MANON FARGETTON

A LISTA

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó,

Szeged, 2016
„Össze volt zavarodva. Kezdett valamit érezni irántuk
Nem, azért barátságnak ezt még nem lehetett
nevezni. Valami másfajta kötelék volt ez.

Két fiú két lány.

Nekik, négyüknek sosem lett volna szabad
találkozniuk,
és most egymásra vannak utalva
Üldözik őket, az életükre törnek.
De ki akar végezni velük és miért?
Kinek fontos ennyire négy kamasz?
Kik ők valójában?
Le kell rántaniuk a leplet a titokról,
csak úgy menthetik meg az életüket.
Talán

Mennyi feszültség, mennyi érzelem!? Nem ereszt el.

Készülj fel életed leghosszabb éjszakájára!”
 írta: Manon Fargetton
A mű eredeti címe: Le suivant sur la liste
A művet eredetileg kiadta

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló

üzenet a végén Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 399 710 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
el.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Korom Pál, Deák Dóri
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű

bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó
írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában - akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást — nem sokszorosítható.
Barnabénak
BALESET
 Március 6., csütörtök
8 óra

Nathan

NATHAN UJJAI MINTHA SPRINTET FUTOTTAK VOLNA a számítógép

klaviatúráján. Valójában inkább maraton volt, ugyanis előző este
óta el sem szakadt a géptől.
A három és fél esztendős Emilie besurrant a félig nyitott
ajtón, plüssállatkájával megdörzsölte a szemét, és álmos
pillantást vetett a bátyjára. Nathan anélkül, hogy egy pillanatra
is abbahagyta volna a pötyögést, felemelte az egyik könyökét. A
kislány odatipegett hozzá, felkapaszkodott az ölébe, becsusszant
a karja alá, amit aztán visszahajtott, mintha egy sorompót
engedett volna le.
– Mcsinysz?
– Az ujjad.
Émilie kivette a hüvelykujját a szájából, és megismételte:
– Mi’ csinsz?
– Keresgélek.
– Mit kejeszgélsz?
– Felfedeznivalókat.
– Mint egy igazi fejfedező?
– Pont úgy, picurkám.
Émilie hátradöntötte a fejét, és büszkeséggel telve nézett fel
Nathanra, aki védelmezőn fonta szorosabbra körülötte a karját.
A hüvelykujj visszatalált a szájacskába, a plüssállat az
orrocskához. A kislány a billentyűk kotyogásától elandalítva a
bátyjához bújt, hogy egy kicsit megtoldja az éjszakát.
Nathan szemét merőn a képernyőre szögezte. Már évek óta
szokása volt behatolni különböző tudományos
kutatólaboratóriumok weboldalaira. Nem fogott fel ugyan
mindent, de rendkívüli agyának mélyén minden egyes
információt gondos aprólékossággal rögzített, osztályozott, és az
ő sajátos logikája alapján összekapcsolt egymással. Ismereteinek
hálója fokozatosan egyre kiterjedtebbé vált. S minél több elemet
raktározott el, annál több dolgot értett. Különösen vonzotta
minden, ami a robottechnológiával, az informatikával, a
mesterséges értelemmel, az emlékezettel volt kapcsolatos. De
attól, amit az utóbbi napokban felfedezett, még neki is leesett az
álla.
Valóságos bombára bukkant, ami robbanással fenyegetett.
A gondolatait Lisa hangja szakította félbe:
– Nathan, Mimi nálad van?
Lisa közvetlenül Nathan után következett a testvérek
sorában. A fiú nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon.
Émilie mindig rajta lógott, ezt mindenki tudta a házban.
– Mimi! – dugta be egérkeszerű pofiját Lisa az ajtórésen. –
Reggeli! Anya már lenn vár.
Émilie dünnyögött valamit, és még jobban befészkelt a bátyja
ölébe. Lisa megcsóválta a fejét.
– Nathan?
– Hm?
– Hozd le, mert el fogunk késni.
Nathan végre elszakadt a számítógéptől, megfordult a
székkel, és megragadta Émilie-t.
 – Indulás, kis büdösbogár! – csiklandozta meg a húgocskáját.
– Irány a reggeli!
A kislány gyöngyöző kacagással ficánkolt az ölében. Nathan
a karjába kapta, levitte a lépcsőn, és a konyhában beültette a
gyerekszékbe.
– Már fel is öltöztél? – puszilta meg csodálkozva az
édesanyja. – Pedig ma későn kezdesz.
– Korán ébredtem – mormogta mentegetőzésképpen a fiú.
Aztán odanyújtott egy vajas kenyeret Emilie-nek, és
összeborzolta szőke fürtjeit.
– Szép napot, kis büdösbogár!
– Szép napot, nagy büdöszbogáj!
Nathan elmosolyodott, majd sarkon fordult, és visszasietett a
szobájába, hogy újra belemerüljön a képernyő kékes fénykörébe.

9 óra 20

Morgane

Mint minden csütörtökön – kihasználva, hogy az órái csak tízkor

kezdődtek – az édesapja elvitte Morgane-t a Gólyák Klinikára,
ami mintegy húsz kilométerre volt Saint-Malótól. Amikor az
autó megállt a park kapuja előtt, a lány reménykedve nézett az
apjára.
– Te nem akarsz feljönni?
– Nem, drágám. Ez a te időd vele.
– Mindhármunk közös ideje is lehetne.
 – Én majd holnap látogatom meg. Menj! – mosolyodott el az
apja, de a tétova mosoly nagyon gyorsan le is hervadt simára
borotvált arcáról.
Morgane sóhajtott egyet, kiszállt a kocsiból, tekintetét az
impozáns kovácsoltvas kapura emelte, majd elszánta magát, és
belépett rajta. Lassú léptekkel haladt végig a sétányon,
balerinacipői alatt fülsértőn csikorgott a nedves homok.
Az előbbi társalgás az apjával minden csütörtök reggel és
minden vasárnap délután megismétlődött: mindig ugyanazok a
szavak, mindig ugyanaz a visszautasítás. Ami utána következett,
az is mindig ugyanaz volt: Morgane egyedül ment végig a
tölgyfákkal szegélyezett úton, egyedül lépett be a klinika
pszichiátriai szárnyába, egyedül vágott át a fertőtlenítőszagú
előcsarnokon, egyedül baktatott fel a kórtermekhez vezető
huszonhárom lépcsőfokon, egyedül indult el a folyosón,
amelyről mandulazöld ajtók nyíltak, egyedül kopogott be az
édesanyjáén. Ám hiába várt, hiába kopogott be újra, sosem jött
válasz. És valahányszor csak benyitott ezen az ajtón, Morgane
egy kicsivel mindig még magányosabbnak érezte magát. Anyja
őrülete olyan távollét volt, amit nagyon nehezen lehetett
elviselni.
Belépett a szobába. Anyja az ágyán feküdt, háta
nagypárnával felpolcolva, arca körül szinte világítottak rövid,
vörös tincsei. Morgane közelebb ment, megállt mellette.
– Anya?
Édesanyja szempillája megrebbent, ránézett. Pillantása
azonban áthatolt Morgane-on, mintha meg sem látná, ami úgy
hatott a lányra, mintha pofon ütötték volna. Végre a felismerés
szikrája villant a halványkék szemekben.
– Kicsikém…
 Morgane elszorult torokkal rámosolygott.
– Itt vagyok.
Odahúzott egy széket, és leült az ágy mellé. Anyja már nem
nézni rá. Ez a te időd vele, mondogatta folyton az apja. És
Morgane szerette volna kihasználni ezt az időt. Csakhogy az
édesanyját annyira eltompították a gyógyszerek, hogy teljesen
közönyös volt.
Az éjjeliszekrényen egy tálcán érintetlenül állt a reggeli.
– Akarsz egy kicsit enni, anya? Muszáj enned, tudod.
Édesanyja oldalra billentette a fejét, és úgy pillantott rá,
mintha csak most vette volna észre a jelenlétét. Sovány kezeit
idegesen tördelte a takarón.
– Megfosztottak tőled – szólalt meg lassan, lelkifurdalástól
gyötört hangon. – Még csak védelmezni sem tudlak.
„Ök.” Morgane nem tudta, kikre céloz az anyja, de kicsi kora
óta mindig azt hangoztatták neki, hogy nem szabad
megerősítenie paranoiás képzelődéseit. „Ne menj bele a játékba,
ne kérdezgesd, amikor félrebeszél, érd be annyival, hogy
megpróbálod megnyugtatni.” Morgane csitítólag az anyjáéra
tette a kezét.
– Ne aggódj, anya! Jól vagyok. Van egy csomó ember, aki
szeret és megvéd.
– Nem, nem, ők nem tudnak úgy, ahogy én tudnálak. Nem
tudtam megakadályozni őket. Annyira sajnálom, annyira…
Megakadályozni őket miben? Morgane fel sem tette
magának a kérdést. Anyja a belső világában tartózkodott, ami
valóságosabb volt számára a saját lányánál.
Az ajtón kurta koppintás hallatszott, és máris két ápoló
csörtetett be a szobába.
– Mosdatás!
 Morgane összerezzent, hirtelen elöntötte a düh. A klinikai
személyzet sose várt, mielőtt belépett volna a szobába. Egyedül ő
tette ezt, egyedül ő reménykedett abban, hogy az anyja válaszol
a kopogásra – noha sosem érkezett válasz.
Nem is meglepő – gondolta ingerülten –, annyira hozzá van
szokva, hogy az emberek a magánszférájára való legcsekélyebb tekintet
nélkül jönnek-mennek körülötte, hogy már el is felejtette, mit jelent a
kopogás az ajtón.
– Kisasszony, arra kérem, hogy most egy kicsit hagyjon
bennünket magunkra! – fordult hozzá széles mosollyal az egyik
ápoló.
Anyja tekintete révetegen kószált a makulátlanul fehér
mennyezeten. Láthatólag olyan mélyen el volt veszve saját
magában, hogy Morgane szíve összefacsarodott. Könnybe lábadt
szemmel kilépett a szobából, behúzta maga után az ajtót, és a
folyosó végében lévő nagy ablakhoz ment, ami a klinika parkjára
nézett. Odalenn az apja sziluettjét pillantotta meg: bánattól
görnyedten üldögélt egy pádon. Morgane szíve még jobban
összeszorult.
A rácsos kapu fölött kék betűk sorakoztak – a klinika neve.
Gólyák. Bizonyára az intézmény másik szakterülete miatt. A
pszichiátrián kívül ugyanis a klinika a lombikbébiprogramjáról
és a szülészetéről volt híres a környéken. Régen, még az ő
születése előtt, az édesanyja is a mesterséges
megtermékenyítéssel foglalkozó részlegen dolgozott, mielőtt
maga is beteggé nem vált, és a pszichiátriai osztályra nem került.
Morgane nehezen tudta elképzelni őt fehér köpenyben. A
korabeli fotókon mintha egy idegent látott volna, egy ragyogó,
dinamikus nőt, akit ő sosem ismert.
 Nyelt egyet. A lelke a lázadás és a szomorúság között
ingadozott. Lázadt az igazságtalanság ellen, hogy az
édesanyjából emberi roncs lett. És szomorú volt, mert ezen a
helyzeten nem tudott változtatni. Vagy fordítva.
Ellépett az ablaktól, és az órájára pillantott. Öt perc múlva
hálom negyed tíz. El fog késni az iskolából. Egy pillanatig
habozott, hogy visszamenjen-e még megcsókolni az anyját –
valószínűleg alig venné észre, amennyire tele van nyomva
gyógyszerrel de ekkor kiléptek a szobából az ápolók.
– Bemehet elköszönni tőle, kisasszony, de igyekezzen, mert
nemsokára újra elalszik.
Azzal sarkon fordultak és távoztak.
Igyekezzen!
Jó.
Morgane-nak amúgy sem állt szándékában sokáig húzni az
időt.
Édesanyját ugyanabban a helyzetben találta, amiben hagyta,
épp csak kicsivel jobban belesüppedt a párnába. A tekintete most
is a semmibe révedt, a keze pedig, amit Morgane megfogott,
éppoly ernyedt volt, mint máskor, az orvosságok minden erőt
kivontak belőle.
– Szeretlek – suttogta Morgane, és ajkát a sápadt homlokra
nyomta, melyen hétről hétre egyre mélyebbre vésődtek az
aggodalom ráncai.
A folyosón nekiiramodott. Késésben volt, jócskán késésben.
Jobb kéz felől váratlanul kinyílt egy ajtó, és Morgane már nem
tudta elkerülni a szobából kilépőt. Egy fiú volt, élesen felkiáltott.
Morgane hát ráugrott.
– Bocsánat, elnézést – hadarta –, sajnálom…
 A kiáltás még néhány másodpercig zengett, majd hirtelen
abbamaradt. Morgane nem tudta, hogyan reagáljon. A fiúnak
sötét haja volt, a klinika betegeinek pizsamáját viselte, széles
homloka verítékben úszott, zihálva szorított a hasához egy
fekete műanyag dobozt.
Tény, hogy Morgane nekiment, de ő maga alig érezte az
ütközést, nem létezik, hogy a fiút ennyire megviselte…
Egy ápolónő sietett elő valahonnan. Az arca sokkal inkább
tükrözött csodálkozást, mint nyugtalanságot.
– Timothée, miért jöttél ki a szobádból?
A fiú zaklatottan fürkészte Morgane-t.
– Én csak… csak a… az unokatestvérem azt mondta, hogy
mindennap csatlakozzak fel a dobozzal a netre a frissítések
miatt, és…
– Á, már megint ez a nyavalyás doboz! Na jó, a doktor úr
szerint jót tesz neked… Eredj! – szakította félbe önmagát a nővér
a folyosóra mutatva. – És legközelebb szólj nekünk, ha ki akarsz
jönni, akkor elkerülheted az ilyen baleseteket.
Morgane sűrű bocsánatkérés közepette igyekezett
elkotródni, amikor a fiú felé fordult:
– Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj!
A pánikroham elmúltával teljesen normálisnak tűnt. Ahogy
félénken elmosolyodott, mintha fénysugár ragyogott volna fel
élénkzöld szemében.
– Ne viccelj már! – felelte Morgane. – Én ijesztettelek meg, kis
híján keresztülestem rajtad…
Kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtatólag megérintse az
ismeretlen fiút. Az hirtelen hátrahőkölt.
– Úgy látom, siet, kisasszony – szólalt meg ekkor az ápolónő.
– Talán ideje lenne indulnia.
Amikor negyedóra múlva az apja letette az iskola előtt, már
elhangzott a jelzőcsöngetés. A 9. B többi diákja már minden
bizonnyal bement a terembe.
– Szép napot, cicám! – köszönt el tőle az édesapja, és arcon
csókolta.
– Neked is, apa.
Meghitt pillantással néztek össze, majd Morgane kipattant az
autóból, becsapta maga után az ajtót, és sietve elindult a kapu
felé, ahol egy felügyelő tanár elnéző mosollyal integetett neki,
hogy iparkodjon. Morgane úgy érezte, mintha nehéz súly
reppent volna el a mellkasáról.
Végre elkezdődött a napja.

10 óra 08

Nathan

Nathan szélsebesen száguldott az iskola felé, mélyen ráhajolva

biciklije kormányára. Reggel annyira belemerült a kutatásaiba,
hogy nem vette észre, mennyire elrepült az idő. Dühös volt
miatta. Ő, aki annyira gyűlölte magára vonni a figyelmet, most
mehet a titkárságit beíratni a késést.
A Ville-Pépin utcába fordulva még jobban rákapcsolt.
Fantasztikus agya ugyanolyan gyorsan forgott, mint a pedáljai.
Hogy rendezze a gondolatait, összefoglalta magában legutóbbi
felfedezéseit.
Minden azzal az átkozott listával kezdődött.
 Aznap elment, hogy meglátogassa az unokafivérét,
Timothée-t, aki egy pszichiátriai klinika betege volt. Még a
szokásosnál is zaklatottabbnak találta. Amikor a folyosón
összefutott az egyik orvossal, megkérdezte tőle, mi lehet ennek
az oka.
– Egy új terápiát próbálunk ki – felelte az orvos –, beletelik
egy kis időbe, amíg beállítjuk. Ne aggódj, fiacskám!
A férfi leereszkedő mosolya nem tetszett Nathannak – nincs
irritálóbb egy olyan felnőttnél, aki meg van győződve szellemi
felsőbbrendűségéről. Különösen, ha nincs is igaza. Szóval valami
azt súgta neki, hogy nem ártana többet megtudni erről az új
terápiáról, ezért az ápolónők folyosó végén lévő szobájához
surrant. A helyiség üres volt.
Ahogy meglátta az ablak mellett zümmögő számítógépet,
nem tétovázott: felcsatlakozott a klinika intranet hálózatára,
hogy egy pillantást vessen az unokabátyja dossziéjára.
Mindössze egyetlen PDF fájl tett említést a fiúról – ez a
számítógép valószínűleg nem rendelkezett olyan jogosultsági
szinttel, ami lehetővé tette volna a hozzáférést a szerveren tárolt
összes adathoz. A „Biztonság Gólyák” elnevezésű fájlt
megnyitva egy listát talált, ami neveket tartalmazott. Köztük a
sajátját, közvetlenül az unokatestvéréé alatt.
Ami persze nem volt teljesen meglepő. Mindketten ennek a
klinikának a szülészetén jöttek a világra, majd néhány évvel
ezelőtt Timothée bekerült a pszichiátriai osztályra. Ellenben az,
hogy egy, a klinika biztonságára vonatkozó fájlban akadt erre a
listára, már erősen elgondolkodtató volt… Annál is inkább,
mivel a nevekhez friss igazolványképek társultak.
 Nathant a folyosóról hallatszó léptek zaja zökkentette ki a
kutakodásból. Az emlékezetébe véste a számítógép jelszavát,
ami egy falra ragasztott cetlin állt, aztán kilopózott a helyiségből.
Hazaérve ezt a számítógépet bejárati ajtóként használta,
hogy mélyebbre hatolhasson a klinika intranetjében.
Csakhogy hamarosan rendkívül kidolgozott biztonsági
protokollokba ütközött. Túlságosan is kidolgozottak voltak egy
ilyen típusú intézményhez.
A hálózati forgalmat tanulmányozva rájött, nem ő az
egyetlen kalóz a rendszerben. Valaki már egy trójai programot
telepített az ápolnőnk szobájában lévő számítógépre, és épp
abban a pillanatban indított támadást a szerver ellen.
Nathan első reakciója az volt, kihajítja a betolakodót, hogy ne
veszélyeztesse a saját ténykedését. Aztán mást gondolt, és egy
„read me” fájlt hagyott a másik hackernek, ami egyetlen e-mail
címet tartalmazott. Két perccel később a számítógépe diszkrét
hangjelzést adott. Megjött a válasz: „Egységben az erő?” Az
üzenet aláírója Joy volt.
Nathan ismerte ezt a nicknevet, Joy egy kivételes képességű
számtógépes kalóz volt, hackerkörökben rendkívüli hírnévnek
örvendett. És ez az ember most segítséget ajánlott neki.
A hackerek sosem kérdezősködnek. Cselekszenek, egyedül
vagy csoportosan, ahogy az érdekeik kívánják, aztán pedig ki-ki
visszatér a maga dolgához. Így aztán Nathan azóta se tudta,
miért akart Joy bejutni a klinika szerverébe.
Aminek két napnál nem lett volna szabad tovább tartania, az
háromheti munkájukba telt. Kedden este azonban sikerült
áttörniük az intranet védelmi rendszerét. Nathan nemcsak az
unokafivére egészségügyi aktáját találta meg, hanem egy sor
kísérleti jelentést is, melyek mindent megkérdőjeleztek, amit
addig saját magával kapcsolatban tudni vélt. Döbbenetében az
egész szerdát azzal töltötte, hogy alaposan áttanulmányozta a
dokumentumokat. Megértette, hogy itt olyasmiről van szó, ami
messze túlmutat az ő személyén. Ekkor újra elővette az elsőként
talált listát, hogy mindenkivel, aki szerepel rajta, felvegye a
kapcsolatot.
Öt név. Az övé, az unokafivéréé, Timothée-é, két
kilencedikes lányé, és még egy fiúé, akit nem ismert ugyan, de
úgy rémlett, nyúzott arcát már látta valahol.
Nathan teljes sebességgel kanyarodott be az iskola utcájába.
A távolban szemébe tűnt Morgane vörös haja, a lány épp akkor
lépett be a kapun.
Morgane Fleury. Ez a túlságosan is szép lány
megközelíthetetlen volt, állandóan csodálók raja vette körül. Őt
személy szerint kerülte, mint a pestisest, amióta egyszer
véletlenül összefutott vele a Gólyák Klinikán, amikor Timothée-t
ment meglátogatni. Nathan összeszorította a fogát. Márpedig
beszélni fog vele, akár akarja a lány, akár nem.
Ugyanis ő is rajta volt a listán.

10 óra 10

Izia

Izia szép nyugodtan befordult az iskola utcájába. Egy pillantást

vetett az órájára. Tökéletes. Izia előszeretettel gyűjtötte a
beírásokat az ellenőrzőjébe, és kötelességének tartotta, hogy sose
érjen be időben az iskolába. Már a gondolatát is gyűlölte, hogy
csengőszóra ő is szófogadóan felsorakozzon az udvaron a
fegyelmezett diákokkal, akiket kénytelen volt nap mint nap
elviselni, mint például ezt a Morgane Fleuryt, aki épp most
rohant végig az árkádos külső folyosón, hogy még időben
beérjen az osztályába. A suliban mindenki játszotta a lázadót, de
valójában pont az ellenkezője volt.
– Birkák – dohogott Izia –, igazi birkanyáj.
Csodálkozva vonta fel a fél szemöldökét, amikor
megpillantotta Nathant, aki épp ekkor bukkant fel biciklijével az
utca túlsó végén. Nathan mindig pontos szokott lenni. Pedig ő
nem birka. Az igazat megvallva, Izia számára Nathan állt a
legközelebb ahhoz, akit barátnak szokás nevezni. Egy másik
magányt képviselt, aminél fel lehetett melegedni, amikor túl
nyomasztóvá vált ez a kretén zombikkal teli dzsungel.
Izia nem örvendett nagy népszerűségnek. Ám őt ez csöppet
sem zavarta, úgy ápolta egyéniségét, mint valami ritka növényt.
Mindig gyanúsnak találta, ha valaki kedves volt vele.
Amikor év elején Nathan elkezdett mosolyogni rá, majd pár
szót is váltott vele, Izia eleinte bizalmatlannak mutatkozott.
Aztán rájött hogy ebben a diszkrét fiúban jóval több rejtőzik
annál, mint amit látszani enged, hogy szándékosan olvad bele a
tömegbe, visszahúzódó viselkedése valójában álca. Ez az iskolai
életben való túlélési stratégia kellőképpen különös volt ahhoz,
hogy elnyerje Izia tetszését.
Épp át akart vágni az úttesten, figyelmen kívül hagyva a
zebrát, amikor autózúgás vonta magára a figyelmét. A
kereszteződésben egy, sötétített üvegű Mercedes bukkant fel.
Gyorsan közeledett.
Túlságosan is gyorsan.
Izia visszalépett a járdára, és összehúzta a szemét. A kocsi
ablakaiban levő füstüveg ellenére tökéletesen látta, hogy a
vezető milyen elszánt tekintettel nyomja a gázt. Iziának éles
szeme volt: Madame Charles, az iskolai ápolónő, aki imádott
túlozni, egyenesen kivételesnek nevezte a látását.
Nathan, gondolataiba veszve, hirtelen felkapta a fejét, ahogy
ő is felfigyelt a motorzúgásra. Az utolsó pillanatban félrerántotta
a kormányt. De az autó már elérte.
Izia felsikoltott.
Hangja beleveszett a Mercedes fékcsikorgásába. Ez a hirtelen
fékezés nem volt elég: akár egy rossz tévéfilmben, Nathan
biciklije lassított felvételben az ég felé repült, majd visszazuhant
a járdára, és elgörbült vázzal megállt.
Onnan, ahol Izia volt, nem látszott Nathan teste. Egy
pillanatig elszörnyedve meredt a bicikli kerekére, ami tovább
forgott a levegőben, majd hátralépett, és lerogyott az egyik
kapualj árnyékában.
A sofőr, egyik kezét a szájához szorítva, kiszállt az autóból,
az arcán pánik tükröződött.
Az iskola kapuján egy felügyelő tanár rohant ki, hamarosan
az iskolatitkár és az igazgató is követte. Egy egész kis csoport
verődött össze ott, ahol Izia Nathant sejtette; a zsebekből
előkerültek a mobilok, közben az ablakokban kíváncsi és
elborzadt arcok jelentek meg.
Senki nem vette észre Iziát.
Reszketve bámulta a sofőr arcát, jól látta minden részletét,
azt, ahogy meg-megremeg, látta a vonásaira kiülő kétségbeesést,
látta a szemét, amit le nem vett arról a helyről, ahová Nathan
repült. A férfi aggodalma őszintének tűnt, éppúgy fel volt dúlva,
mint bármely más sofőr, aki egy ilyen balesetért felelős.
Csak képzelte volna, hogy gázt adott?
 Csak álmodta, hogy milyen eltökélt arccal hajtott végig az
utcán?
Végtére is, a sebesség és a távolság megcsalhatta az
érzékeit…
Izia megrázta a fejét. Nem, ha volt valami, amiben megbízott,
az a szeme által közvetített információ. A látása még sosem
csapta be.
Nem várta meg, hogy kiderüljön, mi lett Nathannal. Amikor
felvijjogtak az első szirénák, rogyadozó lábbal, ziháló lélegzettel
elfutott.
Úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz markolná a mellkasát.

10 óra 15

Morgane

Morgane mozdulatlanná merevedve állt az árkádok alatt, keze

görcsösen markolta a kőkorlátot.
Az volt a benyomása, mintha minden lassítva történne
körülötte, kicsit úgy, mint egy álomban.
Az ápolónő lassítva rohant le a lépcsőn, orrán örökös kis
szemüvegével lassítva vágott át a díszudvaron a kapuhoz.
Lassítva guggolt le a biciklis teste mellé.
Lassítva állt meg a járda szélén egy mentő és egy rendőrautó.
Morgane csak akkor zökkent ki kábultságából, amikor
meglátta a kocsiból kiszálló rendőröket. Egyikük, egy szőke hajú,
karcsú termetű férfi, nem viselt egyenruhát. Marc Loizeau
rendőrfelügyelő volt, az apja egyik barátja.
Morgane lassú léptekkel elindult az utca felé.
 – Menj vissza az órára! – szólt rá a kapu közelében toporgó
felügyelő tanárok egyike.
Marc azonban észrevette. Utat tört magának, odasietett
hozzá, és világos szemét az övébe fúrva megragadta a vállát.
– Morgane! Nem esett bajod?
Morgane csak megrázta a fejét, egy hang sem jött ki a torkán.
Marc szemlátomást megnyugodott.
– Menj vissza a többiekhez, majd később beszélünk.
– Ki a sebesült? – préselte ki magából nagy nehezen a kérdést
Morgane.
Marc egy pillanatig tétovázott, mielőtt kimondta:
– Nathan Valentin. Egy kilencedikes. Ismered?
Morgane arca rezzenéstelen maradt. Pedig ismerte. Az
iskolában senki nem tudta, milyen állapotban van az édesanyja.
Aztán egyszer összetalálkozott a klinikán ezzel a Nathannal.
Azon a napon – valamivel több mint egy éve – úgy érezte,
darabjaira hullik a világa. Valaki felfedezte a titkát, ujjal fognak
mutogatni rá, hogy ő a „bolond nő lánya”, a barátai kiközösítik,
soha többé senki nem áll szóba vele, mintha a baj ragályos lenne.
Az elkövetkező heteket úgy élte meg, hogy Damoklész
kardjaként lebegett ez a feje felett, biztos volt benne, hogy
Nathan előbb-utóbb beszélni fog.
De hallgatott.
– Hogy van?
Marc zavart pillantást vetett az utca felé, aztán úgy döntött,
későbbre halasztja a nehezét.
– Nem tudom pontosan. A mentősök ellátják.
Loizeau az egyik felügyelő tanárnő gondjaira bízta Morgane-
t, aki a vállánál fogva gyengéden visszaterelte az épületbe.
 Egy órával később az osztálytársaival együtt értesült a hírről.
Nathan Valentin meghalt. A tanárok úgy döntöttek, egész nap
benn maradnak a diákokkal az iskolában, de tanítás
természetesen nem lesz, és azoknak, akik szükségét érzik,
pszichológus is a rendelkezésükre áll.
Társai reakcióját látva Morgane is csatlakozott a kollektív
síráshoz, a feldúlt arcokhoz.
De lelke mélyén, jóllehet őt is elszomorította ez a hirtelen
haláleset, csak egyetlen dolgot tartott igazán fontosnak: többé
senki nem leplezheti le az édesanyja állapotát.
A titka sértetlen marad.

11 óra 35

Marc Loizeau

A felügyelő a könnyező családot nézte, őt várták a kórház

folyosóján. Rá hárult a feladat, hogy beszéljen velük. De mit
mondhat nekik? A fink, a testvérük halott. Mondjon bármit, a
szavai üresek lesznek, értelmetlenek.
Épp elindult feléjük, amikor megcsörrent a személyes
mobilja.
Felvette
– Mondtam már, hogy ne hívjanak ezen a vonalon! – szűrte a
fogai között.
– Mindössze megerősítésre lenne szükségünk – felelte egy
ismeretlen női hang. – A célpont?
 Megértve, hogy a Nathan Valentin halálával kapcsolatos
megérzése beigazolódott, Marc Loizeau a gyászoló családra
emelte a szemét.
– Siker – közölte tompa hangon.
És kinyomta a telefont.

15 óra 30

Timothée

– Természetesen, megértem.
Timothée felállt az ágyáról: megriasztotta édesanyjának az
ajtó túloldaláról beszűrődő hangja. Az ápolónővel beszélgetett.
Timothée ki nem állhatta, ha úgy beszélnek róla, hogy ő is hallja;
ki is nyitotta az ajtót, mielőtt még az anyja kopoghatott volna.
– Kisfiam! – mondta gyengéden az anyukája, amint meglátta.
Jobb kezét a ruhája felső részéhez emelte, pontosan a szíve
fölé. Ujjai mintha valami láthatatlant ragadtak volna meg, amit
aztán Timothée felé dobott. A fiú elmosolyodott, és megismételte
anyja mozdulatát. Ez volt az ő saját üdvözlésük, akkor találták
ki, amikor hat évvel ezelőtt Timothée már a legkisebb testi
érintést sem bírta elviselni.
– Megint nőttél – mondta halkan az édesanyja, és behúzta
maga mögött az ajtót. – Csak nősz, nősz nekem…
Timothée a szomorúság szokatlan árnyalatát érzékelte a
hangjában. Egyszerű rosszkedv lenne? Nem, ez valami más volt.
A homloka akaratlanul ráncba szaladt.
Még akkor is, ha nem érintette meg az embereket, Timothée
képes volt érzékelni a hangulatukat. „Empata”, mondták róla az
orvosok. Olyan mértékű empátiával, beleérző képességgel
rendelkezett, ami már fogyatékosságot jelentett, s arra
kárhoztatta, hogy eltemetkezzen egy kórházi szobában, a
bolondok között. Lehet, hogy jobb is itt neki? – ötlött eszébe
sokszor. Ugyanis valahányszor valaki megérintette, idegen
gondolatok özönlöttek a sajátjaira, szavak, képek, impressziók,
színek formájában, ezernyi nyílvesszőként fúródtak egyszerre az
agyába. S ő ott állt összezavarodva, zihálva, kínkeservesen
próbálta elkülöníteni a saját tudatát a betolakodóétól. Már maga
az „empata” szó is, mely rendszerint hiányzott a pszichiátriai
szakzsargonból, a tehetetlenség jele volt. Az orvosok képtelenek
voltak azonosítani a betegségét.
Timothée hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vegye az
anyját. Általában vidám teremtés volt, aki a csendet könnyed
szavakkal, dalolgatással töltötte ki. Látszott rajta, hogy valamit
mondani akar, csak nem tudja, hol kezdje.
– Anya?
Az édesanyja ráemelte a tekintetét, a szeme pontosan olyan
zöld volt, mint az övé.
– Nathanról van szó – szólalt meg végül. – Baleset érte.
E szavakra valami, ami eddig puha volt és lágy, darabjaira
hullott, ezernyi apró jeges szilánkra hasadt. Timothée
megértette, amit az anyukája elhallgatott. Fájdalomtól eltorzult
arca, szája szögletének ideges remegése elárulta, amit nem
sikerült kimondania.
Az unokatestvérét nem egyszerűen baleset érte.
Meghalt.
Ez a puha, lágy valami, ami szétrobbant Timothée tudatában,
a barikád volt, amit Nathannal emelt oda. Egy erős barikád az
őrülettel szemben.
 Timothée számára Nathan jóval többet jelentett egy
unokatestvérnél, jóval többet egy barátnál, jóval többet a soha
meg nem született testvérnél.
Nathan volt az, aki nap mint nap elkísérte a kis fekete doboz
tulsó oldatára. Nathan volt az, aki mindennapi jelenléttel
ajándékozta meg az érintés veszélye nélkül. Ő volt az egyetlen,
aki módot talált rá hogy enyhítse kínjait, hogy kitöltse magányát.
És most… halott. Ez elviselhetetlen volt.
Timothée lassan az ablakig hátrált. A hír annyira
elzsibbasztotta, hogy nem érezte a hátán az üveg hideg érintését.
Aztán hirtelen bumerángként vágta fejbe a baleset valósága.
Éles, hasogató fájdalom nyilallt bele. Két kezét a halántékára
tapasztotta, és felordított.
Édesanyja megrettenve lépett közelebb hozzá, már nyújtotta
felé a kezét. Annyira maguk alá gyűrték az események, hogy
még a fia betegségéről is megfeledkezett.
Timothée rákiáltott:
– Ne érj hozzám! Ne érj hozzám!
Az anyja visszarántotta a kezét. Timothée leroskadt a fal
mentén, összekuporodott a padlón. Zokogott, de arcát egyetlen
könnycsepp sem áztatta. Aztán nyöszörögni kezdett, mint egy
sebesült állat.
Két ápolónő lépett a szobába. Szelíden szóltak hozzá, de
Timothée meg se hallotta őket. Bele volt veszve saját magába,
mérhetetlen fájdalmába. Egy mondatnak mégis sikerült áttörnie
tudata páncélján.
– Ha nem veszed be ezt a nyugtatót, kénytelen leszek
megérinteni.
Ha az anyja érintése fájdalmas volt Timothée számára, egy
idegen érintése egyenesen kibírhatatlan. Még most is érezte a
reggeli balszerencsés kaland utózöngéit, mikor a szobából kifelé
menet nekiütközött az a vörös hajú lány. Azonnal elhallgatott, és
támolyogva felállt. Lassú, suta mozdulatokkal a kezébe vette az
éjjeliszekrényére készített nyugtatókat és altatókat, és egy pohár
vízzel, amit az édesanyja nyújtott oda neki, bevette őket, majd
lerogyott az ágyára.
– Most már jobban lesz – mondta az egyik ápolónő.
– Gondolja? – kérdezte aggódva az anyukája. – Már nagyon
régen nem láttam ilyennek…
– A megrázkódtatás miatt van. Egy kis alvástól majd
megnyugszik.
Érezve, hogy az orvosságok ködfelhője a tudatára
ereszkedik, Timothée magára húzta a takarót. A hangok tompán
hatoltak el hozzá, mintha vattarétegen át jönnének. Már megint
harmadik személyben beszéltek róla, amikor pedig ő is ott volt a
helyiségben. „Itt vagyok!” – ordította volna legszívesebben. A
szavak azonban szertefoszlottak, mielőtt még az ajkával
megformálhatta volna őket.
Timothée az édesanyja felé fordította a fejét. Tekintete
megakadt az éjjeliszekrényen a Nathantól kapott fekete doboz
szögletes sziluettjén. Ez a tárgy megváltoztatta az életét. Jóllehet
a tetején lévő kis képernyő ki volt kapcsolva, a mellette lévő
jelzőfény most is zölden világított. Lehetséges lenne, hogy…?
Örült remény izzott fel Timothée mellkasában.
Meghalt – gondolta. – De talán még mindig itt van! Igen, ő képes
rá, ő tudta ezt csinálni, ö meg tudta ezt tenni értem…
Timothée gondolatai éppúgy kezdtek szétfolyni, mint a
szavai. Tekintetét a pislogó zöld fényre szegezve egy ideig még
küzdött a gyógyszerek hatása ellen. Megpróbálta kinyújtani a
karját, hogy megragadja a dobozt.
Mielőtt azonban elérhette volna, álomtalan álomba zuhant.
ÜZENETEK
 16 óra 45

Izia

IZIA BELÉPETT A LAKÁSUKBA, az ajtót hagyta becsapódni maga

mögött. Válláról lecsúsztatta a táskáját, ami puha zizzenéssel
landolt a fogas alatt. Valami ragacsos rossz érzés tapadt a
bőréhez. Nem egyszerűen csak a sokk és a szomorúság okozta…
más is volt benne, valami, amivel nem tudott mit kezdeni.
Reggel, a baleset után a kórház környékén őgyelgett, míg
meg nem tudta, hogy Nathan meghalt. Utána kiment a Sillonra,
Saint-Malo nagy, homokos strandjára, és a nap hátralévő
részében a tengerparti sétányon kószált. Többször volt olyan
érzése, hogy figyelik. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a
töltésen sétálgató ritka járókelőket, de látszólag egyik sem
foglalkozott vele.
A dagály lassacskán elárasztotta a homokot, egyre inkább a
házak felé szorítva Iziát, és amikor a víz már a hullámtörő
farönksor tövét nyaldosta, elindult haza.
Üres gyomra kordult egyet, groteszk visszhangot verve a
lakás csöndjében. Nem törődött vele, egyenesen a fürdőszoba
felé vette az irányt. Ruhadarabjai egymás után hullottak le az
előszoba narancssárga padlószőnyegére, míg végül mezítláb
álldogálva a hideg kövön, megnyitotta a zuhany csapját, és
vacogva várta, hogy felmelegedjen a víz, és beállhasson a forró
sugárba. A tálca alján kuporogva engedte, hogy a gomolygó gőz
lassan eltompítsa bánatát és rossz érzését. Egy jó félórát áztatta
magát – ha az anyja megtudná, alaposan lekapná a tíz körméről,
hogy pazarolja a vizet. De a ragacsos érzéstől így sem tudott
megszabadulni.
Végül rászánta magát, kijött a zuhany alól, és édesanyja
bolyhospuha köntösébe burkolózva behúzódott a szobájába. Az
ismerős falak között kicsit jobban érezte magát.
Tekintete úgy suhant végig David Bowie plakátján és az
összetört automaták meg hiányzó billentyűjű harmonikák között
hányódó lemezjátszókon, hogy meg sem látta őket. Szeme a régi
számítógépen állapodott meg, amit akkor vett magához, amikor
az anyja ki akarta dobni. Izia nagyon szerette a régi holmikat,
gyűjtötte, amire mások már nem tartottak igényt, és különös
tárgyakat kreált belőlük, melyek most a polcain sorakoztak.
Leült a klaviatúra elé, bekapcsolta a gépet.
Belépett a postafiókjába, gyorsan átfutotta az üzenetek
tárgyát. Egyszer csak mintha gyomorszájon vágták volna.
„Nathan Valentin meghívott, hogy csatlakozz a
Facebookhoz!” – állt az egyikben. Az e-mailt kora délután adták
fel.
Hirtelenjében két gondolat csapódott egymásnak Izia
fejében:
1) Nathan ma reggel meghalt.
2) Nathan nincs fenn a Facebookon.
Nathannal ők egyedül voltak olyanok a suliban – két
földönkívüli –, akiknek nem volt fiókjuk a közösségi hálón. Ezen
észrevételek racionalitásának teljes tudatában, ugyanakkor az e-
mail érthetetlen létezésével szemben kizárólag ezek a szavak
tudtak utat törni a szájából:
– What the fuck…?
Izia minden körülmények között rock’n’roll maradt.
 Kattintott, hogy elolvassa az üzenetet. Az öreg masina olyan
nyöszörgéssel dolgozott, mint ami bármelyik pillanatban kész
kilehelni a merevlemezét.
Míg Izia a kis homokórát fixírozta, ami csak forgott-forgott a
képernyőn, ezredszer is leperegtek a szeme előtt Nathan
balesetének a képei Ugyanazok a kérdések kergették egymást a
fejében: csak álmodta, hogy a mercedeses fickó beletaposott a
gázba? Csak képzelte, hogy eltökélt arcot vág? Izia megmozgatta
az állkapcsát, hogy ellazítsa.
Amikor végre betöltődött az e-mail, csalódást érzett. Csak a
szokásos standard szöveg volt egy hivatkozással, ami arra
próbálta kapacitálni, hogy regisztráljon a Facebookon. Semmiféle
személyes üzenet, a legcsekélyebb sem.
Semmi, leszámítva azt, hogy Marc Zuckerberg szerint a mélt
a Nathan Valentin nevén levő fiókból küldték.
Izia habozás nélkül rákattintott a linkre, hogy létrehozzon
magának egy profilt.

