és az egyiket eldugta, ha Mengele jönne. A baba
nem sokkal később meghalt, de legalább nem a
doktor szikéje alatt.
Anna megrázta magát, tudta, nem rágódhat ezeken a
mindennapi tragédiákon, mert akkor elveszíti
maradék akaraterejét is arra, hogy továbbmenjen.
Sietve elindult a 24-es blokk felé, ám akkor
valami más keltette föl a figyelmét. Megint
megállt, de most nem a kimerültségtől, hanem a
félelemtől nem kapott levegőt. Vagy inkább izgalom
volt az?
Egy alak lépdelt az úton a kapu felé, a feje fölé
egy nagy mosdókagylót tartott, és egy magas SS-őr
kísérte. Durván lökdöste a könyökét, úgy akarta
sietésre buzdítani. A tartásában volt valami,
amire Anna felfigyelt, és jobban megnézte. Mala
volt az, ő kellett, hogy legyen. Ócska ruhában
volt, és meggörnyedt a kagyló súlya alatt, de
alaposabban megnézve, a csípője kerek volt, és a
tiszt legalább annyira támogatta, mint siettette.
Akkor hát ő lenne Edék?
Anna szinte lefagyott, lélegzetét visszafojtva
figyelte a párt, ahogy a külső kapu felé
közeledik. Edék, csakúgy, mint Mala, folyékonyan
beszélt németül, de vajon az akcentusa kiállja- e
a próbát?
Meg akarja- e majd nézni a kapuőrség a fogoly
arcát? Anna elképzelte, hogy verhet a szívük a
kölcsönruha alatt. Nagyon szorított nekik, amikor
meglátta, hogy az őr kijön a bódéból.
Edék fürgének és erősnek tűnt, és a két férfi
tisztelgéssel köszöntötte egymást, aztán váltottak
pár szót. Edék újra meglökte Mala könyökét, majd
biccentett az őrnek, látszott, a szerencsétlen
fogolyról beszélnek, mint két náci egymás közt.
Anna úgy izgult, hogy levegőt sem vett, ám akkor
az őr intett, hogy menjenek. Edék megint
tisztelgett, és továbblökdöste Malát. Úgy
látszott, elhagyták a lágert. Anna tudta, hogy
Mala a rongyai alatt egy szép ruhát visel, amit
Naómi organizált a Kanadából. Az volt a terv, hogy
ha már elég messze járnak, ő átváltozik a szerelő-
fogolyból az SS-tiszt elegáns szeretőjévé.
Belekarol Edekbe, és boldog párként sétálnak majd
tovább, míg egészen messzire nem érnek.
- Hajrá, Mala, menj - suttogta Anna - , menj, és
szerezz segítséget.
Lehet, hogy az úr meghallotta a szavát, mert Mala
csak ment, ment tovább, egészen addig, míg a fehér
mosdókagyló el nem tűnt Anna szeme elől. Az
asszony fogta a vödröt, és nekilódult, tudomást
sem véve a tűző napról, a remegő lábairól és a
hátfájásáról, még a visszatértére váró vajúdó
asszonyokról sem. Berontott a 24-es blokkba,
rápillantott Kiarára, aki az ágyában feküdt, mint
akkoriban gyakran, és elkapta az első nőt, aki a
szeme elé került.
- Mala kiszabadult - súgta oda neki.
A nő szeme elkerekedett, és a szomszédjához
fordult, aki tovább, a következőhöz, egészen
addig, míg a suttogás mint nyári szellő bejárta az
egész blokkot, majd nyilván ment tovább, a
következő barakkba. Mala megszökött, és
valamennyiüket eltöltötte a hangtalan remény. Anna
azt gondolta, amikor végre elvitte a vizet a
betegének, hogy Bartek talán azért nem küldött
több csomagot, mert ő már heteken belül úton lesz
Varsóba, hogy megkeresse.
- Gyere, drágám - fordult oda a szülő nőhöz. -
Jöjjön ki az a baba, reméljük, a születése valami
csodás dolog kezdete lesz valamennyiünk számára.

Az őrök három nappal később láncra verve vitték

vissza Malát és Edékét Birkenauba. Anna látta,
ahogy elhajtják őket a 24-es blokk előtt. Véresre
voltak verve, és Anna olyan élesen érezte a
fájdalmat, mintha csak őrajta lennének az SS-ek
kegyetlenkedéseinek lila nyomai. Azt hitte, Mala
kiszabadult. Azt hitte, hogy elhagyta
Lengyelországot, és talált valakit, aki
meghallgatta. És hogy körbejár a hivatalokban, és
elmondja a fontos embereknek, milyen
kegyetlenségek folynak Auschwitz- Birkenauban,
azok pedig rohannak megmenteni őket. Milyen naiv
is volt, milyen nevetségesen, ostobán,
elviselhetetlenül naiv!
Hirtelen úgy érezte, túl sok ez ahhoz, hogy
elviselje. Úgy érezte, szétszakad, még mielőtt
ezek a kegyetlen nácik ölik meg. Berohant, és
nekidőlt a „szülőszoba” koszos falának. Hallotta,
hogy szólongatják, kezek nyúltak felé, de addig
verte magát a falhoz, amíg a földre nem rogyott. A
nagy sokára végre ráhulló sötétség megváltás volt;
nem hallott mást, csak Esther lágy hangját:
 - Jól van, jól, Anna. Veled vagyok. Biztonságban
vagy, vigyázok rád.
Ezeket a szavakat mondogatta Esther Pippának az
alatt az öt rövidke nap alatt, míg együtt voltak,
és az is mind hazugság volt. Kegyes hazugság, de
mégis, hazugság. Birkenauban, és úgy tűnik, a
kerítésen túl sem volt senki biztonságban.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
1944. AUGUSZTUS 5.

ESTHER
Pippa hét hónapos és tizenegy napos lenne ma,
gondolta Esther, miközben egy kis ronggyal
dörzsölte az ablakot. A rongydarab korábban egy
kisbaba köré volt csavarva, amíg az egy órája meg
nem halt. Még mindig nedves volt az anya
könnyeitől, így valamennyire jó volt ablakot
mosni. Mielőtt reggel elindult volna a Kanadába,
Naómi megmondta Esthernek, hogy „engedjen be
valami fényt ebbe a rohadt blokkba”, és bár sem
Esthernek, sem Annának nem volt baja a meghitt
félhomállyal, Esther tette, amit mondtak neki. így
volt a legjobb.
Nem voltak már önálló gondolatai, mintha az
agyára egy éhségből, magányból és bánatból álló
köd ereszkedett volna. A családja nagyon messze
volt, nehezére esett maga elé képzelni az apja és
az anyja arcát, sőt, még a csillogó szemű
kishúgáét is. Az egyetlen kép, ami a zavaros
fejében világosan megjelent, az a kislánya
rászegeződő szempárja volt, olyan kerek, mint a
hónaljában az a két nulla, de ez a kép is már rég
elavult. Pippa hét hónapos is tizenegy napos,
gondolta megint, és biztos annyira másképp néz ki,
hogy talán meg sem ismerném. Lehetséges ez? Azért
biztos ösztönösen tudná, hogy az ő gyereke. Igaz,
valaha azt is gondolta, hogy annyira együtt rezeg
Filippel, hogy érezné, ha meghalt, de valójában
már semmit sem tudott. Férje iránti szerelme, ami
valaha tiszta volt és fényes, kezdett olyan
homályos lenni, mint az ablak. Ha lehunyta a
szemét, és megpróbálta maga elé képzelni Filipet a
székesegyház lépcsőjén, nem látott mást, csak a
barakkok sorát. Esther attól félt, hogy ha egyszer
valahogy sikerülne is kijutnia innen, és
megtalálná Filipet, olyan nehéz lenne ismét
fényessé tenni a szerelmét, mint lemosni ezeket az
átkozott ablakokat.
Erősebben dörzsölte, de csak a koszt kente el az
üvegen. A barakk valamivel lakhatóbb volt, amióta
kirendeltek munkásokat, hogy téglázzák ki a
padlózatát. A tégla durva volt és töredezett, de
legalább a port nem verték fel, és ahogy változott
az időjárás, a végtelen sárral is jobban meg
tudtak birkózni. Esther megborzongott arra a
gondolatra, hogy még egy telet kell itt eltöltenie
Birkenauban, és ledobta a rongyot a földre. Mi
értelme ennek? Víz kell és mosószer, de
mindkettőből hiány volt, mivel a nyári nap még
mindig erősen sütött és a tífusz is terjedt. Pár
nappal korábban, ahogy Janinával egy újabb
holttestet vittek ki a blokkból, Esther azt
kívánta, bárcsak kapná meg a betegséget. A láz
legalább kicsit megkergetné a vért az ereimben,
mint régen, de olyan sok embert ápoltam az elmúlt
másfél évben, hogy biztos, hogy immunis vagyok,
gondolta.
- Az isten nem akarja, hogy én is a hullahegyet
növeljem - mondta előző éjjel Annának és Naóminak.
- Helyes - vágta rá Naómi.
Anna nem szólt semmit. Az utóbbi időben ritkán
beszélt, kivéve, ha épp szülésnél segédkezett. A
munkáját még mindig a szokásos nyugalmával és
kedvességével végezte, de ez mintha csak valami
lakkréteg lett volna: fénylett, de nem belülről
jött. Esther tudta, hogy még mindig nagyon
fontosak neki a betegei, minden baba még mindig
áldásnak számított, de ez az érzés nem tartott
sokáig. Lassan megtanulták, mennyire veszélyes
dolog törődni valakivel. Van egy bizonyos
mennyiség, amit veszteségből elbír az ember, és
úgy tűnt, valami eltörött Annában aznap, amikor a
szegény Mala Zimetbaumot visszavitték a lágerbe.
Mala azóta eltűnt, minden bizonnyal átvitték az
Auschwitz 1-ben található börtönbe. Valaki
mesélte, hogy Edékkel énekelnek egymásnak a
celláikban, de az valószínűleg nem volt igaz. Ki
az, aki itt énekelne?
 Bezötyögött egy vonat Birkenauba, Esther azt
figyelte a koszrétegből kitörölt néhány kis lyukon
át. A 25-ös blokk felé néző ablakot nem mosta le,
nem akarta, hogy lássák a krematórium
előszobájában várakozó szerencsétlen nőket, bár
most, hogy naponta három- négy vonat is érkezett,
az előtér csak ritkán telt meg. Állandóan haladt a
menet a kémények felé, senkinek sem kellett sokáig
várakoznia, hogy összejöjjön „az adag” a
kemencékbe.
Az újak főként Magyarországról érkeztek. Senki
sem tudta pontosan, miért döntött úgy az az
ország, hogy az ott élő zsidókat a náci pokolba
küldi, talán azzal lehetett kapcsolatban, hogy a
szövetségesek megtámadták Franciaországot. Ennek a
csodának a híre úgy szállt a tábor fölött, mint a
tavaszi szellő, és egyre több rádiót sikerült
becsempészni a táborba. Valaki nemrég azt mondta
Esthernek, hogy Párizst bármelyik pillanatban
felszabadíthatják, de félt, hogy a táborban már
mindenki épp annyira elvesztette az eszét, mint ő,
és nem lehetett tudni, mi az igazság.
Amit biztosan tudott, az az volt, hogy
Lengyelország még mindig az egyre kegyetlenebb
nácik kezén volt, hogy a magyarok csak úgy
özönlöttek be a lágerbe, és a marhavagonban
töltött többnapos út után nagyon szívesen mentek
levetkőzni és zuhanyozni. Azt beszélték, hogy a
nácik megkérték őket, hogy számozott fogasokra
akasszák a ruhájukat, sőt, még törülközőt és
szappant is adtak nekik, hogy ellenkezés nélkül
bemenjenek a gázkamrába. Volt abban valami keserű
irónia, hogy a halálba masírozok jobb ellátást
kaptak, mint azok, akik az életükért küzdöttek.
Ezeken az ablakokon legalább segítene némi szappan
és törülköző.
Esther az üvegnek nyomta a homlokát; utálta
magát, amiért ilyen keményszívű, közömbös,
átkozottan letargikus lett, de ha az ember nap
mint nap szembenéz a halállal, nem könnyen tud
elérzékenyülni. Félt, hogy lassan épp olyan lesz,
mint azok.
Egy kis fényt ebbe a rohadt blokkba!
Naómi kiáltása visszhangzott a fejében. A lánynak
már Í elég nagy volt a hasa, Kiara föl is vette az
undorító listájára, és el volt ragadtatva, hogy
olyan gyereket tud leszállítani a Lebensborn-
program urainak, akinek valódi német vér folyik az
ereiben. Naómi mesélte Esthernek, hogy a gyerek
apját előléptették. Ez, úgy tűnt, megenyhítette
Naómi irányába is, és bár a figyelmét már inkább
az kötötte le, hogy más szerencsétlen lányok révén
szorgosan ellássa a német hazát kisbabákkal, Naómi
mégis kapott tőle ruhákat és nagyobb adag
ennivalót. Minden este szétosztotta, de ő volt az
egyetlen hármuk közt, aki képes volt jóízűen enni.
 - Egyetlen fegyverünk az, hogy életben maradunk -
motyogta még mindig Anna, és egykedvűen eszegetett
egy darab magyar kolbászt, és Esther azon
gondolkodott, ki ellen is lehetne ezt a fegyvert
kipróbálni. Igazából miért is maradjunk itt mi
életben? - kérdezte magától.
A vonatok csak okádták kifelé a tartalmukat, és
Esthert meglepte, hogy ezek a szerencsétlenek
majdnem annyira le vannak fogyva, mint a láger
népe. Akkor nem lehetnek magyarok, gondolta.
Amikor erősebben megdörzsölte az üveget, a hátsó
vagonban valami dulakodásra lett figyelmes.
Kiabáltak, lökdösődtek, de nem az őrök, hanem a
foglyok. Esther ledobta a rongyot, és odaszaladt a
24-es blokk ajtajához. Másokat is odavonzott a
hangoskodás, olyan közel mentek a kerítéshez,
amennyire csak mertek, bár az őrök nem figyeltek
rájuk: ők is a szemük előtt lejátszódó furcsa
műsort nézték.
Egy öregembert dobtak ki a vonatból, reszketve
kuporgott a földön, akik pedig lebotorkáltak a
vagonról utána, sorra belerúgtak. Mellette egy nő
térdelt, néhányan őt is támadták.
- Szégyelld magad, a mi nyomorunkon híztál meg!
- Mostanáig én tartottalak titeket életben -
kiáltotta dacosan az öreg, bár a hangja remegett a
fájdalomtól.
 - Minek? Hogy a gázkamrában haljunk meg a
szeretteink karjai helyett?
- Hogy túléljétek a háborút.
- Talán inkább azért, hogy neked legyenek szép
ruháid, jó boraid és még jobb lovaid. Nem láttuk,
hogy eltüzelted volna a XVI. Lajos- korabeli
bútoraidat, hogy ne fázz. Nem láttuk, hogy
tetveket vakartál volna el magadról, sem azt, hogy
verekedned kelljen egy rothadt marharépáért.
Esther kezdte felismerni, ki lehet az.
- Nem, nem bizony! - kiáltotta a rugdosok vezére.
- Kizsákmányoltál minket, Rumkowski. Lehet, hogy
életben tartottál, de az biztos, hogy egyeseket
inkább, mint másokat.
Ezzel újra nekiestek. Bár a nők és a férfiak is
mind ugyancsak gyengéknek néztek ki, a düh erőt
adott nekik, és a łódźi Zsidó Öregek Tanácsának
vezetőjét a birkenaui rámpán rugdosták halálra. Az
egyik SS-tiszt hangos éljenzésbe tört ki. Esther
térdre rogyott. Ide jutottak hát, a nácik
megéljenzik a zsidók brutalitását. Hitler most már
biztosan győzött, bármi áll is a kiszivárgott
hírekben.
Ahogy Esther elnézte Rumkowskit, akit utoljára
egy fehér hintóbán látott a Baluty piacon, az
értelem lassan kezdett nyiladozni fáradt
elméjében. Ha Rumkowski itt van, akkor ezek az
emberek hódiból jöttek, és ha onnan jöttek,
akkor...
- Filip! - ugrott fel Esther, és odarohant a
kerítéshez.
A foglyok és az őrök is odafordultak, hogy
megnézzék, ki az, de Esthert ez sem zavarta. A
férje iránti szerelmét nem tompította el semmi,
épp olyan fényes volt, mint valaha, az sarkallta
futásra.
- Filip! Itt vagy, Filip?
- Esther!
A kiáltásra annyira hirtelen állt meg, hogy
megbotlott a saját lábában. A hang nem olyan volt,
mint a férjéé, de ki tudta, mit tett vele is az
elmúlt másfél év. És akkor egyszer csak nagyot
dobbant a szíve.
- Tornász, te vagy az?
Igen, Filip barátja állt előtte. A valaha vállas
férfi iszonyatosan le volt fogyva, és húzta a bal
lábát. Esther körülnézett, de Tornász egyedül
volt.
- Tornász, hol van Filip?
- Ő nincs itt, Esther.
Mögöttük az őrök megunták nézni Rumkowski
haláltusáját, és az újakat kezdték sorba állítani.
Nem volt sok idejük.
- Hol van Filip? Vagy...
 - Nem! Vagyis nem tudom. Áprilisban vitték el
Chelmnóba.
- Chelmnóba?
Feléledt szerelme hirtelen pusztító tűzzé
változott Estherben. Chelmnóban végezték
iszonyatos munkájukat a gázteherautók. Esthernek
megroggyant a térde, nekiesett a kerítésnek. A
szögesdrót belefúródott a kezébe, de nem törődött
vele.
- Akkor meghalt! - jajdult fel.
- Nem, az nem biztos. Dolgozni vitték. Barakkokat
építeni, és... ásni.
- Hogy mi?
- Hé, te ott! Beállni a sorba!
Tornász zavartan nézett körül, mert puskával a
kezében egy őr közeledett feléjük. Esther
összeszedte magát, és felállt.
- Tornász! Ne sántíts!
- Az lehetetlen - mondta a férfi, felhúzta a
rongyos nadrágszárát, és megmutatta a fekete
csonkokat a lábujjai helyén. - Megfagyott. Még a
télen.
- Beállni a sorba! Utolsó figyelmeztetés!
Tornász riadtan körülnézett, aztán visszafordult
Estherhez.
- Filip azt mondta - hadarta - , hogy ha
találkoznék veled, mondjam meg, hogy szeret, hogy
olyan volt rád találni, mint a világ legszebb
drágakövére. És azt is, hogy életének legboldogabb
időszaka volt az a házasságban töltött néhány
hónap veled, még ha a gettóban is. És azt is, hogy
őt nem érheti baj, mert neki a te szerelmed elég a
túléléshez.
- Mind a mai napig szeretem.
- Akkor életben marad. És neked is azt kell.
Jönnek, Esther, jönnek a szövetségesek. Túl
sokszor hallottam ahhoz, hogy kételkedhessem
benne.
- Mozgás, te pimasz disznó!
Az őr a fölemelt puskájával közelebb lépett.
- Most meg fognak ölni, ugye? - Esther lesütötte
a szemét, és bólintott. Sok idő óta először
érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. - Akkor
jöjjön a halál, melletted. Élj, Esther, élj és
szeress és...
A golyó félbeszakította az utolsó szavait,
átrepült a fején, és lepattant a kerítésről Esther
mellett. A lány elugrott és magasba tartott kézzel
hátrált, miközben az őr le sem vette a szemét
róla. Igaz, hogy néhány perce még csak állt ott,
és hagyta, hogy Tornászt lelőjék, de már minden
megváltozott. Az energia úgy áradt szét a
testében, mintha a kerítéstől áramütést kapott
volna, visszazökkentve őt az életbe.
Nem tudta, mit akart még Tornász mondani, de
ennyi is elég volt. Ha a łódźi gettót
feloszlatták, a németek biztosan gondban vannak.
Biztosan visszavonulnak. Jönniük kell a
szövetségeseknek. Hirtelen úgy érezte, valóban
fegyver az életben maradás. Elfordult a szegény
Tornász holttestétől, köszönetét mondott Istennek,
hogy a barátjuknak gyors halála volt, majd futni
kezdett, el a kéményektől, el a nácik gyilkos
gépezetétől, vissza a 24-es blokkba, ahol az volt
a dolga, hogy új életeket segítsen a világra.
Élj és szeress. Újra volt feladata, amibe
kapaszkodhatott.
 HUSZONHATODIK FEJEZET
1944. AUGUSZTUS 22.

ANNA
- Holnap lesz megtartva, az esti sorakozónál -
hasított végig Irma Grese hangja a 24-es blokkban.
- Mindenki legyen ott.
Anna épp időben állt meg Kiara ajtajánál, hogy
hallja a kápó válaszát:
- Igenis, Grese felügyelőnő, természetesen.
Örömemre szolgál. Példát kell statuálni, és...
jaj!
Anna elfojtotta kárörvendő mosolyát, ahogy Kiara
szava elhalt, mert Irma Grese kiment, meg sem
várva a behízelgő választ. Mióta Pfani elment,
Kiara úgy járt a szépséges Grese nyomában, mint
egy kiskutya. Ez még vicces is lett volna,
csakhogy a szadista főnöke elismerését kivívni nem
tudó kápó egyre erőszakosabb lett. Meg aztán
Birkenauban amúgy sem volt semmi vicces.
Anna úgy érezte, mintha a szíve egyre csak
zsugorodna össze. Amióta Mala Zimetbaumot
visszavitték Auschwitzba, az asszony alig bírta a
szerencsétlen szívét lüktetésre biztatni. Még az
Esther iránti szeretete, ami idáig előre
előrehajtotta, az is inkább erőfeszítés volt,
semmint öröm; olyan felelősség, amihez már nem
volt elég ereje. És Bartektől még mindig nem jött
csomag.
- A németek biztos leállítottak minden postát -
mondta neki Esther nem is egyszer. - Menekülnek,
Anna. Tornász mondta.
- Tornász gettóban volt, Esther - mondta ilyenkor
Anna. - Épp olyan foglya volt a náci hírblokádnak,
mint mi itt.
- Akkor hogy jutottak el hozzá a vereségről szóló
hírek? - kérdezte Esther diadalmasan.
Esthert mintha kicserélték volna azóta, hogy
megérkezett a łódźi transzport, és a saját emberei
halálra verték Rumkowskit a rámpán. A férje
barátjával való találkozás felfrissítette Filip
emlékét, és az Annáéhoz hasonló letargiát
felváltotta a szabadság mániákus várása, ami Anna
szerint még veszélyesebb volt. A remény fájdalmat
szül.
- Mit ólálkodsz itt? - kiáltotta Kiara, ahogy
kivágtatott a szobájából, és meglátta Annát.
A kápó már emelte a kezét, és Anna ösztönösen
hátrált, de bár Kiara sok szegény beteget is
végigrugdosott a 24-es blokkon, Annát soha nem
ütötte meg. Talán mert a kiváló némettudásával ő
volt az egyetlen, aki ki mert állni a nácikkal
szemben. Nemrégiben dr. Mengele ünnepélyes
külsőségek közt beviharzott a barakkba, hogy
bejelentse a romatábor feloszlatását, és a saját
előléptetését a birkenaui női tábor főorvosává.
Anna nem volt lenyűgözve.
- A „feloszlatás” alatt tömeggyilkosságot kell
érteni? - kérdezte, egész testében remegve a
dühtől az aljasul gyáva szó miatt.
Mengelének összeszűkült a szeme, de nyugodt
léptekkel ment oda Annához.
- Nővér, maga szerint hasznos a szemantika?
- Igen, Herr Doktor. A képzésem alatt azt
tanultam, mint nyilván maga is, hogy legyek
pontos, úgyhogy szerintem a dolgokat a nevükön
kell nevezni.
Mengele elgondolkodott.
- Egyetértek. Vehetjük például a nőket ebben a
kórházban, és kategorizálhatnánk őket egyszerűen
„haldoklóknak”, de mi haszna lenne ennek? Mit
árulna el ez a tünetekről és a kimenetelről? -
Anna kénytelen volt helyeslőn bólintani, és
Mengele folytatta: - Ugyanez a helyzet a
romatáborral is. A cigányok teher a társadalom
számára. A saját törvényeik szerint élnek más
emberek földjén. Nem ugyanolyan értékűek, mint a
rendes emberi lények, és így a törvény betűje
szerint „meggyilkolni” sem lehet őket. -
Elmosolyodott, és hozzátette: - Látja, nővér,
milyen hasznos a szemantika?
 Ez a hidegvérű logika megdermesztette volna
Annát, ha az ő szíve nem vált volna már régen
jéggé. De még így is, az olyan szavak, mint
„rendes emberi lények”, jobban felbőszítették,
mint a mindenütt jelen levő tetvek.
- Herr Doktor, tehát maga engem sem tekint rendes
emberi lénynek?
Mengele, aki már menni akart, türelmetlenül
cicegett a késleltetés miatt.
- Ne untasson már, nővér. Maga, úgy tudom,
katolikus lengyel, itt csak az ellenállás gyanúja
miatt van itt. Magában van erő, ne vesztegesse el.
- És ez a nő itt, ez a nővér...? - mondta Anna,
és előrerángatta a halálra rémült Esthert, de
Mengele akkor már elment, az okos náci hátát
mutatta mindkettejüknek.
- Anna! - sziszegte Esther, és elhúzta Annát a
távozó orvos közeléből. - Mit csinálsz? Mengele
egyetlen intéssel gázkamrába küld embereket.
Megölhettél volna minket.
- Számít az?
- Igen, nekem számít. Azt hittem, te küzdesz,
Anna. Azt hittem, hiszel az emberek, a legtöbb
ember, veleszületett jóságában. Azt hittem,
életben akarsz maradni annak ellenére, hogy ezek
itt a beteg eszméik nevében tartanak minket fogva.
Anna lehunyta a szemét: akkor ért el a tudatáig,
mi történhetett volna.
 - Én is azt hittem.
Esther sóhajtott, majd átölelte Annát, olyan
szorosan, hogy már nem is lehetett tudni, melyikük
az anya, és melyikük a lánya. Öregnek érezte
magát, nagyon öregnek.
- Jó lány vagy te - motyogta Esther csontos
vállába.
- Akkor harcolj értem, Anna, én pedig érted fogok
küzdeni.
Bólogatott persze, de annyira nehéz volt minden.
Amikor idejött, büszke volt, hogy azért küzd, hogy
segíthessen a nőknek szülni, de az utóbbi időben
már kezdte gyanítani, hogy a nagy nehezen kivívott
a
engedély csak egy perverz náci tréfa. Azért lett
gyógyíts a hivatása, hogy életeket mentsen, nem
azért, hogy ezek az életek mind ne menjenek
semmire Birkenauban... Most pedig egy
szerencsétlen nővel „példát statuálnak”.
- Mi lesz holnap, Kiara? - kérdezte.
Kiara gúnyosan elmosolyodott.
- Hogy holnap mi lesz, Anna? Holnap kivégezzük
azt a drágalátos, bár kudarcot vallott szökevényt,
a barátnődet.
- Malát? - kapott levegő után Anna, mélységesen
lesújtva.
- Bizony őt. És, na, kitalálod? Valamennyien
végig fogjátok nézni.
 Kapkodva gyülekeztek, nagy volt a tülekedés, az
SS-kutyák csaholtak a hátuk mögött, és a szürke ég
alatt ott magasodott az akasztófa. Esett az eső,
nem túl erősen, de elszántan, az átnedvesedett
ruhájuk az előttük álló telet idézte. Híre ment,
hogy Edékét a férfiak táborában reggel akasztották
fel, most szegény drága Mala következik. Úgy tűnt,
ezt már nem lehet elviselni, de Anna egyszer csak
megérezte, hogy balról Esther, jobbról pedig Naómi
karol bele, és ő átadta magát a fiataloknak. Nem
akart elmenni, de Esther azt mondta, tartoznak
annyival Malának, hogy mellette állnak a
végóráján, így aztán Anna is ott volt. Nem mintha
lett volna választása. Többé már senkinek sincs
választása.
- Foglyok, vigyázz!
Néha csináltak ilyet, az SS a maga
szórakoztatására lelőtte azt, aki nem állt feszes
vigyázzban a rongyos ruhájában és a kopott
facipőjében. Ma azonban a foglyok különösen fürgén
teljesítették a parancsot, ugyanis nem kínzóik
előtt tisztelegtek, hanem az előtt a nő előtt,
akit épp akkor dobtak ki egy teherautóból. Mala
vékony fehér ingben volt, mezítláb, sűrű, sötét
haja káprázatos kontyba volt fésülve - inkább
nézett ki filmsztárnak, semmint fogolynak. Anna
lenyűgözve nézte, ahogy Mala feláll a földről, és
megáll velük szemben. A hátborzongató eljárást
levezető Maria Mandel intett az egyik őrnek, hogy
lökdösse oda az akasztófához, de Mala ellenállt.
- Öljetek meg - mondta kihívóan a kemény vonású
táborvezetőnek. - Nosza, rajta! Mit veszíthetek?
Csúfondáros pillantást vetett az akasztófára, ami
arra várt, hogy „példát statuáljon” vele, mire az
őr belerúgott a lány sípcsontjába. Mala
megtántorodott, de nem esett el, és ahogy Anna
végignézett a fogolytársain, örült, hogy mégis
eljött. Nem akarta, hogy ez a meleg szívű, bátor
nő meghaljon, de ha meg kell halnia, legalább ne
legyen egyedül.
- Szeretünk, Mala - kiáltotta Anna lengyelül.
Az őrök odaugrottak, de képtelenség volt
megállapítani, ki kiabált. Mala közben mosollyal
az arcán elindult az akasztófa felé, inkább rá
figyeltek hát.
- Köszönöm - mondta Mala, hangja tisztán csengett
a szemerkélő esőben. - Én is szeretlek titeket.
Csodás érzés a szeretet, nem? Sokkal édesebb, mint
a gyűlölet.
Egy őr odaterelte az akasztófához vezető
lépcsőhöz, de a lány készségesen, csillogó szemmel
ment föl.
- Megpróbáltam megszökni - kiáltotta hangosan. -
Megpróbáltam, de nem sikerült. - Az őrök
kacarásztak, de Mala feljebb lépett. - Másoknak
viszont sikerült. Vannak, akik túljutottak a
rácson, és épp most beszélnek a szövetségesekkel.
Emberek, jönni fog a segítség! Jön. Párizs ma
felszabadult, és biztosan követi a többi város is,
egészen Berlinig. Németország el fogja veszíteni
ezt a háborút.
Mandel dühödten felkiáltott, az őrök pedig
megragadták Malát, megpróbálták a hurkot a nyakára
tenni, de ő keményen ellenállt.
- Veszíteni fognak, mert embertelen, gonosz
rohadékok, de az Isten majd megbünteti őket.
Elrántotta magát a jobbján levő őrtől, és
belenyúlt a hajába. Anna egy pillanatra azt hitte,
hogy Mala kibontja a kontyát, és leengedi a haját,
akár egy filmsztár, de Mala előkapott valamit, és
villámgyorsan végighúzta mindkét csupasz karja
hajlatában. Magasba szökött a vér, döbbenetesen
piros volt, mintha pipacsok nyíltak volna a fehér
ruháján. Ráfröcskölt az őrök arcára is.
- Mala! - kiáltott fel Esther lágy, kedves
hangon, és a többi fogoly csatlakozott hozzá:
egymás után kántálni kezdték a lány nevét.
Fönt, az akasztófán Mala már botladozott, de
odanyúlt, megfogta a hurkot, hogy visszanyerje
egyensúlyát, és mosolygott a társaira, miközben az
élet lassan folydogált ki belőle.
- Álljatok ellen! - kiáltotta. - Ha eljön az
ideje, álljatok ellen! Varsóban felkelés van. A
börtönben hallottam, a náciktól, a rettegő
náciktól.
Anna csak nézett, megpróbálta összerakni a
szavakat ködös agyában. Felkelés. Varsó. Pislogott
egyet. Bartek Varsóban van. Bronislaw is. Biztosan
harcolnak. Biztosan ott vannak a frontvonalban, és
teljes erőből harcolnak.
Malát nézte, akit az őrök közben megpróbáltak
közelebb rángatni az akasztófához.
- Harcolnak az utcán is - biztatta őket, mintha
egyenesen Annához beszélt volna. - A szovjetek
nyomulnak nyugat felé, és a britek épp olyan
gyorsan mennek kelet felé, a varsóiak pedig a
maguk módján készülnek. Vége lesz, bajtársaim.
Vége lesz a szenvedéseteknek.
A nevét még mindig úgy mondogatták a foglyok,
mint valami varázsigét, de Mandelnek elege lett,
felugrott az emelvényre, és két lövést adott le a
levegőbe. Csönd lett. Mandel körülnézett, a
pillantása megállt Annán.
- Te, bába! Kösd be ennek a nőnek a sebeit.
Gyorsan!
Anna megindult előre, és hálás volt, amiért
Esther is vele ment.
- Kötszer kell, táborvezető asszony.
- Nesze! - felelte az, és letépve Maláról a
ruhát, kettészakította. - Gyorsan, siess!
 Anna felbotorkált a lépcsőn, és Mala fölé hajolt,
aki lerogyott az akasztófa alá, a deszkákra. Anna
nem mert fölnézni a fölöttük himbálózó hurokra,
remegő kézzel tekerte a vékony pamutszövetet az
elítélt karjára.
- Ne túl szorosan - suttogta Mala.
Anna ránézett. Tudta, mire kéri a barátnője, de
azt nem, hogyan teljesítse, hiszen Isten előtt az
élet érték.
- Mala, én...
- Kérlek... hadd haljak meg úgy, ahogy én akarom,
ne úgy, ahogy ők.
Anna habozott, de akkor Esther odament, fogta a
kötszert, és jó hangosan azt mondta:
- Hagyd, Anna, majd én megcsinálom, én jobb
vagyok sebkötözésben.
Anna nagyot nyelt, majd hátralépett, és
lenyűgözve nézte, ahogy Esther látványosan, de
teljesen hatástalanul körbetekerte Mala karját. A
rongy azonnal vörös lett, és Mala elmosolyodott.
- Itt nyomd - mondta Esther elég hangosan ahhoz,
hogy Mandel meghallja, és azt gondolja, hogy
megpróbálják elszorítani a sebet, de Esther beszéd
közben odahajolt a földön fekvő fogoly fölé, és
erősen megnyomta a vénáját, hogy kijöjjön a vér.
- Túl nagyok a vágások - kiáltotta Anna, miközben
Mala összeesett előtte, és ő a karjába vette a
bátor nőt. - Itt vagyok - suttogta - ,
biztonságban vagy.
Mala szemhéja megrebbent, és a szája szélén kis
mosoly bujkált.
- Ó, az isten szerelmére...
Mandel ekkor félrelökte Annát és Esthert, majd
megragadta Mala csuklóját, a pulzusát kereste.
Aztán lenézett a nők lent hullámzó soraira, akik
egyre hangosabban kántáltak. Az őrök idegesnek
tűntek, és Anna hirtelen rájött, hogy lázadástól
tartanak. Vajon megtennék? Meg tudnák tenni?
Körülnézett. Volt vagy ezer fogoly a téren, és nem
egészen száz őr. Vajon hány golyó van egy
pisztolyban? Hányuknak kéne meghalnia ahhoz, hogy
a többiek kiszabadulhassanak?
Mandel fejében is ugyanezek a gondolatok
járhattak, mert elővette a pisztolyát, és jéghideg
pontossággal Mala két szeme közé lőtt, majd
elsietett. A lánynak elernyedt a teste, a golyó
belefúródott a fába, pár centire attól, ahol Anna
a karjaiban tartotta. Az asszony ereiben
megfagyott a vér, hiszen ő is meghalhatott volna.
Akkor hirtelen megvilágosodva, azon a hideg téli
estén Birkenauban rájött, hogy nem akar meghalni.
Lehajolt, hogy megcsókolja Mala homlokát, ott,
ahol bement a golyó, aztán elengedte a lányt, és
fölállt. A lába merev volt, alig bírta tartani
magát, de Esther belekarolt, és együtt botorkáltak
le a lépcsőn, a többiek közé. A foglyok kezdtek
elcsendesedni, elmúlt a forradalmi pillanat, és az
őrök sietve terelgették őket vissza a barakkokba,
jó távol Mala látványától, aki ott feküdt
meztelenül, a saját vérétől pirosán az akasztófa
alatt, amely náci hatékonysággal volt hivatva
elvenni az életét.
Maria Mandelben forrt a düh. Mala aznap kikezdte
a német büszkeséget, és ezáltal visszaadott
valamit az életükhöz még mindig ragaszkodó
birkenaui foglyoknak. Anna fölnézett az égre, és
imádkozott, hogy az Isten a keblére ölelje ezt az
angyalt, és bár borotvaéles fájdalmat érzett Mala
elvesztése miatt, de a remény is felcsillant
előtte.
- Gyere - mondta Esthernek a 24-es blokkba menet.
- Babákat kell a világra segítenünk, gyerekeket,
akik megérik, hogy kimeneküljenek Birkenauból.
Anna tudta, hogy ehhez ért a legjobban, és ezt
addig fogja csinálni, amíg végre valamennyien fel
nem szabadulnak.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
1944. OKTÓBER 7.

