Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2023
Írta: Beth Flynn
A mű eredeti címe: A Gift of Time (Nine Minutes Book 3)

Copyright © 2016 by Beth Flynn

All Rights Reserved.

Cover Model: Lasse L. Matberg

Front Cover Photo by Tara Simon
Cover Design by Sommer Stein with Perfect Pear Creative Covers

Fordította: Benkő Ferenc

A szöveget gondozta: Kónya Orsolya

ISSN 2416-1195
ISBN EPUB 978-963-597-530-3
ISBN MOBI 978-963-597-531-0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Réti Attila, Mergl-Kovács Bernadett

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 A szerző megjegyzése
és olvasási sorrend

Az idő ajándéka a Kilenc perc-trilógia harmadik kötete. Nem

önálló regény, de úgy is olvasható. Erősen javaslom, hogy előbb
az első két regényemet, a Kilenc percet és a Fogy az időt
olvassátok el, hogy megértsétek a főszereplők háttértörténetét.
Mindkét regényben számtalan csavar és fordulat található,
amelyet sorban olvasva a legegyszerűbb összekötni. Ajánlott
olvasási sorrend:

A Kilenc perc-trilógia
Kilenc perc (Első kötet)
Fogy az idő (Második kötet)
Az idő ajándéka (Harmadik kötet)

A Kilenc perc mellékkötetei

A vastiara (Első kötet)
Összeláncolt lelkek (Második kötet)
Többet érsz (Harmadik kötet)
Bemocskolt lélek (Negyedik kötet)

Köszönök minden támogatást és olvasást!

 Végtelen szeretettel ajánlom ezt a könyvet

A Kilenceseknek

Nincs olyan nap, amikor ne érezném, milyen feltétlen szeretettel

támogattok engem és a történeteimet.
A hálás szívem mélyéből köszönöm.

továbbá

A kisfiúnak, akit 1974-ben megismertem egy játszótéren.

Az igazi Tommynak.
 Előzmények

1975
Ginny/Cicc elrablása

1985
Grizz letartóztatása
Ginny és Tommy/Grunt esküvője
Megszületik Ginny és Grizz lánya, Mimi

1990
Megszületik Ginny és Tommy fia, Jason

1999
Előkerülnek Moe maradványai

2000 nyara
Grizz kivégzése
 Előszó

GINNY, 2007,
ÉSZAK-KAROLINA

„Nem véletlen, hogy a kör mindig bezárul, visszatér oda, ahol

lennie kell,” mondta egyszer egy nagyon öreg és bölcs barátom.
Emlékszem csontos, bütykös keze érintésére. A hölgy erős
marka meghazudtolta a korát. Eszes kék tekintete az enyémbe
mélyedt, miközben átadta az üzenetét. Kihívásról árulkodott,
mintha arra hergelne, hogy csak merjek dacolni a
bölcsességével.
Így, majdnem hat év távlatából kénytelen vagyok elismerni,
hogy igaza volt.
Most, miközben a hűvös füvön ülök, és letüdőzöm csípős, friss
aromáját, rám zúdul az emlék. Mindig imádtam a frissen nyírt
fű illatát, ami a forró floridai nyarakon nedves pokrócként ülte
meg a párás levegőt. Itt nőttem fel, és itt éltem le életem legjavát
– a floridai Fort Lauderdale-ben. Időközben messze kerültem
onnan. Napfény melengette a vállamat, jólesően simogatta az
arcomat. Megragadtam egy újabb gyomot, és gyengéden
megrántottam. Könnyen kijött, félredobtam.
Körbepillantottam az apró temetőben, és egy sóhajjal néztem
végig a sírköveken. Akadtak nagyobb és újabb darabok, amik
büszkén állítottak emléket az elveszített hozzátartozóknak.
Akadtak kopottak és ferdék is, amik dacosan próbáltak
tiszteletet parancsolni az alattuk pihenő egy vagy több főnek.
De akadt egy közös vonás: egyik sem volt csupasz. Mindegyik az
emlékezés valamilyen formájáról tanúskodott. Virágok
borították őket – vágott és mű vegyesen. Akadtak zászlók,
lobogók, emléktárgyak. Minden sírt tisztelettudón ápoltak, még
a polgárháborúnál régebbieket is.
A szemem megállapodott az egyiken, két sorra tőlem, amibe
mindig belesajdult a szívem. „Gyermekeink,” hirdette röviden
és tömören, alatta hét név, mind mellett dátumpár. Egyik sem
élt tovább egy-két évnél, a legutolsó 1932-ben hunyt el. Az a sír
annyira nem hagyott nyugodni, hogy miután ideköltöztünk,
utána kellett járnom. Elvégre egy család volnánk, és fúrta az
oldalamat, mi történhetett. Igazából nem az én, hanem a férjem
és a gyerekeim távoli rokonai voltak, de vérrokonság ide vagy
oda, azért családtagnak tartottam őket.
A tekintetem visszatért a sötét gránit sírkőre, ami előtt ültem,
és azon kaptam magam, hogy könnyekkel küszködöm. Újabb
szívfájdalom. Örök és csillapíthatatlan.
De a könnyeket elfogadás kísérte. Elfogadtam az életnek
nevezett ajándékot és mindazt, ami vele jár. Még a halált is. Az
ő halálát.
Sosem hittem volna, hogy egyszer egy hegytetőn fogok ülni,
végtelenül messze Fort Lauderdale pörgésétől. Végtelenül
messze az óceántól és a lábujjaimat bizsergető homoktól.
Elszigetelve mindentől, amit ismerősnek és biztonságosnak
tartottam. De ezer örömmel leváltottam erre az életre, erre az
új kezdetre. Sosem visszakoznék.
Bal kézzel követtem a nevét a sírkövön. Hiába a nap melege, a
gránit hűvösen simult az ujjamhoz. A körmöm beledugtam a
neve vésett árkába, és szinte öntudatlanul pillantottam a
gyűrűsujjamra. Két karika. Egy tinta és egy arany. Csak kevés
nőnek adatik meg az áldás, hogy egynél több férfi szeresse ilyen
mélyen.
Ahogy az is, hogy az egyikkel végül megoszthassa az életét.
Ekkor hallottam meg őket, és a temető melletti apró fehér
deszkatemplom felé fordultam. A festői jelenet hátterében a
fenséges Blue Ridge-hegység. A férjem a szemem láttára
masírozott le a fa teraszlépcsőkön, mindkét kezébe egy-egy
gyerek kapaszkodott. Szerda reggel volt, magunkénak
tudhattuk a régi templomot és a családi temetőt. Négyéves
kislányunk, Ruthie megállt, és felnézett rá.
– Vegyél fel, apuci! Vegyél fel! – makacskodott.
Elnéztem, ahogy lemosolyog rá, aztán lazán felkapja, csak
akkor fintorgott, mikor egy véletlen rúgás érzékeny ponton
találta. Évekkel ezelőtt komoly sérülés érte, ami a mai napig
kínozta, és valószínűleg ez már így is marad. A régi életünk
emlékeztetője. Amit végre magunk mögött hagytunk.
Ruthie ikertestvére már elengedte az apja kezét, hozzám
rohant, és keményen lehuppant az ölembe. A hajába temettem
az arcom, és nagyot szusszantam. Szappan, izzadság és talán
némi por illata. Elmosolyodtam. Mit is mondtam a férjemnek,
mikor fény derült a váratlan terhességemre? „Öreg vagyok én
már ehhez. De te is!” Erre csak kacagott, és az orrom alá
dörgölte, hogy mindig én dobálózok váratlan áldásokkal, tiszta
lapokkal és új kihívásokkal. Annyi biztos, hogy a mi korunkban
ikreket vállalni mindig kihívás volt, és az is marad. De még
sosem vártam ilyen tomboló derűvel a jövőt – mindannak
dacára, amit megtudtam. És minden percét imádom. Az
ikerterhesség utáni extra striákat már nem annyira, de azoknak
is megvan a szépségük. Mintha beszélnének hozzám: nézd,
milyen meseszép gyerekeknek adtál életet. Szép munka, Ginny.
Elnéztem a fiam, ahogy a sírkőhöz emeli a kezét, és a
belevésett névre simítja az ujjacskáját, majd az árkot követve
hangosan lebetűzi. Mikor végzett, hátrahajtotta a fejét, és rám
nézett.
– Úgy hívták, mint engem, anyu. Ugyanaz a nevünk!
– Igen, az, bogaram – feleltem szelíd mosollyal. – Igen, az.
 Első
rész

„Sosem jön el életed új fejezete, ha leragadsz a legutóbbinál.”

Ismeretlen
 Első
fejezet

GINNY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Három hónappal Grizz kivégzése után)

Rejtély, mióta ülhettem Carter behajtójának forró aszfaltján, a

földet bámulva. Egy idő után megemeltem a fenekem, és
előhúztam a zsebemből a kék fejkendőt, amit csak néhány perce
gyűrtem oda. Vagy egy órája?
Alig fél órája kaptam vissza a gyerekkori Bibliámat az anyám,
Delia levelének társaságában. A levél nemcsak az ő, de a saját
múltam sok szomorú tényéről is fellebbentette a fátylat. Köztük
egy ikerhúgról, aki meghalt a kórházban, miután Delia
elhagyta, és arról is, hogy igazából idősebb vagyok, mint addig
hittem. És most, miután megtaláltam a motor hűlt helyét és
Carter leplezett bizonyítékát arra, hogy él, Grizz még mindig él,
csak arra futotta tőlem, hogy ücsörögve meredjek a garázs
megürült szegletére. Túl sok volt ez nekem.
Gyorsan hátralestem, hogy a közelben van-e még Carter. Nem
volt. A fejkendőbe temettem az arcom, és újra elsírtam magam,
ezúttal röpke, de megtört, zsigeri hüppögésekkel. Ez a fajta az
ember keblének olyan mélységeiből ered, aminek egészen addig
a létezésében is kételkedik, míg rá nem veti magát, méghozzá
testi kínt okozó kegyetlenséggel. Ez a fajta sajgó bordákkal és
hátfájással jár, ha az ember megpróbálja elfojtani. A kivégzése
óta nem sírtam ilyen hevesen.
El sem tudtam képzelni, pontosan miért. Talán azért, mert a
halála végre végleges? Legalábbis úgy hittem. Gondosan
eltehettem a szerelmem és a gyászom egy képzeletbeli,
„Régmúlt” címkével ellátott dobozba. Akkor honnan jött ez a
friss gyász? Mit éreztem igazából? Csalódottságot? Fájdalmat?
Szerelmet?
Nem. Ezt nem tehettem magammal. Nehogy a fejembe
vegyem, egy röpke pillanatra sem, hogy még mindig szeretem!
Tommy az én szerelmem. Őt szeretem. A kettőnk kapcsolata
igazi, nem holmi vigaszdíj Grizz letartóztatása, lecsukása és
állítólagos halála után. De… akkor mi? Ezt mielőbb ki kell
vernem a fejemből.
Erőnek erejével gyűrtem le a késztetést, hogy előkerítsem
Cartert, és kiszedjek belőle mindent, amit tud. Erőnek erejével
gyűrtem le az ösztönös kérdezősködést. Hiba lenne
faggatóznom, hiszen Grizz titka elég hatalmas ahhoz, hogy
következményekkel járjon, ha nyomozásra adnám a fejem – a
zsigereim pontosan ezt akarták, de a lelkem bölcsebb volt. Nem,
sosem kérdezősködnék. Sosem nyomoznék. Inkább azt teszem,
amit a jelek szerint elvárt, és szépen elkönyvelem a tényt, hogy
ha szükségem lenne rá, valahol megtalálom, de lépjek tovább,
és éljem az életem, ahogy arról makacsul győzködött.
Erre egy kicsit kihúztam magam ültömben, és eltökéltem,
hogy úgy is teszek. Azt akarod, hogy továbblépjek, Grizz?
Meglesz. Visszatömtem a zsebembe a fejkendőt, és
feltápászkodtam. Kerültem a tekintetemmel a garázs azon
szegletét, ahol nemrég a motorja – és ő maga is – állt, és
megkerültem az épületet. Megjátszott makacs eltökéltséggel
dübörögtem fel a vendégház lépcsőjén. Emlékeztettem magam,
hogy én vagyok az illúziók mestere. Míg a nap fordulata el nem
jut a tudatalattim mélyébe, addig szakértőn és lelkesen játszom
a fesztelent.
Igen, ideje meggyőznöm magam arról, hogy halott, és elment.
Végleg.
Feltéptem az ajtót, és beengedtem magam a vendéglakásba.
Az ablakhoz masíroztam, felhúztam a redőnyt, elhúztam a
reteszeket, és kinyitottam. Jól tartotta magát, bár
megvetemedett a több éves használatlanságtól. Letüdőztem a
sűrű, forró levegőt, és felötlött bennem, hogy bekapcsolom a
légkondit.
Munka közben terv formálódott: először kiderítem, mennyit
kell takarítanom. Megperdültem, és csípőre tett kézzel
végigmértem a kicsiny lakhelyet. Tiszta volt, és takaros, bár elég
sivár. A konyhának titulált kicsiny benyílóhoz ballagtam. Sorra
vettem a szekrényeket, ahol csak a legszükségesebbeket
találtam – tányérok, bögrék és evőeszközök. Tudtam, hogy
ezeket úgysem fogom eltakarítani, de makacsul halogattam az
elkerülhetetlent.
 Célba vettem az egyetlen hálószobát. Még a tompa fényben
sem lehetett eltéveszteni az ágyon pihenő apró kartondobozt.
Földbe gyökerezett lábbal bámultam a dobozt, ami a fejemben
hirtelen hegynyi méretűre nőtt. Bebeszéltem magamnak, hogy a
vendégház és a garázs kitakarítása hatalmas, vérrel-verejtékkel
járó erőkifejtés lesz.
Csakhogy mégsem. Nem lesz itt semmiféle kipakolás. Minden
arról szólt. Az ágyon pihenő dobozról.
Az ágyon, amin szeretkeztünk.
Verd ki a fejedből, Ginny! Végignéztem a szobán. Az ágyról
lehúzták a lepedőt. Két oldalán apró éjjeliszekrények, rajtuk
egyforma lámpák. A Grizznek ajándékozott teleszkóp egy
sarokban kuksolt. Úgy tettem, mintha észre se venném.
Carternek járna ez a lakás, valahányszor Bill-lel vendégeket
fogadnak. Ideje, hogy újra használatba vegyék a garázst és a
vendégházat. Már nem Grizz szabályai szerint éltem.
Lassan célba vettem az ágyat. Nem én pakoltam össze a
cuccait annyi évvel ezelőtt. Hanem Carter. Akkoriban velem
lakott, és felvetette, hogy ideje kipakolni Grizz néhány
ingóságát. Eleinte tiltakoztam, míg Grizz elő nem állt
ugyanezzel. Megráztam a fejem, ahogy leesett a tantusz. Hát
persze. Carter nyilván tartotta a kapcsolatot Grizz-zel,
értesítette, hogy nem léptem tovább, és voilà! Grizz megüzente,
hogy tegyem pontosan azt, amit Carter javasolt. Naiv idióta! Az
emléktől ökölbe szorult a kezem.
Akkor annyira földhöz vágott a dolog, hogy képtelen voltam
búcsút venni a holmijától, így aznap leléptem a házból, és
Cartert kértem meg rá. Tudtam, hogy a ruháit és a cipőit
biztosan rászorulóknak ajánlotta fel, más szóval a doboz csak
személyes tárgyakat rejthetett. Emlékeket, amiket ő vagy Grizz
megőrzésre méltónak találtak. Egyiküket sem hibáztathattam
azért, ami rám várt. Egy porcikám sem kívánta. Évekkel ezelőtt
Chickyre bíztam Moe cuccainak összepakolását. Láthatóan
nehezen viselem a fájdalmas múlt kézzelfogható emlékeinek
látványát.
De aznap nem volt menekvés.
Lenyeltem a torkomban formálódó gombócot, és kinyitottam
a dobozt. A karton eleinte ellenállt, de aztán engedett.
Belekukkantottam, aztán nagy levegőt vettem, erőnek erejével
kifújtam, majd újra belélegeztem. Remegő kézzel húztam elő az
első tárgyat. Olyan erősen markoltam, hogy muszáj volt
engednem a szorításomon, nehogy kettéroppantsam. Egy
makulátlan kartonborítóban pihenő bakelit volt. A Barry White-
albumom.
Emlékek pattogtak a fejemben, az érzékeimet ostromolták.
Éreztem a víz forróságát, mikor annyi éve megdermedt a kezem
a motel apró mosogatójában. Éreztem a szivacsról felszálló
tiszta, friss mosogatószer-illatot. Láttam Chowder a csöpögtetőn
száradó saját készítésű szűrőjét. Éreztem a gyengéd, illékony
csókot, amit Grizz nyomott a halántékomra. És hallottam Barry
White nyekergését arról, hogy soha, de soha nem mond le
rólam, miközben visszavezettem Grizzt a hálóba. Nyeltem,
ahogy meghallottam a saját suttogásom.
– Megtartottad.
 Ne, elég, Ginny! Ne tedd ezt magaddal! Félretettem a lemezt, és
a következő tárgyért nyúltam. Először nem ismertem rá, de a
plüssállat puha érintésére rögtön összeállt a kép. Grizz és egy
plüssállat? Egy pillanatra rámeredtem a kicsiny játékra. Egy
apró gorilla volt, mire visszarepültem egy boldog emlékbe. Az
éjféli randevúink egyikén Grizz állatkertbe vitt. Az éjszakai
gondozó tartozott neki egy szívességgel, így két órát tölthettünk
ott kettesben a dolgozók becsekkolása előtt.
Keresztbe-kasul bejártuk az állatkertet, végül megálltunk a
gorillakifutónál, hogy elolvassuk néhány főemlős nevét és
történetét. Felfigyeltem az egyikre. Elvégre az ezüsthátú, azaz a
csapat rangidős hímje, ez a nagydarab, kellemetlen fráter a
Grizz névre hallgatott. Hónapokkal a randi után is ezzel
cukkoltam. Távoztunkban Grizz átvetette magát egy korláton
egy meseszép rózsabokorhoz. Letépett néhány szálat, ügyet sem
vetett a tüskék nyomán fakadó vérre. Sietősen lekapta a
trikóját, és belecsomagolta a rózsákat. Emlékszem, hazaúton
öleltem és szagolgattam a csokrot a kocsiban. Az emlék olyan
élénken bukkant elő, hogy szinte visszatért az illat. Most
lenéztem, és láttam, hogy lóg valami a plüssállat csuklójáról.
Egy képeslap, rajta egy kiscicát dajkáló gorilla.
Óvatosan kinyitottam, és elolvastam a takaros, nagybetűs
üzenetet. „Boldog születésnapot. Szeretlek, bébi.” Aláírás:
„Grizz.”
A születésnapi ajándék, amit már nem adhatott át, mert
letartóztatták. Elfacsarodott a szívem. Alul folyóírással
folytatódott, de olyan apró betűkkel, hogy alig láttam a kicsiny
háló tompa fényében. Hunyorogtam. „Ma este a különleges
helyünkre viszlek. Kérlek, vedd fel a kedvemért.”
Micsodát? A különleges helyünk megvolt, egy apró
romkocsma a kikötőben, név szerint a Vincent’s. De mégis, mit
kellett volna felvennem? Újra a kicsi gorillához fordultam,
hátha valami elkerülte a figyelmemet. Ekkor megláttam.
Mindkét fülébe egy-egy gyémántot tűztek. Szinte eltűntek a dús
szőrben. Ezt akarta felvetetni velem a szülinapi vacsorámon.
Gyémánt fülbevalót. Ó, Grizz! Miért tetted ezt velem?
Pontosabban miért hagytam, hogy ezt tedd velem?
Remegő kézzel tettem le a játékot, és letöröltem az újra feltörő
könnyeket. Oda se nézve nyúltam a dobozba, és megragadtam
az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került. Előkaptam,
rámeredtem. Egy csúzli. Nem bolti fajta. Hanem kézi
gyártmány, valami faágból és strapabíró gumigyűrűből. Egyszer
láttam, ahogy Grizz gyerekeket tanít a szakszerű
csúzlihasználatra. Tommy mesélte, hogy a kishúga halálának
napján Grizz elment mókusra vadászni. Talán aznap használt
csúzlit. Ez az övé lehetett? Hogyhogy sosem láttam?
Gyengéden lefektettem az ágyra a lemez és a plüssállat mellé.
Egyetlen tárgy maradt a doboz alján, és ezt azonnal
felismertem. Egy kicsi fekete táska, a közepén cipzárral.
Felismertem, mert én vettem neki. Egy borotválkozókészlet.
Egyszer karácsonyra kapta, és megpakoltam minden
hasznossal. Kölni, méghozzá a kedvence – azaz az enyém –, amit
mindig használt, borotva, borotvahab, dezodor, olló, egyéb
férfikellékek. Elkezdtem kinyitni, de haboztam. Mi lesz, ha
benne találom a kölnijét? Akkor és ott aligha tudnám elviselni
az illatát. Ne nyisd ki!
Tudtam, hogy muszáj lesz. Leültem az ágyra, és belenyúltam
a kopott bőrtáskába. Kivettem az egyetlen dolgot, amit rejtett.
És noha nem emlékeztem az esetre, pontosan tudtam, mi került
a szemem elé.
Egy doboz kötszer. Ódon, rajta elavult logó. Horpadt,
megsárgult és viseltes, de azért felismerhető doboz.
A kötszer, amit még 1966-ban adtam Grizznek.
 Masodik
fejezet

GRIZZ, 1988,
BÖRTÖN, ÉSZAK-FLORIDA

Lassan hajnali kettőre járt. Grizz makacs önbizalommal

masírozott a börtön tompa fényű folyosóin, ügyet sem vetett a
takarítóra és a mosodásra, ráadásul a foglyok is kerülték a
tekintetét.
Az egész halálsoron egyes-egyedül neki engedték meg, hogy
kedve szerint bóklásszon a szigorított fegyházban az éjszaka
közepén. Napközben ritkán használta ki ezt az előjogot. Nem
szerette felhívni magára a figyelmet. De esténként ki kellett
szabadulnia a cellájából. Hogy kinyújtóztassa a lábát; hogy
legalább megpróbáljon helyrerázódni. Csak nemrég került ide,
és azóta a könyvtárban talált menedéket. Többnyire tizenegy és
éjfél között ugrott be oda, de aznap annyira lebilincselte a
választott könyv, hogy elröppent az idő. Tizenegy? Kettő? Kit
érdekel? Takarodó után mindig üres volt a terem, és szerette a
kedve szerint böngészni a polcokat. Csak nemrég döbbent rá,
mennyire imád olvasni. Baszki, mi mást tehetne ezen a helyen?
Odakint Blue intézkedett, és többnyire felhívta, vagy ideutazott
egy személyes találkozóra, ha az ügy megkívánta. Nem
maradtak függőben levő dolgai, így le kellett kötnie magát – az
olvasásnál lyukadt ki.
Egyre nehezebb és nehezebb lett észrevétlenül üzenni Blue-
nak. Befolyás ide vagy oda, Grizz bizonyos dolgokat jobban
szeretett fű alatt intézni. Például az üzenetváltásokat Blue-val.
Carter hamarosan elindítja az állatvédő szervezetét, így Grizz
üzenhet neki a kutyákkal, amiket a nő névtelenül célba
juttathat. Eszes csaj volt, és nem lehetett elég hálás azért, hogy
évekkel ezelőtt közbelépett, és elintézte a zaklatóját. Ciccért
tette, akkor még nem tudhatta, hogy micsoda adut szerzett vele.
Lopva beengedte magát a könyvtárba, és azonnal rádöbbent,
hogy nincs egyedül. Némán lebukott egy polc mögé, aztán
átkukkantott egy résen, és meglátott egy másik sittest, aki a
könyvtár apró irodájának hatalmas üvegablaka mögött ült, és a
számítógépen pötyögött. Grizz hallotta a billentyűkopogást, a
monitor fénye pedig megvilágította a férfi arcát. Grizz megnézte
magának, és felismerte a kölyköt az étkezdéből. Nem ismerte
névről. A többi rab „Pici” néven emlegette. Grizz meg tudta
érteni. Ilyen puha, nőies vonásokkal… Magas volt, és karcsú, a
szemöldöke ívét sok nő megirigyelhette volna, ráadásul
arcszőrzetből sem jutott neki sok, mondhatni semennyi. Göndör
barna üstöke fiatalos arcot keretezett. Igen, a kóterben igazi
szépségnek számított.
Pici egyik melója abból állt, hogy a szemetesek mellett álljon a
kajáldában, ahol kiválogatta és leürítette azoknak a tálcáit, akik
már végeztek, és távoztak. Vajon mit követett el, és mit keresett
éppen itt, a könyvtárban, éjnek évadján? Grizz végighúzta a
tenyerét a tar koponyáján, a hosszú fürtöket gyászolta, amiket
szándékosan leborotvált, majd a szakállába túrt. Nem fontos,
miért került ide. A ma este után a zsebében lesz.
Ugyanolyan csendben távozott a könyvtárból, ahogy érkezett,
és visszatért a cellájába.
Másnap Grizz a kajáldában ücsörgött. Ritkán evett a többi
sittessel, de néhanapján megesett. Aznap észrevétlen
megfigyelésre használta az idejét. A börtön az övé volt, a
királysága, és szívesen figyelt, hallgatózott, hirdette a jelenlétét.
Nem tartott sokáig, hogy elérje az intézmény szamárlétrájának
csúcsát. Egy Picihez közeli asztalt választott, de a hátát mutatta
felé. Kihallgatta a többi rab szavait, miközben átadták a
tálcáikat Picinek. Néhányan beszélgetésbe merültek. Mások
mélyen hallgattak. Megint mások pedig kihasználták az
alkalmat, hogy beszóljanak a fiatal rabnak.
Grizz a szeme sarkából figyelte a lassan gyűlő sort. Ideje
bemutatkoznia. Méghozzá közönség előtt.
Szánt szándékkal a sor végére állt, majd egy szó nélkül célba
vette az elejét, a többiek félreálltak, átengedték. Az elejére érve
meghallotta, hogy egy páros, akik még nem vették észre, éppen
Picin köszörülték a nyelvüket.
– Még mindig azt a Pajtinak nevezett patkányt pátyolgatod? –
gúnyolta Picit az egyikük, egy drabális, sötét hajú tag.
Semmi válasz.
– Óóóóó, Picit zavarja, hogy nincsenek barátai, Pszichó! Mint
az a dilinyós abban a filmben. Megvan? A kölyökről, aki
belezúgott egy patkányba.
Kósza kuncogás, Pszichó karba tette a kezét.
– Ben. Ez volt a címe. Énekelsz altatódalokat a kis
patkánycimborádnak, mint Jacko? – Előrelépett. – Majd nekem
is énekelhetsz, amikor megkereslek a zuhanyzóban!
Még mindig semmi válasz.
Grizz eleget hallott.
– Takarodjatok a picsába az útból! – dörmögte Grizz
komótosan, és félrelökte a sittes párost.
Grizz odalökte a tálcáját Picinek, és szándékosan ráérősen,
tetőtől talpig végigmérte a srácot. A „Petty” nevet pillantotta
meg a névtábláján. Más szóval ez volt a vezetékneve. Ez
megmagyarázta a becenevét.
Ellentmondást nem tűrő hangon közölte a hallgatóságával.
– Mostantól az enyém. Csak az enyém!
Pici falfehérre sápadt.
Grizz egyetlen búcsúpillantás nélkül tért vissza a cellájába.
 Harmadik
fejezet

MIMI, 1997,
FORT LAUDERDALE

Mimi hátravetette magát az ágyán, neki a kemény fejtámlának

támasztott duci párnáknak.
– Kész! – kiáltotta fennhangon magának.
Az előbb végezte el az utolsó simításokat a szüleinek szánt
versen. Közeledett az évfordulójuk, és meg akarta lepni őket.
Nemrég fedezte fel az írói vénáját, ráadásul imádta csinálni.
Még a tanárnője is bátorította, miután elolvasta az esszéjét a
szegény migránscsaládról, akik elképzelhetetlen akadályokat
leküzdve új életet kezdtek az Egyesült Államokban. Mrs. Horant
egyszerűen lenyűgözte az esszé végtelen aprólékossága, és
kikérdezte a kutatásáról. A beszélgetés közben Mimi nemcsak
arra döbbent rá, milyen szívesen írt a családról, de a kutatással
sem tudott betelni, az apró részletek előásásával, amik felett
mások elsiklottak. A tanárnője javaslatára eljátszott az újságírás
gondolatával.
– Fiatal vagy, bármikor meggondolhatod magad, de a
szenvedély megmutatkozik az ember munkájában –
bizonygatta a tanárnője. – Benned éppen ezt látom, Mimi.
Mimi az éjjeliszekrénye fiókjába dugta a szüleinek szánt
verset, lecsúszott az ágyáról, és lehajolt, hogy előhúzzon valamit
a matraca alól. A titkos naplója volt, amit ugyancsak Mrs.
Horannek köszönhetett. A tanév elején megfogadta a tanárnője
tanácsát, és papírra vetette a gondolatait és az álmait. Még
novellákat is írt a naplójába. A családjával még nem merte
megosztani az alkotásait. Az írás iránti friss szenvedélye az ő
titka maradt. Az évfordulójukon megajándékozza a szüleit a
versével, és sasszemmel figyeli majd őket. Szerette a szüleit, és
bízott is bennük, és noha teljes mellszélességgel bátorították, de
annyira még nem volt biztos a dolgában, hogy megosszon velük
egy ennyire féltett titkot.
Félszegen babrálta a fülbevalóját, és mosolyogva próbálta
elképzelni, mit szólnak majd. „Mimi, ki sem néztünk belőled
ilyen tehetséget! Miért rejtegeted ilyen régóta?”
Elábrándozott már a szülei várható válaszán, de a kételyei
miatt úgy döntött, megőrzi magának a naplóját és az írás
ábrándját. Legalábbis egyelőre.
Rászánt néhány percet, hogy leírjon néhány gondolatot arról,
mennyire izgatja a költemény bemutatása, de más dolga is
akadt. És mivel már csak egy óráig tudhatta magáénak a házat,
így csipkednie kellett magát, mert minden pillanat számított.
Becsukta a könyvét, aztán visszadugta a matrac és az
ágyrugók közé, lesimította a lepedőjét, és a szobája ajtajához
ballagott. Mielőtt kinyitotta, megcsókolta a ráragasztott Titanic-
plakátot.
– Mihelyt híres újságíró leszek, könyörögni fogsz egy
interjúért, Leonardo DiCaprio!
Utána egy végtelen lehetőségekkel kecsegtető jövő küszöbén
álló tizenkét éves ártatlan izgatottságával vette célba a szülei
hálóját. Várt rá a kutatás.

