Anna Ellory

Levelek a pokolból
Regény az auschwitzi és más haláltáborok
áldozatainak emlékére

I.P.C.
2020
 Azoknak a nőknek,
akik a feledés homályába vesztek.
Mind tágabb körökben kering, s ha szól már,
nem hallja a sólyom, mit mond a solymár;
széthull minden; már nem tart a közép;
a földet anarchia dúlja szét,
vérszín ártatlanság áldozata megfúl;
hitehagyott a jó, s a rosszakat
a meggyőződés szenvedélye fűti.

W. B. Yeats: A második eljövetel

(Ferencz Győző fordítása)
 1945. január
Nem siethette el.
Az ágy végén kuporogva, csak az ölében heverő egyenruhára figyelve,
feldagadt, tompa ujjaival felfejtett néhány centiméternyit a szegélyből.
Nagyon-nagyon óvatosan becsúsztatta a kis papírlapot a hasítékba.
Meg kellett lapulnia benne. Teljesen elrejtve a szövetrétegek között.
Bedugott még egyet a hosszanti varrások mellett, végig, ameddig csak fel
tudta csúsztatni, azután megnézte elöl, hátul és belül is. Azután még egyet
becsúsztatott, és végül az utolsót is.
A végsőt.
Az idő rohant. Közeledett a vég.
Sietősen próbálta befűzni a cérnát, de a tű foka kicsi, és a cérna túl
vastag volt hozzá. A kiáltások és sikolyok egyre közelebbről és egyre
sürgetőbbnek hallatszottak. Remegett a keze, a reszketés végig vibrált a
vállában, az ajkán és a szívében is.
Elrejtette őket.
Biztonságban voltak.
Fürgén elvarrta a cérna végét, ügyelve a korábbi varrás nyomának
követésére, és lezárta a szegélyt.
Nem maradt más, csak…
 1.
MIRIAM
1989. december
A fal Kelet és Nyugat között leomlott. Az ajtó közte és a világ között
becsukódott. Bezárta, és kétszer is ellenőrizte. Ujjaival óvatosan végigsimít
az ajtólap és a keret közti résen, hogy megtalálja a kis, puha tollat.
Ujjhegyei alatt érzi a régi fa érdességét. Harmadszor is ellenőrzi. Zárva.
Felemeli a kaputelefon kagylóját, és hallgatózik. Csend.
Vastag szőnyeg borítja a férfi szobájához vezető folyosót. Ő nem néz rá,
végigsimít a bársonyfüggönyön, mielőtt elhúzza a levendulakék ég elől. Az
eső tisztára mosta a levegőt, és neki most jólesik a szél.
– Szép napunk van – suttogja, és szeretné, hogy igaz legyen. A szemben
lévő épület a maga klasszikus felsőbbrendűségével terpeszkedik az utca
túloldalán, határozott homlokzatán csukva maradnak az ablakok. Fény
szivárog ki a spaletták résein, a régi és eldeformálódott rácsokon megtörve
éri el a túloldalt. Berlin ismét Berlin lett. És Miriam hazatért. A
Klausenerplatz kockakövei csillognak az éjszakai esőtől. A levegős matrac
recsegését fehér zajként érzékeli, de ellép az ablaktól, visszamegy az
ágyban fekvő férfihoz. A hátán fekszik, fehér ágyneművel körülvéve.
Megáll mellette.
Az áramkörök sértetlenek, és ő megkönnyebbülten ereszti le a vállát.
– Jól aludtál? – Muszáj megszólalnia, mert attól tart, hogy a csendben a
gondolatai lángra lobbannak.
Felveszi a B. Z.-t az ágy melletti kisasztalról, az újság november 10-ei,
azóta nem vett másikat. A szavak illata élénk nosztalgiát ébreszt. Lepillant a
bátor főcímre: Hálát adunk Istennek, és ellapozza. Nevető, síró arccal
kiabáló és ölelkező embereket, koccintásra emelt üvegeket lát, és a
háttérben a falat.

– Mit gondolsz, apa? Ez szerinted is – a papír zizeg a kezében – Isten

műve?
Elmosolyodik, mert tudja, hogy mit mondana az öreg. Legalábbis azt
hiszi, hogy tudja.
 – Harkályoknak becézik őket. Az embereket, akik kalapáccsal és vésővel
próbálják lebontani a falat. így tíz évig is eltartana, hogy átjussanak a
túloldalra, de nézd csak… – Odafordítja az újságot, és ha a férfi szeme
nyitva lenne, láthatná a kisfiút egy még kisebb kalapáccsal a fekete-fehér
képen. Elképzeli a csengő kopácsolást, ahogy a kisebb-nagyobb harkályok
lyukakat fúrnak a kövekbe. – Látnod kellene – mormolja halkan.
Nem kap választ. Még egy szempillarebbenést sem.
Az apja mindig csinált valamit, sosem maradt nyugton. Egészen
mostanáig. Fürge eszével rendszeresen beleütközött a saját határaiba, bár
csak a teste árulta el a korát, a gondolatai mindig élénkek és éberek
maradtak.
Miriam összehajtja és visszateszi az újságot az asztalra, mintha ezzel
megállíthatná az időt. De az élet megy tovább odakint. A hír olyan
jelentőségteljes, hogy szinte felfoghatatlan. A vidámság, az eufória… A
berlini fal leomlott, bár ennek nincs következménye számára, nem érzi át,
mert mindennap csak ápol, takarít, ágyneműt vált.
A körforgás véget ér majd. Hamarosan.
– Feljebb emellek. – Ráhajol az ágyra, kerüli, hogy az apja arcára
nézzen. Gyakorlottan veti be az egész testét, hogy arrébb mozdítsa a fekvő
felsőtestét, közben felpaskolja alatta a párnákat, így valamivel feljebb tudja
emelni. Kis keze tudja, mit tegyen, szinte már automatikus az egész.
– Így, ni! – mondja, és vizet önt a műanyag kancsóból egy pohárba. –
Apró kortyokban! – teszi hozzá, és eligazít egy tiszta kéztörlőt a férfi álla
körül.
A nővérek szerint a csőrös, kétfülű pohárból könnyebb inni, de a víz így
is lecsorog a csukott száj mellett a szakállra, a kéztörlőre. Az orvosok
folyadékegyensúlyt, hidratálást, kényelemérzetet emlegetnek, de unott
tekintettel, közömbösen ismételgetik ezeket. Néznek, de nem látnak.
Beszélnek, de nem hallgatnak meg senkit. Legyen biztosítva a beteg
kényelme és a hidratálás, közben mérnek mindent, ami kijön vagy bemegy.
De így sem számított rá senki, hogy még néhány napnál tovább életben
maradhat. Mégis, hetekkel később még lélegzik, pedig már halált jósoltak
neki. Ezt egészen hiábavalónak tűnik kényelmes élménnyé tenni.
– Még egy kortyot. Még egy kicsit.
A kórházban a nővérek biztatták, hogy borotválja meg, ám ő ezt
túlságosan intim dolognak érezte, úgyhogy a víz egyre hosszabb szakállról
csepeg le.
 Miriam kiüríti a katéterzacskót egy vesetálba, és kiviszi, akaratlanul is
számolja a lépéseket a szoba és a fürdő között. A kiöntött folyadék szaga
savas, mindent meg kell tennie, hogy ne kezdjen el öklendezni. Amikor a
tálat is kiöblítette, leül a kád szélére, így várja, hogy melegedjen a víz.
Leküzdi a kényszert, hogy egyfolytában kezet mosson, amíg várakozik.
Félig tele enged egy lavórt, azzal megy vissza a hálószobába. Elkezdi a
vetkőztetést és a mosdatást. Közben nem szólal meg.
Egyszer sem.
Puha, fehér törölközővel szárítgatja az öreg testet, és bekeni a
felfekvéses foltokat a bőrön. A matrac nyikorogva követi a mozgást.
Megfogja az öreg bal kezét, és áthúzza rajta a tiszta pizsamafelső ujját.
Amikor eligazgatja, megfordítja a csuklót, és észreveszi, hogy az apja órája
megállt. Hiába kopogtatja meg, a mutatók nem mozdulnak. Régi óra,
aranymutatókkal és fekete számokkal a szintén arany számlapon. Az eltelt
idő megkoptatta a számok körvonalait.
Miriam visszafordítja az apja csuklóját, és lefekteti a kezét a lepedőre. A
csatot keresi, de nem találja meg, hogyan lehet szétkapcsolni a széles
aranyszíjat. Közelebb hajolva végigfuttatja az ujjait a szíj szélén. Lenyűgözi
az óra, még mindig csatot, legalább egy kis kampót keres rajta, és fel sem
tűnik neki, hogy közben az apja lélegzetvételének ritmusa megváltozik.
Nem veszi észre, hogy az öreg másik keze megmozdul.
Csak akkor tűnik fel neki mindez, amikor egy jéghideg kéz fogja meg a
csuklóját.

Miriam felnéz az idős arcra. Az öreg még mindig ernyedten tartja a fejét,
a szeme csukva.
Azután kinyitja.
A szorítása erősödik, és Miriamnak egy fiatalabb, vidámabb önmaga jut
eszébe. A tízes évei vége, amikor az állatkertbe mentek a barátaival. Egy
csapat lány, elfeledett névvel és elmosódott arccal, batikolt ruhákban,
kifestett szemmel. A tollakra is emlékszik.
Az állatsimogatót térdmagas kis fakerítés vette körül, a levegőben az a
fűrészpor terjengett, amivel a talajt felszórták. Miriamot előre lökdösték a
többiek egy hatalmas ragadozó madár elé. Hátranézett a barátaira, akik
kijelölték „önként” jelentkezőnek, és enyhe klausztrofóbia kerülgette. Úgy
érezte, mintha a kapott kesztyű nem lett volna elég a madár erős és éles
karmaival szemben. A madár ide-oda forgatta a fejét, körülnézett. Mindenki
őket figyelte. Emberek mozogtak a háttérben, mint a színes lapocskák egy
kaleidoszkópban. De a madár egyre csak szorította a karját, és Miriam előtt
elsötétedett a világ.
Próbálja a szabad kezével lefejteni az öreg kezét a csuklójáról, de
közben meglöki a lavórt, és a szappanos víz kilöttyen. Miriam már
hozzászokott, hogy csukott szempárt lát, túl mélynek érzi az apja tekintetét.
El akar fordulni. Máshová nézni. De az a pillantás, amely szinte áthatol
rajta, fogva tartja.
– Mi az? – kérdezi csendesen, pedig az öreg nagyon szorítja a csuklóját.
Miriam megpróbálja elhúzni, de az apja belékapaszkodva feljebb emelkedik
az ágyban, felül. – Mi a baj?
Az öreg lehelete egyszerre édes és bűzös, mint a rothadó gyümölcs
szaga. Miriam igyekszik távolabbra húzódni, de nem bír. Csapdába esett
karján érzi, hogy felgyorsult a pulzusa, de aztán nyugalmat erőltet magára,
és ismét lelassul a keringése. Még mindig az apja szemébe néz, akinek
megváltozik a tekintete, ráfókuszál. A ráncos vonások ellágyulnak.
– Semmi baj. Itt vagyok. – Miriam hangja megbicsaklik.
– Frieda! – A suttogás olyan halk, mint a lehulló falevél zizegése. –
Frieda!

Ez emlékezteti rá, hogy ez a valaki itt az ő apja, ugyanaz a férfi, aki a

haját simogatta, meséket olvasott fel neki, és álomba énekelte esténként. Az
apja, akivel tíz éve nem beszélt.
Megköszörüli a torkát.
– Apa! Miriam vagyok – mondja halkan.
A másodperc törtrészére felismerés csillan az idős szempárban, és ő
ráteszi a kezét az öregére, ami még mindig fogja a csuklóját. Az öreg
felköhög, a hang ott remeg a szobában.
– Apa?
– Frieda! – kiáltja az öreg, mintha valami mély ködkürt szólalna meg a
tömeg feje fölött. – Frieda!
A beteg test nem működik jól, hiába akar kikelni az ágyból. Küzd,
kapálózik, markolássza az ágyneműt, nem bír kiszabadulni a haldoklás
fogságából. Hiábavalóan kínlódik, annyira hiábavalóan, hogy Miriam nem
tud elfordulni. Még egyszer elkiáltja a „Frieda” nevet, azután lelassul,
leereszt. Lehunyja a szemét. A jobb keze már a bal csuklóján pihen, mintha
az óráját védené.
 Miriam várja, hogy az apja levegőt vegyen. Kifújja.
Szünet. Beszívja.
És Miriam is reszketegen fújja ki a bent tartott levegőt. Egy ideig nem
mozdul, csak figyeli a szenvedve emelkedő-süllyedő mellkast. Az idős
arcra nyugalom telepszik, nyálcsepp csordul ki a szája sarkán. Miriam
letörli egy ronggyal.

HENRYK
– Apa! – kiáltja egy női hang.
Hallom a távolból, puha, mint az akácvirág szirmai. De már elvesztem…
Elvesztem a múltban.
Friedával…
1942-ben történt, közel hat hónapja járt az osztályomba. Ritkán beszélt,
sohasem mosolygott, de olyan éberen figyelt, hogy az boldogsággal töltötte
volna el minden tanár szívét. Már ha nem a náci uralom alatt kell tanítania.
Emiatt viszont a tantárgyaim és a tanulmányozott szövegek iránti
erőteljes érdeklődése egyre nyugtalanabbá tett.
Vonzó volt, de csak ugyanúgy, mint mindenki más az osztályban. A
férfiak és a nők. Szőkék, erősek. Csakhogy Frieda magára vonta a
figyelmemet, és kétségbeesetten tudni szerettem volna, hogy mit gondol.
Mit gondol a szövegekről? Egyelőre még egyetlen szavát sem hallottam.
A hó nagy pelyhekben hullott odakint, és az osztály unatkozott; illetve
inkább izgatott volt, mint egy falka kiskutya, ami alig várja, hogy
kimehessen.
Krétával a kezemben járkáltam az asztalom mögött. Az imént írtam fel a
táblára: Schmerz. Fájdalom. Fehér krétapor borította az ujjaimat. A halál, a
haldoklás és a „nagyobb jó” elméletéről beszéltem. Csupa olyan dologról,
amit a rendszer is elfogadott. Azután rápillantottam, és úgy döntöttem,
hatalmas kockázatot vállalok.
Eltértem a hivatalos tananyagtól. Az ő kedvéért. Hogy lássam, reagál-e.
– Ha a fájdalomra gondolunk… – mondtam lassan, alaposan
megforgattam a szavakat a fejemben, mielőtt közzétettem őket. – A kortárs
írók nem tudják úgy ábrázolni a fájdalmat, mint az elődeik.
Frieda felnézett, egyenesen rám, mire megtorpantam, dermedten álltam
meg az asztalom előtt, de sikerült folytatnom:
 – A fájdalom ősi entitás, és… nos, talán mégiscsak tanulhatunk valamit
az oroszoktól.
– Éhezést? – kérdezte az egyik férfi, és többen is felnevettek. Ránéztem,
mire feszengve elhallgatott.
– Az orosz írók átérzik azt a fájdalmat, amit közvetítenek az
olvasóiknak.
Az osztály nevetett, pedig nem voltam biztos benne, hogy ezt kicsit is
viccesnek szántam volna.
– A Führer hamarosan érezteti majd velük a fájdalmat – jegyezte meg
valaki.
– Nem – szólt közbe ő is. – Úgy érti, hogy úgy érezzük a fájdalmukat,
mintha az a sajátunk lenne.
Ekkor szólalt meg először mindenki előtt, és az egész osztály rámeredt,
akárcsak én, a tekintetekben meglepetés és kíváncsiság ült. Valaki
füttyentett egyet, mire az egész osztály kacagásban tört ki.
Viszont Frieda beszélt, és hozzám szólt, halkan folytatta, mint egy
összeesküvő:
– Az írás hatalma nem a szavakban vagy a cselekedetekben rejlik, hanem
minden apró érzés és érzelem újrateremtésében. Egyetért, professzor? –
kérdezte franciául.
Körbepillantottam, de a többiek csak gúnyolódva sutyorogtak egymás
között. Nekitámaszkodtam az asztalom szélének.
– Egyetértek – feleltem szintén franciául, és arra gondoltam, hogy a
nyelvváltás valami trükk lehet. A szavak és a nyelvtan… a franciatudásom
kissé berozsdásodott.
– Ha megvizsgáljuk Oroszországot, Franciaországot vagy Írországot,
olyan fájdalmat találhatunk, amit mi el sem tudunk képzelni. – Frieda
hangosan beszélt, továbbra is franciául; rekedtes hangja meghazudtolta a
korát. Ahogy hallgattam, a nyelv egyre jobban felfrissült az
emlékezetemben, izgalmassá és felszabadítóvá vált. Az osztály
visszasüppedt az unalomba, így hallgatta a beszélgetésünket.
– A mi történelmünk is tele van fájdalommal – jegyeztem meg.
– Ez igaz – válaszolta. Azután franciáról angolra váltva hozzátette: – De
a mi történelmünket befolyásolja, hogy ki van fent. Kevésbé tényszerűvé,
inkább fikcióvá válik holmi felfuvalkodott Schwachkopf szeszélyei szerint.
– A szót németül illesztette bele a mondatba, és ezzel meglepte az egész
osztályt. A beszélgetésünket senki sem értette, de a Schwachkopf szó
mintha tovább pattogott volna a falak között. Frieda engem fodrozott.
Kihívást intézett hozzám.
– Lapozzanak a hetvenhatodik oldalra! – mondtam az osztálynak
angolul. A nő felnevetett. Visszaváltottam németre, és megismételtem: –
Lapozzanak a hetvenhatodik oldalra! Beszéljék meg a társukkal a szerző
által a fájdalom leírására használt eszközöket!
Az osztály fészkelődön, mormolt, azután élénkebb beszélgetés
kezdődött. Közelebb mentem Frieda asztalához, és fölé hajoltam.
– Mit csinál? – kérdeztem.
– Csak akkor merülhetünk el igazán egy kultúra kollektív fájdalmában,
ha megértjük a nyelvét, és úgy olvassuk el a szöveget, ahogyan azt a szerző
írta. Nem úgy, ahogy ezek a seggfejek olvassák – tette hozzá. Ismét
franciául beszélt. Connard. Ezt a szót használta. – Ezek a futószalagon
készülő barmok képtelenek az önálló gondolkodásra. Igen, uram, nem,
uram – mímelte. Körülnéztem: a diákok egy része kibámult az ablakon,
mások a szöveggel foglalkoztak.
– Ez így elég kockázatos, Fráulein – mondtam angolul, csak hogy
fenntartsam a változatosságot. Egyébként az angolra könnyebben ráállt a
nyelvem, bár fejben valamivel homályosabb volt. Örültem a nyelvi
játéknak, mert már évek óta nem volt alkalmam gyakorolni ez irányú
tudásomat. Ide-oda váltani elképesztően nehéz volt, de az agyam szinte
lubickolt a kihívásban.
– Kockázatos? – Úgy mosolygott, mintha a kockázat szórakoztatta
volna. – Azt hittem, hogy professzorként nincs ellenére egy igazi
beszélgetés… – Ismét nyelvet váltott, és elveszítettem a fonalat, csak
néztem az ajkát, és nem értettem, mit mond.
Felnevetett.
– De talán nem hollandul… – Olyan gyorsan köpte a szavakat, mintha
lövöldözött volna.
– Hány nyelvet beszél? – kérdeztem.
– Csak néhányat – válaszolta ezúttal franciául.
– Óvatosabban kellene az ellenség nyelvén megszólalnia ezekben az
időkben – súgtam halkan, angolul.
– Ők az ellenség? – kérdezte lassan. – Vagy inkább azok, akik majd
felszabadítanak?
 Körülnéztem, de az osztály továbbra is beszélgetéssel és bambulással
foglalta el magát. Amikor ismét a nőre néztem, ő már a könyvét olvasta,
mintha mi sem történt volna.
– Köszönöm, Fráulein… – mondtam, pedig még szívesen beszélgettem
volna vele.
– Frieda – válaszolta fel sem pillantva.
– Köszönöm, Fráulein Frieda!

MIRIAM
Frieda? Ki az a Frieda?
Az apja még mindig az órán tartja a kezét. Miriam odanyúl, hogy
levegye róla, de meggondolja magát, nem akarja ismét felzaklatni az öreget.
A szíve szaporán ver, ennek ellenére gyorsan és gyakorlottan begombolja a
pizsamát.
Az apja szeme csukva van, mégis kidülled az üregéből, mintha a
papírvékony szemhéjaknak kellene visszatartania, nehogy elszálljon, mint a
léghajó. A szája nyitva, és Miriam a bűntudata ellenére is elhúzódik a
lehelete elől. És ebben a bűntudatban ott rejlik az anyja is.
Ő jobban tudott volna gondoskodni az apjáról, tudta volna, hogy mit kell
tenni és mondani. Az anyja sohasem hibázott vagy tétovázott: mindig ott
volt, és mindig tudta, mi a jó és helyes. És amikor az anyjának szüksége lett
volna rá, Miriam nem volt ott neki.
Nem volt ott, amikor meghalt, bár nem hitte, hogy így szenvedett volna,
mint az apja. Elképzelte, ahogy az egyetlen ablakon besütő napfény
csillámokká változtatta a port a levegőben a makulátlanul fehér ágynemű
fölött, amiben ő a „jó” hálóingében feküdt. Az apja lehajtott fejjel ült
mellette, és két kezébe fogta az anyja kezét.
Miriam két kézzel fogja meg az apja kezét, és lenéz az órára. Tíz perccel
négy után állt meg. A két kéz most nyugodt, rezzenetlen, de az óra
elmozdult. Miriam szürke vonalat pillant meg kikandikálni alóla. Óvatosan
megmozdítja az órát, tart tőle, hogy ismét heves reakciót válthat ki.
Meglátja.
Látott már ilyet korábban. Tankönyvekben és a televízióban.
De itt és most egyáltalán nem számított rá, hogy arany alá rejtve
megtalálhatja.
Az apja karján. A számokat.
 Szürkére fakult vonalak merednek rá, mind egy-egy centiméternyi
hosszú, tökéletesen megrajzolt tetoválás.
Ö is ott volt.
Óvatosan visszaigazítja az órát, és megszorítja az apja kezét, miközben a
torka elszorul, és könnycseppek ülnek ki a szeme sarkába. Odahajolna,
hogy megcsókolja az öreg homlokot, de meggondolja magát, és csak még
egyszer megszorítja az apja kezét, mielőtt feláll mellőle.
A konyhában megnyitja a csapot, és hagyja folyni a vizet, miközben a
pultra támaszkodva ráhajtja a homlokát az alkarjára. A rettegés hidege
futkározik a hátán. A számok! Videók és képek jutnak eszébe, amiket még
gyerekkorában látott, és tele voltak beesett arcú emberekkel, holttestek
halmaival. Nem tudja elképzelni, hogy az apja arca is ott lehetett a sok
másik között.
Az anyjára gondol. Az egyetlen emberre, aki most segíthetne neki.
Azt kívánja, bárcsak ott lehetne mellette. Akárcsak egy percre is.
Akkor egy percig nem lenne egyedül.
Ha lehunyja a szemét, látja is maga előtt. Olyan tisztán, mintha az emlék
vissza tudná forgatni az időt. Az egyik legszebb, napraforgósárga ruhájában
van, kötényt vett fel rá, magassarkúja kopog a konyha kövén, ahol az étel
már azelőtt táplálta a lelket, hogy hozzáért volna a szájhoz. Megmossa az
arcát, elzárja a csapot, és egy régi, de mindig tisztán tartott konyharuha
durva szövetével törölközik meg. Magánál tartja a konyharuhát, csak hogy
legyen valami a kezében, így megy be az anyja szobájába. A vastag, sárga
függönyök beengedik a kinti fényt, csupán eltompítják egy kicsit. A
bútorok és a tapéta virágmintásak, a szoba rendben van tartva, az ágy
bevetve várakozik. A gardrób tele van.
Tele van anyával.
Miriam leül a nagy gardróbban, félretol néhány cipősdobozt. Körülötte
női ruhákból képződött, szivárványszínű és mindenféle anyagú függöny
lóg, édes tészták és narancsvirág illatának érzetét kelti, vagy talán tényleg
illatosítva is van. Minden egyes ruhadarab úgy lóg ott, mintha a tulajdonosa
visszatérésére várna.
Ha lehunyja a szemét, látja anya kezét, ahogy egy rúzsecsetet tart,
eltartott kisujjal, mintha teázna.
A keze, amely olyan sápadt, mintha fehér kesztyűt viselne, idősebb
korára májfoltos lett. Elfordul jobbra, azután balra, ahogy megnézi magán
az új ruhát a gardrób mélyén elrejtett, egész alakos tükör előtt.
Egyik lábát keresztbe teszi a másikon, így ül le, és előbb a lábujjaira
húzza fel a cipőjét olyan óvatosan, mint valami mesebeli üvegcipőt.
Minden kép csupán egy pillanatra jelenik meg, és túl grandiózus ahhoz,
hogy folytatódjon, Miriam emlékezete egy világítótorony forgó
fénysugaraként villantja fel a következőt, azután a következőt, ragyogásba
vonja a veszteségét. Körülnézve mindez megáll, belefagy az időbe, mintha
egy képen látná.
A hiány kriptája, ami valaha anya szobája volt.
A szíve összeszorulva lüktet a ketrecében. Miriam képtelen
lecsendesíteni a gondolatait, kiront a gardróbból, közben cipősdobozokat
rúg félre és ruhákat ver le véletlenül.
A fürdőszobában kerüli, hogy belenézzen a nagy tükörbe a mosdó fölött,
de kényszeríti magát, hogy lelassítson és megnyissa a meleg vizes csapot.
Úgy teszi alá a kezét, mintha fordítva emelné imádságra. A víz hideg. Az
ujjai között a tenyerére csorog. Amint érzi, hogy melegedni kezd, teljesen
kitekeri a csapot.
Jöhet a szappan.
Két összezárt tenyere között várja, hogy megmelegedjen.
Addig dörzsöli és sikálja, amíg jelentős mennyiségű habot nem termel
vele, azután visszateszi a tartójára. A körmeit és a bütykeit olyan erővel
dörzsöli a tenyeréhez, hogy a feloldódott szappant durvának, érdesnek érzi
tőle a bőrén.
A fájdalom ismerős, és Miriam folytatja, hogy az emlékek helyett ez
vegye át az uralmat az érzékei fölött. Ez legalább van. Kitölti a hiányt, ahol
csak az elfeledett lángok után maradt parázs pislákol.
A kezét kicsinek érezte anya kezében. Ezt sem élheti már át többé. A
szappan szúrja felhorzsolódó bőrét, mint a tépőzár, ezzel fedi el annak az
érintésnek az emlékét, ami akkoriban a világmindenséget jelentette.
Visszadugja a kezét a víz alá, a forróságtól elakad a lélegzete, de a
fájdalom visszarántja a gondolatait a jelenbe. Ott tartja a kezét. Lemos róla
minden buborékot.
Amikor a keze már élénk rózsaszín, és minden szappanhab eltűnt róla,
Miriam hosszan bámulja. Elképzeli a bőre alatt futó ereket. Fogja a
körömkefét, és sikálni kezd vele.
 Minden egyes körmét átsikálja balról, jobbról és szemből is, de az egyik
hüvelykujjánál rossz szögben tartja a kefét, és a durva sörte megszúrja. A
kiserkenő vércsepp rózsaszínre hígulva száguld le a lefolyóba. Lemossa a
kefét, és visszateszi a helyére, mielőtt ismét a fájdalmasan forró víz alá
dugja a kezét, és számolni kezd.
Három. Kettő. Egy.
Ezután lassan elzárja a csapot, szorosan, és megpróbálja megnyugtatni
szapora szívét. Megszárítgatja nedvesen csillogó kezét a törölközővel,
sorban minden ujját, azután megnézi a sebet a hüvelykujján.
– Apróság – mondja saját magának. Nyugodtabb lett, miután a víz
forrósága és utána a zsibbadás a kezében elterelte a figyelmét. Újra
hagyhatja felszínre törni a gondolatait. A pánik visszahúzódott.
Egyelőre.
 2.
MIRIAM
A kopott fotelben ül, amit az apja dolgozószobájából hozott át, amikor
hazajött. Miriam már akkor is ebben a fotelben üldögélt, amikor a lába még
nem ért le róla a padlóig. Ennek a felfeslett kárpitját babrálta újonnan
kifestett körmökkel. És sokszor húzódott vissza ebbe a fotelbe egy párnát
ölelve.
Eső kopog az ablakon. Miriam bekapcsolja a rádiót, és elforgatja a
hangológombot, hogy megkeressen egy állomást.
– A tizenegy órás híreket hallják – hallatszik a hírolvasó hangja olyan
erősen, hogy a nő inkább halkít rajta. – Kelet-berliniek gyakorolják
újdonsült szabadságukat, nyugatra utazók hosszú sorait találjuk minden
nagyobb ellenőrző ponton. A szabadság…
Miriam kizárja a fejéből a hírolvasó hangját, és a szabadságon tűnődik.
Ő hogyan gyakorolta újdonsült szabadságát?
Van egy kis kávézó az utca túloldalán, és úgy emlékszik, hogy mind a
kávék, mind a sütemények csodálatosak voltak. Régebben. Vajon még
mindig ugyanolyanok? Odamenjen?
Az ablakhoz állva az utca túloldalát nézi, a járdán jövő-menő embereket,
és azon gondolkodik, hogy talán összeszedhetne néhány dolgot, és
hazamehetne, csupán percekig tartana, és Hilda azt mondta, hogy az apját
órákra is magára lehet hagyni. Többször is mondta, de Miriam maradt.
Egészen mostanáig.
– Elmegyek egy kicsit – mondja, és maga is meglepődik a hangja
határozottságán. – Nem tart sokáig. – Úgy véli, a friss kávé illata az apjának
is jót tenne. Felveszi a csizmáját, leakasztja a kabátját, de megszólal a
telefon. Az éles hang beleszúr a lakás csendjébe, megtorpanásra készteti.
Az emlékei visszalökik egy hónappal korábbra, amikor egy másik ajtó előtt
állva megszólalt egy másik telefon…
Aznap este fel is vette a telefont, miközben a tévében emberek táncoltak
a falón, ittak és énekeltek.

Hihetetlen, hogy ez csupán egy hónappal ezelőtt történt…

Órákig nézték a jelenetet a kanapéról, kétórányira Berlintől. Kétórányira
az apjától.
 – Frau Voight? – kérdezte a női hang a túlvégről.
– Igen – suttogta Miriam.
– Önt nevezték meg Herr Winter legközelebbi hozzátartozójaként.
Sajnálattal közlöm, hogy az édesapja nagyon beteg.
Ahogy a nő beszélt tovább, Miriam leült a telefon mellé, és az ő tarkóját
nézte. A férfi tévézett. Nem fordult oda.
Miriam hallgatta a nő hangját. Agyvérzés. Nem javul. Prognózis.
A férfi hajának vonala összeért az inge gallérjával.
Miriam elnézett a bejárati ajtó felé. Ötlépésnyire volt. Hat lépés, és
kikerül onnan.
Öt lépés. Mindegyiket elképzelte, hogy milyen érzés lesz megtenni.
Vajon mások lesznek, mint máskor, mert azok a léptek ezúttal a szabadság
felé vinnék? Ám végül úgy tűnt, öt lépéssel többet kell megtennie, mint
amennyit mert.
Miriam már csak a vonal búgását hallotta, de még mindig a fülén tartotta
a telefonkagylót. A bejárati ajtó közelében ott állt a csizmája, és ott lógott a
kabátja az övé mellett. Egyformák voltak. A sajátja szinte érintetlennek
tűnt. Azután ő már ott állt előtte.
Kivette a kezéből a telefonkagylót, és belehallgatott.
– Téves hívás – mondta Miriam, és felállt, nem nézett a férfi szemébe,
csak visszaült a kanapéra. Ő letette a telefont, és halk léptekkel követte.
Miriam nagy levegőt vett, amikor megérezte a papír- és olajszagú kezet a
vállán.

Az olaj szagát még mindig érzi halványan, megtorpanásra készteti.

Leveszi a csizmáját, és megnézi, hogy zárva van-e az ajtó. Visszahuppan a
fotelbe, és magához ölel egy párnát. Az egész nap eltelik úgy, hogy Bach,
Brahms és mások – számára ismeretlen – szimfóniái szólnak a háttérben. A
rádióban mindezt sípolás és újra meg újra ugyanazok a hírek szakítják meg
rendszeresen.
A Kinderszenen kísérteties hangjaira elszorul a torka.

– Nem tudtam – mondja ki hangosan. – Nem tudtam, hogy te is… ott

voltál. Miért nem mondtad el?
Kinyúl, megérinti az öreg kezet.
– Nem értem, miért és hogyan… és anya? A fejét ingatja.
– Igazad volt. Mindenben. Sajnálom! – Úgy érzi, mintha a hangja rég
elveszett volna, és most újra megtalálta. – De most már túl késő.
 Megigazítja a takarót, besimít egy fehérre őszült hajtincset a fül mögé.
– Ez az utolsó utazás. Hadd segítsek! – Megszorítja az apja kezét, érzi
benne a vékony csontokat. – Apa! Kérlek! Ha hallasz, válaszolj
valahogyan! Ki az a Frieda?
Semmi. Csupán egy megrebbenő szemhéj. Miriam újra próbálkozik.
– Ezt a Friedát akkor ismerted meg, amikor… börtönben voltál? –
Többféleképpen is megfogalmazza.
Semmi.
– Hol? Auschwitzban? Bergen-Belsenben? – Sok ilyen volt szerte
Európában, de nem emlékszik a nevükre. – Régen volt már – motyogja.
Próbál visszaemlékezni az iskolás éveire. Csak a harmadik birodalom
felemelkedéséről szóló leckék jutnak eszébe, és az, hogy az egész osztály
elcsendesedett, amikor a gyerekekben tudatosult, hogy a szüleik és
nagyszüleik még a fasizmus idején éltek, akár Hitler támogatói is lehettek.
Az apja hiába volt tanár, sohasem beszélt neki a háborúról.

HENRYK
Emilie-vel szerencsének tartottuk, hogy 1942 tavaszán még volt
munkám. A professzorok kitiltása majdnem egy időben kezdődött az
érkezésemmel. Egy részüket rákényszerítették, hogy elmenjen, másoknak
„választási lehetőséget” ajánlottak.
Maradtam, lehajtott fejjel, és tanítottam, amiről azt mondták, hogy
taníthatom. Németet. Azaz mindazt, amit a nácik jóváhagytak. Német
nyelvet. Német történelmet. Német irodalmat. Visszanyeltem, elfojtottam a
gondolataimat. Emilie babát akart, és el kellett tartanom a családomat.
Keserű pirulának bizonyult.
Végignéztem az osztályomon, amiben minden diák egyformának tűnt.
A diákokat és a padokat propagandaképek vették körül. Minden tekintet
követett, ahogy a teremben járkáltam. Megfigyelés alatt tartottak,
folyamatosan kellemetlen rivaldafényben éreztem magam.
Egyedül.
Frieda felbukkanásáig.
A hangja titokzatos suttogása vitt vissza az egyetemre minden egyes
nap. Játszottam a tanszék által megkövetelt színjátékot, csak hogy
egyáltalán játékban maradhassak. Tanítottam a jóváhagyott irodalmat, és
nem vitatkoztam, amikor az igazgatóság minden félévben úgy küldte vissza
az ajánlott olvasmányokat tartalmazó könyvlistámat, hogy az azon szereplő
címek felét kihúzták. Mindezt megtettem, mert csak így beszélgethettem
vele angolul és franciául. Éjjelente ébren tartott, hogy visszagondoltam a
szavaira, és azon tűnődtem, mit fogok mondani neki legközelebb.
Olyan hévvel vetettem bele magam az olvasásba, hogy magam sem
értettem. Felfaltam minden angol és francia nyelvű könyvet, amit csak
találtam otthon, hangosan felolvastam belőlük magamnak és Emilienek, aki
bár kedvelte a különcségeimet, könnyen úgy vélhette, hogy ezúttal túl
messzire mentem a nyelvek imádatában.
Tanítani akartam. Tényleg tanítani valamit, úgyhogy odaadtam
Friedának az Ulysses eredeti angol példányát a gyűjteményemből. A félév
végi dolgozatok közé rejtettem. Nem szólt egy szót sem, mintha észre sem
vette volna a mappája szokatlan súlyát.
A következő héten halkan beszélgettünk angolul, amíg a többi diák
dolgozott, és rá kellett döbbennem, hogy nem egy tanulni vágyó tanítványra
leltem, mint azt korábban reméltem. Ehelyett a nálam tíz évvel fiatalabb
Frieda adta fel a leckét nekem, és nagyobb meglepetéseket okozott, mint
bárki, akit ismertem. Gyakran az óráim után is hosszan beszélgettünk, és
közben észre sem vettem, hogy a többi diák kiment a teremből.
Beszélgettünk könyvekkel, szavakkal, titkokkal. Sohasem léptünk ki a
kontextusból, de tovább vittük egymás gondolatait a szövegek vizsgálatával
kapcsolatban. Les Misérables. A francia kiadásból csak a második kötet
volt meg, és egyikünknek sem sikerült felhajtania az elsőt. Hemingwayt
egyikünk sem kedvelte. Azután ott volt még a gyűrött és ütött-kopott, lassan
teljesen széthulló André Gide, aminek a birtoklásáért mindkettőnket
bebörtönözhették. A kockázat minden héttel és minden titokban átadott
könyvvel egyre csak növekedett.
Azután a tavaszi félév kezdetén megkaptam tőle a Kari és Annát Még
sohasem olvastam Leonhard Frankot. Kitaláltam valami ürügyet, hogy
behívjam az irodámba, és együtt nézhessünk bele a szövegbe.
– Túl veszélyes – mondtam. – Hagyjuk abba! Nekem az állásomba
kerülhet, és magát is kicsaphatják. – Visszaadtam neki a könyvet, pedig
elképesztően a kezemben akartam tartani, el akartam olvasni, csak
lapozgatni és elveszni a szövegben, amit betiltottak, mert túl szabadnak
számított. – Vége. Sajnálom!
– Sohasem lesz vége – felelte, és kiment.
 A könyvet ott hagyta. Úgy éreztem, mintha a súlya össze akarta volna
Toppantani az íróasztalomat.

MIRIAM
Estefelé ismét a hátára fordítja az öreget, vízzel kínálja, és kiüríti a
katéterzacskót. A lakás csendje elviselhetetlen zúgássá fokozódik. Elővesz
egy borospalackot, aminek a nyakát vékony porréteg borítja, önt belőle egy
nagy pohárba, és ezzel a kettővel a kézben, a pohárral és az üveggel ül
vissza az ágy melletti fotelbe.
– Emlékszel, amikor túl korán értem haza az állatkertből? Amikor
elájultam?
Az ital egyszerre megnyugtatja és feltüzeli.
Eszébe jut, amikor először találkozott vele. Fehér pólóban volt, a
napszemüvegét beletűzte a póló V alakú kivágásába. A mellkasán a szőr
megcsiklandozta a lány arcát, ahogy ő kiemelte onnan a melegből és a
fűrészporból, miközben a madár éberen figyelte őket. Kivitte, ahol az ég
friss kéken ragyogott, és a levegőt az imént lenyírt fű illata telítette meg.
A barátai követték őket, és tétován ácsorogtak mellettük, miközben ő
megszólalt, beszélt Miriamhoz. Idősebb volt nála, magas, és folyamatosan a
lányt nézte, csak rá figyelt. Nőként bánt vele. Miriam életében először
érezte úgy, hogy valaki nem néz át rajta, mi több, talán még csodálja is. A
férfi szépségnek. nevezte.
Bár nem sokáig.
Iszik még egy kortyot, de majdnem félrenyeli.
– Olyan régen volt már – mondja, és járkálni kezd a szobában. Nagy
kortyokat iszik a pohárból, azután újra teleönti. – Azon a karácsonyon
bemutattam őt neked és anyának…
Az elsorvadó idő ott ketyeg a fejében. Szívesen megőrizné, a
lehetségesnél is tovább tartaná a pillanatokat, de tudja, hogy minden nap
egyre közelebb hozza öt. Nem fél a haláltól: a halál gondolata semmiség,
közömbös.
Megborzong, és egy húzásra megissza a pohár tartalmának a felét, hogy
borba fojtsa az emlékeit. Meg kell próbálnia a jelenben maradni.
– Frieda az anyád volt? Vagy ez egy nővéred neve? – Miriam ledobja
magát a fotelbe, a szájához emeli a poharat, a lehelete kis, vörös hullámokat
kelt a bor felszínén. – De mit tudhatok én, ugye?
 Előrehajol ültében, ujjai hegyével megsimítja apja foltos kezét, a
kidudorodó ereket. A bőr felgyűrődik, szinte hüllőszerűen, és a nő komoran
elmosolyodik.
– Még itt vagyok – súgja sokkal inkább magának, mint az apjának,
miközben a bőr változásait nézi az ujjai alatt.
– Elkeli…
Az öreg gyenge sóhaja körülveszi Miriamot a sötétben, és a bor a kezére
loccsan, amikor hirtelen felegyenesedik.
– El kell… hagynod. – A hang halk, minden szó egy-egy lidércként
hagyja el a kiszáradt ajkat. Csak az öreg bőrrel és némi elvékonyodott
hússal összefogott csontváz marad utánuk. Az öreg hátranyaklott fejjel,
csukott szemmel fekszik, az állkapcsa ernyedt, a szája résnyire nyitva
marad. Miriam megérintené az arcát, de végül visszahúzza a kezét.
– Megtörtént, apa. Elhagytam őt. Már vége – mondja, és komolyan is
gondolja.
– Sohasem lesz vége – suttogja az öreg reszelős zihálással.
– Apa! – Miriam izgatottan áll fel. – Vége, apa! A fal! Azt mondtad,
soha nem fog megtörténni, mégis megtörtént. Leomlott! Vége van! – Ám
ahogy az apja arcára néz, rádöbben, hogy az öreg valahol máshol jár, nem is
hallja, amit mond. Miriam meginog álltában, leteszi a poharat az asztalra.
Apja bizonytalan mozdulattal az órájához nyúl, de nem bírja megfogni,
ezért úgy látszik, mintha csak simogatná a szíjat. Miriam próbálja
megnyugtatni, de az apja folytatja.
– Ártatlanság… – hörgi hatalmas erőfeszítéssel formálva meg a szavakat
– áldozata… – A mellkasa remeg, reszket. – Megfúl. – Könnyek csordulnak
ki a szeméből, lefolynak az arcán.
Miriam igyekszik lefogni az apja ujjait, de az öreg vakon ellöki a kezét.
A nő is közel áll a síráshoz.
– Szerelmem! Ragyogásom! – kiált fel a haldokló olyan kínnal terhes
hangon, hogy Miriam hátrahőkölve a szája elé kapja a kezét rémületében.
így figyeli tovább.
Ám az apja elcsendesedik, mozdulatlanná válik.
Miriam még a lábát is ökölbe szorítaná félelmében, ha képes lenne rá.
Óvatosan közelebb lép.
– Apa?
 Könnyek áztatják a párnát a feje alatt, ősz hajának szálai a homlokára
tapadnak az izzadságtól. Az arca kivörösödött, és mondani akar valamit.
– Miriam? – kérdi végül. Újra itt van a lányával. Felzokog. Szaporán
veszi a levegőt.
Megérinti a lánya kezét, hogy ott tartsa maga mellett.
– Frieda… – kezdi, ám mielőtt folytathatná, a teste hátrafeszül,
megmerevedik, rándul egyet, és összeroskad az ágyon.
Miriam riadtan lép hátrébb. Újra megtörténik.
Az öreg test minden ina megfeszül. Minden tagja reszket. Az ágy is
beleremeg. Az apja ujjai karmokká görbülnek, a fogait csikorgatja. A feje
újra meg újra rándul egyet a párnán.
– Ne! – kiált fel Miriam, azután eszébe jut, mit tehetne.
Odalép az ágy közelében álló asztalhoz, véletlenül beveri a térdét az ágy
szélébe.
Midazolám. A feszültség és az alkohol miatt az ujjai alig
engedelmeskednek, miközben felszív egy milliliternyi folyadékot.
A levegős matrac sziszeg és nyög, az ágykeret nyikorogva rázkódik. A
zajok üresen visszhangzanak Miriam fejében.
Nyál szivárog ki az öreg szája sarkán.
A fecskendőt az apja szájába illeszti, benyomja a folyadékot,
szétmasszírozza az összeszorított fogak és a szájbelső között. Az öreg arca
merev grimaszba torzul.
A hangjával kellene megnyugtatnia, de nem talál szavakat. Várakozik.
Reménykedik. Imádkozik.
Az öreg teste ismét összerándul, ám ezúttal kevésbé fájdalmasan.
Hosszabban vesz levegőt, bár még mindig reszketegen.
Miriam szeméből könnyek csordulnak, a reményei is elszivárognak
velük.
Legszívesebben megölelné az apját, és még ennél is szívesebben érezné
a férfi erős karját maga körül, hogy csak még egyszer az életben
biztonságot nyújtson.
Eligazítja a megnyugvó testet az ágyon, és kimegy a telefonhoz. Tétován
tárcsázza a mentőket, azután leteszi, és inkább Hildát hívja fel.
 3.
HENRYK
Azóta, hogy faképnél hagyott az irodámban, Frieda nem beszélt velem
többé az osztályban, mégis tovább figyeltem. Láttam, ahogy
megnedvesítette az ujját a lapozáshoz. Ahogy az alsó ajkához érintette a
hüvelykujját. Ahogy a ceruzája megmozdult. Tudni akartam, hogy mit
gondol, mi okozhatta, hogy egyszer-egyszer erősebben rányomta a ceruza
hegyét a papírra. Amikor összpontosított, összeszorította a száját, és ha
kiengedte a haját, ami alul bekunkorodott, néha félre kellett söpörnie a
tincseket a szeme elől. És túl gyakran elvesztem az erdőzöld szempár
örvényében.
Nem szűkölködött rajongókban, de csak egy Félix nevű fiúval láttam
beszélni, aki magas volt, vékony, és nyugtalan, mint valami rovar. Nem
értettem, mit lát benne Frieda. Próbáltam nem törődni velük, de nem tudtam
kiverni őt a fejemből.
Mindennap az ő padjára néztem először, amikor beléptem az
osztályterembe. Amikor a száraz tananyagot olvastam, amit le kellett
adnom, akaratlanul is az ő szemével néztem, és mindig úgy alakítottam,
hogy megemlíthessem Yeats vagy Joyce nevét a kedvéért, azért, hogy
adhassak neki valamit. Ilyenkor felpillantott, a szemembe nézett, a
tekintetével szólt hozzám, de én nem értettem.
Vissza akartam vonni, amit az irodában mondtam, meg akartam
kockáztatni, hogy elkapnak egy tiltott könyvvel a táskámban, csak hogy
újra hallhassam a hangját, és meghallgathassam a mondanivalóját,
élvezhessem azt a nyelvi keveréket, amelyen beszélgettünk. Tudtam, hogy
veszélyes, de minden mozdulata vonzotta a tekintetem.
Úgy tűnt, nincs más mód.

MIRIAM
Mire a mentő megérkezett és elment, az apja elaludt, csontfehérre
sápadva, és a mindig ráncos és színes Hilda egy szép kis csészéből iszik,
amit azután letesz a hozzá tartozó kistányérra. Anya legjobb porcelánja:
zafírkék szegélyű, ragyogó fehér edény.
 – Jól csináltad – jelenti ki Hilda. – Szerintem hamarosan vége. Ez
mindig nehéz, de te nagyon jól csináltad. – A hangsúlya arra készteti
Miriamot, hogy ránézzen, úgyhogy felemeli a fejét és az asszonyra pillant,
mielőtt visszafordulna az apjához, és tovább nézi, ahogy az öreg lehelete
bepárásítja az oxigénmaszkot. – Kényelemben van.
– Olyan keveset tudok – motyogja Miriam.
– Lehet, hogy így érzed, de ez teljesen normális. – Hilda megemeli a
csészéjét. – Mindig több időt szeretnénk.
– Megszólalt. Mondott valamit fulladásról, ártatlanságról, áldozatról.
– Miriam hangja reszket. – És számai vannak.
– Számok? Tetoválás?
Miriam bólint, és a ruhája ujjába behúzott kezét az arcához emeli.
– Azt hittem, együtt voltak – mondja, de a melegítőfelsője szövete
eltompítja a hangját.

A frissen vasalt ruha illata felidéz egy másik kort: tíz vagy tizenkettő
lehetett, és az ágyban fekve figyelte a felszálló gőzt, ahogy az anyja
feledésbe taszította a gyűrődéseket.
– Mit csináltál a háborúban? – kérdezte vidáman a kis Miriam.
– A miben?
Anya letette a vasalót, és hátat fordított, hogy keressen egy vállfát az
ingnek.
– A háborúban, anya, emlékszel!
– Miért kérded?
– Beszéltünk róla az iskolában. – Amikor az anyja egy szívdobbanásnyi
idő elteltével sem válaszolt, holott Miriam szerint ennyi pont elég lett volna
rá, folytatta: – Anita szülei elmenekültek Franciaországból Angliába, csak
később jöttek vissza, és Dieter azt mondta, hogy a nagyszülei voltak egy
táborban. Egy ilyen haláltáborban. Te akkor is nővér voltál?
– Hmm.
– Azt olvastuk… – De anya lehajtott fejjel állt, az ujjai egy
gallérgombbal babráltak. – Ne sírj, anya!
– Miriam aggódva ült fel az ágyában.
– Semmi baj, drágám. – Anya letörölte a könnyeit.
– Apával beszéltél erről?
– Még nem. Épp… – Az apja a dolgozószobájában volt. A kislány
bedugta a fejét, és rájött, hogy egy olyan roham kezdődhetett el nála, és a
férfi cigarettafüstbe burkolózva ült. Miriam odament hozzá, adott egy puszit
a homlokára, és kinyitotta az ablakot, mielőtt átment az anyjához a
hálószobába. Jobbnak tűnt hagyni, hogy anya maga vegye észre a rohamot.
– Mi történt? Már ha el akarod mondani.
– A kórházban dolgoztam, segítettem a sérült katonáknak, hogy
visszatérhessenek a frontra – válaszolta az anyja, miközben elfoglalta magát
a következő inggel. Hosszabb hallgatást követően így folytatta: – Egy kis
lakásban laktunk a kórház közelében, nem voltak ablakai, és olyan kicsi
volt, hogy macskát se lehetett volna dobálni benne.
– Lóbálni. Macskát lóbálni.
– Miért lóbálnál egy macskát?
– Miért dobálnád? – Együtt nevettek.
– Megkevernéd a levest? – Az anyja megkerülte a vasalódeszkát, és
megpuszilta a fejét.
– Azt hittem, együtt voltak – ismétli meg Miriam. Hilda felkel, nagy
léptekkel odamegy az ágyhoz.
– Sok túlélőt gondoztam. – Miriam vállára teszi a kezét. – Ez a
családjaiknak is nehéz, főleg, ha nem is tudták.
– De hát nem is zsidó. Akkor miért… volt ott?
– Vannak feljegyzések. Meglepő, mennyi mindent megtudhatunk most
már. – Hilda aggódva néz Miriamra. – Itt hagyhatnád ám az apádat egykét
órára, tudod? Neked is jót tenne, ha kimozdulnál.
Miriamnak kiszárad a szája a gondolatra, hogy elhagyja a lakás
biztonságát. Megnyalja az ajkát, és próbál nyelni egyet.
– Sajnálom, Hilda, de… – A szavai folyamatosan alakot váltanak,
meggondolja és kétszer is újra átgondolja, hogyan mondja el, amit mondani
akar. Harmadszor is. A kezét tördeli a melegítőfelső ujjába behúzva. Az a
karóra jár a fejében, a szorítás a csuklóján, Frieda, az anyja, és végül ö. –
Nem tudok – jelenti ki végül –, de köszönöm!
Hilda ránéz, és témát vált.
– Szerintem túl van a legrosszabbon. Ki kell aludnia magát, de lehet,
hogy még újra megtörténik. – Az öregre pillant, és mintha a szavait akarná
igazolni, a beteg két lába enyhén megremeg. – Lehet, hogy ő így megy el.
Miriam összefonja a karját maga előtt, valójában saját magát öleli, a
hasát, amiben a gyomra görcsösen összeszorul.
Az öreg lába nem reszket már, de halkan mormolva felnyög:
 – Frieda!

HENRYK
Egy márciusi szerdán többé már nem álltam az egyetem alkalmazásában.
Azon a napon az ő széke is üresen maradt.
Nem a félév végén szóltak, de a hét, sőt a nap végét sem várták meg. A
tanszékvezető, Herr Wager, a harmadik birodalom egyik jelentős
hivatalnoka az egyetem vézna dékánja, Erik Scholl társaságában lépett be
az osztályterembe.
– Sajnálom, Herr Winter, de az osztálya mára végzett. Ön többé nem
tagja ennek a tanszéknek. Kérem, vegye a kabátját! – Lapáttenyerét a
vállamra tette, és negyvenöt fokkal elfordított, az ajtó felé.
– Miért? – kérdeztem, noha feltételeztem, hogy ez már nem számít.
– Sajnálom, Henryk! – mondta Erik. – Már csak a náci hivatalnokok
rendelkeznek a szükséges műveltséggel ahhoz, hogy ezen a tanszéken
tanítsanak. – Nyújtózkodva törölte tisztára a táblát, és elkezdte felírni a saját
gondolatait az enyéim helyett.
Levettem a kabátomat a székem háttámlájáról. Miközben becsuktam az
aktatáskámat, néhány diák érdeklődéssel, mások szánalommal figyeltek, a
többiek a könyvükbe temetkeztek.
– Összeszedhetem a holmimat az irodámból?
Erik hátat fordított, és megszólította az osztályt. Az én osztályomat. Herr
Wager kilökdösött az ajtón, aztán végig a folyosón. Csak a lépteink zaja
hallatszott, amíg kikísért a nagy, kétszárnyú bejárati ajtóhoz. Kinyitotta
előttem, de ő bent maradt.
– Ne hagyja el Berlint! Kérdezhetik dolgokról. – Abban a pillanatban
arra gondoltam, hogy Frieda volt az, bizonyára ő jelentett fel.
Egy nagy kéz szorította meg a vállamat, valószínűleg nyomot hagyott
rajta a ruha alatt.
– Viszlát! – köszönt el Herr Wager.
Szúrt a szemem, elszorult a torkom, a szívemet mintha jégcsap döfte
volna át. Meg fogják találni a könyveket, és le fognak tartóztatni! Gyorsan
távolodtam az egyetemtől, a félelem szárnyakat adott; befordultam egy
sarkon. Eltűnt előlem a bejárat, ami az imént vált a kijáratommá.
Megpillantottam a lányt a szemem sarkából.
 – Professzor! – szólított meg, és ösztönösen odafordultam, holott tudtam,
hogy inkább hátat kéne fordítanom neki.
A haja szinte fehéren lobogott mögötte a napfényben. Futva közeledett
felém, és én mozdulatlanul álltam, azt sem tudva, hová tegyem a lábam.
Fogalmam sem volt, hogy elszaladjak, elrejtőzzek előle, vagy inkább én is
induljak el felé. Azon kaptam magam, hogy elfelejtettem levegőt venni, így
amikor odaért hozzám, majdnem ugyanúgy ziháltam, mint ő a futástól.
– Professzor! – szólított meg ismét, ezúttal halkabban. – Hoztam
magának valamit.
Karba tett kézzel álltam, hogy gyakorolhassak némi uralmat a saját
testem fölött így, hogy Frieda alig fél karnyújtásnyi távolságban állt meg
tőlem. Egyforma magasak voltunk, és a közelség miatt nem fordíthattam el
a tekintetem az arcáról. Nyugtalanított, hogy ilyen egyértelműen
megbámulom.
– Talán nem tett még eleget? – A kérdéssel szemlátomást megbántottam,
és inkább leeresztettem a kezemet, hogy ne nyúljak felé. Bár tartottam tőle,
hogy ő okozta ezt az egészet, mégsem tudtam eléggé uralkodni magamon
ahhoz, hogy hátat fordítsak neki, és elfussak, ahogy kellett volna.
Ő testesítette meg a bukásomat.

MIRIAM
Végtelenül felzaklatja a gondolat, hogy az apja rohamok közt halhat
meg, és senki sem tehet semmit. A csend egyre hosszabbra nyúlik, végül
Hilda kiissza az utolsó kortyokat is a csészéjéből, hangos csendüléssel
leteszi a csészealjra, majd felveszi a táskáját a padlóról, közben véletlenül
leveri az újságot az asztalról.
Visszateszi, rámutat a főcímre.
– Még hogy Isten műve! – ingatja a fejét, és felnevet. – Ha már Ö is
szóba került, ma elbeszélgettem apád orvosával, Baum doktorral. Reggel
akartam beszélni veled erről, de ha már itt vagyok…
Miriam felpillant, a tekintetük találkozik. A váratlan téma kiélesíti az
érzékeit.
Teljesen éberré válik.
Bár tíz év telt el azóta, a név említésére újabb emlék bújik elő a
rejtekéből. Dr. Baum az asztala mögött ült, a csukott ajtón túlról
behallatszott a mormolás a váróteremből. Az orvost hátulról világították
meg az ablakon beeső napsugarak, így Miriam nem igazán látta az arcát.
Egyik kezével a másikat babrálta, belevéste egyik körmét egy másik
körömágyba, és utána a felszakadt bőrt piszkálta. Gondolatban gyorsan
végigvett minden addigi „találkozót”, mintha egyben, egyszerre történt
volna meg mind. Az állott kávétól kezdve az orvosi papírjai túl vaskosnak
tűnő kötegéig minden eszébe jut, a fertőtlenítő szaga, a receptek és a férje
nyirkos tenyere is, ahogy az ő kezét fogta.
Szédítő kényszer tör rá, hogy megmossa a kezét. Hogy lehámozza
magáról a bőrrétegeket, visszaforgassa az időt arra a pontra, amikor ö még
nem érintette meg.
Megpróbál levegőt kényszeríteni a tüdejébe, hogy Hilda előtt ülve ne
ájuljon el, de így is az orrában érzi Baum doktor irodájának szagát. Tudja,
hogy nem ott van. Tudja, hogy az apja szobájában van, otthon, és Hilda ott
áll előtte aggodalmas tekintettel, mégis olyan, mintha a levegőt sűrűn
megülné az orvos irodájában álló székek gyapjúborítású szivacstömésének
szaga.
Olyannak érzi a férje kezét a sajátján, mint valami kesztyűt, érzi a férfi
forró leheletét, és hallja, ahogy az orvos megköszörüli a torkát, mielőtt
színpadiasán leteszi a szemüvegét a jegyzeteire, kifejezi együttérzését, és
közli a prognózist. Megbeszélik az ő lehetőségeit, kitalálják az ö jövőjét,
kezet ráznak, és pirulákkal távoznak.
Neki felírt pirulákkal.
Megmarkolja a ruhát a hasán, a puha nejlon majdnem áttetsző, de elrejti
a belemélyedő ujjhegyeket, ahogy azok a meleg bőrt keresve segítenek
megtartani a középpontját.
– A jövő héten találkoznod kellene vele a gondozási terv miatt – mondja
Hilda.
A szavai úgy hullanak le és koppannak a padlón, mint a nehéz
vasgolyók.
– Nem vagyok beteg. – Miriam felnéz az ápolónőre, hogy kiderítse,
ismeri-e a múltját. És a jelenét.
De Hilda az ágyhoz lép, és kitapintja az apja pulzusát.
– Rutinmegbeszélés. A doktor úr ellenőrizni akarja, hogy mindent
megteszünk-e, hogy támogassunk téged.
Miriam sorban megmozdítja az ujjait, hogy érezze őket a hasán.
Hüvelyk. Mutató. Középső. Gyűrűs. Kisujj. Azután visszafelé is sorban
odanyomja őket. Kicsi. Gyűrűs. Középső. Mutató és hüvelyk.
– Jól csinálod. Nem szép dolog így látni a szeretteinket. Én már csak
tudom. – Hilda az órájára pillant. – Késő van, vagy inkább már nagyon
korán. Hagylak pihenni.
Újra felveszi a táskáját.
– Ne felejtsd el figyelni a légzését! Hívd ki megint a mentőket, ha kell.
Ha a midazolám hatása elmúlik, elég sok lehet a testnedv. És… te is aludj,
jó?
Miriamnak sikerül halványan elmosolyodnia. Hilda színek és szövetek
forgatagává válik a szeme előtt, feltolt szemüvege úgy ül göndör hajában,
mint egy madár a fészkében. Megöleli Miriamot, aki mereven fogadja,
virágillatú ködnek érzékeli az asszony parfümjét.
– Maradj csak, kitalálok.
Amint meghallja a becsukódó ajtó zaját, Miriam rohan, hogy bezárja, és
megfordul, körülnéz. A kis tollpihe a padlón hever, a lába előtt, holott az
ajtó és a kerete között kellene lennie. Óvatosan felveszi és a zsebébe teszi.
 4.
MIRIAM
Másnapra az apja megnyugszik, kipirulva szendereg. Miriam nem talál
magában elég energiát, hogy beszéljen hozzá, ahogy szokott, ezért csendben
gondozza. A szeme ki van vörösödve, nem sokat aludt az éjjel, csak pihent
valamennyit a fotelben, és az apját figyelte. A világ merevebbnek tűnik a
reggeli fényben.
A konyhaszekrények szinte üresen konganak, csak némi keksz és kávé
maradt.
– Ma el kell mennem – dünnyögi inkább csak magának, amikor elővesz
egy csomag kekszet. Bemegy a nappaliba, és bekapcsolja a televíziót. Egy
hónap elteltével még mindig Kelet és Nyugat találkozása a legfőbb hír.
– Féltem – mondja egy fiatalember a kamerának. A haja fekete bozót,
farmerdzsekit visel. A mikrofon látszik a szája előtt.
Nem új felvétel, Miriam már látta korábban, de evés közben újra
megnézi.
– Az első lépés volt a legnehezebb. Végig azt hittem, hogy meg fognak
ölni. Hogy ott helyben lelőnek – folytatja a fiatal férfi. – De valahogy
sikerült továbbmennem. – Hátranéz a mögötte álló falra. – Többé nem
megyek vissza.
A kamera visszafordul a riporterhez, és a fiatalembert magával sodorja a
tömeg.
– És az ünneplés folytatódik. Idén nagyon korán elérkezett a karácsony.
– A tudósító kijelentkezik, és a műsor visszavált a stúdióra.
Miközben Helmut Kohl, Gorbacsov és Bush jelenik meg a képernyőn,
Miriam hallja, hogy megérkezett a posta.
Kikapcsolja a tévét, és otthagy egy fél kekszet a konyhapulton, mielőtt
kiveszi az apjának címzett levelet az ajtóra szerelt postaládából. Az írás a
borítékon ismerős, rendezett.
Herr Winter, ez áll rajta, de neki szól.

Nehéznek érzi a levelet a kezében, ahogy visszabotorkál a nappaliba.

Az apja alszik. Egyedül van.
Ad egy puszit az idős arcra.
 – Ne hagyj el! – mormolja, és félresimít egy hajtincset a férfi
homlokából, azután ráterít még egy takarót az anyja ágyáról. Tétován
piszkálja a körömágya fölött formálódott vart, és a padlót bámulja,
lélegezni is erőfeszítésbe kerül. Nem tud mást tenni, mint várni.
Nyomasztja a múló idő, jelen van, mint egy szótlan társ, az előző
éjszaka óta még határozottabban.
– Bocsáss meg, hogy nem voltam itt neked! – kéri az apjától. – Segíteni
akarok.
Felvágja a borítékot. Nem számít, mi van benne. Ő küldte.
Egy polaroid képet vesz ki belőle, a hátulját látja. Rajta van a neve
szorosan egymás mellett álló betűkkel: Frau Voight. Ennyi, semmi más.
Frau Voight. Ez áll a kép hátulján, de a borítékot az apjának címezték.
– Ezt neked küldte – mondja Miriam, és megriad a saját képétől a
kezében. Meleget érez a mellkasában, a forróság felfut a nyakán az arcába.
Hirtelen feláll, és átmegy az apja dolgozószobájába, ahol a legtöbb
maradandó emléke született.
Amikor kinyitja az ajtót, a jellegzetes szag megcsapja az orrát. A levegő
állott, öreg, mint egy könyvtárban nyáron. Tele van szavakkal és
gondolatokkal, amiket papírra szántak, aztán elfelejtettek. Miriam
egyenesen a nehéz, diófa asztalhoz megy, és gyufát keres. Az asztal uralja a
szobának ezt a részét. Az írótömbön még látszanak a benyomódások, amik
az apja utoljára leírt szavai után maradtak.
Miriam egy szépiaárnyalatú képet talál a szüleiről. Középen behajtás
után látszódó repedés húzódik, elválasztja őket egymástól, mégis együtt
vannak rajta. Ez a bekeretezett fotó a szoba egyetlen dísze. Az anyja
sohasem volt hatással erre a helyiségre.

Az asztal elállja az utat a felhúzható ablak előtt, ami csontváz-ágú

tölgyekkel és gesztenyefákkal tarkított utcára néz le. A kávézók feltekerték
piros, zöld és kék ponyvatetőiket, elrakták a kinti asztalokat és székeket, de
a pékség kitette a táblát, friss termékeket hirdet.
A kirakatban látszanak a rozs-, teljes kiőrlésű és házi jellegű kenyerek
egymásra halmozva, és Miriamnak eszébe jutnak a bent kapható édességek.
Mindig belökte az ajtót, hogy megszólaltassa fölötte a kis rézharangot, és az
üvegre tett tenyérrel méregette a mázas fánkokat. Amíg anya megtárgyalta a
pékkel, hogy mivel lehet nagyra növeszteni a kenyeret, ő azt latolgatta,
hogy melyik fánk legyen az övé, és milyet vigyenek apának.
 Megkordul a gyomra, ahogy ott áll az ablak előtt.
A szoba két oldalsó falát zömök, mindenféle nyelvű kötetekkel teli
könyvszekrények határolják, de a hátsó fal csupasz. A fotel helyét négy kis
benyomódás jelzi a szőnyegen.
Miriam megtalálja a gyufát a felső fiókban, és reszkető kézzel meggyújt
egyet, hozzáérinti a láng hegyét a polaroid egyik sarkához. Amikor a tűz
mohón belekap, leteszi a fotót a kerámia hamutartóba az asztalon, és nézi,
ahogy a hőségtől felpöndörödik, összezsugorodik, megfeketedik. A ráírt
névvel együtt megsemmisül.
A füstje fojtogató.
Miriam kinyitja az ablakot. A füstről és a szürke hamuról a kémények
jutnak eszébe, elképzeli alattuk azt a füstöt és azt a hamut. A táborokban.
És az apját az egyikben.
A dolgozószobában áll, ahol minden az apját idézi. Kotorászni kezd a
fiókokban. Jegyzetfüzeteket vesz elő, vaskos mappákat, papírokat és még
több papírt. Válaszok után kutat.
Minden dokumentumon az apja kézírását keresi. Pontosan keltezett
beszámolókat talál a hatvanas évektől kezdve, néhány jegyzet gyorsírással
készült, és a többségük ceruzával íródott.
Miriam ledobálja egy kupacba a padlóra mindazokat az iratokat, amiket
már átnézett. Elvész apja munkásságának útvesztőjében, egymás után
olvassa el a jegyzetfüzeteket. Amikor az íróasztal tartalma már a padlón
hever, rátér a könyvekre.

Végignézi a címeket, a polcok többsége német, angol és francia

kötetekkel van tele. Oktatási segédanyagok és irodalmi művek egyformán
megtalálhatóak rajtuk. Költemények, regények, esszék, színdarabok.
Yeats lefordított műveinek gyűjteménye elszántan néz szembe vele,
mellette ott áll az angol eredeti. Miriam kiválaszt egyet, a Michael Robartes
és a táncost, és megnyalja az ajkát. Az alatta lévő polcon még több Yeats
sorakozik. Ugyanaz a könyv. Egy egész polc tele van ugyanannak a
kötetnek a különféle kiadásaival és fordításaival. Miriam kivesz egyet, és
megnézi, kihajtja a borítót. A Berlini Állami Könyvtár tulajdona. Még
egyet. Az is ugyanilyen. Összesen húsz példányt számol meg. A többségük
a könyvtárból származik. Mit művelhetett az apja? Miért kellett neki ennyi?
Az egyiket átviszi a haldokló szobájába, és leül vele a fotelbe.
 Apja lélegzetvétele hipnotikusnak tűnik. Miriam odahajol, kinyitja a
könyvet, és meglengeti a lapokat az öreg orr előtt. Régi, megviselt és jó.
Utoljára a szaglás tűnik el, mondta valaki a kórházban, egy a sok arc közül.
Miriam átlapozza a bevezetést, és megáll az első költeménynél, aminek
ugyanaz a címe, mint a gyűjteménynek.
Olvasni kezdi, és úgy érzi, a szavak körbetáncolják a szoba sarkait, mint
a járókáját a kisgyerek. Lovagok dárdákkal, sárkányok és egy hölgy, akit ő
széles kalapban és fátyolban képzel el.
Az első versszak után felnéz.
– Én még emlékszem erre. És te? – Olvas tovább, óvatosan érinti meg az
elsárgult lapokat, kissé kihajlítja a könyvet: akkor is ugyanígy tett, amikor
először tartotta a kezében.
– Miriam! Készülj az iskolába! – szólt rá az anyja, miközben vette a
kabátját. – Éjszakás leszek. Reggel találkozunk!
– Mi lesz apával? – kérdezte Miriam, miközben felvett egy pirítóst az
asztalról.
– Ő meglesz, ne aggódj!
A lány bement az apja szobájába. A függönyök be voltak húzva, a
levegő álomtól tűnt nehéznek. Az apja még az ágyában feküdt.
– Jó reggelt! – köszöntötte Miriam. Beugrott mellé az ágyba, adott neki
egy puszit. Az apja túl melegnek tűnt, és kicsit mosdatlan szagú volt.
Rohama volt.
A lány lerúgta a cipőjét, és felült a párnára, a lábát bedugta a takaró alá.
– Milyen napod lesz ma? – kérdezte, azután meglátta a Yeats-kötetet az
éjjeliszekrényen. – Ez a kedvencem! – mondta, és a kezébe vette. –
Kényelmesen fekszel? Akkor kezdem…
És olvasott neki, ahogy a rohamok alatt majdnem mindig, volt, hogy
iskolába se ment, csak hogy mellette lehessen, és segítsen az apjának
jobban érezni magát. Sohasem gondolkodott el rajta, miért voltak az
apjának ilyen tétlenségi rohamai, egyszerűen csak voltak. Visszagondol a
gyermekkori önmagára. Sosem kérdőjelezte meg. Elfogadta, hogy így van.
Verseket olvasott fel neki. És működött a dolog.
Az anyja nem tudott erről.
– Az iskolában annyira mást mondanak – fejezte be a verset.
Könnyek áztatják az arcát, és a szavak összemosódnak előtte. Ha ez
segít, hát ezt teszi: olvas neki, hogy visszahozza.
 Sohasem jutott eszébe az életéről kérdezni az apját. Hitler zsidókat ölt,
és az ő szülei nem zsidók voltak. Ennél mélyebben nem gondolt bele ebbe
az egészbe. A történelem borzalma soha nem volt ilyen közel az
otthonához, mint most.

HENRYK
Friedával nem messze álltunk az egyetem épületétől az ottani utolsó
napomon. A kora tavaszi szellő felém lebbentette a haját a nyaka és a válla
körül. Már nem volt igazán hideg, mégis vastag gyapjúpulóvert viselt,
izzadság ütközött ki a homlokán.
– Talán még nem tett eleget? – kérdeztem.
– Ami azt illeti, korántsem tettem eleget. – Megfogta a karomat.
Ugyanott, ahol előtte Herr Wager is. – Tessék! – A vállán lógó táskából
sorra vette elő a könyveket, a kezembe nyomta őket. A borítók és az első
oldalak már azelőtt hiányoztak, hogy hozzám kerültek volna, de úgy
ismertem mindet, mint a tenyeremet.
– Ezeket honnan szerezte?
– Visszaloptam magának. Letartóztatták volna, ha megtalálják őket.
– Mit művel?
– Visszaadom őket. Nem voltam biztos benne, hogy melyik mennyire
fontos, ezért inkább elhoztam, amit csak tudtam, és a papírokat is az
íróasztala bezárt fiókjából.
Elhallgatott. Dühös lettem és végtelenül megkönnyebbültem egyszerre,
mint egy szülő, aki megtalálta elveszett gyermekét.
– Elviheti a táskámat is. – Lekapta a táskát a válláról, és odanyújtotta, de
az aktatáskámmal és a könyvekkel a kezemben nem tudtam elvenni tőle.
Mély, mégis nőies hangján felnevetett, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
A nevetés megváltoztatta az arcát, smaragdzöld szeme nagynak tűnt a fakó
pillák között. – Hadd segítsek! – mondta, és visszatette a könyveket a
táskába, ezután nyújtotta oda újra. Meglepett a súlya. – Nem tudtam
mindent elhozni – folytatta. – Csak ma reggel tudtam meg, és nagyon
sokáig tartott bejutnom az irodájába.
– Azt hittem, már vége a könyvégetésnek. Nem kellett volna az
irodámban tartanom őket – mormoltam, a vállamra véve a táskát.
– Ha könyveket égetnek, akkor hamarosan embereket is égetnek majd –
jegyezte meg Frieda üresen kongó hangon. Lesütötte a szemét, és én
követtem volna a tekintetét, ám ehelyett végignéztem a pulóverén, a
szoknyáján és a barna cipőjén. És mielőtt megfontoltam volna, odanyúltam,
és felemeltem az állát, hogy újra a szemébe nézhessek.

Szinte áramütésként érzékeltem a bőre érintését a bőrömön, a

tekintetében rejlő izzástól hátrahőköltem, leeresztettem a kezem, bár a
szememet nem tudtam levenni róla.
– Nem értem – mondtam. – Miért segít? Frieda arca szinte ragyogott.
– Hoztam búcsúajándékot is. – Lángvörösre pirult, amitől újra meg
akartam érinteni a bőrét, hogy érezzem a melegét. A hátizsákjából elővett
egy elképesztően megviselt kötetet. A Michael Robartes és a táncost. –
Megvan már?
Körülnéztem, mintha csak ekkor döbbentem volna rá, hogy hol vagyunk.
A bizonytalanságtól tétovává váltam, de ő a kezembe nyomta a könyvet.
– Yeats? Nem, még nincs – feleltem a vékony kötetet csodálva. –
Köszönöm!
– Viszlát, professzor! – köszönt el, és megkönnyebbültnek tűnt. Elindult.
Arra, amerre én tartottam. Hátrahőköltem, hirtelen élesen tudatába
kerültem, mit tartok a kezemben. Haza akartam vinni a válltáska egész
tartalmával együtt, nehogy visszakerüljön az egyetemre, vissza a fenevad
gyomrába. Amikor láttam, hogy Frieda egyértelműen nem az épületbe akar
visszamenni, a nyomába szegődtem.
– Elnézést, Fráulein Hasek! – szólítottam meg túlságosan is hivatalosan.
– Ugyanarra tartunk, és most olyan, mintha követném magát. Lelassíthatna,
és akkor inkább a kísérőjének tűnnék.
– Friedának hívnak – szólt hátra.
– Tudom.
– Akkor ne szólítson a családnevemen!
– De…
– Mindenkinek van családja – folytatta –, de ez még nem jelenti azt,
hogy szeretném, ha engem egy kalap alá vennének az enyémmel. – Bár a
szavai ellenségesen hangzottak, a szeme csillogott.
– Értem – bólintottam. – Akkor… Frieda?
– Igen.
– Elkísérhetem, amíg ugyanabba az irányba tartunk? És kérem, szólítson
Henryknek! – tettem hozzá.
 – Örülök, hogy találkoztunk, Henryk! – A nevemet halkabb, mélyebb és
érzékibb hangon mondta ki, mint amilyet valaha is hallottam.
Csendben lépdeltünk. Nem tudtam, mit mondhatnék neki, vagy hogy mit
fogok mondani, amikor hazaérek, de igazából az járt a fejemben, hogyan
vehetném rá, hogy újra kimondja a nevem.
– Nagy kockázatot vállalt ezekért – paskoltam meg a válltáskát.
– Igazából nem. Az iratokat rendeztem Herr Wagernek, és véletlenül
kihallgattam a beszélgetését reggel, még az órák előtt. Úgyhogy beosontam
az irodájába, és kihoztam, amit csak tudtam.
– De elkaphatták volna!
– Egy kis dac.
– Akkor a könyvek ellopása politikai véleménynyilvánítás volt?
– Nem, csak előrelátás.
Nem tudtam, mit válaszoljak, mentünk tovább a jól ismert útvonalon,
ami az otthonom felé vitt. Eljutottunk az utcánkig.
– Köszönöm, Frieda! – szóltam utána.
– Viszontlátásra, Henryk! – Elmosolyodott, mielőtt továbbment.
Legszívesebben felkiáltottam volna: De mikor?
Úgy mentem oda a bejárati ajtóhoz, hogy tudtam, sorsfordító
pillanatokat éltem át. A gondolat gyorsan elillant, és még a közhelyessége
sem tette kevésbé igazzá. Kinéztem a főútra, hátha még láthatom az alakját,
hátha még halogathatom az elkerülhetetlent. Azt, hogy gyanús lettem, így
Emilie-vel veszélybe kerültünk, amit azzal kell valóssággá tennem, hogy
hangosan kimondom.
Úgy éreztem, mintha a lábam belegyökerezett volna a betonlépcsőbe, és
a kulcs súlyosnak tűnt a zárban, amikor elfordítottam, és kinyitottam az
ajtót. Bútorfényező és narancsvirág illata áradt ki, ahogy Emilie kijött elém.
Ismét hátranéztem, de az út már üres volt mögöttem. Tudtam, hogy a
mennyországban töltött pillanatok a pokolba visznek majd. Menny és
pokol? Megráztam a fejem, próbáltam kirázni belőle a ködöt.
A Frieda nevű ködöt.
 5.
MIRIAM
Eljut ahhoz a sorhoz, amit az apja mondott ki az előző este.
„Ártatlanság áldozata megfúl” Ott áll ebben a gyűjteményben és
minden más változatban, a könyvtári kötetekben. Lehet valami több ebben a
versben, de Miriam nem tudja, hogy mi. Talán ez a Friedához vezető út, a
módja, hogy kiderítse, mi történt az apjával. Talán ez segít az öregnek
továbblépni.
„Továbblépni”, ezt mondják, de a halált értik alatta. Ám… talán van
módja annak is, hogy visszakapja az apját?
Miriam kirázza a fejéből a gondolatot.
„A halálos ágyon már nincs remény – mondta az anyja a maga tényszerű
módján a nehezebb műszakok után, és természetesen igaza volt.
– Csak annyit tehetünk, hogy segítünk békében, terhektől mentesen
eltávozni.”
Az apja meg fog halni. De lehet, hogy még kapaszkodik valamibe? Az
öregre néz, és miközben megpróbálja megitatni, Hilda szavai jutnak eszébe.
Vannak feljegyzések. Talán az apja keresett valamit a könyvtárban, de ha
mégsem, Miriam akkor is meg tudhat valamit a múltjáról. Elvégre milliók
élték át ugyanazt, bár csak a szerencsés kevesek élték túl.
Hosszan nézi alvó apját, mielőtt felveszi a kabátját és a csizmáját.
A bejárati ajtót bámulja.
– Nem leszek kint sokáig – biztatja saját magát.
– A könyvtár közel van. Meg tudom csinálni.
Ő tudta, hová ment, amikor Miriam elhagyta. Az volt a nehezebb, és
most… Most kimegy.
Visszateszi a kis, fehér tollpihét az ajtó résébe, a pelyhes részéből
darabok hiányoznak, a szára vége meghajlott. Óvatosan végigsimít rajta,
érzi az ujjaival a belső törést.

A kulcs elfordul a zárban. Recseg és hangosan kattan. Miriam elindul,

folyamatosan érzi az otthon kényelmét és vonzását, miközben végigmegy
az üres folyosón, azután le a lépcsőn. Lionel a pultja mögött ül.
– Jó napot! – köszönti felpillantva. – Karácsonyi bevásárlás, Fráulein?
Miriam bólint.
 – Hogy van az apja? – kérdezi a portás.
– Stabil az állapota – válaszolja Miriam, és kilép az utcára.

A tegnapi eső már elállt, őszi avarszőnyeg párnázza ki a járdát, ahogy

Miriam végigmegy gyermekkora útjain.
Semmi sem változott, legalábbis szerkezetileg, csak az érzések, amiket a
környék kelt. Már nem tűnik biztonságosnak, minden sarkon kockázat,
ismeretlenség, veszély leselkedik. A közeli téren a kávézók és boltok
zajosak, hangok, zene és fények szűrődnek ki. Gyerekek lézengenek az
utcán, hordozható magnókat visznek, amik rádörögnek Miriamra, és
biciklisek csapják fel a járda mellett összegyűlt pocsolyák vizét.
Minden egybemosódik, egyetlen dologgá válik: nem ö.
A Neuferstrafíe ismeretlen terület, de a tekintete nem jellegzetes
tereptárgyakat keres, hanem felismerhető arcokat. Hagyja, hogy a lába csak
úgy vigye előre, miközben tetőtől talpig végigmér minden szembejövőt.
Mindenkit megnéz. Bekukkant minden kapucni alá, minden kalap alatt
ugyanazt az arcot keresi.
Az övét.
A bolt a sarkon tele van emberekkel, bevásárlókocsikkal, élelmiszerrel,
és a rádió szól a hangszórókból. Miriam gondolatai kavarognak, a tekintete
ide-oda vándorol, egyik arcról a másikra ugrik. Üres kosárral a kezében
bámul a polcokra, végül kiválaszt néhány dolgot, aminek a márkája
halványan ismerős. A pénztárnál felkap egy újságot is. FREIHEIT, kiabálja a
vastagon szedett, csupa nagybetűs főcím. Szabadság. Miriam tétován fizet,
és otthagyja a visszajárót. Odakint az utcán mély lélegzetet kell vennie,
mielőtt tesz néhány lépést. „Az első lépés volt a legnehezebb”, mondta az a
kelet-berlini. De egyre könnyebb lesz.
Tovább kell mennie.
Hogy válaszokat találjon.

HENRYK
Nem kellett sokáig várnom, hogy újra lássam Friedát. Egy egész
nyugtalan héten keresztül Emilie minden este álomba sírta magát a
karomban, és napközben próbáltuk kitalálni, hogy mit tegyünk. Mindketten
nagyon rosszul aludtunk. Emilie keresett nekünk egy másik lakást, egy
kisebbet, nyitott padlásfeljáróval. Nem akartunk elrejtőzni, mégis olyan
lakást választottunk, ami elrejthetett. Emilie előre kifizetett hat hónapi
bérleti díjat, és a főbérlőnek a lánynevén mutatkozott be.
Gyanú alatt elhagyni Berlint nagyobb kockázatot jelentett. Ha elkapnak,
miközben próbálunk távozni, akkor biztosan letartóztattak volna, és mivel
egyikünk sem hagyta el szívesen az egyetlen általunk ismert várost, a
maradás mellett döntöttünk. Azzal hitegettük magunkat, hogy ki kell
várnunk a végét.
Elbúcsúztunk az otthonunktól, és vonakodva Voss asszonynál hagytuk a
kulcsot, aki összekoccantotta a fogait, talán együtt érzőén, talán csak azért,
mert már alig várta, hogy „gondoskodhasson” hátrahagyott javainkról.
Nem voltam biztos benne, hogy még valaha is újra láthatjuk a házunkat,
és űrt éreztem a szívemben. Táskákkal és szatyrokkal megrakodva
költöztünk át a félapartmanba, amit biztonságosabbnak ítéltünk. Emilie még
mindig gyakran könnyekre fakadt, de már tudott aludni. Esténként hosszan
hallgattam nyugodt szuszogását. Én még mindig csak szakaszosan aludtam,
és keveset, mert egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy ott vannak
minden sarkon: egyetlen rossz mozdulat, és rám vetik magukat.
Nem tudtam, mit tegyek, és fogalmam sem volt, hogy az elképzelhető
legrosszabb vagy akár legjobb esetben hogyan fogom megvédelmezni a
feleségemet.
Emilie félt bejárni dolgozni, ennek ellenére mindennap bement, és nem
mutatta ki, hogy mi kínozza. Ápolónő volt testestől-lelkestől, és semmi sem
tarthatta vissza attól, hogy végezze a munkáját.
Miután elindult a kórházba, én sétálni mentem, így próbáltam
nyugalomra lelni. Tudtam, ha nem kényszerítem rá magam, hogy elhagyjam
a lakást, akkor biztosan bent maradok egész nap a zárt ajtó mögött.

