Jane Fallon

A mű eredeti címe:
Getting Rid of Matthew

Fordította: Frei-Kovács Judit

Copyright © Jane Fallon 2014

Magyar kiadás © 2018 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában –

elektronikus, mechanikus úton vagy fénymásolatban –
sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Cover design © Penguin Random House UK

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5733-31-4 (epub)

ISBN 978-615-5733-32-1 (mobi)
 Első fejezet

A hálószoba sötét volt, csak az utcai lámpák halvány fénye

szűrődött be a redőny résein. Helen éppen akkor nézett föl
az órára, amikor az negyed kilencre váltott. Tudta, hogy fel
kellene ébresztenie Matthew-t, de azzal is tisztában volt,
hogy pocsék kedve lesz, mert Helen elfelejtette beállítani
az ébresztőórát. Minél tovább hagyja aludni, annál
morcosabb lesz. Nem volt választása. Óvatosan oldalba
bökte a férfit. Amikor nem reagált, megismételte a
mozdulatot. Matthew ekkor ingerülten megfordult, és az
ágy melletti kisasztalról felkapta a karóráját.
– A rohadt életbe! Elkések.
Helen álmosan nézte, ahogy a férfi kipattan az ágyból,
lesimítja a haját, majd elkezdi felvenni a ruháit – a sötét,
ízléses, méretre szabott öltönyt, a tökéletes fehér inget és a
puha borjúbőr cipőt, amelyben munkába szokott járni. Nem
húzta az időt zuhanyozással. Lehajolt, és mogorván
búcsúcsókot nyomott Helen arcára, majd becsapta maga
mögött a hálószoba ajtaját.
A lány visszafeküdt a párnára, amely halványan még
őrizte a parfüm illatát, amelyet Matthew tőle kapott az
évfordulójukra, és a mennyezeten lévő repedésre meredt.
Semmi kétség, egyre szélesebb. Helennek eszébe jutott,
hogy beszélnie kell a fölső szomszédokkal. Nem mintha
ismerte volna őket. Háromszor vagy négyszer találkozott
velük a két év alatt, amióta itt lakott. Harmincas éveikben
járó pár: a fickó sovány és szikár, sápadt, mintha soha nem
hagyná el a lakást; a nő termopulcsit és tépett bubifrizurát
hord. Ennek ellenére meglepően heves szexuális életet
éltek, aminek Helen fültanúja lehetett heti öt este, és
időnként délután is. Igen hangos és színpadias volt,
rengeteg „Ó, bébi!”-vel, „Igen, igen!”-nel és döngő
fejtámlával. Egyszer pont ugyanakkor csinálták, amikor
Helen meg Matthew is, és egyfajta versengés lett a
dologból, amolyan nyögéspárbaj. Helenben mindig volt
versenyszellem.

Hallotta, ahogy a bejárati ajtó halk kattanással becsukódik,

Matthew súlyos léptei felhangzanak a lépcsőn, majd
elhalnak az utcán. Megfordult a fejében, hogy fel kellene
kelni. De elhessegette a gondolatot, inkább a fejére húzta a
takarót. Aztán az egyik karját kidugta a szoba hideg
levegőjére, és tapogatózni kezdett a távirányító után.
Bekapcsolta a tévét. Elvégre mi értelme lett volna felkelni?
Néhány óra múlva úgyis le kell feküdnie. Matthew ugyanis
nem dolgozni indult. Merthogy nem reggel negyed kilenc
volt, hanem este, és a férfi hazafelé tartott. A feleségéhez.
Ó, és a két gyönyörű gyermekéhez. Mert Matthew nős volt,
és nem Helent vette feleségül, hanem egy Sophie nevű nőt.
És Helen az elmúlt négy évben ugyanígy töltött minden
hétfő estét. És legtöbbször a szerda és csütörtök estéket is.
 És valahányszor Matthew a hétfő, a szerda vagy a
csütörtök estéken hazaindult, Helen egyedül maradt, és két
izgalmas lehetőség között választhatott: tévét néz az
ágyban egyedül, vagy felkel, és tévét néz a nappaliban
egyedül.
Most csak feküdt a takaró alatt, és hallgatta, ahogy a
kedvenc sorozatában, az EastEndersben lejátszódik egy
újabb házastársi vita. Valakit azzal vádolt a férje, hogy
megcsalja. Rengeteget kiabáltak, és tiszta vizet akartak
önteni a pohárba; együtt maradnak vagy nem. Így megy ez
a szappanoperákban, de Helen tudta, hogy a valóság jóval
bonyolultabb. A valóság rettenetesen mutatna a tévében,
mert igazából semmi nem oldódik meg. A valóságban
ugyanis egy férfi hetente háromszor eljön néhány órára,
aztán hazamegy a feleségéhez, mintha mi sem történt
volna. Újra és újra. Éveken át.

Helen soha nem gondolta volna, hogy valakinek a szeretője

lesz. Egész életében három dologra vágyott: magas
fizetéssel járó PR-os munkára, egy saját lakásra és egy
férfira, aki szintén kizárólag az övé. Valahogy mégis
személyi asszisztensként végezte, ami mindenki más
szótárában titkárnőt jelentett. Nem keresett eleget ahhoz,
hogy ingatlant vásárolhasson, ezért bérelt egy másfél
szobás lakást a Camden Streeten, apró, sötét, alagsori lakást
hátsó kerttel, repedt hálószobaplafonnal és egy hatalmas,
penészes folttal a fürdőszobában. Ami pedig a férfit illeti –
nos, hitt az igaz szerelemben, az elköteleződésben és a „míg
a halál el nem választ”-ban, csak éppen ez vele soha nem
történt meg.
Úgy nőtt fel, hogy látta a szülei egymás iránt érzett,
szűnni nem akaró odaadását, a „ketten a világ ellen”
szövetségüket, amely időnként még őt, az egyetlen
gyereküket is kirekesztette. Helen egész életében
igyekezett megtalálni a tökéletes partnert, akivel
megalkothatná a két főből álló tökéletes csapatot. Csak arra
nem gondolt, hogy olyasvalakiben találja meg, aki egy
másik nő férje.

Valamikor, az előző életében Helen járt már jegyben – a

hosszú távú párkapcsolatok sorának utolsó állomásakor. De
ha visszanézett, nem értette, pontosan mit is látott
Simonban. Nos, ez így nem teljesen igaz, hiszen fiatal és
jóképű fickó volt tisztességes állással és éppen megfelelő
mennyiségű becsvággyal. Mostanra viszont elképzelni sem
tudta, miért maradt vele öt éven át, eltekintve attól, hogy
ilyennek nevelték. A szülei egyetlen öröksége, amitől nem
tudott megszabadulni, hogy úgy vélte, a párkapcsolat egy
életre szól. Ha egyszer úgy döntött, hogy egy kapcsolatba
érdemes belemenni, kétségbeesetten kapaszkodott belé,
minden figyelmeztető jel dacára. Így nem volt hajlandó
tudomást venni arról, hogy kettőjük közül ő az egyetlen, aki
a jövőt tervezgeti, és nem akarta észrevenni, ahogy Simon
üveges tekintettel mered rá, amikor a lakáshitelekről
beszél neki. Éveket fektetett ebbe az emberbe, és Helen a
világ minden kincséért sem ismerte volna be, hogy
kudarcot vallott. Mindent egy lapra tett fel, és nem akart
veszíteni. Egészen addig, amíg Simon egy este ki nem
terítette a saját lapjait. Együtt főzték a vacsorát, mint
mindig, ami – Helen szerint – az egyik szemléletes jele volt
annak, hogy a kapcsolatuk komoly és érett.
– Áthelyeznek – motyogta Simon maga elé a tálba, amely
tele volt hámozásra váró krumplival.
Helen a nyakába ugrott.
– Előléptetnek? Regionális menedzser leszel? Ejha! Ezek
szerint Manchesterbe költözünk?
A férfi lehorgasztotta a fejét, úgy tűnt, teljesen
belefeledkezik egy makacs, fekete folt kivájásába.
– Ööö… nem egészen.
– Akkor hová?
Helen nyugtalan lett attól, ahogy a barátja mereven
ácsorog, miközben ő próbálja megölelni. Aztán Simon
letette a krumplihámozót, megfordult, hogy szembenézzen
Helennel, és vett egy mély lélegzetet. Olyan volt, mint egy
harmadrangú színész, aki a nagy szappanoperai pillanatára
készül.
– Én költözöm Manchesterbe, egyedül.
Aztán elmondta, hogy ez persze nem Helen hibája. Csakis
az övé, mert fél az elköteleződéstől. Közölte, hogy túl
fiatalnak érzi magát ahhoz, hogy megállapodjon valaki
mellett. Az egész csak a rossz időzítésen múlott – talán
néhány évvel később késznek érzi majd magát egy ilyen
nagy lépésre, de most még nem…
– Tudom, hogy meg fogom bánni, de muszáj megtennem –
nyafogta, kéjesen fetrengve a szerepében.
Határozottan állította, hogy nincs senki más az életében,
és Helen hitt neki – sőt még meg is sajnálta, mert úgy tűnt,
rettenetesen szenved, amiért ilyen nehéz döntést kellett
hoznia.
Két hónappal később Helen fülébe jutott, hogy Simon
feleségül vett egy másik lányt.

Helen akkor harmincöt éves volt. Teljesen összeomlott, de

inkább a kapcsolat kudarcától, mintsem Simon
elvesztésétől. És nehezen viselte az egyedüllétet. Megígérte
magának, hogy szórakozik egy kicsit, megragadja a
kínálkozó lehetőségeket, és nem elemezgeti vég nélkül a
bennük rejlő potenciált. És ekkor, mintegy hívószóra,
felbukkant Matthew – természetesen a főnöke, aki húsz
évvel idősebb nála. Matthew jóképű volt, már abban az
értelemben, ahogyan az ötvenes éveikben járó férfiakat
jóképűnek szokás tartani, annak ellenére (vagy talán éppen
azért), hogy őszült és kis pocakot eresztett. Magas volt és
magabiztos, minden ízében sugárzott róla, hogy nem
véletlenül ő az alfa hím. Kicsit kopaszodott, a haja mégis az
álláig ért, gondosan hátrazselézte, hogy ne látszódjon a feje
tetején a kerek, ritkás folt. Ha eljön az idő, és teljesen le kell
borotválnia, büszkén viseli majd a kopaszságát, és azzal is
remekül ellesz, mint mindennel a világon, amelyben úgy
járt-kelt, mintha az övé lenne. Önbecsülése
megkérdőjelezhetetlen volt. Képes volt bármelyik
pillanatban elhitetni az emberrel, hogy ő a világ közepe. A
külsejét tekintve a leggyengébb pontja a jeges kék szeme
volt, amely kissé kidülledt, de Matthew mindig úgy
viselkedett, mintha ő lenne a legvonzóbb férfi a világon, és
tényleg le is vett a lábáról mindenkit. A munkában való
sikerei pedig valóságos afrodiziákumként működtek
bizonyos típusú nők esetében. Ennek ékes példája éppen
Helen volt. És mindenekelőtt, jó társaságnak bizonyult:
vicces volt, ügyes történetmesélő és figyelmes hallgatóság.
No meg hűséges. Már ha nem a feleségéről volt szó.

Helen harmincnégy éves korában kezdett el dolgozni a

Global PR-nál. Későn érő típus volt, aki a húszas évei nagy
részét utazgatással meg bulizással töltötte, és próbálta
elhallgattatni a fülébe suttogó idegesítő hangot, amely azt
kántálta, hogy kapaszkodjon följebb a ranglétrán, mielőtt
késő lesz. Amikor visszaért a világ körüli útjáról,
folyamatosan váltogatta az állásait: könyvelői asszisztens,
üzletvezető, színházi adminisztrátor. Időnként beadta az
önéletrajzát az egyik legnagyobb és legmenőbb PR-cég
menedzseri állására, de mindig visszadobták. Végül úgy
döntött, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, és
elvállalt egy asszisztensi állást Matthew Shallcross, a Global
PR – egy közepes méretű, de jól menő cég – ügyvezető
igazgatója mellett.
 A Global enyhén túlzó névnek bizonyult egy olyan
vállalkozásnak, melynek ügyfelei kizárólag britek. Az
azonban igaz, hogy meglepően sok bulvárszereplő őket
bízta meg, hogy képviseljék. Ahhoz nem volt elég nagy cég,
hogy a valódi hírességek leszerződjenek vele, de az évek
során nagy rutint szerzett abban, hogy okosan kigondolt
botrányokkal elérje, hogy a tizenöt perces hírnévre
sóvárgók bekerüljenek az újságokba. Ez igazán nem volt
nehéz, ha egy cégnek olyan ügyfelei vannak, akik bármit
megtennének, hogy ott legyenek a címlapokon. Ezek az
önjelölt sztárok előbb-utóbb úgyis elcsesztek valamit –
ittasan vezettek, teherbe ejtettek valakit, aki nem a
feleségük, drogelvonóra kerültek. Ezek a nagy port kavaró
botlások – ha helyesen kezelték őket – kellő érdeklődést
kelthettek, és ez igen jövedelmezőnek bizonyult. A Global
menedzserei pedig akár a vérüket is áldozták, hogy
besöpörhessék a jutalékukat. Az igazat megvallva, kissé
kínos volt arra biztatni fiatal és nem éppen csillogó
értelmükről híres embereket, hogy ország-világ előtt
teregessék ki a szennyest, de Helen elkönyvelte, hogy ez a
PR keményebb oldala, és imádta csinálni. Egy idő után azon
is túltette magát, hogy a barátai gyakran titkárnőnek
nevezik.
– A személyi asszisztense vagyok.
– De mi a feladatod?
– Intézem az ügyeit… Egyeztetem a megbeszéléseket,
szervezem a meetingeket.
– Borítékolsz?
 – Egy keveset.
– Gépelsz?
– És akkor mi van?
– Én is pontosan ugyanezt csinálom: gépelek, borítékolok,
megbeszéléseket egyeztetek. Békélj meg a gondolattal,
hogy titkárnő vagy!
Helen igyekezett a kicsinyke hatalomra összpontosítani,
amely a főnök titkárnőjeként neki jutott. Ő mondott igent
vagy nemet a találkozókra vagy telefonhívásokra, és egy idő
után a sajtómegjelenésekre is. Amikor Matthew már
megbízott benne, neki kellett elolvasnia, később megírnia
az összes sajtóközleményt, amely a kevésbé érdekes
ügyfelekről kiment az újságokhoz. A főnöke bátorította,
hogy legyenek saját ügyfelei, Helen pedig egyre
becsvágyóbb lett.
Úgy gondolta, sok lány irigyli őt az irodában, amiért ilyen
közeli kapcsolatban van azzal az emberrel, akit a vállalat
igazgatói közül a legbefolyásosabbnak tartottak. Hosszú
hónapokon át azonban csak a munkájára összpontosított,
egészen addig a sorsfordító ebédig, amely mindent
megváltoztatott.
Ha akkoriban valaki megkérdezi tőle, mit gondol azokról
a nőkről, akik házas emberrel folytatnak viszonyt,
bizonyára azt feleli, hogy a női nem elkeseredett,
érzéketlen árulóinak tartja őket. Olyanok, akiket lenéz és
megvet…
Természetesen Helen elgondolkodott azon, hogy
Matthew vonzó férfi-e, és arra jutott, hogy a korosabb
férfiak között mindenképpen annak számít, de ennél nem
jutott messzebb. Ezért amikor a Quo vadis étteremben a
főnöke átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét, saját
magát is meglepte azzal, hogy nem húzza el.
– Olyan régóta vágytam erre – mondta Matthew.
Helen úgy érezte, a torkában dobog a szíve. Fogalma sem
volt, mit válaszoljon, ezért csak ült, és hagyta, hogy a férfi
irányítsa az eseményeket.
Matthew folytatta:
– Az a helyzet, hogy szerintem te gyönyörű vagy. Én pedig
hónapok óta azon igyekszem, hogy ne vegyek tudomást
erről a tényről.
Helen elvörösödött. De nem olyan bájosan, mint egy
romantikus regény bájos hősnője – mély, paprikapiros
árnyalatot öltött.
– De, mint tudod, nős vagyok.
Helennek sikerült kinyögnie egy „igent”.
– Még kicsik a gyerekeink. Ha ők nem lennének… Nem
akarok előállni a sablonos szöveggel, hogy a feleségem nem
ért meg, de… Valóban eltávolodtunk egymástól. Együtt
neveljük a lányokat, de ennyiben ki is merül a házasságunk.
– Felnevetett. – Sejted már, hogy mire akarok kilyukadni?
Helen még mindig nem jutott szóhoz. Szabad kezével a
pohár peremét simogatta.
– Ne érezd nyomásnak! Nem akarom, hogy azt hidd, ha
nem érdekel az ajánlatom, megnehezítem a dolgodat, vagy
ilyesmi. Csak gondolkodj el ezen, és ha úgy döntesz, hogy
valamivel komolyabbra fordulhatnak köztünk a dolgok,
tudod, hol találsz. Csak ennyit akartam mondani.
Ebben a pillanatban Helen rádöbbent, hogy le akar
feküdni Matthew-val. Volt valami a férfi
magabiztosságában, ahogy lágyan simogatta a lány kézfejét,
miközben beszélt, ahogy le sem vette a szemét az arcáról,
amikor Helen hebegni kezdett. Kábultan ment vissza az
irodába, és a délután hátralévő részében rá sem mert nézni
a főnökére.
Aznap este halálra kínozta a kocsmában a barátnőjét,
Rachelt.
– Nem lehetne…?
– Nem – jelentette ki Rachel.
– De ha csak…
– Nem – ismételte meg Rachel.
– És mi van, ha…
– Hallod, amit mondok? – csattant fel végül a barátnője. –
Nős. Ne csináld! Ne legyél te is olyan nő, mint akiket
utálunk!
A „Nők, akiket utálunk” fontos összekötő kapocs volt
Helen és Rachel barátságában. Nem sokkal azután, hogy
egy indiai hátizsákos utazáson megismerték egymást, össze
is állítottak erről egy elméleti listát. Amikor visszaértek
Londonba, és Helen Rachel West Brompton-i lakásában
húzta meg magát, amíg talált saját albérletet, írásba is
foglalták azt.
Mindkettejüknél volt egy másolat, és amikor berúgtak
egymás lakásán, rendszeresen átfésülték, és újabb
pontokkal frissítették. A „nők, akik elcsábítják más nők
férjét” a kezdetektől szerepelt rajta, de Helen fejében az ő
esete más volt. Először is, soha nem bátorította Matthew-t;
ő kezdeményezett.
– Igazad van. De… Azt hiszem, tényleg kedvel.
– Ó, az isten szerelmére! Persze hogy kedvel, hiszen húsz
évvel fiatalabb vagy nála, és úgy tűnik, elég volt megkérnie,
és máris az ágyába akarsz bújni. Ráadásul tudsz gépelni, és
főzöl neki teát. A középkorú férfiak megtestesült álma vagy.
Miért ne kedvelne?
– Tudtam, hogy nem kellene elmondanom neked –
jegyezte meg mogorván Helen. – Tudtam, hogy úgysem
érted meg.

Másnap reggel megvárta, amíg Matthew egyedül marad az

irodájában, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Oké – jelentette be.
– Mi oké? – Matthew felnézett a papírokból, és
rámosolygott.
Helen elvörösödött.
– Ha akarsz… Tudod… Rendben. Ha szeretnél, tudod… Én
szeretném.
Matthew felnevetett.
– Ez valami rejtjeles nyelv? – Úgy tett, mintha
gyanakodva körülnézne az irodában. – Csak nem hallgatnak
le minket?
Helen már skarlátszínben pompázott.
– Tudod, mire gondolok.
 – Tudom. És nagyon boldog vagyok. Szerdán este ráérsz?
Helen olyan élesen felszisszent, hogy hallani lehetett.
– Igen.
Aztán már csak azt vette észre, hogy Matthew az ágyában
fekszik, és ezzel minden józan eszét, becsvágyát, mindent,
amit önmagáról gondolt, egy mozdulattal kihajított az
ablakon.
Folyton azt mondogatta magának, amit a barátai neki,
hogy azonnal hagyja abba, mert ennek nem lehet jó vége.
De nem törődött senkivel, mert néhány hét után végül úgy
döntött, hogy szerelmes Matthew-ba, és később a férfi
bevallotta, hogy viszonozza az érzelmeit. És, természetesen,
néhány hónap után Matthew azt mondta, amikor alkalmas
lesz az idő, elhagyja a feleségét, Sophie-t. És, természetesen,
mindez négy éve történt, mialatt Matthew még egy
hétvégére sem hagyta el a feleségét miatta.
Az az első néhány hónap mégis fantasztikus volt
Matthew-val. Annyival tapasztaltabb volt, mint bárki, akivel
Helennek addig dolga volt, mintha egy másik világba
csöppent volna. Matthew tudta, hogyan érezheti magát
különlegesnek mellette. Annak ellenére, hogy ritkán
mozdultak ki otthonról, mert féltek, hogy meglátják őket, a
férfi rengeteg új élménnyel gazdagította Helen életét –
ételek, zene és borok, amelyekkel azelőtt egyáltalán nem
találkozott. Friss szerelmesként szeretett volna megfelelni a
másiknak, ezért úgy tett, mintha imádna egy rakás új
dolgot, amelyekről később, amikor a kapcsolatuk már
lecsendesedett, be kellett vallania magának, hogy utálja.
Például Miles Davist, a libamájat vagy az émelyítően édes
Château d’Yquemet.
A negyedik „randevújukon” Matthew elhozta neki
Baudelaire-től a Romlás virágait, és közölte, hogy meglátja,
ez a könyv semmihez sem fogható, amit eddig olvasott.
Helen kitűnő minősítést kapott francia irodalomból, de
elszalasztotta a pillanatot, hogy ezt bevallja a férfinak. Nem
akarta, hogy Matthew azt higgye, nem örül az ajándékának,
ezért lelkesen megköszönte. Soha senkitől nem kapott még
verseskötetet. Később, amikor kimerülten feküdtek az
ágyban, Matthew megkérte, hogy meséljen az életéről.
– Kezdd az elejéről! – faggatta, és úgy tűnt, valóban
érdekli a lány múltjának minden apró részlete.
Amikor Helen ott tartott, hogy eljött otthonról, és
Londonba költözött, gyorsan átugrott az egyetemi éveken,
de Matthew félbeszakította.
– És mit tanultál?
Helen érezte, hogy elpirul.
– Ööö… Franciát.
Matthew felkönyökölt, és lenézett rá.
– Franciát?
– Ühüm.
Matthew elmosolyodott.
– Irodalmat?
– Olyasmit.
– Olyasmit?
– Úgy értem, igen. Irodalmat.
Helen paprikavörös lett. Miért nem tudta elmondani,
amikor Matthew átadta az ajándékot?
– Akkor Baudelaire…
– Belőle írtam a diplomamunkámat.
Matthew hangosan felnevetett.
– Miért nem mondtad?
– Nem akartam tönkretenni az ajándékodat.
A férfi homlokon csókolta.
– Ez esetben jobb lesz, ha elmagyarázod a verseket, mert
én egyáltalán nem konyítok hozzá. Csak tetszett a borítója.
Helen néha azt érezte, hogy Matthew kissé lenézi, arról
viszont fogalma sem volt, hogy ez miért nem zavarja.
Egyszerűen arról volt szó, hogy még soha senki nem
érdeklődött iránta ennyire. Igazán nagy megkönnyebbülés
volt, hogy egyszer az ő kedvében akartak járni, és nem neki
kellett folyton igyekeznie.
A kapcsolatuk korai szakaszában Helen mindig ügyelt rá,
hogy azokon a napokon, amikor Matthew-val találkozik,
mindig a legszebb fehérneműjét vegye fel. Rohant haza az
irodából, hogy maradjon tíz perce lezuhanyozni és
átöltözni, hogy aztán újra levetkőzzön. Az estéik kizárólag a
szexről szóltak, az izgatottságukat csak fokozta, hogy ritkán
férhettek egymáshoz, és egész nap úgy tettek, mintha csak
munkatársak lennének. Később fokozatosan beszivárgott az
alvás is, amely Helen számára azt jelentette, hogy a
kapcsolatuk érettebb szakaszba lépett. Nem aggódott már
azon, milyen márkájú bugyit visel, és nem érzett sürgető
késztetést, hogy megigazítsa a sminkjét, valahányszor
Matthew hátat fordít neki. Vágyakozva tekintett vissza erre
a kezdeti időszakra, amelyben a fizikai vágy egyesült a
barátsággal és a kölcsönös tisztelettel. De nem tartott
sokáig. Mostanában az alvás szinte teljesen átvette az
uralmat, hiszen Matthew mindig fáradt volt a stresszes
munkanapok után. És Helen szép lassan rájött, hogy nem is
bánja. Volt benne valami hétköznapi jellegű meghittség,
jóval valóságosabbnak érezte, mint a korai hónapok lázas
szenvedélyét. Lehet, hogy nem volt olyan izgalmas, és? Az
izgalom nem tarthat örökké.
Néhány hónap után Matthew kellemetlennek érezte,
hogy levelet diktáljon Helennek vagy elhozassa vele az
öltönyeit a tisztítóból, ezért megkérte, hogy keressen a
cégen belül egy másik főnököt. A HR osztály ezt
természetesen úgy értelmezte, hogy Helennel nehezen
lehet kijönni, esetleg nem ért a munkájához, vagy
mindkettő, így az előléptetés lehetősége, amely már
küszöbön állt, egy csapásra szertefoszlott. Helen
elszalasztotta a nagy pillanatot. Mindez három és fél évvel
ezelőtt történt. Természetesen felmondhatott volna, és
kereshetett volna egy másik munkahelyet, ahol talán több
megbecsülést kap, de valamiért nem tudta meglépni. Így
viszont most már hivatalosan is titkárnő volt, így aligha
láthattak benne sokkal izgalmasabb lehetőségeket. De ha
elmegy, nem lehetett volna része azokban a lopott
pillanatokban Matthew-val, és valahol a lelke mélyén tudta,
ha nem lenne folyton a férfi szeme előtt, talán szemet vetne
valaki másra.
Így Helen immáron Laurának hallgatta a diktálását,
szervezte a meetingjeit és fogalmazta a beadványait. Laura
a cég becsvágyó, sikeres, harminckilenc éves igazgatója
volt, aki valamikor szintén személyi asszisztensként kezdte,
de az évek során ügyesen felkapaszkodott a ranglétrán.
Laura jól végezte a munkáját és figyelmes főnöknek
bizonyult, bátorította és támogatta Helent, és ha arra került
sor, elismerte a képességeit – ami gyakran előfordult, mert
Helen okos volt, bár úgy tűnt, erről időközben
megfeledkezett. Sok ötlete volt, amiért Laura igen hálásnak
bizonyult. És Laurának meg sem fordult a fejében, hogy
Helennel hozassa el a ruháit a tisztítóból.

Amikor Matthew és Helen először voltak együtt, a lánynak

azzal sikerült elfojtania a bűntudatát, hogy minden
gondolatot kitörölt a fejéből, ami a férfi feleségére
vonatkozott. Ez a módszer segített neki túljutni a Simonnal
történteken is. Olyan gyakorlat volt, amellyel újraépíthette
az önbecsülését. Helytelen volt, és hosszú távon nem is vált
be, de senki nem tudott okosabbat javasolni. Később,
amikor rádöbbent, hogy a dolgok ennél kicsit
bonyolultabbak, újra gyötörni kezdte a lelkiismeret-
furdalás. Először csak apró szúrásokban jelentkezett, aztán
erőteljes hullámokban tört rá, amelyektől alig tudott
reggelente tükörbe nézni. Vajon ő hogyan érezné magát, ha
minden reggel jókedvűen elbúcsúzna a férjétől, és fogalma
sem lenne, miféle kettős életet él? Megkérdőjelezhetetlen
igazság, hogy ha egyetlen nő sem állna le egy másik nő
férjével, akkor egyetlen nőnek sem kellene átélnie azt a
csalódást, amikor rájön, hogy az egész élete hazugság. Amíg
akár egy nő képes ezt megtenni, addig az összes többi
veszélyben van. Ebben az esetben ő volt ez a nő.
Tisztában volt vele, hogy addig kellene véget vetnie a
kapcsolatuknak, amíg senkinek nem esik bántódása, de ez
hirtelen nem is tűnt olyan egyszerűnek. Hiszen gyengéd
érzelmeket táplált Matthew iránt. Hiányozna neki. Miért
éppen nekem kellene lemondanom róla?, jutott eszébe egyik
nap, amikor valójában engem szeret? Finom kis szúrást
érzett a mellkasában, amikor Matthew szóba hozta a
feleségét. Éjszakánként legszívesebben megküzdött volna a
szerelméért, és ahhoz, hogy ezt megtehesse, démonizálnia
kellett Sophie-t, hogy az ellenségének tekinthesse. Elvégre
nem harcolhatunk egy olyan nővel, akit sajnálunk. Mert
akkor veszítenénk.
 Második fejezet

Sophie Shallcross a hatalmas amerikai konyhájában

ücsörgött a csodaszép, öt hálószobás belvárosi ikerházban,
amely Kentish Town egyik divatos utcájában állt. Percek
óta nézte, ahogy Matthew tologatja a tányérján a spagettit,
és odaadóan hallgatta a férje beszámolóját a stresszes
napjáról, beleértve a munkatársával, Alannel folytatott
squashmérkőzést. Imádta, ahogy Matthew a kollégáiról
mesél, a pletykákat, az irodai drámákat, amire neki soha
nem volt ideje. Hatórás állása volt, hogy időben
hazaérhessen, mire a gyerekei hangosan és különböző
igényekkel megjönnek az iskolából. Sophie az asztalra
könyökölt, a tenyerére támasztotta az állát, és nevetett,
amikor Matthew elmesélte, hogy Alan megcsúszott, és
nekiesett a falnak, aztán áthajította az ütőt a pályán, mintha
minden miatta történt volna. Miután a gyerekek lefeküdtek
– vagyis fél kilenckor, nem később, kivéve a
születésnapokat, a karácsonyt vagy a színházi előadásokat
–, összebújtak a kanapén, és megittak egy pohár bort –
Sophie ezt szerette a legjobban az egész napban.

Matthew képes volt a fejében különválasztani a Sophie-val

és a gyerekekkel – a tizenkét éves Suzanne-nel és a tízéves
Claudiával – élt életet a Helennel folytatott viszonyától.
Nem volt bűntudata. Igazság szerint amikor otthon volt,
szinte sohasem gondolt Helenre, amiből azt a
következtetést vonta le, hogy jó férj és apa. Az igazat
megvallva Matthew – ahogy a legtöbb férfi – nem is nagyon
tudott egyszerre két dologra figyelni, ezért hajlamos volt
csak azzal foglalkozni, aki éppen előtte volt. Amikor Sophie
volt ott, rá gondolt; amikor Helen volt ott, rá gondolt; és ha
egy tojásos szendvics volt előtte… Nos, talán ebből már
érthető. Helen kristálytisztán emlékezett arra a napra,
amikor közölte Matthew-val, hogy terhes, miközben egy
tányér sült csirkeszárnyat tett a férfi elé. Olyan volt, mintha
Matthew agya kettéhasadt volna. Látta, ahogy a férfi
küszködve igyekszik koncentrálni – „Ó,
vacsora!/Tönkrement az életem” –, mint egy skizofréniás
kutya. Természetesen Helen elvetette a babát. Elvégre ő
csak szerető volt.

– Miért jössz mindig ilyen későn haza, apa? – tette fel a

kellemetlen kérdést Suzanne. – Soha nem vagy itthon, hogy
segíts anyának vacsorát főzni, pedig ő is egész nap dolgozik.
Suzanne éppen a szüfrazsettekről olvasott történelemből,
és nagyon komolyan vette a tanulmányait.
– Ne beszélj szarságokat! – szólalt meg az emancipálatlan
Claudia, aki cserébe nemrégiben tanult meg szitkozódni a
Kentish Town-i játszótéren, és szívesen meg is ragadott
erre minden lehetőséget. – A főzés az anyukák dolga.
 – Ne mondj olyat, hogy szarság, Claudia! – vetette közbe
Matthew.
Sophie azonban felvette a fonalat.
– Tudjátok, hogy én már fél négykor hazaérek, apa pedig
soha nincs itthon nyolc előtt, mert sokkal többet dolgozik
nálam.
– Pontosan erről beszélek – jelentette ki diadalittasan
Suzanne.
Ez meglehetősen tipikus vacsora melletti beszélgetésnek
számított a Shallcross családban. Bár Sophie igyekezett
tökéletes családanya lenni, tulajdonképpen semmiben sem
hasonlított egy tipikus feleséghez. Először is, kitűnő
eredményekkel végzett a durhami egyetemen.
Matematikából. Tiszteletre méltó állása volt a belvárosban,
és egy kisebb vagyont keresett – történetesen többet, mint
Matthew. Nélkülözhetetlen volt a munkahelyén, ezért azt is
elnézték neki, hogy a munkaóráit mindig összeegyeztette a
családi életével. Az igazat megvallva nem
kötelességtudatból tette, hanem mert így akarta. Bármilyen
keményen is dolgozott, bármilyen magasra jutott, számára
mindig a család maradt az első. Nem számított, hogy hatkor
kel, kosztümöt húz, átolvassa Suzanne és Claudia házi
feladatát, elkészíti az uzsonnájukat, majd elkíséri a
lányokat az utca végéig, felszáll a metróra, alig tart
ebédszünetet, visszaszáll a metróra, segít nekik a leckében,
meleg vacsorát főz (soha nem ettek készételt), bepakol a
mosogatógépbe, mindenkinek kikészíti a ruháját másnapra,
és megpróbál elég sokáig ébren maradni ahhoz, hogy
beszélgethessen a férjével és figyelmesen meghallgassa a
munkahelyi problémáit. Az elmúlt tizenkét évben szinte
semmi másra nem maradt ideje – nem járt fitneszterembe,
nem ivott meg valamit a barátnőivel. És az is igaz, hogy
nemrégiben lemaradt egy előléptetésről, mert soha nem
volt az irodában, amikor a vezetők arra jártak. De teljes
mértékben hitt a szerelemben és a családja biztonságában,
és Sophie számára ez megérte az áldozatot. Szegény!

Ez az este is úgy telt, mint bármelyik. Már csak két hét volt
hátra karácsonyig, így Matthew-nak és Sophie-nak el kellett
döntenie, mit kapjanak a lányok, ha nem akarják nekik
megvenni, amire a legjobban vágynak – sminkkészletet,
magas sarkú cipőt, kutyát, miniszoknyát. És meg kellett
beszélniük, melyik rokon mikor érkezik és hol alszik.
Shallcrosséknál a karácsony mindig nagy családi esemény
volt, eljött Matthew édesanyja és a testvérei a
házastársukkal és a gyerekeikkel.
– Mit szólsz kutya helyett egy ugróegérhez Claudiának? –
kérdezte Sophie, bár pontosan tudta a választ.
– Nem.
– Hörcsög? Tengerimalac?
– Nem, nem és nem. Megbeszéltük, hogy nem veszünk
házi állatot.
– Oké. Akkor majd gondolkodom valami máson. Ó, és le
kell hoznunk a dobozt, amiben a díszek vannak.
– Majd hétvégén.
 – És be kell szerezni a fát.
– Hétvégén.
– És megrendelni a pulykát.
Úgy fél tizenegy és egy üveg francia vörös bor után
Matthew meghatározhatatlan vágyódást érzett Helen után,
másik életének egyszerűsége után, amelyet nem nehezít
család és kötelességek. Kiosont a dolgozószobába, mely a
karácsonyi időszakban vendéggyerekszobaként szolgált, és
tárcsázta Helen számát. A lány akkor már mélyen aludt, és
úgy tett, mintha a hívásban nem lett volna semmi furcsa,
pedig ez kivételes eseménynek számított. Matthew azon
kapta magát, hogy megígéri, csütörtök helyett már kedden
meglátogatja, pedig aznapra esett Claudia karácsonyi
színdarabja. Helen egy ideig úgy tett, mintha nem érne rá,
de nem bírta sokáig. Az egészet alig három perc alatt
lerendezték, és mindenki boldog volt.

Az ízléses, mélyvörös nappaliban, az eredeti ívboltozat

párkánygerendázata alatt, a Bartholomew Road 115-ös
számú házban Sophie ásított és nagyot nyújtózkodott, majd
nekilátott elpakolni a listáit. Átkarolta Matthew széles
hátát, és megcsókolta a tarkóját. Ez volt a kedvenc része,
ahol az ősz, selymes hajszálak édesen kunkorodtak, mint a
kisbabáknak.
– Amanda és Edwin meghívtak egy előkarácsonyi
iszogatásra kedd estére. El tudsz szabadulni?
Matthew két húga közül Amanda volt az idősebb és a
valamivel idegesítőbb.
– Ha muszáj – Matthew megfordult, és megcsókolta a
feleségét.
– Azt mondtam, hétre ott leszünk. El tudnál jönni
korábban aznap?
– Semmi gond – felelte a férfi, aki teljesen megfeledkezett
arról, hogy mit ígért Helennek mindössze negyven perccel
ezelőtt. – Hazajövök, és felveszlek benneteket.
 Harmadik fejezet

Helen az ágyában feküdt, és gondolatban újra lejátszotta a

telefonbeszélgetést, árulkodó nyomok után kutatott. Az
évek során mindössze néhányszor fordult elő olyan
rendkívüli alkalom, amikor Matthew hajlandó volt vele
találkozni a megbeszélt időpontokon kívül. Helen azon
tűnődött, vajon ezúttal mi vezethette rá. Talán
összevitatkoztak Sophie-val, gondolta reménykedve.
Megpróbálta elképzelni, ahogy Matthew megérkezik a
családi otthonba, kezében az aktatáskája, frissen a nehéz
munkanap után, megcsókolja a gyerekeit, de a felesége
zsörtölődni kezd, amiért ilyen későn ér haza, hiszen már
kihűlt a vacsora, míg végül a vádaskodás dühödt kiabálássá
fajul. De, bár még soha nem találkozott Matthew
feleségével, Helen nem volt ostoba – tisztában volt vele,
hogy Sophie biztosan nem lehet visszataszító, kiöregedett,
ősz házisárkány, amilyennek a magányos hétfő, szerda és
csütörtök estéken el szokta képzelni. Különben a szerelme
miért vette volna feleségül? Arról nem is szólva, hogy miért
él vele még mindig együtt, ennyi év után? Miért siet
idegesen haza, nehogy Sophie megsejtse, hogy nem
túlórázik vagy squashozik a munkatársaival? Ha Matthew
inkább Helennel szeretett volna lenni, ahogyan állította,
miért nem maradt vele éjszakára, és tojta le nagy ívben,
mit szól hozzá a felesége? Hacsak…
Állj! Helen megálljt parancsolt az unalomig ismert, de
teljesen értelmetlen gondolatmenetnek, és kikászálódott az
ágyból, hogy végiggondoljon valami mást. Felvett egy
buggyos pizsamaalsót és egy pólót, majd átment a
nappaliba, hogy felhívja Rachelt a szokásos lelki segélyért.
Helen mindig bízhatott abban, hogy a barátnője segít más
megvilágításba helyezni a dolgokat – lehetett kocsmában
vagy randevún, Rachel mindent félretett, ha arról volt szó,
hogy meg kell hallgatnia Helen nyavalygását. Azt azonban
Rachel nem tudta, hogy a barátságuknak köszönhetően
Helen nem csak egy szempontból érezte jobban magát.
Rachel sikeresebb volt, mint Helen, szebb és menőbb, de –
és ez egyáltalán nem elhanyagolható tény – szingli. Nem
volt senki az életében – még olyan sem, akivel időnként
találkozhatott, mint Helen. Helen úgy gondolta – bár erre
egyáltalán nem volt büszke, és a világ minden kincséért
sem vallotta volna be –, hogy ettől Rachel hátrébb áll a női
hierarchiában. És minden nőnek szüksége van egy barátra,
akinél magasabb rendűnek érezheti magát.
A beszélgetéseik általában az alábbi forgatókönyv szerint
zajlottak:
– Szerinted lefekszik a feleségével?
– Nem, biztosan nem.
– Honnan tudod ilyen biztosan?
– Évek óta nem vonzódik hozzá, ezerszer elmondta már,
nem?
– Igen. De szerinted komolyan is gondolja? Akkor miért
van még mindig vele?
Ekkor Rachel elővett valamit a bevált válaszok széles
repertoárjából.
– Talán fél, hogy a nő öngyilkos lesz, ha elhagyja. Halálos
betegségben szenved, és Matthew úgy gondolja, ki kell
tartania mellette. Tele van adósságokkal, és meg kell
szereznie a nő pénzét, mielőtt elválik. A nő nem normális,
és Matthew fél, mit tesz, ha megtudja a dolgot.
Soha nem jutottak semmiféle végkövetkeztetésre. És,
persze, Rachel soha nem azt mondta, amit valójában
gondolt, miszerint: „Mi van veled? Matthew nyilván még
mindig szereti a feleségét, ugyan miért vesztegeted az
idődet?” Ezért amikor Helen letette a telefont,
valamiképpen mindig sikerült meggyőznie magát, hogy
Matthew valójában csapdába esett egy szerelem nélküli
házasságban, és csak a megfelelő pillanatot várja, hogy
véget vessen neki, és összeköltözzön ővele.
Helen gyakran ábrándozott arról, hogy valamiképpen
Sophie tudtára adja, mivel is tölti a férje az estéit. A
kedvenc fantáziaképében a kétségbeesett (és csúnya)
Sophie a békülés reménye nélkül kidobja Matthew-t, aki
egyáltalán nincs kétségbeesve, inkább megkönnyebbül,
hogy végre azt az életet élheti, amit négy éve szeretne. Az
álmodozás ezzel nem ért véget. Helen elképzelte, hogy a
férfi vásárol egy hatalmas, csodálatos vidéki házat, és
megteszi őt egy kisebb cég vezetőjének, amely kézzel
faragott edényeket készít (a fantáziálásaiban Helen mindig
tökéletesen értett olyan dolgokhoz, amelyeket a valóságban
ki sem próbált). És Matthew, természetesen, megfeledkezik
a gyermekeiről.
Helen – mint később kiderült, tévesen – azt feltételezte,
hogy Sophie az ötvenes évei elején járhat. Tudta, hogy az
asszony dolgozik, és szerette azt gondolni, hogy – akárcsak
neki – inkább csak állása van, mint karrierje. Valami
egyszerű dolog. Talán önkénteskedik a Vöröskeresztnél,
mások alsóneműjét válogatja napi hat órában.
Sophie azonban negyvenöt éves volt. Sötét hajával és
sötét szemével tulajdonképpen hasonlított Helenre. Ha
nem lett volna egyetlen aprócska körülmény, nem kizárt,
hogy akár össze is barátkozhattak volna…

Helen barátai az évek során szépen lassan elszállingóztak.

A kocsmai beszélgetéseket felváltották a csendes otthoni
esték, a kétfős vacsorák és a vodkával fogyasztott
szürkebarátok. Évente egyszer Helen ugyan tartott egy
bulit, ahová meghívta négy vagy hat barátnőjét (nos,
inkább kettőt vagy hármat, mert ha akarta, ha nem, a
párjukkal jöttek). Hallgathatta, ahogyan gyerekekről és
konyhai felszerelésekről fecsegnek, és megpróbált úgy
tenni, mintha érdekelné a dolog („Már egyedül meg vécére?
Fantasztikus! Már nadrágpelenkát hord? Nahát!”), de
általában csendesen fuldokolt az unalomtól. Igyekezett
hárítani a Sophie-ra és Matthew-ra irányuló kérdéseket, és
a kéretlen tanácsokat, hogy ideje lenne megszabadulnia a
fickótól. Később kezdte úgy érezni, hogy a barátai elítélik,
ránéznek a saját férjükre, és aggódnak, hogy talán
elképzelik magukat Helennel az oldalukon.
Helent ritkán hívták vissza – egy egyedülálló nő valahogy
kínos társaságnak számított, még barátok között is. Az
ember meghív egy házaspárt, amelyiket nemrégiben
ismert meg a nyaraláson, és az asszony ki lesz készülve, ha
a férje egész este egy olyan nővel társalog, aki egyedül
érkezett. És ha ez az asszony rájön, hogy az illető nő
történetesen másvalaki férjének a szeretője, egy csapásra
lőttek az egész estének. Ezért a magányos estéken Helen
inkább Rachellel találkozott, moziba mentek vagy táncolni,
és szidták a férfiakat, akárcsak húszéves korukban. Csak
annyi változott, hogy közeledtek a negyven felé, így az
egész kezdett egyre szánalmasabbnak tűnni.

Helen egy pohár borral a kezében letelepedett a telefon

mellé, és felkészült, hogy megossza a jó hírt a barátnőjével.
A mobilján megnyomta a hármas gyorshívó gombot. (Egyes:
Matthew mobilja; kettes: anya és apa; hármas: Rachel
otthonija; négyes: Rachel mobilja; ötös: anya mobilja; hatos:
munkahely. Szent ég! Ez tényleg szánalmas.) A telefon
kicsöngött. És csöngött. Végül, amikor Helen már éppen fel
akarta adni, Rachel felvette. Kissé zavartnak hangzott.
– Szia!
– Rachel? Én vagyok az. Találd ki…
– Helen? Szia! Most… Ööö… Nem annyira alkalmas.
Holnap visszahívlak. Itt van Neil.
 Oké. Rachel néhány hete ismerkedett meg Neillel egy
klubban. Elég kedves fickó volt, informatikus. És jóképű.
Helen tudta, hogy találkozgatnak, hiszen minden apró
részletről értesült. Egyszer vacsoráztak. Néhányszor ittak
valamit. A harmadik randin lefeküdtek egymással. A
negyediken Neil már ott is aludt Rachelnél. Ez volt a
barátnője szokásos menetrendje. Egy hét múlva megunja.
Két hét múlva már csak történelem lesz.
Amióta Helen ismerte Rachelt, a barátnője számtalan
Neilt fogyasztott el. Amíg ő reménytelenül kapaszkodott
előbb Simonba, aztán Matthew-ba, Rachel párkapcsolatai
alig érték meg a néhány hetet. Ha csak az elmúlt néhány
hónapot vette számításba, volt Martin, a tűzoltó (túl
begyöpösödött), Ian, a könyvesboltos (unalmas) és Nick, a
huszonhárom éves fodrász, aki elhagyta egy tizenkilenc
éves fiúért. Semmi jel nem utalt arra, hogy Neil más lenne.
Helen erősködni kezdett.
– Biztosan nem bánja, ha beszélgetsz egy kicsit.
– Most nem tudok. Holnap felhívlak, rendben?
– De nemrég felhívott Matthew. Fél tízkor. Közölte, hogy
kedden is eljön. Mondd meg Neilnek, hogy főzzön egy teát
vagy keverjen egy koktélt, te pedig segíts eldönteni, mi
történhetett otthon, ami miatt ilyen lépésre szánta el
magát!
– Már mondtam, hogy most nem jó. Nézd! Nagyon jól
érezzük magunkat, és nem szeretném elrontani a
hangulatot. Nem fogom magára hagyni, hogy malmozzon,
amíg veled beszélgetek. Ha élet-halál kérdése lenne, talán
megtenném, de nem az. Holnap reggelig várhat. Szeretlek!
Szia!
Rachel letette a telefont. Helen zavartan ült, egyik
kezében a mobiljával, a másikban a pohárral. Tízéves
barátságuk történetében eddig még egyszer sem fordult
elő, hogy Rachelnek nem volt ideje rá. Nem volt rá példa,
hogy egy férfi fontosabb legyen számára, mint hogy
támogassa Helent a személyes életében bekövetkező
traumák során. És ez csak egyet jelenthetett: Neil
különleges volt. Neil lesz az a férfi, aki letörli Rachelről a
szingliség bélyegét? Helen nem sajnálhatja őt tovább,
amiért nem tud felmutatni egy sikeres párkapcsolatot.
Megszűnik az egyetlen terület, ahol gőgös
felsőbbrendűséget érezhetett. Rachel csinosabb, sikeresebb
volt, ráadásul többet keresett Helennél, és most van egy
férfi, aki csak az övé – mert, amennyiben Helen jól tudta,
Neil nem rejteget valahol egy feleséget és néhány gyereket.
Rachel nyert.
Ezzel lezárult egy korszak, és Helen ezt pontosan tudta.
Ránézett az órára, és úgy döntött, elmegy lefeküdni.
Elvégre már háromnegyed tizenegy volt, csupa baromságot
adtak a tévében, és reggel el kellett mennie dolgozni.

Amikor Helen és Mathew másnap futólag találkozott az

irodában, a lány szeretetteljes ábrándozással nézett rá,
hiszen a férfi megváltoztatta a terveit, hogy találkozhasson
vele. Matthew-t is elöntötték a gyengéd érzelmek, mert
teljesen megfeledkezett a következő hét egymásra
szervezett programjairól, ezért úgy látta, hogy Helen
minden különösebb ok nélkül szokatlanul kedves vele, és
ezzel mindig le lehetett venni a lábáról. Mindketten
boldogan mentek haza a hétvégére.
Helennek sikerült elszakítania Rachelt Neiltől egy rövid
szombat délutáni vásárolgatás erejéig. Annak ellenére,
hogy kénytelen volt részletekbe menően meghallgatni egy
igaz szerelem szárba szökkenésének történetét, jókat
nevetgéltek, és sikerült elég sokat beszélnie saját magáról.
A szombat estét és a vasárnapot egyedül kellett töltenie, de
azzal múlatta az idejét, hogy körülnézett a boltokban és az
interneten, mert meg akarta találni a tökéletes karácsonyi
ajándékot egy olyan férfinak, akinek mindene megvolt.
Beleértve egy feleséget, aki bizonyára csodálkozna azon,
honnan szerzett a férje egy vadonatúj kasmírpulóvert.
Nehéz feladat volt ráakadni valamire, amit Matthew
szívesen megvett volna magának, de bizonyosan nem teszi
ezt meg a karácsonyig hátralévő időben. Végül egy Paul
Smith pénztárcát választott.

Hétfőn Matthew-nak egész nap megbeszélései voltak, de

pontosan fél hatkor megszólalt Helen lakásán a csengő, és
ott állt Matthew, mint mindig. Egy üveg bort és egy doboz
jégkrémet szorongatott a kezében. Végigmentek a szokásos
menetrenden – gyors eszmecsere a munkahelyi
pletykákról, ivás, aztán az ágy, kissé unott kamatyolás,
miután mindketten hálásan álomba zuhantak.
Öt perccel nyolc előtt Matthew ránézett az
éjjeliszekrényen lévő órájára, és szedelőzködni kezdett.
– Reggel találkozunk – mondta Helen.
Matthew lehajolt, hogy megcsókolja, de Helen átkulcsolta
a nyakát, és nem eresztette.
– Holnap este nem tudnál kicsit korábban jönni? Főznék
egy finom vacsorát.
Matthew egy pillanatra elbizonytalanodott:
– Holnap? – Aztán lassan derengeni kezdett neki, ami
történt. – A holnapot beszéltük meg? – kérdezte, és
összeszorította az állkapcsát. – A holnap nem jó, valami
közbejött.
És ekkor elszabadult a pokol.
– Hogy érted, hogy valami közbejött?
– Csak… Családi ügy. Tudod.
– Megfeledkeztél rólam, nem igaz? Elfelejtetted, hogy
megígérted, találkozol velem, és csináltál valami rohadt
programot a feleségeddel.
– Higgadj le! – közölte leereszkedően Matthew.
– Higgadjak le? Eszedbe sem jut, hogy estéről estére
egyedül ücsörgök itthon.
– Akkor menj el valahova! Én nem akadályozlak meg.
– Nem tudok. Már nincs kivel elmennem. Senki nem akar
olyasvalakivel barátkozni, aki egy nős férfival kufircol.
– Ó, szóval az én hibám, igaz? Folyamatosan hazudnom
kell, hogy veled lehessek. Van róla fogalmad, hogy ez
milyen nehéz?
 – Nem kértelek rá, hogy hazudj.
– De, igen. Folyamatosan ezt csinálod. Megkérsz, hogy
jöjjek el, velem akarsz ebédelni. Szent ég! Meg sem tudnám
számolni, hányszor próbáltál meggyőzni, mondjam Sophie-
nak, hogy konferenciára kell mennem, és töltsem veled a
hétvégét.
– De egyszer sem tetted meg, nem igaz?
– Mert nem akarok lebukni. Megegyeztünk, hogy…
– Leszarom, miben egyeztünk meg! Hányingerem van
tőle, hogy mindig én vagyok a második, hogy mindig én
vagyok az, aki félreáll!
– Sajnálom a holnapot! Tényleg. De te is tudtad, hogy ez
mindig így lesz.
– Nos, ezentúl nem – közölte Helen eltökélten. – És nem
viccelek.
– Csak nem arra gondolsz, hogy mondjam el a
feleségemnek és a gyerekeimnek, hogy azért járok olyan
későn haza, mert a barátnőmmel töltöm az időt?
– Miért ne?
– Neked teljesen elment az eszed?
– Nem ment el az eszem. Egyszerűen nem értem, mi lehet
olyan mocskosul rémes abban, hogy ennyi év után
elmondod az igazságot a mocskosul tökéletes feleségednek.
Csönd.
Egyetlen olyan téma volt, amelyet Helen és Matthew – a
heves viták kivételével – kínosan került. A „Miért nem
hagyod el a feleségedet miattam?” téma. De most kiugrott a
nyúl a bokorból, és nem lehetett visszaterelni.
 – Sophie-t hagyd ki ebből! Rohadtul semmi köze hozzá.
– Miért véded mindig?
– Mert a feleségem, és ez nem az ő hibája. Akkor is
tudtad, hogy nős vagyok, amikor belementél ebbe a
dologba. – Matthew felvette a kabátját. – Elkések. Mennem
kell, különben nem érti, hol voltam.
Ám Helen ezúttal nem volt hajlandó visszavonulót fújni.
– Akkor mondd el neki, az isten szerelmére! Ebből elegem
van. Mesélj neki rólam, különben vége. És ezúttal komolyan
gondolom.
– Remek.
Azzal Matthew becsukta maga után a bejárati ajtót.
 Negyedik fejezet

Sophie soha nem vallotta volna be magának, de valójában

rettegett a karácsonytól. Már nem is emlékezett rá, hogyan
kezdődött az a hagyomány, hogy mindenki náluk gyűlik
össze, és néhány napra ő lesz az egész család rabszolgája.
Volt valami halvány emléke arról, hogy egyik évben
megegyeztek, a férje és a húgai egymás után látják el a
vendéglátó szerepét, így egyenlően megoszlanak a terhek.
Sophie és Matthew boldogan felajánlották, hogy ők lesznek
az elsők. És igazán kitettek magukért az ételekkel és a
díszítéssel, játékokat találtak ki és kvízeket szerveztek.
Matthew húgai, Amanda és Louisa színpadiasan sóhajtoztak
a családi boldogság és Sophie szervezői képességei láttán. A
férjeik, Edwin és Jason felváltva ájuldoztak, amikor
megkóstolták Sophie házi narancsos-likőrös pitéit, és
csendesen dörmögtek valamit a feleségeik hiányos
főzőtudományáról. Sophie és Matthew megállás nélkül
szervírozta az italokat és a rágcsálnivalókat, abban a biztos
tudatban, hogy erre csak háromévente kerül sor. De
tévedtek.
A következő évben, amikor Amanda lett volna a soros,
októberben bejelentette, hogy terhes, ezért nem tudja
megtenni a szükséges előkészületeket. Louisa közölte, hogy
náluk teljes a zűrzavar, mert folynak a ház bővítési
munkálatai. Aztán mindenki elhallgatott. Ekkor Sophie
előlépett, és felajánlotta, hogy szívesen megismétlik a
tavalyi vendéglátást, sőt elhívják Matthew azóta
megözvegyült édesanyját, Sheilát is. Ezúttal Sophie szülei,
Bill és Alice is eljöttek karácsony napján. Szerencsére a
bátyjának és egyetlen testvérének volt annyi esze, hogy
minden évben Spanyolországban töltötte a karácsonyt a
gyerekeivel.
Ezt a második karácsonyt súlyosbította az a tény, hogy
Amanda folyamatosan hányt, és váratlanul mindig rosszul
lett, valahányszor meghámozni való krumpli vagy
szeletelésre váró zöldség került a keze ügyébe.
A következő évben Amanda kisbabája és Louisa
terhessége szolgált ürügyként.
Tavaly már azzal sem bajlódott senki, hogy megőrizze a
látszatot. Egyszerűen megkérdezték, hányadikán jöhetnek,
majd miután megérkeztek, közölték a kívánságaikat saját
bejáratú fürdőszobára (ez elemi, ha az embernek totyogó
gyereke van), földszinti szobára (egyértelmű, ha valaki –
ezúttal újra Amanda – terhes), és újabb meg újabb kör
szendvicsekre. Vérre menő harc folyt a távirányítóért, és
Sophie lányai kijelentették, hogy ez volt életük legrosszabb
karácsonya.
Békés ünneplés helyett öt felnőtt és négy hangos gyerek
csatlakozott ahhoz a két felnőtthöz és két gyerekhez, aki a
házban élt, plusz még két felnőtt karácsony napján. Köztük
egy vegán, kettő vegetáriánus, egy tejallergiás, egy
gluténérzékeny, egy részeg és egy leszokóban lévő
alkoholista. Összesen tizenöt ember.
Ja, és egy újabb kisbaba Amanda hasában, vagyis
tizenhat. Bár nagy volt rá az esély, hogy Louisa és Jason
házassága nem húzza ki karácsonyig, úgyhogy lehet, hogy
mégiscsak tizenöt.

– Talán megmondhatnánk nekik, hogy elutazunk – vetette

fel néhány napja Matthew, akit különösen nyomasztott az
eseménnyel elkerülhetetlenül együtt járó kellemetlenségek
sorozata: az ivászat, a viták, a könnyek. – Egyszer csináljunk
valami spontán dolgot, menjünk el egy szállodába, és
hagyjuk, hadd oldják meg a rokonaink az ünnepet!
Sophie felnevetett, mert ő is pontosan ugyanezt szerette
volna.
– Tudod, hogy nem tehetjük – válaszolta.

A vitát követő napokban Helen és Matthew elkerülték

egymást. Kedden Matthew és Sophie elmentek Matthew
húgáékhoz, Amandáékhoz a megbeszélt előkarácsonyi
iszogatásra. Az este azzal telt, hogy kissé erőltetett
társalgást folytattak a vadászati tilalomról és egy közös
portugáliai nyaralásról. Amanda férje, Edwin – mint mindig
– túl sokat ivott, és jól összeveszett a feleségével, mert az
asszony úgy döntött, hogy a kilencéves Jocastának Prada
táskát vesz karácsonyra. A hároméves India összefirkálta
filccel Matthew kabátját, ezért beküldték a szobájába, és a
kis Molly kiborított a fehér kanapéra egy pohár vörösbort.
Mindeközben Helen otthon ücsörgött, és meg volt róla
győződve, hogy Matthew bármelyik pillanatban
betoppanhat egy csokor virággal a kezében. De úgy tűnt,
nem jön.

Szerdán Matthew egész nap a Global egyik legfontosabb

ügyfelénél volt, ezért kikapcsolta a mobilját. Helen munka
után hazament, mint mindig, nézte, ahogy az óra mutatója
elhalad a hetes, majd a nyolcas szám fölött, aztán lemosta a
sminkjét, felvette a pizsamáját, és álomba sírta magát.
Csütörtök este volt Matthew lányának, Claudiának a
karácsonyi fellépése. Helennek megfordult a fejében, hogy
küld Matthew-nak egy e-mailt, és megkérdezi, nem
gondolta-e mégis meg magát, és nem jön-e el, ahogy szokott,
de tudta, hogy az a ribanc, huszonhat éves új titkárnője,
Jenny a biztonság kedvéért Matthew minden e-mailjét
megnyitja. Jenny még Matthew telefonját is felvette, ezért
Helen és a férfi már rég megbeszélték, hogy a
munkahelyükön csakis vészhelyzetben hívják fel egymást.
Helen a tárgyalóterem előtt sertepertélt, amikor a heti
stratégiai értekezletnek vége szokott lenni, de túl sok
ember volt a közelben, így csak egy félszeg mosolyt tudott
bevetni. De aznap este is hasztalanul várta. Gyertyák
meggyújtva, fehérbor behűtve, de Matthew megint nem
jött. Helen úgy döntött, hogy biztosan meg van sértődve, és
csak azt akarja, hogy ő rosszul érezze magát.
A péntek volt az utolsó munkanap a kéthetes karácsonyi
leállás előtt. Helen meggyőzte magát, hogy Matthew most
már biztosan sajnálja a történteket, így bármelyik
pillanatban beléphet az irodájába, hogy bocsánatot kérjen.
Előző este szerette volna átadni neki a pénztárcát, és most
ott lapult az íróasztala alatt ezüstcsomagolásban. Helen
tisztában volt vele, hogy kockázatos dolog az irodában
megajándékozni Matthew-t, de a férfi nem hagyott más
lehetőséget.

Helen elment a titkárság szokásos karácsonyi ebédjére,

kissé becsípett, és sírhatnékja támadt. Egy másodpercre
megfordult a fejében a gondolat, hogy elmegy Jamie-vel, a
cég egyetlen férfi asszisztensével, de a fickó alig volt
huszonhét, és nem is számított túl jóképűnek, úgyhogy
inkább elvetette. Igyekezett Matthew-ra terelni a
beszélgetést anélkül, hogy elárulná magát, de a férfi új
asszisztensétől csak annyit sikerült kiderítenie, hogy egy
Tiffany fülbevalót vett Sophie-nak karácsonyra.
Úgy négy óra körül úgy döntött, hogy megkockáztat egy
vészhívást, de a benti számán az üzenetrögzítő jelentkezett:
„Matthew Shallcross a karácsonyi szabadságát tölti, és
január 4-én dolgozik először.”
Megpróbálta a mobilját is; ki volt kapcsolva.

Aznap este Helen, Rachel és Neil hármasban ültek be egy

kocsmába, és Helennek meg kellett állapítania, hogy Neil
tényleg nagyon kedves és vicces, ráadásul nyilvánvalóan
rajong Rachelért. És ami ennél is többet jelent, amikor
Rachel egy új zenekarról vagy egy menő klubról beszélt,
Neil nem tartotta viccesnek megkérdezni, hogy „Az valami
új zabpehelymárka?”, ahogy azt Matthew tette, amikor
Helen mesélt neki hasonló dolgokról. És amikor a breaktánc
és lambadaszoknya került szóba, nem jegyezte meg, hogy
„Nekem addigra már volt egy gyerekem és egy rakás
lakáshitelem, úgyhogy lemaradtam az egész nyolcvanas
évekről”. Ezt is Matthew mondta egyszer. Sophie ugyanis
Matthew második felesége volt, a férfinak az első
feleségétől, Hannah-tól már született egy fia, Leo, aki most
harmincnyolc éves. Kissé kínos, de az idősebb fiú, Leo akár
az apja lehetett volna Matthew lányainak. Ha azt vesszük,
tulajdonképpen Matthew meg Helennek az apja lehetett
volna, bár a lány nem szívesen gondolt erre.
És ami még ennél is többet jelentett, a mázlista Rachel
estéje nem ért véget pontosan nyolc órakor, mert a
barátjának haza kellett mennie a feleségéhez.
Helen túl sokáig maradt, és túl sokat ivott. Amikor
hazaért, rengeteget sírt, és két napig ki sem mozdult a
lakásból.

Az elmúlt néhány évben Helen egyedül töltötte a

karácsonyt, a lakásában. Hazamehetett volna a szüleihez,
de túlságosan szégyellte bevallani, hogy közel
negyvenévesen még mindig szingli. Ezért azt hazudta, hogy
a barátjával tölti a karácsonyt. Nem Matthew-val, hiszen a
szülei valószínűleg kitagadták volna, ha megtudják, hogy
egy másik nő férjével találkozgat, hanem egy képzeletbeli
baráttal, Carlóval, akiről Helen már maga sem tudta, mióta
füllentett a szüleinek. Pengeélen táncolt, de még mindig
jobban megérte folyamatosan visszaverni az anyja
támadásait, amiért Carlo soha nem tart vele, mint
szembenézni a szánakozásával és a csalódottságával, amiért
egyetlen lánya egy középkorú vénlány.
Egyik évben, amikor rettegett a gyötrelmes naptól,
amelyet rémes tévéműsorokkal és előregyártott
pulykafalatkákkal tölt majd, mégis úgy döntött, hogy inkább
hazamegy. A változatosság kedvéért azt hazudta a
szüleinek, hogy Carlo hazautazott Spanyolországba a
családjához. Már nem emlékezett rá, hogy a képzeletbeli
szerelme hogyan és miért lett spanyol, de az évek során
rájött, hogy úgy tudja ügyesen tovább szőni a hazugság
fonalát, ha teljes képet fest. Ezért aztán Carlo nemcsak
külföldi volt, hanem gazdag is, bár azt már nem tudta
felidézni, hogy mivel foglalkozik. Ebédtájt az édesanyja
szomorú tekintettel méregette, amiért Carlo nem hívta fel
Helent, hogy boldog karácsonyt kívánjon. Kora délutánra
odáig fajult a dolog, hogy egyfolytában faggatta,
összevesztek-e valamin, és kora este Helen kénytelen volt
egyoldalú beszélgetést folytatni a süket mobiljával a
nappali hallótávolságán belül, el nem hangzott vicceken
nevetett. Még szerelmet is vallott a telefonnak. Akkor úgy
döntött, hogy ezt soha többet nem hajlandó megismételni.

Amióta az eszét tudta, a karácsony mindig nehéz volt Helen

számára. Szerette a körítést – a díszes kirakatokat, az
égősorokat és a giccses filmeket a tévében –, de maga az
ünnep mindig lehangolóan alakult. Mivel nem voltak
testvérei, nyoma sem volt közös játéknak, nevetésnek és
önfeledt mókázásnak, amiről a barátai beszámoltak.
Karácsony napja végtelennek tűnt. Hosszú, unalmas és
ünnepélyes ebéd, majd az anyja és az apja elvonultak
délutáni szunyókálásra. Olyankor még tévézni sem lehetett.
Aztán jött az este, amikor pulykát ettek a kvízműsorok előtt
ülve. Ahogy Helen egyre nagyobb lett, a hosszú, unalmas
nap beárnyékolt minden élvezetet, ami az ünnepi
készülődéssel járt. Szép lassan kezdett rettegni az egész
karácsonytól.

Az utóbbi időben karácsonyeste általában kirúgott a

hámból Rachellel. Ám idén kénytelen volt szembenézni a
ténnyel, hogy Rachel Neillel van, így egy üveg vodkával
ágyba bújt.

Sophie legnagyobb rémületére a Shallcross családi

karácsony a szokásos mederben folyt. Amanda, Edwin és a
gyerekek együtt érkeztek Matthew édesanyjával, Sheilával,
és buzgón kritizáltak mindent, amit csak lehetett, a bor
évjáratától kezdve a pohár formájáig. Louisa és Jason
késtek, talán összevesztek. Majd este, amikor Louisa borsot
akart törni a férje orra alá, közölte vele, hogy amióta nem
iszik, egyáltalán nincs humora. Ezt igen kemény lehetett
hallani olyasvalakinek, aki azért szokott le, mert egyik
reggel egy börtöncellában ébredt, miután egy heves vita
alkalmával felpofozta a feleségét.
– Emlékszel, amikor Louisa elhozta haza az első barátját,
azt a Wilson fiút, és a srác megjelent egy üveg olcsó Cava
pezsgővel? – kérdezte Matthew anyja, mire Amanda
annyira nevetni kezdett, hogy folyamatosan törölgette a
könnyeit.
Sophie gyorsan megjegyezte magának, hogy el kell
rejtenie azt a hat üveg Cavát, amit a biztonság kedvéért
vásárolt az egy láda Laurent Perrier mellé. Hosszú évek óta
tűrte az anyósa fitymáló megjegyzéseit, nem vágyott
újabbakra
Nem voltak illúziói. Pontosan tudta, hogy a sogórnői és az
anyjuk úgy gondolják, Matthew rangon alul házasodott,
amikor feleségül vette őt. Túlságosan középosztálybélinek
tartották az ő hamis elitjükhöz képest. Amanda szerette azt
hinni, hogy megtévesztésig hasonlít Kent hercegnőjére, a
kifinomult nők mintaképére, ezért kifejlesztett egy olyan
éles akcentust, amellyel kenyeret lehetett volna vágni.
Sheila pedig vasárnaponként fehér kesztyűben járt
templomba, és ő volt az egyetlen élő ember, aki valóban
járatta a sznob Kutyák és Lovak magazint, bár minden
állatot gyűlölt. Nevetséges nőszemélyek voltak, és Sophie
gyakran azt vette észre, hogy sajnálja őket, annak ellenére,
hogy időnként leplezetlenül ellenségesen viselkedtek vele.
Lousia sem volt oda a sógornőjéért, de nála ez abból
fakadt, hogy szerinte egyetlen nő sem lehet elég jó az ő
tökéletes bátyjának. Sophie gyakran elcsodálkozott azon,
hogy lehet egy olyan elbűvölő, laza és mókás férfi, mint
Matthew, rokoni kapcsolatban három ilyen ellenszenves
emberrel.

Este kilencre mindenki megérkezett és kényelembe

helyezte magát. Sophie már elfáradt a folyamatos
szaladgálásban, töltögette az italokat, kínálgatta a pitéket,
mosogatta a poharakat. Louisa és Jason előadták a
magánszámukat, miszerint nem szólnak egymáshoz, és az
asszony megtett minden tőle telhetőt, hogy a nővérét és a
férjét is halálra idegesítse azzal, hogy flörtölni kezd
Edwinnel, aki úgy itta a váratlan figyelmet, ahogy Matthew
huszonöt éves whiskyjét. Sheila ekkora már megbántotta
Sophie-t azzal, hogy szerinte felszedett néhány kilót.
Suzanne már visszavonult a szobájába, mert nem nézhetett
tévét. Benji és India egy játékon veszekedtek. A kisbaba sírt,
bár ez látszólag senkit nem érdekelt. Claudiának többszöri
próbálkozás után végül sikerült leöntenie kólával egyéni
tervezésű felsőjét, úgyhogy legalább ő boldog volt. Matthew
sürgető sóvárgást érzett Helen lakásának hűvös, zavartalan
csöndje után. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy
felhívja, de inkább töltött magának még egy italt, és
elhessegette a gondolatot.
Tizenegyre Louisa már a kanapén ült Edwinnel, ábrándos
tekintettel itta minden szavát, miközben a kezével
„véletlenül” megérintette a férfi lábát, valahányszor a férje
odanézett. Egy fél üveg bor után Edwin szavai kezdtek
összefolyni, ami akár vicces is lehetett volna, ha az egész
jelenet nem lett volna olyan szörnyű. Louisa lábára fektette
a tenyerét, és elkezdte paskolgatni, mintha a nő egy
szófogadó labrador lett volna. Louisa vihogott, mint egy
kamasz lány, és felpillantott, hogy lássa, figyeli-e a férje.
– Edwin! Nem szabadna ezt csinálnod! – mondta
hangosan suttogva, és meg sem kísérelte megállítania a
sógorát. – Jason féltékeny lesz. – Az igazat megvallva, Louisa
lába kezdett sajogni a paskolgatástól. Azt kívánta, bárcsak a
sógora valami sokkal… játékosabb dolgot csinálna. Úgy
döntött, hogy a kezébe veszi az irányítást. – Nem tudtam,
hogy ilyen rémesen flörtölsz, Edwin – búgta, majd a férfi
kezére fektette a tenyerét.
– Talán jobb lenne, ha ma időben lefeküdnénk – jegyezte
meg Matthew, akinek fogalma sem volt, hogyan kezelje a
helyzetet. Felállt. – Mit szólsz, Jason?
Jason le sem vette a szemét a feleségéről és a sógoráról.
Matthew bizonytalanul visszaült, nem tudta, mi fog
történni. Úgy tűnt, Edwin, aki zavartalanul kóstolgatta
tovább a bárszekrény kínálatát, észre sem veszi a
feszültséget.
– Oké, gyerekek. Menjünk aludni!
 Matthew intett a karjával, megpróbálta a folyosó felé
terelni a lányokat. A kisebb gyerekeket már felküldték az
emeletre, de Claudia, aki rávette a nővérét, hogy jöjjön le a
szobájából, mert a felnőttek botrányosan viselkednek,
megpróbálta eldönteni, hogyan is használhatná
megfelelően az új szót, amit az imént tanult. Úgy hangzott,
mint a „ringló” –, és nagyon remélte, hogy Jason újra
kimondja, így pontosíthatja a kiejtést és a
szövegkörnyezetet. Amandáék nagyobbik gyereke, Jocasta
elcsöndesedett, és időnként megtörölte a szemét a
pizsamájával. Egyikük sem mozdult.

Louisa meggyőződött róla, hogy a férje még mindig figyeli,

majd közel hajolt a sógorához, és hangosan a fülébe súgta:
– Tudom, hogy mindig is tetszettem neked.
Jason, aki eddig férfiasan ellenállt, töltött magának egy
hatalmas pohár vörösbort.
Végül Matthew-nak elege lett. Fogta a mobiltelefonját, és
bezárkózott a hálószobájukba, majd beütötte Helen számát.
Háromszor kicsöngött, aztán hangpostára kapcsolt, Helen
hangja szinte csiripelt, fiatalosan és csábítóan szólt.
Matthew nem hagyott üzenetet, letette a telefont. Aztán
beléhasított a fájdalom – vajon hol lehet Helen? Annak
ellenére, hogy Matthew-nak volt egy felesége, akivel
időnként még mindig lefeküdt, képes volt féltékenységi
rohamot kapni, ha egy férfi Helen közelébe merészkedett.
Most a legkülönlegesebb, kínzó forgatókönyveket képzelte
maga elé, valószerűtlen külsejű fiatalemberek
főszereplésével, akikkel Helen meginna valamit egy
bárban, majd részegen csókolózna az utcán, és végül ágyba
bújna. Fel nem foghatta, hogy lehetett olyan ostoba, hogy
nem békült ki vele a karácsonyi szünet előtt. Ki tudja,
ebben a pillanatban is miket művelhet, hogy bosszút álljon
rajta?
Nos, persze mi tudjuk: Helen kóma közeli állapotban
fekszik a vodkától. Ám Matthew fejében már elcsábított egy
idegent, és csaknem férjhez is ment hozzá.
Megpróbálta újra a lány mobilját. Ki volt kapcsolva.
Matthew összeroskadva ücsörgött az ágy szélén, és a
takarót bámulta. A francba! Így ült akkor is, amikor
beviharzott Sophie, aki majdnem felrobbant az
idegességtől. Veszekedni akart. Ugyanaz a veszekedés
zajlott le, mint a tavalyi vagy az azelőtti karácsonyon. Ilyen
párbeszédek hangzottak el:
– A rohadt családod nem tud uralkodni magán.
– Nem én hívtam meg őket.
– Ó, talán én voltam? Magukat hívták meg, és te azt várod
tőlem, hogy mondjak nemet, aztán egész évben ne is
halljunk felőlük?
– Nem! Inkább azt szerettem volna, ha közlöd velük, hogy
szeretettel várjuk őket, maradjanak csak nálunk, és tegyék
tönkre a karácsonyunkat. Megint.
Valahogy Matthew-nak mindig sikerült győztesként
kikerülni ebből a vitából, annak ellenére, hogy az ő családja
volt az, amelyik odalent őrjöngött.
 Matthew és Sophie lefeküdtek, hátat fordítottak
egymásnak, és megpróbáltak elaludni. Egy tökéletes nap
tökéletes befejezése. Boldog karácsonyt!

Karácsony napján Helen azzal ütötte el az időt, hogy listába

szedte, mi mindent utál Matthew-ban:

Nem képes elköteleződni

A gerinctelenségét
Ahogy horkolás közben jól hallhatóan kimondja, hogy
„Hóóórukk!”
Az orrszőrét
A göndör szőrt a hasán
A mobilja csengőhangját
A plüssmacit, amit az egyik születésnapjára kapott tőle
A zenei ízlését
A filmes ízlését
Összességében az ízlését
Az asszisztensét, Jennyt
A fülét (valami nem stimmelt a fülével, bár Helen nem
tudta megfejteni, mi lehet az)
A Prada cipőjét, mert meg volt róla győződve, hogy a
felesége vette neki (igaz)
A karóráját, mert meg volt róla győződve, hogy a
felesége vette neki (nem igaz)
A feleségét

Amikor befejezte, meg kellett állapítania, hogy tekintélyes

két oldal telt meg vele. Felhívta a szüleit, hogy boldog
karácsonyt kívánjon, aztán elterült a kanapén, tévét nézett,
és várta, hogy elmúljon a másnapossága.

A vízbe dobott fájdalomcsillapító pezsgőtabletta

bugyborékolása határozta meg a reggelt Matthew és
Sophie otthonában is, ahol a dolgok rosszról rémesre
fordultak. A gyerekek kibontották az ajándékokat, és
amikor végre végeztek, a felnőttek teljes nyugalommal
sutba dobhatták a boldog család látszatát, és
visszatérhettek legkedvesebb elfoglaltságukhoz. Sophie és
Matthew feszült csöndben készítették az ebédet.
Visszautasították Sophie szüleinek ajánlkozását, hogy
segítsenek, így Bill és Alice ehelyett azzal igyekezett
feldobni a hangulatot, hogy a kedvenc „amikor Sophie kicsi
volt” történeteiket ismételgették a tökéletesen érdektelen
hallgatóságnak. Edwin kínosan ügyelt rá, hogy ne nézzen
Louisa szemébe, aki – cserébe – Amanda tekintetét kerülte.
Valahol a rákkoktélos előétel felénél Matthew elnézést
kért, kiment a hátsó kertbe, és megcsörgette Helen
mobilját. Azt hitte, hogy a lány a szüleinél van, mert Helen
senkinek, még Matthew-nak sem beszélt a szomorú,
magányos karácsonyairól.
Amikor Helen meglátta a számot, jól begyakorolt
lazasággal felvette a telefont.
– Csak azért hívtalak, hogy boldog karácsonyt kívánjak.
– Hmm.
 – És ne haragudj, hogy akkora seggfej voltam! Tudom,
hogy ez nehéz neked, és tényleg… Nos, csak azt akartam
mondani, hogy sajnálom.
– Oké.
Helen imádta, hogy ilyen virtuóz előadást tud nyújtani.
– Megbocsátasz, Helly?
– Persze.
Matthew már izzadt, nem éppen ilyen fogadtatásra
számított.
– Jól vagy?
– Aha.
Helen továbbra is szófukar maradt.
– Jól érzed magad?
– Fantasztikusan.
Csönd. Aztán…
– Hol voltál tegnap este?
Helen nyert.
– Most megyek, Matthew. Segítenem kell anyának. Szia!
Azzal letette a telefont, miközben Matthew még forgatta
a szájában a vallomást: „Szeretlek.”

Más esetben Helen teljesen magánkívül lett volna, hiszen

nemcsak remekül kezelte a telefonhívást, hanem Matthew
hívta fel őt, de aznap furcsamód nem érintette meg a dolog.
Keresgélni kezdett, és amikor megtalálta a Matthew-ról
szóló listáját, hozzátette:
 Ahogyan Hellynek nevez

Matthew lenyomta a mobilt, de a szíve hevesen dobogott.

Valami nincs rendben. Általában Helen szinte ugrott a
karácsonyi telefonhívásaira, az első csöngés után felkapta,
mintha egész álló nap csak erre várt volna, ami,
természetesen, pontosan így volt. Általában Matthew tette
le, mert hívták a gyerekei, tálalták az ebédet vagy
mindannyian összeültek társasozni. Helen ilyenkor sírós
hangon megkérdezte, mikor tudja újra felhívni,
elpanaszolta, hogy szörnyen érzi magát, és hogy Matthew
nagyon hiányzik neki. Ma azonban Helen tette le a telefont.
Életében először Matthew úgy érezte, hogy nem ő irányítja
az eseményeket.

Este tíz órára mindenki ágyba bújt a Bartholomew Roadon,

miután átevickéltek egy feszült estén, ahol udvariasan
válaszolgattak a Sophie által összeállított kvízkérdésekre.
Matthew és Sophie kettesben maradtak, így nekiláthattak a
veszekedésnek, amelyet a férfi egész nap várt, mert a
Helennel folytatott telefonbeszélgetés miatt végtelenül
dühös volt a feleségére, amiért… Nos, azt nem tudta
megmondani, miért.
Az asszony megadta az alaphangot a kérdésével:
– Mi ütött beléd ebédnél?
És valamiképpen – Sophie-nak halvány elképzelése sem
volt, mi lehetett az oka – ez a kérdés olyan hangos
csetepatéhoz vezetett, amelyben évek óta nem volt részük.
Sophie igyekezett válaszolni a vádakra, amelyeket a férje
nekiszegezett. A legkülönbözőbb témák kerültek elő, attól
kezdve, hogy a nő nem érti meg, milyen stresszes a
munkája, azon át, hogy a társasági életük szinte a nullára
redukálódott. Persze szóba került, hogy napközben Sophie
anyja is megkérdezte a vejétől, hogy bírja, hogy olyan későn
ér haza a munkából.
– Utalni akart valamire – kiabálta Matthew –, arra akart
célozni, hogy nem veszem ki a részem a család életéből
vagy nem töltök elég időt a gyerekekkel.
– Ez nem igaz – tiltakozott Sophie emelt hangon. – Anya
próbált beszélgetést kezdeményezni, csak nem túl ügyes,
ne haragudj!
Valahol a tetőponton Matthew bevetette a langyos nemi
életüket, a rá nehezedő nyomást, hogy sikeres legyen és –
bizarr módon – az asszony munkahelyi viseletét.
– Ocsmány! – üvöltötte.
– Mégis mi a fenét érdekel, hogy miben járok dolgozni? –
kiabált vissza az asszony. – Te sem éppen úgy nézel ki,
mintha valami divatmagazin borítójáról léptél volna le.

Sophie mindössze egyszer látta ilyennek a férjét, amikor

csaknem tizenhárom évvel ezelőtt elmondta neki, hogy
terhes Suzanne-nel. Matthew teljesen megfeledkezett róla,
hogy neki is van valami köze a dologhoz, fröcsögött és
őrjöngött, hogy nem akar még egyszer apa lenni. És most
tessék, megint rácseszett.
„Hogy merészelt Sophie teherbe esni anélkül, hogy
megbeszélte volna vele?” „Hogy merészelte Matthew teherbe
ejteni anélkül, hogy megbeszélte volna vele?”, vágott vissza
akkor a nő. A férfi közölte, hogy feszült, úgy érzi, megfullad.
Csak nemrégiben keveredett ki egy kapcsolatból, ami
pontosan ilyen érzéseket keltett benne, és egyáltalán nem
boldog, amiért újra ebben a helyzetben találja magát.
Elmondta, hogy nem kér a kötöttségekből, ami a
gyerekekkel jár, a pelenkákból és az ovis szülőkkel töltött
estékből. Az egész jelenetnek az volt a csúcspontja, amikor
hozzátette, nem akarja újra végignézni, ahogy a nő, akit
szeret, felfúvódik, mint egy meleg levegős luftballon, nézni
a visszereket és a vörös csíkokat a dinnyeméretű hasán.
Bizonygatta, hogy imádja Sophie testét, mintha csak ezt
szeretné benne, és nem akarja végignézni, ahogy eltorzul.
„Akkor miért vettél feleségül?” – kérdezte Sophie. „Mert
szeretlek” – felelte Matthew olyan szánalmasan önző
módon, hogy a nő abban a pillanatban gyűlölte. Egész
éjszaka ébren feküdt, és azt fontolgatta, hogyan hagyhatja
el a férfit, hogy egyedül nevelje fel a gyerekét. Reggelre
minden részletre kiterjedő terve volt bölcsődével, új házzal
és részmunkaidős állással, de Matthew bocsánatot kért,
ezért Sophie adott neki még egy esélyt. Igazság szerint
fáradt volt, dúltak benne a hormonok, félt, és nem akart
egyedül szembenézni az elkövetkező kilenc hónappal. Majd
néhány héttel később, derült égből villámcsapásként,
Matthew belevetette magát a terhességbe. (Őszintén szólva
kissé túlzásba is esett; néha az asszony idegeire ment,
bárkivel megvitatta, hogy mi zajlik a testében, aki hajlandó
volt meghallgatni). Segített megtervezni a szülést. („Nem,
Matthew. Nem szeretnék meztelenül feküdni egy
medencében veled és a szülésznővel. Kórházba akarok
menni, és a lehető legtöbb fájdalomcsillapítót kapni.”) És
végig szorongatta Sophie kezét a nagy esemény közben,
együtt lélegzett vele, figyelte a méhösszehúzódásokat, és, az
igazat megvallva, leginkább útban volt. Két évvel később,
amikor Sophie bejelentette, hogy ismét állapotos, Matthew
tapsolt és éljenzett, felkapta, és körbetáncolta vele a
konyhát.

Ezúttal azonban, másnap reggel nem volt ágyba hozott tea

és könnyes szemű bocsánatkérés, ahogy a korábbi
veszekedéseknél. Csak a csönd, amely – Sophie minden
igyekezete ellenére – ugyanolyan kínos maradt, és a furcsa,
nyugtalanítóan bűntudatos pillantások, amelyeket Matthew
lopva megengedett magának, amikor azt hitte, a felesége
nem figyel.

Helen az elmúlt néhány napban ügyet sem vetett a

telefonjára (nem fogadott hívások Matthew-tól: 8; sms-ek:
3), és újabb listákat írt. A „Matthew elhagyása mellett szóló
érvek” három és fél oldalra sikerült. A „Matthew
megtartása mellett szóló érvek” azonban szánalmasan
kurta lett, mindössze három tételből állt:

Azt mondja, szeret

Néha vicces
Különben kivel járnék?