A besötétített hálószobában vadászott. Hol lehet? Valahol

tartaniuk kell, és az apja dolgozószobájában nem járt
szerencsével.
A szülei gardróbjának közepén ácsorgott, onnan vizslatta a
polcokat. Mindegyiken dobozok sorakoztak, a tartalmuk
gondosan felcímkézve. Egyetlen doboz sem utalt személyes
iratokra vagy effélékre. Gondolkozz, Mimi! Oknyomozó riporter
szeretnél lenni? Akkor oknyomozz! Egy házassági anyakönyvi
kivonat személyes és kincset ér. Hol tárolják az emberek a
kincseiket? Talán más kincsek társaságában? Szabadjára
engedte a gondolatait, miközben elképzelte, ahogy a vers
mellett ezzel a különleges ajándékkal is meglepi a szüleit.
A Mrs. Horan irodája falán lógó ezüstözött tanári diploma
láttán jutott eszébe, hogy csináltat valamit a szüleinek. A
tanárnője ezer örömmel segített neki. Éveken át gyűjtögette a
zsebpénzét és a bébiszitterkedésből összegyűjtött keresetét
valami különlegesre. Végre tudta, mi legyen az. Mrs. Horan
szerint egy egyedi plakett drága dolog, és Mimivel madarat
lehetett volna fogatni annak hallatán, hogy kijön a pénzéből. De
aztán jött a dilemma. El kell vinnie az iratot Mrs. Horannek, aki
megcsináltatja neki az emléktáblát.
Hol, hol, hol lehet? Távozott a szekrényből, és lassan
körülnézett a nagy hálóban. Végül az anyja éjjeliszekrényén
állapodott meg a tekintete. Lámpa, ébresztőóra, kézkrém és egy
könyv. A Biblia. Az anyja legbecsesebb ingósága. Talán abban
rejtőzik?
Leült az ágy szélére, közben gyengéden végigcirógatta a szent
könyv borítóját. Elmosolyodott a jobb alsó sarokba nyomott
monogram láttán. G. L. D. Apró, szinte észrevehetetlen betűk,
alig lehetett látni a mélybarna bőrön, ha nem kereste az ember.
Ismerte a Biblia történetét. Az apja elmesélte neki, hogy az
anyja ezt kapta tőle a tizenhatodik születésnapjára, de a
nyomdász bakizott. G. L. L.-t rendelt, de Ginny annak idején
nem engedte, hogy Tommy visszavigye. Talán tudta, hogy egy
nap úgyis hozzámegy. Mimi átölelte magát. A sors keze.
Mimi egy mosollyal búcsút intett a romantikus emléknek, és
óvatosan átpörgette a lapokat. Kiesett két kártya, mindkettőn
passzusok Ginny kézírásával. Csak remélhette, hogy nincs külön
helyük, és visszatette őket kábé oda, ahonnan kieshettek.
Lapozgatás közben néhány margón az anyja takaros kézírása
fogadta. Szinte minden lapon talált kommentárt. Elölről kezdte,
és felfigyelt az első lapokra. A személyes adatok helyére.
Házasságkötések, születések, elhalálozások. Mosolyogva látta a
saját és Jason nevét, mellettük a születésük napját. Az anyjuk az
első áldozásukat és egyéb fontos alkalmakat is lejegyzett.
Ott állt a szülei neve az esküvőjük dátumával, alatta egy
passzus. Máté 11:25. Talán az esküvőjükön hangzott el. Mimi
járt már esküvőn, és tudta, hogy gyakran megesik az ilyesmi. A
fejében formálódni kezdett egy tartalék terv arra az esetre, ha
netán nem sikerül előkerítenie a házassági anyakönyvi
kivonatukat. Talán kezdhetne valamit ezzel a passzussal.
Biztosan emlékeznek rá, ha egyszer elhangzott az esküvőjükön!
Sebesen az Újszövetséghez lapozott, és a keresett lapra érve
hangosan felolvasta.
– „Abban az időben szólván Jézus, monda: Hálákat adok néked,
Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a
bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted.”1
Értetlenkedve nézett fel a Bibliából. Vajon mi köze lehet a
szülei házasságának ahhoz, hogy Jézus megköszöni Istennek a
titkolózását? Mi köze ennek a passzusnak bármihez?
Amennyire ő látta, a házassághoz semmi. Lassan újraolvasta, és
ezúttal észrevette a mellé, a margóra írt számokat. 23-07-15. A
tekintetét a számokról a passzusra kapta, aztán vissza. A
számok, a passzus. A szavak. Egy szó.
Elrejt.
Fülig szaladt a szája, mikor rádöbbent, mit talált. Ki kell
próbálnia, hogy biztos lehessen a dolgában, de volt egy sanda
gyanúja, mire bukkant rá. Egy számkombinációra. Azaz jelen
esetben remélhetőleg egy széfzár kombinációjára. Talán az
anyja így tartotta fejben a széf nyitókódját az apja földszinti
dolgozószobájában? Hiszen annyiszor bizonygatta előtte,
milyen feledékeny! Egyszer az apja Mimi füle hallatára mondta
az anyjának, hogy direkt feledkezett meg egy üzleti vacsoráról,
mert tudat alatt nem akart elmenni. Említette, hogy az anyja
elméje szitaként szűri ki mindazt, amivel nem akar foglalkozni.
Tény, az anyja emlékezete bevallottan megbízhatatlan, és így
gondoskodott róla, hogy semmiképp ne felejtse el a nyitókódot.
Rejtjel gyanánt elrejtett egy utalást egy passzusra a Bibliája
egyik fontos oldalán, de Mimi átlátott a szitán. Volt iskolai
szekrénye. Csak remélhette, hogy az apja széfje ugyanúgy
működik.
Mimi visszatette az éjjeliszekrényre a nagy becsben tartott
kötetet, ügyelt arra, hogy ne hagyjon maga után nyomot. Igen,
tökélte el Mimi. Elsőrangú nyomozó lenne belőle. Talán
hagyhatná az újságírást. Lehetne nyomozó, titkos FBI-ügynök
vagy ilyesmi.
Célba vette a hálószoba ajtaját. Még maradt annyi ideje, hogy
próbát tegyen a széfnyitással. Biztos volt benne, hogy ott találja
a szülei házassági anyakönyvi kivonatát.
És mivel az ilyesmit senki nem szokta gyakran, vagy úgy
egyáltalán nézegetni, biztosan észrevétlenül vissza tudja tenni
úgy, hogy senki nem veszi észre, hogy eltűnt.

1 Károli Gáspár fordítása

 Negyedik
fejezet

TOMMY, 1976,
A MOTEL, FORT LAUDERDALE

– Ügyes! Remekül csinálod, Cicc! – vigyorgott rá Grunt az

anyósülésről. – Csak engedd fel egy kicsit a gázt. Nem kell
fékezned a lassításhoz. Sehol egy másik autó. Csak szállj le szép
lassan a gázpedálról, és bízd a motorfékre. És ne feledd, sose
használd a bal lábad! Látom, alig bírsz magaddal. Hidd el, majd
megszokod, és remekül haladsz.
Ginny nagyot fújtatott.
– Tudom. Tudom. De olyan combosnak tűnik ez a kocsi!
Szerintem kifog rajtam egy ilyen ádáz autó, Grunt. Persze, még
sosem vezettem, így nincs mihez hasonlítanom, de egyszerűen
úgy érzem, inkább olyasmi kéne alám, ami jobban megy a
stílusomhoz. Mint mondjuk Moe kocsija.
Grunt rásandított. Legszívesebben azt mondta volna neki,
hogy van saját stílusa, és nincs semmiféle skatulya – vagy autó,
ami azt illeti –, amihez hajlandó lenne idomulni. Micsoda
komolysággal szorongatta tíz és két óránál a kormánykereket!
 – Lazítanod kell – mondta inkább. – Merevnek tűnsz, és
feszengsz. Magunk vagyunk. Élvezd az utat!
Erre a lány elmosolyodott, és megkockáztatott egy gyors
oldalpillantást jobb felé.
– Annyira jó lesz végre egyedül furikázni, Grunt! Alig várom,
hogy felvegyem Sarah Jót, aztán elmenjünk a plázába, moziba,
strandra vagy csak a könyvtárba. Azaz a plázába inkább ne.
Tudod, mennyire utálok vásárolgatni, de azért jó móka lesz
kimozdulni, érted?
Grunt viszonozta a mosolyát, de minden derű nélkül. Először
arra számított, hogy a lány lefitymálja majd Grizz túlzásba vitt
szülinapi ajándékát. Grunt nem olyan fajtának ismerte meg,
akit le lehet nyűgözni gyors és flancos kocsikkal. De Ginny nem
hivalkodó játékszerként tekintett a vadonatúj, csillogó
Pontiacra, amivel önmagát vigasztalhatja. Inkább amolyan
szalmaszálként a hétköznapi élethez. Amivel barátnőzhet,
olyasmiket tehet, mint a korabeli lányok. Ami a legkevésbé sem
volt Grunt ínyére.
Némán tűrték, hogy az ABBA rájuk zúdítsa a Dancing Queent
a kocsi világbajnok hangrendszeréből, ami még az övét is
lefőzte.
– Csak ne hidd, hogy nekem kiment a fejemből a szülinapod,
Cicc – mondta rövid szünet után. – Mihelyt rájöttem, hogy ez –
egy intéssel átfogta a kocsi belterét – lesz a születésnapi
ajándékod, elszaladtam venni neked valamit. Késtem vele
néhány hetet, mert személyre szabattam, de magammal
hoztam, és úgy gondoltam, ebédidőben felköszöntelek.
 Igazából csúsztatott egy kicsit. Természetesen tudta, mikor
van Ginny születésnapja. Csak nem hagyhatta, hogy az ünnepelt
vagy bárki más megtudja, így eljátszotta, hogy nem is sejtette,
míg Grizz meg nem ajándékozta a lányt a kocsival.
Lenyúlt a baljával, hogy előhúzzon valamit a vezetőülés
mögül. Ginny rápillantott a takarosan becsomagolt csomagra
Grunt kezében.
– Ajándékot hoztál nekem? – Mosolyogva fordult vissza az út
felé, és mire Grunt felelhetett volna, hozzátette: – Ez valami
hihetetlen. Köszönöm!
– Azt sem tudod, mi ez, és máris hálálkodsz? – vágott vissza
félvállról, incselkedőn.
– Nem fontos, mi az. Már az rengeteget jelent, hogy szereztél
nekem valamit, és becsomagoltad. – Utána szégyenlősen
hozzátette: – Még sosem bontottam ki ajándékot.
A szíve szakadt érte. Ismerte az érzést. Egy cipőben jártak
ajándékbontás dolgában. Sietősen összeszedte magát.
– Itt jobbra, hogy ráfordulhassunk a 95-ösre. Irány Miami egy
kis igazi kubai kajáért. Mit szólsz? Megteszi ebédre?
Röpke habozás, de Grunt a fejébe látott.
– Grizz miatt ne fájjon a fejed, Cicc. Megmondtam neki, hogy
egész nap eltart a sofőrlecke. Tudja, hogy van annyi eszem,
hogy ne vigyelek ismerős helyekre. Elég délre megyünk.
Csigavér.
A lány bólintott, és egy mosollyal kicsit rálépett a gázra. Grunt
érezte, hogy a védence alig bír magával. Talán a szabadság
érzése tette, amiért a saját kocsiját vezetheti, méghozzá
hátrahajtott tetővel, hadd fújja a szél a lófarkát? Vagy az
ajándéknyitás ígérete? Nem fontos. A vak is látta, hogy mélyen
gyökerező boldogság szülte, netán a kötelék érzése, és a
látványa átmelegítette a szívét.
Háromnegyed órával később egymással szemben ültek egy
olyan étterem apró bokszában, ami Dél-Florida
legautentikusabb kubai ételeit kínálta. A csábító aromák az
érzékeiket bizsergették, az ablakon befújó meleg szél pedig az
arcukat cirógatta. Az előbb rendeltek, Grunt pedig próbálta
megállni a mosolygást, miközben a lány szinte pattogott
ültében. Grunt keble dagadt annak láttán, milyen izgatottan
várja Ginny az ajándékát.
Cicc, helyesbített magában. Az elmúlt hónapokban
számtalanszor fékeznie kellett a nyelvét, annyiszor akarta Cicc
helyett Ginnynek hívni. Nem kéne tudnia az igazi nevét, és ki
nem állhatta a Grizztől kapott becenevét. Nem Cicc, hanem
Ginny. És az is marad. Alig várta a napot, mikor a szemébe
mondhatja a nevét. A napot, mikor végre kiszabadulnak ebből a
szerinte ősemberi életmódból.
Elhessegette a gondolatait, és maga mellé nyúlt a csomagért.
– Úgy látom, készen állsz a bontásra – adta át vigyorogva az
ajándékot.
A lány átvette, belekapaszkodott, aztán érthetetlen képpel
meredt rá.
– Boldog születésnapot, Cicc. Remélem, tetszeni fog.
Erre felnézett rá, mire megpróbálta értelmezni a lány
arckifejezését. Rákvörös. Talán zavarba jött?
 – Bontsd ki!
Egy szót sem szólt, helyette rámeredt, aztán a csomagra,
aztán vissza rá. Habozott, és Grunt hamar rájött az okára.
Kiélvezte a pillanatot. Tegye csak. Grunt szinte egy teljes percig
mélyen hallgatott.
– Nyugodtan kibonthatod, Cicc – biztatta végül. – Ígérem, nem
lesz egyben az utolsó is. – Ekkor rámosolygott, szívből jövőn
őszinte és nyílt mosollyal. Neki akarta adni az egész világot. És
egy nap meg is teszi.
Elnézte, ahogy gondosan leszedi a ragasztószalagot előbb a
két végéről, aztán a közepéről. Nehogy még a végén eltépje a
csomagolópapírt! Miután gyengéden kihúzta belőle az
ajándékát, csak annyira futotta tőle, hogy felhős tekintettel
rámeredjen.
– Nem kellett volna, Grunt, de örülök, hogy megtetted. – Csak
suttogni bírt. – Gyönyörű, és úgy vigyázok majd rá, mint az
életemre.
Gyengéden cirógatta a sötét bőrkötést. Szorosan magához
ölelte, és a világ leggyönyörűbb barna szempárjával nézett fel
rá.
Grunt elfúlt a gondolatra, hogy talán más okból is nézhetne
így rá. Olyan tekintettel, ami nem csupán az ajándékával, de
vele sem tudna betelni. Megköszörülte a torkát, és az
elérzékenyüléstől reszelős hangon folytatta.
– Lenne még valami. Nézd a jobb alsó sarkát, belenyomattam
a monogramod. De olyan kicsire, hogy nem tűnik fel senkinek,
aki nem keresi.
 A kérdő pillantás nem váratott magára.
– Nem esett nehezemre kitalálni az igazi neved, Cicc. Nem
vagyok hülye, Sarah Jo pedig felismert, mint az állítólag kereket
oldott lányt az ellenséges iskolából. De… – tette hozzá sebtében
– bakiztak a nyomdában.
Erre a lány lenézett a Bibliára, és a betűkre hunyorított.
– G. L. D. – sorolta halkan.
– Visszaküldhetem, hogy vegyek neked egy másikat. Csak ha
túl sokat várok, még azt hiszed, kiment a fejemből, úgyhogy
kockázat ide vagy oda, odaadom most.
Átnyúlt az asztal felett, mintha vissza akarná venni, erre a
lány elhúzta előle, és újra magához ölelte.
– Ezt akarom megtartani – mondta neki.
Erre megkönnyebbülten sóhajtott. Remek. Akarta, hogy
megtartsa. Nem bakiból került rá ez a monogram. Végig az volt
a szándéka, hogy a majdani nevét örökítse meg a borítón.
Guinevere Love Dillon. Magában már el is képzelte, hogy
kacarásznak majd ezen a szerencsés véletlenen többévnyi
boldog házasság után. Elöntötte a megkönnyebbülés.
– Különben is – tette hozzá a lány széles vigyorral –, nem
szabad egy könyvet a borítója alapján megítélni.
Erre Grunt felhúzott szemöldökkel pillantott rá.
– A belseje számít. Mint az embereknél. Nem gondolod? Hogy
a belbecs fontos igazán?
 Ötödik
fejezet

CARTER, 1981
FORT LAUDERDALE

– Ann Marie! Ann Marie! Várj meg! – kiabálta Carter, miközben

a barátnője után loholt.
Ann Marie O’Connell tovább talpalt a Cole Egyetem
folyosóján. Kiment az ajtón, és célba vette a parkolót, magában
még mindig az előző órán rágódott. Bevezetés a pszichológiába.
Érdekesnek találta, de ha őszinte akart lenni magával, nem
lopta be magát a szívébe. Főleg az emberek beskatulyázása és a
személyiségtípusok hozzárendelése nem. Viszolygott tőle, és
nem tudta, miért. Ha nem lenne kötelező, egy szempillantás
alatt leadná.
– Te, a füleden ülsz? – hallotta a háta mögül, és rádöbbent,
hogy az új barátnője, Carter közeledik.
Mosolyogva várta, hogy Carter utolérje, és mindketten célba
vették a saját autójukat. Franc belé – még mindig szokta az új
álnevét, az Ann Marie-t. A Guinevere, a Gwinny, a Ginny, a Cicc
és most az Ann Marie katyvasza kis híján őrületbe kergette. De
talán Grizz éppen erre hajtott a bandanevekkel. Katyvaszra.
Valahol meg tudta érteni. De igazából magasról tett rá.
Bármikor visszatérne az első kamuigazolványán álló lüke
névre, a Priscilla Celeryre, ha cserébe tovább járhatna
egyetemre. Hála a magasságosnak, nem fajult odáig a dolog.
Már második féléve járt a Cole-ra, és kivirágzott. Imádta a sulit.
– Mit tervezel hétvégére? – kérdezte Carter. Aztán választ sem
várva folytatta. – Gondoltam, talán szívesen átjönnél hozzám
tanulni. Jön a nagy zéhá, és kapóra jönne a segítség. Nem éppen
a kedvenc tárgyam. A maga módján érdekes, de nem kenyerem.
Ginny – Ann Marie – habozva bámulta Cartert. Carter nem
először hívta magához, és most is viszolygott attól, hogy
elutasítsa. Csillió mentsége volt arra, miért nem futhatnak össze
soha hétvégente vagy esténként. Mindig kapható volt arra, hogy
tanítás után együtt ebédeljen vagy a könyvtárban tanuljon
Carterrel és a társaságuk harmadik tagjával, Casey-vel, de
ügyelt rá, hogy sose bandázzon iskolán kívül, hétvégente meg
aztán pláne ne. Furcsán bensőségesnek érezte a Carternél
tanulást. Mindig azon aggódott, hogy figyelmetlenségből
elszólja magát a múltjáról. Nem akarta a kelleténél jobban
felhívni magára a figyelmét.
Carter reménykedő arca láttán meggondolta magát. Eltökélte,
hogy igen, ezúttal elfogadja a meghívást. Grizzt nyilván úgysem
érdekelné. Mivel már említette neki néhányszor Carter és Casey
párosát, nyilván utánuk nézetett. Ha mostanáig mégsem tette,
akkor majd most, hogy belement a közös tanulásba.
Mindenkinek kellenek barátok. Gyötörte a magány. Sarah Jo
még mindig az állam északi részébe járt, Ginny pedig ezt
akarta. Erre volt szüksége.
Két nap múlva Ginny arra eszmélt, hogy Carter apró
lakásában ül. Carter kicsiny otthona miniállatkertre
emlékeztetett. Három macska, két kutya, különféle madarak,
ugróegerek, egerek és más aprójószágok mondhatták
otthonuknak ezt az egyhálós lakást. Ginnynek túl kellett
harsognia a ketrecükben rikácsoló madarakat.
– Mielőtt belevágnánk, mesélj arról a dögös pasiról, akivel
láttalak… hogy is hívják, Sam? Mesélj, miért szólít Ciccnek? –
érdeklődött Carter, miközben egy pohár üdítővel kínálta
Ginnyt.
– Igen, Sam. – Ginny kínosan fészkelődött a székében. Talán
mégsem volt ez olyan jó ötlet. Témaváltás mellett döntött.
– Kezdd te, Carter! Áruld el, mit keres egy olyan lány, mint te,
egy ilyen helyen – fogta át egy intéssel a szobát, mire egy vörös
macska pattant az ölébe, és kényelembe helyezkedett. Ginny
lenézett, elmosolyodott, aztán vissza a barátnőjére. – Hónapok
óta ismerlek, de szinte semmit nem tudok rólad. Csak annyit,
hogy a Cole-ba jársz, és egy vegyesboltban dolgozol, de van más
is? Mondj olyat, amit még nem tudok!
– Persze – vihogott Carter –, csak ígérd meg, hogy bemutatsz
Samnek. Olyan átkozottul jóképű!
Ginny hátradőlt, és figyelt – és kénytelen volt rádöbbenni,
hogy jócskán alábecsülte az új barátnőjét. Carter Coulter
burokban született. Vagyonos és befolyásos szülők
gyermekeként egy igazi, Cape Cod-i kúriában nőtt fel. Nagyon
fiatalon rádöbbent, hogy sosem nőhet fel a pénzes szülei
elvárásaihoz, így miközben a nővérét és a bátyját magántanár
tanította zongorázni, idegen nyelvekre és vitorlázni, Carter
inkább a konyhában időzött a személyzettel, vagy az istállóban
a lovakkal.
– Hamar rájöttem, hogy viszolygok attól az életmódtól. –
Carter egy vállrándítással kortyolt. – Ne várj magyarázatot, Ann
Marie. Szerintem rossz családba születtem. A nővérem és a
bátyám nem tudott betelni azzal, amit ez az életvitel
megengedett és elvárt, bezzeg én nem győztem menekülni.
Anya társasági nő, én pedig púp voltam a hátán. Olyan
gyerekeket akart, akikkel felvághat a sznob barátai előtt. Mint…
mint valami belsős verseny, amit az a gyerek nyer, akibe a
legtöbb tudást gyömöszölik bele. Trófeák voltunk. Akik szót sem
érdemelnek, ha nincs bemutató. Alig ismertem a szüleimet. Ez
most is áll, és maradjunk is ennyiben. Már érettségi előtt saját
lábra álltam.
– Feladtad? A családod, a szeretetet, a biztonságot… mindent,
hogy a saját fejed után menj? – Ginny leesett állal nézett körül a
kicsi, de tiszta lakásban.
– Biztonság? Legfeljebb anyagi – horkantott Carter. –
Szeretet? Ismeretlen fogalom. Megmondtam, alig ismertem a
szüleimet. Dadák neveltek. És mikor anyám rádöbbent, hogy
hiába rúgja ki őket, ha nem tudnak megnevelni, mert úgyis azt
fogom csinálni, amit akarok, egyszerűen feladta. Mikor a
sokadik neves előkészítőből is eltanácsoltak azért, mert
patkánycsaládot neveltem a konyhában… – Carter széles
mosolyt villantott Ginnyre. – Maradjunk annyiban, hogy az
anyámban felment az a bizonyos, és az apámra lőcsölt, hogy
boldoguljon velem. Ő csak egy módját ismerte a
„fegyelmezésnek…” – macskakörmöt rajzolt a levegőbe, majd
folytatta –, mégpedig azt, hogy ha nem vizsgázok le az
Elkapatott Karót Nyeltek Lelkiismeretlenül Felkapaszkodott
Sznobakadémiáján, akkor magamra maradok. Így is lett, és így
kötöttem ki itt. Fogtam a megtakarított pénzecskémet,
eljutottam Floridába, leérettségiztem, és beiratkoztam a Cole-
ba. Azt már tudod, hogy teljes munkaidőben dolgozom egy
vegyesboltban, és minden szabad percemben sietek haza, hogy
gondoskodjak az állataimról. Ők a családom, másra nincs
szükségem. – Szünet, majd vágyakozón hozzátette. – A lovaim
azért hiányoznak.
– De a családod nem? – nézett rá Ginny.
– Rossz családba születtem – mosolygott Carter. – Nincs mit
hiányolni, Ann Marie.
Ginny az üdítőjét kortyolgatta, és rádöbbent, hogy bombagólt
lőtt Carterrel, és azzal is, hogy idejött. Mindennél jobban
vágyott arra, hogy bízzon az új barátnőjében, de nehezére esett
megengedni Carternek, hogy összemelegedhessenek. Még
mindig féltőn óvta a saját gyökereit. A tény, hogy másvalaki is
ugyanilyen háttérből jött, leszámítva persze azt a rengeteg
pénzt, reményt adott neki. Nem volt teljesen egyedül.
Mindketten olyan családok szülöttei voltak, ahol nem vágytak
rájuk, hátsó szándékkal kihasználták, végül gyakorlatilag
semmibe vették őket. Delia háztartásbelinek használta Ginnyt,
Carter szülei pedig igyekeztek bazári majomként parádéztatni a
lányukat a pénzes pajtásaik előtt. Más dolog, de valahol mégis
ugyanaz. Nem tudta szavakba önteni, de hirtelen amolyan lelki
társának érezte Cartert.
– Még sosem találkoztam Carter nevű lánnyal. – Ginny a
homlokát ráncolta. – Ami azt illeti, Carter nevű sráccal sem.
– Ezt a szüleimnek köszönhetem – fintorgott Carter. – A Carter
név mond neked egyáltalán valamit?
Ginny töprengő arccal rázta a fejét.
– Nem. Az elnök persze kivétel, de ezen felül… – Kiguvadt a
szeme, Carter pedig rábólintott.
– Maradjunk annyiban, hogy a szüleimnek politikai tőkéje is
akad. – Carter a szemét forgatta. – Régi barátok. Ki hitte volna,
hogy az apám egyik gyerekkori barátja végül a Fehér Házban
köt ki?
– Fú. – Ginnytől csak ennyire futotta.
– Most te jössz – szólt Carter, kizökkentve Ginnyt a
gondolataiból. – Kezdjük Sammel! Bemutatnál neki, és
elmagyaráznád, miért szólít Ciccnek?
Carter a szemöldökét húzkodta, Ginny pedig elmosolyodott.
– Simán bemutatlak neki. Helyes, ugye?
– Még hogy helyes! Imádni való! Gödröcskéstől-mindenestől.
És elég a köntörfalazásból! Miért Cicc?
– Ó, csak egy becenév – felelte félvállról. – A férjem szólít így.
Tudod, a Cicus rövidítése. – Elpirult.
– Tetszik. Egy Ann Marie nem ilyen. – Carter elterpeszkedett a
székében. – És mikor mutatod be a férjed? Nem tűnsz
házasodós típusnak. Tippre az az ujjtetkó, amit még nem
tudtam rendesen elolvasni, mert nem tudtam közelről
megnézni, az a jegygyűrűd. Eltaláltam?
Ginny önkéntelenül az ölében heverő macska alá dugta a
balját.
– A férjem nem társasági típus. Kicsit idősebb nálam, így
nehezünkre esik eljárni. A mi korosztályunkban nehezen
akadnak olyan barátok vagy párok, akikkel egyezik az ízlésünk.
Érted, ugye?
Carter kedvesen mosolygott az újdonsült barátnőjére. Látta,
hogy Ann Marie küszködik valamivel. Carter nem akart minden
lében kanálnak tűnni, de olyan rettentően felizgatta, hogy új
barátot szerzett, akiről ráadásul érezte, hogy szívbéli, hogy
talán túlzásba vitte a kérdezősködést. El akarta nyerni Ann
Marie bizalmát. Mi több, a lehető legtisztább okból. Kétszínűek
kompániájában kellett felnőnie, és olyan barátokat akart,
akikhez igazi szálak fűzik. Ki kell eszelnie, miként hozza Ann
Marie tudtára, hogy őszintén érdekli az élete, és semmi
szüksége köntörfalazásra. Ann Marie bármit rábízhat Carterre,
amit nehezére esik megosztani.
– Mondd, Cicc – vigyorgott Carter higgadt vizslatással –,
mondták már neked, milyen pocsékul hazudsz?
 Hatodik
fejezet

