A nyár gyermekei

III összesen A gyűjtő

Dot Hutchison
Könyvmolyképző (aug 2021)

Címke: krimi, Pszicho-thriller, horror, regény

krimittt Pszicho-thrillerttt horrorttt regényttt

Az FBI-ügynök azt hitte, már mindent látott

– ilyet azonban még sosem…
Amikor Mercedes Ramirez ügynök egy sérült, véres ruhájú
gyermeket talál a verandáján, aki a mackóját szorongatja,
még nem is sejti, hogy ez csak a kezdet. Megtudja, hogy a
kisfiú szüleit egy „angyal” gyilkolta meg, majd idehozta,
hogy Mercedes vigyázzon rá. Nem egyszerű gyilkosságról
van szó, hanem olyan kegyetlen mészárlásról, amilyet a
kiskorúak ellen elkövetett bűntettek osztályán még nem
láttak. Most viszont újabb és újabb esetekkel szembesülnek:
egy bosszúálló angyal ugyanis véres igazsághadjáratot
indított, és láthatóan nem is akarja abbahagyni.

Egyre több gyerek jelenik meg Mercedes háza előtt,

ugyanazzal a történettel. Minden túlélőt bántalmaztak a
családban. Mindegyik történet feltépi Mercedes saját,
múltbeli sebeit. És mind nagy veszélyt jelent az életére és a
karrierjére.

A nyomozás egyre sötétebb utakra vezet, és Mercedes

attól fél, hogy vagy ez az ügy fogja őt tönkretenni, vagy a
saját gyerekkori emlékei.
 DOT HUTCHISON
 
A NYÁR GYERMEKEI
 
A GYŰJTŐ-SOROZAT III. RÉSZE
 
 C. V. Wyknek
– Most nézd meg! Megcsináltuk!
 
 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt a
sötétben.
Ami persze buta dolog, ezt még ő is tudta. A sötétben
nem volt semmi olyan veszély, ami világosban ne lett volna
ott. A különbség csak annyi, hogy sötétben nem látod
közeledni.
Talán ezt gyűlölte valójában, a vakságot és a
tehetetlenséget.
De a sötétben tényleg rosszabb, nem? Az emberek
őszintébbek lesznek, mikor senki sem látja őket.
Világosban a kislány mamája csak sóhajtozott és szipogott
szomorúan, kipislogta a szeméből a könnyeket, de a
sötétben a zokogása életre kelt, szárnyra kapott és a ház
sarkaiba rejtőzött, úgy jajveszékelt, hogy mindenki hallja.
Néha kiáltások is követték, bár ehhez a mama még a
sötétben sem volt mindig elég bátor.
Az apja pedig…
Világosban az apja mindig sajnálta a történteket,
bocsánatot kért tőle meg a mamától.
Sajnálom, kicsikém, nem akartam.
Sajnálom, kicsikém, elvesztettem a türelmem. Nézd, mit
hoztál ki belőlem, kicsikém, sajnálom. Sajnálom, kicsikém,
de ezt a te érdekedben tettem.
Sajnált minden ütést és minden csapást, minden lökést és
minden pofont, minden sértést és minden szitkozódást. De
csak világosban szokott bocsánatot kérni.
Aztán a sötétben apu igazán apu lett, teljesen és őszintén
apu.
A kislány tehát mégsem volt talán annyira buta. Mert
okosabb dolog a valóságtól félni, nem igaz? És ha valamitől
világosban is félsz, akkor az a logikus, ha sötétben még
jobban félsz tőle, ugye?
1
 
A WASHINGTON KÖRNYÉKI UTAKON szinte egész nap sűrű
a forgalom, de egy forró nyári csütörtöki napon, valamivel
éjfél után az I-66-on azért már nem sok kocsit látni, pláne,
ha az ember Chantillyn túl jár. Mellettem Siobhan csacsog
vidáman a jazzklubról, ahol most jártunk, hogy megnézzük
ezt az énekest, aki Siobhan szerint elképesztően jó volt, én
pedig hümmögök, mikor várakozón elhallgat. A jazz nem az
én világom – a rendezettség híve vagyok –, de Siobhan
szereti, és ezt az estét egyébként is egyfajta
bocsánatkérésnek szántam, amiért mostanában szinte
minden esténket végigdolgoztam. A két anyukám – azaz a
legutolsó nevelőszüleim – mindig azt mondogatták, hogy
egy párkapcsolat gondos odafigyelést igényel. Akkoriban
persze még nem is sejtettem, hogy mennyire sokat.
A munkámmal nem túl könnyű összeegyeztetni a
rendszeres esti randevúkat, de azért próbálkozom. Siobhan
is FBI-ügynök, tehát elvileg értenie kellene ezt a most –
azonnal – menni kell szabályt, de ő mégiscsak fordítóként
dolgozik a terrorelhárításnál, mindig hétfőtől péntekig
nyolctól fél ötig, szóval néha elfelejti, hogy az én munkám a
kiskorúak ellen elkövetett bűntettek osztályán egészen más.
Az elmúlt hat hónapunk nem volt túl rózsás, de végig tudok
ülni pár órát egy olyan koncerten, ami nem érdekel, ha
Siobhant ez boldoggá teszi.
Csacsogás közben a munkára tereli a szót, én pedig egyre
szórakozottabban hümmögök. Mindig Siobhan munkájáról
beszélünk – nem arról, hogy mit fordít éppen, hanem a
munkatársairól, a határidőkről, vagyis kizárólag olyan
dolgokról, amik miatt a személyzeti osztály nem gyanúsíthat
bennünket azzal, hogy bizalmas adatokat szivárogtatunk ki
–, az enyémről viszont soha. Siobhan nem akar hallani arról,
milyen rémes dolgokat tesznek az emberek a gyerekekkel,
sem a rémes emberekről. A munkatársaimról mesélhetek
neki, mondjuk az egységünk vezetőjéről meg a családjáról,
de azon csak felhúzza magát, amikor arról számolok be,
milyen csínyekkel húzzuk egymás agyát az irodában,
miközben az asztalunk majd összeroskad a több tonna
aktától.
Az elmúlt három évben hozzászoktam már ehhez az
egyenlőtlenséghez, de attól még tudok róla.
– Mercedes!
A kormányra szorítom a két kezem a hirtelen
hangerőváltástól, gyorsan körbepillantok a sötét úton, de
ahhoz túl jól képzett vagyok, hogy emiatt oldalra rántsam a
kocsit.
– Mi van? Mi történt?
– Figyelsz rám egyáltalán? – kérdezi Siobhan szárazon,
ismét normális hangerőn.
A válaszom természetesen „nem” lenne, de eszem
ágában sincs bevallani.
– A feletteseid tudatlan seggfejek, akik akkor sem tudnák
megállapítani, mi a különbség a pastu meg a fárszi között,
ha az életük múlna rajta, úgyhogy jó lenne, ha leszállnának
rólad, vagy csinálják meg helyetted a munkát.
– Sokat panaszkodom rájuk, úgyhogy nem volt rossz
próbálkozás.
– Miért, nem jól mondom?
– De, jól mondod, bár attól még nem figyeltél.
– Bocs – sóhajtok. – Hosszú volt ez a nap, és már most
azon idegeskedem, hogy korán kell kelni holnap.
– Miért kelünk olyan korán?
– Lesz az a szeminárium reggel.
– Ó! Te meg Eddison már megint hozzátok a formátokat.
Hát, így is lehet mondani. És még pontos is.
Mert mikor a partnered/csoportvezetőd megkér rá, hogy
készíts el egy riportot, nem túl helyénvaló dolog azt felelni
rá, hogy rakja satuba a mogyoróit. Ahogy az sem túl
helyénvaló, ha az említett partner/csoportvezető
automatikus válasza erre az, hogy „hűtsd le a csöcsöd,
hermana{1}”. Az pedig különösen nem helyénvaló, ha a
részlegvezető épp ekkor sétál be az irodába, és mindent hall
a beszélgetésből.
Nem is tudnám megmondani, ki nevetett ezen jobbat
utólag: Sterling, az új munkatársunk, aki mindennek tanúja
volt, és akinek el kellett rejtőznie egy irodafülkébe, hogy ne
tűnjön fel a röhögése, vagy Vic, a korábbi
partnerünk/csoportvezetőnk, jelenlegi
egységparancsnokunk, aki a részlegvezető mögött állt, és
azt az oltári hazugságot volt képes előadni, hogy ilyen eset
még sosem fordult elő korábban.
Nem tudom, hogy a részlegvezető mennyire hitt neki,
mindenesetre nekem és Eddisonnak is részt kellett vennünk
büntetésül az elkövetkező negyedévben tartott
szexuáliszaklatás-szemináriumon. Ismét. Mármint, mi nem
vagyunk olyanok, mint Anderson ügynök, akinek a székére
van írva a neve, és keresztnéven szólítja az oktatókat, de
elég gyakran megfordulunk azon az oktatáson mi is.
– Még mindig találgatni szokták, hogy jártok-e? – kérdezi
Siobhan.
– Ja, szokták – vihogok. – És újra meg újra felmerül
valakiben, hogy a látens szexuális feszültség egyszer maga
alá fog gyűrni bennünket.
– Azt hiszem, feljött egy kis hányás a torkomon.
Siobhan nevetve a hajához nyúl, kiveszi belőle a csatokat,
mire a vad, vörös tincsei elterülnek a vállán. – Ha még fenn
akarsz lenni, és úgyis korábban kelsz, nem vinnél vissza
inkább Fairfaxbe?
– De akkor hogy mennél munkába? Egyenesen az irodából
jövünk.
– Ó, oké. De ettől a kérdésem még áll.
– Szeretném, ha nálam aludnál – válaszolom, és
elengedem a kormányt az egyik kezemmel, hogy
meghúzzam Siobhan egyik hajtincsét. – Már ha nem bánod,
hogy aludni fogunk.
– Szeretek aludni – feleli Siobhan szárazon. – Minden este
szoktam, ha lehetőség adódik rá.
Érett felnőtt módjára reagálok erre: kinyújtom rá a
nyelvem. Siobhan ismét felnevet és ellöki a kezem.
A Virginia állambeli Manassas külső részén lakom, egy
csöndes környéken, körülbelül egyórányira délnyugatra
Washingtontól, és amint felhajtunk az autópályára, perceken
át nem is látunk más kocsit. Siobhan felül és kihúzza magát,
mikor elmegyünk Vic szomszédsága mellett. – Mondtam
már, hogy Marlene felajánlotta, hogy csinál nekem málnás
trifle-t a szülinapomra?
– Ott voltam, mikor felajánlotta.
– Marlene Hanoverian málnás trifle-je – mondja Siobhan
álmodozva. – Elvenném feleségül, ha nem lenne heteró.
– És ha nem lenne ötven évvel idősebb nálad?
– Kellett neki az az ötven plusz év, hogy megtanulja, hogy
készül a világ legjobb pisztáciás cannolija. Én csak jól járnék
azzal a pár extra évtizeddel.
Az utcámba fordulok, ahol ilyenkor már szinte minden ház
sötétségbe borult. Laknak itt fiatal diplomások első
kislakásban, valamint gyerektelen párok és nyugdíjasok is,
akik beérik kisebb hellyel. Inkább házikók, egy-két szobás
kis kunyhók sorakoznak itt, akár az egybimbójú virágok egy
szépen körbekerített gyepen. Én képtelen vagyok életben
tartani növényeket – Siobhan lakásában rengeteg van, de
nem engedi, hogy hozzájuk érjek, viszont a szomszédom,
Jason le szokta vágni a füvet és gondozza a közös kertet is,
ami a házaink között nyúlik el, én pedig cserébe segítek
neki a mosásban meg a ház körüli munkákban. Egy kedves,
idős férfi, aki még mindig aktív, és amióta a felesége
meghalt, egy kicsit magányos, de szerintem mindketten jól
elvagyunk az egyezségünkkel.
A felhajtó a ház bal oldalán húzódik, és a hátsó fal mögött
még folytatódik, elférne ott egy kocsi is akár, és ahogy
leállítom a motort, automatikusan a hátsó veranda felé
pillantok, hogy lássam, minden rendben van-e az üveg
tolóajtók környékén. Az üldözési mánia, azt hiszem, a
munkám velejárója, és a jobb napokon, amikor sikerül
megmentenünk egy gyereket, és biztonságban hazavisszük,
úgy érzem, megéri.
Semmi furcsát nem tapasztalok, úgyhogy kinyitom a kocsi
ajtaját. Siobhan felkapja a hátsó ülésről a válltáskáinkat,
azzal megelőz engem a bejárati verandára vezető
kanyargós járdán.
– Szerinted Vic hoz valamit holnap, amit az anyja
készített?
– Mármint ma? Szerintem simán.
– Mmm, nagyon örülnék egy kis péksütinek. Vagy inkább,
óó! Egy olyan áfonyás-krémsajtos csigának.
– Felajánlotta, hogy megtanít sütni, ugye tudod?
– De Marlene sokkal ügyesebb ezekben. – Siobhan a
mozgásérzékelőhöz ér, mire a lámpa felkapcsolódik, és
látom, hogy a válla fölött a barátnőm rám mosolyog. –
Egyébként pedig sosem jutnék el a sütés részéig, mert
megenném az… Úristen!
A földre ejtem a táskám, és a következő pillanatban már
kezemben a pisztoly, az ujjam pedig a ravaszon. A veranda
éles fényében látom, hogy a hintaágyon egy árnyék ül.
Előrébb lépek, Siobhant magam mögött hagyva, lehajtott
fegyverrel, míg tisztábban ki nem tudom venni, mi van a
rácsokon túl. Mikor végre meglátom, kiesik a kezemből a
hülye pisztoly.
Madre de Dios,{2} egy gyerek ül a verandámon, és tiszta
vér. Az ösztöneim azt súgják: Rohanj oda hozzá, vedd a
karodba, szorítsd erősen magadhoz és nézd meg, nem
sérült-e meg. A kiképzésen azonban azt tanultam: Várj, tedd
fel neki a kérdéseket és vigyázz, mert bizonyítékokat
tüntethetsz el, ha a közelébe mész, és nem derül ki, milyen
seggfej bántotta ezt a gyereket. Jó ügynöknek lenni néha
azzal jár, hogy szívtelen emberként kell viselkedni, és nem
könnyű meggyőzni magad róla, mi a helyes viselkedés.
Mégis a kiképzésen tanultak nyernek. Mint szinte mindig.
– Megsérültél? – kérdezem, egy lépéssel közelebb lépve. –
Egyedül vagy?
A kisfiú felemeli a fejét, a rémisztő arcot vér, könny és
rászáradt takony csíkozza. Szipog, sovány válla csak úgy
reszket.
– Te vagy Mercedes?
Tudja a nevemet. Itt van a verandámon egy gyerek, és
tudja a nevemet. Hogy lehet ez?
– Megsérültél? – kérdezem ismét, hogy legyen időm
feldolgozni a látványt.
A gyerek válaszul rám néz, hatalmas, űzött szemekkel. A
kisfiú – azt hiszem, fiú lehet, de nem tudom biztosan
megállapítani – pizsamában van: egy hatalmas, kék pólóban
és csíkos pamutnadrágban. Látom, hogy mindkettő csupa
vér. Görnyedve ül és fog valamit a kezében. Közelebb lépek,
fel a három lépcsőfokon, mire a gyerek kihúzza kissé magát,
és észreveszem, mi van nála: egy fehér játék-mackó,
aminek bundáját itt-ott rozsdás, vörös vér itatta át, az orra
szív alakú, van két fodros, aranyszínű szárnya, meg egy
glória a feje körül.
Jézusom!
A pólóját beborító vér vonja magára a figyelmemet –
valahogy itt feltűnőbb a spriccelés mintázata –, ugyanis
vastag csíkokban fedi, tehát nem artériás vérzés nyoma.
Nem lehet az ő vére, ami részben megnyugtató, de attól
még valakié. Madárcsontú gyerek, azt hiszem, idősebb
lehet, mint amennyinek kinéz; talán tíz, tizenegy. A vér és a
sokk okozta sápadtság alatt úgy látom, van pár sérülése is.
– Kicsikém, elárulod nekem a neved?
– Ronnie – motyogja. – Te vagy Mercedes? A néni azt
mondta, eljössz majd.
– A néni?
 – Azt mondta, Mercedes idejön majd, és biztonságban
leszek.
– Ki ez a néni?
– Az angyal, aki megölte a szüleimet.
2
 
EGY ÉLES, SZŰKÖLŐ HANG EMLÉKEZTET ARRA, hogy hé,
Siobhan is itt van, közvetlenül mögöttem, Siobhan, aki nem
szeret arról hallani, hogy mi a munkám, és nem képes
könnyezés nélkül megnézni egy „segítsetek rajtunk, éhező
afrikai gyerekeken”-reklámot sem.
– Siobhan? Idehoznád a telefonokat, kérlek?
– Mercedes!
– Kérlek! Mind a hármat. És add a kezembe a munkahelyi
mobilomat.
Nem is adja, inkább egyenesen hozzám vágja, én pedig
kotorászok a bal kezemmel, hogy megtaláljam magam
mellett. Addig nem rakhatom el a fegyvert, míg meg nem
bizonyosodom róla, hogy a környék tiszta, és nem nézhetem
át a házat, mert akkor védelem nélkül hagynám Siobhant és
Ronnie-t. Siobhannak nincs fegyvere.
– Köszönöm – felelem a Megnyugtató Ügynök Hangon, és
nagyon remélem, hogy Siobhan nem csesz majd le emiatt
később. Szerinte ez manipulatív; szerintem pedig még
mindig jobb, mint hagyni, hogy valaki kikészüljön. – A
telefonomon meg tudnád nyitni a jegyzettömböt? Írd be
Ronnie nevét és majd a lakcímét is. Ha ezzel megvagy, hívd
a 911-et, add meg nekik a nevünket, és tedd hozzá, hogy
FBI-ügynökök vagyunk.
– Én nem a terepen dolgozom.
– Oké, de nekik csak annyit kell tudniuk, hogy az
igazságszolgáltatás területén dolgozunk. Várj, majd én
megpróbálom megszerezni a többi információt. – Ronnie-t
fürkészem, aki olyan erősen szorítja a maciját, hogy kis híján
kinyomja belőle a tölteléket. Nem mozdult el a helyéről, ott
ül még mindig a hintán, és nincsenek véres lábnyomok sem
körülötte, sem a lépcsőn. A talpán ott látom a rászáradt
vért, de lábnyom nincs. – Ronnie, meg tudod mondani a
lakcímed? És a szüleid nevét?
Beletelik pár percbe, mire kiszedem belőle, hogy Sandra
és Daniel Wilkins a szülei, és a lakcímből is el tud mondani
annyit, ami elegendő lesz, közben pedig hallom, hogy
Siobhan, miközben az adatokat pötyögi a telefonomba, még
mindig nyöszörög.
– Telefonálhatsz – mondom neki.
Siobhan remegve bólint és a fülére szorított telefonjával
elindul lefelé a kanyargós járdán, kezében a világító
telefonommal, amiről be tudja majd olvasni az
információkat. Alig látom, mert már elment a járda meg az
úttest kereszteződéséig, de aztán látom, hogy lehajtott fejjel
megáll a szegélynél, és megvilágítja az utcai lámpa. Jó,
legalább szem előtt van, de azért jobban örülnék, ha
közelebb lenne hozzánk. Így nem tudom őt megvédeni.
– Ronnie? Megsérültél?
A kisfiú zavartan felnéz rám, de fél másodperc múlva már
el is kapja a tekintetét. Ó, ismerem ezt a testbeszédet.
– Az ott a te véred? – próbálom tisztázni, mert egy gyerek
rengeteg módon megsérülhet.
A fejét rázza.
– Az angyal azt akarta, hogy végignézzem. Azt mondta,
hogy biztonságban leszek.
– Azelőtt nem voltál biztonságban? Az angyal érkezése
előtt?
A kisfiú megvonja a vállát, a szemét a padlódeszkákra
szegezve.
– Ronnie, most távolabb kell mennem és fel kell hívnom a
munkatársamat, rendben? Segít majd, hogy biztonságban
legyél. Itt leszek a közelben, és látni fogsz, jó?
– És most biztonságban vagyok?
– Ronnie, ígérem, hogy amíg itt leszek, senki nem fog
hozzád érni a beleegyezésed nélkül. Senki.
Nem vagyok biztos benne, hogy hisz nekem, vagy érti,
miről beszélek – nem hiszem, hogy a szülei megtanították
volna arra, mit jelent a beleegyezés –, de a kisfiú
mindenesetre bólint, ismét a mackója fölé görnyed és
engem figyel a szemébe hulló, homokszín haja mögül, míg
én a kanyarhoz sétálok, ahonnan jól láthatom őt is, meg
Siobhant is. A pisztolyt továbbra is a föld felé szegezem,
feloldom a telefon zárját és megnyomom a kettes gombot,
amivel már hívom is Eddisont.
Második csörgésre veszi fel.
– Nem tudok mit tenni, muszáj lesz elmennünk a
szemináriumra. Már próbálkoztam mindennel.
– Egy véres kisfiú ül a verandámon. Egy angyal azt
mondta neki, hogy végig kell néznie, ahogy megöli a szüleit,
aztán idehozta hozzám, hogy várjon meg engem.
Hosszú hallgatást követően a háttérből egy
kosárlabdameccset követő elemzést hallok Eddison
tévéjéből.
– Hűha! – mondja végül. – Te tényleg nem akarsz menni
arra a szemináriumra.
Az ajkamba harapok, de nem elég gyorsan, így nem
tudom visszatartani a félig elfojtott nevetésem.
– Siobhan most hívja a rendőrséget.
– És megsérült a gyerek?
– Ez egy bonyolult kérdés.
– Mármint a mi fogalmaink szerint bonyolult?
– Jól kapiskálod.
– Tizenöt perc és ott vagyok.
A hívás véget ér, és mivel a kis fekete ruhámnak nincs
zsebe, a telefont a melltartóm jobb pántja alá csúsztatom,
ahonnan elő tudom majd venni anélkül, hogy le kéne
tennem a pisztolyt. Visszasétálok a verandához, leülök a
legfelső lépcsőfokra. Aztán elfordulok kissé, a hátamat a
korlátoszlopnak döntve, hogy lássam a gyereket is meg a
feljáró végét is.
– Nemsokára megérkezik a segítség, Ronnie. Mesélsz
nekem arról az angyalról?
 A fiú megrázza a fejét és erősebben szorítja magához a
mackót. Van valami abban a maciban, valami, ami… ó. Az a
vér a bundáján nem spriccelés nyoma. A kisfiú karjáról és
arcáról kenődött rá, valószínűleg a plüssállat hátul is csupa
vér lehet, de amikor a szüleire támadtak, akkor nem volt
nála ez a maci.
– Ronnie, az angyaltól kaptad ezt a mackót?
A fiú felnéz, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, majd
ismét a padlóra szegezi a tekintetét, de egy kis idő múlva
bólint.
¡Me lleva la chingada!{3} A csapatunk tagjai macit
szoktak adni az áldozatoknak vagy az áldozatok barátainak,
testvéreinek, mikor ki kell kérdeznünk őket, mert kicsit
nyugodtabbak lesznek, ha van mit fogniuk, szorongatniuk –
vagy, ahogy az egy tizenkét éves lány esetében történt:
mert így van mit Eddison fejéhez vágni. De macit adni egy
gyereknek, miután a szeme láttára ölted meg a szüleit?
Ráadásul azt mondta, egy „néni” volt. Ha Ronnie igazat
mond, akkor kibaszottul szokatlan esetről van szó.
Eddison megérkezik, leparkol a járdaszegély mellett jó pár
házzal lejjebb, hogy helyet hagyjon a rendőrautóknak,
amiknek az érkezését várjuk. Eddisonnal kocsival
negyedórára lakunk egymástól; a telefonomra nézek és
látom, hogy most a beszélgetéstől számítva kevesebb, mint
tíz perc alatt ideért. Inkább nem kérdezek majd rá, hány
közlekedési szabályt hágott át. Még mindig farmerben van,
a lábán egy cipő, aminek nem kötötte be a fűzőjét, az övén
viszont ott a jelvénye, és felkapott egy FBI-széldzsekit is,
hogy tiszteletet parancsoló legyen a dzseki alól kikandikáló
Nationals-póló ellenére is. Ahogy felénk közelít, a kezét a
pisztolytáska fölött tartja, majd megáll egy rövid időre, hogy
köszönjön Siobhannak. Nem mondhatni, hogy barátok és
nem is lesznek azok, de azért barátságosan szoktak
viselkedni egymással, habár semmi közös nincs bennük,
leszámítva engem meg a nyomozóirodát.
 Mikor a felhajtóhoz ér, a szeme mellé érinti az ujját és
forgatja. Én megrázom a fejem és megdöntöm kissé a
fegyverem, hogy láthassa, még mindig a kezemben van.
Eddison bólint, majd fogja a pisztolyát meg a zseblámpáját,
és eltűnik a ház oldalában. Pár perccel később visszatér és
visszarakja a fegyverét a tokba. Kinyújtom a lábam, a
magas sarkú cipőmet a retikülöm szárába akasztom és
magamhoz húzom, így végre el tudom rakni a stukkeremet.
Utálom, ha kibiztosított pisztoly van nálam egy gyerek
közelében.
Még mielőtt alkalmunk lenne köszönni egymásnak,
világító fényjelzéssel, de szirénázás nélkül megjelenik egy
mentő- és egy rendőrautó, nyomukban pár civilnek tűnő
szedánnal, amelyek valószínűleg szintén rendőrautók, és
megállnak az utcában. Szerencsére, ahogy megérkeznek, le
is kapcsolják a villogót. Pár szomszédom már így is
idegeskedni szokott amiatt, hogy egy FBI-ügynök lakik a
közelben; jobb lenne, ha nem ébresztenénk fel most senkit.
A felénk tartó civilruhást felismerem. Két évvel korábban
együtt dolgoztunk egy ügyben, gyerekeket raboltak el, de
megtaláltuk őket épen, egészségesen, és haza is juttattuk
őket Marylandbe. Borzasztóan hangzik, tudom, de hirtelen
hálát érzek ezért az élményért, különben sokkal kínosabb
lenne most ez a találkozás. Holmes nyomozó egyenesen a
verandára jön, nyomában egy egyenruhás rendőrrel és két
rohammentőssel. A másik rendőr a járda végében marad és
Siobhannal beszél.
– Ramirez ügynök – üdvözöl Holmes. – Rég nem
találkoztunk.
– Sí.{4} Holmes nyomozó, bemutatom Brandon Eddison
nyomozásvezető különleges ügynököt és – folytatom, majd
nagy levegőt véve a hintaágyra mutatok – Ronnie Wilkinst.
– Már megvizsgálta?
– Nem. Azt mondta, nem sérült meg, szóval úgy
gondoltam, jobb, ha ezt önökre hagyom. Eddison ügynök
tett egy kört a ház körül, hátha talál mást is, de ezen kívül
csak a kocsiban, a járdán és itt, a verandán jártam.
– Eddison ügynök? Talált bármit? Eddison megrázta a
fejét.
– Vérnek nincs látható nyoma, az ablakokon és a hátsó
ajtón nem találtam jelét behatolási kísérletnek, a hátsó
verandán pedig nincs sem vér, sem sár vagy törmelék.
Senki nem rejtőzött el, nincsenek lábnyomok.
– És mennyit mondott a gyerek?
– Nem akartam sokat faggatni – vallom be, de aztán
elmesélem, mit tudtam meg tőle.
Holmes feszülten hallgat, a zsebéből kikandikál egy kis
jegyzetfüzet, azon dobol az ujjával.
– Rendben. Remélem, tudja, hogy ebben nincs semmi
személyes, de…
– Hová menjek?
A nyomozónő ajka mosolyra görbül, majd bólint.
– A járdára, a kanyarhoz? Szeretném, ha látható
közelségben maradna a fiú érdekében, de egy kis tér jót
tenne. Bemutatna bennünket egymásnak?
– Persze.
Eddison kinyújtja nekem a kezét. Felállok és a kisfiú felé
fordulok, aki a hintából figyel bennünket.
– Ronnie? Bemutatom neked Holmes nyomozót. Feltesz
neked pár kérdést a ma történtekkel kapcsolatban,
rendben? Beszélgetsz vele?
– Ööö… – Ronnie rám, majd a nyomozóra néz, végül
megakad a szeme Holmes csípőjén, ahol a pisztolytáskáját
tartja, összerezzen és a padlóra pillant. – Rendben –
suttogja.
Holmes tűnődve ráncolja a homlokát.
– Lehet, hogy szükségem lesz…
– Csak rikkantson! – Megbököm Eddison lapockáját, hogy
moccanjon, majd elindulunk a járdán, és a ház sarka mögött
nem sokkal megállunk. – Vicet még nem értesítettem.
 – Én útközben felhívtam – válaszolja, kézbütykével az állát
borító durva borostát dörzsölgetve. – Azt mondta, értesítsük,
ha lesz fejlemény, de Sterlinget ne zavarjuk ma ezzel. Majd
holnap beszélünk vele.
– Ez nem az FBI ügye lesz.
– Persze. – Eddison a vállam fölött a felhajtó felé pillant. –
Siobhannak nincs túl jó kedve.
– Nem értem, miért: most értünk haza egy romantikus
randiról, és egy véres gyereket találtunk az ajtó előtt. Miért
nem örül ennek?
– Ronnie Wilkins. Mond neked valamit ez a név?
– Nem, de biztosan van róla egy akta a gyerekvédelmi
központnál. – Figyelem, ahogy a mentősök és a rendőr
Ronnie-t vizsgálják, mintákat és bizonyítékokat vesznek.
Minden lépésnél megállnak és engedélyt kérnek tőle a
folytatáshoz. A kisfiút láthatóan ez zavarja. Nem az, hogy
megérintik, hanem az, hogy faggatják. Holmes a korlátnak
dől, pár méterre Ronnie-tól, ügyelve, hogy ne nyomassza a
közelségével és ne tornyosuljon fölé. Engedik, hogy a fiú
kezében maradjon a maci, néha megkérik, hogy vegye a
másik kezébe, de sosem érnek hozzá. Jó látni, hogy ilyen
gondosak.
– Miért te?
– Nagyon remélem, hogy megtudjuk, ugyanis fogalmam
sincs.
– Elvileg nincs jogunk betekinteni az aktájába, de
megkérem majd Holmest, hogy adjon rá engedélyt, miután
a kissrác ügye rendeződött. Talán kiderül valami a múltjából.
– Eddison leguggol, hogy bekösse végre a cipőfűzőjét. – A
kanapém szabad, egyébként.
– Igen?
És akkor feltűnik, hogy Eddison homlokán verejték
gyöngyözik. A látványtól kényelmetlenül érzem magam, és
eszembe jut, hogy a ruha nedvesen a hátamra tapadt. Nyár
Virginiában. Eddison féloldalas mosolyt villant felém, majd
megmozdul, hogy a másik fűzőt is megkösse. – Nem
maradhatsz itt, és Siobhan láthatóan nincs olyan állapotban,
hogy átvigyen magához hajnalok hajnalán.
Igaza van.
– Köszi – sóhajtom. – Ha valamelyik rendőr bekísér, akkor
hozok magammal tiszta ruhát meg ilyesmit, mert nem
akarok a sporttáskámból öltözködni.
– Lo que quieras.{5}
A verandán az egyik rohammentős kihajtogat egy gyűrött
elsősegély-takarót, és gyengéden megigazgatja Ronnie-n.
Biztosan arra készülnek, hogy elvigyék innen. Holmes
telefonál, láthatóan inkább hallgat, mint beszél; az arcáról
nem sokat lehet leolvasni. Van egy Ronnie korabeli gyereke,
ha jól emlékszem. Miután leteszi, mond valamit a rendőrnek
és elindul lefelé a lépcsőn felénk.
– A szociális munkásokkal a kórházban találkozunk – közli
velünk. – Ramirez ügynök, azt kérik, hogy ön ne legyen ott,
legalábbis először semmiképp. Látni akarják, hogy a
távollétében Ronnie-nak nem jut-e eszébe valami, amit a
gyilkos önről mondott.
– Akkor a szülei egész biztosan meghaltak? Holmes a
telefonjára pillant és füttyent.
– Ó, igen. Mignone nyomozó épp kinn van a helyszínen.
Azt mondja, ha meg akarják nézni, leadja a nevüket.
– Tényleg? – kérdezi Eddison, és a hangján, azt hiszem,
jobban érződik a kételkedés, mint szeretné.
– Tudjuk, hogy ez nem FBI-ügy, de még lehet belőle az. De
ne aggódjanak, értesítem önöket a fejleményekről már
azelőtt, hogy változna a hatáskör.
– Nagyon köszönjük.
– Ryan ügynök hazamehet. – Egy percre meg is
feledkeztem Siobhanról. – Majd egy ponton őt is
kikérdezzük, de most semmi szükség arra, hogy itt tartsuk.
Ramirez ügynök, szüksége van bármire a házból, mielőtt
feltesszük a szalagot?
A szalag említésétől összeugrik a gyomrom. Nyilván nem
titkolhatom el a szomszédaim elől a dolgot, de a szalag
annyira feltűnő lesz.
– Igen, köszönöm – felelem. Bátorítóan Ronnie felé
bólintok, a rohammentősök és rendőrök pedig elindulnak
vele, az alacsonyabbik mentős az egyik kezét a kisfiú vállára
helyezi.
Ronnie elfordul, rémülten rám néz, a szeme hatalmasra
nyílik.
– Semmi baja nem lesz – szólal meg gyengéden Holmes.
Eddison felhorkant.
– Attól függ, mit értünk baj alatt.
Az ilyesmin nem mehet át az ember mély sebek nélkül,
azok pedig gyakran örökre megmaradnak. Mindegy, hogy
Ronnie később mennyire tudja összeszedni magát, a
nyomokat látni fogja, ahogy mindenki más is, akinek a
lelkén hasonló seb esett.
– Nyugodtan mondják el Ryan ügynöknek, mi történt.
Kiveszem a táskámból a kulcsot és meglóbálom Eddison
előtt.
– Siobhannak odaadom a kocsimat, ha úgy érzi, haza tud
vezetni. Az övé a munkahelyi garázsban van, úgyhogy nem
lesz probléma a visszaszerzésével.
– Buena suerte.{6}
Mikor elindulok a feljáró vége felé, látom, hogy Siobhan
már nem sokkos állapotban van, hanem mostanra teljesen
bepöccent, szanaszét álló hajjal járkál föl és le, nagy köröket
róva. Gyönyörű, de ezt most nem fogom mondani neki.
– A nyomozó azt mondta, hogy elmehetsz. Haza tudsz
vezetni, vagy szeretnéd, hogy elvigyelek?
– Ez a te egyik ügyed? – kérdezi válasz helyett. – Követ
haza a munkád?
– Nem tudjuk, miről van szó. Csak annyit sikerült
kideríteni, hogy egyik olyan ügyhöz sem kapcsolódik, amin
most dolgozunk, vagy amiben tanácsadó vagyok. Ma majd
még mélyebbre ásunk, hogy többet tudjunk.
– Valaki idehozta őt a házad elé, Mercedes! És a nevedet
is elárulta neki!
 – Tudom.
– Akkor miért vagy ilyen kibaszott nyugodt? – sziszegi.
Nem vagyok az, de tudom, hogy csak kevesen látják
rajtam, hogy érzem magam. Nem hibáztatom Siobhant,
amiért nem tartozik közéjük. A kezem nem remeg, a
hangom higgadt, de olyan bizsergő elektromosság kering
bennem, amitől úgy érzem, mintha egymillió kilométer per
órás sebességgel száguldana minden körülöttem.
– Láttam már rosszabbat is – felelem végül.
Azt hiszem, nem ez a megfelelő válasz. Siobhan kikapja a
kezemből a kulcsot, felsértve a bőrt a tenyeremen.
– Reggel megírom majd SMS-ben, melyik garázsszinten
parkoltam.
Elindul a kocsi felé, és láthatóan észre sem veszi, hogy
Eddison kinyitja az anyósülés ajtaját, és beteszi Siobhan
táskáját. Még épp időben lépek hátra a fűben, amikor
Siobhan a gázpedálra tapos és kis híján elgázol.
– Hát, ez elég jól ment – jegyzi meg Eddison.
– Seggfej – motyogom.
– Ahogy gondolod, mija.{7} Na, nyomás, hozd a cuccod!
Írok Vicnek.
A rendőr, aki Siobhannal beszélt, bekísér a házba. Olyan
bizarr: semmi jele nincs annak, hogy aki kidobta Ronnie-t a
házam előtt, az be is jött volna. Fogok egy táskát, ruhákat
meg tisztálkodószereket hajigálok bele, meg az egyik
könyvemet, amit az ágyam mellett tartok, és logikai
feladványok vannak benne. A hálószoba ajtajában álló férfi
fojtott hangon felnyög.
Amikor felnézek, a mennyezet irányába mutat.
Oké, az este történtek fényében értem, hogy miért jött
zavarba ettől.
A hálószobám négy falán egy hosszú polc fut körbe, a
mennyezettől nagyjából fél méterre, és végig játék mackók
sorakoznak rajta. A sarkokban kis hálós függőszékek lógnak,
amelyekben szintén kisebb és nagyobb macik láthatóak.
Egy pedig magában ücsörög az ágyam melletti
éjjeliszekrényen, egy kopott, bársonyos fekete lény, ami
piros-fehér, tyúklábmintás nyakkendőt visel. Szinte
mindegyiket azután szereztem, hogy kikerültem a
nevelőszülői rendszerből… Ja, de ezt a rendőr ugyebár nem
tudhatja.
– Az, amit Ronnie kapott, nem az enyém volt – közlöm
vele.
– Biztos benne?
– Igen. – A polcon álló mackókat figyelem, mindegyikről
pontosan tudom, mikor és hol vettem, vagy hogy kitől
kaptam. – Az enyémek közül egy sem hiányzik, mind a
helyén van, és nincs köztük új sem.
– Én azért, ööö… szólók erről Holmes nyomozónak.
Csak hogy teljesen felkészült legyek, ellenőrzöm az ágy
alatt, a padlón tartott biztonsági fegyverkészletemet is, de
mindkét személyes használatú pisztolyom ott van, a lőszer
pedig a cipőim melletti szekrényben, a páncéldobozban.
– Át kell öltöznöm, de tudom, hogy nem veheti le rólam a
szemét. Lehetne, hogy a lábamat nézi majd közben?
– Persze, asszonyom.
Gyorsan ruhát cserélek, a randis göncöt az ágyon
hagyom. Bár nagyon késő van, egy kényelmesebb
munkahelyi szerelésre esik a választásom arra az esetre, ha
a Wilkins-lakásból egyenesen az irodába kellene mennem.
Reggel pedig ott lesz még az a rohadt szeminárium is, és
nem szeretném, ha még azért is beszólnának, hogy nem
tartottam be a dress code-ot.
A konyhában a hűtőszekrény melletti pultra mászom, és a
berendezés fölötti kis szekrény felé nyúlok. Végighúzom az
ujjam az oldalán, és végül megtalálom a fára ragasztott
pótkulcsokat. Vicnek, Eddisonnak, Sterlingnek és
Siobhannak is van kulcsa a házamhoz, de úgy döntöttem,
nem árt, ha van még egy plusz kulcscsomó. Leugrok és
átnyújtom a rendőrnek, mutatva neki a körömlakkal
készített pöttyöket.
 – A sárga a felső reteszhez, a zöld az alsó reteszhez, a kék
a kilincs zárjához. A narancssárga nyitja a hátsó üvegajtót,
amire rá van csukva egy szúnyoghálós ajtó is.
– Ügynökök és rendőrök – bólogat. – Az ablakok?
– Egyszerű bukó-nyíló ablakok, nem kell hozzájuk kulcs. –
Mikor odaadtam Siobhannak a kulcscsomóját, kisebb
pánikrohamot kapott attól, hogy ennyi záram van. Szerinte
a négy is túlzás. A beszélgetésünk után le kellett írnunk
valahová egy cetlire, hogy nincs jogom megkérni a
főbérlőjét arra, hogy több zárat szereltessen az ajtójára.
A rendőr bezárja utánunk az ajtót, nekem pedig ott kell
állnom mellette nyugodtan, egyenletesen lélegezve, habár a
gyomrom görcsöl az idegességtől. Ez az én otthonom, és
tessék, kizavartak onnan valami teljesen érthetetlen oknál
fogva. De majd kiderítem, mi folyik itt.
Eddison felkapja a táskámat, mert ha egy nő idegeskedik
körülötte, ő átvált kínosan udvarias úriember üzemmódba.
Az, hogy milyen arányban viselkedik úriemberesen vagy
kínosan, az attól függ, hogy ki váltotta ki belőle a reakciót.
Még a kocsi ajtaját is kinyitja előttem, én pedig pontosan azt
teszem, amit ilyenkor kell.
A tarkójára csapok, és az ütést felfogják a sötét, hullámos
tincsei, amelyek kezdenek kicsit puhák és kócosak lenni.
– ¡Basta!{8}
– ¡Manten la calma!{9}– vágja rá, és hagyja, hogy én
csukjam be az ajtót magam után.
Szegény Eddison. Arra van ítélve, hogy Vic kivételével
kizárólag csípős stílusú, erős, a saját véleményükhöz
ragaszkodó nőkkel legyen körülvéve egész életében, és
nagy eséllyel ez már így is marad. El nem tudom képzelni,
mivel érdemelhette ki ezt az elképesztő kínt.
3
 
SANDRA ÉS DANIEL WILKINS MANASSAS északi felén
laktak egy szolid, középosztálybeli környéken, aminek egy
kicsit talán már megkopott az egykori fénye, és elkezdett
szép lassan lepusztulni. Minden egyes ház három tervrajz
valamelyike alapján épült, ugyanannak a palettának a
különböző színeiben, hogy a változatosság hatását keltse,
de minden meg van roggyanva egy kissé, és a kocsik
legtöbbje is régi modell, eltérő színű burkolattal ráadásul,
mert az eredeti panelek tönkrementek balesetek vagy a
rozsda miatt. A mentőautó épp most megy el mellettünk,
lekapcsolt villogóval és szirénával, a felhajtón álló
halottkémkocsi pedig világosan jelzi, miért nincs itt most
szükség orvosi beavatkozásra. A feljárót két járőrkocsi és
egy jelöletlen szedán szegélyezi, ami valószínűleg Mignone
nyomozóé lehet.
A környező házak előtt kinn áll néhány ember, nézik a
fénybe borult házat, de a legtöbben alszanak. Eddison kissé
távolabb parkol le, az utcában, hogy ne legyünk a kocsik,
kisbuszok vagy az itt lakók útjában. A pisztolyt a
retikülömből az övtáskámba rakom, az irataimat a hátsó
zsebembe csúsztatom, és végre átteszem a munkahelyi
mobilomat a melltartópánt alól a zsebembe, amit öltözés
során elmulasztottam megtenni.
– Végeztél a csinosítással? – kérdezi Eddison.
– Szeretek jól kinézni, na és? – torkolom le.
Eddison vigyorogva ajtót nyit, és elindulunk a ház felé.
Mikor felmutatom az irataimat az ajtóban álló
egyenruhásnak, felírja az érkezésünk időpontját a csiptetős
táblán tartott papírjára.
– A hálószoba előtt van egy doboz, tele cipővédővel –
tájékoztat. – Csak óvatosan, fel ne bukjanak!
 Nagyon kedves, hogy így bátorít.
Az emeletre vezető, fehérre festett lépcsőn nincs feltűnő
vérnyom, és a folyosó barna szőnyegén sem.
– Mignone nyomozó? – szólal meg Eddison. – Eddison és
Ramirez ügynök; Holmes küldött bennünket.
– Kapják fel a cipővédőt és jöjjenek be! – válaszol egy
férfihang a szobából. Más, mormoló hangok is kiszűrődnek
onnan.
Eddisonnal lehajolunk, a lábunkra húzzuk a vékony,
papírból készült zacskókat. Nem csak arra szolgálnak, hogy
védjék a cipőt, hanem arra is, hogy a lehető legkevésbé
zavarjuk meg a bizonyítékokat, hogy ne hordjuk szét a vért
és ne vigyünk a padlóra friss cipőnyomot. Az első pár után
felhúzok a lábamra még egyet, Eddison pedig rövid
gondolkodás után követi a példámat.
Ronnie csupa vér volt; valószínű, hogy a szoba tiszta
mocsok lesz.
Talán meg kellett volna kérdeznem az ajtóban álló
halottkémtől, de most meglep, mert azt látom, hogy a
Wilkins-házaspár az ágyban fekszik. A takarók
összegyűrődtek, és jóformán mindent vér borít. Kiszúrok
néhány helyet, ahol egész biztosan artériás vérsugár
spriccelt – ennek nagyon jól megkülönböztethető a
mintázata –, több helyen pedig úgy tűnik, hogy vágástól
keletkezett a vérfolt, például kés miatt. A fennmaradó
felületen nehéz megmondani, milyen minták keresztezik
egymást, illetve hogy honnan hová folyt a vér. Az ágy két
oldalán, a szőnyegeken két-két jól kivehető, vérmentes rész
terül el. Az egyik mindkét oldalon valószínűleg az a hely
lehet, ahol a gyilkos – a Ronnie által említett angyal – állt, de
a másik…
Amikor a kisfiú, azt mondta, hogy végig kellett néznie,
nem gondoltam, hogy úgy érti, ennyire közelről.
Az ágytól az ajtóig két ember véres lábnyoma látszik, de
onnan nem folytatódik. A folyosón egy csepp vér sincs. A
gyilkos bizonyára felvette Ronnie-t – biztosan felvette, mert
csak így tudta őt irányítani –, de valamit muszáj volt a
lábára húznia. Cipővédőt? Zacskót? Egy másik cipőt? A
nagyobb lábnyomok egyértelműen cipőre utalnak.
– A gyerek tényleg jól van? – kérdezi az öltönyös nyomozó.
Mignone ránézésre az ötvenes éveit taposhatja, a bőrét
megviselte a nap, a haját nagyon rövidre nyíratta, az őszes
bajusza viszont elég bozontos.
– Sokkos állapotban, de fizikailag nem sérült – felelem. –
Hacsak nem számítjuk bele a régi sérüléseket.
– Nem tudom, Holmes említette-e: a járőrök jól ismerik ezt
a házat. A szomszédok igyekeztek nem tudomást venni
arról, mi folyik itt, de kaptunk pár hívást az elmúlt hónapban
arról, hogy családon belüli erőszak tanúi voltak. Holnapra
ott lesz az asztalukon az ezzel kapcsolatos akta teljes
másolata. – Mindkettőnk felé bólint egyet, majd az ágyban
fekvő holttestek irányába bök. – Ez valami rettenetes.
Így is mondhatjuk.
A széles vállú Daniel Wilkins az ágy bal oldalán fekszik,
izmos testfelépítésű, sörhassal. Lehetetlenség
megállapítani, hogy nézhetett ki a támadás előtt: az arca
nem csak véres, hanem szanaszét kaszabolták,
összevagdosták, egészen a törzséig.
– Huszonkilenc darab, késsel okozott sérülés – mondja az
orvosszakértő, aki az ágy másik végéből néz fel ránk. – Ezen
kívül két pisztolylövés érte a mellkasát. A lövés nem okozott
azonnali halált, de már nem mozdult el utána.
– A nőt is érte lövés? A doki a fejét rázza.
– Vele a jelek szerint higgadtabban végzett. A boncolás
előtt nem tudunk ugyan biztosat mondani, de elsőként a
férfit lőhette le. Majd a nőt támadta meg, azután a gyilkos
ismét visszatért a férfihoz. Egy kicsit több időt fordított rá. A
nőt csak tizenhét késszúrás érte, mind a felsőtestén.
Tizenhét és huszonkilenc… rettentő düh tombolhatott a
gyilkosban.
– Fizikailag fitt az elkövető – mondja Eddison, és óvatosan
két vérfoltra lép a szőnyegen, hogy közelebb jusson az
ágyhoz. – Egy ilyen őrjöngés lefárasztja az embert, de ő
még ezután levitte Ronnie-t az emeletről, beszállt vele egy
járműbe, majd kirakta a gyereket Ramirez verandájára.
– Tényleg fogalma sincs róla, miért tehette ezt? – kérdezi
Mignone.
Nagyon fárasztó lesz folyton nemmel felelni erre a
kérdésre. Szerencsére ezúttal Eddison válaszol helyettem.
Sandra Wilkins holttestéhez lépek és megállok az egyik
orvosszakértő asszisztense mellett.
– A hatalmas káosz miatt nyilván nem könnyű
megmondani, de van esetleg jele korábbi bántalmazásnak?
– A lila szeme és a felduzzadt arca mellett? Van néhány
sérülése, és azon sem lepődnék meg, ha a röntgen azt
mutatná, hogy eltört pár csontja. Ha megtisztítottuk, többet
tudunk majd mondani.
– Az aktában benne lesznek majd a kórházi jelentései is –
teszi hozzá Mignone. – Az világosan látszik, hogyan jutott be
a házba. A verandán lévő lámpa körtéjét elcsavarták, épp
csak annyira, hogy ne működjön, de ne essen le és ne törjön
szilánkokra.
– Ennyi?
– Nem kellett hozzá több trükk, elvégre bevált a módszer.
A zárat nem kellett feltörni, mivel jó ideje nem működött
már. Mrs. Wilkins egy veszekedés során kizárta a férjét a
házból, aki aztán beszakította a kilincset, és azt nem
cserélték le azóta sem.
– Ezt egy rendőri jelentésből tudják?
– Igen, pár hónapja történt az eset. A gyerekszoba
környékén nincs vér. Úgy tűnik, a gyilkos felébreszthette a
fiút, majd idehozta, és munkához látott.
– Ez egybevág azzal, amit Ronnie állított.
– Gondolom, a nő sosem tett feljelentést, vagy igen? –
kérdezi Eddison.
– Jé, úgy csinál, mint aki először lát ilyet. – Mignone
megigazítja a nyakkendőjét, ami a vidám, napraforgós
mintájával nem igazán illik most a környezetbe. – Délelőtt
értesítjük majd a gyermekvédelmi szakszolgálatot, és
kikérjük tőlük az adatokat. Gondoskodom róla, hogy önök is
kapjanak belőle másolatot. Ronnie aktája biztos jó vaskos.
– Rendőrségi akta, kórházi jelentések, a gyerekvédelmisek
aktája… ez máris rengeteg szemtanú és szakember
információja – szólalok meg. – És akkor még nem számoltuk
bele a családtagokat, a szomszédokat, a barátokat,
tanárokat, a gyülekezet tagjait vagy más csoportokat, ahová
tartoztak. Ha a gyilkosságnak köze van a bántalmazáshoz,
túl sok embert kell bevonni a nyomozásba.
A másodasszisztens megköszörüli a torkát, és mikor mind
felé fordulunk, elpirul.
– Bocsánat, ez még csak a második, ööö… gyilkosságom,
de feltehetek egy kérdést?
Az orvosszakértő a szemét forgatja, de úgy tűnik, annyira
nem ideges, sőt, tetszik neki az érdeklődés.
– Persze, hiszen így tanulunk. Remélem, jó kérdés lesz.
– Ha a bűncselekménynek a bántalmazáshoz van köze,
akkor valószínűleg Mrs. Wilkins is a családon belüli erőszak
áldozata volt. Miért támadta volna meg akkor őt is a
gyilkos?
– Majd emlékeztess erre, ha beszálltunk a kocsiba.
Kiérdemeltél egy nyalókát.
Nahát, a morbid humor nem csak az ügynökök sajátja.
– Amennyiben a bántalmazáshoz van köze – válaszolja
Eddison –, és itt most még mindig csak találgatunk, de ha
így lenne, akkor a gyilkos ilyen esetekben általában úgy van
vele, hogy az anya bűnrészes, még akkor is, ha maga is
áldozat. Nem védte meg a saját gyerekét. Biztosan tudott
róla, de nem állította meg, talán azért, mert azt gondolta,
nem lenne rá képes, vagy azért, mert úgy döntött, inkább
passzív marad annak érdekében, hogy ő maga megússza a
súlyosabb büntetést.
– Amikor vasárnaponként hazamegyek a szüleimhez, az
anyám meg szokta kérdezni, tanultam-e valami újat a héten
– válaszolja az asszisztens. – Mostantól hazudni fogok neki.
 – És ez így is van rendjén – hagyja jóvá Eddison. –
Komolyan beszélek.
– Láttam odakinn néhány szomszédot – jegyzem meg. –
Hallott valamelyikük pisztolylövést?
A nyomozó a fejét rázza.
– Többet tudunk majd mondani, ha a golyókat kivettük, de
a gyilkos valószínűleg használt valamilyen hangtompítót.
Nagy eséllyel krumplit, a sebhelyben talált törmelék alapján.
A szomszédok sikoltozásról számoltak be, de ebben a
házban az korábban is jellemző volt.
– Gyereksikoltozást?
Eddison kissé kajánul néz rám.
– Gondolod, hogy Ronnie itt állt volna, és végignézte volna
a szülei meggyilkolását sikoltozás nélkül?
– Mozdulatlanul ült a verandámon. Miután a gyilkos
otthagyta, elmehetett volna más házba segítséget kérni, de
ő ott maradt, ahol hagyták. És nézd csak meg a szőnyeget:
ahol Ronnie állt, ott nyoma sincs hadakozásnak, látod?
– Ha valaha is elárulta volna a gyermekvédelmi
szakértőknek, hogy mi történt vele, biztosan nem mehetett
volna haza. – Eddison az állát dörzsöli. – Szóval,
feltételezem, arra rendezkedett be, hogy hallgat és védi az
apját. Bárki, aki kellőképpen tekintélyes, annak valószínűleg
engedelmeskedik, addig, amíg nem kell a bántalmazásról
beszélnie.
– Szegény gyerekre több év terápia vár – állapítja meg a
doki.
– A helyszín nem emlékezteti önöket egy ügyükre sem?
Vagy bármire, ami megfordult az íróasztalukon, de végül
nem az önök ügye lett? – kérdezi Mignone.
– Nem – feleli Eddison. – Biztos, ami biztos, visszakeresünk
az adatok között, és értesítjük, ha találtunk valamit.
– Önt emlékezteti bármire az ügyei közül? – kérdezek
vissza, mire Eddison és Mignone is furcsán néz rám. – A vért
leszámítva ez egy tiszta helyszín. Egyszerű, hatásos
behatolás és távozás, a gyerekkel együtt. Gondos tervezés,
a szomszédok viselkedésének ismerete. Nem hinném, hogy
első alkalommal csinálja ezt, márpedig, ha ez így van, mi
jöhet ezután?
Mignone csak pislog, a bajusza megremeg.
– Köszönöm, de a mai este már így is olyan volt, mint egy
rémálom.
– Az anyáim arra tanítottak, hogy osszam meg mással,
amim van.
Eddison jól tippelte, majdnem hajnali négy óra van, mikor
elindulunk a házból, a biztonság kedvéért a cipővédő
zsákjainkat az egyik rendőrével együtt a bizonyítékokat
tartalmazó zacskókba helyezik és ráírják a távozásunk
időpontját. A környék továbbra is csöndes, a ház mögött
elterülő vidéket halványan világítja meg a veranda
lámpájának fénye és néhány utcalámpa. Az utca túloldalán
fák sorakoznak egymás után sűrűn, és én olyan fáradt
vagyok, hogy a látványtól viszketni kezd a bőröm.
Nem véletlen, hogy én olyan utcában lakom, ahol csak
tágas gyepek vannak és sehol egy erdő.
Eddison megböki a vállam a vállával.
– Na, menjünk! Marlene ébren van félóra múlva; legalább
lesz egy kis társasága.
– Megrohamozzuk Vic konyháját…
– Vic háza, de Marlene konyhája.
– …és társaságot nyújtunk az anyjának, még mielőtt Vic
felébredne?
– Igen, pontosan ez a tervem. Szerinted mit süt ma?
Mindegy is, mit, úgyis nagyon finom lesz, és a vacsora
már túl régen volt. A kocsitetőnek dőlök, és a fák sötét
lombjait fürkészem. Mintha nem lenne hangjuk, ami furcsa,
nem találkoztam még néma fákkal. Furcsa és ijesztő.
– Siobhan annyit beszélt az áfonyás-krémsajtos csigákról,
hogy én is megkívántam.
Eddison rám vigyorog a kocsi felett, majd kinyitja az autót
a pittyegővel, és a zárak lágyan kattannak egyet.
 – Na, menjünk, hermana! Megisszuk az összes kávét,
mielőtt Vic felébred.
– Remek ötlet, ha holtan akarjuk végezni.
Vonakodva visszapillantunk a ház irányába, ahol még
mindig benn van a Wilkins házaspár, miközben a fiuk a
kórházban fekszik rémülten, traumatizált állapotban,
idegenekkel körülvéve.
– Hagyunk neki egy csészével. Háromnegyed csészével.
– Megbeszéltük. – Becsusszanok a kocsiba, és csukva
tartom a szemem, míg ki nem érünk a főúttá, ahol a fák
nem borulnak olyan szorosan fölénk.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt az
éjszakától. Az éjszaka más volt, mint a sötétség. Egy sötét
szekrényt, egy sötét szobát, egy sötét fészert egy pillanat
alatt meg lehet változtatni.
El lehet onnan űzni a sötétet, legalábbis meg lehet
próbálni.
Az éjszaka azonban nem ilyen. Ha éjszaka van, az ember
nem tehet mást, mint hogy összeszorított foggal kivárja a
végét, bármi is történik közben.
Az apja elkezdett bejárkálni hozzá, és újabban másképp
viselkedett. Már nem verte, kivéve, ha a kislány viaskodott
vele vagy ellenkezett. Az apja csókot nyomott a
sebhelyekre, amelyeket napközben ejtett, jó kislánynak,
gyönyörűségemnek nevezte. Megkérdezte, szeretné-e
boldoggá tenni apukát, szeretné-e, ha apu büszke lenne rá.
A kislány hallotta, hogy a mamája sír a folyosó végében.
Abban a házban mindent hallani lehetett, bárhol is voltak az
emberek.
A kislány tehát biztos volt benne, hogy a mamája mindent
hall, azt is, amikor az apukája felmordul, kiabál és csak
mondja meg mondja, mintha nem tudná abbahagyni.
A mamája biztosan hallott mindent.
De a kislány sosem látta a mamáját éjszaka. Csak aput
látta.
4
 
– TI AZTÁN GUSZTUSTALANUL KORÁN BEÉRTETEK.
Intettem egyet, ahogy meghallottam Sloant, de túl fáradt
voltam ahhoz, hogy felemeljem a fejem a tárgyaló
asztaláról, és ránézzek. Egy másodperccel később valaki az
ujjaim közé nyom egy vastag papírpoharat, amin átüt a
meleg.
Na, jó, talán mégiscsak érdemes lesz felemelni a fejemet.
Ráadásul ez nagyon jó kávé, vaníliás tejszínnel, nem azzal
a szarral, ami a kiskonyhánkban van, meg az irodaház
kávézójában. Ezt a kávét nem az FBI fizette. Hagyom, hogy
az illat és az íz maga után húzzon, és látom, hogy Eddison is
a maga kis üzemanyagját kortyolja. Sterling nézi őt, arcán
száraz félmosollyal, majd átnyújt neki egy újabb kávét. Vic
olyat kap, amiben mogyorós tejszín van, amit imád, de a
munkahelyen sosem iszik ilyet, mert az igazi ügynökök csak
feketén isszák a kávét, vagy mit tudom én.
Sterling nyolc hónapja dolgozik nálunk, a denveri irodából
vezényelték hozzánk, de valahogy még mindig abban a
furcsa, átmeneti állapotban vagyunk, amikor egyrészt el
sem tudjuk képzelni a csapatot nélküle, másrészt továbbra
sem jöttünk még rá, hogyan működik a csapat így, hogy ő is
a része lett. Abszolút közénk tartozik, akár a képességeit
nézzük, akár a temperamentumát, de mégis… nos. Furcsa.
Vic sóhajtva hátradől a székében, elgondolkodva
nyújtóztatja ki a bal karját, hogy átmozgassa vele a
mellkasát, amin egy kibaszott nagy sebhely van – Sterling
tulajdonképpen emiatt a heg miatt csatlakozott hozzánk.
Egy év telt el azóta, hogy lövés érte Vicet, miközben egy
gyerekgyilkost védett, akit akkor tartóztattunk le. Vicet
lövés érte, a kezem csupa vér volt, ahogy próbáltam
nyomást gyakorolni a sebre, míg a mentő ki nem érkezik,
Eddisonnak pedig le kellett tartóztatnia a gyászoló apát,
amiért rálőtt egy FBI-ügynökre.
Rettenetes volt az a nap.
Nem szeretünk visszagondolni rá, hogy Vic állapota
milyen hosszú ideig volt bizonytalan kimenetelű, a fejesek
pedig arra használták a lábadozása időszakát, hogy
rákényszerítsék végre az előléptetése elfogadására – így lett
belőle egységvezető. Vagy ezt választja, vagy nyugdíjazzák,
és bármiben is reménykedett a felesége, Vic még nem állt
készen az utóbbira. Mindannyiunk elmeállapotának
megőrzése érdekében ma reggel arra használta a kiterjedt
befolyását, hogy megmenekített bennünket a
szemináriumról, így elkezdhettünk nyomozni a Wilkins
család ügyében.
Sterling kihúz egy széket és leül az asztalhoz egy
hatalmas csésze teával.
– Szóval, mi történt és miben segíthetek?
Az elkövetkezendő néhány órában semmi mást nem
hallani a tárgyalóban, csak a laptopok billentyűzetének
kattogását, a székek nyikorgását és a kávészürcsölés
hangját. Sterling végül feláll, nyújtózkodik, majd visszamegy
az irodába. Amikor visszatér, a maga furcsa, hangtalan
járásával, a kezében ott a Keurig kávéfőző Vic irodájából,
meg egy doboz K-Cups kapszula, amit bizonytalanul tart
egyetlen, behajlított ujjal. Megáll Eddison háta mögött és
megvárja, hogy Eddison lapozzon az aktában.
– Tudnál segíteni? – kérdezi váratlanul.
Eddison riadtan felkiált, majd hátrarántja a fejét és a
dereka nekiütközik az asztallapnak.
Vic a szemét forgatja és a fejét csóválja.
– Csengettyű – motyogja Eddison. – Esküszöm,
csengettyűket fogok rád kötözni.
Sterling vigyorog, és lerakja Eddison elé a kávékapszulás
dobozt.
– Annyira cuki vagy – mondja vidáman, majd megkerüli az
asztalt, és leteszi a gépet a pultra. Bedugja a konnektorba
és beüzemeli.
Úgy tűnik, hogy az FBI-nak sosem volt még rá oka, hogy
iktassa a Wilkins család létezését. Nincsenek különösebb
végzések, semmi rémisztő háttér, semmi, ami felkeltené
egy szövetségi szervezet figyelmét. Láthatóan a teljes,
végrehajtással összefüggő múltjuk kizárólag helyi
érdekeltségű. De akkor miért hozták Ronnie-t a házam elé?
Amikor a gyomrom jelzi, hogy reggeli óta túl sok koffeint
fogyasztottam, küldök egy SMS-t Siobhannak, hogy
megkérdezzem, hogy van. Tudni szeretném, hogy érzi
magát most, hogy a sokk hatása kicsit kiment már belőle.
Ha elhívom ebédelni, legalább nem gondolja úgy, hogy
habozok, sőt, ez felér egy bocsánatkéréssel.
Válaszul megírja, hol találom a kocsit, és hogy a kulcsokat
leadta a recepción.
– Siobhannal ebédelsz? – kérdezi Sterling.
– Nem, hacsak nem fagyasztott cuccra vágyom.
Együttérzőn fintorog.
– Akkor rendeljünk.
Egy gyors kő-papír-olló bajnokságot követően Eddisonnak
kell lemennie huszonöt perc elteltével a futárhoz, de mikor
épp felállna, a recepción dolgozó egyik gyakornok, aki épp
most libbent be a tárgyalóba jól megpakolt szatyrokkal és
egy aktákat tartalmazó, hatalmas kartondobozzal,
nekiütközik a csípőjével. Eddison segít a lánynak gondosan
az asztalra helyezni a szatyrokat, még mielőtt minden
kiborulna.
– Köszi – mondja a csaj kissé elpirulva.
Sterlinggel összenézünk, aki forgatni kezdi a szemét. Vic
rezignáltnak tűnik. Van Eddisonban valami, ami úgy hat a
női bébiügynökökre, mint a macskamenta. A szúrós
természete, a sérült lelke, az, hogy olyan elszántan véd
másokat, és hogy végtelenül tisztelettudóan bánik a nőkkel,
azt hiszem, olyan kombináció, ami felér egy szirénénekkel.
Ahogy látom, még csak nem is ahhoz van köze, mit mond
vagy csinál; egyszerűen olyan a jelenléte, hogy a nők
elpirulnak és dadognak a környezetében. És mindebben az a
legzseniálisabb, hogy Eddison semmit nem vesz észre
belőle. Fogalma sincs róla.
Vic nem hagyja nekünk, hogy felvilágosítsuk.
Vic udvariasan megköszöni a gyakornoknak, hogy felhozta
az aktákat, majd feláll, és határozottan kitessékeli a kiscsajt
a tárgyalóból. Konkrétan beáll közé és Eddison közé, hogy a
lány kimenjen végre innen.
Sterlingből kibuggyan a nevetés.
Eddison, aki épp a műanyag zacskók csomóit bogozza ki,
felnéz.
– Mi az?
Sterling most már teljes szívéből kacag, ami engem is
megnevettet, és még Vic is kuncog magában, majd a fejét
csóválva becsukja az ajtót.
– Mi olyan vicces?
– Adsz nekem egy pálcikát, kérlek? – kérdezi tőle Sterling
mézesmázos hangon. Amikor megkapja, Sterling hevesen
rebegteti a pilláit. – Köszi – lihegi a bébiügynök elhaló
hangját utánozva.
Vic csak kuncog, de nem mond semmit, ehelyett elém
teszi az ebédemet és egy villát, mert látja, hogy túl éhes
vagyok most ahhoz, hogy a pálcikával kínlódjak.
Szóval ilyen ez a Sterling. Huszonhét éves, de körülbelül
tizenhétnek néz ki, nagy, kék szemekkel meg szőke hajjal –
bomba kis csaj. Hiába a jelvény, a pisztoly és a szigorú,
fekete-fehér munkaruha, és hiába nem visel soha
semmilyen feltűnő vagy lágy színt, rendszeresen
megkérdezi tőle valaki az épületben, hogy az apukáját jött-e
meglátogatni. Sosem fogja tudni levetkőzni magáról ezt a
cuki és ártatlan kisugárzást, úgyhogy nem is próbálkozik
vele, inkább tökéletesíti az ártatlan megjelenést, hogy
mindenki alábecsülje őt.
Zseniális.
És időközben az is kiderült, hogy immunis Eddison
macskamentájára. A legelső napján, amit Quanticóban
töltött, Sterling némán mögénk sétált, és mikor megszólalt,
hogy helló, a frászt hozta vele Eddisonra, és miközben
Eddison még mindig az asztallap szélét szorította, Sterling
rám pillantott, majd kacsintott.
Nagyon örültem, hogy van egy új arc a csapatban, mert
már legalább tíz éve nem változott a felállás.
Csöndesen eszünk, aztán eltakarítunk magunk után, hogy
ne kenjük össze az aktákat a kajával. Kinyitom a Mignone
által küldött dobozt és ledöbbenek.
– Mierda!{10} – sóhajtom. – Ez rengeteg papír, pedig az a
gyerek csak tízéves.
Sterling nagyon, nagyon kihúzza magát az asztalánál ülve,
és a nyakát nyújtogatja, hogy belelásson a dobozba.
– Az mind az övé?
– Nem. Benne vannak a családon belüli erőszakkal
kapcsolatos rendőri jelentések is, meg az anyja kórházi
papírjai. De akkor is. – Kiemelem belőle a két mappát, amin
Ronnie neve szerepel, mindkettő olyan vaskos, hogy a világ
legnagyobb iratcsipeszével kellett összefogni, majd
leteszem őket az asztalra. Hatalmas huppanással landolnak.
– Ez Ronnie-é.
Sterling közelebb hajol, és elolvassa az egyik mappa
borítójának feliratát.
– Ronnie-nak nevezték el.
– Ööö, ja, ezért is…
– Nem, úgy értem, Ronnie a neve. Nem Ron vagy Ronald,
amit Ronnie-nak lehet becézni. Az a neve, hogy Ronnie.
– Ez jó nagy kicseszés szegény gyerekkel – motyogja
Eddison.
Eddisonra nézek, megemelem pár centivel a stócot, majd
ismét az asztalra ejtem.
– Jól mondod.
Sterling magához veszi az aktákat, amelyekben Sandra
Wilkins kórházi jelentései szerepelnek, Vic és Eddison pedig
felosztják maguk között a hatalmas adag rendőrségi
jelentést, így nekem maradnak a gyerekvédelmi központ
aktái is.
A mi szakmánkban sokan reménykednek abban, hogy
eljön majd az a pont, ami után már nem lesz olyan
szívfacsaró a dolog. Átverekedjük magunkat az első
ügyeken, és abban bízunk, hogy majd valamikor, a ködös
jövőben hozzáedződünk ehhez, ahogy a partnereink is, és
hogy amit látunk meg olvasunk, nem lesz már ránk olyan
erős hatással. Hogy eljön majd az a nap, mikor egy
bántalmazott gyereket látva, aki olyan dolgokon ment át,
amire nincsenek is szavak, nem szorul majd össze a
szívünk.
Na, hát ez a pont sosem jön el.
Meg kell tanulni, hogyan gyűrjük le az érzéseinket, hogyan
rejtsük el őket, hogyan fordítsuk őket hasznunkra. Rájövünk,
hogy a kollégáink sem edződtek hozzá ehhez; csak jobban
tudják titkolni. Megtanuljuk, hogyan motiválhat ez
bennünket, de sosem lesz vége, újabb és újabb sérüléseket
kapunk. És a helyzet az, hogy mindenkinél jobban tudjuk
azt, hiszen ez a munkánk, hogy a rendszer nem tökéletes,
de azért igyekszik mindenki.
Dios mío,{11} tényleg nagyon igyekszünk.
És vannak olyan pillanatok, mint mondjuk épp most,
amikor rájövök, hogy a helyzet távolról sem kellemes.
Négyszer. Ronnie Wilkinst négyszer emelte ki a családból
a gyerekvédelmi központ fizikai bántalmazás miatt, és ő
minden egyes alkalom után visszakerült. Az első alkalommal
azért került vissza, mert az anyja elhagyta az apját, és a nő
az anyja házába vitte. Két hónap elteltével azonban Sandra
visszament a férjéhez, és magával vitte Ronnie-t is. Második
alkalommal azért kapták vissza a gyereket, mert a szülők
bemutattak egy papírt, amin az állt, hogy az apja
tanácsadásra jár és dühkezelési technikát tanul, amivel
azonnal fel is hagyott, ahogy Ronnie visszatért. Harmadik
alkalommal a kisfiú nagyanyja volt kénytelen feljelentést
tenni, mert Daniel Wilkins átment hozzá egy baseballütővel,
és szanaszét verte a nő kocsiját, de mivel Ronnie nem mert
beszámolni bántalmazásról, és nem mondta el a szociális
munkásoknak, hogyan sérült meg olyan súlyosan, hogy
kórházi kezelésre szorult, ismét visszaengedték.
Szegény gyereket folyamatosan visszaeresztették a
pokolba.
Vicet hazaküldjük az irodából este hatkor, de mi, többiek
fél tízig maradunk, hogy végignézzük Wilkinsék összes
jelentését, én pedig eljutottam arra a pontra, hogy fontolóra
veszem, ne nyissak-e egy újabb K-Cupot, és igyák még egy
szennyvízhez hasonló kávét kizárólag a koffein miatt, de
inkább a székemen maradok összerogyva, félálomban,
miközben Sterling és Eddison összetakarít körülöttem. Ez
nem túl fair tőlem; Eddison is ugyanolyan korán kelt, mint
én. De amikor segíteni indulnék, rácsap a kezemre egy
gumiszalaggal.
Eddison elvisz magához, és útközben végig vitatkozunk,
csak hogy ne aludjak el. Ritkán tudunk rendesen aludni,
pláne, ha van egy ügyünk, és elsajátítottunk mára néhány
trükköt, amivel ébren tudjuk tartani magunkat. Azért mégis
csak megkönnyebbülök, mikor megérkezünk az épülethez.
Eddison lakása szinte teljesen üres, és egy kicsit steril.
Úgy kell keresni a jeleket, amik azt mutatják, hogy lakik itt
valaki: a fekete bőrkanapé kissé kikopott foltjai, a kis
repedés a dohányzóasztalon, ahová Eddison túl erősen
csapott rá, miközben egy baseballmeccset nézett. Őszintén
szólva az összes dolog, ami egy kicsit is otthonossá teszi a
helyet, az mind ajándék. Priyától kapta az étkezőasztalt,
miután rávette Eddisont, hogy segítsen neki megmenteni
egy csődbe ment mexikói étteremből. A tetejét borító élénk
színű, kesze-kuszán festett csempék adnak csak színt a
helyiségnek. A lány készítette azokat a fotókat is, amik a
hatalmas tévét veszik körül: Ken különleges ügynök portréi
és utazási képei.
Ken különleges ügynök alatt pedig Kent, a műanyag babát
értem, akinek van egy kis FBI-széldzsekije is. A fotók
önmagukban is kész remekművek, fekete-fehér
kompozíciók, amelyeken gyönyörűek a részletek és a
fények, de akkor is egy Ken babát ábrázolnak, és én
egyszerűen imádom őket.
Nyolc évvel ezelőtt ismertük meg Priya Sravastit, mikor a
nővérét meggyilkolta egy sorozatgyilkos, aki összesen
tizenhat lánnyal végzett. Három évvel ezelőtt Priya alig
tizenhét éves volt. Jelenleg Párizsban él, egyetemre jár, de
valamikor az évek során örökbe fogadtuk, és családtaggá
vált. Plusz, ő lett Eddison legjobb barátja; a korkülönbség
ellenére közel hozta őket egymáshoz az, hogy ugyanolyan
szúrósak, dühösek és ugyanúgy hiányolják a testvérüket.
Bármennyi idő is telt már el azóta, hogy Faitht elrabolták,
Eddisonnak mindig hiányozni fog a kishúga. A kislányról
nem tett ki egyetlen képet sem a lakásban, ahogy másról
sem, Ken különleges ügynököt leszámítva. Eddison azzal is a
szeretteire akar vigyázni, hogy elrejti a kíváncsi szemek elől
a fotókat: ha akarja, majd előveszi és nézegeti őket, de más
nem fog rájuk találni. Csak a munkahelyen rakott ki
fényképet Faithről, Priya fotója mellé, ők emlékeztetik arra,
miért is dolgozik, hogy miért jelent számára olyan sokat ez a
munka.
Vicnek ott vannak a lányai; Eddisonnak pedig a húgai,
még ha nem is tudja magában így nevezni Priyát.
Átöltözöm az alváshoz abba a bokszerbe és pólóba, amit
még egy ügy során nyúltam le Eddisontól véletlenségből,
aztán pedig már nem akartam visszaadni neki. Eddison
közben ágyneműt keres. Aztán leterítjük együtt a lepedőt
meg a paplant a kanapéra. Eddison ásítva integet, majd
eltűnik a szobájában, ahol még hallom, hogy mocorog pár
percig, míg én fogat mosok, és lemosom magamról a
kétnapos sminket a konyhai mosogatóban.
A csontjaim is fájnak, olyan fáradt vagyok, sőt, a szemem
is sajog, hiába csukom be, és hiába aludtam már ezen a
kanapén számtalanszor, most nem tudok elaludni.
Folyamatosan Ronnie vértől elmaszkírozott arcát és a
megtört, sebzett tekintetét látom magam előtt. Forgolódom,
a mellkasomhoz ölelem az egyik párnát, de nem találom a
helyemet.
Eddison horkolása töri meg a csöndet – azóta horkol, hogy
egyszer eltört az orra, és azóta sem csináltatta meg még
rendesen. Halkan horkol, sosem zavart, ha egy szállodai
szobában kellett aludnom vele, tulajdonképpen
megnyugtatóan otthonos. Érzem, hogy a csontjaim
elnehezülnek, a stressz egybegyűlik, és a lágy hangok
ritmusára szépen kiáramlik belőlem.
Aztán megcsörren a telefonom.
Morogva, átkozódva megfordulok, a kezembe veszem és
hunyorogva a túl világos képernyőre pillantok. Ó, mierda, ez
a tíám.{12} Tudom, miért hív. A picsába. Nem akarok most
beszélni vele.
Valójában soha, de most pláne nem.
De ha nem teszem, tovább fog hívogatni, és teljesen
megtelik megint a hangpostám. Morgok még egy kicsit,
aztán csak felveszem.
– Tudtad, hogy nem foglak felhívni – mondom köszönés
helyett, de halkan beszélek, hogy ne zavarjam meg
Eddisont.
– Mercedes, niña…{13}
– Tudtad, hogy nem foglak felhívni. Ha átadod neki a
telefont vagy kihangosítasz, lerakom, és ha azután is
hívogatni fogsz egy ilyen pokoli nap után, esküszöm,
megváltoztatom a számomat. Megint.
– De ma van a születésnapja.
– Sí, tudom. – Becsukom a szemem, visszadőlök a párnák
közé és azt kívánom, bárcsak egy rémálom része lenne ez a
beszélgetés. – Ez semmin sem változtat. Nem akarok
beszélni vele. És veled sem akarok beszélni, tía. Te még
erőszakosabb és makacsabb vagy, mint ő.
– Muszáj, mert te is nagyon makacs vagy – torkol le.
Hallom, hogy nagy zajongás van körülötte, olyan, amilyen
csak egy születésnapi bulin lehet, ahol a „szűk családi kör”
nagyjából száz embert jelent. Leginkább spanyol szavakat
hallok, mert a madréknak,{14} tíáknak és abueláknak{15}
megvan a szabálya arra, hogy kizárólag akkor beszélgetnek
otthon angolul, ha házi feladatról van szó. – Sosem hallunk
rólad!
– Hát, pedig nem könnyű elidegenedni másoktól, ha
folyamatosan zaklatják őket.
– Tu pobre mama…{16}
– Mi pobre mamának{17} jobb dolga is lehetne, ahogy
neked is.
– A nénikéid és unokahúgaid szeretnének megismerni
téged.
– A nénikéim és unokahúgaim hálásak lehetnének azért,
hogy az abuelójuk{18} még mindig börtönben van, és ha
nagyon szerencsések, akkor egyik férfi sem követi majd a
példáját. Hagyjátok már ezt abba, hogy Esperanzától
szerzitek meg az elérhetőségemet, és ne hívogassatok!
Nem akarok kibékülni a családdal, és kibaszottul nem
érdekel az sem, hogy ti ki akartok-e békülni velem. Úgyhogy
hagyjatok. Békén!
Lerakom, majd az elkövetkezendő pár perc azzal telik,
hogy nem fogadom az újabb hívásokat.
– Tudod – dörmögi egy hang az ajtóban. Felnézek és
látom, hogy Eddison áll ott az ajtófélfának dőlve a
bokszerjében, az alvástól kócos hajjal. – Az a
magántelefonod. Amíg a munkahelyin elérhető vagy, azt
nyugodtan kikapcsolhatod. Nincs, ööö… nincs meg neki a
munkahelyi számod, ugye?
– Nincs. – És ha nem lennék ilyen kibaszott fáradt, nekem
is eszembe jutott volna, hogy ezt csináljam. Csak már azt
sem tudom, mi a fontos. Miután még egyszer ránézek a
magántelefonomra – ami teljesen ugyanolyan, mint a céges,
csak ezen hugrabugos tok van –, kikapcsolom, és máris
megkönnyebbülök egy kicsit. – Bocs, hogy felébresztettelek.
– Mondott valami különöset?
– Ma van anyám születésnapja. Eddison összerezzen.
 – Hogy szerezte meg egyáltalán a számodat? Egy évvel
ezelőtt változtattad meg.
– Esperanzától. Mindig más néven menti el a számomat,
de csak nekem van keleti parti körzetszámom, az anyja
pedig folyton szimatol és megtalálja. Csak nem tudja
eldönteni, hogy arról szónokoljon-e nekem, hogy menjek
vissza a családba, vagy arról, hogy tartsam magam távol
tőlük.
– Apád még mindig rács mögött van, ugye?
– Ja, mivel ilyen bűnös lánya van, mint én. – A fejemet
rázom, a hajam az arcomba hullik. – Ne haragudj!
– Nem haragszom – feleli érzelgősen.
Hozzávágok egy párnát, amit azonnal meg is bánok, hiába
vág Eddison olyan mafla, zavart képet. Most fel kell kelnem
és vissza kell szereznem a párnámat, hacsak nem akarom a
pofámba kapni.
Eddison azonban odalép elém és kinyújtja felém a kezét.
– Gyere!
– ¿Que?{19}
– Most már úgysem fogsz tudni elaludni. Csak fekszel és
agyalsz majd.
– Te most azzal gyanúsítottál meg engem, hogy agyalni
szoktam?
– Igen. Na, gyere!
Megfogom Eddison kezét, és hagyom, hogy kihúzzon az
ágyból, ő pedig maga után húz a hálószobába. Az ágy bal
oldalába terel, mert neki mindegy, hogy melyik oldalon
fekszik, csak ő legyen távolabb az ajtótól. Később visszatér,
kezében a pisztolyommal, amit a kanapé alá raktam, hogy
könnyen elérjem, és lerakja a bal oldali éjjeliszekrényen lévő
pisztolytáskára. Előbb ő mászik be a takaró alá, inkább
csoszog, mint megy, mert iszonyú fáradt és gyenge, én
pedig nem is hibáztatom, és egy ideig csak mocorgunk az
ágynemű alatt, míg el nem helyezkedünk kényelmesen.
– Nem kell bűntudatot érezned ezért – szólal meg
váratlanul.
 – Miért, amiért Ronnie megjelent?
– Amiért nem bocsátasz meg nekik. – Felém nyúl a
sötétben, megtalálja a hajam, majd eljut az arcomig és
megérinti a hosszú, párhuzamos sebhelyet a bal szemem
alatt.
– Nem tartozol nekik semmivel.
– Oké.
– És nem helyes, hogy ezt kérik tőled.
– Tudom.
– Oké.
Pár perccel később Eddison már alszik is, ismét horkol, a
keze ott maradt az arcomon.
Tényleg nem értem, miért gondolja azt minden második
ember az FBI-nál, hogy én meg Eddison egymásra vagyunk
izgulva.
5
 