17 óra 30

Morgane

A moderntánc-kurzus öltözőjében a lányok a közelgő évzáró

gáláról beszélgetve vették vissza az utcai ruhájukat.
Imádom, amikor mindannyian köréd gyűlünk, Morgane! –
mondta Marie, egy vékony, barna lány.
Morgane rámosolygott, miközben lehúzta a balettcipőjét.
Ahogyan a korábbi években, láthatólag most is mindenki
számára természetesnek tűnt, hogy Morgane-t helyezik az
előtérbe az összes olyan koreográfiában, amiben szerepel.
Kellőképpen tehetséges ahhoz, bizonygatta a tanára, hogy
felkészüljön a regionális táncművészeti intézet felvételijére.
Korábban Morgane úgy táncolt, ahogy minden mást is csinált:
igyekezettel, széles mosollyal az ajkán, de nem fárasztva agyon
magát. A körülötte lévő emberek sosem követeltek tőle sokat, az
a kevés erőfeszítés pedig, amit kifejtett, bőven elegendő volt
ahhoz, hogy begyűjtse a dicséreteiket. Akkor meg minek törje
magát?
Ezen a felvételin azonban, döbbent rá Morgane, ezen meg
akar felelni. Életében először volt olyan célkitűzése, amit igazán
a szívén viselt. És a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy
mondjon bármit is a tanára vagy a barátnői, nincs a kellő szinten.
Elhatározta, hogy egyedül fog gyakorolni, megszabadulva a
többiek elnéző tekintetétől. A közös táncórák lettek számára a
kikapcsolódás, az igazi munka akkor kezdődött, amikor hazaért.
A szobájában a széles parkettán, a tükör előtt.
Morgane belebújt a farmerjába, a tánccuccait bedobta a
táskájába, kibontotta a kontyát, és előrehajolt, hogy lófarokba
fogja dús vörös haját.
– Úgy szeretnék olyan hajat, mint a tiéd! – jegyezte meg
vágyakozva Alice, egy világos szemű, csinos, szőke lány.
– A tiéd is gyönyörű! – nyugtatta meg Morgane, miközben
felegyenesedett.
Alice ajka mosolyra húzódott.
– Köszönöm! Sajnos, úgy tűnik – tette hozzá pajkosan –, hogy
Antoine a vöröseket jobban kedveli…
Antoine. Egy kedves, helyes fiú, aki szörfözik, ráadásul még
jópofa is. A suliban az összes lány odavolt érte.
 Igaz, ami igaz, Morgane! – tromfolt rá Marie. – Ne mondd,
hogy nem vetted észre, hogy bámul rád!
A lányok kuncogni kezdtek.
– Nem a zsánerem! – mondta kis bocsánatkérő mosollyal
Morgana.
– Viccelsz?! Az a pasi egy isten!
– Úgy van, ahogy mondom. Nekem túlságosan… nekem túl
sok.
– Oké, de akkor Lucas? – faggatta Marie. – Vagy Gabriel?
Észbontó, mennyire nem érdekelnek a srácok, mikor bármelyiket
megkaphatnád!
A lányok csillogó szemmel néztek rá, valamiféle választ
remélve. Morgane elfojtott egy sóhajtást. Igazuk volt. Tényleg
bármelyik sráccal járhatott volna a suliból, csak választania
kellett volna. És pontosan azért, mert már előre nyert ügye volt,
inkább nem is ment bele semmibe.
Mi értelme lenne, amikor mindegyik az övé lehetne? Amikor
egy minimális erőfeszítést sem kell tennie, hogy kiérdemelje a
figyelmüket? Nem volt ebben semmi kihívás, semmi kétely,
semmi borzongás… Ami teljességgel unalmas, ellentétben azzal,
amit a barátnői gondolnak.
– Majd meglátom, amikor találkozom a megfelelővel –
mondta végül titokzatos mosollyal.
Morgane mielőbb haza akart érni, hogy gyakorolhasson.
Felkapta a dzsekijét meg a táskáját, és gyorsan el is köszönt:
– Sziasztok, lányok, holnap találkozunk!
– Szia, Morgane!
Lerobogott a lépcsőn. Az utcán nyoma sem volt az apja
autójának. Odaállt a pékség kirakata elé. Hogy valamivel eltöltse
az időt, elővette a telefonját. Három olvasatlan SMS, húsz e-mail
és tizenöt Facebook-értesítés. Beindította a közösségi háló
alkalmazását.
Miután végigolvasta a legutóbbi posztja alá írt kommenteket,
rátért az üzenetekre. Kettő várta. Az első egy születésnapi
meghívás volt. A második…
Morgane úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Nekidőlt a
kirakatnak, és újra figyelmesen elolvasta az üzenetet.

15 óra 45
Morgane, veszélyben vagy.
Menj el arra a helyre, ahol tavaly találkoztunk!
Keresd meg Timothée-t! Szólj neki, hogy oldja el
a dobozát! Akkor válaszolhatok nektek.
Nathan

Morgane szíve eszeveszetten zakatolt. Nem a veszély miatt,

amire az üzenet célzást tett, hanem amiatt, amire a második
mondat utalt.
…arra a helyre, ahol tavaly találkoztunk…
Nathan nem a sulira célzott, hanem a Gólyák Klinikára, arra
a napra, amikor felfedezte a titkát. Márpedig abban az órában,
amikor ezt az üzenetet küldték, Nathan már halott volt.
Morgane fejében lehetséges magyarázatok kavarogtak. Vagy
mégsem halt meg Nathan, vagy valaki visszaélt a
személyazonosságával; valaki, aki tudott az anyja állapotáról,
valaki, aki ismét veszélybe sodorta élete törékeny egyensúlyát.
Meg kell tudnia, ki rejtőzik a képernyő mögött.
Hüvelykujjának egy mozdulatával ráment Nathan profiljára.
A fiókot három hónappal korábban hozták létre, és Nathan
soha semmit nem posztolt.
 Az egyedüli látható információ az ismerősei voltak, szám
szerint hárman, ami meglehetősen szokatlan… A legrégebbi egy
bizonyos Timothée Maclum – ugyanaz a keresztnév, mint az
üzenetben. A fiók létrehozásának napjától ismerősök. A másik
kettő három napja lett az ismerőse: egy Samuel Roux nevű fiú –
és ő.
Furcsa.
Morgane nem emlékezett rá, hogy visszajelölte volna
ismerősként Nathant. Ami meg ezt a Samuelt illeti, aki a
profilképe alapján egy sötét hajú, tétova tekintetű, semmi
különös srác, őt végképp nem ismerte.
Miközben hasztalan keresgélt egyéb információk után, egy
újabb ismerős jelent meg Nathan profilján. Izia Faure. Egy lány a
suliból, aki mindig különvonult a többiektől az udvaron.
Morgane rákattintott Izia nevére. A profilját néhány
pillanattal korábban hozták létre.
– De mi a fe… – suttogta maga elé.
– Morgane!
Felkapta a fejét. Az apja integetett neki a kocsija ablakából.
Odafutott hozzá, a telefonját továbbra is a kezében tartva.
– Jól vagy, bogaram? – kérdezte, ahogy beült mellé. – Marc
felhívott és elmondta, mi történt ma reggel az iskolában…
Akarsz róla beszélni?
Semmi meglepő nem volt abban, hogy a rendőr Marc
riadóztatta a barátját. Végtére is a lánya szinte sokkos állapotban
volt, amikor délelőtt az iskola kapujában találkoztak. De ha
valamihez Morgane-nak most nem volt kedve, az épp ez volt:
beszélni erről a dologról.
 – Nem, minden rendben – erőltetett megnyugtató mosolyt az
arcára. – Délután bejött hozzánk az osztályba egy pszichológus.
Sokat beszélgettünk a balesetről.
Az apja gondterhelten bólintott, majd beindította a kocsit.
Miután becsatolta az övét, Morgane újra a telefonja képernyőjére
szegezte a szemét. Nathan profilja üres volt, Iziáé úgyszintén.
Hátravolt még Samuelé.
Mielőbb át akarta azt is tanulmányozni.

18 óra

Samuel

Fejhallgatóval a fülén, Samuel hányaveti léptekkel elindult

felfelé a panelház lépcsőjén. Alig ment egy emeletet, amikor lógó
fenekű farmerja hátsó zsebében rezegni kezdett a telefonja.
Előkapta. Egy Facebook-értesítés jelezte, hogy üzenetet kapott
Nathan Valentintól.
– Nathan Valentin? Ez meg ki, ez a kretén?
Vállat vont, s anélkül, hogy elolvasta volna az üzenetet,
kikapcsolta a törött képernyőjű telefont, és újra zsebre vágta.
Leakasztotta az övén lógó kulcscsomót, és a neonok sápadt
fényében végigment a folyosón. A lakás ajtaja nem volt bezárva,
ahogy pedig lennie kellett volna. Samuel óvatosan benyitott. A
nappaliban égett a mennyezeti lámpa. Elhúzta a száját, és halkan
becsukta az ajtót.
– Sam? – hallatszott az anyja hangja.
 Ahogy belépett a nappaliba, aggódó és csalódott tekintetéből
Samuel megértette, hogy tudja. Valamiképpen megkönnyebbült
ettől. De az arca semmit nem árult el.
– Mi van? – vakkantotta.
– Valaki járt benn ma nálam a kórházban. Egy szociális
asszisztens.
Szünetet tartott, a megértés jeleit fürkészve Samuel
tekintetében. Bár agyában egymást kergették a gondolatok, a fiú
csak unott pillantást vetett rá. Ápolónő anyja rengeteget
dolgozott, csak ritkán volt itthon, ezért tudta eddig elcsípni az
iskolatitkár hívásait, és törölni az üzeneteket a rögzítőről. Ezért
tudta eddig titokban tartani, hogy a karácsonyi szünet után nem
ment vissza a suliba. Persze számítani lehetett rá, hogy előbb-
utóbb megtalálják a melóhelyén.
Anyja fáradtan felsóhajtott.
Megtudhatnám, mivel töltöd a napjaidat két hónapja?
Samuel vállat vont – ez volt a szokásos válasza, bármit
kérdezlek is tőle.
– Ha apád itt lenne…
– Aha, de nincs itt – vágott vissza csípőből –, és ez már így is
marad!
– Sammy!
– Ne nevezz így! – förmedt az anyjára.
Aztán sarkon fordult, kiviharzott a lakásból, bevágta maga
mögött az ajtót, és dühösen lerobogott a lépcsőn. Az utcán az
összes útjába eső kukát felborogatta, majd futásnak eredt,
minden egyes lépésnél megpróbált szabadulni a benne fortyogó
haragtól.
Nincs joga említeni az apját.
Nincs joga, a kurva életbe!
 18 óra 50

Izia

Kulcscsörgés, kabátzizegés.
– Izia? – kérdezte az édesanyja az előszobából.
– Itt vagyok! – válaszolta Izia szórakozottan, szemét le sem
véve a számítógép képernyőjéről.
Az anyja – hosszú, barna haj, szögletes szemüveg – bedugta
a fejét az ajtón.
– Mit csinálsz itt, kicsim? Nem apádnál kellene lenned?
Izia összerezzent. A francba! Annyira felkavarták a mai nap
eseményei, hogy gépiesen az anyjához ment haza, holott úgy
volt, hogy a mai estét az apjával tölti, mielőtt az elindulna a
soron következő hosszú utazására. Biztosan aggódik, hogy nem
ért még oda.
– Dehogynem! Elfelejtettem.
Kikapcsolta a számítógépet, gyorsan behajigált néhány
holmit egy ócska hátizsákba, és sietve elindult a bejárati ajtó felé.
Anyja utánament a folyosóra.
– Elvigyelek? – ajánlotta fel.
– Nem, nem kell. Gyalog is gyorsan odaérek.
– Odaszólok apádnak SMS-ben. Na fussál, és csörgess meg,
ha odaértél, jó?
Izia bólintott, felkapta a kordbársony blézerét, és kiment.
Odakinn már besötétedett. Az apja a várnegyedben lakott, a
kikötő túlsó oldalán, gyalog úgy negyedórára. A kandeláberek
sápadt fényében nekivágott az útnak. A friss esti levegő segített
rendezni a gondolatait.
 Nathan ma reggel meghalt.
Nathan hónapok óta fenn volt Facebookon, de nem csinált
semmit.
Nathan, vagy inkább valaki, aki bitorolta Nathan
személyazonosságát, ma délután meghívót küldött neki, hogy
csatlakozzon a közösségi hálóhoz.
De miután megértette, hogy működik az oldal, semmit nem
talált. Csak vicc volt az egész? Akkor elég rossz vicc…
Izia hátrafordult. Mint a nap folyamán már korábban is, most
is úgy érezte, mintha lenne valaki mögötte. Éles szemével
fürkészőn kutatta át a kapualjak és feljárók árnyékos sötétjét.
Senki. Újra elindult, végigment a rakparton, ideges pillantásokat
vetve a hébe-hóba felbukkanó járókelőkre. Hátulról lépések zaja
ütötte meg a fülét. Összerezzent, és rémülten futásnak eredt.
A távolban feltűntek az óváros falai. Kicsivel maga előtt
forgó fényt pillantott meg: a zsilip feletti híd épp összecsukódott.
Egy kis csoport gyalogos türelmesen várakozott, hogy
átkelhessen rajta. Figyelmen kívül hagyva a biztonsági
figyelmeztetést, amit a zsilipkezelő harsogott egy hangszóróba,
Izia átbújt a piros-fehér csíkos sorompó alatt, mielőtt még a híd
teljesen összezárult volna. Átugrott a méteres résen, ruganyosan
földet ért a túloldalon, és futva továbbindult a várfalak felé. A
háta mögött már nem hallatszott a léptek dobbanása.
Valamivel távolabb visszafordult, hogy szemügyre vegye a
zsilip felett átkelő gyalogosok arcát. Köztük volt vajon az, aki
követte? És csakugyan követték-e, vagy csak a képzelete játszott
vele a Nathant ért baleset miatt?
Izia végre átlépett a széles várfalba vágott magas
kőkapuzaton. A sétálgató emberek között cikázva végigrohant a
macskaköves kis utcákon. A hideg levegő égette a torkát.
Befordult az apja utcájába.
Egy háromszintes lakásban lakott egy gránitból épült
keskeny házban, amit két oldalról szinte összenyomtak
impozáns szomszédai. Belépett, bezárta maga mögött az ajtót, és
nekivetette a hátát, hogy kifújja magát.
– Zia?
Apja hangja az alagsorból jött, a tetoválószalonjából. Izia
elindult lefelé a lépcsőn. Apja sötét haja lófarokba volt foga,
háromnapos borostával, bőrdzsekiben ült a rajzasztalánál.
– Szia, csibém! – mosolygott rá szélesen.
Izia odament az asztalhoz. Apja épp egy óriási sárkányt
skiccelt fel.
– Hogy tetszik?
– Szép.
Apja valamit szokatlannak találhatott a hangjában, mert
felemelte a fejét, és fürkészve nézett az arcába.
– Zia, mi a baj?
– Semmi. Csak parázok egyedül. Ne aggódj!
Az apja szótlanul nézett rá. Dús szemöldöke között egy
függőleges ránc jelent meg, pont ugyanúgy, ahogy a lányának.
– Sose tapasztaltam még, hogy bármitől is féltél volna –
kezdte lassan. – Sosem sírtál a sötétben, sose álmodtál rosszakat,
úgy játszottál a pókokkal, mintha a legjobb barátaid lennének.
Szóval, ha azt mondod, parázol, nyilván aggódom. Mitől ijedtél
meg?
– Mondom, hogy semmitől! Az agyamra mész!
Miért lehetett ennyire belelátni? Elfordult, de az apja elkapta
a vállát. Bunyós lapátkezeivel kényszerítette, hogy ránézzen.
 – Igen, az agyadra megyek. Az apád vagyok. Ez is a dolgaim
közé tartozik.
Izia kiszabadította magát, a lépcsőhöz rohant, a fokokat
négyesével szedve felviharzott rajta, és bezárkózott a szobájába.
Holnap apja Chilébe repül, hogy új motívumokat keressen a
tetoválásaihoz. Egy hónapig nem fognak találkozni, ő meg úgy
kezdi ezt az estét, hogy összeveszik vele. Az ágyán gubbasztva
egy díszpárnát szorított a hasához.
Hogy lehet ennyire elszúrni egy napot?
KÖVETVE
 Március 7., péntek
9 óra 50

Izia

IZIA TÉTOVÁZOTT. Az árkádos folyosó egyik falát elfoglaló színes

szekrényajtóknak dőlve azt a kis csoportot figyelte, ami egy pad
körül verődött össze az udvar egyik napos szögletében. Morgane
hercegnő és kísérete. Apuka kicsi lánya, nyúlánk táncos testén
méregdrága ruhák – Morgane pontosan azt testesítette meg, amit
Izia megvetett. Akkor meg miért nem képes mégsem gyűlölni?
Ez a lány, akit mintha arra teremtettek volna, hogy
visszatükrözze a fényt, egyszerre tűnt számára idegesítőnek és
imádnivalónak. Izia bosszúsan megrázta a fejét.
– Olyan, mint más – morogta, hogy meggyőzze magát –, ő is
csak olyan, mint más.
Olyan, mint más, igen, kivéve, hogy Nathan kevés számú
Facebook-ismerőseinek egyike… Pedig valószínűleg két
mondatnál többet nem váltottak egymással az életben. Vagy ha
ismerték egymást, azt jól leplezték a suliban…
Izia tiszta vizet akart önteni a pohárba. Vállával ellökte
magát a szekrényajtótól, és határozott léptekkel keresztülvágott
az udvaron.
 9 óra 55

Morgane

Morgane már messziről kiszúrta Izia mozdulatát, megértette,

hogy felé tart. Érezte, hogy kiszárad a szája. Elfordította a fejét,
és hogy idegességét leplezze, túl harsányan nevetett fel az egyik
barátnője viccén. Nem, nyugtatta meg magát, csak képzelődik,
Izia egyszerűen azért vág át az udvaron, hogy bemenjen a
terembe, ahol a következő órája lesz… De Izia csakhamar áttört a
barátnők védelmező gyűrűjén, ügyet sem vetve a rosszalló
pillantásokra és a tiltakozó sutyorgásra.
Egyik oldalon rövid, kócos fürtök, a másikon felnyírt haj –
Izia lecövekelt Morgane előtt.
– Beszélhetnék veled?
– Kinek képzeli ez magát? – suttogta egy felháborodott hang.
– Miről? – kérdezett vissza Morgane.
Izia nem felelt, csak merőn nézett rá. Háromszögletű arcával,
kiugró járomcsontjával volt benne valami macskaszerű. A szeme
annyira sötét volt, hogy Morgane nem tudta megkülönböztetni a
pupilláját az íriszétől. Mindenekelőtt azonban végtelen
komolyság sugárzott belőle. „Nem térhetsz ki” – olvasta ki
belőlük. Barátnői tiltakozása ellenére Morgane egy félreeső
sarokra mutatott. A két lány átvonult oda, útjukat kíváncsi és
zavart pillantások kísérték, mintha csak ez a szokatlan felállás
megkérdőjelezte volna az iskolai hierarchiát.
– Mit akarsz? – kérdezte Morgane.
Izia bizalmatlanul méregette. Morgane kezdte elveszíteni a
türelmét. A padról minden barátnője őket figyelte.
– Ismerted Nathant?
 Morgane szívverése felgyorsult. Az ösztöne arra intette,
hogy kerülje a témát, ugyanakkor szeretett volna többet tudni
Nathanról. Muszáj volt kiderítenie, ki küldte tegnap azt az
üzenetet, ki volt az a valaki, aki tudott a titkáról. És ha Izia ma
reggel beszélni akart vele, annak minden bizonnyal az az oka,
hogy hozzá hasonlóan ő is kutakodott a Facebookon, és
felfedezte a nevét Nathan ismerősei között. Talán ez a lány tud
valamit… Lehet, hogy ő is kapott üzenetet?
– Nem igazán – felelte végül. – Egy osztályba jártunk, ez
minden.
Élesen felharsant a jelzőcsengetés. Az udvar lassan kezdett
kiürülni, a sirályok rástartoltak az uzsonnamaradékokra. Hogy
információhoz jusson, kénytelen adni is, le kell vetkőznie a
bizalmatlanságát, gondolta Morgane.
– Küldött nekem egy üzenetet – vallotta be.
– Mikor?
– Tegnap délután. Olyat írt, amiről kizárólag ő tudhatott.
Izia nem tűnt meglepettnek.
– Mi az?
Morgane arca zárkózottá vált, kék szeme olyan keményen
ragyogott, akár a drágakő.
– Szerinted lehetséges, hogy… még mindig életben van? –
tért ki Izia kérdése elől.
– Nem. Tegnap elmentem a kórházba. Láttam a szüleit, a
húgait… Láttam az arcukat. Nathan meghalt. Semmi kétség.
– Elmentél a kórházba? – képedt el Morgane.
– Mi állt az üzenetben?
A másodszor megszólaló csengő szakította félbe a
beszélgetésüket. Már rég az osztálytermük előtt kellett volna
sorakozniuk. Morgane egy pillantást vetett a pad felé. A barátnői
még mindig várták, széles mozdulatokkal integettek, hogy
igyekezzen. Morgane és Izia csalódottan nézett össze. Túl sok
mondanivalójuk volt egymásnak, és túl kevés idejük ahhoz,
hogy ezt megtegyék.
– Délben – mondta Morgane. – Délben találkozzunk a
kapunál!
– Délben – bólintott Izia.

11 óra

Timothée

Timothée megfordult az ágyában. Az ablakon beáradó fény

csukott szemhéjának ütközött. A fiú hunyorogva próbált
kikecmeregni az álom ködfelhőjéből. A bútorlapból készült
asztalon meglátta a reggelijét, nyilván az ápolónő tette oda, nem
akarta felébreszteni.
Aztán minden eszébe jutott.
Hirtelen felült az ágyon, megdörzsölte a szemhéját, és az
éjjeli- szekrényen lévő fekete dobozra meredt. A zöld lámpácska
most is meghitt cinkossággal villogott.
Három hónapja ez a doboz derített fényt a mindennapjaira.
Timothée lázasan kinyújtotta a kezét, megfogta a dobozt, és az
ölébe tette. Egy egyszerű fekete műanyag kocka volt, a tetején
egy képernyővel meg egy hangszóróval. Nathan nem sokat
foglalkozott a külcsínnel – a dizájn nem az ő asztala volt.
Ugyanakkor kellőképpen nehéz volt ahhoz, hogy ne tűnjön
játékszernek. Oldalt egy kapcsoló. Timothée az „on”-ra
billentette. A zöld lámpácska azonmód folyamatosan kezdett
világítani, a képernyőn egy smiley jelent meg, és megszólalt egy
hang:
– Helló, Tim! Mizu?
Timothée szíve nagyot dobbant. Nathan. Nathan hangja!
Természetesen nem ő az, de azért… Nagy levegőt vett, hogy
csillapítsa az izgatottságát.
– Öregem – mormogta végül –, ezt inkább nekem kéne tőled
kérdeznem…

12 óra 05

Morgane

– Gyere utánam! – súgta oda Morgane Iziának, ahogy elhaladt

mellette.
És mintha meg se látta volna a másik lányt, továbbment az
iskola kerítése mentén, befordult az utcasarkon, s ott, a kíváncsi
szemektől rejtve, végre megállt.
Néhány másodperc múlva Izia csatlakozott hozzá.
– Hová menjünk?
– Egy nyugodt helyre.
– A Bas-Sablons strand?
Morgane bólintott. Nem volt messze, és ebben az évszakban
nemigen járnak arra. A suliból biztosan senkivel nem fognak ott
összefutni.
Egyetlen szó nélkül elindultak a városközpont felé, elmentek
a városháza – egy nagy vörös téglás épület – majd a színház
mellett, és a túlsó oldalon leereszkedtek egy kis strandra a házak
tövében, ahol soha senki nem fürdött, mert a tengertől a
vitorláskikötő pontonhídja és motorolaja választotta el.
A gát közepén volt egy bár. A lányok letelepedtek a terasz
elé, a strandra vezető széles lépcsősorra.
– Mi állt az üzenetben, amit kaptál? – tette fel kertelés nélkül
a kérdést Izia, rövid, szilvakék bársonyszoknyáját lesimogatva a
harisnyáján.
– A Timothée név mond neked valamit?
– Nem.
Félig lezárt szemhéja alól Izia higgadtan fürkészte tintafekete
szemével. Morgane állta a tekintetét. Furcsa ez a lány. Furcsa az
aszimmetrikus frizurája, furcsa az átható pillantása, furcsa
öltözéket visel, hozzá furcsa kék bokacsizmát, amit bizonyára
egy lomtalanításon guberált, és… előfordul vele olykor, hogy
mosolyog?
– Te is kaptál üzenetet?
– Nem igazán. Csupán egy e-mailt, ami arra invitált, hogy
regisztráljak a Facebookon, hogy ismerőse legyek Nathannak –
magyarázta Izia gunyorosan. – De te még mindig nem árultad el,
mi volt a tiédben.
– Te pedig még mindig nem árultad el, miért érdekel ez
téged annyira.
Izia szeme összeszűkült.
– Rendben – mondta végül –, én elmondom, mit láttam, te
meg, hogy mi volt az üzenetedben. Deal?
– Deal.
– Tegnap reggel a suli utcájában voltam, amikor a baleset
történt. Láttam, hogy a sofőr gyorsított, mielőtt elütötte Nathant.
Tudta, mit csinál, folyamatosan gyorsított.
 – Arra célzol, hogy… szándékosan gázolta el? –
hitetlenkedett Morgane.
– Valami olyasmi.
Morgane megcsóválta a fejét. Ez a lány nem csak furcsa.
Bolond is.
– Nem hiszek neked. Miért tette volna ezt? Láttam a pasast,
amikor kiszállt az autójából. Olyan… normális volt.
– Normálisnak tűnt. És hogy miért, nos, pontosan ezt akarom
kideríteni. Szóval, mi volt az üzenetben?
– Nem hiszek neked.
– Az már a te gondod. Tehát?
– Nathan… azt mondta, hogy menjek el valahová, és
keressek meg egy bizonyos Timothée-t, és „oldassam el” a
„dobozát”. Sejtelmem sincs, hogy ez mit jelent.
– Valahová?
– Egy klinikára, Saint-Malo határában.
Izia csodálkozva felvonta a szemöldökét, de nem szólt
semmit.
– Azt is írta, ha eloldatom azt a híres dobozt, válaszolhat
nekem.
– Kicsoda? Timothée?
– Nem. Ő. Nathan.
– Ah! Mire válaszolhat?
– Gőzöm sincs.
Izia hátrakönyökölt a legfelső lépcsőfokra, és diszkréten
körbepillantott.
– Neked nem szokott olyan érzésed lenni, mintha
figyelnének?
Morgane elmosolyodott. Amióta az eszét tudta, vonzotta a
tekinteteket, hozzá volt már szokva.
 – Körülbelül mindig.
– Nem úgy értem – rándult meg Izia szája.
Morgane kérdő arccal nézett rá.
– A napszemüveges csaj a teraszon. A csávó, ott mögötted a
robogóján. Az apa a két kislánnyal, lenn a strandon.
– És? Mi van velük?
– Nagyjából egy időben érkeztek velünk, és egyfolytában
bennünket stírölnek. A nő azt hiszi, hogy rejtve van a fekete
napszemüvege mögött, de ő is folyamatosan minket fixíroz.
– Honnan tudod?
– Látom a szemét.
– A szemüveg mögött?
– Igen.
– Na persze.
– Nem hiszel nekem?
– Nem.
– Ez nálad már szokásszámba megy…
– Azért valld be, hogy nehéz ezt bevenni.
Izia némán nézett rá, majd hirtelen felpattant.
– Gyere! – mondta, és elindult vissza a gátra.
Miközben felkapta a táskáját, hogy Izia után eredjen,
Morgane-nak hirtelen eszébe jutott Nathan üzenetének első
mondata: „Veszélyben vagy.”
Ahogy felpillantott, észrevette, hogy a teraszon ülő férfi
odaintette a pincért, hogy fizessen.
A bőre alatt jeges borzongás hullámzott végig.
 12 óra 30

Samuel

Samuel a bevásárlóközpontban kószált. Az üzletekből

mindenféle ócska zene ömlött ki, undorító zagyvalékká
keveredve a folyosón. Samuel azonban alig hallotta. Az éjszakát
a szabadban töltötte, reggel húzódott be ide, immár sokadszor.
Mint rovart a fény, úgy vonzotta magához a pláza. Az anyja
biztosan majd megőrül az aggodalomtól. Úgy kell neki, végtére
is ő tehet róla.
Aznap este, három évvel ezelőtt, amikor az apja meghalt,
Samuel hallotta, hogy a szülei veszekednek a nappaliban. Az
apja egyszer csak bevágta maga után az ajtót, fogta a kocsit – és
egy kanyarban felborult.
Ott helyben szörnyethalt.
A tragédia után Samuel folyton azzal nyaggatta az anyját,
mondja el, min veszekedtek. Ahogy teltek a hónapok, az évek, és
ő továbbra sem kapott választ, provokációt provokációra,
hülyeséget hülyeségre halmozott, abban bízva, hogy a harag
előbb-utóbb szóra bírja az anyját. A legutóbbi húzása az volt,
hogy szép csöndben felhagyott az iskolába járással, tudván,
mennyire fontosnak tartja az anyja a tanulást. A karácsonyi
szünet óta be se tette a lábát a suliba.
Eleinte a városban csatangolt, de hamarosan ez az
üzletközpont nyújtott neki menedéket. Kipróbálta az összes
padot, végigjárta az összes bolt összes osztályát, elbújt, amint
ismerős alakot pillantott meg. Két hónapon át lődörgött így,
közben a vásárlókat figyelte, hogy ne kelljen gondolkoznia.
Művészi szintre emelte a lógást. Próbálta agyonütni az időt,
ahogy mondani szokás. Csakhogy leginkább elvesztegette.
Bármilyen marhaságot talált is ki, az anyja nem árult el semmit,
megtartotta a titkát.
Samuel sejtette, mi lehet az ok, ami hallgatásra ösztönzi.
Aznap este, három éve, az anyja bizonyára valami olyat tett, ami
feldühítette az apját, és amit nem mert bevallani Samuelnek,
mert bűntudata volt. Csakis erről lehet szó, máskülönben miért
hallgatna ilyen csökönyösen? Ő idézte elő az apja halálát. Ő tehet
róla.
Ő tehet.
Ő.
Keze ökölbe szorult bőrdzsekije zsebében, dühösen
belerúgott az egyik padba. A biztonsági őr, aki már egész
délelőtt figyelte, csak erre várt. A bokszbajnok izomzatú,
karcsúsított zakóban feszengő férfi gyors léptekkel elindult felé,
buldogképén a szadista öröm torz vigyorával. Samuel
nekiiramodott, bekanyarodott az egyik keresztfolyosóra,
végigrohant az üvegajtók előtt, és egyszer csak kinn találta
magát a parkolóban. Amikor visszafordult, látta, hogy a
biztonsági őr nem üldözi. Túl jelentéktelennek találta ahhoz,
hogy verítéket pazaroljon rá?
Samuel összeszorította a fogait. Egy nap meglátják majd,
mind meg fogják látni, hogy komolyan kellett volna venniük!
Alighogy ez a gondolat megformálódott a tudatában, felemelte a
fejét. Valamit el kell intéznie, valamit, amit hónapok óta
halogatott.
Könnyed léptekkel keresztülvágott a néptelen kereskedelmi
zónán, és a körforgalomnál, ahonnan a város felé lehetett
fordulni, hanyagul nekidőlt a buszmegállónak, kezét újra ökölbe
szorítva az apjától örökölt kopott bőrdzseki zsebében.
 Egy kék-fehér busz közeledett. Nem az övé volt. Samuel
tekintete visszavándorolt az aszfaltra.
Hirtelen egy hatalmas kerék került a látóterébe. Felszaladt a
járdára, egyenesen felé száguldott. Samuel egy ugrással a
buszmegálló belsejében termett. A busz súrolta az üveget, ami
szétrobbant. Samuel lekuporodott, a karjával védve arcát a
záporozó üvegszilánkoktól.
Egy pillanattal később behorpadó lemez hangja hallatszott,
Samuel felnézett. A busz a körforgalom melletti árokban hevert
az oldalán. Samuel szíve majd kiugrott a mellkasából. Reszketve
állt fel.
– Hová tetted a szemed, seggfej?! – ordította, hogy levezesse
a rémületét.
Az útpadkán egymás után álltak meg az autók. Samuel
megrázta barna haját és a dzsekijét, hogy megszabaduljon az
üvegdaraboktól. A sokktól mintha vattából lett volna a lába,
mégis megtette azt a harminc métert, ami a busztól elválasztotta,
és bekukucskált az egyik ablakon. A buszban nem volt senki.
Még a sofőr helye is üres volt.
– Mi ez a faszság? – morogta remegve.
– Látta valaki, mi történt? – kérdezte aggodalmasan az egyik
autó vezetője.
– Értesítettem a rendőröket – mondta egy másik.
E szavak hallatán Samuel úgy döntött, lelép innen. Vérében
tombolt az adrenalin, szíve összevissza vert, sehogy se bírt
lecsillapodni. Ha az előbb nincs annyi lélekjelenléte, hogy
hátraugorjon, a busz letarolja. Semmi kedve ahhoz, hogy a
zsaruk arról faggassák, miért nincs iskolában, és hogy felhívják
az anyját. Elhatározta, hogy kinyomoz valamit. Egy kibaszott
busz nem fogja ebben megakadályozni.
 Majd elmegy gyalog a klinikára.

12 óra 47

Izia

Izia Saint-Malo várfallal körülvett negyede, az Intra-Muros felé

vezette Morgane-t. Ha a családapa nem reagált a strandról való
hirtelen felkerekedésükre, a robogós fickó tartotta velük a lépést
– illetve a kereket. Gyors tempóban mentek végig a gránitból
emelt bástyasétányon.
– Ismered Samuel Roux-t? – kérdezte Morgane, miközben
lopva körbepillantott.
– Aki Nathan Facebook-ismerősei között van?
– Igen, őt.
Igen, Izia tudta, ki Samuel: az anyukáik barátnők voltak.
– Ő is kilencedikes. Tavaly jött a sulinkba. De jó ideje nem
láttam.
Morgane hunyorított, mintha csak megpróbálna arcot
társítani a névhez.
– Nem a te köreidhez tartozik, hercegnő – hűtötte le Izia
somolyogva. – A fejemet tenném rá, hogy egyetlen szót sem
váltottál vele soha.
Morgane nem felelt. Izia csodálkozó pillantást vetett rá. Ez a
tökéletes lány, aki nyilván nem volt hozzászokva, hogy
gúnyolódjanak vele, olyan önuralommal tűrte a csípős
megjegyzéseket, amit Izia nem is feltételezett róla.
 Maguk mögött hagyták a nagy kőkaput és a bástyasétány
sarkában trónoló várat, amin zászlókat csattogtatott a szél a déli
napsütésben.
– Morgane, miért jelölt téged ismerősének Nathan?
Morgane elhúzta a száját.
– Fogalmam sincs.
Izia szájának egyik sarka félmosolyra húzódott.
– Azt gondolod, hogy beléd volt zúgva.
– Nem ő lenne az első… – vonta meg a vállát Morgane.
Izia váratlanul csengőn felkacagott. Kétségkívül nem ez
lenne az első eset, hogy egy fiú belezúg Morgane-ba, és
valószínűleg nem is az utolsó. Izia mégsem hitt ebben a
feltételezésben. Nathan utálta magára vonni a figyelmet. A suli
legkörülrajongottabb csaja után ácsingózni egyet jelentett volna
azzal, hogy romba dönti azt a viszonylagos nyugalmat, amit
olyan gondosan felépített. Mindenképpen valami más oknak kell
itt lenni. Miért lépett kapcsolatba Morgane-nal? Meg azzal az
idióta Samuellel? És vele miért? Tegnap óta egymást kergették a
fejében a kérdések, és minden lépésnél újabbak ötlöttek az
eszébe. Ki az a Timothée, akit a Morgane-nak küldött üzenet
említ? Ahogy az is rejtély, ki küldhette azt az üzenetet… És
miért, MIÉRT követik őket?
– Hová viszel? – kérdezte Morgane, miközben elhaladtak a
kaszinó előtt, és ráfordultak arra a tengerparti sétányra, ahol
tegnap Izia órákig kószált.
Izia megragadta a karját, és lecövekelt egy szörfbolt kirakata
előtt.
Morgane értetlenül bámult az odabenn sorakozó színes
deszkákra. Hirtelen picit hátrahőkölt.
– Na, most már hiszel nekem?
 A kirakat üvege nemcsak a robogós fickót tükrözte vissza,
aki úgy húsz méterre tőlük a cipőfűzőjét babrálta, hanem a
napszemüveges nőt is, aki a túloldali járdán álldogált egy ház
falának dőlve.
– És találd ki, ki ül abban az autóban, ami három
másodpercen belül ideér? – gúnyolódott Izia.

13 óra

Morgane

A vezetőülésen ülő férfiban Morgane elhűlve ismert rá arra, aki

az előbb a gyerekeivel játszott lenn a parton.
– De… de miért követnek minket? – hebegte.
– Kitűnő kérdés, Watson. A következő pedig az: mi lenne, ha
elhúznánk innen?
Izia ismét megragadta a karját, és futásnak eredt vele a
járdán. A hátuk mögött abban a szent minutumban felberregett a
robogó. Morgane teljesen össze volt zavarodva, hálás volt
Iziának, hogy kézbe vette az irányítást. Kis utcákon rohantak
végig, megbújtak egy-egy kapualjban, aztán leereszkedtek a
nagy strandra, hogy a gát védelmében menjenek tovább, oda
nem lehetett ugyanis lelátni az utcáról. A laza homokban viszont
keserves volt szaladni.
Bár a tüdejük szinte már lángolt, futottak tovább a
girbegurbán meredező hullámtörő rönkök mentén.
– Izia – kiáltotta Morgane anélkül, hogy lassított volna –,
szólnunk kell a rendőrségnek! Ismerek ott valakit, Marcot, az
apám barátja…
 – Fel fogjuk hívni. Amikor majd többet tudunk a dologról.
Az üzenetben az állt, hogy választ kapsz a kérdéseidre, ha
elmész a klinikára, nem?
– Igen, ez igaz… De akkor nemigen voltak kérdéseim… és
senki nem követett az utcán.
– Nem tudtad, hogy követnek – különbség. Meg kell találnunk
ezt a Timothée-t, Morgane, és el kell oldanunk azt a „doboz”-t.
Morgane elsápadva megtorpant, a homlokán összefutottak a
ráncok. Egy mondat jutott az eszébe, egy mondat, amit előző nap
hallott: „Timothée, miért jöttél ki a szobádból?”
– Mi az? – lépett vissza hozzá Izia. – Morgane, mi van?
Morgane lassan megrázta a fejét. A rejtély egyik kulcsát
kezdettől fogva a kezében tartotta, de erre csak most döbbent rá.
Az a fiú, akinek tegnap reggel nekiütközött a klinika folyosóján,
amikor rohant, mert késésben volt, az a barna hajú, tengerzöld
szemű fiú… Az Timothée.
– Csatlakoztatni a dobozt… – motyogta. – Az
unokatestvére…
– Tessék?
Morgane kék szeme visszatért a jelenbe, és összefonódott Izia
tekintetével.
- Találkoztam Timothée-val. Tudom, hol van a szobája.
Izia oldalra billentett fejjel, felvont szemöldökkel egy kis
ideig hallgatott.
– Remek – mondta végül, szemügyre véve a környéket. –
Akkor induljunk!
Azzal elindult a töltés tetejére vezető lépcsők felé, amiket
félig belepett a homok.
– Mi?! – kiáltotta feldúltan Morgane. – Ne… Vissza… vissza
kell mennünk a suliba!
 – Nem gondolod, hercegnő, hogy sürgősebb dolgunk van?
– Én még sosem…
– Még sose lógtál a suliból?
Morgane rezzenéstelenül állta Izia mélyreható pillantását,
nem válaszolt.
– Én szeretek iskolába járni – mondta végül, mintegy
mentegetőzésképpen.
Izia továbbra is áthatón nézett rá.
– Nyilván.
– Nyilván? Nyilván mi? – fakadt ki ingerülten Morgane. –
Mit tudsz te rólam?
– Azt tudom, amit látok.
– Hát épp ez az! Nem tudsz semmit.
– Csak nem adod elő nekem a magánszámot a Nulladik
órából? – kérdezte csúfondárosan Izia.
– Miből?
– Most jössz majd azzal, hogy mennyire nehéz a suli
hercegnőjének lenni, meg milyen kemény dolog, ha folyton csak
csodálják és bámulják az embert?
Ez már tényleg az elevenébe vágott Morgane-nak.
– Talán szeretnél a helyemben lenni? – csattant fel.
– A világ minden kincséért sem! Csakhogy te magad
választottad ezt a helyet, úgyhogy ne panaszkodj nekem!
Morgane megfeszült állkapoccsal, viharos tekintettel
hallgatott, aztán felhajtotta a kabátja gallérját, mintha így akarná
elszigetelni magát Izia kétségbeejtő jelenlététől. Az azonban nem
hagyta békén.
– Na, és hol is van az a klinika?
EGY IRÁNYBA
 14 óra 05

E-Nathan

– SAJNÁLOM – mondta már vagy századszor Timothée a nap

folyamán.
– Hát még én, hapsikám! Meghaltam, a francba, nemigen tudok
még hozzászokni. De legfőképpen az foglalkoztat, miért?
– Mondtam már, hogy baleset volt, egy barom sofőr miatt.
–…
– Nath?
– Igen?
– Örülök, hogy még beszélhetek veled.
– Én is, hapsikám, én is.

14 óra 25

Izia

Izia is leszállt a buszról, és elindult Morgane után az úton, ami

egy impozáns kovácsoltvas kapuhoz vezetett. Ahogy felnézett,
az egyre felhősebb égbolton nagy fémbetűket látott kirajzolódni:
„Gólyák”.Hitetlenkedve ráncolta a homlokát. A klinika
alapításakor valakinek jó ötletnek tűnt ez a név, valaki ezt
választotta a végtelen számú lehetőség közül.
Mennyire bugyuta, őrület…
 A kaputelefon mellett kamera. Izia ösztönösen hátat fordított
neki, éles szemével végigpásztázta a környéket. A busz alig húsz
perc alatt kiért velük ide, de máris a semmi közepén voltak, a
pusztában. Úgy kétszáz méterre egy tanya állt a szántóföldek
között. A klinika teljesen el volt szigetelve mindentől.
Morgane habozott bemenni, de aztán vonásai elszánt
maszkká rendeződtek. Belépett a kapun, Izia szorosan a
nyomában. A homokkal felszórt sétány két oldalán árnyas pázsit
terült el, rajta itt-ott padok. Izia arra számított, hogy akár a
környék, a park is néptelen lesz, de csodálkozva látta, hogy
többfelé kisgyerekek játszadoznak szüleik olvadozó tekintetétől
kísérve.
– A parknak ez a része nyilvános – magyarázta neki
Morgane. – Bizonyos páciensek lejöhetnek ide sétálni a
látogatóikkal.
– Bizonyos páciensek?
– A szülészeten és a lombikbébiosztályon lévők. És azok,
akik nem túl őrültek.
Izia értetlen arccal fordult Morgane felé.
– Timothée a pszichiátriai szárnyban van – mondta a vörös
hajú lány tompa hangon.
Bár Morgane szemlátomást jól ismerte a helyet, nyilvánvaló
volt, hogy nincs kedve elmagyarázni, miért. Izia tiszteletben
tartotta a hallgatását. A bolondok egyáltalán nem rémisztették –
végső soron a suliban a diákok többsége őt is annak tartotta.
A sétány végén egy piros téglából és gránitból emelt nagy
épület magasodott. Miközben a lányok a főbejárat felé tartottak,
Izia a park mélyén újabb épületeket vett észre, kerítéssel övezett
központi udvarral.
 – Kerüld a feltűnést! – súgta oda neki Morgane, ahogy
elérték a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőt. – Nincs rá indokod,
hogy itt legyél.
Izia elmosolyodott. Nem volt ugyan szokása kerülni a
feltűnést, de Morgane társaságában ez csöppet sem volt nehéz.
Szemét a padlóra sütötte, hátát kissé meggörnyesztette, s hagyta,
hadd ragyogjon Morgane, ő meghúzódott az árnyékában.
Morgane egyetlen mosolyával magára vonta a biztonsági őrök
figyelmét, akik odaadó figyelmességgel üdvözölték. Fegyvert
viselnek, futott át Izia agyán, ahogy kiszúrt egy dudort
tengerészkék zakójuk alatt. A recepciós pult mögött ülő nők egy
középkorú párral voltak elfoglalva. Miközben keresztülvágtak
az előcsarnokon, Izia a szeme sarkából őket is figyelte – egyúttal
akaratlanul feltérképezte a biztonsági kamerák helyét –, de azok
ügyet sem vetettek rájuk.
A két lány egyenletes léptekkel vágott neki a lépcsőnek,
holott legszívesebben futottak volna. Nyugalmat erőltetve
magukra mentek fel egészen a legutolsó lépcsőfokig, a
legnagyobb természetességet tanúsítva vágtak neki a zöld
ajtókkal szegélyezett folyosók egyikének, igyekeztek szinte
észrevétlenné válni, miközben elhaladtak a nővérek
pihenőszobája előtt, ahol éppen…
– Jó napot, Fleury kisasszony!
Egy szőke, Kleopátra-frizurás, karikás szemű, fiatal ápolónő
toppant eléjük. Izia gyorsan leszegte a fejét, Morgane-ra hagyva
a válságkezelést.
– Jó napot!
– Látogatni jött az…
– Úgy van – szakította félbe gyorsan Morgane.
 – Ismeri az utat – tréfálkozott széles mosollyal az ápolónő, és
hátrébb lépet, hogy utat engedjen nekik.
Izia kajánul megcsóválta a fejét. Morgane valóban tökéletes
fedezéket nyújtott. A nővért annyira elkápráztatta a jelenléte,
hogy szinte észre sem vette Iziát.
A lányok továbbmentek a folyosón, míg az ápolónő újra el
nem tűnt a pihenőszobában, majd óvatosan visszaosontak.
Morgane megállt az egyik lehangoló, mandulazöld ajtó előtt.
– Ez az – mormogta.