Miután papírra vetette a harmadik okot, sírva fakadt, mert

ez tényleg az egyik leginkább szánalomra méltó dolog volt,
amit életében látott.

Egy este újra találkozott Rachellel és Neillel, és magát is

meglepte, hogy milyen jól mulatott. Neil barátja, James
udvarolt neki, ő pedig válaszolt a flörtjére, bár a legkevésbé
sem tetszett neki a srác. De legyezgette a hiúságát, és
tényleg sokat nevettek. Vele egykorú, szingli fickó volt,
akiről nem derült ki, hogy dongalába vagy gusztustalan
bőrbetegsége lenne, ami már önmagában is kész
főnyereménynek számított. Hamar elszaladt az este, és
Helen furcsamód egyszer sem gondolt Matthew-ra. A
hangpostája két üzenetet rögzített, de nem akarta őket
meghallgatni.

Másnap este, amikor Neil egy másik barátja, Chris (frissen

elvált, három gyerekkel) megkérdezte, hogy van-e valakije,
nemmel válaszolt. A fickó meghívta egy italra, és bár Helen
visszautasította – egy kilométerről lerítt róla, milyen
problémás eset –, a történtek komolyan elgondolkodtatták.
Hazament. Két üzenet várta. Meghallgatta őket. Matthew
könyörgő hangon:
„Szörnyen érzem magam, úgy szeretném hallani a
hangodat. Hívj fel!”
De nem tette.
Lefeküdt aludni, majd arra ébredt, hogy a felső
szomszédok ismét hangosan kufircolnak. A nő különösen
hatásos alakítást nyújtott. Ezúttal nem használt sok szót,
csupa „Ó!” és „Aaaa!” szerepelt a repertoárjában, mintha
egy bábelőadás lelkes közönsége lenne. Helen
legszívesebben azt kiáltotta volna: „Ott van mögötted!” De
csak feküdt egy ideig, és próbálta eldönteni, őszinte-e a
reakció, és arra jutott, hogy nem az. Különben túl lehangoló
lenne a dolog.
Kikászálódott az ágyból, majd úgy döntött, kisétál a
főútra, és vesz egy újságot.

Camdenben mindig megdöbbentő élmény volt kora reggel

kilépni az utcára. A környék túl hangosan, hetykén és
obszcén módon ébredt – és Helen éppen ezt szerette benne,
a nyughatatlanságát, a szemtelen dacot, hogy nem volt
hajlandó megadni magát és elcsendesedni. Átverekedte
magát az Inverness Street-i piacon hömpölygő tömegen, és
végül sikerült befurakodnia a sarki boltba, de nem nézett a
többi vásárló szemébe. Éppen ki akarta nyitni a lakása
ajtaját, kezében az újsággal, egy doboz tejjel és egy
fagyasztott tésztával, amikor odafent kinyílt az ajtó, és ott
termett előtte a pár a felső lakásból. Félszegen
rámosolyogtak, és a nő halk, egérszerű hangon odavetett
egy „Helló!”-t. A szokásos, jellegtelen pulcsi volt rajta meg
egy buggyos nadrág. Helen tetőtől talpig végigmérte őket,
hátha talál valami jelet, ami arra utal, hogy alig tizenöt
perce fejezték be az eszelős dugást, de – mint mindig –
ezúttal is idegesítően sivárak voltak. Mintha nem is lenne
bennük élet.
Olyasfajta emberek, akik a levegőt is elszívják a szobából
egy buliban, de ha kettesben maradnak, az más tészta.
– Boldog karácsonyt! – mondta a patkánykülsejű fickó,
amikor elmentek mellette.
– Kösz! – felelte Helen. Semmiképpen nem szeretett volna
bővebb beszélgetésbe bonyolódni. – Nektek is.
Fogalma sem volt, miért nyugtalanítja annyira a
szomszédai kettős élete, de így volt. Úgy érezte, mintha
tudnának valami titkot, amelybe őt soha nem avatják be.

Másnap este Helen sokáig fent maradt, töltött magának egy

nagy pohár bort, és elemezte a helyzetét. Az egész
kapcsolatuk során ez volt a leghosszabb idő, amíg nem
beszélt Matthew-val, és most, hogy képes volt három lépés
távolságból szemlélni a dolgot, az egész leginkább egy
komédiára hasonlított. Hosszú évek teltek el, miközben
Matthew szigorú időrendjéhez alkalmazkodott.
A második pohárnál eszébe jutott James és Chris,
valamint az a tény, hogy bár egyikőjük sem érdekli, ékes
bizonyítékát adják annak, hogy egyedülálló, normális
külsejű és vele egykorú férfiak igenis léteznek. Ráadásul
tagadhatatlan volt, hogy igazán üdítő dolog olyan pasik
társaságában lenni, akik még nem voltak felnőttek, amikor
a Beatles elérte a fénykorát.
Megpróbált visszaemlékezni, mit tartott olyan
szánalmasnak Rachel szingliségében, de nem járt sikerrel.
Amikor teletöltötte a harmadik poharat, eltűnődött azon,
mi értelme volt az elmúlt bő négy évnek. Négy évvel ezelőtt
harmincöt éves volt – és most rájött, hogy ez fiatalnak
számít –, megismerkedhetett volna bárkivel, mostanra
feleség lehetne két gyerekkel, ha nem száll ki a versenyből.
(Nem mintha szeretett volna gyerekeket, bár valahogy
mindig beszivárogtak a Matthew-val közös életükről szóló
fantáziálásába, leginkább a férfi teljes odaadásának
jelképeként.)
Az elmúlt néhány évben azonban Helen nem tudott
felmutatni egyebet néhány ősz hajszálnál, amit kénytelen
azzal rejtegetni, hogy hathetente befesti a hajtövét,
valamint néhány ráncot a szája és a szeme körül. Ja, és a
karrierje, a függetlensége meg az önbecsülése elvesztését.
A rohadt életbe!, gondolta, és töltött magának még egy
pohárral. Basszus!
Megszólalt a csengő.
Helen belepillantott az előszobatükörbe, miközben a
bejárathoz sétált. Semmi smink, zsíros haj és pizsama.
Kinyitotta az ajtót, és a küszöbön ott állt Matthew. Eltartott
egy percig, amíg Helen észrevette a lábánál heverő két
bőröndöt, mert a férfi szeme olyan vörös és duzzadt volt,
mintha egész éjszaka sírt volna.
– Helló! – mondta Helen.
Matthew kitárta a karját.
– Megtettem. Elhagytam Sophie-t. Mindent elmondtam
neki, és elhoztam az összes holmimat. Nos, nem az összeset,
csak a legszükségesebbeket. Még maradt a kocsiban, és
később vissza kell mennem a házba, ha a feleségem kicsit
lehiggadt. Bocs, hogy így hebegek. Csak azt próbálom
elmondani, hogy hozzád költözöm.
 Ötödik fejezet

Mialatt Matthew a könnyeivel küszködve elmesélte, hogy

egy teljes napot töltött gondolkodással, és rájött, hogy
valójában ezt akarja, Helen azon kapta magát, hogy a
sütőben lapuló lasagnéra gondol, és arra, mikor eheti már
meg, ami nem tűnt túl biztató jelnek. Tisztában volt vele,
hogy időnként kikapcsol, és csak Matthew monológjának
egyes részleteit fogja fel.
– Miután mindannyian elmentek, Sophie leültetett, hogy
beszélgessünk… Megpróbált úgy tenni, mintha minden
rendben lenne… Kerek perec megkérdezte, van-e
valakim… Megmondtam neki, hogy szeretlek… bla-bla-bla…
Micsoda?
– Mit mondtál? – Helen rávette magát, hogy
összpontosítson.
– Mondom, fogalma sem volt róla. Ennyi éven át nem
sejtett semmit.
– Ó!
Gyerünk! Koncentrálj, ez most komoly! De amikor ránézett
Matthew-ra, aki telesírta a kanapéját, azt vette észre, hogy
nehezére esik megtalálni ebben az összeroskadt, ősz hajú
férfiban, aki hamarosan nyugdíjasbérlettel utazik a buszon,
azt a fickót, akiért majd megveszett az elmúlt négy év
során.
 – Mindent feladtam. Egy tizenöt éves házasságot. A
házamat. Szent ég! És talán a gyerekeimet is – nyavalygott
Matthew. – Olyan rémesen viselkedtem vele, olyasmiket
vágtam a fejéhez, amiket nem lett volna szabad. De már
rájöttem, hogy miattad megérte. Helyesen cselekedtem,
ugye? Mert nincs visszaút.
Helen lefejtette magáról a férfi karját, és felállt.
– Le kell kapcsolnom a sütőt.
Amikor kiment a konyhába, a hűtőszekrény hideg
ajtajához szorította a fejét. Mindig ezt kérte Matthew-tól. Itt
az ékes bizonyítéka annak, hogy a férfi mély érzelmeket
táplál iránta. De ő közben úgy érezte, eltávolodott tőle. A
karjába kellene vetnie magát, sírni a boldogságtól, és
vidáman nevetni, hiszen itt a közös jövőjük. Akkor miért
nem ezt teszi? Miért nem képes megadni Matthew-nak a
megerősítést, amire olyan nagy szükséges van? Miért
éppen most történik? Miért nem bármikor máskor az
elmúlt négy év során, amikor úgy kérte, hízelgett és néha –
ő maga is szégyellte – könyörgött neki? Miért nem
telefonált Matthew, hogy közölje: „El akarom hagyni Sophie-
t, és tudni szeretném, hogy örülnél-e neki?”
Hát, persze, gondolta, mert nem vettem fel a telefont.
Becsukta a konyhaajtót, és felhívta Rachelt, majd folyatni
kezdte a csapot, hogy Matthew ne hallja a beszélgetést.
– Matthew elhagyta Sophie-t. Mindent elmondott neki,
aztán kisétált a házból. Most itt van.
– Micsoda? Nem hallak.
– Ó, a rohadt életbe! – azzal Helen elzárta a csapot, majd
suttogva elismételte, amit az imént mondott.
– Ez fantasztikus! – Rachel hangjából sütött a kielégülés
utáni álmosság.
– Nem is tudom, tényleg az? – Helen ideges lett. – Nem
figyeltél arra, amit az elmúlt hetekben mondtam?
Megváltoztak a dolgok. Megváltoztam. Már nem tudom, mit
akarok.
Valójában Rachel túl sok éven át hallgatta, ahogy a
barátnője a párkapcsolatán rágódik, és kissé már sok volt
neki a téma, ezért nem igazán összpontosított a részletekre.
– Basszus! Akkor egyszerűen mondd meg neki, hogy
menjen vissza.
– Rachel! Hallod, amit mondok? Bevallotta Sophie-nak és
a gyerekeknek. Nem közölhetem vele: „Tudom, hogy négy
éve ezért könyörgök, de mi van, ha nem ez volt a helyes
lépés?” Nem mondhatom: „Tudom, hogy pontosan azt tetted,
amire eddig vágytam, amivel kapcsolatban csaknem két hete
gyakorlatilag ultimátumot adtam, de talán mégis jobb lenne,
ha visszamennél az öngyilkos hangulatban lévő feleségedhez
és az összeomlott gyerekeidhez, és közölnéd velük, hogy csak
múló szeszélyről volt szó.”
– Miért nem?
– Mert csak miattam tette. Az egész az én hibám. Mi a
francot csináljak?
– Nem tudom. Mondd, hogy szükséged van egy kis időre,
vagy halálos betegségben szenvedsz, és nemsokára
meghalsz, így talán jobb lenne, ha a családjával maradna.
Helen érezte, hogy Rachel nem vesz részt szívvel-lélekkel
a beszélgetésben, és a háttérben hallotta Neil búgó hangját,
ahogy vissza akarja csalogatni az ágyba.
– Á, felejtsd el!
Helen letette a telefont.
Oké, gondolta, lássuk a tényeket! Lehetséges, hogy három
ember életét már tönkretettem, Sophie-ét és a két kislányét.
Lelkiismeret-furdalása támadt, amikor rádöbbent, hogy
csak Matthew egyik lányának emlékszik a nevére – Claudia.
Nem tehetem meg, hogy Matthew-t is hozzáadom a
listához. Előbb meg kell bizonyosodnom róla, hogy tényleg ezt
akarjuk. Mindketten.
Mosolyt varázsolt az arcára, és rászánta magát, hogy
visszamenjen a nappaliba. Matthew kivert kutya szemmel
nézett rá. Helen észrevette, hogy egy kényelmes otthoni
pulóvert visel, amilyet az apukája is szívesen felvett volna,
és rádöbbent, hogy még soha nem látta másban, mint az
irodában viselt holmikban – a legkülönfélébb, remekül
szabott öltönyökben és kézzel varrt ingekben. Vagy
meztelenül.
Meztelenül vagy öltönyben, Matthew Shallcross két arca
– minden egyéb kissé nevetségesnek hatott. Most
farmerben volt, ami jó tíz évvel öregítette, és – szent ég! –
csak nem sportcipőben? Az általában makulátlanul fésült
haja néhol felállt, mint a kismadarak tolla, és a kopasz folt
rózsaszínen és védtelenül kikandikált a tincsek közül.
Szánalmasan festett. Helen leült mellé a kanapéra, és
átkarolta.
Másnap reggel Helen korán felkelt, mert egy idegen feküdt
az ágyában – legalábbis így érezte. Az éjjel megpróbált
rájönni, hogyan juthatott odáig, hogy az előző este nem volt
élete legboldogabb pillanata, és miért támad sírhatnékja
most, hogy Matthew alszik, mint egy csecsemő. Nos,
leginkább egy orrpolipos csecsemő, merthogy hangosan
horkolt. Olyan tény volt ez, amelyről eddig – áldásos módon
– fogalma sem volt, hiszen még soha nem élvezhette
Matthew társaságát egy egész éjszakán át.
Amikor megpillantotta a kis nappaliját, ami tele volt
bőröndökkel és csomagokkal, még jobban elkeseredett.
Ahhoz képest, hogy Matthew-nak sietősen kellett távoznia,
elég sok mindent magával hozott. Felfedezett valamit, ami
leginkább egy pár sílécre hasonlított, és – te jó ég! – egy
gitárt. Kotorászott egy keveset, és talált egy cipőpucoló
készletet. Ez nem lehet igaz. Mégis miféle embernek jut
eszébe bepakolni egy cipőpucoló készletet élete legnagyobb
válságának kellős közepén?
Kicsit mélyebbre ásott, és azon kapta magát, hogy
fellapoz egy fényképalbumot. Öreg hiba volt. Egy boldog,
mosolygós család képei néztek vissza rá. Úgy tűnt, Matthew
annyira igyekezett minden fontosat bepakolni – például az
életbevágóan fontos cipőpucoló készletet –, hogy
elfelejtette otthon hagyni a Sophie-t ábrázoló fotókat.
Nos, a valóságos Sophie cseppet sem hasonlított egyik
feleségre sem, akiket Helen elképzelt. Nem tudta eldönteni,
mitől van jobban megdöbbenve: hogy Sophie ennyivel
fiatalabb, mint gondolta, ráadásul sokkal szebb és
vidámabb, vagy a puszta ténytől, hogy valóban létezik.
Leroskadt a fotelba, és elkezdte végignézni az albumot.
Korábbi életében Helen lézerpontossággal fürkészte
volna ezeket a fényképeket, olyan részletek után kutatva,
amelyekkel később gyötörheti magát. Miután túljutott a
Sophie külseje által okozott sokkon, elkezdte figyelni a
házaspár testbeszédét, a szeretet árulkodó jeleit kutatva.
Ám mindössze két gyereket látott, akik nyilvánvalóan
szeretik az apjukat meg az anyjukat, és egy barátságos és
magabiztos nőt, akinek halványlila gőze sincs arról, hogy az
élete szétesőben van. Egy nőt, akit egy tökéletesen boldog
pillanatban örökítettek meg, miközben átkarolja a
gyerekeit és a férjéhez simul. Ki készíthette a képet? Ki
lehetett még ott egy ilyen bensőséges pillanatban, vagy
talán Matthew és Sophie mindig ilyenek voltak együtt?
Visszaosont a hálószobába, nézte, ahogy a férfi békésen
alszik, és próbálta elemezni az érzéseit. Az izgatottság,
amelyet mindig tapasztalt, amikor Matthew a közelében
volt, teljesen eltűnt, és a helyére… Mi is lépett?
Sajnálat?
Zavar?
Matthew álmában az orrába dugta az ujját, és matatott
egy keveset.
Undor?

Amikor Helen felébresztette, nem egészen tudta, hol van.

Egy pillanatra kiült az arcára a rémület. A lány úgy döntött,
hogy belevág egyenesen a közepébe, leült mellé, és
simogatni kezdte a vállát.
– Tudod, ha úgy gondolod, hibát követtél el, nyugodtan
hazamehetsz. Megértem. Mondd azt Sophie-nak, hogy sokat
ittál, és kitaláltad az egészet, vagy ilyesmi!
– Ne mondj ilyet! Miket beszélsz? Érted csináltam. Nem
mehetek vissza azok után, amiket az elmúlt néhány napban
műveltem velük.
– Csak azt mondom, ha rájössz, hogy rosszul döntöttél,
részemről semmi baj. Én támogatlak, bármit is szeretnél.
Úgy értem, talán kissé elsiettük a dolgot.
– Elsiettük? Évek óta azt szajkózod, hogy csak erre vágysz.
Érted tettem – ismételte Matthew nem először, és talán
nem is utoljára. – Mondd, hogy helyesen cselekedtem!
Aztán kimondta az emberiség történetének
legszomorúbb mondatát:
– Már nem szeretsz?
Helen képtelen volt tovább erőltetni a dolgot. Matthew
olyan elkeseredett és szánalomra méltó volt, meg kellett
szabadítania a szenvedéstől.
– Szent ég, Matthew! Tudod, hogy szeretlek. Mindig ezt
akartam. Csak biztos akarok lenni abban, hogy te is ezt
akarod, és nem csak azért lépted meg, mert a kedvemben
akartál járni.
– Azt szeretném, ha igazi pár lennénk – jelentette be a
férfi. – Azt szeretném, ha együtt élnénk. Szeretnék
találkozni a barátaiddal, és örülnék, ha bemutathatnálak az
én barátaimnak. Minden reggel melletted akarok ébredni,
és minden este veled akarok elaludni.
– Én is.
Matthew előrehajolt, és megcsókolta, aztán kissé
feszélyezetten és félgőzzel szeretkeztek. Helen
megállapította, hogy a férfi reggeli lehelete kissé
hányingert keltő.
 Hatodik fejezet

A Bartholomew Roadon Sophie küszködve igyekezett

megérteni, miről szólt az elmúlt huszonnégy óra. Várta,
hogy Matthew beviharzik a bejárati ajtón, és közli, hogy
csak viccelt. A veszekedésük után az asszony tudta, hogy
komoly baj van, de azt feltételezte, hogy a munkahelyén
történt valami. Matthew az a típus volt, aki belemart a
körülötte lévőkbe, ha bántották, és Sophie meggyőzte
magát, hogy a férje bizonyára elrontott egy kampányt,
leszavazták az igazgatósági ülésen, vagy közölték vele, hogy
ideje lenne nyugdíjba vonulnia. Lehet, hogy szerencsejáték-
függő lett, és eljátszotta az összes megtakarításukat, vagy
egyszerűen nincs megelégedve a korával, és foggal-
körömmel tiltakozik az öregedés ellen, ahogyan ez már
korábban is előfordult. Tisztában volt vele, hogy Matthew
nehezen viseli az idő múlását, mintha valami személyes
megaláztatás lenne, ami kizárólag őt sújtja. De az elmúlt
tizenöt évben nem történt semmi, ami felkészíthette volna
Sophie-t az igazságra. Tudta, hogy amikor a férje végül
beadta a derekát, és mindent bevallott, az lett volna a
természetes reakció, ha kiabálni és sírni kezd, vagy a
fejéhez vág valamit, de ő csak ült mozdulatlanul, döbbent
némaságban. Ez nem lehetett igaz. Megfordult a fejében,
hogy ezt is átvészelhetik. Lehet, hogy hosszú évek kemény
munkájára és párterápiára van szükség, de sikerülhet.
Senkinek nem kell tudnia róla; tovább játszhatják a boldog
családot, amíg kívül-belül megújítják a házasságukat, és egy
nap – talán – ez az egész feledésbe merül. Elvégre ő maga is
hallott történeteket, amikor egy párkapcsolat megerősödve
került ki egy efféle válságból, bár ezt jelen pillanatban
nehéz volt elképzelni. Aztán hallotta, hogy a férje arról
beszél, mikor szeretne találkozni a lányokkal, meg visszajön
a házba a többi holmijáért. Ekkor döbbent rá, hogy
Matthew tényleg elmegy. Ennyi. Ennyi év után egyértelmű
döntéshelyzetté egyszerűsödött az élete: ő vagy egy másik
nő. És a másik nő nyert. A történelem ismétli önmagát.
Tudta, hogy a gyerekek miatt bátran kell viselkednie, de
azzal is tisztában volt, hogy a lányok néma szemtanúi voltak
az üvöltözős veszekedésüknek, csak úgy tettek, mintha meg
sem történt volna. Minden igyekezete ellenére Claudia
rajtakapta, amikor a fürdőszobában sírt.
– Hol van apa?
– Nem tudom, drágám. Egy időre elment.
– És visszajön?
– Természetesen visszajön, hogy lásson téged és Suzanne-
t – felelte Sophie, és megölelte a lányát. – Olyan nem
fordulhat elő, hogy titeket ne akarna látni.
Beviharzott Suzanne, mérges volt, hogy kimarad
valamiből.
– Mi folyik itt?
– Úgy tűnik, apa egy kicsit gennyláda. Ugye, anya?
Sophie felnevetett.
 – Igen, édes, egy kicsit. De ne használd ezt a szót!

Még mindig hátravolt egy nap a karácsonyi szünetből.

Matthew kipakolta a bőröndöket és táskákat, és hatalmas
kupacokat halmozott fel a nappali padlóján, bár Helennek
sikerült szabaddá tennie a hálószobai komód egyik fiókját.
Megállapította, hogy a férfi ezernyi egyéb dolog mellett
magával hozott egy halom szennyes ruhát is. Rávette
magát, hogy felajánlja, beteszi a mosógépbe.
– Nem, nem – tiltakozott Matthew. – Majd én elintézem.
Nagyon udvariasan viselkedtek egymással, elővették a
legjobb modorukat, mint két idegen, akik egy „szobatársat
keresek” hirdetés útján ismerkedett meg. Helen rádöbbent,
hogy már nem is emlékszik, régen hogyan érezték jól
magukat egymás társaságában, már ha volt ilyen
egyáltalán.
Matthew-nak megszólalt a telefonja. Amanda volt az.
Bevitte a hálószobába, és Helen végighallgathatta a
csöndes, védekező hangnemben zajló beszélgetést. Amikor
Matthew kijött a szobából, teljesen le volt sújtva, és Helen
őszintén sajnálta, mert úgy sejtette, a húga alaposan
megmoshatta a fejét.
A rohadt életbe!, gondolta. Hogy fogom én ezt
megmagyarázni apának és anyának?
Amikor hat óra körül Matthew-nak újra megszólalt a
mobilja, viccesen közölte, hogy mindjárt kivágja az ablakon,
de amikor ránézett a kijelzőre, falfehérre sápadt.
 – Suzanne az.
Helen tudta, hogy valamit reagálnia kell, de hirtelen
nehezére esett elhelyezni Suzanne-t Matthew terebélyes
családjában, ezért olyan kifejezést varázsolt az arcára, ami
azt sugallta: „Tényleg? Ez érdekes!” Ám úgy tűnt, inkább
értetlennek tűnt.
– A lányom.
Matthew-nak hallhatóan rosszulesett, hogy emlékeztetnie
kell.
– Tudom! Vedd fel!
Matthew újra eltűnt a hálószobában, és újabb fojtott
beszélgetés következett. Helen mindent elkövetett, de nem
tudott ellenállni a késztetésnek, hogy hallgatózzon.
Hallotta, ahogyan Matthew vigasztalja és nyugtatgatja a
lányát, aki nyilvánvalóan kétségbe volt esve. Az apja
próbálta meggyőzni, hogy kettejük között semmi nem
változik.
– Amikor csak akartok, eljöhettek ide Claudiával.
Megismerhetitek Helent, és velünk lóghattok hétvégenként.
Ügyet sem vetve az enyhén idegesítő tényre, hogy
Matthew azt mondta, „lóghattok”, Helen egyenesen rátért a
rémisztő gondolatra, amely Matthew szavai mögött bújt
meg. Soha, egyetlen fantáziálásában sem szerepeltek
Matthew gyerekei, most pedig már ott tartottak, hogy
bármikor átjöhettek az ő lakásába. Félreértés ne essék,
Helen rettenetesen sajnálta őket. Nem akarta, hogy
elveszítsék a kapcsolatot az apjukkal, de nem lehetne, hogy
máshol találkozzanak? Vigye el őket állatkertbe, aztán a
McDonald’sba, ahogy a vasárnapi apukák szokták a
filmekben.
Vagy inkább költözzön vissza hozzájuk, és tegyen úgy,
mintha mi sem történt volna!

Helen nem döntötte el, hogy nem lesz gyereke, inkább

valahogy mindig is tudta. Túl nagy volt a felelősség, és túl
nagy az elcseszés kockázata. Ráadásul szeretett volna
inkább kezdeni valamit az életével, becsvágyó lenni,
gondtalan és spontán – minden, ami a szüleire nem volt
jellemző. Régen is megfordult már a fejében, hogy talán ez
az egyik oka annak, hogy viszonyt kezdett egy házas
emberrel – mert ő a legkevésbé sem akarta rávenni, hogy
gyereket szüljön neki.
Ezért is volt különös, hogy amikor életében egyszer
teherbe esett, a Matthew-val való kapcsolata elején, amikor
még úgy elragadta a vágy, hogy nem voltak elég
elővigyázatosak, egyáltalán nem volt könnyű rászánnia
magát az abortuszra. Néhány napig, amíg nem vette rá
magát, hogy elújságolja a hírt a férfinak, ábrándozott azon,
hogy egy baba éppen a szükséges ösztönzőerőt jelentené
Matthew-nak, hogy elhagyja a családját. A tomboló
hormonoktól vezérelve írt is egy listát:

Mellette szóló érvek:

Matthew kénytelen elmondani a kapcsolatukat Sophie-

nak
 Matthew és én = Boldogan éltek, míg meg nem haltak
Hat hónapig nem kell dolgoznom

Ellene szóló érvek:

Terhességi csíkok
Soha többé nem nézek ki jól bikiniben

Helen tisztában volt vele, hogy ennél azért több érv szól
ellene, de egyszerűen nem gondolt rájuk. Amikor
rápillantott a listájára, megdöbbent, milyen önzőnek tűnik
ahhoz az apró kis élethez képest, amely a hasában
növekszik. Ettől a gondolattól sírva fakadt. Aztán meggyőzte
magát, hogy Matthew örülni fog, és túlcsordulnak majd
benne az érzelmek, ahogyan vele is történt.
Ám amikor végül megértette Matthew-val, hogy a hír
igaz, és hamarosan szülők lesznek, a férfi dührohamot
kapott.
Mérges lett – „hogy tehette ezt Helen, miért nem
védekezett” (könnyedén átsiklott afölött, hogy ő sem volt
óvatos).
Megijedt – „Szent ég! Sophie! Szerencsétlen gyerekeim!”
És vádaskodni kezdett – „Biztosan tőlem van?”

Matthew kiabált, érvelt, majd könyörgött, hogy Helen

szabaduljon meg a babától, és végül bedobta az utolsó
kártyáját, hogy ha Helen nem teszi meg, ő megszakít vele
minden kapcsolatot, és nem akarja látni a gyereket sem.
Helen végül belefáradt a nyaggatásba, a fenyegetésekbe, és
beleegyezett az abortuszba. Természetesen Matthew
fizette, régi vágású gazemberhez méltóan, de el persze
nem kísérte Helent a magánklinikára. Ez a feladat Rachelre
maradt, aki szintén meg volt róla győződve, hogy a
barátnője helyesen cselekszik, csak éppen egészen más
okból (miért akarnál gyereket ettől a hűtlen lúzertől?).
Helen utána három hétig megállás nélkül sírt. Tisztában
volt vele, hogy a hormonok tehetnek róla, de úgy érezte,
nem tudja abbahagyni. Közölte Matthew-val, hogy gyűlöli,
aztán pánikba esett, hogy a férfi komolyan veszi, ezért
visszahívta, és bocsánatot kért. Szabadságra ment,
hálóingben lődörgött a lakásban, tévét nézett és evett.
Aztán egyik reggel mintha elfújták volna a rosszkedvét.
Kinyitotta a szemét, és arra gondolt: Basszus! Ezt
szerencsésen megúsztam! Halálra rémült, hogy a teste
majdnem rávette olyasvalamire, amihez egyáltalán nem
fűlt a foga. Még meg is köszönte Matthew-nak a fantasztikus
hozzáállását, amivel sikerült meggyőznie, hogy helyesen
döntsön. Elővette a listáját, és kibővítette, hogy intő például
szolgáljon a jövőben, ha újra elmenne az esze. Most így
hangzik:

Mellette szóló érvek:

Hat hónapig nem kell dolgoznom

Ellene szóló érvek:

 Terhességi csíkok
Soha többé nem nézek ki jól bikiniben
Lőttek a karrieremnek (Ez még azelőtt történt, hogy
nyilvánvalóvá vált, amúgy is lőttek neki.)
Matthew elhagyna
Egyedülálló szülő lennék
Vége lenne az életemnek, mert egy kisbabáról kell
gondoskodnom, többé nem járhatok el szórakozni,
egy férfi sem akar kikezdeni velem, és a testem
darabokra hullik

Az utolsó tételt számtalanszor aláhúzta.

Matthew kisebbik lánya, Claudia akkor hatéves volt, és ha

Helen eredeti terve valóra válik, élete nagy részét az
édesapja nélkül töltötte volna.
 Hetedik fejezet

A Matthew költözése utáni első munkanapján Helen elment

Rachellel ebédelni egy kávézóba a Berwick Sreeten. Előző
este úgy döntöttek, nem lenne jó ötlet ebben a szakaszban
megosztani az irodával a kis titkukat. Helen ezért igazán
hálás volt – hogyan tudná megmagyarázni a
munkatársainak, hogy az elmúlt ki tudja, hány évben a
főnökkel kamatyolt, de valahogy elfelejtette megemlíteni.
Reggel külön is mentek a munkahelyükre, Matthew a
hatalmas, de cseppet sem praktikus kocsijával, Helen pedig
a zsúfolt metróval. Délelőtt mindössze egyszer futottak
össze a folyosón, amikor sikerült megereszteniük egy
egészen meggyőző, barátságos, de hivatalos hangvételű
„sziát”.
Helen alig várta, hogy kiléphessen az irodából.
– Bűntudatom van a családja miatt.
Rachel felmordult.
– Mégis mióta? Hiszen utálod Sophie-t.
Sophie évek óta szerepelt kettőjük közös „Nők, akiket
utálunk” listáján, bár Rachel mindig tiltakozott emiatt,
mondván, ő teljesen közömbös az asszony iránt. Helen azzal
védekezett, hogy neki sincsenek ellenérzései az olyan
nőkkel kapcsolatban, akik pszichológushoz járnak, mégis
megengedte, hogy Rachel kedvéért felkerüljenek a listára.
 – Nem ismerem Sophie-t – felelte most.
– Ez a tény eddig soha nem gátolt meg abban, hogy utáld.
– Éppen ezért van bűntudatom. Ne akard, hogy még
rosszabbul érezzem magam.
– Nos, akkor küldd haza Matthew-t!
Helen elmesélte, hogyan próbálta felvetni a férfinak ezt a
lehetőséget, és hogy Matthew mennyire ragaszkodó lett, és
mivel minden hidat felégetett maga mögött, Helen
kénytelen lesz megpróbálni vele élni.
De nem sikerült meggyőznie a barátnőjét.
– Milyen romantikus, hogy van melletted egy férfi, aki
azért akarja élete további részét veled tölteni, mert úgy
gondolja, nem fogadná vissza a felesége, ha te kidobnád.
– Nem erről van szó.
De Helen tudta, hogy pontosan erről van szó.
– Pedig úgy hangzik.
Egy ideig duzzogva hallgattak, aztán Helen megenyhült.
– Azt hiszem, Matthew tényleg szeret. És, mint mondtad,
mindig is ezt akartam. Csak hozzá kell szoknom a
gondolathoz, ennyi az egész.
Helen azt szerette a legjobban Rachelben, hogy soha nem
vágta a fejéhez: „Én megmondtam, hogy sírás lesz a vége!”

Negyvennyolc óra leforgása alatt Sophie keresztülment a

sírás, a düh, a hitetlenség és a gyűlölet fázisain, míg végül
ismét a sírásnál kötött ki. El kellett viselnie Matthew
kiterjedt családjának véget nem érő telefonhívásait, melyek
során mindannyian elmondták, hogy a férje milyen
rémesen viselkedett, de kivétel nélkül azt éreztették vele,
mintha valamiképpen az ő hibája lenne. Suzanne többé-
kevésbé kerek perec meg is mondta. Claudia – aki
valamivel érzékenyebb volt – az anyja pártjára állt, és
bejelentette, hogy nem áll szóba az apjával.
A lányok annyit tudtak, hogy apa elköltözött, van egy új
barátnője, és most már vele lakik. Sophie igyekezett
megkímélni őket a szaftosabb részletektől, miközben ő
maga ezerszer átrágta magát rajtuk, hogy megpróbáljon
valami összefüggést találni a történtekben.
Az igazat megvallva nem kellett volna meglepődnie azon,
ami történt, hiszen évekkel ezelőtt igen hasonló
körülmények között ő is ugyanígy „lopta el” Matthew-t az
első Mrs. Shallcrosstól. Mert persze Sophie is szeretőként
kezdte, de a házasság, a gyerekek és az idő múlása valahogy
törölte ezt a tényt az emberek emlékezetéből – néha még
az övéből is. Igyekezett az évek során a saját fejében is
eltemetni a kellemetlen emléket. Sophie harminc volt
akkor, Matthew pedig negyvenöt, akárcsak a felesége.
Sophie nem hunyhatott szemet afölött, hogy az első Mrs.
Shallcross pontosan annyi idős volt, amikor Matthew
elhagyta, mint most ő.
Matthew azt mondta, hogy a házasságának már rég vége.
Bevallotta, hogy csak addig akart az első feleségével
maradni, amíg a fiuk, Leo kirepül a családi fészekből, és
később egyedül a megszokás tartotta őket össze. Hozzátette,
Hannah pontosan tudja, hogy a kapcsolatuknak vége, és
ugyanúgy szeretné, ha elválnának az útjaik, ahogyan ő.
Eddig nem volt senkije, de nem is találkozott olyan
különleges nővel, mint Sophie. És nem szalaszthatja el a
boldogságot csak azért, mert – papíron – van egy felesége.
Minden olyan kézenfekvően hangzott.
Sophie gyakran töprengett azon, miért adta be a derekát.
Attól a ténytől, hogy Matthew házas, a kapcsolatuk
valahogy kevésbé valóságosnak, kevésbé ijesztőnek tűnt.
Kezdettől fogva tudta, hogy Matthew sosem lesz egészen az
övé, ezért nem is vágyott erre. Nem Matthew volt élete
szerelme. De mire hat hónappal később a férfi megkérte a
kezét, már nem tudott szabadulni. Matthew azt mondta,
Hannah megérti, és örül a boldogságának.
Sophie csak akkor jött rá, hogy ez enyhe túlzás, amikor
Matthew beköltözött a Muswell Hill-i kétszobás lakásába, és
már javában zajlottak az esküvői előkészületek. Az igazat
megvallva valójában az egész szemenszedett hazugság volt.
Hannah egyáltalán nem örült, és nem is értette meg. Sőt
amikor Sophie egy reggel kinyitotta az ajtót, és egy
hisztérikus, gyalázkodó és zokogó középkorú nővel találta
szemben magát, rádöbbent, hogy Hannah mindössze
néhány nappal azelőtt értesült a kettejük viszonyáról,
amikor a férje kisétált az ajtón. Megpróbálta meggyőzni az
asszonyt, hogy menjen be, és beszéljék meg a helyzetet, de
Hannah tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy a
küszöbön állva a szomszédok szeme láttára elmondja
mindenféle lotyónak meg ringyónak. Matthew,
természetesen, nem volt otthon, golfozni ment az egyik
barátjával, ügyet sem vetett rá, micsoda pusztítást végzett.
Valami oknál fogva – Sophie már nem tudta felidézni, mi
lehetett az – megbocsátott neki.
Eltartott egy ideig, de Matthew bebizonyította, hogy
komolyan gondolja, mert beadta a válási papírokat, és
szívvel-lélekkel belevetette magát az új életébe. Akkoriban
mindent úgy csinált, mintha ez volna a világ
legizgalmasabb dolga. Az esküvőt, természetesen, el kellett
halasztani, amíg egyedülálló nem lett, de amikor végül sor
került rá, megható, csodálatos szertartást tartottak,
pontosan olyat, amilyenről Sophie álmodozott. Valahogy
sikerült megfeledkeznie a férje állítólagos
szoknyavadászságáról és a rémes jelenetről, ahogyan a volt
felesége kis híján ideg-összeroppanást kapott a küszöbén.
És most rajta a sor, hogy végignézze, ahogy Matthew
kisétál az életéből.

Matthew nem árulta el, hány éves Helen. Amikor Sophie

feltette a kérdést, amit minden nő feltenne – „Fiatalabb
nálam?” –, kitért a válasz elől. Sophie végiggondolta,
mennyire kevés részletet sikerült kiderítenie:

Helennek hívják
A munkahelyen ismerkedtek meg
A nőnek van egy lakása Londonban
Nincs férje
Soha nem szexeltek Matthew és Sophie otthonában
 (valamiért ez Sophie számára nagyon fontos volt)
Fiatalabb Sophie-nál – ez kiderült a hallgatásból
„Egy ideje” már együtt vannak (de Sophie hiába
erősködött, Matthew nem volt hajlandó elárulni,
hogy ez az „egy ideje” pontosan mit jelent)

Matthew és Sophie kapcsolata olyan elsöprően kezdődött,

mint egy forgószél. A nő könyvelőként dolgozott abban az
irodában, ahol Matthew – úgy tűnt, a férfi csak tízméteres
körzetben képes szeretőt találni magának. Hat hónapig
titkos találkák a tárgyalóteremben, aztán leánykérés. Így
visszatekintve Sophie számára egyértelmű volt, hogy
Matthew esetében csak kapuzárási pánikról volt szó.
Egyetlen gyermeke már elköltözött otthonról, egyedül
maradt a feleségével, szembe kellett néznie a ténnyel, hogy
öregszik, és kettesben kell élnie a feleségével még vagy
negyven évig. És ettől pánikba esett. Huszonnégy év után
ránézett a feleségére, és nem látott mást, csak ráncokat a
szeme körül, megereszkedett bőrt olyan helyeken, ahol
régen feszes volt, és arra a megállapításra jutott, hogy az
asszony öregszik. Ami annyit jelentett, hogy ő is öregszik. És
sokkal jobb volt minden reggel egy fiatal arcot látni, nem
olyat, ami élő emlékeztetője a saját halandóságának.
Sophie megértette, hogy pusztán az időzítés játszotta a
főszerepet abban, hogy Matthew őt választotta.

Sophie soha nem hitt a karmában vagy a sorsban. Ahhoz túl

földhözragadt volt. De még neki is el kellett ismernie, hogy
ami vele történik, tulajdonképpen egyfajta
igazságszolgáltatás a sortól. Megfizet azért, amit Hannah-
val tett.
Azon tűnődött, vajon Hannah mit szól majd hozzá, ha
megtudja. Vajon ennyi év után is érez-e némi elégtételt. És
vajon ő abbahagyja-e a sírást, mire Matthew –
elkerülhetetlenül – ugyanezt műveli Helennel?
 Nyolcadik fejezet

Helen számára mindennap kiderült valami újdonság

Matthew-ról, és ezek többsége nem volt pozitív.
Festette a haját. Igazság szerint Helen ezt már korábban
is gyanította, de amikor Matthew betette a
fürdőszobaszekrénybe a férfiaknak szánt hajszínezőt, úgy
tűnt, leszámolt minden színleléssel – legalábbis előtte.
Papucsot hordott. Nem vietnamit, és nem is régimódi
mokaszint. Papucsot, prémes szegéllyel.
Üvöltő hangot hallatott ásítás közben. Hogyhogy ezt még
nem vette észre? Lehetséges, hogy négy év alatt Matthew
egyszer sem ásított előtte, vagy csak uralkodott magán,
mert tudta, milyen zsibbasztóan idegesítő hangot ad ki?
Mielőtt este lefeküdt, kikészítette a ruháját másnapra.
Igazság szerint ez nagyon is észszerű szokás volt, mégis
olyan szertartásszerűen csinálta, hogy az már bosszantó
volt. Helen furcsa késztetést érzett, hogy összegyűrjön vagy
kicseréljen egy ruhadarabot, összezavarva Matthew-t. Ha
egyszer kikészítette a ruháját, másnap mindenképpen azt
vette föl, nem számított, hogy szeles este ment aludni, és
napsütésre ébredt, felvette a kardigánt, ami az akasztón
várta.
Elnevezte az autóját. Nevet adott a kocsijának. Nevet!
Helen tisztában volt vele, hogy ez valószínűleg a gyerekek
miatt van, cuki családi dolog, de egyik nap Matthew
megfeledkezett róla, hol van, és azt mondta: „Üljünk be
Deliába!” Helen olyan sokáig bámult rá tátott szájjal, hogy a
férfinak megfordult a fejében, nem kapott-e stroke-ot.
Végül sikerült összeszednie magát, és megkérte Matthew-t,
hogy a jelenlétében egyetlen tárgyat se ruházzon fel
emberi tulajdonságokkal. Soha többé.
– Bocs, Helly! – felelte Matthew kissé álmosan.
– És ne szólíts Hellynek! Utálom, ha így nevezel.
– De mindig Hellynek szólítalak – felelte a férfi
sértődötten.
– Így igaz.

A munkahelyén mindenki észrevette, hogy Matthew kissé

szétszórt lett. Először is, az ingei valahogy gyűröttebbnek
tűntek. És a szerdai találkozó előtt pánikrohamot kapott,
amikor rájött, hogy az egyik ügyfél stratégiai tervezetét,
amelyet a karácsonyi szünetben állított össze, az otthoni
számítógépén felejtette.
– Felhívom Sophie-t, és megkérem, hogy e-mailezze át –
ajánlotta Jenny.
– Ne! Nincs otthon. Ilyenkor senki nincs otthon.
Emlékszem a főbb pontokra.
A hosszú évek tapasztalata elég volt ahhoz, hogy
átevickéljen a megbeszélésen, és az ügyfél ne sejtsen meg
semmit. Matthew azonban tudta, Jenny észrevette, hogy
valami nincs rendben, ezért azon igyekezett, hogy ezt
túlzott kedvességgel kompenzálja, amivel csak meggyőzte a
titkárnőjét arról, hogy igaza volt.
Aznap este Helen végignézett a felforduláson, ami régen
a nappalija volt.
– Elfelejtetted elhozni a laptopodat?
Beletúrt a legközelebbi dobozba.
– Eszedbe jutott egy… játék autó, de elfelejtetted a
számítógépedet?
– Egy oldtimer. A gyűjteményem része.
– Mihez akarsz kezdeni? Nyitsz egy boltot?
Matthew megbántódott, és Helen rosszul érezte magát,
de az ingerültség felülkerekedett, így sarkon fordult, és
kiviharzott a szobából. Sokáig ült a fürdőkádban, és mire
visszaért, Matthew holmijai szolidan meghúzódtak a
sarokban, és a férfi valami leírhatatlan külsejű ételt sütött a
wokban. Amikor meglátta Helent, büszkén integetett a
spatulával, mintha azt akarná mondani: „Nézd, milyen ügyes
vagyok!”
– Mindjárt kész. Kínai. Mit szólsz hozzá?
– Fantasztikus.
Matthew még csak néhány napja lakott nála, de Helen
elnyomhatatlan sóvárgást érzett az egyedüllét és a mikrós
curry után. Szeretett volna pizsamában lebzselni, smink
nélkül, enni és nézni a tévét. Nyugodtan szeretett volna
bort nyakalni a saját lakásában, ahelyett hogy
keresztülmegy a gyötrelmes udvariaskodásokon: „Kérsz
még egy pohárral?”, „Nem tudom, te?” „Ha te kérsz, én is
iszom.” A szülei egész estéket vesztegettek el így. Az
udvariasság tökéletesen pótolja a szenvedélyt.
Helen leült enni. Erőltetett beszélgetés következett.
Basszus! Eddig miről beszélgettek? Helen beérte annyival,
hogy elismerően hümmögött a (gusztustalan) étel fölött,
Matthew pedig a munkahelyükről fecsegett, hogy megtörje
a kínos csöndet.
Helennek elege lett.
– Miért nem kapcsoljuk be a tévét?
– Evés közben? – kérdezte Matthew olyan hangon, mintha
Helen azt javasolta volna, hogy végezzen boncolást a
vacsoraasztalon.
– Hátha úgy sikerül kicsit kikapcsolódnunk. Nézzünk
valami könnyed műsort, hogy kiverje a fejünkből a munkát!
De nem muszáj.
– Ha te szeretnéd, nyugodtan kapcsold be.
– Dehogy. Ha nem szeretnéd, nem kell.
A francba!, gondolta Helen. Ez vár rá a következő
negyven évben: „Előbb te.” „Nem, te.” „Nem, te.” „Ugyan,
inkább te.”
– Igazad van – szólt Matthew. – Mi a baj azzal, ha szól a
tévé? Csak Sophie-val nem szerettük volna, ha a gyerekek
sokat tévéznek…
Elharapta a mondatot, mintha úgy érezte volna, hogy túl
messzire ment, aztán felpattant, és bekapcsolta a sarokban
álló tévét. Az Emmerdale szappanopera előtt ülve fejezték
be a vacsorát. Helennek nem volt szíve azt mondani, hogy
kapcsolja el, mert a másik csatornán jobb műsor megy.
A következő néhány nap után Helen megállapította,
bármilyen feszülten viselkedik, Matthew nem lesz hajlandó
bevallani, hogy rosszul döntött. Csak úgy tud megküzdeni a
lépése horderejével, a bűntudatról nem is beszélve, ha
elhiszi, hogy mindezt az áldozatot egy csodálatos
szerelemért hozta meg.
Amikor felkínálta Matthew-nak vacsorára a félig nyers,
rózsaszín csirkét és az odaégett sült krumplit, a férfi
elmosolyodott, és közölte:
– Majd megtanítalak főzni.
Mintha Helen nyolcéves lenne.
Amikor Helen azt mondta, tetszik neki az a tizennyolc
éves fiú, aki eladóként dolgozik a sarki delikátboltban,
Matthew olyan hahotázásba kezdett, hogy a lány már azt
hitte, újra kell élesztenie.
Amikor Helen leborotválta a lábát, és apró szőrszálak
tapadtak a kád peremére, rajtakapta Matthew-t, amikor
fütyörészve takarít utána.
Minél többet dolgozott azért, hogy bebizonyítsa,
mennyire szereti Helent, a lány perverz módon annál
jobban szerette volna kitenni a szűrét. Mint egy teszt,
amikor egy kamasz a végsőkig feszíti a határait, és csak
arra vár, hogy nemet mondjanak neki, mert ez bizonyíték
arra, hogy a szülei utálják. Lehet, hogy tudat alatt Helen is
azért akarta a lehető legkevésbé szerethetőnek láttatni
magát, mert tesztelni próbálta Matthew szeretetének
határait. De az is lehet, tűnődött, hogy egyszerűen azért
próbál megszabadulni tőle, mert már nem akarja. Ez túl
durva volt ahhoz, hogy beismerje, és már így is elég nagy
lotyónak tartotta magát: elszakítani egy férfit a szerető
családjától, aztán kidobni az utcára.
„Engem szeretsz legjobban, nyertem, és most kopj le!”
Helen próbált kedves lenni, de a lelke mélyén élő makacs
gyerek nem engedte.
Többé nem borotválta a hónalját. És a bikinivonalát sem.
Közölte Matthew-val, hogy egyszer chlamydiát kapott egy
fickótól, akinek már a nevére sem emlékszik.
Bevallotta, hogy bajusza van, amit hathetente gyantáztat.
Bejelentette, hogy nincs kedve szexelni, mire Matthew
csak annyit mondott:
– Rendben.
Belekötött Matthew öltözködésébe.
Felhagyott a fogmosással.
És a fésülködéssel.
Vett egy csomag inkontinenciabetétet, és szándékosan
elöl hagyta a fürdőszobában.
És mindez idő alatt Matthew ezerszer elmondta,
mennyire szereti. És ontotta a „Hát nem nagyszerű, hogy
végre együtt vagyunk?”, a „Most már örökre csak a te és én
létezik” és hasonló, lányregénybe illő, csöpögős közhelyeket.
 Kilencedik fejezet

Péntek reggel volt, Helen egy sajtóközleményt gépelt

Laurának, és közben igyekezett megállni, hogy kijavítson
egy-egy kifejezést. A szöveg azt a közkeletű pletykát
érintette, miszerint a Northampton Park szappanopera
egykori „Bébijét” (akit nemrég rúgtak ki, ezért
mindenképpen szüksége volt egy kis reklámra), Jennifer
Spearmant eljegyezte a valóságshow-ból ismert énekes,
Paulo (meleg, és retteg, hogy elveszíti a főként tizenéves
kislányokból álló rajongótáborát). Természetesen
semmiféle pletyka nem létezett, de ez a közlemény, amely
hevesen tagadta a párkapcsolat létét, néhány megfelelően
elhelyezett, „nem hivatalos” fényképpel együtt, amelyen
úgy tűnik, a párt rajtakapták egy-két meglehetősen intim
pillanatban, éppen azt a célt szolgálja, hogy legyen.
Személyi asszisztensként Helennek nem járt saját iroda,
ezért egy közös helyiségen osztozott két másik személyi
asszisztenssel, a fekete hajú, keskeny ajkú Jennyvel és
Jamie-vel, aki igazán ártalmatlan volt. Ez volt a modern kori
megfelelője azoknak a régi, hatalmas termeknek, ahol több
száz titkárnő ütötte az írógépet, de a modellek és
szupermodellek világában már senki nem hívta őket
titkárnőnek, csakis személyi asszisztensek léteztek, és ha
elérték a csúcsot, menedzserasszisztens vált belőlük.
 Jenny olyan volt, mint a méreg. Huszonhat éves létére
úgy viselkedett, mintha ő lenne a legöregebb a szakmában,
mert Matthew ügyeit intézte. Nyávogva beszélt – rajzfilmes
héliumhangon nyafogott, az „r” betűi lágy „v”-nek
hangzottak –, amely tökéletes ellentétben állt szenvedélyes
hataloméhségével. Foggal-körömmel harcolt, hogy az ő
nevét említsék meg először bármilyen jegyzőkönyvben,
hogy a széke öt fonttal többe kerüljön, mint Helené vagy
Jamie-é. Az a hír járta, hogy egyszer rajtakapták, amint az
íróasztala hosszát méricskéli, hogy megbizonyosodjon róla,
az övé a legnagyobb. Törtetett, mint egy bika, és mivel
Jamie gyenge volt, Helen pedig nem bonyolódott pitiáner
csatározásokba, nyugodtan uralkodhatott, mint az iroda
önjelölt királynője.
A nyitott terű iroda közvetlenül a cég központi előterébe
vezetett, és tizenegy óra körül, amikor Helen kezdett azon
morfondírozni, hogy mivel üthetné el az ebédidőig
hátralévő órákat, a tekintete a recepciós asztal felé
kalandozott. Egy nőt pillantott meg, aki arra várt, hogy
Annie, a Global malacarcú recepciósa letegye a telefont.
Egy laptoptáskának tűnő tárgyat fogott a kezében. Helen
felnézett az arcára, és azonnal megállt a szíve.
Sophie volt az.

Helen elbújt a monitor mögé, aztán kikukkantott, mint egy

magánnyomozó az újság fölött. Mi a fészkes fenét keres itt? A
pánik elhomályosította a gondolatait, és meg volt róla
győződve, hogy Sophie azért jött, mert jelenetet akar
rendezni. Közölni fogja vele, hogy egy férjrabló, gyerekeket
árvaságra ítélő ringyó, aki valóban volt. Lejátszódott a
fejében a szappanoperába illő jelenet, ahogy a sértett
asszony kiabál, sír és fenyegetőzik vagy akár meg is üti, így
Helennek muszáj volt fizikai és lelki értelemben
felvérteznie magát. Ezt azzal próbálta elérni, hogy
igyekezett visszájára fordítani a helyzetet, mintha egy férfi
elcsábítása a feleségétől és a gyerekeitől teljesen
elfogadható dolog lenne. Matthew belép, és megpillantja a
feleségét és a barátnőjét, akik úgy marakodnak, mint a
tinédzserek. A kollégák tátott szájjal bámulnak, vagy
vigyorognak a tenyerük mögött. Kínos, szégyenteljes,
nevetséges. Helen addig jut, hogy beadja a felmondását, és
még reménye sem lesz ajánlást kapni. Ekkor azonban
alaposabban szemügyre vette a Sophie-nál lévő táskát –
elhozta Matthew-nak a laptopot.
Most, hogy kicsit megnyugodott, az agya hozzáférést
engedett ahhoz az emlékhez, amelyben Matthew elmondta,
hogy nem árulta el Sophie-nak, ki miatt hagyta el. Helen
vett egy mély lélegzetet. Lekerült a nyakáról a hurok.
Egyelőre.

Miután megszabadult a rettegéstől, úrrá lett rajta a

kíváncsiság. Felvett egy mappát az asztaláról, és elindult a
recepcióspult közelében lévő irattartó szekrény felé. Éppen
akkor ért oda, amikor Annie letette a telefont, és köszönt
Sophie-nak. Úgy tett, mintha az iratok között lapozgatna, és
kihallgatta, ahogy Annie azt mondja, azonnal szól Matthew-
nak, hogy Sophie itt van.
– Ne! Sietek. Csak itthagynám a gépet – vágta rá az
asszony.
Kellemes hangja volt. Barátságos. Helen lopva
rásandított. Sophie ugyanúgy festett, mint a fényképen,
meglepően karcsú volt, egyáltalán nem rossz alakkal. Helen
várta, hogy elöntse a régóta dédelgetett gyűlölet. Ott állt
előtte az ellensége, aki felé annyi negatív energiát
sugárzott az elmúlt négy évben, hogy akár villanykörtét is
csavarhattak volna belé. Olyan régóta álmodozott és
fantáziált erről a pillanatról – szemtől szemben találkozni
Sophie-val, és alaposan szemügyre venni –, hogy kis híján
csalódott, amikor kiderült, ő is csak egy nő. Egy nő, aki
finoman reszket, mert minden erejét megfeszítve igyekszik
tartani magát. Egészen nyilvánvaló volt, hogy összeszedte
magát arra az esetre, ha összefutna a férjével, de nem
létezett olyan vastag smink, amivel eltakarhatta volna a
szeme alatti karikákat. Különben hol lehet Matthew?,
gondolta Helen. Megfordult a fejében, hogy felhívja, és
figyelmezteti, messzire kerülje el a recepcióspultot, de
Sophie már indulni készült, a szokásos udvariassági köröket
futotta Annie-vel. Majdnem kilépett az ajtón, amikor a
szemközti konferenciateremből kiviharzott Matthew, és
egyenesen beleütközött.
Volt egy fogcsikorgató pillanat, ami nem tarthatott
tovább tíz másodpercnél, mégis legalább egy percnek tűnt,
amikor egyikük sem szólt semmit, aztán kínosan elhebegett
„Helló!”-k következtek. Bár Sophie megpróbált úgy tenni,
mintha észre sem venné, egy magányos könnycsepp
csordult ki a szeme sarkán, majd végiggördült az arcán.
Annie, aki természetfölötti képességekkel rendelkezett, ha
a pletykák kiszimatolásáról volt szó, még csak meg sem
próbált úgy tenni, mintha nem hallgatózna.
Sophie odaadta Matthew-nak a laptopját.
– Úgy gondoltam, erre szükséged lesz.
Matthew lehalkította a hangját, de nem sikerült annyira,
hogy Annie ne hallhassa.
– Hogy vannak a lányok?
A rohadt életbe, Matthew!, gondolta Helen. Miért nem
hívod be az irodádba? Ne folytassátok le ezt a beszélgetést
mindenki füle hallatára!
Sophie-nak reszketett a hangja, és alig lehetett hallani,
amit mond.
– Természetesen hiányzol nekik.
– Mondd meg nekik, hogy ők is hiányoznak! – válaszolta
Matthew, és Helen a szó szoros értelmében belepirult a
megaláztatásba, amit Sophie-nak el kellett szenvednie.
– Hívd fel őket, és mondd meg te magad!
Azzal Sophie otthagyta Matthew-t, amivel sikerült
megőriznie a méltóságát.

Percek alatt elterjedt a hír az irodában. Helen lesütött

szemmel ücsörgött az íróasztalánál, de szinte érezte, ahogy
a suttogás hulláma végigsöpör a helyiségen.
Végül Jenny megállt az íróasztala mellett.
– Hallottad?
Egy szédült pillanatra Helen elgondolkodott azon, hogy
feláll, és kiabálni kezd: „Igen, és mindez miattam történt. Én
vagyok az oka, hogy a felesége sír, az ingjei nincsenek
kivasalva, és a gyerekei apa nélkül nőnek fel.” De aztán
lecsillapodott.
– Mit?
– Matthew elköltözött a feleségétől. Ki tudja, hova.
Jenny tartott egy perc hatásszünetet. Helen mindent
megtett, hogy meglepett grimaszt vágjon.
– Milyen szomorú!
– Tudtam, hogy valami történt vele. Szent ég! – Jenny
színpadias suttogása elérte a legsipítóbb magasságot. –
Ugye nem az jár a fejedben, hogy összeszűrte a levet
valakivel?
– Honnan a francból tudnám? – kérdezett vissza Helen,
de egy leheletnyit védekezőre sikerült.
– Képzeld csak el! Milyen ciki. Úgy értem, a főnök olyan…
öreg. Hé! – kiáltott át Jenny a recepcióhoz. – És mi van, ha
Matthew csak félrelépett?
Annie önkéntelenül megborzongott.
– Pfuj! Matthew tisztára… löttyedt.
– És ősz a fanszőrzete – tette hozzá egy másik lány, Lisa,
akit Helen mindig utált, és aki éppen átsétált a hallon az
informatikai osztály felé tartva –, meg lógó didkói vannak.
Ez remek, gondolta Helen, aki valamilyen oknál fogva
mindig úgy gondolta, hogy női munkatársai egész vonzónak
tartják Matthew-t. Ez rohadt jó.

– Soha nem jönnek rá, hogy én vagyok az.

Helen és Matthew újra a vacsoraasztalnál ültek. Ezúttal a
lány főzött – halrudakat mirelit sült krumplival és borsóval,
olyan menüt, amitől reményei szerint Matthew vágyakozni
kezd majd Sophie felnőtt ételei után.
– Komolyan gondolom, Matthew. Nem mondhatjuk el
senkinek az irodában.
A férfi újra bevetette a kiskutyanézését. Azt, amitől Helen
a legszívesebben belerúgott volna.
– Szégyellsz engem?
– Ugyan, dehogy, csak úgy gondolom, egyikünknek sem
használna.
– De én világgá akarom kürtölni a kapcsolatunkat. Azt
akarom, hogy mindenki megtudja, mennyire szeretjük
egymást.
Helen émelyegni kezdett.
– Csak annyit szeretnék, ha várnánk egy kicsit, aztán azt
mondanánk, hogy csak az után jöttünk össze, hogy
elhagytad Sophie-t. Így tisztább lesz a helyzet. Különben
mindenki azt fogja hinni, hogy egy gonosz kurva vagyok.
– Oké – egyezett bele vonakodva Matthew. – Azt hiszem,
egy hónapot nyugodtan várhatunk.
– Legyen inkább kettő.
Helen megfogta Matthew kezét, és rámosolygott. Oké,
nyertem két hónapot, hogy kitaláljam, mit tegyek, gondolta.

Csaknem két hét telt el azóta, hogy Matthew elköltözött, és

Sophie azóta egyedül a gyötrelmes laptopjelenetnél
találkozott vele. Ismerte Annie-t annyira, hogy pontosan
tudja, a hír már az egész Globalt bejárta. Felfordult a
gyomra, ha eszébe jutott a sok hamis együttérzés és színlelt
aggodalom, amely megfűszerezte Matthew
munkatársainak beszélgetéseit. Sophie a dühös szakasznál
tartott: hogy hozhatta a férje ilyen megalázó helyzetbe? Ami
viszont még ennél is érdekesebb: ő vajon mi a fenéért
aggódik azon, hogy Matthew-nak szüksége lesz-e a
laptopjára? Ezért amikor a férje felhívta, hogy szüksége
lenne a többi holmijára, arra gondolt, hogy megmondja
neki, hova dugja. De ez nem rá vallott. Mint mindig, ezúttal
is megadóan alkalmazkodott, és megpróbálta saját magán
kívül mindenki másnak megkönnyíteni a helyzetet.
Matthew megkérdezte, jöhetne-e akkor, amikor a lányok is
otthon vannak, így Sophie felajánlotta a vasárnap délutánt.
Akkor elmehet vásárolni, és a lehető legrövidebb ideig kell
elviselniük egymás társaságát. Képtelen volt szembenézni
egy vitával vagy kínos társalgással.
Matthew pontosan két órakor érkezett, de a küszöbön
elbizonytalanodott: nem tudta, hogy becsöngessen-e, vagy
egyszerűen bemenjen a kulcsával. Sophie látta a
konyhaablak rolóján keresztül, ahogy zsebre tett kézzel
ácsorgott, és kissé előregörnyedt, mint mindig, amikor
kellemetlen helyzetbe került. Fáradtnak tűnt. Sophie
kiáltott Suzanne-nek, hogy engedje be, és kísérje a
nappaliba, aztán kisurrant a bejárati ajtón. Köszönni sem
akart neki.

Helen úgy érezte – még ha csak néhány órára is –, hogy

visszakapta a régi életét. Elheveredett a kanapén, könyvet
olvasott, és élvezte a csendet. Tudta, hogy pakolnia kellene,
mert valahová el kell tenniük Matthew holmijait, de nem
bírta magát rávenni, hogy megmozduljon. Egy pillanatra
eltűnődött, mi lehet Matthew-val, de gyorsan elhessegette a
gondolatot.
Öt óra körül hallotta, ahogy a férfi kocsija megáll a ház
előtt. Feltápászkodott, és elindult a bejárati ajtó felé. Aztán
megtorpant, amikor meghallotta, hogy Matthew beszélget
valakivel. Mégis kivel? Óvatosan félrehúzta a függönyt,
majd gyorsan visszarántotta, amikor látta, hogy Matthew-t
közrefogja két kiskamasz lány, mindegyikük kezében egy-
egy doboz.
Basszus! Elhozta Claudiát meg hogyishívjákot! Helen a
tükörhöz rohant, próbálta megigazítani kócos, göndör
vasárnap délutáni frizuráját és letörölni az előző napi,
elmaszatolódott sminket, ami sötét csomókba gyűlt a szeme
alatt.
Hogy tehette ezt velem?, gondolta. Fel se hívott. Fogalma
sincs róla, hogy a kamasz lányoknak a külső a legfontosabb.
Helen már eltervezte, mit vesz fel az első találkozásukra
– Farmert, meleg barna Aldo bakancsot és egy világoskék
Paul Frank kapucnis pulcsit, amiről remélte, hogy a lányok
„vagánynak” fogják tartani. Olyan márkák, amelyeket a
kamasz lányok ismernek és csodálnak. Úgy döntött, hogy a
nővér szerepét játssza majd. Ám jelenleg az egyetlen tiszta
ruhadarabja egy korához illő, világosszürke kantáros ruha
volt, amit munkába szokott hordani, de kénytelen volt ezzel
beérni. Éppen áthúzta a tiszta topot a fején, amikor
hallotta, hogy Matthew kulcsa megfordul a zárban.
Igyekezett finom lazaságot sugározni, és sikerült látszólag
higgadtan megérkezni az előszobába, amikor a barátja
bevezette a lányokat.
Matthew túlkompenzálóan vidám apa üzemmódban volt.
– Nézd csak, kiket hoztam neked! – lelkendezett.
– Micsoda kellemes meglepetés! – kiáltotta Helen, már-
már meggyőzően.
– Alig várták, hogy megismerhessenek, ugye, lányok?
Ám a kislányok arcára pillantva bármelyik félkegyelmű
megmondhatta volna, hogy ez hazugság.
– Ő Suzanne – mutatta be Matthew a magasabb és
valamivel kevésbé mogorvának tűnő lányt. – Ő pedig
Claudia.
Claudia tetőtől talpig végigmérte Helent, mintha a
riválisa lenne.
Helen megeresztett egy reményei szerint fiatalos és
barátságos mosolyt.
– Úgy örülök, hogy találkozhatom veletek! Az apukátok
folyton rólatok mesél, ezért úgy érzem, mintha már
ismernélek benneteket. Nagyon remélem, hogy barátok
leszünk.
A lányok üveges szemmel meredtek rá.
– Tudod, hogy kifordítva húztad fel a ruhádat? – jegyezte
meg Claudia, majd azonnal hátrafordult az apukájához. –
Most már hazamehetünk?
– Nem, Claudia. Ne légy udvariatlan, és köszönj szépen
Helennek!
Suzanne elmotyogott egy szinte érthetetlen „sziát”, míg
Claudia Helenre szegezte üres tekintetét.
– Eltart egy kis ideig, amíg megszoknak – szabadkozott
Matthew. – Gyertek be a nappaliba, lányok, és
beszélgessetek Helennel, amíg hozok nektek valami
innivalót!
Matthew beterelte őket a szobába, és Helen úgy értette,
mintha Claudia csendesen megjegyezte volna:
– Tök gáz!

Amikor Sophie hazavitte Suzanne-t a kórházból, Matthew

azt mondta, úgy érzi, ezzel kapott még egy esélyt, hogy
apaként bizonyítson. Az akkor huszonhat éves fiával való
kapcsolata elég hivatalos volt, és miután elhagyta az első
feleségét, szinte meg is szűnt. Meglehetősen bizarr módon
Leo jól kijött Sophie-val, akiben mindig – mint utólag
kiderült, helyesen – az apja önzőségének egy újabb
lehetséges áldozatát látta. A szülei házasságának
megromlásáért kizárólag az apját hibáztatta, és bár ezt
soha nem mondta ki nyíltan, úgy állt kettejük között, mint
egy üveglap, megakadályozva, hogy túl közel kerüljenek
egymáshoz.
Suzanne azonban mindig szerető és gondoskodó apaként
ismerte Matthew-t. Miután megérkezett a sokkal szebb
húga, Claudia, ő belekényszerült az „okos kislány”
szerepébe, és azóta is folyamatosan azért küzdött, hogy
megfeleljen ennek. Az apjától kapott dicséret és figyelem,
amit egy-egy jól sikerült vizsgával kiérdemelt, megérte a
tanulást. Látszólag nyugodt és kiegyensúlyozott gyerek volt,
de a felszín alatt egy kétségbeesetten kapálózó kislány
rejlett.
Claudia viszont fortyogott a dühtől, amiért elkönyvelték
„szép kislánynak”, mert úgy gondolta – és mint kiderült,
igen helyesen –, hogy ő az okosabb is. Természetesen tudott
a nővére titkos igyekezetéről, de soha nem árulta el, és
minél keményebben dolgozott Suzanne, ő annál jobban
igyekezett úgy tenni, mintha az iskola teljesen hidegen
hagyná. A rossz magaviseletét a tanárai az életszakasz
velejárójának tulajdonították, de teljesen egyértelmű volt,
hogy olyan gyerekekkel járt egy osztályba, akiknél évekkel
előrébb járt, így halálra unta magát. Ezt bármelyik önjelölt
pszichológus első látásra megállapította volna, de sajnálatos
módon amikor az embernek szüksége lenne rá, soha nincs
kéznél egy önjelölt pszichológus.
Ahhoz képest, hogy ezúttal igyekezett jól csinálni,
Matthew-nak végül sikerült felmutatnia két meglehetősen
elcseszett kislányt.
Amíg Matthew kiment a konyhába diétás kóláért, Helen
úgy döntött, megpróbál beszélgetésbe elegyedni a kevésbé
rémisztő lánnyal, Suzanne-nel.
– Ez igazán nehéz lehet nektek. Sajnálom!
Claudia furcsa hangot hallatott, félig horkantást, félig
sóhajt. Suzanne-nak pedig könnybe lábadt a szeme, és
megállás nélkül csavargatta homokszőke haját. Helen látta,
amint mindent elkövet, hogy visszatartsa a sírást.
– Azt szeretném, ha apa hazajönne.
– Tudom. És talán így is lesz. – Helen felnevetett,
szándékai szerint nyájasan szerény módon. – Ha elege lesz
belőlem. – Hát ez szuper! Most meg szar viccekkel is
szórakoztatom őket. Szar viccekkel arról, hogy az apjuk egy
megbízhatatlan, vén nőcsábász. – Úgy értem, ha rájön,
mennyire hiányoztok neki.
– Komolyan mondod?
Suzanne utolsó szalmaszálba kapaszkodó, naiv
hozzáállásától Helen, ha lehet, még pocsékabbul érezte
magát. Ám mielőtt előállhatott volna valami meggyőzőbb
vigasztalással, Claudia harciasan közbelépett.
– Ne legyél ilyen hülye! Persze hogy nem mondja
komolyan. És különben is, én most már nem akarom, hogy
apa hazajöjjön.
Suzanne sírva fakadt, éppen abban a pillanatban, amikor
Matthew – az arcára fagyott vidám apuka mosollyal –
belépett az italokkal. Azonnal elkomorodott, és vádló
tekintettel Helenre meredt, mintha a lány ütni kezdte volna
a gyerekeit egy vonalzóval, abban a pillanatban, hogy ő
kitette a lábát. Helen megvonta a vállát.
– Mehetünk, apa? – kérdezte Claudia.
– Igen – adta meg magát Matthew. – Azt hiszem, jobb lesz.
Helen nem esküdött volna meg rá, de úgy hallotta, hogy
Claudia azt motyogta maga elé, amikor elment: „kurva”.
 Tizedik fejezet

A következő hétvégén Matthew ismét meg akarta hívni a

lányokat, de Helen egyikükre sem vágyott. Tudta, hogy a
barátkozás nem lesz egyszerű menet. Meggyőzte Matthew-
t, hogy még túl korai lenne a lányoknak, de azt már nem
sikerült elérnie, hogy elvigye őket valahova, őt pedig
magára hagyja az áldásosan üres lakásban.
– Az a lényeg, hogy szeretném, ha úgy éreznék, ez a
második otthonuk – nyavalygott Matthew. – Ha nem azt
látnák, hogy van egy vasárnapi apukájuk, aki olyan
helyekre viszi őket, ahová egyáltalán nem szeretnének
elmenni.
Megegyeztek a következő vasárnapban, és eltelt néhány
eseménytelen, nyugodt nap.

Szombaton négy órakor megszólalt a csengő. Helen ajtót

nyitott, és egy idősödő, jól öltözött hölgyet látott maga előtt,
aki valahonnan ismerősnek tűnt.
– Itt van Matthew? – kérdezte a nő.
– Nincs. De egy óra múlva megérkezik.
Matthew valójában a heti bevásárlást intézte a helyi
szupermarketben, mert megpróbálta hasznossá tenni
magát, amivel még életében nem próbálkozott. Ebben a
pillanatban bénultan állt a zöldségespult előtt, és próbálta
megfejteni, mi a különbség a koktél- és a fürtös paradicsom
között.
– Jó, mert valójában hozzád jöttem. Sheila vagyok.
A nő hangjával sajtot lehetett volna reszelni, és Helennek
azonnal ellenszenves lett, mert a „sznob nők” mindig az első
helyen szerepeltek Helen és Rachel a „Nők, akiket utálunk”
listáján.
Az asszony elviharzott Helen mellett, a nappali felé.
Helen arra gondolt, hihetetlenül túlöltözött egy szombat
délutánhoz képest, míg ő maga szabadidőnadrágot és pólót
viselt, ami egyben a pizsamájául is szolgált. Sheila azonban
gyönyörű, fehér blúzt húzott a halványkék kasmírkardigán
alá és magas sarkút vett fel. Még az illata is drága volt.
Végigkopogott a parkettán, hátralibbentette tökéletesen
hullámosra szárított haját, körülnézett, végigmérte a koszos
edényeket, amelyeken még ott hevertek a reggeli pirítós
morzsái, a nagy halom magazint és újságot, amely
beborított minden lehetséges felületet, és Matthew
bőröndjeit, amelyek a sarokban álltak. Helen próbálta
megerőltetni a memóriáját, hogy rájöjjön, ki lehet Sheila.
Nem így hívták az első számú feleséget?, töprengett, amikor
a nő megszabadította a szenvedéstől:
– Matthew anyja vagyok.
Hát persze. Lehet, hogy Matthew öreg, de biztosan nem
vett volna el egy olyan nőt, aki jelenleg a nyolcvanas éveit
tapossa.
– Igen. Örülök, hogy megismerhetem – mondta Helen, de
nem hangzott túl meggyőzően. – Megkínálhatom egy
teával?
– Teljességgel megbocsáthatatlan, amit tett, szétszakítani
egy családot, elvenni azoktól a drága kislányoktól az
apjukat. Remélem, szégyelli magát.
– Tejet vagy cukrot?
Helen kirohant a konyhába, hogy megpróbálja
összeszedni magát. Nem járt szerencsével – Sheila követte.
– Gondolom, a pénzére hajtasz, ugye?
Helen vett egy mély lélegzetet.
– Nem tudom. Miért? Van neki?
Sheila ügyet sem vetett rá.
– Fogadok, hogy meg sem fordult a fejedben, mi lesz a
családjával, nem igaz?
Helen sikeresen ellenállt a késztetésnek, hogy az arcába
vágja: „Miért? Sophie-nak talán megfordult a fejében, amikor
elvette az első feleségétől?”, és inkább azt válaszolta:
– Megmondtam neki, hogy nyugodtan menjen vissza
hozzájuk, ha ezt szeretné.
– Ahhoz már túl késő, nem igaz? Sophie soha nem
fogadná vissza.
– Akkor miért van itt? – kérdezte Helen, és teljesen
megfeledkezett róla, hogy teakészítéssel akarta leplezni a
zavarát.
– A lányaim és én nagyon aggódunk, hogy ez milyen
hatással lesz a kislányokra.
– Az a lánya, aki karácsonyeste kikezdett a sógorával?
Vagy az, aki egy alkoholistához ment feleségül? – jegyezte
meg Helen, aki úgy döntött, hogy fittyet hány az
udvariasságra.
Sheila ismét nem reagált rá.
– Ha valóban ennek a családnak a tagja akarsz lenni,
márpedig nem látom, mit tehetnék, hogy ezt
megakadályozzam, szeretnénk tudni, hogy komolyan
veszed-e a mostohaanyai felelősségedet.
– Különben mi lesz? – kérdezte Helen, aki újra tizennégy
évesnek érezte magát.
– Különben megkérnélek, hogy ne édesgesd be magad
náluk. Meglehetősen felzaklatott állapotban kerültek haza a
múlt hétvégi látogatásuk után.
Kapd be!, gondolta Helen, de csak annyit szólt:
– Megmutathatom a kijáratot?

– Egy kurva ostoba, beképzelt tehén, aki mindenbe beleüti

az orrát – üvöltötte Helen Matthew-nak aznap délután.
– Ő az anyám.
– Akkor egy kurva ostoba beképzelt tehén anya, aki
mindenbe beleüti az orrát. Mondd meg neki, hogy nem
akarom többé itt látni!

Közeledett a vasárnap este. Helen egy különösen gyenge

pillanatában beleegyezett, hogy bemutassa Matthew-t a
legjobb barátnőjének, és elmenjenek együtt valahova. Ezt
még egy hete beszélték meg, és Helen úgy érezte, tengernyi
ideje van kihátrálni az eseményből. De már csak egy napja
maradt, így kétségbeesett lépésre szánta el magát. Felhívta
Rachelt.
– Oké, szóval egyszerűen közlöm vele, hogy lemondtad.
Majd azzal magyarázom, hogy túlóráznod kell.
– Szó sem lehet róla! Négy éve nyavalyogsz e miatt a fickó
miatt. Nem szalasztom el a lehetőséget, hogy megnézzem
magamnak.
– Akkor azt mondom, rosszul vagyok. Egész este
elücsöröghetsz a kocsmában egyedül, de mi nem leszünk
ott.
– Ha nem jelentek meg, elmegyek a lakásodra – nevetett
Rachel. – Nincs menekvés.

Matthew idegesítően sokat beszélt készülődés közben,

kétszer átöltözött – öltöny kontra farmer és ing: végül
Helen tiltakozása ellenére a farmer győzött –, és illegette
magát a tükör előtt, mint egy kamasz lány. Az utóbbi
napokban még gyűröttebbnek tűnt, gondolta Helen, még
öregebbnek. Olyan volt, mintha minden áldott este az
öltönyével együtt a magabiztos, befolyásos énjét is
otthagyta volna a hálószoba padlóján. Helen ellenállt a
késztetésnek, hogy közölje vele, nyírja le az orrszőrét és
húzza be a hasát. De amikor beültek a taxiba, a szó szoros
értelmében érezte a férfi idegességét, és ez előhozta a
legrosszabb, legönzőbb énjét.
– Csak ne mondj semmit, amivel kínos helyzetbe hozol! –
jegyezte meg bátorítóan.

Rachel fülig érő szájjal fogadta őket a kocsmában,

üdvözölte Matthew-t, majd bemutatta neki Neilt, de Helen
tudta, hogy a legszívesebben azt mondaná: „Egek! Te
tényleg öreg vagy.” Néhány perc eltelt a kabátok
felakasztásával és az italrendeléssel, és mindenki
igyekezett valami beszédtémát találni. Rachel volt az első:
– Szóval, Matthew! Van még néhány feleség a
tarsolyodban, vagy csak ezt a kettőt tudod felmutatni?
Matthew törni kezdte a fejét, hogy mit válaszoljon, de
Helen megelőzte.
– Csak viccel, Matthew. – Majd ránézett a barátnőjére. –
Rachel szerint ez vicces.
– Tudtam – bizonygatta Matthew, kissé szégyenkezve.
– Igazából csak kíváncsi vagyok – erősködött Rachel. –
Még együtt voltál az első feleségeddel, amikor randizni
kezdtél Sophie-val? Úgy értem, te sportot űzöl ebből?
– Rachel! – Ezúttal Neil sietett Matthew segítségére. – Ne
haragudj, Matthew!
– Semmi baj. Rachel, megértem, hogy aggódsz Helenért.
Nem lennél jó barát, ha nem akarnál meggyőződni arról,
hogy helyes döntéseket hozott. És igen, még Hannah férje
voltam, amikor megismertem Sophie-t, amire egyáltalán
nem vagyok büszke. De biztosítalak, hogy szeretem Helent,
és szándékomban áll boldoggá tenni élete hátralévő
részében.
 Minden tőle telhetőt megtett, de úgy hangzott, mint egy
prédikáló pap. Helen halálra rémült.
– Nem beszélhetnénk valami másról?
De Rachel nem adta fel:
– Vannak gyerekeid, ugye? Biztosan rettenetesen
hiányzol nekik.
– Így igaz – ismerte el Matthew, és éberen várta a
következő mérgezett nyilat.
– Igazán szörnyű lehet ilyen fiatalon elveszíteni egy apát.
Ki tudja, milyen lelki sérüléseket szereznek…
Neil felállt, és félbeszakította a barátnőjét.
– Játszunk egy biliárdmeccset, Matthew? Nem vagyok
valami jó benne, de még mindig jobb, mint itt ülni, és
hallgatni, ahogyan vallatnak.
Helen megérintette a karját.
– Ez remek ötlet! Menjetek csak! Rachellel rengeteg
mindent meg kell beszélnünk.
– Mi a fészkes fenét művelsz? – sziszegte Helen, amikor
Matthew és Neil hallótávolságon kívülre került.
– Megpróbálok segíteni neked. Arra gondoltam, talán
feladja, ha arra gondol, hogy élete hátralévő részében el
kell viselnie a legjobb barátnődet.
– Nos, hagyd abba! Szeret engem. Úgy tűnik,
ellenállhatatlan vagyok.
– Ez egy öreg fickó, Helen. Valószínűleg
ellenállhatatlannak tartja a puszta tényt, hogy még
megvannak az eredeti fogaid.
– Menni fog – jelentette ki Helen, nem túl meggyőzően –,
úgyhogy barátkozz meg a gondolattal!
– Ez remek hír, mert Matthew nem fog elmenni,
legalábbis addig, amíg nem talál egy másik nőt. Egy igazi
váltófutó, soha nem fog megállapodni, amíg lehetősége van
másvalakinek adni a stafétáját. Retteg az egyedülléttől.
Rachelnek sok elmélete volt a párkapcsolatokról, ami –
tekintve hogy a sajátjai közül egyik sem tartott néhány
hétnél tovább – kissé nevetségesnek tűnt. Az alábbi
kategóriákba sorolta a férfiakat:

komoly monogámisták
anyakomplexusban szenvedők
elköteleződésfóbiások
mintaférjek és családapák
szépfiúk
akik túl lusták, hogy lépjenek
emancipáltak (talán a legvisszataszítóbb fajta)
félrekacsintgatók
normális, felnőtt, kiegyensúlyozott férfiak (ebből volt a
legkevesebb)
váltófutók

A nőkkel már korántsem volt ilyen nagylelkű, mindössze

három csoportba sorolta őket:

olyan nők, mint én (pl. kedves, hűséges, megbízható)

férjvadászok
fekete özvegyek
Matthew-t egészen eddig a „félrekacsingatók” közé sorolta,
vagyis olyan nős férfiak közé, akiknek mindig van
szeretőjük, de soha nem válnak el, mert túl jó dolguk van
otthon. Helen, természetesen, évekkel ezelőtt átvándorolt
az „olyan nők, mint én”-ből a „férjvadászok” közé.
– Én mondom, veled marad, hacsak nem találsz egy másik
nőt, aki hajlandó átvenni tőled – jelentette ki újra Rachel.
– Kérlek, légy kedves vele, ha visszajönnek! – könyörgött
Helen.
Így amikor Matthew és Neil befejezte a biliárdozást,
Rachel minden erejével megpróbált kedvesen viselkedni,
és ez azt eredményezte, hogy Matthew komolyan
elgondolkodott rajta, nem szenved-e skizofréniában.
– Én kedvelem – mondta Neil hazafelé a barátnőjének.
– Ne szeresd meg túlságosan! – felelte Rachel.

Sophie, aki mit sem sejtett arról, hogy a férje milyen

szövevényes spekulációk alanya, hétvégén átrendezte a
hálószobát, hogy eltüntesse minden nyomát. A szomszéd
ház udvarán állt egy szemeteskonténer, amit az asszony
megtöltött golffelszerelésekkel, teniszütőkkel, mindennel,
amiről azt feltételezte, hogy a férje vissza akar majd jönni
érte. Kinézett az ablakon, és meglátta, hogy néhány diák az
utca végén lévő kollégiumból vidáman kotorászik a
konténerben, és aznap először elmosolyodott. Matthew
ruháit odaadta a szeretetszolgálatnak. Jólesett arra
gondolnia, hogy egy nap meglátja az egyik helyi
hajléktalant Matthew kedvenc Armani kardigánjában
aludni a kapubejáróban.
Amikor Suzanne és Claudia megérkezett a Helennél tett
látogatásból, Sophie tartotta magát az ígéretéhez, és nem
kérdezett semmit, de a hét folyamán kiszivárogtak bizonyos
információk, így most már tudta, hogy:

Helen egy alagsori lakásban él

Körülbelül tíz percet kell odáig autózni (de azt nem
tudta, melyik irányba)
A lakásban fapadló van
Helennek hosszú a haja
Helen nagyon csinos

Ez utóbbit Suzanne-ből sikerült kihúznia, amikor végül

felülkerekedett a kíváncsisága. Suzanne megpróbálta
menteni a helyzetet, és hozzátette:
– De egyáltalán nem olyan csinos, mint te, anya.
– Tudod, a külső nem olyan fontos – felelte Sophie, ám
nem sikerült meggyőzőnek hangoznia.
Természetesen attól, hogy megtudta, Helen „nagyon
csinos”, még rosszabbul érezte magát, bár bizonyos
szempontból ez a legkevésbé sem adott okot csüggedésre.
Ha olyan nőért hagy el a férjed, aki úgy néz ki, mint egy
szörnyszülött, akkor tényleg el lehetsz keseredve, hiszen ez
nyilvánvalóan azt jelenti, hogy annyira nem szeret már,
hogy még a külső sem számít. Hogy egész hátralévő
életében képes vaksötétben szexelni, mert legalább
olyasvalakivel lehet, aki nem te vagy. Ha az embert
olyanért hagyják el, aki legalább szebb, azzal vigasztalhatja
magát, hogy csak a kapuzárási pánik tehet róla – vagy,
Matthew esetében, egy újabb kapuzárási pánik.
Mindenesetre az ominózus beszélgetés után Sophie
kínosan kerülte a témát, nehogy megtudjon valami
hasonlóan lehangoló dolgot. De elkezdett fitneszterembe
járni, megcsináltatta a körmét és befestette a haját, mert
attól félt, hogy amikor a barátai találkoznak vele, azt
suttogják majd a háta mögött: „Csak idő kérdése volt. Sophie
igazán kedves, de Helen… Ő valóban csinos.” Megfordult a
fejében, hogy megkérdezi Suzanne-t, szerinte hány éves
lehet Helen, de a gyerekeket ismerve tudta, hogy a válasz
tizenhét és hatvan között akárhol mozoghat, így semmivel
sem lenne okosabb.
Azon tűnődött, vajon Matthew beadja-e a válási
papírokat, és megjegyezte, hogy keresnie kell egy ügyvédet.
Eljutott az esküvői fényképükhöz, és szemüveget, bajuszt
meg nagy, szőrös bibircsókot rajzolt Matthew-nak, de aztán
megbánta, és megpróbálta letörölni, sikertelenül.
Kipakolta Matthew íróasztalát, és talált egy rajzot, amit
Claudia készített neki. Egy családot ábrázolt: anya, apa és
két kislány, meg egy kutya. Szép sorban állnak, és mosolygó
nap ragyog a fejük fölött. A kislány mindenkinek felírta a
nevét a figurák alá, és az „apát” háromszor aláhúzta,
mintha azt akarná kifejezni, hogy ő a legfontosabb.
Matthew eddig minden költözésükkor magával vitte. Most
azonban itt maradt.
Sophie nem volt hajlandó újra sírni. Megsimogatta a
rajzot, és visszatette a fiókba.
 Tizenegyedik fejezet

Helen sokszor kapta magát azon, hogy a fényképalbumot

lapozgatja, amit Matthew sietősen bedobott a krikettütők és
a Simpson családos laposüveg mellé, amikor beköltözött
hozzá. A képek hátulján jegyzeteket talált, olyan kézírással,
amit nem ismert. Nyilván Sophie-é lehetett. „Matt és a
lányok. Braunton, 2003” – állt az egyik fotón, amelyen
hárman állnak egy szélfútta tengerparton. Ezek szerint
Sophie Mattnek szólította? Egyáltalán nem illet hozzá – ízig-
vérig Matthew volt. Helen azon morfondírozott, vajon a
férfi hogy becézte a feleségét? Újabb kép következett a
boldog házaspárról, amelyen átkarolták egymást, és Sophie
Matthew vállára hajtotta a fejét. A kép hátoldalán az állt:
„Második nászút!!!”
Elmentek egy második nászútra? Mikor? Újra
megfordította a képet, valami nyomot keresett.
Sophie összehúzza sötét, gesztenyebarna szemét a
verőfényes napsütésben. A haja hosszabb volt, mint most, a
napszemüvegét a feje tetejére tolta, és apró szeplői még a
napbarnított bőrön is látszottak. Matthew karja birtoklón
fekszik a vállán. Helen tudta, hogy minden évben elmentek
kettesben valahová, általában Toszkánába. De vajon melyik
évi nyaralás érdemelte ki a második nászút címet a sok
szexszel, a feltöltődéssel és a megújított fogadalommal?
 Helen gyorsan visszadugta az albumot a dobozba, nehogy
Matthew észrevegye, hogy nézegeti.

