1.

fejezet

Roth­mann csokoládégyár,
Stuttgart, 1903. január vége

Halkan megcsendült az ajtó fölötti kis harang, amikor

Ju­dith Roth­mann belépett a csokoládégyár édességbolt-
jába. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót, majd
letörölte a bokacsizmája talpát az odakészített kis sző-
nyegen. Rémes idő volt odakint. Ködös, szeles, ráadásul
napok óta esett is.
  Alighogy kizárta a barátságtalan kinti világot, máris
jobb kedvre derült az üzletet betöltő finom csokoládé­
illattól. Gyors léptekkel átvágott a tükrökkel, aranyo-
zott szegélyléccel és stukkóval gazdagon díszített helyi-
ségen, miközben a tekintete rutinosan siklott végig a
kínálaton.
  Válogatott finomságok sorakoztak a fényesre políro­
zott pultokon és a falak mentén álló fehérre lakkozott,
üveges vitrinekben. Ahová csak nézett az ember, tálak-
ban, emeletes desszertkínálókban, üveg bonbonierekben,
művészien elrendezett dobozkákban halomban áll­tak a
csábító édességek. Csokoládéba mártott aszalt gyümölcs,
marcipán, praliné, trüffel, különféle táblás csokoládék,
bonbonok minden mennyiségben. A Roth­mann-féle exk-
luzív desszertválogatás, finom csipkén gondosan elren-

7
dezve, csinos, festett fadobozkákban hívta fel magára a
figyelmet.
  Ezen a csütörtök délutánon nagy volt a forgalom az
üzletben. Ju­dith körbejárt, itt-ott átrendezte a bonbono-
kat a tálkákban, és lopva a szájába dugott egyet a ked-
venc pralinéjából, élvezettel hagyta szétolvadni a nyelvén
a málnával töltött, fanyar-édes keserű csokoládét. Köz-
ben feltűnés nélkül felmérte a vásárlókat.
  Egy elegáns öltönyt viselő úr kalapját a kezében tartva
nézelődött, láthatóan megfelelő ajándékot keresett dél-
utáni látogatásához. Nyilván le akarta nyűgözni az imá-
dottját, mert végül a legfinomabb pralinéválogatás mel-
lett döntött, hozzá egy kecses, vörös cukorrózsát kért.
Mellette két bakfis állt, kuncogva hajoltak egy színes
drazséval teli ezüsttál fölé. Az egyik kiszolgálópultnál
három, drága selyemkosztümös hölgy a ház legkülönle-
gesebb bonbonjai között válogatott, közben egy anya, a
nevelőnő hathatós segítsége dacára, alig tudta kordában
tartani négy hangosan követelődző gyerekét.
  Nyáron fagylaltot is kellene árulnunk, gondolta Ju­
dith, elnézve a lármás kis csapatot, és elhatározta, hogy
ezt felveti az apjának. Nemrég a kezébe került Agnes
Marshall egyik receptkönyve. Lenyűgözve olvasott ben-
ne egy jégmasináról, amely hideg krémet készít tejből,
tejszínből, cukorból és aromákból. Fejben már tovább is
gondolta a híres angol szakácsnő ötleteit, és szinte látta
maga előtt, hogy Wilhelm Roth­mann csokoládégyára
lesz az első Stuttgartban, amely birsalma-, ananász-, va-
nília- és mindenekelőtt csokoládéfagylaltot gyárt. Talán
még udvari beszállítónak is kinevezik az apját.
  Ju­dithot büszkeség töltötte el, hogy milyen sokra vitte