A SZOMBATOT IS AZ IRODÁBAN TÖLTJÜK, hogy behozzuk a
munkát, amit tegnap kellett volna elvégeznünk. Miután több
hónapon át egymást érték az ügyek, és épp csak arra jutott
időnk, hogy hazaugorjunk ki- és bepakolni a táskánkat, majd
rohantunk is tovább, Vic asztalcserés rendszert vezetett be
pár hétre, így aztán levegőhöz jutottunk egy időre. Mindez
azt jelentette, hogy papírmunkát kellett végeznünk – nem
keveset.
A vasárnapot Eddison kanapéján töltöm egy rakás logikai
kirakó társaságában, hogy addig se aggódjak Ronnie miatt,
Eddison pedig a Nationals-meccset nézi a röhejesen
hatalmas tévéjén. A laptopja felnyitva áll a
dohányzóasztalon, a Skype-on keresztül látszik, hogy Priya
elnyújtózik az ágyon Inara és Victoria-Bliss New York-i
lakásában. A meccs egy másik gépen megy, amit Priya
maga mellett tart, így együtt tudják nézni a közvetítést a
négyszázakárhány kilométer távolság ellenére. Priya a
hálószobájából jelentkezett be, hogy ne zavarja meg a nyári
szállásadóit, akik leszarják a baseballt, de attól még ott
mászkálnak körülötte, néha belógnak fölé, de egyébként
elvannak a maguk dolgával az ágyon.
Inarával és Victoria-Blisszel a leghírhedtebb esetünk során
ismerkedtünk meg. Mindenesetre az volt a legbizarrabb
eset. Egy fickó három évtizeden keresztül fogságban tartott
különböző lányokat, köztük őket is, egy Kertnek nevezett
hatalmas üvegházban, ami a birtokán állt, és néhány
áldozatát meg is ölte, hogy megőrizze a szépségüket.
Aprólékosan kidolgozott pillangószárnyakat tetovált rájuk,
és ezek az élő, illetve halott áldozatok alkották a férfi
Pillangó-gyűjteményét. A Kertből való szabadulásuk után,
mikor a sebek még frissek voltak, de már várt rájuk a
tárgyalás, Vic összekötötte őket Priyával. Ők hárman a
legjobb barátok lettek ezután, és mikor Priya visszatért az
Államokba, pár napot New Yorkban töltött a raktárházban
kialakított lakásukban, amit féltucat másik lánnyal osztottak
meg.
Most azonban már megvolt a saját helyük, a hatalmas
ágyat egy Shakespeare-litográfiákat ábrázoló steppelt
takaró fedte. Egyikük sem feketét viselt – a Kertész annak
idején erre kényszerítette őket –, és nem is jártak olyan
ruhában, amiből kilátszott volna a hátuk, ahogy azt a
fogvatartójuk megkövetelte. Victoria-Blissen momentán egy
olyan vakítóan élénk narancssárga öltözék van, ami még
egy láthatósági mellénynél is rikítóbb, és elöl és hátul is
annak az állatotthonnak a neve szerepel rajta, ahol
önkéntesként dolgozik. Örülök, hogy így látom őket, ilyen
közel egymáshoz, ez így egészséges és így szuper. Na, jó, és
egy kicsit rémisztő is: mindhárman fékezhetetlen nők, akik,
ha érdekükben állna, simán át tudnák venni a világuralmat.
– Hogy megy a fotózás? – kérdezi Eddison a
reklámszünetben.
– Jól – feleli Priya. – Jövő héten vagy azután leugrom
Baltimore-ba, hogy beszéljek Keely szüleivel. Látni szeretnék
az elkészült képeket, mielőtt ők és Keely eldöntik, hogy részt
akarnak-e venni a projektben.
– Szerinted hogy döntenek?
Priya gyengéden megböki a térdével Inara csípőjét, mire a
lány felnéz a tabletjéből, a toll megbillen mellette a füzeten.
Inara megvonja a vállát a webkamerába pillantva.
– Szerintem belemennek – mondja. Keely a Kert túlélői
közt a legfiatalabb, akit csak a Kert utolsó napjaiban ejtettek
foglyul, és Inara azóta is odafigyelt rá. – Amióta Priyával
feldobtuk az ötletet, beszéltünk már velük néhányszor, hogy
megnyugtassuk őket, semmi buja és szenzációhajhász elem
nem lesz benne, hanem kizárólag a gyógyulásról fog szólni.
Nem hibáztatom őket azért, hogy megnyugtatásra vágynak.
 – Ha már szóba kerültek. – Victoria-Bliss a homlokát
ráncolva nézi az ujjait, amik az agyagozástól olyan vörösek,
mint az áfonya. – Hetek óta nem hallott már egyikünk sem
Ravennáról. Azóta, hogy elkészültek róla a fotók. Nagyon
összeveszett az anyjával emiatt, és most senki sem tudja,
hol lehet.
Az anyja, Kingsley szenátor nem tudta megérteni, hogy a
lánya miért nem tudja leválasztani Ravennát, a Kert
Pillangóját, Patrice-ról, a politikus makulátlan lányáról.
Ravennának nagy valószínűséggel pont a szenátor miatt
vannak ilyen nehézségei. Azóta, hogy a nyilvánosság és a
sajtó felkapta a Kertet és folyamatosan a per részleteiről
van szó, a szenátor pozícióját nagyban befolyásolja,
mennyire akar a lánya helyrejönni. De ki tudna úgy
gyógyulni, hogy közben mindenki őt lesi?
– Eljött hozzám – árulom el nekik, mire Victoria-Bliss
homloka kisimul. Inara és Victoria-Bliss kivételével, akiket a
csapatunk a szárnyai alá vett, a többi Pillangóval nem tartja
más a kapcsolatot rajtam kívül. Én voltam ott velük a
kórházban, és én faggattam ki őket elsőként. – Pár napra ott
maradt nálam, aztán továbbment a család egyik
ismerőséhez. Azt mondta, ott marad, míg ki nem találja,
hogyan rendezze a vitát az anyjával. Nem tudom, kinél van
azóta és hol, de ha dobtok neki egy e-mailt és elmondjátok,
hogy aggódtok érte, biztosan rögtön válaszol majd.
Inara elgondolkodva bólint, láthatóan már fogalmazza is
magában az üzenetet.
– Azt mondta, neki segített a fotózás – folytatom. – Bármit
is csináltatok, csajok, azt mondta, sokat jelentett neki.
Erre mindhárman elmosolyodnak.
– Szóval, mikor láthatjuk a fotókat? – kérdezi Eddison.
– Amikor majd engedélyt adok – feleli Priya szárazon.
Mögötte Victoria-Bliss egy maroknyi polimer gyurmába
kacag, amit épp puhít a tenyerével. Priya hirtelen
összehúzza a két szemöldökét, a homloka meggyűrődik az
ezüstből és kék kristályból készült bindije alatt. – Mi a fasz
volt ez, Fouquette? Az a labda úgy döntött, hogy elegánsan
a tenyeredbe repül, erre te leejted?
– Át kellene igazolnia egy American League-csapatba –
vágja rá Eddison. – Legyen kijelölt ütő valamilyen idióta
dobó mellett, és takarodjon erről a pályáról!
– Vagy küldjék vissza a kezdőkhöz, hátha elsajátít pár alap
készséget!
– Hát, nem tudom – szól közbe vontatottan Victoria-Bliss,
mire Eddison kihúzza magát. – Tetszik, hogy csak azt
kántálják, hogy „baszd meg, baszd meg”, mert ezek az
agyatlan seggfejek nyilván nem képesek kiejteni a nevét.
Lehet, hogy csak a hálózat szar, azért mosódik el a tömeg
hangja, de szerintem ez kurva vicces.
Eddison grimaszol, de nem vitatkozik vele.
Nem is tudom, mit árul el rólunk, hogy így néz ki nálunk
egy átlagos beszélgetés.
Hétfőn dobok egy SMS-t Siobhannak, hogy igyon meg
velem egy kávét a munkahelyen – még ha ez azt is jelenti,
hogy a szokásosnál hamarabb kell bevonszolni a bűntudatos
seggemet Quanticóba –, amire egy nagyon kurta választ
kapok, miszerint hagyjam csak rá, mikor dönt úgy, hogy
ismét kész beszélgetni velem. Amikor az anyukáim azt
mondták, hogy a kapcsolatokhoz sok erőfeszítés kell,
gondolom, nem arra céloztak, hogy fussak fejjel a falnak.
Kedd délután korán jövök el a munkahelyről, hogy
találkozzam Holmes nyomozóval a házam előtt. Már
majdnem egy hete nem vezettem a kocsimat. Holmes a
lépcsőn ül, mikor megérkezem, és láthatóan nagyon vár
már. A bűntett helyszínét jelző szalagok végre eltűntek, sőt
valaki még arra is hajlandó volt, hogy lemossa a vért a
verandai hintaágyról.
– Sehol nem tartunk – üdvözöl morcosan. Ledobom a
válltáskámat meg a feltöltésre váró
vészhelyzetsporttáskámat a hintába, és leülök a nyomozó
mellé. – Semmi nincs, amin elindulhatnánk.
– Hogy van Ronnie?
 – Az orvosok nem találtak rajta szexuális erőszakra utaló
jeleket. Fizikailag hamar rendbe fog jönni. Hála a
nagyanyjának, már van is egy terapeutája. A pszichológus
természetesen nem ment bele a részletekbe, de annyit
elmondott, hogy Ronnie még nem áll készen arra, hogy
beszéljen, arra viszont hajlandó, hogy meghallgasson
másokat. Hosszú út van még előtte.
– Szóval nem mondott semmit az angyalról?
– Annyit, hogy nő, magasabb nála, de nem olyan magas,
mint az apja. Talpig fehérbe volt öltözve. A hangjáról nem
igazán tudott mondani semmit. Azt mondta még, hogy a
haja hosszú, szőke és be volt neki fonva. A copfját fogta,
miközben az angyal a karjában tartotta.
– Fantomkép?
– Teljesen üres. Ronnie nem tudja elmondani, milyen volt a
nő arca. – Holmes felsóhajt és a korlát végében álló
postaládának dől. A szeme körül mélyebbek a karikák, mint
kedden. – Gondolt már arra, hogy kamerákat szereljen fel?
– Sterling majd segít benne – felelem. – Akarok egyet a
verandai lépcsőre meg a hintára és egy másikat a
postaládára, ahonnan a kocsikat lehet látni. Remélhetőleg
meglesz hamarosan.
– Rendben. – Átnyújtja nekem a kulcscsomót, amit a
rendőrnek adtam. – Nincs semmi nyoma annak, hogy bárki
is visszajött volna ide. A szomszéd egy kicsit zsémbes volt,
amiért nem tudott dolgozni a gyepen.
– Jason imád kertészkedni. Majd beszélek vele.
– Amikor két évvel ezelőtt egy közös ügyön dolgoztunk, ön
minden gyereknek, akivel beszéltünk, adott egy-egy
mackót. Ez a bevett szokás az önök csapatában?
Bólintok, majd előrehajolok, és a térdemre könyökölök.
– Vic és a partnere, Finney kezdték ezt bevezetni. Amikor
csatlakoztam a csapathoz, én is átvettem tőlük. A macik
viszonylag olcsók, egyszerűek, nagy dobozokban árulják
őket, többféle színben. Az áldozatoknak, a kiskorú
testvéreknek és barátoknak szoktunk adni, akikkel a
nyomozás során beszélgetünk. Megnyugszanak tőle, jobb
hangulatuk lesz, és segít abban, hogy gördülékenyebben
haladjon az interjú.
– És a saját gyűjteménye?
– Tízévesen kezdtem el gyűjteni őket. Furcsa munkákat
vállaltam el, hogy legyen rájuk pénzem, és amíg befértek a
táskámba a ruhák mellé, velem voltak, amikor újabb
nevelőszülőhöz kellett költöznöm.
Oldalpillantást vet rám.
– Örökbe fogadták?
– Nem. Az utolsó nevelőszüleimnél kicsivel több, mint
négy évig voltam, és a két anyámmal még most is tartom a
kapcsolatot. Felajánlották, de… – Megrázom a fejem. – Nem
álltam készen arra, hogy új családom legyen.
– Nos, semmi akadálya most már, hogy hazajöjjön. Este
erre jár majd egy járőr néhányszor. Ha a városon kívül lenne
dolga, értesítsen majd, kérem.
– Természetesen. Lesz most egy konferencia Kaliforniában,
csütörtök reggel indulunk. Valamikor vasárnap jövünk
vissza.
– A picsába. Vasárnap. Úgy volt, hogy az egy fontos nap
lesz Sterling életében, de így mégsem lesz az. Eddisonnal ki
kell találnunk valami jót neki. – A kamerákat csak jövő héten
tudjuk majd feltenni.
– Rendben. – Holmes a vállamra teszi a kezét és feláll. –
Értesítem, ha megtudunk valamit.
Az otthonos kis kuckóm ugyanúgy néz ki, mint máskor,
ami elég furcsa. Másnak kellene éreznem, mindazok után,
ami aznap este történt, nem? Minden épp csak egy kicsit
más, a rendőrök láthatóan eltologatták a cuccaimat és nem
ugyanoda húzták vissza, hátha megtalálják a gyilkos itt
felejtett nyomát, de ettől még nem érzem azt, hogy bármi is
megváltozott volna a házban. Biztosan van erre valami szó
németül, portugálul, japánul vagy mit tudom én. Angolul és
spanyolul mindenesetre nincs, és olaszul sem jut eszembe
ilyesmi, bár azt csak gimiben tanultam, és nem sokra
emlékszem már. Hogy lehet az embernek honvágya, mikor
otthon van?
Na, pontosan ezt érzem: vágyom arra, ami korábban volt,
mikor ez a hely még a kis szentélyem volt, az enyém és
csak az enyém, hacsak nem akartam áthívni valakit. A hely,
ahol elzárkózhattam a világ elől néhány órára, az én kis
édenkertem a nagy, zöld, nyitott térrel, ahol egy darab fa
sincs, csak több utcával lejjebb.
Miután végeztem egy sor házimunkával és bepakoltam a
táskámba, készen is állok, hogy ismét lelépjek – az nem
kifejezés! Mindig rohanni szoktam mindenhová: munkába,
Siobhanhoz, Vichez, egy randira, de mindig valahová
rohanok és nem valami elől. Most azonban azt érzem, hogy
menekülni akarok itthonról.
Felkapom az éjjeliszekrényen heverő mackót, végighúzom
az ujjam a kopott, bársonyos szőrén, a durva tapintású
csokornyakkendőjén és a műanyag szemeken, amiket már
olyan sokszor vissza kellett varrni. Emlékszem, mikor
kaptam őt, ahogy arra is, kitől, és hogy milyen sokszor
megnyugtatott engem az évek során. Vajon Ronnie-t
mennyire fogja megnyugtatni az a maci, amit a gyilkos
angyaltól kapott? Lerakom a játékot a helyére, aztán
lelépek, bezárom egymás után az összes zárat.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt az
orvostól.
Nem az injekciók miatt aggódott, mint a legtöbb gyerek a
váróteremben. Annyi fájdalmat élt át minden egyes nap,
hogy szinte észre sem vette azt a kis szúrást, amit a steril tű
ejtett a karján.
Nem, ő azért félt az orvostól, mert hazudott.
Azt mondta neki, hogy tökéletesen egészséges, hogy
minden csodálatos. Apu jobban odafigyelt, hogy ne hagyjon
nyomokat a testén, mikor a kislánynak időpontja volt az
orvoshoz, de a kislány szerint ez nem számított. Akkor is ott
voltak a zúzódások a testén, de az orvos csak csettintett a
nyelvével, amikor észrevette őket, és annyit mondott neki,
hogy vigyázzon magára jobban játszás közben. Az orvos
megkérdezte ugyan tőle, hogy érzi magát, de mikor a
kislány azt felelte, hogy mindene fáj, oda sem figyelt rá.
A bal karján, végig, egészen a válláig egy olyan zúzódás
volt, ami egyszerűen nem akart begyógyulni, mert az
apukája mindig ott ragadta meg és szorongatta, újra meg
újra meg újra. Az orvos azt mondta a mamájának, hogy
vigyázzon a kislányra, olyan pólót vegyen majd neki,
aminek rugalmas az ujja, mikor növésben lesz, nehogy a
szűk ruha elszorítsa a keringést, mert akkor megmaradnak a
zúzódás nyomai.
Egyszer, egyetlenegyszer a kislány úgy döntött, bátor lesz
és elmondja az orvosnak a teljes igazságot. Az orvos fiatal
volt és csinos, és neki volt a legkedvesebb tekintete a
világon. A kislány szeretett volna bízni ebben a tekintetben.
Így hát elmondott az orvosnak mindent, legalábbis
megpróbálta – míg az anyja közbe nem szólt és le nem
szidta amiatt, hogy miket néz a tévében, amik így
összezavarják. Az orvos bólogatva hallgatta őket, majd
nevetett azon, milyen gazdag a kislány képzelete.
Mama aztán elmesélte apunak, mi történt az orvosnál.
Apu két héten át olyan mérgesen járt-kelt a házban, akár
egy tigris, de nem ért egyikükhöz sem, mert félt, hogy
valaki elmegy hozzájuk. A kislány rettenetesen félt, mégis
ez volt élete két legjobb hete. Még a karja is gyógyulni
kezdett. De nem jött senki. Nem jött senki.
6
 
KEDDEN EDDISONNÁL MARADOK, mert otthon
nyugtalannak érzem magam, Siobhan pedig továbbra sem
áll velem szóba. Az elmúlt három évben többször is
összevesztünk már, de még egyszer sem fordult elő, hogy
így eltűnt volna.
Szerdán is Eddisonnál maradok, mert másnap reggel úgyis
ki kell érnünk a reptérre faszom tudja harmincra. Sterling is
itt alszik, a kanapén nyújtózik egy leggingsben meg egy
hatalmas, tengerkék pólóban, amin egy vicces FBI-felirat
virít (Female Body Inspector, azaz Női Test Motozó), nagy
sárga betűkkel. Eddison a feliratot nézi, tátott szájjal pislog,
majd… a kezébe temeti az arcát, fájdalmasan felnyög, aztán
visszamegy a hálószobájába.
Sterlinggel egymásra nézünk, megvonja a vállát, majd
elővesz öt dollárt a táskájából.
– Nyertél. Pedig biztos voltam benne, hogy megjegyzi
majd, hogy neked kéne ezt viselned – ismeri el, és átnyújtja
a pénzt.
– Amíg véletlenül oda nem veti neked, hogy hűtsd le a
csöcsöd, addig nem lesz semmilyen szexuális beszólása –
közlöm vele, majd elrakom a bankót az igazolványaim
mögé, és visszateszem a tárcám a táskám tetejére. – Még
mindig puhatolgatja, hol vannak a határok, hogy úgy
mondjam, és elég szigorú utasítást kapott arra vonatkozóan,
hogy vigyázzon veled.
– Victől?
– Priyától.
Sterling elvigyorodik, és kirázza a gubancokat a copfjából.
– Nagyon jó gyerek.
– Szükséged van bármire?
– Nem, megvagyok.
 Már megmostam a fogam és leszedtem a sminkem,
úgyhogy bemászom Eddison mellé az ágyba, lekapcsolom a
villanyt és addig mozgolódom, míg kényelmesen el nem
helyezkedtem. Pár perccel később Eddison az oldalára
fordul.
– Nekünk is kéne olyan póló – szólal meg.
– Nekem van.
– Komolyan?
– Az anyáméktól kaptam pár éve születésnapomra. Abban
futok néha.
– Nekem is kell.
– Nem, neked nem kéne.
– De…
– Nem láttad még magadat a bárban. Nincs rá szükséged,
hidd el.
A zárt ajtó mögül halk nevetés hallatszik át, majd egy
csattanás és még több kacagás. Azt hiszem, Sterling leesett
a kanapéról a röhögéstől.
– Mindig elfelejtem, hogy mennyire vékony az az ajtó –
sóhajtja Eddison.
– Én nem.
A takaró susogni kezd, ahogy Eddison felhúzza az egyik
lábát, és a talpát keményen a seggemnek nyomja, hogy
lerúgjon az ágyról.
Sterling csuklik a nevetéstől.
 
A Kaliforniába tartó repülőutunk álmos kábulatban telik,
papírmunkával, már amennyit fel tudunk pakolni a kis
tálcáinkra. A háromnapos konferencia célja az lesz, hogy
biztosítsuk: a helyi rendőrkapitányságok tudják, mikor és
hogyan használhatják a szövetségi adatbázisokat és hogy
adott problémákkal melyik ügynökséget kell felkeresniük. A
prezentációk között egy csomó biztatóan aggodalmas vagy
épp ellenséges rendőrrel kell beszélgetnünk szerte az
országból, meg más ügynökségek képviselőivel. Kibaszott
fárasztó, de még mindig ez áll legközelebb ahhoz, amit
mások vakációnak neveznek.
Vasárnap hajnali három után pár perccel érkezünk meg
Eddison lakásába, mert isten tudja, miért, de az FBI nem
fizet ki még egy éjszakát a szállodában, ha nem muszáj, és
ezúttal Eddison köt ki a kanapén. Az van, hogy eléggé
kiütötte magát a második repülőút végén cukorral, hogy
leszállás után még legyen energiája hazavezetni, és most
elájult, aminek következtében természetesen elterült a
földön. Sterling meg én eldöntöttük, hogy levetkőztetjük
Eddisont alsógatyára és pólóra, aztán felrakjuk őt a
kanapéra úgy, hogy ne essen le, de attól tartok, reggel ettől
még alaposan meg lesz lepődve.
– Menj csak! – mondom Sterlingnek és a hálószoba felé
mutatok. – Nekem még elő kell halásznom a ruháimat.
Miután Sterling becsukja maga után az ajtót, hogy
átöltözzön, Eddison zavartan magához tér, és rám néz.
– Vele leszel?
– Vele leszek.
Az a nagy helyzet, hogy ma lett volna Eliza Sterling
esküvője, és mivel ő is a csapat – vagyis a család – tagja,
nem lesz olyan szerencséje, hogy egyedül itassa az
egereket, ugyanis nem hagyjuk magára. Kikapcsolom a
magántelefonját és némára állítom a céges mobilját, aztán
mindkettőt odaadom Eddisonnak. Tényleg nagyon hasznos
tud lenni, ha az ember letiltja az idegesítő faszokat. Miután
átöltöztem pizsamába, megmosom a fogam, leszedem a
sminkem a konyhai mosdó fölött, aztán ellenőrzöm a
zárakat, és a hálószoba felé tartva lekapcsolok minden
villanyt.
Sterling az ágyon ül, megint a póló meg a leggings van
rajta, a haja a vállára omlik, és Eddison ébresztőóráját tartja
az ölében, amit csodálkozó arccal nézeget. Amikor hallja,
hogy halkan becsukódik az ajtó, felpillant és látom, hogy
könnyek csillognak a szemében.
– Azt hittem, hogy még tegnap van – suttogja.
 Ha valaki az FBI-nak dolgozik – vagy igazából bármilyen
bűnüldöző szervnek –, annak tényleg megvan az ára.
Sterling számára a lehetőség, hogy egy ilyen nagy
presztízsű csapathoz csatlakozhat, az eljegyzésébe került.
Nem sokat mesélt erről, de annyit tudok, hogy a fickó
sehogy sem tudta volna megoldani a Virginiába költözést.
Amikor hazatért és boldogan elújságolta, hogy előléptették,
a srác nem értette, miért akar még Sterling egyáltalán
dolgozni az esküvő után.
Még ha rossz is egy kapcsolat, a lezárása akkor is fáj.
Gyengéden kiveszem az órát Sterling kezéből,
visszarakom az éjjeliszekrényre, lekapcsolom a villanyt, és
szépen betakargatom őt. Sterling nem tiltakozik akkor sem,
mikor odabújok hozzá, és bár kényelmetlenül érzem magam
attól való félelmemben, hogy este össze fog gubancolódni a
hajunk (előfordult már ilyen), nem akarok elmozdulni a
közeléből. Az anyja majd’ felrobbant, mikor felbontották az
eljegyzést, úgyhogy nem mehet haza Denverbe ölelésekért,
miközben Jenny és Marlene Hanoverian boldogan
anyáskodnának felette, és bár Sterling ezt élvezné is,
mégsem mehetünk át hozzájuk vasárnap hajnali fél négykor.
De nem baj, itt vagyok én, és annyi ölelést fog kapni
tőlem, amennyire szüksége van, és Eddisontól eltérően, én
ettől nem fogom zavarban érezni magam. És ha Sterling az
éjszaka hátralévő részében sírna… hát, ez van. Nincs jól, és
én aztán nem fogom ezért hibáztatni.
Késő délelőtt mindketten sülő szalonna illatára ébredünk,
és csak pár perc kell hozzá, hogy szétbogozzuk a hajunkat,
aztán mászunk is ki az ágyból, hogy csoszogva
kinyomozzuk, mi folyik odakinn. Eddison nem szokott főzni.
Minden untatja, amihez több figyelem kell, mint egy pirítós
elkészítéséhez. És tényleg: a sütőnél Vic áll, felénk int a
zsíros fakanállal, miközben Eddison a homlokát ráncolva
nézi a nagy halom krumplit és a hatalmas reszelőt, amit
bizonyára Vic hozott magával, mert azt el nem tudom
képzelni, hogy Eddison ilyesmit tartson a konyhájában.
 Sterling álmosan mosolyogva megöleli a fiúkat. Sápadt, a
szeme pedig még mindig rózsaszín és puffadt.
– Köszönöm – mondja halkan.
– Egy olyan hívást sem kaptam a többi ügynökségtől,
hogy ti hárman véres összecsapásba keveredtetek volna
más csapatokkal – feleli Vic, ami egyfajta elismerés tőle.
Nem is fog többet mondani, mert ő is látja, hogy Sterlingnek
még fájdalmat okoz a beszélgetés.
– Nem mondod? – Sterling az asztalhoz lép és leül az
asztalfőre, ahonnan látja a pultot és az egész konyhát. – Jó
tudni, hogy nem árulkodnak.
– Vagy nem ijesztettetek rájuk eléggé, vagy annyira rájuk
ijesztettetek, hogy nem is mernek megmukkanni. – Vic
megfordítja a szalonnát, majd egy konyhai fecskendő után
nyúl, hogy töltsön még egy kis szószt a serpenyőbe. – Ha a
két véglet közt lennétek, akkor biztosan értesülök róla.
Sterling, nem tudom, észrevette-e, hogy Vic a figyelmét
szeretné elterelni a könnyed témákkal. Normális esetben
természetesen feltűnne ez neki, de Vic mindannyiunkkal ezt
csinálja, mikor rosszul érezzük magunkat. Ez az egyik
legjobb tulajdonsága: hadd vonjam el a figyelmed, hadd
töltsem meg a benned lévő csöndet, amíg úgy nem döntesz,
hogy mondani akarsz valamit.
Megesszük a remek kis reggelinket, majd Vic elindul haza,
mert várja egy kis házimunka, mi hárman pedig elmegyünk
futni, aztán egymás után lezuhanyozunk, elhasználva az
összes meleg vizet. Szerdán tulajdonképpen elraboltuk
Sterlinget, úgyhogy már meg sem lepődik azon, amikor
fogjuk a táskákat, és Eddison kocsija felé terelgetjük.
Vezetés közben rezeg a telefonom: jött egy üzenetem,
amitől összerezzenek. Szerencsére Priya írt, nem Holmes.
Eliza veletek van?
Igen, itt van. Köszi.
Három évvel ezelőtt, mikor Priyát zaklatta egy idióta, aki
korábban megölte a nővérét, Sterling a denveri
nyomozóiroda csapatának tagja volt – Vic régi partnerével,
Finney-vel és egy harmadik taggal, Archer ügynökkel együtt
–, és nemcsak a gyilkost üldözték, hanem külön vigyáztak
Priyára is. Mivel Archer ügynök a nyomozás során elkövetett
pár olyan hibát, amilyeneket már korábbi nyomozási
ügyeknél is, ő ma már nem dolgozik az FBI-nak. Archer
viselkedése ellenére, vagy talán épp annak következtében,
Priya és Sterling összebarátkoztak, és az ügy lezárása után
is tartották egymással a kapcsolatot.
Priya nagyon örült, mikor Vic és Finney összeszövetkeztek
és eldöntötték, hogy lenyúlják Sterlinget a mi csapatunkba.
Nem csodálkozom azon, hogy Priya tudja, mi ennek az ára,
és hogy ő is aggódik ma. Ahogy Sterling mondta, Priya jó
gyerek.
Amikor a kocsi befordul egy bár elé, pár perccel a nyitás
után, Sterling szája féloldalas mosolyra húzódik. A város
egyik csöndesebb bárja, olyan hely, ahol barátok szoktak
együtt iszogatni beszélgetés, nevetgélés közben, és nem
kell túlordibálni a zenét, vagy a lármás tömeget kerülgetni.
Egy eldugottabb boksz felé terelem Sterlinget, Eddison
pedig a pulthoz megy, és megrendeli az első kört, majd közli
a pultossal, hogy mi fogjuk hazavinni a csajt.
– Nem is tudom, miért vagyok szomorú – szólal meg
váratlanul Sterling, valamikor három óra körül. – Nem is
voltam boldog mellette.
– Akkor miért akartatok összeházasodni? – kérdezi
Eddison, miközben a sörösüvegéről piszkálja le az
átnedvesedett címkét.
– Mikor megkérte a kezemet, anyámmal madarat lehetett
volna fogatni. A szülei és az én szüleim előtt tette fel a
kérdést, és az étteremben mindenki bennünket bámult,
mert nagy felhajtást csinált… – A homlokát ráncolva a
kezében lévő élénkkék röviditalra pillant, majd
szemrebbenés nélkül lehúzza. – Úgy éreztem, annyi ember
előtt nem mondhatok nemet, értitek? Az anyukáink annyira
boldogok voltak, rögtön tervezgetni kezdtek, és
valahányszor beszélni akartam erről, azt mondták, csak
idegeskedek, és hogy természetes dolog, hogy egy
menyasszony aggódik, én pedig… Annyira örült nekünk
mindenki, és végül én is elhittem, hogy csak tévedtem.
A következő kör rövidital és sör mellé érkezik három pohár
víz is, mert csak leitatni akarjuk Sterlinget, nem megölni.
– Azt mondta, ha Virginiába jövök, akkor egyedül kell
jönnöm, és akkor annyira megkönnyebbültem – folytatja egy
kicsivel később, mintha nem hallgattunk volna legalább
húsz percen át mindannyian. – Végre volt valami
kézzelfogható ok, amire rámutathattam, és kijelenthettem,
hogy na ez, ez az oka, és most már senki nem mondhatja
azt, hogy csak össze vagyok zavarodva.
– De aztán azt mondták, hogy maradnod kellene és
megpróbálni, működik-e, igaz? – találgatom, mire Sterling
elkínzottan bólint.
– De miért vagyok szomorú?
Mert első alkalommal az ár magas – az első alkalommal a
munkánk túl nagy darabot kér belőlünk áldozatul és utána
hetekig, hónapokig vérezni szoktunk –, és ez mindig
szomorúsággal jár.
– Mert ha becsukódik egy ajtó – felelem inkább –, akkor is
hiányolhatjuk azt, ami a túloldalon van, ha mi döntöttünk
úgy, hogy le akarunk lépni.
– Még mindig megvan a ruhám. Ragaszkodott hozzá, hogy
tartsam csak meg.
– Úgy volt vele, ha már több ezer dollárt költöttetek egy
ruhára, akkor nem fogod lemondani az esküvőt – jegyzi meg
Eddison halkan. – Tudta, hogy nem vagy vele boldog.
– Égessem el?
Eddison a fejét vakargatja. Most jobban látszanak a
hullámos fürtjei, mint amikor rövidebb a haja. Tényleg el
kellene már mennie fodrászhoz.
– Szerintem csinálj vele bátran, amit csak akarsz. Égesd
el, dobd ki vagy tartsd meg az igazi esküvődre.
Sterling szájtátva fordul Eddison felé. Amióta ismerem,
még egyszer sem láttam őt így megbotránkozva.
 – Az ember nem tarthatja meg a ruhát egy másik
esküvőre!
– rivall rá Eddisonra, és hallhatóan próbál suttogva
beszélni. A pultos felhúzott szemöldökkel felénk pillant, ami
azt hiszem, azt jelzi, hogy nem sikerült.
– De nem ez az egyik lényege? Hogy megmutasd, bárki
viselheti többször is?
– Nem, az csak a koszorúslányruhákra vonatkozik!
Eddison megemeli az új sörét, lenyalja a habot a felső
ajkáról és rám kacsint. Milyen okos ez a gazember.
– Az nem ugyanolyan, mint az esküvői ruha?
– Nem, az… Jó, régebben így volt, de… – Majd Sterling
belekezd egy kissé keszekusza, de nagyjából összefüggő
kiselőadásba, ami arról szól, hogy a világ különböző
kultúráiban milyen hagyománya van a koszorúslányruhák
viselésének, és előjön az a világbajnok okostojás énje, amit
a munkában próbál nagyon, nagyon elnyomni, mert így is
nehéz neki elérnie, hogy komolyan vegyék őt a csapatunkon
kívüli körökben. Mikor áttér a lélektelen esküvőbiznisz
témájára, Eddison diszkréten arrébb tolja az üres poharát,
és az újabb söre felé nyúl.
Valamikor hat óra magasságában, amikor a maradékot
csipegetjük a hatalmas előételtálból, a velünk szemben ülő
Eddison felénk bök egy csirkeszárnnyal.
– Mind egyetérthetünk abban, hogy nagyon jól
viselkedtem eddig, úgyhogy végre meg kell kérdeznem: mi
a szart jelent a pólótok felirata?
Sterlingből féktelen, vidám nevetés tör ki, mire a bárban
minden második ember felénk mosolyog. Én csak vigyorgok
és belekortyolok a gin-tonikomba. Hófehér pamutpólót
viselünk, aminek elején a „Túléltem egy vacsit Guidóval és
Sallel” felirat szerepel. Emlék egy olyan estéről, amiről
egyszerűen nem lehet beszámolni, úgysem értené. Eddison
élete végéig bánhatja, hogy kihagyta ezt a New York-i
vacsorát nyár elején.
 Sterling nyolc óra körül halkan pityeregni kezd. Helyi idő
szerint hat óra van, és egy másik életben épp most
mutatnák be őt úgy, mint Mrs. Faszfej Akárki. Nem a férfi
után sír, inkább azért, mert meg kell birkóznia a ténnyel,
hogy az élete a várakozásokkal ellentétes irányt vett. Az
ember rajzol egy térképet, terveket sző, aztán minden borul,
és az ember nem győzi tartani a tempót a változással,
miközben még fel sem dolgozta őket magában útközben.
Átkarolom Sterling vállát, erősen magamhoz szorítom,
Eddison pedig, aki láthatóan kényelmetlenül érzi magát,
bocsánatot kér, és feláll az asztaltól.
Nem baj. Sosem fog az erősségei közé tartozni, hogy síró
embereket vigasztaljon, de más módokon is támogató tud
lenni, és az legalább ugyanennyit ér.
Mondjuk azzal, hogy egy hatalmas kosár rántott gombával
tér vissza, amit Eddison ki nem állhat, de tudjuk, hogy ez
Sterling legnagyobb kedvence. Szipogva és félénken
mosolyogva elfogad egyet, és udvariasan figyelmen kívül
hagyjuk, hogy Eddison zavarában teljesen elpirult.
Tíz óra után valamivel Eddison meg én szétdobjuk egymás
közt a számlát, Vic hozzájárulását pedig otthagyjuk
borravalóként a roppant diszkrét pultosoknak és
pincéreknek, akik mindig reagáltak a kézjeleinkre, ha
szükségünk volt rájuk, de egyébként végig magunkra
hagytak. Sterling álmos szemmel, de kíváncsian mellém
rogy, majd nevetgélni kezd magában, csak úgy. Nagyon
szelíd és vidám lesz, ha sokat iszik, és anélkül kedves, hogy
ömlengene.
Eddisonnál átrakjuk Sterlinget meg a táskákat az én
kocsimba, és a rövid útra átnyújtok a bájosan lerészegedett
ügynökünknek egy üveg vizet. Az én dolgom az lesz ma
este, hogy annyi vizet diktáljak belé, amennyit csak tudok
anélkül, hogy Sterling rosszul lenne, így holnap többé-
kevésbé munkaképes állapotban lesz. A kupakkal meggyűlik
a baja, de Eddison segít neki, majd Sterling élénken
csicseregve köszönetet mond, és egy húzásra kiissza a
palack háromnegyedét.
Eddison pislogva nézi, aztán kinyit neki még egy üveg
vizet.
Sterling útközben az ablaknak dönti a fejét, a kirakatokat
és a környékbeli házakat nézi.
– Köszönöm – mondja csöndesen.
– Most már a miénk vagy – felelem, és van valami ebben a
pillanatban, vagy talán csak túl sok időt töltöttünk abban a
bárban, mert Sterling válaszul mindössze egyetértően
mormog. – Az a szemétláda nem tudja, milyen értéket
vesztett el, de mi tudjuk. Köszönjük, hogy ma veled
lehettünk.
– Apám folyamatosan azt kérdezgette, hogy tényleg ezt
akarom-e. Azt mondta, nem bánja, ha elvesztjük a pénzt,
amit a foglalókra, a ruhákra meg a többi cuccra költöttünk.
Csak azt akarta tudni, hogy biztos vagyok-e a döntésemben.
– Sóhajt egyet, kiveszi a gumiját, és a haja szétterül a
vállán. – El kellett volna mondanom neki. Csak nem
akartam, hogy összevesszenek anyával.
Tudom, milyen az efféle hallgatás. Az én helyzetem nem
pont olyan, mint az övé, de hasonló, szóval megértem az
indulatait. Befordulok az utcába, ahol lakom, és azt
próbálom eldönteni, hogy belekezdjek-e egy nagyobb
beszélgetésbe, vagy Sterling túl részeg most hozzá.
– Mercedes?
– Hm?
– Gyerekek vannak a verandádon.
A fékbe taposok, Sterling pedig csuklik egyet, ahogy a
biztonsági öv elkapja, és mikor kinézek az ablakon, hogy
megbizonyosodjam róla, nem viccelt-e, látom, hogy három
gyerek van a verandán. Kettő a hintaágyon ül, egy pedig fel-
alá mászkál előttük, és a mozgástól föl-le kapcsolódik a
villany felettük. Még ilyen távolságból is jól látom a vért
meg a játék macikat.
7
 
FELHAJTOK A HÁZ ELÉ, mert nem lenne jó ötlet elfoglalni a
parkolóhelyet a rendőrök és mentők elől, bármilyen csábító
is az a szívtelen ötlet, hogy azonnal húzzak el innen.
– Maradj itt, amíg nem hívlak – mondom Sterlingnek,
aztán előveszem retikülömből a pisztolyt meg a zseblámpát.
– Most azért, mert részeg vagyok?
– Igen, azért.
– Oké. – Gyorsan bólint egyet. Az ölében van mindkét
mobilja, és Eddison nevét látom az egyik kijelzőn, majd
Sterling lassan pötyögni kezd neki egy üzenetet. Jól van,
csajszi.
A két kezem csuklónál keresztezem, hogy a pisztollyal és
a lámpával is előre tudjak mutatni. Körbejárom hátul a
házat, hogy megbizonyosodjam róla, nem rejtőzik ott senki.
Semmi nyoma annak, hogy bárki is járt volna itt az elmúlt
pár órában, bár a lenyírt fű azt jelzi, hogy Jason azonnal
előkapta a fűnyíróját, amint engedélyt kapott a rendőröktől.
A hátsó ajtó be van zárva, ahogy hagytam, az üveg
sértetlen, a lépcsőn és a kilincsen sem látható vér. A ház
hosszabb oldalán lassan felbukkan előttem a veranda és az
ott várakozó gyerekek. Lekapcsolom a zseblámpámat, és
elrakom a hátsó zsebembe.
– A nevem Mercedes Ramirez – közlöm a gyerekekkel,
mire mindhárman megrezzennek. – Ez pedig az én házam.
– Nem betörők vagyunk – szólal meg a középső
védekezésképpen. – Az angyalnéni hozott ide bennünket.
– Az angyalnéni?
A legidősebb, aki egy tizenkét-tizenhárom év körüli lány,
és láthatóan még a kamaszkor elején jár, bólint és továbbra
is elállja az utat a két kisebb gyerek elől, engem pedig nem
enged fel a lépcsőre.
 – Megölte a szüleinket – böki ki nyersen. Az arcukon
vércsíkok futnak le, a karjuk is olyan lett egy kicsit, de nem
annyira, mint Ronnie-é volt. A lány a fehér, aranyszárnyú,
glóriás maciját, ami egy az egyben olyan, mint amilyet
Ronnie kapott, az egyik lábánál fogva tartja és idegesen
csapkodja a combjához. A kisebbek szorosan magukhoz
ölelik a játék macijukat és abból merítenek vigaszt, de ő
már tudja, hogy ez hiábavaló. – Felébresztett minket. Azt
mondta, menjünk anyáék szobájába. Azt mondta… Azt
mondta, látnunk kell, ami ott van, mert most már
biztonságban vagyunk.
– Biztonságban?
– Biztonságban voltunk otthon – mondja a középső, aki
szintén kislány. A szabad karjával magához húzza a kisfiút,
aki legfeljebb ötéves lehet. – Miért bántotta a szüleinket?
A nagyobb lányra nézek, akinek árnyék borul a
tekintetére. Lehet, hogy a kisebb biztonságban volt otthon,
de ő biztosan nem. A szemembe pillant, majd gyorsan
elfordul és hátranyúl a húga felé.
– Halottak voltak – mondja halkan. – Meg kellett
hallgatnunk a szívüket, hogy biztosak legyünk benne.
Az a vér az arcukon…
– Kezdjük a legfontosabbak megsérült bármelyikőtök?
A lányok megrázzák a fejüket, a kisfiú a nővére vállába
rejti az arcát.
– A néninél volt egy pisztoly, de azt mondta, nem fog
bántani minket – válaszolja a nagyobb lány. – A szüleink már
halottak voltak, szóval… mi…
– Azt tettétek, amit mondott, hogy ne essen bajotok –
fejezem be a mondatot határozott hangon. – Hogy hívnak
benneteket?
– Én Sarah vagyok. – A nagyobb lány a kisfiú vállára teszi
a kezét. – Ő Sammy. Ő pedig Ashley.
– És a vezetéknevetek?
– Carter. Sammyé Wong, mint az apukájának. Meg az
anyukánknak, miután összeházasodtak.
 – Meg tudjátok nekem mondani, mi a keresztnevük? És
hogy hol laktok?
Sarah megadja az információkat, amiket el is küldök
üzenetben Sterlingnek. Pár másodperccel később kapok egy
felfelé néző hüvelykujj emojit. Majd egy SMS-t Eddisontól:
Úton vagyok, és Vic is. Okés.
Lassan megmozdulok, és a legfelső lépcsőfokra ülök.
– Úton van a segítség – mondom nekik. – Az FBI-nak
dolgozom, a kocsiban ül az egyik kollégám és már kihívta a
rendőröket. A többiek pedig úton vannak.
Sarah hosszasan rám néz, majd úgy dönt, nem fogok
közelebb menni hozzájuk, és leül a hinta legszélére,
átkarolja egyik kezével a kisöccsét, akit most közrefognak a
nővérei.
– És akkor most mi lesz? – kérdi Sarah. Látom, hogy
nagyon igyekszik visszafogni magát, de a tekintetében ott a
félelem meg a fájdalom, és beleszakad a szívem, ha
belegondolok, mi mindenen mehetett keresztül, hogy már
ilyen fiatalon megtanulta így fegyelmezni önmagát.
– A rendőrök feltesznek majd néhány kérdést nektek azzal
kapcsolatban, hogy mi történt, aztán elvisznek a kórházba,
ahol megvizsgálnak és megmosdatnak benneteket.
Keresnek mellétek tanácsadókat, ha úgy érzitek,
szeretnétek beszélni. Aztán találnak egy családot, aki
szívesen befogad benneteket.
– A nagyszüleink Kaliforniában laknak. Lehet, hogy nem…
– Sarah Sammyre pillant, aki még mindig szipogva bújik
Ashley-hez, és végül nem fejezi be a mondatot.
Tudom, mit akart mondani: azt, hogy nem biztos, hogy
befogadják Sammyt is.
– Ígérem, a rendőrök nagyon keményen fognak dolgozni
azon, hogy bármi is történjék, a lehető legjobban járjatok. –
Sajnos ez a legtöbb, amit ígérni tudok. Bármennyire
szeretném, nem tudom azt ígérni, hogy együtt fognak
maradni. Ezt nem én fogom eldönteni.
 Holmes nyomozó a mentőautó nyomában érkezik meg,
mögötte pedig egy újabb kocsi tűnik fel.
– Ramirez – üdvözöl a nyomozó csöndesen. Válaszul csak
bólintok.
Leguggol mellém, és a gyerekekre néz.
– A nő, aki a 911-et hívta, részeg?
– Igen, az, ezért maradt a kocsiban egész idő alatt, és
csak telefonált. – Holmes rosszallóan néz rám, én pedig a
homlokomat ráncolom. – Ma lett volna az esküvője. Elvittük
egy bárba és leitattuk.
Holmes csak pislog, és úgy látom, ehhez nem tud mit
hozzászólni.
– Nem lépett kapcsolatba a gyerekekkel és nem jött a
közelbe sem. Még csak ki sem szállt a kocsiból.
– Rendben. Sarah, Ashley és Sammy, az én nevem Holmes
nyomozó. Hogy vagytok?
A lányok a nyomozónő zuhanyzástól nedves hajára meg a
strapabíró munkacsizmájára néznek, és olyan szorosan
húzódnak egymáshoz, hogy Sammy szinte ki sem látszik
közülük.
Most még nehezebb csak ülni és tétlenül várni, hogy
Holmes döntsön, adjon utasításokat a rendőröknek meg a
rohammentősöknek. Az egyik rendőr, akinek van saját
gyereke, Ashley-vel és Sammyvel próbál szót érteni, addig
nyaggatja őket, míg vonakodó mosolyt nem csal az arcukra,
miközben a mentősök megvizsgálják, majd a mentőautóba
kísérik őket. Sarah figyeli őket, egészen addig, amíg a
gyerekek el nem tűnnek a kocsiban, de még azután is
ugyanabba az irányba néz.
Holmes egy-két percig fürkészi a lányt, majd elkapja a
tekintetemet, és Sarah felé bök a fejével. Ő is felismerte a
szemében azt a sötétséget. Ez egy másfajta sérülés, mint
ami Ronnie-t érte, valami, ami több a fájdalomnál, beteges
és bonyolult. Talpra állok, óvatosan elindulok a verandán,
aztán felülök a korlátra a hintával szemben, így Sarah
közelében lehetek anélkül, hogy behatolnék a személyes
terébe.
– Sarah? – szólalok meg gyengéden. – Mikor kezdett el a
mostohaapád bántani?
A lány döbbentnek tűnik, majd védekezőnek, de mikor
látja, hogy egyikünk sem ítéli el és vádolja, a válla
megereszkedik, a szeme pedig könnyekkel telik meg.
– Nem sokkal azelőtt kezdődött, hogy Sammy
megszületett – suttogja. – Anyukám szinte mindig rosszul
volt, ő pedig azt mondta, hogy… Ho-hogy anya nem bánná,
neki pedig szüksége van rá. Aztán később is folytatta. Azt
akartam, hogy hagyja abba, és megfenyegettem, hogy
elmondom anyának, d-de ak-kor azt mondta, hogy ne-nem
fogom, különben Ashley-vel is ezt csi-csinálja. – Hatalmas
könnycseppjei sűrűn potyognak a szeméből, a karom pedig
belesajdul, olyan szívesen megölelném, hogy megvédjem a
világtól, hacsak pár percre is. Ehelyett a korlát rúdját
markolászom csak. – Ne-nem mo-mondtam el anyának –
folytatja, és már alig tud beszélni. – So-soha.
– Jaj, mija…
Sarah leugrik a hintából, és felém veti magát, a sovány
karjaival átöleli a derekam és a mellem közé dugja a fejét.
Egy fojtott uhh hang kíséretében megkapaszkodom az egyik
lábammal a vékony korlátban, hogy le ne zuhanjak a
verandáról. Egyik karomat a lány hátára simítom, épp csak
annyira, hogy megnyugtassam, és ne érezze csapdában
magát, a másik kezemmel pedig a gesztenyebarna haját
simogatom, és spanyolul suttogok neki.
Hallom, hogy mögöttem megérkezett néhány új autó,
Eddison és Vic hangján kívül Sterlingét is észlelem, épp
elmondja nekik, mit tudott meg onnan, az anyósülésről.
Kizárom őket a tudatomból, most kizárólag a zokogó
kislánnyal foglalkozom.
– Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezen, Sarah –
mormolom, a kezemet a légzésemmel egy ritmusban
mozgatva. Sarah végül elkezd együtt lélegezni velem, és
lassan megnyugszik. – Borzasztó, hogy ez történt, de te
nagyon jó testvér vagy, hogy így megvédted Ashley-t. És
ma este is nagyon odafigyeltél rájuk, Ashley-re és Sammyre
is. Tudom, hogy ez milyen nehéz lehet.
– Az egyik osztálytársammal ugyanazt csinálta az apja –
motyogja Sarah a pólómba. Guido és Sal már sosem lesznek
olyanok, mint korábban. – Elmondta a tanárunknak és az
iskolai nővérnek is. Az anyja aztán előadta mindenkinek,
hogy a lánya hazudik, és hogy csak bajt akart kavarni.
– Annyira sajnálom, Sarah.
– Örülök, hogy meghalt – zihálja, és ismét erősen zokogni
kezd. – Bocsánat, tudom, hogy nem lenne szabad, de ez az
igazság.
– Sarah, ez egy nagyon hosszú és nagyon ijesztő este volt,
neked pedig jogod van ahhoz, hogy azt érezd, amit érzel. –
Megszorítom a vállát. – Ettől nem leszel rossz ember.
– Ő tudta. Az angyal tudta, hogy Sammy apja mit tett.
Pedig sosem mondtam el senkinek.
– Kérdezett valaki erről? Az iskolában mondjuk?
Sarah kicsit jobban kihúzza magát, a kezét nem veszi el a
derekamról.
– Ööö… – A szempillái kis tüskékként összetapadtak, a
halványpiros szeme most barnára sötétedett a sok könnytől.
– Volt egy gerincferdülés-vizsgálat tesiórán pár hónappal
ezelőtt – mondja egy perccel később. – A nővér meg az
egyik női tesitanár vizsgált meg bennünket a tanár
irodájában. Fel kellett húznunk a pólónkat. Ötödik szünetben
aztán behívtak az irodába. Az iskolai tanácsadó azt
kérdezte, minden rendben van-e otthon.
– Emlékszel arra, rákérdezett-e a részletekre? Volt valami
utalás, amiből arra lehet következtetni, hogy tudta, valami
baj van?
Sarah nagyon elvörösödik, és bólint.
– A mostohaapám nagyon… erősen szokott szorítani. És a
szorításnak meglátszik mindig a nyoma.
 – Ezentúl nem fog – emlékeztetem Sarah-t. Holmes
elmélyülten bólint, a kis jegyzetfüzetet nézi, ami a kezében
van. Bosszúsnak tűnik, de mintha nem akarná kimutatni a
lány előtt. – Már soha többé nem fog hozzád érni, és nem
fogja bántani Ashley-t sem. – Megvárom, hogy Sarah is
bólintson. – Mi történt a tanácsadónál?
– Azt mondtam neki, hogy leestem a konyhapultról az
edények pakolása közben, és a mostohaapám elkapott,
mielőtt a földre estem volna. Tudom, hogy nem kellett volna
hazudnom, de…
– De magadat és a húgodat kellett védened. Nem foglak
téged hibáztatni semmiért, Sarah. Azt tetted, amit tenned
kellett, pláne azok után, hogy láttad, mi történt, miután az
osztálytársad elmondta az igazat.
– Csak erre tudtam gondolni – vallja be. – Elmondta az
igazat, aztán mindenki leordította a fejét, pedig ha… – Nagy
levegőt vesz és megrázza a fejét. – Pár nappal később
megint kihívtak a teremből. Egy szociális munkás is ott volt
a tanácsadóval. Neki is ugyanezt mondtam. Megkérdezte,
hogy… hogy láthatná-e a sérüléseimet, én pedig… nemet
mondtam. Voltak friss zúzódásaim, és tudtam, hogy
rájönnének, de azt is tudtam, hogy nem muszáj
megmutatnom nekik az anyukám beleegyezése nélkül.
– Sarah? El tudod képzelni, hogy az anyukád engedélyt
adott erre a mostohaapádnak? – kérdezi Holmes.
Sarah reszketni kezd, közelebb húzom magamhoz, hogy
hozzám bújhasson ismét, ha melegségre és biztonságra
vágyik.
– Nem tudom – suttogja. – Nagyon szereti a
mostohaapámat. Mindig azt mondogatja, hogy nem is tudja,
mi lenne velünk, ha valami történne a mostohámmal, hogy
is tudnánk élni nélküle.
Csukott szemmel a hajához döntöm az állam, és próbálok
szabályosan lélegezni. Az anyja tehát tudta.
– A szociális munkás hazavitt kocsival és elmondott
mindent anyukámnak. Mikor a mostohaapám megtudta,
hogy nem árultam őt el, elvitt és vett nekem egy biciklit.
Már évek óta vágytam rá, ő pedig folyton nemet mondott,
majd megvette azt, amire a legjobban vágytam.
A bántalmazók gyakran megjutalmazzák az áldozataikat,
ha azok hallgatnak vagy hazudnak. Ezt nem fogom
elmondani neki, akkor sem, ha majd készen áll már rá.
Sarah okosnak tűnik, és olyan aranyos, bámulatos, hogy
ennyire odafigyel a testvéreire. Nem akarok több súlyt
pakolni a vállára, mint amennyi feltétlenül szükséges.
– Az angyal ismerős volt számodra? A hangja vagy a
mozgása?
– Nem. Az arcán maszk volt, olyan, mint egy… –
Elgondolkodik, a homlokát ráncolja, majd ismét rám néz. –
Nem olyan, mint a halloweeni álarcok. Ez egy nagyon szép
álarc volt. Vastag. Mintha egy festőművész díszítette volna
ki. Az egyik barátnőm, Julie festett álarcokat gyűjt. Van egy
fala, ami tele van velük, különböző stílusú maszkokkal. Az
anyukája mindegyikbe beleírja a dátumot, amikor kapta.
– Azt hiszem, én is ilyesmit gyűjtöttem kislány koromban –
jegyzi meg Holmes. – Az apukám megesküdött, hogy mind
Velencéből van, és évek múlva jöttem csak rá, hogy
hazudott. De attól még szeretem őket.
– Az angyalé nagyobb volt. Az egész arcát kitakarta és
nem volt kifestve egyáltalán. Hófehér volt. És… – Sarah
beleremeg az emlékbe. – Véres. Csupa vér volt.
– Láttad a szemét? Milyen színű volt? Sarah a fejét rázza.
– A szemkivágásban tükör volt. Nagyon ijesztő volt.
Holmesra pillantok.
– Az egyik oldalán lehetett csak átlátni?
– Valószínűnek tartom. Sarah, azt mondtad, hogy egy
néniről van szó. Honnan tudod, hogy egy nőről van szó?
– Hát… – Egy ideig szótlanul mozog a szája, majd
becsukja. Összehúzza a két szemöldökét. – Hosszú szőke
haja volt. Világosszőke, ha jól emlékszem, és egyenes. Nem
is tudom. Azt hiszem, női hangja volt. De nem volt nagyon
magas a hangja, szóval… Lehet az is, hogy egy fickó volt.
Nem tudom.
Folytatjuk a kikérdezést, gondosan odafigyelve, hogy
mikor mehetünk bele jobban a részletekbe, mikor
kérdezhetnénk még többet anélkül, hogy Sarah túlságosan
kimerülne. Végül, miután kifogytunk a kérdésekből, Holmest
pedig odahívja magához az egyik rohammentős, Sarah
szégyenlősen rám mosolyog.
– Azt mondta, hogy nálad biztonságban leszünk – mondja
lágy, szelíd hangon. – Igaza volt. Köszönöm.
Ismét megölelem, de nem tudok neki mit felelni.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt a
fényképezőgéptől.
A fényképezőgép mindig túl őszinte volt: egyszerűen nem
tudott hazudni. Egy okos használó persze használhatja úgy
is, hogy csaljon vele, de a kislány szülei nem voltak ilyen
okosak.
A fényképezőgép megmutatta, hogyan ragadta meg apu
erősen a kislány kulcscsontját és a mama csípőjét.
Megmutatta, hogy ő és a mama hogyan távolodtak el –
aputól, egymástól –, és hogy apu hogyan tartotta egyben a
családot.
Megmutatta a kislány szemét. Mindent megmutatott.
A kislány gyűlölte látni magát azokon a képeken, mert a
szemében mindig ott ordított az igazság, amit nem volt
szabad kimondani, és amire úgysem figyelt oda senki.
Aztán apu elkezdte magával vinni a fényképezőgépet
éjszakánként.
Megnézegethette a képeket, amikor csak akarta, akár
kinn, a nappaliban is, mintha ezzel akarná provokálni a
mamát, hogy mondjon valamit.
De a mama nem mondott semmit. Persze, hogy nem.
Aztán apu elővette őket a barátai előtt is, csupa férfiak
voltak, és olyanokat mondtak, hogy a kislány egy angyal,
hogy csinos és gyönyörű. Együtt nézegették végig a
képeket, és ha valamelyik tetszett nekik, akkor apu
nyomtatott nekik belőle másolatot. De mindig emlékeztette
rá őket, hogy az ő kezében van az irányítás, akármit is
akarnak. Bármilyen sokat is adott nekik, bármelyik
pillanatban visszaveheti tőlük.
8
 
HOLMES EZÚTTAL MEGENGEDI, hogy velük tartsak a
kórházba, mert Sarah vallomása a bántalmazással
kapcsolatban azt jelenti, hogy el kell végezniük egy
medencevizsgálatot is. Nem tudom, azért mehetek-e, mert
én öleltem magamhoz, vagy mert a gyilkos az én nevemet
adta meg a gyerekeknek, mindenesetre Holmes úgy
gondolja, hogy a jelenlétemben Sarah talán nyugodtabb lesz
majd.
Eddison és Vic elmentek a Wong-házba, ahol Mignone-nal
találkoznak majd. Sterling velem tart, komoly arccal,
csöndesen ül a mentőautó végében, kezében egy újabb
üveg vízzel. Nem próbál mondani semmit a gyerekeknek,
sem a rendőröknek vagy a mentősöknek. Csak figyel, és
issza a vizét.
A kórházban Ashley-t és Sammyt elküldik egy nagymamás
kinézetű mentőssel, akinek a lassú, mézes-mázas tidewateri
akcentusa láthatóan mindkettejüket egyenlő mértékben
nyűgözi le és nyugtatja meg. Sterling újratölti az üvegét egy
kútnál, majd a telefonját markolva leül a sürgősségi
osztályon. Mostanra már kijózanodott, de nem lepődnék
meg, ha megkérne valakit a kórházban, hogy végezzenek el
rajta egy szondáztatást, mielőtt foglalkozni kezdene az
üggyel.
Egy elfüggönyözött vizsgálóban segítek a nővérnek és egy
rendőrnőnek, hogy Sarah átöltözzön a vizsgálatra. Sarah
pizsamája összehajtogatva hever egy zsákban, amit
megcímkéztek és feliratoztak, aztán megjelenik egy
hatalmas fényképezőgép. Sarah döbbenten néz rám.
– Minden rendben – próbálom nyugtatni. – Minden szerzett
sérülésedről kell, hogy legyen fotónk. A fényképezőben van
egy olyan szűrő, amivel jobban látszanak ezek a sérülések.
Az orvosok is tudnak majd így róluk, és az adat szerepelni
fog az aktádban, hogy a szociális munkások el tudják
dönteni, melyik tanácsadó üljön le veled beszélni.
– Ó! – Sarah az eszközre pillant, és bátorítóan vesz egy
nagy levegőt. – Oké.
A sérülései rettenetesek. Hatalmas kéznyomok a csípőjén
és a combja belső felén, egy a melle oldalán – mindegyik
egyformán sötétkék és sárga. A nyakát világosabb
sérülésnyomok fedik elöl és hátul is, ahogy az arca két
oldalát is. A filternek köszönhetően tisztán kivehető az ujjak
nyoma.
– Pár perc múlva megjön az orvos – mondom, és
megfogom Sarah kezét, miközben a rendőr elpakolja a
fényképezőt. – Azok a fém cuccok az ágy végében, amik úgy
néznek ki, mint a biciklipedál? Azokat kengyelnek hívják, és
a doki meg fog kérni rá, hogy akaszd be oda a lábad, hogy
szét tudja nyitni őket. Egy kicsit kényelmetlenül érzed majd
magad, mintha teljesen kitárulkoznál, de ígérem, egyedül a
doktornő fog látni bármit is. Senki nem fog bejönni a
szobába, és ha meg is próbálná, az orvos ott lesz a két
lábad között, és ki fogja takarni a látványt.
– Muszáj ezt csinálni?
Bárcsak mást válaszolhatnék neki, de nem fogok hazudni.
– Igen. Muszáj, hogy túlessünk ezen. Ha azt akarod, hogy
az orvos abbahagyja, amit csinál, vagy azt szeretnéd, hogy
magyarázza el, mit csinál éppen, akkor szólj, rendben?
Tudom, hogy ez most nagyon szívás.
– Ez olyan, mint egy kenetvétel? Anya beszélt arról. Azt
mondta, ha majd nagyobb leszek, akkor nekem is csinálni
fogják.
– Nagyon hasonló. De ez egy kicsit azért alaposabb.
– Miért?
– Az orvos meg szeretne bizonyosodni róla, hogy
nincsenek odalenn sérüléseid. Amikor férfiak ilyen módon
bántalmaznak lányokat, néhány dolog elszakadhat,
felduzzadhat vagy elfertőződhet. Ha a szakadás régebben
történt esetleg, akkor sebhelyek jelenhettek meg, amik
problémákat okozhatnak később. Szóval minden sérülést
azonosítania kell, hogy kezelni tudja őket.
– Ó!
Megszorítom a kezét.
– Sarah. Én csak pár évvel voltam fiatalabb nálad, mikor
az első ilyen vizsgálaton estem át, pontosan ugyanebből az
okból.
A lány keze válaszképpen összerándul, az ujjai az
enyémbe vájnak.
– Tényleg?
– Tényleg. Szóval, esküszöm, tényleg tudom, hogy
kellemetlen érzés lesz, de nagyon fontos, hogy túless rajta.
Nem kérnénk ezt tőled, ha nem az volna.
– Azt mondta, maga FBI-ügynök.
– Az vagyok.
– Maga szerint… – Sarah nagyot nyel, de amikor ismét
rám néz, a szemében elszántságot látok tükröződni. – Maga
szerint belőlem is lehetne ügynök majd egyszer?
– Kicsikém, ha nagyon akarod, és keményen megdolgozol
érte, biztos vagyok benne, hogy az lesz belőled, ami csak
lenni akarsz. Akár FBI-ügynök is.
– Meg akarom védeni az embereket.
– Már most is azt teszed. – A szívem elszorul attól, ahogy
Sarah zavartan oldalra biccenti a fejét. – Sarah, a
mostohaapád rávethette volna magát Ashley-re. Éveken át
vigyáztál rá, és olyan jó munkát végeztél, hogy a kishúgod
nem is tudott róla, hogy veszélyben van.
Az orvos megérkezik, miközben Sarah a hallottakat
emészti: egy nálam nem sokkal idősebb nő, kedves
tekintettel és gyengéd hanggal. Mindent anélkül magyaráz
el, hogy nagyon belemenne a technikai részletekbe, vagy
hogy sértően leegyszerűsítené a dolgokat. Magyarázat
közben könnyű kérdéseket tesz fel Sarah-nak, csupa
olyasmit, amivel beszélgetésre bírhatja, de semmi
személyeset. Sarah a vizsgálat alatt egy kicsit fészkelődik,
és egyszer-kétszer fel is jajdul, amikor az előzetes
figyelmeztetés sem készítette fel arra, ami jön, de a
doktornő melegen mosolyog rá, miközben leveszi magáról a
kesztyűt.
– Nagyon jól viselte, Miss Carter.
– És akkor… akkor minden rendben van? Tudja… odalenn?
– Nagyrészt igen – feleli a doki őszintén, de az arcán nem
tükröződik aggodalom. – Van egy kis gyulladás, és úgy
tűnik, hogy a felszíni szövet egy kissé durván lekopott,
úgyhogy kapsz majd rá gyógyszert: antibiotikumot, hogy
megelőzzük a fertőzést, és egy kis gyulladáscsökkentőt,
hogy kezeljük a duzzanatot és a sebes felszínt. A rossz hír,
ami nem annyira rossz, inkább kínos egy kicsit, hogy egy
kenőcsöt is adni fogok. Ha majd kipihented magad, és meg
tudtál egy kicsit mosakodni, az egyik ápolónő elvonul majd
veled, és megtanítja, hogyan kell felvinni. Olyan lesz, mint
az egészségügyi oktatás az iskolában, csak egy icipicit
cikibb, de azt hiszem, érted, miről beszélek.
Sarah felnevet, és egy kicsit döbbentnek tűnik.
– Kapsz majd hamarosan egy új pizsamát is – folytatja a
doki –, és ha átöltöztél, a nővérke felvisz az emeletre. Ma
este egy szobában lesztek az öcséddel és a húgoddal.
– És ők jól vannak?
– Jól. Feldúltak, ijedtek, de fizikai értelemben rendben
vannak, és az éjszaka során rátok fog majd nézni párszor a
nővérke. Lesz itt egy szociális munkás is, aki majd elmondja,
hogyan tovább. Szeretnéd, ha Ramirez ügynök felmenne
veled, vagy elrabolhatom egy pár percre?
Sarah rám mosolyog.
– Szerintem megleszek. Köszönöm, Ramirez ügynök.
– Hívj csak Mercedesnek! – válaszolom, mire Sarah
mosolya még szélesebbre nyílik. – Mielőtt elmegyek,
megadom majd az elérhetőségemet a szociális munkásnak,
és hagyok itt neked egy névjegykártyát, amin rajta lesz a
telefonszámom és az e-mailcímem. Ha bármire szükséged
van, Sarah, vagy ha csak beszélgetni akarsz, keress, kérlek.
Az elkövetkezendő napokban és hetekben rengeteg dolog
történik majd, és nem lesz könnyű megbirkózni vele, főleg
akkor, ha úgy érzed, erősnek kell lenned a testvéreid előtt.
De előttem sosem kell erősnek mutatkoznod, jó? Szóval, ha
szükséged lesz rám, hívjál!
Sarah bólint, megszorítja a kezemet, aztán elengedi, én
pedig követem a doktornőt ki a vizsgálóból, végig a
folyosón, egy nővérszobába.
– Az nagyon nem vall profi hozzáállásra, ha meg akarom
találni azt a rohadékot, aki ezt tette vele, és le akarom
csavarni a faszát? – kérdezi a doki könnyed hangnemben.
– A hullagyalázás, azt hiszem, bűnnek számít Virginia
államban. De azért utánanézek ennek.
– Hulla? – Egy másodpercre elgondolkodik, majd
határozottan bólint. – Már azzal is beérem, rendben.
– Szóval, rosszabb Sarah állapota, mint amit neki
mondott?
– Nem, fizikailag idővel és odafigyeléssel teljesen fel fog
épülni. Nekem az a véleményem, hogy mindenkit, aki nemi
erőszakot követ el, kasztráltatni kellene, ha pedig gyereket
molesztálnak, a büntetésnek a lehető legfájdalmasabbnak
és – mocskosabbnak kellene lennie.
– Tetszik ez a hozzáállás.
– Megsürgettük a kollégája véreredményét, és a hatályos
határérték alatt van. Gondolom, nem sokat aludtak az éjjel.
– Nem, nem túl sokat. Köszönöm, doktornő.
A váróteremben Sterling hunyorogva nézi a mobilját, a
könyökénél egy pohár kávé gőzölög.
– Van kávéautomata, ha kérsz valamit – tájékoztat. – Ha a
kávéjuk is olyan rossz, mint a teájuk, akkor talán jobb, ha
nem kockáztatsz.
– Most egész éber vagyok – árulom el, majd ledobom
magam a Sterling melletti székbe. – Még nem kapcsoltam
vissza a telómat; van valami hír a srácokról?
– Azt mondták, hasonló volt a helyszín állapota, mint a
Wilkins-házban. Az apát néhány lövéssel ölték meg, aztán
anya kapott pár késdöfést, majd apa is, de ő sokkal többet.
Daniel Wilkinsszel ellentétben azonban Samuel Wongot több
döfés érte a lágyékán és a lágyéka környékén is.
– Ronnie Wilkins esetében nem volt szó szexuális
erőszakról, Sarah Carternél viszont igen, szóval logikus.
– A város szélén laknak egy olyan környéken, ahol minden
háznak van pár hold földje. A házak messze vannak
egymástól, így nem hallatszik át semmi. – Sterling a
telefonjára néz. – Vic azt mondta, hogy Sarah szobájában és
a fürdőszobában le voltak takarva a tükrök.
– Ez elég gyakori olyanoknál, akiket molesztálnak.
– A helyszínelők kimennek majd a helyszínre, de idáig
semmi feltűnőt nem vettek észre. A környéken lakók
általában nem zárják be éjszakára az ajtót.
– Biztonságos környék.
– Most biztos annak érzik. – Sterling sóhajt, majd lefordítva
az ölébe ejti a mobilját. – Nekik is végig kellett nézniük?
– Nem. Hármat sokkal nehezebb lehet irányítani, mint
egyet, főleg, ha kettőt nem is ért abúzus. A gyilkosság után
ébresztette fel a gyerekeket, és megkérte őket, hogy
ellenőrizzék a szüleik szívverését.
– Atyaúristen!
Pár percig néma csöndben ülünk. Próbálom eldönteni, mi
a jobb: ha magam mondom el Siobhannak az előzetes
kérése ellenére, miszerint majd akkor beszéljünk, ha ő
készen áll rá, vagy ha hagyom, hogy majd a többiektől tudja
meg, miután körbejár a hír. Írnom kellene egy e-mailt az
elemzőcsapatnak, hogy amint beérnek az irodába, kezdjék
el futtatni a keresztellenőrzést, és találjanak meg mindent,
ami összekötheti Sarah-t és Ronnie-t. Egy közös pont
hasznavehetetlen, de két közös pont már egységet mutat,
egy mintázat kezdetét. Két pontot össze lehet kötni. Bárcsak
Yvonne, a csapat legelszántabb elemzője visszajött volna
már a szülési szabadságról. Ő nagyon ért ahhoz, hogyan
találja meg az A és B közötti rejtett vonalakat.
– Szerinted Eddison ágyában elfér három ember is?
 – Tessék?
Sterling a vállamra hajtja a fejét. Valamikor hátrafogta a
haját copfba, és a kósza tincsei most a tarkómat
csiklandozzák.
– Az enyém nem elég nagy, a tiéd meg valószínűleg körbe
van szalagozva. Nem kellene ma egyedül lennie
egyikünknek sem.
Kinyújtom a karom és magamhoz ölelem Sterlinget.
– Még mindig részeg vagy egy kicsit, ugye tudod? – súgom
a fülébe.
– Csak egy kicsit.
– Egyikünk sem fog már ma lefeküdni aludni, de talán
este… – A fejemet Sterlingéhez biccentem, és a légzésemre
koncentrálok. – Ha Eddison ágya nem lenne elég nagy,
akkor majd megszálljuk Vic nappaliját, és a padlón alszunk.
– Megdumáltuk.
Ismét csend telepszik ránk, amit csak a távoli
beszélgetések és néha a hangszóró bejelentései zavarnak
meg. Egy idő után egy rakás orvos rohan el előttünk a
mentőbejárat felé, bemosakodva, papírköpenyben, és pár
perc múlva halljuk a szirénázó autók közeledését. Sterling
telefonja megrezzen, csak úgy jönnek egymás után az
üzenetei. Veszünk egy nagy levegőt, várunk még egy
pillanatot, aztán Sterling felveszi a telefont, megnyitja az
első üzenetet, és hangosan felolvassa.
9
 