Úgy volt, hogy Claudia és Suzanne háromra érkeznek.

Helen vett süteményt meg virslis tekercset, és készített
néhány szendvicset. Matthew meg volt hatva, amiért így
igyekszik megfelelni a gyerekeinek, és könnyes szemmel
ölelgette.
Amikor Claudia meglátta a terített asztalt, felhúzta az
orrát, és lehuppant a fotelbe.
– Én vegán vagyok.
– Mióta? – kérdezte Matthew, és próbálta leplezni az
elkeseredettségét.
– Az vagyok, és kész.
Suzanne azonban megerőltette magát, hogy az apukája
kedvére tegyen. Telepakolta a tányérját, és lassan
majszolgatta az ételt, miközben óvatosan fürkészte Helent.
– Ne egyél túl sokat! – intette Matthew. – Még a végén
rosszul leszel.
– Szóval, hogy megy a suli? – érdeklődött Helen, és maga
is megdöbbent, mennyire nincs fantáziája.
– Jól – válaszolta Suzanne.
Claudia egy szót sem szólt.
– Meséld el Helennek, amit idefelé mondtál az autóban! –
fordult a férfi a kisebbik lányához. – A színdarabról.
– Nem.
Claudia az ablak felé fordult, és kinézett a hátsó kertre.
 – Claudia játssza a főszerepet – jegyezte meg Suzanne,
hogy mentse a helyzetet. – Hercegnő lesz.
Helen visszanyelte a megjegyzést: „Akkor ennél jobb
színésznőnek kellene lennie.” De arra gondolt, legalább az
egyikük szóba áll vele.
– És veled mi a helyzet? – fordult Suzanne-hez. – Te is
színésznő vagy?
– Én nem vagyok jó benne – felelte a kislány.
A hangjából halványan érezni lehetett az irigységet.
Helen egy pillanatra megsajnálta. Rémes lehet a kevésbé
tehetséges lánynak lenni, és ezt minden kétséget kizáróan
tudni is.
– Nos, mindenki másban jó. Apukád mesélte, hogy igazán
szép eredményeket értél el az elmúlt tanévben.
Kérlek, ő legyen az a lány. Igazság szerint fogalma sem
volt, melyik testvérről áradozott Matthew.
– Tényleg elmesélted? – Suzanne egy csapásra
felélénkült, és rámosolygott az édesapjára.
– Igen – felelte gyengéden Matthew. – Remekül teljesített
a vizsgákon. Igazából mindketten nagyon ügyesek, nem
igaz, lányok?
Szép húzás, Matthew!, gondolta Helen. Sikerült egy
huszárvágással tönkretenned Suzanne nagy pillanatát.
Helen négy órára elfáradt, és alig várta, hogy a lányok
hazamenjenek. Megunta a sivár egyirányú utcát, amivé a
beszélgetésük silányult. Matthew észlelte, hogy
megváltozott a légkör, és kivitte magával Claudiát, hogy
együtt elültessenek néhány virághagymát az apró hátsó
udvarban. Ahogy Suzanne megszabadult a húga vádló
tekintetétől, egészen beszédessé vált, és nem fogott gyanút,
amikor Helennek felülkerekedett a kíváncsisága, és feltett
egy sor Sophie-val kapcsolatos kérdést. Helen most már
tudta, hogy Sophie:

A belvárosban dolgozik
Metróval jár a munkahelyére
A munkahelyén a lánykori nevét használja (Marcombe)
Néha ebédidőben elmegy a fitneszterembe
Soha nem megy el este otthonról (soha?)
Úgy tűnik, nincsenek barátai (legalábbis Suzanne nem
ismeri őket)
Mostanában elég sokat sír

A pokolba!, gondolta Helen. Micsoda élet!

Amikor hétfőn reggel kényelmesen elhelyezkedett az

íróasztala mögött, Helen utánanézett az interneten Sophie
Marcombe-nak, és meg is találta, amit keresett. Sophie az
értékesítési igazgatók vezetője volt a May and Co. Financial
Services nevű cégnél. Helen kíváncsi volt, ezért utánanézett
az egyik közösségi oldalon is, és három Sophie Marcombe-
ra bukkant. Az egyikük a buckinghamshire-i Iverbe járt
iskolába, és a személyes megjegyzéseiben az állt: „Feleségül
mentem Matthew-hoz, és van két lányom. A belvárosban
dolgozom.”
Helen ellenőrizte a dátumokat – Sophie negyvenöt vagy
negyvenhat éves volt, a születésnapjától függően. Helen
megnézte a Google térképek utcaképes keresőjén a May
and Co.-t, ahol Sophie dolgozott, és a Bartholomew Streetet
is, azt az utcát, ahol Matthew és Sophie háza állt.
Rápillantott az órájára.
Az igazat megvallva nemcsak tudta, hol lakik Sophie. Még
a kapcsolatuk elején egyszer nem tudott úrrá lenni a
kíváncsiságán, hogy lássa a riválisát, ezért átnézte Matthew
személyes adatait – az egyik barátja közreműködésével, aki
a humán erőforrás osztályon dolgozott –, és megtalálta a
lakcímét. Az egyik Matthew-mentes napon Camden helyett
Kentish Town felé vette az irányt a metróval, majd
bekanyarodott a Bartholomew Streetre. Az utcában
sorakozó előkelő házakat vagyonos családok vették meg
pompás családi otthonnak. Helen végigsétált az utcán, és
megtalálta a 155-ös számot. Négyemeletes plusz egy
homokszínű téglából épült alagsorral rendelkező ház állt
ott, előtte apró, gondozott előkert néhány rózsabokorral és
két kocsinak elegendő felhajtóval. Matthew autója nem volt
ott, de egy kis Peugeot, feltehetően Sophie kocsija,
türelmesen várakozott.
Tél volt, ezért égtek a villanyok a magasföldszinten és az
első emeleten, de onnan, ahol Helen leskelődött, alig
lehetett látni valamit. Egy ideig fel-alá járkált, és
meglehetősen ostobán érezte magát. Megfordult a fejében,
hogy becsönget – „Üdvözlöm, asszonyom! Közvélemény-
kutatást végzek” –, de tudta, hogy Matthew bármelyik
pillanatban hazaérhet. Különben is, mi értelme lett volna?
 Úgy döntött, elnapolja a dolgot, és talán inkább egy
hétvégén próbálkozik, amikor megpillanthatja Sophie-t,
ahogy elindul vásárolni. Abban a pillanatban elhajtott
mellette egy ismerős autó. Megállt, visszatolatott, aztán
kipattant belőle Matthew, és kiabálni kezdett. Szinte
magánkívül volt a dühtől, és Helen látta, mennyire meg van
rémülve. „Mégis mit képzel Helen? Mi lett volna, ha Sophie
meglátja?”
Helen zavarban volt, ostobának és mérgesnek érezte
magát, de legfőképpen attól félt, hogy elveszíti Matthew-t,
hogy a férfi többé nem fog megbízni benne. Matthew csak
napokkal később higgadt le, Helen hosszas könyörgése
után. Azóta egyszer sem próbálkozott ilyesmivel.
És most, évekkel később, ugyanez a kényszer lett rajta
úrrá. Aznap Laura munkaebédre ment az egyik ügyféllel,
ezért nem volt bent, és nem vette észre, hogy az
asszisztense fél egykor kisurran. Egy óra előtt tíz perccel
Helen már egy padon ücsörgött a May and Co. bejáratával
szembeni téren, és nézte, ahogy az emberek kiözönlenek, és
elindulnak a helyi éttermekbe és kávézókba. Fogalma sem
volt, hogy miért, de szeretett volna még egy pillantást vetni
Sophie-ra. Úgy érezte magát, mint a krokodilvadász, Steve
Irwin, amikor letáborozik egy krokodil mocsaras otthona
előtt. A saját élőhelyén akarta tanulmányozni a kiszemelt
teremtményt.
Minden nő ismeri ezt az érzést – a titkos szemlét, a
késztetést, hogy alaposan szemügyre vegyük az egykori
vagy éppen új keletű riválist. Igazán nem fáradság egy kis
kitérőt tenni hazafelé. És mindössze egy újabb aprócska
lépés elsétálni a háza előtt, amikor bevásárolni indulunk.
Ahogy az sem ördögtől való, ha megállunk a ház előtt, és
négy teljes órán át ücsörgünk a kocsiban abban a
reményben, hogy megpillanthatjuk… De kit is? Egy nőt, akit
előtte is láttunk már elmenni vagy megérkezni. Talán
megláthatjuk az anyját, a nővérét vagy a kutyáját. Vagy a
nővére kutyáját.
Helen kezdett unatkozni és fázott, amikor négy perccel
egy után Sophie végül kilépett a May and Co. kapuján.
Fehér kabát, barna csizma, esernyő. Helen felpattant, aztán
visszaült, majd újra felállt, és biztonságos távolságból
követni kezdte az asszonyt. Látta, hogy Sophie az Eat nevű
bisztróba megy, ezért ő is benyitott, és kedvetlenül
végignézte a kínálatot. Sophie már a pultnál állt, és levest
rendelt, ezért Helen megragadott egy csirkés wrapet, és
beállt a sorba. Hirtelen megérezte, milyen lehet pasinak
lenni, akitől elvárják, hogy ő tegye meg az első lépést.
Sürgető késztetést érzett, hogy beszédbe elegyedjen
Sophie-val, és valami megfelelő kezdő mondatot keresett.
„Szép napunk van.” – Unalmas.
„Milyen itt a leves?” – Egyszavas válasszal elintézhető, és
különben is, milyen szerencsétlen az, aki még soha nem
evett levest az Eatben?
„A közelben dolgozik?” – Túl béna, még véletlenül sem
akart leszbi nőcsábásznak tűnni.
„Nem tudja véletlenül, merre van a legközelebbi
metrómegálló?” – Tökéletes. Nem túl izgalmas, de azért
megteszi.
Sophie összeszedte az apróját, és elindult az ajtó felé.
– Elnézést! Nem tudja, merre találom a legközelebbi
metrómegállót? – kérdezte Helen, de Sophie már nem
hallotta, mert kilépett az utcára.
Helennek megfordult a fejében, hogy utánaszalad, és
megkopogtatja a vállát, de a mögötte álló fickó válaszolt a
kérdésére, ezért kénytelen volt ott maradni, és türelmesen
végighallgatni, mert nem akart udvariatlan lenni. Mire
végül kiért az étteremből, Sophie már eltűnt.
Hála az égnek!
Mégis mire gondolt? Most, hogy elmúlt a pillanat, halálra
sápadt, ha eszébe jutott, mi történhetett volna. „Hol a
metró?” – És aztán? „Ó, és ha már itt tartunk, hadd említsem
meg, hogy én vagyok az a nő, akiért elhagyta a férje. Most
mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk. Viszlát!” Mégis mi
sülhetett volna ki ebből? Lehangoltan visszament az
irodába, és próbált rájönni, mi zajlik a saját fejében. Éppen
azon tűnődött, felhívja-e Rachelt, hogy bevallja neki a
különös, kukkoló kiruccanást, amikor félbeszakította Annie.
– Képzeld el, mi történt! – mondta, és izgatottan csillogott
a szeme, amiért megoszthatja Helennel a legfrissebb
pletykát. – A HR-es Amelia ma reggel beszélt Matthew
feleségével, és elmondta neki, hogy a férje valaki más miatt
lépett le, és ez még semmi… Olyan nő miatt, akit a
munkahelyéről ismer. És… – hosszú, drámai szünet
következett, mialatt Helen visszafojtott lélegzettel várta a
legrosszabbat – Helennek hívják.
 Annie élt-halt a sztorizásért. Bár semmiféle tehetséggel
nem rendelkezett ezen a téren, egyszerűen imádott a
figyelem középpontjában lenni. Kész csodának számított,
hogy eddig nem szimatolta ki Matthew és Helen viszonyát.
Az a fajta szőke, nagy mellű nő volt, akinek pihe-puha
babaarca volt, ami húszéves korában még aranyos volt, de
most már inkább pufók plüsskutyára hasonlított. De mélyen
hitt benne, hogy birtokában van annak a két
tulajdonságnak, ami a férfiak érdeklődésére számot
tarthat. Meg sem fordult a fejében, hogy bárki vonzónak
találhat egy barnát vagy egy vöröset, főleg ha a
melltartóméretük kisebb volt 85D-nél. Így egyszerűen nem
volt hajlandó vonzónak látni Helent sem.
Helen úgy döntött, a legjobb stratégia, ha felnevet,
amolyan „Nahát! Micsoda nevetséges egybeesés” módon. De
Annie még nem fejezte be.
– De mindannyian tudjuk, hogy te nem lehetsz, nem igaz?
– folytatta a nevetve. – Azért annyira nem vagy
megszorulva. Ráadásul ott van neked Carlo. – (Ó, igen, a
képzeletbeli Carlo Helen munkatársai számára is létezett.)
– Így marad Helen a könyvelésről, bár azt hiszem, ő férjnél
van – nem mintha ez bármit is számítana. De ő ronda, mint
a bűn, bár Matthew meg olyan öreg, hogy, gondolom, hálás
bármiért, amit megkaphat… Aztán ott van Helen a
Simpson’stól. Emlékszel? Matthew kezelte azt az ügyet, és
eszméletlenül sok időt töltöttek együtt. Ráadásul szőke.
Jenny azt mondja, emlékszik, hogy néha sokáig dolgoztak
kettesben. Aztán van az a Helen, aki a Barker and Co.-nál
dolgozik, és elmentek vacsorázni, amikor az ügyfelünk lett.
Ó, és az a nő az utazási ügynökségtől, aki Matthew összes
útját intézi, őt is Helennek hívják. Egek! Ki gondolta volna,
hogy ennyi Helen van?
A mi Helenünk megkönnyebbült, amiért nem került a
pletykák kereszttüzébe, bár kissé beárnyékolta az
ingerültség, amiért a kollégáinak meg sem fordul a fejében,
hogy ringbe szállhat, ha Matthew szeretőiről van szó. A
szíve mélyén a legszívesebben visszakérdezett volna: „Már
eldöntött ügy, hogy nem én vagyok az?” De úgy határozott,
hogy addig lép, amíg előnyben van. Támad, mielőtt
megtámadnák.
– Fogadok, hogy Helen lesz az a könyvelésről – hallotta a
saját hangját. – Folyamatosan nyavalyog a férje miatt, és
elment egy céges tréningre, amire Matthew is, nem rémlik?
És emlékszem rá, hogy egyszer megjegyezte, tetszik neki a
főnök.
Ó, egek!, gondolta. A pokolra fogok jutni.

A nap további része kissé összemosódott, de a „Helen a

könyvelésről”-pletyka – Annie hathatós segítségének
köszönhetően – megkezdte a maga útját, és késő délutánra
már fennhangon beszélték. Helen fel is hívta Rachelt.
– Találkoznunk kell. Most. És ne hozd el Neilt!
Aztán hagyott egy üzenetet Matthew mobilján, hogy
szüksége van egy kis csajos beszélgetésre a barátnőjével, és
később találkoznak otthon.
 A lift felé menet összefutott Jennyvel, aki egy
kávékörútról tért vissza.
– Hallottál Matthew-ról meg „Helenről a könyvelésről”? –
Jenny csak úgy bizsergett a pletykától.
– Igen, tudok róla – vetette oda Helen. – Durva, nem?

Rachel alig tudta abbahagyni a nevetést, bár Helennek

szemmel láthatóan szüksége lett volna némi erkölcsi
támogatásra.
– És most meséld el, hogy néz ki „Helen a könyvelésről”!
– Egérszerű nő, házas, talán még szereti is a férjét. És
biztosan nem érdemli meg, hogy a háta mögött suttogjanak.
– Zseniális. És tényleg említette, hogy tetszik neki
Matthew?
– Természetesen nem. Ezt a részt én tettem hozzá.
– Szép munka.
– Csak annyit értem el, hogy elodáztam az
elkerülhetetlent. És tovább rontottam a helyzeten, ha
egyszer tényleg kiderül az igazság.
– Én emiatt nem aggódnék – jegyezte meg Rachel
segítőkészen. – Mire rájönnek, az életed már amúgy is
romokban hever.

Amikor Helen hazaért, megfordult a fejében, hogy elmeséli

Matthew-nak a „Helen a könyvelésről”-történetet, de végül
elvetette az ötletet. A férfit csak aggasztotta volna, hogy
mindenki róla beszél az irodában, és éberen figyelik
minden egyes mozdulatát. Ráadásul lehet, hogy nagy ügyet
csinált volna belőle, márpedig a mi Helenünknek nagyon is
megfelelt ez a helyzet. Kedden, annak ellenére, hogy
minden józan észérv amellett szólt, hogy maradjon az
irodában, és egyen egy szendvicset, Helen közölte Laurával,
hogy szeretne hosszabb ebédszünetet, mert el kell mennie
a fogorvoshoz, és újra az őrhelyén várakozott. Gyönyörű,
ragyogó januári nap volt, és a tér megtelt a szabadba
merészkedő emberekkel. Mindenki a nap felé fordította az
arcát, mint a repülőt bámuló pingvinek, eltökélten feltűrték
az ingujjukat, bár reszkettek a hidegtől. Helen ismét
követte Sophie-t az Eatbe, a háta mögött settenkedett, aztán
újra követte, amikor Sophie folytatta az útját, és befordult a
térre. Leült egy padra a téli napsütésben, elővett a
táskájából egy újságot, és békésen olvasgatott evés közben.
Helen nem tudta, mit tegyen, így leült a szomszédos
padra, és onnan leste áldozatát. Fogalma sem volt, hogy
miért, de úgy érezte, azzal, ha feláll, és visszamegy
dolgozni, elismeri, hogy kudarcot vallott. Sophie a Metro
újságot olvasgatta, és amikor elsétált előtte, Helen
megragadta az alkalmat, hogy alaposan szemügyre vegye.
Próbálta elképzelni, hogy ez ugyanaz a nő, akiről éveken át
rögeszmésen fantáziált, a nő, akiről annyit faggatta
Matthew-t. Olyan bizarrnak tűnt, hogy van egy saját élete,
független, önálló lény, aki nem csak Helen képzeletében
létezik. Majdnem olyan volt, mintha azt nézné, ahogy Harry
Potter végigsétál a Camden Streeten vagy Shrek teát
vásárol a sarki boltban. Arra gondolt, hogy Sophie nagyon
sápadt, de persze január van, és mindenki sápadt. Tudta,
hogy nem szabadna így bámulnia, mert Sophie
felpillanthat, és lelepleződhet, de képtelen volt levenni róla
a szemét. Ennek következtében nem vette észre a hatalmas
fagyökeret, amelyik kiállt a földből, sem azt a tényt, hogy a
jobb lábával éppen elé lép.
– Á!
Helen elterült a fagyos földön, és fogta a bokáját, ami
lüktetett, és egy szempillantás alatt feldagadt. Megpróbálta,
sikerül-e felállnia a nélkül, hogy még többen bámulnák,
amikor észrevette, hogy Sophie leengedi az újságot, és
aggódva ránéz.
– Jól van?
Szent ég! Hozzám beszél.
– A bokám. Azt hiszem, megrándult. Á!
– Nézzük meg, tud-e járni! – Sophie felsegítette Helent,
akinek fájdalmasan megrándult az arca, amikor
ránehezedett a jobb lábára.
– Nem… Nagyon fáj. Sajnálom, biztos vagyok benne, hogy
más dolga is akad. Minden rendben lesz, csak egy kis
pihenésre van szükségem.
– Nos, azt idekint nem teheti meg – jegyezte meg a jószívű
Sophie. – Az irodám itt van a közelben. Ott elücsöröghet, és
ha jobban lesz, hívunk egy taxit, ami beviszi a baleseti
sebészetre.
Szentséges ég!
Helen ösztönei azt súgták, hogy meneküljön, hogy ez
semmi jóra nem vezethet, de valóban kibicsaklott a bokája.
Nem tudott járni, és valóban botorság lett volna a hidegben
ülni, arra várva, amíg jobban lesz. Ráadásul hogyan
állhatott volna ellen a csábításnak, hogy megnézheti Sophie
irodáját?
– Au! – sziszegett, miközben a May and Co. épülete felé
bicegett.
Sophie a karját nyújtotta, és Helen hálásan
rátámaszkodott.
 Tizenkettedik fejezet

Helen a Sophie irodájában lévő kanapén feküdt, és

alaposan szemügyre vette a környezetet. Minden tiszta és
rendezett volt, gondosan felcímkézett papírkötegekkel és a
sötét fapolcok magasságához tökéletesen illő könyvekkel.
Ebben a szobában nincs semmi személyes, gondolta Helen,
se képek a falon, se fotók az íróasztalon. Nem mintha Helen
odalett volna azokért a nőkért, akik kitapétázzák az
irodájukat a gyerekeik képével, mintha eladásra kínálnák
őket, de azért lehetett volna valami, mondjuk egy
magányos rúzs, amit ottfelejtettek az asztalon.
– Tudom. Rendmániás vagyok – szólalt meg Sophie, aki
észrevette, hogy a vendége végigméri az irodáját. – De csak
így tudok mindent átlátni. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy bármi elterelje a figyelmemet, nincs
annyi időm. Ráadásul a pénzügyi szektorban dolgozom, így
talán hitelesnek is hatok.
Sophie asszisztense készített Helennek egy teát, és Sophie
felpolcolta a lábát egy párnával. Helen lopva az órájára
pillantott, huszonnyolc perccel múlt egy óra. Ha most
elindul, kettőre visszaér az irodába.
– Még be sem mutatkoztam. Sophie vagyok – az asszony
kinyújtotta a kezét.
– Helen, vagyis… Eleanor – hebegte Helen.
 – A közelben dolgozik?
Ó, egek! Gondolkodj!
– Szabadúszó PR-szakember vagyok. Otthonról dolgozom.
Itt lakom a sarkon túl, ööö… – Habozott, mert nem ismerte
a környéket, és nem jutott eszébe egyetlen utcanév sem. –
Nos, nem messze.
– A férjem is PR-os. Jobban mondva a volt férjem. Vagyis
a leendő volt férjem.
– Ó, sajnálom!
– Ne sajnálja! Kiderült, hogy egy szemét.
– Értem.
Kellemetlen szünet következett, amit Helen sokkos
állapotban töltött Matthew váratlan említésétől. Nem jutott
eszébe semmi, amit mondhatna, Sophie pedig papírokat
rakosgatott az irattartó dobozába. Szerencsére a kínos
csöndet telefoncsörgés törte meg.
– Elnézést! – Sophie felpillantott rá. – Nem bánja, ha
felveszem?
Helen intett, hogy őt nem zavarja. Érdeklődve hallgatta,
ahogy Sophie elkezdi a beszélgetést, remélte, hogy újabb
apróság derül ki a magánéletéről, de tőkenyereség-adókról
és hasonlóan unalmas, bonyolult pénzügyi dolgokról volt
szó. Helen a szeme sarkából figyelte, ahogy Sophie
fesztelenül csacsog. Észrevette, hogy beszélgetés közben
tekergeti a telefonzsinórt. Én is ezt csinálom, gondolta.
Miközben Sophie arcát nézegette, rájött, hogy ami a
külsejüket illeti, akár testvérek is lehetnének, bár Helennek
sötétebb tónusú volt a bőre. Azon tűnődött, hogy nézhet ki
Hannah. Úgy tűnt, Matthew ugyanazt a típust kedveli, amit
mindig egy fiatalabb változatra cserél. Milyen végtelenül
hízelgő, gondolta. Ha szőke lennék, valószínűleg észre sem
vett volna. Kutatott az emlékezetében, hátha látott már
képet Matthew első feleségéről, tudni akarta, helyes-e az
elmélete. Mire Sophie telefonhívása véget ért, Helen tudta,
hogy vissza kell mennie az irodába. Óvatosan megmozgatta
a bokáját, és bár rettenetesen fájt, azt mondta, jól van, és el
tud indulni. Nehezen vágott neki, zavarta, hogy nem
használta ki jobban a lehetőséget, hogy megismerje Sophie-
t. A fenébe is!, gondolta. Mit veszíthetek? A tudatalattija azt
súgta, hogy csaknem mindent, de nem hallgatott a saját
józan eszére, és ez nem most fordult elő először. Most vagy
soha, megragadta az utolsó esélyt.
– Van errefelé jó edzőterem? Nem régóta lakom itt, és
még nem volt lehetőségem alaposabban körülnézni.
Sophie ráharapott a csalira.
– Én nemrég vettem bérletet a Fit for life-ba a City
Roadon. Nem rossz, bár ebédidőben kissé zsúfolt.
– Nagyszerű. Majd benézek.
– Tudja, mit? Kaptam egy rakás vendégjegyet, egyszer
eljöhetne velem. Ha meggyógyul a bokája.
Halleluja! Helen szinte hallotta, ahogy a tömeg éljenezni
kezd.
– Az nagyszerű lenne.
Így aztán telefonszámot cseréltek, Helen megköszönte
Sophie-nak a segítséget, és megígérte, hogy felhívja. Sophie
felvett az asztaláról egy aktát, és teljesen belefeledkezett,
így néhány perc múlva többé-kevésbé meg is feledkezett a
véletlen találkozásról.

– És, milyen?
Helen elmesélte Rachelnek a sztori szerkesztett
változatát, amely szerint szigorúan üzleti ügyben
keveredett a Finsbury Square-re, és a Sophie-val való
találkozás az egymillióból egyszer előforduló véletlen
egybeesés esete. De nem volt róla meggyőződve, hogy a
barátnője hisz neki.
– Ő… Teljesen oké. Tudod, olyan… normális – mondta
Helen fesztelenül.
– A rohadt életbe! Éveken át megszállottja voltál ennek a
nőnek, biztosan több véleményed van róla annál, hogy
„teljesen oké”.
– Egészen kedves. Igazság szerint… Nem tudom.
– Nyanyás?
– Nem.
– Ronda?
– Egyáltalán nem.
– Vicces? Okos? Új legjobb barát alapanyag?
– Nem, dehogy! Csak… teljesen hétköznapi.
– Valami testi hiba? Sebhely, hiányzó testrészek?
– Ilyesmit nem láttam.
– Szent ég! Milyen kiábrándító!
„Helen a könyvelésről” még soha nem volt ilyen népszerű.
A szó szoros értelmében sorban álltak az emberek, hogy
vele ebédelhessenek. Folyton a magánéletéről és a férjéről
kérdezgették. Elképzelni sem tudta, minek köszönheti az új
keletű sikert, de hálás volt érte, mert eddig mindig egyedül
evett az íróasztalánál ücsörögve. Ám aznap a Prêtben ült
Annie-vel és Jennyvel, mozzarellás avokádósalátát rendelt,
és válaszolgatott a kérdéseikre arról, hogy kit kedvel vagy
nem kedvel a Globalnál.
– És mi a helyzet Matthew-val? – kérdezte Annie. – Mit
gondolsz róla?
„Helen a könyvelésről” mindig elbűvölőnek találta
Matthew-t – barátságos, udvarias és türelmes volt.
– Ó, nagyon kedvelem – mondta, és nem vette észre, hogy
csapdába csalták.
Jenny furcsa torokhangot hallatott, ami köhögésbe
torkollt.
– Anthonyban viszont – említett meg „Helen a
könyvelésről” egy másik igazgatót –, nos, benne már nem
vagyok biztos.
– Ó, ő rendes fickó – jegyezte meg Jenny –, de szerinted
Matthew jóképű?
– Szerintem vonzó férfi – válaszolta „Helen a
könyvelésről”, és szinte hallani lehetett a huppanást, ahogy
belezuhant a saját maga által ásott csapdába.
És hogy még tovább rontson a helyzeten, elpirult, mert
nem volt hozzászokva az efféle csajos beszélgetésekhez, és
úrrá lett rajta az izgatott öröm, hogy új barátokat
szerezhet.

Matthew és Helen végigcsinálták a szokásos esti

menetrendet. Megvacsoráztak az Emmerdale című
szappanopera előtt (most már mindketten sorozatfüggők
lettek), aztán megittak néhány pohár bort a kanapén, és
lefekvésig tévéztek. Szinte soha nem mozdultak ki
otthonról, legfeljebb a helyi étterembe, mert tudták, hogy
ott biztosan nem futnak össze ismerőssel. Nem ismételték
meg a szomorúan végződött estét Rachellel meg Neillel. A
férfi barátai pedig szinte kizárólag a nős-gyerekes
kategóriából kerültek ki, és úgy tűnt, egyikük sem szívesen
barátkozik Helennel. Ő pedig egyáltalán nem bánta ezt.
Helen már hozzászokott a látványhoz, ahogyan Matthew
pizsamaalsóban és pólóban flangál a lakásában, és rég
felhagyott az erőfeszítéssel, hogy az otthona tűrhetően
nézzen ki. Kellemes, felszínes beszélgetéseket folytattak, és
jóval ritkábban szeretkeztek, mint amikor hetente
mindössze néhány órát töltöttek együtt. Helen nem hitte el,
hogy a férfi boldog, pedig ő folyton ezt bizonygatta. Helen,
természetesen, nem volt boldog, de ezt már eddig is tudtuk.

Aznap este Matthew egy hatalmas csokor liliommal

érkezett haza, majd gondosan elrendezte egy zöld
üvegvázában. Helen soha nem volt oda a virágokért. Nem
azért, mert nem szerette – örült, ha az otthonában van egy
illatozó növény –, hanem mert soha nem kapott virágot a
férfiaktól. Általában csokoládét vagy parfümöt hoztak,
olyan ajándékokat, amelyekhez nem kellett semmi fantázia
és személyes információ. Nincs sértőbb annál, mint ha az
ember születésnapján a kezébe nyomnak egy előre
elkészített virágcsokrot, méghozzá olyanok, akiknek a
legjobban kellene ismerniük a legbelsőbb vágyait. De
Matthew spontán ajándéka – hiszen nem volt különleges
nap, és nem is kellett kiengesztelnie egy elhalasztott
randevú vagy egy részeg veszekedés miatt –, a tény, hogy
egyszerűen megpróbál kedveskedni neki, meghatotta.
Amikor bevették magukat a tévé elé, Helen a férfi mellé
bújt, és meghitten a mellkasára fektette a fejét, Matthew
pedig hálásan simogatta a haját. Helen azt kívánta, bárcsak
úgy érezne iránta, mint régen, vagy legalábbis úgy,
ahogyan régen gondolta.
– Sophie-val voltatok második nászúton? – kérdezte
váratlanul Helen, mert tudni akarta a választ.
Matthew aggódva nézett rá, mintha a nő egy rejtett
kamerás felvételt mutatott volna neki, ahol egyik keze a
pénztárban matat.
– Ööö… Nem. Dehogy – dörmögte, de túl feltűnően
tiltakozott.
– Tudod, sok házaspár utazik el, amikor egy ideje már
együtt vannak.
– Pontosan tudod, hogy az elmúlt néhány évben milyen
volt a kapcsolatunk. Szinte alig tudtam elviselni Sophie
közelségét.
 Helennek lelkiismeret-furdalása támadt, amiért olyan
helyzetbe kényszerítette Matthew-t, amelyben úgy érezte,
nem vallhatja be, hogy szerette a feleségét.
– Tudod, hogy nyugodtan elmondhatod. Nem zavar.
De Matthew nem kapta be a csalit. Egyszer már elkövette
ezt a hibát, amikor Helen rávette, hogy bevallja, időnként
még lefekszik Sophie-val, aztán a lány elfelejtette, hogy
megígérte, nem fog kiborulni, és hisztériás rohamot kapott.
Még egyszer nem esett ebbe a csapdába.
– Már mondtam, hogy nem voltunk – jelentette ki, és
felállt. – És többet ne beszéljünk Sophie-ról!

Aznap este Matthew-nak csörgött a telefonja, és átment a

másik szobába beszélni, hogy ne zavarja Helent a
tévézésben. Amikor visszajött, idegesnek látszott.
– Louisa volt az. Jason elhagyta, és összeköltözött egy
másik nővel. Úgy tűnik, még karácsony előtt kezdődött.
– A rohadt életbe! Úgy látszik, ez nálatok családi szokás!
– Louisa azt akarta megkérdezni, idejöhet-e néhány
napra, amíg Jason elviszi a cuccait.
– Nem, Matthew, nem. Ez a lakás kettőnknek is nagyon
szűkös, a húgod már nem férne el.
– És a kicsi.
– És a kicsi. Szent ég! Hívd vissza, és mondd meg, hogy
rettenetesen sajnáljuk, de nem lehetséges. Igazán szörnyű,
ami vele történt, de inkább menjen Amandához.
– Már igent mondtam. Louisa úton van, úgy egy óra
múlva megérkezik.
– A rohadt életbe, Matthew! Úgy értem… Basszus! Ez az
én lakásom. Nem hívhatsz ide akárkit, amikor kedved
szottyan.
– Kösz, hogy emlékeztetsz, hogy ez nem az én otthonom.
De ha még rémlik, én elhagytam a feleségemet és a
házamat a kedvedért, ezért úgy gondolom, a legkevesebb,
amit megtehetsz, hogy befogadod a húgomat, aki bajba
került.
– Ez egészen úgy hangzik, mintha bármi szavam is lenne
az egészben, pedig már igent mondtál.
A következő egy órában némán sertepertéltek,
kitakarítottak, és megágyaztak a kanapén. Helen nem volt
benne biztos, hogy találkozott-e már élő kétévessel, ezért
meg akarta kérdezni Matthew-t, hogy min alszanak, de
akkor szóba kellett volna állnia vele, ezért inkább
hallgatott. Kilenckor megszólalt a csengő, és betoppant egy
könnyes szemű nő egy üvöltő gyerekkel a kezében. Helen
megállapította, hogy még életében nem látott ennyi taknyot
és könnyet. Louisa orra – melyet szebb napokban nemes
ívűnek mondhatnánk – vöröslött és csillogott, barna haja
zsírosan a fejéhez lapult. Helen tudta, hogy Matthew
testvérei jó néhány évvel fiatalabbak nála – köszönhetően
az édesapjuk szerencsés visszatérésének, miután néhány
évig életvitelszerűen a titkárnőjénél tartózkodott. Úgy
becsülte, hogy Louisa, a fiatalabb húg körülbelül
negyvenhat éves lehet, de az a fajta nő volt, akinek
lehetetlen megállapítani a korát. A kicsit – ruhában volt,
ezért valószínűleg lány volt, – letette a padlóra, ahol mászni
kezdett, és a „ki tudja, mitől maszatos” ujjaival
összefogdosta Helen holmijait.
Helen hozott bort, amíg Louisa kisírta magát Matthew-
nak, és összefüggéstelen, szipogással megszakított
mondatokkal elmesélte a történteket. Louisa szinte
tudomást sem vett Helenről, eltekintve a röpke, elismerő
pillantástól, amelyet az érkezésekor vetett rá. Most
azonban annyira el volt foglalva a saját szenvedésével, hogy
ügyet sem vetett a kis taknyos tevékenységére, aki
mindenképpen megpróbálta megrázatni magát az
árammal, és folyamatosan a tévé háta mögött matatott, így
Helen kénytelen volt közbelépni.
– Ööö… Ezt szabad csinálnia?
Louisa ránézett a kicsire.
– Jemima!
– Jemima? Miféle név ez?
Jemima, kétéves lévén, fittyet hányt a felszínes
dorgálásra, de Louisa már visszafordult a bátyjához, hogy
tovább ecsetelje a nyomorúságát. Helennek nem maradt
más választása, mint saját kezűleg eltávolítani a tévétől a
gyereket. Kartávolságra tartotta magától, aztán letette az
anyja mellé. Szó sem lehet róla, hogy erre a gyerekre
vigyázzak.
– Elmegyek lefeküdni – jelentette be. – Louisa,
megágyaztam a kanapén. Attól tartok, Jemimának veled
kell aludnia. Matthew megmutatja, mit hol találsz.
Louisa még csak fel sem nézett a zokogásból.
 – Oké, akkor jó éjt! – azzal Helen kisétált a szobából.

Matthew felrúgott egy széket, amikor éjfél körül

bebotorkált az ágyba. Jemima sírt, és Louisa reggel hatkor
felkelt, hogy főzzön magának egy teát, így Helen kábé
három órát alhatott. Ennélfogva nem volt a legfényesebb
hangulatban, amikor megjelent a konyhában, ahol Louisa
éppen Jemimát etette az asztalnál.
– Jó reggelt! – mondta, és igyekezett némi lelkesedést
csempészni a hangjába.
Louisa hűvösen felnézett, és rászegezte duzzadt szemét.
– Most már legalább tudod, milyen következményekkel
járnak a tetteid.
Ó, ez remek!
– Parancsolsz?
– Elvégre te a másik oldalról látod a dolgokat. Most
bepillantást nyerhetsz, milyen, amikor az embert elhagyja
a férje valaki másért, és egyedül marad egy gyerekkel.
Miért beszél Matthew összes családtagja úgy, mintha
valami romantikus történelmi regényből léptek volna elő?
– Matthew hagyta el Sophie-t, nem én.
– De ha az olyan nők, mint te, nem kezdenének ki velük, a
férfiak nem esnének kísértésbe.
– Pontosan mit takar az, hogy az „olyan nők, mint én”? –
Helen fontolóra vette, milyen érzés lenne bemosni egyet
Louisa vörös malacszemébe.
– Az olyan nők, akik számára a házasság nem jelent
semmit, akik azt hiszik, egy kis szórakozás többet ér más
nők többéves elköteleződésénél és érzelmi befektetésénél,
olyan nők, akik szerint rendben van, ha egy gyerek apa
nélkül nő fel.
– Nos, hálásan köszönöm ezt a velős és rémisztően pontos
személyiségleírást. Csak egy dolgot jegyeznék meg: az még
soha nem fordult meg a fejedben, hogy vannak olyan nők,
akik eltaszítják maguktól a férfiakat? Más karjába lökik
őket a folyamatos zsörtölődésükkel és nyaggatásukkal…
Azzal Helen kiviharzott a bejárati ajtón, és elindult
dolgozni anélkül, hogy elköszönt volna Matthew-tól. Tudta,
hogy a férfi dühös lesz, amikor meghallgatja a reggeli
beszélgetésüket Louisa előadásában – sőt azt is tudta, hogy
ő is mérges lesz magára, ha egy kicsit lecsillapodik –, de
Louisa kezdte, a rohadt életbe.

Geoff Sweeney, azaz „Helen a könyvelésről” férje

észrevette, hogy a felesége aznap reggel rikító rózsaszín
kapucnis felsőt visel a szokásos sötétkék kosztüm helyett.
Felesége harmincnégy évesen eddig mindig olyan stílust
választott magának, ami egy kétszer annyi idős nőhöz
illene. Térdhosszúságú szoknyák harisnyával, blúz, alacsony
sarkú bőrcipő. Egyszerű nyakláncot hordott, amelyen egy
Helen feliratú medál lógott. A lánc egy leheletnyit szűk volt,
ezért a „Helen” medál finoman nekifeszült a torkának, és
fel-alá ugrált, amikor Helen beszélt. „Helen a könyvelésről”
haja rövid és könnyen kezelhető volt, és szinte sikított
valami hajformázóért. A rövid frizurához tartozó arc
leginkább egy apró, szégyenlős cickányra emlékeztetett.
Nem volt se szép, se csúnya, csak jellegtelen, olyan átlagos
arca volt, amit azonnal elfelejt az ember. „Helen a
könyvelésről” általában kínosan érezte magát társas
helyzetekben.
– Az irodai lányok mind ilyen holmikban járnak –
magyarázta Geoffnak, aki örült, hogy a felesége barátokat
talált.
Adott neki egy csókot, és az asszony beszállt az autóba.
– Szeretlek, Nyuszó! – mondta Geoff.
– Én is szeretlek! – „Helen a könyvelésről” integetett a
férjének, majd elhajtott.

– Nézzétek csak! Mi a franc van rajta? – nevetett Annie,

amikor az iroda üvegablakán át megpillantotta „Helent a
könyvelésről”. – Képzeld, tegnap ebédnél nagyjából
bevallotta ezt az egészet. Nos, legalábbis azt mondta,
vonzónak találja Matthew-t.
Helen éppen akkor nézett fel a postából, amit a
recepcióspultnál válogatott, amikor „Helen a könyvelésről”
vidáman integetett Annie-nek.
– Szomorú – bólintott Helen. – Tényleg szomorú.
Tessék, egy újabb dolog, amit hozzáadhatok a személyes
jellemzőimhez, gondolta, miközben az íróasztalához sétált:

férjrabló
 gyerekeket árvaságra ítélő ringyó
hazug
gonosz boszorka

Leült, és bekapcsolta a számítógépet.

Amikor aznap este hazaért, Louisa még ott volt. Éppen

Matthew-nak főzött a konyhában, miközben a taknyos
totyogó randalírozott a lakásban, és a nő úgy nézett
Helenre, mintha ő lenne a betolakodó.
 Tizenharmadik fejezet

Matthew lányai most már minden vasárnap délután

eljöttek. Történelmi jelentőségű előrelépés történt, mert
Claudia hajlandó volt beszélni anélkül, hogy unszolták
volna vagy sértéseket vágott volna Helen fejéhez. Valahogy
így zajlott a társalgás:
Helen: „Szia! Hogy vagy?”
Claudia: „Jól.”
Helen: „Nincs kedved kimenni, hogy megnézd, kicsíráztak-
e a hagymák?”
Csönd.
Aztán Claudia forgatni kezdte a szemét, és visszafordult
az apjához. De egy önként kinyögött „jól” még mindig több,
mint a semmi. Helen úgy érezte, győzelmet aratott. Nem
bírt további részleteket kiszedni Suzanne-ból az
anyukájáról. De végül sikerült egy-két dolgot megtudnia
abból, amit Claudia az apja fejéhez vágott:

Sophie elment egy ügyvédhez, hogy beadja a válási

papírokat
Szerdán este megivott egyedül majdnem egy egész
üveg bort, aztán lehányta a nappali szőnyegét
Louisa felhívta Sophie-t, hogy elmesélje, az a nő, aki
miatt Matthew elhagyta, egy ostoba lotyó, és a
 viszonyuk úgysem tart sokáig

Claudia az utolsó tételnél életében először rámosolyogott

Helenre.
– Claudia! Kérj bocsánatot Helentől! Most rögtön.
– Semmi baj, Matthew! Csak megismételte, amit mástól
hallott. És talán meg is érdemlem.
Claudia egy pillanatra kíváncsian fürkészte Helent,
mintha az járt volna a fejében: Oké, kihúzott a pácból. Ez
érdekes. És rájött, hogy kicsit rosszul érzi magát, amiért
rögtön ezzel a történettel kezdte a beszélgetést. De azért
nem annyira rosszul, hogy ne tenné meg újra.
A hét további része nagyjából eseménytelenül zajlott.
Louisa végül péntek reggel ment el. Matthew előtt
civilizáltan, bár kissé kimérten viselkedett, és Helennek
sikerült elkerülnie, hogy még egyszer kettesben maradjon
vele. Reggelente a hálószobában bujkált, megvárta, amíg
Matthew kijön a fürdőszobából, és beszédbe elegyedik a
húgával. Helen házasságromboló boszorkánysága nem
került többé elő, és Jemima figyelemfelkeltő hisztériázása
mindig tökéletes témául szolgált, ha a beszélgetés
ellaposodott. Louisa minden este felváltva hívogatta Jasont
és az új barátnőjét, hogy válogatott sértéseket vágjon a
fejükhöz. Amikor Jason nem vette fel a mobilját, Louisa
hagyott neki egy üzenetet, amely szerint Jemima súlyos
beteg, és hívja vissza, mert vészhelyzet van. Természetesen
Jason azonnal telefonált, és Louisa úgy beszélt vele, mint
egy tébolyult halaskofa. Közölte, hogy soha többé nem
láthatja a lányát, és ha egyszer a gyerek valóban rosszul
lenne, ő sosem fog értesülni róla. Helen tudta, hogy
sajnálnia kellene Louisát, de egyszerűen képtelen volt rá.

Mielőtt Helen pénteken reggel elindult dolgozni, felhívta

Sophie-t, hogy elmondja, sokkal jobban van a bokája. Az
igazat megvallva az asszony teljesen megfeledkezett
Helenről, hiszen ennél sokkal fontosabb dolgok jártak a
fejében, például a csődbe ment házassága. De amikor Helen
emlékeztette az ajánlatára, barátságosnak tűnt. Végül
hétfőre megbeszéltek egy találkozót háromnegyed egykor a
Fit for life edzőterem bejáratánál.
Sophie ideges lett, amiért felborították a megszokott
napirendjét. Igaz, hogy el akart menni a fitneszterembe,
hiszen ez az új életéhez tartozott, de a gondolat, hogy
kényszeredett beszélgetést kell folytatnia egy idegennel –
még ha normálisnak és barátságosnak tűnt is –, egész
hétvégén nyomasztotta.
Sophie mindig magányos farkas volt – csak a munkájának
és a családjának élt, nem maradt ideje barátokra. A
Matthew-val való szakítás után még kínosabban érezte
magát olyanok társaságában, akiket nem jól ismert. Mintha
a homlokára lett volna írva, hogy „kudarc” vagy „selejt”.
Mégis beleegyezett, hogy találkozik ezzel az Eleanorral. De
tudta, hogy a lehető leggyorsabban megszabadul tőle.
Udvarias lesz, aztán lelép.
Sophie soha nem tudott könnyen barátkozni. Az iskolában
mindig az a lány volt, akit kihagytak a bulikból. Amikor
hozzáment Matthew-hoz, hagyta, hogy az a kevés barátja is
lemorzsolódjon, aki volt. A munkabeosztását okolta, de így
egyszerűen könnyebb volt felszínes barátságokat kötni és
programokat szervezni Matthew barátainak feleségeivel.
Néha, családi életének meleg biztonságában Sophie
nyomasztóan magányosnak érezte magát. De csak néha.
Az igazat megvallva Helen is egész hétvégén azon
tépelődött, hogy lemondja a találkozót, és néhányszor már
majdnem tárcsázni kezdte Sophie számát. De végül hétfőn
negyed egykor felkelt az íróasztaltól, és elindult, mintha a
pasink elhagyott feleségével fitneszterembe járni a világ
legtermészetesebb dolga lenne. Úgy készülődött, mintha
első randira menne. Gondosan megválogatta, mit vegyen
fel, mennyi sminket tegyen fel, lazán késsen, vagy
udvariasan érkezzen korábban. Vajon Sophie milyen
barátot választana: trendi csajosat vagy kifinomult nőieset?
Vagy éppen sportosat és fiúsat? Csak ne felejtsd el, hogy
Eleanornak hívnak!, mondogatta magának Helen, amikor az
Old Streetnél leszállt a metróról.

Helen két perccel korábban ért a Fit for life elé. Szürke és
szeles, kora februári nap volt, és hirtelen szörnyen
nyomorultul érezte magát. Mit keres itt? Miért nem képes
egyszerűen elfogadni, hogy Matthew őt választotta, és
boldognak lenni? Azon tűnődött, hová tűnt a régi élete.
Régen a matthew-s hétfőkért, szerdákért és csütörtökökért
élt, amikor a férfi eljött hozzá. Egyszerűen nem értette,
akkoriban miért nem mulatta át a maradék estéit, amikor
végre egyedül lehetett.
– Szia, Eleanor!
Beletelt egy pillanatba, amíg Helen rájött, hogy ez neki
szól, és felnézett.
– Úgy festesz, mint akinek nehéz napja van.
Helen megvillantotta a legjobb „Nézd, milyen barátságos
vagyok!” mosolyát.
– Nem. Minden rendben, mehetünk.
Keresztülmentek a formaságokon, Helen bejelentkezett
(Eleanor Pitt néven, Brad tiszteletére, aki visszamosolygott
rá a recepcióspulton heverő Heat magazin borítójáról), és
az öltöző felé sétálva a pocsék időjárásról beszélgettek.
Amikor benyitottak, Helen rémülten állapította meg, hogy
az öltöző nyitott terű, ezért kénytelenek lesznek egymás
mellett levetkőzni.
– Feltételezem, jártál már edzőteremben – jegyezte meg
Sophie, majd levette a kabátját, és áthúzta a fején a
krémszínű pulóverét, így előbukkant a fehér, csipkés
melltartója.
Helen mindent elkövetett, hogy ne nézzen oda. Úgy
érezte magát, mint egy iskolakapuban ácsorgó perverz
kukkoló, amiért nem tudott ellenállni, és lopva végigmérte
Sophie-t, amikor az asszony kilépett a nadrágjából.
Igazán formás. Nagyobb a cicije, mint nekem, kicsit ráncos
a hasa, néhány terhességi csík, halvány narancsbőr a
combon, de őszintén mondom, nem rossz – állapította meg
Helen. Semmi olyasmi, ami miatt Matthew-nak panaszra
lett volna oka.
– Igen, de elég régen, ott, ahol akkor laktam.
Tényleg le kellene írnom, mikor mit mondok, gondolta
Helen. Rettegett, hogy valamivel leleplezi magát. Mondta
egyáltalán Sophie-nak, hogy nemrég költözött ide, amikor
legutóbb találkoztak? Nem emlékezett.
De úgy tűnik, mondta.
– Ó, igen. És hogy tetszik az új környék?
– Egész jó.
Remek, Helen, gondolta. Ha továbbra is képes lesz tartani
a sziporkázó beszélgetés színvonalát, egy szempillantás
alatt a legjobb barátnők lesznek.
A lépcsőzőgépeknél kezdték, és ösztönösen odafigyeltek
egymásra, hogy egyikőjük se tegyen túl a másikon. Sophie
kisebb előadást tartott az edzőgépek működéséről, és Helen
úgy tett, mintha érdekelné. Helen megérezte, hogy Sophie
szeretne túllenni a találkozójukon, nem rosszindulatból,
hanem amolyan „bárcsak soha ne ajánlottam volna föl, de
ha már így alakult, viselkedjünk udvariasan” módon.
Pontosan tudta, hogyan érezné magát Sophie helyében.
Megpróbált beszélgetni, ezért megkérdezte az asszonyt,
van-e gyereke, mire ő azt felelte, „igen, kettő”, és ennyivel
lezárta a dolgot. Próbált érdeklődni a munkájáról, ami
felemésztett újabb másfél percet. Aztán Sophie
kérdezgette, ezért Helen kénytelen volt kitalálni még
néhány részletet, majd igyekezett gondosan elraktározni az
emlékezetében, hogy megtalálja, ha szüksége lenne rá.
Újabb udvarias társalgás következett az Atkins-féle diétáról
és a különböző ruhamárkákról. Helen éppen arra gondolt,
hogy véget vet ennek az egésznek, és visszamegy az
irodába, amikor csoda történt. Az egyik futópadon elesett
egy férfi. És nem akármilyen férfi, hanem egy hatalmas,
kövér fickó, aki átfésülve hordta a haját, hogy ne látszódjék
a kopaszsága. És nemcsak elesett, hanem egy ideig vadul
kalimpált, hogy megőrizze az egyensúlyát, mint egy
túlsúlyos Fred Astaire szteppgyakorlás közben, aztán úgy
tűnt, hogy megadja magát a sorsának, és arccal előrezuhan,
de végül hátraesett, és a terem padlóján landolt.
Pontosan ez szerepel a „nem illik rajta nevetni” lista élén.
Igazság szerint az első négy helyen:

Egy kövér fickó

átfésült hajjal
elesik
és megüti magát

Helen akár meg is könnyebbülhetett volna, amiért valami

elterelte a figyelmüket, de képtelen volt kordában tartani
az arcizmait. Érezte, hogy hamarosan kirobban belőle a
nevetés. Furcsa horkantást hallott, ránézett Sophie-ra, és
megállapította, hogy az asszonynak paprikavörös az arca és
csendesen remeg. Ez már valóban nevetséges volt: két
felnőtt nő, akinek igazán több esze lehetne, mint más
szerencsétlenségén kacagni. A férfi már ült, és néhány jóval
elhivatottabb szamaritánus vette körül, akik rosszalló
pillantást vetettek Sophie és Helen felé. A fickó átfésült haja
azonban az égnek meredt, és úgy festett, mint egy tyúk.
Helennek könnyek gyülekeztek a szeme sarkában, és
Sophie buzgón igyekezett köhögésnek álcázni az
udvariatlanságát.
– Szauna? – sikerült kiböknie Sophie-nak.
– Ühüm – nyögte ki válaszul Helen.
Ez volt az áttörés.
Hirtelen sokkal gördülékenyebbé vált a beszélgetés.
Helennek nagyjából sikerült elfelejtenie, hogy Sophie az
Sophie, és az asszony is elfelejtette, hogy tulajdonképpen
általában nehezen barátkozik. Egyszer csak azon kapták
magukat, hogy kellemesen elbeszélgetnek semmiségekről,
és együtt nevetnek a dolgokon.
Mire vissza kellett indulnia az irodába, Helen elégedett
lehetett: sikerült tökéletesen felszakítania a Sophie-sebet.
Látta (méghozzá közelről), hogy néz ki az asszony, tudta,
hogyan beszél és mivel lehet megnevettetni. Hús-vér
emberré változott a szemében. Alaposan felkavarta, sőt
súlyosbította a bűntudatát, amely akkor szállásolta el magát
a lelkében, amikor Matthew beköltözött hozzá. Amit Helen
tett, megbocsáthatatlan dolog volt a valóságos, élő és
lélegző – sőt, ami még rosszabb, kedves – nővel szemben,
aki semmiképpen nem érdemelt volna ilyen sorsot. A lehető
legrémesebben érezte magát, és most meg kellett tanulnia
ezzel együtt élni.
Már csak egy dolog maradt hátra, mielőtt elbúcsúztak, és
az egész túl bonyolulttá válhatott volna.
 – Hamarosan újra elköltözöm – közölte eltökélten. – A
lakás az egyik barátnőmé, és… Hosszú történet. A lényeg,
hogy a hétvégén szakított a pasijával, így vissza kell
költöznie, és kettőnknek nem elég nagy…
– Ó, milyen kár! És hová mész?
– Az egyik barátomnak van egy szabad szobája
Camdenben. Kicsit szebb lakás, úgyhogy…
– Pedig úgy örültem volna, ha valakivel közösen járhatok
edzőterembe – mondta Sophie, és Helennek megfordult a
fejében, hogy talán komolyan is gondolja.
– Sajnálom.
– Nos, azért menjünk el egyszer meginni valamit –
hallotta Sophie a saját hangját. – Mit szólnál a csütörtökhöz?
A volt férjem vigyázhatna a gyerekekre. Tudod, azt hiszem,
a tizenöt éves házasságunk alatt még egyszer sem mentem
el és bíztam rá a gyerekeket. Jót fog tenni neki.
– Basszus! – nevetett Helen. – Neked tényleg új életet kell
kezdened.
És mielőtt végiggondolta volna, mit tesz, beleegyezett,
hogy ott lesz a Cole Hole pubban csütörtök este hétkor.
Ami Sophie-t illeti, fogalma sem volt, miért rukkolt elő
ezzel az ajánlattal, de egészen megkedvelte ezt a nőt.
Élvezte az együtt töltött órát, hiszen végre valami másra
gondolt, mint a saját szánalmas helyzetére és a zűrzavaros
életére. Tisztában volt vele, hogy nem töltheti minden
idejét a lányaival, bármilyen nagy volt is a kísértés.
Szüksége volt egy barátra.
Amikor Helen visszaért az irodába, Matthew a társalgóban
sertepertélt, néhány dossziét nézett át Jennyvel. Helennek
kavarogni kezdett a gyomra, amikor észrevette, hogy a
lányok némán vicces csókot dobnak Matthew-nak a háta
mögött, és felemelt hüvelykujjal az üvegfal mögé
kacsintanak, ahol meglehetősen zavart képpel ott ült
„Helen a könyvelésről”. Még rosszabbul érezte magát,
amikor „Helen a könyvelésről” csatlakozott a nevetgéléshez
és a gúnyos grimaszoláshoz. Ettől a többiek hangosan
nevetni kezdtek, mire „Helen a könyvelésről” dagadt a
büszkeségtől. Helen nem tudta eldönteni, mi idegesíti
jobban, a többiek szánalmas viccei, az asszony ostobasága
vagy a saját elkeseredettsége. Vagy talán inkább az a tény,
hogy az egész iroda úgy érezte, ez a nő illik a legjobban
Matthew-hoz, vagy – ami még rosszabb – hogy ő az
egyetlen, aki eléggé el van keseredve ahhoz, hogy
viszonozza a férfi közeledését. Matthew rámosolygott, de
Helen borús arccal meredt rá.
Laura behívatta az irodájába, és becsukta mögötte az
ajtót.
– Minden rendben?
Helen megdermedt.
– Igen. Miért?
– Csak mert az imént értél vissza az ebédről, és tudom,
hogy az elmúlt néhány hétben nem ez volt az első alkalom.
– Fogorvoshoz kellett mennem – védekezett Helen.
– Megint?
Helen dacosan nézett a főnökére.
 – Igen, megint. Mi az? Nem bízol meg bennem? Azt
hiszed, hogy lógok?
– Helen! Én nem vádollak semmivel. Csak azt akartam
mondani, ha valami problémád van, vagy szükséged lenne
egy kis szabad időre, nyugodtan szólj.
– Jól vagyok – azzal Helen sarkon fordult, és szó nélkül
visszament az íróasztalához.

Este.
Tészta. Kanapé. Bor. Emmerdale.
– Sophie megkért, hogy csütörtökön vigyázzak a lányokra
– hadarta Matthew a reklámszünet alatt.
– És mi a baj ezzel?
– Csak azért csinálja, hogy bosszantson.
– Matthew, a te gyerekeid is. Miért lenne baj, hogy
néhány órát vigyáznod kell rájuk?
– Nem így értettem. Már alig várom. Csak… Soha nem
szokott elmenni sehova.
– Lehet, hogy van egy új barátja – közölte Helen, és
rettenetesen élvezte a helyzetet.
– Micsoda? – hördült fel Matthew. – Dehogyis! Legalábbis
remélem… Úgy értem, hogy éreznék magukat a lányok, ha
ilyen gyorsan találna magának valakit?
– Gondolom, nem olyan rosszul, mint amikor kiderült,
hogy te ennyi ideje velem vagy.
Féltékeny, gondolta Helen. Ezek szerint még érez valamit
a felesége iránt. Mélyen magába nézett, hogy kiderítse,
zavarja-e ez a tény, de arra jutott, hogy a legkevésbé sem.
– Miért ne találhatna magának valakit? Te is ezt tetted.
– Remélem, talál is. Majd – mondta Matthew, nem túl
meggyőzően. – Csak nagyon meg lennék lepve, ha ilyen
gyorsan bekövetkezne.
– Talán csak kalandot keres. Biztos vagyok benne, hogy jót
tesz az ember önérzetének, ha elmegy egy idegennel,
akivel, mondjuk, egy bárban ismerkedett meg, miután a
férje elhagyta.
– Na jó, ebből elég.
Helen nyilvánvalóan érzékeny pontra tapintott.
– Matthew! Ne vágj már ilyen fancsali képet! Sophie
megérdemli, hogy húszévente egyszer elmenjen valahová,
és többé egyikünkre sem tartozik, hogy hová. Tekintsd
egyszerűen remek lehetőségnek, hogy több időt tölthetsz a
lányokkal, úgyis folyton azt mondogatod, hogy ezt
szeretnéd.
– Eljössz velem, ugye? Remek móka lesz.
– Sajnálom, nem. Igazság szerint nekem is programom
van csütörtök estére. Éppen el akartam mondani.
– És hova mész?
– Rachellel találkozom. Csak megiszunk valamit, nem
maradok sokáig. Legalább így tudom, hogy nem a tévé előtt
ücsörögsz, és utánam sóvárogsz.
– Szeretlek – szólt Matthew szánalomra méltó hangon.
– Tudom – felelte Helen, és homlokon csókolta a férfit.
– És te is szeretsz, ugye?
– Mit gondolsz? Bontsunk ki még egy üveg bort! –
válaszolta Helen, és felállt.
 Tizennegyedik fejezet

Eltelt egy hét, és Helen kezdte úgy érezni, hogy nincs fény
az alagút végén. Pedig túljutottak egy újabb vasárnapon
Matthew lányaival, amikor Claudia szókincse az alábbi
szavakkal és kifejezésekkel bővült:

Szia!
Diétás kólát
Kérek szépen
Köszönöm

És „A történelem”, válaszul Helen kérdésére, hogy mi a

kedvenc tantárgya. Lehet, hogy nem túl szellemes, de
Helen úgy érezte, ez azért előrelépés. Ráadásul elkezdte
más szemmel nézni Suzanne-t és Claudiát, miután Sophie
mesélt egy-két dolgot az apjukkal való kapcsolatukról.
Látta, hogy Suzanne megfelelési kényszere már-már
rögeszmés, és Claudia „ki nem szarja le” hozzáállása is
egyre kevésbé tűnt hitelesnek. Azon morfondírozott,
megpróbáljon-e komolyan beszélni a helyzetről Matthew-
val, vagy tartsa magát ahhoz, hogy semmi köze hozzá.

A csütörtök esti találkozó megint kissé vontatottan

kezdődött, és Helen nem tudta, miért egyezett bele a
dologba. Néhány vodka-tonik után azonban ellazult.
Nem szabad becsípnem, mondogatta magában, amikor
kilépett otthonról. Eleanornak hívnak, otthon dolgozom, és
nem kefélek a férjeddel. Helen integetett Matthew-nak, aki
elindult a gyerekekhez, aztán elmetrózott a Charing
Crossig, és végigsétált az utcán a pubig, ahová
megbeszélték a találkozót. Menet közben végigvette azokat
a témákat, amelyeket gondosan el kell kerülnie:

válás
házasságtörés
munka
életkörülmények
bármi személyes
bármi más

A francba!, gondolta, majd improvizálok.

De Sophie, aki nyilvánvalóan ritkán ivott, és a harmadik
pohártól már jól becsípett, a férfiakra terelte a szót.
– Van barátod? – kérdezte.
Szent ég!, gondolta Helen. Nem is tudom, hogy Eleanornak
van-e barátja. Eszébe jutott, hogy leporolja a jó öreg Carlót,
de túl bonyolult hazugság lett volna, hogy kézben lehessen
tartani.
– Nem, jelenleg nincs. És mi a helyzet veled? Mármint…
Tudom, hogy férjnél vagy…
– Csak voltam – vágta rá Sophie, némi keserűséggel. – A
férjem néhány hete elhagyott.
 – Ó, ez rettenetes! – Helen nem tudott ellenállni, hogy a
mélyére ásson a dolognak. – Váratlanul történt?
– Nem akarok beszélni róla – jelentette ki Sophie, és az
arcára kiült a fájdalom. – Valaki más miatt ment el. –
Nagyot kortyolt a borából. – Mit gondolnak az ilyen nők?
Kikezdeni más férjével. Az isten szerelmére, rengeteg
szabad férfi járkál az utcákon! Tudod, mi a véleményem?
Ez a hatalomról szól. A tudatról, hogy megnyertek
valamiféle versenyt, amelyről szerencsétlen, gyanútlan
feleség azt sem tudta, hogy benevezték. Vagy talán olyan
elkeseredetten vágynak valakire, hogy az sem érdekli őket,
ha úgy lopják el mástól? Valójában sajnálnom kellene az
illetőt.
– És sajnálod? – kérdezte óvatosan Helen.
– Nem! Gyűlölöm. Még csak nem is ismerem, és gyűlölöm.
Ilyen mélyre süllyedtem a férjem miatt.
– És vele mi a helyzet? – érdeklődött Helen. – Szerinted
mi járhat a fejében?
– Ó, őt teljesen levették a lábáról. Középkorú férfi.
Hamarosan öreg lesz. Nyilván azt hitte, karácsony van. Az
igazat megvallva, nem hiszem, hogy végiggondolta.
Legalábbis a fejével nem. És azt mondta, hogy az a nő
ráakaszkodott, nem mintha ez mentségéül szolgálna.
Helennek muszáj volt visszakérdeznie.
– Ezt mondta?
– Igen. De nem tudom, mit higgyek, és nézzünk szembe a
ténnyel, nemet is mondhatott volna, ha tényleg így történt.
Helen képtelen volt türtőztetni magát.
 – Elég valószínűtlennek tűnik, hogy egy fiatalabb nő, mert
azt mondtad, fiatalabb, ugye, ráveti magát egy idősebb
férfira. Kivéve persze, ha az illető ellenállhatatlanul vonzó.
Szerinted a férjed ellenállhatatlanul vonzó?
Sophie halványan elmosolyodott.
– Őszintén szólva már nem is tudom. Tárgyilagosan
nézve, azt hiszem, nem az. Nem hinném, hogy
ellenállhatatlan lenne a nők körében, ha erre gondolsz.
– Akkor nem tűnik túl valószínűnek.
– Igen, ez igaz.
Helen úgy érezte, nehezen tud ezen továbblépni. Hogy a
francba merészelte ezt Matthew? Oké, nyilván megpróbálta
megkönnyíteni a felesége dolgát, de azt mondani, hogy ő,
Helen rávetné magát az ötvenöt éves, „már megindult
lefelé a lejtőn” Matthew-ra, enyhén szólva nevetséges. Ő
ellenállt. De Matthew kitartó volt. Ráadásul az egész az ő
ötlete volt.
– Minden rendben? - Sophie zavartan meredt rá.
Helen vett egy mély lélegzetet.
– Csak azon tűnődtem, milyen lehetett neked. Hiányzik a
férjed?
– Tudod, mit? Tényleg nem szeretnék róla beszélni.
Inkább igyunk még egyet!
Helen – kissé bizonytalanul – felállt az asztaltól.
– Majd én hozom.
Azzal vett magának egy sima tonikot, Sophie-nak pedig
egy újabb hatalmas pohár bort.
– Részeg volt! – közölte Matthew, amikor végül nem sokkal
éjfél után hazaérkezett.
– És akkor mi van? Néha te is berúgsz.
Helen ágyba bújt, amint hazaért, végig akarta gondolni
ezt az estét, és ha őszinte akart lenni magával, el akarta
kerülni Matthew-t. Finoman szólva is kissé nyugtalanítónak
találta ezt az egészet.
Egészen jól kijött Sophie-val, de volt valami abban, ha az
ember kibeszéli saját magát egy másik nővel, aki erről mit
sem sejt, ami rossz ízt hagy a szájában.
– Emlékszel még arra, amikor összejöttünk? – kérdezte
Matthew-tól, miközben a férfi levetkőzött.
– Nem hittem a szerencsémnek. – Matthew hozzábújt a
takaró alatt. – Azt hittem, kiabálni fogsz velem, és
felpofozol, aztán rohansz a HR-esekhez. Úgy éreztem,
megnyertem a lottófőnyereményt.
Simogatni kezdte Helen hasát, úgy érezte, hogy ez a
beszélgetés valami romantikus előjáték. Helen megfogta a
kezét, és megállította.
– Ezek szerint nem gondoltad, hogy rád vetettem
magam? – Helen belenézett a férfi enyhén zavart szemébe
az éjjeli lámpa halvány fényénél.
Matthew felnevetett.
– Nincs akkora szerencsém. De mire akarsz kilyukadni?
– Semmire – felelte Helen, és hátat fordított neki. – Jó éjt!

Másnap reggel Sophie felhívta Helent a mobilján.

 – Általában nem szoktam berúgni, és hazafelé kidobni a
taccsot a taxiban. Csak szerettem volna, ha ezt tudod.
– Ez történt?
– Igen. És a férjem dührohamot kapott, mert szerinte
rossz példát mutatok a lányoknak.
– Ó, mert ő aztán tökéletes példakép! Már annak alapján,
amit hallottam róla.
– Pontosan.
Amikor Sophie letette a telefont, elmosolyodott magában,
örült, hogy átesett a kötelező „másnapi” telefonhíváson.
Eleanorral könnyű volt beszélgetni – sok közös vonásuk
volt, vicces nőnek és jó társaságnak tartotta, és a kellemes
csevegés egy ideig elterelte Sophie gondolatait… nos,
mindenféle egyébről. Igazán élvezte, hogy barátságot épít,
még ha fárasztónak találta is. És ijesztőnek. Sokkal
könnyebb volt bezárkózni a házba, hogy nyalogassa a
sebeit, mint megpróbálni társasági életet csiholni a
semmiből. De muszáj volt kimozdulnia, össze kellett szednie
magát, hiszen nem tölthette egész hátralévő életét
kizárólag anyaként.

Amikor Sophie felhívta, Helen éppen az aznapi sajtószemlét

nézte át. Unalmas interjúk unalmas új tévésorozatok
unalmas sztárjaival. Kétszer annyi ideig tartott, mint
általában, mert az aznapi „Helen a könyvelésről” szivató
foglalkozást figyelte a központi irodában. „Helen a
könyvelésről” továbbra sem sejtette, mi zajlik, arról nem is
beszélve, hogy az új tépett frizurája és sötétlila rúzsa miféle
szórakozást jelent a többi lány számára. Vett egy vörös
kaftántopot, így felváltva hordhatta a rózsaszín kapucnis
felsővel. Mivel alacsony és kissé molett volt, leginkább úgy
festett benne, mint egy postaláda.
Aznap Annie, aki mindig élenjárt az ármánykodásban, a
férjéről kérdezgette „Helent a könyvelésről”. („Jóképű?” „Ó,
igen,” felelte „Helen a könyvelésről”, és elpirult. „Jó az
ágyban? „Ó, erre nem tudok válaszolni.” És még jobban
elpirult. „Féltékeny típus?” „Ó, nagyon. Éppen ma reggel
kérdezte, hogy kinek csípem így ki magam”, áradozott, és
ezzel aláírta a halálos ítéletét.)
– Nem lehetne csendesebben? Próbálom korrektúrázni
ezt a szöveget – kiáltotta Helen, és remélte, hogy
felszámolja a mulatságot, és megmenti a nőt a további
megaláztatásoktól.
– Jaj, ne legyél ilyen stréber! – felelte „Helen a
könyvelésről”, majd helyeslést várva ránézett Annie-re és
Jennyre, mint egy kövér tizenkét éves, aki megmutatja a
népszerű lányoknak, ő is benne van a buliban.
Helen visszanyelte az ellenérzését. „Helen a
könyvelésről” elviselhetetlen volt. De akkor sem érdemli
meg, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, gondolta a mi Helenünk,
amikor visszatért a munkájához. Csakis az én hibám.
– Ó, ismersz – felelte, és a legszívesebben lehányta volna
magát, amiért belemegy az efféle béna irodai
szellemeskedésekbe. – Csak a munkának élek. Laura megöl,
ha ezt nem adom le délre – közben forgatta a szemét, hogy
még tökéletesebb legyen az előadás.
– Oké – Annie leszállt az íróasztal sarkáról, és elindult
visszafelé a recepcióspulthoz.
Ekkor érkezett Matthew az ellenkező irányból.
– Szép jó napot, hölgyeim! – köszönt Matthew.
Helen csikorgatni kezdte a fogát, és könyörgött, hogy a
férfi menjen át az irodán, de Matthew megállt, és átnézett
egy dossziét Jenny asztalán. Helen szinte érezte, ahogy
összesűrűsödik a levegő a várakozástól. Az a rettenetes
érzés lett rajta úrrá, amikor az iskolai bunyó véresen
komolyra fordul, és ezt mindenki tudja. Úgy döntött,
megpróbálkozik egy elterelő hadművelettel.
– Annie! – kiáltotta. – Laura egy sürgős telefonhívást vár
Simontól a Lotusból. Ha telefonálna, egyenesen hozzá
kapcsolnád?
De Annie nem engedte el az áldozatát.
– Matthew! Nem gondolod, hogy Helen ma elképesztően
néz ki?
Matthew egy pillanatra elképedt, aztán rájött, hogy
Annie nem az ő Helenjéről beszél, hanem a duci kis
„Helenről a könyvelésről”.
„Ne, Matthew!” Helen talán még hangosan ki is mondta.
„Ne tedd!”
De már késő volt.
– Hűha! – szólt Matthew elismerően. – Szívdöglesztően
nézel ki. Ez az új frizura tökéletesen illik hozzád.
Annie és Jenny felhorkant, aztán köhögni kezdett. „Helen
a könyvelésről” – természetesen – elvörösödött, és vihogni
kezdett, mint egy fülig szerelmes kamasz lány. Matthew,
aki szeretett a női társaság középpontjában lenni, és
élvezte, hogy úgy érzi, ő is a csapat tagja, folytatta:
– Ha nem lennék házas ember…
Az irodán végigsöpört a nevetéshullám. Helen látta, hogy
Matthew és „Helen a könyvelésről” kissé zavarban vannak,
amiért a megjegyzéseik ilyen mértékű hisztériát váltanak
ki, de mindketten mosolyogtak. Matthew-nak kétségkívül az
járt a fejében, hogy ezek szerint még nem veszítette el jó
öreg vonzerejét a hölgyek körében. Helen felállt.
– Oké mindenki, most már tényleg fogjátok be a szátokat!
Nekem munkám van. Kopjatok le!
Matthew felvonta a szemöldökét, amikor elindult a
folyosó felé, és Helenbe beléhasított a rettenetes
felismerés:
Azt hiszi, féltékeny vagyok.

Tíz perccel később Helen kabátban, esernyőt tartva a feje

fölé az Oxford Streeten áramlott a tömeggel, és
megpróbálta kiszellőztetni a fejét. Nem vált be. És tudta,
hogy többé már nem is fog beválni. Nem volt menekvés:
vissza akarta kapni a régi életét, mintha az elmúlt négy év
meg sem történt volna. Jó, megelégedett volna egy részével
is, a kedd és a péntek estékkel meg a hétvégékkel, amikor
azt csinálhatott, amit akart, még, ha a valóságban nem is
csinált semmit. Kicsit olyan volt, mint Londonban lakni: az
ember nem megy el Madame Tussaud panoptikumába, de
megnyugtató a tudat, hogy bármikor megteheti. Matthew
nem tehetett róla, de Helen kezdett ráeszmélni, hogy ez az
egész hatalmas hiba volt.
Beugrott a Starbucksba, vett egy dupla eszpresszót, és
megitta visszafelé.

Annie a szokásosnál is rosszindulatúbb vigyorral fogadta,

amikor Helen elment a recepcióspult mellett a női
mosdóba.
– Lemaradtál a mulatságról – kiáltotta oda Helennek, de ő
nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze, mi történt.
Amikor belépett a mosdóba, egy pillanatra megállt, és
belenézett a tükörbe.
Valaki szipogott egyet. Az egyik vécéajtó mögül fojtott
hangok hallatszottak. Helen kibontotta a lófarkát, majd
gondosan visszakötötte. Újabb szipogás, amelyet ezúttal
félreérthetetlen zokogás követett. Helen körülnézett. Arra
gondolt, hogy gyorsan elmenekül, de amikor az ajtó felé
fordult, valaki újra felzokogott, és ezúttal abba sem hagyta.
– Jól vagy odabent?
Szipogás, zokogás, szipogás, zokogás. Mint valami
morzejel. Helen soha nem tudta jól kezelni az efféle
helyzeteket, fogalma sem volt, mit mondjon. De azért
elindult a vécéfülke felé.
– Szeretnéd, hogy idehívjak valakit vagy hozzak valamit?
Vagy inkább hagyjalak magadra?
Kérlek, mondj igent!
 Kusza, szipogásokkal és gurgulázással kevert,
felismerhetetlen szavakból álló mondat következett.
Mintha Helen azt a szót hallotta volna, hogy „Annie”, de
erre nem esküdött volna meg.
– Ööö… Ezt nem egészen értettem.
Csönd.
– Különben ki van odabent? Én Helen vagyok, Laura
személyi asszisztense. Mondd meg, mit szeretnél!
Hallotta, ahogy az illető elhúzza a reteszt, majd kinyílt az
ajtó, és ott állt könnyáztatva „Helen a könyvelésről”. Vadiúj
szempillaspirálja csordogált lefelé az arcán, a lila rúzs
elmaszatolódott, tépett frizurája égnek meredt. Halkan
vonyított egyet, mint egy beteg farkas, és Helen nyakába
ugrott, aki a karját az oldalához szorítva, mereven állt, és
fogalma sem volt, mihez kezdjen.
– MindazthiszikhogyviszonyomvanMatthewval.
Zokogás, szipogás, vonyítás, szipogás, zokogás. Olyan volt,
mintha beszorult volna egy mosdóba a Királyi
Filharmonikusok egész ütős szekciójával.
– Nem értelek – mondta, és lehámozta magáról a nő
karját. – Lassíts, és meséld el, mi történt!
De pontosan tudta, mit fog hallani, és összeszorult a szíve.
– A lányok. Annie és Jenny. És Jamie. Mindannyian azt
hiszik, hogy viszonyom van Matthew-val.
Helen vett egy mély lélegzetet.
– Tudom.
– Ezért voltak olyan kedvesek velem. Azt hittem, a
barátaim, de csak a pletykára fájt a foguk. Hogy érted, hogy
tudod?
– Említettek… ezt-azt.
„Helen a könyvelésről” Helenre szegezte vádló tekintetét.
– De nem hittél nekik, ugye?
– Nem – felelte Helen. – Nem hittem.
– Kivágták a céges katalógusból Matthew fényképét,
odaragasztották a számítógépemre, és amikor
megkérdeztem, miért, nevetni kezdtek, és oldalba
bökdöstek. Akkor jöttem rá, mire céloznak. Megpróbáltam
elmondani nekik, hogy nem igaz, de nem hittek nekem. Azt
állították, hogy Matthew felesége elmondta Ameliának,
hogy a főnök velem jár. De nem tehetett ilyet, mert ez nem
igaz.
– Tudom, tudom – mondogatta Helen, mert meg akarta
nyugtatni a nőt, de közben fortyogott a dühtől.
Azok a megátalkodott, álszent lotyók.
– Úgy értem, sosem vetemednék ilyesmire. Nekem ott van
az én Geoffom. Miért futnék Matthew Shallcross után? Úgy
értem, kedves ember, de… Az ember mégsem állna le vele,
nem igaz?
– Nem – felelte Helen elhaló hangon. – Nem állna le vele.
– Segítened kell meggyőzni őket, hogy ez hazugság.
Kérlek, Helen! Megölném magam, ha bárki azt hinné, hogy
összeszűröm a levet egy nős férfival.
– Nem tudom, mit tehetnék.
Helennek lüktetni kezdett a feje, és csak arra vágyott,
hogy hazamehessen, és megfeledkezhessen erről a
beszélgetésről. De nem tehette.
 – Komolyan mondom. Ha Geoff rájön, mit pletykálnak,
vagy… Szent ég! Mi lesz, ha elveszítem a munkámat? Biztos
vagyok benne, hogy kirúghatnak illetlen viselkedésért.
Komolyan mondom, Helen, végzek magammal, ha nem
segítesz.
Azzal újra vigasztalhatatlan zokogásba kezdett, Helen
vállára döntötte a fejét, és hatalmas könnyeket hullatott a
mellkasára.
– Oké – mondta Helen. – Megpróbálom.

Ezért állt most Laura előtt, hogy beadja a felmondását.

– De miért? – kérdezte Laura. – Van valami konkrét oka?
A pénz? Vagy kaptál egy másik ajánlatot?
– Nincs semmi oka. – Helen alig tudott Laura szemébe
nézni. – Csak tovább szeretnék lépni, ennyi az egész. És
minél előbb. Tudom, hogy egy hónap a felmondási időm, de
szeretném azonnal megkezdeni.
– És nem mondhatok semmit, amivel meggyőzhetnélek az
ellenkezőjéről?
– Nem.
– Nagyon sajnálom, Helen. Őszintén. Te voltál a
jobbkezem.
Helennek sikerült kinyögnie egy „köszönömöt”, aztán
amilyen gyorsan csak tudott, kiviharzott Laura irodájából.
Amikor visszaért az íróasztalához, Annie megint a központi
irodában kószált, és Jennyvel vihorászott a nap botrányos
történésein. Helennek felfordult a gyomra, és úgy érezte,
nincs veszítenivalója, mintha levetette volna magát egy
szikla pereméről, és bizonyos értelemben így is tett.
Megköszörülte a torkát.
– Tudjátok, túl messzire mentetek Helennel.
– Ó, ugyan már! – intette le Jenny. – Mindent
megérdemel, amiért egy nős férfival kamatyol.
Annie csatlakozott az előtte szólóhoz.
– Ostoba tehén. És különben is, téged mióta érdekel? Te
sem szereted jobban, mint bármelyikünk.
– Csak… Nem igaz, hogy viszonya van Matthew-val, ennyi
az egész.
– Honnan tudod? – Annie radarja azonnal bekapcsolt.
– Csak… tudom.
– Ennél azért ügyesebb is lehetnél. Csak azért, mert
elérte, hogy megsajnáld, még nem biztos, hogy igazat is
mond. Valljuk be, hogy ravasz hazudozónak kell lennie, ha
egyikünk sem tudta, mi folyik itt.
Eljött a pillanat. Armageddon. D-nap. Apokalipszis.
Kisétált a szélére, és a mélybe vetette magát.
– Tudom, hogy igazat mond, mert… – egy pillanatig
habozott – én vagyok Matthew szeretője. Miattam hagyta el
a feleségét. Most már beláthatjátok, hogy tartoztok
Helennek egy bocsánatkéréssel.
Ha nem ez lett volna Helen életének legborzalmasabb
pillanata, ha nem lett volna teljes mértékben biztos abban,
hogy minden megváltozik, márpedig rossz értelemben,
talán még viccesnek is találta volna. Annie és Jenny egy
végtelennek tűnő másodpercig tátott szájjal álltak, a szó
szoros értelmében, mint két pudli, aki kidugja a fejét a kocsi
ablakán. Helen egyik lábáról a másikra helyezte a
testsúlyát, és várta, hogy felfogják a hallottakat. Annie-nek
kővé dermedt az arca.
– Szent ég! – szólt, és megfordult, hogy kimenjen. –
Mindig sejtettem, hogy egy ribanc vagy, és kiderült, hogy
igazam volt.
– Csak viccelsz, ugye? – kérdezte hitetlenkedve Jenny. –
Ez csak valami vicc lehet.
– Aligha – motyogta Helen.
– De hagytad, hogy azt higgyük, „Helen az, a
könyvelésről”. Te magad mondtad, hogy ő az – tette hozzá
Jenny.
– Sajnálom – felelte Helen elhaló hangon.
– Te és Matthew? – Jenny még mindig nem tudta felfogni.
– Ó, te jó ég! És mi van Carlóval? Egyszerre két vasat tartasz
a tűzben?
– Most hazamegyek. – Helen felvette a kabátját. – Hétfőn
találkozunk.
Amikor elsétált a recepcióspult mellett, hallotta, ahogy
Annie megosztja a hírt Ameliával. Egyikük sem köszönt
neki.
 Tizenötödik fejezet

Hétfőn Helen eljátszott a gondolattal, hogy beteget jelent.