14 óra 29

Timothée

Amikor a két ismeretlen lány felbukkant a szobájában, Timothée

hátrahőkölt, majd az ágyára menekült, és a dobozt gyorsan
bedugta a takaró alá. Meglepetése gyorsan pánikba csapott át.
– Ne félj! – suttogta a vörös hajú lány, és becsukta maga
mögött az ajtót.
Timothée szeme ide-oda ugrált a két lány között.
– Semmi keresnivalótok itt! – hadarta idegesen. – Menjetek
innen…
Igyekezett uralkodni magán, hogy ne lássák rajta, mennyire
meg van rémülve. Ez a szoba volt az ő odúja, a gubó, ami
megvédte az ismeretlenektől való érintkezéstől, a mentális
behatolásoktól. Évek óta csak az orvosaival, néhány ápolónővel
és a családtagjaival találkozott, meg az egyre-másra falt
regények papírfiguráival. Ezek a lányok felborították a szokásait,
aprólékosan beszabályozott, megnyugtató mindennapjait.
Ráadásul mit sem sejtettek a betegségéről, és fennállt a veszély,
hogy hozzáérnek. Már nyitotta volna a száját, hogy riadóztassa a
klinika személyzetét, amikor a vörös hajú lány újra megszólalt.
– Nem akartunk megijeszteni, csak beszélni akarunk veled.
Timothée elnyomta magában a kiáltást. Milyen utat jártak be
vajon a gondolatai, hogy ne engedjék előtörni, holott égetőn
kikívánkozott a torkából? Képtelen lett volna megmagyarázni.
– Nem ijesztetek meg – hazudta –, csak… maradjatok tőlem
távol.
– Rendben. Semmi gond. Nem mozdulunk innen, becsszó.
Timothée lassan beszívta a levegőt. Miközben összevissza
kalimpáló szíve visszatalált egy elfogadható ritmushoz, szeme a
vörös hajú lányra szegeződött.
Most döbbent csak rá arra, amire eddig a pániktól nem
tudott: ő ismeri ezt a lányt. Méghozzá tökéletesen ismeri.
Mivel megérintette.

14 óra 32

Morgane

A fiú láthatólag megnyugodott. Ugyanazt a zöld pizsamát

viselte, mint tegnap, a klinika betegeinek egyenpizsamáját.
Morgane vigyázott, nehogy véletlenül is közelebb lépjen hozzá.
Azok a figyelmeztetések kavarogtak a fejében, amiket
gyerekkora óta sulykoltak belé: nem szabad bátorítani az
őrületet, nyugtatni kell a beteget, meg kell nyugtatni…
Csakhogy az, amit mondani készült, önmagában annyira
őrületes volt, hogy izgalmában egy hang se jött ki a torkán. Izia
ellenben nem teketóriázott.
– Nathan küldött minket – közölte.
Timothée meglepettnek látszott, de korántsem annyira, mint
Morgane várta.
– Nathan meghalt – mondta komoran a fiú.
Morgane bólintott.
– Láttuk a balesetet. De küldött nekem egy üzenetet.
Timothée fürkészem ránézett – mintha két tengerzöld sugár
tapogatta volna hosszan az arcát. Annyira átható volt a tekintete,
hogy Morgane elpirult. De tüstént össze is szedte magát. Hogy
ő? Elpirulni? Még mit nem! Felszegte az állát, megköszörülte a
torkát, karjait összefonta a blézerén.
– A halála után küldött üzenetet.
– Felfogtam – felelte Timothée.
Most sem volt igazán meglepve. Van tehát valami logikus
magyarázat erre az üzenetre, gondolta Morgane, és Timothée
tudja, mi az. Végre helyreáll a dolgok rendje. Visszatérhet a
barátnőihez, az iskolába, a táncórákra, készülhet tovább a
táncintézeti felvételijére…
Timothée lassan kinyújtotta hosszú lábait, és leszállt az
ágyról. S még ha messzire húzódott is tőlük, Morgane már ezt is
kisebbfajta győzelemnek könyvelte el. A fiúnak különös arca
volt, markáns élek váltakoztak rajta gödröcskékkel, tejfehér
bőrén szinte világított két nagy zöld szeme.
– Az üzenet egy dobozt említett – szólalt meg újra Morgane.
– Arra gondoltam, talán arról van szó, ami nálad volt tegnap,
amikor találkoztunk… Ugye tudod, miről beszélek?
Timothée konokul hallgatott.
– Hát persze hogy tudja – intett a szemével Izia az ágy felé.
 Morgane követte a tekintetét. A takaró alatt egy
négyszögletes forma dudorodott. Timothée dühös pillantást
vetett a lányokra. Végül lerántotta a takarót, és óvatosan a
kezébe vette a tárgyat.
Morgane érezte, hogy a szívverése felgyorsul. Ez a fekete
valami, ami olyan vastag, mint egy nagyobb könyv, megadja
majd a szükséges válaszokat, és azzal véget ér a tegnap
kezdődött rémálom. Az utóbbi órákban valaki másnak az életét
élte, és ez az élet csöppet sem tetszett neki. Vissza akarta kapni a
sajátját.
– Mi ez? – kérdezte Izia.
Timothée úgy szorította magához a dobozt, mint a világ
legértékesebb kincsét.
– Nathan… Nathan készítette ezt nekem. Hogy akkor is
beszélgethessek vele, amikor nincs a számítógépénél.
– Valamiféle… telefon?
– Nem igazán. A telefonnál a beszélgetőpartnered ott van a
vonal másik végén.
– Oké – nyugtázta Morgane. – De ha ez az izé nem hív fel
senkit, akkor kivel kommunikálsz?
Timothée felsóhajtott, mint aki nem tudja, hol is kezdje.
Kezével beletúrt gesztenyebarna hajába, aztán szemét a doboz
tetején lévő képernyőre sütötte.
– Nathan úgy nevezte, hogy a virtuális személyisége – kezdte
végül halkan. – Úgy beszél, mint ő, úgy reagál, mint ő,
ugyanazokkal az ismeretekkel és emlékekkel rendelkezik, mint
ő, mégis amikor ezzel a dobozzal beszélek, az mégsem Nathan.
Mindössze annyit tudok, hogy a Facebookon keresztül frissítette,
mintegy naplóként használva a profilját.
– A Facebook-profilját? – csodálkozott Izia. – Az tök üres.
 – Nem az. Csak éppen te nem látod, amiket posztol. Amikor
felteszel valamit, beállíthatod, hogy csupán néhány ismerős
láthassa…
Izia a szemét forgatta, neki ez teljesen kínai volt.
– Igen, be lehet állítani a paramétereket – erősítette meg
Morgane.
– Ahhoz, amit Nathan kiírt – folytatta Timothée –, senki más
nem férhetett hozzá, kizárólag ő. És valahányszor
felcsatlakoztattam a dobozt a netre, az letöltötte a profil
tartalmát, hogy aktualizálja Nathan virtuális személyiségét.
– Olyan ez… mint valami… mesterséges intelligencia? –
kockáztatta meg a kérdést Izia. – Ami a Facebookon hagyott
infók alapján frissül?
– Valami olyasmi, igen.
– És még mindig működik?
– Igen. Mondtam, hogy teljesen független Nathantól, nem ő
beszélget velem, még ha az illúzió tökéletes is.
– És mikor csatlakoztál fel vele utoljára?
Morgane észre sem vette, hogy előrehajol, annyira csüggött
Timothée ajkain. A fiú szóra nyitotta a száját, de azonnal be is
csukta, szemöldökét összeráncolta, tekintete a padlóra révedt.
Aztán hirtelen felkapta a fejét, látszott rajta, mennyire fel van
dúlva.
– A halála előtti napon – felelte vontatottan. – És ma délelőtt
is bekapcsoltam: a mesterséges intelligencia tudja, hogy az
alkotója halott. De az internetre nem csatlakoztattam fel. Tegnap
reggel készültem, de miután neked mentem – nézett Morgane-ra
–, inkább visszavonultam a szobámba.
Csönd. Megint csak Izia volt az, aki hangosan kimondta,
amit a többiek magukban gondoltak.
 – Lehet, hogy Nathan olyan információkat is kiposztolt a
Facebookra, amiket te még nem gyűjtöttél be. Olyan
információkat, amik esetleg magyarázatot adnak ezekre a bizarr
halál utáni üzenetekre… és talán segítenek megérteni, miért
ölték meg.
Timothée összerándult.
– Megölték? Hogyhogy megölték?

14 óra 56

Timothée

Morgane dühös szemeket meresztett Iziára, és megragadta a

karját.
– Gratulálok! Micsoda tapintat! – sziszegte. – És egyébként is:
honnan tudhatod?!
– Sajnálom – vont vállat a barna lány, aztán Timothée felé
fordult. – Amúgy Izia vagyok. Ő pedig Morgane.
Timothée még nem ocsúdott fel a döbbenetből.
Halántékában dühödten lüktetett a vér. Nathan meghalt; a szíve
majd meghasadt ugyan, de elfogadta ezt a tényt. De hogy…
megölték? Ennek semmi értelme nem volt.
– Ööö… örvendek – nyögte ki végül. – Mit értesz az alatt,
hogy „megölték”?
– Izia azt feltételezi, hogy Nathant meggyilkolták, hogy az az
autó szándékosan gázolta el – magyarázta Morgane. – De én
nem hiszek ebben – tette hozzá, rendreutasító pillantást vetve a
másik lányra.
– Láttam – jelentette ki ez utóbbi ellentmondást nem tűrően.
 Timothée hiperérzékeny volt mások indulataira, érezte, hogy
ebben a pillanatban Iziából a lázadás és az eltökéltség furcsa
keveréke árad. A lány szilárdan hitt abban, amit állított. De
vajon igaza van? Timothée-nak meglett volna rá a módja, hogy
kiderítse.
Gondolataiból Morgane zökkentette ki.
– Az üzenetében Nathan azt kérte, hogy „oldjuk el” a dobozt.
Mond ez neked valamit?
– Abszolút semmit.
– Mi lenne, ha megkérdeznénk tőle, hogy mit jelent? – szólt
köz be Izia.
– Kitől?
– Hát a doboztól. Az MI-től, a mesterséges intelligenciától.
Azt mondtad, hogy továbbra is működik.
– Ah.
Timothée tétovázott. Ennek a lánynak sajátos a logikája, de
az, amit javasolt, nem is volt annyira abszurd. Nathan alkotta
meg a dobozt. Ha lehetséges „eloldani”, arról bizonyára
tájékoztatta a virtuális személyiségét. Ugyanakkor Timothée a
mai napig sosem határolta el magában egymástól az
unokatestvérét és a dobozt, számára egységet alkottak, és most
feldúlta a gondolat, hogy különválassza őket. Attól is irtózott,
hogy a két idegen lány előtt beszéljen a bizalmasával. Az a
legbensőbb magánszférájához tartozott, az övé volt, kizárólag az
övé.
– Van más ötleted? – nógatta Izia.
– Nincs.
– Akkor meg mire vársz?
Timothée beletörődő sóhajjal „on”-ra billentette a kapcsolót.
– Helló, Tim!
 – Helló, Nath! – köszönt vissza Timothée. – Szeretnék tőled
kérdezni valamit: küldtél tegnap üzenetet Morgane-nak, egy
vörös hajú lánynak, hogy keressen meg a klinikán?
– Nem tudom, hogy tehettem volna. Nincs internet-hozzáférésem,
amíg te rá nem kapcsolsz.
– Jó… Annak a bizonyos üzenetnek a feladója azt írta, hogy
oldjalak el. Van valami ötleted arról, hogy ez mit jelent?
– Természetesen.
Timothée várta a folytatást, de az nem jött.
– És lennél szíves elmagyarázni nekünk? – kérdezte kajánul
Izia.
– Ki beszél?
– Na mi van, már meg se ismerjük a barátainkat?
– Barátok? Kevés barátom van.
– Egy okkal több, hogy felismerd őket, freaky boy.
E-Nathan furcsa kis recsegést hallatott, ami halványan
kuncogásra emlékeztetett.
– Izia.
– Talált, süllyedt.
– Sajnálom, freaky girl, nem vagyok képes olyan hangot felismerni,
amit nem hallottam ezen a mikrofonon keresztül.
Timothée ellentmondásos érzésekkel hallgatta ezt a
társalgást. Izia, bár igyekezett ezt tréfák mögé rejteni, meg volt
hatva attól, hogy E-Nathannal beszélhet. Öröme az egész szobát
betöltötte, és Timothée nem tudott nem osztozni benne.
Ugyanakkor kirekesztettnek és keserűnek is érezte magát.
Nathan sosem említette neki Iziát. Mégsem ismerte hát annyira
az unokatestvérét, mint hitte.
Ahogy felemelte a fejét, észrevette, hogy Izia, miközben
beszélt, ösztönösen közelebb húzódott hozzá. Timothée hátát
jeges veríték lepte el. Miért engedte meg ezeknek a lányoknak,
hogy a szobájában maradjanak? Hiába volt éber, mindig így
végződött. Az emberek tréfálkoztak, egyre közelebb jöttek, aztán
merő véletlenségből megérintették, megfeledkezve az
ígéretükről. Nekik ez semmi volt, ők ezt nem értették, el sem
tudták képzelni, milyen iszonyú az a fájdalomáradat, ami elönti
az érintésüktől.
Morgane egyszer csak megfogta Izia csuklóját, és hátrébb
húzta. Timothée megkönnyebbülten fújt egyet, hálás pillantást
vetve Morgane-ra.
– Mit keresel itt, Iz?
– Hát pontosan erre próbálunk fényt deríteni, freaky. Mit
jelent az, hogy eloldani téged?
– Pillanatnyilag… meg vagyok kötve. Nathan úgy programozott,
hogy a Timothée-val folytatott beszélgetések függvényében fejlődjek,
illetve olyan információk révén, amivel ő látott el: tudományos cikkek,
ilyen-olyan morzsák az életéből… Azt akarta, hogy hasonlítsak rá. Ha
valaki előidéz, függetlenné válok, ott keresek információt, ahol jónak
látom, az interneten, vagy olyan számítógépekben, amikre
rácsatlakoztatnak.
– Ez azt jelenti, hogy el fogsz távolodni Nathantól? –
kérdezte Timothée, enyhe szúrással a szíve táján.
– Valószínűleg. Bár valamiképpen továbbra is egyezni fogok vele –
ő hozott létre, ugyanaz a logikám, mint neki –, de attól kezdve
módomban áll majd… különbözni tőle. Nem az ő másolatának lenni.
Olyan dolgokat megtudni, amit ö nem tudott.
A folyosó kövén lépések koppantak. A fiatalok
mozdulatlanná merevedtek, még a lélegzetüket is
visszafojtották. Kinyíló, majd becsukódó ajtó zaja hallatszott.
Távoli hangok, túlságosan tompák ahhoz, hogy veszélyt
jelentsenek.
– És hogy lehet eloldani? – suttogta egyszer csak Morgane.
– Egy szóbeli parancs elegendő hozzá.
– …vagyis?
– Ha Timothée elrendeli, eloldom magam.
Morgane olyan sürgető arckifejezéssel nézett rá Timothée-ra,
hogy a fiú elfordította a szemét. Ha eloldja a dobozt, ha a
mesterséges intelligenciának megadja a lehetőséget, hogy
magától fejlődjön, azzal végképp megöli az unokatestvérét.
Elfogadja, hogy elenyésszen. Timothée torkába könnyek tolultak.
Visszanyelte őket, felemelte a fejét, tekintete találkozott Iziáéval.
A lány sötét szeméből ugyanazt a szükségletet olvasta ki, ami őt
is feszítette: megtudni, mi történt Nathannal.
És hogy ezt kiderítsék, nem nagyon volt más választásuk…
– Oldd el magad! – mondta elérzékenyüléstől rekedt hangon.

15 óra 22

Izia

Egy bippenés.
Aztán csönd.
A szobában a három fiatal mereven nézte a dobozt. Izia
nyugtalanul vonta fel a szemöldökét.
– Nath? – mormogta Timothée.
– Még mindig itt, hapsikám.
Izia fellélegzett. Ez az elektronikus hang színében nem
igazán hasonlított Nathanéra. Mégis ugyanaz a hanghordozás,
ugyanazok a szófordulatok… Zavarba ejtő volt. Izia tudta, hogy
Nathan meghalt, de azt hinni, hogy még mindig itt van, bezárva
ebbe a dobozba, rettenetesen csábító volt. És megnyugtató is.
– És ööö… jól vagy? – kérdezte.
– Prímán, Iz’. Azért oldottatok el, mert Nathan meghalt?
– Azért oldottunk el, mert Nathant megölték… legalábbis azt
gondolom – tette hozzá, jelentőségteljes pillantást vetve
Morgane-ra.
– Hm. Én is erre gondoltam.
Izia szívverése hirtelen meglódult.
– Hogyhogy?
– Meglehetősen kényes kutatásokat végzett. Méghozzá erre a
klinikára vonatkozóan.
– Erre a klinikára? – kiáltott fel egyszerre Morgane és
Timothée.
– Igen. De nem osztotta meg velem, mit talált.
– Csatlakoztatnunk kell a dobozt a Facebookhoz – jelentette
ki eltökélt arccal Morgane.
Igaza van, gondolta Izia. Lehet, hogy Nathan a halála előtti napon
még hagyott információkat a profilján.
És ha így van, azt be kell gyűjteniük.
– Általában hová szoktad csatlakoztatni? – kérdezte
Timothée-tól.
– Az ápolónők számítógépére, a folyosó végén. De van egy
jobb ötletem. Bújjatok be az ágyam alá!
Izia pajkos arccal nézett rá.
– Bizarr fantáziáid vannak.
Timothée elpirult, és valamit dünnyögött, ami úgy
végződött, hogy:
– …csak amíg szólok egy nővérnek.
 – Két lány az ágyad alatt, plusz még egy nővér is! – cukkolta
Izia.
– Ejha, öregem…
– Izia, állítsd már le magad! – reccsent rá szárazon Morgane,
és húzni kezdte az ágy alá.
Izia hagyta, de még odavillantott egy huncut mosolyt
Timothée-nak. A fiú kerülte a tekintetét, és az ablakig hátrált,
hogy ne legyen az útjukban, aztán visszament az ágyhoz, hogy a
takarót leengedje a padlóig.
Iziának jókedve lett. Imádta a kalandot, a váratlant, a
valószínűtlen helyzeteket.
Rendszerint beérte apró dolgokkal – hogy a szél hirtelen
megreccsenti egy fa ágait, hogy egy hevesebb hullám átcsap a
gáton, és lefröcsköli a járókelőket, vagy ha egy kevésbé birka
diák porig alázza valamelyik kretént a suliban. De ma aztán
igazán ki van elégítve a kiszámíthatatlan iránti igénye! Morgane
felé fordította a fejét:
– Ha valaki három nappal ezelőtt azt mondja neked, hogy
hamarosan egy kórházi ágy alatt fogsz lapulni velem…
– Hallgassatok! – mordult rájuk Timothée. – Jön valaki.

15 óra 31

Marc Loizeau

Az íróasztalon megcsörrent a belső vonal. A felügyelő egy

gombnyomással megnyitotta a kommunikációs csatornát.
– Na, mi újság? – kérdezte azonnal.
– Nem találtuk meg a lányokat, főnök. Felszívódtak.
 Loizeau káromkodott egyet.
– És Samuel Roux?
– A Gólyák környékén csatangol. Fernandez távolról követi.
– A klinikánál? Mi a fenét keres ott?
– Gőzöm sincs, főnök. Egy csapat épp most vizsgálja át a
buszt, ami megpróbálta elgázolni, de egyelőre semmi hír.
– Jól van. Azonnal értesítsen, ha megtud valamit. És derítse
már ki, az isten szerelmére, hol vannak a lányok! Két tini nem
válhat csak úgy köddé, Manuel, ez ellentmond a fizika
törvényeinek!
– Azon vagyunk, főnök.
– Khm… Manuel…
– Igen?
Marc Loizeau tétovázott.
– Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ezeket a kölyköket
keressük. Tudom, furcsán hangzik, amit kérek… de ne
viselkedjenek úgy, mintha rendőrök lennének.
Azzal a választ meg se várva megszakította a beszélgetést, és
idegesen végigsimított az arcán. A helyzet kezdett
irányíthatatlanná válni.
Gyakran így van ez, ha az ember egyszerre több táblán is
játszik. Muszáj lesz erősítést kérnie.
Előbb azonban…
Kihúzta az íróasztala fiókját, elővett egy mobilt, berakott egy
új SIM-kártyát, és beütött egy számot. Valaki felvette.
Hallatszott, ahogy levegőt vesz.
– Maguk voltak a busszal? – kérdezte Marc Loizeau.
– Mi voltunk.
A felügyelő hosszan beszívta a levegőt, lehunyta a szemét,
majd újra kinyitotta.
 – Információkra van szükségem. Nem tudom hatékonyan
fedezni magukat, ha nem ismerem a céljaikat.

15 óra 37

Samuel

Samuel végigment a klinikákert kerítése mentén, olyan helyet

keresett, ahol könnyen bemászhatna. Amiért ő jött, ahhoz nem
használhatta a főbejáratot. Végre kiszúrt egy régi falszakaszt,
ahol a kövek közötti mélyebb hézagok megfelelő fogást kínáltak.
A következő pillanatban már földet is ért a park laza talaján, egy
bokor mögött.
Felegyenesedett, szemével végigpásztázta a környéket.
Tekintete egy vörös téglás épületegyüttesen állapodott meg a
pázsit túloldalán, pont rálátott az ágak között.
Ott van. Ott születtem. Ott fogantam.
A szülei azért folyamodtak mesterséges
megtermékenyítéshez, mert az apja steril volt, feltehetőleg egy
vírusfertőzés következtében, amit még gyerekkorában kapott el.
Ez sosem volt tabutéma a családjukban. Amint Samuel abba a
korba lépett, körülbelül hatévesen, hogy megértse, a szülei
elmagyarázták neki, hogyan jött a világra.
Jó néhány évvel később egyik este úgy ment haza az
iskolából, hogy tele volt a feje kérdésekkel az identitására
vonatkozóan, és akkor elkezdte faggatni az anyját.
Spermadonáció révén született, ismételte meg az édesanyja azt,
amit már addig is tudott. Másképpen fogalmazva biológiailag az
ő és egy másik férfi gyermeke, akinek ő sem ismeri a kilétét, a
spermaadás ugyanis anonim módon zajlik, tette hozzá.
Este, amikor az apja hazaért, bement Samuel szobájába, hogy
jó éjszakát kívánjon neki. Samuel úgy emlékezett erre, mintha
csak tegnap történt volna.
– Tudod, apa – mondta neki –, igazából én teszek rá. Nem
változtat semmin.
– Miről beszélsz, Sammy?
– Hát arról, hogy nem te vagy a vér szerinti apám. Nem
érdekel. Nekem te igazán az apám vagy.
Az apja néhány másodpercig hallgatott, szeme csillogott a
szoba félhomályában. Aztán elmosolyodott, meghatottan s egy
kicsit szomorúan.
– Jó éjt, Sammy! – dünnyögte, majd kiment a szobából.
Utána soha többet nem beszéltek erről. Samuel nem érezte
szükségét. Lehet, hogy nem az ő génjeit hordozta, de ez az
ember nevelte fel, születésétől fogva ő volt mellette, ő cipelte a
nyakában, ő takargatta be esténként, ő viselte gondját. Ez a férfi
az apja volt, Samuel pedig a fia, és punktum!
Punktum, igen, csakhogy attól a naptól megváltozott a
viszonyuk. Mintha korábban az apja elfelejtette volna, hogy nem
ő adott neki életet, és Samuel egyszeriben eszébe juttatta.
Esténként kezdett később hazajárni, és könnyen dühbe gurult.
Punktum, igen, csakhogy a két év múlva bekövetkező
halálával egy csomó bizonyosság megkérdőjeleződött. Valahol a
világban ott volt az a férfi, aki életet adott neki. A másik. Az
ismeretlen. Az eleven. És még ha soha nem is léphet az elhunyt
helyébe, Samuel egyre sürgetőbb vágyat érzett, hogy megtudja,
ki a biológiai apja. Nem akart beszélni vele. Csak tudni akarta.
 Ezért ácsorgott hát ennek a falnak a tövében, ezért leste a fák
között megbújva a Gólyák Klinika főépületét. De mégsem volt
képes egyetlen lépést sem tenni előre. A torkát gombóc
fojtogatta. A gyomrában mázsás súly. Nem tudott szabadulni
attól a ragacsos rossz érzéstől, hogy a biológiai apja után kutatva
elárulja azt a férfit, aki felnevelte.
Néhány perc múlva nagy levegőt vett, és a fák takarásában
nekiindult.
– Muszáj megtennem – dünnyögte. – Bocs, apa!

15 óra 40

Timothée

Míg arra várt, hogy a nővér behozza neki a laptopot, amit a

betegek használhattak, Timothée mereven állt a szoba közepén.
Ha hátrébb lép, közelebb kerül a lányokhoz, akik az ágy alatt
sutyorognak. Ha előrébb, túl közel lesz az ajtóhoz, amikor majd
bejön az ápolónő.
Csapdába esett. Hagyta, hogy a külvilág benyomuljon a
fészkébe. Hogy feszültségét csillapítsa, mélyen beszívta a
levegőt, de gondolatai minduntalan visszakanyarodtak a két
betolakodóhoz. Átkozottul kusza gondolatok voltak.
Azt akarta, hogy elmenjenek.
Azt akarta, hogy örökre itt maradjanak.
Azt akarta, hogy hallgassanak.
Azt akarta, hogy szavak özönét zúdítsák rá.
Azt akarta, hogy…
Nem.
 Sóhajtás.
Timothée már közel négy éve nem találkozott személyesen
korabeliekkel – az unokatestvérét leszámítva. Természetesen
voltak virtuális barátai, akikkel az interneten beszélgetett vagy
csoportosan játszott. De csak fiúk voltak, csupa fiú. A lányok…
ott voltak persze az unokahúgai, de ők sokkal fiatalabbak voltak
nála, és már évek óta nem is látogatták meg.
A francba! – gondolta. – Semmit nem tudok a lányokról! Az
égvilágon semmit!
Természetesen álmodott lányokról. Álmodott róluk éjjel,
álmodozott róluk nappal. Fantáziált, néha hosszú órákon át. De
a többi korabeli fiúval ellentétben Timothée tisztában volt azzal,
hogy amit elképzel, az sosem fog megvalósulni: a lányok
bőrének érintése, ami oly lágy volt álmaiban, a valóságban
gyötrelem lett volna számára. Ezért viselte olyan rosszul Izia
tréfálkozását. Olyasmire célozgatott, amire ő is vágyott, de ami
mindörökre tilos volt számára.
A folyosón léptek hangzottak, két koppanás az ajtón, a
kilincs le nyomódott. A nővér dugta be a fejét az ajtónyíláson.
– Hová tegyem? – emelte fel a kezében tartott notebookot.
Timothée szokás szerint nem mozdult, csak a kerekes
fémasztalra bökött, amin étkezni szokott. A nővér letette a
számítógépet, és kiment.
Amikor a léptek eltávolodtak, Timothée hallotta, hogy a
lányok előmásznak a rejtekhelyükről. Az ajtó felé húzódott,
megfogta a laptopot, és megnézte, működik-e a wifi. Aztán
rögtön rá is csatlakoztatta a dobozt.
– Lássuk csak! – szólalt meg vidáman E-Nathan.
A dobozból néhány halk bippenés hallatszott.
 – A legutóbbi infók, amiket Nathan felrakott nekem a netre, valóban
a halála előtti napról származnak. Azt írja, hogy megtalálta, mire
vonatkozik a lista.
– Miféle lista? – lépett közelebb veszélyesen Izia.
– A lista a nevekkel.
– Milyen nevekkel?
– Samuel Roux, Nathan Valentin, Izia Faure, Morgane Fleury,
Timothée Maclum – sorolta E-Nathan.
– Mi a fene! – lehelte Izia. – És mi ez a lista?
– Azoknak a neve, akiknél először sikerültek a kísérletek. És ne
kérdezd tőlem, Iz’, hogy milyen kísérletekről van szó, ez nincs
pontosítva.
Kísérleti alany. A szavak betódultak Timothée agyába, és
több tucat vakító, apró robbanást idéztek elő, amitől elakadt a
lélegzete. Úgy érezte, kifut a lába alól a talaj, zavarodottan dőlt
neki az ajtónak.
– Ha hozzáférhetnék a számítógépéhez-szólalt meg újra E-Nathan –
, biztos vagyok benne, hogy olyan dokumentumokat találnék, amik
segítenének tisztábban látni… Ó, a francba!
– Mi az? – kérdezte ijedten Izia.
– Az utolsó dolog, amit Nathan a halála előtt felírt, az ez: „Nincs
idő mindent összefoglalni, sürgősen KI KELL HOZNI TIMET ARRÓL
AZ ÁTKOZOTT KLINIKÁRÓL!” Csupa nagybetűvel és aláhúzva.
Timothée szíve megint nagyot ugrott. Kimenni innen? Nem,
az lehetetlen! Már az is nehezére esett, hogy elhagyja ezt a
szobát, hát akkor még a klinikát! A külvilág nem neki való, és
soha nem is lesz az. Képtelen erre, egyszerűen képtelen rá…
Megrettenve emelte fel a fejét. A lányok merőn néztek rá.
Morgane tekintetében sajnálkozás tükröződött. Izia
kifürkészhetetlenül szegezte rá sötét szemét.
 – Nathan nem szórakozásból írta ezt a figyelmeztetést –
mondta halkan. – Néhány perccel később meghalt. Nem hiszek a
véletlenben.
Timothée nyelt egyet.
Nath, Nath, miért csinálod ezt velem, miért?
De a zsigereit marcangoló félelem ellenére elismerte, hogy
Iziának igaza van. Nathan tudta, hogy ez a klinika az ő egyetlen
menedéke. Nem írta volna ezt, ha nem lett volna rá alapos oka.
Nagyon alapos oka.

15 óra 51

Morgane

Azoknak a neve, akiknél először sikerültek a kísérletek. Mit jelent ez?

– Hülye kérdés – emelte fel Morgane az egyik kezét, mintha
órán jelentkezne –, de ti véletlenségből nem ezen a klinikán
születtetek? Mert én igen… Lombikbébi-eljárással.
E-Nathan közbeszólt:
– Mindannyian itt születtetek, a szüleitek egy mesterséges
megtermékenyítési programban vettek részt.
– Még Nathan is? – csodálkozott Izia. – Mármint arra
gondolok, hogy amennyi tesója van, nem hittem volna, hogy a
szüleinek nehézségeik lettek volna a…
– Még Nathan is. Az ő fogantatásához még orvosi segítségre volt
szükség, de ez az első terhesség olyan élettani változásokat idézett elő az
édesanyjánál, hogy a későbbiekben már könnyen teherbe esett.
 Morgane döbbent arcot vágott. A felmerülő konklúziók
túlságosan felkavaróak voltak a számára ahhoz, hogy figyelembe
vegye őket. Automatikusan elhessegette őket.
– Ezeknek a kísérleteknek a végrehajtói még mindig itt dolgoznak,
talán azt is tudják, hogy itt vagytok, ebben a szobában. Nem szabad
meglátniuk, hogy távoztok.
– Mindenütt kamerák vannak – jegyezte meg Izia –, láttam
őket az előcsarnokban, meg ott vannak a biztonsági őrök is…
– Sok kamera van, de nincs mindenütt. Csatlakoztatva kell
maradnom ehhez a géphez, hogy segíteni tudjak nektek. Morgane az
egyetlen, aki anélkül tud átmenni az előcsarnokon, hogy ne keltsen
gyanút.
Ő velem marad, és utolsóként megy ki az épületből.
Morgane egy pillantást vetett Iziára és Timothée-ra. Egyikük
sem látszott meglepettnek. Hát persze. Timothée már találkozott
vele itt, Iziának pedig volt alkalma megállapítani, hogy a klinikai
személyzet ismeri. A titkát olyan sok oldalról kikezdték, hogy
már alig lehetett titoknak nevezni. A francba, francba, francba!
Éveket töltött azzal, hogy falat emeljen az élete közepén: az
egyik oldalán az anyja, a másikon minden más. És ez a védőfal
most omladozni kezdett, és
Morgane kétségbeesetten próbálta helyükön tartani a
köveket. Ám minden egyes felfedezés újabbat és újabbat lökött
ki.
A számítógép képernyőjén a klinika 3D-s alaprajza jelent
meg, és E-Nathan magyarázatait követve forogni kezdett.
– Az első emeleten vagyunk. Az előcsarnokon lehetetlen átmenni,
ott túl sok a kamera. A vészkijárat lépcsőjét kell használnotok. Amint
leértek a földszintre, a lépcsőtől jobbra van egy ajtó, ami átvezet a
szülészetre.
 – Biztosan zárva van – észrevételezte Izia.
– Azt majd én intézem. Szóval átmentek azon az ajtón. Egy
folyosóra juttok, ahol rendelők vannak. Keressetek egy üreset! A
pszichiátriai szárnnyal ellentétben a szülészet ablakain nincsenek
rácsok, nem lesz nagy gond kijutni. Amint kijutottatok a parkba,
igyekezzetek mielőbb a fák takarásába kerülni, és húzzatok el, de
vigyázzatok, hogy ne fordítsátok az arcotokat a kapun lévő kamera felé!
Morgane is, amint tud, megy utánatok. A legközelebbi busz huszonöt
perc múlva indul.
A szobára rövid csend telepedett. Morgane-nak nagyon is
megfelelt, hogy itt rejtőzzön el. A legkisebb vészjelre bemászik
az ágy alá.
– Tervnek nem rossz. De valószínűleg még jobban működne,
ha Timothée nem pizsamában lófrálna – somolygott Izia.
Timothée erre megfordult, és kinyitott egy beépített
szekrényt. A polcokon alig volt valami. Kivett egy bő farmert,
egy fekete inget és egy bordó kapucnis pulcsit, majd a szemével
intett a lányoknak, hogy forduljanak el. A szövet zizegését hallva
Morgane nem bírta megállni: fél szemmel hátrasandított. Világos
bőr, hosszú, vékony felsőtest, viszont jóval szélesebb váll annál,
amit elképzelt, amikor Timothée-n még pizsama lötyögött. A
tekintete egy másodpercig elidőzött a nyakszirtjén. Vastag volt,
mintha sosem tudná ellazítani az izmait.
Morgane pont azelőtt fordult vissza, mielőtt a fiú letolta
volna a nadrágját… és szembetalálta magát Izia csúfondáros
mosolyával, aki ártatlan képpel a Ramones egyik számát
dudorászta:

Hey, little girl

I wanna beyour boyfriend
 Sweet little girl
I wanna beyour boyfriend…

– Kész – szólalt meg Timothée.

Morgane megfordult. Ebben az öltözékben a fiú úgy festett,
mint bármely más korabeli fiatal. A szemében tükröződő félelem
azonban ellentmondott annak a magabiztosságnak, amit
megpróbált magára ölteni.
– Nathan meghekkelte a klinika intranetjét – szólalt meg a
mesterséges intelligencia. – Megadta nekem a belépési kódokat.
Morgane a laptop képernyőjére nézett. Több fekete-fehér
videofelvétel ment rajta egyidejűleg. A biztonsági kamerák! –
döbbent rá. Lenyűgözve vette szemügyre a számítógép mellett
lévő műanyagtömböt. Ez a „doboz”, kezdetleges külseje
ellenére, igazi kincset rejtett, és az, aki megalkotta, zseni volt.
Sajnálta, hogy soha a legcsekélyebb figyelmet nem tanúsította
Nathan iránt. Egy árnynak gondolta a suliban, egy visszahúzódó
lúzernek. Ha tudta volna… ugyan, az se változtatott volna
semmin. A zsenik igen ritkán népszerűek.
– Hány telefonotok van?
– Itt az enyém – vette elő a smartphone-ját Morgane.
Izia beletúrt a hátizsákja első zsebébe, és felmutatott egy
külső antennás régi Nokiát. Morgane kétkedő pillantást vetett rá,
mire Izia kurtán csak ennyit mondott:
– Működik.
– Ha te mondod…
 16 óra 03

Samuel

Samuel a cserjék mögött lapult, és azon töprengett, hogyan

juthatna be a szülészetre. A klinikán nagyobb volt a nyüzsgés,
mint képzelte. Semmi értelme nem lenne megvárni az éjszakát,
akkor már egyszerűbb most elvegyülni a páciensek és a
látogatók jövés-menésében. Ha pedig rajtakapják egy olyan
helyen, ami kizárólag a személyzetnek van fenntartva, még
mindig mondhatja azt, hogy eltévedt. Lényeg, hogy a biztonsági
őrök ne csípjék el, azt ugyanis semmiképp nem akarta, hogy az
anyja megtudja, itt járt. Nem tartozik rá. Az ő életéről van szó, az
ő identitásáról, az ő apjáról.
Egyszer csak kinyílt az egyik földszinti ablak. Egy takarítónő
jelent meg benne, és tisztítani kezdte az üveget. Kis idő múlva
eltűnt, félig nyitva hagyva az ablakszárnyakat. Samuel
szemügyre vette a homlokzat mentén ültetett bokrokat. Ha
mögéjük surran, senki nem látná, hogy átlép az
ablakpárkányon…
Megragadva a váratlan lehetőséget, kilépett a cserjék
takarásából, és átvágott a pázsiton azzal a nemtörődöm
arckifejezéssel, amit olyan tökéletesen magára tudott ölteni.
Pedig a mellkasában olyan veszettül ugrált a szíve, akár egy
dühös kenguru.
 16 óra 05

Izia

A folyosó kihalt volt. Izia és Timothée szép csöndben kilopózott.

A legvégén egy ajtó állt, rajta a vészkijárat piktogram.
Kinyitották, és elindultak lefelé a lépcsőn.
– Minden rendben? – kérdezte Morgane hangja a telefonban.
– Intézzétek úgy, hogy nyitva legyen a földszinti ajtó, és
akkor minden rendben lesz.
– Work in progress – mondta E-Nathan. – Várjatok addig a
félemeleti pihenőnél, amíg zöld utat nem adok.
Izia egy pillantást vetett a háta mögé. Timothée tisztes
távolságból követte.
Megálltak a félemeleten.
– Mi a problémád? – kérdezte súgva a fiútól. – Nem tudod
elviselni valakinek a közelségét?
– Az érintést nem bírom elviselni.
– Miért? Megrémiszt?
– Fájdalmat okoz.
– Oh… Milyen fájdalmat? Mármint úgy értem: fizikait?
– Nem csak. Különben nem lennék a pszichiátrián, hm? –
mondta Timothée fatalista félmosollyal.
Ugyanaz a fekete humor, mint Nathané – gondolta Izia.
– Feltételezem. És mindig ilyen voltál?
– Igen is, meg nem is. Nem tudatosult bennem. Amint igen,
még rosszabb lett.
Az eggyel lejjebb lévő szinten lépések koppantak. Izia
óvatosan előrehajolt.
 Egy fehér köpenyes nő jelent meg a két osztályt elválasztó
ajtónál, kizárta, kinyitotta, majd eltűnt.
– Go! – utasította őket Morgane.
– Ezt hogy csináltátok?
– Egy üzenetet küldtem a csipogójára, hogy át kell mennie a másik
osztályra – magyarázta E-Nathan, miközben Izia és Timothée lement az
utolsó lépcsőfokokon. – Ha egy kis szerencsénk van, nem zárta be maga
mögött az ajtót…
Izia odament az ajtóhoz, kinyújtotta a kezét, de azonnal
vissza is ejtette a combjára.
– Nem kellett bezárnia, te kis zseni – nincs kilincs az ajtón…
– Vagy úgy. Van nálad valami kártya? Bankkártya, buszbérlet…
– Yep.
– Csúsztasd a résbe az ajtó és a félfa közé. Indítsd lentről, és húzd a
zár felé.
Izia elmosolyodott. Ez a nap kétségkívül sokkal
szórakoztatóbb, mint a tegnapi volt. Az adrenalintól szárnyakat
kapott.
Fél szemmel a folyosóra figyelt, a másikkal a feladatra
koncentrált. Timothée idegesen topogott mellette, és amikor az
ajtó egy kattanással engedett, sietve lépett át a nyomában ő is a
szülészetre.
– Átjutottunk – suttogta Izia, újra a füléhez emelve a telefont.
– A klinikai időbeosztás szerint balra a harmadik helyiség elvileg
üres, de azért ellenőrizzétek…
Izia az ajtóra tapasztotta a fülét.
– Nincs benn senki – biztosította Timothée.
– Nem tudhatjuk.
– De igen: nincs benn senki.
 Izia egy pillanatra a fiúra meredt, meglepte, hogy az
hirtelenjében milyen magabiztosnak mutatkozott, de végül
benyitott az ajtón.
Egy íróasztal, székek, egy vizsgálóágy. A helyiségben
csakugyan nem volt senki.
És egy félig nyitott ablak integetett feléjük.

16 óra 16

Timothée

– Tiéd az elsőbbség – mondta Izia.