MIRIAM
A Sophie-Charlotte-Platzon teli van a buszmegálló, mindenki a
belvárosba tart, sokan vidáman beszélgetnek és nevetnek. Miriam az ujjai
között forgatja a jegyét, leül, az ölébe húzza a szatyrot a vásárolt holmival,
és hagyja, hogy az emberi zajok körbelengjék.
A talpa visszhangot verve koppan a könyvtár előtti márvány
járólapokon, az oszlopok elrejtik a hálózsákokban alvó hajléktalanokat,
akik ide húzódtak be az eső elől. A belső falon érintetlenül hagyott
golyónyomok emlékeztetnek a sötét múltra. Miriam még sohasem járt itt,
nem volt rá szüksége, mivel az apjának rengeteg kötete volt otthon.
Nyirkos meleg veszi körbe, ahogy a könyvtár polcai között jár, mintha
egy nyitott könyvbe lépne be. Emberek keringenek vele közös térben,
amitől úgy érzi magát, mintha ő tért volna ki a saját pályájáról. A pult előtt
álló nő meleg rózsaszín kardigánt visel, hosszú sor alakul ki mögötte.
– Ezzel csak azt akarom mondani… – folytatja, amit elkezdett,
miközben a pultra könyököl.
Miriam elmegy mellette és a pult mellett, tovább nézegeti a sötét
polcokat. Az épület hatalmas, többemeletes, és halványan megvilágított
belső terében a lépcsők mintha a semmiből nyúlnának ki, így viszik körbe a
következő szinten, mielőtt ismét talál egy lépcsőt. Egy „Történelem”
feliratot követ, azután a részlegre érve keresni kezdi Európát.
Nagyon sok könyvet talál, a puszta mennyiségük is megijeszti.
Megpillant egy nagy, vastag betűkkel írt „Holokauszt” táblát. Levesz egy
nehéz kötetet, és leül vele a közeli asztalhoz. A keze remeg, beharapja az
ajkát, vér ízét érzi a szájában már azelőtt, hogy kinyitná a könyvet.
Arcokat lát. Embereket.
Óvatosan lapoz, fél attól, amit találhat. Fél attól, amit keres. Minden
képet megnéz, rajtuk minden arcot. Az apját és az anyját keresi közöttük.
Alig néhány oldal után émelyegni kezd. Minden arcba belelát egy anyát
vagy apát, testvért vagy valakinek a fiát, lányát. Korábban is látott már
ilyen képeket, de még sohasem nézett rájuk így, és minden egyes oldaltól
egyre rosszabbul érzi magát. Szédülni kezd, de nem fordítja el a tekintetét.
Próbál feldolgozni valamit, amit képtelenség megérteni.
– Elnézést! – Egy nő áll meg mellette. Ugyanaz a rózsaszín kardigános
nő, akit a pultnál látott. – A kabátomon ül.
Miriam felpattan, elpirulva elhebeg több bocsánatkérést is egymás után.
– Semmi baj – válaszolja a nő. – Nehéz anyag – biccent a nyitott könyv
felé az asztalon.
– Csak… – kezdi Miriam, de nem tudja, hogyan fejezze be a mondatot.
– Most jött át a falon? – kérdi a nő.
– Nem, nem, csak… – dadogja Miriam. A nő rövidre vágott haja fehér,
de még látszik rajta, hogy korábban szőke lehetett. A bőre bronzbarna, a
tekintete határozott.
– Én az elsők között jöttem át – mondja. – Lipcsében laktam, és
gondoltam, megnézem, mi ez a nagy hűhó itt. – Megigazgatja magán a
kardigánt és alatta a fehér pólót. Miriam csak ekkor látja meg a szép, vörös
gyöngyökből fűzött nyakláncát.
– Hűhó? – kérdi.
– Igen, ez a „Nyugaton jobb” hozzáállás… – A nő nem visel sminket, de
így is erősnek és egészségesnek látszik. Miriam hozzá képest egészen
sápadt, és tétován húzogatja a pulóvere ujját, megvakarja a csuklója belső
oldalát, azután inkább karba tett kézzel áll meg. – Nem igazán hiszek
benne. Ez a könyvtár hazugságokra épült. A nácik zsákmányaiból. Ezeket a
könyveket az emberektől lopták el. – A nő tekintetének izzása miatt
Miriamnak el kell fordulnia tőle, inkább a nyitott könyvet nézi az asztalon.
Azután felveszi, becsukja, és visszateszi a polcra.
– Elrejtették, elfeledték – folytatja a nő. – Mindet. Ahogy Sztálin is
mondta, egy haláleset tragédia, százezer halál már csak statisztika és
hatmillió…
– Hatmillió – ismétli meg Miriam, csak hogy megtörje a szavak után
beállt csendet.
– Igen. Mindegy, sajnálom, ha megzavartam! – És mielőtt Miriam
válaszolhatna, a nő otthagyja.

Miriam ismét az imént visszatett könyvre néz a polcon, azután a többi

polcra, a polcok soraira és oszlopaira. Végigsimít néhány gerincen. Vajon
hány otthona lehetett ezeknek a könyveknek, mielőtt ide kerültek?
Újra elindul a polcok között, diákok mellett megy el, akik a sorokban
álló asztalok mellett ülve tanulnak. Néhányan felnéznek rá. A szemüvegük
nagyobb az arcuknál, a fényre vaksin pislogó bagolyfiókákra
emlékeztetnek. A többiek a jegyzeteik és a polcokról levett könyvek fölé
görnyednek. Az apjára emlékeztetik Miriamot, ahogy az íróasztalánál ült.
Erről a képek jutnak eszébe a könyvből, és harag gyűlik csomóba a
gyomrában. Biztosan elfogták, felrakták valami kocsira, és… Ahogy
körülnéz, egy-egy embert képzel minden egyes könyv mögé… Maga a
puszta mennyiség is felfoghatatlan.
A könyvtár túl nagy, és Miriam már csak haza akar jutni.
 6.
MIRIAM
A nedves kabátok és ázott emberek állott szaga szinte köddé sűrűsödik a
zárt térben. Miriam a kabátja ujjával törli le az ablakra rakódott párát, és
gondol rá, hogy leveszi a vastag kabátot, de minden tagja fáradt, csak
ringattatja magát a busszal. A fejében arcok és tetoválások kavarognak, üres
tekintetek, ahogy a fényképezőgépbe bámulnak, talán némelyikükében még
ott ült a könyörgés, és némelyikükében a harag, vagy mintha kerestek volna
valamit… Mintha arra vártak volna, hogy felismerjék őket, de csak
lábjegyzetekké váltak a történelem lapjain.
Apának is volt egy száma. Ő is ott volt. De túlélte. Lelki szemei előtt
látja az apját a padlón heverni, ahogy az ő nevét kiáltozza, őt hívja,
szüksége van rá. Érzi, hogy megizzad a kabát alatt, és türelmetlenül
mocorogni kezd, miközben a busz küszködve fúrja előre magát a
forgalomban.
Megint piszkálni kezdi a körömágyát, húzogatja és tépkedi a felszakadt
bőrt. A félig telt bevásárlószatyor gyűrötten hever az ölében. A buszozók
mormolássá összemosódó beszélgetéseit hallgatva számolja a megállókat.
Még öt van hátra, amikor felszáll az a nő a könyvtárból. Miriam
fészkelődve helyet ad neki, és rámosolyog.
– Helló!
– Helló! – válaszolja a nő, és Miriam visszafordul az ablak felé, tovább
bámulja a Brandenburgi kapu körül bedugult forgalmat. Olyan sok ember
kavarog a környéken, hogy alig látja tőlük a falat. Nézi a fényképezőgéppel
ácsorgókat. Ez csak egy betonfal, ami turistalátványossággá lett, és a
gondolat elszomorítja. A történelem műsorszámmá változott.
Miriam arra összpontosít, hogy az ölében tartsa a két kezét. A
lélegzetvételére. Hogy ne gondoljon az apjára.
Még négy megálló hazáig.
– Megtalálta, amit keresett? – kérdezi a nő. Miriam megrázza a fejét.
– Nem igazán tudom, hol kezdjem.
– Valami konkrétat keres?
– Mondhatni, bár nem igazán. Csak… – Miriam feszeng, közelebb
húzódik az ablakhoz. Érzi magán az asszony tekintetét.
– Eva vagyok – mutatkozik be ő.
 – Miriam – válaszolja, és megfogja a nő meleg kezét.
A busz nagyot rándulva megtorpan, és a sofőr hangosan szitkozódik.
Kuncogás fiit végig az utazók tömegén, Eva és Miriam is elmosolyodik.
– Őszintén szólva, nem tudom, pontosan mit is keresek. Ostobának
érzem magam, hogy nem tudom, min mehettek keresztül.
– A holokauszt áldozatai?
Egy érzés szállj a meg Miriamot, és körülveszi, mint valami
eloszlathatatlan köd. Áldozatok? Hogy lehetett volna az apja áldozat?
Könnybe lábad a szeme, és Eva szótlanul hagyja, hogy sírjon. Miriam
hirtelen megnyugszik, a keze is mozdulatlanná dermed az ölében, és így
szól:
– Találtam egy számot az apámon. Valószínűleg koncentrációs táborban
lehetett. Szeretnék többet megtudni, de…
Hosszan hallgatnak. A busz megáll, emberek szállnak le és fel. Még
három megálló.
Amikor a busz zörögve ismét elindul, Eva halkan megszólal:
– Csak Auschwitzban tetováltak.
– Tessék?
– Az apjának Auschwitzban is kellett járnia, ha tetoválása van –
magyarázza a nő.
– Istenem!
– Nem, nem Isten tette.
A busz már tele van, mégis még több ember próbál felszállni rá. A
tömeg együtt ringatózik és rángatózik a küszködő járművel.
Még két megálló.
– Auschwitz – ismétli meg Miriam.
– A könyvtárban vannak könyvek Auschwitzról, ha tényleg tudni akar
róla.
Miriam felnéz.
– Nem tudom. Ez az egész olyan borzasztó – sóhajtja, és megérzi Eva
kezét a vállán. Könnyek csordúlnak ki fáradt szeméből, és egyre csak
csorognak, nem tudja megállítani őket. Eva beletúr a kabátja zsebébe, és
odaadja a zsebkendőjét. Szürke, a szélén csipkével, szépen négyrét
hajtogatva, rajta kék virággal.
Auschwitz.
– Eva? – szólítja meg az asszonyt, amikor a busz lassítani kezd. – Hogy
lehetett volna az apám Auschwitzban? Nem is zsidó… és senki a
családunkban.
– Nem minden rab volt zsidó. – Eva leszállni készül, kiül az ülés szélére,
az egyik lábát ki is teszi mellé. – Aszociálisok, bűnözők, politikai
aktivisták, cigányok és mindenféle más ember is bekerülhetett. Akinek nem
tetszett Hitler uralma, az ment valamelyik táborba.
– Együtt maradhattak? Mármint a szüleim. Még a háború előtt
összeházasodtak.
– Nem. A nőket és a férfiakat mindig elkülönítették egymástól.
– Anyám sohasem beszélt erről. Neki nem is volt tetoválása – mondja
Miriam, és ebben teljesen biztos.
– Voltak más táborok, és mint mondtam, csak Auschwitzban tetoválták a
rabokat. Voltak kifejezetten női táborok is.
– Erről… nem tudtam. Erről az egészről.
– Semmi baj. Hol van a tetoválás? – kérdezi Eva. Miriam értetlenül néz
rá.
– Mármint a testén. Hol van?
– A csuklóján.
– Az azt jelenti, hogy 1942 után kerülhetett be, mert azelőtt a mellkasra
tetováltak. – Eva olyan tényszerűen beszél, hogy Miriam beleszédül.
– Tényleg?
Eva bólint és feláll.
– Ez az én megállóm.
A rövid buszozás alatt Miriam többet tudott meg az apjáról, mint előtte
egész életében. Meg akarja köszönni, de nem találja a szavakat, ezért csak a
nőre bámul. Eva ragyogó tekintettel elmosolyodik, és a kezét nyújtja.
Miriam hirtelen megérti a mozdulatot, és visszaadja a zsebkendőt. Eva
zsebre vágja, és leszáll a buszról. Ahogy a jármű továbbindul, az asszony a
járdán állva visszafordul, és felemeli a kezét, mintha integetni akarna.
Egy megálló.
A palota és a Spree folyó a busz bal oldalán suhan el, az örökzöldek
megdöbbentő kontrasztot alkotnak a körülöttük terjengő szürkeséggel.

HENRYK
Pontosan egy héttel azután, hogy kiraktak az egyetemről, a palotakert
felé tartottam. A problémáim lefoglalták minden gondolatomat, és
elképzelhetetlenül fáradt voltam, nem is láttam meg Friedát, amíg majdnem
elmentem mellette. A folyóra néző padok egyikén ült a parkban, a nagy
örökzöldek árnyékában, nem messze a főösvénytől. Papírpoharat tartott a
kezében, és egy másik is volt a lába mellett. Égszínkék ruhát viselt a
szokásos, barna bőrcipőjével. A haját kontyba tűzte fel. Nyugodtan
hátradőlve ült a pádon, és a fenyők, a fű és az első tavaszi virágok illata a
levegőben szinte megszédített.
– Honnan tudta, hogy itt leszek? – kérdeztem.
– Nem tudtam. – Addig nézett rám, amíg el nem pirultam.
– Bocsánat, önhitt voltam. Akkor az ott nem az enyém, ugye? –
kérdeztem a lába mellett álló pohárra mutatva. A fejét csóválta. – Annyira a
magam bajai kötnek le – szabadkoztam. – Elnézést, ha ostobaságokat
beszélek! Magára hagyom, ha… – Elhallgattam.
– Nem, nem! Tessék! – Felvette a földről és felém nyújtotta a poharat.
– Csatlakozhat, ha van kedve. Ügy látszik, Félix megfeledkezett a
találkozónkról.
Elvettem a poharat, ami nem érintette az ajkát, és ő kávét töltött bele egy
termoszból. Közben próbáltam valami formába önteni az érzéseimet. Egy
gyönyörű nőt megcsodálni nem helytelenítendő dolog ugyan, de
megbámulni, mint egy majom, egészen illetlennek számított. Telt ajkához
emelte a poharát, és ivott, azután rám mosolygott, amikor letelepedtem
mellé.
– Kávé – mondta, mintha a bizonytalanságomat akarná eloszlatni.
– Köszönöm! – Belekortyoltam. Meleg volt és erős. – Mi történhetett
Felixszel? – kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.
– Biztosan dolga van.
– Maguk egy pár?
Elgondolkodva ivott a kávéjából, és ismét végignézhettem, ahogy érzéki
ajka megérinti a pohár száját.
– Bámul – figyelmeztetett.
Elfordultam, és megköszörültem a torkomat. Ezúttal csak a szemem
sarkából láttam, hogy ismét az ajkához emelte a poharát. Elmosolyodott,
leeresztette a poharat az ölébe, és szándékosan megnyalta az ajkát. Vidáman
felnevetett, ami ragadósnak bizonyult, mert én is elmosolyodtam.
– Nem bírtam kihagyni – vallotta be.
– Nem baj – válaszoltam, és kétségbeesetten próbáltam témát váltani.
– Felixről volt szó. – Inkább a Spree-t néztem, a partot, ahol a
csontvázszerű fák lassan lombot növesztettek. Ha hátradőltem a pádon, a
vállunk egymás mellé került. Közel, de nem ért össze.
– Nos, Felixszel úgy nézünk ki, mintha együtt lennénk, de valójában
csak jó barátok vagyunk. Mindenesetre párnak kinézni kölcsönösen
hasznos.
– Miért? Már ha nem baj, hogy megkérdezem.
– A szülők miatt. Mármint mindkettőnk szülei miatt. Amíg úgy tűnik,
hogy együtt vagyunk, addig kordában tudjuk tartani a „terveiket”. –
Biztosan látszott rajtam némi értetlenség, mert pontosított: – A
kiházasításunkkal kapcsolatban.
– Á, értem.
– Magát is a szülei lökdösték a házasság felé?
– Nem, az én szüleim meghaltak még gyerekkoromban. Politikai
aktivisták lettek a háború után, és többet voltak felvonulásokon, mint
otthon. Bár sohasem mondta, biztos vagyok benne, hogy a nagyanyám
szégyenkezett anyám miatt, de engem nagyon szeretett. Valahová a
szerelem és a kötelességtudat között dúló háborúba születtem bele –
magyaráztam. Idegességemben inkább a beszédbe menekültem. – Igazából
nem is nagyon emlékszek rájuk. A nagyanyám viszont tényleg azt akarta,
hogy minél előbb házasodjak meg, de Emilie nem tartozott a kedvencei
közé.
– Miért? – kérdezte Frieda.
– A nagyanyám… konzervatív volt. Emilie nem.
– De akkor is őt vette el, nem?
– De igen. Nyolc évvel ezelőtt, és… most…
– Szereti?
– Nagyon is. – Az igazság valahogy elviselhetőbbé tette, hogy mindezt a
legvonzóbb nőnek mondtam el, akivel valaha is találkoztam. Frieda
közelsége egy pillanatra sem csökkentette az Emilie iránt érzett
szerelmemet, nem tudta kiűzni a fejemből a feleségemet. – Sajnálom, hogy
a szülei megnehezítik az életét – tettem hozzá, hogy eltereljem a figyelmet
magamról.
– Szerintem csak aggódnak, hogy olyan leszek, mint Maya nénikém.
Leszbikus volt.
Felnevettem, de Frieda nem tűnt vidámnak.
– Ezért kell Félix?
– Hogy elrejtsem az irányultságomat? Nem. Félix részéről viszont nem
tudom, talán igen. – Döbbentnek tűnhettem, mert sietve hozzáfűzte: – Ne
mondja, hogy maga is olyan konzervatív, mint a nagyanyja volt!
– Nem, dehogy! – nevettem fel. – Mi történt Mayával?
– Közel álltunk egymáshoz. Nyelvész volt, ő tanított meg mindenre.
– Akkor hát innen a nyelvtudás?
– Igen. Maya nénikém elutazott ide-oda, és a nyelvtudásával tért vissza,
én meg szívesen tanultam. De biztos vagyok benne, hogy megölték.
– A szülei? – kérdeztem riadtan. A gondolataim összevissza csapongtak,
próbáltam kibogozni valami értelmet az elhangzottakból. Túl közel ültünk
egymáshoz. Amikor felemelte a poharát, a karja hozzáért az enyémhez.
– Dehogyis! – nézett rám meghökkenve. – A „tisztogatás” alatt. Már rég
letartóztathatták volna, mert mindig kiállt azért, amiben hitt. Bárcsak a
családom is ilyen lenne! De mind gyávák.
– Mindenki máshogy próbál boldogulni ezekben az időkben. –
Igyekeztem támogatónak tűnni.
– De jobban tisztelném őket, ha lenne gerincük.
– Sajnálom! Mármint ami a szüleivel és a nénikéjével történt.
– Én is sajnálom magát a szülei miatt.
– Biztos vagyok benne, hogy a szülei még túl fiatalnak tartják a
házassághoz.
– Biztos? Maga is házas.
Bólintottam.
– Való igaz. Olyasmi idős lehettem, mint most maga, amikor feleségül
vettem Emilie-t.
– És ő milyen?
– Alacsony, sötét hajú, éles nyelvű és még élesebb eszű – feleltem
mosolyogva.
– Hogy fogadta a hírt? Hogy kirúgták.
– Nem túl jól. – Ez oly kevéssé fedte az igazságot, hogy önkéntelenül
felnevettem.
– Sajnálom! – Ő is elnevette magát.
– Ne sajnálja! Az én bajom.
A nevetése olyan érzést keltett, mintha megölelt volna, és rögtön jobban
lettem tőle. Mintha csengő kacagásával szertefoszlatott volna valamennyit a
vállamra nehezedő súlyból.
A tekintete ragyogott és hihetetlen erővel vonzott. Ahogy a gyönyörű
szeme és az érzéki ajka is. Abbahagytuk a nevetést.
 Letettem a poharamat a földre, és ujjaimmal megemeltem az állát,
akárcsak korábban, bár ezúttal nem riadtam meg az áramütésszerű érzéstől.
Láttam a saját tükörképemet a szemében. És még valamit. Valamit, amit
nem értettem. A bőre felmelegedett az ujjaim hegye alatt, elektrosztatikus
hőhullámot éreztem, miközben próbáltam megérteni, hogy mi történik
velem, és mi történik vele.
– Mit művel? – suttogta.
– Nem tudom. – Ám alig mondtam ki, már tudtam is, olyan biztosan,
ahogy azt tudtam, hogy a szívem ver. És milyen hevesen vert! Ez az egész
új volt számomra. Volt bennem valami megalapozatlan, amit tükröződni
éreztem az ő lényében. Valami, amit nem hagyhattam figyelmen kívül.
Csakis őt láttam. A világ leszűkült Frieda arcának körvonalaira.
Végigsimítottam az állán; ahogy a nyakához értem, éreztem a pulzusát, és
inkább elhúztam a kezem: hátrasimítottam egy kósza hajfürtöt a füle mögé.
Az aprócska anyajegyet csak ekkor vettem észre a felső ajka fölött.
Figyeltem a reakcióját, ahogy közelebb hajoltam. Nem húzódott el.
Kérdés ült a tekintetében, de a szája kissé elnyílt, és az alsó ajka enyhén
megremegett. Még közelebb hajoltam, ajkam a felső ajkához ért.
Újra hátrahúzódtam, hogy a szemébe nézhessek. A kezem hátrébb
csúszott, a nyakszirtjére, és közelebb húztam magamhoz, összeolvadtunk.
Csupán pihekönnyen érintette meg ajkával az ajkamat, de a szívemig
hatolt vele.
Ez kitörölte minden gondolatomat.
Az ajka az ajkamon.
Ö húzódott el előbb, forróság áradt szét a tagjaimban, a kezem ismét
közelebb szerette volna húzni. Újra meg akartam csókolni, de a szemembe
nézett, és ezzel valahogy megállított. Átkaroltam a vállát, és együtt néztük
az elénk táruló látványt.
– Feleséged van – súgta tegezésre váltva.
A szívem a torkomban dobogott. De amikor nem mondott mást, nyeltem
egyet:
– Háborúban áll az ország.
– Ennek mi köze bármihez is? – Kiegyenesedett ültében, és rám nézett.
– Mindkettő tény, nem?
– De igen.
– És a tények megkérdőjelezhetetlenek.
– Akkor én most mi vagyok?
 Csupán a másodperc törtrészéig kellett gondolkodnom rajta. Szinte
azonnal rávágtam:
– Frieda! Te maga vagy a fény.
A tekintetünk egymáséba fonódott, és bár nem mondta ki, láttam rajta,
hogy mit gondol. Elpirult. Meg akartam csókolni. Meg akartam érinteni.
– Vissza kell mennem az egyetemre. – Fellökte magát mellőlem. – El
fogok késni.
Én is felálltam, próbáltam összerendezni a gondolataimat. Megigazgatta
a ruháját, és visszatette a poharakat a táskájába.
– Köszönöm a kávét!
– Jót beszélgettünk, Henryk.
Libabőrös lett a karom, és az érzés végigborzongott a tarkómon is,
amikor kimondta a nevem.
– Talán beszélgethetnénk még – javasoltam. – Ugyanitt?
– Ugyanekkor?
– Holnap?
Csak elmosolyodott, azután magamra hagyott.
 7.
MIRIAM
– Auschwitz – motyogja. Otthagyja a bevásárolt dolgokat a konyhában,
és próbálja megitatni az apját, azután megigazgatja az ágyneműt.
Hosszan mossa a kezét, miközben egyre erre a szóra gondol: Auschwitz.
Mire befejezi, már három körme is vérzik, és émelyeg a forró víz okozta
fájdalomtól.
Elmondhatatlanul kimerültén magára húz egy pokrócot a fotelben ülve,
és álomkómába merül.
Az éjszaka közepén riad fel. Bűntudat mardossa; gyorsan gondoskodik
az apja szükségleteiről, vízzel kínálja, amit az öreg ezúttal le is nyel, és
étellel, amit nem tud megenni ebben az állapotában. Amikor ismét leül,
kinéz az ablakon. Szombat éjjel van. Szirénákat és hangokat hall a távolból,
de a ház előtti utca csendes. Az éjszaka rejtekében óvatosan félrehúzza az
apja óráját.
Egy ideig csak nézi a tetoválást. Mintha a ráncos bőrön szürkéllő
számok választ adhatnának neki bármire is.
Az újság főcíme szabadságot kiáltott, mert leomlott a fal, de vajon az
apja szabad lehet valaha is?
Miriam megigazítja rajta a takarót, és kimegy a konyhába, hogy elrakja,
amit vásárolt, és elmosogassa a felhalmozódott koszos edényeket. Nem
találja a korábban használt konyharuhát, de tisztát sem a fiókban. A
fürdőszobában törli meg a kezét, és nagy levegőt vesz, mielőtt felkapcsolja
a villanyt az anyja szobájában.
Még mindig úgy van minden, ahogy ő felborította a dolgokat, és a
gardróbból kiömlő kupacon ott hever a konyharuha is. Kiskorában néha
elrejtőzött ebben a gardróbban, és felpróbálgatta az anyja cipőit, a ruhák
szöveteivel és rojtjaival játszott, amik színes esőként vették körül, amíg
kivárta a vihar elültét a lakás többi részében.
Visszateszi a cipőket a dobozaikba, és visszaakasztja a ruhákat a
helyükre. Meggyűrődtek, és Miriam bűntudatot érezve simítgatja ki a
ráncaikat, miközben próbál nem hozzájuk érni a sérült ujjaival.

Egy rakásba rendezi az anyja cipőit: tánccipő, jó cipő, nyári cipő és

csizma télire. Még az a cipő is ott van közöttük, amit az anyja Miriam
esküvőjére vett. Mindegyik makulátlanul tiszta és ápolt. De valamitől a
dobozok nem állnak egyenesen. Miriam kiszedi mindet, hogy újrakezdje, de
a keze kitapint egy régi szövettáskát, ami eldőlt hátul. Ettől billentek hát
meg a dobozok.
Nehéz, és Miriam nem emlékszik rá, hogy korábban látta volna a
szüleinél. Félreteszi, hogy helyreállítsa a rendet az anyja gardróbjában.
Amikor megfordul, a szövettáska ott vár rá türelmesen, mint egy öleb.
Kikattintja a zárját, és a táska szája szétnyílik.
Kivesz belőle egy csomagot, ami fakó nárciszsárgára öregedett, és leül
vele az ágy végére. Ahogy széthajtogatja, egyre erősebb húgy-, izzadság- és
földszag árad a szövetből. A csomagolóanyagként szolgáló lepedő egészen
nagynak bizonyul, tartalma Miriam ölébe hullik. Egy kék-szürke csíkos
blúz. Miriam kirázogatja, és a blúzból női ruha lesz. Hosszú és vastag,
durva pamutból készült.
A V nyakú ruhán elöl három gomb fut le. Miriam kiteríti a csomagoló
anyagot, az egyszemélyes ágyra való, megsárgult lepedőt a padlón, azután
ráfekteti a ruhát is.
Bámulja, nem bírja levenni róla a tekintetét.
A ruhán lyukak tátonganak. Néhol felfeslett a varrása és a gyűrődései
kisimíthatatlanok attól, hogy évtizedekig pihent összehajtogatva. Csíkos
ruha. Egyenruha.
Miriam végül átviszi az apja szobájába.
– Mi történt anyával? – kérdezi az öregtől. – Apa! Ezt találtam… –
kezdi, de azután beleroskad a fotelbe, és kimerültén sírva fakad. Sír a
veszteség és még valami miatt.
Félelmében.

HENRYK
Úgy éreztem, mintha egész nap ott ültem volna a pádon a Spree melletti
parkban. Figyeltem az úszkáló kacsákat és a zsákmányra váró kócsagokat.
Néztem, ahogy a világ mozog körülöttem. Csak akkor keltem fel, amikor
tudtam, hogy Emilie már hazaért. Egész úton hazafelé azon tűnődtem,
hogyan mondhatnám el neki, hogyan foglalhatnám keretbe az érzéseimet
úgy, hogy ő is megértse. Mindig elmondtam neki mindent. Olyan
természetes módon beszélgettünk, ahogyan lélegeztünk.
Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ezt ne áruljam el neki, de tétova
hazatérésem ideje alatt sem sikerült kitalálnom, hogyan fogjak hozzá.
– Henryk! Te vagy az? – szólt ki nyugtalanul az aprócska konyhából. A
kis lakás egy budoárra hasonlított, tömve mindazzal a luxussal, amit nem
volt szívünk otthagyni a házunkban. Csakhogy itt, a szűkös helyen a
virágok, festmények és könyvek összevisszaságban álltak, felhalmozva a
főzőkötényt viselő feleségem körül. A kötény zsinórja lelógott hátul.
– Szia! – Csak ennyit mondtam, és odaléptem hozzá, megpusziltam.
– Hol voltál? – kérdezte.
– Sétáltam. – Megfordítottam Emilie-t, kioldottam a meglazult csomót,
és újra megkötöttem, közben megigazítottam az alatta felgyűrődött kórházi
nővérruhát is. Ezután megfogtam a csuklóját, és pördítettem rajta egyet úgy,
hogy a karomba ölelhessem. Felkaptam a kis testét, és kivittem őt a
túlzsúfolt nappaliba, dúdolgatva összefüggéstelen tánclépéseket tettem,
miközben a karomban tartottam.
– Henryk! Mit művelsz? – kacagott fel a nyakamba kapaszkodva.
– Boldog vagyok – feleltem, és szívesen megmagyaráztam volna, hadd
táncoljanak ki a szavak a számon szabadon, hadd osszam meg vele is ezt a
felemelő érzést, ám ő mereven eltolt magától.
– Mi okod lenne rá? – kérdezte, és le kellett tennem. Lábujjhegyre állva
nézett rám. Hirtelen éles vágásoknak éreztem a szívemben a fájdalomtól a
szeme sarkába gyűlt ráncokat. Közelebb húzott magához, és megcsókolt,
mielőtt visszament a konyhába. Az igazság ekkor telepedett rám olyan
súllyal, hogy meginogtam alatta: a boldogságom oka összetörte volna
Emilie-t.

MIRIAM
A ruha, az egyenruha ott hever az ölében. Az apja alszik, a szoba
sarkaiban megül az éjszaka. Megérinti a gombokat, simák és kerekek. Az
elülső zseb varrása is elszakadt, valami kikandikál a sarkánál. Miriam
bedugja a kezét a ruhába, a durva szövet zörög, de nem talál semmit, ami
megmagyarázná a zajt. A zseb nyílását sem találja.
– Van benne valami – mondja ki hangosan, és a szavait elnyeli a
sötétség.
Miriam előveszi az anyja varrókészletét a nappali fiókjából. A kisolló
hidege átáramlik az ujjaiba, érzi a fém íveit, a kis csavar fejét, ami egyben
tartja, mégis hagyja különválni a két felet. Végigsimít a páros pengén, ujjai
elérik a hegyét, de alig érinti meg. Az egyik ujja ott marad, tétován lebeg az
olló hegye fölött.
Azután a fém belefúródik a bőrébe, vért fakaszt, és úgy oldja fel a
testében felgyülemlett feszültséget, mint egy kellemes, meleg fürdő. Nézi
az ujjából kiserkenő vércseppet. Mély levegőt vesz. Valami megnevezetlen
érzés tárul így fel előtte.
Ismerősként üdvözli. Régi jó barátként.
Megköszörüli a torkát, és a szájába veszi az ujját. A fémes íz a nyelvén
csípi, felmelegíti a szájpadlását.
A varrathoz illeszti a kisollót, és felvágja vele a cérnát néhány
centiméteren. Benyúl, és egy összehajtogatott papírlapot talál. Nem
nagyobb egy levélgyufánál.
Kihajtogatva jegyzetfüzet-méretű lesz, de olyan vékony, mint a
selyempapír. Miriam még sohasem látott kisebb betűkkel írt üzenetet, mint
ezen a lapon. Szinte olvashatatlan. Az ölébe teszi, és odafordítja a kislámpát
maga mellett az asztalon, hogy az egyenesen megvilágítsa. Szoknyája sötét
anyagán élesebben látszik a szürke ceruzaírás a sárgásfehér alapon. Nem
maradt margó, a szövegben nincsenek bekezdések. Az írás szinte lapszéltől
lapszélig tart mindkét oldalon.
Felemeli, közelebb hajol hozzá. Libabőrös lesz a karja, borsódzik a háta.
Kihámozza a szavakat az apró betűk hálójából.

Kedves Henryk!
Eugénia Kawinska úgy véli, már nem is létezik, meghalt, amikor
számokká váltunk.
Már semmit sem számít, ha valaki tényleg meghal, és hamuvá válik.
Meghallgatom, de nem hagyom, hogy a szavai elérjenek hozzám. Próbálom
fenntartani a reményt. De a remény itt olyan, mint kívánni valamit a
csillagoktól: illékony gyermeki képzelgés. Naivitás. Nem több egy emléknél.
A 17-es vágány vörös téglás hídjának emléke egy korábbi életből.
Elnyelnek minket a saját testünk kipárolgásai. A gyapjútakarók mintha
felemelkednének, elborítanak a stagnálás kelletlen szövetével. Az egyetlen
mozgás a lélegzetem, de az is ernyedt és tompa a nyári alkonyaiban.
Ragaszkodom a ceruzámhoz, az életem árán is megvédelmezem. Bár sokan
imádkoznak, én nem találok más módot az életben maradásra, hogy enélkül
életben maradjak, ezért erősen rányomom, hogy megjelöljem vele a papírt,
így mentsek meg egy életet.
Eugénia beszélni kezdett, főleg csak saját magához, de a közös
légterünkbe zárva meghallgatjuk.
Az elfogatásáról beszélt.
Egy ládában bújt el, amit fehérre festettek és függöny mögé rejtettek egy
bolt hátsó részén a szülővárosában, Lublinban. Ott várakozott. Hallgatta a
talaj dühödt remegését, miközben a katonák kibelezték, megerőszakolták és
felégették körülötte az egész várost. Mindenkit megöltek vagy elszállítottak.
Eugénia azt mondta, olyan volt, mint egy rossz álom, amiben el kellene
futnod, de nem tudsz, mert a lábad béna és nem mozdul.
így érzem magam itt nélküled. Minden nap minden percében.
Eugénia katolikus lány. Kedvelnéd. Van valami meleg és megnyugtató az
arcában. Úgy képzelem, korábban úgy nézhetett ki, mint azok az angyalok,
amiket a Sziklás Madonna képén láttunk: békét sugárzó szépség lehetett.
Mostanra az arcát megviselték a nehézségek, a szemöldöke folyton
összeszalad, ráncos lett a homloka, és a pillantása nyugtalanul ugrál ide-
oda. Ám amikor megszólal, lenyűgözi a termet. Olyan nyugodtan tűnik.
Kecsesnek. Még az ajka ívében és a haja göndörödésében is az angyalok
tükörképe rejlik.

Eugénia azt mondta, hogy kikapcsolta a halálmenet zajait. Már nem

aludt, és nem is volt ébren. Hangokat hallott, suttogásokat, gyors léptek
zaját, kinyitották a ládája egy másik rekeszét, és fény szűrődött be hozzá is.
Nem volt elég helye, hogy felemelje a fejét, ezért csak a láda mellé látott ki.
Cipőt látott, kék cipőt zöld varrással az oldalán. Egy pár gyerekcipőt. Az
egyiken kilazult a csomó, a másikon teljesen kibomlott, vagy meg sem
kötötték. Az alacsony cipőrész fölött szürke zokni kandikált ki, és vaskos kis
láb rózsaszínje.
Egy anya volt a kicsijével.
Eugénia elmondta, hogy próbálta az anyuka csitítani a babát, de az
visított, amikor beletette a ládába. A babacipő a babalábon megpróbált
kimászni, de túl kicsi volt hozzá. Az anyukája halkan beszélt hozzá. Azt
mondta a babának, hogy feküdjön le, de a fiúcska csak állt. Egy rongyot
szorongatott, azután leült, de két kezével az anyjáért nyúlt.
A nő nem viselt cipőt, amikor bemászott a ládába, és bár csak könnyű
ruha volt rajta, levette a kabátját, hogy beburkolja vele a kicsit, mintha
pólyába bugyolálná lefekvéshez. Lefeküdt mellé, és valósággal köré
csavarodott; nem volt annyi hely, hogy kinyújtsa a tagjait. Úgy helyezkedett
el, hogy minden irányból megvédhesse: ő volt a gyermeke párnája, ágya és
takarója. Együtt feküdtek, és a nő magukra húzta a láda fedelét. Ismét mind
sötétben voltak.
Henryk! Azért írom le Eugénia szavait, hogy megörökítsem őket, mert
úgy mondta el mindezt… Ez az ő története, nem az enyém.
„Nem akartam látni az arcát. Egy ideig csend volt, csak az anyuka
suttogott a kicsijének, a hangja és a szavai megnyugtatóan duruzsoltak.
Ahogy hallgattam a legegyszerűbb örömökről szóló, leghalkabb szavakat a
világon, úgy éreztem, mintha egyre növekedne bennem ez az üresség.
Belezuhantam, mintha a saját gyomrom nyelt volna el. A baba szopizni
akart, hallottam a nyeléseit, a szuszogását, eleinte hangosabban, azután
egyre halkabban. El is szundikált, mire a vihar betört.”

Miriam elhűlve dől hátra a fotelben.

 8.
HENRYK
A berlini Grunewald pályaudvar peronjai biztonságosak voltak a háború
előtt. Az emberek azért gyűltek itt nyájakba, hogy egy kis időre
hátrahagyjanak mindent, és szabadságra menjenek. Csakhogy 1944
egyáltalán nem volt biztonságos év, és a többség nem nyaralni indult.
Kényszerből utaztak. Ismeretlen helyre.
Izzadtan és legalább a gyomromban összegyűlt epe háborgását
enyhítendő találtunk egy helyet, ahová leülhettünk Friedával, de nem
tudtunk pihenni. Arrébb küldtek és lökdöstek.
Késő este tartóztattak le, órákon át vonultunk az utcákon, csak ezután
támaszkodhattunk neki hátunkkal az állomáshíd vörös tégláinak.
Végignéztem a fa marhavagonok hosszú során, azután úgy éreztem, hogy
Friedára kell néznem. A szeme könnyektől volt párás, de egyetlenegy csepp
sem csordult ki.
– Sajnálom! – mondtam. Várakoztunk. A 17-es vágány melletti peronon
hozzánk hasonlók százai tettek ugyanígy. Csak annyit tehettünk, hogy
megpróbáltuk távol tartani magunktól az éjszaka hidegét. A bizonytalanság
halk hangjait bakancsos lábak dobbanásai, kiáltások és lövések szakították
meg. Több száz ember együtt, néhányan csomagokkal, de a többség,
akárcsak mi, nincstelenül. Odaadtam neki a kabátomat, beleburkolózott, a
magas gallért felhajtotta a füléig, a haja lazán omlott rá. Éreztem a
szívverését, mintha láthatatlan zsinór kötött volna össze kettőnket,
összehangolta volna a pulzusunkat. A szívünk beszélgetett így tovább, míg
mi csendben ültünk.
Friedával beszélgetve valójában sohasem tudtam olyan szabadon
fogalmazni, ahogy azt megszoktam. Nagy költők szavai mögé rejtőztem, a
különféle korszakok legnagyobb művészeinek kreativitása mögé. Nem
hagyatkozhattam a saját szavaimra, mert érdessé tették a nyelvem, és úgy
kiszárították a számat, hogy az ajkam kirepedt. Kimondhattam volna a saját
szavaimat is, de gyakran egyáltalán nem volt rá szükségem. Úgyis csak
hebegve és mormolva tudtam volna elmondani neki, milyen nyers és új
érzések támadtak bennem. Fogva tartott volna a tekintetével, elvonva a
pillantásomat a saját kezemről, ami azzal foglalta el magát, hogy az ujjaim
minél jobban egymásba gabalyodjanak. Látnom kellett magamat a
szemében, pillantása egyenesen a szívemig hatolt.
Irodalomprofesszorként és három nyelv ismerőjeként ráébredtem, hogy
erre semmilyen tudás nem készíthetett fel. Olyan értelmetlenül dadogtam,
mintha csak vizet akartam volna tintának használni. Ám Frieda megértette
velem a csend nyelvét és a pillantások költészetét.
Lehunytam a szemem, hogy ne lássam a világot körülöttünk, és csak
hallgattam a szívverését, ami szaporának tűnt, mint ahogy az eső dobol a
tetőn.
Frieda illata az otthon melegét idézte.
Nem tudtam aludni a peronon, ezért a kezemet a régi kabáton tartottam,
közel húztam magamhoz Friedát, és az emlékeimbe burkolóztam, mert a
múltban élni azt jelentette, hogy túlélhetem azt az éjszakát.

MIRIAM
Megcsörren a telefon.
Miriam az apja ágya végére terített ruhára, az azon heverő papírlapra
mered egészen addig, amíg a hajnal szürkesége elkezd beszűrődni az
ablakon.
– Mindketten? – Kicsordul a könnye, de nem törli le. Hagyja, hogy
lehulljon, és a szoknyája anyaga elnyelje.
Ismét csörög a telefon, ám ezúttal nem hagyja abba. Miriam otthagyja a
ruhát, a levelet és az apját, hogy felvegye.
– Halló?
Csak statikus zörejt hall.
– Halló?
Semmi. A szíve a fülében dobol.
– Ki az?
Libabőrös lesz a karja, megborzong. A csend egyre hangosabb,
megreszketteti a falakat körülötte. Elveszi a kagylót a fülétől, és visszateszi
a készülékre, de tovább markolja a műanyagot.
Teleengedi a kádat, és kirázza a hideg, amikor látja felemelkedni a gőzt.
Úgy érzi magát, mint akit kriptába zártak. Dermedtnek. A fürdővíz elsimítja
a libabőrt. Akárcsak a vízcseppek, a gondolatai is lassan gyűlnek össze,
hogy áradattá váljanak.
 Bélelt pamutszoknyában és pulóverben tér vissza a szobába. Ismét
megszólal a telefon. Lassan felveszi, és a füléhez emeli a kagylót.
– Halló?
– Miriam? – kérdezi egy hang. Egy ismerős hang. Az ő hangja.
Axelé.
Miriam lecsapja a kagylót, és bámulja. Azután a kezére néz, a tenyerén
kiütközött verítékre. Kihúzza a készüléket a falból, és lenéz az asztalra: egy
kislámpa túlméretezett ernyővel, egy doboz ragtapasz, egy jegyzettömb és a
telefon.
Elcsendesítve.
Visszaül a régi, többször is újrakárpitozott fotelbe, amit most
kordbársony szövet borít. Kicsi, vékony ujjaival végigsimít rajta, azután
visszafelé is, gesztenyebarnáról borvörösre változtatva az anyag színét.
Vissza és előre.
Az évek során sokszor nevetett és sírt is ebben a fotelben ülve, beszélt az
apja hátához vagy néha az arcához.
Hátra- és előremozdulnak az ujjai, egyre gyorsabban a szövet kis sávjai
mentén, a körmeivel szétsöpri a szálakat egyfajta csonka csillagalakban. A
gondolatai a levél körül járnak, és akörül, aki írhatta, közben az ujjai
karmokká görbülve belemarnak a fotel huzatába.
Az árnyalatok közül csak a jegygyűrűje rí ki, a széles aranysáv elnyeli
az ujját, és kiköpi a túloldalon, az ujjperce torznak tűnik tőle. Abbahagyja a
fotel tépkedését, inkább a gyűrűt próbálja meg lerángatni az ujjáról. Még
sohasem vette le, egyetlenegyszer sem, és már a gondolat is arra készteti,
hogy körülnézzen a szobában.
Az apja békésnek tűnik, mélyen alszik.
Sikerül áthúznia a gyűrűt a középső ízületen, és az ékszer súlyosan
hullik az ölébe. A gyűrű helyén a bőre olyan fehér, hogy szinte fénylik. Az
ajkával érinti meg a sima bőrt.
Nem tudja, mit tegyen a gyűrűvel az ölében, ezért két ujjal felveszi, és
felhúzza a lábát, átkarolja a térdét, amire ráteszi a gyűrűt. Bámulja az üres
kört, a végtelen sávval körülvett lyukat.
Felzúg a kaputelefon, és Miriam felugrik ijedtében, a gyűrű koppanva
esik le a padlóra. A szoba sarkáig gurul, ott megcsillan, onnan fel is veszi,
és egyelőre beleteszi a tengerészkék szoknya selyemmel bélelt zsebébe.
– Frieda! – mormolja az apja, és a lába rándul egyet, mint a kutyáknak
álmukban.
 A kaputelefon után kopogtatás hallatszik az ajtó felől, azután egy hang
szól be a levélbedobón keresztül. Miriam nem hallja a matrac és az ágy
nyikorgásán keresztül, és nem is érdekli.
Már semmit sem számít, ha valaki tényleg meghal, és hamuvá válik. Ő,
Frau Voight már ugyanúgy nem több egy névnél, ahogy Eugénia nem volt
már több egy számnál. De az egyenruha és a levél azt jelenti, hogy az anyja
is ott volt valahol.
Az anyja már elment. És Miriam nem tudta, hogy… És az apja… És ki
az a Frieda?
Úgy érzi, teljesen magára maradt a kérdéseivel.
– Túl késő – motyogja. – Elkéstem vele. – Már semmit sem tehet, hogy
visszahozza a múltat, kérdéseket tegyen fel, megértse, tényleg megismerje
őket. Mert ez… ez a ruha mindent megváltoztat. Minden emléke és minden
ismert gondolata mélybe zuhanva távolodik tőle.
Dörömbölés az ajtónál, és egy hang hallatszik, amit ismer.
– Miriam! – kiáltja újra a nevét a hang, és ő merev, kihűlt tagokkal
botladozik ki az előszobába.
– Hilda?
Miriam kinyitja az ajtót, és Hilda gyengéden megérinti a karját,
miközben elmegy mellette, és elindul befelé a hálószobába.
– Jól vagy?
– Csak… aludtam – rázza meg a fejét, és követi az idősebb nőt.
– Az jó. Úgy látom, apád is megpihent. – Hilda az alvó férfit nézi. –
Hogy vagyunk ma reggel, Herr Winter? – kérdezi vidáman. – Henryk!
Milyen jól néz ki ma!
Miriam megdörgöli a szemét, közben Hilda odamegy az ágyhoz.
– Kérsz teát? Kávét?
– Kávét, köszönöm! – Hilda kinyitja a táskáját.
Miriam felteszi a kannát a tűzre, és a konyhában állva várja, hogy
felforrjon benne a víz. Amikor a gőz fütyülni kezd, és a víz bugyogva forr,
Miriam egy rándulással mozdul meg újra, hogy levegye. Nem érti, hogy
forrhatott fel ilyen gyorsan. Elveszített valamennyi időt.
Egy villanással eltűnt. Leveszi a kannát.
– Alvás – mormolja. – Aludnom kell. – Tesz egy teafiltert az egyik
csészébe, és leönti forró vízzel.
– Segítsek? – Hilda az ajtóban áll. Leveszi a kesztyűjét, közben nézi,
ahogy Miriam a filtert tunkolja a madzagnál fogva, ki is löttyenti a
folyadékot. – Nem kávé? – kérdezi.
– Bocsánat, kicsit elgondolkoztam – válaszolja Miriam, és már
mozdulna, hogy leöntse az egészet a lefolyón.
Hilda közbelép, két kézzel fogja meg a bögrét.
– Semmi baj. Végeztem. Visszamennek a szobába.
– Hogy volt, mióta itt jártam?
– Csendesen. Nem volt újabb rohama. – Miriam az apjára néz, azután
Hilda táskájára. Az egyenruha már nincs ott az apja lábánál. – Hová lett a
ruha? – kérdi. – A ruha, ami a lábánál volt. Hová lett?
– Oda tettem – mutatja Hilda.
Miriam a fotelhez lép, és két kézzel felveszi róla a ruhát. Magához öleli.
– Mi az?
– Szerintem egyenruha lehet. – Miriam ismét megborzong. – Ö is ott
volt. Anya. Mindketten. Ezt találtam… és egy levelet belevarrva.
– Minden rendben? Jól vagy? – kérdezi Hilda. Amikor Miriam nem
felel, így folytatja:
– Miért?
 9.
MIRIAM
A sín rozsdás, levelek és kavicsok borítják. Ahogy Miriam a peronon áll,
a szél úgy üvölt, mint valami élőlény, valahol zörget, fütyül és halkan
mormol a fák ágai között. Az orra és a füle hegye zsibbadt a hidegtől. Vár,
mintha a múlt vasúti szerelvényeire várakozna.
Három talpfa hever egymáson rendetlenül, a halom tetején
felcsavarozott bronzplakett emlékszik meg az itt történt deportálásokról.
Évekkel ezelőtt. Egy élettel ezelőtt. Miriam keze kihűl, a lába elzsibbad,
ahogy ott áll a peronon. Vár.
A szél rózsaszárakkal játszik. Valaha megemlékezők tették oda őket, a
szirmaik már lehullottak a falevelek közé a nagy, szürke betonon. A szél
arrébb lök egy rózsaszirmot, ami valaha vörös lehetett, ám mostanra szinte
feketére fonnyadt. Miriam lehajol, felvesz egy követ, végigfuttatja az ujjait
az érdes széleken. A súlya megnyugtató.
Milliókat deportáltak és öltek meg. A rózsákat megemlékezők hozták,
de az ő szülei a felejtés mellett döntöttek. Miért?
Leteszi a követ a talpfákra.
– Anyáért – suttogja, azután kiválaszt még egy kis kődarabot, és odateszi
az első mellé. – Apáért.
Ők túlélték. Amikor a többség meghalt. És úgy döntöttek, hogy elűzik az
életükből a múltat, de Miriam nem érti, hogy akkor az anyja miért tartotta
meg az egyenruhát. Felhők gyülekeznek a város fölött, és a szél felerősödik.
– Ha a felejtést választottad – mondja ki a kérdést Miriam suttogva,
miközben lehajol, hogy közelebb legyen a kövekhez a talpfák tetején -,
akkor miért tartottad meg a ruhát?
Összeszorítja a száját, mielőtt hozzáteszi:
– És a levelet.
Nem ismert egyetlen Eugéniát sem. Miért őrzött meg egy levelet, ami
valószínűleg nem is őhozzá tartozott?

Miriam emlékei gomolyognak, mint a füst, az áramlatok formázzák

őket, azután hirtelen semmivé foszlanak, amikor lépteket hall maga mögött.
Kövek csikordulnak meg a talpak alatt. Miriamnak küzdenie kell, hogy
megálljon kihűlt lábán. Egy pár érkezik hosszú, sötét kabátban,
szőrmekalapban, virágokkal a kézben, és Miriam biccent feléjük, mielőtt
észreveszi a köveket. Sok kő hever ott. Sok embert jelölnek. Miért tartotta
meg az anyja azt a ruhát azzal a levéllel?
Kell még lennie valaminek. Valami másnak.
Mire sikerül életet taposnia a lábába, már érzi a lendületet is. El kell
hagynia az emlékezet borostyánkövébe dermedt helyet, hogy hazamenjen a
jelenbe, az apjához és ahhoz az egyenruhához. Hogy kiderítse, mi
történhetett velük. A lehelete gomolyogva száll el, és az eső cseperegni
kezd.
Át a pályaudvaron, és ki az utcára, a szürke égből egyre sűrűbben hullik
az eső, és Miriam elázik, mielőtt elérné a parkoló végét, a kabátja
kapucnijáról az arcába csepeg a víz. Egy magányos taxi éppen elindulna, de
ő gyorsan leinti.
A hamis vidámság, ami egyszerre árad a rádióból és a sofőrből, döbbent
hallgatásra kényszeríti. A peron hideg csendje után a zaj megtámadja az
érzékeit. Az olcsó zene elűzi a múlt békés tiszteletét.
– Hová, kedvesem? – kérdi a sofőr, és úgy fordítja a visszapillantó
tükröt, hogy lássa az utasa arcát. Miriam megmondja, és a tükrön hagyott
ujjlenyomatot nézi. A folt egyedi mintázatban töri meg a fényt, folyton
magára vonja a figyelmét, ahogy végighajtanak az üres utcákon. Az
ablaktörlő gumija kellemetlen hangon nyikorog, hulló csillagokká
változtatja a szélvédőre verődő esőcseppeket. Miriam azon tűnődik, hol
lehet Axel, és már a férfira gondolva is émelyegni kezd.
– Nem bánja, ha hangosabbra veszem a rádiót?
A hamis vidámság körülöleli az autó kis, zárt belső terében.
Kifizeti a taxisofőrt, aki boldog karácsonyt kíván, és továbbmegy,
otthagyja a nagy, ötemeletes apartmanház előtt, amit tölgyfák vesznek
körül, a leveleik eltaposva hevernek a macskakövön. A bejárati ajtó úgy
vezeti haza, mint világítótorony a hajósokat.
Kinyitja, azután felmegy mögötte a lépcsőn, a kabát kapucnijának ázott
szőrmeszegélye csiklandozza nedves arcát. Megy, amilyen gyorsan csak
tud, de a saját lába tartja vissza, a léptei súlyosak, mintha vízben gázolna.
Megtalálja a kulcsot a táskájában, elfordítja a zárban, és belép a lakásba.
Az idő mintha pillanatképekben telne. Villanás. Mozgás. A gondolatai
körbe-körbe járnak. Hallja a háttérben a matrac recsegését és a rádiót.
Az apja szobájának ajtaja kinyílik, és az öreg halottnak tűnik.
 Miriam belép, bizonytalanul, mégis buzgón, de a túlérett gyümölcs
szaga mellbe vágó, most sokkal jobban érzi, miután egy időre elment.
Mély lélegzetet vesz.
Rámosolyog Hildára, aki a fotelben ül. A rádióból halk hegedűszóló sír,
Miriam hallgatja a kísértetiesen emelkedő és süllyedő zenét, ami
búcsúzásokra és utazásokra emlékeztet.
– Megint esik, mi? Miriam bólint.
– Eszembe jutott valami – mondja Hilda, miközben felkel a fotelből.
– Most, hogy itt kell maradnod, nem szeretnél beszélni egy orvossal?
Miriam leveszi a kabátját, és megpuszilja az apja ráncos arcát.
– Nincs semmi bajom – jelenti ki hirtelen elhalkuló hangon, ahogy
elveszíti az ereje egy részét.
A peronon érzett céltudatosságából sok elpárolgott, mire hazaért. Hilda
elteszi a szemüvegét a táskájába.
– Szerintem csodálatos munkát végzel itt, de hibát követnék el, ha nem
ajánlanék fel segítséget. Orvosit vagy bármilyen mást. – Becsukja a
táskáját, és a vállára veszi. – Gondolkodj el rajta, jó?
Miriam az apjára néz, akinek fénylik a homloka, és rózsaszín az arca.
Megsimítja az öreg kezét.
– Mármint azon, hogy tényleg te akarod-e ezt csinálni – teszi hozzá
Hilda.
A frusztráció olyan hirtelen gyűlik tüzes csomóvá a mellkasában, hogy
legszívesebben tíz körömmel esne neki a másik nőnek.
– Vannak helyek, ahol befogadnák. Esetleg hospice. Már ha túl nehéznek
találod a dolgot. És ez nem rólad szól, vagy a te hibád, csak…
Az a belső tűz egy szisszenéssel kihuny.
– Nem. Ezt meg kell tennem. És akarom is – bizonygatja Hildának.
– Akkor rólad is gondoskodnunk kell, hogy gondoskodhass az apádról.
Kérek neked időpontot. – Hilda ad két puszit Miriamnak, mintha a
beszélgetést és a döntést zárná le vele, azután kimegy.
A hegedűs még mindig játszik, és Miriam kikapcsolja a rádiót,
elhallgattatja a zenét.

HENRYK
Frieda emléke a kabátomban, az éjfél színe. Tudom, hogy ha képes
vagyok emlékezni, képes vagyok kitartani… Keresem azt az emléket, ami
életben tartott.
Most is életben tarthat.
Megtalálom az árnyak között, ugyanolyan könnyen, ahogyan a saját
nevemre is emlékszem.
Yeats.
A képek úgy hullanak a gondolataim közé, mint az esőcseppek a
járólapra, amikor lerázom a kabátomat, és felakasztom Frieda
fürdőszobájának ajtajára.
– Ma elégetik a könyveidet. – Frieda adott egy bögre fekete teát. Az
ágya végén ültem, egyik kezemmel beletúrtam nedves hajamba. Az ágy
mellett, ami egyben kanapéként is szolgált, az egyetlen bútordarab a
szobában egy kis dohányzóasztal volt. A falakat sötétebb, rozsdás rózsaszín
árnyalatúra festették, ami a hideg ellenére melegebbé tette a helyiséget.
A keletre néző lakás az épület középső tömbjében helyezkedett el. Az
egyetlen ablaka a fürdőszobában volt, és a természetes fény hiánya a
természetes meleg hiányát is maga után vonta.
– És tízezer márkát tűztek ki a fejedre. – Leült velem szemben az
alacsony asztalkára, fújni kezdte a teáját, amiről füsthöz hasonlóan szállt fel
a gőz. A térdünk közel került, de nem ért egymáshoz.
– Tízezer márkát?
– Igen. Miért, többet érsz? – Felnevetett.
– Nem. De még rátesznek egy kicsit, és te fogsz feladni.
– Ne mondj ilyeneket!
Hozzáérintettem a térdemet az övéhez, de elhúzódott.
– A könyveimet. Mindet? – Fájt a dolog, holott számítottam rá.
– Ne aggódj miattuk, nagyszerű társaságot jelentettek. El tudom
képzelni, hogy a felhők magukba szívják a felszálló szavakat, és ha a világ
felnéz, ugyanazt olvashatja, amit te olvastál eddig.
Belekortyoltam a teámba, és belebámultam a bögrébe.
– Mi a baj?
– Wellst és Freudot is el szokták égetni. Nem hinném, hogy a világ
megérzi a munkám elvesztését.
– Dehogynem! Nézz csak rám! – Továbbra is a bögrémbe bámultam,
mire a térdével úgy meglökte az enyémet, hogy majdnem kilöttyintettem az
italt. – Te is tudod, hogy ez csak a bemutató kedvéért van. A könyvek végül
úgyis túlélik a máglyát.
Felnéztem rá. Tényleg rá, és csakis őrá.
 – Emilie talált módot Berlin elhagyására – mondtam.
– Ó! – Leeresztette a vállát. – Mikor indultok?
– Én maradok. Nem mehetek el.
– Menned kell.
– Nem foglak itt hagyni.
– De hát ez az életed. Emilie élete. Nincs más lehetőséged. – Rövid
hallgatás után hozzátette: – Elmondtad neki?
– Elmondtam neki az igazat, hogy elmehessen, ha akar. Nem akar.
Közölte, hogy bolond vagyok, és hagytam magam félrevezetni.
– Ebben azért van némi igazság. – Frieda elmosolyodott. – Más
körülmények között valószínűleg nagyon jó barátok lennénk. Ö meg én. Ha
ez számít, egyetértek vele. Neked már nincs itt semmi.
– Frieda! – Ismét ránéztem. – Akkor most ki is a bolond valójában?
Kissé félrebillentette a fejét, és csak arra tudtam gondolni, hogy meg
akarom érinteni, közelebb akarom húzni magamhoz.
– Muszáj ezt mondanom, Henryk. Nincs más választásod. Menned kell.
– Jobban éreznéd magad tőle?
– Jobban?! Ezt meg hogy gondolod? Szerinted jobban érzem magam
attól, hogy elküldelek a feleségeddel, éljetek boldogan, és hagyj itt engem?
– Akkor miért küldesz el?
Az arcunk közelebb került, szinte csak a tea gőze választotta el
egymástól.
– Mert lehet, hogy csak ezt kell hallanod valakitől. Talán pont tőlem.
– Engedélyt adsz?
Bólintott.
– Ha engedély kellene, hogy elmenjek, akkor már rég nem lennék itt. Ez
nem ilyen egyszerű, te is tudod. – Letettem a bögrémet a padlóra.
– Az egész ország romokban áll – mormolta, ám ahogy a szája
megmozdult, én a szemébe néztem, és a korábbi kapcsolat ismét életre kelt
közöttünk. Ez a kapcsolat nem jelentett semmi egyértelműt, csak egyfajta
mély, ám némileg kényelmetlen felismerésből állt. Nem voltam képes teljes
mértékben felfogni, csak annyit tudtam, hogy ez volt a kettőnk ereje.
– Nem az ország vagy valami félreértett hazaszeretet miatt. Azért
maradok, mert nem tudlak csak úgy itt hagyni.
– Dehogynem – mondta szinte csak suttogva. – Ha én itt tudlak hagyni,
akkor te is itt tudsz hagyni engem.
Elmosolyodtam.
 – Márpedig én el tudnék menni. De tényleg – erősködött, bár inkább
csak magának bizonygatta.
Annyira előrehajoltam, hogy már szinte kuporogtam előtte az ágy végén,
és az arcomon éreztem forró leheletét.
– Most kit próbálsz meggyőzni?
– Ezek a szavak semmit sem jelentenek.
– Tudom, hogy beszélünk, de… – Nem fejeztem be. Viaskodtam
magammal. Meg akartam csókolni, hogy így derítsem ki, mit akarok
valójában. De ha ezt tettem volna, akkor elveszítem azt a kapcsolatot, amit
az egymásba kulcsolódó tekintetünk képezett, márpedig az igazi varázslat
ebben rejlett. – Én igenis szeretem Németországot – böktem ki, mivel nem
találtam más szavakat. – Mármint a régi Németországot.
Elmosolyodott, és elhúzódott, hogy kortyoljon egyet a teájából, azután
letette a bögréjét az enyém mellé a padlóra.
– Olyan vagy, mint Yeats.
Ezt gyakran csinálta. Meglepett valamilyen megjegyzéssel, amit csak ő
értett, én egyáltalán nem. Kiadtam valami értelmetlen, mormoló hangot.
Csodáltam a válla formáját, az állát, a mozdulatot, ahogy félrebillentette a
fejét.
Felnevetett.
– Összekevered a hazád iránt érzett szeretetet egy nő iránt érzett
szerelemmel.
– Bizonyítsd be! – húzódtam hátrébb.
– Vegyük a Léda és a hattyút! Egy ország megerőszakolásáról szól, nem
egy nőéről. Yeats imádta Írországot. Egy sivár kis foltot a világon, amit az
otthonának nevezett. Te akadályt csinálsz belőlem, holott a Németország
iránti szereteted tart még itt, nem én.
Megfogtam mindkét kezét, hüvelykujjammal végigsimítottam a
bütykein.
– Ne sértegess!
– Azt mondják, Yeats szerette a nőket, de valójában a hazáját szerette
csak igazán. Azt a megtört országot. És mindennél jobban.
– Ez talán baj?
– Nem. Csak azzal érvelek, hogy ha mélyen magadba nézel, akkor te is
láthatod, hogy én testesítek meg számodra mindent, amit Németországról
gondolsz, a jó és a rossz dolgokat egyformán. – Elfordította a tekintetét. –
És az egyiket nem hagyhatod el a másik nélkül.
 – Ez igaz, de nem is hagylak el. Az ország meg menjen a pokolba!
– Már ott van.
– Befejezted? – kérdeztem, és ismét közelebb hajoltam. Már szinte
összeért az orrunk. Még egy mozdulat, és elveszítjük a szemkontaktust, a
testünkkel folytatjuk a beszélgetést.
Elhúzódott.
– Nem. Még nem fejeztem be.
– Akkor folytasd, kérlek! Ne hagyd, hogy megállítsalak! – Még mindig
fogtam a kezét, de kissé kiegyenesítettem a hátam, ehhez előrébb kellett
ülnöm az ágyon. Az egyik térdem becsúszott az ő két térde közé.
Összeértek.
– „Hitehagyott a jó” – idézte.
– „És a rosszakat a meggyőződés szenvedélye fűti” – fejeztem be
helyette, és végigsimítottam a csuklóján.
– Pontosan. Ez a férfiakat jelképezi – mondta.
– Szerinted nincs bennem szenvedély?
– Nem. Meggyőződés nincs benned.
– Valóban? – Miközben kimondtam ezt az egyetlen szót, megéreztem az
ajka érintését az ajkamon, pihekönnyen, ám nem akartam elveszíteni a
szemét, ami zöldebben és élénkebben ragyogott, mint valaha. – Yeats az
emberiséget írta le, az emberi állapotot, nem a férfiakat.
– Ahogy azt te is nagyon jól tudod… – Az arcomra tette a kezét,
visszaterelve a pillantásomat a tekintetére, miután az elkalandozott egy
hajtincsén a vállára. – Bennem viszont megvan a heves szenvedély… és a
meggyőződés is. – Ismét elmosolyodott.
– Te… – kerestem a megfelelő szavakat – eltérsz a megszokottól.
Megcsókolt, nekem nyomta az egész testét, és azáltal érvelt tovább, hogy
hagyta a kezemet feljebb vándorolni a karján, megkeresni és felfedezni a
formáit.
A testünkkel beszélgettünk tovább, mozgással és pihenéssel, és egy
ideig nem hagytuk abba.
Fogja a ruhát, és az ölébe veszi, amikor leül a fotelbe, a halkan horkoló
apja ágya mellé. A versek, a gyűjtemény, „amikor újra romba dől minden”.
A berlini fal leomlásának merev valósága, az a lehetetlennek tűnő
mozdulat, hogy ő képes volt eljönni… és a holokauszt üres tekintetei „kőbe
vésettek”… hogy ne feledjük el őket. Miriam kihajtogatja a levelet.
 Lehet, hogy ez nem is az anyja egyenruhája volt? Halvány reménysugár
a sötétségben. Miriam újra elolvassa a levelet, közben arra gondol, hogy
fogalma sincs, hol lehet Lublin.
Megérinti a ruhát, az ujjai végigsimítanak a durva szöveten. Egyesével
húzza végig őket a sávokon, bökdösi azokat, mintha zongorázna rajtuk.
Hüvelyk-, mutató-, középső, gyűrűs(gyűrűtlenül), kisujj, azután újra
visszafelé. A gyűrűsujján napvilágra került fehér sáv szinte világítva tükrözi
vissza az apja asztali lámpájának fényét.
Ahogy az egyenruha csíkjait simogatja, a keze újra eljut a zsebhez. A
varrásból kiáll a cérna vége ott, ahol a levelet találta benne. Tétován
visszanyomkodja a két anyagréteg közé, de valójában keres. Kell még
lennie valaminek!
Ám az ujjai hiába túrnak bele a felfeslésbe, csak szövetet találnak, és a
bánat szaga tapad rájuk.
 10.
HENRYK
Frieda kelt fel előbb. Muszáj volt, hiszen mindig én feküdtem belül.
Vizet ittunk.
– Menned kell. Hamarosan kijárási tilalom lesz – mondta halkan.
– Maradhatok is – javasoltam félszívvel.
– Mindketten tudjuk, hogy nem.
Lezserül öltözött fel, a blúzát nem gombolta be, csak betűrte a szoknyája
derekába, és nem vett alá semmit.
Hátulról átkaroltam, és belenyomtam az orromat a hajába.
– Egy másik világban… – suttogtam.
– Egy másik életben – sóhajtotta. – Tudod, melyik sor ragadt meg
bennem a leginkább Yeatstől?
A hajába temetett arccal megrázom a fejemet.
– „Ártatlanság áldozata elvész.”
– Megfúl – helyesbítettem, és megcsókoltam a tarkóját.
– „Ártatlanság áldozata megfúr – ismételte meg elgondolkodva. Aprót
bólintottam, és fújni kezdtem a csókom után nyirkosán maradt bőrt.
– „Ártatlanság áldozata megfúl” – mondta ismét. – Valahogy annyira
igaznak érzem.
– Mennem kell.
– Menned kell. – Felém fordult, hogy ismét szájon csókolhassam.
A ruha szaga betölti a szobát, miközben leszáll az éj, és bár már
vereséget szenvedett, Miriam újra végigtapogatja a zseb minden sarkát,
hátha talál még valamit, bármit, ami értelmet ad a ténynek, hogy az anyja
megtartotta ezt az egyenruhát azzal az egyetlenegy belevarrott levéllel, ami
semmit sem jelent számára, és amennyire tudja, a szülei soha nem is
említettek meg neki semmi hasonlót. Már-már úrrá lesz rajta a csüggedés,
amikor az ujjai hozzáérnek egy szövetrészhez, aminek a mélyén mintha egy
másik levél rejtőzne.
A fotelben ülve a mutató- és hüvelykujjával nyúl be, hogy kivegye a
papírlapot, de az meg sem mozdul.
– Van itt még valami – mondja az apjának. Ismét előveszi a kisollót az
anyja varrókészletéből. A ruhával együtt odaviszi az apja ágya mellé.
Visszaül a fotelbe, a ruha fölé hajol, remegő kézzel bontja ki még jobban a
varrást. Amikor a zseb már csak az egyik oldalán van rögzítve, és
félrehajthatóvá válik, még három levélgyufa-méretűre összehajtott papírlap
kerül elő.
– Mondtam, hogy van még – jegyzi meg félhangosan. Leteszi az ollót a
felvágott és kihajtott zsebre, és óvatosan széthajtogatja az egyik levelet.
A papír nagyjából könyvlapméretű, az egyik sarka hiányzik, és mindkét
oldalán hangyányi betűk sorjáznak.
Úgy tűnik, a levél teljes egészében franciául íródott.
Miriam kihajtogat még egyet, ilyen vékony papírt még soha nem látott.
– Te írtad ezeket? – kérdi alvó apjától, de az nem mutatja jelét, hogy
hallotta volna. Nem tudja rögtön elolvasni, mert a betűk túlságosan aprók.
Azután a remény szikrája ellobban. Ezt is franciául írták.
Anya. Az anyja nem tudott semmilyen más nyelven, csak németül.
Akkor hát ezek a levelek nem neki szóltak, és Miriam némi
megkönnyebbüléssel gondol arra, hogy nem is tőle származnak.
De akkor ki…?

A harmadik lap kihajtva is csupán pénztárcaméretű. Miriam odateszi az

asztali lámpa alá, és közel hajol az apró betűs íráshoz. Hamarosan felfedezi,
hogy német szavakat lát.

Henryk!
Élek. Legalábbis azt hiszem, még élek. Ha már meghaltam, akkor el sem
tudok képzelni ennél szörnyűbb poklot. Láttalak – tudom, hogy te voltál az
–, amikor fellökdöstek a vagonba a peronról. Több mint húszán voltunk
azon a szűk helyen, hatan már az előtt meghaltak, hogy elindultunk volna.
De láttam a karakteres álladat, ahogy elfordítottad a fejed, és a feszültséged
elárulta, hogy félsz.
Emlékszem, ahogy a válladón pihentettem a fejemet, az orrom
megérintette a bőrt a nyakadon. Az illatod ezen a rejtett helyen csak és
kizárólag az enyém, senki másé nem lehet ezen az egész világon. Egyszerre
éreztem benne a cigarettád illatának töredékét, és a szavak zenéjét is,
amiket felolvastál nekem. Elnéztél balra és jobbra. Szeretném azt hinni,
hogy engem kerestél, de talán ehhez is túl rémült voltál már. A szívem jéggé
dermedt, és nem olvad fel újra, amíg nem láthatlak ismét. Érzem, hogy
életben vagy, mert tudom, hogy erős vagy, és sokat el tudsz viselni.
Érzem a sót a levegőben, elképzelem a hullámokat, a homokos partot. Itt
nincs hely. Gyakorlatilag egymáson taposunk, és aki nem bír talpon
maradni, az előbb-utóbb mások lába alá kerül. Mások leheletét lélegzem be.
Alig bírom leírni, amit látok. Csak arra tudok gondolni, hogy te talán
valami jobb helyre kerülsz, és nem szenvedsz. Ilyen körülmények között még
rád gondolni is rosszabb.
Megpróbálom kideríteni, hogy mi történt. Mintha senki se értené a
szavaimat vagy hallaná a hangomat. Mindenki csak kering céltalanul a
saját fájdalma és veszteségei világában, miközben próbál alkalmazkodni az
ismeretlen szabályokhoz.
Ha megtudom, hol vagyok, megpróbálok üzenni. Sajnálom!

Miriam leteszi a levelet. Aznap járt a peronon, ahol az apja is annak

idején.
– Ez a levél neked szól – mondja.
Az öreg nem szól, nem mozdul. Alszik.
– Lehet, hogy anya írta?
Csakhogy a kézírás ugyanolyannak tűnik, mint az első levélen. Miriam
egymás mellé teszi őket, azután fogja az egyik franciát, és azt is melléjük
teszi. Nem érti, de a betűk formáját felismeri. Ugyanaz a kézírás.
– Vagy Frieda? – próbálkozik. Óvatosan mondja ki a nevet. Nem kap
választ.
Tudja, hogy nem kellene reménykednie, de talán, csak talán, talán
visszahozhatja az apját, ha talál neki valamit, amiért érdemes még élnie.
A fejében kavarognak a kérdések, de a keze az ollóra téved. Fogja az
egyenruhát és a táskát, benne a csomagolóanyagnak használt, koszos
lepedővel, és mindet kiviszi az ebédlőbe. Az asztalról leszedi a
tányéralátéteket, a gyertyákat és az abroszt, azután kiteríti a lepedőt, és rá a
ruhát. Felkapcsolja a villanyt, és végigtapogatja előbb a gallért, azután a
mandzsettákat.
Elönti az izgatottság, mint egy kisgyereket.
Végigfuttatja a varrásokon az ujjait, próbálja figyelmen kívül hagyni a
rajtuk a varasodás különféle stádiumaiban lévő sebeket. Kigombolja az
egyenruha elejét, és belenyúl, a másik kezével alá, hogy végigtapogassa a
hátrészt is. Az egyik varrásnál felfigyel egy apró kiszögellésre. Valami
kinyomja.
– Lesz még itt – mondja saját magának.
A ruhát nézi, ami boncolásra váró, kiterített tetemre emlékezteti.
Felvágja a varrást a gallér mentén, és talál még egy papírlapot. Félreteszi.
Talál még egyet és még egyet. A gallér tele van tömve összehajtott
lapokkal.
Végül minden varrásnak nekiesik, és minden papírlapot félretesz, amit
csak talál, és tovább vág, és újabb levelekre lel. Egyetlen óra leforgása alatt
egész sokat talál a felsőrészben, a deréknál, a két ruhaujjban és az alsó
szegélyben is.
A vagdosással felfedi a múltat.

Régi szavakat piszkál ki. Régi sebeket szakít fel.

A ruha állott szaga eldugítja az orrát, és hamarosan úgy érzi, mintha
vattával lenne kitömve a feje.
Ránéz a felfedezett papírhalomra. Túl sok lapot talált. Némelyik
nagyobb, mások csak hüvelykujjnyi cetlik. Némelyiken nyomtatás látszik,
valaminek a részei, míg mások könyvekből kitépett lapok, amiknek a
margóját írták tele apró betűkkel. Az egyiket egy kotta hátuljára írták. A
többségüket kicsire összehajtogatták. Másokat feltekertek ujjnyi méretűre.
Amikor Miriam már biztos benne, hogy minden elrejtett üzenetet
megtalált, elkezdi kiteríteni és megszámolni őket. Sorban kézbe veszi a
lapokat. Sokat franciául írtak, olyan sokat, hogy a francia leveleket két
halomba rakja. Amikor talál egy németet, felegyenesedik vele, és felemeli,
közelebb a csillár fényéhez.

Henryk!
Neked írok, de közben magamnak is írok, mert tudom, hogy ha nem így
teszek, akkor elveszek a tömegben.
Összetörik a szívem. Nem tudom, hogy veled jobban bánnak-e, de a
legrosszabbtól tartok. Te nem ezt érdemied. Nem tudom, hogy életben vagy-
e még egyáltalán, vagy szenvedsz-e. A szenvedésed gondolatától jobban
viszketek, mint a kiirthatatlan tetvektől.
Talán nem kerültél fel a vonatra, talán nem is téged láttalak, talán
megszöktél, és most boldogan éltek Emilie-vel. Talán a határon is
átjutottatok, talán…

A mondat befejezetlen maradt.

Emilie-vel. A levél megemlíti Miriam anyját. A szíve nagyot ugrik, és
szárnyal a boldogságtól. Akkor az anyja nem lehetett ott a táborban.
Megszöktél. Boldogan éltek… Forog a világ, mintha el akarna szállni
valamerre. De az apján ott van az a tetoválás. Akkor mégsem szökhetett
meg. Miriam tovább olvas. Ezt a levelet tollal írták, a tinta szürkére fakult.

A gondolat, hogy együtt lehettek, reménnyel tölt el, ugyanakkor

beleszakad a szívem, hogy talán nem is gondolsz rám, nem akarsz már
engem. Hogy én itt vagyok, és ti boldogok vagytok. Gyötröm magam ezekkel
a gondolatokkal, miközben a tábor meggyötri a testem és a lelkem.
Tudtam, hogy rossz ötlet volt hazamenni. Futottam hozzád aznap.
Tudtam, hogy ha el akarsz szökni Emilie-vel, akkor szükséged lesz
valamilyen cserealapra. Féltettem a jövődet. Úgy gondoltam, ha odaadom a
gyűrűt és a gyémántokat, amiket anyámtól hoztam el, akkor szabadon
elmehettek.
És ha elindultatok, már nem láthatlak többé, de nem is lesz szükséged
rám. Eltűnsz, biztonságban, de nélkülem. Hátramaradók, és miközben
minden léptem feléd vitt, egyfolytában vonuló bakancsok zajától rettegtem,
hogy felhangzik mögöttem, és tudtam, hogy bármi történik is, elválunk
egymástól.
Nem tudom, hogy halogattam-e, szeretem azt hinni, hogy nem, de talán
mégis. Hosszan az anyámnál maradtam, bebörtönözve az üveg mögé, és
most téglafalak, elektromos kerítések és szögesdrótok közé lettem
bebörtönözve.
Néha eltűnődöm, mi lett volna velünk, ha nincs háború.
A háború megteremtett vagy tönkretett minket?
Amikor kopogtattam, és nem nyitottál ajtót, attól féltem, hogy már
elkéstem, és az ajtódhoz vezettem a farkasokat. De végül Emilie kinyitotta.
Kinyitotta az ajtót, és elküldött. Hirtelen féltékeny lettem, feltüzelt a
szomorúság és a veszteség, a szépsége és az egyszerűsége, de mindennél
jobban az, hogy ő kapott meg először. Vállal nekimentem az ajtónak, és
belöktem Emilie-vel együtt.
Ott álltunk zihálva, egymásra meredve. Meglepő, milyen csendes tud
lenni a harag.
A kezébe nyomtam a gyémántokat. Próbáltam elmondani neki, hogy
miért, de úgy nézett rám, mintha ki akartam volna rabolni.
– Menj el! – Csak ennyit mondott, kifogyva a szavakból, és érzelmektől
fűtve csak ennyit kaptam. Attól tartok, félreértette. De látta, ahogy rád
néztem, elvette a gyémántokat, és eltűnt. Tudta, mit jelentett ez. Biztos
vagyok benne, hogy ugyanolyan megkönnyebbült lehetett, mint amilyen
letört én voltam.
Azután otthon kopogtattak az ajtómon.

Nem az anyja levele volt, és Miriam beleszédül a megkönnyebbülésbe.

Talán anyának mégis sikerült elmenekülnie? De a ruha és a levelek
létezésének ténye azt jelenti, hogy valaki szerette az apját, miközben ő az
anyjával volt, és a ruha valahogy az anyjához került. Remegni kezd a lába.
Mit talált valójában? És az anyja tudott erről egyáltalán?
A tekintete a kandallópárkányra téved, a szülei esküvői fényképére
ezüstös keretben, a Megváltó temploma előtt állnak boldogan egymásba
karolva. Azóta az a templom elhagyatott lehet, mivel a Kelet és Nyugat
közötti halálsávban áll. Amikor Miriam a saját esküvőjét tervezte,
legszívesebben ott tartotta volna, ugyanabban a templomban, ahol a szülei
összeházasodtak. Csakhogy az egyik oldalon a folyóval és a másikon a
halálsávval az épület megközelíthetetlenné vált. Végül inkább egy kisebb
templomot választott a külvárosban.
Az oszlopaival és a boltíves ajtajával a Megváltó temploma gyönyörű
volt. Úgy állt a folyóparton, mint egy megfeneklett hajó.
Igaz lehet bármi is abból, amit a szüleiről tud?
Átviszi a sok levelet és a bekeretezett képet az apja szobájába. Az öreg
szaggatottan lélegzik, a keze enyhén remeg.
– Apa! Ne hagyj el! Leveleket találtam. Neked szólnak, de… – Nem tud
többet mondani, inkább felkapja az egyiket, amit egy nagyobb
jegyzettömblapból letépett, háromszög alakú, megsárgult cetlire írtak.

Henryk!
Ravensbrückben vagyok…

– Ravensbrück – mondja ki Miriam hangosan. Még néhányszor

elismétli, hátha az apja reagál. Azután ismét a levélre néz, és folytatja az
olvasást.

A levegő a tó miatt sós, nem a tengertől, ahogy korábban gondoltam.

Biztos vagyok benne, hogy laktam már a közelben, Fürstenburgban, amikor
gyerekkoromban itt nyaraltunk. Louisa sírja fent van a tóra néző dombon.
így, hogy betájoltam, valamivel jobban érzem magam. Legalább tudom,
hogy hol vagyok, még ha nem is lehet megszökni innen. Ennek ellenére nem
tudom lerázni magamról az érzést, hogy mindentől távol kerültem. A nők
hidegek és kemények. A túlélés érdekében bezárkóznak, mint a kagylók. Én
képtelen vagyok erre. Ha elcsüggedek, mindent elveszítek.
Van egy piros háromszög a ruhámon, ami azt jelenti, hogy politikai
fogoly vagyok. Annak a régi kabátnak a hátára is festettek egy vörös
keresztet, amit kiosztottak nekem. Egyik sérti illik rám. Nem értem, miért
nem tarthattam meg a saját ruháimat.
Úgy érzem magam, mint egy sétáló céltábla. Szabadon gyilkolhatnak, ok
és figyelmeztetés nélkül.
A barakkfőnök kutyája megtépett egy fiatal nőt, aki valamivel idősebb
lehetett nálam, de nem sokkal, és a barakkfőnök egyszerűen csak fejbe lőtte.
Az a nő nem tett semmit, amit én nem tettem.
Nem tudom megérteni.
A nevét sem tudtam. Senki sem tudta.

– Kegyetlenség – mondja Miriam az apja alvó alakjának, azután újra

elolvassa az utolsó két sort. – Ki írta ezeket a leveleket?
Odateszi ezt is azokhoz, amiket el tudott olvasni. Járkálni kezd a
szobában, újra meg újra visszatér a levelekhez, és lenéz rájuk, mintha a
mozgás segítene összeszedni a gondolatait.
– Ezek egy nőtől vannak… – mormolja. – Talán Friedától? – Ám
megkönnyebbülés helyett ezúttal csak kibogozhatatlan káoszt érez. Nem
érti, hogy ki, miért és hogyan, és úgy érzi, hogy csupán a kérdései
szaporodtak, a válaszai egyáltalán nem.
– Sétáló céltábla – mondja ki hangosan. – Politikai fogoly. – Eszébe jut
egy tévéműsor, amiben képeket mutattak kelet-berliniekről, akiket lelőttek,
mert megpróbáltak átmászni a falon. Kelet-Németország a sajátjait
gyilkolta.
Ez volt a szabadság ára.