8
a családja. És neki vele született tehetsége volt ehhez a
mesterséghez. Amint belecsöppent a csokoládékészítés
világába, csak úgy buzgott benne a tetterő, ontotta ma-
gából az ötleteket. Titkon azt remélte, egy napon majd
beleszólhat a gyár ügyeibe, bár az apja minden erre vo-
natkozó célzást ostoba női locsogás címen söpört félre.
Szerinte egy nőnek otthon a helye, vezesse a háztartást,
nevelje a gyerekeket. Ju­dith azonban tudta, hogy az ef-
fajta elvek már kissé idejétmúltak. Az olyan nagyváro-
sokban, mint München vagy Berlin, egyre több nő tör
be az üzleti életbe. Miért is ne lehetne ez így Stuttgart-
ban is?
  Közben körbe-körbe járt az üzletben. A három eladó-
nő fekete ruhában, frissen keményített fehér kötényben
szolgálta ki a vevőket. Az egyiküknek odaszólt.
  – Antonia kisasszony, ajánlja ma mindenképpen a friss
mentás kekszet a vásárlóknak! Legjobb lesz, ha kiteszi a
dobozkákat a pultra.
  – Igenis, kisasszony – felelte a lány, és már ment is,
hogy tegye, amit mondtak neki.
  A négygyerekes anya közben végzett a vásárlással, és
indulni készült. Az ajtóban volt egy kis civakodás, mert
mindegyik gyerek elsőként akart kimenni. A nevelőnőt
olyan erősen lökték félre, hogy megtántorodott, és né-
hányat elejtett a sok kis csomag közül, amivel a két keze
tele volt. Miközben próbálta megtartani az egyensúlyt,
a legkisebb gyerek megbotlott az egyik dobozban, teljes
hosszában elvágódott a csempézett padlón, és azonnal
bömbölni kezdett.
  – Hallgass el azonnal! – förmedt rá a nevelőnő. Az
anya csak hűvösen hátrapillantott a válla fölött, majd

9
kiterelte a többi csemetéjét az ajtón. A kisfiú egyre han-
gosabban sírt, még mindig a földön feküdt, a nevelőnő
megint rászólt, miközben elkezdte összeszedegetni az el-
ejtett csomagokat.
  Ju­dith fogott egy bonbont, odaadta a hüppögő kis­
fiú­nak, és felsegítette a földről. Aztán intett Trude kis-
asszonynak, hogy segítsen a nevelőnőnek felszedni a
csomagocskákat. Végül megkönnyebbülve csukta be az
ajtót a zajos társaság után.
  A többi vevő kicsit rosszallóan, de azért inkább mo-
solyogva nézte végig a jelenetet, azután folytatták a vá-
sárlást. Ju­dith odabólintott az eladónőknek, és a hátsó
ajtón át kilépett a tágas lépcsőházba, amely összekötötte
az édességboltot a gyárral.
  Itt, a kakaó, cukor és illatos fűszerek varázslatos biro-
dalmában vibrált az élet. Ju­dith azóta imádta ezt, amióta
gyerekként elbűvölve, ámulva először lépett be a csoko-
ládégyárba. Most azonban valami szokatlan szorongást
is érzett, ami görcsbe rántotta a gyomrát.
  A reggelinél az apja futólag megemlítette, hogy este
fontos dolgot kell megbeszélnie vele, Ju­dith azóta töp-
rengett, vajon mi lehet az. Az ilyen homályos célozga-
tás egyáltalán nem volt jellemző rá, Ju­dithot pedig egyre
jobban furdalta a kíváncsiság, ezért úgy döntött, benéz
az irodába. Remélte, az apja elárul valamit, bár jól tud-
ta, nem szereti, ha munkaidőben magánjellegű dolgok-
kal zavarják.
  Nem törődött a figyelmeztető belső hanggal, határo-
zott léptekkel elindult a lépcsőn a legfelső emeletre, ahol
a gyár irodahelyiségei voltak.
  Csend fogadta, amikor belépett, a tágas teremben se-