ESTHER
- Nyomjál, Naómi, jól van, nyomjál!
Esther suttogva mondta a vezényszavakat, nem
akarta felhívna magukra Kiara figyelmét. A lány
szülése olyan gyorsan haladt előre, hogy Annát is
meglepte. Épp vízért ment el, amikor kiderült,
hogy a dolgok ugyancsak felgyorsultak. Esthernek
kellett a kórházbarakk másik feléből, Janina
birodalmából átvennie a szülés irányítását, és
nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy Anna
visszatért a 24-es blokkba.
- Te jó ég! - kiáltotta Anna, halvány mosollyal
az ajkán. - Te aztán gyors vagy! Igazad is van,
kifelé azzal a babával, ugye?
- Halkabban - szólt rá Esther, és az ajtó felé
bökött a fejével.
Kiara ott állt kint, megpróbált csevegni Irma
Gresével, akit nem sokkal korábban neveztek ki SS-
Rapport-führerinek. Ő sem várta, hogy Naómi ilyen
gyorsan szülni fog, így aztán valahogy talán
titokban tudják tartani a babát. Esther
kétségbeesve nézett körül, hogy hova rejtsék a
barakkban, nem volt benne ugyanis semmi más, csak
fából készült emeletes ágyak, papírvékony matracok
és rongyos takarók. Nem volt komód, sem
éjjeliszekrény, sem szennyeskosár - miért is lett
volna, hiszen az itt lakóknak a rajtuk levő ruhán
kívül semmijük sem volt. És mégis...
Ha az ember alaposabban megnézte, az emeletes
ágyak alsó részein, az árnyékban ott volt a sok
nő, akik készek voltak segíteni. Mindennap egyre
több hírt hallottak a szövetségesek győzelméről,
és érezhető volt a pánik a németek közt. A vonatok
még mindig naponta érkeztek, és az őrök majdnem
mindenkit sietve a gázba küldtek, de mintha
titokban tették volna, tudva, hogy nemsokára
rajtakapják őket az emberiség ellen elkövetett
legnagyobb bűntetten.
Birkenauban azokban a napokban mindenki az eget
és a kerítést kémlelte, remélve, hogy végre
megmentik őket a közeledő csapatok. Újra
felharsantak a légvédelmi szirénák, és láttak
repülőket is. A tábort még nem bombázták, de ez
bármelyik pillanatban megtörténhetett. A
krematórium működését lelassították, gonosz
iróniaképpen azért, hogy a föld alatti kamrákat
szabadon hagyják a náciknak óvóhelyül, ha
megszólalnak a szirénák. Ekkoriban, ha egy
teherautó gördült oda a kapuhoz, mindenki
reménykedve kapta föl a fejét, hátha brit vagy
amerikai katonák, akik géppuskatűz közepette és
húskonzervvel fölszerelkezve törnek be a táborba.
- Na, még egyet, Naómi, már majdnem megvan!

Naómi babája valóban nagyon sietett, és alighogy

a lány odahajolt a kemence fölé, és elfojtott
hangon nyögött, Anna máris diadalmasan
felkiáltott. Naómi ragyogó arccal vette a karjába
a babáját.
- Várj már - kacagott fel Anna - , még el kell
vágnom a köldökzsinórt.
Naómi is nevetett, de Esther csak az újszülött
elszánt sírását hallotta, úgy hasított belé, mint
a kés. Abban a pillanatban ő is ott volt a
kemencén megint, és nyomta kifelé Pippát a
méhéből. Mintha ő is újra a karjában tartotta
volna a lányát, aki apró volt, vörös, és kiabált,
amiért ilyen világban találta magát. És ki
hibáztathatná ezért? Ki ne értene vele egyet?
Esther odabotorkált a kemence széléhez, alig
látott valamit. Leült, de a karja ösztönösen az
üres levegőt ringatta, ahol valaha a lánya volt,
és csillapíthatatlanul zokogott.
- Mi van, Esther? - kérdezte Naómi aggodalmas
arccal a nyivákoló kisfia fölött.
Esther nagyokat pislogott.
- Örömkönnyek, Naómi.
A lányt azonban nem lehetett becsapni. Kedves,
gondoskodó mozdulattal odaadta a babát Esthernek.
 - Tessék, tartsd egy kicsit.
Esther széttárta a karját.
- Nem! Ő a tiéd. Minél többet legyél vele. Minden
apró, gyorsan elszálló pillanatot élvezz ki, amíg
még itt van.
Rettegve nézett ki az ajtón, de Kiarának nyoma
sem volt. A kerítésnél meglátta Gresét, aki a
javítómunkásokat vegzálta, és a mögötte tornyosuló
alak nagyon hasonlított az ő kápójukra. Úgy
érezte, megszakad a szíve, ahogy Naómi fiára
nézett, és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy
őt is elviszik ismeretlen szülőkhöz. Birkenau a
pokol, de legalább az ő pokluk. Biztos tehetnének
valamit.
- Mi lesz a neve, Naómi? - kérdezte Anna.
- Iszaak - vágta rá a lány. - Az apám után. Egész
biztos örülni fog, amikor majd találkoznak.
Amikor, nem ha. Úgy tűnt, Naómiból közel két év
Birkenau után sem veszett ki az optimizmus. Esther
csodálta ezért, de tudta azt is, hogy az
optimizmust meg kell támogatni. Ő nem tudta
magánál tartani a kisbabáját az elmúlt tél
sötétségében, de a dolgok azóta megváltoztak. A
szövetségesek közelednek, a németek pedig félnek.
Az életükért rettegve elhanyagolták a
kötelességeiket, voltak tehát lazaságok a korábban
oly szigorú fegyelemben. Iszaak miatt valahogy ki
kell találniuk, hogyan használhatnák ki ezt.
 Grese láthatóan megunta kint a foglyok
szekálását, és elindult befelé. Ha Kiara is
visszamegy a 24-es blokkba, és meglátja Iszaakot,
biztosan fölteszi a listájára. A haja legjobb
esetben is mogyorószínű, de az nem számít. Ha
igazak a híresztelések, a Wehrmacht megsemmisülni
látszik mint a keleti, mind a nyugati fronton, és
a Lebensborn- program végrehajtói ki lesznek
éhezve minden friss húsra, amit meg tudnak
kaparintani a Birodalom elképzelt jövője számára.
Esther fölállt, és odaszaladt az ajtóhoz. Grese
otthagyta Klárát, aki a 24-es barakk felé
masírozott, és attól tartottak, az, hogy elveheti
Naómi babáját, afféle kicsinyes bosszú lehet majd.
- El kell rejtenünk - mondta a többieknek, de
Kiara akkor már megjelent az ajtóban, Naómi pedig
épp a barakk közepén állt, a kemencénél. Esther
odalépett elé, ám abban a pillanatban hatalmas
robbanás rázta meg a tábort. Megremegtek a fából
ácsolt barakk vékony falai, Kiara pedig sarkon
fordult és menekült, hogy mentse a bőrét, ha a
barakk összeomlana.
- Mi a jó ég ez? - kérdezte Anna.
Janina futva jött a kórházi részlegből, és még a
legsúlyosabb betegek is kikászálódtak az ágyukból.
Mind kiözönlöttek, szemüket reménykedve az égre
szegezték, de nem láttak repülőt.
 - Ott! - kiáltotta Janina, és a tábor végébe
mutatott.
Esther is odafordult, és meglátta a IV.
krematóriumból felcsapó lángokat. Nem a szokásos
lángok voltak, az emberi tüzelőtől magasan az égre
szállók, hanem vad, mindent elemésztő lángok.
- Bomba volt? - kérdezte, de a már kint levő nők
a fejüket ingatták.
- Nem, hacsak nem belülről robbant.
Esther riadtan nézett körül. Eltorzult hangon
üvöltött német vezényszavakat hallott, és az őrök
futva jöttek elő a láger minden zugából. A lángoló
krematórium mellett egy csoport fogoly lyukat
vágott a kerítésbe, és elindult az erdő felé. Az
őrök már szabadon engedték a kutyákat, akik
izgatott csaholással, nyáladzva iramodtak utánuk.
- A krematóriumi Sonderkommando volt az - mondta
valaki. - Hónapok óta tervezik a lázadást, és úgy
néz ki, végre eljött az idő.
Esther látta, hogy a szökésben levők közül egynek
a kutyák előtt sikerült bejutnia az erdőbe, és
remélte, elég sűrű a bozót, hogy legalább egy kis
esélye legyen. Menj, menj, fuss, rejtőzz el,
biztatta hangtalanul a férfit, de aztán a saját
dolga után nézett, mert néhány őr már elindult
feléjük, visszazavarták őket a barakkokba, és
tudta, már semmi sem állíthatja meg Klárát, hogy
megtalálja Iszaakot. Estherben felizzott a düh,
olyan forró volt, mint a IV. krematórium lángjai.
Pippát nem tudta megvédeni a gonosz náciktól, de
elhatározta, mindent megtesz, hogy legalább
Iszaakot megmentse.
Pillantása a blokk mellett állandóan jelen levő
hullahegyre esett. A tetején, mint valami groteszk
tortadísz, egy egészen pici kisbaba volt, aki
hajnalban halt meg. Vajon meg merem csinálni? -
kérdezte magától Esther. De mi vesztenivalóm van?
Körülnézett, elindult a barakk felé, ám az utolsó
pillanatban a karjába kapta a kis halottat. Merev
volt és hideg, Esther megborzongott az élettelen
testtől, de Auschwitz megfosztotta az embert
minden normális aggálytól, és most a legfontosabb
dolog az élő kisbaba megmentése volt.
Mögötte az őrök mindenkit visszatereltek a
barakkjába, Janina is igyekezett, nehogy a
betegeit megkorbácsolják. Most biztosan bezárnák
őket, de Grese adott Kiarának egy üveg snapszot,
hogy milyen szolgálataiért cserébe, azt Esther
inkább nem akarta tudni, és abból remélhetőleg
maradt még annyi, hogy a kápó bent maradjon a
szobájában. Lehet, hogy ez így működni fog.
Persze, ha meg tudják győzni Klárát, hogy a
szegény halott kisbaba Naómié volt.
- Nesze, fogd meg.
Odarohant Naómihoz, elvette tőle Iszaakot, és a
karjába tette a kicsi halott testet. Naómi először
rémülten hátrált, de okos lány volt, és amikor
Kiara betántorgott, és azt üvöltötte, hogy
menjenek mind az ágyukba, a lány gyorsan
odabólintott Esthernek. Anna átölelte Naómi
vállát, aki, akár valami nagyszerű színésznő,
hangos zokogásban tört ki.
- Mi az? - kérdezte Kiara Naómira célozva.
Esther a melléhez szorítva Iszaakot, közben
bemászott a legalsó ágyra, és annak is a hátsó
részébe. Az ágy gyűrött volt és koszos a rengeteg
beteg nő testnedveitől, de Esther ezúttal áldásnak
tekintette a rémes körülményeket, mert tudta,
Kiara biztosan nem kutakodna ebben a koszban.
- Hadd lássam - vágta oda Kiara. Esther
kikukucskált a többiek mögül, akik őt eltakarni
másztak be az ágyba, és látta, hogy a kápó
szétfeszíti Naómi karját, és kiveszi a gyereket.
Esther lélegzet- visszafojtva várta, vajon Kiara
felismeri- e azt a holttestet, amit korábban
dobott rá a rakásra. De látszott, hogy nem. -
Ronda kis darab, mi? De, gondolom, nem lep meg.
- Ő lenne ronda, akinek német az apja? - vágott
vissza Naómi, sírástól rekedten.
- Inkább úgy mondanám, hogy a rossz zsidó vér nem
igazán keveredik a jó német vérrel, nemde?
- Szerintem az itteni körülmények vették el a
kisfiam életét.
 - A kisfiádét? - csattant fel Kiara, és a
gyereket nézte. - Hiszen ez lány.
Esther levegőt sem mert venni. Nem volt ideje
elmondani Naóminak, és a lány sem tudta megnézni,
mit is fog a kezében.
- Szegény Naómi - szólalt meg Anna halkan. - A
bánat elvette az eszét. Annyira biztos volt benne,
hogy fiú lesz, tudja, megígérte az apjának.
Kiara élesen fölnevetett.
- No, akkor most duplán csalódást okoztál neki.
Lány, ráadásul halott.
Esther nagyot sóhajtott, mert Iszaak mocorgott a
karjában enni akart. Esthernek fájt a melle,
mintha hirtelen megtelt volna azzal a tejjel, ami
elapadt, miután Pippa elment, de tudta, ez csak
fantomfájdalom, így a kisujj át kínálta fel a
babának. A kicsi rákapott, Esther meg még hátrább
húzódott a fal felé, az ágy szélén ülő nők mögé,
és megpróbálta csendben tartani Iszaakot, hogy ne
vonja magára Kiara figyelmét.
Klárának azonban valami más járt a fejében. A
szerencsétlen holttestet, mint valami nyulat,
meglóbálta Anna előtt.
- Ó, drága 41 401-es! Akkor ez azt jelenti, hogy
oda a drágalátos rekordod! Végre te is
elvesztettél egy babát, ráadásul kiét? A kedves
görög barátnőd fattyát. Szegény Naómi! Megbízott
benned, és te elárultad. Hiba az a sok
tapasztalat, gondoskodás, hit.
- Egyetlenegy baba, Kiara - vágott vissza Anna. -
Két- , ezerből egyetlenegy babát veszettem el,
ráadásul ebben a... - körbemutatott a koszos
barakkban. - Szerintem erre inkább büszkének
kellene lennem.
- Igen, így van - mondta kórusban a többi nő,
akik előbújtak az ágyukból. Esthernek fogalma sem
volt, hányán látták a csalást, de egészen biztos
volt benne, hogy egyikük sem árulná el.
- De hát nem esküdtél- e meg valamire? -
makacskodott Kiara. - Arra a drága Istenanyátokra?
Úgy tűnik, cserben hagyott. Vagy te hagytad
cserben őt. Bárhogy van is, kudarc.
Esthernek fájt a szíve Annáért, de tudta, a vád
nem érvényes, és elöntötte a büszkeség, ahogy
látta az idősödő szülésznőt kiállni magáért.
- Jobb az én „kudarcom”, Kiara, mint a maga
„sikerei”.
- Valóban úgy tűnik, be kell érned azzal.
Ott rázta a halott csecsemőt Anna arca előtt, de
Naómi felugrott, és kivette a kezéből.
- Hagyja a kisbabámat. Meg kell szoptatnom.
A kis résen át Esther látta, hogy Naómi ringatja
a szerencsétlen kis halottat, és énekel neki.
Kiara egy ideig nézte, aztán fölszegte a fejét, és
sarkon fordult.
 - Bolond vagy te, komplett elmebeteg. Meg kéne
ezért verjelek, 39 882-es. Megfosztottad a német
hazát egy gyerektől a gyenge méhed és a rossz
véred miatt.
Naómi csak énekelte tovább az altatódalt, Klára
pedig megint csak fölkapta a fejét, és
elmasírozott. Becsapta maga után az ajtót, és béke
szállt le a barakkra. Naómi lassan abbahagyta az
éneket, és gyengéden lerakta a kemencére a halott
kisbabát.
- Köszönöm, kicsim - suttogta, és betakarta a
halottat egy takaró egy darabjával, majd leült
mellé, és halkan megszólalt: - Esther!
- Megyek.
A nők utat nyitottak neki, Esther megköszönte, és
kimászott az ágyból. A pici, mintha csak tudta
volna, hogy ez mentette meg, még mindig Esther
ujját szopta. Naómi kinyújtotta a karját, és
Esther óvatosan beletette a kisbabát. Egy
pillanatra úgy érezte magát, mint amikor Pippát
adta át az SS-eknek, de Naómi nem volt náci, és
ennek a babának legalább adtak egy esélyt. Nem túl
biztos esélyt, de akkor is. Esther megfogadta,
hogy ennek a sötét háborúnak a végéig segít
vigyázni a barátnőjének Iszaak babára. A saját
elméje épsége miatt is.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
1944. NOVEMBER 30.