Miriam a saját szabadságára gondol. És hogy neki milyen árat kell majd
fizetnie érte.
Beletúr a levélkupacba, és addig keres, amíg az ujjai beles aj dúlnak, és
a feje lüktetni kezd. Végül újabb levelekkel az ölében visszaül a fotelbe.
A franciául íródott levelek elolvasatlanul hevernek egész éjjel, csak
bámul rájuk, mintha ezzel átváltoztathatná a szavakat németre, vagy
reggelre képessé válna rá, hogy elolvassa őket. Vajon a francia leveleket
ugyanaz írhatta?
 A gondolatai a levelek és a tartalmuk körül örvénylenek. A fejében a
múlt és a jelen azonosíthatatlan masszává olvad egybe.
 11.
MIRIAM
Az anyjáról álmodik, aki annyira megöregszik és törékennyé válik, hogy
a bőre elkezd leválni, papírlapokként kering körülötte, mint valami
forgószélben, amíg az anyja meg nem semmisül. A lapokból szavak
lesznek, azután már csak a betűk kavarognak a helyükön. Miriam próbálja
megfogni ezeket a betűket, hogy összerakja belőlük az anyját, de képtelen
rá.
Amikor felébred, nem akarja újra lehunyni a szemét, nehogy a képek
visszatérjenek. Nézi, ahogy a decemberi reggel beszűrődik az ablakon.
Amikor meghallja, hogy kint elindul a forgalom, és egy kukásautó is
zörögni-szuszogni kezd valahol az utcán, ő is felkel, hogy elkezdje a napot.
Válaszok.
Válaszokra van szüksége, mielőtt túl késő lenne. Ö tudja, hol találhatja
meg. Csak idő kérdése, eljön érte, és akkor nem lesz többé visszaút. Miriam
összeszedi a francia leveleket, betekeri őket egy kendőbe, és a csomagot
óvatosan beleteszi a táskájába.
– Szeretlek! – mondja az apjának, az érzelmeitől gombóc gyűlik a
torkába. – Hamarosan visszajövök. Megígérem!
Busz helyett a taxi mellett dönt, és már nyitás előtt odaér a könyvtárhoz.
Az elsők között lép át a kétszárnyú ajtón, és az első gondolata az, hogy egy
francia szótárra lesz szüksége.
Leül a hatalmas francia-német szótárral az egyik olvasóasztalhoz,
kibontja a kendőt, és kiveszi belőle a sok levél egyikét, a többit
visszacsomagolja. Az elején kezdi. Leír egy szót, ellenőrzi, azután áthúzza,
mielőtt másikkal próbálkozik. Egyetlen mondatot is eszméletlenül sokáig
tart lefordítani így. És az idő nem az ő oldalán áll.
A könyvtár majdnem üres, csak páran beszélgetnek halkan itt-ott, de
sehol egy diák, a tollak nem sercegnek a papíron, a lapok nem zizegnek
lapozás közben.

Miriam visszateszi a szótárt a polcra, és a levéllel a kezében odamegy a

pulthoz. Fiatal könyvtáros pillant fel rá az orrára csúsztatott szemüveg
fölött. Egy másik szemüveg a nyakában lóg; az iratok rendezésével foglalja
el magát.
 – Jó napot! Tudna segíteni?
– Talán – mondja a férfi, de nem pillant fel újra. – Mit keres?
– Valakit, aki le tudna nekem fordítani néhány francia levelet. Erre a
könyvtáros felnéz.
– A francia szótárak arra vannak – mutat oda, ahonnan Miriam a pulthoz
ment.
– Már próbáltam egyedül, de jobb lenne, ha valaki ismerné a nyelvet, és
segítene.
– Ez itt egy könyvtár. Könyvekkel foglalkozunk, nem emberekkel –
dörmögi a férfi mogorván, és tovább rendezi a papírjait, közben még hátat
is fordít.
Miriam óvatos érintést érez a vállán. Megriadva fordul oda, a levél
kiesik a kezéből.
– Elnézést, ha megijesztettem! – mondja egy ismeretlen, és lehajol a
levélért. – Tessék! – Felveszi és odanyújtja.
– Köszönöm!
– Magát láttam ott a szótárral? – kérdezi a férfi odamutatva az asztalra. –
Talán olyan problémája adódott, amiben a fiatalember nem tud segíteni? –
Jelentőségteljesen megnyomja a szót, mire a könyvtáros pufog valamit
magában, de töretlenül folytatja a munkáját.
– Nem… mármint, igen… – kezd bele Miriam.
A férfinak nagy szeme és vastag ajka van, és kedvesen beszél. Miriam
nem tudja, mit mondjon. Néha nem is kellenek szavak, de azért ő szívesen
megpróbálkozna néhánnyal, hogy továbbvigye ezt a beszélgetést. Amikor
rájuk talál, a szavai sietve buknak elő.
– Van egy levelem, ami az apámnak szól. Haldoklik, és az anyám… ő
már… és ez… – Meglebbenti a levelet a kezében. – Nem tudom elolvasni,
mert franciául van. Apám tudott franciául, de… Nincs időm szavanként
végigmenni rajta.
– Részvétem azért, amit az apjáról mondott – mosolyog bizonytalanul a
férfi. Miriam ekkor látja meg a hallókészüléket a füle mögött. – Nem jó a
fülem, tudja? – mutatja is az idegen. – Nem igazán értettem mindent, amit
mondott.
Miriam hebegve bocsánatot kér, azután rájön, hogy ezzel nem sokat
segít a helyzeten.
– De, amit értettem, annak alapján egy franciát keres, vagy valakit, aki
segíthetne magának a levelével.
 Miriam bólint.
– A nagyanyám beszél franciául.
– Nagyon kedves, de… – tiltakozna Miriam, de a férfi valószínűleg nem
hallotta, mert folytatja:
– A nagyanyám és a nagyapám Strasbourgban született, tudja, a Rajna
mellett. Elképesztően szép vidék. Régen, még kiskoromban elmentünk oda,
de a nagyanyám… Ez egy szomorú történet. – A férfi úriember módjára a
karját nyújtja Miriamnak, és vezetni kezdi. – Odaát maradt a nagyapámmal
keleten, aki nem volt jól, amikor a fal felépült, úgyhogy mindketten ott
ragadtak. – Felvezeti a lépcsőn kétemeletnyit, közben folyamatosan beszél:
– A nagyanyám nagyon kedveli az olvasószobát, de ott csendben kell lenni.
– Miriam megmosolyogja, hogy a férfi kicsit túl hangosan mondja mindezt.
– Jót tesz neki, hogy elfoglalhatja magát valamivel, miután a fal, tudja,
nos… Gondolom, nehéz ez neki. Anyámmal segítünk, amiben csak tudunk,
de túl sokat van egyedül. Azzal zaklatja a könyvtárosokat, hogy adják
vissza az ellopott könyveket a tulajdonosaiknak, mert szerinte a könyvtár a
fasizmus hátán épült, és jogtalanul birtokolja a könyveket. Őszintén szólva,
semmi értelme az egésznek… Ezeknek a könyveknek a tulajdonosai
valószínűleg már rég meghaltak. Szerintem a nagyapám halála nagyon
lesújthatta…
Miriam már kifejezné a részvétét, de ekkor megpillantja azt az idős nőt a
buszról, Évát ugyanannál az asztalnál, ahol ő maga is ült a múlt héten. Piros
pólót visel tengerészkék kardigánnal és bézs nadrággal, vastag, fekete és
lábszárközépig érő szárú csizmával. Ahogy lehajtja a fejét, a haja félig
eltakarja az arcát. Vizsgál valamit egy nagyítóval.
– Nagyi! – szólítja meg a férfi diadalmasan, amikor odaérnek a nagy,
kerek asztalhoz.

Miriam látja, hogy Eva képeket nézeget, két újság hever mellette az
asztalon. Nem néz fel.
– Nagyi! – mondja a férfi ismét. – Ennek a hölgynek segítségre lenne
szüksége egy levéllel. Szerinte franciául lehet.
– Jeff! – szól rá Eva ingerülten. – Dolgom van!
– Tudom, nagyi, de csak egy perc lenne az egész. Te tudnál segíteni neki.
– Eva mogorvasága ellenére Jeff egészen lelkes.
– Helló! – köszön Miriam is óvatosan.
 – Megyek is – jelenti be Jeff, és barátságosan megpaskolja Miriam
karját. Biztatóan mosolyogva felemeli a hüvelykujját. – Sok szerencsét!
Eva sóhajtva pillant fel.
– Téged ismerlek – közli egészen közömbösen, gyakorlatiasan, szinte
szúrósan.
– Igen, nemrég találkoztunk ugyanitt…
– Miriam, ugye? Miriam bólint.
– Vicces, hogy kétszer is összefutottunk aznap. – Eva hátradől a székén,
a „vicces” szó egészen ellenségesnek hangzik a szájából.
Miriam nem tudja, mit feleljen, ezért inkább csak várakozik.
– Nem hiszek a véletlenekben. Ki küldött?
– Ööö… senki. Az unokája…
– Az unokám?
Miriam elnéz arra, amerre a férfi ment.
– Jeff? – kérdi bizonytalanul. Eva aprót biccent.
– Jeff… – Ismét tényszerűen beszél. Felkönyököl az asztalra. – A buszon
az apádról beszéltél.
– Igen. És nagyon köszönöm, hogy akkor segített! Eva felsóhajt.
– Találtam otthon néhány levelet, amit nem tudok elolvasni, mert
franciául írták. Jeff azt mondta, hogy maga le tudná fordítani őket. Fizetnék
is érte.
– Mennyit? – kérdezi Eva, és Miriam úgy érzi, mindjárt összeroppan a
másik nő fürkésző tekintete alatt.
– Hát, tudja, nem kevés…– Hány levél van?
– Úgy húsz körül lehet…
– Ötven – vág közbe Eva tárgyilagosan. – Ötven nyugatnémet márka.
Miriam odanyújtja a kezében lévő levelet, de Eva nem veszi el, ezért leteszi
az asztalra, és beletúr a táskájába, kiveszi belőle az anyja kendőjébe
csomagolt többi levelet is.
– Otthon van még nagyjából ugyanennyi. Milyen gyorsan tudná
lefordítani őket?
– Gondolom, Jeffrey azzal áltatta, hogy nincs más dolgom. Miriam
kényszeredetten elmosolyodik.
– Néhány nap alatt kész lehet. Gyorsabban kellene?
– Az apám… – Miriam elhallgat, azután mégis kimondja: – Már nagyon
öreg, és szerintem lehet ezekben a levelekben valami, amit egész életében
keresett.
 – Megcsinálom. Lefordítom őket neked. írd le nekem a címedet, kérlek!
– Eva odatol egy üres papírlapot és egy ceruzát.
Miriam a papír fölé görnyed, remegő kézzel írja le az apja címét.
– Milyen Miriam?
– Voight – feleli, és leírja a nevét a cím alá.
Előveszi a pénztárcáját, és kivesz belőle két húsz nyugatnémet márkás
bankjegyet.
– Most ennyi van nálam – mondja. – A többit is odaadom, amikor… –
De Eva leinti.
– Gyere be a könyvtárba szerdán! Addigra megleszek valamennyivel
ezek közül. Hozd el a többit is!
– Köszönöm!
Ám Eva máris visszafordul a nagyítójával a képekhez, és nem válaszol.
A levelek az asztal szélén hevernek, és Miriam nehezen hagyja ott őket.
Semmi sem úgy történt, ahogy várta. Tényleg visszajöjjön majd a
levelekért? Hiszen haszontalanok a számára, ha nem tudja elolvasni őket.
A németül íródott levelek otthon vannak, azokat elolvashatja.
Hazamehet, és kiderítheti belőlük, amit csak tud.
Elindul, a lépcső tetejéről hátranéz, és látja, hogy Eva éppen
kicsomagolja a leveleket a kendőből.

Miriam visszatartott lélegzettel megy le az előtérbe. Jeff egy fiatal fiúval

beszélget az egyik asztal mellett.
Amikor Miriam a közelükbe ér, a férfi feláll.
– Sikerült rávennie, hogy segítsen? Miriam bólint.
– Köszönöm! Tudja, még sosem találkoztam szocialistával. Egészen… –
Nem találja a megfelelő szót.
– Szocialista? A nagyi? Dehogyis! Csak még megvannak a… keleti
szokásai, érti? Egyetlen táskával jött ide a régi Trabantjával, és az autó
azóta is a garázsban áll. Nem tudom beindítani azt a vacakot. Ismeri azt a
típust?
Miriam nem ismeri, de együtt érzőn elmosolyodik.
– A nagyi szerint itt a falaknak is füle van. Senkiben sem bízik, tudja,
hogy van ez. Majd, ha megnyugszik, rendben lesz. Talán pont az tesz jót
neki, ha segíthet magának. Anyám szerint amúgy is kell valami hobbi
öregkorunkra.
Miriam ismét bólint. A fiú a beszélgetésüket figyeli.
 – Köszönöm még egyszer! Most mennem kell.
– Viszlát! – köszön el a férfi.
Amikor hazaér, ételcsomag várja a folyosón, a 2-es szám alatt lakó
Smyth nővérektől. Nagy edény teli valamivel, néhány kiflivel a tetején.
Miriam kinyitja az ajtót; a fehér tollpihe lehullik a lába elé a padlóra.
Felveszi a csomagot, és bezárja maga mögött az ajtót, a pihét csak átlépi.
Beviszi a nehéz, még meleg lábost a konyhába. Valami ragu lehet, az illata
azonnal betölti a kis helyiséget. Miriam az egyik kiflit rágcsálva
visszamegy az ajtóhoz.
Visszateszi a tollpihét az ajtórésbe.
Talál egy kártyát a padlón. Hilda csúsztathatta be, kiesett a postaládából.
A gyógyközpont lógója van az egyik oldalán, a másikon ennyi áll: Dr.
Kenny. Holnap délelőtt 9. Hilda. Az elnagyolt szignó alatt egy kereszt
látszik, és a túloldalon a lógó alatt még három szó: Rád is vigyázok.
Miriam a kártyát is leteszi a konyhapultra, és bemegy az apjához. Kicsit
megmozgatja, vízzel kínálja, azután egyenesen az asztalhoz megy.
Véletlenszerűen kiválasztja az egyik levelet, és felfedez rajta valamit. Az
egyik felső sarokban egy aprócska szám áll. Megnéz egy másikat, azután
még egyet. Mindegyiken van egy szám.
A nap egy részét azzal tölti, hogy sorba rendezi a leveleket, és felírja,
hogy melyik üzenet hiányzik vagy íródott franciául. Ezután összeszedi a
francia leveleket, és becsomagolja őket az anyja egy másik kendőjébe,
félreteszi a csomagot. Szerdán majd elviszi Évának. Úgy érzi, egy életen át
kell várnia, hogy eljöjjön az a szerdai nap.
Megkeresi a következő levelet a sorban, és olvasni kezdi.

Legkedvesebb Henrykem!
Az utolsó darabokat a kabát zsebében tartom abból a kenyérből, amit
tőled kaptam, amikor elváltunk egymástól. Szégyellem, hogy a kabát nélkül
nem tudok rád gondolni. Most is csak az jár a fejemben, hogy csapkodta a
szél a bőrödet, és a második legjobb kardigánod nem volt elég, hogy
megvédjen a hidegtől, bárhová mentél is. Bocsásd meg, hogy ilyen önző
vagyok! Még ha vitatkoztunk is, a kabát ott maradt a vállamon végig az út
során, bár a belőled áradó melegség gyorsan elillant alóla.
Nem tudom, milyen hosszan tartott az út, de közben nem kaptunk ételt,
vizet, semmit. Testek vettek körül, fiatalok és öregek egyaránt. Vártuk a
híreket, belekapaszkodtunk minden reménysugárba, hátha valaki egyszer
csak felkiált, hogy ide vagy oda visznek minket, valami jobb helyre annál,
ahol éppen voltunk. Eleinte még beszélgettünk is, próbáltuk megtalálni a
közös pontokat, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. Nem beszéltünk a
veszteségeinkről, a gyerekek hiánya ennyi nő között épp elég volt
kimondatlanul is, és próbáltunk arra gondolni, hogy amikor célhoz érünk,
talán majd ott várnak ránk a gyermekeink, szüléink és párjaink. Nem
mondtam el az igazat, és valóban reménykedtem benne, hogy újra együtt
leszünk.
Azt mondtam, hogy a férjem vagy.
A hazugság édesen csusszant ki, felélénkített. Azokban az első napokban
még sokat beszéltem, sokat hazudtam, de ebből merítettem erőt.

Az első éjjelen biztosak voltunk benne, hogy megmondják majd, hová

visznek, de reggel még mindig az állomáson vesztegeltünk. Vártunk.
Hallottunk beszélgetést, nevetést, lépteket, kiabálást, sírást. Hallottuk
elveszített szeretteink és a közös szenvedés hangjait. De még mindig nem
mozdultunk meg.
A második éjszakán többen is összevesztek. Ki hol alszik, és hogyan?
Annyira összezsúfolódtunk, hogy csak állva fértünk el. Állva tartottuk
egymást.
Az őrök egyszer elhúzták az ajtót, és azt hittük, hogy vizet kapunk vagy
ételt, de csak a levegőbe lőve ránk ijesztettek, többen felsikoltottak és
elsírták magukat. Ezután megparancsolták, hogy lökjük ki a halottakat a
sínekre. Így mire a vonat végre fütyülni kezdett és elindult, már volt hová
leülnünk.
Nem beszélgettünk tovább. Mindenki elveszett a saját ürességében.
Egyesek úgy öleltek magukhoz fényképeket, mintha az életüket védenék. Volt
egy cigány is a kocsiban, de egyedül. Eddig még csak csapatban láttam
cigányokat. A sálja rojtjaival babrált, újra meg újra széthúzogatta és
befonta őket. Gyönyörű volt, fekete haja hosszú hullámokban omlott le, és
selymesen fénylett, hosszú szempillája fölött vastag szemöldök húzódott.
Velem egykorúnak tűnt.
Néhány nap után hirtelen felkiáltott: „Meghalunk!” Nagyon hangosnak
tűnt a csendes vagonban, ahol addig csak a vonat zakatolása, az élők
elmormolt imádkozása és a haldoklók nyögései hallatszottak.
„Meghalunk! Mindenki meghal!” A hangja erős volt és idegen. „Halál
mindenkire, a pokolra kerülünk!”
 Hollandul beszélt, és bár az ő szájából ez nyersnek és idegennek tűnt,
ismét hallhattam egy másik nyelvet… Csupán napok teltek el, de a holland
szavak hallatán öröm és melegség töltött el, mert németül szinte csak
sértéseket és fenyegetést hallhattunk. Annak ellenére jólesett, hogy az a
cigány nő a tüzes pokolról beszélt.
De nem szólítottam meg, csak figyeltem. Néhányan megrúgták, féregnek
és söpredéknek nevezték, mondták, hogy kussoljon.
Egy nagydarab nő lekevert neki egy pofont.
Erre abbahagyta a kiabálást.
Az utolsó falatok még ott voltak a zsebemben, a kocsi zakatolva ringott
körülöttem, odakint fütyült a szél.
Mindenki próbált aludni valamennyit. Elmenekültünk az álomba, amiben
valahol máshol lehettünk. Nem itt. Lehunytuk a szemünket, és
reménykedtünk benne, hogy amikor kinyitjuk, kiderülhet, hogy valójában
eddig láttunk szörnyű álmot, és a valóság egészen más.
De a cigány nyitva tartotta azt a sötét szemét. Rám bámult, miközben
benyúltam a kabát zsebébe, és megérintettem a kenyérhéj darabokat. Nem
volt már sok, de még elég maradt ahhoz, hogy érezzem a jelenlétüket. A
fontosságukat.
Amikor már nem bírtam tovább, egyenesen ránéztem, és a számba tettem
egy darab kenyérhéjat, mintha az a legkiválóbb csokoládé lett volna.
Azután még egyet. A szeme sem rebbent, továbbra is engem bámult.
Amikor befejeztem a rágást, és lenyeltem a kenyeret, elmosolyodott, mintha
megkönnyebbült volna, mintha ezzel eltüntettem volna a vagon falait, és
lehunyta a szemét.
Imádkozni kezdtem. Nem Istenhez, akiben nem hiszek, hanem az
igazsághoz, ahhoz a jóhoz a világban, ami segíthet túlélnem ezt a rosszat.
Ez a büntetésem. Louisáért.
A kenyér ízét már rég nem érzem a számban, de a kegyetlenség itt
maradt. Ki vagyok én?

– Ezt nem igazán értem – ingatja a fejét Miriam. – A feleségednek

hazudta magát? Nyelvek és kardigán? És nem osztotta meg azt a kenyeret
másokkal… „Ki vagyok én?” És ki vagy te?
Az apjára néz, aki pizsamában van, amelynek vasalt élét nem gyűrte
meg mozdulatlan teste.
 – Sokáig fáztál? – kérdi Miriam, és felkel, feljebb húzza a takarót az alvó
öregen. – Emlékszel még, hogy csettintett anya a nyelvével hitetlenkedve,
amikor meglátta, hogy kardigánban vagy a tengerparton?
Elmosolyodik.
– „Nem vehettél volna fel legalább egy rövid ujjú inget?” – Az anyját
próbálja utánozni, de hirtelen elhallgat.
Ő már meghalt.
Szinte látja maga előtt, amikor ezt mondta a nyaralásra kibérelt szállásuk
előszobájában állva. Virágos ruhát és széles kalapot viselt.
– Nem – válaszolta az apja. – Gyík vagyok, de nem tudom magamba
szívni a nap melegét akkor sem, ha kiülök. Hé, Miriam! Ugye, hogy apu
egy vén gyík? – Mosolyogva nézett rá, és ő kötelességtudóan elnevette
magát, hogy feloldja a szülei között vibráló feszültséget.
Amikor egy kardigán már kinyúlt, és kilyukadt a könyöke, az anyja
kidobta, és vett egy másikat, hogy az apja viselhesse. Sosem maradt
kardigán nélkül. Zöld és barna kardigánokat viselt, mindet kissé
rendetlenül, és Miriam ekkor döbben rá, hogy az az óra mindig ott volt a
csuklóján a kardigán ujja alatt.
Az egyik nyaralásuk alkalmával kijött a tengerből, sós víz csepegett róla
a forró homokra. Az apja egy napernyő alatt ült, megcsomózott sarkú
zsebkendővel a fején, zoknival a lábán, és többnyire kardigánban. Minden
más apuka fürdőnadrágban vagy sortban volt, barnult a bőrük, még a
sörhasukon is.
– Szeretlek, apa! – mondja Miriam.
Odamegy a régi faládához. Megkeresi benne a legrosszabb állapotban
lévő kardigánt. Zöld. A könyöke lyukas, a széle kirojtosodott.
– Kicsit megmozgatlak, jó? – Először a jobb oldalára fordítja az öreg
testet, alácsúsztatja a kardigánt, azután rágurítja, és megpróbálja belehúzni
a karját a kardigánba. Nem könnyű feladat. Az apja tagjai merevek.
Még ha nem is szépen, de sikerül felöltöztetnie. Ez a kis változás
valahogy közelebb hozza Miriamhoz azt az embert, akit az apjaként ismert.
Már nem csak egy testet lát, amivel össze van zárva.
 12.
MIRIAM
A következő levél. Egy kitépett oldalnyi szöveg, talán egy francia
könyvből, de a kézírás németül tölti ki a margókat és a lap üres hátulját.
Miriam igazít az asztali lámpán, hogy jobban lássa a betűket a beköszöntő
alkonyaiban.
Henryk!
Eltompultam. Tompa lettem emberileg, közömbös a veszteségre.
Lefogtak. Először erősen, azután már kevésbé, amikor rájöttek, hogy a
mozgáshoz is túl döbbent vagyok. És akkor egy nő, egy ugyanolyan nő, mint
én, kopaszra borotválta a fejemet.
Neki sem volt már haja. Nemrég nyírhatták le. Fehér kendőt viselt, a
ruháján börtönsávokat és egy fekete háromszöget.
Abban a pillanatban értettem meg, hogy minden elveszett. Vajon kellett
egyáltalán kényszerítenie őket az őröknek, hogy ezt tegyék? Vagy
hamarosan én is ezt teszem majd? Akár még önként is jelentkezem?
Meglepően sokáig tartott, mire levágták a hajamat. Az olló húzta és
tépte vastag tincseimet, egyszerre egy egész maroknyi esett le belőlük. Senki
sem beszélt, csak a fémpengék csattogását és csikorgását hallottam, ahogy
az olló nyiszálta a hajamat.
Miriamnak eszébe jut az érzés, amikor az ő haját vágták le…

Az első munkahelyi karácsonya végén történt, amikor egy nagy iskola

alkalmazta ügyintézőnek. Piros ruhát viselt. Fekete harisnyával és fekete,
magas sarkú cipővel.
Ma már hihetetlennek tűnik, hogy valaha így öltözött, és hullámos haját
vastag gumival fogta össze. Elképzelhetetlen olyan lehetetlenül
gondtalannak látnia magát, mint amilyen akkoriban volt, amikor együtt
nevetett és táncolt a munkatársaival.
A munkába állása, és hogy Axel barátnője, majd a felesége lett, szinte
teljesen egyszerre történt. Szerelem volt első látásra, akárcsak a szüleinél. A
fiú kezdettől fogva magára vonta a figyelmét. Figyelmes volt, elbűvölő,
vicces és érzékeny. Kiskorában elveszítette az apját, és érzéketlen anyja
poroszos nevelésben részesítette, így Axelnek szüksége volt rá, az ölelésére
és a szeretetére, és Miriam élvezte, hogy valakinek ennyire szüksége van rá.
A szándékoltnál később botladozott haza, miután összevissza ugrált az
új Bowie-dalra, amit a mogorva DJ addig ismételgetett, amíg valaki rá nem
kiabált, hogy elég lesz már. Miriamnak fájt a lába, az arca sajgott, annyit
nevetett az egyre ittasabb munkatársaival.
Belépett a csendes házba, próbált nem túl nagy zajt csapni. Sötétben
vette le a cipőjét, és épp a kabátjából próbált kibújni, amikor Axel
megszólalt:
– Jó estéd volt? – kérdezte.
Megijesztette vele. Felkapcsolta a villanyt.
– Ó! Nagyon jól szórakoztunk – kuncogott Miriam, miközben levette és
lerázta a kabátját, az esőcseppek egy része a férjére szóródott.
– Azt mondod, jól szórakoztál?
Axel tekintete sötét volt, és ahogy a lámpa alatt állt, nem látszottak jól a
vonásai.
– Tudod te, mennyi az idő?
– Késő van. Bocsáss meg!
– Betegre aggódtam magam – mondta a férfi monoton hangon.
– Tényleg? De hát tudtad, hogy a lányokkal vagyok.
– A lányokkal?
Miriam bólintott, ok nélkül bűntudatot érzett, és remélte, hogy nem
érződik nagyon a leheletén az a néhány pohárka alkohol, amit megivott.
– A lányokkal – ismételte nyomatékosan Axel, és bement az
előszobából.
Miriam ott maradt, állt, várt valamire, bár maga sem tudta, hogy mire.
– Tudod – kezdte a férje, amikor visszajött valamivel a kezében, amit
Miriam nem látott jól –, Dane felesége is mindig azt mondta, hogy a
lányokkal volt. De egyszer kiderült, hogy kefélni járt valakihez.
– Tessék? – Miriam hátrahőkölt, riadtan meredt a férfira, akinek ki volt
vörösödve a szeme, mintha sírt volna. – Axel! Karácsonyi buli volt, és
téged is meghívtak. Nem… Nem… – Döbbenetében dadogni kezdett.
A férje az arca felé nyúlt, Miriam elhúzódott a keze elől.
– Félsz tőlem? – kérdezte Axel, megérintve az arcát.
Miriam úgy érezte, mintha a csontjai is megborzongtak volna. Ennek
ellenére megrázta a fejét.
 – Sosem bántanálak – mondta a férfi, és kihúzta a gumit a hajából. Az
ujjai köré csavart néhány tincset, sápadt bőre erős kontrasztot alkotott velük
a gyenge lámpafényben. – Sosem bántanálak. – Előrehajolt, és kedvesen
megcsókolta, ám közben Miriam meghallotta az olló pengéinek
összetéveszthetetlen nyikordulását. – Ugye nem hagysz el soha? Nem
hagyhatsz el, amikor ennyire szükségem van rád.
Miriam hátrébb lépett, és a hajtincsei ott maradtak a férfi kezében.
A másik kezében olló csillant.
– Akkor nem értettem, miért tette – magyarázza az apjának. Felkel, hogy
megmozgassa az öreg tagokat, közben hozzáteszi: – Még ma sem értem. –
Az volt az első alkalom, hogy a férfi… Miriam nem találja a megfelelő
szót, hiába tűnődik rajta hosszan, miközben megigazgatja a lepedőt, és
besimítja apja haját a füle mögé.
Axel nem bántotta, sohasem ütötte meg, de… megrémisztetté. A haja
levágása nem számított nagy dolognak, de azután egyre rosszabbodott a
helyzet. Miriam képtelen volt rá, hogy minden egyes nap vallatásra menjen
haza, ezért végül otthagyta a munkahelyét, megszakította a kapcsolatot a
barátaival, és feladta a szabadságát.
Kézbe veszi a levelet, folytatja az olvasást, pedig nem biztos benne,
hogy tudni akarja, mi történt.

Annyi idő alatt lettem fogolyból rab, amennyi alatt levágták a hajamat.
Nemcsak magát a hajat nyírták rövidebbre, de a személyiséget is.
Egy másik újonnan érkezett fogoly ellenkezett, hamarosan ájultan és
véresen hevert a földön, miközben egy rab levágta az ő haját is. Szőke
tincseim a sötétség tengerébe hullottak.

A nő, aki a hajamat vágta, üres tekintettel nézett rám, mintha már halott
lenne. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mióta van itt, de tudtam, hogy nem
bírtam volna elviselni a választ.
A cigány nő a vagonból, akivel nem osztottam mega kenyérhéjat…
Végül együtt maradtunk.
Haninak hívják.
Hani azt hitte, hogy csak azelőtt vágják le a haját, hogy felakasztják
vagy másképpen megölik. Nem értette, és rémület költözött a szemébe, mert
azt hitte, hogy már a halálos ítéletére készítik fel. Nem akart leülni,
csapkodott és sikoltozott, sírt és karmolt. Egy tagbaszakadt őr úgy arcon
ütötte, hogy Hani átrepült a fél szobán, beverte a fejét egy székbe. Minden
ki más csendben volt. Felálltam, hogy segítsek neki, mert láttam, hogy nem
bír felkelni.
Ekkor az őr megütött a frissen borotvált tarkómon. A csattanás szinte
visszhangzott a szobában, és mintha végigfutott volna az egész testemen,
beleremegtem.
Nem segíthetsz.
Érzed. Minden nő maga elé meredt, kerülte a szemkontaktust, de Hani
végül feltápászkodott, és készen állt tovább küzdeni.
Az őr nyugodtan odament hozzá, felemelte a botját, és állón vágta vele
Hanit. A vére és néhány foga úgy ömlött ki a száján, mint a hányás, amikor
elterült a padlón. Az őr rám nézett. Kihívóan. Mintha azt kérdezte volna,
hogy még mindig oda akarok-e menni hozzá.
Nem mentem oda.
Néztem a rabokat, ahogy végezték szótlanul a munkájukat, levették a
ruhát Huniról, miközben az egyikük durván levágta a haját.
Mire Hani magához tért, már levágták a testszőrzetemet is, és
megkaptam az „egyenruhámat”. Nem vehettük fel, csak magunkkal kellett
vinnünk. A szoba tele lett reszkető, meztelen nőkkel.
– A fotók! – mondta Hani, de a kivert fogai miatt nehezen értettem a
beszédét. – Hol vannak a képeim? – Megtapogatta feldagadt arcát. –
Mama! Istenem! A képeim!
Körülnézett, megfogta az őr ruháját, könyörgött, és kereste a fényképeit.
Az őr odahívott egy kutyát. Egy németjuhászt. Az őr kedvesen Daisynek
nevezte a nagy, nyáladzó dögöt, ami kimeresztett fogakkal acsargott ránk,
és azóta fenyegetett minket, amióta betereltek ebbe a helyiségbe. Az őrön
látszott, hogy kész ráereszteni az állatot Hanira.
Ebben a pillanatban egy másik „politikai” fogoly megszerzett egy ollót,
és sikerült hátulról átkarolnia az egyik őr nyakát, az olló hegyét nekinyomta
a bőrének. Tudta, hogy ez az utolsó próbálkozása lesz az életben, láttam a
szemén. A Hani fölé tornyosuló őr odafordult, hogy megnézze, mi történik.
Gondolkodás nélkül szóltam oda:
– Állj fel! Most! Gyorsan!
Hani döbbenten nézett rám, amikor hallotta a saját nyelvén elhangzó
szavakat, de engedelmeskedett, és feltápászkodott.
Egy fejjel alacsonyabb volt nálam; úgy nézett fel rám, elkerekedett
szemmel, mint kiskutya az új gazdájára. Egy sérült kiskutya.
 Az őr olyan biztos volt a hatalmában, hogy teljesen hátat fordított, így
nem látta, amikor Hani rá akart támadni, és engem sem látott, amikor
közbeléptem.
– Azért vágják le a hajunkat, hogy azzal tömjék ki a párnákat –
mondtam. Gyorsan beszéltem, gyönyörű holland nyelven, ismét élveztem,
hogy idegen szavak formálódnak meg a nyelvemen. Ahogy elolvadnak, mint
a vaj. – Nem ölnek meg. Felhasználnak minket a háborúban. De ha most
megütöd, akkor megfog ölni.
Hani fortyogott belül, de a saját nyelvét megértette, és figyelt rám.
– A képeid elvesztek -folytattam, de közben gombóc gyűlt a torkomba.
– Szereted az anyádat?
Bólintott, még mindig nem tudott megszólalni, annyira megdöbbentette,
hogy az anyanyelvén beszélek hozzá.
– Akkor itt továbbra is veled lesz – mondtam, és a szívére mutattam.
Hirtelen rádöbbentem a meztelenségére, próbáltam elkerülni, hogy
rábökjek a melle kis halmára. Még sohasem láttam meztelenül másik nőt, de
itt különös módon abszolút jelentéktelennek tűnt a dolog.
– Ha fényképen nem is – tettem hozzá, és elhúztam onnan, el a tömegtől,
ami lassan körülvette az őrt és az őt fogva tartó rabot. A kutya támadott.
Nem néztem oda, amikor hallottam vicsorogni, és harapni, tépni. A sikolyok
még napokig a fülemben csengtek.
El kell kerülnünk a kutyákat.

A kezénél fogva magam elé állítottam Hanit. A fején vörös duzzanat

mutatta, hogy hol verte be a székbe, az álla is feldagadt, és még mindig
vérzett.
Gond nélkül eljutottunk a zuhanyzókig. Hani két bal lábas cipőt kapott.
Én megtarthattam a sajátomat.
Amikor a megpróbáltatás véget ért, ismét elfedhettük a testünket és a
fejünket. A ruhák tele voltak tetvekkel, a szövet durva, és egyik sem illett
ránk. Mintha az anyáink ruháit viseltük volna.
Hani megfogta a kezem. így maradtunk, miközben öt fős sorokba
rendeztek minket, és vonulnunk kellett, azután megszámoltak, majd ismét
vonultunk, végül egy „börtönsátorba” kerültünk. Több százan lehettünk
ezen a kis helyen. Már alig fértünk el, a mögöttünk érkezők mégis beljebb
toltak minket.
 Már nem tudom, hogy én fogtam őt, vagy ő engem, csak az biztos, hogy
nem engedtük el egymást.
Éheztettek, vertek, leborotváltak, megaláztak, és rosszabbul bántak
velünk, mint az állatokkal, de rá kellett döbbennünk, hogy eddig még
életben maradtunk. Rájöttünk, hogy még mindig van nevünk, és ott vagyunk
egymásnak.
A kenyérhéj darabok már rég elfogytak, még a marhavagonban, de a
gondolataimban még mindig ott voltak, valósággal lehúzták a fejem, ahogy
nekitámasztottam a homlokomat Hani fejének, és mindketten nekidőltünk a
sátor oldalának az apró helyen, ahol le tudtunk ülni. Miközben végtelenül
fáradtan így pihentünk együtt, magamban csodáért imádkoztam.

Döbbenten és mindentől megfosztva. A levél tartalma nyers, szüretien,

lesújtó. Miriam várja, hogy teljesen felfogja a borzalmakat, amiket az imént
olvasott el a papírlapon, ami egészen idáig nem lett az enyészeté. Az idő
úgy felgyorsul számára, hogy elhomályosodik tőle a látása, azután hirtelen
annyira lelassul, hogy egy kinti fényvillanás is hosszúnak tűnik.
Csodáért imádkoztam.
Az idő üt egyet.

A kádban ül, és Axel egy törölközőn térdel mellette, buborékokat simít el

a bőrén.
A hiány ütemével.
Axel kicsavarja a szivacsot. A buborékok megdermednek. A víz kihűl.

A magány ütemével.
Olyan hideg, hogy belesajdulnak a csontjai.
Egy takarón fekve várja, hogy megszáradjon, meztelenül. A padlón, mint
egy kutya.
 13.
HENRYK
Az első csókunk napja után közel két évvel hirtelen minden
megváltozott. Éppen Friedához indultam, amikor Emilie korábban ért haza
a munkából.
– Nem tudom ezt tovább csinálni – mondta a hátával a csukott ajtónak
támaszkodva. – Ma megkerestek, és rólad kérdeztek, hogy hol vagy, és
mikorra várom, hogy visszajössz. – Zihált, és a lába nem tartotta meg a
súlyát. Lecsúszott az ajtó tövébe, felhúzta a térdét, és a fejét az ajtólapnak
támasztotta. – Nem bírom ezt tovább csinálni. Nem tudok úgy tenni, mintha
Frieda… mintha… mintha én… – Elhallgatott.
Leültem mellé, és átkaroltam.
– Ki keresett meg? – kérdeztem.
– Ennyit hallottál abból, amit mondtam? – Kimerültén sóhajtott egyet,
azután mégis válaszolt: – Ők. Az SS. Eljöttek a munkahelyemre, hogy téged
megtaláljanak.
– És mit mondtál nekik?
– Semmit. Azt, hogy nem láttalak, amióta nem vagy az egyetemen.
Megkérdezték, hogy szerintem hol lehetsz, kinél lakhatsz, vannak-e
barátaid.
– Friedát említetted? – faggattam pánikba esve.
Ezen feldühödve úgy meglökött, hogy meg kellett támaszkodnom a
könyökömön.
– Nem! Nem említettem meg nekik a tényt, hogy a férjem szeretőt tart! –
Idegesen beletúrt rövidre vágott hajába. – Hogy inkább flörtölsz és
csavarogsz ahelyett, hogy itt maradnál. Velem. Vagy hogy jobban aggódsz
az ö biztonságáért, mint a feleségedéért! Henryk! Te sodorsz itt veszélybe
mindenkit! Hagyd békén azt a lányt! – Ezután, bár látszott rajta, hogy ez
nagy erőfeszítésébe kerül, sokkal szelídebben kérdezte meg: – Mit művelsz,
Henryk?
Nem feleltem, csak nekitámasztottam a fejem az ajtónak, ahogyan ő az
imént.
– Kérlek! Abba kell hagynod ezt a dolgot Friedával! Ő még fiatal, el fog
felejteni. De nekünk el kell mennünk innen. Most azonnal. Nem hiszem,
hogy lesz még másik lehetőségünk. A barátnőm, Margót segíthet. Kérlek,
Henryk, lásd be végre! Ha eljöttek miattad a munkahelyemre, akkor csak
idő kérdése, és ide is eltalálnak. Akkor mit csinálunk?
– Nem téged akarnak – mondtam lassan, miközben őt figyeltem, ahogy
járkált előttem. – Csak engem.
– És ha rád vadásznak, akkor rám is. Hát nem érted? A feleséged
vagyok! Egy körözött embert rejtegetek! – Reszketegen felsóhajtott. – Tedd
félre a politikai meggyőződésedet, és csatlakozz a náci párthoz! Az istenért,
mit számítana?
– Mi van?! Soha! Tudod, hogy ezt nem lennék képes megtenni.
– Akkor gyere el velem most azonnal! – kérte lehajolva hozzám. – Újra
egy család lehetnénk. Elfelejthetnénk ezt az egészet. Lehetne egy
gyerekünk. Gyere velem! Kezdjük újra!
Láttam a kétségbeesését. Könnyek csorogtak le gyönyörű arcán, de a
könnyei mögött ő is tudta, mindegy, milyen messzire mennék, mindegy,
hogy ha maradok, akkor megölnek. Tudta, hogy a szívem sohasem hagyná
el Friedát.
– Képtelen vagyok rá – mondtam ki halkan.
Erre Emilie, az én szépséges feleségem rémülten felkiáltott, szinte
vonyított, vagy inkább fújt, mint egy macska.
– Akkor hagyj el! – kiabálta. – Hagyj békén! Választanod kell, Henryk,
mert… – körbeintett – nekem csak ennyim van. Nem vagyok ő, és soha
nem is leszek. Menj el!
Véletlenül leborított egy kupac könyvet egy kis asztalról, és lehajolt,
hogy felvegyen és hozzám vágjon egyet. Végül inkább földhöz vágta, és
kirohant a konyhába.
– A pokolba veled, Henryk! És Friedával is! Legyetek átkozottak
mindketten! – zokogta.
Visszapakoltam a könyveket egy stószba, és utánamentem. Addigra
kötényt akasztott a nyakába, és a konyhapultot súrolta. A kézfejével
idegesen letörölte a könnyeit, és dolgozott tovább.
Ahogy néztem, éreztem, hogy nekem is könnyek gyűlnek a szemembe.
Halkan csuktam be az ajtót magam mögött, azután kalapban, lehajtott fejjel,
gyorsan távolodtam. Minden egyes pillanatban azt vártam, hogy egy kéz a
vállamra nehezedik, és megállít, azután eltűnök az éjszakai ködben.

MIRIAM
 A levél elolvasásától mintha Axel megjelenne a szobában, teljes
életnagyságában. Tompa, a levél így írta le az érzést. A tompaság úgy
feszült rá Miriam minden tagjára, mint egy második bőrréteg. A hosszú
éjszaka alatt nem képes elűzni a hideget a testéből, és mire a hajnal szürkéje
beszivárog a helyiségbe, már mindene elgémberedik, mintha megázva kint
rekedt volna a fagyos időben.
Csak addig kel fel a fotelből, amíg az apjáról gondoskodik. Nem szólal
meg.
Nyomasztja Axel jelenléte, mintha valóban egy légtérben lennének.
Itt. Most. Emiatt nem megy ki az ajtóhoz, amikor valaki bekopog.
– Helló! – köszön be egy hang a levélbedobón keresztül. Ám ő nem
válaszol.
– Miriam! Hilda vagyok. Itthon vagy?
Feláll a fotelből, az egyenruha kihajtogatva az ölében hever, a lábaira
terítve, mint egy takaró. Amikor kinyitja az ajtót, Hilda még ott várakozik a
túloldalon.
A szoknyája eklektikus mintázata magára vonja Miriam tekintetét.
– Lekésted – közli az asszony. – Időpontod volt délelőtt kilencre,
emlékszel? – Az órájára néz. – Fél kettő van.
– Tényleg? – néz rá meglepetten Miriam, és kitárja az ajtót. – Milyen
nap van ma? – Ásít egyet, amit borzongás követ. Hilda pillantását látva
megdörzsöli a karját, és felveszi a normalitás álarcát.
– Kedd – feleli Hilda. – Baum doktor mesélt az előzményeidről. Miért
nem mondtad el?
– Dr. Baum?
Hilda arckifejezése megváltozik, miközben bemegy a nappaliba.
Aggódóból zaklatott lesz, majd értetlennek tűnik, de mindez olyan gyorsan
játszódik le, hogy mosolyra készteti vele Miriamot.
– Kedvellek – mondja. – Nagyon őszinte az arcod.
– Miriam! Kérlek! – Hilda leül, és a fiatalabb nő követi a példáját. – El
se tudom mondani, mennyire komoly a dolog – folytatja. – Baum doktor
vissza akarja küldeni apádat a kórházba, mert úgy véli, hogy instabil vagy.
Én hiába állítok bármi mást, és te meg… Nem mentél el a megbeszélt
időpontra. Az istenit, Miriam! Ezzel nem segítesz magadnak! – Babrálni
kezd a hajával. – A következő találkozód pénteken lesz – jelenti ki
végtelenül tényszerűen.
A köd szertefoszlik, és a bútorok körvonalai kiélesednek.
 – Kérlek, Hilda! Csak elfelejtettem. Nem mehetnék inkább másik
orvoshoz? Apa nem kerülhet vissza a kórházba… most nem.
Hilda nagyot sóhajt, Miriam enyhe fokhagymaszagot érez a leheletén.
– Oké – mondja. – Most rögtön elmegyünk egy közklinikára. De ez az
utolsó lehetőséged. Ne játszd el!
– Hadd nézzek rá apára! Utána jövök.
– Várlak.

Egy lépéssel lemarad, nem bírja tartani a tempót. Menet közben Hilda
egy szót sem szól. Miriam a zöld és lila virágok hipnotikus ringását követi
az asszony szoknyáján, végig a forgalmas utcákon, ahol a fák ágai úgy
nyúlnak fel, mintha a lombjuk helyett most az alacsonyan szálló felhőket
akarnák megtartani.
Egy gyalogátkelőnél együtt várakoznak egy babakocsis anyukával. A
gyerek könnyes szemmel, kivörösödött arccal hisztizik. Amint a lámpa
zöldre vált, az anyuka tolni kezdi a babakocsit, a gyereke vergődve próbál
megszabadulni a biztonsági övtől. Az anyuka gyorsan, elszántan megy
előre. Miriam azon tűnődik, vajon hallja-e egyáltalán a könyörgést a
gyereke hangjában, vagy már beletompult, mert tudja, hogy egy ponton a
gyerek úgyis feladja.
A nemrég felújított gyógyközpontban festékszag keveredik az öregek és
a betegek testének kipárolgásaival, és a feltekert fűtés miatt Miriam
legszívesebben azonnal visszafordulna, amint az ajtó kinyílik előttük. A
váróterem tele van, az emberek tétován téblábolnak, sokan köhögnek. A
parkolóra néző, nagy ablakokat éppen tisztítják.
Hilda odamasírozik a recepcióhoz, otthonosan mozog ebben a
környezetben, és int Miriamnak, hogy üljön le. Hamarosan odalép hozzá, és
így szól:
– Az orvos behív, amint ráér.
– Köszönöm! – Miriam egy pipázó, begipszelt lábú férfi és egy vörösre
sírt szemű gyereket dajkáló anya között ül. Hilda távolodó alakját nézi.
A központ zajai körülölelik, az állandó mormolást köhögésrohamok
törik meg.
Miriam felvesz egy otthagyott magazint, azután le is teszi. Keresztbe
teszi a lábát, azután inkább mégsem, és fészkelődik. Babrál a szoknyájával,
kifeszíti a kreppelést, és figyeli, ahogy az anyag visszaugrik.
 A gyerek nyöszörög, odabújik az anyjához, aki csitítgatni kezdi. Erről
Miriamnak a láda jut eszébe, amiben Eugénia elrejtőzött, és amibe azután
egy anya is bebújt a gyermekével.
Felnéz. Jelenlétet érez. Végigpillant az arcokon, azután az üvegajtó felé.
Ő áll ott.
Karba tett kézzel. Figyeli.
A jelenléte olyan erőteljes, mint a nap ragyogása, Miriamnak káprázik a
szeme, ha csak ránéz.
Feláll, elfordul.
– Frau Voight! – szólal meg egy férfihang, bezengi a tágas várótermet. –
Kérem, jöjjön a hatos vizsgálóba!
Miriam szó szerint keresztülvág az embereken, ahogy átrohan a
váróteremmel szomszédos gyógyszertárba. El innen! Amilyen gyorsan csak
tud. Minél messzebbre. Az ellenkező irányba.
– Frau Voight! – zengi ismét a hang.
Fut, amíg bele nem sajdul a lába, és nem néz hátra. Egy emelkedő
tetején zihálva megfordul, de senkit sem lát maga mögött.
Kényszeríti magát, hogy lassabban menjen, számolja a lépteket, hogy
pihentesse a lábát, de közben azért mégis haladjon. Egyre csak előre.
– Menj tovább! – parancsolja magának halkan.
– Már majdnem odaértél. – A saját hangjába kapaszkodva keres
támogatást. – Az nem lehetett ő. Ő nem lehetett ott.

Lába az akarata ellenére felgyorsít, magában mormolt szavai egymásba

olvadnak. Vagy mégis ő volt?
– Olló és bánat, betegség és hideg, Hani és cigány, kenyér és hideg,
hiány és borzongás… és ne! Ne tovább! Ne menj ki, ne menj ki, ne menj ki!
– mantrázza saját lépteinek ritmusára.
– Miriam! – szól utána Lionel, amikor ő a belsejében lüktető ütemet
követve felszaladna a lépcsőn.
Nem figyel semmi másra.
– Fráulein! – kiáltja a portás. Miriam megtorpan. – Levele jött. –
Odanyújt egy nagy borítékot.
Miriam eltolja magától.
– Nem kell! – zihálja.
– Egy keletitől jött. A hölgy azt mondta, barátok. Erősködött, hogy
személyesen csak magának adhatom oda.
 Miriam megnézi a címzést. Nem az ö kézírása. Elveszi és magához öleli
a borítékot.
– Vigyázzon, kisasszony! Nem lehetünk elég óvatosak most, hogy ez a
sok keleti is itt jár közöttünk. Az egyik unokatestvéremnek odaát – a portás
hátraint a válla fölött – komoly gondjai adódtak abból, hogy…
Miriam nem hallja a történet végét.

A tollpihe ott maradt az ajtórésben. Biztonság.

A víz a csapból. Forró. A kéz vérzik. Béke.
Leragaszt néhány sebet mindkét kezén. Belöki a késtartó fatömböt a
konyhapultról a fiókba, és a varrókészlet kisollóját is bedobja mellé. Ám az
ujjait nem tudja elzárni, azok maguktól vakarják fel a sebeit. Belenyomja a
hüvelykujja körmét egy bevarasodott karcolásba a csuklóján, olyan mélyen,
ahogy csak bírja. Nézi, ahogy a bőre rózsaszínről fehérre vált, majd
kivörösödik. Addig vakarja a sebet, amíg az vérezni kezd.
A lakásra telepedő csend a fülében dobol. Megpiszkál egy kilazult
szempillát, ami karistolja a szemét, és kihúzza, azután a többit is tépkedni
kezdi, egyre többet. A végén már kicsordulnak a könnyei.
– Apa! – szól bele a csöndbe. – Láttam… mármint, tudom, de nem
lehetek biztos benne…
– Miriam! – leheli az apja halkan, és felé nyújtja a kezét.
– Van mellette egy kis szabad hely az ágyon. Miriam nem gondolkodik,
csak lezökken mellé.
– Apa! – zokogja, és odafekszik. A levegős matrac nyög és nyikorog. A
kardigán gombjai arra emlékeztetik, hogy gyerekkorában csavargatta őket,
és játszott velük. Körözni kezd az egyik ujjával egy gombon, azután egy
másikon. Körbe-körbe.
Az apja gyengén magához öleli. Az öreg test már törékeny, Miriam érzi
a csontokat az elvékonyodott izmokon keresztül.
– Visszajött – mondja.
 14.
MIRIAM
A nappalok és az éjszakák egybefolynak. Úgy szivárognak át egymásba,
mint a vízfesték. Az idő egyetlen meghatározója az apja, aki már iszik, kis
mennyiségeket eszik is. És beszél, mormol, néha felkiált.
– Frieda! Frieda! Frieda!
A szája kinyílik és becsukódik, többnyire nem jön ki rajta hang, de egész
testével küzd.
Miriam reméli, hogy segíthet neki, ám miközben kidörzsöli a hideget az
öreg kézből, megmasszírozza a karját és a lábát, tisztában van vele, hogy
nem tud ennél többet tenni.
Amikor ráveszi magát, hogy kinyissa a Lioneltől kapott borítékot, egy
kis üzenetet talál, és háromoldalnyi rendezett írást nagy, jól olvasható
betűkkel. A küldő mindegyikhez hozzátűzött egy-egy francia levelet az
egyenruhából.
Az üzenet csupán ennyi:

Beszélnünk kell a levelekről. Keress fel!

Eva

Miriam félreteszi, és hagyja, hogy a levelek világa magába rántsa.

Ebben a világban ő nem létezik.
Henryk!
Nincs zseb az egyenruhámon. A szövet lecsúszik a vállamról. Nincs
semmim, mégis mindenem megvan. Szerencse vagy szándék folytán, de még
mindig megvan a személyi igazolványom és a gyűrű a cipőm talpában.
Érzem a formát kidudorodni a lábam alatt. Az egyik lábujjamba mindig
belenyomódik a kör. Tudom a szökés módját. Elmehetek innen. Most bent
vagyok, de találok kiutat. Megtalálom, akivel beszélnem kell ahhoz, hogy
megpróbálhassak elmenni.

Beszélnem kell a parancsnokkal, amíg a vonásaim még hasonlítanak

arra, akinek a fotója azon a kártyán látható. Mielőtt beleolvadnék a
tömegbe. Mielőtt arctalanná válók. Meg kell találnom az utat a
szabadságba, hogy megtalálhassalak téged.
 Lehajtom a fejem, inkább az összevissza lerakott kockaköveket nézem.
Ha nem nézel a lábad elé, könnyen megbotlasz bennük. Érzem őket a
talpam alatt. Szilárdan állok. Ahol oly sokan véreztek el és haltak meg, ott
én még mindig állva maradtam. Még lélegzem. Még élek.
A sós levegő arra emlékeztet, amikor Louisával kergetőztünk a
tengerparton, próbáltam elkerülni a nagyobb hullámokat, és futottam,
ahogy csak bírtam, de ő a hosszú lábával mindig sokkal gyorsabb volt. A
haja lebegett futás közben. Éreztem a friss tengeri levegő illatát, és a
levendulafüzérét, amit együtt készítettünk. Egy elmúlt nyár illatait.
Itt a sós levegőbe az emberek szaga keveredik. Ezt a helyet nem arra
tervezték, hogy bent tartsanak minket. Százszoros túlerőben vagyunk az
őrökkel szemben, mégsem teszünk semmit.
A tíz méter magas falak és a szögesdrótok között a rabok úgy
viselkednek, mint az őrök, és az őrök úgy, mint a kutyák. Sós a levegő,
érezzük az ízét a bőrünkön. Befelé jövet fenyőfákat és gondozott gyepet
láttunk.
Ez Ravensbrück.

Miriam felnéz a papírlapról, megborzong, de nem a hidegtől. A

levelekben megszólaló hang kísérteties, és akaratlanul is eltűnődik rajta,
vajon a hang gazdája életben lehet-e még.
Átvonszolja a dohányzóasztalt a nappaliból az apja szobájába, közben
beveri néhány bütykét az ajtókeretbe. Sorba szedve leteszi rá a leveleket,
miközben az eddig olvasott szavak rendszertelenül visszhangzanak a
fejében, mintha ennek a szerencsétlen nőnek a gondolatait hallgatná.
Belopakodott a fejébe, és ő semmit sem tehet ellene.
– Nem harcolt, mert senkiben sem bízhatott meg – mondja az apjának.
– Nekem harcolnom kellett volna?
Ügy érzi, mintha a kérdés nehéz, fekete kővé változna a gyomrában.
– Még ha küzdők is, senki sem hitt volna nekem.– Az igazságtól
majdnem elsírja magát.
Saját magát látja a babakocsiban ülő, dühös gyerek képében, mert ő is
valami kérlelhetetlen erő ellen küzdött. Csak őt nem egy babakocsi, hanem
egy férfi fogta le a karjával, a lábával. Annak a tudatnak az erejével tartotta
fogva, hogy mit tehetett és tett volna, ha Miriam kitör a fogságból. És ki hitt
volna neki, ha bárkinek is elmondja? Kiben bízhatott volna?
Nem bízhatunk senkiben.
 – Visszajött – mondja.
Felveszi az asztalról a következő levelet. Németül van, de nehéz
elolvasni, porkönnyű vonásokkal íródott egy könyvoldal nyomtatott betűi
köré. Miriam elkezdi, de abbahagyja, újra olvas mondatokat, próbálja
értelmezni őket, kitalálni a sorrendjüket. A szöveg mögül előbújó
gondolatok egy olyan valóságba rángatják át, amivel képtelen szembenézni.

Henryk!
A „cellánk” csak egy nagy sátor, az oldalait veri az eső és a szél, néha
felszakítja, a tetejét felhajtja, és a víz becsöpög. Tálunk nincs, csak két
kanalunk. A csepegés alá tesszük a kanalat, hogy esővizet igyunk. Egy-egy
kanálnyi esővizet. Két hosszú napig tartott, mire loptunk egy tálat, és
ehettünk végre valamit.
Mindenki lop, üt és ellenségeskedik, mindenki helyet akar magának. Ez a
fizetőeszközünk. Ha szerzel magadnak helyet, többé nem akarsz megválni
tőle.
A levesünk főleg víz, ritkán látok benne zöldséget vagy bármi
felismerhetőt. Kapunk kenyeret, ami kemény, mint a kő, és persze „kávét”
is. A leves és a kávé szinte ugyanolyan, bár a levesben szívesebben fogadjuk
a darabkákat, mint a kávéban. A számban pépesítem a kenyeret, így adom
oda Haninak, akinek nagyon fáj a szája, a fogait kiverték, nehéz ennie.
Egy hónapja vagyok itt. Ma van a születésnapom, a huszonegyedik.
És már attól tartok, hogy huszonkettedik nem lesz.

A napi rutin annyira belém ivódott, hogy már nem kell gondolnom rá.
Csak telnek a napok, a testem a tábor ritmusára mozog. A szívem és a
gondolataim máshol járnak. Veled vannak.
Bár testben itt vagyok, átalakulok. Nem eszem, ha egy őr nem utasít rá,
nem mozgok, nem pihenek, alszom vagy beszélek, ha egy őr nem utasít rá.
Nincs saját akaratom.
Hiányzol. Frieda

„Frieda.” Miriam újra elolvassa, azután közelebb megy az apjához,

egyik kezével megfogja a kezét, és a másikkal kedvesen megsimogatja az
arcát. Az apja dús, fehér haját nézi, az apró májfoltokat az arcán, széles
orrát, vékony ajkát. Szinte tanulmányozza, issza a vonásait.
– Apa! Hallasz? – Mély lélegzetet vesz. – Ezeket a leveleket Frieda írta.
Amikor az öreg nem válaszol, Miriam megcsókolja a kézfejét.
 – Kiderítem neked, hogy mi történhetett vele, ígérem! – mondja, bár
tudja, hogy ehhez tovább kell olvasnia a borzalmakat; a gondolattól
remegni kezd a keze, mégis folytatja. Az apjáért.

HENRYK
Kimentem a lakásból, otthagytam Emilie-t, aki dühöngött és sírt, és
elindultam Friedához. De úgy éreztem, hogy a saját lépteim ítélkeznek
fölöttem. Minden sarkon megálltam. Visszamenjek? Megfordultam, tettem
néhány lépést, de ismét megtorpantam. Mint körözött embert, pontosan az
tehetett a leginkább gyanússá, ha elkezdek döntésképtelenül ide-oda
járkálni az utcán.
Emilie-nek igaza volt. Vele házasodtam össze. Máris veszélybe került
miattam. Mégis velem maradt. Tudott Friedáról, ennek ellenére maradt. A
bűntudat úgy marta a torkomat, mint a sav. Miféle ember művel ilyet a
feleségével, akit közben csodál és tisztel?
Mégis…
Szerettem Friedát. Úgy, ahogy korábban sohasem tapasztaltam meg a
szerelmet, és mivel ennyire szerettem, tudtam, hogy vele sem tehetem ezt.
Soha többé.
Emilie-nek igaza volt. Frieda meglesz nélkülem, jobban is, mint velem.
Sokkal jobban. Ettől a gondolattól pánikba estem, és a pániktól futni
kezdtem, amivel még inkább magamra vontam a figyelmet. A szívem
húzott, szárnyalt velem, hamar kifogytam a levegőből, de egyre csak
futottam tovább, követtem a lüktetést a mellkasomban.
El kellett engednem Friedát; el kellett szabadulnia tőlem. Azután
elmegyek Emilie-vel. Legalábbis megpróbálok jobb lenni hozzá.
Miközben vártam, hogy Frieda ajtót nyisson, kivert a hideg veríték az
idegességtől. így volt helyes, így volt helyes, és nem is volt más út… Frieda
kinyitotta az ajtót, és az elhatározás, hogy véget vetek a dolognak,
keményre fagyott a mellkasomban. Ebben a pillanatnyi csendben Frieda
ajkával az ajkamon és ujjaival a bőrömön fogadott.
Berángatott a lakásába, és becsukta az ajtót. És bár a szívem még mindig
az ellenállás ütemét verte, és a gyomromban ülő, kőszerű csomótól
émelyegni kezdtem, az alig percekkel korábban hozott döntésem csupán
távoli emléknek tűnt.
 Magam mögött hagytam az egészet, és feloldódtam Frieda ölelésében.
El akartam veszni az érintésében és a gyönyörű szemében.
– Hiányoztál – mormolta, érzelemteli hangja elmélyült. Ajkával az
ajkamon magával húzott az ágyába.

MIRIAM
Egy helyen a ceruza hegye erősebben nyomódott a papírra:
Ma ellopták a csizmámat. A csizmám nélkül nincs személyim. A
személyim nélkül elvesztem.
Sietve keresi meg a következő levelet, és olyan gyorsan olvassa, ahogy
csak tudja. Kiveszi a nagyítót az anyja varrókészletéből, hogy jobban lássa
a szöveget. Axel lénye elhomályosodik a tudatában, szertefoszlik, mint a
festék a csap alatt kimosott ecsetből.
Megtalálta Friedát. Már csak azt kell kiderítenie, hogy mi történt vele.

Kedves Henryk!
A fogdasátorban nincs béke. Hanival még mindig egymásnak hajtjuk a
homlokunkat, így ülünk a hátunkkal a sátor falának támaszkodva, a ponyva
felmelegszik az érintésünktől.
Hani megkérdezte, hogy miért hazudtam a vagonban, amikor azt
mondtam, hogy Emilie-nek hívnak, és ezen elgondolkodtam…
Talán a szerelem nem erőszakos, zavaros és vad, mint egy vihar,
miközben egyszerre friss és nyugodt, mint a kék ég vihar után? A közöttünk
szövődött szerelemtől úgy érezzük, hegyeket tudnánk megmászni, vagy
mitikus szörnyetegekkel is megbirkóznánk, pedig tudjuk, hogy képtelenek
lennénk rá. A szerelmünk miatt hittük azt, hogy a nácik sem állhatnak
közénk. Szerintem a szerelmünk bolonddá tett mindkettőnket. Én ide
jutottam…
Néztem a nőket körülöttem, éreztem a szagukat, hallgattam a zajokat, a
sátorlap csattogását, ahogy a szél egy idősebb nő hátát verte vele.
Csitt-csatt.
…és te nem vagy itt velem.
Hani rólad is kérdezett, és hízelgő képet festettem. Magasabbnak,
szélesebb vállúnak írtalak le, fiatalabbnak is, csak mert megtehettem.
Meséltem neki, hogy első látásra egymásba szerettünk, holott ez nem a mi
történetünk, hanem csak a tiéd, annak a története, ahogy Emilie-vel
találkoztál.

Miriam nagyot nyel. Visszataszítónak találja a gondolatot, hogy egy

idegen nő felhasználta és elorozta az anyja és az apja szerelmének
történetét.
Ám nem tehet mást, mint hogy olvas tovább.
Hani kilenc gyermek egyike, a roma az anyanyelve, a hollandot csak
alapszinten beszéli.
Senki sem örült igazán a születésének, és azóta mindig, ahogy ő mondta,
ha felállt, akkor lenyomták, de ő mindig újra felállt, és világgá kiabálta,
hogy itt van.
A náciknak ez nem igazán tetszett.
Tizennégy éves korában a szülei megpróbálták kiházasítani az egyik
unokatestvérével, aki nem volt nála idősebb, ám ő otthagyta a családját, és
inkább iskolába járt (így tanult meg hollandul), azután munkát szerzett. Volt
saját pénze és szobája, de előtte sohasem kellett egyedül aludnia, ezért
hidegnek és merevnek találta a pamuttakarót. Olyan családból jött, ahol
mindig volt kivel megosztoznia a matracon. Nehéz volt egyedül élnie.
Mire egy nap hazament, az egész családja eltűnt. A nénikéivel, a
bácsikáival és a nagyszüleivel együtt. Mindenki. Csak járkált ide-oda, nem
tudta, hová menjen, és letartóztatták. így került ide.
Azt mondta: „Inkább osztom meg az ágyamat valakivel, és tudom, hogy
még élek, mintsem, hogy teljesen egyedül maradjak, és azt higgyem, hogy
mindig egyedül leszek. Akkor akár már meg is halhatok.”
És hiányzol. Hiányzol, és hiányzik az idő, amit egymásnak ígértünk.
Sohasem ébredtem melletted, nem töltöttünk együtt egyetlen éjszakát sem.
Csak pillanatokat loptunk. Csak apróságokat akarok, kis dolgokat, amik
számítanak, olyasmit, amit mindenki adottnak tekint. Ezeket akarom, és nem
akarok egyedül lenni.
De most már túl késő.
Összepépesítettem a ma kapott utolsó darab kenyerünket a számban, és
az egészet odaadtam Haninak. Egy kicsit sem nyeltem le belőle.

HENRYK
 Minden tagomat súlyosnak éreztem, ahogy ott feküdtem Frieda alatt az
összegyűrt lepedőn. Ő rajtam hevert, mint egy élő takaró. A lélegzete
csiklandozta a nyakamat, ujjaim egyeneseket és íveket rajzoltak a hátára, a
vállára és a felkarjára a félhomályban. Lesoványodott, mert megosztotta
velem az ételadagjait.
– Ha választanom kellene, téged választanálak – mormoltam. Kinyitotta
a szemét, de amikor odafordultam, komoran nézett rám.
– Engem nem választhatsz. Nem vagyok lehetőség – suttogta.
– Nekem az vagy – mondtam, és homlokon csókoltam volna, de
félresikerült, mert elhúzta a fejét, bár még ekkor is egész testsúlyával rám
nehezedett.
– Nem. Neked ott van Emilie.
– És te is.
– Igen, de…
– Semmi „de”, Frieda. Szeretlek.
– Nem választhatsz engem. – Ezt egészen halkan mondta. – Nem vagyok
elég.
Tiltakozni akartam, de a számra tette az ujját, azután megcsókolt.
Gyakorlatias megoldás volt, hogy elhallgattasson, de éreztem, hogy az ajka
reszket.
Betakarva is meztelen voltam, tagjainak súlya rám nehezedett. A
mennyezetet nézve a sorsomon töprengtem, és ahogy kicsordultak a
könnyeim, felzokogtam, a mellkasom úgy remegett, mintha megráztak
volna.
Frieda mellém csusszant, a karjába vont, hozzáölelt meztelen testéhez.
– Mi a baj, Henryk?
Nem bírtam megszólalni, nem találtam megfelelő szavakat, amelyekkel
elmondhattam volna, hogy ami történik, abba beleszakadok. Én magam
ítéltem el mindkettőnket. A bombák egyre közeledtek, és bűntudatom súlya
mocsárágyú lövedékeként lebegett a fejem fölött, csak a kellő pillanatra
várva, hogy rám zuhanhasson.
Mégsem tudtam eltávolodni Friedától, ám ha a közelében maradtam,
akkor őt is veszélybe sodortam. Már nem tudtam, ki vagyok valójában, és
ez a hasadék egyre szélesedett bennem, ahogy Frieda lecsókolta a
könnyeimet, azután homlokát a homlokomnak támasztotta. Szabadon sírtam
az ölelésében.
 Újra megcsókolt, felajzott, és az ölembe ült, magába fogadott. Eggyé
váltunk, és minél hosszabban csókoltuk egymást, annál kevésbé akartam
újra különálló létezővé válni.
Ő sem akart elengedni. Amikor elhúzta a fejét, ráemeltem a tekintetem,
hogy találkozzon az övéve, és hiába próbáltam elfordulni, elvesztem szeme
mélységeiben. Hiába tudtam, mennyit árthatok neki, és hogy mindennek
hamarosan vége szakadhat, ráadásul csak és kizárólag az én hibámból.
Előbb-utóbb eljönnek értem, és akkor őérte és Emilie-ért is.
Megcsókoltam a nyakát.
– Feladom magam – mondtam, és hirtelen megkönnyebbültem. – Holnap
feladom magam, és akkor te és Emilie szabadok maradtok. – Olyan
szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak bírtam, ahogy csak mertem. Nem
tudtam még egyszer a szemébe nézni, ezért inkább magamhoz szorítottam.
A szíve dühösen vert.
– Mit szól ehhez Emilie?
– Neki még nem mondtam. Csak most döntöttem el, amikor
megcsókoltalak.
– Akkor menj haza, csomagoljatok össze, és meneküljetek el, ahogy
Emilie tervezte! – Eltolt magától.
– Arra nem lennék képes – suttogtam, és éreztem, hogy újra
kibuggyannak a könnyeim. – Csak így lehetnétek mindketten biztonságban.
– Biztonságban? És veled mi lesz? Az imént mondtad, hogy ha
választanod kellene… – Egy fej – rázással elhessegette a gondolatot. – De
nem tudsz. Ketten vagyunk. És te. Ideje lenne megértened végre, hogy
mindketten szeretünk. Mindketten azt akarjuk, hogy élj. Erre közlöd, hogy
feladod magad. Ami egyenértékű az öngyilkossággal!
– Nem bánthatlak tovább titeket.
– Nézz rám! Nem bántasz. Amit teszünk, az ugyanúgy az én döntésem
is, mint a tiéd – mondta halkan. Ismét ránéztem. – Ezt nem tekintheted
egyedül a sajátodnak. Ami Emilie-nek rossz, az neked is rossz, és nekem is.
– Megcsókolta a homlokomat. – Mit is mondtál akkor a pádon, a parkban?
Elkezdte lecsókolni a könnyeimet. Bólintottam, és a bennem felhangzó,
zajtalan sikoly elveszett Frieda ölelésében, a súlyában, a karja szorításában,
a szívverésében, amit úgy érzékeltem, mintha a sajátom lett volna.
És mintha egy kapcsoló fordult volna át, végtelen kimerültség tompította
el a sajgást bennem, és a csípőjére tettem a kezem.
 – Azt mondtam, hogy maga vagy a fény – mormoltam, miközben újra
mozogni kezdett rajtam, és úgy odaszorította a testét a testemhez, hogy úgy
éreztem, mintha rajta keresztül lélegeztem volna. Mintha valóban
összesűrűsödött fényt öleltem volna. Ajkát az ajkamra szorítva elfojtotta az
ismét feltörni akaró sírásomat, elcsitította azt a mélyen ülő nyugtalanságot,
ami lehúzta a szívemet.
– Sötétség nélkül nincs fény – suttogta.
– De hát én vagyok a sötétség! Nézz…
– Adj néhány napot! – vágott közbe. Beleremegtem a hangja
gazdagságába.
– Néhány nap – egyeztem bele.

MIRIAM
– Miriam! – Az apja hangja pengeként hasít a sötétbe.
Miriam felriad, miután összegömbölyödve elszundított a fotelben.
– Miriam! Te… Frieda… – nyögi az öreg gyengén, és felemeli a kezét. A
lánya megfogja, közben megmozgatja elgémberedett lábujjait.
– Én… – kezdi az apja. – Öltem.
Miriam lábában enyhül a zsibbadás, de már nem érdekli.
– Frieda… – motyogja az öreg.
– Itt van veled. A levelekben – súgja Miriam.
– Én öltem meg… Friedát – leheli az apja, azután magába roskad szinte
tapintható bánatában.
 15.
MIRIAM
Én öltem meg… Friedát.
Miriam megdermed.
– Nem – válaszolja reflexből. Nem igaz. Nem lehet igaz!
– Nézd, apa! – lebegteti az egyik papírlapot. – Ez egy levél. Friedától. A
ruhába volt bevarrva. Szeretett téged. Hallod, apa? Nem öltél meg senkit! –
De közben a papírra mered.
Hogy került az egyenruha az anyja gardróbjába? Visszaül a fotelbe.
Nincs bizonyítéka az apja állítása ellen.
Az apja nem ölhetett meg senkit. Ez biztos. Képtelen lett volna rá. Még
a pókokat is a legnagyobb óvatossággal tessékelte ki, ha valamelyik
betévedt a házba. Megvédte őket Miriam anyjától, aki rögtön könyvvel
vagy cipővel esett volna nekik.
Megköszönte a darazsaknak és a méheknek a látogatást, ha berepültek
az ablakon. Az ő apja soha nem bántott senkit, a gyilkosság gyanúja pedig
egyenesen elképzelhetetlennek tűnik.
Miriam lenéz a kezében tartott papírra.
– Nem igaz – mondja abban a biztos tudatban, hogy a következő levél,
amit Eva lefordított neki, majd igazolni fogja.

Henryk!
Elköltöztünk. Reméltük, hogy az egyik blokkban kapunk szállást. Nagyon
sokan vagyunk a fogdasátorban, és a blokkok téglából épültek,
lemeztetővel. A cipőmet a sátorban lopták el. Két napig mezítláb jártam,
azután lerángattuk a lábbelit az egyik holttestről. Haninak klumpája van,
ami jó is a lábára, és nekem ismét lett cipőm.
Hunival a 15-ös blokkba kerültünk, de nincs priccsünk. A falra rögzített
fapolcok tele vannak nőkkel, hatan zsúfolódnak össze mindegyiken. Sírnak,
kiabálnak, fenyegetőznek, üvöltenek rémálmukban, és lökdösődnek.
Nyolcszor három polc sorakozik a blokk mindkét oldalán, A és B jelzéssel.
Amikor megérkeztünk, nem volt helyünk, úgyhogy beszélni akartam a
blokkvezetővel, egy kiöregedettprostituálttal. Épp csak megszólaltam, úgy
megütött, hogy bevertem a fejemet az egyik polcba, és bedobtak egy kis
helyiségbe a blokk bejárata mellett. Amikor magamhoz tértem, egy vécében
találtam magam egy kis mosdókagyló és Hani társaságában, előttem egy
koszos tükörrel.
Ebben a vécéfülkében is vannak polcok, utólag készültek a vécékagyló
fölé. A rabok csinálták őket maguknak, és erősebbnek látszanak, mint a
kintiek. És itt még hely is van. Kiderült, hogy az utóbbi néhány napban
„veszítettek el” két nőt, és mi leültünk, és csak csodáltuk ezt a gyönyörű
látványt: a két polcot csupán négy nővel.
Akik befogadtak. Kérdés nélkül.
Egy hangban és lélekben egyaránt nagy formátumú hölgy segített
letörölgetni a sebet a fejemen, és régóta először láttam a tükörképemet. El
sem hittem, hogy az ott én vagyok. Többször is meg kellett érintenem a
tükröt, mert azt hittem, hogy csak egy üveglap, és áll mögötte valaki más.
Megtapintani a saját leborotvált fejedet, és látni azt, egész más élmény.
Beesett szemmel meredtem saját magamra, a vérmaszat az arcomon
kiemelte a szemem zöldjét, így egészen démoninak látszottam.
Az idősebb hölgyet Wandának hívják. A keze ugyanolyan gyorsan jár,
mint a szája. Hamar bekötözte a fejem. Ezután megmosta a kezét, és
megölelte Hanit, aki egy szót sem értett az egészből. Nem is próbált meg
odafigyelni a beszélgetésre: túlságosan megdöbbentette a saját kinézete, és
az elveszített fogai helyét vizsgálgatta.
Wanda bemutatta nekünk Stellát, egy kislányt, aki nem lehet több hét-
vagy kilencévesnél. A tejfogai többsége még megvan, de a metszőfogai
helyén csak rés tátong. Stella egy priccsen alszik egy fiatal nővel,
„Nyuszival”, akiről nem hiszem, hogy az anyja lehetne. Ennek ellenére
Nyuszi minden este dúdolva ringatja álomba a kislányt.
Wanda elmondása szerint Nyuszi egyébként nem beszél, és azóta nem
szólalt meg, hogy behozták.

És itt van még Eugénia, akit végtelenül ridegnek hittem, de talán csak
megkeményítette az élet, mert már rég itt van. Két éve! A húszas évei
közepén járhat, ahogy szerintem Nyuszi is, de ő nem néz ki többnek
tizenévesnél, viszont olyan kortalan a tekintete, hogy ettől akár harmincas
is lehet. Folyton az arcát fürkészem, de a kendővel a fején, az üres és sötét
tekintetével és a félelemmel a vonásain nehéz meghatározni a korát. Úgy
néz ki, mint aki nagyon sokat látott már.
Hunival nincs takarónk, és csak egyetlen tálat sikerült szereznünk. Nincs
mit felajánlanunk cserébe, de úgy tűnik, Wandának ez nem számít. Ő
nagyon kedves. Hálásak vagyunk neki. Nem hiszem, hogy így befogadtak
volna, ha Wanda nem vesz a pártfogásába. Látszólag lenyűgözi Hani
szépsége és a tekintete, ami mindig olyan ártatlannak látszik, mintha
egyáltalán nem értené, mi történik körülötte.
Hunival a felsőpriccsen alszunk. Ezer kérdés kering a fejemben, de a
túláradó kedvességtől szinte szóhoz sem jutok. Az arcom még mindig
lüktetve sajog az ütéstől, és Hanival egymást ölelve-melegítve fekszünk le.
Ez az egész olyan jó érzéssel töltött el, hogy elsírtam magam. Először azóta,
hogy elváltunk egymástól. A szememben forró és száraz könnyek ülnek.
Pihenek.
Ezek a nők, ezen a helyen. Miriamnak nincs semmilyen viszonyítási
pontja azzal kapcsolatban, amiről olvas. Képtelen elképzelni, de elolvassa.
Azt még inkább képtelen elképzelni, hogy ezt milliók élték át.
– Nem tettél semmi rosszat – mondja az apjának.
– Nem vádolhatod magad. Ezt nem te tetted. – Felemeli a levelet. – Ez…
Erre talán nincsenek is szavak.

HENRYK
1944. április 10-én történt. Hétfői napon. Akkor láttam Friedát utoljára.
Két nappal azután tartóztattak le minket, hogy megszűntek a törvények, és
egy ember kezébe került az egész város.
Az út a Schildhornstrafíén kezdődött. Biztos voltam benne, hogy le
fognak lőni közvetlenül ott, a lakás előtt, amit Emilie-vel kibéreltünk. Ám
csak terelni kezdtek, gyalogolnunk kellett. Még a napsütést is jeges
hidegnek éreztem, ahogy átderengett a mindent egybemosó, sűrű ködön.
Órákig gyalogoltunk, eltávolodtunk mindentől, ami ismerős volt a
városban. Csak azért álltunk meg egy-egy ház előtt, hogy azokból is
kitereljék a lakókat. A Hagelstrafie és a Fontanestrafie találkozásánál
farönkök és kiégett katonai járművek szegélyezték az utat.
A menet léptei zakatoló ritmust vettek fel, mint valami
vonatszerelvényé. Az utcákat szegélyező házak ablakait és ajtajait
bedeszkázták, mégis üvegszilánkok hevertek előttük. Az üres, elhagyatott
homlokzatok mögött emberek rejtőzködtek és imádkoztak hálásan azért,
hogy aznap nem őket vitték el. Én is azt hittem, hogy a négy fal között
biztonságban lettem volna, de a falak leomlottak, és nem maradt más, csak
Frieda az oldalamon. Tisztek vettek körül, és egyre csak meneteltünk az
utcákon, az ostrom alá került tömeg részévé váltunk.
Előttünk valaki elesett.
– Rohadék! – ugatott fel egy férfihang.
Mellettem az egyik tiszt a rendezetlen sorainkon átvágva előresietett egy
idősödő férfihoz, aki rárogyott a bőröndjére. A makulátlan, zöld egyenruhát
és fényes csizmát viselő tiszt leköpte.
– Lusta disznó! – Fejbe verte az öregurat, aki elterült a földön, leesett a
kalapja, ősz haja kibukkant alóla, ahogy arccal előre elterült a kövön.
Mentem tovább a tömeggel, miközben néztem őket. Frieda húzott magával,
de eltakarta a szemét. Meg akartam állni, hogy segítsek, de ő még
erősebben kapaszkodott a karomba. Ennek ellenére megpróbáltam odalépni.
Frieda visszatartott.
– Vissza a sorba! – üvöltött rám a tiszt, pedig nem volt sor, amibe
visszamehettem volna, csak a botladozó tömeg.
Ami elvitt az elesett öregtől.
– Henryk! – szólt rám Frieda halkan, és húzott tovább magával. Ő is a
tisztre nézett, aki rám meredt. Körülöttünk senki sem állt meg, tartották a
tempót, mereven előrenéztek. A tiszt megigazította a sapkáját, azután
rátaposott az öreg hátára.
– Felállni! – parancsolta kivörösödött képpel, azután összeröhögött a
bajtársaival.
Döbbenten torpantam meg ismét.
– Henryk! – suttogta Frieda remegő-sürgető hangon. – Kérlek!
A tiszt hátrébb lépett, a patent hangos pattanásától kísérve kinyitotta a
pisztolytáskáját.
– Felállni! – vakkantotta ismét, és intett a fegyvere csövével.
– Várjon, kérem! – kiáltottam, és ellöktem magam Friedától. Odaálltam
az öreg és a tiszt közé. – Várjon! – Lehajoltam. – Várjon! – mondtam újra,
bár ekkor már inkább magamnak. Éreztem az öregember nyirkos testszagát.
A kabátja túl kicsi volt rá, az alkarja kilátszott a kabátujjból, elnyűtt
mamusza aligha melegíthette a lábát. A bőrönd bőrborítása is erősen
megkopott már. A kezemet nyújtottam, de egyre csak a bőröndöt néztem, és
vártam a lövést. Vártam. Frieda ért oda előbb.
– Kérem, uram, jöjjön tovább! – súgta, és óvatosan az öreg hátára tette a
kezét. – így mindenkit lelőnek.
Felvette a kalapot a földről, és a feltápászkodó idős férfi fejére tette.
 – Jól van – mondta a tisztre nézve, aki még mindig ránk fogta a
fegyverét. – Kérem, tegye el a pisztolyát! Ennek az embernek csak
segítségre van szüksége. – Miközben beszélt, én felsegítettem az öreget, a
hátamra vettem a súlyát, és a nyakamba mindkét karját. Frieda felemelte a
bőröndöt.
– Ne! – szólalt meg az öregember.
Olyan közel volt a szája a fülemhez, hogy megijedtem a hangjától.
Összeszedett annyi erőt, hogy ellökje magát tőlem, és ismét összeroskadt.
– Ne! – kiáltott fel, és a bőröndjéért nyúlt, kitépte Frieda kezéből, és a
földön ülve a mellkasához szorította.
A tiszt a fejére célzott.
– Zsidó – jegyezte meg, és megvonta a vállát, mintha azt akarta volna
mondani, hogy az ilyenek menthetetlenek.
Elhúztam onnan Friedát, és elfordultunk, amikor eldörrent a lövés.
Összerándultunk a zajtól, és előre siettünk, hogy eltűnjünk a tömegben. A
félelmünk sem tudta elterelni a figyelmünket a tisztek gúnyos nevetéséről.
Siettünk, hogy tartsuk a lépést a többiekkel. Átkaroltam Friedát, testünk
összeadódó hője felerősödött, ahogy menekülni próbáltunk a látottaktól.
Végül visszalassítottunk a tömeg sebességére, és egymásba karolva nem
tűnt már annyira nehéznek a járás.
Amikor már mertünk annyira eltávolodni egymástól, hogy csak kézen
fogva mentünk tovább, Frieda megszólalt, franciára váltva, hogy még a
suttogásunk is közöttünk maradjon:
– Mit fogunk tenni?
– Mit tehetnénk? – kérdeztem, és leverten ingattam a fejem. Kérdő
tekintettel nézett rám, azután elengedte a kezem.
Az embereket figyelte körülöttünk, és a hosszú gyaloglás hátralévő
részében én is ugyanolyan távolinak éreztem magam tőle, amilyen távol a
többiek lehettek.
Folytatja a következő levéllel. Ezekben a szövegekben válaszok
rejlenek, ám olvasás közben annyira elvész a szavak tengerében, ebben az
övétől annyira távol eső világban, hogy megfeledkezik a kérdésekről.