10
rény munka folyt. Tucatnyi öltönyös, nyakkendős férfi
hajolt a lakkozott tölgyfa írópultok fölé, elmerülten ve-
zették be a gyár kiadásait, bevételeit a könyvekbe. Itt
nem csokoládéillat terjengett a levegőben, hanem a tin-
ta, a papír, a bútorfényező és a padlóviasz szaga keve-
redett az alkalmazottak kölnijével. Amikor észrevették
Ju­dithot, az egyikük odasietett hozzá.
  – Mit tehetek önért, Roth­mann kisasszony?
  – Apám az irodájában van?
  – Hogyne, máris szólok neki.
  – Nem szükséges. Egyedül van?
  – Pillanatnyilag nincs nála senki, kisasszony.
  Ju­dith bólintott. Az alkalmazott visszaült a helyére,
ő pedig elindult a hosszú terem túlsó végéből nyíló iro-
dába, bekopogott a filigránüveggel díszített ajtón, majd
belépett.
  Az apja az ablaknál állt, háttal neki, és az utcát nézte.
Amikor észrevette a lányát, olyan gyorsan fordult meg,
mintha valami tiltott dolgon kapták volna.
  – Judith! – Barátságtalan volt a hangja. – Te meg mit
keresel itt? – Visszaült impozáns íróasztala mögé, ame-
lyen akkurátus rend uralkodott, csak egy számlakönyv
feküdt ott kinyitva. – Már megint rossz fát tett a tűzre a
két öcséd?
  – Nem, apám – mosolyodott el Ju­dith óvatosan. – Ez-
úttal nem.
  – Akkor jobb lenne, ha rájuk néznél, mielőtt történik
va­lami.
  – Aggodalomra semmi ok, apám. Robert figyel rájuk.
– A  család szolgája magával vitte a nyolcéves nyugha-
tatlan ikreket a városba. – Azért jöttem, mert van egy

11
javaslatom – folytatta Judith, remélve, hogy beszélgetés
közben talán ki tudja szedni az apjából, mi az a fontos
dolog, amiről beszélniük kell.
  – Erre most nincs időm – felelte az apja, miközben
felemelt egy ceruzát. – Menj inkább haza! Vagy segíts
összeállítani a mintacsomagokat az utazó ügynökök szá-
mára! Este majd beszélünk.
  – De ez fontos. – Ju­dith nem hagyta magát ilyen kön�-
nyen lerázni. – Mindig azt mondja, hogy új termékek
kellenek, nem igaz?
  – És már megint van egy nagyszerű ötleted?
  Ju­dith nem törődött a gúnyos hangnemmel.
  – Engedelmével, igen. Ugyan még az év elején járunk,
de bizonyos dolgokat jó előre meg kell tervezni. Maga is
ezt mondja mindig, apám. Ezért arra gondoltam, nyáron
árulhatnánk a boltban fagylaltot.
  – És te ezt nevezed fontosnak? – nevetett fel gúnyosan
az apja. – Légy olyan jó, Judith, és hagyj most dolgoz-
ni! Itt a feje tetején áll minden. Jelenleg nem tudok ezzel
foglalkozni.
  – Bizonyos dolgokat nem lehet halogatni – erősködött
tovább a lánya. – Az imént gyerekek jártak a boltban, ők
odalennének érte. Persze sok mindent át kell gondolni, a
hűtést, a szállítást, de…
  – Ó, hallgass már, kérlek! – vágott közbe az apja tü-
relmetlenül. – Talán érdemes megfontolni az ötleted, de
most nyakig ülök a munkában. Menj haza! Theo majd
elvisz a kocsival. Nyáron úgyis akad éppen elég dolgod,
nem lesz időd a fagylalt készítésén törni a fejed.
  – Ezt hogy értsem, apám? – kapta fel a fejét Judith.