GRIZZ, 1988,
BÖRTÖN, ÉSZAK-FLORIDA

Diszkrét érdeklődés után Grizz azt derítette ki egy lekenyerezett

őrtől, hogy a fiatal őrizetes, név szerint William Petty egy másik
őr kivételezettje, aki megsajnálta. Az illető a hét néhány estéjén
megengedte Pettynek, hogy takarodó után meglátogassa a
könyvtárat. A fiatal rabnak egyes-egyedül ezeken az estéken
jutott énidő.
Alig egy napra rá üzenet érkezett Williamhez. Rövid és tömör.
„Könyvtár, ma este. Éjfél. Ne késs.”
Grizz fél tizenkettőkor osont be a könyvtárba, méghozzá arra,
hogy William már megelőzte. Mint az első éjszakán, mikor
Grizz kiszúrta, William arcát ezúttal is a számítógép képernyője
világította meg. A rettegéstől tágra nyílt szemmel meredt a
monitor ismeretlen tartalmára.
Grizz észrevétlenül eljutott a könyvtár apró irodájának
nyitott ajtajához. Lazán nekitámaszkodott, és csak figyelt. Mikor
Petty megneszelte a jelenlétét, abbahagyta a gépelést, és lassan
a mögötte tornyosuló behemót felé fordult. Látványosan
remegett.
Grizz elnézett mellette, a képernyőre meredt. Meglepődött a
saját arca láttán. Petty a nyilvántartási fotóját nézte. Egy szót
sem szólt, csak végigmérte a fiatalembert, aki mindennél
dacosabban meredt a fal egyik pontjára.
Petty törte meg a csendet.
– Tudom, ki vagy. Téged… téged mindenki ismer.
– Akkor miért kerestél rám a számítógépen? – kérdezte Grizz
fojtott hangon.
A fiatalember felelt, de makacsul kerülte a tekintetét.
– Csak látni akartam, mennyi igaz belőle. – Rövid szünet után
félelemmel átitatott, remegő hangon kibökte. – Mi… mit… mit
akarsz? Mit akarsz tőlem?
Grizz egyetlen mozdulattal lehúzta a trikóját, aztán
félredobta, a szemét makacsul William arcára szegezte. A
fiatalember elkapta a trikót, lehunyta a szemét, mikor
rádöbbent az elkerülhetetlen folytatásra, majd az asztalra
terítette. William meghallotta a lehúzott cipzár
eltéveszthetetlen hangját. Póló és farmer a sitten. Tudta, hogy a
tag fontos, és a puszta tény, hogy az éjszaka közepén eljöhetett a
könyvtárba, méghozzá olyan ruhában, amire éppen kedve
szottyant, tudatta vele, hogy meg se próbáljon dacolni a
folytatással. Olvasta a fickó bűnlajstromát. Tudta, hogy elrabolt
egy kamasz lányt, más szóval fiatalon, hamvasan szereti. Mint a
legtöbben, gondolta, miközben némán megadta magát annak,
ami következik.
 William kinyitotta a szemét, és elfúlt a férfi farkának mérete
láttán. Ki van zárva. Teljes mértékben. A csávó szét fogja
szaggatni.
Grizz talpra rántotta. William úgy döntött, ideje a saját fejébe
rejtőznie. Hogy kizárja a megváltoztathatatlant. Hogy
imádkozzon, ne maradjon utána túl nagy kupi, és ha mégis,
maradjon magánál annyira, hogy felpucolja.
Egy nagy sóhajjal eltökélte, hogy talán hiba ilyesmiért
imádkozni. Talán jobban járna, ha gyors halálért fohászkodna.
 Hetedik
fejezet

GINNY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

Levettem a gyémántköves fülbevalót a kicsi plüssgorilláról, és

gondosan a farmerem zsebébe dugtam. Sosem fogom felvenni,
de egy nap talán odaadhatnám Miminek. Nem sürgős a dolog.
Mimiről eszembe jutott Perry, a terapeuta, akihez Tommyval
jártunk. Tudtuk, idővel el kell majd árulnunk Miminek, hogy
Tommy nem a vér szerinti apja, arról nem is beszélve, mit
mondjunk akkor, ha rákérdezne, ki az. Perry ezen vezetett végig
minket, és határozottan jó irányba haladtunk a
foglalkozásainkon. De hiába éreztem, mennyire jól tettük, hogy
szakértőhöz fordultunk, attól még megvoltak a kétségeim egy
külsős tanácsadó bevonásáról.
Alig néhány hét telt el, de Tommy időközben már elkezdett
közeledni Mimihez, ami láthatóan segített. Kicsi korában
minden hónap második keddjén apa-lánya napot tartottak.
Tommy a hóna alá kapta Mimit, és kettesben tették, amihez a
kislányomnak kedve szottyant. Le a kalappal előtte – a legtöbb
apa nem lát belülről ennyi görkoripályát, filmszínházat és
ruhaboltot. És persze azt is hagyta, hogy Mimi a kedvenc
éttermét válassza vacsorázni. Szerintem az évek során Tommy
annyi gyorskaját magába tömött, hogy egy életre ráunt.
De néhány éve Mimi elkezdett mentségeket keresni a
kibújásra. A rettegett tiniévek rovására írtuk; ki tudja, talán
már kínosnak találta, hogy az apjával mutatkozzon, vagy ott is
előjött a felém mutatott távolságtartása. Bármi is volt az oka,
már nem számított. Tommy ragaszkodott a közös időhöz, és
mindketten megkönnyebbültünk, mikor belement. Erre mikor
rákérdeztem, hogy ment a legutóbbi „randi”, annyit mondott,
hogy újra ismerkednek. Erősítgette a bizalmát a szükségszerűen
közeledő vallomáshoz.
Csak imádkozhattam, hogy ne törjön össze, mikor végül eljön
az igazság pillanata.
Becsuktam a vendégház ajtaját, lemasíroztam a lépcsőn, és
megláttam Cartert, aki a ház mellett babrált a slaggal. Elzárta,
elindult felém, de menet közben meglátta a megváltozott
tartásomat, és lehervadt a mosolya. Mereven közeledtem felé,
az arcomra volt írva az eltökéltség.
Félúton találkoztunk.
– Felhívom a lapot, hirdetést adok fel a kocsikra és a
motorokra – közöltem higgadtan. – Biztosan találok
érdeklődőket. Ha nem tudok átjönni, hogy fogadjam őket,
vállalod?
– Persze, Gin, vállalom. – Félszegen kisöpörte az arcába hullt
fürtöket, és rám sandított. – Többnyire itt vagyok.
Felszegtem az állam.
– Nézd, szerintem ideje újra használatba venned a
vendégházat. Tudom, hogy mindig jönnek és mennek az
aktivista barátaid, és néha kosarat kell adnod néhánynak, mert
nem tudsz mindenkit elszállásolni. Szóval, használd csak
nyugodtan a garázst és a vendégházat, oké?
– Persze, simán. Remek. Nagyon kösz – felelte csendesen,
aztán habozott. – Jól vagy, Gin? Úgy értem, a Biblia, Delia levele,
az, hogy ő… kemény reggelen lehetsz túl.
Nem feleltem neki, inkább egymást bámultuk. Rádöbbentem,
mit is cipelek, mire lenéztem, aztán nyersen odalöktem neki a
kartondobozt.
– Még valami… megtennél egy szívességet? Gondoskodnál
róla, hogy ez mindenképp bekerüljön a holnapi szemétbe?
Nincs benne semmi szükséges vagy fontos. A Bibliámat majd
legközelebb elviszem.
Választ sem várva vettem célba a kocsimat. Egyetlen
búcsúpillantás nélkül hagytam faképnél Cartert és a régi
otthonomat, miközben makacsul győzködtem magam, hogy a
Grizz iránti bármilyen megmaradt érzésem az emlékekkel teli
dobozzal együtt landol majd a szemétben.

A vártnál korábban értem haza, és nem tudtam, mihez kezdjek

magammal. Hosszú idő után először kedvetlennek, céltalannak
éreztem magam. Talán azért, mert minden tennivalómat
parkolópályára tettem, míg gatyába nem rázzuk az életünket
Grizz kivégzése után. Ugyan! Még hogy kivégzés!
Talán belekukkanthatnék az új könyvelős ügyfelek
főkönyveibe. Naprakész voltam, de mindig azon kaptam
magam, hogy kétszer, sőt háromszor is átfutom. Imádtam
számokkal zsonglőrködni. De nem ma. Semmi kedvem.
Készülhetnék az előadásomra a vasárnapi iskolában. Mindig
békés nyugalommal ajándékozott meg, ha a gyerekek órájára
készültem, pláne akkor, ha fel voltam dúlva. Persze, ez nem
feldúltság. A rendmániámtól hajtva a kelleténél több időt
szántam a garázs és a vendégház kitakarítására, és mivel nem
tartott sokáig, így lett egy csomó szabadidőm. Ennyi, és semmi
több.
Fel-alá járkáltam a házban. Felhívhatnám Sarah Jót, hátha
benne lenne egy gyors ebédben, de valami visszatartott. Az
elmúlt hetekben valahányszor össze akartam futni vele, mindig
lekötötte a költözése szervezése.
Macskaalmot cseréltem, kipakoltam a mosogatógépet,
letöröltem a hűtőt, végül felsöpörtem a konyhát és a hátsó
teraszt. Éppen a seprűt és a lapátot raktam el, mikor a tűzhely
órájára pillantva rádöbbentem, hogy még ebédidő sincs.
Meglephetném Tommyt az irodában, és elvihetném ebédelni.
Vagy meglephetném valami egészen mással. Valami nagyon
különlegessel. Igen – ez az!
Irány az emelet, gyors zuhany és átöltözés. Csak remélhettem,
hogy még nem ígérkezett el. Persze, tudtam, hogy amint meglát,
azonnal leesik majd neki, mit forgatok a fejemben, és azon
nyomban lemondja minden esetleges programját.
Alig egy órára rá beléptem a Dillon & Davis Építőipari
Vállalkozás ajtaján. Eileent hiába kerestem a pultjánál, azaz
nyilván már elment ebédelni. Helyes. Ahogy reméltem. Tommy
kocsija a parkolóban állt, de az irodája csukott ajtóval fogadott,
azaz talán éppen ügyfél van nála. Célba vettem az ajtaját, hogy
finoman bekopogjak, és bekukkantsak, mikor halk, elnyújtott
füttyentést hallottam.
– Úgy látom, Tom pajtikámra kellemes délután vár! Mit
keresel itt, Gin? És nincs kicsit meleg harisnyához és
tűsarkúhoz?
Azonnal felismertem a hangot, és vigyorogva fordultam
Tommy társa, Alec Davis felé. Mire felelhettem volna, csörgött a
telefon Eileen asztalán, mire Alec elnézést tátogva felvette.
Kedves pasas. Jó srác. Több éves közeli barátság fűzött minket
hozzá és a feleségéhez, Paulinához. Akivel sosem melegedtem
össze igazán. Valami nem stimmelt vele, de a pontos ok végig
rejtély maradt. A ritka üzleti vacsorákon kedves volt a maga
módján, de a nem hivatalos alkalmaknál mindig előállt
valamilyen mentséggel. Nem egyszer megesett, hogy Alec a két
kisfia társaságában jött grillezni vagy máshová, mert Paulina az
utolsó pillanatban kimentette magát.
Nem egyszer felmerült már bennem, hogy gondjaik lehetnek.
A külvilágnak játszották a mintapárt. Alec egy elképesztően
jóképű, sikeres, karizmatikus és minden szempontból hibátlan
férj és apa volt. Világosbarna szemmel, sötétbarna hajjal, amit
éppen annyira növesztett meg, hogy a tarkójánál eltakarja az
inggallérját, mindehhez látványos gödröcske a bal orcáján.
Magas volt, kábé mint Tommy, és karcsú, de nem vézna. Azt
tudtam, hogy fut – nem kocog, mint én, ő komolyan csinálta. És
az is biztos, hogy az edzőtermi súlyokkal is barátkozott. Az első
közös strandoláson levettem. Bezzeg a mindkét karján végigfutó
és a mellkasát eltakaró tetoválások láttán meglepődtem.
Nemigen leplezték a döbbenetes hasizmát és a páratlanul
kidolgozott bicepszét. Annyiszor láttam már a munkahelyi
hivatalos öltözékében, hogy megdöbbentett, mit rejteget alatta.
Azóta nem epekedtem egy magafajta jóképű fickóért, mióta
annyi évvel korábban megpillantottam Anthony Beart.
Paulina színei éles ellentétben álltak Alecével. Neki
sötétbarna szem és világos haj jutott. Krémfehér bőre
egyenesen kiemelte a szeme mély csokoládébarnáját, és olyan
rövidre vágatta a természetes göndör haját, hogy keretbe
foglalja a tökéletesen ovális arcát. A testét bármelyik nő
irigyelné, pláne két gyerek után, a természetesen telt ajakkal
keretezett gyönyörű, széles és lelkes mosolyáról nem is
beszélve. Sajnos a szeméből sosem sütött ugyanez a derű.
Leültem az Eileen asztala melletti üres székbe, és felidéztem
az első közös családi strandoláson elhangzott beszélgetést.
Egyedül ültem egy strandszékben, onnan figyeltem, ahogy
Tommy és Alec a vízben hentereg az én Jasonömmel és Alec két
fiával. Mimi nem jött velünk. Néhány pokróccal arrébb Paulina
kiszúrta egy barátját, és odament köszönni. Alec a vízben
hagyta Tommyt és a három srácot, és mosolyogva hozzám
ballagott.
 – Kimerítenek ezek a kölykök! Nem tudom, honnan van a
férjednek ennyi spiritusza. – Egy törülközőért nyúlt, és mellém
állt szárítkozni. Paulinára sandított, és mindketten láttuk, hogy
a barátnőjével sétára indulnak a strandon, elfelé tőlünk.
A víz súlya lefelé húzta Alec elnehezült fürdőnadrágját,
kibukkant a dereka. A jobb csípőjén felbukkanó különös hegek
láttán sietősen elfordultam. Elkapta a pillantásom, és felelt a
kimondatlan kérdésemre.
– Lőtt seb – közölte szemrebbenés nélkül. Nyilván elértette az
arckifejezésemet, mert sietősen hozzátette: – Semmi gáz. Nem
bankrablás közben keveredtem tűzharcba, vagy ilyesmi. Még
azt sem mondhatnám, hogy háborús hős vagyok, aki a
kötelessége teljesítése közben sérült meg. Ugyan! Tíz lehettem,
mikor a bátyámmal megtaláltuk a nagypapám puskáját a
pajtájában. Mák, hogy nem a fejem bánta.
– Szerintem komolynak tűnik. – Felültem, és levettem a
napszemüvegem, hogy alaposabban megnézzem. – Egy csomó
kicsi heget is látok körülötte.
– Sörétnyomok. – Ledörgölte a haját. – Néha még mindig
érzem. Ennyi év után is.
– Egy barátomat meglőtték egyszer. A golyó súrolta a bordáit,
aztán megakadt az oldalában. Emlékszem, néha ő is említette,
hogy érzi.
Arra az esetre gondoltam, mikor Grizzt meglőtték. Akkoriban
a motelban laktunk, és egy oldallövéssel állított haza. Fél évvel
azelőtt történhetett, hogy össze kellett varrni a fejét, mert
bevágta az ajtónk elé kiakasztott kaspóba. Igen, a súlyos sebek
régi ismerőseim, és számtalanszor láttam Grizzt öltésekkel, bár
ezt nem kötöttem Alec orrára.
– Megesik – mondta Alec félvállról, miközben a hűtőtáskához
hajolt egy frissítőért. – Egyszer kérdeztem is az orvosomtól,
hogy ilyen a fantomfájdalom? Szerinte inkább idegsérülés, ami
nem gyógyult meg rendesen. Az orvosok minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy helyrerakják, de semmi nem garantált. Néha
rákezdi, és megy a saját feje után. Igazából már nem fáj, csak
emlékeztet a régi sebre. A barátod is így írta le?
Megúsztam a választ, mert befutott a siserehad maradéka,
kijöttek a vízből, és jöttek törülközőt kérni.
A helyére tett telefonkagyló zaja zökkentett ki az
ábrándozásból, mire felálltam. Feszengve megigazítottam a
szoknyámat, mintha cibálással a térdemig tudnám nyújtani.
Meg sem fordult a fejemben, hogy talán Eileenen kívül mással
is összefuthatok Tommy irodájában. Éreztem, milyen béna a
mentségem, de hirtelenjében csak ennyivel tudtam előállni.
– Elméletileg később jön egy ügyfelem. Arra gondoltam, hogy
előtte beugrok Tommyhoz… mert az ügyfél közel lakik, meg
minden.
Lesütöttem a szemem. A kamuzás sosem volt az erősségem,
tudtam jól, és láthatóan Alec is. Láttam a szemében, hogy
pontosan tudja, miért jöttem ide. Lefogadom, hogy céklavörösre
pirultam.
Megcsóválta a fejét.
– A mocsok mázlista Eileent fuvarozza. A kolleginának valami
kocsigondja támadt, és felajánlotta neki, hogy elkíséri a
szervizbe. Ezért maradt odakint az autója.
– Ó! Akkor azt hiszem, inkább megyek. Megmondanád neki,
hogy beugrottam? El akartam vinni ebédelni a találkozóm előtt.
– Azt nem említettem, hogy a közös ebéd előtt be akartam
zárkózni a férjemmel az irodájába, leengedni a flancos
redőnyeit, és megajándékozni élete legizzasztóbb
kamatyolásával.
Égő képpel játszottam a fesztelent, bezzeg magamban
imádkoztam, nehogy az arcomra legyen írva minden mocskos
szándékom. Mégis, mi lelhetett? Egyszerűen elöntött az égető
vágy, hogy elcsábítsam Tommyt, a kielégíthetetlen vágy, hogy
magamban érezzem. Jobb vagy finomabb kifejezés híján azért
jöttem, hogy ájulásig keféljem, aztán egy gyors ebéd közben
rábeszéljem, hogy ne jöjjön rögtön vissza, hanem vegyünk ki
egy motelszobát egy gyors pásztorórára. Időben lezavarnánk
ahhoz, hogy hazaérjek, mire Jason leszáll az iskolabuszról.
Alec zsebre dugott kézzel ácsorgott, és féloldalas vigyorral
méricskélt.
– Ha lejjebb adsz – emelte fel a kezét –, én szívesen elviszek
ebédelni egy ilyen csinos hölgyet. Már, ha megtisztel a
társaságával.
Vigyorogva felengedtem. Alec már csak ilyen. A barátunk.
Boldog, kétgyermekes apa.
– Persze. Szívesen elmegyek veled ebédelni. Köszönöm a
meghívást!
Felkínálta a karját.
– De ha felbukkan, és meglátja a kocsidat, nem tudod majd
később meglepni.
Vállaltam a vezetést, és a parkolóhelyem felé húztam.
Alec javaslatára a Bella Romát választottuk, egy kicsi, de
kiváló olasz éttermet az A1A tengerparti oldalán, kicsit északra
az irodától.
– Alec, nem kell ilyen flancos helyre mennünk. Komolyan!
Beérem egy gyorsbüfével.
– Én hívtalak meg. Különben is, egy ilyen pazar szerelés ne
menjem már pocsékba!
Tudtam, hogy a túlöltözöttségemen élcelődik, és vele együtt
nevettem. A kellemes és barátságos ebéd azonban idővel
komolyra fordult.
Alec beavatott, hogy Paulina nemrég faképnél hagyta őt és a
srácokat. Évek óta boldogtalan volt, és sorra próbálgatta az
antidepresszánsokat.
– Azt hiszem, képtelen megelégedni. – Általában derűs arcára
vegytiszta melankólia költözött. – Szerintem rossz felől várta a
megoldást. Érted a célzást, Gin?
– Nem – ráncoltam a homlokom. – Hogyhogy „rossz felől?”
Gyógyszerektől?
– Azt hitte, a boldogság megvásárolható. Új kocsi, nagyobb
ház. Mikor ez nem boldogította, a fejébe vette, hogy a
gyerekvállalás a válasz. A srácok csak fokozták a letörtségét, és
nem kívánt felelősséget róttak rá. Biztosan megérezted, Ginny.
Láttalak a gyerekeiddel. Ők az életed értelmei. Paulina az élete
végeként tekint a sajátjaira.
– Ó, Alec, annyira sajnálom! Tommy nem említette. És nyilván
te is tudod, hogy nekünk is akadtak nehézségeink.
Feszengve félrenéztem, nem tudhattam, Tommy miket mesélt
Alecnek, ha mesélt egyáltalán.
– Ne sajnálkozz. Neki sem árultam el sokat. Tudtam, hogy
nektek is megvan a magatok baja, nem akartam tovább
terhelni.
– És, hol van? Azért látogatja a fiúkat? Békés volt a búcsú?
Kíváncsi voltam a helyzetre, és azzal a lendülettel próbáltam
a lehető legtávolabb kanyarodni a saját friss bajainktól,
miközben tudat alatt átkoztam magam, amiért egyáltalán
felhoztam.
– A nagyvilágban „keresi önmagát” – magyarázta félvállról,
egy pillanatra kizökkent, mikor átadta a hitelkártyáját a
pincérnőnek.
– Akkor van esély rá, hogy megtalálja magát, vagy amit keres,
és visszajön hozzád. Ugye? – Vékony jégen jártam. Nem is olyan
régen én is magára hagytam Tommyt, hogy elrágódjak a
dolgaimon. Beugrott a Szentírás egyik passzusa: ne ítélj, hogy
ne ítéltessél.
Lesütötte a szemét.
– Én visszafogadnám, de sosem jön vissza. – A pincérnő
visszatért, ő aláírta a blokkot.
Mire eldönthettem volna, mennyire lenne udvarias
rákérdeznem az okára, felelt a kimondatlan kérdésemre.
– A jógaoktatójával keresi magát a nagyvilágban.
Ledöbbentem – szóval házasságtörés. Bevallom, ez meglepett.
Hihetetlen, hogy Paulina olyan férfit talált, aki Alec nyomába
érhet. Szerény véleményem szerint ő minden női vágyálom
netovábbja. De sietősen emlékeztettem magam, hogy az ő
házasságuk nem az enyém, azaz semmi jogom spekulálni.
– Találkoztál a csávóval? Név szerint ismered, ilyesmi?
– Igen, találkoztam vele – közölte Alec szárazon. – A csávó egy
csaj, név szerint Sherry.
Mit mondhatnék erre? Inkább mélyen hallgattam.
Lefogadom, hogy leesett állal bámultam Alecet.
Erre melegen rám mosolygott.
– Inkább menjünk vissza az irodába, hogy találkozz Tommal,
aztán az ügyfeleddel.
Az órámra pillantva rádöbbentem, hogy több mint két órája
ebédelünk. Hogy elröppent az idő!
– Jaj, ne! Rá már nem lesz időm. Rohannom kell, hogy
hazaérjek, mire Jason leszáll az iskolabuszról!
– Sajnálom, Ginny. Én sem figyeltem az órámat. Remélem, ez
nem tesz keresztbe az állítólagos ügyfelednek. – Sejtelmes
képpel, ajkán játékos mosollyal nézett rám.
Féloldalas vigyorral feleltem.
– Mindketten tudjuk, hogy nincs semmiféle ügyfél, úgyhogy
ne alecoskodj.
Mindketten nevettünk a szóviccemen. Utána komolyság
költözött a szemébe.
– Remélem, Tom megbecsüli, amije van. Kétségkívül ritka
kincs vagy, Ginny.
Volt valami a pillantásában és a hangnemében, amitől átható
bizsergés hasított belém, de meggyőztem magam, hogy
semmiség. Melyik negyvenes nőnek nem esik jól, ha kincshez
hasonlítják?
Elkönyveltem könnyed baráti szócsatának, és megengedtem
neki, hogy a kocsimhoz kísérjen.
Miután sietősen letettem a Dillon & Davis Építőipari
Vállalkozás parkolójában, padlógázzal tepertem haza, hogy
olyan ruhába öltözzek, aminek láttán a fiam nem kezd
kérdezősködni, merre kujtorgott az anyja.
Tommyt pedig majd meglepem máskor.
 Nyolcadik
fejezet

MIMI, 1997,
FORT LAUDERDALE

Mimi eltökélte magában, hogy ha a széf harmadjára sem nyílik

ki, akkor kénytelen lesz elkérni a szüleitől a házassági
anyakönyvi kivonatukat. De csak a legvégső esetben. Szívvel-
lélekkel eltökélte, hogy meglepi őket, és biztosan
megneszelnének valamit, ha tőlük kérné el, hogy megnézhesse.
Még hogy megnézhesse! Kölcsön kellene kérnie a plaketthez!
Törökülésben kuporgott a padlón, és megkönnyebbülten
sóhajtott a széfnyitást jelző árulkodó kattanásra. Kicsit
elfordította a kilincset, és meghúzta. A szívóerő egy pillanatra
ellenállt, de egy rántásra megadta magát.
A tartalma láttán habozott. Kihúzta magát ültében, és
eltökélte, hogy olyan gondosan és értőn fog eljárni, amennyire
tőle telik. Elvégre már majdnem tinédzser. Ha nyomozó akarsz
lenni, Mimi, akkor ennél rosszabbakat is látsz majd!
Maradéktalanul a fejébe véste a látványt, hogy mindent oda
tehessen vissza, ahol találta.
 A széfben sötétbarna bőrmappákat tornyoztak egymásra.
Biztosra vette, hogy az egyikben megtalálja, amit keres. De a
torony teteje láttán nagyot nyelt. Két kézifegyver és számos
pénzköteg.
Próbált nem gondolni arra, minek kell az apjának pisztoly és
készpénz. Az ilyesmit nyilván minden apa elrejti a családja elől.
Hiszen ő a védelmezőjük, ő felel azért, hogy minden fegyver
elzárva, gyerekkéztől távol legyen. A pénzkötegeket pedig
biztosan vészhelyzetre tartogatta. Rádöbbent, hogy apró
dobozkák is akadnak odabent. Nyilván az anyja értékesebb
ékszerei.
Meglepően rezzenetlen kézzel, egyesével vette ki a
fegyvereket, és félretette őket. Utána jöttek a kötegek és a
dobozkák. Benyúlt az első mappáért, és elvigyorodott, mikor az
elején az öccse neve fogadta. Jason. Az alatta levőre az övét
írták. Mindkettőt lerakta.
Az utolsó dosszié jeltelen volt. És vastagabb, mint a másik
kettő. A kezében forgatta, végül úgy döntött, kioldja a csatot.
Kinyitotta, és kihúzta belőle a papírköteget. Akadt egy jókora
paksaméta, amit nagy iratkapocs tartott össze. A ház tulajdoni
lapjának tűnt. Átfutotta a többit, amikben életbiztosítási
szerződésekre ismert. Továbbá egy végrendelet mindkét szülője
nevére.
Valahol itt kell lennie! Átlapozta az iratokat, megtalálta a
szülei születési anyakönyvi kivonatát, és félretette mindkettőt.
– Megvagy! – lelkendezett hangosan, mikor meglátta a
házassági anyakönyvi kivonatot. Óvatosan kézbe vette, és
komótosan elolvasta.
A dátum láttán lehervadt a mosolya. Az irat szerint a szülei
legalább két hónappal csúsztatták az évfordulójukat. Ez nem
stimmelt. Hacsak…
Nem. A szülei soha. Pláne nem az anyja. Ki van zárva, hogy az
anyja terhesen ment hozzá az apjához!
Mimiből kirobbant egy sóhaj, megereszkedett a válla. És ha a
szülei nem tökéletesek? Mit számít? Inkább megnyugtatónak
találta, nem is kicsit. Mert összeházasodtak, és házasok
maradtak, amit a legtöbb barátja nem mondhatott el a szüleiről.
Sajnos, ha meglepi őket a házassági anyakönyvi kivonatuk
ezüstnyomatával, azzal elárulja, hogy tudja a titkukat.
Hangosan felmordult, mikor leesett neki, hogy a meglepetését
amúgy is leshetné. Hiszen biztosan tudnák, hol talált rá az
iratra – ahogy azt is, miféle kotnyeleskedés árán jutott hozzá.
– Néha igazán használhatnád az eszed, Mimi – szólt
fennhangon.
Mindent gondosan visszatett a dossziéba, visszazárta a csatot,
és lefektette az apja széfjének aljára. Utána következett a saját
nevével ellátott mappa, és kis híján a helyére került, mikor
meggondolta magát. Vajon miket titkolnak még előle a szülei?
Miért érné be ennyivel? Mit árthat még egy kis nyomozás?
Kioldotta a dossziét, és kihúzta a tartalmát. Az első irat láttán
megütközött. Egy ház tulajdoni lapja. Ugyanolyan okmánynak
tűnt, mint amit a szülei aktájában látott, csak ez éppenséggel az
ő nevére szólt. Miriam Ruth Dillon. A rajta szereplő cím pedig
Shady Ranches városrészéhez tartozott. Azonnal felismerte. Mit
keresett a neve Bill bácsi és Carter néni házának tulajdoni
lapján?
Átfutotta az oltásai, az első áldozása és a bérmálkozása
igazolásait, amiket a saját születési anyakönyvi kivonata
követett. Az okirat láttán magában mosolygott, és rádöbbent,
hogy igazából nem érdekli, hogy a szülei házasságán kívül
fogant. Egy dologban biztos volt: tiszta és feltétlen szeretet
gyermeke. Néha elnézte, hogyan néznek egymásra a szülei, és
még egy tizenkét évesnek is nyilvánvaló volt, mennyire
maradéktalan az elkötelezettségük. Nála biztonságban volt a kis
titkuk.
Összeszedte az irathalmot, elrendezte, majd finoman a
térdéhez ütögette az egészet, hogy rendben tehesse vissza a
dossziéba, mire kiesett belőle egy kisebb fehér boríték,
egyenesen az ölébe. Felvette, és megnézte magának.
Lepecsételték, de nem írtak rá semmit. Mi lehet ez?
Óvatosan feltörte a pecsétet. A korának hála könnyen
engedett. Kivette belőle az összehajtott lapot, és hunyorogva
próbálta felfogni, mi került a szeme elé.
A születési anyakönyvi kivonata. Megint. Pillanat, ezt már
látta, nem? Mit keres egy másodpéldány egy jeltelen
borítékban, összehajtva? Szóról szóra ugyanaz, mint az előző,
akkor miért…
Tágra nyílt a szeme. Vagy egyenesen káprázott? Ez csak
tévedés lehet. A saját neve fogadta – legalábbis részben.
Mindkét keresztnevét eltalálták, de a vezetéknevét nem. A
születésnapja is stimmelt. Az anyja neve feketén-fehéren ott
állt. Guinevere L. Lemon Dillon.
De az apja neve helyett egy ismeretlen név fogadta, amit
biztosan még soha életében nem hallott.
Ki az ördög az a Jason William Talbot?
 Kilencedik
fejezet