Henryk!
Első nap örömteli volt a 15-ös blokkban felébredni. Sütött a nap, és a
többiek köszöntek, megkérdezték, hogy mit álmodtunk. Nem lökdösődtek,
nem kiabáltak velünk. A reggeli sorakozó hosszú volt, de az ég kéken
ragyogott, és optimizmus töltött el engem és Hanit is. Most, hogy
átrendeltek minket az egyik blokkba, már dolgozhatunk is, és ettől jobb
kedvünk lett. Ha dolgozunk, akkor jobban bírjuk, és Hanival ezt tesszük. A
„homokcsapat”-ba kerültünk.
A blokkban nem mindenki kapott helyet a munkacsoportokban. Őket úgy
becézik, hogy „a nyúl-lányok”. Amennyit megtudtam, annak alapján afféle
emberi kísérleti patkányok lehetnek. A többi nő kimondatlanul is valahogy
védelmezi őket. Hanival többször is értetlenül néztünk össze.
Nyuszi egyáltalán nem száll le a priccséről. Nyuszi, Wanda és Eugénia
varr és köt, így segíti a háborús erőfeszítéseket, amíg Stella odakint játszik
a többi árvával.
De én örülök, hogy mozoghatok, és a vér új erővel áramlik az ereimben.
Az utóbbi hetekben teljesen elmerevedtem attól, hogy nem volt helyem, és a
mozgás most szinte áldás. És jó végre valaminek a részévé válni.

HENRYK
Együtt ébredtünk fel a 17-es vágány hídja alatt, eltompulva a félelem
kakofóniájában. Mindenkit talpra parancsoltak. Férfiak jobbra, nők balra.
Gyerekeket nem láttunk. Hullámként tartottunk a part menti sziklák felé,
amelyek majd elválasztanak és különböző irányokba küldenek minket.
Senki sem akart megmozdulni, de mindenkit rákényszerítettek. Amíg a
szerelvények ajtaja csukva maradt, nem is jutott eszembe, hogy már
lehetnek odabent emberek, ám akkor rádöbbentem, hogy eljött a vég. Egész
éjjel ott voltak bezárva a marhavagonokba, mint az állatok, és meg sem
próbáltak megszökni a faketreceikből. A beszivárgó fényben rettegő,
kíváncsi vagy épp üres tekintettel meredtek ránk.
Szorosabban kellett volna ölelnem őt, nem elengedni, találni valami
módot rá, hogy megakadályozzam, ami ezután történt. De ha tovább tartom,
akkor tönkreteszem Friedát, ezt jól tudtam. Már kibomlott bennem a
rettegés virága, és ha továbbra is egymásba kapaszkodunk, akkor az illata
biztosan átszivárog őbelé is. Csakhogy Friedának erősnek kellett maradnia,
mert innen mindketten továbbmentünk.
Egyedül.
Shakespeare mondta, hogy a szerelmesek számára az idő végtelen, és
igaza volt. Olyan… végtelen érzésem támadt, hogy bárhová megy is Frieda,
én is vele megyek. És amíg élek, ő ott él bennem. Bárcsak elmondtam volna
ezt neki.
De nem tettem.
Csak annyit jegyeztem meg:
– Hideg a kezed.
Ezekkel a szavakkal búcsúztam el.
Elmosolyodott, azután a keze kicsusszant az enyémből, és az ujjaim már
csak a levegőt markolhatták. Botladozva mentem oda, ahová parancsolták,
közben el kellett fordulnom tőle, mert nekimentem valakinek. Amikor
visszafordultam, már sehol sem láttam Friedát.

– Nyulak? Kísérletek? – Lenéz az asztalra, a sorba rakott levelek közül a

következőre. Ez csak egy cetli, a papír olyan vékony, mint a fátyol, a sarka
felpöndörödött, és küzdenie kell, hogy kilapítsa. – Mit tettek velük?
Henryk!
Dolgozunk, és a lehető legkevesebbet kapunk enni, éppen csak annyit,
ami életben tart, de ahhoz sohasem eleget, hogy elverje az éhségünket.
Wanda talált nekünk még egy tálat, így már nem kell osztoznom Hanival. Ez
azt jelenti, hogy többet ehetünk. Még mindig pépesítenem kell Hani
kenyerét, de egyre nehezebb megállni, hogy ne nyeljem le az egészet.
A homok beeszi magát a bőrömbe. Értelmetlen munkát kaptunk, ami
megtöri a lelket. Rostáljuk a homokot, de mindig csak egyre több van
belőle. Túlságosan fáj a kezem ahhoz, hogy többet írjak, és a papír is
elfogy.

Az apja felnyög az ágyban, megborzong, azután reszketni kezd. A

remegés egyre erősebben rázza az egész bal oldalát, miközben Miriam feláll
a fotelből. Már kézbe veszi a midazolámot, amikor a remegés csillapodik,
didergő reszketéssé csillapul, ám az öreg fogai még így is össze-
összekoccannak.
– Tarts ki! – mondja Miriam, és ráterít még egy takarót az apjára, azután
megmasszírozza kihűlt kezét.
– Olyan hideg – mormolja az öreg, mire Miriam befekszik mellé az
ágyba.
– Itt vagyok – súgja, mire az apja érezhetően megnyugszik. Az éjszaka
sötétje hívatlanul kúszik be az ablakon. – Itt vagyok – ismétli meg Miriam,
de a félelem megborzongatja, a mindent elnyomó sötétség őrá emlékezteti,
mert ha ő visszajött, akkor érte jött vissza.

Fogy az idejük, ahogy Friedának fogyott a papírja. De még sok levél

hever az asztalon olvasatlanul, és Miriam szinte érzi a belőlük sugárzó,
szavanként és oldalanként erősödő félelmet. Ez nem érhet jó véget.
– Kiderítem, hogy mi történt, de kérlek, kérlek, maradj még velem! Csak
egy kicsit bírd még ki! Kérlek!
Az apja halkan horkolni kezd, és Miriam óvatosan felkel mellőle,
felveszi a sorban következő levelet, és olvasni kezdi a kis asztali lámpa
fényénél.
Elcseréltem a kenyeremet egy hosszú, vékony ceruzára, és a priccs
biztonságában írok neked. A blokkvezető, ez a méreteit és hangját tekintve is
félelmetes nő nem foglalkozik a „nyúl-lányokkal”, de nem is támad meg
senkit csak úgy. Nincs rá szüksége. A megvert kutyának is elég odamutatni a
korbácsot.
A „nyúl-lányokkal” általában véve a többi nő sem törődik. Néhányan
felajánlják Wandának és Nyuszinak a plusz kenyeret, amit sikerül
félretenniük vagy ellopniuk, mások játékokat készítenek Stellának,
rongybabát egy darab szövetből, vagy bármit, ami mosolyt csal a
gyerekarcra.
Nyuszi és Wanda vállal varrást és ruhajavítást, de Nyuszi különösen
tehetséges abban, hogyan kell zsebeket készíteni az egyenruhák belsejébe.
Az ujjai olyan ügyesen és fürgén mozognak; egyszerűen lenyűgöznek, ahogy
dolgoznak.
Ezekkel a nőkkel biztonságban vagyok.
A napi rutin kimerít, és az is, hogy egyre csak egy lövést vagy ütést
várok, vagy hogy átküldenék egy cellába vagy a büntetőblokkok
valamelyikébe. Nőket rángatnak el szinte minden áldott nap, és hiába
sikoltoznak. Csak állunk, nézzük őket, és hálásak vagyunk, hogy nem minket
visznek el. A barátok sem tesznek semmit. Amikor valamelyikük visszatér,
annyira le van soványodva, hogy azt is nehéz elképzelni, hogyan lehet még
életben egyáltalán, a bordái kimerednek a bőre alól. A barátai a számára
megőrzött levessel, kenyérrel és melegséggel várják.
Éjszaka van, a szemem könnyezik és szúr a megerőltetéstől, hogy a
holdfénynél írok. Wanda horkol. Nyuszi és Stella egymást ölelve alszik,
Nyuszi sokáig dúdol minden éjjel. Hani belém kapaszkodik, miközben az
oldalamon fekve írok, megpróbálok minél több szót szorítani egy-egy
papírdarabkára. Neked.
Abban reménykedem, hogy együtt égethetjük majd el őket, és
elfelejthetjük a múltat, elindulhatunk a szebb jövő felé.
Eugénia időnként kidugja a fejét a felső priccsről, és beszélgetünk. A
szövetségesekről beszél, felszabadításról, a többi nőről a táborban, és arról,
hogyan tesznek meg apró dolgokat önmaguk és mások megmentéséért. A
rendszeres szállítások során elvisznek foglyokat. Egyesek szerint valami
szanatóriumba, de Eugénia úgy véli, hogy a kivégzésükre. Névsorokról
beszél, és elmondja, hogy egyesek mennyi mindent megtesznek azért, hogy
töröltessék a saját nevüket vagy a szeretteikét az ilyen listákról. Úgy tűnik, a
blokkvezetőnek erre is kiterjed a hatalma, és neveket küld az őröknek, akik
ezeket a listákat készítik. így vagy úgy, de előbb-utóbb a nők elhagyják a
tábort.
Eugénia azt mondta, hogy a hírek szerint a szövetségesek már úton
vannak. Oroszok vagy amerikaiak fogják felszabadítani a tábort, és már
nem kell sokáig várnunk. Ezt egyikünk sem hiszi el. Nincs felszabadító
sereg, és úgy hiszem, ez csak ostobaság. Tesszük, amit eddig, és próbáljuk
túlélni. Jó beszélni, ember módjára kommunikálni. Addig szoktunk
beszélgetni, amíg az egyikünk el nem alszik. Eugéniával beszélgetve mindig
gazdagabbnak érzem magam a szívemben.
A szalmamatracba rejtem a leveleimet, és mindennap imádkozom, hogy
még ott legyenek, amikor visszajövök a blokkba.
Érzem magam körül Hani meleg testét, és eljött az ideje, hogy én is
elaludjak. Hálát adok mindazért, amim még van. Isten nincs, csak leves
van. És én is vagyok még, ceruzával a kezemben próbálok a világban
nyomot hagyni, legyen az bármilyen jelentéktelen. Létezem. Nem töröltek el.
 16.
MIRIAM
Miközben olvas, a remény szelét érzi feltámadni. Ezek a nők hitték,
hogy lehet még tenni valamit, és megmentik őket. Miriam lekapcsolja az
asztali lámpát, és próbál aludni a fotelben, de lelki szemei előtt egy nő sejlik
fel, amint zsebeket varr, és körülötte mindenki megtörtén hever. A saját
gondjai egészen kicsinyesnek tűnnek.
Éjfél körül alszik el, és kígyókról álmodik. Hosszú, tekergőző kígyókról
a gyomrában, amik ki- és befúrják magukat a bőrén. Utánuk kap, de nem
bírja megfogni őket. Simák és csúszósak, visszakúsznak a testébe, és tovább
tekeregnek a bőre alatt.
Arra ébred, hogy a körmei belevájnak a hasába. Felkel a fotelből,
előveszi az anyja varróollóját, és megvágja vele a hasa puha, meleg bőrét.
Amikor meglátja a vörös vonalat, a kígyók odabent összemennek, ismét
álomképekké válnak.
Kopogtatás zavarja meg, de csak résnyire nyitja ki az ajtót. Eva áll
odakint. Felemelt kézzel, hogy újra kopogjon, de megdermed mozdulat
közben. Sötétkék kardigánt visel sötétszürke nadrággal és vastag csizmával.
A kabátját és a táskáját a karján tartja. Lionel is ott áll mellette.
– Nem működik a kaputelefonja – mondja a portás, a homlokára
verejtékcseppek ülnek ki a lépcsőzéstől. – Esetleg tudja, hogy mi baja
lehet?
– Ööö…
– Ez… – Lionel a mellette várakozó nőre pillant, Eva még mindig nem
szólal meg. – Ez a hölgy nem tudta felcsöngetni magát, úgyhogy fel kellett
jönnöm vele. Mostanában jobban kell ügyelnünk a biztonságra.
– Köszönöm! – biccent Miriam.
– Ha már itt vagyok, ránéznék a telefonra – mondja a férfi, és
betolakszik Miriam mellett az előszobába, leemeli a kagylót a fali
készülékről. – Néma – állapítja meg, azután végignéz a zsinóron. – Ki van
húzva.
– Visszadugja a csatlakozót, és a pillantása mindent elárul: „Ne
merészelje még egyszer!” Azután köszönésképpen megérinti a
portássapkája simléderét, és elmegy.
– Bejön?
 – Ami azt illeti, csak beszélni szeretnék veled – feleli Eva, és fürkész
tekintettel néz a szemébe. Miriam a hasán tartja frissen megmosott kezét. –
Lehet, hogy egy kicsit… erélyes voltam a múltkor a könyvtárban.
– Erélyes?
– Nos… Nem könnyen bízom meg az emberekben.
– Megértem. – Miriam hátrébb lép, hogy beengedje a vendégét. –
Gondolom, kiváltságos lehetek. Fogalmam sincs, milyen volt az élet a fal
másik oldalán.
– Olvastad a leveleket?
– Igen, a nyúl-lányok… Szörnyű, hogy megtörténhetett ilyesmi…
– Nem jöttél el tegnap a könyvtárba – vág közbe Eva.
– Nem. Bocsánat!
– Megkaptad az üzenetemet?
– Igen, és köszönöm a leveleket. Micsoda történet! Nem igazán tudom…
– Meghívhatlak egy kávéra? Itt, az utca végén – szól közbe Eva ismét.
Miriam az apjára gondol, aki még mindig alszik, és bólint.
– Köszönöm, elfogadom. Csak szólok apámnak.

A kávézó már kinyitott, a vendégek beszélgetnek, nevetnek. Élnek.

Amikor Miriam belép, a karácsony illata megtámadja az érzékeit. Hirtelen
kicsit ő is ellazul a fahéj és a kávé meleg illatától.
Eva talál egy üres asztalt beljebb, egy nagy, nyitott ablak mellett. Korán
van még, odakint minden szürke, komor. A beáramló, hűvös levegő
kellemes ellenpontot képez az emberek és a kávé benti melegével. Miriam
nagy, tejszínes-fahéjas tejeskávét rendel, amit keksz és hosszú kiskanál
kíséretében tesznek le elé.
Eva ugyanezt kéri. Miriam alaposan körülnéz, mielőtt nyugtalanul leül a
szék szélére. Azt kívánja, bárcsak Axel ott lenne a helyiségben. Ott valahol.
Mert ha ott van, akkor nem lehet máshol. Babrál az ujjaival, felnéz, a
körülötte lévő emberek minden gyorsabb mozdulatára és minden hangosabb
zajra megriad. Pillanatokon belül minden izma megfeszül és sajogni kezd,
úgy érzi, mintha hozzákötözték volna á székhez.
Eva kettéharap egy kekszet, morzsák hullanak az ölébe. Miriam nézi,
ahogy lesöpri őket.
– Köszönöm, hogy segít a levelekkel! – mondja.
– Nyugodtan tegezhetsz. Egyébként meg, fizetsz érte, és…
– Igen, és még tartozom egy részével, ugye? Eva csak legyint.
 – Még jó, hogy találkoztam Jeff-fel. Most is ott görnyednék egy szótár
fölött, és próbálnám összerakni a mondatokat. – Miriam tudja, hogy hadar,
és felesleges, amit mond, de képtelen megnyugodni. – Van családja? –
kérdi, azután helyesbít: – Van családod? Jeífen kívül.
– A férjem pár éve halt meg. Orvos volt. És nagyon jó ember. A lányai
már felnőttek. Jeff az idősebb lány, Renka fia – válaszolja Eva, miközben
kevergetni kezdi a tejszínt a kávéban. – Az alagutakon lopakodtak át, még
amikor Jeff kicsi volt. Közel húsz éve nem láttam őket.
A hosszúra nyúló csend árnyékot vet az asztalra, és Miriam a másik nő
lassú lélegzését hallgatja. Eva ujjai hosszúak és vékonyak, a bőre
besötétedett a kortól.
– Van valakid? – kérdi hirtelen, keksszel teli szájjal.
Miriam megrázza a fejét, és belekortyol a perzselően forró kávéba.
– Nincs – feleli. – Nem igazán.
Arra az éjszakára gondol, amikor elhagyta őt.
– Ez… – kezdi. – Tudod… – próbálkozik újra, végül a legtárgyilagosabb
válasznál marad: – Ez bonyolult.

Azon az éjjelen a telefonbeszélgetés körül jártak a gondolatai, miközben

alaposan megmosta a kezét, azután belopakodott a hálószobájukba. Csak az
apjára tudott gondolni, aki egyedül haldokolt alig néhány órányira tőlük.
Axel horkolásának megnyugtató hangja békével töltötte el. A szokásos
testhelyzetben feküdt: mintha egy koporsóban nyújtóztatták volna ki.

Az általában az ágy lábánál hagyott, puha és krémszínű takaró a padlóra

dobva hevert, egészen kicsi négyzetté hajtogatva. Egy kutyaágy méretére.
Az volt az ő fekhelye.
A kutyáknak és a kurváknak a földön a helye.
Miriam sarkon fordult és kiment.
A lábujjai megcsúsztak a kád szélén, ahová fel kellett másznia, hogy
elérje a szekrénykét, amiben a gyógyszereit tartották. Elzárva tőle. Csak
Axelben lehetett megbízni, hogy pontosan a megfelelő adagokat adja be
neki. A legutóbbi eset óta… amikor minden egyes keserű pirulát
cukorbevonatúnak érzett, egy-egy édes lépésnek a mélység felé tartó úton.
Elérte és levette, kinyitotta a régi dobozt, és a különféle gyógyszerek,
antidepresszánsok, antihallucinogének és altatók mögött…
Megtalálta.
 Évekig nem sejtette, hol lehet, hiába kereste a szökés, a szabadulás
lehetőségét. Ezúttal megtalálta.
A személyijét.
Ha bizonyíthatta, hogy nyugatnémet állampolgár, ha visszajuthatott
Berlinbe, akkor hazamehetett. Nem számított, hogy Wolfsburgban laktak,
ami szintén Nyugat-Németországhoz tartozott, az ellenőrző pontokon
mindenkinek bizonyítania kellett, hogy nem keletnémet szökevény. Eltette
az igazolványt, és lement a lépcsőn. Felülről a második lépcsőfokot átlépte,
mert az hangosan nyikorgott. Belelépett a cipőjébe, felvette a kabátját, és
levette a bőröndjét a tartóról, azután becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
Nem gondolkodott. A lába elvitte onnan;
elhagyta a házat.
– Bocsáss meg, mit mondtál? – kérdi Évától. Érzi a hely lüktetését, és
próbálja elképzelni, hogyan menekülhetne ki az emberek és asztalok között
cikázva, ha ö belépne a kávézóba. Vagy ha már ott ülne. Vagy ha mögötte
lenne.
– Csak azt, hogy minden kapcsolat bonyolult – feleli Eva. – Semmi sem
olyan egyértelmű, amilyennek az emberek mondják, a könyvek és a filmek
sem. Az emberek éppen csak a szelét érzik a mondandónak. Szerintem
azért, mert a kereskedelmi jellegű művészet java részét férfiak hozzák létre.
Eva elmosolyodik, a tekintetében összeesküvés ígérete csillan.
– Egyszer, amikor azon tűnődtem, mihez kezdjek az életemmel, anyám
azt mondta: „A férfiak csinálják a művészetet, a nők a babákat.” Én
mindkettőben elbuktam – von vállat, majd hozzáteszi: – Akkoriban
hülyeségnek tartottam, de szerintem figyelmeztetni akart.
– Figyelmeztetni?
– Hogy tudjam, hol a helyem.
Miriam ismét megpróbál inni a kávéból, de az még mindig olyan forró,
hogy megégeti vele az ajkát. Ugyanott, ahol az előbb. Inkább beleharap a
kekszbe.
– És a levelek? – kérdezi Eva. – Hogy kerültek hozzád?
– Egy ruhában találtam őket, azt hiszem, valamiféle egyenruha lehetett.
Akkor találtam meg, amikor anyám dolgait rendeztem.
– Tehát az anyukádé volt?
– Nem hiszem. Az egyik levél említi Ravensbrücköt, és lehet, hogy
anyám volt ott, de a leveleket biztosan nem ő írta. Nem tudott franciául,
még olvasni sem, nemhogy írni…
 – Már nem tudod megkérdezni tőle?
Miriam a fejét ingatja, de közben megint megpróbált kortyolni a
kávéból, így a tejszín szétkenődik a szája fölött az arcán. Letörli egy
szalvétával.
– Sajnálom! Régen történt?
– Három éve. Rák – feleli Miriam. A keze remegni kezd, a kávé
kilöttyen az ujjaira.
Halk zene szól, és a hangok olyanok körülötte, mintha egy felbolydult
méhkas zúgását hallgatná, miközben arra az összetörtségérzésre vár, ami
mindig átjárja, ha az anyjára gondol. Csakhogy ezúttal az érzés elmarad.
Várja, iszik egy kortyot a kávéjából, a tejszínhab édes, Miriam megnyalja a
felső ajkát, ahogy az ital melege szétárad benne.
Eva belekotor a táskájába.
– Kérsz? – kérdi, és felmutat egy mandarint. Gyümölcsöt esznek, és
nézik az utcát, ahol egyre több ember és autó halad el a kávézó előtt.
– És apád? – kérdezi Eva.
Egy férfi megy el mellettük bőrcipőben. Miriam felpattan.
– Vissza kell mennem – mondja.
– Azt hittem, én vagyok ijedős. Jól vagy?
– Vissza kell mennem apához, mielőtt túl késő lenne. – Megnézi az
óráját. Eltelt némi idő.
A kávézó zajai elviselhetetlenné válnak. Vidám arcok, nevetés,
parfümillat, párok ülnek egymással szemben. Bűntudata támad, szorongatja
a torkát. A kávégép darál, szörcsög, prüszköl. A zaj kiélesíti Miriam
érzékeit.
Kinyílik az ajtó, a kis csengő megszólal fölötte, és a kinti időjárás betör
egy ázott esernyő képében, amit egy hosszú, fekete kabátot viselő férfi tart.
Olyan magas, mint Axel, de nem ő az.
A kávé megkeseredik a szájában. A félelem elszorítja a torkát, nem is
bírna többet lenyelni a forró italból.
– Bocsáss meg! – kéri Eva. – Sajnálom, ha olyasmit mondtam, amit nem
kellett volna.
– Nem, dehogyis! – tiltakozik Miriam, de már veszi a kabátját. – Csak
tényleg vissza kell mennem apámhoz.
Együtt lépnek ki a kávézóból.
– Vissza tudnál jönni velem? Az asztalon felejtettem a többi levelet.
 – Én is hoztam még néhányat – válaszolja Eva. Kedvesen belekarol
Miriamba, és hozzáigazítja amúgy lendületes lépteit. Az idős nő karjának
súlya valahogy megnyugtatóvá válik, gyorsan enyhíti a pánikot.
Szótlanul mennek, a lábuk elé néznek, nehogy megcsússzanak a
levelekkel borított, nedves utcaköveken.

A lakásban csend honol, és ahogy az apja ágya mellett áll, ezt súgja:
– Apa! Eva jött el hozzánk. Segít nekem. Segít megtalálni Friedát.
Megszorítja az öreg kezet.
– Ez az a ruha – mondja már az ebédlőben, ahol végül letette a ruhát és a
táskát, amiben találta. Kinyitja a táskán a kapcsot, és odamutatja Évának,
aki hátrébb lép.
– Inkább te – rázza meg a fejét. Miriam kiteríti a ruhát az asztalra.
– Ez kész csoda – hüledezik Eva. – Hol találtad a leveleket?
– Itt – mutatja Miriam. A zseb lefejtve, a mandzsetták és a gallér végig
felvágva.
– Átalakították a ruhákat – mondja Eva, miközben végigsimít a durva
anyagon. – Zsebeket varrtak rájuk, hogy eltegyék bele a kanalukat. Vagy
titkos zsebet, amiben a szeretteik fényképét tartották, vagy egy levelet.
– Olvastam erről az egyik levélben. Valamit arról, hogy az egyik nő
titkos zsebeket varrt. Nyuszi. – Ahogy Miriam kimondja a nevet, rádöbben,
hogy a levelek a valóságról szólnak. Nyuszi is létezett. Hirtelen megszállja
az érzés, hogy valami illetlent tett, valami személyesbe olvasott bele, és
azon tűnődik, vajon Eva hogyan érezte magát fordítás közben. Vigaszt lel
abban, hogy megoszthatja mindezt az idősebb nővel, akit talán a barátjának
is tekinthet.
Eva körbejárja az asztalt, minden oldalról kiigazgatja a szövetet.
– Hozhatok neked egy pohár vizet? Eva nem felel.
Miriam kimegy a konyhába, és két pohár vízzel tér vissza.
Eva mintha hirtelen sokat öregedett volna. Ugyanott ráncos, mint eddig,
de mintha a ráncai elmélyültek volna, az ajka elkeskenyedett. Az ujjai a
helyére igazítják a zsebet. Miriam odanyújtja a poharat, és a másik nő
elveszi, nagyot kortyol belőle.
– Hihetetlen, hogy létezik ilyesmi – mondja halkan. – A családomból
sokan haltak meg táborokban.
– Sajnálom! Engem is nagyon megérintett ez az egész.
Eva leül egy fotelbe, és most úgy néz ki, mintha összement volna.
 Összeteszi a két kezét, a fejét ingatja, így nézi a ruhát.
– Borzalmas. Nem tudom, hogy sikerül lefordítanod őket, de én
biztosan… – Hangos dörömbölés szakítja félbe Miriamot, mindketten
megriadnak tőle. Miriam magára löttyinti a vizet, és Eva elkerekedett
szemmel bámul az előszoba felé. Egyikük sem mozdul.
A következő kopogtatásra Miriam mozgásba lendül. Kinyitja az ajtót, a
túloldalán Lionel áll izzadva, hatalmas virágcsokorral a karján. Vörös
rózsák becsomagolva. Drága ajándék.
– Nehéz – panaszkodik a portás. – Mi a baj a telefonjával már megint?
– Semmi – válaszolja Miriam, és elveszi a csokrot. Tényleg nehéz.
Majdnem leejti.
– Ki hozta?
– Ezek a lépcsők…! – zihálja Lionel, miközben leinti. – Szívesen! –
Lesöpör néhány zöld levelet a zakójáról, és magában mormolva elballag.
– Szép – jegyzi meg Eva. Összeszedettebbnek tűnik, mint az imént. –
Egy csodálod küldte?
Miriam megrázza a fejét.
– Segíthetek? Keressek egy vázát?
– Köszönöm, nem kell – feleli Miriam, és úgy teszi le a csokrot a
konyhapultra, mint valami bombát. Megtalálja a rózsaszálak között a
kártyát:
Viszlát holnap, feleségem.
– Kitől jött? – kérdezi Eva átnézve a válla fölött.
Miriam felkapja az egészet, és belenyomja a szemetesbe, a szárak
pattanva törnek el, ahogy próbálja minél jobban beletömködni az egészet.
Lecsukja a fedelet, és összedörgöli a két kezét, a ragtapaszok az ujjain
felpöndörödnek, összeragadnak. Kiveszi a zsákot a szemetesből, és leviszi a
földszinti kukába.
Eva a konyhában várja meg.
– Tudok segíteni valamiben?
Amíg Miriam kezet mos, Eva felteszi a vízmelegítő kannát a tűzre.
Miriam grimaszolva dugja be a kezét a gőzölgő forró víz alá, azután
alaposan beszappanozza. A kanna fütyülni kezd. Miriam odanéz, a zubogva
felforrt vízre gondol, hogy mit okozna a bőrének, és hogy milyen nyugalom
szállná meg utána.
 Eva leveszi a kannát a tűzről, amíg Miriam leöblíti a szappant a kezéről,
azután végigsikálja a kézfejét és a tenyerét a körömkefével, letépi vele a
ragtapaszokat, és végül újra lemossa forró vízzel. A vízbe vörös keveredik,
amikor Eva a vállára teszi a kezét.
– Elég lesz már.
– Nem a csodálom – mormolja Miriam.
– Azt látom, de akkor is elég. – Eva elnyúl Miriam mellett, elzárja a
csapot, azután egy törölközőt nyom a kezébe. – Megnézhetem?
Miriam megmutatja az egyik kezét, a vérző ujjait, amelyeken a bőr
felhasadt a körmei mellett, és a csuklóját is karcolások borítják.
– Gyere! – Eva kézen fogva bevezeti a fiatalabb nőt a nappaliba, leülteti
a magas támlájú, aranydíszes, olaj zöld székre. A törölközővel
megszárítgatja mindkét kezét, felitatja az ujjakból szivárgó vért és a
nagyobb sérüléseket leragasztja ragtapasszal. – Mi lesz holnap? – kérdi
aztán.
– Gondolom, el akarják majd vinni apát a kórházba. Lesz egy találkozó.
– És mi fog történni?
A kérdés ott lóg a levegőben.
– A virágok… – kezdi Eva. – A férjedtől kaptad? Miriam csak bólint.
– Nem vagytok már együtt?
– Nem – motyogja Miriam, azután megismétli, ezúttal sokkal nagyobb
meggyőződéssel: – Nem!
– Idővel minden szörnyűség elmúlik, ezt megígérhetem. Az ujjaid
meggyógyulnak, és a belső sérülések is. Csupán időre van szükséged. – Eva
feláll, magához veszi a táskáját. – Van még itt néhány francia levél.
– Átnyújt egy köteg papírt. – Mennem kellene – jelenti be. Ránéz az
asztalra kiterített ruhára, azután Miriam kezére.
– Persze, persze – mondja Miriam. Ö is feláll, odaadja a többi francia
nyelvű levelet és egy tízmárkás bankjegyet. – Köszönöm! És sajnálom,
hogy látnod kellett. – Fejével a konyha felé int.
– Nem kell bocsánatot kérned. Talán… ha neked nem kellemetlen…
felhívhatlak majd?
– Bármikor.
Amikor Eva elmegy, Miriam átviszi az új leveleket az apja szobájába.
Sok levél van már ott, mindenféle alakúak és méretűek, és még sokat
nem olvasott el. Hálás, hogy csinálhat valamit a kezével. Felveszi a soron
következő cetlit; szívesebben elmerül Frieda szenvedésében, mint hogy a
sajátjára gondoljon.
 17.
HENRYK
Összetörve heverek, de hallom Miriam hangját.
Halkan beszél, bár nem hozzám. Próbálok figyelni, ismét elhelyezni
magam a világban, ám az egyre csak forog, és én elveszek a sötétségben.
Lebegek, sodródom. Érzem a lábujjaimat. Megpróbálom megmozgatni
őket, de túl messze vannak. Furcsának érzem a lábam, merevnek, de ott
van. Egy ágyon fekszem. Nem tudom elhelyezni magam, fogalmam sincs,
hol lehetek, csak annyit tudok, hogy vagyok.
És noha tudom, hogy Frieda elment, azt is tudom, hogy nem
halványodott el számomra. Tudnom kell, mi történt. Tudnom kell, mekkora
bűnt követtem el, meg kell ismernem az ítéletet és a büntetést.
Miattam történt ez vele.
Ismét hallom Miriam hangját.
– Frieda! – kiáltok fel, de a szám nem formálja meg a szót. Ma nem.
– Kérlek! – kiáltom, ám a kiáltásom csak a fejemben zeng, a számon
csupán egy kis nyál csordul ki. Érzem, ahogy lefolyik az államra, és ott
kihűl.

MIRIAM
Hogy ne gondoljon a holnapra, Axelre vagy bármi másra, csakis a
levelekre, Miriam az éjszakába nyúlóan olvas.

Henryk!
A blokkvezető azt mondta, hogy beszélhetek a parancsnokkal. Ennyi idő
elteltével már értelmetlennek tűnik a dolog. Már nincs mit mondanom.
Amikor bekerültünk a 15-ös blokkba, megszűnt az ok, amiért beszélni
akartam vele. De ha a parancsnok hív, akkor nem mondhatsz nemet.
Meztelennek éreztem magam, amikor bementem az irodájába. Napok óta
nem mosakodtam, nem volt hozzá víz, mert megittuk. Meleg volt.
Testszagom volt, felhevült és mocskos testszagom. Csak a kezemet mostam
meg, hogy ne legyen homokos, és megittam a maradék kis vizet.
Megcsíptem az arcomat és megnyaltam az ajkamat, hogy élettel telibbnek
látsszanak. Homokszemek csikorogtak a fogaim között.
 A blokkvezető elkapott. A hiúságot itt megtorolják. Megkorbácsolta a
kézfejemet. A könnyeim is kicsordultak a fájdalomtól.
Az iroda csendes volt, és egy szőke, tiszta bőrű nő fogadott. Vasalt, sötét
színű egyenruhában.
Akár én is lehettem volna a helyében.
Szerintem egyedül a körülmények tesznek különbséget közöttünk. Rúzs,
hajlakk, hajhoz tűzött sapka. Ha én leveszem a kendőt a fejemről, akkor
megfakult, foltokban visszanövő hajat mutathatok csak. Hirtelen
rádöbbentem, hogy megbámultam. Nem tudtam, hol kezdjem. Elsírtam
magam, holott azt hittem, hogy már nincsenek könnyeim.
Olyan szavakat mondtam, amikbe beleszakadt a szívem. A leborotvált
fejem, a megkorbácsolt kezem és az üres hasam felfedi, hogy ki vagyok
valójában. Hogy bármit megtennék a szabadságért. Még a nevet is könnyen
ellökném magamtól, amit olyan könnyedén viseltem eddig.
Az igazság csúf.
Alig nyolc héttel ezelőtt Emilie Winter néven mutatkoztam be, mert úgy
döntöttem, hogy veled maradok, miközben Emilie elrejtőzött.

Büszke voltam rá, hogy melletted állhattam. Hogy veled tartóztattak le.
Hogy együtt meneteltünk, még ha ide is vezetett az út.
Szégyellem, de ahogy ott álltam, mindent eljátszottam, amit korábban
gyűlöltem.
– Tiszta árja családból származom – motyogtam. Kikezdhetetlen
márványszoborarccal nézett rám.
– Heil Hitler! – mondtam. A tisztelgés mozdulata, amit már nagyon
régen nem tettem meg, árulásnak tűnt. Elárultam vele a szívemet és a
gondolataimat egyaránt.
El akartam adni a lelkemet, és csak amiatt aggódtam, hogy elegendő
lesz-e cserealapnak.
Papírok hevertek előtte az asztalon.
– Mióta van itt?
– Nyolc hete, asszonyom.
– És mit akar?
Egy levesestálat akartam, és jobb munkát a homokrostálásnál, azt
akartam, hogy a blokkvezető jobban bánjon velünk, és hogy ne bűnözők
felügyeljenek bennünket, TENNI akartam valamit.
De halkan csak annyit mondtam:
 – Haza szeretnék menni.
– Ravensbrückből nem engednek el senkit.
Ennyi.
De, amikor megfordultam, hogy kimenjek, utánam szólt:
– Jó lenne több fül és szem a táborban. Érti? Szolgáltasson
információkat a szabályszegésekről, a tiltott viselkedésről, a hanyagságról
és az eltitkolt dolgokról. A blokkokban „elrejtőző” nőkről, akik
hazugságokat terjesztenek. – Felnézett a papírjairól. – Ha segít,
megkönnyíthetem az életét itt. Megértette?
Bólintottam.
– Jövő szerdán jöjjön vissza, és legyen valami mondanivalója!
Kimentem.
Visszabotorkáltam a blokkba, közben Nyuszi, Wanda, Eugénia és Stella
járt a fejemben.
Mi lehet a szabadságom ára?

HENRYK
Betereltek az egyik marhavagonba sok másik férfi közé. Friedát
kerestem a szememmel. A rácsos ablaknál álltam, néztem a peront, és őt
kerestem. Mindenki megpróbált kilátni az ablakon, vetni még egy pillantást
arra, akitől elválasztották.
Nem láttuk őket.
Nekitámasztottam a fejemet a vagon deszkafalának. Az ajtót ránk zárták.
Mit tettem?
Auschwitzba küldtek. Egészen addig nem tudtam, mit jelent
„Auschwitz”, amikor beszéltek róla. Csak annyit tudtam, hogy pokoli hely.
Minden este, ha becsuktam a szemem, ott láttam magunkat a 17-es
vágányra vezető téglahíd alatt, ahogy vártuk a jövőt, nem tudva, hogy az
külön-külön jövő lesz.
És számomra ez az elfelejtett vagy szándékosan elfelejtett idő
összefonódik Friedával, és ha meghúzom ezt az elvarratlan szálat, akkor az
ellenáll, visszaránt, magával húz egy olyan időbe, amikor beleharaptam egy
ember kezébe, mert meg akartam szerezni a benne tartott kenyeret. Amikor
testeket dobtam egy égetőkemencébe úgy, hogy nem is kérdőjeleztem meg,
élnek-e még, vagy már biztosan meghaltak.
 MIRIAM
Leteszi a levelet maga elé, és a négy nevet nézi, ami a megsárgult,
felpöndörödött lap alján sorakozik: Nyuszi, Wanda, Stella, Eugénia. Azon
tűnődik, vajon közülük életben maradt-e bárki is, és ki lehetett ez a Frieda,
aki képes volt akár csak gondolni is rá, hogy feladja megtört és sérült
társait.
Évának igaza lehet, hogy nem bízik senkiben? Miriam maga is azt hitte,
hogy a szülei mindig igazat mondtak, és most a hazugságok átszivárognak
minden emlékébe, amit őriz róluk. Kik voltak valójában azok az emberek,
akiket anyjának és apjának nevez, és ki volt számukra ez a Frieda?

A nyúl-lányok széthullanak. Megműtötték a lábukat.

Wandának hosszú sebhely húzódik mindkét lábán, a belső bokájától fel
egészen a térdéig.
Eugénia sebhelye mély, sok húst vettek ki a bal lábából. Mindkettejük
sebei begyógyultak.
Viszont Nyuszié… A rothadó hús édes szaga erősen érződik, belengi a
priccseinket. Mindig eltakarja a lábát a takarójával. Bármit is tettek vele,
az ő lába nem gyógyult meg. Sohasem fog már járni, nem maradt elég csont
a lábában ahhoz, hogy ráálljon.
Egyikük sem beszél a történtekről, csak Eugénia, aki hadarva suttog. A
történeteitől megfagy a vér az ereimben, és még most is eltölt a rettegés,
amikor papírra vetem a szavait.
A beleegyezésük nélkül operálták meg őket, kínok közt ébredtek fel,
üvegszilánkokkal a lábukban, törött csontokkal, azután jött a szag és a
fertőzés.
Eugénia csapatából csak ő és egy másik nő, Kátya maradt életben, a
másik hat társukat elvitte a bőrükbe, csontjaikba és vérükbe oltott fertőzés.
A többségük még a műtőasztalon meghalt.
Nem tudtak mozogni, lekötözték őket az ágyra, és nem uralkodhattak
többé a saját testük fölött. Nem kaptak sem vizet, sem fájdalomcsillapítót.
Feküdtek, és a halálért imádkoztak.

Kátya túlélte. A részeg orvos összevarrta a sebet a lábán, és

visszaengedték a főtáborba. Négy hónappal később „kiválasztották” és
megölték. A lába bizonyította, hogy emberi kísérleti patkánynak használták.
A túlélő „nyulak” többsége erre a sorsra jutott.
Amikor kiengedték, Eugénia rátalált erre a kis zugra a 15-ös blokkban,
és ő maga készítette az első priccset a vécékagyló fölé. Áfát a többi nyúl-
lány rejtekhelyén találta hozzá. Az itteni nők többsége úgy tesz, mintha meg
sem látná a nyúl-lányokat, ahogyan a társadalom egésze mindig is
megfeledkezett a hadirokkantakról, magukra hagyta őket, hadd nyalogassák
a saját sebeiket.
Viszont az őrök keresik őket.
A szűkös priccsek, a mi helyünk az ő szentélyük, és a nők tábora titokban
tartja a nyál-lányok létezését. Eugénia büszkén emlegeti, hogy ez azoknak a
ritka eseteknek az egyike, amikor a foglyok egységesen kiállnak az őrök
ellenében.
Eugénia szerint félelemből. Szerinte a félelem segít megőrizni a titkokat.
Mindenki tudja, hogy a kísérleti alanyokat véletlenszerűen választották ki,
bármelyikük felkerülhetett volna a műtőasztalra.
Eugénia a mosdóban lévő víz segítségével tartotta tisztán a lábát, de
abból már nem jön semmi. Sikerült elkerülnie, hogy rátaláljanak.
Hamarosan a többi nyál-lány is csatlakozott hozzá, bár sokan meghaltak.
Eugénia felkereste őket a rejtekhelyükön, hogy elhozza ide Wandát és
Nyuszit, és Stella már másnap melléjük csapódott.
Az őrök még mindig keresik a „nyál-lányokat”. Meg akarják semmisíteni
a bizonyítékokat.
Holnap átadom őket. Három életet a szabadulásomért. Wanda.
Eugénia. Nyuszi.
És mi lesz Stellával Nyuszi nélkül?
Ébren vagyok, de nem azért, mert félek a holnaptól, hanem mert azt
teszem, amivel egész életemben ellenkeztem. Sosem hittem benne, hogy egy
élet többet érhet más életeknél. De most az enyém többet ér másokénál.
Elcserélhetem őket, alkudhatok rájuk. Tárgyalásipozícióba kerültem. Nem
vagyok jobb az őröknél, akik a botjaikkal és a fegyvereikkel ölnek. Már nem
vagyok Frieda. Felsőbbrendű lettem. Eltaposom azokat, akik kedvesek
voltak velem. A tetemeiken felmászva jutok át a kerítésen, ki a szabadságba.
Érzem az ürességet a gyomromban, a saját kínjaimat, és tudom, hogy a
nácik legalább egy háborút már biztosan megnyertek. Akár győznek más
országok ellen, akár veszítenek, az emberséget már biztosan legyőzték.
Sikerült önmaga ellen fordítaniuk a saját népüket.
 Csak nyolc hétig tartott. Meg tudsz bocsátani?
És én meg tudok bocsátani magamnak?

Miriam olyan erős iszonyt érezve teszi le a levelet, mintha az

megfertőzhette volna valami undorító, masszaszerű sötétséggel. A szöveg
kegyetlensége és őszintesége rémiszti meg igazán. Végignéz a sorba rakott
leveleken, és megfordul a fejében a gondolat, hogy minden egyes lapot
eléget, hogy minden szó füstté váljon. Már el is képzeli, ahogy a gyufa
szikrázva lángra lobban, hozzáér az egyik cetli sarkához, és a lángok szürke
hamuvá ölelik a papírt. Eltörlik a múltat, és befejezik azt a jelenben. Aztán
eszébe jut az érzés, ahogy a lábujjai megkapaszkodtak a kád szélén, hogy
mit érzett, mi mindent megtett volna, csak hogy kiszabadulhasson Axel
fogságából. Ha bárki lehetőséget vagy módot adott volna neki a távozásra…
talán ő nem tette volna meg?
Azután az apja szavai jutnak eszébe: „Én öltem meg Friedát.” És már
tudja, hogy bármilyen nehéz lesz is, a végére kell járnia ennek. Muszáj
megtennie, hogy az apja békében nyugodhasson.
 18.
HENRYK
Ha visszatekintek, újraélem.
Ha újraélem, ezerszer halok meg újra. Egyszer is éppen csak túléltem.
Eltévedek a fekete karikás szemek és az elveszett emberség labirintusában,
ami eleinte annyira meglepett. Állatokká váltunk, és az emberiség által
valaha készített egyik leggyengébb szögesdrót kerítés mögött rabszolgák
lettünk. A saját rabszolgáink voltunk. A túlélés érdekében. A következő
falatnyi ételért. Ölni tudtunk volna a kenyérért. Mindenki. Aki a
legkeményebben küzdött, az győzedelmeskedhetett a legtovább.
Elborítottak a tetvek, figyeltem őket, ahogy másztak a bőrömön. Vajon
Frieda küzdött, leszedegette és lesöpörte őket, vakarózott? Vagy hozzám
hasonlóan megadta magát a kínoknak?
A túlélés érdekében megtettem, amit kellett, ezt mondogatom
magamnak, de tudom, hogy jobb lett volna, ha meghalok, mintsem ilyen
legyek, amilyenné váltam.
Ezért nem mentem vissza. Ezért bénultam le. Nem tudom elképzelni,
hogy Frieda is így tett volna, nem akarom tudni, ha ő is megtört és
behódolt.
Mosolyogtam és nevettem, mint aki élvezi az életét, de belül mindvégig
üres maradtam. Frieda elvitt belőlem valamit, amit nem lehet visszaadni,
csak megosztani másokkal.
Egy ideig szerettem volna, ha a visszaemlékezések, térképek és
jelentések között ráakadok a bizonyítékra, hogy tarkón lőtték. Még ha ez
újabb parázsló szélű hasadékot szakít is a lelkembe, legalább eltöltött volna
azzal a békével, hogy ellenállt, és nem adta meg magát.
És azt jelentette volna, hogy Emilie nem hazudott.
Azt jelentette volna, hogy vége. De még mindig attól tartok, hogy pont
az ellenkezője történt.
Emilie nem tudott a bennem élő borzalmakról, nem akart hallani róluk,
úgy döntött, hogy nem néz utána, és örültem ennek.

Auschwitz olyan volt, mint a rák: megzabált és átalakított mindent,

amihez hozzáért, egységes fekete masszává változtatta. Mindent elnyelő
mélységgé.
 Emilie megtalált a kórházban, és visszatértem hozzá. Kilenc éve voltunk
házasok, és a tábor felszabadítása után visszafogadott, pedig nem kellett
megtennie.
Mint férj, nem ismertem magamra. Mint ember, elvesztem. Mindehhez
csupán kilenc hónap kellett.
Hat hónapig voltam kórházban, azután visszatértem a kis szobába, amit
Emilie az otthonának nevezett. Kevés házaspár élte túl a náci uralmat, ezek
egyikeként szerencsésnek tartottak minket, és a nagy lakóépületből sok nő
járt át hozzánk. Nem emlékszem semmi másra, csak a nők végtelen
tengerére, ami ki-be áramlott az ajtónkon, miközben a feleségem ott állt
mellettem. Hónapokra magatehetetlenné váltam, csak akkor ettem vagy
beszéltem, ha utasított rá.
Emilie többször is felvetette, hogy ott hagy egyedül abban a szobában.
Annyira belesüppedtem a saját traumámba, hogy semmit sem bírtam tenni,
amikor mindent meg kellett volna tennem. Végül Emilie velem maradt,
mert ígéretet tett, és azt mondta: „Megígértem, hogy kiállók melletted,
Henryk, holott tízszer is elhagytalak volna, ha tehetem.” A feleségem
sohasem kendőzte el a véleményét, de még a szavai kemény valósága
ellenére is elveszett voltam.
Gyenge volnék?
Igen, az vagyok. Gyenge vagyok, mert erős voltam, mert elvettem a
nálam gyengébbektől, noha más körülmények között sohasem tettem volna
ilyesmit. Gyenge vagyok, mert miközben átadtam magam Friedának, olyan
ígéretet tettem neki, amit sohasem kellett volna szavakba foglalni: hogy
örökké szeretni fogom, és bár így is lett, magamba zártam ezt, a szívemben
őriztem.
Talán előbb meg kellett volna próbálnom megtalálni őt. Talán mégsem
szerettem igazán, mert akkor visszamentem volna érte. Legalább
megpróbáltam volna. Kerestem volna, megmozgatok minden követ, hogy
megtaláljam a nőt, akit szerettem. Talán. De az élet nem tündérmese, még
csak nem is holmi kitalált szerelmi történet.
Nincs boldog befejezés.

MIRIAM
Később indul el, mint tervezte, és elsiet a boltok előtt, amik
folyamatosan árasztják magukból a vidáman nevető, szatyrokat cipelő
embereket. Miriam az arcukat fürkészi, végignéz mindegyiken. Ellenőrzi,
hogy ő nincs-e köztük.
Eljött az üzenetben írt holnap, és Miriam nem tudja, mikor és hogyan
találkozik vele, csak abban biztos, hogy találkozni fognak.
Miután a gyógyközpontba érve lerázza a kabátjáról az esővizet, Hilda
utasításai alapján megkeresi a hetes szobát. A fölragasztott szám sarkai
kezdenek felpöndörödni. A fehér ajtó előtt állva, a bentről jövő hangokat
hallgatva Miriam leküzdi a kényszert, hogy letépje a fekete matricát.
– Elnézést! – Egy nő bukkan fel, szemüveg lóg a nyakában, papírokat
tart a kezében, és elmegy mellette, kinyitja az ajtót, így Miriam is elindul
befelé. A benti beszélgetés és párás levegő elborítja, amikor az ajtó
becsukódik mögötte.
Mindenki őt nézi. Mindenki, kivéve azt a férfit, aki épp kávét önt egy
csészébe, neki háttal állva.
A legjobb ingében. Megfordul.
– Jó reggelt, Mim! Kávét? – Felmutatja a kiöntőt. Miriam hátrahőköl,
nekitolat a falnak.
A férfi leteszi a kávét.
Itt van, és ő nem tud elfutni!
Itt ragadt. Dermedtem
És közben visszatért egy hónappal korábbra, abba az időbe, mielőtt
elmenekült, mielőtt az apja haldokolni kezdett, mielőtt megtalálta az
egyenruhát, és találkozott Évával.
– Ó, kedvesem! Annyira aggódtam! – Az asztal körül mindenki a férfit
nézi.
Miriam is. A frissen borotvált arcát, az ingét, az öltönynadrágját.
Farmerban és pulóverben látja, ahogy nekidől a hűtőszekrény
oldalának, és közli, hogy nem mehet el. Hogy nem fogja elengedni az
apjához. Hogy az övé, és egyedül csak az övé. Hogy nem hagyhatja el, mint
az anyja annak idején. Mert ha elhagyja, az azt jelenti, hogy nem szereti.
Miriam nem szólal meg, és a helyiségben senki sem próbál meg segíteni
neki.
Hallja a hűtő zúgását, ahogy aláfesti az éles, szúrós szavakat. Nem. Érzi
a ruhája anyagát a lábán, a linóleum hidegét a meztelen lábujjaival. A falat
a háta mögött.
Axel visszafordul a kávéhoz, tölt egy másik csészébe is, és amíg a hátát
mutatja, Miriam körülnéz, hátha talál még ismerős, esetleg barátságos arcot.
 – Ő mit keres itt? – sziszegi oda Hildának, aki a neki fenntartott melletti
széken ül, a parfümjének virágcsokorillata elnyomja az egybegyűltek ázott
szagát. Miriam belekapaszkodik az italba, és megpróbál jelen lenni.
– Ki?
Miriam biccent Axel felé.
– Azért jött, hogy támogasson. – Hilda rámosolyog Axelre, amikor a
férfi letesz elébe egy csésze kávét.
– Nem küldhetnéd el?
– Most, hogy mindenki megérkezett – kezdi Baum doktor –, talán ideje
lenne elkezdenünk.
Fészkelődés támad, széklábak csikorognak a padlón. Axel visszaül a
helyére, szemben Miriammal.
– Nem kell aggódnod – súgja oda Hilda, miközben megérinti a karját.
Miriam a ruhaujjba behúzott kezét tördeli. Tudja, hogy túl van öltözve, de a
gyomrában jeges dermedtséget érez, ami egyre jobban kiárad.
Könyörgött, szó szerint könyörgött, hogy engedje el a saját otthonába.
Hogy a haldokló apja mellett lehessen.
– Miriam, Miriam! – mondta Axel. – Mi haszna már visszamenni?
– Haldoklik – mormolta Miriam.
– Akkor hadd haljon meg békében, szerelmem. – Lassan odament hozzá,
és kedvesen megsimította az arcát.
– De… – próbált ellenkezni Miriam
– Üdvözlök mindenkit! – Dr. Baum úgy néz körül, mint a misét tartó pap
a szószékről. – Szeretném azzal kezdeni, hogy mindenkinek megköszönöm,
hogy… a… az időjárás ellenére… és a jelenlegi parkolási problémákat is
számításba véve… időt szakított ránk. – Miközben beszél, mintha minden
szót alaposan megforgatna a szájában, mielőtt közzéteszi.
Még az első mondatát sem fejezi be, Miriam legszívesebben már
sikoltana.
A faliórán nincs kis mutató. Az idő itt órákban telik, nem percekben.
Axel vele szemben ül, az asztal túloldalán. Ugyanúgy néz ki, mint
amikor elhagyta, mégis valahogy más lett. Ismerős, ugyanakkor ott van
benne az az újdonság, amikor egy ideje már nem találkoztál azzal, akit
előtte mindennap láttál. Sötét fürtjeit hátrafésülte, így látszik a hajvonala, és
hogy a füle fölött már kezd őszülni. Miriam nem tudja megmondani, milyen
hangulatban lehet a férje. Nyugodtnak tűnik, az állkapcsán nem feszülnek
meg vagy rángatóznak az izmok. Miriam a tekintetét fürkészi, próbálja
kitalálni, mire készül.
– Kezdjük hát el a megbeszélést, és haladjunk módszeresen, lineárisan,
mivel a jelen helyzetet mind ismerjük, és a lehetőségeinket is… nos, illetve
Herr Winter lehetőségeit, ha esetleg úgy alakulna, hogy a jelenlévők
mindegyike egyetért.
Miriam az orvost nézi, és úgy érzi, máris elveszítette a fonalat. Próbál az
elhangzottakra koncentrálni, de nem találja a szavak értelmét. Baum doktort
megérteni olyan próbálkozásnak tűnik, mint megfejteni egy térképet, amin
nincsenek viszonyítási pontok.
Sorban mindenki bemutatkozik, közben Miriam a férjére mered.
Axel nyugodtan kortyolgatja a kávéját.

Magán érzi, izzadva és lüktetve, lökdösve, tépve, perzselve, üldözve,

elkapva, bántva, nevetve, befejezve, bocsánatot kérve, sírva, ölelve,
ígérgetve.

Miriam beleszédül, a pulzusa felgyorsul, nem bír uralkodni magán. Úgy

érzi, a szíve ki fog ugrani a mellkasából, vagy elájul a műanyag széken
ülve.

A férfi nyirkos bőréből hő árad, ajka az ajkához ér. Ő próbálja eltolni

magától, de Axel nem mozdul. A szája a szájára tapad, szétfeszíti az ajkát,
behatol a nyelvével.

Dr. Baum hangja visszarángatja a helyiségbe, és Axelre néz, aki

kedvesen mosolyogva ül vele szemben. És mintha örvény rántaná magával,
Miriam visszazuhan az időben, miközben a jelenének is tudatában van:
mintha a kettő egyszerre történne meg vele.
Látja az elbűvölő, középkorú férfit maga előtt, miközben érzi a férje
kezét becsúszni a szoknyája alá. Megragadja a lába között, és belenyomja a
körmeit, hogy ő kénytelen legyen felemelkedni, hogy a testük találkozzon.
Úgy érzi mindezt, mintha Axel keze átnyúlna a múltból a jelenbe, markolná
és szorítaná és bántaná.
– Egy pillanat! – kéri Baum doktor. – Úgy látom, kissé kiestünk az
összhangból.
Mindenki Miriamra néz.
 – Hölgyem! – szólítja meg az orvos. – Megérti és felfogja a szerepét
ezen a tárgyaláson, még ha talán a tárgyalás nem is a legmegfelelőbb
megnevezése a…
Miriam úgy érzi magát, mintha ködben tévelyegne.
Dr. Baum mereven nézi, és ő nem tudja, hogy beszélnie kellene, vagy
feltettek-e neki egyáltalán kérdést.
– Miriam! Elismétlem érthetőbben. Lenne olyan kedves, és elmondaná,
milyen szerepben van ma jelen ebben a teremben?
Miriam Hildára néz, segítséget szeretne kapni, de magára marad.
– Azért vagyok itt, hogy közvetítsem apám kéréseit – mondja óvatosan.
– Igen, a kívánságait, ahogyan ön látja őket.
– így van. Az ő kívánságait.
– Nos, technikailag ez nem igaz. Nem közvetítheti a kéréseit, mivel jelen
állapotában azok nem határozhatóak meg egyértelműen. Feltételezem, hogy
arra alapozza az apja kívánságainak megítélését, amit a saját elképzelései
sugallnak.
– Arra alapozom, hogy ismerem apámat.
– Ó, igen, de…
– Tíz éve nem beszélt az apjával – szól közbe Axel. Miriam rámered,
mire a férfi elmosolyodik.

***
Axel írt az apjának, egyszer, még az anyja halála előtt. Azt írta, hogy
Miriam gyűlöli, és őt hibáztatja az akkori nehézségeiért, amiket részletesen
felsorolt. Azt írta, hogy az apja rohamai (amikről ő csak négyszemközt
beszélt a férjével) olyan traumát okoztak, amit Miriam csakis gyógyszerek
segítségével tud feldolgozni. Axel mindezt egy hosszú levélben ecsetelte:
hogy Miriam azért lett rossz feleség, mert az anyja elhagyta őt a
karrierjéért. Borzalmas, barbár levél volt, tele hazugságokkal. Olyan
hazugságokkal, amik a legnagyobb fájdalmat okozhatták a szüleinek.
Miriam végignézte, ahogy Axel leragasztotta a levelet, azután bezárta őt a
házba, hogy elmenjen a postára, és feladja. Semmit sem tehetett ellene.
Ám attól kezdve minden éjjel, amíg az alvó férjét figyelte, egy zajra várt
a bejárati ajtó felől. Arra, hogy a szülei elmennek érte, mert tudta, hogy
nem hihetnek annak a levélnek. Hogy a levélből biztosan rájönnek,
mekkora bajban van. Hogy csapdába esett. Eljönnek érte, és segítenek neki.
 Egy hét elteltével már egészen kétségbeesett, folyton az utcát bámulta,
naponta többször is megnézte, hogy hozott-e valamit a postás, elképzelte,
hogy csörögni kezd a telefon, és fel is kapta a kagylót. Várt. Két héttel
később véletlenül megvágta magát, miközben répát aprított, és a fájdalom
megdöbbentette. Ám a fájdalom és ez a döbbenet együtt kirántotta a
kétségbeesésből, amit amiatt érzett, hogy a szülei nem mentek el érte.
Vajon Axelnek mégis igaza lehet? Tényleg nem szeretik?
Egy hónap múlva még mindig nem kapott levelet a szüleitől, nem hívták
fel, és nem kopogtattak be, hogy megmentsék. Axel elvitte egy orvoshoz.
Ehhez az orvoshoz.

Dr. Baum még mindig beszél, és Miriam igyekszik megérteni a szavait

az elhagyatottság miatt érzett fájdalom minden mást eltompító zúgásán
keresztül.
– Köszönöm, Herr Voight! Szóval, Miriam! Azon tűnődöm, hogyan
hiheti, hogy ismeri az apja kívánságait, vagy képes megfelelően képviselni
ezeket a kéréseket ebben a teremben. – Az orvos kérdőn felvont
szemöldökkel mered rá.
– Tessék?
– Miért vagy itt? A doktor úr ezt kérdi, szerelmem – búgja Axel
vattapuha hangon.
– Szeretné, ha kimennék? – néz Miriam az orvosra.
– Szerintem a kérdés inkább az, hogy ön szeretne-e távozni? – mondja
dr. Baum.
Miriam tépelődik. Mindennél jobban el szeretne menekülni innen, de
leginkább Axel elől. Ám az apjára gondol, és erőt merít a levelekből, a
nyúl-lányokból, akiknek részeg orvosok operációin kellett átesniük. Ha ők
túl tudták élni azt, akkor ő is végig tudja csinálni ezt a megbeszélést.
Megrázza a fejét:
– Nem.
De miért nem ment el érte az apja? Meg kellett kapniuk azt a levelet,
ami annyi fájdalmat okozhatott nekik.
Miriam úgy sejti, hogy az a levél ölhette meg az anyját. Mert elhitte,
hogy gyűlöli őket.
Pedig ebből egy szó sem volt igaz.

A megbeszélés folytatódik, és Miriam próbál lassan, mélyeket lélegezni.

A nő, aki előtte ment be a terembe, ír valamit. A tolla dühösen siklik a
papíron. Egy egyszerű, kerek arcú nővér, Sue zajosan kekszet rágcsál. Hilda
feszülten figyel, Axel is Baum doktort hallgatja… aki hospice-ról és
kórházról beszél, és arról, hogy az apját elviszik az otthonából.
Nem érti, pontosan hová is tart a beszélgetés, ezért Miriam közbeszól:
– De hát a jelenlegi elrendezéssel nincs semmi baj.
– Frau Voight! Tudatában vagyok, hogy ön nem szedi a gyógyszereit.
– Az orvos olyan hangon szól hozzá, amiről Miriam tudja, hogy együtt
érzőnek szánja. – Megértem, hogy most… nos, természetes, hogy
természetellenes állapotban érzi magát. – Felsóhajt, Axelre pillant, aki
cinkosan bólint, mire a doktor így folytatja: – Olyan tudatállapotban,
amiben talán ezt a jelenlegi megbeszélést sem tudja megfelelően kezelni.
– Miért nem maradhatnak úgy a dolgok, ahogyan most vannak?
– A mai megbeszélés szükségességét az bizonyítja, hogy Herr Winter
jelenlegi helyzete, avagy környezete, ha így jobban tetszik, nem megfelelő.
– Valóban? – kérdi Miriam kissé kihívóan. – Biztonságban van. Igen,
haldoklik, tudom, de a saját szobájában haldoklik, a saját otthonában, és a
lányával az oldalán. Ez nem tarthat örökké, talán holnapig sem tart, ezt is
tudom. Kérem, hadd gondozzam tovább! Egyébként is, Hilda nagy
segítséget jelent. – Olyan önbizalom rejlik a hangjában, amit valójában nem
érez, és amikor befejezi, szinte zihál. A pulóvere alatt a blúza a bőréhez
tapad az izzadságtól.
Dr. Baum felsóhajt, és Hildára néz.
– Értem. Nos, nővér? Mi az ön álláspontja?
Miriam hátradől a székén, amikor Hilda kihúzza magát.
– Véleményem szerint Miriam csodálatos munkát végez, de sajnos egyet
kell értenem. Herr Winter állapota stabilizálódni látszik, ami azt jelenti,
hogy hosszabb távú gondozásra lehet szüksége, és Miriamra nagy nyomás
nehezedik emiatt. A hospice megfelelő alternatívának tűnik.
– Tessék?
Hilda odafordul hozzá ültében.
– Bocsáss meg, Mim, tényleg nagyon jó munkát végeztél, amikor
apádnak jött az a rohama, de… – Lehalkítja a hangját, és Miriam rádöbben,
hogy megint mindenki őt nézi, Axel is az asztal túloldaláról. – Úgy láttam,
hogy megittál egy egész üveg bort. És két időpontot is kihagytál az
orvosnál, pedig az egyikre magam kísértelek el.
Az árulás, az elárultság és cserbenhagyottság érzete kitörésre készteti
Miriamot:
 – Gondoskodom az apámról, ahogy azt kell! Nem tehetném ezt meg, ha
olyan gyógyszereket szednék közben, amiktől eltompulok, elalszom, vagy
csak ülök és nyáladzom!
– Úgy vélem, az alkohol pont olyasmi, amitől el lehet tompulni – jegyzi
meg dr. Baum. – És nem hinném, hogy a paranoiát és a pszichotikus
rohamokat csökkentő gyógyszerek bármelyike is rosszabb lenne a
részegségnél.
Miriam gyomrában ismét megjelennek a kígyók. Az csak álom volt, de
az olló… az ollót nem álmodta.
– Azt mondja, gondoskodik az apjáról – folytatja az orvos. – De ha
lerészegedik, azzal nem azt mutatja, hogy képes a sajátjai elé helyezni az
apja szükségleteit.
És a megbeszélés gyorsvonatként robog tovább. Miriamnak nem maradt
mondanivalója. Végül Baum doktor befejezi ezt az egyedi kínzási formát.
– Akkor hát döntöttünk. Miriam! Sajnálom, hogy nem tetszik a döntés,
de Herr Wintert a lehető leghamarabb át kell szállítanunk a Ruhwald
Hospice intézményébe.
Axel kezet fog az orvossal, mielőtt tartja az ajtót a jegyzetelő nőnek,
azután ő maga is eltűnik mögötte.
– Mehetek? – kérdi Miriam Hildától.
– Igen, most már elmehetsz. Sajnálom! Valószínűleg holnap átszállítják
apádat.
– Holnap?

***
Axel megvárja a folyosón, és átkarolja a vállát.
– Nem ezt akartad, mi?
Miriam nem válaszol, együtt indulnak el. Már most úgy érzi, mintha
mindkét keze megdagadna és sajogna a kinti, hideg levegőtől. A
szemerkélő eső cseppjei pattogva koppannak az autók tetején.
De Miriam csak megy tovább. Axel követi.
– Hagyj békén!
– Nem, amíg nem vagy otthon, biztonságban. – Axel kinyitja a bejárati
ajtót, odakint egy idősödő férfi várja, hogy bejusson. Miriam oldalazva
ellép mellette, ki a parkolóba. A férfi elejti az egyik táskáját, ahogy
megpróbál bemenni, emiatt Axel nem tud kijönni.
 – Hadd segítsek! – mondja, és lehajol, hogy felvegye a táskát.
Amíg a férje az idős férfinak segít, Miriam elhátrál onnan. Bemegy az
egyik autó mögé, azután át egy másik mögé. A sorompóval lezárt
parkolónak gyalogos kijárata is van. Miriam még egyszer Axelre pillant,
akivel az öreg éppen kezet ráz, és megköszöni neki, hogy ilyen „úriember
módra” viselkedik.
Miriam megfordul, és futni kezd a kapu felé.
Nagy kortyokban nyeli a levegőt, ami forrósággal árasztja el belül.
Meglát egy buszt, a zöld jármű menekülési lehetőséget kínál. Épp elindulna
a megállóból, de Miriam idejében odaér, és bedörömböl az ajtaján. Próbál
nem türelmetlenkedni, amíg az zörögve kinyílik. Nem néz hátra, csak a
buszra figyel, és amint átfér az ajtórésen, azonnal fellép a lépcsőre.
Az ujjai bizonytalanok, az apró többször is kicsúszik közülük. A sofőr
kinyomtat neki egy jegyet, és Miriam lezökken az egyik belső ülésre, és
összehúzza magát.
 19.
MIRIAM
Amikor kinyitja a nehéz bejárati ajtót, a bútorápoló, a szőnyeg és a
légfrissítő ismerős szagegyvelege fogadja. Hazaért. Ismét hátranéz: Axel
nincs ott.
Elindul a kárpitozott lépcső felé. Érzi a szemében a kihullani vágyó
könnyek súlyát. Felszalad a lépcsőn, be akar zárkózni az otthon
biztonságába.
Felér a szülei lakásának emeletére, a kulcs már a kezében van. Évát ott
találja a földön ülve az ajtó előtt. Miriam megkönnyebbült borzongással
fújja ki a bent tartott levegőt.
– Helló! Úgy gondoltam, nem baj, ha átjövök, talán szükséged van
társaságra. – Eva hozott kétszatyornyi ennivalót valamelyik boltból. –
Ahogy Jeff mondta, nincs mit csinálnom – mosolyog bocsánatkérőn –,
úgyhogy hoztam egy kis kaját is.
Miriam leül vele szemben a földre. Túl nehéznek érzi a lábát ahhoz,
hogy még egy lépést tegyen.
– Hogy ment a megbeszélés? – kérdi Eva.
– Nem jól. – Miriam hangja fáradt. – Vége. Nem bírom ezt tovább
csinálni. – A bejárati ajtóra bámul, az apja odabent várja, de ő képtelen
megmozdulni.
– Mit?
– Ezt… az egészet. Az életet – int az ajtó felé.
– Nem igazán van választási lehetőséged. – Eva megfogja Miriam kezét.
– Az apádnak szüksége van rád.
– Tudom. – Miriam távolinak hallja a saját hangját. – Segítesz kideríteni,
mi történt Friedával? Biztos vagyok benne, hogy már csak emiatt
kapaszkodik az életbe.
– És te? – kérdezi Eva. Feláll, és felsegíti Miriamot is. – Te miért
kapaszkodsz bele?
Először nem válaszol.
– Ő érte – feleli végül. – Apáért. Ennyi. Nincs senki másom.

Eva kedvesen a vállára teszi a kezét.

 – Nem vagy egyedül – mondja a szemébe nézve, azután megöleli
Miriamot.
– Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. Ezek a levelek… tudván, hogy
te is elolvasod őket… Annyira borzalmasak, de a segítséged nélkül sohasem
ismertem volna meg a tartalmukat.
– Hoztam még néhányat. – Eva megpaskolja a válltáskáját. – Menjünk
be!
Miután ránéz az apjára, Miriam nyitva hagyja a szoba ajtaját. Eva a
nappaliban várja, különféle péksüteményekkel és frissen főzött, aranybarna
teával.
– Ettél ma már bármit is? – kérdi.
– Nem kell ezt csinálnod – kezdi Miriam, és a másik nő gyanakvóan néz
rá. – Úgy értem…
– Elmehetek, ha szeretnéd.
– Nem, csak…
– Nem akarok zavarni, és hogy őszinte legyek, nekem is jólesik. Jeff
mondta, hogy beszéltetek a könyvtárban.
– Elmesélte, hogy keletről jöttél át, de ezt te is említetted. Azt is mondta,
hogy idő kell, hogy megszokj itt.
– Keleten úgy tettek, mintha a holokauszt meg sem történt volna. Sosem
beszéltek róla. A kommunisták szerint a keletnémeteket egyáltalán nem,
még részben sem szabad vádolni a holokausztért. Minden polgárt teljesen
felmentettek a vádak, de a vizsgálat és a gondolat alól is. És az áldozatok
támogatás nélkül maradtak. A kommunizmust békeszeretőnek állították be.
Tényként kellett elfogadni minden fikciót ezzel kapcsolatban.
Miriam hallgatja. Eva még sohasem beszélt ennyit egyszerre. Csak a fal
túloldaláról mesélt, ahol más volt a világ.
– Ahogy olvasom ezeket a leveleket… Egyszerre tűnnek egészen
újaknak és hihetetlenül régieknek. Mintha egy elfeledett korból
származnának.
– Ezek a levelek borzalmasak. Szörnyű, hogy mit tettek az emberek
egymással. – Miriam önkéntelenül piszkálni kezdi kisebesedett ujjait,
azután rádöbben, hogy Eva bámulja. Próbál nyugalmat erőltetni a kezére,
úgyhogy inkább a blúza megkötőjével babrál.
– Még csak huszonegy éves volt. Leírta a levelekben – mondja Miriam.
Nyel egy nagyot. – Mégis ki akarta adni a nyúl-lányokat az őröknek. Hogy
élhet valaki együtt magával azután, hogy ilyesmit tesz?
 Hosszan hallgatnak, mielőtt Eva megkérdezi:
– Emlékszel még, milyen volt huszonegy évesnek lenni?
– Nem. Olyan, mintha az még egy másik életben lett volna.
– Csak egy hétköznapi nő volt, felelős önmagáért, és lehetőséget kapott,
hogy eljöjjön onnan. Szeretjük azt hinni, hogy mi nem tettük volna meg, de
ez valószínűleg nem igaz. Bárki megtette volna. Ez csak a túlélésről szólt,
és azért vannak olyan sokan, akik nem osztják meg a történeteiket, mert
nem akarják, hogy olyanok ítéljék meg őket, akik valószínűleg semmit sem
tudnak.
– Te tudsz? Személyes tapasztalatból? – kérdezi Miriam óvatosan.
Eva felveszi a csészéjét az asztalról, de annyira remeg a keze, hogy
kilöttyinti a teát a nadrágjára.
– Sajnálom! Nem kellett volna megkérdeznem. Nem tartozik rám –
mormolja Miriam, és közelebb lép, hogy elvegye a csészét.
– Én is kérdezni akartam valamit… – Eva a nadrágját szárítgatja egy
szalvétával. – A ruha jutott eszembe, és hogy felvágtad a varrásokat rajta.
Összevarrhatom?
Miriam a másik nőre mered, aki bokánál keresztbe tett lábbal ül. A háta
egyenes, a tekintete komoly, az arcát megviselte a nap és a kor, de még
mindig élettel teli, a mosolya ragyogó.
– Valahogy rossz érzést kelt, hogy így kiürült, és fel van vagdosva.
Elvégre olyan sokáig egyben maradt – folytatja Eva kicsit talán
szégyenlősen.
– Igen, persze. Én olvasok, és te varrsz? – Miriam átviszi a ruhát az apja
szobájából.
Eva szó nélkül átveszi tőle.
Miriam nézi, ahogy az asszony hajtogatni kezdi az egyenruhát az ölében,
azután tűt és cérnát vesz elő a táskájából, befűzi, elharapja a cérna végét.
– Huszonegy évesen mentem feleségül Axelhez – szólal meg Miriam
lassan. – Hiszékeny voltam, és nagyon fiatal.
– Idősebben már könnyű ítélkezni.
Miriam legszívesebben rákiabálna fiatalabb önmagára: Ne csináld! Ne
menj hozzá ahhoz az emberhez! De tudja magáról, hogy úgysem hallgatna
senkire.
– Olyan fiatalok voltak – sóhajtja, miközben keresni kezdi a soron
következőt a levelek között, amik úgy hevernek az asztalon, mint a lehullott
hópelyhek. – Folyton apa jár a fejemben. Fogalmam sincs, miket élhetett át,
de most már biztos vagyok benne, hogy anya nem volt ott vele. Egyszerűen
nem lehetett ott. Emiatt viszont azon gondolkodom, hogy min mehettek át
párként, ezekkel az apának szóló levelekkel. Szerintem Frieda tényleg
szerette őt.
– A legjobb kapcsolatok átvészelik az erőt próbáló nehézségeket. Anyád
és apád házassága is ezt bizonyítja, nem? Az ilyen kihívások megerősítik a
kapcsolatot, vagy megtörik, ha nem elég erős.
– Értem – bólint Miriam. – És ha csak később jönnek a nehézségek,
akkor már nehezebb elszakítani a kötelékeket.
– Pontosan. A mézeshetek véget érnek, de néha el sem kezdődnek.
– Ez annyira szomorú így.
– Ilyen az élet.
A csend remegve ereszkedik le a szobára.
– Tudnom kell, mi történt Friedával – töri meg hirtelen Miriam, amikor
megtalálja a következő levelet. – Apa megérdemli, hogy megtudja. Olvasni
kezd, miközben Eva varr. Ezt a levelet egy másik levélre írták, ami csak két
sorból állt, németül, más kézírással, 1944. május 31-i dátumozással. A papír
megsárgult, és tele van gyűrődéssel.

Ott álltam a parancsnok előtt, földtől koszos kézzel, amit a

zsebkendőmmel próbáltam eltakarni.
– írtam a családjának. Hasekéknak Charlottenburgba. Nagyon gyorsan
válaszoltak.
Felvett az asztaláról egy papírlapot, és odaadta. Az apám kézírását
láttam rajta. Rövid volt:

Kedves…!
Köszönöm levelét, amiben az egyik fogolyról kérdezett. Sajnálattal kell
közölnöm, hogy nincs lányom. A feleségemmel nem részesültünk
gyermekáldásban.
Őszinte híve: Ottó Hasek

Előreléptem, hogy visszaadjam a levelet, de a parancsnok egy intéssel

elbocsátott. Lenéztem a rövid üzenetre, és láttam a félelmet az írás
reszketegségében. Nem ismeri el a saját lányát: nem fog segíteni, mert fél a
megtorlástól. Arra gondoltam, vajon Maya nénikémmel is ugyanígy volt?
Neki is hátat fordított, amikor a szavaival megmenthetett volna egy
családtagot? Megremegett a kezem, meginogtam. Újra elolvastam az utolsó
sort: „A feleségemmel nem részesültünk gyermekáldásban.” Akkor Louisát
sem ismerte el? Mennyire lehet nehéz egy elveszett gyermekről beszélni
vagy írni? A nővéremről. Összegyűrtem a levelet.
– Gyáva! – mondtam.
A parancsnok felnézett.
Vége volt. Pocsékoltam az idejét.
Huszonöt korbácsütésre ítélt, és bunkerfogságra. Ezt egy lélegzetvétellel
közölte, miközben leeresztette a vállát, és amikor az ajtóra mutatott, még be
sem fejezte a mozdulatot, már ismét lehajtott fejjel a papírjait bújta. Ennyi
voltam. Egy feladat a sok közül.
Úgy szorítottam a kezembe a levelet, mintha az menthetne meg, hogy
belekapaszkodom. Egy őr állt fel a közelben, addig észre sem vettem, és
odajött hozzám, közben a botját lengette.
Az agyamnak olyan sok mindent kellett olyan gyorsan feldolgoznia, hogy
a világ lelassulni látszott körülöttem. El akartam futni.
Újra elolvastam a szavakat, amelyek megpecsételték a sorsomat.
Még senki sem tért úgy vissza a bunkerből, hogy önmaga maradt volna.
A többségük hamarosan meghalt, miután kiengedték a szűkös
magánzárkából. Huszonöt korbácsütés.

Az őr mosolygott. Tökéletesen kirúzsozott szájjal, begöndörített hajjal. A

bunkerbe küldtek. Látom még valaha a napfényt? Vagy ott fogok meghalni?
Az őr cipőjének talpa nyikorgóit, ahogy lépett a fapadlón. Bőr áfán.
Kinyílt mögöttem az ajtó, és felkészültem rá, hogy kezek ragadnak meg.
A parancsnok felnézett, és én térdre estem.
– Kérem! – könyörögtem.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte a parancsnok. Mögém nézett, felállt az
asztaltól.
Két, nagyjából nyolc-tíz éves gyerek rontott be koszosán és büdösen,
mint mindenki más. Elmentek mellettem, egyenesen a parancsnokhoz, és
rögtön beszélni kezdtek arról, hogy hiányzik nekik a nagymamájuk.
– Hol van? Ennivaló kell, éhesek vagyunk, és nincs elég ennivalónk.
Nagymama…
– Miről beszélnek ezek? – kérdezte a parancsnok az őrtől, aki
megtorpant a gyerekek láttán.
Hátranéztem, az ajtó nyitva maradt mögöttem, minden figyelem az
árvákra irányult. Arra gondoltam, hogy talán ki tudok menni, és
elhátráltam.
A gyerekek ekkor vették észre a parancsnok meglepődését, és ezen
felbátorodva még közelebb mentek. Volt egy fél pohár víz az asztalon.
Páracseppek ültek ki rajta, lecsorogtak az oldalán. Addig nem tűnt fel, ám
amikor megláttam, többé nem bírtam levenni róla a tekintetemet. Az egyik
gyerek odaszaladt, lekapta a poharat az asztalról, és bár egy része
kilöttyent, a maradékból nagyot kortyolt, azután odanyújtotta a testvérének,
aki hasonló mohósággal ivott, és üresen tette vissza a poharat az asztalra. A
parancsnok egyenruháján apró, sötét foltok jelentek meg ott, ahol a víz
ráfröccsent. A papírok is kaptak belőle az íróasztalán.
– Mit jelentsen ez? Hogy jutottatok be ide? A gyerekek csak bámultak rá.
– Kifelé! Most! Dobja be ezeket is a bunkerbe!
A gyerekek megérthették a „bunker” szót, mert belecsimpaszkodtak a
parancsnokba.
– Egy szavukat sem értem! Szedje le rólam őket! Az őr odament, és
lerángatta róla a gyerekeket.
– Várjon! – csattant fel a parancsnok, miközben megigazította az
egyenruhája szoknyáját. – Maga! – mondta rám mutatva.
Csend támadt, ahogy mindenki odafordult és rám meredt, mintha csak
ekkor vették volna észre, hogy még ott vagyok. Arra gondoltam, hogy ki
kellett volna surrannom, amikor még volt rá lehetőségem.
– Maga döntheti el, hogy ki megy a bunkerbe, és ki kapja a korbácsolást.
Tekintve, hogy mekkora támogatója a rezsimnek, bizonyára remekül el tudja
dönteni, hogyan osszuk meg a büntetést.
Pánik rántotta görcsbe a gyomromat.
– Parancsnok! – szólítottam meg, hogy időt nyerjek, amíg megtalálom a
gondolataimat és a hangomat. A két koszos gyerek elkerekedett szemmel
bámulta az őrt a bottal, és engem. – Csak a nagyanyjuk felől kérdeztek.
Elveszítették, és éhesek.
Az őr továbbra is a botját markolva fixírozott. A gyerekek egymásba
kapaszkodva álltak az íróasztal előtt.
– Maga érti, amit mondanak?
– Igen. Hollandul beszélnek. A nagyanyjukat keresik. – És a gyerekeknek
odaszóltam: – Csitt, kicsik!
– Beszéli is a nyelvüket?
– Igen, asszonyom. Többet is.
 – Micsoda kis nyelvészünk akadt! – nevetett fel a parancsnok az őrrel
együtt, és biccentett neki, mire az őr lecsapott a botjával a nagyobbik
gyerek hátára. A fiú sikítva terült el, a kisebbik rávetette magát, hogy a
testével védelmezze elesett testvérét. A parancsnok szenvtelenül figyelte,
ahogy az őr megpróbálta lerángatni a kisebbet a fetrengő másik gyerekről.
– Elég ebből! – csattant fel ismét. Rám nézett. – Mondja meg nekik, hogy
menjenek vissza a blokkjukba!
így tettem, azt mondtam nekik, hogy ott megtalálják a nagymamájukat.
Hazudtam nekik, mert ez megnyugtatta őket, és mert mindketten rám néztek.
A fiú már felült, a kislány ott kuporgott mellette. Hazudtam nekik, mert
akkor hallgattak rám. Hazudtam, mert ha így teszek, talán nem kerülök a
bunkerbe. Hazudtam, hogy halogassam a büntetésemet.
– Visszakísérjem őket?
– Igen, persze.
– Gyertek! – mondtam a gyerekeknek, megfogva apró kezüket.
Megfordultunk, hogy kimenjünk.
– Várjon!
Hátranéztem, rettegve, mert azt hittem, hogy az őr mindjárt rám veti
magát.
– Vannak itt nők Európa minden részéről. Segítene, ha valaki el tudná
mondani nekik, hogy működik a tábor.
– Szívesen segítek – vágtam rá készségesen.
– Holnap jelentkezzen nálam! Legalább hasznát vesszük. Reggel hatkor.
– Köszönöm, asszonyom!
Nem tudom, mi szállt meg, hogy ezt tettem, de elengedtem az egyik
gyereket. A mellkasomhoz emeltem, azután felfelé kinyújtottam a kezem,
lefelé tartott tenyérrel, még dobbantottam is hozzá.
– Heil Hitler!
A gyerekek úgy meredtek rám, mint valami szörnyetegre, és a másik is
elengedte a kezemet. Az őr elmosolyodott, szánakozó, sokat tudó mosollyal.
Megfordultam és kimentem. A gyerekek követtek, de amint a nap fehéren és
melegen leragyogott ránk, futásnak eredtek.
Elszorult szívvel néztem a rongyokba öltözött kis alakokat, ahogy
elrohantak.
Miután eltűntek a szemem elől, elindultam vissza a blokkom felé. A nap
forrón sütött le a fejemre és a nyakamra, de ez még sohasem volt ilyen jó
érzés. Néhány perccel ezelőtt még a bunker várt rám, és vele együtt a
majdnem biztos halál.