ANNA
Anna a 24-es blokk körül járkálva próbált meg egy
kis életet vinni a lábába. Szerzett egy pár
csizmát, amit egy hálás kismama óvatosan levett
egy halott nő lábáról. Jobban mondva egy volt
anya. Anna az utóbbi rettenetes évben sokszor
elgondolkodott már azon, miért nincs külön szó
arra az anyára, aki elvesztette a gyermekét. Ha a
férjedet vagy a feleségedet veszíted el, özvegy
vagy, ha a szüléidét, akkor árva, de minek hívják
azt a szülőt, akinek a gyereke halt meg?... Esther
elveszett anyáknak hívta őket, és Anna értette,
miért. Esther azonban még megtalálhatja a
kislányát, ha egyszer sikerül kijutniuk ebből a
pokolból.
Mindennap várták a felszabadulást, elhitték, hogy
imáik végre meghallgatásra találnak. Az SS-őrök
egyre közömbösebbek lettek, és a krematórium,
csodával határos módon, üresen állt. Néhány héttel
korábban a gázkamrákat is leállították, és azóta
nem terjengett emberi füst az égen. Már nem
dübörögtek be a vonatok, csak a metsző szél
fütyült és hozott havat kelet felől, ám orosz
katonát még nem.
 Az őrök összebújtak a tornyaikban, a reggeli
sorakozót később, az estit korábban tartották.
Alig volt energiájuk a botjaik használatára is. Az
öldöklés közvetlen veszélye, úgy tűnik, elmúlt, de
lopakodó társai, az éhezés és a hideg megtizedelte
a lágert.
És mégis, babák még mindig születtek.
Amikor a nácik nyáron utoljára megpróbálták, hogy
megszabadítsák Európát az „alacsonyabb rendű
fajhoz” tartozóktól, érkeztek nők bimbózó élettel
a méhükben, és sikerült nekik kijátszani még
Mengele éles szemét is a szelekciónál. Lehet, hogy
épp a szívük alatt hordozott gyermek adott nekik
energiát, olyan kisugárzást, ami alkalmassá tette
őket a munkára. A tél beköszöntével mind többen
jelentkeztek a 24-es blokkban, Annánál
vizsgálatra. Eleinte tovább kellett dolgozniuk,
hogy elkerüljék Mengele és a többi orvos
figyelmét, akik még mindig átkutatták a
barakkokat, nem lehet- e valakit eltenni láb alól,
mintha ez a kegyetlen tett valami megkönnyebbülést
adott volna nekik a saját félelmeiktől. Miután
azonban felrobbantották a krematóriumot, hogy
megpróbálják elrejteni az Auschwitz- Birkenauban
véghezvitt szörnyű bűnök nyomát, a nők nagyobb
biztonságban érezték magukat akkor is, ha
jelentkeztek, így aztán Anna szülészeti
barakkjában nagyobb volt a zsúfoltság, mikor
bármikor korábban.
Volt valami finom irónia abban, hogy, története
során először, Birkenauban több élet született,
mint ahányat elvettek. Még mindig nagy gond volt
azonban a foglyok életben tartása. Az élelem
kevesebb volt, mint bármikor korábban, és az
időjárás is kegyetlenebb. A láger végnapjaiban
egyre több ruha került ki a Kanadából, a legtöbb
fogolynak volt legalább egy pulóvere és kabátja a
vékony rabruha fölé. De mivel tüzelő nem volt,
amivel a kályhákba be lehetett volna gyújtani, és
a konyhába is csak maradékokat szállítottak, úgy
tűnt, a láger elvesztette a csatát.
Anna sírni szeretett volna a tehetetlenségtől. A
titkos rádióadók bemondták, hogy a szövetségesek
már csak alig százhatvan kilométerre vannak
Auschwitztól, így biztosan közel a vég, amitől
csak még fájdalmasabb volt az, hogy a túlélés
lehetőségét elszalaszthatják az egyre soványabb
foglyok.
- Anna! - Az asszony meg sem fordult a rekedt,
panaszos kiáltásra. Kiara ugyanis az előző héten
megbetegedett, és állandóan Annát hívta. Vagy ha
nem öt, akkor Esthert. - Segíts, nővér! Ments meg!
- De miért? - kérdezte tőle nemrég Esther.
- Általános emberségből - hörögte Kiara, mire
Esther fölnevetett.
 - Az emberség errefelé nem általános, Kiara,
magától legalábbis még nem tapasztaltam.
- De miért akarna lemenni az én szintemre? -
kérdezte fuldokolva a kápó, és átizzadt tincseit
kisimította lázas arcából.
Nevetséges, de ebben volt valami abszurd igazság.
Esther vitt neki vizet, hogy enyhítse a lázát, de
nem maradt ott letörölni ráncos homlokát. A
kápónak TBC- je volt, nagyon előrehaladott
állapota miatt remény sem volt a gyógyulásra, már
ha valaki egyáltalán ezt remélte volna. Lassabban
pusztult el a szervezete, mint a legtöbbüknek,
hatalmas teste jól ki volt párnázva a náci
„ajándékokkal”, de akkor is haldoklott.
- Anna, kérlek - nyöszörögte Kiara. - Azt hittem,
keresztény vagy.
- Az is vagyok.
- Akkor legyél irgalmas szamaritánus, és hozz
nekem vodkát, hogy enyhítsen a fájdalmaimon.
- Nincs vodkánk, Kiara.
- Nektek nincs, de nekem van.
- Nem segít az magán.
- De igen, segíteni fog.
- Hadd mondjam akkor másképp: én nem fogok magán
segíteni, legalábbis ezzel nem.
- Szerintem pedig kellene. - A Kiara maradék
hangjából kihallható fenyegetés rossz érzést
keltett Annában, és a kápó szobájának ajtaja felé
hátrált. Kiara gúnyosan mosolygott az ágyában. -
Tudom - szólt rekedten. - Tudok a babáról. Az
eltitkolt babáról.
Annának egy pillanatra kihagyott a szíve. Már egy
hónapja rejtegették akkor Iszaakot, a barakk lakói
felváltva játszottak vele, csitítgatták és
ringatták. Ennek híre is ment a táborban, és
sokan, akik elvesztették a sajátjukat, szakítottak
időt arra, hogy besegítsenek. Olyan volt, mintha a
kis Iszaak a remény megtestesítője lett volna. A
politikai foglyok közül néhánynak sikerült
kiharcolni, hogy szoptathassák a kicsijüket, de
egyetlen zsidó anya sem tudta megmenteni a
sajátját. Ha közösen sikerülne egy zsidó csecsemőt
is kijuttatniuk Birkenauból, az afféle kis
győzelem lett volna, ám ha Kiara tud erről,
mindent tönkretehet.
Anna igyekezett nyugodt arcot vágni.
- Miféle eltitkolt babáról beszél, Kiara?
- Az a... - szavai köhögésbe fulladtak, de a
roham végén két szót sikerült kinyögnie: - Naómi
gyereke.
Anna Összeszorította a fogát.
- Naómi kisbabája meghalt - mondta határozottan.
- Hiszen maga is tudja.
Kiara nagy nehezen felült, hogy levegőhöz jusson.
- Nem vagyok ostoba, Anna, bármit gondolsz is.
Már ki is találtam, mi legyen. Meg akartam mondani
Irmának, de ő már nem jár erre, a rohadt szemét,
most pedig beteg lettem. De még innen is
beárulhatlak.
- Kiara, maga is tudja, hogy a nácik nem jönnek a
kórház közelébe sem.
- Most nem, az igaz. De majd jönnek, amikor...
amikor...
Újabb köhögésroham. Anna csak állt ott és nézte,
és gyűlölte, hogy képes semmit sem csinálni egy
haldokló nővel. Igaz, ez nem akármilyen nő volt.
Ez volt az, aki gondolkodás nélkül vödörbe
fojtotta az újszülötteket, aki kinevette az
anyákat, akiknek nem volt tejük, hogy
megszoptassák síró kisbabájukat, és aki kiverte
volna Estherből a lányát, ha Naómi nem jön elő
azzal a lopott briliánssal.
- Amikor majd elköltöztetnek minket - nyögte ki
végül Kiara.
- Elköltöztetnek?
- Bármikor. Akár már ma is. Lezárják a lágernek
ezt a részét, a nőket átköltöztetik a síneken
túlra, hogy együtt tartsák az utolsó nyomorult,
degenerált zsidókat. Szóval majd jönnek, és ha nem
segítesz rajtam, akkor elmondom nekik.
Anna ránézett Kiarára. A szeme összeszűkült a
várható diadaltól, a szegény bolondnak. Anna
lassan megrázta a fejét.
 - Érzéki csalódások - mondta Anna halkan. -
Esthertől tudom, hogy sajnálatos, de elég gyakori
tünet a tuberkulózisosok körében. Maga
szerencsétlen, körbe volt véve nyivákoló
csecsemőkkel, így aztán a bomlott elméjével is azt
hallja.
- Nem igaz! - mondta Kiara izgatottan, amitől
megint köhögnie kellett. Egy csepp vér is hullott
a takarójára. - Van ott kisbaba. Tudom, hogy van.
És majd megmondom nekik, hogy van ott egy kisbaba.
- És ha majd nem találnak kisbabát, akkor tudni
fogják, hogy maga félrebeszél.
- De igenis, fognak találni.
- Nem, most már nem - felelte kacsintva Anna. -
Köszönjük, Kiara, a figyelmeztetést - tette hozzá,
majd kiviharzott a barakkból, oda, ahol az alsó
ágy mélyén Naómi és Esther Iszaaknak énekelt.
- Átköltöztetnek minket - suttogta. - Ki kell
dolgoznunk egy tervet, méghozzá gyorsan.
Esther a homlokát ráncolta, majd így szólt:
- Adjál rúzst.
Anna és Naómi csodálkozva bámult rá.
- Rúzst? - kérdezte Naómi. - Ez a terved? Hogy én
föltegyek egy kis bíbor szájfényt, és csábítsam el
az utamba kerülő SS-eket?
- Jaj, nem, dehogy! Akkor sem kérném ezt tőled,
ha lehetséges volna. Csak annyi, hogy van rúzsod?
 - Tudod, hogy van - felelte Naómi, majd elővette
a sötétrózsaszín rúzst a padlóba vájt lyukból,
amit az új téglapadló borított. - Csak nem értem,
mire jó ez.
- Add ide, és vetkőzz le derékig.
- Micsoda?
- Gyorsan kész vagyok.
Naómi Annára nézett megerősítésért, de Anna csak
Esther elszánt pillantását látta, és bólintott a
lánynak. Naómi ekkor átadta Iszaakot Annának, és
dideregve levetette a pulóverét, a csíkos rabruha
felsőjét, és az alatta viselt selyem alsóinget.
Anna tudta, hogy Naómi Kiara megvesztegetése után
is organizált még ékszereket, és óvatosan fogta az
értékes ruhadarabot, remélve, hogy a lánynak lesz
még esélye használni. Egy „özvegy” és a fia
számára jó életkezdés egy briliáns ékszer. De
előbb ki kell innen jutniuk.
- Jól van - mondta Esther - , és most ne mozogj.
A nagy összpontosítástól a nyelvét is kidugva
Esther elkezdte a rúzzsal a tífusz jellegzetes
kiütéseit rárajzolni Naómi vállára, karjára,
nyakára, még az alsó állkapcsa vonalába is. Aztán
egy kis rózsaszínt szétkent és bedörzsölt az
arcára és a szeme alá, hogy lázasnak tűnjön, majd
megelégedetten hátralépett.
- Épp elég taszítónak nézel ki - jelentette ki
boldogan.
 - Köszönöm.
- Ez, plusz pihegés, köhögés és esetleg némi
tántorgás, és egyetlen SS-tiszt sem mer a
közeledbe menni. Öltözz fel óvatosan, de a
pulóvert ne vedd föl!
- Hogyhogy? Miért ne?
- Mert egy nagyobbra lesz szükséged. Anna,
kérlek!
Bocsánatkérő pillantással nézett Annára, de az
asszony boldogan bólintott. A számára organizált
pulóver férfiméret volt, úgy lógott rajta, akár
egy ruha. Átadta Iszaakot Esthernek, levette a
pulóverét, és fölvette Naómi sokkal kisebb
darabját. Nevetségesen szűknek bizonyult a lógó
mellén, de ki törődött ezzel? Birkenauban mindenki
furán nézett ki, a divatra lesz majd idő a háború
után.
A háború után.
Akkoriban mindenki ezt mondogatta, nemcsak a
foglyok. Pár nappal korábban, amikor Anna vízért
ment, meghallotta, ahogy két SS épp az Európából
kivezető menekülő útvonalakról suttog. Az egyik
szerint a kerítésen túl a lengyelek jó üzletet
csinálnak hamis papírok gyártásával, hogy a nácik
elmenekülhessenek az igazságszolgáltatás elől.
Annának felfordult a gyomra, amikor ezt
meghallotta. A drága Bartek hatalmas kockázatot
vállalt, amikor ugyanezt megtette az ártatlan
zsidóknak, hogy elmenekülhessenek a minden
képzeletet felülmúló borzalmak elől, és az egész
család megszenvedett emiatt. És most gátlástalan
lengyelek segítenek azoknak, ráadásul pénzért,
akik rászabadították Lengyelországra a rettenetét.
Sóhajtva adta vissza Naóminak az inget, amikor
megérezte a szélébe bevarrott ékszereket. Véres
gyémántok. Ők is olyan romlottak lennének, mint az
ellenség? Minden erkölcsöt kiölt belőlük ez a
háború?
Anna megrázta magát, tudta, semmire sem megy
azzal, hogy ezeken gondolkodik. Az ő dolga az,
hogy gondoskodjon a babák és a leendő anyák
biztonságáról itt, Birkenauban, és addig fogja ezt
csinálni, amíg ki nem nyílnak a kapuk, és be nem
lép rajtuk a valódi világ. Majd akkor ráér
gondolkozni.
Naómi fölvette a pulóvert, és pontosan úgy nézett
ki a „kiütéses” karjával és nyakával meg a pihegő
légzésével, mint egy tífuszos beteg. Csak egy kis
részlet hiányzott még.
- És Iszaakkal mi lesz? - kérdezte Esthertől
Naómi.
- Iszaak egy babahordozóban lesz a ruhád alatt.
- Hordozóban?
- Majd kitaláljuk valahogy - felelte Esther, de
akkor kintről kiabálás hallatszott, egy rendkívüli
sorakozó hangjai. - Siess - nógatta Esther, aki a
féltve őrzött raktárából textilcsíkokat vett elő.
Mivel Klara ágyhoz volt kötve, nem ellenőrizte
őket senki, így aztán mindig tudtak legalább egy
ruhadarabra szert tenni, mielőtt kivitték az
elhunytakat. Ezekből aztán pólyát, fáslit
csináltak, vagy, mint most, babahordozót. Naómi
fölhúzta a hatalmas pulóvert, Iszaakot a melléhez
szorította, és Anna meg Esther olyan szorosra
kötötték hozzá a babát, amennyire csak tudták.
- 24-es blokk, jelentést kérek! - hallatszott
kintről.
Anna odalépett az ajtóhoz.
- Jelentést, uram?
- Sorakozó, létszámellenőrzés. Átköltöztök,
foglyok! Gyorsan, gyorsan!
- Igen, uram, természetesen. Kihívom a többieket
is, de vannak köztük előrehaladott terhesek is.
- Ha nem sietnek, nem lesznek sokáig terhesek.
- Igen, igen, máris. De vannak súlyos betegek is.
Visszatért a tífusz.
- Micsoda? - kiáltott fel a tiszt, és azonnal
hátrálni kezdett. - Ebben az időben?
- Néha be tudtunk gyújtani a kályhába. Jó meleg
lett, de úgy tűnik, a tetvek épp annyira szeretik,
mint mi.
- Te ostoba nőszemély!
 Már emelte a kezét, hogy megüsse Annát, de nem
mert közelebb lépni, hogy valóban meg is tegye. A
tífusztól mindig is nagyon féltek a nácik. Bár
volt egy saját kis kórházblokkjuk Auschwitz 1-ben,
akik megkapták a csúf betegséget, nagyon
megszenvedtek, különösen a kiütéseket tekintették
sértésnek a büszke árja bőrükön.
- Talán a fertőzötteket elküldhetnénk a... -
elhallgatott, és kétségbeesve nézett az égre, a
romba dőlt kémények helyére.
- Ne aggódjon - mondta Anna a legjobb ápolónői
modorában, bár minden porcikája tiltakozott az
ellen, hogy kedves legyen ehhez a szörnyhöz - ,
távol fogjuk őket tartani maguktól.
- Rendben, majd teszünk róla, hogy így legyen. És
most kifelé!
Anna mögött Esther már vezényelte kifelé a nőket
a 24-es blokkból. A szülészeti részlegen fekvők
ugyan előrehaladott terhesek voltak, de tudtak
gyalogolni, Janina kórházának szerencsétlen
betegei közül azonban néhányan nagyon
legyengültek, a várandós anyáknak kellett nekik
segíteniük.
Naómi remekül játszotta el a szerepét, lehajtott
fejjel sántikált, sűrűn szedte a jeges levegőt, és
Anna pulóverére még egy kidobott nagykabátot is
vett. Testével védte a rúzzsal kifestett melléhez
kötözött kisbabát.
 Anna nézte, ahogy Naómi a társai gyűrűjében
kimegy, és azt is látta, hogy az SS undorodva
nézi. A nőknek szóltak, hogy az alkarjukat
csupaszítsák le, hogy lehessen látni a számukat,
és Anna azért fohászkodott, hogy Esther
rúzsfoltjai ne kenődjenek el. Ha rájönnek,
valamennyien meghalnak. Lehet, hogy nincsenek már
meg a gázkamrák, de a foglyokat másképpen is el
tudták tenni láb alól: golyóval, injekcióval, vagy
egyszerűen csak a jó öreg botozással. Az elmúlt
két évben Anna a halálnak több arcát látta, mint
amennyit valaha is el tudott képzelni, és nem
voltak illúziói. Az emberek gyakran akkor a
leggonoszabbak, amikor meg kell hátrálniuk.
Visszafojtotta a lélegzetét, de a ügyeletes tiszt
még csak elég közel sem ment ahhoz, hogy lássa
Naómi számát, máris kiterelte az útra. Kiara
igazat mondott, a síneken túlra küldik őket. A
tábornak az a része mindaddig csak az ő kis
világuk határán létezett, és Annának meg kellett
kapaszkodnia a 24-es blokk ajtókeretében: hirtelen
megszédült arra a gondolatra, hogy olyan messzire
kell menniük. Dühös volt magára, mégis, volt benne
valami szeretetféle, ahogy visszanézett a
barakkba.
Nevetséges. Ez a hely a pokol nyomorúságos,
szenvedésekkel teli bugyra, ahová meghalni jöttek
az anyák és a csecsemőik. És mégis... Anna közel
háromezer kisbabát segített a világra itt,
valamennyit épségben, egészségben. Az egyetlen
halvaszületés is hazugság volt, egy nagyszerű és
igen fontos hazugság. Igaz, a háromezerből
mindössze hatan éltek a táborban, öt, az előző
hónapban született nem zsidó baba és Naóminak a
pulóvere alatt rejtegetett kisfia. Több mint
hatvanat vittek el „germanizálni”, és Esthernek
sikerült a legtöbbjüket tetoválással ellátni.
Vajon megmaradnak- e ezek a számok a kicsik
ártatlan bőrén? Meg akarja- e valaki tudni, mit
jelentenek, és majd, ha vége a háborúnak,
bejelenti- e a Vöröskeresztnél vagy valami más,
hasonló csoportnál? Lehet- e majd a segítségükkel
azonosítani őket az anyák számaival? Legalább sok
anya életben maradt, már ez is egy kisebbfajta
győzelem.
Anna visszanézett az őrá bízott nőkre, akiket
fegyelmezett sorokba rendeztek az ehhez még mindig
ragaszkodó rabtartóik - akkor vette észre a még
mindig ágyban fekvő Klárát, akit nem látott meg a
két fiatal őr, miközben gyorsan átkutatták a
barakkot.
- Anna! - hörögte Kiara, és fölemelte erőtlen
kezét.
Nyomorultul nézett ki, teljesen összezsugorodott,
mintha a gyűlölködés kiszívott volna minden erőt a
testéből. Anna tudta, ha most elfordulna,
felmutatná a számát az őröknek, és kimenne a
kapun, Klara magára maradna itt meghalni ennivaló,
víz, ápolás nélkül. Igaz, ez a nő pontosan ezt
érdemelné, de... hát Jézus nem a megbocsátást
hirdette- e? Nem azt tanította- e, hogy tartsuk
oda a másik arcunkat is; hogy úgy bánjunk
másokkal, ahogy szeretnénk, ha velünk is bánnának?
Ez a Miatyánkban is benne van, és Anna saját magát
árulná el, ha megfeledkezne róla.
- Jöjjön, Kiara!
Odament az ágyhoz, átkarolta a kápót, majd talpra
segítette. Kiara egész súlyával rátámaszkodott
Annára, és hörögve szedte a levegőt.
- Köszönöm - nyögte ki nagy nehezen.
- Egyszerű emberség - mondta Anna a száját
összeszorítva, és kivezette Klárát, elhaladtak az
SS-ek előtt, a sor végére.
Szerencsére lassú ütemben vezették őket az úton
és át a sínen az új részleg kapujához a maradék
férfiakkal együtt. Először történt, hogy Anna és
Esther elhagyták Birkenaunak a ezt a kis
szegletét, amióta két évvel korábban idehozták
őket, leborotválták a fejüket, és elvették
mindenüket. Már a főútra a lépve is a szabadság
szédítő érzését adta nekik, ahogy átlépték I a
nagy drótkerítést.
Ők voltak az utolsó túlélők. Amikor Anna
megérkezett, jóval több mint százezren voltak
bezárva a lágerbe, most ennek legfeljebb a
huszadrésze. Még mindig nagyon sokan voltak, csak
ahhoz képest kevesen, hogy korábban mekkora
tömegek mozogtak az ételosztásnál vagy a
latrinánál... és a gázkamráknál.
Anna jól megnézte a hatalmas épületeket, amelyek
akkorra már összedőltek, a foglyok az épületek
jelképezte barbarizmus nyomait tüntették el éppen.
- Gyilkológépek - motyogta Anna.
Kiara is odanézett.
- Láttam egyszer egy kislányt, akit odavittek -
szólalt meg rekedten. - Nyáron jött a vonattal.
Csak állt ott... - egy pontra mutatott az úton - ,
a karja még mindig kinyújtva, mint amikor a
bőröndöt vitte, de azt már valaki kivette belőle.
Barna copfja szalaggal volt megkötve, rakott
szoknyát és egy állig begombolt tollkabátot
viselt. Úgy nézett ki, mint én fiatalkoromban...
Tudod, Anna, valaha én is voltam fiatal.
- Abban biztos vagyok.
- Őt néztem, és arra gondoltam, ha én lettem
volna a helyében, vagy más hozzám hasonlókat ennyi
idős korukban a gázkamrába küldtek volna, akkor
mindez megtörtént volna?
Anna döbbenten nézett a kápóra.
- Megbánta, Kiara?
Éles nevetése keserves köhögésbe fulladt.
 - Hogy ide jöttem? Nem, akkor már késő volt a
megbánáshoz. A húszas éveim elején tértem rossz
útra, akkor végeztem a szülésznőképzőben. Terhes
lettem, elhagytak, és titokban elvittek egy nőhöz
egy mellékutcában, hogy megszabadítson tőle.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld. Ez nem afféle könnyfacsaró
történet, Anna. A szüleim egy rakás pénzt adtak
neki ezért, és rájöttem, hogy kisbabákat megölni
sokkal kifizetődőbb, mint a világra segíteni őket.
Erre nincs mentség. De igen: ha engem is a gázba
küldtek volna, mint azt a kislányt, mindez soha
nem történt volna meg.
- Talán akkor sem, ha megengedik, hogy megszülje
azt a babát.
Kiara ránézett Annára, és a szeme mintha egy
pillanatra kitisztult volna, de aztán megrázta a
fejét, és újra rászállt a köd.
- Ne legyél már érzelgős. No, úgy néz ki,
eljutottunk a halálos ágyamig. Milyen szép!
Gúnyosan rámutatott az előttük levő barakkra, ami
pontosan olyan volt, mint amit otthagytak. Ám
ahogy beléptek, Annát meglepte a tágas helyiség, a
fehérre meszelt falak, rajtuk képekkel. Az élénk
színű gyerekrajzok szivárványt, hintát és
kutyákkal játszó kisgyerekeket ábrázoltak; olyan
volt, mint valami látomás egy rég elfeledett
világból.
 - Hol vagyunk? - kiáltott fel Anna.
- A hajdani cigánytáborban - mordult oda az őr. -
Itt ez az óvodájuk volt. Mengele azt mondta, ez jó
hely lesz a csomó vemhes kocának, tehát itt
vagyunk. A földön fogtok aludni.
- Óvoda? - kapott levegő után Anna. Álmodni sem
merte volna, hogy ilyesmi létezhetett itt
Birkenauban, de hát ott volt a bizonyíték a szeme
előtt.
- A cigányok nagyon jól megcsinálták - mondta az
őr. - Megtarthatták a babáikat, meg minden. -
Annát hirtelen elfogta az irigység, de aztán az őr
vihogva odafordult hozzá. - Pont olyan, mint a
családi tábor, emlékszel?
Igen, Anna emlékezett rá. Valaha, mintha nagyon
régen lett volna, azt remélték, hogy Pippát át
tudják oda csempészni. Az őr gúnyosan felröhögött.
- És mi hasznuk volt belőle, mi? A végén mind
elmentek a gázba. Nagyon helyesen, a tolvaj banda.
Anna annyi mindent tudott volna válaszul mondani
annak a nácinak, akinek a fajtája oly sokakat
fosztott meg mindenüktől, a földjüktől, a
szabadságuktól, a javaiktól, és az életüktől. De
mi értelme lett volna? Az egyetlen fegyver az
életben maradás.
- Köszönöm - mondta, belépett, majd lefektette
Klárát a földre, és elment megkeresni Naómit.
 Janinát és a legsúlyosabb betegeket a következő
blokkba terelték, de az orvosnő Esthert is a
szülészeti részlegbe irányította, és Anna hálás
volt neki ezért. Ott álltak Naómival, a többi nő
védőn körbevette őket, és amint az őrök rájuk
csapták az ajtót, halkan éljeneztek, és
hátraléptek. Anna lenyűgözve nézte, ahogy Naómi
ledobja a hatalmas kabátot, leveszi a nagy
pulóvert, aztán lassan kitekeri az összeeszkábált
babahordozót, és kiemeli belőle Iszaakot, aki
elégedetten aludt az anyja mellén. Csak egy
elkenődött rúzsfolt az arcán árulkodott a
kalandról.
- Megcsináltuk, sikerült! - szólt Naómi csillogó
szemmel. - Istennek legyen hála, sikerült!
És ahogy Anna körülnézett az ünneplő nők között,
akik csendben voltak, mert féltek, nehogy az őrök
észrevegyék a boldogságukat, tudta, bármi történik
is majd, ez a pillanat nagyon becses lesz
valamennyiük számára. A szeretet előbb vagy utóbb
diadalmaskodik a gyűlölet fölött. Csak várniuk
kell, és imádkozni egy nap majd biztosan kinyílik
a nagy kapu, és kiléphetnek a szivárvány alá.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
1945. JANUÁR 17.

ESTHER
- Fáj! Miért fáj ez ennyire? Eddig sosem éreztem
ezt.
Esther ránézett Annára a gyertyacsonk pislákoló
fényénél, és megkönnyebbülve látta, hogy a bába
nem ideges. Az éppen szülő nőnek már volt két
gyereke, őket a lágerbe érkezésükkor azonnal
elgázosították. Ez a kisbaba volt az egyetlen, aki
miatt el tudta viselni a bánatát, de most, hogy
közeledett a pillanat, amikor üdvözölheti is,
mintha feladta volna. Anna odalépett az asszony
elé, és megfogta mindkét vállát. A magyar nőhöz
lassan beszélt németül, ez volt az egyetlen közös
nyelvük.
- Azért fáj, Margit, mert szerintem a baba
hátulsó koponyatartásban van. Ez nagyobb
fájdalommal jár, mert a háta van a gerinced felé.
így kicsit nehezebb átjutnia a szülőcsatornán, de
ez nem jelenti azt, hogy bármi baj lenne. Érted?
- Kijön a baba?
- Hát persze. Majd én teszek róla.
- Élve?
 - Én még itt, Birkenauban sem veszítettem el
egyetlen kisbabát sem.
- Egyet sem?
- Nem bizony, és nem most akarom elkezdeni.
Esther látta, hogy Margit bólint Anna nyugodt
magabiztosságára, és összeszedi magát, hogy vézna
teste elviselje a görcsöket. Esther egy csöppet
sem irigyelte, de már előre tudta, ha meglesz a
baba, az ő szíve megint fájni fog Pippáért. A
lánya már elmúlt egyéves. Vajon az új „szülei”
tudják egyáltalán, mikor született, vagy csak
kitaláltak valamit, egy megfelelő német dátumot
meg egy megfelelő német nevet és megfelelő német
identitást?
Felforrt a vére, amikor arra gondolt, hogy ezek
az emberek valami nyomot hagynak az ő drága
gyerekében, de aztán azt mondta magának: ez nem
szükségképpen az ő hibájuk. Nem valószínű, hogy a
Birodalom megmondta annak a párnak, akinek Pippát
odaadták, hogy a haláltáborban született, zsidó
anyától. Biztos kitaláltak valami szép történetet,
hogy az apja elesett az orosz fronton, az anyja
meg a szülésbe halt bele, mindezt azért, hogy az
új szülőknek jó érzéseik legyenek az örökbe
fogadott gyerekükkel kapcsolatban. Esther
legalábbis ezt remélte, nem bírta volna ugyanis
elviselni, hogy Pippát afféle cselédnek vitték egy
családba, akit mindenki leköpdöshet, mint a Grimm-
mesében Hamupipőkét. Ennek ugyan nem látta sok
értelmét, de azt is újra meg újra megtapasztalta,
hogy a Birodalom kicsavart logikával működik.
Élesen belehasított a fájdalom, valahányszor arra
gondolt, hogy a lánya a gépezet fogaskerekei közé
került.
Volt- e Pippának vajon puha bölcsője egy meleg
szobában? A pótanyja elringatta vajon, és olvasott
neki mesét, énekelt altatódalokat? Ha szeretik,
gondolta, még azt is elviselem, hogy németül
énekelnek neki. A sötét, hideg éjszakákon azon
gondolkodott, mihez kezdett ez az ismeretlen nő a
számmal, amit egészen biztosan megtalált a baba
hónaljában. És ez vajon hogyan hat arra, ahogy
szegénykével bánik? Mi van, ha az a szám, amit
azért tetovált a lánya bőrére, hogy megmentse,
inkább arra ítéli, hogy rosszul bánjanak vele?
Vagy még szörnyebb dolog történjen...
Ne csináld ezt, Esther, szólt magára szigorúan,
és inkább szegény Margitra figyelt, aki már- már a
falat kaparta a görcseitől. Nem volt értelme azon
gondolkodni, mi folyhat a kerítés mögött. Közel
két hónapja már, hogy átköltöztették őket ide, a
volt cigánytáborba, 1944 átadta a helyét 1945-
nek, és még mindig nem jött senki, hogy
felszabadítsa őket. A nácik az előző év végén
elkezdték a foglyokat a Birodalom távolabbi
részeibe küldeni, ám akkor lebombázták a
vasútvonalakat, és ez is leállt. Azok a foglyok és
őrök, akik Birkenauban maradtak, kelepcébe estek
ezen a szeles, mocsaras vidéken, amíg valaki oda
nem megy, hogy felszabadítsa őket. De ha ez meg is
történik, ki tudja, milyen lehet kint a háború
pusztította világ?
Akkoriban egyre gyakrabban vijjogtak fel a
légoltalmi szirénák, az égen repülők dübörögtek,
ismeretlen célpontokat bombáztak. Az őrök már alig
vették a fáradságot, hogy rádió után kutassanak,
és a szomszédos táborban a férfiaknál mindenütt a
BBC szólt, valamint az illegális lengyel adó, hogy
a közelebbi történésekről is értesülhessenek.
Suttogva terjedtek át a hírek a női táborba, és
Esther egyszer csak meghallotta azt a szót, hogy
„Chelmno”. Megkérdezte a kerítés túloldalán levő
férfit.
- Mi történt Chelmnóban?
- Azt mondják, teljesen feloszlatták.
- Teljesen? És a munkásokkal mi lett?
- Elmentek.
- Elmentek?
A férfi a kezével a torkára mutatott, és
Estherrel megfordult a világ, de aztán a férfi
hozzátette:
- Mindenki, kivéve egy csoportot, akinek össze
kellett takarítaniuk, szegényeknek. Olyan ötvenen
lehettek. Łódźi fiúk.
 - Ötvenen?
Esther ebbe kapaszkodott. Ötven ember! És mind
Lódzból! Ennyi elég volt a reményhez. Csak erre
gondolt, miközben a többi hírt hallgatta, hogy a
szövetségesek behatoltak Német országba, a
szovjetek pedig Lengyelországba. Sokkal
fényesebben csillogott lelkében ez, mint Párizs
vagy Brüsszel felszabadítása. Maga elé képzelte
Filipet kint, a chelmnói erdőben, ahogy a
barátaival együtt dolgozik. Esther tudta, kemény
munka az. Hallotta, miféle munkákat végeztettek
Birkenauban a Sonderkommando tagjaival, és
borzalmas volt arra gondolnia, hogy az ő szegény
férjének összetört hullákat kell égetnie nap mint
nap. De ha életben van, akkor majd begyógyítják
egymás testi és lelki sebeit. Lassú folyamat lesz,
de meglesz.
Egy héttel korábban a férfiak futva mentek a
kerítéshez, hogy elmondják: az oroszok bevették
Varsót. Anna sírt, Esther átölelte. Annyit tudott,
hogy a barátnője férje és a legidősebb fia
Varsóban voltak, de azt nem, túlélték- e a
felkelést. Beszélték, hogy volt, akinek sikerült a
föld alatti csatornákon át kijutnia, és ez is okot
adott a reményre.
A Vörös Hadsereg ekkor már Krakkóban járt, onnan
meg Oswicimbe mentek, ami alig három kilométerre
volt a lágertől. A városba költözött németeket
evakuálták, minden bizonnyal afféle kísértetváros
lehetett. Elképzelhető, hogy az oroszok már épp
ott vannak, gondolta Esther, és azért imádkozott,
hogy ne álljanak meg ott, ne pihenjenek meg a
németek komfortosan felszerelt otthonaiban, hanem
jöjjenek el, ide, a pokolba. Azt is hallották,
hogy a majdaneki láger már felszabadult, a
menekülő németek mindent felgyújtottak, még azokat
a barakkokat is, amelyekben foglyok voltak, és a
nácik mindenütt ugrásra készen álltak.
- Szétszakít engem ez a baba - siránkozott
Margit. -esküszöm, kettészakít.
A falat kaparta, egy fát ábrázoló szép kép le is
esett a földre. Esther odament és fölvette.
- Nem, nem szakít ketté, csak olyan érzés -
nyugtatta meg Anna. - Ha ez kicsit megvigasztal, a
baba nemigen érez ebből semmit.
- A gyerekek már csak ilyenek - motyogta
összeszorított foggal Margit. Esther az asszony
karját dörzsölgette, miután elmúlt a fájás, és
Margit kicsit megpihenhetett.
- Az is lehet - szólalt meg Naómi, aki Iszaakkal
a karján kikelt az ágyból és leült a földre - ,
hogy a kicsi nem akar addig világra jönni, amíg
nem lesz szabad a világ.
- Akkor mondd meg azoknak az átkozott
szovjeteknek, hogy siessenek - lihegte Margit egy
újabb fájáskor.
 - Szülészeti blokk, sorakozó! - harsant föl kint
egy rekedt hang, és Esther zavartan nézett Annára.
Már napok óta nem volt létszámellenőrzés. Sok SS
már elment, éltek az alkalommal, hogy nyugatra
kísérjék a foglyokat. Mandel már karácsony előtt
távozott, Grese az előző héten, és az ottmaradt
őrökben nem volt annyi szadizmus, mint ebben a
kettőben. Őrizni már csak a konyhát és a Kanadát
őrizték, ahol Naómi és a társai még mindig
válogatták a gázkamrában utoljára, novemberben
kivégzettek holmiját. Most azonban hallották a
csizmák vészjósló hangját a keményre fagyott
földön, és azok, akik még nem ébredtek volna fel
Margit jajgatására, azok is kinyitották a szemüket
és felültek.
- Sorakozó! Ideje indulni, el kell hagyniuk a
lágert.
Elhagyni a lágert!
Egyszer csak zseblámpával világítottak be a
barakkba, fénycsóvák vetültek a már régen a gázba
ment gyerekek rajzaira és az ötven rettegő
szempárba. Esther látta, hogy Naómi odakúszik,
hogy eltakarja a kisfiát, de az őrök siettek,
senkit sem néztek meg alaposabban.
- Indulás!
- De hova? - kérdezte Esther.
- Nyugatra - hangzott a rövid válasz.
- De hát nem mennek a vonatok.
 Az őr rábámult Estherre.
- Akkor tessék a lábadat használni, zsidó lány. A
gleiwitzi és a Wodzislaw Slqskiban levő állomásra
megyünk.
- De hiszen azok sok- sok kilométerre vannak
innen - szólt közbe valaki.
- Épp ezért kell most indulnunk... azonnal! - Az
őr kezdte elveszíteni a türelmét, elővette a
pisztolyát, kint vaksötét volt, a föld meg
halottfehér, a nők pedig csak bizonytalanul
álltak. - Na mi az, nem tetszik a hideg? - mordult
fel az őr. - Mi van, ha befűtünk inkább, mi?
Felügyelőnő, kérem a gyufát!
Erre már mindenki megmozdult. Bármilyen riasztó
volt is az éjszaka, senki sem akart bennégni, mint
azok a szegények Majdanekben, így aztán a nők
magukra tekerték a pokrócokat, és kitódultak.
Esther Annára nézett, aki Margitra, majd
előrelépett.
- Ez az asszony nem tud menni. Vajúdik.
Az őr tetőtől talpig végigmérte Margitot.
- Jól van, akkor marad. És mindenki más is, aki
túl gyenge ahhoz, hogy fölkeljen. A többiek...
- De nem maradhatnak egyedül - mondta Anna
határozottan. - Én majd vigyázok rájuk.
- Te? - meredt rá az őr. - Itt akarsz maradni?
Velük?
- A betegeim.
 - Ezek már hullák. Kikapcsoljuk a villanyt és a
vizet is. Nincs tüzelő, sem ennivaló, és senki sem
fog titeket megvédeni, ha jönnek a vörösök.
Hallottátok, mit csinálnak a nőkkel? Ha azt
hiszitek, hogy meg fognak menteni, akkor jól
gondoljátok meg. Jobban jártok velünk.
Anna Estherre nézett, és szinte olvasni tudott a
gondolataiban: Mi lehet ennél rosszabb? De hiszen
korábban, amíg itt nem voltak, ezt sem tudták
elképzelni. Akkor hát ki mondja meg, mi legyen?
Végigfutott a hideg a hátán arra a gondolatra,
hogy a „felszabadítóik” egy újfajta poklot
szabadítanak rájuk, de aztán eszébe jutott, hogy
hiszen ezt egy náci mondta. Ők valamennyien a
goebbelsi hazugsággyár termékei, és ha ez az
ostoba őr valóban elhiszi, hogy ő „védelmezte”
őket, akkor nem érdemes hallgatni arra, amit mond.
És különben sem hagyhatom itt Annát, gondolta.
- Én is maradok. Vannak ágyhoz kötött betegeim.
- Te is? Hát te megőrültél. Nem hiszem, hogy...
Akkor azonban valami kavarodás volt kint, és
valaki felkiáltott:
- Mi tart ennyi ideig? Itt minden őr alkalmatlan?
A férfi riadtan nézett körül.
- Jól van. Akkor maradjatok csak a holtakkal, ha
muszáj. A többiek meg kifelé!
Karon ragadta Naómit, és Esthernek oda kellett
lépnie, hogy gyorsan rádobja a pokrócot a
szerencsére még alvó kisbabára,
- Ő is ápolónő - mondta Esther, de az őrnek elege
lett.
- Szó sem lehet róla. Megy ő is. Kifelé!
Naómi kétségebeesve nézett Estherre, de az őr már
a hátához nyomta a fegyverét, így nem volt más
választása, mint csatlakozni a többiekhez. Kintről
kiabálás és sírás hallatszott be, majd
ostorpattogás és kutyaugatás. Naómi visszanézett
az ajtóból, a pokróc felé intett a szemével.
Esther ránézett, és jelezte, hogy a gondját viseli
Iszaaknak, de minden nagyon gyorsan történt. Miért
nem gondoltak előbb erre? Miért nem csináltak
tervet arra, hogyan találkozzanak, ha elválasztják
őket egymástól? Esther csak annyit tudott a
barátnőjéről, hogy Görögországból jött, valami
Szaloniki nevű helyről. De ez nem elég.
- Lódz! - kiáltotta Naómi után. - A Szent
Szaniszló- székesegyház!
Erre tudott csak gondolni, és abban sem volt
biztos, hogy Naómi meghallotta- e, mert a foglyok
olyan nagy zajt csaptak, hogy még Iszaak is
fölsírt, miután fölébredve egyedül találta magát a
földön. Esther odarohant, a karjába vette, és
ringatni kezdte, hátha sikerül visszaaltatnia, de
a kicsi láthatóan átvette az éjszakába belehasító
rettegést, és képtelenség volt megnyugtatni.
 - Vidd be oda - mutatott Anna a néhai kápó
szobájára. Klara két nappal az után halt meg, hogy
megérkeztek a volt cigánytáborba, csöndben hunyt
el egy könnycseppel az arcán. Mindenki
megkönnyebbült a halálhírére, senki sem jött a
helyébe felügyelőnőnek, a szobája pedig üresen
maradt. - És ne gyere ki addig, míg itt el nem
csöndesedik minden.
Esther úgy tett, ahogy Anna mondta, bezárkózott a
kis szobába a babával, aki most már
hátrafeszítette magát dühében.
- Jól van, Iszaak, itt vagyok veled.
De Esther nem az anyja volt. Bármennyire szerette
is, bármilyen sokat jelentett is neki, nem ő volt
az anyja. Nem volt Naómi- illata, nem olyan volt a
tapintása, nem volt teje sem, és Iszaak mindezt
tudta. Jaj, mit is csináltak?
Már hallani lehetett, ahogy az embereket hajtják
kifelé a lágerből. Esther lábujjhegyre állt, és
kinézett a törött ablaküvegen. Ha lehet, ez volt
az egyik legrémesebb látvány, amiben Birkenauban
része volt. Még sötét volt, de a reflektorok
könyörtelenül bevilágították az úton nyüzsgő
tömeget. Az emberek rongyokban, cipőfoszlányokkal
a lábukon vagy mezítláb vonultak. A szél erősen
fújt, besüvített a vékony ruhájuk alá, és havat
hordott riadt arcukba.
 A jó vastag kabátba, kalapba és kesztyűbe
beburkolt SS-ek korbáccsal űzték az embereket ki a
kapun, a pusztaságba. Legalább mínusz tíz fok
volt, még a kutyák is reszkettek, de az őrökben
nem volt semmi kegyelem. Aki elesett, azt
lelőtték, a szerencsétlenek közelebb bújtak
egymáshoz, leheletük, mint valami segélykiáltás,
lebegett az éj sötétjében.
Esthert annyira megrázta a látvány, hogy még a
kisbaba is megérezte, és csak halkan nyöszörgött
az ölében. Bárhová mennek is, az biztos, hogy soha
nem érnek oda. Nem érne oda egy egészséges, jól
táplált, rendesen felöltözött ember sem, mi
esélyük lehet hát ezeknek a kiéhezett, legyengült
foglyoknak? És Naómi is ott lépdel köztük...
Esther hallotta, hogy a szomszédos helyiségben
Margit a vajúdás kritikus pillanatához érkezett,
de ő nem tehetett egyebet, mint ott állt, és
Iszaakot ringatva imádkozott Naómiért, miközben a
tábor kiürült körülöttük. Oly régen vágyott már
arra, hogy kinyíljon Birkenau kapuja - de nem így,
hogy egy erőltetett menet indul el a semmibe.
Ahogy az agonizáló menet vége is kibotorkált a
boltív alatt, és elnyelte őket a sötét éjszaka,
Esther hallotta, hogy újra helyre tolják a kaput,
és le is láncolják. Utána hangos csattanás. Elment
az áram, és Esther biztos volt benne, hogy őket
meghalni hagyták itt.
 Visszament a kórterembe, és épp meglátta, hogy a
derengő hajnali fényben Anna egy rugdalózó
kisbabát emel a magasba Margit lába közül.
- Kislány - kiáltott fel Anna. - Gyönyörű,
egészséges kislány.
Margit a karjába vette a lányát, és végtelen
gyengédséggel csókolta, ahol érte.
- Isten hozo.tt, kicsim, édesem, épp időben
érkeztél, hogy anyuval együtt halj meg.
- Ejnye, Margit, ne mondj már ilyet! - csattant
föl Esther.
Válaszul a kimerült anya csak körbemutatott az
üres, sötét teremben.
- Honnan szerzünk élelmet?
Esther szorosabban bebugyolálta Iszaakot, és
odament az ajtóhoz. A lágerben hátborzongató csend
uralkodott, ahogy ott sorakoztak a hófödte
barakkok, valamennyi üres, elhagyatott. Néhány őr
körvonalait vélte látni a távolban, és egy kisebb
csoport hátul a fáknál még mindig a krematóriumot
bontotta le, de ezektől eltekintve Birkenau
kiürült.
A konyhaépületekben és a latrináknál sötét volt,
az egyetlen zaj a haldoklók nyöszörgése volt. A
németek hátrahagyták mindazokat, akik már a sír
szélén álltak, és ott volt még Margit, Anna,
Esther és természetesen Iszaak. Esther ránézett a
kisfiúra. Nem hagyom, hogy meghaljon, gondolta.
Lehet, hogy Naómit kihajtották a kegyetlen
éjszakába, de mi itt vagyunk, ismerős helyen, van
hát esélyünk.
- A Kanada - mondta Esther határozott hangon. -
Betörünk a Kanadába.
- Remek ötlet - helyeselt Anna. - Amint
kivilágosodik, ott verünk tábort, és imádkozunk,
hogy az oroszok már a közelben járjanak. Biztos
úgy van, hiszen a németek elmentek.
Esthernek eszébe jutott, mit mondott az őr az
oroszokról, de nem szólt semmit; majd akkor kell
átmenni a hídon, ha ott vagyunk, gondolta.
- Hogy tudunk bemenni? - kérdezte. - Én még sosem
voltam ott.
- Naómira lenne szükségünk.
Esther végignézett a hósivatagon, és egyre csak
ringatta a kisbabát, hogy elcsitítsa.
- Neki is Naómira lenne szüksége - sóhajtotta
bánatosan.
- Akkor jó, hogy még mindig itt vagyok - szólalt
meg egy jól ismert hang.
Megfagyott a vér az ereikben.
- Naómi? Segíts ki innen minket, jó?
Megmozdult az állandóan ott levő hullahegy,
Esther riadtan ugrott hátra, és a csonttá
soványodott holttestek alól előmászott Naómi,
épen, egészségesen, ragyogó arccal. Úgy érezték,
feljött a nap Birkenauban.
 - Naómi! - szaladt oda hozzá Esther, és szorosan
átölelte, a baba meg kettejük közt, megérezte az
anyját, és lelkesen gőgicsélt. - Hogy csináltad?
Naómi megvonta a vállát.
- Egyszerűen. Sötét volt és hatalmas káosz. Senki
sem ellenőrizte a létszámot, én meg, tudjátok...
csak lebuktam, és bebújtam... ide... -
elhallgatott, ahogy a kísérteties búvóhelyére
nézett, aztán megrázta magát - , ezekhez a kedves
hölgyekhez. Vigyáztak rám, biztonságban voltam.
- Biztonságban?
Esther körülnézett a sötét, elhagyatott táborban.
- Igen, biztonságban, mert együtt vagyunk, veled,
Annával és Iszaakkal. Mi kell még?
Esthernek volt pár ötlete, de ahogy Naómi szó
szerint feltámadt halottaiból, Esthert újra
eltöltötte a remény, és tudta: így már biztosan ki
fogják bírni.
 HARMINCADIK FEJEZET
1945. JANUÁR 20.