– AZT MONDJÁK, MÉG TÖBB GYEREKET VITTEK A HÁZAD
ELÉ.
Siobhan áll az asztalomnál, és fogalmam sincs, hány óra
lehet most, de Siobhan ma reggel valószínűleg járt már a
saját asztalánál (vajon még most is délelőtt van?), ugyanis
azt a förtelmes pulóverét viseli. Közvetlenül az asztala fölé
raktak egy szellőzőnyílást, és bármilyen termosztát is van
mögötte, valószínűleg folyamatosan jéghidegre van állítva.
Az, hogy Siobhan pulóverére figyelek és nem rá, azt hiszem,
nem sok jót ígér a most kezdődő beszélgetést illetően.
Hátradőlök a székemben, legszívesebben az arcomat
marcangolnám, de visszafogom magam, mert egyedül a
smink segít ma nekem abban, hogy félig-meddig embernek
nézzek ki.
– Hagytam neked hangüzenetet – mondom kis idő
elteltével. – Megkértelek, hogy hívj vissza.
– Igen, de aztán az asztalomhoz mentem, ahol Heather
várt rám, hogy elmondja: a barátnőm háza elé még több
véres gyereket szállítottak.
– Figyelj, nem én rendeltem őket az Amazonról.
– Mercedes!
– Mit akarsz, Siobhan, mit mondjak? Igen, gyerekek voltak
a házam előtt. Megölték a szüleiket. Igen, ez rettenetes.
– Mi fog velük történni?
– Nem tudom – sóhajtom. Beszéltem már telefonon a
kijelölt szociális munkással. Sarah és Ashley nagyszülei
szívesen befogadják a két lányt a kaliforniai házukba, de
mivel szenvedélyes rasszisták, nekik nem kell a „félvér
gyerek”, Sarah pedig már be is jelentette, hogy bárhová is
küldik őt a két testvére nélkül, meg fog szökni. Ami végül is
jót tenne neki, de akkor is. A lányok apja börtönben van,
mint fehérgalléros bűnöző, a fickó szülei pedig évek óta nem
élnek már. Sammy nagyszüleit nem sikerült még megtalálni.
Nincsenek a családban nagybácsik, nagynénik, és nehéz
olyan nevelőszülőket találni, aki befogadná egyszerre
mindhármukat. – Egyelőre a kórházban vannak, amíg a
legnagyobb teljesen fel nem épül, aztán elviszik őket egy
nevelőotthonba, ameddig ki nem találnak nekik valamit.
– És neked ezzel nincs semmi bajod.
– Te most azért jöttél ide, hogy kiabálj velem?
Siobhan ettől a kérdéstől zavarba jön. Ő is fáradt, látom,
hogy véreres a szeme a kimerültségtől, és a korrektor csak
a sötét karikákat tudja eltüntetni, azt nem, hogy a puha
bőrtáskák mennyire megereszkedtek. Látom, hogy nem
alszik rendesen.
– Hiányzol – suttogja.
– Te is nekem, de te hagytál ott engem.
– Véres gyerekek, Mercedes!
– Áldozatok, Siobhan! Valószínűleg nem ők kérték, hogy
gyilkolják meg a szüleiket, csak azért, hogy ezzel
kellemetlen helyzetbe hozzanak téged.
– Hű! – Siobhan leül (jobban mondva, inkább ledobja
magát) az asztalom szélére, és a saját lábát nézegeti. –
Máskor nem vagy ilyen gonosz veszekedés közben.
– Máskor kis hülyeségeken szoktunk veszekedni. – Turkálni
kezdek az asztalomon heverő rengeteg papír közt, míg meg
nem találom a telefonomat. Ránézek, és kiderül számomra,
hogy még csak fél kilenc van; tehát már öt órája ülök az
asztalomnál. Madre de Dios! Sterling felé pördítem a
székem, és látom, hogy ő is az asztalánál ül, vadul gépel,
Eddison pedig a kényszeresen rendezett asztalánál van, a
lábát feltette a szélére, az ölében egy vastag akta, kinyitva.
– Hé, hermano!{20} – köszönök oda neki.
– Lógsz nekem valamivel.
– Meglesz. – Kikapom a retikült az alsó fiókból, és elindulok
a lift felé. Egy másodperc múlva Siobhan döbbenten követ.
– Ez… ez most egy beszélgetés volt? Mi volt ez?
 – Elmegyünk kávézni.
– Nekem dolgom van.
– Ezért jöttél oda az asztalomhoz? – Jóval erősebben
nyomom meg a hívógombot, mint kéne, és vissza kell
fognom magam, hogy ne nyomjam meg újra és újra. Ez egy
ilyen reggel. – Jössz vagy nem?
– Mercedes…
Kinyílik a lift ajtaja, belépek, megfordulok és felhúzom az
egyik szemöldökömet. Siobhan motyogva káromkodik, aztán
jön utánam.
– Nincs nálam a tárcám.
– A személyid?
– Az itt van.
– Akkor vissza tudsz majd menni később az asztalodhoz,
én pedig szerintem ki tudok fizetni plusz egy kávét, akár
még a tiédet is.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy mindig nevetségesen bonyolult kávét kérsz.
– Ó! Ez… ez igaz.
Fáradt vagyok és dühös, és egy nagy katyvasz van a
fejemben. Siobhan nagyon megsértett engem az utóbbi
viselkedésével, szóval tisztában vagyok vele, hogy a
jelenlegi hangulatom eléggé paprikás. Kimegyünk az
épületből, és az egyik kávézó felé veszem az irányt. Bár
több is akad a környéken, mind dugig van, nem győzik
kielégíteni a függőséget, ami a legtöbb ügynököt hellyel-
közzel működőképes állapotba tudja hozni. Pár tömbbel
lejjebb végre találunk egy csendesebb helyet, ahol van egy
kis udvar is néhány kis asztallal meg székkel, és nem ül ott
senki. Páran benn foglaltak helyet a légkondi miatt, és
vannak, akik elvitelre kérik a kávét, de nekünk jó lesz az
udvaron. Senki nem akar ott ülni ilyen fülledt időben, hiába
van még korán.
Siobhan csészéjének belsejébe titokzatos rúnákat készít a
barista, én viszont egy röpke mosolyt kapok tőle, amiért
olyan egyszerű kávét kértem. Veszek egy bagelt is,
Siobhannak meg egy cannolit. Természetesen nem lesz
olyan finom, mint Marlené, de arra pont jó, hogy
emlékeztesse rá Siobhant, hogy minél hosszabb ideig lesz
berágva rám olyasmi miatt, ami nem az én hibám, annál
hosszabb időre kell lemondania az első osztályú
süteményekről.
Tudom, ez kész megvesztegetés.
Csöndben várjuk a kávénkat. Siobhan a ronda pulcsi
kézelőjét piszkálja, én pedig elolvasom Holmes új üzenetét:
A szomszédai közül miért fekszik le mindenki este tíz előtt?
Hm, akkor gondolom, senkinek sem tűnt fel, hogy megjelent
a házam előtt egy kocsi, amiből gyerekeket pakoltak ki. Az
utcámban lakó emberek nagyon barátságosak, de
maguknak valók. Az, hogy Jason meg én megállapodást
kötöttünk a fűnyírással meg a mosással kapcsolatban, itt
szokatlan együttélési módnak számít. Nincs értelme arra
pazarolni az időt, hogy a függöny mögül lessék a külvilágot,
mikor otthon élik az életüket.
A kávénkkal és a reggelinkkel elvonulunk az udvarra.
Siobhan csak piszkálgatja a cannoliját, a sütemény vastag
héját morzsolgatja az ujjai között. Én túl éhes vagyok ahhoz,
hogy finomkodjak, úgyhogy a bagelem eltűnik öt harapás
után. Lehet, hogy kettőt kellett volna vennem.
– Mercedes, mi miért nem élünk együtt?
A vad, göndör, vörös fürtjei, amelyeket lehetetlenség
megszelídíteni vagy megzabolázni, a kora reggeli
napsütésben most különösen élénk színűek. Ha száraz a
haja, még fejpántot sem tud hordani; ma délelőtt a copfját
egy hatalmas, vidám rózsaszín zseníliadróttal rögzítette. Az
elmúlt három évben el voltam kényeztetve, hogy bármikor
érezhettem azt a hajat a bőrömön, a súlyát a kezemben.
– Mercedes.
– Azért, mert nem szeretném folyamatosan megosztani
mással a személyes teremet – válaszolom kertelés nélkül. –
Mert az, hogy legyen egy saját helyem, amit magamra
zárhatok, és ahová nem jöhet be senki, fontos nekem, és
nem állok még készen arra, hogy ezt feladjam. Mert nem
tudnám elviselni, hogy az egyetlen saját terem, ahová
biztonságosan elvonulhatok magamban, az egy hálószoba
legyen, még akkor sem, ha azt dolgozószobává alakítom.
Mert szeretlek, de nem tudok még mással élni.
– Ott alszom nálad, ott alszol nálam, Eddisonnal állandóan
együtt alszotok. Mi a különbség?
– Az, hogy bármikor nemet mondhatok.
– Én nem…
– Amikor gyerek voltam, nem tudtam magamra zárni a
hálószobám ajtaját. Tízévesen kerültem be a
gyermekvédelmi rendszerbe, mindig minimum ketten
voltunk egy szobában, néha hatan, és ha volt is kulcs az
ajtóhoz, csak kívülről lehetett bezárni, és mi ahhoz nem
érhettünk hozzá. Amikor az utolsó nevelőszüleimnél laktam,
megkérdezték, szeretnék-e maradni náluk, míg ki nem futok
a korhatárból, és úgy tették fel a kérdést, hogy vettek
nekem egy zárat, és segítettek felszerelni az ajtóm
belsejére. Értették, hogy ez mit jelent számomra, hogy
milyen biztonságot nyújt nekem, és én ezért maradtam
náluk. Az volt az első saját terem, és nem csak azért, mert
én laktam benne, hanem azért, mert megmondhattam, ki
jöhet be és ki nem.
Siobhan beleiszik a kávéjába, és az elvonuló kocsikat nézi.
– Te nevelőszülőknél laktál?
– Nyolc évig.
– És nem fogadtak örökbe?
– Az utolsó nevelőszülők felajánlották. De nemet
mondtam.
– Miért?
– Mert a család számomra fájdalmas emléket jelentett.
Nem akartam egy újjal próbálkozni. De velük maradtam
négy éven át, és a mai napig tartom velük a kapcsolatot.
Évente néhányszor találkozom is velük.
– Három éve vagyunk együtt, és sosem mondtad ezt el
nekem?
 – Te szereted beszabályozni a saját világodat, Siobhan.
Hiába mondod azt, hogy kíváncsi vagy rá, miért kerültem
nevelőszülőkhöz, mert ha elkezdenék neked mesélni, rögtön
dühbe gurulnál. Te nem akarsz tudni ilyesmiről. A te kis
világodban a gyerekekkel semmi rossz dolog nem történik.
– Ez nem fair, Mercedes…
– Nem, nem az. Én viszont túl fáradt vagyok most ahhoz,
hogy jó fej legyek. – Az arcomon lévő hegen dobolok az
ujjammal. Legtöbbször eltakarom sminkkel, de nem mindig.
Siobhan látta már, hogy ott van, és sosem kérdezte meg,
hogyan szereztem. Ezért egy ideig hálás voltam, de aztán
rájöttem, hogy nem azért nem kérdezi, mert tiszteli a
magánszférámat, hanem mert nem akar róla tudni. Mert
attól fél, hogy valami szörnyűség áll mögötte. Igen, az, na
és? – Folyamatosan azzal büntetsz engem, hogy azt
mondod, olyan munkát végzek, ami szerinted nem fontos.
Mert nem vagy hajlandó beismerni, hogy de, igenis az.
Belefáradtam abba, hogy azt kell éreznem, meg kell
védjelek téged a múltamtól, mert nem szeretnéd tudni,
hogy a világ milyen rettenetes hely tud lenni.
– Nem vagyok ilyen naiv! – tiltakozik, de én csak a fejemet
rázom.
– Csak szeretnél az lenni. De nem vagy az, és ezzel
tisztában is vagy, de azt akarod, hogy a világ ilyen egyszerű
legyen, és kirohanást intézel azok ellen, akik emlékeztetnek
rá, hogy nem az.
Siobhannak remeg a keze. Látom, hogy erősen markolja a
csészéjét, hogy elmúljon a remegés, aztán leteszi a poharat,
és az ölébe rejti a kezét.
– Ez most úgy hangzik, mintha szakítani akarnál velem.
– Nem akarok.
– Biztos?
– Már előbb abba kellett volna hagynom a tettetést. De
meg kell értened, Siobhan: nem csinálom ezt tovább. El kell
döntened, hogy képes vagy-e egy olyan kapcsolatban élni,
ahol a másik fájdalmas emlékeket cipel, és akinek szüksége
van arra, hogy beszélhessen veled arról, hogy milyen
nehézségei és örömei vannak annak a munkának, amit
annyira utálsz. Ha képes vagy rá, vagy úgy gondolod, hogy
képes vagy, az csodás. Nagyon remélem, hogy ez a helyzet,
és ki tudjuk találni, hogyan tud ez működni közöttünk. Ha
nem vagy rá képes, azt is megértem, de akkor a te
döntésed miatt lesz vége.
– Az én kezembe akarod adni a felelősséget.
– Igen. – Kiiszom a maradék kávét, és belegyűröm a
szemetet a csészébe. – Megengeded, hogy elmondjak neked
valamit a gyerekekről?
Az arckifejezése azt mondja, meg ne próbáld, mégis
bólint.
– Bántották őket a szüleik, és mikor ez a nő elhozta őket
az otthonukból, hozzám hozta őket, és azt mondta nekik,
hogy ott biztonságban lesznek. Hogy én vigyázni tudok
rájuk. És igen, eléggé ijesztő, hogy tudja, hol lakom és mit
csinálok, de közben, tudod, rám bízza, hogy vigyázzak
ezekre a gyerekekre. Annak köszönhetően, amit a karrierem
során eddig letettem az asztalra, és a hírnevemnek hála,
ezeket a gyerekeket nem hagyták együtt egy házban a
halott szüleikkel. Ez egy apró figyelmesség, de akkor is
figyelmesség. Nem bántotta a gyerekeket, és tudja, hogy én
sem fogom őket bántani.
– Nem tudom, hogy van-e ehhez bármi hozzáfűznivalóm –
mondja Siobhan remegve.
– Nem baj. Csak gondolkodj el rajta, miközben meghozod
a döntésedet.
A telefonom rezegve jelzi, hogy új üzenetem jött. Mignone
nyomozó írt:
Wong fotókat készített a mostohalányáról. A képek alapján
úgy tűnik, Sarah nem vette észre, hogy fotózzák. A szociális
munkás szeretné, ha ott lenne, mikor elmondják ezt neki.
Körülbelül egy óra múlva tudok odaérni, válaszolom.
Rendben. Szólok neki.
– El kell mennem Manassasba – jelentem be.
 – Hazamész? Még csak most kezdődött a nap.
– Nekem még a tegnap sem ért véget, és bemegyek a
kórházba, hogy beszéljek az egyik gyerekkel. Te is
visszajössz velem, vagy szükséged van egy kis időre?
Siobhan hosszasan néz engem, aztán a válla
megereszkedik.
– Még… Még maradok egy kicsit. Azt hiszem… hogy majd
beszélünk… De mikor?
– Amikor meghoztad a döntésedet. Nálad az ütő.
– Az ütő?
– Bocs, de ha olyan bratyód van, mint Eddison, akaratlanul
is rád ragad néhány baseballkifejezés. – Felállok, kidobom a
szemetet, köztük a cannolija összegyűrt papírját is, Siobhan
pedig bólint. Őszintén szólva, nem is tudom, evett-e bármit
belőle. – Nem megyek át hozzád, nem jelenek meg az
asztalodnál, nem küldök neked semmit, nem írok sem SMS-
t, sem e-mailt és nem foglak hívni. Nem dobok oda neked
összegyűrt papírra írt levelet, mint a gimiben. Minden rajtad
áll.
Tétovázom egy kicsit, majd úgy döntök, nem érdekel,
lehajolok és megcsókolom. Bármennyire is haragszik rám, a
testünk ismeri egymást, Siobhan közelebb hajol hozzám, a
kezével megérinti a könyökömet. Olyan az íze, mint a
málnának, a fehér csokinak és a mentának, attól a hülye
italtól. Egy elhaladó kocsiból valaki füttyent egyet, de nem
érdekel, Siobhan ajkára koncentrálok az ajkamon és a halk
sóhajára, amikor az ujjammal megérintem az állát. Talán ez
az utolsó csókunk, és ijesztő belegondolni, hogy feladtam,
és nem akarok beleszólni abba, hogy alakul a sorsunk.
Ijesztő, de így a helyes. Amikor elhúzódom tőle, épp csak
egy kicsit, a leheletünk egymáséba kavarodik, míg a
homlokom a homlokán pihentetem.
– Te amo y te extraño y espero que sea suficiente.{21}
Mikor eljövök, úgy érzem, ott hagytam magamból egy
darabot, de nem nézek vissza. Egyenesen a pulthoz
megyek, hogy megvegyem az italokat, amiket Eddison,
Sterling és Vic kért, és magamnak is egy újabbat. Mikor
elindulok vissza az irodába, kezemben a papírtálcán
egyensúlyozott poharakkal, Siobhant már nem látom az
asztalnál.
10
 
SARAH MÉRHETETLEN DÜHBE GURUL, mikor megtudja,
hogy a nevelőapja kamerákat rejtett a hálószobájába, és
egész nap ezen pörög. Nagyon mérges és rettenetesen meg
van sértve, de a húgának mégsem mond semmit, minden
indulatát magába fojtja, egészen addig, míg ki nem visszük,
hogy kikiabálhassa magából. Nancy, a szociális munkás,
több mint harminc év tapasztalattal a háta mögött, igazi
szakértőhöz méltón a biztonsági őrök után szalad, hogy
tájékoztassa őket arról, mi folyik itt, én pedig addig az
ordító, zokogó lánnyal maradok a kis kerthelyiségben, ami,
gondolom, rengeteg ilyen jelenetnek volt már tanúja. Sarah
lassan megnyugszik, ami inkább a kimerültség jele lehet,
nem a valódi megnyugvásé, aztán azt kérdi, láthatja-e a
képeket.
– Szerinted az segítene? – kérdezi komoly hangon Nancy.
– Én vagyok azokon a képeken. Hány ember láthatta már
őket?
– Mignone nyomozó akkor találta őket, mikor a
mostohaapád szekrényét nézte át, és azonnal borítékba
rakta, majd lezárta – magyarázom. – Egy ember van, akinek
az lesz a dolga, hogy katalogizálja a képeket a bizonyítékok
között, mindegyikről rövid leírást készít, aztán ismét lezárja
majd őket egy új borítékba. Mivel Mr. Wong halott, és nem
tud részt venni a tárgyaláson, nem kell attól tartani, hogy a
tárgyalótermen kívül bárhol láthatóak lesznek a fotók. Az
ügyvédeknek sem lesz rá oka, hogy a bizonyítékok
felülvizsgálatát kérjék.
– Mi van, ha Samuel megmutatta őket valakinek? A
barátainak, vagy ilyesmi? Vagy ha feltette őket az
internetre?
 – Holmes nyomozó megkéri a részlegét, hogy kössék
össze az FBI cyberbűnözési divíziójával – közlöm Sarah-val. –
Vannak embereink, akik arra specializálódtak, hogy
dokumentumokat és fotókat nyomozzanak le az interneten.
Ha bárkinek elküldte a számítógépéről, az ki fog derülni. A
rendőrség beszélni fog a munkatársaival és a barátaival is.
– Szóval, ha még nem is látták a fényképeket, most meg
fogják tudni, hogy léteznek?
– Nem. Nem fogják szóba hozni a fotókat külön, csak
akkor, ha biztosak benne, hogy benne vannak a dologban.
Nagyon óvatosak lesznek, Sarah. Senki nem akarja, hogy
még többet sérülj.
– És ha megkapták a képeket?
– Akkor letartóztatják és feljelentik őket
gyermekpornográfia birtoklásáért. Sarah, tizenkét éves
vagy. Senki, és ezt nagyon komolyan mondom: senki nem
akarja, hogy azok a képek nyilvánosságra kerüljenek.
– De nekem akkor is tudnom kell – suttogja, és úgy hullik a
padra, mint egy báb, aminek elengedték az összes
madzagját.
– Megértelek. – Nancy előrehajol, de anélkül, hogy túl
közel menne Sarah-hoz, bár egy kissé már bátrabban most,
hogy a kiabálásnak vége. – De tudod, ők csak téged akarnak
védeni. Azok a fényképek egy bűncselekmény bizonyítékai,
Sarah, és nem adhatják oda neked, még akkor sem, ha te
szerepelsz rajtuk. És nem adnak vissza senkinek
gyermekpornográfiát. Hogy szerintem segítene-e neked, ha
látnád a felvételeket? Valószínűleg igen. Hogy szerintem
sérülnél-e, ha látnád őket? Valószínűleg igen. Sarah…
Sarah a csuklóját vakargatja, ahol a kórházi karszalag volt
korábban, és közben várja, hogy Nancy befejezze a
mondatot, ami azt hiszem, nagyon jó jel.
– Rendkívül sok minden az, amit a mostohaapád veled
tett, az, amit elvett tőled. Tényleg látni akarod, mi mindent
vett még el?
 – Nem… – A lány idegesen fújtat. – Nem akarom, hogy
mások olyan képeket nézegessenek rólam, amiket nem is
láttam. Samuel titokban okozott nekem fájdalmat, de ezek a
képek most nyilvánosságra kerültek.
– Nem kerültek nyilvánosságra.
– De mások láthatják, tudnak arról, hogy léteznek, ahogy
azt is, hogy miért készültek, meg hogy hogyan, én pedig
nem láthatom őket.
Nancy hosszasan elgondolkodik ezen, és szinte látom
magam előtt, ahogy a lehetőségeket futtatja maga előtt.
– Egyetlenegy dolgot tudok neked megígérni: azt, hogy
beszélni fogunk az ügyvéddel erről, miután a bíróság kijelölt
valakit. Ennél többet nem tudok tenni, de ezt megígérem
neked. Majd meglátjuk, van-e a kérésednek bármilyen jogi
alapja. Én viszont azt kérem cserébe tőled, hogy készülj fel a
csalódásra. Ha, és ez egy nagyon bizonytalan ha, engedélyt
kapsz arra, hogy lásd a képeket, készülj fel arra, milyen
hatással lesz ez rád. – Nancy lassan előrenyúl és a két
kinyújtott ujja hátsó felével lágyan megsimítja Sarah arcát.
Ártalmatlan mozdulat, aminek csupán annyi a célja, hogy
megnyugtasson, a bántalmazás lehetősége fel sem merül
benne. – Ne kezdd el arról győzködni magad, hogy csak
akkor gyógyulhatsz fel, ha láttad azokat a képeket. Nélkülük
kell majd megtalálnod a megoldást. Megegyezhetünk
ebben?
– És mennyi esélyem van?
– Nem sok.
Sarah-ból halk nevetés buggyan ki, amin láthatóan
meglepődik ő is. Szerintem ez is jó jel.
Mikor magukra hagyom őket, még mindig a kertben
vannak, és arról beszélgetnek, hogyan kellene elmondani
Ashley-nek, mit tett a mostohaapja. Az alapján, amit Sarah
elmondott, úgy tűnik, Ashley szerette Samuelt, mert szép
dolgokat kapott tőle. Nem lesz könnyű feldolgoznia a hírt.
Vichez megyek, mert a csapatunkban mindig ezt tesszük,
ha nem tudjuk, mit csináljunk, és pár perccel később
Eddison meg Sterling is követnek. Marlene nyit ajtót, habár
mindannyiunknak van kulcsa, és szorosan megölel, sovány
karjával megütögeti a hátamat, ami akár fájdalmas is
lehetne, de valójában megnyugtató.
– Hogy vagy? – kérdezi gyengéden. Halványan
elmosolyodom.
– Megvagyok.
– Hát, ez azért nem semmi, ugye? És az a szegény lány?
– Dühös.
– Nagyon helyes.
Erre felnevetek, megölelem őt, és csak akkor engedem el,
mikor Eddison és Sterling is ölelkezési közelségbe kerülnek.
Vic lányai egész estére kimaradnak, vagy azért, mert
dolgoznak, vagy mert a barátaikkal találkoznak, úgyhogy
csak hatan foglaljuk el a hátsó udvart a grill körül. Jenny
hobóvacsit csinál, ahogy ő nevezi, ami abból áll, hogy
különböző dolgokat pakolsz egy alumíniumfóliára, amit
aztán összekeversz egy zacskóban és a grillre teszed, fedő
alá vagy be a sütőbe. Egy teljes könyvre való, kézzel
feljegyzett ilyen receptje van, és a végeredmény mindig
finom, feltéve, ha Vic vállalja a ráeső feladatot, és még a
katasztrófa bekövetkezése előtt leveszi a kaját a tűzről.
– Priya küldött ma nekem valamit – fordul felém Sterling,
miközben nézzük, ahogy Marlene és Jenny Eddison fürtjeit
húzogatják. Jenny arra próbálja rábeszélni, hogy vágassa
már le végre, vagy legalább tolja le hajnyíróval, az isten
szerelmére, de Marlene színpadiasan tiltakozik, mondván,
arról szó sem lehet, hogy Eddison nyúljon a saját hajához.
Kettejük közt Eddison vörös képpel motyog, és egyre
kétségbeesettebb arccal pillantgat felénk, segítségben
reménykedve. Mi azonban biztos távolságban maradunk
tőlük a söreinkkel.
– Néha csinál ilyesmit. Mit küldött?
Sterling felém tartja a mobilját: egy linket látok az
üzenetbuborékban. Amikor megérintem, egy olyan oldal jön
be, ahol antiünnepségeket ábrázoló képek követik egymást:
a válásukat vagy az eljegyzésük felbontását ünneplő nők
fotói, akik különböző módokon teszik tönkre az esküvői
ruháikat. Az egyik nő a koszorúslányaival karöltve vidáman
taszigálja bele az esküvőn viselt ruháikat egy
szecskázógépbe. Egy másik csoport paintballozik az ünnepi
viseletben. Egy nő, aki láthatóan csíkokra szaggatta a
ruháját és összekötözgette a darabokat, egy szállodai
ablakból mászik ki, amin az a felirat virít, hogy NÁSZUTAS
LAKOSZTÁLY – FRISS HÁZASOK.
– ¡¿Qué chingada?!{22}
– Ugye? Na, de nézd… Ó, melyik is volt az…? Á, ez az.
Amikor meglátom a képernyőn a zombi menyasszonyt és a
zombi koszorúslányokat, kibuggyan belőlem a nevetés.
– Ez egy vissza nem küldhető ruha nagyon kreatív
felhasználása.
– Kérdezte Priya, hogy van-e valamilyen ötletem.
– És van?
– Még nincs. – Nagyot kortyol a söréből, majd Eddison felé
int vele, aki épp úgy dönt, hogy a büszkeségéről lemondva
elmenekül Marlene és Jenny elől. – De elgondolkodtam rajta.
Isten áldja Priyát.
Miután végeztünk a csirkéből, cukkiniből és marinara
szószból álló, lenyűgöző vacsorával (volt gomba is, annak,
aki szereti), egy ideig a Hanoverian lányokról beszélgetünk,
arról, hogy milyen furcsa lesz, amikor jövőre már Janey is
elmegy majd főiskolára, mint a többi lány. Amikor Marlene
ásítozni kezd, eltakarítunk, hogy hazainduljuk, bár ő még
marasztal bennünket.
– Velem jössz haza? – kérdezi Eddison. Sterling megelőz a
válasszal.
– Nem, most velem fog. Végre lesz egy ösztrogénmentes
estéd.
– Y puede que la luna vaya a caer del cielo{23} –
motyogja Eddison.
– Ez mit jelent?
– Köszönöm, nagyra értékelem.
 – Szép volt – suttogom, és oldalba bököm Eddisont. A
homlokát ráncolva megdörzsöli a bordáit, de nem felel
semmit.
Küldök egy SMS-t Holmesnak, hogy tudassam vele, készen
állunk a kamerák beüzemelésére, amiket Sterling Vic felé
jövet magával hozott, és mire a házhoz érünk, ott találunk
egy rendőrt, akit még nem értesítettek, de átenged
bennünket a szalagkorláton. Nyájasan üdvözöl bennünket,
és nézi, ahogy szerelünk. A kamerák mind kicsik, nagyon
diszkrétek, szóval könnyű elrejteni őket, és Sterling
dolgozott már ilyenekkel korábban is. Ami jó, mert amikor
azt mondtam, hogy majd beüzemeljük őket, azt úgy
értettem, hogy Sterling csinálja, én meg a kezébe nyomom,
amit kér közben. Mindössze egy óra kell neki, hogy mindet
feltegye, aztán pedig a hálózatra kapcsolja őket: a videót
letölti majd egy külső meghajtóra és egy online
gyorsítótárba is.
Elköszönünk a rendőrtől és elindulunk Sterling lakása felé.
Pár percre lakik Eddisontól egy lakótömbben, aminek
ugyanaz a tulajdonosa, mint Eddisoné, és szinte teljesen
ugyanúgy is néz ki az épület, csak ez nem őzbarna, hanem
halvány narancssárga. Sterling átpörgeti a kezében a
postaládából kivett leveleit, a háromnegyedüket pedig
egyenesen a helyiségben álló kukába dobja.
– Vajon tényleg megéri a cégeknek legyártani ezt a
rengeteg szórólapot?
– Valószínűleg nem, de ugyan miért állítaná ez meg őket?
Sterling lakása a második emeleten van, de mielőtt
bemennénk, megáll, kezében a kulccsal.
– Lehet, hogy egy kicsit kupi van – mondja
bocsánatkérően.
– Mindent feltúrtam, hogy adományba adható cuccokat
találjak.
– De van ösvény, amin közlekedhetünk?
– Igen.
– Bogarak?
 – Nincsenek – feleli óvatosan, és gyanakodva néz rám.
– Bármi, ami zöld és növekszik?
– Nincs!
– Akkor jó.
– Rémes, milyen alacsonyak az elvárásaid – sóhajtja
Sterling, majd kinyitja az ajtót és felkapcsolja a villanyt.
Belépek, becsukom és bezárom az ajtót, és életemben
először körbenézek Sterling lakásában.
– A szentséges úristenit, Eliza.
Úgy megdöbben, hogy a kulcsot kiejti a kezéből, miközben
a kulcstartó kampóra próbálja felakasztani.
– Még sosem hívtál Elizának.
– Azért, mert még sosem láttam ezt. Ezután már lehet,
hogy sosem foglak tudni Sterlingnek nevezni.
Teljesen elpirul, a helyére rakja a kulcscsomót, és
gondosan ráakaszja a kis horogra.
– Eddisont jobb, ha soha nem hívom át ide, ugye?
– Uhh, ne, ordítva rohanna a parkoló felé. – Felnevetek és
teszek két lépést a lakásban. Három fal finom, halvány
rózsaszínű, a negyedik elüt tőlük, az sötétebb pink. A kis
erkélyre vezető üveg tolóajtón nem csak egy függőleges
sötétítő takarja ki a napfényt, hanem egy vékony rózsaszín
kárpit is, amit levendulalila és babakék függöny keretez,
amelynek az alja… Hogy is hívják ezt? Fodor? Vagy firhang?
A függöny felső, rövidebb részét két rózsaszín szalagcsík
díszíti, amelyek közt apró masnik sorakoznak. A szobában
láthatóan minden kis részletet alaposan megterveztek,
mintha egyenesen a Martha Stewart Living magazin oldalai
keltek volna életre, sőt, azt hiszem, maga a cupcake-ek
szentje, Boldog Martha ugrott le személyesen, hogy felkenje
a házat. A konyhára ugyanez igaz, a szekrény és a sütő
fogóiról összepasszoló konyharuhák lógnak.
Egyedül a halványsárga és mentazöld színű terítővel
letakart étkezőasztal körül látok rendetlenséget. Két széken
ruhahalmok hevernek: az egyiken egy félig megpakolt
dobozban, a másikon pedig egy majdnem színültig rakott
szemeteszsákban.
– Szent szar, Eliza Sterling. Komolyan mondom, nem
emlékszem, láttam-e valaha ennyi fodrot egy helyen. Azok
ott csipkeszegélyek?
Sterling arca lángol, és épp azzal van elfoglalva, hogy a
kulcsa mellé akassza a retiküljét.
– Kérlek, ne mondd ezt el Eddisonnak.
– Nem rontanám el a meglepetést. – Nem tudom
abbahagyni a nevetést, de mivel azt látom, hogy szegény
lány egyre jobban zavarba jön, odamegyek hozzá, és adok
neki egy koalamaci-ölelést. – Sosem mondtad, hogy a
munkahelyeden kívül ennyire csajos vagy.
Na, végre ott az arcán egy féloldalas mosoly.
– Így is alig vesznek komolyan. El tudod képzelni, mit
szólnak a pasik, mikor először szembesülnek ezzel?
– Hümm.
– Mi van?
Hozzábújok és a vállába mélyesztem az állam.
– Próbálom felidézni, mikor volt olyan legutoljára, hogy
összekaptál egy férfival, és nem az lett a vége, hogy a
másik egymás után többször is a matracon kötött ki. Folyton
seggbe rúgod őket. Eddison ezért is nem kekeckedik veled.
Csak akkor fognak neked beszólni a sok pink meg fodor
miatt, ha előbb le tudnak győzni téged.
Sterling felnevet, és ellök magától.
– Átöltözöm és aztán segítek neked megágyazni a
kanapén. Én is átöltözöm a nappaliban, egy pólót meg egy
bokszert húzok magamra, amit frissen nyúltam le Eddison
szekrényéből, mert a másikra már nagyon ráfért a mosás,
és most veszem csak észre, hogy az egyik éjjeliszekrény
fiókja valójában egy kis fegyvertartó.
– Nulla-kettő-egy-négy-kettő-kilenc-jelenti ki Sterling,
amikor visszatér és látja, hogy mit nézek. – Tudom, tök
béna, de olyan számot akartam, amit könnyen megjegyzek.
 – Nulla-kettő-egy-négy, az Valentin-nap, ugye? De mi a
kettő-kilenc?
– Valentin-napi mészárlás, 1929.
Ezt egy ideig emésztenem kell, miközben a fodrokat, a
pasztell anyagokat és a tökéletesen elrendezett dekorációt
nézem.
– Neked nagyon bonyolult személyiséged van, Eliza
Sterling.
– Mint mindannyiunknak, nem?
– Ó, hát, de.
Miután a dohányzóasztalt kicsit a tévéállvány felé toljuk,
elég hely lesz ahhoz, hogy kihúzzuk és ággyá alakítsuk a
kanapét, amit aztán egy komplett ágyneműszettel
koronázunk meg, amit Sterling az ágyneműs szekrényből
kap elő. Mikor vihogni kezdek ezen, ő csak a szemét
forgatja.
– Nem tehetek róla – magyarázkodom. – A munkahelyen
olyan szigorúnak tűnsz, folyton feketében és fehérben jársz,
hátrafogott hajjal, nagyon odafigyelve a sminkre is, itthon
pedig vár téged a tündérországod. Imádom.
– Tényleg?
– Naná! Csak kellett az agyamnak egy kis idő, mire
áthangolódtam egyikről a másikra. Amúgy látnod kellett
volna, milyen sokára tudtam abbahagyni a röhögést, mikor
először jártam Eddisonnál.
– Tényleg? Pedig az ő pecója pont olyan, mint amilyennek
látatlanban elképzeli az ember.
– Ha megváltoztathatnád, hogy még eddisonosabb
legyen, min változtatnál?
Sterling ezen nagyon elgondolkodik, miközben elhelyezi a
helyükön a párnákat és megpaskolgatja őket.
– Levenném a falról a képeket, és lecserélném az asztalt
valami unalmasabbra – mondja végül. – Azokat mintha nem
is ő szerezte volna be.
– Priya volt.
– Imádom azt a csajt.
 Most nem maradunk fenn beszélgetni; elvégre nagyon
hosszú nap volt. Bár nagyon fáradt vagyok, csak nehezen
jön álom a szememre. Most már hetek óra nem aludtam a
saját ágyamban, és bár az ágyam egész kényelmes ahhoz
képest, hogy egy kihúzható kanapé, azért ez mégiscsak egy
kihúzható kanapé.
De nem emiatt nem tudok elaludni. A fél életünket úton
töltjük, mindig más szállodában. Aludtunk már az őrsön is, a
díványon, sőt, olyan is előfordult, hogy amikor csak egy
rövid szunyára jutott időnk, a tárgyalóban ágyaztunk meg
magunknak a padlón.
Folyton Sarah-ra gondolok, arra, ahogy egyedül fekszik
este a szobájában, hallgatja a lépteket a folyosón, és azt
találgatja magában, vajon egyedül marad-e éjszakára, vagy
bemegy hozzá a mostohaapja. Hogy most is a szájára
tapasztja-e majd a kezét, és emlékezteti-e rá suttogva, hogy
maradjon csöndben, nehogy meghallják a testvérei meg az
anyja. Elképzelem, ahogy Sarah reggel a konyhában ül,
mindene sajog, rosszul van, az anyjára néz és azon
gondolkodik, hogy lehet az, hogy nem hallott semmit, hogy
nem tud semmiről.
Egy ilyenből sem lehetetlenség felépülni, de a hegek
örökre megmaradnak. Másképp nézünk az emberekre,
nehezebben tudunk megbízni bennük. Megváltoznak a
szokásaink, a vágyaink és az álmaink is. Megváltoztatja a
személyiségünket, és bármennyire is szeretnénk ugyanazok
lenni, akik előtte voltunk, nem fog menni. Néhány változás
visszafordíthatatlan.
A telefonom rezeg, üzenetem jött. Priyától.
Sterling azt mondja, kinevetted a lakása miatt. Ugye
tudod, hogy pár cuccát tőlem kapta?
És néha ez a változás jó. Vagy legalábbis jól sül el.
11
 
AMILYEN ZŰRÖSEN INDULT A HÉT, olyan nyugodtan
folytatódott. Sarah-val naponta többször beszélünk és kapok
új infókat Holmestól meg Mignone-tól is. Sarah-tól
megtudtunk pár hasznos információt a nőről, aki megölte a
szüleit: pár centivel magasabb nála, de nem magas, vékony,
de erős – a karjában vitte Sammyt a kocsihoz és utána a
kocsiból is, hogy a lányok kövessék. Fehér kezeslábast
viselt, ami a nyakától a bokájáig fedte a testét, meg fehér
kesztyűt, a válláról pedig egy táska lógott, amiben több pár
cipővédő volt, sűrűn cserélgette őket a fehér sportcipőjén. A
fehér álarcról már korábban is beszámolt Sarah, ami
teljesen eltakarta az arcát, és a tükörrel fedett szeméről is,
de azt mondja, hogy a hosszú, egyenes szőke haja olyan
furcsán omlott le a fejéről, hogy biztosan paróka lehetett.
Ezután kezdünk el arról beszélgetni Eddisonnál hosszasan,
hogy mi a különbség aközött, ha egy információ hasznos
vagy ha segít, mert tulajdonképpen egyik részlet sem fog
nekünk segíteni abban, hogy megtaláljuk a gyilkost, amíg
nem tudjuk, hol van, és a saját szemünkkel nem látjuk, hogy
igaz rá a leírás. Mignone már elkezdte lenyomozni, hol
vásároltak legutóbb olyan felszereléseket, amiket az
elkövető viselt, de ez a dolog sem fog közelebb vinni
bennünket a gyilkos megtalálásához.
A rendőrség beszélt a gyerekvédelmi központtal is: Ronnie
Wilkins és Sarah Carter aktái is átkerültek a manassasi
gyerekvédelmi szakszolgálathoz, de a nevek közt egyetlen
kapcsolódási pont sincs. Az egyetlen, hogy a panasz, amit
Sarah iskolájában tettek, egy új munkatárshoz érkezett be,
ugyanahhoz a férfihoz, aki éveken keresztül kezelte Ronnie
aktáját is.
 Szerdán leugrom az FBI irattárába, hogy benyújtsak egy
kérelmet. A nyomozások után minden egyes aktát leadunk,
a kézzel írt jegyzetekkel együtt, amiket aztán megőriznek az
utókornak, vagy azért, hogy naplózzák őket, amelyikre előbb
sor kerül. (Naplózzák. Mindig a naplózás jön előbb.) Mivel
már tíz éve vagyok a nyomozóirodánál, rengeteg ügyön
dolgoztam. A legtöbbön a mostani team tagjaként, de van,
amelyiken tanácsadóként, és néha kölcsönadtak engem más
csapatoknak is. Ahogy mindannyiunkat, amikor egy teamből
hiányzik egy ember, vagy valamilyen különleges
szakértelemre van szükség.
Alceste ügynök, aki az irattárban dolgozik, mert itt
kényszerül rá legritkábban, hogy emberekkel kelljen
kommunikálnia, meghallgatja, mivel indoklom a kérésemet,
miközben a papírjaimat nézegeti, amiket már korábban
elküldtem neki, és azóta várok a jóváhagyására. Alceste
nem csíp engem – azt hiszem, a nő senkit sem csíp –, de
engem talán kevésbé utál, mint a többieket, mert én
tényleg csak akkor zavarom, ha valami olyasmire van
szükségem, amire alaposan felkészültem.
Rekedtes hangjában most is van egy erős québeci
akcentus, talán azért, mert ritkán beszél emberekkel, és így
nincs alkalma megszabadulni tőle. Azt mondja, kell hozzá
pár nap, hogy átmásoljon nekem ilyen nagy mennyiségű
információt. Várja, hogy vitatkozzam vele; általában
szoktam is.
De most csak megköszönöm a rám fordított idejét és
energiáját, aztán el is indulok, hogy magára hagyjam az
irodájában. A legtöbb adathoz a saját számítógépemen
keresztül is hozzáférek, de sokkal könnyebb lesz, ha Alceste
átmásol nekem mindent egy helyre, mint hogy egyenként
keressek rá az összes ügyre. Plusz így meg tudom nézni Vic
és Eddison megjegyzéseit is az ügyekkel kapcsolatban;
lehet, hogy nekik feltűnt valami az eseteinkben, ami nekem
nem, valami, ami most fontos lehet.
 Remélem, hogy a nagy semmiért adok magamnak ilyen
röhejesen sok munkát, de nem tudok szabadulni a kínzó
érzéstől, hogy tudom, miért én vagyok a kiválasztott. Talán
tudom, hogy a gyilkos miért árulja el a nevemet a
gyerekeknek, és miért mondja azt, hogy most már
biztonságban vannak. Hogy majd én vigyázok rájuk.
Talán azért, mert egyszer ugyanezt mondtam neki is?
Ezt szoktuk mondani a gyerekeknek, akiket megmentünk.
Minden rendben lesz. Most már biztonságban vagy.
Azt hiszem, mind sejtjük, de egyikünk sem akarja
beismerni, hogy valószínűleg – legalábbis nagy eséllyel –
ennek a gyilkosnak köze lehet valamelyik korábbi
ügyünkhöz. Még nem állunk készen rá, hogy ezt kimondjuk
hangosan, mintha attól félnénk, hogy ha hangot adunk neki,
akkor túl nagy lesz a súlya. De ez nem azt jelenti, hogy ki is
zárhatnánk ezt az eshetőséget.
Pénteken dél körül Sterlinggel Eddison asztalánál ülünk, és
nyaggatjuk, hogy döntsük már el, mit ebédeljünk
hármasban, amikor megjelenik az irodában Vic, kezében
különböző aktákkal és jelentésekkel, amiket útközben vett
magához más ügynököktől.
– Menjetek haza nyugodtan.
– Tessék?
– Holnap van a függetlenség napja. A naptár szerint ma be
sem kellett volna jönnötök dolgozni, tudjátok, a szövetségi
törvény értelmében.
– Egy csomóan bejöttek.
– Mert ők majd hétfőn nem jönnek be, vagy mert ők is
pocsékul választják el a munkahelyi életüket a
magánélettől, mint ti.
Aú! Bár szerintem Vic most egy kicsit képmutatóan
viselkedik. Elvégre ő is pont ugyanolyan, mint mi.
Vic a fejét rázza. Egy olyan nyakkendőt visel, amit
Priyától, Inarától és Victoria-Blisstől kapott az előző
születésnapjára: fekete alapon pillangós ablaküvegeket
ábrázol, és pont olyan bizarr, mint ahogy hangzik, de ő
hordja, mert tőlük kapta.
– Menjetek haza. És ne vigyetek haza papírmunkát.
Pihenjetek. Mossatok. Nézzetek meccset.
Csak pislogunk rá mindannyian.
– Volt már szabadnapotok, nem? – emlékeztet bennünket,
és nagyot sóhajt. – Rájöttetek, hogyan lehet túlélni.
Sterling oldalra biccenti a fejét.
– Nem – jelenti ki Vic szigorúan. – Nincs ottalvás és
kocsmatúrázás. Mindenki hazamegy szépen a saját
otthonába, és nem jöttök át hozzám sem, mert Jennyvel
végre körülbelül harminc év után először kettesben lehetünk
otthon.
– Marlene hová megy?
– A nővérem beugrott érte tegnap, és a strandon töltik a
hétvégét a gyerekekkel az ünnep alkalmából.
Ezt nagyon nehéz elképzelni. Marlene aktív és
egészséges, de folyton hosszúnadrágot visel kardigánnal
meg egysoros gyöngysorral, a haja pedig mindig
tökéletesen áll. Egyszerűen nem tudom magam elé képzelni
őt egy strandon.
– Na, menjetek, mindhárman!
– Még azt sem döntöttük el, mit ebédeljünk – jegyzi meg
Sterling, miután Vic elsétált.
Még halljuk, ahogy Vic a válla fölött odaveti felénk:
– Azért, mert mind külön mentek haza.
Furcsa, hogy mennyire normális ez a délután.
Hazamegyek, átöltözöm, kidobálok a hűtőből mindent, ami
az elmúlt másfél hétben megromlott, amióta nem voltam
otthon, aztán elugrom a boltba, veszek egy doboz cuki
cupcake-et Jasonnek, hogy megköszönjem neki a fűnyírást,
mert imádja őket, de sosem venne magának, és még így is
van egy csomó szabadidőm. Nem vagyok ehhez
hozzászokva. Kimosom a ruhákat, letörlöm a port,
kitakarítom a fürdőszobát, és amikor a második adag
mosást teszem be, komolyan fontolóra veszem, hogy
Sterling példáját követve ne válogassam-e szét a ruháimat
én is a szekrényben, hogy megszabaduljak attól, ami már
nem jó rám és amit úgysem hordok.
Végül a kanapén kötök ki egy sörrel meg egy logikai
feladványokat tartalmazó könyvvel. Általában szeretek
ruhákat vásárolni, de utálom átnézegetni, mi nem jó rám.
Közeleg az este, és bár kinn még világos van, a gyomrom
emlékeztet, hogy ma még nem is ebédeltem. A konyhába
megyek és átnézem, mit is vettem. Nyolcmillió féle
zöldséget, mert még én is tudom, hogy az étkezési
szokásaink botrányosak (azt hiszem, ez az egyik oka annak,
hogy Marlene és Jenny annyira szeretnek etetni bennünket),
és úgy döntök, megsütöm őket teriyakival meg csirkével. Jól
hangzik.
A tököt, a cukkinit, a gombát, a hagymát, a brokkolit meg
a háromféle paprikát összekeverem egy kis olajjal,
szezámmaggal, sóval és borssal a kis grillsütőmön, amit
beépítettem a konyhapultba (Eddison egyébként be is szólt
nekem emiatt).
Beszólt, de azért mindig megeszik mindent, amit azon
sütök, szóval, azt hiszem, én győztem.
A csirkét nagyjából felkockáztam, és már ázik a páclében,
és épp a zöldségek aprítására készülök, amikor valaki kopog
a bejárati ajtón. Mielőtt felfognám, mit jelez a hang, a kés
elfordul a kezemben, és most úgy fogom, mint aki harcra
készül, nem főzésre. Kínos, hogy még itthon is így
viselkedem reflexből. Egyenként lefejtem az ujjaimat a
késről, és leteszem a vágódeszkára.
– Egy perc – kiáltom, és a mosogatóhoz lépek.
Még mindig süt odakinn a nap; márpedig fényes nappal
csak nem raknak le nekem a ház elé semmi gyalázatos
dolgot.
Megtörlöm a kezem a farmerem oldalába, az ajtóhoz
lépek, és kilesek a kémlelőnyíláson. Élénkvörös hajtömeget
látok.
 – Siobhan? – Gyorsan kinyitom a zárat és kitárom az ajtót.
– Van kulcsod.
Siobhan tétován mosolyog rám.
– Beakasztottad a láncot, mikor hazaértél. Nem voltam
benne biztos, hogy…
– Gyere be!
Mintha nem érezné magát kellemesen nálam, mert már
rég járt itt. Azóta, hogy összekaptunk tavaly, amiért nem
akarok összeköltözni.
– Épp dolgod van.
– Csak vacsorát csinálok. Te már ettél? Úgy terveztem,
hogy sok maradékot csinálok hétvégére, úgyhogy van egy
rakás kaja. – Visszamegyek a konyhába a vágódeszkámhoz,
és rábízom, mennyire viselkedik úgy, mint aki otthon van.
Siobhan úgy néz körbe, mintha megváltozott volna a
lakásom, amióta utoljára itt járt (nem változott semmit),
vagy mintha valami látható jelét keresné annak, hogy én
mennyire megváltoztam (nem változtam).
Az anyáimtól azt tanultam valamikor, hogy nem szabad
tettetnem. Kezdem bánni, hogy nem fogadtam meg
korábban ezt a tanácsot.
– A paprikák jó nagyok, úgyhogy kiveheted majd őket a
tányérodból – jegyzem meg, figyelmen kívül hagyva a tényt,
hogy még nem is válaszolt nekem.
– Köszi. – Leteszi a táskáját az ajtóban álló, nyurga
asztalra, és habozik, mielőtt úgy dönt, hogy leül a pult
túloldalán lévő párnás bárszékre. – Azóta nem voltak újabb
gyerekek a ház előtt?
– Lefogadom, hogy Heather vidáman elújságolta volna
már neked, ha ez történik.
– Ja, valószínű, de biztosan elmondtad volna nekem
magadtól is.
– Hát nem. Megmondtam, hogy te keress majd engem. –
Ellenőrzöm a grill hőmérsékletét, és ráhajítok mindent, mire
felszisszennek a rácsok, és gomolyogni kezd a gőz.
 – És nem szegted volna meg az egyezséget akkor sem, ha
egy újabb gyereket szállítanak ide neked.
– Hát, mint látod, a kiszállításhoz már az aláírásom sem
szükséges.
Siobhan sóhajt, és összekulcsolja a két karját a pult fölött,
távol a gőztől és mindentől, ami veszélyes lehet.
– Van már bármilyen nyom?
– Nincs.
– Akkor bármikor megjelenhet a következő.
– Igen.
– Mercedes!
– Nem tudom, mit akarsz hallani tőlem. – Megvonom a
vállam, és a zöldségek felé bökök a fém spatulával. – Nincs
nyom, bármikor megjelenhet a következő, mit akarsz még,
mint mondjak?
– Azt, hogy nem jelenhet meg, nem tudom, figyeltesd meg
a házad vagy ilyesmi.
– A részleg csak akkor költ ilyesmire, ha birtokháborításra
kerülne sor.
– Vic meg mióta tiltakozik olyasmi…
– Ez nem az FBI ügye – emlékeztetem.
– Akkor meg a rendőrség.
– Az utca túl csöndes ahhoz, hogy diszkrét rendőri
megfigyelést telepítsenek ki, és nem engedhetik meg
maguknak, hogy ilyesmire fordítsák a munkaerőt ahelyett,
hogy a normális munkájukat végeznék, ha ilyen sok a
kiszámíthatatlan tényező.
– Miért nem tudsz egyszerű válaszokat adni?
– Épp most csesztél le amiatt, hogy egyszerű válaszokat
adtam.
Siobhan a karjára ejti az állát, és nem válaszol.
Megszórom a csirkét meg a zöldségeket egy kis fűszerrel,
aztán kinyitom a hűtőt.
– Kérsz valamit inni?
– Van bor?
– Persze.
 Mindkettőknek öntök egy-egy pohár bort, aztán folytatom
a sütögetést. Szinte az utolsó pillanatban adom hozzá a
szószt a zöldségekhez, majd hagyom, hogy összefőjenek
anélkül, hogy szottyossá válnának, végül pedig egyenlő
adagokra osztom a kaját két tányérban és három műanyag
ételhordóban. Siobhannak adok egy villát, én pedig
előveszem a pálcikáimat, a szép lakkozottakat, amiket
Inarától és Victoria-Blisstől kaptam karácsonyra, és a
tányérom mellé rakom, hogy elmossam a grillrácsot, amíg
még meleg.
Némán eszünk, én a pult konyha felőli oldalának dőlve,
Siobhan velem szemben, és azt hiszem, ez a felnőtt életem
eddigi legmagányosabb étkezése. Miután végeztünk,
elöblítem a tányérokat és a villát, aztán berakom őket a
mosogatógépbe, aztán kézzel elmosogatom a pálcikákat és
kinn hagyom őket egy kis ruhán száradni. Erről valamiért
Sterling szépen rendezett konyhája jut eszembe, bár az én
konyharuháim nyúzottak és rongyosak, a Target egydolláros
kosarából húzgáltam ki őket találomra.
– Hiányzol – súgja Siobhan a hátam mögött állva.
– Ezért jöttél át?
– Mit gondolsz, miért?
Nevető hangot akarok kiadni, de nem úgy sikerül.
– Esküszöm, Siobhan, a magasságos égre, fogalmam
sincs. Szeretném azt hinni, hogy azért jöttél, mert azt
akarod, hogy találjuk ki együtt, mi legyen, de ha ezt
felhoznám, azt mondanád, hogy még térre van szükséged,
úgyhogy nem hozok fel semmit. – Még alig ittam a
boromból, az ő pohara viszont már üres, szóval még öntök
neki. – Eldöntötted, hogy mit akarsz?
Egy ideig hallgat. Nem próbálom erőltetni. A pultnak
dőlök, a boromat kortyolgatom, és hagyom, hogy elüljön
kettőnk között a csend. Otthonos ez a csönd, mindig ott volt
köztünk a folyamatos csacsogása mögött. Az hiszem, itt
rejtőzik a lényeg is. Végül halk, félénk hangon válaszol.
– Nem.
 – Akkor miért jöttél át?
– Mert hiányzol! – kiáltja.
– És akkor mi van? Újra egymásnak esünk, beborulunk az
ágyba, és varázslatos módon minden rendbe jön? Azt
hittem, abban már sikerült megegyeznünk, hogy Hollywood
nem pálya.
– Hogy lehet egy romantikus ember ennyire nem
romantikus?
– A helyzet hozza ki belőlem.
Beint, majd a középső ujját nézi és sóhajt.
– Rossz szokásokat veszek fel, ha téged meg Eddisont
nézlek.
– Semmi gond, Sterling is eltanulta.
– Nem tudom, mit akarsz hallani tőlem.
– Akkor most már így fog kinézni az életünk. – Ha nem
fogunk beszélgetni, akkor megyek, befejezem a konyha
letakarítását, elmosom a vágódeszkát meg a kést, és
odarakom száradni a pálcika mellé.
– Csak egy estére… Egyetlenegy estére nem lehetne,
hogy…
– Hogy úgy teszünk, mintha? – A fejemet rázom. – Ugye
nem gondolod, hogy az bármiben segítene?
– De nem is ártana.
Ó, dehogynem. Nagyon is sokat ártana, de amikor
Siobhan utánam jön a konyhába, vadul megcsókol, és a pult
széle a csípőmnek ütődik, nem tolom el őt magamtól.
Hanem elkövetem életem legnagyobb hibáját.
12
 
A FÉLÁLOMBÓL AZ ÉBRESZT, hogy Siobhan ujjainak
tapintását érzem a bordáimon, és mintha valami zavaros,
színpompás ködön át T. S. Eliot sorait betűzné a testemen:
Hát merhetem zavarni a világegyetemet? Egy kínszenvedés,
hogy ezt kell tűrnöm, de amikor Siobhan végre abbahagyja,
úgy döntök, nem aggódom amiatt, mennyire látszanak
rajtam az érzéseim. Szeretem Eliotot, egy kissé
megilletődött és zavarba ejtően gimis módon, nem is
annyira az egyes versei, inkább egy-egy sora és képe miatt,
ahogyan egy-egy sora kiugrik a többi közül, és
megkapaszkodik bennem, hiába folytatódnak a versszakok,
hiába lép tovább minden. Ez a sor nagyon közel áll hozzám,
és arra emlékeztet, hogy a világegyetemet megzavarni jó
dolog is lehet; a bőröm és a vérem keveredik össze a
tintával, ami aztán heggé alakul, de ezt én akartam így.
Siobhan ajkai a kérdőjelhez érnek, én pedig kinyitom a
szemem, és azt látom, hogy az órám becsúszott a maci két
lába közé az éjjeliszekrényen. Tizenegy óra negyvenöt perc.
Rég aludtam már ilyen jót.
– Mozog az orrod – motyogja Siobhan álmosan.
– Viszket az arcom.
Halkan felnevet és eltolja a hátamat.
– Akkor menj és mosd meg.
Pisilek, majd leszedem a sminkemet, ami hosszabb ideig
maradt rajtam, mint akartam, aztán visszakötöm a hajam
lófarokba, mert a szexfrizura nem tesz jót a hullámoknak.
Épp olyan most is, mint száz másik alkalommal korábban:
amikor visszaérek a hálószobába, Siobhan már
tengericsillagként elterült az ágyon, és ötven százalék esély
van rá, hogy a feje az ágy fejénél lesz, valószínűleg már
nincs ébren, mert ha akar, bármelyik pillanatban el tud
aludni. De ez az éjszaka nem olyan, mint a többi. Nem
tudom olyan jól tettetni, hogy elhitessem ezt magammal.
Nyögve kikapok a szekrényem fiókjából egy kényelmes
nadrágot meg egy ujjatlan felsőt, aztán a nappaliba
megyek, hogy megkeressem a telefonomat. Jött pár SMS-em
– Eddisontól, Sterlingtől, Priyától és Inarától – de semmi
olyan, amire sürgősen válaszolnom kellene.
– Visszajössz?
– Igen, csak a telefonokért jöttem.
Siobhan válaszul fura hangot hallat, és amikor
visszamegyek a szobába, hogy a töltőre tegyem a két
mobilomat, Siobhan a könyökére támaszkodik, és a
homlokát ráncolja. Az egyik lába a takarón, a másik pedig
alatta, így a fél segge pucéran kinn van, a haja pedig
szétterül a hófehér bőrén. Ha világosabb lenne idebenn,
látni lehetne a szeplőket is, amelyek szinte az egész testét
befedik. Imádom azokat a szeplőket, szeretek Siobhan bőrén
csillagképeket felfedezni a számmal.
– Szerintem teljesen rájuk tapadtál – motyogja, és kell egy
kis idő, mire rájövök, hogy a mobilokról beszél.
Teljesen a szeplőkre koncentráltam.
– Miért öltöztél fel?
– Mert kimentem a nappaliba.
– És miért kell ahhoz felöltözni, hogy a saját lakásodban
mászkálj?
– Mert így szoktam csinálni?
– Tényleg?
– Igen.
Folytatva a lefekvési rituálét, letérdelek és ellenőrzöm,
hogy a helyén van-e a pisztolyom az ágy alatt. Előveszem
mind a három fegyvert – kettő saját, egy az FBI-tól van – és
megnézem, hogy üresek-e a tárak. Még a kezemben van a
szolgálati fegyverem, amikor kopogást hallok. Nem is
kopogást, inkább dörömbölést.
– Helló! Van itthon valaki? Segítség!
 – Öltözz fel, de maradj itt! – csattanok fel Siobhanra
pillantva, majd megtöltöm a pisztolyt és letépem a két
mobilt a töltőről.
– Mercedes!
– Csak csináld! – Becsukom magam után a hálószoba
ajtaját, aztán a bejárati ajtóhoz indulok, ami be van zárva és
láncolva, majd kinézek a kémlelőn. Egy lány van odakinn, az
arca véres és rémült, de nem látom nyomát kocsinak vagy
másik embernek.
– A nevem Mercedes – kiáltom az ajtó túloldalára és
hallom, hogy a lány zihálva kapkodja a levegőt. – Kinyitom
az ajtót, rendben? De te maradj ott, ahol vagy, oké? Meg
tudod ezt tenni?
– Igen… meg tudom tenni. Meg tudom tenni.
– Rendben. Hallani fogod, hogy nyílik a zár, oké? Nem
megyek el. – A két telefont a nadrágom gumidereka alá
dugom, és egy kézzel kinyitom a zárat. Amikor kinyílik az
ajtó, a lány előresiet, aztán mégis megáll, és maga előtt
lóbálja a két karját.
A tízes évei elején jár, nem sokkal lehet idősebb Sarah-
nál, és a szemüveg ferdén áll az orrán. Az arca és a karja is
véres, ahogy a pólója eleje is, mást nem is visel a bugyija
felett. Sérüléseket látok rajta, végig a karján és a mellkasa
látható részén. A kulcscsontján egy frissnek tűnő
cigarettanyom van.
A kocsim és Siobhan kocsija mellett nincs másik a ház
előtt, annak sincs nyoma, hogy valaki itt ólálkodna, vagy
hogy a járdán túl parkolt volna le, és nem látok a közelben
egy embert sem a kislányon kívül.
– Kicsikém, hogy kerülsz te ide?
– Egy néni hozott – mondja, és nagyot nyel.
– Még itt van?
– N-n-nincs. Megfordultunk és azt mondta, szálljak ki és
jöjjek ide az utca végéből. Hallottam, hogy elmegy a
kocsival.
 Cógeme!{24} Várjunk csak! A postaládámon lévő kamera
csak felvett valamit. Istenem, add, hogy úgy legyen!
– Oké, szívem. Minden rendben. – Biztosítom a pisztolyt,
majd elrakom a nadrágomba hátul, és azt hiszem, sosem
fogok rájönni, miért mondják azt, hogy jó így tartani a
fegyvert. Lassan kinyújtom a kezem, hogy a lány biztosan
lássa a mozdulatot, azután hozzáérek a kezéhez. – Miért
nem ülsz le, mija? Mi a neved?
– Emilia – szipog. – Emilia Anders.
– Emilia, megsérültél? Lassan bólint.
– Igen, a fejem.
– Megnézhetem?
Most vonakodva bólint, de attól még igent jelez. Segítek
neki beülni a verandán lógó hintába, ott a legjobb a
világítás, és óvatosan, gyengéden követem a vércsík
nyomát a halántékánál. A hajvonala mögött egy lila,
libatojásszerű duzzanat felett van egy vérző vágás.
– Hány éves vagy, Emilia? – kérdezem, csak hogy szóval
tartsam.
– Nemsokára tizennégy leszek.
– Nemsokára? Mikor van a születésnapod?
– Szeptemberben lesz – árulja el, és ökölbe szorul a keze a
combján. – De jobban hangzik, mint a tizenhárom.
– Emlékszem, milyen volt ennyi idősen. Megigazítom a
szemüvegedet, jó? És lehúzom egy kicsit az orrodról, hogy
jobban lássam a szemed.
– Rendben.
A szár fülre akasztható vége egy kicsit még akkor is
ferdén áll, miután megpróbáltam megigazítani – a
csavarokat valószínűleg egy szakértőnek kellene meghúznia
–, de egy kicsit azért jobb, és látom most már, hogy a lány
pupillái tágak, de nem túlságosan. Az ütés kemény volt,
megszédülhetett tőle, és aki bántotta, az egy időre
hatástalanította őt vele, de nem mért rá olyan erőset, hogy
elveszítse tőle az eszméletét.
– Emilia, szívem. Mi történt?
 Elmeséli a fájdalmasan ismerős történetet, de a többiektől
eltérően – Ronnie megtört és engedelmes volt, Sarah a
testvéreit védte – Emilia szembeszállt a nővel, aki
felébresztette, és a szülei szobájába akarta rángatni.
– Azt mondta, hálátlan vagyok – suttogja Emilia, és nézi,
ahogy SMS-t írok Holmesnak meg Eddisonnak. Úgy tartom a
kijelzőt, hogy ő is lássa, mit írok. Holmes válaszol is,
miközben Eddisonnak pötyögök, azt írja, úton van a
mentőkkel együtt, és hogy ne hívjam a 911-et, inkább
beszéljek Emiliával.
Rendben van.
– Miért gondolhatta ezt rólad?
– Azt mondta… Azt mondta, segít nekem, hogy majd
biztonságban legyek. Azt mondta, ne ellenkezzek, de én
ellenkeztem. Erre megütött. Megölte a szüleimet, és nekem
végig kellett néznem. – Egyre gyorsabbá válik a zihálása,
röviden, szaggatottan kapkod levegő után, a válla remeg. Az
oldalához bújok, és gyengéden a hátához simulok, hogy
hajoljon kissé előre.
– Tedd a fejed a térded közé, mija, vagy olyan közelre,
amennyire tudod! Lélegezz! – Az egyik kezem a hátán
tartom, de nem simogatom, csak ott hagyom, mert a pólója
szélén látom, hogy még több sérülése van, mint gondoltam,
és nem akarom, hogy fájjon neki. – Csak lélegezz tovább! –
Érzem, hogy a kezem alatt remegnek az izmai, nyöszörögve
nyeli vissza a könnyeit, és föl-le emelkedik a háta. –
Biztonságban vagy itt, Emilia, hidd el!
Írok egy SMS-t Siobhannak, hogy maradjon a házban. Ha
kijönne, azonnal a kocsijához rohanna és elmenne, nem
törődve azzal, mennyi kárt okoz ezzel nekem, és nem
akarom, hogy Holmes őt is kivallassa. Az több fronton is
traumát jelentene.
– Otthon is biztonságban voltam – vág vissza Emilia
vékony, halk hangon.
Az ujjamat a lapockáján éktelenkedő zöldes sérülésre
nyomom, mire felszisszen.
 – A szülőknek joga van fegyelmezni a gyereküket –
skandálja mormogva.
– Nincs joguk a bántalmazáshoz.
– Akkor öljük meg őket? Az talán rendben van?
– Nem. Emilia, nincs rendben. El fogjuk kapni ezt az
embert.
– Az anyukám… – Remegve mély levegőt vesz, majd az
éles fájdalom miatt azonnal kiengedi a felét. – Anyukám azt
mondta, ne ellenkezzek, tegyek meg bármit, hogy
biztonságban maradjak – mondja sírva, én pedig szorosan
magamhoz ölelem, mert attól félek, menten leesik a
hintaágyról. – Az a néni odament az apámhoz, én meg csak
álltam ott, mint egy hülye, és fogtam az anyukám kezét,
miközben meghalt. Az anyukám. És nem tettem semmit.
– Nem tehettél semmit – felelem lágyan. – Emilia, annál a
nőnél fegyver volt, és már egyszer meg is ütött téged. Ha
tovább ellenkeztél volna, valószínűleg téged is megöl.
– De azt mondta, hogy engem akar megmenteni.
Az ajkamba haraptam és próbáltam kitalálni, mit mondjak
ennek a sokkos állapotban lévő, gyászoló gyereknek.
– Emilia, ha valakinek ilyen eltökélt szándéka van, ha
valamit nagyon meg akar tenni, akkor bárki, aki ezt meg
meri zavarni, veszélybe kerül. Azt mondta, meg akar
menteni téged, ha te nagyon ellenkeztél volna, ha arra
jutott volna, hogy téged nem lehet megmenteni… Kicsim,
láttunk már ilyet korábban. Megölt volna téged, vagy
legalábbis súlyosan megsérültél volna miatta. De te az
anyukádra hallgattál, és valószínűleg ez mentette meg az
életedet. Biztosan nagyon szeretett téged.
– Az anyukám. Az anyukám. Az anyukám. – A szavai
összefüggéstelen zokogásba fulladnak, én pedig csak
ölelem és hagyom, hogy a hinta gyengéd ringása
mozgasson bennünket.
Árulkodó, hogy még ilyen sokkos állapotban sem igazán
említette meg az apját.
 Eddison kocsija begördül, az anyósülésen ott ül Sterling,
majd megjelenik Holmes, egy mentőautó és egy másik
rendőrkocsi is. Pár perccel később Vic is megérkezik, a
zsákutca pedig ismét megtelik kocsival. Miközben
bemutatom Emiliának Holmes nyomozót, érzem a csípőmön
Eddison tenyerét.
– Csak nyugodtan, hermana – mormolja, és kiveszi a
pisztolyt a nadrágomból, gracias a Dios.{25} A másik
kezével kiveszi onnan a telefonomat is, Sterling pedig
elveszi a céges mobilomat a térdem mellől.
– Siobhan a hálószobában van – árulom el Vicnek, és a
szemem sarkából látom, hogy Eddison szemöldöke felszalad
meglepetésében. Megrázom a fejem. Vic bólint és elindul a
házba. Ő a lehető legjobb választás erre a feladatra; van
benne valami, ami miatt Siobhan egy kissé tart tőle, és
hacsak nem robban fel a méregtől, legalább ott lesz vele
Vic, amikor értesül a hírről.
Miután Emilia elkezdi megválaszolni Holmes kérdéseit és a
rohammentősre figyel, elhúzódom tőle a veranda másik
végébe, és felülök a korlátra. Eddison és Sterling utánam
jönnek.
– Gondoskodunk róla, hogy Siobhan rendben hazaérjen –
mondja Sterling, és felpattan mellém.
– Köszi.
Némán ülünk, miközben Holmes lassan végez a
kihallgatással, Emilia pedig a mentőautó felé indul egy
fényes, ezüstös takaróba tekerve.
– Nem volt nála maci – jegyzi meg Sterling.
– Elhajította a fűbe pár házzal lejjebb, az utcában –
mondja Holmes, aki most csatlakozik hozzánk. – Markey
majd megszerzi és bezacskózza.
Megfordulok a korláton és látom, hogy az egyik
egyenruhás valóban felvesz a földről egy ismerős kinézetű
fehér mackót. Visszafordulok és sóhajtok.
– Tudott valami mást is mondani?
 – Nem sokat. Azt mondta, hogy amikor hadakozni kezdtek,
a gyilkos dühös lett, és jobban hallatszott a déli akcentusa.
Egy ideig emésztjük ezt az információt, majd Sterling
megköszörüli a torkát.
– És azon belül milyen, hogy déli?
– Azt nem tudta megmondani. De azt kiemelte, hogy ez
csak akkor tűnt fel, amikor felhúzta magát a nő. Egyébként
olyan volt a hangja, mint aki bárhonnan jöhetett. – Holmes
elrakja a noteszét, felnéz, és alig tudja levenni rólam a
szemét.
– Jézusom, Ramirez, kit húzott fel ennyire?
Az egyik kezemmel az arcomhoz nyúlok, és érzem, hogy a
sminkem elfolyt.
– Ez már régi.
– Túl széles ahhoz, hogy kés nyoma legyen.
– Törött üveg volt.
– Jézusom – mondja ismét. Megdörzsöli a szemét, az ujjain
még ott van egy kis rászáradt vér, mivel hozzáért Emiliához.
– Mignone most ért oda a házhoz. Azt mondja, első
pillantásra úgy látja, a lány igazat mondott. A folyosón és a
két szobában is dulakodás nyoma látszik.
– Tettek feljelentést az apja ellen?
– Miért, ezt mondta?
– Nem kifejezetten.
– Azt mondja, Ryan ügynök odabent van?
– Igen. Hallottuk, hogy kopognak, aztán pedig azt, hogy
Emilia segítségért kiált, és mondtam neki, hogy maradjon
benn, míg én kinézek.
– Rendben, megyek és beszélek vele odabenn, ha nem
gond. Remélem, már nyugodtabb.
– Ha nem látja a vér nyomát, akkor igen.
– Az bokszerazt jelenti, hogy megbeszéltétek a dolgot? –
kérdezi Eddison, miután Holmes bement a házba.
– Nem. És tekintve, hogy mi történt utána… Sterling
megbök a térdével.
 Nem azt érzem, hogy egy nagy veszekedés lenne
kialakulóban, és azt a nagy szenvedélyt sem, hogy
mindenáron meg akarjuk most menteni a kapcsolatunkat.
Azt hiszem, Siobhan most el fog menni, és nekem is jó lesz
így. Három év után így ér véget egy kapcsolat, de hát kit
lehetne hibáztatni ezért? Ő nem tudja ezt kezelni, én pedig
képtelen vagyok tettetni azt, hogy minden jó így, szóval
valószínűleg mindkettőnknek jót tesz az elválás.
Majd később fájni fog, de a vágás most túl friss ahhoz,
hogy feltűnjön a kín.
Siobhan Vic és Holmes társaságában hagyja el a házat, az
arca vörös és a sírástól foltos; két ujjáról egy műanyag
szatyor lóg, kihozza, amit ott hagyott nálam korábban.
Egyszer rám néz, összerándul a szeme, majd elszántan a
kocsijára pillant. Sterling leszökken a korlátról és elveszi a
kulcsot Siobhan másik kezéből, gyengéden levezeti őt a
lépcsőn a kocsija felé. Vic bólint egyet felénk, és ő is elindul
a saját autójához. Követi őket Fairfaxig, hogy Siobhan
biztonságosan hazaérjen, majd visszahozza Sterlinget.
Remélem, ha majd a sokk elül, Siobhan mégiscsak hálás
lesz ezért.
Boldog függetlenség napját!
– Nem jutottunk közelebb – ismeri el Holmes a falnak
dőlve. Nagyon kimerültnek tűnik. – Hat ember meghalt, és
még mindig semmi nyom.
– Talán szerencsénk lesz, és találunk valami kapcsolatot a
harmadik eset gyerekvédelmi szakszolgálati aktájában.
– Önök szerint a továbbiakban együtt tudnánk dolgozni
ezen az FBI-jal?
– Valószínűleg igen, mivel láthatóan nem úgy tűnik, hogy
a gyilkosnak oka lenne megállni – feleli Eddison. – De egy
másik csapatnak kell dolgoznia ezen.
– Érdekkonfliktus. Eddison bólint.
A hallgatás visszatér, én pedig azon veszem észre
magam, hogy a rozsdabarna foltokat figyelem, ahol a vér
rászáradt a veranda deszkáira. Ha ennek vége lesz, újra kell
majd festenem, jut eszembe, és még az az ostoba gondolat
fut át a fejemen, hogy vasárnap mostam fel idekinn.
Vasárnap.
– Ezúttal kevesebb idő telt el a két gyilkosság között –
jegyzem meg. – Az első kettő közt kilenc nap volt, a másik
kettő közt pedig csak öt.
– Miből tudhatjuk, hogy ennek van-e a jelentősége?
– Abból, ha a következő esetre még hamarabb kerül majd
sor – válaszolja Eddison, aki szerintem nem akar fasznak
hangozni, de kicsit most sikerült.
Holmes arca kipirul, de nem vág vissza. Ehelyett előveszi
a kis noteszét, és egy tiszta oldalra lapoz.
– Jól van, Ramirez. Kezdjük a reggellel! Normálisan indult a
nap?
Eddison az oldalamhoz dől, és ahogy érzem, hogy
támogat a meleg testével, belekezdek. Az akadémián volt
egy szerepjáték, amit űztünk, kihallgatási technikákat
gyakoroltunk más hallgatókkal, és azt hiszem, mindannyian
gyűlöltük. Nagyon részletesen kellett beszámolni, anélkül,
hogy irreleváns információkat halmoznánk,
megközelíthetőnek kellett lenni, de nem lehettünk hidegek,
sem érzelgősek, és még ezt kellett azt kellett, meg amazt.
Felnyitom a laptopot, hogy megnézhessük, mit rögzített a
biztonsági kamera közvetlenül azelőtt, hogy Emilia kopogott
az ajtón. Felismerek egy autót, az egyik csöndes főiskolásé,
aki a zsákutcánk bekanyarodó végében lakik, ott van a fiatal
pár kocsija is három házzal lejjebb, és látom, hogy a
szokásos bébiszitterük épp elmegy tőlük. A kopogást
megelőző néhány percben egy ismeretlen kocsi lassít le,
megáll a felhajtóm végéhez közel, majd megy tovább. Egy
perccel később aztán eltűnik.
Nem sokkal ezután a verandai kamera azt mutatja, hogy
Emilia a gyepen keresztül botladozik a ház felé.
– Egy közepes méretű utcai terepjáró – motyogja Holmes.
Még az utcai lámpák fényénél sem lehet kivenni rendesen
a színt, csak annyit, hogy „sötét”. Talán fekete lehet vagy
tengerkék, sötétzöld, esetleg sötétszürke. A
burgundivörösnek még gyenge fényben is van egyfajta
csillogása, szóval azt kizárnám, ahogy a lilát is, aminek
szintén ugyanez a tulajdonsága, és ritka szín is a kocsik
között.
– Nincs rendszámtáblája – sóhajtja Eddison. – Biztosan
levette. Ez nem elég a körözés kiadásához.
Az első képkockákon látom, hogy Emilia a hátsó ülésen ül,
összehúzva magát. A sofőrt nehezebb kivenni, a fény épp rá
esik szemből, és kitakarja őt a teljes ragyogás. Az ellenkező
oldalon egy nagy rakás ijesztő, alaktalan fehér maszk,
vércseppekkel beborítva, körülötte pedig… Huh,
belenagyítok, mert nem hiszek a szememnek.
– Most vagy több parókája van, vagy egy nagyon jó
minőségű – szólalok meg. – Ez hullámos. Sarah azt mondta,
az angyalnak egyenes a haja.
– És Ronnie?
– Azt mondta, hogy fonott copfja van. A szintetikus
parókákat általában nem lehet ilyen jól alakítani. Az emberi
hajból készült típusok pedig elég drágák.
– Biztos vagy benne, hogy az paróka? Nem lehet, hogy
mégiscsak a saját haja?
– A frufruja a haj kidudorodása alatt kezdődik, látod? – A
képernyőre mutatok, arra a pontra, amiről épp beszélek. –
Az ilyen maszkok általában porcelánból készülnek, néha
műanyagból. Vastagok. A dudor attól keletkezett, hogy az
álarc széle felnyomja a paróka elejét. Tuti, hogy paróka.
– Küldje el nekem e-mailben ezt a felvételt! – mondja
Holmes. – Ráállítom az informatikusokat, hogy azonosítsák
az autó típusát és modelljét. A nő fotóját pedig körbeadjuk.
– Vagy a férfiét – javítja ki Eddison. – Nem zártuk ki
hivatalosan a lehetőséget, hogy férfi lehet.
Holmes ránéz, de csak bólint. Eddison jól mondja – a
paróka és az álarc alatt rejtőzhet akár egy férfi is –, de egy
nyomozó sem szereti, ha a gyanúsítottak körét ki kell
tágítani.
 – Önök ketten elmehetnek.
Bepakolok egy új táskát, miközben Eddison egy
hűtőtáskába rakja a maradék kaját és mindazt, amit a
boltban vettem, mert csak nem hagyhatunk itt mindent
megrohadni, aztán elindulunk a kocsija felé. Holmes és az
egyik egyenruhás rendőr ott maradnak, és ismét szalagot
vonnak a házam köré. Olyan kibaszott fáradt vagyok, és az
otthonomat napról napra egyre kevésbé érzem a
magaménak, és egyszerűen…
Mi történt ezzel a nővel? Hol keresztezték egymást az
útjaink, és miért van ennyire rám kattanva?
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt a
piros színtől.
Olyan sok volt belőle.
Emlékezett arra, milyen véres volt a mama kocsijának
ablaka, milyen sötétnek tűnt a holdvilágnál, és milyen
ragyogó vörössé vált aztán a rendőr lámpájának fényében.
A mamája aznap este elmenekült, örökre megmenekült apu
elől, és nem is próbálta magával vinni a kislányát.
A kislány jól ismerte a piros nyomokat a testén, a véres
harapásokét, az ütések rózsaszín helyét és a sötétebb vörös
foltokat ott, ahol később zúzódások keletkeztek. Ismerte a
felszakadt bőr piros színét. És tudta, mennyire fáj utána a
pisilés.
Aztán megjelent ugyanott egy új vörös dolog, sűrűbb,
nehezebb, és amikor apu meglátta, csak nevetett és
nevetett. Most már nő vagy, kicsikém. Az én gyönyörű
nőcim.
Apu egyik barátja orvos volt, szakorvos, aki csak nőkkel
foglalkozott, ahogy apu mondta, és el is vitte hozzá a
kislányt egy vizsgálatra. Az orvos majdnem elsírta magát,
amikor először hozzáért odalenn. Apu sosem engedte a
barátainak, hogy hozzáérjenek a kislányhoz. Azután
mindennap be kellett vennie egy gyógyszert. Egy nap apu
barátai azon nevettek, hogy a kislánynak szőr kezdett nőni a
lába között, és azt mondták, hogy a legmohóbb ribancok
mind vörösek.
Apu mintha elgondolkodott volna ezen.
A kislány utálta, mikor apu elgondolkodott valamin.
Nem sokkal aztán hazaállított két doboz hajfestékkel. Nem
is ugyanolyan színűek voltak: az egyik lángoló tűzvörös volt,
a másik inkább narancssárgás, és apu nem keverte össze
őket alaposan, aztán meg kihagyott pár foltot, de nevetett
és azt mondta a kislánynak, hogy így is gyönyörű, aztán
leszedte a szőrt a kislány lába közül meg a hónaljáról.
Aznap este, amikor a barátai megérkeztek a pincébe a
buliba, apu megmutatta nekik a leborotvált kislányt. Uraim,
mondta, ha elég sokat fizetnek…
Nagy zűrzavar támadt, és az egyik férfi elővett vagy 300
dollárt a tárcájából, és mind odaadta az apukájának. Apu
aztán beizzította a kedvenc kameráját.
Azelőtt azt sem engedte nekik, hogy hozzáérjenek. Bejött
nekik a vörös haj.
13
 