GRIZZ, 1988,
BÖRTÖN, ÉSZAK-FLORIDA

Grizz durván karon ragadta William „Pici” Pettyt, és kirángatta

a könyvtár kicsiny irodájából. Félig vonszolva, félig taszigálva
megkerült egy könyvespolcot a kelletlen őrizetessel, egyenesen
egy apró benyílóba.
– Lát még minket a kamera? – kérdezte halkan Grizz, és
eltaszította magától Pettyt.
– Nem, már nem – motyogta a fiatalember. Lesütött szemmel,
megadástól terhes, higgadt hangon rákérdezett: – Mit tervezel
velem?
Felkapta a fejét Grizz cipzárjának hangjára.
– Nem foglak megkúrni, ha ettől tartasz – suttogta Grizz.
– Nem… nem fogsz? – Petty félrehajtotta a fejét. – Akkor mit
akarsz? Valami mást?
– Igen, valami mást. – Grizz hatásszünetet tartott. – Beszélni
akarok.
Petty a hajába túrt.
 – Azt… azt hittem, meg akarsz erőszakolni. Elég…
egyértelműen jelezted. – Reszketeg hangjából még mindig sütött
a kétség.
Grizz a szemét forgatta.
– Nem rád állt. Ez volt az első, hogy a nőmre kellett
gondolnom, hogy rárántsak egy csávó előtt. De el kellett adnom
magam az iroda kamerája előtt. Miután az egész kóter előtt
kijelentettem a kajáldában, hogy az enyém vagy, nem
hagyhattam annyiban, ha netán figyelnek minket a biztonsági
rendszeren, amire a nyakamat tenném. Azt fogják hinni, hogy
hátrahoztalak, hogy gerincre vágjalak. Hitelesnek kellett tűnnie.
– Igazából nem – bökte ki William. – Nem fognak figyelni.
Valahányszor itt vagyok, végtelenített ismétlésre állítom át a
kamerát. Headly fegyőr külön engedélyt adott arra, hogy
minden héten itt tölthessek egy kis időt, de ő azt hiszi, olvasok.
Nem tudja, hogy számítógépezek, és nem akarom, hogy bárki
megtudja, így feltörtem a kamerát, és egy korábban rögzített
felvételt használok, amin a könyvtárban olvasok azon a széken.
Egy székekkel körülvett asztalra mutatott, pontosan az apró
iroda ablaka előtt, egyenesen a kamera vonalában.
– Ha bárkinek eszébe jutna ránézni a biztonsági felvételre,
nem a számítógép előtt találna, hanem egy könyvvel ott, az
asztalnál. Nem tökéletes, de még nem vették észre.
Grizz bólintott. Tisztes távot tartott mindenféle
technológiától. Talán baklövés volt. Miután annyi évvel
korábban tudomást szerzett róluk, tudta, hogy belátható időn
belül létfontosságúvá válik majd a tevékenységeikben. Személy
szerint inkább kerülte, de csak azért, mert ő maga nem
használta, igazán naprakész maradhatott volna.
– Honnan ástad elő a fényképemet? A könyvtár
számítógépéről? – kérdezte Grizz.
– Nem, nem a könyvtári merevlemezről. Fel kellett törnöm a
börtön rendszerét. Ami gyerekjáték volt. – William végigmérte.
– Tudod, nem is hasonlítasz az első letartóztatásod
nyilvántartási fotójára. Akkoriban hosszú hajad volt, szakáll
nuku. Erre most haj nuku, de hosszú a szakállad. Alig
ismertelek fel.
– Aha, direkt csináltam. Máshogy akarok kinézni. Kérdeznék
is valamit!
– Mit?
– Más szervek gépeihez is hozzáférhetsz, hogy kicseréld a
fényképemet? Betörhetsz arra a rendőrkapitányságra, ahol
letartóztattak?
– Mire célzol? Van másik fotód?
– Nem, de szerezhetek. Azt akarom, hogy úgy fessek a
nyilvántartásban, mint most. Megszabadulni a hosszú hajú,
borotvált arctól. Egyelőre. De azt akarom, hogy egy nap az egész
úgy, ahogy van, kámforrá váljon. Menni fog?
William bólintott.
– Igen, ha el tudod mondani, szerinted melyik szerveknél
jegyeznek, egyesével elérhetem őket. Általános keresésre nincs
lehetőség… tudod, keresőmotorral… de csak idő kérdése.
Egyelőre egyesével kell felkeresnem őket.
– Jól értem, ha valakinek, például egy újságnak vannak cikkei
vagy képei rólam a számítógépes rendszerükben, akkor
kitörölheted vagy lecserélheted őket?
– Már mondtam, név szerint sorolj fel minden helyet, ahol
szerepelhetsz a rendszerben, és ha van modemjük, amin át
kívülről betárcsázhatok, akkor be is tárcsázok. De mikrofilmes
vagy nyomtatott bizonyítékok kitörlését ne várd tőlem. Tudod,
amikor a könyvtárak konkrétan lefotózzák az újságcikkeket,
hogy mikrofilmen tárolják őket. Egy nap minden kézzelfogható
példány megy majd a darálóba, bár még nem tartunk ott – vont
vállat. – De igen, ha számítógépekről van szó, abban segíthetek.
Grizz arcán kéjes mosoly terült szét. Ez jó. Nagyon jó. Hozzá
akart látni minden adat kitörléséhez róla és a múltjáról. Mindet
nem semmisítheti meg, de kezdetnek megteszi. Mikor Grizz
néhány évre rá kiszabadul, a lehető leghalványabb esélyt sem
akarta hagyni arra, hogy felismerjék. Ráadásul még csak az
kéne, hogy a lánya, Mimi bármire rábukkanjon a múltjából!
– Ha kisegítesz, akkor elintézem, hogy idebent senki ne
zargasson – közölte Grizz. – Áll az alku?
William szélesen elmosolyodott.
– Mi az, hogy! Áll az alku.
Grizz erre vérkomolyra váltott.
– Ha csak megfordul a fejedben, hogy elárulsz, megdöglesz,
de kínok között. Megértetted? Én nem szarakodom. Senkivel.
– Ha távol tartod tőlem és Pajtitól, a patkányomtól Pszichót és
az őrült cimboráit, akkor számíthatsz a hűségemre és a feltétlen
segítségemre.
Grizz biccentett, aztán a székekkel övezett asztalkára
mutatott.
– Most pedig ülj le, és mesélj magadról!
William mindent elmondott – a szülei fiatalon meghaltak, így
a koros nagyapjához költözött. Se testvér, se nagynéni, se
nagybácsi. Csak ő és a nagypapája. Miamiban nevelkedett, egy
szűkös lakásban éltek a nagyapja kisgépszervize felett. Tíz éves
korára William bármit megreparált. Barátai alig voltak, de nem
bánta. A nagyapja lett a legjobb barátja. Elmesélte Grizznek,
hogy a hatvanas években a Star Trek volt a nagyapja kedvenc
tévéműsora, annak hála fordult a figyelme a technika felé.
– A papa annak idején azt mondogatta, hogy bármilyen
kamut is látunk a tévében, a jövőben valóra válhat. Amit az
ember megálmodik, egy nap képes lesz valóra váltani. Így én
már azelőtt számítógépekről tanultam, mielőtt egyáltalán
elterjedtek volna.
– És mit dolgozol? Dolgoztál, mielőtt itt kötöttél ki?
Számítógépjavítás?
– Dehogy. A számítástechnika hobbi, nem meló. Egy gondosan
titkolt hobbi. Szerintem azzal járok a legjobban, ha megtartom
magamnak, miket művelek a számítógépekkel. Senkinek nem
kell tudnia, mire vagyok képes. Én vagy ők.
Grizz felfigyelt a zárszavára.
– „Ők?”
– Nem úgy értettem. – William felsóhajtott. – Amúgy sem
hinnél nekem. – Grizzre nézett a szeme sarkából, aztán
megrázta a fejét. – A papa rajongott az összeesküvés-
elméletekért. Rá volt állva a Kennedy-merényletre meg az efféle
baromságokra. Felejtsük el. Zakkant vénember volt. Abban a
hitben halt meg, hogy a holdra szállást díszletben vették fel.
Kedves lókötő volt, csak kicsit dilis.
Grizz megértőn bólintott. Erre a témára majd máskor
visszatérnek.
– A munkámról érdeklődtél. Átvettem nagyapa
kisgépszervizét. Bármi romlott el, én megjavítottam.
– Szóval kisgépszerelő voltál, aki titokban
számítástechnikával kacérkodott. Hogy a fenébe kötöttél ki itt?
Feltörtél egy bankot, vagy valami?
– Nem, semmi ilyesmi. Bemártottak.
– Naná – kacagott Grizz –, itt mindenki ártatlan, még én is.
– Nem, engem komolyan bemártottak. Méghozzá nem is
számítógépes ügyben. Épp egy bár hátuljában szereltem a
mosogatógépet, mikor kirabolták. Elkapták a tettest, én pedig
azonosítottam. – William álla megfeszült. – Később megtudtam,
hogy a rablás egy banda beavatási szertartása volt, és
figyelmeztettek, hogy ne avatkozzak bele. Még a pultos is
esküdözött, hogy nem emlékezett a tettes arcára, de a hülye
fejemmel komolyan azt hittem, helyesen cselekszem, ha segítek
eltakarítani a mocskokat az utcáról. Én voltam az egyetlen
szemtanú, és a tagot elítélték. Alig egy hónapra rá megállítottak,
rutin közúti ellenőrzés. A zsaru szerint kiégett a hátsó lámpám.
Drogot találtak a kocsimban. Rengeteg drogot. Nem az enyém
volt. Floridában keményen bánnak a kábszeresekkel, még
akkor is, ha nem erőszakosak. Még korábbi letartóztatás vagy
kihágás, sőt parkolócédula nélkül is tíz évet kell lehúznom.
 – Tíz évet – csóválta a fejét Grizz. – És friss hús vagy, azaz
elleszel még egy darabig.
William félrenézett.
– Mit titkolsz előlem? – Grizz oldalra billentette a fejét. – Mert
van még valami, ugye?
– Aha, le kell töltenem egy kicsit, nehogy feltűnjön, de nem
mind a tizet. – Szégyenlősen sandított Grizzre. – Belenyúltam a
nyilvántartásba, így néhány éven belül szabadulok. Csak
remélhetem, hogy senkinek nem rémlik majd, miért hoztak be,
és hány évem maradt. Ha utánanéznek, kiderül a turpisság, de
egy magamfajta senkire hátha nem kapják fel a fejüket.
Grizznek fülig szaladt a szája. Baszki! Kapóra jönne, ha ő is
megúszhatna egy ilyen húzást, de nála ez esélytelen. Jason
„Grizz” Talbot sosem kerülhetne fű alatt szabadlábra, főleg a rá
kirótt halálbüntetés fényében. Nem, ez többéves játszma lesz.
Legalább.
– Utánanéznél nekem valaminek?
– Aha, mi kéne? – William szeme felcsillant a következő
kecsegtető kihívásra.
– Kormányügynökségekhez is be tudsz törni? Utánanézni, mi
a helyzet a floridai halálbüntetési törvényekkel? Meg kell
tudnom, hogy áll az a javaslat, hogy méreginjekcióra cseréljék a
villamosszéket.
– Aha, persze, haver. Meglátom, mit tehetek. Hozzá is látok, te
pedig csak szólj, mikor akarod, hogy nekilássak az adataid
keresésének… tudod, törlés, csere, amit korábban említettél.
Csend borult rájuk, Grizz még a falióra ketyegését is hallotta.
 – Szóval, a sittesek Picinek kereszteltek?
William pirulva elfordult.
– Kinézek, ahogy kinézek.
– Nem tetszik. Mi a neved? A teljes neved?
– William Franklin Petty – felelte a fiatalabb férfi Grizz
szemébe nézve. – De mindig Willie-nek szólítottak.
Grizz egy percig gondosan mérlegelt. A Willie-t csak egy lépés
választja el a virslitől. Ami ugyanolyan megalázóvá válhat, mint
a Pici.
– Mostantól Bill leszel. Aki máshogy szólít, az velem
kukoricázik.
Végszóra Grizz felállt a székéből, aztán visszavette a trikóját
az irodából, és célba vette az ajtót.
– Jövő héten ugyanekkor, Bill – vetette hátra. Azzal elment.
 Tizedik
fejezet

GINNY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

– Mit csináltál? – hitetlenkedett Tommy, miközben aznap este a

karjában hevertem. Nevethetnékem támadt a hitetlenkedő
arcától.
– Csábításra készen elmentem az irodádba, erre végül Alec
vitt el ebédelni. Te elvoltál Eileennel – ismételtem nevetve, és
próbáltam megállni, hogy ne égjen újra a képem a helyzettől.
Elhúzódott, hogy rám nézzen, a szemében sejtelmes szikra.
– Ilyet a szülinapom óta nem csináltál. Mitől lett ilyen
különleges a mai nap? És mielőtt felelnél, emlékeztess, hogy
rúgjam seggbe magam, amiért elvittem a szerelőhöz Eileent!
Majd elkomolyodott, láthatóan eszébe jutott valami.
– Ó, Gin, nem is kérdeztem, hogy ment a mai nap. Ma
pakoltad ki Carter garázsát. Sikerült? Jól vagy?
Erre felültem az ágyon, és szembefordultam vele. Keresztbe
tettem magam előtt a lábam, a térdemre könyököltem, és
mindent elmondtam neki. A Carterhez érkezés pillanatától az
Aleckel közös ebéd utáni hazatérésig. Meséltem neki a
gyerekkori Bibliámról és a benne talált levélről és egyéb
iratokról. Meséltem a vendégházban talált dobozról. A Miminek
eltett fülbevalóról. A világon mindent elmondtam, kivéve Grizz
motorjának eltűnését. Fel sem merült bennem, hogy valaha
felvegyem azt a fejkötőt, így a világon semmi értelme, hogy
Tommy olyasmin aggódjon vagy rágódjon, ami sosem fog
megtörténni. Nem, a szememben Grizz meghalt és elment, és
nem hagyom, hogy újra éket verjen közénk a férjemmel.
Hirtelen megkönnyebbültem, ahogy elillant a naphosszat
cipelt érzelmi teher. Aranyat ér az ilyen megkönnyebbülés.
Legalábbis amíg fel nem tűnt Tommy homlokráncolása.
Aggasztotta valami.
– Minden oké, Ginny? Mármint, Delia levele biztosan
megkavart. Pláne azok után, hogy annyi mindent
hátrahagytunk. Erre most utolért a múlt. Megtudtad, hogyan
halt meg az apád. Miért bánt veled Delia úgy, ahogy. És azt is,
hogy van egy elhunyt testvéred. Ha engem kérdezel, sok ez így
éhgyomorra, kedves. Akarsz még beszélni róla?
A szeme végtelenül őszinte szeretetet sugárzott, és nem
lehetett nem észrevenni, mennyire sziporkázott a szeme annak
hallatán, hogy kidobattam Carterrel Grizz emléktárgyainak
dobozát.
Odahajoltam egy csókra.
– Nem, Tommy. Nem akarok beszélni róla, és bevallom, szót
sem érdemel.
 – Jól vagy, Ginny? Komolyan kérdem. Nekem elmondanád,
ugye?
Gyengéden megcsókoltam a nyakát, miközben a kezem lapos
hasát követve célba vette a férfiasságát.
– Igen, neked elmondanám. Megvagyok. Komolyan mondom –
súgtam a fülébe.
A teste elernyedt, hangosan kifújta a levegőt, és egyre jobban
megduzzadó merevedése elárulta, hogy ugyanúgy kíván engem,
mint én őt. Már a hátamra akart fektetni, mikor megállítottam.
– Ez az én éjszakám, és én vagyok a főnök. – Sebesen
meglovagoltam. Elmosolyodott, miközben emlékeztettem Delia
üzenetére és az igazi születési anyakönyvi kivonatom
fejleményeire. – Fogd fel végre, egy nálad idősebb nőt vettél el!
A szeretkezésünk kapkodóra sikerült, újra a korábbi perzselő
szükség hajtott, hogy magamban érezzem Tommyt. Elfehéredő
bütykökkel szorongattam a fejtámlát, miközben Tommy ujjai
mesterien fokozták az általam megkezdett komótos tempót.
Kapkodtam a levegőt, egyre felületesebben, hátravetett fejjel,
behunyt szemmel lélegeztem. Mérsékeltem a tempót, és
kinyitottam a szemem. A férjem szemében mohóság, vágy és
vegytiszta szükség fogadott. És egy lassú, érzéki mosollyal újra
felvettem a tempót, amiről tudtam, hogy elkerülhetetlenül
elhozza a mámorát.
Utána rárogytam, és addig hevertem rajta, míg újra
lecsillapodott a lihegésünk. Végül mellé kucorodtam, és
magához húzott.
Tovább beszélgettünk a napunkról, és megkérdezte, mit
akarok kezdeni a hiteles születési anyakönyvi kivonatommal.
Meg akarom változtatni a nevem, vagy elmenni valami
hatósághoz, hogy hivatalosan is Josephine Dunn legyek?
Felültem, és szúrós szemmel néztem le rá.
– Ki van zárva! A nevem Guinevere Love Lemon Dillon, és ez
így marad, amíg világ a világ. Elég álnév és hamis személyiség
jutott nekem, Tommy. Te átiratnád az anyakönyvi kivonatod az
igazi nevedre, Thomas Talbot?
Mindketten tudtuk, hogy azt évekkel korábban
meghamisították, hogy Blue testvérének higgye magát. Blue
igazi neve Keith volt, de a családneve, a Dillon csak álnév. És
Tommy hamisított anyakönyvi kivonatában ugyanez a kamu
családnév állt.
Erre összenéztünk, és tudtam, hogy mindkettőnknek ugyanaz
jár a fejében. Még a Thomas Talbot sem Tommy igazi neve.
Grizzt a mostohaapja nevelte, és állítólag sosem tudta meg az
igazi apja nevét. Ha visszamennénk, hogy fényt derítsünk Grizz
személyazonosságára, az olyan lenne, mintha fejest ugranánk
egy feneketlen mélységbe, mikor mindketten vért izzadtunk,
hogy kikecmeregjünk onnan. Erre most megint búvárkodjunk?
Nem. Maradunk Tommy és Ginny Dillon.
De egyvalamit talán még megtehetnénk.
– Tudod, szerintem mit kéne tennünk?
Megrázta a fejét, és tágra nyitott szemmel várta a folytatást.
– Szerintem maradjunk annyiban, hogy a frászba ezekkel az
évek óta használt kamu anyakönyvi kivonatokkal! A frászba az
egésszel! – Kivártam, hátha közbeszólna, de csak meredt rám. –
Szerintem tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy a nevünk,
a név, amit megszoktunk és használunk, törvényes legyen.
Reménykedő arcot vágva felhúztam a szemöldököm. Eleinte
nem szólt. Aztán elmosolyodott, és helyeslőn bólintott.
– Azt hiszem, az ügyvédünk fű alatt elintézhetne minden
papírmunkát, hogy törvényesen is Thomas Dillon és Guinevere
Lemon legyen a nevünk.
Végül ásított, és az oldalára fordult. Elnehezült a pillája, de
láthatóan észrevette, milyen széles mosolyt vetettem rá, amit
egy újabb ásítással, majd egy röpke vigyorral nyugtázott.
Látványosan megkönnyebbült, amiért jó irányba haladunk
előre. Elvégre ezekkel a nevekkel újítottuk meg a házassági
fogadalmunkat. Ezek voltunk, és mindig is ezek leszünk.
– Még valami… a kocsik és a motorok – mondtam. – Most,
hogy alaposan átgondoltam, nem akarok az eladásukkal
vesződni. Mit gondolsz, rendjén lenne felhívni Axelt? Elvégre
megjavult, és tudom, hogy átvenné mindet, méghozzá korrekt
áron.
– Felhívhatom a kedvedért – felelte álmos hangon.
– Mostanáig mindennel boldogultam, Tommy. Még egy telefon
nem a világ.
– Nagyon helyes, Gin. Ki sem látok a melóból – felelte
álmatagon.
Igaza volt. A különélésünk alatt rengeteget kihagyott, és noha
semmi nem kötelezte rá, de tudtam, hogy be akarja hozni. Kissé
rosszul viselte, hogy Alecre lőcsölte a plusz munkát, noha a
társának is megvoltak a maga magánéleti zűrjei.
 – Nem vagyok fáradt. Azt hiszem, jót tenne egy forró fürdő –
közöltem, és puha csókot nyomtam az arcára. Vajon hallott
egyáltalán? A halk hortyogása közepette keltem fel az ágyból, és
vettem célba a fürdőnket.
Szeretem hosszan, forrón áztatni magam a kádamban.
Megnyitottam a csapot, és beleszórtam némi vaníliás fürdősót.
Meggyújtottam néhány gyertyát, lejjebb vettem a világítást.
Vetkőznöm már nem kellett. Eleve pucér voltam. Fogtam egy
hajgumit, és lófarokba kötöttem a hosszú barna hajam a fejem
búbján.
Már majdnem beléptem a kádba, mikor megakadt a szemem
a kék farmeremen, amit Cartertől hazatérve hanyagul a fürdő
padlójára dobtam, miután gondosan kivettem belőle a
fülbevalót, és eldugtam. A fürdőszobaajtóra sandítva
rádöbbentem, hogy bezártam magam után – többéves szokás,
nehogy rám törjenek a srácok.
A szekrényhez mentem, és felemeltem a farmerem. A
szennyeskosárba akartam dobni, helyette azon kaptam magam,
hogy a hátsó zsebébe nyúlok.
Elővettem.
A kék fejkendő.
Ki tudja, meddig bámultam. Kiesett, ahogy a kádhoz lépek, és
belemászok. Kiesett, ahogy a mellkasomhoz húztam a térdem,
hogy gyengéden nekidőljek az arcommal, és zokogjak. A tágas
kádat megtöltő víz zubogása minden neszemet elnyomta.
Akkor végre megértettem, miért hazudott nekem annyi
mindenben, éveken át Grizz és Tommy egyaránt. Bizonyos
titkokat az embernek muszáj a szíve mélyébe zárnia, hogy
megóvhassa a szeretteit. Nem helyeseltem minden
köntörfalazásukat, de most már meg tudtam érteni. Jogosnak
érezték, mert azt hitték, engem védelmeznek. Nem ugyanezt
tettem, mielőtt szeretkeztem a férjemmel?
Tommy sosem tudhatja meg, hogy Grizz él, mert az
összetörné.
Felnéztem a kuporgásból, és szembesültem a tükörképemmel
a fürdőszobaajtó belső oldalának tükrében. Néma könnyek
patakzottak a vörösre püffedt arcomon.
A kék fejkendőre meredtem, amit révületben, önkéntelenül a
copfomra kötöttem. És rádöbbentem, hogy tudat alatt még
mindig szeretem Grizzt. Annak a szerelemnek az emléke
makacsul ki akart mászni a szívem eltemetett mélyéből.
De tudtam, hogy az ép elmém érdekében muszáj lesz
elzárnom – vagy erőnek erejével eldobnom. Végleg.
Szorosan öleltem a lábam, a térdemre hajtottam a homlokom,
úgy suttogtam magamnak.
– Még szép, hogy kellesz, Grizz. Mindig is kelleni fogsz. De
Tommy is kell. És sosem áldoznám fel a szívét, hogy
visszakapjam a sajátom egy darabkáját.
 Tizenegyedik
fejezet