– Ez… – Miriam feláll, hogy visszategye a levelet a többi közé, és nem

találja a szavakat, hogy közvetítse az érzéseit.
– Mintha azt üzenné, hogy az igazság csúf, nem? – kérdi Eva.
– De így? Gyerekeket? – kérdezi Miriam. – Apám biztosan nem tudott
ezekről a levelekről. Biztosan nem gondolna most olyasvalakire, aki azt
fontolgatta, hogy feladja azokat a sebezhető nőket, akiket előtte
megcsonkítottak. Nem. És a gyerekek? – Miriam a fejét ingatja. – Ez nem
lehet az az ember, akiről az apám beszél. Nem szeretheti… ezt! – A
levelekre mutat.
– Talán igazad van – ért egyet Eva. – De mint te is jól tudod, a szerelem
nem mindig olyan, amilyennek hisszük.
 20.
MIRIAM
– Ezek a levelek nagyon fontosak – erősködik, de nehéz végigolvasni
őket, és nem tudok semmit. Ez tényleg megtörténhetett? Az emberek így
bántak egymással?
– Ezért veszett el annyi történet. Akik átélték mindezt, nem találnak rá
szavakat, hogy elmondják, és a körülöttük lévők nem akarják hallani az
ilyesmit. A szavaknak jóval nagyobb hatalmuk van, mint gondolnánk –
mondja Eva. Azután úgy folytatja, mintha csak saját magának beszélne: –
Még a legsötétebb szavak is megtalálják a fényt.
Miriam megkeresi a következő levelet.
– Gondolom, ami elveszett, azt meg lehet találni.
Henryk!
Miután eljöttem a parancsnoktól, Stella megfogta a kezem, és így
fogadott:
– Szia, szép néni! Hazaviszel? – És átölelt.
A holland gyerekek a 20-as blokknál találtak meg. A nagyobbik, a fiú
köpött egyet.
– Hazudtál! – mondta.
– Sajnálom! Kerestétek a gyengélkedőben? – A tábor gyengélkedőnek
becézett kórházának gondolatától megborzongtam. Ott csak fájdalom és
halál várt mindenkire, és nem feltétlenül a betegségek miatt.
– Igen, de nem beteg. Azt mondtad, segítesz megkeresni. Hazudtál. –
Ismét köpött egyet. – Mindig mindenki csak hazudik!
Stella is a gyerekeket nézte, miközben fogta a kezem. Azt akartam, hogy
menjenek el. Féltem, hogy Stella valamennyit megért a beszédükből.
– Még mindig segíthetek. Kereshetjük együtt.
– Nem kell. Nem akarjuk, hogy segíts. Te is közéjük tartozol! – A
fiatalabbik, a lány egy őrre mutatott. – Te is közéjük tartozol! – ismételte
meg ezúttal jóval hangosabban, és azt akartam, hogy elhallgasson. A sértés
fájt.

A gyerekek megfogták egymás kezét, és elfordultak tőlünk.

Stella kérdő tekintettel nézett rám, de nem mondtam el, mi történt.
Utánuk kiáltottam:
 – Hogy hívják a nagyanyátokat? Ha tudok, segítek megkeresni.
Megálltak, és a fiú visszakiáltott:
– Nagymami!

Miriam hosszan, reszketegen vesz levegőt többször is, mielőtt sikerül

összeszednie magát annyira, hogy megkeresse a következő levelet.

Henryk!
Visszatértem a blokkba, ahol Nyuszi csendben varrt, és Stella felugrott
mellé a priccsre, vidáman játszani kezdett egy új babával, amit valaki egy
koszos rongyból készített neki, kis csomók alkották a fejét és a kezét-lábát.
Leültem Eugénia priccsére, és elmondtam neki, hogy munkát kaptam.
Kihúzta magát ültében, feszülten figyelt, miközben beszéltem. Henryk!
Aggódom, hogy ez az új beosztás… talán jobb lesz a homokrostálásnál, de
félek ettől a változástól, és attól, amit megkövetelhetnek tőlem. Eugénia
azzal nyugtatott, hogy nincs más választásom.
A sorakozónál Hani megkeresett az Appel platzon, ahol órákig álltunk,
mielőtt megkaptuk a levesadagunkat. Az őrök megszámoltak és újra
megszámoltak, csak hogy minél tovább álljunk ott. Ha valaki elesett, akkor
elölről kezdték.
– Télen mindig tovább tart – súgta a fülembe Eugénia.
– Ennél is tovább? – kérdeztem, mire bólintott.
El akartam ezt mondani Huninak, aki a szemöldökét összevonva állt, és
kerülte a tekintetemet.
Megfogtam a kezét, de elhúzta.
– Mi a baj?
– Hazudtál – suttogta, azután elismételte: – Hazudtál! – Ám ezúttal
olyan hangosan, hogy az őrök ránk nézzenek. Eugénia lepisszegett
mindkettőnket, és elhallgattunk.

Hani toporogva állt, a keze időnként ökölbe szorult, nem tudta, mit
kezdjen vele, hol karba tette, hol leengedte. Bármi baja is volt, fortyogott
benne, és már vártam, mikor tör ki belőle.
Végül, a sorakozó után elindultunk az ételért.
– Mi a baj? – kérdeztem újra.
– Tel Te vagy a baj! – köpte felém a szavakat, és megragadta,
megrángatta a karomat. – NÁCI vagy!
 – Hallgass már el! Miről beszélsz? – suttogtam, miközben levest szedtem
a tálamba a nagy tartályból, és elővettem az egyenruhám zsebében tartott
kanalamat.
– Pauláról és Brigitte-ről. Ismered őket, nem? – kérdezte még mindig
hangosan, miközben ő is szedett magának a levesből, de a dühe miatt
elhirtelenkedte, és a lé egy része kilöttyent.
– Nem.
– A gyerekek. A kisgyerekek! Te mondtad, hogy üssék meg Paulát!
Próbáltam elmagyarázni, mi történt, hogy nem én döntöttem így.
Hogy döntenem kellett volna, de az őr még azelőtt megütötte a fiút, hogy
megszólalhattam volna. Hani dühét semmi sem csillapíthatta.
– Ott maradt a nyoma a hátán. Azt mondtad nekik, hogy segítesz
megtalálni a nagyanyjukat. Segítséget akartak kérni, és te ott voltál. Azt
mondtad a parancsnoknak, hogy segítesz. Azután megveretted Paulát. És
TISZTELEGTÉL!
– Hallgass már meg! – súgtam halkan, mert egyre hangosabban beszélt,
és úgy éreztem, hogy mindenki minket néz.
– Hazug vagy! Most is csak hazudni akarsz!
– Nem. Ha meghallgatnál, elmondanám, mi történt.
– Hogy megint hazudhass? – kérdezte. – Ki vagy te? Olyan vagy, mint
egy képeslap, más a két oldala. Akár náci is lehetsz.
– Kérlek, hallgass meg! – tettem a karjára a kezem.
– Ne érj hozzám!
– Jó, de hallgass meg, hadd mondjam el!
Elhallgatott, és nekem fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Emberek
vettek körül, és bár hollandul beszéltünk, nem lehetett tudni, hogy ki
hallgatózik.
– A gyerekek… – fogtam hozzá. – Honnan tudod, hogy igazat
mondanak?
Pofon vágott. A bőrömnek egyáltalán nem fájt, de a szívemnek annál
inkább, jéghideg döfésként hatott, akárcsak a merev pillantás, amit ezután
kaptam tőle. Még soha semmi nem fájt ennél jobban.
– Szeretlek és bízom benned – sírta el magát. – Elmész, ugye így van?
Elmész, és itt hagysz engem.
– Nem. Csak megpróbáltam elmenni – válaszoltam. Enni kezdtem volna
a levesből, de a gyomrom annyira összeszorult, hogy egy kanálnyit sem
bírtam lenyelni. Odatoltam az egészet Stellának, aki boldogan elvette a
tálamat.
– Adhatok belőle Nyuszinak is? – kérdezte, de meg sem várta a választ,
már vitte is a tálat a blokkunk felé. Miután magunkra hagyott, suttogva
elmondtam Haninak mindent, ami a parancsnoknál történt.
Végighallgatott, de utána sem szólt egy szót sem.
– Mondj már valamit! – könyörögtem.
Befejezte az evést, és egyetlen szó nélkül otthagyott.
Azóta egyáltalán nem szólt hozzám. Kizárt magából. Fordítva alszik, a
feje a lábamnál van, és nem ölel át, ahogy szokott. Elveszítettem valamit,
amiről nem is tudtam, hogy van, vagy hogy valaha is megtaláltam. Nem
hiszem, hogy éreztem magam bármikor is ennyire magányosnak. Nem
tudom, hogy megbocsát-e valaha, vagy megérdemlem-e egyáltalán, hogy
megbocsásson. Talán holnap kiderül.

– Ezek a levelek… – mondja Miriam, és sóhajt egyet. – Annyira

szomorúak.
Eva odamegy az asztalhoz, leteszi rá az összehajtogatott ruhát. Miriam
végigsimít a durva szöveten.
– Elképzelni is borzalmas ilyen körülményeket. És a levelek miatt
folyton eszembe jutnak dolgok.
Keresi a szavakat, hogy elmondja, mire gondol. Eva vár.
– Mint amikor ott álltak az Appelplatzon – kezdi Miriam. – A férjem
mindig beállított egy órát, egy konyhai órát, mert azt olvasta valahol, hogy
ez segít a problémák megoldásában. Elmondta, amit akart, azután én is
beszélhettem, legalábbis gondolom, így kellett volna működnie.
– Időzített téged?
– Igen. Már nem is emlékszem, milyen problémáról volt szó. De állnom
kellett, amíg beszéltünk, mert azt mondta, hogy csak így figyelek teljesen
őrá. Ha meginogtam álltomban, akkor újraindította az órát. – Szinte hallja is
a csirkealakú tojásfőző óra mechanikus ketyegését, ahogy Axel visszahúzta
harminc perccel. Mindig harminc perccel.
Eva tekintetében megváltozik valami, és visszaül a fotelbe, az ölébe ejti
a kezét.
– Egyre rosszabb lett – folytatja Miriam. – Nem bírtam végigcsinálni.
Pedig egyszerűnek tűnt. Állni és beszélni. Ö meg tudta csinálni, felállt és
beszélt. De nekem végig őrá kellett néznem, és hát… mindig
megszédültem. – Évára pillant. – Nem olyan, mint ez – int a levelek felé az
asztalon.
– Én inkább… – Ismét végigsimít az asztalra tett ruhán.
– Miriam! – szólítja meg Eva.
– Elnézést! – rázza meg a fejét Miriam. – Egy másodpercig sem
gondoltam arra, hogy összehasonlítsam magam azzal… amin a nyúl-
lányoknak át kellett menniük, vagy a levelekkel, vagy azzal, amit az apám
átélhetett. Csak emlékeztetnek rá, ennyi az egész.
– Úgy hangzik, mintha neked sem lett volna könnyű – mondja Eva
előredőlve.
– Nem hagyott aludni, amíg nem sikerült. Harminc perc – ismétli meg
Miriam remegő hangon.
– Csak ennyi, de nem hagyott aludni. Könyörögtem neki, hogy hadd
pihenjek egy kicsit, és utána megcsinálom – suttogja. – Biztos voltam
benne, hogy akkor meg tudnám csinálni.
Miriam nyaka már sajgott attól, hogy felfelé néz Axelre, a szíve mintha
kihagyott volna egy ütemet, amikor fekete foltok jelentek meg a
látóterében, és gondolatban rákiabált magára, hogy csak még pár percig
bírja ki.
Látta a tojásfőző órát. Öt perc.
Még öt perc, és vége. Ketyegett, mint egy rendes óra, de gyorsabban
annál, mintha a mechanikus csirke szíve vert volna.
Tik-tik-tik-tik.
Még öt perc, és pihenhet, aludhat.
– Szóval? – kérdezte Axel – Mit gondolsz?
– Igen – mondta Miriam. – Azt gondolom, hogy igen. – Fogalma sem
volt, mibe egyezik bele, a vita bonyolultsága meghaladta a képességeit,
legalábbis ebben az állapotban mindenképp. Már nem maradt hely semmi
másnak. Csupán annak, hogy állva maradjon. Hogy egyenesen álljon.
– Hóha! – kiáltott fel Axel, amikor a vállát elkapva megtartotta, mert
Miriam eldőlt, csukott szemmel próbált eszméletén maradni. A fekete
foltok egybeolvadtak a látóterében, körülvették a férfi alakját.
Axel óvatosan leültette a kanapéra, a kettejük kanapéjára. Az újrakezdő-
kanapéra. És egy bögrében vizet hozott neki a konyhából.
– Hogy vagy? – Aggodalom ült a tekintetében.
– Nagyon elfáradtam. Folytathatnánk ezt máskor?
– Mit? – kérdezte a férfi.
 – A beszélgetést. Beleegyeztem abba, amit mondtál, de folytathatjuk, ha
még szeretnél kérdezni tőlem. Mondjuk, holnap?
– Milyen beszélgetést, szerelmem? – Axel olyan értetlenül nézett rá,
hogy Miriamnak muszáj volt megsimítania az arcát.
– Az óra… és a figyelés… Nagyon fáradt vagyok.
– Miriam! Hol jártál? – A férfi hangja nagyon halk volt.
– Itt – hebegte Miriam. – Majdnem elájultam, amikor beszéltünk.
– Beszéltünk, és órákkal ezelőtt lefeküdtem aludni. Azt mondtad, hogy
te is feljössz, de amikor lejöttem, itt álltái, és magadban beszéltél valamiről,
amit elveszítettél. Elveszítettél valamit?
Miriam úgy megrázta a fejét, hogy a fekete foltok újra megjelentek a
szeme előtt.
– Nem. Beszélgettünk, és megparancsoltad, hogy itt álljak…
– Megparancsoltam? Miriam bólintott.
– Miért tennék ilyet, kedvesem?
Erre Miriam nem tudott válaszolni. Ám azt érezte, hogy a férfi szavai
befúrják magukat a fejébe, és elhomályosítják mindazt, amit addig biztosan
tudott.
– Az óra… Elájultam.
– Már aludtam, de felébredtem a hangodra – mondta Axel. – Ez is
olyasmi lehetett, amiről az orvossal beszéltünk a múltkor. – Felállt és
elindult.
– Ne! – Miriam megpróbált utánamenni, de elesett. – Axel! Kérlek, ne!
Mechanikus zúgás és kattanás hallatszott, a fényképezőgép zajaitól
Miriam magzati pózba húzta össze magát.
– Ne! – sírta.
A gép zúgva kiadta a képet, és Axel lengetni kezdte a levegőben.
– Ahogy az orvos mondta, ahhoz, hogy segíthessünk, bizonyítékokat kell
gyűjtenünk.
Miriam nem mozdult, de úgy érezte, mintha forogna vele a szőnyeg.
– Bocsáss meg! – suttogta. – Axel! Bocsáss meg!
– Semmi baj, szerelmem. „Betegségben és egészségben.” Ideje ágyba
bújni, feleségem! – mondta a férfi énekelve. – Felvigyelek?
Amikor Miriam nem felelt, a férfi elindult, hallatszottak a léptei a
falépcsőn.
– Ne maradj sokáig! – szólt vissza.
 Miriam kinyitotta a szemét. A fényképezőgép a kandallópárkányon
pihent, és közvetlenül mellette…
Ott volt a tojásfőző óra.
– És? – kérdi Eva, amikor Miriam elhallgat.
– Begyógyszereztek – válaszolja. – Senki sem hitt nekem. Én sem hittem
magamnak. Sajnálom, tényleg semmi köze a levelekhez vagy a táborokhoz.
Nevetségessé teszem magam előtted.
Eva kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de Miriam megelőzi:
– Meg kell néznem apát. – Köröző mozdulatokkal próbál megszabadulni
a vállába és a nyakába állt görcstől. – Túl sokáig ültem – dünnyögi saját
magának.
– Miriam! Jól vagy?
– Csak fáradt vagyok. Nagyon fáradt.
– Szeretnéd, hogy elmenjek?
– Csak ha el akarsz menni – mondja Miriam, és megtámaszkodik a falon,
amikor megszédül. – Rá kell néznem apára.
– Hosszú napod volt – állapítja meg Eva, és kikíséri a közlekedőbe.
Miriam az apja szobájába indul, Eva az ajtó felé.
– Köszönöm, hogy itt voltál! – mormolja, miközben Eva távolodó alakját
nézi.
Később elmosogat, a keze magától végzi a feladatát, miközben fejben
egészen máshol jár, a levelekben olvasott részletek ugrálnak elő a
gondolatai közül.
Kézbe vesz egy üveg vörösbort, de meggondolja magát, és visszateszi,
inkább a már megbontott levél kodein mellett dönt. Elképzeli, ahogy lenyeli
a keserű pirulákat.
Az ablaknál állva lenéz az utcára, és egy árnyat lát a járdán. Axel! Olyan
gyorsan rántja be a függönyt, hogy a karikák ellenkezve csörömpölnek a
rúdon. Ellenőrzi, hogy be van-e zárva a bejárati ajtó. Megnézi az apját, aki
még mindig ugyanott van, ugyanúgy fekszik, ahogy hagyta. Kiviszi az
egyik fotelt a nappaliból, odatotyog a nehéz bútorral az ajtóhoz.
– Visszajött – motyogja.

***
 Az apja ágya melletti fotelben tölti az éjszakát, a döntés jár a fejében.
Halk ketyegést hall a levegős matrac felől, ezt a zajt korábban nem hallotta.
Holnap.
Fogja az apja kezét, és hátradől a fotelben. Lehunyja a szemét, és arra
vár, hogy az álom magával ragadja.
– Az áldozat… – suttogja az öreg, és a hangjára Miriam kinyitja a
szemét. – Az ártatlanság áldozata megfúl.
– Igen, apa. Úgy van.
– Miriam… Miriam… Te… itt…
– Itt vagyok. Szeretlek, apa – válaszolja Miriam, és vár, figyeli az apja
minden mozdulatát, de az öreg elalszik, halkan horkol, pihen, ahogy
hamarosan ő is.
 21.
HENRYK
Az Auschwitz utáni első tiszta emlékemben a napsütés úgy tükröződött
vissza a fűről, hogy belesajdult a szemem. Zöld volt. De olyan zöld, hogy
aranyfényben ragyogott. Olyan élesen, hogy könnyezni kezdtem tőle. Az
arcom elé emeltem egy nyirkos kendőt, és azért imádkoztam magamban,
hogy valaki vigyen be.
Azután egy rózsaszín kéz érintette meg a térdemet. Bármilyen pici volt,
nehéznek tűnt. Egy másik kéz, azután egy egész rózsaszín kis lény követte,
az arca térdmagasságban lehetett. Holdvilágarcával a sötét haja és a nagy
szeme játék babához tette hasonlóvá. Fogatlan vigyorral rám mosolygott,
mire éreztem, hogy a szám sarka elkezd felfelé húzódni.
Mosolyogtam.
Rájöttem, hogy egy kerti széken ülök a füvön, körülöttem murvás
területekkel. A nap nem sütött forrón, kellemes melege anélkül érte el a
csontokat, hogy szúrta volna a bőrt. Ősz lehetett. Hangokat is hallottam, de
úgy tekintettem rájuk, mint a madárcsicsergésre: zavartak, de könnyen
figyelmen kívül hagytam őket.
Előredőlve lenéztem a térdem elé. Fordítva volt rajtam a cipő. És nem
viseltem zoknit. A füvön pedig egy kislány ült, az egyik lábával maga alatt,
mindkét kezével elveszve a cipőfűző csomójának rejtélyében.
Az én kislányom. Miriam.

MIRIAM
A lángot nézi, ahogy egyre közelít az ujjához, a ragyogó lángnyelv
megcsókolja a bőrét. Vár. Bármikor ideérhetnek. A hőség belemar az
ujjába, részegítő érzést kelt. A keze remeg, miközben meggyújtja a
következő gyufát, de azután ez megszűnik, és Miriam megnyugszik.
A szagot finom illatnak érzi.
A tűz azzal a pusztító erejével, amivel mindent megfeketít és hamuvá
tesz! Milyen gyönyörű halál lenne. Nézné, ahogy az egész lakás a lángok
martalékává válik, a tűz feketére simogatja a régi fotelt, felkúszik a falakon,
elszívja az oxigént. Ha igazán erőre kap, a tűz mindent elvesz, amit csak
talál. Miriam azon tűnődik, vajon mikor veszítené el az eszméletét,
miközben a szülei lakásában táncoló lángokat figyeli.
A gyufa meggyújtása megszünteti a keze remegését. Feladatot ad saját
magának, hogy ne kezdje el bántani magát.
A lángot nézi, ahogy az végigkúszik a gyufa szárán, és egyre közelebb
kerül az ujjaihoz. A kopogtatásra megriad, leejti a gyufát, ösztönösen
eltapossa.
Megjöttek. Az apjáért.

Hordággyal jöttek. Mintha visszafordult volna az idő, és fordítva

játszanék el azt a jelenetet, amikor két héttel korábban Miriam beleegyezett,
hogy otthon ápolja, és hordágyon hozták el az apját a kórházból. Az a
kórház nem volt jó hely. Mindenki megérdemli, hogy az otthonában haljon
meg, a saját ágyában, a saját dolgaival körülvéve. Az orvos szakértők is ezt
mondják. És most elviszik.
Amikor a mentősök elmennek, megkönnyebbülés helyett Miriam csak
veszteséget érez.
Elviszik az apját, biztonságosan beteszik a mentőbe. Miriam
megcsókolja az öreg homlokot, kétségbeesetten fogja a kezét, nem akarja
elengedni.

Körülnéz a lakásban, de az teljesen üres. Annyira üres, hogy abba

beleszédül az ember, mintha víz töltené meg a fülét.
Elmerülősen üres.
A fehér falak, a nagy bútorok, a hely. És nincs semmi dolga. Egyedül
marad, céltalanul. Vár, bár maga sem tudja, hogy mire; kibámul az ablakon
a nyirkos szürkeségbe.
Késő délutánra jár, és még semmi hírt nem kapott az apja átszállításáról.
Tovább olvassa a leveleket, amiket Eva írása felnagyított és érthetővé tett.
Nincs más tennivalója. Felveszi a következőt az asztalról, és amint
belekezd, rögtön tudja, hogy semmi sem fog jól végződni.

Az új munkával telt első napomon a „Kanadában” fordítottam leveleket,

ebben a nagy raktárban, ahol a rabok holmiját tartják. Néhány dolog
örökre itt marad, mások visszakerülnek a „szükséget szenvedőkhöz”, és a
többségüket felcímkézve elteszik. Az én feladatom az, hogy elolvassam a
más nyelveken íródott leveleket, és néhány sorban összegezzem a bennük
talált információkat.
 Miután végeztem, és a nap újra a szemembe süthetett, Stella fogadott.
– Mi a baj? – kérdeztem, amikor megláttam aggódó tekintetét.
– Hani eltűnt – zihálta a futástól kifulladva. – Segítesz megkeresni?
Lehajoltam, és megpusziltam a feje búbját, beszívtam az elveszett
ártatlanság illatát, azután összeszedtem magam.
– Menjünk! – mondtam olyan magabiztos hangon, amit egyáltalán nem
éreztem.
Ám egy egész hét eltelt, és Haninak nyomát sem láttam. Azóta egyedül
alszom.
A parancsnok ráállított a levelek fordítására: olyanok címét és
tartózkodási helyét keresem bennük, akiket köröz az SS.
A Kanada tele van ruhákkal, ékszerekkel, pénzzel. Gyógyszereket is
találtam. Felcímkézetlen pirulákat, és mindennek megvan a maga helye.
Bár Ravensbrück-ben már nem számít, hogy mi kinek a tulajdona volt.
Az őrök által talált levelek elolvasása mellett a másik munkám az, hogy
értesítsem a családokat a szeretteik haláláról. Nyomtatványokra írom a
neveket és a címeket. Ülök, olvasok és írok. És mindennap hálát adok Maya
nénikémnek, hogy megtanította ezeket a nyelveket, mert a francia-, holland-
és lengyeltudásom megmentette az életemet.
Naponta kétszer mosakodhatok, és sok papírhoz férek hozzá.
Hosszabban is írhatok. Már nem neked írok, mert nem tudom, hogy
megkapod-e a leveleimet valaha is. Az emlékednek írok, ami életben tart
téged a szívemben, és azon a nyelven, amibe beleszerettem, és amin
megszerettelek.
Mindenkit Haniról kérdezek, akit csak ismerek, vagy akivel találkozom.
Eszembe jutott az a két gyerek a „nagymamájukkal”, és nem bírom elűzni a
fejemből a fiú megvető tekintetét. Hani megtalálása egészen mély értelmet
nyert, már az ételemet is elcserélem információkért. Megszállottan keresem
őt. Émelygek, alig bírok enni, és nyugtalanul alszom, lassan teljesen
kimerülök. A mostani munkám sokkal jobb, mert attól tartok, homokszitálás
közben biztosan összerogynék, elájulnék. Ott meghalnék. Egy idős tanárnő
ül mellettem. Általában nem szól semmit, de ha jön az őr, és elaludtam,
akkor óvatosan felébreszt. Még a nevét sem tudom. Nem akarom
megkérdezni. Csendben dolgozunk.

Egyedül alszom, és bár így több a hely, mégsem tudok pihenni. Hani
jelenléte volt számomra minden ismerős dolog ezen a helyen. Állok a
napon, és elveszítettem az árnyékomat.

Miriam halkan sír az üres ágy mellett. Mekkora erőfeszítéseket tett

Frieda, hogy leveleket írhasson az apjának, és azután teljesen magára
maradt. Fájón együtt érez a nővel, az apja szerelmével, és nem bírja
abbahagyni a sírást. Ő is tudja, milyen teljesen egyedül maradni.
A sorban következő levél Eugéniáról szól, és Miriam elszoruló szívvel
döbben rá, hogy le is zárja Eugénia történetét, amit nem szívesen ismerne
meg. A csend úgy növekszik a lakásban, mintha vihar közeledne. Miriam a
lángokra gondol, a gyufára, és ez megnyugtatja, az anyukára és a kisbabára
emlékezteti a pici zoknijával, amint elbújva várakoztak. Olvas.

Eugénia mély levegőt vett, bólintott saját magának, azután beszélni

kezdett, gyorsan, egymásba fonódó, egymáson átbucskázó szavakkal.

Eugénia megriadt, szinte ugrott egyet, beverte a fejét a láda tetejébe.

Megérezte a katonákat, mielőtt azok meghallották volna, árnyakként
mozogtak körülötte, bűzös füstszagot hoztak magukkal.
A baba felsírt, de az anyja elcsitította, és Eugénia egész testében
libabőrös lett a félelemtől. Szinte ízként érezte az égett szagot, és majdnem
meg tudta érinteni a füstkígyókat maga körül. Elképzelte, ahogy illékony
csontvázujjakként kúsznak be a láda résein. Rettegett tőle, hogy élve
elégetik.
– Keressetek tovább! – hallotta a kiáltásokat kintről.
Kinyílt a bejárati ajtó, és tárgyak összetörésének zaja követte. Nehéz
bakancsok talpa dobbant, és Eugénia úgy érezte, mintha a katonák a
tüdején tapostak volna.
Olyan feszült lett, mint a dobozból előpattanó ördögfej rugója. Nem
bízott benne, hogy nem fog ő is előpattanni a ládából.
A léptek távolodni kezdtek. Azután a láda teteje felcsapódott.
A nő és a gyerek fölött nyílt ki. Eugénia olyan kicsire húzta össze magát,
amennyire csak tudta a láda sötét végében, és mivel így magasabban
kilátott, figyelhette őket.
Mély hangjukon gúnyolódtak.
A hajánál fogva rángatták ki az anyát, akinek a melle még kilátszott, a
baba annyira erősen szopta, hogy ott maradt rajta. A rántás talpra húzta a
gyermeket, aki egy ideig állt. Egyedül. Döbbenten.
 Közben az anyja sikoltozott és kapálózott, kirúgott a katonák felé,
próbálta elérni a kicsit.
Könnyedén visszatartották, hiába próbált eljutni a gyerekéhez. Az
egyikük óvatosan felvette a kisfiút. Ott tartotta a vaskos kezében. Az anyuka
ismét felsikoltott. A baba is felsírt, a kezüket nyújtották egymás felé – az
anyukáé hosszú volt és vékony, a gyermeké rövid és kövérkés. Lelőtték az
anyát. Tarkón lőtték. Összerogyott, mint egy rongybaba.
A fiúcska hangosabban sírt, mint ahogy az anyja sikoltozott az imént,
nyivákolásszerű hangokat adott ki. Eugénia nem bírta tovább, elsírta
magát. A baba markolászott, rugdalózott, vergődött a katona kezében. A
kezét a földön elterült anyja felé nyújtotta. Úgy tűnt, nehezebben tartották
meg, mint az előbb a nőt. Próbált lejutni a padlóra. Az anyukájához.
Valaki előhúzhatta a fegyverét, mert Eugénia ezt hallotta:
– Ne lőj! Csak pocsékolod a golyót. Vagy mellélősz, és engem találsz el!
Ezen nevettek. Úgy nevettek, mintha csak játszottak volna.
A baba folyamatosan sírt.
– Azután a feje hangos reccsenéssel nekicsapódott a láda oldalának.
– Eugénia ezt úgy hadarta el, hogy beletelt némi időbe, mire
megértettem. Mire felfogtam.
Csend telepedett a priccseinkre. Hallottuk, ahogy Stella halk szuszogása
megszakad egy pillanatra, mert Nyuszi közelebb húzta magához.
Amikor a katonák elmentek, Eugénia kimászott a ládából. Amilyen
gyorsan csak tudott.
Az anya ott feküdt a padlón, arccal lefelé, tarkón lőve. Eugénia
megfordította. A szeme nyitva volt, a tagjai megmerevedtek, a karja
kinyújtva maradt, mintha még mindig a kisfia felé nyúlt volna, aki szintén a
padlón feküdt, az egyik cipője leesett apró lábáról.
Kerek arca, a fél feje összetört, a szeme csukva volt.
Eugénia a karjánál fogva elhúzta onnan az anyát, hosszú és fényes
vércsík maradt utána a földön. A test nehéznek bizonyult, sokáig tartott és
fárasztó volt beletenni a ládába. Pedig sovány volt, kicsi és fiatal. A
szeme… üres. Eugénia ezután a babát is felvette a padlóról, közben annak
hátrabicsaklott a feje. Rossz szögben. A kis száj kinyílt, és Eugénia látta a
két apró tejfogát. Tej- és vérszaga volt.
Beletette a babát az anyja karjába, ráhajtotta a merev tagokat, hogy
öleljék egymást, azután rájuk terítette a kabátját. Megpróbálta lecsukni az
anya szemét, de később már nem emlékezett rá, hogy sikerült-e. Lehet, hogy
az anya holtában is látni akarta a gyermekét. Eugénia rájuk zárta a ládát.
Amikor ezt elmondta, rám nézett, miközben leírtam a szavait.
– Nem tudom a nevüket. Nem léteznek. Bárki szerette is őket, nem fogja
tudni, hogyan haltak meg.
Mély levegőt vett, felkapta az ölében tartott szövetdarabot, és varrni
kezdett, ugyanolyan módszeresen és pontosan, mint mindig.
Henryk! Eugénia története mintha mindig ott bujkálna az elmém
homályos zugaiban, suttogva örökké szólna bennem. A félelem fertőző.
Azzal hitegetem magam, hogy a testünk meghalhat, de az emlékünk tovább
él. Tovább él azoknak a szívében, akik ismernek és szeretnek minket, amíg
ők is élnek. Aznap Eugénia mindenkit elveszített, ezért most rád bízom az
emlékét, hogy ne kelljen kétszeresen meghalnia.
Örökké a tiéd.

Miriam émelyeg. Ismét érzi, ahogy a kígyók befúródnak a bőre alá,

nyálkásan és hidegen csomóba gyűlnek a gyomrában. Ám most nem egy
álomban, hanem attól, amit olvasott.
A baba.

Bevillan egy gondolat. Felvillan, azután eltűnik. A baba!

Könnyek homályosítják el a látását. Kimegy a fürdőszobába, és kezet

mos, újra meg újra.
Eugénia azt hitte, hogy már nem létezik. És én? Mit tett ő azért, hogy
bizonyítsa az értékét az életben, amikor ezek a hihetetlen nők mind
meghaltak?
Kedves Miriam! Feleségem! Szerelmem!
Hallja a férje hangját, érzi az érintését az arcán, ahogy azután
hátrasimítja a haját, és ujjai levándorolnak a nyakán.
Soha, de soha nem bántanálak.
Érzi a csókját, ahogy a férfi a nyakára nyomja a száját.
Legdrágább feleségem! Mindig veled leszek.
Hallja a szeretettel kimondott szavakat, amelyek később metszőén élessé
váltak, számtalan sebet hagyva maguk után.
Addig mered a tükörbe, míg végül az arcvonásai egybemosódnak a férje
szavaival, érzi a leheletét a bőrén, hallja a hangját.
– Miriam! – szólítja meg a saját tükörképét. – Mit fogsz tenni?
 22.
HENRYK
Azután, hogy először találkoztam Miriammal, hamar visszatértem a
világba. Újra emberré váltam, mi több, apává és férfivá. Megjavítottam a
drótot, ami azért lógott a kis szobánkban, hogy Emilie ki tudja teregetni a
kislányunk pelenkáit, és közben ne kelljen egy törött lábú sámlin
egyensúlyoznia. Vigyáztam rá, ölelgettem és etettem azt a kis valakit, akit a
tudtomon kívül teremtettem. És amikor Emilie-re néztem, ahogy Miriam
majomölelésében sugárzott belőle az anyaság, büszke voltam rá, hogy
adhattam neki valamit.
Valami jót.
Miriam felbukkanása az életünkben mindent megváltoztatott. Szülők
lettünk, és Emilie irányítását követve újra magamra találtam. Néztem,
ahogy Emilie letette Miriamot a matracunkra, mivel a kiságy túl nagynak és
üresnek tűnt ahhoz, hogy az apró test kitöltse.
Emilie dúdolgatva masszírozta meg a kislány hátát, és a gyötrő érzés,
ami néhány hete szállt meg, újra feltört bennem, kiszorította a levegőt a
tüdőmből.
– Emilie! – szólítottam meg halkan, ahogy sürgölődött, lefoglalta a két
kezét. Ritkán maradt nyugton, és sohasem nézett a szemembe. Nem tudtam,
min mehetett keresztül magányosan és terhesen. Nem tudtam, hogy
megbocsát-e nekem valaha is. – Emilie! Meg kell találnom Friedát.
– Miért? Mi jó származna abból?
– Meg kell próbálnom. Meg kell próbálnom kideríteni, hogy mi lett vele.
Ő tovább tett-vett, nem nézett rám.
– Emilie! Kérlek! Beszéljünk erről! – könyörögtem.
– Miért? Miért csinálod ezt már megint? Van egy gyerekünk. Közös
jövőnk! – Megrázta a fejét, mély levegőt vett, és odajött hozzám, leült a
szemben lévő fotelbe. – Tényleg annyira tudni akarod? – kérdezte.
– Igen.
Emilie megfogta a kezem.
– Henryk! Frieda meghalt. Kórházban, azután, hogy azt a helyet…
Azután, hogy felszabadították azt a helyet, ahol fogva tartottak titeket –
bökte ki végül. – Sajnálom! Nem így akartam elmondani. – Megpróbált
megölelni, de minden tagom lemerevedett, és nem reagáltam az érintésére.
 – Nem – ráztam meg a fejem az egyszobás lakásunkban a háború után.
Egyszerre tűnt minden komoran sötétnek és vakítóan fényesnek.
– Sajnálom! – ismételte meg Emilie.
– Nem! – Felálltam, és járkálni kezdtem a szobában, de a legszívesebben
elfutottam volna. Bár nem tudtam, hová mehetnék. – Nem! – A fogaimat
csikorgattam. – Honnan tudod?
– Tudom – sóhajtotta szomorúan.
– Nem tudhatod! – Beletúrtam a hajamba, de nem eresztettem le a
kezemet, hanem eltakartam a szemem. – Hogyan? Hogyan halt meg?
– Henryk! Nyugodj meg, kérlek!
Faltól falig járkáltam, mint egy ketrecbe zárt állat.
– A kórházban találtalak meg, emlékszel? Ö is ott volt. – Emilie
lehajtotta a fejét, maga elé meredt. – Ott halt meg.
– Nem! – kiáltottam. Azután belerogytam a fotelbe. – Miért csak most
mondod el?
– Nem árulhattam el rögtön. Még enni vagy öltözni sem tudtál egyedül.
– Emilie nagy levegőt vett. – Már haldoklóit, amikor odakerült. Téged
keresett, de nem tudott odamenni hozzád. – Felállt, és odalépett egy régi
ládához, amiben használaton kívüli dolgokat tartottunk.
Ez az egyetlen bútordarab állt a lakásban, amikor beköltöztünk, mert túl
nehéz volt ahhoz, hogy csak úgy ellopják. Emilie belenyúlt, és elővett egy
lepedőt.
Felálltam, miközben letette az asztalra, és óvatosan kicsomagolta a
tartalmát. Emlékszem, akkor arra gondoltam, biztosan tudja, mit tettem,
mert különben nem állítana szembe ezzel.
Egy egyenruhát láttam az asztalon. Azt hittem, hogy az enyém.
– Az övé volt.
– Azt akartad, tudjam, hogy ott volt. Hogy én tettem ezt vele. Én öltem
meg őt. – Halkan beszéltem, halkan tettem vallomást. Suttogva.
Emilie odafordult, és ismét megpróbált megölelni, de mereven
ellenálltam. Egyre csak az egyenruhát néztem. A ruhát, amit már nem viselt
senki, így szolgált bizonyítékul a tettemre.
Emilie folytatta:
– Gondoskodtam rólad, azt akartam, hogy jobban legyél, hogy itt légy
nekem és Miriamnak. Nem akartam, hogy visszaess. Tudom, hogy előbb el
kellett volna mondanom, de nem tudtam, hogyan. Kérlek! El kell engedned!
Vége.
 Úgy éreztem, mintha a hangja kikerült volna. Csak az dübörgött a
fülemben, hogy „meg kell keresned”. Meg kellett keresnem. Igen,
gondoltam. Meg kell keresnem. De hogyan? A ruha már üres volt.
– Hol van Frieda? – kérdeztem.
– Meghalt. – Emilie tekintetébe aggodalom költözött, és megfogta a
kezem, leültetett, maga felé fordította az arcomat, hogy ne az egyenruhát
bámuljam, ahogy ott hever kiterítve az asztalon. Vonzotta a pillantásomat.
– Nem halt meg – mormoltam.
– Hány embert láttál, aki életben maradt azon a helyen?
Ránéztem, sötét szemével engem fürkészett; két tenyerembe szorítottam
az ő két kezét.
– Ö nem volt ott. Nem halt meg. – Emilie el akart húzódni, de nem
engedtem.
Az egyik kezét kiszabadította.
– Nézd! – mutatott a ruhára.
– Kérlek, mondd, hogy nem igaz! Emilie! Kérlek! Mondd azt, hogy nem
tudod, hol van! Mondj bármit, csak ne ezt! Bármit megteszek értetek, csak
kérlek, mondd, hogy nem igaz! Kérlek!
– Sajnálom! – felelte a szemembe nézve. A tekintetében nagyobb erő
rejlett, mint az enyémben.
Kiürültem. Űrt éreztem belül. Magát a semmit. Végtelen feketeséget,
ami elhomályosította a látásomat, mindent kétdimenzióssá változtatott; az a
belső űr vákuumként szívta ki a világomból a színeket. Minden és mindenki
jellegétől megfosztott héjjá vált. Lapossá, mint a kiterített egyenruha.
Semmi sem mozdult, ahogy ott ültem Emilie-be kapaszkodva, a
tekintetünk egymáséba fonódott, ám mielőtt teljesen megsemmisültem
volna, ő Miriamra pillantott.
Felállt, és odament a kislányunkhoz, aki hason fekve, hüvelykujjával a
szájában, a popsiját kidugva aludt. Néztem, ahogy Emilie eligazgatta rajta a
takarót.
Hazudott valamiről. De miért?
Vajon még nagyobb fájdalomtól próbált megvédeni, mert tudta, hogyan
halt meg Frieda? Nem mondott el valamit?
Vagy csak lezárja azt, amit én sohasem voltam képes?
Értetlenül és zavarodottan kimentem a lakásból, elgyalogoltam a
Heerstraßén lévő temetőhöz, és járkálni kezdtem a sírok között. Néztem a
gyászolók döbbent arcát, a tekintetük az enyémet tükrözhette. Nem igaz! És
ahogy ott jártam a sírok közti ösvényeket, már tudtam, hogy Frieda életben
van.
Mert az ilyen ragyogó fény nem alszik ki csak úgy.

MIRIAM
Odakint már sötétedik, amikor Miriam visszatér a levelekhez. Kisírt
szemmel, mindent beszippantó örvénnyel a teste és a tudata mélyén.
Mindez nem maradhat láthatatlan, nem szabad elhallgatni. Képek
sorjáznak a fejében, és bár próbál elszakadni tőlük, hiszen ő maga nem járt
ott, mégsem képes elviselni a megölt kisbaba látványát, ahogyan a levélben
leírtak alapján elképzelte.
Ahogy az óramutatók lassan araszolnak előre, és továbbra sem kap
semmi hírt, Miriam rádöbben, hogy maga az idő is megváltozott. Négykor
az apját gondozta, most semmi. Hatkor átfordította a másik oldalára. Most
semmi. Nem hall senkitől semmit, és mivel nincs mit tennie, kiüresedett a
napja.
Meglátja, hogy a telefon zsinórja ki van húzva.
Visszadugja az aljzatba, amilyen gyorsan csak tudja, mert sejti, hogy
valószínűleg lemaradt az egész nap várt hívásról. Felhívja Hildát. Senki
sem veszi fel.
Felhívja a hospice-t.
– Halló! Beszélhetnék a Herr Henryk Wintert gondozó nővérrel? Ma
érkezett mentővel.
– Sajnálom, attól tartok, nálunk nincs Herr Winter – mondja a túloldalon
egy nő mély orrhangon.
– De hát… – kezdi Miriam, de a nő leteszi. Miriam újra tárcsáz.
– Henryk Winter lánya vagyok. Ma kellett volna megérkeznie
magukhoz.
– Ma nem hoztak be senkit.
– Várjon! – kéri Miriam. – Megnézné újra, kérem? Nagy sóhaj a vonal
túlsó végéről.
– Mint mondtam, ma nem érkezett új betegünk.
– Szünet, majd papírok zizegése hallatszik. – Be van írva egy Herr
Winter a négyes szobába, de nem érkezett meg.
– Hogy érti, hogy nem érkezett meg? Akkor hol van?
 – Nem tudom. Nézze, az igazgatónő már hazament. Telefonáljon újra
holnap, ő bizonyára többet mondhat.
Miriam ismét Hildát hívja. Ö megint nem veszi fel. Üzenetet hagy,
próbál nyugodt hangon beszélni, de mire leteszi, már majdnem sír. A
gyógyközpont számát tárcsázza, de aznapra már bezártak. Nem hagy
üzenetet. Megvakarja a hüvelykujját, és tépkedni kezdi a bőrt, amit a
fogával szakított fel az imént. A telefonra néz, felveszi a kagylót.
A fogaival tépkedi a bőrt a hüvelykujján, miközben a másik kezével
tárcsáz. Azt a számot hívja fel, amelyik valaha a sajátja volt.
– Hol van apa?
– Halló? Mim? Te vagy az?
– Hol van apa?! Mit műveltél?
A férfi hangosan ásít, és megvakarja borostás állát.
– Ma szállították át?
– Igen – válaszolja Miriam, és hirtelen már nem biztos benne, hogy miért
hívta fel a férjét.
– Akkor a hospice-ban van, nem?
– Tudod, hogy nem vitték be oda. Hol van az apám? Mit műveltél vele?
– Miriam…! Kedvesem! Bevetted ma a gyógyszereidet?
Miriam fáradtan a homlokára teszi a kezét, de rögtön el is kapja onnan,
mert a megkínzott hüvelykujján ég a bőr az érintéstől.
– Kérlek, Axel! Mondd meg, hogy hol van! Szüksége van rám, és
beveszem a gyógyszereket, bármit megtennék érte. – Csak csend felel a
vonal túlsó végéről. – Kérlek, Axel!
– A szakértőkkel egyetértettünk abban, hogy nem vagy épelméjű. És
most, Miriam, ideje hazajönnöd, és a feleségemként viselkedned. Be kell
venned a gyógyszereidet, hogy javuljon az állapotod.
– Mit tettél vele? – Miriam fejében ezernyi lehetőség villan fel. –
Kérlek!
– Beleegyezel?
– Hogy visszamenjek hozzád?
– Igen, hogy hazagyere.
Miriam beleharap a hüvelykujjába. Erősen.
– Axel. Én már nem megyek haza. – Először mondja ki hangosan. A
túloldalról csak statikus zörej hallatszik. Ahogy a csend egyre hosszabbra
nyúlik, Miriam szinte hallja, ahogy a férje változtatni készül a hangvételén.
– Mindegy, hamarosan úgysem lesz más választásod – közli vidáman.
 Miriam elképzeli a mosolyát. Jeges. Miriam olyan erősen szorítja meg a
kagylót, hogy attól fél, eltörheti.
Axel felnevet.
– Mennem kell, Mim! A helyedben felhívnám az orvosokat. Mivel is
vádolsz? Talán elloptam az apádat a mentőből? Fáraszt már a
kiszámíthatatlan viselkedésed. Paranoid vagy. – Azután egy kattanás és
tárcsahang.
Remegő kézzel hívja fel Hildát, de ő még mindig nem veszi fel, ezért
Miriam bontja a vonalat. Járkálni kezd, mindig elmegy az apja kiürült
szobája előtt. Semmi.
Felveszi a kabátját és a cipőjét, de fogalma sincs, hová menjen, úgyhogy
ismét a telefonhoz lép. Felhívja a hospice-t.
– Nem tudja, hová máshová vihette még a mentő apámat? – kérdezi, a
kétségbeeséstől magasabb a hangja a szokásosnál.
– A mentő a kórházhoz tartozik. Próbálja meg őket felhívni. Lehet, hogy
az apját is oda vitték.
Vagy tízszer is kicsöng a telefon a kórház sürgősségi osztályán, mielőtt
valaki felveszi. Miközben három különböző embertől is megkérdezi
ugyanazt, és újra meg újra várakoztatják, Miriam sebesre harapdálja a
hüvelykujját, és olyan mélyen belenyomja a körmeit a sérült bőrbe a
csuklóján, hogy beleszédül. Végül megkapja a választ.
– Igen, Herr Wintert behozták a sürgősségire, mivel átszállítás közben
romlott az állapota. Stabilizálták, azután a 71-es szobába került.
– Meglátogathatom?
– Nyolc harminckor vége a látogatási időnek.
– Köszönöm!
Miriam leteszi a telefont, felkapja a táskáját, és elindul.

A kórházban éjjel-nappal neonvilágítás és nyüzsgés, zaj jellemzi a

folyosókat. Miriam megtalálja a 71-es szobát, és benne az apját. Az öreg
fehér, mint a lepedő, amin fekszik, oxigénmaszkot tettek rá, a szája nyitva,
alszik. Miriam leül, megfogja a kezét, a másik kezével idegesen babrál a
szoknyája redőivel.
Ismét a kórházban vannak. Miriam még emlékszik az éjszakára, amikor
elhagyta Axelt, és máris jobban érzi magát attól, hogy nem adta meg magát,
és nem mondta azt a telefonban, hogy hazamegy.
 Egy hónappal ezelőtt leszállt a buszról, és bement a kórházba.
Hamarosan azon kapta magát, hogy egy műanyag széken ül, ami minden
mozdulatától megreccsen, és olyan magas a háttámlája, hogy megfájdul a
nyaka, ha fel akar nézni. A kabátja alatt csak a hálóinge volt rajta. így ült
ott, és hallgatta az apja lélegzetvételét, azt gondolva, hogy már nem sok
lehet hátra. A monitor pityegése megnyugtatta. Amikor benézett valamelyik
nővér, mindig felajánlotta, hogy hoz neki meleg italt, ételt és takarót. Róla
is ugyanúgy gondoskodni akartak, mint az idős férfiról az ágyban.
És most újra itt van: ugyanaz a zöld műanyag szék, ugyanaz a figyelő
tekintet a szívmonitorra tapadva, csakhogy ezúttal Axel bármikor a
nyakában lehet. Korábban azt hitte, hogy az apja meg fog halni, és akkor ő
is. Most viszont azt hiszi, hogy az apja még jól lehet, de számára már nincs
menekvés. Meg kell küzdenie Axellel. És fogalma sincs, hogyan tegye.
Ostobaság volt felhívnia. Az apja szívverése vonalakat rajzol a képernyőre,
és Miriam azon tűnődik, vajon mit készíthetett most elő a férje a számára.
– Nem szabad ilyen őrültnek lennem – mondja ki hangosan, és szinte
felnevet az irónián.

Kilenc harminckor terelik ki a betegszobából, már így is visszaélt az

ügyeletes nővérek vendégszeretetével. Minden kérdésére csak azt tudják
válaszolni: „holnap”.
– Jobban lesz?
– Holnap kiderül.
– Átszállítják a hospice-be?
– Holnap megkérdezzük a tanácsadót.
– Mikor jöhetek vissza?
– Holnap felhívjuk.
De a tudata mélyén van egy olyan sejtése, hogy az apja talán meg sem
éri a holnapot, és az ezzel a gondolattal együtt járó, félelemmel vegyes
megkönnyebbüléstől a szíve szaporábban ver, és könnyek szöknek a
szemébe. Amikor otthagyja a nővérpultot, úgy érzi magát, mint aki lefutotta
a maratont.
A kórház egyik folyosóján leül egy padra, amit mintha egy fali fülkében
helyeztek volna el, a kétoldalt álló, szürke irattartó szekrények ezt az érzést
keltik, és részben eltakarják, amitől Miriam különös módon biztonságban
érzi magát, mintha itt nem figyelhetnék. Még az is megfordul a fejében,
hogy ott marad, amíg az a bizonyos holnap eljön.
 Csakhogy lépteket hall, és megérzi, hogy a férje az, mielőtt a férfi
odaérne hozzá.
– Hát megtaláltad? – Miriam megpróbál ellépni Axel mellett, akinek a
puszta jelenléte kitölti az üres teret a teste körül, így nem lehet átjutni
mellette a folyosón.
Inkább fel sem emeli a fejét, a padlót bámulja. A férfi odanyúl, hogy
megállítsa, de Miriam csak annyit tesz, hogy áthelyezi a súlyát az egyik
lábáról a másikra.
– Mi ez a bohóckodás, Mim? Mármint… mit fog ehhez szólni Baum
doktor?
Miriam elindulna az ellenkező irányba, de a férfi utánanyúl, és a
csuklójánál fogva visszarántja.
– Mihez kezdjek veled? – Megsimogatja a haját. – Merthogy egyáltalán
nem vagy jól, ugye? Milyen kár. Hilda hívott fel, szerelmem, és elmondta,
hogy az apádat ide hozták. Senki sem hisz neked.
Miriam gondolatai egymást kergetik.
Hilda hívott fel?, kérdezné, ám a férfi beléfojtja a szót egy csókkal.
Miriam küzdeni próbál, legalábbis azt hiszi, hogy próbál küzdeni, de
hirtelen elhagyja az ereje. Mi értelme?, gondolja.
Axel magával húzza az egyik irattartó szekrény mellé, és Miriam
rádöbben, mi történik. Szorult helyzetbe került, és senki sem látja.
Van értelmei, jut eszébe. Eva hisz neki. Eva tudja. Miriam eltolja
magától a férfit, az egész lénye taszítja. Semmi. Mintha egy falat akarna
arrébb tolni. Axel olyan szorosan fogja a csuklóját, hogy mozdítani sem
bírja azt a kezét.
A férje megfordítja, hogy a fal felé nézzen. Van ott egy kép, a tenger
napnyugtakor, két emberrel a parton. Axel a testével szorítja oda, és Miriam
arca nekinyomódik a hideg falnak. Oldalról látja, hogy a fenyőfa keretbe
foglalt kép hátulja meghajlott, és hozzáér a falhoz.
A férfi a fülébe zihál, Miriam borzong tőle, minden porcikája undorodik,
próbálja kiszabadítani a csuklóját, de Axel hátracsavarja a karját.
– Milyen ismerős helyzet – mondja, és megcsókolja az arcát, azután
kicsit jobbra húzza a testét, el a képtől, közelebb a sarokhoz. A másik
kezével megérinti Miriam nyakát, ujjai végigsimítanak a tarkóján. –
Nagyon ismerős. – Ismét arcon csókolja. – Hiányoztál.
 Miriam megpróbálja elfordítani a fejét, de a falhoz szorul, a férfi
nekinyomja a testét az övének, és ő úgy érzi, hogy összepréseli, megfullad
tőle.
Azután Axel felhúzza a szoknyáját, és valami fémes csendüléssel leesik.
A férfi megdermed, azután ahhoz, hogy lehajolhasson, annyira hátrahúzza,
hogy Miriam majdnem hanyatt esik.
– Mi ez? – kérdezi, amikor felveszi a tárgyat, de Miriam nem tud
odafordulni, nem látja jól. Axel lenyomja a padlóra. Az irattartó szekrény és
a férje teljesen eltakarja, és a férfi elébe tartja a gyűrűt. A jegygyűrűjét.
– Mi ez? – kérdi újra Axel, és erősen megrántja a csuklóját. Miriam
elfelejtette kitenni a gyűrűt a szoknyája zsebéből, mióta néhány napja
levette.
Érzi a padló nyirkos hidegét a támaszkodó keze alatt, azután az arcán,
ahogy a férje még jobban lenyomja. Megpróbál kitekeredni a férfi alól, de
az megragadja az alsóneműjét, azután megfogja az állát, és maga felé
fordítja az arcát, Miriam nyakában remegni kezdenek az izmok a
fájdalomtól.
– Tudod, mennyire nagy szükségem van rád! – súgja Axel, azután
elengedi az állát, Miriam arca ismét a padlóra kerül. – Szerelmem!
Feleségem! Nem tudok nélküled élni.
Miriam a padlót nézi, a járólap gondosan sorba rakott négyszögeit és
rajtuk az apró csillámokat, amik ebből a szögből elszórt kis
virágszirmoknak tűnnek. Arra gondol, hogy felállva a padló egyszerűen
csak zöldnek látszik, de valójában nem az. Mintázatokat keres, számolja a
szirmokat, amiket lát így, leszorítva. Küzdeni kezd, hogy felkeljen,
eltávolodjon a férfitól. Axel továbbra is hátracsavarva tartja az egyik karját,
így nyomja le, és fölé helyezkedik.
– Csitt, csitt! – zihálja. Azután jön a fájdalom.
Vörösen izzó hullámként söpör át a testén. Újra meg újra. Nem
csillapodik.
Minden hullám összeütközik az előtte lévővel. Vörösen, feketén, azután
izzó fehéren.
Miriam akaratlanul is halkan felsikolt, nyál fröcscsen ki a szájából, és a
virágszirmok egybeolvadnak előtte. A padló ismét csak egyszínű zöld. A
férfi ráhajol, lenyomja a testével, olyan erősen szorítja a padlóra, hogy
Miriam úgy érzi, nem bír levegőt venni. Érzi a férje tiszta tusfürdőillatát.
 – Annyira hiányoztál! – Axel rátámaszkodva kel fel róla. Feláll, és
Miriam hallja, ahogy eligazítja magán a ruhát, mielőtt újra fölé hajol.
Felemeli a kezét, és megcsókolja a kézfejét. – Tudod, hogy sohasem
bántanálak. Szeretlek.
Azután hideg fémet kényszerít az ujj ára. A gyűrűt. Vissza a helyére.
Miriam egy ideig egyedül fekszik a padlón, várja, hogy a férfi folytassa,
de Axel otthagyja, hallatszanak a távolodó léptei. Miriam előrekúszik,
felhúzza magát a padra, és nekidől az egyik irattartó szekrény oldalának.
A kép jut eszébe. A pár a parton, a tisztánál is tisztább tengerrel és éggel
a háttérben. Felnéz, és látja, hogy a kép ferdén lóg, mintha a jelenet egy
megdőlt hajó kabinjából látszana. Feltápászkodik, megigazítja, azután a fal
mellett maradva elbotladozik onnan.
 23.
MIRIAM
Egy kék egyenruhás férfi meglátja. Miriam megy tovább, de a férfi
kérdez tőle valamit, amit ő nem is hall igazán. Csak arra figyel, hogy egyik
lábát tegye a másik után. Csakhogy a férfi odamegy hozzá, és a karjánál
fogva vezetni kezdi az üres folyosón.
– Kari vagyok, a portás. Maga a betegünk? Miriam megrázza a fejét.
– Pedig úgy néz ki, mint aki nincs jól.
Miriam ekkor jön rá, hogy a harisnyája elszakadt, és a szoknyája túl
rövid, hogy eltakarja. Próbálja lejjebb húzni a szélét, de a kabátja is
féloldalasán lóg rajta, és a karja nehéz, zsibbadt, nem tudja vele jól
eligazgatni. Rátámaszkodik a férfira.
– Haza kell mennem – motyogja.
Sokan beszélnek hozzá. Megérintik. Azután úgy beszélnek róla, mintha
ott sem lenne. Amikor sikerül beazonosítania a hangokat az emberekkel és
az embereket a hellyel a kis térben, megszólal:
– Haza szeretnék menni.
– Szeretnénk megvizsgálni, ha megengedi, hogy megnézzük, nincs-e
valamilyen sérülése. Egyértelműen sokkos állapotban van – mondja egy
nővér. Kihúzza Miriam karját a kabátból, felhajtja a blúz ujját, rátesz egy
vérnyomásmérőt, és hideg sztetoszkópot nyom a bőrére.
Meglátja a sebhelyeket a csuklóján és a kezén.
– Elvégezzük az alapvető vizsgálatokat, azután hívjuk az orvost, hogy
beszélhessen vele – folytatja.
A vérnyomásmérő megszorítja Miriam karját, leereszt, azután a nővér
felszakítja a tépőzárat, és leveszi róla.
– Fáj valamije? – kérdezi, miközben egy hőmérőt tesz Miriam szájába.
Ő csak a fejét ingatja. A hőmérő hozzákoccan a fogaihoz.
– Az jó. Hamarosan érkezik a doktor úr. – A széles arcú, alacsony nővér
kiveszi a hőmérőt a szájából, azután magára hagyja, behúzza az ágy körüli
függönyt.
Miriam reszketve néz körül. Visszahúzza a karjára a félig levett kabátját,
és begombolja. Teljesen felöltözve fekszik az ágyon, a harisnyája szakadtan
lóg a lábán. A szoknyája is összegyűrődött. Felkel az ágyról, de megszédül,
megkapaszkodva mégis állva marad. A szoknyája zsebében megtalálja az
alsóneműjét. Elszakadt. Lehajol, leveszi a cipőjét, azután a tépett
harisnyáját is, és beleteszi az alsóneművel együtt egy barna papírzacskóba,
amit valószínűleg rosszullét esetére, hányáshoz tartottak ott. Kétszeresen
visszahajtja a zacskó száját, hogy lezárja.
Leül az ágy végére, és lenéz a kezére. A ragtapaszok széle kékes koszt
gyűjtött magára. Egyesével leszedi őket, azután lassan tornáztatja az ujjait.
Leveszi a jegygyűrűjét, és beledobja az ágy melletti asztalon álló, piros
fedelű, sárga kis kukába. A fémkarika kellemes koppanással landol az
edényke alján.
Lehajol, hogy felvegye a cipőjét és bekösse a cipőfűzőt, amikor
szétnyílik a függöny, és egy elképesztően magas orvos néz rá. A kezében
papírokat tart.
– Kisasszony! Dr. Ellevor vagyok. – Belép, behúzza a függönyt maga
után. – Megsérült? Elesett? Beütötte a fejét?
– Nem. Azt hiszem, jól vagyok.
– Akkor, hogy került a sürgősségi osztályra? – Az orvos mosolya széles,
őszinte. Leül az ágy végére, és leteszi a papírjait. Öt nézi.
– Haza szeretnék menni.
– Egy rokonát látogatta meg? Rossz hírt kapott talán? Az előzetes
jelentés szerint bizonyos ruhadarabjai elszakadtak.
– Igen. Már le is vettem őket. De most már szeretnék hazamenni. Jól
vagyok. Sajnálom, hogy pocsékoltam az idejüket! – Miriam feláll.
– Kérem, üljön még le egy kicsit! Alaposnak kell lennünk. Mi történt
magával, mielőtt a részlegemre került?
Miriam nem találja a megfelelő szavakat, ezért csak rámosolyog az
orvosra. A férfi szeme világoskék, de a fehérje vöröses. Fáradt.
– A férjem bántott egy kicsit, de ennyi az egész. Jól vagyok. Haza kell
mennem az apámhoz. – Az után rájön, hogy az apja itt van, a kórházban, és
senki sem várja, hogy hazatérjen.
– Bántotta? Hol? – Az orvos ír valamit a táblára tűzött papírjaira.
– Nem számít.
– Szexuálisan bántalmazta? – kérdezi az orvos ugyanabban a közvetlen,
törődő hangnemben.
– Igen. – Miriam végtelenül hálás, hogy valaki megfogalmazta ezt
helyette. – Igen. Úgy.
– Ön szerint szándékosan tette? Miriam bólint.
 – Köszönöm! Nos, ha nem bánja, még maradnék, de szeretném, ha nem
érezné kellemetlenül magát a jelenlétemben. Tudom, hogy férfi vagyok, és
az ilyen jellegű sérülések megbeszélése talán nem tűnik helyénvalónak
velem, ezért hamarosan jön egy kollégám, Sarah. Addig is hadd kérdezzem
meg, hogy szüksége van-e valamire.
– Csak haza szeretnék menni. Kérem!
– A férjéhez?
– Nem. A szüleim lakásába. A férjemet már elhagytam.
– Itt hagyom önnek ezeket a nyomtatványokat, kitöltheti őket, amíg
Sarah megérkezik. Megvizsgáljuk, igazoljuk, hogy egészséges, azután
elengedjük.
Miriam nekilát kitölteni a nyomtatványokat, de több részt üresen hagy.
Családi állapota bizonytalan. Kortörténete bonyolult. A megvilágosodás
érzésével hat rá a gondolat, hogy a kortörténete egyértelműen a családi
állapotából következik.
Sarah vörös haj forgatagként érkezik meg, hebeg és elpirul, és Miriam
kényelmetlenebbül érzi magát, mint valaha, ezért elutasítja a vizsgálatot, a
vértesztet és a felajánlott fogamzásgátlót.
– Nincs rá szükségem – mondja olyan kedvesen, ahogy csak tudja.
– Mivel sérülés érte, és el kellett látnunk, muszáj megkérdeznem, hogy
szeretne-e beszélni egy rendőrrel. Van egy rendőrnő, aki felveheti a
vallomását. Vagy legalább megbeszélhetnénk a lehetőségeit?
– Köszönöm, de tényleg nincs szükségem semmire. Nem történt semmi
rendkívüli. Csak meglepetésszerűen ért a dolog, ennyi az egész.
– És nem tartja rossznak, hogy megteheti ezt magával? Miriam kérdőn
néz a doktornőre.
– Úgy értem, ha beszélne a rendőrséggel, akkor lenne róla feljegyzés,
hogy bántotta magát. Ha megvizsgálhatjuk, akkor a sérüléseiről is készül
feljegyzés, aminek alapján feljelentheti. Megbüntethetik azért, hogy
bántotta magát. Mert ez így nincs jól.
Miriam még mindig nem válaszol.
– Hozok egy pohár vizet és valami harapnivalót. Néhány perc, és itt
vagyok, addig gondolkodjon el rajta. Van valaki, akit felhívjak magának?
Miriam megrázza a fejét.
– Nincs, de köszönöm!
Sarah behúzza maga után a függönyt, eltakarja vele a látványt, de a
közelben lévő emberek hangját nem zárja ki. Miriam a következményeken
gondolkodik, és a „feljegyzésekről”. Talán az emberek mégis hinnének
neki.
Amikor Sarah visszatér, beleegyezik a vizsgálatba, és hogy beszéljen
egy rendőrrel.
A széles csípőjű, idősebb nővér végig ott marad vele. A felső ajka fölött
izzadság ütközik ki, „Dawn” felirat van a névtábláján egy kis, sárga
napocskamatrica mellett. Miriam szerint úgy néz ki, mint akinek igencsak
szüksége lenne már egy kis napsütésre. Tetőtől talpig szinte teljesen szürke,
az egyenruhája és a haja is. Csak a cipője csillog feketén.
A hideg eszközök olyan óvatosan érintik meg, ahogy a rozsdamentes
acéllal az lehetséges. Miriam egészen eltompult, és bár a vizsgálatok egy
része fájdalmas, a megaláztatást rosszabbnak érzi. A nyúl-lányokra gondol,
akiknek a rozsdamentesacél szike borzalmas sebeket ejtett a lábán.
Hanira gondol, aki eltűnt. Arra gondol, hogy lehet harcolni, és készülnek
feljegyzések. Frieda is megírta a leveleit. Azt a sok levelet. Miriam mély
lélegzetet vesz, és elképzeli az elveszett nőket. Tisztán látja őket maga előtt.
Még Stellát is, a kicsi Stellát.
Dawn akkor is mellette marad, amikor a doktornő aprólékosan feljegyzi
a nemi szerv sérüléseit egy női anatómiai rajzon. Miriam még sohasem látta
ezt a képet ilyen élénk színekkel, virágra emlékezteti.
Sarah befejezi az állapotfelmérést, és előveszi a csiptetős tábláját a
papírokkal. Miriam meglátja, mit írt rá addig, és legszívesebben széttépné
az egészet. El akar tüntetni minden egyes vonalat, minden piros jelzést,
minden szaggatott csíkot, amiről nem is tudja igazán, mit jelöl. Amikor
Sarah megkérdezi, hogy beszélhetnek-e a régebbi sérüléseiről, Miriam
hirtelen megérti a jelöléseket, és inkább elfordul.
– A szaggatott vonalak régebbi sebhelyeket jeleznek – kezdi Sarah –, és
a vastag vonalak újabbakat. Miriam! Milyen gyakran tette ezt önnel a férje?
– Néhányszor – feleli Miriam. A doktornő antibiotikumokat javasol a
fertőzés megelőzésére, amit Miriam elfogad. Zsong a feje, a gondolatai
helyét átveszi egy fekete körvonalak között színes jelölésekkel teli ábra,
amire az orvos mindenféle vonalakat rajzolt, hogy megmutassa a világnak,
milyen tökéletlen.
Amikor a rendőrnő megérkezik, fogalma sincs, mit mondjon neki. Ezért
végül tartja magát az igazsághoz. Mindent elmond. Dawn halkan szól
hozzá, időnként megkéri, hogy lassabban beszéljen, vagy valamit vegyenek
át újra. Nyugodt és határozott jelenléte sokat segít, Miriam hallgat rá, és
megpróbálja a lehető legjobban elmagyarázni a helyzetet, közben egyre
inkább azt érzi, hogy minden összekapcsolódik és értelmet nyer, miközben
mégis minden széthullik és értelmetlenné válik. Úgy érzi, a kérdések őt
ítélik el.
Végül a rendőrnő ad neki egy névjegykártyát: Müller rendőrtiszt.
– Igazán bátor volt – szorítja meg a vállát, mint a fogorvos egy hosszabb
kezelés után.
Amikor Sarah odaadja a tablettákat, és taxit hív neki, Dawn kikíséri.
– Remélem, biztonságban hazajut! – mondja, miközben arra várnak,
hogy az autók arrébb araszoljanak, és a taxi besorolhasson a bejárathoz.
Kékes füst terjeng, ahogy a betegek egy része az ajtó közelében ácsorogva
vagy tolószékben ülve dohányzik.
– Mondhatok valamit? – kérdezi Dawn. – Ezt a tanácsot még édesanyám
adta nekem.
Miriam a ködölő esőt nézi, ami mintha inkább emelkedne, mintsem
hullana. Mintha az apró cseppek lebegnének a levegőben.
– Ha megadjuk egy férfinak, amit akar, akkor sohasem csak annyit vesz
el, amennyire szüksége van.
Miriam nem válaszol. Egy fekete taxi áll meg előttük. Miriam beszáll,
hátra sem néz.

A szégyen nagy, nehéz hullámokban söpör át rajta. Egyenesen a

fürdőszobába megy, kis halomba rakja levetett ruháit, és perzselően forróra
állítja a zuhanyt. A víz úgy égeti a fejét, mintha ezer tűvel szurkálnák.
Lenéz a testére, olyannak érzi rajta Axel kezének lenyomatát, mintha
kátrány borítaná a bőrét. Ahol megérintette, ahol bántotta. Mintha a férfi
lenne a festék, és ő a vászon. A víz sem mossa le. Nem tudja eltörölni az
érintését.
A keze fáj, a forró víz elemi erővel égeti a megkínzott bőrt az ujjain.
Napokig is eltart majd, mire elveszíti a férje szagát, hiába mosakszik
bármennyit is.
Egyszer kipróbálta a hipót, de utána úgy nézett ki a bőre, mintha
csiszolópapír marta volna fel, az után méhek raja csípte volna össze.
Megégette az orra belsejét is, öt napig képtelen volt más szagot érezni, de
ez legalább elég hosszú idő volt ahhoz, hogy ne érezze magán a férfit. A
sebek begyógyulásához egy egész hónap kellett.
 Lazán maga köré tekeri a törölközőt, és leül a kád szélére. A
vízcseppeket nézi, ahogy legurulnak a lábszára rózsaszín bőrén, azután
eltűnnek a bokája alatt. Hagyja, hadd potyogjanak a könnyei.
Azután összeszedi magát, szorosabbra veszi a törölközőt, és átmegy az
apja szobájába. Egy másodpercre megáll az ablak előtt, kinéz, befogadja a
látványt, ami ugyanolyan, mint mindig, mégis minden megváltozott.
Behúzza a függönyt, körbejár az üres lakásban, megérint dolgokat, de
semmit sem mozdít el. Az apja hiánya kitölti a teret, idegenné tesz mindent.
Vakarózik, kaparja a bőrét, és az fáj, de tőle hiába próbál megszabadulni,
ezért inkább keres valamit, ami eltereli a figyelmét. Végignéz a leveleken.
Mindegyik ugyanolyan egyedi, gyönyörű és tragikus. Nem tűntek el a
múltban, mint az a nő, aki írta őket, vagy azok, akikről írta. A feledésbe
veszett nőkről a feledésbe veszett történeteikkel.
Ott hevernek kiterítve az asztalon, a szülei asztalán. Miután évtizedekig
annak az egyenruhának a fogságában várakoztak. Miriam ki akarja
szabadítani az ismeretleneket a táborból. Ki akarja deríteni, hogyan élték
túl.
Ha túlélték egyáltalán.
 24.
MIRIAM
Legkedvesebb Henrykem!
Wanda Bielika és Nyuszi ugyanabból a faluból jöttek, Lidicéből. A nácik
ugyanazt tették vele, mint Lublinnal egy évvel később: földig rombolták.
Azon ritka pillanatok egyikében, amikor magunk lehettünk odakint a
blokk árnyékában, Wanda elmondta, hogy már a tábor előtt is ismerte
Nyuszit.
Neta-Lee. így hívják, és fiatal anyuka volt. Wanda elárulta, hogy egymás
mellett feküdtek a gyengélkedő különleges részlegében.
Wanda másik oldalán egy Jocasta nevű nő feküdt, szintén Lidicéből, és ő
is ismerte Nyuszit. Gyengeelméjű volt, vagy néma. Fiatalon házasodott
össze a gyerekkori szerelmével, és négy gyerekük született.
Amikor a nácik megtámadták a falujukat, falhoz állították a férjét és
mind a négy gyereküket. A kicsik az anyjukat hívták, a kezüket nyújtogatták.
Könyörgött a katonáknak, hogy őt lőjék le inkább, őt vigyék el, kíméljék
meg a gyerekeket. Azok csak kinevették. Öt lövés. Egy elveszett család.
Amikor a nyúl-lányoknak meg kellett fürdeniük, még mielőtt
leborotválták a lábukat, Wanda megpróbált beszélni Nyuszival, az eredeti
nevét használva. Nyuszi nem válaszolt, hiába szólította meg.
Mivel Wanda idősebb volt, nem hitte volna, hogy kiválasztják. Mindenki
más fiatalabb volt nála, hosszú, vékony lábbal. De kiválasztották, és élvezte
a meleg vizes fürdőt. Mindenki élvezte, nevetve fröcskölték egymásra a
vizet. Hosszú ideje először érezték magukat ismét nőnek.
Azután tiszta inget kaptak, tiszta ágyban fekhettek, és egy nővér
leborotválta a lábukat.
Másnap reggel be kellett venniük egy tablettát, és a világ
elhomályosodott körülöttük. Wanda úgy emlékszik, hogy mozogni látta a
falakat, mintha azok folyékonnyá váltak volna. Azután az ágyhoz szíjazva
áttolták egy steril szobába. Képtelen volt megmozdulni.
Mire felébredt, mindkét lábát ágyékig begipszelték. Hallotta a többiek
sikolyait, de ő jól érezte magát. Fáradtnak, de jól. Ám amikor estefelé újra
felébredt, a két lába úgy égett, mintha lángra kapott volna, és nem bírta
mozgatni őket. A szemben lévő ágyban fekvő nőre csúnya csuklás jött rá,
folyamatos csuklás, és amikor abbahagyta, elvitték a tetemét.
Mindegyiküknek számok és betűk különféle kombinációit írták a lábukon
lévő gipszre. Senki sem tudta, mit jelenthetnek a jelölések. Wanda leginkább
a szomjúságra emlékszik. Mire eljött az éjszaka, már felrepedt az ajka, és
vérzett. Egy nő egy másik ágyból már ott volt néhány hete, és körbejárt egy
vödör vízzel. Ő is gipszben botladozott, így vitt vizet a kiszáradt szájaknak,
és közben barnás gennyel keveredő vérnyomot hagyott maga után
mindenfelé, amerre ment.
Mint kiderült, ö Eugénia volt. A következő néhány nap fájdalommal és
sikolyokkal telt. Egy héten belül hárman haltak meg.
Az orvosok nappal körbejártak, megnézték a kódjaikat, feljegyzéseket
írtak, de nem szóltak hozzájuk. Eugénia esténként járt körbe a vízzel. Nyuszi
is ott feküdt egy ágyban, szótlanul, de nyitottszemmel. Figyelt.
Visszautasította a felkínált vizet.
– Ezért védelmezzük Nyuszit – mondta Wanda rám nézve. – Sok
mindenen ment keresztül. A kötelességünk segíteni neki.
– Ezért van szüksége Stellára?
– Szerintem Stella tartja még életben. A gyermekei iránt érzett szeretetét
most Stellára irányítja.
Amikor Wanda visszajött a kötéscseréről, Nyuszi mozdulatlanul hevert.
Wanda halottnak hitte. Odanyúlt, hogy megfogja a kezét, hogy segítsen neki
visszatérni ebbe a világba, és Nyuszi is megfogta az ő kezét, nem engedte el.
Egy héttel később Eugéniát kiengedték. Továbbra is élelmet és vizet vitt a
többieknek, és tárgyakat is juttatott be nekik az ablakon keresztül.

Mind végignézték Jocasta halálát. Szájzárat kapott. A nővér

befecskendezett valamit a szívébe, hogy „ne szenvedjen” .
Eugénia azt mondta, hogy kihallgatta az őröket, amikor a kísérletek
bizonyítékainak megsemmisítéséről beszéltek, és figyelmeztette Wandát,
hogy legyenek éberek. Aznap éjjel a nővér ismét bement hozzájuk,
fecskendővel a kezében. Amikor Wanda felébredt, a nővér éppen fölé hajolt.
Wanda kiabálni kezdett:
– Nem vagyok kísérleti patkány! Nem vagyok kísérleti patkány! – Erre
Nyuszi is felriadt, és reggelre már csak ők ketten voltak életben.
Eugénia megtervezte a megszöktetésüket. Nyuszi nem tudott járni.
 Wanda szerencsésebbnek bizonyult, fel tudott állni. Ha egy ilyen helyen
valaki nem képes mozogni, az egyenlő a halálos ítéletével.
Eugénia talált egy karosszéket, abba kötözték bele Nyuszit egy
lepedővel. Eugénia és Wanda az őrök szeme előtt vitte vissza őt a blokkba.
Az őrök látták őket, és nevettek rajtuk. Két nőt láttak begipszelt lábbal, akik
alig bírtak mozogni, és egy némát cipeltek egy székben.
A lázadás maradt az egyetlen eszközük, és elhatározták, hogy megmentik
Nyuszit. Wanda nem bírta volna hátrahagyni.
Hamarosan egyre többen csapódtak melléjük, és segítettek vinni Nyuszit,
biztonságba kísérték a nyállányokat.
A régi vécéhelyiségben csináltak maguknak priccseket, és Eugénia
összevarrta a bőrt Nyuszi lábán a tökéletes varrótudományával. Mint
kiderült, Wanda lábát átlőtték. Fekete körök látszottak rajta elöl és hátul is,
és kékeslilásan szétterültek egészen a térdéig.
Wanda megmutatta a sebhelyeit. A lába eltorzult, a bőre még mindig
nyersvörös volt.
– Életben kell maradnunk – jelentette ki. – Csak mi maradtunk a
szemtanúk közül.

Miriamnak erről a vörös vonalak és szaggatott vonalak jutnak eszébe, a

doktornő rajzai az ábrán. Neki is voltak sebhelyei, de kevésbé láthatóak.
Kevésbé hihetőek.
Vajon van még bárki, aki ismerhette Wandát, és emlékezhet rá?
Miriam kételkedik ebben, és a gondolat elszomorítja.

Tollat és papírt hoz az apja dolgozószobájából, ám előbb még visszatesz

néhány irattartót az asztalra, és elrendezi a papírokat az egyik oldalon. Most
már van ideje. Várja az apja halálát, vagy Axelt, hogy eljöjjön érte. Próbál
nem gondolni rá, hogy melyik következhet be előbb.
Fogja az apja tollát, és a levelet nézi. A keze annyira remeg, hogy a tinta
szétfröcsköl, és úgy próbálja leállítani, hogy rányomja a toll hegyét a
papírra, de az elhajlik ettől. Azután az ujjai már nem remegnek tovább.
Megnyugszanak. Figyeli őket, miközben ír. Húzza a tollat a papíron,
felvázolja Wanda szavait.
Béke érzése tölti el, megnyugtatja túlterhelt elméjét.
Amikor másodszor is elolvassa és újra ránéz a levélre, a betűket szépnek
látja a papíron. Ezúttal úgy vannak leírva, ahogy szerinte kellett volna.
Ahogy Eva írta újra a francia leveleket. Miriam elhatározza, hogy lemásolja
a többit is.
Frieda is így képzelhette el őket. Nem egy priccsen kuporogva, a lehető
legapróbbra összehúzott betűkkel és szavakkal, olyan kis helyen, ami
másként nem lett volna képes megőrizni mindezeket a gondolatokat. így az
oldalakat elborítja a szeretet és a bánat.
„Ha megadjuk egy férfinak, amit akar, akkor sohasem csak annyit vesz
el, amennyire szüksége van” A nővér szavai visszhangzanak a fejében.
Ostobának és gyermetegnek érzi magát, amiért beszélt a doktornővel és a
rendőrrel Axelről. Mi minden történt a nyúl-lányokkal, és ők nem
panaszkodtak!
Axel szeretkezett vele, ennyi történt, és ő elsírta a rendőrségnek. Talán
Dawnnak igaza lehet, és a férje igényei az ő cselekedetei miatt vették át az
uralmat a kapcsolatuk fölött. Tehát megérdemelte, amit kapott. A rendőrök
biztosan sokfélét hallanak a munkájuk során; az ő nyavalygása egészen
kicsinyesnek tűnhetett annak a rendőrnőnek.
ír tovább, de nem bírja elűzni a saját tettei miatt érzett szégyent. Ez új
érzés, úgy szúrja a bőrét, mint a kiütés. Nem azt szégyenli, amit más tett
vele, hanem azt, amit ő tett saját magával. Újra leírja az egész levelet, hogy
Wanda szavai tovább éljenek, azután felhívja a kórházat.

Az apja állapota stabilizálódott, levették róla az oxigénmaszkot. Miriam

megkönnyebbül, de újra aggódni is kezd egyben. Mintha valami egyszerre
vonzaná és taszítaná. A kórház. Mi lesz, ha Axel ismét felbukkan? Mi lesz,
ha nemcsak bántja, de még ennél rosszabbra is képes? Miriam beleszédül a
„rosszabb” lehetőségekbe, holott tapasztalt már ilyet. Inkább elszántan
folytatja a levelek átírását.
Amikor már fáj a keze, és számos levelet lemásolt, becsomagolja őket
egy kendőbe, és beleteszi a kézitáskájába. Kissé céltalanul átmegy az apja
dolgozószobájába. Életet dörzsöl sajgó kezébe, azután elkezdi összegyűjteni
és elrakni a papírokat. Sorba rendezve visszateszi őket az íróasztal fiókjaiba
és az irattartókba. Megállás nélkül dolgozik, amíg már csak néhány kisebb
kupac marad az íróasztalon. Kihúzza az apja székét, és meglát egy könyvet
a földön. Valahogy leeshetett. Felveszi.
Egy Yeats-kötet. Angolul.
A gerince megtört, mély gyűrődések barázdálják. Miriam belelapoz, az
egyik versnél egy papírcetli hullik ki belőle.
 Fényed leszek a sötétségben. Frieda

A vers, A második eljövetel tele van aláhúzásokkal és ceruzával

odafirkantott megjegyzésekkel a margókon, az apja írásával.
Miriam leül, ölébe veszi a könyvet, újra meg újra elolvassa a verset és az
üzenetet.
Friedától.
Az apja őt hívta lázálmában, még ennyi év után is. Miriam nagyot nyel.
Valószínűleg nem találta meg.
 25.
MIRIAM
– Boldog karácsonyt! – mondja Eva. Leveszi a csizmáját, és letesz egy
szatyornyi ételt a padlóra. – Hoztam neked ajándékot.
– Karácsonyra?
– Karácsonyeste van. – A szokásos, nehéz csizma fölött Eva piros ruhát
visel sötétzöld pulóverrel.
– Tényleg?
Miriam követi a konyhába.
Eva zöldségeket, kávét és egy újságot vesz elő a szatyorból. Miriam
belelapoz. A templom képe azonnal magára vonja a figyelmét. A Megváltó
temploma újra megnyitja kapuit!, zengi a főcím. Aztán: A közel harminc
éve megközelíthetetlen templomban misét tartanak ma este nyolc órakor. A
kapuk nyitva állnak mindenki előtt.
– A templom – mondja odamutatva az újságot.
– Este misét tartanak.
– Vallásos vagy? – kérdi Eva.
– Nem, de a szüleim itt tartották az esküvőjüket. Most, hogy apa nincs
itt, szeretnék elmenni. – Ott Axel sem találhat rá.
– Veled tarthatok?
Miriam felnéz az újságról.
– Oké.
– Tessék! Hoztam neked valamit. – Eva letesz egy borítékot a
konyhapultra, mielőtt tovább pakol kifelé a szatyorból. – Még maradt
néhány, de már a vége felé járok. És ezt is neked hoztam.
Odaad Miriamnak valamit, rózsaszín csomagolópapírban.
– Boldog karácsonyt! – mondja, és Miriam óvatosan feltépi a celluxot a
kis csomag mindkét végén, mielőtt elkezdi kibontani.
Egy őszi színekben pompázó kendőt talál benne összehajtogatva. A
legpuhább anyagból készült, amit valaha is érzett tönkretett ujjaival.
– Tetszik? – kérdezi Eva.
– Ez…
– Tudom, hogy túl vidám, de ki nem állhatom a pasztellszíneket, és
hát… mindig is úgy véltem, hogy fakó színeket csak annak adunk, akivel
rosszban vagyunk, úgyhogy… – Felnevet. Miriam a kendőt simogatja. –
Arra gondoltam, hogy jót tenne neked egy kis szín és élénkség.
– Gyönyörű!
– Öltözz fel, amíg készítek vacsorát… Ha neked megfelel így. Miriam
lenéz magára, és rádöbben, hogy még pizsamában van. Elmosolyodik, és
nyújtózkodik egyet.
Miután átöltözik, visszamegy a konyhába, ahol jelentős mennyiségű
paradicsom, serpenyő, kés és egy szemlátomást felrobbant brokkoli várja a
konyhapulton. A fejét ingatva elvesz egy darab répát a kupacból, és
rágcsálni kezdi.
– Anya szívrohamot kapna, ha így látná a konyháját.
– ígérem, hogy eltakarítok magam után!
– Nem kritikának szántam, csak… Nem gond.
– Szeretek főzni, úgyhogy nem esik nehezemre a dolog. Inkább csak
akkor, ha egyedül vagyok. Másnak főzni sokkal jobb – magyarázza Eva, és
fakanalat kezd keresni. Miriam rámutat az evőeszközös fiókra. – És
ráadásul karácsony van!
– Megkérdezhetem, mióta vagy egyedül?
– A férjem öt éve halt meg – válaszolja Eva.
– Vannak gyerekeid?
– A férjemnek már volt két lánya, mielőtt összeházasodtunk. Renka,
Jeffrey anyja és Clotilde… – Eva nyel egy nagyot. – Háromszoros
nagymama vagyok.
– És közel állsz a lányaidhoz?
– Hát, Renka elmenekült Jeffrey-vel, és nehéz volt tartani a
kapcsolatot… Clotilde… – Eva inkább témát vált: – Hogy ment az
átszállítás?
– Apa nem jutott el a hospice-ig. Rosszul lett útközben, és inkább a
kórházba vitték.
– Jaj, ne! Sajnálom! Mi baja?
– Tüdőgyulladást kapott. Tegnap meglátogattam, és stabilizálták az
állapotát. De szeretném megadni neki ezt, mielőtt elmegy. Ki szeretném
deríteni, hogy mi történt Friedával.