ANNA
- Ne! - kiáltott oda Anna Esthernek, miközben a
kerítés mögött felcsaptak a lángok, és a Kanada
kincsei tüzet fogtak. - Ezt nem tehetik meg! -
Dühödten dörömbölt a kapun, de az őrök túlságosan
el voltak foglalva azzal, hogy a lángokat
kiterjesszék a kincseket rejtő harminc barakk
közül a következőre.
A menekülő nácik nem tudtak megválni ennyi zsidó
vagyontól, és ott hagytak pár hatalmas lakatot meg
néhány őrt, hogy szortírozzák. Még teherautók is
érkeztek, hogy a legjobb dolgokat Németországba
vigyék a menetelő foglyok után. Az ékszerekkel és
szőrmebundákkal sokkal óvatosabban bántak, mint az
emberekkel. Igen, ez a Harmadik Birodalom.
Anna és Esther két napon át próbáltak bejutni.
Hízelegtek az őröknek, lyukat ástak a kerítés
alatt, még csontsovány testüket is megpróbálták
áterőltetni a szögesdróton, de mindhiába. És most
a nácik az egészet felgyújtják, hadd égjenek a
ruhák és a takarók, miközben az ott maradt foglyok
dideregnek a csupasz barakkokban, és szénné égetik
a kolbászt meg a kétszer- sültet, miközben ők
éheznek. Igen, ez a Harmadik Birodalom!
Anna a kerítésoszlop hideg betonjának támasztotta
a homlokát, és megpróbálta megőrizni elméje
épségét. Iszonyatos volt az éhség. A vékony
hórétegből volt vizük, de a gyomruk korgott, és
Iszaak első nap kiszívta Naómi összes tejét. Át
mentek a szomszédos barakkba, hátha megtalálják
Janinát, de őt minden bizonnyal kihajtották a még
járóképes betegeivel együtt, a „kórházban” csak
halottak voltak.
A harminc barakk közül már az utolsó is égett,
hatalmas volt a hőség. Amióta októberben megjött a
tél, Anna először érzett meleget, de milyen áron?
Az őrök szedelőzködtek, egyre gyorsabban, ahogy a
lángok mind magasabbra hágtak. Elérték a kaput és
kiözönlöttek, és közben eszelősen röhögtek. Anna
és Esther úgy gondolta, ha az örök elmentek, talán
be tudnak menni az utolsó barakkba, kihozni pár
dolgot a pokolból, de azok nagy vihogva jól
lelakatolták.
- Nézzétek csak, milyen szép tüzet raktunk nektek
- szólt oda az egyikük, aztán, kezükben a lopott
holmi maradékával, ment tovább, a főkapu felé.
- Elmennek - mondta Esther. - Mind elmennek.
És valóban. A birkenaui láger íves bejáratához
teherautók érkeztek, az utolsó őrök is felugrottak
rájuk, és úgy hagytak hátra mindent, mintha itt
sem lettek volna.
- Rohadt gazemberek - lihegte Anna, majd a szája
elé kapta a kezét. Sosem beszélt csúnyán, de
hiszen még sosem hagyták meghalni egy könyörtelen
kerítés mögött.
Az egyik blokkból ekkor halk nyöszörgést
hallottak, és Esther azonnal odafordult, mint aki
kísérteiét lát. Anna tudta: a lány nem bírja, ha
Iszaak sír; átveszi a kisfiú fájdalmát, mintha
csak az ő elveszett lánya sírna.
- Nem fognak legyőzni minket - harsant fel, és a
környező barakkok visszhangozták a kiáltást. - Épp
most, amikor már eddig eljutottunk. Menjetek csak
- visította a távoli teherautóknak. - Eredjetek,
vigyétek innen a mocskos telketeket. Nincs
menekvés számotokra. Jönnek az oroszok. Jönnek az
oroszok, és minket életben fognak találni. Majd
ők...
Dühe köhögésbe fulladt, egész kis teste
rázkódott. Anna átölelte, ám akkor mintha valaki
válaszolt volna nekik.
Esther leküzdötte a köhögését, és Annára nézett.
- Mi volt az?
Anna minden erejét összeszedve fülelt.
- Úgy hangzik, mintha...
- Gyerekek!
 Újra hallották a kiabálást, és most már biztosak
voltak benne, hogy gyerekek voltak. Esther futni
kezdett, egyik barakkból a másikba rohant a hang
után, és Anna is megpróbálta követni. Fájt a
térde, fájt a bokája, a háta is, de Esthernek
igaza volt: most már nem győzhetik le őket a
nácik.
- Erre! Ide! - Esther odaért az egyik távolabb
eső blokkhoz, amely éppen olyan volt, mint a
többi, csakhogy innen jöttek a hangok. Benyomta az
ajtót, de az meg sem mozdult. - Be van zárva! A
francba, be van zárva!
Esther sem volt az a káromkodós: Birkenau
valamennyiükből barbárt csinált, de nem olyat, aki
rázárja a gyerekekre az ajtót.
- Segíts! - Anna is odalépett mellé, és bekiabált
a bent levőknek. - Most!
Minden dühüket, tehetetlenségüket és mélységes
félelmüket beleadták abba a rúgásba. A zsanérok
megnyikordultak, és bent- ről száz vékony
gyerekhangon biztató kiáltások hallatszottak.
- Még egyszer!
Újra nekiálltak berúgni az ajtót, és ezúttal az
alsó zsanérnál megrepedt a fa. Anna alig bírta
tüdővel a szokatlan megerőltetést, meg kellett
állnia, hogy nagy levegőt vegyen, de Esther rúgott
tovább, amíg egy nagy nyikorgással a fa engedett,
ő pedig beesett az ajtón. Anna belépett utána, és
hitetlenkedve nézte a bent rekedt gyerekeket.
Birkenau még mindig tartogatott számára
meglepetést. Az ajtóhoz közel állók voltak a
legerősebbek, akik kétségbeesetten nyújtogatták a
kezüket Esther felé, de sokan voltak hátul is, ők
erőtlenül feküdtek a földön. Két napja itt vannak
élelem és víz nélkül?
Esther szélesebbre tárta a kitört ajtót.
- Menjetek - nógatta azokat, akik még lábra
tudtak állni. - Igyatok a hóból, és hozzatok a
többieknek is.
Tompa tekintettel néztek rá, és Esther újra
próbálkozott németül, de a gyerekek csak rázták a
fejüket.
- Értettük - mondta egyikük, a legmagasabb fiú,
aki nyilván az önjelölt vezetőjük volt - , csak...
csak... - nyelt egy nagyot - .. .biztonságos
odakint?
Annának elfacsarodott a szíve: micsoda
brutalitást kellett ezeknek a szerencsétleneknek
elszenvedniük!
- Biztonságos, a szavamat adom rá.
A fiú előrebotorkált, és olyan erővel ölelte át
Annát, hogy majdnem ledöntötte a lábáról, aztán
kilépett, és mohón kezdte falni a havat.
- Csak a friss havat szedd össze - mondta neki
Anna - , csak a legfelső réteget!
 Az ártatlan felső hóréteg alatt sár volt,
patkányok és hullahegyek; a hó ölhet is, nemcsak
életet menthet. Esther kiment a gyerekekkel, hogy
felügyelje őket, Anna pedig hóval a két markában,
beljebb ment a barakkba. Nem volt olyan sok
gyerek, mint ahogy a hangjukból először ítélték.
Nyilván kétségbeesésükben kiabáltak hangosabban.
Úgy ötvenen lehettek, de legalább a felük nem volt
olyan állapotban, hogy kiabálni tudjon.
Anna letérdelt egy kislány mellé, és a kezéből
kínálta hóval. Mint egy kismacska, úgy nyalta a
gyerek a havat.
- Köszönöm - szólt rekedt hangon lengyelül.
- Jól van, igyál még, csak lassan. Jól van. - A
kislány felnyalta a maradék havat, és cserepes
ajkán valami mosolyféle jelent meg. - Hogy hívnak?
- Tania.
- Szép neved van. És hány éves vagy, Tania?
- Tizenhat.
Annát megdöbbentette a válasz, mert a lány alig
nézett ki tizenkettőnél többnek, de Anna arra
gondolt, lám, ezt teszi a láger a szerencsétlen
gyerekekkel. Igyekezett nem mutatni a
meglepődését.
- És honnan jöttél?
- Varsóból.
Annának nagyot dobbant a szíve.
- Varsóból?
 - Elűztek minket, mert a szüléink rosszak voltak.
- Rosszak?
- így mondták a németek. Anya szerint bátrak és
erősek voltak, de a németek ezt másképp gondolták.
A kislány Anna kezét nézte, látszott, hogy még
szomjas, és az asszony nagy nehezen felállt, hogy
hozzon neki még havat. Sok gyerek volt még, de
Anna szeretett volna minél többet megtudni ettől a
lánytól. Tania felnyalta a második marék havat is,
és a falnak támaszkodva felült.
- Megölték az apámat.
- Jaj, te szegény.
- És anyával együtt vonatra raktak minket.
Mindnyájunkat. Az egész várost.
- Senkinek sem sikerült megszöknie?
- Nem tudom. Mi megpróbáltunk. Apának voltak
barátai, akik kijutottak a hegyekbe, és azt
akarta, hogy mi is menjünk, de a németek lelőtték.
Megtaláltak, amikor egy csűrben elbújtunk, és apát
a szemünk láttára lőtték le - könnyes volt a
szeme, de szegényke annyira ki volt száradva, hogy
sírni sem tudott - , és akkor föltereltek minket a
vonatra.
Anna megszorította a lány kezét.
- Úgy sajnálom - mondta megint, és bántotta, hogy
annyira makacskodik, de kénytelen volt
megkérdezni: - Ismersz valakit, akit Barteknek
hívnak, Tania?
 A lány megvonta a vállát.
- Többet is.
- Persze, bocsánat. Bartek Kaminski és a fia,
Bronislaw. Őket nem ismerted véletlenül? - Tania a
homlokát ráncolta, és Anna megszorította a kezét.
- Láttad esetleg őket? Nem tudod, mi történt
velük?
Tania kinyitotta a száját, mintha mondani akarna
valamit, de aztán elhomályosult a szeme, és csak a
fejét ingatta.
- Nem tudom. Senkivel sem tudom, hogy mi lett. És
most anya is elment.
Anna a karjába vette a gyereket. Még csak bele
sem akart gondolni, mit jelenthetett a lány iménti
bizonytalan válasza, és most nem is az a fontos,
gondolta. Most csak ő a fontos.
- Hova ment a mamád?
- Nem tudom. Kilökték a hóra, és azt mondták
neki, menni kell. Minket is akart vinni, de
gyerekeket nem volt szabad. Mondtam, hogy tizenhat
éves vagyok, már nem vagyok gyerek, de nem akartak
hinni nekem. Betereltek ide a többiekkel, és aztán
ránk zárták az ajtót. Megpróbáltunk kijutni,
bizony isten. Jurek mondta, hogy a kicsik miatt
meg kell próbálnunk. - A nagy fiú felé bólintott,
akivel Anna először beszélt, és aki most havat
vitt be a kicsiknek. - Próbálkoztunk, de nagyon
nehéz volt.
 - Bizony, az volt - nyugtatta meg Anna; sajnálta,
hogy a lány saját magát hibáztatja. - Ti mindent
megtettetek. Nagyon bátrak vagytok.
- Csak nem vagyunk elég erősek - mondta
szomorúan.
- Ez nem igaz. Erő kell az életben maradáshoz is.
Ahhoz, hogy még mindig itt vagytok.
Tania fölnézett Annára, tágra nyílt szeméből
szinte ijesztő bizalom sugárzott.
- Kijutunk innen?
Anna nagy levegőt vett.
- Hát persze - felelte határozottan. - Persze,
hogy kijutunk. Most már csak azt kellett volna
tudni, hogyan.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
1945. JANUÁR 27.

ANNA
Hét végtelen hosszú nappal később Anna az igen
zsúfolt barakkban ült és egy fazék levest
kavargatott, amit mindenáron meg akart főzni a
cserépkályhán. Az után, hogy megtalálták a
gyerekeket, újult erővel láttak neki Estherrel és
Naómival az élelem felkutatásának. Tania, Jurek és
néhány idősebb gyerek segítségével újra
megpróbáltak betörni a Kanadába. Jurek nagyon
ügyesnek bizonyult a zár feltörésében, de Anna
jobbnak látta nem kérdezősködni erről. Végül
sikerült bejutniuk.
A legtöbb raktár már csak parázslott, de hátul
hat helyiség még javarészt érintetlen maradt: a
lángok valószínűleg kialudtak, mielőtt
fölemésztettek volna ott is mindent. Elegendő
ruhát találtak ahhoz, hogy mindenki meleget
vehessen föl. És, ami még jobb volt, a félig
összeégett falborításokkal és a parázzsal meg
tudták rakni a barakk két végében álló kályhákat,
hogy valamennyire legalább meleget csináljanak.
Jurek nagyon örült, hogy végre társaságra lelt.
Megszervezte a csapatát, folyamatosan táplálták a
tüzet, és segített Esthernek és Naóminak áthordani
a betegeket a többi barakkból Birkenau egyetlen
fűtött helyiségébe. Némi takarékoskodással napokra
elegendő tüzelőjük volt, de ennivalót szerezniük
kellett.
A Kanada átkutatása nem sok sikerrel járt, és
Anna kétségbeesett, de aztán egyszer csak Naómi és
Tania hatalmas dobozokkal a kezükben tértek vissza
a barakkba. Aki tudott, sietett megnézni, és
megtudni, honnan van, és a lányok büszkén
jelentették, hogy egy megrakott vagont találtak a
síneken. Nyilván a Birodalomba akarták szállítani,
mielőtt még a sín tönkrement volna, aztán
megfeledkeztek róla. Amikor Jurek feltörte a
zárat, több láda száraz kolbászt, és kicsit régi,
de ehető kétszersültet találtak. Valóságos lakoma!
Mindenki izgatottan esett neki a húsnak, és
Annának a legszigorúbb szülésznői hangján kellett
megakadályoznia, hogy a gyerekek összeverekedjenek
minden falatért, mert sokan voltak még a
barakkban. Anna felügyelte az elosztást,
kétszersültet mindenki kapott, míg a
kolbászosdobozokra egyszerűen ráültek Estherrel,
hogy véget vessenek a tülekedésnek. Anna ezután
elküldte a csapatot, hogy törjenek be a konyhába
is. Ennek az expedíciónak az eredménye egy kis
csomó hagyma, krumpli és marharépa lett; ugyan már
kicsit fonnyadtak voltak, de néhány vödör hólével
nagyszerű levest lehetett belőlük főzni, amivel
sokkal többre mentek, mint pár kolbászvéggel, és
az üres gyomroknak is kevésbé volt megterhelő.
Bár sokáig kitartott a leves, az ennivaló megint
vészesen fogyott. Egy hét telt el azóta, hogy az
utolsó őr is elhagyta Birkenaut, de keletről semmi
más nem jött, csak a jeges szél. Miért nem jönnek
már?
Anna kavargatta a levest, nézte, ahogy az apró
kolbászdarabkák körbeforognak benne. Balján egy
szegény asszony a vajúdás elején járt, és Anna
tudta, nemsokára szükség lesz rá, de minden
figyelmét lekötötte a soványka étel elkészítése.
Két év óta először volt alkalma főzni, ami
egyszerre volt nagyon jó és egyben kimerítő
tevékenység. Vajon ha jönne valaki és kimentené
őket ebből a siralom völgyéből, meg tudnák- e
szokni újra a normális életet?
Akkor eszébe jutott, hogy Tania kicsit
elbizonytalanodott, amikor Bartekről és Bronekről
kérdezte, és gyorsabban kezdte kavarni a levest.
Vajon túl sok volt- e az emlék a fiatal lánynak,
vagy tudott valamit, amit nem akart megosztani? És
egyáltalán, mit számít ez, ha egyszer úgysem
tudnak kijutni Birkenauból? Estherrel és Naómival
néha beszélgettek arról, hogy megpróbáljanak- e
kitörni a főkapun, és segítséget kérni, de még
mindig havazott, ráadásul fogalmuk sem volt róla,
mi várhat rájuk odakint. Napokig is eltarthat, míg
találnak valamit, meg aztán sok betegük is volt.
Esther egész nap a tüdőbetegek fájdalmát próbálta
enyhíteni, és bár úgy- ahogy sikerült fűteniük,
sokakat elvesztettek. Nem lévén más választásuk, a
halottakat a barakk mögé, a hóba rakták ki - nem
lehetett nem odanézni az egyre növekvő halomra, és
elgondolkodni azon, vajon mikor kerülnek
valamennyien sorra.
A szülő nő felkiáltott, és Anna nagy nehezen erőt
vett recsegő ízületein, hogy segítsen neki. A
szülés gyorsabban haladt előre, mint gondolta
volna. Lehajolt, hogy megsimogassa a nő hátát.
- Nagyon jól csinálod, Justyna. Gyere, feküdj ide
a kemencére!
Anna néhány gyereket odább tessékelt, hogy helyet
csináljon a kismamának. Körbeálltak, és kíváncsian
figyelték, ahogy Justyna liheg két fájás között,
amik egyre erősebbek lettek, de Anna nem törődött
a gyerekekkel, hanem arra összpontosított, amihez
a világon a legjobban értett: kisbabákat segíteni
a világra. Ez legalább a háromezredik baba lesz
itt Birkenauban, akinek segítek megszületni,
gondolta, de nem lehet tudni, milyen esélyekkel
indul az életnek, még így is, hogy a németek
elmentek. Miféle iszonyatos szülésznői munka ez?
De a születés mítosza minden alkalommal lenyűgözte
Annát, még mindig fényt vitt a sötétségbe és
reményt a kétségbeesésbe. Amíg gyerekek születnek,
addig van jövő. Neki látott hát, hogy segítsen az
anyának új életet adni egy zsúfolt barakkban a
semmi kellős közepén.
- Jól csinálod, Justyna. Nemsokára lehet nyomni,
megígérem.
Anna akkor meglátta, hogy Naómi, Iszaakkal a
mellén, átvette a főzést, és elöntötte a
boldogság. Iszaak nemsokára négy hónapos lesz,
gondolta. Megannyi gyermekét elvesztett anya közt
él, ők segítenek dajkálni, és így lesz ezzel az új
kisbabával is.
- Már nem tart sokáig, Justyna - nyugtatgatta
Anna a kismamát. - Megszületik a baba, és aztán
jönnek, és kimentenek minket innen...
Ekkor kintről hatalmas kiáltás hallatszott,
mindenki talpra ugrott a barakkban. Jurek Taniával
a nyomában szinte berobbant a barakkba.
- Itt vannak! Itt vannak a katonák!
Justyna Annára nézett.
- Hát ez gyorsan ment - mondta fáradt mosollyal,
de akkor jött egy újabb fájás, és Annának rá
kellett figyelnie, míg a többiek, akik járni
tudtak, kimentek Jurek után.
Naómi is a nyomukban volt, de Esther
bizonytalanul megállt Anna mellett.
- Ez az szerinted? Ez a felszabadulás?
Anna lehajtotta a fejét, úgy hallgatózott.
- Nagyon úgy hangzik.
 - Félek - ismerte be a lány. - Mi van, ha a
szándékaik... szóval...
Anna megszorította Esther kezét.
- Ha a szándékaik velünk kapcsolatban - mondta,
és körbemutatott a csontsovány, kiéhezett nőkön -
a bujálkodás- ról szólnak, akkor a világ valóban
megérett a pusztulásra, és jobb, ha mi is vele
pusztulunk. Gyere, menjünk együtt.
Ezzel nehézkesen föltápászkodott. Tudta, Justyna
egy ideig még elvan, neki pedig látnia kellett, mi
történik odakint. Belekarolt Estherbe, tett pár
lépést a fehérségbe, és körülnézett.
A hatalmas főkapu nyitva volt, és csak úgy
özönlöttek be a szovjetek vörös paszományos
egyenruháiba öltözött katonák rajta. Ez volt hát a
hírhedt Vörös Hadsereg, ám az úton feléjük
közeledő nők és férfiak nem vadaknak néztek ki,
inkább rémülteknek. Tágra nyílt szemük akár a
gyerekeké: körbenéztek a hatalmas birkenaui
lágerben, a barakkok végeláthatatlan során, a
durva drótkerítéseken, a csontvázhoz hasonlatos
hullákon, és a hasonlóan sovány, segítségért
könyörgő férfiakon és nőkön.
- Emlékszel, amikor mi megérkeztünk? - motyogta
Esther Annához fordulva. - Én sem akartam hinni a
szememnek.
Anna élénken emlékezett. Arra, amikor a
kihallgatások után, a sajgó sebeivel fölterelték
őket a marhavagonokba. Arra, amikor egyre több és
több embert tuszkoltak fel utána, és arra a
rettenetre, amikor a tömegben meglátta Esther
bájos arcát. Felidézte, ahogy Ruth a lánya
karjában halt meg, és a hosszú útra élelem és víz
nélkül, majd a megérkezésre ide, egyenesen a
pokolba.
- Ez lenne a felszabadítás? - ismételte meg
Esther korábbi kérdését; nem igazán tudta még
elhinni.
Naómi, Jurek és Tania kiáltozásaira a katonák már
majdnem megközelítették őket. Anna látta elborzadt
arcukat, és a mosolyukat is, ahogy a zsebükben
kotorászva enni adtak a gyerekeknek, és atyai meg
fivéri gyengédséggel néztek a nőkre. A világ, úgy
tűnt, még nem egészen érett meg a pusztulásra,
léteztek még jószívű emberek is.
- Igen, ez a felszabadítás - jelentette ki
Esther, majd mindketten Birkenau kapuját nézték,
amit hat év óta először láttak nyitva.
- Sikerült - suttogta Anna Estherbe kapaszkodva.
- Megcsináltuk.
- Igen, meg - bólogatott Esther, átölelte Annát,
és annyira szorították egymást, hogy Anna félt,
eltörnek a vékony bordái. De ez sem számított.
A hóviharon, a szélen és az ujjongó gyerekek
kiáltozásán túl is hallotta Ruth hangját: Most már
a te lányod.
 - Sikerült, Ruth, megcsináltam - suttogta. -
Vigyáztam rá, vigyáztam Estherre helyetted is.
- Anna! - kiáltotta Esther, és megrángatta az
asszony karját. - Nézd, Anna, nézd!
Anna pillantása Esther képzeletbeli anyjáról
visszatért a lányra. Arra mutogatott, ahol a
teherautók hajtottak be a kapun. És mögöttük egy
mentőautó, egy igazi, vöröskeresztes mentőautó,
ami nem mérges gázt hozott, hanem segítséget a
betegeknek. Esther elsírta magát, és Anna még
egyszer megölelte, de aztán a bentről
kihallatszódó jajszóra szétugrottak.
- Justyna - kiáltotta Anna; beszaladtak, és
meglátták, hogy a kismama vörös arccal sikítozik.
- Azt hiszem, nyomnom kell - kiáltotta
összeszorított foggal.
- Szerintem is - helyeselt Anna, és
örömkiáltással, kacagva sietett oda. - Itt vannak
a felszabadítók, és a kisbabád látni akarja őket.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
1945. FEBRUÁR 28.