Timothée bólintott. Testének minden idegszála azt üvöltötte,
maradjon e falak védelmében. De bízott Nathanban, és ő a halála
előtt azt az utasítást adta, hogy el kell innen mennie. Kénytelen-
kelletlen az ablakhoz lépett, nagyra nyitotta, meggyőződött róla,
hogy a parkból senki nem néz errefelé, majd a kőpárkányra
tenyerelve előrehajolt, hogy felmérje, hol fog földet érni. Ekkor
egy ismeretlen fej bukkant fel néhány centiméterrel alatta.
Timothée megdermedt. A másik fiú arcán meglepetés suhant át,
kis híján hátrabukott, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg az
ablakkeretben, keze közben súrolta Timothée ujjait.
Elektromos kisülés.
Kibírhatatlan fájdalom.
Düh – gyűlölet – elhagyatottság – düh.
Timothée kezét a halántékára szorítva hátraugrott. Nem a
saját haragja fortyogott koponyája boltozata alatt, hanem a
másiké, azé a fiúé, aki most ugrott be a helyiségbe. Egyetlen
pillanat alatt megszállta az elméjét, befurakodott mindenhova,
tudatának minden egyes rétegébe beledöfte elkeseredettsége
fullánkjait.
Timothée zihált, az alsó ajkába harapott, hogy fel ne
ordítson. Miért? Miért szenvednek ennyit az emberek? És ő
miért ilyen érzékeny a kedélyállapotukra, a lelki sérüléseikre?
Neki semmi köze ehhez a haraghoz. Meg akarta tisztítani tőle a
gondolatait. De most, hogy már behatolt az elméjébe, tudta,
hogy sokáig fogja kísérteni.
– Ez aztán a meglepetés! – mondta Izia a fiúra nézve.
Samuel – értette meg Timothée, kiragadva az információt az
agyát elárasztó képek özönéből. Az a Samuel, aki rajta volt
Nathan listáján.
A fájdalom kezdett visszahúzódni. Timothée szeme
Samuelről Iziára vándorolt. Ismerik egymást. Ahhoz nem eléggé,
hogy a lány benne legyen azokban az emlékmorzsákban, amiket
Samuel átadott neki, amikor hozzáért, de egyértelműen kiderül
abból, hogy egyikük sem örül, hogy itt látja a másikat.
Izia Timothée-hoz fordult.
– Minden rendben?
A fiú bólintott.
– Holtsápadt vagy.
– Hozzám ért.
– Sajnálom.
– Hogyhogy hozzáértem? – csattant fel Samuel, ideges
pillantásokat vetve az ajtó felé. – Én nem is éreztem, nem
okozhattam neki fájdalmat. És különben is, mi a fenét kerestek
itt?
– Nem szabad hozzáérni Timothée-hoz – mondta
szemrehányóan Izia, kitérve a kérdés elől.
 Samuel kétkedő és némileg megvető pillantást vetett az
említett felé.
– Egy csajra van szükséged, hogy megvédd magad?
Izia a szemét forgatta.
– Üdv a XXI. században! Én a helyedben nem hordanám úgy
fenn az orrom, mert ha jól emlékszem…
Nem tudta befejezni az epés megjegyzést, amire készült,
ugyanis Timothée kihúzta magát, és szemét Samuelébe fúrta.
Áttetsző zöld a viharos borostyánon.
– Nincs szükségem arra, hogy megvédjem magam tőled –
ejtette ki nehézkesen a szavakat.
– Tényleg? Pedig ha látnád a pofádat…
– Nincs szükségem rá. Mert te is velünk jössz.
Samuel arckifejezése hitetlenkedésbe csapott át.
– Ja, persze – bökte ki végül, és az ajtó felé lépett. – Na húzz
arrébb, dolgom van.
Timothée nem mozdult. Most már ismerte Samuel történetét.
Egyetlen szóval megállíthatja.
– Apád. Azért jöttél ide, hogy megtudd, kicsoda.

16 óra 20

Samuel

Samuel megtorpant, szemét ismét az előtte álló, sápadt arcú fiúra

emelte. Ki ez a fazon? Honnan tudja? Timothée – így szólította
ez a zakkant Izia. Egyáltalán nem volt ismerős neki ez a név.
– Épp nyomon vagyunk – szólalt meg a fiú, aki valamelyest
kezdte visszanyerni a színét.
 – Nyomon? – hitetlenkedett Samuel. – Az apámat illetően?
– Lehetséges. Mindenesetre olyan valamit illetően, ami
velünk kapcsolatos.
Velünk. Samuel érzékelte, hogy Timothée őt is bevonta ebbe
a szóba, és ez nem tetszett neki, egyáltalán nem tetszett.
– Hogyhogy velünk? Nekem ehhez itt semmi közöm! –
fröcsögte Iziára nézve. – Hé! Te meg kivel beszélsz? – kiáltott fel,
ahogy meglátta a lány kezében a telefont.
Izia elvette a fülétől a mobilt, és anélkül, hogy Samuelt
válaszra méltatta volna, Timothée-hoz fordult:
– El kell tűnnünk innen, Tim.
Aztán lesújtó pillantást vetett Samuelre.
– Ha jössz, jössz, ha nem jössz, úgy is jó. De döntsd el!
Azzal elindult az ablak felé, Timothée pedig utána, jó két
méter távolságból kikerülve Samuelt.
– Mi az, büdös vagyok?! – horkant fel Samuel.
Különös módon bizonytalanság fogta el, ahogy ilyen gyorsan
menekülni látta őket. Mintha csak érezné, hogy elszalaszt egy
esélyt.
– Várjatok már: miért mennék veletek, azt se tudom, hová
mentek! – kiáltott fel, amikor Izia eltűnt a parkban.
– Válaszokat keresni – felelte Timothée, mielőtt ő is kiugrott
volna az ablakon.
Samuel néhány percig még egyedül toporgott a helyiségben,
tanácstalanul és dühösen. Nincs joguk így elmenni, most, hogy
az apját emlegették! Nem tisztességes, hogy a képébe vágnak
ilyesmit, aztán meg ukmukfukk lelépnek!
– A kurva életbe! – káromkodta el magát, és az ablakhoz
futott.
 Egyetlen ugrással a bokrok mögött termett, és már szaladt is,
hogy utolérje Timothée-t és Iziát, akik a kijárat felé igyekeztek.
Az a kellemetlen érzése volt, mintha horogra akadt volna, és a
bot vége Timothée kezében lenne.
– Jössz nekem egy magyarázattal – sziszegte összeszorított
foggal Iziának, amikor melléjük ért.
– Semmi akadálya – felelte Izia csak nem most. Előbb
elhúzzuk innen a csíkot.
A lány nyugtalan arca láttán Samuel visszaszívta a csípős
megjegyzést, ami már a nyelvén volt. Ezek itt ketten egyik
pillanatról a másikra zúdultak a nyakába, és ő – fogalma sincs,
miért – félretette minden tervét, hogy kövesse őket.
– A kurva életbe… – dünnyögte maga elé még egyszer,
miközben kiléptek a klinika kapuján.
Miért nem megy soha semmi úgy, ahogy elterveztük?

16 óra 26

Izia

A buszmegálló felé vezető úton Izia a szeme sarkából Timothée-t

figyelte. Ahhoz képest, hogy évek óta nem hagyta el a klinikát,
meglehetősen nyugodtnak tűnt. Ugyanakkor Izia nem bízott a
látszatban. Timothée titkol előlük valamit. Az, hogy egy másik
ember érintése fájdalmat okoz neki, nyilvánvaló volt, látva,
milyen állapotba került, mikor Samuel hozzáért. De honnan
tudta, hogy üres a helyiség, mielőtt bementek volna? És miért
emlegette Samuelnek az apját? Ha Timothée nem is hazudott a
betegségéről, nem mondott el mindent.
 Na, meg Samuel. Különös egybeesés, hogy pont akkor
bukkan fel a klinikán, amikor ők. Izia nemigen hitt a véletlenben.
Különösen, amikor Samuelről volt szó. Csak egyetlen napot
töltött vele még nyolcadik elején, de úgy emlékszik rá, mintha
tegnap lett volna.
Akkoriban Samuel és Izia nem egy suliba jártak. Valamivel
több mint egy évvel az apja halála után Samuel elkezdett idióta
gimisekkel lógni, akik úgy tekintettek rá, mint a kisöccsükre. A
két anyuka, akik együtt dolgoztak, kitalálta, hogy Samuelnek jót
tenne, ha néha Iziával töltene egy kis időt. Remek ötlet, eeegen,
kösz, anya!
Ez a barom azt akarta, hogy segítsen neki elkötni egy
robogót, és amikor felfogta, hogy neki esze ágában sincs vele
menni, beszari kis libának titulálta, és fenyegető arccal elindult
felé. Iziában felment a pumpa, és bevetett egy karkulcsot. Az
apjától tanulta a technikát. Samuel a fájdalomtól térdre
kényszerült. Izia addig nem lazított a szorításon, amíg meg nem
esküdött rá, hogy ezentúl békén hagyja. Utána Samuel eliszkolt.
Amikor Izia elmesélte a napját az anyukájának, az
megpróbált mentséget találni a fiúnak. Arra hivatkozott, hogy az
apja halála óta nem egyszerű a helyzete, hogy az anyja
rengeteget dolgozik, és nem állhat folyton mögötte, különösen,
hogy nem is jönnek ki valami jól egymással.
– Miért? – kérdezte akkor Izia.
Az anyukája sóhajtott egyet, majd kibökte, hogy Samuel apja
korábban szerencsejáték-függő volt, és a halála előtt pár
hónappal visszaesett. Amikor kijött a kaszinóból, ivott – hol a
győzelmét ünnepelte, hol a veszteségét akarta felejteni. Sokat
ivott. A végzetes baleset estéjén nagy összeget veszített. Samuel
szülei veszekedtek. A fiú azt gondolta, hogy az apja a
veszekedés miatt halt meg, és az anyját okolta érte.
– Samuel nem tud róla, milyen problémái voltak az apjának –
fejezte be Izia anyukája –, nem is lett volna szabad elmesélnem
ezt neked.
Izia biztosította, hogy nem fog eljárni a szája. Amúgy sem
állt szándékában viszontlátni Samuelt. Csakhogy a tanév elején a
fiút kirúgták a régi iskolájából, és pont Iziáéba került át.
Szemlátomást még mindig nem emésztette meg, hogy a lány
megalázta. Egész ősszel sötét pillantásokat váltottak, és egy szót
se szóltak egymáshoz. A karácsonyi szünet után pedig Samuel
nem tért vissza a suliba. Izia cseppet sem volt tőle feldobva,
hogy ma megint az útjába akadt.
Hátrafordult: a távolban, az út végén meglátta a buszt.
– Morgane, siess! – szólt bele a telefonba.
– Jövök!
A buszmegállót egy egyszerű műanyag oszlop jelezte.
Samuel néhány lépéssel hátrébb húzódott.
– Ne aggódj, nem fog neked hajtani! – szólalt meg Timothée.
Izia egy pillanatig meghökkenve nézett rá, nem értette, miről
beszél. Samuel arca megnyúlt.
– Honnan tudod? – kiáltott fel. – De most tényleg, honnan
tudod? Ez képtelenség!
Izia bal szemöldöke ösztönösen felszaladt.
– Egy busz neked hajtott? – kérdezte döbbenten. – Mikor?
– Pár órával ezelőtt. Nem sokon múlt, hogy ott nem hagytam
a fogam.
– Nem vett észre a sofőr?
– Gőzöm sincs. A busz rögtön utána felborult. Senki nem volt
benne.
 – Ez most komoly? És gyakran előfordul veled ilyesmi?
Samuel megvető arccal vállat vont. Izia most már valóban
kezdett aggódni. Nathan halála, tegnap este az az érzés, hogy
követik, ma délelőtt azok az emberek, akik figyelték őket
Morgane-nal, most meg ez a busz, ami kis híján elgázolta
Samuelt… Túl sok volt ez egyszerre, hogy véletlen egybeesés
legyen. Az események kezdtek átcsapni a feje felett, kezdtek
olyan fenyegetővé válni, hogy még az ő kalandozó kedvét is
elvegyék.
Mindenképpen információhoz kell jutniuk. Izia keresztbe
fonta az ujjait. Bárcsak találnának választ a kérdéseikre Nathan
számítógépében!
Nathan…
Átkozott nyomkeresős játékot hagyott rájuk… a végén olyan
titok rejtőzik, ami kellőképpen veszélyes ahhoz, hogy ne árulja el
virtuális másának, és kellőképpen fontos ahhoz, hogy a
megfejtésére indítsa őket.
– Mire jöttél rá, freaky boy? – dünnyögte maga elé.
A busz befordult a klinikánál, és megállt előttük. Felszálltak.
Nem volt sok utas, mindössze egy idősebb pár meg egy fiatal nő.
Samuel rögtön hátracsörtetett az utolsó üléshez. Morgane is
felbukkant az út végén, futásnak eredt, és a dobozzal a kezében
közvetlenül az előtt ugrott fel a járműre, mielőtt még
összezáródtak volna az ajtók.
– Lemaradtam valamiről? – súgta oda Iziának.
– Tudni akartad, kicsoda Samuel Roux?
– Oöö… igen…
– Parancsolj! – bökött az állával a fiú felé.
Anélkül, hogy összebeszéltek volna, Morgane és Izia
körülfogták Tmothée-t, hogy senki ne érhessen hozzá, és ők is
elindultak a busz hátsó része felé. Amint leültek, Izia Timothée
felé fordult:
Azt hiszem, tartozol nekünk egy magyarázattal…
ÜLDÖZVE
 16 óra 40

Morgane

TEHÁT, AMIKOR MEGÉRINTESZ VALAKIT… felszívod az emlékeit? –

tudakolta Morgane, próbálva elfojtani magában a feltörni
készülő pánikot. – Olvasol a gondolataiban?
Timothée oldalra billentette a fejét.
– Nem teljesen – felelte néhány másodperc múlva. – Az, amit
érzékelek, nem rendezett; emlékmorzsák, igen, de leginkább
képek, benyomások, kedélyállapotok, néha csupán színek vagy
szagok, amik nem kapcsolódnak semmihez, amiket nem értek.
Nem olvasok a gondolatokban. Az esetek többségében
mindössze a körülöttem lévők indulatait érzem, akár anélkül,
hogy hozzám érnének. Ezért tudtam az előbb, hogy nincs senki
abban a helyiségben – fordult Izia felé. – Mert nem érzékeltem
semmit.
– És azt mondod, hogy ez fájdalmas? – tért vissza a
kérdéshez Izia.
Ha valaki megérint?
– Amikor egy egész élet tódul hirtelen a fejembe?
Hihetetlenül fájdalmas. Ha túl sűrűn fordul elő, egy idő után
összekeverem az életemet másokéval, képtelen vagyok
megkülönböztetni, melyek is az én saját emlékeim.
Morgane megmarkolta az ülés szélét, érezte, hogy a szája
széle remegni kezd.
 Ahogy felemelte a fejét, pillantása összetalálkozott Timothée
zöld szemével; a fiú sajnálkozó arca megerősítette azt, amitől
tartott. Előző nap megérintette. A fiú ismeri az életét, tud az
anyja állapotáról.
Hevesen dobogó szívvel fordította el a fejét, szemét az
elsuhanó útpadkára szegezte. Megpróbálta relativizálni a bajt.
Timothée nem olyan, mint az iskolatársai; négy évet töltött a
pszichiátrián, tőle nem idegen az őrület, ő nem fog ferde
szemmel nézni rá, hogy az anyja bolond. Lehet, hogy nem is fog
róla beszélni. Igen, ez az, megkéri, hogy ne szóljon róla senkinek.
– A dobozt rá kell csatlakoztatnunk Nathan számítógépére –
emlékeztette őket halkan Timothée de én nem állíthatok be csak
úgy a nagynénémhez és a nagybátyámhoz. Hogy csináljuk?
Morgane lecsapott a lehetőségre.
– Majd én veled maradok, míg Izia és Samuel odamegy.
Izia láthatólag nem volt túlzottan elragadtatva az ötlettől, de
nem tiltakozott.
Samuel, aki egy kukkot se szólt, amióta felszálltak a buszra,
felállt a hátsó ülésen, kezét az előtte lévő támlára tette, és azt
mondta:
– Valaki végre megmagyarázná nekem ezt a dobozhistóriát?

16 óra 53

Marc Loizeau

A felügyelő megkönnyebbülten fellélegzett. A kollégái

megtalálták a két lányt, újból a nyomukban voltak.
 Megnyugodva kiviharzott a rendőrségről, sietős léptekkel
elhaladt a Chateaubriand színház előtt, majd végigment a
bástyasétányon.
Évek óta készült erre a napra, csakúgy, mint a szervezet
összes többi tagja. Illetve nem pontosan úgy, ahogy ők. Hirtelen
minden felgyorsult, és a mögötte álló feszültséggel teli időszak
egyszeriben nagyon rövidnek tűnt. Ravaszul kell játszania a
soron következő meccset. Vajon elegendő információt gyűjtött
össze ahhoz, hogy sikerre vigye a küldetését? Elég magasra
emelkedett az ÉKHAV hierarchiájában ahhoz, hogy a vezető
bizalmába férkőzhessen? Hamarosan kiderül.
Marc előbb meggyőződött róla, hogy senki nem jár a kis
utcában, majd benyitott az épület kapuján.

17 óra

Izia

A busz már elérte a város határában húzódó kereskedelmi

övezetet, amikor Izia valami mozgást érzékelt a látómezeje
szélén. Riadtan kapta hátra a fejét: a busz mögött egy
sportmotor, pont olyan szürke, mint az ég, húzott előre a
kocsisor mellett.
– Valami gond van? – kérdezte nyugtalanul Morgane.
Izia a kérdést válasz nélkül hagyva Samuel felé fordult.
– Valaki követett téged a klinikára.
A fiú meglepetten fakadt ki:
– Ki a fene követett volna? Ez marhaság…
 Izia hallgatott. Igaz, hogy Samuel egy tökfej, de jó kérdést
tett fel. Ki követte? Ők Morgane-nal úgy szálltak fel a klinikához
vivő buszra, hogy addigra lerázták az üldözőiket. Ha újra a
nyomukra akadtak, annak bizonyára az a magyarázata, hogy
Samuel is megfigyelés alatt állt. Ez az egész ügy a klinikával és a
rajtuk végzett kísérletekkel kapcsolatos, rendben. De kik
érdeklődnek ennyire irántuk, hogy a legkisebb lépésüket és
mozdulatukat is szemmel tartják? A klinika orvosai? Vajon mik a
szándékaik?
Miközben a busz megállt az út szélén, egy nagy
napszemüveget viselő szőke nő állt fel előttük három üléssel. Az
ajtók kinyíltak. Mielőtt leszállt volna, a nő feléjük fordította a
fejét. Timothée megmerevedett.
– Le kell szállnunk – nyögte fakó hangon. – Most.
Timothée különleges képességeiben bízva, Izia egy pillanatig
nem vesztegette az időt. A busz épp elhagyni készült a megállót.
– Morgane, takard el a hajad! – súgta oda a másik lánynak.
Morgane, hogy feltűnő vörös haját elrejtse, a fejére húzta a
kendőjét, aztán mindannyian megindultak a busz eleje felé.
– Álljon meg – kiáltott rá Izia a sofőrre –, le kell szállnunk!
– Nem csak nekünk – súgta oda neki Timothée. –
Mindenkinek le kell szállni. Gyorsan.
Izia tehetetlen ingerültséggel emelte fel a karját. Ő nem
rendelkezett kellő meggyőző készséggel, ő csak egy
okvetetlenkedő csitri volt a sofőr szemében, aki máris bosszús
pillantásokat vetett rá.
– Morgane, csinálj valamit! – mondta sürgetően.
– Uram, tényleg meg kellene állítania ezt a buszt – kezdte
Morgane csengő, tisztelettudó hangon. – Van hátul egy gyanús
csomag. Nincs most véletlenül riadókészültség terrorveszély
miatt?
A sofőr arcára az elbizonytalanodás árnyéka vetült.
Engedékenyen Morgane-ra mosolygott, a buszt az út szélére
kormányozta, és felszólította az utasokat, hogy hagyják el a
járművet. Az emberek morgolódva engedelmeskedtek, és
csoportba verődve megálltak a járdán.
– Jó ötlet volt ez a terrorveszély – súgta oda Morgane-nak
Izia, miközben ők is leszálltak. – Nekem nem jutott volna
eszembe.
– Ez a nő tényleg otthagyott egy táskát az ülése alatt, Izia.
– A francba…
Izia körbenézett. A szőke elhúzta a csíkot. A vezető fenn
maradt a buszon, hogy átvizsgálja a hátsó üléseket. Samuel nem
bírta megállni, hogy ne vigéckedjen: az ablak túloldaláról
követte. Túl közel volt a járműhöz. Izia már épp rá akart szólni,
amikor hatalmas dörrenés hallatszott. A lökéshullám megemelte
a buszt, Iziát a földre taszította. Ösztönösen a szeme elé kapta a
karját. Körülöttük a kiáltozás és az autók dudálása kakofón
koncertté vegyült.
Izia Morgane-t és Timothée-t az utasok között hagyva
Samuelhez rohant. A fiú kábán ült a földön, szeme tágra nyílva
meredt a semmibe. A homlokán egy hosszú sebből ömlött a vér.
– Sam! – rázta meg Izia. – Sammy!
A fiú felé fordította a fejét.
– Ne nevezz így!
Izia fellélegzett. Samuel tudatánál volt, és semmit nem
változott: bőszítő arroganciája maradt a régi. Izia a blézere
zsebéből elővett egy csipkés zsebkendőt, és a fiú homlokára
nyomta.
 – Szorítsd a sebre! – parancsolt rá. – Fel tudsz állni?
– Azt hiszem.
Izia a kezét nyújtotta neki, amit Samuel megvető
mordulással visszautasított. Ám amikor felállt, elsápadt. Úgy
megszédült, hogy kis híján elájult, kénytelen volt elkapni Izia
csuklóját.
Körülöttük többen is telefonálgattak.
– A sofőr? – kérdezte nyugtalanul Samuel.
Izia megmarkolta a kezét. Samuel jócskán kaphatott a fejére,
ha mások miatt kezd aggódni.
– Meghalt, vagy legalábbis pocsék állapotban van.
Az útpadkán egy túlságosan is ismerős robogó fékezett.
Ugyan az, ami délben követte őket.
– Na gyerünk, bajnok – mormogta Izia –, húzzunk el innen!
Samuel ezúttal beleegyezően morrant egyet. Morgane a másik
oldalára állt, hogy támogassa, és Timothée-val mint felderítővel
az élen elindultak a bevásárlóközpont parkolója felé.
Izia összeszorított állkapoccsal, határozott léptekkel vágott át
az autók színes tengerén. Egy kocsi elüti Nathant. Egy busz
nekihajt Samuelnek. Egy csaj bombát helyez a buszukra. Mit
küldenek még ránk? Vadászrepülőt? Atom-tengeralattjárót? Na, de
most komolyan! Az üldözőik egyre vadabb eszközökhöz
folyamodtak, és bár nem tudhatták, kik ők, és miért támadnak
rájuk, a szándékukat illetően nem lehettek kétségeik.
Végezni akarnak velük.
De akkor meg miért nem eresztenek egyszerűen golyót a
fejükbe?
 17 óra 20

Marc Loizeau

A felügyelő tajtékzott.
Az EKHAV vezetője már félórája várakoztatta. Közben a
város teljesen fel volt bolydulva, az őrsöt riadóztatták, a mobilja
majd kiugrott a zsebéből. Loizeau odalépett az iroda ajtajában
szobrozó, kopaszra nyírt, kifejezéstelen tekintetű smasszerhez.
– Mondd meg Barthélémynek, ha nem fogad azonnal,
elmegyek. Kinyílt az ajtó.
– Ez fenyegetés, Marc? – kérdezte egy alacsony férfi, akinek
tar koponyája úgy fénylett, akár a villanykörte. – Ezt nem vártam
tőled…
Marc elmosolyodott.
– Persze hogy nem az. Egyszerűen csak nem akartam
kockára tenni az alibimet az őrsön. Ha továbbra sem veszem fel
a telefont, kénytelen leszek számot adni az okáról.
Barthélémy Chevalier visszamosolygott. Ahogy ott állt bő
fekete selyemingében az ajtónyílásban, ártalmatlannak tűnt. A
szemében azonban ravasz intelligencia csillogott.
– Tudod, ugye, Marc, hogy a legjobbat akarom?
– Természetesen.
– Hát akkor miért nem vagy képes bízni bennem?
– Magamban nem bízom, azt hiszem. Attól félek, nem tudom
megvédeni a szervezetet, ha nem tudom, mi készül.
– A kudarc nincs a lehetőségek között, Marc. Ne okozz
csalódást.
A felügyelő előrébb lépett.
 – Még egyszer mondom: adja meg azokat az információkat,
amelyekkel nem rendelkezem, hogy hatékonyabban védhessem
magukat. Ennyit kérek.
Barthélémy egy pillanatra elgondolkodott. Majd intett
Marcnak, hogy kövesse az irodájába.

17 óra 24

Timothée

Timothée megborzongott.
Az, hogy ilyen közel járt a halálhoz, természetesen
felkavarta, de nem annyira, mint négy év elszigeteltség után
visszatérni a külvilágba.
Alig több mint egy órája hagyta el a klinikát, s az ideje javát
azzal töltötte, hogy elkerülje az érintéseket.
Ugyanúgy, mint a korábbi életében.
Sőt, ez még rosszabb volt.
A buszban annyira arra koncentrált, hogy elkerülje Morgane
karját, ami az övé mellett mozgolódott, hogy kis híján
elszalasztotta azt a hirtelen gyűlölethullámot, amit közvetlenül a
leszállás előtt zúdított az elméjére az a nő. És amikor a robbanás
szele végigsöpört a busz utasain, a legelső dolog, ami
reflexszerűen felötlött benne, az volt, hogy a többiektől minél
távolabb bukjon le. Ez a szakadatlan éberség rendkívüli energiát
igényelt, Timothée máris kimerültnek érezte magát.
Miközben megkerültek egy bútorboltot, irigy pillantást vetett
a háta mögé. A klinika viszonylagos biztonságában beletörődött
a másságába. Viszont idekinn, vele egykorú fiatalokkal
találkozva, már sokkal nehezebb volt elfogadni az állapotát.
Különösen a lányokkal kapcsolatban. Ő is szerette volna, ha
Morgane és Izia úgy támogatja, mint Samuelt, akinek mindkét
karjára jutott egy-egy lány.
Ha csak elképzelte mellük lágy érintését a könyökén… De
Timothée rövidre zárta a fantáziálást. Bele se mert gondolni abba
az irtózatos fájdalomba, ami egy ilyen helyzettel járna. Nem is
beszélve arról, hogy az effajta gondolatok a múltban gyakran
rombolóan hatottak rá.
Finom szemű eső kezdett szemerkélni, ami hamarosan
átcsapott záporba. Timothée lépteit meggyorsítva felnézett az
égre, és elmosolyodott. Mindig is szerette az esőt.
Azon ritka simogatások egyike volt, amit el bírt viselni.

17 óra 27

Samuel

– Mutasd! – dörrent rá Izia Samuelre, amikor a fiú lerogyott a

földre, a néptelen bútorbolt háta mögött.
– Ugyan már, semmiség – dünnyögte Samuel.
Izia összefont karral állt előtte. Látszott rajta, hogy addig
nem fogja békén hagyni, amíg nem látta a sebet. Samuel teátrális
sóhajjal kelletlenül elvette a hímzett zsebkendőt a homlokáról.
Izia gondterhelten nyújtotta ki az ujját a sérülés felé. Samuel
néhány másodpercig tűrte az érintését, aztán idegesen megrázta
a fejét.
– Na mi van? – csattant fel. – Milyen?
– Nem valami szép. Mélynek tűnik. Össze kellene varrni.
 – Nem olyan nagy cucc – jelentette ki kemény mosollyal a
fiú.
– Samuel, csupa vér a pulóvered! – jegyezte meg Morgane.
Samuel lenézett. Szürke pulcsija valóban tele volt vörös
csíkokkal.
– A fej mindig erősen vérzik – vonta meg a vállát.
Samuel nem csupán színlelte a nemtörődömséget.
Meglehetősen vakmerő típus volt, szeretett kockázatot vállalni,
épp ezért gyakran meg is sebesült. De soha semmi komoly
Legalábbis olyasmi, ami miatt orvoshoz kellett volna mennie. A
teste telis-tele volt apró hegekkel, úgyhogy eggyel több vagy
kevesebb… Hé, a homlokomon amúgy sincs még! – gondolta
büszkén.
– Mondom, hogy minden oké – állt fel dohogva.
A feje ugyan kegyetlenül kóválygott, de sikerült megállnia a
lábán.
– Beugrunk egy gyógyszertárba – döntötte el a kérdést Izia.
Még egyszer megszemlélte a sebet, majd az ujjai hegyével
felcsippentette a vérrel átitatott zsebkendőt, és fancsali ábrázattal
kidobta egy szemeteskonténerbe. Érthetetlen ez a csaj – gondolta
magában Samuel. Ez a rongy megvolt vagy ötvenéves, nem egy óriási
veszteség, mondhatom! Meg aztán sokkal fontosabb kérdésekkel
kellett most foglalkozniuk, olyanokkal, amiktől még az ő
flegmaságpáncélja is repedezni kezdett. Úgy mint:
– Tudja valaki, mi történt az előbb? Hogy egy nap alatt
kétszer is elhúzzon mellettem a halál, az azért már kezd sok
lenni. Tele van a tököm a kamu balesetekkel!
A négy fiatal egymásra nézett. Még ha próbálták is
megőrizni a hidegvérüket, az események megrázták őket,
vonásaikra kiült a félelem. S bár Samuel továbbra is igyekezett
fölényes arcot vágni, a gyomrát szorongató gombóctól
hányingere volt. Az élete kockán forgott. S bár gyakran érezte
úgy, hogy ez az élet szart se ér, most rá kellett döbbennie, hogy
mégis ragaszkodik hozzá.
Észrevette, hogy Timothée és Izia kurta beleegyező pillantást
vált. Maga sem értette, miért, de ez a cinkosság dühítette.
Kirekesztettnek érezte magát.
– A szőke nő a buszon egyértelműen meg akart ölni
bennünket – szólalt meg Timothée. – De más is van még. Az…
hogy gyűlölt minket. Színtiszta gyűlölettel.
– Biztos vagy abban, hogy ez a gyűlölet felénk irányult? –
kérdezte Morgane.
– Igen. Mielőtt leszállt, felénk fordította a fejét. A
napszemüvege ellenére tudom, hogy engem nézett, mert… hogy
is magyarázzam el… gyűlöletet küldött felém, igen,
gyűlöletdárdák lövelltek egyenesen az elmémbe. Gyűlölet és
undor.
Samuel megmozgatta az állkapcsát. Gyűlölet és undor. Ezt a
két érzést ő behatóan ismerte, gyakran váltotta ki azokból,
akikkel összekerült. De mindeddig nem olyan mértékben, hogy
meg akarták volna ölni…
– Két napra túl sok ennyi baleset – jegyezte meg. – Autó
Nathannak, busz nekünk, nem is beszélve a motorokról és
robogókról, amik követnek minket… Ezek a faszik részvényesek
valami közlekedési vállalatnál, vagy mi?
S ő még megtoldhatná a balesetek listáját azzal, ami az
apjának az életébe került. Az anyjával mint bűnrészessel.
– Nem tudjuk, kik ezek – szólt közbe Izia de mindenesetre
eddig megpróbálták úgy intézni, hogy a merényleteik balesetnek
tűnjenek. Most viszont ezzel a bombával magasabb sebességi
fokozatra kapcsoltak. Attól sem riadnak vissza, hogy ártatlan
áldozatokat ejtsenek a céljuk elérése érdekében.
Timothée és Morgane egyetértőn bólintott. Samuel
eltöprengett a lány szavain. Igaza van: azok, akik az életükre
törnek, mindenre elszántak. Ha együtt maradnak, azzal csak
megkönnyítik a dolgukat. Sokadszor is elátkozta magát, hogy
követte őket.
– Én lelépek – közölte. – Tovább életben maradunk, ha
szétválunk.
Izia gúnyos hangot hallatott, félúton a nevetés és a sóhajtás
között.
– Ja, ja, igazad van, lépj csak le, legalább több lesz a
levegőnk!
Morgane sötét pillantást vetett rá, majd a fiúhoz fordult,
hogy jobb belátásra bírja.
– Amikor délben az a busz el akart ütni, nem voltunk ott.
Elmehetsz, de ők továbbra is végezni akarnak majd veled, és
egyedül kell ezzel szembenézned. Maradj!
Izia csúfondárosan felnevetett. Samuel tétovázott. Morgane
kék szeme szinte magába szippantotta, képtelen volt elfordítani
a tekintetét. Ez a lány elbűvölő volt. És annyira…
szép/tökéletes/imádni- való. A francba – rázta meg magát –,
állítsd le magad, ez is csak egy lány, és kész! De a szavak akaratlanul
kibuggyantak belőle, már nem szívhatta őket vissza:
– A kedvedért maradok.
– Micsoda meglepetés! – sziszegte Izia.
– Ideje lenne értesíteni a rendőrséget – vetette fel bátortalanul
Morgane.
 Három szempár szegeződött rá. Samuel tiltakozni akart: egy
rendőrőrsön kikötni az utolsó dolog volt, amit kívánt. Nem ő
volt az egyetlen ellenző, Izia már meg is előzte:
– Morgane, egy pszichiátriai beteggel kóricálunk! A zsaruk
első dolga az lenne, hogy visszaviszik Timothée-t a klinikára.
Ez az érv szemlátomást megingatta Morgane-t.
– De biztos vagyok benne, hogy Marc… – próbálkozott azért.
– Apád barátja? A felügyelő? – vágott a szavába Izia. – Miben
vagy biztos? Hogy meghallgat minket? Hogy hisz nekünk? Ne
álmodozz, hercegnő! Az isten szerelmére, hiszen én magam is
nehezen hiszem el…
Morgane elhallgatott, idegesen harapdálva az alsó ajkát.
Samuel metsző pillantást vetett Iziára. Milyen jogon beszél ilyen
hangon? Aztán a figyelmét ismét Morgane vonta magára.
Elmosolyodott. Ez a lány tényleg imádnivaló. Még akkor is, ha a
rendőrséghez való hozzáállása igencsak távol esik az övétől…
– Akkor hogy döntünk? – tette fel a kérdést, mikor már
kezdett túl hosszúra nyúlni a csönd.
Izia a karórájára pillantott, majd fel az égre. A zápor elállt.
– Először is meggyőződünk arról, hogy nem követnek
minket, aztán keresünk egy gyógyszertárat. Nem úszod meg! –
dörrent rá Samuelre, aki épp nyitotta volna a száját. – Hogy
megvédhessiik magunkat, rá kell jönnünk, mit akarnak tőlünk.
El kell ugranunk Nathanékhoz, hogy leszedjük az adatokat a
számítógépéről, mielőtt még a szüleink aggódni kezdenének, hol
vagyunk.
E szavakra Samuel arcáról leolvadt a blazírt mosoly, két ajka
kemény vonallá záródott. A telefonját azóta se kapcsolta vissza,
amióta tegnap este bevágta maga mögött az ajtót. Az anyja egész
nap hiába próbálta elérni. Vajon felhívta a rendőrséget? Vagy azt
remélte, hogy előbb-utóbb hazatér? Csillapíthatatlan hideg düh
árasztotta el az ereit, megfertőzve minden egyes izmot, minden
gondolatot.
Azt lesheti, hogy hazamenjek! – gondolta, öklét apja
bőrdzsekijének a zsebébe süllyesztve.

17 óra 42

Marc Loizeau

Nos, kedves Marcom…

Érezvén, hogy a szervezet főnöke készen áll rá, hogy
megnyíljon előtte, a felügyelő figyelmes arccal kihúzta magát a
széken. Közel volt a célhoz.
– …több éve érdeklődöm a Gólyák Klinika tevékenysége
iránt folytatta Barthélémy Chevalier. – Ismered azt a helyet?
(Loizeau elfojtott egy sóhajt, csak kurtán bólintott.) Az igazgató,
egy Martin Klein nevű kutató, titokban szörnyűségeket követ el
ott.
Marc meglepett pillantást vetett rá.
– Sosem beszélt még nekünk erről. Pedig tudja, hogy a mi
meggyőződésünk éppoly szilárd, mint az öné.
– Nem beszéltem erről nektek, Marc, mert eddig nem volt rá
bizonyítékom. A mi Jonas barátunk – alias Joy, akinek
informatikai tehetségét te magad is ismered – néhány nappal
ezelőtt azonban megszerezte nekem a hiányzó információkat.
Neki és egy másik hackernek sikerült behatolnia a klinika
adatbázisába. Nem örültem ugyan neki, hogy egy ismeretlennel
dolgozik ilyen kényes tartalmakon, de Jonas már hónapok óta
rajta volt az ügyön, és egyedül nem bírt vele. Ezek ketten
visszataszító kísérletekre vonatkozó jelentéseket találtak. Jóllehet
a kísérleti alanyok nevét kódolták, a legrégebbiek esetében
sikerült megfejtenünk a kódot.
A felügyelő hátán borzongás futott végig.
– A lista, amit adott – találta ki. – Azok a fiatalok, akiket
likvidálni akar…
– Ők azok.
– A másik hacker is hozzájutott ehhez a listához?
– Sajnos, igen. Feltételezem, hogy kapcsolatba lépett velük:
nem lehet véletlen, hogy ma falkába verődve sétafikálnak. Joy
nem tudta kideríteni a személyazonosságát. Tudja, milyenek a
hackerek a maguk nicknévmániájával…
– Kísérletekről beszél. Miféle… kísérletek ezek?
Az alacsony emberke arca undorodó grimaszba rándult,
orrlyukai kitágultak, ajkait összeszorította.
– Szörnyetegeket gyártanak, Marc.
A felügyelő elég régóta ismerte már ahhoz Barthélémyt,
hogy tudja, mit ért ez alatt. Számára minden förtelmes volt, ami
nem volt szigorúan véve természetes. Ami elég tág kategória.
Kissé túlságosan is az.
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem – hümmögött Marc.
Azért harcolunk, hogy az életet, a természetet védjük… ön pedig
arra kér bennünket, hogy gyerekeket öljünk? Ez nem
ellentmondásos egy kicsit? Ezek a fiatalok semmiről nem
tehetnek. Miért nem egyenesen a létrehozójukat, ezt a Martin
Kleint akarja likvidálni? Vagy nyilvánossá tenni az ügyet? A
helyzetemből adódóan akár azonnal kihallgathatnám…
– Marc, kedves Marcom – kezdte fölényes kis mosollyal
Barthélémy –, én sokkal nagyobb távlatokban gondolkodom,
mint te. Ha a tevékenységüket nyilvánosságra hoznánk, az
emberek megtudnák, hogy a kutatásaik működnek. És mások is
követni akarnák őket, ők is ocsmány lényeket akarnának alkotni.
Soha nem lenne vége. Nem, az írmagjukat is ki kell irtani! Ma
elkezdjük likvidálni azokat a kreatúrákat, akiknek kiderítettük a
személyazonosságát. A környék összes olyan aktivistáját
értesítettem, aki hajlandó fegyvert ragadni. Jonas hamarosan a
frissebb kartotékokat is feltöri, és a többi korcs nevét is
megtudjuk. Akkor velük is végzünk. Szennyezik az emberiséget,
meg kell halniuk.
A felügyelő tartózkodott minden kommentártól, csupán
várakozón nézett beszélgetőpartnerére, abban a reményben,
hogy újabb titkok derülnek ki. Nem is csalatkozott.
– Látom rajtad, barátom, hogy kételkedsz – jegyezte meg
mosolyogva Barthélémy.
– Nem önben kételkedem. Önben soha. Osztozom a
meggyőződésében, ezért is csatlakoztam az ÉKHAV-hoz. De
ezek a fiatalok nem tehetnek arról, amik, és…
A felügyelő nem fejezte be a mondatot, tekintete elrévedt.
– Marc, elmondok neked egy titkot, amit még soha senkivel
nem osztottam meg a mieink közül. Azért mondom el neked,
mert hiszek benned. Ennek a szervezetnek olyan emberekre van
szüksége, amilyen te vagy: hatékony, egyenes, meg nem alkuvó.
Ha az akaratodat kétség ássa alá, nem lesz erőd véghezvinni a
küldetésünket.
Barthélémy Chevalier rövid szünetet tartott, majd így
folytatta:
– Valamivel több mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor Martin
Klein professzor letelepült a környéken, én is a csapatához
tartoztam. A Gólyák Klinikán dolgoztam.
 Marc ezt már jó ideje tudta. Az arca azonban nem árult el
semmit.
– Ön? Tudós?
– Genetikus, igen.
Marc fürkészőn nézett rá.
– Miért nem maradt ott?
– Mert szemtanúja voltam a rossznak, Marc. Az első lény a
mi munkánk következtében jött a világra. Egy hím volt –
képtelen vagyok azt mondani rá, hogy „fiú”. Amikor
megszületett, visszataszító vörös szőr borította. Az anyának azt
mondtuk, hogy a fia halva született. Hazudtunk. A lény élt,
nagyon is eleven volt, szemlátomást növekedett. Három nap
elteltével termetre és kinézetre olyan volt, mint egy ötéves
gyermek – leszámítva a testét borító vörös szőrzetet. Tíz nap
múlva felnőtt lett. A szeme… még ma is kísért. Jéghideg,
embertelen, félelmetes. Mintha egy pokolbéli teremtmény állt
volna előttem. Körülbelül egy hónapig élt. Hihetetlen erő
lakozott benne, és azzal arányos agresszivitás. Mindenkire
rávetette magát, aki megpróbálta megközelíteni. Egy napon
mozdulatlanul találtam rá a szobája padlóján. Óvatosan léptem
be, azt hittem, hogy ez csak csel, és megint nekem fog rontani.
Ám halott volt. A bundájában fehér csíkok húzódtak, a bőre
olyan ráncos volt, akár egy aggastyáné. És a szobája falára
ügyetlen betűkkel ezt rótta fel: „Ti már halottak vagytok.” Annyi
gyűlölet rejlett ezekben a szavakban, annyi fenyegetés, hogy
mérhetetlen undor lett úrrá rajtam. Másnap otthagytam a
programot. Később megváltoztatták a dokumentumok
kódolását, hogy ne tudjak hozzájuk férni. Ugyanakkor a
legrégebbi kísérletek beszámolóiban, amiket Jonas
megkaparintott, a neveknél még azt a kódot használták, amit én
is ismertem, így meg tudtam őket fejteni.
Marc egy pillanatra lehunyta a szemét, megmasszírozta a
szemhéját, majd az előtte ülő kis emberre nézett.
– Értem – mondta a lehető legnyugodtabban.
A férfi fürkészőn ránézett, aztán elmosolyodott.
– Most már nincs benned kétség. A tekinteted tiszta. Tudod,
mi az utunk.
Loizeau bólintott.
– Igen. Tudom. Köszönöm, hogy a bizalmába avatott.
– Légy rá méltó, Marc!
– Az leszek.
A felügyelő az ÉKHAV vezetőjére mosolygott, és felállt,
hogy búcsút vegyen.
Egy család várta a látogatását.