Az ebédlőben esznek, a levelek halomban hevernek az asztal egyik

végén, ők a másikon ülnek le. Az eső halkan veri az ablakot, és ők csendben
falatoznak. Miriam gondolatai ide-oda ugrálnak, de azon kapja magát, hogy
minél többet eszik, annál jobban megnyugszik, ezért főleg az ételre
összpontosít.
– Bort? – kínálja Eva, és tölt magának egy pohárral.
– Köszönöm, nem kérek…! Nem hiszem, hogy tanácsos lenne.
– Miattuk? – kérdi Eva, és biccent az ajtó felé.
– Igen. A múltkor ittam… hát, nem csak egy pohárral. Apa rosszabbul
lett, és most ez azt bizonyítja, hogy nem vagyok beszámítható. És Axel
élvezi ezt az egészet. Igazi csali lenne neki, ha megint innék.
– Basszák meg!
Miriam felnevet, bár nem tudja, hogy Eva kitörése vagy a saját kacagása
lepi-e meg jobban, de nevet.
– Most mi van?
Miriam ettől még jobban nevet.
Miután a tányérok kiürülnek, feláll az asztaltól.
– Finom volt, köszönöm! Jó együtt enni valakivel. Mindig egyedül
eszem.
Összeszedik a mosatlant, és kimennek a konyhába.
– Mindig?
– Igen. Axel mellett túl ideges voltam, hogy enni tudjak. Idegesen nehéz
enni, úgyhogy mindig azelőtt ettem, hogy hazaért, vagy azután, hogy este
elment.
– A férjed kész zsarnok lehet – állapítja meg Eva. – Figyelembe véve azt
is, amit a múltkor mondtál.
– Ne is törődj vele! Csak drámázok.
– Ami azt illeti, gondolkodtam ezen – jegyzi meg Eva. – És szerintem
nem.
– Kérlek, ne ma! Most nem tudok beszélni róla.
– Miriam érzi, hogy a vacsora máris kezd összepréselődni a gyomrában.
– Oké – biccent Eva –, de nem sokat tudok rólad, csak amit Axellel
kapcsolatban mondtál. Mesélj inkább az apádról!
Miriam elmosolyodik, és mindent kimond, ami eszébe jut:
– Bölcs volt. És okos. Mármint nemcsak intelligens, de ismerte önmagát,
és becsületes is volt. Szerettem.
Eva rámered.
– Azt mondtam, hogy szerettem? Múlt időben?
– Igen.
Miriam nagy levegőt vesz.
 – Szeretem az apámat, de csak emlékeim vannak róla abból az időből,
amikor még én is másvalaki voltam, és most, hogy megtudtam, hogy ott
volt, valahogy megváltoztak az emlékek is. – Felsóhajt.
– Már rég beszéltem vele.
– Persze, mert a saját démonaid ellen küzdöttél. Az apád biztosan tudja.
– Olyan sok mindenről lemaradtam!
– Elválsz Axeltől? – kérdezi Eva, miközben mosogatni kezd.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
– Miért?
– Nagyon dühös lenne. Ő nagyon ijesztő tud lenni, ha érted, mire
gondolok.
– Veszélyes is?
– Igen. Elhitette velem, hogy őrült vagyok, és az a baj, hogy mindenki
neki hisz. Anya temetésére sem tudtam elmenni a hazugságai miatt. Csak a
virrasztáson voltam ott.
– Honnan tudod, hogy hazudott?
– Hát… tudom. Ez három éve volt. Amikor felhívtak, hogy apa kórházba
került… nem hagyhattam, hogy ez megismétlődjön. Anyának még ott volt
apa, de apának nincs senkije rajtam kívül.
– Nagyon szeretheted apádat – mondja Eva komolyan. – És hogy itt
vagy… biztos nagy bátorság kellett hozzá.
– Nem. Több mint húsz évig voltam Axellel, úgyhogy inkább hülye
vagyok, mint bátor. Hittem neki. Csak most kezdem látni a hazugságait, de
nagyon könnyű lenne visszamenni. És minél jobban ellenállok, ő annál
rosszabb lesz.
– Ezért nem akarsz elválni?
– Igen. Ha harcolni kezdek, az pokoli lesz.
– És most? – kérdi Eva. Elfordul a mosogatótól, szinte könyékig habos a
keze.
– Hogy érted? – Miriam fog egy tiszta konyharuhát, és szárítgatni kezdi
az edényeket.
– Az emberek neki vagy neked hisznek?
– Neki. Mindig csak neki. Ha találkoznál vele, te is neki hinnél.
– Soha. Átlátnék rajta.
– Csupán annyi a tervem, hogy olyan távol tartom, amennyire csak
tudom.
– Szerintem inkább harcolnod kellene.
 Miriam nem válaszol, csendben tevékenykednek tovább. A magány és a
társaság nyugodt egyvelegében teszik rendbe a konyhát.
– Hívjunk taxit? – kérdezi Eva. – A templomba menni.
– Ó! Majdnem el is felejtettem. – Miriam elkezdi igazgatni a ruháját,
hogy indulásra kész legyen.
– Elvinnélek, de az autóm…
– Jeff mondta, hogy nem működik.
– Hát, igen. Már szerelőnél van, de azt mondták, hogy újévig hozzá sem
nyúlnak.
– Sajnálom!
– Én is, mert így tömegközlekednem kell. – Eva grimaszol egyet.
Miriam mosolyogva veszi fel a telefonkagylót, hogy taxit hívjon.

A taxi a fal mellett teszi ki őket. Emberek sétálnak körülöttük egymásba

karolva, de Miriam nem látja, merre kell menni a templomhoz. Kifizeti a
taxisofőrt, azután követnek egy párt, és kiderül, hogy a fal egy egész
szakaszát eltakarították a közelben.
Miriam lassan, óvatosan lépdel.
– Jól vagy? – kérdezi Eva. Az arca kipirult a hidegtől, a keze is
kivörösödött. Úgy dörzsölgeti, mintha valami krémet kenne el rajta.
– Tegnap összefutottam Axellel, és hát… fáj itt-ott. Ennyi az egész.
Amúgy jól vagyok. Menjünk, hideg van.
Át kell bújniuk néhány vasrúd alatt, amit ott hagytak a lebontott
falrésznél, és hirtelen a halálsávon találják magukat.
– Kísérteties – jegyzi meg Miriam halkan.
– Tudod, a fal megépítése után minden éjjel arról álmodtam, hogy
átsétálok a halálsávon. Utálom a falakat, az ajtókat, és mindent, ami bent
tarthat valahol – mondja Eva.
Miriam ránéz, azután továbbmennek a homokon, ami most tele van
lábnyomokkal.
Kibogozza a gondolatok csomóját a fejében, és megpróbál mondani
valamit, de Eva megelőzi:
– Egy másik életben a tengerparton laknék, azzal a sok térrel magam
körül. Odaát, a fal mögött nincs hely, mindig a hátad mögé kell nézned,
várod, hogy… – Félbehagyja a mondatot.
Miriam ránéz az órájára. A reflektorfény épp rájuk vetül.
 – Apával többször is eljöttünk ide – mutat az egyik toronyra. – Korán
érkeztünk. Menjünk fel!
Odabent kő csigalépcső vezet fel a harangtoronyba. A lépteik
megremegtetik a levegőt, valahonnan víz csepegése hallatszik, a folyóra
nyíló összes ablakot bedeszkázták.
– Nagyon sötét van! Csak óvatosan!
Miriam nyakszirtje bizsereg, ahogy hallja a saját hangját megtörni a
falakon.
– Szar ám lépcsőzni ezzel az öreg csípővel. Miriam elmosolyodik.
– De megéri. ígérem! Gyere! – De még ő maga sem hiszi, hogy igazat
mond.
Felérnek a folyóra néző korláthoz, a kilátót üres sörösüvegek és
cigarettacsikkek borítják. A fagytól sűrűbbé vált, állónak tűnő víz szinte
egybeolvad a sötét éggel.
Miriam csendben áll, azután Évára néz, meglátja a könnyeit.
– Jól vagy?
– Amit korábban mondtál, az nagyon bánt. – Eva a szívére teszi a kezét.
– Mi? – kérdezi Miriam, de nem tudja, hogy fogalmazza meg jobban,
ezért inkább a folyót nézi.
– Elhagytad Axelt, nem? Miriam csak bólint.
– Akkor miért nem válsz el tőle? Úgy nem mondhatná vagy csinálhatná
újra azt, amit eddig tett veled. Még így is az uralma alatt tart, hogy már
eljöttél tőle.
Bár felfogja Eva szavainak jelentését, a figyelmét a mélység köti le.

A zuhanás olyan érzés lehet, mint a repülés?

– Nem tehetem – mondja ábrándos hangon.

A szél csapkodná vagy simogatná a bőrömet?
Eva válaszol erre valamit, de a hangja távoli, halk. A szavai csupán
szikrák valahol a sötétség mélyén.
Minden más feloldódna a pillanatban. Repülés. Zuhanás.
Vége.
Előredől, a korlátra támaszkodik.
– Miriam! – Eva hangja visszarántja. Miriam ránéz, az idős nő reszket,
és úgy szorítja a korlátot, hogy kifehéredik rajta a keze.
Hirtelen Miriam is meglátja, felfogja az alattuk lévő mélységet, és
hátrahőköl, hátrébb lép, el Évától.
 El a peremtől és a korláttól.
Megrázza a fejét, és megfordul, benéz a toronyba, ahol valaha a harang
lógott, ám már nincs ott. Miriam szeme szúr, elveszíti az irányérzékét.
Elnéz Eva mellett, azután fel a hold fehér karéjára.
– Férfi vagy, vagy egér? – kérdezi Eva.
– Egyik sem – feleli Miriam óvatosan.
– Pontosan. Nő vagy – mondja Eva. – És Isten a megmondhatója, hogy
nincs erősebb dolog a világon a nőknél. Gyáván viselkedsz, mint egy férfi.
És elfutsz és elbújsz, mint egy kisegér.
Az utolsó szónál járást imitál a mutató- és a középső ujjával a
levegőben, a holdfény a falra vetíti a keze árnyékát.
– Szabad vagy – folytatja Eva, úgy kihangsúlyozva a szót, hogy az szinte
fénysugárként hasít bele a sötétségbe. – Axel sohasem fogja feladni, és te
veszítesz, ha visszamész hozzá. – Megfordul, hogy lemenjen a lépcsőn.
– Nem. Már kiálltam ellene. A kórházban. Bántott, és beszéltem a
rendőrséggel is.
– A rendőrséggel? – Eva cöcög, ami különösen hangosnak tűnik a szűk
helyen, mintha egy pénzérme pattogna a falak között.
– Mit tehetnék még?
– Elválhatsz tőle, vagy addig játszik veled, amíg már nem menekülsz
előle tovább.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – feleli Miriam. – És hogy őszinte
legyek, nem könnyű. Szíve sebben apa után halnék, mintsem ezzel az
egésszel foglalkozzak.
– Azt akarod, hogy mások oldják meg a problémádat, és te nem nézel
szembe semmivel. Amikor elhagytad, erős nő voltál. De vissza fogsz menni
hozzá.
– Nem fogok.
– Ha nem veszed át az irányítást, akkor vissza fogsz menni hozzá.
– Már miért mennék? És mitől vagy te ilyen nagy szakértő? – kérdi
Miriam.
A beálló csendben a bentről hallatszó csepegés zaja felerősödni tűnik.
Eva hirtelen folytatja:
– Úgy gondolkodsz, mint a férjed, aki bántalmazott és kihasznált, de
beférkőzött ide – mutat Miriam fejére –, és ezért elfelejtetted, hogyan kell
ezzel gondolkozni! – Miriam szívére bök. – Nézni sem bírom, hogy ezt
teszed magaddal. Elég volt! Sajnálom, de visszaadom azokat a leveleket is,
amiket még nem fordítottam le. Nem bírom ezt újra végignézni.
– Újra? – kérdezi meglepődve Miriam, de megérzi a mélységes ürességet
Eva szavaiban, amik úgy visszhangzanak a fejében, mint az idős nő
távolodó léptei a toronyban.
Közelebb lép a korláthoz, és lenéz, ezúttal tényleg lenéz. Sokáig ott
marad, markolja a vasrudat.
Erősen markolja.
 26.
MIRIAM
A csigalépcső nyirkos fokain óvatosan lépkedve lemegy a toronyból.
Bár a lábujjai elzsibbadtak a hidegtől, viszonylag gyorsan halad. Minden
irányba elnéz, Évát keresi, lehelete fehér felhőpamacsnak látszik a fagyos
levegőben. A bejárat felé indul, a templom kupolás teteje elvész az éjszakai
égen. Zajokat hall bentről, és fény szivárog ki az ajtórésen.
Miriam követi a becsordogáló embereket a templomba, ami dohos és
üres szagú és hideg. Hátul ül le, a törött és megrepedt járólapokat nézi; a
valaha agyagbarna és zöld négyzetlapok egy része hiányzik. A miséből nem
emlékszik semmire. Addig ül ott, amíg az emberek elkezdenek felállni
körülötte. Akkor ő is feláll, és amikor ismét leülnek, ő is leül. Amikor
kimennek, ő is kimegy velük. Egyedül.
Hamarosan olyan határozottsággal int le egy taxit, amit egyszerre talál
üdítőnek és ijesztőnek. Berlin utcai lámpái fényesen ragyognak, az éjszaka
élénken lüktet a karácsonykor is nyitva tartó bárok és klubok ritmusára.
A látogatási idő utolsó órájára ér be a kórházba. A betegszobában
előveszi az átmásolt levelek kötegét. A levegő a gépek zúgásától terhes, a
radiátor időnként belekotyog a monotonitásukba. Miriam megcsókolja az
apja homlokát, és megszorítja a kezét. Az öregnek egy cső megy be az
orrába, az arca mellett halad el ívesen. Megborotválták. A bőre most sima
és babaolaj-illatú.
Ha összesen csak ennyi levelet kaphatott Évától, hát ezeket kell
megosztania az apjával. Az apja megérdemli, hogy ismerje őket. És ha Eva
nem segít többet, akkor Miriam majd talál helyette valaki mást. Eva szavai
ott függeszkednek a szívén, és bűntudatot érez, amiért nem felel meg
újdonsült barátja elvárásainak.
– Apa! Örökké bánnám, ha nem tenném ezt meg, de most is nagyon
ingatag alattunk a talaj. Remélem, hogy hallasz, és remélem, hogy érted.
Ezeket Friedától kaptad.
Miriam kicsomagolja a leveleket, és hangosan olvasni kezdi az elsőt:
– Élek. Legalábbis azt hiszem, még élek…
Miután több levelet is felolvas, egy könnycsepp gördül le az apja arcán.
Miriam felszárítja a zsebkendőjével.
 HENRYK
Miriam felolvas nekem. Próbálok odafigyelni, hogy halljam, amit mond.
Az idő már nem ketyeg, hanem folyik, azután rohanni kezd. Tudom, hogy
van valami, amibe bele kell kapaszkodnom.
1946-ban költöztünk vissza a régi otthonunkba, ahogy Emilie akarta, így
sétatávolságban voltunk a megmaradt barátainktól. Emilie akármit
kérhetett, én megtettem neki. Bármit is szeretett volna.
A kórházban dolgozott, hogy eltartsa a családunkat. Boldog volt, és én
mindent elkövettem, hogy az is maradjon.
De mindig emlékezni fogok arra az időre a kis bérlakásban, a
tekintetére, ahogy rám nézett, amikor visszamentem hozzá Friedától. Egy
fotelben ült, bebugyolálta magát egy plédbe, mindkét kézzel összemarkolva
magán az anyagot. Bementem, és ő felnézett rám, a szeme sarkában a
csalódottság és veszteség ráncai ültek, és ha volt valaha pillanat, amikor azt
kívántam, bárcsak megnyílna és elnyelne a föld, és ne kellene többé az élete
részének lennem, ahogy Frieda életének sem, akkor ez volt az a pillanat.
Imádkoztam érte Istenhez, akiben nem hiszek.
Ismét a régi otthonunkban – Emilie tekintetében még mindig ott ült a
bánat, és bármihez értünk is, abban Frieda emlékét láttam, amit
legszívesebben a tárgyakból kapartam volna ki, hogy visszakaphassam,
amit elveszítettem.
Emilie időnként órákon át nem nézett rám. Sosem kértem, hogy
bocsásson meg, de mindent megtettem volna, hogy olyan élete lehessen,
amilyet elképzelt magának. Ám ott volt nekünk Miriam, és ez mindent
megváltoztatott.
Tizenöt évig otthon maradtam a lányunkkal. Csodálkoztam, hogy milyen
hihetetlenül gyorsan nőtt, milyen találékony volt, és ezek az évek gyorsan
elrepültek, bár arra emlékszem, hogy a napok mindig hosszúnak tűntek.
Amikor iskolába járt, elkísértem, és a kék kapunál álltam, amíg a
barátaival csevegett, akiket nagyon kedveltem. A lányok és fiúk úgy nőttek
ott együtt, mint a színpompás virágok az örök tavaszban, és kivételesnek
éreztem magam, hogy láthatom őket növekedni, erősödni.

Kérdéseket tettek fel az életről, néha a szerelemről, és boldogan

segítettem nekik a francia vagy angol házi feladataikban.
 Egy nap éppen elindultam volna, amikor az egyik tanár megállított.
Látásból ismert, mint Miriam apukáját. Megkérdezte, hogy bemennék-e
hozzá az irodájába.
– Miriam azt mondta, hogy ön tanár volt. Vagy még mindig az?
– Hát… valaha tanítottam. – A kérdéstől azonnal éberebbé váltam,
megrémültem, és bezárva éreztem magam az iroda falai között, egy bögre
unalmas ízű, meleg teával a kezemben, egy éppen csak nem kényelmetlen
székben ülve, látva csontos térdemet kirajzolódni a nadrágom szövetén.
– Miriam kivételesen jó tanuló.
– Köszönöm! Büszke vagyok rá.
– De nyilvánvalóan többet is elérhetne, ha kevesebbet beszélgetne. – A
tanár felnevetett. Az íróasztala tele volt papírokkal, magazinokkal és
könyvekkel. Az ajtóra szögeit névtáblája szerint Herr Blundellnek hívták.
Azt hiszem, Miriam osztályfőnöke volt abban az évben, bár lehet, hogy ezt
csak később tudtam meg. Az üres részeket az idő azzal tölti ki, amit
odaképzelünk, és nem a valósággal.
– Nagyon hasonlít az anyjára – értettem egyet, mert Miriam tényleg
ugyanolyan hirtelen mozduló és beszélő típus volt, mint Emilie. Esténként
már alig vártam, hogy egyedül ücsöröghessek a dolgozószobámban, és
megteljek azzal a csenddel, amit anya és lánya napközben elűzött az
otthonunkból a csevegésével.
– Három tinédzser lányom van – legyintett Herr Blundell. – Nem
egyszerű ám egyetlen férfinak lenni a házban, nekem elhiheti.
– El tudom képzelni.
– Sokszor ráfogjuk a dolgokat a hormonokra.
– A nőknek ez elég nehéz lehet.
– Szóval, most nem dolgozik?
– Nem. Otthon vagyok Miriammal. – Szükségét éreztem, hogy igazoljam
ezt, ezért hozzátettem: – Régebben az egyetemen tanítottam.
Az arckifejezése megváltozott, és máris megbántam, hogy ezt
elmondtam.

– Lenyűgöző! Publikált is? – Herr Blundell lepakolta a magazinok és

könyvek részét a padlóra, és felbukkant egy szék, ami az előbb mintha nem
lett volna ott. Leült.
– Igen. Legalábbis egy ideig.
– És érdekelné egy állás? – kérdezte.
 – Nem, nem igazán. Ha őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy képes
lennék folytatni.
– Egészségügyi problémák?
– Olyasmi – motyogtam, és letettem a bögrémet egy köteg magazinra.
– Azt hiszem, ideje mennem.
– Ha ez segít, én is ott voltam.
– Hol? – Küszködve próbáltam felállni a székről, és a kérdés segített
húzni az időt, hogy sikerüljön, és ne zuhanjak vissza.
– Először Buchenwaldban – válaszolta Herr Blundell, és a szavai
korbácsütésekként értek. Kimerültén visszazökkentem a székre. – Azután
Auschwitz-Birkenauban. – Kigombolta a gallérját. Aztán három gombot.
Félrehúzta a nyakkendőjét az egyik oldalra, az ingét a másikra, hogy
megmutassa a betűt és mögötte az öt számot. Amilyen nekem is volt a
csuklómon.
– Azok a férgek itt jelöltek meg.
– De miért?
– Ellenálltam – mondta. Ezután visszagombolta az ingét, és
megigazította a nyakkendőjét, eltüntette a bélyeget. – Ez az iskola olyan,
mint egy nagy család. Ha szeretne újra tanárként dolgozni, szívesen látjuk.
– És Miriam… mármint… a diákok tudják, hogy maga… ott volt? –
kérdeztem, de erőmből csak egy intésre tellett, nem bírtam rámutatni a
mellkasára.
– Nem. Történelmet tanítok, de nem a saját történetemet. Úgy tekintek
erre az egészre, mintha én lennék az összekötő kapocs, ami segít a
következő generációnak megérteni a történteket, és megakadályozni, hogy
újra megtörténhessen.
– A többség egyáltalán nem beszél erről – nyögtem ki, és végre sikerült
felállnom a székről.
– Tudom, de nem tartom szégyellnivalónak, hogy bárkivel megosszam.
Tudja, miért?
Megráztam a fejem.
– Mert nem az én hibám volt, és ha jól sejtem, nem is az öné.
– Az én esetemben téved – válaszoltam, és kimentem. A szívem olyan
hevesen vert, hogy néhány lépés után már nem éreztem a lábam. A tanár
irodájának szaga ugyanúgy velem maradt még egy ideig, mint a szó:
„Ellenálltam.”
 MIRIAM
Hazaérve egyenesen a német levelek kupacához megy. Felvesz egy kis
cetlit, felkapcsolja a villanyt, és olvasni kezd. Nem tudja, mi a különbség a
német és a francia nyelvű levelek között. Vajon mit hagy ki, ha Eva nem
fordít tovább?

Megkérdeztem Wandát, hogy szeretne-e egy darab papírt, amire írhat

valakinek, de azt felelte, nincs kinek üzennie. A családja a háború kezdetén
veszett oda. Négy gyermeke és hat unokája. Idilli életről beszél. Ötvenhat
éves.
Most mi vagyunk a családja.
Ő mindannyiunk anyja. Elképzelem, ahogy kötényt viselve odaáll a
tűzhely elé, és körbelengi a meleg tészta illata. A gyerekei és az unokái
biztosan látták így, és ott tébláboltak körülötte, arra várva, hogy kihűljön a
sütemény, bármit sütött is nekik Wanda. Mindannyiukat elveszítette. Most
rólunk gondoskodik.
A szárnyai alá vett minket, és még mindig bármikor megölel azzal az
otthonos ölelésével. Azzal, ami rád emlékeztet. Most ö az a ragasztó, ami
engem egyben tart, és a festék, ami színesen ábrázolja a jövőt.

***

Miriam újraolvassa a legutóbbi levelet. Ha Wanda meghalt, tudhatja

bárki is, hogy elment? Van bárki, aki elmondhatja a történetét,
megnevezheti a gyermekeit? Egy család eltűnése olyan, mint kitépni egy fa
gyökereit. Ha a gyökerek eltűnnek, minden elpusztul.
Legalábbis azt hiszem, még élek. Miriam visszateszi a papírcetlit az
asztalra. Élek. Nem jut eszébe semmi, ami segítene így meghatározni a saját
életét. Hogyan élt? Nem tudja. Csak azt tudja, hogy amikor meghal, senki
sem fog emlékezni rá. Nem tett semmi mást, csak „Axel felesége” volt, és
persze a hamarosan halott szülők lánya. Rövidesen teljesen elárvul, és
egyetlen barátja sem maradt. Már érti, miért hagyta ott Eva a templomban,
ő is otthagyta volna saját magát. Szánalmas. Axel is mindig ezt mondta.

A karácsony olyan élettelennek tűnik, mint egy műanyag virág, és a

kórház melegében csak lankadtan tud időzni az ünnep szellemisége, mintha
legszívesebben elmenekülne. A falakon legalább tízéves díszek
kornyadoznak.
Karácsony reggelén Miriam korán érkezik. Az apja fejére tettek egy
élénksárga papírcsákót, Miriam gyorsan leveszi róla. Körülöttük leng
egyfajta fojtott vidámság, de ő csak ül, és arra használja a látogatási idő
hosszú óráit, hogy felolvassa a levele két az apjának. Kezd meglátni
egyfajta mintázatot. A francia levelek Eva kézírásával személyesebbek,
inkább szerelmeslevelek, míg a német nyelvűek többnyire a táborról és a
nőkről szólnak.
Miriam kezdi megkedvelni Friedát, aki valószínűleg jól ismerhette az
apját. Arra gondol, hogy ha Évának a szerelmesleveleket kellett
lefordítania, az milyen nehéz lehetett neki a férje elveszítése után.
Miriam eredetileg nem gondolt máshogy Évára, csupán mint a levelek
fordítójára. Azután jelen lett az életében, ám neki még ekkor sem jutott
eszébe megkérdezni, hogy mit gondol arról, amit neki tesz. Meg sem
próbálta megérteni az asszonyt. Ezek a levelek hihetetlenül szomorúak.
Miriam utálja magát, amiért nem törődött az egyetlen emberrel, akit még a
barátjának nevezhet.
A hangjára az apja megszorítja a kezét, odafordítja a fejét, és megszólal:
– Köszönöm! – Ez a karácsonyi ajándéka a lányának. A hangja… még
ott van valahol. Miriam újra verseket olvas fel neki, mint annak idején,
amikor rohamai voltak. Azért olvas fel neki, hogy ismét hallja a hangját.
Ezt az egyetlen szót mondja: „Köszönöm!”, de Miriam már ennek is örül.
Bejön egy nővér, beadja az apjának a gyógyszereket, aki elalszik,
ritmusosan horkolni kezd. Miriam előveszi a következő levelet, amit Frieda
egy kottára írt.

Hani sterilizálva tért vissza.

Izzadságtól nyirkos, hideg bőrrel. Két hete tűnt el. Erősen vérzik.

Nem beszél arról, hogy mi történt vele. Csak felmászik a priccsre, és

átölel, mint korábban mindig. Egész éjjel így fekszünk. A testemmel
melegítem fel, és amikor megfordul, a másik oldalról is melegítem. De nem
tud teljesen felmelegedni.
Próbáljuk megerősíteni, táplálni, melegen tartani. Stella énekel neki, és
a visszanövő haját simogatja. Stellában van valami varázslatos, ahogy ott
ül velünk a priccseken, és arról mesél Nyuszinak, hogy elképzeli, ahogy
kimegy Hanival a tengerpartra. Mesél a hullámokról és a sirályokról.
 – Nézzétek, egy szivárvány!
Valakinek azt kell válaszolnia, hogy mi is látjuk a szivárványt. Csak
ezután folytatja.
– Nagyon szép szivárványt látunk. Hani biztosan meg tudja mondani,
milyen színei vannak.
– Rood – feleli Hani.
– Piros – tolmácsolom.
– Tudom, szép néni. Már beszélek Hani-nyelven.
Nevetek, Eugénia is nevet, és Wanda a szemét törölgeti. Valóban látjuk a
szivárványt.
– A pirostól sírunk, ha kifolyik – mondja Stella, és folytatja anélkül, hogy
levegőt venne: – A korbácsok, a kutyák mindent vörössé tesznek. A nap
narancssárga, már nem ragyog fényesen. A nap szomorú, mert az emberek
szomorúak. A sárga a homok a szememben, az ujjaim között, a lábujjaim
között. A homok mindenhol ott van. A zöld ritka, mint a fényképek és a
mosolyok. Szép néni szeme zöld, és folyton fényes. Nyuszi szeme barna.
Hani szemében sok szeretet van.
Ez igaz.
– Azt mondják, hogy az én szemem kék, de nem látom a saját szememet.
– Kék bizony – mondja Eugénia. – Kék, mint a legszebb zafír, mint az ég
legragyogóbb kékje.
– Amikor fúj a szél, a kék levegő íze sós lesz. A tenger mellett vagyunk, a
kék és mély és vizes tenger mellett. Mi a következő szín, Hani?
– Purper.
Stella nevetve ismételgeti a szót. Hani is felnevet, és a hangulat sokkal
könnyedebb, mint akár csak pár perccel korábban.
– Lila. A zúzódások színe, amikor nem jön ki a piros a bőrön, csak alatta
szivárog szét. Nyuszi olyan, mint egy véraláfutás, belül sír.
Nyuszi bólint, igazat ad a kislánynak.
– Wanda néni! Hol van a szürke a szivárványban?
– Nincs benne szürke.
– De van. A szivárványban a világ minden színe benne van. – Stella
Eugéniához fordul: – Genia! Hol van benne a szürke?
– Az alján. Az a leghalványabb szín, mielőtt fehérré változik.
– Itt sokkal több a szürke – közli Stella. – Az ég, a beton, a drót, az
egyenruha. A halottak.
 – De most nem itt vagyunk – szólal meg Hani. – Nyaralunk a
tengerparton, nem?
– Miriam Winter? – szólítja meg egy ápolónő tengerészkék
nővérruhában, amikor indulna. – Válthatnánk pár szót?
Bekíséri egy félreeső szobába, ahol leül a kanapé egyik végére, és
felajánlja Miriamnak a másik végét.
– Jó hírem van – kezdi. – Szerdán, de legkésőbb csütörtökön
átszállíthatjuk az apját a hospice-ba. Jól reagál az antibiotikumokra, és
biztosan látta a csöveket, entreálisan tápláljuk, de a fizioterápiát már a
hospiceban is elvégezhetik. Jól van. – Mosolyog. – Ha engem kérdez,
szerintem van miért élnie.
– Szerintem is – válaszolja Miriam.
Két nappal később Miriam műszakváltáskor hagyja el a kórházat. A
sürgölődő nővérekkel együtt megy ki az épületből, és a csendes utcákon
hazafelé indul. Senki sincs a közelben. Sehol egy ember. Meglát egy lilás
táblát az utcai lámpák fényében. Purper.
ABBOTT, ABBOTT ÉS TSAI. A táblától balra eső ajtón fehér feliratok
sorolják fel a tevékenységeket:
Ingatlan adás-vétel
Végrendeletek és örökösödési eljárások
Családi, házassági, válási ügyek

Miriam belép, az ajtó fölé helyezett csengő megszólal, és három nő néz

rá. Órákkal később egy köteg nagyon fehér papírral távozik, amit olyan
óvatosan tesz le otthon az asztal végére, mint egy bombát.
Talán neki is van miért élnie.
 27.
HENRYK
Az iskolában felajánlott poszt arra késztetett, hogy állást keressek.
Miriam iskolája volt a legjobb, amit Berlin kínálhatott, de Emilie arra
biztatott, hogy inkább az egyetemen vállaljak munkát. Elvégre professzor
vagyok.
Egy francia könyvvel az egyik, az új aktatáskámmal a másik kezemben
elindultam az első napomra. Amikor a csapatnyi túlságosan is okosnak
látszó fiatal nő és férfi rám nézett, összeomlottam. Egy szót sem tudtam
szólni. Nem mentem vissza.
Néhány hónap múlva elkaptam Herr Blundellt az udvaron, miután
elkísértem Miriamot az iskolába.
– Herr Blundell! – szólítottam meg.
– Herr Winter! – üdvözölt hivatalosan.
– Bocsánatot szeretnék kérni azért, ahogy a múltkor faképnél hagytam az
irodájában. Most bizonyára szörnyen udvariatlannak tart. Nagyon
meglepett, és nem tudtam, mit mondjak.
– Semmi baj. Gondolom, én már megszoktam, hogy beszélek róla.
– Nem tudom, min mehetett keresztül. Sajnálom, hogy félreértettem.
– Mindenki máshogy viseli ezt a traumát. Nekem kellett volna
figyelmesebbnek lennem.
– Nem, dehogyis! – tiltakoztam. – Igazából azért szólítottam meg… Áll
még az ajánlata?
– Igen, persze. És kérem… Peternek hívnak. – Kezet nyújtott, és ettől
kezdve egészen a nyugdíjazásáig Peternek szólítottam. A temetésén ott
voltam a koporsóvivők között, két hónappal azelőtt, hogy Emilie koporsóját
is végig kellett vinnem ugyanazon az ösvényen a temetőben. Én is a
nyugdíjazásomig dolgoztam az iskolában, és minden szempontból teljes,
boldog életet éltem.
Legalábbis amíg nem gondoltam Friedára.

MIRIAM
A karácsony elmúlik, és ő Évára gondol, a szabadságra és az élet
megélésére, a saját életére.
 Azon a napon, amikor az apját átszállítják a hospice-ba, Miriam bevesz
négy kodeint, és egyenesen az anyja szobájába megy.
Az emlékek szaga ismét elborítja, ám nem ingatja meg az
elhatározásában. Elkezdi elrakni a ruhákat. Mindegyiket kiteríti az ágyra,
azután összehajtva külön kupacokba rendezi őket. Már kinézett nekik egy
jótékonysági boltot. Túl jók ahhoz, hogy örökre a gardróbban maradjanak
elzárva.
Miután a gardróbot kiüríti és a cipősdobozokat is kipakolja, kihúz egy
fiókot, amiben egy pár selyemkesztyűt talál. Felpróbálja, és a selyem olyan
jó érzéssel simul begyulladt bőrére, hogy ebben a begyógyszerezett
állapotában teljesen biztos benne, hogy sohasem akarja levenni.
Megtalálja az anyja kötényét is, kivasalva és összehajtogatva az egyik
fiókban. Kiteríti, és felakasztja a konyhaajtóra. Ott a helye.
Bevesz még két tablettát, ezzel ki is üríti a gyógyszeres levelet, azután
lefekszik aludni. Kopogtatásra ébred. A kodein hatása már elmúlt, és úgy
érzi, mintha valaki egy nehéz pokrócot terített volna a vállára.
Mintha ölelnék, de ez valamivel jobb érzés. Olyan ölelésre hasonlít, ami
nem akar véget érni. Megpróbál belekapaszkodni ebbe az érzésbe, ameddig
csak bír.
– Helló, Hilda!
– Visszajöhetek máskor is, ha zavarok. Csak össze kellene szednem
néhány dolgot.
– Nem zavarsz. Gyere csak be! – mondja Miriam, bár ő maga is hallja,
hogy kicsit elharapja a szavakat.
Hilda gyorsan mozog és beszél:
– Jól reagál. Stabilizálták. A fiziót elkezdték a kórházban. – Miriam nézi,
ahogy Hilda összeszedi a leeresztett, felfújható matracot és az apja
szobájában lévő, egyéb ápolási eszközöket.
– Apának nem kellene kórházban lennie. Főleg, hogy te is tudod, hogy
koncentrációs táborban volt.
– Tudom. Ó, Miriam! Ha segíthetek bármiben…
– Hilda elhallgat és megáll.
– Esetleg támogathattál volna azon a megbeszélésen. Mondhattad volna
azt is, hogy apa itthon maradhat. – Miriam letöröl egy kicsordult
könnycseppet.
– Nem nézel ki jól – állapítja meg Hilda.
 – Nem. És ennyi a mondanivalód? – Hilda elindul kifelé, de Miriam
megállítja. Nem akar egyedül maradni. – Felhívtad Axelt.
– Ő telefonált nekem. Azt mondta, hogy megbeszéltétek a dolgaitokat, és
hogy azt üzened, minden rendben.
– Megtalált a kórházban. – Miriam alaposan megválogatja a szavait.
– Megtámadott. Beszéltem a rendőrséggel, és…
Hilda furán néz rá.
– Azt mondták, hogy ez nemi erőszak volt. – Miriam érzi, hogy
elvörösödik.
– De… – kezdené Hilda, ám Miriam nem hagyja, hogy befejezze.
Megnyugszik, lassan és megfontoltan folytatja:
– Megbíztam bizonyos emberekben, de mindenki Axelnek hisz. Nem
nekem. Ö bánt engem. Továbbra is bánt, és ez senkit sem érdekel. Nem
vagyok őrült. Mindent elmondtam a rendőrségnek. Baum doktor téved.
– Az a baj – sóhajtja Hilda –, hogy feljegyzett kortörténeted van
pszichotikus rohamokkal, paranoiával és öncsonkítással. –
Jelentőségteljesen Miriam kezére pillant, amit most a fehér selyemkesztyű
borít. – És a férjed a kijelölt gondviselőd. Miután eljöttél Wolfsburgból,
bejelentett mint eltűnt személyt. Mindezek ott vannak az aktádban. Előbb
kellett volna megnéznem.
– De ebből semmi sem igaz. Helyesen cselekedtél, amikor segítettél
gondozni apámat. Segítettél helyrehozni a dolgaim egy részét. Nem vagyok
őrült. És ezt bárkinek be tudom bizonyítani, aki meghallgat. Kérlek!
– Megkérdezhetem, miért gondolod, hogy Axel teszi ezt veled? Mert én
szívesen hinnék neked, de nincs semmi értelme. Miért tenne ilyesmit? Mi a
célja vele?
– Bárcsak tudnám!
– Mit fogsz tenni?
– Eva azt mondta, hogy váljak el tőle, akkor távol tarthatom magamtól,
de nem igazán tudom.
– Ki az az Eva? – kérdezi Hilda és Miriam rádöbben, hogy valójában
fogalma sincs.
– Egy barátom – feleli.
– Jutottál valamire a levéllel a ruhából? – kérdezi Hilda.
– Nem. Nem hiszem. Szerintem… – Miriam megdörgöli az arcát
kesztyűs kezével, és megérzi az anyja kézkrémjének halvány illatárnyékát a
szövetben. – Eléggé elvesztem. Már semmit sem tudok biztosan.
 – Szükséged lehet segítségre? Most nem gyógyszerekre gondolok – teszi
hozzá Hilda gyorsan. – Csak valakire, akiben megbízhatsz, akivel
beszélhetsz.
– Nem mehetek vissza Axelhez. Nagyon rosszul bánik velem.
Nyilvánvaló őszintesége ott lebeg a levegőben közöttük, és kihúzza
Miriamot a ködből, máris jobban érzi magát.
– Ő rossz ember, Hilda.
– Vannak mások is, nem csak Axel. Mi van Évával?
– Ő is nehezen bízik meg bárkiben – válaszolja Miriam halvány mosoly
kíséretében, és közben arra gondol: bennem megbízott. Azután élesen
felcsattan: – Én viszont megbíztam benned, és te felhívtad Axelt!
– Ő hívott fel engem – helyesbít ismét Hilda. – Sajnálom, Miriam!
Őszintén sajnálom! Most mennem kell.

Magára maradva és tisztább fejjel Miriam odamegy az asztalhoz.

Felveszi az egyik levelet, azután visszateszi. Járkálni kezd a házban,
összefüggő gondolatmeneteket keres. Megbánással gondol vissza vádló
szavaira. Mindez hamarosan véget ér. Eva már nincs vele, a levelek sem
sokáig lehetnek nála, és az apja is elmegy majd. Csak Axel marad, aki
mindig ott lesz…
És Eva szavaival a fejében, Frieda szavaival a szívében leül, kitölti a
papírokat a válóperes ügyvédnek.
Bekapcsolja a rádiót, és többször is ellenőrzi, hogy bezárta-e az ajtót,
mielőtt felvesz egy szakadt szélű, elvékonyodott levelet, aminek a papírja
helyenként már barnul. Mellé teszi Eva fordítását.

Henryk!
Azt mondták, huszonöt nap telt el, mire visszatérhettem a fényre. Most
ölelnek, ahogy én öleltem Hanit. Hani már jobban van, és próbál
melegíteni, de már semmi sem melegíthet át. Közel kerültem a halálhoz.
Érzem. Nem tudok többet írni. Hani és Eugénia itt vannak velem.
Szeretlek!

Miriam újra meg újra átolvassa. Az előző levél még szivárványokról

szólt. Átnézi a kupacot. Ezen van számozás, hátha a következő
magyarázatot ad rá.
Kopogtatás riasztja fel. Reméli, hogy Eva az. Üdvözlésképpen
odamutatná a kezében tartott levelet, de két rendőrt talál az ajtó előtt, kék
egyenruhában.
– Frau Voight? Bejöhetünk?
Kinyitja az ajtót, és leteszi a levelet beljebb, a kandallópárkányra. A
férfiak illata egy asztalosműhelyre emlékezteti, fa- és férfiillat keveredik
benne. Mindketten leveszik a sapkájukat, amikor bemennek, nehéz
bakancsuk nyomot hagy a szőnyegen.
– Snelling és Nikolls rendőrtisztek vagyunk – mutatkozik be az idősebb.
– Leülhetünk?
Miriam csak int az ebédlőben álló székek felé, és ő is leül az egyikre.
– A kollégánk, Müller rendőrtiszt értesített minket a… – A férfi benyúl a
kabátja felső zsebébe, elővesz egy jegyzetfüzetet és egy tollat. – A
támadásról, amit december huszonharmadikán szenvedett el.
Miriam lenéz a lábára, a selyemharisnyájára.
– Ma reggel beszéltünk Voight úrral. Tekintve a karácsonyt, és hogy nem
vette fel a telefont, úgy véltük, hogy a régi módszerrel intézzük ezt az
ügyet. – A rendőr elmosolyodik, nagy metszőfoga kivillan. – Herr Voight
egészen másként számolt be az esetről.
– Ez csak természetes, nem? – kérdi Miriam.
– Elmondaná a saját szavaival, hogy mi történt?
– Muszáj?
– Hívhatunk egy női rendőrtisztet, ha jobban érezné magát tőle. De attól
tartok, akkor holnap kell visszatérnünk a dologra.

Miriam megrázza a fejét.

– Megijesztett – kezdi, és nagyot nyel. A fiatalabbik rendőr, aki eddig
egy szót sem szólt, előveszi a jegyzetfüzetét, és írni kezd. Nikolls
egyenesen ránéz. Miriam a lábujjaihoz beszél. – Hátracsavarta a karomat, és
belökött a sarokba egy irattartó szekrény mögött. Elszakította a ruhámat, és
lenyomott a padlóra. Gondolom, a többit már tudják. – Érzi, hogy
elvörösödik, és a jegyzetelő Snellingre pillant. Az csak bólint, nem néz fel.
– Köszönöm, Miriam! – biccent Nikolls is. – El kell mondanom, hogy a
férje állítása szerint hét óra körül felhívta, hogy szeretne találkozni vele a
kórházban. Valóban felhívta?
Miriam úgy érzi, mintha hegynyi méretű gombóc gyűlt volna a torkába.
Ismét nagyot nyel. Kesztyűs kezét az ajkához emeli.
– A híváslista bizonyítja, hogy innen indították a hívást, amit ő fogadott,
és a beszélgetés nagyjából három percig tartott.
 – Igen, telefonáltam neki. Meg akartam tudni, hová lett az apám.
– Ezt hogy érti?
– Úgy volt, hogy átszállítják a hospice-ba, de nem jutott el odáig, és
felhívtam Axelt, hátha ő tudja, hová vitték.
– Miért gondolta, hogy a férje tudja? Itt az áll, hogy hónapokkal ezelőtt
elhagyta. A férje kapcsolatban állt az apjával?
– Nem. Az apám haldoklik. És amikor eltűnt, feltételeztem, hogy
Axelnek köze lehet a dologhoz. Mert…
– Az apja eltűnt?
– A mentővel. Végül a kórházba vitték, nem a hospice-ba, mert rosszul
lett.
– És magát nem értesítették. Próbálta keresni?
– Igen, és amikor kiderült, hogy a kórházban van, rögtön odamentem.
– Mondta a férjének, hogy odamegy?
– Nem.
– Akkor honnan tudta, hol találja meg magát?
– Hilda mondta el neki. Az apámat gondozó nővér.
– De ő azt állítja, ön kérte, hogy találkozzanak.
– Tényleg? – Miriam azon gondolkodik, mit mondott a telefonban. Arra
emlékszik, hogy szorította a kagylót, és szinte hallotta Axel lesajnáló
mosolyát. Megrázza a fejét. – Nem kértem, hogy találkozzunk. Ebben
biztos vagyok.
– Herr Voight elmondása szerint önök ketten szívesen vettek részt
kockázatos nemi érintkezésben.
Miriam döbbenten mered a rendőrtisztre.
– Ügy értem, nyilvános helyeken, és néha… – A férfi belenéz a
jegyzetfüzetébe. – Durván. Nem tagadta, hogy nemi érintkezés történt, de
állítása szerint közös megegyezés alapján, az ön kezdeményezésére.
– Ez nem igaz. Bántott. Mindig bánt.
– Ezt a kórházi jelentés is alátámasztja. Azonban a
véleménykülönbségük miatt ez családi vitának minősül. Előfordul, hogy a
rendőrség bevonása ront a helyzeten, és külön gondot jelent, hogy önök férj
és feleség. Az ügyvédnek is eleve nehéz dolga van, ha korábban
kapcsolatban voltak. Felteszem, hogy a kapcsolatuk a múltban még közös
megegyezésen alapult.
Miriam bólint.
 – De nem sokáig – suttogja, azután hangosabban folytatja: – Ha nem a
férjem lenne, megerőszakolásnak neveznék, ugye?
A fiatalabbik rendőr megköszörüli a torkát, és megvakargatja az
egynapos borostát az állán.
– Ellenállt vagy egyértelműen nemet mondott?
A kérdés úgy hat, mintha az utolsó szöget vernék be a koporsójába.
Miriam összekuporodik a széken, felhúzza és átöleli a térdét.
– Nem.
– Megpróbálta ellökni magától? Küzdeni? Sérülést okozni neki?
– Megijedtem – mondja Miriam halkan, és Dawn szavai jutnak eszébe.
Talán ő maga kérte ezt.
– Sikoltott? – kérdezi óvatosan Nikolls, a hangja segítőkész. – Ezek
lennének az egyértelmű jelek, ugye egyetért? Annak a jele, hogy nem
egyezik bele a közösülésbe.
– De mit tett? – firtatja Snelling egyenesen ránézve, és Miriam nagy
levegőt vesz.
– Elfogadtam. Ahogy mindig. Csak feküdtem, és elképzeltem, hogy
valahol máshol vagyok. Vártam, hogy vége legyen. Ha ellenállok, akkor
rosszabb lett volna. – Feláll a székről. – De már mindegy. Házastársak
vagyunk, biztosan ezt akartam. Sajnálom, ha pocsékoltam az idejüket!
– Ez a munkánk – feleli Snelling, de mindketten ülve maradnak. –
Támogatnunk kell a közösséget, főként az olyan sérülékeny tagjait, mint
amilyen ön is. Úgy vélem, jelenleg az a legfontosabb, hogy távol
maradjanak egymástól, és ez ne történhessen meg újra. A férje említette,
hogy egyéb kihívásokkal is küzd, és az iratok szerint bejelentette, mint
eltűnt személyt.
– Igen, de tényleg nem akarom pocsékolni az idejüket. Köszönöm, hogy
eljöttek!
Erre végre felállnak.
– Az ilyen esetek bonyolultak, de sajnos a jelen körülmények között
egyelőre nem tehetünk semmit. Talán kérhetné az orvosa vagy a barátai
támogatását, ha javasolhatom.
Miriam nem felel, csak vár, hogy elinduljanak, és követi őket az ajtóhoz.
– Ha lennének további kérdései… – mondja az egyik rendőr, és átnyújt
egy névjegykártyát.
– Köszönöm! – Miriam csak akkor néz fel, amikor a férfiak elindulnak a
folyosón.
 Becsukja és bezárja az ajtót. Meglátja a tollpihét az előszobapolcon, és
óvatosan beteszi az ajtórésbe, azután járkálni kezd a lakásban.
 28.
MIRIAM
Teleengedi a mosdókagylót vízzel, és nézi a megnyugvó felszínt, a
benne tükröződő arcképét. Végül leereszti a vizet anélkül, hogy használta
volna, és ismét felveszi az anyja selyemkesztyűjét. Visszaül az asztalhoz, és
megkeresi a következő levelet.
Huszonöt korbácsütés.
Ez volt a büntetésem a morfiumért, a három üveg fertőtlenítőért, egy
tekercs gézért, a tisztasági kendőkért és a kis, fából faragott
nyúlszobrocskáért. A morfiumon kívül mind a blokkba került. Ez volt az
utolsó csomag. Azért vettem el, hogy enyhítsem vele Hani fájdalmait. A
legkockázatosabb dolog, amit elloptam a Kanada bőségéből a héten. Nyuszi
varrt egy zsebet a ruhám belsejébe, mindent abban rejtettem el, és a
morfium volt az utolsó. Nem mertem volna még egyszer kockáztatni. De
Hanit a hideg rázta, reszketett és kiabált éjjelente. Meg kellett próbálnom
segíteni neki.
Elkaptak.
Huszonötöt kaptam azért, mert megpróbáltam segíteni a barátomnak.
Huszonöt korbácsütést.
A faszékre bőrszíjakat rögzítettek. Lekötöztek, és guminadrágot húztak
rám. Lenyomtak rá, majdnem térdeplő helyzetben. Volt egy mélyedés a
széken, és belekapaszkodtam, amíg lekötötték a lábszáramat, a lapockámon
keresztül a vállamat, és becsatolták a szíjakat. Mozgásképtelen voltam. Azt
hittem, ott fogok meghalni.
Huszonöt ütés… A tizedik utániakra már nem emlékszem. A test többet
elvisel, mint az agy. Az én agyam feladta. Éreztem, ahogy felhasad a bőröm,
mintha késekkel vagdalnák össze. Körbeálltak, és csak nézték, beszélgettek,
miközben a bőröm felrepedt a hátamon.
A sebek elhalványulnak, de ez megmarad:

Láttam az egyik őr lábát, a nadrágját élesre vasalva vette fel aznap.

Nem tudom, mi történhetett, talán ráfröccsent a vérem, de abbahagyták a
korbácsolást. Letérdelt mellém, kölni és cigaretta szaga áradt belőle. És
fémes vérszag. Valaki megragadta a csuklómat, talán a pulzusomat mérte.
Akkor nyolc ütésnél tartottunk, a korbács nyolcszor repesztette fel a
bőrömet. Ennél többet nem tudok. Nem is akarok emlékezni rá. De az őr
nyolcnál megállt. Megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat,
amit könnyek, takony és kosz mocskolt össze. Úgy néztem rá, mint
megmentőmre, hiszen félbemaradt a korbácsolás.
– Nyisd ki a szádat! – vakkantotta.
Kinyitottam, mire beleköpött.
– Folytasd! – parancsolta meg a társának.
Összeszorítottam a fogaimat, és csendben maradtam, amíg el nem
ájultam. A sötétség áldásként borult rám. Ilyen embernek lenni?
Amikor magamhoz tértem, egyedül voltam egy kis cellában. Hónapok
óta először voltam egyedül. Véreztem, a bal csípőm egy részén úgy szakadt
fel a bőr, mint a boríték füle. Mindenem fájt.
Fáztam. Megfagyott a lelkem, a tagjaim elkékültek. Reszkettem.
Megtaláltam az egyenruhámat, és felhúztam meggyötört testemre.
Fel bírtam állni, de minden lépést meg kellett fontolnom. Még bírtam
mozogni. A zárka négy lépés széles és hat lépés hosszú volt, úgyhogy le
tudtam benne feküdni.
Egy nő a szomszédos cellában ételt tett félre nekem, és beszéltünk
egymással. Nem emlékszem, hogy miről. Aludtam, járkáltam – és álmodtam.

Miriam kifújja az akaratlanul bent tartott levegőt. Egy ideig döbbenten

ül, azután azzal tölti a nap hátralévő részét, hogy leveleket másol át tiszta
papírra, nagyobb betűkkel, és sorba rakja őket a franciából lefordítottakkal
együtt.

Aznap estefelé csörög a telefon. Megérkezik a hívás, amire várt.

– Halló? Sue vagyok a Ruhwald Hospice-ból. Miriam? Az apja ma
délelőtt érkezett meg hozzánk, az átszállítás rendben megtörtént. Most
alszik, pihen, de biztosan jólesne neki, ha beugrana hozzá. Mondhatom
neki, hogy eljön és meglátogatja?
– Igen. Köszönöm.

***

A hospice folyosóin levendulaillat terjeng, friss virágok illatával

keveredve. A karácsonyi dekorációk élénk színekkel töltik meg a teret, az
előtérben igazi karácsonyfa áll, díszei rácsillognak a belépőkre. Minden
vagy napraforgósárga, vagy sötétkék, amivel a zöld fenyő és a piros díszek
erős kontrasztot alkotnak. Miriam úgy érzi magát, mintha egy színkerékbe
lépett volna be.
Elkísérik az apja szobájához, aminek az ablaka a Ruhwald parkra néz.
Senki sem mondta, meddig maradhat. Kap egy bögre teát, karácsonyi
kekszet, és még vacsorával is megkínálják. Hagymás burgonyalevest
hoznak neki friss, ropogós héjú kenyérrel.
Szövetkárpitú, otthonokba illő fotelbe ültetik le. Miriam belekucorodik,
és leveleket olvas fel az apjának. Nem tudja, hogy az öreg hallja-e
egyáltalán, mert nem mozdul, csak fekszik sápadtan.
Miriam felkel, átfordítja a másik oldalára, vízzel kínálja, pedig
rákötötték különféle monitorokra és pumpákra. Estére felolvassa neki a
magával hozott levélköteget, és az apja békésnek tűnik.
– Éjszakára nem maradok itt – mondja Sue-nak –, de reggel visszajövök,
ha úgy jó. Holnap jövök! – köszön el az apjától is, és megszorítja a kezét.
Meleg a bőre. Meglepetésére az öreg viszonozza a szorítást. Erősen. Nem is
engedi el. Miriam leül az ágy szélére, hogy ne szakítsa meg a kapcsolatot.
A hazafelé úton jobban érzi magát. A levelekkel van tele a feje, ami arra
készteti, hogy hazamenjen, és újabbakat írjon át, hogy felolvashassa őket az
apjának. Jól tette, hogy nem égette el őket. Az apjának meg kell ismernie
ezeket. Elmegy a már zárva tartó ügyvédi iroda előtt is, és belöki a vastag
borítékot a válási keresettel az ajtón lévő levélbedobón. Hallja, ahogy
puffanva esik le a túloldalon.
Már nem visszakozhat. Rálépett az útra.

Szabadon lélegzik, ahogy ballag tovább hazafelé. Élvezi az este friss

hidegét, és reménykedik benne, hogy Évát ott találja az ajtó előtt. Akkor
rögtön megmondhatná neki, hogy elválik.
Nem várja üzenet és Eva sem. Elolvassa az utolsó levelet, amit Eva
hozott karácsonykor.

Drága Henryk!
Anélkül elveszítem téged, hogy valójában elveszítettelek volna, olyan
szörnyű… Nem bírom elfogadni, hogy már nem vagy. Hogy nem vagyunk
együtt. Nem tudtam elköszönni, és nem vagyok biztos benne, hogy valaha is
megtehetem. Számunkra nincs befejezés.
 Miriam felnéz a háromszög alakú cetlire írt levélről. Nincs befejezés.
Nincs megnyugtató vég. Ő sem tudja elképzelni, hogyan köszönhetne el az
apjától, bár valószínűleg épp ezt teszi már hetek óta. Folyamatosan
kimutatja a szeretetét, a törődését, így búcsúzik.
Folyton Évára gondol. Miért döntött úgy, hogy nem segít tovább, és mit
értett az alatt, hogy „újra”?
Miriam önzőnek érzi magát, és ostobának is, mert hagyta így elveszni az
új barátságot. Semmit sem tud Éváról, csak azt, hogy ő is olvasta ezeket a
leveleket.
Rosszul érzi magát a saját önzőségétől. Inkább olvas tovább.

Szükségem van rád. Bele kéne néznem a szemedbe, hogy elhiggyem, igaz
volt, ami köztünk történt. Hogy létezel. Mert most csak lebegek, egy halott
tengeren sodródom az egyetlen lehetséges végkifejlet felé.
Egyedül.
Elveszítettelek, holott sohasem voltál az enyém. Minden egyes nap
Emilie-t választottad, és csodállak azért, hogy így tudod szeretni öt. Ti
ketten arra emlékeztettek, hogy vannak jó dolgok a világban. Érzem a
szeretetetek színtiszta örömét. Érzem, mert velem is megosztottad, bár én
csak visszatükröztem a fényt; a holdad voltam a napod mellett.
Örökké árnyékban maradok.

Akárcsak Louisa. Nagyobb, jobb és ragyogóbb volt nálam. Az

árnyékában léteztem. Bálványoztam öt, és a szüléink imádták. Mindig
második voltam.
Csak egyvalamiben lehettem első, abban az egyben, amit mindig is jól
csináltam. Minden télen kimentünk a tóra korcsolyázni, és az nagyon jól
ment. Imádtam a jeget karistoló fémpenge hangját a talpam alatt, és ahogy
a szél belekap a hajamba. Szabad voltam, és ami még fontosabb, én voltam
a jobb. Az első. Louisa nem igazán szerette a tavat, ám én kíméletlenül
magammal rángattam, gúnyolódtam rajta. Nem vagyok büszke rá.
Egyik nap Louisa aggódott, hogy túl vékony a jég. A nap fent ragyogott
az égen, de a levegő hideg volt, mint a hó. A nyakam köré tekertem a kék
sálamat. Hosszú volt, a vége úgy lebegett mögöttem, mint valami szalag,
ahogy elindultam a jégen. Louisát otthagytam a parton, még nem végzett a
korcsolyája felcsatolásával.
– Frieda! – kiáltotta. – Várj! – Többször is utánam szólhatott, de nem
érdekelt. Csak száguldottam, szépségesen. Kiszabadultam Louisa
árnyékából. De, amikor visszafordultam, már nem láttam sehol.
Beszakadt alatta a jég. Meghalt. És attól kezdve nem léphettem ki többé
az árnyékából.
Henryk! Melletted elsőnek éreztem magam, még ha ez nem is lehetett
igaz. Láttál engem az árnyékban is, de Emilie-t választottad. Sosem voltam
elég senkinek, de… Henryk! Én téged választottalak. Mindig téged
választanálak.
Ha túléljük ezt… Mi ketten túlélhetjük ezt?
Mert akarlak, egészében akarlak. Háború ide vagy oda, létezünk mi
bármilyen egyértelmű módon? Vagy csak metafizikai szinten létezünk, ahol
a lelkek összeütköznek, de az ujjak nem érinthetik meg egymást?
Henryk! Bárcsak beszélhetnék még veled! Mert létrehoztunk valamit,
ebben biztos vagyok. Itt van bennem, és kész csoda, hogy túlélte a
korbácsolást. A kisbabánk.

Egy baba?! Volt egy baba is?

Miriam ezt a levelet is többször egymás után elolvassa, és egész éjjel
ébren ül az ágyban.

Gondolkodik.
A saját kisbabájáról.
Hogy miként növekedett, terjedtek ki a kis teste határai, és minden
megváltozott. Az erős rúgások érzésére gondol. A kis csuklásokra az
éjszaka közepén. Ezekre gondol, azután elképzeli mindezeket
Ravensbrückben.
Hiába burkolja be magát két takaróba is, nem bír felmelegedni.
 29.
MIRIAM
Másnap elviszi a leveleket az apjának, és miközben felolvassa őket,
egyre csak Friedára gondol, terhesen, Ravensbrückben. Eszébe jutnak a
saját félelmei, a feszültsége, és ahogy a teste átalakult. Mindezen
aggodalmakat áthelyezi Ravensbrückbe, és el sem tudja képzelni, hogy
miért, de sírva olvas tovább, mintha minden levél megváltozott volna.
Már úgy olvas, mint egy nő, aki ismeri a terhességet és a halált.
Minden szó emberivé, élővé válik. Sír, de tovább olvas.
– Miriam! – szólítja meg az apja, és ő felugrik a fotelből, a levelek
leszóródnak az öléből.
Az öreg megszorítja a kezét.
– A második eljövetelem… – mondja lassan. – Közeledik.
– Ne félj, itt vagyok.
Az öreg nehézkesen veszi a levegőt, és ahogy Miriam hallgatja, második
eljövetelen, második esélyen gondolkodik, és egy üres papírlapra leírja a
szerkesztő címét a B. Z.-nél. Az aznapi újságban találta, ami ott hever az
asztalon. Miriam levelet ír, információt szeretne kérni Friedáról, akiről
mindent leír, amit csak megtudott. A teljes nevét, a korát, a ravensbrücki
fogságot. Megkéri a levélben azt, aki ismerheti vagy ismerhette, hogy vegye
fel vele a kapcsolatot. Odaírja a címét és a telefonszámát, és beletesz egy
húszmárkás bankjegyet is a levélbe, a hirdetés díjaként. A hospice-hoz
legközelebbi postán fel is adja.

Végül hazavonszolja magát, tele szavakkal és aggodalommal… és a

múlttal. Elnehezülve ér az épület bejáratához, érzi a beszivárgó sötétséget.
Két kérdés fonja körbe a gondolatait, mint borostyán a fákat: Mi
történhetett Friedával? Hol lehet most?
Úgy véli, a levelek elfogytával az apja is bevégzi majd. Az öreg ebbe
kapaszkodik. Vajon a hirdetés hozhat még bármilyen választ, mielőtt a
végére ér? Csakhogy a levelek egy része még franciául van, és ezek közül
Eva még nem adta vissza mindet, így talán sosem fog kiderülni.
Becsukja maga mögött a bejárati ajtót, és ellenőrzi, hogy nem lehet
kinyitni. Bezárul mögötte, ahogy kell. Lionel már biztosan hazament
éjszakára. Lassú léptekkel indul el a lépcsőn, minden egyes lépcsőfokkal
egyre jobban retteg. Megpróbálja elfojtani a félelmeit. Arra gondol, hogy
bár nem annyira instabil mentálisan, mint amilyennek tartják, talán mégis
jobb, hogy mások gondozzák az apját.
Nem bírja lerázni magáról az érzést, és lassan lélegezve igyekszik
megnyugtatni magát. Mintha az ö szagát érezné. Szappanillatot, amibe
valami más is keveredik. Tudja, hogy csak az elméje tréfálja meg. Megtette
a lépést a válás felé, hamarosan vége lesz az egésznek. Az ügyvédi irodában
lefolytatott beszélgetésen tűnődik.
Hat hónap, ezt mondták, hacsak nem adódnak anyagi nehézségek, amik
biztosan nem adódnak. A férjének ott a saját pénze, és neki is, bár az még
az apjáé.
Hat hónap a szabadságig. Meginog a lépcsőn, majdnem elesik, de
sikerül megkapaszkodnia a korlátban.
– Hat hónap – mondja ki hangosan. Talán, de csak talán sikerülhet. Talán
van miért reménykednie.
Erősebben szorítja a korlátot, látja a bütykeit kifehéredni.
– Hat hónap.
Megy tovább, fel a lépcsősor tetejére. Kinyitja az ajtót, a tollpihe
lelebeg, és ő óvatosan felveszi. Kisimogatja a tenyerén, és megnyugszik,
hogy a helyén volt. Becsukja és visszazárja az ajtót, a tollpihét is visszateszi
a résbe.
Leveszi a cipőjét, élvezi talpán a vastag szőnyeg érintését.
A hospice bizonyos értelemben olyan, mint a kórház volt, beeszi magát
mindenhová. Miriam úgy érzi, mintha a lába feldagadt volna a fáradtságtól.
Leveszi a kabátját, azután a kardigánját is, és mindkettőt felakasztja a
fogasra. Fogja a kézitáskáját, bemegy a nappaliba, felkapcsolja a lámpát,
leteszi a leveleket az asztalra. Már a szoba közepén jár, amikor felnéz.

Nem tudja, hová tegye, amit lát. A gondolatai összekuszálódnak,

próbálja elhelyezni tudati terében azt a személyt, aki az apja ebédlőasztala
mellett ül. Azt, akinek nem lenne szabad ott lennie.
A táska leszánkázik a válláról, két kézzel kap utána.
– Hogy mit csináltam a tollal? – kérdezi a férfi.
Miriam hátrál, nekiütközik az apja székének, és ráhuppan. De azonnal
felpattan.
– Meg sem kérdezed, mit keresek itt?
 Miriam fejében csak az jár, hogyan juthatott be a férfi, és ő hogyan
juthatna ki.
– Csinálj, amit akarsz, nem érdekel – mondja. A férfi rezzenéstelenül
mered rá. – Ideje elmenned. – Oldalra lép, mint aki utat enged az ajtó felé.
– Ugyan! Ne légy már ilyen! Még virágot és csokoládét is hoztam neked.
– Axel az asztalra mutat, ahol hatalmas liliomcsokor hever egy kis doboz
bonbon társaságában. Feláll, és a nőhöz lép. – A félreértés miatt – mondja,
és megfogja Miriam arcát, kényszeríti, hogy ránézzen.
– Még most is érzel magadban, nem igaz? Érzed a nyomot, amit benned
hagytam. Amikor lépsz, amikor leülsz. – Felnevet, és Miriam próbál
elfordulni tőle, de a férfi még mindig fogja az állát.
Miriam olyan mozdulatlanná dermed, hogy úgy érzi, talán már levegőt
sem vesz többé. A férfi finoman szájon csókolja. És a másodperc törtrészéig
Miriam arra gondol, hogy nekiesik. Letépi a képéről azt a mosolyt a
felsebzett ujjaival, belenyomja a körmeit a szemébe.
A férfi megérezhet valamit, mert hátrébb lép, és elővesz egy borítékot a
farzsebéből. Egy fehér, félbehajtott borítékot. Miriam pontosan tudja, mi
van benne.
– Megígérted – suttogja. – Megígérted, hogy megszabadulsz ettől.
– És te megígérted, hogy szeretni fogsz, és engedelmeskedsz nekem.
– Axel ismét elmosolyodik, és meglengeti a borítékot.
– Fontos volt, hogy eltűnjön. Megtartottad? Mindvégig?
– El szoktam én dobni bármit is, amit még használhatok?
– Nem kell! Menj el!
– Megyek már, megyek. Látom, hogy nem akarsz szépen játszani.
További szép estét, Mim!

Miriam figyelme a fehér borítékra összpontosul, ami ott leng előtte.

Hipnotikus hatással van rá.
A férfi ránéz, azután az asztalra. Leteszi a borítékot a nagy csokor mellé,
otthagyja ferdén a virágok fekete csomagolásának támasztva. Két ujjal
megkopogtatja az asztallapot, mielőtt megfordul.
– Hm? – kérdi várakozóan. Lassan megy vissza Miriamhoz, aki már
várja. A férfi szaga olyan emlékképeket ébreszt fel benne, amiktől nem bír
szabadulni. Fájdalmas, kibírhatatlan, félelemmel teli emlékeket. Elég a férfi
szaga, és ő visszazuhan a kezdőpontra. Axel odahajol, és nyom egy puszit a
homlokára. Azután mélyen beszippantja a levegőt.
 – Jó illatod van – mondja.
Azután távozik, és Miriam egyhelyben áll még egy ideig. Hallja kinyílni
és becsukódni az ajtót, de nem bízik benne, hogy van ereje megfordulni
abban az esetben, ha Axel még mindig ott lenne, és csak eljátszotta, hogy
elmegy. Nem akar csalódni a megkönnyebbülés érzésében azáltal, hogy
megfordul, és meglátja a férjét. Hogy azt hiszi, hogy vége, de mégsem.
Vár. Visszatartja a lélegzetét is, minden izma pattanásig feszül. Minden
érzéke kimered, mint a sündisznó tüskéi, a férfi jelenlétének jeleit keresi.
Még mindig ott van a levegőben, de már állottan, elhasználtam A liliomok
illata lassan átveszi fölötte az uralmat.
Amikor már remegni kezd a lába, és begörcsöl a talpa, és a fogai
csikorognak attól, hogy túlságosan összeszorítja őket, mégis megfordul.
Készen áll újra szembenézni a férfival.
Ám az előszoba üres mögötte. Átnézi az egész lakást, minden egyes
szobát, ellenőrzi a csukott ablakokat, minden függönyt elhúz. Ugyanazt az
izgatott félelmet érzi, mint amikor a kisgyerekek benéznek az ágyuk alá a
szörnyeteg után kutatva.
Csakhogy az ő szörnyetege valódi.
A boríték visszacsalogatja az asztalhoz. Nézegeti, megkerüli néhányszor,
megigazítja a függönyöket, fölveszi a virágcsokrot, azután visszamegy, és
fogja a bonbont is, mindkettőt belegyömöszöli a konyhai szemetesbe, végül
már csak a boríték marad az asztalon. Két kézzel veszi fel. A benne lévő kis
tárgyat nehéznek érzi, és a súlya megnyugtató. Eljött az idő, gondolja.

Odamegy a szemeteshez, és felnyitja a tetejét. A liliomok felnéznek rá

az edényből, és ő addig bámulja őket, amíg a virágok nyitott szájú kígyókká
változnak. Miriam rájuk csapja a fedelet.
A hálószobában leül az ágya végére, és kinyitja Axel ajándékát.
Izgatottság árad szét az ereiben, ahogy a kis tárgy kiesik az ágyra. Miriam
leteszi a borítékot. Megnyalja az ajkát.
Az olló szétnyílva hever az ágyon, a szárakat és a pengéket összefogó
kis csavar majdnem fehérre fakult. A pengék még mindig hegyesek. Az ő
aranyollója: sohasem vágott papírt vagy cérnát, Miriam csak a fájdalmat
vágta ki magából vele. Egy időben csak ezt használta, vonzotta a mérete, a
szépsége, a pontosság, amivel készült. Egyedül csak az övé volt.
Felhúzza a blúza ujját, és végignéz a sebhelyeken az alkarján, az
eklektikus dizájnon.
 Fogja az ollót, és teljesen szétnyitja, így az egyik penge előremered, a
másik hátra. A szoba homályossá válik körülötte, az idő megállni látszik.
Az aranypenge hegye nekinyomódik sápadt bőrének.
Vonalat karistol. Odanyomja és elhúzza a pengét, és minden kiszivárog.
Vörösen.

Úgy szívja be a levegőt, mint a fuldokló, amikor felmerül a víz alól.

Visszateszi az ollót a borítékba, azután kiviszi az ebédlőasztalra, és leteszi
Frieda levelei mellé. Nem tart sokáig, mire a sápadt bőr a karján lüktetni
kezd, és ő újra érez, és ahogy a belső sajgás visszatér, legszívesebben ismét
az ollóért nyúlna, hogy mélyítsen a seben, ezúttal hosszabban csorgassa ki a
fájdalmat a testéből.
Bekapcsolja a rádiót az apja szobájában, a nappaliban és a
dolgozószobában is. Bekapcsolja a tévét is, és a kilencórás hírekben a
Brandenburgi kaput mutatják, hogy Kelet és Nyugat hogyan ünnepeli együtt
az új évet, újra egy országként.
A lakás tele van zajjal, Miriam leül, előveszi az Évától kapott kendőt,
babrálni kezd vele, gyűrögeti és csavargatja. Az egész teste kimerült, de
már elégedett. Nehéznek érzi a lábát, mintha az a szék részévé vált volna. A
csontjai az olajzöld bútordarab fájává változnak. Rátekeri a kendőt az
alkarjára.
Évára gondol.
Évára, ahogy ellátja az ujjait. Már gyógyulnak, nem kaparta fel a vart
rajtuk. A kendő anyaga jó érzést kelt a bőrén. Miriamnak hiányzik Eva.
Amikor nem tud elaludni, beviszi a tollpihét az előszobából, és beteszi
az olló mellé a borítékba. Próbálja elfojtani az arany vágóeszköz láttán
feltámadó vágyat. Kezd apatikus lenni, mégis szeretné odanyomni a
gyönyörű penge hegyét a bőréhez. Maga a tudás, hogy ez az olló ott van, és
kifinomult éle csak rá vár a pihe mellett… Kézbe veszi a következő levelet,
és inkább Frieda történetébe menekül, hogy megfeledkezhessen a saját keze
hatalmáról.

Henryk! Félek.
Itt vagy bennem, most már szó szerint is. Nem mondhatom el
személyesen, hogy gyermeket hordozok a szívem alatt. A te gyermekedet.
Érzem, ahogy megmozdul a sötétben, és ő az egyetlen fénysugaram. Minden
apró mozdulata közelebb visz a világhoz, egyre jobban kihúz a saját
poklomból.
 A szerelmünk teremtő erővé vált. Csak azt nem tudom, meddig őrizhetem
még, hogy tovább növekedhessen. Kétséges, hogy túlélhetjük-e ezt
egyáltalán.
A jövőm üres. Fogalmam sincs, mit tegyek. Nem mondhatom el senkinek,
mindenkit veszélybe sodornék vele magam körül. És Hani, akinek a méhét
acéllal feketítették meg és vették el… ő hogyan nézne rám a termékeny és
növekedő méhemmel?
Nem tehetem ezt vele. Szükségem van rá, most nagyon nagy szükségem
van rá, mert ő TUDJA, hogy önző vagyok és kegyetlen, és mégis velem
maradt.
Belekapaszkodom a testébe, mert él, és mert megtart, és remélem, hogy
neked is van valakid, aki átölel!

Miriamnak ismerős érzés növekszik a fejében. Érzi a kórház szagát,

Axel szagát, és érzi magában a babát. A súlyt, az apró csuklásokat és a
rúgásokat, amiktől valahogy egésznek érezte magát.
Feláll, és körbejár a helyiségben. Remélem, hogy neked is van valakid,
aki átölel! Volt neki. Mindig volt. Az apjának ott volt az anyja. Együtt
voltak.
Meglátogatták őt, miután megtörtént. Együtt, egymás kezét szorítva. Az
apja szorosan megölelte. Az anyját csak a baba érdekelte.
Kéz a kézben mentek el. Mindketten könnyeztek. Miriam nem tudott
sírni. Axel karjával maga körül ült az ágyon. Olyan hideget és ürességet
érzett belül, hogy szinte átlátszónak képzelte magát tőle, mint egy
jégszobor. A hiány ott vonaglott benne, azután kibomlott, és nehezebbnek
tűnt, mint bármilyen zaj. És Miriam beszorult alá.
 30.
MIRIAM
Felcsavarja a fűtést, és felveszi az apja egyik kardigánját. Az apja illata
visszarángatja a jelenbe, a levelekhez és Friedához.
Henryk!
Teremtettünk valamit. Valamit, ami kettőnknél együttvéve is több. A
gyermek erős lesz, érzem, ahogy itt növekszik bennem. Napközben néha
elfelejtem a létezését néhány pillanatra. A Siemenslagerben dolgozom
Hamvai. A gyárban meleg van, háttámlás és karfás székeken ülve vékony
drótot tekerünk orsókra. Ez jó munka és az igazgató felügyel minket, nem az
őrök, így kevesebb a verés. A gyár zajában suttogva beszélhetünk, és nem
hallanak meg minket.
Nappal a baba nyugodt, de amint lefekszem vagy eszem valamit, rögtön
rugdosni és mocorogni kezd. Egészen lenyűgöző. Most már látom is a
mozgását a bőrömön keresztül. Az izmaim és a húsom ugyan szinte teljesen
eltűnt, csontsovány lettem, de a hasam kitüremkedik. Növekszik. A
haláltáborban élet terem. És erős. Elképzelem a sötét haját és a ragyogó
tekintetét. Ahogy fogja a kezem és felnéz rám. A képzeletemben rád
hasonlít.
Az emlékeim töredezetté váltak, mert már csak a túlélés az egyetlen
célom, mindkettőnk számára. Hallgatom Eugéniát, ahogy a
szövetségesekről és a felszabadításról beszél, és hiszek neki. Hiszem, hogy
lehetséges, mert életben kell maradnom, hogy világra hozhassam ezt a
gyermeket. Életben kell maradnom, hogy elvihessem őt neked. Mert ennél
sokkal jobb befejezést érdemlünk.
Belekapaszkodom a közös emlékeinkbe, de olyanok, mint az ujjaim
között átpergő homokszemek. Remélem, hogy még lesz lehetőségünk új
emlékeket létrehozni együtt.
– De nem volt – motyogja Miriam, és leteszi a levelet.
Kora hajnalban elalszik a fotelben ülve, de hamarosan felébred.
Lezuhanyozik, sokáig áztatja magát, hogy a víz lemossa a bőrét. A karján a
sebből még mindig szivárog a vér. Miriam kényelmetlenül leül a vécé
tetejére, és leragasztja négy ragtapasszal, azután betekeri néhány réteg
gézzel.
 Kinyitja az ablakot, odakint a reggel fényes, de csípősen-ropogósan
hideg. Miután kiszellőzteti Axel és a rózsaszín liliomok bűzét, beledobja a
borítékba csúsztatott aranyollót és tollpihét a szemetesbe. Érzi a kötést a
blúza ujja alatt. Emlékeztető.
Két telefonhívást intéz el egymás után. Az elsővel rákérdez az apja
állapotára, aki jól aludt az éjjel, és jobban van, mint előző nap. A másodikra
egy mogórva hang azt feleli, hogy valamikor odamegy aznap, de nem mond
időpontot.
Miután leteszi a telefonkagylót, leviszi a szemeteszsákot a kinti
konténerbe, és legszívesebben rögtön utána mászna, hogy visszavegye
belőle az ollót.
– Jó reggelt, kisasszony!
– Jó reggelt, Lionel! Hogy s mint? – A nagydarab portás közelebb megy
hozzá, miközben ő a nyitott konténer mellett áll lábujjhegyen,
döntésképtelenül. A férfi odalép, és lecsukja helyette a konténert, holott erre
ő is képes lett volna, mégis hálás érte.
Vége.
– Köszönöm, jól! Hogy van a kedves édesapja?
– Még tartja magát – feleli Miriam, és hátat fordít a konténernek, hátat
fordít a múltnak.
– Adja át az üdvözletem, amikor bemegy hozzá!
– mondja a portás, és máris elfordul, hogy magára hagyja.
– Lionel! Mielőtt elfelejteném… – szedi össze magát Miriam, hogy jelen
tudjon lenni. – Ma hívok egy lakatost, hogy cserélje ki a zárat. Remélem,
időben visszaérek, de felkísérné, ha mégsem?
– Persze. A férje említette, hogy elveszítette a kulcsát. Jobb félni, mint
megijedni, ugye? – Lionel elindul az előtér felé. – Emlékszem,
gyerekkoromban még nyitva is hagyhattuk az ajtót. Bárki besétálhatott, ha
akart. Persze akkoriban nem is lehetett volna sok mindent ellopni tőlünk.
– Beengedte a férjemet?
– Igen, mielőtt hazaindultam. Szerencséje volt, mert öt perc múlva már
félúton lettem volna haza felé. Nagyon szép virágokat hozott. Gondoltam,
örülni fog, ha meglátja. Azt mondta, hogy meglepetésnek szánja a
látogatást.
– Valóban meglepett – mormolja Miriam. – Lio-nel! A férjemmel
különváltunk egymástól. Kérem, ne engedjen be senkit a lakásomba… –
Rádöbben, hogy mit mond, ezért helyesbít: – Az apám lakásába anélkül,
hogy megkérdezne engem. Soha senkit.
A portás szólásra nyitja a száját, de nem jut szóhoz. Miriam a fejét
ingatja, azután elindul felfelé a lépcsőn.
Kézbe veszi a leveleket. A következő kettő egy-egy boríték belső
oldalára íródott, a ragasztócsíkok borostyánsárgára színeződtek, és mindkét
oldalt szöveg borítja.

Henryk!
Nyomást érzek a mellkasomban. Gondolom, ezt érezheti az oroszlán is,
mielőtt eget-földet rengetően felüvölt. Én nem üvöltök fel, és nem is sírok.
Nem tudom enyhíteni ezt a feszültséget. Egyre csak erősödik bennem,
azután enyhül ugyan, de újra növekedni kezd, mindig egy kicsivel
mélyebbről indulva nő, növekszik, egyre erősebbre és nagyobbra. Wanda új
állást talált. Nyitottak egy blokkot kisbabáknak, egy bölcsődét, ahol az
anyák az újszülötteikkel lehetnek, bár azért dolgozniuk is kell.
A csecsemőket a 22-es blokkban tartják, az anyák ide mehetnek
megetetni őket a munkaközi szüneteikben. A többi fogoly vigyáz rájuk és
gondoskodik róluk. Wanda is ezek között van. És ez megrémiszt.
Hogy elváljak a gyermekünktől? El sem tudom képzelni. Amíg bennem
növekszik, addig biztonságban van. Annyira biztonságban, mint én magam.
Nem élhetem túl, ami jön. A gyermekünk halálát. Mert itt csak halál van.
Egyetlen gyerek sem születik meg és marad életben, még a bölcsődébe
kerülők többsége is meghal. Hallgatom Eugéniát, ahogy a felszabadítókról
beszél, és elképzelem, hogy újra találkozunk. Azután meglátom Emilie
árnyékát, és tudom, hogy sosem lehet részem a boldogságban.

A boldog végkimenetel lehetetlen.

Nappal csak próbálok életben maradni. Minden egyes nap. Mert abban
reménykedem, hogy még láthatlak. Belülről egy kis láb lökdös, és
emlékeztet a létezésedre. A létezésünkre.
Holnap.

Miriam nem tart szünetet a következő levél előtt.

Wanda úgy néz rám, mintha tudná. Belekről beszél, tálakról és

kenyérről. Mindenkit untat, mert túlságosan belemegy a részletekbe. A
bélmozgások fontossága úgy lenyűgözi, mintha gyerekek lennénk.
 De közben folyton engem hámul, bár lehet, hogy csak én magyarázom
bele a tekintetébe, a nézésébe, hogy tudja, bár szerintem igenis máshogy
néz rám, mint eddig.
Az elmúlt hetekben, miközben gyógyultam a bunker után, Wanda
valahogy megváltozott. Mióta elkezdte ezt az új munkát, mindenféle
történeteket mesél, olyan történeteket, amiket másnak nem hinnék el.
Született egy háromkilós baba. Egy anyuka kapott egy pohár tejet.
Egy anyát rendesen elláttak és megfürdettek szülés előtt.
Eugénia eltakarja a szemét, és alvást színlel. Nem tudja elhinni, hogy
létezhet ilyen változás, lehet még emberségesség ezen a helyen. Nem tudja
elhinni, hogy mindez igaz. Nem engedi magát reménykedni. A 22-es blokk
szembeszáll azzal a hitével, hogy minden náci szörnyeteg. Eugénia és
Wanda szinte háborúba kezdett a 22-es blokk miatt.
Van olyan nap, hogy egyetlen békés szó sem hangzik el közöttük, de ez a
feszültség valójában áhítatos odaadásból származik.
Wanda beszél a nővérekről és a babák gondozásáról. A papírbetétes
szövetpelenkákról. Az anyákról, akik sorban állnak, hogy láthassák a
babáikat a szünetekben. Mesél arról, milyen ringatni és csitítani egy
csecsemőt, beszél a duci kis kezekről, a rózsabimbóajkakról, az egészséges
újszülöttekről. Minden szava nektár a lelkem számára, enyhíti az
aggodalmaimat. Imádkozom, hogy igaza legyen.