RENGETEG TÚLÓRÁNK VAN, és ahogy arra Vic
előszeretettel emlékeztet bennünket, az FBI ezt nem tűri,
már ha a plusz órákat benn, az asztalunknál töltjük. Hétfőn
egyikünk sem mehet be, úgyhogy a napot mind Eddison
kanapéján töltjük, a tévé előtt. Siobhan felszívódott, és
amikor kedden bemegyek az irodába, az asztalomon ott vár
egy doboz, benne a cuccaimmal, amiket otthagytam a
lakásában. Eddison belekukkant és felszisszen.
– Gondolom, hogy ez mit jelent.
– Ja, én is.
– Olvídate de las hermanastras, la próxima vez
encontraremos a la Cenicienta{26} – mondja, és annyi hiba
van ezzel, hogy nem is kezdem el sorolni.
Még mindig ott állunk, és a dobozt nézegetjük, mikor
besétál Vic. Azonnal átlátja, miről van szó, és empatikusan
rám néz.
– És a délelőttöd még ennél is rosszabb lesz – szólal meg.
– Dern ügynök szeretne látni téged. Aztán pedig Simpkins
csapata akar beszélni veled.
– Ők fognak Holmesszal és a Manassasi
Rendőrkapitánysággal dolgozni?
– Igen. Náluk van Holmes összes jegyzete, de…
– De ha lehet, szeretnék maguk is elvégezni a kihallgatást
– fejezem be a mondatot helyette, Vic pedig bólint. Fogom a
dobozt, lehajítom a padlóra, berúgom az asztal alá, hogy ne
is lássam, és ha lehet, akkor egy darabig ne is gondoljak rá.
– Simpkinsnek jó lesz így?
– Ezt hogy érted?
– Amikor Eddison meg én legutóbb együtt dolgoztunk a
nővel, rohadt pipa volt, és Cass nemrég azt mondta, valami
történt múlt héten Idahóban egy másik üggyel
kapcsolatban.
– Semmit sem tudok az idahói esetről, de Simpkins jó
ügynök. Olyan jó, hogy például azt sem hagyja, hogy a
csapatvezetési módszerem miatt érzett ellenérzései
befolyással legyenek az ügyre.
Eddison felhorkant, de nem tesz semmilyen megjegyzést.
Simpkins sosem rejtette véka alá, hogy mennyire ellenzi Vic
munkastílusát, de mikor legutóbb kölcsönadott bennünket
neki, a nő olyan keményen bánt velünk, mintha zöldfülűek
lennénk, akik végigaludták az akadémiai képzést.
Határozottan kellemetlen volt, és teljesen jogtalan.
Vic elkísér a személyzeti osztályra, Dern ügynökhöz, ami
cseppet sem meglepő, de hogy bejön velem a szobájába is,
az viszont már nagyon. Mikor kérdőn nézek rá, ő csak
megvonja a vállát.
– Milyen barát lennék, ha hagynám, hogy egyedül nézz
szembe a sárkányok anyjával?
Dern ügynök felnéz a számítógépe mögül és szárazon
elmosolyodik.
– Azt hittem, már megállapodtunk abban, hogy a
jelenlétemben nem használhatja senki ezt a nevet. Ramirez
ügynök, üljön le, kérem.
A személyzeti osztályt vezető sárkányok anyja, Samantha
Dern már közel ötven éve dolgozik a nyomozóirodának. Az
arca megviselt és ráncos, a vékony sminkje sem igazán
takarja a korát, ahogy az ezüstösen ősz haja sem, amit laza,
lágy kontyban visel, és esze ágában sincs befestetni. Az
orrán egy műanyag keretes szemüveg pihen, ami majdnem
olyan rózsaszín, mint a selyemblúza, és a keret egy vékony,
Dern ügynök nyakába akasztott lánchoz csatlakozik. A
tekintete kedves, barátságos, mintha ő lenne mindenki
kedvenc nagymamája, de jól tudom, hogy képes megríkatni
bármelyik férfit tíz perc alatt.
– Ramirez ügynök, hol szeretné kezdeni? Emilia Andersszel
vagy azzal, hogy Ryan ügynök felhívta a HR osztályt?
 – Hogy mi, máris? – buknak ki belőlem a szavak, majd
gyorsan a szám elé kapom a kezem. Remélem, a sminkem
jól fed, és nem látszik, mennyire elvörösödtem most.
Dern ügynök leveszi az olvasószemüvegét, és lassan
megforgatja a fülénél fogva.
– Nos – mondja végül, az arcán pedig egyszerre látom az
együttérzés és a derültség jelét. – Legalább nem így tudta
meg, hogy vége van.
– Bocsánat. Én csak… Meglepődtem, azt hiszem. Négy
hónapba telt, mire sikerült őt meggyőznöm, hogy értesíteni
kell a HR-t a kapcsolatunkról, és ő még azután is sokat
idegeskedett amiatt, mi lesz, ha a kollégák megtudják, mi
van közöttünk.
– Az esetre való tekintettel minden joga megvan ahhoz,
hogy azt mondja, semmi közöm hozzá, de ugye jól van?
– Igazából jól. – Rámosolygok Dern ügynökre, de közben
érzem, hogy az egész heti kimerültségtől húzódnak az
izmaim. – Szívás, persze, de nem mondhatom, hogy
váratlanul ért a dolog.
– Nem könnyű a titkos imádókkal bánni, és ritkán olyan
elbűvölőek, mint a filmeken.
– Emilia volt az első gyerek, akit a gyilkos megsebesített.
Most, hogy megtette, aggódom, vajon eszébe jutott-e az a
gondolat, hogy talán könnyebb lenne ezentúl
engedelmességre bírni a gyerekeket, ha erőszakkal
közeledne feléjük.
– Simpkins ügynök majd kíváncsi lesz az aggodalmaira;
nekünk azonban most valami másról kellene beszélnünk.
Dolgozott már együtt Dru Simpkinsszel?
– Igen, asszonyom. Eddisont és engem legutóbb a
gyerekcserélő hálózat ügyében rendeltek alá.
– Igen. Ekkor került kórházba ez a bolond itt.
– Én csak a munkámat végeztem, Sam – szól közbe Vic
finoman.
Dern ügynök csak a vállát vonogatja.
 – Beálltál valaki elé, aki megerőszakolt és meggyilkolt
nyolc gyereket, és így téged talált el a golyó.
– Az, hogy kivégzést érdemel-e, a bíróság hatáskörébe
tartozik, nem egy áldozat gyászoló apjára. Nem
függeszthetjük fel a törvényt a saját kényünk-kedvünk
szerint. Úgy hangzik, mintha már többször lezajlott volna
köztük ez a beszélgetés, csak a részletek változnak, a
hangnem ugyanolyan. Dern ügynök Vic szólamait hallva
csak legyint.
– Visszatérve az első dologra, Ryan ügynökre. Nem
ugyanazon a részlegen dolgoznak, úgyhogy nem kell
semmilyen intézkedést hoznunk, de szeretnénk, ha ön…
Nos… Diszkrét lenne… Amikor mások megkérdezik, mi
történt.
– Nem terveztem végigrángatni őt a sárban, asszonyom –
válaszolom tisztelettel. – Nem működtek köztünk a dolgok.
Ez szomorú, de nem ok arra, hogy bemocskoljam a nevét a
nyomozóirodában.
– Nagyra értékelem a hozzáállását, pontosan ezt várom
Vic pártfogoltjaitól, de a HR megkért, hogy ezt közöljem
önnel. És most jön az a rész, aminek nem fog örülni.
Vic mocorogni kezd a székében.
– El kell tiltanom az aktív szolgálattól – jelenti ki Dern
ügynök olyan egyenesen, amiért később majd hálás is
leszek.
– Sam!
– Nem az én döntésem, Vic, hidd el. – Őszintén néz rám,
nem kér bocsánatot, és nem magyarázkodik. – Tudod jól,
milyenek tudnak lenni az ügyvédek. Minden egyes ügy, ami
jelenleg zajlik (bármi, amivel foglalkozna, miközben ez
zajlik), robbanhat a bíróságon. Hülyeség, tudom. Mercedes
épp azért lett a gyilkos célpontja, mert kitűnő munkát
végez, nem pedig valami mocskos okból kifolyólag, de az
FBI nem hunyhat szemet olyasmi fölött, amit egy okos
ügyvéd esetleg bűnrészességnek tarthat.
 – Akkor én most… – A fejemet rázom, próbálom
feldolgozni, amit hallottam. – Akkor most fel vagyok
függesztve?
– Nem. Csak azt jelenti, hogy nem vehet részt egyik
ügyben sem. Az önök csapata egyébként is rotációban
használja most az asztalokat, és gyanítom, Eddison és
Sterling ügynökök fellázadnának, ha valaki ön nélkül
próbálná elküldeni őket, szóval mind Quanticóban
maradnak, amíg az ügy le nem zárul. Tanácsadóként viszont
dolgozhatnak.
– Én viszont úgy sem.
– Nem. Önnek két különböző feladata lesz, Ramirez
ügynök. – Az íróasztala hozzám közelebb eső sarka felé
mutat, ahol három hatalmas aktacsipesz pihen, tele
papírral. – Az első feladat: a részlegvezetője úgy érzi, én
pedig egyetértek vele, hogy az új ügynökökre, akik a
kiskorúak ellen elkövetett bűntettek osztályára jelentkeznek,
ráfér egy külön képzés. Egy speciális tananyag, ami segít az
ügynököknek felkészülni arra, milyen a munka az FBI egyik
legkeményebb divízióján. A tartalomra vonatkozóan
érkeztek már javaslatok a különböző részleg- és
egységvezetőktől. Talán emlékszik is arra a kérdőívre, amit
néhány hónappal ezelőtt küldtünk körbe.
Arra emlékszem, hogy Sterling odasétált Eddison mögé,
és annyira megijesztette, hogy Eddison ráborította a kávéját
a kérdőívre. Arra nem emlékszem, hogy kért volna újat és
hogy beadta volna az ívet.
– Szeretnénk, ha ön írná meg.
– Én?
– Tíz éve dolgozik a kiskorúak ellen elkövetett bűntettek
osztályán – emlékeztet. – És akkor erről még nem is
beszéltünk. – Felemel egy sokkal kisebb csipesszel átfogott
papírhalmot, aminek a borítóján az áll fekete alkoholos
filccel, kalligrafikus betűkkel: Útmutató az Ügynökképzőhöz.
– Ó, Istennek szent anyja! – Érzem, hogy a fejem, a fülem
és még a nyakam is elvörösödik.
 Vic nevetve megböki a vállamat.
– Mi van, azt hitted, nem jutott már el mindenki kezébe?
– Ugyan miért olvasgatná bárki is tíz év elteltével?
– Mert mindig újranyomják és körbejár az új ügynökök közt
a képzésük első heteiben – tájékoztat Dern ügynök
szárazon. – Informatív, személyes és humoros, emellett
remekül megalapozza az Ügynökképző tananyagát.
Őszintén szólva, Ramirez ügynök, az FBI sosem fog tudni
semmit tenni a kiégés megelőzéséért, ami olyan gyorsan
elkövetkezik a kiskorúak osztályán. Egy dolgot azonban
tehetünk: megpróbálhatjuk alaposabban és nagyobb
energiabefektetéssel felkészíteni az új ügynököket arra, mi
vár rájuk. És ha ez azzal jár, hogy az útmutató elolvasása
után úgy döntenek, hogy nem nekik való ez a divízió, akkor
még időben át tudjuk őket tenni máshová.
– Nagyon részeg voltam, mikor azt írtam – ismerem el
nyíltan. – A társaság jó egyharmada azzal töltötte a vizsga
előtti utolsó hétvégét, hogy együtt ittak, és ez lett az
eredménye. Mindez egy rettenetes minőségű tequilának
köszönhető.
– Részegen született, de józanul szerkesztett mű – mutat
rá Dern. – És már tíz éve bibliaként használják a diákok. Ez
több, mint haszontalan pótfeladat; már kezdettől fogva
figyelünk magára. Úgy terveztük, hogy az év vége felé
kérjük majd fel erre a munkára, de most már semmi
akadálya annak, hogy előrehozzuk ezt, és most kérjük fel.
– Azt mondta, két feladatom lesz.
– Nézze végig az összes korábbi ügyét, ahol közvetlen
kapcsolatba került gyerekekkel. Nem tanácsadóként, nem a
körzet munkatársaként és nem felnőttekkel dolgozva. Nézze
át a jegyzeteit, mindent, amit gyerekekkel kapcsolatban írt
fel. Ne csak az áldozatokra koncentráljon. Minden gyerekre.
Talán ott lesz valahol a kulcs, amivel megtalálhatjuk a
gyilkost. Személyes indítékból öl: és önhöz is személyesen
kötődik. Ha nagy szerencsénk van, az elmúlt tíz évből
valamelyik gyerek gyanússá válik majd. Ne az ügyek
részleteit nézze, ne a hasonlóságokat keresse köztük. A
gyerekeket nézze, Ramirez ügynök. Ez a második feladata.
– Ez, nos, igazából már folyamatban van, asszonyom.
Vic döbbenten néz rám, de a tekintetében hamar
büszkeség jelenik meg. Harminckét éves vagyok, de itt
süllyedjek el, ha nem melengeti meg a szívemet minden
egyes alkalom, amikor látom, hogy Vic büszke rám.
– Alceste ügynök összegyűjti az aktákat egy meghajtóra,
úgyhogy mindenki megjegyzéseit látom majd, nem csak a
sajátomat. Hamarosan megkapom őket.
– Te fel merted keresni Alceste-et? – kérdezi Vic
mosolyogva.
– Sosem értettem, miért nem hívja őt senki az archívumok
és sárkányok anyjának – ért egyet vele Dern ügynök.
Mert a sárkányok néha kapcsolatba kerülnek másokkal is,
hogy valami rejtvényes feladatot adjanak, Alceste-be
viszont olyan kevés emberiesség szorult, mint senki másba
a világon, de ezt nem fogom hangosan kimondani. Inkább a
másik feladatomhoz kapcsolódó kupacra pillantok,
amelyben ott sorakoznak az ügynökök és vezetők javaslatai
azzal kapcsolatban, minek kellene szerepelnie egy túlélők
kalauzában. Képzési kézikönyv. Az asztal sarkán álló halom
iszonyúan rendetlen. Címkék és post-itek lógnak ki belőle
véletlenszerű helyeken, és vannak lapok, amiket csak úgy
beraktak két másik közé, vagy azért, mert már nem fért rá
egy gyűrűre sem, vagy mert aki csinálta, lusta volt.
Hát, ez kemény diónak tűnik, de tényleg. Rettentő sok
munkám lesz vele, és fogalmam sincs, hogy akár félig-
meddig is olyan lesz-e a végeredmény, mint amilyenre a
főnökeim számítanak. Bármilyen felkészült is az ember
intellektuálisan, a kiskorúak ellen elkövetett bűntettek
osztályán dolgozni olyan, mint a cigánykórus A trubadúr-
ban: a kalapács mindig keményen üt.
– Eddison fel fog robbanni, ha még tovább kell az
asztalhoz láncolva dolgoznia – mondom végül.
 – Valószínűleg igen – bólint Vic. – De akkor is, ha azt a
lehetőséget kapja, hogy nélküled menjen dolgozni a terepre.
– Sterling egy báránybőrbe bújt farkaskölyök. Ha nincs
elég tennivaló, és elunja magát…
– Én személy szerint abban bízom, hogy sikerül addig
provokálnia Eddison ügynököt, hogy az végre élcelődni
merjen vele – válaszolja Dern ügynök higgadtan. – Az
szórakoztató látvány lenne.
– Tudja – szólalok meg, mielőtt megfontolnám a
mondandómat –, ahhoz képest, hogy a sárkányok anyjának
hívják magát, nem mondanám, hogy túl tüzes a természete.
Dern ügynök mélyen elmosolyodik, a szeme és a szája
körül lágy vonalak jelennek meg.
– Akkor csatlakoztam az FBI-hoz, amikor a nőkre még
másodvonalbeli ügynökökként tekintettek – magyarázza. – A
személyzeti osztályra tettek, ami természetesen azzal járt,
hogy én lettem a zsémbes, kritikus, nem-hagyom-hogy-jól-
érezzék-magukat feleség. Én voltam az ellenség. Szóval
elkerülhetetlenül sárkánnyá változtam, csak hogy senki ne
úgy nézzen rám, hogy megúszhat bármit is. Szokássá vált,
azt hiszem, ami azután is megmaradt, hogy a hírhedt
nevem után már nem kellett annyit morgolódnom. A jó
ügynököknek, Ramirez, sosem kell félniük a személyzeti
osztálytól. Azért vagyunk, hogy fenntartsuk az összhangot
és az átláthatóság egy fokát, igen, de azért is, hogy
támogassuk az ügynökeinket. Nem azért ül most itt, mert
valami rosszat tett. Nem kell, hogy harapjak, üvöltsék, tüzet
okádjak, vagy ilyesmi.
Értem már, hogy Vic meg ő miért olyan jó barátok. Nem
hinném, hogy együtt jártak volna az akadémiára – a nő
legalább egy tízessel idősebbnek tűnik –, de valószínűleg
hasonló emberekkel akadt dolguk a pályájuk során. Ők így
gondolnak az emberekre, így állnak másokhoz, és nem csak
az FBI-on belül, hanem úgy általában mindenkihez: egy
magasabb mércét állítanak elénk, de nem azért, hogy azt
nézzék végig, hogyan vallunk kudarcot, hanem azért, hogy
lássák, hogyan fejlődünk, és érünk el sikereket.
– Elfogadja a feladatokat, Ramirez ügynök? – kérdi Dern
gyengéden.
Érzem, hogy Vic engem néz, és bólintok.
– Igen, asszonyom. Köszönöm.
– Tökéletes. Valakivel átküldetem majd magának az
aktákat egy hivatalos feljegyzés kíséretében, amiben leírom,
mi az elvárás. Vic, átkíséred Simpkinshez?
– Persze. – Vic feláll, felém nyújtja a kezét, és egy kicsit
hülyén érzem magam, amiért másnak kell majd átcipelnie
az aktákat az asztalomra, amikor magam is elbírom őket, de
Vic eltolja a kezem. – Majd a feljegyzéssel együtt megkapod,
Mercedes. Még nincs itt az ideje.
E-mailben is el lehet küldeni azt a feljegyzést.
– Hagyd ezt abba! – korhol Vic, és hirtelen nem is tudom,
hogy most hangosan kimondtam-e, vagy pedig a tíz év alatt
ennyire megtanult olvasni az arcomról. Dern gyanakvó
tekintetét látva azt hiszem, az utóbbiról lehet szó.
Motyogva elköszönök Dern ügynöktől, mire ő válaszul
derűsen búcsúzkodik, én pedig követem Vicet a folyosóra.
– Minden oké? – kérdezi halkan Vic.
– Megértem – sóhajtom. – Nem tetszik, de értem, bár
szerintem a kézikönyv rossz ötlet. Én csak… Vic az egyik
kezével átkarolja a vállam, a másikkal pedig oldalról
megölel, aztán nem is ereszt, miközben előrefelé haladunk.
Pár ember csodálkozva néz ránk útközben, de Vic nem
foglalkozik velük.
– Rengeteg minden pottyant most eléd, szó szerint, és
senki nem mondhatja meg, hogyan érezd magad emiatt. Ez
a nő az otthonodat vette célba. Ismerlek téged, Mercedes.
Tudom, hogy ez mit jelent neked.
Az akadémia elvégzése után azonnal Vic és Eddison mellé
kerültem, de Vic már régebben ismer engem. Ezt,
megmagyarázhatatlan módon, néha elfelejtem. Majd néha,
mint mondjuk most, eszembe jut.
 – Hogy alhatnék ott azzal a tudattal, hogy bármikor
megjelenhet egy újabb gyerek a lépcsőn? – suttogom. –
Hogy maradjak ott bárhol máshol azzal a tudattal, hogy egy
gyerek talán épp ott ül rettegve, véresen, rám várva?
– Nem tudok választ adni erre.
– Bármit is mondanál, azt felelném, hogy baromság.
Vic mosolyog, megszorítja a vállam és ezzel a mozdulattal
egyben int is, hogy menjek a lift irányába.
– Menni fog, Mercedes, túlleszel ezen, mi pedig végig ott
leszünk melletted.
– Mi lesz, ha…
Vic kíváncsi tekintettel fordul felém és várja, hogy
becsukódjon az ajtó, és jöjjön az a süllyedő érzés, ami azt
jelzi, hogy mozog a lift, majd rácsap a vészjelző gombra.
– Mi lesz, ha micsoda?
A szűk helyiségben mászkálok fel-alá, próbálom értelmes
szavakba önteni az aggodalmamat.
– Mi lesz, ha rá akar majd nézni a gyerekekre?
– Hogy érted ezt?
– Most az az elméletünk, hogy azért intézi el ezeket a
szülőket, mert azok bántották a gyerekeket. Majd azért
hozza el őket hozzám, hogy biztonságba kerüljenek.
– Igen…?
– Szóval, mi lesz, ha rá akar majd nézni Sarah-ra, Ashley-
re és Sammyre, majd azt látja, hogy nem találtak nekik
olyan otthont, ahová mindhármunkat befogadnák? Ronnie-
nak jó dolga lesz a nagyanyjánál, de úgy tűnik, Emilia
családtagjai vagy börtönben ülnek vagy külföldön élnek.
Milyen otthonba fog kerülni vajon? Az én első
nevelőszüleim… Jó, nem mondom azt, hogy mind szörnyűek
voltak, de néhányan igen. Mi történik, ha Emilia egy rossz
helyre kerül? És melyik ponton dönt majd úgy a gyilkos,
hogy mégsem hozza el hozzám a gyerekeket, mert az nem
jelent számukra biztonságot, hogy bekerülnek egy rosszul
működő rendszerbe?
– Azt gondolod, hogy rád támadhat.
 – Szerintem ezt is számításba kellene venni. Amíg meg
nem találjuk őt, addig nem fogjuk megérteni a gondolkodási
rendszerét és a késztetéseit, de tényleg. Szóval, mi lesz, ha
még jobban bepöccen a rendszerre, mint a szülőkre?
– Nincs semmi jel, ami erre utalna – mondja Vic pár
másodperc múlva. – Ha a rendszer miatt aggódna,
általánosságban, akkor nevelőszülőket is találtunk volna az
áldozatok között, nem?
– Talán igen. De csak három eset volt eddig. Valószínűleg,
még csak most kezdte.
– De nem velük kezdte. Szerinted mi a különbség? Nem
Ramirez ügynököt kérdezi, hanem Mercedest.
– A nevelőszülők idegenek; sosem tudhatod, mit fogsz
kapni. A szüleid viszont olyan emberek, akiknek soha nem
lenne szabad bántaniuk téged. Ha ők bántanak, a sérülések
sokkal mélyebbek.
Vic ezen elgondolkodik, megviselt arcán érzések jelennek
meg, majd bezáródik, és ötletek, elméletek foszlányai
tükröződnek rajta. Végül a lift ajtajának dől, kitárja a két
karját, én pedig hálásan elfogadom az ölelést, miközben
tudom, hogy még mindig érzékeny a seb a szíve fölött.
– Nem tudom, hogy mentselek meg ebből – vallja be
halkan.
A fejemet rázom.
– Végezzük a munkánkat. Bízunk abban, hogy Holmes és
Simpkins is ezt teszi. Nem vagyok benne biztos, hogy létezik
menekülőút.
Meg állunk így egy darabig, aztán valaki a következő
emeleten ordibálni kezd, hogy engedjük már működni ezt a
kibaszott liftet, így hát Vic a gombhoz hajol, és elindítja a
felvonót. És mivel Vicről van szó, aki néha kicsinyes tud
lenni, semmibe veszi a következő emeleti kérést, és nem
engedi ott megállni a fülkét.
Elmosolyodom, pedig valószínűleg nem kellene.
14
 
VIC RAGASZKODIK HOZZÁ, hogy mind a családjával
vacsorázzunk, én pedig értem jól, miért teszi ezt, hálás is
vagyok érte. Most, hogy mindhárom lánya itthon van
egyszerre, a ház nevetéstől hangos. Senki sem beszél az
ügyről, és nem találgatják azt, haza kellene-e mennem,
vagy sem. Holly és Brittany, a két idősebb lány rengeteget
sztorizik a főiskoláról, arról, milyenek az órák, milyen az élet
a kampuszon és milyen versenyek zajlanak. Mindketten
sportösztöndíjasok, Holly sífutó, Brittany pedig úszik. Janey
még középiskolás, ő arról mesél, hogyan készül a nyári
darabok meghallgatásaira, Vic pedig, úgy látom, teljesen
megrészegült a büszkeségtől.
Ügynökökként arra képeztek bennünket, hogy felismerjük
a mellébeszélést, ha valaki szándékosan kerül valamilyen
témát, de ma boldogan kikapcsoljuk ezt a képességünket.
Estére visszamegyek Eddisonhoz, bár Sterling
megemlítette, hogy elrabol majd engem jövő héten valami
bizarr közös felügyeleti megállapodás értelmében. Míg én
átöltözöm bokszerbe és pólóba – a „Female Body Inspector”
feliratút veszem fel, csak hogy röhögjön egy jót –, Eddison a
laptopjával meg a kábelekkel vacakol, míg rá nem
csatlakoztatja a Skype-ot a hatalmas televíziójára, és akkor
megjelenik a képernyőn Inara meg Priya.
– Victoria-Bliss dolgozik – magyarázza Inara köszönés
helyett.
– Úgy látom, hogy ti is – válaszolom, és elfogadom az
üveg sört, amit Eddison nyújt felém, aztán a kanapéba
süppedek.
Mindketten megvonják a vállukat, de látom rajtuk, hogy
egy kicsit büszkék.
 – Az irodalmi ügynök, akinél gyakornokoskodom, megkért,
hogy én olvassam el a beküldött szövegeket és olvasói
kérdéseket – mondja Inara. – Persze ő hozza meg a
döntéseket, de tudni akarja, mi róluk a véleményem, és
bevezet abba, hogy működik a folyamat. Nagyon érdekes.
Priya legyezőként elénk tart egy rakás fotót, de nem
látunk belőlük semmit, csak a sarkukat.
– Én a képeket rendezgetem.
– Iskolai feladat vagy személyes projekt? – kérdezi
Eddison.
– Személyes.
– És nem láthatjuk?
– Majd idővel láthatjátok. – Priya gonoszul, de
egyszersmind barátságosan rámosolyog, és látom, hogy
Eddison nem is tudja hirtelen eldönteni, hogy akarja-e tudni,
miről van szó. Inara is látja ezt rajta, és az ágytakaróba rejti
az arcát, hogy elfojtsa a nevetését. – Na, és mi az ábra?
Nincs most semmi jó meccs, és minden mást meg lehetne
beszélni SMS-ben vagy telefonon. Minden oké veletek? –
kérdezi.
– Szerettünk volna tájékoztatni benneteket arról, mi
történik itt éppen – kezdi Eddison, mire mindkét lány bólint,
pislog, aztán rám néz.
A csapatunk nem sok gyereket engedett olyan közel
magához, mint őket kettejüket és Victoria-Blisst, de annak
nagyon örülök, hogy őket jóformán örökbe fogadtuk. Na, jó:
szinte mindig örülök neki – ha úgy döntenek, hogy egyedül
rád irányítják a súlyos tekintetüket, és alaposan a vesédbe
néznek, az egy kicsit olyan, mint a gyónás a templomban.
Bár ez inkább az én sztorim, mégis Eddison adja elő nekik
az újabb, hozzám lerakott gyerekekről szóló híreket – de
csak annyit, hogy mi történt, nem megy bele a részletekbe
–, meg azt, hogy mi van Siobhannal. Inara elgondolkodva
bólogat közben, de mikor Eddison a szakításról beszél, Priya
szeme összeszűkül. Priya valójában sosem kedvelte igazán
Siobhant. Mármint nem igazán volt vele problémája, mint
emberrel, csak az nem tetszett neki, hogy járunk. Egyszer,
de csak egyszer, elárulta nekem az okát: azt mondta, nem
tetszik neki, hogy csak félig vagyok önmagam Siobhan
mellett. Most, hogy kissé távolabbról tudok a dolgokra
nézni, azt kell mondjam, teljesen igaza volt.
Mégis ő most az első, aki megkérdezi, jól vagyok-e.
– Most igen – válaszolom. – Azt hiszem, még nem igazán
ülepedett le bennem a dolog.
– De jól fogod viselni?
– Igen.
Mondani akar valamit, de aztán csak megrázza a fejét.
– De tudod, nincs azzal semmi baj, ha nem így lesz. Egy
ideig.
Inara és Eddison horkantanak. Nagyon rég volt már olyan,
hogy nem rémülnek meg attól, hogy egyetértenek
valamiben. Hányszor mondtuk már azt Priyának – és
egyébként Inarának is –, hogy nincs azzal semmi baj, ha
nem vagy jól.
– Ha már erről beszélünk – kezdi Inara a homlokát
ráncolva –, hallottál Ravennáról azóta, hogy meglátogatott
téged? Még mindig nem veszi fel a telefont, és nem válaszol
az e-mailemre sem.
– Nem, nem hívott. Van valami külön oka annak, hogy
jobban aggódtok érte, mint általában?
Inara elpirul – nem-tudok-hazudni elpirulás –, és lesüti a
szemét. Mindazok után, amin átment, még mindig képes
törődni másokkal, de ha erre valaki rámutat, rögtön zavarba
jön. Ebben is nagyon hasonlít Eddisonra.
– Ha sorrendet kéne felállítani az életben maradt Pillangók
között aszerint, hogy ki tud legkönnyebben kiborulni és
meggyilkolni valakit, akkor egyértelműen Victoria-Bliss
lenne az első, én meg a szoros második.
Eddison és Priya is bólintanak.
– Ravenna pedig simán a harmadik.
Hangosan leteszem a sörömet a dohányzóasztalra.
 – Tényleg? Azt mondta, már jobban van, legalábbis a
legutóbbi veszekedésig így volt.
– Hát, részben. Sem az anyja, sem a folyamatos
nyilvánosság nem segít azon, hogy különváljon Ravenna és
Patrice, a szenátor lánya, vagy hogy megtanuljon a kettő
egymás mellett élni.
– Anya felajánlotta neki a vendégszobát – teszi hozzá
Priya.
– Párizs talán elég távolságot nyújthat számára ahhoz,
hogy tényleg végigcsinálja ezt, ráadásul ez egy biztonságos
hely, ahol mind törődünk vele, és tudja, hogy Inara is szoros
kapcsolatban van velük.
Inara, akinek az arcszíne már épp rendeződött volna, most
ismét elpirul, mint mindig, amikor emlékeztetik rá, hogy
tulajdonképpen még mindig ő a Pillangók
tündérkeresztanyja.
– Értesítelek benneteket, ha kapcsolatba lépne velem –
ígérem.
Még egy kicsit dumálunk, elmeséljük egymásnak mindazt,
amit üzenetben nem lehet, majd valamikor éjfél körül
megcsörren a személyes mobilom.
Nem ismerem ezt a számot.
Máskor hagynám, hogy a hangpostámra menjen a hívás,
de ez a hónap azért azt hiszem, kicsit más, mint a többi.
Eddison megdermed mellettem, ahogy a lányok is a
képernyőn, az arcuk elmosódik egy kicsit a szar webkamera
miatt a hatalmas képernyőn.
Harmadik csörgésre aztán felveszem.
– Ramirez.
– Ramirez, itt Dru Simpkins. A picsába.
Megnyomom a kihangosító gombját.
– Simpkins, itt van velem Eddison is. Mi történt?
Nem tesz semmi megjegyzést arra, hogy én és Eddison
együtt töltjük az éjszakát. Az irodában minden második
ember azt hiszi, hogy dugunk, a többiek pedig úgy vannak
vele, hogy még nem jöttünk rá, mennyire szeretnénk dugni
egymással.
– Épp most hívott Holmes – feleli a nő. – Egy hétéves,
Mason Jeffers nevű fiút most raktak le a Prince William
Kórház baleseti sebészetének bejárata elé. Csupa vér, de
láthatóan nem a sajátja. Nem szólalt meg eddig, de a
macijára rátűztek egy papírt biztosítótűvel, amin rajta van a
gyerek neve, életkora, lakcíme, valamint az, hogy keresik
magát.
– És a szülei?
– Holmes azt szeretné, ha kimenne a fiú házába. Ezúttal
engedélyt adok.
Ezúttal. Simpkins máris kezdi a szívózást.
– Mi a cím?
Eddison toll után nyúl, talál egy filcet, majd felírja a címet
az alkarjára, mert sehol nincs egy darab papírja.
– Húsz perc, és ott vagyunk – mondja Eddison, Simpkins
pedig jóváhagyja és leteszi.
Inara és Priya komolyan néznek bennünket, miközben
feltápászkodunk a bőrkanapéról.
– Lemondjuk a hétvégi utunkat? – kérdezi Inara.
– Nem, ne mondjátok le – feleli Eddison. – Marlene már
telepakolta a fagyasztót. Nem hagyhattok magunkra ennyi
süteménnyel.
– Oké… a vonatunk csütörtök délután hatkor indul, szóval,
ha bármi változna, még addig szólhattok.
Eddison a fejét rázza és a laptop felé nyúl, hogy
összecsukja.
– Csak te hiszed azt, hogy a hat óra az délután van.
– Te meg azt hiszed, hogy a hat óra az reggelnek számít –
vág vissza Inara.
– Mert az reggel is.
– Nem az, ha még le se feküdtél aludni.
– Jó éjt, lányok!
– Jó éjt, Charlie! – felelik kórusban, majd vigyorognak
Eddison elkínzott arcát látva. Mielőtt a kép elsötétedne,
látom, hogy még aggódva felém pillant a két lány.
– Amíg átöltözöm, felhívom Sterlinget – mondom
Eddisonnak. – Hívod Vicet?
– Sí. Nem mintha bármelyikük is tehetne bármit, de azért
jó, ha tudnak róla.
Sterling nyugodtan fogadja a hírt, és azt kéri, hogy
értesítsem majd mindenről reggelig, és ő állja majd az első
pár kör kávét. Sterling egy angyal. Egy farmert és egy
széldzsekit kapok fel, de a pólómat egy másik pólóra
cserélem, mert éjfél után már képtelen lennék blúzt viselni.
Ha nem tudnánk már visszajönni, az sem gond, az irodában
vannak jobb ruháim, és amúgy is, az asztalhoz leszek
láncolva. Ha még arra sem tudom ezt felhasználni, hogy
kicsit alakítsak a dress code-on, akkor mi értelme?
A Jeffers-ház a város nyugati felén van, ami működő
közlekedési lámpáknál harmincperces utat jelentene. A
lámpák azonban nem működnek, Eddison pedig, néhány
közlekedési szabályra fittyet hányva, tizennyolc perc alatt
odaér. Miután aláírtuk, amit a bejáratnál álló rendőrnél kell,
bemegyünk, és kis híján nekiütközünk Simpkins ügynöknek.
Dru Simpkins egy nagy tiszteletben álló, a negyvenes évei
közepén járó ügynök, dús, szőke lobonccal, ami folyton
szanaszét áll. Az akadémián vendégelőadó, arról tanít,
hogyan hat a gyerekek írására a lelkiállapotuk, és nagy
hangsúlyt fektet arra, hogyan találjunk jeleket és utalásokat
a naplókban vagy írásbeli feladatokban, de az ideje nagy
részét az FBI kiskorúak ellen elkövetett bűntettek osztályán
tölti. Ő volt az, aki rájött, hogy én írtam az Útmutató az
Ügynökképzőhöz című kalauzt. Vagyis neki köszönhetem,
hogy lett „hangom”.
– A másik három esetben az apák jártak rosszabbul, ugye?
Ja, és nem hisz az üres fecsegésben.
– Igen – válaszolom. – Az apát megfékezte a gyilkos pár
lövéssel, megölte az anyát, majd végzett a férfival. Itt más a
helyzet?
– Nem, nem úgy tűnik. Jöjjön, nézze meg!
 Felkapjuk a folyosón a védőzacskókat, ráhúzzuk a
lábunkra, majd követjük az ügynököt a folyosó végén álló
hálószobába. Az orvosszakértő két ujjal int felénk, miközben
egyenesen tartja a lázmérőt Mr. Jeffers májában. Több vágás
érte a törzsén, de nem annyi, mint a többi férfi áldozatot.
Mrs. Jefferst viszont, Jesucristo!{27} Az arca teljesen
szétroncsolódott, a mészárlás nyomai pedig folytatódnak
lejjebb is. A lágyékrészét szanaszét kaszabolták, és
rengeteg döfésnyom látható a hasán és a melle körül is. A
férfi hamarabb meghalhatott, ez a nő viszont biztosan sokat
szenvedett közben. És az ágy melletti negatív hely alapján
ítélve, a fiát arra kényszerítette a gyilkos, hogy ott álljon és
nézze.
– Azt mondják, Mason nem beszél? – kérdezem.
Mignone nyomozó, aki az apa ágyrésze mellett áll, felnéz
és bólint.
– A szomszéd azt mondja, szerinte évek óta nem szólalt
meg.
– Akkor trauma következménye lehet.
– Vagy nem trauma következménye – jegyzi meg
Simpkins. Levesz a falról egy bekeretezett képet, elém
tartja, majd rájön, hogy nincs rajtam kesztyű, úgyhogy csak
fogja a képet, hogy jól lássam. Az üvegre vér fröccsent. Nem
sok, mivel magasan volt, de egy kevés igen. Attól még
látszik, hogyan pózolnak a családtagok a portrén: Mrs.
Jeffers úgy kapaszkodik a fia karjába, mintha el akarná őt
húzni az apjától.
– A nő szexuálisan bántalmazta a fiát – motyogja Eddison
a váltam mögött. – Ez szokatlan.
– Miért feltételezi azt, hogy szexuálisan bántalmazta? –
kérdezi Simpkins, aki nyilvánvalóan már tudja a választ, de
azért csak rákérdez.
Most előjött belőle a tanár énje.
– A döfések elhelyezkedése miatt – feleli Eddison
automatikusan, mert mindketten Vichez vagyunk szokva. –
Lágyék, mell, száj. Nagyon speciális kombináció.
 – A gyerekvédelmi központ? – kérdezem.
– Már telefonáltunk nekik. Az ügyeletes szociális
munkásuk már a kórházban van egy másik ügy miatt, azt
mondta a nő, hogy visszahív majd, és értesít a
fejleményekről.
– Mason talán jobban járna egy férfi szociális munkással.
– Mindent meg fog tenni, hogy szerezzen mellé egyet.
Jelenleg emberhiányban szenvednek.
Ahogy minden közszolgálati intézmény az országban.
– A mackó? Ugyanolyan volt most is? Simpkins gondosan
visszateszi a képet a falra.
– Fehér, aranyszínű szárnyakkal és glóriával.
– És a papírt a macira tűzték rá?
– Kézzel írt vagy gépelt szöveg? – teszi hozzá Eddison.
– Gépelt – feleli Simpkins. Ellenőrizzük majd a
számítógépeket, de a gyilkos valószínűleg magával hozta az
üzenetet. A Jeffers családnak nincs nyomtatója.
– Szóval a nő előre tudta, hogy Mason nem fog mondani
semmit. Úgyhogy felkészült.
– Miért nevezi nőnek?
Eddisonnal összenézünk, majd Mignone közelebb lép
hozzánk, hogy csatlakozzon a beszélgetéshez.
– A gyerekektől kapott személyleírások miatt – válaszolja
végül Eddison. – Mindannyian néninek nevezték.
– Jó, de nem tudhatjuk biztosan a nemét. Ha nőnek
nevezzük, az tévútra vezethet. Nem azt mondom, hogy
hazudnak a gyerekek, még csak nem is azt, hogy tévednek,
de attól, hogy valaki beöltözve nőnek tűnik…
– Az nem jelenti, hogy az is – fejezi be a mondatot
Mignone. – Akár szándékos taktika is lehet, hogy rossz
irányba terelje a nyomozást.
– Pontosan.
Teljesen érthető, és valójában jobb gyakorlat is, ha nem
zárunk ki bizonytalan nyomvonalakat, de a zsigereimben
érzem, hogy nőről van szó. Ha egy férfi nőnek öltözne be,
ilyen indíttatásból, akkor máshogy használná a szavakat. A
gyilkos azt mondja, hogy a gyerekek most már biztonságban
lesznek; egy férfi inkább azt mondaná, hogy megmentette
őket, vagy hogy biztonságba helyezte őket. A férfiak
hajlamosabbak a tetteikről beszélni, míg a nők bizonyos
állapotokról.
Az alapján, ahogy Simpkins most néz bennünket, látom,
hogy ő is ugyanerre a következtetésre jutott, csak tesztel
bennünket. Tessék, itt a példa arra, mennyire sokat tanulok
Simpkinstől, de én ennek ellenére sem szeretek vele
dolgozni.
– Holmes a kórházban van a fiúval – mondja Mignone. – A
vizsgálat alatt nem volt a kórteremben, de a kisfiúnak
pánikrohama lett, mikor az orvos meg akarta nézni az
alsóneműje alatt. Végül nyugtatót kellett adniuk neki.
– És sikerült befejezni a vizsgálatot? – kérdezi Eddison a
homlokát ráncolva.
Mignone megrázza a fejét.
– Sérülésnek nincs nyilvánvaló jele, és szeretnék, ha a fiú
bizalmat érezne irántuk. Megtapogatták egy kicsit, hogy
megbizonyosodjanak róla, nincs belső sérülése, és lehet
várni, de egyébként azt szeretnék, ha ébren lenne a
vizsgálat folytatásakor, és önként engedné nekik.
Eddison válla ellazul.
– Bemehetek Mason szobájába? – kérdezem. – Nem nyúlok
semmihez, esküszöm.
Simpkins válaszként átad nekünk egy-egy pár kesztyűt.
Oké, akkor talán mégis hozzányúlok pár dologhoz.
Eddison jön utánam, Mignone-nal együtt.
Mason szobája olyan, mint egy magazinban. A nyomozó,
mivel hivatalosan is hozzá tartozik az ügy, a kísérőnk lehet a
bűncselekményi helyszínen, és megeskethet bennünket,
hogy bármilyen probléma is merül fel később, egy
bizonyítékot sem hoztunk ide, vittünk el vagy mozdítottunk
el. A falakat kétszínűre festették, középen elválasztva: felül
halványkékre, alul pedig sötétebb királykékre. A kettő közt
egy fehér csík húzódik, különböző foglalkozású alakok
sorakoznak rajta. Látok köztük cowboyt, űrhajóst, orvost és
mindenféle beosztású katonát. Mason ágya alacsony,
műanyag és olyan az alakja, mint egy rajzfilmes rakétának,
kivéve a középső horpadást, ahol a gyerek alszik, meg az
egyik sarkot, ami le van hajtva, hogy fel tudjon mászni. A
kék huzat és az ágytakaró tökéletesen megigazítva. A
szobában minden makulátlan, mintha nem is a
funkcionalitásra, hanem a szép megjelenésre tervezték
volna.
Valahogy sehol nem érzem azt, hogy azt mondaná a
szoba:
kisfiú.
Eddison kinyitja a szekrény fiókját, és betúr a tökéletesen
összehajtogatott, színek szerint rendszerezett ruhák közé. A
szekrény is ugyanolyan rendezett, akár a szoba, a felső
polcon átlátszó tárolódobozok sorakoznak, hogy Masonnek
esélye se legyen arra használni őket, hogy elrejt bennük
valamit.
A gyerekek szeretik a titkokat; bár nem annyira
hajlamosak megtartani őket. Alig várják, hogy elárulják őket
másoknak.
A játékdobozban heverő akciófigurákhoz mintha még
hozzá sem nyúltak volna, de a plüssállatokon legalább
látszik egy kicsit a gyerek személyisége: mindegyiknek van
ugyanis nadrágja. Némelyiken vastag papírnadrág, másokon
babaruha, de mind erősen az állatokra van erősítve
tűzőkapoccsal, ami nagyon aggasztó és árulkodó jel.
Eddison grimaszol, mikor megmutatom neki, de végül
bólint.
– Nem lehet, hogy csak ennyi – mondja.
– Lehet, hogy van még. – Visszaindulok az ágy felé,
végigsimítom a fejtámla mögötti részt és érzem, hogy a
kesztyűm hozzáér valami más anyagú tárgyhoz.
– Mignone?
A nyomozó feljebb emeli a fényképezőgépét, és készít pár
képet az ágyról, mielőtt és miután kihúzzuk a sarokból. A
fejtámla hátsó oldalához egy műanyag iratlefűzőt
ragasztottak, ami tele van nagyon vastag kartonlapokkal.
Mignone lassan lejjebb engedi a kamerát.
– Azok papírbabák?
– Igen. – Kiveszem a lapokat a tartóból és a földre terítem
őket. Valószínűleg egy könyvből tépte ki őket valamikor. Egy
papírfigurákból álló család, de az apára és a gyerekre elöl-
hátul nadrágot erősített, és nem visszahajtogatott fülekkel,
hanem tűzőkapoccsal.
Az anyuka-babát fekete filccel színezte ki, olyan erővel,
hogy a vastag papír több helyen kilyukadt tőle.
– Basszus! – motyogja Eddison, Mignone pedig bólint,
miközben ismét felemeli a fényképezőt, hogy készítsen még
néhány képet.
– Nem igazán értek a gyerekpszichológiához, de ez elég
jól jelzi, hogy szexuális abúzusról van szó, igaz? – kérdezi a
nyomozó.
– Igen. Azt jelzi.
Eddison finoman bokán rúg.
– Biztos van valahol erről egy gyerekvédelmis akta, ugye?
– Illik a mintázatba, és ezek az ismertetőjelek (a nadrág a
játékokon és a babákon, az, ahogy az anyukát olyan
vehemensen átsatírozta) annyira világosak, hogy valakinek
egész biztosan feltűntek és jelentette őket.
– Mi az elméleted, Ramirez?
Hogy adjak magamnak egy kis időt a gondolataim
megfogalmazásához, összeszedem a papírbabákat,
visszarakom őket az irattartóba és odaadom mindet
Mignone-nak.
– Szerintem valamilyen baleset történhetett. Talán a
vasárnapi iskolában vagy egy barát születésnapi partiján.
Valahol. Lehet, hogy egy fürdőszobában, vagy valahol
kiömlött valami, és Masonnek nadrágot kellett cserélnie, egy
felnőtt pedig segített neki.
– Ha egy gyerek annyira megrémül attól, hogy valaki segít
neki nadrágot cserélni, akkor biztosan kérdések merülnek
fel a felnőttben – ért egyet Eddison.
– Lehet, hogy az iskolában került sor rá. Valaki a szüleit
kérdezhette…
– Az anyukát, valószínűleg – teszi hozzá Mignone. – Mrs.
Jeffersnek nincs állása.
– …az anyuka pedig természetesen azt feleli, hogy a kisfia
csak szégyenlős, de majd idővel kinövi.
– Viszont bárkiben is merültek fel a kérdések, zavarta a
dolog utólag is, úgyhogy végül feljelentést tett.
– De hogy jut el valaki egy homályos információkkal
zsúfolt jelentéstől a gyilkolásig?
– Amíg nem kapunk semmit a gyerekvédelmi központtól,
nem tudhatjuk biztosan, hogy mennyire volt homályos –
emlékeztet rá bennünket Mignone. – Talán volt egy
utánkövetés, de lehet, hogy eljutottak egy vizsgálatig is. Ha
nincs nyoma behatolásnak, nincs sérülés, akkor az abúzus
rejtve marad.
– Tudják, én azt hittem, hogy egy új csapattag érkezésével
leszoknak majd erről Eddisonnal – Simpkins jelenik meg az
ajtóban. – Erre tessék, kitanították őt is.
– A csoportgondolkodás hasznos eszköz, ha nem vetik be
túl gyakran – jegyzem meg kedvesen.
Simpkins nem szereti, ha a saját ügynökei ennyire
függetlenek. Ő és Vic néha vitatkoztak is ezen korábban,
főleg azután, hogy Simpkins egy hónapon keresztül fölénk
került, míg Vic kórházban volt.
– Nem ez a teljes elmélete, ha jól sejtem – mondja egy idő
után.
– Szerintem vizsgálatot kellene folytatni a szociális
munkások között – ismerem el. – Amikor egy szülő
szexuálisan bántalmaz egy gyereket, általában az apára
gyanakodnak, de ez az illető tudta, hogy az anya a bűnös.
Az elkövetőnek hozzáférése van tehát a panaszokhoz, sőt,
talán magukhoz az aktákhoz is. Bárki is az, elképzelhető,
hogy a rendszerben dolgozik.
 – Vagy olyasvalaki, aki közel áll a rendszer egy
munkatársához.
Eddison kényelmetlenül fészkelődik.
– Az nagyon nagy indiszkrécióra utalna, Simpkins ügynök.
Egy olyan embert, aki ilyen könnyedén ad ki titkokat,
nagyon hamar kirúgnának.
– Talán. De lehet, hogy csak egyetlenegy embernek mesél
a titkokról.
– Ebben az esetben is bűnrészesnek számítana – mutatok
rá. – Ezek a gyilkosságok bekerültek a hírekbe is: még ha a
részletek nem is, de a nevek igen. Még ha nem is az gyilkol,
aki a rendszer tagja, rá kell jönnie, hogy mindez nem
véletlen, és kell hogy legyen összefüggés. Ha aktívan részt
vesz ebben, ha próbálja védeni a partnerét, akkor pedig egy
gyilkosnak segédkezik.
– Majd meglátjuk – vágja rá Simpkins diplomatikusan. –
Köszönöm a segítséget, ügynökök. Most már elmehetnek. –
Kiveszi a papírbabákat Mignone kezéből, majd eltűnik a
folyosón.
Mignone zavarodottan néz utána.
– Ő mindig…
– Igen – feleljük egyszerre. Eddison arcán halvány mosoly
nyoma suhan át, és folytatja: – Bármilyen szót is keresett,
igen, a válasz minden esetben igen.
– Nem hagyja, hogy belelássanak a lapjaiba – teszem
hozzá.
– Nem szereti a feltételezéseket, nem szereti azt, amit ő
hanyag nyelvhasználatnak nevez, és úgy gondolja, hogy ha
valaki mindent ki mer mondani, az fegyelmezetlen.
Mindezek mellett nagyon jó ügynök, lenyűgöző
eredményekkel.
– Ühüm.
– Miután beszél Holmesszal és véleményt formál, az egyik
ügynökét megbízza majd, hogy ő legyen a fő kontakt a
Manassasi Rendőrkapitánysághoz. Jó emberei vannak.
 Mignone őszes bajusza megrándul; mivel igen dús az
arcszőre, nem könnyű értelmezni az arckifejezését.
– Ha a becsület és a lojalitás összecsapnak, melyik nyer?
– A becsület. – Miután egyszerre válaszoltunk a kérdésre
(ezúttal nem szándékosan), Eddisonnal egymás felé
fordulunk, nyelvet öltünk egymásra, mire Mignone felnevet.
– Kár, hogy nem dolgozhatnak ezen az ügyön önök ketten.
Bár megértem – teszi hozzá gyorsan, felemelve a kezét, bár
szerintem egyikünk sem akart tiltakozni. – Akkor is kár.
Viszket a bőröm, annyira szeretnék ezen az ügyön
dolgozni, legszívesebben mindent félresöpörnék, hogy
megtudjam, ki áll mindezek mögött, ki az, aki ilyen beteges
módon törődik a gyerekekkel.
És azt hiszem, épp ezért nem lehet az enyém ez az ügy.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt az
angyaloktól.
Apu néhány barátja nevezte őt így, gyönyörű
angyalkának, vagy csak Angyalnak. A mama is így hívta
egykor, de már jóval a halála előtt felhagyott ezzel. Az egyik
férfinak még egy kis angyalos ónkitűzője is volt, amit
szeretett az ingjén viselni a gallérja és a válla között. A
kislány ezt bámulta, miközben Apu elfogadta a pénzt a
férfitól. Azt mondta, az az ő őrangyala.
Próbált másra gondolni, például arra az erődítményre az
erdőben. Olyan távolinak tűnt, a kislány arról álmodott,
hogy fog egy takarót meg egy nagy zsák ruhát, és elszökik,
hogy örökre ott éljen. A szomszédban lakó gyerekek jártak
oda játszani, de őt sosem vitték magukkal szívesen. Vagy
egyszerűen csak elindulhatna, és akkor menne, menne,
menne, mindennap valami új helyen kötne ki, és apu nem
találna rá. De nem tudott elszökni. És bármennyire is
szeretett volna valami másra gondolni, az sem ment.
Egyik este, miközben a kislány az angyalkás kitűzőt nézte,
kopogott valaki odafent. Abban a házban mindig mindent
hallani lehetett; ott nem voltak titkok. A férfiak
megdöbbentek. Éjszaka sosem szoktak kopogni. És már
amúgy is megérkezett mindenki. Egy hang szólongatott
valakit, hangosan, de a zenétől nem lehetett érteni a
szavait. A kislány le sem vette a szemét az angyalról.
A zaj pedig folytatódott, és mielőtt apu meg a barátai
talpra szökkenhettek volna, a pince ajtaját berúgta valaki,
hatalmas fény áradt be, a küszöbön álló emberek feje fölött
pedig glória ragyogott. A kitűzős férfi elhúzódott tőle, és a
pánik meg kiabálás közepette apa egyik barátja elővett egy
pisztolyt.
A kislány nem törődött a pisztollyal; sosem az volt az, ami
bántotta volna.
Nézte, ahogy az egyik új ember közeledik felé, hajának
sötét hullámain megcsillant a fény. A nő leguggolt hozzá,
eltakarta a kislány testét, amennyire csak tudta, de a
fegyvere még mindig a kezében volt, és apu barátjára
szegezte, míg az le nem hajította a pisztolyát a szőnyegre,
és a levegőbe nem emelte a kezét.
Aztán a nő megragadott egy takarót, a kislány köré
tekerte és gyengéden magához ölelte. A tekintete kedves
volt és szomorú, a kislány haját simogatta, és azt suttogta a
fülébe, hogy minden rendben lesz, hogy a kislánnyal most
már minden rendben lesz. Már biztonságban van. Adott a
kislánynak egy játék mackót, hogy hozzábújhasson, vele
sírhasson, és akkor is vele maradt, amikor mindenki más
bement a pincébe, hogy elvigyék aput és az összes barátját.
Apu dühös volt, rettenetes dolgokat kiabált, de a nő csak
ölelte a kislányt, és befogta a fülét, hogy ne kelljen hallania,
miket kiabál az apukája. A néni vele maradt a
mentőautóban és a kórházban is, és azt mondta neki, hogy
rendbe fog jönni.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt az
angyaloktól.
Aztán találkozott eggyel, és azután már nem félt tőlük.
15
 
MÁSNAP KÉSŐ DÉLELŐTT, amikor a rengeteg elfogyasztott
kávé koffeinje már lyukat égetett a gyomromba, beszállok a
liftbe, hogy lemenjek a kávézóba és vegyek egy bagelt,
vagy valamit, ami majd megtetszik. Visszafelé jövet egy
másik ügynök is beugrik az egyébként üres liftbe, épp
mielőtt becsukódhatna a két ajtó.
– Ebédeltél már?
– Neked is helló, Cass.
Cassondra Kearney Simpkins csapatában dolgozik,
egyébként pedig az egyik barátnőm. Együtt jártunk az
akadémiára, és ha belegondolok, valószínűleg leginkább
neki köszönhető, hogy a túlélő kiskönyvem… Mondjuk így:
fennmaradt. Rajta van a szemüvege, ami azt jelenti, hogy ő
is elég kimerült lehet.
– Ebéd?
A karomon pihenő, műanyagba csomagolt szendvicsekre
pillantok, majd Cass enyhén őrült szemébe. Ez a tekintet
sosem ígért sok jót.
– Ezeket odaadom Eddisonnak és Sterlingnek, aztán
hozom a táskámat.
– Szuper. Megvárlak itt.
– A liftben?
A nyitott ajtókra pillant, majd elhelyezkedik a gomboknál,
ahonnan nem láthatja senki a folyosóról. Ha Cass
rejtőzködni próbál, az mindig rémisztő. Nagyon rosszul
csinálja, viszont mindig jó oka van rá, szóval vitatkozás
helyett ráhagyom.
Eddison nincs az asztalánál, de Sterling ott ül a helyén és
egy konzultációkérést olvas, amihez én hozzá sem érhetek.
Az asztala sarkára rakom a szendvicspiramist.
 – Megmondod majd neki, hogy elmentem ebédelni egy
barátommal az akadémiáról?
– Tudni fogja, kiről van szó?
– Szerintem igen. – A legtöbb akkori barátom nem
quanticói volt, úgyhogy nem sok egyéb lehetőség juthat
eszébe. Az, hogy nem említettem a nevét, felér egy
figyelmeztetéssel. – Majd jövök.
– Vettem.
Amikor Cass azt mondta, hogy ott fog várni, azt úgy
értette, hogy tényleg ott. Az egyik lábát az érzékelőhöz
rakta, hogy az ajtó ne csukódjon be. Anderson próbálja
megkerülni, hogy beszálljon a felvonóba, mire Cass
szabályosan ráförmed. Én a falak mögül várom, hogy a fickó
feladja, és elinduljon a lépcső felé, aztán csatlakozom
Casshez.
Lefelé menet nem beszélgetünk, és a garázs felé haladva
sem.
– Nem akarjuk, hogy együtt lássanak bennünket? –
motyogom.
– Kérlek.
– Akkor a kettes szintre megyek; vegyél majd fel lefelé
menet.
Cass bólint, de nem néz rám. A kulcscsomója a combján
himbálózik. A garázslift felé kocog, én pedig felsétálok a
rámpán a második emeleten lévő autómhoz. Nem hiszem,
hogy bárki is nézne bennünket, de a biztonság kedvéért – és
mert Cass ettől bizonyára jobban érzi magát abból ítélve,
mennyire feldúlt most – turkálni kezdek a csomagtartóban,
mintha keresnék valamit. Mikor meghallom Cass kocsiját,
lecsukom a csomagtartót és beülök mellé az anyósülésre.
– Akkor most már elárulod, mi van?
– Mielőtt ennénk, be kell ugranunk valahová egy kis időre
– feleli.
– Hová?
– A manassasi gyermekvédelmi szakszolgálathoz.
 – Ó, baszki, Cass! – Becsukom a szemem, és tarkómat a
fejtámlának döntöm. – Nem vállaltad volna ezt a
kalandfilmbe illő baszakodást, ha nem hívják fel rá a
figyelmedet, hogy nem vehetek részt benne.
Sértett hallgatása felér egy válasszal.
– Cass, ¿Qué mierda?{28}
– Simpkins azt mondta, nem értesíthetjük a csapatotokat
semmiről. – Minél távolabb érünk a nyomozóiroda
épületétől, annál kényelmesebben ül. – De most nem arról
van szó, hogy elvettünk tőletek egy ügyet; ez az életed.
– Cass!
– Befejezték Mason Jeffers vizsgálatát – hadarja Cass. –
Ismétlődő, behatolással járó erőszak jeleit találták, de itt a
csavar: herpesze van.
– Herpesze.
– Egyes típusú, szóval gyakorlatilag csak egy kis kiütés,
viszont a nemi szervén.
– Hadd találjam ki: az anyjának is volt korábban herpesze.
– Igen. Sóhajtok.
– Egy hétéves, nemi beteg gyerek.
– Holmes szeretné, ha beszélnél a korábbi áldozatokkal.
Mason továbbra sem fog megszólalni, és a pszichológusok
mind azt mondják, hogy nem lenne jó ötlet, ha nők vennék
őt körül, de Holmes azt akarja, hogy nézz rá a többiekre.
Simpkins azt mondja, semmi kontaktusról nem lehet szó.
– Holmes szerint miben segít az, ha rájuk nézek?
– Azt közöljük ezzel a gyilkossal, hogy továbbra is rajta
vagy ezen az ügyön.
Tehát Holmesnak is ugyanaz jutott eszébe, mint nekem:
hogy a gyilkos dühe felém fordulhat, ha úgy tűnik, hogy
magukra hagyom ezeket a gyerekeket.
– Amíg Holmes nem viszi át a kérését az FBI-on, addig
Simpkins a főnök. És aztán majd jön a telefonhívás.
Cass tüsszent egyet. Az akadémián a csoportunkban
mindenki Cicának hívta őt, mert nevetéskor folyton
tüsszentenie kellett.
 – Ugye nem azt akarod nekem bemagyarázni, hogy neked
tetszik ez így?
– Nem. Utálom, hogy ez van, de ez nem az én
felelősségem.
És nem kavarhatok a háta mögött.
– Eredetileg az volt a tervem, hogy megmondom
Holmesnak, hogy beszéljen Hanoveriannal.
Néhányszor a támlának verem a fejemet abban a
reményben, hogy valami hasznavehető dolog jut eszembe.
– Arra akarod megkérni a helyi nyomozót, hogy kerülje
meg a főnöködet, és szövetkezzen össze az
egységvezetővel, hogy egy ügynök, aki egyben célszemély
is, beszélhessen a korábbi áldozatokkal.
– Ha így fogalmazod meg, akkor elég rosszul hangzik.
– Nem is tudom, miért. Cass megint tüsszent egyet.
– Ha megpróbálsz bejuttatni engem a gyerekekhez, miért
a gyerekvédelmisekhez lopakodsz be velem, és nem a
kórházba?
– Mert meg kell állnom a gyerekvédelmiseknél. Úton
voltam, és az jutott eszembe, hogy egy kis kocsikázás
alkalmával tudok legkönnyebben beszélni veled. – Ráhajt az
autópályára, és közben vet felém egy röpke pillantást. –
Tudod, hogy van Dru a csapatotokkal; szerinte nem
egészséges, ha egy teamben ugyanazok vannak ilyen
hosszú ideig. Már elkezdett szervezkedni, hogy lecseréli a
Smith-eket, mert már hat éve vannak a csapatában.
– De már nem vagyunk ugyanazok. Vicet előléptették. És
nálunk van Sterling is, akit a denveri irodától nyúltunk le.
– Dru tíz hónappal ezelőtt megpályázta az egységvezetői
pozit.
– Basszus!
– Senki sem gondolta, hogy Hanoverian is megteszi. Olyan
sokszor visszautasította már a lehetőséget korábban.
– De aztán lövés érte a mellkasán, és csak ezen az áron
maradhatott az FBI-nál. Simpkins biztos nagyon berágott
emiatt.
 – Nem tetszik neki Hanoverian munkamódszere, sosem
csípte. De ezt te is tudod.
Tíz hónappal ezelőtt Simpkins szinte minden egyes
esetnél át akart képezni bennünket Eddisonnal. Én tíz éve
voltam akkor a nyomozóirodánál, Eddison pedig… tizenhat?
Nem vagyunk már újoncok. Borzalmas volt így vele a
munka, mert folyton úgy kezelt bennünket, mintha semmi
hasznosat nem tanultunk volna Vic alatt. Eddison
előléptetése és Sterling érkezése igazi örömhír volt, mert ez
azt jelentette, hogy nem kerülünk tartósan Simpkins alá,
hanem külön csapat maradhatunk.
– És mit fogsz csinálni a gyerekvédelmiseknél? – teszem
fel a kérdést. Meg sem próbálok témát váltani.
– Az az elmélete, hogy a gyilkos egy szociális munkás.
Akaratom ellenére felhorkantok.
– Hadd találjam ki: neked más az elméleted.
– De ez nem érdekli őt.
– Már több, mit tíz éve dolgozik ügynökként a terepen;
szeretne feljebb jutni a ranglétrán, amíg elég fiatal ahhoz,
hogy ki is tudja élvezni.
– Gyűlölöm a politikát – nyögök fel. – Én csak a munkámat
szeretném végezni. Nem akarom közben azt lesni, ki milyen
pozíciót nézett ki magának, vagy hogy ki kit nem kedvel.
– Hát, majd ne felejtsd ki a figyelmeztetéseket az üdvözlő
kézikönyvből.
– Ha már szóba került…
– Hé, mit akarsz ebédelni, ha végeztünk? – csiripeli.
– Szép próbálkozás. Miért adtad oda nekik az
útmutatómat?
A szégyenlős mosolyán látom, hogy bűntudata van, és ez
nekem elég is.
– Szükségünk van valamire, Mercedes. Még csak július
eleje van, és csak idén már húsz ügynök ment el tőlünk,
vagy azért, mert átmentek máshová a kiskorúak elleni
osztályról, vagy mert teljesen bokszerták az FBI-t.
– Akkor miért nem írod meg te?
 – Hányszor kellett lebeszélned arról, hogy bokszerjam az
irodát, csak idén, hm?
– Valahányszor fegyvert kellett használnunk. De ez csak
annak a jele, hogy nem szeretsz pisztolyt használni. A többi
dologgal semmi bajod.
– De ha egy terepen dolgozó ügynök utálja a fegyvereket,
akkor nem sok hasznát lehet venni terepen dolgozó
ügynökként, nem? Mindig meg tudtál győzni. Legyél csak
dühös, ha akarsz, amiért nem mondtuk el neked, hogy évek
óta körbejár az útikönyved, oké, de te vagy a helyes
választás erre a feladatra, mert nem számít, hányszor
kellett lelket öntened belénk, sosem hazudtál. Sosem
mondtál olyasmit, ami ne lenne igaz. És pontosan erre van
szükség az újoncok esetében. Nem babusgatás kell nekik,
hanem az, hogy őszintén figyelmeztessük őket. Ki csinálná
ezt jobban nálad?
– Csak azért nem utállak teljes szívemből, mert ez a hülye
kézikönyv az egyetlen oka annak, hogy nem lettem
felfüggesztve.
– Elfogadom a háládat Marlene Hanoverian porcukorral
hintett fahéjas-mazsolás csigáinak formájában.
– Ne szemtelenkedj!
A telefonom rezeg: Sterling írt. Simpkins itt van. Eddison
beszélni akar veled, miután visszajöttél ebédről.
– Gond van? – kérdezi Cass, és lehagy egy kocsit, ami
tizenöttel kevesebbel megy, és teljesen indokolatlanul
kapcsolta be a vészvillogóját.
– Ha te meg Holmes azt akarjátok, hogy nézzek rá a
gyerekekre, akkor most kell csinálnunk. Miután visszaértünk,
Eddison beszélni akar velem arról, hogy semmi közünk nem
lehet az ügyhöz.
– És ez most még nem érvényes akkor?
– Nem, mivel még nem mondta. Csak megkérte Sterlinget,
hogy szóljon: beszélni akar velem valamiről.
– Oké, akkor lehet, hogy mégis meggondolnám, mennyire
jó ötlet az, hogy te tanítsd az újoncokat.
 – Már késő.
– Hát, akkor – Cass a gázra tapos, majd tízzel, tizenöttel,
hússzal gyorsabban megyünk a megengedettnél –, hozzuk
ki a lehető legtöbbet ebből az ebédszünetből.
16
 
A MANASSASI GYEREKVÉDELMI SZAKSZOLGÁLAT ÉPÜLETE
ebédidőben csöndes, a stáb nagy része vagy elment
ebédelni valahová, vagy az asztalánál eszik, hogy haladni
tudjon a papírmunkával. A szociális munkások, ápolók és
adminisztrátorok saját irodával rendelkeznek, de a
legnagyobb helyiség közepén félfalakkal elválasztott kis
irodafülkék helyezkednek el, hogy elállják az utat a
tényleges irattártól. Minden digitális aktának van egy fizikai
mása, a biztonság kedvéért, és a hivatalnokok felelnek azért
is, hogy készítsenek másolatokat arra az esetre, ha a
bűnüldözési szerveknek vagy a bíróságnak szüksége lenne
rá. Az asztalokon igen kevés személyes tárgy látható, ami
azt sugallja, hogy ez nem csak egy munkahely, hanem egy
nyilvános terület is egyben.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi egy nő a legközelebbi
fülkéből. A húszas évei elején járhat, ragyogó a mosolya és
a nyakában lógó zsinóron a Florida State University
mozaikszava virít. A monitorja felső részén egy rakás
bolyhos, pasztellszínű ceruzadísz sorakozik, macskák, rókák,
kiskutyák és gumikacsák vidám sereglete, középen egy
játék mackóval, és egy kicsi, szépen bekeretezett
keresztszemes hímzéssel, amin az a felirat áll cuki, vastag
betűkkel, hogy Az élet szívás, aztán meghalsz: és néha nem
is veszed észre a különbséget, körülötte pedig szívecskék és
virágok tündökölnek. Ismerősnek tűnik a nő, ahogy sok
újonc ügynök is az szokott lenni: látom bennük a
huszonévesek rácsodálkozását a világra, akik most jöttek a
főiskoláról, és még van rajtuk egy kis felesleg a
vizsgaidőszakos zabálások óta. Öregnek érzem magam
ettől, pedig még fiatal vagyok ehhez, a picsába.
 Cass lép egyet előre, mivel nekem nem igazán kellene
most itt lennem.
– Cassondra Kearney ügynök vagyok az FBI-tól.
Megkérdezhetem, önt hogy hívják?
– Caroline vagyok – válaszolja a hivatalnok, és az arcán
mélyebb lesz a gödröcske. – Caroline Tillerman. Miben
segíthetek önöknek, ügynökök?
– Ha adok önnek egy listát, amelyen ügyszámok
szerepelnek, kaphatok öntől egy olyan listát, amelyen
látszik, melyik ügyön ki dolgozott?
Caroline gödröcskésen mosolyog, és oldalra biccenti a
fejét.
– Rögzíteni tudom az információkat, és oda tudom adni
egy rendszergazdának – válaszolja kis idő elteltével. – De
biztos vagyok benne, hogy kelleni fog hozzá végzés. Úgy
értem, ez nem olyan szenzitív adat, mint maguk az akták,
de nem hiszem, hogy kiadhatok ilyen adatokat. A
családtagok néha mindenféle miatt dühbe tudnak gurulni,
tudják?
Ó, de még mennyire.
– Melyik rendszergazdának fogja továbbítani? – kérdezi
Cass. – Mert van már egy folyamatban lévő végzésünk, és
ha megkapom az információt, el tudom küldeni a végzést,
amint aláírta a bíró. De addig is, elkezdhetünk dolgozni
mindkét irányból.
– A közvetlen felettesünk itt, az irattárban, Derrick Lee. Az
irodájában van. Bekísérjem önt?
– Azt nagyon megköszönném, Caroline, köszönöm.
Caroline feláll, ösztönösnek tűnő mozdulattal megigazítja
a nyakában a szív alakú medaliont, és visszakíséri Casst a
folyosón. Cass kíváncsi tekintettel néz vissza rám, de azt
hiszem, én már azzal is elég gondot fogok okozni, hogy itt
vagyok. Nincs szükségem arra, hogy a felettesem
megindokolja, mit keresek itt.
Úgyhogy el is indulok a fülkék közötti folyosón, és feltűnik,
ki mivel dekorálja az asztalát. Most valaki vagy szeret
hímezni az irodában, vagy együtt vásároltak be, mert hat
másik hivatalnoknál is hasonló képet látok, mint Caroline-
nál, mind csak egy kicsit lázadó, kivéve a legutolsót, amit
egy sarokba rejtettek el, ahol a látogatók nem láthatják: a
virágok itt Az isten áldja ezt a kibaszott irodát feliratot
fogják közre. Egyszerre aranyos és nyomasztó.
– Ön mit csinál itt hátul?
Megfordulok és a folyosó közepe felé lépek, a két kezemet
könyökmagasságba emelve, hogy lássa, nincs bennem
fenyegető szándék, és nem tartok semmit a kezemben. A nő
negyvenöt-ötven közötti lehet, arcán komor kifejezéssel, és
egy ronda, patchworkmintás kordbársony blézert visel. Az ő
nyakbavalója teljesen fekete, semmi kitűző vagy bross.
– A hímzéseket csodáltam – válaszolom könnyedén. –
Melyik az öné?
A szeme a legutolsó asztal felé villan, ahol a legdurvább
feliratot találtam.
– Senki sem mehet a falak mögé.
– Bocsánatot kérek. – Elsétálok mellette és visszaállok a
helyemre, az ajtó közelébe. – FBI-ügynök vagyok. Kearney
ügynök hátul van az adminisztrátorral és Caroline-nal.
A nő a Caroline és az előtte ülő hivatalnok fülkéjét
elválasztó masszív falra támaszkodik.
– Ön viszont nem ment vele hátra, miért?
– Nem az én ügyem; Kearney be akart ugrani, mielőtt
ebédelni megyünk.
A nő szorosan összehúzza magán a blézerét, és
mélyebbre rejti a kezét a zsebében. A légkondicionáló
kattog, nem működik túl jól, de ez az asszony láthatóan
nagyon fázik a meleg irodában. A másik kezével az
elválasztó falnak dől, hogy megtartsa magát. Közelebb
húzódom, de a vad tekintete odaszegez, ahol vagyok, míg
véget nem ér a görcsös rohama. Mikor abbamarad, a nő
óvatosan, mélyeket lélegez, az arcát borító szederjes foltok
pedig lassan eltűnnek. Aztán ismét teljesen elszíneződik a
képe, mikor a hajához nyúl, és rájön, hogy olyan erősen
köhögött, amitől elcsúszott a szőke parókája.
Másfelé nézek, de a szemem sarkából látom, ahogy
remegő kézzel a parókát igazgatja. Úgy néz ki, mint aki
nemrég sokat fogyott, alapvetően nagyon sápadt és
különböző helyeken lóg a kinyúlt bőre. Ez megmagyarázza,
miért fázik a meleg ellenére.
– Hozzak önnek vizet? – kérdezem semleges hangon.
– Mintha a víz segítene – zihálja, de azért visszamegy az
asztalához a poharáért. Az elválasztó falon ott a neve:
Gloria Hess.
A telefonom ismét rezeg, megint Sterling küldött SMS-t.
Simpkins elküld két ügynököt a kórházba ebéd után.
Eddison meg én velük eszünk, úgyhogy el tudjuk majd
mondani nekik, mire jöttünk rá a gyerekekkel kapcsolatban.
Oké, igyekezz, Cass. Most már húznunk kell.
Pár perc néma csendet követően, ami alatt Miss Gloria a
helyiség túlsó végéből bámul engem, megérkezik végre
Caroline és Cass. Cass mellém áll, én pedig felé tartom a
telefont, hogy láthassa az üzenetet. Nem kell sokat agyalni
azon, hogy megfejtse, miről van szó, gyorsan bólint is.
Caroline megkerüli az asztalát, és a kollégájára mosolyog.
– Gloria, bemutatom Kearney ügynököt. Ő dolgozik
azoknak a szegény gyerekeknek az ügyén.
Gloria megemeli az egyik gondosan megrajzolt
szemöldökét.
– Tud említeni olyan ügyet, ami nem „szegény gyerekek”-
hez kapcsolódik? – Miután Caroline elpirul és dadogni kezd,
a nő Casshez fordul. – Meg tudja mondani, melyik ügyről
van szó?
Cass rám pillant, én pedig megvonom a vállam. Az
incidens a hírekben is benne volt, még ha a részleteket és a
gyerekek kilétét vissza is tartották, és titoktartás ide vagy
oda, egy iroda mégis iroda, az emberek pedig pletykálnak.
– A Wilkins-, Carter-, Wong-, Anders- és Jeffers-
gyilkosságok ügyéről.
 Mindkét nő döbbenten néz a hosszú lista hallatán,
Caroline el is sápad. Gloria odalép hozzá és megtapogatja a
vállát.
– Volt még egy? – kérdezi az idősebb nő. Amikor Cass
bólint, Gloria hunyorogva rám néz. – Ön Ramirez ügynök,
ugye? Az, akihez elvitték a gyerekeket.
Bassza meg!
– Igen – vallom be –, de kérem ezt ne említse itt senkinek.
Hivatalosan nem dolgozhatok az ügyön, mivel én is a
részese vagyok. Én csak aggódom a gyerekek miatt,
úgyhogy Kearney ügynök megengedte, hogy vele jöjjek –
előkotrok magamból egy szégyenlős mosolyt. – Őszintén
szólva, abban reménykedtem, hogy összefutok itt Nancyvel,
és elmondja, mi van velük.
– Ma látogatásokat végez – közli velem Caroline. – De
hagyhat neki üzenetet.
– Ó, ne, nem akarom őt bajba keverni – vágom rá gyorsan.
– Nem lenne szabad itt lennem, de ezek a gyerekek…
Meglepetésemre úgy látom, Gloria ettől megenyhül.
– Szólunk majd neki, hogy kereste, nem hivatalosan. Ha
bármi változás állna be, biztos vagyok benne, hogy tudatni
fogja önnel.
– Nagyon hálás vagyok, köszönöm.
Gloria lassan bólint, mintha valami olyat mondtam volna,
amin érdemes elgondolkodni.
– Kearney ügynök! – Egy férfi szalad ki a rendszergazda
irodájának folyosója felől, kezében egy neonzöld post-ittel.
Majdnem ugyanolyan árnyalatú, mint a srác körömlakkja.
Vékony, átlagos magasságú, a hangja lágy. – Ha meglesz az
aláírt végzés, egyenesen erre a címre küldjék majd –
folytatja megkopó charlestoni akcentussal. Az az egyetlen
olyan déli város, ahol tudomásom szerint még ilyen hadarva
beszélnek és a mondat végén felfelé viszik a hangsúlyt. –
Hívjon fel, és azonnal el is kezdjük összeállítani azt a listát.
Cass köszönetfélét motyog, majd elteszi a papírt az
igazolványai közé.
 – Mr. Lee, bemutatom Mercedes Ramirez ügynököt.
Mercedes, bemutatom Dereck Leet, az irattár
rendszergazdáját.
Két kézzel nyúl a kezem után.
– Hát nem rémes ez az egész? Hogy bírja?
Pillanatnyilag az vonja el a figyelmemet, hogy a
szemhéjfestékje durvább, mint az enyém. Hogy tud olyan
egyenletes cicaszemet rajzolni magának?
– Egyelőre jól vagyok, köszönöm. Csak azt próbálom
kideríteni, hogy vannak a gyerekek.
– Nancy azt mondja, rettentő bátrak mind. – Megszorítja,
majd elengedi a kezem. – Ha bármire szükségük van, és úgy
értem, bármire, kérem, keressenek. Mind azt szeretnénk, ha
biztonságban lennének ezek a kisangyalok, nem?
– Köszönöm, Mr. Lee.
Cass ismét köszönetet mond, elbúcsúzunk, majd
elindulunk a kocsi felé.
– Mi jár a fejedben, Mercedes? – mormolja, miközben
becsatoljuk a biztonsági öveket.
– Ha meglesz a végzés, nézd majd meg, hogy az aktában
felsorolt iktató titkárok úgy dolgoznak-e, mint az ápolók és a
szociális munkások.
– Melyik névre vagy kíváncsi?
– Gloria Hessre.
– És van valami különösebb oka? Ha az elbűvölő
személyiség döntő faktor lenne, akkor Eddison már évek óta
rács mögött ülne.
– Szőke paróka és cső a mellkason; rákos. Ha egész
életedben azt látod az első sorból, milyen jót és rosszat tud
adni ez a rendszer, mit akarsz csinálni, mikor már nincs
semmi vesztenivalód?
Cass pislog.
– És Derrick Leere is kíváncsi vagyok – teszem hozzá. –
Nem zártuk még ki, hogy a gyilkos férfi is lehet. Adj rá egy
parókát meg egy bő ruhát, és simán nőnek nézheti bárki.
Jobb, ha rá is odafigyelünk.
 Cass néz engem egy ideig, majd a kormányra hajtja a
fejét, és együttérzően káromkodik.
17
 