12
  – Ezen nincs mit érteni. – Roth­mann az ujjaival dobolt
az íróasztal lapján. – Magad is nagyon jól tudod, mit vár
el egy apa a felnőtt lányától. Ezért jobb, ha minél előbb
gondoskodsz arról, hogy a stafírungod teljes legyen.
  Egy pillanatra feszült csend lett, Ju­dith a döbbenettől
nem talált szavakat. Végül dadogva megszólalt.
  – Ez azt jelenti, hogy…
  – Férjhez mész. Pontosan azt jelenti. Huszonegy éve-
sen éppen itt az ideje. Ma este akartam közölni veled, de
most már tudod.
  – De hát kihez? – kérdezte Ju­dith rémülten. Alig akart
hinni a fülének, bár jó ideje sejtette, hogy egyszer ez a
pillanat is eljön. – Ugye még nem szemelt ki senkit?
  – Még nem, de hamarosan – mondta Roth­mann, majd
a számlakönyv fölé hajolt, hogy folytassa a munkáját.
– Idő­ben tudatom veled. Bízz bennem egy kicsit!
  Ju­dith térde elgyengült. Beigazolódott a rossz előér-
zete. Ez hát az apja fontos mondandója. Férjhez akarja
adni, és neki nincs beleszólása.
  Nagy nehezen megállta, hogy mondjon valami nem
helyénvalót. Egy csípős válasz csak rontana a helyzeten.
Így mindössze ökölbe szorította a kezét, sarkon fordult,
és szinte kimenekült az irodából. Hangosan kopogott a
sarka, ahogy szaladt lefelé a lépcsőn, az arcán könnyek
csorogtak, pedig sírni aztán tényleg nem akart.
  Olyan nagy kérés lenne, hogy várjanak még kicsit a
házassággal? Hogy ő maga választhasson? Egy olyan
férfit, akit kedvel. Aki elfogadja, sőt talán még értékeli
is, hogy szereti a munkáját a csokoládégyárban, és nem
otthon akar kornyadozni, mint az anyja.

13
  Összehúzta a kabátját, kilépett az utcára. Nyálkás,
hűvös volt az idő, de nem érezte sem az esőt, sem a hi-
deget, céltalanul rótta az utcákat, míg egyszer csak ott
állt a Marienplatzon. Innen indult a fogaskerekű vasút
Stuttgart elővárosa, Degerloch felé, ahol Ju­dith család-
ja a nemrégiben épült villanegyedben lakott. Beszállt az
egyik kocsiba, és a kezdeti kétségbeesést a rá jellemző
harciasság váltotta fel. Ilyen könnyen senki nem dönthet
az életéről, a jövőjéről. Még az apja sem.
 2. fejezet

Ehrenbreitstein-erőd, Koblenz,
1903. február vége

A szürke hajnali ég fakó fénye nem tudta elűzni sem az

éjszaka hűvösét, sem az árnyakat. A kémények füstjétől
terhes párás levegőben elvesztek a színek és a hangok,
elmosódtak a citadella körvonalai, elnémult még a hatal-
mas folyó is, amely ősidők óta a meredek sziklafal lábá-
nál folyik össze a Mosel vizével.
  A cellaajtó reteszének ismerős kattanása törte meg a
hajnali csendet. Victor, aki a rácsos ablaknál állt, most
megfordult, odabólintott a belépő őrnek.
  Eljött az idő.
  Még egyszer utoljára végigsiklott a tekintete a sivár
helyiségen, az egyszerű fabútorokon, a vaságyon, a gon-
dosan összehajtogatott kék-fehér kockás pléden. Aztán
belebújt viseltes kabátjába, felemelte kopott kofferét,
fogta a kalapját, és az őr után kilépett a zord, barát-
ságtalan reggelbe. Átvágtak a felső várudvaron, majd
hamarosan ott álltak a keleti front hosszan elnyúló épü-
letei előtt. Victor elnézte a portikusz négy oszlopát, a
halványsárga homlokzatot, amelynek klasszicista jegyei
látványos kontrasztot alkottak az egyébként marcona
megjelenésű erőd többi részével. Végül felkísérték a pa-