ESTHER
Esther körülnézett a kórteremben, és alig akarta
elhinni, hogy újra rendes kórházban ápolja a
betegeket. Egy héttel korábban átköltöztek
Auschwitz I- be, a fő táborba. Meglepték őket a
szép téglaépületek, amelyeket immár a lengyel
Vöröskereszt foglalt el, és hamarosan olyan
luxuscikkeket kaptak, mint a paplanok, matracok és
gyógyszerek. Még mindig elég kezdetleges volt
minden, de fényűzőnek tűnt a birkenaui tábor után.
Amikor Esther kézbe vette az újonnan érkezett
antibiotikumokat, úgy érezte, egy új évszázadba
lépett.
A többi nő segítőkészségétől és a
bajtársiasságtól eltekintve két éven át úgy élt,
mint valami állat a ketrecben. Olyan volt
visszatérni a civilizációba, mintha a fagyott
kezét forró vízbe mártotta volna: egyszerre volt
kellemes és fájdalmas. Fokozatosan számba vette
mindazt, amitől két éven át meg volt fosztva, és
ezzel a felismeréssel együtt eluralkodott rajta a
düh.
Ökölbe szorította a kezét, hogy ne üsse a falat
elkeseredésében. Kinézett az ablakon a néhai
lágerben nyüzsgő életre. Az oroszok továbbmentek
kelet felé, hogy végleg térdre kényszerítsék a
németeket, helyettük különféle lengyel szervezetek
érkeztek. Mindennap egyre több mentő, orvos és
önkéntes jött, és sok idő óta először tudott
Esther az anyanyelvén beszélni. A durván odavágott
német vezényszavak helyett a lengyelek lágy
hangzású beszédét hallotta, és bár Esther nagyon
hálás volt, egyszersmind a honvágy is kitört
rajta.
De vajon hol lehet most az az otthon?
A munkások elmondták, hogy Lódz felszabadult, a
gettó falait pedig lerombolták. Az emberek
megpróbáltak visszatérni a háború előtti
otthonukba, vagy azokba, amelyeket a menekülő
németek hagytak hátra, az egész városban nagy volt
a nyüzsgés. Vajon megvan- e az apja, és él- e
Filipé? És ha igen, hol laknak? Lea vajon
visszatért vidékről? Hozzáment- e ahhoz a
gazdálkodóhoz, aki udvarolt neki? Felidézte Filip
levelét, amelyben a húgáról írt, és újra átérezte
a fájdalmat, ami akkor fogta el, amikor a nácik
fertőtlenítőszere eláztatta a férje becses
levelét. De vége a háborúnak, most már
elindulhatok megkeresni Filipet, gondolta. Él-e
még vajon? Visszament a szülővárosukba? Ott van- e
most is, és keresi-e őt? Honnan tudja, hol talál
rá?
 Egy pillanatra elmosolyodott. Hiszen Filip tudja:
csakis a Szent Szaniszló- székesegyház lépcsőjén,
ahol hat éve egymás mellett fogyasztották el az
ebédjüket. Aznap, amikor először meglátta Filipet
ott, ahogy hosszú ujjai közt fogja az omlós sós
rudat, szépséges arca gondterhelt, mert az ölében
levő újságra összpontosít, Estherrel, a fontos
változások előjeleként, megfordult a világ. A baj
csak az volt, hogy a világot más, nagyobb,
egyenesen földcsuszamlásszerű erők is mozgatták.
Egy dolgot azonban biztosan tudott Esther: a
szerelmük és annak gyümölcse volt mindene, és azt
is tudta, harcolni fog értük. Ha vissza tud menni.
Valahányszor csak kapott némi információt a
munkásoktól, újra rájött, mennyire el volt zárva a
lágerben, és az üres gyomornál is jobban mardosta
az éhség a szeretteivel kapcsolatos hírekre.
És hát ott volt Pippa.
A lánya neve lüktetett az ereiben, mint mindig,
ahogy ott állt az ablaknál, és nézett ki a kapun
túli világra. A Birkenautól Auschwitz I-ig tartó
három kilométeres úttól eltekintve nem ment
sehova, és bár csodás volt kilépni a női tábor
íves kapuján, Esther tudta: valójában semmit sem
haladt előre. Mert a lánya valahol másutt van. Ha
arra gondolt, hogyan fogja megtalálni, az egész
teste szó szerint fájt a vágyakozástól.
- Nővér, tudnál segíteni?
 Esther félretette a saját gondjait, és
odafordult, hogy ellássa a közeli ágyban fekvő,
lesoványodott nőt. Oly sokan voltak sokkal
rosszabb állapotban, mint ő, és tudta, most velük
kell foglalkoznia, de a vágy, hogy elkerüljön
arról a helyről, egyre nőtt, ahogy meglátott
valakit kimenni azon a gyűlölt kapun. Pár napja
meglátta Pfanit elegáns bundában egy lengyel tiszt
kocsijában kihajtani. Világos volt, mi volt az ára
a szabadulásának, de Esther mégis irigyelte. Pfani
is meglátta, nagy levegőt vett, majd lelkesen
integetett, mintha régi barátok lennének. Esther,
mint egy bolond, visszaintett neki. De hiszen ki
vagyok én, gondolta, hogy bárkit is elítéljek
azért, ahogyan innen sikerül kiszabadulnia?
Esténként Annával fölidézték a régi emlékeiket
szeretett városukról, és megfogadták, hogy amint
csak lehet, visszamennek. Ám mivel az egész világ
mozgásban volt, se vonatra, se buszra, de még
lovas kocsira sem lehetett helyet találni.
- Esther!
Naómi rohant be Iszaakkal a csípőjén, a kisfiú az
anyja minden lépésénél fel- le ugrált, és kacagott
hozzá. Esther odament hozzájuk, elvette a gyereket
az anyjától, és a magasba repítette, amitől az még
jobban nevetett.
- Szia, Iszaak, kicsim! Hogy vagy?
 A baba erre is nevetett, és meghúzta Esther
haját. Iszaak már majdnem öt hónapos volt, és már
kezdte használni a végtagjait. A ruhája állandóan
koszos volt a kórház padlójától, de most már volt
váltás ruhája, és víz is, amiben mossanak, úgyhogy
Naómit nem izgatta a dolog.
- Tedd le - mondta. - Hadd másszon, amennyit csak
akar, épp elég ideig volt korlátozva.
A kicsi rúgkapált, és Esther kacagva lerakta a
földre, majd odakuporodott mellé, hogy nézze.
- Nemsokára kúszni fog.
- Igen.
Naómi különös arckifejezéssel nézett Estherre.
- Naómi! Minden rendben?
- Nagyon is, Esther, csak...
Naómi topogott, és a zajra Iszaak megfordult, és
elkezdett az anyja felé kúszni. Esther felállt.
- Mi van, Naómi? Mi történt?
A lány nyelt egy nagyot, és a fiát nézte, aki az
anyja új cipőjének a fűzőjét húzkodta.
- Van egy vonatunk.
Olyan halkan mondta, hogy Esther azt hitte, nem
hallja jól.
- Vonat?
Naómi megragadta Esther kezét.
- Vonat, ami kivisz innen. Nem végig,
Szalonikibe, hanem Budapestre. A magyarok mindent
megtesznek, hogy az övéiket hazavigyék, és nekünk
is van helyünk Iszaakkal. Onnan majd el tudunk
jutni délre, Szalonikibe... haza.
- Hát ez csodálatos, Naómi! - nyögte ki Esther,
de összeszorult a torka. Ránézett Iszaakra, aki
most már megpróbálta megenni a cipőfűzőt.
Esthernek könnyes lett a szeme. Naómi elmegy, és a
fiát is magával viszi. Amióta csak a pici
megszületett, Esther mindent megtett érte. És most
hazamegy. Akkor miért vagyok ennyire szomorú? -
kérdezte magától.
- Nem akarlak itt hagyni, Esther - mondta neki
Naómi.
Esther a könnyein át ránézett a lányra, és látta,
az is sír.
- Ne butáskodj, Naómi. Meg kell ragadnod ezt az
alkalmat. Haza kell menned.
- De félek.
- Valamennyien félünk. Túl hosszú ideig voltunk
elzárva mindentől, ami élő, ami valóságos, nem
csoda hát, hogy megijedünk, de nem hagyhatjuk,
hogy ezt is megtegyék velünk. Emlékszel, hogy
mindig azt mondogattuk, az életben maradás az
egyetlen fegyverünk? - Naómi bólintott. - Most már
ennél több is kell: meg kell találnunk a valódi
életünket.
Naómi megölelte Esthert, de közben megfeledkezett
a kisfiúról, aki felborult. A meglepett kis arca
láttán mindketten elnevették magukat, majd újra
eleredtek a könnyeik. Esther lehajolt, és a
karjába vette Iszaakot, annyira szorította, hogy
érezte a puha kis babaarcot a saját kiszáradt
bőrén.
- Neki is fogsz hiányozni - suttogta Naómi, és
mindkettejüket megölelte.
- Nekem meg ő, és Annának is, tudom. De tudunk
írni egymásnak, Naómi. Muszáj kapcsolatban
maradnunk, és ha majd megtaláltuk a családunkat,
és én is megtalálom...
Elakadt a szava, Naómi csókokkal borította Esther
arcát.
- Majd ha megtalálod Pippát - mondta határozott
hangon - , akkor majd találkozunk.
- Ó, Naómi. Hogy tudsz te ennyire optimista
lenni?
A görög lány csak megvonta a vállát, és Esther
elnézte a jól ismert mozdulatot: megpróbálta
bevésni az emlékezetébe, amíg még itt van a lány.
Birkenau rettenetes hely volt, de Esther itt lelt
csodálatos barátokra, és máris érezte az űrt a
gyomrában az elválás miatt.
- Nagyon egyszerű - szólt a könnyeden odavetett
válasz. - Azért tudok, mert különben szétesnék. A
világ rettentő hely. Akkor lett azzá, amikor a
nácik kezdtek eltaposni minkét, de most, hogy mi
tapossuk el őket, épp olyan félelmetes, mint volt.
Elvették a múltunkat, még mindig uralják a
jelenünket, és ki tudja, milyen aljas módon
befolyásolják a jövőnket. Nagyon, nagyon
igazságtalan ez, de ha túl sokat gondolkodom
rajta, akkor dühöngeni akarok, és legszívesebben a
földhöz verném magam, mint egy kisgyerek. De mire
lenne az jó? Csak egy életünk van, és épp eléggé
tönkretették már a nácik.
Esther letörölte a könnyeit.
- Nagyon igazad van, Naómi. És nagyon erős is
vagy. Tudom, hogy minden rendben lesz veled és a
kisfiáddal. Mikor mentek?
Naómi toporgott kicsit, és Esthernek összeszorult
a szíve.
- Ma este.
- Már ma este?
- Jaj, ne haragudj. Kerítettek egy külön vagont a
vonathoz, így lett hely. Megkérdezték, akarok- e
menni, és én igent mondtam.
Esther igyekezett lecsillapítani a benne kavargó
érzelmeket.
- Helyesen teszed. Hát persze. El kell utaznod,
csak hát...
Esther hátralépett, és csak nézték egymást.
Esther hinni sem akarta, hogy másnap már Naómi sem
lesz itt, aki a barátnője és a húga volt ebben a
rémálomban.
Tudta: bármi áron, de el kell jutniuk Annával
Łódźba.
 A férfi két nappal később érkezett meg a táborba.
Három nagy szekérrel jött, amelyek elé erős lovak
voltak befogva. Körbejárt a kórházrészlegen, és
egyetlen szót kiáltott csak:
- Lódz.
Esther meghallotta a kórházablakon keresztül, és
kirohant, hogy beszéljen vele.
- Łódźba megyek - mondta. - Körbejártam a
környékbeli falvakat, vannak embereim, és vannak
szekereim, és bárkit szívesen elviszek, aki jönni
akar.
- Mennyiért?
A férfi mintha meg lett volna sértve.
- Nem pénzért. Segíteni akarok kijutni az
embereknek ebből a pokolból, és társaságra van
szükségem. Franek vagyok.
Kezet nyújtott, és Esther megszorította a kezét.
Eszébe jutott, hogy két év óta először érintett
meg férfit.
- Örülök, hogy találkoztunk, Franek. Nagyon
kedves magától.
A férfi vágott egy grimaszt.
- Nem kirándulni megyünk. Nehéz út lesz. Łódź
kétszázötven kilométerre van innen, és nem
haladunk gyorsan, úgyhogy hetekig is eltarthat az
út. De elegem van abból, hogy vonatokra várok, és
gondolom, a lengyelek majd segítenek az út során,
úgyhogy... szerintem megéri a kockázatot. -
Estherre nézett. - Maga odavalósi?
- Igen.
- És haza akar jutni?
- Igen, nagyon is.
Franek rándított egyet a vállán, és hirtelen
elmosolyodott.
- Akkor mire vár?
Jó kérdés volt. Esther szeme előtt megjelent a
szülővárosa, és először érezte azt, hogy elérhető
közelségben van. Visszanézett a kórházblokkra, és
Annára gondolt. A bába keményen dolgozott a
kórházban. Egyre több nő szült, akiknek sikerült
megmenteni a magzatát, de Esther azt is tudta,
hogy Anna épp annyira vágyódik az otthona és a
családja után, mint ő.
- A barátnőmet magammal hozhatom?
- Természetesen - felelte Franek, és megint
mosolygott. - Holnap reggel indulok, és ha Isten
is úgy akarja, rügyfakadás- ra odaérünk Lódzba.
Esther lehunyta a szemét, és elképzelte a Szent
Szaniszló- székesegyház melletti cseresznyefát.
Ismeretségük kezdetén sziromesővel borította be
őket Filippel, és ha ez a kedves ember igazat
beszél, akkor újra ott lehet a fa alatt, hogy
megtalálja Filipet. Esther biztos volt benne, hogy
a férje életben van. Hideg van, és az előttük álló
út nehéz lesz, de legalább reménnyel van
kikövezve. Kikerülök innen, gondolta, és ha
zajútok. Megtalálom Filipet, aztán ketten valahogy
megkeressük a lányunkat is, és újra teljes család
leszünk.
- No, akkor jönnek?
- Igen, megyünk - felelte Esther, és sietett,
hogy megkeresse Annát.

Másnap reggel, jó melegen felöltözve, új cipővel

a lábukon, hátizsákjukban a Vöröskereszt
élelmiszercsomagjaival ott voltak a megbeszélt
helyen. Mintegy harmincán voltak a bátor
jelentkezők, és rögtön a börtönben megszokott
sorba álltak, majd félénken kacarászva kiléptek a
sorból, és szétoszlottak, amint Franek kivezette
őket a lágerből az útra.
Alig mentek pár percet, amikor, mintha
összebeszéltek volna, megálltak és visszanéztek.
Esther felsóhajtott. A kietlen Birkenau, ahol az
utolsó két iszonyatos évüket töltötték Annával,
már nem volt látható, de a fő tábor rideg
körvonalai ugyanolyan förtelmesek voltak. Esther
tudta, valami megfordíthatatlanul károsodott benne
itt, ebben a minden képzeletet felülmúlóan gonosz
náci épületegyüttesben. Tudták, szerencsések, hogy
életben maradtak, de ezt a szerencsét még nem
igazán érezték. Esther valójában még csak élőnek
sem érezte magát, inkább olyasmi volt, mintha
megtalálta volna az üres héját annak a valaminek,
amit valaha életnek neveztek.
- Légy átkozott! - kiáltotta Franek az alacsony,
sötét barakkok felé, a többiek pedig erőtlenül
éljeneztek, majd elszántan hátat fordítottak a
földi pokolnak. Hosszú és fáradságos út állt
előttük.
HARMADIK RÉSZ
ŁÓDŹ
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
1945. MÁRCIUS

ANNA
- Itt vagyunk Łódźban!
Anna meghallotta, ahogy az elcsigázott karaván
elején felharsan a kiáltás, és fölemelte a fejét a
szekérről, ahová Esther pár nappal korábban
felültette. A tizenhat nap nagyobb részében még
bírt gyalogolni, de szegény öreg csontjai a végén
már ugyancsak ellenkeztek, és Esther végül
ráparancsolt. Megkérte Franeket, engedje Annát
fölülni a csomagok és a Vöröskereszt élelmiszerei
mellé. Anna ugyan szégyenkezett, hogy kénytelen
elfogadni a helyet, ugyanakkor csodásán érezte
magát. Az idő nagy részében pokrócba bugyolálva
aludt, elringatta a lovak ütemes lépte. Az egész
élmény különös módon olyan volt, mintha megint
gyerek lett volna. Szinte nem is akart megérkezni,
félve attól, vajon mire megy haza, de ahogy
kikászálódott, látta, hogy Esther sürgetően néz
rá.
- Itt vagyunk, Anna. Itthon vagyunk.
Anna felült, majd álmélkodva körülnézett. Már el
is felejtette, milyen nagy ez a város, és milyen
gyönyörű. Sosem gondolta, hogy Lódz valami
különleges lenne, különösen Varsóval összevetve
nem, de miután két éven át semmi mást nem látott,
csak egyforma barakkokat és szögesdrótot, Annát
lenyűgözte a pompa. Ahogy befordultak a
Piotrkowska utca aljára, meglátta a 19. századi
iparbárók szépséges és büszke palotáit elegáns
kapualjaikkal és hosszú ablakaikkal. A melegben
sok ablak nyitva volt. Anna látta bent az
embereket: itt egy cseléd törölte a port, amott
egy férfi ült az íróasztalánál, megint másutt egy
fiatal lány a könyvébe mélyedt, és ezek a
mindennapi tevékenységek akkor szédítően
egzotikusaknak tűntek.
- Ez annyira... annyira...
- Hétköznapi - fejezte be Esther. - Olyan
csodásán, döbbenetesen normális.
Fölnyújtotta a kezét, és Anna megfogta. Esther a
szekér mellett lépdelt, a szánalmas karaván még
lassabban haladt a városban, mint azon a fájdalmas
úton, a lengyel vidéken. Úgy tűnt, sosem érnek már
a városba, de mégis, itt voltak, és hirtelen olyan
érzés fogta el őket, mintha el sem mentek volna. A
várost láthatóan megkímélték a bombázások, minden
tökéletesen érintetlen volt, sőt, még fejlődött
is. A nácik, ha akartak, értettek ahhoz, hogy
imponáló épületeket is emeljenek, mert Anna
pillantása néhány meghökkentő új házzal is
találkozott. Elfogta a düh, úgy érezte, leugrik a
szekérről, és vérvörösre festi azokat a hivalkodó
új falakat, de aztán eszébe jutott, hogy ezek a
házak már az övéik.
Szegény Lengyelország megszenvedte a háborút, de
nem adta meg magát. Az úton sok történetet
hallottak. Kedves háziasszonyok kenyeret, levest,
sőt, hihetetlen áldásként az édesszájúaknak, még
süteményt is vittek nekik. Ott maradtak velük,
miközben ettek, és kérdezősködtek a lágerről, meg
meséltek az embereikről, akik a brit parancsnokság
alatti lengyel vagy a szovjet seregben szolgáltak.
Még mindig folytak a harcok: körbezárták Berlint,
ahová Hitler a megmaradt embereivel visszahúzódott
a világ népeinek egyesült serege elől.
- Elkapjuk - mondták, amikor eljött az ideje,
hogy az utazók fölálljanak a tavaszi zsenge fűről,
és továbbinduljanak. - Elkapjuk őket a ti
nevetekben is.
Köszönetét mondtak, mosolyogni is megpróbáltak,
de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az ő élményeiket
a maguk teljességében nem lehet megosztani.
Meséltek arról, hogy tizenöten aludtak egy
háromemeletes ágyban a csupasz deszkán. Leírták az
éhséget, a csontig hatoló hideget, a megalázó
sorakozókat, az őrök kegyetlenkedéseit, és persze
a végtelen átokként éjjel- nappal emberi füstöt
okádó krematóriumok vagy a hatalmas gázkamrák
rettenetét. Az emberek végighallgatták,
sóhajtoztak, és azt mondták, „milyen rémes”, és
persze komolyan is gondolták, de nyilván
képtelenek voltak felfogni. És lehet, hogy ez nem
is baj.
De attól még fájt.
- Maga még csak nem is zsidó - mondogatták
Annának, mintha ez számított volna; mintha a
zsidók már valahogy hozzászoktak volna a
szenvedéshez. Ahhoz a rettenethez azonban, amit a
lágerben átéltek, soha senki nem képes
hozzászokni. Ahogy Anna végignézett a sietve járó-
kelő embereken, akik azt hitték, hogy ha a hóban
húsz percet kell várni a villamosra, az már komoly
nehézség, attól tartott, soha nem fog tudni
visszailleszkedni a normális életbe. Már ha
egyáltalán létezik számára normális élet.
Pár nappal korábban találkoztak egy párral,
akiknek sikerült Varsóból kimenekülniük. Anna
rögtön odament hozzájuk, mert nagyon várt minden
hírmorzsát, de ők elzárkóztak, azt mondták,
képtelenek beszélni róla. Abból a kevésből, amit
mégis mondtak, Anna megtudta, hogy a bátor
városlakókat becsapták az oroszok, és nem küldték
a megígért segítséget. Az első felkelés sikeres
volt, a város nagy részét elfoglalták a lengyelek,
és lerombolták a gettót, de az ostrom, amely
eredetileg pár napig tartott volna, több hétig is
elhúzódott, míg végül az éhező és betegségektől
sújtott lengyeleknek ismét meg kellett adniuk
magukat a németeknek.
Kétszeresen is keserves csapás volt ez. Az összes
városlakót, zsidókat és nem zsidókat egyaránt a
lágerekbe küldték. Ez a család még néhány másikkal
együtt akkor szökött meg, amikor a vonatuk elakadt
egy levelekkel borított holtvágányon, és ők
kitörtek a vagonból. Semmit sem tudtak Bartekről,
sem Bronekről, beismerték, hogy sok volt a halott,
de az ő megmenekülésük puszta ténye reményt adott
Annának, abba kapaszkodott hát.
- Hogyan fogjuk valaha is megtalálni a
családunkat? - kérdezte Esthertől, miközben
kétségbeesetten végignézett a zsúfolt utcákon.
- Majd mi segítünk.
Anna felpattant, és látta, hogy néhány férfi
közeleg. A haszid zsidók fekete ruháját viselték,
széles karimájú kalapot és szakállt meg pajeszt.
Olyan volt, mint valami látomás a múltból.
- Hogyan? - kérdezte az asszony óvatosan.
- Sokféle módja van annak - felelte a csoport
vezetője. - Mi a felszabadulás óta működünk. A
Lengyelországi Zsidók Központi Bizottsága mindent
megtesz, hogy segítsen a hazatérőknek. Lágerben
voltak?
- Auschwitzban - felelte Esther, és a férfiak
felszisszentek.
 - Akkor élő csodáknak számítanak - mondta a
vezető, és meghajolt előttük.
Anna látta, hogy Esther kínosan érzi magát.
- Maguk szintén? - kérdezte.
A férfiak megrázták a fejüket.
- Mi elrejtőztünk a hegyekben. Kemény élet volt
az is.
- Valóban? - kérdezte Esther tompán.
Anna megszorította a lány kezét.
- Hogyan tudnának nekünk segíteni? - kérdezte
kedvesen.
A férfi tetőtől talpig végigmérte Annát.
- Maga zsidó?
- Nem, nem vagyok az.
- De végig velünk volt a táborban - vágta rá
gyorsan Esther. - Segített nekünk, vigyázott ránk,
igaz barát volt.
- Mindezt nagyon köszönjük - mondta a férfi azzal
a furcsa meghajlásával - , de nem segíthetünk,
egyszerűen nincsenek meg hozzá a kapcsolataink.
Maga viszont - nézett Estherre - , maga zsidó,
ugye?
- Igen.
- Akkor el kell mennie a Sródmiejskára, ahol a
zsidó segélyezési bizottság lakásokat oszt a
hazatérő zsidóknak, ezenkívül több helyen is lehet
levelet hagyni a család részére és információhoz
jutni.
 Anna látta, hogy Esthernek megcsillan a szeme, de
aztán a lány ránézett Annára, és
elbizonytalanodott.
- És mit tehet a barátnőm?
A férfi megvonta a vállát.
- Honnan tudhatnánk? - mondta, de aztán
észrevette magát, és hozzátette: - Talán az
egyházközség?
Átmutatott az utca túloldalára, és Anna akkor
látta, hogy épp a Szent Szaniszló- székesegyház
mellett haladtak el. Azonnal megjelentek előtte a
katedrális belsejének képei, és nagyot dobbant a
szíve. Szinte érezte a tömjén illatát, hallotta a
papok halk kántálását, és látta az áldott
Krisztust a kereszten, aki hazahozta őt. Fölidézte
a kápolnában a fiatalokat, amikor 1941-ben, a
nácik iránti dühétől akarván megszabadulni,
imádkozni ment a templomba, és az ellenállók egy
csoportjára talált, akik segítettek neki harcolni
a németek ellen, míg végül is Birkenauba került.
Az asszony megborzongott. Egy pillanatra sem
bánta meg a küldetését, de isten a tudója, milyen
nehéz volt, és még mennyi nehézség vár majd rá.
Estherre nézett, megerősítést remélve, de a lány
csak meredten bámulta a lépcsőt. És akkor Annának
eszébe jutott, hogy ennek a helynek Esther számára
is nagy jelentősége van. A kettejük vallása,
csakúgy, mint a sorsuk, különös módon
összekapcsolódott, és ahogy fölnézett a
székesegyházra, imádkozott, és tudta, Esther is
azt teszi, hogy meglássa ott Filipet. A lépcsőn
azonban nem volt senki.
Anna lerúgta a takarót a lábáról, és megfogta a
szekér szélét.
- Le kell szállnom, köszönöm, Franek - szólt, de
Franek a többiekkel a csoportból épp eligazítást
kért a letelepedési központtal kapcsolatban. Anna
csodálta a zsidó közösség energiáját. És kicsit
irigyelte is. Ő hogyan fog otthonra lelni?
- Hadd segítsek, Anna!
Esther hangja kizökkentette a gondolataiból, és a
lány segített leszállni neki a szekérről.
- Köszönöm, drágám - mondta Anna, és megfogta
Esther vállát, hogy arra támaszkodjon, ám aztán
valahogy mégsem akaródzott neki elengedni. -
Hiányozni fogsz.
- Nem megyek sehova.
- Tudom. Ez a város mindkettőnk otthona, és
remélem, ez így is marad, és majd gyakran
találkozhatunk, de most már más lesz. Most már...
- Úgy értem, most nem megyek sehova, talán csak a
székesegyházba veled.
- Nem! Neked el kell menned a zsidó központba.
Meg kell keresned a családodat.
- Meg is fogom. Van idő. Olyan régóta tartok már
hazafelé, hogy eggyel több nap nem számít. Veled
megyek. - Anna érezte, hogy égetik a szemét a
könnyei, és nekitámaszkodott Esthernek, aki
átölelte. - Nélküled nem jutottam volna el idáig,
Anna. Te nem vagy zsidó, ez nem a te harcod volt,
és mégis a magadévá tetted. Segítettél nekünk a
gettóban, és reményt adtál a lágerben. Ezt soha
nem fogom elfelejteni, és látni akarom, hogy
biztonságban hazakerültél a családodhoz.
- Ó, Esther!
Anna a feltoluló érzelmeitől semmi mást nem
tudott mondani, csak kapaszkodott a barátnőjébe -
a lányába - , és megpróbált nem hangosan zokogni.
Hallotta, hogy Esther halkan fölnevet, és ez a
hang túlszárnyalta még a székesegyház harangjainak
zúgását is.
- Gyere, Anna, menjünk, és keressük meg a
fiaidat.

Néhány órával később feszült hangulatban

lépdeltek a Zgierska utca felé. Először abba a
lakásba mentek, a Bednarskán, amit a nácik
kiutaltak a Kaminski családnak, de ott már valaki
más lakott, így visszamentek az eredeti
lakásukhoz, az egykori családi otthonhoz. A gettó
kerítése már nem állt, de a földön csúf seb
jelezte, merre húzódott, és ők óvatosan léptek át
rajta. Mindketten túlságosan is hozzászoktak a
kerítésekhez, korlátokhoz, és még most is nagy
merészségnek tűnt a szabályok megszegése.
Megálltak a túloldalon, de látván, hogy semmi sem
történt, továbbmentek. A környék romos volt, de
tele élettel, akár egy nyüzsgő méhkas. Mindenütt
takarították a házakat, javították az
útburkolatot, festéket, bútorokat és szőnyegeket
cipeltek. Elhaladtak egy csapat fiatalember
mellett, akik egy sorház külső falát festették, és
lengyel népdalokat énekeltek hozzá.
- Jó napot, hölgyek - szóltak le a létrájukról,
megbökték a kalapjuk karimáját, s közben egyetlen
ütemet sem hagytak ki a dalból.
Anna szíve megtelt örömmel, ő is megemelte nem
létező kalapját, ám a következő már az ő utcájuk
volt. Az asszony térde remegett az izgalomtól.
Esther szorosabban fogta a karját, erősen és
biztonságot sugárzón lépdelt Anna mellett. Minden
ház ismerős volt. A boldog békeidőkben oly sok
helyen segített itt világra kisbabákat, megannyi
házban vacsorázott a barátaiknál, vagy vitte át
Bronislawot, Aleket vagy Jakubot játszani. A
következő sarkon volt az iskola, ahová a fiai
éveken át jártak, pár lépésre onnan meg a templom
állt, ahová vasárnaponként ment a család. Amikor a
szegény zsidóknak itt volt a gettójuk, a templomot
bezárták, Anna úgy tudta, matracüzem lett belőle.
- Üdvöz légy, Mária, Istennek szent anyja.
Anna a ruhaderekában kitapogatta a rózsafüzért,
amit Jurek talált a Kanada füstölgő romjai alatt.
Megható volt, amikor a fiú odavitte neki a
következőkkel:
- Esther azt mondta, biztos tetszik majd magának
ez a gyöngysor.
Hol lehet Jurek vajon most? A gyerekeket szinte
azonnal elvitték Birkenauból. Az egyik nővér azt
mondta, hogy Lengyel- ország- szerte árvaházakat
hoztak létre, és „mentőakció” indult, hogy
családot keressenek nekik. Segített a lengyel
Vöröskereszt, valamint a Lengyelországi Zsidók
Központi Bizottságának nevelési osztálya is. Egy
új amerikai szervezet, az UNRRA, az Egyesült
Nemzetek Segélyezési és Újjáépítési Hivatala külön
csoportot állított fel a gyermekek keresésére.
Anna azt remélte, hogy ez a szervezet segíthet
nekik megtalálni Pippát, de nem szólt semmit, mert
attól félt, túl korán ébresztene hiú reményeket
Estherben. Egy dologban biztos volt: ő mindent
megtesz, amit csak tud, hogy megtalálják a
kislányt. Ám először a saját gyerekeit szerette
volna viszontlátni.
Megálltak a régi ház előtt, és Annára annyira
erősen törtek rá az emlékek, hogy szinte hallotta
a harminc év hangjait, érezte az illatokat. A ház
még mindig állt: ugyanaz a két lépcső vezetett
ugyanahhoz a sötétzöld ajtóhoz. A lépcsők kicsit
megkoptak, a festék lepattogzott, de az igazán
fontos az volt, ki van bent a házban. Esther az
ajtóig kísérte, de akkor Annát egész testében
elfogta a remegés, és meghátrált. Itt kint még
volt remény, az ajtó túloldalán lehet, hogy csak a
bánat várja.
- Nem vagyok rá képes - motyogta.
- Akkor majd én.
- Nem, én...
De akkor Esther már kopogott is a bronz
kopogtatóval, amit Bartek oly gondosan szerelt
föl, amikor huszonkilenc évvel ezelőtt, friss
házasokként beköltöztek ide. Anna hallotta, hogy
bent a házban visszhangzik, és maga elé képzelte
az előszobát, a kabátokat a fogason, alattuk
készenlétben a bábatáska... Ám nem történt semmi.
Talán nincsenek itt, futott át az agyán. Vagy itt
laknak, de most épp nincsenek itthon. Vagy valahol
másutt laknak. Vagy nem is élnek már. Ha nem nyit
ajtót senki, hova menjen? Mi van, ha...
Ekkor lépéseket hallottak, és Anna ereiben
megfagyott a vér. Hallotta a lépteket végig a
csempézett folyosón, kicsit talán lassú, kicsit
bizonytalan, de lépteket. Esther odalépett mellé,
újra belekarolt, és ahogy Anna ránézett, újra csak
Ruth szavait hallotta: Ő most már a te lányod.
Legalább ez megmaradt neki. Bármi történt is a
fiúkkal, itt van neki Esther. De hiszen a szíve
annyira fájt már utánuk...
- Anya!
 Mintha megállt volna a föld forgása. Egy férfi
állt az ajtóban. Sovány volt, kócos, egy középkorú
férfi, de az édes hangra Anna belenézett a kék
szempárba, és akkor felismerte.
- Bronek!
A fiú odarohant, és Esther hátralépett, hogy
Annát a karjába tudja zárni a fia, és úgy
fölemelni, mint egy gyereket, majd körbeforgatni.
- Anya! Anya! - ismételgette.
Amikor a fiú végre letette Annát, az asszony
megsimogatta a drága arcot, ám akkor jöttek a
többiek is. Ahogy szeretettől és örömtől csillogó
szemükbe nézett, Anna megint fiatal anya volt,
totyogó kisgyerekekkel a szoknyája körül.
- Alek! Jakub! Itt vagytok hát! Életben vagytok!
- Az öröm úgy lüktetett az ereiben, hogy attól
félt, megpattannak. Sorra megölelte a fiait. - Mi
történt veletek? Hol voltatok?
- Jakub meg én Mauthausen-Gusenben voltunk egy
munkatáborban - mondta Alek. - Két éven át köveket
rakodtunk. Látod, hogy megerősödtünk?
A fiú felmutatta a bicepszét, és Anna látta a
papírvékony bőrön átlátszó inakat, és tudta, a fiú
nem mondott el mindent, de megértette. Van idő,
most már van idő.
- Hát te, Bronek?
- Én Varsóban voltam...
 Elakadt a szava, a földet nézte, és Anna abban a
pillanatban megértette. A legidősebb fia szemébe
nézett, ami annyira hasonlított az apjáéra, és
meglátta benne a bánatot. Örömére árnyékként ült a
sötét szomorúság.
- Apa nem élte túl, ugye?
- Nagyon sajnálom, anya. Megpróbáltam rá
vigyázni. Esküszöm, próbáltam. De annyira bátor
volt, annyira merész. Ő volt az egyik vezetőnk,
anya. Ott volt minden gyűlésen a felkelés
tervezésénél. Ő vezette az egyik első rohamot,
benne volt a főpostát elfoglaló csoportban. Nagyon
lelkes volt, valamennyien azok voltunk. Azt
hittük, sikerült. Azt hittük, Varsó a mienk, és
csak várni kell a szovjet csapatokra, hogy
segítsenek, és már szabadok leszünk. Látnod
kellett volna apát! Az asztalon táncolt akkor
este, mint újévkor szokott, amikor mindig
leszidtad, ő meg fölkért táncolni.
Bronislaw arcán végigfolytak a könnyei; a fivérei
odamentek hozzá és átölelték.
- Nem a te hibád volt, Bronek. Nem tehettél
semmit.
- A szovjetek nem jöttek - mondta Jakub Annának.
- Kint táboroztak a város szélén, és hagyták, hogy
a felkelők egyedül küzdjenek meg a németekkel,
igaz, Bronek?
A fiú csüggedten bólintott.
 - Apa majdnem végig ott volt. Nem akarta hagyni,
hogy a nácik elfoglalják a Jerozolimskie
sugárutat, azt mondta, inkább meghal, semmint újra
megadja magát. Aztán a németek elkezdtek házról
házra járni, kikergették a civileket, és
agyonlőttek nőket, férfiakat, gyerekeket egyaránt.
Nem számított nekik semmi. Ezreket gyilkoltak meg,
és a mi amatőr seregünknek tennie kellett valamit.
Támadni kellett.
- Hogyan halt meg apa? - nyögte ki nagy nehezen
Anna.
- Az első rohamnál lőtték le. Nem volt nehéz
dolguk. Az első vonalban tört ki, náluk meg
géppuska volt. Aznap nagyon sokan meghaltak. Nekem
kellett volna, nekem...
- Ne, Bronek, ne mondj ilyet! Apád annak örülne a
legjobban, hogy te életben maradtál.
- Még odaértem hozzá. Halottnak tettettem magam,
és amikor a németek továbbmentek a következő
célpontjukhoz, odakúsztam, és megtaláltam. A... a
karomban halt meg.
- Jaj, Bronek!
Anna kitárta a karját, átölelték egymást, és az
asszony érezte, hogy zokog a fia.
- Apa nyugodt volt, anya. Azt mondta, az Úr
hívja, és neki mennie kell. Azt is mondta, hogy
szeret, és szereti a többieket is. - Az öccsei
mosolyogva néztek vissza rá. - Aztán azt is
mondta, hogy bármennyire is szeret minket, a
világon a legjobban téged szeret. Hogy te vagy a
legjobb, legbátrabb, legszebb nő, akit csak
ismert, és attól lett teljes az élete, hogy téged
elvett feleségül. Hogy veled egyetlen nap is
fölért sok szép évvel. Kért, hogy keresselek meg,
vigyázzak rád, és nekem fogalmam sem volt, hogyan
tudom ezt megcsinálni, és... és most itt vagy, és
sajnálom, hogy én vagyok itt, nem ő, anya, de
vigyázok rád. Mindnyájan vigyázunk rád.
Bronek a karjába zárta az anyját, ő pedig
belesimult az ölelésbe. Bartek, a drága Bartek
nincs többé. Már az Úrnál pihen, de a fiúk
csodával határos módon mind itt vannak. Annában
összeért az öröm és a bánat, azt sem tudta, melyik
az erősebb, de itthon volt. Szabad volt, és ezt a
szabadságot, mint mindenki, részben az ő bátor
férjének és a társainak köszönheti. Neki élnie
kell úgy, hogy méltó legyen az általuk hozott
áldozathoz.
- Gyere be, anya - szólalt meg ekkor Jakub, és az
ajtó felé terelgette az anyját. Anna el is indult,
de a lépcsőnél megállt.
- Esther! - A lány ott állt mögötte, mosolygott,
bár Anna látta a könnyeit is. Attól félt, többé
nem lesz senki számára öröm bánat nélkül. - Gyere
be, Esther - mondta, és a kezét nyújtotta, de
Esther csak nézett. - Kérlek, gyere be hozzánk, és
legyél velünk, amíg meg nem találod a családodat.
- Jaj, nem, én...
Már elindult vissza, de Anna ezt nem bírta volna
elviselni. Esther azt mondogatta, hogy Anna
tartotta benne a lelket végig a lágerben, de ez
kölcsönös volt, és Anna most sem akarta elhagyni.
Megfogta Esther kezét, és behúzta a házba.
- Te segítettél nekem, Esther, én meg segítek
neked. Ismerjétek meg az új húgotokat: ő Esther
Pasternak, az a lány, aki visszahozott engem
hozzátok.
Esther még mindig bizonytalankodott, de a fiúk
kinyújtott karral, kórusban mondták:
- Isten hozott minálunk!
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
1945. ÁPRILIS

ESTHER
Esther befordult a Sródmiejska sarkán, és lassan
ment oda a zsidó segélyezési bizottság előtt
várakozó hosszú sorhoz, hogy bejelentkezzen.
Minden egyes arcot alaposan megnézett, mint ahogy
ezt az elmúlt két hétben is tette, fohászkodva,
hogy ismerőst találjon. Kevés idősebb embert
látott, így nem sok reménye maradt, hogy
viszontlátja akár az apját, akár az apósát, de
minden magas férfi láttán a torkában dobogott a
szíve, hátha Filip az. Mindeddig csalódnia
kellett, de nem adta fel.
Figyelt a fiatal szőke lányokra is. A
megérkezésük utáni nap Anna elküldte Jakubot a
faluba, ahol az unokatestvére, Krystyna élt, és
akiknél Lea rejtőzött, de egyiküket sem találta, a
ház be volt zárva. Biztos odaértek az SS-ek, és
vagy azonnal lelőtték, vagy foglyul ejtették őket.
Esther arra gondolt, hogy lehet, a húgát
Auschwitzba vitték, és a rámpán lelte a halálát,
alig pár méterre tőle, anélkül, hogy tudta volna.
De az is lehet, hogy sikerült megszöknie.
 Esther azzal is számolt, hogy talán élete végéig
nem fogja tudni, mi történt a szeretteivel, és ez
volt az összes gondolat közül a legrosszabb.
Mindennap idejött hát, hogy végignézze a sorban
állókat, és az udvaron várakozzon a többiekkel,
akik ismerősöket kerestek a tömegben. Neki
szerencséje volt, mert Anna ragaszkodott hozzá,
hogy náluk lakjon, így nem kellett szállást
keresnie, mégis gyökértelennek érezte magát.
Kitört a tavasz a városban, úgy volt, ahogy
Franek ígérte épp virágba borultak a fák. A
segélyezési bizottság udvarára minden délelőtt
besütött a nap, de ez sem vidította föl azokat,
akik kétségbeesve keresték a szeretteiket. Esther
végigverekedte magát a hazatelepítési bizottsághoz
vezető hosszú folyosón, ahol a falakra parafa
táblán mindenféle cédula volt odatűzve.