Háromkilós?

Miriam babájának súlyát grammokban mérték. Amikor a karjába vette,

nem sírt fel, nem volt se duci, se rózsás. Nem élt.
Képtelen tovább olvasni a leveleket, képtelen emlékezetben újra
végigbotorkálni azon az úton, ami visszavezet ahhoz a naphoz, amikor
elveszítette a fiát. Inkább elmegy az ügyvédjéhez, Dávid Abbotthoz. Az
utcán nem néz körül óvatosan, már semmi nem érdekli. Dávid Abbott
elfogadja a neki írt, vaskos csekket, és azt mondja, hogy értesíteniük kell
Axelt.
Dohos és öreg, minden szempontból tipikus ügyvéd. Miriam már attól
porosnak érzi magát, hogy látja körülötte a sok iratot. A padlón, az asztalon,
a székeken, mindenhol sárguló iratkötegek állnak. Besárgítják az ügyvéd
ujjait, a szemét, a nem egészen fehérre őszült haját.
Miriam a nevén gondolkodva ballag haza. A házasságával
megváltoztatta, és most újra megváltoztatja a válással. Mintha megtenne
egy kört, visszatér a kezdőpontra.
A hospice-ban leveleket olvas fel az apjának, ami a saját írásával
könnyebb, és így hamar a végére ér mindegyiknek. Beszélget a nővérekkel,
segít gondoskodni az apjáról, aki beszél, de nagyon halkan. Miriam nem
érti a szavait, de az apja beszél. Ez jó jelnek tűnik. Miriam látja a hirdetését
az újságban, és reménykedni kezd, hogy valaki tudhat valamit Friedáról.

Végül ismét otthon: egy új kulcsot talál Lionel pultján, és egy fényes, új
zárat az ajtaján. Odabent az ebédlőasztalon ott hever a számla félbehajtva.
Mellette egy üzenet lendületes betűkkel:
Bocsáss meg! Kérlek, hívj fel!
Hilda
A következő nap békésen telik. Miriam elmegy a hospice-ba, ellátja az
apját, azután átbuszozik a könyvtárba, hogy megkeresse Évát, bocsánatot
kérjen tőle, és ne érezze úgy, mintha vákuumba került volna.
A könyvtárt zárva találja.

Hogy a keze ne kezdje el tépkedni az új seben hegesedő, friss bőrt,

inkább bemegy egy boltba, amelynek a kirakatában ruhák és táskák kelletik
magukat. Odabent hosszúkás, rojtos táskákat talál, és a legújabb divat
szerinti, élénk színű ruhákat. Miriam mosolyogva vesz egy kesztyűt,
selyemkesztyűt, nem törődve a divattal. Csak azt tudja biztosan, hogy
hiányzik neki egy kis szín, ezért vesz még egy rózsaszín kendőt is, ami a
legsötétebb liliomszínben pompázik. Ez arra emlékezteti, hogy ő maga
választotta, egyedül hozott döntést. Azután egy lila kendőt is odavisz a
pénztárhoz, mert az Stella szivárványára emlékezteti.
Miután így ideiglenesen kielégíti a szabadságvágyát, ismét hazatér, önt
magának egy pohár bort, és nekilát leveleket olvasni. Mindegyik egyre
közelebb viszi valamihez, ami elkerülhetetlennek tűnik.

Stella.
Szőke haja elsötétedett a kosztól, összekuszálódott és összecsomósodott.
Tart valamit vékony karjában. Nem látom, mi az. Énekelget, talán egy
altatódalt, a dallama a Csendes éj, bár a gyerekes szöveg felismerhetetlen,
talán értelmetlen is.
 Miközben figyelem, lassan felemeli a fejét. Észreveszi, hogy őt nézem, és
rám mosolyog. Odatartja a kezében tartott, lepedőbe csomagolt valamit.
Boldognak tűnik, a szeme ragyog. Mint két fényes gomb.
– Játék baba! – mondja. Nem játék baba volt.
Hanem egy igazi csecsemő teteme.

Miriam összehajtja a levelet, és visszateszi az asztalra.

Eszébe jutnak a hosszú, fekete szempillák, a lilás, de hosszú körmök, a
sötét haj kis koca a fejtetőn. Nehéznek érezte, pedig nem volt elég nehéz.
Semmi sem volt elég ahhoz, hogy levegőt vegyen, hogy egyáltalán kinyissa
a száját. Vagy a szemét.
Sokáig tart, mire a következő levél szavai értelmet nyernek számára,
mert a tudata folyton visszarebben arra az éjszakára, majd ugyanolyan
gyorsan visszatér a jelenbe, és újra visszaugrik a múltba.

Henryk!

Wandáról szeretnék írni, de nem tudom, hogyan. Miután látta Stellát

azzal a halott kisbabával, Wanda elveszett. Hani segített Stellának,
kézenfogva elvezette, és együtt ástak egy kis gödröt a csecsemőnek.
Wanda mormolni és motyogni kezdett magában, és elveszítette a tálját.
Már nem hozzánk beszélt. Mindennap elment a 22-es blokkba, és
gondoskodott a kicsikről.
Babákat csempészett ki, majdnem halott babákat. Alig-alig lélegeztek,
kezdett üvegessé válni a tekintetűk, elernyedtek, és a koponyájuk
papírvékony bőrén keresztül látszottak az erek. Wanda próbált kenyeret
pépesíteni a szájában, és vízzel keverve odaadni nekik, de nem sikerült
etetnie őket. Minden reggel el kellett temetnünk egy halott csecsemőt.
Eugénia és Wanda nagyon összeveszett, össze is verekedtek. Próbáltuk
leállítani őket, a nők a blokkban megpróbálták szétválasztani őket, de még a
blokkvezetőnek sem sikerült. Egy őr puskatussal ütötte meg őket. Még ekkor
sem hagyták abba.
Wanda tovább hozza a babákat. A mellkasára teszi és a ruhájával
eltakarja őket. Azt mondja, hogy a szíve melege segít nekik. De valójában
nem segít. Reggelre mindig meghalnak.
Eugénia végül ultimátumot adott Wandának. Hagyja abba, vagy szól a
parancsnoknak. Azzal érvelt, hogy a babák anyjának joga van látni őket,
elbúcsúzni tőlük. És azzal, hogy Wanda kicsempészi őket, ettől a joguktól
fosztja mega nőket.
Wanda ezután nem hozott el több babát. Ezután nem tért vissza a
blokkba.
Wanda elveszett.
Próbáltam beszélni vele, hátha észhez tér.
Az örök halálbarakknak tervezték a 22-es blokkot. Halálbarakknak,
újszülötteknek. A rájuk kényszerített körülmények megölik a csecsemőket.
Most már Wanda is tudja ezt, és Eugéniának mindvégig igaza volt. Az anyák
sem látogathatják már a gyermekeiket, naponta kétszer kapnak enni
kiéhezett nőktől, és éjszakára egyedül maradnak a hidegben.
Wanda patkányokról és más férgekről beszél, amik a kicsiken
mászkálnak, amikor az őrök reggelente kinyitják a blokk ajtaját. Az
újszülöttek megfáznak vagy meg is fagynak takaró és ruhák nélkül. Holtan
fekszenek az ágyaikban. Egy sorban tízen, mint a szardíniák. Wanda és egy
másik fogoly dolga az, hogy reggel körbejárjanak, és megnézzék, melyikük
van még életben.
Az előző napi létszám a felére apadt. A kicsik kiszenvedtek egyetlen
éjszaka alatt, de délre máris újabb babák érkeztek, frissen és rózsaszínen,
egyenesen az anyjuk méhéből.
A szülés utáni tompaságban az anyák elhagyják a gyermekeiket. A
születés csodája, annak túlélése, az egészséges gyermek világrajötte és
azonnali elszakítása nagyobb szenvedést okoz nekik, mint amilyenről valaha
is hallottam.
És az elválasztás egyenlő a halálos ítélettel az újszülöttek számára.
Wanda mégis minden reggel odamegy, és a karjába veszi őket. Csak Hanit
engedi közel magához. Együtt szoktak sétálni.
A következő levél feltekeredett. Miriam csak úgy tudja elolvasni az apró
betűket, ha kifeszítve tartja a lapot.
Azt álmodtam, hogy minden elveszett. Azt álmodtam, hogy lekötöztek egy
ágyhoz, és elvették a kisbabámat. Nem tudom, hogy életben volt-e, vagy
meghalt. Csak elvették. Nem láttam az arcát. Nem láthatom már a te
arcodat sem.
Wanda tegnapelőtt meghalt.
Nekivetette magát az elektromos kerítésnek. Tegnap reggel találtunk rá.
Az őrök lőgyakorlatot tartottak a tetemén, ami ott maradt félig állva a
kerítésnél.
Nem mertük elhozni onnan, mert féltünk, hogy minket is agyoncsap az
áram. Az esti sorakozónál még mindig ott volt. Eltakartuk Stella szemét,
hogy ne lássa. Ma reggelre eltűnt. Eugénia nem beszél. Nyuszi is hallgat.
Hanival csendben ülünk. Stella sírva bújik oda Nyuszihoz, és nem akar
enni.
Mivé leszünk?
Énekelünk Wanda emlékére. Ennyit tehetünk.
Az egész családja elveszett, és vele együtt most már a családja emléke is.
Wanda halálával örökre elveszett minden, amit a családja valaha is
hátrahagyott. Eltörlődött a föld színéről.
Az önként választott halál fájdalmasan emlékeztet arra, hogy hová
tartunk mi itt mindannyian.
 31.
MIRIAM
Másnap hosszan írja át a német nyelvű leveleket, és a franciák mellé
teszi őket. így már fel tudja olvasni őket az apjának. És az apja
megtudhatja, hogy mi történt Friedával.
Amikor megérkezik, a hospice csendes és nyugodt, az apja halálsápadt.
– Ma látogatója jött – bukkan fel Sue.
– Kicsoda?
– A férje.
– Tessék? – kérdi Miriam döbbenten, és a falnak támaszkodva hallgatja
Sue-t.
– Igen, és az apja nem volt túl boldog. Részleges rohama lett, gyorsan
csillapítottuk midazolámmal, de néhány percig rángatózott a bal oldala, a
keze és a lába. Most jól van, de javasoltam a férjének… Axel, ugye?
Miriam csak bólint.
– Javasoltam neki, hogy ne jöjjön vissza, csak ha ön is itt van.
– Sue! Megtennék, hogy nem engedik be, ha visszajön? Axel… nos,
bosszúálló típus.
– Neheztel valamiért az apjára?
– Rám. Ellenséges velem, és nem fogja feladni.

HENRYK
„Ellenséges, és nem fogja feladni”, hallom Miriam hangját. El akarom
mondani neki, hogy itt járt. Az a férfi. Elmondta, hogy mit fog tenni a
kislányommal. De a tehetetlen testembe zárva mozdulni sem bírok.
Harcolni akarok, kiabálni, sikoltozni, bármilyen módon megállítani.
Érzem a nyomást a mellkasomban és a fejemben, mintha ezer bogár
nyüzsögne bennem. Akár fel is robbannék, csak ne halljam á hangját. A
szavait. El akarok jutni Miriamhoz.
Be vagyok börtönözve ebbe a testbe. A nővérek adtak valamit. ízre erős,
mint a borsmenta, kicsit cseresznyés, de keserű is. Minden lapos lesz tőle és
ingatag. Fekszem az ágyon, Axel elment, és el kellene mondanom
Miriamnak.
De képtelen vagyok rá.
 Miriam gyorsan felnőtt, igazából fel sem fogtam, mennyire, amíg nem
ültem ott a túl bő öltönyömben a hideg templomban. Miriam az oltárnál állt
fehér menyasszonyi ruhában, sötét haja hosszan omlott a hátára. A
kislányom felnőtt, és én észre sem vettem.
Csendben hagyta el az otthonunkat, és Emilie-vel másként vágytunk a
lányunk után. Ö folyton átjárt hozzá, de én nem bírtam odamenni. Láttam
Axel tekintetét, és legszívesebben elszöktettem volna Miriamot. Emilie
máshogy vélekedett, közelebb kerültek egymáshoz a lányunkkal, míg mi
eltávolodtunk. így amikor legközelebb találkoztunk, láttam rajta a
változásokat. A lesütött szemét, a gyors pillantásokat, amelyekkel
meggyőződött róla, hogy a férje beleegyezik abba, hogy megszólaljon.
Tisztán érzékeltem mindezt, de amikor megpróbáltam beszélni vele erről,
nem hallgatott meg.
Emilie nem látta. Maga Miriam sem látta. Csak én.
Miután évekig ugyanabban az utcában laktunk, és Miriam elveszítette a
fiát, elköltöztek Wolfsburgba.
Axel és Miriam. Együtt. Reméltem, hogy elmehetek hozzájuk, még
láthatom a lányomat. Felajánlottam a segítségemet, de minden
próbálkozásomat visszautasították. A költözés után már Emilie sem beszélt
Miriammal. Egyszer bejelentés nélkül elment hozzájuk, de elküldték.
Csak meghívással mehetett volna vissza, de azt sohasem kapott. A
telefonhívások is egyre ritkultak.
A lányunk már egy éve Wolfsburgban lakott, amikor Emilie
megbetegedett.
Miriam még ekkor sem jött haza. Távol maradt. Emilie betegsége alatt,
és akkor is, amikor már haldoklott. Küldtem neki leveleket, felhívtam, de
Emilie-t ugyanúgy nem állt módomban életben tartani, ahogyan Friedát sem
találtam meg soha. És Miriam nem jött el.
A temetésre sem.
A virrasztáson láttam a zsúfolt szobában. Odamentem volna hozzá, de
Axel elém állt.
– Nem hinném, hogy ez most jó ötlet lenne – jelentette ki, és már nem
emlékszem, mit gondoltam, csak azt láttam, hogy a lányom szenved. Én is
szenvedtem, és miután Emilie elvesztése letörte az egyik szárnyamat, úgy
véltem, egymásba kellene kapaszkodnunk, segíthetnénk egymást.
 Axel a vállamra tette a kezét, odaterelt a bárpulthoz, és rendelt nekem
egy italt. Kaptam egy poharat valami barnás folyadékkal.
– Nem iszom – tiltakoztam, de annyira erőltette, hogy nem lehetett
visszautasítani. Nem emlékszem, hogy miért, vagy hogy mit mondott, de
álomszerűvé vált az egész. Azt tettem, amit mondott, és később
megbántam.
Az ismeretlen következmények fenyegetése elég, hogy olyan dolgokat
tegyünk, amiket valójában nem akarunk megtenni. Tudtam, hogy Miriam
nagy bajban van, de nem tudtam megkerülni Axelt, hogy eljussak hozzá.
– Küszködik, ez nyilvánvaló – mondta közelebb hajolva, és odafordulva
láttam, mennyire elveszetten ül a lányom. A pulóvere ujjával babrált. –
Vallja be, papa, hogy már nem állnak közel egymáshoz!
És akkor arra gondoltam, hogy talán igaza lehet.
– Kicsit haragszik is magára, hogy őszinte legyek – közölte Axel, ismét a
vállamra téve a kezét.
– De miért?
– Szerintem a fejébe vette, hogy… nos, a stressz… hogy Emilie
keményen dolgozott, és mellette magát is ellátta, amikor maga… nem
volt… jelen. – Felhúzott szemöldökkel nézett rám, mintha tudnom kellett
volna, miről beszél.
Azután hirtelen a helyükre kerültek a dolgok, és mindent megértettem.
Axel így folytatta:
– Szerintem Miriam azért haragszik magára, mert Emilie… nos, talán
lehetett volna könnyebb élete is.
– Engem vádol?
– A vád erős szó. Adjon neki egy kis időt, és ha akar, majd elmegy
magához. Csak egy kis idő kell – ismételte meg.
Az alkohol azonnal a fejembe szállt, és persze én is magamat vádoltam,
mert olyan sok szenvedést okoztam Emilie-nek. És Miriam is tudta, hogy
ezt már nem tehetem jóvá. Miközben Axel tovább beszélt, a lányomat
néztem a válla fölött. Nem tudtam levenni a szemem arról a hervadó
virágról, amivé a gyermekem vált. Axel értelmetlenül, összevissza beszélt
az unokákról, amik már megilletnének az én koromban, de akkor és ott el
sem tudtam képzelni, hogy Miriam még valaha is szeretne egy légtérbe
kerülni velem. Azután elmentek, és nem beszéltünk.
A lányommal.
 Később bármikor hívtam, nem vették fel, és a leveleimet felbontatlanul
küldték vissza.

MIRIAM
Hazamegy, és bepakol egy táskába.
Megkönnyebbülést érez, amikor a fogai belemélyednek a bőrébe, és a
körme mellől vér szivárog.
Fehér kesztyűt húz felsebzett, leragasztott kezére, és visszatér a
levelekhez. Már csak öt maradt.
Össze akarja csomagolni őket, de muszáj elolvasnia a következőt.

Henryk!
Egyre gyakoribbak a szállítások, névsorokat olvasnak fel reggelente, a
rajtuk lévőket délután elviszik. Senki sem tudja, hová. Mindenki fél, hogy
felolvassák a nevét. Mindenkivel ugyanúgy bánnak, ezzel a sok nővel, az
egész közösséggel. Mégis, amikor kiválasztanak minket, akkor egyénekké
válunk, egy-egy semmit sem jelentő számmá, egy újabb halálesetté.
Hani és Nyuszi belevarrták a leveleimet Wanda tartalék egyenruhájába.
Ezt azért tették, hogy megajándékozzanak vele, és sohasem éreztem még
nagyobb megkönnyebbülést amiatt, hogy nemcsak németül, de franciául is
írtam neked, mert így nem tudják, hogy mit írtam. Eddig a matracom alá
tömtem be őket, de most már a ruha mélyén rejtőzködnek. Hanival
magunkra terítjük ezt a tartalék egyenruhát, így segít távol tartani a
hideget.
Romlott az időjárás.

Kopogtatás riasztja fel Miriamot, és elindul az ajtóhoz. Azt reméli, hogy

Eva jött el hozzá. Felzúg a kaputelefon. A kilinccsel a kezében megtorpan,
a készülékre bámul, de egy láb kerül az ajtórésbe, és a lánc hangos
csörrenéssel megfeszül, ahogy a férje a túloldalról nyomni kezdi az
ajtólapot. Miriam megpróbálja becsukni, de nem elég erős hozzá. Hátralép,
és a láncot nézi. A láb kikerül a résből, és Miriam előrevetődik, hogy
becsukja az ajtót.
A lánc elernyed, azután megfeszül, és elszakad, ahogy az ajtó
kicsapódik. Axel olyan erővel ront neki, hogy szinte beesik az előszobába.
Miriam elveszíti az egyensúlyát, és nekicsapódik a falnak. A férfi szaga
elemi erővel söpör át rajta, Miriam a száján át lélegzik, hogy ne kelljen
éreznie. A férfi becsukja és be is zárja maga után az ajtót. Miriam hátrébb
lép a vastag szőnyegen, a lábujjaival belekapaszkodik a bolyhokba, mintha
így legyökerezhetne, szilárdabban állhatna.
– Válás? – nevet fel Axel. – Válni akarsz? Te?
Miriam tudja, hogy ha ellenkezik, azzal ront a helyzeten. Tudja, hogy a
férje imádja, ha nemet mond és küzd ellene, de már nem tud egyszerűen
csak meghunyászkodni és tűrni. Reméli, hogy azok a napok már elmúltak.
Egész testében remeg, mint egy vízcsepp, mielőtt lecseppen.
– Igen – mondja. – El akarok válni.
– Ó, nem, Mim! Most szépen elmegyünk a kórházba! – Axel közelebb
lép, de Miriam nem hátrál meg, kihúzza magát, holott a férfihoz mérten
nem elég magas.
– Amint tudlak, elviszlek a kórházba. Téged választottalak a sok nő
közül. Téged választottalak. Hozzám tartozol. Látod ezt? – Axel felemeli a
kezét, és Miriam összerezzen, mert ütésre számít. Megkopott aranygyűrű
csillan a szeme előtt. – Ez azt jelenti, hogy az enyém vagy!
– Nem vagyok. – Miriam nem hátrál meg, előrelép, hátha sikerül hátrébb
kényszerítenie a férjét, de az ott marad, ahol addig állt, így ő csak közelebb
lép hozzá. Egyikük sem mozdul újra. Axel halványan elmosolyodik. A
mosoly csak az ajkán ül, a szemébe nem költözik vidámság. A mosolya
olyan veszélyes, mintha megfenyegette volna.
– Kérlek, menj el! – mondja Miriam.
A férfi lehajtja a fejét, azután közelebb hajol, beleszuszog a fülébe,
hosszan és lassan, a lélegzete olyan, mint egy elsuttogott ígéret. Miriam
próbál nem összerándulni a közelségétől.
– Menj el! – ismétli meg, de a reszketése miatt a hangja is remeg.
– Nem! – A férfi csak ennyit válaszol. – Persze te elmehetsz, nem
állítalak meg. – Azután erősen beleharap Miriam fülcimpájába. A nő
összerándul, mintha áram rázta volna meg, és Axel felnevet. – De hát hová
is mennél? Nem maradt senkid!
Ez jobban fáj Miriamnak, mint hitte volna.
– Elszórakozok veled egy kicsit, mielőtt elvisznek.
– Nem megyek sehová. Az orvosok…– Sorba állnak, hogy aláírják a
nyomtatványokat.
– Nem vagyok őrült.
– Még nem. De látod ezeket? – Egy szatyrot tart a kezében néhány
tégellyel, ám ahogy leng, Miriam nem látja, mi lehet bennük. – Olyan
kómás leszel, hogy nincs orvos az országban, aki ne értene egyet velem.
– Mik azok?
– Az apád gyógyszerei a hospice-ból – feleli Axel büszkén.
– Be akarsz gyógyszerezni?
– Nem mintha újdonság lenne.
Miriam vár, megpróbálja kitalálni, mit akar még mondani a férfi.
– Először sem voltam beteg, ugye? Akkor miért? – kérdi.
– Csak azt tettem, amit bármelyik szerető férj megtett volna – mondja
Axel olyan magabiztosan, hogy Miriam émelyegni kezd tőle. – Na,
gyerünk, Mim! – Megböki a vállát. – Küzdj! – Miriam a szegőlécet nézi a
fal tövében, a port, ami összegyűlt rajta. – Gyerünk, te kurva! Ezt akarod,
nem? Játsszunk, ahogy azelőtt csináltuk, hogy elhagytál! – Miriam
megremeg. – Mert az tetszett, nem? – A férfi megfogja a karját, és be akarja
vezetni az ebédlőbe.
– Menj el! – ismétli újra Miriam.
– Ezt nézd meg! – Axel benyúl a zsebébe, és Polaroid képeket vesz elő.
Miriam elfordul.
– Ez a kedvencem, nem akarod megnézni? – A férfi megfogja az állát, és
maga felé fordítja az arcát. – Nézd, hogy könyörögsz!
Miriam látja a saját fényképét, és keserű epe gyűlik a szájába. Lenéz
magára, összehasonlítja a látványt a képpel.
– Hmm. Kicsit megváltoztak a dolgok, ugye?
A férfi ellép mellette, leteszi a gyógyszereket az ebédlő asztalra, azután
kihúzza az egyik széket, és lovagló ülésben rátelepszik. Két karjával a
háttámlára támaszkodik.
– Drága feleségem! – szólítja meg halkan, azután feláll, és megfordítja a
széket, és visszaül. – Olyan szomorúnak látszol. Gyere, mondd el, mi bánt!
Miriam nem mozdul.

– Most azonnal! – parancsolja a férfi, a szavakkal együtt a nyála is

kifröccsen, és bár Miriam nem akarja, előrébb lép. – Bocs, Mim, de tudnod
kell, milyen nehéz volt az nekem, amikor olyan rosszul voltál, és én
egyedül maradtam éjjel-nappal. És hát tudod, milyen vagyok. Tényleg
nagyon rossz volt nélküled. Ilyen könnyen felejtesz? – Axel arca
megenyhül.
Miriam a férjét nézi, de úgy, mintha saját magát nézné a tükörben: egy
gyors pillantásra még hasonlít, de közelebbről megnézve látja a változást,
végül az egész kép elmosódik. Fények és árnyékok absztrakt összességévé
válik.
Amikor ismét a szemébe néz, a férfi tekintete szinte kedves, nyílt. Ám
ez a kedvesség csupán illúzió, pillanatkép, amit a villám megvilágít, és
hamarosan jön a mennydörgés.
– Elfelejted, ki volt ott Michaellel?
A név hallatán Miriam megdermed. A gondolatai is megdermednek,
eltűnnek, semmivé foszlanak.
– Elfelejted, ki gondoskodott rólad, ki fésülte ki a hajad, ki öltöztetett fel,
ki állította le a „tanácsadókat”, hogy ne mélyesszék beléd a fogaikat?
Nagyon sokat felejtettél. Már őt is biztosan elfelejtetted, igaz?
Miriam a fejét ingatja. Nem. Öt egyáltalán nem felejtette el. Axel
megfogja a kezét, a tenyere nyirkos és meleg, és közelebb húzza magához.
Próbálja az ölébe ültetni, de Miriam elhúzódik, állva marad.
– Emlékszel még az arcára? És hogy hogyan búcsúztunk tőle?
Emlékszel?
A férfi hagy neki időt, hogy elvesszen a fia emlékében. Annak a napnak
az emlékében, amikor eltemették. Az apró testét.
Axel elengedi a kezét, és összecsapja a sajátját.
– Van egy ajánlatom.
Miriam beleszédül a ritmusváltásba, és nem érti, hogyan változhatott
meg ilyen hirtelen a férje hangulata, honnan jön ez a vidámság.
– Aláírom a válási papírokat. – Felveszi az asztalról a borítékot, amit
Miriam eddig nem is látott, és kihúzza belőle az iratokat. – De akkor önként
jelentkezned kell kórházi ápolásra. Mit felelsz? így kezelni fognak, és én
tudom, hogy biztonságban vagy. Kompromisszum. Elvégre így működnek a
legjobb házasságok, nem? – Megkeresi a megfelelő oldalt, tollal a kezében
várakozik. Miriam csak nézi, nem hiszi el, hogy visszakaphatja a
szabadságát, és nem is akarhatná jobban, hogy a férje aláírja azt a papírt.
Kérlek!, gondolja. Csak írd alá!
– Szóval? – kérdezi Axel halkan. – Mit felelsz?
Miriam szeretne mondani valamit, de nem tudja, hogy pontosan mit.
Amikor kinyitja a száját, csak annyi jön ki rajta:
– Miért?
– Nos, hadd áruljak el egy kis titkot! – A férfi ismét magához akarja
húzni a kezénél fogva, de Miriam ellenáll. – Jól van – mondja Axel, és
elengedi. – Kezdek belefáradni ebbe a gondoskodó férji szerepbe, és
szerintem jobban állna, ha inkább diliházba utalt őrült nő férje lennék. Ez
már sok embernek bejött.
– Te vagy az őrült – súgja Miriam olyan halkan, mintha csak magában
mondaná.
– Ó, hát lehetek gyászoló özvegy is. – Axel félrebillentett fejjel néz rá. –
Nekem az is megfelelne.
Azután, miközben igyekszik felfogni, mire akar utalni a férfi, Miriam
szíve és tudata visszatér a múltba, szinte érzi az eső és a friss föld szagát.
Axel ismét tempót vált, amibe Miriam megint beleszédül.
– Tudod, amikor találkoztunk, elkápráztattál. Teljesen elkápráztattál.
Miriam meginog, és Axel megfogja a kezét, ezúttal sikerül az ölébe
ültetnie.
– Mit látsz most, ha belenézel a tükörbe? – kérdezi.
– Nem nézek tükörbe – feleli Miriam őszintén.
– Miért?
– Mert akkor hallom a hangodat. A szavaidat.
– És mit mondok?
– Azt, hogy… – Nem kell hallania a szavakat, mert már ismeri, érzi őket.
Nem tud elszabadulni az esernyőn kopogó eső zajától, és hirtelen nem
tudja, hol van. – Michael – suttogja.
Axel tisztán, határozottan beszél. Monoton hangon.
– Nem. Nem mondom azt, hogy „Michael”, szerelmem. Megint máshol
jársz. – Aztán halkan folytatja: – Mégis szeretlek. Emlékszel még a fényes,
fekete hajadra, amit olyan hosszúra növesztettél? És hogy mindig a kezemre
tekertem?
Miriam emlékszik rá, hogy a férfi meghúzta a haját.
– Kezd kihullani, Mim. Lassan kevesebb hajad lesz, mint apádnak. És ez
igaz. Miriam megtapogatja a fejét.
– Hallasz még bármi mást, amikor a tükörbe nézel? Más hangokat?
Miriam megrázza a fejét, feláll, és hátat fordít a férjének.
– Fordulj meg, szerelmem, hadd lássalak! Miriam így tesz.
– Amikor találkoztunk, még tökéletes alakod volt, szépséges voltál.
Vetkőzz! – parancsolja, és a hangsúlyváltás miatt Miriamnak nehéz
figyelnie a szavaira.
Még mindig az esernyő alatt áll, az eső kopog a vásznon, a kis, fehér
koporsót belehelyezik a hideg, ázott földbe. Nem tud elszakadni ettől a
képtől, hiába próbál a jelenben maradni.
 – Még mindig ott vagy? Látod, hogy mennyire elkékült? Azt mondják,
az újszülöttek rózsaszínek, de én nem láttam annak. Szinte lila volt, nem? –
Axel feláll, odalép hozzá, és elkezdi kigombolni a blúzát.
– Szempillája is volt – motyogja Miriam halkan.
– És körmei. – Csak kicsúszott a testéből. Sohasem hallhatta a fia
szívverését.
– Kár, hogy nem bírtad tovább megtartani. Tudod, „végig”. Biztosan
erről van szó, amikor a bűntudatról beszélnek. – Axel átcsúsztatja a blúzt a
vállán, és lehúzza a karján. Miriam jegesen hidegnek érzi a szövetet,
libabőrös lesz tőle.
– Tetszett az ajándékom? – kérdezi a férfi felemelve a kezét, és
megvizsgálva a ragtapaszt rajta. Ezután arcon csókolja. – Örülök –
mormolja veszélyesen halkan. Van egy kis borostája, de nem szúr, vagy ha
mégis, Miriam már nem érzi. Ezután Axel hátrébb lép, hangosabban
folytatja:
– Azt legalább tudjuk, hogy én megdolgoztam érte. – Miriam hallotta
már ezt a lemezt, a karjával eltakarja a mellét.
– De te? Te nem tartottad meg.
– Sajnálom! – mondja Miriam a fejét ingatva.
– Tudom, hogy sajnálod.
Miriam nem sír, ahhoz már túl mélyre ásta magát a bánat a szívébe.
A szeme száraz marad.
 32.
MIRIAM
Ahogy Axel eltávolodik tőle, ő lebegni érzi magát, sodródni, mint egy
horgony nélküli bója.
Lenéz a saját félmeztelenségére. A hasára teszi a kezét, ahogy akkor
tette oda, amikor még egy gyermek növekedett benne. És akkor is, amikor a
hasa már üres volt, és a szívét bánat töltötte meg, hogy nem érezheti a
karján azt a kedves súlyt.
Ott marad, egyhelyben állva, miközben a férfi járkálni kezd. Várja, hogy
a férje megmondja, mit tegyen, ő engedelmesen megteszi, és azután Axel
végre elmegy majd.
Amikor visszatér, a férfi leül a székre, és mogyorót eszeget. Odakínálja a
tálat, de Miriam nem reagál.
– Emlékezz, szerelmem! – Axel felveszi a tollat az asztalról, és a hegyét
a papír fölött tartja, valahol ott, ahol a szaggatott vonal lehet.
Miriam úgy véli, ennyit még képes elviselni a szabadságáért. Eugénia és
Wanda jut eszébe, akik a fájdalmaik ellenére is kimenekítették Nyuszit egy
székbe kötözve, miközben az őrök nevettek rajtuk. Mégis végigcsinálták,
lépésenként. Ő is képes rá.
Csak hagynia kell, hogy Axel tegye, amit akar, azután vége lesz, és
elmegy. A férfi összehajtogatja a papírt, és a tollal együtt elteszi a
szivarzsebébe.
– Valaha olyan szép voltál. Most meg… nézz csak magadra! – int a saját
ágyéka felé. – Már fel sem tudom állítani neked, vagy állva tartani, és nem
tudom, hogy miért. Mit tettél? Sohasem bántanálak, öreglány, ezt te is
tudod, igaz? – Miriam bólint. – A múltkor ott a kórházban… máshogy már
nem megy, érted?
Miriam nem érti.
– Sajnálom, szerelmem! Miriam! – A kiáltástól a nő megriad,
elkerekedett szemmel mered a férfira.
– Sajnálom, hogy megint ide jutottunk. – Kivesz egy borítékot a
nadrágja zsebéből. – Fordulj meg! – parancsolja.
– Axel…!
– Térdre! Feküdj le! Miriam így tesz.
 Hallja, ahogy kicsatolódik az öv, lehúzódik a cipzár, és várja. Ahogy
mindig tette. És ahogy mindig tenni fogja.

Aznap este, mielőtt elhagyta, Axel megbosszulta rajta, hogy el akart

menni az apjához. Megbüntette, mert el akart menni a kórházba.
Addig kínozta, amíg könyörögni kezdett neki, és a férfi készített róla
egy polaroid képet, még egy átkozott fényképet, amivel bebizonyíthatta,
hogy ő milyen gyenge és undorító féreg, egy ringyó, szajha, kurva. Azért
könyörgött neki, hogy vége legyen a kínzásnak.
Tudta, hogy ezzel vége lesz. Abban a pillanatban tudta. Tudta, hogy
Axel egyszer még megöli, vagy ha nem, akkor ő maga teszi meg.
Egy pillanatra kitisztul ez a múltbéli emlék, és Miriam hirtelen
rádöbben, hogy ismét a földön fekszik. Kicseréltette a zárat, beadta a
válókeresetet, és mégis itt van a padlón, ahová mindig került.
– Ne! – nyögi, és eszébe jut, hogy ellen kell állnia. Évára gondol.
Gyorsan feláll, hogy a férfi ne támadhasson rá.
– Sejtettem, hogy ettől majd megjön az eszed. – Axel kinyitja a
borítékot, és valami papírt mutat oda. Miriam elhúzódik, nem tudja, mi
lehet az, de azután ismerősnek tűnik számára.
– Mi ez?
– Ez történik, ha elhagysz. Nem volt más választásom, Mim. Tudd, hogy
nem volt más választásom! A pszichózisod emiatt van. Ez tett tönkre. – Ám
a szavai elhalványulnak, amikor Miriam rádöbben, hogy mit lát.
Az egyetlen képe a fiáról, a lábnyom halványkék papíron.
– El akartál takarítani minden fájdalmat a házból. Az emlékeket, amik
összetörtek mindkettőnket. Túl sok gyógyszert vettél be… Még szerencse,
hogy időben rád találtam.
A férfi hirtelen már túl közel van, körülveszi, mint egy méhraj, és
Miriam már nem érti, nem is hallja, amit mond.
– Gyere vissza hozzám, szerelmem! – suttogja Axel. – Még nem késő
újra megpróbálni. Egy új baba. Mit szólnál hozzá? Még nem vagy túl öreg
hozzá. – Miriam a padlón szétszóródott fényképekre néz, azután az előtte
álló férfira, aki kijátszotta az aduit, és láthatóan sütkérezik a saját
dicsfényében.
– Michael után – kezdi Miriam halkan és nyugodtan – nem bírtam volna
újra végigcsinálni. Már sohasem lehet gyerekünk.
Axel értetlenül mered rá.
 – De hát még évekig próbálkoztunk!
– Michael után hat hónappal teherbe estem. Elvetettem. Elköttettem a
petevezetékeimet. Még egyszer nem csinálom ezt. – Miriam elsírja magát. –
Nem bírtam volna még egyszer.
A férfi meglepetten néz rá.
– Ó, Mim! Mit tettél? – Letörli a felesége könnyeit a hüvelykujjával,
azután odahajol, és puhán megcsókolja. Úgy, ahogy régen, a régmúltban.
Miriam viszonozza, szenvedélyesen a fájdalomtól, amit elveszett
gyermekük hiánya okoz. Még mindig vágyik arra az életre, amit megkapni
remélt.
Axel hosszan csókolja, és közelebb lép, hogy összeérjen a testük. Letolja
Miriam nadrágját, és ő kilép belőle, mert vágyakozik arra a régi érintésre,
amit már évek óta nem érzett. Annak a férfinak a szerelmére, akihez
feleségül ment. Az álmaira.
Axel ellép tőle, és pofon vágja. Miriam döbbenten hátrál el, de a férfi
ismét megüti, ezúttal olyan erősen, hogy elesik tőle.
– Undorító vagy! – fröcsögi Axel. – Hazug ringyó! Te ölted meg őt is?
– Kit? – Miriam megérinti az arcát, a bőre úgy ég, mintha üvegszilánkot
dörzsöltek volna bele.
– Michaelt! Öt is megölted, mint a másikat? Elvetetted?
– Nem! Michaelt szerettem, te is tudod!
– Mégsem tudtad magadban tartani, amíg kellett volna! Túl hamar
szülted meg!
– Nem az én hibám volt! Én megpróbáltam! Emlékezz, mit tettél velem
azelőtt éjjel, hogy elveszítettük! Bántottál!
– És azóta sem bocsátottam meg magamnak, de az orvosok azt mondták,
senki sem hibás. Hogy semmit sem tehettünk volna, hogy megakadályozzuk
a vetélést.
– Nem kellett volna megerőszakolnod – súgja Miriam halkan.
– Megerőszakoltalak? A férjed vagyok, Miriam! Nézz magadra!
Gyakorlatilag már meztelen vagy, és felkínálod magad! És nézz rám! – A
férfi teátrálisan int saját maga felé. – Nem is akarlak.
– Csak bántani akarsz.
– Bántani? Amikor összetörted a szívem?
– Nem hallgatom ezt tovább. – Miriam felveszi a nadrágját. – Nem
érdekel, ha nincs hová mennem. Nem bírok tovább a közeledben lenni.
Válás, kórház, börtön, nem érdekel. Minden jobb nálad.
 Remegő lábbal megy ki az előszobába, és leveszi a kabátját a fogasról.
Nem hallja, hogy a férfi odalép mögé. Nem látja a felemelt kezet, nem
látja a tekintetét. Csak az ujjakat érzi hirtelen a nyakára fonódni hátulról,
azután az arca nekicsapódik az ajtónak.
– Miriam, Miriam, Miriam! – mondja a férfi, és megtartja, hogy ne essen
össze, azután saját maga felé fordítja.
Az erős kézzel a nyakán Miriam mozdulni sem bír. A lába már feladta,
és minél jobban próbálja ellökni magát Axeltől, az annál jobban szorítja,
amíg már vörös karikák kezdenek ugrálni a szeme előtt.
– Ez nem így működik – közli a férfi, és közelebb hajol, hogy a szemük
egy magasságba kerüljön. Miriam háta az ajtónak nyomódik.
Már nem gondolkodik, a teste önkéntelenül mozdul, az ajtónak
támaszkodik, és belefejel Axel orrába. A férfi hátratántorodik, a kezét az
arcához kapja, vér szivárog az ujjai közül. Miriam tétovázik. Ahelyett, hogy
kifelé menekülne, az apja szobájába akar bejutni.
Csapdába esik a saját otthonában.
Axel orrából vér csöpög, a tekintete sötét.
– Én… – hebegi Miriam, de nem tudja folytatni.
– Ha nem lehetsz az enyém…
A férfi meglódul felé, és ő ösztönösen hátrál, de megbotlik a küszöbben,
és elesik. Axel megfogja a bokáját, és odahúzza maga alá. A mellkasára
térdelve mindkét kezét a torkára szorítja, a vére Miriam arcára csöpög. A
férfi súlya elviselhetetlen, úgy érzi, összeroppantja. Nem kap levegőt, hiába
rugdos a lábával és kapar az ujjaival…
Semmit sem ér el vele.
A férfi tekintetének sötétsége mintha átszivárogna őbelé, elborítja a
világot. Miriam már nem lát semmit.
Érzi, hogy nyitva van a szeme, de csak feketeség veszi körül. A teste
nem küzd tovább.
A keze elernyed Axel csuklóján.
Miriam ellebeg a bársonyfekete tengeren.

HENRYK
Annyi év alatt sem találtam rá módot, hogyan deríthetném ki, hogy
Frieda életben maradt-e.
 Gyakran gondoltam rá, de csak egyenruhában láttam magam előtt.
Nevetést hallottam. Lángokat éreztem, emberi hamu szagát a levegőben és
a nyelvemen. A lábam begörcsölt és ledermedt, a testem nem mozdult.
Órákig ültem mereven, az agyam mozdítani akarta a testemet, de az nem
engedelmeskedett. Az orrom égett, és a szemem könnyezett, azután
kiszáradt, és minden pislogás olyan érzéssel járt, mintha homok került
volna a szemhéjam alá. Egyáltalán nem bírtam rávenni a testem a mozgásra,
még akkor sem sikerült volna, ha Frieda ott van az utca túloldalán.
Végül, miután évekig kínoztam magam az íróasztalomnál térképekkel és
visszaemlékezésekkel, hátha valamelyikben megemlítik, a rádió sietett a
segítségemre:
„Megszakítjuk közvetítésünket, hogy elmondjuk a nagyszerű hírt,
miszerint a tüntetők lerombolják a berlini falat. Bár a rendőrség is jelen van,
a tüntetés látszólag továbbra is békés. Fiatalok és öregek kalapácsokkal,
kövekkel és puszta kézzel bontják a falat. Állítólag senki sem sérült meg, de
a berlini fal leomlik…”
És mintha a hírmondó hangja olvasztotta volna el a láncokat, melyek az
íróasztalomhoz kötöttek, felálltam, összepakoltam néhány dolgot egy
táskába, kivettem a széfből a pénzt, és a pénztárcámba téve elindultam,
kimentem a házból, a kulcsot Lionelnél hagytam.
Nem jutottam messzire.
 33.
MIRIAM
Egy hang kiált rá. Egy hang a világból, messziről. Hatalmas reccsenés
hallatszik, minden beleremeg, és a zaj felrázza Miriamot.
A szorítás megszűnik a nyakán. Érzi a szőnyeget maga alatt, és Axel
már nem fojtogatja, csak ernyedten fekszik rajta. Miriam megpróbálja
lelökni magáról, de nem bírja megmozdítani. Lát egy árnyat fölébe
tornyosulni. Még nem bír tisztán gondolkodni, de azt felfogja, hogy van ott
valaki.
Eva!
Az asszony újra felemeli a kezében tartott telefonkagylót, és lecsap vele
Axel fejére. A reccsenő hangtól Miriamnak olyan erős hányingere támad,
hogy nem bírja visszatartani. Elfordítja a fejét, és bő sugárban hányni kezd.
Axel teste félig lefordul róla.
Ekkor már le tudja lökni magáról. Kiszabadul alóla.
Eva ott van, felsegíti. Miriam inogva áll, háttal a falnak dől, és lassan
lecsúszik a tövébe.
Nézi, ahogy Eva leveszi a kabátját, és betakarja vele. Azután a pulóvere
ujjával megtörli az arcát. Miriam szeme előtt még mindig foltok ugrálnak,
de Eva már ott van, csak ez számít, és ő kábultan ül, Axelre bámul, aki a
padlón fekszik.
– Meghalt? – suttogja.
– Nem. Még lélegzik.
A férfi mellkasa emelkedik és süllyed, hallatszik felőle egy halk nyögés
is. Miriam talpra küzdi magát, megtántorodik, de Eva elkapja.
Axel továbbra is csak fekszik.
– Ne hívjuk a rendőrséget?
– Inkább egy mentőt.
Miriam ránéz a másik nőre, akinek a tekintetében aggodalom ül.
– Szükséged lehet rá.
– Jól vagyok – mondja Miriam reflexszerűen, de még abban sem biztos,
hogy mindene ép maradt.
Eva megigazítja rajta a kabátot, és begombolja, azután belekarolva
kivezeti a lakásból, le a lépcsőn.
 Miriam csak arra emlékszik mindebből, hogy valahogy lejutott a bejárati
ajtóhoz, és azt nézi, ahogy a mintás üveg csapdába ejti és ezer csillagként
szórja szét a kinti fényeket. Eva odaad neki egy telefont, és mutatja, hogy
tárcsázzon.
– Jó estét! Miben segíthetek? – kérdezi a diszpécser a vészhívónál.
– Mentőt szeretnék kérni – feleli rekedt hangon.

Nézi, ahogy Axelt beteszik a mentőbe fehér lepedővel a lábán, oxigén-

maszkkal a száján, és az arcán a vérrel, ami már kezd rászáradni, leperegni,
elsötétedni sápadt bőrén.
Neki egy takaró van a vállára terítve, és Eva ott áll mellette.
– Hogy tudtál bejönni? – kérdezi Miriam, a hangja halk, reszelősen mély,
és minden szó szúró fájdalmat okoz.
– Korábban is jártam itt, és a lakatos azt hitte, hogy te vagyok. Nem
ábrándítottam ki.
– Van kulcsod?
Eva megmutatja a kulcsot.
– Bocs! Aggódtam érted.
– Elnézést! – lép oda az egyik mentős. – Megvizsgálhatjuk?
Miriam hagyja magát megnézni, válaszol a kérdésekre, és a mentősök
megállapítják, hogy be kellene mennie a sürgősségire, ahol elláthatják. Érzi,
hogy a nyaka feldagadt, az arcán feszül a bőr, és a homlokán lett egy púp.
Azt mondják, ha tovább dagad a nyaka, akkor maradandó sérülést okozhat a
hangszálainak. A fejét is meg kellene nézetnie.
– Ha Axel a kórházba kerül, én nem megyek a közelébe – jelenti ki
Miriam.
– Hát jó – mondja a mentős. – De ha szédülni kezdene, rosszabbodna a
torka vagy elhomályosulna a látása, akkor tényleg nézesse meg magát!
– Úgy lesz – biztosítja Eva. – Akkor én magam viszem be. Miriam
megfogja és megszorítja Eva kezét.
– Köszönöm, hogy visszajöttél!

A mentősök összepakolják a dolgaikat, és boldog új évet kívánnak,

mielőtt elmennek.
Az épület aulája hirtelen nagyon hidegnek tűnik, Miriamra
megállíthatatlan reszketés tör, és addig nem is tudja abbahagyni, amíg nem
ér vissza a lakásba. A hányás szaga átütő erővel nyom el minden mást, és
Eva körbejár, hogy kinyissa az ablakokat.
 Ezután segít Miriamnak lemosni a vért az arcáról és a kezéről. Miriam
túlságosan meztelennek érzi magát, megpróbálja a kezével eltakarni a nagy
ragtapaszt a másik alkarján, de Eva mindenhol ugyanúgy szárítgatja meg a
radiátoron melegített törölközővel, mintha észre sem vette volna a sebet.
Miriam megszárítkozik és gyorsan felöltözik, a gombolkozásban is Eva
segíti, mert neki még mindig nagyon remeg a keze. Pólóban és pulóverben
van ugyan, de felveszi az anyja selyemkesztyűjét is.
– Ez nagyon szép – jegyzi meg Eva.
– Anyáé volt.
– Apád nem szabadult meg a holmijaitól a halála után?
Miriam még mindig reszket, Eva a tenyerébe fogja mindkét kezét.
– Szép – mondja.
– Szeretném, ha az is maradna, és úgy tűnik, működik a dolog.
– A kezed?
– Már jobb valamivel, és kiálltam Axel ellen. Eva…! – Miriam elsírja
magát. – Bocsáss meg!
Az asszony sokáig melengeti a kezét, mielőtt megszólal:
– Láttam a tekintetét. Most tényleg szembeszálltál vele, ugye?
– Igen. Tényleg. – A reszketés és a sírás egészen addig nem csillapodik,
amíg Miriam nem kap a kezébe egy csésze forró kávét. Akkor különösen
próbál igyekezni, hogy ne löttyintse rá a folyadékot a fehér kesztyűre.
Eva anélkül szedi össze a polaroidokat a padlóról, hogy megkérdezné,
mik azok, és gondosan halomba rendezi őket az ebédlőasztalra, a levelek
mellé.
– Ezeket hová tegyem? – kérdezi, megemelve a kis szatyornyi
gyógyszert.
– Gondolom, kijön majd a rendőrség, és lehet, hogy ez bizonyíték.
Inkább hagyjuk ott.
– Miért jönne ki a rendőrség?
– Mert hát Axel nem néz ki jól, és… – Azt akarja mondani, hogy most
már talán hisznek neki, de a bizonytalanságtól ismét reszketni kezd. – Ugye
nem halt meg?
– Nem, de csúnya fejfájása lesz, és a törött orra is emlékezteti a ma
estére egy ideig. Szerencsésnek tarthatja magát, hogy nem kapott többet.
– Bajba fogunk kerülni.
– Miért? Meg akart ölni.
– Elmondod a rendőröknek?
 – A rendőröknek jobb dolguk is van – legyint Eva, és ki akar menni a
konyhába.
– Állj meg, kérlek, és ülj le!
– Nem tudok. Csinálnom kell valamit. Ha megállok… – Eva elhallgat,
felsóhajt. – Nagyon féltem, hogy el fogok késni. Láttam Axelt bejönni, és
felcsengettem, de nem válaszoltál. És a portás valami kibaszott Stasi-
ügynöknek hiszi magát, mert nem engedett be.
– A férjemet viszont beengedte – nyögi Miriam.
A csend belengi az egész lakást. Végül Miriam kiad valami apró hangot,
amivel magára vonja Eva figyelmét.
– Micsoda zűrzavar! – ingatja a fejét.
– Szerintem nagyon bátor voltál. A Stasi hírszerzése állítólag talált rólam
valamit, rendszeresen bevittek egy fogdába, úgynevezett rutinkihallgatásra.
Ez magánzárkával, alvásmegvonással, sötétséggel járt. – Eva mély levegőt
vesz. – Ez havonta egyszer negyvennyolc óráig tartott. A férjem halála után
ritkábban. Szerintem csak megpróbálták biztosítani a párthoz való hűségét.
A „párt” szót megvetéssel ejti ki.
– Az egyik ilyen rutinkihallgatás során – folytatja – tényleg azt hittem,
hogy itt a vége, és nem bírom tovább, de azután eszembe jutott valami.
Valami, ami nagyobb ennél az egésznél. – Széles gesztussal körbeint. –
Pedig valójában olyan pici volt, mint egy porszem. Fény. Beszűrődött egy
nagyon kicsi fény, és ez céltudatossá tett. Ezt láttam rajtad is, amikor a
templomtoronyban álltunk. Bármit meg lehet ölni, ha körülveszik fallal. –
Eva az ujjait egymáshoz nyomva kört formál a két tenyerével.
– De ha van egy kis fény, akkor van remény… – Szétnyitja az ujjait. –
Akkor bármit túlélhetsz. A levelek és Frieda megkeresése célt adott az
életednek, és azt akartam, hogy mindegy, mi történik, te küzdj tovább.
– Ezért egérnek neveztél – nevet fel Miriam, de a hangja elvékonyodik a
megerőltetéstől, és mindketten elmosolyodnak.
– Azt akartam, hogy küzdj. Féltem, hogy feladod, mint Clotilde.
– Clotilde? A lányod? – Miriam döbbenten ül. – Mi történt?
– Nem tudom. Szerintem sohasem fog kiderülni. Nem küzdött. Nem
látogatott meg minket többet, és az unokánkat sem láthattuk. Philippnek ez
nagyon rosszulesett, valószínűleg… az lehetett túl sok neki, hogy látta,
ahogy a lánya behódol a stasis férjének. Nem tudtam megmenteni. Miriam
nem néz Evára, megadja neki a lehetőséget, hogy magában elrendezve a
dolgokat, felszárítsa a könnyeit és összeszedje magát.
 Csak ezután szólal meg óvatosan:
– Engem megmentettél. Pedig semmit sem tettem, amivel rászolgáltam
volna.
Egy ideig mindketten hallgatnak.
– Eszembe jutott valami – szólal meg egyszer csak Miriam. – Ezeknek a
leveleknek egy múzeumban lenne a helyük, vagy meg kellene jelentetni
őket, vagy valami ilyesmi. Ezek a történetek… ezek a nők nem veszhetnek
el örökre.
– Nem vesztek el. Most ott vannak benned.
– Igen, de másoknak is el kellene olvasni ezeket a leveleket.
– Lehet. De gondolj bele, hogy érzed magad, miután elolvastad őket. A
tiéd mind, neked kell eldöntened, mi legyen velük. Láttam a hirdetésedet az
újságban Friedával kapcsolatban. Végül is ezért jöttem át. El kellene
olvasnod a többi levelet is. Szerintem bennük van a válasz.
– Meghalt? – kérdi Miriam.
– Nézd… – kezdi Eva, de elharapja a mondatot, azután megismétli: – El
kellene olvasnod a többi levelet is. Azután tégy velük, amit jónak látsz.

Feláll, és odaviszi az utolsó leveleket a többihez, leteszi őket az asztalra,

ami mellett az egyenruha még mindig ott van egy széken a szövettáskában.
– De előbb együnk valamit. Készítek egy kis teát is. – Eva a táskát nézi.
– Kész csoda, hogy ilyen sokáig megmaradt.
Ezután kimegy a konyhába, és csörömpölni kezd az edényekkel, kicsit
talán túl hangosan is. Miriam belesüpped a kanapéba, lehunyja a szemét.
Csak egy percre…

HENRYK
A buszon ültem az ingázókkal, akik Charlottenburgból tartottak a
Checkpoint Charlie felé. A fekete öltönyök és aktatáskák között számos
újságot láttam az előző napi hírrel, és a csevegés a jövőm zajává vált. Végre
megmozdultam, és nem bírtam elfojtani a mosolyomat, még a lábammal is
verni kezdtem egy ritmust, úgy elfogott a vidámság. Ki fogom deríteni, mi
történt Friedával, és bár nem volt rá semmi okom, valahogy tudtam, hogy a
falnál kell kezdenem.
Sok idő telt el, de végre kész voltam elindulni. Készen álltam
szembenézni a tetteimmel, és hogy végre-valahára megtudjam, amikor
ismét megéreztem a fájdalom vulkánját a fejemben. Mi lesz, ha Frieda
túlélte ezt az egészet? Ha rám néz, látni fogja. Látni fogja, mit tettem.
Hogy embereket dobtam az égetőkemencébe, és nem néztem meg, hogy
életben vannak-e még.
A vulkán kitört, a bőröm forrón lüktetett, mint az izzó magma.
Hogy nem álltam ellen, nem álltam ki azért, amit helyesnek tartottam.
A fejem szinte széthasadt.
Egészében elnyelt a hőség, egy szívdobbanás, és elmerültem a lángok
között, csak hamu maradt belőlem, amit szétszór a szél.
Kenyeret loptam, hogy átvészeljem az éjszakát.
A hőség elérte reszkető szívemet.
Olyan sokan haltak meg. Mennyit öltem meg én magam?
A láva lefolyik a két karomon. Vége hát. Vége kell lennie.
 34.
MIRIAM
Lemerül a tengerfenékre, a sötétség mélyére. Frieda levelei kis
halrajokként úsznak körülötte. Egy feketére rozsdásodott horgony lánca
tekeredik a nyakára, ez tartja lent. A levél-halak szétriadnak, a horgony
emelkedni kezd, és Miriam szeme kinyílik.
Felül, hirtelen úgy érzi, készen áll, bár azt nem tudja, hogy mire. A
ráterített takaró lecsúszik a válláról az ölébe.
– Miriam Voight! – szólongatja valaki.
– Igen? – kérdi, de a hangja olyan elhaló, hogy akaratlanul a torkához
kapja a kezét, azután úgy veszi el onnan, mintha valami forróhoz ért volna.
Kimegy az ajtóhoz, és ugyanazt a két rendőrtisztet találja odakint, akik
az „eset” után meglátogatták. Aggódó tekintettel méregetik.
– Hála az égnek! – mondja a fiatalabb, Snelling. – Már épp be akartuk
törni az ajtót.
– Csak… – kezdi Miriam, de a hangja ismét szűküléshez hasonlít, ezért
újra próbálkozik: – Csak elaludtam. – A szavak tompán buknak elő
feldagadt torkából. – Mennyi az idő?
– Korán van még, és bocsánatot kérünk, hogy felébresztettük! – mondja
az idősebb. – De meg akartunk bizonyosodni róla, hogy jól van. És ki kell
vizsgálnunk az esetet, ami tegnap este történt itt.
Miriam kinyitja az ajtót, és a két rendőr ugyanúgy megy be, ugyanoda ül
le, ahová előzőleg, azután előveszik fekete borítású jegyzet füzeteiket.
Szinkronban mozognak.
– Nem szeretne orvoshoz menni? – kérdezi Snelling. – Hallom a
hangján, hogy ön is megsérült.
– A mentős azt mondta, hogy itthon is meggyógyulok – feleli Miriam.
– Sajnálom, ha nem tudok sokat beszélni! Fáj a torkom.
Körülnéz, hátha Eva még ott van valahol, de sehol sem látja.
– Nem látták a barátomat? Nem volt odalent esetleg? – Ismét körülnéz.
Mindenhol rend van, a konyhában nem ég a villany.
A rendőrök összenéznek.
– Nem láttam senkit – rázza meg a fejét az egyikük.
– Igyekszünk gyorsak lenni. Azért jöttünk, mert a férje panaszt nyújtott
be a kórházban. Azt mondja, hogy maga megütötte a fején, nem tudja, hogy
mivel, és ő elveszítette az eszméletét. így történt?
– Ööö…
– Azután kihívta a mentőt, és elvitték a kórházba.
– Igen. Jól van?
– Össze kellett varrni, és eltört az orra, de némi fejfájástól eltekintve
semmi baja.
– Az jó – suttogja Miriam, bár maga sem biztos benne, hogy ezt akarta
mondani.
– Mivel ütötte le a férjét?
– Nem én ütöttem le.
– Akkor ki?
– A barátom épp időben érkezett, hogy megmentsen tőle. Ö ütötte meg.
Axel megpróbált megölni.
A rendőrök hosszan jegyzetelnek.
– Meg tudja mutatni, hol volt ön ekkor? Miriam feláll, de meginog, és
reszketni kezd.
– Jól van, asszonyom? Bevett valamit? Gyógyszert? Vagy ivott? Miriam
megrázza a fejét.
– Nem. Csak fázom. És nem vagyok biztos benne, hogy valaha is fel
tudok még melegedni. – Kivezeti a rendőröket az előszobába, megmutatja,
hol feküdt, és elmondja, hogy Axel ráült. – Rám folyt a vére – teszi hozzá,
miközben lenéz a szőnyegre. A bézs szőnyegre.
– Mitől vérzett?
Miriam az ajtóra mutat.
– Először ott támadott meg, és lehajolt, hogy a szemembe nézzen.
Szerintem a szememet akarta nézni, miközben meghalok. – Megborzong,
ezúttal elborzadva. – Lefejeltem az orrát, és megpróbáltam elmenekülni.
Nikolls a társára néz, aki leguggolva vizsgálgat valamit az előszobában.
– Értem. És azután?
– Be akartam zárkózni a szobába, de felbuktam a küszöbnél. Elestem,
erre ő megragadott, ráült a mellkasomra, és… és… majdnem elájultam.
Rám folyt a vére.
– Azután mi történt?
– A barátom megérkezett, és megütötte Axel fejét. Ö rám esett, de
lelöktem magamról, azután lementünk az előtérbe, és hívtam a mentőket.
– Mivel ütötte meg a férjét a barátja?
 – A kaputelefon kagylójával. – Oda fordul, ahol a készüléknek kellene
lennie, de csak a négy csavart látja kiállni a falból. A kaputelefon eltűnt.
Miriam körülnéz, kimegy a konyhába, felkapcsolja a hosszú neoncsövet,
ami villódzva kel életre. Megfordul, hogy kimenjen a konyhából, de
majdnem nekiütközik a fiatalabbik rendőrtisztnek.
– Hol van most a telefon? – kérdezi Snelling.
Miriam nem válaszol, átmegy az ebédlőbe, keres valamit. Azután benéz
az apja szobájába, az anyjáéba, majd a sajátjába. Belöki a dolgozószoba
ajtaját, ami nekiütközik egy könyvespolcnak.
– Hol van a telefon? – kérdezi az idősebb rendőr.
Miriam kinyitja a bejárati ajtót, és kinéz a folyosóra. Semmi.
– Várjon! Jöjjön vissza, kérem!
– Eltűnt – krákogja Miriam rekedten.
– Semmi baj. Jöjjön vissza, hogy beszélhessünk!
Miriam ingatagon megáll a folyosón, visszafordul, és a padlót nézi, ahol
Axel ráült.
– Hová lett a vér? – kérdezi. – Folyt a vére. Ott volt a szőnyegen is. –
Odamutat.
A fiatalabbik rendőr lehajol, megérinti a szőnyeget.
– Nedves – állapítja meg, és összedörzsöli az ujjait. Idősebb társára,
azután ismét Miriamra néz. – Mikor takarított fel?
– Nem én voltam – ingatja a fejét Miriam. Leveszi a kesztyűjét, és
vakargatni kezdi a tenyerét, mélyen belevájva a körmét, hogy ha tudja,
felszakítsa a bőrt.
A rendőr odalép hozzá, és ráteszi a kezét Miriaméra.
– Jöjjön vissza, és kezdjük az elején! – kéri.
– Nem én voltam. Lemostam magamról őt, azután felöltöztem. Nem én
takarítottam ki. Eva csinálhatta.
– Mármint a barátja?
– Igen. Eva.
– Milyen Eva?
Miriam nem emlékszik.
Némi idő elteltével és sok kérdést követően Nikolls rendőrtiszt, aki
eddig hallgatott, végül így szól:
– Nem tudja felvenni vele a kapcsolatot, és a legközelebbi rokona
Jeffrey, akivel a könyvtárban találkozott. Nem tudja a nevét. Nem tud róla
semmi mást, csak azt, hogy a könyvtárban találkoztak, és valahol egy
megállóra lakik innen, és nemrég jött át a falon keletről. És ő fordította le a
leveleket az apjának?
Miriam bólint.
– Hol vannak ezek a levelek?
– Az asztalon – mutat oda Miriam.
Az asztal fényesen ragyog, mint a gesztenye héja. Teljesen üres. Csak
egy széttépett papírlap foszlányai hevernek rajta kupacba rendezve, és a kis
szatyor az apja gyógyszereivel.
Miriam feláll, és végigsimít az asztal szélén.
– Ne-nem értem – dadogja.
– Menjünk vissza a tegnap estére, jó? A férje megérkezett…
Miriam úgy érzi, mintha órák óta faggatnák. Már nem tudja, mit
mondhatna még.
– A barátja megütötte Axelt a fején?
– A telefonkagylóval – teszi hozzá Miriam.
– Egyszer?
Miriam gyorsan bólint, azután eszébe jut, hogy mégsem. Kétszer. Nem
pontosít. Evára gondol, aki megmentette. Hová lett? Ideges, rosszul érzi
magát, alig bír ülve maradni.
Megmutatja a rendőröknek a nyakát, és megnyugvást lel a saját
hangjában, mert az olyan rekedt és megtört, hogy akárhányszor hallja,
biztosan tudja: minden megtörtént, igazat mond, nem őrült meg.
– Be kell majd jönnie valamikor a rendőrségre – tájékoztatja Snelling.
– A helyszínelők lefényképezik a nyakát, és talán egy kis pihenés után
többre emlékszik majd. Tisztában vagyunk vele, hogy korán van még, és ön
sokkos állapotban lehet.
– Én vagyok a bizonyíték, ugye? Nem csak kitaláltam. Nem vagyok
beteg. Bántott. Fizikailag bántott, és most tönkrement a hangom, és
megsérült a nyakam – motyogja Miriam, de leginkább saját magát
vigasztalja a felsorolással. Nem, nem csak a fejében történtek meg a
dolgok. – Most már nem zárhatnak be, ugye?
– Hova zárnák be?
– A kórházba. Axel idejött, és azzal fenyegetett, hogy csakis akkor írja
alá a válási papírokat, ha beutaltatom magam egy elmegyógyintézetbe.
Nemet mondtam. Nem vagyok őrült. – Feláll, és felveszi a gyógyszeres
szatyrot az asztalról. – Azt mondta, hogy begyógyszerez, hogy úgy nézzek
ki, mintha őrült lennék, és akkor rögtön felvesznek a kórházba. De nem
vagyok őrült – bizonygatja a rendőröknek, ám rádöbben, hogy már túl
sokszor mondta ezt. A két rendőrtiszt összenéz.
– Ezek azok a gyógyszerek, amikről a férje azt mondta, hogy
kényszeríteni fogja, hogy bevegye őket? – kérdezi az egyikük, és elveszi a
szatyrot, belenéz.
– Henryk Winter? – Snelling felnéz.
– Ő az apám.
– Honnan szerezte ezeket a férje?
– Állítása szerint a hospice-ból hozta el.
– Az apjának itt is vannak gyógyszerei? Voltak, amikor itthon gondozta?
– kérdezi Nikolls.
– Ezeket elvihetem? – vág közbe Snelling. Miriam bólint.
– Ugye hisznek nekem?
– Még meg kell vitatnunk az ügyet az őrmesterünkkel, és holnap újra
beszélünk Herr Voighttal. Önnek be kell jönnie az őrsre, hogy felvegyük a
vallomását az este történtekről, és lefényképezzük a nyakát
bizonyítékképpen. De úgy vélem, most magára hagyhatjuk. Jól lesz?
– Igen – mondja Miriam, és később bólint is, de már csak a távozó
rendőrök hátának.

Amikor becsukja az ajtót, és körülnéz, ismét látja a port a szegőléceken

és a fakó rózsaszín foltokat a bézs szőnyegen. Eva feltakarított ugyan, de ő
addig súrolja, amíg a szőnyeg visszanyeri az eredeti színét.
Kitár minden ablakot, és megtisztít minden felületet. Azt akarja, hogy a
lakás jól nézzen ki. A nyitott ablakokon keresztül hallja az újévi ünneplés
vidám hangjait. A levegő hideg és sötét van.
Akkor jutnak eszébe az eltűnt levelek, amikor ránéz az asztalra az
ebédlőben. Csak a kis halom papírtépés maradt ott, az egyetlen fotó a fiáról.
– Ennyi volt hát – mondja az üres térnek maga körül.
Megpróbálja összeállítani a cafatokból a képet. Nem sikerül. Végül
keres egy borítékot az apja dolgozószobájában, belesöpri a papírdarabkákat,
és ráírja Michael nevét. Leteszi az íróasztalra, és lesúlyozza egy
papírnehezékkel. Visszamegy a nappaliba, leül, és hagyja, hogy végre
potyogni kezdjenek a könnyei.
 35.
MIRIAM
Gyógyteát kortyolgat, a hangját próbálgatja, és amikor úgy érzi, hogy
már meg tud szólalni, felveszi a telefont. A lakás makulátlanul tiszta, az
ablakok szélesre tárva, tiszta és fagyos levegő áramlik be rajtuk.
– Helló, Sue! Miriam Voight vagyok.
– Boldog új évet! – köszönti a nővér.
– Magának is.
– Minden rendben? Nem tetszik a hangja.
– Semmi baj – feleli Miriam rekedten. – Hogy van apa?
– Jól van, nem igazán történt változás, bár ma megint Friedát szólította.
Ez az anyukája neve?
– Nem. Frieda egy régi barát.
– Megnyugodott, néhányszor még fel is ült, de még mindig nem tért
magához teljesen. Ma kicseréltem a táplálócsövet. Az a cső szörnyű, ahogy
ott van az arcánál, biztosan maga is látta. De így könnyebben tápláljuk,
úgyhogy muszáj használni. Szegény ember majdnem éhen halt. Nem is
értem, mit művelnek a kórházban. – Miriam reccsenést hall a vonal túlsó
végéről. – Bocsánat! – köhögi Sue elfúló hangon. – Épp szünetem van, és
gondoltam, bekapok valamit, de nagyon ropogós. – Felnevet.
Miriam is elmosolyodik.
– Holnap bejön?
– Igen – feleli Miriam, de amikor leteszi a telefont, egyetlen ok sem jut
eszébe, miért maradna a lakásban. Eva elment, a levelek sincsenek ott, és
nem tudja, mi történt velük. Semmi sem tartja otthon.
Az előtérben belebotlik egy rendőrbe, aki magas és vékony, és még nem
találkozott vele.
– Miriam Voight?
– Igen.
– Bejönne, kérem, a rendőrőrsre, hogy válaszoljon néhány kérdésre a
tegnap esti eseményekkel kapcsolatban?
Miriam a fejét ingatja.
– Nem szeretnék… – kezdi, de ekkor a portás bukkan fel mellette.
– Minden rendben?
 – Igen, Lionel, köszönöm! – Mély levegőt vesz. A rendőr
kérlelhetetlennek tűnik. – Még ma este visszajöhetek? – kérdezi tőle.
– Szerintem igen.
– Megmondjam bárkinek is, hogy hová ment? – szól utána a portás.
– Csak az idős hölgynek. – Miriam nem akarja kimondani Eva nevét,
nem tűnik jó ötletnek bajba keverni, miután megmentette az életét. Reméli,
hogy Lionel megértette.
A rendőr odavezeti egy járőrkocsihoz, a volánnál ott ül a társa. Amikor
beszáll, Miriam a térdére teszi a válltáskáját, és félbehajtva ráteríti a
kabátját. Az autó tiszta, az ülés kényelmes. Az út rövid, de ő
nyugtalanabbnak érzi magát, mint ahogy azt lehetségesnek képzelte.
A rendőrségen leültetik egy műanyag székre. Lefényképezik a nyakát, a
kezét, a vágásokat és a zúzódásokat, a beszakadt körmeit és a varas sebeket,
amik mind annyira kiugranak a fehér háttérből, hogy mire végeznek,
Miriam már nem akar mást, csak elrejteni őket.
Bekísérik egy kihallgatószobába, ahol hellyel kínálják: ez a műanyag
szék is hideg és kemény, de szürke. Az előtte lévő asztalt mindenféle
sérülések, karcolások, cigarettától származó égésnyomok, letakaríthatatlan
foltok tarkítják. A tiszt bőre hasonlít az asztallapra, legalább egyidősnek
tűnnek. Leül vele szemben, és felsóhajt.
Egy ideig nem szólalnak meg. Aztán nyílik az ajtó, és belép egy
rendőrnő vasalt, fehér blúzban, kék rakott szoknyában, alacsony sarkú
cipőben. Miriam felismeri. Müller az a kórházból. Megkönnyebbülten
rámosolyog, amikor a nő leül az asztal mellé, és letesz egy aktát.
A ragyás bőrű tiszt bekapcsolja az asztalon lévő diktafont, kipróbálja,
majd bediktálja a dátumot, az időpontot, a résztvevők nevét.
– Frau Voight! Kérem, mondja el, hol volt december harmincegyedikén
este hat és kilenc között!
– Otthon.
– Egyedül?
– Nem. Axel, a férjem eljött. Nem tudom, hogy mikor, talán nyolc körül
járhatott az idő. Berontott az ajtón.
– Berontott?
– Igen. Ajtót nyitottam, mert valaki mást vártam, de ő rám rontott.
Elszakította a láncot. Azután ránk zárta az ajtót.
– Az apja otthonában.
– Igen.
 – Ezután mi történt?
Miriam nem találja a megfelelő szavakat a folytatáshoz. A gondolatai
körbe-körbe járnak.
– Beszélgettek, vitatkoztak, vacsoráztak? – dob mentőkötelet Müller
halk, megértő hangon, és Miriam tovább keresi a szavakat, hogy elmondja,
pontosan mi történt.
Közvetlenül a rendőrnőhöz beszél, aki bár hivatalos és tartózkodó
marad, remélhetően érti az elhangzottakat.
– Elhozta a válási papírokat, mert a kórházban történtek után
benyújtottam a válókeresetet.
Müller bólint. Miriam ezt úgy veszi, hogy helyesli a dolgot, és így jelzi,
hogy emlékszik rá és az esetére.
– Azt mondta, hogy csak akkor írja alá a papírokat, ha beutaltatom
magam pszichiátriai vizsgálatra. Azt akarta, hogy diliházba zárjanak.
Megkértem, hogy menjen el.
– Megkérte, hogy távozzon?
– Igen. A kórházban történtek után rájöttem, ahhoz, hogy komolyan
vegyenek, nemet kell mondanom Axelnek.
– Tehát közölte vele, nem akarja, hogy ott legyen, mert egy rendőrtiszt
azt javasolta önnek, hogy tegyen így, ha a férje nehézségeket okozna?
– Igen, bár a rendőrtiszt nem mondta ezt így ki. De a beszélgetésünk
során arra a következtetésre jutottam, hogy csak azért nem esett eddig
komolyabb bántódásom, mert nem kiáltottam segítségért. Igazából sosem
mondtam nemet Axelnek, mert kezdettől fogva nem számított, hogy mit
akarok vagy gondolok.
Miriam várja, hogy ismét feltörjön valamelyik emléke, körülvegye és
fojtogatni kezdje. Mély lélegzetet vesz, várja a rántást, a merülést.
Nem történik meg.
Továbbra is Müller rendőrtiszthez beszél, aki szinte teljesen
mozdulatlanul ülve hallgatja. Fiatal, szőke haját kontyba fogja, és a bőre
tiszta. A kezét összekulcsolva az ölében tartja.
Miriam tudja, hogy sokat beszél, és nem mindig összefüggően, de
folytatja. Rekedt hangja nemcsak fájdalmakat okoz, de mélyül és halkul is.
Viszont jelen van, és a műanyag széken ül, érzi a tisztítószerek, a kávé és a
füst állott szagát. Csak ez a fontos.
Kicsit megrészegül a ténytől, hogy nemet tudott mondani. Nemet
mondott Axelnek, ráadásul elmondta a rendőröknek is, hogy nemet tudott
mondani, és a rendőrök felvették a diktafonjukkal, hogy nemet tudott
mondani. így mások is hallhatják, hogy Miriam nemet mondott, és
komolyan gondolta. Apróságnak tűnik, csupán szikrának a sötétségben, de
ennyi is elég ahhoz, hogy kihúzza magát ültében.
– És távozott?
– Nem akart elmenni. Erősködött, hogy én menjek el. De hová mentem
volna? Úgyhogy megint kértem, hogy menjen el. Próbáltam szembeszállni
vele. Elvégre mégiscsak az apám lakásában voltunk.
Az idősebb tiszt halkan megkérdezi:
– Tehát úgy döntött, hogy marad?
– Nem döntés volt. Hová mehettem volna? Kihez fordulhattam volna?
Az anyám meghalt, az apám haldoklik. Nincs senkim. Nincs senkim –
ismétli meg.
Müller odatol egy kis doboz papír zsebkendőt. Miriam próbálja tartani
magát, de a sírás visszafojthatatlanul előtör belőle. Úgy érzi, mindjárt
behorpad a mellkasa és a torka túlságosan feldagadt, alig bír megszólalni.
Egy kart érez a válla körül, és felnézve Müller rendőrtisztet látja, amint
odahajol hozzá, megnyugtatóan átkarolja. A nő illata friss, mint a tiszta
vászoné.
– Sajnálom, hogy át kellett mennie mindezen! Már csak néhány
kérdésünk lenne. Hozhatok valamit inni? Teát? Kávét? Vizet?
– Köszönöm! Teát kérek, kevés tejjel. – Végigmondja, mielőtt rádöbben,
hogy nem kérte, nem is akarta kikérni Axel engedélyét a rendeléshez. És
pontosan azt rendelt, amit ő szeretett volna. – Teát, köszönöm!
– ismétli meg elmosolyodva.
Nincs egyedül. Nem lehet, mert végre tudatára ébredt önmagának, arra,
hogy önálló létező. Amikor Müller visszatér egy tálcányi meleg itallal,
Miriam hálásan melengeti a kezét a teásbögrével.
– Bocsánat! – leheli végül, amikor a tea enyhít a torka fájdalmain.
– Nem kell bocsánatot kérnie. Sok mindenen ment keresztül.
Miriam mosolyog. Tudja, hogy másokhoz képest az semmi, amin neki át
kellett mennie.
Az idősebbik tiszt megszólal:
– Térjünk vissza oda, hogy Axel felajánlotta, hogy ön távozhat. Azon
gondolkodom, hogy miért nem hívta rögtön a rendőrséget.
Látja, hogy Müller a szemét forgatja a kérdés hallatán, és ez erőt ad,
hogy őszintén válaszoljon:
 – Miért hívtam volna? A lakásomban volt, de akkor még semmi mást
nem tett, csak beszélt. És maguk nem ismerik Axelt. Nagyon türelmes tud
lenni. Ha kihívom a rendőröket, amikor nem követett el semmit, azzal csak
magamat tüntetem fel őrültnek.
– Ezért hát maradt.
– Igen – bólint Miriam. Észreveszi, hogy felvonta a vállát, és a kezét
behúzta a kabátja selyembélésébe. – Máskülönben csak megadtam volna
neki, amit akar. A kórházban is bántott, megtámadott. Azután felhasználta
ellenem, azt állította, hogy én akartam, és ez is csak a neurózisomat
bizonyítja, hogy mennyire beteg vagyok. Átfordította az igazságot
hazugsággá.
A férfi nyitná a száját, hogy közbeszóljon, de Miriam folytatja:
– Tudja, hogy több mint húsz éve házasodtunk össze? Ez idő alatt végig
egy olyan emberrel éltem, aki tönkre akart tenni. Elveszítettem az
állásomat, olyan gyógyszereket kaptam, amiktől átaludtam a napot, vagy
átlebegtem rajta. Az orvosságok egy részétől nyáladzottam, mint egy kutya,
másoktól kiszáradt a szám, és a nyelvem olyan lett, mint a csiszolópapír. És
ez az egész az ő műve. Bevetette velem a tablettákat, és manipulálta az
orvosokat, hogy felírják nekem ezeket a gyógyszereket. A gondviselőmnek
nevezte magát, miközben elszeparált a családomtól, és túlságosan be voltam
gyógyszerezve ahhoz, hogy rádöbbenjek, mit veszítettem el. Úgyhogy most
el akarok válni tőle, és végül ide kerültem, ahol most ülök. Le akarnak
tartóztatni? – Megtörik a hangja, és gyorsan megissza a teája maradékát.
– Miriam! – szólítja meg Müller. – Ennek a kihallgatásnak az a lényege,
hogy megismerjük az ön változatát is a történtekről.
– Az én változatom csak az, ami valójában történt. Tudják, inkább
vonulnék börtönbe az életem hátralévő részére, mintsem ismét annak az
embernek a közelében legyek. Szívesen bemegyek az elmegyógyintézetbe
is, de nem a gyógyszerekért. Nem bírom elviselni, amikor nem tudok
tisztán gondolkodni.
– Miriam! Hallotta, amit mondtam? – Müller közelebb nyújtja a kezét az
asztalon, tenyérrel lefelé. – Nincs semmiféle bajban. Láttuk a zúzódásokat a
nyakán, és a többi sebesülését is. A férje orrának sérülése és a
karmolásnyomok a csuklóján egyértelműen bizonyítják, hogy dulakodtak,
és ő fojtogatta magát. Mi csak azt szeretnénk tudni, hogy mi motiválta az
ellene elkövetett támadást. Herr Voight azt vallotta, hogy ön megütötte a
fejét egy telefonnal. Igaz ez?
 – Nem. Majdnem elájultam, már nem kaptam levegőt. Azt hittem, meg
fogok halni. Azután Eva megüthette, mert a nyomás a torkomon hirtelen
enyhült, és Axel rám dőlt. Úgy éreztem, hogy sok idő telhetett el, mielőtt
újra láttam. És amikor kitisztult a látásom, Eva ott volt velem. Megmentette
az életemet.
– Hogy jutott be ez az Eva a lakásba?
– Van kulcsa. Miután Axel a múltkor bement a lakásba, kicseréltettem a
zárat. Evának van egy kulcsa az újak közül.
– Milyen régóta ismeri őt?
– Én… nem régóta, de a szüleim régi barátja. – Ez nem igaz, de Miriam
nem gondolkodik rajta, csak kimondja.
– Hol van most Eva?
– Nem tudom – feleli Miriam.
– Nincs meg a címe vagy a telefonszáma? Neki is vallomást kellene
tennie.
– Bajba kerülhet?
– Nem hinném, de ebben a helyzetben…
– Axel még bajba keverhet?
– Panaszt tett, ez igaz, de nem látom, hogyan adhatnánk hitelt a
panaszának, tekintve, hogy egyértelműen önre támadt.
– Ráadásul a saját otthonában – teszi hozzá az idősebb tiszt. – Azt
mondta, hogy aláírta a válási papírokat, és otthagyta önnél. Ez igaz?
– Nincsenek nálam. – Miriam megrázza a fejét. Hirtelen végtelenül
fáradtnak érzi magát, a sírás kimerítette. Próbál figyelni, de a tea
felmelegítette, és a beszélgetés is elfárasztotta, ezért úgy érzi, mindjárt
lecsukódik a szeme.
– Miriam! Látjuk, hogy nagyon fáradt. Majd keressük – mondja Müller,
és az előtte heverő aktára mutat. – Megvan az elérhetősége. Viszont
megkérné a barátját, hogy jöjjön be? Vele is szeretnénk beszélni. A portás –
kinyitja a mappát, és megnézi benne a nevet –, Herr Lionel Ambrose
igazolta egy harmadik fél, egy nő jelenlétét, tehát feltételezzük, hogy ő Eva
volt. Beszélnünk kellene vele is.
– Persze. – Amikor a rendőrök felállnak, Miriam is így tesz. –
Köszönöm! – Mindkettejükkel kezet fog, azután bizonytalanul elindul. –
Bocsássanak meg a sírásért! – suttogja elcsukló hangon. A torka már nem
bírja tovább.
– Meg kéne nézetnie a nyakát egy orvossal.
 Miközben Miriam a kabátjával bíbelődik, kinyílik az ajtó, és ő ismerős
hangot hall.
– Eva Bertrandt vagyok. Megpróbáltam megölni Axel Voightot. Miriam
kinéz a bejáratnál elhelyezett ügyfélfogadó asztalhoz, és Évát látja, akinek a
hangja szinte betölti a majdnem üres helyiséget. Az ő telefonját tartja a
karjában, majd odaadja az asztal mögött ülő rendőrnek, mint egy babát.
– Eva! Ne! – kiáltana Miriam, de már elment a hangja. – Eva! –
próbálkozik újra, aztán megköszörüli a torkát.
Közelebb lépne, de az idősebb rendőrtiszt megelőzi, néhány lépéssel
odamegy Évához, és terelni kezdi az egyik helyiség felé, el Miriamtól.
Müller a fejét ingatva jelzi, hogy ne avatkozzon bele.
– De hát nem akarta megölni! – suttogja Miriam. – Engem akart
megmenteni. És Axel nem halt meg.
– Nem, már hazaengedték a kórházból.
– Akkor megmondaná neki? Kérem!
– Fontos, hogy őt is meghallgassuk.
– Csak engem próbál megvédeni.
– Miért? Maga nincs bajban.
– Ő ezt nem tudja! – Miriam küszködik, de már ő maga is alig hallja a
hangját.
– Menjen haza, és pihenjen! Hamarosan keresni fogjuk.
– Mi lesz vele?
Müller rendőrtiszt közelebb lép, és Miriam suttogva elismétli a kérdést.
– Csak kihallgatjuk.
– Megvárhatom?
– Nyugodtan menjen haza! Minden rendben lesz.
Kikíséri Miriamot a főbejárathoz, és be is csukja mögötte. Miriam úgy
érzi, a késő délutáni sötétség megpróbálja elnyelni.
 36.
MIRIAM
Lionel a helyén ülve szundikál, nyitott szájjal, és olyan hangosan horkol,
hogy a mellkasára terített újságpapír beleremeg.
– Nincs egy kicsit későn magának? – suttogja Miriam, de idegennek
hallja a saját hangját.
Megérinti a férfi vállát.
– Miért nem ment haza? Újév napja van.
– Á, helló, kisasszony! Jól van? Azt hittem, azok a rendőrök
letartóztatták.
– Nem, nincs semmi baj.
– Figyelembe véve a történteket, úgy gondoltam, hogy nagyobb szükség
van rám itt, mint otthon. Legalábbis, amíg mindenki hazaér. A Smyth
nővérek színházba mentek, és megígértem nekik, hogy megvárom őket.
Ami a maga férjével és azzal a nővel történt, az mindenkit megijesztett. Ma
erről beszélt az egész ház.
– Lemertem volna fogadni.
– És az a nő egy keleti, ebben biztos vagyok. Már korábban is mondtam,
hogy az a fal áldás volt. Most, hogy lerombolták, ki tudja, mifélék jönnek át
rajta. Sajnálom szegény férjét.
– Nem. Eva nem tett semmi rosszat. Megmentett.
De Lionel vagy nem figyel rá, vagy nem hallja, mert Miriam hiába
próbálkozik, csak suttogásra futja a hangjából.
– Ma megint idejött. Micsoda pimaszság azután, amit művelt!
A portás nyújtózkodik egyet a székén ülve, az inge gombjai körül
megfeszül az anyag, szürke trikó bukkan ki a nyílásokból.
– Megmondtam neki, hogy az ő hibája az egész, tudja, hogy magát
tartóztatták le helyette. – Lionel a fejét ingatja. – Úgy menekült, mint a
macska, ha galamb után fut. – Elmosolyodik. – Rossz társaság. Szóval most
már nincs miért aggódnia, kisasszony. Nyugodtan felmehet a lépcsőn, és én
tovább figyelek idelent. Amint a rendőrök felbukkannak a környéken, a
keletiek rögtön szétszélednek, és ez a nő biztos valami vörös volt. –
Hátradől a székén.
– Lionel! – próbálkozik Miriam, és a torkára mutat, hogy nincs hangja.
 – Ó! – A portás előredől a székén, és megnézi a nyakát ott, ahol a kendő
éppen nem takarja. – Ez szörnyen néz ki, kisasszony. Ezt is az a nő csinálta?
– Nem – suttogja Miriam. – Axel tette. A férjem. De Lionel nem hallja,
csak a fejét ingatja.
– Vigyázzon magára, kisasszony! Én itt leszek, amíg a nővérek
visszajönnek. Azok ketten imádják a színházat. Jó éjt!
Miriam csalódottan megy fel a lépcsőn, közben leveszi a nyakára tekert
kendőt. Frusztrálja, hogy nem tud beszélni, és egyre csak azon tűnődik,
hogyan segítsen Evának. A lakás sötét. Bezárja az ajtót.
Az ebédlőasztalon ott hever az egyenruha.
Miriam felkapcsolja a villanyt, meglátja a leveleket halomba rakva a
ruha derekánál, és fölöttük ott egy boríték az újonnan lefordított levelekkel.
Miriam nem érti, mit akart ezzel Eva. Miért vitte el a ruhát, ha utána
visszahozta? Miért vall be valamit, amit nem követett el? Persze talán tudja,
mit csinál. Bár keveset mondott el magáról, Miriam ennyiből is sejti, hogy
sokat el kellett viselnie az élete során, mégis ment tovább, még mindig
megy tovább.
A varrást nézi a ruhán. Eva úgy megjavított minden hasítékot, mintha
Miriam soha nem vágta volna fel egyiket sem. Számára a levelek már nem
arról szólnak, hogy megtalálja a nőt, akit az apja szeretett, hanem arról,
hogyan élhetett túl egy nő ennyi borzalmat. Már ha túlélte. Annak alapján,
amit Eva mondott, valószínűleg nem lesz könnyű tovább olvasnia, és a
történetnek nem lesz jó vége.
A levelek sorban vannak. Amikor szétválogatja a kupacot, Miriam
rádöbben, hogy csupán néhányat nem olvasott még el. Leül a következővel,
és maga köré csavar egy takarót.