AZONNAL A KÓRHÁZBA SIETÜNK, mert nem tudhatjuk
biztosan, milyen hosszú ideig képes feltartani Sterling és
Eddison Cass társait. Mármint, egészséges határokon belül
nagy tisztelettel adózom a süketelés és alkalmatlankodás
iránti képességük előtt – Sterling egyszer elérte, hogy egy
gyanúsított nem csak hogy lekéste a repülőgépét, de
önszántából elment a reptérről és visszakísérte őt az őrsre,
elképesztő volt –, de Dru Simpkins elég szoros gyeplőn tartja
a csapatát. Ha azt mondja nekik, hogy MOST azonnal
menjenek, akkor az sem számít, hogy nem jutottak elég
információhoz.
Cass csak másfél éve Dru csapatának tagja, és úgy
saccolom, nagyjából öt hónap kell még neki, meg egy újabb
pocsék ügy, és átmegy Vichez, hogy tegye őt át egy másik
csapatba. Cass egészen másként tekint az életre és a
nyomozásra, mint mi.
Ó, istenem, ha Cass hozzánk kerülne! Szegény Eddison.
Mason, Emilia és Sarah mind a kórházban vannak, mert
kezelés alatt állnak, de Ashley-nek és Sammynek is
megengedték, hogy ott maradjanak a nővérük mellett, és
nem vitték el őket nevelőotthonba vagy nevelőszülőkhöz.
Először a Carter és Wong gyerek szobája előtt állunk meg.
Sammy Sarah ölében szunyókál, kezében egy plüsstigrissel.
A játék mackókat, amiket a gyilkostól kaptak, mind elvették
a gyerekektől, hiszen bizonyítéknak számítanak, de kaptak
más plüssállatot helyette. Ashley-t nem látom a szobában.
Sarah először összerezzen, amikor az ajtó nyílik, de aztán
felismer, és mosoly jelenik meg az arcán.
– Ramirez ügynök.
– Hívj csak Mercedesnek, Sarah! Hogy vagytok?
 – Hát… – Tétován az öccse sötét hajába túr. A kisfiú
megrezzen az érintéstől, de aztán ellazul, és a nyála kicsit
ráfolyik a tigris élénk bundájára. – Jól vagyunk – fejezi be
végül a mondatot. – Egyelőre.
– Bemutathatok neked valakit? Kíváncsian néz Cassre és
bólint.
Az elmúlt kilenc napban rengeteg új emberrel találkozott
(istenem, tényleg csak kilenc nap telt még el?), úgyhogy
biztosan meglepődik, hogy most engedélyt kérek tőle.
– Bemutatom Cassondra Kearney ügynököt…
– Cass – szól közbe a barátnőm, vidáman integetve.
– Ő annak az FBI-csapatnak a tagja, amelyik hivatalosan
együtt dolgozik a manassasi rendőrséggel, hogy megtalálják
azt a nőt, aki megölte az anyukádat és a mostohaapádat.
Egyébként pedig egy régi barátom, és megbízom benne.
Cass ettől elpirul egy kicsit. Tíz éve vagyunk már barátok,
ami, azt hiszem, elegendő jel arra nézve, hogy bízom benne,
de azt hiszem, hogy ezt még sosem mondtam ki hangosan.
Azt hiszem, eddig nem volt rá semmi különösebb okom.
Sarah szégyenlősen Cassre mosolyog, de aztán hirtelen
ledermed. – Akkor… Már nem hozzád tartozik az ügyünk?
– Valójában sosem tartozott hozzám. Nem lehet.
– Mert a te házadhoz vitt?
– Igen, jól látod. Cass egy csapat tagja, és úgy tudom, ma
délután találkozol majd a többiekkel is, de szerettem volna
látni, hogy vagytok. Ezek után lehet, hogy már nem jöhetek
el hozzátok.
Sarah rólam Cassre pillant.
– Ez nagyon furcsa szabály.
– Az – értek egyet vele –, de ez azért van, hogy
benneteket védjen. Ha már szóba került, hol van Ashley?
– Egy önkéntes levitte őt a kávézóba. Vesznek fagyit. Most
mentek el nemrég. – Az ajka megremeg egy kicsit, aztán
nagy levegőt vesz, és megfeszíti a vállát. – Nagyon szerette
Samuelt. Mindent megkapott tőle, amire vágyott.
– Mérges.
 – Nagyon mérges. Folyton azt ismételgeti, hogy az egész
az én hibám. – Ahogy az öccsére néz, könnyes lesz a szeme.
– Mercedes…
– Itt vagyok, Sarah. – Leülök mellé az ágyra, az egyik
kezem a vállára teszem.
– Nancy szerint nem fognak olyan helyet találni, ahol
mindhármunkat befogadnak. Nem… Nem akarom, hogy
szétválasszanak bennünket, de Ashley annyira mérges…
Magamhoz húzom a fél karommal, és lágyan ringatni
kezdem.
– Úgy tűnik, Nancy beavat téged a dolgokba. Sarah bólint,
a feje még mindig a vállamon pihen.
– Azt mondja, ez segít nekem. Lehet, hogy nem szólhatok
bele, mi történjen, de legalább tudok róla.
– Beszéltél már a nagyszüleiddel?
– Egyszer. De ők… Ők nagyon…
– Rasszisták?
– Igen.
Cass leül az ágy melletti egyik székbe, a szemöldöke
felszalad egészen a hajvonaláig, de nem mond semmit.
– És ahogy mondtam, Ashley nagyon szerette Samuelt. Ha
meghallaná, hogy a nagyszüleink bármi rosszat mondanak
Samuelről, azt hiszem, elszökne. Nem tudom, mi lesz
Sammyvel. – Visszanyeli a könnyeit, nekem pedig elszorul a
szívem, ahogy látom, mennyire igyekszik erős maradni.
Tudom, hogy mennyire erős: tudom, mit élt túl. – Te mit
csináltál?
Cass mocorog a székében. Azt tudja, hogy személyes
okokból vagyok a kiskorúak ellen elkövetett bűntettek
osztályán – ezt nagyjából mindenki tudja az FBI-nál –, de azt
sosem meséltem el neki, mi is ez a személyes ok.
– Én egyke voltam, mikor kiemeltek a családból –
mesélem Sarah-nak gyengéden. – A távolabbi rokonaim
pedig szóba sem kerültek. Más volt, mint most neked.
– Az orvosok szerint tiszta vagyok – szólal meg Sarah
váratlanul. – Ezt mire értik, az egészségemre? Tiszta vagyok
a betegségektől?
– A betegségekről, igen, és azt is jelenti, hogy nem vagy
terhes.
– És mi történne, ha az lennék? Mármint terhes.
– Attól függ, hány hónapja lennél várandós, hogy
kockázatot jelentene-e az egészségedre, és hogy kihez
kerülnél gyámságba. Többféle kimenetel elképzelhető. Azt
mondták, mikor épülsz majd fel teljesen?
– Valami gyulladásom van, de azt mondják, hogy ez
gyakori. Az a neve, hogy… húgyfertőzés?
– Húgyúti fertőzés, igen, az nagyon gyakori a nőknél,
rengeteg oka lehet. Szerencsére ennek nincs hosszú távú
következménye, és egész könnyen kezelhető.
– Nem engedik, hogy cukrot tegyek az áfonyalevembe.
– Ja, ez nagyon fura, nem?
Még maradunk egy kicsit, de azt hiszem, Sarah nem
hazudott, amikor azt mondta, hogy egyelőre jól van. Ashley
nem tért vissza, amíg ott voltunk; talán jobb is így. Ha olyan
mérges, mint ahogy Sarah mondja, valószínűleg rám is
haragszik. Nem túl logikus, de a düh, a gyász és a trauma
ritkán az.
– Majdnem elfelejtettem – szólal meg Cass, amikor Emilia
kórterme felé tartunk.
– Mit?
– Hogy mennyire őszinte vagy az áldozatokhoz.
– A gyerekekhez – javítom ki. – A gyerekekhez vagyok
őszinte. Mindenkinek őszintének kellene lennie hozzájuk.
– Akkor semmi Mikulás?
– Az más. A Mikulás nem kéri azt tőlük, hogy bízzanak
benne.
Bekukkantunk Emilia szobájába, ő pedig szól, hogy
menjünk beljebb. A hosszú ablak előtt járkál fel-alá, az egyik
karja fel van kötözve. Bemutatom Cassnek, ahogy korábban
Sarah-nál tettem, és megkérdezem, hogy van.
Emilia horkant, és a karját tartó sínre néz.
– Nem akarom ezt hordani, de azt mondták, muszáj.
 – Mi történt?
– Azt mondják, az egyik vállam megrándult, és ööö, a
kulcscsontom elrepedt. Azt mondták, már egy ideje meg
lehet sérülve, úgyhogy azt akarják, hogy viseljem azt az izét
pár hétig. Hogy „rendesen meggyógyuljon”.
– Miért zavar az a sín?
– Mert… mert…
– Emilia, nincs rossz válasz, csak legyél őszinte.
– Olyan, mintha fel akarnám hívni magamra a figyelmet –
vallja be, és ledobja magát az ágy szélére. – Vagy azt
mutogatnám, hol tudnak bántani.
– Már találtak számodra új helyet, ugye? Ő és Cass is
döbbenten néznek rám.
– Honnan tudod? Ó! – teszi hozzá gyorsan. – Persze, hogy
elmondták neked.
– Nem mondták el, de itt, a kórházban nem aggódnál
amiatt, hogy sérültnek néznek. Hiszen itt mindenki az.
– Az akadémián is folyton ezt csinálta – Cass jó hangosan
súgja ezt oda Emiliának, aki fel is nevet.
Emilia végigfuttatja az ujjait a sínt tartó pánton, és
elhúzza a kis, négyzet alakú kötésről, ami a cigarettanyomot
takarja.
– Az apámnak van Chantillyben egy unokatestvére.
– Az apád és az unokatestvére közel álltak egymáshoz?
– Ja, olyan húsz percre lakott tőlünk. Cass vigyorog.
– Úgy értem, barátok voltak?
– Ja. Összejöttek néha, hogy meccset nézzenek, de nem
igazán. De én találkoztam vele. Korábban is, tegnap pedig
bejött, és megkérdezte, szeretnék-e nála lakni. Kedvesnek
tűnik.
– Hát, az plusz pont, nem?
– Másik iskolába kell majd járnom. De… – Emilia hol rám
néz, hol Cassre. – Lehet, hogy ez nem is baj. Chantillyben
legalább senki sem fogja tudni, hogy megölték a szüleimet,
nem? Nem fogják tudni, hogy rossz voltam.
 – Nem voltál rossz – mondjuk Cass-szel egyszerre, Emilia
tekintetében pedig ismét megjelenik a csodálkozás.
Kinyújtom felé a kezem és megérintem a kézfejemmel a
térdét.
– Emilia, esküszöm, ez nem azért történt, mert rossz vagy.
Az apád hosszú időn keresztül hazudott neked, és talán
önmagának is. Elképzelhető, hogy meggyőzte róla magát:
rossz gyerek vagy, és így nem érzett bűntudatot amiatt,
hogy bántott téged. De nem voltál rossz. Esküszöm, nem
voltál az.
– Lincoln, apu unokatestvére azt akarja, hogy
pszichológushoz járjak.
– Az szerintem is segíthet.
– Apu mindig azt mondta, hogy a pszichológus diliseknek
meg pipogyáknak való.
– Apukád több dologban is tévedett.
Úgy tűnik, ezen még rágódnia kell majd egy kicsit,
úgyhogy elköszönünk tőle, és emlékeztetjük, hogy bármire
is van szüksége, keresse Casst, akkor is, ha csak beszélni
akar. Amikor becsukjuk az ajtót, éles kiáltást hallunk.
– Hát itt vannak!
Összerezzenek, de nem Simpkins az. Hanem Nancy, a
szociális munkás.
– Bocsánat – kapkod levegő után, és felénk fut a folyosón.
– Nem akartam dühösnek tűnni, csak attól féltem,
elmennek. Az egyik ápoló szólt, hogy itt vannak.
– Csak ránézünk a gyerekekre – árulom el.
– Szeretnének találkozni Masonnel? Ööö…
– Ő sem bánja? Nem zavarja, hogy nők vagyunk, meg
ilyenek?
– Csak ne menjenek hozzá túl közel. Úgy tűnik, hogy
nyugodt és figyel. És egy kicsit már elkezdett kommunikálni
is velünk.
– Beszél?
– Írásban kommunikál, de én ezt is nagy előrelépésnek
tartom.
 – Nancy, találkoztak már Cass Bokszer? Simpkins ügynök
csapatának tagja.
Nancy kinyújtja a kezét, kimérten kezet fognak Cass-szel
és mindketten elmondják, hogy „örülök a találkozásnak”.
– Mason olvasta tegnap az üzenetet, és azt hiszem,
szeretne többet tudni önről, Mercedes. Nem tudom, hogy
segít-e, ha találkoznak, vagy sem, de szerintem ártani nem
árt neki. Tate is egyetért.
– Tate is szociális munkás?
– Igen, az; ő van egész nap Masonnel. – Nancy végigvezet
bennünket a folyosón egy újabb kórterembe, majd bekopog
az ajtón. – Tate, Nancy vagyok. És velem van két ügynök is.
– Jöjjenek csak! – válaszol egy meleg férfihang.
– A szabályok a szobában – suttogja Nancy, miközben
lenyomja a kilincset. – Nő nem mehet az ágy elé húzott
függönyön túlra. Úgy néz ki, hogy ott, mögötte, jól érzi
magát. A hétéves Mason Jeffers egy babzsákon ül a földön a
kórterem túlsó végében. Pár lépésre tőle egy nagyon
magas, vékony fekete férfi ül, szintén a padlón, a hosszú
lábait kinyújtja maga elé. Mason zokniba bújtatott lába Tate
lábán pihen, a férfi térde alatt. Mason felhúzza a vállát,
amikor meglát bennünket, a szemébe félelem költözik, de
egyébként nem mozdul, csak néz bennünket és
belekapaszkodik valamibe, ami szerintem Tate iPadje lehet.
A kisfiú túl sovány, szinte már betegesen, de egyébként
úgy tűnik, fizikailag nem sérült. Persze tudom, hogy ez nem
így van, hiszen Cass mást mondott a kocsiban, de még a
félelem látható jeleivel együtt is úgy néz ki, mint aki
végtelenül nyugodt.
– Mason, ők azok az ügynökök, akikről Nancyvel
meséltünk – tájékoztatja Tate a kisfiút. – Ő itt Mercedes
Ramirez – bólintok Masonnek és egy kicsit integetek is mellé
–, ő pedig…
– Cass Kearney – mutatkozik be a barátnőm is, utánozva a
mozdulataimat.
– Ő pedig Mason Jeffers.
 A mennyezetről lógó függönyt nézem, majd leülök a földre
ahhoz a falhoz, ahol Tate van, vigyázva, hogy még a hajam
szála se menjen át a vonalon túlra. Legalább három méter
így most a távolság, és kettőnk közt ül Tate.
– Nem volt túl jó a reggeled, mi? A fiú komolyan bólint.
– Tudom, ez egy kicsit nehéz kérdés, de jól vagy most?
Mintha elgondolkodna ezen, majd megvonja a vállát.
– Oké, kezdjük valami egyszerűbbel: ha itt maradunk, ahol
most ülünk, nem bánod, ha itt leszünk veled?
Mason kissé összehúzza a két szemöldökét, majd ismét
megvonja a vállát.
– Rendben. Ha ez változna, Mason, ha azt szeretnéd, hogy
menjünk el, csak szólj Tate-nek, rendben? És már megyünk
is. Ez a te helyed, és nem akarjuk, hogy kényelmetlenül
érezd magad.
Mintha nem tudná, miről beszélek, amin sajnos nem is
lepődök meg. Bizonyára sosem lehetett saját helye, ahol
senki sem zavarja.
– Nem bánod, ha felteszek néhány kérdést? Elég, ha
igennel vagy nemmel válaszolsz, és ha nem tudod a választ,
vagy nem emlékszel rá, az is oké.
A munkám során olyan gyakran használom az oké szót,
hogy már nem is érzem igazi szónak, ha én ejtem ki a
számon. Mason mégis bólint, miután bizonytalanul Tate-re
pillantott, úgyhogy kényelmesebben helyezkedem el a
falnál, törökülésben, a kezemet a térdemen pihentetve,
tenyérrel felfelé, ellazult ujjakkal, hogy a lehető legkevésbé
tűnjek fenyegető jelenségnek.
– Az a személy, aki a kórházhoz hozott téged, beszélt
hozzád?
Mason lassan bólint.
– Egy néni volt? Újabb bólintás.
– Álarcot viselt?
Most magabiztosabban bólint, mint eddig.
– Ez nagyon fontos kérdés, Mason: bántott téged? A fejét
rázza.
 – Beszélt más gyerekekről vagy családokról? Ismét a fejét
rázza.
– Mikor beültél a kocsiba, egyenesen a kórházba indult
veled?
Bólint.
Ez… furcsa.
– Olyan alacsony volt, mint Cass ügynök?
Ő csak 153 centi, szóval ez egy teljesen fair kérdés, hiába
kapok egy rúgást a bokámra egy enyhén szólva elégedetlen
nőtől. Mason felnéz, végigméri Casst, és mielőtt megrázná a
fejét, Nancyre is ránéz.
– Akkor inkább olyan, mint Miss Nancy? Olyan magas volt,
mint Miss Nancy?
Mason az egyik kezét elhúzza a tabletről, hogy a
levegőben megrázza.
– Mit szólnál ehhez: fordítsd a hüvelykujjad felfelé, ha
magasabb, és lefelé, ha alacsonyabb volt. Meg tudod ezt
tenni a kedvemért, Mason?
A kisfiú ismét Miss Nancyre néz, aki kedvesen rámosolyog,
és pontosan ott marad, ahol eddig volt. Lassan,
bizonytalanul felfelé mutatja az ujját.
– Ez most egy kicsit nehezebb lesz: mutasd felfelé az
ujjad, ha Nancy magaságához áll közelebb, és lefelé, ha az
én magasságomhoz áll közelebb.
Néhány másodpercig egyikünkről a másikunkra néz, aztán
visszahúzza a kezét az iPadhez, és megvonja a vállát, a
válla pedig ott marad a füléhez közel.
Miért ülve tettem fel ezt a kérdést?
– Nem baj, Mason. Nem baj, ha nem tudod pontosan.
Tudom, hogy rengeteg dolog történt egyszerre.
A fiúcska nem mosolyog, de a válla kissé lejjebb esik, az
ajka pedig megrándul kicsit, ami, azt hiszem, nála már
majdnem mosolynak számít.
Szeretnék megmaradni ennél a majdnem mosolynál.
Nyitottabb kérdéseket teszek fel neki, olyanokat, amelyek
aztán bolondos kitalálós játékba fordulnak át, például, hogy
mi a kedvenc színe, ki a kedvenc szuperhőse, és végül,
ahogy a találgatásaim egyre hajmeresztőbbé válnak, Mason
előredől a babzsákon, és vagy bólint, vagy a fejét rázza,
kérdéstől függően, Tate pedig szélesen mosolyog rám.
Amikor Mason ásítozni kezd, elbúcsúzunk, otthagyjuk a fiút
Tate-tel, és követjük Nancyt a folyosóra.
– Van olyan családtagja, akinél biztonságosan el tudják
helyezni? – kérdezi Cass.
Nancy bólint, és a lifthez sétál velünk.
– A két nagybátyja megbeszélte egymással, hogy eljönnek
ide: reményeik szerint ma este vagy holnap érkeznek meg,
attól függően, hogy sikerül megegyezniük a főnökeikkel. Az
apja öccse és annak a férje, azt hiszem.
– Jól érzi magát az iPaddel. Megkérné Tate-t, hogy
mutasson a fiúnak különböző kocsikat? Ha sikerülne
leszűkíteni a merítést egy márkára és modellre, az nagy
segítség lenne.
– Átadom majd neki. Megnyomom a lift hívógombját.
– Az egyik irattárosuk, Gloria – folytatom csevegő
módban, de érzem, hogy Cass megmerevedik mellettem –,
ő mindig ilyen morcos?
Nancy azonban nem sejt semmit, lágyan, szomorúan
nevet.
– Jaj, szegény Gloria. Ööö… hát, attól tartok, nem sok van
már neki hátra.
– Beteg.
– Igen. Mellrák, de áttétek alakultak ki a tüdejében és a
hasában. Ennek ellenére ragaszkodik hozzá, hogy bejárjon
dolgozni, amikor elég erős hozzá. Azt hiszem, érzelmileg
segít neki valamit, ha van mit csinálnia. És, hát… Ez
olyasmi, amiről többet pletykálnak a gyermekvédelmi
központban, mint a hírekbe bekerült esetről, de hallottak
bármit a Gwinnett megyei gyerekvédelmi szakszolgálatról?
Lenn, Georgiában?
Cass meg én a fejünket rázzuk.
 – Gloria Atlanta külvárosi részén nőtt fel, és az ottani
szakszolgálatnál dolgozik a húga meg a sógora. A testvére
ápoló, a férfi pedig szociális munkás. Nagy botrány volt ott
nemrég, és a nyomozás során kiderítették, hogy több ott
dolgozó is szándékosan elhallgatott néhány erőszakos
esetet, vagy nem vallottak be mindent a nyomozás során,
és mind olyan eset volt, aminek az ott dolgozók gyerekeihez
vagy a barátaik gyerekeihez volt köze.
– Gloria húga és a sógora? Nancy vonakodva bólogat.
– Úgyhogy ők most börtönben ülnek, a bíróság pedig nem
engedte, hogy Gloria magához vegye az unokahúgait és az
unokaöccseit a rák miatt. Azt mondják, túl beteg ahhoz,
hogy gondoskodni tudjon öt gyerekről. Igazság szerint nem
az, és a gyerekeket most szétdobálták különböző
családtagok között, majd szegénynek meghalt váratlanul a
férje is, úgyhogy nagyon rossz hónapokon van túl. Ha
megsértette volna önöket…
– Ó, nem, semmi ilyesmi nem történt. Kissé arrogánsan
viselkedett, de nyilván megvolt rá az oka. Csak azon
merengtem, vajon rossz napja van-e, vagy máskor is ilyen
morgós. Tudja, minden irodában van egy ilyen.
– Ó, igen. De egyébként elég, ha mondunk neki egy nevet,
és tíz percen belül megtalálja az aktát anélkül, hogy
utánanézne a katalógusban. Minden egyes gyereknek
emlékszik a nevére, aki megfordult nálunk, és tavaly az
egész irattárat átrendezte, úgyhogy most már könnyen
kezelhető. Minden digitális aktát felcímkézett, és ellátta őket
kereszthivatkozásokkal.
– Mennyire előrehaladott az állapota?
– Eléggé, attól tartok. Későn vették észre a daganatot.
– Imádkozni fogunk érte – mondom, Nancy arca pedig
felragyog. – De… ezt inkább ne mondja neki.
– Isten áldja mindkettejüket. És most elmennek Ronnie-
hoz is?
 
– Ő a nagymamához került, ugye?
 – Igen, Restonba. Mindjárt megkeresem önöknek a
számát. Amíg kiérünk a kórházból, megnézzük, ki keresett
bennünket telefonon. Cass mobilja az elmúlt órában
folyamatosan rezgett, és szinte minden hangüzenete és
üzenete Simpkinstől jött. A többi a csapattársaitól.
Gondolom, figyelmeztetni akarták. Nem értem tisztán a
második hangüzenet szavait, de a hangnem eléggé bosszús.
– Csak nehogy panaszt tegyenek ellened miattam –
szólalok meg, miközben beírom a telefonomba Ronnie
nagyanyjának számát.
– És akkor mi van? A gyerekekért csináltam – feleli. – Jót
tett nekik, hogy láttak téged.
– A hangposta jelentkezik. Hagyjak neki üzenetet?
– Persze. Ezt tanították, nem?
Az oktatónkat teljesen ki lehetett ezzel akasztani az
akadémián. Miközben én szeretek mindent nagyon közelről
megvizsgálni, Cass egyenesen szubatomi szintig lemegy.
Megköszörülöm a torkom, mielőtt hallanám a pittyenést.
– Ezt az üzenetet Mrs. Flory Taylornak szánom.
Asszonyom, Mercedes Ramirez vagyok, az FBI munkatársa,
és szerettem volna ránézni Ronnie-ra, hogy lássam, hogy
van a történtek után. Megköszönném, ha visszahívna,
amikor alkalmas lesz önnek. Köszönöm. – Megadom neki a
számomat, majd Cass nevét és számát is a biztonság
kedvéért, aztán leteszem. – Rendben. Kell még csinálnunk
valamit Manassasban, mielőtt kapunk a pofánkba?
– Holmes és Mignone még nem dolgoznak, ugye?
– Nem, még korán van ahhoz.
– Akkor nem jut más eszembe. Ebéd?
– Fogadni mernék húsz dolcsiban, hogy Simpkins arra fog
panaszkodni Vicnek, hogy a csapata rossz hatással van az ő
ügynökeire.
– Oké, fogadjunk. Szerintem nem rinyálna így az
egységvezetőnek, szemtől szembe biztosan nem.
18
 
NYERTÉL TEGNAP HÚSZ DOLCSIT, TE VESZED MA A KÁVÉT,
olvasom az Eddisontól kapott SMS-ben, miközben a fogamat
mosom a konyhájában.
Kissé, nem is tudom, aggasztó, hogy úgy érezte, muszáj
ezt az üzenetet elküldenie nekem a fürdőszobából.
Kiabálhatott is volna helyette.
Az sem túl biztató előjel, hogy mennyire szar lesz ez nap,
Simpkins ugyanis jó két órát szán arra, hogy a sárga földig
tiporjon bennünket, a „nyomozásába való beavatkozás
miatt”. Egy idő után aztán Vicnek is közbe kell avatkoznia,
és a dolgok ekkor fordulnak csak igazán durvára. Vic ritkán
kiabál – nem szeret ilyen szívességet tenni senkinek –, de
nagyon rég nem láttam már, hogy ennyire közel kerül hozzá.
Bármi is Simpkins célja, Vic könnyedén fölé kerekedik, nem
csak a jelenlegi pozíciója, hanem a tapasztalata miatt is:
elvégre már harmincnyolc éve dolgozik az FBI ügynökeként.
Két hónappal azelőtt kezdett a nyomozóirodánál, hogy
Eddison megszületett volna.
Bár ez a tény inkább aggasztja Eddisont, amit nem is
értek.
Miután kikerültünk a kakasviadalról, a délelőtt hátralévő
részében beleásom magam a merevlemezre felpakolt
aktákba, amiket most kaptam meg az irattárból. Az egyik
bébiügynök rakta le az asztalomra, és még oda sem ér
hozzám, már tudom, melyik részlegen dolgozik; az irattárba
besorolt bébiügynökök mind immunisak Eddison
macskamentájára, ugyanis mindennél jobban rettegnek
Alceste ügynöktől. Amíg rá nem jönnek, hogy semmi
félnivalójuk nincs, egyszerűen békén kell csak hagyniuk
szegény Alceste-et, addigra kinőnek a macskamentás
gyengeségből, legalábbis úgy, ahogy.
 Utálom ezt. Régi aktákat nézegetek, és azt találgatom,
vajon melyikükből lett felnőttként gyilkos. Nem csak a
megmentett gyerekeket kell néznem, hanem a barátaikat és
családtagjaikat is, plusz azok barátait és családtagjait is,
akiket nem tudtunk megmenteni, sőt – néhány esetnél – a
bántalmazó gyerekeket is. Néhány különösen rettenetes
esetben ugyanis gyerekek az elkövetők. Átnyálazni ezt a sok
aktát, hogy megtaláljam a feltételezett kapcsolódásokat,
majd megnézni a rendszerünkben, hogy hol vannak most…
ez valami borzalom.
Persze tudom jól, hogy azok a gyerekek, akik szörnyekkel
találkoznak, gyakran maguk is szörnyekké válnak
felnőttként, meg azt is, hogy egyesek szörnyeket üldöznek
majd. De nem akarok arra gondolni, hogy egy gyerek, akit
annak idején megölelgettem és megnyugtattam, felnőtt
korában ilyesmire lenne képes.
Lassú, fárasztó és szívszorító feladat, és azzal szembesít,
hogy megmenekülni egy pillanatról szól, és nem egy tartós
állapot. Bármitől is mentettünk meg valakit, arra nem
lehetünk hatással, mi jön később. Ezt én tudom a legjobban.
Azt hiszem, pontosan ezért tréningeznek bennünket arra,
hogy miután végeztünk egy üggyel, engedjük el. Hogy
tudnánk végezni a munkánkat, ha folyamatosan azt látnánk,
hogy még a sikereink is rettenetes dolgokhoz vezetnek
idővel? A nap végére mindenkinek vagy elfogy a türelme,
vagy óvatosan jár-kel az asztalok között. Sterling meg én
Eddison precízen rendezett asztalán ülünk, a lábunkat a
combjára nyomjuk, hogy ülve maradjon, és körbeadjuk a
menüket, hogy eldöntsük, mit vacsorázzunk, amikor Vic
belép. Mind aggódva pillantunk felé.
Vic ugyanis néha hajlamos azt csinálni, hogy a
nyilvánosság előtt melléd áll, majd, ha nincsenek ott mások,
azzal döngöl a földbe, hogy kínzó részletességgel elmondja,
mit csináltál rosszul, és hogy legközelebb miért ne tedd ezt.
Nem kegyetlen ilyenkor és nem is utál, sosem gonoszkodik,
de…
 De nagyon csalódott, amikor ezt kell tennie.
És a csalódott Vic láttán az ember legszívesebben a
pokolnál is mélyebbre ásná magát.
– Hagyjátok ezt abba! – korhol minket. – Nincs baj.
– Biztos? – kérdezi Sterling kétkedve.
– Simpkins teljesen kikelt magából. Igen, valószínűleg nem
kellett volna ennyire közel táncolni a határhoz, de kaptunk
egy telefonhívást a vezető szociális munkástól, aki
elmondta, hogy sokat segített a gyerekeknek az, hogy látták
Mercedest, vagyis nyilvánvalóan azt tettétek, amit kellett.
Viszont holnap egyikőtök sem jöhet be.
– Most tényleg?
– Tényleg. Már megbeszéltük. Mikor asztalcserés
rendszerben dolgoztok, akkor van ez a túlórának nevezett
dolog, amit az FBI nem akar kifizetni nektek. Végeztünk erre
a hétre. Menjetek haza! Vagy inkább menjetek ki a
vasútállomásra, és vegyétek fel a lányokat, mert nekem
még le kell ülnöm beszélni a részlegvezetővel, hogy
magyarázatot adjak neki a mai perpatvarra.
Eddison finoman eltolja Sterling lábát az útból, majd
összeszedi az étlapokat, és szépen elteszi őket a legfelső
fiókjába.
– Rendben, akkor elvitelre hozunk valamit.
– Lesz nálunk pizza – árulja el Vic. Eddison megvonja a
vállát.
– Nem engedem, hogy lássák a lakást, míg te meg nem
érkezel, hogy körbevezesd őket, és te is tudod, hogy Jenny
automatikusan ezt csinálná.
Vic hosszasan nézi Eddisont, majd egy szó nélkül megadja
magát.
– Akkor majd értesítelek, mikor jövök el az irodából.
Sterling lecsusszan az asztalról, a táskájához ugrik, valami
vékony dolgot behúz egy szemeteszsákba a hátsó irattartó
szekrényéből.
– Reméltem, hogy ki tudunk majd menni értük.
 – Nem mutatod meg nekünk, mi az? – kérdezi Eddison, és
a zsákkal szemez.
– Még nem.
Vic kocsijával megyünk az állomásra, Eddison
slusszkulcsát pedig odaadjuk neki, mivel egyedül Vic
kocsijában ülhet be szabály szerint hat ember. Amikor
megérkezünk, Sterling bocsánatot kér, és elmegy a
mosdóba, mi pedig azon agyalunk Eddisonnal, vajon hol is
lehetünk. Olyan kicsit, mint az állatkertben, amikor az
ingázók elindulnak hazafelé. Inara és Victoria-Bliss az
Amtrak vonalán szeretnek utazni. Inara, akiről azt
gondoltam, hogy semmitől sem fél, gyűlöl repülni. Egyszer
ült repülőn, de a visszautat inkább lemondta, és vonatra ült,
annyira utálta. Priyának, azt hiszem, mindegy, hogyan
utazik, de nem akart külön repülni a lányoktól, pláne nem
úgy, hogy pár száz dollárral többet is fizessen.
– Ronnie nagyanyja visszahívott már benneteket? –
kérdezi Eddison, amikor már majdnem megtaláljuk a helyes
vágányt.
– Igen. Azt mondta Cassnek, hogy Simpkins megkérte: ne
vegye fel telefont, ha én hívnám, és ne is hívjon vissza,
amitől összezavarodott. Nem irigylem Casst, hogy ki kellett
magyaráznia ezt.
– De Cass-szel beszélhetsz?
– Amikor Anderson ebédelni ment, kölcsönvettem a
számítógépét az intracsethez, hogy ha Simpkins nyomozni
kezdene, úgy tűnjön, mintha Anderson beszélt volna vele.
– Élve fogja felfalni.
– Én nem bánom.
– Szerintem nem vagy vele egyedül. Az irodában az
összes nő utálja, nem?
– Kit? – kérdezi Sterling, aki váratlanul felbukkan Eddison
háta mögött, aki ettől halálra rémül.
– Csengettyű – motyogja. – Esküszöm, beszerzem azokat a
csengettyűket.
– Andersont – felelem Sterlingnek.
 – Ó! Ja, legtöbben utáljuk.
– És a többiek? – kérdezi Eddison, aki még mindig a szíve
fölött tartja a kezét.
– Nekik nem kell szóba állniuk vele. Óó, ott vannak! –
Sterling átnyújtja a szemeteszsákot Eddisonnak, feltépi a
csomót, majd előkap belőle egy összehajtogatott
reklámtáblát, amin hatalmas, csillogó zöld betűkkel az áll:
IDE GYERTEK, RIBANCOK.
– Jézusom! – sóhajtja Eddison, és a mennyezet felé néz
inspirációért vagy türelemért.
A lányok azonnal észreveszik, ahogy leszállnak, és ezt
onnan tudjuk, hogy Victoria-Bliss kétrét görnyed a
röhögéstől, elveszíti az egyensúlyát, mire Inara és Priya
utánanyúl, és elkapják a pólóját, hogy ne essen hanyatt.
– IMÁDOM! – kiáltja Victoria-Bliss a terminálon keresztül,
és észre sem veszi (vagy csak nem érdekli), hogy más
utasok és családok mind őt bámulják.
Amikor közelebb érnek, összeölelkezünk, és még Victoria-
Bliss is belebokszol Eddison vállába. Nála ez felér egy
öleléssel, ha férfiakról van szó.
– Hol van Vic? – kérdezi Priya, átkarolva Eddison derekát,
és rácsap egyet, mikor Eddison megpróbálja elvenni tőle az
egyik táskát.
– Hivatali politika.
Priya a szemét forgatja, és még egyet csap Eddisonra,
amikor az megint a táskákkal próbálkozik.
– Már megbánta az előléptetést?
– Nem annyira, mint amennyire a nyugdíjaztatást bánná,
ha nem fogadja el a pozit. – Eddison feladja a küzdelmet
Priya sporttáskájáért, és Inara meg Victoria-Bliss kis gurulós
bőröndjeit húzza inkább.
Inara ekkor Priya sporttáskájáért nyúl, a lány pedig
hálásan átadja neki.
Eddison feje lekókad. Nincs jobb szó arra, hogyan
viselkedik. Olyan, mint egy kiskutya, aki nem tudja, mit tett,
amiért kiabáltak vele.
 – Hagyd abba a csücsörítést! – mondja neki nyugodt
hangon Priya. – Ígéretet tettem Keelynek azokkal a fotókkal
kapcsolatban, amik a táskában vannak.
– Beleturkáltam én bármikor is a cuccaidba az engedélyed
nélkül?
– Nem, de ez a tizenöt éves lány azzal a feltétellel
egyezett bele a fotózásba, hogy megígérem, rajtam kívül
csak Inara és Victoria-Bliss érnek hozzá ahhoz a táskához és
a képekhez.
Eddison ezen elgondolkodik egy ideig, majd megigazítja a
kezében a két másik táska fogóját.
– Rendben van.
A kocsiban vidám a hangulat, miközben a mongol
grillétterembe megyünk, ahová Priya minden látogatás
során el akar ugrani enni. Arról mesélnek, milyen darabokat
láttak, és hogy milyen furcsa alakok fordultak meg az
étteremben, ahol Inara és Victoria-Bliss évek óta dolgoznak.
Priya mutat nekünk egy fotót, ami egy óriási, színes
matricatáblázatot ábrázol. Az egyik ajtóra tették ki, és azon
jelölik, milyen nemzetközi ételeket kóstoltak már idén
nyáron, és valamilyen oknál fogva – egyikük sem tud
értelmes magyarázatot adni rá, profi birkózók matricáit
használják ehhez.
Miután Vic szól, hogy elindult hazafelé, gyorsan
befejezzük a vacsorát és visszaterelünk mindenkit a
kocsiba, miközben még mindig egymással nevetgélünk és
beszélgetünk. Most veszem csak észre, hogy közben
egészen besötétedett. Inara veszi észre elsőként a házat.
– Ó, befejezte a garázs felújítását – jegyzi meg.
Elcsípem Sterling vigyorát a visszapillantó tükörben, de
nem fordul a többiek felé, hogy velük is megossza.
Eddison Vic szokásos helyén parkol le a felhajtón, majd
kiszállunk, mindenki kikap véletlenszerűen egy-egy táskát,
kivéve Priya sporttáskáját, amit ő maga hoz. Vic kinn vár
bennünket az ajtó előtt, az ujjáról három kulcscsomó lóg.
Sterling lő egy képet rólunk a telefonjával.
 – Jól van, ezeket nektek hoztam – jelenti be Vic, majd
mindannyiuknak ad egy-egy kulcscsomót. Mindegyik
különböző, viccesen díszített, faragott fémdísszel, és nem
olyan unalmas ezüst vagy réz kupakokkal, amilyenek
általában a másolt kulcsokhoz járnak. A lányok a kulcsokra
néznek, majd egymásra, aztán ismét Vicre. – Erre! – Az új
tipegőjárdán vezeti őket, ami a kocsifelhajtótól a garázson
túlra, az épület végéig, egy masszív ajtóhoz vezet. –
Próbáljátok ki!
– Vic… – szólal meg Inara lassan.
– Próbáljátok ki!
Az ő kulcsa élénkkék és katicák díszítik, könnyedén
belecsusszan a zárba. Ahogy benyit, egy keskeny és elég
hosszú lépcső előtt találja magát, a másik két lány pedig
követi őt, mikor látják, hogy egyikünk sem moccan.
Aztán mi is utánuk iramodunk.
Amikor a sarokhoz érünk, élesen villan egy vaku, ami azt
jelenti, hogy Jenny és Marlene már vártak ránk. Tavasszal és
nyár elején a felbérelt munkások kemény munkával
felhúztak a garázs fölé egy emeletet, amit körbeszigeteltek
és bevezették az áramot is. Van fenn egy kis teakonyha, egy
teljesen felszerelt fürdőszoba, egy hálószoba, egy
háromágyas szerkezettel, ami úgy néz ki, mintha egy
háromszintes emeletes ágyat és egy létrát kereszteztek
volna, és ott van még a legnagyobb helyiség, a nappali,
kényelmes kanapékkal, a sarokban egy tévével.
– Üdv otthon! – szólal meg Vic lazán, miközben a lányok
ámulva nézelődnek.
A csajok a földre ejtik a táskákat, és ismét jól megölelgetik
Vicet, aki ettől a kanapéra hanyatlik. Még mielőtt landolna,
Priya a háta mögé hajít egy párnát, hogy puhább legyen az
esés. Vigyorogva ugrándozik mellette a kanapén, Victoria-
Bliss nevet és csacsog, Inara pedig ragyogó tekintettel Vic
válla felé fordul, és erősen magához szorítja őt.
Sterling közém és Eddison közé siklik, amitől Eddison épp
csak egy kicsit riad meg, és a derekunk köré fonja a karját.
 – Ez egy jó nap – jegyzi meg halkan.
Annak ellenére, hogy mi minden történt korábban, egyet
kell értenem vele.
Eddison nem reagál semmit, de az arcán megjelenik az a
kis, kedves mosoly, amit csak a család előtt enged meg
magának, és ez jobb, mint az éljenzés.
Másnap Vic munkába menet bedobja a lányokat
Eddisonhoz, azzal a szigorú figyelmeztetéssel, hogy
pihenjenek egész nap, Sterling pedig reggeli után nem
sokkal már csatlakozik is hozzánk. A lányok nem igazán
rajonganak a délelőttökért, és az alapján, mennyi
nevetgélést hallottam a lakásban éjszaka, azt hiszem, jó
későn feküdtek csak le aludni. Mikor már úgy-ahogy
felébredtek, egymás után használjuk a fürdőszobát, hogy
fürdőruhába öltözzünk, aztán elindulunk a medencéhez.
Inara és Victoria-Bliss magas hátú egyrészesben vannak,
amin nem is lepődöm meg. Bár már nem zavarja őket a
hátukra tetovált hatalmas pillangó, azért nem szeretik
mutogatni vegyes társaságban.
Priya egy királykék bikiniben és nyitott baseball-felsőben
jelenik meg. Eddisonhoz hajolok, aki felsóhajt, és belülről a
szájába harap, hogy ne kezdjen el könyörögni a lánynak,
hogy vegyen már fel valamit, ami jobban takarja, mert bár
Eddison nagyon tiszteli mások jogát a saját testük feletti
rendelkezéshez, Priyára mégiscsak a kishúgaként tekint.
Nem tudom, hány olyan fiú van, akit nem zavar az, ha a
húga (vagy akár a nővére) bikiniben mutatkozik. Aztán
Sterling is előbukkan egy rágógumipink kétrészesben,
aminek csípővonaláról szexi rojtok lógnak, mire Eddison úgy
elvörösödik, mint akinek menten kigyúl a képe.
Miközben mi leülünk a napozóágyakra egy kicsit
sütkérezni, Eddison azonnal a medencébe ugrik, hogy
ússzon pár hosszt. Nem fogja ezt kimondani, hacsak én nem
hozom szóba, de azt gyanítom, kissé kényelmetlenül érzi
magát attól, vajon mások mit gondolnak a kis társaságunk
láttán. De mivel Eddison egy kivételesen jó ember, inkább
miattunk érzi magát zavarban, nem is annyira önmaga
miatt. De erről aztán végképp soha nem fog beszélni.
– Anyukád tud róla? – kérdezi Sterling a tetoválásra
mutatva, ami Priya felsőtestének teljes bal oldalát befedi.
– Segített nekem kiválasztani a szalont, és elkísért az
összes varrásra – válaszolja Priya nevetve. Nyár elején még
mindig franciára váltott, ha valamelyikünkhöz beszélt,
annyira átállt az agya a három év párizsi élet után. Az
elmúlt hetekben azonban leszokott róla.
Előrehajolok a napozóágyon, hogy jobban lássam. Arról
tudtam, hogy készül a tetoválása tavasszal, de azt nem
árulta el nekünk, hogy milyen mintát választott. Legutóbb,
amikor eljött hozzánk, nyár elején, épp gyógyult az utolsó
tetoválása, úgyhogy nem mutatta meg nekünk. Bár a
mérete elég meglepő, a képek abszolút Priyára vallanak.
Egy hatalmas királynő sakkfigura van a középpontban, ami
színes ólomüveg-darabkákból készült, és egy virágágyáson
áll. Fehér nárcisz, kála, frézia, az összes virág, amit a
sorozatgyilkos, aki végzett a nővérével, majd Priyára is
vadászott, maga után hagyott. Chavi virágja, a napsárga
krizantém a királynő koronáját díszíti, koszorúként. A
krizantémok fölött két pillangó lebeg, amelyek elég nagyok
ahhoz, hogy a színük is látszódjon.
Nem is kell nagyon közelről néznem, hogy tudjam: az
egyik nyugati fenyőtündér, a másik pedig egy mexikói
kékszárnyú, amelyek részletesebben is megtekinthetők
Inara, illetve Victoria-Bliss hátán.
– Úgy éreztem, végre magam mögött tudom hagyni –
mondja Priya csöndesen.
– Mit?
– Az érzést, hogy áldozat vagyok. Mintha ezzel az
enyémmé vált volna mindez, itt van a bőröm alatt, a helyén,
ahelyett, hogy engem marcangolna.
Öntudatlanul is az arcomon levő heghez érek, amit vízálló
smink fed. Priya látta már, de Inara és Victoria-Bliss még,
azt hiszem, nem.
 A tetkók mellett azért nekik is megvannak a saját
sebhelyeik is. Inara kezén már örökre megmarad annak az
éjszakának az emléke, amikor a Kert felrobbant, a tűz és az
üvegszilánkok nyomot hagytak rajta, miközben Inara
küzdött, hogy megmentse a lehetetlen körülmények közé
került Pillangókat. Priya kezét halvány, sápadt hegek fedik, a
tenyerén és az ujjain is látszik a nyoma annak, hogy a
késért hadakozott a gyilkossal, és van egy csúnyább vonal
is, vízszintesen a nyakán, ahol a férfi a pengét az ütőeréhez
nyomta.
A hegek, még ha fájnak is, azt jelzik, hogy az ember túlélt
valamit.
Végre úgy érzem, hogy tényleg pihenek, bár a hőség elől
egy idő után visszamegyünk a légkondicionált lakásba.
Ahogy közeleg az este, és a hőmérséklet csökken egy kicsit,
visszatérünk a belső udvarba, felpakolva a mályvacukros
szendvics hozzávalóival, Sterling ugyanis megtudta, hogy
Inara még soha nem evett mályvacukros szendvicset. A
háznak nincs tűzrakó helye, de rövidebbre állítjuk az egyik
grillező lábát, hogy kényelmes magasságban legyen, és
Priya elindítja a kameráját, hogy megörökítse Inara első
harapását. Becsukja a szemét, mintha valami mennyei
finomságot enne, a szája sarkából olvadt csoki folyik, az
orrára pedig ráragadt egy kis darab pillecukor, és alig
várom, hogy megmutathassam a képet Vicnek.
Aztán megszólal a mobilom.
Mind dermedten nézünk a levetett cipőmre, amin
ártatlanul ott pihent eddig a telefon. Egyikünk sem hozta ma
szóba az esetet. Valahogy mind azt érezhettük, hogy ez egy
olyan nap, amikor hanyagoljuk a témát, sőt, talán majd
holnap is. Hát… eddig tartott.
Sterling a kijelző fölé hajol.
– Holmes az – jegyzi meg halkan.
Felmarkolom a készüléket és fogadom a hívást.
– Ramirez.
 – Nem érdekel, mit mond Simpkins – szólal meg a
nyomozó köszönés helyett –, ezek a gyerekek ki vannak
borulva, és szükségük van önre.
– Milyen gyerekek?
– Az a három, aki besétált a tűzoltóságra félórával ezelőtt,
egy-egy játék macival, meg a maga nevével. Jöjjön a Prince
Williambe!
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt a
sírástól.
Úgy érezte, hogy az egész életét sírással tölti. Abban a pár
napban, amit apu letartóztatása után a kislány a kórházban
töltött, egy nővérke vagy egy szociális munkás mindig
azonnal berohant a kórtermébe, amikor ő sírni kezdett,
mintha nem lett volna már ott eleve az angyal. Kedves
szavakkal vigasztalták, és gyengéden ölelgették: korábban
sosem tapasztalt ilyesmit, és ettől most erősebbnek érezte
magát, míg a félelem ismét el nem hatalmasodott felette.
Aztán jöttek az első nevelőszülei, akik csak azt engedték
neki, hogy Istennek ajánlja a könnyeit.
Nem tudta, hogyan ajánlhatna bármit Istennek.
Abból a családból aztán minden gyerek elkerült, miután az
egyik kisfiú elájult az iskolában, és az orvos rájött, hogy
mindegyiküket éheztetik. Különböző családokhoz küldték
őket ezután, és a kislány jól érezte magát a második helyen.
A nő vicces volt és kedves, a férfinak pedig szomorú szeme
volt, de gyengéd mosolya, és mintha mindig tudta volna,
melyik lány érzi magát legrosszabbul, mert olyankor lágy
hangon beszélt hozzá, és maga mellett tartotta a kezét.
Sosem ért hozzájuk, sosem közeledett feléjük, nagyon
odafigyelt arra, hogy elég saját terük legyen, és sosem
becézgette őket.
Nem mondott olyasmiket, hogy angyalom, bébi, és sosem
mondta azt, hogy gyönyörűségem.
Aztán autóbaleset történt, nem olyan, mint a mamával,
hanem ezúttal tényleg igazi, és megint szétszórták a
gyerekeket. A következő hely rendben volt, mindenkinek
megvolt a saját dolga, és az étkezések kivételével kerülték
egymást, de aztán a férfi nővére megjelent a gyerekeivel, és
a nőről kiderült, hogy beteg, túl beteg ahhoz, hogy a férfi
meg a felesége más gyerekekkel is foglalkozni tudjon a
rokongyerekeken kívül.
Ekkor küldték a kislányt ide, egy nőhöz, aki napközben a
tablettáitól került kába állapotba, esténként pedig az
alkoholtól meg a nyugtatótól, és sosem tudta, hogy a férje
mit csinál a náluk lakó gyerekekkel.
Apu kedvelte volna ezt a férjet.
A kislány sírt, mert nem tudta elhinni, hogy ez történik,
nem lett volna szabad ismét ilyen helyzetbe kerülnie (soha,
hiszen az angyal megígérte; soha nem lett volna szabad
ennek ismét megtörténnie), de a férfi bejárt a kislány
szobájába, és azt mondta neki, hogy neked is jó így, tudom,
hogy jó, hiányzott ez neked, hogy valaki rendesen a
gondodat viselje.
A kislány pedig képtelen volt abbahagyni a sírást; csak sírt
és sírt, megállás nélkül.
19
 
– STERLING, VIDD VISSZA A LÁNYOKAT VICHEZ! Gyerünk,
Ramirez, át kell öltöznünk. – Eddison a tűzrakó melletti
vödörből homokot szór a grillre, hogy a tűz kialudjon, majd
felmarkol annyi cuccot, amennyi elfér a kezében. Mi is
segítünk neki összepakolni, aztán felszaladunk a lakásába. A
lányok fogják a táskáikat, és megölelgetnek, vagy puszit
adnak, miközben követik kifelé Sterlinget.
Hülyeségnek érzem, hogy átöltözzek, főleg, mivel nem is
mi dolgozunk az ügyön, de nem jelenhetek meg akkor sem
rövidnadrágban meg nyakpántos topban. Farmert rángatunk
magunkra, Eddison pedig odahajít nekem egy hosszú ujjú
University of Miami feliratú pólót, hogy rávegyem a
topomra. A lányok távozása után két perccel mi is
elindulunk, sőt, igazából hamarabb kiérünk a parkolóból,
mint ők.
– Besétáltak a tűzoltóságra – mesélem Eddisonnak, és úgy
markolom az ülésem fölötti kapaszkodót, mintha az életem
múlna rajta. Eddison nem baszakszik, mikor helyszínre kell
menni. – Három gyerek, elvitték őket a Prince Williambe.
– Értem. – A piros lámpánál káromkodik, de mikor látja,
hogy senki nem jön semelyik irányból, átmegy. – Három
nap. Egyre kevesebb idő telik el két gyilkosság között.
A kocsi csikorogva fékez a kórház parkolója előtt,
közvetlenül a mentőautó mögött, aztán berohanunk a
baleseti sebészetre egy gyerek nyomában, aki túl kicsi azon
a nagy hordágyon. A fiúk mintha ikrek lennének, olyan
soványak, hogy lehetetlenség megállapítani a korukat, és a
kislány sem néz ki jobban. Holmes a nővérpultnál vár ránk.
Feltápászkodik, hogy üdvözölje a gyerekeket, de már a
látványuktól is megremeg a keze, és kiesik az ujjai közül a
hatalmas pohár kávé.
 – Be vannak drogozva? – sziszegi.
Az egyik fiú remeg, nem úgy, mintha rohama lenne, de az
egész teste reszket, a fogát csikorgatja és előre-hátra
mozgatja a fejét. A körömágyán piszkálja és tépkedi a bőrt,
amitől vastagon végigfolyik a kezén a vér, és megállás
nélkül beszél, a szavak gyorsan, félig artikulálatlanul
ömlenek a szájából. Az ikertestvére csöndes, a pupillája
olyan hatalmas, hogy valószínűleg nem is lát semmit, a bőre
pedig csillog az izzadságtól. Nyelni próbál, de a torka
minden alkalommal szárazon kattan, elakad, aztán ismét
próbálkozik. A kislány pedig…
A kislány üvölt, és csak akkor tart szünetet, ha
szaggatottan levegőt vesz, a két karját a hordágyra
szíjazták, gondolom azért, hogy ne karmolja szét magát.
Teljesen hisztérikus állapotba került, a pupillája óriási, a
tekintete kifejezéstelen.
– Metamfetamint adtak be nekik – mondom elhűlve. –
Mégpedig rengeteget, ha ilyen hatással van rájuk.
Az ápolók akcióba lendülnek, a vezető nővér utasításokat
sorol, és elküldi az egyiket orvosért.
– Mennyit kaphattak ön szerint? – kérdezi Holmes.
– Gondolom, a szülei főzték otthon. – Jézusom, remeg a
kezem. Láttam már korábban is bedrogozott gyerekeket, de
ilyen durva esettel még nem találkoztam. Általában azért
nyomnak drogot a gyerekbe, hogy letompítsák, nem azért,
hogy felpörgessék őket. – Kiment már valaki a szülőkhöz?
– A legközelebbi tűzoltóságról – feleli a nyomozó zordan.
– Ég a házuk?
Eddison a bajusza alatt káromkodik.
– Elég sűrűn felrobbannak a methkonyhák, de gondolom,
itt valaki segített is. Ha a szülők odabenn voltak…
– Ez megmagyarázza, hogy a gyerekeken miért nincs
vérzés nyoma azon kívül, amit maguknak okoztak.
– Mignone kinn van a helyszínen; hívtuk Simpkinst, ő is
kiment pár ügynökével, a kislány, Zoe viszont folyamatosan
az ön nevét kántálta. Tudna…
 – Persze. – Hagyom, hogy Eddison és Holmes mossa fel a
kávét, és elindulok a függöny mögé. Zoe, ezt mondta
Holmes. Épp az ápolókkal küzd, akik próbálják kibontani az
ágya szíjait. Hadonászik a csontos karjaival, miközben
folyamatosan üvölt. – Zoe? Zoe, hallasz engem?
Ha hall is, túlságosan feldúlt ahhoz, hogy válaszoljon.
– Zoe, a nevem Mercedes, Mercedes Ramirez.
Az ordítás abbamarad végre, a kislány rám néz, legalábbis
próbál, a válla még mindig mozog a ziháló légzéstől.
– Mer-mer-mercedes. Mercedes. Biztonság Mercedes
mellett, ezt mondta.
A főnővér kiszabadítja a lány egyik kezét, és az ágy egyik
pontjára mutat. Engedelmesen leülök, felveszem a felém
hajított kesztyűt, és mikor átteszik Zoét az ágyra, pont a
megfelelő helyen ülök ahhoz, hogy a kezembe vegyem a
kislány kezét, finoman, de azért határozottan, hogy ne
hadonásszon, és karmoljon. A hosszú, harsány
karmoláscsíkok mellett élénk színű kiütések sorakoznak,
végig a kislány karján.
– Jól van, Zoe – szólalok meg gyengéden –, most már
biztonságban vagy. A kórházban vagy, a testvéreiddel
együtt. Segíteni fogunk neked. Biztonságban vagy.
A zihálás fokozatosa sírásba fordul, majd Zoe előrehajol,
és hagyja, hogy a karomba vegyem és a mellkasomra
húzzam. Óvatosan az álla alá helyezem a vállam, vigyázva,
hogy az arca ne érjen a nyakam bőréhez. Nem szeretném,
ha véletlenül hozzám érne a bőre vagy a ruhája úgy, hogy
szegény tele van nyomva amfetaminnal.
– Most már itt vagy – mormolom, és erősen tartom, hogy
az ápolók hozzáférjenek.
Gyorsan dolgoznak, megvizsgálják a legfontosabb
helyeken, majd elindítják az infúziót. Rövid előkészítés után
Zoe feléjük tartja a karját, és hagyja, hogy vért vegyenek
tőle. A methről már tudunk, de meg kell nézniük, van-e
esetleg más is a szervezetében.
– A testvéreim – szólal meg elfúló hangon.
 – Itt vannak ők is, Zoe, minden rendben. Ők is segítséget
kapnak. A másik oldalon vannak, a függönyök mögött.
Zihálni kezd, én pedig a kesztyűbe dugott kezemmel a
hátát simogatom, körözve, hogy megnyugodjon egy kicsit.
– A néni. Megfogott. Olyan erősen. A néni.
Megrándul a keze, olyan erővel, hogy majdnem kihúzódik
a második tű a könyökénél. A csuklója körül vörös foltokat
látok, sötétebbek, mint a bőrkiütések. Ujjak nyoma lenne?
Egy zúzódás első jele?
– Megragadta a karodat, ugye, Zoe? Leszorított téged,
hogy a testvéreid ne ellenkezzenek?
Zoe bólint, majd mély levegőt vesz. Még mindig liheg, de
már összeszedettebb, és nem fullad.
– Egy angyal, Mercy. Csak nem volt szárnya.
– Zoe, aludtatok, amikor megjelent ez a néni?
– Aludni? Hát, próbáltunk. De a bőrünk ébren volt. – A
karjára mutat, és próbál odanyúlni a kezével, hogy
megvakarja. Az egyik ápoló erősen tartja Zoe másik karját,
amibe az infúzió megy, én pedig a másikat szorítom Zoe
combjához.
– Mikor ébredt fel a bőröd, Zoe? Mikor kezdődött?
– Vacsorázni akartunk. Az ágyban már nem volt ennivaló.
Anyu meg apu vacsorát főztek. Sosem a konyhában eszünk.
Csak korábban ettünk ott, anyuval meg apuval.
– Cagaste y saltaste en la caca.{29} Jesucristo! – Azok az
idióták nem egy melléképületben vagy a garázsban főzték a
kibaszott amfetamint, hanem a konyhában. Az ágyban nem
volt ennivaló? A gyerekek a szobájukban rejtegették volna
az ételt, hogy ne kelljen kimenniük a konyhába? Santa
madre de Dios!{30}
– Vacsoráztatok, próbáltatok elaludni. Zoe, mi történt
ezután? Zoe?
– Jött egy angyal. – Most lágyabban beszél, a hangja
nyers, és rekedt a kiabálástól. – Az angyaloknak szárnya
van. De neki nem volt.
– Mit csinált az angyal, Zoe?
 – Az angyal… az angyal… – Hirtelen elakad Zoe lélegzete,
majd rájön egy roham. A nővérek kiragadják a kislányt a
karomból, lefektetik az ágyra, erősen tartják a fejét meg a
nyakát, míg a görcs tart. Az egyik az óráját nézi, méri,
mennyi ideig tart.
– Mióta tart? – csattan fel egy fiatal doktornő, elrántva a
függönyt.
– Negyvenkét másodperce – válaszolja az ápoló, aki az
időt mérte.
Injekciót nyomnak az infúzióba, közel Zoe kezéhez, de így
is kell néhány másodperc, mire a roham csökken. Mikor a
kislány elgyengül, oxigénmaszkot tesznek az arcára.
– Bocsásson meg, ügynök, de most ki kell mennie –
mondja az orvos, és a javára legyen írva, tényleg látom
rajta, hogy sajnálja.
– Természetesen. A testvérei?
– Nincs rohamuk. Náluk próbálkozhat.
Leveszem a kesztyűmet, a biztonság kedvéért húzok
magamra egy friss párt, és a másik függöny felé indulok. A
csöndes fiút találom mögötte, a keze finoman remeg,
miközben egy ápoló éber tekintete alatt nagy kortyokban
vizet iszik. Amikor kiürül a pohara, a fiú megpróbálja
visszaadni az ápolónak, de nem ér el odáig a keze. A nővér
önt még bele a kancsóból egy kicsit, majd visszaadja neki. A
gyerek könyöke körül már van egy ragtapasz, ott vehettek
tőle vért, az infúziót pedig a kézfejére kötötték be. Mivel
vele nem kellett úgy megbirkózniuk, mint Zoéval, neki
szívmonitortappancsokat is tettek a mellkasára, a csípője
mellett, az ágyon pedig egy oxigénmaszk hever.
– Ki van száradva a szája – mondja nekem az ápolónő
csöndesen. – Annyit tehetünk, hogy vizet itatunk vele, de
néhány percenként rátesszük a maszkot is.
A nővérre mosolygok, majd visszapillantok a fiúra.
– A nevem Mercedes – közlöm vele, mire ő bólint, mintha
felismerne. – Megmondod, mi a neved?
– Brayden – krákogja.
 – Oké. Brayden. Hány éves vagy?
– Kilenc. És Caleb is. Zoe meg nyolc. – Nagyon gyorsan
pislog, de nem tud fókuszálni. – Zoe jól van?
– Egyikőtök sincs most jól – felelem őszintén, és
megfogom Brayden lábát az ágyon. – De most segítenek
nektek, és ez a fontos.
– Ijedtnek tűntek.
– Zoenak rohama volt. – A nővér döbbenten néz, kitátja a
száját, mintha közbe akarna szólni, de végül nem teszi. –
Adtak neki valamit, hogy elmúljon a görcse, és
megvizsgálják, hogy kiderüljön, mivel tudnak segíteni neki.
– De rendbe fog jönni?
– Nem tudom, Brayden, de az orvosok minden tőlük
telhetőt megtesznek, ígérem.
– Anyu és apu nem jutottak ki a házból – mondja a kisfiú. –
Aludtak. Megfogta Zoet, kirángatott bennünket a házból,
ami aztán felrobbant. A néni azt mondta, ennek így kellett
lennie.
– Mondta, hogy miért?
– Azt mondta, melletted biztonságban leszünk majd.
– Brayden, emlékszel arra, milyen volt ez a néni?
– Egy angyal volt. – Brayden a homlokát ráncolva kiissza a
maradék vizet a pohárból. – Úgy nézett ki, mint egy angyal,
azt hiszem. Nem tudom, nem láttam jól. De mindene fehér
volt. Akár a hold.
– Adott nektek valamit? – kérdezem, bár tudom a választ,
de kíváncsi vagyok, hogyan fog válaszolni.
– Macikat – vágja rá azonnal. – Fehér macikat, és volt,
amelyiknek hangja is volt.
– Milyen hangja?
– Mint… mint… mint a buborékfóliának – feleli végül
hosszas gondolkodás után. – Mint a papírnak, amit az
ajándékdobozba tesznek.
– Kocsiban ültél, Brayden?
Az ápoló a fiú életjeleit figyeli, és minden alkalommal,
mikor kiürül a pohara, tölt bele még egy kis vizet, én pedig
felteszek Braydennek minden kérdést, ami eszembe jut, míg
meg nem érkezik az orvos, aztán a következő függöny mögé
megyek. Ezúttal nem cserélek kesztyűt, mert nem értem
hozzá Braydenhez. Caleb azonban nincs olyan állapotban,
hogy válaszolni tudna a kérdéseimre. Úgy tűnik, azt sem
hallja, mit kérdeznek tőle az ápolók és az orvos. Az
oxigénmaszk alatt artikulálatlan szavakat mormol
folyamatosan, néha pedig oldalra rántja a fejét, mintha
hallana valamit, de úgy tűnik, hogy bármit is mond, annak
nem sok köze van ahhoz, amit kérdeztünk.
Visszamegyek inkább Zoehoz. A kislányra szívmonitort
tettek, és látom, hogy nyugtalan a pulzusa, úgyhogy inkább
békén hagyom. Ehelyett a nővérpulthoz indulok. Eddison is
ott van, de Holmes nincs.
– Kiment Simpkins elé – szólal meg, mielőtt rákérdeznék.
– Mierda!
– Kifejezetten téged hívott ide, és meg is nyugtattad a
kislányt.
– Ja, biztos azért kapott rohamot.
Eddison egyenesen a szemembe néz, inkább idegesen,
mint sértetten.
– Ennek semmi köze a másikhoz. Hagyd abba!
– Az alapján, amit Brayden elmondott – sóhajtok,
miközben felhajtom a University of Miami feliratú felsőm
ujját, hogy a pultnak dőlhessek anélkül, hogy
amfetaminnyomokat hagynék rajta Zoetól –, a gyilkos még
azelőtt eltervezte a robbantást, hogy felébresztette volna a
gyerekeket. Először Zoet keltette fel, és lefogta őt, hogy a
fiúknak eszébe se jusson rátámadni. A szülők aludtak a
szobájukban, miközben a gyilkos kirángatta a házból a
fiúkat, csinált valamit, majd kivitte Zoet is, aztán biztos
távolságba vitte őket, mielőtt a ház felrobbant volna.
Brayden azt mondta, érezte a forró levegőt, de nem voltak
veszélyben és nem égtek meg. Berakta őket a kocsiba, a
kisfiú azt mondta, egy nagy kocsiba, Zoet maga mellé
ültette, és mindegyiknek adott egy-egy macit. Brayden ki
akarta nyitni az ajtót, de valószínűleg be volt zárva, mert
nem járt sikerrel. Nem emlékszik, mennyi ideig utaztak. A nő
a tűzoltóság épülete előtt állt meg, majd ellátta őket az
instrukciókkal, és megadta nekik a nevemet. Amikor az ajtó
elé értek, Brayden visszafordult, de nem látta, hogy a nő ott
van-e még valahol. Az egyik tűzoltó kirohant, és keresni
kezdte, de nem látott egy autót sem a környéken, tehát
valószínűleg lelépett.
A nyakpántos top idegesít, főleg, hogy tudom, Simpkins
ott van kinn, de akkor sem fogom az amfetaminnal
összekent pólót viselni, ha nem muszáj.
– Rohama van! – szólal meg valaki Caleb függönye mögül.
Egy másodperccel később hasonló kiáltás érkezik Zoe ágya
felől is.
Eddison megragadja a karomat, mielőtt Brayden ágyához
szaladnék.
– Van benn orvos – mondja nyugodt hangon. – Tudom,
hogy meg akarod nyugtatni, de most csak útban lennél,
főleg, ha a másik kettő állapota ilyen instabil.
– Miért gondoljátok, hogy ő nincs ugyanolyan veszélyben?
– Nem gondoljuk ezt, csak azt látjuk, hogy neki még nem
volt rohama.
– Ramirez, mi a franc van magán? – rivall rám Simpkins,
majd elindul befelé, a sarkában Holmesszal. A két Smith
ügynök is követi, akik olyan rég dolgoznak már vele, mint
senki más. Bólintanak felénk, és mennek tovább.
Kihúzom magam, és a pulton heverő, összegyűrt pólóra
mutatok.
– Miközben megnyugtattam a kislányt, amfetamin
kenődött a ruhámra – válaszolom higgadtan. – Nem volt
biztonságos magamon hagyni, és nem volt időm átöltözni,
mielőtt idejöttünk.
– Nem is kellett volna idejönnie.
– Én hívtam – emlékezteti a nőt Holmes bosszúsan.
– A gyerekeknek most biztosan nincs szüksége magára –
folytatja Simpkins, oda sem figyelve a nyomozóra. –
Távozzon!
– Nem – ellenkezik Holmes. – Én hívtam ide.
– Ön úgy döntött, hogy együtt kíván működni az FBI-jal…
– Az FBI-jal, igen, de nem feltétlenül önnel, Mercedesre
pedig szükségem van, hogy figyeljen a gyerekekre.
A két nő egymásra néz, és őszintén szólva, nagyon örülök,
hogy nem szóltam bele ebbe a vitába. Meglepő módon
Simpkins kapja el elsőként a tekintetét.
– Ki tud nekem státuszjelentést adni? – kiáltja a függönyök
irányába trappolva, a két ápoló és az orvos pedig
csodálkozva néz rá.
A magasabb Smith leveszi magáról a széldzsekijét,
átnyújtja nekem, az alacsonyabb Smith pedig egy műanyag
zsákot vesz elő a táskájából. A zsákba helyezem a pólót,
majd a kesztyűt is, és hálásan elfogadom a dzsekit. Hideg
van – mint a kórházakban szinte mindig –, de inkább az
zavar, hogy több látszik belőlem, mint szeretném, és most
nem is feltétlenül a ruhámra vagy a testemre gondolok.
Mindegy, a dzseki segít.
– A váróteremben leszünk – mondja Eddison Holmesnak és
a két Smithnek. – Nem kell, hogy ilyen sokan legyünk ott.
– Küldök majd valakit – ígéri a magasabb Smith.
Tizenhárom éve társak, hat éve vannak Simpkins
csapatában, és idáig mindenkitől azt hallottam, hogy a két
Smith tartja igazán együtt a teamet. Igazából nem is tudom
a keresztnevüket, mert mindig, mindenki „a két Smith”-nek
nevezi őket.
A váróterem szinte teljesen üres. Az egyik sarokban egy
zokogó nő ringatja magát előre-hátra egy kényelmetlen
székben. Egyik kezében a rózsafüzérét morzsolja, a
másikban meg az útlevelét és a munkavállalói vízumát
szorongatja. Eddison leül mellém, megfogja a kezem, az
ujjaink összefonódnak, és a vállára hajtom a fejem.
– Értesítetted Vicet és Sterlinget a fejleményekről? –
motyogom.
– Aha. Mindjárt írok nekik megint.
 A szemem ég, és szeretném azt mondani, hogy csak
azért, mert belement valami, de nem: a kimerültség, a düh
és a félelem miatt van, meg attól, hogy az a kétely mardos
belül, vajon mi lesz azután, hogy elkaptuk ezt a gyilkost.
Hogyan fognak reagálni az emberek? Amennyire gyűlölik a
bűnözőket, annyira szeretik azokat, akik önbíráskodó módon
valami rokonszenves ügy érdekében szegik meg a törvényt.
Gyerekeket ment meg a bántalmazóiktól. Amint
nyilvánosságra kerül a sztori, az emberek zabálni fogják. A
lapok eddig nem számoltak be a részletekről. A
gyilkosságokra a város különböző részein került sor, sőt,
némelyikre a városon túl, szóval senkinek nem tűnt fel
eddig, hogy összefüggő esetekről van szó. A legnagyobb
helyi lap főszerkesztője pedig figyelni szokott arra, hogy
visszatartsa azokat a sztorikat, ahol gyerekek az áldozatok.
Haza akarok menni.
De már nem is tudom, hogy az otthonom még az
otthonom-e.
20
 
ZOE JONES HAJNALI 2:13-KOR HAL MEG, mikor egy
sorozatos hipertermiás rohamtól agyvérzést kap.
Caleb Jones három órával később hal meg hirtelen szervi
elégtelenség következtében, ami során a szíve is leáll.
Brayden orvosa azt mondja, a fiú fizikailag stabil
állapotban van, de reggel még alaposan megvizsgálják,
mert könnyen visszaeshet. Érzelmileg? Brayden nem szól
senkihez. Sem hozzám, sem Simpkinshez vagy Holmeshoz,
egyik orvoshoz vagy nővérhez sem. Sír, amikor
megmondják neki, mi történt Zoeval, de amikor vissza kell
menniük, hogy közöljék vele az ikertestvérével kapcsolatos
hírt is, a fiú egyszerűen bezárul.
Tate, a szociális munkás, aki szerdán Masonnel dolgozott,
hat körül bukkan fel, és szomorúan hallgat, amikor
elmeséljük neki, mi történt.
– Hosszabb időbe telt, mire ideértem, mert beugrottam az
aktájáért is – magyarázza, maga elé tartva a mappát. –
Négy hónappal ezelőtt környezettanulmányt végeztek
náluk, névtelen bejelentő panasza miatt, valószínűleg
valamelyik előző szomszédjuk lehetett, mert nemrég
költöztek ebbe a házba. Minden normálisnak tűnt.
Beszélgettünk a gyerekekkel, Zoe és Caleb azt mondták,
legtöbbször odakinn játszanak. Brayden szeretett inkább
otthon lenni. Így utólag úgy tűnik, ő járhatott ki a konyhába,
hogy ennivalót rejtsen el a szobában arra az esetre, ha
kifogyna a készlet. A fiúk hálószobájában volt egy kis hűtő,
az ágy alatt pedig lavórokban ennivaló, amiről azt mondták,
az csak rágcsálnivaló. Gondolom, ha már nem volt mit enni,
egyedül Brayden mehetett be a konyhába.
– Enyhe tolerancia alakult ki benne, úgyhogy tegnap nem
tudták úgy túladagolni, mint a másik két gyereket –
magyarázom, ő pedig bólint. – Tegnap azonban a szülők
változtattak a szokásokon. Vacsorát főztek a gyerekeknek,
és együtt ültek le enni a konyhában. A másik kettő sokkal
nagyobb dózist kapott, mint máskor, és valószínűleg
Brayden is hosszabb ideig volt ott a szokásosnál.
– Mivel gyanús volt a helyzet, kérelmeztük, hogy
drogtesztet végezhessünk a gyerekeken, de elutasították a
kérést, mert a házban minden rendben volt.
– És a szülőkön sem végeztek tesztet? – kérdezi Eddison.
– A ház rendben volt – ismétli meg Tate. – Nem gondoljuk,
hogy a Jones-házaspár nagy fogyasztó lett volna; az az
elméletünk, hogy egy beszállító megrendelésre főzhették a
cuccot, és az eladásból éltek. Nem voltak arra utaló jelek,
hogy kábítószerfüggők lennének. A korábbi lakásukat már
eladták, így nem kaptunk rá engedélyt, hogy vizsgálatot
indítsunk ott.
– Szóval a gyerekek a bürokrácia miatt vesztek el. – Az
arcomat vakarom, ami kegyetlenül viszket a régi smink, a
klór és a kórház kombinációjától. – Tudja esetleg, hogy
megvan-e már a végzés arról, kinek lehet hozzáférése a
gyermekvédelmi szolgálat aktáihoz?
– Úgy tudom, megvan. Lee dolgozott rajta. Ő és Gloria
beszéltek is róla…
Hát ez… nem igazán nyugtatott most meg.
Vic és Sterling nem sokkal később érkezik meg, megrakva
kávéval és alufóliába csomagolt tányérokkal, amit Marlene
pakolhatott meg kedvességből, mert aggódott amiatt, hogy
megint egész éjszaka fenn leszünk. Sterling Eddison mögé
rejtőzik, de ahelyett, hogy most is ráijesztene, mint máskor,
a nyakára simítja a kezét, majd odanyújt neki egy nagy
bögre kávét. Eddison a váratlan érintéstől is összerezzen, de
ezúttal nem úgy, mint szokott, majd Sterling felé dől, és
mormolva megköszöni az italt.
Vic óvatosan leül egy székre velünk szemben, és
előrehajol, hogy rajtunk kívül senki ne hallja.
 – Simpkins felhívta Gordon részlegvezetőt, hogy
panaszkodjon amiatt, amiért itt vagytok – közli velünk. –
Gordon egyeztetett Holmes nyomozóval, mielőtt felhívott
engem, és úgy fogunk tenni, mintha nem tudnátok erről, de
csak fel a fejjel.
– Así que esto va bien entonces{31} – motyogja Eddison.
– A csapata továbbra is az ügyön fog dolgozni, de
Simpkins nem. Közigazgatási felülvizsgálat indul vele
szemben.
Csak pislogunk rá, majd Sterlingre nézünk, aki leül Vic
mellé, és megvonja a vállát. Majd ismét Vic felé fordulunk.
– Cass mondta nektek, mi történt pár héttel ezelőtt
Idahóban?
A fejemet rázom.
– Annyit mondott, hogy szarcunami kategória, de nem volt
még lehetőségünk, hogy leüljünk pletyizni két sörrel, mert
aztán jött ez az ügy. Szerdán, ebédszünetben, csak ezzel az
esettel foglalkoztunk.
– Simpkins úgy bánt a helyi rendőrökkel, hogy azok még
az ügy lezárása előtt közölték, hogy mégsem szeretnének
élni az FBI segítségének lehetőségével.
– Idahóban? – csodálkozik Sterling. – Pedig oda nagyon
ritkán hívnak bennünket.
– Nekem is tudnom kellett volna erről egységvezetőként,
de Simpkins egyenesen a részlegvezetőhöz ment,
megkerülve engem. A személyzeti osztály még vizsgálta a
helyzetet, amikor befutott Holmes kérése, de nem jutottak
konklúzióra, Gordon pedig olyan vezető ügynököt akart az
ügyre tenni, akinek legalább húszéves tapasztalata van. Az
is nehezítette a helyzetet, hogy óvni kellett a célba vett
ügynököt.
– Olyan pletykákat is hallottam, hogy Simpkins
megpályázta a pozíciódat – jegyzi meg Eddison.
A kezemre pillantok. Nem mártom be Casst azzal, hogy
elárulom, mit mondott nekem.
Vic grimaszol.
 – Nem tudjuk, hogy ennek van-e köze hozzá – figyelmeztet
bennünket. – Ja, és őt még nem értesítették, szóval ne
mondjatok semmit. Majd a nap további részében
tájékoztatják, miután Gordon mindent összeszedett.
– Az ügynökei között a két Smithben van a legtöbb senior
vonás – jegyzem meg –, de egyik sem alkalmas vezetésre.
Cass remek ügynök, viszont nincs vezetői tapasztalata, egy
ilyen ügyhöz végképp, Johnson pedig még mindig nem épült
fel, csak papírmunkát végezhet. Ami azt jelenti, hogy… Ki
maradt? Watts és Burnside?
– Wattsot kéri majd meg. Burnside ahhoz ért legjobban,
hogy a digitális nyomvonalakon kutasson, szóval azt
akarják, hogy ő foglalkozzon majd a gyermekvédelmi
szolgálat dokumentumaival.
– Watts jó – mondja Eddison, inkább nekem, mintsem a
többieknek. – Kemény nő.
– Simpkins is az volt.
Sterling felhúzza a lábát a székre, és törökülésben
helyezkedik el, az ölébe tesz egy szalvétát, hogy abba
potyogjanak a croissant morzsái, amit kiválasztott a
csomagból. A homlokát ráncolja egy kicsit: ilyenkor szokott
mélyen elgondolkodni, teljesen kizárva a környezetét, ezt
jelzi az is, hogy lefelé húzza a szája sarkát. Gyakran láttam
már, hogy így átalakul az arckifejezése, miközben igyekszik
rendet vágni a gondolatai között.
Eddison aztán kiszed a muffinjából egy áfonyát, megdobja
vele Sterlinget, aki tágra nyílt szemmel, döbbenten néz rá.
– Mondj valamit, Tappancs! – mondja neki Eddison.
– És mi van, ha semmi jót nem tudok mondani? – torkolja
le Sterling automatikusan.
– Két gyerek meghalt ma hajnalban, és egy öttagú család
egytagú vált – szólalok meg lágyan. – Szerintem most
semmi jót nem tudunk mondani.
Sterling mély levegőt vesz, és hagyja, hogy Vic kivegye a
kezéből a megcsócsált süteményt.
 – A gyilkos túl későn ért oda, hogy megmentse a
gyerekeket – mondja egy szuszra. – Az is lehet, hogy a
megmentéssel járó stressz fokozta a drog hatását a
szervezetükben. Így aztán most nem tudta megmenteni
őket. Ehhez adjuk még hozzá azt is, hogy egyre sűrűbben
gyilkol. Mi jön ezután?
– Úgy érzi, meg kell mentenie a gyerekeket. – Eddison a
muffinja maradékát nézi összeráncolt homlokkal. – Bármi is
hajtja, bármilyen személyes trauma ösztökéli erre, ő hallgat
rá. Lehet, hogy a kudarc miatt önmaga felé fordítja a dühét,
vagy…
– Vagy kifelé, és legközelebb mészárolni fog – fejezem be
a mondatot.
– Már nem is próbálkozik a házadnál – jegyzi meg Vic. –
Sterling ellenőrizte a felvételeket. Csak két autó hajtott el
előtte, ami nem a szomszédoké, de mindketten látogatóba
mentek valahová, és ott is aludtak. Sőt, még mindig ott
állnak.
– De még mindig megadja nekik a nevemet. Miért?
– Mennyit haladtál az ügyeid átnézésével tegnap?
– Csütörtökön? Nem sokat. Sok időbe telik minden egyes
nevet végigvenni, és a rendszerben végigfuttatni.
– Tudsz csinálni egy táblázatot, hogy leszűkítsd őket, és
akkor mi is segíthetnénk. Kizárhatnád azokat az eseteket
mondjuk, ahol fiúk voltak az áldozatok…
– Valójában nem – szól közbe Sterling, összehúzva a vállát.
– Lehet, hogy van egy lánytestvére, egy unokatestvére,
egy szomszédja, egy barátja, vagy bárki, egy lány, akire
nagy hatással volt, ahogy Mercedes segített a mentés
során. Minden gyereknek macit szoktunk adni, nem csak a
közvetlen áldozatoknak.
– És még nem zártuk ki annak a lehetőségét sem, hogy a
gyilkos férfi lehet – teszi hozzá Eddison. – Sok férfinak van
magas hangja, vagy ha nincs is, tudja imitálni. Az angyalok
népszerű ábrázolási módjai alapján a parókáról sem
mondhatjuk azt, hogy feltétlenül oda nem illő. Nem tudjuk a
gyilkos nemét. Csak azért utalunk rá nőként, mert a
gyerekek nőnek tartják.
Bármennyire is ellenkezünk a feltételezés ellen zsigerileg,
tényleg lehet, hogy férfi.
– És nem támaszkodhatunk kizárólag azokra az esetekre
sem, amelyekben különös kötődést éreztem valakihez, mert
ez nem mindig kölcsönös. Talán olyasvalaki életére voltam
drasztikus hatással, akire nem is gondolnék.
– A picsába – sóhajtja Vic, mire mind összerezzenünk. Nem
szokott káromkodni; azt hiszem, mindannyian tudjuk a
csapatból, hogy Vic kizárólag akkor beszél így, ha valami
nagyon el van baszva.
Cass megköszörüli a torkát a folyosón, hogy felhívja
magára a figyelmet, mielőtt csatlakozna hozzánk.
– Gondoltam, tudni akarjátok, hogy a gyermekvédelmi
szolgálat Brayden mind a négy nagyszülőjét értesítette. Az
apai nagyszülők Alabamában, az anyaiak Washington
államban élnek, és mindkét pár ragaszkodott ahhoz, hogy
hozzájuk kerüljön a kisfiú. És nagyon nem kedvelik egymást.
Szóval, itt még csúnya dolgok jöhetnek.
Sóhajtok.
– Cass, az ilyen napokon jössz rá arra, hogy különbség van
aközött, ha valamit tudni akarsz, vagy ha valamit muszáj
tudnod.
Cass fáradtan rám mosolyog.
– Átment végre a végzés. Mr. Lee hétfőn, a munkanap
végéig köteles lesz átadni nekem az akták listáját. Burnside
felhatalmazást kapott rá, hogy hozzáférjen a rendszerükhöz,
és minden digitális nyomot megvizsgálhat.
Cass vonakodva elmosolyodik.
– Brayden nem szól Tate-hez – folytatja egy idő után. –
Senkivel nem beszél. De azt nem bánja, hogy Tate ott
legyen vele.
– Tate nagyon jó embernek tűnik.
– Igen, szerintem is. – Cass kisimít a felsőjén egy
gyűrődést, majd a homlokát ráncolva nézi. – Nem is tudom,
hogy ez az eleje, vagy a hátulja-e.
– A hátulja – segít neki Sterling. – Felül kilóg a címke.
– Uhh. Na, mindegy. Brayden valószínűleg nem fog
kommunikálni egy ideig. Tate javasolta, Holmes pedig
egyetért vele, hogy haza kellene mennetek pihenni. De
tudjátok: ahogy szeretnétek.
A kávém utolsó cseppjeit nézem, és azon gondolkodom,
vajon el tudok-e aludni azelőtt, hogy beütne a koffein.
– Köszönöm, Cass – mondja Vic mindannyiunk nevében. –
Értesítesz majd bennünket a fejleményekről?
– Igen, uram.
Eddisonnal felhorkantunk, Cass pedig még jobban elpirul.
Sterling együttérzően néz rá.
– Cass? A gyilkos zúzódásokat okozott Zoe bal csuklóján;
nem biztos, hogy találsz rajta ujjlenyomatot, de a keze
méretét talán sikerül megállapítani. Beszélj Holmesszal és
az orvosszakértővel.
Végül Vic otthonában kötünk ki mind, és a nappalijában
zuhanunk álomba anélkül, hogy külön szobákba vonulnánk
el. Sterling a karosszékben húzza össze magát, arcát a
térdére hajtva. Eddison és én a kanapét foglaljuk el, és elég
sokat elárul az állapotunkról, hogy az adrenalin, a koffein és
a vékony sötétítőfüggönyön keresztül beáramló fény
ellenére elég hamar kidőlünk.
Néhány órával később a magántelefonom csörgésére
ébredek. A kanapé minden, csak nem egyenes alattam, a
szívem fájdalmasan dobog a bordáim között. Sterling is
ugyanolyan hirtelen ébred fel, mint én, csapkod maga körül
a székben, majd a padlón köt ki nagyot nyögve, mire
Eddison megpróbálja feltolni magát a könyökére, de csak
körülbelül harmadjára jár sikerrel.
A kijelzőn Esperanza nevét látom.
– Nem egy újabb gyerek – jelentem be, mire Eddison
visszahanyatlik a kanapéra és betakarózik.
– Ne vedd fel! – motyogja Sterling, miközben visszamászik
a székbe.
 – Nem vagyok benne biztos, hogy az unokatesóm vagy a
nénikém-e az.
– Miért, valamelyik rossz opció?
– Az egyik igen.
– Ó!
Eddison kinyitja az egyik szemét.
– Miért csörög még mindig?
– Mert nem akarom felvenni, ha Soledad az. – Megvárom,
hogy a hangpostára menjen a hívás, és meghallgatom az
üzenetet. Esperanza az, afortunadamente.{32} de nem sok
derül ki az üzenetéből. Nagy dolog történt, hívj vissza, hogy
tőlem tudd meg, nem anyámtól.
Akár nagy dolog, akár nem, nem akarok tudni róla. Nem
kell tudnom róla.
Mielőtt eldönthetném, hogy visszahívjam-e, a telefon
vibrálni kezd, majd ismét csörög, és megint megjelenik
Esperanza neve. A fenébe. Hatalmasat sóhajtok, majd
felveszem.
– Halló?
Sterling összerezzen a kemény hangom hallatán.
– Mercedes? Nálad délután van; miért van olyan hangod,
mintha most ébredtél volna? – Az unokatestvérem hangja
fáradt, ami nem vall rá. A legfőbb okom, hogy hajlandó
voltam vele ismét felvenni a kapcsolatot, az a nyugodt,
józan hozzáállása volt.
– Egész éjszaka fenn voltunk egy ügy miatt. Mi a baj?
– Családi megbeszélés volt ma délelőtt.
– Jaj, istenem, én erről nem akarok tudni.
– De, akarsz. Tío{33} beteg.
– Melyik tío?
Súlyos csönd telepszik ránk, majd hosszú idő után leesik.
– Ó!
Az apám.
– Hasnyálmirigyrák – folytatja, miután rájön, hogy én nem
fogom.
– Sajnálom.
 – A család szeretné kihozatni a börtönből, hogy kezelésre
járhasson.
– Valószínűleg nem engedik, de ez amúgy sem tartozik
rám.
Eddison már majdnem felült, az egyik karjára támaszkodik
a kanapén, és kétségbeesetten pislog, hogy le ne csukódjon
a szeme.
– Mercedes… – Esperanza nagyot fújtat a telefonba, de
úgy, mintha hurrikán tört volna ki a vonal túlsó felén. –
Tényleg azt hiszed, hogy a család többi tagja nem fog majd
zaklatni emiatt?
– Nem, nem hiszem. Ezért is fogom szépen kikapcsolni a
telefonomat, amíg nem szerzek egy új számot.
– A legtöbb unokája még nem is látta őt.
– Nagyon szerencsések.
– Mercedes.
– Nem.
– A hasnyálmirigyrákot nem lehet gyógyítani. Te is tudod.
Meg fog halni.
– Mucha carne pal gato.{34}
– Mercedes.
– Ő az? – Az anyám hangját hallom a háttérben. – Add
csak ide, hadd beszéljek azzal a hálátlan, rosszindulatú…
Befejezem a hívást, kikapcsolom a telefont, és így is
fogom hagyni egy jó ideig. A kórházban lévő gyerekeknek
megvan a hivatali számom, ahogy Priyának, Inarának és
Victoria-Blissnek is. Mindenki más majd küld e-mailt.
Bevallom, csalódtam Esperanzában.
A Ramirez familiának{35} ő volt az egyetlen olyan tagja,
akinek meg kellett volna értenie, hogy ez már nem az én
életem.
– Vágd a falhoz! – motyogja Eddison.
– Van benne pár fényképem, meg ilyenek. De ha azokat
lementettem, szétverhetjük.
– Oké. Jól vagy?
 – Nem. De aludj csak! Ez a probléma úgysem fog
megoldódni.
Eddison azonnal visszabújik a takaró alá, csak a sötét,
hullámos tincsei látszanak ki.
Sterling engem figyel komoly tekintettel, én meg azon
csodálkozom, mennyire fiatalnak néz ki, ha leengedi a haját,
és az kócosan az arcába lóg.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezi csöndesen.
Sterling nem ismeri a sztorit úgy, mint Vic és Eddison,
vagy, ha már itt tartunk, az előző főnöke, Finney. Több év és
egy fél üveg tequila kellett nekem ahhoz, hogy végre
elmondjam Eddisonnak. De Sterling… Ő fontos, és végre
már képes vagyok bízni másokban, nem úgy, mint akkor,
amikor Eddisonnak mondtam el. Sterling a csapatom része,
és a barátom. A családom.
– Most még nem – mondom végül. – Majd, ha nem ég így a
ház.
– Akkor megbeszéltük. – Sterling ismét gombócba húzza
össze magát, mint egy kis ászkarák, a bojtos szélű
gyapjútakaró alatt, amit beborítanak a Gondos Bocsok.
Brittany kedvenc takarója, és nagyon ritkán szokta
megengedni, hogy valaki lehozza és használja.
Bár nagyon fáradt és kimerült vagyok, sok időbe telik,
mire vissza tudok aludni. Sajog a karom, annyira vágyom a
megnyugvásra, amit a fekete, bársonybundájú macim ad,
ami az éjjeliszekrényemen szokott heverni, de ezek után…
Nem is tudom, képes leszek-e ugyanúgy nézni arra a
macira, mint idáig. Többször is megmentette az életemet,
vagy legalábbis arra emlékeztetett, hogy érdemes folytatni
az életemet, bár nem tudom, van-e különbség a kettő
között.
Nem is tudom, milyen hosszú ideje bámulom már a
plafont, amikor beúszik elém homályosan Vic arca. Meleg,
barna szeme egyszerre tűnik szomorúnak és derűsnek,
kérges kezével kisimítja a hajam az arcomból, és az ujja
megáll a hegem fölött.
 – Aludj, Mercedes! Nem vagy egyedül.
A nevetés inkább síráshoz hasonlóan bukik ki belőlem, de
becsukom a szemem, ő pedig finoman simogatja a hajam,
míg el nem alszom.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt a
változástól.
Csakhogy…
Egy idő után megtanulta azt, hogy néhány félelem jó. Van
olyan félelem, ami nem jár rettegéssel és fájdalommal,
egyszerűen csak… izgalmas. Pallérozza az elmét.
Annak ellenére, hogy a nevelőszülők mellett folyamatos
bizonytalanságban érezte magát – az egyetlen biztos pont a
bizonytalanság volt – a kislány keményen hajtott az
iskolában, megtanult mindent, amivel a korábbi bezártsága
idején nem is találkozott. Buzgón dolgozott, hogy behozza a
lemaradását, majd még buzgóbban tanult, hogy le is hagyja
a többieket. Mire eljött a főiskolai felvételik ideje, a
bizonyítványa ragyogó volt, és megírt néhány gondosan
megszerkesztett személyes esszét is, amelyekben épp
megfelelő arányban mutatta be a rémisztő múltbeli
tapasztalatait, és fejezte ki a szívmelengető, jövőbeni
szándékait.
A témavezető hölgy, aki talán az egyetlen olyan ember
volt, akivel kapcsolatban a kislány úgy érezte, valóban az ő
oldalán áll, hangosan nevetett, mikor elolvasta az esszéit,
és azt ígérte, hogy tarolni fog velük.
Így is lett.
Felvették és ösztöndíjas is lett, és összeadva azzal a
pénzzel, amit a bíróság négy évvel azelőtt az apjától
kicsikart a számára, el tudott költözni az államból is, hogy
egy teljesen új életet kezdjen. Valahová, ahol nem tudják
róla, min ment keresztül (hacsak az illető nem a
gyermekvédelmi rendszerben dolgozott). A nevét is
megváltoztatta, hivatalos és legális úton. Az összes
bizonyítványát megújíttatni egy rémálommal ért fel, de
megérte a fáradságot. A régi neve ahhoz a másik lányhoz
tartozott, a kislányhoz, akit oly sokan bántottak, és akin
senki nem segített.
Most egy új ember lett, egy lány, akinek nincs bőröndje,
és nincs akcentusa, egy senki, aki sehonnan vagy
bárhonnan érkezett. Semmi sem kötötte ahhoz a helyhez,
ahonnan származott.
Imádta a főiskolát. Ijesztő volt, lehengerlő és csodálatos,
olyan nagy szabadsággal, amiről korábban álmodni sem
mert volna. Még barátai is lettek. Lassan, óvatosan, bár nem
teljesen őszintén, de közel engedett magához másokat, és a
barátai mellett életében először boldognak érezte magát.
Nem randevúzott – ehhez nem volt elég bátorsága, és nem
is volt benne biztos, hogy vágyik rá –, de a barátai
megvédték, amikor a férfiak nem fogadták el a nemleges
válaszát, amikor a régi beidegződései csorbát ejtettek az
újonnan szerzett bátorságán, és hálás volt nekik ezért.
Talált egy állást is, ahol nem kellett sok időt emberek közt
töltenie, és így néha megengedte magának, hogy a régi
félelmei kiüljenek az arcára – meglepte, mennyire jóleső
érzéssel tölti ez el. Szeretett a barátai közt lenni, órákra
járni, más emberekkel lógni, de a munkával töltött idő adta
meg számára azt az egyedüllétet, ami segített felépülni és
újra egyenesbe jönni. Szerette az egyensúlyt, és büszke volt
magára, amiért felfedezte, hogyan érheti el, és tarthatja
fenn ezt az állapotot.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt a
változástól.
Mégis bátran elindult a világba.
21
 