Képtelen volt szembenézni azzal, hogy a kollégák
összenevetnek a háta mögött és gúnyos megjegyzéseket
tesznek. Úgy tűnt, vele ellentétben Matthew örült annak,
hogy az egész kiderült, fütyörészve főzte a kávét a
konyhában. De Matthew el sem tudta képzelni, milyen
gonoszok tudnak lenni a nők. Ráadásul őt nem is nevette ki
senki, sőt! Hiszen Matthew-nak sikerült horogra akasztania
egy fiatalabb nőt, míg Helen egy olyan szánalmas pasira
pazarolta az életét, akit még „Helen a könyvelésről” sem
tart figyelemre méltónak.
– Az összes többi igazgató féltékeny rám – dicsekedett
Matthew az este, amikor a lányok elmentek.
– Még Laura is?
Helen képtelen volt levetkőzni a szarkazmusát. Matthew
próbálta felvidítani, de mi volt abban biztató, ha egy rakás
ronda öregember úgy beszél az emberről, mint valami
kamatytrófeáról.
– Tudod, mire gondolok.
– Utálom, hogy megtudták, Matthew. Sajnálom, de így
van. Egyszerűen… olcsónak érzem magam. Mintha
mindannyian úgy néznének rám, hogy talán ők is
elkaphatnak egy numerára, ha kedvesek hozzám.
Szerencsétlen, vén seggfejek.
– Oké, oké. Csak próbállak jobb kedvre deríteni.
– Bocs, de valami mással kell előállnod, mert ez nem fog
működni.
Helen elővette a telefonját, hogy felhívja Rachelt. A
„nyulak” – ahogy Matthew elkeresztelte a szomszédokat –
éppen hatalmas zajt csaptak a feje fölött. „Ó, bébi!”, „Igen,
bébi!”, puff, puff, puff. Helen rájött, hogy az ágyuk éppen a
mennyezeten futó repedés alatt áll, és most úgy érezte, a
fölső szomszédok kezébe adja az életét azzal, hogy leül az
ágyra, miközben ők hancúroznak az övéken. Úgy tűnt, hogy
a villám alakú repedés a szeme láttára lesz egyre szélesebb,
és próbálta elképzelni a Camden New Journal szalagcímét:

Halálos balesetet okozott a szerelmeskedő pár

Szerencsétlen férjrablót zúztak porrá a heves szeretők
Középkorú lotyót lapított szét a ronda pár, akiknek
sokkal izgalmasabb szexuális életük volt, mint az övé

Megvárta, amíg lezajlik a szokásos forgatókönyv – „Igen,

igen, bébi, bébi, hívj apucinak” (ez volt a legújabb, igazán
briliáns fejlesztés, gondolta Helen, bár kissé undorító), puff,
bumm, sikítás, crescendo, csönd –, aztán tárcsázta Rachel
számát.
A barátnője álmos hangon szólt bele a telefonba,
egyértelmű volt, hogy még az ágyból beszél. Helen a
hétvége nagy részét azzal töltötte, hogy a pénteki
eseményeket elemezgette Rachellel, ezért a lány pontosan
tudta, mi következik.
 – Nem fog menni. Nem tudok a szemükbe nézni – Helen
azonnal a tárgyra tért.
– Ne butáskodj! Ha ma nem mész be, holnap még
nehezebben veszed rá magad. Mit akarsz tenni? Beteget
jelentesz a következő négy hétre?
– Nos, ez is egy lehetőség.
– Mi a legrosszabb, ami történhet? A képedbe nevetnek.
És a hátad mögött is. Családokat tönkretevő kurvának
neveznek. És aparabló lotyónak. Közlik veled, hogy mindig
sejtették, hogy te vagy, és nem „Helen a könyvelésről”, mert
ő túl jó lenne Matthew-hoz, és soha nem süllyedne ilyen
mélyre…
Helen minden rosszkedve ellenére felnevetett.
– Oké, oké, már abbahagyhatod.
– Komolyan – folytatta Rachel. – Úgyis utálod azokat a
lányokat, miért érdekel a véleményük? Mit gondolsz
Jennyről, három szóban összefoglalva?
– Ostoba, szarkeverő ribanc.
– És Annie-ről?
– Rohadtul ostoba, gonosz, szarkeverő, szánalmas,
unalmas tehén.
– Ez az én barátnőm. Menj, és mutasd meg nekik!
– Említettem már, hogy Annie egy kis picsa?
– Igen. És Helen! Ha semmi nem jön össze, moss be neki
egyet! Hiszen mi történhet? Kirúgnak?

Először indultak együtt dolgozni Matthew „arra

fejlesztették ki, hogy át tudjon vágni egy dzsungelen egy
trópusi vihar kellős közepén” autójával, és Helennek el
kellett ismernie, hogy ez azért kellemesebb, mint a metrón
zötykölődni. Matthew bekapcsolta a rádiót, és bár február
volt, letekerte az ablakokat. Helent egy pillanatra elöntötte
az izgatott öröm, hogy az utcán lehet a barátjával, mindenki
előtt, mint egy átlagos pár. De az érzés gyorsan elmúlt, és
mielőtt feleszmélhetett volna, sírva fakadt. Matthew, aki
éppen hangosan és hamisan énekelt, szemmel láthatóan
elkedvetlenedett, és mondat közben abbahagyta a dalolást.
– Mi az? – hebegte. – Jól vagy?
– Igen – szipogta Helen, de egyáltalán nem úgy festett.
– Szeretnél róla beszélni? Miattam sírsz?
– Nem. Illetve igen. Te boldog vagy, Matthew?
– Persze hogy az vagyok – felelte a férfi idegesen.
– Hogy lehetsz az? Már alig beszélünk egymással, alig
szeretkezünk, a lakás túl kicsi kettőnknek, soha nem látod a
gyerekeidet, a húgod utál engem…
– Többet is szeretkezhetünk – vágott közbe Matthew, aki
egyáltalán nem értette a dolog lényegét.
– Nem a szexről van szó. Mindenről.
Helen azt várta, hogy a férfi megvigasztalja, azt mondja,
megérti, és talán azt, hogy „Tudom, igazad van, tartsunk egy
kis szünetet”. Ám ehelyett csak nézett rá, és a szeme
ingerülten felvillant.
– Az isten szerelmére, Helen, nőj már fel! Ilyen az élet.
Már nem játszadozunk, ilyen egy valóságos párkapcsolat. A
kapcsolatunk eddig egy hullámvasútra hasonlított: egyszer
fent, egyszer lent. De az együttélés a hétköznapi dolgokról
szól, a mókuskerékről és a részletekről. Meghoztam a végső
áldozatot, és elhagytam a gyerekeimet, ezért ha én boldog
tudok lenni a jelen helyzetben, biztos vagyok benne, hogy
te is az lehetsz.
– Ha te mondod.
Matthew kis híján behajtott a buszsávba, amikor
Helenhez fordult.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
Közben éppen megérkeztek az irodával szemben lévő
parkolóhoz. Nem ez a megfelelő pillanat, gondolta Helen. Öt
perc múlva minden szem rászegeződik majd, és a
legkevésbé sem akarta, hogy boldogtalannak lássák. Ez
olyan lett volna, mintha valaki megmutatná egy
piránjarajnak az apró tűszúrást az ujján. Belenézett a
napellenző hátulján lévő tükörbe, és óvatosan
megtörölgette a szemét egy zsebkendővel, próbálta
megóvni kifestett szempilláját, ami eddig – csodával
határos módon – nem maszatolódott el.
– Semmit. Ideges vagyok a mai nap miatt, ennyi az egész.
Matthew behúzta a kéziféket, és megfogta Helen kezét.
– Minden rendben lesz.
Miközben közelebb hajolt, hogy arcon csókolja, Helen
összerezzent, mert megszólalt a mobilja. Előkotorta a
táskájából. Sophie. A francba! Matthew kíváncsian nézett
rá. Megnyomta a piros gombot.
– Csak anya volt az. Most nem tudok beszélni vele. Majd
később visszahívom.
 – Beszéltél már neki rólunk? – Matthew vagy hússzor
feltette ezt a kérdést az elmúlt hónapban.
– Nem. Tudod, milyen. Nos, nem tudod, hiszen még nem
találkoztál vele, de azért el tudod képzelni. Daniel Steelt
olvas, az isten szerelmére! És teasütiket gyárt. Úgy értem,
te találkoztál házi teasüteménnyel 1974 óta? Kínai porcelán
pásztorlánykákat gyűjt. Ha bevallanám neki, hogy
lefekszem bárkivel, szívrohamot kapna. Ha azt akarod, hogy
bevalljam neki, hogy összeszűrtem a levet egy nős,
kétgyerekes apukával, először hívjuk a mentőket. Csak
figyelmeztetni akarlak.
Matthew felnevetett.
– Jó, jó. De egyszer meg kell tudnia.

– Ó, Matthew és Helen együtt érkeznek, micsoda

meglepetés! – vigyorgott Annie, amikor elváltak a
recepciónál. – Úgy néztek ki, mintha nem sokat aludtatok
volna. Vajon miért?
– Elég, Annie! – vetette hátra Matthew vidáman, hiszen ő
volt az egyik főnök, könnyen megúszta.
Helen mosolyt erőltetett az arcára.
– Kapd be!
Odament az íróasztaláról, ügyet sem vetett Jenny
ellenséges pillantásaira. Igyekezett megnézni az e-mailjeit,
de érezte, hogy elpirul. Fejben újra lejátszotta a Rachellel
folytatott beszélgetést – „Úgyis utálod azokat a lányokat, mit
érdekel a véleményük?” –, de ettől nem érezte bátrabbnak
magát. Nem számított, hogy nem kedveli ezeket a nőket,
ami egyébként igaz volt, hiszen szemetek voltak. Ráadásul
csak idő kérdése volt, hogy megtudják, mióta tart a
kapcsolata Matthew-val, és rájöjjenek, hogy szinte azóta
hazudott nekik, hogy ismerik.
Mindvégig nyugodtan beszéltek előtte Matthew-ról – jó és
rossz dolgokat egyaránt –, mert nem tudták, hogy Helen
titokban találkozik vele, ezért nem bízhatnának meg benne.
Nem aggódhatok ezen!, próbálta bátorítani magát. Látta,
hogy Laura őt figyeli az üvegfalon keresztül, és halványan
elmosolyodott. Laura kidugta a fejét az ajtón.
– Helen! Van egy perced?
Helen feltápászkodott a székről, és becsukta maga mögött
Laura irodájának ajtaját. Leült.
– Szóval – kezdte Laura. – Nyilván hallottam a hírt.
Tudod, milyen ez a hely.
Helen válaszul felmordult. Összehúzta magát a széken, és
a padlót bámulta, mint valami tinédzser az igazgatónő előtt.
– Csak azt akartam mondani – folytatta Laura –, ha ez az
oka, hogy beadtad a felmondásodat, szeretném, ha
meggondolnád a dolgot. Most biztosan rettenetesen érzed
magad, de minden csoda három napig tart. Körülbelül
addig tudnak egy dologra összpontosítani, amíg a gyerekek.
Nyugodtan elmehetsz szabadságra, és átvészelheted ezt az
időszakot.
– Köszönöm.
Helen felnézett, őszintén hálás volt az ajánlatért.
Tulajdonképpen miért nem kedvelem Laurát?, gondolta. Ó,
igen, mert nő és igazgató, én pedig csak titkárnő vagyok, és
úgy gondolom, nekem kellene a helyén ülnöm. Féltékeny
vagyok, mert én teljesen elcsesztem az életemet.
Sikerült kipréselnie magából egy mosolyt.
– Tényleg köszönöm. Nagyra értékelem. De… egyébként
is ideje lenne váltani. Néhány hónap múlva negyven leszek,
és nem szeretnék negyvenéves titkárnő lenni.
– Személyi asszisztens.
– Az ugyanaz. Ideje foglalkoznom kicsit a karrieremmel.
– És mihez fogsz kezdeni?
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy ehhez tényleg
értek, de túl öregnek érzem magam ahhoz, hogy valahol
máshol a ranglétra legaljáról kezdjem. Majd kitalálok
valamit.
– Nos, hiányozni fogsz. Komolyan mondom. Körülnézek,
hogy beajánlhatnálak-e valahova.
– Köszönöm. Sok szerencsét a következő asszisztenshez!
– Tudod, épp ez az ok, amiért azt szeretném, ha
maradnál, hogy előre rettegek, kit fognak mellém tenni.
– Úgy hallottam, Annie szeretne eljönni a recepcióról.
– Jó. Ha egy szót is szólsz neki, nem kapsz tőlem
ajánlólevelet – nevetett Laura. – Komolyan beszélek.

Helen visszaült az íróasztalához, a kíváncsi tekintetek

kereszttüzébe, és ránézett az órájára. Mindjárt ebédidő.
Túlélt egy egész délelőttöt, és úgy tűnt, az volt a
legrosszabb, amivel a lányok elő tudtak rukkolni, hogy
levegőnek nézték. Ha ennyi lesz az egész, megbirkózik vele.
De tévedett.
Épp vette fel a kabátját, hogy kimenjen enni, amikor az
irodába belépett „Helen a könyvelésről”, a lila rúzsa nélkül,
a megszokott kék kosztümjében. Helen rámosolygott, és
meg akarta kérdezni, hogy nincs-e kedve lejönni vele a
büfébe, amikor rájött, hogy „Helen a könyvelésről” ügyet
sem vet rá. Odamegy Jennyhez, aki úgy üdvözli, mintha rég
nem látott rokon lenne, cinkosan kuncogni kezdenek, és
amikor felé néztek, hangosan felnevettek. Ez már túl sok
volt. A többiektől pontosan erre számított, de „Helen a
könyvelésről” kiverte a biztosítékot. Feláldozta magát, hogy
megmentse a szánalmas kis hülyét. Hogy merészeli? Szúrós
tekintettel meredt rájuk, de vagy nem érdekelte őket, vagy
élvezték a helyzetet. Helen megragadta a táskáját, és
elindult az ajtó felé. Elviharzott Annie mellett, aki éppen
csatlakozott a kis társasághoz.
– Oké, lányok! Hová menjünk ebédelni?
Helen nem akarta megkockáztatni, hogy a liftnél
találkozzanak, így elindult a vészkijárat felé, és a szó szoros
értelmében lerohant az ötemeletnyi lépcsőn, az utcára.
 Tizenhatodik fejezet

– Ezt nézd! – mondta Matthew, és előkapott a háta mögül

egy köteg papírt, olyan lelkesedéssel, mintha egy nyulat
elővarázsoló bűvész lenne.
– Mi az? – kérdezte Helen, majd elvette tőle a papírokat,
és összeugrott a gyomra, amikor meglátta a fejléceket.
Csupa ingatlanügynökség.
Oké, együtt éltek, de a végérvényességtől, a közös lakás
vásárlásának visszavonhatatlanságától úrrá lett rajta a
pánik. A közös lakás azt jelentette: „Ennyi. Eldöntöttük,
örökre együtt akarunk lenni.” És Helen erre nem volt kész.
Azt sem tudta megmondani, hogy kész lesz-e valaha – bár,
ha őszinte akart lenni, egyre több minden szólt ellene.
Amikor elképzelte a jövőjét, abban nem szerepelt Matthew.
Az igazat megvallva jelen pillanatban mindent elkövetett,
hogy ne gondoljon a jövőjére – mert az túl lehangoló volt.
– Mindig azt mondod, hogy túl kicsi nekünk ez a lakás, hát
arra gondoltam, vágjunk bele.
– De… – hebegett Helen, és összeszorította az állkapcsát –
hogy engedhetnénk meg magunknak? Úgy értem, te állod a
másik ház költségeit, és gyerektartást kell fizetned Sophie-
nak, és pedig hamarosan munkanélküli leszek.
Matthew büszkén rámosolygott.
– Van neked elképzelésed arról, hogy mennyit keresek?
Ha úgy tartaná kedvünk, akár készpénzért is vehetnénk
valamit. Na nem egy házat, de egy nagyobb lakást. Sokkal
nagyobbat, mint ez. Melyik városrészt választod? Highgate-
et? Primrose Hillt? Vagy inkább maradjunk a környéken?
Szeretnék a gyerekek közelében maradni, de nekem
különben édesmindegy.
Helen figyelmen kívül hagyta, mennyire idegesíti a férfi
dicsekvő arca.
– De én szeretem a lakásomat.
– Ez nem igaz. Magad mondtad, hogy kicsi és sötét és
nyirkos. Ráadásul a nyulak egyik éjjel kinyírnak bennünket
álmunkban. Arról nem is beszélve, mennyire idegesít, hogy
a te korodban még albérletben laksz.
– Legalább addig várjunk, amíg szerzek munkát – kérte
Helen, de közben arra gondolt, lehet, hogy ez az idő
sohasem jön el –, nem akarom eltartott nőnek érezni
magam.
Úgy tűnt, ez beválik, és egy egészen kellemes fél órát
töltöttek azzal, hogy végignézték a kínálatot.
– Nagyon kedves vagy hozzám – mondta Helen, amikor
ágyba bújtak. – Sajnálom, hogy jelen pillanatban egy ilyen
nyomorult szerencsétlennel kell együtt élned.
– Tudod, mit? Kiengesztelhetsz – felelte Matthew, majd
közelebb húzódott Helenhez, és megcsókolta.
Ki tudja, mennyi idő után újra szeretkeztek, és Helennek
halványan eszébe jutott az az idő, amikor az élete még nem
futott zsákutcába. Amikor Matthew elaludt, Helen ránézett.
A férfi olyan békés és nyugodt volt, fogalma sem volt róla,
milyen rosszul állnak a dolgok, és Helen sajgó bűntudatot
érzett. Homlokon csókolta, és örült, hogy végre
megajándékozhatta egy szép estével.

Helen és Sophie újra a pubban voltak, és megpróbálta

rávenni az asszonyt, hogy mesélje el házassága zátonyra
futását. Helen először nemet mondott, amikor Sophie
felhívta, hogy újra találkozzanak, de amikor az asszony
megpróbálta rábeszélni, beadta a derekát. Egyszerűen
képtelen volt elszalasztani a lehetőséget, hogy megértse, a
másik nő hogyan éli meg, amit tett. Az öntudatos Sophie
nem volt hajlandó megnyílni, bár nagy volt a kísértés, hátha
azzal, ha megosztja valakivel a szenvedését, csökkentheti a
sajgó fájdalmat. Azért egy hírt megosztott az új
barátnőjével – sikerült többet megtudnia a riválisáról.
– Tényleg a Globalnál dolgozik. El tudod ezt hinni?
Helen majdnem megfulladt a vodkától. Úgy érezte, a
kocsma falai összezsugorodnak körülötte.
– Mármint tudtam, hogy Matthew a munkahelyén
ismerkedett meg vele, de azt nem hittem volna, hogy
olyasvalaki, akivel napi nyolc órában együtt van. Régen az
asszisztense volt, az isten szerelmére!
– Honnan tudod? – sikerült Helennek kiböknie.
– Az emberek élnek-halnak, hogy megosszák veled a
híreket, ha ilyesmi történik. Úgy tűnik, a lány épp a minap
jelentette be az egész iroda előtt, bár Amelia azt mondta,
senki nem lepődött meg igazán, mert kicsit mindig
fennhordta az orrát. Senki nem szereti.
Á! A HR-es Amelia. Mekkora szemét!, gondolta Helen.
Az este során Helen újra és újra a „gonosz Helenre”
terelte a beszélgetést, így most már tudta, hogyan látják
mások. Azért nem volt éppen zene a füleinek, amikor
végighallgatta, mit mondtak róla a munkatársai. A
következő információk derültek ki Amelia elmondásából:

Helen pocsékul végzi a munkáját (ez hazugság)

Az összes férfi igazgatóval flörtölt (szintén)
Az irodában dolgozó összes lánynak azt hazudta, hogy
van egy barátja („Eszembe jutott, hogy vajon
Matthew tud-e erről”, jegyezte meg Sophie)
Mindenkinek azt mondta, hogy Matthew-nak egy másik
kolléganővel van viszonya, hogy elterelje a gyanút
magáról
Majdnem negyvenéves („Ha!, kiáltott fel Sophie.
„Fiatalabb nálam, de nem annyival. A külsejére már
nem alapozhat sokáig.”)

– Szent ég! Ez rémesen hangzik – hallotta Helen a saját

hangját. Aztán eszébe jutott, hogy magáról beszél. – És a
barátnőd szerint meddig fog tartani?
– Ó, Amelia nem a barátnőm – mondta Sophie. – Az a
típusú nő, aki mindig elsőként akar értesülni az
eseményekről. Biztos vagyok benne, alig várta, hogy
elújságolhassa nekem. Semmiképpen nem miattam
aggódott. Igazság szerint ki nem állhatom.
Van ízlésed, gondolta Helen.
 – A Globalnál az az általános vélemény – folytatta Sophie,
– hogy a dolog nem tart sokáig. Úgy gondolják, hogy
Matthew észhez tér, és rájön, hogy hibázott, de én kétlem.
Ismerem Matthew-t, soha nem vallaná be, hogy tévedett.
– Nem tudhatod – jegyezte meg Helen.
– Nos, ez már az ő gondja – felelte Sophie, és egy
huszárvágással lezárta a témát.
Ezután már hajthatatlan volt, így rátértek Claudia
közelgő születésnapjának korántsem annyira izgalmas
témájára.
– Mit szeret? – kérdezte Helen, és arra gondolt, beszerez
néhány hasznos információt, ami segítségére lehet a
küzdelemben, hogy a vasárnapi együttléteket
elviselhetőbbé tegye.
– Claudia imádja az állatokat. Régóta szeretne valami
házi kedvencet, de nem kaphat, mert a „semmi nem
érdekel” életszakasz kellős közepén jár. Suzanne az, aki jól
teljesít az iskolában. Orvos akar lenni, de szerintem csak
azért, mert egyszer ezt mondta Matthew-nak. Őszintén
szólva szerintem fél bevallani, hogy valami máshoz lenne
kedve, mert nagyon apás, és nem szeretne Matthew-nak
csalódást okozni. Különben teljesen normális lányos lány,
fiúzenekarokkal, sminkkel és rózsaszín cuccokkal. Hálás
vagyok, hogy mindketten viszonylag stabilak, és még
egyikük sem lett drogos vagy bolti tolvaj. Legalábbis
amennyire én tudom.
Helen felnevetett.
– Mennyi idősek? Tíz és tizenkettő?
 – Hamarosan tizenegy és tizenkettő.
– Szerinted szeretnék visszakapni az apukájukat?
– Bármit megtennének érte. Bármit. De még fiatalok,
könnyen megbocsátanak és könnyen felejtenek.
– És mi a véleményük Helenről? – Helen csak magáról
tudott beszélni.
– Ó, ki nem állhatják. Legalábbis ezt állítják. De abból,
amit elmesélnek, annyi teljesen nyilvánvaló, hogy azt a nőt
cseppet sem érdeklik a lányok.

Taxival mentek a Camden metróállomásig, de Helen

ragaszkodott ahhoz, hogy a hátralévő utat gyalog tegye
meg, míg Sophie továbbindult a taxival. Barátok között ez
olyan hétköznapi dolognak számított, Helen szinte
megfeledkezett róla, kik is valójában, és majdnem hagyta,
hogy Sophie kitegye a ház előtt. Persze Matthew nem volt
ott – a családi otthonban vigyázott a gyerekekre –, ahogyan
az autója sem, mégis ostoba kockázat lett volna. Mi van, ha
Sophie egyik nap úgy dönt, hogy beállít hozzá? Még
rágondolni is rossz volt. Helen az egyik koncertterem előtt
sétált el a kiözönlő tömegben, és végiggondolta az estét.
Eltekintve attól a félórás karaktergyilkosságtól, ami a
személyét érintette, egész jól sikerült. Furcsa volt, de
élvezetes. És rettenetesen meggondolatlan.
Rájött, hogy lelkiismeret-furdalása van a lányok miatt.
Elvégre ők nem tehetnek az egészről, gondolta, mert a
vodkától – cseppet sem jellemző módon – nagylelkű lett.
Amikor Sophie róluk beszélt, egészen érdekesnek
hangoztak – sérülékenynek, bonyolultnak, egyedinek. Csak
nehéz volt ezt a képet összeegyeztetni a főként egy szótagos
válaszokat adó teremtményekkel, akik azzal töltötték a
vasárnap délutánokat, hogy a hosszú frufrujuk alól őt
bámulták.
Amikor befordult a Jamestown Road sarkán, megfogadta,
hogy jobban fog igyekezni.

– Szerezzünk egy macskát! – közölte Helen, amikor

Matthew hazaért, és elpanaszolta, hogy Sophie milyen
későn érkezett meg, és megint félig részeg volt.
– Micsoda?
– Komolyan mondom. Menjünk el a menhelyre, és
hozzunk el egy kiscicát vagy egy kutyát. Jó lenne egy állat,
nem?
– Helen! Te is részeg vagy? – kérdezte Matthew nevetve,
de Helen látta, örül, hogy a barátnőjét jó hangulatban
találja.
 Tizenhetedik fejezet

Teltek-múltak a napok a nyirkos és sötét februárban. Helen

minden reggel rávette magát, hogy elmenjen dolgozni,
süketnek tettette magát, amikor a kolléganői rosszindulatú
megjegyzésekkel illették, és őszintén megkönnyebbült,
amikor visszatértek a szokásos kerékvágásba, és simán csak
levegőnek nézték.
Matthew ragaszkodott ahhoz, hogy naponta többször
meglátogassa, hiába mondta el neki ezerszer, hogy csak
ront a helyzetén. Valahányszor a férfi elment Helen
irodájából (és vidáman körbekiáltotta: „Viszlát, lányok!”), ő
a számítógép képernyőjére szegezte a tekintetét, hogy ne
lássa az ostoba vigyorgásokat. Csütörtökre odáig jutott,
hogy fülhallgatóval zenét hallgatott az asztalánál.
Ebédidőben elment, és hóban-fagyban a közeli téren ette
meg a szendvicsét egy padon. Pénteken is ott ült, ázott
szendviccsel és egy nedves ponyvaregénnyel, amikor
összefutott Sophie-val. Nemcsak Sophie-val, hanem Sophie-
val és egy meglehetősen vonzó férfival.
Helen akkor vette észre őket, amikor majdnem odaértek
a padjához. Megdermedt a rémülettől, és megfordult a
fejében, hogy gyáván megfutamodik, de túl kockázatos lett
volna. Mire Sophie megpillantotta, sikerült összeszednie
magát, és megpróbált úgy tenni, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne egy téren eszegetni a
szemerkélő esőben, egyutcányira a Global PR-tól.
– Szia!
– Eleanor! Mit keresel te itt?
– Volt egy megbeszélésem a Dean Streeten, és…
nemsokára lesz egy másik egy utcával arrébb, ezért arra
gondoltam, élvezem kicsit ezt a csodálatos időt.
Szerencsére Sophie és Mr. Vonzó is fölnevetett. Helen
alaposabban szemügyre vette a fickót. A fenébe is! Tényleg
jól nézett ki – sötét haj és hihetetlen tengerkék szem kissé
zavarba ejtő kombinációja, mosolygóráncok, izmos test.
Helen utálta a vékonyka férfiakat. A csupa csont és bőr
pilinszkákat, akik szoros sztreccsfarmerekbe bújtak,
amiben úgy festettek, mint a gázlómadarak. Bár ha néhány
évvel azelőtt valaki megkérdezte tőle, hogy vonzónak
tartja-e a kopaszodást és a pocakot, biztosan arra is nemmel
válaszol. De olyan sok idő telt már el azóta, hogy bárkit is
vonzónak talált, hogy az ismeretlent egy perccel tovább
csodálta a kelleténél. Aztán eszébe jutott, hogy illetlenség
bámulni valakit, különösen olyasvalakit, akiről kiderülhet,
hogy az új barátnője új barátja.
Azonnal korholni kezdte magát, tényleg leszokhatna már
róla, hogy szemet vet Sophie választottjaira.
– Ő Sonny – mondta Sophie, és valamiért mindketten
nevettek. – Ő pedig Eleanor. Ó, Eleanor PR-szakember.
Milyen érdekes! Sonny néhány hét múlva nyit egy éttermet
a Percy Streeten, éppen nemrégiben mondtam, hogy
keressen egy jó PR-ost, és tessék, itt is vagy. Add oda neki a
névjegykártyádat!
– Ööö… Éppen nincs nálam, a költözés meg minden…
– Jó, akkor majd én megadom neki a mobilszámodat. Nem
vagy nagyon elfoglalt, ugye?
Helen gyorsan mérlegelte a helyzetet:

Előnyök:

Nemsokára nem lesz munkám, és igazán jól jön a pénz

Ezt csukott szemmel is meg tudom csinálni
Ez egy új karrier kezdete lehet

Hátrányok:

Nem vagyok PR-szakember

Nem Eleanornak hívnak
Nem emlékszem, milyen vezetéknevet találtam ki
magamnak

A másodperc törtrésze alatt valamiért úgy döntött, hogy a

mellette szóló érvek győztek, ezért azon kapta magát, hogy
azt mondja:
– Nem, egyáltalán nem. Ez remek lenne. Hívjon csak fel! –
Aztán: – Meséljen az étterméről!
– Nos, Verano a neve. Spanyol étterem, tapast árulunk.
Minden alapanyag Katalóniából érkezik. A konyhafőnök a
barcelonai Gaudiból jött át hozzánk. Hallott már róla?
– Sajnos nem. És korábban is vendéglátással foglalkozott?
A fickó olyan lelkes volt, hogy bármelyik riportert levette
volna a lábáról.
– Volt egy bisztróm Richmondban. De az sokkal kisebb
volt. Az igazat megvallva ez az étterem a frászt hozza rám.
– Én is folyton azt mondom neki, hogy elment az esze –
tette hozzá Sophie. – Ismered a statisztikát, amely szerint
tíz étteremből kilenc már az első évben csődbe megy? Nos,
ő volt az az egy, aki eddig sikeresen teljesített, úgyhogy
innen már csak lefelé visz az út.
– Mindig így támogat engem – nevetett Sonny, és Helen
arra gondolt, milyen meghitten és fesztelenül viselkednek
egymás társaságában.
Igazán örült a barátnője szerencséjének, bár kicsit
rosszulesett neki, hogy az asszony a legutóbbi estéjükön
nem említette a legújabb hódítását. Lehet, hogy már akkor
is együtt voltak, mielőtt Matthew elhagyta, gondolta.
Igyekezett belekapaszkodni valamibe, ami megszabadítja
a bűntudattól, de tisztában volt vele, hogy a hűtlenség nem
Sophie asztala.
Elköszönt Sophie-tól, aki megígérte, hogy még a héten
felhívja, és Sonnytól, aki azt mondta, még aznap délután
keresni fogja. Megvárta, amíg eltűnnek, majd visszament a
Globalba, és visszaült a nyomorúságos íróasztala mögé.

Ó, egek! Mit tett? Teljesen elment az esze. Elég régóta

dolgozott már a Globalnál ahhoz, hogy tudja, álmában is
levezényelne egy kisebb kampányt, de Eleanor
Kitudjahogyhívják néven? Az összes kapcsolata, a
szerkesztők, segédszerkesztők, újságírók, akikkel nap mint
nap beszélt Laura nevében, mind Helen Williamsonként
ismerték. Talán velük az igazit használhatná, míg Sonnyval
a kitalált néven tartaná a kapcsolatot. Vagy azt hazudhatná
a fickónak, hogy ez az írói álnév PR-os megfelelője. Vagy a
lánykori neve, bár nem ismert senkit, aki házasságkötéskor
a keresztnevét is megváltoztatta volna. Nevetséges ötlet
volt. Túl veszélyes.
De… Mi van, ha befut? Ha remek kampányt csinál, és
Sonny ajánlja majd a barátainak, így a saját lábára állhat?
Akkor az egész Global bekaphatja. Nem… Mert ha remek
kampányt csinál, Sonny Eleanor Izét ajánlja a barátainak.
Eleanor Izé pedig a saját lábára állhat, virágzó üzleti
vállalkozásba kezdhet, és új karriert építhet. De ő nem
Eleanor Izé. Ó, egek! Milyen vezetéknevet is mondott
Sophie-nak? Fogalma sem volt.
Bement Laurához.
– Csak azon tűnődtem, nem jártál-e véletlenül
szerencsével. Hogy nem hallottál-e valamilyen állásról.
– De igen – felelte Laura, és a kezébe nyomott egy
jegyzetlapot, amelyen egy név és egy telefonszám
szerepelt. – Martin Ross, az Evenstromtól. Nagy cég. De
attól tartok, csak asszisztensi munka. Mindenkinek
elmondom, hogy minden tudásod megvan a
továbblépéshez, de mind szakmai tapasztalatot várnak.
Sajnálom.
– Azért kösz, hogy megpróbáltad – mondta Helen, és
elindult az ajtó felé. – Majd felhívom.
 De esze ágában sem volt ilyesmit tenni.

Csigalassúsággal vánszorgott az idő. Helen úgy döntött, ha

Sonny felhívja, igent mond, és elvégzi a munkát Eleanor
Kitudjahogyhívják néven a saját kapcsolatai révén, aztán
valahogy megtalálja a módját, hogy elmossa a kettő közötti
határt. Mire végez a feladattal, meglesz a kellő szakmai
tapasztalata ahhoz, hogy szerezzen egy tisztességes állást,
amit évek óta igyekszik elérni. Átható tekintettel bűvölte a
mobilját, hátha megszólal.
Öt órakor megkezdődött az unalmas és értelmetlen
péntek délutáni irodai szertartás. Ez abból állt, hogy
kibontottak néhány üveg pezsgőt, amelyik igazgató a
központi iroda felé járt, elidőzött velük egy kicsit, aztán
mindenki felhajtotta az italát, és elment haza. Amolyan
csapatépítő dolognak szánták.
Szerencsére Matthew aznap nem volt bent, ezért Alan
Forsyth, az egyik osztályvezető volt soron a társasági élet
fellendítésében, aki teljesen megérdemelten vívta ki a
„mocsok szemét” hírnevet. Laura csatlakozott hozzá. Lassan
szállingóztak az emberek, köztük Annie és Amelia. Helen az
íróasztalánál maradt, és azt kívánta, bárcsak Laura előbb
elengedné.
– Nem kérsz valamit, Helen? – kiáltotta oda Alan. – Csak
nem félsz, hogy nem tudsz majd ellenállni nekem, ha iszol
egy pohárkával?
A boszorkányok vihogni kezdek.
 – Hagyd abba, Alan! – szólt rá Laura.
De Alan soha nem szalasztott el egyetlen lehetőséget sem,
hogy mindenki rá figyeljen. Különösen ha női társaságról
volt szó.
– Nem vagyok túl fiatal neked?
Olyan jól szórakozott saját magán, hogy rikító lila lett a
feje, és Helent leginkább egy padlizsánra emlékeztette. Egy
túlsúlyos, izzadó, gusztustalan padlizsánra. Azt kívánta,
bárcsak kapna a fickó egy szívrohamot. Nem végzetest, csak
valamit, ami miatt néhány hétre kórházba kerülne.
– Úgy értem, csak tizenöt évvel vagyok idősebb nálad.
Oké, inkább legyen valami végzetes.
Soha nem fogja abbahagyni, legalábbis addig, amíg
megnevettetheti a tömeget.
– Mondjuk, van feleségem és gyerekem. De ez nálad csak
előny, nem igaz?
Helen arra gondolt, hogy menten előkapja a
szuperfegyverét. Azt, amelyikkel egyetlen lövéssel
leteríthetné Alant. Azt, amivel a tudomására hozná, hogy az
egész iroda tud a mocskos szex-e-mailezésekről, amelyet
egy Felicia névre hallgató nővel folytat, aki határozottan
nem a felesége. Nem egyszerűen tudnak róla, de számtalan
délutánt töltöttek remekül szórakozva a fenti e-mailek
hangos felolvasásával, amikor Alan nem volt az irodában.
Ugyanis Alan megfeledkezett róla, hogy a beérkező levelei
nemcsak a saját számítógépére jutnak el, hanem az
asszisztenséhez, Jamie-hez is. Ő egyébként úgy került
hozzá, hogy Alan korábbi asszisztensnője, Kristin panaszt
tett, hogy a főnöke illetlen megjegyzéseket tett neki a céges
karácsonyi bulin, aztán néhány itallal később megpróbálta
leteperni a folyosón. Természetesen Alanre nézve mindez
semmiféle következménnyel nem járt, azon kívül, hogy az
asszisztensét kirúgták, majd néhány hét múlva a lóti-futi
Jamie kapta meg az állását.
Helen felállt, és levette a kabátját a széke karfájáról.
– Tudod, mit, Alan? Igazad van. Tényleg le akarok feküdni
veled. Nem vagyok benne biztos, hogy a dús hajad, a
hírneved, a lenyűgöző tehetséged vagy a sziporkázó
szellemességed teszi-e, de egyszerűen ellenállhatatlannak
talállak.
– Ó, érzékeny pontra tapintottam – felelte Alan, de a
hangja már nem volt olyan magabiztos.
– Kapd be!
Helen ügyet sem vetett a lányok „Ó!”-ira, elindult az ajtó
felé. Aztán halálra rémült, amikor rádöbbent, hogy
elfelejtette a táskáját. Megfordult a fejében, hogy otthagyja,
de benne volt az egész élete. Kulcsok, pénz, mobil. Sajnos
vissza kellett fordulnia, és átvágnia az egész irodán,
miközben minden szem rászegeződik. Felszegte az állát,
mintha ez a dupla távozás szántszándékkal történt volna.
– Hogy merészelsz így beszélni velem? Ne várj tőlem
semmilyen ajánlólevelet! – fröcsögte feléje Alan, miközben
Annie, Amelia és Jenny már lilult a nevetéstől.
– Ó, a rohadt életbe, Alan! Nőj már fel! – hallotta Helen
Laura hangját. – Miért volna szüksége a te ajánlóleveledre?
Elvégre nekem dolgozik. – Hangosan beszélt, gondoskodni
akart róla, hogy Helen is hallja. – És én tökéletes
ajánlólevelet szándékozom írni neki.

Amikor Helen leért az előcsarnokba, és várta, hogy

elmúljon az arcáról a pír, megszólalt a mobilja. Ismeretlen
szám. Vett egy mély lélegzetet, és felvette a telefont.
– Halló!
– Szia! Eleanorral beszélek?
Bingó! Amikor rájött, ki az, kissé megszédült, ezért
igyekeznie kellett, hogy nyugodtnak tűnjön.
– Igen.
– Ebédidőben találkoztunk a Soho Square-en…
– Á, igen. Szia!
– Igen, én… Gondolkodtam, és Sophie-nak igaza van, ezért
ha van egy kis időd, és segítenél nekem, akkor
találkozhatnánk, és megbeszélhetnénk a dolgokat.
Helen megpróbált igazi szakemberként beszélni.
– Nagyon szívesen segítek. Neked mikor lenne megfelelő?
– Nos, mit szólnál ahhoz, ha most találkoznánk? –
kérdezte Sonny. – Az étteremben vagyok, eljöhetnél
megnézni, mit kellene reklámoznod.
Helen azonnal visszafordult, és bement a mosdóba. Csak
megnézem, hogy festek, gondolta, de azt vette észre, hogy
végül újra kisminkeli magát. Fontos, hogy jól nézzek ki,
mondta félhangosan, hiszen a PR a külsőről szól. De tudta,
hogy átveri magát, mert csak azt akarja, hogy Sonnynak
tetsszen.
 Nem volt más választása. Akarta ezt a munkát, de volt
valami, amitől kellemetlenül érezte magát. Fel kellett
hívnia Sophie-t, hogy megtudja, pontosan milyen
kapcsolatban van Sonnyval, mielőtt valami kínos helyzetbe
sodorja magát.
Hangposta.
A francba!, gondolta. Felnőtt ember vagyok, aki egyedül is
képes dönteni, és nem csinálok semmi rosszat. Csak
szükségem van munkára.

Sonny étterme a felújítás utolsó fázisában tartott. Helen

belépett az ajtón, átmászott a törmeléken, és próbált nem
elesni a vezetékekben. Két férfi dolgozott odabent, és Helen
a porrétegek alatt felismerte az egyikükben Sonnyt. Elnyűtt
pólójában meg a festékfoltos farmerében tökéletes
hasonmása volt a diétás kóla reklámemberének. Helen
elképzelte, ahogy titkárnők százai teszik le a
jegyzetfüzeteiket és veszik le az olvasószemüvegüket, hogy
az ablak mögött tülekedve megbámulják. Egy pillanatig
tanácstalanul ácsorgott, nem tudta eldönteni, mit tegyen,
aztán rádöbbent, hogy továbbra is Sonnyt bámulja. És a
másik fickó azt bámulja, ahogy ő Sonnyt bámulja.
– Segíthetek? – szólalt meg.
– Ó, igen… Én ööö… Eleanor vagyok.
Hihetetlenül ideges volt. Talán azért lehet, mert egy
mocskos csaló vagyok, gondolta, és azon tűnődött, nem
tudna-e egyszerűen kihátrálni az ajtón, és lelépni. De Sonny
felnézett, odasietett, és mosolyogva kezet nyújtott neki.
– Eleanor! Nagyon köszönöm, hogy eljöttél! – Megfogta, és
határozottan megrázta Helen kezét. – Szóval, ez lenne az.
Mit gondolsz?
– Ez… Ööö…
– Ez a teljes káosz – fejezte be a mondatot Sonny nevetve.
– De be fogom fejezni időben, ha beledöglök is. Gyere hátra,
megmutatom a terveket!

Egy óra múlva Sonny meggyőzte Helent, hogy az étterem

remek dolgokra hivatott, Helen pedig meggyőzte Sonnyt,
hogy fantasztikus és eredeti ötletekkel akarja reklámozni.
Igazság szerint Helen annyira fellelkesült a
sajtómegjelenések (történetesen tudta, hogy Lesley David a
Mail on Sunday-től él-hal a katalán különlegességekért,
ráadásul tartozik neki, mert Helen egyszer összehozott neki
egy fontos interjút), reklámok és a csillogó megnyitó
terveitől, hogy teljesen megfeledkezett a Sonny iránt érzett
kamaszos vonzódásról. A megnyitóra meghívhatná a Global
összes híres ügyfelét. Tudta, hogy a huszadrangú sztárok
minden eseményen részt vesznek, ha azzal a reménnyel
kecsegtet, hogy így bekerülhetnek az újságokba. Azzal is
tisztában volt, hogy a fotósok elmennek minden eseményre,
ahol huszadrangú sztárok között szemezgethetnek és
ingyen ihatnak. Éppen gratulálni akart magának, amiért
ilyen ügyesen kezelte a helyzetet, amikor Sonny két dolgot
tett, amivel egy csapásra újra kibillentette az
egyensúlyából.
Elhívta vacsorázni.
Megkérdezte, mi a vezetékneve.
És hogy elterelje a figyelmet a másodikról, Helen azon
kapta magát, hogy igent mond az elsőre.

A mosdóból Helen felhívta Matthew-t. Azon kapta magát,

hogy valamilyen oknál fogva hazudik neki, és azt mondja,
Rachellel lesz találkozója.
– Sophie… nem bánja, hogy… tudod, elmegyünk
vacsorázni? – kérdezte Sonnytól, amikor visszament.
Sonny zavartnak tűnt.
– Sophie? Miért?
– Csak azt hittem, hogy talán te és ő… – elhallgatott,
amikor megállapította, hogy Sonnyból kitört a nevetés.
– Én és Sophie? Egek, dehogy. Nem.
– Ó!
– Úgy értem… Kedvelem őt meg minden, de valójában…
nem. Ne aggódj!
– Oké.
Helen rettenetesen zavarba jött. Azzal, hogy ezt
megkérdezte, elárulta, hogy érdeklődik Sonny iránt, de
nem engedhette meg magának, hogy érdeklődjön, amíg
nem rendezte a Matthew-helyzetet. Ennek ellenére hiába
próbálta, nem sikerült elfojtania az örömét, amiért Sonny
nem Sophie barátja.
Sonnynak végül sikerült összeszednie magát.
 – Ne haragudj! – szabadkozott. – Nem rajtad nevettem.
Csak egyszerűen nem tudom elképzelni magam Sophie
mellett. Mármint igazán kedves nő, de ez nem történhetne
meg…
Szent ég!
Helen vidáman félbeszakította:
– Rendben, elhiszem. Akkor mehetünk?

Tökéletesen sikerült az este. Vagyis tökéletesen sikerült

volna, ha nincs Matthew és Sophie, valamint az a tény, hogy
Helen nem Eleanor, és nem dolgozik PR-szakemberként.
Sonny figyelmes és vicces volt. Nem járt matuzsálemi
korban, nem volt családja, tökéletesen egyszerű esetnek
tűnt. Helen tudta, hogy feszülten viselkedik, hiszen annyi
hazugságot kellett kitalálnia, felépíteni Eleanor teljes
élettörténetét, de úgy tűnt, Sonny ennek ellenére élvezi a
társaságát. Néhány pohár bor után Helen veszélyes vizekre
evezett, és kezdte összekeverni Eleanort és Helent. Folyton
ellentmondásokba keveredett, de úgy tűnt, a fickó nem vesz
észre semmit. Minden szórakoztatta, és Helen úgy érezte
magát a társaságában, mintha ő lenne a világ
legszellemesebb embere – csak folyton emlékeztetnie
kellett magát, hogy ennél nem léphetnek tovább.
Fél tízkor, miközben várták, hogy kihozzák a kávéjukat,
Sonny hirtelen megfogta a kezét. Helen kővé dermedt.
Kissé szédült a sok Pinot Grigiótól. Ránézett a férfira, aki
átható tekintettel figyelte.
 Mondj már valamit!, unszolta magát.
Sonny megköszörülte a torkát.
– Eleanor…
– Ne! – szakította félbe Helen, és elhúzta a kezét. –
Sajnálom, de nem tehetem!
– Oké – úgy tűnt, Sonny megbántódott és talán kissé meg
is sértődött.
– Csak arról van szó, hogy van barátom, de eddig azért
nem említettem, mert… Nos, kissé bonyolult a helyzet.
– Értem.
– Nem, nem érted. Úgy gondolom, hogy vége a
kapcsolatunknak, csak még nem mondtam meg neki. Szent
ég! Ez rémesen hangzik. Próbálom megtalálni a módját,
hogyan tálalhatnám a dolgot a lehető legkevésbé
fájdalmasan, és ez tovább tart, mint gondoltam.
– Eleanor! Nem nagy ügy. Kedvellek, de csak most
találkoztunk, úgyhogy talán nem törik össze a szívem, ha
visszautasítasz. Vagyis csak egy kicsit.
Most már mosolygott; ez biztató jel.
– Talán jobb is így, mert úgy tűnik, az elkövetkező néhány
hétben együtt fogunk dolgozni. És mire a közös munka
véget ér, talán kiderül, hogy már nincs barátod, és ki tudja,
ha nagy szerencséd lesz, újra megpróbálkozom. Feltéve ha
időközben nem találkozom valaki még jobbal.
– Arra semmi esély – nevetett Helen.
Minden remekül alakult. Sikerült kellemesen
elviccelődniük a kávé fölött, sokat nevettek, de valami
hiányzott az estéből, és ezt mindketten tudták. Helen
észrevette, hogy egyikük sem néz a másik szemébe. Amikor
egyszerre nyúltak a számláért, a kezük egy pillanatra
egymáshoz ért, mire olyan hirtelen elkapták, mintha
áramütés érte volna őket.
De amikor elköszöntek egymástól, Sonny arcon csókolta,
egy másodperccel hosszabban, mint illett volna. Mielőtt
bármelyikük is feleszmélt volna – és eszébe jut, mi történik
ezután, mert Helen valóban nem tudta eldönteni, ki kezdte
a dolgot –, sikerült egy tankönyvbe illő smárolásba
bonyolódniuk. Nem, nem csak smárolásba, gondolta Helen.
Az túl kamaszos, amikor az ember részeg, elkeseredett,
visszaemlékszik a csajos estékre meg Ibizára, és másnap
reggel meg kell kérdeznie a pasik nevét. Ez a csók érett
volt, tele olyan dolgokkal, amelyeket ki szerettek volna
mondani, de képtelenek voltak rá. Ezúttal Sonny húzódott
el tőle, zavarban volt és sajnálkozott.
– Ne haragudj! Nem tudom, mit gondoltam.
– Semmi baj – Helen próbálta összeszedni magát. –
Igazán… kellemes volt.
De Sonny nem hagyta annyiban.
– Nem, nem. Az imént ígértem meg, hogy békén hagylak,
amíg kész nem leszel rá, erre ezt teszem. Soha nem hajtok
rá mások barátnőjére. Komolyan.
– Nekem van barátom – mondta Helen. – Nekem kellene
bocsánatot kérnem.
– Többé nem fog előfordulni – jelentette ki Sonny, és
hátrébb lépett, hogy távolabb kerüljenek egymástól.
– Úgy van – helyeselt Helen.
 – Nos, remélhetően, egyszer talán mégis. De nem most.
Egyikük sem tudta, hogyan vessen véget a
beszélgetésnek, ezért néhány percig esetlenül ácsorogtak.
Látszott a leheletük a hidegben, és kényszeresen zsebre
dugták a kezüket, nehogy megragadják a másikét, mint két
hormontúltengéses tinédzser. Aztán Sonny újra arcon
csókolta – ezúttal úgy, mintha a nagymamájától köszönne
el.
– Akkor, jó éjszakát!
– Jó éjt! – felelte Helen, majd kilépett az útra, hogy
leintsen egy taxit.
Amikor a kocsi elindult, és integetett Sonnynak, azonnal
lelkiismeret-furdalása támadt Matthew-val szemben. De
tudta, megvan a lehetősége, hogy valamikor, a jövőben
talán történik valami, és nem tehetett róla, mosolyognia
kellett.

Amikor hazaért, és megpillantotta Matthew-t, aki a Calvin

Klein pizsamájában ült a kanapén, és alig várta, hogy
elmesélje, hogy telt az estéje, megállapította, hogy a barátja
öreg. Erről természetesen nem tehetett, és nem is kellett
volna, hogy problémát jelentsen, hiszen számtalan pár él
sikeres és boldog párkapcsolatban, ahol a két fél között
nagy a korkülönbség – de valamiért neki most mégis azt
jelentett. Sonnyhoz képest Matthew hirtelen nevetségesnek
tűnt. Nem volt már az a virágkorát élő, befolyásos, sikeres,
öltönyös férfi, akibe Helen beleszeretett, inkább a
korosodó, kissé szánalmas bátyja, aki előszeretettel választ
fiatalabb nőket. Mikor Helen betölti az ötvenet, Matthew
hetven lesz.
Valóban ezt akarja? Hátralévő életében olyan férfi
mellett élni, aki a nyugdíjas korát éli?
Ha tényleg szeretném, nem gondolnám így. Ha tényleg
szeretném, közöltem volna Sonnyval, hogy semmi esélye,
mert boldog párkapcsolatban élek. Ehelyett azt mondta
Sonnynak, hogy a párkapcsolatának vége, és csak a
megfelelő pillanatra vár, hogy be is fejezze. És amikor
ránézett Matthew-ra, többé nem tudta elhessegetni a
gondolatot, amely azóta forgott a fejében, amióta Matthew
beköltözött hozzá. Helen azóta próbálta a szőnyeg alá
söpörni a tényt – hogy valójában nem szereti. Legalábbis
nem eléggé.
Most már csak el kellett döntenie, hogy mihez kezd ezzel.
 Tizennyolcadik fejezet

Vasárnap reggel Matthew és Helen elhozott a közelben lévő

menhelyről egy hatalmas, zöld szemű cirmos kandúrt.
Kiscicát akartak, de éppen nem volt, és ez a macska szinte
könyörgött, hogy őt válasszák. Hozzádörgölőzött a
ketrechez, amikor elmentek mellette, forgolódott és
dorombolt, amikor megálltak, hogy megnézzék. Hároméves
volt, és nem tudott felmutatni semmilyen tragikus, de
csodálatos, megríkató történetet, egyszerűen nem kellett
senkinek. Normannek nevezték el. Helen tudta, hogy
Matthew valamiféle fészekrakó ösztön megnyilvánulásának
tartja hirtelen támadt lelkesedését, hogy beszerezzenek
egy háziállatot. Nem akarta elárulni neki, hogy Norman
valójában egy csali.

Helen rosszul aludt, gyakran felébredt, bűntudat és eufória

között hánykolódott, a PR-munka, Matthew és Sonny között
cikáztak a gondolatai. Mielőtt megesett volna a csók, Sonny
Helen kezébe nyomta a névjegykártyáját, hogy a hétvége
után felhívhassa, és beszámolhasson róla, hogyan alakulnak
a reklámkampány tervei. Helen tisztában volt vele, hogy
beszélnie kell Matthew-nak az étteremről. De egyszerűen
nem tudta átverekedni magát a hazugságok hálóján. Félt,
hogy Matthew-ban feltámad az erkölcsösség, és
ragaszkodik hozzá, Helen mondja el Sonnynak, hogy hamis
körülmények ismeretében fogadta fel. Kínosan kerülték a
munka témáját, amióta Helen megkérte Matthew-t, hogy
szóljon néhány szót az érdekében, ahol tud.
– Az rosszul venné ki magát. Mintha csak azért
dicsérnélek, mert a barátnőm vagy.
– De évekig dolgoztál velem. Teljesen jogos, hogy ajánlod
a munkámat. Valamikor a személyi asszisztensed voltam, az
isten szerelmére!
– Talán majd néhány hónap múlva, amikor
elcsendesednek a pletykák. Addig nyugodtan várhatsz,
vagy… Nem azt mondtad, hogy az Eyestormnál keresnek
valakit?
– Titkárnő kell nekik. Nem akarok titkárnő lenni. Elég
volt.
– Nos – csóválta a fejét Matthew –, tudod, hogy tartja a
mondás: aki a kicsit nem becsüli…
Jól hallottam? Helen éktelen haragra gerjedt.
– Hogy mondhatsz ilyet? Elveszítettem a rohadt
munkámat kettőnk miatt. Nem érzel semmi felelősséget?
– Ugyan, Helly, ne légy ilyen drámai! Nem kellett volna
felmondanod. Nyugodtan a Globalnál maradhattál volna.
– Mocskosul. Elképesztően. Hihetetlen. Vagy. És ne hívj
Hellynek!
Helen kiviharzott a bejárati ajtón, és néhányszor
körülsétálta a háztömböt, de rájött, hogy nincs hova
mennie, ráadásul szemerkélni kezdett az eső, ezért inkább
hazament. Matthew – idegesítő módon – számított az
érkezésére, mert egy nagy bögre kávéval várta.
Aztán bocsánatot kért; amire Helen nem reagált, mire
Matthew megalázkodott; erre Helen megadta magát. A
régi, unásig ismert történet.

A vasárnap délelőtt unalmasan telt, ráadásul esett az eső.

Helen és Matthew csak lézengett a lakásban, képtelenek
voltak annyi energiát gyűjteni, hogy lemenjenek a boltba,
és megvegyék az újságokat. Helen bátortalan kísérletet tett
arra, hogy kitakarítson, mert tudta, a kritikus szemek
figyelmét semmi nem kerüli el. Helen érezte, hogy ezután
így telnek majd a vasárnapjai – várja, hogy Matthew
elmenjen a lányokért. Olyan nap, amelyet másoknak
szentel. Sikeresen ellenállt a kísértésnek, hogy kiszökjön a
mobiljával, felhívja Sophie-t, és észrevétlenül kifaggassa
Sonnyról.
„Különben honnan ismered Sonnyt?”
„És? Mi a helyzet Sonnyval? Van bármi, amit tudnom kell?
Na nem mintha érdekelne. Szabadon flangáló feleségek,
gyerekek vagy férfi szeretők? Bármiféle betegség, mentális
egészségügyi problémák, vallási fanatizmus?”
Azzal terelte el a figyelmét, hogy listát írt, mivel
ragadhatná meg a közvélemény figyelmét az étteremmel
kapcsolatban. Salsatáncosok – nem, túl gagyi; ingyensangria
– szintén; rumbatök, bikaviadal, tortilla – mi a franc
spanyol még? Helen mindössze egy hetet töltött Ibizán öt
évvel azelőtt. Az egészből homályos és összefolyó
emlékhalmaz maradt meg táncolásról, ivásról, leégésről,
chipsről és alvásról. Nagyon autentikus. Szent ég!, gondolta.
Nem tudom megcsinálni. Mit tenne Matthew? Vagy Laura?
Oké, egyelőre felejtsük el Spanyolországot! Nézzük, kikből
áll a célközönség! Szakemberek, fiatal hipsztertömeg, üzleti
ebédre érkezők és színházba igyekezők. Helen gondosan
felírta a jegyzetfüzetébe. Újabb oszlopot kezdett, ezzel a
fejléccel: „Pozitív jellemzők”. Az alábbi felsorolás szerepelt
alatta:

barcelonai séf
eredeti receptek
friss alapanyagok
Sonny

Ennél a pontnál elvörösödött, mint egy iskolás lány, amikor

meghallja az első szerelme nevét, és gyorsan összecsukta a
jegyzetfüzetet.
– Jól vagy? – kérdezte Matthew. – Olyan, mintha ki lennél
melegedve.
– Csak nincs itt levegő. Minden rendben.
– Készítek egy csésze teát – mondta Matthew, és a
konyhába menet megsimogatta Helen haját.

– Nem akarok elmenni. Unalmas.

Claudia a konyhaasztalnál ült, az ebédje érintetlenül
hevert előtte, és olyan arcot vágott, mint egy temetési
vállalkozó.
– Nem akarsz találkozni apával?
Sophie már megszokta a hétvégi szertartást, de igazán
nehezére esett, hogy minden héten rá kell vennie a lányait,
töltsék a délutánt azzal a nővel, aki tönkretette a
házasságát. A lelke mélyén pontosan tudta, hogy a gyerekek
soha nem fogják az új anyukájuknak tekinteni ezt a Helent,
de azért megvolt rá a lehetőség, hogy megkedvelik, sőt
megszeretik. És ez igazán jó lenne, próbálta győzködni
magát. Az a lényeg, hogy a gyerekek boldogok legyenek. De
tudta, hogy csak áltatja magát.
Jól emlékezett rá, amikor hétéves korában az általános
iskolai barátnője, April szülei elváltak. April mindig is
amolyan apuka kislánya volt, ezért gondolkodás nélkül
odaköltözött az apjához és az új barátnőjéhez. Néhány
hónappal később, miután koszorúslány volt az esküvőjükön,
April úgy beszélt a nőről, mint „anyuci”-ról. Először Sophie
megkérdezte tőle: „Ő az igazi anyukád?”, mire April
megmagyarázta a helyzetet: „Nem, ő anyu, Mandy pedig
anyuci.” És ennyivel sikerült Mandy anyukájától elbitorolni
a jogot, hogy a legfontosabb nő legyen a lánya életében.
Már ketten voltak, és Sophie úgy érezte, nagyjából egyenlő
státuszt töltenek be April szemében. Megpróbált
visszaemlékezni arra, mi vitte rá a barátnőjét, hogy az
apukájához költözzön, amikor volt egy anyukája, aki
nyilvánvalóan imádta, de nem sikerült, mert abban az
időben egyszerűen elfogadta a döntését. Elvégre April
életéről volt szó.
 Sophie letett Claudia elé egy tál bögrés sütit; finomsággal
általában sikerült levennie a lábáról.
– Én nem bánom, hogy elmegyünk – szólalt meg Suzanne,
aki mindig engedelmesen viselkedett.
– Szeretnék találkozni apával, de nem akarom látni azt a
nőt. – Claudia hajthatatlan maradt. – Nem csinálunk mást,
csak ücsörgünk abban a büdös egérlyukban, míg ő szar
szendvicsekkel tukmál bennünket és az iskoláról kérdezget.
Dögunalom.
Sophie rámosolygott a kisebbik lányára. Szerette, hogy
ilyen bonyolult eset.
Megszólalt a csengő. Matthew időben érkezett, mint
mindig – igazság szerint Sophie úgy sejtette, hogy időnként
néhány perccel korábban ér oda, és a kocsiban vár egy
keveset a sarkon. Próbált mindent úgy csinálni, ahogy a
nagykönyvben meg van írva. Általában csak szólt, hogy
megérkezett, aztán kiállt a kocsifelhajtóra, és megvárta a
lányokat, de aznap, amikor Sophie búcsúzkodás közben
ajtót nyitott, Matthew a küszöbön ácsorgott. Az asszony
érezte, hogy a fülében dobog a szíve, úgy kalapált, mintha
ki akarna szakadni.
– Ó… Szia! – köszönt óvatosan.
– Hogy vagy? – kérdezte Matthew udvariasan.
– Jól… Vagyis, azt hiszem. És te?
– Igen, jól.
Szent ég! Úgy beszélgetünk, mintha most találkoztunk
volna először. Néhány pillanat kínos csönd következett,
miközben a lányok reménykedő tekintettel bámultak rájuk,
hátha megtörténik a nagy áttörés.
– És különben… – szólt Sophie, elkeseredetten igyekezett
továbblendíteni a beszélgetést.
– Ööö… Meg akartam kérdezni, mikor lesz Suzanne-nál
fogadóóra. Jövő héten, ugye? Arra gondoltam, ha nem
bánod, szívesen elmennék veled, ugyanúgy, ahogy eddig.
– Ó, persze. Akkor ott találkozunk.
– Csak nem akartam, hogy kellemetlen legyen. Mármint a
tanárok meg mindenki előtt.
– Matthew! Mindenképpen kellemetlen lesz. Most
minden kellemetlen. De így megy ez, úgyhogy meg kell
próbálnunk megbirkózni vele.
– Hát igen. – Matthew egyik lábáról a másikra helyezte a
testsúlyát. – És az is eszembe jutott, hogy elvinném a
golffelszerelésemet. Ha nem baj.
– Sajnálom, de az nem fog menni.
– Nem?
– Kidobtam egy konténerbe. Azt hiszem, a 146-os szám
alatt lakó fickó vitte el. Menj, kérdezd meg!
– Kidobtad a golffelszerelésemet?
Fogalma sem volt, miért, de Matthew-nak
mosolyoghatnékja támadt.
– Igen. Bocs.
– A többi cuccoddal együtt – tette hozzá Claudia. – Én
segítettem.
Matthew fölnevetett.
– Nos, úgysincs időm játszani. Gyertek, lányok! Az
iskolában találkozunk – vetette hátra a férfi a válla fölött,
majd beszállt a kocsiba.
– Sziasztok! – kiáltotta utánuk Sophie.

– Mi ez a szag? – ráncolta az orrát Suzanne, amikor

becsukták maguk mögött a bejárati ajtót.
Ebben a pillanatban megjelent az előszobában Helen, és
úgy tolta maga előtt Normant, mint valami bundás pajzsot.
– Ez a szag Norman – jelentette. – Jobban mondva
Norman alomtálcája.
– Ó, te jó ég! Ó, te jó ég! – sikoltotta Claudia. – Van egy
macskád. Megfoghatom?
Helent teljesen megigézte Claudia arckifejezése.
Lehetséges volna? Mosolyog? Nehéz volt megmondani,
elvégre még soha a közelében sem járt annak, hogy lássa a
kislány megelégedett arcát, de valóban, fogakat látott, és a
száj sarka ismeretlen területre tévedt – felfelé görbült.
Halleluja!, gondolta Helen. Nyertem.
– Persze hogy megfoghatod – felelte a kislánynak, és
átadta neki Normant. – Neked hoztuk, a születésnapodra.
Igazából a te cicád.
– Én nem szeretem a macskákat – jelentette ki Suzanne,
és bevonult a nappaliba.
Remek.
– De te igen, ugye, Claudia? És hazahoztam egy rakás
sminkmintát, amit az egyik ügyfelemtől kaptam a
munkahelyemen. Eszembe jutott, hogy átnézhetnéd,
Suzanne, hátha te is találsz valamit, ami tetszik.
 – Tök állat – motyogta Claudia, a macska szőrébe fúrva az
orrát.
– Szuper! – lelkesedett Suzanne.
– És honnan szereztétek? – kérdezte Claudia.
Helen megengedett magának egy mosolyt.
– Nos, elmentünk a Pawprints menhelyre, ami egy
saroknyira van innen, és…
– Egyszerűen hagyták, hogy elhozzátok?
– Igen…
– Ezt nem hiszem el. – Claudiának azonnal leolvadt a
mosoly az arcáról. – Akárki lehetsz. Először ki kellene
jönniük hozzád, és ellenőrizni, milyen körülmények között
élsz.
– De nem vagyunk „akárkik”, nem igaz, Claudia? –
mondta Matthew, és próbálta hatástalanítani a bombát.
– De ők ezt nem tudhatják! Mi van, ha valami rémes alak
megy oda, és közli, hogy adjanak neki egy kutyát? Aztán
nem törődik vele vagy megkínozza.
Ó, a rohadt életbe!, gondolta Helen. Ez nem tartott valami
sokáig.
– Igazad van. – Lehajolt, és megvakargatta Normant a
füle mögött. – Éppen ezért mentünk oda. Rájöttünk, hogy
sokkal jobb, ha nekünk adják, mint valaki másnak. Mert
tudjuk, hogy mi jól bánunk vele.
– Akkor sem helyes – Claudia nem adta könnyen magát.
– Egyetértek. De most már itt van, és a tiéd.
Nézte Claudia arcát, hátha egy kicsit megenyhül, és
mintha valami halvány jelét észrevette volna.
 – És nagyon aranyos, ugye?
Norman tökéletesen alakította a szerepét, a hatalmas,
puha, doromboló kupacot a kislány kezében. Claudia
megpuszilta az orrát.
– Igen – ismerte el. – Tényleg az.
Két és fél órával később Helen megállapította, hogy ez
volt a legjobban sikerült találkozásuk. Suzanne a
sminkekkel úgy festett, mint egy kis francia prosti (Sophie
örülni fog, gondolta Helen). Claudia pedig részletes, írásos
útmutatót adott Helennek a macskatartással kapcsolatban,
míg Helen úgy tett, mintha eddig nem tudta volna, mi a
különbség a macskakonzerv és a száraztáp között.

Odahaza Sophie felkészült a szokásos nyavalygásra, ami a

vasárnap délutáni látogatások elkerülhetetlen
velejárójának számított. Amikor meghallotta Matthew
autóját, kinyitotta a bejárati ajtót, és bizonytalanul
integetni kezdett. Claudia kivágta az ajtót, mielőtt az autó
teljesen megállt volna. Felrohant a felhajtón.
– Képzeldvanegymacskám.
KaptamegymacskátéskandúrésNormannekhívjákésazenyém.
Sophie azt akarta kérdezni, „Mit kaptál?”, de amikor
megpillantotta elsőszülött gyermekét, aki úgy festett, mint
Marilyn Manson, elakadt a szava.
– Mi a fészkes fenét műveltél?
– Kaptam Helentől egy halom sminkfelszerelést.
Úgy néz ki, mint egy bohóc, gondolta Sophie.
 – Értem, ez kedves tőle. De csak különleges alkalmakra
festheted ki magad. Iskolában nincs smink.
Claudia a karját rángatta.
– Anya! Van egy macskám.
Sophie a kocsi felé nézett, amely lassan tolatott a kapu
felé. Matthew integetett.
– Apáéknál. Helen azt mondta, az enyém.
– Tudod, hogy nem hozhatod haza, mert allergiás vagyok
rá.
Claudia türelmetlenül felsóhajtott.
– Éppen ez a lényeg, te butus. Apával és Helennel fog
lakni, de az enyém, és minden vasárnap láthatom.
– Értem. A jó öreg Helen. Ezek szerint, ha jól értem, már
kedveled őt.
– Nem. – Claudia elhúzta a száját. – Továbbra is azt
gondolom, hogy egy lotyó, de már nem bánom, ha el kell
mennem hozzá.
Sophie átkarolta a kislányát.
– Remek.
De tudta, hogy valami megváltozott, és ez aggasztotta.
 Tizenkilencedik fejezet

Időnként, amikor Helen nem tudott aludni, felkelt, és

mászkált a lakásban, bekapcsolta a tévét, kávét főzött,
olvasott. Ez sokkal nehezebb lett, amióta Matthew
beköltözött, mert egy idő után a férfi mindig visszahívta az
ágyba, arra panaszkodott, hogy nem tud aludni, ha tudja,
hogy Helen ébren van.
De vasárnap éjszaka Helennek muszáj volt csinálnia
valamit. Fél kettőkor ébredt fel, eszeveszetten cikáztak a
gondolatai, és azonnal tudta, hogy nincs más lehetőség,
kezdenie kell magával valamit, mert nem hajlandó reggelig
bámulni a repedést a mennyezeten. Ránézett Matthew-ra,
aki mélyen aludt. Felébreszthetném, és szeretkezhetnénk,
gondolta, attól talán megnyugodnék. Aztán újra ránézett a
férfira, akinek tátva volt a szája, és finoman nyáladzott.
Inkább más megoldást választott. Oldalra fordult, és
amilyen óvatosan csak tudott, kiszállt az ágyból, majd
lábujjhegyen kiosont a folyosóra, és becsukta maga mögött
az ajtót. A nappali sötét és barátságtalan volt, az ablakokat
apró jégvirágok borították. Helen szinte látta a leheletét,
ezért feltekerte a fűtést, felhúzott egy pulóvert, és
felkapcsolta az állólámpát. Hat óra múlva el kellett indulnia
dolgozni.
Elővette a jegyzetfüzetét, és átolvasta a listát, amit
korábban írt. Szánalmas volt. Talán jobb lenne, ha a
huszadrangú sztárokra és néhány sajtómegjelenésre
korlátozná a dolgot. Ragaszkodj ahhoz, amit ismersz!,
gondolta. Megengedett magának egy gyenge pillanatot,
amikor Sonnyra gondolt, aztán rendezte a sorait. A rohadt
életbe! Hát mi a baj velem? Egy tisztességes férfi, egy
nagyon tisztességes, humoros férfi, aki vele egykorú és még
van haja, érdeklődik iránta. Sőt azt is a tudtára adta, hogy
talán a továbbiakban is érdeklődni fog, miután Helennek
sikerül rendet csinálnia tragikus magánéletében. És akkor
mi van? Ez bármelyik nap megtörténhet. De természetesen
nem történt. Éppen ez volt a lényeg. Mi van, ha Sonny élete
nagy szerelme, és az egészet elcseszi Matthew miatt? Az
isten szerelmére, gondolta, szedd már össze magad! Alig
ismered. Mi lenne, ha nem adnád át magad valami légből
kapott vágyakozásnak?
Ránézett a mobiljára, ami az asztalon hevert, és próbálta
kiszámolni, hány órának kell még eltelnie, amíg – a férfi
kérésének megfelelően – felhívhatja Sonnyt, miközben úgy
tesznek, mintha csak munkamegbeszélést folytatnának.
Helen tíz óra utánra tervezte a hívást, mert lehet, hogy
Sonny csak akkor kezd dolgozni, és nem akarta, hogy azt
higgye, aznap őt hívta először. Akkor legyen tíz óra húsz
perc!
Még nyolc óra.

Helen hétkor tért magához a kanapén, és ezernyi apró

tűszúrást érzett a jobb karjában. Eltartott egy percig, amíg
rájött, mit keres ott. Készített egy teát, meggyőződött róla,
hogy a hálószobaajtó még csukva van, aztán elővette a
mobilját, és tárcsázta Rachel számát.
– Mi a franc van?
– Bocs, Rachel! Tudom, hogy korán van.
Helen hallotta, ahogy Rachel visszahanyatlik a párnára.
– Csak Helen az – mondta Neilnek. – Te jó ég, Helen! Azt
hittem, szívrohamot kapok. De még nincs kizárva. Ajánlom,
hogy jó hírekkel szolgálj.
– Megismerkedtem egy férfival és van munkám.
– Oké, ez jól hangzik. Tedd föl a teavizet! – vetette hátra
Rachel a barátjának.
– Tudom, hogy tiszta őrültségnek hangzik, de azt hiszem,
a pasas tényleg kedvel, és tudja, hogy van barátom, de azt
mondta, megvárja, amíg elrendezem a dolgokat, aztán ki
tudja…
– Meleg?
– Nem! Vagyis nem hiszem. Csak… kedves. És olyan jó,
hogy mindent becsületesen akar intézni.
– És honnan tudod, hogy egyáltalán ki akar kezdeni
veled?
– Nem tudom. Nos, mégis tudom, mert megcsókolt, de mi
van, ha rémesnek találta, csak udvarias akart lenni, de
valójában azt gondolta: „Szent ég! És van barátja?” Ó, ez
nevetséges.
– Utálom, hogy ezt éppen én kérdezem tőled, de mi van
Matthew-val? Azt hittem, megpróbáljátok működtetni a
kapcsolatotokat.
– Nem tudom, képes vagyok-e rá. Ó, Rachel! Az egész
tiszta káosz. Én vagyok tiszta káosz.
– Döntened kell. Ne szórakozz másokkal, az nem
igazságos!
Helen hallotta, ahogy a bojler mennydörgésszerű hangot
hallatva bekapcsol, mert valaki megnyitotta a fürdőkád
csapját.
– Ó, te jó ég! Felébredt Matthew. Mennem kell.
Még hallotta, ahogy a barátnője azt mondja: „Ne csinálj
semmi hülyeséget!” Aztán letette a telefont.

Végül úgy alakult, hogy tíz óra húsz perckor Helennek a

legkevésbé sem Sonnyn járt az esze. Az iroda pokollá
változott. Kiszivárgott az információ, hogy a péntek esti
iszogatás kissé elfajult, miután Helen hazament. „Helen a
könyvelésről” – aki soha nem szokott inni – egy pohárkával
több pezsgőt ivott a kelleténél, és felhívta a férjét, hogy
jöjjön el a Crown and two chairman névre hallgató
kocsmába, hogy megismerkedjen a lányokkal. Geoff egymás
után rendelte a köröket, és nem hagyta, hogy bárki más
fizessen. Fél tíz körül játszottak egy emlékezetes „felelsz
vagy mersz” menetet, és amíg Geoff mindig a „mersz”-et
választotta – odament egy karót nyelt fickóhoz, aki a
szomszéd asztalnál ült, és megkérdezte, hogy nem kér-e egy
gyors zsebhokit („köszönöm, nem”), visszaadott a
bárpultosnak egy üres borospoharat, és újat követelt, mert
dugóíze volt („kopj le”) –, „Helen a könyvelésről” mindig a
„felelsz” mellett döntött. Így a lányok tudomására jutott
néhány apró információ:

Geoff mogyorónak becézi a felesége csiklóját

„Helen a könyvelésről” Sweeney őrmesternek becézi
Geoff péniszét („Mert mindig bevetésre kész”, üvöltötte az
asszony, mire Geoff hahotázni kezdett)
Ha Helennek le kellene feküdnie egy nővel, Jennyt
választaná („Mert olyan csinos vagy”, búgta szerinte huncut,
de inkább vicces hangon. „Ugye, Geoff?”)
Tíz órakor, amikor elindultak haza, Helen és Geoff már
alig állt a lábán.
– Jó éjt! – ölelte meg Geoff Annie-t, mintha régi barátok
lennének.
És amikor Jennyhez ért, a nő a karjába vetette magát, és
„Helen a könyvelésről” arra eszmélt, hogy a férje és Jenny
csókolóznak. Nemcsak csókolóztak, hanem rendesen
smároltak, Geoff keze le-föl járt a lány hátán és egyszer –
ebben „Helen a könyvelésről” teljesen biztos volt – az
oldalán is. Annie tátott szájjal bámulta őket, aztán lassan
elvigyorodott. „Helen a könyvelésről” megragadta a férje
karját, és a szó szoros értelmében elrángatta a másik nő
mellől, aki színpadiasan megtörölte a száját a kézfejével,
mintha undorodna. Miközben „Helen a könyvelésről”
végigrángatta a férjét az utcán, hallotta, ahogy a lányok
felnevetnek a hátuk mögött. Csak nevettek és nevettek.
 És ha ennyi még nem lett volna elég, amikor „Helen a
könyvelésről” befordult a sarkon a Soho Square-re,
nyomában Geoff-fal, aki teljesen összezavarodott, amiért
megváltozott a hangulat („Mi az? Mit tettem?”), két férfi,
akiket korábban már láttak a kocsmában, erőszakkal
fenyegetőzve megszabadította őket Geoff tárcájától és
„Helen a könyvelésről” burgundivörös bőrtáskájától. És
mindennek a tetejébe Geoff rosszul lett, és összehányta
magát. „Helen a könyvelésről” alig tudott annyi pénzt
összekaparni a zsebeiben, hogy felszállhassanak egy
buszra. Egy szót sem szóltak egymáshoz, miközben Geoff
pulóvere csendesen bűzölgött az áporodott, sörszagú
hányástól.
A mi Helenünknek számtalan különféle változatból
sikerült összeraknia a történetet, amelyek szájról szájra
jártak az irodában. Természetesen vele szinte senki nem
beszélt. A legzaftosabb részleteket az üvöltözésig fajuló
vitából tudta meg, amely Jenny és „Helen a könyvelésről”
között zajlott mindössze másfél méterre tőle, úgy negyed
tizenegy tájban. Helen lehajtott fejjel ült, mint mindig, és
úgy tett, mintha dolgozna, de közben számolta vissza a
perceket, amikor végre előveheti a kis névjegykártyát,
melyet aznap reggel lopva áthelyezett a farmerzsebéből a
táskájába, és felhívhatja Sonnyt. Ám a könyvelés üvegezett
falán át megpillantott egy szembetűnően üres széket, ahol
„Helennek a könyvelésről” kellett volna ülnie. Eddig még
soha nem késett.
Negyed tizenegykor kis, kövér forgószél söpört be a
központi irodába, és megállt Jenny íróasztala mellett. Annie
közvetlenül a nyomában érkezett, nehogy lemaradjon
valamiről.
– Hogy tehetted? – üvöltötte „Helen a könyvelésről”, és
máris könny csordogált az arcán, amely a hétvégén
valahogy felpuffadt.
– Jó reggelt, Helen! – mosolygott rá gúnyosan Jenny. –
Nagyszerű volt a péntek este, nem igaz? Geoff is jól érezte
magát? Mert úgy tűnt.
– Te ringyó! Mocskos lotyó.
És ezzel „Helen a könyvelésről” nekiveselkedett, és pufók
karjával csépelni kezdte a másik nőt. Jenny kartávolságra
tolta magától, és vidáman kacagott, miközben Annie
folyamatosan kántált a fülébe:
– Csak nem vagy féltékeny, Helen? Azt akartad, hogy
Jenny inkább veled csókolózzon?
A többiek, akik odasereglettek a lármára, betegre
nevették magukat, miközben „Helen a könyvelésről” – kar
és láb, takony és könny kusza egyvelege, egyben egy olyan
nő, aki szemmel láthatóan még soha életében nem
verekedett – folytatta a szánalmas próbálkozást, hogy
valami hatást érjen el.
Helen tudta, hogy közbe kellene lépnie, de teljesen
megigézte a jelenet. Mint valami békülőshow. Bármelyik
pillanatban betoppanhatott Geoff, hogy bejelentse,
valójában meleg, és közelebbi kapcsolatba került a
lelkésszel.
– Tudod, azt hiszem, amikor Geoff letapizott, éreztem,
hogy Sweeney őrmester bevetésre kész – jegyezte meg
Jenny, aki továbbra is fél kézzel kivédte az ütéseket.
Ekkor „Helen a könyvelésről” hirtelen megmerevedett.
Egy pillanatig mozdulatlanul állt, ránézett az ellenségeire
és a bámészkodókra, akiknek egyik-másikában volt annyi
jóérzés, hogy legalább kezdték magukat kellemetlenül
érezni, aztán megfordult, és kirohant a helyiségből a
mosdók felé. A tömeg kezdett feloszlani, és Helen hallotta,
ahogy többen azt motyogják: „Kicsit elfajultak a dolgok.”
Helent elöntötte a bűntudat. Miért hagyta, hogy ez
megtörténjen? A Globalnál dolgozók fele rettegett a
boszorkányoktól, ezért nem kockáztatták volna meg, hogy a
gyűlöletkampányuk célpontjává váljanak, de ő mi a fenéért
aggódott? Hamarosan elmegy, közbe kellett volna lépnie, és
véget vetni a mulatságnak. Mindig szerette magáról azt
gondolni, hogy az a fajta ember, aki feltartóztatná a metrón
a zsebtolvajt; és most úgy érezte magát, mintha elbújt volna
az újságja mögött, miközben az orra előtt ellopják valakinek
a pénztárcáját. Annie és Jenny még mindig majd megfulladt
a nevetéstől. Helen felállt, és kiment az irodából.
Na, megint itt vagyunk, gondolta, amikor belépett a női
mosdóba, és megállt a fülke előtt, ahonnan a jól ismert
zokogás- és szipogáskoncert hallatszott. Vett egy mély
lélegzetet.
– Helen? Helen vagyok. Nyisd ki az ajtót!
Szipogás.
– Menj el!
– Nem, amíg nem tudom, hogy veled minden rendben. –
Milyen szomorú, hogy én vagyok az egyetlen, aki vette a
fáradságot, hogy idejöjjön, és megnézze, pedig ki nem
állhatom ezt a nőt. – Szeretnéd, hogy idehívjak valakit? Az
egyik barátodat? Vagy hívjam fel Geoffot?
Zokogás, szipogás, szipogás.
– Geoff most az anyjánál van.
– Ó, Helen! Nem dobhatod ki. Ennyiért nem. Átverték és
tőrbe csalták, ne inogjon meg benne a bizalmad!
– Mit tudsz te erről? Ugyanezt csináltad, elvetted valami
szegény, szerencsétlen nőnek a szaros férjét.
Helen arra gondolt, hogy feladja, de volt valami a másik
Helen szánalmas szitkozódási kísérletében, amitől
legszívesebben sírva fakadt volna. Legszívesebben azt
mondta volna: „Legalább mondd, hogy kurva vagy rohadt!”
Leült a padlóra a mosdó mellé, és felkészült az elnyújtott
vonyításra.

Mire Helen visszaért az irodába, teljesen ki volt merülve.