17 óra 57

Morgane

A négy fiatal Nathanék háza felé tartott, igyekezve elkerülni a

túl forgalmas utcákat.
Morgane lopva szemügyre vette a társait. Ha két nappal
ezelőtt azt mondja neki valaki, hogy a suli legbizarrabb csajával,
egy simlis iskolakerülővel meg egy pszichiátriáról szökött
beteggel fog lógni a suliból, akkor a szemét forgatva nevetett
volna. Nekik négyüknek sosem lett volna szabad találkozniuk,
még kevésbé együtt csatangolniuk. Morgane össze volt
zavarodva, ugyanis kezdett valamit érezni irántuk… Nem, azért
barátságnak ezt még nem lehetett nevezni. Valami másfajta
kötelék volt ez. Csodálta Izia függetlenségét, gyökeres változást
jelentett a rajongók hada után, őszinte tükröt tartott elé. Samuelt
nehezebb volt körülhatárolni. Annyira távol állt mindentől, amit
ismert… Kinézetre semmi különös, leszámítva zavaros
borostyánszemét, de a járásában volt valami a farkasból, valami
megfoghatatlan, valami hullámzó. A keménykedése többnyire
nevetséges volt, néha mégis sikerült megijesztenie, annyira
hevesek, túlfűtöttek voltak a reakciói. A mosolya azonban
lefegyverző volt, és túlzott érzékenysége meghatotta.
És végül ott volt Timothée.
Anélkül, hogy lassított volna a léptein, Morgane a fiú
különös profilja felé fordította a fejét. A szája közben ösztönösen
mosolyra húzódott, észre sem vette. Timothée nem volt
tökéletes: az orra kicsit túl hosszú volt, a szája kicsit túl vékony,
a homloka kicsit túl széles, az arca kicsit túl beesett… Mégis
valami lenyűgöző harmónia áradt a vonásaiból. Talán azért,
mert kócos tincsei ellensúlyozták arca szögletes vonalait? Vagy a
tekintete szelídsége miatt…
Morgane dobogó szívvel hirtelen elkapta a szemét:
észrevette, hogy a fiú szája sarkában huncut gödröcske jelenik
meg. Biztosan megérezte, hogy nézi. Vajon az ábrándozása
részleteit is érzékelte? Nagyon remélte, hogy nem. Micsoda
szégyen lenne! Zavarát elhessegetve megfogadta, hogy Timothée
jelenlétében jobban vigyáz majd a gondolataira.
De a fénylő zöld szemek úgy táncoltak továbbra is az
elméjében, mint megragadhatatlan pillangók.
 18 óra 15

Samuel

Izia megnyomta a csengő gombját. Samuel valamivel hátrébb,

feszengve várakozott a kis utcában. Nem ismerte Nathant, és
zavarta, hogy csak így beállít hozzájuk a halála másnapján. Az
ajtóban egy fáradt arcú, szőke, félhosszú hajú lány jelent meg.
– Igen? – kérdezte szelíd hangon.
– Szia, Lisa! Ne haragudj, hogy épp ma idetolakodunk, de
Nathan barátai vagyunk, és szerettünk volna… szóval azon
töprengtünk, hogy is vehetnénk tőle búcsút… és arra
gondoltunk, hogy… Röviden szeretnénk egy kis ideig
elüldögélni a szobájában, persze csak, ha lehet. Azt is megértjük,
ha nem, nem akarjuk a családodat egy ilyen napon zavarni…
A lány hagyta, hogy Izia kiszenvedje magából a mondatot,
aztán különös pillantást vetett rá, amiben bánat és irónia
keveredett.
– Gyertek utánam! – tárta végül szélesre az ajtót.
Felvezette Iziát és Samuelt az emeletre. A fiú a szeme
sarkából látta, hogy a konyhában egy férfi és egy nő áll egymást
átölelve, válluk rázkódik a zokogástól. Gyorsan a lányok után
iramodott, akik néhány lépcsőfokkal feljebb jártak. Ebből a
házból dőlt a szomorúság, a falakból ugyanúgy áradt, ahogy az
emberekből. Viszont azzal ellentétben, amit Samuel megélt, itt
egy összetartó család lakott, ezt érezni lehetett. A szeretet
ellensúlyozta a bánatot. Samuel torka elszorult.
Nathan szobája személytelen volt. Nem messze az ajtótól,
kitüntetett helyen egy számítógép trónolt. A berendezés
szigorúan funkcionális volt: egy ágy, egy jókora beépített
szekrény, egy polc pár könyvvel – jó vaskos természettudományi
kiadványok voltak, amiknek már a puszta címe halálra untatta
Samuelt.
– A folyosó végi szobában leszek – mondta Lisa, és magukra
hagyta őket.
Samuel követte a tekintetével. Furcsának találta Lisa
viselkedését. Nem tett fel kérdéseket, nem tűnt úgy, mint akit
meglepett a látogatásuk. Ő biztosan nem engedett volna be
idegeneket magukhoz egy ilyen pillanatban.
Izia viszont máris akcióba lendült. Bekapcsolta a
számítógépet, a hátizsákjából kivette a dobozt, és hozzákapcsolta
a központi egységhez.
Ez a doboz… Samuel megborzongott a látványától. Nehezen
tudta felfogni, hogy egy halott egy gépen keresztül tovább
beszél. Bárcsak az apja is tudott volna…
Egy vállrándítással félresöpörte a gondolatot. A számítógép
jelszót kért.
– Wake up, Nath! – suttogta Izia, és a kapcsolót átbillentette
„on”-ra.
Samuel elfojtott egy sóhajtást. Minden idegesítette ebben a
lányban. Az, ahogy mozgott, a furcsa kifejezései, a mániája, hogy
folyton angol szavakat használ…
– Iz’? – szólalt meg E-Nathan.
– Yep! Nathan számítógépére vagy kapcsolva. A tiédre, ha
úgy tetszik…
A doboz kis zizzenést hallatott, mint amikor rovar lába
surran, Samuel hátán végigfutott a hideg.
Idegesen megdörzsölte a homlokán a ragtapaszt, amivel a
gyógyszerésznő leragasztotta a sebét.
 – Oké. Ez bele fog telni némi időbe. Több gigabájtnyi információ
van rajta. És nincs elég hely a memóriámon, hogy mindent átrakjak,
közben szelektálnom is kell.
– Tegyél belátásod szerint, Nath!
– Te meg addig szedj össze minden külső merevlemezt, amit
találsz! Szükségem lesz helyre.
– Megtudhatnám, miben mesterkedtek? – dörrent rájuk Lisa,
aki karját keresztbe vonva állt a küszöbön.

18 óra 26

Timothée

– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz leülni? – kérdezte

Morgane.
– Már attól szédülök, ha nézlek.
Timothée abbahagyta az ideges fel-alá járkálást.
– Sajnálom. Csak éppen…
…ideges/rémült/izgatott/elveszett vagyok. A szavak
összetorlódtak az ajkain, nem tudta, melyiket válassza. Leült a
járda szélére, egy jó méterrel messzebb Morgane-tól, és lázasan a
hajába túrt. Összerezzent, amikor a szomszédos utcában hirtelen
felbőgött egy motor. Morgane aggódó tekintete nyugtató
simogatásként hatott rá. A fiú felé fordította a fejét, mosolyt
erőltetett az ajkára.
– …régóta nem jártam idekinn – mentegetőzött. –
Elfelejtettem, mit jelent a külvilág. Elfelejtettem, hogy itt mindig
vannak körülöttem.
 Meg aztán a buszon a nőből áradó gyűlölet is felkavarta. De
ezt az információt megtartotta magának.
– Mindenesetre… a képességed kicsit egyenlőtlenné teszi a
játékot – szólalt meg Morgane, a szeme sarkából figyelve a fiút.
– Egyenlőtlenné?
– Te mindent tudsz rólam vagy Samuelről, mi viszont
semmit nem tudunk rólad. Ez viszonynak nem éppen…
kiegyensúlyozott.
Timothée nem válaszolt. Morgane-nak természetesen igaza
volt, előnye volt velük szemben. Csakhogy a lány nem érzékelte
az érem másik oldalát, az elviselhetetlen fájdalmat minden egyes
érintéskor, a saját emlékeit összezavaró idegen
emlékmaradványokat, azt, hogy lehetetlen úgy megérintenie
valakit, hogy ne lopja el az életét. De mindenekelőtt azt a
bizonyosságot, hogy őt soha senki nem fogja úgy érteni, ahogyan
ő érti a többieket, hogy az a fuzionális ismeret, amivel ő
rendelkezett a hozzá közel kerülőkről, sosem lehet kölcsönös.
Ahogy újra Morgane felé fordította a fejét, szeme a lány
mélyreható tekintetével találkozott. Timothée szája sarka futó
mosolyra húzódott. Persze, soha senki nem fogja őt úgy ismerni,
ahogyan ő ismeri az embereket, de neki is rendelkezésére áll az a
lassú és unalmas módszer, amit eddig sosem akart használni,
mert túlságosan be volt zárva a fájdalmába ahhoz, hogy
megnyíljon a többiek előtt: mesélhet, elmondhatja a történetét.
Timothée elfordult, majd nagy levegőt vett, mintha neki
akarna rugaszkodni.
– Már kiskoromban rájöttem, hogy valami nincs rendben
velem – kezdte nyugodt hangon. – Négyéves lehettem, legfeljebb
öt. Dühös lettem anyámra, éktelenül dühös. Azelőtt az ő része
voltam, ő pedig az enyém. Benne növekedtem, éveken át
mindennap megérintett… a legbensőbb indulatait is ismertem. A
kapcsolatunk tökéletes egybeolvadás volt. De aznap dühbe
gurultam, mert életemben először nem értette meg, mit akarok.
Ez annyira abszurdnak tűnt számomra… hogyhogy nem ért? Ő
én voltam – én meg ő. Egyre hangosabban kiabáltam, törtem-
zúztam magam körül. Anyám képtelen volt lecsillapítani,
tanácstalan pillantást vetett rám, még ma is magam előtt látom.
Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy ő egy különálló
személy. Abbahagytam az üvöltést. Leültem a padlóra. Sírni
szerettem volna, de nem voltak könnyeim. Anyám odajött
hozzám, megpróbált a karjába venni. Akkor először tértem ki az
érintése elől. Azt hiszem, ösztönös volt, nem akartam, hogy
megérintsen. Már nem akartam. Megértettem, hogy az a
bensőséges kommunikáció, a bőrön át való egybeolvadás,
egyirányú volt. Ez a legrégebbi emlékem, valószínűleg azért,
mert ez az első olyan, ami csak az enyém. Azt hiszem, azon a
napon őrültem meg.
A két fiatal körül érzelmektől terhes csend lebegett.
– Nem – suttogta Morgane. – Inkább akkor szűntél meg az
lenni.
Timothée megrándult. Morgane olyan igazságra mutatott rá,
amit ő sose volt hajlandó elfogadni. Csupán egy rövidke emléket
mesélt el, de azt a lány máris új megvilágításba helyezte. Most
értette meg, miért próbálkoztak éveken át a pszichiáterek
hasztalan azzal, hogy szóra bírják, miért hallgatott makacsul:
nem őket akarta, hogy megismerjék. Hanem Morgane-t, igen, azt
akarta, hogy Morgane ismerje meg. Azt kívánta, hogy a lány
fedezzen fel mindent, ami az elméje mocsarában rejtőzik. Még a
rútat, még a mocskost, még a szomorút is.
 – Lehet – mondta végül, hogy visszaszorítsa az indulatot,
mely arra készült, hogy maga alá temesse.
– Azóta soha nem érintetted meg? – kérdezte Morgane.
– Anyámat? De igen. Csak éppen, ahogy nőttem, egyre
kevésbé bírtam elviselni. Az ő érintése, ugyanúgy, mint másoké,
behatolás a tudatomba, egyfajta… mentális erőszak, ha úgy
tetszik. Hogy is magyarázzam el? Tudod, még azok az emberek
is, akik pedig mindig boldognak tűnnek, tele vannak
félelmekkel, lelki sérülésekkel… Ez rettenetes. De ők ezt a
fájdalommennyiséget egy életen át halmozták fel. Amikor
viszont hozzám érnek, én a másodperc töredéke alatt fogadom
magamba. Még ha hatalmas szeretetet hordoznak is magukban,
az sem ellensúlyozza. Soha. Ez az, amit soha többé nem akartam
érezni. Inkább választottam a kórházat, ez volt az egyedüli
lehetőség. És erre jössz te, rá egy napra meg Samuel, és már fal
sincs, ami megvédjen a külvilágtól…
– Sajnálom – lehelte Morgane.
Timothée rezignáltan vállat vont.
– És apád? – kérdezte a lány.
– Apám… Azt hiszem, ő már jóval előttem vagy anyám előtt
megértette, hogy valami nem stimmel. Vagy lehet, hogy az
anyámmal való kapcsolatom olyan erős volt, hogy az volt az
érzése, neki már nem is jut hely? Még akkor elment, amikor kicsi
voltam, és utána soha nem próbált találkozni velem. A
gyávaságnál nincs banálisabb…
– Hiányzik neked?
– Nem.
Morgane-nak megrándult a szája.
– Nem, tényleg nem. Gondolom, ez furcsán hangzik, de
sosem hiányzott.
 Egy ideig hallgattak. Aztán Morgane ismét felé fordult.
– Tudod, milyen állapotban van anyám.
Nem kérdés volt, kijelentés. Timothée bólintott.
– Ne szólj róla a többieknek!
Timothée szemöldöke enyhén összeráncolódott. Morgane
roppant energiát fejtett ki az évek folyamán, hogy megőrizze a
titkát. Timothée megértette, mi ösztökéli arra, hogy két teljesen
elkülönülő részre tagolja az életét. Ugyanakkor azt gondolta,
megalapozatlanok a félelmei. Ha az iskolatársai értesülnek az
édesanyja állapotáról, bizonyára akkor sem vetették volna ki
maguk közül. Egyszerűen csak sajnálták volna, semmi több. Ki
tudná egy olyan lány barátságát megtagadni, amilyen Morgane?
– Tudod, azt hiszem, Izia rájött – mondta.
Morgane arca bezárult. Timothée már érzékelte, hogy a
nevetés- és fénypáncél alatt milyen félelmek, milyen
sebezhetőség lakik a lányban. Hirtelen feltámadt benne a vágy,
hogy a karjába vonja.
– Nem szólok róla – nyugtatta meg.
– Köszönöm!
Morgane keze Timothée karja felé lendült. A fiú azonnal
talpra ugrott.
– Nem érintettelek volna meg – kapta vissza gyorsan a kezét
Morgane.
Nem, nem érintette volna meg, előtte megállt volna.
Ösztönös mozdulat volt ez, a keze magától indult el felé.
– Tudom – mosolyodott el a fiú, és arrébb ment.
Mosolygott, pedig valami épp most omlott össze benne. A
beszélgetés ideje alatt az a csalóka illúziója támadt, hogy
normális kapcsolatot tart fenn valakivel. De ahogy máskor, most
se volt igaz. Mert így normális kapcsolatban elkerülhetetlenül ott
van az érintés, azok az apró baráti gesztusok, melyekkel az
emberek kimutatják egymás iránti szeretetüket.
És neki ebben sosem lesz része.

18 óra 34

Izia

Izia néhány másodpercig habozott, aztán úgy döntött, mindent

elmesél Lisának – legalábbis a leglényegesebb dolgokat. Az
egérke arcú kamaszlány ajkát harapdálva hallgatta. Míg a
szempillája se rezdült akkor, amikor Izia a bátyja halál utáni
üzeneteit említette, a tekintetében új fény villant, amint a
dobozról esett szó. Izia, aki bölcsebbnek ítélte elhallgatni előtte,
hogy az unokafivére megszökött a kórházból, hagyta, hadd
menjen közelebb a dobozhoz, miközben a merevlemez diszkrét
kattogással, szorgosan dolgozott benne.
– Azt mondod, beszél? – kérdezte Lisa.
– Igen. Illetve, azt hiszem, most kicsit el van foglalva a
számítógéppel.
Lisa lassan bólintott, szemét úgy szegezte a dobozra, mintha
élő istent látna. Majd felemelte a fejét, és azt mondta:
– Én küldtem nektek a Facebookra az üzeneteket.
– Tessék?… Hogy? – hebegett Izia.
– Nathan… sajátos természet volt – sóhajtott Lisa. – Mintha
csak képes lett volna előre megjeleníteni minden lehetőséget, és
azt, ami belőlük következhet. Döbbenetes módon látott előre
mindent. Egy csomó forgatókönyvet elképzelt. Ezek némelyike
a… saját halálára vonatkozott. Egy nap bejött a szobámba,
mutatott nekem egy noteszt, és arra kért, ha meghal, olvassam el,
és kövessem a benne álló utasításokat. Elküldtem a fenébe. De
csütörtökön… A notesze ott volt, ahol mondta. Átlapoztam.
Nathan rendszeresen újraírt benne dolgokat, tele volt
áthúzásokkal. Megtaláltam a Facebook-profiljának a jelszavát, és
egy sor elküldendő üzenetet. Elküldtem őket.
Iziának elnyílt a szája az elképedéstől. Mennyi magyarázatot
el képzelt már ezekre a halál utáni üzenetekre, de egyik se volt
ilyen pofonegyszerű.
– Várj csak! – húzta össze a szemöldökét. – Miért mondod
azt, hogy egy sor üzenetet?
– Egyet neked, egyet egy bizonyos Morgane Fleurynek, a
legutolsót pedig egy Samuel Roux nevű csávónak.
Az említett meglepetten kapta fel a fejét. Izia vádló
tekintettel nézett rá.
– Mi? – emelte fel Samuel védekezőn a kezét. – Én semmit
nem kaptam!
– Biztos vagy benne?
A fiú a nadrágja hátsó zsebéből előkotorta törött képernyőjű
smartihone-ját, és bekapcsolta. A készülék úgy bipegett, mintha
több tucat üzenet érkezett volna be egyszerre, és néhány
másodperccel később Samuel zavartan emelte fel a fejét. Aztán
vállat vont, s már vissza is nyerte öntelt arckifejezését.
Izia az égre emelte a szemét.
– Mi áll benne? – förmedt rá bosszúsan.
– Nem az vagy, akinek hiszed magad. Ha meg akarod tudni az
igazságot, térj vissza a forráshoz. Légy óvatos! – szavalta Lisa, mielőtt
még Samuel kegyeskedett volna kinyitni a száját.
Visszatérni a forráshoz. Izia elmosolyodott. Nathan mindig is
szerette a rejtvényeket meg a burkolt célzásokat. A forrás, vagyis
a hely, ahonnan mindannyian jöttek, a Gólyák Klinika volt.
Nathan úgy irányította oda őket, hogy egyszer sem nevezte meg
konkrétan a helyet. Attól félt talán, hogy valaki más is elolvassa
az üzeneteket? És kizárólag azért vezette őket arra a klinikára,
hogy kihozzák onnan Timothée-t? Nem. A megfelelő kérdés ez:
miért kellett Timothée-t evakuálni? Milyen veszély leselkedett rá
ezen a klinikán, ahol már évek óta élt?
– Ha azt akarta a tudtomra adni, hogy nem a vér szerinti fia
vagyok apámnak – szólalt meg Samuel –, akkor az nem
újdonság.
Izia azon tűnődött, Samuel vajon tudja-e már az igazságot az
apja halálát illetően. Mivel nem volt biztos a válaszban, inkább
kerülte a témát.
– Nem hinném, hogy erre célzott. Inkább azokra a
kísérletekre, amiknek állítólag az alanyai voltunk. Tényleg: ha
meg se kaptad az üzenetet, mit kerestél ma a klinikán?
Samuel arcára rideg maszk ereszkedett.
– Semmi közöd hozzá.
– Ismerd el, hogy azért ez elég különös egybeesés! –
erősködött Izia.
Samuel szúrós pillantást vetett rá. Aztán megint megvonta a
vállát.
– Lehet. De attól még az.
A fiú – ez egyszer – őszintének tűnt. Na jó, akkor legyen
véletlen… Izia sóhajtott egyet. Megint eszébe jutottak titokzatos
üldözőik. Vajon azokkal állnak kapcsolatban, akik ezeket a híres
kísérleteket végezték? És milyen természetű kísérletek voltak
ezek? Túl sok a kérdés. Izia válaszokat akart.
– Megvan! – kiáltott fel E-Nathan.
 Lisa elsápadt, ahogy meghallotta bátyja eltorzított hangját.
Iziával együtt a számítógéphez rohant.
– Helló, hugi!
– Sz… Szia!
De Izia rövidre zárta a virtuális egymásra találást.
– Nath, mire jutottál?
– Szuperhősök vagytok, hapsikáim! Kurva nagy szuperhősök!
Samuel is közelebb ment, láthatólag ez már őt is érdekelte.
– Vagyis? – kérdezte higgadtan Izia.
– Genetikai manipuláció. Erre jött rá Nathan. A klinika, a
mesterséges megtermékenyítés örve alatt, hibridációt hajt végre
embriókon, mielőtt beültetné őket az anyaméhbe.
Izián furcsa érzés kezdett elhatalmasodni. Mintha csak
lehullna a lepel egy olyan igazságról, amit mindig is tudott, csak
sosem öntötte szavakba.
– Hibridációt? – motyogta elakadt lélegzettel.
– Igen. Alapvetően állati génekkel, néha növényiekkel is.
– Miért?
– A jelek szerint valamiféle szuperembert akarnak létrehozni. A
sikeres kísérletek aránya nagyon alacsony. A legtöbb alany nem
életképes. Mások élnek, de semmiféle specifikus képességet nem
mutatnak. Nathan és ti négyen vagytok az első… hm… sikerek.
Az igazi Nathan beszédmódjára ismerve Izia nem tudta
megállni, hogy a sokkoló hír ellenére el ne mosolyodjon.
– Ezek szerint elvileg különleges képességekkel
rendelkezünk? – hüledezett Samuel.
– Igen, azt gondolom.
Izia és Samuel nyugtalan pillantást váltott, ami gyorsan
átcsapott kihívó szempárbajba. Izia azonnal rájött, mi az ő
képessége. Mindig is tudta: a látása. Csakhogy esze ágában se
volt ezt Samuel orrára kötni, az pedig, ha ismerte is a magáét,
szemlátomást ugyancsak nem kívánta megosztani ezt az
információt Iziával. Remek. Izia máris tovább faggatta E-
Nathant:
– Tudod, hogy rajtunk milyen hibridációt vittek véghez?
Milyen állatot vagy növényt használtak?
– Nem, azoknak a nevét törölték a dokumentumokból.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó: egy kislány bukkant fel a
küszöbön, szeme piros volt a sírástól, riadtan álldogált túl nagy
pulcsijában. Szeme előbb a számítógépre szegeződött, majd a
dobozra vándorolt.
– Nata? – kérdezte annyi reménnyel a hangjában, hogy Izia
gyomra összeugrott a szánalomtól.
A beálló csöndben senki nem mert moccanni. A kicsi olyan
merőn nézte a dobozt, mintha a gondolata puszta erejével
akarná a hatalmába keríteni.
– Nata? – ismételte meg egy kicsit hangosabban.
– Kis büdösbogár…
A kislány arca felderült. Izia szíve még jobban elszorult.
Hiszen nem Nathan volt a dobozban, nem igazán ő. Vajon le kell-
e rombolni az illúziót, ki kell-e oltani azt a fényt, ami az imént
ragyogott fel ezen a szívet tépő kis arcon?
Igen, talán ezt kellene tennie. De nem volt hozzá ereje.
Izia letérdelt, hogy egy magasságba kerüljön a még mindig a
küszöbön álldogáló kislánnyal, rámosolygott, és azt suttogta:
– Elárulok neked egy titkot. Egy igazit, amit senkinek se
szabad elmondanod. Rendben?
 18 óra 43

Marc Loizeau

A felügyelő mellőzte a csengőt, inkább bekopogott a ház ajtaján.

A fiatalok megint kijátszották a rájuk állított megfigyelőket, s
most, hogy az ÉKH AV vezetőjétől választ kapott a kérdéseire,
még sürgősebbé vált, hogy megtalálják őket. A szervezetnek
persze éppúgy sürgős volt, mint neki.
A busz felrobbantása mozgósította a rendőrséget: mindenütt
útlezárások voltak és járőrök, az összes fellelhető rendőrt
bevonták a város és a lakosság védelmébe. Pillanatnyilag a
felügyelő szabad kezet élvezett, senkinek nem volt ideje
beszámoltatni. Elrendelte, hogy mérjék be Morgane telefonját,
még csak indokolnia sem kellett, miért. A kollégája felhívja,
amint lesz valami eredmény; egy kis szerencsével lépésről
lépésre követheti a lányt.
Marc Loizeau felügyelő még egyszer kopogott az ajtón.
Nathan édesanyja nyitott ajtót, beengedte, és arra kérte,
fáradjon utána a konyhába, ott volt a férje. Loizeau
lelkifurdalástól gyötörve ült le velük az asztalhoz. Ezek az
emberek semmiről nem tehetnek, fogalmuk sem volt a klinika
manipulációiról.
– Amint azt gyanítani lehetett, a nyomozás megerősítette,
hogy baleset történt – jelentette be nyugodt hangon. – Tragikus
baleset.
Kezét az asztal alatt ökölbe szorítva, szemrebbenés nélkül
állta a házaspár tekintetét. A szemükből mérhetetlen bánat
sugárzott.
És mellette hála is, ami nélkül Marc szívesen meglett volna.
 18 óra 54

Samuel

Lisa lekísérte őket. Samuel figyelmét újra a konyha vonta

magára. Nathan és Lisa szülei ezúttal az asztalnál ültek, és egy
harmadik személlyel beszélgettek, akinek csak a háta látszott:
rövidre nyírt, nagyon világos haja volt, fekete bőrkabátot viselt.
Valószínűleg meghallhatta a lépteiket, mert hátrafordult. Finom
vonású, magas járomcsontú arca szemérmes visszafogottságot
tükrözött ebben a gyászba borult házban, szemében azonban
meglepetés villant, amikor tekintete találkozott Samuelével. A
fiú egy pillanatra gondolkodóba esett, ismerik-e egymást. Aztán
megérezte, hogy Izia a kijárat felé húzza, elindult utána.
– Ki ez a fazon? – kérdezte halkan, amikor kiléptek az ajtón.
– Az a zsaru, aki Nathan halála ügyében nyomoz –
mormogta Izia. – Az, akit Morgane ismer. Láttam a sulinál a
baleset napján.
– Nyomozás, na persze – jegyezte meg Lisa sötét arccal.
– Mintha… – motyogta Samuel.
Izia várakozásteljesen nézett rá.
– Nem, semmi – rázta meg a fiú a fejét, befejezetlenül hagyva
a mondatot.
Kezd átmenni paranoiásba. A zsaru furcsa benyomást tett rá,
oké, de attól még, hogy kirázza a hideg az egyenruhásoktól, csak
nem fogja már azt képzelni, hogy még a rendőrök is az életére
törnek…
– Vigyázzatok magatokra! – figyelmeztette őket Lisa. – És rá
is – mutatott az Izia kezében lévő dobozra.
– Megígérjük – felelte Izia megnyugtató mosollyal.
 Azzal otthagyták Nathan húgát, és megkerülték a házat,
hogy csatlakozzanak Timothée-hoz és Morgane-hoz.
– Ne említsd meg Morgane-nak, hogy itt van a zsaru –
suttogta Izia –, mert akkor beszélni akar majd vele.

19 óra 06

Morgane

Morgane úgy érezte, megroggyan a térde.

– Genetikai manipuláció? – kérdezte Iziától, levegő után
kapkodva.
– A jelek szerint.
– Ez… – motyogta Timothée feldúltan. – Ez őrület! De sok
mindent megmagyaráz…
Morgane már nem is figyelt rájuk. Lassan leroskadt a
járdaszegélyre. Indulatok egész örvénye szabadult el benne.
Nem maga az Iziától az imént hallott információ juttatta ilyen
lelkiállapotba, hanem mindaz, ami abból következett.
Az anyjának igaza volt.
A zöldségként vegetáló anyjának, aki nap mint nap súlyos
teherként nehezedett a vállára, a gondolataira, az anyjának, akit
néhány hónappal a születése után paranoiás rohamok miatt a
pszichiátrián helyeztek el.
Paranoia.
Az orvosok és az apja annyit hajtogatták, hogy nem kell
figyelmet tulajdonítania az anyja hallucinációinak, hogy egy
pillanatra nem gondolta volna, hogy a szavaiban szemernyi
igazság is rejtőzhet. Egyszeriben azonban ezek a szavak
tartalommal telítődtek. Megfosztottak tőled. Nem tudtalak
megvédeni…
Az anyja tudta, hogy a lányát genetikai manipulációnak
vetették alá.
Hát persze hogy tudta.
Morgane agyában újabb fogaskerekek kapcsolódtak össze.
Mielőtt a pszichiátriára került volna, az anyja maga is a klinikán
dolgozott, a mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó
osztályon. Orvos volt, génsebész. Vajon ő is a genetikai
manipulációt végző „boszorkányinasok” csapatához tartozott?
Lehetséges. Sőt, ha logikusan belegondol, nagyon is valószínű.
Ez a hír mindent megkérdőjelezett, amit Morgane eddig az
anyjáról tudott. Először is: nem őrült. Legalábbis kezdetben nem
volt az. Mi történhetett? Fel akarta fedni a kutatásaikat? Egy
biztos: valaki mindent megtett annak érdekében, hogy
hallgatásra kényszerítse, felügyelet alá vonta, orvosságokkal
tömte agyon. Tönkretették azt a ragyogó nőt, aki volt. Őt pedig
megfosztották az édesanyjától.
A düh heves lánggal mart a zsigereibe, elűzve a könnyeket,
amik már-már a szemébe tolultak.
A lobogó harag aztán rendíthetetlen eltökéltséggé higgadt,
ugyanolyanná, mint az, ami mindennap arra ösztökélte, hogy a
szobája tükre előtt gyakoroljon.
Nem tudta, mi történt a születése előtt, minek a
következménye volt, hogy anyja a pszichiátriára került. Azt
viszont érezte, hogy az édesanyjának, akit azelőtt Fleury
professzor asszony néven ismertek, köze volt a mai nyugtalanító
eseményekhez, és hogy a hajdani kollégái nem jót akartak neki.
Ha Timothée nem volt biztonságban a klinikán, akkor ő sincs.
 – Vissza kell mennünk – szólalt meg hirtelen, félbeszakítva
Izia monológját.
– Hová vissza? – kérdezte ez utóbbi.
– A klinikára.
– Magyarázd meg! – fonta össze a karját Izia.
Morgane tétovázott. Éveken át el akarta titkolni anyja
őrültségét. Csakhogy az anyja nem volt őrült – el akarták
hallgattatni. Mostantól nincs értelme a titkolózásnak.
Ellenkezőleg. A legjobb módszer, hogy közelebb jussanak az
igazsághoz, ha megosztja a feltételezéseit.
Hatalmas nyugalom szállta meg.
– Az anyám is a pszichiátrián van – kezdte lassan.
Lélegzet-visszafojtva emelte tekintetét a többiekre, akik a
járdán álldogáltak. Az arcukon nem látott se szánalmat, se
undort. Csak őszinte meglepetést Samuelén.
– Hogy került oda? – faggatta gyakorlatiasan Izia.
Morgane újra mert levegőt venni. Elmondta, amit az anyja
hajdani foglalkozásáról tudott, majd az innen-onnan felcsipegett
néhány információt a születéséről és az azt követő hónapokról.
Leírta az állapotát, mesélt azokról a különös mondatokról,
amiket néha hallott tőle, s amit ő mindig a paranoiájának
tulajdonított. És ahogy beszélt, ahogy az oly régóta visszatartott
szavak megtalálták az útjukat, úgy érezte, mintha egyre
könnyebb lenne körülötte a levegő.
Végül elhallgatott.
A hasában tompa szorongás dobolt, félelem, hogy valaki
megsebezi az anyját, aki oly védtelen, ahogy soványra fogyott
testével szinte elveszik a fehér ágyneműben. Az ajka mégis
mosolyra húzódott. A súlyos titok szilánkokra tört. Szabad volt.
Kimondta az igazságot.
 Végre.
Morgane utoljára akkor érezte ilyen jól magát, amikor
felvette az első balettdresszét.
– Elmegyünk érte – jelentette ki mindenki legnagyobb
meglepetésére Timothée. – De szükségünk van egy tervre.
Pillantását nyugtalanul körbehordozta a környéken, majd
hozzátette:
– Tűnjünk el innen!

19 óra 23

Samuel

Samuel megvakarta a ragasztást a homlokán. A seb viszketett,

rosszabb volt, mint egy szúnyogcsípés.
– Látogatóink vannak? – vetette oda Timothée-nak,
igyekezve lépést tartani vele.
– Előfordulhat.
– Shit! – szitkozódott Izia. – Azt hittem, a busz felrobbanása
után leráztuk őket.
Minden további kommentár nélkül futásnak eredtek. Samuel
észrevette, hogy Timothée jó két méterre eltávolodott tőlük. Bár
őrjítőnek ítélte a képességét, azért praktikus volt egy ilyen
indulatradart a közelben tudni.
– Az a benyomásom, mintha egész álló nap csak futottam
volna – dohogott Izia a zihálástól szaggatottan.
Samuelnek megint eszébe villant, hogy azzal, hogy együtt
maradnak, megkönnyítik az üldözőik dolgát. Másfelől viszont
semmi kedve nem lett volna egyedül lenni. Két hónap magányos
bolyongás után jót tett neki az egykorúak társasága.
– Hová menjünk? – aggodalmaskodott Morgane.
– Keressetek egy helyet, ahol kipihenhetitek magatokat, és
dönthettek arról, hogyan tovább – javasolta E-Nathan Timothée
kezéből.
– Még mindig itt vagy, freaky boy? – kérdezte Izia.
– Mindig, tudod jól –felelte a doboz csipetnyi gyengédséggel,
ami bosszantotta Samuelt. – De hamarosan fel kell tölteni az
aksimat.
– Azt hiszem, ezzel nem vagy egyedül – dünnyögte
Timothée.
És még ha inkább levágatta volna a karját, mintsem hogy
bevallja, Samuel egyetértett vele.
Izia elmosolyodott.
– Én tudok egy tökéletes búvóhelyet.
Hirtelen gyorsított, és az óváros felé vette az irányt. Samuel
lihegve eredt a lány nyomába, nem akart lemaradni.
Presztízskérdés.
– Muszáj ennyire rohanni? – háborgott Timothée a hátuk
mögött.
Izia és Samuel kurta pillantást váltott. Samuel nem volt
hajtandó elsőként lassítani, Izia pedig ugyanolyan csökönyös
volt, mint ő. Sőt, a zsilipek után somolyogva még jobban
rákapcsolt.
– Bitch… – morogta Samuel.
Kis híján felnevetett, amikor rájött, hogy Izia mániája, hogy
angolul szitkozódik, őt is megfertőzte. De visszafogta magát, az
energiáját inkább arra tartogatta, hogy utolérje a lányt, aki a
sétálók között szlalomozott a jachtokkal és régi vitorlás hajókkal
szegélyezett rakparton. Egyszer csak hirtelen levágott balra,
átment az utca másik oldalára, és eltűnt egy kapuban, amit a
várfalba vájtak.
– De srácok, most komolyan… – lihegte Samuel háta mögött
Timothée.
Az azonban a legcsekélyebb könyörület nélkül száguldott
tovább a kapu felé, amin át Izia eltűnt.
Háborút akar?
Hát akkor legyen háború!
FESZÜLTSÉG
 19 óra 50

Timothée

– BALRA, HAPSIKÁM!
E-Nathan instrukcióját követve Timothée és Morgane
befordult a fagyizó kirakata előtt. Samuelt és Iziát egy gránitból
épült lakóház előtt pillantották meg, ami ugyanolyan volt, mint
az összes többi a városfallal övezett részen belül. Timothée
lassított, megállt mellettük, és nekidőlt a ház falának, hogy
kifújja magát. A klinikán ő nem túl sokat edzette a testét,
Morgane-on viszont cseppet sem látszott, hogy megerőltette
volna magát.
Timothée kiegyenesedett. Izia elégedett mosollyal zárta ki az
ajtót.
– Nem vettem észre, hogy versenyzünk – kezdett hamis
mentegetőzésbe Samuel. – És mivel amúgy se tudtam, hová
tartunk, nem állt fenn a veszély, hogy elsőként érek célba…
– Persze – vetette oda Izia továbbra is vigyorogva.
Belépett. Timothée sietve követte a férfikabátokkal zsúfolt kis
előszobába. Nemrégiben fenyegető tudatokat érzékelt maguk
körül, és hiába rohantak keresztül a fél városon, az érzés
továbbra is jelen volt, mintha a gyűlölethurok egyre összébb
szorulna körülöttük. Oda benn máris jobban érezte magát.
Szemben velük egy lépcső vezetett fel az emeletre, balra egy
másik lefelé indult. Izia becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot,
és a lefelé vezető lépcső felé terelte őket.
 Amikor felkapcsolta a villanyt, Timothée ismerős
környezetben találta magát.
Fehér csempe, fémpolcok, steril gumikesztyűk,
vattakorongok. A helyiség akár a klinikához is tartozhatott
volna, ahonnan eljött, ha eltekint a rajzasztaltól és a falakon lévő
bekeretezett tetoválásfotóktól.
– Cool – értékelte Samuel. – Hol vagyunk?
– Apámnál. Ma délben elutazott.
– Apádnál? – szorult el Timothée torka. – Nem gondolod,
hogy az első, ahol keresni fognak minket, az az otthonotok?
– Az alagsorban maradunk, másutt nem gyújtunk fényt. Az
utcáról senki nem fogja látni, hogy itt vagyunk. És különben is
csak néhány órát töltünk itt, mielőtt visszaindulnánk a klinikára.
Timothée feszülten bólintott. Végeredményben ez a hely is
csak olyan, mint bármely másik. Akárhová menekülnek is,
bárhol húzzák is meg magukat, a jelek szerint üldözőik
mindenütt képesek lokalizálni őket.
– Apád tetoválómester? – kérdezte Samuel a falon lévő
képeket nézegetve.
– Micsoda megfigyelőképesség, Sherlock!
Samuel sértődött grimaszt vágott. Timothée somolyogva
figyelte, ahogy dühös arccal bevágja magát egy nagy bőrfotelbe.
Olykor az empátia szórakoztatónak is bizonyul. Ő már az előtt
kitalálja, mit éreznek az emberek, mielőtt ők maguk rájönnének.
És ezek között még jó ideig szikrázni fog a levegő…
 19 óra 57

Morgane

Hogy egy kicsit egyedül lehessen, Morgane visszament az

előszobába. Az apja hamarosan érte megy a táncra. Fel kell
hívnia, mielőtt rájön, hogy nincs ott.
– Szia, cicám! Már végeztél? Késésben vagyok…
Morgane nem szeretett hazudni, az apjának különösen nem.
Lényének egy része legszívesebben mindent elmesélt volna neki,
de nem akarta nyugtalanítani, és a többieket sem akarta elárulni.
– Apa, aludhatok ma este Marie-nál?
– Marie-nál?
– Tudod, az egyik barátnőm a táncról.
– Túl sok barátnőd van ahhoz, hogy mindnek megjegyezzem a
nevét!
– Barna, alacsony, szép. Megengeded?
– A szüleinek nincs ellene kifogása?
– Persze hogy nincs.
– Hol lakik?
– Az óvárosban.
– Rendben. Majd holnap reggel hívj fel, elmegyek érted.
– Köszi, apuci! Te vagy a legjobb apa a világon!
Az apja dohogva mordult egyet. Nehezen tagadott meg a
lányától bármit is, ezzel mindketten tisztában voltak, gyakran
tréfálkoztak is rajta.
– Azért túlzásba nem kell esni!
Morgane elmosolyodott.
Odakinn kezdett besötétedni, és az előszobát lassan ellepték
az árnyak. Kipillantott a bejárati ajtó melletti kis ablakon.
Néhány járókelő a szemközti palacsintázóba igyekezett.
Morgane ösztönösen behúzódott a fogas mögé, hogy ne lehessen
meglátni.
– Szép estét, bogaram, holnap találkozunk!
– Apa…
– Igen?
Morgane habozott. Keveset beszéltek az édesanyjáról,
valószínűleg azért, mert nehezére esett látni, milyen szomorúság
bujkál az apja szemében, amint megemlíti a témát. Márpedig
most minden információ életbevágóan fontos lehet. És különben
is szüksége volt rá, hogy megértse, honnan jön. Nagy levegőt
vett, nyelt egyet, és nekiveselkedett:
– Te sose gondoltál rá, hogy esetleg… akkoriban, a
születésem után… szóval, hogy anyának esetleg igaza volt?
Hogy tényleg veszély fenyegette?
A kérdést hosszú csend követte. Majd:
– De igen. Természetesen igen. A feleségem volt, Morgane,
kezdtem hinni neki. De nem volt semmiféle valós veszély.
– Miért került zárt osztályra? Mármint mikor hoztad meg a
döntést? Mert te hoztad meg, ugye?
– Igen. Akkor került be, amikor a helyzet veszélyessé vált rád nézve.
Rajtakapták, amint éppen… vizsgálatokat végzett rajtad.
Izia diszkréten keresztülvágott az előszobán, hogy felmenjen
az emeletre. Morgane megvárta, míg eltűnik, majd megkérdezte:
– Vizsgálatokat… rajtam?
– Igen, a klinikán, a laboratóriumában. A kollégái észrevették. Nem
hagyhattam… nem hagyhattam, hogy bántson téged, ugye érted?
Az apja hangja tétova volt, mintha csak felkavarták volna az
emlékek. Morgane úgy érezte, menten meghasad a szíve.
– Igen. Megértem, apa.
 Az aggodalma nőttön-nőtt. A puzzle újabb darabjai csak meg
erősítették a félelmeit. Az édesanyja, Fleury professzor asszony,
tagja volt a klinika kutatócsapatának. Nyilvánvalóan ismerte a
munkájuk részleteit. Ennek ellenére a születése után
vizsgálatokat végzett a lányán, feltehetőleg azért, hogy
ellenőrizze, manipulálták-e a DNS-ét. Vagyis nem volt biztos
benne. A kollégái a tudtán kívül cselekedtek volna? Úgy nyúltak
a gyermekéhez, hogy neki meg se mondták? Ez esetben
valószínűleg ők maguk helyeztették zárt osztályra, hogy
eltussolják az ügyet.
– Morgane?
– Itt vagyok.
– Ööö… örülök, hogy felteszed nekem ezeket a kérdéseket. Nem
állítom, hogy könnyű válaszolnom rájuk. De fontos. Tudom, hogy
neked sem könnyű ebben az állapotban látni édesanyádat már olyan
hosszú ideje…
Morgane elmosolyodott.
– Még szerencse, hogy itt vagy nekem te.
– És szerencse, hogy itt vagy nekem te. Biztos vagy benne, hogy
nem a karod az estét öreg atyáddal tölteni?… Nem. Nem, bocsáss meg!
Erezd jól magad a barátnőddel! Szép estét, bogaram!
És gyorsan letette.

20 óra 06

E-Nathan

Nath?
– Igen, hapsikám?
 – Van valami, amit nem igazán értek…
– Mi lenne az?
– Azok az üzenetek, amiket Iziának, Morgane-nak és
Samuelnek küldtél, meglehetősen titokzatosak voltak. Miért nem
közölted velük világosan, mit fedeztél fel?
– Mert nem hittek volna nekem. Mert egy illetéktelen személy
elfoghatta volna az üzenetet. Mert egyedül sosem tudtál volna kijönni
arról az átkozott klinikáról. Mert bíztam benned és Iziában, hogy
rátaláltok az igazságra. És mert össze akartalak hozni titeket. Minket.
–…
– Nekünk, szörnyeknek, össze kell tartanunk.

20 óra 11

Samuel

Samuel felegyenesedett a fotelban.

A helyiség túlsó végében Timothée a dobozzal sutyorgott. A
bolond meg a kütyü. Nagyszerű, csak maradjanak is együtt, és
főleg minél távolabb tőle. Samuel újra hátradőlt a puha
bőrhuzaton. Kimerült volt, mégsem sikerült pihennie. A félelem,
hogy rájuk találnak, összekeveredett a felfedezéseik okozta
részegítő izgalommal. Több mint ember. Bár a doboz és az a
lenyűgöző technológia, amit magába zárt, zavarba ejtette, az E-
Nathan által mondott információk egyike zene volt füleinek.
Kurva nagy szuperhősök vagytok, hapsikáim!
Szuperhős… A gondolat kétségkívül roppant vonzó volt. És
magyarázatot adott Timothée képességeire. Samuel azonban
hiába törte a fejét, sehogy se bírt rájönni, mi lehet az ő…
módosulása. Márpedig az elmúlt idők során csak észre kellett
volna már vennie. Tűnődve vakargatta a ragtapaszt a a
homlokán, majd végigsimított a tarkóján, és felsóhajtott.
Úgy érezte, képtelen egy helyben maradni, felugrott, hogy
megnézze, mit csinálnak a lányok.