Keressük Moisiej Libermant! A felesége, Rachel, és

a fia, Izmáéi jól vannak, és alig várják, hogy
viszontlássák.
A Szklana 18.-ban lakunk.

Drága Ábel! Imádkozom, hogy olvasd ezeket a

sorokat, és eljöjj értem a Przelotna 21.-be.
Örökké szeretlek, Ruth.

Keresem a férjemet. Sajnálom, hogy veszekedtünk

azon az estén, amikor a németek jöttek, drága
Kaleb Kohn. Azóta is mindennap rád gondolok. A
 Grand Hotelben vagyok, alig várom, hogy újra
átöleljelek.

Volt, hogy egy-egy cédulát örömkiáltások közepette

letéptek a tábláról, ilyenkor a többiek irigykedve
odafordultak, de nagyon sok reményteli levélke
lett rongyos a szélein úgy, hogy senki sem olvasta
őket. Esther is kitette a sajátját a táblára, egy
rózsaszín papírra írta, amit Jakub talált a régi
nyomdában.
Nagyon keresem szeretett férjemet, Filip
Pasternakot, és drága húgomat, Lea Abramsot. Anna
Kaminskánál lakom a Zgierska 99.-ben. Szeretettel,
Esther.

Esther már a folyosó végéről látta, hogy a papír

még mindig ott van, ugyanolyan gyűrötten, mint a
többi. Nem vette le a falról mohó kéz, sem a
szeretett férje, sem a drága húga nem látta a
címét, a cédula ott lógott hát, éppoly szomorúan,
mint amilyen Esther volt. Mindenesetre azért
odalépett a táblához, és akkor látta meg a férfit,
aki odanyúlt, és megérintette a cédula sarkát.
Esthernek hatalmasat dobbant a szíve, átfurakodott
a tömegen, hogy odaérjen a férfihoz.
Túl sokan voltak a keskeny folyosón. Esther félt,
hogy mire odaér, a másik már elmegy. Azt már
látta, hogy nem Filip az, mert az az ember sokkal
alacsonyabb volt, de az, hogy az ő céduláját
olvasta, biztosan jelent valamit.
- Kérem! Engedjenek át!
 Esther előtt egy kedves hölgy utat adott neki,
így odaléphetett a férfihoz, és megérintette a
karját.
- Jó napot! Ismeri Filipet? - A férfi megfordult,
és Esthernek elakadt a lélegzete. Annyira sovány
volt, hogy alig ismerte meg, de a sötét, göndör
hajkorona azonnal feltűnt neki: - Te vagy, Noé?
Noé Broder?
- Esther Pasternak! Hát túlélted! Kész csoda!
Esther elmosolyodott.
- Igen, ha csoda nem is történt, de szerencsém
volt.
A férfi úgy szorongatta Esther kezét, mintha nem
akarná elhinni, hogy valóban őt látja.
- Az én Marthámnak nem sikerült, és odalettek a
gyerekeim is. Valaki az ellenállók közül látott
egy listát Chelmnóból, és ott olvasta a nevüket a
halottak között.
Mély hangja elcsuklott, és elengedte Esther
kezét, hogy megtörölje a szemét.
- Részvétem, Noé.
A férfi kicsit összeszedte magát.
- Köszönöm. Először azt kívántam, bárcsak én is
velük haltam volna, de most már nem ezt gondolom.
Már élni akarok, és valami jót tenni a világban,
hogy megmutassam azok nak a rohadt náciknak, hogy
nem sikerült minket kiirtaniuk, bármennyire
akarták is.
 - Nagyon helyes, Noé. Mindig szívesen látunk
az... - nem tudta kimondani azt a szót, hogy
„otthonunkban”. Nincs már otthon, csak ha a férje
hazajön. Esther lenyelte a torkában keletkezett
gombócot, és erőt véve magán megkérdezte: - Nem
tudod, mi történt Filippel?
- Együtt voltunk - felelte Noé, és Esther kis
híján elájult a múlt idő hallatán, de a férfi
elkapta a könyökét, és kivezette az udvarra. -
Együtt voltunk Chelmnóban, Esther. Együtt szöktünk
meg.
- Megszöktetek?
A nap mintha hirtelen kisütött volna, de Noé
feltartotta a kezét.
- Pontosítok, ugyanakkor szöktünk meg. De
sajnálom, nem tudom, hol lehet most.
Keserű csalódás volt, de a „megszöktünk” szó ott
zengett Esther fölében, amikor leült a férfi
mellé, és arra kérte, mondjon el mindent, amit
tud.
- Tavaly áprilisban nagyon sokunkat összeszedtek
az utcán a gettóban. Egy új Sonderkommandóba
irányítottak, és Chelmnóba küldtek minket. Isten a
tanúm, nagyon féltünk. Az hittük, egyenesen a
halálba visznek minket. Hallottam, hogy Filip
egész úton imádkozik, és csak amikor közelebb
sodródtam hozzá, akkor hallottam, hogy azt
motyogja, „Istenem, áldd meg Esthert. Áldd meg, és
vigyázz rá.” - Noé hirtelen elmosolyodott. - És
Isten meg is áldott. Filip úgy fog örülni!
- Gondolod, hogy él?
Noé megszorította Esther kezét.
- Van rá esély, drágám. Határozottan van rá
esély. Tudod, nem a halálba küldtek minket, hanem
egy rendes faluba, igaz, egy lepusztult házba. Ha
láttad volna azt a rettenetét a helyiek arcán!
Biztos azt gondolták, már vége a gyilkolászásnak,
és akkor megint jönnek a nácik, vagy azt hitték,
mi vagyunk az ügynökeik, mert két hatalmas kunyhót
kellett építenünk az erdőben, amiről tudtuk, hogy
a társaink lesznek ott elszállásolva a halálba
vezető útjukon. Meg akartuk állítani az
építkezést, valóban, de mi mást tehettünk volna,
miközben ránk szegezték a puskájukat?
- Megértem - nyugtatta meg Esther. - A táborban
ugyanez volt.
Noé hálásan nézett az asszonyra, és folytatta a
történetét:
- Iszonyatos volt, amikor először kezdtek jönni a
teherautók. Ott kellett állnunk, és végignéznünk,
amíg azokat a szerencsétleneket beterelik az egyik
kunyhóba, majd föl a teherautókra, mint a
marhákat. Mindenki tudta, mi történik velük.
Addigra a gettóban már mindenütt erről beszéltek,
és esküszöm, a halálom napjáig kísérteni fog a
jajkiáltásuk. De jöttek ránk rosszabb napok is.
Két földbe vájt kemencébe kellett raknunk a
holttesteket, és aztán... a megmaradt csontokat...
láncos buzogánnyal össze kellett törnünk egy nagy
betonlapon. Éjszaka pedig a maradványokat a Ner
folyóba kellett öntenünk, csak utána mehettünk
aludni.
- Jaj, te szegény, és szegény Filip!
Esther úgy érezte, megszakad a szíve, ahogy
elképzelte az ő gyengéd férjét, amint porrá kell
törnie a csontokat, de Noé megrázta a fejét.
- Filipnek nem kellett ezt csinálnia. Neki
szerencséje volt. A németek felállítottak egy nagy
sátrat a faluban az egyik kertben, és néhány
fogollyal kiválogattatták a ruhák közül az
értékeseket. Filipet először ide osztották be, de
egyszer egy SS-tiszt elhozta a feleségét, hogy
megnézze a sátrat, és a nőnek megtetszett az egyik
ruha. Nagyon szép lehetett, csak túl szűk volt rá.
Panaszkodott „a semmirekellő sovány zsidó nőkre”,
ám akkor Filip odalépett, és azt mondta, ő át
tudja szabni. A nő nem hitt neki, hiszen ki tudna
egy ruhát kibővíteni, de a tiszt kerített
valahonnan egy varrógépet, és Filip megcsinálta.
Fogalmam sincs, hogyan, pedig akkor éjjel
megpróbálta elmagyarázni nekem. Valahogy
szétvágott egy másik ruhát, azzal kitoldotta, majd
a derekánál meg lent az alján valami hozzá illő
dísszel elfedte a toldást. De én még csak
elképzelni sem tudtam. És akkor Filip és még pár
szabó a sátor egyik felében elkezdték átszabni a
legjobb ruhákat a tisztek rokonainak. Nem igazán
élvezte ezt sem, de...
- Valamennyiünknek meg kellett találnunk a
módját, hogyan éljük túl.
- Pontosan. A férjed nagyon ügyes szabó volt.
- A férjem most is ügyes szabó - vágta rá Esther
azonnal, mire Noé az ajkába harapott, és
bólintott.
- Bocsáss meg, biztosan úgy van, ahogy mondod.
- Igen, tudom. Látni se bírnám a világot, ha
Filip már nem lenne benne. Mondd tovább, aztán mi
történt?
- Aztán... - A férfi megborzongott. - Aztán jött
a gyilkolások hónapja. Iszonyú volt, Esther.
Valamennyien Lódzból voltak, és minden beérkező
teherautónál meg kellett acéloznunk a szívünket,
hátha a rokonainkat látjuk meg benne. - Noé
befogta a szemét, és az asszony nagyon rosszul
érezte magát, amiért kérdezősködött, ám akkor a
férfi megtörölte a szemét, és fölszegte a fejét,
mint aki kész tanúskodni. - Végül tavaly július
közepe felé nem jöttek többet. Ennyi. Az egyik
pillanatban még végtelen sok hullát égettünk, a
másik pillanatban meg semmi. Nem jött több autó.
Az SS-ek azt mondták, már nem tudják a hasznunkat
venni, mert a briliáns elméjű nácik hatékonyabb
kivégzési módszert találtak ki.
- Auschwitz - mondta Esther vontatottan, és
eszébe jutott, amikor szegény Tornász épp csak
megérkezett, és az ő szeme láttára halt meg.
- Igen, de mi akkor nem tudtunk semmit. Meg
voltunk rémülve. Azt hittük, mi következünk, de
ahogy az oroszok közeledtek, a németek pánikba
estek. Azt akarták, hogy az 1942-es, első
műveletek után maradt tömegsírokat ássuk ki, és
égessük el a maradványokat. így hát ezt kellett
csinálnunk. Gyászos munka volt ez is, de azoknak a
szerencsétlen csontvázaknak legalább nem voltak
felismerhető vonásaik.
- És Filip?
- Filip továbbra is varrt a többi szabóval.
Mindnyájan együtt aludtunk a ruhás sátor mögött
egy téglából épült raktárban, és a szabók mindent
megtettek, hogy kényelmesebbé tegyék az életünket.
Ruhát loptak nekünk, és szétosztották a német
nőktől kapott finomságokat. Filip még varrni is
meg akart tanítani, hogy könnyebb munkát
kaphassak, de nekem sosem volt kézügyességem,
ráadásul estére túlságosan kimerültem ahhoz, hogy
ilyesmit tanuljak. Én maradtam a hulláknál. De még
így is azt gondoltam, hogy szerencsés vagyok,
hiszen még élek. Két csoportban dolgoztunk, egy-
egy minden kemencéhez, ősszel bezárták a másik
csoport kemencéjét, és mindnyájukat belelőtték a
saját maguk ásta árokba. Addigra a németek már
valóban nagyon idegesek voltak, egyre gyorsabban
kellett égetnünk, de azoknak a kapzsi
gazembereknek még ekkor is kellettek a ruhák. Nem
tudtuk őket elég gyorsan szortírozni, és Filip
valahogy szerzett nekem munkát a sátorban, a
ruhaszegélyekből kellett kivágnom az oda rejtett
pénzérméket és ékszereket. Épp időben történt
mindez, mert a második kemencét 1944 legvégén
bontották le, a sátrat pedig újévkor. Csak
negyvenen maradtunk, rendet raktunk, de aztán
január 17- én este az utolsó őrök el akartak
menni, és nem akartak minket otthagyni.
Esther csak nézte a férfit, és megpróbálta
feldolgozni a dátumot. Akkor nem tudta, mert
Birkenauban összefolytak a napok, de azóta rájött,
hogy január 17- e volt az a nap, amikor a németek
kiürítették a tábort. Mialatt ő megpróbálta a
barakkban rejtegetni Naómit és Iszaakot, Filip az
életéért küzdött a chelmnói erdőben.
- Mondd, mondd tovább! - nógatta a férfit, aki
megdörzsölte a homlokát, mintha az emlékek fizikai
fájdalmat okoztak volna neki, de aztán
belekezdett.
- Éjszakára a raktárban voltunk, jöttek az őrök,
verték az ajtót, és azt mondták, ötösével menjünk
ki. Pontosan tudtuk, mi a szándékuk, és
megpróbáltunk védekezni. A csoport fele a
földszinten aludt, de mi Filippel az emeleten,
hála annak a jó Istennek. A földszinten levő
fiúkat durván kirángatták, és főbe lőtték.
Hallottuk, bumm, bumm, bumm, bumm, bumm. És aztán
megint öt lövés. Ilyen hidegvérrel, ilyen
hatékonyan. Tudtuk, mi következünk. De hozzánk
csak egy csapóajtón keresztül lehetett feljutni,
így aztán megpróbáltuk eltorlaszolni magunkat.
Beküldték a helyi rendőrfőnököt, de mi túlerőben
voltunk, és elvettük a fegyverét. Tudod, Esther,
életemben még nem féltem annyira, de közben
teljesen fel voltam villanyozva. A több hónapos
lélekölő rutin után végre tehettem valamit,
ellenállhattam nekik. Feldühödtek, és lőni kezdték
az épületet, de elmentünk az ablakoktól, a falak
pedig jó lengyel téglából épültek, ellenálltak a
támadásnak. Azt hittem, megússzuk. Azt hittem,
megelégelik, és elmennek, de akkor jöttek a
nyomjelző lövedékek.
- Nyomjelző?
- Tüzes lövedék. Belőttek az ablakon, és a
szalma, amin aludtunk, meggyulladt. Azonnal lángra
lobbant minden, a gerendák és a padlódeszkák, a
szoba tele lett füsttel, mi meg csapdába estünk.
Hallottuk, hogy azok a rohadt SS-ek lent röhögnek
rajtunk. Már bocsánat, hogy csúnyán beszélek.
Esküszöm, kész voltam térdre esni és meghalni, de
Filip nem hagyta. A németek az épület előtt
álltak, azt várták, hogy majd az ajtón kirohanunk,
vagy a szemük láttára égünk meg, de hátul volt egy
ablak. Magasan ugyan, de alatta egy rét és amögött
erdő terült el, csak ugranunk kellett.
Esther lélegzet- visszafojtva figyelt, elképzelte
a raktárépületet, és magában biztatta a férfiakat.
- És...?
- Kiugrottunk. Filip, én meg még vagy hatan-
heten. Kiugrottunk és futni kezdtünk. Havazott,
így puhára estünk, bár futni nehezebb volt a
hóban, és világosabb is volt tőle. A lángokat
visszaverte a fehérség, ahogy a fák felé
rohantunk. Már majdnem odaértünk, amikor
észrevették. Lőni kezdtek, és attól fogva mindenki
a saját bőrét mentette. Én a fák közt botorkáltam,
az aljnövényzetben. Összevissza karmolt, de akkor
találtam egy elhagyott borzlyukat. Hála a
náciknak, amiért éveken át éheztettek, mert épp
belefértem. Ott is maradtam két napig, csak
éjszaka bújtam ki, hogy egy kis havat egyek. Meg
akartam várni, míg biztos lehetek felőle, hogy
elmentek. Végül eléggé biztonságban éreztem magam,
hogy előjöjjek, a fák mentén lementem a folyóhoz,
és annak a partján egészen Grudziędzig.
- És a többiek?
Noé szomorúan elmosolyodott.
 - Nem tudok róluk. Sajnálom, Esther, de fogalmam
sincs. Remélem, ők is megmenekültek, de azóta sem
láttam egyiküket sem. Mindennap idejövök megnézni,
van-e új cédula, de csak a tiedet találtam.
Sajnálom, hogy nem tudok többet mondani - tette
hozzá, és megfogta Esther kezét. - Még annyit,
hogy Filip nagyon szeretett téged. Ha él és jól
van, akkor meg fog téged találni. Csak imádkozzál
és bízzál.
- Köszönöm, Noé. Nagyon köszönöm. Te most itt
laksz a városban?
- Egyelőre igen. A háború előtt színész voltam,
akár hiszed, akár nem, és megkértek, csatlakozzam
egy társulathoz, zsidó színházat fogunk csinálni.
- Hogy valami jó is legyen a világban?
- Pontosan. Ugyancsak föllendült a város
művészeti élete. Varsó romokban, ami nagy
szívfájdalom, de ez azt jelenti, hogy sokan jönnek
ide, Łódźba. Van esélyünk valami újat létrehozni a
romokból és a pusztulásból, és örülök, hogy a
részese lehetek. Nem ugyanaz, mint a család, de
mégis, valamiféle teremtés, és ott kell keresnünk
a gyógyulást, ahol tudjuk.
Esther rámosolygott a férfira.
- Igen, így van, Noé. És ha te is benne leszel,
egész biztosan csodás lesz. Már várom az első
előadásotokat.
- Filippel együtt jöttök, ugye?
 - Igen, Filippel - vágta rá Esther, bár egy kis
kétely csengett a hangjában.
Miféle arcátlanság tőlem, hogy azt hiszem, a
férjem él, amikor oly sokan nem bíznak benne, hogy
az övéik életben vannak? - gondolta. Noé volt az
utolsó, aki látta Filipet, kivéve talán azt a
németet, aki lelőtte, vagy azokat a jó embereket,
akik befogadták. Bíznom kell, mondta magának.
Felírta Noé címét, elköszönt tőle, és, mint
mindig, elindult a Szent Szaniszló- székesegyház
felé. Ha Filip él, időben itt lesz a déli
harangszóra, mint amikor fiatalok voltak,
félénkek, és sok időt elvesztegettek a lépcső két
szélén ülve.
- Jaj, Filip, annyira hiányzol - mondta a kőnek,
ahogy leült pontosan oda, ahová hajdan a fél óra
ebédszünet alatt. Tudta, hogy újra el kell
kezdenie dolgozni. Sok a beteg ember, gondolta,
akinek szüksége van rám, tartozom nekik annyival,
hogy ápoljam őket, de előbb meg kell találnom
Filipet. Ugye, eljön?
Végignézett azon a helyen, ahol Filip ült valaha,
megpróbálta maga elé képzelni, de két teljes év
eltelt azóta, hogy elkerült a városból, és
szégyenszemre nem tudta felidézni a férje minden
egyes vonását. Szerelmének tüzét azonban még
mindig érezte, és abból merített reményt, hogy egy
nap majd biztos egymásra találnak.
 így kell lennie. Hiszen mi van, ha élete
hátralevő részében minden délben itt ül majd a
lépcsőn, mint egy féleszű, és vár arra, aki sosem
jön el? Megrázta magát. Inkább teszek mégis így,
gondolta, semmint elszalasszam a leghalványabb
esélyt is, hogy megtalálom Filipet. Az valóban
őrültség lenne.
- Esther! Jaj, istenem, Esther!
Az asszony felugrott, és megpördült, mint a
szélvész, hogy lássa, ki szólítja.
- Vajon Filip az? - kérdezte magában, amikor
mintha kettévált volna a tömeg a Piotrkowskán, és
valaki nagykabátban, arcán széles mosollyal, szőke
hajában sárga szalaggal előlépett.
- Lea!
Mintha villám sújtott volna le rá, belesajdult az
egész teste, aztán már rohant is le a lépcsőn, és
átölelte a húgát. Igaz, hogy nem Filip, de Leát is
holtnak hitte, így aztán csodás érzés volt a
karjaiban tartani. És ha az egyik, akit szeretett,
túlélte ezt a poklot, akkor biztosan a másik is.
Sokáig álltak ott, szorosan átölelve egymást.
- Elmentünk Krystynáékhoz - pihegte Esther a húga
dús keblébe. - Nem volt ott senki. Azt hittem,
elvittek téged is. Azt hittem, hogy... hogy...
- Elgázosítottak? Szó se lehetett róla. Szerintem
eljöttek, de addigra már elköltöztünk, és hmm...
új személyazonosságom lett.
 - Egy másik?
Lea felkacagott.
- Igen. Jó kis történet, de majd később elmondom.
Most te vagy a fontos. Amilyen gyakran csak
tudtam, eljöttem Lódzba, remélve, hogy
megtalállak.
- Miért nem jöttél el egyenesen Annához? -
kérdezte a szemöldökét összevonva Esther.
Lea furcsa grimaszt vágott, annyira fájón
ismerősét, hogy Esther majdnem elsírta magát. A
húgom már kész nő, gondolta, az biztos, de most
egy pillanatra olyan, mint hároméves korában volt.
- Képzeld, Krystyna nem emlékezett a címre. Azt
mondja, sosem járt itt, mert utálja a városokat. A
Bednarska utcai cím megvolt nekem, így csak azt
tudtam tenni, hogy elmentem a bizottságba, hogy
megnézzem az üzeneteket. És ma...
- Ma megláttad az enyémet.
- Igen, és lemásoltam. Nem akartam elhozni, hátha
Filip... - nyelt egy nagyot. - Őt még nem találtad
meg?
Esther megrázta a fejét, a húga még jobban
megszorította.
- De ne aggódj, van még idő. Az emberek
szerteszét vannak az országban, és a határokon túl
is. Van, aki beállt a seregbe, vannak kórházban
is, egyesek bujkálnak, vagy keresik a haza vezető
utat. Eljön, tudom.
 - Nagyon remélem - felelte Esther, és lenyelte a
torkán akadt gombócot. - Apáról tudsz valamit? Hát
Benjáminról?
Lea lesütötte a szemét.
- Meghaltak, Esther. - Az asszony lehajtotta a
fejét; fájt, de elfogadta a megváltoztathatatlant.
Lea következő szavaira azonban felkapta a fejét. -
Felakasztották őket.
- Felakasztották? Mindkettejüket? Miért?
Lea kitörölte a könnyet a szeméből, mielőtt
válaszolt volna.
- Mert megöltek egy német tisztet. A Baluty
piacon levő iroda előtt várták, és törött
üvegekkel támadtak rá. Persze elrángatták őket
onnan, de előbb halálos sebet ejtettek a német
halántékán. Még aznap délután felakasztották őket.
Egy férfi, akit hátrahagytak, hogy kiürítse a
gettót, mesélte, hogy mind összegyűltek, hogy
nézzék. A tömeg a nevüket suttogta, hősként
ünnepelték őket, mert vissza mertek vágni. Magasba
tett kézzel tapsolt mindenki, ahogy megszorult a
nyakukon a hurok. Éljenzés közepette mentek a
mennyországba.
Esthernek remegett a lába, nehezen fogta fel a
hallottakat, le kellett ülnie a lépcsőre.
- De miért?
Lea odakuporodott a nővére mellé.
- A tisztet Hans Greismannak hívták.
 - Hans? - visszhangozta Esther, és a húgára
nézett. - Úgy érted...?
Lea bólintott.
- Apát nem hajtották el, mint a marhákat, nem
lőtték le, mint egy vadat, dicsőségesen halt meg:
bosszút állt, amiért az a férfi meg akart engem
erőszakolni.
- És Filip apja is vele volt. A végső
ellenszegülésben.
- Pontosan. - Lea nyelt egy nagyot, és mélyen
belenézett a nővére szemébe.
- Van még valami?
- Csak az, hogy írt nekem. Valószínűleg a halála
előtti este, és megkért valakit, hogy csempéssze
ki. Rövid levél volt, tudod, hogy sosem volt a
szavak embere, de annyira szép! Azt írta, hogy
mindkettőnkre nagyon büszke, hogy mindennap
imádkozott értünk, és kérte Istent, hogy életben
maradjunk, és boldogak legyünk. Még azt is, hogy
mi ketten a szívünkben és a vérünkben hordozzuk őt
és anyát, és reméli, egy nap majd lesznek
gyerekeink, és tovább él a család.
Esthernek most már ömlöttek a könnyei, és nem is
akarta visszatartani őket. Pippát nemcsak tőle
vették el, hanem Filiptől és a nagyszüleitől is,
akik már valamennyien az Isten kebelén pihennek.
Tudta, meg kell találnia a lányát.
 - Lea... - kezdett bele, de a húga épp kisimított
az arcából egy tincset, és akkor Esther meglátta
az ujján az aranygyűrűt. Döbbenten nézte az
egyszerű, sima karikát. - Férjhez mentél?
- Igen - felelte a húga elvörösödve.
- Akkor hát ez a te új identitásod!
Lea bólintott.
- Adam a Krystynáék háza melletti földön
gazdálkodik. Zsidó, de vegyes házasságból
született, és a porosz anyja még jóval a háború
előtt szerzett neki papírokat, úgyhogy ő
biztonságban volt. És amikor hozzámentem
feleségül, már én is.
- Lea, hiszen ez csodálatos! Mikor találkozhatok
vele?
Lea hirtelen zavarba jött.
- Most...?
- Most?
Lea ekkor megfordult, intett egyet, és az utca
túloldaláról egy piros arcú fiatalember sietett
oda hozzájuk.
- Ő Adam Wójcik, a férjem - mondta Lea kuncogva,
és Esther hálát adott az istennek, amiért legalább
egyvalaki nem változott a háború borzalmai
közepette sem.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Adam - dadogta;
nehéz volt megemésztenie a híreket.
 - Én is - felelte az, megrázta Esther kezét, és
átölelte Leát. - Nagyon boldog vagyok, hogy
épségben visszatértél. Lea állandóan rólad beszél.
Imád téged.
- Nem is igaz! - kacagott fel Lea, és tréfásan
rácsapott a férjére.
Esther elmosolyodott, tetszett neki a pár
évődése, meg az, hogy ez mennyire normális dolog.
Ám ebben a pillanatban a húgának szétnyílt a
kabátja, és Esther meglátta a hasát: kerek volt,
majdnem szétrepedt rajta a ruhája.
- Te babát vársz!
Lea átfogta a hasát, és odabújt Adamhoz.
- Igen. Ugye, apa is örülne?
- Nagyon. Mikorra várod?
- Majdnem nyolc hónapos vagyok már. Olyan jó,
hogy Anna visszajött, ugye? Még mindig dolgozik? -
Esther csak bólintott, képtelen volt megszólalni.
Elöntötték a Pippa iránti érzelmei,
megtántorodott, és lehuppant a lépcsőre. -
Remélem, még tudja a szakmáját. Nem lehetett túl
sok dolga a lágerben, ugye?
Esther a kezébe temette az arcát.
- Azt te el sem tudod képzelni - mondta.
Az átélt borzalmak és veszteségek hirtelen törtek
rá, ott esett össze ájultan a Szent Szaniszló-
székesegyház lépcsőjén.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
1945. JÚNIUS