Soha nem lennék túsztárgyaló, gondolta. Egyszerűen
közölném a túszejtővel, hogy végezzen mindenkivel, csak én
hadd menjek haza! Vidd a helikoptert, csak fogd már be a
pofádat!
„Helen a könyvelésről” visszaült az íróasztala mögé, és
úgy tűnt, sikerült legalább annyira összeszednie magát,
hogy folytatni tudja a munkáját. Helennek fogalma sem volt
róla, hogy fel akarja-e hívni a férjét. Az igazat megvallva
nem is érdekelte. De úgy tűnt, lecsillapodtak a kedélyek, és
Helen reménykedve arra gondolt, mintha Jenny és Annie
kicsit meghúznák magukat, mintha valaki közölte volna
velük, hogy túllőttek a célon.
Délben Laura olyat tett, amit még soha: megkérte Helent,
írjon egy sajtóközleményt, amit elküldenek a lapoknak az
egyik huszadrangú celeb vadonatúj önéletrajzának
másolataival. Shaun Dickinson, a huszonnyolc éves… Mit
csinált már megint? Sokat szerepelt az újságokban, de
valójában nem tett semmit. Nemrég járni kezdett egy
cicababával, és ketten együtt rengeteg pénzt kerestek
azzal, hogy egy hetente megjelenő magazinnal
megosztották minden intim pillanatukat (Miért nem fogunk
soha összeházasodni? Összeházasodtunk! Gyermekvállalás –
a poklok pokla! A férfi drogfüggősége, a nő szexfüggősége, a
férfi drogos múltja, a nő policisztás petefészek szindrómája,
és nemrégiben: „A csodálatos új életünk!”, amelyben
bemutatják az újonnan megszerzett otthonukat, amelyet a
magazin designrészlege rendezett be, a nő új dupla D
kosaras mellét és a boldogtalan arcú, kínai, örökbe fogadott
kisbabát.)
Amolyan szókimondó, kicsit életrajzi, kicsit
szenzációhajhász dokumentum kellett, amilyet Matthew
rendszeresen íratott vele, de ezúttal Helen kissé pánikba
esett. Nem tudta, honnan kezdje, újra és újra
megfogalmazta az első mondatot, mindig nagyobb
túlzásokba esve. Mi lesz, ha már nem is képes rá? Mi lesz, ha
megírja, rossz lesz, és Laurának át kell írnia? Megpróbálta
összeszedni magát – ez sablonmunka, egy hozzá hasonló
tapasztalatokkal rendelkező PR-os öt perc alatt összedobná.
De ha nem képes rá, hogy a fészkes fenébe reklámoz majd
egy éttermet? Szent ég! Az étterem! Tizenkét óra huszonöt
perc volt, és még nem hívta fel Sonnyt, pedig megígérte
neki, hogy még délelőtt keresi, hogy megbeszéljék a közös
ebéd időpontját és átvegyék Helen elképzeléseit (miféle
elképzeléseit?) a vendéglistáról. Oké, gondolta, Shaun
Dickinson és a műcicis jöhet.
Öt perc alatt írt egy listát tizenegy hírességről, akik
halálbiztos befutók lehetnek (elkeseredett; nemrégiben
szinglivé vált; tévéshow-t reklámozó; elhagyta a férje, és
azt akarja, hogy ország-világ lássa, milyen remekül mulat
egyedül; elkeseredett; elkeseredett; elkeseredett;
felbontották a lemezszerződését; megpróbál
könyvszerződést szerezni; elkeseredett; a drogok miatt
elvesztette a sportkarrierjét). Aztán felhúzta a kabátját és
elővette a mobilját; semmiképpen nem akart az irodából
telefonálni, úgy tervezte, hogy kimegy, és leül a parkban.
Kotorászni kezdett a táskájában, hogy megtalálja a tárcáját
és Sonny névjegykártyáját. A kabátzsebébe tömte a pénzt,
és megforgatta a kártyát, most nézte meg először. Még a
férfi teljes nevét sem tudta, és amikor elolvasta a kártyán,
eltorzult az arca. Zavartan megfordította, ellenőrizte az
üres oldalát, majd ismét keresgélni kezdett a táskájában,
hátha talál egy másik kártyát. Semmi. Újra elolvasta a
kártyán szereplő nevet, és pontosan úgy érezte magát, mint
amikor valaki hátrafelé leng egy hintán: émelygés,
tájékozódási zavar, szédülés. Lehunyta a szemét, és újra
ránézett a kártyára, hátha rosszul látott. De nem segített,
továbbra is ugyanaz a név szerepelt rajta:
Leo Shallcross.
Matthew fia.
 Huszadik fejezet

Helen hátradőlt a székén, és percekig csak forgatta a

kártyát az ujjai között. Egyszerűen nem tudta felfogni, amit
lát. Biztosan rossz papírt vett fel otthon, és Sonny
telefonszáma… Hol lehet? Emlékezett rá, hogy lopva
csempészte át a farmerzsebéből a táskájába, nehogy
Matthew észrevegye, és megkérdezze, mi az. Sehogyan sem
keverhette össze. Ez pedig csakis egyetlen dolgot jelenthet:
Sonny nem más, mint Leo, és Leo Matthew fia, aki az első
feleségétől, Hannah-tól született. Az, aki szinte semmiféle
kapcsolatot nem tart az apjával. Helen kiment a
lépcsőházba, és felhívta Sophie-t.
– Hogy megy a dolog Sonnyval? – kérdezte az asszony,
miután lefutották az udvariassági köröket. – Említette, hogy
azt mondtad, szerinted tudsz neki segíteni.
– Miért hívod Sonnynak? – kérdezte Helen, mintegy
mellékesen. – A névjegykártyáján az áll: Leo Shallcross.
Megpróbált úgy tenni, mintha most olvasná el először.
– Ó! – nevetett Sophie. – Csak azért szólítom Sonnynak,
mert a mostohafiam.{1} Matthew legidősebb gyereke, nem is
meséltem róla? És amikor először találkoztam vele,
megláttam ezt a felnőtt férfit, akinek hirtelen az anyja
lettem, és viccből elneveztem Sonnynak, hogy ugrassam
egy kicsit. Aztán valahogy ráragadt. Most már el sem tudom
képzelni, hogy Leónak szólítsam. Ne haragudj, szólnom
kellett volna.
A francba!, gondolta Helen. A francba!
– Szóval azt mesélte, hogy megtaláltátok a közös hangot,
és talán lesz időd az éttermével foglalkozni… – folytatta
Sophie.
– Még nem tudom biztosan – felelte Helen, aki alig várta,
hogy letehesse. – Jelenleg nagyon sok a munkám. Különben
nem azt mondtad, hogy Matthew is a PR-szakmában
dolgozik? Nem lenne észszerűbb, ha ő venné kézbe a
dolgot?
– Ne akarj kibújni a feladat alól…
De Helen közbevágott:
– Ne haragudj, Sophie, most mennem kell. Határidőm
van.
– Áll még a szerda este? – kérdezte az asszony.
– Igen, szerdán találkozunk.
Helen kinyomta a telefont, mielőtt Sophie elköszönhetett
volna.
A francba, francba, francba!
Megpróbálta elképzelni Matthew-t harmincnyolc éves
korában. Vajon hasonlított Leóra? Ugyanolyan átkozottul
kék szemük van – hogyhogy nem vette észre? De Leo haja
sötétebb – még szép, hiszen Matthew őszül, és Leo nem
örökölte a jellegzetes Shallcross-orrot.
Ó, te jó ég! Csókolóztam a pasim fiával!
Helen teljesen megfeledkezett róla, hogy Leo korban
sokkal közelebb áll hozzá, mint Matthew, és úgy érezte,
mintha valami gyerekmolesztáló vagy perverz lenne.
Biztosan létezett rá valami meghatározás. Matthew
pelenkázta (bár Matthew-t ismerve ez nem biztos, hogy
igaz), erre ő majdnem lefekszik vele. Ha Matthew
szemszögéből nézte a dolgot, valószínűleg nem létezett
rosszabb választás, akivel csókolózhatott volna – nos, talán
Claudia vagy Suzanne. De tekintettel arra, hogy Helen
heteroszexuális nő volt, akinek kimaradt az életéből a
biszex kíváncsiság, mindenképpen Leo volt a legrosszabb
választás.
Szent ég!
Helen leült a lépcsőre, és próbálta kitalálni, mihez
kezdjen. De rájött, hogy nincs mit kitalálni. Nem vállalhatja
el a munkát, nem találkozhat többé Leóval, véget kell
vetnie a történetnek.
Azonnal fel kell hívnom, és közölnöm, hogy túl elfoglalt
vagyok. Ezzel vége, és ugrott a lehetőség, hogy valamit talán
beírhatok az önéletrajzomba.
Visszament az íróasztalához, hogy megkeresse Leo
számát, és ott találta Laurát, aki a papírhalmok között
ücsörgött.
– Ez jó! – mondta, és feltartotta a félig megírt
sajtóközleményt.
– Még nem fejeztem be – szabadkozott Helen.
– Tudom. Csak azt mondom, hogy amit eddig írtál, az
nagyon jó. De tíz perc múlva szükségem lenne rá.
– Nem gond – mondta Helen, és elvette Laurától a nyers
változatot, majd leült a számítógépe elé.
 Előbb befejezi, aztán jöhet a telefonhívás.
Tíz perccel később Laura irodájában volt, és várta, hogy a
főnöke végigolvassa a végleges változatot.
– Remek! – állapította meg Laura. – Semmin nem kell
változtatni.
– Rendben – nyugtázta Helen, és kifelé indult.
– Ó, és lenne még valami. Sandra Hepburn azt szeretné,
ha előrukkolnánk valami szenzációval. Valamivel, ami miatt
a hétvégén a csapból is ő folyik majd, mielőtt
nyilvánosságra hoznák az Ace Awards jelöltjeit. Tudod,
mire gondolok – mint amikor Gail Porter meztelen képét
kivetítették a Big Ben oldalára. Nem igazán boldogulok,
úgyhogy ha lenne valami ötleted…
– Miért engem kérdezel? – Helen kezdett gyanakodni.
Mi ütött Laurába?
– Mindenkit megkérdezek – felelte nyugodtan a főnöke.
– Majd gondolkodom – ígérte Helen, és hátrálni kezdett.
Már egy óra volt: tényleg fel kellett hívnia Sonnyt. Vagyis
Leót. Fel kellett hívnia Leót.
Amikor visszaült az íróasztalához, látta, hogy új e-mailje
érkezett. Hagyd a fenébe!, mondta magának. Hívd fel Leót,
aztán megnézheted! De túl csábító volt a lehetőség, hogy
további öt perccel elodázhatja a telefonbeszélgetést.
Rákattintott az üzenetre, ami ismeretlen feladótól, egy
bizonyos Helen Sweeney-től érkezett. Természetesen
„Helen a könyvelésről” volt az. Úgy tűnt, nem „a
könyvelésről” a vezetékneve. Az igazat megvallva
hangyányit sem érdekelte, mit írt Helen, de azért elolvasta,
hogy húzza az időt.

Kedves Helen!

Szeretném megköszönni, hogy olyan kedves voltál velem ma

reggel. Tudom, hogy nem voltunk a legjobb barátnők (ne
áltasd magad, most sem vagyunk, gondolta Helen), és
szeretnék bocsánatot kérni, ha bármikor méltatlanul
viselkedtem volna veled. Gondolkodtam azon, amit Geoffról
mondtál, és úgy döntöttem, este felhívom, és mindent
tisztázok. Még egyszer köszönöm.

Helen kikukucskált a számítógép monitorja fölött, és

megállapította, hogy a másik Helen ostobán mosolyog rá.
Visszamosolygott, majd rápillantott az órájára – öt perccel
múlt egy óra. Helen arra gondolt, Leo remélhetően üzleti
ebéden van, és kikapcsolta a mobilját, ezért elég lesz egy
üzenetet hagynia („Bocs, valami közbejött” vagy „haláleset
történt a családban” – nem, ez túl drasztikus –, akkor
mondjuk: „Az egyik régi ügyfelem bajba került, és
megígértem neki, hogy néhány napig csak rá összpontosítok.
Az élete, nem, a házassága múlik rajta!”) Igen, ez jó lesz. És
finoman elhintem, hogy az említett ügyfél igen befolyásos
ember. Megígérem, hogy egy hét múlva felhívom, amikor
már minden lezajlott az étteremmel, megkérdezem, hogy
ment, és örökre elfelejtem. Tökéletes. Igazán kár, de jobb
lesz, ha még most megszakítja vele a kapcsolatot, mielőtt
átlépnének egy határt, és ki tudja, mi történne. Helen lelki
szemei előtt egy pillanatra felvillant a kép, ahogy Leo
megfogja a kezét az étterem asztalánál, de gyorsan
elhessegette.
Visszament a lépcsőházba, és tárcsázta Leo számát, majd
keresztbe tett ujjal várta, hogy bekapcsoljon a hangposta.
A büdös francba! Kicsöng.
Megfordult a fejében, hogy leteszi, de rájött, hogy Leo
telefonján akkor is szerepelni fog nem fogadott hívásként,
ezért tudni fogja, hogy kereste, és kénytelen lesz egész nap,
sőt másnap is kikapcsolva tartani a mobilját – ám ekkor Leo
zihálva felvette a telefont.
– Eleanor! Éppen rád gondoltam. Hogy vagy?
– Ööö… Jól, csak…
Helen megpróbálta felidézni az előre gyártott szövegét.
– Ööö…
– Őszintén szólva egész hétvégén te jártál a fejemben.
Tudom, hogy nem szabadna ezt mondanom, mármint
tudom, hogy nem kellene ilyesmiről beszélnünk, amíg meg
nem változik a helyzeted, már ha egyáltalán megváltozik.
Mármint… Nem akarom erőltetni… Jó ég! Összevissza
hadoválok.
– Semmi baj. Figyelj, Sonny! Vagyis Leo. Ezentúl
szólítsalak Leónak? Mindegy, majd ahogy jön.
Azzal Helen előadta a kifogást, amit kiagyalt, bár utólag
végiggondolva talán kissé túlzásba vitte a dolgot a kemény
drogokkal, az illegális kifizetésekről szóló pletykákkal.
Leo teljesen le volt sújtva – legalább annyira attól a
ténytől, hogy nem találkozhat Helennel, mint attól, hogy
nem végzi el neki a munkát. Szereznie kellett egy másik
szakembert.
– Igazán sajnálom. Tudom, hogy ezzel sok időt vesztettél…
– Nem, Eleanor. Megértem. Csak csalódott vagyok, ennyi
az egész. Úgy gondoltam, remek munkát végeznél, és talán
gyakrabban látnánk egymást…
– Tényleg sajnálom, Leo. Remélem, találsz valaki
megfelelőt. És azt is remélem, hogy az étterem hatalmas
sikert arat. Biztos vagyok benne, hogy így lesz.
– Talán egyszer azért elmehetnénk meginni valamit… –
jegyezte meg Leo.
– Nem hiszem. Most… minden nagyon bonyolult. Egy
kicsit, tudod, elfoglalt vagyok. Ó, egek! Mennem kell, a News
of the World magazintól hívnak.
– Honnan tudod?
– Mit honnan tudok?
– Honnan tudod, hogy a News of the Worldtől hívnak, ha
még fel sem vetted?
– Onnan, hogy azt mondták, visszahívnak, és a másik
telefonom csörög, úgyhogy csak ők lehetnek.
– Nem hallom.
– Mert csak villog. De erre az esetre a csörög a megfelelő
szó, nem igaz? Sosem mondjuk, hogy „a másik telefonom
villog”.
– Nem?
– Nem. Hülyén hangzik, hogy „villog a telefonom”.
– Akkor jobb lesz, ha mész. A világért se szeretném, ha
megvárakoztatnád a News of the Worldöt. Szia, Eleanor!
 Ó, a francba!
– Szia! Úgy egy hét múlva azért felhívlak, hogy
megtudjam, hogy ment.
– Igen, persze – mondta Leo, de nem hangzott túl
meggyőzően, majd letette a telefont.
A rohadt életbe!
Helen még mindig a lépcsőn ült, és arra gondolt, hogy ezt
totálisan elszúrta. De tulajdonképpen ez az egész már
amúgy is el volt szúrva. Hiszen Sonny nem Sonny volt, a
fiatal, jóképű étteremtulajdonos, hanem Leo, annak a
Matthew-nak a fia, aki az ő nős pasija, ő pedig nem Eleanor
Hogyishívják, a PR-os, hanem Helen Williamson, a titkárnő,
Leo nős apjának a barátnője.
Szóval mi van, ha Leo megsértődött, és talán soha többé
nem áll szóba vele? Helen elkönyvelheti teljesen
értelmetlen önérzet-legyezgetésként, aminek esélye sem
volt ennél tovább lépni. Csak azt kívánta, bárcsak ne
kedvelné Leót annyira. És bárcsak ne lenne olyan jóképű!
És vicces. És figyelmes.

Visszament az íróasztalához, kihagyta az ebédet, és próbált

előállni valami ötlettel Laurának.
Oké, Sandra Hepburn. Arról híres, hogy szívesen
levetkőzik, és bármit megtesz, hogy bekerüljön az
újságokba. A szó szoros értelmében mindent. De a mai
időkben nehéz olyan botrányos dologra gondolni, ami
feltétlenül sajtónyilvánosságot eredményez, mert a
magazinok tele vannak olyan fiatal nőkkel, akik
„elfelejtettek” bugyit húzni, amikor felvették a
miniszoknyájukat, aztán felmásztak a létrára. Talán a
legfelháborítóbb húzás az lenne, ha Sandra felvenne egy
térdig érő ruhát, és elmenne a templomba. A tragédia is
mindig eladható. Ha Sandra előállna egy abortusszal, rákos
daganattal vagy haldokló családtaggal, azzal elérhetnék a
kívánt hatást, de Helen attól tartott, hogy Sandra ezeket a
sztorikat már mind elmondta „exkluzívan”. Lehetett volna
valami afférja is. Helen gyorsan végigvette a Global férfi
ügyfeleit, hátha valamelyiküknek szüksége lenne hirtelen
felhajtásra. Vagy a nőket – bár a hobbi-leszbikusok piaca az
utóbbi időben kissé telítettnek számított. Gyerünk, Helen!,
unszolta magát. Folyton azzal kérkedsz, milyen remek
ötleteid vannak, akkor elő velük! De nem tudott másra
gondolni, mint Leo lemondó „Igen, persze” megjegyzésére
és a kattanó hangra, amikor letette a telefont. Szerette
volna visszahívni, és azt mondani: „Nem, félreérted, nagyon,
nagyon tetszel nekem, de tudod, én vagyok az a nő, aki
elcsábította az apádat a mostohaanyádtól, úgyhogy ez az
egész kicsit komplikált.” Vagy inkább: „Szökjünk meg, és
soha ne áruljuk el senkinek, hol vagyunk!” Vagy ami még
szánalmasabb: „Lehetnénk barátok?”
Helen felugrott, mert megszólalt a mobilja. Csakis ő lehet.
Talán azért hívja, hogy elárulja, valójában pontosan tudja,
kicsoda Helen, de ez mit sem számít, mert akkor is odavan
érte, és amint a lánynak sikerül rendeznie a helyzetet az
apjával és Sophie-val, magával viszi egy új életre vagy
legalább egy hosszú hétvégére. Kotorászni kezdett a
papírok alatt, hogy megtalálja a telefonját. Rachel az. Helen
úgy döntött, hogy képtelen beszélni a barátnőjével, ezért
hagyta, hogy bekapcsoljon a hangposta.
– Tudod, hogy csöng a mobilod? – kérdezte Jenny éles
hangon az iroda túlsó végéből.
– Nem – felelte Helen, kezében a telefonnal, ártatlanságot
színlelve. – Tényleg?

– Mesélj Leóról! – kérte Matthew-t az autóban, hazafelé

menet.
A férfinak elkomorult a tekintete.
– Mit mondjak róla? – kérdezte gyötrelmes arccal. –
Tudom, hogy megvet, amiért elhagytam Sophie-t.
– De miért? – Helen őszintén kíváncsi volt. – Hiszen nem
az anyukája.
– Nem, de jól kijönnek egymással. Amikor először
találkoztak, Leo megpróbálta lebeszélni rólam. Azt mondta
Sophie-nak, ugyanazt teszem majd vele, mint Hannah-val.
És, persze, bebizonyosodott, hogy igaza volt. Az elmúlt
néhány évben szinte alig hallottam róla, azt a keveset is
Sophie-tól tudom.
– Biztosan hiányzik neked – jegyezte meg Helen, és arra
gondolt: nekem máris hiányzik.
– Néhány havonta váratlanul betoppan vacsorára.
Helen elsápadt.
– És tudja, hogy most hol laksz?
 – Ó, igen. Elmondtam neki, úgyhogy bármikor beállíthat.
– Remek – Helen úgy érezte, menten kidobja a taccsot.

Aznap este elaludt a kanapén, és azt álmodta, hogy Sandra

Hepburn meztelenre vetkőzött a Verano avatóján, így egy
huszárvágással megszerezte saját magának és Leo
éttermének a kívánt hírverést.
Nem is olyan rossz ötlet, gondolta Helen, amikor
felébredt. Biztos vagyok benne, hogy Sandrának nem kéne
kétszer mondani. Megtöltötte Norman tálkáját, majd leült
mellé a konyha padlójára, és vakargatta a fülét, amíg evett.

Sophie a fürdőszoba éles fényében nézegette magát a

tükörben, úgy, ahogy nagyon ritkán tette, amióta férjhez
ment. Tetszeni akart Matthew-nak. Nem mintha érdekelte
volna, hogy a férje vonzónak tartja-e még, mondogatta
magának nem túl meggyőzően, de nem akarta, hogy
alulmaradjon a Helennel való összehasonlításban. Nem
akarta, hogy a férje azt higgye, megütötte a főnyereményt.
És azt sem szerette volna, ha Suzanne tanárai összesúgnak
a háta mögött, és azt mondják, nem csoda, hogy a férje
valami kívánatosabb után nézett.
Leo jött át, hogy vigyázzon a kishúgaira, így Sophie
kíváncsiskodhatott Eleanorról. Leo kicsit lehangoltnak tűnt
a telefonban, és úgy nézett ki, Eleanor mégsem vállalja el a
reklámkampányt. Sophie nagyon remélte, hogy ez nem
valami rossz előjel, mert gondolatban máris összehozta az
új barátnőjét és a mostohafiát. Nem volt az
összeboronálások híve, különösen nem családon belül, mert
az ilyesmi mindig katasztrófával végződött, de kettejük
között volt valami tagadhatatlan szikra, amikor találkoztak.
Sophie titokban mindig azt remélte, hogy Leo olyan párt
talál magának, akit ő is kedvel. Első hallásra teljesen
jelentéktelen dolognak hangzott, hogy milyen kapcsolatot
ápol valaki a volt mostohafiával, de Sophie tizenöt éve
családtagként tekintett Leóra, és rettegett, hogy egyszer
összejön egy olyan nővel, aki nem érti meg, hogy ez
mindkettejüknek nagyon fontos. Nem mintha Leo olyan sok
nővel járt volna, amióta Sophie ismerte, mindössze néhány
barátnője volt. Nagyon komoly elképzelései voltak a
párkapcsolatokról, talán így reagált arra, hogy az apja
teljesen semmibe vette őket.

Suzanne és Claudia teljesen fellelkesültek, amikor

meghallották, hogy az estét a bátyjukkal tölthetik. Suzanne
bevakolta az arcát a sminkkészlettel, amit Helentől kapott,
hogy idősebbnek tűnjön. Leo színpadiasan hátrahőkölt,
amikor megpillantotta.
– Szent egek! Ki ez a csodálatos ifjú hölgy? – kérdezte a
legsármosabb hangján, mire Suzanne elpirult.
– Ez csak Suzanne, te buta – közölte Claudia, aki nem
értette a lényeget.
– Szóval, mi a helyzet Eleanorral? – kérdezte Sophie,
amint beterelte Leót a társalgóba.
– Semmi.
– Ismerem ezt a tekintetet. Ne felejtsd el, hogy az anyád
vagyok! Vagy olyasmi. Na ki vele!
Leo felsóhajtott.
– Megcsókoltam.
– Várj egy percet! – ugrott fel Sophie. – Azt hittem, az
étterem reklámján dolgoztok.
– Megcsókoltam, mire ő azt mondta, hogy van barátja, de
a kapcsolatuk a végét járja. Erre én azt feleltem, hogy
semmi gond, nem akarok gondot okozni. Várok egy keveset,
és ha kiderül, hogy elválnak az útjaik, talán
találkozhatnánk.
Sophie elcsendesedett. Leo folytatta a történetet.
– Úgy tűnt, örül a javaslatnak, erre felhív, és közli, hogy
nem vállalja a munkát. Mi az? Miért nézel így rám?
– Tényleg nem tudom, jó-e, ha elárulom, de tudnod kell az
igazat… Eleanornak nincs barátja. Higgy nekem! Beszéltünk
ezekről a dolgokról.
Leo úgy festett, mint akit gyomorszájon vágtak.
– Szóval csak kifogást keresett. Szent ég! Olyan hülyén
érzem magam. Azt hittem, kedvel, azt hittem, ugyanolyan
izgatott, mint én. Mindenesetre nem húzódott el tőlem.
Miért nem mondta meg nyíltan, hogy egyszerűen nem
érdeklem? És ami még érdekesebb, miért mondta azt, hogy
hamarosan szakítanak?
– Nem tudom – jegyezte meg Sophie.
– Szép kis barátaid vannak! – állapította meg Leo
keserűen. – Mindegy, felejtsük el! Most csak a nyitásra kell
koncentrálnom. Van valami javaslatod?
– Nos, több száz PR-cég közül választhatsz… Nem is
tudom, lehet, hogy elküldesz melegebb éghajlatra, de…
miért nem kérdezed meg apádat? Tudod, hogy boldog
lenne, ha segíthetne.
– Miért foglalkozol még vele?
– Mert bár egy nagy rakás szarkupac, továbbra is a
lányaim apja, és utálnám, ha ugyanúgy elveszítenék vele a
kapcsolatot, ahogyan te. Soha nem fog megváltozni, Leo.
Néhány év múlva dobja ezt a Helent egy fiatalabb nő miatt.
– Legalábbis remélem, gondolta Sophie. Nagyon szemét
vagyok? – Addig csinálja ezt, amíg lehetősége van rá, de
nem hagyhatod, hogy ez hatással legyen a kettőtök
kapcsolatára. Elvégre csak egy apád van, meg hasonló
közhelyek. Oké, túl van tárgyalva.
– Gondolkodom rajta – ígérte Leo.

Negyven perccel később Sophie már késésben volt, mert

nem talált helyet az iskola parkjában, amely esténként
parkolóként működött. Amikor megérkezett a díszterembe,
tiszta vörös volt, alig kapott levegőt, és apró
izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Észrevette,
hogy Matthew foglalja a helyet a sorban, amely Suzanne
osztályfőnöke, Mrs. Mason előtt kígyózik.
– Ó, hála az égnek, hogy már itt vagy – veregette meg a
férje vállát.
 – Te igazán…
– Izzadt vagyok? Fáradt? Lila? Vagy mi?
– Azt akartam mondani, hogy csinos.
– Ó, értem. Kösz.
Mrs. Mason hatalmas teremtés volt, fekete keretes
szemüveget hordott, és a keble súlyosan elterült előreálló
hasán. Úgy festett, mintha ő ihlette volna a „krumpliszsák”
kifejezést. Sophie és Matthew lassan araszolt előre a
sorban, és igyekeztek valami beszédtémát találni.
– Hogy vannak a lányok? – próbálkozott Matthew.
– Jól, igazán jól – felelte Sophie.
Előrébb csoszogtak, amikor néhány pár megkezdte a sort
a szaktanároknál.
– Ma találkoztam Leóval.
– Tényleg? Jól van?
– Igen, jól.
Ez aztán remekül megy, gondolta Sophie, bár ha
összehasonlította magukat azokkal a külön élő
házaspárokkal, akik nem voltak hajlandók közös levegőt
szívni, igazság szerint nem is volt olyan rossz.
– És hogy van a családod, mármint a testvéreid? –
kérdezte Sophie.
– Köszönöm, jól.
Csönd.
– Ó! Claudia nagyon örül a macskának.
– Igen. De nem az enyém az érdem, valójában Helen
ötlete volt – közölte Matthew, amivel sikerült a pislákoló
beszélgetésből kiölnie az utolsó lángot.
– Kicsit aggódom, hogy túl nagy nyomás alá helyezi magát –
közölte Mrs. Mason, aki rákönyökölt az asztalra. Hatalmas,
lógó melle úgy feküdt előtte, mint két bevásárlószatyor. –
Még csak tizenkét éves. Az iskolai tevékenységet
ellensúlyoznia kell más dolgokkal. Hadd jegyezzem meg,
úgy tűnik, nincs túl sok barátja.
– De a jegyeivel bizonyára meg van elégedve, ugye? –
kérdezte zavartan Matthew.
– Természetesen, kimagasló eredményeket ér el a
felmérőkben – felelte Mrs. Mason. – De egy ilyen korú
gyerek fejlődése nem csak az iskolai teljesítményén múlik.
A társas készségek és a személyiség ugyanolyan fontos.
– De Suzanne… – emelte fel a hangját Matthew –
történetesen jó tanuló. Talán már ez is baj?
Sophie-t egyre jobban idegesítette a férje viselkedése.
Miért nem képes egyszerűen meghallgatni, amit mondanak
neki?
– Matthew! Te is tudod, hogy irreális elvárásaid vannak
vele kapcsolatban. Folyamatosan emlékezteted rá, hogy
kiskorában egyszer azt mondta, orvos akar lenni.
– Micsoda? Ezek szerint az én hibám? Bármi legyen is az.
Én, személy szerint, nem értem, mi a probléma…
Mrs. Mason közbevágott:
– Az összes óraközi szünetben tanul. Soha nem megy ki
játszani, és, őszintén szólva, nem hiszem, hogy ez
egészséges.
Sophie abbahagyta Matthew bámulását, és visszafordult
a tanárnőhöz.
 – Ezt nem tudtam.
Matthew összeroskadt.
– De miért csinálja ezt?
– Ezt miért csak most mondja el nekünk?
Sophie tisztában volt vele, hogy a mögöttük lévő házaspár
hallgatózik, és úgy érezte magát, mintha nyilvánosan
lelepleződött volna, hiszen kiderült, hogy rossz szülő.
Eszébe jutott, hányszor gúnyolódott önelégülten, amikor
egy kétségbeesett anya valamelyik talkshow-ban azt
állította, nem vette észre, hogy a lánya drogozik. Tudta,
hogy Suzanne többet küzd azért, hogy megőrizze a
legokosabb címet, mint amennyit bevall, de arra nem
számított, hogy ez mindennapos rögeszméjévé vált, és
teljesen össze volt törve, amiért valahogyan elveszítette a
lányát.
– Mert mostanában sokkal rosszabb lett. Ha ma este nem
jöttek volna el, írok egy levelet. Tudom, hogy problémák
vannak otthon…
Várt egy keveset, hátha a szülők közbeszólnak és
megcáfolják, de Sophie és Matthew a padlót bámulták, mint
két földmérő, akik képtelenek levenni a szemüket a
folyamatos süppedésről.
– És talán ez az oka, hogy Suzanne igyekszik biztosítani,
hogy ne veszítse el a szülei figyelmét – Mrs. Mason
Matthew-ra szegezte a tekintetét.
– Ön pszichológusi diplomát is szerzett? – kérdezte a férfi
gyerekes módon.
– Matthew… – szólt csöndesen Sophie.
 – Miért? Mi ez az egész? Hirtelen mindenki engem vádol?
– Túlreagálod, most nem rólad van szó. Mrs. Mason…
– Leanne.
– Leanne-nek igaza van. Senki nem állítja, hogy a te
hibád, egyszerűen ez a helyzet.
– De én mentem el, nem igaz? Én vagyok a bűnös, mert én
tettem tönkre a boldog családi otthont.
A hátuk mögött álló pár gyakorlatilag előrehajolt, nehogy
lemaradjanak valamiről. Sophie rosszallóan rájuk nézett,
majd lehalkította a hangját.
– Ne légy nevetséges! Mindkettőnknek végig kell
gondolnunk, mi a teendőnk, ha Suzanne úgy gondolja, csak
akkor figyelünk rá, ha kitűnő eredményeket hoz. Már
korábban is próbáltam neked elmagyarázni, hogy túl nagy
terhet rakunk a vállára azzal, ha folyamatosan azt
mondogatjuk neki, milyen okos.
– Úgy érted, én mondogatom.
Sophie egyszerűen nem hitte el, hogy a férje ilyen önző.
Igazság szerint elhitte.
– Rendben. Igen, te mondogatod. Csak ezt tudod
elmondani róla: „Ő Suzanne. Nagyon okos kislány, orvos
lesz.” Talán azt hiszi, ez az egyetlen dolog, amiért
értékesnek látjuk.
– Ne merd azt mondani, hogy az én hibám! – Matthew
újra felemelte a hangját. – Csak azért, mert eljöttem
otthonról, még nem vagyok rossz apa.
Sophie megfordult, és ránézett a házaspárra, akik már
nem is leplezték, hogy hallgatóznak.
 – Segíthetek? – kérdezte kissé tébolyult mosollyal. A
házaspár szégyenkezve elfordította a fejét. – Nyugodtan
csatlakozzanak a beszélgetéshez!
– Talán megbeszélhetnénk egy találkozót, ahol
elemezhetjük a helyzetet – javasolta Mrs. Mason. –
Hatszemközt.
– Jó ötlet – mondta Sophie, majd felállt, és gyakorlatilag
magával rángatta Matthew-t. – Holnap felhívom. Miért nem
jönnek utánunk? – fordult a hátuk mögött álló párhoz. –
Bántana, ha lemaradnának valamiről.
Utat törtek maguknak a tömegben, majd kiértek a
játszótérre. Sophie arca vöröslött a kínos helyzettől. Amikor
befordultak a sarkon, dühösen Matthew-hoz fordult.
– Hogy merészelted?
– Ó, már értem. Az egész az én hibám…
– Hogy merészeltél ilyen kínos helyzetbe hozni ennyi
ember előtt? Ráadásul Suzanne barátainak szülei előtt. És a
tanárai előtt. És ami még fontosabb, hogy gondolhatod,
hogy ez az egész rólad szól, és nem a lányodról? Nőj már
fel, Matthew! Nem körülötted forog az egész rohadt világ!
– Az a nő azt akarta mondani, hogy rossz apa vagyok –
fröcsögte a férfi. – Honnan a francból tudhatná? A
nyakamat teszem rá, hogy vénlány, és csak néhány
macskával osztja meg az ágyát.
– Ez nem rólad szól! – Sophie észrevette, hogy kiabál,
ezért lehalkította a hangját. – Ez olyan mocskosul jellemző.
Valaki megpróbálja elmondani nekünk, hogy Suzanne-nek
problémái vannak, és te csak magadra tudsz gondolni.
 – Mert mindenki arra akar rámutatni, hogy ezért én
vagyok a hibás…
– Fogd már be a szádat!
Matthew döbbenten elhallgatott. Sophie folytatta:
– Oké, mit szeretnél hallani? Igen, a te hibád. Éveken át
ajnároztad, amikor jól sikerültek a vizsgái, mindenkinek
eldicsekedtél azzal, hogy milyen okos, aztán egy nap fogod
magad, és minden előjel nélkül elhagysz bennünket.
Suzanne most úgy érzi, azért, mert nem dolgozott elég
keményen. Nem kell hozzá pszichológus, hogy ezt
megfejtse. De az én hibám is, mert nem ismertem fel, hogy
ilyen súlyos a helyzet.
– Azt hittem, a dicséret jó dolog. Azt szerettem volna, ha
büszke magára.
Matthew-nak elcsuklott a hangja, és Sophie észrevette,
hogy sír. Kissé finomított a hangnemen.
– Persze hogy jó, de az egésznek az a lényege, hogy az
igyekezetért dicsérd, ne az eredményekért! Ezért ha
leghátul kullog, de keményen megdolgozott érte, az
legalább olyan jó, mint ha az elsők közt lenne. Ez logikusan
hangzik, nem?
Matthew bólintott, és hangosan szipogott egyet. Sophie
látta, hogy könnyes az arca, és sajgó késztetést érzett, hogy
letörölje. A férje időnként olyan volt, mint egy gyerek.
– Azt hittem, ez Suzanne-nak csuklóból megy.
– Nos, most már legalább tudjuk, hogy nem. Így még
fontosabb, hogy inkább valami másért dicsérjük. Ha valakit
azért dicsérsz, mert okosnak született, az olyan, mintha
azért ismernéd el, mert szép. Mintha azért dicsérnél meg
valakit, mert szerencséje volt a lottón.
– Biztosan utál. Szörnyű apa vagyok.
– Jaj, Matthew, az isten szerelmére! Pontosan tudod, hogy
azért vágyik az elismerésedre, mert odavan érted. Csak ne
ösztönözd olyasmire, amiben pocsék. Ne is említsd a
vizsgákat! Minden rendben lesz. Majd beszélek vele, jó?
Sophie ránézett a férjére. Úgy tűnt, Matthew-nak sikerült
összeszednie magát, de hirtelen újra eltorzult az arca.
– Úgy hiányoznak!
Sophie megpaskolgatta a karját, de ezzel együtt
rettenetesen ideges lett. Hiszen az egész helyzetet Matthew
idézte elő.
– Te döntöttél így – jegyezte meg a lehető legkevésbé
ítélkező hangon.
Arra számított, hogy Matthew felcsattan, de úgy tűnt,
elhagyta a harcos kedve.
– Tudom, hogy utálnak hétvégén meglátogatni. És Helen
is utálja a helyzetet. Úgy értem, elviseli, de tudom, hogy
jobban szeretné, ha inkább máshová vinném a lányokat.
Sophie megütközött ezen. Hogy merészel ez a nő nem
örülni a gyerekeinek?
– Nem volt kötelező elmenned, ez a lényeg. És
bármennyire is igyekszünk őket megóvni, a lányok mindig
azt fogják hinni, hogy őt választottad helyettük.
És helyettem, gondolta, de szándékosan nem akarta
mondani.
– Megint elcsesztem, ugye? Megint nem sikerült jó
apának lennem.
Matthew már zokogott, és a kocsijuk felé igyekvő szülők
kíváncsian pislogtak feléjük.
Sophie nem akart belerúgni a férjébe, amikor már a
földön fekszik, de képtelen volt türtőztetni magát.
– Mint mondtam, te döntöttél így. Volt egy családod, ahol
szerettek, de ez nem volt elég. Nem kaphatsz meg mindent,
Matthew.
– Kárpótolom őket – mondta a férfi.
– Csak ne próbáld lekenyerezni őket, rendben? Nem kell
több macska, smink meg ki tudja, mi. Nem akarnak mást,
csak egy kis időt, a figyelmedet és a támogatásodat. És ha
őszinte akarok lenni, Helennek talán igaza van, és jobb
lenne, ha máshová vinnéd őket, mert belekényszeríted őket
egy olyan helyzetbe, amire még nem készültek fel.
Matthew szánalmasan bólogatott, és az ingujjába törölte
a szemét, akár egy hároméves.
– Rendben.
– Hol a kocsid? – kérdezte Sophie. – Jobb lesz, ha
hazamész.
 Huszonegyedik fejezet

– Szóval, Sandra Hepburn – mondta Laura a heti ötletelő

meetingen. – Kinek jutott eszébe valami?
– Mit szólnátok néhány kompromittáló felvételhez,
amikor vásárolni megy a lányokkal, és kiderül, hogy
elfelejtett bugyit húzni? – ajánlotta Alan. – Tudjátok, hogy
megy ez, miniszoknya, szeles nap…
– És te le is fényképezed? – kérdezte Helen, aki azért volt
jelen, hogy jegyzeteljen.
Alan rámeredt.
– Nézzünk szembe a tényekkel! – szólt Laura. – Olyasmit
kell kitalálnunk, amit még senki nem látott. Azt hiszem,
meg kell próbálnunk egy másik arcát mutatni.
– Szenzációs randi? – dobta be valaki. – Simon
Fairbrother most jön ki egy új sorozattal, jól jönne neki a
felhajtás.
– Vagy Annabel de Souza? A leszbik most nagyon mennek.
A pokolba!, gondolta Helen. Ezek az emberek háromszor
annyit keresnek, mint én, és csak olyan javaslatokkal tudnak
előállni, amelyeket én azonnal elvetettem. Kis híján felugrott,
amikor rájött, hogy Laura az ő nevét mondja.
– Tessék?
– Csak arra gondoltam, megkérdezem, nem jutott-e
eszedbe valami.
 Helen rádöbbent, hogy hat kritikus szempár mered rá,
méghozzá azok az emberek, akik a cég legkreatívabb
dolgozóinak tartották magukat. Látta, hogy megpróbálják
leplezni a totális érdektelenségüket bármivel kapcsolatban,
amit mondana. És azt is meg kellett állapítania, hogy
mindent elfelejtett Sandra Hepburnről.
– Ööö…
A francba! Gondolkodj! Gyorsan!
– Sajnálom, nem.
Elvörösödött, de szerencsére a reflektorfény ugyanolyan
gyorsan elfordult tőle, ahogyan ráirányult, és Laura
mindenkit megkért, hogy gondolkodjon tovább.
A fenébe!, gondolta Helen.
De a legrosszabb még csak ezután következett. Újabb
napirendi pont került terítékre, és Laura bejelentette, hogy
új ügyfél kereste meg őket. Leo Shallcross, Matthew fia új
éttermet nyit, és szüksége van megfelelő reklámra,
valamint egy megnyitóra. Laura tájékoztatta őket,
miszerint Matthew nem érezné etikusnak, ha ő maga venné
kézbe az ügyet. Rövid távú megbízásról van szó, és nem
fizet sokat (Matthew ragaszkodott a kedvezményes árhoz),
de ilyen szívességet időnként mindenkinek kellett tennie.
– Helen majd összegyűjti az információkat, és még ma
délután megkapjátok. Rendben, Helen? – kérdezte Laura.
De Helen le sem vette a szemét az asztalról, falfehéren
meredt maga elé. Rosszul érezte magát. Ez nem történhet
meg. És mivel jár majd? Leo be fog jönni az irodába
megbeszélésekre? És Helentől Laura személyi
asszisztenseként elvárják, hogy állítsa össze az anyagot
ezekre a megbeszélésekre, és – basszus! – vegyen is részt
rajtuk meg jegyzeteljen? És aztán? Túl rémes volt
elképzelni, hogyan fog széthullani az élete, ha Leo rájön,
kicsoda valójában.
A francba! Azt kívánta, bárcsak szabadságra mehetne! És
mi lenne, ha egyszerűen most rögtön kisétálna? Mit
tehetnek azon kívül, hogy nem fizetik ki? Vagy nem kap
ajánlást? Soha nem tudná megmagyarázni Matthew-nak.
Semmi baj. Nem kell mást tennie, csak mindig egy lépéssel
előrébb járni, és beteget jelenteni, amikor tudja, hogy Leo
bejön. Már attól is kimerült, ha csak rágondolt. Ez túl sok
volt.
– Minden rendben? – kérdezte tőle Laura.
– Igen – felelte csendesen.
A meeting után Laura finoman megfogta a karját, azt
hitte, Helen a Sandra Hepburn-ügy miatt borult így ki.
– Ne haragudj! – mondta. – Nem akartalak kínos
helyzetbe hozni.
– Semmi baj – felelte Helen gyötrődve. – Igazán
előrukkolhattam volna valamivel.
– Miért? Hallottad a többiek ötleteit. Egyiküknek sincs
egy eredeti gondolata, pedig nekik ez a munkájuk.

Helen elvonult a kis konyhába, hogy készítsen magának egy

pirítóst, és elbújjon öt percre, amíg lecsillapodik. Ott találta
Matthew-t, aki a vízforralóval babrált. A férfi szeretett a
demokratikus vezető szerepében tetszelegni, ezért időnkét
főzött egy teát magának és Jennynek, és aznap reggel szinte
sugárzott róla, hogy „minden rendben ezen a világon”-
hangulatban van. Pedig Helennel csúnyán összevitatkoztak
előző este, amikor Matthew hazaért a fogadóóráról. Most
azonban magában fütyörészett – amitől Helen falra mászott
–, és miközben a lány beledobta a kenyeret a pirítóba,
megállapította, hogy biztosan csak azért csinálja, hogy őt
bosszantsa.

Matthew előző este korán hazaért az iskolából, mégpedig

nagyon különös hangulatban. Mogorva és csöndes volt, és
amikor Helen megpróbálta kiszedni belőle, mi a baj,
Matthew közölte, nem akarja, hogy ott legyen, amikor
Suzanne és Claudia átjönnek a hétvégén.
– De ez az én lakásom – jegyezte meg a lány.
Mire Matthew mérges lett, kiabálni kezdett, és azzal
vádolta, hogy nem törődik a gyerekeivel való kapcsolatával.
Egy szót sem szóltak egymáshoz, amikor elmentek
lefeküdni, majd felkeltek, és eljöttek dolgozni, és Helennek
azóta sem sikerült rájönnie, mi állhat emögött. Most
azonban ő volt dühös, amiért Matthew nem említette Leót
és az éttermet. Bár ha magába nézett, nem talált rá semmi
okot, amiért Matthew-nak szólnia kellett volna, és különben
is, mit tehetett volna, ha figyelmezteti?
– Nem hagynád ezt abba? – kérdezte Helen összeszorított
szájjal, miközben Matthew a Van, aki forrón szereti zenéjét
fütyülte, – hamisan.
Helen úgy döntött, hogy visszamegy az íróasztalához,
hiába ragasztottak ki a konyhába temérdek figyelmeztető
táblát, hogy az őrizetlenül hagyott pirítósok tüzet
okozhatnak. Azon tűnődött, ki készítheti ezeket a
feliratokat, például a legújabbat, ami előző nap került a
falra: „Anyád nem dolgozik itt, úgyhogy kérlek, takaríts el
magad után!”. Helen személyes kedvence ez volt: „A
takarítókat nem azért fizetik, hogy elmosogassanak
helyetted.” Mindig reménykedett benne, hogy rajtakap
valakit ragasztás közben, és végre megkérdezheti, hogy
pontosan miért fizetik a takarítókat, mert mindennap
bejönnek, de az irodában mindig ugyanolyan kupleráj
uralkodik. Leült, és odébb tolt néhány papírt, majd újra
felkelt, és visszament Matthew-hoz.
– Miért nem mondtad el, hogy Leónak fogunk dolgozni? –
kérdezte vádlón.
Matthew meglepődött.
– Mert nem álltunk szóba egymással – közölte higgadtan.
– Csak ma reggel hívott fel. Megkérdezhetem, hogy ez miért
olyan fontos?
Helen gyűlölte, amikor Matthew így viselkedik, ilyen
szuper hűvösen és észszerűen, mert tudta, csak azt akarja
elérni, hogy ő kerüljön ki győztesen a vitából.
– Mert… hülyén éreztem magam a meetingen, amikor
kiderült, és én semmit nem tudtam róla, pedig mindenki
ismeri a helyzetet.
– Nos, nem éreztem úgy, hogy az adott körülmények
között ennek bármi jelentősége lenne.
– Pedig van – duzzogott Helen.
– Ég a pirítósod – közölte Matthew idegesítően
nyugodtan.
– Dugd fel a pirítóst! – mondta Helen, azzal sarkon
fordult, és kiviharzott a konyhából.
– Nőj fel, Helen! – kiáltotta utána Matthew, elég hangosan
ahhoz, hogy a közelben lévők is meghallják.

Amikor Helen visszaült a számítógép mögé, egy újabb e-

mailt talált. A feladó most is „Helentől a könyvelésről”.
Elolvasta az első sort. Úgy tűnt, az asszony szóról szóra
beszámol az előző esti telefonbeszélgetéséről a férjével,
Geoff-fal. Helen kilépett az e-mailből. Túl – mi is? – fáradt,
terhelt vagy szenvtelen volt ahhoz, hogy elolvassa. Jenny és
Annie fennhangon kínálgatták egymást mogyoróval, hogy
„Helen a könyvelésről” az üveg elválasztófalon keresztül is
kristálytisztán hallja.
– Mogyorót, Annie?
– Köszönöm, nem kérek. Jobban szeretem a répát. Ha-ha.
– Tényleg? Pedig azt hittem, szereted, ha jól
odapörkölnek neked.
Azzal hahotázni kezdtek a kivételes szellemességeiktől.
Ez még csak nem is vicc, gondolta Helen. Az egésznek nem
volt semmi értelme, de Jenny meg Annie remekül
szórakoztak, és még Jamie is mosolygott.
Megőrülök ezen a helyen, gondolta Helen. Szerzek egy AK
47-est, lemészárolom az összeset, és közben szívből kacagni
fogok. Észrevette, hogy Laura letett az asztalára egy halom
papírt. A tetején, egy jegyzetlapon az állt:

„Itt vannak a fontosabb részletek a Leo Shallcross-

megnyitóhoz. Kérlek, rendezd ezeket dokumentumba, és
oszd szét a csapatban! Aztán hívd fel Leót, és beszélj meg
vele egy időpontot, amikor be tud jönni. Kösz!”

Helen tudta, hogy eljön ez a pillanat, mégis, ez volt az utolsó

csepp a pohárban. Ez már túl sok volt; az egész rohadtul
nevetséges helyzet, amibe belekeverte saját magát. Ezzel
nem tudok megbirkózni, gondolta, egyszerűen nem megy.
Megpróbált mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjon, de
érezte, hogy remeg a szája, és mielőtt felkelhetett volna,
hogy kimeneküljön a mosdóba, könnycseppek buggyantak
ki a szeme sarkából. Letörölte az arcát, igyekezett
megállítani az áradatot, mielőtt bárki észrevenné. A
legkevésbé sem szerette volna, ha ez a csürhe sírni látja. Az
olyan lett volna, mintha egy antilop közölné a vadászó
oroszlánokkal, hogy eltörött a lába. És megkérné őket, hogy
írják alá a gipszét. Nem volt elég, hogy potyogtak a könnyei,
az orra is folyni kezdett. Még egy papír zsebkendője sem
volt, ami mögé elbújhatott volna. Egyetlen esélye maradt:
lehorgasztott fejjel átrohanni az irodán, és reménykedni,
hogy senki nem veszi észre.
– Jaj, ne! – hallotta Jenny hangját, amikor elhaladt
mellette. – Csak nem dobott ki Matthew?
– Lehet, hogy talált egy fiatalabbat – kontrázott rá Annie,
és mindketten vihogni kezdtek.
Amikor Helen kiért a mosdóba, bezárkózott egy fülkébe,
leült a vécéfedőre, és átadta magát a sírásnak. Tisztességes
zokogás volt, rázkódott a válla. Pedig ritkán sírt. Szinte
soha, és ha mégis, inkább idegességében, mint a
szomorúságtól. De most képtelen volt abbahagyni.
Hallotta, hogy a külső ajtó nyikorogva kinyílik.
Visszafojtotta a lélegzetét, hogy ne csapjon zajt. A
legkevésbé sem vágyott rá, hogy valaki megvigasztalja, és
teljesen bizonyos volt benne, hogy egyedül „Helen a
könyvelésről” venné a fáradságot. Ebben a pillanatban
meghallotta, ahogy a másik Helen a nevét kiáltja. Milyen
rohadtul nevetséges, hogy így felcserélődtek a szerepek.
Helen meg sem moccant. „Helen a könyvelésről” szintén
kijátszotta az „addig nem megyek el, amíg ki nem jössz”
kártyát. Helen mindent megpróbált, hogy csöndben
maradjon, lassan felemelte a lábát a padlóról, és átkulcsolt
térddel egyensúlyozott a vécécsészén. Tökéletesen
mozdulatlanul ült, de sajogni kezdett a háta, és már éppen
fel akarta adni, amikor ismét meghallotta a külső ajtó
nyitódását és csukódását. Szegény „Helen a könyvelésről”!
Legalább megpróbálta. Helen hálásan megállapította, hogy
a nagy összpontosításban abbahagyta a sírást.
Egy-két percig még ücsörgött, aztán óvatosan kinyitotta
az ajtót, és kidugta a fejét, hogy megnézze, tiszta-e a levegő.
Miközben leöblítette az arcát hideg vízzel, megpróbálta
kitalálni, mit tegyen. Rosszullétre hivatkozhat, és
hazaosonhat, de ezzel csak elodázná az elkerülhetetlent.
Úgy döntött, megpróbál Laura megértő oldalára
hagyatkozni – elmagyarázza neki, hogy túl kínos lenne
kapcsolatba lépnie Leóval, hiszen ő az a nő, aki az apjával
kefél. Boldogan begépeli a szükséges információkat, és
jegyzetel az ötletelő meetingeken, de nem szeretne
találkozni vele, vagy részt venni bármilyen eseményen,
ahol valószínűleg Leo is ott lesz.

– De egyszer úgyis találkoznod kell vele – vetette fel Laura,

amikor Helen előadta neki a dolgot.
Helen a mosdóban kisminkelte magát, aztán felszegett
fejjel végigsétált az irodán, és ügyet sem vetett Jenny
felvont szemöldökére és Annie hamis mosolygására.
– Talán Matthew éppen ezért bízta rám a feladatot.
Abban reménykedett, hogy így ti ketten együtt tölthettek
egy kis időt.
– Inkább nem gondolta végig – mondta Helen idegesen.
Azon tűnődött, vajon képes lenne-e működésre sarkallni a
könnycsatornáit, de úgy érezte, elfogytak a könnyei, és
Laura talán jobban tiszteli, ha megőrzi a nyugalmát. – Az a
helyzet, Laura – magyarázta –, hogy Matthew szeretné
siettetni a dolgokat, én pedig inkább megvárnám a
megfelelő pillanatot. Szeretném megadni a családjának az
esélyt, hogy akkor találkozzanak velem, amikor felkészültek
rá. Őszintén szólva, egyszerűen nem érzem helyesnek…
– Rendben – mondta végül Laura. – Csak állítsd össze a
dokumentumot, és majd megkérem Jennyt, hogy hívja fel a
fickót.
– Köszönöm, köszönöm! – Helen legszívesebben megölelte
volna a főnökét. – Ezt igazán nagyra értékelem.
– De talán el kellene mondanod Matthew-nak, hogy így
érzel. Sok vitától megkímélhetnéd magatokat.
– Igen, tudom. Úgy lesz. És még egyszer köszönöm. És
bocs, hogy ilyen macerás vagyok.

– Beszélnünk kell – mondta Helen Matthew-nak, miközben

csapkodták az edényeket a konyhában, és alig szóltak
egymáshoz.
Helen egész délután ezen gondolkodott, és már tudta, mit
kell mondania.
– Matthew!
A férfi még mindig duzzogott, alig vett tudomást
Helenről, folytatta a zöldséghámozást. Helen letette a
konyharuhát.
– Ez egyszerűen nem működik.
Matthew nem nézett fel, de Helen látta, hogy kővé
dermed. Megállt a kezében a kés, és várta a halálos ítéletét.
Helen vett egy mély lélegzetet.
– Azt szeretném, ha szakítanánk.
Matthew továbbra sem szólt semmit, csak állt földbe
gyökerezett lábbal.
– Hallottad, amit mondtam? Szakítani szeretnék veled. Én
sem vagyok boldog, te sem vagy boldog, és a gyerekeid sem
boldogok. Sajnálom! Bárcsak más lenne a helyzet, de…
Matthew lassan felé fordult. Teljesen le volt taglózva.
– Micsoda? Csak mert volt egy kis vitánk, te mindjárt
véget akarsz vetni a kapcsolatunknak? Ennyi?
– Ennek semmi köze ahhoz, hogy vitatkoztunk.
Egyszerűen nem tudom kezelni a helyzetet, az emberek
ellenszenvét, a családmegrontó szerepet.
– Ne haragudj, hogy azt mondtam, ne legyél itt, amikor
vasárnap eljönnek a lányok! Nem gondoltam komolyan,
csak aggódtam Suzanne miatt…
– Már mondtam, hogy ennek semmi köze a döntésemhez.
Sokkal nagyobb gondról van szó, mint egy aprócska
nézeteltérés. Egyszerűen nem ilyennek képzeltem. Nem
vagyok boldog.
– Mindketten tudtuk, hogy áldozatokat kell hoznunk. Nem
várhatod, hogy minden azonnal tökéletes legyen.
Mindkettőnknek hozzá kell szoknia a helyzethez.
Helen ellenállt a kísértésnek, hogy a képébe vágja: „De
nekem esélyem sem volt eldönteni, hogy szeretnék-e
hozzászokni. Egyik este beállítottál a lakásomba, és meg
kellett barátkoznom a helyzettel.” Inkább azt mondta:
– Vissza akarom kapni az életemet.
– Milyen életedet? – kérdezte Matthew, nem erőszakosan,
inkább őszinte kíváncsisággal. – Több mint négy éve
vagyunk együtt, én vagyok az életed.
 – Oké, akkor új életet szeretnék kezdeni. Amiben
nincsenek volt feleségek meg gyerekek, és nem nevetnek
össze a hátam mögött…
– Ó, szóval erről van szó – jegyezte meg Matthew, aki
egyáltalán nem értette a lényeget. – Szégyellsz engem,
mert sokkal öregebb vagyok nálad, és azt hiszed, az
emberek gúnyolódnak rajtad…
– Nem ez a lényeg, de ha már szóba hoztad, igen,
gúnyolódnak. – Helen ránézett a férfi csüggedt arcára. – Ne
haragudj! Felejtsd el, hogy ezt mondtam! Tényleg nem ez a
lényeg.
– Akkor mi a lényeg? Nem örülsz, hogy van egy volt
feleségem, aki hihetetlenül készségesen és éretten
viszonyul ehhez az egészhez, és akihez neked egyáltalán
nincs semmi közöd, vagy a gyerekeim, akikkel heti három
órát töltesz együtt, és akikkel – mint tegnap este említettem
– egyáltalán nem kell találkoznod, ha nem szeretnél.
Legalábbis egyelőre.
– Matthew! Nincs értelme ezen vitatkozni. Vége. Ennyi
volt.
– Hát már nem szeretsz?
– Azt hiszem, nem. Sajnálom.
– De eddig azt mondtad, hogy szeretsz. Milliószor.
Könyörögtél, hogy hagyjam el Sophie-t, és költözzek hozzád.
Azt hiszed, megteszem, ha nem vagyok benne teljesen
biztos, hogy ezt akarod?
– Tudom. Sajnálom.
Matthew kezdte belelovallni magát.
 – Te jó ég, Helen! Tönkretettem a lányaim gyerekkorát,
hogy veled lehessek, csak azért, mert azt hittem, ezt
akarod.
– Régen ezt akartam. De már nem.
– Nem gondolhatod csak így meg magad. Nem vagyunk
gyerekek, ilyen az élet, komoly dolog. Felborítottuk mások
életét. Nem sétálhatsz egyszerűen tovább, azzal, hogy „bocs,
tévedtem”.
– Sajnálom, de meg kell tennem.
– Ne, Helen! Kérlek, ne tedd ezt velem!
Helen természetesen tudta, hogy Matthew így reagál
majd, hogy teljesen magába roskad. Vagy azért, mert
tényleg szereti, vagy mert képtelen szembenézni a
megaláztatással, hogy be kell vallania a világnak, öncsalás
volt az egész. Helen azt mondogatta magának, hogy
megingathatatlannak kell maradnia, és elgyengülés nélkül
végigcsinálni az egészet. De amikor hallgatta Matthew
könyörgését, és látta a könnyeket az arcán, kissé
elbizonytalanodott.
– Kérlek, ne! Kérlek! – esdekelt Matthew, és megragadta
a karját. – Túl öreg vagyok, hogy mindent elölről kezdjek.
Ezzel nem tudnék megbirkózni. Komolyan mondom, még a
végén valami ostobaságot teszek.
Helen megpróbálta felfedezni ebben a szánalmas, zokogó
csődtömegben a befolyásos, észszerűen gondolkodó férfit,
aki mindig irányító szerepet játszott a kapcsolatukban. Te jó
ég!, gondolta, én tettem ezt vele. Próbált mereven és
mozdulatlanul állni, miközben Matthew ölelgeti, mert
teljesen összeomlott attól, amit Helen mondott, de
reménytelennek bizonyult. A francba! Nem volt ereje
ellenállni neki. Simogatni kezdte a fejét, mire Matthew
megérezte a gyengeségét, és a nyakába vetette magát.
Helen tudta, hogy közölnie kellene vele, menjen, és
csomagolja össze a holmiját. De képtelen volt rá.
– Semmi baj – nyugtatgatta Matthew-t. – Minden rendben
lesz.
 Huszonkettedik fejezet

Helen előre félt a szerda estétől, amikor találkoznia kell

Sophie-val. Tudta, hogy Leo beszélt vele – ha másról nem,
arról, hogy nem vállalta el a munkát –, és tisztában volt
vele, hogy valami magyarázatot kell adnia a történtekre.
Megfordult a fejében, hogy lemondja a találkozót, de mivel
Rachel otthon videózott Neillel és valami házhoz rendelt
kínai kajával, ha lemondja, kénytelen lett volna ezt az estét
is Matthew-val tölteni a kanapén, és ez szörnyű kilátásnak
tűnt. Ráadásul mazochista oldala sóvárogva vágyott arra,
hogy meghallgassa, pontosan mit mondott Leo.

A nap afféle transzban telt. Egy rémálomban élt, és ami a

legrosszabb, egy saját maga teremtette rémálomban,
amiből, úgy tűnt, soha nem ébred fel. Olyan közel járt a
megoldáshoz. Megmondta Matthew-nak, hogy vége, hogy
már nem szereti. Ha csak néhány perccel tovább tudja
tartani magát… De talán a tény, hogy képtelen volt rá, arról
árulkodik, hogy kedvesebb, mint hitte.

Nagyszerű! Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a szívem mélyén

kedves ember vagyok. Halleluja! Valaki akasszon a nyakamba
egy érmet, aztán hadd térjek vissza a régi, undok
önmagamhoz, aki homokot rugdos a gyerekek arcába, rálép a
kiskutyák farkára, és képes kidobni egy pasit, aki iránt már
semmit nem érez. Eljátszott a gondolattal, hogy megszökik.
De nincs hol laknia, nincs se pénze, se munkája.

Laura figyelmeztette, hogy Leo bejön az irodába

egyeztetésre. Fél egyre. Helen megkérte, hadd menjen
korábban ebédelni, és a főnöke beleegyezett. Félig-meddig
arra számított, hogy még hall Leóról. Felzaklatta az is, hogy
ilyen könnyen el tudta tántorítani a férfit, annak ellenére,
hogy bármi egyéb csak tovább bonyolította volna az életét.
Úgy tűnik, neki ez az egész nem volt olyan nagy szám,
mondogatta magának. Nem lett volna szabad mással
áltatnom magam. Mégis bántotta.

Az iroda csendes volt. A „Helen a könyvelésről” kontra

boszorkánysereg háború véget ért, vagy legalábbis
szünetelt. Helen is hozzászokott lassan, hogy a munkatársai
levegőnek nézik. Időnként kapott egy-egy furcsa
megjegyzést, de mostanra beleuntak a dologba. Még két és
fél hét, és mindannyian elmehetnek a sunyiba, gondolta
Helen, majd körülnézett, és megállapította, hogy egyikük
sem fog hiányozni.
Hogy elterelje a figyelmét a tehervonatról, ami
keresztülgázolt az életén, megpróbált a Sandra Hepburn-
ügyre összpontosítani. Sandra arra pályázott, hogy „A
legvonzóbb nő” kategóriában nevezést kap az Ace
Awardsra. Mivel komoly küzdelemre lehetett számítani,
olyasmire volt szüksége, ami kiemeli a csinos, de buta
lányok tömegéből.
Helen írt egy listát.

Sandra erősségei:

a melle

Helen rágta a tolla végét, és próbált valami mást találni, de

nem járt sikerrel. Inkább egy másik listát kezdett.

Sandra gyengeségei:

tehetségtelen
nincs karrierje
népszerűtlen
ronda

Kezdetnek nem rossz, gondolta. Aztán a „rondát” áthúzta, és

azt írta a helyére, hogy „nem túl vonzó”.
Megpróbálta elemezni Sandra problémáját, és közben
feljegyzéseket írt. Úgy látta, Sandra fő versenytársai fiatal
szappanopera-színésznők és furcsa popénekesek. Több száz
csinos nő szaladgált a piacon. Ha Helen kegyetlenül őszinte
akart lenni, akkor Sandrának az volt a legfőbb gondja, hogy
nem volt elég szép, és a sors nem áldotta meg
lélegzetelállító személyiséggel sem. Csak egy lány volt
hatalmas mellel, amit előszeretettel mutogatott a többi
testrészével együtt. Ha ezt nem tette volna, soha senki nem
veszi észre, mert nem volt benne mit észrevenni. Az
elkeseredettsége tette híressé, de ez a legrosszabb fajta
hírnévnek számított. A nők megvetették, a férfiak pedig
kinevették. Sandra szerette modellként beállítani magát,
amit azzal magyarázott, hogy számtalanszor szerepelt
anyaszült meztelenül az egyik legócskább pornómagazin
címlapján felhúzott lábbal, a főszerkesztő ragyogó
gondolatainak kíséretében – „Imádom hármasban csinálni
két másik vadmacskával” vagy „Olyan lány vagyok, aki egy
este négyszer is elélvez”. Alapjában véve Sandra egy
hatalmas közhely volt, aki tulajdonképpen a semmire
alapozta a megélhetését.
Amióta Helen a Globalnál dolgozott, számtalan ilyen
lánnyal találkozott. Szinte érezni lehetett rajtuk a becsvágy
szagát, és bizonyos értelemben egy PR-cégnek olyanok
voltak, mint a megtestesült álom, mert mindent megtettek,
hogy bekerülhessenek az újságokba. Végül mind szomorú
véget ért, amikor felbukkant a következő, és a nyilvánosság
figyelme inkább rá irányult. Sandra is a szavatossági ideje
vége felé járt, de Helen elfogult volt vele, mert mindig
udvariasan viselkedett, soha nem veszítette el a fejét, és
pontosan tudta, meddig mehet el. Az életcélja abban merült
ki, hogy híres és népszerű akart lenni. Eddig csak az elsőt
sikerült elérnie.
Helen meglepve állapította meg, hogy szinte elröppent
negyedóra, és tulajdonképpen élvezi, amit csinál. Mindig
olyan munkára vágyott, amibe bele tud feledkezni, és
irigyelte az olyan embereket, mint Matthew, aki mindig azt
mondta, alig veszi észre, hogy eltelt a nap, mert annyira
elmerült a feladatokban. Már majdnem a szokásos
önsajnálat mezejére tévedt – Nagy ember lehettem volna –,
de még idejében sikerült észrevennie magát. Koncentrálj!,
utasította magát.
Oké, tehát Sandra tisztességes küzdelemben soha nem
kapja meg a jelölést. Afféle nemzeti vicc vált belőle, így ha
volt is valaki, akinek valóban tetszett, az sem merte volna
bevallani, nehogy kinevessék. Ezért a Globalnak az a
feladata, írta Helen a jegyzetfüzetébe, hogy olyan nőként
állítsa be a piac előtt, akit nem szégyen vonzónak tartani.
Maradt még néhány hetük, rávehetik az embereket, hogy
azt mondják: „Tulajdonképpen, ha közelebbről megnézed,
nem is olyan vészes.” De énekelni sem tudott, sőt beszélni is
alig! Az egyetlen említésre méltó dolog a külseje volt, nos,
az is csak nyaktól lefelé. Talán ha szereznének a
modellkarrierjének némi jogalapot… Elvégre ha elég
gyakran látják az újságokban mint modell, az emberek
lassan elhiszik, bármilyen valószínűtlennek tűnik is.
Szervezniük kell neki egy igényes modellfotózást.
Egyértelmű, hogy felöltözve egyetlen fotóst sem érdekelne.
Hacsak…
Helen elmosolyodott magában. Szerette ezt az érzést,
amikor az ember szisztematikusan átrágja magát egy
problémán, és végül megtalálja a megoldást. Készen állt,
hogy elmondja az ötletét Laurának, de amikor felállt,
majdnem nekiütközött „Helennek a könyvelésről”, aki
idegesen téblábolt a háta mögött. Helen kényszeredetten
elmosolyodott.
– Minden rendben?
– Igen – válaszolta dadogva a nő –, csak arra gondoltam,
nincs-e kedved eljönni velem ebédelni, ha ráérsz.
Helennek összeszorult a szíve. Az elmúlt fél órában
jelentősen javult a hangulata, de most újra elment a kedve
az élettől. Azonnal elkezdett kutatni a fejében valami
kifogás után.
– Szívesen elmennék, de… beszélnem kell Laurával. Elég
fontos, és nem ér rá.
– Figyelj! Ha nem szeretnél, egyszerűen mondd meg! –
közölte „Helen a könyvelésről”. – Mert Laura épp az előbb
ment ki Matthew-val egy szendvicsre, láttam őket.
– Ó! – Helennek elkomorult az arca.
– Biztosan elfelejtett szólni. Nagyszerű! Akkor két perc
múlva találkozzunk a földszinten, csak ki kell mennem a
mosdóba – mondta, és remélte, hogy a többiek nem veszik
észre, hogy ők ketten, az iroda kitaszítottjai, együtt
indulnak el.

– Ez zseniális!
Laura az íróasztala mögött ült, és rámosolygott Helenre.
– Komolyan mondom! Ez egyszerűen zseniális, és Sandra
imádni fogja.
 Helen ötlete csodálatosan egyszerű volt. Tudta, ha az
újságok elég sokszor nevezik Sandrát modellnek, akkor az
emberek elhiszik, hogy az. Elég sajtóközleményt látott már
a Globalnál, amelyben az ügyfél új barátnőjét „egykori
modell” címmel illetik, pedig valójában egyszer szerepelt
egy katalógusban tizenöt éves korában, vagy nyolcévesen
részt vett egy áruházi ruhabemutatón.
A pletykalapok az ilyesmire mindig ráharaptak.
Nyilvánvaló volt, hogy túl késő lenne előállni azzal, hogy
Sandra valamiféle dicsőséges modellmúltat tudhat maga
mögött, de mi lenne, ha kiszivárogtatnák a hírt, hogy
Sandra elutazott, mert képeket készít róla a Vogue egyik
fotósa? Természetesen napvilágra kerülne néhány fénykép
– olyanok, amelyek tisztes távolságból készültek, nehogy
fény derüljön Sandra hiányosságaira, de egyértelműen
bizonyítják, hogy divat- és nem pornófotózásról van szó.
Rendben, a Vogue soha nem fogja lehozni a képeket –
igazság szerint tudniuk sem kell róla. Itt van Ben Demano, a
Vogue korábbi fotósa, aki a Global ügyfele volt, mert
nemrégiben jött ki a drogelvonóról, és alig talált valakit, aki
alkalmazza, a megrendelők ugyanis féltek, hogy megint
kicsúszik a talaj a lába alól. Szóval Sandra fizetne azért a
kiváltságért, hogy Ben lefotózza. De mindketten nyernek:
Sandra pozitív hírverést, Ben pedig pénzt, és egykori
megrendelői láthatják az újságokban, hogy nemcsak él,
hanem sikeresen dolgozik is. Majd ködösítenek a fényképek
megjelenésével kapcsolatban, és mire bárki rájönne, hogy a
fotók soha nem kerülnek a menő divatmagazin lapjaira, a
díjkiosztót megtartják, és az egésznek nem lesz semmi
jelentősége. Csak arra volt szükség, hogy Sandra
beleegyezzen, és leperkáljon háromezer fontot Ben
lelkéért.
– Rá fog harapni. Tudom, hogy így lesz – mondta Laura. –
Szép munka, Helen!
A nap fennmaradó részében Helen hangulata két
szélsőség között ingadozott. Egyrészt madarat lehetett
volna fogatni vele, amiért az ötlete ilyen nagy sikert aratott.
Laura ugyanis felhívta Sandrát, akinek az arcizma sem
rándult, amikor meghallotta az összeget. Másrészt teljesen
kétségbe volt esve, amiért ilyen zűrzavaros helyzetbe
kormányozta magát. Belevetette magát a munkába, és ez
arra emlékeztette, hogy valóban el kell kezdenie állás után
nézni.

Sophie már ott volt, amikor Helen megérkezett a Russell

Square metróállomás melletti borbárba. Helen már meg
sem kérdezte magától, miért is találkozgat egykori
riválisával, úgy megszokta a helyzetet. Sőt alig várta, hogy
beszélgethessen Sophie-val. Amikor mégis megengedte
magának, hogy eltöprengjen azon, mi a fészkes fenét
művel, gyorsan elhessegette a gondolatot, mert, az igazat
megvallva, fogalma sem volt. Barátságosan üdvözölték
egymást, de Helen azonnal látta, hogy Sophie-t aggasztja
valami. Amint megrendelték az italokat, az asszony azonnal
a tárgyra is tért.
 – Valamit tisztáznunk kell – kezdte vészjóslóan. – Biztos
vagyok benne, hogy nyomós okod volt rá, de miért mondtad
Leónak, hogy van barátod?
Helen számított rá, hogy meg kell magyaráznia, miért
nem vállalta el a munkát Sophie mostohafiának, de ez
váratlanul érte. Gyorsan kellett gondolkodnia.
– Ööö… Tulajdonképpen azért, mert valóban van. Szigorú
értelemben véve. Mert valójában már vége, és ezt meg is
mondtam neki, de nem fogadta el. Teljes mértékben
szinglinek tartom magam, éppen ezért nem beszéltem róla
neked sem, de túl zűrzavaros a helyzet, nem várhatom el
senkitől, hogy belekeveredjen. Legalábbis olyanoktól,
akiket kedvelek.
Sophie arca megkönnyebbülésről árulkodott. Feltétel
nélkül elfogadta, amit Helen mondott, mert ilyen volt
Sophie. Mindenkinek elhitte, amit mond, és csak a
legjobbakat feltételezte azokról, akiket szeret – amivel
időnként, természetesen, alaposan melléfogott.
– Tudtam, hogy nem csak szórakozol vele. Ó, egek,
Eleanor! Remélem, nem rontottam a helyzeten, mert
elárultam Leónak, hogy szerintem szabad vagy, de úgy
meglepődtem, amikor elmesélte, mit mondtál…
– Semmi baj – felelte Helen, és szörnyen érezte magát. –
Különben sem számít. Amíg nem rendezem a helyzetemet,
azt hiszem, legjobb lesz, ha távol tartom magam Leótól.
Tudod, nehogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
– Ezért nem vállaltad el a munkát? Vagy tényleg túl
elfoglalt vagy?
 – Egyszerűen úgy gondoltam, nem szabad egy lehetséges
csapdahelyzetbe kergetnünk magunkat. Igen, attól tartok,
füllentettem neki. De mentségemre szolgáljon, hogy úgy
gondoltam, ez az egyszerűbb megoldás. Nagyon sajnálom,
ha felzaklattam… Vagy téged kellemetlen helyzetbe
hoztalak.
– Az az igazság, hogy nekem Leo tényleg fontos – vallotta
be Sophie. – Szeretném, ha boldog lenne, különösen ha
olyasvalaki oldalán találná meg a boldogságot, akit én is
kedvelek. De abba kell hagynom, hogy megpróbáljam
összehozni a barátaimmal. Figyelj! Elmondom neki, hogy ez
a barátdolog valóban igaz. Csak azért, hogy ne érezze
rosszul magát.
– Kösz.
Ettől Helennek jobban kellett volna éreznie magát, de
nem így történt. Mit számít, hogy Leo kedveli vagy gyűlöli,
hiszen úgysem lehet soha semmi közük egymáshoz.
– Szóval – szólt Sophie – mesélj valamit erről a férfiról!
Hogy hívják? Milyen pasi?
Ó, a francba! A rohadt életbe!
– Őszintén szólva nem szeretek erről beszélni – közölte
Helen nem túl meggyőzően.
– Nos, erre már rájöttem. Együtt éltek?
– Ööö… Valahogy úgy. De azt szeretném, ha elmenne.
Hogy a francba történhetett, hogy hirtelen én lettem a
téma?, gondolta Helen, és minden erejével azon volt, hogy
másra terelje a szót.
– Szent ég! – Sophie nem tudott napirendre térni. – Nem
tudnád egyszerűen kidobni a holmiját, és lecserélni a
zárat?
– Bárcsak megtehetném, de nem lehet. Nem tett semmi
rosszat, én csak nem… szeretnék már vele lenni. Nem az ő
hibája.
– Te túl kedves vagy – közölte Sophie, és fogalma sem
volt, milyen ironikusan hangoznak a szavai.
– És mi a helyzet veled?
Helen megpróbált témát váltani. Igyekezett felidézni,
hogy Sophie az elmúlt alkalommal említette-e a fogadóórát,
de úgy döntött, hogy nem kockáztat. Amúgy sem számított,
mert ez volt az első, amiről az asszony mesélni kezdett.
– Micsoda? Ez a Helen szó szerint azt mondta, nem
szeretné, ha a lányok odamennének? – hitetlenkedett
Helen.
– Nos, Matthew erre célzott. Úgy értem, természetes,
hogy kemény dolog megismerkedni valaki más gyerekeivel,
de… Igazából nem bánom, ha a lányok egy ideig nem
találkoznak Helennel. Van egy olyan érzésem, hogy
megpróbálja lekenyerezni őket, és ez aggaszt. Mi lesz, ha
sikerül neki?
– Lehet, hogy csak nincs túl sok tapasztalata gyerekekkel.
Tudod, néha az emberek nem tudják, mi lenne a legjobb
lépés. Na, nem mintha védeni akarnám – mondta Helen, aki
pontosan ezt tette.
– Mindegy. Fogalmam sincs, hogy most mi fog történni. Az
apjuk kénytelen lesz az állatkertbe vinni őket.
– Minden héten?
 – Nem tudom. Akkor a parkba.
– Miért nem engeded, hogy nálad találkozzanak?
Helen lelki szemei előtt megjelent a csodálatos kép,
ahogy a kanapén terpeszkedik a tévé előtt, és nem kell
elviselnie mogorva kiskamaszok duzzogását.
– Szó sem lehet róla – közölte Sophie, darabokra zúzva
Helen ábrándképét. – Nem vagyok hajlandó az elkövetkező
tíz évben minden vasárnap délutánomat házon kívül
tölteni.
– Nem is kell. Figyelj! Biztosan jót tesz a gyerekeknek, ha
együtt látnak benneteket…
– De akkor… Még túl korai.
– Magad mondtad, hogy már jobban vagy. Csak heti egy
délutánról van szó. Milyen más lehetőség van?
– Hogy a gyerekeimet minden héten a McDonald’sba
viszik, vagy egy gonosz mostohaanyához, aki utálja őket –
felelte Sophie. – Talán igazad van. Gondolom, nem kellene
minden alkalommal így lennie, de most vasárnap
megpróbálhatjuk, és meglátjuk, hogy alakul. Ha Matthew
az idegeimre megy, majd elbújok a konyhában.
– Talán rájön, mit veszített, és azt kívánja, bárcsak el se
ment volna.
– Persze. Kérsz még egy italt?

Később, amikor Sophie már megivott néhány pohárral, azt

mondta:
– Tudod, Leo tényleg kedvel. Szerinted van rá esély, hogy
felhívod, ha sikerült megszabadulnod… Hogy is hívják?
– Ööö… Carlo – vágta rá Helen, aztán arra gondolt: már
megint itt tartunk. – Őszintén szólva nem tudom, mit
gondoljak erről a dologról. Egyelőre.
– Nos, remélem, fontolóra veszed. Jut eszembe – lépett
tovább Sophie –, rávettem Leót, hogy keresse fel Matthew
cégét a PR-munkával kapcsolatban. Fogalmam sincs, miért
érzem úgy, hogy nekem kell helyrehoznom a kapcsolatukat.
Miért érdekel, hogy szóba állnak-e egymással?
– Talán még mindig nem közömbös számodra Matthew.
– Kizárt!
– Biztosan így van, az ilyesmit nem lehet egy
gombnyomással kikapcsolni.
– Az a rohadék! – közölte Sophie hevesen.

Két újabb pohár bor után Sophie az érzelgős szakaszba

lépett.
– Igazad van. Valóban érzek még iránta valamit. Úgy
hiányzik! – mondta, és könnybe lábadt a szeme. – Egyelőre
nem is ő, személy szerint, hanem az, hogy egy család
voltunk, és megoszthattam valakivel az ügyes-bajos
dolgaimat. Hiányzik a tudat, hogy tökéletes életem van. Ezt
utálom igazán, a tényt, hogy ennyi éven át áltattam magam.
Azt hittem, boldogok vagyunk, de nem így volt.
– Sajnálom!
Helennek kissé nehezen forgott a nyelve. Veszélyes
vizekre evezett, és megbénította a bűntudat, hogy így kell
látnia a barátnőjét, és mindez az ő hibája – meg persze
Matthew-é –, hiszen tulajdonképpen ő tartozott a
feleségének hűséggel és tisztelettel, mégis Helen volt a
harmadik fél. Tagadhatatlanul ő volt az idegen, aki
megjelent a képben, és tönkretette a házasságukat, bár ki
tudja, lehet, hogy Matthew-nak ez egyedül is sikerült volna.
Helennek nem voltak illúziói, pontosan tudta, ha
kikosarazza Matthew-t, továbbállt volna a következő keze
ügyébe kerülő, vonzó nőhöz. Tisztában volt vele, hogy nem
ő az első nő, aki fenyegette Sophie és Matthew házasságát.
Matthew maga mesélte el, hogy amikor Sophie elárulta
neki, hogy terhes Suzanne-nel, volt egy rövid románca egy
nővel, akit az edzőteremben ismert meg. Attól félt, hogy
Sophie teste a felismerhetetlenségig megduzzad (mintha ez
elfogadható magyarázat lett volna), ezért fordult a
szuperizmos személyi edző felé. Mindössze néhány hétig
tartott, aztán a nő megtudta, hogy Sophie terhes, és kitette
Matthew szűrét.
Sajnos arra is jól emlékezett, hogy akkor jót mulatott a
történeten, mert utálta, hogy Matthew-nak van felesége, és
zene volt füleinek, hogy a férfi ilyen tiszteletlenül bánik
vele. Most azonban úgy érezte, tartozik Sophie-nak
annyival, hogy segítsen neki tisztán látni. Az alkohol
meggyőzte arról, hogy ez a helyes lépés, és miután Sophie
túlteszi magát a kezdeti sokkon, Helen elmondhatja, milyen
lelkiismeret-furdalása van, így az asszony megbocsát neki,
és minden rendbe jön.
– Tényleg rettenetesen sajnálom… – kezdte újra.
 Szerencsére Sophie túlságosan el volt foglalva magával
ahhoz, hogy megszakítsa a monológját.
– Azt hittem, Matthew szeret, de nem így volt – folytatta.
– Régen, amikor ránéztem a barátainkra, az járt a
fejemben: „Tudom, hogy a házasságotok nem olyan jó, mint
a miénk, tudom, hogy haragszol a férjedre, megcsalod vagy
el akarod hagyni.” Beképzelt voltam…
– Valóban, de… – Helen tovább próbálkozott.
– Azt akarom, hogy minden olyan legyen, amilyen volt –
szipogta Sophie. – Azt akarom, hogy mi négyen újra egy
család legyünk. Az én koromban már nem kezdhetem
elölről, két gyerekkel. Ez vár rám: egész életemben egyedül
leszek.
– Nem, dehogy. – Helen vett egy mély lélegzetet. –
Sophie…
De az asszony félbeszakította:
– Az a büdös kurva. Az a szemét, ostoba tehén. Komolyan
mondom, ha találkozom vele, megölöm. Tényleg! Rohadtul
elcseszte az életemet. A mocskos lotyó. – Sophie észrevette,
hogy Helen elcsendesedett. – Ó, egek! Berúgtam. Mindent a
nyakadba zúdítottam, ugye? Ne haragudj! Abbahagyom.

Később, másfél üveg bor után, amikor már mindketten

részegek voltak, és összemosódtak a szavaik, Sophie azt
mondta:
– Van még egy oka, amiért azt akartam, hogy Leo a
Globalt bízza meg a munkával. Nem pusztán kedvességből
tettem.
– Igen? – kérdezett vissza Helen.
– Leo találkozni fog azzal a szemét Helennel, és
elmondhatja, hogy milyen. Megkértem, hogy alaposan
vegye szemügyre. Lotyó.
– Mocskos lotyó! – helyeselt Helen, aki túl részeg volt
ahhoz, hogy aggódjon.

És még később, amikor búcsúzkodtak, Sophie azt zokogta:

– Azt akarom, hogy hazajöjjön. Tényleg! Azt akarom, hogy
hazajöjjön.

Hajnali háromkor Helen zúgó fejjel arra a felismerésre

ébredt, hogy mit jelent valójában, amit Sophie mondott:
„Azt akarom, hogy hazajöjjön.”
Kész volt a tökéletes terv. Tudta, hogy a barátnője józanul
soha nem vallaná be, de azzal is tisztában volt, hogy
komolyan gondolta. Ha Matthew és Sophie újra együtt
lesznek, Helen visszakaphatja az életét. Matthew-nak nem
kell átélnie azt a megaláztatást, hogy kidobja a nő, akiért
mindent feladott. Sőt még neki lehet lelkiismeret-furdalása,
amiért elhagyja Helent. Sophie pedig visszakaphatja a
családját.
Kiváló!, gondolta Helen. Született zseni vagyok.
Most már csak arra kellett rájönnie, hogy mindezt miként
érhetné el anélkül, hogy Sophie és Matthew rájönnének, ő
áll a háttérben.
 Huszonharmadik fejezet

Helen kikukucskált a takaró alól. Kilenc óra volt, fél órája

fel kellett volna kelnie. Matthew az ágy végében ácsorgott,
egy csészével a kezében. Norman a reggelijét követelte.
– Hoztam neked teát – mondta Matthew.
Helen megpróbálta megformálni a köszönöm szót, de így
hangzott: „Kszmmmm…” Fájt a feje, és nem kellett a
tükörbe néznie ahhoz, hogy tudja, teljes sminkben bújt
ágyba. Rémülten állapította meg, hogy nem emlékszik a
megérkezésére. Tudta, hogy miután elköszönt Sophie-tól,
beszállt egy taxiba, de aztán se kép, se hang, és fogalma
sincs, miket mondott Matthew-nak. De a férfi boldognak
tűnt, szelíden mosolygott rá, miközben várta, hogy
kikászálódjon az ágyból. Továbbra is rettenetesen hálás
volt, amiért Helen a minap megenyhült.
– Rosszul vagyok – nyögte ki Helen.
– Hozok egy fejfájás-csillapítót.
Szerencsére Matthew kiment a konyhába, és Helennek
sikerült kibotorkálnia a fürdőszobába. Amikor belenézett a
tükörbe, elhúzta a száját a festéktől maszatos arc láttán, és
azonnal belépett a zuhany alá. Hagyta, hogy a víz a feje
tetejére zubogjon. Arra vágyott, hogy visszamásszon az
ágyba, és átaludja az egész napot. De tudta, hogy
semmiképpen sem jelenthet beteget – aznap jött Leo, és
Laura biztosan nem hitte volna el, hogy Helen más miatt
marad távol.
Mégis mi a fészkes fenét csináltál?, korholta magát. Mi
van, ha bevallotta az egész tervet Sophie-nak? Kedvelte az
asszonyt, éppen ez volt a gond, ezért érezte olyan
kellemesen magát, amikor eliszogattak egy kocsmában.
Helen rájött, hogy azt szeretné, ha Sophie boldog lenne. Az
igazat megvallva utált arra gondolni, hogy a barátságnak
néhány hét múlva vége szakad. Szerette Rachelt, de
élvezte, hogy más barátnője is van, olyasvalaki, aki kicsit
idősebb, mások az elvárásai és a gondjai. Amióta Rachel
egyre több időt töltött Neillel, magányosnak érezte magát.
Senkivel sem tudok beszélgetni, gondolta, és rettenetesen
sajnálta magát. Szüksége volt még egy barátra, és Sophie
olyan ember volt, akit szívesen választott volna barátjául.
Émelyegni kezdett a gyomra, és belehányt a vécécsészébe.
Matthew kopogtatott az ajtón.
– Minden rendben? Felhívjam Laurát, és megmondjam,
hogy ma nem mész be?
Helen elhúzta a reteszt az ajtón.
– Jól vagyok – sikerült kiböknie.
Fogalma sem volt, mikor kezdett el bezárkózni a
fürdőszobába, de már szokásává vált. Nem akarta, hogy
Matthew megjelenjen a legszemélyesebb pillanatokban.
Soha nem volt az a fajta nő, aki szívesen ücsörög a vécén a
pasija jelenlétében, vagy vidáman elcseverészik az aznapi
vacsoráról, miközben lehúzza a bugyiját. Úgy érezte, fontos,
hogy megőrizze a titokzatosságát, még akkor is, ha a
kapcsolat nyilvánvalóan romokban hever.