Henryk!

Nyuszi csendes, de a jelenléte a táborban nem fogható senki máséhoz.

A jobb lába fele hiányzik, a térde belső oldalától a bokájáig kivágták
belőle az izmokat, és bár mindig letakarja, amikor megmozdul, látszik az
inak mozgása a szövet alatt. A csontját is kivették. Csak egy maradt ott,
ahol kettőnek kellene lennie.
Varr, hogy lefoglalja az ujjait. Katonai egyenruhákat javít meg, és
zsebeket varr. Közben próbálja visszanöveszteni a húsát a megmaradt
csontjára.
 Úgy öleli Stellát, mint egy újszülöttet, magába szívja a gyermeki
melegséget és ártatlanságot.
Nem is lepődhettünk volna meg jobban aznap délben, amikor A HANG
ledermesztette az egész tábort.
Az a sikoltás jobban belehasított a szívünkbe, mint a fülünkbe. Nyuszi
sikolya.
A nyulak nem zajonganak. Csendes állatok. Csak sikoltani tudnak.
Sikítanak a fájdalomtól, és ilyen sikolyt még sohasem hallottam.
Hanival visszafelé tartottunk a blokkba a tálunkkal, amikor megláttuk az
őröket az ajtó mellett. Majdnem elejtettük a levest, de végül ki sem
löttyintettük.
– Mi történt? – néztünk egymásra. A HANG belemarta magát a
testünkbe, a csontjainkban éreztük, belülről szúrt, mint egy szilánk, ami
beszorul a testbe. Üres gyomorral is hányingert éreztem.
Az őrök Stellával jöttek ki. A karja és a lába csapkodott. Stella Nyuszi
nevét kiáltozta. Hanival ekkor tényleg elejtettük a tálakat, és futni kezdtünk.
Futni kezdtünk Stella felé, akit el akartak vinni tőlünk.
Megállítottak minket. Lövés dörrent, visszhangot vert a blokkok falán, és
minden egyes pillanatban egyre mélyebbnek tűnt, egyre rémisztőbbnek.
Stella sírt, elhagyta magát, holtsúllyá vált, ahogy csak a gyerekek képesek
rá, és az örök alig bírták megtartani.
Odarohantam hozzá, mire mindkét kezével a nyakamba csimpaszkodott.
Szorított, mint egy satu.
– Nyuszi! – kiabálta.
Hani bement mellettem a blokkba. Én Stellát ringatva az ajtót néztem.
Az őrök nem törődtek velem, csak álltak és beszélgettek.

Hani hamarosan visszatért, a fejét ingatta, és odajött hozzánk, ahogy a

három őr lábánál kuporogtunk.
– Nyuszi! – mondta halkan, és átölelt minket Stellával.

Miriam libabőrös lesz, a nyakszirtjén szinte elzsibbad a bőre. Olvasás

közben kicsordulnak a könnyei.
– Nyuszi! – suttogja, azután megrázza a fejét, kifújja az orrát. Megnézi,
mennyi az idő. Későre jár, de már nem zavarja a gondolat, hogy este kell
gyalogolnia az utcákon. Elteszi az eddig felolvasatlanul maradt leveleket a
táskájába, és elindul a hospice felé.
 Az intézményt már bezárták, és Miriam sokáig vár, hallgatja a levelek
surrogását a Ruhwald parkban. Végül egy nővér kinyitja neki az ajtót.
– Késő van – közli, és Miriam felismeri a hangját, azt az orrhangot, amit
akkor hallott először, amikor próbálta megtalálni az apját.
– Sue azt mondta, hogy bármikor jöhetek, és éjszakára is maradhatok.
– Azzal ellép a nővér mellett, és elindul az apja szobája felé.
– Késő van – ismétli meg a nővér, de becsukja mögötte az ajtót. Az apja
szobájában félhomály honol, csak egy kislámpa ég, a levegő álomtól terhes.
Miriam leül, előveszi a leveleket. Az ágy rugói nyikorogni kezdenek.
– Apa! – szólal meg Miriam. – Csak én vagyok az. Gyenge a hangom, de
csak én vagyok itt. Jól vagyok, ne aggódj!
Megfogja az apja kezét, megpuszilja a homlokát. Az egyik cső a férfi
orrába vezet, de túl nagynak tűnik. Ismét megborotválták, amitől
fiatalabbnak látszik.
– Sajnálom Axelt! Egy csomó mindent sajnálok, de jóvá tudom tenni a
dolgokat.
Az öreg elmosolyodik, tényleg mosolyog, és gyengén megpaskolja az
ágyat maga mellett. Miriam odaül, és két tenyerébe fogja az apja kezét. A
bőre puha, a körmei gondozottak.
– Miriam! – szólítja meg az öreg, és megszorítja a kezét. – Az én kis
Miriamom.
Miriam sokáig fekszik az ágyon az apja mellett, a mellkasán pihenteti a
fejét, képtelen elhúzódni tőle, de nem is akar.
– Feladtam neked egy hirdetést az újságban – mondja. – Ha még életben
van, akkor el fog jönni. Biztos vagyok benne. Addig tovább olvasom neked
a leveleket, de kérlek – csuklik el a hangja –, kérlek, ha csak miatta vagy
még itt, akkor se halj még meg! Szükségem van rád.
Amikor az öreg karja elnehezedik, Miriam letörli a könnyeit, átül a
fotelbe, és olvasni kezdi a leveleket. Nem képes hangosan beszélni, csak
suttogva olvas fel, mintha ígéreteket súgna a szoba sötét melegébe.

Henryk!
Stella számát is felolvasták szállításra. Nyuszit a priccsén ölték meg.
Hanival azonnal döntenünk kellett. Ott ültünk a porban. Eugénia kijött
hozzánk. Az örök el akarták venni tőlem Stellát.
Eugéniával és Hanival egymásra néztünk.
 Hanival felálltunk, együtt tartottuk meg a zokogó kislányt, aki egyre csak
Nyuszi nevét mondogatta. Az egyik őr megütötte, amitől még jobban sírt, de
továbbra is belénk kapaszkodott. Elindultunk vele.
Eugénia hátramaradt. Ö amúgy sem tudott volna lépést tartani velünk.
Embertelenül bántak velünk, elválasztottak minket egymástól, és ismét
elindultunk egy ismeretlen cél felé.
Nem gondoltam a gyermekünkre, a saját életemre vagy rád. Henryk!
Sajnálom!

Eugénia hátramaradt? Mi lett vele?

Miriam meg tudja érteni, hogy Eugénia miért nem tartott a többiekkel.
Miért indult volna el az ismeretlenbe? Ő maga is emiatt maradt Axel mellett
annyi éven át. Ha kiugrasz a serpenyőből, könnyen a tűzbe eshetsz.
Ám Frieda mégis így döntött, és vállalta a kockázatot. A következő levél
alig ujjnyi méretű papírdarabkára íródott.

Amikor felszálltam a vonatra Stellával, az anyjára gondoltam, aki már

biztosan rég meghalt, és arra, hogy ha már megszületett volna a
gyermekem, akkor azt akarnám, hogy legyen vele valaki, aki elkíséri a
halálba. Végre megértettem, miért lopta ki Wanda a kisbabákat. Szeretetet
és melegséget adott nekik az utolsó perceikben. Azt, amit az anyjuk nem
adhatott meg nekik.

Az eredeti levél összepöndörödött. Miriam kézbe veszi, kitekeri, nagyon

óvatosan bánik vele. A papír kicsi és vékony, könnyen elszakadhat.
Tartottuk Stellát, aki még mindig Nyuszi után sírt. Mi is sírtunk.
Eugéniáért is, aki hátramaradt. És Wandáért is.
Tartottuk Stellát, aki reszketett félelmében. Mindent megadtunk neki,
amit csak tudtunk. Ételt, meséket és dalokat.
Azután belázasodott.
Ahogy fogtuk a kezét, kezdett kihűlni. Áfa nyúlszobrocskát szorongatta.
Egyfolytában csak az ő „Nyuszijáról” beszélt.
Öleltük, miközben meghalt. Beburkoltuk a szeretetünkbe, de el kellett
engednünk.
Most már csak én vagyok és Hani. Reszketünk és zokogunk, és dühösen
rákiabálunk a világra, ami elfelejtett minket. De még vigyázunk egymásra.
Mi jöhet még?
 Miriam nem akarja tovább olvasni. Nem akarja tudni. De megígérte az
apjának, akinek tudnia kell, hogy mi jöhet még. Nehéz szívvel, amit
Michael elvesztése még nehezebbé tesz, Miriam előveszi a következő
levelet.

Auschwitz-Birkenauban vagyok.

– Ugyanott voltatok? – kérdezi Miriam. – Apa! Frieda is Auschwitzba

került. Találkoztatok ott? – Megfogja az apja kezét, és az öreg megszorítja.
Ez a pokol egy külön bugyra. Csecsemőket dobnak a harsogva égő
tűzbe, élve. Anyák és apák ugranak utánuk, és mindenkit lelőnek. Fekete
pelyhek szállnak, mint a hó. Hamu. A kémények egész nap füstölnek. Egész
nap és egész éjjel. Ez a sorsunk.

Valami tévedés folytán nem vetkőztettek le, nem motoztak meg, nem
zuhanyoztattak le. Megtarthattuk a ruháinkat, kihagytuk a zuhanyt, és
együtt maradtunk. Egy sorban találtuk magunkat. A ravensbrücki
egyenruhánkra vörös keresztet festettek. Órákig álltunk a sorban, vártunk,
bár fogalmunk sem volt, hogy mire. Egy férfi fogoly sapkában és a miénkhez
hasonló egyenruhában egyedül ült egy tűvel a kezében, amit tollszerű
eszközhöz csatlakoztattak. Egy lámpa alatt felhevítette a tűt, azután tintába
mártotta a hegyét, és egy sor ponttal jelölte meg a karomat.
Tovább vártunk, és Hani remegni kezdett.
– Nem hagyom, hogy megint megjelöljenek!
– Ne, Hani! Ne most! Szükségem van rád. Maradj velem, és minden
rendben lesz, jó?
Magam elé toltam, ott tartottam két kézzel, és folyamatosan beszéltem
hozzá. Amikor már a székben ült, olyan erősen próbált elhúzódni, hogy
majdnem felborította az asztalt, de sikerült ott tartanom. Fájt. A folyamat.
Ismét megjelölték a bőrömet. Ezúttal tintával, nem korbáccsal. Mi lettünk a
72 828-as és a 72 829-es.
Csakhogy az én kilencesem begörbült, majdnem nyolcasnak látszott, és
Hani nyolcasa egyáltalán nem záródott össze. Ha messziről nézzük, akár
egyforma számunk is lehetne.
Azután beraktak minket egy blokkba, ahol nyolc nő jutott egy matracra,
nők hevertek mindenhol a földön, és olyan zsúfoltság volt, hogy a
fogdasátorra emlékeztetett, amiben először tartottak minket
Ravensbrückben. Hanival egymás közelében maradtunk, együtt próbáltunk
rájönni, hogyan működik ez a hely.
Csak annyit tudok, hogy ez egy gyilkos tábor. Innen nem lehet elmenni.
Nézzük a számainkat. Talán megmentenek minket. De azt mindketten
tudjuk, hogy ha meg is mentenek minket, talán már csak az egyikünket
tudják kivinni innen.

HENRYK
Miriam életben van! A lányom él! A kislányom él!
Ebbe a gondolatba kapaszkodom, miközben hallgatom megtört hangját.
Fájdalmai vannak, de életben maradt, Axel nem járt sikerrel.
Próbálok belekapaszkodni ebbe, ebbe a reménybe, miközben azt
hallgatom, hogy Frieda min ment keresztül értem. Nem tehetek semmit.
Hallom az egészet. Megszorítom a kis kezet a kezemben. Minden
szeretetemmel hálás vagyok Miriamnak azért az áldozatért, amit értem hoz.
Tudom, hogy ez a büntetésem. Édes gyermekem szájából kell hallanom,
hogyan halt meg Frieda. És nemcsak azt, hogyan halt meg, de azt is, milyen
kínzást kellett elviselnie. És hogy mennyire szeretett, még ha én okoztam is
neki mindezt.
Gyakran álmodtam, hogy bedobok egy testet a lángok közé, és várom,
hogy elnyeljék, közben rádöbbenek, hogy Frieda volt az. És akkor
pánikszerűen utánavetem magam, beugróm a gödörbe, hogy megtaláljam a
szerelmemet és a megbocsátását. Csakhogy eltévedek, és attól rettegek,
hogy soha nem találhatom meg őt.
Mert miattam történt. Az én nevem volt a nyelvén. Elveszítette az életét.
Értem és miattam.
És én nem vagyok már semmi, mert a pokol egyik neve az én nevem.
 37.
MIRIAM
Amikor az apja lélegzetvétele egyenletessé válik, biztosan elaludt,
Miriam felkel mellőle, átül a fotelbe. Felkapcsol egy kislámpát, és előveszi
az utolsó leveleket. Ezek közül az első az anyjának szól:

Kedves Emilie!
Kérlek, bocsáss meg! Tudom, hogy szereted Henryket, büszkén állsz
mellette, és törődsz vele.
Remélem, a gyémánt nyaklánc segített szabadnak maradnod. Miközben
odaadtam neked, őt néztem. Mert ha te elszöktél, hogy biztonságban lehess,
akkor neki is veled kellett tartania. Minden áldott nap téged választott, és
ezzel elérte, hogy én is szeresselek.
Remélem, újra együtt vagytok. Remélem, hogy van jövőtök. Kérlek,
szeresd teljes szívedből, nincs abban semmi szégyenletes, ha azt akarjuk,
igényeljük, vágyunk rá, hogy egy másik ember által teljesedjünk ki. Nem
kell mindent egyedül megoldani.
Köszönöm, hogy beléphettem a világodba, még ha csak néhány
szívdobbanásnyi időre is. Vigyázz Henrykre, és szeresd mindkettőnk helyett
is.
Őszinte csodálattal: Frieda
Elképesztő, mennyire őszinte ez a levél, és hogy mennyire pontosan írja
le az anyját. Miriam megpróbálja lenyugtatni egyre szaporábban verő
szívét. Az anyja sohasem olvasta ezt, pedig valószínűleg kellett volna. Erős
volt, törődött az apjával, szerette Miriamot, és mindent egyedül csinált.
Szüksége volt rá, hogy valakinek szüksége legyen rá, és a csinos, kis,
törékeny Miriamnak mindig szüksége volt rá. Az apja az anyját választotta,
de a döntéseinket saját magunk vagy mások érdekében hozzuk meg? Mi lett
volna, ha az apja Friedát választja? Mi lett volna, ha valaha is rákényszerül
erre a döntésre?

A következő levél is eredeti, nehéz elolvasni a kislámpa fényében.

Miriam először csak nézi az apró betűket, a lap két oldalán egymáshoz
szorított szavakat.
 Henryk!
Ma felébresztettek. Hunival egy priccsen kuporgunk három másik nővel
együtt. Úgy alszunk, hogy mind egymásba kapaszkodunk, mintha ezzel
biztonságot nyújthatnánk egymásnak.
– Siess, kérlek! Szükségünk van rád! Egy fiatal lány volt az.
– Az anyukám bábáskodik, szükségünk van rád. Beszélsz hollandul,
ugye?
– Igen. Én is, és Hani is. – Annyira rettegtem az elválástól, hogy
belekapaszkodtam Haniba.
Mindketten a lánnyal tartottunk, követtük a blokkok útvesztőjében, ami
itt nagyobb, mint Ravensbrückben, százak helyett ezreket zsúfoltak össze
bennük. Egyetlen arc sem ismerős, mégis ismerem mindegyiküket. Az üres
tekintetüket. A benne ülő vádat: te miért maradhattál életben eddig amikor
az anyám, a húgom, a lányom, az unokám már kiválasztásra került? Ők
meghaltak, és te élsz. Miért? Mindenkiben ott van ez a vád. Önkéntelennek
tűnik. Megpróbáljuk ránézésre felmérni, hogy a másik mitől olyan
különleges. De csak a szerencse teheti, nem más.
Már azelőtt meghallottuk a zajt, hogy láttuk volna, mi történik.
Egy nő, Matka feltartott kézzel csitítgatta azt a fiatal lányt, aki vad,
állatias tekintettel meredt rá, és vicsorgott. Terhes volt, az egyik kezét a
hasára tette, a másikkal próbált mindenkit távol tartani magától.
– Anya! – mondta a kislány, aki odavezetett. – Ő itt a hollandul beszélő.
– Meg kellene néznem, hogy mi történik, és elmondani neki, hogy
maradjon nyugodt, mert a baba így nem fog jönni, csak a fájdalom lesz
rosszabb, ha folytatja.
Elmagyaráztam a lánynak, hogy Matka segíteni akar, de ő annyira törte
a nyelvet, hogy valójában nem tudtam, mit felelt. Mátkára néztem.
– Sajnálom, de nem biztos, hogy hollandul beszél. Nem értem.
– Roma nyelven beszél – szólt közbe Hani.

Ezután Hani kommunikált a lánnyal, a szavak három szájon mentek át, a

lány Hanihoz beszélt, aki hollandul tolmácsolta, és én németre fordítottam
az elhangzottakat. Matka és a lánya, Sylvie feszülten figyelt. A terhes lány,
Elisabeth tizennégy éves volt. Végül megpuszilta Hanit egyszer, kétszer,
háromszor, és azt sírta, hogy nem érti, mi ez az egész.
– A németek raktak belém valamit, és nagyon fáj. – Ezt mondta. –
Felrobbanok, mint egy bomba?
 Hani elmagyarázta neki, hogy kisbabája lesz.
Ahogy beszéltek egymással, a lány arckifejezése megváltozott. Lassan
megértette, mi történik vele, és azután már közelebb engedte magához
Mátkát.
Meg is nyugodott valamennyire. Matka nagyon türelmes volt vele.
Néztem, ahogy tényleg megérti a helyzetet, és mindent közvetítettem
Mátkának, amit a lány Huninak mondott. Hani végig fogta a kezét, az
érintése megnyugtatta a lányt. Matka hamarosan matracot kért.
A baba néhány hangos, hosszú nyögéssel született meg, kéken és vérrel
borítva. Először azt hittem, holtan született, de hamarosan rózsaszínre
váltott, és felsírt, hogy értesítse a blokkot az érkezéséről. Matka a kimerült
lány karjába tette, és azt mondta, hogy tegye a mellére.
Egy szövetdarabbal kötötte el a köldökzsinórt.
A lány mosolygott, izzadság borította a homlokát. Lenézett a babájára,
és ismét elsírta magát, Hani is sírt, és én is sírtam. Szép volt.
Pár másodperc múlva Matka masszírozni kezdte a lány üres hasát, mire
újabb összehúzódások jelentkeztek.
– Jön még egy gyerek?!
– Nem, csak a méhlepény.
Gond nélkül kicsusszant. Matka egy vászonra tette, és Sylvie-vel
vizsgálgatni kezdték.
– Mit csináltok?
– Meg kell nézni, hogy sértetlen-e. Ez nagyon fontos.
A baba és az anyukája megnyugodott, a lány fáradt vonásain színtiszta
boldogság terült szét, és Hani ott maradt mellette.
Akkor jött be Kiara nővér.

Elszakította a babát az anyjától. Fiú volt.

Kiara nővér a lábánál fogva tartotta a csecsemőt, az fejjel lefelé lógott,
és üvöltött.
– Ne nézzetek oda! – suttogta Matka, de nem bírtam elfordítani a
tekintetem.
Kiara nővér kivitte a babát a blokkból.
A lány megpróbált felkelni, hogy kövesse, de a lába nem tartotta meg.
Hani és Matka megtámogatta, így indultak el a csukott ajtó felé.
Auschwitzban nincsenek kisbabák.
 Már kelt fel a nap, amikor Hanival visszamentünk a saját blokkunkba,
hópelyhek szállingóztak a pernyével keveredve.
Az ártatlanság megfúl.
Egész nap képtelenek voltunk szabadulni a képtől, ahogy az újszülött ott
lebegett egy vödör vízben a blokk előtt. Matka becsomagolta a
méhlepénnyel együtt, és mindkettőt elvitte valahová. Magára hagyta a
szegény lányt, a gyászoló kismamát.

Miriam úgy érzi, nehéz és hideg csomó gyűlik a mellkasába.

Megnehezíti a lélegzetvételt, és ő úgy érzi, ez a csomó tart egyben benne
mindent, mint egy háló közepe. Ha meghúzna egy szálat, minden
összeomlana.
Hiába volt vele Axel, ő is magára maradt, miután eltemették Michaelt.
Úgy gyászolt, hogy senkivel sem beszélhetett róla, senkivel sem oszthatta
meg a fájdalmát. Azután megrázza a fejét, próbálja kirázni belőle ezeket az
emlékeket. Megpróbálja Frieda szemével nézni a levelet. Frieda akkoriban
terhes volt, és tudta, hogy vele is ez fog történni.
A következő két levél Eva kézírásával várja, szép fehér papíron.

A bennem lévő kisbabámnak!

Szerelemből teremtettél, és szeretem az érzést, ahogy növekszel bennem.
Sosem leszek képes békében a szemedbe nézni. Számunkra nincs jövő,
ebben biztos vagyok. Ám azt is tudom, hogy egy másik életben, egy másik
világon újra egymásra találunk majd. Anya és gyermeke.
Szeretni apádat és megismerni téged, még ha sohasem találkozhatunk is,
egyszerre volt számomra a legjobb és a legrosszabb dolog.
Azt mondják, a szeretet szép, a szeretet kedves, de ez nem igaz. Az igazi
szeretet fájdalmas, vadul köt össze két embert akkor is, ha el kell válniuk
egymástól. A szeretet kegyetlen.
Erősebb vagy, mint amit valaha is lehetségesnek képzeltem, és a puszta
túléléseddel segítesz, hogy lássam az eget, az esőcseppek tisztaságát, a
napfényben csillámló hópelyheket.
Köszönöm, hogy életben tartasz!
Annyira sajnálom, hogy nem adhatunk ennél többet egymásnak.
Soha nem hallhatom a szádból, hogy „anya”, vagy foghatom a kis
kezed. Sajnálom, hogy a születés számodra egyenlő a halállal. Az életednek
nincs értelme vagy célja. De tudd, hogy a káosz ellenére szeretlek, és ez
örökre veled marad, még ha csak elszálló lélekként távozol is majd tőlem.
Őrangyal voltál, megmentettél önmagam elpusztításától.
Köszönöm:
Az anyukád

Miriam letörli a könnyeit, és érzi, hogy az érzelmei csomóba gyűlnek a

szíve körül. Az apjára néz, aki békésen alszik, és eltűnődik rajta, miféle
borzalmakat láthatott az öreg. Megérti végre, miért döntött úgy, hogy felejt,
és inkább mindent hátrahagy.
Már érti, miért nem beszélt róla soha senkinek, és miért hordozta a terhét
egyedül. Belekapaszkodott a fájdalomba, ez volt a keresztje, amit vinnie
kellett, mert nem tudott megfelelni a saját magas elvárásainak.
– Megbocsátottál magadnak valaha is? – kérdi Miriam hangosan. – Nem
a te hibád, apa. Ez az egész borzalmas, de tudd, hogy én megbocsátok,
bármit tettél is. Az egy másik életben történt. Nem az én életemben, és amit
értem tettél, az bőven elég volt. Szeretlek! – Újra elsírja magát, azután
összeszedi a maradék erejét, és kézbe veszi a következő levelet.

Drága Henryk!

Gondolom, vége. Gondolom, ennyi volt. Éppen csak elkezdtük, és már

nincs folytatás.
Nem élem túl ezt a tábort. A szülést sem biztos. Ravensbrückben még
reménykedtem, de itt… Itt borzalmasan hatékonyan gyilkolnak. Tudom,
hogy nincs esélyem. Bár még mindig nem hiszek benne, imádkozom
Istenhez, hogy legalább addig életben maradjak, amíg megláthatom az
arcát. A gyermekünk arcát. Újra látni szeretnélek, és ez a baba az egyetlen
dolog, ami maradt nekem rólad, belőled.
Hiányoznak az egyedi dolgok, azok az apróságok, amikre már nem is
emlékszem. Látlak a fejemben, de csak önmagad árnyékaként. Számomra
sohasem öregedsz meg vagy halványodsz el.
Még mindig érezlek, érzem a jelenlétedet, beborít, mint egy meleg
köpeny, amit képtelenség levetni. Hiányzol. Úgy vélem, ha még egyszer
találkoznánk, a szavak feleslegessé válnának. Anélkül érintenénk meg
egymást, hogy ténylegesen egymáshoz érnénk, és szavak nélkül
beszélgetnénk. A csend szimfóniája zendülne fel. Úgy hagyom el ezt a
világot, hogy a te ízedet érzem az ajkamon. Érezlek az ujjaimmal, az arcod
körvonala szobormerevvé válik az érintésemtől. Tudhattam volna, hogy
amikor utoljára megöleltelek, az az utolsó ölelésünk volt. Mélyebben a
szemedbe kellett volna néznem, hogy beleégessem a lelkem a lelkedbe.
Lángra kellett volna gyűlnöm a tekintetedtől, ragyogni a belőle sütő
szeretettől.
A végén is rád fogok gondolni. Ismertelek, és te ismertél.
Egy egyre szűkülő körben élünk. Itt már senki sem beszél a
szabadságról, a szövetségesekről vagy a felszabadításról. Csak az
otthonunkról beszélünk. Az életünkről, bármilyen rövid volt is, mielőtt ide
kerültünk. Meg akarjuk osztani a többiekkel. Örülni akarunk egymás
örömének, erőt meríteni egymás bátorságából, érezni egymás erejét.
A végén rád fogok gondolni, és arra a reményre és sok lehetőségre, ami
a találkozásunkkor csillant fel előttem. Köszönöm, hogy része voltál az
életemnek. Már nem láthatlak megöregedni, nem foghatom meg a kezed,
nem lehet közös jövőnk. De a szívedben örökre veled maradok, mert a tiéd
vagyok. Ha újrakezdhetnénk, és újra megtörténne, ugyanezen az úton
mennék végig. Százszor is akár, hogy újra átélhessem a közös
pillanatainkat.

Nincs több papír. Nem lesz több levél. Elfogytak a szavak is.

Miriam leteszi ezt az utolsó levelet, és akaratlanul is elképzeli a ceruza

mozgását, ahogy körvonalazta Frieda gondolatait. Mi történhetett végül
Friedával? És a babájával? Ahogy Miriam a levelek gyűjteményét nézi,
rádöbben, hogy hiába tudott meg ennyi mindent, erre a kérdésre nem kaphat
választ. Visszateszi az utolsó levelet a többi alá, és felkészül a másnapra.
Kora reggel hótól nehéz, szürke felhők gyülekeznek az égen. Miriam az
ébredező hospice zajaira riad fel, és megpuszilja az apja homlokát.
– Frieda! – szólal meg az öreg.
– Nem, apa, Miriam vagyok. Igyekszem kideríteni, hogy mi történt vele.
De előbb még… el kell mennem segíteni egy barátomnak. – A
gondolataiban már nem a levelek és a múlt járnak, hanem az a nő, aki
megmentette az életét. – Előbb segítenem kell Évának.
– Frieda – mondja az apja újra, közben mintha fel akarna kelni, azután
ismét ernyedten fekszik. – Én Friedám… – mormolja.
Még túl korán van ahhoz, hogy Miriam egyenesen a rendőrségre
menjen. Mivel még van ideje, összerendezi a leveleket, és elteszi őket a
válltáskájába. Amikor az utolsóhoz ér, amit Eva fordított le neki, észreveszi,
hogy az eredeti különbözik a többitől. Bár a szavak ugyanolyan szorosan
állnak, a szöveg két lap mindkét oldalát elborítja. A megsárgult és vékony
papírlapot nem egy könyvből tépték ki, így Friedának sem kellett körülírnia
a nyomtatott szöveget. Tiszta papírra íródott… több mint negyven évvel
ezelőtt.
 38.
MIRIAM
Legdrágább Henrykem!
A papír és a ceruza az egyetlen vigaszom. Tudom, hogy már nincs jövő,
de mindent el kell mondanom neked, ami történt. A kezem remeg… de már
nem fázom. Ez a vég.
Az utolsó napom az esti sorakozóval kezdődött. Az auschwitzi
parancsnok megállt előttem, azután elment, kifényesített csizmájáról
visszatükröződtek a keresőfények, amik itt elhomályosítják a holdat
éjjelente.
– Rohadékok! – A sértések itt úgy csendülnek fel, ahogy a templomi
harangok konganak. Sokat gondolok mostanában a családomra.
Elképzelem a szüléimét, ahogy leülnek vacsorázni, hallom a kolbász
sistergését a vékony réteg zsírban, látom megbámulni, vörösesre pirulni a
bőrét, ami csak a kést várja, hogy az felhasítsa, és a szaft kifolyhasson
belőle. A krumpli és a kenyér felszívj a, elkeveredik a kis vajjal, ami minden
ízt összesimít.
Kiéhezve és átfagyva az étel olyan, mint a kiéhezett lélek költészete.
Extravagancia és elérhetetlen élvezet. Beszélünk róla, nyáladzunk tőle, és a
szívünk jóllakik, ha a gyomrunk üres is marad.
Aznap a zuhanyzósok kétszer is rágyújthattak, és a parancsnok úgy
felfújta magát, mint valami páva. Ahogy megállt előttem, éreztem félig
elszívott cigarettája szagát és hőjét, ami szinte szúrta jegesre kihűlt
orromat. Közelebb lépett hozzám. Olyan közel, hogy hallottam az
egyenruhája recsegését, amikor kissé előrehajolt és a szemembe nézett.
Ezután Hanihoz fordult.
– Cigány. – Csak ennyit mondott. A puszta tény az ő szájából méregnek
hatott.
Mereven álltam, miközben a cigaretta sercegve aludt ki Hani
homlokának nyomva. Az égett foltok kiütésekre hasonlítottak. A parancsnok
Hani arcába pöckölte a csikket, azután intett, hogy oszoljunk, és mi
visszarohantunk a blokkjainkba, kutyákkal a sarkunkban, sértésekkel a
fülünkben. Az élet szagától eszembe jutott a cigaretta hője, és
meggyászoltam, mert a parancsnok kioltotta. Hani kezéért nyúltam, ahogy
ott botladoztunk, hogy összekapaszkodva menjünk tovább, de ő elrántotta a
kezét, és inkább a tömeggel haladt.
Emlékszem, hogy megálltam, mert nyomást éreztem a gyomromnál. A
hasam megnőtt, mint a kelt tészta, és megkeményedett a kezem alatt.
Elakadt a lélegzetem.
Eljött az idő.
Valahogy visszataláltam a priccsünkhöz, de alatta feküdtem le.
Óvatosan, mert a fájdalom egyre csak erősödött az alhasamban, és
felsugárzott a mellkasomba, mielőtt szertefoszlott.
Bár a fáradtság, az üres gyomrom és a megkínzott lelkem kimerített, nem
tudtam pihenni.
A tábor elaludt, a gyűlölet elcsitult, a világ egy kicsit helyre rázódott. A
hasam felső részére nyomtam az ujjaimat, jobb oldalra, ahol általában egy
lábat szoktam találni. Vártam, és amikor megéreztem a lábat az ujjaimnak
nyomódni, elmosolyodtam. Nem kellett aggódni. A baba jól volt.
A nyomás erősödött, és a hasam ismét megkeményedett a kezem alatt.
A patkányok is kezdtek nyugovóra térni, már telezabálták magukat a
tetemekből nappal, és éjjelente inkább az élők testmelegét keresték. Amikor
a hasam felpuhult, az oldalamra fordulva figyeltem őket. Újabb szorító
érzés jött. A hasam szeretetet és életet őrzött. Mindennap arra emlékeztetett,
hogy mire képes a szerelem.
A patkányok raja vadászni indult, hosszú karmaik kopogtak a kőpadlón.
Hani meg akart védeni tőlük, lejött hozzám a priccsről, elébem feküdt, és
hideg karjával magához ölelt, belesóhajtott a testem melegébe. Hőt vett el,
de nem tudott adni cserébe.
Visszaöleltem, a mellkasomra vontam karcsú testét, de csak óvatosan,
ahogy szoktuk, hogy ne nyomjam meg a hasamat. Auschwitzban sokaknak
volt nagy hasa az alultápláltságtól és a betegségektől. Senki sem tudta,
hogy terhes vagyok.
– Annyira… megalázó. Gyűlölöm – súgta Hani. Tudtam, mit fog
mondani, ugyanez a monológ már sokszor elhangzott, különféle szavakkal.

– Ezek az emberek gonoszak… Miért nem tesz senki semmit, hogy

megállítsa őket? Nem tűnhetünk el csak úgy a föld színéről! Sohasem
mehetünk el innen. Szeretném, ha máris vége lenne, ha megölnének és
elégetnének, csak ne kínozzanak így tovább! – Semmi sem változott. Az idő
próbája az volt, hogy Haninak mennyi égésnyomot kell még elviselnie,
mielőtt bevégzi.
Magamhoz szorítottam, megdörzsöltem a karját, hogy meleget
masszírozzak a bőrébe. A baba olyan hatalmasat rúgott, hogy halkan
felkiáltottam. Hani a hasamra tette a kezét, azután úgy lökte el magát tőlem,
mintha áramütés érte volna, majdnem a hátamra fordultam.
– Mi ez? – kérdezte színtiszta rémülettől eltorzult hangon. – Te terhes
vagy? – A következő rúgás ismét olyan erős volt, hogy ha akartam volna
sem tudtam volna válaszolni. A lélegzésre összpontosítottam, ahogy Matka
mondta annak a lánynak.
– Most mi van? És hogyan…? – Éreztem, hogy egyre csak engem bámul,
és örültem, hogy az ablakon túl a keresőfények éppen átsiklottak egy másik
blokkra. Éppen elég volt érezni az érzelmeket a hangjában, nem kellett
látnom hozzá az arcát.
– Egy gyerek? Itt?
Félelem sugárzott a hangjából. Gombóc gyűlt a torkomba tőle.
– Mit fogsz csinálni? – Megsimogatta az arcomat, ezzel visszarántott a
valóságba. Eszembe jutott Kiara nővér és a vödörbefulladt baba, és a kis
angyalkám érkezésének gondolatától egészen másfajta reszketés tört rám.
Magamhoz húztam Hanit, és megcsókoltam a feje búbját, miközben ő
még mindig próbálta feldolgozni az új információt. Tudtam, mennyire
fájhatott ez neki, mégis megkönnyebbültem, hogy végre megtudta.
Hani ismét a hasamra csúsztatta a tenyerét, és bármilyen szaggatómaró
érzelmek keltettek is vihart a szívében, nem húzódott el újra. Mintha
felhevült kályhára tette volna a kezét, és az hiába égette meg, nem vette le
róla. Végül éreztem, hogy megnyugodott, a teremtés és a születés csodája
lecsillapította lelke háborgását.
Azon kaptam magam, hogy suttogva énekeltem Huninak, miközben a
baba ritmusára lélegeztem.

Hani sírt, és én is sírtam. Úgy éreztem, hogy eljött a vég, és valóban

eljött.
Ringatóztunk éjjel, Hanival mellettem, a rendelkezésünkre álló, kis
helyen, folyton egymáshoz érve, egymást fogva, tartva. A keresőfények
időnként bevilágítottak az ablakon, mint a mesterséges napok, és néha
eldörrent egy lövés, amit egy patkányra, egy nőre vagy egy árnyékra adtak
le.
 A nap sötéten kelt fel. Mély, torokhangú kiáltás hagyta el a torkomat, és
pánikszerűen a számra tapasztottam a tenyerem. A zaj azzal fenyegetett,
hogy felfedem magam.
– Hívjam Matkát? – kérdezte Hani. Egy inggel törölgette izzadt arcomat,
ahogy négykézlábra emelkedtem. Volt ott egy szalmamatrac a padlón. Egyre
jobban rettegtem, mert tudtam, hogy ez az utazás hamarosan véget ér.
Megszületik a gyermekem, és minden megváltozik. Megfogtam Hani kezét,
és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.
– Nem! Nem vehetik el tőlem a kisbabámat!
– De Frieda! – mondta Hani kedvesen. – És ha holtan születik? – A
szavai megdöbbentettek.
Senki sem képes megérteni, hogyan tud egy vízbe merített,
magatehetetlen kisbaba belekapaszkodni az élete utolsó foszlányaiba.
Egyfolytában gurgulázik és szörcsög, amíg meg nem fullad, a zaj mindenki
szívét darabokra szaggatja, aki csak hallja, és az ilyen mély seb sohasem
gyógyul be.
Megszorítottam Hani kezét, mert félrekapta a pillantását.
– Előbb halok meg, mint hogy ez megtörténjen. Nézz rám! – Közelebb
rántottam magamhoz. – Soha nem történhet meg! – Vicsorogva beszéltem,
szaggatottan, az összehúzódások között.
– Elétek állok, ha kell.
Elengedtem Hani kezét, miközben végigfutott rajtam egy görcshullám,
ahogy a baba, az élő kisbabám elindult a medencém felé, hogy világra
jöjjön.
A túlélés csupán napokat, legfeljebb heteket jelenthetett, azután úgyis
belehal valami betegségbe vagy az alultápláltságba. Az anyák
csontvázbabákat ölelgettek, nem volt elég tejük, hogy táplálják őket. Az
éhségtől sohasem szabadulhattunk, és ez a legkisebbekre is igaz volt.

Haldokló babák sorai rémlettek fel előttem. A 22-es blokk. A sértések, az

ártatlanság, a félelem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nem
engedhetem meg.
– Könyörögj a doktornak, hogy vegye magához, és nevelje fel! így még
életben maradhat. Kérlek, húgom! Engedd meg, hogy elmenjek a
gyengélkedőbe, és szóljak nekik! Máshogy csak meghaltok mindketten!
– Hani hatalmas könnyeket hullatott, és én is elsírtam magam. Azután
megint megkérdezte, amit mindig: – Mit fogunk csinálni?
 Hatalmas összehúzódás jött, különbözött az addigiaktól, és eluralkodott
rajtam. Olyan erős volt, hogy ismét felkiáltottam, de nem fájdalmamban,
hanem a döbbenettől. Tovább erősödött, mélyült, azután nagy súlyt éreztem.
A babám elő akart bújni. A következő nyögésemet elfojtották a
hangosbeszélők, amiket ekkor kapcsoltak be.
Kezdődött a vadászat. Hallottam, de nem fogtam fel a felolvasott
számokat, a halálos dobpergést.
Minden számsor egy ember halálát jelentette. A hangosbeszélők
mindenkit felébresztettek, a patkányok rajai szétszaladtak ijedtükben. A
tábor pillanatok alatt váltott hullamerev alvásból szenvedéssel teli életre.
A számok ritmusába kiáltások, nyögések és mozgás zaja keveredett.
Hanifelsikoltott.
– Frieda! – Megfogta a csuklómat, és megfordította. A számomra
meredt, a 72 829-re, ahogy ott feketéllett fehér bőrömön. Hani elfúlóan
felkiáltott, és felállt, hogy beleolvadjon a blokk belsejében kialakult,
pánikszerű mozgásba. A számok egyre csak szaporodtak. Őrök kiáltoztak,
nők sikítottak, libikókaszerűen, egyik váltotta a másikat.
Az egész mintha a távolban történt volna. Tudtam, hogy jön a bábám, és
már nem tart sokáig.
– Téged is szólítottak! – bukkant fel előttem Hani újra. Lehajolt hozzám.
Testem minden erejét összeszedve felüvöltöttem, a testemét, ami egyre
csak nyomta és tolta kifelé a kisbabámat, bele ebbe a rémálomba. Nők kis
csapata gyűlt körénk. Ismerős arcok, mind ugyanabban a blokkban laktunk.
A hangosbeszélők elhallgattak, a sikolyok egészen távolinak tűntek.

Lenyúltam a hasam alá, a puhán göndörödő szőrhöz és a nyíláshoz.

Megérintettem a szent helyet, ami befogadta egy jó férfi igaz szerelmét.
Újabb hullám jött, és megéreztem a feje búbját, forrón, nedves hajjal. A
babámat.
Hani maga volt a kétségbeesés szobra. A kezét a fejére téve járkálni
kezdett, körözött előttem.
– Matka! – mondta végül, és kirohant. Amint kiment, a többiek közelebb
jöttek. A nőiség tudata tartott minket össze azon a helyen, ahol a nőiesség
minden látszatát eltörölték. Hideg kezek nyúltak felém, éreztem a bőrüket a
bőrömön, félretett kenyérdarabot kaptam. Szavak, a szeretet nyelvének
gyönyörű szavai hangzottak fel körülöttem, elfedték a vadászat zajait
odakint.
 Izgatott suttogás támadt, ahogy felbukkant egy kis termetű alak, azután
Matka nyugalma engem is megszállt. Letérdelt mellém, és utasításokat
adott. Az ő keze meleg volt. A gyermekem meleg kézbefog születni.
– Megnézhetem? – kérdezte.
Csak bólintani bírtam, mert újabb összehúzódás jött. Elvettem a kezem,
hogy Matka megnézhesse.
– Haja is van – mondta. – Sötét hajú. – A szavai megnyugtattak. A
gyermekem az apjára hasonlít.
Mélyről fellobbanó tüzet éreztem növekedni magamban. Ezúttal nagyon
gyorsan jött az összehúzódás, és a baba kicsusszant Matka kezébe. Ő alám
nyúlt, és amikor megfordultam, egy meglepően nehéz, nedves és forró
csomagot tett az ingem alá, a meztelen mellkasomra.
– Lány – mondta, miközben mindkettőnkre ráterített még egy inget. A
baba kidugta a fejét. Matka meleg keze rajta maradt. Megkönnyebbülés
öntött el. Gyönyörű volt. Apróságában is tökéletes. Leküzdhetetlen
késztetést éreztem, hogy tisztára nyalogassam. Életszaga volt,
születésszaga, meleg- és vérszaga. Fészkelődni kezdett a mellkasomon,
felemelte a fejét, hogy a szemét kinyitva megnézzen magának.
Matka elővett egy ollót, és a kezembe tette. Nem akartam. Egyek voltunk.
Nem akartam elválasztani magunkat egymástól. Éreztem a vastag, meleg
köldökzsinórt lüktetni a hasamon, ahogy a szívünk egy ritmusra vert.

Ha elválasztanak minket egymástól, abba belehalunk. Ebben biztos

voltam. Felnéztem, amikor Hani visszatért. Odahúztam magamhoz, és ő
leült mellém a szüléstől átázott matracra, bele a gyermekemet hónapokig
tápláló és védelmező magzatvízbe.
– Nézd!
Felemeltem az ingem nyakát, és a baba kinyitotta a szemét, rózsaszín
nyelvecskéjét kidugta, azután visszatette a fejét a mellemre. Néztük,
elteltünk a látványával. Előrébb mászott a mellemen, bekapta a
mellbimbómat, az egyik kezét a szívemen tartotta.
Egésznek éreztem magam tőle. Ezt éreztem, akkor és ott.
Szeretetet.
A hangosbeszélők újra számokat kezdtek sorolni, és átjött egy
blokkvezető a másik tömbből, bottal a kezében kirángatott egy sikoltozó nőt
az egyik matrac alól. A hangosbeszélők hangja megremegtette a falakat, a
sikolyok kihangsúlyozták a számokat. A nők védelmező köre szertefoszlott,
és láttam a blokkvezetőt, ahogy halálra veri azt a nőt, egyre csak üti a
botjával, még azután is, hogy annak már nem maradt ereje ellenkezni.
Eggyel kevesebben leszünk a fürdőben, eggyel nagyobb lesz a kupac. Az
emberi életnek itt nincs értéke. A lábánál fogva rángatta el, hamarosan már
csak egy széles, vörös sáv mutatta a padlón, hogy az a nő valaha is létezett.
Ezt végignézve már tudtam, mit kell tennem.
Felálltam, és éreztem a köldökzsinór húzását, különös érzés volt a
hasamban. Hani lélegzetvételét olyannak hallottam magam mellett, mintha
egy golyó fütyült volna el a közelben. Matka áldását adta ránk, a nők közül
többen is újra közelebb jöttek, megérintettek, megtartottak, vezettek. A
testem reszketett a kimerültségtől. Megbotlottam, de nem estem el. Hanit is
megtartották csontsovány kezükkel.
Még egyszer utoljára adtam egy puszit Hani feje tetejére, beszívtam a
barátsága illatát. Belenéztem szerető szemébe. Éreztem a fájdalmát. Nem
hagyom, hogy a babámmal elválasszanak minket az életben, és hamarosan
meghalunk. Velem fogja tölteni az örökkEvalóságot, a karomban, ölelve és
szeretve.

Elmentem Hani és Matka mellett, de a léptem lelassult, a lábam

csoszogni kezdett. Csupasz lábbal, derékig ingben követtem a vérnyomot.
– Frieda! – szólt utánam Hani. Minden szeretetét belesűrítette a
nevembe. Rámosolyogtam, és amikor elfordultam tőle, énekelni kezdett.
Azután mindenki énekelt. Egy egész kórus csatlakozott Hanihoz, a szavak
elvesztek a nyelvek tengerében, csak a dallam volt ugyanaz, egy altatódal.
Ez kísért a halál felé.

Miriam könnyei egyre hullanak, lecsöppennek az orráról és az áliáról.

Megrázza a fejét, visszanyeli a sírást, és olvasni kezdi az utolsó oldalt.
Nem jutottam messzire. Hani utánam futott, azután elém állt. Egy
blokkvezető tornyosult fölébe, bottal az egyik kezében, kódlistával a
másikban. Hani felhúzta a ruhája ujját, megmutatta a számot a csuklóján,
mire a blokkvezető kipipálta a papírján, és elküldte.
A zuhanyzók felé. Helyettem.
Olyan gyorsan próbáltam utánamenni, ahogy csak tudtam, de
megbotlottam, térdre estem a jégen a blokkvezető előtt.
És akkor különös dolog történt. Újabb összehúzódást éreztem, és először
arra gondoltam, hogy talán ketten voltak odabent. Arra gondoltam:
Istenem, jön még egy! A blokkvezető nem látta a babát az ingem alatt, de
nem szülhettem meg a másikat az orra előtt észrevétlenül. Matka követett,
de távolságot tartott.
Amint a blokkvezető közönyösen hátat fordított, Matka gyorsan odalépett
hozzám, és elvágta a köldökzsinórt. A blokkvezető mégis visszafordult,
meglátta a lábamon lefolyó vért és a méhlepényt alattam, és felsikoltott:
– Gyengélkedő!
Matka felvette a méhlepényt, és becsomagolta valamipapírba. Más nők
is voltak körülöttem, felemeltek, megtartottak. A baba egyetlen hangot sem
adott ki, csak a mellkasomhoz bújt.
– Barátom! – szólítottam meg a blokkvezetőt, de amikor kimondtam,
rögtön rádöbbentem, hogy Hani volt az egyetlen barátom ezen a világon,
ám őt már nem is láttam a szürke sávos egyenruhák tömegében. Kerestem a
tekintetemmel, ahogy ott álltam a várakozó blokkvezető előtt. Azután Hani
megfordult, és akkor pillantottam meg utoljára.
Megértettem, miért maradt Nyuszi mindig csendben.
 39.
MIRIAM
Gyalog megy át a rendőrségre, a szeme fáradt, a szíve nehéz. Délelőtt
kilencre ér oda, és az ajtó még nincs nyitva. Miriam várakozik, toporog, a
kezét lehelgeti. A levelek járnak a fejében, Hani és Frieda.
Egy rendőr érkezik, kinyitja az ajtót kívülről. Odabent meleg van,
Miriam máris újra érezni kezdi az ujjait, az arcát, az orrát és a lábujjait.
– Beszélni szeretnék valakivel Eváról – mondja. – Eva Bertrandtról.
Miután leülteti egy műanyag székre az előtérben, a rendőrtiszt bemegy a
recepcióspult mögé.
– Itt van még?
– Igen. Bent tartottuk éjszakára.
– Letartóztatták?
– Nem tudok róla. Csak most értem be, adjon néhány percet, hogy
utánanézzek! Kávét?
– Köszönöm, nem kérek!
Miriam az óramutatókat figyeli, ahogy azok arrébb mozdulnak, közben
elképzeli Évát összegömbölyödve a priccsen egy kis, szürke cellában, ahol
biztosan fázik és kimondhatatlanul magányos. Ismét falak közé szorult,
csapdába esett. Miriam megborzong, átsöpör rajta az aggodalom, de ahogy
felmelegszik, inkább mégis leveszi a kabátját a várakozáshoz.
– Maga Frau Bertrandt barátja, ugye?
– Igen.
– Jöjjön be, kérem! – A rendőr egy aktát tart a kezében, és kinyitja,
menet közben olvas.
Miriam feláll, és követi a fiatal rendőrtisztet, közben nem állja meg szó
nélkül.
– Tegnap felvették a vallomásomat, és amikor elmentem, hallottam,
hogy Eva bevallott valamit, amit nem is követett el. Szerintem azért
mondta, hogy engem megmentsen, de valójában nem volt rá szükség.
Egyikünk sem tett semmi rosszat.
– Értem – mondja a férfi, és egy székre mutat egy hasonló szobában,
mint amilyenben Miriam előző nap várakozott, csak itt fényes, fehér
műanyag asztal terpeszkedik a helyiség közepén.
 – Itt az áll – olvassa fel a rendőr az aktából –, hogy kikérdezték, és
éjszakára itt tartották. Lehet, hogy még egyszer kihallgatják, mivel egy
bűncselekmény lehetséges szemtanúja. Gondolom, ön ellen követték el ezt
a bűncselekményt.
– Nem Axel ellen?
– Úgy tűnik, Herr Voight nem képes felidézni, mi történt vele.
– Hogyhogy?
– Úgy vélem, a felsorakoztatott bizonyítékok, mint például az ön
sérülései, megakadályozták, hogy a történetével elérje a kívánt hatást –
feleli a rendőr megvető hangsúllyal. – Emellett kaptunk egy támogató
levelet bizonyos… – pillant bele ismét az aktába – Hensher nővértől, aki azt
állítja, hogy a férjének abuzív hajlamai vannak, és amióta elhagyta, az ön
mentális állapotával kapcsolatos aggodalmak alaptalanná váltak.
– Hogy tudhat Hilda bármit is erről?
– A levelet Frau Bertrandt hozta – mondja a rendőrtiszt. – Remélhetjük,
hogy bár komoly dologról van szó, elkönyvelhetjük az esetet családon
belülinek, és nem lesz szükség további beavatkozásra. Figyelmeztetnem
kell, ahogy a férjének is mondani fogom, hogy ezentúl maradjanak távol
egymástól!
– Köszönöm!

Eva kijön az előtérbe. A ráncai mintha elmélyültek volna, és valahogy

kisebbnek is látszik. Az arca beesettebb, öregebbnek tűnik. Fehérre őszült
haja szürke a neonfényben.
– Miattam jöttél?
Miriam válasz helyett csak ledobja a táskáját és a kabátját egy székre, és
szorosan átöleli.
– Saját magam miatt is jöttem – mondja, és két oldalról megpuszilja Eva
hideg arcát.
Mindketten csak állnak és sírnak. A rendőrtiszt kitesz egy doboz papír
zsebkendőt az asztalára. Megtörlik a szemüket, és szégyenlősen egymásra
mosolyognak.
– Hazakísérhetlek?
Miriam taxit hív a rendőrségen lévő nyilvános telefonról, és beülnek a
túlfűtött, bőr- és füstszagú autóba.
Eva a kezét dörgölgeti, hogy felmelegítse.
– Biztos megharagszol rám – suttogja.
 – Miért?
– Láttam valamit a rendőrségi aktában, és elloptam – vallja be Eva, és
közelebb húzódik Miriam – hoz, ahogy ott zötykölődnek a taxiban. A
kabátujjából előhúz egy kis papírköteget. – Nem hagyhattam ott. – Odaadja
Miriamnak.
– Ezek a válási papírok! – Miriam a meglepetéstől olyan hangosan
beszél, hogy a hangja bántja a torkát, és megköhögteti.
Eva csitítja, és belelapoz az iratkötegbe.
– Ezt nézd! – mutat a papírra ott, ahol Axel lendületes aláírása uralja az
oldalt.
Miriam az iratra mered, azután felnéz Évára.
– Szerinted…? – kezdi, de azután a megszólítja a sofőrt: – Elnézést! –
Nyel egyet, és újra próbálkozik kicsit hangosabban: – Bocsánat! Tehetnénk
egy kitérőt? – Megadja a címet, és a taxi bekanyarodik egy szűk utcába,
ellavíroz a leparkolt autók között, mielőtt visszafordul a Neuferstraße felé.
Miriam felnéz a homlokzatra, és felcsenget. Eva a taxiban várja, amiben
ketyeg az óra.
– Zárva vagyunk – jön ki Dávid Abbott vastag, kötött otthoni
pulóverben, a szemét dörzsölgetve. – Á, Frau Voight! Valami gond van?
– Elnézést a zavarásért, de elhoztam ezt. – Miriam odanyújtja a
papírokat. – Nem akartam postára adni.
– Aláírta? – kérdezi az ügyvéd, belenézve az iratba.
– Aláírta.
Miriam mosolyogva ül vissza a taxiba.
– Köszönöm! – suttogja, bár szóval nem lehet elmondani, mennyire
hálás.
– Éhen halok – jegyzi meg Eva. – Csapunk egy ünnepi reggelit? Miriam
csak bólint, még mindig képtelen teljes mértékben felfogni, hogy Axel
aláírta a válási papírokat.
– Hazamehetnék előbb, hogy átöltözzek? – kérdezi Eva. – Van neked
valamim, de azt is otthon hagytam.
Megmondja a sofőrnek a címet, és ezúttal Miriam várja a taxiban,
letekert ablak mellett, hogy Eva felbukkanjon a piros bejárati ajtó mögül
egy ugyanolyan épületből, amilyenben az apja lakása is van. Annyi minden
történt rövid idő alatt. Néhány hete még állt a fal, ő nem ismerte Evát, és az
apja is jól volt. Ám már nem pörgetné vissza az időt. Az apja valamivel
jobban lett, van egy barátja, és a végén még Hilda is mellé állt, hogy kapjon
egy esélyt a szabadságra, és ne csak a halál által.
– Miért vitted el a leveleket és a ruhát? – kérdezi Évától, amikor az
asszony átöltözve, fogkrémillatúan visszaül a taxiba.
– Féltem.
– A rendőrségtől?
– Igen, de nem csak azért. Nem akartam, hogy egyedül olvasd el az
utolsó leveleket. Arra gondoltam, hogy ha ott vannak, amikor felébredsz,
rögtön nekilátsz elolvasni őket. Gondolom, meg akartalak védeni.
– Miért?
– Van még egy levél… Mindet lefordítottam, és úgy éreztem, hogy
közben téged is megismertelek, és… – Eva elhallgat, amikor a taxi megáll
egy piros lámpánál. Csak akkor folytatja, amikor az autó újra nekilódul: –
Másnap visszamentem, hogy visszaadjam a leveleket, de nem voltál otthon.
Amikor az a fickó közölte velem, hogy letartóztattak, rögtön elindultam,
hogy segítsek, ha tudok.
– Lionel azt mondta, hogy letartóztattak?
– Igen, és tudom, hogy az én hibám volt az egész. Bementem a
kórházba. Amikor itt volt a lakatos, Hildával is találkoztam, úgyhogy már
nem voltunk teljesen idegenek egymás számára. Kértem tőle egy levelet,
ami bizonyítja, hogy jól vagy. Reméltem, hogy ennyi elég lesz. Azután
mindent visszaraktam a lakásodba, és elmentem a rendőrségre.
– Elég, elég! Megmentetted az életemet, és segítettél rajtam. A barátom
vagy, és ez nagyon sokat jelent nekem.
– Köszönöm! Nekem is sokat jelent.

Egy ideig szótlanul ülnek, ahogy a taxi a forgalomban manőverezik. A

palotakert és a Spree folyó csendes, a látvány az autó ablakán keresztül
egészen szürke. A más élet ígérete felfoghatatlan.

***

Kifizetik a taxit, és gyalog indulnak tovább a zsúfolt járdán. A

Neuferstraßén átmennek az úton. Az egyik kereszteződésben, egy
kerékpárbolt és egy régi olasz étterem között nagy, zöld homlokzatú épület
áll. Elöl csak egy kisebb kirakatablaka van.
– Ide? – kérdezi Miriam megtorpanva.
– Igen. Miért?
 Eva benyit az ajtón, és a kelt tészták illatától Miriamnak korogni kezd a
gyomra.
A kávézó csendes, egy idősebb pár teát kortyolgat virágos mintájú
csészékből. A falakat párizsi hangulatképek díszítik, az asztalokat és
székeket a helyiség egyik oldalán rendezték sorba. A meleg és a gőz miatt a
tükör bepárásodott a szemközti falon, alatta a pult tele van
péksüteményekkel és szendvicsekkel.
– Mit kérsz? – kérdezi Eva, és a pult mögött az eladó máris a
jegyzettömbbért nyúl, hogy felvegye a rendelésüket.
Miriam végignéz a kínálaton, a kendőjébe törli a kezét, és kiválaszt egy
szolidan kinéző, mézes süteményt, ami meleg, gyömbéres karácsonyillatot
áraszt.
Eva egy jóval nagyobb szelet sütemény mellett dönt, amit porcukorral
szórtak meg. Az édességgel és kávEval a tálcájukon leülnek a kirakat mellé.
Miriam az evésre figyel, nem néz körül, de tudatában van, hogy egy
ablak mellett ül, és látja az utcát.
– Mi a baj? – kérdi Eva.
– Semmi.
Eva felemeli a kávéscsészéjét.
– A szabadságra! – mondja, mielőtt belekortyol.
– Anyuval jöttünk ide mindig – jegyzi meg Miriam, figyelmen kívül
hagyva a tósztot. Ő is iszik a kávéjából, a kesernyés ízt száraznak érzi a
nyelvén.
Eva eszik egy falat süteményt.
– Amikor utoljára láttam, ide jöttünk ebédelni, bár végül nem ettünk
semmit…Aznap ragyogó nap volt. Az anyja szürke szegélyű, fekete ruhát
viselt; gyönyörű volt a fehér hajával, amit a szokásos módon kontyba
fogott. Mindketten csak piszkálgatták az ételt a villájukkal. Mindketten
ugyanarra gondoltak.
– Apa miért nem jött?
– Tudod te azt. Nagyon hiányzol. Itt laksz az utcában, és így is alig
látunk. Nem szeretné, ha még messzebbre költöznél.
– És nem kéred, hogy maradjak?
– Nem tehetem. – Az anyja hangosan felsóhajtott. – Axel a férjed, vele
kell tartanod, és egyébként is, csak pár órányira lesztek busszal.
A csend egyre hosszabbra nyúlt. Miriam az anyja foltos kézfejét nézve
próbált nem arra gondolni, hogy eddig is mennyire hiányoztak neki a szülei,
de egyre csak ez járt a fejében.
– Hiányzol – mondta ki végül, és közel állt hozzá, hogy elsírja magát.
– Te is hiányozni fogsz, Miriam. Mihez kezdek majd nélküled? – Az
anyja az arcához emelte a szalvétát, és megtörölte vele a szeme sarkát.
– Ne sírj, anya! Évek óta nem lakom már otthon, és apa ott van veled –
nevetett fel Miriam kényszeredetten. Azután hozzátette: – Nem akarok
elmenni.
Az anyja mélyet sóhajtott. Félretolta a tányérját, és megfogta Miriam
kezét.
– Egy házasság néha csak úgy működhet, ha elviselünk dolgokat.
Minden rendben lesz. Axellel leszel, aki szeret. Wolfsburgban újrakezditek
majd, állítólag szép környék, és a baba elvesztése után tényleg szükséged
lehet némi levegőváltozásra. Előbb-utóbb újra boldog lehetsz. –
Rámosolygott.
Miriam megpuszilta az arcát.
– Szeretlek.
– Rendeljünk egy pudingot, és ünnepeljük meg az újrakezdést, jó?
Amíg az anyja leadta a rendelést, Miriam az utcát nézte. Axel piros
autója ott parkolt a túloldalon, és ő benne ült. Letekerte az ablakot, hogy a
felesége láthassa.
– Néhány percen belül jön a csokoládépuding fagyival – tért vissza az
anyja.
– Nem maradhatok tovább.
– Miért? – kérdezte az anyja, miközben leült.
– Axel odakint vár.
– De hát azt mondta, hogy később felvesz otthon, így apádat is
meglátogathatod.
– Ott van. – Miriam kimutatott az ablakon, és amikor az anyja
odafordult, Axel kiszállt az autóból, a kocsi tetejére támaszkodva megállt.
Napszemüveg takarta a szemét.
– Annyira sajnálom!
Az anyja hirtelen úgy nézett ki, mint aki leeresztett, elveszítette a
tartását.
Miriam felállt, odahajolt, hogy puszit adjon neki, de az anyja nem
emelte felé az arcát, ezért csak a hajába lehelt bele:
– Szeretlek!
– Jó utat! – nyögte az anyja, és nagyot nyelt. – Felhívsz majd?
 – Amint egy kicsit elrendezkedtünk. Megígérem. Miriam felvette a
táskáját, és elindult az ajtó felé.
– Én is szeretlek! Vigyázzatok magatokra, édesem! Miriam könnyes
szemmel ment át az utca túloldalára.
Akkor látta az anyját utoljára. Öt évig lakott az alig kétórányira lévő
Wolfsburgban, és csak egyszer jött vissza.
Az anyja virrasztására.

Az asztalnál ülve Miriam csörömpölve ejti le a villát a mézes sütemény

maradéka mellé.
– Tessék? Mit kérdeztél? – Megtörli a szemét a keze fejével.
– Jól vagy?
– Ha Frieda szerette is apát, és apa is szerette őt, az nem változtat
semmin. Nagyon szerettem anyát, és fáj. Fáj, hogy már nem lehet itt.
Eva leteszi a kávéját, és megeszi az utolsó falatot a tányérjáról, mielőtt
fogja a táskáját, és kivesz belőle néhány papírlapot. Egyetlen szó nélkül
kirakja őket Miriam elé az asztalra. A betűk elborítják az A/4-es oldalt, és a
második lapon Eva fordítása olvasható.
– Ez az utolsó? – kérdezi Miriam.
– Igen.
Miriam felemeli a fordítást, és olvasni kezd.
Henryk!
Hani feláldozta magát, hogy én élhessek. Annyira bátor volt, hogy
meghalt helyettem. Matka segített. Etetni, etetni, etetni.
Azután egy nap az örök elmentek, magukkal vittek minden foglyot, aki
tudott járni, minden ételt, és a többieket bezárták. Én nem tudtam mozogni.
Nem tudtam enni. Maradtam.
Másnap felszabadították a tábort.
Angolul beszélő katonák mentettek meg minket, és én hallgattam.
Egy kórházban kötöttem ki, a kisbabámmal együtt. Csoda történt.
Emilie eljött, hogy meglátogasson. Nagyon beteg vagyok, de a kicsi jól
van, és gondját viselik a bölcsődében. Láttam Emilie-t a szobám ajtajában.
Bizonytalannak tűnt. Gondolom, már egyáltalán nem úgy nézek ki, mint az
a Frieda, akit ő megismert.
A nővér, aki kinyitotta neki az ajtót, azt mondta, hogy tífuszom van.
Hallottam, amikor azt suttogta, hogy csak napjaim vannak hátra.
 Furcsa azt hallani, hogy valaki aggódik az életemért, amelyért oly
sokáig minden egyes nap csak én küzdöttem, egyedül.
Haldoklóm, Henryk. Ezt a levelet úgy írom neked, hogy közben Emilie
engem néz a fal mellől.
A lányunkkal a karjában.
Narancsvirágillatot és tejes babaillatot érzek, és boldogságot látok.
Színtiszta örömöt. Haldoklóm, de hagyok hátra valami jót ebben a világban.
Megkapod minden levelemet, megkapod a lányunkat, és a szerelmem
mindig is a tiéd volt.
Kérlek, ne felejts el!
Nekem már csupán a lopott pillanatok emlékei maradtak meg, és Emilie
ígérete, hogy gondját viseli a babának, és neked is gondodat viseli majd.
Emilie gyakran eljön hozzám a baba nélkül, és fogja a kezemet. Sír. Csak
annyit szeretnék, hogy még egyszer utoljára velem légy, mielőtt meghalok.
Csak téged szeretnélek. Hogy elköszönhessek…
 40.
MIRIAM
Úgy érzi, mintha a levegő vibrálna a fülében, vagy mintha víz venné
körül. A lába elmerevedik, a talpa lerögzül a padlóra.
– Nem értem.
– Fordítsd meg! – biccent Eva az eredeti levélre.
Frieda 1945. február 14-én halt meg, hajnali 4 órakor. A gyermeke
életben maradt.
– Ez anya írása! – Miriam felnéz. – Anya tudta? – A gondolatai össze-
vissza csaponganak, nem bírja követni őket, töredékesen pattognak a
fejében. – Mit jelent ez? Nem értem!
– Szerintem… – kezdi Eva lassan, megfontoltan, a kezét nyújtva felé –
…ez azt jelenti, hogy te voltál az a baba. Miriam csendben, mozdulatlanul
ül.
A kávézó zajai egyre hangosodnak körülötte, de azután Eva tiszta, lágy
vonásaira pillant, és megfogja az asszony meleg, puha kezét. Lenéz a
levélre.
– Hogy…? – Hirtelen feláll, de a vér a lábába szalad, és megszédül. Le
kell ülnie. – Nem!
Semmi értelmét nem látja az egésznek.
– Nem tudhatjuk – mondja végül. – Nem tudhatjuk, hogy a baba tényleg
életben maradt-e, és hogy anya tényleg elhozta-e. – Miriam ismét Évára
néz. – Nincs több?
– Nincs. Azért vittem el a ruhát, hogy megnézzem, van-e még benne
valami, ami segíthet – feleli Eva.
– És…?
Eva a fejét ingatja.
– Nem veheted el tőlem anyát! Mármint, ez, a levelek… Egyszer már
elveszítettem! Eva! Kérlek! Hagyd abba! – Miriam mindennél jobban
kívánja, hogy bárcsak az anyja még életben lenne, és véget vetne ennek az
őrületnek. Tudja, hogy nem Eva hibája, de ő fordította le az utolsó levelet. –
Ezt nem kellett volna odaadnod. Jobb lett volna, ha sohasem tudom meg.
Miért adtad oda?
 – Mindenki megérdemli, hogy tudja az igazságot. Nincs jogom bármit is
eltitkolni előled. És a szüléidét se hibáztasd, hiszen csak védelmeztek. Ez
nem rossz dolog – mondja Eva megnyugtató hangon. Azután még
hozzáteszi: – Ráadásul erősebb vagy, mint gondoltad.
– De miért nem mondták el?
– Nem tudom. De gondold csak végig! Ha mindez igaz, és Frieda lánya
vagy…
– Ha – visszhangozza Miriam. – Ez egy jó nagy ha. És ha így is van,
akkor is anyura gondolok anyámként.
– Mindig is az anyukád lesz. De gondolj bele, mennyi erő kellett, hogy
túléld akárcsak az első napjaidat! Ha ez itt a te történeted is… – Eva nem
fejezi be a mondatot. – Szerintem meg kellett tudnod.
Minél többet gondolkodik ezen, Miriam annál inkább megérti. Az apja
folyton Frieda nevét mondogatja. Talán… Talán mert nem Friedát keresi,
ahogy eddig hitte, hanem el akarja mondani neki, hogy ő Friedától
származik. Vagy… Miriam gondolatai átugrálják egymást. Lehet, hogy az
apja azt hiszi, hogy ő Frieda? Elvégre sokáig nem találkoztak. Vajon
hasonlít Friedára?
– Ezt már sohasem tudhatom biztosan, ugye?
– Sajnálom, Miriam! Csak annyit tudunk, hogy ha ez igaz, akkor
hihetetlen, mennyi mindent túléltél, és mennyire szerettek.
Miriam megrázza a fejét.
– Ezt már sohasem tudhatom biztosan, ugye? – ismétli meg. – Az
egyetlen ember, aki válaszolhatna, már rég halott. Anya volt a legjobb
barátom. Ez… – megrázza a levelet – nem veheti el tőlem. Nem hagyom!
– Semmi sem fogja elvenni az emlékeidet. Biztos vagyok benne, hogy az
anyukád nagyon szeretett.
– És Frieda?
Eva feláll, megkerüli az asztalt, és megöleli Miriamot, aki ekkor elsírja
magát. Amikor eltolja magától a barátját, és felnéz rá, Eva tekintetében a
saját bánata tükrödőzését látja. Az emberek őket nézik.
– Mennem kell – mondja Miriam.
Eva kifizeti a számlát, és kilépnek az utcára.
Miriam hirtelen megáll, és előveszi az utolsó levelet. Úgy érzi, mintha a
levél fájdalmassága beléje áramlana és eltelítené. Vajon az apja elment
hozzá?
 Vagy Frieda egyedül halt meg? Nélküle?
Végül kissé megnyugszik, és megfogja öreg barátnője kezét. Együtt
indulnak el az utcán.
Nem beszélnek, Eva hagy időt Miriamnak, hogy összeszedje magát. A
karácsonyi dekoráció még mindig ékszerként lóg a lámpaoszlopokon és a
fákon.
Addig mennek, amíg az utca nem lesz túl zsúfolt. Mire átérnek a
Ruhwald park túloldalára, vidám beszélgetéssel telik meg a levegő
körülöttük. Közel vannak a hospice-hoz. Miriam úgy érzi, mintha a
gondolatai szét akarnák feszíteni a fejét. A levelek, az elveszett életek…
A beszélgetés hirtelen abbamarad, amikor egy hang röppen fel a tiszta
égre. Az emberek úgy néznek fel, mintha egy angyal hangját hallanák.
Eva belekarol Miriamba. Senki sem beszélget már körülöttük. A dal
megragadja az időt, és megőrzi a pillanatot mindenkinek, aki csak hallja.
Miriam feje kitisztul tőle. Nincs kíséret, csak egyetlenegy hang énekel az
égnek. Visszaviszi Miriamot a múltba.

Az az este jut eszébe, amikor egyszer félév végén az apja később ért
haza.
– Bocs! Megcsináltátok nélkülem? – kiabált be az ajtóból.
– Már majdnem kész – válaszolta Miriam. Az apja bement, és
mindkettejüket megpuszilta. Az anyja a karácsonyfa felső részét díszítette,
amíg ő megkötötte a szalagot a kis ajándékon, amit Axelnek szánt. Az apja
levette a nyakkendőjét, és letette az aktatáskáját az asztalra.
– Ő is itt van már?
– Még nincs. – Miriam nagyon izgatott volt.
– És milyen a pasas?
– Csodálatos! – nevetett Miriam. – Anya biztosan gyorsan megkedveli. –
Annyira várta már a nagy találkozást, hogy nem bírta abbahagyni a
mosolygást.
– Mit hagytatok nekem? – kérdezte az apja.
– A csillagot, mint mindig – válaszolta az anyja.
A fa gyönyörű lett a sok arany és ezüst dísszel. A lehalkított rádióból
karácsonyi énekek szóltak. Miriam odaadta a csillagot az apjának, aki
feltette azt a fa csúcsára.
– Kezdődhet a visszaszámlálás! – jelentette, mire Miriam odament a
villanykapcsolóhoz, és lenyomta, sötétségbe borítva a nappalit.
 – Három, kettő, egy! – mondták együtt, és az anyja bekapcsolta a
futófényt a fán. A kis, színes égők beragyogták a szobát.
A csillag a fa csúcsán káprázatosán csillogott. Miriam nézte, ahogy az
apja kioldotta az anyja kötényét, és áthúzta a fején. Ezután letette egy szék
háttámlájára, és megfogta az anyja kis kezét. Az anyja lábujjhegyre állva
közelebb lépett hozzá, és táncolni kezdtek a nappaliban a karácsonyi énekek
ritmusára. Legalábbis nagyjából arra.
– Vigyázzatok a fára! – szólt rájuk Miriam mosolyogva.
Nézte őket, ahogy kecsesen körbelejtettek a szobában, és közben az
anyja szoknyája úgy lebbent meg körülötte, mintha Miriam egy tündért
látott volna, aki mindjárt maga is felül dísznek a fára. Mire befejezték a
táncot, az anyja arca kipirult, kontyba fogott haja kicsit szétzilálódott.
Miriam remélte, hogy egyszer ő is megtudja, mit érezhetett akkor az anyja,
de Axel karjában.
– Boldog karácsonyt! – mondta az apja, és szájon csókolta az anyját.
Miriam látta, hogy az anyja ettől még jobban elpirul.
– Boldog karácsonyt! – kacarászott ő is, és a haját igazgatva ellépett az
apjától, aki ekkor őt húzta oda magához.
– Boldog karácsonyt! – súgta neki is, és puszit nyomott az arcára.
Miriam szíve repesett a boldogságtól. Megtalálta élete szerelmét, és
beköszöntött az ünnep.

A tömeg tapsa bizonytalanul kezdődik, de azután hangos lesz és élénk,

füttyök és éljenzés keveredik bele, a zaj visszarántja Miriamot a jelenbe.
Ezután játszani kezd a zenekar, és többen is ringatóznak a dallamra.
Miriam egy fiatal fiút lát, még gyerek, amint iszik egy korty vizet. Felnőttek
veszik körül, de az ő hangja varázsolta el a tömeget az imént.

Miriam Eva karjára teszi a kezét.

– Jól vagy? – kérdezi Eva.
– Persze. De nem tudom, hogy apa tudja-e, és megérdemli, hogy tudja,
mi történt. Még ha ez lesz is a vége. Megígértem neki. – Elindul, otthagyja
Evát, de azután visszamegy hozzá.
Az anyja hangját hallja a fejében: „Az emberek megérdemlik, hogy
békében távozzanak, megszabadítva a terhektől.”
Miriam mélyen beszívja a hideg levegőt. Ö segíthet ebben az apjának.
A hospice bejáratánál megáll, és felnéz. A hold még fent van az égen,
fényesen ragyogó csillagok veszik körül, azután Miriam rádöbben, hogy
azok valójában lehulló hópelyhek. Havazik.
Kinyújtja a kezét, a tenyerét teszi egy lehulló hópehely alá. Megcsodálja
a múlandó szépséget.
– A hamu feketén száll fel, de mindig fehéren hullik alá – mondja. –
Amikor esni kezdett a hó, apa mindig azt mondta, hogy akiket
elveszítettünk, azoknak a hamvai ott rejlenek a hópelyhekben, és
lehullanak, hogy táplálják a földet, és leszálljanak azokra, akiket szerettek.
A hópehely érintése pihekönnyű csók. Amikor kicsi voltam, még egyáltalán
nem értettem, csak nevettem, amikor úgy éreztem, hogy a hópelyhek csókja
anya és apa puszijai. Nagyon szerettek.
– Ezt nem kétlem. Megvárjalak? – kérdezi Eva, de Miriam még mindig a
kezén elolvadó hópelyheket nézi. Hallja az apja hangját, érzi a kezén az
anyja kesztyűs kezét, és látja maga előtt, ahogy a leheletük füstként
keveredik el a hulló hóval.
– Amikor egy hópehely elolvad rajtad, egy része beléd ivódik, ahogy
annak a személynek egy része is, aki a hópehellyel alászállt hozzád. Apa
így mondta, és azt is, hogy így adnak ajándékot.
Miriamnak a nyúl-lányok, Hani, Frieda és az anyja járnak a fejében,
mindazokkal együtt, akik elvesztek és akiket elfelejtettek. Ahogy a hóesés
sűrűsödik, arra gondol, hogy az elveszetteknek talán sok ajándéka lehet,
amit a pelyhekkel elvihetnek a szeretteiknek.
Éva kinyitja neki az ajtót, és a karjánál fogva betessékeli. Odabent az
előtérben álló karácsonyfa mellett vár, amíg Sue megérkezik.
A nővér üdvözli mindkettejüket, és megfogja Miriam kezét.
– Az apja ma nagyon éber, de azt hiszem, rosszabbodott az állapota –
mondja, miközben elindulnak az apja szobája felé. – Lassan eljön az ideje –
teszi hozzá halkan.
A szobában enyhe szegfűszegillat, az elmúlt karácsony illata érződik.
Sue odamegy az ágyhoz, leül, és megfogja az öreg kezét.
– Herr Winter! Henryk! Miriam jött el, hogy meglátogassa. – Ezután
feláll és biccent. – Kettesben hagyom magukat – súgja halkan, megsimítva
Miriam karját. – Van még karácsonyi kekszünk, ha éhes.
Miriam tudja, hogy beszélnie kellene, el kellene mondania, amit a
levelekből megtudott. El kellene mondania az apjának, hogy Frieda
meghalt. Meg kellene kérdeznie tőle, hogy mit tud, és ha az apja nem tudja,
hát el kellene mondania, hogy lehet, hogy ő Frieda lánya.
 Ehelyett csak odamegy az ágyhoz, lehajol, és kedvesen megpuszilja az
öreg homlokot.
Eszébe jut a vers Frieda cetlijével a dolgozószobából, és már tudja,
hogyan hozzon békét az apjának.
Megérdemli a boldog befejezést.

HENRYK
Ő az. Frieda.
Nem bírom kinyitni a szemem, de ő az. Ennyi év után.
Homlokon csókol, és újra érzem a múlt csókjait, a lehelete forró, tele
erővel és élettel, annyi energiával, hogy beleszédülök. Csak az ajkát érzem,
a csókját a bőrömön. Annyi év után…
Ködben lebegek, hátrahagyom a testem, az életem.
– Henryk! – Hallom, ahogy nyel egyet, még mindig magamon érzem az
ajkát. Közelebb hajol a fülemhez, a leheletétől libabőrös lesz az egész
testem.
– Fényed leszek a sötétségben.
Igen. Ő az. A fényem és a sötétségem is. Él!
– Szeretlek! – mondja a hang tele könnyekkel. – Semmi baj.
Frieda ott ül a pádon, a fenyők alatt, szellő játszadozik szőke tincseivel,
ahogy nekem dől. Fogja a kezem, puhán és mégis erősen. Az illata friss
hóesést, rózsákat és csillagokat idéz.
Megszorítom a kezét. Nagyot nyelek, mély levegőt veszek. Nem az én
hangom már, ami elhagyja kiszáradt torkomat, amikor kimondom a nevét:
– Frieda!

1990. december

A hó sűrűn esett, az ablaktörlő nehézkesen birkózott meg vele, ahogy a

két nő észak felé zötyögött az öreg Trabanttal. Tiszteletteljes csendben ültek.
Fehér mezőkön vágtak át, fasorok és elhagyott tanyák között. A
sachsenhauseni tábla jelezte, hogy jó irányba tartanak Ravensbrück felé.
Miriam szinte el sem tudja hinni, milyen közel van az úti céljuk.
Berlintől nem egészen kétórányira északra.
Mély levegőt vesz, azután a láthatáron felbukkanó fürstenburgi templom
tornyára mutat. Elhaladnak a vasútállomás mellett, és Miriam a fejét
ingatja. Szinte addig nem is hagyja abba, amíg meg nem állnak
Fürstenburg túlsó szélén. Kikövezett erdei út vezet az egykori táborhoz.
Balra sátortetős házak sorakoznak, jobbra a tó terül el fehéren, fagyottan.
Kabátba és vastag sálba burkolózva, egymásba karolva mennek a
bejáratig.
Magas falakat találnak, és orosz feliratokat. Nem mehetnek tovább. A
hótól meghajlott ágú hársfák tetején erdei galambok burukkolnak.
Elmennek a tóhoz is, megállnak, és nézik, a templom tornya sötéten
emelkedik a fehér hótakaró fölé.
– Ott hevernek a fenekén – mondja Miriam. – Mind.
A hideg szúrja az arcukat és a szemüket, de nem sírnak. Csak állnak
csendben, amíg a lábuk és a kezük érzéketlenné válik a hidegtől.
Egy bolyhos, fehér toll lebeg le előttük a jégre.
 Tartalomjegyzék
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
Copyright
 A mű eredeti címe:
Anna Ellory: The Rabbit Girls
Lake Union, 2019
Fordította: Habony Gábor
I.P.C., Budapest, 2020

ISBN 978 963 635 727 6

Minden jog fenntartva.