ANNA
- Most pihenjetek, te is és a baba is.
Anna rámosolygott a kismamára, aki a jó meleg
ágyban bekuckózva etette elégedett újszülöttjét.
Mindig is áldásnak gondolta a szülés csodáját, de
soha még nem gondolta, hogy csoda tud lenni az is,
ha a baba megszületése után az anya melegben,
békében és gondoskodó kezek között láthatja el a
gyerekét. Mivel fölmerült a farfekvés gyanúja, az
anyát kórházba vitték a nagyobb biztonság
kedvéért. Ha a kicsi az utolsó pillanatban
illemtudóan befordul, akkor rendben lezajlik a
szülés, és nincs szükség sebészi beavatkozásra, de
az a tény, hogy ez is elérhető, hálával töltötte
el Anna szívét.
Az a háromezer baba, akiket Birkenau mocskos és
gyűlöletes világára segített, tudta, élete végéig
kísérteni fogja. Voltak olyan szegény zsidó
csecsemők, akik Kiara vödrében fulladtak meg, vagy
csak magukra hagyták őket, hogy a kétségbeesett
anyuk karjában haljanak meg. Voltak, akiknek nagy
kegyesen megengedték, hogy szoptassák őket, ám az
anyák annyira alultápláltak voltak, hogy nem volt
tejük, úgyhogy azok a kicsik is meghaltak. Aztán
voltak olyanok is, akiket elvettek...
Anna a kismamára mosolygott, és kiment, hogy az
ott fel- alá járkáló apának elmondja a jó hírt. A
férfinak fölcsillant a szeme, besietett a
feleségéhez, gyengéden megcsókolta, és csodálkozva
simogatta meg a fia fejét. így kellene ennek
mindig lennie, Mária a jászolban fekvő gyermekkel,
és József, aki vigyáz rá. Anna ebben az áldásban
három ízben is részesült, és bár még mindig nagyon
hiányzott neki Bartek, óriási vigasz volt számára,
hogy a három fia vele van. Az viszont nagyon fájt
neki, hogy szegény Esthernek se gyereke, se férje;
aggasztotta, hogy a barátnője lassan tönkremegy.
Filip ügyében nem tehetett semmit, kivéve, hogy
bízott abban: ha még életben van, biztosan
megtalálja a haza vezető utat. Ami viszont Pippát
illeti...
Görcsbe rándult a gyomra, amikor kilépve a
szülőszobából meglátta a középkorú férfit a
lengyel hadsereg kekiszínű egyenruhájában, aki
sapkáját tisztelettudóan a kezében tartva kedves
mosollyal nézett Annára.
- Üdvözlöm, rabbi úr! - kiáltott fel az asszony,
és odasietett, majd megszorította a férfi kezét. -
Örülök, hogy épségben visszatért az útjáról.
 Izajasz Drucker tábori rabbi volt a lengyel
hadseregben, és azt a majdnem lehetetlen feladatot
vállalta magára, hogy megkeresi azokat a zsidó
árvákat, akiknek sikerült a háború alatt valahol
elrejtőzniük, és visszaviszi őket a közösségbe és
a hitéletbe. Az egyik orvos a kórházban
meghallotta, hogy Anna az iránt érdeklődik, miként
lehet utánajárni az elveszett gyerekeknek, és azt
mondta, szerinte a rabbi tudna segíteni megkeresni
a „germanizált” birkenaui csecsemőket.
Annával két héttel korábban ismerkedtek meg,
aznap, amikor bejelentették a győzelem napját
Európában. A város egyik forgalmas kávézójában
találkoztak, az utcákon nyüzsgött a tömeg, a
németek végső bukását éljenezték. Mindketten
örültek, de emellett komoly megbeszélnivalójuk is
volt. Igaz, a háborúnak vége, de az utóhatásai még
sokáig érezhetők lesznek. Ilyen a biológiai
szüleiktől elvett szerencsétlen gyerekek sorsa is:
ki tudja, merre vannak szétszóródva Európában. Az
olyan gyerekeké, mint Pippa is.
- Van valami híre? - kérdezte izgatottan odafutva
Anna.
Drucker rabbi fölemelte a kezét.
- Talán nem pontosan az a hír, amit várt,
Kaminska asszony, de találtam három csecsemőt,
akik az ön által említett módon vannak megjelölve.
- Számokkal a hónaljukban?
 - Pontosan.
- Milyen számok voltak?
- 57 892,51 294 és 47 400.
- 47 400 - ismételte meg Anna. - Kísértetiesen
hasonlít Esther számához. Biztos benne, hogy
hetes?
- Van fényképem is róla.
Elővett egy barnás képet, és átnyújtotta Annának,
aki odament vele a fényhez. Már romlott a szeme
Birkenau előtt is, és az, amit a lágerben kaptak
enni, csak rontott a látásán, de még a fáradt
retinájával is látta a hetest, ami ugyanazzal a
pontossággal volt beletetoválva a baba gyenge
bőrébe, amivel Esther mindenkinél dolgozott,
beleértve a saját kisbabáját is.
- A lengyel hatóságoknál vannak a nyilvántartások
- folytatta Drucker - , így meg tudjuk találni az
anya nevét, de aztán... - tanácstalanul megvonta a
vállát. - Én átszállíttattam a gyerekeket ide, a
łódźi árvaházba, és ha átjönnek az iratok, akkor
megpróbálhatjuk megkeresni az anyát.
- És ha nem sikerül?
A rabbi szomorúan mosolygott.
- Ha a nyilvántartásból az derül ki, hogy az anya
zsidó volt, akkor a gyereket átvihetjük az új
gyermekotthonba, Zabrzéba, ahol a hitünknek
megfelelően fogjuk őket fölnevelni.
- De anya nélkül?
 Drucker lehajtotta a fejét.
- Kihirdethetem a zsinagógákban, és a
segélybizottságban is kitehetünk hirdetéseket,
abban a reményben, hogy felbukkan valamelyik
rokon, de egyébként...
Széttárta a karját, és Anna megértette.
Eldöntötte, majd később elmegy az árvaházba, hogy
megnézze azokat a gyerekeket, akiket a 24-es
blokkba vittek át, és akiknek valahogy sikerült
kijutniuk a lágerből. Ha lehunyta a szemét, Anna
látta maga előtt a durva téglából rakott kemencét,
amelyen az anyák vajúdtak, látta a békét, ami
elöntötte az anyák arcát, amint a karjukban
tarthatták a babáikat, és látta azoknak a
szenvedését, akiktől Wolf és Meyer elragadta a
gyereket. A tetovált kicsik mindegyike magában
hordozta Anna szívének egy darabkáját. Elszánta
magát, hogy a rabbitól megtudja az anyák nevét, és
terjeszti, ahol csak tudja. Ismert embereket a
Vöröskeresztnél és az amerikai UNRRA-ban is, és
tudta, a fiai is szívesen segítenek majd.
Bronislaw és Aleksander mindketten a kórházban
dolgoztak, és kapcsolatban álltak a nemzeti
öntudat helyreállításán munkálkodó szervezetekkel.
Jakub az apja nyomdászat! cégénél volt gyakornok,
de sok időt töltött a politikai gyűléseken is.
Anna tudta, hogy a fiai aggódnak az orosz uralom
alatt álló Lengyelország jövőjéért, és joggal, de
az ő fáradt agya már csak egy dologra tudott
összpontosítani: összehozni az anyákat a
gyerekeikkel. Elege volt a politikából, elege volt
a nagyvilág hozzájuk is elérő hullámveréséből,
ehhez viszont nagyon is értett. Ha csak
egyetlenegy anyának sikerül visszaszerezni a
gyerekét, akkor már azt érezhetné, hogy a
Birkenauban és a többi lágerben okozott károknak
egy pici részét sikerült jóvátennie. Érthető
azonban, hogy azt kívánta: ez az egy anya Esther
legyen.
Ránézett az órájára, már majdnem dél volt.
- Erre jöjjön, rabbi úr - mondta, belekarolt a
férfiba, és odavezette a folyosón egy nagy
ablakhoz. Csak úgy dőlt be a napfény. A
Piotrkowskán színes nyári ruhában sétáltak az
emberek, vagy kiültek a kávéházak teraszára,
tömött bevásárlószatyrokat cipeltek, vagy
beszélgettek a barátaikkal. De a kórházzal
szemben, a Szent Szaniszló- székesegyház lépcsőjén
ott ült Esther. Egyedül volt, meg sem mozdult,
szívtépően reménykedve pásztázta végig szemével a
tömeg mozgását. Az ölében volt egy bagel, de bár
darabokra tördelte, enni egy falatot sem evett.
Anna megmutatta a rabbinak.
- Esther ott ül minden áldott nap, és várja, hogy
a férje rátaláljon. Ott találkoztak életükben
először. Ott kérte meg a kezét.
 - Mit gondol, hazajön?
- Ha Isten is úgy akarja - sóhajtott fel Anna. -
Chelmnóba vitték, és a háború vége felé egy égő
pajtából szökött meg, de csak ennyit tudunk róla.
Elvittük Esthert abba az erdőbe, hátha rátalálunk
Filip holttestére, de nem leltünk semmit.
Anna elnézte a fiatalasszonyt, és fölidézte azt a
baljós hangulatú utat. Látták a fabarakkok nyomát,
a hatalmas agyagkemencék helyét, ahol annyi łódźit
hamvasztottak el, és látták az üszkös romjait
annak a téglaépületnek is, ahonnan Filip
megszökött. Egész nap járták az erdőt, átfésültek
mindent, Jakub még az egyik barátja kutyáját is
kölcsönvette, de harangvirágon és vadnyulakon
kívül semmit sem találtak.
- Nincs itt - mondta Anna Esthernek, amilyen
gyengéden csak tudta, amikor már leszállt az
alkony, és azt szerette volna, ha a fiatalasszony
abbahagyja a keresést.
- Szerintem ez jó hír - felelte az, de nem úgy
hangzott, mintha komolyan is gondolná.
Anna aggódott, hogy Esther kezdi azt hinni, Filip
meghalt, de ezen nem is lehetett csodálkozni.
Chelmno nem esik messze Lództól. Mindenképpen
közelebb volt, mint Auschwitz, szóval ha nekik
sikerült három hónapja már hazajutni, akkor
Filipnek miért nem?
 - Lehet, hogy ápolják valahol - mondta neki
párszor Anna, amikor erről beszéltek, de ez is
kezdett már egyre valószínűtlenebbé válni. A
háborúnak vége volt. A kórházak működtek, és
várták a menekülteket. Ha Filipnek ápolásra lenne
szüksége, valaki biztos eljuttatta volna az egyik
kórházba, és a neve bekerült volna a rendszerbe.
Már ha egyáltalán emlékszik a nevére.
Anna az üvegablaknak támasztotta a homlokát.
Számba vettek minden lehetőséget, de bármit
gondoltak is ki, egyet biztosan tudni lehetett:
hogy nincs itt Estherrel. És ez lassan felőrölte a
fiatalasszonyt.
- Üzentem valamennyi kórháznak, hogy tudassák, ha
egy bizonyos Filip Pasternak megjelenik náluk, de
ezenkívül nem sok mást tehetek - mondta Anna a
rabbinak. - Ha legalább a lányukat megtalálnám...
Drucker rabbi szomorúan nézte Esthert, majd
bólintott.
- Mindent megteszek, amit csak tudok, ígérem.
- Maga nagyon jó ember.
- Ebben nem vagyok biztos, Kaminska asszony.
Attól tartok, az utóbbi időben a jóság küszöbe
igencsak alacsonyra került.
Anna megszorította a rabbi kezét.
- Ez nem igaz. A nácik ránk eresztették a
gyűlölet ködét, de ahogy ez a köd felszállt, egyre
több példájával találkozunk a bátorságnak és a
kedvességnek. Azoknak a gyerekeknek, akiket maga
keres, valakik menedéket nyújtottak, és
gondoskodtak róluk. Sok zsidó ember élte túl a
háborút az őket bújtató bátor polgároknak
köszönhetően, és az embertársainkról való
gondoskodás képessége visz minket előre.
- Tetszik nekem az a világ, amelyikre maga,
Kaminska asszony, segíti a kisbabákat - mondta a
rabbi mosolyogva.
Anna viszonozta a mosolyt, de aztán megint csak
Estherre esett a pillantása, aki még mindig ott
ült mozdulatlanul a székesegyház lépcsőjén.
- Ó, bárcsak az övét vissza tudnám hozni!
- Azt mondja, 41400?
- Igen, úgy van.
Drucker rabbi megszorította Anna kezét.
- Nem adom fel a keresést.
A rabbi elment, Anna pedig elnézte, ahogy az óra
felet üt, és Esther nagy nehezen ráveszi magát,
hogy felálljon. Lehajtott fejjel elindult,
miközben a bagel morzsái szétszóródtak az éhes
galambok örömére.
 HARMINCHATODIK FEJEZET
1945. SZEPTEMBER 1.

ESTHER
Esther a katedrális lépcsőjén ült, és nézte, ahogy
a madarak mohón csipegetik föl a kiflije morzsáit.
Anna frissen sütötte reggel, hogy meghozza Esther
egyre fogyatkozó étvágyát, és Esther meg is
próbált enni, de a gyomra mintha összeszűkült
volna, vagy a birkenaui éhezés miatt, vagy a
megmenekülése óta eltelt üresség miatt. Tudta,
örülnie kéne, hogy biztonságos, jó helye van
Annánál és a fiainál, és nagyon hálás is volt az
asszonynak, de ez mégsem az otthona volt.
Valamennyien élték az életüket, és ez rendben is
volt így. Bronek Varsóba költözött, az ottani
kórház egyik osztályának vezetője lett, Alek
letette az utolsó vizsgáit is, Jakubnak pedig jó
állása volt a nyomdában, és egy helyes lánynak
udvarolt. Még Anna is dolgozott, újabb és újabb
gyerekeket segített a világra. Esther
megtiszteltetésnek vette, hogy velük lehetett
Bartek szűk körű gyászszertartásán a helyi
templomban, amelyet helyreállítottak, miután
ideiglenesen matracüzemnek használták. Esther is
imádkozott Saráért és Ruthért, akik a gettóban
töltött idejükben itt dolgoztak. Elhatározták
Teával, hogy miután majd a zsinagógákat is
restaurálják, ők is megemlékeznek a hősi halált
halt Mordechairól és Benjáminról, de Esther előbb
mindenképpen meg akarta várni, míg Filip hazaér.
Delet ütött az óra, Esther fölnézett rá, majd a
mögötte kéklő égboltra. Szeptember 1. volt,
pontosan hat évre rá, hogy Németország megtámadta
Lengyelországot, és a Harmadik Birodalom kegyetlen
tankjaival meg géppuskáival végigszántott az
életükön. Hat éve volt annak is, hogy Filip
féltérdre ereszkedett előtte, és megkérte a kezét,
és az „igen” szó olyan hatalmas örömmámorban
robbant ki belőle, hogy szinte elképzelni is nehéz
volt. Mindennap, ami a Filipről szóló hírek nélkül
telt el, kikezdte a rövid ideig tartó
házasságukat, Esther néha már nem is tudta,
megtörtént- e mindez igazán.
Megérintette a hasát, a lágerben megereszkedett
bőrén ott voltak a csíkok, bizonyságául a
gyereknek, akit Filipnek szült, és akit három
csodás napon át tarthatott a karjaiban, mielőtt
elvitték a germanizációs program keretében. Esther
nem akart gyűlölködni, minden erejével küzdött
ellene, de nehéz volt megállni.
Megpróbált a náci sötétség helyett valami szebb
dologra gondolni. Az Országos Zsidó Segítő
Bizottságon keresztül levelet kapott Naómitól. A
lánynak sikerült valahogy három különböző vonattal
eljutnia haza Szalonikibe, ahol találkozott a
csodával határos módon életben maradt apjával és
húgaival. Mindenki nagyon örült a kis Iszaaknak,
róla fogják elnevezni a nemsokára megnyíló
éttermüket. Naómi meghívta Esthert is, ahogy még
Birkenauban megbeszélték.
- Ha az egésznek vége, el kell jönnöd
meglátogatni minket - idézte föl Esther, mit
mondott Birkenau poklában a barátnője a
megismerkedésük első napján. Akkor ő csak bámulta
a lány végtelenül egyszerű optimizmusát.
- Szerinted sikerülni fog?
- Előbb- utóbb igen, és akkor minek a
legrosszabbra gondolni?
Naóminak igaza volt, a háborúnak valóban vége, és
Naómi valóban otthon van, és valóban meghívta őt.
De arról szó sem lehet, hogy a férjem nélkül
utazzak el Görögországba, gondolta. Egy fehér
felhőt követett a szemével, amely ártatlanul
lebegett az óratorony fölött. 1939-ben ezen a
napon ugyanilyen volt az időjárás, de alig
csattant el az első csók, a ragyogó kék égboltot
áthasították a fenyegető, sötét repülők.
- Gyere gyorsan - mondta akkor Filip, megfogta a
kezét, és felhúzta a lépcsőről, be a
székesegyházba. Esther nem tudta, élete
legboldogabb vagy legszörnyűbb napja volt- e az.
Számtalanszor föltette már magának ezt a kérdést
az azóta eltelt, sötétségbe borult évek alatt, és
attól tartott, élete végéig kísérteni fogja. Jobb
volt- e megismerni azt a nagy boldogságot, amikor
annak hiánya oly sok fájdalommal jár? A lágerben
az érzései legalább a többi testi funkciójával
együtt eltompultak, de itt, Lódzban, ahol először
voltak együtt, állandóan sajgóit a szíve.
Belenyúlt a zsebébe, és elővette annak a levélnek
a másolatát, amit Anna szobájában talált az előző
héten. Nem kutakodott, azt sem tudta, hogy lenne
mit. Csak egy sötét szalagot keresett, hogy a
munkához hátrakösse a haját, és ott találta a
levelet a fésülködőasztalon, Anna hajkeféje alatt.
Még akkor sem nyúlt volna hozzá, ha meg nem látja
a bélyeget és a borítékot: „Társaság A Zsidó Árvák
Felkutatásáért”. Ennek már nem tudott ellenállni,
és bűntudatosan, közben figyelve, nem hall- e
mozgást a házban, kinyitotta a levelet.
Izajasz Drucker rabbi írta egy németországi útja
után, amelynek során zsidó gyerekeket próbált meg
felkutatni. Úgy tűnik, Anna megkérte a rabbit,
keressen a hónaljukon tetovált kisgyerekeket, és ő
talált is néhányat. Egészen pontosan ötöt, az
előző útja során talált három mellé, de egyiknek
sem 41400 volt beleírva a finom kis bőrébe.
Fotókat is mellékelt, kicsik voltak és életlenek,
de elég jól látszottak a hajlatban az Esther által
beletetovált számok.
Nézte, csak nézte a képeket, megpróbálta
elképzelni, kik foghatták a babákat, miközben ő
ezeket a rémséges megbélyegző jeleket véste puha
bőrükbe, mindezt azért a pillanatért, amikor majd
a háború után esetleg feltűnnek, és megtalálják
őket. Anna megírta ennek az igen lelkiismeretesen
kutató rabbinak, hogy az 51294-es babát
visszakapta Belorussziában élő anyja. Esther azóta
is megpróbált ennek örülni, de néha csak kínzó
irigységet érzett.
- Nagyon sajnálom - suttogta az ég felé.
Egy újabb felhő úszott át az égen, és a
fiatalasszony megpróbálta meglátni benne Isten
jóságát. A nácik elmentek. Hallotta, hogy Irma
Gresét és Maria Mandelt elfogták. Sok más
társukkal együtt bíróság elé állnak majd, ahol az
ítélet minden bizonnyal kötél általi halál lesz.
Kíméletesebb módszer ez, mint amit érdemelnek,
gondolta Esther, de mit számít ez már, amikor béke
van, és sok család újra egyesült. Rengeteg
mindenért lehet hálásnak lenni, de Esther Filip
karját szerette volna érezni a dereka körül,
elmondani neki, hogy van egy kislányuk, induljanak
együtt a keresésére. Filip nélkül semminek sem
volt már értelme.
 Erőt vett magán, hogy az ég után a földet nézze,
és az út szemközti oldalán a kórházat. Nem, nem
igaz, hogy nincs értelme. Hiszen itt van a munkám,
gondolta, a betegeim, a munkatársaim. És itt van
Anna meg az új „bátyjai”, és hát Lea is. A húga
kisfia két nappal a német fegyverletétel után
született, mintha tudta volna, hogy most már
nyugodtan előbújhat. Lea vidéken lakott Adam
gazdaságában, és üzent is Annáért, de mire
Estherrel együtt megérkeztek Jakub szekerén, a
kisbaba már megszületett, és Leát gondosan ellátta
Adam, a büszke apa.
- Nézzétek! - kiáltotta izgatottan. - Nézzétek,
mit tudott az én feleségem!
Ez annyira aranyosan hangzott, hogy Esther
elsírta magát. Lea átölelte, és azt mondta neki,
remek nagynéni lesz, ő pedig nem akarta elrontani
a pillanat örömét azzal, hogy a saját elveszett
babájáról beszél, így aztán csak szótlanul
bólintott.

Most azonban emiatt is rosszul érezte magát.

Pippa elvesztése nem szégyen, hanem tragédia; nem
olyasmi, amit ő követett el, hanem olyan, amit
mások tettek ellene a lehető legkegyetlenebb
módon. És mégis... Hogyan érthetné ezt meg bárki,
aki nem volt ott? És miért rontaná el Lea
boldogságát a saját bánatával?
 Élénken élt emlékezetében az a nap, amikor az
anyjával ott álltak az árnyékban, ahogy a szekér
kihajtott a gettó kapuján a Wehrmacht- egyenruhák
alatt megbújó Leával. Szinte látta, ahogy az őr
előveszi a szuronyos puskáját, és hallotta az
anyja jajgatását, amikor megjátszotta, hogy rohama
van, hogy elvonja a figyelmet a lányáról. A SS-ek
úgy összeverték aznap, hogy nem sok esélye volt a
túlélésre, de meghozta ezt az áldozatot, hogy Lea
kiszabadulhasson, hogy biztonságban legyen. Leának
a háború igazi borzalmaival kapcsolatos naivitása
inkább üdvözölni, semmint elítélni való, gondolta
Esther, néha mégis úgy érezte, nem bír már több
terhet egyedül elviselni.
Egyetlen harangszó a felet jelezte. Vége az
ebédszünetének, vissza kell mennie dolgozni. A
lépcső köve már hideg volt, épp úgy, mint aznap,
amikor Filip megkérte a kezét. Most nem szelték át
repülők az eget, de a férje sem volt mellette.
Kiszórta a morzsákat a kőre, és elnézte, ahogy a
galambok hálásan csipegetik fel a lába körül. Még
hányszor bírom ezt megcsinálni? - kérdezte
magától. Hány napig vagyok képes itt ülni az előző
életem egyre halványuló nyomait keresve? Lehet,
hogy ideje felhagyni ezzel az ostoba
optimizmussal? De ha ezt tenné, mi értelme lenne
az életének? Mi...
- Esther!
 A fiatalasszony hunyorogva nézte a galambokat,
mintha ők szólongatták volna.
- Esther, ez igazán te vagy?
Valakinek a lába belekerült a látóterébe, és a
galambok méltatlankodva repültek föl. Esther
azonban még mindig nem mert fölnézni. Túl sokszor
foszlottak szét már a reményei, úgy érezte, nem
bír ki még egy csalódást. Ám akkor egy kéz nyúlt
felé, és finoman megfogta az állát, és ő abban a
pillanatban a világ legszebb, legdrágább,
legszeretőbb szempárába nézett.
- Filip - suttogta, majd hangosan kiáltotta: -
Filip!
Belekapaszkodott a férfiba, megmarkolta a
ruháját, hogy még közelebb húzza magához, hogy
biztos legyen benne, igaz, amit lát.
- Esther - mondta a férfi, és akkor lehajolt, az
ajkuk összeforrt, és a világ vidám és élénk
színekre robbant szét.
- Itt vagy hát - pihegte Esther. - Életben vagy.
Itt vagy.
Könnyei egybefolytak a férfikönnyekkel. Filip
Esther hátát simogatta, arcát csókokkal borította
el, és egyszeriben megszűnt minden fájdalom.
Birkenau sötétsége a múlt homályába veszett, és a
szerelem fénye annyira erős volt, hogy ha Filip
nem tartja meg, szinte összeroskad alatta.
 - Merre jártál? - dadogta, amikor végre
szétváltak, és belenézhetett a férje arcába.
- Mindenfelé. Cheimnóból szöktem meg. Jaj,
Esther, az rémes volt!
- Tudom - suttogta Esther, és gyengéden
végigsimította Filip arcát. - Noé elmondta.
- Noé? Neki is sikerült? Itt van?
- Igen, itt, a városban. Elmondta, hogyan
szöktetek meg a raktárból, de azt nem tudta, te
túlélted- e a németek lövéseit.
- Hát, épp csak hogy. Az egyik eltalált a
lábamon, de futottam tovább. Átjutottam a
túloldalra, aztán le a folyóhoz, ahol elbújtam a
parti bokrokban, és haladtam a folyó mentén egy
erdőben.
- És aztán?
Filip sóhajtott, leült a lépcsőre, és odahúzta
magához Esthert.
- Gyenge voltam, Esther, nagyon gyenge. Meghaltam
volna, ha az ellenállók egy csoportja nem talál
rám. Bekötötték a sebeimet, és adtak ennem. Addig
náluk voltam, amíg elég erős nem lettem, hogy újra
tudjak járni, aztán a Honi Hadsereg egy
sorozótisztje arra kért minket, hogy csatlakozzunk
hozzájuk a Németország elleni utolsó rohamban. így
tettünk, és végig harcoltunk egészen Berlinig.
Dicsőséges volt, Esther, de a Reichstagért
folytatott végső csatában lövést kaptam.
 - Megint?
- Sajnálom - mondta Filip fanyar mosollyal, és
Esther a két kezébe fogta a férje arcát.
- Drága egyetlenem, ne szabadkozz.
Filip addig csókolta, míg Esther szinte már
szédült az érintésétől, figyelni sem tudott arra,
hogyan került ide. Végül aztán Filip elengedte, és
folytatta:
- Egy ideig a Vöröskereszt kórházában ápoltak,
nem voltam öntudatomnál. Még amikor magamhoz
tértem, akkor sem akartak kiengedni, hogy
megkeresselek. - Remegő kézzel simította hátra a
haját, és Esther alig kapott levegőt. Filip
fülének felső része hiányzott, és egy cikcakkos
sebhely húzódott onnan a koponyájáig. - Nem
annyira rémes, mint ahogy kinéz.
- Hála istennek, mert kinézetre iszonyú.
- Tudom. De te tudsz- e még így is szeretni?
Esther mérgesen rácsapott a férjére.
- Az irántad érzett szerelmem miatt kibírtam
ezeket a rémséges éveket. Igen, iszonyú, és... -
elhallgatott. - Egy sebhely nem fog ettől
eltántorítani.
Esther csodálkozva simította végig a forradást.
Ha csak egy milliméterrel mélyebb, tudja,
elveszíthette volna a férjét. Ebben a keserves
háborúban ilyen keskeny az életet a haláltól
elválasztó sáv, ők azonban, úgy tűnik, a jó
oldalára kerültek. Valahogy mindketten életben
maradtak, újra előttük a jövő.
- És te? Veled mi történt?
- Én Auschwitz- Birkenauba kerültem.
- Végig ott voltál? - kérdezte szánakozó
tekintettel a férfi. - És kibírtad?
Esther elmosolyodott.
- Kibírtam. És Anna is, és talán a... - megint
csak elhallgatott. - Filip, valamit el kell neked
mondanom.
- Mi az, drágám?
Az asszony nyelt egy nagyot
- Van egy lányunk.
- Egy lányunk? Ó, Esther, igazán? - Körülnézett,
majd hozzátette: - És hol van?
Esthernek megint eleredt a könnye, nekidőlt
Filipnek, és végre szabad folyást engedett
bánatának.
- Nem tudom, Filip. Nagyon sajnálom, de nem
tudom. Négynapos korában elvették tőlem.
Filip szeme bánatosan csillogott, megpróbálta
magához ölelni a feleségét, ám az ezúttal
ellenkezett.
- Van egy mód rá, hogy megtaláljuk. Anna már
keresi, de mindeddig nem éreztem magam elég
erősnek ahhoz, hogy segítsek neki.
És most már nem állt ellent az ölelésnek.
 - Most már együtt vagyunk, Esther. Egymást már
megtaláltuk, meg fogjuk találni a lányunkat is.
 EPILÓGUS
1946. ÁPRILIS

A visszhangos, fapadlós helyiségben mindenütt kis

gyerek- ágyak sorakoznak, mindegyikből egy kisbaba
néz ki tágra nyílt szemmel. Pillantásukban nincs
remény, ők még nem elég idősek ahhoz, de valami
vágyódást látok, ami belém hatol, nem, nem a
szívembe, hanem mélyebbre... egyenesen a méhembe.
Rég volt, hogy gyereket hordtam a szívem alatt, de
az az érzés talán sosem múlik el teljesen. Az is
lehet, hogy minden gyerekből, akit a világra
segítettem, megmaradt a köldökzsinór egy parányi
darabja, ezért tudja meglágyítani a szívemet
minden csodálkozó gyerekszempár. És talán a
bábaként eltöltött huszonhét évem is hozzájárult
ehhez.
Teszek néhány lépést a szobában. A nyers fából
készült kiságyak nem újak, de tiszták, és gondosan
vannak megmunkálva. Az egyikben feljajdul egy
kisbaba, majd meghallom egy nő halk, megnyugtató
bölcsődalát. A nyöszörgés megszűnik, csak a zene
marad. Csakúgy, mint minden más ebben a nagy
teremben, a dal sem valami fényes vagy tökéletes,
de a szeretet szól belőle. Elmosolyodom, és
magamban azért fohászkodom, hogy ez legyen az a
hely, amit keresünk.
 - Készen állsz rá?
Odafordulok a fehérre meszelt ajtófélfába
kapaszkodó, bizonytalanul álló Estherhez, akinek
ugyanolyan kerekre nyílt a szeme, mint a
kisbabáké.
- Nem vagyok biztos benne - feleli.
Megfogom a kezét.
- Buta kérdés volt. Sosem leszel rá kész, de itt
vagy, és az elég.
- De mi van, ha nem... ?
- Akkor keressük tovább. Gyere.
Beljebb terelgetem, miközben egy kedves nővér
mosolyogva megáll a kiságyak között.
- Hát sikerült! Nagyon örülök. Remélem, nem volt
túl nehéz az útjuk.
Kiszakad belőlem egy keserű nevetés. A ma reggeli
út egyszerű volt, de az utat megelőző évek csupa
kín és fájdalom. Olyan sötét és szennyes utat
jártunk be, amilyet egy embernek sem lenne szabad,
hogy eljuthassunk ide, erre a lepusztult helyre,
ahol alig pislákol a remény. Mindketten
elgyengültünk, és bármit mondtam is korábban, nem
vagyok benne biztos, hogy képesek leszünk
továbbmenni.
A nővéren látszik, hogy érti. Megfogja a karomat,
és bólint.
- Már elmúltak a nehéz idők.
- Remélem, igaza van.
 - Mindnyájan sokat veszítettünk.
Odanézek Estherre, aki elindult az ablak melletti
kiságy felé. Egy kislány ül benne, szőke haj
keretezi komoly kis arcát, ahogy rásüt a nap.
Amint meglátja, hogy valaki közeledik,
fölkapaszkodik, a lába remeg, de elszántan áll.
Barátnőm az utolsó métereket sietve teszi meg, és
megfogja az ágy rácsát. A kislány is kidugja a
kezét. Majd’ megszakad a szívem a látványra, volt
már az életünkben annyi rács, annyi kerítés, annyi
elválás.
- Ő az? - kérdem elfúló hangon.
- Van rajta valami olyasmi, mint a tetoválás,
amiről beszélt - vonogatja a vállát félénken a
nővér.
Valami olyasmi... Az nem elég. Elszorul a szívem,
hirtelen én érzem úgy, hogy még nem készültem föl,
még tovább mennék, mert amíg megyünk, addig még
van remény.
Megállj, akarom kiáltani, de torkomra fagy a szó,
mert Esther benyúl a kiságyba, a karjába veszi a
gyereket, a vágy az arcán erősebb, mint az összes
árváé itt együttesen. Ideje, hogy kiderüljön az
igazság. Ideje, hogy megtudjuk, begyógyul- e még a
szívünk. Ideje, hogy kiderüljön az igazság, és
hogy megtudjuk, begyógyulnak- e a szív sebei.
- Hadd segítsek.
 Odalépek, és Estherrel együtt kivesszük a
gyereket, és nagyon óvatosan a szoba közepén levő
pelenkázóasztalra fektetjük. Fölötte egy fából
készült mozgó játék függ, a kislány mosolyog, és
apró ujjaival a kis állatok felé nyúl. A
hónaljában felvillan valami fekete tintafolt.
Nagyot nyelek. Oly régóta keressük már, Drucker
rabbi, Esther és Filip és jómagam. Számtalan hamis
nyom, hiú remény volt már azóta, de ez a kislány
visszaadta a hitünket.
- Nézzem meg én?
Esther az ajkába harap. Az ajtó felé néz, Filip a
küszöbön áll tétován, a kalapját forgatja remegő
kézzel, majd hozzám fordul, és bólint. Lassan
megfogom a kétéves kislány karját, és a feje fölé
teszem. Fészkelődik, de a játék állatok lekötik a
figyelmét, így fel tudjuk húzni az ingét és
láthatjuk a számot.
Esther vesz egy nagy levegőt. Gyengülő szememmel
próbálom kivenni a számot, de amikor a nap sugara
ráesik a gyerekre, világosan látom: 58 031.
Esther csillogó szemmel néz rám.
- Ő az - mondja - , Oliwia.
Keresztet vetek. Egy hónapja egy kedves amerikai
nő az UNRRA- ból megkereste Drucker rabbit, hogy
közölje vele, találtak egy szőke kislányt, aki úgy
kétéves lehet, és tetoválás van a hónaljában. Az
üzenet reményt ébresztett Estherben, de amikor
átküldték a számot, tudtuk, hogy nem Pippa az.
Mégis, az 58 031-es szám is sokat mondott nekünk:
Oliwiáé volt, a legelső babáé, akit Esther
tetovált. Emlékszem, mennyire remegett a keze,
ahogy a tűvel megszúrta a kisbaba finom bőrét.
Emlékszem, ahogy az ajkába harapott, majd
összeszedte magát, hogy szegény Zofia számát
tökéletesen beírja az apró kis hónaljba. Itt
kezdődött az egész, és itt kezdődik az is, hogy a
kisgyerekeket össze tudjuk hozni a szeretteikkel.
Még nincs vége távolról sem, de már elkezdődött.
Könnybe lábad a szemem, ahogy Esther a karjába
veszi a kicsi lányt.
- Oliwia - mondja sírva, és arcát a kislány
hajába temeti.
Rám néz, és egy pillanatra mindketten újra ott
vagyunk a 24-es blokkban, a zsúfolt emeletes ágyak
közt, falánk patkányokkal és betegséget terjesztő
tetvekkel körülvéve. Egy pillanatra megint
odahajolunk az újszülött fölé, kezünkben egy
prostituált tűjével, egy kétségbeesett küldetést
végrehajtva, hogy összekössük anyát és gyerekét.
És a kétségbeesett küldetést sikerrel
teljesítettük.
Zofia meghalt, és ahogy ránézek Oliwiára, megint
csak sírhatnékom van mindazért, amit ők kerten
veszítettek. De ennek a lánynak igenis lesz anyja.
Amikor megkaptuk a számot, láttam, Esther ajka
megremeg, ahogy felidézi, amikor a kisbabát Wolf
és Meyer kiragadta az anyja karjából, épp úgy,
ahogy Pippát elvették tőle. Láttam a könnyeket a
szemében, amikor Zofiáról beszélt, akit először a
férjétől fosztottak meg, majd a gyerekétől, és aki
a bánatba halt bele Esther karjaiban. És láttam,
ahogy megfeszíti az állát, és elszántan azt
mondja:
- El kell mennünk érte. Oliwiának nincsenek
szülei.
Vagy legalábbis eddig a napig nem voltak. Már
készen vannak az örökbefogadási papírok.
- Hazaviszlek, Oliwia - mondja neki Esther
lengyelül.
A kislányon látszik, próbálja megérteni a
szavakat.
Esther alig láthatóan, de jelentőségteljesen
biccent felém, majd odaszalad az ajtóhoz, ahol
Filip még mindig feszülten áll egyik lábáról a
másikra.
- Filip - szól Esther tiszta, csengő hangon. -
Ideje, hogy megismerd Oliwiát, a kislányunkat.
A karjában tartja Oliwiát, és a két felnőtt egy
pillanatra egymást nézi a csöppség feje fölött.
Látom rajtuk a feszültséget. Szinte tapintható a
fájdalom, hogy ez nem Pippa, még nem Pippa.
Továbbra is keresni fogják, mint ahogy mi
valamennyien, de most Oliwiának van szüksége
szülőkre, és a szülőknek is rá. A fájdalmat
sokféleképpen lehet gyógyítani, és annak a
kisbabának az örökbe fogadása, akit Esther először
látott el számmal, hogy megmentsen, az első lépés
az úton. A feszültség is oldódik, ahogy Filip
megsimogatja a kislány szőke fürtjeit.
- Hát szia, Oliwia - mondja. - Én leszek az
apukád.
- Apuka - visszhangozza a gyerek csodálkozva, és
az újdonsült szülei hangosan felkacagnak, átölelik
egymást, és kettejük közt a kisbabát.
Nekidőlök a pelenkázóasztalnak, öreg lábam
hirtelen elgyengült a megkönnyebbüléstől, és hálát
rebegek az Úrnak. Ez a szép gyerek Birkenauban
született, a Föld legsötétebb sarkában, és
mindössze két nap szeretet jutott neki, kitépték a
csontvázzá fogyott anyja kezéből. De a szeretetet
nem lehet megölni sem puskákkal, sem tankokkal,
sem éheztetéssel, sem hideggel, sem ütlegekkel,
sem megalázással. ÉS a szeretet szava igenis
erősebb a vér szavánál, bármit mondjanak is a
nácik, és a szereteten alapuló kapcsolatok többet
érnek minden beteg ideológiánál.
Elmosolyodom, mert eszembe jut, milyenek voltunk
mi Bartekkel és a fiainkkal, és imádkozom az
elveszített drága férjemért, aki minden áldott nap
hiányzik. Örülök, hogy Esther legalább ezt a
bánatot nem tapasztalta meg, és áldást kérek erre
a lányomra, akit a háború borzalmai közepette
kaptam ajándékba. Ruth nem lehet itt mint
nagymama, hogy meglássa megfogyatkozott, ám boldog
családunk új tagját, de én igen. Én leszek a
nagyanyja.
A főnővér is elmorzsol egy könnyet a szeme
sarkában, én meg odaintem Esthert és Filipet.
Remegő kézzel írják alá az örökbefogadásról szóló
dokumentumot, amitől olyan család lesznek, amelybe
reményeink szerint egy nap majd Pippa is bele fog
tartozni. Boldogan írják oda a nevüket,
megcsókolják Oliwiát, és köszönetét mondanak a
főnővérnek. Pénzt is adnak neki, az összes
felekezet adományoz, hogy minél több szegény
háborús árva találja meg a családját, majd a nővér
kezébe nyomnak még egy kis cédulát. Ez áll rajta:
41400. Pippa Pasternak.
Amíg csak élünk, keresni fogjuk Pippát, Mert
tudjuk, hogy él valahol. A főnővér megszorítja a
szülők kezét, majd a hirdetőfalra tűzi a cédulát.
Esther egy pillanatra megsimogatja a kis írást,
aztán Oliwia is. Esther kacagva megfogja a kislány
kezét, majd rám néz.
- Köszönöm, Anna. Most már mehetünk. Mehetünk
haza.
Bólintok, begombolom a kabátomat, a kezembe
veszem a táskámat. Hazaviszem ezt az új családot,
hogy megtanuljanak együtt élni, aztán megyek a
dolgomra. Vannak még megszületni vágyó babák, és a
világ végre újra megfelelő helynek tűnik számukra.
 A SZERZŐ LEVELE

Kedves Olvasó!