20 óra 16

Izia

– Szólj a többieknek, hogy sehol ne kapcsoljanak villanyt! –

halmozott Izia Morgane karjaiba egy rakás paplant, párnát és
felfújható matracot. – Csak az alagsori kis lámpák éghetnek.
– Hé, gyújthatnánk gyertyákat! – kiáltott fel elragadtatva
Morgane.
Izia megtorpant, fürkészve nézett a vörös hajú lányra, nem
tréfál-e.
– Oöö… aha, ha szeretnél. A konyhában találsz, a mosogató
alatti szekrényben.
Gyertyát? Seriously? Pizsamába esetleg ne bújjanak, és ne
meséljenek egymásnak rémtörténeteket pillecukrot sütögetve? Juhé,
micsoda ötlet! Ez a lány egy két lábon járó kliséhalmaz- gondolta
kajánul Morgane után nézve, aki a sötét lépcsőn egyensúlyozott lefelé,
karjában a több réteg puha holmival.
De végtére is, szőtte tovább a gondolatait Izia, ha a
gyertyáktól Morgane jobban érzi magát, hát miért ne. Tekintettel
arra, milyen ideges mindenki a házban, bármi jól jön, ami a
biztonságnak leginkább az illúzióját kelti.
Izia sarkon fordult, bement a szobájába, és elővette a
telefonját.
 – Halló?
– Helló, anyci! Aludhatok ma este egy barátnőmnél?
Morgane-nak hívják, sulitársam.
Izia édesanyja, aki már hozzá volt szokva a lánya
szűkszavúságához, elnevette magát.
– Nocsak, édes lányom, csak nem valami szociálisélet-kezdemény
ez?
Izia az égnek emelte a szemét. Az anyukája annyira társasági
lény volt, hogy nagyon nehezen értette, miért szeret a lánya
többnyire egyedül gubbasztani ahelyett, hogy a korabeliekkel
múlatná az időt.
– Mindennek eljön az ideje.
– Én a magam részéről el vagyok bűvölve!
Néhány perccel később Izia a szülői engedély birtokában
tette le a telefont. Félkézzel megemelte egy kicsit az ablakon lévő
voile függönyt, és kikémlelt az utcára.
– Nem szép dolog hazudni – szólalt meg csúfolódva az
ajtóból Samuel.
Izia megperdült, sötét pillantást vetett rá, majd újra
közönyös arckifejezést öltött. Hazugság? Ő nem szokott nagy
ügyet csinálni belőle.
– Még te beszélsz?! Anyád talán tudja, hol vagy?
Samuel előbb lebiggyesztette az ajkát, aztán mosolyra húzta,
amitől a szája sarkaiban pici gödröcskék jelentek meg. Úgy lépett
be a szobába, mint herceg a palotájába. Izia szeme megrándult.
Itt is, akár az anyjánál, a szobája az ő szentélye volt, kreatív
fantáziálásainak színhelye, olyan, akár egy bensőséges titkokat
tartalmazó napló, csak épp ezt furcsa, régimódi tárgyakból
alkotta. Még ha sötét is volt benn, Izia úgy vélte, az utcai
lámpáknak az ablakon át beszűrődő fényében túl sok részlet
látható. És Samuel a legkisebb feszélyezettség nélkül
szemlélődött a birodalmában.
– Te… te ismered Def Leppardot? – kérdezte csodálkozással
vegyes elismeréssel, miközben egy posztert bámult a falon.
– Szerinted?
– Apám imádta ezt a bandát – mondta réveteg tekintettel.
Amióta csak ismerte Samuelt, Iziának most először volt az a
futó benyomása, hogy a fiú leengedi a fegyvert.
– Az enyém hasonlóképpen, a legtöbb cuccot, amit hallgatok,
ő ismertette meg velem. Gyere, segíts! – mondta, hogy véget
vessen a nézelődésnek.
– Parancsára, főnök.
Izia egy szerszámosládát nyomott Samuel kezébe.
– Ez meg minek?
– Hogy felturbózzuk egy kicsit E-Nathant.
De Samuel már nem is figyelt rá. A szerszámosládát az
ágyon hagyva elragadtatott füttyentéssel a bakelitlemez-
gyűjteményhez lépett. Izia ingerülten sóhajtott egyet.
– Bowie. Pink Floyd. Joy Divison. Queen. Honnan vannak
ezek? – kérdezte Samuel a lemezborítókat lapozgatva.
Izia igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
– Kaptam, vettem, szereztem.
Samuel sanda vigyorral fordult felé.
– …Loptad?
– Némelyiket igen – vallotta be Izia a legkisebb szégyenérzet
nélkül. – Gyere, menjünk le a többiekhez! Jobb, ha az alagsorban
rejtőzünk.
De Samuel nem mozdult. Sőt, olyan átható pillantással nézett
rá, ami határozottan kezdett kényelmetlenné válni.
– Valójában olyan vagy, mint én – jelentette ki.
 – Álmodban.
– Hazudsz, lopsz, nem szeretsz veszíteni, és Def Leppardot
hallgatsz.
– Na és? Attól még nem vagyok olyan, mint te. Én nem
utálom az egész világot.
Samuel elindult felé.
– Ne röhögtess már! Folyton egyedül vagy, ki nem állhatod
az embereket.
– Vannak, akiket szeretek. Csak a kreténeket nem. Nem
tehetnek róla, hogy debilek, ez tény. De én szívesebben maradok
távol a hülyeségüktől. Amúgy nincs jobb dolgod? Szennyezed a
levegőt a szobámban.
– Nem utálod őket – engedte el Samuel a füle mellett Izia
utolsó megjegyzését –, csak nem vagy hajlandó szóba állni velük.
Játszol a szavakkal…
– Amihez te úgysem érsz fel ésszel – sziszegte Izia az ajtó felé
hátrálva. – Nem kellett volna annyit lógnod a suliból.
Samuel rendíthetetlenül mosolygott, és még közelebb lépett.
– Csak azért mondod ezt, mert dühös vagy.
Izia tényleg a robbanás határán volt. A szavai mintha
lecsúsztak volna Samuelről. A szemből jövő fény ellenére
tökéletesen ki tudta venni csúfondáros mosolyát, amitől csak
még jobban felment benne a pumpa.
– Fogytán a mérged? – lehelte Samuel. Alig néhány
centiméterre volt már csak tőle.
– Veled szemben? Soha!
Egy kis ideig farkasszemet néztek egymással.
Samuel pézsmaillatú dezodort használt, ami nem tudta
elfedni, hogy már két napja nem zuhanyzott, és meleg lehelete
undorodó borzongást váltott ki Iziából – legalábbis ő ekképpen
könyvelte el. Nem lévén hajlandó elsőként feladni néma
szempárbajukat, jottányit sem mozdult.
És egyszer csak Samuel ajka az övén volt.
Annyira meglepte ez Iziát, hogy nem reagált rögtön, egy
pillanatig hagyta magát. Aztán hátraugrott. A keze magától
előrelendült, ökölbe szorult, és Samuel arcába sújtott. A fiú sajgó
állkapcsát masszírozva húzta ki magát.
– A fenébe! Egy pofonnal is beérhetted volna…
– Takarodj! – kiabált rá Izia dühöngve. – Takarodj ki innen!
Samuel nem kérette magát, elhúzott a lépcső felé, ajkán
továbbra is a kiborító mosollyal. Izia haragtól remegve magára
maradt a sötétben. Az ajkában apró szurkálást érzett. Végighúzta
rajta a kezét, hogy elmulassza az érzést, majd az ágyra roskadt.
A francba…
Izia a hazugsághoz éppúgy értett, mint ahhoz, hogy
másoknak a szemébe vágja a kellemetlen igazságot, önmagának
azonban képtelen volt hazudni. És az, ami az előbb történt, a
„kellemetlen igazság” kategóriájában Oscar-díjat érdemelt.
Samuel megcsókolta.
És ő élvezte a csókot.

20 óra 38

Morgane

Morgane egyenként átvizsgálta a konyhaszekrényeket.

Határozottan eltökélte, hogy kimenti édesanyját a volt kollégái
karmaiból, egy dologban azonban biztos volt: üres hassal nem
mennek semmire, különösen, hogy ők Iziával még az ebédet is
kihagyták.
– Á! – kiáltott fel, amikor talált egy majdnem teljes zacskó
spagettit és egy üveg bolognai mártást.
A lépcsőn léptek dobbanása hallatszott. Izia jött le a
szobájából, karjában egy nagy fémdobozzal.
– Tészta vagy tészta? – lóbálta meg a spagettis zacskót.
Izia hirtelen átugrotta az utolsó lépcsőfokokat, és durván
belökte Morgane-t a konyha sötétjébe. A vörös hajú lány
meglepetésében kis híján felsikoltott.
– Psszt! – szólt rá Izia.
Letette a dobozt a földre, majd a falhoz lapult, és óvatosan
kilesett az előszobaajtóra. Morgane kikerekedett szemmel
bámult rá, míg Izia oda nem intett neki, hogy jöjjön közelebb. A
résnyire nyitott ajtó mögött kuporogva ő is kikukucskált az
előszobába. Az ereiben megfagyott a vér.
A bejárati ajtó melletti ablakhoz egy arc tapadt.
Morgane irtózattal nézett Iziára. A szíve ezerrel zakatolt.
Aztán az ablak mögött álló valaki hátralépett, arcára egy
fénysugár vetült – és Morgane felismerte. A szorongása azonnal
megszűnt.
– Marc! – örvendezett suttogva. – Ez Marc!
Már készült felállni, hogy ajtót nyisson a rendőrnek, akit
kicsi kora óta ismert, de Izia, kezét a vállára téve, visszatartotta.
– Várj! Nincs egyedül.
 20 óra 41

Timothée

Timothée hirtelen felkapta a fejét.

– Jaj, ne… – motyogta.
– Valami gond van, hapsikám? – kérdezte E-Nathan.
– Lehetséges – felelte Timothée a lépcső felé indulva.
Mindig hajlamos volt kétségbe vonni a megérzéseit. De ezt a
ragacsos gyűlöletet, ami a levegőben lebegett, már akkor is
érezte, mielőtt a bomba felrobbant volna a buszon.
Megkerülte Samuelt, aki a bőrfotelben terpeszkedett,
önelégült mosollyal az ajkán.
– Talpra! – utasította Timothée. – Látogatóink vannak.
Tudod, hol vannak a lányok?
Samuel állával az emelet felé bökött, majd egyetlen szó
nélkül talpra szökkent, és elindult Timothée után. Csöndesen
fellopakodtak a földszintre. Az utolsó lépcsőfokokhoz érve
Timothée intett Samuelnek, hogy álljon meg, egy pillantással
felmérte, nem fog-e beleszaladni, majd mozdulatlanná
merevedett. A kellemetlen érzés jobbról, az előszoba felől jött.
Odakinn emberek ólálkodtak: valahányszor csak elmentek az
ablak előtt, leárnyékolták az utcai lámpák narancsos fényét.
Miattuk voltak itt.
De az ég szerelmére, hol vannak a lányok?
A konyha ajtaja, amely a lépcsővel szemben nyílt, picit
megmozdult. Timothée Izia arcát vette ki a félhomályban: ujját a
szájához nyomva nézett rá, közvetlenül alatta pedig Morgane
kukucskált.
Timothée kifújta a levegőt.
 A lányok jól vannak, és tisztában vannak a veszéllyel.
Vagy mégsem.
– Egy barát – súgta Morgane, de kellőképpen hangosan
ahhoz, hogy Izia az egyik kezét a szájára tapassza.
Izia és Timothée beszédes pillantást váltott. Nem. Biztos,
hogy nem egy barát van odakinn. És ha Morgane így folytatja, a
végén még elárulja, hogy itt vannak.
– Mi van? – mormogta Samuel.
Timothée odafordult hozzá.
– Azok, ott kinn, bennünket keresnek, de szerintem nem
tudják, hogy itt vagyunk. Morgane meg van róla győződve,
hogy barátokkal van dolgunk.
Samuel közelebb jött, egy pillantást vetett a konyha ajtajára,
aztán egy másikat a bejárati ajtó felé.
– Majd én elintézem – mondta.
S mielőtt még Timothée tiltakozhatott volna, kilőtt a konyha
felé, egyetlen ugrással átszelve a keskeny előszobát.

20 óra 44

Izia

A felé lendülő árnyék láttán Izia hirtelen hátrahőkölt.

Samuel.
Csak ő csinálhat ilyen idétlenséget.
A fiú szélesen rávigyorgott, láthatólag büszke volt a
teljesítményére. Izia olyan sötét pillantással mérte végig, amilyen
sötéten dúlt benne a harag, majd elfordította a szemét. Az a
hülye szíve sprintbe kezdett a mellkasában. Még szerencse, hogy
Samuel figyelme Morgane felé terelődött. Szokás szerint, gondolta
Izia csipetnyi – és számára is váratlan – keserűséggel.
A fiú kíméletlenül megragadta a vörös hajú lány vékonyka
csuklóit, majd arcát ádáz kifejezéssel néhány centire az övé elé
nyomta.
– Most mindannyian szépen leülünk ehhez az asztalhoz –
súgta ellentmondást nem tűrő hangon és addig nem mozdulsz,
amíg üres nem lesz az utca. Vágod?
– Én csak… – próbálkozott Morgane.
– Semmi csak – szakította félbe Samuel, és behúzta a
konyhába. Morgane sóhajtott egyet, majd tiltakozás nélkül
követte, és leült egy hokedlire. Izia ott maradt, ahol volt. Samuel
ezúttal hatékony volt, ezt el kellett ismernie. Tudatának egy
része zavarba ejtően arra próbálta ösztökélni, hogy jobban
szemügyre vegye a fiú gödröcskéit. De szó sem lehetett róla,
hogy vele szemben üljön le.

20 óra 49

Marc Loizeau

A felügyelő ajkán a mosoly árnyéka suhant át. Gondosan

eltüntette azonban, mielőtt visszafordult volna a társai felé.
– Itt egy teremtett lélek sincs. Menjünk, nézzünk el Timothée
Maclumékhoz!
– Biztos? – kérdezte egy kemény vonású nő. – Azt mondtad,
hogy a telefon jele ebből a házból jött…
– Igen. De ez nem jelenti azt, hogy Morgane itt is van.
– Be kellene mennünk, hogy ellenőrizzük.
 A nő benyúlt a kabátja alá, hogy megragadja a fegyvere
markolatát. Marc Loizeau sóhajtott egyet, fejével az utca
túloldalán lévő palacsintázó felé intett.
– Túl sok itt az ember ahhoz, hogy betörjük az ajtót. A srácok
már biztosan elmentek, és itt hagyták a telefonjukat. Tudják,
hogy a nyomukban vagyunk, nem mondhatnám, hogy
diszkréten jártatok el.
A nő egy pillanatig merőn nézett rá, majd elfordult.
– Jó – mondta egy magas, barna, gondosan nyírt bajuszú
férfi. Nézzük meg őket a fiúéknál!

21 óra 05

Morgane

Egy végtelennek tűnő negyedórával később Timothée

csatlakozott a többiekhez a konyhában, E-Nathannal a kezében.
– Elmentek – jelentette be.
– El kell végeznem pár keresést, hogy kiderítsem, kik ezek az
emberek. Iz’, megcsinálod akkor azt a módosítást, amiről beszéltünk?
– A routert? Máris.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – aggodalmaskodott
Timothée.
– Ne aggódj, hapsikám! Iz’ az az ember, akiben a legjobban
megbízom, ha csavarhúzó van a kezében. Tündérujjai vannak.
Samuel gúnyosan felhördült, de senki rá se hederített.
Morgane amúgy is csak fél füllel figyelt rájuk. Marc… Az
édesanyjával osztálytársak voltak a gimnáziumban. Nem tudta
elhinni, hogy Marc rosszat akarna neki, ennek semmi értelme.
 – Oké – nyújtotta oda Iziának a dobozt Timothée. – De van
valami nyom, amin elindulhatsz? Van valami ötleted, hogy kik
lehetnek ezek a fickók, akik keresnek minket?
– Nagyjából igen. Kevés ember fért hozzá a neveket tartalmazó
listához. A kórház biztonsági emberei, azok a tudósok, akik módosították
a DNS-ünket, esetleg még néhány személy, akik nekik dolgoznak, és
Joy.
– Joy?
– A hacker, aki segített feltörni a klinika intranetjét.
– Úgy gondolod, hogy elárult téged? Hogy eladta valakinek
az információt?
– Megeshet… Ezt kell leellenőriznem. Nagyon profi a srác, de a
neten az ember óhatatlanul hagy nyomokat. Meg aztán ismerem,
tudom, milyen módszerrel dolgozik.
Timothée megcsóválta a fejét.
– Ha te mondod. Akkor jó munkát!
– Addig is – szólalt meg Izia, amint Timothée kiment – ki
kellene kapcsolni a mobiljainkat, és kidobni a SIM-kártyát. Marc
zsaru. Bemérettetheti.
Morgane élénk mozdulattal kapta fel a fejét. A keze
rákulcsolódott a blézere zsebében lapuló telefonra. Kötődött is
ehhez a tárgyhoz, de legfőképpen ez jelentette az egyetlen
lehetőséget, hogy segítséget kérjen, ha rosszra fordulnának a
dolgok. Ami – tekintettel a helyzetükre, és arra, amit tenni
készültek a klinikán – nagyon is elképzelhető volt. Sőt inkább
valószínű. És gondoljanak bármit is a többiek, Marc nem akar
ártani nekik. Az ő Marcja nem. De azért ő is utánozta Samuelt és
Iziát, akik kinyitották a telefonjukat, hogy kivegyék belőle a kis
plasztiknégyszöget.
 Mielőtt azonban visszapattintotta volna a hátlapot, óvatosan
visszacsúsztatta a helyére a SIM-kártyát.

21 óra 16

Izia

Izia elment a szerszámosládájáért, és letette az asztalra.

Pillantása összeakadt Samuelével. A fiú szeretett volna segíteni,
de Izia olyan meggyőző módon színlelte a közömbösséget, hogy
visszavonulót fújt, és ő is lement Timothée után az alagsorba.
Izia kézbe vett egy csavarhúzót, és nekikezdett a szerelésnek.
Elmosolyodott. A barkácsolás ellazította. Elemében volt. A
doboz belseje annyira komplikált volt, hogy erősen kellett
koncentrálnia, nehogy kárt tegyen E-Nathanban.
– Hogy tudod ilyen sötétben bütykölni ezt az izét? – kérdezte
Morgane. – Alig lehet látni…
Izia nem felelt.
A szeme sarkából látta, hogy Morgane meggyújtja a gázt.
– Még mindig éhes vagy? – mosolyodott el.
– Igen! És ez legalább eltereli a gondolataimat. Nehezen
tudom elképzelni, hogy Marc képes lenne…
Izia őszinte érdeklődéssel emelte fel a fejét.
– …az életünkre törni? – fejezte be a mondatot.
– Igen. Ez képtelenség. És amúgy is rendőr.
Izia óvatosan kiemelte a nyomtatott áramkört. Morgane
elkezdett fel-alá járkálni a konyhában, ami valóságos bravúrnak
számított az alig hat négyzetméteres helyiségben. Az idegessége
olyan ragadós volt, hogy egykettőre elviselhetetlenné vált a
légkör.
– Te jól ismered Samuelt? – szegezte hirtelen Iziának a
kérdést.
Izia ránézett. A csók még mindig ott égett az ajkán, és arra
gondolt, nem látszik-e meg rajta. De Morgane, a tésztás fazék
fölé hajolva, szemlátomást nem gyanított semmit.
– Épp eléggé ahhoz, hogy kerüljem – mondta végül Izia.
– Tudod, hogy… miért ilyen?
– Úgy érted, miért ilyen hülye?
Morgane elmosolyodott.
– Inkább, miért ilyen elveszett.
– Elég biztos magában a muksó.
– Ugyan már! Úgy tesz, mintha fütyülne mindenre és
mindenkire, de csak a száját jártatja. Annyira parázik attól, hogy
nem fogadják el, hogy eleve úgy intézi, megutálják. Így
egyszerűbb.
Izia hosszan ránézett. Lehet, hogy Morgane egy idegesítő
hercegkisasszony, de az érvelése észszerűen hangzott. Különös,
hogy egy ilyen körülrajongott lány ennyire könnyedén bele
tudjon bújni egy antiszoc lúzer bőrébe. Habár nem, annyira nem
is különös. Ha a suliban Morgane egy lépést sem tett az
udvartartása nélkül, azok alapján, amit az anyukájáról mesélt, ő
is közelről megtapasztalhatta a magányt és a kirekesztettséget.
– Azt hiszem, tudom, honnan jön ez, igen…
Normális esetben Izia sosem ragadtatta volna magát ilyen
bizalmas vallomásra. De most dühös volt, hogy Samuel
megcsókolta. És dühös, hogy örömét lelte benne.
És ez elegendő volt ahhoz, hogy megnyissa a titok zsilipjét.
 21 óra 48

Samuel

A park kapuja éjszaka zárva van – mondta Morgane, spagettit

tekerve a villájára. – Hogy jutunk be a klinikára?
– A fal könnyen megmászhatónak tűnik – felelte Izia azon át
menni fog.
Különösen, hogy én már ki is próbáltam – gondolta Samuel, de
nem szólt egy szót sem.
– Úgy van – erősítette meg E-Nathan. – Az igazi problémát az
épületbe való bejutás jelenti. Az összes bejáratot őrzik.
– Őrzik?
– Méghozzá igazi őrök – felelte Timothée –, akik a folyosókat
is végigjárják. Azt gondolom, az összes beteget meg a
személyzetet is ismerik, legalábbis látásból.
Izia füttyentett egyet.
– Ez nem is klinika, ez egy erőd!
Samuel az egyik matracon elnyúlva hallgatta őket,
félkönyékre támaszkodva ette a spagettijét. A gyertyás vacsora a
fertőtlenítőszagú alagsorban gyorsan haditanáccsá alakult
Morgane édesanyjának kiszabadítására. Ha a nőnek köze van
ezekhez a genetikai manipulációkhoz, lehet, hogy veszélyben
van. De az is lehet, hogy nincs. És visszamenni a farkas szájába,
amikor még bujkálva is alig tudtak megmenekülni a fogai elől,
nem tűnt éppen az évszázad ötletének.
Mégis tudta, hogy muszáj visszamenniük: a klinika az
egyetlen hely, ahol választ kaphatnak számtalan kérdésükre:
milyen módosításokat hajtottak végre rajtuk, miért tették ezt, ki
akar végezni velük? Ha már a között kell választania, hogy a
hátralévő életét rejtőzködve tölti, vagy információkra vadászva,
akkor inkább a cselekvést részesíti előnyben. És nincs
vesztegetni való idejük.
– Valamiféle elterelő hadmozdulathoz kellene
folyamodnunk, amivel az őröket a szülészetre csaljuk – javasolta
Izia.
Morgane és Timothée egyetértőn bólintott. Samuel ezúttal is
csak hallgatott, megtartva magának a kétségeit. Morgane
annyira meggyőzőnek tudott mutatkozni.
Felemelte a fejét, és alaposabban szemügyre vette a vörös
hajú lányt. Finom, szabályos vonásaival olyan volt, akár egy
tündér. Morgane az ideális barátnőt testesítette meg, azt a fajta
tökéletes lányt, akit minden fiú szívesen tartana a karjában. De
Izia… Samuel pillantása a vele szemben lévő rövid, barna
fürtökre siklott. Izia idegesítő volt, vad, talpraesett. Egyszerre
tartózkodó és nyomulós. Mint ő.
Röhejes vagyok, tisztára röhejes…
– Nézz keresztül rajta! – mormogta Timothée.
Samuel meglepetten fordult felé. Egy pillantást vetett a
lányokra. Azok továbbra is E-Nathannal beszélgettek, ügyet sem
vetettek rájuk.
– Tessék?
– Izián. Azt akarod, hogy érdeklődjön irántad? Akkor
ignoráld.
– Na mi van, most már csajügyekben is szakértő lettél? –
sziszegte rosszindulatúan Samuel.
– Nem. Az tényleg nem. De érezlek benneteket.
Samuel meghökkenve nézett rá.
 – …okéééé – húzta el végül a száját azt hiszem, jobban
szeretném nem tudni, mit értesz ez alatt. Törődj a magad
dolgával!
Timothée rezignáltan elmosolyodott.
A fejük felett hirtelen ajtó csapódott.
Valamennyien megrettentve néztek össze. A lépcsőn léptek
dobbantak. Az alagsoron a pánik szele söpört végig.
Samuel gyorsan bebújt a rajzasztal mögé, az adrenalin
lüktetett az ereiben. A mennyezeti lámpa hirtelen felgyulladt, és
egy tagba szakadt, barna, vállig érő hajú férfi jelent meg dühös
arccal. Szeme majd felnyársalta Iziát, aki kővé dermedve guggolt
a fal melleit, kezében a tányérjával.
– Izia Faure – mennydörögte a férfi, ujjával a helyiség
közepén hányódó matracokra mutatva –, remélem, van erre
valami elfogadható magyarázatod!

22 óra 03

Izia

Izia talpra ugrott, az utolsó pillanatban kapva el a spagettis

tányért. Mi a fenét keres itt az apja? Valahol az Atlanti-óceán
fölött kellene épp lennie!
A francba, a francba, a francba, a francba…
– Én… Te nem utaztál el?
Az apja keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Találd ki, kiddo!
– Megmagyarázom…
– Alig várom.
 Izia a szeme sarkából látta, hogy a többiek is
előmerészkednek a búvóhelyükről. Az apja ádáz tekintettel
szemrevételezte őket.
– Ti ketten itt maradtok! Ha a felszerelésemhez mertek
nyúlni, letöröm a derekatokat. A lányoknak meg irány Izia
szobája! Egy szót se halljak!
A fickó termete és idegállapota miatt egy emberként
engedelmeskedett mindenki.
A lányok némán kullogtak fel a lépcsőn. Izia apja pár
másodperc múlva követte őket, becsukta a szoba ajtaját,
felkapcsolta a villanyt.
Morgane az ágyra húzódott, és megpróbált láthatatlanná válni.
Tiszteletre méltó, de teljesen fölösleges erőfeszítés – gondolta Izia.
– Apa, lekapcsolnád a villanyt, kér…
– Anyád tudja, hogy itt vagy? – vágott a szavába az apja.
– Úgy tudja, hogy Morgane-nál alszom – mutatott a vörös
hajú lányra Izia.
– Természetesen.
Izia ügyelt rá, hogy minél messzebb álljon az ablaktól. Azok,
akik nemrég itt jártak, lehet, hogy továbbra is a környéken
ólálkodnak. Nyugtalan pillantást vetett a mennyezeti lámpa erős
fényű égőjére.
– Apa, lennél szíves leoltani a villanyt…
Az apja fenyegetően közelebb lépett.
– Nem vagy olyan helyzetben, Zia, hogy bármit is kérhetnél.
Alig teszem ki a lábam, s te máris bulit rendezel nálam? Ezt nem
feltételeztem volna rólad…
– Ez nem az, aminek hiszed – vágott vissza ingerülten Izia.
– Igazán? Hanem akkor mi? Elég a süket dumából!
 – Tényleg jobb lenne lekapcsolni a villanyt – szólalt meg
félénken Morgane.
A férfi, még mindig összefont karral, felé fordította a fejét.
– Te csak ne próbáld védeni a barátnődet!
– Izia nem a barátnőm. Ma reggelig egyetlen szót nem
váltottam vele soha.
Izia apja meghökkenve nézett rá.
– Eredeti védekezés – ismerte el. – Halljam a magyarázatot!
– A lámpát! – suttogta aggódva Izia.
Az apja különös, már-már zavart tekintettel nézett rá, majd
kinyújtotta a karját, hogy lekattintsa a kapcsolót. A szoba ismét
sötétségbe borult. Az otthonosabbá lett csöndben Izia
megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.
– Mi történik itt? – lépett oda hozzá, és ragadta meg a vállát
az apja. – Most másodszor látlak félni. Az első tegnap este volt.
Beszélj!
Izia nyelt egyet. Jólesett neki apja széles tenyerét a vállán
érezni. Iz egyszer nem fogja a fejét hazugságon törni, ami úgyis
valószínűtlen lenne, elmondja neki az igazságot.
Csakhogy néha az igazságot nehezebb elhinni, mint a
hazugságot.

22 óra 31

Morgane

Apa és lánya szótlanul meredt egymásra.

 Izia már egy jó perce befejezte a mesélést, a szobában
elektromosan vibrált a csend. Morgane hevesen dobogó szívvel
nézte az ellenfényben kirajzolódó két mozdulatlan sziluettet.
Muszáj hinnie nekünk, muszáj elmenni anyáért, muszáj…
Izia apja hirtelen előkapta a zsebéből a mobilját.
– Ne szólj a zsaruknak, apa! – könyörgött Izia.
Az apja parancsoló mozdulattal csendre intette.
– Szia, Seb! – szólt bele a telefonba. – Nem zavarlak? …Oké.
Mondd, mi ez a kupleráj a városban, mindenütt rendőrök
nyüzsögnek, mi történt?… Ah. Tényleg?
Morgane felállt az ágyról, és diszkréten Iziához osont.
– Ki ez a Seb? – súgta a fülébe.
– Apám egyik haverja, újságíró a Nyugat-Franciaországnál.
– Kösz, Seb! Nem, csak puszta kíváncsiságból kérdeztem,
semmi gond!
Azzal letette, és a lányok felé fordult. Szemlátomást
sápadtabb volt.
– Na? – türelmetlenkedett Izia.
– Megerősítette, hogy késő délután felrobbant egy busz, és a
jelek szerint a rendőrségnek még nem sikerült előkerítenie azt a
titokzatos buszvezetőt, aki délben nekihajtott a buszmegállónak.
Merőn nézett a lányára. A félhomályban a szeme nyugtalan
fénnyel csillogott.
– Hiszel nekem? – kérdezte aggodalmasan Izia.
Az apja kezével végigsimított az arcán.
– Azt hiszem, valami nincs rendjén, igen. Ami viszont ezt a
genetikai manipulációs históriát illeti…
Izia elmosolyodott.
– Pedig ez nyilvánvaló.
Az apja felvonta a szemöldökét.
 – Igazán? És mi lenne a te… képességed?
– Találd ki!
–…
– Ma kivasaltad az ingedet és a farmerodat, valószínűleg
miután hazajöttél a reptérről, mivel nagyon kevés rajtuk a
gyűrődés. Aztán egy állat világos szőröket hagyott a
lábszáradon. A magasságból ítélve egy nagyobb termetű kutyára
tippelek. Tudom, hogy este ittál egy kávét, mert pici sötét maszat
van a szád sarkában. Bizonyára nem azért halasztottad el az
indulásodat, hogy az egyik haveroddal ülj be valahová, inkább
azzal a szőke nővel, aki egy hosszú hajszálat hagyott a zakód
vállán. Mondd csak, apa, hogy hívják a legújabb hódításodat? Jól
kijössz a labradorjával?
Morgane szeme elkerekedett az elképedéstől. Izia úgy sorolta
a megfigyeléseit, ahogy a szakács a hagymát aprítja, sebesen,
kérlelhetetlenül. Hogy tudta kiszúrni ezeket a jeleket? Különösen
a sötétben! Izia apja már meg is adta a választ:
– A szemed.
– Ha engem kérdezel, hiba volt kivasalni a farmerodat
jegyezte meg Izia. – Too much. Hiányzik belőle a természetesség.
Anélkül, hogy a csípős megjegyzésre reagált volna, Izia apja
Morgane felé fordult.
– És neked? Neked mi a… módosulásod?
Ezt a kérdést Morgane az este folyamán már oda-vissza
többször .11 gondolta, de nem talált rá választ.
– Fogalmam sincs, uram.
Izia apja vágott egy grimaszt.
– Szólíts Ériknek. Hogyhogy fogalmad sincs? Csak rá kellett
már jönnöd, elég régóta élsz vele…
 – Tudom, én is pont ezt mondtam magamnak. Én mégis
normális vagyok.
– Te?! – kiáltott fel Izia. – Normális?
Morgane megmerevedett, meglepte Izia vádló hangja.
– Hát, igen… Rendesen járok iskolába, nem érzékelem mások
gondolatait, nem látok a sötétben. Olyan vagyok, mint bárki
más.
Izia hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Mert szerinted normális a suli sztárjának lenni? Tudod,
hány csaj szeretne a helyedben lenni? Olyannak lenni, mint más,
annyit jelent, mint életed legpocsékabb éveit tölteni ebben az
átkozott kóterban! Te minden vagy, csak normális nem,
Morgane!
A vörös hajú lány zavartan hallgatott. Vannak, akik
népszerűek, mások meg nem, ez benne van a dolgok rendjében,
miért találja ezt gyanúsnak Izia?
– Apa – szólalt meg ismét Izia –, vissza kell mennünk a
klinikára.
– Szó sem lehet róla.
– Jó.
Morgane kihúzta magát: meglepte és dühítette, hogy Izia
ilyen gyorsan kapitulál. Az apját azonban nem lehetett becsapni.
– Izia Faure, én is voltam kamasz, ismerem ezt a fejet.
– Milyen fejet?
– Az öszvérfejet, amelyik azt mondja, „igen, igen”, de azt
gondol ja, „jártasd csak a szád!”. Bárhogy határozok is, te
mindenképpen úgy intézed, hogy visszamenj, igaz?
Izia állta a tekintetét, egy szót se szólt.
Az apja felsóhajtott.
 – Na, akkor majd úgy csinálom, hogy ez ne következhessen
be. Én magam megyek el arra a nyavalyás klinikára.
– Apa! – tiltakozott Izia.
– Nem alkudozunk.
Morgane-ból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
Megnyugtatta, hogy egy felnőttet maguk mellett tudhatnak. Izia
viszont idegesen toporgott, azon töprengve, hogyan bírhatná
jobb belátásra az apját.
– Mi is… – kezdte – mi is elkísérhetnénk.
– Nem, Zia. Ti itt maradtok. Majd én kézbe veszem a
dolgokat.
Izia a könyökével oldalba bökte Morgane-t. A vörös hajú
lány megköszörülte a torkát, és a segítségére sietett.
– Az anyámról van szó, u… Érik. És ő nem bízik senkiben.
Nem fogja tudni meggyőzni, hogy hagyja el a szobáját, ha én
nem vagyok ott. Meg aztán én tökéletesen ismerem a helyet.
Muszáj nekem is mennem.
Morgane oldalát egy újabb bökés érte.
– És a többieknek is – tette hozzá gyorsan. –
Mindannyiunknak mennie kell.
Érik erősen a szemébe nézett.
– Egyetlen jó okot mondj arra, miért tegyek ki négy kamaszt
is a veszélynek egy helyett?
– Mert azt hiszi talán, hogy jó kisgyerek módjára majd
hajlandók lesznek ölbe tett kézzel várni bennünket? Ha elhozza
őket, legalább rajtuk tarthatja a szemét. És amúgy sem tudhatjuk,
honnan jön a veszély. Az előbbi fickók bármikor visszatérhetnek,
magával nagyobb biztonságban leszünk.
Morgane tudta, hogy nyert ügye van, amikor Érik egy
pillanatra lecsukta a szemét, és elfojtott egy bosszús sóhajt.
 – Na jó! – adta be a derekát. – De az autóból nem fogtok
kiszállni.
– De az anyám – tiltakozott Morgane ott kell lennem, hogy…
– Majd megoldjuk – szakította félbe Érik. – Szóljatok a
haverjaitoknak, hogy az előszobában találkozunk!
– Yes! – rikkantotta Izia.
Morgane mosolygott a lelkesedésén, bár ő, a maga részéről
semmi szórakoztatót nem látott a dologban. Egy biztonsági
eszközökkel agyonvédett klinikára próbáltak behatolni, hogy
elraboljanak egy beteget – pontosabban még egyet! és
valószínűleg éppen az ott dolgozó orvosok azok, akik
megpróbálják likvidálni őket.
Megrázta a fejét, hogy elűzze a félelmét.
Lehet, hogy ez egy öngyilkos vállalkozás, de az egyetlen
dolog, ami pillanatnyilag számított, az, hogy biztonságba
helyezzék az édesanyját.
CSAPDÁBA EJTVE
 23 óra 30

Timothée

IZIA APJA LEÁLLÍTOTTA A KOCSI MOTORJÁT, kikapcsolta az övet,

kiszállt. A fiatalok követték. A klinika parkja mentén húzódó
hepehupás úton álltak. Az éjszaka világos volt és hideg. A
félhold, amit csak néhány légies felhő fátylazott, sápadt árnyakat
vetített az arcokra. Kezében E-Nathannal Timothée közelebb
ment a falhoz. A fák és a levágott fű ismerős illata csapta meg az
orrát.
Vissza a rajtmezőre.
– Bátorság, hapsikám! Senki nem kéri, hogy bemenj.
Timothée elmosolyodott.
– Tudom. Csak furcsa ilyen gyorsan visszatérni.
E-Nathan barátságos kis kattogást hallatott.
Érik is a falhoz lépett, félig felkapaszkodott rajta,
átkukucskált, majd leugrott.
– Még világosság van az épületben – közölte jobb lesz, ha
várunk egy kicsit.
– Remek – helyeselt E-Nathan –, legalább átismételhetjük a
tervünket. Most, hogy van routerem, rákapcsolódhatok a klinika
hálózatára, és telefonként is funkcionálhatok, közvetlenül felhívhatom
önt, Érik. Tegye be a fülhallgatóját, távolról fogom irányítani.
Érik engedelmeskedett, bár az arca bizalmatlanságot és
kételyt tükrözött.
– Akkor nézzük át újra a tervet!
 Timothée Morgane-ra nézett. A lány feszülten húzta össze
magán a blézerét. A szorongása sűrű indulatfelhőt vont köré, ha
nem nyugszik meg, mindenkire átragad.
– Fázom – panaszkodott. – Visszamegyek az autóba.
– Veled megyek – nyomta a dobozt Izia kezébe Timothée.
Morgane hálás pillantást vetett rá, semmi kedve nem volt
egyedül maradni. Timothée úgy érezte, hogy szíve alig fér el a
mellkasában, amikor a lány a kocsiajtót kinyitva rámosolygott.
Habozott, hogy az első ülésre üljön-e be újra, végül bemászott a
hátsóra Morgane mellé.
Neki sem volt kedve egyedül lenni.
Soha többé.

23 óra 42

Samuel

– Az üzemi bejárat a park hátsó részében, balra lesz. Ebben az

órában két őr vigyáz rá: az egyik a kapu mellett egy kis bódéban van, a
másik az épületen belül, közvetlenül az ajtó mögött. Az elsőt a falon
átmászva könnyű lesz elkerülni. Ami a másodikat illeti…
– Azt majd én intézem – szakította félbe Érik.
Samuelnek nem is volt kétsége ezzel kapcsolatban. Izia apja –
lányával ellentétben – elég magas volt, ráadásul a tetoválásai
alatt impozáns izomzat duzzadt. Meg aztán a meglepetésszerű
felbukkanás is neki fog kedvezni.
Elkapva egy meghitten cinkos pillantást Izia és az apja
közön, Samuel elfordította a fejét. Túl későn. A mellkasában
fellobbant az irigység, kínzón, élesen. Milyen lett volna az élete,
ha ez a férfi lett volna az apja? Megrázta a fejét. Nem. Nem akart
másik apát. A sajátját akarta, gyermekkora hősét. Őt akarta
elevenen.
De ő már soha többé nem lesz.
Samuel gépiesen felszakította a homlokán lévő ragtapasz
egyik végét.
– A gyógyszerész azt mondta, hogy legalább öt napig rajta
kell hagynod – emlékeztette Izia.
– Viszket.
– Mert gyógyul.
– Aha, ez a vacak nélkül is ugyanolyan jól fog gyógyulni.
Azzal Samuel egy mozdulattal teljesen lerántotta a sebét
takaró tapaszt. A viszketés azon nyomban megszűnt. Elégedett
pillantást vetett Iziára, aki a szemét forgatva közelebb lépett.
Orrát a fiú arca felé emelve megállt előtte, hogy szemügyre
vegye a sebet. Borzongás. Samuel szívverése felgyorsult.
Izia láthatólag nem vette észre a zavarát. Szemöldökét
ráncolva, el hűlve meredt a sebre.
– Mi az? – kérdezte a fiú rekedten. – Mi van?
– Épp ez az, hogy semmi. Nem olyan régen a homlokod
egyik végétől a másikig egy mély seb tátongott. Most meg alig
látszik több egy nagyobbacska karmolásnál.
Samuel vállat vont.
– Nyilván képzelődtél. Nem volt az olyan komoly.
Az volt. A gyógyszerésznő legjobbnak látta volna, ha
összeölteni a kórházban.
– A jelek szerint nem volt rá szükség.
Izia még egyszer alaposan megnézte a homlokát, majd
megfejthetetlen arckifejezéssel elfordult.
 – Szeretem, amikor aggódsz értem – suttogta Samuel, mielőtt
a lány arrébb ment volna.
– In your dreams – vágott vissza az csípőből, anélkül, hogy
felé fordult volna.
Odament az apjához, aki E-Nathannal beszélgetett. Samuel
elfojtott egy sóhajtást. Világos, hogy nem érdekli Iziát –
legalábbis nem úgy, ahogy szerette volna.
Hirtelen eszébe jutott Timothée tanácsa. Nézz keresztül rajta!
A szája széle mosolyra húzódott.
Végtére is, nem tudhatja, hogy ez a stratégia jó-e vagy rossz,
amíg ki nem próbálja.

23 óra 48

Morgane

Morgane rettenetesen ideges volt.

Az édesanyja miatt érzett lázas nyugtalanság a fáradtsággal
keveredve olyan elegyet eredményezett, hogy a legapróbb zajra
is összerezzent.
Timothée csöndes jelenléte valamelyest megnyugtatta, de
míg arra várt, hogy Izia apja akcióba lendüljön, kétségbeejtően
szüksége volt rá, hogy valami másra gondoljon.
– Hogy kerültél a klinikára?
A fiú ránézett, látszott rajta, hogy tétovázik, bal kezével
reflexszerűen megdörzsölte a jobb csuklóját.
– Mondtam már: a kinti lét elviselhetetlenné vált, túl sok volt
a kontaktus.
Morgane szeme összeszűkült. Timothée kerülte a pillantását.
 – Tudod, hogy nekem elmondhatod – mondta a lány halkan.
– Tudom.
Morgane nem erőltette.
– Felvágtam az ereimet – szólalt meg rövid hallgatás után
Timothée.
Morgane meglepődve nézett rá.
– Volt egy lány a suliban, aki tetszett – folytatta Timothée. –
Még kiskölyök voltam. Egy nap rájöttem, még ha viszont is
szeretne, akkor se foghatnám meg soha a kezét. Soha nem
csókolhatnám meg. Akkor döbbentem rá először, hogy ez így
lesz egész életemben. És ezt kibírhatatlannak éreztem.
Hazamentem, fogtam egy konyhakést, teleengedtem a kádat
vízzel, és felvágtam az ereimet. A jobb csuklómon. Egy filmben
láttam, hogy így csinálják. Már eszméletlen voltam, amikor anya
rám talált. Egy kórházi szobában tértem magamhoz. Néhány
nappal később átszállítottak a klinikára. Azóta nem jöttem ki
onnan. Máig.
Morgane bólintott, a torkát gombóc fojtogatta. Timothée élete
az, övének szöges ellentéte volt, és furcsamód ez a különbség
mágnesként hatott rá. Mintha csak képes lenne enyhíteni a fiú
szenvedésein. Vagy kiegészíteni őt.
– Hogy van ez? Fájdalmat okoz, ha valaki a bőrödhöz ér, de
az is, ha csak a ruhádat érinti meg?
– Nem, a fájdalmat a két bőrfelület érintkezése váltja ki. De a
ruhadarabokon is vannak nyílások, meg el is csúszhatnak. A
kockázat mindig fennáll.
– Néha megéri kockáztatni, nem?
Morgane közelebb húzódott Timothée-hoz. Úgy érezte,
mintha izzó buborék feszítené a mellkasát… Timothée keserves
igyekezettel próbált úrrá lenni páni félelmén.
 – Én… Te nem tudod, milyen iszonyúan fájdalmas. Elég egy
rossz mozdulat…
– Tim, én táncos vagyok, képes vagyok uralkodni a
mozdulataimon.
Nagyon lassan kinyújtotta a kezét, tekintetét a fiú szemébe
fúrva, aki le se vette róla a pillantását. Csak ők voltak a világon,
ők ketten, egymásba veszve. Morgane Timothée vállára
mutatott, amit a pulóver puha szövete fedett.
– Itt szabad? – kérdezte, továbbra is mélyen a szemébe
nézve. – Akarod?
A fiú nyelt egyet, nagy levegőt vett, alig észrevehetően
bólintott.
– Mondd! Mondd, hogy hol szeretnéd még! Semmit nem
teszek, ha nem akarod.
– De… akarom – lehelte reszketve a fiú.
Morgane is nagy levegőt vett. Keze mint könnyű tollpihe
érintette meg Timothée vállát.
Majd teljes súlyával megállapodott rajta.