Azzal töltötte a délelőttöt, hogy visszaszámolta az ebédidőig

hátralévő perceket, egyik pohár vizet itta a másik után, és
még kétszer felkereste a női mosdót, hogy kiürítse a
gyomortartalmát. Kapott Sophie-tól egy sms-t, amelyben ez
állt: „Soha többé nem iszom! Meg akartál ölni?” Helen
felnevetett, és ez némiképpen javított a lelki
másnaposságán – az embert mindig megkönnyebbüléssel
tölti el, ha megtudja, hogy más is hülyét csinál magából.
Tíz perccel dél után bekukkantott Laura üvegajtaján, és
közölte, hogy elindul a hosszú ebédszünetére.
– Nem akarsz legalább vetni rá egy pillantást? – kérdezte
Laura.
– Nem – vágta rá Helen. – Kettőre itt leszek.
Végigsétált az Oxford Circusön, és eltöltött egy órát a Top
Shop áruházban. Nem költekezhetett, hiszen hamarosan
munka nélkül marad, így elindult vissza, az iroda felé. Nem
tudta, mihez kezdjen, és mielőtt észbe kapott volna, a
Charlotte Streeten járt, néhány percre a Veranótól. Csak
elsétálok előtte, mondta magának. Rápillantott az órájára –
Leo már biztosan a megbeszélésen volt, ezért senkinek nem
árthatott vele, ha egy percre belép, és megnézi, hogy
állnak. Továbbsétált a Percy Streeten, az utca túloldalán,
megpróbált fesztelenül viselkedni, és rápillantott az
étteremre, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb
dolga. A belső tér még mindig úgy festett, mintha
bombatámadás érte volna, hatalmas gipszkarton táblák
sorakoztak a falak mentén, az asztalokat és a székeket a
sarokba halmozták. De fényfüzérek lógtak az emeleti
ablakokban, és a bejárati ajtó mellett terrakotta
virágcserepek sorakoztak. A földszinti ablakok ki voltak
szedve, és egy hősugárzó duruzsolt mögöttük, feltehetően
azért, nehogy megfagyjon a magányos munkás, akit Helen
odabent látott. Bár a teraszon zűrzavar uralkodott, mégis
úgy festett, mint ahová az ember szívesen kiül egy nyári
estén.
Egy óra után öt perccel megérkezett abba a kávézóba,
ahová találkozót beszélt meg Rachellel. Fájt a talpa a sok
mászkálástól. Helen rádöbbent, hogy hetek óta nem látta a
barátnőjét. Rachel ott ült az egyik ablak melletti asztalnál,
és megitta a fele kávéját.
– Szent ég! Rémesen nézel ki – állapította meg, miközben
Helen levette a kabátját. – Minden rendben?
– Másnapos vagyok – magyarázta Helen. – Tegnap
találkoztam Sophie-val.
– Értem. Mindent tudni akarok. De először szeretnék
valamit elújságolni… – Drámai szünet következett. – Neillel
összeházasodunk.
– Te jó ég, Rachel! Ez… Nagyszerű! Úgy örülök nektek.
– De még nem most, talán jövőre. Nézd!
Helen elé nyújtotta a kézfejét, és a gyűrűs ujján egy apró,
ízléses kő ragyogott.
– Ez gyönyörű! – állapította meg Helen, és rádöbbent,
hogy sír, már megint.
 Rachel halálra vált arccal meredt rá.
– Ne haragudj! Nem kellett volna elmondanom…
– Dehogynem! Őszintén örülök nektek.
– Ó, egek! Olyan hülye vagyok.
– Nem, Rachel. Komolyan beszélek. Én csak... Nem tudom,
mi ütött belém. Az életem… egy nagy rakás szar. Mindent
összekuszáltam. Te jó ég! – Erőtlenül felnevetett. – És most
tönkretettem a nagy bejelentésedet.
– Tudnom kellett volna, hogy fel fog zaklatni a hír, azok
után, ami történt – szabadkozott Rachel.
– Dehogy!
Neil kedves fickó, és boldoggá tette Rachelt. Rendben,
néhány hónappal azelőtt Helent bizonyára megette volna a
féltékenység, amiért Rachelnek már megvan mindene. De
most úgy le volt sújtva, amiért ilyen rosszul mennek a
dolgai, hogy nem is tudta volna másokhoz mérni magát. Őt
már nem érdekelte a házasság, ez a vágya rég elenyészett.
Nem, ő éppen az ellenkezőjét szerette volna, egyedül lenni,
szabadon tenni, amihez kedve szottyan. A lelke mélyén
tartott tőle, hogy Rachelben hamarosan felszínre törnek az
anyai érzések, és mire észbe kap, a barátnőjének síró
csecsemő lóg a nyakában, és ezzel Helen utolsó barátja is
eltűnik a süllyesztőben. De valójában nem ezért sírt. A saját
életét siratta, amely úgy zátonyra futott, hogy már el sem
tudta képzelni, mit tehetne, hogy újra biztonságos vizekre
kormányozza. Szeretett volna jobban lenni, és Rachel volt
az egyetlen ember, akivel ezt meg tudta beszélni, hiszen ő
volt az egyetlen, aki tudott róla. És ha erre gondolt, még
jobban sírt, mert hamarosan már Rachelhöz sem fordulhat.

Helen rázúdított Rachelre mindent, ami az elmúlt hetekben

történt. Elmesélte a tervét, amivel mindent rendbe akart
hozni. Közben továbbra is lelkiismeret-furdalása volt,
amiért tönkretette a barátnője nagy pillanatát. Amikor
ahhoz a részhez ért, hogy Leo Matthew fia, Rachel
hangosan felnevetett.
– Ez igen! – mondta hitetlenkedve néhány perccel később,
amikor Helen beszámolt az előző éjszakáról. – Ezek szerint
összebarátkoztál Sophie-val?
Helen bólintott.
– Valahogy úgy.
– De ugye tudod, hogy nem lehettek barátok? Nem az
vagy, akinek hisz. Tönkretetted az életét – tette hozzá
Rachel.
– Tudom. A francba! Olyan elcseszett ez az egész! De ugye
érted, hogy bizonyos értelemben a barátságunk segít a
helyzeten? Mert már őszintén azt szeretném, ha
visszakapná a régi életét. Vagy legalábbis azt, amelyikről
azt hitte, hogy az élete.
– És szerinted ő is ezt akarja?
– Persze. Jó, most azt hiszi, hogy Matthew egy gazember,
de ezen majd túllendül.
– Helen! Nehogy a végén véletlenül még jobban
összezavard az életét!
– Mint például?
 – Fogalmam sincs, de ne keveredj bele túlzottan! Tedd,
amit tenned kell, aztán állj odébb!
– Mikor lettél te ilyen rohadtul bölcs? – kérdezte
ingerülten Helen.
– Azt hiszem, a legutóbbi mondatot egy regényben
olvastam – nevetett a barátnője. – Ráadásul nemsokára
férjes asszony leszek, amitől minden bizonnyal
megbölcsülök.
Helen rámosolygott.
– Tényleg nagyon örülök a hírnek. Őszintén.
– Segítened kell mindent megtervezni. Benned
megbízom.
– Hát persze. – Helen megnézte, mennyi az idő. – A
francba! Mennem kell. Jól nézek ki? Úgy értem, úgy festek,
mint aki az ebédideje nagy részét bőgéssel töltötte?
– Nos, a szempillaspirálod lefolyt a szádig, de emiatt akár
Cure-rajongó is lehetsz.
Helen dörzsölgetni kezdte a bőrt a szeme alatt.
– És piros a szemed. Mintha szénanáthád lenne.
– Februárban? Mindegy, úgyis leszarom, mit gondolnak
rólam. Így legalább lesz miről pletykálniuk.
Fizettek, és éppen indulni készültek, amikor kinyílt a
bejárati ajtó. Helen kővé dermedt, amikor felismerte a
belépő férfit. Leo volt az. Lehajtotta a fejét, hátha nem
ismeri meg, de hallotta, ahogy a jól ismert hang a nevét
mondja.
– Eleanor?
Rachel folytatta a csacsogást, ezért Helen kénytelen volt
bokán rúgni.
– Leo! Szia!
Hála az égnek, hogy Rachellel volt, aki tudott a csalásról,
és nem valaki mással. Mondjuk Matthew-val… Még
rágondolni is rettenetes volt.
– Mit keresel te itt? – bökte ki Helen.
– Egy megbeszélésen voltam a Globalnál. Tudod, az apám
cége. Minden rendben? Kissé… rémesen festesz.
– Kösz… Ó, ő a barátnőm, Rachel. Rach! Ő Leo.
– Ó! – állapította meg Rachel jelentőségteljesen. – Helló!
Rachel kezet fogott Leóval, majd egy percig mindhárman
tanácstalanul ácsorogtak. De Rachel hirtelen előrelépett.
– Nos, nekem mennem kell. Biztos vagyok benne, hogy
van mit megbeszélnetek. Örülök, hogy találkoztunk –
vetette hátra, miközben szinte futott a kijárat felé. – Később
felhívlak, Hel… Eleanor!
– Nekem is mennem kell – jegyezte meg Helen, de egy
tapodtat sem mozdult.
– Ne haragudj! Nem úgy gondoltam, hogy rémesen
festesz. Úgy értettem, hogy zaklatottnak tűnsz.
– Minden rendben – felelte Helen. – Tényleg. Szóval…
végül az apádhoz fordultál?
– Valahogy úgy – válaszolta Leo. –– De jobban szerettem
volna, ha te intézed a dolgot.
– Figyelj csak! Tudod, hogy sajnálom, amiért…
– Semmi baj – szakította félbe Leo. – Sophie mindent
elmondott Carlóról. Nincs harag. Titokban még mindig
reménykedem, hogy egyszer majd megiszunk valamit, ha
sikerült mindent lezárnod…
– Én is – szaladt ki Helen száján.
Érezte, hogy elpirul, aztán eszébe jutott az elkenődött
szemfesték, és újra törölgetni kezdte az arcát. Mocskosul
jellemző, hogy az ember éppen akkor fut össze a
legvonzóbb férfival, amikor úgy fest, mint egy másnapos
bagoly.
– Tudod, mit? Ha egyszer sikerül rendbe hoznom az
életemet, megígérem, hogy felhívlak, és mindent
megmagyarázok. Akkor majd eldöntheted, hogy még
mindig szeretnél-e velem meginni valamit.
– Biztos vagyok benne – válaszolta Leo, és Helen semmi
másra nem vágyott, mint odahajolni és megcsókolni.
– Majd meglátjuk – felelte, de közben arra gondolt: Biztos,
hogy nem, mert utálni fogsz. – Késésben vagyok – jegyezte
meg Helen, és elindult az ajtó felé. – Mennem kell.
Leo megfogta a karját, amikor elment mellette, és
lehajolt, mintha arcon akarná csókolni, de meggondolta
magát.
– Akkor, viszlát!
– Igen. Szia! Tényleg úgy nézek ki, mint a mosott szar?
– Igen – nevetett Leo. – De jól áll.

Amikor Helen visszaért az irodába, végig kellett hallgatnia

Jenny és Annie hosszadalmas áradozását arról, milyen
helyes Matthew fia, és úgy tűnik, mindenkitől csak a
legjobb géneket örökölte.
 – Matthew első felesége biztosan gyönyörű volt –
állapította meg Jenny, és Helenre pillantott.
Helen megszabadult a sminkjétől a mosdóban, így már
nem éktelenkedtek foltok az arcán, de azért lehajtotta a
fejét, és úgy tett, mintha nem hallaná. De nem úszta meg
ennyivel…
– Rólad kérdezősködött – kiáltotta oda Jenny. – Tudni
akarta, ki az a cafka, akivel az apja lelépett.
– Hát persze – jegyezte meg Helen gúnyosan, mert tudta,
hogy Leo soha nem süllyedne ilyen mélyre.
– Nos, jövő héten te is találkozhatsz vele. Újra eljön, hogy
véglegesítse a terveket.
– Mikor? – Helennek majdnem megállt a szívverése.
– Tudni szeretnéd, mi? – kérdezte Jenny, és gonoszan
elvigyorodott.
 Huszonnegyedik fejezet

Matthew megbeszélte, hogy egyik este elmennek valahova

Amandával és Edwinnel. Azt mondta, itt az ideje, hogy
Helen kezdjen beilleszkedni a családjába. A lány tiltakozott,
és azzal érvelt, hogy még túl korai lenne, és már amúgy is
rossz benyomást tett az anyjára és Louisára, de Matthew
ragaszkodott hozzá, és Helen mégsem mondhatta, amit
valójában gondolt: Ez csak időpocsékolás, mert már úgysem
sokáig maradunk együtt.
Azzal töltötte a délutánt, hogy próbálta kideríteni,
pontosan mikor bukkan fel újra Leo az irodában.
Megkérdezte Laurát, aki homályosan fogalmazott:
– Ó, nem is emlékszem! Azt hiszem, a napokban.
Aztán újra megkörnyékezte Jennyt, aki azonnal
kiszimatolta, mire megy ki a játék, és a képébe nevetett.
Valahányszor Helen meghallotta a liftajtót, összerezzent,
mert azt hitte, Leo az. Nem volt értelme Jenny
számítógépével próbálkoznia, mert az az átkozott perszóna
akkor is lezárta, ha kiment a hűtőhöz egy kóláért, és
megszállottan váltogatta a jelszavait, nehogy valaki
beléphessen a távollétében. Helen gyakran tűnődött azon,
hogy mit rejtegethet. A Leóval folytatott megbeszélés
dátuma bizonyára szerepelt Laura határidőnaplójában, de
az ebben a pillanatban a főnöke táskájának alján lapult.
Laura nem boldogult az Outlookkal, ezért rég feladták,
hogy a számítógépen vezessék a naptárát.
Helen képtelen volt bármire is koncentrálni. Elvégezte az
utolsó simításokat a Sandra Hepburn-fotózással
kapcsolatban és lefoglalta a repülőjegyeket. Egy órakor,
amikor Jenny és Laura is elment ebédelni, beosont a főnöke
irodájába, leült a számítógépe mögé, és írt egy e-mailt,
amiben ez állt:

„Jenny! Átküldenéd nekem, milyen időpontban állapodtunk

meg Leo Shallcross-szal?”

Aztán elküldte. Jenny bármelyik pillanatban

megérkezhetett, akárcsak Laura, így Helennek ki kellett
találnia, hogyan törölheti ki az e-mailt a főnöke gépéről
anélkül, hogy Laura bármit észrevenne. És valóban, amint
Jenny visszaért az irodába, azonnal megjelent a válasz –
hétfő fél tizenegy –, így Helen öt perc múlva visszament
Laura továbbra is üres irodájába, és kitörölte az e-mailt.
Olyan gyerekes volt az egész – Jenny tudta, hogy a levelét
Helen is megkapja, de nem hagyhatta figyelmen kívül
Laura kérését. Helen megnyugodott – amíg egy lépéssel
előrébb jár a játékban, nem lehet semmi gond.

Fél kilenckor Helen és Matthew a kedvenc asztaluknál ültek

a kis olasz étteremben, amely egy sarokra volt Helen
lakásától, és várták, hogy megérkezzen Amanda és Edwin.
Amanda volt Matthew idősebb húga, aki férjhez ment az
ultrakonzervatív, alkoholista Edwinhez. Helen úgy döntött,
hogy egész este csak vizet iszik, hátha sikerül jó benyomást
tennie Amandára. Fogalma sem volt, ez miért fontos neki,
de szerette volna, ha legalább egyetlen családtag azt
mondja: „Ó, milyen kár érte! Igazán helyes lány volt!”,
amikor megtudják, hogy Matthew otthagyta, és visszament
a feleségéhez.
Matthew próbálta meggyőzni, hogy Amanda nem
ítélkezik majd felette, ahogyan Louisa, mert nem érez úgy
együtt Sophie-val. De Helen már eleget tudott a Shallcross
családról ahhoz, hogy felismerje, mindannyian ugyanabban
a felsőbbrendűségi komplexusban szenvednek, ezért
mindig azt hiszik, hogy nekik van igazuk. Helen arra
gondolt, lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy jómódú
családban nőttek fel – így az ember könnyen elhiszi, hogy
jobb másoknál. Magániskolákba járatták a gyerekeiket, és
bejárónőt tartottak. Helen már nem tudta felidézni, mivel
is foglalkozott az édesapjuk, de természetesen az anyjuk
soha életében nem dolgozott. Mindkét lány „jól házasodott”,
és csöpögős, sznob neveket adtak a gyerekeiknek, mint
Jocasta, Molly, India vagy Jemima, ami garantálta, hogy
alaposan elvernék őket, ha a helyi általános iskolába
járnának, de ez, természetesen, nem fog előfordulni. Ha
Helen jobban végiggondolta, Matthew egész szép munkát
végzett a sokkal hétköznapibb Suzanne-nal és Claudiával,
amit Helen Sophie ízlésének tudott be. Na meg a Leóval, de
rá nem gondolok.
Émelyítő parfümillat rázta fel tűnődéséből, amitől kis
híján rosszul lett, miközben élénk színű rúzs és Hermès
kiegészítők összemosódó foltja bekebelezte Matthew-t.
Valaki – feltehetően Amanda – színpadiasan megölelte a
férfit. Helen alaposan végigmérte. Kétségtelen, hogy ő
nyerte a génlottót a húgával szemben. Szőke hajú,
halványkék szemű, rózsás bőrű külsőt örökölt, semmi
tolakodó vonás, csupa nőiesség. Helen az ilyen nők
társaságában mindig úgy érezte, hogy a háttérbe szorul,
olyan tökéletesen lágyak voltak. De legalább Amanda is
örökölte a hangsúlyos Shallcross-orrot, ami Matthew arcán
férfiasnak és jellegzetesnek hatott, de Louisa arca
leginkább egy fejszére hasonlított tőle. Edwinnek nyoma
sem volt.
– Edwin az elnézéseteket kéri. Nem érzi jól magát –
szabadkozott Amanda félgőzzel, amit Helen úgy fordított le,
hogy „bizonyára félrészegen hever valamelyik sarokban”.
Matthew kihúzott egy széket a húgának, majd lesegítette
sötét gyapjúkabátját.
– Ő Helen – jelentette be, és Helen felé intett, mintha egy
kiállítási tárgyat mutatna be a megyei vásáron.
Helen udvariasan kezet nyújtott, mire Amanda
vonakodva odadugta az övét. Úgy tűnt, a kézfogás túl
közönséges dolog kifinomult érzékszerveinek. Figyelemre
sem méltatta Helent, akárcsak Louisa, és hamarosan
elmélyült eszmecserébe kezdett a bátyjával, amiből kizárta
Helent, aki igyekezett leplezni az idegességét.
 – Mi van a te rohadt családoddal? – sziszegte Matthew-
nak, amikor Amanda kiment a „toalettre”. – Olyan, mintha
mindannyian gorombának születtek volna.
– Ugyanez volt Sophie-val is – próbálta vigasztalni a férfi.
– Ne vedd magadra!
Mentségére legyen mondva, hogy vitézül próbálta
bevonni Helent a beszélgetésbe, de a lány semmit sem
tudott hozzátenni az eszmecseréhez, amely a különböző elit
bentlakásos iskolák előnyeiről és hátrányairól folyt.
– Mindig is az volt a véleményem, hogy Sophie túl sok időt
szentel a munkájának, és túl keveset a gyerekeknek –
jegyezte meg Amanda.
Helen azt várta, hogy Matthew megvédi a feleségét, de
nem szólt semmit. Talán ő sem figyel erre az unalmas
boszorkányra, gondolta Helen.
– De nem azt mesélted, hogy minden reggel Sophie viszi a
lányokat iskolába, és mindig otthon volt, mire te hazaértél?
– vetette közbe Helen, mert úgy érezte, meg kell védenie a
barátnőjét.
– Tényleg?
Matthew zavartnak látszott, és teljes joggal, hiszen
természetesen soha nem mondott Helennek semmi
pozitívumot Sophie-ról, mert attól félt, hogy leharapja a
fejét.
– Nos, valójában Helennek igaza van – fordult Matthew
Amandához. – Sophie munkája soha nem volt semmi
hatással a lányok életére. Legalábbis rossz értelemben.
– Csak azt mondom, hogy ez szerintem nincs rendjén. A
gyerekeknek az anyjuk teljes figyelmére szükségük van. És
nem jó nekik, ha az alaptőkén és kötelezvényeken jár az
esze, vagy azon, mit vegyen fel másnap a munkahelyén.
Matthew úgy ült, mint nyúl az autó reflektorfényében,
nem tudta, mit szabad mondania a volt felesége
védelmében.
– Az igazat megvallva – sietett Helen a segítségére –
szerintem sokkal egészségesebb a gyerekek számára, ha
nem ők állnak az anyjuk életének középpontjában. És te is
örültél, hogy olyan feleséged van, aki a munkájában is
sikeres, nem igaz, Matthew? Ez igazán vonzó dolog, nem?
– Ööö… – habozott a férfi, félt, hogy valamibe alaposan
beletenyerel. – Ööö…
– Szerintem nincs szexibb, mint egy független, sikeres nő,
aki egyben csodálatos anya. Igazam van, ugye, Matthew?
Helen melegen elmosolyodott, Matthew pedig motyogott
valamit, ami akár egyetértés is lehetett. Amanda
határozottan egymás mellé helyezte a tányéron a villáját és
a kését.
– Nos, ezzel nem értek egyet. – A hanghordozása azt
súgta: „Ezzel lezártnak tekintem a témát.” Helen tudta, nem
ronthatja el a szerencséjét azzal, hogy tovább erősködik.
– Desszertet? – kérdezte Matthew, mire a húga finoman
megrázta a fejét.
– Csak kávét kérek.
Helen elnézést kért és kiment a mosdóba. Valójában fel
akarta hívni Sophie-t, hogy a lelkére beszéljen Matthew
hétvégi látogatása előtt.
 – Hadd lássa, mit veszített! – biztatta a barátnőjét. – Vedd
fel a leglélegzetelállítóbb ruhádat, és sminkeld ki magad!
Csak semmi slamposság meg szabadidőnadrág! Vedd rá,
hogy úgy érezze, rosszul döntött! Igaziból te is jobban fogod
érezni magad.

– Biztosan nem bánod, ha odamegyek? – kérdezte Matthew

este, amikor hazafelé tartottak az étteremből.
– Miért bánnám? – kérdezett vissza Helen, és arra
gondolt, ha kicsit is érdekelné Matthew, nagyon is zavarná,
hogy egy meghitt délutánt fog eltölteni a volt felesége
társaságában.
A férfi csalódottnak tűnt, amiért a féltékenység legkisebb
jelét sem mutatja.
– Úgy értem, lehet, hogy Sophie ott sem lesz.
– Már mondtam, hogy az sem zavar, ha ott lesz. – Helen
máris halálosan unta ezt a beszélgetést. – Elvégre a
gyerekeid, találkoznod kell velük. És ha Sophie azt szeretné,
hogy egy ideig ne legyenek velem, tiszteletben tartom a
kérését.
– Egek! Úgy imádom, hogy te ilyen észszerűen
gondolkodsz – mondta Matthew, majd megcsókolta Helent,
aki arra gondolt: A francba! Lehet, hogy elcsesztem az
egészet?
– Nos, azért ne melegedjetek nagyon össze, rendben? –
jegyezte meg, mert úgy vélte, jobban kell adnia a
kiszolgáltatott nőt, ha vissza akarja zavarni Matthew-t a
felesége karjaiba.
– Szó sincs róla – nevetett Matthew.

Vasárnap Helen gondoskodott róla, hogy Matthew a barna

nadrágját és a Paul Smith ingét vegye fel, amiben
fiatalabbnak tűnik.
– Azt szeretném, ha a feleséged látná, milyen jót tesz
neked, hogy velem élsz – jegyezte meg.

Mindeközben Sophie igyekezett megfogadni a barátnője,

Eleanor tanácsát, de valahogy furcsa érzés volt ennyi
figyelmet szentelnie a külsejének, amikor egész délután
otthon lesz. Valóban szerette volna, ha Matthew úgy látja,
nélküle is remekül elboldogul, de mi lesz, ha úgy gondolja,
azért igyekszik ennyire, mert vissza akarja hódítani? Szent
ég! Az olyan megalázó lenne. Végül a lányok döntötték el a
kérdést, mert éppen akkor léptek be a szobába, amikor
Sophie felhúzta a régi melegítőnadrágját, amiben
kertészkedni szokott.
– Nem lehetsz ebben – közölte Suzanne elborzadva.
– Miért nem? – kérdezte, de pontosan tudta a választ.
– Mert jön apa! – felelte Suzanne, mintha ez teljesen
egyértelmű lenne.
– Apádat egyáltalán nem érdekli, hogy nézek ki. Már
nem.
– Éppen ez a lényeg – mutatott rá Suzanne, és már
majdnem sírt. – Ha ilyen pocsékul nézel ki, észre sem fog
venni.
– Egek! – vetette közbe Claudia. – Te néha olyan éktelenül
hülye tudsz lenni, Suzanne.
– Claudia… – Sophie le akarta szidni a lányát, de Suzanne
folytatta.
– Aztán visszamegy ahhoz a nőhöz, és arra gondol, hogy ő
sokkal jobban néz ki nálad. És akkor… – ránézett a húgára,
pontosan tudta, melyik gombot kell megnyomnia – örökre
vele marad, és életünk hátralévő részében oda kell
járnunk, ráadásul csak hetente egyszer láthatjuk apát.
Claudia pánikba esett.
– Anya! Öltözz át!
Suzanne színpadiasan az ágyra vetette magát. Claudia
pedig eszeveszetten kutatni kezdett az anyja szekrényében,
és Sophie felé dobálta a ruhákat.
– Tessék! Vedd fel ezt! Vagy ezt.
Sophie felszedte a padlóról a ruhákat, és fölnevetett. Az
egyik egy földig érő fekete estélyi volt, amit egy karácsonyi
munkahelyi partira vett. A másik egy mélyen dekoltált,
piros kombiné, amit egy nő csak akkor vesz fel délután, ha
ki akar ülni egy kirakatba Amszterdamban.
– Nem vagyok hajlandó úgy öltözni, mintha
megpróbálnám felszedni apátokat egy night klubban.
Tessék, kössünk kompromisszumot!
Sophie elővett egy térdig érő, virágos szoknyát, ami
nagyon jól állt neki, és egy piros, testhez álló felsőt. Nem
éppen februári viselet, de ha egész délután otthon marad a
fűtött lakásban, nem lesz vele gond.
– Meg vagytok elégedve? – nézett a lányokra, akik
bólintottak.
– És sminkeld ki magad! – tette hozzá Suzanne.
– Segíthetnél – javasolta Sophie, mert tudta, hogy a lánya
nagyon élvezné. – De ne túl harsányan!
Tíz perccel három óra előtt még éppen maradt ideje,
hogy letörölje a pirosítót és a vastag alapozót, amit Suzanne
az arcára kent, és kicserélje valami egészségesnek és
fiatalosnak ható sminkkel. Suzanne természetesen
észreveszi majd, de ezzel ráér később foglalkozni.
Megpróbálta eldönteni, mit csináljon, amikor Matthew
megérkezik. Bizarr módon rettenetesen izgult, mintha
Matthew randizni vinné, és meg akarta találni a megfelelő
egyensúlyt a barátságosság és a laza nemtörődömség
között. Ha főz, túl gondoskodónak tűnik, mint a középkorú
feleség, akitől Matthew elmenekült. Tévét nézni igénytelen
lett volna – Matthew mindig lenézte azokat, akik unalmas
műsorokat bámulva elpazarolnak egy délutánt. Olvasni?
Úgy tűnne, mintha gyorsan felkapott volna egy könyvet,
amint a férje belép az ajtón, ami persze így is történt volna,
de akkor is. Végül a festés mellett döntött. Ezt a hobbiját az
évek során időről időre elővette, majd újra elhanyagolta.
Matthew mindig megcsodálta a képeit. A lépcső alatti
szekrényből előkapart egy egészen jónak mondható
festményt, és csöpögtetett rá egy kis színt, hogy úgy tűnjön,
nemrégiben állt neki. Beborította újságpapírral a
konyhaasztalt, és kreatív rendetlenséget rögtönzött a
tetejére. Aztán leült, és várta a férjét.

Pontosan három órakor megszólalt a csengő, és a lányok

szaladtak ajtót nyitni. Sophie felkapott egy ecsetet, és
maszatolni kezdett a festmény sarkában, miközben
igyekezett összpontosító arckifejezést ölteni.
Elsőként Claudia viharzott be, maga után húzva az apját.
– Itt van apa.
A kislány megdermedt, amikor megpillantotta a
zűrzavart, és annak közepén az anyját.
– Mit csinálsz?
– Festek – válaszolta Sophie, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga. – Szia, Matthew!
– De miért? – faggatta tovább a lánya.
– Mert élvezem – felelte Sophie, és finoman elpirult.
– Aú! – kiáltott fel Claudia, és dörzsölgetni kezdte a lábát,
ahol a nővére – reményei szerint észrevétlenül – megrúgta.
– Ezt meg minek csináltad, te hülye segg?
– Anya! – szólt Suzanne. – Claudia csúnyán beszél.
– Te pedig megrúgtad.
– Nem.
Claudia éktelenül dühösnek látszott.
– De igen. Aú! Anya! Már megint megrúgott.
Sophie már paprikavörös volt. Felnézett, és
megállapította, hogy Matthew mosolyog.
– Nos… Csak nemrégiben álltam neki újra –
magyarázkodott nem túl meggyőzően, majd pakolászni
kezdett, és véletlenül összekente okkersárgával a frissen
beszárított haját.
– Régen anyukátok sokat festett – jegyezte meg Matthew.
– De valószínűleg akkor, amikor az iskolában voltatok, így
nem vettétek észre.
Sophie halványan elmosolyodott, és hálás volt Matthew
közbelépéséért, de idegesítette, hogy a férjének kell
kimentenie a csapdából. Nevetségesnek érezte magát.
Mégis mit művel? Úgy érezte magát, mint tizennégy éves
korában, amikor Mark Richardson, a legmenőbb,
legjóképűbb srác az egész iskolában, akiért mindig is
rajongott, eljött hozzájuk.
Markot egy partin ismerte meg. Kiderült, hogy
mindketten Patti Smith-rajongók, és Sophie megemlítette,
hogy az új albumot, a Horsest kapta néhány héttel azelőtt a
születésnapjára. Mark azt mondta, ő is az albumra spórol,
aztán megkérdezte Sophie-tól, hol lakik.
– Holnap hét körül benézek hozzád – mondta, és Sophie
ölni tudott volna a mosolyáért.
Kitakarította a szobáját, és a Snoopy-poszterét kicserélte
Deep Purple- és Genesis-képekre, amiket magazinokból
vágott ki. Füstölőket gyújtott, és eldugta a plüssnyusziját,
amivel mindig együtt aludt. Felpróbált öt különböző
összeállítást, végül egy koptatott farmert választott kerek
nyakkivágású pólóval és vastag, parafa talpú szandállal. A
fülébe gyöngyös fülönfüggőt tett, a csuklójára gyöngysort
tekert, és menőnek hangzó dalokat bömböltetett a
lejátszóján. Elérkezett a hét óra. Aztán elmúlt. Bejött az
anyukája, közölte: „A fiúk már csak ilyenek…”, és forgatta a
szemét.
Hét óra után tizenegy perccel megszólalt a csengő, és
Sophie-nak nagyot dobbant a szíve. Izgatottan lerohant a
lépcsőn, de addigra Mark a konyhában ücsörgött az
anyukájával és az apukájával. Sophie úgy érezte, minden
tőlük telhetőt megtesznek, hogy udvarias beszélgetéssel
tönkretegyék az életét. Mark felpattant, amikor meglátta.
– Szia! – köszönt Sophie.
– Kérsz egy csésze teát, Mark? – kérdezte az anyukája, és
Sophie a legszívesebben felpofozta volna.
Ez a fiú minden este a Red Lionban sörözött – miért kért
volna teát?
– Csak a lemezért jöttem – szólt mosolyogva Mark. – Kev
és Julian a kocsiban várnak.
Sophie úgy érezte, menten elájul.
– A lemezért?
– A Horses – magyarázta Mark. – Azt mondtad,
kölcsönadod.
Érezte, ahogy a szülei rászegezik a tekintetüket, de nem
tudta rávenni magát, hogy felemelje a fejét, és rájuk
nézzen. Égett az arca, és érezte, hogy könnybe lábad a
szeme.
– Tényleg? – nem emlékezett rá, hogy mit mondott.
– Ezért jöttem. Mondtam, hogy beugrom érte.
Miközben Sophie felszaladt a lemezért, odakint
türelmetlenül felharsant egy autó dudája. Sophie fogta a
lemezt, és bedugta a tokjába, az sem érdekelte, hogy csupa
ujjlenyomat lesz. Csak azt akarta, hogy Mark mielőbb
eltűnjön.
– Tessék! – próbált mosolyogni.
– Szuper! Kösz. Átveszem, és visszahozom.
Mark máris elindult a bejárati ajtó felé, és Sophie azt sem
várta meg, amíg becsukódik a veranda ajtaja. Vöröslő
arccal, megalázva felrohant a lépcsőn a szobája felé.
– Sophie! – hallotta az anyukája hangját.
– Ne! – kiáltotta, majd becsapta az ajtaját.
Átöltözött, lemosta a sminkjét, és bebújt az ágyba.
Természetesen Mark soha nem adta vissza a lemezét, és
azzal sem fáradt, hogy még egyszer szóba álljon vele.
A történtek után minden közeledést fenntartásokkal
fogadott. Ha egy fiú megkérdezte, találkozhatna-e vele a
hétvégén, azt felelte: „Miért?” vagy „Mit akarsz?” Ha
sikerült meggyőznie magát, hogy valóban rá kíváncsiak, és
nem az értéktárgyaira, valamelyik régi farmerében meg
pólóban várta őket, nehogy azt higgyék, túlzottan igyekszik.
Mivel soha többé nem akart buzgónak látszani, óvatos volt,
és az a hír járta róla, hogy nehéz megkapni. Büszke volt a
hírnevére, aminek köszönhetően egészen az egyetemig
megőrizte a szüzességét, amit a barátnői már évekkel
azelőtt elveszítettek.

Amikor találkozott Matthew-val, már túl volt két komoly,

felnőtt párkapcsolaton. Örült, hogy egyedül van, kicsit
„élvezni akarta az életet”, ahogy az anyukája mondta.
Tudta, hogy egy nap majd szeretne gyerekeket, és azzal is
tisztában volt, hogy olyan kapcsolatra vágyik, amelyben két
egyenlő fél vesz részt, és ahol nem kell folyton azon
aggódnia, mit érez és mennyire nyílhat meg a másik előtt.

És most, hogy ott ült a konyhaasztalnál, amely hivatalosan

az övé és Matthew-é volt, tudta, megint úgy fest, mintha
nagyon igyekezne. Azt akarta, hogy a férje azt higgye,
uralja a helyzetet, és túl van már a történteken. De végül
eléggé úgy festett a helyzet, mintha vissza akarná hódítani.
Szerencsére Matthew bevitte a lányokat a nappaliba
Xboxozni, ezért Sophie nyugodtan magába zuhanhatott, és
küszködhetett a megaláztatás könnyeivel. Felkapta a
mobilját, és az eső dacára kiment a hátsó udvarba.
Helen éppen könyvet olvasott a nappali kanapéján,
amikor megszólalt a telefonja.
– Szia, Sophie! Mi a baj?
Tudta, hogy csakis Matthew-val lehet valami, aki –
reményei szerint – talán ebben a pillanatban döbben rá,
hogy soha többé nem akarja elhagyni a csodálatos házát és
a családját.
– Ó, egek! Kész katasztrófa az egész! – panaszkodott
Sophie. – Szerintem Matthew azt hiszi, hogy megpróbálom
visszacsábítani, mert kicsíptem magam, és azt hittem,
sikerült természetesen viselkednem, de túllőttem a célon,
és most biztosan azt gondolja, mindent elkövetek, hogy jó
benyomást tegyek rá. Ami igaz is, de nem azért, amiért
gondolja.
Sophie levegőt sem vett, olyan gyorsan hadart.
Ó, remek!, gondolta Helen.
– Biztosan nem így van – nyugtatta Eleanor. – Fogadok,
hogy ő is ugyanolyan ideges. Lehet, hogy egyszerűen
megkönnyebbült, amiért nem vágsz a fejéhez egy vázát. És
különben is, vele mi a helyzet? Nem igyekezett egy
cseppet? – tette hozzá Helen, aki tudta, hogy Matthew
kénytelen volt megerőltetni magát.
– Igazság szerint tényleg nagyon jól öltözött. Nem olyan
hétköznapi cuccban van, amiben hétvégenként flangál.
– Na látod! – mondta Elenaor/Helen. – Képzeld csak el, ha
te úgy festenél, mint a mosogatórongy, ő meg kiöltözik,
Matthew előnyt szerezne. Helyesen cselekedtél, csak ne
add fel! Ne engedd, hogy lássa, mennyire felzaklatott az
érkezése! Menj vissza, és játszd a higgadt nőt! Meg tudod
csinálni!
– Oké – Sophie sokkal magabiztosabbnak hangzott.
Ebben a pillanatban Norman hozzádörgölőzött Helen
karjához, és türelmetlenül nyávogott egyet.
– Nem is tudtam, hogy van macskád – állapította meg
Sophie.
– Ó, igen. Még nem említettem?
A fene vigye el!, gondolta Helen. Innentől nem szabad
elfelejtenem, hogy Eleanornak van macskája.
– Hogy hívják?
– Ööö… – Helen körülnézett a szobában, hátha eszébe jut
valami –, Párna.
 – Párna?
– Igen. Elég kövér, úgy néz ki, mint egy terebélyes, puha
párna. De Sophie! Miért fecsegünk a macskámról, amikor
ott a volt férjed, akit le kell venned a lábáról?
Sophie megnézte magát az előszobatükörben, magabiztos
mosolyt varázsolt az arcára, aztán higgadtságot színlelve
beviharzott a nappaliba.
– Kértek valamit inni? – vigyorgott, amitől kissé
tébolyodottnak tűnt.
– Cccccs! – csitította Suzanne, aki a videójátékban
látszólag egy drogügylet kellős közepén járt.
– Nyírd ki azt a lotyót! – kiáltotta Claudia, és megpróbálta
elvenni a nővérétől a kontrollert. – El akar szaladni az
anyagoddal. Lődd már le, a kurva életbe! Gyorsan!
Sophie arra gondolt, ha listát kellett volna írnia arról,
melyek azok a mondatok, amelyek biztosan nem
hangozhatnak el a tízéves kislánya szájából, ez valószínűleg
az első tízben lett volna. Matthew cinkosan forgatta a
szemét. Sophie mosolya azonnal természetesebb lett.
Matthew felállt.
– Majd én elkészítem a teát – mondta, és nyújtózkodott
egyet. – Ha nem baj.
Matthew követte Sophie-t a konyhába, és előszedte a
teafiltereket, amíg az asszony megtöltötte a vízforralót. Úgy
viselkedtek, mint két ember, akik tizenöt éve közös konyhát
használnak, ami persze így is volt.
– Szerinted nem baj, hogy ilyesmivel játszanak? –
kérdezte Sophie, miközben Matthew elővette a bögréket.
 – A szüleik nem élnek együtt, és ez nyilván olyan traumát
okoz majd nekik, hogy amúgy is drogos bűnözők lesznek,
ezért talán nem baj, ha megtanulják, hogy kell rendesen
csinálni. Az ember sosem tudhatja, mikor lóg meg egy
prosti a heroinjával, kellő tapasztalattal kell rendelkezniük,
hogy megoldhassák a helyzetet.
Sophie felnevetett.
– Ezekre én magam is meg akarom tanítani őket. Csak
nem a közeljövőben.
– Lekapcsolhatom, ha szeretnéd – ajánlotta Matthew. –
Csak évek óta rágják a fülemet, hogy hagyjam őket játszani,
márpedig hétvégi apukaként nem éppen az a dolgom, hogy
minden vasárnap olyan dolgokkal kényeztessem őket,
amiket te nem engedsz meg? Fontos, hogy teljesen aláásva
a tekintélyedet biztosítsam a kedvenc szülőnek kijáró
pozíciómat!
– De legalább ne minden héten, jó? Nem akarom, hogy
kijöjjenek a gyámhivataltól.
Kissé kínos csend következett, amíg várták, hogy
felforrjon a víz, de úgy tűnt, Matthew egyáltalán nem siet
vissza a szobába, sőt leült a konyhaasztalhoz, és látszólag
teljesen otthon érezte magát. Sophie-nak összeszorult a
gyomra a látványtól. Néhány hónappal azelőtt ebben nem
lett volna semmi különös – hétköznapi házaspár ücsörög a
konyhában, miközben a gyerekeik a szomszéd szobában
játszanak. Ha bárki bekukkantana az ablakon, arra
gondolna, milyen kedves, hogy szeretnek kettesben
maradni és átbeszélni a velük történteket. Egy pillanatra
Sophie úgy érezte, menten a férje nyakába ugrik, és
könyörögni kezd, hogy jöjjön haza, mintha ez az egész meg
sem történt volna. Ám amint felötlött benne ez a gondolat,
beléhasított a keserű emlék, hogy Matthew mit tett vele és
a lányokkal. Émelyegni kezdett a gyomra, amikor eszébe
jutott, hogy a férje néhány óra múlva visszamegy Helenhez
és az új életéhez, amit választott. Vett egy mély lélegzetet,
és babrálni kezdett a tejjel és a cukortartóval. Eleanornak
igaza volt, úgy kell tennie, mintha Matthew nem tette volna
tönkre. Az egyetlen lehetséges bosszú, ha megmutatja neki,
mit hagyott maga mögött, abban a reményben, hogy
megbánja, hogy elment. Ha Matthew megbánja, amit tett,
akkor talán megérzi a töredékét annak a szomorúságnak,
amit Sophie-nak okozott.
Mire leült a férje mellé beszélgetni, sikerült annyira
összeszednie magát, hogy elmesélje a fogadóóra
következményeit. Suzanne-nek elmondták, többé senki nem
várja el tőle, hogy osztályelső legyen, és úgy tűnt, a lány
már egyáltalán nem akar tanulni, és most az a terve, hogy
kozmetikus lesz.
– Nekem is elújságolta – mondta Matthew. – Egek!
Remélem, kinövi.
– Úgy lesz. Néhány hetet adok neki, aztán lecsillapodik.
Csak minket akar vizsgáztatni, hogy tényleg komolyan
gondoljuk-e.
– Tudtam, hogy inkább Shirley-nek kellett volna
elneveznünk. Vagy Kylie-nak.
– Ne nyaggasd ezzel, Matthew! Azzal csak rontasz a
helyzeten.
Sophie hallotta, hogy Claudia kikiabál a szobából.
Scrabble-özni hívta Matthew-t.
– Nincs kedved társasozni? – kérdezte a férje. – A lányok
örülnének.

Amikor Matthew elment – valamivel később, mint

tervezték –, Sophie úgy érezte, egy egészen új fejezetet
nyitottak a kapcsolatukban. Ahol képesek időt tölteni
egymással és a gyerekeikkel. Olyan fejezetet, amelyet
Helen soha nem érthet meg, és nem is lehet részese, mert
Sophie-nak és Matthew-nak tagadhatatlan a közös múltja.
Sophie felfigyelt rá, hogy a férje kissé vonakodva indul
vissza a Claudia által szellemesen „büdös egérlyuknak”
titulált lakásba. Úgy érezte, szerzett egy pontot Helennel
szemben. Csak egyet, de azért jólesett. Lehet, hogy soha
nem fogja visszakapni a régi életét, de sokkal elviselhetőbb
lett minden azzal, hogy tudta, Matthew sem él áloméletet.
Lehet, hogy ez gyerekes hozzáállás volt, de igaz.

Helen fel-alá járkált a lakásban, amikor Matthew

megérkezett. Megfordult a fejében, hogy felhívja Sophie-t,
és megkérdezi, hogy ment. De nem tudhatta biztosan, hogy
Matthew már elindult-e, és nem volt róla meggyőződve,
hogy sikerülne hitelesen alakítania Eleanort abban a
tudatban, hogy Matthew ott mászkál a háttérben. A
legvisszataszítóbb pizsamaalsóját vette fel meg egy laza
melegítőfelsőt, aminek leette az elejét. Megmosta a haját, és
hagyta, hogy magától száradjon meg, ezért összevissza
meredezett. Tudta, Matthew még nem felejthette el
kicsinosított feleségét.
– Hogy ment? – vetette rá magát, amikor meghallotta,
hogy nyílik a bejárati ajtó.
– Jól – felelte a férfi sejtelmesen. – Igen, egész jól ment. –
vetette hátra, miközben bement a fürdőszobába. – Sophie
azt javasolta, hogy jövő vasárnap is legyen ugyanígy, ha
neked nem gond.
Halleluja!, gondolta Helen.
– Persze – mondta, és megpróbált kissé kelletlennek
hangozni.
 Huszonötödik fejezet

A Verano megnyitója a következő pénteken volt. A

meghívókat hétfő reggelre várták, és a Global által
szervezett harmincöt celebből tizenketten előzetesen igent
mondtak. Ez már elég volt ahhoz, hogy odacsábítsa a
paparazzókat, különösen hogy Shaun Dickinson és sebészeti
segítséggel feljavított exe is elhozta az új partnerét („A
szakításunk!”, „Hármasban az ágyban!”, Megmérgeztek az
implantátumok!”, „Újra jegyben!” és hasonló szalagcímek
jelentek meg az elmúlt néhány napban a pletykalapokban).
A sajtósoknak megígérték, hogy jelen lesz Kellie Shearling,
az elmúlt évek legsikeresebb lánybandájának tagja is, aki
először jelenik meg a nyilvánosság előtt, amióta kijött a
rehabról, ahol „depresszióval” kezelték. Nyilván azért
kerülhetett ilyen rémes lelki állapotba, mert már nem
tudott elég pénzt előteremteni titkos kokain- és
alkoholfüggőségének fedezésére.
A megnyitó nem fényes eseménynek, inkább
celebbulinak ígérkezett. Helen arra gondolt, Leo nem
egészen tudja, mibe vágta a fejszéjét. De biztosan nagy
visszhangot kelt majd, és ez csakis jót jelenthet, még ha a
tulajdonos nem is ilyen reklámot képzelt el csodaszép,
ízléses éttermének. Eddig még nem sikerült
beharangozniuk egyetlen lapban sem, és Helen alig tudott
ellenállni a késztetésnek, hogy felhívja Lesley Davidet a
Mail on Sunday-nél, és éljen a szívességgel, amivel a férfi
tartozik. Már semmi köze nem volt ehhez az egészhez, és
minden sokkal egyszerűbbnek ígérkezett, ha nem ártja bele
magát. Leo aznap délelőtt érkezett az irodába megbeszélni
az utolsó részleteket a péntek estével kapcsolatban,
ennélfogva Helen egész reggel egy Old Compton Street-i
kávézóban ücsörgött, és újságot olvasott.
Negyed tizenkettőkor felhívta „Helent a könyvelésről”.
– Helen Sweeney – szólt bele a másik Helen idegesítően
trillázva.
– Helen vagyok. Elment már Matthew fia?
– Igen… Épp az imént.
– Remek. Kösz. Szia!
Helen gyorsan letette a telefont, mielőtt „Helen a
könyvelésről” cseverészni kezdett volna. Fél tizenkettőkor
már az irodában volt. Felhívta Sandra Hepburnt, hogy
megkérdezze, felkészült-e a másnapi utazásra.
– Egy hatalmas pattanás nőtt az államon – nyafogta
Sandra. – És egy csúnya horzsolás van a térdemen.
– Nem lesz semmi baj – biztosította Helen, és
megjegyezte, hogy fel kell hívnia Bent a festékpisztoly
miatt.
Átfutotta a sajtóközleményt, amelyet Sandra
modellfotózásáról írt, és megállapította, hogy nagyon szép
munkát végzett. Sikerült félreérthetetlenül a Vogue-ra
utalnia anélkül, hogy konkrétan megnevezte volna. Bevitte
az irodába, hogy a főnöke átnézhesse, mielőtt elküldi, és
megállapította, hogy Laura ki van pirulva és kissé
zavartnak tűnik.
– Helen! Nagyszerű. Ülj le! Beszélni akarok veled.
Helen szót fogadott.
– Minden rendben?
– Minden remek. Figyelj! Beadtam a felmondásomat.
Itthagyom a Globalt.
Helen döbbenten meredt rá, nem tudta, mit mondjon.
– Saját vállalkozásba kezdek – folytatta Laura. – Évek óta
tervezem, de nem akartam szólni róla, amíg a kezdőtőke
nem állt rendelkezésre. Már elmondtam a többi
igazgatónak. A szerződésem szerint nem léphetek
kapcsolatba a Global ügyfeleivel, de őszintén szólva nem is
biztos, hogy akarnék. Végeztem a harmadrangú sztárokkal.
Más réteget célzok meg, nem akarok celebeket gyártani.
Patrick Fletcher és Anna Wyndham már igent mondott –
tette hozzá, megnevezve a brit filmipar két aktuális és
valódi sztárját.
– Hűha! – jegyezte meg Helen, és igyekezett leplezni a
féltékenységét. Rádöbbent, hogy őszintén örül Laura
sikerének, de ez nem írta felül a mindent elsöprő
irigységét. – Gratulálok!
– Ó! – szólt Laura, aki észrevette, hogy Helen korántsem
olyan lelkes. – Elfelejtettem a lényeget. – Drámai szünetet
tartott. – Azt szeretném, ha velem tartanál.
Helen felvonta a szemöldökét, és próbált úgy tenni,
mintha lázba jött volna. Elvégre történtek már rosszabb
dolgok, mint hogy ezután is Laura titkárnője lesz. A főnöke
izgatottan beszélt tovább:
– Nem a személyi asszisztensemként, hanem junior
menedzserként. Tudom, hogy képes vagy rá.
Helen hirtelen megszédült.
– Komolyan mondod?
– Persze – nevetett Laura. – Nem olyan lesz, mint itt. Úgy
értem, csak te és én lennénk egy asszisztenssel és egy
könyvelővel. Egy ideig nem kapsz sokkal több pénzt, mint a
Globalnál, de lehetnének saját ügyfeleid…
– Szent ég! – Helen lassan kezdte felfogni, mi történik. –
Ez már végleges? Úgy értem… Te jó ég!
– Mi a véleményed? – kérdezte Laura. – Érdekel?
Helen egyszerre nevetett és felsikoltott.
– Persze hogy érdekel. Köszönöm. Tényleg köszönöm!
– Arra gondoltam, hogy beindíthatnád a dolgot, amint
innen elmentél. Aztán úgy egy hónap után én is
csatlakozom.
Helen ellenállt a késztetésnek, hogy megölelje Laurát. De
képtelen volt abbahagyni a mosolygást.
– Még egyszer köszönöm.

Helen felkereste az irodájában Matthew-t, ami nem fordult

elő, amióta a férfi hozzáköltözött.
– Te tudtad? – kérdezte.
– Igen. És pontosan ezt érdemled, mert fantasztikus vagy.
Helen úgy érezte, le kellene szidnia, amiért eltitkolta
előle, de semmi nem ronthatta el a jókedvét. Ráadásul
Matthew olyan őszintén örült, hogy Helen átölelte, és
megcsókolta, annak ellenére, hogy éppen akkor lépett be
Jenny.

Helen még akkor sem tudott lecsillapodni, amikor visszaült

az íróasztalához. Laura megkérte, hogy még néhány napig
ne mondja el a hírt a többi lánynak, ami egyáltalán nem
jelentett gondot, hiszen valójában senki nem állt szóba vele.
Mégis azt vette észre, hogy folyamatosan mosolyog rájuk,
amikor valamelyikük a közelébe jön, ami nyugtalanította
őket.
– Minek örülsz ennyire? – kérdezte végül Annie.
– Semminek.
Helen nem tehetett róla: még szélesebben elmosolyodott.
– Akkor ne vigyorogj, mint egy holdkóros!
– Bocs, de nem tehetek róla.

Amikor Laura elment ebédelni, Helen beosont az irodájába,

és felhívta Rachelt a jó hírrel. Rachel, aki Helen legjobb
barátnője volt, egyben a bizalmasa az elmúlt tíz évben,
kénytelen volt számtalanszor végighallgatni a kudarcot
vallott karrierjéről szóló nyavalygását. Most azonban
harminc másodpercig ujjongott, aztán hosszas monológba
kezdett az asztaldíszekről. Helen ameddig csak tudott, úgy
tett, mintha érdekelné, de tulajdonképpen rettenetesen
idegesítette, hogy a barátnője csak magára gondol. Rachel
és Helen a „Nők, akiket utálunk” listáján nemcsak a sznobok
meg azok a nők szerepeltek, akik elcsábítják mások férjét
(mint Helen), de azok is, akik halálra untatják a másikat az
esküvőjükkel vagy a gyerekükkel. A teljes lista így festett:

Nők, akik elcsábítják mások férjét (Helen)

Nők, akik a barátnőjük elé helyezik a pasijukat (Rachel)
Nők, akik halálra untatják a másikat az esküvőjükkel
vagy a gyerekükkel (Rachel)
Sznobok
Kövér nők, akik folyton azt bizonygatják, milyen
keveset esznek
Nők, akik folyton kirakatba teszik a mellüket
(alfejezetben azok, akik a mellükkel pótolják a nem
létező személyiségüket)
Csöcsös pálcikák (egyedül a féltékenység ihlette, hogy a
listára felkerült a nők rendkívül ritkán előforduló
csoportja, akik karcsúak voltak, miközben hatalmas
keblekkel áldotta meg őket a természet)
Kövér nők, akik a hatalmas mellükkel hencegnek
Nők, akik szeretik Didót
Nők, akik szeretik Bridget Jonest
Sophie
Nők, akik folyton arról beszélnek, mennyire imádják a
cipőket (alfejezetben azok, akik szerint a Szex és New
York a valóság)
Nők, akik a csoki megszállottjai
Jennifer (valójában egyikük sem emlékezett már, ki
 lehet Jennifer, de egyetértettek abban, hogy nem
húzzák ki a listáról, mert bizonyára nemhiába került
fel rá)
Sovány nők, akik azon nyavalyognak, hogy meghíztak,
ezért kénytelenek 38-as ruhákat hordani
A siránkozó nők (elvileg Helen, bár az utóbbi időben
nem jellemző)
Nők, akik azt mondják, „király”, „tök gáz”, „csörgess
meg!”, vagy bármilyen divatos kifejezést használnak
Nők, akik kislányos hangon beszélnek
Nők, akik azt állítják, hogy őrültek (kivéve ha kórházi
papírjuk van róla)
Nők, akik „havibajnak” nevezik a menstruációjukat
Nők, akik azt hiszik, hogy másokat érdekel a
lombikbébi-kezelésük
Nők, akik mindenáron gyereket akarnak
Nők, akik pszichológushoz járnak
Bókvadászok („Olyan kövérnek látszom ma!”, aztán
szünetet tartanak, hogy legyen időd megjegyezni:
„Dehogy! Sovány vagy.”)
Nők, akik úgy emlegetik a barátjukat, hogy „az
emberem”
Laura (ezt Helen nemrégiben kihúzta)
Nők, akik nadrágtartót hordanak. Vagy fűzőt. Vagy
bármit, amiről azt olvasták a pasijuk magazinjában,
hogy szexi
Nők, akik túlságosan igyekeznek
Nők, akik virágot tűznek a hajukba, színes sálat
 hordanak, fekete melltartót húznak fehér felső alá
Anyák, akik részmunkaidőben dolgoznak, és elvárják,
hogy az egész világ a teendőikhez alkalmazkodjon
(„Ó, el kell cserélnem a napot, mert a bölcsit felújítás
miatt bezárják.”)
Nők, akik még akkor is szoptatnak, amikor a gyerekük
már elég nagy ahhoz, hogy ezt maga kérje

Szóval lehet, hogy Helen a listán szereplő legsúlyosabb

bűnt követte el, de Rachel már két pontban is vétkes.
Helen letette a telefont, miután megígérte, hogy a
következő hétvégéken megnéz a barátnőjével néhány
lehetséges esküvői helyszínt. Megfordult a fejében, hogy
megkérdezi Rachelt, valamikor nincs-e kedve meginni
valamit, de tudta, hogy nem lesz – vagy ha mégis, csak azzal
a feltétellel, hogy Neil is jöhet. Önmagában ez sem lett
volna olyan szörnyű, de Helen nem volt róla meggyőződve,
hogy bele tudna mélyedni a Matthew-problémába, ha Neil
folyton arról áradozna, hogy szerinte Matthew igazán
„kedves fickó”. Tudta, hogy Sophie – egyéb körülmények
között – vele örülne, de sajnos ő úgy tudta, hogy Helen már
sikeres PR-szakember, ezért vele nem oszthatta meg a jó
hírt. Mégis szerette volna meghallgatni a vasárnap délután
részleteit, ezért felhívta, de figyelmeztette magát, nehogy
valamit kikotyogjon a saját helyzetéről.
– Őszintén mondom – vallotta be Sophie, miután Helen
kihúzta belőle –, remek volt. A lányok jól érezték magukat,
és mi is elvoltunk. Egy hangos szó sem hangzott el. Igazad
volt. Úgy éreztem, hogy én vagyok nyeregben. Mármint az
után, hogy átlendültem a festős afféron. Azt hiszem,
bármilyen boldognak is gondolja magát Matthew a mellett
a lotyó mellett, biztosan eszébe juttattam, mennyire
hiányzik a családja. Legalábbis remélem.
– Csak így tovább! – felelte Helen, és próbálta figyelmen
kívül hagyni, hogy féltékeny. Elégedettnek kellett volna
lennie – és az is volt –, de nem tett túl jót az önérzetének,
hogy a pasija ilyen könnyen vissza tud csöppenni a régi
életébe.
– Úgy lesz. És kösz a sok tanácsot meg mindent. Igazán
sokat jelentett.

Helen úgy döntött, hogy korán elmegy az irodából.

Amikor hazaért, megállapította, hogy Matthew meg
akarja lepni: feldíszített nappali várta. Színes sálak
borították az asztali lámpákat – Helen biztos volt benne,
hogy égett szagot érez –, és teamécsesek világítottak a
könyvespolcokon. Az asztal meg volt terítve, és a közepén
egy pezsgős vödör állt. Helen ránézett az órájára, csak fél
hat volt. Hallotta, ahogyan Matthew vidáman dúdolgat a
zuhany alatt, és rájött, hogy most készül tönkretenni valami
nagy meglepetést, ezért le sem vette a kabátját, sarkon
fordult. Kilépett a bejárati ajtón, és amikor kiért az utcára,
próbálta eldönteni, mivel üthetne el egy órát.
Legszívesebben csak órák múlva keveredett volna haza.
Úgy tett volna, mintha semmiről sem tudna, és rettenetesen
sajnálta volna, hogy lemaradt, bármit is forgatott Matthew
a fejében. Szent ég! Képtelen elviselni egy romantikus
vacsorát! Igazán kedves volt Matthew-tól, hogy készült, de
Helen úgy érezte, mostanában alig volt mondanivalójuk
egymás számára. Na, annyi biztosan nem volt, hogy órákig
beszélgessenek, mielőtt Matthew megpróbálja az ágyba
vinni. Már hetek óta sikerült megúsznia a szexet. Rosszul
volt, ha elképzelte, ahogyan Matthew rámászik – pedig
ugyanezt éveken át élvezte –, és nem azért, mert a férfi
pocsék szerető lett volna, éppen ellenkezőleg. Csak arról
volt szó, hogy ő Matthew.

Átvágott a metrómegállóból áramló tömegen, kisétált a

főútra, és nézegette a kirakatokat. Fél hétkor rávette
magát, hogy elinduljon a lakása felé, és fejben buzgón
gyakorolta a meglepett reakciót. Amikor benyitott,
Matthew olyan lelkesnek és izgatottnak tűnt a nagy titok
miatt, hogy Helennek nem esett nehezére a kedvére tenni.
– Mi az? – kérdezte. – Mi folyik itt?
Matthew színpadiasan a nappali felé mutatott.
– Tátátátááám!
Helen belépett a szobába. A gyertyák csonkig égtek, és
Helen észrevette, hogy az egyik kendő eltűnt. A széken
hevert, gyanús fekete karikával a közepén. Az égett
szaghoz, amely még rosszabb lett, mennyei curryillat
társult.
– Hűha, Matthew! Mi ez az egész?
 – Ünnepi vacsora – jelentette büszkén a férfi. – Az új
állásod tiszteletére.
– Te főzted?
– Nem, úgy rendeltem.
– Ez csodálatosan fest. Köszönöm szépen.
Igazán édes volt, hogy ilyen felhajtást csapott miatta.
Három hónappal azelőtt Helen el lett volna ájulva.
Matthew kiemelte az üveget a jegesvödörből, és
megtöltötte a poharakat.

Két óra múlva befejezték a vacsorát, és Helen próbálta

eldönteni, melyik a kisebb gonoszság: fáradtságra
hivatkozni, és elmenni lefeküdni, tudva, hogy Matthew
némi természetben megmutatkozó hálára vár, vagy
megvárni, amíg Matthew előbb elalszik. Végül sikerült
egészen kellemesen eltölteniük az időt. Kipletykálták a
munkahelyüket, és tervezgették Helen jövőbeli karrierjét.
– Ó! – szólalt meg egyszer Matthew. – Beszéltem Leóval.
Helennek azonnal görcsbe ugrott a gyomra.
– Alig várja, hogy pénteken találkozzatok.
– Hogy mi? – Helen azt hitte, nem hallotta jól.
– A megnyitón. Mondtam neki, hogy szeretnélek elvinni,
mire azt felelte, hogy szeretettel vár. Azt hiszem, Sophie is
ott lesz, de ez nem okoz gondot, ugye? Azt hiszem, ő is
felkészült rá, hogy megismerkedjetek.
Helen teljesen pánikba esett.
– Nem.
 – Mit nem?
– Még túl korainak érzem, hogy találkozzam velük.
Képtelen vagyok rá.
– Ne viccelj! Biztosan menni fog.
– Nem, Matthew – Helen úgy érezte, rögtön sírva fakad.
– Tudod, mit? Megkérdezem, mikor megy Sophie, és mi
majd csak később állítunk be. Bár nem tudom, miért
aggódsz. Nem viselkedne csúnyán, nem az a típus.
– Nem. Egyáltalán nem akarok elmenni. Nem
találkozhatom Leóval. Még nem. – Helennek könnycseppek
csordogáltak az arcán. Ez maga volt a pokol. – És különben
is – próbálkozott tovább elkeseredetten –, pénteken nem
érek rá.
– Mit csinálsz?
– Rachellel találkozom.
– Vele holnap találkozol – jegyezte meg Matthew, aki
természetesen nem volt tudatában, hogy a barátnője a volt
felesége társaságában szándékozik tölteni a másnap estéjét.
– Férjhez megy, Matthew – jelentette ki Helen, mintha ez
mindent megmagyarázna. De amikor a férfi üres
tekintettel bámult rá, folytatta: – Én segítek a szervezésben.
Én leszek a tanúja, vagy hogy hívják. Megígértem.
– A rohadt életbe! Mondd le! A családomról van szó,
Helen. Tudod, milyen a kapcsolatom Leóval. Kész csoda,
hogy meghívott, és most mondjam azt neki, „bocs, nem
tudunk elmenni, mert valami jobb dolgunk akadt”?
– Természetesen neked el kell menned. Csak én nem
tartok veled. Sajnálom.
 – Helen! Szó sem lehet róla, hogy eláruljam Leónak,
visszautasítottad a nagylelkű meghívását.
– Ne légy már ilyen mocskosul fellengzős! Leo nem is
akarja, hogy ott legyek. Csak próbál udvarias lenni, és ez
igazán kedves tőle, de nekem még túl korai, rendben?
Ennyi.
– Ne légy nevetséges! Velem jössz, és kész.
– Nos, nem fogok.
– Helen, nőj már fel! Hallottam a lányoktól az irodában,
hogy elmenekülsz, valahányszor Leo bejön hozzánk. Annak
tudtam be, talán félsz, hogy a fiam jelenetet rendez, de
most, hogy tudod, hogy szívesen megismerne, továbbra is
azt állítod, hogy nem szeretnéd. Egyszerűen nem értem.
– Egyszerűen még nem készültem fel. Nem megyek el, és
nem kényszeríthetsz rá, érted? Nem megyek, és zárjuk le
ezt a témát!
– Úgy viselkedsz, mint egy éretlen kamasz.
– Nem, úgy viselkedem, mint egy harminckilenc éves nő,
aki képes önálló döntést hozni. Inkább te viselkedsz úgy,
mint egy öregember, aki azt hiszi, mindenki úgy táncol,
ahogy ő fütyül. És tudod, miért van ez? Mert én egy
harminckilenc éves nő vagyok, te pedig egy öregember.
Matthew felállt az asztaltól.
– Megyek, lefekszem.
– Kilenc óra tíz perc van.
– Akkor is megyek.
– Remek. Én idekint alszom.
– Csak nyugodtan – mondta Matthew, és becsapta maga
mögött a hálószoba ajtaját.
Öt perccel később Matthew újra megjelent a nappaliban.
– Egy rohadt szalmaszálat sem teszel keresztbe ezért a
kapcsolatért – ugatta.
– Gyerünk, mondd csak el megint, hogy mindent feladtál
miattam! Nos, nem kértelek rá.
– De, igen. – Matthew már üvöltött. – Rohadtul megkértél!
Aztán újra visszavonult.
– Kapd be! – kiáltott utána Helen.
Öt perccel később Matthew megint felbukkant.
– Egy estét. Csak egy rohadt estét kértem, hogy segíts
támogatni a fiamat. Talán olyan nagy kérés?
– Igen. Sajnálom, de az – felelte Helen, majd lefeküdt a
kanapéra, és egy párnát szorított a fejére.
 Huszonhatodik fejezet

Helen a British Museummal szemben lévő pubban

ücsörgött, és gépiesen forgatta a szívószálat a Bloody
Maryjében. Sophie késett. Nem csak a szokásos tíz percet,
hanem fél órát. Helen megpróbálta felhívni, de a mobilja
hangpostára kapcsolt, és mivel tudta, hogy Matthew vigyáz
otthon a lányokra, a vonalas telefont nem merte
megkockáztatni. Kortyolgatta az italát, és amikor felnézett,
megállapította, hogy egy pasi kíváncsian bámulja a
szomszéd asztalnál. Súgott valamit a mellette ülő két
férfinak, mire mindhárman bámulni kezdték. Helen arra
gondolt, hogy a képükbe üvölti: „Nem vagyok prosti! Csak a
barátnőmet várom.” De inkább lesütötte a szemét. Arra
gondolt, bárcsak lenne nála egy magazin vagy egy könyv,
mert az olvasás azt sugallja: „Tiszteletre méltó nő vagyok,
és jogosan ücsörgök egyedül a kocsmában.” Mert csak úgy,
egyedül ülni egy kocsmában azt jelentette: „Bárkivel
elmegyek egy vodkáért.” Rápillantott az órájára. Úgy
döntött, még öt percet vár.
Ám valójában több mint egy órát ücsörgött egyedül a
pubban, mert nem tudta magát rávenni, hogy hazamenjen,
és szembenézzen az előző esti vacsora maradékaival,
amelyek még mindig ott várták a nappaliban. Lövése sem
volt, hogy miért éppen neki kellene eltakarítania, elvégre a
vacsora Matthew ötlete volt, és ha Helen emlékezete nem
csalt, ő kezdte a gyerekesen végződő vitát is. Bár nem állt
szándékában összeveszni Matthew-val, a mosolyszünet
tökéletesen illett a tervébe, ezért nem sietett kibékülni.
Matthew egyszer azt mondta, hogy Sophie passzív-
agresszív típus.
– Apránként felőröl, és végül minden úgy történik,
ahogyan ő akarja. Én jobban szeretem a hangos
veszekedéseket – magyarázta. – Kiadni a gőzt, és tisztázni a
helyzetet.
Ám amikor Helennek eszébe jutott, milyen durcás képet
vágott, amikor délelőtt összefutottak az irodában, azt
kellett feltételeznie, hogy ez mégsem igaz. Talán csak
azokra a nagy veszekedésekre gondolt, amelyekben ő nyer,
gondolta keserűen.
Harminc perccel később számtalan felvont szemöldökkel
és legalább egy kacsintással találta szembe magát a
szomszédos asztalnál ülő fickók részéről, akikről kiderült,
hogy holland üzletemberek. Helen újra ránézett az órájára,
és úgy döntött, hogy odébb áll. Éppen a vállára vette a
táskáját, amikor megszólalt a mobilja. Végre. Rápillantott a
kijelzőre. Azt hitte, Sophie az, de csalódnia kellett –
ismeretlen szám volt.
– Halló?
Egy férfihang válaszolt. Nem tudta eldönteni, hogy a
hangról ismerte-e meg, vagy arról, hogy Eleanornak
szólította. Leo volt. Igyekezett fesztelennek hangozni, de
nem sikerült.
 – Hogy vagy mostanság? – kérdezte Leo, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, hogy felhívja.
– Kösz, jól. Kicsit sok a munkám. Hogy sikerült a
megnyitó? – kérdezte, bár pontosan tudta, hogy még nem
tartották meg.
– Éppen ezért hívlak. Pénteken lesz. Arra gondoltam,
talán szívesen eljönnél. Nem randira gondoltam, a
barátodat is szívesen látom. Mert még együtt vagytok, igaz?
Ezek szerint még mindig érdeklem, gondolta Helen.
Különben mi másért hívna? Helent elöntötte a… Mi? Talán
vágy. Égető késztetést érzett, hogy azt felelje: „Nem, csak a
tiéd vagyok, ha még mindig szeretnéd.”
– Ööö… igen. Tudod, adtunk egymást még egy esélyt. – Ó,
hogy ez milyen távol áll az igazságtól! Helen megesküdött
volna, hogy enyhe csalódottságot érez Leo hangján.
– Nos, mint mondtam, hozd el őt is! Szívesen látlak
benneteket, igazán. Meg akarom mutatni, hogy sikeres
étteremtulajdonos vagyok, és amikor ránézel szegény, öreg
Carlosra, azt fogod gondolni, milyen kár, hogy nem vagy
szingli. Bár most, hogy én vagyok az új Gordon Ramsay,
nem biztos, hogy érdekel egy olyan szerény kis PR-os lány,
mint te.
Helen fölnevetett.
– Nem Carlos, hanem Carlo. És nagyon sajnálom, de mást
terveztünk péntek estére. – Helennek cikáztak a gondolatai.
– Az egyik ügyfelem megnyitójára megyünk.
– Tényleg?
Úgy tűnt, nem sikerült meggyőznie Leót.
 – Úgy hívják, Rachel… – Körülnézett. A holland
üzletemberek még mindig őt bámulták, de most már meg
voltak róla győződve, hogy call girl. – Ho. Rachel Ho.
– Rachel Ho?
– Félig kínai. Apai ágon. Nemrég végzett a
színészképzőben, és minden támogatásra szüksége van.
Különben szívesen elmennék.
Helennek elcsuklott a hangja, amikor kinyílt az ajtó, és
zihálva beviharzott Sophie.
– Lehetünk csak barátok. Elvégre felnőtt emberek
vagyunk – mondta Leo. – De ha nincs kedved eljönni, semmi
gond…
– Most mennem kell. Megérkezett Sophie. Sajnálom! És
még egyszer köszönöm a meghívást, de tényleg nem tudunk
elmenni.
Azzal letette a telefont, mielőtt Leo tiltakozhatott volna.
Remek! Leo most azt fogja hinni, hogy egy udvariatlan
bunkó! De az igazat megvallva, mit számított?
– Ne haragudj! – szabadkozott Sophie, mielőtt Helen egy
szót is szólhatott volna. Úgy nézett ki, mint aki idáig rohant.
– Úgy elrohantam otthonról, hogy elfelejtettem a
telefonomat. Nem tudtalak felhívni, hogy már úton vagyok.
Rettenetesen sajnálom. Órák óta itt ücsörögsz?
Észrevette, hogy Helen már felvette a táskáját.
– Ó, egek! Épp most akartál elmenni.
– Minden rendben – nyugtatta meg Helen. – Nyugodj
meg, és igyál valamit!
– Matthew tehet róla – jelentette be Sophie, mire Helen
visszaült, és teljesen megfeledkezett az italról.
– Kicsit maga alatt volt, és szeretett volna beszélgetni.
Úgy tűnik, tegnap csúnyán összevitatkoztak Helennel.
– És miért? – sápítozott Helen. – Elmesélte?
– Helen nem hajlandó eljönni Leo megnyitójára. Mit
szólsz ehhez? Nem akar találkozni Matthew családjával.
– Talán fél, hogy te is ott leszel.
– Ami azt illeti, valóban ott leszek, de mit számít ez?
Igazából alig várom, hogy megnézzem magamnak. Nem
vagyok az a típus, aki jelenetet rendez, és tönkreteszi Leo
estéjét. Erről jut eszembe, téged is meg akar hívni.
– Tudom. Épp az imént beszéltem vele telefonon. De
sajnos nem érek rá pénteken. – Helen felállt. – Fehérbor?
– Azt hiszem, lehullott a szeméről a hályog – mesélte
Sophie, miután megkapták az italukat.
– Miért? – Helen szinte viszketett a kíváncsiságtól. – Mit
mondott Matthew?
– Azt, hogy megváltozott a kapcsolatuk. Úgy érzi, hogy a
nőt már nem érdekli, most, hogy megkapta. Vajon mi a
fenéből gondolja, hogy nálam majd megértésre talál?
– Ez jó hír, nem? Ha képes vagy meghallgatni az új élete
legszemélyesebb részleteit anélkül, hogy hisztérikus
rohamot kapnál, az azt mutatja, hogy már túlvagy a dolgon.
– Tényleg elárult egy-két magánjellegű dolgot. Például
hogy megszűnt a szexuális életük. Teljesen.
– Teljesen?
– Úgy tűnik. Ez nem igazság, azt veszem észre, hogy
sajnálom őt. Úgy értem, hogy csinálja ezt? Visszataszítóan
viselkedik, mégis sikerül kicsikarnia az együttérzésemet.
Helennek még mindig máshol járt az esze.
– Micsoda? Matthew azt mondta, hogy nem szexelnek?
Sophie bólintott.
– Azt állítja. Ez nem tartott sokáig.
Helennek eszébe jutott, amikor három (vagy négy?)
héttel ezelőtt végül szánalomból lefeküdt Matthew-val. Már
egy ideje undorodott az érintésétől, de időről időre beadta
a derekát, mert igazságtalanságnak érezte vele szemben,
ha még ennyire sem képes. De most, hogy kiderült,
Matthew fűnek-fának elmondja, hogy már egyáltalán nem
szexelnek, többé ennyit sem kell tennie.
Sophie mélyen belefeledkezett a saját gondolataiba.
– Miért tenne valaki ilyet? Szétzúzni egy családot, aztán
levegőnek nézni a férfit. Ennek semmi értelme.
– Lehet, hogy tényleg szerette a férjedet, de meggondolta
magát. – Helen ezúttal sem bírta ki, hogy meg ne védje
magát. – Talán kiábrándult belőle. Előfordul.
– De nem ábrándulhatsz ki valakiből, aki gyökerestül
felforgatta miattad az életét. Egyszerűen nem teheted.
– Gondolom, ezt nem lehet befolyásolni – jegyezte meg
Helen. – Biztos vagyok benne, hogy nem így tervezte.
– És miért nem hajlandó találkozni Leóval, ha ez olyan
sokat jelent Matthew-nak? Mintha egy önző tehén lenne.
– Nos, ez egyértelmű – nevetett Helen.

– Sophie! – szólt Helen jó pár perccel később, amikor még

mindig ő és Matthew volt a téma. – A múltkor azt mondtad,
szeretnéd visszakapni a férjedet. Komolyan gondoltad?
– Én nem mondtam ilyet – tiltakozott az asszony, de
elpirult, és ezzel elárulta magát.
Helen újra felnevetett.
– De igen.
– Biztosan túl sokat ittam. Dehogy akarom visszakapni. –
Sophie még jobban elvörösödött. – Inkább beszéljünk
másról!

Amíg Sophie a bárpultnál volt, Helen megnézte az

üzeneteit, hátha kapott Matthew-tól egy bűnbánó sms-t.
Semmi.
– Helen!
Helen megdermedt.
– Tudtam, hogy te vagy az.
Szent ég!
Helen óvatosan felnézett, Sophie még mindig a
bárpultnál állt, és jelentőségteljesen meglengetett egy
tízfontost a bárpultos felé. Helen rámosolygott Kristinre,
Alan régi asszisztensére, aki az asztal mellett állt.
– Szia, Kristin! – köszönt elhaló hangon.
– Helen, hogy vagy?
Úgy tűnt, Kristin le akar ülni.
– Nagyszerűen. Nem vagyok egyedül.
– Igen, láttam – felelte Kristin, és kényelembe helyezte
magát. – Ha visszajön, elmegyek. Mi újság a Globalnál?
Alannek van valami új macája?
Helen hátrapillantott a válla fölött: Sophie kellemesen
elbeszélgetett a bárpultossal.
– Őszintén szólva nem tudom.
– Én viszont tudok Matthew Shallcrossról és rólad. Jamie
mesélte. Szerinte ez nagy ügy, de én csak annyit mondtam,
ha tényleg ezt akarta, egészségére váljék. Sajnálom a
feleségét meg a gyerekeket, de…
Helen látta, hogy Sophie elindul visszafelé az italokkal, és
kissé zavarba jön, amikor megpillantja, hogy valaki ül a
helyén. A legszívesebben fejbe vágta volna Kristint egy
ásóval, hogy elhallgattassa. A legszívesebben meghalt
volna.
– Kristin! – szakította félbe a mondat közben. – Ne
haragudj, de a barátnőm nagyon rossz híreket kapott.
Súlyos beteg. Halálos. És muszáj megbeszélnie velem a
dolgokat. Tudod, mi legyen a gyerekekkel, ilyesmi…
Sophie már csak egy méterre volt.
– Egek! Ne haragudj! – Kristin felkelt az asztaltól. –
Magatokra hagylak benneteket. Csörgess meg valamikor,
jó?
Sophie letette az asztalra az italokat.
– Maradj csak! Hozok egy másik széket. Sophie vagyok.
Kristin úgy bámulta Sophie kezét, mintha leprafoltok
borítanák. Erőtlenül megrázta.
– Kristin. Ööö… nem, mennem kell. De nagyon jól nézel ki.
– Bátortalan csodálattal nézett Sophie-ra. – Komolyan.
Sophie zavarba jött.
 Kristin Helen felé fordult.
– Akkor, szia!
– Mindenképpen felhívlak.
– Ki volt ez? – kérdezte Sophie, amikor Kristin elment.
Helen megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
– Egyszer együtt dolgoztam vele. Még évekkel ezelőtt.

Helen még Matthew előtt hazaért. A lehető leggyorsabban

bebújt az ágyba, lekapcsolta a villanyt, és úgy tett, mintha
aludna. Tíz perccel később hallotta, hogy nyílik a bejárati
ajtó. Szorosan lehunyta a szemét, és várta, hogy a férfi
megjelenjen. De ahogy teltek a percek, rájött, hogy
Matthew a kanapén szándékozik tölteni az éjszakát,
ahogyan előző nap ő tette.
Valamilyen oknál fogva erre elöntötte a méreg, ezért
megfordult a fejében, hogy fölkel, és alaposan kiosztja. De
végül nem tett semmit – mi értelme lett volna, hiszen már
közelgett a vége, csak ki kellett várnia.
Másnap reggel, mire Helen háromnegyed nyolckor
felkelt, Matthew már elment dolgozni.
 Huszonhetedik fejezet

Mire eljött a péntek, Matthew-nak és Helennek többé-

kevésbé sikerült visszatalálnia a civilizált társalgáshoz. A
férfi azonban továbbra is dühös volt Leo megnyitója miatt,
és nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy epés
megjegyzések formájában kifejezésre juttassa a
véleményét. Helennek lelkiismeret-furdalása volt, ezért
igyekezett a megjegyzéseket békülékeny, de semleges
hümmögéssel fogadni. Amikor végül újra szóba álltak
egymással, Matthew megkockáztatta, hogy felrúgja a
sérülékeny békét, és újra felhozta a meghívást. Ám Helent
ezúttal nem érte váratlanul a dolog, és nem volt hajlandó
felvenni a kesztyűt. Ragaszkodott a történethez, hogy
Rachellel találkozik. Feszültté vált a helyzet, de egyikük
sem akart csatározásokba bonyolódni. Így Matthew
elfogadta Helen kifogását, bár továbbra is mérges volt.

Helennel madarat lehetett fogatni – Sandra visszatért a

fotózásról, és néhány ígéretes fénykép „véletlenül”
kiszivárgott a lapokhoz. Helen biztos volt benne, hogy
legalább néhány újság és internetes bulvármagazin lehozza
a sztorit. Ráadásul Laura közölte, hogy már nem kell
titokban tartania az új állását, ezért Helen a legbiztosabb
módját választotta annak, hogy tudassa a boszorkányokkal
a hírt: elújságolta „Helennek a könyvelésről”, aki izgatottan
sikoltozni kezdett, és azt mondta:
– Gratulálok! – de olyan hangosan, hogy Jenny nem tudta
megállni, és megkérdezte, miről folyik a társalgás.
A lányok faarccal fogadták a hírt, és ez megmelengette
Helen szívét.

Matthew úgy döntött, munka után egyenesen az étterembe

megy, bár a megnyitó csak nyolckor kezdődött. A fejébe
vette, hogy talán segíthet Leónak. Helen így legalább
egyenesen hazamehetett, és nem kellett úgy tennie, mintha
a Rachellel való találkozóra készülne. Természetesen benne
volt a pakliban, hogy Matthew korán hazajön, és észreveszi,
hogy Helen pizsamában hever a tévé előtt. Ennek ellenére
úgy döntött, ennyi kockázatot nyugodtan vállalhat.
Természetesen azért felhívta Rachelt, és közölte, ha
Matthew kérdezné, az egész estét együtt töltötték.
– Rendben – válaszolta Rachel, aztán azonnal hozzátette:
– Mi a véleményed az antik csontnyelű evőeszközökről?
– Mennem kell – vágta rá Helen, azzal letette a telefont.
Csontnyelű evőeszközök? Mi ütött a barátnőjébe?
Viktoriánus úrhölgy vált belőle, amióta megkérték a kezét.
Hirtelen nagy rajongója lett a szalvétáknak, és kis híján
elájult az izgalomtól, ha meglátott egy-egy szebb fátylat.
Helen újra tárcsázta Rachel számát.
– Nem öltek állatokat a csontnyelű evőeszközök miatt?
 – Az is lehet, hogy embereket, nem tudom biztosan. De ez
már réges-rég történt. Ne aggódj, manapság már senki nem
öl meg élőlényeket néhány kanál miatt!
– Inkább maradj az ezüstnél! – búcsúzott Racheltől.
Helen előásta a „Nők, akiket utálunk” listát, és felírta:
„Nők, akik személyiségátültetésen esnek át, amikor
megkérik a kezüket.” Majd zárójelben hozzátette: (Rachel).

Sophie, Claudia és Suzanne nyolc előtt tíz perccel érkezett a

Percy Streetre, és amikor befordultak a sarkon, először a
fényfüzéreket és a hősugárzók ragyogását pillantották meg.
A Verano lélegzetelállítóan nézett ki. A mélyvörös falak
és a színes üvegekben pislákoló gyertyák meleg fényt
vetítettek az utcára, és szinte lehetetlen volt egyszerűen
elsétálni mellette egy ilyen hűvös, februári estén. Odabent
Matthew és Leo már-már barátságos hangnemben
beszélgettek egymással, és buzgón igyekezték elvégezni az
utolsó simításokat.
Laura átnézte a végleges vendéglistát, és egy férfi állt az
ajtóban, akit aznap estére fogadtak fel. Ötven vendéget
vártak, közöttük tizennyolc celebet, bár az ő megjelenésük
meglehetősen kiszámíthatatlannak ígérkezett. A séf
tapasokat készített, amit pincérek szolgálnak majd fel
tálcákon, és a hűtő tele volt első osztályú pezsgővel.
Leónak sikerült meggyőznie néhány barátot és
családtagot, hogy pontosan érkezzenek, így ha mégis
befutna egy-két harmadosztályú celeb, nem üres éttermet
találnak. Leo hálásnak tűnt, amikor megpillantotta a
mostohaanyját és a húgait.
Matthew a felesége kezébe nyomott egy pohár behűtött
pezsgőt, a lányainak adott egy-egy narancslét, és
bejelentette, hogy igyanak Leóra és az éttermére.
Mindannyian felemelték a poharukat. Sophie végignézett a
társaságon: egy igazi huszonegyedik századi,
működésképtelen, de boldog család – külön élő szülők,
féltestvér és testvérek. Most már csak Hannah-nak és
Helennek kellett volna megjelennie, hogy teljes legyen a
kép. De Hannah búvárkodni ment – ez volt a legújabb a
szenvedélyeinek hosszú sorában, Helen pedig,
természetesen, nem volt hajlandó eljönni.
Leo szerette volna, ha az édesanyja részt vesz a nagy
eseményen, és kissé megbántódott, amikor az asszony
bejelentette, hogy elutazik, de kétség sem fért hozzá, hogy
ez némiképpen egyszerűsítette a helyzetet. Csakúgy, mint
Helen távolmaradása: Leónak rosszulesett, de
tulajdonképpen hálás volt érte.
Nyolc után az étterem megtelt. Annak ellenére, hogy még
egyetlen ígért sztár sem jelent meg, Leo megkérte a
pincéreket, hogy kezdjék meg a tapasok felszolgálását.
Megérkezett néhány paparazzo, odakint várakoztak, és
dörzsölgették a tenyerüket a hidegben. Fél kilenckor
villogni kezdtek a vakuk, és belépett az ajtón Shaun
Dickinson egy hatalmas mellű szőke hölgy kíséretében. Tíz
órára befutott néhány sorozatsztár, egy valóságshow-
szereplő, Sandra Hepburn és Shaun exe, kiegészülve egy
focista baráttal. A legtöbben mindössze fél órát maradtak,
megkóstolták az ételt, és megállapították, hogy kiváló,
felhajtottak négy-öt pohár pezsgőt, aztán továbbálltak. De a
paparazzóknak ennyi épp elég volt, megkapták, amit
akartak. Suzanne és Claudia begyűjtött egy rakás
autogramot, amivel hétfőn eldicsekedhettek a suliban, és
Leo is felmutathatott néhány asztalfoglalást.
Matthew, Sophie és a lányok már az elején egymásra
találtak, és végig együtt is maradtak. Elücsörögtek egy
asztalnál, nézték, ahogy zajlanak az események, és majd
szétvetette őket a büszkeség. Sophie-nak nem kerülte el a
figyelmét, hogy a Global munkatársai – Laurát is beleértve
– kíváncsi pillantásokat vetnek felé, de úgy döntött,
mindössze annyit tehet, hogy megőrzi a méltóságát, és nem
hagyja, hogy ez a helyzet beárnyékolja az estét. A
lányoknak kicsattanó jókedve kerekedett, amikor látták,
hogy a szüleik egymás mellett vannak és kellemesen
elbeszélgetnek.
– Hogy mennek a dolgok Helennel? – Sophie-nak nagy
nehezen sikerült kiböknie a kérdést pár pohár pezsgő után.
– Alakul. Legalábbis azt hiszem. De nem tudtam
meggyőzni, hogy eljöjjön.
– Nagyszerű – vetette közbe Claudia.
Ekkor felbukkant mellettük Jenny.
– Jól állunk, nem igaz? – Leült, Sophie felé fordult, és
ártatlan mosolyt varázsolt az arcára. – Üdvözlöm! Biztosan
ön Sophie. Beszéltünk már telefonon. Jenny vagyok,
Matthew asszisztense.
 Sophie megpróbált rámosolyogni, de rettenetesen
megalázva érezte magát, hiszen ez a fiatal lány bizonyára
tisztában volt a magánélete szaftos részleteivel.
– Segítettem Laurának megszervezni ezt a megnyitót –
jegyezte meg Jenny. – Tudod, valójában Helen feladata lett
volna, de ő nem akarta, hogy bármi köze legyen hozzá.
Szomorú, nem igaz? Az ember azt hinné, szívesen
megismerné Matthew családját. Mégis… – folytatta, majd
cinkosan lehalkította a hangját –, az a nő egy lotyó.
Mindannyian utáljuk azért, amit tett.
Sophie-nak fogalma sem volt, mit válaszoljon.
Valószínűleg némi vigaszt kellett volna találnia abban, hogy
a riválisa nem örvend nagy népszerűségnek, de azt szerette
volna, ha ez a lány elmegy, és békén hagyja. Könyörgő
pillantást vetett Matthew-ra, aki – szerencsére – még
értette a felesége titkos jelzéseit.
– Jenny! Azt hiszem, jobb lesz, ha segítesz Laurának
szórakoztatni a vendégeket. Nem szeretnénk, ha túl
gyorsan távoznának, nem venné ki jól magát.
Jenny vonakodva feltápászkodott a székről.
– Viszlát, Sophie! Örülök, hogy megismerhettem.
– Ne haragudj! Elég szörnyű nőszemély – szabadkozott a
férfi, miután Jenny elment.
– Remek ízléssel választod ki az asszisztenseidet – Sophie
nagy nehezen elmosolyodott, ami hálás viszonzásra talált.