Nagyon köszönöm, hogy elolvastad Az auschwitzi

bába történetét.
Amióta először hallottam, hogy egy haláltáborban
mintegy háromezer gyerek született, tudtam, ezt a
történetet meg kell írni, őszintén remélem, hogy a
regényes feldolgozásom elérte a célját.

Nem volt könnyű megírni ezt a könyvet. A témája

nyilvánvalóan felzaklatja az embert, de a
kutatásaim során a bajtársiasság és a bátorság
olyan példáival találkoztam Auschwitz- Birkenau
poklában, hogy némi fényt vittek a sötétségbe.
Amikor ellátogattam Auschwitzba, és láttam az
emberiesség ellen elkövetett bűnök színhelyét,
nehéz volt elképzelni, hogyan volt képes bárki is
életben maradni itt. Biztos, hogy a rémségek
ellenére megmaradt az emberség a foglyok közt, ez
segítette kiszabadulni a náci pokol néhány
túlélőjét.
Ajánlom mindenkinek, hogy látogasson el
Auschwitzba. Nem lesz vidám nap, de megindító és
igen fontos élmény lesz. Zavaros világunkban
harcolnunk kell az emberiességért, a tisztességért
és a toleranciáért; remélem, hogy Az auschwitzi
bába tanúskodik ezek mellett az erények mellett,
és a történet mély nyomokat hagy az olvasóban.

Köszönettel: Anna
 TÖRTÉNELMI JEGYZETEK
Megtiszteltetés a holokausztról írni, de óriási
felelősség is, amivel az igazságnak tartozunk. Bár
ez a regény fikció, mindent megtettem azért, hogy
a részletek is a lehető legközelebb járjanak a
valósághoz, hogy híven ábrázoljam azt a rettenetes
szenvedést, amit a hőseimhez hasonlóan a náci
rezsim gettóiba és haláltáboraiba zárt foglyoknak
el kellett viselniük.

A regény valós alakjai

Sok hősöm valódi személy, és úgy érzem, érdemes
részletesen is bemutatni néhányukat azok közül,
akik a történetemet inspirálták.

Stanislawa Leszczynska volt a regényem eredeti

ihletője, és bár Az auschwitzi bába nem pontosan
követi a történetét, megdöbbentő életének számos
részlete kulcsfontosságú jelenet a regényben.
Stanislawa a háború kitörésekor szülésznő volt
Lódzban, családjával együtt segítették a gettóba
zárt zsidókat, amiért ők is a lágerbe kerültek.
Férje és legidősebb fia (mindkettejüket
Bronislawnak hívták) kiszabadultak a fogságból, és
Varsóba mentek, ahol a férj az ottani tragikus
végű lázadás során vesztette életét (lásd alább).
Stanislawát Auschwitzba vitték, ahol,
szembeszállva a két „szülésznővel”, Klárával és
Pfanival, nem hagyta, hogy megöljék az általa
világra segített újszülötteket. Bizonyított tény,
hogy mintegy háromezer szülést vezetett le
Birkenauban, és az is, hogy egyik baba sem a
szülés során halt meg. Tragikus, hogy az iszonyú
körülmények miatt, és mert a nácik a csecsemőknek
nem biztosítottak fejadagot, csak igen kevesen
maradtak életben. Stanislawa arról volt híres,
hogy nyugodt profizmussal gondoskodott az
anyákról, és szembeszállt a láger vezetőségével,
még magával a hírhedt Josef Mengelével is annak
érdekében, hogy a rémségek közepette is a lehető
legjobban végezhesse a munkáját.
A háború után visszatért Lódzba, ahol 1958- ig
szülésznőként dolgozott. Keveset beszélt a
lágerbeli élményeiről, de a középső fia egyszer
megkérte, számoljon be röviden az Auschwitz-
Birkenauban töltött idejéről (az egész anyag
megtalálható az interneten). Stanislawa
részletesen beszámol az anyák és babáik iszonyú
szenvedéseiről, és állítja, hogy 1943 májusától az
ún. Lebensborn- program keretében (lásd alább) a
legtöbb szőke, kék szemű csecsemőt elszakították
az anyjától. Elmondja azt is, hogy titokban
tetoválással látta el a kicsiket abban a
reményben, hogy egy nap majd találkozhatnak az
anyjukkal. Ez adta az ihletet Esther történetéhez.
Mint említettem, a regény sok részlete a bába
életén alapszik, de Anna, az én főhősnőm kitalált
személy. Vannak eltérések kettejük történetében,
ezekre az alábbiakban szeretném felhívni a
figyelmet:
Stanislawának volt egy lánya, Sylwia, akit
elfogtak, és vele együtt Auschwitzba küldtek.
Orvostanhallgató volt, és az anyjának segédkezett
a szüléseknél, valamint a kórházban ápolónőként is
dolgozott. Ő ihlette Esther alakját; remélem.

Esther és Anna regénybeli viszonya jól ábrázolja

az igazi anya és lánya szerető kapcsolatát. Az
egyik túlélő beszámolójából tudjuk, hogy Sylwia
egyszer annyira legyengült állapotban volt a
tuberkulózisa miatt, hogy gázkamrába akarták
küldeni; úgy menekült meg, hogy az anyja szorosan
átölelte, és azt mondta, csak vele együtt vihetik
el. Ez azt mutatja, hogy még a birkenaui orvosok
is tisztelték annyira ezt a nagyszerű asszonyt,
hogy rá való tekintettel megkímélték Sylwiát a
haláltól.
Pontosan nem tudjuk, melyik blokkban dolgozott
Stanislawa, de találtam arra bizonyítékot, hogy
mind a 17-esben, mind a 24-esben, így, az
egyszerűség kedvéért, ezt a kettőt említem a
regényben. Érdekes, hogy a mai napig áll
Birkenauban az a kis ház, amelyről azt mondják a
látogatóknak, az volt a szülészet. Nincs azonban a
közepén kemence, holott a bába állította, hogy azt
használta kezdetleges szülőágyként. Én ezért a
házikót mint Anna és Esther eredeti, 17-es
blokkját említem, aztán, nem sokkal az
odaérkezésük után „költöztettem át” őket a 24-es
blokk szülészeti részlegébe.
Stanislawa valódi száma a 41 355 volt. Azért nem
ezt adtam neki, mert tiszteletben akartam tartani
a saját személyiségét, szemben a részben kitalált,
regénybeli bábáéval, így Anna kapta a 41401-es,
Esther pedig a 41400-as számot. Ezeket a számokat
a nyilvántartás szerint másik lengyel zsidók,
Mayer Szac és Abraham Sukerman viselték. Sajnos
mindkettőt megölték Auschwitzban, de remélem,
megbocsátja ez a két bátor ember, hogy
kölcsönvettem a számukat ehhez a fontos
történethez.
Stanislawa Leszczynska valóban nagyszerű nő volt.
Lengyelországban nagy megbecsülésnek örvend, a
birkenaui tábor előtt vezető út az ő nevét viseli,
a katolikus egyház pedig kezdeményezi szentté
avatását. Bámulatos példája a kedvességnek,
szakmaiságnak, szerénységnek és bátorságnak
egyaránt.
Irma Grese a ravensbrücki női táborból került át
Birkenauba 1943 márciusában. Az akkor mindössze
húszéves nő épp olyan szép volt, mint amilyen
szadista hajlamú. Közismert volt mértéktelen
hiúsága, számtalan viszonya a tábor orvosaival, és
az, mennyire élvezte a foglyok kínzását. Egy
túlélő beszámolója szerint Grese korbácsával
széthasította az egyik fogoly mellét; a történetet
azért használtam fel, hogy illusztráljam ennek a
fiatal nőnek és a hozzá hasonlóknak a rémséges
szadizmusát. A halálmenettel együtt hagyta el
Birkenaut, de a britek elfogták, bíróság elé
állították, és háborús bűnösként 1945 decemberében
kivégezték.

Dr. Josef Mengele még a nácik közül is kitűnt

különös gonoszságával, minden bizonnyal azért,
mert a „gondjaira” bízott zsidókat hidegvérrel
használta kísérleti nyulakként. A Halál
Angyalaként ismert orvos különösen az ikrek
kutatása során végzett kegyetlen kísérletezéseiről
lett hírhedt. Ő volt az egyetlen orvos, aki
józanul végezte a szelektálást a rámpán, és aki
láthatóan valóban élvezte is. Néhányszor
összeütközésbe került Stanislawával, és - már
amennyire képes volt rá - talán tisztelte is,
amiért az asszony ellent mert mondani neki. A
köztudattal szemben nem ő volt az egyetlen orvos
Auschwitz- Birkenauban, és nem is ő volt a
vezetőjük. Kezdetben a cigánytábor főorvosa volt,
és csak akkor került a felügyelete alá a női
tábor, amikor 1944 augusztusában az utolsó romát
is a halálba küldték.

Mengele Brazíliában élt, 1979-ben, 68 éves

korában, úszás közben érte a végzetes stroke -
sokkal kíméletesebb halála volt, mint a legtöbb
áldozatának.

Mala Zimetbaum Belgiumban élő, lengyel származású

zsidó nő volt, 1942 szeptemberében került 19 880-
as számú fogoly ként Auschwitzba. Jó nyelvérzéke
lévén tolmácsként és futárként alkalmazták a
németek, ezért bizonyos előjogokat élvezett,
például hordhatta a saját ruháját, nem kellett
levágatnia a haját, és viszonylag jó ellátásban
részesült. Ennek ellenére a többi fogoly
segítésének szentelte az életét, a gyengébbeknek
könnyebb munkát szerzett, figyelmeztette társait a
várható szelekciókra, és becsempészte a foglyok
rokonai által küldött fényképeket - ezt örökítem
meg Filip Estherhez írott levelével.
„Együtt járt” (azaz beszélgetéseik során egymásba
szerettek) Edék Galinskival, aki a női táborban
szerelőként dolgozott. Szökésük történetét híven
mesélem el a regényben. Valóban sikerült kijutniuk
a lágerből, Edék először SS-őrnek volt öltözve,
aki egy mosdót készült beszerelni, és a
férfiruhába öltözött Malát mint foglyot kísérte,
később SS-tisztet alakított, akinek Mala a
barátnője. Három napon át voltak szabadok, aztán
Mala kenyeret akart venni egy boltban, de
felismerték, elfogták és letartóztatták. Edék, aki
a távolból figyelte, önként feladta magát, mert
megfogadták, hogy útjaik nem válnak el. Azt is
beszélték, mint ahogy a regényben is írom, hogy
énekeltek egymásnak a celláikban.
Edékét felakasztották, utolsó szavaival
Lengyelországot éltette. Ugyanaznap délután Malát
nyilvánosan, a többiek szeme láttára készültek
kivégezni. A lány hirtelen elővett egy pengét a
kontyából, és felvágta az ereit. Nagy kavarodás
támadt, a végén talicskára tették, élve akarták
elégetni. Az ügyeletes ápolónők állítólag
szándékosan nem akarták elszorítani az ereit, hogy
siettessék a halálát. Egyesek szerint a
talicskában vérzett el, mások szerint mérget is
bevett, sőt, azt is mondták, hogy az egyik őr
agyonlőtte. Én egybeolvasztottam ezeket a
változatokat: úgy éreztem, ez illik a
karakteréhez, de nem akartam túlságosan
részletezni sem a folyamatot. Remélem, méltó módon
sikerült bemutatnom egy nemes lelkű nő bátor
kiállását a halállal szemben.

Auschwitz- Birkenau
Félve láttam neki Auschwitz bemutatásának, tudtam,
hogy szinte lehetetlen valósághűen leírni a
foglyok iszonyatos életét, egyszerűen nincsenek rá
szavak. Ehelyett azt próbáltam meg leírni, ami
történt, és szeretném biztosítani az olvasót
afelől, hogy bár néhány szereplő és párbeszéd a
képzelet szüleménye, a regényben szereplő esetek
mind kutatáson alapulnak. Talán érdemes felsorolni
néhány dolgot, hogy kiderüljön, nem túloztam el az
Auschwitz- Birkenauban folyó barbár
kegyetlenséget.

Az élelem, számos tanú szerint, épp olyan kevés és

rémséges volt, mint ahogy leírtam. Zaccból készült
kávé reggelire, híg leves ebédre, és egy karéj
kenyér vacsorára. Felfoghatatlan, hogyan volt
képes bárki is, különösen nehéz fizikai munkát
végezve, életben maradni.

A barakkokban barbár körülmények közt éltek a

foglyok, mint írtam is, akár tízen összezsúfolva
egy emeletes ágyban, kemény fapriccsen, vékony
takaróval. A téli fagyokban nem volt megfelelő
öltözet a rabruha, és külön kegyetlenség volt,
hogy elvették a foglyok zokniját és cipőjét,
helyette fapapucsot kellett hordaniuk. Csakúgy,
mint a számok és a haj le- borotválása, ez is a
dehumanizálás egyik módja volt. Ilyen körülmények
közt nem csoda, hogy kialakult a feketepiac, és a
Kanadából „elorganizált” áruk cseréje.

A kórházakban még rosszabb volt a helyzet. A sok

betegség, gyakori hasmenés, a nem elegendő számú
latrina azzal járt, hogy a betegeknek a saját
ürülékükben kellett feküdniük, az alsó ágyon
fekvőkre még a másoké is rácsöpögött. Macska
méretű patkányok rágták az élőket és halottakat
egyaránt, a tetvektől lehetetlenség volt
megszabadulni. Az emberi tűrő képesség és lelkierő
nagyságáról tanúskodik az, hogy néhányan túlélték
a lágert.

A karácsonyfa valóban állt, az őrök

megparancsolták a foglyoknak, hogy álljanak köré,
és „karácsonyi ajándékként” gúlába rakott
holttesteket kaptak. A foglyok bátor éneke az én
hozzájárulásom a történethez.

A szelekció szintén jól dokumentált, ám szinte

hihetetlenül iszonyatos igazság Birkenauval
kapcsolatban. Eleve megsemmisítőtábornak
létesítették, az érkezőket két oszlopba
válogatták, az erősebbeket munkára vezényelték, a
gyengébbeket közvetlenül a gázkamrákba küldték.
Általában azt mondták nekik, hogy zuhanyozni
mennek (ezt sem kedvességből, hanem a hatékonyság
végett), de a táborban dolgozóknak nem voltak e
téren illúzióik. Bármikor elrendelhettek
szelekciót, a kiszelektáltak tudták, a halálba
mennek.

A vonatok. Amikor hőseim, Anna és Esther 1943

áprilisában megérkeztek, akkor még mindig Birkenau
kapujában rakták le a vonatok az embereket, de
1944 májusától már meghosszabbították a síneket, s
a vonatok - mint ezt Tomasz érkezése is mutatja -
már egyenesen a lágerbe érkeztek, a cél a folyamat
felgyorsítása volt.

A halálmenet szintén jól ismert rémség volt

Auschwitzban, egyaránt jelzi a nácik iszonyatos
kegyetlenségét és csalárdságát a háború végén. A
halálmenetnek nevezett kényszerkiürítés során a
legsúlyosabb betegeket hátrahagyták - Stanislawa
meg néhány társa kérték, hadd maradjanak velük,
ápolni őket. A nácik beleegyeztek, majd
lekapcsolták az áramot, lezárták a konyhát, és
felgyújtották a Kanadát, csak azért, hogy az
ottmaradottakat megfosszák a végső lehetőségeiktől
is.

Gyerekek is maradtak a lágerben, bár azt nem

tudni, hánynak volt vele az anyja is. Van rá
bizonyíték, hogy sokan úgy kerülték el a
halálmenetet, hogy - mint Naómi a regényben - a
hullák közt rejtőztek el. Én csak az időkeretet
változtattam meg kicsit. A láger teljes
kényszerkiürítése két napig tartott, a
dramaturgiai egyszerűség kedvéért én ezt
lerövidítettem.

A vasárnap, úgy tűnik, szabad volt a lágerben, ami

azt jelenti, hogy hivatalosan nem küldték ki a
foglyokat munkára.

A láger híre a külvilágban. Amikor a regényben is

szereplő két szökött fogoly 1944 tavaszán
Szlovákiába ért, elmondták a Zsidó Tanácsnak, mi
az igazság Auschwitzcal kapcsolatban. Jelentésüket
megküldték a Zsidó Világkongresszusnak, de nem
történt semmi, még akkor sem, amikor az év
májusában két másik szlovák fogoly is adott hozzá
további információkat. Az iratok 1944 június
közepén kerültek el a szövetségesekhez, sőt, a
semleges Svédországba és a Vatikánba is. 1944
közepétől egyre több beszámolót jelentetett meg a
lágerben történt kegyetlenkedésekről a BBC, a
svájci, valamint az amerikai sajtó, a
szövetségesek azonban nem léptek közvetlenül
akcióba.
Nem bombázták sem a lágert, sem a vasúti
összeköttetését. Hogy miért? Nem az én tisztem ezt
kommentálni, de nyilvánvaló tragédia, hogy a
tömeggyilkosságokat nem állították le hamarabb.
Lehet, hogy az Auschwitzban és a többi
koncentrációs táborban elkövetett embertelen bűnök
minden bizonyíték ellenére is túlságosan szörnyűek
voltak ahhoz, hogy elhiggyék őket.

A láger területén túl

Az iszonyatos Auschwitz- Birkenau mellett van még
néhány, a regényben említett helyszín és fogalom,
ami további magyarázatra szorul.

A tódzi gettó
Szégyellem, de a regényhez végzett kutatómunkám
előtt nem tudtam sokat azokról a gettókról, ahová
Európa sok nagyvárosában, különösen
Lengyelországban, bekényszerítették a zsidókat.
Lódzban volt az egyik legnagyobb és legtovább
fennálló gettó, ami elsősorban annak volt
köszönhető, hogy a vezetője, Chaim Rumkowski nagy
hangsúlyt helyezett a munkára. A gettó 1940
februárjától 1944 augusztusáig működött. A
hivatalos nyilvántartás, valamint a sok személyes
napló, túlélőkkel készített interjú és néhány
megdöbbentő fotó jól dokumentálja az ottani
életet. Ajánlom mindenkinek, hogy kutasson ezekben
a forrásokban, sokkal jobban tudnak mesélni, mint
én.
Bár a regény gettójeleneteiben szereplők java
része fiktív alak, mindent megtettem, hogy a
körülmények és a történések a valóságnak
megfeleljenek. Élelem igen kevés volt, a minőség
rémes, tüzelő pedig alig, úgyhogy az emberek a
bútoraikat tüzelték el, hogy fűteni tudjanak. A
gettó már a kezdetekkor is zsúfolt volt, és ez a
helyzet csak romlott, amikor a kisebb és kevesebb
profitot termelő gettók lakóit is beköltöztették.
Az iskolákat bezárták, az embereket műhelyekbe
kényszerítették, és 1940 januárjától sok zsidót
szállítottak át először Cheimnóba, a
gázteherautókhoz, majd Auschwitzba, ahol csak
kevesen dolgoztak, a nagy többséget egyenesen a
halálba küldték.
Az egyetlen jó, hogy az is valós tényeken
alapszik, ahogy megalkottam a gettó népét segítők
alakját. Stanislawa és családja is azok közé
tartozik, akik voltak elég bátrak csatlakozni az
ellenállási mozgalomhoz.
A Lebernsborn-program
Ennek a brutális akciónak a során az árja
tulajdonságokkal rendelkező gyerekeket német
otthonokba vitték, hogy biztosítsák náci
szellemben való nevelésüket. Gyerekek ezreit
szakították el könyörtelenül a szüleiktől,
különösen Lengyelországban, és vitték
Németországba akár házaspároknak, akár különleges
nevelőotthonokba. Sokuk annyira fiatal volt, hogy
a háború után sem az igazi szüleire, sem a korábbi
életének eseményeire nem emlékezett.
Ha ez még nem lenne elég, államilag finanszírozott
prostitúció keretében csábítottak fiatal árja
nőket a németek által elfoglalt területeken olyan
házakba, ahol „rendes” árja férfiakkal, elsősorban
katonákkal kellett kapcsolatot létesíteniük, hogy
minél több gyerek szülessen a haza számára. A nők
általában szülésig maradtak a házban, de volt,
hogy az után is, a gyerekek pedig vagy ott
nevelkedtek, vagy őket is örökbe adták.
Irtózatosan magas azoknak a gyerekeknek a száma,
akiket a háború után kivetett magából vagy
megbélyegzett a társadalom, különösen így volt ez
Norvégiában, ahol a szégyenteljes kollaboráció élő
bizonyítékaikként tekintettek ezekre a
szerencsétlenekre.
A Lebensborn- programnak csak viszonylag kis része
állt abból, hogy a koncentrációs táborokban
válogattak ki „megfelelő” gyerekeket, az érintett
anyáknak azonban így is szörnyű volt. Eredetileg
csak az árja csecsemőket vették be a programba, de
van rá bizonyíték, hogy amikor a német hatóságokat
egyre jobban aggasztotta az, milyen sok
fiatalember esett el a keleti fronton, lazítottak
a programba való felvétel követelményein. Az volt
a hallgatólagos megállapodás, hogy aki szőke hajú,
az nem lehet igazán zsidó.
Nem könnyű követni sok olyan felnőttnek a sorsát,
akik túlélték Auschwitz- Birkenau borzalmait, és
még nehezebb a gyerekekét. Legjobb igyekezetem
ellenére sem találtam konkrét történetet arról,
hogy egy Stanislawa és a segítői által számmal
ellátott gyereket megtaláltak a szüleik.
Szerencsére van néhány megható történet a
családegyesítésekről, így aztán nem lehetetlen,
hogy ez is megtörtént. Bármennyire szerettem is
volna összehozni Esthert és Pippát a regény
végére, nem éreztem volna hűnek a birkenaui anyák
rettenetes szenvedéseihez, így aztán inkább
Oliwiát követtem nyomon. A szívem mélyén remélem,
hogy fiktív hősnőm végül is megtalálja a lányát,
de ezt talán döntse el az olvasó.
A varsói felkelés
A lengyeleknek ez a bátor fellépése 1944.
augusztus 1- jén kezdődött, azzal a céllal, hogy a
felkelők bevegyék Varsó központját, és
előkészítsék az utat a keletről bejövő szovjet
csapatoknak. A lengyelek megtették a magukét, a
szovjetek azonban nem vettek tudomást a rádión
leadott kérésükről, és nem lépték át a város
határait. Nem világos, hogy pontosan miért nem:
számos elmélet létezik, kezdve attól, hogy
meglepte őket a lengyelek felkelése, egészen
addig, hogy szándékosan hagyták, hogy a
lengyeleket lemészárolják, hogy aztán az oroszok
elfoglalhassák az országot a háború után. Bármi
legyen is az ok, a varsóiak harca elhúzódott,
ráadásul súlyos gondot okozott az élelem- és a
vízhiány is. Szeptemberben a németek visszavették
a hatalmas veszteségeket elszenvedett várost.

Hazatérés
A könyv végének megírásához végzett kutatómunkám
során döbbentem csak rá, hányán keresték a
helyüket Európa- szer- te a háború utáni
hónapokban, sőt, években. Rengeteg menekült,
kitelepített, hadifogoly, internált és katona
próbált meg hazajutni, és sokuknak fogalma sem
volt, megvan- e még az otthon vagy a család, ahová
vissza lehet menni.
Örömmel olvastam, hogy számtalan jótékonysági
szervezet kísérelte meg összehozni az embereket
szeretteikkel. A gyűlöletes náci rendszer talán
egyetlen pozitív vonása volt, hogy igen alapos
nyilvántartással dolgoztak, ami azt jelentette,
hogy nyomon lehetett követni a koncentrációs
táborokba hurcolt tömegeket. A németek
visszavonulásakor történtek kísérletek a
nyilvántartások megsemmisítésére, de sok
fennmaradt, és nagy segítségére volt az olyan
szervezeteknek, mint a Vöröskereszt, a Zsidó
Segélyező és Mentőbizottság, valamint az amerikai
UNRRA.
A zsidó szervezetek segítségével a legtöbb
városban volt repatriációs iroda. A háború után
Lódz mint a lerombolt Varsót helyettesítő főváros
nyüzsgő központ lett, nagy meglepetésemre 1945
májusában már a színházak is játszottak.
Lengyelországban hamarabb eljött a háború várva
várt vége, mint Nagy- Britanniában, de az ország
már addig is iszonyatos károkat szenvedett.
Szívfacsaró történetek álltak a város
segélybizottságának falán kifüggesztett felhívások
mögött. Nagyon sokakat örökre elszakított
szeretteiktől a háború.
Fontosnak tartottam, hogy az olvasó megismerhesse
a szereplők sorsát, talán a leginkább Filipét. Ő
is fiktív hős, mint Esther, de az, amit Chelmnóban
átélt, ismert tényeken alapszik. 1944 áprilisában,
amikor a gázteherautókat újra üzembe állították,
egy csapatot vezényeltek oda, az ő munkájuk volt a
hullák égetése. Az is tény, hogy felállítottak egy
sátrat, ahol a foglyok holmiját szortírozták, és
hogy a tehetségesebb szabók itt alakították át az
SS-tisztek családtagjainak megtetsző ruhákat. így
tudtak életben maradni néhányan, amíg a chelmnói
tábort az oroszok közeledtével fel nem oszlatták.
Filip és Noé drámai szökése a csűrből szintén a
túlélők beszámolói alapján íródott. A földszinten
levő foglyokat lelőtték, míg az emeleten levőknek
sikerült az erdőbe menekülniük. Reményteli epizód
volt ez annyi tragédia közepette, boldogan vettem
át, hogy a regény végén visszajuttathassam Filipet
Esther ölelő karjaiba.
 KÖSZÖNETNYILVÁN ÍTÁS

Nem volt könnyű megírni ezt a könyvet. Volt,

amikor föltettem magamnak a kérdést, vajon az én
dolgom- e egyáltalán, de tudtam: ezt a történetet
el kell mondani. Hálásan köszönöm azoknak a
nagyszerű embereknek, akik segítettek ebben.
Az elsők a hosszú sorban a szerkesztőm, Natasha
Harding, és az ügynököm, Kate Shaw. Ez a két
fantasztikus nő segített továbbformálni Az
auschwitzi bába ötletét, és úgy alakítani a
narratívát, hogy az egyszerre állítson emléket a
holokauszt megannyi szenvedő áldozatának, és
meséljen el egy egyedi történetet. Bár a regényt
Stanislawa Leszczynska ihlette, Natasha és Kate
segített úgy tisztelegni előtte, hogy az nem akar
életrajz lenni. A vele együtt szereplő Esther
alakjával be tudtam mutatni azt a döbbenetes igaz
történetet, amikor titokban tetoválták az anyjuk
számát a gyerekekre, abban a reményben, hogy a
háború után megtalálják egymást. Szívből köszönöm
nektek, nélkületek nem sikerült volna.
Hálás vagyok a Bookouture tehetséges csapatának a
szerkesztésben nyújtott segítségükért, az
érzékenyítés szempontjaira fókuszáló
lektorálásért, és a nagyszerű borítótervért, ami
szintén hozzájárult ahhoz, hogy az olvasó a
történet lég jobb változatát kapja kézhez. Boldog
és büszke vagyok, hogy veletek dolgozhattam.
Óriási köszönet „írótársaimnak”, Tracy Bloomnak
és Julié Houstonnak a tanácsokért, bátorításért és
a borért... Az elmúlt évben vonultunk el az első
írótáborunkba a drága Debbie Raynerrel, igen
inspiráló néhány nap volt. Döbbenetes, mire képes
az ember, ha mások is dolgoznak körülötte, és
bölcs emberek vannak kéznél, akikkel konzultálni
lehet, amikor már a legszívesebben a fejedet
vernéd a falba. Köszönöm, lányok, várom a
következő alkalmat.
Hálás vagyok a kutatási asszisztenseimnek, Brenda
és Jamie Gothnak, akik eljöttek velem és a
férjemmel Krakkóba. Nagy segítségünkre voltak a
lengyel sörök, a különböző étkek, és leginkább az
elektromos rollerek kipróbálásánál. Komolyra
fordítva a szót: elkísértek Auschwitzba, együtt
jártuk be a lágert, amely annyi szenvedésről
tanúskodik. Leverten, de élményekkel gazdagon
jöttünk el. Ne hagyjuk, hogy ehhez hasonló valaha
is megtörténjen a földön, és ne feledjük ezt,
különösen most, az ukrajnai iszonyatos fejlemények
idején.
Óriási szerencsénk volt auschwitzi vezetőnkkel,
Dávid Kennedyvel. Ez a nagy tudású ember szívesen
válaszolt kérdéseimre akkor is, és Messengeren
keresztül később is, valamint kiváló forrásokkal
is megismertetett. Segített valóban közel kerülnöm
az Auschwitzban raboskodó nők ezreihez, köszönet
érte.
Utoljára hagytam a férjemet, aki végig velem volt
ennek a könyvnek a megírásánál, csakúgy, mint az
összes többinél, ő az, aki elszenvedi a késő
éjszakába nyúló tétovázásaimat, a frusztrációimat
kutatás közben, és ő hallgatja ezerszer, hogy „ezt
még elmondhatnám neked, mielőtt leírom?”. Neki
kell végighallgatnia az új ötleteimet, a
„lenyűgöző” dolgokat, amikről olvastam, vagy azt
is, ha belebonyolódtam a cselekménybe. Végtelen
türelemmel és humorral viseli el mindezt. Ő a
szócsövem, a véleményezőm és a kősziklám.
Köszönöm, Stuart.