23 óra 59

Timothée

Timothée lehunyta a szemét. Semmi fájdalom. Kifújta a levegőt.

A vállában különös melegség áradt szét. Morgane keze. Kezének
könnyű nyomása. Érezte. Timothée újra kinyitotta a szemét, a
lányra nézett.
– Jól vagy? – kérdezte Morgane.
 A fiú bólintott. A rettegése elszállt, csak lázas reszketés
maradt utána. Morgane elmosolyodott. Szép volt. Nem, a „szép”
kevés. Gyönyörű volt, fenséges, a legcsodálatosabb lány, akit
valaha látott. Visszamosolygott rá, és meglepődve vette észre,
hogy bízik. Itt, ebben az autóban, a semmi közepén, a hűvös
éjszakában, Morgane megérintette, és ő bízott. Ez… új volt.
Izgató. Rettenetesen jó. A zsigerei épp kezdték az olvadt
pillecukor veszélyes állagát felvenni, amikor Morgane, minden
félénkséget félretéve, megkérdezte:
– És most hol?
Timothée szíve kihagyott egy ütemet. Ez a lány tényleg…
huh! A mellkasára mutatott. Morgane keze végigsiklott a
pulóveren, gondosan megkerülte a nyakkivágást, és a jelzett
helyen megállt. Timothée légzése felgyorsult. Morgane-é
követte. Annyira közel volt hozzá, hogy érezte bőrének, hajának
illatát…
– Hol? – súgta Morgane.
Timothée a hasára mutatott.
Hosszú perceken át folytatták ezt a játékot, tekintetük
lázasan egymásba kapaszkodott, még a levegőt is egyszerre
vették. Aztán Morgane szemén a fáradtság árnyéka suhant át.
Timothée izgatottsága lecsendesült, helyébe végtelen
gyengédség költözött.
– Fáradt vagy – mondta.
Morgane elmosolyodott, bólintott, kezét visszahúzta a
pulcsiról. A fiú felemelte a bal karját, hogy alábújhasson.
– Gyere! – suttogta.
Morgane térdét felhúzva lefeküdt az ülésre, háttal a
támlának. Feje Timothée combján nyugodott, szemét lehunyta.
Gödröcskés arca néhány centiméterre volt csupán Timothée
ágyékától, ez a gondolat azonban furcsamód semmiféle izgalmat
nem ébresztett a fiúban. Inkább meghatotta, sokkal jobban
meghatotta annál, mintsem azt el tudta volna mondani. Egyik
kezét Morgane karjára tette, teljes figyelmével hozzátapadt. Egy
morzsát sem akart elveszíteni, egyetlen másodpercet, a
legapróbb részletet sem.
Hirtelen rezgés törte meg a varázst.
Morgane kivonta magát a keze alól, felült, fél kézzel a
zsebébe nyúlt. Timothée meg se moccant, még ha a combján
nyugvó fej édes terhének elveszítése valóságos gyötrelem volt is
a számára. A lány a kocsi félhomályában csillogó szemmel
rápillantott, mielőtt megnézte volna a telefonján, ki hívja. A
smartphone képernyője holdvilágszerű derengésbe vonta az
arcát. Tökéletes, gondolta Timothée, emlékezetébe vésve a képet.
Hatalmas gyűjteménye volt olyan emlékekből, melyek nem is az
övéi voltak, ezt viszont senki és semmi nem tudja már
elhomályosítani.
Hirtelen visszazökkent a valóságba.
– A mobilod? – súgta, miközben nyugtalansága az egekbe
szökött. – Azt hittem, kikapcsoltátok.
– Ööö… azt hittem, hogy kikapcsoltam. Apám az.
– Furcsának fogja találni, ha nem veszed fel.
Morgane felvette.
– Apa?
– Morgane! Hol vagy?
Olyan mély volt körülöttük a csend, hogy Timothée, ha kicsit
hegyezte a fülét, a vonal másik végén lévő hangját is hallotta.
Morgane zavart arccal tétovázott.
– Marie-nál vagyok, tudod, nemrég hívtalak.
– Add meg a címét, érted megyek.
 – Ööö… hogyhogy? Mi történt?
– Marc telefonált, aggódik miattad.
Morgane riadt arccal nézett Timothée-ra. Nem volt szokása
hazudni, és most az összeomlás szélén állt.
– Morgane?
– Kérdezd meg tőle, miért aggódik – suttogta bátorító
mosollyal Timothée.
– Itt vagyok, apa. Csak próbálom megérteni… Miért aggódik
Marc?
– A baleset miatt, ami tegnap reggel történt az iskolátok előtt, és a
busz miatt, ami felrobbant. Nem akarta elmagyarázni nekem a
részleteket, de azt mondta, hogy hozzalak haza, és maradjak veled a
hétvégén.
Morgane arca megmerevedett.
– Apa – kérdezte tompa hangon –, Marc is veled van?
Az apja érezhetően habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Igen – vallotta be végül –, itt vagyok vele az őrsön. Add mega
barátnőd címét, cicám!
Morgane lassan elvette a telefont a fülétől, és üres tekintettel
meredt a képernyőre.
– Morgane? Morgane!
Morgane kinyomta a telefont.
Marc.
A vonal másik végén.
– Azt hiszem, gond van – lehelte, fejét Timothée felé fordítva.
– És ha csak egy volna – felelte a fiú összeszorított ajakkal. –
Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, hogy Marc nem tudja, hol
vagyunk.
Morgane az alsó ajkába harapott.
– Hacsak be nem mérte a hívást…
 Március 8., szombat,
0 óra 18

Izia

– Micsoda? Nem vetted ki a SIM-kártyádat? – kapkodott levegő

után Izia, amikor Timothée röviden vázolta a helyzetet. –
Kapcsold ki, kapcsold már ki azt a kurva telefont!
– Izia! – szólt rá az apja. – Csillapodj!
– Lehet, hogy nem volt ideje bemérni a hívást – próbált
védekezni Morgane.
– Mivel ismerik a telefonszámodat, akkor is be tudják mérni, ha ki
van kapcsolva – jegyezte meg E-Nathan.
– És ha kiveszem a SIM-kártyát? – kérdezte kétségbeesetten
Morgane.
– Hm… elvileg akkor nyugodt lehetsz, feltéve, hogy nem telepített
már korábban egy kémprogramot a telódra.
Izia és az apja nyugtalan pillantást váltott.
– Megtehette ezt? – kérdezte Érik. – Volt már ennek a
Marcnak a kezében a telefonod?
Morgane megrökönyödve nézett rá.
– Marc… Marc a család régi barátja, a gimnázium óta ismeri
a szüleimet. Tőle kaptam a telefont.
A szülei régi barátja? Morgane eddig ezt egy szóval sem
említette. Ha Marc ismerte a szüleit, akkor szükségképpen tudott
azokról a kutatásokról is, amiket Morgane anyja folytatott… A
kirakós újabb elemmel gyarapodott, de Izia nem tudta hova
beilleszteni.
Érik Morgane felé nyújtotta a kezét.
 – Add ide!
– Tessék?
– Ide a mobilodat! – ripakodott rá türelmetlenül a férfi.
Morgane engedelmeskedett. Érik ledobta a smartphone-t az
aszfaltra, és a cipője sarkával kíméletlenül rátiport. Morgane
fásultan nézte a darabokra tört mobilt.
– Hát így csinálták – motyogta Izia.
– Mire célzol?
– Így találtak ránk. A busz felrobbanása után leráztuk őket,
de Marc meglátott minket Nathanéknál, aztán…
– Marc ott volt Nathanéknál? – kiáltott fel Morgane.
– Igen, kifelé menet vettük észre. Amikor meglátott minket
Samuellel, nyilván rájött, hogy összefogtunk, erre bemérte a
telefonodat. Ezért szaglászott apám lakásánál este.
Izia felemelte a fejét, majd tekintetét Morgane világos
szemébe fúrva hozzátette:
– Tudja, hol vagyunk, biztos vagyok benne.
Érik a lánya vállára tette a kezét, megigazította a headsetet,
és a parkot övező falra nézett.
– Egy perc vesztegetni való időnk sincs. Indulok.
Izia beleegyezően intett a fejével.
– Vigyázz magadra, dad!
Az apja bólintott, majd szigorú pillantással így szólt a négy
fiatalhoz:
– Üljetek be a kocsiba, és ki ne szálljatok, bármi történjék is!
 0 óra 23

Marc Loizeau

– Kinyomta a telefont… Morgane még sose tett ilyet, mi lelhette,

Marc? Miért nem mondod el, mi történt?
A felügyelő baráti mozdulattal Morgane apjának a vállára
tette a kezét.
– Ne nyugtalankodj, Alexis! Ne mozdulj innen, meg fogom
találni. Esküszöm neked.
Azzal kiment az irodájából, közben tárcsázott egy számot.
– Parancsnok, a helyzet kezd eldurvulni. Tudom, hogy nem
lenne szabad kapcsolatba lépnem önnel, de a referensem nem
válaszol, és azonnali erősítésre lenne szükségem a klinikánál…
Csak egy óra múlva? Olyan sokára? – fulladozott. – Jó. Tegye
azt, amit a legjobbnak lát!
Letette, másik számot tárcsázott.
– Tudom, hol vannak a kölykök. Öt perc múlva találkozunk
a Nagy Akváriumnál lévő körforgalomnál.

0 óra 25

E-Nathan

– Hallasz engem, doboz?

– Hallom önt, Érik.
– Jól van. Az ajtó felé tartok. Ha bejutottam, szükségem lesz
információkra, úgyhogy maradj velem!
 – Aggodalomra semmi ok. A barátnőm apukája az én apukám is.
Szóval érti.
– Már ember korodban is ilyen fárasztó volt a humorod,
Nathan?
– Mit gondol, miért vagyunk mi barátok Iziával?
– Igen… jó… De most csönd, ott vagyok.

0 óra 28

Timothée

Izia és Morgane az első üléseken ülve feszült csöndben figyelték

Erik előrehaladását. Mögöttük Timothée alig mert levegőt venni,
attól félve, hogy elszalaszt egy információt. Egyedül Samuel tett
úgy, mint akit nem érdekel az akció, holott ő is hegyezte a fülét.
– Kiiktatta az őrt a bejáratnál – adta tudtukra E-Nathan.
– Nem kapcsolnád inkább be nekünk a hangot? – kérdezte
Izia. – Úgy egyszerűbb lenne…
– Ahogy óhajtjátok.
A kocsi utasterében szaggatott lélegzés hallatszott.
– Szívós volt a szarházi! – dörmögte nyersen Erik. – És most merre
tovább?
Timothée elnyomott egy mosolyt. Most, hogy az apját
hallotta, már értette, honnan ered Izia cifra szóhasználata.
– Induljon el az önnel szemben lévőfolyosón, Érik. Aztán jobbra, az
első lépcsőn fel. Első emelet.
Timothée hirtelen kiegyenesedett.
Gyűlölet.
Undor.
Jaj, ne…
 Gyorsan lehúzta a bepárásodott ablakot, szeme a sötétséget
kutatta.
– Azt hiszem, jönnek – szólalt meg.

0 óra 34

Izia

A távolból motorzúgás hallatszott, egyre erősödött. Az autóban

még tovább nőtt a feszültség.
Reflektorcsóvák pásztázták a klinika előtt vezető utat, de a
járművek megálltak, mielőtt keresztezték volna azt a kis utat,
ahol az ő kocsijuk parkolt.
– A kapu közelében álltak le – feltételezte Izia.
A távolból fojtott hangok szűrődtek hozzájuk, majd csönd
lett.
Izia kinyitotta az ajtót, és kiszállt. Timothée megpróbálta
visszatartani.
– Édesapád azt mondta, hogy…
– Psszt! – intette le, és felkapaszkodott a falon.
Átlesett, fürkészve kémlelte a sötétséget. Fegyverrel a
kezében, mintegy tizenöt fekete ruhás férfi széledt szét a fák
között, gondosan elkerülve a holdvilágos részeket. Izia leugrott a
földre, és visszament az autóhoz.
– Benn vannak a parkban – közölte. – A kurva életbe, kik
ezek a fickók?
– A jelek szerint nem okozott nekik gondot bejutni a kapun –
jegyezte meg Morgane –, valószínűleg az orvosoknak
dolgoznak…
 – Nem hinném, teljesen olyanok, mintha kommandósok
lennének, furcsa… Ha az orvosok szolgálatában állnak, akkor
miért igyekeznének észrevétlenek maradni a saját parkjukban?
– Láttad közöttük Marcot? – kérdezte Timothée.
– Némelyiken csuklya van.
A dobozból hirtelen dulakodás zaja hallatszott, majd fojtott
káromkodás. Izia kikapta a műanyagkockát Morgane kezéből.
– Apa! Jól vagy?
– Igen, csak egy ápoló jött le a lépcsőn. Nem is tudom, melyikünk
volt jobban meglepve. Fenn vagyok az emeleten. Hányas szoba?
Izia megkönnyebbülten szusszant egyet.
– Balra az utolsó előtti – felelte Morgane.
– Dad, a park fegyveres fickóktól hemzseg.
– A francba… Izia, el ne mozduljatok a kocsiból, világos?!
– Megtaláltad a szobát?
– Igen. Bemegyek.
Morgane idegesen tördelte a kezét.
– Anyám nem lesz hajlandó vele menni.
– Erik oda fogja adni neki a fülhallgatót, hogy hallja a hangodat –
szólt közbe E-Nathan. – Minden rendben lesz, ha te beszélsz vele.
Muszáj, hogy rendben legyen.
– Mit keres maga itt? – hallatszott egy női hang. – Hívom a
biztonságiakat!
Morgane szeme elkerekedett.
– Ez nem anya hangja…
Küzdelem zaja hallatszott.
Aztán semmi.
Izia görcsösen markolta a dobozt.
– Apa?
 – Elveszítettem – mondta E-Nathan. – Bizonyára kapott egy ütést
a mobilja.
Izia kiugrott a kocsiból.
Az éjszaka koromsötét volt, de ő nem félt tőle. Soha nem is
félt. Gyerekkora óta menedéke volt neki a sötétség. Terepe.
Előnye.
Ki fogja hozni innen az apját.

0 óra 45

Samuel

Samuel Iziát követve átmászott a falon. Ott egye meg a fene

Timothée stratégiáját, nem bírja tovább játszani a közömböst,
csak nem hagyja már, hogy ez a dinka kinyírassa magát!
– Nem gondolod, hogy apád egyedül is elboldogul? –
suttogta, amikor ő is földet ért Izia mellett a parkban.
– Senki nem kérte, hogy gyere.
Samuel elkapta a lány csuklóját, kényszerítette, hogy
szembeforduljon vele.
– Ez nem jó ötlet, Izia! Ezek a csávók ránk vadásznak, te meg
forrófejűén kirohansz a puskáik elé.
– Apámat megyek megkeresni – tépte ki magát a kezéből
Izia. Ónixszeme hideg volt, kemény, eltökélt.
– Jó. Akkor megyek veled.
Morgane is leugrott melléjük, majd egy pillanattal később,
kezében E-Nathannal, Timothée. Samuel feléjük fordult.
– Ismét teljes a csapat! – csúfolódott. – Diszkréció garantálva.
 – Fogd be! – förmedt rá Izia, az ágak között a klinika épületét
fürkészve. – Az ablakokban őrök állnak. Valószínűleg
észrevették a fekete ruhásokat.
– Egyre jobb – kommentálta Samuel.
– Igen, pontosan! A klinika őrei azzal lesznek elfoglalva,
hogy feltartóztassák őket. Ha egy kis szerencsénk van, be
tudunk surranni az épületbe, összeszedjük Morgane anyukáját
meg az én fateromat, és elhúzunk innen, mielőtt számításba
vennének minket.
Samuel sóhajtott egyet. Mondhat ő bármit is, Izia úgyis
lesöpri az érveit, és még jobban megmakacsolja magát. Ez a csaj a
legcsökönyösebb szamár, akit valaha láttam – szitkozódott magában.
De kész volt bárhova követni.

0 óra 52

Morgane

Morgane könnyű léptekkel haladt előre a fák között, olyan

feszült volt, akár egy hegedűhúr. Távolabb egy sziluett ugrott ki
az egyik bokorból, aztán újra elmerült a homályban. Morgane
visszafogta magát, hogy fel ne sikoltson.
Nem szabad pánikba esni. Semmiképpen sem szabad pánikba esni…
Ami nem volt épp egyszerű, amikor minden pillanatban az
volt a benyomása, hogy mindjárt ráveti magát valaki. Az előtte
haladó Izia hátára szögezte a szemét. Mit meg nem adott volna
érte, ha olyan szeme van, mint neki! Nagy levegőt vett,
megigazította a kabátja gallérját. A gondolat, hogy azért kell
kiállnia ezt a próbát, hogy anyját kiszabadítsa a régi kollégái
karmai közül, újra bátorságot öntött belé.
A kis csapat csendben közeledett az üzemi bejárathoz, amit
az előbb Izia apja is használt.
Hirtelen egy árnyék ugrott eléjük.
Morgane felüvöltött.
Hátulról egy kéz ragadta meg, és betapasztotta a száját.
– Cssssss – súgta a fülébe Samuel.
Morgane szeme tágra nyílt: két ragyogó pontot vett észre a
sötétben. Egy macska volt, csak egy macska. De már késő volt, a
távolban hangok hallatszottak, és sötét sziluettek bukkantak elő
a fák közül.
Samuel elvette Morgane szájáról a kezét, és húzni kezdte
magával a klinika felé. A négy fiatal dermedten nézte, ahogy a
férfiak feléjük rontanak. Mindenfelől jöttek. Pár másodperc, és
elkapják őket.
Morgane remegve lapult a falhoz.
Csapdába estek.
LEHULL A LEPEL
 0 óra 57

Timothée

TIMOTHÉE IRTÓZATTAL HÚZGÁLTA LEFELÉ A PULÓVERE UJJÁT, hogy

eltakarja a kezét.
Megfognak érinteni, megfognak érinteni, megfognak érinteni…
Fémes csattanás. Morgane lábánál megbillent egy
pinceablakot takaró fémlemez. A nyílásban egy szigorú női arc
jelent meg.
– Erre! – súgta a nő.
– Madame Charles! – hüledezett Morgane. – Mit keres ma…
– Igyekezzetek! Gyorsan!
Valamennyien Timothée-ra néztek. Nem érzett
ellenségességet a nő részéről. De vajon tényleg segíteni akar
nekik? Képtelen volt eldönteni. De ebben a helyzetben nem lehet
sokáig hezitálni…
Becsusszant az ablakon.
A többiek utánamásztak.
 0 óra 58

Izia

Izia ugrott le utolsóként a klinika alagsorába, egy hajszállal

menekült meg a fegyveres férfiak elől. A nyílásban egy kéz jelent
meg.
Dörrenés.
Káromkodás.
Csattanás.
Egy férfi, pisztollyal a kezében, bereteszelte a pincenyílás
csapóajtaját. Izia megrökönyödve nézett rá.
– Rálőtt…
– Vagy az ő keze, vagy ti, drágáim – szólalt meg Madame
Charles, megigazítva fémkeretes szemüvegét.
Izia rámeredt. Mi a fenét keres itt Madame Charles, a suli
ápolónője? Ráadásul egy fegyveres férfi társaságában? A helyzet
percről percre zavarosabbá vált. Madame Charles megmentette
az életüket. De vajon tényleg a szövetségesük?
Az erélyes kis nő a két fegyveres őr kíséretében elindult
velük az alagsor folyosóin.
– Ne féljetek, azért vagyunk itt, hogy megvédjünk
benneteket. Egyelőre nem esett bajotok.
– Maga… maga itt dolgozik? – hebegte Morgane zavartan.
– Egy pillanat, és mindenre választ kaptok, drágáim.
Izia a szemét forgatta.
– Nem siették el – dünnyögte, miközben Madame Charles
egy párnázott falú, tágas irodába terelte be őket.
Izia öt újabb őrt vett észre. A szeme sarkából még látta, hogy
egyikük bezárja az ajtót, de figyelmét máris egy újabb sziluett
vonta magára a helyiség túlsó végében. Egy kékesen ősz, sűrű,
hullámos hajú, karcsú férfi, sötétszürke öltönyben, vakító fehér
mosollyal. Egy húsvér Ken baba, „jól karban tartott ötvenes”
változatban.
– Milyen régóta várom már ezt a találkozást! – indult el
feléjük lelkendezve.
Izia egyik szemöldöke felszaladt. Ő nem mondhatta el
ugyanezt.
– Hol van apám?
A férfi megtorpant, és kaján mosollyal vette szemügyre.
– Izia, Izia – csitította atyaian, amitől a lány legszívesebben
elhányta volna magát, egyenesen a célra, mint mindig… – Drága
jó apád remekül van. Egyik emeleti helyiségben tartózkodik.
Bezárva, értette meg Izia.
– Miért nem itt?
– Mert úgy akarok veletek beszélni, hogy csak magunkban
vagyunk.
Izia arca megrándult. Ennek a fickónak a mosolya túl szép
ahhoz, hogy igaz legyen.
– Kik azok a férfiak kinn, a parkban?
Ken elhúzta a száját.
– Röviden összefoglalva egy csoportocska tagjai, akik a
terrorista akcióktól sem riadnak vissza, hogy megvédjék a…
hm… meggyőződéseiket. Nagyon sajnálom, amit az utóbbi
napokban kellett elszenvednetek, Nathan halála… pótolhatatlan
veszteség. De vége, az őreim lekapcsolják őket.
Kis időre elhallgatott, szemét egyenként végighordozta
rajtuk.
– Nem is kérdezitek, ki vagyok?
 – Az a kutató, aki manipulálta a génállományunkat – mondta
Izia.
– Vág az eszed, kicsi Izia… Bemutatkozom: Martin Klein
vagyok, genetikus kutató, ennek a klinikának a vezetője.
Izia összeszorította a fogát. Ha ez a pasas továbbra is úgy
beszél hozzá, mint egy hatéves kölyökhöz, bemos neki egyet. Az
őrökre sandított. Jó, ez talán mégsem olyan nyerő ötlet.
Igyekezett visszafogni az ingerültségét.
– Miért? – tette fel egyszerűen a kérdést.
– Á! A nagy, egyetemes kérdés! – lelkendezett Klein
professzor. – A kérdés, ami a kutatásaimat is ösztönözte. Azóta,
hogy több millió évvel ezelőtt az emberszabásúak megjelentek
Afrikában, a fejlődésük a véletlentől és a természetes
kiválasztódástól függően kétségbeejtő lassúsággal történt. Ma
már birtokunkban vannak azok a technikák, melyek révén
megválaszthatjuk, milyen módon akarunk fejlődni. Akkor pedig
miért – tessék, itt a híres miért! – fosztanánk meg magunkat tőle?
Kontrollálhatnánk a sorsunkat, az embert egy-két nemzedéknyi
idő alatt gyökeresen átalakíthatnánk! És ti vagytok ennek az új
emberiségnek a nagykövetei, a legelső mintapéldányai.
Izia nem volt biztos benne, hogy teljes egészében felfogta a
tudós lelkes hangvételű beszédét, de ezt nem mutatta.
– Az effajta kutatások illegálisak! – háborgott.
A férfi leereszkedő mosolyt villantott rá.
– Ahogy a forradalmi jelentőségű tudományos
vívmányokhoz vezető kutatások többsége. Mernünk kell
függetleníteni magunkat a törvényektől, hogy új területeket
fedezhessünk fel! Én az emberi faj felfedezője vagyok. Persze
mindig lesznek maradiak, akik ezt ellenezni fogják. Némelyek
még fegyvert is ragadnak, mint azok, akik most a parkban
vannak. Mások az etikára fognak hivatkozni, és törvényeket
citálva tiltják meg ezeket a kutatásokat. Az ellenállásuk azonban
súlytalan. A világ már megváltozott. Azért, mert ti léteztek, mert
talán másutt a világban titokban már mások is léteznek De
legfőképpen azért, mert ti jobbak vagytok. Magasabb rendűek
Azon a napon, amikor a szülőknek lehetőségük lesz választani
aközött, hogy tökéletesítsék a gyermeküket, megadva neki
ezáltal min den esélyt a sikerre, és arra, hogy sokáig éljen jó
egészségben, vagy hogy természetes módon foganjon azzal a
kockázattal, hogy nem lesz alkalmas az adott társadalomban
való életre, mit gondoltok, mit választanak majd? Mindenki a
legjobbat kívánja a gyerekének. És a legjobb ti vagytok. Az a nap
előbb el fog érkezni, mint gondolnátok. És akkor az emberi faj
számára új korszak veszi kezdetét, és senki nem fog már etikáról
és törvényességről prédikálni.
Izia feszengve fészkelődött. Könnyű azzal elintézni, hogy ez
a fickó őrült. Túlságosan is könnyű, ugyanis épp ellenkezőleg.
Ez a férfi, aki előttük áll, és szenvedélyes prédikációt tart nekik,
teljesen az eszénél van. Még a kutatásainak esetleges
következményeivel is tökéletesen tisztában van.
A világ már megváltozott – mondta az előbb. – Azért, mert ti
léteztek.
– Mik a módosulásaink? – kérdezte Izia.
– Neked bizonyára van fogalmad a tiédről.
– Igen. Honnan ered? Hogyan alakították át a szemem?
– Ez volt a legegyszerűbb kísérlet. A csapatom több éjszakai
állat genetikai kódját is megvizsgálta: baglyokét, halakét,
rágcsálókét, aztán néhány kivételesen éles látású ragadozó
madárét, de úgy tűnt, hogy nagyobb az esélyünk a sikerre, ha
emlősökből származó génanyagot használunk. A macskára esett
a választásunk, A pupillád enyhén ovális, mivel azonban az
íriszed tiszta fekete, ez az anomália csaknem észrevehetetlen.
Három próbálkozásra volt szükségünk, mire sikerrel jártunk.
– Három próbálkozásra?
Igen. Az első kettő sajnos kudarccal végződött.
Izia rossz érzése tovább fokozódott.
Kudarccal?
Klein professzor még csak meg se próbált szomorúnak
látszani, amikor bejelentette:
– Az első anya elvetélt. A második kísérletnél az anya
kihordta a terhességét, de a gyermek meghalt a születése után.
Izia gyomrában a felháborodás gombóccá ugrott össze.
– Megtalálta a tökéletes fedezéket – fakadt ki. – Ezt a klinikát.
Azoknak a nőknek, akik idejönnek, nehezen lehet gyerekük.
Senki nem csodálkozik, ha netán még egyszer elvetélnek. És
szándékosan választotta ezt a bárgyú nevet? „Gólyák”, ez olyan
cuki, senkit nem riaszt el, ugye?
A genetikus szemében a büszkeség fénye gyulladt.
– Lenyűgöző a dedukciós készséged. Lehet, hogy a kivételes
látásod megnövelte az összefüggések felismerésének képességét
is. A csapatomnak majd közelebbről meg kell vizsgálnia az
agyadat!
– Undorító ez az egész.
A férfi arcáról most először olvadt le a szikrázó mosoly.
– Nem az, drága kis Iziám. Soha nem végzünk két kísérletet
ugyanazon a nőn. Ha nem sikerül egy hibridáció, a pácienst
átirányítjuk a klinikán működő hagyományos
lombikbébiprogramba. Akármit mondasz is, nők ezreit
segítettük hozzá, hogy életet adjanak.
 Izia lassan, dühösen megrázta a fejét. Klein még igazolni is
merészeli a cselekedeteit, a megmentő szerepében tetszeleg.
– Nem kérte ki a véleményüket! Timothée semmivel sem
„alkalmasabb” az életre, mint a normális emberek. És az
édesanyja biztosan nem értékeli azt a „segítséget”, amit nyújtott
neki.
A férfi, szemét Timothée-ra szegezve, lassan megcsóválta a
fejét.
– Miért ne értékelné? Fantasztikus fia van! Az igaz,
Timothée, hogy a te hibridációd… valószínűtlenebb volt, mint
Iziáé. Én magam sem számítottam ilyen rendkívüli eredményre.

1 óra 20

Timothée

Izia legutóbbi megjegyzése nem esett jól Timothée-nak. Nem is

ismerte az édesanyját, csak azért hivatkozott rá, hogy
elbizonytalanít sa Klein professzort.
– Valószínűtlenebb? – csodálkozott Timothée.
Klein elmosolyodott.
– A delfinekben sikerült izolálnunk bizonyos géneket,
azokat, amelyek különösen érzékennyé teszik őket a fajtársaik
kedélyállapotára. Egy olyan egyént próbáltunk megalkotni, aki
rendelkezik azzal a képességgel, hogy „olvasson” az
emberekben. A technikánk mindig empirikus jellegű volt, az
eredményeink nagyon esetlegesek. Nem gondoltuk, hogy ez a
fajta hibridáció ilyen hangsúlyos mellékhatást idézhet elő.
 – Arra gondol, ami akkor történik, amikor megérintek
valakit.
– Pontosan.
Timothée elgondolkozva bólogatott. A leghihetetlenebb nem
az volt, hogy a genetikusok részben kudarcot vallottak, hanem
az, hogy részben sikerült a kísérletük: ő valóban „érezte” maga
körül az embereket. És ebben a pillanatban Klein professzor a
szeretet, az érdek és az ambíció enyhén szólva is beteges
keverékét árasztotta. Nem őket szereti, jött rá Timothée. Hanem
azt, amit nyújthatnak neki.
Megbecsülést.
Hírnevet.
További anyagi eszközöket a kutatások fejlesztéséhez.
A férfi átható pillantású borostyánszín szemével alaposan
szemügyre vette.
- Mondd csak, Timothée: sosem árultad el a
pszichiátereimnek, hány ember érintett meg az életed során…
Timothée kis híján megborzongott. Nagyon is jól tudta a
választ erre a kérdésre: minden egyes érintés még ma is ott
visszhangzott benne.
– Negyvenhét.
– Negyvenhét! Negyvenhét személy van benned.
Negyvenhét élettapasztalat, negyvenhét gondolkodásmód,
negyvenhét élet. Lenyűgöző! Egy igazi kincs…
A professzor izgatottan keringett Timothée körül. Kincs,
igazán? A fiú megrázta a fejét. Átok. Igen, az.
– Őszintén megvallva – szólalt meg újra csillogó szemmel
Klein, összeérintett tenyereit az állának támasztva én nem sokat
vártam ettől a hibridációtól. Ariane ötlete volt.
– Anyámé? – szólt közbe Morgane.
 – Úgy bizony, drága gyermekem! Ariane kivételes kutató
volt, nemcsak elméleti téren volt fantasztikus, hanem hihetetlen
érzéke volt hozzá, hogyan rakja össze a géneket. Csak nagyon
ritkán tévedett, amikor a kísérleteihez ki kellett választania a
szülőket.
Timothée érezte, hogy Morgane-ban sötét tornádóként
tornyosul a harag.
– Mit csinált vele? – szegezte neki a kérdést tompa hangon.

1 óra 28

Morgane

– Én? – mutatott magára Klein professzor. – De hiszen én nem

csináltam vele semmit! Tizennégy éve a legjobb kezelésben
részesítem.
Morgane tajtékzott. Nem volt szüksége Timothée
képességeire ahhoz, hogy érzékelje, ez a pasas hazudik, mint a
vízfolyás. De egyedül tőle szerezhetett információkat.
– Tehát ő tisztában volt azzal, hogy módosították a gyereke
génállományát? Vagyis az enyémet?
– Természetesen. A szüleid ideális genetikai adottságokkal
rendelkeztek azokhoz a kísérletekhez, amiket el akartunk
végezni. Édesanyád önként jelentkezett rá. Bármit megtett volna,
hogy előmozdítsa a kutatásaink sikerét.
Morgane nyelt egyet. A portré, amit az anyjáról festett a
professzor, cseppet sem volt ínyére. Vajon van ebben akár egy
szikra igazság is?
– Nálam milyen hibridációval próbálkozott?
 Klein professzor önelégülten rámosolygott.
– Te vagy négyetek közül a legfiatalabb. A három korábbi
sikeres kísérlet nélkül bele se mertünk volna vágni ebbe. És ez is
sikerült! Megteremtettük a tökéletesség illúzióját.
A szeme most is büszkeségtől ragyogott.
– Tessék? Hogy? – hebegett értetlenül Morgane.
– Albán, a csapat botanikusa évekig dolgozott egy olyan
húsevő növénnyel, amely egy sajátos szagú anyagot kibocsátva
csalogatja magához a rovarokat. Ez volt a legelső növényalapú
hibridációs kísérletünk. És a reményeinket jóval meghaladva
működött. A szervezeted ahelyett, hogy ugyanazt az anyagot
szintetizálta volna, mint a húsevő növény – aminek mindössze
az lett volna az eredménye, hogy magadhoz vonzod a rovarokat
–, spontán módon a saját fajunkra alkalmazott anyagot alkotott,
ami emberi prédát ejt. Ezért vonzod az embereket. Ösztönösen
kedvelnek, elnézik a hibáidat… Valamiképpen akaratuk ellenére
szeretnek. Ez a modifikáció a természetes szépségeddel
párosulva veszedelmes vonzerőt jelent. Az emberek semmit nem
tudnak tőled megtagadni.
Morgane úgy érezte, megbicsaklik a térde, mintha csak
cseppfolyóssá vált volna alatta a padló.
Minden hamis. Az életem, a barátaim, minden… Csak azért
szeretnek, mert nincs más választásuk.
A fejében egymást kergették a képek. A lányok a
tánckurzusról. A barátai az iskolából. Az apja.
Ő is? Ő is csak azért szeret, mert kénytelen szeretni? Ezért nem
mond sose nemet nekem?
A lélegzése felgyorsult. Forgott vele a világ. Tekintete
támogatást keresve cikázott ide-oda a szobában. Szeme
összetalálkozott Timothée-éval. A szerelem, amit benne látott,
megadta neki a kegyelemdöfést, akár egy utolsó árulás. Persze,
szereti a fiú, de érzelmei csupán egy illúzióból származnak, meg
van babonázva, ami alól nem tudja kivonni magát.
Morgane felszegte az állát, szembenézett Klein professzorral
és öntelt mosolyával. Ez az ember szörnyeteget csinált belőle. És
bármit mond is, ő meg van győződve, hogy felelős az anyja
állapotáért.
Ma másodszor is elvette tőle az életét, megfosztotta azt
minden értelmétől.

1 óra 36

Samuel

Samuel megigézve bámulta Klein professzort. Ez az ember egy

zseni.
Alig várta már, hogy hallja, mi az ő modifikációja. De az
egyik őr odalépett a professzorhoz, és valamit a fülébe súgott.
Az bólintott, és mosolyogva a fiatalok felé fordult:
– Majd később folytatjuk ezt a beszélgetést, barátaim. A
figyelmemet most a klinika védelmére kell fordítanom.
Samuel már épp csalódottan szóra nyitotta volna a száját,
amikor Klein – végre! – először a szemébe nézett.
– Nemsokára beszélek veled, Samuel. Sok mondanivalónk
lesz egymásnak.
Aztán Madame Charles-hoz fordult:
– Drágám, kísérje át ezeket az ifjú héroszokat a pihenőbe,
kimerültek.
Majd négy őr kíséretében fejedelmi léptekkel kivonult.
 Samuel beletörődött a helyzetbe. Hamarosan megkapja a
választ a kérdéseire, a professzor megígérte.
Az iskola ápolónője egy kényelmes helyiségbe vezette őket a
folyosó végén. Samuel kisajátított magának egy párnázott, puha
padot.
– Még mindig nem magyarázta el, Madame Charles, hogy
mit keres itt – vetette fel Izia.
Az ápolónő elmosolyodott.
– Klein professzornak a fél szemét azután is rajtatok kellett
tartania, hogy elhagytátok a szülészetet. Mint iskolai ápolónő,
gyakran vizsgáltalak meg benneteket. Az is a feladatom volt,
hogy értesítsem a klinikát, ha úgy érezném, veszély fenyeget
titeket.
– Nem volt valami eredményes. Nathan meghalt.
Az ápolónő szomorú arccal nyugtázta a megjegyzést, nem
tiltakozott.
Samuel felegyenesedett a padon.
– Tehát tisztában volt azzal, hogy veszélyben lehetünk. Tudott
ezeknek az embereknek a létezéséről, akik most kinn vannak a
parkban. Kik ezek? A professzor valami terrorista csoportocskát
emlegetett.
Madame Charles zavartan hallgatott.
– Klein professzor kutatásai… hm… vitatottak. Ezek az
emberek haladásellenes nézetek képviselői, és…
– Konkrétan?
– Hát jó – sóhajtott Madame Charles. – Egy ÉKHAV nevű
szervezetről van szó, a betűszó azt jelenti, hogy az Élőlények és a
Környezet Hatékony Védelméért. Első látásra úgy tűnik, mintha
az elveszett paradicsom után nosztalgiázó humanista
környezetvédőkről lenne szó. A névben benne lévő „hatékony”
szó azonban elárulja igazi szándékaikat. A vezetőjük által
védelmezett tézisek és a módszerek, amikhez folyamodnak,
enyhén szólva is szélsőségesek. Küzdelmet folytatnak többek
között a növényeken végzett genetikai módosítások ellen, de az
ezen a klinikán folytatott kísérletek ellen is, melyeket az emberi
faj tisztaságával ellentétesnek ítélnek. Kellőképpen őrültek
ahhoz, hogy megpróbálják likvidálni a sikereink bizonyítékait –
vagyis titeket.
– De hát titokban végezték ezeket a kísérleteket. Akkor meg
honnan ismerik a személyazonosságunkat?
– Erről… sejtelmünk sincs. Ezért hatott ránk
meglepetésszerűen Nathan meggyilkolása, nem gondoltuk
volna, hogy azonosítottak titeket. Ne nyugtalankodjatok,
mostantól megvédünk benneteket. Különlegesek vagytok. Az
életetek felbecsülhetetlen értékű. Klein professzor sztárt csinál
belőletek.
Azzal magukra hagyta őket a helyiségben. Az ajtó előtt egy
őr posztolt. Samuel mosolyogva terült el a padon. Különlegesek
vagytok, mondta az ápolónő. Felbecsülhetetlenül értékesek. A fiú
rájött, hogy azért töltötte az iskolás évei jó részét a többiektől
elhúzódva, mert már akkor érezte, hogy ő más. Sőt. Hogy fontos.
És most ez a megerősítés őrületesen jólesett neki.

1 óra 50

Timothée

– Nath?
– Itt vagyok – mormogta E-Nathan. – És mindent hallottam.
 – Ez a csoport, ez az ÉKHAV, megjelenik az adataid között?
– Keresem. Joy, a hacker jól elfedte ugyan a nyomait, de
valószínűleg ehhez a szervezethez tartozik. Vagy legalábbis átadta nekik
a nevünket tartalmazó listát. Másképp nem juthattak volna hozzá az
EKHAV tagjai. És azért próbált bejutni a klinika szerverébe, amikor
ráakadtam, mert neki már volt valami sejtése arról, hogy mi folyik itt.
– Nos akkor keresd gyorsan, freaky boy – szólt közbe Izia. –
Nem ismerem ennek a kedves Klein professzornak a szándékait,
de az, amit az előbb Madame Charles mondott, vagyis hogy
„sztárt csinál belőlünk”, nem igazán tetszik nekem. Nyilván
eszközként akar felhasználni bennünket, hogy széles körben
ismertté tegye a kutatásait. És engem nem nagyon dob fel, hogy
ilyesmire használjanak. Azt állítja, hogy meg akar védeni
minket, pillanatnyilag azonban foglyok vagyunk. Meg kell
találnunk a módját, hogy elhúzzunk innen, méghozzá
villámgyorsan.
Timothée Morgane felé fordult, aki a helyiség egyik sarkában
gubbasztott egyedül. Jeges érzés áradt belőle, opálosan lebegett
körülötte a harag aurája. A genetikus által felfedett titkok
teljesen feldúlták. Timothée-ban olyan benyomást keltett, mint
egy öngyilkosjelölt, aki egy toronyház tetején a mélységet
szemléli, ahová leugrani készül. A karikák, melyek imádni való
arcocskáján megjelentek a szeme alatt, nem homályosították el a
tekintetében lobogó ádáz fényt.
– Igyekezz, Nathan! – suttogta. – Attól félek, hogy Morgane
indulatai kezelhetetlenekké válnak.
 1 óra 54

Morgane

Morgane-nak egyetlen gondolat járt a fejében.

Az emberek ösztönből kedvelték, s ő undorodott ettől a
kierőszakolt szeretettől. Életében az összes kapcsolat hamis volt,
vagy meghamisított. Akkor már jobb lett volna, ha utálják – úgy
legalább nem lett volna vesztenivalója.
Hirtelen eszébe jutott egy ötlet, kiegyenesedett. Egyáltalán
lehetséges, hogy őt utálja valaki? Az igazat megvallva, nagyra
értékelte azt a természetes szeretetet, amivel az emberek
viseltettek iránta, és soha semmi olyat nem tett, amivel
megbánthatta volna őket. De ma… A szemébe tűnt Samuel,
ahogy a helyiség túlsó végében a padon heverészett. Ez a fiú
azonnal a vonzása alá került. Megfordíthatja vajon az érzéseit,
amit iránta érez? Kezében volt a tökéletes eszköz, hogy
megtudja…
Egész életében egy titkot őrizgetett.
Mostantól az igazság fog szólni belőle.

2 óra

Samuel

– Sammy… – szólította meg Morgane.