15
rancsnok szobájába, amely az első szinten volt, a hely-
őrség fölött.
  Amikor fél órával később újra kilépett a szabadba,
megkérte az őrt, hadd maradjon egyedül néhány percre.
A  férfi bólintott, megállt, Victor pedig egy csapat gya-
korlatozó katona mellett átsétált a tágas udvaron a mell-
védhez. Szép nyugodtan letette a kofferét, és a masszív
kőfalra könyökölt.
  Pillanatnyilag csupán sejteni lehetett, milyen fantasz-
tikus kilátás nyílik innen tiszta időben Koblenzre és a
tájra, ahol a két folyó találkozik, majd egyesülésük után
közös útjukra indulnak észak felé. Csak néhány ködbe
vesző ház, legelő és szántó derengett a távolban. A Vul-
kaneifel távoli hegycsúcsaiból, csodás tengerszemeiből,
sötét erdőiből semmi sem látszott.
  Victor felsóhajtott.
  Másként képzelte a szabadulása utáni első pillanatot.
Képzeletben százszor állt már itt a mellvédnél, akár egy
szárnyát bontogató madár, hogy magába szívja a messze
elnyúló vidék látványát, magasról akart lenézni a világ-
ra, mielőtt újra birtokba veszi – ahogy a világ őt.
  A nyirkos, ködös idő sokat elvett ugyan ebből az
örömteli pillanatból, ő azonban nem akart elégedetlen-
kedni. Az elmúlt évek keserű leckéi után kibírja, hogy
nem a várva várt látvány fogadja. Most már vége, csak
ez számít. Hirtelen megfordult, felkapta a koffert, majd
az őr kíséretében távozott.
  A sziklakapun át vezetett az út a szabadságba, az elő-
retolt Helfenstein erődhöz, onnan pedig meredeken lefe-
lé számtalan őrhely és további kapuk mentén egészen a
faluig.

16
  A meredek sziklafal mellett haladva, minden egyes
lépéssel nőtt a távolság közte és a hatalmas, bevehetet-
lennek tartott erőd között. Simára kopott cipőtalpa ide-
oda csúszkált a köves, nyálkás ösvényen, és valamiféle
büszkeséggel töltötte el, hogy mindannyiszor sikerült
megtartania az egyensúlyát. Didergett, és folyton meg-
borzongott, amikor hirtelen támadt széllökések hideg,
nyirkos levegőt fújtak a nyakába. Remegett a térde a
megerőltetéstől, mire a sziklás út végére ért.
  A hajóhídnál várnia kellett kicsit, amíg a dereglyék
utat nyitottak egy kis gőzhajónak, majd miután átha-
ladt, újra összezártak. Átballagott a hajóhídon a Rajna
fölött, megfizette a két pfennig hídpénzt, és végre ott állt
a folyó túlpartján Koblenz előtt.
  Felszakadoztak a felhők.
  Victor habozott.
  Majd még egyszer utoljára visszanézett a sziklaszirten
magasodó hatalmas erődre, amelynek durva kövekből
rótt falai lassan kirajzolódtak a kitisztuló időben.
  Két hosszú éven át volt börtöne a porosz hatalom mo-
numentális jelképe, Ehrenbreitstein erődje. Egy párbaj
miatt ítélték el, amelyben nem is akart részt venni, és
amelynek végzetes kimenetele miatt egy csapásra elítélt
bűnözővé vált. De legalább a Koblenz melletti várbör-
tönbe került, jó messze Berlintől és a szülővárosához kö-
tődő rossz emlékektől.
  A távolból kiáltásokat, nevetést, egy hajókürt hangját,
kutyák ugatását hallotta. Újra hangokkal telt meg a vi-
lág, még a szomorú szürke időt is pezsdítőnek érezte.
  Jól kilépett. Egyre gyorsabban vitte a lába, hirte-
len boldogság járta át minden tagját. Ám a mámorító