GRIZZ, 1988,
BÖRTÖN, ÉSZAK-FLORIDA

Több mint egy hét eltelt Grizz és Bill legutóbbi könyvtári

találkozója óta. A legutóbbi alkalom során Bill tájékoztatta, hogy
minden tőle telhetőt megtett, de nem sikerült kiderítenie, hol
tart Florida állam a halálbüntetéssel.
– Annyit kiderítettem, hogy már többször is felterjesztették az
állami közgyűlésnek, de mindig leszavazzák. Sokan
szorgalmazzák a méreginjekciót, mert emberségesebb halál a
villamosszéknél. Geci fura. A halálos injekció ellenzőinek száma
elenyésző a támogatókéhoz képest. Azt hinné az ember, hogy
sima ügy lesz, erre mindig lehúzzák. Valaki nagyon nem akarja,
hogy átmenjen. Bocs, haver. Többet nem tudok elmondani.
Bill félszegen nézett Grizzre. Majdhogynem megsajnálta. A
tagra villamosszék várt, méghozzá jogosan. Megérdemelte.
Olvasta, miket művelt. De Bill azt is meg tudta érteni, miért nem
akar így meghalni. Embertelen lenne.
Grizz egy bólintással jelezte, hogy felfogta, aztán megbízta,
hogy tartsa szemmel az ügyet. Megkérdezte, békén hagyja-e a
többi sittes. Bill igennel felelt. Pszichó és a haverja, Bender
tisztes távot tartottak tőle.
Ennek a beszélgetésnek már legalább egy hete. Ez volt a
harmadik este, hogy Grizz találkozót várva elment a
könyvtárba. Mi folyik itt?
Ebben a pillanatban ajtónyikorgást hallott, és végignézte,
ahogy Bill szótlanul csatlakozik hozzá az asztalánál. Vöröslő
szemmel. A vak is láthatta, hogy sírt.
– Mi történt? – állt fel Grizz.
Bill kerülte a tekintetét.
– Megint cseszekednek veled?
Hiába várt választ vagy szemkontaktust.
– Lehetne annyi eszük, hogy békén hagyjanak. – Grizz ökölbe
szorította a kezét.
– Hozzám sem értek – mondta Bill csendesen.
– Akkor mi a fene bajod van?
Bill erre már a szemébe nézett.
– Annyiban betartották a parancsodat, hogy hozzám nem
nyúltak. A közelembe sem jöttek, hogy ne vágj vissza.
– Akkor mi a faszt műveltek? És nem te mondod meg, mit
tehetek, és mit nem. Bökd már ki, baszod!
Bill felsóhajtott.
– Elrabolták Pajtit.
Grizz tudott Bill patkányáról, Pajtiról. Leült. A szokatlanul
méretes rágcsálót Bill kölyökkora óta kézből etette és gondozta.
Grizztől távol állt, hogy patkányt válasszon kiskedvencnek, de
mindig szívén viselte az állatok sorsát, pláne azóta, hogy Ruthie
kishúga egy egércsaládot gondozgatott a régi pajtájukban.
Éppen ezért húzódozott annyi évvel ezelőtt a nevelőapja
parancsa ellen, hogy tegyen ki mérget, mert nem volt ideje
biztonságba költöztetni Ruthie kedvenceit. Amúgy sem
számított. Jó hasznát vette a méregnek.
– Mit tettek Pajtival? – De Grizz biztos volt a válaszban.
Biztosan megölték. A hülye faszfejek.
– Megölték, és… és… – Bill hangja elcsuklott az indulattól.
– És aztán? – firtatta Grizz.
– Biztosan lefizettek valakit a konyhában, mit tudom én –
felelte a zokogásával küszködő Bill. – Azt mondták, az aznapi
hamburgerembe keverték. Direkt nekem rakatták félre, hogy
Joker mindenképp azt adja nekem, mikor beálltam a sorba. – A
szeméhez szorította az ökölbe szorított kezét. – Nem tudtam.
Megettem. Megettem a kicsikémet!
Grizz torkát epe marta Bill története hallatán. Felkavarodott a
gyomra a könyvtár dohbűzének és a takarítók orrfacsaróan
bűzölgő fertőtlenítőjének keverékétől. Fészkelődött ültében,
eltöprengett, vajon hogy nem jutott el a fülébe a hír.
– Talán kamuznak – mondta Grizz. – Talán csak cseszekednek
veled. Talán Pajti elő fog kerülni.
– Egy része már előkerült – felelte Bill. – Azóta minden áldott
nap másik darabkáját találom meg. A párnám alatt. A
vécémben lebegve.
Grizz ökle olyan erővel csapott le az asztallapra, hogy Bill
összerezzent.
 – Ennyi eszük sincs azoknak a seggfejeknek? Bár nem értek
hozzád, de akkor is olyasmivel szarakodnak, amiről
megmondtam, hogy az enyém! Márpedig senki nem
szarakodhat a tulajdonommal!
Bill nagyot nyelve sandított rá.
Amire Grizz higgadt pillantással felelt.
– Holnap kiderítem, mennyi igaz a történetedből, aztán azt is,
miért tőled hallok erről először… és nem a testvéreimtől.
Ez a beszélgetés véget ért, Grizz készen állt továbblépni. Fúrta
valami az oldalát, de odáig nem jutott el, hogy rákérdezzen
Billnél.
– Áruld el, hogy az a Headly nevű őr miért engedélyezte
neked a könyvtárhasználatot. Még sosem kérdeztem.
– Mert segítettem a lánya kórházi számlájával.
– Hogyan?
– Én ürítettem az irodája papírkosarát, és a fülem hallatára
telefonált a biztosítótársaságának egy műtét fizetéséről. A
kislány csak tizenkettő, és elég súlyos az állapota. Mondtam
neki, hogy elég egyszer odaengednie a könyvtári géphez, és
szívesen írok a bácsikámnak, aki véletlenül pont annál a
társaságnál dolgozik, és talán segíthetne.
Grizz szeme felizzott.
– Nekem azt mondtad, a nagyapád volt az egyetlen rokonod!
– És úgy is volt. Nincs bácsikám. Csak kitaláltam. A
számítógéppel betörtem a biztosítótársasághoz, és jóváhagytam
a kérelmét. Headly azt hitte, a légből kapott bácsikám segített.
Akkor használtam először a könyvtári gépet, és Headly
gondoskodott róla, hogy le legyen kapcsolva a kamera, nehogy
meglássanak közben. Az őrizetesek nem használhatják. Csak a
könyvtáros. De nem csak a biztosítótársasághoz törtem be.
Közben beállítottam a kamera adását, hogy később
visszamehessek, és észrevétlenül használhassam a gépet. Mikor
jóváhagyták a kérelmét, megkérdezte, mit tehet értem, mire azt
mondtam, örülnék némi privát könyvtárhasználatnak takarodó
után. Elintézte.
Bill megtörölte az arcát a karjával, és falrengetőt sóhajtott.
Megereszkedett vállal nézett Grizzre.
– Te persze már tudod, hogy nem olvasni járok ide.
Grizz bólintott. Sokat rágódott azon, Bill miként tett szert erre
a kiváltságra, és meglepte, hogy nem futottak össze korábban,
de ekkor beugrott neki, hogy akkor nem a szokott időben ugrott
be a könyvtárba.
Utána Bill jelentést tett arról, hogy halad a különböző
bűnüldöző szervek nyilvántartásának feltörésével, amiknél
jegyezhetik Grizzt.
Miután végeztek, Grizz felállt, hogy távozzon. Magához vette
a könyvet, amit kiválasztott elvitelre.
– Jövő kedd este ugyanitt – mondta Billnek.
Másnap Grizz leült az embereivel az étkezdében. Korábban
sosem tartott nyilvános ülést, de ennek azonnal a végére akart
járni, így nem pazarolhatta az időt semmiféle rejtjeles
érintkezésre. Egyikük sem hallott a patkányos esetről.
Grizz végignézett a kajára vágyók libasorán.
– Melyikük Joker?
 Miután rámutattak, Grizz felpattant, és célba vette a sort. A
többi bentlakó szokás szerint utat nyitott neki. Jokerhez érve
odasúgott neki.
– A konyhába. Azonnal.
A Joker mellett álló társa azzal a lendülettel belekotyogott,
hátha megakad rajta Grizz szeme.
– Menj csak, haver. Egyedül is elboldogulok.
Az őrök elfordultak, ahogy Grizz követte a remegő Jokert
hátra, ahol a főzés zajlott. Mihelyt a konyhás sittesek
rádöbbentek, ki követi Jokert, azon nyomban elfordultak, és a
munkájukba temetkeztek. A kíváncsiság ártana az
egészségüknek.
Joker a hűtőkamra mellett állt meg, és megfordult, hogy
felnézzen Grizzre, akinek egy szóra vagy kérdésre sem jutott
ideje, ugyanis Joker megelőzte, fojtott hangon.
– Tudom, miért jöttél, haver, és meg tudom magyarázni.
– Beszélj! – förmedt rá Grizz.
– Azért jöttek hozzám, mert tartoztam nekik egy szívességgel.
Mondtam azoknak a seggfejeknek, hogy ne csinálják. Tudtam,
hogy ha kitolnak Picivel… azaz Bill-lel, csak magukra hozzák a
bajt.
– Belesütötted a patkányát a burgerébe, vagy sem? – Grizz
összehúzta a szemét.
– Ezt akarták, de nem tettem. Volt annyi eszem, és bizonyítani
tudom.
Grizz erre felhúzta a szemöldökét.
Joker sarkon fordult, és kinyitotta a hűtőkamra ajtaját. Grizz
elnézte, ahogy egy polchoz lép, és levesz róla egy barna
papírzacskót. Miután kijött a helyiségből, kinyitotta, és
megmutatta Grizznek Pajti maradványait a légmentesen
zárható hűtőtasakban. Se fej. Se végtagok. Csak egy patkánytest.
– Ezt hozták nekem, haver. Nem vagyok hülye. Itt vagyok már
annyi ideje, hogy tudjam, amint a füledbe jut, nyomozni
kezdesz. Ez a srác kedvence. Sosem kevertem a burgerébe.
Pszichó és Bender nem tudják; azt hiszik, megtettem, pedig
nem.
Joker persze hazudhatott. A börtön tele rágcsálókkal, és talán
szerzett egyet pont erre az esetre. Grizz bizonyítékot akart.
Megmondta Jokernek, hogy várja meg a konyhában, míg
elmegy, és megkérdez valamit Billtől.
Grizz percekkel később visszatért.
– Ha nincs egy kopasz folt a bal oldalán, ahol megégették,
akkor tudni fogom, hogy átrázol.
Joker remegő kézzel fordította át a Pajti maradványait
tartalmazó átlátszó zacskót. Bill jól mondta, ott van Pajti kopasz
foltja. Joker fennhangon sóhajtott a megkönnyebbüléstől.
– Csomagold vissza! – utasította Grizz.
Joker visszatette Pajti maradványait a barna papírzacskóba,
aztán átadta Grizznek.
Grizz bólintott, és egy szó nélkül távozott a konyhából.

Alig egy hétre rá a börtönigazgató az asztalánál ülve nézte át

Pszichó és Bender néhai rabok boncolási jegyzőkönyvét. Letette
az asztalra, aztán lenyúlt, és kihúzta a bal alsó fiókot. Korai még
a kupica whiskyhez?
Az első feles után hátradőlt a székén, és lehunyta a szemét,
miközben a perzselő nedű végigcsorgott a torkán. Megnyugtatta
a szinte az asztalt súroló hasát. Csak még egyet.
A második nyelet után elmerengett ezen a két friss
haláleseten. Megrázta a fejét, közben barátkozott a gondolattal,
hogy már nem ő vezeti ezt a börtönt. Számított erre, miután
Jason „Grizz” Talbotra kirótták a halálbüntetést, és az itteni
siralomházba küldték. Az itt töltött majdnem két éve alatt
Talbotnak hallatlan dolgot sikerült véghez vinnie. A börtön
számtalan bandának adott otthont, méghozzá saját vezérekkel.
Talbot nem érte be annyival, hogy kicsavarja a prostitúció és a
csempészet gyeplőjét a korábbi felelősök kezéből, hanem
sikerült magához ragadnia a minden felett álló teljhatalmat is.
Más szóval a főnökök főnöke lett.
Annak, hogy Talbot elrabolt és elvett egy kamasz lányt, a
többi elítélt megvető elutasításával kellett volna járnia. Helyette
a fickó kemény kézzel irányított, és tiszteletet követelt – amit
meg is kapott. Az igazgató a fejét csóválta.
Az sem volt titok, ki áll a kutyás börtönprogram mögött. Az
igazgató biztosra vette, hogy Talbot az ebekkel fogja szállítani a
kisebb, de hatásosabb szereket. Mert okos, a kurva anyját. És
ebben az volt a legrosszabb, hogy ha az igazgató véget vet a
kutyás foglalkozásoknak, akkor az emberjogi aktivisták
vállvetve akarják majd keresztre feszíteni. A szemére vetik,
hogy megfosztja az elítélteket a rehabilitáció esélyétől.
 Az igazgató szemében ebben a börtönben egyetlen lakó sem
érdemelt esélyt a rehabilitációra. Rohadt élet, az őrei felét napi
szinten vesztegették!
Tizennyolc hónap a nyugdíjig, mondogatta magának az
igazgató. Alig két év ezen a lepratelepen, és akkora nyugdíjjal
vonulhat vissza, amiből élete végégig kényelmesen élhet. Az a
mocsok pedig remélhetőleg hamarosan villamosszékbe huppan.
A gondolatait a kopogás nélkül belépő Headly börtönőr
szakította félbe.
– Aláírta már a jelentést, uram? – kérdezte Headly az
igazgatótól.
Aki egy másik paksaméta után nyúlt, ami az asztala jobb
oldalán pihent. Egy sóhajjal adta át Headlynek.
Headly egyetlen búcsúszó nélkül vette célba az iroda ajtaját.
Már majdnem elérte a küszöböt, mikor megfordult, hogy a
felettesére nézzen.
– Elnézést, uram, de azt hiszem, rossz jelentést adott.
– Nem, dehogy, Headly. Ezt fogja leadni.
– Uram, ez gyilkosság-öngyilkosságnak könyveli el. Nem ez…
– Tudom, mi áll a jelentésben, Headly. Aláírtam azt a vacakot,
és az kerül a nyilvántartásba. Megértette? Pszichó szerzett egy
bökőt, és ledöfte a pasiját, Bendert a zuhanyzóban. Aztán
visszament dolgozni a mosodába, ahol felakasztotta magát a
hátsó szobában. Gyilkosság-öngyilkosság. Megértette?
– De, uram, a családtagok látni akarják majd az orvosszakértő
jelentését, és jogukban is áll!
– És látni is fogják, Headly. Azt, amit a kezében tart. Ezt
viszont nem – felelt az igazgató, miközben felkapott egy másik
iratköteget az asztaláról, és megperdült a székével, hogy a hátát
mutassa Headly börtönőrnek. Az irodát betöltötte az
iratmegsemmisítő éles visítása, miközben az igazgató
elmerengett Talbot kegyetlenségén. Nem tudta, mi történt
pontosan, de ez azért túlzás. Ha bármelyik bentlakóban
felmerült valaha, hogy keresztbe tegyen a halálsorosnak, a
mostani eset után kétszer is meggondolják.
Headly beérte egy fejcsóválással, miközben távozott az
igazgatói irodából a hamisított boncolási jegyzőkönyvvel.
Talán így lesz a legjobb. Elvégre melyik rokon szeretné azt
hallani, hogy a szerette patkánytetemdaraboktól fulladt meg?
 Tizenkettedik
fejezet

TOMMY, 1999,
FORT LAUDERDALE

Tommy a lánya után bámult, aki éppen távozott a társalgóból.

Aztán Ginnyre nézett.
– Jobban viselte, mint vártam, Gin – mondta csendesen. –
Bevallom, kételkedtem abban, hogy be kellene avatnunk a
bandában töltött első éveinkbe. Azt hittem, megtartjuk
magunknak, míg idősebb nem lesz. Talán sosem kellett volna
tudomást szereznie a múltunkról.
Nemrég tértek vissza a kapitányságról, ahol a nyomozóra
várakozás tovább tartott, mint maga a kihallgatás. Nemrég
hantolták ki Moe maradványait, és miután DNS-vizsgálattal
megerősítették a személyazonosságát, a rendőrség behívta
Ginnyt és Tommyt egy újabb megbeszélésre. Eseménytelen volt,
alig egyórás. Ugyanazt mondták a nyomozónak, mint a
hatóságoknak évekkel korábban, Grizz letartóztatása idején.
Moe túladagolásban halt meg.
Hazafelé menet Tommy kelletlenül belement, hogy talán
mesélhetnének Miminek a múltjukról. Nem részletezték Ginny
elrablását és a Grizz-zel közös életét, beérték azzal, hogy
fiatalabb korukban kellemetlen társaságba keveredtek. Fel
akarták készíteni arra a valószínűtlen esetre, ha a sajtó netán
felfigyelne az ügyre. Eddig semmi nem kavarta fel az állóvizet,
de Ginny úgy érezte, ideje Mimit is beavatni a múltjuk egyes
részleteibe. De a tinit láthatóan nem zaklatta fel a szülei
története.
Miután Mimi közönyösen távozott a társalgóból, Ginny
kihúzta magát ültében, és szembefordult Tommyval.
– A puszta tény, hogy megtalálták Moe maradványait,
rádöbbentett, hogy többé nem söpörhetjük a szőnyeg alá a
múltunkat. – A férfi közbe akart szólni, de egyetlen
kézmozdulattal elhallgattatta. – Moe előkerülésére talán nem
csapnak le a riporterek, de Grizz jövőre esedékes kivégzésére
biztosan. Amire fel kell készítenünk a gyerekeinket. Most már
tudja, hogy benne voltunk. Kicsit meglep, hogy ennyire nem
érdekli, de kamasz, aki csak a saját életével törődik. Jövő héten
dolgozatok várják. Utána meg a zongorabemutatója. Meg akar
tanulni vezetni, pedig még egy ideiglenes jogsihoz is fiatal. Nem
tudom, Tommy, te is hallottad. Még a múltunk erre a kis
szeletére is azt mondta, ennél királyabbat még sosem hallott. De
csak most. Ki tudja, mi lesz holnap? Talán nem vagyunk olyan
érdekesek, mint hittük. Úgy értem, anya és apa minden gyerek
szemében dögunalmas.
Tommy felsóhajtott.
– Lehet benne valami. Többnyire én mondogatom neked,
hogy túlliheged a viselkedését. Talán mindketten tévedtünk.
Talán előre elkönyveltük magunkban egy gigantikus, rettentő
múltbéli titoknak, és igen, tényleg rettentő, de attól még
múltbéli. Ráadásul olyan távol áll a mostani életvitelünktől,
mintha soha nem is létezett volna. És még valami… mi legyen
Jasonnel? Most, hogy Grizz kivégzését kiírták jövőre, mondjunk
neki valamit? Felkészítsük?
Ezen Ginny elrágódott egy percig. Biztosra vette, hogy a fia,
Jason a legkevésbé sem Mimi érdektelenségével fogadja majd a
hírt. Hiszen kilencéves, és mindenre kíváncsi. És csak az ég
tudja, mennyire el akarja majd mondani a barátainak.
– Azt hiszem, én megkockáztatnám, hogy a sajtó nem fogja
bolygatni a dolgot – mondta végül. – Moe maradványainak
előkerülése sem zavart sok vizet. Ezzel nyertünk egy évet arra,
hogy eldöntsük, be kell-e avatnunk Jasont. És igazad van. Grizz
ítéletét jövő nyáron hajtják végre, de ennyi haladék után ki
tudja, mikor lesz a tényleges kivégzés? Ez még évekig húzódhat.
Ginny kínosan fészkelődött a kanapén, és kerülte Tommy
tekintetét. Irtózott ettől a témától. Eddig. És ezután is.
Felállt. A beszélgetés véget ért.
– Hozzá kell látnom a sütéshez a templom holnap esti
tombolájára, és megígértem Carternek, hogy átszaladok
megfuttatni a lovait. Majd beugrok valahova vacsoráért. Mihez
lenne kedved? Kínai? Mexikói?
Mire Tommy felelhetett volna, sietősen hozzátette.
– Akár velem is jöhetnél! Ma Denise a soros, hogy elvigye
Jasont a suliba, utána edzésre Maxszel, aztán mennek az
anyjához vacsorázni. – Denise Jason legjobb barátja, Max anyja.
– Lindsay pedig állítólag átjön, hogy leckét írjanak Mimivel.
Kísérj el Carterhez! Induljunk azonnal, majd megsütöm a
süteményt, miután hazaértünk!
Tommy grimaszt vágott.
– Ugyan, Tommy, ne csináld! Tudom, hogy ma már nem kell
visszamenned dolgozni. Gyere velem! Jó móka lesz!
– Neked talán – vágott vissza. – Mikor legutóbb elkísértelek,
nekem csak az istállótakarítás jutott.
– Csak azért, mert legutóbb azt mondtad, nem akarsz
lovagolni.
– Csak azért mondtam, hogy nem akarok, mert eggyel
korábban, amikor tényleg segítettem megmozgatni a lovakat,
haza kellett jönnöm, hogy egy zacskó fagyasztott borsót tegyek a
tökömre.
– Csak szoknod kell a lovaglást. Türelem rózsát terem – felelte
Ginny mosolyogva.
– Kösz, nem, Gin. Ezúttal kihagyom. Holnap indulok
Chicagóba, és nem akarok fájó fasszal menni. Amúgy is
csomagolnom kell.
– Chicago? Az nem a jövő hét?
– Dehogy, felírtam a naptárra. Holnap reggel indulok.
Tizenegykor száll fel a gépem.
– De a templomi vacsora! Kihagyod a holnap esti templomi
vacsorát! Az évünk legnagyobb estéjét! Lesz aukció és
minivurstli! Meghívtam Alecet, Paulinát és a gyerekeket! Mind
megyünk.
 – Ginny, mit tegyek, ha a legnagyobb ügyfelem fél éve
lefoglalta ezt az időpontot? Ez nagy üzlet, és tudtál róla. Réges-
rég felvéstem a naptárra. Ne játszd a meglepettet. És el ne
felejtsem, szólok, hogy csak Alec jön a srácokkal. Paulinának
közbejött valami fontos jógadolog.
– Jógadolog? Tudod, mit, nem is akarom tudni. Annyi a
hobbija, hogy még nálam is elfoglaltabb.
– Bevallom, nem is akartam szólni, mert a jógadolgon felül én
sem tudok semmit.
Ginny megállt felette, és mindkét kezével a vállára
támaszkodva csókot nyomott a feje búbjára. Tommy felnézett
rá, mire végtelenül elkomolyodott.
– Azt hiszem, most elmegyek Carterhez, Tommy. Sütés helyett.
Egyszerűen muszáj… muszáj… tudod.
Azt akarta mondani neki, hogy muszáj elmenekülnie a
korábbi beszélgetésüktől. Muszáj egy ló hátára pattannia, hadd
érezze a szelet a hajában, hadd tompítsák az érzékeit az állat és
a bőr neszei és szaga, hadd söpörjék el a gondolatait. Noha
valahányszor szóba került az eltemethetetlen múlt,
megjátszotta a bátor, kemény csajt, de a bensője másféle dalt
zengett.
Annak láttán, hogy Grizz dolgának előkerülésére a felesége
érezhetően leblokkolt, Tommy felállt, és megölelte.
– Elkísérlek. Nem szállok fel arra a dögre, akit Carter
Komancsnak szólít, de talán eljátszhatnék a kutyákkal, vagy mit
tudom én.
Ginny hálásan nézett fel rá.
 – Köszönöm, Tommy. Köszönöm, hogy elkísérsz.

Aznap későre járt, mikor néhány perces kukucskálás után

Ginny bedugta a fejét Tommy dolgozószobájába. A férfi az
asztalánál ült, és fel sem tűnt neki, hogy nincs egyedül.
– Mikor jössz lefeküdni? – kérdezte a felesége ásítva. – Elmúlt
éjfél!
– Ó, szia, Gin! – nézett fel amaz. – Már csak néhány apróság,
de utána még vár a pakolás. Feküdj csak le. Majd próbálok
halkan felmenni.
– Tudom, hogy csak azért kell itt ücsörögnöd, mert elkísértél
Carterhez. Azt nem mondtad, hogy még dolgoznod kell az
utadra.
– Nem a te hibád. Elszúrta a napirendem, hogy a Moe-ügy
miatt váratlanul el kellett szaladnunk a rendőrségre délelőtt.
Ginny az ajtófélfának támaszkodott, és félrehajtotta a fejét.
– De végeztél volna, ha nem kísérsz el Carterhez. Miért nem
szóltál, hogy még dolgod van?
Tommy felállt az asztalától, aztán odament hozzá, magához
húzta, és a feje tetejére hajtotta az állát.
– Mert tudtam, hogy csak megjátszod az erődet, és iszonyúan
megrázott, mikor szóba került a jövő nyári dolog. Csak veled
akartam lenni, Ginny. Mindig csak erre vágytam. Bárhová is
mész, és bármit is csinálsz. Szeretlek, Ginny.
– Én is szeretlek, Tommy.
Ekkor felnézett a férjére, aki gyengéden szájon csókolta.
 A ragaszkodás apró jele gyorsan elfajult. Kérdés, melyikük
mélyítette el először a csókot, de mire észbe kaptak, már
mindketten levetkőztek. Ginny a bőrkanapéra hajolt, Tommy
pedig hátulról beléhatolt.
Aztán előrenyúlt, és megkereste azt a pontot, amitől hangos
nyögés szállt a nő ajkáról. A csúcspont sebesen és elsöprőn
érkezett.
És mihelyt megérezte a puhaság görcsös szorítását, ő is
elengedhette magát.
– Ó, Gin, baszki! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar elmész!
– Csak nem baj? – kérdezte a felesége kifulladva, miközben
nekilátott visszavenni a hálóingét.
Tommy elnézte, ahogy Ginny megkeresi és komótosan
visszaveszi a bugyiját. Ha nem csalt a szeme, a nő kerülte a
tekintetét.
– Ginny, nézz rám!
– Miért? Mi a baj?
Rámosolygott.
– Szivi, csak nem elpirultál?
– Dehogy pirultam, Tommy! Az ég szerelmére, már milliószor
csináltuk! Miért pirulnék?
– Fogalmam sincs, de rákvörös az arcod – közölte fülig érő
szájjal.
– Talán odament minden vérem, mert a kanapéd hátuljáról
lógtam égnek emelt fenékkel.
Erre Tommyból kirobbant a kacagás, és közölte a feleségével,
hogy eddig bírta szusszal.
 – Már majdnem végeztem. Nemsokára megyek, reggel is
ráérek pakolni.
– Nem kell korán kelned. Már bepakoltam neked. Jó éjt,
Tommy.

Másnap reggel a folyosóról beszűrődő dübörgés ébresztette.

Kicsapódott a háló ajtaja, Jason és Mimi figyelték az ágyban.
– Anya azt mondta, hogy mindenképp ébresszünk fel, mielőtt
lemegyünk a buszmegállóba – mondta Mimi a küszöbről.
Jason elficánkolt a nővére mellett, és az ágy széléhez futott,
ahová Tommy nehézkesen felült.
– Hol az anyátok?
Jason az apja nyakába ugrott.
– Dexternek megint rohama volt, Mrs. Winkle pedig nem
mert vezetni az ijedtségtől, így anya vitte el őket az
állatorvoshoz.
Dexter a szomszédjuk kutyája volt, Mrs. Winkle pedig egy
idős özvegy, a szembeszomszédjuk. A koreai háborúban
veszítette el a férjét, gyermekük nem született, és nem
házasodott újra. A kutyája, Dexter volt az egyetlen társasága.
Ginny nem először fuvarozta az állatorvoshoz Mrs. Winkle-t és
Dextert.
Tommy helyeslőn bólogatott.
– Jó utat, apa – mondta Jason. – Ugye, visszaérsz a vasárnapi
meccsemre?
– Bocs, haver, de a járatom csak hétfő délutánra ér haza, de
amint vége, hívj fel nyugodtan. Mindet hallani akarok!
Felborzolta Jason haját, majd Mimi felé fordult, hogy
elköszönjön, de a lány már távozott.
– Anya üzeni, hogy a kávé friss, és betett néhány sütit vagy
valamit a melegítőbe – szólt hátra Jason, miközben a nővére
nyomába eredt a lépcsőn.
Tommy az éjjeliszekrény órájára nézve rádöbbent, hogy még
van öt perce hétig. Bőven maradt ideje, mielőtt indulnia kell a
reptérre.
Nemsokára már a konyhaasztalnál ült, és kávét kortyolgatva
olvasta az újságot. A helyi lapban egy szót sem írtak Moe-ról.
Helyes.
Képtelen volt kiverni a fejéből Moe maradványainak
kihantolását, és az azonosításához használt módszert.
Elrágódott a múltján, és a Grizz tárgyalása után kiderített
dolgokon – az anyjának vélt asszony, Cady utáni kutatásáról
nem is beszélve. Minden arra mutatott, hogy Grizz fia, de sosem
erősítette meg apasági teszttel.
Nagyot kortyolt a kávéjából, és felidézte, hogy annak idején
milyen makacsul próbált fényt deríteni arra, milyen rokoni
szálak fűzik Grizzhez. Még akkor, amikor a motelban élt a
társaság, évekkel Grizz letartóztatása és tárgyalása előtt. Jóval
azelőtt, hogy Tommy fülébe jutott a Cady név. Akkoriban
Tommy már gyanította, hogy Grizz a bátyja, nem Blue. Grizz lőtt
sebbel tért haza, és Tommy kihasználta az alkalmat, és
kicsempészett egy véráztatta kötszert egy iskolai laboros
barátjának. A teszt megerősítette, hogy ritka vércsoporton
osztoznak Grizz-zel.
Nem éppen DNS-teszt, de akkoriban ezzel kellett beérnie. Ez a
hetvenes évek végén történt, mikor a tesztet még csak a
vércsoport azonosításához használhatták, évekre voltak a DNS-
profiloktól. Ez megerősítette benne, hogy igazából nem Blue,
hanem Grizz a bátyja. De most felmerült benne, vajon
szerezhetne-e DNS-mintát Grizztől, hogy összevetesse a
sajátjával. Nyilván meglátogathatná Grizzt a börtönben, hogy
kérjen tőle, de hiába tenné. Grizz részéről Tommy még mindig
abban a tévhitben él, hogy Blue öccse. Honnan is tudhatná,
hogy Tommy azt gyanítja, ő az apja?
Hirtelen gondolat. Ha igaz a Grizz évekkel ezelőtti tárgyalása
óta érlelődő gyanúja, akkor Mimi biztosan a féltestvére. Tommy
egy percig sem kételkedett abban, hogy Grizz Mimi vér szerinti
apja. És ha ugyanez Tommyra is áll, akkor hasonlít a DNS-
profiljuk.
Rámeredt a ragacsos péksüteményre, ami érintetlenül hevert
előtte a tányérján. Húzóra felhajtotta a maradék kávéját. A sütő
órájára nézett. Még maradt ideje az út előtt.
Alig húsz percre rá Jason és Mimi közös fürdőjében állt, és a
mosdókagylót bámulta. Egy pohár, benne zöld fogkefe. Ami
nyilván Jasoné. Hol lehet Mimié? Élénk rózsaszín fogkefe a
peremen, amit majdnem teljesen eltakart egy hanyagul
félredobott kéztörlő. Óvatosan betette egy átlátszó műanyag
zacskóba, aztán azzal a lendülettel lement, ki a kocsijához.
Alig fél órára rá beállt egy vegyesbolt parkolójába. Meglátta
Dale barátját egy városi terepjáró mellett, aminek szörfdeszkát
szíjaztak a tetejére.
– Üdv, haver, rég láttalak! Hogy megy az élet, Tom? – kérdezte
Dale, mikor Tommy kiszállt a kocsijából.
Tommy a régi cimborájára mosolygott, majd jöhetett a férfias
öleléssel egybekötött kötelező hátlapogatás.
– Túl rég, Dale. Jól megy a sorom. Hát neked?
Dale Tommy egyik első ügyfelének volt a legkisebb fia, még
abból az időből, mikor évekkel ezelőtt munkába állt a Monaco,
Lay és társai építőipari vállalatnál. Kortársak voltak, így
azonnal megtalálták a közös hangot. Nem igazán tartották a
kapcsolatot, de Tommy megbízhatónak ismerte meg Dale-t.
Nem azért, mert beavatta a titkaiba. Nem, Dale-t az tette
megbízhatóvá, hogy nagy ívben tojt a világra. Ráadásul
túlságosan lekötötte a hullámok és a csajok hajkurászása ahhoz,
hogy törődjön mások dolgával.
– Megvagyok. Zajlik az élet – felelte Dale szégyenlős vigyorral.
– Laborpatkány maradtam. Nem fűlik a fogam ahhoz, hogy
feljebb jussak a szamárlétrán. Beérem a nyolc órámmal a
csíramentes fülkémben, és a hétvégi hullámlovaglással.
– Szóval, diploma óta ugyanaz a nóta? – vigyorgott rá Tommy.
– Az, és maradjon is így. Mondtad, hogy sietsz. Megvan a cucc?
Tommy benyúlt a zsebébe, és elővett két műanyag zacskót. Az
egyikben rózsaszín fogkefe. A másikban vattapamacs, rajta
minta a saját szájából. Mindkettőt átadta Dave-nek.
– Csak egy szimpla DNS-teszt kell. Tudnom kell, hogy a két
minta tulajdonosa között van-e vérségi kötelék. Ennyi az egész.
– Persze, haver, vágom. – Dale felemelte a rózsaszín fogkefés
zacskót. – Balkézről jött gyerek, mi? Ne hidd, hogy te kérsz
először apaságit, cimbi.
– Nem – reccsent rá Tommy. – Idehallgass, száz százalék, hogy
nem én vagyok a gyerek vér szerinti apja. Az érdekel, hogy a
kettőnknek ugyanaz-e az apja. Ennyi az egész. Ki tudod
deríteni?
– Aha, persze, pofonegyszerű. Majd felhívlak.
– Ne hívj, Dale. Majd én hívlak. Egy hét elég lesz?
– Aha, egy hét megteszi, Tom.
– Hálám üldözni fog, Dale. – Tommy megfogta a kilincsét. –
Vár a gépem. És kösz, haver. Tartozom neked.
Tommy elnézte, ahogy Dale visszaszáll a kocsijába. Aztán
gyújtást adott, és célba vette a repteret.