– Ne nevezz így! – emelkedett morogva félkönyékre a fiú.
– Miért?
 Samuel nem felelt. Az apja becézte ezen a néven. Senki
másnak nem volt joga így nevezni. Senkinek.
Morgane felállt, odament hozzá. Leült a pad végében.
Samuel meglepett, ugyanakkor elragadtatott mosollyal pillantott
rá… ami azonnal le is olvadt az arcáról, amint Morgane
megkérdezte:
– Emlékszel jól az apukád balesetére?
Suttogott, mintha csak nem akarná, hogy Izia és Timothée
meghallja.
– Hogy érted ezt?
– Mi történt aznap este?
Samuel bizonytalanul nézett a lányra. Miért hozakodik most
elő ezzel a témával?
– A szüleim veszekedtek – felelte lassan, le nem véve róla a
szemét.
– Apám elment otthonról, kocsiba ült – és felborult.
– Miért veszekedtek?
– Miért jössz most ezzel?
Morgane türkizkék szemében az ujjongás szikrája lobbant.
– Nem tudod, igaz? Nem tudod, miért ve…
– Morgane, hagyd abba! – rivallt rá dühösen Izia.
Samuel megfeszült, a szája kiszáradt. Nem értette ezt az
egészet. Fürkészőn Iziára nézett, aki zavartan elfordította a
tekintetét.
– Kérdezd csak meg őt! – mosolygott Morgane. – Izia ismeri
az igazságot.
Samuel szíve gyorsabban kezdett verni.
– Nem? – folytatta Morgane angyali hangon. – Nem akarod
tudni? Samuel úgy meredt rá, mintha most látná először. Évek
óta nyaggatta az anyját, hogy árulja el az igazat, és most nem
volt már biztos benne, hogy tényleg hallani akarja. Morgane
elnézően mosolygott rá.
– Jó, én akkor is elmesélem neked. Amikor a szüleid
megismerkedtek, apád szerencsejáték-függő volt, az estéit a
kaszinóban töltötte, utána meg jól betintázott, hogy elfelejtse,
mennyit vesztett.
– Hallgass! – kiabálta Izia.
Samuel jobbra-balra ingatta a fejét, mintha csak így akarná
megakadályozni, hogy a szavak beszivárogjanak a fejébe, és ott
lerakják a mérgüket. Morgane azonban kérlelhetetlenül folytatta,
megemelve a hangját, hogy túlkiabálja Izia tiltakozását:
– Anyádnak köszönhetően kimászott belőle. Éveken át
kibírta, hogy ne játsszon. Megszülettél. Minden jól alakult. De a
régi démon újra megszállta. Azon az estén, a balesete napján,
apád sok pénzt veszített. Holtrészegen ért haza, be akart menni
hozzád jó éjszakát kívánni. Anyád nem engedte, hogy abban az
állapotban a közeledbe kerüljön. Apád felpofozta, anyád
visszaütött. Apád dühösen bevágta maga mögött az ajtót, és
elment. A többit már tudod.
A helyiségben zavart csönd lebegett. Morgane Samuelre
mosolygott. A fiú megkövülten nézett rá. Hogy tudott
összehordani neki egy ilyen szövevényes hazugságot? És miért?
Lassan azonban a lány szavai hozzákapcsolódtak az apjával
töltött utolsó évek emlékeihez, kegyetlen visszhangot verve az
elméjében. Ingerlékeny lett. Labilis. Kiszámíthatatlan. Mintha
akkor se lett volna ott, amikor otthon volt. Akkoriban Samuel
nem vallotta be magának, de megkétszerezte az erőfeszítéseit,
hogy megtartsa annak a férfinak a szeretetét, aki egyre inkább
kezdett eltávolodni tőle. Az ő szegecses bőrkabátos hősének a
szeretetét. Egyszeriben rádöbbent, mennyire idealizálta az apját
a halála után. Samuel Izia felé fordította a fejét. A lány
sajnálkozó pillantást vetett rá. Samuelnek eszébe jutott, hogy az
anyukáik milyen közel állnak egymáshoz.
– Te tudtad – motyogta. – Tudtad, és soha nem szóltál róla.
A bensejében fellobbant a szokásos vak düh. Egy pillanatra
lehunyta a szemét. Mindenki őt nézte, de ő nem látott senkit.
Szerette volna megnyerni a bizalmukat, a társaságukhoz
tartozni. De kizárták a hazugságaikkal, az elhallgatásaikkal.
– Gyűlöllek benneteket – szűrte a fogai között.
Morgane mosolya szélesebbre húzódott.
– Tényleg?
A fiú nem válaszolt, csak nézett rá, zavarba hozta a lány
arcára kiülő öröm.
Az ajtó hirtelen kitárult, Madame Charles csontos sziluettje
jelent meg.
– Samuel, a professzor beszélni akar veled, gyere velem!
A fiú felállt, és azzal a furcsa benyomással
engedelmeskedett, mintha kívül került volna önmagán. Morgane
utolsó kérdése őrjítő táncot járt a koponyájában. Tényleg utálja
őket?
Nem.
Szokás szerint önmagát vetette meg. Azt, aki az apját az
egyenesség mintaképének tette meg. Azt, aki annyira elvakult
volt, hogy nem látta meg a nyilvánvalót, hogy egy lúzer volt.
Egy pancser. Örök vesztes.
– Samuel! – tárta ki előtte szívélyesen Klein professzor az
irodája ajtaját. – Gyere csak, gyere, és helyezd magad
kényelembe!
 2 óra 16

Timothée

– Megöllek! – rontott rá Izia Morgane-ra.

– Csak rajta! – biztatta a vörös hajú lány szikrázó szemmel,
széttárt karral.
– Miért mondtad el neki? – nyomta neki dühösen a falnak
Izia. – Szórakoztat, hogy játszol az emberek érzelmeivel,
hercegnő?
– Izia – lépett közbe szelíden Timothée –, hagyd abba!
Nem attól tartott, hogy kárt tesz Morgane-ban. Hirtelen
természete ellenére Izia értékelte a másik lányt. Morgane
ellenben kiszámíthatatlanná vált. Timothée közelebb lépett. Izia
hátrált egy lépést.
– Tudom, mit akarsz kiprovokálni, Morgane – mondta a fiú.
– Nem tudsz te semmit!
A lány nyilvánvaló haragja és az abból fakadó érintésveszély
ellenére Timothée még közelebb ment hozzá, szemét mélyen az
övébe fúrta.
– Ne nézz így rám! – nyögte Morgane könnyekkel
küszködve.
– Hogy?
– Úgy, mintha szeretnél. Te is olyan vagy, mint a többiek.
Nincs más választásod.
A hangja elcsuklott. Elvesztette a talajt a lába alól.
Visszautasította a valóságot.
– Nem, én nem olyan vagyok, mint a többiek – jelentette ki
lassan Timothée. – A hatalmad ugyan hatással lehetne az én
érzelmeimre is, azok azonban máshonnan erednek. Szeretlek,
mert ismerlek téged – azt, aki valójában vagy, ismerem, mit
titkolsz, mitől félsz. Megérintettelek, Morgane. Kegyetlen
fájdalommal járt. Ugyanakkor olyan fénnyel árasztottál el, amit
nem ismertem; egy nyers, fenséges árnyakkal áttört fénnyel.
Megérte a fájdalom, életemben először mondhatom ki ezt.
Tudom, ki vagy, Morgane. És szeretlek. Téged.
Morgane arcán egy könnycsepp gördült végig. Timothée a
pulcsiját a kezére húzta, és gyengéden letörölte.
– Bármit teszel is – tette hozzá – egy ilyen gyönyörű
teremtést soha nem leszel képes meggyűlöltetni velem. Úgyhogy
kár is kísérletezned vele…
Morgane lassan bólintott.
Izia odalépett hozzájuk.
– Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom a turbékolásotokat –
szólalt meg –, de nem áll szándékomban itt megpenészedni.
Apám éppúgy be van zárva ezen a klinikán valahol, ahogy
Morgane anyukája is. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de
Klein professzor nagykövetének lenni nem életem álma.
Igaza volt. A professzor úgy tekintett rájuk, mint a Művére.
Mint saját tulajdonára. Timothée kórházi tartózkodását arra
használta fel, hogy közelebbről megfigyelje a fiút. Ha itt
maradnak, azzal elfogadják, hogy hozzá tartoznak.
És erről szó sem lehetett.
 2 óra 26

Samuel

– Regenerálódom – ismételte meg csalódottan Samuel. – Ez az én

képességem?
Valami látványosabbat remélt…
Klein professzor elmosolyodott.
– Azt hiszem, nem vagy képes felmérni az adottságod
értékét. Soha nem betegszel meg, lenyűgöző gyorsasággal
hegednek be a sebeid. Minden szülő olyan gyerekről álmodik,
mint te. Valamennyi teremtményem közül te vagy az, aki
leginkább meggyőzheti az embereket. Készülj fel rá, hogy
ismertebb leszel, mint egy rocksztár, Sammy…
Samuel megborzongott, hogy a professzor ezen a néven
nevezte, de nem ellenkezett. Híressé válni – a gondolat
természetesen csábító volt. Valami mégis zavarta. A professzor
átható tekintetét kerülve pillantása egy kis vitrinre esett a
helyiség egyik sarkában, amiben legnagyobb meglepetésére az
X-Men szereplőit ábrázoló figurákat fedezett fel.
– A valaha kitalált legjobb szuperhősök – kommentálta széles
mosollyal a professzor. – A képregényeiken nőttem fel. Szívesen
gondolok arra, hogy részben ők ihlették a kutatásaimat. Rajtatok
keresztül kicsit őket teremtettem újjá.
Samuel vidoran megvakarta az arcát. Ez a felfedezés
leheletnyi emberi vonást adott a tudósnak.
– Milyen állatot használtak a hibridációmhoz?
– Tengeri csillagot. Elképesztő regenerációs képességgel
rendelkezik! Nemcsak a karjai nőnek vissza teljes egészében, de
egyes fajok még sérült belső szerveiket is képesek megújítani.
Valószínűleg ennek köszönhetően nem vagy soha beteg.
Samuel bizonytalanul bólogatott. A gondolat, hogy
tengericsillag-géneket hordoz, enyhén szólva is… különös volt.
– Tudod, ugye, hogy apád meddő volt? – folytatta lágyan
búgó hangján Klein professzor. – Sosem tetted fel magadnak a
kérdést, ki lehet vajon a biológiai apád?
– De igen – felelte Samuel, de nem merte megkérdezni
Kleintói.
– A donáció rendszerint anonim. Nálad azonban… Te vagy
az én fő művem, Samuel. Te… ő vagy – mutatott a Farkas, azaz
Logan figurájára a vitrinben –, a legzseniálisabb az összes X-Men
közül. Ugyanaz a gyógyulási képesség. A lehető legjobb DNS-t
kellett neked juttatnom.
Samuel szinte csüggött a szavain. A titok, amit Morgane az
arcába vágott az apjáról, letaglózta. Most végre megkapja a
választ arra, amiért eredetileg idejött. Megismeri a „második”
apja kilétét, aki szükségképpen jobb, mint az a hulladék, aki
felnevelte, aztán meg a sorsára hagyta – mert most már így
rezonált a tudatában a baleset. Egy második apa – egy második
esély. Klein professzor egyenesen a szemébe nézett. Ezúttal
elérzékenyültnek tűnt.
– Sammy, egyrészt azért van szükségem rád, hogy hírt
adjunk a kutatásaimról, ez igaz. De legfőképpen magam mellett
akarlak tudni. Mivel te az én fiam vagy.
Samuel elképedve meredt a professzorra. Egyetlen szót sem
tudott még kinyögni, amikor fülsértő vijjogás harsant fel az
egész klinikán.
ELÁRULVA
 2 óra 31

Marc Loizeau

Az ÁLTALÁNOS ÖSSZETŰZÉSBEN a felügyelő ököllel gyomorszájon

vágta a klinika egyik őrét, aki kétrét görnyedt. Loizeau a
lélegzetvételnyi szünetet kihasználva a kapu felé pillantott. Hol
a francban késik már az erősítés, az ég szerelmére?! Már rég itt
kéne lenniük! A helyzet kezdett teljesen elfajulni, egyedül nem
tudott úrrá lenni rajta.
Az őr felegyenesedett. A felügyelő egy balegyenest küldött
az állára, amitől a fickó elterült a földön. Az ÉKHAV egyik
aktivistája bukkant fel mellette, vérző arccal, a mellkasán
keresztben tartott fegyverrel.
– Kiderítetted, hol van vannak a korcsok?
– Nem, még nem.
– Valahol az épületben kell lenniük. A mieink közül
néhányan már bejutottak. Menjünk utánuk!
A felügyelő a bejárati ajtóra nézett.
– Az őrök visszaszorították őket. Jobban tesszük, ha előbb
kiiktatjuk azokat, akik kinn vannak, mielőtt megostromolnánk
az épületet.
A férfi bólintott.
Hirtelen öt fickó rontott rájuk. Marc Loizeau bal vállába éles
fájdalom nyilallt. Elkáromkodta magát, görcsösen megpróbált
talpon maradni, felemelte a fejét.
Egy fegyver csöve szegeződött rá.
 2 óra 33

Samuel

Samuel végigment a professzorral az alagsori folyosón. Klein

ragaszkodott hozzá, hogy ő maga kísérje vissza a többiekhez,
amikor néhány perccel korábban a klinika biztonsági védelmén
keletkezett rés miatt félbe kellett szakítaniuk a beszélgetésüket.
Samuel vizslatva nézte a tudóst, valami hasonlóságot próbált
kettejük között felfedezni, akár a legcsekélyebbet is. De minden –
az arcformája, az orrcimpái, a haja vonala, a büszke tartása, az
akaratos állkapcsa – idegennek tűnt neki. Hogy lehet ez a férfi az
apja, ha semmi közös vonásuk nincs? Aztán, vagy századszor,
összetalálkozott a pillantásuk.
Olvadtméz-színű szem.
Pontosan olyan, mint az övé.
– Remélem, nem vagy csalódott – mondta Martin Klein, és
megállt az ajtó előtt, ami mögött a többiek várakoztak.
– Nem – suttogta Samuel. – Nem vagyok csalódott.
Klein professzor szeme csordultig tele volt szeretettel.
Samuel rámosolygott. Ó, nem, nem volt csalódott. Valójában a
legmerészebb álmaiban sem gondolt volna ilyen fantasztikus
apára.
– Maradj itt, Sammy, itt biztonságban vagy – nyugtatta meg
Klein, mielőtt eltűnt volna.
 2 óra 35 perc

Izia

A helyiségbe lépve Samuel furcsa arcot vágott. Mivel Izia nem

tudta, megemésztette-e már a Morgane által kiteregetett titkot,
nem mert tőle kérdezni semmit. Timothée viszont igen.
– Mit akart tőled?
Samuel rájuk emelte a tekintetét. A vonásaiból büszkeség
áradt, és valami furcsa derű. Izia még sosem látta ilyennek.
Mintha csak kihunyt volna benne az örökös harag.
– Klein az apám. A biológiai apám.
Bejelentését hosszú csönd fogadta. Aztán a folyosóról tompa
puffanás hallatszott, mint amikor egy test összerogy.
Kinyílt az ajtó.
– Megmondtam, hogy maradjatok a kocsiban!
– Apa! – kiáltotta Izia, és a helyiségbe lépő férfihoz rohant.
– Lelépünk innen, skacok! – mennydörögte Érik, magához
szorítva a lányát. – Most rögtön!
A négy fiatal kirohant a helyiségből. Az őr a folyosón hevert,
leütve.
– Hol voltál? – kérdezte Izia. – Jól vagy?
– Az első emeleten voltam bezárva. A betegek kezdtek
felébredni a parkból jövő zaj miatt, és az általános zűrzavart
kihasználva megszöktem.
– És anya? – kérdezte Morgane.
– Nem volt a szobájában. Sajnálom, Morgane, nincs időnk
megkeresni, muszáj eltűnnünk innen. A helyzet túlnőtt rajtunk.
Ezek az emberek nem tréfálnak…
Izia összefoglalta gyorsan, amit megtudtak.
 – Egy tudós, aki fel akar használni titeket, és aktivisták, akik
pedig végezni akarnak veletek – ismételte meg Érik a lényeget. –
Csöppet sem tetszik nekem ez a felállás. Merre tudunk kimenni,
Nathan?
– Balra lesz egy lépcső, úgy tíz méter múlva, azon menjenek fel.
Beszédhangokat hallva a fejük felett megtorpantak az utolsó
lépcsőfokokon. Az előcsarnok alig harminc méterre volt tőlük.
Három őr állta el az utat. Izia visszament, és sajnálkozó arccal
nézett Morgane-ra.
– Nem fog tetszeni az ötletem, de most tényleg szükségünk
van rád, hercegnő…
Az utolsó szót csipetnyi gyengédséggel ejtette ki.
– Azt akarod, hogy használjam a képességemet – fintorgott a
vörös hajú lány.
– Azt akarom, hogy ugyanolyan varázslatos legyél, mint
máskor, szépségem.
– Tereld el a figyelmüket, míg mögéjük kerülök – tette hozzá
Érik.
Morgane sóhajtott egyet, de nem kérette magát, befordult a
folyosóra.
– Hé! Te meg mit keresel itt? – reccsent rá az egyik őr.
Izia nem hallotta a folytatást. Morgane úgy intézte, hogy az
őrök hátat fordítsanak nekik, és ő az apja nyomában Timothée-
val együtt kisurrant a folyosóra.
Érik leütötte az első férfit, elvette a fegyverét, amit a két
másikra szegezett, mielőtt még azok felfoghatták volna, mi
történik.
– Be a szobába! – mordult rájuk. – Egy-kettő!
Az őrök engedelmeskedtek.
 Amint rájuk csukta az ajtót, mindannyian rohanni kezdtek az
előcsarnok felé.
Ott annyi rémült páciens és ápolónő nyüzsgött, hogy senki
nem figyelt rájuk.
Izia megfordult. Mögötte Morgane Timothée-t védte az
érintésektől.
– Hol van Samuel? – kérdezte tőlük.
Morgane körbenézett az előcsarnokban.
– Mi a fenét csinálhat?!
– Indulás vissza – mondta Izia.
– Nem – állította le Timothée.
Izia megtorpant, fürkészőn nézett rá.
– Mit a…
– Választott – mondta Timothée, némi haraggal a hangjában.
Izia felvonta a szemöldökét.
– Azt akarod mondani, hogy csatlakozott a…
– Azt akarom mondani, hogy sietnünk kell, mert nagy
valószínűséggel már tájékoztatta drága jó apját a szökésünkről.
Izia szíve hevesen összerándult. Samuel csókjának emléke
fellángolt benne, elöntötte az undor. Az idétlen kiskori játékok
óta először csókolta meg egy fiú. És pont egy áruló ajkának
kellett az ajkához érnie.
Fogát összeszorítva követte a többieket, akik kilőttek az ajtó
felé.
 2 óra 47

Morgane

Morgane hátrahőkölt, ahogy kiléptek a parkba. Zseblámpák

fehér fénynyalábjai cikáztak furcsa, rémisztő táncban. Szinte
mindenfelől kiáltozás, szitkozódás hallatszott. Fegyverek
dördültek el minden előzetes figyelmeztetés nélkül, fülsiketítő
dörrenéssel. A sötétben Morgane képtelen volt kivenni, ki áll az
ő oldalukon, és ki akarja megölni őket.
A park bejáratánál hirtelen szirénák hangja harsant, és forgó
lámpák kék villogása törte át a sötétséget.

2 óra 48

Izia

Izia tekintetével végigpásztázta a pázsitot. A sötétség ellenére

tökéletesen ki tudta venni a csatározókat.
Egyetlen pillantással kiszúrta az ÉKHAV tagjainak fekete
öltözékét, a kék zakós klinikai őröket és az egyenruhás
rendőröket, akik a nagykapun özönlöttek befelé.
De kiben lehet itt megbízni? Van egyáltalán ezek között az
emberek között olyan, aki tényleg jót akar nekik? Mit csinálnak
majd velük a rendőrök, amikor kiderül, kik ők? Nem is beszélve
arról, hogy egyikük a jelek szerint a terrorista szervezethez
tartozik – gondolta, ahogy észrevette Marc Loizeau szőke
fürtjeit, aki épp az egyik klinikai őrre szegezte fenyegetőn a
fegyverét.
 Izia egy pillantást váltott az apjával, állával a fák felé bökött.
Érik bólintott. Jobb megkerülni a pázsitot, mielőtt még a
küzdő felek felfedeznék a jelenlétüket.
Izia egyetlen szó nélkül megrántotta Morgane ruhaujját. A
vörös hajú lány Timothée-val együtt elindult utána.
Árnyakként az árnyak között, a facsoport felé menekültek.

2 óra 50

Samuel

Samuel követte Klein professzort és a munkatársait az alagsori

folyosókon át.
Mihelyt odakinn felvijjogtak a szirénák, mindenki itt gyűlt
össze, indulásra készen. Már régóta számoltak annak az
eshetőségével, hogy leleplezik őket.
Egy kis föld alatti parkolóba jutottak, ahol két furgon várta
őket. Az egyikbe két tudós egy gyűrött pizsamát viselő, réveteg
tekintetű, vörös hajú nőt segített be.
– Tudod, fiam, mi a legjobb védekezés?
Samuel nemet intett a fejével. A professzor az összes fogát
kivillantva rámosolygott.
– A hírnév! Két nap múlva mindenki a mi nevünket fogja
emlegetni.
– Hogy jutunk ki innen? A klinikát körbevették.
– Ne aggódj, mindenre gondoltam. Mielőtt azonban útra
kelnénk, kicsit megnehezítem a régi barátaid dolgát.
 Azzal egy betonoszlophoz lépett, ami a parkoló közepén
magasodott, kinyitott egy ellenőrző panelt, majd megmarkolt
egy nagy fémkarú kapcsolót.
– Azt akarom, hogy tudják, Sammy: aki nincs velem, az
ellenem van.
Azzal felfelé tolta a kart.

2 óra 51 perc

Timothée

Még nem jutottak el a lomboktól takart sávba, amikor a park

pázsitját hirtelen reflektorok világították meg.
A rájuk zúduló fényözönben a csatázok egy pillanatra
elbizonytalanodtak. Timothée megtorpant. Tíz lépéssel mögötte
Morgane állt ledermedve. Dús, vörös hajával kiváló célpontot
nyújtott.
Érzékelve, hogy mi fog történni, Timothée ordítva felé
kezdett rohanni. Az éjszakában szinte egyidejűleg három
dörrenés hallatszott. Timothée Morgane felé ugrott,
nekiütközött, testét megcsavarva oldalra vetődött, hogy ne
zuhanjon rá.
A bordái közé éles fájdalom nyilallt.
A földnek csapódott, az ütést alig tompította a park nyirkos
füve. Megpróbált felállni. Hirtelen nehezére esett lélegezni. A
mellkasa mintha lángolt volna… Keze a hasa felé tapogatott,
majd fel a bordáin. A fájdalom teljesen különbözött mindattól,
amit eddig érzett. Ott benn, a húsában, ott szaggatta. Ujjaira
ragacsos folyadék tapadt. Érzékelte, hogy a háta mögött
Morgane felegyenesedik. A lány mondott neki valamit, amit
nem értett, leguggolt mellé, az arcát könnyek áztatták. Morgane
szelíd arca ott volt, néhány centiméterre az övétől.
Egy angyal.
Az ő angyala.
Timothée mosolygott – megpróbált mosolyogni.
– Érints meg! – formálta nehézkesen a szavakat.

2 óra 53

Marc Loizeau

A felügyelő elkáromkodta magát.

Sajgó válláról megfeledkezve a földön lévő testek felé rohant.
Az egyik fegyverest lelőtte, de fél másodperc késéssel.
Évekig tartó beépülés egy ilyen szánalmas kudarcért! Milyen
kurva nagy időpocsékolás! Ha Morgane, vagy bármelyik fiatal
megsebesült, azt sosem fogja megbocsátani magának.
– Sajnálom, Ariane – motyogta magában, és még gyorsabban
kezdett futni.

2 óra 53

Morgane

Morgane érezte, hogy a zsigerei mélyén egy üvöltés készül

kitörni belőle. Egy hosszú, irtózattal teli kiáltás, ami megrengette
volna az éjszakát. De visszatartotta, könnyeibe fojtotta. Ott
feküdt előtte Timothée, és folyt belőle a vér. Erősnek kellett
mutatkoznia miatta.
– Nem, Tim, nem érinthetlek meg, nem tudod, mit
beszélsz… A fiú szemében a rettegés fénye villant.
– Érints meg! – ismételte meg. – Nem akarok egyedül lenni.
– Nem vagy egyedül. Itt vagyok veled.
– Csak… mellettem vagy. Ott benn akarlak… még egyszer –
próbált a fejére mutatni. – Kérlek szépen…
Morgane szeméből ömlött a könny, végigfolyt az arcán, a
könnycseppek sós záporként hullottak Timothée arcára. A fiú a
tekintetével könyörgött. Meg-megrázkódva a zokogástól,
Morgane Timothée-éra tette a kezét. A fiú megremegett.
Megszorította az ujjait. Ajkai különös mosolyra nyíltak, majd a
feje szelíden oldalra billent.
– Nem – lehelte Morgane. – Nem, nem, nem, nem, nem! TIM!
Megragadta a pulcsiját, hevesen megrázta, de a fiú nem
reagált.
Ennek semmi értelme nincs. Ennek az egésznek semmi kurva
értelme nincs!
Valaki megfogta a vállát, megpróbálta arrébb húzni. Nem
hagyta magát, képtelen volt elfogadni, hogy ilyen gyorsan
minden kibillenhetett, képtelen volt elhinni, hogy Timothée…
Végül megfordult, tekintete összetalálkozott Marc Loizeau-
éval, de nemigen tudta, kit lát. És tényleg. Ki ez az ember?
Azokhoz tartozik, akik meg akarták ölni. Megpróbált kitérni
előle, de a felügyelő szorosan a karjába zárta.
– Gyere! – mondta szelíden, próbálva fékezni a lány dühös
kapálózását. – Apád az őrsön vár. Sok mindent el kell
magyaráznom nektek.
 Morgane megrázta a fejét, foggal-körömmel küzdött, nem
engedte, hogy elvonszolja Timothée-tól. Ahogy a mentősök
hordágyra helyezték a fiút, mintha jeges áramlat dermesztette
volna meg a pillanatot, a hideg testének minden rostjába
beszivárgott.
Amikor a hordággyal elindultak a klinika kapuja felé,
Morgane térdre rogyott. Timothée testének lenyomatát bámulta
a nedves fűben. A könnyei elapadtak, mintha csak minden
tartalékát elhasználta volna. Ekkor végre szabadjára engedte a
lelkét összepréselő kiáltást. Vadul, állatian zengett fel az
éjszakában.
Azok, akik hallották, beleborzongtak.

2 óra 59

Izia

Morgane kiáltásának visszhangja beleveszett az éjszakai tájban.

Izia feldúltan lekuporodott, karjait összekulcsolta a térdén. A
reflektorok nyers fényében irreálisnak hatott a látvány. A
harmattól csillogó fű túl zöld volt, szinte fluoreszkált, itt-ott
fekvő testek foltja sötétlett rajta. A fegyveres férfiak és a
rendőrök életnagyságú figuráknak hatottak. Ez nem lehetett
igaz. Ez csak egy rémálom, mind járt felébred.
Előtte apja sziluettje magasodott. Izia felemelte a lejét, lassan
felállt. Érik az egyik kezével megsimogatta az arcát.
– Megmondtam nektek, hogy maradjatok az autóban.
 Izia nem felelt, csak a könnyeit nyeldeste. Az apja lehunyta
egy pillanatra a szemét, majd kinyitotta, ujjával megfogta és
felemelte a lánya állát.
– Te nem tehetsz semmiről. Semmiről, ami történt. Semmiről
nem tehetsz, Zia.
Izia képtelen volt tovább mozdulatlanul állni: apja karjába
vetette magát, és szorosan megölelte. Nagyon szorosan.
Úgy érezte, minden csontja üvölt.
 EPILÓGUS
SZÉTSZÓRÓDÁS
 8 óra

Marc Loizeau

HÁROM JÁRMŰ ÁLLT MEG egy autópálya melletti pihenőhely

parkolójában.
Az egyikből Marc Loizeau szállt ki, egy másikból a kollégái.
Az utolsóból Izia meg a szülei bukkantak elő, és Morgane az
édesapjával. A felügyelő keserű szájízzel nézte, ahogy
közelednek felé.
Az ÉKHAV terroristái közé való beépülése félsiker volt
csupán. A tagok többsége, csakúgy, mint Barthélémy Chevalier,
a szervezet vezetője, rács mögé került, vagy nagy erőkkel
keresték, személyazonosságuk ismert volt a nyomozók előtt,
legalábbis, ami a helyi sejtet illeti. Csakhogy az ÉKHAV nem
kizárólag ebben a régióban volt jelen. A szervezet egész
Franciaországot behálózta, és számos országban léteztek ilyen
típusú mozgalmak. Ráadásul a felügyelőnek két fiatal halálát
nem sikerült megakadályoznia.
Martin Klein professzor pedig még mindig szökésben volt
egy harmadik fiatallal, és elrabolta Ariane-t, Morgane
édesanyját, akivel a gimnázium padjai óta jó barátságban volt. A
felügyelő ezt sem tudta megbocsátani magának.
A lányok és a szüleik odaértek hozzá. Marc baráti
mozdulattal megfogta Morgane vállát.
– Van valami hír anyáról? – kérdezte tőle a lány.
 – Egyelőre semmi, kicsim. De esküszöm, hogy meg fogjuk
találni. Kleinnak nem érdeke magánál tartani, amikor szökésben
van.
Morgane bólintott, mosolyt erőltetett az ajkára. Amikor Marc
mindent elmagyarázott, kimerült lett és zaklatott. A fejében még
most is zavarosan kavargott minden. Újra faggatni kezdte:
– Hogy kerültél te ebbe a történetbe, Marc?
A felügyelő sóhajtott egyet.
– Nem sokkal azután, hogy a klinika idetelepült, úgy tizenöt
évvel ezelőtt, gyanús alakok kezdtek ólálkodni körülötte.
Akkoriban Rennes-ben dolgoztam, a belbiztonsági
főigazgatóságnál. Amikor édesanyádat megfenyegették,
felkeresett.
– Nekem nem szólt erről – szólt közbe Morgane édesapja.
– Nem akarta, hogy aggódj, Alexis. Hozzám egy személyben
fordulhatott a zsaruhoz és a baráthoz. Mivel nem ez volt az első
eset, hogy genetikusokat fenyegetés ért, a feletteseim úgy
döntöttek, nyomozást rendelnek el az ügyben. Amikor Ariane
kezdett… szóval, amikor bekerült a pszichiátriára, felmerült
bennem, nincs-e köze ennek azokhoz a névtelen
fenyegetésekhez, amiket kapott, és felajánlottam, hogy beépülök
az ÉKHAV-ba, melynek akkor fedeztük fel a létezését. Beléptem
a helyi rendőrséghez, az szolgált fedőszervként. Ki akartam
deríteni, hogy azok a fenyegetések, melyekről Ariane
panaszkodott, valóságosak-e, vagy – ahogy az orvosok állították
– paranoiás hallucináció termékei. Ő volt a legjobb barátom,
Alexis…
Morgane apja ide-oda ingatta a fejét.
– Én meg nem hittem neki. A férje vagyok, és engedtem,
hogy betegyék a zárt osztályra…
 – Elhitted, amit az orvosok mondtak neked. Nincs miért
szemrehányást tenni magadnak. Én magam sem gyanakodtam
rájuk, minden figyelmem az ÉKHAV-ra irányult.
– És mit találtál, amikor beépültél?
– A legzavaróbb az egészben az, hogy ez a szervezet nem
redukálható sem vallási fundamentalistákra, sem valamilyen
politikai pártra, sőt még csak egy bizonyos társadalmi osztályra
sem. Így például közülük egyesek abortuszellenesek, mások
nem. Mindössze két elem közös bennük: az a meggyőződés,
hogy az embert – és általánosabb értelemben a természetet – nem
szabad mesterségesen módosítani, és a szándék, hogy a
nézeteiket akár erőszakkal is hajlandók megvédeni.
– Ez ostobaság – jegyezte meg a fejét csóválva Érik. – Az,
hogy az emberek módosítják a természetet, nem tegnap
kezdődött… Ellenben azt megértem, hogy Klein genetikai
barkácsolása ellenérzést szül.
– Igen… de akkoriban még semmit nem tudtam arról, milyen
tevékenység folyik a klinikán. Mindenesetre hónapokon át a
szervezettel kapcsolatban sem találtam semmi komolyabbat.
Aztán az érdeklődésem homlokterébe egyre inkább a vezetőjük,
Barthélémy Chevalier került, aki erősen titkolózott a személyét
illetően. Rájöttem, hogy azelőtt ő is genetikus volt, és a Gólyák
Klinikán dolgozott. Ez a szál már közvetlenül kapcsolódott
Ariane-hoz! Éveken át az volt az egyetlen célom, hogy közelebb
kerüljek ehhez az emberhez, hogy megértsem, miért hagyta ott a
klinikát, hogy lett egy tudós terroristává, mi idézhette elő Ariane
ilyen mértékű paranoiáját. Barthélémy azonban senkivel nem
volt bizalmas viszonyban. A szavai fokozatosan egyre jobban
megteltek gyűlölettel. Azt is láttam, hogy az ÉKHAV tagjai a
fegyverhasználatot gyakorolják. Minden törvényes keretek
között zajlott, valamennyien rendelkeztek fegyverviselési
engedéllyel. Az akciók, amikre Chevalier mozgósított minket,
egyre erőszakosabbá váltak. Tájékoztattam a feletteseimet, hogy
valami készül, de hiába álltam viszonylag közel ehhez az
emberhez, nem tudtam kideríteni, miről van szó. Alig egy hete
azonban minden felgyorsult, amikor Jonasnak, egy hackernek
köszönhetően, aki behatolt a klinika adatbázisába, felbukkant ez
a lista a nevekkel.

8 óra 17

Izia

Izia megszorította a zsebében a dobozt. Jonas valószínűleg

ugyanaz a személy, mint az a Joy, akiről Nathan beszélt. Sem a
lányok, sem Érik nem tett említést E-Nathanról a rendőröknek.
Ezután már nem is fognak.
– Ezek az aktivisták, az ÉKHAV tagjai, tudták, hogy te
rendőr vagy, nem? – csodálkozott Morgane.
– Igen. Úgy van. A szervezetben az én szerepem az volt,
hogy az összes velük kapcsolatos ügyet zároljam, hogy ne
lehessen eljutni hozzájuk. Most mindezeket az aktákat átadom a
feletteseimnek, a dosszié, amit az évek során összeállítottam
róluk, súlyosan terhelő adatokat tartalmaz.
– És Klein? Csak nem fogja már ilyen könnyen megúszni?
– Biztosan nem. Hiába semmisítette meg az összes adatot,
mielőtt elmenekült, bőven lesz mivel megvádolni, amikor
elkapjuk.
 A felügyelő az órájára nézett, majd kurta pillantást váltott a
kollégáival, akik néhány lépéssel távolabb várakoztak.
– Minden követ meg fogunk mozgatni, hogy megtaláljuk
Ariane-t, Martin Kleint és Samuelt. Ahogy azokat az ÉKHAV-
aktivistákat is, akik még szabadlábon vannak. Addig is, nektek
el kell tűnnötök. Fennállna a veszély, hogy valamelyikőjük ismét
rátok támad. A kollégáim elvisznek titeket az új lakhelyetekre.
Útközben mindent elmagyaráznak, amit tudnotok kell, hogy
megkezdhessétek az új életeteket.
Azután Morgane-hoz és Iziához fordult:
– Sajnálom, lányok, de nem tarthatjátok a kapcsolatot
egymással. Se e-mailben, se telefonon, se a Facebookon vagy a
Twitteren – sehol. Nem szabad, hogy a terroristák eljussanak
hozzátok.
Izia érezte, hogy összeszorul a szíve.
– Ez nem lesz gond – felelte. – Nem igazán vagyunk
barátnők.
– Hogy mi? Barátnők? – tromfolt rá azon nyomban Morgane.
– Még mit nem!
A két lány cinkosan összemosolygott, aztán a mosoly lassan
lehervadt az arcukról. Nem kellett kimondaniuk: mindketten
tudták, hogy ugyanarra a személyre gondolnak. Ugyanarra a
hiányra. Timére.
– Hát akkor soha többé – köszönt el Izia.
Morgane bólintott.
– Úgy van. Soha többé.
Még egyszer utoljára egymásra néztek, igyekezve leplezni a
felindultságukat. Majd egyszerre megfordultak, és csatlakoztak a
szüleikhez, akik már beültek a civilnek álcázott rendőrségi
autókba. A két jármű azonnal el is indult.
Izia, zsebében E-Nathant szorongatva, körbepillantott a
kocsiban. Apja elöl a rendőrrel, anyja a hátsó ülésen. Furcsa volt
mindkettőjüket maga mellett látni, még ha csak egy utazás
erejéig is. Vajon hová tartanak? Iziát elöntötte a bűntudat, ha
arra gondolt, a szülei miatta kénytelenek feladni az életüket,
megszakítani minden kapcsolatot a barátaikkal, a kollégáikkal…
Megérezve feldúltságát, édesanyja megfogta a kezét és
megszorította.
Izia képtelen volt elfelejteni azt, amiről Klein professzor prédikált
nekik. A szavai minduntalan a fülébe csengtek, zavaró visszhangként,
amivel nem tudott mit kezdeni. Azon a napon, amikor a szülőknek
lehetőségük lesz választani aközött, hogy tökéletesítsék a gyermeküket,
megadva neki ezáltal minden esélyt a sikerre, és arra hogy sokáig éljen
jó egészségben, vagy hogy természetes módon foganjon azzal a
kockázattal, hogy nem lesz alkalmas az adott társadalomban élni, mit
gondoltok, mit választanak majd'? Mindenki a legjobbat kívánja a
gyerekének. És a legjobb ti vagytok. Az a nap előbb elfog érkezni, mint
gondolnátok. És akkor az emberi faj számára új korszak veszi kezdetét.
Izia nem tudta eldönteni, hogy ezek a változások jók-e vagy
rosszak. Valószínűleg sem egyik, sem másik. Neki viszont ezzel
a valósággal kell együtt élnie, és megtalálnia a helyét a folyton
változó világban. Nem volt naiv, sejtette, hogy sokan vannak
azok, akik szívesen húznának hasznot az olyan képességekből,
mint az övé. Az orvosok, a hadsereg… Ugyanakkor nem óhajtott
kísérleti patkány lenni, sem pedig egy új emberiség
médianagykövete. Ahogy különleges katona sem, az állam
szolgálatában. Neki más utat kell járnia. A sajátját.
 Ők voltak a genetikus csoport első „sikerei”, de valószínűleg
nem az egyetlenek. Vajon hány kísérleti alanyt módosítottak az
utóbbi években? Hány gyermek növekszik jelen pillanatban úgy,
hogy sejtelme sincs arról, mit hordoz minden egyes sejtjében?
És mi fog történni akkor, amikor megtudja?

9 óra 10

Morgane

Jó tíz kilométerrel arrébb Morgane a négysávos út szürke

szalagját nézte, ahogy elsuhan az ablak túloldalán. Nem örült
annak, hogy maga mögött kell hagynia az egész életét, de
miután kiderült, milyen természetű a képessége,
megkönnyebbülés volt ez a számára. Azzal, hogy itt hagy
mindent, megszabadul a hazugságon alapuló kapcsolatoktól,
barátságoktól.
Ujjai lassan rákulcsolódtak a kartámlára. Marc azt kívánta,
egy ideig éljen úgy, hogy elfelejtsék. Rendben. De csak egy ideig.
Az anyja fogoly – annak a foglya, aki tönkretette a családja életét,
és előidézte Timothée halálát. Azt a tátongó űrt, amit a
bensejében érzett, azt az elviselhetetlen fájdalmat, azt kívánta,
hogy Klein professzor ugyanezt érezze. Még nem tudta, hogyan
fog hozzá, lehet, hogy hosszú évekig is eltart majd, mire eléri a
célját.
De előbb vagy utóbb bosszút áll.
 10 óra 22

Timothée

Fény.
Suttogások.
Fájdalom.
Timothée grimaszolt, nehézkesen kinyitotta a szemét,
elfordította a fejét, hogy elkerülje a fényt, ami egy nagy lámpából
áradt fölötte.
– Felébredtél – szólalt meg mellette egy férfi. – Nagyszerű.
Szerencséd volt, a szívedet nem érték a golyók.
Timothée hunyorgott. Egy fehér köpenyes férfit látott. Mások
is álltak mögötte, a félhomályban.
– Aludj, Timothée, pihenned kell.
– A… lányok? – artikulálta nehezen a fiú.
A férfi lesújtott arcot vágott. Hátrafordult. Egy másik férfi
lépett oda az ágyhoz. Ötven év körül lehetett, kellemes arca,
nyílt tekintete volt, katonai egyenruháján több kitüntetést viselt.
– A barátnőid életüket vesztették a lövöldözésben – közölte
szelíd hangon. – Mind a ketten. Sajnálom.
E szavak hallatán Timothée úgy érezte, mintha egy szakadék
nyílna a zsigereiben. A könnyek elárasztották az arcát, a
legkisebb erőfeszítést sem tette, hogy visszatartsa őket.
– Ne aggódj, fiam, itt biztonságban vagy, mi majd gondodat
viseljük. De a doktor úrnak igaza van, pihenned kell, a sebeid
még távolról sem gyógyultak meg.
Timothée alig hallotta. Gyógyszerek ismerős jelenlétét érezte
a szervezetében, megakadályozták abban, hogy tisztán érzékelje
az ágyánál álló férfiak szándékait. Lehunyta a szemét. A fizikai
fájdalmat talán enyhíteni tudják az orvosságok, de azt a vihart,
ami a koponyájában tombolt, nem képesek elcsitítani.
Morgane és Izia halott.
Megint egyedül volt.
Teljesen egyedül.
Timothée megtörten a menekülést választotta, hagyta, hogy
az álom ismét hatalmába kerítse, azt remélve, hogy soha többé
nem is fog felébredni.

Folytatása következik
 Köszönet

Anyának, Caroline-nak, Ágnesnek, Guylainnek,

a Rageot csapatának, Samnak, Adriennek,
Charlotte-nak, Mayának, Alainnek, Lucnek.
 A szerző

Manon Fargetton (1987- ) Saint-Malóban nőtt fel, tenger, sziklák

és viharok között. Az írás sürgető késztetése már igen korán
jelentkezik nála, versekkel és dalszövegekkel rója tele iskolai
füzeteit. Gimnazista, amikor egy történet körvonalazódik a
fejében, ebből születik meg Szabadok, akár egy álom című első
regénye, amit tizennyolc éves korában adnak ki.
Azóta a regényhősök egyre sűrűbben és határozottabban
kopogtatnak képzelete ajtaján, és ő minden tőle telhetőt megtesz, hogy
meghallja a hangjukat, és életre keltse őket képernyőn, illetve papíron.
A listával, melyben gyermekkora helyszíneit látogatja végig
újra, első thrillerét jegyzi.
Manon jelenleg Párizsban él, és a regényírás mellett
világosítóként dolgozik egy színházban.
Ami a jövőt illeti – bármi elképzelhető! Nomád lélek: tervei
éppoly gyorsan változnak, mint frizurái.

Keressétek fel Facebook-oldalát:

https://www.facebook.com/Manon Fargetton
 Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz.
Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet.
Egy pont, ahol kiborulsz.
Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen.
Egy pont, ahol már nem agyalsz.
Egy pont, ahol erősnek kell lenned, és egy másik, ahol
elgyengülhetsz.
Egy pont, ahol az eksztázis kezdődik.
Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van, és egy
másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz.

Mindig van egy pont…

Gondolkodj! Ne gondolkodj!
Éld az életed!
Minden fejben dől el – ezt te is tudod.

Rosszul tűröd a kétes helyzeteket? Válassz egy Vörös pöttyös

könyvet!