A KÓRHÁZI MEG A JONES CSALÁDDAL KAPCSOLATOS
események miatt a hír nem került be a szombati lapokba,
de délután már elkezdtek szivárogtatni belőle a közösségi
oldalakon, majd vasárnap a címlap felét kitöltötte a „Drogos
tragédia” beszámolója. Nem tudom, melyik seggfejnek
jutott eszébe ez a hülye cím, de legszívesebben máglyára
küldeném. Az egyetlen pozitívum abban a rettenetesen
felületes cikkben, hogy nem említik meg benne a többi
gyilkosságot. Még csak nem is nevezik benne gyanúsnak az
esetet: úgy állítják be, mintha a gyerekek elsétáltak volna
otthonról, hogy segítséget szerezzenek, és időközben
felrobbant a házuk. Téves tűzoltóállomásról írnak, pont nem
azokat a nyomozókat nevezik meg, akik jelen voltak, és azt
is rosszul tudják, melyik ügynökök voltak ott az FBI-tól és a
Kábítószerügyi Szakhatóságtól.
Legalább ez egyfajta védelmet jelent Brayden és a többi
gyerek számára.
Priya megböki a vállamat reggelizés közben. A nappaliban
eszünk, mert nem férünk el még a ritkán használt
étkezőben sem.
– Mikor kezdődik a mise?
– Tessék?
– A mise – ismétli türelmesen. – Mikor kezdődik?
Csak pislogok rá, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
összerakjam, mit akar.
– Jobban fogod érezni magad, ha elmész a misére,
Mercedes. Vasárnap van. Szóval, mikor kezdődik?
– A fél tízeset szereti – szólal meg Eddison. Tele van a
szája almatortával.
– Hmm. – Priya az órájára néz, majd talpra áll. – Akkor
ideje öltözni.
 Priya ritkán veszi a kezébe az irányítást, de ha igen, akkor
teljesen olyan lesz, mint az anyja: nem lehet vele ellenkezni.
Mielőtt tudatosulna bennem, hogy megmozdultam, már
átöltöztem, és hátul ülök a kocsiban, kezemben a
sminktáskámmal, Priya pedig épp elém tartja a tükrömet.
Sterling az anyósülésen ül, Eddison vezet, megyünk a
templomba.
Nagyon bizarr társaság. Priya nem gyakorolja a hindu
vallást, már ha ez a rendes megnevezése, de mindennap
viseli a bindijét, Sterling pedig zsidó, bár teljes szívéből,
megingathatatlanul imádja a szalonnát. Eddisont
katolikusként nevelték, de a húga elrablása után elvesztette
a hitét, és az azóta sem tért vissza. Általában elkísér engem
és mellém ül, főleg karácsonykor, ami különösen kemény
számomra, de Eddison a gyerekkorában beléivódott
emlékek miatt kényelmetlenül érzi magát a templomban.
Ennek ellenére ott vagyunk mind, egymás mellett ülünk
egy padban hátul, Priya és Sterling titokban a többi embert
figyeli, Eddison pedig minden alkalommal elpirul zavarában,
amikor fel kell állni, le kell ülni vagy le kell térdelni. Amikor
minden egyes sorban mozgolódni kezdenek az emberek,
hogy áldozni menjenek, Priya kérdőn néz rám.
A fejemet rázom.
– Nem áldozhatsz, amíg nem gyóntál.
– És te nem gyónhatsz a munkád miatt?
– A munkának igazából nincs köze ehhez, amíg nem
osztok meg bizalmas információt – suttogom. – Viszont nem
kaphatok feloldozást olyan bűnök alól, amelyeket nem
bántam meg őszintén. – Priya továbbra is zavartan néz, én
pedig a rossz hangulatom ellenére elmosolyodom. – Nem
gondolnám, hogy Isten gyűlöli a leszbikusokat, de az egyház
nem szeret bennünket. Bűnös vagyok, és bűnösek az
érzéseim is, de nem érzek bűntudatot emiatt.
– Ó! – A szertartás további részében ezen rágódik. Priyát
nem nevelték vallásosan, és a kívülálló szemével
csodálkozik rá nemcsak a történetekre és a képekre, hanem
a törvényekre, a szertartásokra és arra is, hogyan próbáljuk
rendezni magunkban, miben higgyünk.
A szertartás végeztével szinte teljesen kiürül a templom,
Eddison pedig bólint egyet a pap felé.
– Menjünk! Majd megvárjuk. Priya oldalra biccenti a fejet.
– Azt hittem, hogy Mercedes nem…
– A gyónás és a tanácsadás nem ugyanaz – magyarázza
neki Eddison.
Hagyom, hogy Eddison elmagyarázza a különbséget
Priyának és Sterlingnek, én pedig kimegyek a sorból, és
elindulok az oltár felé. Brendon atya mindössze néhány
évvel idősebb nálam, és jóravaló ember. Minden második
tizenéves lány bele van zúgva, mert az végül is úgy-ahogy
oké, ő pedig tiszteli az érzéseiket, anélkül, hogy bátorítaná
őket. Hatalmas fejlődés, hogy most ő van itt, Michael atya
után, aki a prédikációk alatt folyton csúnyán nézett rám.
– Á, Mercedes – üdvözöl mosolyogva, és a szentmise
utolsó kellékeit átnyújtja egy ministránsfiúnak. – Nagyon
elfoglalt voltál az elmúlt hetekben.
Milyen kedvesen mutat rá, hogy már majdnem egy
hónapja nem voltam misén.
– Volt egy kis… – Hogy a fenébe magyarázzam ezt el neki?
Bólint, majd leül az emelvény szélére, és két tenyerét a
térde között összeteszi.
– Munka? Vagy személyes gondok?
– Igen – felelem végül, és leülök mellé.
Melegen és lágyan felnevet, nekem pedig az jut eszembe,
hogy később köszönetet kell ezért mondanom Eddisonnak
és Priyának.
– Minden rendben van Siobhannal?
– Dobott.
– Sajnálom.
– Én nem biztos, hogy sajnálom.
Brendon atya komolyan hallgat, én pedig, a részleteket
óvatosan megválogatva, elmondom neki, mi történt a
gyerekekkel, Siobhannal és az apámmal. Michael atyának
ilyesmit sosem mondtam el, mert attól, hogy valaki pap,
még simán lehet egyúttal seggfej is, Brendon atyában
viszont megbízom, és távolról sem ez az első eset, hogy egy
ügy felpiszkálja bennem a sebeket.
– Ez nem semmi – mondja végül, amitől rám jön a
vihogás.
– Mintha minden oldalról támadás érne. Mintha elvesztél
volna az erdőben.
Összerezzenek, de tudom, hogy okkal használta ezt a
hasonlatot.
– Ezek a gyerekek… Rettenetes körülmények közül
mentették ki őket. Ezt el kell ismerni, még ha a módszert el
is ítéljük, márpedig el kell ítélnünk.
– És azon gondolkodsz, hogy érezted volna magad, ha
veled is ilyesmi történt volna annak idején.
– Ha elkapjuk ezt a gyilkost, a média meg fog kergülni.
Egy törvényen kívüli, aki gyerekeket ment? A nyilvánosság
zabálni fogja. És ettől még nehezebb a dolgunk. És… –
Nyelek egyet, de próbálom végigcsinálni most már. – A nő
nyilvánvalóan dühös a rendszerre, ami nem képes
megvédeni ezeket a gyerekeket, de azzal mit ér el, hogy
még mélyebbre taszítja szegényeket, miközben
megmaradnak ebben a pocsék rendszerben?
– Annak, aki erőszakos módszerekhez folyamodik,
általában nincs ötlete arra, mi lehetne a megoldás. Vagy
korábban talán próbálkozott valamivel, kudarcot vallott vele,
és úgy véli, csak ez a kiút létezik.
– Valami hajtja őt.
– Valami téged is hajt – emlékeztet. – Valószínűleg a kettő
nem is különbözik egymástól annyira.
– Én is ettől félek.
Brendon atya bólint, hümmög, és várja, hogy folytassam.
Folytatom.
– Aki úgy dönt, hogy ezt csinálja, dönthet úgy is, hogy
leáll.
De aki úgy érzi, ezt kell tennie…
 – Azt, aki nem tud leállni, le kell állítani. Nem lehet
könnyű, ha látod, mennyi közös van a múltatokban. –
Brendon atya elhallgat, és a gondolataiba mélyed. – Az
ügynök, aki rád talált abban a faházban: több rosszat
okozott neked, mint jót?
– Nem – felelem ösztönösen. – Megmentett.
– Te is megmentetted a többieket. Ami ezután történt,
nem a te hibád, Mercedes. A munkád sok áldozatot követel
tőled, de ez már nem az a terület. Ne vegyél magadra több
terhet, mint amennyi a tiéd.
Úgy érzem, elérkeztünk a beszélgetés végéhez, mert ezen
még agyalnom kell majd, nem tudom most azonnal
elfogadni. Köszönetet mondok, felállok és leporolom a
nadrágomat.
– Mercedes? – Brendon atya szomorúan mosolyog rám,
amikor felé fordulok. Ő nem állt még fel. – És az apád?
Kihúzom magam.
– Bízd Istenre – mondja egyszerűen. – Az, hogy milyen
érzéseid vannak ezzel kapcsolatban, csak rád tartozik,
egyedül rád. Az, hogy ezért ki ítél el és ki nem, nem számít;
az ítélkezés Isten dolga.
Sokat kell majd gondolkodnom ezeken. Csöndesen
csatlakozom a többiekhez, majd elindulunk vissza Vic
házába. Megállunk a házam előtt, hogy elhozzak pár ruhát,
megnézzem a leveleimet és beszéljek Jasonnel. Továbbra is
ápolja a gyepet, és megmutatja, hogy ő is szereltetett
kamerát a verandájára és a postaládájára, ahogy én is.
– Nem láttam senkit – mondja sajnálkozva. – Pedig
figyeltem.
– Köszönöm, Jason. Az a helyzet, hogy a telefonomnak
annyi, úgyhogy megadom a munkahelyi mobilom számát,
biztos, ami biztos.
– Azt kell mondjam, hiányzik, hogy nem vagy itt, kölyök.
– Remélem, hamarosan rendeződnek a dolgok, és végre
itthon lehetek.
 Vacsora után Sterling hazavisz engem magával. Nem
tudom, milyen időbeosztásban állapodtak meg Eddisonnal,
de zavartalanul működik. Ahelyett, hogy kihúznánk a
kanapéágyat, Sterling gyengéden a hálószoba felé tol
engem.
– Tényleg egyedül akarsz ma aludni? – kérdezi, mikor
ellenkeznék.
Nem.
Mivel már tudom, hogy néz ki a lakása többi része, nagy
meglepetés nem ér a hálóban sem. Minden fekete-fehér,
babakék és rózsaszín, elegánsan elrendezve. Egy FBI-
széldzsekit viselő, nagy, világosbarna játék mackó ül az ágy
fejtámlájánál, a párnahalom tetején. A kezembe veszem, és
megérintem a fekete, cérnából varrt orrát.
– Priyától kaptam, amikor megkaptam az áttelepülési
engedélyt.
Ki mástól.
Töltőre tesszük a mobilokat, átnézzük az e-mailjeinket
meg az üzeneteinket még egyszer, mielőtt beállítanánk az
ébresztőt. Miután átöltöztünk és elhelyezkedtünk a
kényelmes takaró alatt, Sterling felém sem pillant, amikor
magamhoz ölelem a macit, pedig a dzsekije nagyon ropog,
épp, mint az igazi széldzsekik. Lekapcsolja a villanyt. A falon
túlról hangok szűrődnek át: a szomszédok mászkálnak,
beszélgetnek, zenélnek, játszanak vagy tévét néznek. Nem
zavaró a háttérzaj, csak ott van, a maga módján
megnyugtató is, ahogy Sterling szabályos szuszogása is
mellettem.
Aztán megszólal a telefonom.
– Csak két nap telt el – suttogja Sterling, miközben a
készülék felé nyúlok. A kijelzőre nézek.
– Holmes az – csodálkozom, majd felveszem. – Mi történt
már megint?
– A tizenegy éves Noah Hakken épp most sétált be a
rendőrkapitányságra – jelenti morcos hangon.
– Megsérült?
 – Tele van sérüléssel, de azt állítja, hogy nem bántották.
Most visszük a kórházba.
– Indulok.
A hívás véget ér, de a kijelző még jó ideig világít a sötét
szobában.
– Kórház? – kérdezi Sterling. Kitakarózik és a
villanykapcsolót keresi.
– Igen. Bocs.
Nem mondom, hogy fejbe vág, de azért meglep a dolog.
– Mercedes Ramirez, ne merészelj bocsánatot kérni
ilyenekért! – rivall rám keményen. – Nem a te hibád.
Tudom, persze, de most nem tudok erre mit mondani.
– El kellene hoznunk a táskákat az irodából. Nem hiszem,
hogy munkába indulás előtt haza tudunk még ugrani.
A sürgősségin most nincs akkora felfordulás, mint két
nappal ezelőtt volt. Jesucristo. Dos días?{36} A pultban álló
nővér felismer, és az egyik elhúzott függöny felé mutat.
Sterling a pult mögött marad, hogy beszéljen a nővérrel,
miközben én az ágy felé trappolok, kissé hangosabban, mint
szándékomban áll, így már hallják, hogy érkezem.
– Ramirez vagyok – szólalok meg.
Holmes elhúzza a függönyt, mire elém tárul két higgadt
ápoló és az ágyon ülő fiú látványa. A fiú arcán sírás nyoma,
a tekintete zavart, mindene csupa vér. Egy pizsamapóló és
egy bokszeralsó van rajta, így látszik, hogy a korához képest
sovány és meglepően izmos. Holmesnak igaza volt, a testét
beborítják a zúzódások, az egyik nővér épp a fiú vörös,
feldagadt bokája fölé hajol.
– Mercedes Ramireznek hívnak – mutatkozom be neki,
mire Noah felém rántja a fejét, és alaposan megnéz. – Valaki
megadta neked a nevem?
Lassan bólint.
– Megölte az anyukámat – mondja. A hangja elmosódó, de
nem szomorú, inkább olyan, mintha be lenne
gyógyszerezve.
 – Mikor ellenkezni akart a gyilkossal, a nő erősen fejbe
vágta – magyarázza Holmes –, és mivel pár napja erős
allergiás tünetei vannak, az anyja adott neki egy kis
Benadrylt, hogy aludni tudjon. Csinálnak majd neki egy CT-t,
hogy nem lett-e agyrázkódása, de nem akarnak neki adni
semmit a fejfájásra, míg a Benadryl ki nem ürül egy kicsit
belőle.
Kicsit ijesztő, hogy újabban annyi időt töltök együtt
Holmesszal, hogy már ő is ennyire olvasni képes az
arcomról. Az ágy lábához hajolok, és az ujjaimat a műanyag
korlátra fonom, hogy a fiú lássa.
– Noah? El tudod mondani, mi történt?
– Aludtam. – Megrázza a fejét, a tekintete egy pillanatra
elködösül. – Anya hamar ágyba küldött, mert másnap korán
kellett kelni. Williamsburgbe készültünk, a Busch-kertbe. A
születésnapomra.
¡Por amor de Dios, tenga compasion!{37}
– Mire ébredtél? – kérdezi Holmes. Bizonyára feltett már
neki pár kérdést korábban, mielőtt hívott engem, és
ideértem, de ez nem derül ki a nyomozó arckifejezéséből
vagy testbeszédéből.
– Azt hittem, hogy csak rémálom. Mint egy ijesztő
próbababa. Megrázta a vállamat, kinyitottam a szemem, és
ott állt. A számra tapasztotta a kezét, amikor kiabálni
akartam. – Az utolsó szavakat motyogja, a nyaka vörösödni
kezd, és valamilyen perverz módon megnyugtatónak érzem,
hogy ott van benne a kamaszkor előtt álló fiúk öntudatos
büszkesége. – Azt mondta, maradjak csendben.
– Nő volt?
– Női hangja volt. Úgy értem, nem biztos, hogy az volt,
talán egy transzvesztita, vagy ilyesmi, de ööö… – Ismét
vörös lesz az arca, mint akit leforráztak. – Nem tudtam
rendesen menni. Átkarolt, hogy nem is tudom, irányítson, és
olyan… ööö, puha volt. Mármint… – Most még jobban
elpirul, miközben a mellkasához nyúl két kézzel, és
megnyomogatja a láthatatlan melleit.
 Az egyik ápoló a vállába temeti az arcát, hogy ne
látszódjon a mosolya.
A története szívfájdítóan ismerős. A gyilkos az anyja
szobájába vitte, és arra kényszerítette, hogy az ágy mellett
álljon, miközben halálra szurkálta a nőt. Noah ellenkezett,
mire a gyilkos a pisztoly hátuljával olyan erővel csapott a fiú
koponyájára, hogy elkábult, aztán befejezte, amit elkezdett,
majd beszálltak egy furgonba – vagy utcai terepjáróba, ezt
Noah nem tudta pontosan megmondani, de mindenképp
nagyobb volt a kocsi az anyja szedánjánál –, adott neki egy
játék mackót, aztán kirakta őt a rendőrség épületétől egy
utcányira.
Természetesen csak azután, hogy megadta neki a
nevemet.
– Azt mondogatta, hogy Mercedes megvéd majd – mondta
gyenge, fájdalomtól sűrű hangon. – De vajon mitől? Azt
mondta, az anyámnak meg kell fizetnie. Hogy már nem
teheti ezt velem. De mit?
Holmesszal összenézünk, aki bólint, hogy mondjam
nyugodtan.
– Noah, ez a gyilkos olyan szülőket gyilkol, akik bántják a
gyerekeiket vagy veszélyeztetik az épségüket.
– Az anyám sosem bántott engem! – csattan fel Noah, és
olyan hirtelen húzza ki magát, hogy láthatóan meg is szédül
tőle. – Sosem bántott engem!
– Noah…
– Nem. Néztük azokat a krimisorozatokat, és tudom, hogy
a gyerekek, akiket bántalmaznak otthon, ezt szokták
mondani, de anya engem tényleg nem bántott!
– Amikor egy barátodnál voltál látogatóban pár hete,
valaki kihívta a gyermekvédelmi szakszolgálatot, hogy
panaszt nyújtson be – árulja el neki Holmes. – Azt mondták,
rengeteg sérülésed van, és sántítottál, mikor megérkeztél.
– Az apám olimpikon volt. – Noah szeme fénylik,
elszántság tükröződik benne, de nem reagálunk erre az
ellentmondásra, inkább csendben maradunk. – Bronzérmet
nyert Hollandiának. Miután összeházasodtak anyával,
ideköltöztek, és apa elkezdett edzőként dolgozni. Még kicsi
voltam, amikor meghalt. Az volt a leghőbb vágyam, hogy én
is kikerüljek az olimpiára, mint az apám, de a tornaklubunk
bezárt két évvel ezelőtt. Nem voltam még elég jó ahhoz,
hogy bejussak a konkurens egyesületekbe. Tavaly
várólistára kerültem. De nem nyílt meg egy hely sem. Azt
mondták, ha továbbra is gyakorlok, akkor jövő hónapban
részt vehetek a meghallgatáson.
– Otthon gyakoroltál.
– Anya átalakította nekem a pincét. Nem vagyunk
gazdagok. Ezért is voltam várólistás, mert csak
ösztöndíjasként juthatok be. A matracaink régiek, és nem túl
jók már, úgyhogy megsérültem. Kiment a bokám, amikor
kipróbáltam egy leérkezést a gerendáról. És… – Ismét
elvörösödik. – Meg akartam tanulni a figurát a
meghallgatásig, úgyhogy nem hagytam, hogy
meggyógyuljon. Hinniük kell nekem, az anyukám sosem
bántott engem. Minden barátom tudja, hogy milyen
keményen szoktam gyakorolni.
– Noah, azt tudod, hogy a gyermekvédelmi szolgálattól
valaki elment hozzátok?
– Igen, egy Martha nevű nő. Megmutattuk neki a
gimnasztikatermet a pincében, és megnézte azt is, milyen
gyakorlatokat tudok, meg pár videómat. Azt mondta, hisz
nekünk, és hogy majd gondoskodik az ügyről. – Noah vadul
pislog, próbálja visszatartani a könnyeit. – Ezért ölte meg az
a néni az anyukámat? Mert nem hitt nekünk?
– Noah… – Elmozdulok az ágy végéből, és leülök a fiúhoz
közelebb, kinyújtom felé a kezem. Azonnal utánanyúl, és
kegyetlenül erősen megszorítja. Nem szólok rá, de eléggé
fáj. – Ez a nő, bárki is az… Nos, annyira elszánt abban, amit
csinál, hogy kapkod, és nem jutott hozzá minden
információhoz. Tudom, hogy nem könnyű ezt hallani, és
sajnálom. Nagyon sajnálom, ami veled és az anyukáddal
történt.
 – És ön hogy jön a képbe?
Most először tényleg úgy érzem, hogy olyan választ tudok
adni, ami szinte kielégítő.
– Mert bárki is az, tudja, hogy én segíteni fogok. Úgy érzi,
hogy más emberek nem törődnek eléggé a bántalmazott
gyerekekkel, és nekem az a munkám, hogy megtaláljam és
letartóztassam azokat, akik bántják a gyerekeket. Azért adta
meg neked a nevemet, mert tudja, hogy mindent eldobok
majd, és sietek hozzád.
Könnyek folynak le a fiú arcáról, lemosva a megszáradt
vért, ami még mindig rajta van.
– Az anyukám.
– Szeret téged. Mindennél jobban, feltétel nélkül, a halála
után is. Szeretett téged, és szeret most is. Ezt soha ne
felejtsd, el, Noah.
A fiú komolyan bólint.
Holmes az ölében heverő jegyzetfüzetbe pillant.
– Noah, hogy hívják az édesapádat?
– Constantijn Hakkennek – szipogja. – J-vel. Holmes
abbahagyja az írást, és zavartan pislog.
– Hová kell a ti? – kérdezi tanácstalanul. A mosolygó
nővérke kuncog egy kicsit.
Kiderül, hogy az i elé kell, és ha elég bátor lennék (nem
vagyok az), én is mosolyognék azon, hogy Holmesnak hogy
meggyűlik a baja ezzel a névvel. Noah anyját Maartjének
hívják, és mikor a nagyszüleiről kérdezzük, a fiú
kényelmetlenül fészkelődni kezd az ágyon. Az apja szülei,
magyarázza, nem értettek egyet azzal, hogy a fiuk tornász
akart lenni, és tinédzser kora óta nem álltak szóba vele. Az
anyja állami gondozásban nőtt fel, és sosem ismerte a
szüleit.
Van egy olyan érzésem, hogy ha az elit tornaklubban,
ahová beadta a jelentkezését, megismerik Noah történetét,
megtalálja majd a helyét, és találni fog egy olyan családot
is, amelyik boldogan örökbe fogadja. Bizonytalanul gondolok
arra, hogy ez lehet az Egyetlen Jó Dolog, de legalább ez is
valami.
Az egyik egyenruhás rendőr Noahval marad, amikor
megérkezik az orvos, hogy elvigye a CT-vizsgálatra. Holmes
meg én kimegyünk addig a váróterembe Sterlinghez és a
nemrég érkezett Casshez.
– Watts ügynök is úton van – jelenti azonnal Cass
Holmesnak. – Norfolkban lakik.
– Onnan egy pokol az ingázás. Mennyi, három óra oda,
három vissza?
– A férje a norfolki támaszponton dolgozik; Watts ott tölti a
hétvégéket nála, ha az ügyei engedik, egyébként pedig a
sógoránál és annak feleségénél marad hétközben
Quanticóban.
Holmes a fejét rázza.
– Ez is kimerítően hangzik.
– Itt lesz, amilyen hamar csak tud, de megkért, hogy addig
is, jöjjek ide.
– Akkor addig legyen a helyettese.
22
 
– EGY PILLANAT, CSAK… – Felemelem a telefonom, Holmes
bólint, a csupa fül Cassre figyel épp.
Sterling követ a váróterembe, ahol végre tudok telefonálni
anélkül, hogy leszidnának.
– Akkor te elhiszed neki? Azt, hogy nem bántalmazták?
– El, és ez problémát fog jelenteni.
– Az, hogy hiszel neki?
– Az, hogy nem bántalmazták.
– A véleményemre vagy kíváncsi? Szerintem örülnünk
kellene, ha egy gyereket nem bántalmaztak.
– Az alapján, amit tudunk, ez az angyal eddig nem ölt meg
egyetlen ártatlan embert sem – magyarázom halkan. A
váróteremben nincs tömeg, de azért van néhány ember, és
a munkahelyi ruhánk már így is felkeltette néhányuk
figyelmét. Megragadom Sterlinget a könyökénél fogva,
kivezetem, biztos távolságba az ajtótól, hogy senkinek ne
legyen útban. – Mason apja, Paul Jeffers, talán. De nem
tudhatjuk pontosan, hogy tudta-e, mit művel a felesége.
Valószínűleg nem, de sosem fogjuk megtudni, és nem
hiszem, hogy a gyilkosunk képes arra, hogy különbséget
tegyen tájékozatlanság és bűnrészesség között.
– Oké…
– Zoe és Caleb Jones meghaltak, és ezt úgy fogja
értelmezni, hogy nem tudta megmenteni őket. Magára fogja
venni, és a mérge ettől még hevesebb lesz, még jobban fog
dühöngeni. És amikor kiderül, hogy Noaht senki sem
bántalmazta, hogy egy teljesen ártatlan nőt ölt meg, aki
szerette és támogatta a fiát?
Sterling arca sápadtnak tűnik a rémes kinti lámpa
fényében.
 – Több száz olyan gyerek van ebben a megyében, akire
veszélyt jelent a családja. Nem fogjuk tudni kideríteni, kit
támad meg legközelebb. Nem tudunk előre figyelmeztetni
senkit. – Megérinti a nyakában lógó vékony kis arany Dávid-
csillagot. – Mercedes…
– Tudom. Wattsnak el kell kezdenie beleásni magát a
gyermekvédelmi szolgálat munkatársainak múltjába. És kell
egy lista azokról a gyerekekről, akik megfelelnek a gyilkos
kritériumainak. Mindenki szóba jöhet, aki valaha bekerült a
manassasi rendszerbe. Tudom, ez valószínűleg egy jó
hosszú lista lesz, de kell valami, amivel dolgozni tudunk. Ki
fogunk futni az időből.
Írok SMS-t Eddisonnak és Vicnek, hogy tájékoztassam
őket, de bízom abban, hogy majd reggel, ébredés után
olvassák csak el. Most úgysem tudnának tenni semmit.
Mégsem lepődöm meg azon, hogy nem sokkal azután, hogy
elindulunk visszafelé, megjelenik Eddison, kezében egy
italtartóval.
– Egy benzinkútról hoztam – mondja morcosan, és átnyújt
egy poharat Sterlingnek. – Nem bíztam abban, hogy jó a
teájuk. Úgyhogy forró csokit hoztam.
Túl álmosnak néz ki ahhoz, hogy biztonságosan vezessen,
és nem is értem, hogy ért ide.
Aztán eldobja az üres poharat a tartó negyedik helyéről,
majd kivesz magának egy második italt, hogy önmagát is
feltöltse egy kis üzemanyaggal, és ekkor meg is kapom a
rettenetes választ. Az utolsó poharat nekem nyújtja át: a
fele forró csoki, a fele kávé, mert a benzinkúton mindkettő
szar szokott lenni, de ha az ember összekeveri, valahogy
feleolyan pocsék lesz. Komolyan.
– Ha visszamegyünk az irodába, nekieshetünk az aktáknak
– mondja, miután végighallgatta a fejleményeket. – Talán el
is kaphatjuk.
– Beszélj Holmesszal! Lehet, azt akarja, hogy itt maradjak,
mikor Watts kikérdezi Noaht.
 Noah azonban, miután kihozzák a CT-vizsgálatról a jó
hírrel, hogy nincs agyrázkódása, azonnal elalszik, és nem is
fog felébredni egykönnyen, részben a traumának, részben a
Benadrylnak köszönhetően. A gyerekosztályra viszik, és
mikor átemelik a hordágyról a rendes ágyra, meg sem
moccan. Legalább megmosdatták a vizsgálat előtt, és adtak
rá tiszta ruhát. Az ajtóban állunk, onnan nézzük.
Holmes halványan elmosolyodik, lágyan, sőt, talán
sóvárogva.
– Mennyi időre van Quantico?
– Ilyenkor? Kábé félórára.
– Akkor induljanak! Watts majd visszahívja, ha szeretné,
hogy itt legyen a kikérdezéskor.
– Rendben. Az irodában leszünk egy jó ideig.
– Mercedes!
Megfordulok, hogy teljesen rálássak.
– Azt hiszem, túl régóta vagyok az FBI-nál: ha a
keresztnevemet hallom felnőttek szájából, azonnal
aggodalom fog el.
– Mignone és én öt éve dolgozunk együtt; még mindig
nem vagyok benne biztos, hogy tudja a keresztnevemet –
feleli együttérzően. – Amit korábban mondott Noahnak az
indokokról, az egy nagyon jó válasz volt.
– Bár én még mindig nem vagyok biztos az indokban –
motyogom. – Azt hiszem, ez is a része. Nekem erre kell
rájönnöm. De nem hiszem, hogy csak ennyi lenne.
– Ha szerencsénk lesz, minden kérdésre megtudjuk a
választ. De egyelőre ez volt a helyes válasz.
Megmondjuk Cassnek, hogy elmegyünk, és mikor kiérünk,
Eddison a kulcsát keresi. Sterling Eddison zsebébe nyúl,
kirántja onnan a kulcsot, és a retikülje mélyére rakja.
– Nem, nem – közli Eddisonnal szigorúan. – Te most nem
fogsz vezetni.
– Bármikor tudok vezetni.
– De most nem fogsz.
– De én bármikor tudok vezetni.
 – És most mégsem fogsz.
Az ajkamba harapok, hogy fel ne nevessek. Várható volt,
hogy eljön ez a pillanat is.
 
A tárgyaló különböző sarkaiba ülünk, és lassan elmerülünk
a munkában. Eddison meg én végignyálazzuk a csapatunk
összes régi esetét a digitalizált aktákban, minden részletre
és megjegyzésre odafigyelve, és amikor egy utalás – egy
családtagra, szomszédra, kórházi dolgozóra, ügyvédre,
áldozatra, szóval valójában bárkire, aki gyanús – felkelti a
figyelmünket, közöljük a nevet Sterlinggel, hogy nézzen
utána, mi van vele most.
Nagyon hamar kiderül, hogy ez egy lehangoló vállalkozás.
Ha egy áldozat megmenekül, attól még később is áldozat
maradhat. Ez a jellemvonás nem tűnik el azután sem, hogy
a bántalmazót letartóztatják. Az érzés, a tudat, hogy nem
csak bántottak, de áldozattá is tettek, évekig, sőt,
évtizedekig az emberrel marad. És idővel, ahogy telnek az
évek, ez a jelenlét olyan károkat tud okozni, mint az eredeti
trauma.
Aki egyszer áldozattá válik, az csúnyán vissza tud esni
később is.
A Kert felrobbanása után a lányok vagy magukba
roskadtak súlyos terheik alatt, vagy fejlődésnek indultak.
Tizenhárom Pillangó élte túl a fogságot, köztük Inara,
Victoria-Bliss és Ravenna. Hat hónappal később már csak
kilencen voltak. Most azonban, igazság szerint, már csak
heten, mivel Marenka meghalt autóbalesetben. A többiek
mind öngyilkosságot követtek el, mert képtelenek voltak
egy olyan világban élni, ahol elvárás, hogy jobban legyél,
ahol maguk mögött kellett volna hagyniuk a traumát.
Próbálok nyugodt maradni, de teljesen együttérzek Inarával,
aki aggódik Ravennáért.
A kutatás alatt több öngyilkossággal is találkozunk: vagy
az eredeti áldozatok, vagy a barátok, családtagok vetettek
véget az életüknek. Gyakori a drog- és alkoholfüggőség is a
találatok között. Ahogy a börtönbüntetés is. És a folytatódó
áldozatszerep családi erőszak formájában.
– Adtak valakinek olyan mackót, aminek szárnya volt? –
kérdezi Eddison, amikor rövid szünetet tartunk.
Ami alatt azt értem, hogy összecsuktam a kibaszott
laptopomat, mert kellett öt perc, amikor nem ezekkel a
lehangoló adatokkal szembesülök, Eddison pedig úgy
döntött, ideje reggelizni.
Ami pedig azt jelenti, hogy elfeleztünk egy hatalmas
zacskó Reese’s mogyoróvajas csokit.
– Nem – sóhajtom, a homlokomat az asztal hideg lapján
pihentetve. – Nagykereskedésből szerzem be a macikat.
Különböző színűeket kapok, de soha nincsenek rajtuk
kiegészítők.
– Szóval az angyal neki jelent valamit.
– A legtöbb gyerek úgy írta le a külsejét, hogy angyalra
hasonlít – jegyzi meg Sterling. – Lehet, hogy maga
választotta ezt, főleg, ha a családjában vagy a nevelői közül
valaki vallásos.
– Vagy ha a neve utal az angyalra. Angel. Angelica.
Angelique. Vagy ha volt egy Angel, Angelo nevű fiútestvére.
– Azt mondom, kár, hogy Yvonne épp most van szülési
szabin, mert most leordítaná a fejünket, amiért ilyen
felületesek vagyunk – motyogom.
– És miért kell a szőke paróka? – folytatja Eddison, szóra
se méltatva a megjegyzésemet. – Még a művészettörténeti
ábrázolásokban is különböző hajszíne van az angyaloknak.
Nem mind szőkék, hiába próbálja ezt elhitetni veled a
Precious Moments a porcelánbabáival.
Sterling megvonja a vállát, és nagyon kedvesen nem
reagál arra, hogy Eddison épp a Precious Momentsszel
azonosította a világnézetét.
– Rám ne nézz; a zsidó angyalok különösen rémisztőek.
Olvastad már azokat a leírásokat róluk? Nincs bennük
semmi szőke meg szép.
 – Jézus pedig nem volt fehér, de ezt senki nem akarja
belátni.
Nagyot mordulok, majd felnyitom ismét a laptopomat.
– Oké, nézzük Heather Grantet! – mondom Sterlingnek,
majd megadom neki a születési dátumot és a
társadalombiztosítási azonosítót. – Utahban tűnt el, és egy
hónappal később találtak rá egy mezőn; azt mondta,
angyalok ragadták el.
– És kiderült, kik voltak az angyalok?
– Egy idős pár, akik kétségbeesetten szerettek volna
gyereket, de nem lehetett vér szerinti gyerekük, és nem is
fogadhattak örökbe. A férfinak szívrohama lett, a felesége
elment segítséget kérni, Heather pedig megszökött. Csak
akkor volt nyugodt az interjúk alatt, ha az ölemben ült, ahol
játszani tudott a nyakamban lógó kereszttel.
– Lássuk csak, most… tizenöt éves. Jól van, még mindig a
családjával él egy lovastanyán. Az anyja meghalt pár éve,
de a nagyanyja odaköltözött, hogy ne Heather legyen az
egyetlen nő. Semmi gyanús jel.
– Sara Murphy – olvassa Eddison a kijelzőről. – Most
huszonnégy éves. A férfinak, aki elrabolta és fogságban
tartotta mint „mennyei feleséget”, egy tucat jelmezként
viselhető szárny volt a fészerében, a mennyezetre
fellógatva, különböző anyagokból. Sara csak akkor tudott
elaludni, mikor Mercedes vele volt a szobában.
– Börtönbe került zaklatás miatt – jelenti Sterling nem
sokkal később. – Elkísérte egy barátnőjét az
abortuszklinikára, ami előtt épp tüntettek. Az egyik tüntető
próbálta megütni a barátnőjét egy táblával, mire Sara
elvette tőle a táblát, és szétverte a férfin a lécet. Pár
hónapig még benn lesz.
– Huh! Meghallod a „börtön” szót, és nem is gondolod,
hogy a történet végére büszke leszel a bűnözőre.
– Cara Ehret – folytatom. – Most huszonhárom éves, és
minden rossz dolgon átment otthon, amin át lehet.
 – Egyik családtól került a másikhoz, majd tizenhét évesen
leérettségizett, és eltűnt a térképről. Én nem is találok róla
semmi későbbi adatot. Rá kell majd állítanunk egy
informatikust, ha beértek.
– Na, most már jogosan mondhatod, hogy rosszul lett
időzítve a szülési szabadság – jegyzi meg Eddison.
Felé hajítok egy mogyorós csokit, és a szeme alatt találom
el.
– Tedd fel őt a listánkra!
Ő a negyedik név rajta, és még csak másfél évet néztünk
át. Vic hétkor érkezik meg, és hoz magával reggelit meg
italokat is.
– Hogy haladtok? – Komoly arccal fordul felénk, és
aggodalmas tekintettel méreget minket, miközben kiosztja a
sajtos rántottát, ami olyan, mint az omlett, csak folyósabb.
– Van pár nevünk, amivel az elemzők már tudnak dolgozni
– közlöm vele ásítás közben.
Eddison nyögve feláll az asztaltól, megkerüli, és
Sterlinghez megy, kiveszi a saját tányérjából az összes
gombát, és átrakja az övébe.
– És soha nem lesz vége.
Odanyúl, hogy kivegye a piros paprikákat Sterling
reggelijéből, és a saját tányérjába tegye.
Sterling szórakozottan, és kissé rémülten nézi a
műveletet. Vic is nézi, de úgy dönt, nem fűz hozzá
megjegyzést.
– Szeretnétek ti értesíteni a sárkányok anyját, vagy
tegyem meg én?
– Én majd beszélek vele – sóhajtom. – Legalább mozgok
egy kicsit.
– Előbb egyél!
Majd Vic ledobja magát az egyik székbe, hogy ellenőrizze,
valóban eszünk-e.
Miután elégedetten nyugtázta, hogy nem csak koffeint
pakolunk magunkba, bemegy a saját irodájába. Még egy
percet szánok a kávémra, hogy addig is végiggondoljam,
mit mondjak, mit jelentsek majd Dern ügynöknek, hogy ne
nézzen engem teljesen idiótának. Amikor úgy érzem, ennél
jobban már úgysem fogok tudni felkészülni, elindulok az
irodák felé.
Még a lifthez sem érek, amikor Blakey kis fülkéje felől
hatalmas éljenzést hallok, és látom, hogy sokkal nagyobb
tömeg gyűlt oda, mint máskor. Felismerek néhány ügynököt
a kiberbűnözési osztályról, és a kiberesek meg a kiskorúak
ellen elkövetett bűntettek osztályán dolgozó ügynökök
egymást ölelgetik, van, aki sír, néhányan önfeledten
nevetnek vagy fel-le ugrálnak.
– Ramirez! – szólít meg Blakey. – Megtaláltuk Soványkát!
– Soványka – ismétlem bambán. – Ó, basszus, tudom!
Soványka! Az egyik Elveszett Fiú!
Blakey felnevet, majd rám veti magát, úgy ölelget.
– Minden rendben lesz most már vele. Megtaláltuk,
minden rendben lesz vele, és az a rohadék, aki elrabolta,
elvezetett bennünket Füleshez, Tülökhöz és Fürtöshöz!
Én is megtapogatom Blakey hátát, és erősen magamhoz
szorítom. Hónapok óta nyomoznak már a fiúk után,
megpróbáltak feltörni egy pedofilhálózatot, aminek tagjai
fórumokon bukkantak fel, hogy üzleteljenek. Az egyik fiút
hetekkel ezelőtt megtalálták, de a fogvatartója bepánikolt
és megölte, amikor a rendőrök megközelítették a házat.
Soványka megmenekült, és megvannak a nyomok a másik
háromhoz is? Ez egy nagyszerű nap Blakey csapata és a
kiberes partnereik számára.
Nekem viszont Noah jut erről eszembe, aki azt próbálja
felfogni, miért kellett meghalnia az anyjának, aki semmi
rosszat nem követett el.
Megnyomom a hívógombot, várom a liftet, és amikor az
ajtó szétnyílik, meglátom odabenn Siobhant meg két
délkelet-ázsiai nyelvszakértőt, akik a terrorelhárításnál
dolgoznak. Egy-két perc múlva talán a nevük is eszembe jut
majd. Nagy szemeket meresztenek először rám, aztán
Siobhanra, majd ismét rám, és csak azután szállnak ki a
liftből.
– Mi csak… Hé, itt valami buli van! – jelenti be a
fiatalabbik kínjában, majd maga után húzza a munkatársát.
– Miféle horrortörténetet terjesztesz? – kérdezem
szárazon, miközben beszállok a liftbe és megnyomom a
személyzeti osztály gombját.
– Nem volt rá szükségem – vág vissza Siobhan, a hangja
pedig épp olyan merev, mint a testtartása. – Tényleg azt
hiszed, hogy nem tud mindenki az épületben a
szállítmányaidról?
– Már nem a házamhoz jönnek.
– Tényleg?
– Tényleg. – A visszatükröződő felületű ajtón diszkréten
végigmérem Siobhant. Kimerültnek tűnik, megviseltnek, de
azt hiszem, nem az alváshiánytól lehet. Már a nyelvemen
van, hogy megkérdezzem tőle, hogy van az elmúlt…
cógeme, tíz? Tíz nap telt el azóta, hogy utoljára láttam.
Sokkal többnek tűnik.
Hagyom, hogy ránk telepedjen a csend, miközben lefelé
haladunk. Siobhan távolabb lépett tőlem, ezt is hagyom. Azt
hiszem, nincs is igazán mondanivalónk egymás számára.
Először Siobhan szintjére érkezünk meg, az ajtó egy
pittyenés kíséretében kinyílik. Siobhan elmegy mellettem,
merev vállal, és az ajtónál elbizonytalanodik. Hátrafordítja a
fejét, épp csak egy kicsit, mintha vissza akarna nézni rám.
De nem teszi. Valaki a nevén szólítja a folyosón, ettől
összerezzen, majd megy is egy szó vagy pillantás nélkül. Az
ajtó becsukódik, én pedig egyedül maradok a fülkében.
Nem kértem időpontot a sárkányok anyjához, úgyhogy pár
percig csak ülök kinn az irodája előtt, miközben ő élénken
arra emlékeztet egy másik ügynököt, hogy mivel érdemelte
ki a becenevét. Dern asszisztense láthatóan megsemmisült,
de mintha közben büszke is lenne. Azt hiszem, ha az ember
a sárkányok anyjának kapuját őrzi, mégiscsak elégedettség
tölti el, amikor a fenevad tombol.
 – Illetlen viselkedés tanúval szemben – motyogja az
asszisztens, és felém dob egy kicsomagolt, rózsaszín
Starburst cukorkát. – Valószínűleg per lesz belőle. Nem örül
neki.
Kit érdekel, nem az én dolgom. Jézusom!
Egy kipirult arcú ügynök trappol ki Dern irodájából jelvény
és fegyver nélkül, majd pár perc elteltével az asszisztens
bekukkant a sárkány odújába, hogy bejelentse az
érkezésemet.
– Szeretné sajnálni Simpkins ügynököt? – kérdezi Dern
ügynök köszönés helyett, ahogy belépek a szobájába.
– Ha igent mondok, az elég?
– Két héttel ezelőtt kapta kézhez a válókeresetet. A leendő
exférje kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozott, és azt állítja,
hogy Simpkins folyamatosan a házassága és a családja elé
helyezte a munkáját.
– Miért mondja ezt el nekem, asszonyom?
– Mert tudom, hogy nem fogja elmondani senkinek a
közvetlen kollégáin túl, és mert megérdemli, hogy tisztában
legyen vele, hogy sem önnek, sem a csapatának, vagy a
jelenlegi ügyeknek nem volt köze ahhoz, hogy az ügynök
megkergült – mondja kerek perec. – Üljön le, kérem.
Leülök. Dern ügynök ma lilát hord, olyan anyagból, ami
szépen, alig láthatóan csillog, és az jut eszembe, hogy
idővel Sterling is ilyen lesz, vagyis úgy viselheti majd a
kedvenc pasztellszíneit és nőies dolgait, hogy közben nem
kell tartania attól, hogy nem tűnik elég tiszteletet
parancsolónak. Sterlingnek csak ki kell várnia, hogy kinőjön
a Lolita-korszakból.
– Úgy hallottam, hogy egy helyi tanácsadót sem keresett
fel.
– Mindent megbeszéltem a gyülekezetem papjával. Úgy
éreztem, az jobban segít majd.
– Hogy halad a régi ügyek átnézésével?
Elmondom neki, milyen paraméterek mentén dolgozunk,
és nem hallgatom el azt sem, milyen rémesen lassan
haladunk. Mivel a kutatás nagy részében az ösztöneinkre és
impresszióinkra hagyatkozunk, nem adhatunk át mindent a
technikai elemzőnek. Először le kell szűkítenünk a kört.
Dern ügynök a feljegyzéseibe pillant, amit valami
ultrahatékony gyorsírással készíthetett, amit kizárólag ő
képes értelmezni.
– Még mindig a csapattagjainál alszik?
– Igen, asszonyom.
– Ha kényelmesebbnek érezné a saját otthonában…
– Minden tiszteletem, asszonyom – vágok a szavába
halkan –, de nem arról van szó, hogy nem érzem magam
biztonságban a házamban. Egyszerűen jobban érzem
magam Eddisonnal és Sterlinggel. Nem vagyok olyan
védtelen.
Elgondolkodva bólint, a szemében látom, érzi jól, hogy
kényelmetlen számomra ez a téma.
– El akarja adni a házát?
– Nem tudom. Őszintén szólva nem is akarok ezen
gondolkodni, míg le nem zárul az ügy.
– Ez érthető. Egy szakmai kérdés, Ramirez ügynök: mit
gondol, mikor csap le legközelebb ez a gyilkos?
Kell egy perc, hogy végigvegyem magamban az összes
tényezőt és változót, ami órák, vagy inkább napok óta,
zakatolva kering a fejemben. Végül nem tudok mást
válaszolni, csak egy dolgot.
– Két nap, ha szerencsénk van. De inkább kevesebb.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt
attól, hogy szétesik.
Jobban mondva attól, hogy még jobban szétesik.
Önmagához őszinte volt annyira, hogy elismerje, hosszú
ideje nincs már jó állapotban. Néhány dolgot sikerült rendbe
hoznia az életében; és volt, amin még dolgozott. Azt is
tudta, hogy van, aki sosem gyógyul fel. Még ha a testéről el
is tűnnek a hegek egy nap, a lelkében tovább hordozza őket.
 Folytonosan fájt a beismerés, hogy sosem lesz már teljes
egész. Elfogadta ezt, mert tudta, hogy a fájdalom olykor
szükségszerű, sőt, egészséges.
Amikor a saját labilitásával küzdött – amikor egy rémálom
túl valóságosnak tűnt, amikor valaki úgy ért hozzá, hogy az
túl sok emléket ébresztett benne, amikor megkérdezték
tőle, miért utálja, ha lefényképezik –, emlékeztette magát
arra, hogy milyen sok tekintetben nem az a kislány már, aki
volt.
Új neve volt, amit az apukája és az apukája, barátai nem
mocskoltak be.
Elvégezte a főiskolát, méghozzá kitűnő eredménnyel.
Voltak barátai, bár a legtöbbjüket elhanyagolta, miután
megszerezte a diplomát. De néhányat megtartott közülük
azután is, hogy elköltözött és újakat szerzett.
Visszaköltözött Virginiába. Először nem akart, de
butaságnak érezte, hogy kerülje az egész államot, amiért
annyi éven át szenvedett ott. Az nem az állam hibája volt.
És mivel Virginiába visszatérni nagy bátorságra vallott, már
nem tartotta magát gyávának azért, hogy kerüli az egykori
szülőhelyét. Ennyivel igazán tartozott önmagának.
Volt egy állása, amit szeretett, és amire büszke volt.
Segített az embereknek, segített a gyerekeknek. Olyan
gyerekeknek, akik olyan helyzetben vannak, mint egykor ő.
Volt néhány dolog, aminek elvégzéséhez nem volt még elég
erős, talán nem is lesz soha, ehhez azonban értett. Segíteni
tudott azoknak, akik olyan kétségbeesetten segítségre
szorultak, és nem kellett túlmennie a törésponton.
És valahányszor kétség fogta el, valahányszor úgy érezte,
annyi hege van, hogy már nem is számít embernek, eszébe
jutott az angyala, és erőt merített belőle. A játék mackó
még mindig ott hevert az ágyán, az ajándék, a kedvesség
jele. Az elmúlt évek során oly sok könnyet látott már az a
maci, de aztán örömöt is, meg az öröm könnyeit, amelyeket
nevetéskor hullatott.
 És valahogy vele volt az angyal is. Először megdöbbent,
amikor meglátta az angyalt, amint ott rendezkedik az ő kicsi
lakásában. Nem is értette, miért. Végül is az angyaloknak is
lakniuk kell valahol. De ez egy olyan nagy világ. Úgy
döntött, hogy ez egy jel, ami megmutatta, hogy mennyire jó
helyen van. Ott van, ahol lennie kell: gyerekeknek segít, és
az angyala is ugyanezt teszi. Még mindig egy angyal.
Úgyhogy csak gyógyult, és már nem is félt annyira.
23
 
BIZTOS VAGYOK BENNE, hogy Sterling csak azért nem
nyom a kezembe altatót, mert fennáll a lehetősége, hogy
behívnak bennünket. A fészkelődésemtől viszont agyfaszt
kap, mert végül megfordul az ágyon, és egyenesen a
seggemnek nyomja a térdét. Hajnali kettőkor úgy érzem,
minden feszültség elpárolgott belőlem. Ilyen későn már nem
szoktak bennünket hívni. Vagy ilyen korán?
Bár beállítottam az ébresztőt fél hétre, nem kelek fel, csak
kevéssel tíz óra után. Sterling addigra már lezuhanyozott,
felöltözött, és az asztalnál ül egy keresztrejtvénnyel. Amikor
meglátja a mogorva képemet, egyszerűen megvonja a
vállát.
– Szükséged volt az alvásra. Vic azt mondta, ne menjünk
be, amíg magadtól fel nem ébredsz.
Annyi minden miatt moroghatnék most. Meg is teszem
természetesen, mert perverz módon jobban érzem magam,
ha moroghatok, mint Mardel kutya a Flúgos futamban, de
tudom, hogy nem érek el vele semmit.
Minden trükköt be kell vetnem, amit valaha a korrektorról
tanultam, hogy el tudjam tüntetni az árnyékokat a szemem
alól, és emberi külsőt varázsoljak magamnak, de még így is
csak félig sikerül. Amikor kilépek a fürdőszobából, Sterling a
kezembe nyom egy tál zabkását, egy pohár narancslevet és
egy napilapot, aminek a címlapját mutatja.
A hajtás fölötti rész harmadát Noah anyjának fotója tölti
ki. Megemlítik Constantijn Hakkent is (háromszor írják le a
nevét, mindhárom alkalommal rosszul, jaj, ne már!), írnak az
olimpiai eredményeiről és arról, hogy infarktusban halt meg,
amikor Noah hároméves volt. Ha életben lenne, a fia
valószínűleg egész kiskorától kezdve intenzíven járna
edzésre, ahelyett, hogy egy pincében kialakított teremben
próbál felzárkózni a többiek szintjéhez. Maartje Hakken egy
helyi hitelszövetkezetet vezetett, hetente egyszer
önkénteskedett a fia iskolájában, és részt vett a szülői
munkaközösség több programjában. Nagyon szép örökséget
hagyott maga után azzal, hogy annyira szerette a fiát és
olyan keményen dolgozott.
A hajtás alatt azonban a cikk megemlít több hasonló
gyilkossági ügyet. A Jones-ház felrobbantását nem kötik az
esethez – ott túlságosan más volt a módszer –, de a listán
ott szerepel a Wilkins, a Wong, az Anders és a Jeffers család
is, vastag betűkkel szedve pedig ott virít egy kérdés: vajon
egy sorozatgyilkos portyázik Manassasban?
– Comerse el mundo{38} – sóhajtom.
– Feltételezem, bármit is mondtál az imént, nem kell rá
válaszolnom.
– Nem, igazából semmi újat nem mondtam.
Küldök egy üzenetet Wattsnak, arra az esetre, ha nem
lenne az irodájában, amikor odaérünk, és elküldöm neki a
cikk legrelevánsabb bekezdéseit, lefotózva. A válaszában
leírja, hogy a gyerekeket elkülönítették a kórházban egy
sarokblokkba, és folyamatosan őrködik ott két rendőr,
Ronnie Wilkins nagyanyjához pedig kiküldött egy ügynököt,
hogy tájékoztassa a fejleményekről, és megbizonyosodjon
róla, hogy nem zaklatják őket kíváncsiskodó vagy beteg
emberek.
Amikor az irodába érünk, Cass lecsap rám, és átrángat a
tárgyalóba, ahol még mindig a mi cuccaink hevernek az
előző napról.
– Megkaptuk a listát a gyermekvédelmi szakszolgálattól,
minden irathoz hozzáférünk. Most azon dolgoznak, hogy
azonosítsák a hasonló körülmények közt élő gyerekeket, de
azt hiszem, több idő kell ehhez, mint azt elsőre gondoltam.
Több részletben küldik az adatokat a két Smithnek.
Eddison felmordul az asztal túloldalán, és felém tol egy
csilis forró csokit.
 A lista nagy része olyan, mint amilyenre számít az ember.
A szociális munkások és ápolók olyankor léptek be a
rendszerbe, mikor utánkövették az eseteket különböző
aspektusokból, az iktatók pedig olyankor, ha hozzácsatolták
a külső forrásból a szakszolgálathoz érkezett plusz
papírokat. Logikus, hogy az iktatók olykor beléptek az
adattárba, hogy ellenőrizzék, minden űrlap beérkezett-e.
– Gloria Hess ellenőr? – kérdezem az előttem heverő
papírokat lapozgatva. – Az összes irat mellett az ő neve
szerepel egészen eddig a hétig, amikor Nancy, Tate és
Derrick Lee foglalkoztak az aktákkal.
– Vezető irattáros – feleli Cass. – De ez nem jelenti azt,
hogy ellenőr is lenne.
– Szóval betaníthat másokat, de nem feladata, hogy
megnézze, mások helyesen rögzítettek-e mindent az
irattárban?
– Így van. Minden irat mellett az ő neve áll?
– Igen, hetekre visszamenőleg. Rengeteg alkalommal
belépett, ami, ha belegondolok, túl sok, pláne, ha valaki túl
beteg ahhoz, hogy teljes munkaidőben dolgozzon.
Cass az asztal fölé hajol, hogy felvegyen egy mappát az
Eddison könyökénél magasodó halomból. Eddison
túlságosan el van foglalva a tabletjével, úgyhogy fel sem
mordul.
– Az elemzőink lenyomozták Gloriát.
Az aktán lévő kép, amit a központi gépjármű-
nyilvántartóból nyomtattak ki, még a rák előtt készülhetett,
legalábbis így gondolom Gloria hamvas szőke, hosszú, sűrű
haját látva, amit befonva viselt és előreigazította az egyik
vállán. Az arca teltebb, a színe is jobb, és valahogy az
sugárzik minden porcikájából, hogy… boldog. Nem olyan
üres.
– A férje meghalt néhány héttel a diagnózis megállapítása
után – olvasom, és az ujjammal követem a sorokat. –
Szívrohamot kapott, és azonnal meghalt, pedig semmilyen
tünete nem utalt előzetesen szívrendellenességre, és nem
tartozott a magas kockázatú esetek közé sem.
– Kit bosszanthatott fel odafenn? – Cass a fejét rázza, az
állát a vállamba mélyeszti, hogy ő is jobban lássa a
papírokat.
– Előrehaladott rákja van, a férje meghalt, a nővére meg a
sógora közben börtönbe került erőszakos bűncselekmény
miatt, visszautasították a kérelmét a gyerekelhelyezésnél, a
daganat nem reagált a kezelésre… Mintha valami gonosz
angyal lenyúlt volna, és rányomta volna a hüvelykujját
szegény Gloriára.
– Vajon elég egészséges ahhoz, hogy így elbánjon a
gyerekekkel? Ronnie Wilkinst el kellett vinnie a kocsiig, és
utána a kocsiból a verandámig. Aztán Emilia Anderst is
cipelnie kellett volna. A gyilkos a karjában vitte Masont.
Noaht pedig maga után vonszolta.
– És a többieket nem?
– Nem. Sammyt használta arra, hogy Sarah és Ashley
engedelmeskedjenek, aztán ugyanígy használta Zoet Caleb
és Brayden mellett. A gyerekek nem ellenkeztek vele, mert
féltek, hogy bántani fogja a legkisebb testvérüket.
– Úgy érzem, van valami nagyon fontos részlet, amit még
senki nem említett, és nem tudom, hogyan kellene szóba
hozni.
– Miért volt az összes gyerek fehér? – javasolja Sterling, fel
sem nézve a laptopjából.
– Oké, akkor megemlítettük végre.
– Nem mondanám. Ez a kérdés magától értetődik. Az
áldozatok közt a Wong család kivételével mindenki fehér.
Általában a gyilkost is fehérnek szokták tartani.
– Az ilyen típusú esetekben mindig fehér gyilkosra szokás
gyanakodni – emlékeztetem őket. – És ne felejtsétek el azt
sem, hogy a rendszert mennyire átitatja a rasszizmus.
Sterling bólint, Cass azonban zavartan néz ránk.
– Ezt hogy érted?
 – A kisebbséghez tartozó gyerekeket szignifikánsan
hamarabb emelik ki a családból a kevésbé dokumentált
esetekben, és ritkábban küldik vissza a családjukhoz, mert
alaposabban megfigyelik a szülők viselkedését. Ha
kisebbségről van szó, „a gyerek érdekében” veszik el a
gyereket, a fehéreket viszont hajlamosabbak a vér szerinti
szülők mellett hagyni „a család érdekében”. A kisebbséghez
tartozó gyerekekkel hajlamosabbak rosszabbul bánni a
nevelőotthonokban, de ez a gyilkos a szülők után megy,
még csak nem is a nevelőszülőkhöz, szóval a fehér szülőket
keresi meg, akik úgy kapták vissza a gyerekeiket, hogy azok
bizonyíthatóan nincsenek ott biztonságban. – A vállam
mögött nagy lesz a csend, úgyhogy oldalra biccentem a
fejem és látom, hogy Cass a homlokát ráncolja. – Mi van?
– Nem is kellett gondolkodnod ezen, csak úgy jött?
– Ez egy nagyon jól dokumentált tény. Bennünket
gyorsabban emelnek ki, és nehezebben kerülünk vissza.
– Előfordult olyan, hogy Gloria a gyilkosságok napján is
megtekintette valamelyik gyerek adatlapját?
Félreteszem Gloria aktáját, hogy megnézzem a papírokat
alatta.
– Minden esetben így volt.
Cass eltolja magát az asztaltól, a telefon már ott is van a
kezében.
– Burnside – mondja kifelé menet. – Kearney vagyok;
tudnom kell, hogy Gloria Hess mely iratokat tekintette meg
az elmúlt időszakban. A biztonság kedvéért nézze meg
Derrick Lee előzménylistáját is.
Az jut eszembe, vajon át lehetne-e kérni egy
gyerekvédelmis adminisztrátort egy másik megyéből, hogy
több részletre kiterjedően is meg tudja vizsgálni a
találatokat. Mert ha Lee az irattárosok főnöke, akkor elvileg
tudnia kell mindenki jelszavát. Bár folyamatosan női
elkövetőre gyanakszunk, Leet még nem zártuk ki a
gyanúsítottak köréből.
 A telefonom megcsörren, de ez egy FBI-központi szám,
úgyhogy nem rezzenek úgy össze a pániktól, mint ahogy
egyéb hívásoktól szoktam mostanában.
– Ramirez ügynök.
– Ügynök, a portáról hívom; látogatója van.
– Látogatóm?
Sterling és Eddison is felnéznek, de én csak megvonom a
vállam.
– A személy igazolványán a Margarita Ramirez név áll.
– Cógeme!
A telefonom jelzi, hogy van még egy hívásom, eltartom
magamtól a képernyőt, és Holmes nevét látom.
– Épp hívnak egy ügy miatt; mondja meg neki, hogy üljön
le, majd megyek. – Meg sem várom a választ, fogadom a
másik hívást. – Ramirez.
– A Prince Williams kórház gyógyszertárosa kiment egy
cigiszünetre, és a padon rátalált egy tizenkét éves lányra,
Ava Levine-re. Két angyalmaci is volt nála.
– Vér?
– Nincs.
– Fogom Wattsot meg Kearney-t, és már megyünk is. –
Legszívesebben a falhoz basznám ezt a telefont; sosem
kapok jó híreket. Befejezem a hívást, mély levegőt veszek,
és átgondolom a lehetőségeimet. – Manassasba kell
mennem – közlöm a kollégáimmal. – Egy lány a kórház előtt
aludt.
– Aludt? Őt is begyógyszerezték?
– Nem tudom. Majd értesítem Vicet.
– És mi lesz a látogatóddal? – kérdezi Sterling.
– Majd mondom Vicnek ezt is. – Mielőtt magyarázkodni
kezdenék, amire nincs időm, még akkor sem, ha kedvem
lenne ehhez a témához (persze nincs), felkapom a táskámat
és kirohanok a tárgyalóból, belekarolok Cassbe, és viszem
magammal. – Manassasba megyünk. Valamit át kell adnom
Vicnek, amivel most nem tudok foglalkozni; hozod Wattsot?
 – De miért…? Kora reggel van, hogy lehet, hogy csak most
került elő egy áldozat? Valakinek látnia kellett valamit.
– Mindent elmondok majd a kocsiban. – Megfordítom, hogy
Cass a helyes irányba nézzen, és a fenekére csapok, hogy
haladjon.
És mivel tíz éve barátok vagyunk, ő a középső ujját
mutatja nekem, majd ugrándozva lesiet a lépcsőn, hogy
megtalálja Wattsot.
Vic az irodájában van. Hanyagul odaköszön nekem egy jó
reggelttel, miközben lehajtott fejjel épp feljegyez valamit
egy aktára, de amikor hallja, hogy elfordítom a zárat, felnéz,
és végre rám figyel.
– Mercedes? Mi a baj?
– Két dolog. – Elmondom neki azt a keveset, amit a
legújabb gyerekről tudok, ő pedig komoran bólint.
– Mi a másik? – kérdezi, amikor látja, hogy nehezen
folytatom.
Mély levegő, Mercedes.
– Az anyám odalenn van.
Vic ekkor leteszi a tollat a kezéből, és hátradől a
kényelmes székében.
– Az anyád.
– Valószínűleg. Vagy az egyik unokatestvérem. A
családban sokunkat hívják ugyanúgy. De… ja, valószínűleg,
az anyám az.
– Mikor találkoztál vele utoljára?
– Tizenhárom éves voltam, amikor beadott engem a
nevelőotthonba. És utána át is raktak a rendszerből egy
másik városba. – Tizenkilenc évvel ezelőtt.
– És sejted, hogy miért lehet itt?
– Az apám rákos, nemrég derült ki – válaszolom, mire Vic
felhúzza a szemöldökét. – Hasnyálmirigy – teszem hozzá.
– Beszélek vele. Szeretnéd, hogy elküldjem?
Zsigerből azt mondanám legszívesebben, hogy igen, de
van egy részem, ami mindig, mindig bűntudatot érez, annak
ellenére, hogy tudom, én hoztam ezt a döntést, és jót
tettem magamnak vele, és ez a részem azt mondja: várj.
Vic látja rajtam, hogy elbizonytalanodtam, megkerüli az
asztalát és hosszasan megölel.
– Megtudakolom tőle, hogy van-e szállása valahol. Ha
nincs, akkor foglalok neki egy hotelszobát.
– De ne Manassasban, kérlek.
– Nem Masassasban fogok, ígérem.
Vic mellkasára hajtom a fejem, érzem az ingjén meg az
atlétatrikóján keresztül is a kitüremkedő műtéti heget. Az a
golyó megváltoztatta az életet, ahogy a miénket is. Milyen
nagy súlya lehet egy ilyen kis dolognak. Ahogy Vic elhúzódik
tőlem, kisimítja a kósza hajszálaimat, amelyek sosem
akarnak a csat alatt vagy a copfban maradni, majd a meleg
kezét a fejemre szorítja, és csókot nyom a homlokomra.
– Menj, nézd meg azt a kislányt! – mormolja. – Találok egy
helyet az anyádnak, ahol majd megvár.
Huszonhét éven keresztül nem tudtam felkészülni erre a
beszélgetésre. Néhányszor megpróbáltam, az első pár év
során, de ő mindig visszautasított. Most pedig…
Bólintok, kipislogom a könnyeket a szememből, amik,
esküszöm az életemre, csak a kimerültség és a stressz jelei,
aztán kinyitom az ajtót. Cass meg Watts a liftnél várnak
rám.
Mindketten kérdőn néznek Vicre, aki csak egy szelíd
mosolyt küld feléjük, de nem mond semmit.
Az előtérben azonnal észreveszem őt, mereven ül egy
széken, közel a recepciós pulthoz, a tenyerére egy
rózsafüzér tekeredett, a kereszt pedig a hüvelykujja alatt
pihen. Mindig úgy emlékeztem rá, ahogyan még gyerekként
láttam: valahogy sosem jutott eszembe, hogy azóta
megöregedhetett. Pedig hát természetesen ez történt, már
majdnem hetvenéves. De bármennyit is változott, ez még
mindig ő, és a szívem fájdalmasan elszorul.
Vic mellém áll, közém meg az anyám közé, és amikor
közelebb érünk, Cass meg Watts felé tol engem, hogy ne
álljak oda a széke elé. Ahogy mi hárman elmegyünk, még
hallom, hogy Vic megszólítja.
– Mrs. Ramirez, a nevem Victor Hanoverian. Én vagyok a
lánya csapatának egységvezetője.
Cass idegesen néz rám.
– Nem akarok beszélni róla – suttogom. – Mire Manassasba
érünk, teljes mértékben Avára fogok koncentrálni.
Watts bólint.
– Mind okkal vagyunk itt, Ramirez. Ha szeretné egy kicsit
kivonni magát, szóljon!
Nem, nekem az sosem ment.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt az
apukájától.
De ez természetes; a férfi bántotta őt, hosszú időn
keresztül. Most azonban, oly sok év elteltével, még mindig
az apja okozta számára a legtöbb fájdalmat, a
legrémisztőbb rémálmokat.
A tárgyalás óta nem találkozott vele, néhány peren
ugyanis részt kellett vennie a kislánynak is. Remegve ült az
ügyész mögött, a védőügyvédje mellett vagy a tanúk
padján, és nézte, ahogy az apja dühöng. Nagyon dühös volt.
A kislány tudta, hogy ha az apja ilyen mérges, akkor félni
kell tőle. Amikor a védőügyvéd először kísérte ki őt a
tárgyalóteremből, hátrapillantott, és látta, hogy az apja ott
áll az asztalánál, az egyik legszebb öltönyében, amiben
dolgozni szokott járni, és úgy bámulta a kislányt, mintha ő
lenne a hibás mindenért.
Gyűlöl engem, gondolta a kislány, pedig nem az én hibám.
Sosem az én hibám volt.
És ezt legtöbbször el is hitte.
Az apja börtönbe került, oda, ahová tartozott, és
bármilyen kitörölhetetlen sebeket is ejtett a lányán, frisseket
már nem tudott okozni.
A kislány biztonságba került.
 Gyógyult. Jól volt. Hosszú idő kellett, mire ilyen állapotba
került, de az angyal megígérte neki, hogy rendbe fog jönni,
és így is lett. Rendbe jött.
Aztán kapott egy levelet az apjától.
A borítékon nem ismerte fel a kézírást, de az ő régi neve is
ott állt középen az új mellett, és akkora félelem, ami olyan
erős hullámban szokott rátörni… annyi év után ismét
jelentkezett. Majd meglátta a nevet a bal felső sarokban, a
rabszámmal és az intézmény nevével együtt.
Négy nappal később bontotta csak fel a borítékot. Majd
újabb három nap telt el, mire el is olvasta. Gyönyörű
angyalkám, kezdődött a levél.
Szeretett volna bocsánatot kérni, személyesen. Annyi
mindent el akart mondani neki. Nem menne be hozzá?
Nem akart.
Semmi, de semmi kedve nem volt hozzá, és mégis… És
mégis… Úgy érezte, egyikük sem lepődött meg azon, hogy
végül megjelent nála a börtönben. Az apjának mindig is túl
nagy hatalma volt felette.
Még mindig úgy nézett ki, mint apu.
Öregebb, őszebb… És sokkal izmosabb. Edzeni szokott az
udvaron a többiekkel, árulta el a lányának, életében nem
volt ilyen jó formában. Olyan csinos vagy, mondta neki, de
sajnálta, hogy már nem vörös a haja. Olyan gyönyörű volt
vörös hajjal. Volt valami a tekintetében, valami, amire a lány
megfeszült izmai, a görnyedt háta előbb emlékezett, mint ő.
Újranősült, mesélte, egy olyan asszonyt vett el, aki meg
akarta menteni őt.
Gyerekük lesz, folytatta, augusztusban fog megszületni,
és az ügyvéd szerint van rá esély, hogy tekintettel arra,
mennyire tömve van a börtön, elnézőek lesznek vele, és
kiengedik. Még több letöltendő év – több évtized – állt
előtte, de az ügyvédje úgy vélte, kis szerencsével pár éven
belül kikerülhet.
Kislány lesz, mondta az apja vigyorogva. Utánad nevezzük
majd el, tette hozzá, ismét lesz egy kicsi lányom, mintha el
sem mentél volna. Nagyon szeretem az én kicsi lányomat,
mondta, és a nevetése a lánya csontjáig hatolt, miközben
futva távozott.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt az
apukájától.
És ha kikerül a börtönből, akkor a kishúga is félni fog tőle.
24
 