Tizenegyre a megnyitó kezdett lecsengeni. A celebek közül

Sandra távozott utolsóként, kissé becsípve, egy olyan férfi
oldalán, akivel nem együtt érkezett. Talán az egyik pincér
lehetett. Újra villantak a vakuk, aztán a paparazzók
ugyanolyan észrevétlenül távoztak, ahogyan megjelentek.
Laura odament Matthew-hoz, és bejelentette, hogy a
megnyitó hatalmas sikert aratott.
Sophie úgy érezte, mintha Laura kerülné a társaságát.
Talán zavarban volt, amiért az ő asszisztense csábította el a
férjét, ezért az asszony gondosan ügyelt, hogy barátságosan
rámosolyogjon, amit Laura megkönnyebbülten viszonzott,
de Sophie-t elöntötte a bűntudat. De a borút hamar elűzte
Leo, aki otthagyta a többi vendéget, megjelent az
asztaluknál egy üveg pezsgővel. A lányok már alig álltak a
lábukon, de Sophie maradt még egy utolsó pohárra, hogy
koccinthasson a mostohafia sikerére, mielőtt berakta a
gyerekeit egy taxiba.

Helen úgy egy óra tájt hallotta, hogy Matthew nekiütközik

az előszobaasztalnak, legalábbis nagyon remélte, hogy
Matthew az, és nem egy betörő, de túl fáradt volt ahhoz,
hogy megnézze. Aztán újabb puffanást hallott, és azt, hogy:
„A francba”, így kiderült, hogy Matthew az, mégpedig kissé
megviselt állapotban.
– Hogy sikerült? – kérdezte Helen álmosan, amikor a
férfinak végül sikerült bebotorkálnia a hálószobába.
– Fantasztikusan – motyogta Matthew. – Teljes diadal.
Kár, hogy nem voltál ott.
 Helen nem vett tudomást a megjegyzésről.
– És Leo elégedett volt? Élvezte az estét?
Oké, ne faggasd tovább Leóról!, korholta magát Helen,
mert a következő kérdése az lett volna: „Jól nézett ki?” vagy
„Úgy festett, mint aki teljesen odavan egy Eleanor nevű
nőért?” Inkább témát váltott.
– És megjelentek a celebek?
– Nagyszerű volt a felhozatal. Shaun, Janice, Sandra.
– Sandra is ott volt? – Ez valamiért aggasztotta Helent. –
De jól viselkedett, ugye? Rajta tartottad a szemed?
– Ez nem az én feladatom volt.
Matthew-nak sikerült levonnia a következtetést a
barátnője rosszalló arckifejezéséből.
– Ne aggódj! Minden rendben volt vele.
Matthew zokniban leheveredett az ágyra, az oldalára
fordult, és szinte azonnal horkolni kezdett, másodpercek
alatt elaludt. Helen felsóhajtott, aztán felkelt, és leoltotta a
lámpát.

Vasárnap reggel Helen korán ébredt, és kiment a boltba,

hogy megvegye az újságokat. Természetesen Sandra
modelltörténetét kereste, de arra is kíváncsi volt, hogy Leo
megnyitójának van-e valami visszhangja. Tisztában volt
vele, ha leközölnek is néhány fotót, Leo biztosan nem
szerepel rajta. De ahogyan az ember tizennégy éves
korában fel-alá járkál az imádott fiú háza előtt, egyszerűen
szeretett volna felfedezni valamit, ami vele kapcsolatos. Út
közben türelmetlenül lapozgatni kezdte az egyik újságot.
Semmi. Kinyitotta az ajtót, és belépett a lakásba, majd
lehuppant a kanapéra, és sietve átnézte a következőt. Az
ötödik oldalon talált egy fényképet Sandráról. De
egyáltalán nem azt, amire számított. Szó sem volt „Sandra,
a modell lány” szalagcímről. A fotó a Verano előtt készült –
Helen felismerte a babérbokrot az ajtó mellett. Szó sem
esett Leóról vagy az étteremről, a kép Sandrát ábrázolta.
Sandrát, amint egy ismeretlen férfiba karol, akit Helen még
soha nem látott; Sandrát, aki leette az átlátszó felsőjét;
Sandrát, aki felemelte a lábát a paparazzóknak, mint egy
szenzációhajhász spániel, hogy megmutassa, nem visel
alsóneműt. A szalagcím így szólt: „Így mulatok én!”
Helent kiverte a hideg veríték. Megnézte a másik két
újságot – mindkettőben megtalálta ugyanezt a képet,
„Tanga nélkül” és „Sandra nem címlaplány” címmel.
Egyikben sem említették a Veranót, és egyikben sem
szerepeltek fotók a többi celeb érkezéséről vagy
távozásáról. Miért is közölné le valaki a véletlenül
kiszivárgott ál-Vogue-képeket, ha ilyen is van a
tarsolyában? Helen megpróbálta azzal vigasztalni magát,
hogy a vasárnapi lapok talán lehozzák a sztoriját, de a lelke
mélyén tudta, hogy ezek után semmi esély rá.
Matthew-nak megrándult a szeme, amikor Helen az ágy
végébe hajította az újságokat.
– Ez egy kurva katasztrófa!
Sorra megmutatta Matthew-nak a cikkeket, az orra elé
tartotta, miközben a férfi az ágyban ült.
 – Ugye tudod, hogy ez nem történt volna meg, ha ott vagy
– jegyezte meg kedvesen Matthew.
Helen csüggedten lefeküdt az ágyra.
– Tudom.
De Matthew nem érte be ennyivel.
– Leo most azt hiszi, nem tudok levezényelni egy
reklámkampányt. Remek.
– Sajnálom. De nem én hívtam meg Sandrát. Nem is
tudtam róla, hogy ott lesz.
– Ez igaz. De nézzünk szembe a ténnyel, Helen: ha nem
jelentetted volna ki kategorikusan, hogy nem veszel részt
Leo kampányában, ellenőrizhetted volna, kik szerepelnek a
vendéglistán. És ha ez esetleg nem sikerült volna, de ott
lettél volna a megnyitón, akkor szemmel tarthattad volna
Sandrát.
Helen kénytelen volt védekezni.
– De Laura ott volt. Gondoskodhatott volna Sandráról.
– Így van, Laura vezényelte a dolgokat. Túl sok mindenre
kellett figyelnie. És különben is, te vagy a felelős a Sandra-
sztoriért.
– Biztos az a szemét Jenny hívta meg. Tudta, hogy erre a
hétvégére várom a sztori megjelenését. Tuti, hogy azért
csinálta, hátha kitolhat velem.
Matthew visszadőlt a párnára.
– Ne legyél ilyen színpadias! Tudod, mit? Engem a
legkevésbé sem érdekel Sandra. Számomra sokkal
fontosabb, hogy cserbenhagytuk Leót. A fenébe! Jobb lesz,
ha felhívom.
Mint kiderült, Leo korántsem aggódik a tudósítások miatt,
mert sorra érkeztek az asztalfoglalások. Igazság szerint
még örült is, amiért a lapok nem említették meg az
éttermet Sandra villantásával kapcsolatban, és nem
egészen értette, hogy az apja miért akar tőle bocsánatot
kérni.
Laurát azonban majd szétvetette a düh. Helen telefonja
kis híján felrobbant, amikor fogadta a főnöke hívását.
– Láttad a lapokat, ugye?
Helen még soha nem hallotta ilyennek Laurát: hűvös volt,
mégis fortyogott a dühtől, ha lehetséges ilyen egyáltalán.
Helen vett egy mély lélegzetet, és felkészült a
legrosszabbra.
– Most már semmi esély, hogy elnyerje a nevezést. Egy
mocskos hajszálnyi sem. Szent ég! Kész katasztrófa!
Rövid szünet következett, és Helen, aki úgy érezte,
mondania kell valamit, közbevetette:
– Sajnálom.
De Laura meg sem hallotta.
– Úgy értem, az is elég rémes lett volna, ha berúg és
elesik, de talán sikerült volna kikeverednünk belőle. De a
fenekét mutogatni! Ó, egek!
Helennek megfordult a fejében, hogy azt mondja:
„Figyelj! Nyugodtan visszavonhatod az állásajánlatot.
Megértem.” De csak annyit sikerült kinyögnie:
– Sajnálom. Ne haragudj!
Laura végül megállt, és vett egy mély lélegzetet.
– Mit sajnálsz? Nem a te hibád.
 – Dehogynem. Ha részt vettem volna Leo kampányában…
Vagy legalább elmentem volna a megnyitóra…
Laura félbeszakította:
– De nem vettél benne részt, és ez a lényeg. Talán nem
így kellett volna lennie, de így döntöttél, és én elfogadtam.
Nem… – Laura szünetet tartott. – Az a szemét Jenny volt az.
Amikor utoljára láttam, Sandra neve nem szerepelt a
vendéglistán, úgyhogy csakis ő hívhatta meg. Pontosan
tudja, hogy valahányszor Sandra ingyenpiához jut, hülyét
csinál magából. Tízig észre sem vettem, hogy Sandra ott
van, és addigra már teljesen kiütötte magát. Megmondtam
Jennynek, hogy vigye ki a hátsó ajtón, és ültesse be egy
taxiba. A rohadt életbe! Jobb lett volna, ha magam intézem.
– De akkor is az én hibám, nem érted? Jenny azért
csinálta, mert utál engem. Azt akarta, hogy Sandra mindent
elszúrjon, és ezzel rossz színben tüntessen fel.
– Hagyd már abba a nyavalygást! Persze hogy azért
csinálta, mert ki akart tolni veled, de Sandra az én
ügyfelem, úgyhogy ezzel engem is kellemetlen helyzetbe
hozott, és ezt nem ússza meg szárazon. Azért hívtalak, hogy
Jennyre panaszkodjak, nem azért, hogy leszidjalak.
Helen rettenetesen megkönnyebbült.
– Akkor most mi lesz?
Laura felszisszent.
– Nos, ha be tudom bizonyítani, hogy valóban ő hívta meg
Sandrát, a többi igazgató elé viszem az ügyet. A Global nem
bízhat meg olyasvalakiben, aki így viselkedik.
Amint Helen letette a mobilját, újra megszólalt. Sandra volt
az. Szerencsére a név megjelent a kijelzőn, mert Helen soha
nem jött volna rá a sipításból, ami a vonal túlsó végén
fogadta. Olyan volt, mintha egy kétségbeesett delfin hívná.
– Ezek szerint láttad az újságokat?
Helen annyit tudott kivenni a sírásból, hogy „a puncim”.
Szerette volna elmondani Sandrának, milyen éktelenül
ostoba volt: miért fogadta el a meghívást, ha tudta, hogy ott
lesznek a paparazzók, és egy pozitív sztori várt a
megjelenésre; és ha már elment, miért nem volt képes
legalább bugyit venni?
– Sandra! Nyugodj meg.
– Eeeee… – a telefonból olyan hangok jöttek, mintha egy
delfin próbálná figyelmeztetni, hogy valaki bajban van.
– Figyelj! Ma tedd magad takarékra! Ne vedd fel a
telefont, ha ismeretlen számról hívnak, és ne menj ki az
utcára, rendben? Még mindig van néhány hetünk a
nevezések bejelentéséig, majd kitalálunk valamit –
vigasztalta a lányt, bár tudta, hogy semmi esélyük.
Konstatálta a hangot, amely helyeslésnek tűnt.
– Sandra! Ki hívott meg tegnap estére?
– Jenny volt az.
Sandra elmondta, hogy Jenny felhívta, és közölte, Laura
jó ötletnek tartaná, ha megmutatná magát a megnyitón.
Jenny számtalanszor újratöltötte a poharát, és lebeszélte,
hogy elmenjen, amikor kilenc körül megszólalt a
lelkiismerete. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett. A
pasi – akiről azóta kiderült, hogy pincér – szerencsére a
kanapéján aludt, és nagyon figyelmes volt vele reggel. Vitt
neki fájdalomcsillapítót, és sütött egy kis tojást. Egyáltalán
nem volt megsértődve, amikor Sandra megkérdezte tőle,
tulajdonképpen ki a franc.
– Nézd! Ki tudja, mi lesz… – Helen tisztában volt vele,
hogy nem hangzik túl meggyőzően. – Valamelyik újság talán
lehozza a fotókat. Ne érezd nagyon rosszul magad,
rendben?
Helen késztetést érzett, hogy berohanjon a hálószobába,
és rávesse magát Matthew-ra, amiért a drágalátos
asszisztense volt az, aki elcseszte az estét, de tudta, hogy a
férfi azt gondolná, csak hisztizik. Különben is, jobb lesz, ha
Laura viszi meg a rossz hírt – hadd játsszák le a főnökök
egymás között!
 Huszonnyolcadik fejezet

Matthew tökéletesen otthon érezte magát, miközben

kellemesen elteázgatott Sophie hatalmas, hívogató
konyhájában. Ez a modern élet, gondolta. Ezt jelenti
felnőttnek lenni. Barátságosan elbeszélgetni a volt
feleségünkkel, miközben a gyerekeinkkel töltjük a délutánt.
Elégedetten belekortyolt a teájába. Oké, kicsit döcögősen
mentek a dolgok Helennel, de ezen a szakaszon minden
párkapcsolat átesik. Helennek nehéz alkalmazkodnia az új
helyzethez, hiszen a környezete megbélyegezte, mert
feldúlt egy házasságot. Ráadásul ideges az új munkája
miatt. De majd lecsillapodik.
– Látni akarom Normant – jelentette ki Claudia, amikor
Matthew elköszönt tőle.
– Nos, jövő héten gyertek át ti! – Matthew ránézett a
feleségére, és Sophie bólintott. – Helen biztosan örülne.
– Helent nem akarom látni. Csak Normant. Azt mondta, az
én macskám, és semmi értelme, hogy az én macskám, ha
nem láthatom.
– És mi lenne, ha most odavinnélek? Játszhatsz vele tíz
percet, aztán hazahozlak. Mit szólsz?
– Elmehetek, anya? Kérlek!
– Menj csak! De tényleg csak tíz perc legyen, aztán hozd
haza, Matthew! Van még házi feladata. – Sophie ránézett a
másik lányára. – Te is szeretnél menni, Suzanne?
Suzanne jobban megkedvelte Helent, mint a húga, de ő
sem igyekezett többet találkozni vele, mint amit a
körülmények diktáltak. De a világ minden kincséért sem
mulasztott volna el tíz percet, amit az apjával tölthet.
Azonnal fellelkesült.
– Oké.
– Tíz perc! – kiáltotta utánuk Sophie, amikor elindultak.

Helen arcpakolásban feküdt a fürdőkádban, és az utolsó

munkahetén töprengett. Azon tűnődött, vajon kap-e
valakitől búcsúajándékot. Úgy gondolta, hogy tekintettel a
körülményekre, ez nem túl valószínű. Természetesen nem
számított búcsúztatóra, de előfordulhatna, hogy a péntek
esti iszogatást az ő tiszteletére szentelik. Legalább az a
néhány ember, aki még képes a szemébe nézni.
Ahogy az várható volt, egyik vasárnapi újság sem
harapott rá Sandra Hepburn modellsztorijára. Helen azért
elmesélte Laurának a Sandrával folytatott beszélgetését,
így tudta, hogy Jenny borzalmas hétnek néz elébe, és ez
legalább megmelengette a lelkét. Lemerült a víz alá, hogy
lemossa a pakolást, és hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Amikor felbukkant, felcsendült Claudia
összetéveszthetetlen hangja:
– Hú, ezt megúsztuk. Helen nincs itt.
Majd körbefutotta a lakást, feltehetően Norman után
kutatva. Helen kivakarta magát a fürdőkádból, törülközőt
tekert maga köré, majd kidugta a fejét a nappaliba, és úgy
tett, mintha nem hallotta volna a kislány megjegyzését.
– Ó, sziasztok! Milyen kellemes meglepetés!
Claudia hevesen simogatta a macskát, és ügyet sem vetett
rá. Egészen nyilvánvaló volt, hogy most, amikor minden
vasárnap találkozhatott az apukájával a saját területén,
többé a legkevésbé sem szándékozott megerőltetni magát.
– Kértek egy teát?
– Csak tíz percig maradunk, hogy Claudia játszhasson
egyet a cicával. Lezuhanyozom, és viszem is őket haza.
Helen látta, hogy Matthew azt szeretné, ha kedves lenne
a lányokhoz, de a legszívesebben belekapaszkodott volna a
lábába, hogy könyörögjön, ne hagyja őt egyedül a
gyerekekkel. A frászt hozták rá.
– Neked állatorvosnak kell lenned – jegyezte meg Helen,
miközben figyelte, ahogy Claudia szakavatottan lecsippenti
Norman karmait, bár a macska olyan békés volt, hogy
valószínűleg a szomszéd rotweilernek is megengedte volna.
Claudia lehajtotta a fejét, úgy tett, mintha nem hallotta
volna a megjegyzést. Suzanne pedig egykedvűen nézegette
a körmét, mint mindig. Helent váratlanul elöntötte a
bűntudat – igazán nem helyes, hogy a lányokra is hatással
van az a zűrzavar, amit Matthew-val okoztak. Nem tudta,
miért csodálkozik azon, hogy utálják, hiszen ő szakította
szét a családjukat. Hallotta, ahogy Matthew vidáman
énekelget a zuhany alatt, nyilvánvaló volt, hogy nem siet.
Helen vett egy mély lélegzetet.
– Figyeljetek, lányok! Valószínűleg többet nem lesz rá
lehetőségem, hogy ezt elmondjam, de szeretném, ha
tudnátok, hogy igazán sajnálom, ami történt. Ezt az egészet.
Amit tettem veletek és az anyukátokkal. – Amikor felnézett,
megállapította, hogy Suzanne őt bámulja, és egy pillanatra
még Claudia is abbahagyta a körömvágást, bár amikor
észrevette, hogy Helen figyeli, gyorsan visszafordult a
macskához. – Nem vagyok büszke magamra – folytatta
Helen, és elcsuklott a hangja az idegességtől. Nem tudta,
hirtelen miért lett olyan fontos, hogy bocsánatot kérjen a
gyerekektől, de legalább arra rájött, hogy az ő kedvükért
teszi, és nem saját magáért. – És az apukátokra sem. De
szeretném, ha tudnátok, hogy inkább az én hibám, mint az
övé. Tudom, hogy őrülten hiányoztok neki. Mindannyian.
Helen soha nem tekintette magát olyan embernek, aki a
saját kardjába dől, de igazán jó érzés volt.
– Őszintén szólva nem hinném, hogy ezzel versenyre
tudnék kelni.
– Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte Claudia, és
gyanakodva méregetni kezdte.
– Csak azt, hogy apukátok mindkettőtöket nagyon szeret,
és hiszek benne, hogy a végén minden rendbe jön.
– De hogyan? – Suzanne hangja csupa remény volt.
– Ööö…
Ez kezdett egyre kínosabb lenni. Elvégre Helen nem
árulhatta el a tervét, és azt biztosan nem akarta, hogy
kérdezgetni kezdjék az apjukat, mi folyik a háttérben.
Hallotta, hogy a szomszéd szobában megszólal Matthew
mobilja, és a férfi felveszi.
 – Csak azt akarom mondani, hogy minden elrendeződik.
– Oké – mondta bizakodóan Suzanne, és halványan
elmosolyodott.
– És nincs azzal semmi baj, ha kozmetikus szeretnél lenni.
Igazán szép szakma. És ne hagyd, hogy meggyőzzenek az
ellenkezőjéről!
Helen remekül időzített, mert ebben a pillanatban
belépett a szobába Matthew. A kezében szorongatta a
mobilját, és sápadtnak tűnt.
– Anyámnak szívrohama volt – jelentette be.
Matthew olyan elveszettnek és kétségbeesettnek tűnt,
hogy Helennek meglágyult a szíve, átkarolta, és simogatni
kezdte a hátát. Mindez semmit nem változtatott a
meggyőződésén, hogy az asszony egy gyűlöletes, vén
boszorkány, de akkor is Matthew anyja volt. Matthew
néhány perc alatt összecsomagolt egy váltás ruhát, és
felhívta a munkahelyi üzenetrögzítőt, hogy közölje
Jennyvel, néhány napig valószínűleg nem tud bemenni.
– Eljössz velem, ugye? – nézett esdekelve Helenre.
A lánynak gyorsan kellett mérlegelnie. A Verano előző
este nyitotta meg a kapuit a vendégek előtt, ezért nem volt
rá esély, hogy Leo vigaszt nyújtson a nagyanyja betegágya
mellett. Ráadásul Sophie említette, hogy Leo nem rajong az
apja családjáért (Milyen remek ízlése van!, gondolta Helen,
aztán elhessegette a gondolatot.) Sophie-nak ott voltak a
lányok, akiknek másnap iskolába kellett menniük, és
szintén nem tartozott az anyósa rajongói közé. Helen úgy
döntött, hogy biztonságban lesz, ha elmegy. Örült, hogy
némi támogatást nyújthat Matthew-nak. Ezzel talán
kárpótolhatja, amiért nem ment el a megnyitóra.
– Persze hogy elmegyek – felelte, és megsimogatta
Matthew karját. A férfi olyan hálásnak tűnt, hogy már attól
tartott, sírva fakad. – Csak előbb hazavisszük a lányokat.
A francba! Claudia és Suzanne. Akár még mehetne is a
dolog – sötét van, és ha a kocsiban vár, Sophie biztosan nem
veszi észre. Matthew kiment az előszobába, hogy ráadja a
kabátot Claudiára, aki még mindig a macskát szorongatta.
Helen egy hatalmas kendőt csavart a nyaka köré, ami félig
eltakarta az arcát, és egy sapkát húzott mélyen a szemébe.
Még szerencse, hogy február volt!
– Úgy nézel ki, mint egy kém – ugratta Matthew, amikor
találkoztak a bejárati ajtónál.
– Hideg van odakint.

Sophie – és papíron természetesen Matthew – háza alig tíz

percre volt a lakásától, és ezt Helen túlságosan is jól tudta.
Gyönyörű volt, pont, ahogyan emlékezett rá, a színes
függönyök mögött világító fényektől egy babaház hatását
keltette. Matthew indexelt, fel akart kanyarodni a
kocsibeállóra.
– Ne! – kiáltotta Helen. – Azt hiszem, nem kellene oda
bemennem. Parkolj inkább az utcán.
Szinte hallotta, ahogyan Claudia forgatja a szemét, de
Matthew úgy tett, ahogy kérte, és megállt a házzal
szemben.
 – Sziasztok, lányok! – búcsúzott vidáman Helen.
– Szia! – morogta Claudia, életében először véve a
fáradságot, hogy köszönjön neki.
– Szia, Helen! – Suzanne előrehajolt az első ülésre, és
valami ölelésfélével ajándékozta meg.
Helen dicsőséges győzelemnek érezte ezt. Felejtsük el a
háborút! Helen egyszerűen boldog volt, hogy megnyerte
ezt az apró csatát. Szegény Nelson admirális fújhatta volna,
ha két durcás kamasz lánnyal áll szemben. Nézte, ahogy
Matthew megfogja Claudia kezét, átmennek az úton, majd
felsétálnak a bejárati ajtóhoz, hogy elmondják Sophie-nak,
mi történt. Helen összehúzta magát az ülésen, a kilátást
némiképp eltakarta egy fa az út túloldalán. Az egész
mindössze néhány percig tartott, és Sophie felé se nézett,
Matthew máris lefelé sietett a kocsibehajtón.
– Helen az autóban van – közölte Claudia az anyukájával,
amikor az asszony becsukta a bejárati ajtót.
– Tényleg? – Sophie-nak furdalni kezdte az oldalát a
kíváncsiság.
Kitárta az ajtót, mielőtt rendesen becsukódott volna,
kilépett a kocsifelhajtóra, és belebámult a sötétségbe. De
már csak az autó hátsó lámpájának fényét látta, amikor
elhajtott az úton.
– A francba! Látni akartam, hogy néz ki.
– Kicsit hasonlít rád – kiáltotta hátra Claudia, miközben
felszaladt a lépcsőn.
Matthew és Helen két és fél óra múlva érkezett meg
Bathba, és egyenesen a Malmesbury Magánkórházba
hajtottak, ahol Amanda és Louisa már az anyjuk betegágya
mellett ücsörgött. Sheila nem volt magánál, különböző
gépekre kötötték, amelyek bizonyos időközönként sípoltak.
A francba! Meg fog halni, gondolta Helen, miközben nézte a
sápadt, viaszos bőrű, idős asszonyt. Helen máskor is
kellemetlenül érezte magát a kórházakban, de attól, hogy
ilyen közel került valakihez, aki élet és halál között
lebegett, a szó szoros értelmében pánikba esett. Ez a
valóság – az egyik olyan jelentős esemény, amely
meghatározza a felnőttkort. Ennek fényében a
párkapcsolati problémái jelentéktelen apróságnak tűntek.
Vett egy mély lélegzetet, igyekezett megőrizni a
lélekjelenlétét Matthew kedvéért. A férfi zokogva a húgai
nyakába borult, aztán leült egy székre az anyja feje mellé,
és megfogta a kezét. Helen feszengve ácsorgott az ajtóban.
Sem Amanda, sem Louisa nem vett tudomást a jelenlétéről,
Matthew-t pedig – teljesen érthető módon – túlságosan
lekötötte az aggodalom. Úgy tűnt, mintha órákig álldogálna
ott, aztán úgy döntött, elmegy, és megkeresi a büfét.
Amikor leült egy asztalhoz, úgy tűnt, a legjobb, amit
tehet, ha ott marad, és iszogatja a kávéját, hogy a
családtagok egymás között maradhassanak. A kávézó tele
volt emberekkel, akik vagy sokkos állapotban lézengtek,
vagy megkönnyebbültnek tűntek, olyanokkal, akiknek a
szerettei rosszabbul vagy jobban lettek. Komótosan
kortyolgatta a kávéját, körbe-körbe forgatta a műanyag
kanalat, hogy elüsse az időt. Húsz perc után úgy érezte,
ennél hosszabbra képtelen elnyújtani egy kávézást, ezért
ismét beállt a sorba, és vett három kávét. Kicsit tanácstalan
volt a cukornál, végül hat zacskót csúsztatott a
farmerzsebébe, három kis tejszín és három keverőpálcika
társaságában.
Amikor a második emeleten kilépett a liftből, tudta, hogy
valami baj történt, mert Amanda, Louisa és Matthew a
folyosón várakoztak, miközben orvosok rohangáltak ki és
be Sheila szobájából. Helen feszengve ácsorgott a kávékkal.
Nem tudta eldönteni, megkérdezze-e, mi történik, de ekkor
az egyik papírpohár égetni kezdte a tenyerét. Gyorsan
körülnézett, hová tudná letenni, ezért fürgén lehajolt, hogy
letegye a földre, de a fájdalomtól összerezzent, és úgy
derékmagasságból mindhárom pohár tartalmát a polírozott
padlóra zúdította.
– A fenébe! A kurva életbe! Jaj, bocsánat!
Matthew, Amanda és Louisa egyszerre fordultak felé.
Helen a földön guggolt, egy teljesen alkalmatlannak
bizonyuló papír zsebkendővel a kávét törölgette, és már
éppen újra szabadkozni akart, amikor egy orvos előjött
Sheila szobájából. Mindannyian odafordultak hozzá.
Helen előtt úgy játszódott le az egész jelenet, mint egy
némafilmben, és egészen egyértelmű volt, mi történt.
Louisa megtántorodott, és megkapaszkodott a bátyja
karjában. Matthew átkarolta a húgait, és közel húzta őket.
Az orvos mindhármuknak gyengéden megérintette a
karját, majd elment, várt rá a következő feladat. Helen nem
tudta, mit kezdjen magával; volt valami mások gyászában,
valami személyes és feltárulkozó, ami miatt úgy érezte,
nem lenne szabad odanéznie. Mégsem tudott mozdulni.
Megfordult a fejében, hogy odamegy hozzájuk, és
csatlakozik az ölelkezésükhöz, de tudta, hogy nem
örülnének neki. Mindenkit sajnált, aki elveszíti az
édesanyját, de ez nem jelentette azt, hogy ő a megfelelő
személy, aki vigaszt nyújthat nekik. A kérdés eldőlt, mert a
kis csoportosulás – anélkül hogy egy pillantást vetettek
volna felé – becsoszogott a kórterembe, hogy végső búcsút
vegyenek az édesanyjuktól. Helen ott maradt az üres
folyosón.
Fél óra múlva elköszöntek egymástól a parkolóban.
– Majd hívlak a temetési előkészületek miatt – mondta
Amanda Matthew-nak, amikor a bátyja arcon csókolta.
– Sziasztok! – kiáltotta oda Helen, de nem érkezett válasz.

Matthew este sokáig fent maradt. Időnként sírt, de főként a

levegőbe meredt, Helen pedig vele tartott, bár tisztában
volt vele, nem tehet semmit, hogy a férfi jobban érezze
magát. Reggel Matthew újra érzelemmentes, higgadt
munka üzemmódba kapcsolt. Helen tudta, hogy a temetés
kérdése a feje fölött lebeg, de egyelőre képtelen volt
szembenézni vele.
Az irodában Jenny alapos fejmosást kapott. Helen
pontosan tudta, pedig Laura irodájának be volt csukva az
ajtaja, ezért nem hallotta, miről beszélgetnek. Ám a
testbeszéd mindent elárult. Laura egyenes háttal ült az
íróasztalánál, előrehajolt, és Jennyre szegezte a
mutatóujját. Jenny a szemben lévő széken szorongott.
Matthew nem volt ott – bár az édesanyja halála ellenére
bejött dolgozni. Helen úgy vélte, Laura közölte Jennyvel,
hogy súlyos büntetésre számíthat, bár azt nem árulta el, mi
lesz az. Sajnálatos módon a beleegyezése nélkül nem
rúghatta ki Matthew asszisztensét.
Tíz perccel később Jenny kilépett Laura irodájából, a
szeme körül enyhén rózsaszín volt a bőr, de dacosan
meredt Helenre, mintha azt mondaná: „Tudom, hogy
élvezed, de nem fogom hagyni, hogy kitegyenek.” Helen
viszont tisztában volt vele, hogy ez csak blöff – Jenny túl
súlyos dolgot tett, ami komoly következményeket vont
maga után. Tönkretette két fizető ügyfél reklámkampányát,
akik megbíztak a Globalban. Rendben, Leo csak
kedvezményes árat fizetett, de nem ez volt a lényeg, és
különben is, Matthew fia volt, és Helen pontosan tudta,
hogy ez a tény önmagában is elegendő ahhoz, hogy Jenny
tettét komolyan vegyék. Ami pedig Sandrát illette, szegény
Sandra eljátszotta minden esélyét, hogy visszanyerje a
megbecsültségét a közvélemény előtt. Persze lehetett volna
azt mondani, hogy az egész az ő hibája, mert ha Jenny nem
hívja meg, elmegy máshová, és ott csinál bolondot magából.
De az volt a lényeg, hogy nem így történt. Jenny azt mondta
neki, hogy Laura szeretné, ha ott lenne, aztán leitatta, majd
nem tartotta magát a menekülési tervhez, sőt hagyta, hogy
leégesse magát a sajtósok előtt. Helen rávigyorgott Jennyre.
Most megvagy!

Aznap délután Matthew bezárkózott az irodájába Laurával,

aztán Jennyvel, és a következő pillanatban a lány már egy
kartondobozba pakolgatta az íróasztalfiókja tartalmát.
Annie és Jamie mellette ácsorogtak, mint két gyászoló egy
temetésen. Helennek furdalta az oldalát a kíváncsiság, alig
várta, hogy megtudja, mi történt, de tisztában volt vele,
hogy nem kérdezheti meg. Írt egy e-mailt „Helennek a
könyvelésről”.

„Mi folyik itt?”

Szinte azonnal érkezett a válasz.

„Áthelyezik az informatikai osztályra általános

asszisztensnek. Gépelheti a memókat a számítógépes
fiúknak. Úgy sajnálom szegényt!”

„Én nem” – írta Helen a választ.

Már majdnem vége volt a napnak, amikor Jenny megállt

Helen íróasztala mellett a telepakolt kartondobozával.
– Tudod, nálam is próbálkozott – mosolygott kajánul.
– Gondolom, Matthew-ra célzol.
– Három éve. Elvitt ebédelni, megfogta a kezemet, és azt
mondta, gyönyörű vagyok. Természetesen leépítettem.
 Helen elgondolkodott. Három évvel azelőtt történt a
terhességével kapcsolatos riadalom. Ránézett Jenny sötét
hajára, amelyet lófarokba kötve hordott. Igen, beleillett a
képbe.
– Viszlát, Jenny! – mosolygott rá lesújtóan. – Jó mulatást
az alagsorban!

– Jenny azt mondta, hogy egyszer őt is fel akartad szedni –

mondta Matthew-nak aznap este, mert látni akarta, hogyan
reagál.
– Ezt mondta? Te jó ég! Hát nem látod, hogy ez csak
bosszú, amiért áthelyeztük?
– Ha te mondod.
Matthew megfogta a karját, és maga felé fordította.
– Helen! Tudom, hogy nem voltam mindig egy szent. Ezt
bizonyítja az a tény is, hogy nős voltam, amikor
összejöttünk. Még az is lehet, hogy egyszer nála is
próbálkoztam, már nem emlékszem. És ha így volt,
rettenetesen sajnálom. De az csakis azelőtt történhetett,
hogy rájöttem, milyen sokat jelentesz nekem.
Megváltoztam. Ezt te is tudod.
Tessék, megint ugyanaz a csapda. Matthew-nak volt ez a
bizonyos… Vonzereje? Alattomossága? Naivitása? Helen
nem tudta meghatározni, de a férfi időről időre behálózta
vele. Lehet, hogy az tette olyan lehengerlővé, hogy mindig
hitt magában. Helen tudta, hogy utálnia kellene, de
egyszerűen képtelen volt rá. Matthew-ba egy cseppnyi
rosszindulat sem szorult; csak gyenge volt. Helen sajnálta –
rettenetes lehetett ilyen gerinctelennek lenni, érzelmileg
ennyire éretlennek. Pedig hamarosan nevetség tárgyává
válik, szerencsétlen, öreg pasassá, aki még mindig fiatal
lányok után kajtat. Azt remélte, Sophie most már
megkeményedett, és nem veszi be Matthew sok
baromságát. Képes lesz kordában tartani, és Matthew talán
hálás lesz neki.
 Huszonkilencedik fejezet

Amikor Helen Sheila temetésére gondolt, kiverte a hideg

veríték. Semmiképpen nem mehetett el. Sophie már
elmondta neki telefonon, hogy Matthew felhívta, és
megkérte, hogy vegyen részt a szertartáson.
– Ó, tényleg? – felelte Helen.
És ha a helyzet nem lett volna már így is elég borzalmas,
Sophie szerint Leo is úgy tervezte, hogy ott lesz. Helen
semmiképpen nem jelenthette ki, hogy nem akar elmenni,
ahogyan Leo megnyitójával kapcsolatban tette. Elvégre a
pasija édesanyjának temetéséről volt szó, az isten
szerelmére! Matthew teljes joggal számíthatott a
támogatására. A betegség volt az egyetlen megoldás. Egy
hirtelen támadt, heves ételmérgezés, amely aznap reggel
csap le rá, talán megtenné. Valami nyilvánvaló és
megkérdőjelezhetetlen, mint a hányás. Matthew nem dőlne
be egy fejfájásnak vagy egy hőemelkedésnek; Helennek
olyan dologgal kellett előrukkolnia, amivel ő sem
vitatkozhatott. Nem volt színésznő, ezért mértani
pontossággal megtervezte a rosszullétét. Fontos volt, hogy
előző este ne ugyanazt egyék Matthew-val – majd hozatnak
valami vacsorát, és Helen hagyja, hogy a férfi válasszon
elsőnek. Aztán másnap reggel korán felkel, sápadtra
sminkeli magát, aztán megiszik egy pohár sós vizet, és
hangosan meghánytatja magát a fürdőszobában. Nem lehet
olyan nehéz. Ha mégsem sikerülne, csak úgy csinál, mintha
hányna, és reménykedik. Bár az igazi jobb lenne – az a
jellegzetes szag a fürdőben, az izzadtságcseppek a
homlokán –, így Matthew-nak eszébe sem jutna kételkedni.
A szertartást csütörtök délután kettőkor tartották a
templomban, aztán kis fogadás következett Amanda és
Edwin közeli otthonában, szendvicsekkel és italokkal.
Matthew lefoglalt egy szobát az utcában lévő panzióban.
Bár Amandáéknak négy vendégszobájuk volt, igen helyesen
azt feltételezte, hogy a húga nem látná szívesen Helent.
Helen azt javasolta – hiszen tudta, hogy nem lesz ott –,
hogy jó lenne ugyanabban a szállodában lakni, ahol a
gyerekek. Matthew először gyanakodott, de miután Helen
meggyőzte, hogy nem áll szándékában Sophie orra alá
dörgölni a személyes győzelmét, Matthew úgy értelmezte a
felvetését, hogy ezzel a kapcsolatuk egy újabb szintre
emelkedett.

– Helen is jön – mondta Sophie egy pohár bor fölött kedd

este, egy kocsmában. – Végre találkozom vele.
– És hogy érzed magad?
– Felfordul a gyomrom. Mérges vagyok. Majd meghalok a
kíváncsiságtól. És az idegességtől. Már most azon
morfondírozom, mit vegyek fel, és hol csináltassam meg a
hajamat. Szerinted így illendő készülnöm az anyósom
temetésére?
 Helen felnevetett. Sophie folytatta.
– Amikor a diadala teljes tudatában rám néz, nyilván azt
akarja, hogy egy slampos háziasszonyt lásson, de nem
vagyok hajlandó megadni neki ezt az elégtételt.
Lélegzetelállítóan fogok kinézni.
– Biztos vagyok benne, hogy Matthew édesanyja nagyra
értékelné az igyekezetedet.
Sophie elhallgatott.
– Matthew azt szeretné, ha mindannyian egy szállodában
laknánk.
Helen úgy tett, mintha félrenyelné az italát, de túl
élethűre sikerült, és a buborék felszállt az orrába. Köhögni
kezdett.
– Miért?
– Úgy gondolja, jót tenne a gyerekeknek, ha látnák, hogy
mind jól kijövünk egymással.
– És szerinted képes lennél rá?
– Aligha. Azt mondtam, gondolkodom rajta, de igaziból
rémes ötletnek tartom. Így már nemcsak a temetésen
érezhetem megalázva magam, hanem utána is. Remek.
– Nem tudom. – Helen úgy tett, mintha eltűnődne a
dolgon. – Lehet, hogy neki még rosszabb lesz, nem?
Matthew-val jól megvagytok az utóbbi időben. A lányok fel
lesznek dobva. Biztosan kívülállónak érzi majd magát.
Ráadásul… – Helen vett egy mély lélegzetet – árulkodó
tény, hogy Matthew nem akar kettesben lenni vele.
– Gondolom, egyszer mindenképpen találkoznom kell
vele – sóhajtotta Sophie.
 – És miért ne történne ez éppen akkor, amikor te vagy
lépéselőnyben? Gondolj csak bele! Az egész család rosszalló
pillantásokkal bombázza egész nap, erre még este is ott
vagy. Tiszta őrület!
– Mindennél jobban szeretném alaposan szemügyre
venni.
– Talán tetszeni fog – vetette fel Helen. – Képzeld azt!

Az iroda sokkal békésebbnek tűnt Jenny nélkül. Annie-nek

nem volt oka a közelében lebzselni, Jamie pedig
önmagában ártatlan volt. A boszorkák továbbra is együtt
jártak ebédelni, és Jenny gyilkos pillantásokat lövellt felé,
valahányszor feljött a szintjükre, de jó érzés volt, hogy
megnyirbálták a hatalmát.
Matthew-ról átmenetileg egy beugró gondoskodott –
kedves, ötvenes nő, aki mindig lesütötte a szemét, és tette a
dolgát. „Helen a könyvelésről” ebédidőben átjárt a központi
irodába. Már nem kellett attól tartania, hogy kigúnyolják,
eltekintve Helen szeretetteljes csipkelődésétől. Sikerült
teljesen megbocsátania Geoff kilengését, és újra tombolt
közöttük az émelyítő szerelem.

Szerda este Helen közölte Matthew-val, hogy hozassanak

valami vacsorát, mert üres a hűtő. Egy indiai étterem
mellett döntöttek.
– Csirkés curryt, piláfot és peshawari lepényt kérek –
közölte Matthew anélkül, hogy megnézte volna az étlapot.
– Mmm… Azt hiszem, én egy rákos curryt választok.
A rákra mindig rá lehet fogni egy kis rosszullétet.
– Ez jól hangzik – jegyezte meg Matthew, és felemelte a
telefont. – Inkább ugyanazt kérem, mint te. Rizs nélkül, két
lepénnyel.
A francba!, gondolta Helen.
– Várj egy percet! Évek óta nem ettem csirkés tikka
massalát. Inkább azt választom.
– Biztos?
– Biztos.

– Ennek a csirkének érdekes az íze – húzta el a száját Helen.

– Remélem, friss.
Amikor Matthew nem látta, töltött magának még egy
pohár bort, és egy hajtásra megitta.
– Akkor inkább hagyd ott! Tessék! – Matthew odatolta elé
a tányérját, ami még félig tele volt. – Nyugodtan edd meg az
enyémet! Én már úgyis tele vagyok.
– Nem, dehogy. Biztos nincs semmi baja.
Félretolta Matthew tányérját, és tovább falta a csirkét.
– Holnap nagy nap lesz, ugye nem akarod
megkockáztatni, hogy rosszul legyél? – kérdezte Matthew.
Ezzel biztosította, hogy ha úgy alakulna, nyugodt szívvel
Helen orra alá dörgölhesse, hogy ő megmondta.
Úgy tervezték, hogy kilenckor kelnek, ezért tíz perccel
kilenc óra előtt Helen halkan nyöszörögni kezdett, és fogta
a hasát.
– Nem érzem túl jól magam – mondta, ha Matthew
véletlenül még nem lenne ébren, hogy végighallgassa az
előadást.
Látványosan kitámolygott a konyhába, ahol megivott egy
gusztustalan sós vizes kotyvalékot, aztán bevette magát a
fürdőszobába, a vécékagyló fölé hajolt, és öklendezni
kezdett. A forró curry és a só együttes hatásától valóban
kissé émelyegni kezdett, és sikerült hánynia egy keveset –
éppen eleget ahhoz, hogy meglegyen a bűz és a veríték.
Belenézett a tükörbe – Linda Blairre hasonlított Az
ördögűzőből. Tökéletes volt, nem is kellett smink. Várt egy
percet, hátha Matthew bekopog, és megkérdezi, jól van-e.
Semmi. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és folytatta a műsort,
ezúttal valóban elgyengült, mert a bor, a curry és a só
megtette áldásos hatását. Olyan fokra emelte a hangerőt,
hogy Matthew se tudjon tovább aludni.
– Szent ég! Mi a baj? – hallotta a saját öklendezésén túl.
Bingó!
Matthew aggódva állt az ajtóban. Helen megtörölte a
száját, és ránézett. A hányás és a curry bűzétől könnybe
lábadt a szeme, ezért ki tudja, milyen hatást sikerült tennie
Matthew-ra. Színpadiasan lefeküdt a hideg, csempés
padlóra. Tudta, hogy el fog múlni, de egy pillanatra valóban
úgy érezte, hogy menten meghal, és tisztában volt vele, ha
valaki ránéz, eszébe sem jut kételkedni az őszinteségében.
Matthew föléje hajolt, és lehúzta a vécét. Közben meredten
bámulta a narancsos barna löttyöt.
– Mondtam, hogy ne edd meg azt a rohadt curryt! Uram
ég, Helen, éppen ma. Zuhanyozz le, az majd jót tesz!
Azzal kivonult, és becsapta maga mögött az ajtót.
Helen döbbenten feküdt a padlón. Ez meg mi volt?
„Zuhanyozz le, az majd jót tesz!” Semmi „Ó, szegénykém, jól
vagy?”, se „Bújj vissza az ágyba!”. Feltápászkodott. Gyorsnak
kellett lennie, mielőtt valóban jobban lenne.
Matthew teát főzött a konyhában, és fütyörészett.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha visszafekszem – Helen a
gyomrára tette a kezét, aztán úgy tett, mintha öklendezne,
és a szájára szorította a tenyerét.
– Egy óra múlva el kell indulnunk.
– Matthew! Rosszul vagyok.
Meg volt róla győződve, hogy a férfi szándékosan
értetlenkedik.
– Most, hogy megtisztult tőle a szervezeted, biztosan
jobban leszel. Tudod, mit? Feküdj le egy fél órára, aztán
megtöltöm neked a fürdőkádat. A kocsiban is
kisminkelheted magad – javasolta nagylelkűen Matthew.
Az egész kész katasztrófának bizonyult.
– Hányni fogok.
Helen ismét öklendezett, majd berohant a fürdőszobába,
becsapta maga mögött az ajtót, és hangosan hörögni
kezdett a vécécsészébe. Lüktetett a feje a megerőltetéstől.
Felállt, és újra megnézte magát a tükörben. Szent ég!
Sápadt, izzadt bőr, csapzott haj és pandaszem, ahol az előző
esti szemhéjfesték maradéka végigfolyt az arcán. Úgy
festett, mint aki padlót fogott, és talán így is történt. Ennek
a tervnek be kellett válnia, egyszerűen nem volt más
lehetőség. Helen megállapította, hogy a kétségbeesés lerí a
tükörképéről. Viszlát, méltóság! Még egy zajos öklendezés,
és befejezte. Megmosta az arcát hideg vízzel, aztán
előmerészkedett a fürdőből.
– Nem hiszem, hogy el tudok menni.
– Dehogynem tudsz. Ha úgy érzed, hogy rosszul vagy,
majd megállunk útközben.
Nem maradt más hátra, újra be kellett rohanni a
fürdőszobába, és megismételni az egész hacacárét, ám
ezúttal amikor Helen felnézett, Matthew ott állt mellette.
– Látod? – mosolygott rá. – Már nincs is mit kihánynod.
Lehet, hogy még egyszer-kétszer felkavarodik a gyomrod,
de a nehezén mindenképpen túl vagy.
– Matthew! Úgy érzem magam, mint egy félholt. – Hoppá!
Lehet, hogy ezt nem éppen ma kellett volna, gondolta Helen.
– Lehet, hogy már nem hányok többet, de biztos vagyok
benne, hogy bármelyik pillanatban megindulhat a másik
végén.
Úgy tűnt, Matthew kissé elgyengül, és Helen már azt
hitte, sikerült megfognia, de nem adta magát olyan
könnyen.
– Vegyél be egy széntablettát, és feküdj le… – rápillantott
az órájára – úgy húsz percre. Útközben is megállhatunk.
Mire megérkezünk a templomba, jobban leszel.
– Nem. Nem mehetek el. Te nem tudod, milyen rémesen
érzem magam.
– Nevetségesen viselkedsz. Ez csak egy kis
gyomorrontás…
– Hogy merészeled megmondani, hogy érzem magam? –
Helen teljesen bepánikolt. Nemcsak arról volt szó, hogy ha
elmegy a szertartásra, szembe találja magát Leóval és
Sophie-val, de a temetés remek alkalmat szolgáltatott arra,
hogy Matthew és a felesége egy kis időt együtt töltsenek, és
közelebb kerülhessenek egymáshoz. – Úgy érzem magam,
mint a mosott szar, érted?
Szent ég! Nem akart idáig süllyedni. Úgy képzelte, hogy
amikor Matthew meglátja, milyen pocsékul fest,
ragaszkodik majd hozzá, hogy maradjon otthon. Ő pedig
tiltakozhatott volna, bizonygatta volna, mennyire szeretne
elmenni. Meg sem fordult a fejében, hogy összevesznek –
különösen nem aznap. Tényleg szerette volna átkarolni
Matthew-t, és azt mondani, reméli, hogy nem olyan
szörnyű, megnyugtatni, hogy idővel jobb lesz, de most nem
kockáztathatta meg, hogy a férfi azt higgye, beadja a
derekát.
– Sajnálom a temetést, őszintén, de visszamegyek az
ágyba, és ott is maradok.
– Megmondtam, hogy ne edd meg azt a csirkét.
Helen nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy lecsapja
a labdát.
– Ó, ezek szerint az én hibám? Talán szándékosan
elrontottam a gyomrom, hogy ne kelljen részt vennem
anyád temetésén?
 – Mindenesetre furcsa egybeesés.
Helen megesküdött volna, hogy Matthew dühösen
toppantott egyet.
– Ott lesz az egész családod, rendben? Őszintén sajnálom,
de muszáj lefeküdnöm. Gyere, köszönj el, mielőtt elindulsz!
Fél óra múlva hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó.

Sophie tíz perccel a szertartás kezdete előtt érkezett a

templomba. Szemerkélt az eső, ezért el kellett döntenie,
hogy belép-e a tizenötödik századi kis kőkápolnába, és
megkockáztatja, hogy összefut Matthew valamelyik
húgával, vagy a sírok között bolyong, ahol senki nem veszi
észre, és összeugrik a haja. Végül kinyitotta az esernyőjét,
és talált egy oldalsó verandát, ami biztonságos
rejtekhelynek bizonyult. Szánalmasan ideges volt a
Helennel való találkozás miatt és enyhén szédült. Egy
falatot sem tudott enni a két és fél órás út előtt, és ezt
nagyon megbánta, amikor enyhén imbolygott, és azon
tűnődött, vajon elájul-e.
A lányok már beszaladtak a templomba, és a nagynénjeik
bizonyára körberajongták őket. Sophie éppen a sminkjét
ellenőrizte egy apró kézi tükörben, amikor a szeme
sarkából meglátta a fák mögött Matthew sajátos, kissé
hintázó lépteit. Összerezzent. Gyorsan a kabátzsebébe
rejtette a tükröt. Helen biztosan Matthew előtt megy, ezért
nem vette észre, vagy tán még a kocsiban ül, mert Sophie
nem látta sehol. Matthew zsebre tett kézzel, lehorgasztott
fejjel lépdelt, és rémesen festett. Elvégre az édesanyja
temetésére jött, aligha érkezhetett fütyörészve és
konfettiket szórva, mégis különösen levertnek tűnt. És
öregebbnek, mint az elmúlt hetekben. Egyenesen az
előcsarnokba ment, és Sophie úgy döntött, ad neki néhány
percet, hogy körbehordozhassa Helent, mielőtt ő is bemegy,
és alaposan szemügyre veszi. Így észrevétlenül
meghúzódhat a háttérben, és remélhetőleg marad néhány
perce, hogy megnézze magának azt a nőt, mielőtt
bekövetkezne az elkerülhetetlen bemutatkozás. A
legtökéletesebb persze az lenne, ha azonnal elkezdődne a
szertartás, és a temetés utánra maradna a találkozás.
Két perc múlva ismét megnézte magát a tükörben, aztán
úgy döntött, jöjjön, aminek jönnie kell. Túl kell esnie rajta,
mielőtt a haja még jobban átnedvesedik, és, nem
utolsósorban, részt kellett vennie Sheila temetési
szertartásán.
Belépett a kis templom előterébe, és megállapította, hogy
már mindenki elfoglalta a helyét, és csak arra vár, hogy
felhangozzon az orgona. Miközben az oltárhoz vezető
folyosón lépdelt, érezte, hogy minden szem rászegeződik. A
templom zsúfolásig megtelt Sheila falubéli barátaival.
Sophie igyekezett egyre előrébb jutni, hogy találjon
magának egy ülőhelyet. Kétségbeesetten nézelődött, hogy
megtalálja Claudiát és Suzanne-t, és észrevette, hogy a
lányok integetnek neki, hogy menjen oda hozzájuk.
Megkönnyebbülten beoldalazott a sorba, és megállapította,
hogy Matthew ül Suzanne másik oldalán. Egy pillanatra
úrrá lett rajta a pánik, és csaknem elesett, de
megkapaszkodott a fakorlátban. Rávette magát, hogy újra
felnézzen, és észrevette, hogy Matthew a sor legszélén
foglal helyet. Hol van Helen? Ránézett a mögöttük lévő
sorra, de csak idős hölgyeket látott, meg Leót, aki
zsebkendőket osztogatott. Rámosolygott. Claudia
megrángatta a kabátujját.
– Hol voltál? – nyávogta.
– Kint. – Sophie leült, és odasúgta a lányának. – Hol van
Helen?
– Nem jött el – felelte Claudia fennhangon, mire Sophie
újra elpirult, és képtelen volt felnézni Matthew-ra. –
Elrontotta a gyomrát.
Sophie-t elöntötte a megkönnyebbülés, csalódottság és
zavar különös elegye.
– Ó, milyen kár! – mondta cseppet sem meggyőzően, és
halványan rámosolygott Matthew-ra.
Szerencsére ekkor felcsendült egy egyházi ének első
néhány hangja. Néhány másodperc múlva az egész
templom könnyben úszott, még Sophie is, aki soha nem volt
nagy rajongója az anyósának.

Miután a szertartás véget ért, a hosszú menet megindult

Amanda és Edwin Tudor-kort idéző pajtája felé. Leo nem
tartott velük, mindenkitől elköszönt, és látványosan
távozott, mert az étterem tökéletes ürügyet szolgáltatott
neki, hogy visszamenekülhessen Londonba. Sophie nagyon
remélte, hogy a „rágcsálnivalók” mellett alkoholt is
kínálnak majd. Suzanne és Claudia, akik a gyászbeszéd alatt
vigasztalhatatlanok voltak, azonnal felvidultak, amint a
befejező dal utolsó hangja elhalt, és rávették az apjukat,
hogy az ő kocsijával mehessenek, így magára hagyták
Sophie-t. Amikor becsatolta a biztonsági övet, Leo
odaszaladt hozzá, és behajolt az ablakon.
– Lehet, hogy nem is létezik?
– Mármint Helen?
Leo mosolyogva bólintott.
– Azt hiszem, attól még rémesebben érezném magam, ha
apádnak ki kellett találnia egy barátnőt, hogy
megszabadulhasson tőlem.
– Tudod, mit gondolok? Fél idetolni a képét. És jól is teszi.
– Igazán nagyra értékelem az igyekezetedet, Leo, de
Helen csak azt tette, amit én a te anyukáddal. Ugyanolyan
rossz voltam, mint most ő. Mostanában sokat gondolkodom
ezen.
– Igen, de te tüneményes vagy, ő meg egy szemét, és ez
nagy különbség – Leo puszit nyomott az arcára, mire
Sophie felnevetett.
– Lehet, hogy tényleg beteg.
– Lehet, hogy máris talált magának egy másik fickót, és
csak azt akarta, hogy egy éjszakára megszabaduljon apától
– vigyorgott kajánul Leo.
– Vagy gyomorrontást kapott.
– Vagy olyan visszataszító, hogy nem bírná elviselni, ha
mindannyian meglátnánk.
 Sophie megszorította a mostohafia kezét.
– Szia, Leo!

Amanda megragadta az alkalmat, hogy az előkelőségét

fitogtathassa, és megbízott egy particéget, hogy különleges
falatkákat meg töltött apró péksüteményeket készítsenek a
vendégeknek. Két unatkozó képű, egyenruhás pincér
járkált körbe, és megpróbált kacsamájpástétommal
megkent, kis pirítósokat tukmálni szegény idős hölgyekre,
akiknek már nem voltak saját fogaik, és a gyerekekre, akik
sajtos szendvicsért és chipsért nyafogtak.
Sophie ráharapott a nyelvére, amikor Amanda, aztán
Louisa is elmondta, milyen végtelen nagy öröm a számukra,
hogy tiszteletét tette, és milyen bátor dolog tőle, és
természetesen továbbra is családtagnak számít, hiszen az
unokahúgaik édesanyja. Sophie kétségbeesetten kutatott
valami ital után, de úgy tűnt, Amanda elhatározta, hogy az
alkohol és Edwin nem alkotnak nyerő párost, ezért a
pincérek csak kávét és narancslét szolgáltak fel.
Ránézett az órájára – fél négy volt –, és hat előtt
semmiképpen nem mehetett el, ha nem akart udvariatlan
lenni. Úgy döntött, a rossz idő ellenére sétál egyet a
kertben, ám ebben a pillanatban megjelent mellette
Matthew.
– El akarsz szökni egy kocsmába? Mert ha igen, veled
tartok.
– A húgaid utánam jönnének egy vadászpuskával. Bár
lehet, hogy akkor is megérné.
– Szerencsére én készültem, és van egy vodka a
kocsimban. Velem tartasz?
– Szíves örömest.
Miután Matthew megjelent az Absolut vodkás üveggel,
majd körbejárt a gyászolók között, és feltöltötte a
narancsléjüket, kissé jobb lett a hangulat. Edwin néhány
korty után úgy döntött, hogy a felesége teljesen
észszerűtlenül viselkedik, ezért kinyitotta a lépcső alatti kis
szekrényt, ahol a dugi piáit tartotta. Amanda rezzenéstelen
arccal figyelte, ahogy a férje körbekínálja a whiskyt meg a
vörösbort, és mindenkivel iszik egyet. Fél ötre az esemény
kezdett tisztességes halotti torra hasonlítani: Sheila
bridzspartnerei véget nem érő, unalmas történeteket
meséltek, és Louisa egy ponton sírva fakadt, mert úgy
gondolta, az anyjuk mindig őt szerette a legkevésbé (igaza
is volt, mert ezt időnként maga Sheila is hangoztatta).
A gyerekek, akik halványan még emlékeztek a legutóbbi
családi eseményre, ahol a felnőttek lerészegedtek,
kimenekültek a kertbe, mielőtt elszabadulnának az
indulatok.

Helen eközben egész nap a lakásában ejtőzött. Csodálatos

érzés volt tudni, hogy egészen másnapig csak az övé a hely,
és nem kell kerülgetnie Matthew-t, aki az idegeire ment.
Azon tűnődött, vajon Matthew hogyan boldogul Bathban, és
még mindig rosszul érezte magát, amiért a férfi olyan rossz
szájízzel ment el. Kora délután egyszer a kezébe vette a
telefont, hogy felhívja a mobilján, és megkérdezze, jól van-
e, de úgy döntött, hogy a neheztelés – bármilyen sajnálatos
is – csak az ő kezére játszik. Jó szándékból kegyetlen, ez az
igazság. Lehet, hogy Matthew most szívtelennek gondolja,
de ha ennek az lesz a következménye, hogy közelebb kerül
Sophie-hoz, a végén hálás lesz neki. És persze minél
érzéketlenebbnek hiszi Helent, annál könnyebb lesz
elhagynia, így mindketten nyernek. Ez egyszer
megengedett magának némi optimizmust – most
megváltoznak a dolgok. Lassan, inkább egy tankhajó, mint
egy motorcsónak sebességével, de más irányt vesznek az
események.

Helen alig várta, egyszersmind rettegett a másnaptól.

Tisztában volt vele, hogy nem szerveznek neki búcsúbulit,
nem lesz semmi nagy felhajtás. Csak fogja a dobozait, és
elmegy. És soha többé nem kell találkoznia Jennyvel meg
Annie-vel. Sajnálta Sandrát – szegény, szerencsétlen
Sandrát, akinek az utolsó esélye is elveszett az
újrakezdésre. Tudta, hogy ő volt az utolsó reménye, és
most, hogy Laurával otthagyják a Globalt, a cég
valószínűleg nem szerződik vele többet, hiszen
reménytelen esetnek számít. Az Ace Award-nevezéseket
másnap hozzák nyilvánosságra – és Sandra egészen
nyilvánvalóan nem lesz közöttük. Helen tudta, hogy fel
kellene hívnia, és megkérdezni, jól van-e, de képtelen volt
rá. Bekapcsolta a tévét, és elnyúlt a kanapén. Tökéletes.
Eszébe jutott, hogy Matthew-val összevesznek-e majd
Normanen, amikor a kapcsolatuk véget ér, aztán rájött,
hogy Sophie allergiás a macskákra. Claudia ki fog borulni,
de nem fest majd olyan gyászosan a mérleg: veszít egy
macskát, de nyer egy apát, ami jó üzletnek tűnt.
Helen rápillantott az órájára: fél öt volt. Matthew és
Sophie remélhetően már boldogan egymásra talált
Bathban. Helen rájött, hogy unatkozik. Legszívesebben
felhívta volna Rachelt, hogy egy órát semmiségekről
csacsogjanak, de nem tudta volna elviselni, hogy lépésről
lépésre végig kell vennie a meghívó lehetséges betűtípusai
közötti tekervényes különbségeket. Inkább elaludt.

Sophie, Matthew és a lányok a szállodában vacsoráztak,

miután hét órakor sikerült elmenekülniük Amandáéktól,
így megúszták a küszöbönálló, alkohol fűtötte robbanást. A
szálloda étterme olyan hatást keltett, mintha valakinek a
nappalijában üldögélnének – mindössze négy asztal
árválkodott a családias helyiségben. A háziasszony
nagyratörő, háromfogásos menüt főzött saját kezűleg a
vendégeknek, amelyet a férje szolgált fel. Aznap este csak
négyen voltak, és Sophie bizarr módon úgy érezte, mintha
egy kellemes estét töltenének el otthon. Matthew vitte el
mindannyiukat, mert három pohár vodka után az asszony
nem volt benne biztos, hogy tud még vezetni, ezért Amanda
kocsifelhajtóján hagyta az autóját, azzal a szándékkal, hogy
másnap elmegy érte.
Matthew látványosan megkönnyebbült, amiért rendben
lezajlott a temetés. Soha nem érezte magát kellemesen a
nagy családi összejöveteleken, és ezt különösen
megnehezítették Sheila becsípett barátai, akik az orra alá
dörgölték, hogy szétszakította a családját. Meglehetősen
nehéz volt érveken alapuló vitát folytatni egy félrészeg
nyolcvanévessel, különösen ha az embernek nincs más
mondanivalója azon kívül, hogy „Rohadtul semmi köze
hozzá!”.
Most, hogy biztonságos terepen voltak, Matthew
fellélegzett, egymás után itta a nagy pohár Pinot Grigiókat,
és vicces történeteket mesélt, hogy megnevettesse a
lányokat.
– Hogy van Helen? – kérdezte Sophie, amikor
alábbhagyott a beszélgetés.
Azt feltételezte, hogy a férje felhívta a nőt, amikor
felment a szobájába letenni a csomagjait.
– Nem beszéltem vele – jelentette ki Matthew, és amikor
látta Sophie zavart arcát, sietve hozzátette: – Nem akarom
zavarni, hátha alszik.
Ami, Sophie szerint, meglehetősen érdekes volt.

Fél tízkor Sophie – minden tiltakozásuk ellenére – felvitte a

szobába Suzanne-t és Claudiát.
– Gyere vissza! Igyunk még valamit! – javasolta Matthew,
és mivel Sophie jól érezte magát, beleegyezett.
 Így most ott ücsörgött a kandalló mellett, és egy hatalmas
adag konyakot kortyolgatott egy még hatalmasabb
pohárból. Matthew hangulata valahol az utolsó pohárnál
megváltozott, vidám helyett érzelgős lett, és
elcsendesedett. Sophie felpillantott, és megállapította, hogy
őt nézi.
– Jól vagy?
– Lehet, hogy hibát követtem el.
Sophie arca arról árulkodott, hogy nem tudja, hogyan
kezelje a helyzetet, ezért a férje folytatta:
– Helennel. Azt hiszem, rossz döntést hoztam.
Elcsuklott a hangja.
Sophie felsóhajtott.
– Miért? Mi történt?
– Nem kellett volna elhagynom téged. Hiányzol. És a
lányok is.
– Ha valóban nem vagy boldog, tenned kell valamit. Még
most, mielőtt megnősülnél vagy… – nehezére esett
kimondani – újabb gyerekeid születnének.
– Te is így érzel, ugye? Azt szeretnéd, ha újra egy család
lennénk?
– Matthew! Ha el akarod hagyni Helent, akkor tedd meg,
de ne azért, mert én talán visszafogadlak!
– De szerinted képes lennél rá?
– Valóban ezt szeretnéd?
Matthew csüggedten bólintott.
– Azt hiszem.
Sophie azt kívánta, bárcsak ne lenne olyan kótyagos az
alkoholtól. Matthew tényleg ezt mondta? Hogy vissza akar
jönni, és újrakezdeni mindent? Fogalma sem volt, ez hogyan
érinti. Megittasult, amiért végül megnyerte a csatát
Helennel szemben. De mérges is volt, amiért a férje azt
gondolta, hogy elfelejt mindent, és visszafogadja mindazok
után, amit vele tett. És szomorú volt, amiért soha semmi
nem lehet olyan, mint rég.
Megrázta a fejét, hátha sikerül tisztábban látnia.
– Nem beszélhetsz erről éppen most. Nem igazságos.
Tedd, amit tenned kell Helennel, aztán pedig meglátjuk, mi
lesz velünk.
– Ezek szerint nem mondasz nemet?
Matthew olyan sajnálatra méltóan nézett rá, hogy
Sophie-nak nevethetnékje támadt.
– Nem mondok semmit, rendben?
– Oké – Matthew megfogta a kezét, és az asszony túl
fáradt és részeg volt ahhoz, hogy elhúzza.
– Matthew! Kérdezhetek tőled valamit? Azt szeretném,
ha teljesen őszinte lennél hozzám. Azt akarom, hogy
elmondd az igazat.
– Úgy lesz.
– Mióta vagy együtt Helennel? Tudnom kell.
Sophie nem vette észre, hogy a férje elbizonytalanodik és
enyhe pánik ül ki az arcára.
– Körülbelül hat hónappal azelőtt történt…
– Ezek szerint amikor elutaztunk Olaszországba…
– Igen, sajnálom.
Sophie szomorúan bólintott.
 – Nagyon jól éreztem magam azon a nyaraláson.
– Én is. Nem arról van szó, hogy… Amikor veled voltam,
nem akartam mással lenni. Ne úgy képzeld, hogy ültem egy
kávézóban, és az járt a fejemben: „Bárcsak Helennel
lehetnék!”
– Hat hónap. Mi is ennyi ideig voltunk együtt, mielőtt
Hannah-t… – sóhajtotta Sophie. – Legalább nem évekről van
szó. Rémes lenne, ha kiderülne, hogy a házasságunk évek
óta csak színjáték.
Matthew belekortyolt a konyakjába, és lesütötte a
szemét.
– Nem, nem tart évek óta.

– Nem alszol nálam? – kérdezte Matthew, amikor a

szobájukhoz vezető folyosón álltak. – Nem úgy értem. De
csak ha szeretnél. – Mosolyogva felvonta a szemöldökét. –
Az igazat megvallva csak szeretném érezni, hogy mellettem
vagy.
– Nem tehetem. Azt hiszem, szeretném, de nem tehetem.
Ha nem történne semmi, akkor is megbánnánk. Legalábbis
én biztosan.
– Adhatok egy jóéjt-csókot?
– Nem, Matthew.
– A férjed vagyok – közölte a férfi, és bevetette a legjobb
részeg kacsintását.
Sophie felnevetett.
– Jó éjt!
Annak ellenére, hogy sokat ivott, Sophie alig tudott
elaludni. Kavarogtak a fejében a gondolatok. Fogalma sem
volt, mi fog történni. Eddig azt gondolta, egy civilizált,
huszonegyedik századi szakítás felé tartanak, ami ahhoz
kell, hogy a gyerekeik a lehető legkevesebb kárt
szenvedjenek.
Nem tudta, képes lenne-e újra megbízni Matthew-ban, és
azt sem, hogy szeretné-e visszakapni. De ha mélyen
belegondolt, jelen pillanatban mi aggasztja leginkább,
rájött, hogy attól fél, a férje másnap reggel felébred, és
megbánja az egészet.
 Harmincadik fejezet

Helen reggel hatkor arra ébredt, hogy kiszáradt a szája.

Tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen, hátha talál egy
pohár vizet, de nem járt sikerrel, ezért kénytelen volt
kikászálódni az ágyból, és kimenni a konyhába. Felhajtott
egy egész pohárral, aztán újratöltötte. Visszafelé felvette a
mobilját, és bekapcsolta, biztos volt benne, hogy kapott
néhány üzenetet Matthew-tól. Nem rá vallana, ha nem
telefonálna, hogy megkérdezze, hogy van, még ha mérges is
rá.
A hangposta új üzenetet jelzett – Tessék, itt is van! –, és
Helen a füléhez emelte a telefont: „Önnek hét új üzenete
érkezett”, jelentette a robothang.
Ó, a francba! Matthew biztosan ezerszer próbálkozott, ő
pedig kikapcsolta a telefonját, amikor a kanapéról
beköltözött az ágyba. Az igazat megvallva hívhatta volna a
vezetékes számot is, elvégre csak nem gondolta, hogy Helen
elment otthonról. Megnyomta a gombot, hogy meghallgassa
az első üzenetet. Női hang volt, amelyet először nem ismert
fel, mert összefolytak a szavak, ráadásul sírt és
összefüggéstelenül hebegett. Végül rájött, hogy Sandra az.
„Az egész egy nagy szarkupac. – Helennek ennyit sikerült
kivennie. – Az életem egy nagy rakás szar.”
Megnyomta a gombot, hogy átugorjon a következő
üzenetre. Megint Sandra volt.
„Hol vagy?”
A harmadik, negyedik és ötödik is nagyon hasonló volt:
„Hol a fenében vagy? Szükségem van rád!”
Helen ideges lett. Továbblépett a hatodik üzenetre.
„Nincs értelme. Kurvára nincs értelme. Egy vicc vagyok.
Egy kövér, ronda vicc. Elég volt!”
Helen valami zörgést hallott a sírás hátterében, mintha
gyógyszeres doboz csörgött volna. Matatni kezdett az
íróasztalán lévő papírok között, az ügyfelek lakcímlistáját
kereste, miközben meghallgatta a hetedik zokogó üzenetet.
Négy óra után tíz perccel érkezett. Két órával ezelőtt.

Helen már egy taxiban ült, és… Hova is tartott? Ismét

ránézett a listára, Sandra Sepherd’s Bushban lakott, alig öt
percre tőle. Felhívta a mentőket, és meglehetősen
hisztérikus állapotban elmondta nekik az üzeneteket. Nem
értette, Sandra miért éppen neki akarta kiönteni a lelkét,
hiszen alig ismerték egymást. Szent ég! Ezzel képtelen volt
egyedül megbirkózni. Tudta, hogy Matthew még mérges rá,
de rajta kívül nem jutott eszébe más, akit felhívhatna, és
szüksége volt valakire.
Matthew valóban édesdeden aludt, ezért álmosan és
ingerülten szólt bele a telefonba.
– Mennyi az idő?
– Sandráról van szó. Begyógyszerezte magát. És hagyta
ezeket a szörnyű üzeneteket. Most odamegyek. A francba!
Nagyon félek – összevissza beszélt.
Matthew azonnal magához tért.
– Helen! Nyugodj meg! Meséld el, mi történt!
Helennek végül sikerült valahogyan összefoglalnia, ami
az elmúlt egy órában történt, és alig fejezte be a
mondandóját, amikor Matthew közölte, hogy azonnal
elindul Londonba. Annak ellenére, hogy Matthew előtt több
mint kétórás út állt, Helent megnyugtatta a tudat, hogy a
férfi úton van. Ő majd megmondja, mit kell tenni.
– Az igazi nevét adtad meg a mentősöknek? – kérdezte
Matthew, aki máris munka üzemmódba kapcsolt.
– Persze – vágta rá Helen, és azonnal rájött, hogy talán
nem ez volt a legjobb döntés.
– Oké. Végig kell gondolnom, hogyan kezeljük ezt az
egészet. Ha előbb érsz oda, mint a mentősök, várj odakint!
Ne menj be egyedül!
– Tényleg?
– Semmit sem tudsz érte tenni. Vagy rendben van, vagy…
nincs. Nem akarom, hogy ilyesminek kitedd magad.
Rendben?
– Rendben.
– Hívj fel, ha odaértél!

Matthew-nak megfordult a fejében, hogy hagy egy üzenetet

Sophie-nak, de nem tudta, mit írjon. Ha őszinte akart lenni
magához, örült, hogy akadt egy ürügy, amiért elmehet,
mielőtt az asszony felébred. Az előző esti beszélgetés
minden egyes szavára emlékezett, és komolyan is gondolta.
Örült, hogy kimondta, és semmit nem vont volna vissza, de
az alkohol bátorságot adott neki, és a nélkül zavarban lett
volna, ha találkoznia kell a feleségével. Nem tudta volna,
hogyan viselkedjen, most, hogy kiterítette a kártyáit.
Végül a recepcióssal üzent, megkérte, hogy mondja meg
Mrs. Shallcrossnak, elszólította a munkája. Először elintézi
Sandrát, aztán következhet a magánélet.

Helen akkor is tudta volna, melyik Sandra lakása, ha nem

látja a mentőket a ház előtt, mert a rózsaszín tollas függöny
és a világító fényfüzér meglehetősen árulkodó volt.
Felrohant a lépcsőn. Éppen akkor ért oda, amikor két
mentős lépett ki a lakásból. Vidámak voltak, és Helen
megesküdött volna, hogy az egyikük egy aláírt fényképet
szorongat. Eléjük állt.
– Sandra még…
– Téves riasztás – mondta a fickó a fényképpel.
– Téves riasztás? – Helen nem akarta elhinni.
– Ön hívott bennünket?
Helen bólintott.
– Legközelebb ellenőrizze a dolgot, édes! A művésznőnek
kutya baja.

Helen zavartan belépett a lakásba. A kanapén rózsaszín

köntösben és bolyhos papucsban ott ült az egyáltalán nem
halott Sandra, akinek egy férfi szorongatta a kezét.
Valahonnan ismerős volt Helennek. Ó, igen, a pincér a
Verano megnyitójáról. Az, akivel lefényképezték Sandrát,
amikor távozott, a fotó, amely mindent tönkretett. Guido
vagy Julio, vagy ilyesmi. Sandra hunyorogva felnézett.
– Te meg mit keresel itt?
Helen azt hitte, rosszul hall.
– Felhívtál, nem emlékszel?
Sandra ránézett Guidóra vagy Julióra, aki megvonta a
vállát.
– Csomó mindenkit felhívtam. Ne haragudj! El voltam
keseredve.
Helen megkapaszkodott egy szék karfájában.
– Mégis mi történt?
– Nos, nagyon berúgtam, és szomorú voltam. Bevettem
azokat a gyógyszereket. Aztán már csak arra emlékszem,
hogy itt van Giovanni, és rosszul vagyok, aztán egyre jobban
éreztem magam. Sajnálom! Olyan hülye vagyok!
Felnézett Helenre, a szemhéjfesték elkenődött a szeme
körül, és úgy festett, mint egy szomorú panda.
Giovanni elmosolyodott.
– Betörtem az ajtót. Még nemrég nyelhette le a
gyógyszereket, amikor bejutottam, mert amikor ledugtam
az ujjam a torkán, mind feljött. Az összes.
– A mentősök azt mondták, nem történt semmi károsodás,
mert a gyógyszereknek nem volt idejük felszívódni.
Képzeld csak el, mi történt volna, ha Giovanni nem ér ide! –
szepegte Sandra, miközben a fickó kedvesen simogatta a
kezét.
– El tudom képzelni. Nos, Sandra, ha biztos vagy benne,
hogy minden rendben, akkor magatokra hagylak
benneteket. – Helen kezdett kihátrálni a szobából.
– Giovanni majd gondoskodik rólam – közölte Sandra
szégyenlősen.

Amint Helen becsukta maga mögött a bejárati ajtót,

beleütközött egy fiatal nőbe, aki felfelé rohant a lépcsőn.
– Itt lakik Sandra Hepburn? – kérdezte lihegve.
– Igen. És jól van.
– Tényleg? A francba! Hívtam a mentőket, amint
megkaptam az üzeneteit.
– Menj csak be, és látogasd meg, biztos vagyok benne,
hogy örülni fog.
– Mi? Kösz, nem, alig ismerjük egymást. Néhányszor
megcsináltam a körmét, ennyi az egész. Igazság szerint
meglepődtem, hogy engem hívott.
Helen befordult a sarkon, hogy hívjon egy taxit, és
hallotta a közeledő mentőautó szirénázását.

Sophie arra ébredt, hogy valaki dörömböl az ajtón, és

Claudia azt üvölti:
– Anya! Engedj be minket!
Meg volt róla győződve, hogy valami baj történt, ezért
kipattant az ágyból, és kinyitotta az ajtót.
 – Apa hazament – jelentette Suzanne elkeseredve. – Azt
mondta annak a nőnek a pult mögött, hogy sürgős munka.
Sophie úgy érezte, mintha mellbe vágták volna. A lányok
várakozva meredtek rá.
– Ó, értem. Biztosan valami fontos dolog jött közbe.
Ezek szerint mégis megtörtént. Matthew felébredt, és
megbánta, amit mondott, aztán – amolyan tipikus Matthew-
féle módon – elmenekült, mert nem akart szembenézni a
következményekkel. Sophie nevetségesnek és ostobának
érezte magát, amiért bedőlt neki. Matthew felismerte a
lehetőséget, és megpróbálta megragadni. Semmit nem
változott.

Matthew már az M4-esen hajtott, amikor Helen felhívta,

hogy elmúlt a veszély. A férfi azonnal Sophie-ra gondolt, az
asszony arcára, amikor elmondta neki, mit érez.
 Harmincegyedik fejezet

Helen elindult az utolsó munkanapjára, mielőtt Matthew

hazaérkezett volna. Rettenetesen fáradtnak érezte magát,
és annyira mérges volt Sandrára, hogy a dühe felülírta a
megkönnyebbülést, hogy nincs semmi baja.
Matthew telefonált, és megkérte, hogy szóljon az
ideiglenes asszisztensének, Marilynnek, hogy mégis
bemegy délelőtt.
Amikor Helen belépett az irodába, Annie és Jenny is ott
lófrált, és valamin vihogtak Jamie-vel, ezért Helen
egyenesen a számítógépéhez ment, és remélte, hogy észre
sem veszik. Inkább küldött Marilynnek egy e-mailt. Csak
néhány perc telhetett el, amikor „Helen a könyvelésről”
megjelent mellette egy apró, becsomagolt ajándékkal.
Szent ég!, gondolta Helen. Csak ne most!
Annie feléjük fordult.
– Jaj, nézzétek! Hozott neki búcsúajándékot.
Minden szem Helenre szegeződött, aki azonnal elpirult.
– Gondoljátok, hogy mogyoró van benne? – üvöltötte
Jenny, és mindannyian hahotázásban törtek ki a saját
szellemességükön.
Helen a szemét forgatta, hogy „Helen a könyvelésről”
értse, „Micsoda szarházi népség!”, de „Helen a könyvelésről”
megkerülte az íróasztalát, és könnyes szemmel odadobta az
ajándékot, majd elrohant a női mosdó felé.
Remek, gondolta Helen. Már megint itt tartunk. Felemelte
a kis dobozt, és vonakodva kivonult a helyiségből.
– Jenny féltékeny lesz, ha te és „Helen a könyvelésről”
együtt jártok pisilni – kiáltotta utána Annie, és újra kacagni
kezdtek.

Helen ismét előadta a szokásos süket dumát, hogy

kicsábítsa „Helent a könyvelésről” a fülkéből.
– Meg kell erősödnöd – mondta, amikor a másik nő végül
abbahagyta a pityergést. – Csak azért csinálják, mert
tudják, hogy így reagálsz.
– Nem tehetek róla. – Szipogás. – Az itt dolgozók közül te
vagy az egyetlen kedves ember. – Szipogás. – Persze
Matthew-n kívül – tette hozzá gyorsan, nehogy Helen, akit a
legkevésbé sem érdekelt a téma, megbántódjon. – És most
te is elmész.
Újra hangosan zokogni kezdett, és Helen feszengve
megveregette a karját.
– Köszönöm az ajándékot! – Elkezdte kibontani a kis
csomagot, mindent elkövetett, hogy elvonja „Helen a
könyvelésről” figyelmét, és végre elhallgattassa. Egy arany
nyakláncot talált benne „Helen” feliratú medállal.
Tökéletes másolata annak, ami „Helen a könyvelésről”
nyakán bólogatott. Borzasztóan nézett ki.
– Ez gyönyörű! Köszönöm szépen – sikerült kiböknie. – És
fogadok, hogy ez az egyetlen ajándék, amit kapok. Igazán
figyelmes vagy.
– Nagyon hiányzol majd – nyafogta „Helen a
könyvelésről”, azzal Helen nyakába ugrott, a feje valahol a
mellkasánál landolt.
Így álltak néhány másodpercig, Helen mereven, mint a
seprűnyél, egészen addig, amíg úgy érezte, eleget tett az
illendőség követelményének, és finoman eltolta magától a
nőt. Apró nedves folt éktelenkedett a blúzán, pontosan azon
a helyen. Úgy nézett ki, mintha szoptatós anya lenne.
– Minden rendben lesz. Ügyet se vess rájuk!
– Azért tartjuk a kapcsolatot?
– Igen – füllentette Helen. Nem jutott eszébe olyan
kivételes eset, amelyben ez előfordulhatna. – Persze.

Csigalassúsággal vánszorgott az idő. Matthew nagyon

keveset mondott a telefonban a temetésről, eltekintve attól,
hogy utána túl sok konyakot ivott, és sajog a feje. Sophie
mobilja egész délelőtt ki volt kapcsolva. Helen már kezdte
azt gondolni, hogy nem sikerült előrelépni a tervében,
amikor hirtelen megszólalt a telefonja, és a vonal túlsó
végén Sophie volt.
– Hol voltál? Egész délelőtt hívogattalak – Helen nem
akart ingerültnek hangozni.
– Kikapcsoltam a mobilomat. Nem akartam beszélni
Matthew-val, nem mintha megpróbált volna felhívni, vagy
ha mégis, nem hagyott üzenetet. Hallgass ide! Beszélnem
kell veled. Találkozhatunk ma este?
 Biztosan történt valami.
– Persze.
– Nem akarom megkérni Matthew-t, hogy vigyázzon a
lányokra, ezért arra gondoltam, hogy átjöhetnél hozzánk.
Találkozhatnál a lányaimmal.
A francba!
– A fenébe! Most jut eszembe, hogy este nem érek rá. Mit
szólnál egy ebédhez? Van néhány megbeszélésem a
SoHóban, de ha arra jársz…
– Találkozzunk egykor a Stock Potban!