Hét napra rá Tommy az irodájában ült, és tárcsázott. Tommy

ügyfele éppen abban a pillanatban lejtett be az irodába, és
indult Eileen asztala felé, mikor Dale felvette. Fenébe, korán jött.
Dale az első csöngésre beleszólt.
– Szia, Dale, itt Tom. Azért hívlak, hogy megvan-e már a
laboreredmény – suttogta.
– Megvan, csávókám, és a válaszod is – felelte Dale.
– Na?
– Igen. Találtam DNS-egyezést a két mintádban. Kétségkívül
rokonok vagytok – közölte Dale. – És azt hiszem, nem ártana…
– Biztos? Semmi kétség? – kérdezte Tommy fojtott, de sürgető
hangon, miközben az ügyfele látványosan semmibe vette
Eileent, és célba vette az irodája ajtaját.
– A világon semmi, haver. Mi több…
Letaglózó csalódottság. Grizz tényleg az apja. Mimi pedig a
féltestvére. Nincs ideje ezen rágódni.
– Tartozom neked, Dale. Bocs, haver, rohannom kell. Azért
kösz. Ne feledd, adósod vagyok – vágta rá Tommy, és Dale
válaszát meg sem várva letette.
A város túloldalán, a fülkéjében ücsörgő Dale újra átfutotta a
teszteredményeket. Alaposság mindenekelőtt, hiszen élénken
emlékezett Tom szavaira: „Száz százalék, hogy nem én vagyok a
gyerek vér szerinti apja.”
– Nos, barátom – mondta Dale magának, és megcsóválta a
fejét –, szerintem pedig száz százalék, hogy te vagy a gyerek vér
szerinti apja, de erre már nyilván rájöttél.
 Tizenharmadik
fejezet

LESLIE, 2000,
FORT LAUDERDALE
(hét hónappal Grizz kivégzése előtt)

Leslie Cowan lüktető fejjel hunyorgott a lepukkant környék

postaládáira. Beköszöntött újév napja, és az előző estét pancsolt
bor és vizezett sör túlzásba vitt keverékével ünnepelte.
Kavargott a gyomra, a tűző floridai nap pedig a szélvédőjét nem
kímélve fokozta a fejfájását. Még a legsötétebb napszemüveg
sem óvhatta meg az izzástól, ami tisztán és világosan
emlékeztetette az előző esti dorbézolásra. Késő délelőtt ébredt
egy ismeretlen ágyban egy vadidegen és iszonyúan nehéz kar
ölelésében.
A fejét rázva próbálta enyhíteni az önundorát. Hogy is
hívták? Hiába törte a fejét, különben is, úgysem számít. Soha
többé nem fogja viszontlátni.
Lerobbant környéken hajtott át, az itteni otthonok láttak már
szebb napokat is. Azt látta, hogy néhány lakó azért még
próbálkozik, de sajnos a legtöbb takarosnak és rendezettnek
szánt udvarnak alaposan keresztbe tettek a szomszédok. A
burjánzó gyepszőnyeg, a szemétlepte tornácok és a téglákon
álló autók jócskán csökkenthették az ingatlanok értékét. Hívja
valaki a közegészségügyet!
Kit érdekel, másvalaki problémája. Eszébe jutott az előző hét,
amikor egy barátja félvállról felhozta, hogy a pasija apja ismer
valakit, aki annak idején egy motoros bandába tartozott. Leslie
olyat is hallott, hogy állítólag idén egy neves folyóirat egy egész
számot szentel a leghíresebb motorosoknak. A pletyka, illetve a
barátja állítása az illetőről, aki tényleg bandatag volt, adott neki
egy ötletet – talán lenyűgözhetné a neves magazint egy igazi
banda tényfeltáró riportjával! Talán a különszám tényleg csak
pletyka, semmi több, de biztosan felfigyelnek rá, ha lehoz egy
hiteles cikket egy motoros bandáról.
A lelkesedése addig tartott, míg el nem ért a keresett címre.
Az utca egyik mélypontja.
Meglepte, mikor William Jackson, az állítólagos volt bandatag
újév napján kért tőle találkozót. Ezt a napot az átlagember azzal
tölti, hogy magához tér az előző esti ünneplésből. Az neki is
elkélt volna, de nem szeretett elszalasztani semmilyen
lehetőséget, legyen az bármilyen furcsa. Ha a pasas készen áll
beszélni, akkor ő is, hiába tiltakozik a feje és a gyomra.
Leállt a padkához, és hosszan felsóhajtott. Az udvart ellepő
töméntelen szeméttől alig látta a bejárati ajtóhoz vezető
ösvényt.
Kelletlenül összeszedte a cókmókját, kiszállt, és gondosan
bezárta maga után az ajtót. A kocsija nem volt sem pöpec, sem
vadonatúj, de ez jutott neki. Felvette a retiküljét és a
magabiztosság álarcát, majd a lehető leghatározottabban a
tornáchoz ment, és becsöngetett. Némaság. Biztosan elromlott.
A messzeségben kutya ugatott. Bekopogott a kopottas bejárati
ajtón, aztán elfordult, hogy végigmérje a szemétlabirintust,
amin az imént átvágott. A bejárón ütött-kopott, ódon kocsi állt.
Az udvar többi részén pedig mindent talált, egy régi
mosogatótól kezdve abroncskupacokig. Komótosan végigmérte
a terepet, sorra vette a biciklialkatrészeket, a sütőajtót, a
számtalan vécéülőkét és egy narancssárga babzsákfotelt. Utóbbi
egy bánatos, aszott tökre emlékeztette.
– Ön az a riporter? – szólította meg egy férfihang a háta
mögül. Megperdült, és nem talált szavakat. Ez nem lehet
William Jackson, a régi bandatag. Egy nagyon magas, nagyon
jóképű, világoskék szemű, telt ajkú és vállig érő, göndör fekete
hajú fiatalemberrel nézett farkasszemet. Nem tudta
megbecsülni a korát, ugyanúgy lehetett nagykamasz, mint kora
húszas. A klasszikus, jóképű ábrázata az olyasféle magazinok
címlapjára kívánkozott, mint amit ő is le akart nyűgözni.
Farmert és kopott farmeringet viselt könyékig tűrt ujjakkal.
Tetoválások lepték mindazt, ami az alkarjából és a mellkasa
felső részéből kilátszott. Karcsú, szikár benyomást keltett. Elkélt
volna neki egy borotválkozás és egy hajvágás.
Kedvére volt, amit látott.
– Mr. Jackson? – Szíven ütötte, mennyire ziláltan érkezett.
Miután ma reggel kimászott Mr. X ágyából, csak néhány percet
szánt arra, hogy ráncba szedje magát a tag fürdőjében, utána
rögtön sietett az interjúra.
– Nem. A bácsikámat keresi. – Félreállt, és egy intéssel
beterelte, majd halkan becsukta mögötte az ajtót.
Döbbenet, de az udvarhoz képest vállalható beltér fogadta.
Cigi- és szalonnaszag terjengett, és noha divatjamúlt és kopott
bútorok töltötték meg, rend volt.
Azonnal felfigyelt a kanapén ülő férfira. Mackónadrágot és
„dögölj meg” feliratú pólót viselt. Mindkét füle átlátszó csövet
tartott, nyilván ezen kapta a nélkülözhetetlen oxigént.
Megindult felé, és kezet nyújtott, de megtorpant. A férfi
cigarettázott. Ami állati veszélyesnek tűnt.
– Bemutatom Will bácsit. Ne ijessze meg az oxigéntartály és a
bagó. Ha eddig nem robbant fel, most már csak megússza.
Leslie egy félmosolyt küldött a Cuki Unokaöcsnek, aki kapva
kapott az alkalmon, és kezet nyújtott.
– Nick Rosman vagyok. – Meglátta az értetlenkedést a
kéznyújtást viszonzó nő szemében. – Will bácsi igazából nem a
nagybátyám. Az anyám az öccsével járt. Úgy nőttem fel, hogy
mindkettejüket a bácsikámnak szólítottam. Paul még mindig itt
lakik vele, de már a harmadik kört futja a rehabon. Gyógyszer-
és alkoholfüggőség. Átjöttem segíteni, míg haza nem jön.
A fiú jó szokás szerint úgy döntött, ideje előre tájékoztatni a
riportert erről-arról, hogy megússza az elkerülhetetlenül
közelgő édelgést és kérdéseket. Nem kenyere a bájcsevej. Már az
ajtóban észrevette a nő érdeklődő pillantását, és rögtön tudta,
hogy erre a lyukra ő aztán nem fog rávetődni. És ha az vetődne
rá, akkor sosem fogja elcsípni. Szembeszélben is kiszúrta az
aljanépeket.
– Jól értem, az anyukád Mr. Jackson öccsének, Paulnak a
párja?
– Volt – húzta alá Nick, miközben egy szék felé terelte. –
Évekkel ezelőtt szakítottak. De ahogy említettem, köztük nőttem
fel. Megteszem értük, ami tőlem telik.
Miután Leslie kényelembe helyezkedett, és elővette a
táskájából a noteszét és a ceruzáját, Nick itallal kínálta.
Udvariasan elhárította, és miután bemutatkozott, majd sietősen
megköszönte William Jacksonnek, hogy beleegyezett a
beszélgetésbe, elkezdődött az interjú. Nick egy másik szék
karfáján helyezkedett kényelembe, és csak fél füllel figyelt, míg
a fogadott bácsikája történeteket mesélt a fiatalkorából, mikor
éveket töltött egy motoros bandával, aminek egy lepukkant
motel volt a főhadiszállása a 84-es autópálya mellett.
Nick kölyökkora óta hallgatta ezeket a meséket. Will bácsi
élete fénykorának tartotta ezt a letűnt kort, és néha még
dicsekedett is a fiúnak, hogy az ő vallomása juttatta Jason
„Grizz” Talbotot a floridai siralomházba. De arra már felkapta a
fejét, amit a bácsikája felelt a riporter legutóbbi megjegyzésére.
– Ez a név. Jason Talbot. Valahonnan ismerős. – Leslie a fejét
törve húzta össze a szemöldökét. – Egy földmunkás vállalkozás
tavaly megtalálta egy nő maradványait, akinek köze volt hozzá,
vagy ilyesmi. Nem emlékszem pontosan. Pletykaszinten lefutott
egy kört a riporterek között, de láthatóan mindenki messziről
kerülte. Nem tudom, félelem vagy érdektelenség tette-e. Még a
nevére sem emlékszem.
 – Csak Moe lehetett – jegyezte meg Jackson csevegő hangon,
és röviden megszívta a cigijét.
– Ismeri a talált nőt? – Leslie kihúzta magát ültében.
– A lehető legközelebbről. Ha érti a célzást. – William Jackson
sziporkázó szemmel kacsintott rá.
Leslie közelebb hajolt. Ez egyre érdekesebb.
– Ez a banda, ez a klub, amit emleget… azt mondja, a néhai
vezére most siralomházban ül? Jason Talbotot lecsukták egy
motoros banda vezetéséért?
– Az igazán a legkevesebb. – Jackson komoly pillantást vetett
rá. – Nála gonoszabb anyaszomorítóval még nem hozott össze a
balsors. A szemem láttára törte el a nő nyakát, mint egy
pálcikát, aztán a mocsárba dobta. Az én eskü alatt tett
vallomásom juttatta halálsorra. Még most is ott van. A helyében
megpróbálnám őt is meginterjúvoltatni. Ha igazi motoros
sztorit akar, ő az embere. Mi több, inkább a felesége. Tudja,
kamaszkorában rabolta el. Erővel elvette. Illetve már csak a volt
neje. Végül egy másik bandataghoz ment hozzá, még Grizz
ítélete előtt. Azt hiszem, még mindig valahol itt, Dél-Floridában
laknak.
Leslie nem hitt a fülének. Tűkön ülve várta az interjú végét,
hogy meg se álljon hazáig, aztán belője a számítógépét, és
mindent előásson Jason Talbotról. Ha nem csaltak az emlékei,
egy szót sem hallott a tag motoros múltjáról, mikor megtalálták
Moe maradványait. Ugyanakkor sosem kérdezősködött, és meg
sem próbált a végére járni. Ez mindent megváltoztatott.
Minél gyorsabban és udvariasabban lezárta az interjút.
Megkérdezte Mr. Jacksont, visszajöhet-e, ha lennének további
kérdései. Biztos volt az ellenkezőjében. Tudta, hogy a neten
mindent megtalál, amire csak szüksége lehet.

Alig egy hétre rá azon kapta magát, hogy ugyanabban a székben

ül William Jacksonnal szemben, aki egy félig elpöfékelt cigin
cuppogott. Nick ugyanazon a helyen kuporgott, mint korábban.
Ezúttal félmeztelenül, de Leslie-nek fel sem tűnt. Dühöngött,
csalódott, és kicsit talán kétségbe is esett.
– Semmi. – Elhúzta a száját. – Az égvilágon semmit sem találni
senkiről és semmiről Jackson Talbot dolgában! Bejártam az
egész internetet régi cikkekért, és semmit nem találtam
semmiféle hetvenes években elrabolt lányról. Ezzel persze
sarkítok – ismerte be. – Rengeteg eltűntet találtam, a legjava
valószínűleg szökevény, de egyiket sem tudtam egy motoros
banda emberrablásához kötni. Minden létező keresőmotorba
beírtam a „Grizz” becenevet, és csak medvék és koppintott
vadászcikkek képeit dobták ki. Az igazi nevére pedig az ország
minden létező Jason Talbotját behozták a netes telefonkönyvek.
Természetesen egyik sem ő. Még a banda nevét is
megpróbáltam, amire elég ijesztő szektás honlapok jöttek be.
Próbálkoztam a bíróságoknál. Semmi jegyzőkönyvezett
tárgyalás. Ha mégis, azt eldugták vagy titkosították. Mintha a
tag egyszerűen nem létezne.
A párosra hunyorított, és gyanakvón méricskélte William
Jacksont, úgy várta a válaszát.
 – Mármint, nyilván létezik – tette hozzá, mikor hiába várt. –
Megvan a börtön, ahol vendégeskedik, tehát ismerek egy
siralomházas Jason Talbotot. Ott sikerült elérnem valakit, de azt
a választ kaptam, hogy egy elfajult kocsilopás miatt ítélték
halálra. Igen, nyilván megölt valakit, akinek elkötötte a kocsiját,
de a fickó, aki felvette a telefont, azt is mondta, hogy tudomásuk
szerint semmi köze semmilyen motoros bandához. – Karba tette
a kezét. – Szóval, egyelőre arra jutottam, hogy a kelleténél
többet ült azon a kanapén, és képzelődik az oxigénhiánytól, Mr.
Jackson. Sosem volt tagja ennek a nagy, csúnya motoros
bandának, igaz? Csak beképzelte. Jason Talbot létezik. De ez a
banda soha!
Nicket meglepték a riporter dühös vádjai. Biztosan egy másik
világban élt, ha még sosem hallotta a Jason „Grizz” Talbot nevet.
Nick feltétlenül biztos volt a létezésében, hiszen tudta, Grizz
régi bandája a mai napig létezik. A dzsekit már levetették, és
nem hirdették úgy a kilétüket, mint annak idején, de
megmaradtak törvényen kívüli és rendkívül jól szervezett
bűnbandának.
És ha Nick orra nem tévedett, akkor még mindig Talbot
mozgatja a szálakat a börtönből. Ne már… számára
pofonegyszerű, hogy a börtön ranglétrájának legaljáról
kipécézett nímand aktakukaccal kamuztasson a múltjáról.
Annál is egyszerűbb.
Nick azt is tudta, hogy Grizz bandája mellett számos rivális
banda is létezik, mert minden tőle telhetőt megtett a
bekerülésért. Csupán maroknyian maradtak, de kétségkívül
léteztek. Az nem lepte meg, hogy a nagybátyja Grizz börtönbe
juttatásával hetvenkedett. Az okosabbja félne Talbot
bosszújától, bezzeg Will bácsi… Mikor Nick rákérdezett Leslie
első látogatása után, a bácsikája annyit mondott:
– Rajtam nem akar bosszút állni. Az ügyvédje mondta, hogy a
színtiszta igazat mondjam róla. Állítólag Grizz akarta így. Bármi
is volt rá az oka, alig várta a lecsukatást. Csak parancsot
követtem, mikor elmondtam, mit láttam aznap este.
Nick már említette a bácsikájának, hogy szívesen
bemutatkozna a megfelelő embereknek, de Will hallani sem
akart róla. Tudta, hogy Will bácsi nyilván néhány telefonnal el
tudná intézni, hogy bizonyíthasson bármilyen légből kapott
beavatási szertartáson. De a fogadott bácsikája nem ezt szánta
Nicknek. Szerinte volt annyi esze, hogy törvényesen is
megélhessen.
William Jackson mit sem tudott arról, hogy Nicknek esze
ágában sem volt tiszteletre méltó amerikai honpolgárként
boldogulni. Fel fognak figyelni rá, bár azt még nem tudta,
hogyan.
Nick gondolatait a bácsikája nevetése szakította félbe. Will
bácsi hátravetette a fejét, és térdcsapkodva felült.
– Grizz eltűnt, mint a kámfor, mi? A legkevésbé sem lep meg.
Mindig is eszes anyaszomorító volt, legalább a fél várost a
markában tartotta. Talán a mai napig tartja. Akad régi újságíró
vagy rendőr kapcsolata? Érdeklődött róla bárkinél?
Leslie megdermedt, és felszegte az állát.
– Hát persze. Kérdezősködtem néhány ismerősömnél. Mind
ugyanazt mondják. A név ismerős, de nem tudják, honnan.
Olyan rég történt. Hány, legalább tizenöt éve?
– És maga hisz nekik? – Will bácsi felhorkant. – Nem
megmondtam? A legkevésbé sem lep meg, hogy senkiből egy
szót sem tud kihúzni. Még mindig félnek tőle. Itt nőtt fel, Miss
Cowan? Dél-Floridában?
– Nem. Két éve költöztem ide. Északon nevelkedtem. Miért?
– Mert itt találomra kiválaszthat bárkit az utcán, kérdezze
meg tőle, itt lakott-e a hetvenes-nyolcvanas években, aztán
dobja be a „Grizz” nevet. Emlékezni fognak. Talán nem ered
meg a nyelvük, de emlékezni fognak.
Leslie a szemét forgatta.
– További jó tanács, Mr. Jackson? Szeretne még mondani
valamit, mielőtt eldöntöm, megéri-e az eszelős javaslatára
pazarolnom az időmet, hogy idegeneket szólítsak le az utcán?
– Igen, lenne még valami. Esetleg felkereshetné a volt
feleségét. Ó, pillanat, azt lesheti. Hiába próbálkozna, hiszen
nem tudja a nevét. Talán a létezésében is kételkedik.
Jackson felült, hogy a cigijéért nyúljon, ami a dohányzóasztal
hamutáljában füstölgött. Leslie egyetlen szó nélkül bámulta,
ahogy az ajkához emeli, aztán letüdőzi a cigarettát. Komótosan
kifújta a füstöt, végül hátradőlt.
– Az új férjét régen Gruntnak hívták. Holmi flancos építészeti
cégnél dolgozott, de a tárgyalás után felmondott. A tárgyalás
után, amit magácska képtelen megtalálni. Riporterek gyöngye –
gúnyolta. – Azt rebesgetik, Grunt időközben saját céget alapított.
Dillon és mittudomén, valahol Fort Lauderdale-ben.
 Erre Nick felkapta a fejét. Dillon. Tudomása szerint Keith
„Blue” Dillon sosem volt építész. Biztosan rokonok. Érdekes.
Leslie lenyelte a sértést, és a noteszébe körmölt.
– És mivel baromi nagylelkű kedvemben talált, kap egy
ingyen tanácsot – folytatta az öreg. – Pletykálják, hogy Grizz
felesége úgy ment hozzá Dillonhoz, hogy közben Grizz gyerekét
várta. Állítólag kislányt. Mostanra mennyi, tizennégy-tizenöt
lehet? Ha nem találja Dillont, talán a kórházi kartonok nyomra
vezethetik. Ki tudja?
A távozó Leslie felállt, de végül nem tudott megállni még egy
kérdést.
– Miért, Mr. Jackson? Miért vállalta az interjút? Miért osztja
meg mindezt? Ha ez a fickó tényleg olyan gonosz, mint állítja,
akkor esélyes, hogy magára uszít valakit.
A férfi komolyan végigmérte.
– Nincs jobb dolgom. Ráadásul magának biztosan van annyi
esze, hogy senkinek ne tegye szóvá a személyes csevejeinket.
Ugye, Miss Cowan?
A búcsúmondattól végigfutott a hideg Leslie hátán.
Alábecsülte ezt a férfit? Nála szörnyűbb bűnözőkkel is készített
már interjút. Mekkora veszélyt jelenthet egy oxigéntartályhoz
béklyózott, aszott vénember?
De mi van, ha minden igaz, és tényleg egy motoros banda
tagja volt? Ugyan nem talált semmit, de ez nem jelenti, hogy
nem léteznek, és ha őszinte akar lenni magához, akkor csak
felpiszkálta a kíváncsiságát a tudat, hogy mindez talán tényleg
igaz, és valaki a végtelenségig elment, hogy kámforrá
változtassa. Világrengető sztori lehet belőle, ha képes előásni
néhány tényt, amivel alátámaszthat legalább néhányat azokból
a történetekből, amiket William Jackson a legutóbbi látogatása
során elregélt neki.
Csupán azt titkolta Jackson elől, hogy finoman szólva is
megvezette a sajtós és rendőrségi kapcsolatairól. Igazából egy
sem akadt. Leslie a lehető legrosszabb emberekkel akasztotta
össze a bajuszt, mikor belépett Fort Lauderdale színterére.
Világéletében nemtörődöm fajta volt. A maga részéről a rossz
hírnév is hírnév. Igen, megismerték a nevét, csak nem a legjobb
értelemben.
Utánajár ennek a bizonyos Grizznek, aztán megírja és
kiadatja a cikkét. És mindenki becsókolhat.
Biccentett a férfinak, és elindult a bejárati ajtó felé. Éppen
becsukta maga után, mikor elcsípte William Jackson
búcsúszavát.
– Ne tévessze meg az oxigéntartály, Miss Cowan. Ha még
egyszer eszelősnek nevez, akkor kitekerem a csini nyakincáját.
Elvégre nincs jobb dolgom.
 Tizennegyedik
fejezet

MIMI, 2000,
FORT LAUDERDALE
(öt hónappal Grizz kivégzése előtt)