AVA LEVINE EGY TIZENKÉT ÉVES KISLÁNY, aki
gyakorlatilag majd’ kicsattan az egészségtől, zavartan
mosolyog ránk a kórházi ágyon ülve, két kísértetiesen
ismerős mackóval az ölében. Jó súlyban van a korához
képest, a magassága is ideális, a barna haja ápolt, és
láthatólag egyetlen sérülés sincs a testén.
Amikor azonban az orvos kérésének engedelmeskedve
felfekszik az ágyra, a nagy méretű pólója ráfeszül egy nagy
dudorra, ami vagy annak a jele, hogy terhes, vagy annak,
hogy nagyon beteg a mája. Azt hiszem, egyikünknek sincs
szüksége az orvos szakvéleményére ahhoz, hogy tudjuk: az
első lehetőség az esélyesebb.
– Nem kellene itt lennie a szüleimnek is? – kérdezi Ava az
orvostól, miután az végzett a vizsgálattal és segített a
lánynak felülni.
Holmes a telefonjára néz. Minden bizonnyal az ágyból
ugrott ki, amikor riasztották, a haja kócosan hátra van
simítva és egy csatot is tett bele, de túlzás lenne azt állítani,
hogy össze is fogja. Egy kopott farmer és egy olyan elnyűtt
póló van rajta, amin nem is látszik már a felirat, és úgy
látom, két különböző szandált sikerült felvennie.
– Mignone nyomozó nemsokára a házatokhoz ér, szívem.
Mi a franc?
Nancy az ágy végében ül, és idegesen felnéz.
Ugyanaz a maci. Egészen biztos, hogy ugyanaz a maci,
ahogy az is, hogy egy tizenkét éves terhes kislányról van
szó. Akkor miért lepődöm meg azon, hogy a többi részlet
olyan furcsa?
– Ava – szólal meg Watts nyugodt hangon az ágy végéből.
– Tudod, hogy terhes vagy?
 – Hát, aha – feleli a lány, aki láthatóan még mindig
csodálkozik.
Watts nem erre a válaszra számított, de túl profi ahhoz,
hogy ezt kimutassa.
– Tudod, ki az apa, Ava?
– Igen, az apukám.
El mundo está en guerra.{39} Por lo que solo hay que
dejar que se queme.{40}
– Évek óta vágyom már arra, hogy legyen egy kishúgom –
folytatja, és fel sem tűnik neki, hogy mennyire próbálunk
uralkodni az arckifejezésünkön. – Anyu azt mondta, hogy
mikor megszülettem, ő megsérült, ezért nem lehet több
baba a hasában, de az enyémben igen. – Ragyogó mosolya
kissé megkopik, amikor látja, hogy egyikünk sem reagál. –
Mi a baj?
– Az anyukád tud erről?
– Az ő ötlete volt, és apu is nagyon örült neki. Azt mondta,
nagyon okos lányok vagyunk. Mi a baj? – kérdezi ismét, és
kezd kissé aggodalmasnak tűnni.
Holmes felém mutatja a telefonját, aminek a kijelzőjén
egy új üzenet van megnyitva. Mignone küldte: A
bokszermeghaltak. A negatív terek alapján úgy tűnik, csak a
gyilkos volt jelen. A lány szobájában altató gyógyszerek.
– Ava, vettél be valaha gyógyszert, hogy könnyebben tudj
aludni?
A lány lassan bólint.
– Nagyon sok erőt kivesz az emberből egy növekvő baba.
Anya mindig mondja, hogy aludjak sokat, hogy a testvérem
meg én is egészségesek maradjunk. Mindennek
utánanézett.
Ha egy terhes gyerek felnőtt adagnyi altatót szed be, a
gyilkos valószínűleg nem tudja felébreszteni, hogy
végignézesse vele, mit csinál.
– Miért olyan furcsák mindannyian, mintha…
– Ava, amit a szüleid tettek… az törvénybe ütközik, kicsim,
és nem egészséges.
 – Nem igaz, anya vett egy csomó vitamint is meg minden.
És jól vagyok.
Watts összenéz Nancyvel, aki előredől a székben.
– Mindegy, hogy mit szedtél, mit ettél és mennyit aludtál,
Ava, a szervezeted nem áll még készen arra, hogy teherbe
ess, és kihordj egy babát. Pár hét múlva sajnos nagy
veszélyben leszel. És mikor Watts ügynök azt mondta, hogy
törvénybe ütköző, amit a szüleid tettek… Nos, az a helyzet,
hogy jogilag nem dönthetsz ilyesmiben egy bizonyos kor
alatt. Egy szülő, aki ilyet tesz…
– Nem – ellenkezik Ava, és szorosan magához szorítja a
mackókat. – A szüleim szeretnek, mind boldogok vagyunk.
Semmi rosszat nem csináltunk.
Holmeson azt látom, hogy teljesek kikészült. Bizonyára
több ügyet is visz még ezen kívül, ami azt jelenti, hogy
hetek óta nem alszik semmit.
Átmegyek a szoba másik felébe, és megállok Watts meg
Nancy között.
– Ava, emlékszel arra, hogy kerültél a kórházba?
A kislány a homlokát ráncolja, és idegesen piszkálni kezdi
az egyik maci aranyszínű glóriáját. Mintha egy rózsafüzért
morzsolgatna, és minden erőmet össze kell kaparnom, hogy
ne csukjam be a szememet a látvány miatt, mert az
anyámat látom magam előtt, tenyerében a kis lánccal, amin
fém és üvegdarabkák sorakoznak.
– Nem igazán – mondja végül. – Valamikor elaludtam a
tévé előtt. Az apukám átvitt az ágyamba.
– Egy idegen néni hozott ide, Ava, valaki, aki tudott róla,
hogy a szüleid teherbe ejtettek, és nagyon mérges volt
emiatt. Azért hozott ide, hogy biztonságban legyél, amíg
meg nem talál valaki, de… Ava, nagyon sajnálom, de ez a
néni megölte a szüleidet.
Egy gyerekkel egyszerűen nem lehet az ilyesmit jól
közölni. Bár tulajdonképpen egy felnőttel sem, de egy
gyerekkel tudatni a hírt talán még nehezebb.
– Tessék?
 – Mignone nyomozó elment hozzátok, hogy megnézze, mi
van a szüleiddel – emlékeztetem a lehető leglágyabb
hangon.
– Holtan talált rájuk. Valaki megölte őket. És mivel ő
hozott ide, és mert ismerős nekünk az a két maci, amit
adott neked, tudjuk, hogy ez az idegen ugyanaz, aki mások
szüleit is megölte az elmúlt hetekben.
– Nem. – Ava a fejét rázza, egyre veszettebbül. – Nem, ez
hazugság. Ez hazugság!
Nancy és az ápoló odasietnek hozzá, hogy
megnyugtassák, miközben Avának hisztériás rohama lesz.
Még nem sír – a sokk túl friss –, de az üvöltése szívszaggató,
fájdalmas, a szívmonitor pedig hangosan sípol mellette.
Az egy megszokott dolog, sőt, igazából várható is, hogy a
gyerekek tagadásban élnek, amikor fájdalom éri őket. De
ez? Amikor fel sem ismeri valaki, hogy mi történik vele?
Megszakad a szívem szegény Aváért, de képtelen vagyok
sajnálatot érezni amiatt, hogy meghaltak a szülei.
Az anyja ötlete? Jézusom, szegény kislány.
A sokk pánikrohammá fajul, és mire Ava megnyugszik,
kimerült kábulatba esik, a fél arcát pedig oxigénmaszk fedi.
Az ápoló Ava haját simogatja, a fizikai kontaktus
kényelmétől pedig a kislány lassan álomba szenderül,
miközben a macit szorosan a mellkasához öleli.
– Azt hiszem, egy ideig nem fog tudni kiszedni belőle
semmit – mondja halkan a nyomozó.
Nancy és Cass kihúznak az ágy alól egy-egy széket, és a
kórteremben maradnak, de az ágytól távol ülnek le, hogy
elférjenek mások is. Mi, többiek pedig kimegyünk a
folyosóra.
Holmes visszanéz az ajtó kis ablakán, majd felém fordul.
– Miért két macit adott neki?
– A másikat a babának szánta. Ezen elgondolkodik.
Watts olyan idegesen fújja ki a levegőt, hogy szinte
füstölög.
 – Nem volt elég éber ahhoz, hogy bemutatkozzon neki, és
nem is olvasta az üzenetet, amit a ruhájára tűzött a gyilkos;
ha vissza akar menni az irodába, visszamehet, Ramirez.
– Ön szerint szükség lesz egy külön végzésre ahhoz, hogy
megkapjuk a listát arról, ki fért hozzá Ava aktájához?
– Nem; a folyamatban lévő ügyek esetében általában
rugalmasabban lehet kezelni a határokat. Legalábbis az
ilyen jellegű információknál. Elküldöm a két Smitht a
gyermekvédelmisekhez, hogy beszéljenek az irattárosokkal.
Talán visszahívják Gloria Hesst is, hogy kikérdezzék.
Ramirez…
– Tudom. Nem lehetek ott, amikor beszélnek vele.
A gyerekekkel beszélni más, ha meg tudom nyugtatni
őket, és ha olyan állapotba tudnak kerülni tartósan, hogy
válaszoljanak a kérdésekre. Elvégre az én nevemet kapták
meg. A korábbi ügyeim aktáját átnyálazni kutatásnak
számít, nem nyomozásnak. Segítem a nyomozást, de nem
veszek részt benne aktívan. Bármilyen ostobák is az ilyen
technikai részletek, védelmet nyújtanak. De ha egy
gyanúsítottat hivatalosan előállítanának a
rendőrkapitányságon vagy az őrsön, én nem lehetek ott,
megfigyelőként sem.
A picsába.
És nem is tudom, hogy menjek vissza Quanticóba. Watts
kocsijával jöttünk.
Jó lenne ránézni a többi gyerekre, akik még itt vannak a
kórházban, de nem tudom rávenni magam erre. Nem is
tudom, lehet, hogy most kivonom magam: be kell látnom,
hogy ma nincs erőm ehhez.
Elindulok a kórház kijárata felé, és próbálom felidézni, hol
hagyhattam a kocsimat. Elívhatok taxit is, ha Eddison vagy
Sterling lakásánál parkoltam. De az is lehet, hogy
Quanticóban van az autóm, a garázsban, és annyit azért
nem akarok fizetni a taxizásért.
A telefon megcsörren a kezemben. Nem akarom tudni, ki
hív. Nem érdekel – ó, miért hív engem Jenny Hanoverian?
 – Jenny?
– Mercedes – üdvözöl meleg hangon. – A férjem mondta,
hogy kellene neked egy fuvar vissza Quanticóba. A csajok a
Magic Mike-ot mutatják meg épp Marlene-nek, úgyhogy
szabad vagyok, mint a madár.
Kösz, Watts, jó fej vagy.
– Nem akarok a terhedre lenni…
– Egyszer el kellett ugranom kocsival Atlantába, mert
Holly ott felejtette a futócipőjét, ami kellett egy versenyhez;
ha ezt le tudod körözni, akkor beszéljünk majd arról, hogy
terhet jelentesz.
Jó, de Holly mégiscsak a lánya, viszont képtelen vagyok
most nekiállni vitatkozni, mert ez az egész helyzet
egyszerre furcsa, csodálatos és ijesztő.
Jenny hamarosan megjelenik a kisfurgonjával, az elülső
ütközőn még mindig feltűnő a kék festék – Brittany egyszer,
amikor vezetni tanult, nekiment egy játékdoboznak –, és
miközben bemászom mellé, hosszasan végigmér engem.
Útközben aztán a veteményeséről beszél, és a háborúról,
amit a kertben megjelenő nyulakkal folytat. Örülök, hogy ezt
csinálja, és kicsit olyan most, mint…
Mint Siobhannal, ébredek rá. Amikor Siobhannal együtt
voltunk, ő is mindenféléről fecsegett, mert nem akarta
tudni, mivel töltöttem a napomat, és milyen ügyön
dolgozom. Jenny azonban azért beszél, mert én nem tudok.
Furcsa, hogy két ennyire hasonló dolog hogy lehet ennyire
különböző.
Megállunk, hogy vegyünk mindenkinek egy késői ebédet,
szalonnás-grillezett sajtos szendvicseket, különböző
leveseket, és mikor körbepillantok az FBI előterében,
megnyugszom, mert az anyám nincs sehol. Odafenn Vic
átnyújt nekem egy papírfecnit, rajta egy címmel meg
szobaszámmal, de nem mond semmit. Anyám egy quanticói
szállodában van.
Most már rá kellene jönnöm, hol lehet a kocsim.
 Jenny ebéd után elmegy, és csak legyint, amikor
hálálkodni kezdek. Puszit nyom mindenki arcára, Eddison
már az első után elpirul, de kap tőle egyet a másik arcára is,
aztán Vic felesége nevetve elindul hazafelé.
– Ha valaha elhagyna téged – mondom Vicnek teljes
komolysággal –, én elveszem feleségül.
Vic felnevet, és magunkra hagy, hogy folytassuk a
kutatómunkát. Az anyjának végül is már mind megkértük a
kezét párszor.
A délutánt azzal töltjük, hogy az ügyeimet vizsgáljuk,
olykor elküldünk egy-egy nevet Cassnek, hogy az elemzői
nézzenek jobban utána a rendszerben az infóknak, amikhez
Sterling nem fér hozzá. Ava, jelenti Cass, egy nőgyógyásszal
van épp, aki ultrahangos vizsgálatot végez rajta. Az anyja
vitaminokkal tömte, ez igaz, de nem terhesség előtti
készítményekkel, és amióta terhes, a kislány egyszer sem
járt orvosnál. Persze, hogy nem – az országban minden
kórház azonnal feljelentést tett volna.
– A gyermekvédelmisek őrzik a fizikai és a digitális
iratokat is – jegyzi meg Sterling váratlanul.
Mivel egyikünk sem szólalt meg az elmúlt félórában, a
hirtelen bejelentés hallatán Eddison meg én is bambán
pislogunk.
– Igen – mondom egy idő után. – Több fizikai irat másolatát
is megkaptuk.
– De miért feltételezzük azt, hogy a gyilkos csak a digitális
iratokat nézegeti? Ott van egy teljes szoba, tele irattal.
Egyik Smith száma sincs meg nekem, úgyhogy Cassnek
küldök egy SMS-t, aki megígéri, hogy ráállítja a két Smitht
az irattárra.
Egy óra elteltével aztán hívja a tárgyaló telefonszámát és
megkér, hogy hangosítsam ki.
– Sterling, kibaszott nagy zseni vagy – jelenti be.
– Hát, ja – bólint Sterling elképedve. – Miért csak most
mondod?
 – Mert iratok hiányoznak az irattárból. Az
adminisztrátornak egyik fiók után a másikat kellett átnéznie,
hogy megtalálja a táblázatban listázott tételek megfelelő
aktáit, és ezt szabályosan végig is csinálta, csakhogy azok
közül, amiket átnézett, három irat hiányzik.
– Aváé?
– Nem, az övé megvan, bár nem a helyén. Valaki kivette,
és rossz helyre tette vissza. Minden gyereket, akivel
találkoztunk, jegyzékbe vettek.
– A Levine családot ki jelentette a
gyermekvédelmiseknek?
– kérdezem.
– Egy szomszéd. A két ház között drótkerítés van, és látta
Avát a medencében. Fürdőruhában.
Amiben, gondolom, jól látszott a hasa.
– Hányadik hónapban van? Már megállapították?
– Ava nem tudta megmondani, mert még csak egyszer
menstruált. Nem tudtak visszaszámolni. A nőgyógyász
szerint a tizennyolcadik hétben lehet körülbelül.
Vagyis négy és fél hónapos terhes. Krisztus a kereszten!
– Gloriát bevitték a kapitányságra kikérdezni, és egy bíró
most adott ki végzést, hogy kutassák át a lakását meg az
autóját. Ha a hiányzó akták nála vannak…
– És ha nincsenek?
– Akkor kérelmezzük, hogy terjesszék ki a végzést a többi
irattárosra és adminisztrátorra. Értesítelek titeket, ha lesz
fejlemény.
Az asztal közepén álló tárgyalótermi telefont nézzük.
– Nem tudja valaki, hol lehet a kocsim? – kérdezem egy
perc elteltével.
Eddison felhorkant, Sterling pedig mosolyog.
– Itt, a garázsban – közli velem. – Azt hiszem, a negyedik
szinten.
– Kösz.
Pár óra múlva, miután összepakoltam és menni készülök,
Sterling a nyomomba szegődik.
 – Lehetek a sofőröd? – kérdezi halkan.
– Nem inni megyek.
– Nem, de gondolom, a reggeli látogatóddal kapcsolatos
találkozód lesz, és úgy nézel ki, mintha azt közölték volna
veled, egy gyilkos bohóc vár téged odalenn.
– Egy gyilkos bo… mi?
– Szóval gondolom, valami érzelmi probléma lehet. Valami
olyan, amivel kénytelen vagy szembenézni. Azért kérdem,
hogy lehetek-e a sofőröd, mert ennyire érzelmes állapotban
szívás a vezetés. És nem könnyű, koncentrálni.
– Ki volt a sofőröd, amikor te meg a faszfej vőlegényed
szakítottatok?
– Finney – vonja meg a vállát.
A régi főnöke, aki elküldte Sterlinget hozzánk, amikor
szükségünk lett rá, mert őt egyébként is előléptették. Vickel
hosszú időn keresztül dolgoztak együtt, és ez
megmagyarázza, miért passzol annyira közénk is.
Azt kellene mondanom, hogy Nem, megoldom.
– Köszi.
De nem azt mondom.
Így aztán Sterling elvisz a szállodához, és le merném
fogadni, hogy Vic kifizette a szobát, mert az anyám sosem
költene magára ennyi pénzt. Nem egy flancos hely, semmi
luxus, és nem is drága, mindössze huszonkilenc dollár, és
jár hozzá egy csótánykórus is. Gyerekkoromban az anyám
sosem engedte meg magának, hogy pénzt fordítson
magára, és most, hogy Isten tudja, hány unokája van, el
nem tudom képzelni, hogy változott volna a helyzet.
A kártyát forgatom a kezemben, és nem mozdulok még
azután sem, hogy Sterling leparkol, lehúzza az ablakot és
leállítja a motort. Nem kérdez, nem piszkál, nem unszol,
nem hajt. Elővesz egy keresztrejtvénykönyvet és elfoglalja
magát.
– Van sminktörlőd? – kérdezem.
– A kesztyűtartóban.
 Furcsának, sőt, helytelennek érzem, hogy a nap kellős
közepén lemosom magamról a sminket, de miután
letöröltem, és belenézek a visszapillantó tükörbe, minden
arcvonásom láthatóvá válik. Pocsékul nézek ki. A szemem
fel van dagadva és véraláfutásos, mert sosem alszom
eleget. Az arcomon rózsaszínes-fehéres heg húzódik végig.
– Nem megyek sehová – közli velem Sterling anélkül, hogy
felnézne. – Maradj, ameddig csak szükséges!
– Köszönöm.
Ráveszem magam, hogy kiszálljak az autóból, elindulok a
szálloda felé, és lépcsőn megyek fel a harmadikra, mert már
a gondolattól is viszket a bőröm, hogy egy liftben kell
állnom, mozdulatlanul. A 324-es szoba ajtaja ugyanúgy néz
ki, mint a többi a folyosón: sima fehér, zárlappal a kilincs
alatt.
Öt perccel később még mindig ott állok, nem tudom
rávenni magam arra, hogy kopogjak.
És nem is kell, mert a túloldalon valaki a láncot
végighúzza a sínen, a kilincs elfordul, majd az ajtó lassan
kinyílik, és meglátom az anyám arcát.
– Mercedes – sóhajtja. Az anyám.
– Haza kell menned – közlöm vele.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki félt a
világtól.
Volt, hogy azt gondolta, még jobb lesz majd egyszer, hogy
jobb lehet. Annyira szeretett volna hinni ebben, és hitt is
benne egy ideig. A világ azonban, legalábbis az ember úgy
érzékeli, hajlamos arra, hogy agyonnyomjon bennünket.
Mikor minden elsötétül és elpusztul körülöttünk, nem csoda,
hogy úgy érezzük, ez már az apokalipszis.
Hogy az egész világra örök árnyék borult.
A börtönlátogatása után volt pár rossz napja. Nem csak az
apja szavai visszhangoztak a fejében, és nem csak a széles,
diadalittas mosolyát látta maga előtt. Hanem ott volt a többi
dolog is, a sok-sok rátörő emlék. Kivett pár szabadnapot,
hogy rendezze magában a gondolatokat. Majd kivett még
néhány napot, és bejelentkezett egy kórházba. Nem tudta
abbahagyni a remegést. A sírást. A pánikolást.
Túl sok volt. Egyszerűen túl sok volt.
Az a sok-sok év, ami alatt az apukája verte, és bejárt a
szobájába, a bekészített fényképezőgéppel.
Majd a mama megszökött, nélküle.
És az a sok-sok év a pincében apu barátaival.
Majd a kórház, a bírósági per, az a sok nevelőszülő, az
ismétlődő rémségek, amelyek olyan sűrűn szakították meg
a jó időszakokat, hogy végül már alig volt különbség.
Az apja pedig most kikerül a börtönből. Lesz egy másik
kislánya.
Egy másik lánya, akit majd… Akit majd…
Mindent megtett, hogy felvegye a küzdelmet a
félelemmel, a szomorúsággal és a haraggal. Abszurd volt.
Ha – és ennek a lehetőségnek a súlya rettenetes volt – az
apját előbb kiengedik, az biztos, hogy nem mehet az új
kislánya közelébe. Az apja múltját ismerve nincs olyan
ember, aki a közelébe engedne egy kislányt.
Ugye?
Visszament dolgozni, még mindig zaklatott volt, de az
állapota kicsit javult. Talán össze is szedte magát. Mindarra
a jóra emlékeztette magát, amit csinál. Segít a gyerekeknek,
és ez most fontosabb, mint valaha.
De ez a kisfiú…
Ott volt az asztalán egy akta, a képen egy gyönyörű kisfiú,
akinek olyan szeme volt, mint neki, a tekintetében látszott,
hogy ugyanúgy sérült, egy kicsit megtört, és túlságosan
őszinte. Annyi bizonyíték mutatott arra, hogy a szülei
alkalmatlanok a nevelésére, erre mégis visszaadták nekik.
Már megint. Mert vannak bizonyos szabályok, bürokratikus
részletek, kiskapuk, mert túl sok gyerek van veszélyben,
miközben nincs elég pénz, elegendő otthon, elegendő
befogadó család. Szóval ezt a szomorú szemű, sebezhető
kisfiút, ezt a gyereket, aki olyan őszintén néz a világba,
nemsokára megint bántani fogják, újra meg újra meg újra.
Ronnie Wilkinsnek szüksége van egy angyalra.
25
 
– TIZENKILENC ÉV TELT EL, Mercedes, és ennyit tudsz
nekem mondani? – Mama arca eltorzul, megjelenik rajta a
még mindig jól ismert idegesség nyoma. Kitárja előttem az
ajtót. – Gyere be!
– Nem. Nem beszélgetni jöttem. Vissza kell menned, vagy
mész, ahová akarsz, kivéve a munkahelyemre.
– Nem arra neveltelek, hogy ilyen goromba legyél az
anyáddal.
– Nem, te arra neveltél, hogy molesztáljon az apám.
A nyitott tenyere az arcomon csattan, majd rémülten a
kezére néz, mert könnyebb, mint a sebhelyes arcomra
nézni.
– Esperanza beszélt nekem a diagnózisról – folytatom egy
idő után. – Elmondta, hogy mit akartok tenni. Haza akarjátok
vinni, hogy a család körében halhasson meg. De még nem
halott, és ha csak egy pillanatra is az jut eszedbe, hogy
valaha is beleegyeznek abba, hogy gyerekek közelébe
kerüljön…
– Mást sosem bántott.
– Az is elég, hogy engem. Nem tudlak megállítani abban,
hogy kérelmet nyújts be, de az én nevem nem lesz ott azon
a papíron. Sem áldozatként, sem ügynökként, sőt, megírom
a bírónak, hogy kifejezetten ellenzem ezt.
– Ne a folyosón beszélgessünk ilyesmiről – bosszankodik
az anyám.
– Nem beszélgetünk, mamá.{41} Csak közlöm veled,
hogy mit nem fogok megtenni.
A haja szinte teljesen megőszült, de még mindig dús és
egészséges, a tarkójánál csavaros fonatba rendezte, csak
egy-két hajszál lóg ki tiltakozva. Az arcát ráncok
barázdálják, a sötétbarna szem viszont ugyanolyan, mint az
emlékeimben. Ő az, és mégsem ő. Még a ruhája is majdnem
ugyanolyan, egy hímzett fehér blúz van rajta meg egy
hosszú, többrétegű színes szoknya, csak ilyeneket vesz
magának, mert, ahogy azt annyiszor elmesélte már nekünk,
papá{42} akkor szeretett bele, mikor ilyen szoknyát viselt.
A nyakkivágása azonban kicsit magasabban helyezkedik
most el, a karja pedig vaskosabb a rojtos ujj alatt. Évtizedek
teltek el.
– Menj haza, mamá! – mondom neki, és mindazok
ellenére, ami van, a hangom gyengéd. Szinte már kedves. –
Menj haza a többiekhez, és barátkozz meg a ténnyel, hogy
nagyon-nagyon régen elveszetted a legkisebb lányodat!
– De én nem vesztettelek el – ellenkezik, és könnyek
folynak le megviselt arcán. – Itt vagy előttem, és makacsabb
vagy, mint valaha.
– Abban a percben elvesztettél, mikor mondtam neked,
papá mit csinál velem, te pedig azt válaszoltad, hogy legyek
jókislány.
– A papád volt – mondta tanácstalanul. – És…
Olyan furcsa, hogy angolul beszél. Angolt csak az
iskolában, a munkahelyen és különböző hivatalos dolgok
intézése közben használtunk. Otthon kizárólag spanyolul
beszéltünk, kivéve, ha a nagyobb testvéreim a házi
feladatot csinálták. A teljes szomszédság – szó szerint: a
teljes szomszédság – a családhoz tartozott, ott volt az a sok
unokatestvér, másod unokatestvér, nénike, bácsika, a
nagyszülők, a majdnem nagyszülők, az idősebb testvérek,
akik már megházasodtak és elköltöztek néhány házzal
lejjebb az utcában, vagy a sarkon túlra. Ha nem házi
feladatról volt szó, akkor nem is lehetett angol szót hallani a
szomszédságban, csak a sarki bolton túl. És még ott is
gyakran lehetett spanyolul beszélgető emberekkel
találkozni, egészen addig, míg az ember a városközpontba
nem ért.
A két kezem közé veszem az anyám arcát, közelebb
hajolok, és megcsókolom a homlokát. Mikor Vic ezt csinálta
velem, úgy éreztem, támogat. De ez most más – búcsúcsók.
– Menj haza! A lányodat elvesztetted, és soha többet nem
megy haza. Talált magának egy jobb családot.
– Az a férfi, az az ügynök – csattan fel. – Ő vett el téged!
– Ő csak megmentett. Egyszer a faházból, és egyszer
tőled.
Isten veled, mamá!
Megfordulok, és elindulok. Tudatában vagyok, hogy
valahol hátul, a fejemben egy kislány zokog, egy sérült
gyerek, aki nem érti, a szülei miért viselkedtek így, és hogy
miért nem tett senki semmit. Türelem, mondom a
kislánynak. Először rosszabb lesz majd, de utána jobb. És
meg fogunk menekülni.
Sterling nem kérdezi, hogy ment, mikor beülök a kocsiba.
Csak beindítja a motort, majd kihajt az útra, és elindul
Manassasba, haza.
Haza.
– Meg tudsz állni a házamnál? – kérdezem, amikor az
autópályán haladunk. – Lenne egy kis dolgom.
– Persze. – A szeme sarkából rám pillant, de továbbra is az
utat figyeli. – Cass telefonált. Gloria lakásában eddig semmi
gyanúsat nem találtak.
– Ez komoly?
– Még folyik a keresés. Watts és Holmes bent tartják a
rendőrkapitányságon, de nem kérdezték még ki. Várják az
eredményt.
– Ez egy rettenetes nap, Eliza.
– Az.
A házam ugyanúgy néz ki, az én kényelmes kis vityillóm, a
visszafogott színeivel, a járda mentén és a veranda előtt
Jason virágaival. Nem tudom, miért gondoltam azt, hogy
másmilyen lesz. Siobhan sosem tartotta itt sok cuccát, csak
néhány ruhát, pipereholmit és pár könyvet az ágy mellett. A
hiánya nem feltűnő.
A hálószobában nincs beágyazva, és egy kicsit még érzem
Siobhan illatát. Azóta nem voltam itt, hogy Emilia Anders
bekopogott az ajtón. A fekete, bársonybundás maci az
éjjeliszekrényemen ül, a szobát pedig körbeveszi a
többtucatnyi rokona.
Sosem jutott még eszembe, hogy mennyire hasonlít ez a
látvány a családom lakóhelyére.
Kiveszek a konyhai mosdó alól néhány szemeteszsákot,
visszamegyek a szobámba, hogy sorban levegyem a
macikat a polcról, és a zsákba rakjam őket. Az utolsó
néhány maci viszont leesik a polcról és szétgurul a földön.
Kezembe veszem a fekete, bársonybundájú mackót, aminek
már megkopott a vörös szíve és a kis csokornyakkendője,
de… Nem, képtelen vagyok erre.
A mellkasomhoz szorítom, és próbálom kitörölni a
fejemből annak a látványát, hogy Ava ugyanígy szorította
magához azt a két kibaszott macit. A falnak dőlök, majd a
padlóra csusszanok, a lábam belóg az ágy alá. Pár perc
múlva megjelenik Sterling, és utat tör magának a macik
között. Nem lép rá egyikre sem, de néhányat arrébb tesz,
hogy mellém tudjon ülni.
Nem tudom megmondani, mennyi ideig ülünk így együtt
némán, de valószínűleg sokáig, mert már az alkonyat fénye
süt be az ablakon, a szobában pedig árnyékok nyújtóznak,
eltorzítva a látványt.
– Hol volt, hol nem volt, volt kilenc testvér, és én voltam
köztük a legkisebb – szólalok meg végül suttogva. – A két
másik legkisebb húgommal osztoztam egy szobán, de
ötéves koromban kaptam egy saját szobát a padláson.
Nagyon büszke voltam magamra ezért. Egy gyönyörű,
rózsaszín baldachinos ágyban aludtam, és volt egy fehér
ládikóm, tele csinos kis jelmezekkel. Az ajtó felső részén
pedig, ahol én nem értem el, volt egy retesz. A születésnapi
zsúrom estéjén, az első estén, amit abban a szobában
töltöttem, megtudtam, hogy miért. – Elfordítom a macit, a
combomhoz nyomom, a kopott arca sokkal nyomottabb,
mint máskor. A tölteléke már nagyon régi, nem olyan
rugalmas, mint egykor. – Az apám három éven keresztül
molesztált, és a családban senki nem tett ellene semmit. A
testvéreim, a felnőttek, mind tudták, de az ő generációjuk
még Mexikóban olyan volt, hogy… Nem beszéltek ilyesmiről.
Csak becsukták a szemüket, elfordultak.
– Három év – ismétli Sterling, puhán suttogva. Talán azért,
mert ez egy ilyen titok, talán azért, mert a fény olyan
különösen hullik az ágyneműre. Van valami ebben a
pillanatban, ami azt mondja, ne beszéljünk ennél
hangosabban, mert az fájna.
– Az apám szerencsejátékozott is. A család nem tudott
róla. Akkor nem lettek volna ennyire elnézőek. A család
minden tagja egymást segítette, így próbáltunk megélni;
tehát az, hogy ő szerencsejátékra fordította a pénzt, azt
jelentette, hogy a teljes családi vagyont veszélyeztette. Azt
vette a fejébe, hogy magánhitelt vesz fel uzsorásoktól. A
házat sem adhatta el, hogy fedezze a költségeket. A teljes
szomszédság a családhoz tartozott, és meg kellett volna
magyaráznia a dolgot. Amúgy sem lett volna elég a pénz a
tartozásokra.
– Szóval téged adott nekik.
– Elküldött játszani a házunk mögötti erdőbe, és mikor
senki nem láthatott, megragadott. Volt egy faházunk az
erdő mélyén, olyan messze, ahová már senki nem járt.
– Mennyi ideig voltál ott?
– Két évig. – Néha arra ébredek, hogy érzem a szakáll
érintését a hátamon és a bilincset a bokám körül, hallom a
súlyos láncokat, amiknek minden mozdulatomtól
visszhangzik a hangja. – Más gyerekek is voltak ott.
Biztosítékként, vagy jutalom gyanánt, nem tudom. Ők nem
töltöttek ott sok időt, engem viszont több férfi is
megkedvelt. Azt mondták, tetszik nekik, hogy félek.
Majdnem két évig voltam ott, mire esélyem lett megszökni.
A faház elég gyenge tákolmány volt; a fát nem kezelték le.
Nedves volt a nyár, és minden rohadt, úgyhogy ki tudtam
húzni a falból a gyűrűs csavart, amihez hozzákötözték a
láncomat. Magam köré tekertem, mint egy tollboát, hogy ne
csörögjön, majd lábujjhegyen elosontam az alvó férfiak
mellett, aztán rohanni kezdtem az erdőben.
– Nem szereted az erdőket – szólal meg Sterling, miután
elhallgattam. – Eddison megy be mindig a fák közé, ha
neked nem muszáj.
– Sí. Este volt, sötét, a fák lombja túl sűrű ahhoz, hogy
áthatoljon a holdfény. Mindenhol kis mélyedések voltak.
Csak rohantam, rohantam és rohantam. Sokszor elestem, de
aztán feltápászkodtam, és egyre jobban féltem. Nem
találtam a kiutat. Túlságosan féltem ahhoz, hogy kiabálni
kezdjek. Lehet, hogy úgy segítséget találtam volna, de
valószínűbb, hogy csak a férfiakat ébresztettem volna fel.
– Rád találtak?
– Másnap reggel. Jöttek volna oda hozzám a házban,
amikor látták, hogy eltűntem. A lánc beleakadt egy fa
gyökerébe, és amikor megpróbáltam kilazítani, beleestem
egy nagyobb mélyedésbe. A bilincsem beakadt, és eltört a
bokám. Csak lógtam ott. Nagyon megvertek a szökési
kísérletem miatt. – A maci puha tappancsával az arcomon
éktelenkedő hegre mutatok. – Törött üveg.
Sterling a vállamra hajtja a fejét, és vár.
– A pincekamrába zártak utána. Kőből épült, az ajtón
pedig rengeteg zár volt. Őszintén szólva, nem tudom, elég
bátor lettem volna-e ahhoz, hogy ismét menekülni
próbáljak; de nem számított. Pár nap elteltével hangos
kiabálásra ébredtem. Kiabálásra és pisztolylövések
hangjára. Ott kuporogtam a sötétben, valaki a zárakkal
bajlódott, aztán kinyílt az ajtó, és ott állt egy nagydarab
ember. Nagyon féltem. Azt gondoltam, hogy ennél már csak
rosszabb lehet, érted. De valaki egy zseblámpát adott neki,
ő pedig a lábam köré világított vele, lejött a lépcsőn, aztán
letérdelt elém, és azt mondta, hogy Victornak hívják.
Érzem, hogy Sterling meglepődik, a teljes teste
megrezzen, minden porcikája szinte egyszerre.
– A mi Vicünk?
 – A mi Vicünk. Azt mondta, minden rendben lesz, és azok
a férfiak már soha nem bánthatnak engem. A fogvatartóim
elvették a pólómat is, úgyhogy Vic rám terítette a dzsekijét,
valaki más pedig eszközöket hozott le, hogy leszedjék rólam
a bilincset. Valaki, azt hiszem, Finney, hozott nekem egy
takarót, meg egy macit. – Sterling felé integetek a mackóm
kezével, és csak annyit hallok, hogy Sterling halkan
felnevet. – Vic felvett a karjába, majd felvitt. Odafenn
lámpaállványok világítottak a szemembe, és egy csomó
ember járkált fel-alá. Pár fogvatartóm halott volt, de a
legtöbb csak megsérült, vagy bilincsben várakozott. És
amikor elmentünk mellettük, volt egy pillanat… Egy pillanat,
amikor minden elcsöndesedett. Mintha egy néma burokba
kerültünk volna, mindenki megállt, bámult, majd folytatta a
dolgát.
– Ismerem ezt a fajta csöndet, a másik oldalról.
– Az erdőben nem vezetett út a házhoz, nem is lehetett
keresztülvágni ott. Vic négy kilométeren keresztül vitt
engem, mire odaértünk egy helyre, ahol őrülten villódzó
kocsik vártak bennünket. Betett engem egy mentőautóba,
de nem akartam, hogy otthagyjon, úgyhogy leült mellém,
miközben a rohammentősök ellátták az arcomat, a bokámat,
meg a többi sérülésemet. Azt mondta, haza fog vinni a
szüleimhez.
– Gondolom, ez nem sült el jól.
– Ordítani kezdtem. Megmondtam neki, hogy nem
mehetek haza, nem tudok visszamenni, mert a papám
megint bántani fog. Megígértem, hogy jó leszek,
könyörögtem, azt mondtam, bármit megteszek, de nem
akarom, hogy a papá még egyszer hozzám érjen. Vic arca…
Nem tudom, láttad-e már Vicnek azt az arcát, amikor
legszívesebben tűzesőt bocsátana másokra, hogy
elpusztítsa őket.
Sterling megrázza a fejét, ami még mindig a vállamon
pihen.
 – Láttam már bosszúsnak, de ennyire nem. Amikor három
évvel ezelőtt Archer hülye volt, akkor is láttam valami
ilyesmit rajta, de akkor Finney-re hagyta az intézkedést.
– Miután a kórházban végeztek minden ultrahangos
vizsgálattal, összecsomagolták a dolgaimat és hazaküldtek,
Vic eljött hozzánk egy szociális munkás meg egy rendőr
kíséretében, és az apámról kérdeztek. Ugyanabban a
szobában laktam, mint korábban; az apám nem adta át
másnak, mert a család többi tagja számára úgy tűnhetett
volna, hogy feladta a reményt, hogy valaha előkerülök.
Mindenki úgy tudta, hogy elraboltak engem, még az anyám
is. Csak apám tudta az igazat. A rendőrök megvizsgálták a
reteszt az ajtómon, megtalálták a jelmezeket, amiken vér és
sperma nyoma volt, meg a naplómat, amit celluxszal az
ágyam fejtámlájához ragasztottam. Az apámat
letartóztatták, és az erdőben lakó férfiak beismerték, hogy
apámnak tartozása volt a szerencsejátékozás miatt, és
engem adott nekik pénz helyett. A családtagjaim
letagadták, hogy tudtak volna arról, hogy apám molesztált
engem. A családom tagjai.
Sterling bólint.
– Aztán nagyon dühösek lettek, mikor a bíróság úgy
döntött, nevelőgondozásba küldenek. Hát nekem otthon a
helyem. Ó, persze rám is dühösek voltak, mert csak annyit
kellett volna mondanom, hogy köszönöm, amiért
megmentettek az erdőből. Aztán boldogan haza kellett
volna térnem, és befogni a számat a család érdekében.
Folyton újabb és újabb nevelőszülőkhöz kerültem, mert a
rokonaim mindig felbukkantak és zaklatni kezdték a
felnőtteket. A tíám, Soledad többször el akart rabolni engem
az iskolából. Három év elteltével a szociális munkásom
engedélyt adott rá, hogy másik városba költözzek. Az egyik
unokatestvéremmel találkoztam csak azóta párszor, de
ennyi. Ők viszont…
– Nem mondanak le rólad, annak ellenére, hogy akkor
régen megtették.
 – Igen, pontosan. Az apám azóta is börtönben ül, és ha
minden jól megy, ott is fog meghalni. A rák miatt, várhatóan
hamarabb.
– Emiatt akarnak most veled beszélni?
– Igazából sosem szálltak le rólam. Emiatt változtatom
meg olyan gyakran a számomat. De amúgy igen, az anyám
emiatt jött most el. A kicsi lányom, nahát, mi lett belőle. Én
vagyok az áldozat, de közben FBI-ügynök is vagyok, és ha
megkérném a bíróságot, hogy engedjék ki apámat, hogy az
utolsó napjait otthon tölthesse, biztosan kiengednék.
– Tényleg erre akarnak kérni téged?
Bólintok, és akaratom ellenére elmosolyodom, miközben,
ha jól hallom, Sterling épp káromkodik a pólómhoz hajolva.
– Te kérted, hogy Vic csapatába kerülhess? – kérdezi,
miután abbahagyta a szitkozódást.
– Nem. Ha tehettem volna, sem csináltam volna ezt; kicsit
furcsán nézett volna ki, hogy felnőtt ügynökként bizonyítani
akarok valakinek, aki megmentett engem, amikor tízévesen
egy pincekamrában gubbasztottam meztelenül. Mikor
megkaptam a kinevezésemet, elvitt ebédelni, még mielőtt
megismertem volna Eddisont. Leültünk, beszélgettünk, hogy
lássuk, menne-e ez nekünk. Azt mondta, ne érezzem
kínosnak, ha nemet akarok mondani, és hogy el tudja
nekem intézni, hogy bekerüljek egy másik csapatba, minden
stigma, minden pletyka nélkül. Aztán végül… – A maci
ismerős érintése a nyakamon nyugtató hatással van rám.
Már huszonkét éve ölelgetem, ha rémálmok gyötörnek, vagy
ha sikereket érek el. Egyszer autóbaleset ért bennünket,
engem meg a macit, és nem engedtem, hogy a
rohammentős hozzám érjen, míg össze nem varrták a maci
karját, habár az én karomból is ömlött a vér. Tizenkét éves
voltam akkor. – Miatta lettem FBI-ügynök. Szó szerint ő
hozott ki engem a pokolból, és a kedvessége hatására
hittem el azt, hogy egyszer lesz még olyan, amikor
biztonságban érzem majd magam. Kiszabadított és
megmentett. És nem arról van szó, hogy vissza akarom neki
fizetni a tartozásom, egyszerűen csak… ugyanezt akartam
tenni másokkal. Vic visszaadta nekem az életemet.
– És most valaki ellened fordítja a múltadat – motyogja
Sterling, és az egyik ujjbegyét finoman végighúzza a maci
csokornyakkendőjén.
– Nem hiszem, hogy szándékosan teszi. Szerintem csak jót
akar másoknak. – Egy ideig csak ülünk némán, majd végre
felteszem azt a kérdést, amit sosem szoktam feltenni az
ügynököknek. – Te miért vagy a kiskorúak ellen elkövetett
bűntettek osztályán, Eliza?
– Mert a legjobb barátnőm apja sorozatgyilkos volt –
válaszolja higgadtan. Sőt, még el is mosolyodik egy kicsit. –
Ezt Priyának már elmeséltem, három évvel ezelőtt. Archer
egy fasz volt vele. A legjobb barátnőm apja sorozatgyilkos
volt, és bár felnőtt nőket ölt, láttam, hogy milyen hatással
volt a gyerekekre, mikor megtudták. Folyton ott aludtam a
barátnőméknél. Az apja ágyba dugott bennünket. És aztán
ment gyilkolni. Meg akartam érteni ezt a viselkedést.
Természetesen sosem sikerült megértenem, viszont
megszállottan kutattam a bűnözés lélektanát, majd egy nap,
amikor téli szünet volt, és én a szüleimnél pihentem épp, az
apám megkérdezte, nem akarok-e ezzel foglalkozni.
– Neked meg sem fordult a fejedben korábban?
– Nem. Mármint, felvettem pár pszichológia- meg
kriminalisztika-tanegységet a szakom mellett, de csak
másodéves koromban. Épp befejeztem az alapképzést, és
azon gondolkodtam, milyen minort válasszak. Apám viszont
elgondolkodtatott, és rájöttem, hogy ezt a motivációt arra is
fordíthatnám, hogy másoknak segítsek. És azért
választottam a kiskorú területet, mert még mindig barátok
vagyunk Shirával, és emlékszem, milyen rettenetes volt,
amikor megtudta, mit tett az apja, és nagyon szeretnék
segíteni a gyerekeknek. Ezen az osztályon pedig
lehetőségem van rá.
Egy idő után feláll, majd kinyújtja a kezét, hogy
felsegítsen. Körbenézünk a játék mackókkal teli szobában.
Nincs már több szemeteszsák a konyhában.
– Hagyjuk itt ezeket! – javasolja Sterling. – Majd
visszajössz, és eldöntöd később, mi legyen velük. Évek óta
gyűjtöd őket, és ilyenkor nem kellene komoly horderejű
döntéseket hoznod.
– A macijaim kidobása olyan komoly horderejű döntést
igényelne?
– Ezek emlékeztetnek arra, miért vagy most itt.
– Nagyon bölcs csaj vagy, Eliza Sterling.
– Azt hiszem, ezt én is elmondhatom rólad. De a helyzetre
való tekintettel, azt hiszem, nagy felelőtlenség lenne
részemről, ha most leitatnálak, szóval remélem, most ez is
elég lesz.
Megcsörren a telefonom. Kiveszem a zsebemből, és
megnyomom a gombot, amivel fogadom a hívást.
– Kearney, itt Mercedes és Sterling.
– Szuper. – Cass hangja valahogy fémes és távoli, mintha
ő is kihangosította volna a készülékét. – Burnside végigment
minden egyes aktán az irattárban, amelyeket az elmúlt
hetekben használtak, és készített egy listát arról, melyikeket
nyitották meg anélkül, hogy plusz információt jegyeztek
volna bele, tehát amiket látszólag feleslegesen nyitottak
meg.
– Oké. És ez Gloriára mutat?
– Hát, itt válik kicsit érdekessé a dolog.
– Hogy érted?
– Először is, a gyerekeink aktáit, és más dokumentumokat
is, egy csomó alkalommal olyan napokon nyitottak meg,
mikor Gloria kemoterápiás kezelésen vett részt. Az
irattárosoknak pedig nincs távoli hozzáférése.
– Tehát valaki más lépett be Gloria felhasználói adataival.
Talán Lee?
– Ha ő is volt, nem a saját számítógépéről csinálta, az
ugyanis tiszta, és a kollégáknak is feltűnt volna
valószínűleg, ha ott van kinn köztük és Gloria gépét
használja. A legfurcsább az egészben pedig az, hogy csak
egy olyan találat van, ami szinte minden egyes nap feljön,
és ami nem a manassasi gyermekvédelmi szolgálat
hatáskörébe tartozik. Staffordi cím, márpedig nincs aktív
gyermekvédelmis akta ezen a címen. Szerintetek miért
keresne rá valaki napi rendszerességgel egy olyan címre,
ami nem csak az iroda hatáskörén, de a vadászterületen is
kívül esik?
– Stafford? Stafford, Stafford… – Hallgass az ösztöneidre,
Mercedes, mond ez neked valamit. – Futtasd végig azt a
címet a régi ügyeimen.
– Lássuk csak… – Teljesen elcsendesedik a ház, csak a
billentyűzet kattogását hallom a vonal túlsó végéből. – Szent
ég, Mercedes! Kilenc évvel ezelőtt volt egy tizennégy éves
lány, Cara Ehret. Az apja verte, molesztálta, és hagyta, hogy
a barátai pénzért megerőszakolják. Basszus! Vele voltál a
kórházban.
– Őrangyal – motyogom, ahogy eszembe jutnak a
részletek.
– Azt mondta, végre megtalálta az őrangyalát. Az anyja
nekiment kocsival egy fának, amikor Cara kilenc- vagy
tízéves lehetett. Az apja még mindig börtönben van – úgy
emlékszem, életfogytiglanra ítélték –, szóval már nem lakik
abban a házban. És szerintem Cara sem. Ma délelőtt is
megnéztük az aktáját, de nem tudtuk lenyomozni, mi
történhetett vele a gimnázium elvégzése után. Hol van
most?
– Utánanézünk és kiderítjük. Visszahívlak, ha többet
tudunk.
– Cara Ehret – ismétli Sterling, a nevet ízlelgetve. – A
szűkített listánkon is rajta volt. De hogyan kapcsolódik
Gloriához? Vagy ahhoz, aki Gloria nevével lépett be a
rendszerbe?
A fejemet rázom, az utolsó szálakat egyszerűen nem
tudom elcsípni.
– Gyerekkorában szőke volt, de az apja vörösre festette a
haját, amikor elkezdte átadni őt a barátainak – idézem fel
magamban hangosan a nemrég olvasott részleteket. – Mi
van, ha Carát keressük, de ő…
– Megcsörren a telefonom, még mielőtt befejezhetném a
mondatot, de nem Cass az. Egy ismeretlen szám.
– Ramirez.
– Mercedes – suttogja valaki rekedten a telefonba. –
Mercedes, itt van!
– Ott van? Ki van ott? És ki beszél?
– Emilia vagyok – suttogja a lány a vonal túlsó végén. – A
néni, aki megölte a szüleimet, itt van Lincoln
unokabátyámnál!
26
 
– ÚTON VAGYUNK – ígérem azonnal, Sterling pedig a
kezébe fogja a kulcsát meg a telefonját, még mielőtt az
ajtóhoz érnénk. Odadobja nekem a kulcsot, hogy elő tudja
készíteni a mobilját. – Emilia, biztonságban vagy? Elbújtál?
– Nem. Figyelmeztetnem kell a bácsikámat.
– Emilia, el kell bújnod. – A kezem nem remeg, miközben
elfordítom a kulcsot a gyújtásban: rutinom van az adrenalin
kezelésében. Látom, hogy Sterling üzenetet küld Cassnek az
egyik telefonján, miközben a chantillyi rendőrség
telefonszámát nézi a másikon.
– Nem hagyhatom, hogy ő is meghaljon, mint az
anyukám. Nagyon vigyázott rám. Kedves, és sosem bánt.
Nem hagyhatom őt odabenn.
– A nő is benn van a házban? – kérdezem, miközben
kihajtok az útra. Sterling megragadja a telefont, amit a
vállammal tartok, kihangosítja, és kiteszi a tartóba a
szivargyújtó fölé.
– Nem. Ő kinn járkál.
– A házban csak ketten vagytok a bácsikáddal?
– Nem. A barátnője is itt van.
– Oké, Emilia, szaladj át a szobájukba, ha át tudsz jutni
anélkül, hogy meglátnának kívülről! Keltsd fel őket! De légy
óvatos! Ha hangosak vagytok, mind megsérülhettek.
Legyen nálad a telefonod!
Hallom, hogy milyen hangosan zihál. Szűz Máriám, ez a
kislány aztán nagyon bátor. Sterling a szája elé kapja a
kezét, hogy a lehető leghalkabban tudjon a chantillyi
rendőrség diszpécserével beszélni. Úgy repesztünk az úton,
mint a mérgezett egér, közben pedig megérintem Sterling
másik telefonját, és az ujjaimmal azt igyekszem mutatni,
hogy világíts.
 Sterling megérti, mit akarok, majd elkezd gépelni egy
másik SMS-t, ezúttal Holmesnak, hogy tudassa vele, egy
magánautóban épp szolgálati bevetésen vagyunk, villogó és
sziréna nélkül. A rendőrség diszpécserével is közli ezt,
szóval remélhetőleg el tudunk jutni Chantillybe anélkül,
hogy egy jóhiszemű rendőr félreállítana bennünket azért,
mert megszegtünk egy tucat közlekedési szabályt.
Lincoln Anders rekedt hangja hallatszik a háttérből.
– Emilia? Mi történt, Emi?
– A néni, aki megölte a szüleimet. Odakint van –
magyarázza neki Emilia, én pedig azon nyomban az
arcomhoz kapom a telefont.
– Rémálmod volt, kicsim? – kérdezi egy nő, szintén álmos
hangon. Istenem, sokkal később van, mint gondoltam.
– Nem, ott van, odakinn. El kell bújnunk.
– Emilia, hangosítsd ki a telefont – mondom neki. – Hogy a
bácsikád is halljon.
– Oké – lihegi, és hallom a változást a háttérben.
– Mr. Anders, Mercedes Ramirez vagyok, FBI-ügynök.
Emilia hívott engem. Higgyen neki, ha azt állítja, kint van az
a nő! A chantillyi rendőrség már úton van önökhöz. Van egy
pince vagy alagsor, ahol el tudnak rejtőzni?
– Nines – válaszolja a férfi, és hallhatóan hirtelen sokkal
éberebb lett. – De van egy pincekamránk…
Összerezzenek.
– Aminek a bejárata kint van. Innen bentről nem tudunk
lemenni.
– Van a házban fegyver?
– N-nincs.
– A cím a városhatáron túl van – súgja Sterling. – A
diszpécser azt mondja, két kocsi indult el, és tíz perc múlva
lesznek ott.
Tíz perc. Krisztus a kereszten!
– Ki tudnának menni a házból? – folytatom határozottan. –
Át tudnak menni a szomszédba?
 – Kelj fel, Stacia, kelj fel! Muszáj, hogy… – Lincoln
elhallgat, Emilia pedig nyöszörög. – Benn van a házban –
suttogja.
– Menjenek ki! Menjenek ki azonnal!
Sterling a mikrofonhoz tartja a telefonját, és felvillan a
hangrögzítő. Tágra nyílt szemmel néz rám.
Egy pisztolylövés töri meg a csendet a vonal túlsó végén,
majd egy mordulás és két sikoly.
– Emilia, FUSS! – kiáltom, miközben újabb lövés dörren.
Már csak Emilia sikoltozik. Nem tudom, hallotta-e, amit
mondtam.
– Hagyd abba! – követeli egy fojtott hang a vonalban. –
Hagyd abba, már biztonságban vagy.
Emilia most már zokog, majd rémült morgást hallok.
– Ne ellenkezz velem! – csattan fel a hang. – Biztonságban
vagy. Minden rendben lesz.
– Emilia!
Még több morgást hallok, majd Emilia ismét felsikolt,
nyersen, mintha valami marná a torkát, és aztán…
Egy újabb lövés, és egy hangos puffanás.
– Ne, ne, ne! – nyöszörög a hang. – Ne, ennek nem így
kellett volna történnie. Ne. NE. Neked BIZTONSÁGBAN
kellene lenned! Segítek neked, hogy BIZTONSÁGBAN legyél!
– A nő ordít, a kiáltozás pedig fuldokló krákogásba fordul
át. Nagyon halkan léptek zaját hallom. A léptek közt eltelt
idő alapján úgy tűnik, fut, és a picsába, a rendőrség még
mindig nincs ott, nem tudnak odaérni időben, hogy
megállítsák!
– Cara! – kiáltom, hátha meghallja. – Cara, itt Mercedes.
Emlékszel rám?
De nem hallok mást, csak valakinek a fájdalmas sírását.
Sterling elsápad, könnyek csorognak a szeméből, és
megkéri a diszpécsert, hogy küldjön a helyszínre mentőt is.
Sok-sok idő elteltével halljuk, hogy megérkeznek a
rendőrök, és bekiáltanak a házba.
 – Egy még életben van! – kiáltja valaki, majd rálép Emilia
telefonjára, így nem tudjuk meg, melyikük. 70 helyett 180-
nal mentem, mégsem értem oda időben.
Mikor az Anders család háza elé érünk, mindenhol fények
villognak, és úgy érzem, a sérülésem, amire nyomás
nehezedik, most sokkal érzékenyebb, mint máskor. A
felhajtón két rendőrautó áll, és amikor a bejárati ajtó felé
szaladunk, két rohammentős jön ki rajta épp egy gurulós
hordággyal.
Egy férfi fekszik rajta. A kislány apjának unokatestvére,
Lincoln Anders.
– A kislány! – kiáltok fel.
Az egyik mentős a fejét rázza, majd eltűnnek az egyik
mentőautóban.
Az ajtóban egy rendőr áll, aki alig pillant a felmutatott
igazolványunkra.
– A nő és a lány már azelőtt meghalt, hogy földre rogytak
– közli velünk. – A nőt egyenesen szíven lőtte, a lány pedig a
fejébe kapta a lövést, közvetlenül.
– Végighallgattuk a telefonon keresztül – közli a rendőrrel
Sterling remegő hangon. – A kislány látta a támadót,
felhívott bennünket, bement felébreszteni a nagybátyját és
a barátnőjét. Próbáltak elmenekülni a házból.
– Miért önöket hívta? Miért nem a rendőrséget?
– A szüleit harmadikán gyilkolták meg. – Az arcomat
dörzsölöm. – A házam elé hozták Emiliát, és megadtam neki
a számomat arra az esetre, ha bármire szüksége lenne.
Meglátta a ház előtt a nőt.
– Hát ön az?
Sterling ösztönösen felmordul, mire a rendőr elpirul.
– Nem úgy értettem – vágja rá gyorsan. – A diszpécser azt
mondta, az FBI-tól jött a hívás, de mi nem tudtuk, miért,
csak ennyiről van szó. Olvastuk a hírt a lapokban.
– Kathleen Watts ügynök vezeti az ügyet, a partnere pedig
Holmes és Mignone nyomozók Manassasból.
 – A rendőrfőnököt felhívta Watts; nem sokkal azután, hogy
önök is telefonáltak.
– Neki kell egy kis idő, mire… – Sterling elhallgat, és azt
nézi, hogy megjelenik egy utcai terepjáró, majd megáll a
kocsija mögött. – Még Manassasban volt. Mercedes, még
Manassasban volt.
Ami azt jelenti, hogy a gyilkosság ideje alatt épp Gloriát
kérdezte ki.
Watts és Holmes a gyepen át szaladnak felénk.
– Cara Ehret – szólal meg Watts, meg mielőtt odaérnének
hozzánk. – Megváltoztatta a nevét Caroline Tillermanra,
miután kikerült a nevelői gondozásból. Ő az egyik irattáros.
Néhány rendőr már a lakása felé tart, és körözést adtunk ki
a kocsijára.
Caroline Tillerman. Cass meg én ott beszélgettünk vele
személyesen a gyermekvédelmi szakszolgálat irodájában.
Holmesra pillantok, aki láthatóan még jobban remeg.
– Emiliával beszéltünk közben telefonon.
Becsukja a szemét, a kezét pedig automatikusan a szája
elé emeli, és megcsókolja a hüvelykujját.
– Utánanéztünk Lincoln Andersnek, amikor azt mondta,
szívesen befogadja Emiliát – mondja Sterling. – A
gyermekvédelmisek is ellenőrizték, meg mi is. Teljesen
tiszta volt. A legnagyobb kihágás, amit élete során
elkövetett, az néhány gyorshajtás volt. Mi a fenéért akarta
vajon megtámadni?
– A gyermekvédelmi szolgálathoz névtelen bejelentés
érkezett ma reggel.
– Névtelen.
– Ma reggel?
Watts türelmetlenül bólint.
– A hívó azt mondta, a barátnőjében nem lehet megbízni,
mert egyszer megölt egy fiút.
– Hogy mi? – kiáltunk fel mind.
– Stacia Yakova tizenéves korában az apjának segített a
fegyvereit tisztogatni a konyhaasztalnál, és a szomszéd
segítséget kért az apjától, hogy valami nehezet kellene
emelni. Úgyhogy a férfi megmondta Staciának, hogy tegye
le a pisztolyt, amin épp dolgozott, és mindjárt visszajön. A
bátyja belépett a konyhába, teljesen beszívva, és azt hitte
Staciára, hogy betörő. A fiú késsel támadt rá. Megsebezte
párszor és meg is szúrta, mert a lány nem védekezett, de
mikor a bátyja a torkához szegezte a kést, Stacia fogta az
egyik pisztolyt, amit még nem tisztogattak meg, és combon
lőtte.
– Elvérzett?
– Nem, Stacia kihívta a mentőket, kórházba vitték a fiút,
de mikor elaltatták a műtéthez…
– Drogos volt.
– Az apa a dulakodás végére érkezett meg. Ő mentette
meg a lányt a támadótól. Egyértelműen önvédelemről volt
szó, szóval sosem büntették meg.
– Ha kiderül, hogy ez a névtelen bejelentő a nő
testvérének valami korábbi barátja vagy barátnője… – A
fejemet rázom. – Cara valószínűleg nem volt olyan ép
állapotban, hogy utánanézzen ennek. Meghallotta Emilia
nevét, majd azonnal döntött.
Megcsörren a telefonom. A kurva kibaszott életbe…
Sterling kiveszi a kezemből a készüléket.
– Cass az – jelenti, majd felveszi és kihangosítja. –
Kearney, itt Ramirez, Sterling, Watts és Holmes.
– Emilia? – kérdez rá azonnal.
– …Nem.
– A picsába! – Mély levegőt vesz, beleremeg, a vonal túlsó
végéből tisztán hallható a be- és kilégzése is. – Caroline
Tillerman nincs a lakásán. A rendőrök több maszkot és fehér
kezeslábast találtak, köztük véreseket és tisztákat, találtak
szőke parókákat is, véreset és tisztát, egy nagy doboznyi
fehér játékmackó-angyalt… Minden egy csomagban volt,
kivéve a kés meg a pisztoly, de van a lakásban több doboz
lőszer is.
– Tudjuk, milyen kocsija van?
 – Egy 2004-es sötétkék Honda CR-V. Megtaláltuk nála a
gyermekvédelmi központ mind a nyolc elveszett aktáját,
néhány ügynök és rendőr pedig már úton van a lakcímekre,
hogy vigyázzanak a családokra.
– És mi van a staffordi címmel?
– A ház tulajdonosa DeShawm Douglass sorhajóhadnagy. A
feleségével, Octaviával meg a kilencéves lányával, Nichelle-
lel lakik ott. Sem Stafford megyében, sem a korábbi
lakóhelyeiken nem érkezett panasz, és nem utal semmi
arra, hogy erőszakra került volna sor a családban.
– Hívd a staffordi rendőrkapitányságot, hogy küldjenek ki
hozzájuk rendőröket!
– Mire gondol? – kérdezi Watts.
– Cara épp most lőtt le közvetlen közelről egy gyereket,
akit meg akart menteni. Teljesen ki van készülve, és ha most
hazamegy, látni fogja a rendőröket. Önök hová mennének,
ha nem lenne hová menniük?
– Haza – válaszolja lassan Holmes. – A férjemhez és a
lányomhoz.
– És ha huszonhárom éves lenne, szingli?
– Akkor a szüleimhez.
– De az anyja meghalt, az apja pedig börtönben van. Így
csak Staffordba tud menni, ahol az apja pokollá tette az
életét. A házba, ahol most egy férfi lakik a kislányával, és
akiket minden áldott nap leellenőrzött, hogy lássa, nem
érkezett-e rájuk panasz.
– De továbbra sem jött panasz – mutat rá Sterling.
– Szerinted ez számít egy olyan nőnek, akit a telefonon
keresztül hallottunk?
Sterling a fejét ingatja.
– Burnside most hívja Staffordot – mondja Cass. – Utána
tesz majd egy udvariassági látogatást az NCIS-nél, mivel a
háztulajdonos sorhajóhadnagy. Úgy gondoljuk, azonosítottuk
a kiváltó okot, ami Carát gyilkosságokra késztette.
– Mégpedig?
 – Pár hónappal ezelőtt az apja felbérelt egy
magánnyomozót, hogy megtalálja őt. Mikor sikerrel járt,
küldött egy levelet Carának, és azt kérte, hogy látogassa
meg. A levél még mindig ott van Cara lakásán, úgyhogy
felhívtuk a börtönt.
– Bement hozzá?
– Igen. És megtudta, hogy az apja újranősült, a felesége
pedig várandós. Augusztusra van kiírva, és kislányt várnak.
– Azt akarod nekem mondani, hogy egy férfinak, akit azért
csuktak le, mert kurvának adta a lányát, engedélyezik a
hitvesi találkozást? – csattan fel Watts.
– Nem, de van egy őr, akivel a fickó nagyon
összebarátkozott, adott neki egy spermamintát, amivel
aztán az új feleség el tudott menni egy termékenységi
klinikára, hogy beültessék neki. Az őrt kirúgták, de ettől
még, ami megtörtént, az megtörtént.
– Így az apának, aki annak idején annyi alkalommal
kölcsönadta a lányát a barátainak, most lesz egy másik
kislánya. Emlékszem rá, amikor a letartóztatása után
kikérdezték. Most valószínűleg kinyomoztatta, hol van Cara,
és személyesen mondta el neki a hírt, csak hogy ezzel is
kínozza. Az a rohadék biztos elélvezett attól, hogy ismét
bánthatta a lányát. Igazad van, ez lehetett a kiváltó ok.
– Megkértük Blakey, Cuom és Kang ügynököket, hogy
adják kölcsön az ügynökeiket, így elegen leszünk.
Hanoverian csapata nem dolgozhat az ügyön.
– Staffordban fogja befejezni a dolgát. – A szívem hevesen
ver. – Nincs más választása.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
– Te mit tennél, ha eltévednél az erdőben? – kérdezem
lágyan.
Sterling tesz felém egy lépést és az oldalamhoz dől.
– Hazaszaladsz – emlékeztetem. – A dolgok
elhatalmasodtak felette, már semmit nem tud kézben
tartani, úgyhogy hazaszalad, de ha odaér, eszébe jut majd,
mennyi fájdalom érte, és amikor meglátja azt a kislányt,
önmagát látja majd benne.
– Kearney, küldd el a címet Eddisonnak!
– Ő még itt van az irodában – mondja Cass.
– Hogy mi? – kérdezzük egyszerre Sterlinggel.
Mozgolódást és pittyenést hallok, majd Eddison fáradt
morgását.
– Hová megyünk?
– Útközben világosítsd fel, csak gyertek! – adja ki az
utasítást Watts. – Ramirez, Sterling, nyomás!
– És a rendelkezés? – kérdezi tétován Sterling.
– Leszarom. Mercedes, maga tudja egyedül lebeszélni őt,
csak arra figyeljenek, hogy Kearney tartóztassa majd le.
Adja a kulcsát, fogja az enyémet; az enyémen van villogó. –
Kinyújtja a kezét. Sterling elveszi tőlem a kulcsot, Watts
kezébe teszi, és megkapja cserébe az utcai terepjáró
kulcsát.
Sterlingről az a hír járta a denveri irodában, hogy a
vezetésével a legedzettebb ügynököket is megríkatta.
Sosem okozott balesetet, nem tett tönkre semmit, de azért
az ember egész úton imádkozik mellette. Most pont erre van
szükség. Csikorgó gumikkal lefordulunk az útra, én pedig
erősen leszorítom a lábamat, és az jut eszembe, hogy a
matrózok is így érezhetik magukat, ha vihar van a tengeren.
– Istenem, add, hogy időben odaérjünk! – suttogom. – Por
favor.{43}
27
 
A DOUGLASS-HÁZ FALÁT VÖRÖS ÉS KÉK FÉNYEK FESTIK
MEG, amikor sivítva lefékezünk előtte. Eddison egy
egyenruhással áll a bejárat előtt, az órájára néz, és
megrántja a vállát.
– Ő ért ide előbb. Valószínűleg egyenesen Chantillyből
indult – magyarázza nekünk. – Az anyuka benn van. Az apa
úton a kórházba, de az anyuka azt mondta, nem hajlandó
kijönni, amíg biztonságban nem tudja a lányát.
– Az anyuka jól van?
– Lövés érte a karját, a golyó teljesen áthatolt rajta. A
rohammentős ellátta őt, és most is figyelik. Kearney velük
van odabenn. A rendőrség lezárja az utakat, kutató-mentő
akció indult, és Quantico mellett a haditengerészet is
felajánlotta a segítségét.
– Menjünk be! Beszélnem kell Mrs. Douglass-szal.
Mrs. Douglas a konyhában van, két kézzel markol egy
vízzel teli poharat. Nagyjából odafigyel Cassre, aki ott áll
mellette, de újra meg újra kikukkant a reggelizősaroknak
berendezett ablakfülkén, mintha azt várná, hogy a lánya
megjelenjen az utcán.
Nemrég nézte végig, hogy rálőnek a férjére és elrabolják a
lányát, és basszus, szeretnék nagyon gyengéd lenni hozzá
meg minden, de megy az idő.
– Mrs. Douglass, a nevem Mercedes Ramirez, FBI-ügynök
vagyok. Van olyan hely, ahol a közelben lakó gyerekek
szoktak játszani? Egy hely, ami már régóta megvan?
Értetlenül néz rám.
– Tessék?
– A nő, aki elrabolta a lányát, korábban itt lakott. Nem
egyszerűen a környéken, hanem ebben a házban. Nem fog
elmenni Staffordból, szóval van olyan hely, ahol sok gyerek
szokott összegyűlni? Amiről mondjuk azt gondolhatják, hogy
a szülők nem is tudnak róla?
– Ööö… nem, nem tudom… – A hűtőszekrényre kitett
papírok felé pillant, és megrándul az arca. – Van egy
lombház! Nichelle lerajzolta valamikor. A szomszéd
lányokkal bukkantak rá pár hete. Azt mondta, már kicsit
ósdi, én pedig… Én pedig leszidtam, amiért olyan messzire
bement az erdőbe.
– Elárulta önnek, hol van?
– Nem, csak annyit, hogy messze benn az erdőben.
– Azt mondja, a szomszéd lányokkal ment? Melyik
szomszédról van szó?
Mutatja, melyik irányba menjek, én pedig kiszaladok a
házból, és bekopogok a mellettünk levő ház ajtaján. Eddison
jön utánam. Egy kerek arcú férfi nyit ajtót, köntösben.
– Mi folyik itt? – kérdezi. – Minden rendben a Douglass
családdal?
– Uram, itthon vannak a lányai?
– Igen, de mi a…
– Valaki elrabolta Nichelle Douglasst – vágok a szavába. –
És azt gyanítjuk, hogy a nő abba a lombházba vitte őt, ahol
Nichelle a maga lányaival volt.
– Nem mehetünk oda soha többé! – kukucskál ki egy lány
a folyosóról. Az apja mögé bújik, és nagy szemekkel néz fel
ránk. – Mrs. Douglass azt mondta, nagyon messze van.
– Nem foglak leszidni ezért, mija – felelem, és leguggolok,
hogy egy szem magasságban legyek a lánnyal. – Csak
tudnom kell, hol van. El tudod mondani, hogy juthatunk el
oda?
– Várj! – Felszalad a lépcsőn, majd egy pillanat múlva lenn
is van, kezében egy darab papírral. – Csináltam térképet. –
Olyan lendülettel nyomja a kezembe, hogy a lap
meggyűrődik. A kislány kisimítja, és mutatja nekem az
útvonalat. – Először egyenesen kell menni, át a patakon, és
lesz egy fura kőrakásféleség. Menni kell tovább, egyenesen
a nagy halom gumiabroncsig. Ott aztán menjetek balra, és
nagyon sokáig egyenesen, egyenesen, míg a lombházhoz
nem értek. De a létrán nem szabad felmenni, mert a szögek
rozsdásak, és Mrs. Douglass szerint attól lesz tetanuszunk.
– Tökéletes, kicsim, köszönöm. – Felállok, és visszaadom a
térképet az apukának. – Most jobb, ha itthon maradnak egy
ideig. Még több ügynök és rendőr lesz itt hamarosan.
– Természetesen. Remélem, hogy… – Nagyot nyel, és
hátrébb húzza a kislányát. – Remélem, hogy megtalálják
épségben.
Cass a két ház között csíp el bennünket.
– Hanoverian itt van, a házban marad Mrs. Douglass-szel.
Hová megyünk?
– Kell egy nagyobb elemlámpa. Az erdőbe megyünk.
Odafütyül az egyik rendőrnek, majd sietősen el is indulunk
az erdőbe súlyos Maglite lámpákkal, és azzal az ígérettel,
hogy amint megérkezik az erősítés, utánunk jönnek.
Megvárhatnánk, de miután Eddison rám néz, úgy dönt, most
azonnal induljunk. Kibiztosított, a föld felé tartott pisztollyal
és halványra állított zseblámpákkal futunk a faház felé,
párokban.
Nem olyan az erdő, mint otthon volt, ahol a fák magasak
voltak és szinte átdöfték az eget. Ezek a fák inkább
szélesek, a lombok nem csapnak az arcunkba és nem
akadnak a ruhánkba. Nem beszél egyikünk sem, csak a
hangos zihálásunk hallatszik. A szemben lévő házakból
hallatszik némi zaj, csak a beszélgetés moraja, de a
szavakat nem tudom kivenni. Átvágunk a patakon, ami nem
mély, de túl széles ahhoz, hogy átugorjuk, és a cipőnk
átázásával nem is törődve a kőrakást keressük, amit a
kislány említett. Jó másfél kilométer után látjuk csak meg,
és ott jobbra fordulunk. Hamarosan elérünk a
gumiabroncsokhoz is.
Nagyon sokáig egyenesen, egyenesen kell menni, ahogy a
kislány mondta, és tekintettel arra, milyen nagy utat tettünk
már meg, egy kicsit meg vagyok lepve. Gyorsítunk,
Eddisonnal megyünk legelöl, ellenkező irányba fordulva,
hogy észrevegyük, ha megjelenne valahol Cara.
Három kilométerrel később kiáltást hallunk, és egy másik,
kiabáló hangot. Rákapcsolunk, és megpillantunk magunk
előtt egy tisztást végre. Amennyire csak merünk, lassítunk,
próbálunk halkan közlekedni, de kiszáradt ágak hevernek
körülöttünk minden irányban, mint megannyi zajcsapda.
– Ne jöjjenek közelebb! – kiáltja a fehér ruhás nő, majd
megragadja Nichelle nyakát, aki azonnal abbahagyja a
sikoltozást. Cara a kislány arca előtt hadonászik a
fegyverrel.
Lekapcsolom a zseblámpát, és elrakom a nadrágom hátsó
zsebébe.
Eddison sóhajt, de bólint, majd int Sterlingnek és Cassnek,
hogy menjenek más irányba. Leereszkedik az egyik fa
mögé, én pedig így el tudok menni mellette.
– Cara! – szólítom meg. – Cara, én vagyok az, Mercedes.
Tudom, hogy nem akarod bántani Nichelle-t.
– Vigyázok rá! – kiáltja, a fehér maszk elfojtja a hangját. –
Bántani fogják. Mindig bántják őket.
– Ahogy téged is bántott az apukád – válaszolom, és
kilépek a tisztásra. A pisztolyt rám szegezi, nem lépek
közelebb. – Tudom, hogy az új felesége kislányt vár. Cara,
ígérem neked, sosem lesz alkalma bántani azt a gyereket.
– Vigyázni fogok rá – bizonygatja Cara.
– Cara, levennéd az álarcod? Hadd lássam az arcodat,
kicsikém, tudni akarom, hogy jól vagy-e.
Tétovázik, de aztán Nichelle mögé lép, pajzsként
használva a kislányt, így a fegyvert tartó kezét fel tudja
emelni, és hátratolja az álarcot. A maszk leesik a földre, vele
együtt pedig az ezüstszőke paróka is. Az igazi haja, amit
szorosan hátragumizott, kicsit sötétebb szőke és nedves az
izzadságtól. Ez a fiatal nő a széles járomcsontjával és telt
arcával cseppet sem hasonlít az aktában szereplő, megtört
kislányra. Egészségesnek tűnik, és nehéz elhinni, hogy ez a
nő, aki a gyermekvédelmi hivatalban csupa mosoly,
ugyanaz a gyerek, aki mindig zokogott, amikor magára
hagytam a kórteremben.
Csak amikor a szemembe néz, akkor látom meg a
tekintetében a félelmet.
– Na, látod, kicsim! Mindketten jól vagytok? Te is és
Nichelle is?
A kislány hitetlenkedve néz rám, a szeméből patakzik a
könny. Bárcsak kacsinthatnék, mosolyoghatnék, vagy
ilyesmi, hogy megnyugtassam, de nem tehetem, mert Cara
engem néz.
Cara is sír, és a fejét ingatja.
– Nem hagyhatom, hogy bántsák.
– Akkor hadd vigyem magammal. Tudod, hogy nem fogom
bántani.
Azonnal rám szegezi ismét a fegyverét.
– Vigyáznod kellett volna Emiliára is, de odaengedted
ahhoz a nőhöz! Ahhoz a nőhöz, aki megölt egy kisfiút!
– Nem, Cara, nem ölt meg senkit. A bátyja be volt
drogozva és rátámadt. Önvédelemről volt szó. És a fiú nem
halt volna bele a lövésbe, mert nem volt komoly sérülése.
Mivel sok kábítószer volt a szervezetében, rosszul reagált az
altatásra. A drogok miatt halt meg, kicsim. A húga semmi
rosszat nem tett.
– Nem. Nem igaz, hazudsz!
– Sosem hazudtam neked, Cara. Hagyd, hadd vigyem
magammal Nichelle-t! Vigyázok rá.
– Senki sem tud ránk vigyázni – válaszolja gyászosan. – A
világ nem biztonságos hely, Mercedes. Sosem volt az. – A
déli akcentusa, ami teljesen megszűnt, mikor az irodában
beszéltünk, most az idegességtől előjött.
– Mégis itt vagyunk, Cara. Nézz csak meg minket!
Mindkettőnket bántott az apánk, de túléltük. És most más
gyerekeken segítünk. Sarah? Sarah Carter? Nagyon
megkönnyebbült, Cara, és most már biztonságban van.
Neked köszönhetően.
 – A mostohaapja rossz ember volt – jegyzi meg Cara, és
egy kicsit lejjebb ereszti a pisztolyt.
– Igen. Bántotta őt. De te megállítottad.
Nichelle nem ellenkezik, csak figyel engem, a fejében
láthatóan dolgoznak a fogaskerekek. Amikor Cass egy
száraz gallyra lep, és a reccsenés kitölti a teret, Nichelle
átteszi a súlypontját a másik lábára és rálép egy kis faágra.
Nagyon okos vagy, gyönyörűségem, egy zseni.
– Cara, tudom, hogy véded Nichelle-t, de emlékszel arra,
mikor azt mondtam, vannak szabályok? Nem rakhatom el a
fegyveremet, amíg más fegyvert tart magánál. Emlékszel?
Cara lassan bólint.
– Apu barátai. Nekik is le kellett tenniük.
– Így van. Tudom, hogy vigyázni akarsz rá, Cara, de
fegyver van nálad. Úgyhogy nem tehetem el a pisztolyomat.
– De…
– Nem akarod, hogy segítsek neked, Cara?
A nevét megváltoztatta ugyan Caroline-ra, de a Cara név
vésődött a csontjába, ez a név folyik a sebeiből. Carának
hívják a rémült kislányt, aki vigasztalásra vágyik. Aki bízik
bennem.
Cass és Sterling nem tudnak így rálőni, Nichelle életét
tennék vele kockára. Carának előbb le kell tennie a
fegyverét.
– Nem akartam bántani Emiliát – szipogja. – Én csak meg
akartam menteni.
– Tudom. Tudom, hogy ezt akartad, de ő nem értette. Meg
volt ijedve, Cara. És amikor félünk, olyankor másképp
viselkedünk, tudod. Tedd le azt a fegyvert, kicsim.
Ha lehet, még azelőtt, hogy megérkezik a helikopter,
aminek már hallom a hangját, és frászt kapsz tőle.
De Cara túl sokáig hezitál, a helikopter megjelenik a
tisztás fölött, a fényszórója erősen világít. Csak hunyorítok,
nagy gyakorlatom van már ebben. Cara felsikolt.
– Át akartál verni engem! – ordítja. – Hazudtál!
 – Cara, tudom, hogy te csak jót akartál, de embereket
öltél meg. És ennek következménye van.
Eddison, Sterling és Cass is megjelennek a tisztáson, és az
előreszegezett pisztolyaikat Cara felé irányítják. Hátul
maradnak, hogy folytassam a dolgom.
De én már elvesztettem Carát. Könnyek csillognak a
szemében, ahogy rám néz, mindene reszket az érzésektől.
– Segítek nekik, Mercedes. Ahogy te segítettél nekem.
Miért…? Azt hittem, büszke leszel rám. Miért akarsz
megállítani? Miért?
– Caroline Tillerman! – kiáltja Eddison, túlharsogva a
helikopter propellereinek fülsüketítő zaját. – Tegye le a
pisztolyt! Letartóztatom Sandra és Daniel Wilkins, Melissa és
Samuel Wong…
Cara arca eltorzul dühében, megbotlik az ellenkező
Nichelle-ben, és lő. Eddison felkiált és a földre veti magát.
Hirtelen dörrenés hallatszik, majd egy fekete-vörös rózsa
bomlik szét Cara homlokán. Levegő után kap, próbál
lélegezni, miközben hátrazuhan, Nichelle pedig elhúzódik
tőle.
Sterlingre meg Cassre pillantok, de ők engem néznek.
Dios mío. Ez én voltam. Én lőttem rá.
Sterling Nichelle felé rohan, hogy felkapja. Arrébb rúgja
Cara pisztolyát, és úgy tartja a kislányt, hogy az ne lásson.
Cara elterült a földön, hatalmas szeme rémülten mered
előre, a szája elnyílik a döbbenettől.
Mordulást hallok magam mögül, és megfordulok. Eddison.
– Mercedes!
Ledobom magam Eddison mellé. A bal lábát szorítja
mindkét kezével, amilyen erősen csak tudja. A combja lenti
részéből ömlik a vér, sűrűn, feketén, az ujjai közt is
átbuggyan. A pisztolyt, amit nehezebbnek érzek most, mint
valaha, elteszem az övembe, letépem magamról a blúzt, a
gombok lerepülnek, és rátekerem a sebre.
– Hát, tudod – sziszegi Eddison összeszorított foggal –,
most már tényleg arról fognak beszélni, hogy dugunk.
 Erősen megszorítom az első csomót a lövés felett, mire
Eddison felmordul.
– Hogy van Eddison? – kérdezi Sterling remegő hangon.
– Fel kell őt emelni. A helikopter nem tud leszállni, és
Eddison erre nem fog tudni ráállni. Vinni sem tudjuk, túl
hosszú az út.
– Így akarsz utalni arra, hogy kövér vagyok?
– Így akarok utalni arra, hogy még egy poén, és Priya
kegyeire bízlak.
Erre rám vigyorog. Seggfej.
– Az önuralom mintaképe voltam, amikor Priya megsérült.
– Ez nem jelenti azt, hogy ő is az lesz.
Ahogy a fájdalom átjárja, eltorzul az arca, az izmai
megrándulnak a kezem alatt.
– Ez igaz.
Egy teljes felszerelésbe öltözött haditengerész ereszkedik
le a felettünk lebegő helikopterből.
– Megsérült valaki? – üvölti.
Cass megragadja a férfi könyökét, és felénk irányítja. Ha
jól tudom, a tengerészgyalogságnak nem feltétlenül van
egészségügyi személyzete, de a legtöbb egységben van
olyan gyalogos, aki egészségügyi képesítéssel rendelkezik.
Egy pillantást vet a súlyosan átázott kötésre, majd elfordítja
a fejét és a vállán lévő rádiókészülékbe beszél. Megjelenik
egy második tengerészgyalogos is egy összecsukható
hordággyal, és kötéllel.
– Jaj, basszus, ne! – motyogja Eddison. Véres ujjaimmal a
homlokához érek.
– Megteszed, és utána köszönetet is mondasz majd –
figyelmeztetem vészjóslóan. Majd, mivel testvérek vagyunk,
és mindketten halálra rémültünk, beletúrok a hajába, és
megmarkolom a kócos fürtjeit. Csak akkor húzódom el,
amikor a haditengerészek lassú, begyakorolt mozdulattal
áthelyezik őt a kinyitott hordágyra. Ráakasztják a fentről
lógó kötelekre, majd több csomózást követően, ami
számomra, hozzá nem értő számára, inkább tűnik gyorsnak,
mint biztonságosnak, önmagukat és Eddisont is befűzik. A
helikopter csörlőjével aztán a magasba emelik őket. Az
utolsó, amit Eddisonból látok, az az, hogy fáradtan és kissé
gúnyosan szalutál a tengerészgyalogosoknak, akik
besegítették a fedélzetre.
Cass megragadja a könyökömet két kézzel, és felránt a
földről.
– Nichelle – emlékeztet, miközben a helikopter elrepül.
Igaza van. Ott az a traumatizált gyerek, akinek fogalma
sincs róla, mi történik.
Sterlinghez bújt, az arcát Eliza hasához nyomja, a válla
remeg. Sterling határozott mozdulatokkal masszírozza a két
lapockája között, hogy megnyugtassa.
– Nichelle?
A kislány elfordítja a fejét, és egy szemmel rám néz.
Mellé guggolok, próbálok nem hozzájuk érni, mivel csupa
vér a kezem.
– Nagyon okos és bátor lány vagy – mondom neki. –
Tudtad jól, hogy mire készülünk, igaz?
– Először nem – motyogja Eliza blúzába.
– De aztán rájöttél. Ijesztő volt a helyzet, de te kitaláltad,
mit kell tenni, és segítettél nekünk. Köszönöm, Nichelle.
Sajnálom, ami történt, és sajnálom, hogy először úgy tűnt,
csak megnehezítem a dolgot. És tudod mit? Az anyukád
otthon van, rád vár, és nagyon aggódik érted.
Nichelle kiegyenesedik. Nem annyira, hogy elengedje
Sterlinget, de legalább látom most már a teljes arcát.
– Jól van? – kérdezi türelmetlenül. – Vérzett, de nem
láttam, mennyire.
– Megsérült – árulom el neki –, de rendbe fog jönni. Ha
látja, hogy biztonságban, épségben hazakerültél,
mindketten kórházba mentek. Az apukád is ott van már. De
azt nem tudom, ő hogy van. A mentőautóban feküdt, amikor
a házhoz értem.
A fák közül hangokat hallok, kiabálnak, bennünket
szólongatnak az emberek. Cass visszarakja a mobilját a
zsebébe, miközben Cara teste felett őrködik.
– MARCO! – kiáltja, majd a fák közül meglepett röhögést
hallok.
– Idióta szövetségi – bömböli az egyikük. – Annak kell
„Marcót” kiáltania, aki figyel.
– De nem mondhatom azt, hogy „Polo”, ha nincs annyi
eszetek, hogy „Marcót” mondjatok előtte!
Nichelle kuncog, bár úgy tűnik, egy kicsit azért sokk alatt
van.
– Nichelle, nagyon megkönnyebbültünk, hogy nem esett
bántódásod – mondom neki, és nekem is kezd sokkal jobb
kedvem lenni. – Egy kicsit meg is hülyültünk, ugye nem baj?
Bólint, és szégyenlősen mosolyog.
Kisebb tömeg verődik össze a tisztáson, főleg
egyenruhások, de néhány ügynök is van köztük. Egy
rendőrnő azonnal hozzánk siet, és mosolyogva közelít a
kislányhoz.
– Szia, Nichelle! A nevem Miss Cuki. Emlékszel rám?
Kell egy kis idő, de végül ismét nevetésben tör ki a
kislány.
– Te tartottál előadást az iskolában. Azt mondtad, tényleg
az a neved, hogy Miss Cuki.
– Mert tényleg az a nevem – erősködik a nő az
igazolványára mutatva. – Hannah Cuki. Míg téged
kerestünk, a kórházból hívták anyukádat. Az apukád rendbe
fog jönni.
És mindkettőjükkel hamarosan együtt lehetsz.
Nichelle Carára néz, de néhány udvarias rendőr elállja az
utat, hogy ne láthassa.
– Én… én…
– Minden rendben van, Nichelle, kérdezz csak, amit
akarsz!
– Semmi rosszat nem tettem, ugye? Nem azért rabolt el,
mert rossz voltam?
– Dehogyis – válaszolom határozottan. – Mikor olyan kicsi
lány volt, mint te, ő is itt élt. Az apja rossz ember volt,
bántotta őt, és ha valami miatt felhúzta magát, azt képzelte,
hogy téged is bántanak a szüleid, mert ugyanabban a
házban laksz, ahol régebben ő lakott. Semmi rosszat nem
csináltál, és a szüleid sem. Ígérem.
Nichelle az arcomat fürkészi, mintha memorizálná, amit
hallott. Sötét tekintete megakad a hegemen, amit kábé
annyi idősen szereztem, mint amennyi ő – egy évvel voltam
csak idősebb –, majd végül bólint.
– Oké. És most akkor hazamehetek?
– Persze – mondja Cuki, és kinyújtja felé a kezét. Nichelle
elfogadja, és hagyja, hogy elvezessék tőlem meg Sterlingtől.
Eliza segít nekem felállni, mert a térdem kissé remeg, és azt
hiszem, ezt most nem foghatom egyedül a guggolásra.
És bár valószínűleg nem kellene ezt tennem, azon veszem
magam észre, hogy bekúsztam a rendőrök közé, és
letérdeltem Cara mellé, biztos távolságra a tócsányi vértől,
ami a koponyája hátsó feléből ömlik. A fehér kezeslábasa
gallérján egy vékony aranylánc bukkan elő. Találok egy
erősnek tűnő gallyat, beakasztom a lánc alá és óvatosan
előhúzom, mire előbukkan egy szív alakú, összecsukhatós
medál.
– Van valakinél kesztyű?
Kang csapatának egyik ügynöke, aki velem szemben
térdel, gumikesztyűt visel.
– Vegyek fel valamit?
A gallyal a medálra mutatok.
– Szeretném látni, mi van benne.
Az ügynök megfogja a medált, és gondosan kettényitja. Az
egyik oldalán a tizenéves Cara fotója, amin a fehér játék
mackójával látható, a háttérben vörös függönnyel. Talán egy
fotófülkében készülhetett a kép. Vigyorog, a haja kopott
vörös, szőke tövekkel. Lenőtt a szín, amit az apja
ráerőltetett. A másik oldalon egy újságból kivágott kép
rólam: a fejem fölé aranyszínű, csillogó tollal egy glóriát
rajzolt.
 A gyomrom összeugrik, és a számba kell harapjak, hogy el
ne hányjam magam.
– Becsukhatod, köszönöm – mondom rekedt hangon.
– Ez egy kicsit beteges – jegyzi meg Cass szárazon.
Az a kérdés jár a fejemben, amit Brendon atyának tettem
fel. Honnan tudhatjuk, hogy nem okozunk-e több bajt, mint
jót?
– Mercedes, kilenc évvel ezelőtt megmentetted őt, és ma
is megtettél mindent, hogy megmentsd. Ami a kettő között
történt, az nem a te hibád. És nem is a te felelősséged.
– Sérült a rendszerben.
– Ahogy te is.
Erre Cass szemébe nézek, aki a homlokát ráncolja, és
komoly tekintettel néz rám.
– Nézd, sosem beszéltél nekem róla, és nem is foglak
most erre kérni, de nem vagyok teljesen vak, oké? Tudom,
hogy évekig nevelőszülőknél laktál, de csak a legutolsóról
beszélsz úgy, mint az otthonodról. Azt hiszed, nem tudok
olvasni a sorok között, és nem látom, mennyi szar
történhetett a többi helyen?
– Csak egy helyen volt igazán rossz – ismerem el. – A többi
helyről azért költöztem el, mert a családom folyton vissza
akart engem szerezni.
– Na, tessék! Mercedes Ramirez, te kibaszott mártír, te
vagy az élő bizonyítéka, hogy nem ez volt Cara egyetlen
választási lehetősége.
– Mondták már, hogy nem vagy ebben olyan jó? Cass
megvonja a vállát, és ismét felsegít.
– Fele olyan rossz sem vagyok, mint Eddison. Na, ebben
van valami igazság.
– Gyerünk! Menjünk vissza Hanoverianhoz, aztán majd
elvisz a Bethesdába, hogy Eddison mellett lehess.
Visszanézek Carára, miközben Cass a könyökömet
rángatja.
– Lehet, hogy…
 – Mercedes! – Kezdi elveszíteni a türelmét, amiért nem
nézek rá, így aztán megmarkolja az államat, és erővel
fordítja el a fejem. – Amennyire csak lehetett, te kedves
voltál vele. Most próbálj meg az lenni magaddal is! Senki
nem fogja megbecsteleníteni. Csak arra várnak, hogy
kiérjen az orvosszakértő. Ne térdelj ott mellette, mintha
vezekelnél!
Pedig pont erre vágyom, azt érzem, ezt kellene tennem.
Vezekelni. Virrasztani is, talán. Cara arra várt, hogy
mentsem meg őt. Akár fair, akár nem, akár lehetséges, akár
nem, ezt várta tőlem, és én elárultam őt.
Sterling átöleli a derekamat, csatlakozva az ölelkezéshez,
majd elindulunk mindhárman, botladozva, még mielőtt a
Staffordi rendőrök elkezdenék a vég nélküli cikizést.
28
 