– Megkért, hogy aludjak vele – közölte Sophie, majd

hátradőlt a széken, és várta, hogy a bejelentése megtegye a
hatását. – És én majdnem igent mondtam.
Helen megpróbálta felfogni, amit hall. Valóban
reménykedett benne, hogy egy távol töltött éjszaka majd
közelebb sodorja egymáshoz Sophie-t és Matthew-t, de erre
azért nem számított. Ösztönösen dühbe gurult. Matthew,
aki folyton azt bizonygatta, mennyire szereti, egyetlen
éjszakát tölt el nélküle, és máris ágyba akarja csábítani a
keze ügyébe akadó első nőt. A rohadt életbe! Mégis mi a baj
ezzel az emberrel? Talán genetikailag képtelen a hűségre?
Ám amint Sophie megosztotta vele a részleteket, a dühe
elpárolgott, és megváltozott a hangulata – ez egyszerűen
fantasztikus. Elég, ha Sophie igent mond, és ő megszabadul
a nyaka körül szoruló huroktól, visszakaphatja az életét.
– És miért utasítottad vissza?
 – Tényleg szerettem volna megtenni. Nem is hittem
volna, hogy ennyire szeretném. De úgy döntöttem, ha
bármi történik közöttünk, azt hagyjuk a megfelelő
pillanatra. Bármennyire is utálom Helent, nem akarom azt
tenni vele, mint Hannah-val. És utólag bebizonyosodott,
milyen jól tettem, hogy nemet mondtam. Csak bolondot
csináltam volna magamból.
Helennek összeugrott a gyomra az idegességtől.
– Miért?
– Mert egész nyilvánvaló, hogy Matthew-ból csak az
alkohol beszélt. Elsomfordált, mielőtt felébredtem volna.
Hagyott egy üzenetet a recepción, hogy munkaügyben
kellett elmennie, de mi lehetett olyan fontos? Úgy értem,
reggel hat órakor? És ha valóban őszintén beszélt, miért
nem hívott fel azóta?
A pokolba, Matthew!
– Ha valami vészhelyzet adódott, lehet, hogy egész
délelőtt el volt foglalva.
– Szó sem volt vészhelyzetről.
– Nos, lehet, hogy lelkiismereti válságba került. Rosszul
érezte magát a történtek miatt, ezért hazarohant, hogy
szakítson Helennel, mielőtt komolyabbra fordulnának a
dolgok kettőtök között. Mint mondtad, mindent a megfelelő
pillanatban.
Sophie eltolta magától a tányérját, szinte hozzá sem nyúlt
az ebédjéhez.
– Én is szeretném ezt hinni, de nem megy. Ez akkor sem
ad magyarázatot arra, miért nem hívott fel.
 Helen a legszívesebben megkereste volna Matthew-t,
hogy alaposan megmossa a fejét. „Ez az egyetlen esélyed a
boldogságra, úgyhogy ragadd meg, mert rám nem
számíthatsz sokáig!” Matthew olyan volt, mint egy szédült
gyerek, aki teljesen képtelen felnőtt döntéseket hozni.
– Ezek szerint te már eldöntötted, hogy vissza szeretnéd
kapni? – kérdezte Helen óvatosan.
Sophie vett egy mély lélegzetet.
– Igen, azt hiszem. Legalábbis tegnap éjjel így gondoltam.
Nem tudtam aludni, csak körülötte forogtak a gondolataim,
és úgy határoztam, adok neki még egy esélyt. Mert azt
hiszem, tényleg komolyan gondolja. Vagy azt hittem. Most
nem tudom, mit gondoljak, de nem fogom hagyni, hogy még
egyszer átverjen, annyit mondhatok. Talán hülyének néz?
– Ne feltételezd a legrosszabbat, csak várd ki a végét,
mielőtt végleg leírnád!
Sophie-nak könnybe lábadt a szeme.
– Képtelen vagyok még egyszer keresztülmenni ezen a
szörnyűségen. Nem fog menni.
Fizettek, majd elindultak a Charing Cross Road felé, mert
Helen azt hazudta, hogy megbeszélése lesz, és azon
tűnődött, vajon Sophie meddig akarja elkísérni, és be kell-e
mennie egy véletlenszerűen kiválasztott épületbe, hogy öt
percet várjon, mielőtt újra előmerészkedne. Amikor
átvágtak a Cambridge Circusön, észrevette, hogy Jamie
közeledik feléjük, ezért lesütötte a szemét, nehogy
meglássa.
– Szia, Helen! – kiáltotta oda a férfi, amikor elment
mellettük.
– Helen? – kérdezte zavartan Sophie.
– Mindig eltéveszti a nevemet. Halálra idegesít. Amikor
először találkoztunk, és bemutatkoztam, valószínűleg
félreértette a nevemet, és azóta is Helennek szólít.
Ó, istenem! Kérlek, segíts ki ebből a helyzetből! És bár
Helen nem is hitt Istenben, ő mégis a segítségére sietett.
Sophie-nak megszólalt a mobilja, előkapta, és rápillantott a
kijelzőre.
– Matthew az. A francba! Most mit csináljak?
– Vedd fel! Magadra hagylak.
Intett, hogy jelezze, továbbindul, de Sophie megragadta a
karját.
– Ne! Várj! Szükségem van egy kis lelki támaszra.
Fogadta a hívást.
– Szia, Matthew!
Helen kínosan téblábolt mellette. Már önmagában az is
elég kellemetlen lett volna, hogy fültanúja az egyik
barátnője személyes jellegű telefonbeszélgetésének, de az a
tény, hogy a barátnője az ő pasijával beszél, aki azért hívja
fel titokban, hogy megtárgyalja vele, hogyan fogja elhagyni
Helent, vagyis őt, a lehető legszürreálisabb helyzetet
teremtette. Megpróbálta kihámozni a lényeget Sophie
semmitmondó válaszaiból.
– Ühüm… Értem… Ó, édes! Nem vagyok benne biztos…
Szent ég! Nem tudom… Oké… Oké… Oké…
De mi oké, az isten szerelmére?
– Oké… Akkor nyolckor. Szia!
 – Na? – Helen alig bírta kivárni, hogy megtudja, mi
történt.
– Úgy tűnik, az egyik ügyfele öngyilkosságot kísérelt meg,
ami, úgy vélem, kimeríti a vészhelyzet kategóriáját. Egész
délelőtt azon igyekezett, hogy elsimítsa az ügyet, és ne
kerüljön nyilvánosságra.
Hazug, gondolta Helen. A sztori soha nem került volna
nyilvánosságra, mert Sandrát nem vitték kórházba. Helen
saját kezűleg bizonyosodott meg róla, végighívta a
pletykalapokat, hogy kiszimatolja, megtudtak-e valamit.
Mindössze egyvalakinek jutott a fülébe a hír, őt sikeresen
meggyőzte, hogy csak rosszindulatú pletykáról van szó.
– És?
– Átjön ma este, hogy megbeszéljük a dolgokat. Szent ég,
Eleanor! Olyan bizonytalan vagyok. Helyesen cselekszem?
– Határozottan. Ha ezt akarod, ezt kell tenned.
– A francba! El kell mennem fodrászhoz. Rohanok. –
Arcon csókolta Helent. – Kösz mindent!
– Sok szerencsét! – kívánta Helen, és Sophie elsietett a
Covent Garden irányába. – Majd hívj fel, és meséld el, mi
történt!
Helen elindult vissza, a SoHo felé, és úgy érezte, mintha
mázsás kő esett volna le a szívéről. Már majdnem vége.
Sophie visszakapja a férjét, Matthew nem marad egyedül, ő
pedig igen. Tökéletes. Valami alig érezhető, kellemetlen
érzés motoszkált benne, fogalma sem volt, minek
köszönhető, ezért nem vett róla tudomást. Ideje volt
ünnepelni.
Öt órakor Laura megjelent egy üveg pezsgővel és egy
tortával. Szánalmas kis gyülekezet volt – Laura, „Helen a
könyvelésről”, Jamie, Matthew új asszisztense és néhány
informatikus srác, akik mindig megjelentek, ha ingyenpia
volt. Annie látványosan tüntetett a recepcióspult mögött, és
nem volt hajlandó meginni Helennel egy pohár pezsgőt.
Matthew beugrott két megbeszélés között, és amikor
elment, finoman megérintette Helen karját, és azt mondta:
– Nagyon sajnálom, de ma este dolgoznom kell.
Elfelejtettem mondani, de megígértem, hogy elmegyek
megnézni Danny Petersen műsorát.
Danny Petersen volt a negyedik John Travolta-imitátor
egy külvárosi színház Grease-turnéjában. Helen a
legszívesebben felajánlotta volna, hogy vele tart, csak azért,
hogy lássa, ahogy Matthew pánikba esik, de inkább azt
mondta:
– Szegénykém! – és kedvesen rámosolygott.
– Későn érek haza, mert az előadás után még megiszunk
valamit, aztán haza is kell keverednem Guildfordból – tette
hozzá Matthew, kis híján túlfeszítve a húrt.
– Semmi gond – felelte Helen, és arra gondolt: A francba!
Tényleg piszok jól hazudik.
Matthew diszkréten arcon csókolta, és Helen hallotta a
rosszindulatú vihogást a recepcióspult felől. Csesszék meg!,
gondolta, majd maga felé fordította Matthew fejét, és
szenvedélyesen szájon csókolta, míg a háta mögött
sokatmondóan felemelte a középső ujját Annie felé.
Hallotta, hogy „Helen a könyvelésről” és Laura felnevetnek.
Amikor szétváltak, Matthew meglepettnek tűnt, és…
Micsoda? Bűntudata volt? Ezt az érzést nem tapasztalta
meg gyakran, és úgy tűnt, nem nagyon tudja kezelni. Helen
az ajtó felé lökte.
– Érezd jól magad! – kiáltotta utána.

Háromnegyed hatra már csak Laura, Jamie és „Helen a

könyvelésről” maradt, mert az informatikus fiúk
elsomfordáltak a kocsmába, Matthew asszisztense pedig
hazament a férjéhez. Feszengve kortyolgatták az italukat,
és Helen azon tűnődött, mikor szabadulhatna el
legkorábban anélkül, hogy hálátlannak tűnne. Az igazgatók
közül is benéztek néhányan, hogy elköszönjenek, majd –
teljesen váratlanul – betoppant Alan. Mindent elkövetett,
hogy rá se nézzen Helenre, odalépett Jamie-hez, és a
kezébe nyomott egy köteg papírt.
– Ezt kéne begépelni, még ma.
Jamie sokatmondóan ránézett az órájára, majd felvonta a
szemöldökét, de Alan már indulni készült.
– Nem maradsz egy italra, Alan? – kérdezte Helen
mézesmázosan.
– Köszönöm, nem – felelte Alan, és ment tovább.
– Ugyan, várj egy percet! – folytatta Helen. – Van valamim
a számodra. Köszönetet szeretnék mondani a sok
támogatásért – azzal Alan felé nyújtott egy egyszerű, fehér
borítékot.
Alan gyanakodva megfordult. Visszasétált, és elvette
Helentől a borítékot.
– Nyisd csak ki!
Alan végighúzta a mutatóujját a hajtóka alatt, feltépte a
papírt, és előhúzott egy egyszerű, fehér A4-es lapot. Amikor
meglátta, előbb elpirult, majd paprikavörös árnyalatot
öltött, és dühösen összeszorította a száját. Összegyűrte a
papírt, majd szó nélkül kirohant az irodából.
– Viszlát, Alan! – kiáltotta utána Helen vidáman.
– Hogy képzelted… – kezdte Jamie, de Helen
félbeszakította.
– Ne aggódj, ügyeltem rá, hogy még abból az időből
legyen, amikor nem dolgoztál itt, és az ő gépéről
nyomtattam ki, nem a tiédről, úgyhogy nem téged fog
hibáztatni.

Amikor visszaért az irodájába, Alan kisimította a gyűrött

papírt, és elolvasta a tartalmát. Egy kinyomtatott e-mail
volt, melyet ő küldött Feliciának, annak a nőnek, aki
határozottan nem a felesége, és aki készséggel válaszolt is.
Ez állt benne:

„Folyton csak az jár a fejemben, ahogy duzzadó ajkad a

dákómra szorul. Ki kellett mennem a mosdóba, hogy
könnyítsek magamon. Csók: A.”

Mire a nő azt válaszolta:

„Már nem kell sokat várnod, nagyfiú. Hatkor várlak a

szállodában, egy kétórás kényeztetésre. Csók: F.”

Alan az íróasztalánál ült, izzadságcseppek gyöngyöztek a

homlokán. Az a mocskos kurva Kristin biztosan
mindenkinek megmutatta a privát levelezését. Legalább
Jamie férfi – ő megérti, ezért benne megbízhat.
A központi irodában Jamie épp ekkor ígérte meg, hogy
továbbítja Helen új számítógépére az Alan és Felicia közötti
levelezés szaftosabb darabjait, és mivel Laura és „Helen a
könyvelésről” csak most értesült arról, hogy Alan nagy
kedvelője a cyber szexnek, beleegyezett, hogy nekik is
elküldi.

Lassan beköszöntött az este. Helen látta, hogy Annie

tehetetlenül sertepertél. Szeretett volna bejönni a
kabátjáért, hogy hazamehessen, de semmiképpen nem
akart elköszönni Helentől, aki kísértésbe esett, hogy
megbontson egy újabb üveg pezsgőt, csak azért, hogy
bosszantsa. De inkább kezdte bedobozolni a maradék
holmiját, finoman jelezve a többieknek, hogy ideje
indulniuk. Amikor felnézett a rakodásból, „Helen a
könyvelésről” kis, kövér arca ismét elvörösödött, és a szeme
sarkában könnyek gyülekeztek. Lebiggyedt a szája, mint
egy fogzó kisgyereknek. Megpróbált Helenre mosolyogni,
de nem sikerült.
Ó, egek!
Helennek ismét úrrá kellett lennie a késztetésen, hogy
behúzzon neki egyet.
– El kell köszönnöm Laurától, mielőtt elmegy.
Laura eltűnt az irodájában, hogy vegye a kabátját és a
táskáját. Helen utánasietett, és becsukta az ajtót.
Laura zavartan ránézett.
– Nos, tudod már, hogy ki lesz a könyvelőnk? Csak
eszembe jutott, hogy „Helen a könyvelésről” nem tudna
megbirkózni azzal, ha itt kellene maradnia.
– Ne aggódj, ez már nekem is eszembe jutott. Jövő héten
megkérdezem.
– Nem volna valami mód arra, hogy most intézd el? Az
idegeimre megy.
Laura felnevetett.
– Rendben.
Öt perc múlva, miközben Helen belebújt a kabátjába,
„malac a vágóhídon”-szerű visítást hallott Laura irodájából,
és elmosolyodott. A francba! Jobb lesz, ha eltűnök, mielőtt
visszajön, és hálálkodni kezd nekem. A szó szoros
értelmében kirohant a recepcióra, miközben a kezében
szorongatta a dobozát. Annie és Jenny a pultnál
gyülekeztek, és látványosan elfordították a fejüket, amikor
elment mellettük.
– Viszlát, banyák! – kiáltotta vidáman Helen, amikor
bezárult a liftajtó.
Amikor leért a földszintre, újra megnyomta a kettes
gombot.
– Jobban mondva viszlát, szánalmas életű, ronda,
unalmas banyák!
 Integetett, amikor másodszor is becsukódott a lift,
kizárva a tátott szájjal bámuló Annie-t és Jennyt, akik a
méltó visszavágáson gondolkodtak.
 Harminckettedik fejezet

Sophie diétás kólát iszogatott, és bár megkínálta Matthew-t

borral, ő inkább a kávét választotta. Ezúttal egyikük sem
ragadta meg a kínálkozó alkalmat. Egymással szemben
ültek a konyhaasztal mellett, mintha valamilyen fizikai
akadályt kellett volna állítaniuk kettejük közé, nehogy
valami ostobaságot műveljenek. Sophie bokája egyszer
véletlenül hozzáért az asztal lábához, mire riadtan
összerezzent, mert azt hitte, megérintette a férjét, aztán
fölnevetett, mert rájött, milyen bután viselkedik. Matthew
megpróbált a szemébe nézni, de Sophie az asztalra
szegezte a tekintetét. Kínos csönd telepedett a helyiségre.
Aztán…
– Vissza akarok jönni.
Sophie gondolta – remélte és rettegett tőle, felváltva –,
hogy ez következik. Számtalanszor elpróbálta a választ,
tervezgette, hogy kicsit hagyja Matthew-t főni a saját
levében, vagy azonnal a nyakába ugrik, kimérten elfogadja,
vagy egyenesen visszautasítja. Csak azt nem tudta
eldönteni, amikor eljön a pillanat, vajon melyik változatot
választja.
Most, hogy Matthew kimondta, Sophie meredten bámulta
a poharát, és a fejében cikáztak a gondolatok. Vágyott rá,
hogy újra teljes családja lehessen, és minden hibája
ellenére hiányzott neki Matthew, a közös történetük. Soha
senki nem fog osztozni vele a lányai iránt érzett szeretetén.
Senki nem tud majd a gyerekkoruk apróságairól
nosztalgiázni. De vajon ennyi elég, hogy megalapozzon egy
párkapcsolatot? A múlt? És nem inkább a félelem dolgozik
benne, mert nem akar egyedül maradni? Úgy döntött, hogy
ez nincs így, a félelmen túlléphetett, hiszen már tudta, hogy
egyedül is elboldogul. Szó sem lehetett róla, hogy még
egyszer kitegye magát és a lányokat annak a traumának,
hogy valaki elhagyja őket. Ha visszafogadja Matthew-t,
ezúttal meg kell változnia az életüknek – neki kell
megváltoznia. Sophie fölemelte a fejét, és a férje szemébe
nézett.
– Honnan tudhatnám, hogy ez az egész nem fordul elő
még egyszer?
– Megváltoztam. Bebizonyítom.
– De megpróbáltál ágyba vinni, miközben még mindig
Helennel vagy. Ez volna az a nagy változás?
Matthew megfogta a kezét.
– Részeg voltam. És elkeseredett. Szeretnélek
visszakapni. De ezúttal szeretném tisztességesen intézni.
Meg fogom mondani neki, hogy… vége.
Sophie tudta, hogy határozottnak kellene lennie,
ragaszkodni hozzá, hogy fejezze be Helennel, függetlenül
attól, hogy ő visszafogadja-e vagy sem. Rávenni, hogy
megtegye ezt a lépést, mielőtt egyáltalán szóba állna vele,
hogy Matthew bizonyítsa, komolyan beszél. De félt, hogy
Matthew meggondolja magát, ha megnehezíti a dolgát.
 – Matthew! Képtelen vagyok még egyszer keresztülmenni
azokon a dolgokon, amelyek a közelmúltban megestek
velünk. Ne tedd ezt velem, ha nem gondolod valóban
komolyan!
– Komolyan gondolom. Szent ég, Sophie, szívemből
mondom! – Matthew majdnem sírva fakadt. – Álmomban
sem gondoltam volna, hogy visszafogadsz, azok után, amit
tettem, de ha mégis… Soha többet nem teszek semmi
rosszat. Megígérem.
– És őszintének kell lenned hozzám. Teljesen őszintének.
– Úgy lesz.
– És nincs több estig dolgozás, squash vagy hasonló, mert
egy ideig eltart, amíg újra meg tudok bízni benned.
Sophie jelen időt használt – eltart egy ideig –, és nem azt
mondta, hogy „eltartana egy ideig”. Úgy beszélt, mintha
végleges döntésre jutott volna. Ez a tény ott lebegett
közöttük a levegőben.
– Bármit.
– Olyan kellemetlennek érzem, hogy mindenki ismeri az
ügyet a Globalnál, és ő… még mindig ott dolgozik.
– Elment. Mármint Helen. Elmegy Laurával.
Á!, gondolta Sophie. Szóval Laura ezért nem mert a
szemembe nézni az étterem megnyitóján.
– De ezen én is gondolkodtam már. Talán
önállósodhatnék, visszaveszek a tempóból, kevesebbet
dolgozom. Heti néhány napot itthonról is dolgozhatnék.
Sophie a férje kézfejére fektette a tenyerét.
– Hat hónapig megcsaltál engem, Matthew. Hat hónapig.
Az hosszú idő. Tudnom kell, hogy ennek vége, és soha többé
nem fordul elő.
– Megígérem – mondta Matthew, és egy magányos
könnycsepp gördült végig az arcán, majd lehullott a kezére.

A konyhaasztalnál ücsörögtek, beszélgettek, teát ittak, amíg

el nem múlt éjfél. A lányok fél órával a lefekvési idejük után
kénytelenek voltak elszakadni az Xboxtól, mert a szüleik
teljesen megfeledkeztek róluk, bejöttek hát jó éjszakát
kívánni.
– Mit csinálsz? – kérdezte Claudia, és elhúzta a száját. – Te
fogod anya kezét.
Sophie az imént mondta Matthew-nak, hogy ne keltsen a
lányokban csalóka reményt, amíg minden el nem
rendeződik. Tudta, hogy a férje legszívesebben felpattanna,
aztán bejelentené a nagy hírt, hogy újra hazatér hozzájuk,
és az idők végezetéig boldog család lesznek. Sophie lelke
mélyén egy vékonyka, idegesítő hang azt súgta, kezelje
fenntartásokkal a helyzetet. Egyelőre nincs itt az ideje
bejelentéseket tenni.
Természetes, gondolta, puszta önvédelem. Nincs semmi baj,
csak meg akarom védeni magam.
– Persze hogy fogjuk egymást kezét, hiszen kedveljük
egymást – közölte Matthew, és Sophie észrevette, hogy a
férje kissé megzavarodott a sok érzelemtől.
– És úgy néztek ki, mintha sírtatok volna. Durva!
Mielőtt Matthew elment, megbeszélték, hogy másnap közli
Helennel a rossz hírt, és ha ez megtörtént, egy hétig
szállodában lakik, mielőtt hazatérne a családi otthonba.
Matthew erősködött, hogy hadd menjen azonnal vissza, de
Sophie hajthatatlan maradt.
– Meg akarok róla bizonyosodni, hogy az egyik kapcsolat
végérvényesen véget ért, mielőtt a másik elkezdődik. A
változatosság kedvéért.
Matthew vonakodva beleegyezett. Tisztában volt vele,
hogy egy ideig úgy kell táncolnia, ahogyan Sophie fütyül.
Amikor Matthew elindult vissza, Camdenbe, megölelték
egymást, de megbeszélték, hogy nem csókolóznak.
– Nem lenne igazságos Helennel szemben – közölte
Sophie, és azon tűnődött, mikor lett ilyen méltányos.

Helen egyedül töltötte az estét otthon, és halálra unta

magát. Nem volt senki – tényleg senki –, akit elhívhatott
volna meginni valamit. Kivéve persze Sophie-t, aki aznap
este természetesen nem ért rá. Rachelt megszállták a
háziasszony tudatú testrablók, és bár Helennek megfordult
a fejében, hogy megkérdezi, mit csinál, hamar rájött, hogy
nincs semmi értelme. Ráadásul Rachel nem hívta fel a
kurtán-furcsán végződött evőeszközös beszélgetés óta, és
Helen nem értette, miért éppen neki kellene megtennie az
első lépést. Elvégre nem ő változott meg. Tíz éven át voltak
legjobb barátnők, naponta többször beszéltek egymással,
aztán egyik napról a másikra, hirtelen nincs bennük semmi
közös. Ha nem lett volna neki Sophie, ez a gondolat már-
már elviselhetetlennek tűnik. De tisztában volt vele, hogy
hamarosan már Sophie sem lesz, mert biztos volt benne,
hogy Matthew megtalálja a családjához vezető utat, és
amint ez megtörténik, meg kell szakítania minden
kapcsolatot az asszonnyal. Majd azt mondja neki, hogy
elköltözik, vagy ilyesmit, aztán soha nem hívja vissza.
Hagyja, hogy újraépítsék az összeomlott házasságukat, ő
pedig új, szingli életet kezd. Volt egy új állása –
tulajdonképpen karrierje –, és hamarosan visszakapja a
szabadságát is. Csak egy ideig meg kellett lennie barátok
nélkül. A szabadságért meg kellett fizetni, de Helen úgy
döntött, hogy ennyit megér. Bár amikor eszébe jutottak a
véget nem érő, magányosan töltött esték, amikor nincs
senki, akivel megoszthatná a gondolatait, sírhatnékja
támadt. A francba! Esze ágában sem volt megszeretni
Sophie-t! Csak egy szerencsétlen baleset volt, hogy
összebarátkozott vele, baleset, mintha egy nevetséges
francia komédiában lettek volna.

Megpróbálta megvárni Matthew-t, de lassan vánszorogtak

az órák, és amikor éjfél is elmúlt, úgy döntött, elmegy
lefeküdni. Biztos volt benne, hogy jól alakultak a dolgok,
különben Matthew nem maradt volna el ilyen sokáig.
Amikor végül valamivel egy óra előtt hazaért, Helen
békésen aludt, a férfi pedig óvatosan lopakodott a lakásban,
nehogy felébressze.
Matthew-val madarat lehetett volna fogatni. Kapott egy
második esélyt a nőtől, aki szerette. A családja megbocsát
neki, a barátai szép lassan visszafogadják, visszatérhet a
normális, kényelmes életéhez, és ezúttal valóban mindent
meg fog tenni, hogy el ne rontsa. De amikor ránézett az
édesdeden alvó Helenre, hatalmába kerítette a bűntudat.
Fogalma sem volt, mikor lett az élete ilyen bonyolult.
Reggel gyorsan és egyenesen közli vele, ne tartson sokáig a
szenvedés. Végigvette a lehetőségeket, hogyan tálalhatná a
lehető legkíméletesebben a dolgot.

Hibáztam
Csakis én tehetek róla
Újra beleszerettem a volt feleségembe (ez talán
mégsem az igazi)
Csak jót akarok neked. Amikor annyi idős leszel, mint
én, már túl leszek a nyolcvanon. Miféle élet várna
rád mellettem?

Igen, gondolta, mielőtt álomba merült. Ez jó lesz.

– Oké.
– Oké?
– Oké.
– Bejelentem, hogy szakítani szeretnék veled, és te csak
annyit mondasz, oké?
– Nos, mit kellene mondanom? Jó? Vagy „én is”?
Matthew teljesen meg volt döbbenve. Hétkor felébredt, és
két órája készült a nagy bejelentésre, amin azzal kívánt
enyhíteni, hogy ágyba vitte Helennek a teát.
– Nem akarod tudni, miért?
– Lássuk csak! Olyan megindító volt Danny Petersen
Grease-béli alakítása, hogy úgy döntöttél, megtérsz?
– Ne vicceld el a dolgot!
Helen nyújtózkodott egyet.
– Tényleg, milyen volt Danny előadása?
– Egész jó. Visszatérhetnénk a témához? Az a helyzet,
hogy gondolkodtam, Helen, húsz évvel idősebb vagyok
nálad…
Matthew elhallgatott, amikor Helen a karjára tette a
kezét.
– Nézd! Mindketten tudjuk, hogy ez nem működik. Én
magam is megpróbáltam már befejezni, de te nem hagytad.
Most nincs szükségem részletes magyarázatra arról, hogy
miért gondoltad meg magad, remek, hogy végül
egyetértünk. Ez a helyes döntés, Matthew. Ne érezd rosszul
magad!
Matthew tudta, hogy meg kellene könnyebbülnie, amiért
Helen ilyen jól fogadja a dolgot, de idegesítette, hogy
látszólag egyáltalán nem is érdekli.
– Ne legyél már ilyen ingerült! Jobb lenne, ha összetörted
volna a szívemet? Jobban örülnél, ha magamba roskadva
ülnék, és közölném, hogy tönkretetted az életemet?
Odafent akcióba lendültek a „nyulak”.
„Ó, bébi! Igen, bébi! Igen, igen, igen!” – csak úgy döngött a
fejtámla.
– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy számodra semmit
nem jelent mindaz, amin keresztülmentünk. Hogy
egyszerűen legyintesz a szakításunkra, ennyi az egész.
– Szent ég! Hallod, miket beszélsz? Nézd, szakítani akarsz,
és történetesen én is azt akarok. Mindenki boldog. Claudia
és Suzanne repesni fognak az örömtől.
– Ennek semmi köze Sophie-hoz és a lányokhoz –
Matthew nyomban védekezni kezdett.
– Én sem azt mondtam, hogy van. – Helen képtelen volt
türtőztetni magát, és elmosolyodott. – Úgy értettem, hogy
igazán meg lesznek elégedve. Ez csak rólad és rólam szól.
Helen észrevette, hogy Matthew nem tud a szemébe
nézni.
A nyulak hangereje egyre emelkedett. Felcsendült az
összes régi klasszikus, mint „Szólítsd apucinak!”, amely
állandó kiegészítővé vált. És amikor Mrs. Nyúl azt kiáltotta,
„Igen, igen!”, egy másik, félreismerhetetlenül női hang is
csatlakozott a kéjes sikoltozáshoz, „Ó, apuci! Dugj meg,
apuci!”, Helen Matthew-ra nézett.
– Ezt nem hiszem el. Két csajjal van.
Matthew forgatta a szemét.
– Most hagyjuk őket! Éppen egy fontos beszélgetés kellős
közepén járunk.
– Mi a fészkes fenét tudhat? Mármint a feromonok miatt
lehet, vagy ilyesmi, mert biztosan nem a fickó külseje vagy
csillogó személyisége a titka.
– Helen…
 – Téged ez nem zavar? Te nem vagy kíváncsi?
– Az isten szerelmére, Helen! Hallod egyáltalán, amit
mondok?
– Szakítani akarsz, és ennek semmi köze Sophie-hoz.
Matthew felsóhajtott, és felkelt az ágyból.
– Neked ez ilyen vicces?
Helen rávette magát, hogy újra Matthew-ra figyeljen.
– Remélem, boldog leszel. Bárhogyan is döntesz. –
Észrevette, hogy Matthew gyanakodva méregeti. –
Komolyan gondolom.
És valóban így volt. Négy év telt el az életéből, négy éve
harcolt ezért az emberért, szalasztott el más lehetőségeket,
hagyta, hogy eltűnjenek a barátai és velük együtt az
önbecsülése. És mindebből mi lett? Megkönnyebbül, amiért
végre vége, és hullámokban tör rá a sajnálkozás, amiért
ennyi időt áldozott rá. Valóban le volt sújtva – de az
elvesztegetett évek nyomasztották, az idő, amit soha nem
kaphat vissza, és nem az a gondolat, hogy ezután Matthew
nélkül kell élnie.

Amikor Helen kikászálódott az ágyból, Matthew egy

bőröndbe pakolászott a nappaliban.
– Hová mész?
– Néhány napra szállodába költözöm, amíg tisztázom
magamban a helyzetet.
– Jól teszed.
Aztán Helennek rossz érzése támadt, mert Matthew kicsit
szánalmasan festett – egy felnőtt férfi, aki megpróbálja
mindenét két bőröndbe és néhány sporttáskába zsúfolni.
– Nem kell most azonnal elmenned. Itt maradhatsz, amíg
eldöntöd, merre tovább.
Matthew hálásan rámosolygott, őszinte kedvesség
sugárzott belőle.
– Kösz, nem. Tiszta lappal akarok indulni. Így lesz a
legjobb.
Egyrészt kellemetlen volt nézni, ahogy Matthew pakol,
másrészt mindenáron fel akarta hívni Sophie-t, hogy
meghallgassa a történetet az ő szemszögéből, ezért Helen
úgy döntött, néhány órára elmegy sétálni. Épp kilépett
volna, amikor a nyulak beléptek az ajtón egy meglehetősen
szép, fiatal nővel. Helen rájött, hogy bizonyára undorodva
méregeti őket, amikor elképzeli, hogyan sikerülhetett az
ágyukba csábítani ezt a lányt. Elhessegette a gondolatot, és
köszönt.
– Ő a húgom – jelentette be Mrs. Nyúl, és a másik nőre
mutatott. – Néhány napig nálunk lakik.
Szent ég!
Helen nem jutott szóhoz. Mrs. Nyúl a segítségére sietett.
– Igazság szerint arra gondoltunk, nem lenne-e kedved
egyik este feljönni hozzánk. Megihatnánk valamit. Tudod,
milyen London: évekig eléldegélhetsz valaki fölött, és
valójában nem is ismered. – Horkanva felnevetett, amit
barátságosnak szánt, de inkább egy pszichopata gyilkosra
emlékeztetett. – Legalábbis mélyrehatóan.
Uram, teremtőm!
 Helen úgy döntött, úgy tesz, mintha meg sem hallotta
volna a meghívást.
– Ööö… Az ágyatok… Nem tudnátok véletlenül arrébb
húzni? Egy nagy repedés van a mennyezeten, és afölött
alszotok, tartok tőle, hogy egyik éjjel mindannyian a
fejemre estek. Persze nem mindannyian. Csak… – a két
nyúlra mutatott – ti ketten. Nos, köszi!
Kilépett a bejárati ajtón, mielőtt megvárta volna a
választ. Rohadt jó! Most el kell költöznöm. Londonnak az
volt az egyik előnye, hogy soha senki nem áll szóba a
másikkal, mert amint valaki megszólal, az ember rájön,
hogy teljesen eszement, és nem marad más választása, mint
a lehető legmesszebb menekülni tőle. Megkerülte a házat,
és tárcsázta Sophie számát.
– Na?
– Szent ég, Eleanor! Matthew vissza akar jönni, és én
igent mondtam. Vagy valami olyasmit. Közöltem, hogy
előbb szakítania kell Helennel, költözzön el, aztán
megpróbálhatjuk újrakezdeni. Jól tettem? Mondd meg!
Helen felnevetett.
– Nyugodj meg, és meséld el az egészet!
– Azt hiszem, Matthew tényleg megváltozott. Aztán
eszembe jut, hogy talán megint átver, Helen kidobta, és
most nincs hova menni, vagy valami hasonló. De nem
hinném. Azt hiszem, ez most komoly.
– Lassíts egy kicsit!
– Bocs, bocs. Én csak… Egyfolytában jár az agyam. Te
hogy vagy?
 – Jól. Meséld el, mi történt!
– Matthew másnak tűnik. Azt mondta, otthagyja a Globalt,
és önálló vállalkozásba kezd, hogy több időt tölthessen
velünk.
– Hűha! – csodálkozott Helen, mert tudta, hogy Matthew-
nak mit jelent a munkája.
Lehet, hogy tényleg megváltozott. Legalábbis a barátnője
érdekében nagyon remélte.
– És őszinte volt hozzám. Talán életében először.
Elmondta, hogy Helennel hat hónapja voltak együtt, amikor
elköltözött.
Helennek egy csapásra lelohadt a lelkesedése.
– Tényleg? Hat hónapja?
– Tudom. Rémes, ugye? Megpróbálok nem gondolni arra,
hogy ezalatt mi mindent csináltunk együtt. Az összes
kifogást, amit beadott nekem, amikor későn ért haza.
Mondjuk, mindig is későn járt haza, ezért nem tűnt fel a
különbség. De… azt hiszem, ez nagy lépés. Hogy elmondta
az igazat, pedig tudta, hogy ki fogok borulni… Mégis
győzedelmeskedett a becsület, és ezt nagyra értékelem.
– Hat hónapja? – Helen még mindig nem tudta felfogni,
amit hallott.
– Pontosan ennyi ideig voltunk együtt mi is, amíg Hannah
férje volt – jegyezte meg Sophie szomorúan.
– Micsoda véletlen egybeesés!
– Lelkiismeret-furdalásom van Hannah miatt. Nem
hiszem el, hogy annak idején egyáltalán nem foglalkoztam
vele.
 – Miatta ne aggódj. Sok idő telt már el.
Megbeszélték, hogy hétfőn este beülnek valahová, és
Helen tudta, hogy ez lesz az utolsó találkozásuk. Mert utána
Eleanor meghal, és még egy vezetéknevet sem véshetnek
fel a sírkövére. Helen ült a padon, és azon tűnődött, mihez
kezdjen. Teljesen elkedvetlenedett. Vidáman ünnepelnie
kellett volna, hiszen két hónapja erre a napra várt.
Visszakapta az életét. De valójában nem a régi életét akarta
visszakapni – egy új élet kezdetében reménykedhetett.
Visszakapta önmagát. Akkor miért állt a sírás küszöbén?
 Harmincharmadik fejezet

Matthew szombat estére szállodába költözött a

bőröndjeivel és a sporttáskáival. Helen boldogan
beleegyezett, hogy a maradék holmiért majd később jön
vissza – a legtöbb azóta dobozokban állt, hogy a férfi két
hónappal azelőtt beállított hozzá. Végül fel sem merült,
kinél maradjon Norman, aki szenvtelenül ücsörgött a
kanapén, amíg Matthew pakolászott körülötte, hiszen a
férfi pontosan tudta, hogy visszamegy Sophie-hoz, aki
allergiás a macskákra.
A lakás hirtelen kétszer akkorának tűnt, még Matthew
maradék holmijával együtt is, és Helenen izgatott
borzongás futott végig, amiért visszakaphatja az életterét.
Nincs több játék autó és prémes papucs. Nincs több
vasárnap délután, amikor idegesen várja, hogy
megérkezzen Claudia és Suzanne. Remélhetően Matthew
megtanult egy-két dolgot, és jobb apa lesz most, hogy rájött,
Suzanne nem egy zseni, csak egy hétköznapi kislány, aki
túlságosan igyekezett megfelelni. Claudia nyugodtan
jeleskedhetett a vizsgákon, mert már nem kellett attól
félnie, hogy elorozza a nővére dicsőségét.
Helenre hosszú, kényelmes hétvége várt és az egész jövő
hét, amikor a szó szoros értelmében semmit nem kellett
csinálnia. Elhatározta, hogy kiélvezi minden egyes percét.
Kényezteti magát, és megtesz mindent, amire eddig nem
volt ideje, mielőtt két héten belül elkezdődik az új munkája
– ha még emlékszik rá, mi az a „minden”.

Vasárnap délig szunyókált Normannel – aki azelőtt ki volt

tiltva a hálószobából –, a kandúr lustán nyújtózkodott
mellette. Úgy érezte, minden a helyére billent azzal, hogy
egyedül van. Ijesztő, de így helyes. Lépésről lépésre
felépítheti az életét, és ezúttal nem hibázik. Gondoskodik
róla, hogy minden rendben legyen, munka, barátok, otthon,
és talán végül egy szerelem – ám ezúttal olyan férfi, aki
semmiképpen nem tartozik másvalakihez. Soha többé nem
akarta ezt tenni egy másik nővel.
A karrierjével kezdi – kapott egy esélyt, és szívét-lelkét
bele akarta tenni. Minden más várhat.
Eszébe jutott Sophie és Matthew. A férfi hat hónapot
mondott, és az asszony elhitte. Helen szívből szerette volna,
hogy Sophie sokára tudja meg az igazat.

Egyetlen dolgot tett hétfőn: felhívta Sandrát, hogy

megossza vele a hírt, amit pénteken elfelejtett, miszerint
nem kapott jelölést az Ace Awardsra. Tisztában volt vele,
hogy Sandrát nem éri meglepetésként, de lezáratlannak
érezte az ügyet, szerette volna személyesen közölni a hírt.
Sandra meglepően vidámnak hangzott, amikor felvette a
telefont.
 – Ó, fantasztikusan! – felelte, amikor Helen megkérdezte,
hogy van.
Úgy tűnt, teljesen megfeledkezett a három nappal
azelőtti öngyilkossági kísérletről.
– Ó, értem – nyugtázta, amikor Helen tájékoztatta a
jelölésekről.
– Sandra! Történt valami? – kérdezte zavartan Helen.
– Végeztem a show-biznisszel. Úgy döntöttem, többé nem
akarok híres lenni. Nézzünk szembe a ténnyel, ezt már rég
meg kellett volna lépnem. Olaszországba költözöm
Giovannival, gyerekeket szülök és kecskét fejek, vagy mi ott
a szokás.
– Giovannival?
– Ismered Giovannit. Az étteremből. Kiderült, hogy csak
néhány hétig volt itt, mert Sienában él. A szülei Clactonban
laknak, és csak azért pincérkedett, hogy kifizethesse az
utat. Fogalma sem volt, ki vagyok. Komolyan beszélek, soha
nem hallott rólam, egyetlen fotót sem látott az újságban –
legalábbis addig a bizonyos napig. De akkor is gondoskodott
rólam, hazahozott, és meg sem próbált lefektetni. És most,
hogy tudja, ki vagyok, a legkevésbé sem érdekli. Olyan, de
olyan boldog vagyok!
– Őszintén örülök neked. Ez igazán nagyszerű. Mint egy
tündérmesében.
– Kösz… Bocs, kivel is beszélek?
Helen elmosolyodott.
– Helennel.
– Ó, Helen, ne haragudj! Te mindig olyan kedves voltál
hozzám, köszi.
– Sok szerencsét! – búcsúzott Helen, majd letette a
telefont.

Miközben egy sarokasztalnál ücsörgött a Lamb nevű

kocsmában a Lamb’s Conduit Streeten, Helen megpróbált
nem gondolni arra a tényre, hogy soha többé nem
találkozhat Sophie-val. Úgy tervezte, aznap este bejelenti
neki, hogy elköltözik, de képtelen lett volna elviselni a
könnyes búcsúzkodást. Ezért a gyávább megoldást
választotta – a következő néhány hétben elérhetetlen lesz,
egyre ritkábban hívja vissza, majd amikor Sophie belefárad
a kiszámíthatatlanságába, bejelenti, hogy elmegy.
Azt akarta, hogy aznap este jól érezzék magukat, és
szerette volna megtudni Matthew és Sophie egymásra
találásának minden részletét. Vajon Sophie találkozott vele,
amióta elköltözött tőle? Matthew elmondta neki, hogy
Helennek egyáltalán nem volt ellenére a szakítás?
Lefeküdtek már egymással?
A bár tele volt hivatalnokokkal, akik beugrottak egy gyors
italra, mielőtt elindulnának haza. Helen a csöndesebb hátsó
teremben üldögélt, féltékenyen őrizte a vele szemben lévő
üres széket. Ki tudja, mikor tud legközelebb elmenni
valahova meginni valamit – hiszen ilyesmit az ember nem
tud, illetve nem akar egyedül csinálni. A kocsmába barátok
kellenek, és jelen pillanatban Helennek egyetlen barátja
sem volt. Vagy egy szerelem – dettó. Talán Laurával
összebarátkoznak, ha együtt fognak dolgozni, beugranak
meginni valamit, a munkáról beszélgetnek. Ez egyáltalán
nem volt kizárva – három hónapja még utálta azt a nőt, és
most őszintén kedveli –, ha így halad, húsvétra szerelmes
lesz belé. Vagy „Helen a könyvelésről”? Nem, még a
gondolat is rémisztő volt. Helen nagyot kortyolt az áfonyás
vodkájából. Lépésről lépésre, először a karrier, aztán jöhet
a magánélet.

Sophie tíz percet késett, mint mindig. De Helen fejben már

alkalmazkodott ehhez, tudta, hogy ha megbeszélnek egy fél
hetes találkozót, az tulajdonképpen hat negyvenet jelent.
Rápillantott az órájára – hat negyvenkettő –, ezek szerint
Sophie még önmagához képest is késett. Ebben a
pillanatban – éppen végszóra – Helen megpillantotta a
barátnőjét, aki utat tört magának a tömegben. Zilált volt,
mint aki sietett, de valami bizsergés sugárzott belőle. Helen
még soha senkit nem látott ragyogni, de Sophie élő példáját
adta a kifejezésnek. Helen felállt, és megölelte a barátnőjét.
Sophie megrázta a vizes esernyőjét, letette az asztal mellé,
majd leült.
– Te… elképesztően nézel ki – Helen látványosan
végigmérte Sophie-t, tetőtől talpig.
– Remekül érzem magam. Most már tudom, hogy
helyesen döntöttem.
– Ezek szerint a férjed megtette? Szakított azzal a nővel?
– Igen. Most egy szállodában lakik, egysaroknyira tőlünk.
Tudod, mi a legelképesztőbb az egészben? Hogy sajnálom
Helent. Matthew elmesélte, hogy könyörgött neki,
maradjon, mindenféle érzelmi zsarolást bevetett, de ő nem
tágított.
Helen ráharapott a nyelvére. A saját érdekében
megpróbálta túltenni magát azon a tényen, hogy Matthew-
nak mindig szüksége volt arra, hogy gyengének és
elkeseredettnek állítsa be, de szörnyen dühítőnek találta,
hogy most is ezt csinálja, amikor azt ígérte Sophie-nak, hogy
megváltozik.
– Tényleg? Azt hittem, az volt a benyomásod, hogy Helent
már nem érdekli Matthew. Nem azt mondta, hogy…
– Nos, úgy tűnik, mégis. De nem vagyok hajlandó azon
rágódni, hogyan érezheti magát. Nyilván neki sem volt
lelkiismeret-furdalása miattam az alatt a hat hónap alatt…
– Nyilvánvalóan.
– És most vége. Matthew megígérte, hogy soha többet
nem beszél vele.
Helen érezte, ahogy méregbe gurul a barátnője miatt. A
pokolba! Ez a fickó képtelen igazat mondani.
– Nem maradt semmi elrendeznivalójuk? Úgy értem, a
férjed elég hirtelen elköltözött, elvitte az összes cuccát?
– Egy tárolóban vannak.
– Értem. Nos… Akkor ügyes volt.
Helen ebbe már nem keveredhetett bele, nem
aggódhatott, hiszen többé nem az ő gondja volt.
Sophie visszakapta Matthew-t, és ezt akarta. Kizárólag
rajta múlott, hogy újra bedől-e a simlisségeinek. De Helen
pontosan tudta, miért dől be. Matthew olyan hihetően
tálalta a dolgokat, olyan rohadtul manipulatív volt. Hogy
lehet, hogy ez eddig bevált? A válasz egyszerű: mert a nők –
ahogyan ő maga is – hagyták, hogy így legyen.
Feljogosították.
Megfordult a fejében, hogy kitálal Sophie-nak, elmondja,
hogy ő Helen, és leleplezi Matthew összes hazugságát, de az
egész olyan rémisztőnek tűnt, azt sem tudta, hol kezdje.
Sophie valószínűleg azt hinné, ez valami beteges vicc, vagy
egyszerűen nekiesne – mintha egyszer említette volna,
hogy legszívesebben végezne a riválisával. Nem volt
értelme belefolyni. Megiszik néhány italt, elköszön, és rájuk
hagyja a dolgot. Megtette, amit tudott, visszaállította a világ
rendjét, most már csakis rajtuk múlik. Ha Sophie olyan
ostoba, és hagyja, hogy Matthew újra felültesse, az már az ő
problémája.
– Hozok egy italt. – Helen felállt. – Mit kérsz?
És ekkor Sophie olyat mondott, amitől Helennek remegni
kezdett a térde, a helyiség szédült gyorsasággal forgott
körülötte.
– Ó, megvárom Matthew-t. Bármelyik percben ideérhet.
Helen először azt hitte, rosszul hallotta.
– Tessék?
– Csak leparkol, aztán beugrik köszönni. Elhozott, és
szerettem volna, ha megismered. De csak egy italra marad,
mert utána el kell mennie a lányokért a barátaikhoz…
Helen nem hallotta tovább Sophie szavait, mert az összes
vér kifutott az arcából, és a lábáig meg sem állt, ezért
erősen összpontosítania kellett, nehogy elessen.
Visszaroskadt a székre.
– Ó, ez remek!
Megpróbált logikusan gondolkodni. Ki kell jutnia a
kocsmából, mielőtt Matthew megérkezik. Megjátszhatta
volna, hogy rosszul van, de Sophie nagy felhajtást csapott
volna körülötte. Basszus! Amúgy sem találkozik többet
Sophie-val, elég, ha azt mondja, ki kell mennie a mosdóba,
és egyszerűen kisurran. Rejtélyes befejezés lenne, de
Sophie és Matthew legalább soha nem tudnák meg az
igazat, vagy ha mégis rájönnének, Helennek nem kellene
szembesülnie vele.
Reszkető lábbal újra felállt, és felvette a táskáját. A
kabátját, sajnos, ott kellett hagynia.
– Kimegyek a mosdóba – mondta, majd megfordult, és
szembetalálta magát Matthew-val.
A férfi arcán düh, zavar és félelem keveredett.
– Helen?
Csapdába esett. Megfordult a fejében, hogy elfut, de félre
kellett volna löknie Matthew-t.
Sophie értetlenül meredt rájuk.
– Matthew! Ő a barátnőm, Eleanor, akiről meséltem
neked. – Sophie egyikükről a másikra nézett. – Ti ismeritek
egymást?
Helen földbe gyökerezett lábbal állt, és a padlót bámulta.
Már semmit nem tehetett, hogy mentse magát.
– Eleanor? – kérdezett vissza Matthew. – De hisz ő Helen.
Helen képtelen volt Sophie-ra nézni.
 – Nem értem – jegyezte meg az asszony csöndesen. –
Eleanor! Mit jelentsen ez?
– Mi a fészkes fenét művelsz? – morogta Matthew.
Sophie-nak kezdett derengeni az igazság.
– Te nem…
– Meg tudom magyarázni – motyogta Helen.
Matthew a szó szoros értelmében visszanyomta a
sarokban álló székre. Helen csapdába esett, a két oldalán
Sophie és Matthew, előtte pedig egy asztal. Néhány vendég
feléjük nézett, izgatottan várták a drámát. Könnybe lábadt
a szeme.
– Hallgatunk! – mondta Matthew szárazon.
Helen felnézett Sophie-ra, és az arcát látva teljesen
összeroppant. Minden ragyogás elhagyta, zavartnak és
sebezhetőnek látszott, nem akarta elhinni, amit hall.
– Sajnálom!
– Várok – jelentette be Matthew, aki ügyet sem vetett a
bocsánatkérésére.
Helen vett egy mély lélegzetet, és ránézett a barátnőjére.
– Ezt soha nem kellett volna megtudnod.
– Mi ez? Valami rohadt játék? – szakította félbe Matthew.
– Lelkiismeret-furdalásom támadt azért, amit tettem.
Rájöttem, hogy már nem akarom Matthew-t, és rémesen
éreztem magam, amiért otthagyta miattam a családját. –
Felpillantott, Sophie le sem vette róla a szemét. – Arra
gondoltam, megpróbállak benneteket összeboronálni.
Helyretenni a dolgot.
– Te csak kitaláltad ezt az egészet? Te… színlelted ezt a
barátságot, hogy még jobban összezavard az életemet?
Megbíztam benned. Elmondtam neked… dolgokat. Szent ég!
Sophie felemelte a hangját, és a szomszéd asztaloknál
ülők felkapták a fejüket.
– Nem, nem… Az nem szerepelt a tervben, hogy
összebarátkozunk. Csak szerettem volna látni, milyen vagy,
mert bűntudatom volt amiatt, ami történt, de akkor
elestem, és… megkedveltelek. A barátom vagy. És
szerettem volna megpróbálni, hátha sikerült helyrehoznom
a dolgokat.
– Bármivel is próbálkozol, nem fog sikerülni. Vissza
akarom kapni Sophie-t, és semmit nem tehetsz ez ellen –
fröcsögte Matthew.
– Éppen ezt próbálom elmagyarázni. Azt szeretném, ha
Sophie és te újra együtt lennétek. – Odafordult a férfihoz. –
Nem akarlak már, Matthew. Amikor megjelentél az
ajtómban, arra gondoltam, adjunk neki egy esélyt, hátha
menni fog. De nem ment. Rájöttem, hogy már nem akarok
veled lenni, de olyan sajnálatra méltó voltál, nem volt
szívem egyszerűen kidobni. Arra gondoltam… Most már
tudom, hogy hülye ötlet volt…
– Sajnálatra méltó? Te könyörögtél nekem. Könyörögtél,
hogy hagyjam el Sophie-t. És most, csak mert már nem
téged akarlak, megpróbálsz mindent tönkretenni. Soha
nem kellett volna leállnom veled. Szemét vagy – azzal
birtokló mozdulattal megfogta a felesége kezét.
Helen elkapta Sophie ellenséges pillantását.
– Igazat mond. Könyörögtem, hogy ne hagyjon el. Újra és
újra. Mennyi időn át, Matthew?
A férfi fülig elvörösödött.
– Hat hónapig – felelte Sophie hűvösen.
– Ne feledkezzünk meg a többi három és fél évről! – tette
hozzá Helen, és megfordult, hogy Matthew-ra nézzen.
– Ne hallgass rá!
– Négy év, Sophie. Eddig voltunk együtt. És nem vagyok
rá büszke. Hidd el, rosszul vagyok, ha eszembe jut. Nem
azért mondom el, mert bántani akarlak, hanem azért, mert
jogod van tudni, hogy Matthew még mindig hazudik neked.
Sohasem változik meg.
– Itt egyedül ő hazudik – erősködött Matthew, de Sophie
áthatóan fürkészte Helen arcát.
Egyik nő sem nézett Matthew-ra.
– Emlékszel, amikor azt hitted, Claudiának
agyhártyagyulladása van, és nem érted el Matthew-t, mert
ki volt kapcsolva a telefonja? Mennyi lehetett akkoriban,
nyolcéves? Azért nem vette fel, mert velem volt. Vagy
amikor úgy volt, hogy Franciaországba utaztok nyaralni, és
Matthew az utolsó pillanatban lemondta? Attól tartok, az is
az én hibám. Éppen akkor estem át egy abortuszon, és
megfenyegettem Matthew-t, hogy mindent elmondok
neked, ha nem marad velem. Hidd el, egyáltalán nem
vagyok büszke rá.
– Kapd be! – fröcsögte az asszony.
– Túl jó vagy hozzá, Sophie. Ne csináld!
– Kopj le. Csak tűnj el!
– Máris megyek.
 Helen felállt, és Matthew készségesen félrehúzta a lábát.
– Ó, és ami a holmiját illeti – fordult vissza Helen a
barátnőjéhez –, nem raktárban vannak, hanem a
lakásomon.
– Ez nem igaz – meredt rá Matthew.
Helen azonban továbbra is Sophie-ra nézett.
– Sophie! Bocsánatot kérek! Mindenért. Egy utolsó szemét
voltam az elmúlt négy évben, de megpróbáltam
kiköszörülni a csorbát. Tudom, hogy nem hiszel nekem,
pedig így van. Igazán nagyra értékelem a barátságunkat, és
nagyon fogsz hiányozni. – Érezte, hogy egy könnycsepp
csordogál végig az arcán. – Tudom, hogy ezt soha nem
fogod elhinni, de igaz.
– Kérlek, menj el! Nem vagyok rád kíváncsi.
– Tudom. Csak… Tudom, hogy nem rám tartozik… De
fontos vagy nekem. Gondold meg még egyszer, mielőtt
visszafogadod! Még mindig hazudik, Sophie. Képtelen
máshogy viselkedni.
– Matthew és én újra együtt leszünk, és semmit nem
tehetsz ez ellen – kiáltotta utána az asszony, amikor
elindult.

– Kikezdtél a fiammal? Kikezdtél a saját fiammal?

Helen lecsapta a telefont. Fogalma sem volt, egyáltalán
miért vette fel. Tudhatta volna, hogy Matthew az, hiszen
senki más nem hívta az otthoni számán. Megtörölte a
szemét, töltött magának egy pohár bort, majd visszafeküdt
a kanapéra. Nem tudta, miért fáj ennyire ez az egész,
hiszen soha többé nem kellett találkoznia se Sophie-val, se
Matthew-val, mit számított, ha tudják, mit csinált? Mit
számított, hogy utálják?
Valójában az zavarta, hogy csak egy hajszál választotta el
a sikertől. Otthon lehetett volna, biztonságban, mindenki
megkapta volna, amit akart, őt csak úgy emlegették volna,
mint szegény, szerencsétlen Helent, aki azt hitte, hogy
Matthew elhagyja miatta Sophie-t. És könnyedén
túlléphetett volna a dolgon, mert tudta, hogy helyesen
cselekedett. Ehelyett mocskosnak érezte magát, mint
valami bűnöző, valami perverz, aki alattomosan beépül
mások életébe, hogy elérje alantas célját. Természetesen
nem értették meg, hogy a szíve mélyén csak nekik akart jót.
Hogyan is értették volna? Hiszen tényleg őrültségnek
hangzott.

Elkeseredésében felhívta Rachelt. Tudta, hogy teljesen

értelmetlen, mert soha többé nem találnak vissza régi,
meghitt kapcsolatukhoz.
– Bali vagy Mauritius? – Rachel vidáman csiripelt, észre
sem vette, hogy a barátnője padlón van.
– Nem tudom, Rachel. Az egész el van cseszve – mondta,
és hangosan felzokogott.
– Szent ég, Helen! Mi a baj?
Helen nem tudott beszélni. Amikor megpróbált, szavak
helyett fojtott gurgulázás tört belőle elő.
 – Maradj, ahol vagy. Odamegyek.
– Tényleg? – Helen szánalmasan hálásnak érezte magát.
– Persze. A francba! Nem tudok. Nyolcra jön valaki a
virágok miatt. Aztán elutazunk néhány napra… Megfelelő
helyszínt keresünk – tette hozzá, és hirtelen elszégyellte
magát.
– Nem baj – sikerült Helennek kiböknie.
– Meséld el most! Van még öt percem, aztán visszahívlak,
ha elment a virágkötő.
– Ne aggódj! Majd megbeszéljük, Rach.
– Ne… Várj! – tiltakozott Rachel, de Helen letette a
telefont.
 Harmincnegyedik fejezet

A következő néhány hét egyfajta kábulatban telt. Helen

tompának érezte magát, mintha vastag ködfátyolon
keresztül érzékelné a külvilágot, becsapták az érzékszervei.
Nem tudta eldönteni, miért van jobban elkeseredve. Azért,
mert Sophie elpocsékolta az életét egy olyan férfi miatt, aki
– elkerülhetetlenül – újra átveri a jövőben, vagy azért, mert
éppen ő, Helen asszisztált a dologhoz.
A hét második felében, mielőtt elkezdte volna az új
munkát, gondosan összecsomagolta Matthew maradék
holmiját. Már kezdte azt hinni, hogy a férfi el sem jön érte,
de nem tudta rávenni magát, hogy kidobja, sem arra, hogy
felhívja Matthew-t, és megkérdezze, mit akar kezdeni vele.
Két napig tűrte a férfi dühödt hívásait, aztán úgy döntött,
kihúzza a telefont. Csak Laurának és az édesanyjának vette
fel a mobilját – Rachelnek is felvette volna, de ő egyszer
sem hívta. Közben felmondták az albérletét, ezért félgőzzel
új helyet keresett, bár volt valami végtelenül lélekölő
abban, ha az emberrel – negyvenéves kora felé közeledve –
közlik, hogy nem tarthat háziállatot, vagy nem verhet be
egy szöget a falba, ha fel akar akasztani egy képet.

Nem volt menekvés – hiányzott neki Sophie. Természetesen

tudta, hogy így lesz, és azt hitte, felkészült rá, mert azzal
vigasztalta magát, hogy jót tett a barátnőjével.
Meglehetősen furcsa élmény volt, hogy valaki, akit ilyen
rövid ideje ismer, ilyen nagy űrt hagyhat maga után.
Nagyobbat, mint Rachel elvesztése, aki tíz éven át volt a
bizalmasa. Lehet, hogy azért volt így, mert tudta, hogy
Rachel úgyis visszatér hozzá, ha lecseng az esküvői hajcihő,
bár a barátságuk sohasem lesz a régi, mert Helen tudta,
hogy nem számíthat rá minden körülmények között. Vagy
talán azért volt így, mert rájött, hogy mindössze egyetlen
ember van, akivel jelen pillanatban meg szeretné osztani a
bánatát – és ezzel az emberrel soha többé nem beszélhet.

Az első néhány hétben magányosan kellett dolgoznia,

egyedül rendezte be az irodát a Marshall Streeten, és egy
telefon mellett ücsörgött, amely csak nagy ritkán szólalt
meg. Tudta, hogy új ügyfeleket kellene keresnie, de jelen
pillanatban minden erejét fölemésztette, hogy
hazavonszolja magát a metrón a sorozatokhoz, a
mirelitkajához, a borhoz és az ágyához.
Amikor a negyedik héten Laura csatlakozott hozzá, és
nem sokkal később az asszisztense, Rhona is megérkezett,
Helen kezdte úgy érezni, mintha valami álomból ébredne.
A munka barátságos alternatívának látszott azzal szemben,
hogy otthon üljön egyedül. Néhány hét múlva megjelent
„Helen a könyvelésről” a napszemüvegbe öltöztetett
kismacskákat ábrázoló, ocsmány posztereivel és a szellemes
feliratú bögréivel. Helen tudta, hogy a konyhát is tele
akarja majd aggatni poszterekkel, hogy mindenki
mosogasson el maga után, és máris eldöntötte, hogy
négyszemközt megkéri, ne tegye.

Laura és Helen egyszer-egyszer beültek valahová munka

után, ami megtörte a monoton munkahetet, de még nem
jutottak túl azon a szakaszon, amikor kizárólag a munkáról
beszélgettek. Bár jól megvoltak egymással, nem találtak túl
sok közös pontot. Néha Laura véletlenül szóba hozta
Matthew-t, aki – úgy tűnt – továbbra is a Globalnál
dolgozott, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy távozni
kívánna, mert több időt akar tölteni a családjával. Persze
hogy nem, gondolta keserűen Helen. Megkapta, amit akart,
miért is tenné?

Helen szívességet tett Sandrának, és kidolgozott egy

„Sandra hátat fordít a celeblétnek” kampányt, mert bár a
lány úgy döntött, hogy csendesen visszavonul, azért
mégsem akart olyan csendesen. Ez számtalan sztorihoz
vezetett arról, hogy Sandra a szíve mélyén jó kislány, és
mindvégig csak a szerelmet kereste. Mielőtt Helen észbe
kapott volna, Sandra aláírt egy valóságshow-szerződést,
miután megkezdte új életét Olaszországban, és Helen
beleegyezett, hogy intézi a PR-ügyeit. Éppen Sandrával
sétált egy sajtótájékoztató után, amelyen bejelentették a
tévészereplést, nagyjából két hónappal az után az este után,
amit a legszívesebben örökre törölt volna az
emlékezetéből, amikor egy ismerős alakot pillantott meg.
Halálra váltan megtorpant. Matthew sétált előttük sajátos,
magabiztos lépteivel, ami akkor jellemezte, ha minden a
kedve szerint alakul. Egy nő próbálta tartani vele a lépést,
aki a kezét fogta. Egy nő, aki nem Sophie volt.
– Szent ég! – Helen azon kapta magát, hogy hangosan
kimondta.
– Mi az? – Sandra a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, amit
Helen.
Matthew és a nő – aki kétségbevonhatatlanul vonzó volt,
és rendelkezett az elengedhetetlen hosszú, barna,
lófarokba kötött hajjal, de minden kétséget kizáróan az
ötvenes éveit taposta, így szokatlanul illett Matthew-hoz –
megálltak a Global előtt, és ország-világ előtt csókolózni
kezdtek.
– Az nem Matthew? – kérdezte Sandra, és integetni
kezdett.
Helen megragadta a karját.
– Ne! Nem akarom, hogy meglásson velem. Félek, hogy
kiborulna… Tudod, amiért elhagytad a Globalt, és átjöttél
hozzám – magyarázta, miközben pontosan tudta, hogy a
Global hetekkel ezelőtt ejtette Sandrát.
Matthew felment a lépcsőn, majd eltűnt az épületben, a
nő pedig visszafordult, és egyenesen elsétált Sandra és
Helen előtt, akik továbbra is földbe gyökerezett lábbal
álltak. Halványan rájuk mosolygott, amikor elhaladt
mellettük, ahogy az ember néha szimpatikus idegenekre
szokott, és Helen arra gondolt, igazán… kedves. Nem úgy
festett, mint aki boldog családokat dúl fel, inkább olyan
volt, mint valakinek a bájos nagynénje.
Olyasvalaki, aki gondosan ápol, ha meg vagyunk fázva, de
még nem felejti el kirúzsozni a száját.
Hihetetlen volt. Vagyis túlságosan is hihető, ha valaki
ismerte Matthew-t. Talán kissé gyorsabban következett be,
mint ahogy Helen várta, de pontosan ugyanaz a
forgatókönyv játszódott le. Matthew képtelen volt
megállapodni egyetlen nő mellett, egész életében azt
érezte, a szomszéd fűje zöldebb. Visszaédesgette magát
Sophie-hoz, és most ezt műveli vele… És mindez Helen
hibája volt.
Helen búcsúzóul megölelte Sandrát, és sok szerencsét
kívánt a forgatáshoz, amely két nap múlva kezdődött egy
olyan jelenettel, amelyben Sandra – ezt előre eldöntötték –
egy hirtelen ötlettől vezérelve megszabadul a sokat mutató
darabokból álló ruhatárától, amely egyáltalán nem illik új
életéhez és személyiségéhez.

Helen visszasétált az irodához – amely előtt még mindig a

„Carson PR” bronzfelirat ragyogott –, és bezárkózott a kis
szobájába. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Semmi köze
nem volt hozzá. Neki különösen nem volt köze hozzá, de
képtelen volt nyugodtan visszaülni, és hagyni, hogy Sophie
életét újra tönkretegyék. A francba! Miért kellett
észrevennie Matthew-t? És miért érdekli egyáltalán? A
tenyerére támasztotta az állát, és bámulta a rendetlen
íróasztalát, amikor belépett Laura, és Helen azt vette észre,
hogy az egész történetet a nyakába zúdítja.
– Ne avatkozz bele!
– Nem hagyhatom, hogy Matthew megússza.
– Komolyan gondolom, hogy ne avatkozz bele. Mi jó
sülhetne ki belőle?
– Rávehetném Sophie-t, hogy meglássa Matthew igazi
arcát, mielőtt újra komolyra fordulnának a dolgok kettejük
között.
– Én úgy gondolom, hogy már komolyra fordultak. Hagyd
őket békén!
– Te jó ég! – Helen ráfektette a fejét egy papírhalomra. –
Jaj nekem!

Hat órakor rávette Rhonát, hogy beüljenek valahova egy

italra, ahol felhajtott három pohár bort, miközben
végighallgatta a huszonhárom éves asszisztens édes, de
végtelenül üres fecsegését arról, hogy Usher vagy James
Blunt énekel-e jobban. Amikor hazaért, tisztában volt vele,
hogy be van csípve, és azt is tudta, hogy rossz ötlet, de leült
egy újabb pohár borral, és kikereste a telefonjában Sophie
számát. Ha felveszi, Helen azonnal leteszi – nem tudott
volna szembenézni egy újabb veszekedéssel, ráadásul
Matthew is ott ólálkodhatott a háttérben. Ám ha
hangpostára kapcsol, hagyhat üzenetet. Még nem döntötte
el pontosan, mit fog mondani, amikor meghallotta, hogy a
csöngés hangpostára vált, és Sophie hangja bájosan arra
kérte, hogy hagyjon üzenetet.
– Ööö… Egek… Sophie… Eleanor vagyok… Vagyis Helen. A
francba! Lehet, hogy ez rossz ötlet volt. Ööö… Nem azért
hívlak, hogy megint bocsánatot kérjek, mert tudom, hogy
jelen pillanatban utálsz engem. – Ekkor hangosan szipogott
egyet, és egy részeg könnycsepp gördült végig az arcán,
majd a pulóvere ujjára hullott. Letörölte a másik kezével. –
Mondanom kell neked valamit… Kérlek, hallgass meg, és ne
tedd le a telefont! Nem holmi bosszú vezérel, vagy ilyesmi,
rosszul érzem magam, amiért visszalöktelek Matthew
karjába, és most valaki mással kamatyol a hátad mögött.
Megint. A francba! Ezt akartam elmondani. Láttam egy
másik nővel, és nem csak képzelődtem, valóban együtt
voltak, ha érted, mire gondolok. A kamatyolós részről nem
tudok semmit, csak feltételezem… Matthew-t ismerve. Azt
akarom, hogy tudd, milyen ember. Hogy nem változott
meg, és nem szabad hagynod, hogy újra csapdába csaljon.
Túl jó vagy hozzá. Túlságosan is jó. És… Most megyek. Kösz,
hogy meghallgattál. Ha meghallgattál. Sajnálom. Szia!
Megnyomta a piros gombot, hogy bontsa a vonalat, aztán
azonnal újrahívta Sophie számát.
– Megint én vagyok… Ha ezt az üzenetet kapod meg
előbb, ne hallgasd meg a másikat! Nem emlékszem, milyen
sorrendben játssza őket vissza. De ha ez az első, ne hallgasd
meg! Mintha ott sem lenne. Ha pedig már meghallgattad,
sajnálom! Szia!
 Basszus!, gondolta, amikor kinyomta a mobilját, most nem
mutatkoztam be, ezért Sophie biztosan meghallgatja a másik
üzenetet is, hogy megtudja, ki hívta.
Megfordult a fejében, hogy harmadszor is telefonál, de
még spiccesen is belátta, hogy ez ostobaság lenne, és az
egész történet még az eddiginél is jobban hasonlítana egy
komédiához. Így ötven százalék esély maradt: Sophie vagy
megtudja a rossz hírt, vagy nem. Ez már nem Helenen múlt.

Helen hajnalban ébredt, ruhástul feküdt a villódzó

tévéképernyő előtt, cipőben. A mobiltelefonja mellette
hevert a padlón.
Basszus!, gondolta. Mi a fészkes fenéért csináltam?
Kikapcsolta a mobilját, bebotorkált a hálószobába,
levetette a ruháját, és bemászott az ágyba, hátha még tud
aludni egy keveset. Azon kapta magát, hogy Leóra gondol,
márpedig ezt nem gyakran engedte meg magának. Hogyan
érezhette magát, amikor megtudta, hogy az apja
szeretőjével csókolózott? A lehetséges mostohaanyjával.
Igazán jó napja lehetett, mintha a Jerry Springer Show-ba
csöppent volna, és ő lett volna az egyetlen, aki nem tudja,
hogy csak azért van ott, hogy megalázzák. És mit szólhat
ahhoz, amit a katasztrofális párkapcsolatáról mesélt neki,
amiből megpróbált kievickélni? Biztosan rájött, hogy az
apja volt a másik fél. Ó, és a jelentéktelen aprósághoz, hogy
Helen hazudott neki a nevével, a munkájával és nagyjából
minden mással kapcsolatban?
 Csak arról nem hazudtam, hogy tetszik nekem, gondolta
Helen. Ez a rész nagyon is igaz volt.
 Harmincötödik fejezet

A tavasz lassan kora nyárba fordult, és Helen csak várta

Sophie válaszát. Azonnal ugrott, valahányszor megszólalt a
mobilja, de semmi. Az asszony vagy nem hallgatta meg az
üzenetét, vagy úgy döntött, nem foglalkozik vele. Helennek
fogalma sem volt, hogy milyen válaszra számít – talán
dühre –, de később, miután túljutott a megkönnyebbülésen,
hogy megúszta a helyzetet, kezdte úgy érezni, becsapták.
Hogy hunyhat szemet Sophie ilyen egyszerűen egy efféle
hír fölött? Mi üthetett bele?

Helen tisztában volt azzal, hogy a pletykagépezet már

működésbe lendült, ezért nyilván mindenki tudja, hogy
Matthew visszament a feleségéhez. Bár a közös
ismerőseiktől érkező együttérző pillantások arra utaltak,
hogy Matthew – szerencsére – megtartotta magának a
Helen/Eleanor-epizódot, és hagyta, hogy Helen legyen az
áldozat, ami remekül illett hozzá. „Helen a könyvelésről”
egyik nap óvatosan megemlítette, hogy Geoffnak van egy
barátja, aki remekül illene hozzá, mire Helen (történetesen
hangosan, bár ez egyáltalán nem állt szándékában)
komolyan elgondolkodott, hogy az öngyilkosság nem lenne-
e jobb választás.
 Egyik reggel Helen megérkezett a munkahelyére, és ott
találta Laurát, „Helent a könyvelésről” és Rhonát egy
hatalmas, furcsa külsejű csokitorta mellett, melyen
kacskaringós betűkkel az állt:

„Boldog 40. szülinapot, Helen!”

Késett, és nyilván úgy döntöttek, nem várnak rá tovább,

ezért amikor belépett, éppen az EastEnders című sorozatról
folyt a társalgás. Helen finoman köhintett, hogy
észrevegyék, mire belekezdtek a Happy Birthday
fájdalmasan hamis változatába. Helen próbált
megfeledkezni a nagy napról, és egy pillanatra nem tudta
eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. De ha arra gondolt,
hogy ők hárman az egyetlenek ezen a világon, akiknek
eszébe jutott a születésnapja – beleértve az anyukáját, az
apukáját, Rachelt és a többi barátját, akikkel évente
egyszer találkozott –, végül a sírás mellett döntött, mire a
dal hirtelen félbeszakadt.
– Magam sütöttem a tortát – jelentette „Helen a
könyvelésről”, amitől Helen még jobban zokogni kezdett.
Tovább rontott a helyzeten, hogy ajándékot is hoztak –
egy nagyon ízléses karkötőt, amiről Helen (helyesen) azt
feltételezte, hogy Laura választotta –, majd elmentek
ebédelni a helyi kínai étterembe, besöröztek, és kissé
becsípve mentek vissza az irodába.
Helen egyrészt végtelenül kínosnak érezte, másrészt
rettenetesen örült a felhajtásnak, amit a többiek csaptak
körülötte. Megpróbált nem gondolni arra, milyen
lehangoló, hogy negyven év után mindössze ezt a maroknyi
kis csapatot tudja felmutatni, akikkel együtt dolgozik. A nap
végén a többiek megpróbálták rávenni, hogy menjenek el
valahova, de Helen tudta, csak azért teszik, mert így érzik
helyesnek. Mindannyiuknak megvan a saját élete, és
szeretnének hazamenni. Ráadásul az ebédhez ivott sörtől
megfájdult a feje, ezért más tervekre hivatkozott, és
hazament a lakásába.
Éppen tésztát öntött egy lábosba, amikor megszólalt a
csengő. Már rég nem számított arra, hogy Matthew
megjelenik a holmijáért, ennek ellenére a csengő hangjára
összeugrott a gyomra, és a szíve heves kalapálásba kezdett.
Hányingere lett az idegességtől, miközben odaosont a
bejárati ajtóhoz, és kinézett a kukucskálólyukon. Valami
pislogó fényforrás – talán gyertya – világított az ajtajában
fehér háttér előtt. A képhez nem tartozott arc, legalábbis
Helen nem tudta kivenni. Megfordult a fejében, hogy
lábujjhegyen visszalopakodik a szobába, bebújik a takaró
alá, és megvárja, amíg az illető elmegy. De kíváncsi volt,
ráadásul szánalmasan hálás, amiért valaki – még ha
olyasvalaki is, aki gyűlöli, nagy eséllyel benzinnel fogja
lelocsolni, és felgyújtja – emlékezett a születésnapjára,
ezért elfordította a kulcsot a zárban, és először csak kihúzta
a láncot.
A fehér kartondoboz – most már látta, hogy erről van szó
– egy hatalmas gyümölcsös, tejszínhabos tortát
tartalmazott, melynek közepén magányos gyertya égett.
Amikor óvatosan kinyitotta az ajtót, a doboz leereszkedett,
és Helen megpillantotta fölötte Sophie-t, aki kissé üres
tekintettel nézett rá.
– Boldog születésnapot! – mondta száraz hangon. – Ma
van a szülinapod, ugye?
Helen döbbenten állt. Sokszor elképzelte már a Sophie-
val való nyomasztó és dühtől fűtött találkozást, és a
legszomorúbb pillanataiban olyan ábrándképpel
vigasztalta magát, amelyben Sophie eljön hozzá, közli, hogy
megbocsátott neki, és valahogy minden visszatalál a régi
kerékvágásba, amikor még barátok voltak. (Természetesen
azzal a különbséggel, hogy Helent már nem hívják
Eleanornak.) De úgy tűnt, ez a Sophie egyik forgatókönyvet
sem olvasta, mert a tortát szorongatva, kelletlenül
ácsorgott az ajtóban, és úgy tűnt, mint akinek fogalma sincs,
mi lesz a következő lépés. De a torta – és az égő gyertya,
amely ünnepien világított – csak jót jelenthetett. Kivéve ha
mérgezett volt.
– Ó! Köszönöm! – Helen elpirult. – Hihetetlen, hogy
emlékeztél rá. – Aztán rájött, hogy tennie kellene valamit,
ha nem akarja, hogy örökre így maradjanak. – Van kedved
bejönni?
– Rendben. De csak egy percre.
Helen végigvezette Sophie-t az előszobán, és azt kívánta,
bárcsak az elmúlt egy hónapban kitakarított volna.
– Szóval – nézett körül Sophie a nappaliban – itt lakott
Matthew.
– Ööö… Igen.
 Soha véget nem érőnek tűnő, kínos csönd telepedett
rájuk.
– Azért jöttél, hogy elvidd a holmiját? – kérdezte végül
Helen.
Sophie nem válaszolt azonnal.
– Megkaptam az üzenetedet.
– Ó! Részeg voltam. Ne haragudj! Nem akartam galibát
okozni… – hadarta Helen, de kifogyott a szuszból.
– Semmi baj. Tudok róla, mármint Alexandráról. Már egy
ideje.
– Értem. – Helen rájött, hogy Sophie még mindig
tartogatja a dobozt, ezért elvette tőle. – Gyönyörű torta.
– Tényleg?
– Hozok egy italt. Azért megiszol velem valamit, ugye?
Felbontott egy üveg Pinot Grigiót, és kitöltött két nagy
pohárral, aztán visszament a nappaliba, és leült egy székre,
szemben a kanapéval, ahol Sophie foglalt helyet. Vett egy
mély lélegzetet.
– Sophie! Ne érts félre, nagyon örülök, hogy látlak, de
nem értem. Amikor utoljára találkoztunk… Nos, maradjunk
annyiban, nem számítottam rá, hogy eszedbe jut a
születésnapom.
Sophie nagyot kortyolt a borból.
– Az igazat megvallva fogalmam sincs, mit keresek itt.
Rossz érzés volt tudni, hogy ma van a születésnapod, és
valószínűleg itthon ücsörögsz egyedül…
– Hiszen nincsenek barátaim…
– Hiszen nincsenek barátaid. Érthető módon. – Sophie
halványan elmosolyodott. – És szerettem volna elmondani
valamit, mert… Csak szeretném, ha tudnád. – Sophie nagyot
sóhajtott, és Helen szemébe nézett. – Matthew-val már nem
vagyunk együtt.
– Ó, értem. Alexandra.
– Nem. Alexandra később jött. Igazság szerint egészen új
szerzemény, valami elváltaknak szervezett találkozón
ismerkedtek meg. Igazán kedves nő, de még a kapcsolatuk
elején járnak, és túlzás lenne abban reménykedni, hogy
Matthew képes lesz kitartani valaki mellett, aki vele
egykorú.
– Valóban kedvesnek tűnt.
Helennek fogalma sem volt, merre tart ez a beszélgetés.
– Aznap este gyűlöltelek – folytatta Sophie. – Elképzelni
sem tudod, mit éreztem, amikor fel kellett fognom ezt az
egészet rólad és Matthew-ról.
Helen áthatóan bámult egy maszatot a kávézóasztalon.
– Ne haragudj!
– Nem tudtam, igazat mondasz-e arról, hogy Matthew
továbbra is hazudik. Azt hittem, csak azért mondod, mert
vissza akarod kapni…
Helen felsóhajtott.
– De rájöttem, teljesen mindegy, mi vezérel, a lényeg az,
hogy Matthew nem változott meg, és talán soha nem is fog.
Ezért közöltem vele, hogy nem fogadom vissza.
– És hogy reagált?
– Sírt, kiabált, és mindenért téged hibáztatott. Aztán egy
ponton komolyan fontolóra vette, hogy megkér, hadd jöjjön
vissza ide, mert annyira gyűlöl egyedül lenni.
– A francba! Tényleg mindent összekuszáltam. Ha nem
igyekszem ennyire, soha többet nem kerültök újra közel
egymáshoz. Meg kellett volna mondanom neki, aznap,
amikor megjelent a küszöbömön, hogy ez nem helyes, és
nem akarok vele lenni. Sok kalamajkától megkíméltem
volna mindannyiunkat.
– Először is, soha nem kellett volna lefeküdnöd a
férjemmel.
– Igaz, igaz. Ne haragudj!
– Nem azért jöttem ide, hogy vádaskodjak. Csak úgy
gondoltam, megérdemelsz annyit, hogy tudd, mi lett a vége.
– Sophie-nak ellágyult a hangja. – Tudom, hogy aggódtál
miattam. Legalábbis ennyit sikerült kivennem azokból a
részeg üzenetekből.
Letette a poharát az asztalra, és felállt.
Helen minden eddiginél erősebb késztetést érzett, hogy
ott tartsa Sophie-t, amíg sikerül helyreállítaniuk a
barátságukat.
– Ne menj el! Kérlek! Hozok még egy pohár bort.
De Sophie már vette a kabátját.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Olyan… furcsa érzés.
Azt sem tudom, hogyan szólítsalak.
– És mi lesz a tortával? Legalább segíts megenni! Nem
hozhatsz egy egész tortát, hogy aztán itt hagyj vele.
– Ó! – mondta Sophie. – Majdnem elfelejtettem. A torta
Leo ötlete volt.
– Leóé?
 – Ő sütötte.
– Nekem?
– Nem, valaki másnak. Persze hogy neked.
Helen érezte, hogy gombóc gyűlik a torkában.
– Hogy van?
Sophie óvatosan fürkészni kezdte Helent, majd
lehalkította a hangját, hogy enyhítsen a bejelentés súlyán.
– Megnősült.
Hát ennyi. Vége a fantáziálásnak, amit Helen időről időre
megengedett magának. Elképzelte, hogy Leo bekopog az
ajtaján, közli vele, hogy nem tud nélküle élni, nem számít,
hogy néhány hónapja még az apjával kefélt, mert szereti.
– Megnősült? És kit vett el?
Sophie felnevetett.
– Ó, bocs. Azt mondtam volna, hogy megnősült? Úgy
értettem, vett egy új kocsit. Dehogy nősült meg!
Helen halványan felnevetett.
– Hogy tehetted ezt velem? Mármint… Tudom, hogy sok
gonoszságot tettem… – hadarta, mert úgy érezte, folyton
bocsánatot kell kérnie a viselkedéséért.
De Sophie mosolyogva félbeszakította:
– Őszintén szólva jobban örülnék, ha ezt nem hoznánk
folyton elő.
– Szóval, komolyan kérdezem. Hogy van Leo?
– Jól. Azt mondta, adjam át az üdvözletét.
– Tényleg? És sütött nekem tortát?
– Eltartott egy ideig, amíg hozzászokott a gondolathoz,
hogy az apja Carlo. Hogy ő volt az ok, amiért nem jöhettetek
össze. De Carlo nem létezett, ugye? Már teljesen össze
vagyok zavarodva…
– Nem! – közölte Helen felháborodva, aztán rájött, hogy
nincs joga hozzá. – Komolyan!
– Mert ha úgy adódna, hogy összejössz Leóval, saját
kezűleg tekerem ki a nyakadat, ha fájdalmat okozol neki.
Ha úgy adódna, hogy összejön Leóval? Jól hallotta?
– Ööö… Gondolod, hogy erre van esély? Hogy talán…
A kérdés ott lógott közöttük a levegőben.
– Elean… Helen! Apró lépésekben kell haladnunk. Ki
tudja, mit hoz még az élet, de abban mindannyiunknak meg
kell egyeznünk, hogy ezentúl csak az igazat mondjuk.
Mit hoz az élet? Ez azt jelenti, hogy még fognak találkozni?
Lehet, hogy a barátságuknak van jövője? És ki tudja, mi
jöhet még?
– Természetesen.
– Az igazat megvallva nem akarok több részletet
megtudni rólad és Matthew-ról, de azzal tisztában kell
lennem, ki Eleanor és ki Helen, ha érted, mire gondolok. Azt
sem tudom, valójában ismerlek-e. Csak azt tudom, hogy
hiányzik, akit a barátnőmnek hittem, és szeretném
kideríteni, visszakaphatom-e.
– Én is – Helen a könnyeivel küszködött.
– Ezért arra gondoltam, talán kezdésnek elmehetnénk
valahová egy italra, és meglátjuk, hogy alakul.
– Komolyan? Persze. Kérlek! – Ne könyörögj!, gondolta
Helen. – Az nagyszerű lenne.
– De meg kell ígérned, hogy nem lépsz kapcsolatba
Leóval, amíg szabad utat nem adok. Semmit, még a tortát
sem köszönheted meg, mert jól ismerem… Nem akarom,
hogy a közelébe menj, amíg meg nem győződöm róla, hogy
megbízhatom benned. Rendben?
Helen úgy érezte, ez a legészszerűbb kérés, amit valaha
hallott.
– Oké – mondta, és elmosolyodott. – Megígérem.

Egy percig feszengve ácsorogtak a nappaliban, egyikük sem

tudta, mi legyen a következő lépés. Meg kellene beszélniük
egy konkrét időpontot? Egyelőre halasszák el, és Helen
tűrjön, mint egy szerelmes kamasz lány, aki epekedve várja
az imádott fiú hívását? Hűvös, esti fuvallat érkezett, ahogy
a macskaajtó fedele fellibbent, és Norman beviharzott a
hátsó kertből, majd teljes testében megrázta magát, hogy
megszabaduljon a víztől. Rákezdett az eső.
– Ó, ő lenne Párna? – kérdezte Sophie, és úgy festett, mint
aki mindjárt tüsszent egyet.
Helen felnyalábolta a macskát, és betessékelte a
konyhába, majd becsukta utána az ajtót.
Helen felsóhajtott.
– Valójában Normannek hívják.
– Értem. Hát persze. – Sophie hangja enyhe
ingerültségről árulkodott. – Claudia macskája.
Helen felmarkolt egy csomó fényképet a sarokban álló
kisasztalról.
– Ezeket neki készítettem, megnézheti, hogy megy
Norman sora. Nézd! – Helen Sophie orra elé tartotta az
egyik képet. – Elkapta az első egerét. El akartam küldeni
Claudiának… Egyszer… De nem tudtam… Érted…
Kifogyott a szavakból. Tudta, hogy Norman megjelenése
újra Sophie eszébe juttatta, hogy minden, amit róla tudott,
hazugság, hogy még az apró, jelentéktelen részletek sem
bizonyultak igaznak.
– Nos…
Sophie elvette tőle a fényképeket, és eltette a táskájába.
– Claudia örülni fog, kösz.
Helen vett egy mély lélegzetet.
– És nyilván sikeres PR-szakember sem vagyok. Egyelőre.
– Erre rájöttem – mondta Sophie, de közben mosolygott. –
Tudod, mit? – kérdezte, és elkezdte levetni a kabátját.
Helen visszafojtott lélegzettel várt. – Mégis iszom még egy
pohárral. És elkezdheted elmesélni, ki is vagy valójában.
{1}
A son angolul azt jelenti: fiú. – A ford.