– Igen, uram, összesen egy tucat fehér rózsa, és igen,

intézkedünk, hogy péntek délután szállítsák a felesége
munkahelyére.
Mimi éppen a megrendelő adatait pötyögte a számítógépbe,
miközben könnyedén a vállához szorította a telefonkagylót az
arcával. Visszaolvasta a kézbesítési címet és az üdvözlőkártyára
szánt üzenetet, beírta a megrendelő hitelkártyaadatait, és még
egyszer, türelmesen elmagyarázta, hogy garantálják a
kiszállítást a kért napon és időben. Bár a férfi azért odaszúrta,
milyen túlárazottak a rózsák ahhoz képest, hogy egy hét múlva
úgyis hervadtan landolnak a kukában, erre inkább nem
mondott semmit. Végül letették.
– Ha a hervadás aggaszt, szerezz olyat, ami nem hervad –
morogta magában.
– Bosszantó ügyfél? – kérdezte egy férfihang.
 Mimi megperdült, és szembenézett egy vevővel, azaz a
mellkasával, aki észrevétlenül lépett be a virágboltba. Kínjában
sietősen elfordult, zavarba hozta, hogy kihallgatták.
– Mintha egyeseket csak a panaszkodás tenne boldoggá –
címezte a pultnak, nem nézett fel.
– Remélem, azért nem volt túl kellemetlen. Máskülönben
kénytelen leszel megkérni a pasidat, hogy pofozza fel.
Erre a megjegyzésre már felnézett, méghozzá egy olyan arcra,
aminél imádni valóbbat még sosem látott a virágboltban. Éppen
Valentin-nap előtt kezdett itt, és nála fiatalabbat vagy
jóképűbbet még sosem szolgált ki.
Nem számított ilyen csinos pofira vagy széles, lelkes
mosolyra, így a torkára forrt a szó. A srác biztosan rádöbbent,
hogy kínos helyzetbe hozta, mert sietősen hozzátette:
– Bocsáss meg. Nem célzásnak szántam. Mármint, biztosan
van pasid, és semmi közöm ahhoz, mit csinál, vagy éppenséggel
nem csinál. Csak úgy értem, én biztosan nem hagynám, hogy
így beszéljenek a barátnőmmel! Mármint, igen, nem vagy a
barátnőm. A neved sem tudom. Persze, attól még nem lennél a
barátnőm. Csak fecsegek itt összevissza. Inkább befogom.
Mimi csak mosolygott rá. Rádöbbent, hogy a fiú még nála is
idegesebb. Képtelen volt levenni a szemét a bal orcája mély
gödröcskéjéről. Ami az arcával együtt pulykavörösre váltott.
Kezet nyújtott a pult felett.
– Mimi vagyok.
A srác látványos megkönnyebbüléssel sóhajtott, és elfogadta a
felkínált kezét.
 – Elliott. A nevem Elliott. Igazán örvendek, Mimi.
Mimi egy kérdéssel törte meg a röpke és kínos csendet.
– Miben segíthetek?
– Ja, igen, virág. Kéne egy csokor a nagymamám nyolcvanadik
születésnapjára. Valami különlegeset kérek, ami kevésből is
kijön.
Feszengve elfordult.
Mimi kis híján fennhangon felsóhajtott. Atya gatya! Ilyen
helyes srác, ráadásul a nagymamájának vásárol? Kis híján
kicsúszott belőle egy ideges kuncogás.
Szakmai üzemmódra váltott, nehogy előtörjön belőle a
javíthatatlan idióta. A srácnak kellett egy fél óra, hogy végül
kiválasszon egy tavaszi összeállítást, ami belefért a
költségvetésébe. Mimi összetette a két kezét, amiért senki nem
zavarta meg őket. Noha megvoltak a kétségei, de elég biztosra
vette, hogy a fiú flörtölt vele, és szándékosan halogatja ilyen
sokáig az egyszerű csokor kiválasztását. A főnöke, Maggie
éppen elvolt kézbesíteni, így Mimi egyedül vitte a boltot. A
tizenöt éve dacára már bizonyította, hogy megbízható és
hozzáértő alkalmazott. Maggie hálás megkönnyebbüléssel
fogadta, hogy Mimi egyedül is megbirkózik a bolttal, amíg ő
elvan a házhoz szállításokkal. Nemrég veszítettek el két teljes
munkaidős alkalmazottat.
Elliottnak láthatóan nem akaródzott menni, miután kifizette
a csokrát, és végignézte Mimi gondos csomagolását.
– Igazán nagyon örültem – mondta, miután megkapta a
bokrétáját. Komótosan célba vette az ajtót.
 – Részemről a szerencse – szólt utána Mimi, méghozzá
bosszús arccal, mert egy telefonhívás betolakodott a
búcsújukba. Vajon viszontlátja még valaha?
Annyi baj legyen. Elfojtott egy bánkódó sóhajt. Valószínűleg
most látta Elliottot először és utoljára.
– Maggie Virágkötészete, Mimi vagyok, miben segíthetek? – A
hívó hallatán azon nyomban megváltozott a viselkedése.
Elillant a lány, aki egy kicsit elszállt attól, hogy flörtölt egy
helyes fiúval. Kihúzta magát, és egy vérbeli profi hangján felelt
a hívó félnek. – Értettem, Leslie. Ott leszek.
Azzal a lendülettel letette, és az ablakhoz ballagott, hátha
elcsípheti az elhajtó vagy elsétáló Elliottot. De elkésett. Már
eltűnt.
A délután hátralevő részében Mimi lekötötte magát, és
felidézte a megismerkedését Leslie-vel. Ezzel kezdte az újévet.
Éppen a plázában bóklászott, és a kisebb üzletekben
érdeklődött álláslehetőségek felől. Pihenésképp leült egy padra,
hogy átböngéssze az összegyűlt paksamétát, mikor Leslie helyet
foglalt mellette, és megszólította. Mimi nem akart
udvariatlannak tűnni azzal, hogy csak úgy semmibe veszi, így
fél szívvel válaszolgatott. Hiszen alig húsz perc múlva jön
Lindsay barátnője, hogy hazavigye. Lindsay nem vágyott
munkára, helyette vásárolgatással töltötte a délutánt, míg Mimi
lehetőségeket gyűjtött.
– Hiszen nincs szükséged munkára! – hitetlenkedett Lindsay,
mikor megérkeztek a plázába. – Minek neked meló? A szüleid
kényszerítenek, ugye?
 – Igen és nem. Nem kell a munka, de a szüleim jó ötletnek
tartják, és én is.
Lindsay megtorpant, és leesett állal meredt Mimire.
– Ezt te akarod? Ez komoly, Mimi?
Mimi nem állt meg.
– Ne drámázz úgy, mintha akasztani vinnének!
– Pedig de! Megbuggyantál! – Lindsay szedte a lábát, hogy
utolérje Mimit. – Én hozzámegyek a legvastagabb csávóhoz, akit
csak találok. A külső sem számít. Teszek rá! Ha kell, beújítok
mellé egy helyes pasit, de munka soha! Ráadásul hol találnék
olyan melót, amivel eleget kereshetek ahhoz, hogy megvegyem
magamnak a márkás ruháimat és a táskáimat? Fenéket, száz
lóval sem vesznek rá, hogy megdolgozzak értük! – Kivárt, ahogy
felfogta a saját szavait. – Pontosabban meg fogok, csak nem
szokásos melóval. – Kacagott a saját célzásán.
Mimi mosolyogva csóválta a fejét. Tudta, hogy Lindsay nem
az agyát húzza. Abban pedig biztos volt, hogy bármikor talál
olyan férfit, aki gondját viseli, és finanszírozza a drága ízlését.
Lindsay szépsége kifutóra kívánkozott. Magas volt, és karcsú,
karamellbarna bőrrel és egzotikus, mandulavágású szemmel,
igazi természetes szépség. De a kedvessége dacára hiányzott
belőle az ambíció – legalábbis a Mimiéhez fogható ambíció.
Mimi újságírásra vágyott, és noha a szülei azt hitték, az ő
sugallatukra keres munkát, igazából ezer örömmel tette.
Szerencsét akart próbálni, a komfortzónáján, azaz a sulin és a
templomon kívüli emberekkel érintkezni. A szolgáltatóiparnál
keresve sem találhat jobbat. Annyiféle embert az útjába
sodorhat a sors, és mi tagadás, alig várta. Mivel csak jövőre tölti
be a tizenhatot, így már igényelt munkavállalási engedélyt, és
beadott egy életrajzot egy helyi fagyizóba és virágüzletbe, de
egyelőre hiába. Egyelőre. Mikor Lindsay bedobta a plázázást,
Mimi eltökélte, hogy ő inkább munkáért járja majd a boltokat.
Erre most egy padon ült egy ismeretlen nővel, akinek be nem
állt a szája. Mimi elfojtott egy ásítást.
– Szóval, úgy látom, állást keresel. Ez érdekel? A
szolgáltatóipar? – kérdezte a jövevény, Leslie.
– Dehogy. – Mimi a nő helyett inkább a boltokat fürkészte. –
Csak kipróbálnám magam a való világban. Újságíró szeretnék
lenni.
Megütöttem a főnyereményt, gondolta magában Leslie.
– Akkor miért nem jelentkezel egy újsághoz, vagy valami? Én
ezt tettem pályakezdőként.
Mimi erre már felkapta a fejét.
– Maga újságíró?
– Az ám! A Lenyűgöző Lauderdale nevű folyóiratocskának
dolgozom, hozzá szabadúszóként más, nagyobb kiadványoknak.
– Leslie félvállról bedobta egy közismert magazin nevét. –
Ismered, ugye? – kérdezte.
– Aha, persze, már hallottam róla. Mint mindenki. Abba ír? –
Mimi szeme kiguvadt a csodálattól.
– Éppen nekik dolgozom egy cikken. Egy igazán kemény
témán. – Leslie megrázta a fejét. – El kellett szakadnom az
írástól, hogy valami mást csináljak. Ezért jöttem ide.
Kiszellőztetem a fejem egy kis emberfigyeléssel. Segít lazítani.
Mondd, miért nem próbálkozol egy újságnál vagy ilyesminél?
– Próbálkoztam. Feketén-fehéren közölték, hogy nincs
üresedés, és ha lenne, azt egyetemista korú, nálam
tapasztaltabb jelölteknek tartanák fenn – felelte Mimi
tapintható csalódottsággal.
– Micsoda? Nem egyetemista vagy? Idősebbnek néztelek –
hazudta Leslie. Tudta Mimi korát.
– Nem – mosolygott Mimi. – Még középiskolás vagyok. Úgy
gondoltam, eladóként megtanulhatom, hogyan kell bánni az
emberekkel.
– Ó, szóval van eszed és célod is! Remek újságíró leszel. –
Leslie az órájára pillantott, és némi színpadias közönnyel
próbálta finoman éreztetni a lánnyal, hogy közeledik a
beszélgetés vége. Nem hiába. Felkeltette a figyelmét.
– Vázolná, miféle sztorin dolgozik? – kérdezte Mimi. – Mi lehet
olyan szörnyű, hogy muszáj szünetet tartania?
– Ó, igazából nem tudom, elmondhatom-e neked. Elég komoly
ügy, amihez feltétlen bizalom kéne, és téged nem is ismerlek.
Hiszen csak most találkoztunk.
Mimi kihúzta magát ültében, és tányérnyira nyílt szemmel
nézett Leslie-re.
– Bízhat bennem. Tőlem senki nem tud meg semmit. Senki!
Sem a barátaim. Sem a szüleim. Ők aztán pláne nem.
– Nem csíped a szüleidet?
– Dehogynem. Szeretem őket. Csak kételkedem bennük. Talán
nem ismerem őket igazán. Gyanítom, hogy bizonyos dolgokban
nem voltak egészen őszinték.
 Leslie nem tudhatta, mivel van dolga. Mimi nem tűnt lázadó
kamasznak, de a testtartása és a megjegyzése a szüleiről,
akikről kiderítette, hogy a nevük Tommy és Ginny Dillon,
elárulta, hogy bizalmi gondjai adódtak. Leslie ezzel nyerhet, de
bukhat is. Vékony jégen táncolt.
– Semmit nem tudok a szüleidről, de abban biztos vagyok,
hogy a legtöbb köntörfalazó szülő csak a gyerekeit akarja
megóvni. Nehogy bajuk essen, vagy ilyesmi.
– Aha, talán igaza van. Akárhogy is, sem nekik, sem másnak
nem fogok árulkodni a történetéről. Hiszen talán most látom
utoljára. Kérem, mesélje el!
– Oké – mondta végül Leslie. – Ha újságíró akarsz lenni,
tisztában kell lenned a titkolózás fontosságával. Nem akarom,
hogy lenyúlják a sztorimat. – Cinkosan rákacsintott Mimire.
Aztán suttogva közelebb hajolt. – Motoros bandák után kutatok.
Állítólag a hatvanas-hetvenes években akadt errefelé egy
igazán durva. A magazinom egy egész különkiadást szentel a
leghíresebb motorosoknak, és felkértek, hogy írjak egy cikket
igazi motorosokról. – Leslie úgy sandított körbe, mintha
hallgatózókat keresne. – Az egyikük éppen a halálsoron várja a
nyáron esedékes kivégzését. Állítólag igazi szörnyeteg. Vele
próbálok interjút szervezni a halála előtt.
Leslie magában mosolygott. Az alapozás kész, most már csak
annyi a dolga, hogy bedobja Miminek, szeretné-e megvillantani
az újságírói oroszlánkörmeit segédkutatóként. Egy tizenöt
évestől nyilván nem várhatott túl sokat, de a közösen töltött idő
elég lehet arra, hogy minél többet kiderítsen Dillonékról.
Miminek természetesen azt mondja majd, hogy titokban kell
összedolgozniuk.
De mire Leslie megszólalhatott volna, Mimi testtartása
látványosan megváltozott, a lány a szeme láttára alakult át.
Elillant a csodálat naiv érdeklődése. Leslie szíve kihagyott, az
önbizalma pedig lehervadt, miközben próbált rájönni a
Mimiben beállt hirtelen változás okára.
Mimi felállt, és szúrósan lebámult Leslie-re.
– Szép kis újságíró! Fú! Majdnem behúzott a csőbe. Mit
mondott, hogy is hívják?
Leslie szintén felállt, értetlenkedést színlelt. Sebesen
emlékeztette magát, milyen kemény bűnözőkkel nézett már
farkasszemet. Egy hisztis kamasz lány nem foghat ki rajta.
Felhorgadó önbizalommal kezet nyújtott.
– Nem értem a célzást. A nevem pedig Leslie Cowan.
Mimi ügyet sem vetett a felkínált kézre.
– Az enyém Mimi Dillon, de ezt nyilván eleve tudta. És ha
segítség kéne abban, hogy meginterjúvolja a vér szerinti
apámat, becenevén a sátáni spermadonort, akkor miért nem
ezzel jött?
 Tizenötödik
fejezet

GINNY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

Nem tudom, aznap este milyen sokáig ültem a kádban kisírt

szemmel. Harag, önsajnálat és bőséges bűntudat viaskodott
bennem. A könnyeim a vízzel együtt töltötték meg a kádat, míg
végül teljesen elapadtak.
Az még rémlett, hogy kihúzom a dugót, és kiengedek némi
hideg vizet, vele együtt a Carter előtt megjátszott harciasság egy
részét és a Grizz iránti szerelemféleségem maradékát. A
maradékba addig engedtem a meleget, míg kellemes lett a
hőmérséklete, és eltöprenghettem benne a fürdőszobaajtó
túloldalán alvó férfin.
A Grizzért hullajtott könnyeimet Tommy iránti árulásnak
éreztem. A bűntudat olyan váratlanul hasított belém, mint egy
elgázolt állat bűze. Ugyanakkor emlékeztetnem kellett magam,
hogy semmi rosszat nem tettem. Beleszerettem két férfiba, akik
megvívták a maguk titkos háborúját a szívemért – és közben
egyszer sem jutott eszükbe, mit művelnek vele.
Azon nyomban eszembe jutott a maroknyi facér barátnőm,
akik folyton a saját egyedülálló életük boldogtalanságát siratják.
Eszembe jutott, hányszor vigasztaltam őket olyan közhelyekkel,
mint az „odakint vár rád az igazi,” és „csak egy kis türelem kell,
minden perc megéri.” Akkor minden egyes szót komolyan
gondoltam, bezzeg most itt a kérdés: mi lehet rosszabb? A
magány, vagy ha két őszinte szerelem igazán félbetépi az ember
szívét? Miért nem képes tényleg meghalni? A gondolattól azon
nyomban megvetettem magam.
Nem akartam Grizz halálát. Inkább azt, hogy a szívem halott
legyen iránta.
– Hányszor kell még meggyászolnom téged? – suttogtam.
Mire aznap este végül kikászálódtam a kádból, kívül talán
mazsolává ráncosodtam, de minden addiginál erősebben
tartotta magát az elhatározásom, hogy hátat fordítsak minden
kétszínű átverésnek, és önmagamért éljek. Erősnek éreztem
magam, mikor kirántottam a hajamból a fejkendőt, és a
fürdőszobai kukába dobtam. Öltözés után kivittem a kicsi
szemétvödröt a konyhába, és beleöntöttem a szemétzúzóba.
Végeztem.
Másnap reggel a hálószoba ablakán beáradó napfényre és
csábító kávéillatra ébredtem. Betöltötte a lépcsőházat, és úgy
megostromolta az orromat, hogy az azonnali felpezsdülés
mellett feltámadt az önbizalmam is arra, hogy szembenézzek
valamivel, amit időtlen idők óta halogattam. Lerúgtam a
paplant, és leszökelltem a lépcsőn, közben feltűnt, hogy még
egyik gyerekszobának sem nyílt ki az ajtaja. Mindketten későn
értek haza, a barátaikkal töltötték az estét, szóval nem csoda,
hogy lustálkodnak.
Tommy a konyhaasztalnál ülve olvasta a vasárnapi újságot.
Rám mosolygott, a szemében még ott csillogott a tegnap esti
szeretkezésünk emléke. De lehervadt a mosolya, mikor a lap
felett rám pillantott.
– Mi az, Gin? Mi a baj?
Meg sem álltam a kávéskannáig, és felkaptam a bögrét, amit
kikészített nekem.
– Nincs semmiféle baj, Tommy. A világon semmi. Kérsz még
egyet? – Kannával a kézben elindultam felé.
– Nem, köszönöm. Megváltoztál. Mi az? – kérdezte, el is
feledkezett az újságjáról.
– Hogy érted ezt? Miben? – Leültem mellé.
– Nem is tudom. Szakasztott úgy festesz, mint aki készen áll
bárkivel kiállni a szorítóban. Mi a helyzet?
Rámosolyogtam. Átlátott rajtam.
– Igazad van. Eltökélt vagyok. De nem harcra. Hanem
olyasmire, amit régóta halogatok. – A pillantásom azt sugallta,
hogy csak merjen ellenkezni. Nem mert.
Kihúzta magát a kemény konyhaszéken. Miért nincs olyan
konyhaszék, ami nem kemény és taszító? Az én fejemben a
konyha mindig a család szíveként élt. Ritkán használtuk az
úgynevezett ebédlőnket. Az ottani asztal körül kényelmes,
párnázott bútorok sorakoztak, de egyiket sem használtuk, mióta
néhány hete hazatértünk a kései nászutunkról. Formaságok ide
vagy oda, én kicserélem ezeket a röhejesen kemény székeket az
ebédlői kényelmesekre.
– Azt hittem, a garázstakarítás Carternél a nagy dolog, amin
túl akartál esni. De azt tegnap elintézted. Most mit kell
megtenned?
Belekortyoltam a kávémba, és egy komoly pillantás
kíséretében odahajoltam hozzá.
– Tiszteletben tartottam a Mimivel töltött időd. Türelmesen
vártam, hogy megnyílj… és elmeséld, mivel töltitek. Mélyen
hallgattál, és nyilván ő is. Lakatot teszek a számra, hogy annyi
időt adjak nektek, amennyire szerintem szükségetek van.
Hiszen pofonként éri majd a hír, hogy nem te vagy a vér
szerinti apja. És szerintem mindketten tudjuk, mennyire érdekli
majd, igazából ki az. Szóval, áruld el, kérlek, miről beszélgettél
vele?
– Ezt mindenképp most kell megbeszélnünk? – suttogta
Tommy. – A gyerekek odafent vannak!
– Mindketten éjszakáztak, és alszanak, mint a bunda. – Karba
tettem a kezem. Ennek pontot kell tennünk a végére. Túl sokáig
halogattuk.
Tommy kényelmetlenül feszengett az eleve kényelmetlen
széken. Tudtam, hogy az elevenére tapintottam, de készen
álltam erre a beszélgetésre. Készen arra, hogy kibeszéljem
Mimivel Grizzt. Miután megtudtam, hogy él, mind makacsabbul
le akartam rendezni az ügyet. Minél előbb tisztázzuk a dolgot
Mimivel, annál hamarabb beköszönt a gyógyulás és a teljesség
időszaka.
 – Áruld el, Tommy! Ha nem, tőle fogom megkérdezni.
Hátradőltem a székemen, és két kézzel dajkáltam a bögrémet.
Újra kortyoltam, letüdőztem a zamatos aromát, úgy bámultam a
férjemet a perem felett. A felfelé gomolygó gőzön át
majdhogynem ködösen láttam az arcát. Higgadtan vártam, hogy
megtörje a csendet.
Gondterhelten sóhajtott, és elfordult. Összehajtotta és a pultra
csapta a napilapot, aztán visszanézett rám. Az arcát árkoló
indulat csak leplezett düh lehetett.
– Tudja, Gin. Már tudja, hogy nem én vagyok a vér szerinti
apja. Tudja, hogy Grizz az apja.
– Micsoda? – Fékeznem kellett a hangomat, miközben
kihúztam magam ültömben, és hangos koppanással az asztalra
tettem a bögrét. Nem érdekelt, hogy kilöttyent belőle a kávé. –
Együtt akartuk elmondani neki! Perry ezt javasolta! Talán nem
helyeslem minden tanácsát, de ebben egyetértek vele. Hogy
érted azt, hogy már tudja? Hiszen ez képtelenség!
A fejemben egymást kergették Mimi felfedezésének
magyarázatai. Az élen természetesen az ismerőseinkkel –
Carter, Christy, Sarah Jo, Casey. De abban biztos lehettem, hogy
ezt egyikük sem beszélné ki Mimivel, mert ha hozzájuk fordult
volna, azt biztosan visszahallom tőlük.
Tommy megfeszítette az állát.
– Néhány éve bejutott a dolgozószobai széfembe. A házassági
anyakönyvi kivonatunkat kereste valami különleges plaketthez,
és állítólag a kezébe akadt az eredeti születési anyakönyvi
kivonata. Amitől a jelek szerint mégsem szabadultál meg.
 Nagyot nyeltem, és felidéztem, hogy az az okirat miért Grizzt
jelölte meg az apjának. Azt álmodtam, hogy ő is ott volt a
szülésnél. Méghozzá annyira élethűen, hogy napokat töltöttem
az emlék meleg ködében. Emlékszem, hogy Jason William
Talbot nevét írtam az iratokra, amiket a kórház kitöltetett
velem. Csak akkor írattam át a születési anyakönyvi
kivonatában az apa nevét Thomas James Dillonra, mikor Grizz
nem volt hajlandó megnézni a lányát. Emlékszem, hányszor
jelentem meg Mimit dajkálva a börtönben, ahol a tárgyalását
várta.
– Hogy érti, hogy nem láthatom? – zokogtam a pultos tisztnek
a mellemhez szorított újszülött Mimivel. – Tudom, hogy a többi
őrizeteshez beengedik a gyerekeiket!
A császármetszésem fantomfájdalma a nyomába sem ért a
szívemet összezúzó veszteségnek.
– Azt mondta, csak egyedül jöjjön vissza. – A férfi arca, akár a
megtestesült mogorvaság.
Nem egyedül mentem vissza. Hanem a lányunk képével, és
esküdni mernék rá, hogy felhős lett a szeme az imádni való,
kerek arcocska láttán.
– Akár az anyja – mondta. – A te szemed örökölte. – Aztán
visszaadta a képet. – Ne gyere vissza többé, Cicc. Soha.
Megborzongtam a kínra, amit felkavart az emlék. A
tárgyalásáig egyszer sem láttam, de azért vállaltam néhány utat
az észak-floridai szigorított fegyházba, ahol az ítélet szerint a
kivégzését várta. Úgy egy évre rá megparancsolta, hogy álljak le
a látogatásokkal. Akkor még dacosabban gyászoltam. Próbáltam
bebeszélni magamnak, hogy ő már nem az a férfi, akibe
beleszerettem. Addigra a külsejét is megváltoztatta.
Leborotválta a hosszú szőke fürtjeit, és bozontos szakállra
váltotta a megszokott sima állát. A régi Grizz odalett.
Most, a napsütötte konyhánkban ülve kivertem a fejemből az
emléket, és hitetlenkedve pillantottam Tommyra.
– Végig tudta? Tudta, ki az apja, mikor tavaly kihantolták
Moe-t, mi pedig leültettük, hogy meséljünk neki egy kicsit a
múltunkról? – Elcsukló hangon sütöttem le a szemem. – Tudta,
és egyszer sem mondott vagy kérdezett semmit? – A hosszú
hajamba túrtam, és kényszeredetten felszusszantam. – Miért
nem mondtad el nekem?
– Mert ő így akarta, Gin. Már beszéltük, hogyan állhatna elő a
farbával. Könyörgött, hogy mindenképp bízzam rá. Mégis, mit
tehettem volna? Mondjak nemet, aztán pucoljak hozzád, és
húzzam le a netán már kiépített bizalmat?
Visszaült, és kezdtem átérezni a mondandója velejét.
– Rejtegetsz még előlem valamit? – emeltem fel a hangom.
– A francba, Ginny, szerinted nekem milyen? – Elfojtotta a
hangját, és megkockáztatott egy pillantást a nappali és a
lépcsőforduló felé. – A lány, akit neveltem, akit a sajátomként
szerettem a születése óta, kiöntötte nekem a lelkét. Iszonyúan
kínozta, hogy eltitkoltuk előle az igazságot. Aztán kiderítette, ki
a vér szerinti apja. Nem akárki, Ginny, hanem egy fickó a kurva
siralomházban!
Megütköztem Tommy szitkozódása hallatán, aztán
elfordultam, ahogy szíven ütött az igazság.
 – Idehallgass, Gin! Grizz hónapok óta halott, Mimi pedig csak
két hete mondta el, érted? Csak két hete hallgatok előtted.
Mintha nem főne eleget a fejed más miatt! Arra készültél, hogy
megszabadulj a kocsiktól, a motoroktól és az egyéb vackaitól. El
akarta mondani neked. Ezt vedd figyelembe! Kérlek, könyörgök,
megtennéd, hogy nem veted a szememre?
Ránéztem, az arca merő kétségbeesés. Érthető érvek.
Eszembe jutott, hányszor próbáltam közeledni a lányomhoz, és
mennyire kínzott az elutasítása. Ő haladt Mimivel. Ami
kétségkívül szertefoszlana, ha elárulná a bizalmát. Nekem kell
felnőttnek lennem. Nekem kell lenyelnem a mérgem és a
büszkeségem, hogy Mimi szája íze szerint alakuljanak a dolgok.
Legalább kiderült, miért távolodott el tőlünk évekkel azelőtt.
Végül Tommy szavai térítettek magamhoz.
– Leslie-ről is mesélt.
– Micsodát? – kérdeztem kétkedőn.
– Leslie őt környékezte meg, mielőtt hozzád fordult. Mimi
nemcsak veled zsírozott le interjúkat neki, de Grizz-zel is.
Említette a kivégzése előtt. Rá akartam kérdezni Miminél,
mielőtt elmondom neked. De a halála óta annyira el voltunk
havazva, hogy egyszerűen nem találtam megfelelő pillanatot.
Felpattantam az asztaltól, Tommy megriadt a hirtelen
mozdulatomtól. Visszaült, és rám nézett, tartott a következő
lépéstől. Méghozzá okkal, mert tomboltam.
Dacosan ökölbe szorított kézzel, teli tüdőből kiabáltam.
– Miiiimmmmiiiii!! Gyere! Le! De! Azonnal!
Tommy is felpattant, kis híján fellökte a székét.
 – Mi művelsz, Ginny? Visítozás helyett inkább beszéljük meg
a dolgot – súgta, nehogy Mimi meghallja.
Nehézkesen szuszogtam, átitatott a méreg. A dühtől még az
sem érdekelt, hogy gyerekesen viselkedem, és hogy mi legyen az
illékony bizalommal, amit Tommy kínkeservvel felépített
Mimivel. Nos, maradjunk annyiban, hogy mindig van egy utolsó
csepp. Nálam túlcsordult a pohár, és nem fogok bocsánatot
kérni érte.
Meghallottam a lépcsőn közeledő léptek jellegzetes
dübörgését. Meglepett a sarkon beforduló álmos Mimi látványa.
Nyilván a hanghordozásom vagy az efféle kitörések ritkasága
felpiszkálta a kíváncsiságát. Rám nézett, aztán Tommyra, majd
vissza rám.
Karba font kézzel szólítottam meg a párost.
– Megyek, lezuhanyozom. Neked, Mimi, húsz perced van
megreggelizni és felöltözni. – Dacosan Tommyra néztem. – Vedd
elő mindkét pisztolyom a széfből. Elviszem Mimit a lőtérre.
Ideje egy anya-lánya beszélgetésnek.
Visszanéztem Mimire, az arca merő döbbenet. Úgy meredt
rám, mintha vadidegent látna. Levedlettem a kedélyesség
mázát. Nem a megszokott anyját látta, hanem egy másikat.
Szembesült a szelídség mögött rejlő erővel. Ha kinyitotta a
széfet, és megtalálta a születési anyakönyvi kivonatát, akkor
biztosan látta a pisztolyokat, és nyilván azt hitte, Tommy
fegyverei. Tévedett.
Elindultam a konyhából, de megfordultam, hogy rájuk
meredjek.
 – A titkolózás tönkretette az életemet – vetettem higgadt
pillantást Tommyra. – Nem hagyom, hogy a gyerekünkét is
megmételyezze, Tommy. – Utána a lányunkhoz fordultam. – A
vér szerinti apád gondoskodott róla, hogy meg tudjam védeni
magam. A fegyverek az enyémek, és biztosan láttad őket, mikor
annak idején benéztél a széfbe. Készen állsz a rideg tényekre?
Tommyra nézett, aztán vissza rám.
– Igen, készen állok – felelte dacos állrándítással, amit tőlem
lesett el. Aztán kivárt, és láthatóan újra átgondolta a válaszát.
Feltámadó önbizalommal váltott tartást. – Különben is, már
mindent tudok.
Oldalra biccentettem a fejemet, és komolyan végigmértem.
– Nem tudsz te semmit, édesem. A világon semmit.
Tommy hangja követett a lépcsőházba.
– Gin, Perry szerint ezen együtt kellene átesnünk. Le kéne
nyugodnod! Beszéljük meg a foglalkozáson!
Úgy éreztem, jól haladunk Perryvel, de készen álltam a
befejezésre. Nehogy másvalaki mondja meg nekem, hogyan
vezessem helyes vagy helytelen irányba az életem! Jó
szándékkal vágtunk bele, de ha jobban belegondolok, igazából
nagy ívben tettem Perryre. Aki maga a nagyképű lenézés. Igen,
Perry engem többé hiába vár.
– Végeztem Perryvel, Tommy. Csak az időt húzza. Csak a
pénztárcáját hizlalja azzal, hogy a rendelőjébe járat minket.
– Türelmet kért, Ginny! – bömbölte Tommy.
– Én pedig azt, hogy ne mindig másvalaki mondja meg, mit
tehetek, és mit nem! Különben is, már késő. Kibújt a szög a
zsákból. – Egy gyors közbeszólással megelőztem a válaszát. –
Perry pedig kinyalhatja!
Miközben felfelé pattogtam a lépcsőn, és megsimogattam a
lefelé igyekvő Jason fejét, elcsíptem Mimi Tommynak címzett
kérdését.
– Anya tényleg csúnyán beszélt?
 Tizenhatodik
fejezet