MÉG IDŐBEN A DOUGLASS-HÁZBA ÉRÜNK, így látjuk, hogy
Nichelle-t és az anyját elviszi a mentőautó. Vic a felhajtónál
áll, aggodalmas tekintettel pillant felénk, majd
mindhármunkat megölel. Az összegyűlt rendőrök és
ügynökök azon nevetnek, mennyit hadonászunk, hogy
megőrizzük az egyensúlyunkat, mert nagyon nem hiányzik,
hogy Vic a betonra zuhanjon, márpedig ő mintha most nem
törődne a veszéllyel; nem akar elereszteni bennünket.
Cass tekergőzik ki elsőként az ölelésből, az arca élénk
rózsaszínre pirult. Alkalmilag kaptuk őt kölcsön a csapatba,
de azt hiszem, sosem részesült még a Hanoverian
Ölelésben.
Sterlinggel kicsit elmozdulunk, hogy kényelmesebb legyen
Vic karjaiban, ami tényleg olyan számomra, mintha otthon
lennék.
– Eddisont lövés érte a lábán – motyogom Vic kabátjába.
– Tudom. Bemegyünk majd hozzá. Jelentést kell tenned, és
mehetünk is.
Ami, azt hiszem, azt jelenti, hogy el kell őt engednem.
Vic továbbra is a vállamon tartja a kezét, még akkor is,
amikor végre mind kihúzzuk magunkat, és Cass felhívja
Wattsot, hogy közvetlenül neki tudjunk beszámolót tartani.
Nem nagy szám, pláne annak fényében, hogy tudjuk, mi
lesz. Egy ügynök fegyvere elsült, a gyanúsított meghalt,
tehát a személyzeti osztálynak automatikusan vizsgálatot
kell indítania. A helyszínen tulajdonképpen nem is lehettem
volna jelen, miközben az ügyön dolgozó ügynök kifejezetten
igényt tartott rám, ami gyakorlatilag szabályellenes – nos,
nem lesz túl egyszerű így kibogozni a szálakat. Watts
hagyja, hogy közösen nekiveselkedjünk a dolognak, mi
pedig úgy álljuk körbe a mobilt, mint mikor sulis korunkban
egy telefonról játszottuk a Mystery Date-et.
– Visszaviszem Eddison kocsiját Quanticóba – szólal meg
Cass, miután végzett a telefonálással. – Te és Watts
visszacserélhetitek majd az autókat a napokban, hacsak
nincs szükségetek valamire most azonnal.
Sterling megvonja a vállát.
– Momentán, ha szükségem is lenne bármire, nem tudnám
megmondani, mi az – ismeri el.
– Van olyan ügynök, akire rábíznád, hogy visszavigye
Watts kocsiját a garázsba? – kérdezi Vic. – Mert akkor
jöhetnének velem.
– Persze. Cuomónak hagyni szokta, hogy vezesse az autót,
és nem szokott nagyon aggódni közben, de ő még az
erdőben van. Majd értesítem.
Sterling átnyújtja a kulcsokat, aztán bemászunk Vic
kocsijába, hogy elinduljunk a Bethesda kórházba. Csöndben
utazunk, a CD-lejátszóból Vic egyik kedvenc Billie Holiday-
albuma szól. A kezemre száradt vér kezd viszketni, de ha
vakarni kezdeném, akkor összekoszolnám Vic kocsiját. Jó,
tudom, a lányai ennél durvább dolgokat is csináltak már itt,
de akkor is.
Egy kicsit úgy érzem, mintha vezekelnék, és Cass ezúttal
nincs itt, hogy leordítsa a fejem emiatt.
– A táskáink a kocsimban maradtak – jelenti be Sterling
váratlanul.
– És?
– A jogsim nélkül vezettem Staffordba.
Megfordulok, és a középen ülő Sterlingre nézek.
Szégyenlős mosollyal néz vissza rám, és megvonja a
vállát.
És akkor hirtelen kitör belőlem a nevetés, ahogy magam
elé képzelem, milyen magyarázatot tudtunk volna adni
annak a rendőrnek, aki megkérdi, miért hajtottunk
kétszázhússzal, jogosítvány nélkül, és hallom, hogy Sterling
is kuncog, majd Vic is nevetgélni kezd, mert ő is tudja jól,
hogy vezet Sterling, amikor nagyon oda akar érni valahová,
most azonnal. Butaság és nevetséges az egész, de nem
tudom abbahagyni a röhögést, majd a nevetés egyszer csak
sírásba fordul át, és a vállamra hajtom a fejem közben,
nehogy a képemre kenjem a vért.
Istenem.
Sterling kikapcsolja az övét, előrébb ül, és amennyire csak
tud, előrenyúl a két ülés között, furcsa pózban a központi
konzol fölé hajol, hogy megöleljen. Mond is valamit, a
hangja lágy, nem hangosabb, mint Billie Holiday-é, tényleg,
de nem értem egy szavát sem. Csak egy idő után jövök rá,
hogy azért, mert héberül beszél. Nem tudom, mit mondhat,
talán egy imát vagy altatót szaval, de az is lehet, hogy
nagyon kedvesen arra figyelmeztet épp, hogy húzzam ki a
fejemet a seggemből.
Sterlingről van szó. A három lehetőségből bármelyik lehet,
akár egyszerre is.
Amikor a kórházba érünk, Vic leparkol, elővesz a zsebéből
egy zsebkendőt, letörli az arcomat és a nyakamat. Próbálok
segíteni, de eltolja a kezemet, ami valóban elég véres.
Valamiért újra meg újra megfeledkezem róla.
Eddison, mint megtudjuk, a műtőben van, és egyelőre
még nem tudják, kell-e fémet tenni a combcsontjába. Az
biztos, hogy eltört, de mivel aktív ügynök, a sebész meg fog
tenni minden tőle telhetőt, hogy ne kelljen lemondania a
terepen végzett munkáról. Elvégre a Bethesda hadi kórház.
Sterling magával húz a mosdóba, hogy mossam meg a
kezem és az arcom. Amikor visszamegyünk Vichez a
váróterembe, épp telefonon beszél Priyával, tudatja vele, mi
történt Eddisonnal. Nem gondoltam, hogy felhívja majd ilyen
későn, de mégiscsak Priyáról van szó. Eddison egyrészt a
bátyja, amúgy meg nyáron egyébként is fenn van
éjszakánként. Vic megnyugtató, lágy hangon beszél: mind
jól ismerjük már ezt a tónust, és automatikusan egyformán
reagálunk rá. Még Sterling válla is ellazul egy kissé.
 Egy idő után Vic elmegy kávét meg reggelit szerezni, és itt
hagyja velem Sterlinget, aki félálomban nekem dőlt.
Előveszem az iratokat a zsebemből, majd visszahajtogatom
mindet, csak a jelvényt rakom ki a térdemre. Tízéves már,
ami meg is látszik rajta. Az arany megkopott rajta, ahogy a
kidomborodó betűk teteje is, ahol a fém a tárca fekete
bőrfelületéhez ér, amiben az irataimat tartom. Az egyik éle
lepattant, amikor egy rajtaütés során a járdaszegélynek
csapódott, a US feliraton az U betű belsejébe vér száradt,
amit hiába sikálok, már sosem fog róla lejönni, a sasnak
pedig, legfelül, már alig maradt valami a fejéből Cass
bébiügynöknek köszönhetően, aki, mivel félt a
fegyverhasználattól, hajlamos volt megfeledkezni arról,
hogy a pisztolyoknak van egy kibiztosítási funkciója.
Aznap, amikor Cass kinyírta a jelvényemen a sast, ami a
pálya lőszeres polcán pihent, ahol teljes biztonságban kellett
volna lennie, Cass kapott egy saját mentort, aki nem más
volt, mint a lövészetvezető. A lövészetvezető azt mondta,
mindannyiunk érdeke, hogy ez így legyen. A vak és
mérleget tartó Justitia azonban ép és sértetlen a jelvényem
közepén.
A feladatunk ideális esetben az, hogy mi is Justitiaként
viselkedjünk. Előítéletek és prekoncepciók nélkül, csak az
információkat mérlegelve, majd lesújtani a karddal.
Végighúzom az ujjbegyem a sas szárnyán, és a betűkön,
amelyek az életem egyharmadát meghatározták idáig:
SZÖVETSÉGI NYOMOZÓ IRODA IGAZSÁGÜGYI
MINISZTÉRIUM
Amikor először tartottam a kezemben ezt a jelvényt,
majdnem ugyanígy simogattam a felületét, újra meg újra
végighúztam az ujjam a feliraton, mintha csak ezzel
győzhetném meg magam arról, hogy igazi. Annyira új volt,
inspiráló, rémisztő, és mennyi minden megváltozott egy
évtized leforgása alatt.
És van, ami nem. Mert még most is rémisztő.
 Tudom jól, hogy nem kellene belemennem abba a témába,
hogy az FBI mennyire nem egyszerű, és nem is lehet az,
mégis ezt várom tőle folyton. Nem, az egyszerű nem is a jó
kifejezés. Azt várom, hogy egyértelmű legyen. Kihívásokkal
jár, igen, és néha fájdalommal, de akkor is
megingathatatlan egyértelműségre vágyom. Sosem
gondoltam volna, hogy valaha megkérdőjelezem, hogy
helyes-e, hogy a jó mellett döntöttem.
Az sosem volt titok, hogy a rendszer nem tökéletes. A
harmadik nevelőszülőknél, ahol laktam, az apuka egy
gusztustalan fickó volt, a fia pedig, aki már majdnem felnőtt
korú volt, szerette nézni a lányokat zuhanyzás közben.
Náluk rászoktam arra, hogy kihagyom az ebédszünetet és
az iskolában tusolok, majd a nagyobb lányok is követték a
példámat. A kisebbek iskolájában nem volt zuhanyzó, a
tornateremben sem, de úgy intéztük, hogy amikor ők
fürdenek otthon, akkor egy-két nagyobb lány odaállt őrködni
az ajtóba, nehogy megjelenjenek a férfiak.
De szerencsés is voltam. A legtöbb otthon, ahol laktam,
biztonságos volt, és ha nem is fogadtak mindenhol melegen,
de megadták az alapvető dolgokat anélkül, hogy túlságosan
meg kellett volna alázkodnom cserébe. A legutolsó
családban, ahol két anyukám volt, minden másként
működött. De ez nagyon ritka esetben fordul csak elő, azt
már akkor is jól tudtam.
Hány gyereket mentünk meg, aki nem ilyen szerencsés?
Olyanokat, akiknek nincs biztos családi hátterük, ahová
mehetnének, és aztán még rosszabb helyen kötnek ki, mint
ahonnan indultak?
Hány Cara van a világban, akit csak egy inger választ el
attól, hogy elkezdjen gyilkolni másokat, miközben
tönkreteszi saját magát is?
Vajon hány ilyet sikerült teremtenem?
– Már fáj az agyam – motyogja Sterling. – Hagyd abba!
– Próbálom.
 – Nem, ez nem igaz. – Felnyúl, a karja elnehezült a
fáradtságtól, és ügyetlenül megsimogatja az arcomat. –
Minden oké. Rossz napunk volt.
– Hogyan lehet túlélni egy ilyen borzalmas napot?
– Hagyom, hogy te meg Eddison félhülyére itassatok. Oké,
ebben igaza van.
– Vic azért van itt – folytatja egy perccel később –, mert
benne is ugyanazok a félelmek dolgoznak, mint a legtöbb
szülőben. Eddison azért, mert nem akarja, hogy még több
család élje át azt a terhet és fájdalmat, ami a folyamatos
bizonytalansággal jár. Én azért vagyok itt, mert tudom, hogy
ezek a bűncselekmények milyen hatással vannak a
családokra meg a barátokra, és amennyire csak lehet,
szeretnék könnyíteni ennek a súlyán. A gyerekek miatt
vagyunk itt, ez természetes. Ez természetes. De megvannak
mellette a saját indokaink is. Te vagy köztünk az egyetlen,
aki tényleg kizárólag csak a gyerekek miatt van itt. Miattuk
dolgozol. Hogy kiszabadítsd őket. Hogy segíts nekik. És
azért tudsz segíteni nekik, mert jó ember vagy, és számodra
a gyerekek a legfontosabbak. Úgyhogy érthető, hogy ez
most neked a legnehezebb.
Sterling mocorogni kezd a székben, az állát a
kulcscsontomra támasztja, és a homloka a nyakamhoz ér.
– Szerintem attól csak jobb ügynök leszel, ha
megkérdőjelezed a tetteid másokra gyakorolt hatását, mert
így lelkiismeretes maradsz. De ide tartozol, Mercedes.
Ebben sose kételkedj!
– Oké, hermana.
Pár órával később, jóval azután, hogy Vic visszatért az
automatától a három adag reggelivel, megjelenik a
váróteremben a sebész, és szélesen mosolyog ránk. A
nyomás kicsit enged a mellkasomban.
– Eddison ügynök rendbe fog jönni – közli velünk az orvos,
majd leül velünk szembe. – Most az intenzív osztályon
lábadozik, még nem ébredt fel teljesen. Ha teljesen
magához tért, megosztjuk vele a tennivalók listáját, de azt
hiszem, ellenkezni fog.
– Hú! Maga tényleg jól ismeri ezt a típust.
– Általában haditengerészeket operálok: mind ilyenek. Itt
lesz néhány napot még, hogy meddig, az attól függ, hogy
alakul az állapota a lábadozás első időszakában. Ez pedig
nagyrészt azon múlik, mennyire tud majd viselkedni. És
ebben szeretném a közreműködésüket kérni: nem ültettünk
be semmi fémet, de ez nem jelenti azt, hogy később nem
kerül rá sor, ha Eddison ügynök nem vigyáz magára. Ez azt
jelenti, hogy be kell tartania a szabályokat, meg kell
tanulnia kezelni a fájdalmát, és nem szabad keményebben
dolgoztatnia magát, mint ahogy a fizikoterapeuta javasolja.
Lehet, hogy párszor seggbe kell majd rúgniuk.
– Ó, abban jók vagyunk – kuncog Vic.
– Normális esetben azt mondanám, hogy egyenként
menjenek be hozzá az intenzívre…
– De? – kérdezi Sterling, és feltolja magát a székben.
– De a műtét után elsőként az önök nevét mondta, szóval
szerintem jobban tudna pihenni, ha mind ott lennének vele.
Csak ne feledjék: még pihenésre van szüksége.
Vic ünnepélyesen ígéretet tesz mindannyiunk nevében, és
ezúttal Eliza meg én is túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy
szemtelennek tűnjünk. A sebész maga kísér be bennünket a
kórterembe, ahol Eddison sápadtan, kába arccal fekszik egy
széles kórházi ágyban, a mellkasából meg a karjából
vezetékek és csövek vezetnek ki. Megemeli a kezét
üdvözlésképpen, majd elvonja a figyelmét az infúzió
látványa.
– Jó cuccot kap – jegyzi meg Vic suttogva.
– Vete a la mierda,{44} Vic! – motyogja.
– Én is beszélek spanyolul, de majd emlékeztetlek rá, ha
magadhoz tértél. És tudom, mit jelent, amit mondtál.
Egyedül Sterling nem érti.
– Sterlingnek nem mondhatok ilyet! – Jóságos ég, ebből
botrány lesz. Eddison Sterling felé néz, közelebb hívja
magához, és a kezével is int neki, míg Eliza oda nem lép.
Eddison maga felé vonja, szinte szemtől szemben vannak
most egymással, bár Eddison furcsa pózban fekszik. – Nem
mondhatok neked ilyet – vallja be Sterling orrának.
– Köszönöm, ezt nagyra értékelem – érkezik a válasz,
szinte ugyanolyan hangon, majd egy apró csókot nyom
Eddison orra hegyére.
Vic döbbentnek tűnik, majd kíváncsian rám néz.
– Mi tudtunk erről?
– Most viccelsz, ugye? Ők maguk sem tudtak erről.
– De te igen.
– Hát jó, lehet, hogy megvitattuk már ezt a csajokkal.
Priyával arra szavaztunk, hogy lesz köztük valami, Inara és
Victoria-Bliss arra, hogy nem.
– És nem akartad ezt megosztani velünk?
Vic széles vállára hajtom a fejem és mosolygok, miközben
Eddison arról próbálja meggyőzni Elizát, hogy tényleg nincs
semmi baja.
– Nem akartam, hogy piszkálja bárki is, míg Eddison rá
nem jön, mit érez. Nem akartam, hogy lebeszélje magát
erről.
– Azt ugye tudod, hogy egy csapatba tartozó ügynökök
nem járhatnak? Maximum barátkozás lehet.
– Azt is tudom, hogy a kapcsolat, amit kialakítottunk a
lányokkal, szabályellenes. Túl közel kerültünk hozzájuk.
Túlságosan bevonódtunk az életükbe. Mégis mi vagyunk az
egyik legjobb csapat a nyomozóirodánál. Jól csináljuk.
– Igen. És jók is lesztek.
A falhoz húzódva állunk, nézzük és érezzük a család
meleg fényét, míg Eddison ismét meg nem rémül az infúzió
látványától, amin Eliza annyira nevet, hogy leesik az ágyról.
29
 
JENNY ÉS PRIYA KÉSŐ DÉLELŐTT ÉRKEZNEK MEG a
Bethesdába, miután Eddisont már átvitték egy normális
kórterembe. Nem mintha Inara és Victoria-Bliss nem
aggódnának, de azt hiszem, egyikünk sem akar muníciót
adni a kezükbe, amit később Eddison ellen fordíthatnak
majd. Eddison nem igazán emlékszik arra, mi történt az
intenzív osztályon, és gyűlöli a kórházakat, úgyhogy egy
darabig még kicsit ingerlékeny lesz.
Vagy nem is annyira kicsit.
– Menjetek haza! – utasít bennünket Jenny, Vicre nézve. –
Zuhanyozzatok le! Aludjatok! És vegyetek fel tiszta ruhát, az
Isten szerelmére! Az elkövetkezendő nyolc órában egyikőtök
sem jöhet ide vissza.
– De…
– Victor Hanoverian, ne kelljen felhívnom az anyádat. Vic
elvigyorodik, és lágyan megcsókolja a feleségét.
– Csak kíváncsi voltam, mennyi idő után hozakodsz elő a
mamával.
Jenny mosolyogva viszonozza a csókot, Vic arcára simítja
a tenyerét, majd ugyanezzel a kezével megcsavarja a fülét,
mire Vic felszisszen és elkapja a felesége kezét, hogy ne
kínozza annyira.
– Tavaly ilyenkor, de nem volt az még egy éve sem, te
feküdtél így az ágyban, Victor, és az orvosok nem tudták
biztosra mondani, hogy valaha is fel tudsz-e majd kelni
onnan, hacsak nem raknak a tepsire vagy hullazsákba.
Szóval egy pár évig még ne viccelődj nekem a kórházban,
értetted?
Vic, valószínűleg zavarában, még egy csókot ad neki.
– Igazad van, és bocsánatot kérek. Érzéketlen voltam.
– Köszönöm.
 Sterling rám néz, a keze Eddison kezében, aki közben már
álomba zuhant.
– Romantikus tervek?
– Naná.
Vic grimaszolva vakarja a fülét.
– Most a kommunikációról beszéltél, vagy az erőszakról?
– Igen – feleljük határozottan, Jenny pedig, aki az ajtó felé
terel bennünket, vigyorog.
Priya elfoglalja Sterling székét az ágy mellett és felteszi a
lábát a matracra.
– Ne aggódjatok; ha megpróbálna felkelni,
megfenyegetem, hogy kirántom a katéterét. Úgy el fogja
szégyellni magát, hogy utána rendesen viselkedik majd.
Azzal kiterelem a hisztérikusan nevető Elizát a
kórteremből.
A felesége parancsa ellenére Vic nem haza visz
bennünket, hanem vissza Quanticóba. Mindkettőnknek ott
van a kocsija – gondolom, Watts visszahozta Sterlingét –,
ahogy a táskáink is, plusz van egy kis dolgom is.
Dern ügynök asztalánál, a személyzeti osztályon,
átnyújtom a jelvényem meg a fegyverem, ő pedig
megfordul, hogy a fali széfbe helyezze őket. Nem fogok
hazudni – fájdalom hasít belém, ahogy ezt végignézem.
Általában, amikor a pisztolyom széfbe kerül, tudom a
kombinációs zár kódját, akkor is, ha valami átmeneti helyen
vagyok, mondjuk egy szállodában: a Valentin-napi
mészárlás dátuma (Sterlingnél), a nap, amikor megismertük
Priyát (Eddisonnál), Holly, Brittany és Janey születési évei
(Vicnél). Vagy nálam: a nap, amikor Vic kiszabadított a
faházból.
– Nem számítunk arra, hogy a nyomozás során bármi
meglepőre bukkanunk – közli Dern, és az íróasztala felső
fiókjából elővesz egy zacskó M&M’set, amiből meg is kínál. –
Kell néhány nap, mire mindent összekészítünk, aztán majd
hívjuk. Azt mondanám, hogy így lesz majd ideje felkészülni
arra, amire kell, de mivel végig őszinte volt hozzánk, azt
mondom: használja ezt az időt pihenésre. Nem hiszem,
hogy egy-két hétnél több kell ahhoz, hogy vissza tudjuk adni
önnek a jelvényét.
Nem vagyok benne biztos, mi látszódik az arcomon, mert
Dern ügynök érdeklődve, aggódva húzza ki magát.
– Ramirez ügynök? Nem akarja visszakapni a jelvényét?
– Én… nem is tudom – ismerem el alig hallhatóan. Annak
ellenére, amit Cass meg Sterling mondott reggel (és a
francba is, annak ellenére, amit én Vicnek mondtam), nem
vagyok benne biztos, hogy tovább tudom ezt csinálni
anélkül, hogy újabb sebeket szereznék, márpedig úgy
érzem, nem tudok többet elviselni.
A sárkányok anyjának arckifejezése a kezdeti döbbenet
után együttérzést tükröz, majd Dern ügynök hátradől a
székében. Leveszi az olvasószemüvegét, összecsukja, és
elengedi, hogy a láncon lazán rálógjon a mellére.
– Minden ügynök elér egyszer erre a pontra, Mercedes –
mondja gyengéden. – Legalábbis minden jó ügynök. Az,
hogy ön is eljutott idáig anélkül, hogy a helyzet válságos
lenne, egy testamentum önről, sőt Hanoverianról és
Eddisonról is, valamint arról, hogy mennyire támogatják
egymást. Attól, hogy felmerül önben a kérdés, velünk
szeretné-e folytatni a jövőjében, még nem rossz ügynök.
Szóval. Most lesz egy kis ideje, hogy végiggondolja a
dolgokat.
– Önnel is előfordult már, hogy… – Elharapom a mondatot,
de Dern ügynök elmosolyodik.
– Negyvenegy évvel ezelőtt – válaszolja. – Volt egy
ügynökünk, aki egy gyanúsítottat üldözött és végzetes
lövést adott le rá. Nem voltak tanúk, de a csapata és a helyi
rendőrök, akikkel dolgozott, egyöntetűen azt állították, hogy
az ügyben volt valami, ami mintha kikészítette volna az
ügynököt. Végül, a nyomozás során semmit sem tudtunk
megállapítani, hogy mi történhetett valójában az
összecsapás során. Felfüggesztést és teljes pszichológiai
vizsgálatot ajánlottunk, mielőtt visszatérne a munkába.
 – És aztán mi történt?
– Leadta a jelvényét meg a fegyverét, majd hazament,
elővette a magántulajdonú pisztolyát, lelőtte a feleségét, a
két gyerekét, majd végzett önmagával is.
– Jézusom!
Dern ügynök bólint, és a mosolya szomorúra fordul.
– Azt hiszem, ismerősek lehetnek önnek azok a kérdések,
amelyeket feltettem magamnak az azt követő néhány
hétben, és még azután is. Vajon én vagyok a hibás? Én
vagyok felelős a halálukért? Elkerülte valami a figyelmemet
a nyomozás során, amiből kiderült volna, hogy ez fog
történni? Hogy dolgozhatok ebben a pozícióban, ha nem
vettem észre, hogy sor kerülhet erre? Hogy maradhatok így
a pozíciómban? Nem ez az első alkalom, hogy felteszi
magának ezeket a kérdéseket, Mercedes, de talán ez az első
alkalom, hogy ennyire tisztán kirajzolódnak ön előtt. Akár
marad, akár nem, nem ez lesz az utolsó ilyen eset. Az ilyen
pillanatok, ezek a kérdések ezentúl a személyisége részévé
válnak.
– És önnek hogyan sikerült döntenie?
– A lányom aggódott. Ha elhagyom az FBI-t, attól még
továbbra is Wonder Woman maradhatok? – A döbbent
arckifejezésemet látva elneveti magát. – A kislányom azt
gondolta, hogy minden FBI-ügynök szuperhős, és hogy az
anyja Wonder Woman, aki lasszóval védi az igazságát. Nem
csak hogy gonosztevőket kapok el, de megvédek más
szuperhősöket is. Négyéves volt akkor. Nem értette, hogy
mennyi minden másról van még szó. Ő csak annyit látott,
hogy én vagyok Wonder Woman, és Wonder Woman sosem
hagyja, hogy a rosszfiúk győzzenek. – Megrázza a fejét,
elővesz még egy zacskó M&M set, és önt belőle egy kicsit a
tenyerébe. – Hogy lehetne ezzel vitatkozni?
– Cara Ehret azt gondolta, hogy egy angyal vagyok.
– Voltak azóta más esetek is. Nem csak egyetlen ilyen
történik, és onnantól kezdve minden rendben, probléma
lezárva. Lesznek még hasonló esetek, amik ugyanilyen
erővel ütnek majd, csak épp más lesz a kiváltó ok. – A
szájába hajítja a cukorkákat, megrágja őket, majd gyorsan
lenyeli mindet. – Ne érezze magát rosszul amiatt, hogy időt
szán erre, Mercedes. Csak jól jár vele, ahogy az FBI is.
Bólintok, és a szavaitól szédülni kezdek.
– Hogy van Eddison?
– Rendbe fog jönni. A frontokra érzékeny lesz talán, és
nyilván nem fog stadionokban edzeni mostanában.
Dern ügynök finoman összerezzen.
– Még amikor a legjobb formámban voltam, akkor sem
értettem, hogy lépcsőzhetnek az emberek szándékosan.
Főleg stadionokban! Már majdnem hetvenéves vagyok, és
még mindig remekül működik a térdem, szóval azt hiszem,
igazam is volt.
Nevetve hagyom el az irodáját, ami azt hiszem, nem a
normális reakció, ha egy ügynököt épp most függesztenek
fel. Kapok is néhány döbbent pillantást a folyosón.
Hetek óta most először ülök be a saját kocsimba a
kormány mögé. Elindulok a garázsból kifelé, vár az
otthonom. Bár nem vagyok benne biztos, hogy az még az
otthonom-e. Az elmúlt hónapokban a kényelmes kis
házikómat bemocskolták, és minden más lett. Megállok,
veszek egy doboz cupcake-et Jasonnek, amit aztán együtt
eszünk meg a verandáján, miközben ő a virágágyását
gyomlálja, én pedig visszavarrom a gombokat az ingjére, és
megfoltozom pár szakadt ruháját, mert ha valahol van egy
kis lyuk az ingjén, mindig beleakad valamibe.
– Szóval, vége van most már? – kérdezi.
– Igen, vége.
– Örülök, hogy minden jól sült el.
A délután hátralévő részében a lakásban piszmogok,
hetek óta először bekapcsolom a magántelefonomat,
összekötöm a laptoppal, és átmásolom azokat a fotókat,
amiket meg akarok tartani. Azután elégedetten kiveszem a
készülékből a SIM-kártyát, fogok egy baseball-ütőt, és
szanaszét verem a telefont. Majd beszerzek helyette egy
másikat, és ezúttal nem fogom megadni a számomat
Esperanzának.
Persze tudom, hogy elég lett volna csak megváltoztatni a
számomat anélkül, hogy kinyírnám a mobilomat. De ha
egyszer jólesett?
Késő délután elindulok a Walmartba, és egy csomó nagy
műanyag ládával térek haza. A fekete bársonymaci
visszakerül az éjjeliszekrényemre szépen, de a többit a
ládákba pakolom egy kis molyirtóval együtt, hogy
megóvjam a bundájukat. A mosókonyhában van egy tároló
szekrény, épp egyvonalban a légkondicionálóval, védve a
nedvességtől és minden olyasmitől, ami egy garázsban
veszélyt jelentene, és mikor rácsukom az ajtót a nagy rakás
ládára, egy kicsit úgy érzem, mintha levágták volna egy
ujjamat.
A hálószobám fala most üres, sőt, csupasz, de ez talán
nem is baj. Ágyneműhuzatot cserélek, és elnyújtózom az
ágyon, amire besüt a meleg napfény, és hagyom, hogy a
gondolataim szabadon sodródjanak a történtek körül.
Döntést kell majd hoznom, de Dern ügynök szerint van még
időm. Nem kell kapkodnom, ráérek.
Aznap este visszamegyek a Bethesdába. A pultban álló
nővér tájékoztat róla, hogy alig félórája adtak be Eddisonnak
egy teljes adag Dilaudidot, szóval ne lepődjek meg, ha
alszik. Jenny hazament, Priya pedig egy kis kanapén
ücsörög, egy rakás fotóval, valamint rengeteg
scrapbookfelszereléssel.
– Eddison és Sterling, hűha! – mondja.
– Beszélt neked róla? – kérdezem, és leülök a székre, ami
közte és az ágy között helyezkedik el, Eddisontól jobbra.
– Hát, a maga fura módján. Azt kérdezte, furcsa lenne-e,
ha valakit azután is a vezetéknevén szólítana, hogy már
csókolóztak.
– Mit mondtál erre?
– Hogy nem furcsább, mint az, hogy a saját testvéredet
folyton a vezetéknevén nevezed. – Rám vigyorog. – Örülök,
hogy nagyjából rendbe jöttél.
– Nagyjából – ismétlem, a szót ízlelgetve. – Ja.
Priya ismeri ezt a nagyjából állapotot. Öt éven keresztül
élt így, és még most is, hogy az elmúlt három évben
folyamatosan gyógyult, vannak olyan napjai, amikor a
nagyjából állapotnál jobbra nem számíthat.
Előveszem a logikai rejtvényeket tartalmazó könyvemet,
hogy ne érezzek kísértést arra, hogy Priya válla felett
leskelődjek. Majd csak akkor fogja megmutatni nekünk a
képeket, ha elkészült.
– Ravenna végre jelentkezett – meséli, miközben egy
képpel dolgozik elmélyülten, a homlokát ráncolva. – Egy
barátjánál van épp az Outer Banksnél. Át kell menniük egy
másik szigetre, ha internetet akarnak, de nem bánja, ha
nincs. Csak tegnap kapcsolta vissza a mobilját.
– És hogy van?
– Nagyjából jól. – Ismét elvigyorodik, csak röviden, de
őszintén. – Ő is eljön majd Marylandbe a fotózás végére. És
aztán megújítja az útlevelét, és mindent megpróbál
megtenni, hogy vissza tudjon jönni velem Párizsba.
Szerintem könnyebb lesz neki újrakezdeni, ha egy óceán
választja el az anyjától.
– Egy kicsit aggódom amiatt, mit tanulhat majd tőled meg
az anyádtól.
– A házunk utcájában van egy balettstúdió. Egy csomó
fotót készítettem már nekik, megengedik, hogy bejárjak a
próbákra meg az órákra, és néhány színpadi műsort is
láttam már. Azt hiszem, elviszem oda, és bemutatom nekik.
Patrice Kingsley ugyanis kislánykorában imádott táncolni,
Ravenna pedig folyton táncolt a Kertben, hogy ne zuhanjon
magába teljesen, és amióta kiszabadult, már nem is tudta,
hogy Patrice vagy Ravenna táncol-e, hogy azért táncol-e,
mert szereti, vagy hogy ne őrüljön meg.
– Ez jó ötlet – motyogom, Priya pedig bólint, ragasztót ken
egy papírcsíkra, majd egy strasszköves matricákkal teli ív
felé nyúl.
 Éjfél körül, mikor Priya is álomba szenderült egy maga
köré tekert takaró alatt, Eddison magához tér, és körbenéz.
– Hermana?
– Itt vagyok.
– Húzd ide a segged az ágyhoz! Nem látok el a székig.
Vihogva lerakom a könyvemet meg a tollamat, és
elhelyezkedem Eddison mellett az ágyban. A bal lábát egy
megformázott habszivacs tartja, de nem akarom nagyon
lökdösni. Szerencsére az infúzió és a vezetékek a másik
oldalán vannak. Hozzábújok, a fejemet a vállára hajtom, és
csak szuszogunk egy ideig.
– Felhívta valaki a szüleimet?
– Épp egy körtúrán vannak Alaszkában a nénikéddel meg
a bácsikáddal. Mondtuk nekik, hogy a műtét óta jobban
vagy, és hogy felhívod majd őket, ha már nem leszel
teljesen kiütve a drogoktól.
– Kérlek, mondd, hogy nem…
– Nem, nem azt mondtam anyádnak, hogy a drogoktól –
horkanok fel. – Azt mondtuk neki, hogy nagyon sok
gyógyszert kaptál.
– Nem érzem itt jól magam.
– Szegény kicsi baba.
– Hát, de tényleg. – Aztán ismét álomba merül. Eddison
nem azért gyűlöli az erős fájdalomcsillapítókat, mert nem
elég férfias és kemény, épp ellenkezőleg: nem szereti, ha
eltompítják, és nem tud az lenni.
Nem is tudom, mikor alszom el. Azt még érzékelem, hogy
valaki a hajamhoz ér, meg rám tesz egy takarót, de mivel a
hang azt mondja, hogy maradjak csak, és aludjak, én
engedelmeskedem.
30
 
NAPFÉNYES, KEDD KORA REGGEL VAN, én pedig egy
egyszerű fapadon ülök a személyzeti osztály egyik
tárgyalóterme előtt, és idegeskedve jár az ujjam a
telefonomon. A térdem ugrál, és minden akaraterőmet be
kell vetnem, hogy ne verjem a sarkamat a padlóba
ugyanazzal az ütemmel. Világosan megállapítható, és
látható, hogy egy idegroncs vagyok, és amikor az ajtó
kinyílik, nem merek felnézni, egyszerűen lefagyok.
Határozott léptek közelednek felém, majd érzem, hogy
valaki leül mellém a padra. Nem kell felnéznem, tudom,
hogy Vic az. A jelenléte annyira kényelmes, ráadásul Vic
ugyanazt az aftershavet használja már jóval a
megszületésemtől fogva, és mégsem tudok ellazulni.
– Ez a protokoll – mondja halkan, próbálva alkalmazkodni
az ünnepélyes légkörhöz, amit kialakítottam magam körül,
habár egyedül vagyunk a folyosón. – Korábban is csináltad
már, és fogod is még párszor.
– De ezúttal más.
– Igen, az, de közben mégsem.
Protokoll. Mert ha egy ügynök elsüti a pisztolyát, a
személyzeti osztály nyomozást indít a körülmények
felderítésére, hogy kiderüljön, valóban a fegyverhasználat
volt-e a legjobb döntés, hogy nem lett volna-e valami más
megoldás. Korábban is volt már ilyen esetem, és legtöbb
alkalommal, bármilyen kellemetlen is ott ülni a személyzeti
osztály ügynökei előtt, és részletesen elmagyarázni, mit
csinált az ember, egyszersmind megnyugtató is. Bizonyos
értelemben megerősít, mert miközben általában mindenki
halványan kételkedik abban, tényleg a lehető
leghelyesebben járt-e el – jobban mondva: az egyetlen
helyes dolgot tette-e –, tudható, hogy az FBI az ügynökeitől
azt várja, hogy integritási és etikai szempontból a
legmagasabb szinthez tartsák magukat.
Ma azonban más a helyzet, cseppet sem megnyugtató.
Vic keze a térdemen pihen. Nem szorítja, csak ott tartja. A
tenyere meleg, kemény, a jelenléte meghitt.
A mankó nyekergő, puffanó hangjai töltik be a folyosót,
mindketten felnézünk és látjuk, hogy Eddison lassan
közeledik felénk a kanyarból. A felsőtestét nézve olyan, mint
aki munkára kész, fehér inget visel fekete zakóval és fekete
nyakkendővel, amit apró, ólomüveg rozetták díszítenek.
Öltönynadrág helyett azonban egy puha, kényelmes nadrág
van rajta, és bár Eddison kétségbeesetten igyekszik úgy
öltözködni, mint egy profi ügynök, látom, hogy azt a fekete
sportcipőjét vette fel, amit azóta nem hord, hogy
előléptették. A nadrág elég bő ahhoz, hogy ne lehessen
észrevenni a bal combját befedő vastag kötéseket: csak az
látja, aki tudja, hogy figyelni kell.
Rettenetesen néz ki. A sárga műanyag kórházi csuklópánt
még mindig rajta van, előbukkan az ingujja alól, és az
egyhetes borostája alatt (ami inkább már szakáll) borzasztó
az arcszíne. A szeme körüli vastag karikák arról árulkodnak,
hogy nem szed annyi fájdalomcsillapítót, mint kellene.
Pendejo,{45} egy hete lőttek rá, de persze egyikünk sem
akarja őt kioktatni. Dios nos salve de idiotas y hombres.
{46}
– Majdnem elkéstél – jegyzi meg Vic köszönés helyett.
Eddison megáll előttünk, és beletelik egy kis időbe, mire
rájön, hogyan támaszkodjon meg a mankón.
– Azt hiszem, az épületben lévő összes ügynök
megállított, hogy váltson velem pár szót.
– Örülnek, hogy visszatértél?
– Kioktattak, hogy még pihennem kéne – javít ki az állát
vakargatva. – Watts azt mondja, nem lehet bízni abban,
hogy rendesen odafigyeljek magamra, ezért érzi mindenki
kötelességének a tanácsadást.
– Nem is téved nagyot.
 Olyan ez a beszélgetés is, mint korábban már több millió,
én pedig a falnak támasztom a fejem, becsukom a szemem,
és hagyom, hogy az ismerős hangok átmossanak. Az ujjaim
továbbra is sebesen pattognak a telefonon. Az ismétlődő
mozdulattól már megfájdult a csuklóm, de nem tudom
abbahagyni.
A sportcipőm orra a sípcsontomat bökdösi.
– Hé! – szólal meg Eddison. – Veled vagyunk.
– Ja, tudom – felelem, kissé hangosabban, hogy hihető
legyen.
– Semmi rosszat nem tettél.
– Tudom.
– Mercedes! – A szemét Victől tanulta azt a trükköt, hogy
addig vár, míg fel nem nézek rá. – Veled vagyunk.
Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom, és
megismétlem, de másodjára számolok is magamban.
– Tudom – felelem végül. – Én csak…
– Ez segíteni fog? – kérdezi egy új hang, mire Eddison
jajongva megtántorodik, de még épp sikerül
megkapaszkodnia a mankóiban.
Sterling áll mellette, arcán halvány mosollyal, kezében
egy karton pohártartóval és négy forró itallal.
– Csengettyűk – motyogja Eddison. – Csengettyűket fogok
rád rakni.
– Folyton csak az ígéretek. – Sterling átnyújt egy poharat
Vicnek, aminek erős kávé- és mogyoróstejszín-illata van,
majd átnyújt egyet nekem, ami, a gőze alapján arra
tippelek, forró csoki lesz. – Úgy láttam, már eléggé fel vagy
pörögve – mondja, megvonva a vállát –, de ha inkább kávét
szeretnél, cserélhetünk.
– Nem, a forró csoki jó lesz. A forró csoki… – Az egyik
kezemmel elveszem a poharat, de a másik még mindig
vadul jár a telefon tokján, olyan iramban, akár egy rémült
nyuszi szívverése. – Jó lesz. Köszönöm.
Eddison a tokban maradt két italt nézegeti.
– Az egyik az enyém lesz, ugye?
 – Igen, az, amelyik fekete, mint a lelked. Odabenn majd
megkaphatod.
– Koffein mentes? – kérdezi Vic. Sterling ismét megvonja a
vállát.
– Ha szedné a gyógyszerét, aggódnék a koffein miatt, de
mivel nem szedi…
– Igenis szedem! Vic, ne nézz rám olyan csalódottan,
tényleg szedem a gyógyszereket.
– Nem mindegyiket – jelenti ki Sterling daloló hangon, és
Eddison gyönyörű tekintete alapján, amiben egy
szörnyülködő, megcsalt ember érzései tükröződnek, arra
tippelnék, hogy Sterling hozta el őt a kórházból, és Eddison
most meg is fizet érte. Azt is gyanítom, hogy Sterling nem
közölte vele előre, hogy meglesz az ára.
– Ha végeztünk, beveszem majd a fájdalomcsillapítót, de
nem szeretném, ha a személyzeti osztály előtt csorogna a
nyálam, és összevissza beszélnék, köszi szépen. – A
közelebbi pohár felé nyúl, de Sterling elhúzza előle.
– És hogy fogod így bírni a mankózást?
– Láttam, hogy te is boldogultál vele.
– De neked nincs hozzá olyan alakod, mint nekem.
Eddison fülig pirul ettől, majd lesüti a szemét, és a folyosó
egyik végéből a másikba pillant.
– És bánod? Próbálom visszafogni magam, hogy egy
szemináriumi évben csak egy szexuális zaklatási ügyem
legyen.
– Gyerekek! – mordul rájuk Vic. Eddison mogorván néz, de
elhallgat. Sterling nem is hajlandó mogorván nézni; még
akkor is nagyon jól megy neki az ártatlan arckifejezés,
amikor a legkomiszabban viselkedik. Most először visel
valamilyen színt a munkahelyen, a blúza élénk királykék,
ami jobban kihangsúlyozza a szeme színét. De még ez is
egy tekintélyes árnyalat, nem lágy, vagy csajos, én viszont
örülök, hogy végre elég kényelmesen érzi itt magát ahhoz,
hogy felhagyjon a fekete-fehér stílussal.
 Elárul valamit rólam, hogy ez segít nekem
összeszedettebbnek lenni? Ha aggódnának, hogyan fog
lezárulni a nyomozás, akkor vagy nagyon csendben
lennének (Vic és Sterling), vagy otrombán sértőn
viselkednének (Eddison. Mindig Eddison.) De most olyanok,
mint máskor.
A két álldogáló ügynök mögött ekkor nyikorogva kinyílik az
ajtó. Ezen a szinten minden tárgyalónak nyikorog az ajtaja,
bármennyi WD-40-et is kennek rájuk a karbantartók. Azt
beszélik, hogy néhány merész ügynök körbe szokott járni, és
tűt szurkál minden zsanérba, hogy mindenki, aki a
személyzeti osztály folyosóján várakozik, hogy vallomást
tegyen vagy fegyelmit kapjon, már az ajtó nyitásának
hangjától is frászt kapjon. Nem tudom, a pletyka igaz-e vagy
sem, de azt tudom, hogy ez egy olyan rejtély, amit egy
ügynök sem fog kinyomozni soha.
Akkor is hiszünk a babonában, ha egyébként józanul
gondolkodunk.
Az ajtóban egy fiatal férfi áll, aki valószínűleg most
végzett az akadémián, és megköszörüli a torkát.
– Készen állunk, ügynökök, fáradjanak beljebb! Vic
megszorítja a térdem.
– Mercedes?
Bólintok, még várok egy utolsó másodpercet, nagy
levegőt veszek, és felállok.
Eddison megbök a vállával és az államhoz nyomja az
orrát.
– Ne felejtsd el, veled vagyunk! – motyogja. – Nem vagy
egyedül, chula.{47}
Beszívom az illatát, azt az ismerős Eddison-illatot, amibe
most a kórház szaga vegyül. Tíz éven keresztül ez a két férfi
alkotta a családomat, aminek most már Sterling is a tagja. A
pokolban is mellettem lennének, és még azon túl is.
Ahogy én is mellettük.
31
 
KÉT ÉS FÉL NAPPAL KÉSŐBB tulajdonképpen végzünk a
kikérdezésekkel, és Dern ügynök elküld bennünket ebédelni.
Az ítéletet azután tudjuk meg, hogy visszatértünk. A fülkés
irodák melletti tárgyalóban várakozunk, ahol ott vannak a
csajok is, látogatói jelvénnyel a felsőjükön. Ragaszkodtak
hozzá, hogy ők hozzák a kaját, hogy ezzel is lelki támaszt
nyújtsanak. Inarának és Victoria-Blissnek New Yorkból kellett
visszajönnie pénteken, de már tegnap este megérkeztek,
hogy itt lehessenek velünk, ami nagyon sokat jelent.
Eddison a kaját piszkálja. Amióta lövés érte, alig van
étvágya, ami normálisnak számít ugyan, mégsem túl jó.
Szinte bandzsít a fájdalomtól, és a szája bal oldala néha
akaratlanul megrándul. A lehető legóvatosabban a lába alá
nyújtom a lábamat, és tartom, míg diszkréten meg nem
tudom ragadni a bokáját, hogy az ölembe vegyem. Az sem
igazán segít, ha megfelelő magasságban tartja, de valamit
azért jelent. Eddison halkan sóhajt egyet, és oldalba bök a
könyökével.
Őszintén szólva, azt hittem, hogy alig észrevehető, amit
csinálunk, de Vic elkapja a tekintetemet és halványan
elmosolyodik, majd a fejét csóválja Eddison makacsságát
látva.
Priya elém nyújt két scrapbookot, és keresztbe teszi a
kezét az asztalon.
– Vic, Eddison, ti majd megkapjátok az első másolatát, de
fontosnak éreztem, hogy ezt időben elkészítsem.
Felemelem a borítót, és érzem, hogy Vic meg Eddison
közelebb húzódnak hozzám. Sterling elmosolyodik, és
elkezdi elpakolni a dobozokat.
Az első képen Inara látható, a fotó a Kert utáni első
napokban készült, a nyugati fenyőtündér világosbarna
szárnyai díszítik a hátát, drágakövekhez hasonló rózsaszín
és lila pöttyökkel, a teste oldalát meg a kezét az
üvegszilánkok és a robbanás okozta vágások és
égésnyomok borítják. A válla mögül pillant hátra, épp csak
egy kicsit, és hunyorogva néz valakire, aki nem látszik a
felvételen. Az oldal másik felén viszont egy újabb kép
látható Inaráról, félmeztelenül szerepel rajta, hátulról,
néhány vékony heg mutatja, hol voltak korábban a
sérülések, és ahogy a válla mögül hátranéz, egy többrétegű,
hosszú, szivárványszínű szoknya hever körülötte. Ezen a
képen mintha incselkedne, a szárny színei épp csak egy
kicsit halványabbak, a két karjával pedig úgy öleli át magát,
hogy csak az ujjbegyei látszanak ki a válla felett. A lap négy
sarkát kis pillangók és könyvrakások díszítik.
A következő oldalpáron Victoria-Bliss szerepel, hátán egy
káprázatos kék-fekete mexikói kékszárnyúval, ami legalább
olyan drámai látványt nyújt, mint a fotó többi színe. Ez a
kép is néhány nappal azután készült, hogy a lány kikerült a
kórházból, de a második fotón a strandon pózol egy
bikinifelsőben meg egy kék, rojtos fiúnadrágban, és a habzó
hullámok közé ugrik le épp egy szikláról. A karjait a
magasba lendíti, mintha nagyon magasról zuhanna, a
lábával pedig keményen maga mögé rúg.
Aztán ott van Ravenna, akinek a lábát kötések borítják,
miután egy hatalmas üvegdarab megvágta, a sötét bőrét
fehér, halványsárga és narancssárga foltok borítják. Az új
képen Ravenna, Patrice, vagy talán egy egész más lány,
valahol a kettő között, lábujjhegyen, spiccelve táncol, az
egyik karját a mellkasa elé emelve, a másikat pedig messze
elnyújtva. Erős, kecses, biztosan tartja magát, hiába zuhog
az eső. Van számára remény, kis szerencsével és a Sravasti
lányok félelmetes figyelmességének köszönhetően rendbe
jön majd.
És ott van a többi túlélő Pillangó is, előtte és utána,
egészségesen, és majdnem teljesen boldogan.
Gyógyulófélben. Az album első szakaszának utolsó két
oldalán Keely látható, aki csak tizenkét éves volt, amikor
elrabolták. Nem sok időt töltött a Kertben, így rá nem is
került szárnyas tetoválás, az új fotóján ezért teljesen fel van
öltözve. Sokáig küzdött az utóhatással, és nem csak azért,
mert jóval fiatalabb volt, amikor megtámadták és elrabolták,
hanem azért is, mert nagyon megosztó reakciók érték őt a
nyilvánosság felől. Most, hogy pár hónap múlva már
tizenhat lesz, az új fotóján csak úgy ragyog, és egy vadiúj
tanulóvezetői engedélyt ölel magához.
Ez volt Priya nyári projektje. Lassan tovább lapozgatom az
albumot, ami a lányok életébe enged bepillantást, de van
pár olyan fotó is természetesen, amelyen közösen pózolnak,
hogy készüljenek csoportképek is. Az egyik fénykép, amin
Inara és Keely látható, könnyeket csal a szemembe. Inara
nagyon vigyázott Keelyre a Kertben, és utána is igyekezett
minden tőle telhetőt megtenni, és most ott hevernek egy
takarón, a napon, csukott szemmel, arcukon széles
mosollyal.
És egyikük sem sejti, hogy egy vízilufi fog rájuk zuhanni
pillanatokon belül. Ez… ez tényleg zseniális felvétel.
Olyan egészségesek és boldogok mind, pedig Istenem,
mennyi mindenen vannak túl.
Az utolsó képen mind a hét túlélő ott van, egy udvaron
vagy mezőn ugranak a magasba, mind egyforma fehér nyári
ruhát viselnek, a hajuk leengedve, és a fény megcsillan az
áttetsző, élénkszínű pillangószárnyaikon, ami pont olyan,
mint amilyet a gyerekek a jelmezükként vagy halloweenkor
viselnek. És mind a heten nevetnek.
– A többiek közül páran idegeskedtek – magyarázza Inara,
hozzádőlve Priyához. – Néha a gyógyulási folyamat
megreked, és nehéz volt meggyőzni őket arról, hogy még
lesz ennél jobb is. Priya meg én közösen főztük ki ezt az
ötletet, hogy lássák. De rátok is gondoltunk közben. Egy
ideje kísértünk már benneteket, ti pedig örökbe fogadtatok
minket, és azt hiszem, nekünk az a dolgunk, hogy
odafigyeljünk rátok, és arra, hogy ti is gyógyuljatok.
 Victoria-Bliss összegyűr egy szalvétát, megdobja vele
Eddisont, de szándékosan úgy hajítja, hogy Eddison ne
tudjon érte nyúlni.
– Hálásak vagyunk nektek. Tudjuk, hogy a legtöbbünket
nem is láttátok azóta, hogy a tárgyalás után Mrs. Macintosh
közölte velünk, hogy ösztöndíjat ajánl fel számunkra. Azért
akartuk nektek megmutatni ezeket az új képeket, hogy ne
csak úgy gondoljatok ránk, ahogy akkor láttatok bennünket.
– Ez csodálatos – suttogom, és már nem tudom tovább
visszatartani a könnyeimet, csak úgy folynak lefelé az
arcomon. Vic is pityereg, sőt, még Eddisonnak is nehezére
esik, hogy higgadt maradjon.
– A második, Mercedes, csak a tiéd – mondja Priya.
– Ez azt jelenti, hogy csak egyedül nyithatom majd ki?
– Ahogy szeretnéd. Úgy értettem, hogy a fiúk ebből nem
kapnak másolatot később. – Kinyújtja a nyelvét Eddisonra,
és gúnyosan csücsörít. – Más nem kap nyaralós képeket Ken
különleges ügynökről.
– Bár – teszi hozzá Inara –, Eddison könyvében lesz egy
pár extra kép arról, amikor Ken különleges ügynök és az én
kis kék sárkányom útra indultak, hogy találkozzanak a
csajokkal.
Eddison egyszerre tűnik meghatottnak és rémültnek.
– Jézusom! – zihálja.
Mind a három lány gonoszul vigyorog rá.
A második albumot az elsőre helyezem, majd felnyitom,
és látok egy képet a nyolcéves Brandon Maxwellről, aki a
legelső FBI-ügyem elrabolt áldozata volt. A szüleivel ül, a
szeme könnyes, de az arca ragyog, és egy élénkzöld maci
van az ölében. A fotó mellett egy új kép látható, ami kicsit
elmosódott, mintha nem fókuszált volna eléggé a kamera,
rajta egy tizennyolc éves fiú narancssárga-fehér érettségi
talárban és hozzá illő fejfedőben. Tele szájjal vigyorog,
fogszabályzóban, és a négyszögletű kalapján ott a kopott,
zöld kis játék mackó.
– Ez meg…
 Minden oldalon. Minden oldalpáron egy megmentett
gyerek fotója az aktánkból, macival, és egy új kép, ami idén
nyáron készült. A gyerekek közt vannak tíz év alattiak és
huszonévesek is, és mind…
– Dern ügynöktől kértünk engedélyt – mondja Priya,
miközben az albumot lapozgatom. – Nem voltunk benne
biztosak, hogy fel szabad-e keresni a családokat, de ő azt
mondta, amíg Sterling csinálja, és semmilyen privát
információt nem osztunk meg, addig rendben van.
– Eliza?
– Most van a tizedik évfordulód az FBI-nál – mondja
mosolyogva, a vállát vonogatva. – Mondtam nekik, hogy
összerakunk neked valamit, és ha van kedvük részt venni
ebben, illetve, ha még megvannak a macijaik, küldjenek
nekünk egy-egy fotót, amin a mackó is szerepel. Minden
negyedik ember válaszolt, ami szerintem szuper. Elküldték
e-mailben a képeket, amiket utána kinyomtattunk.
Priyáról is vannak benne képek, az egyiken tizenkét éves,
túl sovány rajta, akkor nőtt sokat hirtelen, és kék csíkok
világítanak a sötét hajában. Egy másik képen a macihoz
bújva ül, és a naplójába jegyzetel, a Chavinak szánt, soha
véget nem érő levelébe. Van még egy, amit bizonyára az
anyja lőtt róla: tökéletesen elkapta rajta Priya dühét,
Eddison rémületét, és a levegőben repülő macit, mielőtt
Eddison arcába csapódott.
Eddison sóhajt, de túlságosan elérzékenyült ahhoz, hogy
megjegyzést tegyen.
És ott az új kép: Priya egy étteremben ül az asztalnál, a
pólója rövid, kivillan alóla az új tetoválása. A macija a
tányéron ül, egy kis fehér pólóban, amin piros betűkkel a
„Túléltem egy vacsit Guidóval és Sallel” felirat virít.
A legtöbb Pillangónak nem adtunk mackót: túl idősek
voltak már hozzá, és nem akartunk atyáskodni felettük.
Keely viszont kapott, és ott van ő is, az anyukája kocsijában,
a maci pedig a műszerfalon pihen.
 Az elmúlt hónapokból egy gyerek fotója sem került be az
albumba, amiért olyan hálás vagyok, hogy alig jutok szóhoz.
Vic feláll, megkerüli az asztalt, és sorban megcsókol
mindenkit.
– Ez elképesztő, hölgyeim. Köszönöm.
Bólintok, és nagyon közel állok ahhoz, hogy artikulálatlan
zokogásban törjek ki, mint valami idióta.
– Nagyjából? – kérdezi Priya, én pedig ismét bólintok.
A babaarcú ügynök, aki pár perce dolgozik a személyzeti
osztályon, bekukkant a tárgyaló ajtaján. Erickson, ez a neve.
– Ügynökök? Ha készen állnak…
Még bevisszük az albumokat Vic irodájába, hogy
biztonságba helyezzük őket, aztán kikísérjük a lányokat.
Mindhárman erősen megölelgetnek, köszönetet mormolnak,
és ha a lefelé liftezés közben egy kicsit összeszedettebbé
váltam, hát, akkor a parkban minden tartásomat
kibaszhatom a kukába. Vic rám sem néz, csak átnyújt
nekem egy zsebkendőt.
Amikor visszatérünk a tárgyalóba és helyet foglalunk, az
irataim ott hevernek előttem az asztalon, ami mögött az
elmúlt három napban ültem, a tartó kihajtva, hogy jól
látszódjon a jelvényem. Leülök, a kezembe veszem a
jelvényt, és megnézegetem.
Valakinek, valószínűleg Dern ügynöknek, sikerült lesikálnia
a vért az U betűről. Négy éve próbálkozom ezzel, és már
mindent bevetettem a fültisztítótól kezdve a tűn át a
szappanos vízben áztatásig, és tessék, most tényleg tiszta.
Ott van Justitia, a sas, ott a túl sok dörzsöléstől kialakult
kopás, körülötte pedig a túl fényes felszín, amit szintén
sokat fogdostam, de nem eleget. Tíz éven át ez a jelvény az
énem egy darabkája volt.
– Ramirez ügynök.
Felnézek Dern ügynökre, aki rettenetes együttérzéssel
pillant vissza rám az asztal túlsó oldaláról.
– A nyomozás eredményeként azt állapítottuk meg, hogy a
tettei helytelenek, viszont szükségesek voltak. Bár
szomorúsággal tölt el bennünket az életveszteség, ön
mindent megtett, hogy megmentse nemcsak az
ügynöktársait, hanem a fogságba ejtett gyermeket is, és bár
azt javasoljuk, hogy a történtek érzelmi feldolgozásának
elősegítése érdekében járjon el tanácsadásra, engedélyt kap
arra, hogy visszatérjen a pozíciójába. Már ha szeretne.
Eddison a szája elé kapja a kezét, és leesik az álla, majd
különös arckifejezéssel fordul a tekintete az asztal felé.
Láthatóan fizikai fájdalmat okoz neki, hogy ne ráncolja a
homlokát. Sterling az ölében pihenteti a két kezét, azokat
nézi, de a szeme nedvességtől csillog.
Vic…
Vic hozott ki engem a pokolból, mikor tízéves voltam, és
azóta is megtette velem ezt az utat, többször. A szemembe
néz, elmosolyodik, szomorúan, de higgadtan bólint.
A kezemben lévő jelvényt nézegetem, nagy levegőt
veszek, és az asztal túloldalán ülő ügynökökre pillantok.
– Ramirez ügynök, meghozta a döntését?
Ismét mély levegőt veszek, lassan, és összeszedem
minden bátorságomat.
– Igen, meghoztam.
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki attól
félt, hogy bánt másokat.
Ez furcsán hangzott az ő esetében, és ezt ő is tudta. Azok
az emberek, akiknek az lett volna a dolguk, hogy szeressék,
vigyázzanak rá és biztonságot nyújtsanak számára, hosszú-
hosszú időn át csak bántani tudták. A sérülések kívül is,
belül is mély hegeket vájtak belé. Ki tudta tapogatni őket az
ujjaival, az emlékeivel, a félelmeivel.
Gyógyulás során van egy határ. Eljön az a pont, amikor az
idő múlása már nem tényező: eljutunk odáig, ameddig el
lehetett.
Ő viszont túlélte, keresztülment rajta, életben maradt,
még ha meg is viselte az élet, de lassan összeszedte magát.
Elmenekült, barátokat szerzett, és dolgozott azért, hogy
megkapja a munkát, amire annyira vágyott.
Semmit nem akart annyira, mint segíteni az embereknek,
segíteni a gyerekeknek.
Csak erre vágyott, szinte attól a pillanattól kezdve, hogy
tudta, van erre lehetőség. Mire az évek során ez a terv
kialakult benne, és szép lassan megszabadult a félelmeitől,
úgyhogy tudott tervezni, elhatározta, hogy az életét arra
teszi fel, hogy segítsen másoknak, ahogy valaha neki is
segítettek.
Egy éjjel, évekkel azután, hogy utoljára bántották őt, eljött
hozzá egy angyal, hogy megmentse, és elvitte őt.
A fájdalma nem múlt el ugyan – és a sérüléseket sem
tüntette el –, de akkor is megváltozott az egész élete. Ha az
angyal kedves, szomorú és lágy tekintetébe nézett, tudta,
hogy van egy út előtte, és neki csak annyi a dolga, hogy
elinduljon rajta.
És végre segíthetett – ugye, segített? Ugye több jót tett,
mint amennyit ártott?
Néha a dolgok kicsúsztak a kezéből. Próbálta uralni a
helyzetet, mindent a lehető legjobban alakítani, és
legtöbbször sikerült is neki. Ugye, sikerült? Vagy annyira
arra koncentrált, hogy elhozza a gyerekeket a rossz helyről,
hogy közben elfelejtette – ő, éppen ő! –, hogy azt is
ugyanolyan fontos kitalálni, hová kerülnek majd utána?
Nem volt biztos benne, merre billen a mérleg nyelve.
Többet segített vajon, mint amennyit ártott?
Mercedes azonban tudta – remélte, imádkozott, tudta –
hogy a félelemtől jobb ügynökké válik. Mert ennek hatására
jobban figyel arra, mi jön utána, nem csak arra, mi volt
korábban. Voltak gyerekek, akik esetében kudarcot vallott,
volt, akiket megmentett, és olyan is, akiket még meg kell
mentenie (és gyerekek, akik esetében még kudarcot fog
vallani), de hülye lenne, ha hátat fordítana nekik.
Volt egy másik rémült kislány, aki más utat választott, de
Mercedes ezt választotta, és bizony ezt választaná újra meg
újra.
 Köszönetnyilvánítás
 
Minden könyv egy külön kihívás, máshogy dolgoztatja
meg az agyat, és ez alól ez a regény sem kivétel.
Szóval hatalmas köszönet Jessicának, Caitlinnek és a
Thomas & Mercer elképesztő csapatának: szuperek vagytok
srácok, rengeteg támogatást kaptam tőletek, köszi a
szurkolást, bár még mindig nem értem, miért fogadtátok
nevetéssel a lécci-ne-utáljatok e-mailemet. Sandy
ügynöknek is köszönöm, aki kétszer akkorát nevetett, és
kezdem azt hinni, hogy ez többet árul el rólam, mint
szeretném.
Kelie, köszönöm, hogy lenyúlhattam a tetoválásodat
Mercedes részére, és hogy mindig önmagadat adod,
köszönöm továbbá Isabelnek, Pamnek és a családjának,
Maire-nek, Allysonnak, Laurának, Roninak, Tessának,
Natalie-nak és Kate-nek, hogy továbbra is olyan remek
emberek vagytok.
Köszönet a családomnak, akik támogatnak, örülnek a
sikereimnek, és nagyon, nagyon büszkék rám. Ez
rengeteget jelent, és még akkor is hajt, mikor
legszívesebben a tűzre vetném a kéziratot, szóval nagyon
hálás vagyok nektek. És köszönöm, hogy nem bántátok,
amiért több órára elvonultam, hogy a szövegen dolgozzak,
amikor összegyűlt az egész család, meg amikor az esküvőre
készültünk. Külön köszönet Robertnek és Stacynek, amiért
felajánlották nekem a lakásukat, amikor már a könyv
befejezésével voltam elfoglalva, de épp nem volt hol
laknom.
Köszönet Keshának, akinek az új albumát hallgattam a
regény nagy részének írása és szerkesztése közben, Mary
Baloghnak, akinek a könyve segített észnél maradnom,
mikor stresszessé váltam, és a Yankee Candle vállalat
Mountain Lodge fantázianevű gyertyájának is, amiért a
favágó alkatú Chris Evans illata meglepően nagy
segítségemre volt, amikor nyugodt körülményeket akartam
teremteni a munkához. Köszönet A nyomorultak tizedik
évfordulós élő koncertjéért, a 2015-ös, élőszereplős
Hamupipőkéért és a Shrek: The Musicalnek, hogy a
háttérben szóltak, miközben szerkesztettem a szövegemet.
Végezetül, köszönöm nektek, kedves olvasók, minden
locsifecsinek, aki ajánlotta a könyvemet másoknak, a
bloggereknek, a grafikusoknak és alkotóknak, akik a maguk
módján terjesztették az igét. Köszönöm a támogatásotokat,
az időtöket, köszönöm a visszaigazolásokat, köszönöm, hogy
lehetővé tettétek azt, hogy ezt az őrült dolgot csináljam
továbbra is, amit annyira szeretek.
 
DOT HUTCHISON
 
 Dot Hutchison
 
A gyűjtő-sorozat (Pillangók kertje, Május rózsái, A nyár
gyermekei), valamint a Shakespeare Hamletje. által inspirált
A Wounded Name című Young Adult-regény szerzője.
Hutchison imádja a viharokat, a mitológiát, a történelmet,
illetve az olyan filmeket, amiket lehet és érdemes is újra
meg újra megnézni. Korábban színházban dolgozott,
kosztümös figura volt a Reneszánsz Fesztivál élő
sakktábláján és kipróbálta a szabadesést. Szereti úgy
képzelni, hogy Szent György élete végéig bánta, hogy
megölte azt a sárkányt.
Aktuális projektjeiről további információ található a
honlapján (www.dothutchison.com), ezenkívül elérhető
Tumblr-en (www.dothutchison.tumblr.com), Twitteren
(@DotHutchison) és Facebookon (www.
facebook.com/DotHutchison) is.
 
 {1} Lánytestvér. Itt: tesó, csajszi. (spanyol)
{2} Szűz Máriám! (spanyol)
{3} Nagy szarban vagyok. (spanyol)
{4} Igen. (spanyol)
{5} Ahogy szeretnéd. (spanyol)
{6} Sok szerencsét. (spanyol)
{7} lányom (spanyol)
{8} Elég! (spanyol
{9} Csak nyugalom! (spanyol)
{10} Basszus! (spanyol)
{11} Istenem! (spanyol)
{12} nagynéni, nénike (spanyol)
{13} Lány, lánygyermek. Itt: kislányom. (spanyol)
{14} anya (spanyol)
{15} nagyanya (spanyol)
{16} Szegény anyukád. (spanyol)
{17} Szegény anyukám. (spanyol)
{18} nagyapa (spanyol)
{19} Mi? (spanyol)
{20} Fiútestvér. Itt: öcsi. (spanyol)
{21} Szeretlek, hiányzol, és remélem, ez elég lesz.
(spanyol)
{22} Mi a fasz ez? (spanyol)
{23} És talán még a hold is lehullik az égről. (spanyol)
{24} Bassza meg! (spanyol)
{25} Hála Istennek! (spanyol)
{26} Ne bánkódj a mostohák miatt, legközelebb
rátalálunk Hamupipőkére. (spanyol)
{27} Jézus Krisztus! (spanyol)
{28} Mi a fasz? (spanyol)
{29} Jó nagy szarban vagyunk, a picsába! (spanyol)
{30} Szentséges Szűz Mária! (spanyol)
{31} Tehát minden jól halad. (spanyol)
{32} szerencsére (spanyol)
{33} nagybácsi (spanyol)
 {34} Lefordíthatatlan spanyol szólás, szó szerint: „túl sok
hús egy macska számára”. A jelentése: „túl nagy feladat
ahhoz, hogy egyedül kezelni tudjam”.
{35} család (spanyol)
{36} Két nap. (spanyol)
{37} Az Isten szerelmére, több könyörületet! (spanyol)
{38} Spanyol szólás, szó szerint: „bekebelezi a világot”.
Jelentése itt: „tönkretesznek mindent”.
{39} Háború pusztít ezen a világon. (spanyol)
{40} Jobb is, ha felég teljesen. (spanyol)
{41} anyu (spanyol)
{42} apu (spanyol)
{43} Kérlek, (spanyol)
{44} Baszd meg! (spanyol)
{45} Hülye. (spanyol)
{46} Isten óvjon minket a bolondoktól és a férfiaktól!
(spanyol)
{47} szivi (spanyol)
 
 Tartalom
 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Köszönetnyilvánítás
Dot Hutchison