17
öröm dacára is jól tudta, hogy visszanyert szabadsága
nem csupán végtelen lehetőségeket rejt, hanem valami
bizonytalan veszélyt is. És bár új életet akart kezdeni,
tudta, a múltjával is békét kell kötnie.
  Megérkezett a koblenzi pályaudvar vaskos, kétszintes
épülete elé. A sétától kimelegedett, bár olyan hideg volt,
hogy apró párafelhőket fújt ki a száján. Megvette a je-
gyet, leült egy padra a váróteremben. Csak jó egy óra
múlva jön a vonata.
  A tágas terem egyik sarkában felfigyelt két gyerekre,
feltehetően testvérek voltak, akik egy automata előtt áll-
va hadonásztak. Unott arcú nevelőnő ült mellettük a pa-
don, és a könyvébe mélyedt. A testvérek közben komoly
harcot vívtak valamiért, amit az automatából vettek ki.
A kislány semmiben nem maradt alul a bátyjával szem-
ben. Végül ő szerezte meg a kincset, amit diadalmasan
feltartott. Egy tábla csokoládé, mosolyodott el Victor.
A kislány elszaladt a kincsével, a fiú csalódott képet vá-
gott, de aztán elszántan üldözőbe vette a testvérét.
  Victor nem tudta féken tartani a kíváncsiságát. Min-
dig is lenyűgözték az automaták, és ez itt egészen újnak
tűnt. Felállt, és feltűnés nélkül szemügyre vette. Stoll-
werck – ez állt rajta. A kölni csokoládégyár évek óta igen
találékonynak bizonyult abban, hogyan dobja piacra a
termékeit. Már saját fejlesztésű automatákat szállított
mindenhová, az ilyenekből például szappant lehetett
venni, de akár menetjegyet is a pályaudvarokon.
  A cikornyás aranyozással díszített, szürkéskékre fes-
tett öntöttvas masina körülbelül az álláig ért. A  táblás
csokoládék egy íves kis ablak mögött sorakoztak jól
láthatóan. Jobb oldalt volt egy nyílás a pénzérméknek,

18
fölötte zománcozott tábla mutatta, hogyan működik a
gép. Egy tábla tíz pfennigbe került. Victor gyorsan fel-
szorozta ezt a gépben található csokoládék számával,
és megállapította, hogy igencsak jövedelmező üzlet ez a
Stollwerck-gyár számára. Nem vett ugyan csokoládét az
automatából, de felébredt benne a feltaláló. Miközben
visszaült a padra, gondolatban máris egy hasonló konst-
rukción törte a fejét.
  Amint megveti a lábát új hazájában, nekilát a masina
megtervezésének. Amikor idáig eljutott, előhúzott a nad-
rágzsebéből egy gyűrött cédulát, amelyen egy cím állt:
Edgar Nold, Silberburgstrasse, Stuttgart.
  Eszébe nem jutott volna, hogy a szabadulása után ép-
pen Stuttgartban próbáljon szerencsét, mielőtt az egyik
fogolytársa komolyan a figyelmébe nem ajánlotta a dél-
német települést. Azóta nem hagyta nyugodni a gondo-
lat. Stuttgart feltörekvő, fejlődő városnak tűnt, ezért fel-
tehetően sok a munkalehetőség, ugyanakkor elég messze
van Berlintől ahhoz, hogy zavartalanul új életet kezdhes-
sen. Mindenesetre ott senki sem keresi majd.
  Néhány napja a fogolytársa még egy távoli rokona cí-
mét is megadta, ő az a bizonyos Edgar Nold, akihez for-
dulhat, ha megérkezett a városba. Talán így könnyebb
lesz megvetnie a lábát idegenben.
  Végül éles füttyel befutott a vonatja, csikorgó fékezés-
sel állt be az állomásra a gőz- és füstfelhőbe burkolózó
vasparipa. Utasok szálltak ki az első osztályú kupékból,
hosszú, meleg szövetkabátban, az urak mélyen a hom-
lokukba húzták a kalapjukat, némelyik hölgy drága
bundát viselt. Szolgálók cipelték utánuk a csomagokat,
és siet­ve feszítették ki az ernyőket, hogy megóvják gaz-

19
dáikat az esőtől. Aztán a többi vagonból is kiszálltak a
kevésbé jómódú utasok, ők maguk vitték a táskájukat,
a kofferjukat, és sietős léptekkel indultak a kijárat felé.
  Victor kisétált a váróteremből a peronra. Türelmesen
kivárta, amíg a felszállók helyet találnak maguknak a
vagonokban, aztán beszállt az egyik harmadosztályú
kocsiba, feltette a kofferét a hálóba, leült a fapadra, és a
párás ablakon át nézte, hogyan jönnek-mennek az embe-
rek a peronon.
  Végül becsapták az ajtókat, éles fütty hangzott fel, és
a vonat nehézkesen mozgásba lendült.
  Egy új élet felé.