CARTER, 1981,
FORT LAUDERDALE

Carter a konyhapultjánál állva szeletelt egy almát, munka

közben a szájába dobott egy zamatos darabot.
– Mihelyt mindenki megkapja a csemegéjét, elmehetünk
sétálni – mondta Coopernek, az ausztrál juhászkutyájának, aki
mellette állt, szájában a póráza himbálódzott.
Kopogás szakította félbe az ügyködését. Megdermedt, aztán a
hámozókést szorongatva, Cooperrel a sarkában, óvatosan a
bejárati ajtó felé osont. Ritkán akadt hívatlan látogatója.
Elég volt egy röpke pillantás a kémlelőbe, hogy elfúljon. Ő. A
férfi hiába szegte le a fejét, felismerte a frizurát és a fejformát.
A jövevény ezúttal hangosabban kopogott, mire összerezzent.
– Tudom, hogy itthon vagy, Carter! Látom a kocsidat! Nyisd ki,
kérlek! Csak bocsánatot szeretnék kérni.
Aha, persze.
– Nézd, kérlek, csak mondd meg a barátodnak, hogy hagyjon
végre békén, jó? – Olyan kétségbeesés csengett a hangjában,
amit még sosem hallott tőle. – Csak azért jöttem, hogy
bocsánatot kérjek azért a mosómedvés stikliért. Nem én öltem
meg. Döglötten találtam az út mellett. Csak azért tettem a
kocsidba, hogy kitoljak veled.
Carter az ajkába harapott.
– Idehallgass, kinyitnád végre, hogy ne kelljen kiabálnom?
Törött karral amúgy sem árthatnék neked. Nem akarok bajt.
Csak azt, hogy hívd vissza a kopódat!
Újra kilesett a kukucskálón, és ezúttal látta a férfi feltartott
bal karját. Gipsz fedte. Kamu is lehet. Tényleg megér neki
ennyit, hogy bejusson a lakásába? Mielőtt elrágódhatott volna
ezen, a jövevény leengedte a karját, és ekkor vette észre a
monoklis bal szemét és az arcát elcsúfító kéklő horzsolások
sokaságát.
Mi folyik itt?
Kioldotta a láncot, és elhúzta a reteszt. Kinyitotta az ajtót,
amit a vendége látványos megkönnyebbüléssel fogadott.
– Köszönöm. Bejöhetek? – Szünet. – Kérlek?
Félreállt, és intett a még mindig kést szorongató kezével.
– A szavamat adom, hogy arra nem lesz szükséged. Oké? –
mondta a férfi, miközben belépett a lakásba, és szó nélkül
helyet foglalt a kanapén.
Aztán felnézett rá. Hová tűnt az a magabiztos és nagy
mellényű futballsztár, akivel csupán egyetlenegyszer randizott?
Remekül érezte magát, és lelkesen várta a folytatást. Csakhogy
lekötötte az élet – amit a másik nyilvánvaló kosárnak tartott.
Pedig tévedett.
 Hiába magyarázta neki, milyen sűrű a beosztása, és még azt
is felajánlotta, hogy összejöhet néhány gyors ebéd, míg össze
nem tudnak hozni még egy rendes randit. De amaz azzal a
lendülettel zaklató üzemmódra váltott. Ha szabadjára engedte a
gondolatait, szinte úgy érezte, a tag élvezi a kínzását. A döglött
mosómedvével végleg betelt a pohár. Elmesélte Ciccnek, aki
meggyőzte, hogy forduljon a rendőrséghez, és kérjen
távoltartási végzést.
És pontosan ezt is tervezte, az után, hogy elviszi a kutyáját a
reggeli sétájára.
Azelőtt milyen jóképűnek tartotta! Döbbenetes, hogy a
személyiség mennyire kihat a külsőre. Most már más szemmel
nézett rá, és kénytelen volt belátni – hogy egyenesen ocsmány.
És nem a friss zúzódások és a monokli tette.
Most, ahogy figyelte a kanapéján ülő, látványosan reszkető
férfit, meglátott valamit az arcán. Amit korábban soha.
Félelmet.
– Kérlek – mondta remegő hangon. – Kérlek, mondd meg neki,
hogy eljöttem bocsánatot kérni! Mondd meg neki, hogy
messziről el foglak kerülni! Mondd meg neki, hogy nem vagyok
szociopata, aki állatgyilkosságra gerjed! Csak mondd meg neki!
Mondd meg neki, hogy soha többé nem látsz. Kérlek, mondd
meg neki az egészet. Oké?
Mindezt könyörgő pillantással. Carter tényleg csak tátogni
tudott. Leült a férfival szemközti székre, és jobb híján
megsimogatta a lábához telepedő Coopert. Összevonta a
szemöldökét.
 – Kinek? Mégis, kinek mondjam el?
Harag villant át a vendége arcán, de sebesen megfékezte, és
eltiporta.
– Ne játszd a hülyét, Carter. A barátodnak. Annak a kurva
hatalmas, hosszú hajú és geci ijesztőre varrt szörnyetegnek. A
motorosnak?
Egy szó nélkül pislogott. Csak egyvalakit ismert, akire illett a
leírás, és csak egyszer találkoztak. Cicc férje. Grizz.
Cicc egyszer meghívta magukhoz a Shady Ranchesre, mikor a
férje üzleti úton volt. Korábban hazaért, Carter pedig kis híján
becsinált, mikor egy szó nélkül bejött a hátsó ajtón.
Grizz egyáltalán nem olyan volt, mint várta. Az „üzleti út”
hallatán mindig öltönyös-aktatáskás illetőkre számított. Szinte
egy örökkévalóságig meredtek egymásra, mikor Cicc, aki éppen
mosott ruhákat pakolt a szárítóba, visszatért a szobába, és a
férfi nyakába vetette magát. Elképesztően aprónak tűnt a
behemóthoz képest, akit Carter hosszan végigmért, a hosszú
bozontjától a borostáján át a hatalmas testét ellepő
tetoválásokig.
A külsejénél jobban csak a feleségére vetett pillantásában
rejlő gyengéd szeretet döbbentette meg jobban Cartert.
Hiányzott neki az asszony, akibe fülig bele volt esve. Bárki
láthatta.
Carter kiverte a fejéből az emléket, miközben a bűnbánó
zaklatóját hallgatta.
– Csak nem azt akarod bemesélni nekem, hogy nem tudod,
kiről beszélek? Nem tagadom, megértem. Ezt várja el tőled,
ugye? Nyilván nem akarja, hogy a zsarukhoz forduljak.
Carter felhúzta a szemöldökét.
Amaz az arca láttán kapkodva folytatta.
– Oké, szóval, egy magafajta csávót nem érdekelné, mit
teszek, mert semmit. Nem teszek én semmit. Ne mondd neki,
hogy bedobtam a zsarukat, jó? Csak… csak vicceltem.
Carter nem bírta tovább. Elmosolyodott. Aztán komoly
pillantást vetett rá.
– Megmondom neki, hogy bocsánatot kértél. Megmondom
neki, hogy nem zavarsz többé. Megmondom neki, hogy nem
bántasz kisállatokat. Legalábbis azt hiszem. Simán hazudhatsz.
Láthatóan élvezted a kínzásomat.
– Elütötték, Carter. Esküszöm, az út mellett találtam azt a
kivasalt mosómedvét! – Felpattant, felemelte a törött karját. –
Lassan tette. Nem gyorsan. Lassan, hogy érezhessem. Azt
akarta, hogy szenvedjek, amiért bántottalak. – Nagyot nyelt. –
Egy dolog biztos, soha többé nem akarom viszontlátni. És ne
vedd sértésnek, de nem érsz ennyit. Senki nem ér ennyit.
Választ sem várva visszament a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta.
Búcsúzóul még visszanézett.
– Oké?
Carter helyeslőn bólintott, mire a pasas távozott.
Három nappal később Carter a benzinkútnál ült, úgy figyelte
Cicc férjét, Grizzt, aki a kocsijának dőlve tankolt. Feszengve
nyelt, üresbe tette az autóját, és elindult felé.
A férfi felé sem nézve megszólította.
– Már vártam, mikor dugod ide az orrod. Követtél.
 – Öööö… nem tűnt fel, hogy lebuktam. Úgy tűnt, most ráérsz
egy szóra – dadogta.
Erre a férfi rámosolygott. Carter szíve majdnem kiugrott a
helyéről az egyetlen mosolyba sűrített figyelemtől. Nem is
rémlett neki, hogy jóképűnek találta-e, mikor annak idején
megismerkedtek. Csak a mérete maradt meg. De a mosolya
egyenesen lefegyverezte.
– Azt tudom, hogy követtél a kocsmáimba, aztán ki a motelba,
legalábbis amíg észhez nem tértél, és visszafordultál. Bölcs
döntés. Hogy meghátráltál. Nyilván nem akarod, hogy Cicc
megtudja, mit tettem. Nem kértél találkozót, és nem lebzseltél
körülötte, hátha összefutunk. – Erre biccentett. – Ezért hálás
vagyok.
– Tényleg? – A hangja meglepetten csengett.
– Igen, tényleg. Védem őt, amennyire tőlem telik. Nem kell
tudnia, hogy eltörtem a szarfaszú karját.
– Miért? Miért tetted? – bukott ki belőle a kérdés.
Grizz kihúzta a csövet a tankból, visszatette a kútra, és
hozzálátott a tanksapka visszacsavarásához. Egy pillantás
nélkül felelt.
– Mert Cicc féltett téged. Fontos vagy neki, a csávó pedig
megijesztett és felzaklatott téged. Ami őt is megijesztette és
felzaklatta. És ha rajtam múlik, senki nem zaklatja fel a
feleségemet.
Carter szégyenlősen mosolygott.
– Tudod, mit? Bármit is tettél, hálás vagyok érte, és tartozom
neked.
 – Dehogy tartozol. – Visszadőlt a kocsijára, és karba tette a
kezét. Arcán végtelen komolyság és osztatlan figyelem.
A forgalom zaja és a benzinszag eltörpült a lebilincselő
pillantása mellett. A zöld szempár az övébe mélyedt. Nem
csoda, hogy Cicc beleszeretett a tagba. Volt benne valami
hatalmas és végtelenül vonzó. Nem fogok rágerjedni az új
barátnőm férjére. Ki van csukva. Carter.
Nagyot nyelt, és őszinte mosolyt vetett rá.
– Én mégis úgy érzem. Szóval, ha tehetek érted bármit, bár el
sem tudom képzelni, miben vennéd hasznomat, de bármit, egy
szavadba kerül.
Erre nem felelt. Csupán bólintott. Carter viszonozta, azzal
sarkon fordult, és visszatért a kocsijához.
Éppen nyitotta volna az ajtót, hogy beszálljon, mikor
búcsúzóul visszakiáltott.
– Csak emlékeztess, hogy soha semmivel ne zaklassam fel a
feleségedet!
Kuncogva visszanézett, hogy lássa, mit szól ehhez a férfi, de
az már visszaszállt a fekete Corvette-jébe. Egek, ha hallotta,
remélem, vette a lapot. Soha az életben nem akarom magamra
haragítani!
Felidézte a zaklatójával történteket, mire borzongva szállt
vissza a kocsijába.
 Tizenhetedik
fejezet

MIMI, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése előtt)

– Ő az. Ő az! – suttogta Maggie, és finoman megbökte Mimit a

könyökével.
Mimi felnézett a közeledő Elliottra. A pulzusa magasabb
fokozatra kapcsolt. A fiú szélesen elvigyorodott, mikor
találkozott a tekintetük.
– Ő az a srác, aki folyton rólad kérdezősködik – jegyezte meg
Maggie halkan, miközben virágrendezgetést mímelt. – Legalább
háromszor benézett, és mindig hiányolt.
Mimi egy szót sem szólt. Inkább csak mosolygott a közeledő
Elliottra.
– Hátul leszek. Vállalod ezt az ügyfelet, Mimi? – kérdezte
Maggie túlontúl hangos és átlátszó hangon. Mimi nyakát és
arcát mind látványosabban lepte el az egészséges vörös pír,
miközben Maggie célba vette a hátsó helyiséget.
– Beugrottam néhányszor – ismerte el Elliott szégyenlősen
Miminek.
– Bocs, hogy elkerültelek. – Komolyan gondolta. Végtelen
órákon át ábrándozott a fiatalemberről, aki a múlt hónapban
egy pillanatra felvillanyozta az életét. Fohászkodott a
viszontlátásért, és az Úr meghallgatta.
Megnézte magának. Kék farmert viselt pólóval, hozzá
könnyű, koptatott dzsekit. Az emlékeiben rövidebbnek tűnt a
haja. A srác megérezhette a méricskélést, mert a hajába túrt, és
dadogni kezdett.
– Szóval, ööö, mikor legutóbb benéztem, felhoztam a pasid
dolgát, de aztán rájöttem, hogy igazából sosem tudtam meg, mi
is a helyzet. Csak azért jöttem, hogy… hát… ha nem… tudod…
talán csinálhatnánk valamit valamikor? Esetleg elvihetlek
valahová?
Az ajkába harapott, aztán sebesen elfordult, majd
visszanézett rá.
– Úgy érted, együtt lóghatnánk? – Mimi orrát megcsapta a
kölnije, mire megremegett a szíve. Kínjában egy virágot kezdett
babrálni.
– Nem, nem lógni szeretnék veled, Mimi. Hanem elhívnálak.
Randira. Mármint, ha nincs fiúd. – Kezdett elpirulni.
– Nincs fiúm, és nagyon köszönöm a meghívást. – Az ujjára
tekert egy hajtincset, és ráharapott a szája szélére.
– Remek! – Elliott szélesen elvigyorodott, és dacosan a
farmere zsebébe vágta a kezét. – Akkor asszem, elkérem a
számod, és elárulhatnád, hol laksz, hogy felvegyelek. Mondjuk,
holnap este? Ha ráérsz?
 Reménytelin nézett rá.
Mimi nem akarta, hogy Elliott eljöjjön hozzájuk, és
megismerkedjen a szüleivel. Keveset beszéltek ahhoz, hogy
szóba kerüljön a korkülönbség, de a fiú biztosan nem tudta,
hogy ő milyen fiatal, Elliott pedig tutira legalább tizennyolc, ha
nem több. Fő az óvatosság.
Őszinte csalódottság ült ki az arcára.
– Holnap este nem érek rá. Sajnos, a következő néhány estém
már foglalt.
– Ó. – Csupán ennyire futotta tőle. Elfordult, Mimi pedig látta
rajta, hogy azon rágódik, talán a bolondjárt járatják vele.
Jókorát szusszantott, és önbizalomért fohászkodott, de
legalább a látszatáért. A virágok letaglózó illata váratlan
hidegvérrel ajándékozta meg. Még önmagát is meglepő
merészséggel úgy döntött, védőháló nélkül ugrik.
– De néhány óra múlva végzek. Ha szeretnél, visszajöhetsz
akkor, és elmehetnénk ma este. Mármint, ha szeretnél. Ha már
más terveid vannak, és nem megy, természetesen megértem.
Elliott elvigyorodott.
– Nem, nincsenek más terveim. A ma este tökéletes!
Elmegyünk vacsorázni?
– Persze, de semmi flancosat. Nem megyek haza átöltözni. Ide
kell visszajönnöd értem, és azt kapod, amit látsz. –
Önkéntelenül is nevetett a saját viccén.
Elliott, aki végig Mimi szemébe bámult, megengedte
magának, hogy lassan, tetőtől talpig végigmérje, gondosan
ügyelve arra, hogy ne időzzön el mellmagasságban. Mimi
kellően laza, csipkés fehér topot viselt, hozzá lábszárközépig
feltűrt sötét farmert és fehér tornacipőt zokni nélkül. A fiú
kiszúrta az ezüstláncot a bal bokáján. Nyelt egyet.
– Semmi flancos. De szerintem egy flancosban is tökéletes
lennél. – Mimi feltámadó pironkodása láttán sietősen
megkérdezte: – Mikorra jöjjek vissza érted?
– Ötkor várlak odakint.
– Oké, akkor viszlát ötkor! – Búcsú gyanánt mosolygott és
intett, aztán távozott.
Mimi makacsul bámulta az ajtót, mikor Maggie előjött
hátulról.
– Na? Mesélj! – könyökölte oldalba a főnöke.
– Nincs mit mesélni – felelte Mimi apró mosollyal. – Egyelőre.
– Maggie kérdő pillantása láttán hozzátette: – Munka után eljön
értem, aztán hazavisz, hogy bemutatkozzon a szüleimnek.
Szerintem ez lenne az ideális kezdés.
– Ügyes kislány! – dicsérte Maggie. – Van még néhány
kézbesítésem, már nem fogok visszajönni, úgyhogy zárj be
nyugodtan. Annyira izgulok érted! Azt hiszem, legközelebb jövő
kedden jössz be, úgyhogy ne spórolj a részletekkel!
– Akkor mindent elmesélek.
Miminek alig tíz perc kellett, hogy minden részletet
elrendezzen. Először felhívta Lindsay-t azzal, hogy alibire lesz
szüksége.
– Megmondom anyának, hogy ne jöjjön el értem munka után.
Kimentem magam azzal, hogy elhívtál plázázni, mert kell neked
egy új ruha az apád munkahelyi izéjére, és majd harapunk
valamit a kajáldában.
Szinte hallotta Lindsay szemforgatását.
– Igen, ebben lehet valami. Az egész család minden évben
hivatalos erre a hülye bankettre. Nem ér annyit, hogy új ruhát
vegyek rá, de elég meggyőzően hangzik.
– Akkor találsz egy ürügyet arra, hogy hat körül elvidd
anyukád furgonját, nehogy a behajtón álljon? Apám minden
este hat körül ér haza a munkából – mondta Mimi. – Észre ne
vegye, mikor elhajt a házatok előtt.
– Nem gond – felelte Lindsay. – Két napja szerelőnél van.
Szerintem anya valami újat fog szerezni. Bármi is lesz, csak
jobb lehet annál az ocsmány kisbusznál. – Beugrott neki valami.
– Hogy fogsz hazamenni? A srác majd szépen letesz a házatok
előtt?
– Nem. Arra gondoltam, hogy letehetne nálatok, és te
hazakísérhetnél. Mondjuk azt, hogy bukta volt a plázázás, és
inkább áttúrjuk a szekrényem, hátha találunk valamit, amit
felvehetnél. Szerintem ez elég meggyőző lenne. Vélemény?
– Szerintem benne vagyok!
Utána Mimi elintézte a kötelező anyai telefont. Nem ez volt az
első eset, hogy Lindsay barátnője vitte haza a munkahelyéről.
Amit gyakran megállók szakítottak félbe, tehát nem volt ebben
semmi szokatlan. Bezzeg a kétszínűsége… Csak remélhette,
hogy egyetlen szóval sem buktatta le, miben mesterkedik. Ekkor
döbbent rá, milyen fárasztó is a megtévesztés. Vajon a szülei
hogyan bírták ennyi éven át?
A délután maradéka lassan csordogált, Mimi próbált a
munkára összpontosítani. A fejében egymást kergették a
közeledő randija gondolatai. Hazudott az anyjának. Lindsay-t is
belekeverte a színjátékba. Mit szól majd Elliott, amikor
megtudja a korát? Elárulja neki egyáltalán? Érdekelné?
Úgy zsongott a feje, hogy szinte révületben ügyködött. Biztos
volt abban, hogy Maggie-re vár majd némi rendrakás. Mimi
ügyetlenül próbálta rendezgetni a dúsabb bokrétákat, de
katasztrófa lett a vége.
Pontban ötkor Mimi a virágbolt előtt állt, onnan szúrta ki az
úton közeledő barnás, régimódi platós teherautót. Elliott
pontosan az üzlet előtt parkolt le, és kiszállt. Fekete nadrágra és
elegáns hosszú ujjú kék ingre váltott.
Kinyitotta az anyósülés ajtaját.
– Várja a szekere, kisasszony!
De nyilván azonnal megbánta a szavait, hiszen amint
kimondta őket, rögtön feszengeni kezdett, hiszen lebuktatta a
titkolt kocka énjét.
Mimi próbálta megállni a kuncogást, miközben elindult, és
beszállt. Hát eljött, az első igazi randija kettesben egy sráccal.
Voltak már futó kapcsolatai, de csak iskolás korú barátokkal, a
randikhoz pedig a suli és a templom szigorúan felügyelt vegyes
nemű partijai álltak a legközelebb. Most először jött el érte egy
srác a saját kocsijával.
Miközben elhelyezkedett, rádöbbent, hogy fiúügyekben
gyászosan le van maradva a kortársaihoz képest. Azt tudta,
hogy Lindsay tavaly vesztette el a szüzességét az iskolai
focicsapat kapitányával, és megfogadta, hogy az volt az első és
az utolsó.
– Fájt, és nyáladzó disznóként viselkedett – hirdette ki Lindsay
a barátainak. – Soha többé. Soha többé nem fogok szexelni!
Mimi kiverte a fejéből a gondolatot, miközben igyekezett
leplezni az idegességét. Elliott elfoglalta a vezetőülést, és olyan
mosolyt vetett rá, amitől kalapálni kezdett a lány szíve.
– Szereted az olasz konyhát? – kérdezte.
– Imádom! – Tény és való. Az Olive Garden volt a kedvenc
étterme. Az anyja főztjével nem vehette fel a versenyt, de attól
még szívesen járt oda.
– Mit szólnál a Marcella’shoz?
Még jobb.
– Maga a tökély, Elliott.
Útközben fecserészéssel múlatták az időt. Rengeteget
kérdezett a fiútól, leginkább azért, nehogy őrá terelődjön a szó,
de azért is, mert őszintén érdekelte.
Megtudta, hogy a randira elővett antik furgon a nagyapjáé
volt. Megkímélt állapotban volt, és látta Elliotton, hogy büszkén
ápolja. Végzős középiskolásként nemsokára érettségizik. A
szülei kicsi korában elváltak. Az apja elköltözött Michiganbe,
Elliott alig ismeri. Meg is döbbent, mikor az internetnek hála a
szülei újra egymásra találtak, és miután sebesen felizzították a
régi tüzet, majdnem tizenöt éves szünet után megint
összekötötték az életüket. Az anyja elköltözött Michiganbe,
Elliott pedig Floridában maradt a nagymamájával.
– Hiányzott az apád? Hiányzott a férfitársaság, mikor
fiatalabb voltál?
 – Mit mondhatnék erre? Mármint, akadtak körülöttem
férfiak. Anya randizott. Rendes alakokkal. Bőven akadtak férfi
tanárok az életemben. Igazából nem a férfitársaság hiányzott,
hanem egy konkrét apafigura. Érted, ugye?
– Igen, azt hiszem, értem. – Mimi lesütötte a szemét. Eszébe
jutott minden fájdalmas érzése a vér szerinti apja, a halálsoron
ülő gyilkos iránt. Akinek nyárra írták ki a kivégzését. Nem is
állhatna távolabb a tiszteletre méltó építésztől, akit apának
szólított. Egy fejcsóválással kiverte a fejéből az egészet. – Jól
értettem, nemsokára érettségi? Akkor tizennyolc lehetsz, ugye?
– Még nem. Érettségi után lesz a születésnapom. Közel, mégis
annyira távol. És te? Hány éves…
– És, mik a terveid érettségi után?
Elliott sebességet váltott, és komótosan beállt az étterem egyik
parkolóhelyére.
Mimi körülnézett a parkolóban, és eltöprengett, hogy miért
álltak meg ilyen messzire, mikor bőven akadtak szabad helyek
az étterem közelében. A fiú válaszolt a kimondatlan kérdésére.
– Horpadások. Próbálom elkerülni a mocskokat, akiket nem
érdekel, ha nekivágják az ajtót a szomszéd kocsijának. Ez a
furgon a szemem fénye, és nem hagyom, hogy trehány
ajtócsapkodók elcsúfítsák.
Levette a gyújtást, aztán a lányra nézett, és felelt az utolsó
kérdésére.
– Folytatom a munkát, és egyetemre megyek.
Vacsora közben is annyi mondanivalójuk akadt, hogy folyton
egymás szavába vágtak. Semmi kínos hallgatás vagy feszélyező
szünet. Mi több, épp az ellenkezője. Mimi nagy
megkönnyebbülésére Elliott nem firtatta a korát. Szóba került
az iskola, a barátok, az álmok, a hobbik, még a hit is. De sosem
kérdezte, hányadikos. Megkönnyebbült.
A desszertre várva Elliott kínosan fészkelődött.
– Mindjárt meggyulladok. Neked nincs meleged?
– Nem, egyáltalán nincs. Tűrd fel az inged! – Csodálkozott a
hosszú ruhaujj láttán. Forróság ugyan nem, de azért meleg idő
volt, bár esélyes, hogy a fiú a kedvéért próbált kiöltözni.
Amaz idegesen félrenézett.
– Nem akarok rossz benyomást tenni rád.
– Hogy érted ezt? – hajolt előre.
– Csak… tudod… sok a tetkóm. – Elpirult. – És nem mind
szemrevaló. Megvolt a magam vad időszaka. Rossz társaságba
keveredtem. Szegény nagyi, főhetett miattam a feje. – Még
vörösebbre váltott, és megcsóválta a fejét.
Mimi elmosolyodott.
– Az átlagos srácok le akarnának nyűgözni a varrásaikkal,
erre te félsz megmutatni őket. Nem tagadom, le a kalappal!
Elliott úgy nézett rá, mintha zavarban lenne.
– Ez még nem minden.
– Hallgatlak.
– Többnyire nem a nagyapám furgonjával járok. Túl szép
ahhoz, hogy csak úgy elvigyem, és azzal járjak suliba és
dolgozni. – Lesütötte a szemét. – Inkább motorozom.
Mimiből kirobbant a kacagás.
– Ne feszengj már, Elliott! Az apám is tele van döbbenetes
tetkókkal, és az övé a világ legdurvább Harley-ja.
Elcsípte az Elliott arcára kiülő döbbenetet. Ami rögtön
aggodalomra váltott.
– De nincs mitől félned – sietett hozzátenni Mimi. – A világ
legkedvesebb fickója. Építészként dolgozik, anyám pedig
háztartásbeli és részmunkaidős könyvelő. Nem minden tetkó és
motor vészharang.
Legalábbis azt hiszem. Eszébe jutott mindaz, amit megtudott
a szülei múltjáról – és mindaz, amik Leslie és az anyja
beszélgetései során kibuktak.
Elliott látványosan megkönnyebbült, aztán feltűrte a jobb
ruhaujját, és megmutatta neki a karját.
– Előérettségis ajándék magamnak. A legújabb. – Átfordította
az alkarját, hogy megmutassa az egészet. Mimi szeme tágra
nyílt a csodálattól.
– Ó, Elliott, még sosem láttam ilyen gyönyörű tetoválást! De
csodás minta! – Az ujjbegyével gyengéden végigcirógatta az
alkarját.
– Nem rettent el? – kérdezte a fiú suttogva. – Remélem, nem
hiszed, hogy egy vallási fanatikussal jöttél randizni.
Mimi a tetoválást bámulta. Egy keresztet ábrázolt, körülötte
meseszép virágzó futónövény tekergett. Részletes volt, és
színpompás. Közelebb hajolt, és észrevett egy fehér galambot a
kacsok között. Felül töviskorona ékesítette, amiről élénkvörös
vércseppek potyogtak, néhány virágra is ráfröccsentek.
– Hová gondolsz? Elrettent? Nem, nem rettent el. Kicsit
rózsaszín a széle. Fáj még?
 – Dehogy. Érzékeny, mert még hátravan néhány részlet, de
nem fáj.
Elliott rámosolygott, de Mimi képtelen volt állni a pillantását.
Elfordult.
Valami nincs rendjén.
– Mi az? – kérdezte szomorkás pillantással. – Sok ez így
hirtelen? Annyi mindent zúdítottam rád, hogy nyilván
összezavarodtál. Ennyi az egész? Tetkók, sötét múlt, motor, erre
még keresztény is vagyok. Azt sem tudod, hová kapj hirtelen,
ugye? Túltöltődtél?
Mimi fészkelődött, mire a műanyag kínosat, félreérthetőt
csikorgott, ami kizökkentette.
– Ez nem az volt, aminek tűnt – mondta mosolyogva.
Elliott viszonozta.
– Akkor, mi a baj, Mimi? Mi az?
Lemondó sóhaj tört fel belőle.
– Bírlak, Elliott, és nem tudom, hogy ez mennyire számít majd
neked. A jelek szerint nekem biztosan, máskülönben ezzel
kezdek.
– Mivel? – Ő is ficánkolt, az ő széke is utánozta a zajt. Szót sem
érdemelt.
– Te nemsokára betöltöd a tizennyolcat. Én… én csak nemrég
lettem tizenöt.
Mire Elliott felelhetett volna, a pincérnő meghozta a
desszertjüket. Aztán megkérdezte, segíthet-e még valamiben,
végül kettesben hagyta őket.
Mimi Elliottra sandított. Aki őt figyelte.
 – Húha. Ja. Most már világos. Alig vagy tizenöt, azaz nemrég
még tizennégy voltál. – Hátradőlt a bokszban, úgy meredt a
sajttortájára.
Mimi őt figyelte. Elment a kedve a desszerttől.
Végül a fiú felült.
– Tudod, mit? Nem érdekel. Tizenöt vagy. Én meg tizenhét.
Nem is olyan szörnyű. Azt hiszem, most azzal járnánk a
legjobban, ha bemutatnál a szüleidnek. Én pedig megkérem
őket, hogy adják ránk az áldásukat. Nyilván lesznek bizonyos
korlátok, de én mondom neked, Mimi, kedvellek annyira, hogy
megkockáztassam az elutasításukat.
– Mi lesz, ha tényleg ez lesz? Már mondtam, hogy én is bírlak,
Elliott. Inkább bele sem gondolok, mit érzek majd, ha eltiltanak
minket egymástól.
– Mindent a maga idejében. Élvezzük ki ezt az estét, aztán
majd megbeszélünk egy jó pillanatot arra, hogy bemutass. Nem
szívesen sunnyogok, de nyilván te is így szervezted le a ma
estét. Jól mondom?
– Igen. Azt hiszik, egy barátommal vagyok, és ne gondolj
rosszat rólam, ez az első, hogy hazudtam nekik, és megvezettem
őket. – Legalábbis egy fiú miatt. Nem szívesen gondolt
megvezetésként a titkos találkáira Leslie-vel. Különben is, a
szülei sara. Ha őszinték lettek volna vele, biztosan viszonozza.
– Eszemben sincs rosszat gondolni rólad.
Ezt apró mosollyal jutalmazta.
– Figyelj, ha nem bánod, hogy csak néha futunk össze, míg
kiderül, bírjuk-e eléggé egymást ahhoz, hogy mindketten
kitartsunk, mert megéri, akkor egyelőre tartsuk meg
magunknak a dolgot! Adódott néhány elég súlyos magánéleti
zűröm, és a szüleimnek is. Ez nem a legideálisabb időpont arra,
hogy bedobjak az életükbe egy nemsokára tizennyolc évest,
akivel az alig tizenöt éves lányuk járni szeretne. Nem kenyerem
a köntörfalazás, de egy darabig inkább maradjunk annál. Benne
vagy?
Nem árulhatta el neki, hogy suttyomban egy riporterrel
találkozgat, miközben próbálja rávenni az anyját, hogy adjon
interjút a sátáni spermadonorról. Robbanásveszélyes lesz a
nyomás, ha egy pasijelölttel is megfűszerezi. Nem. Inkább
megtartja magának Elliottot. Legalábbis a kivégzésig. Addig már
nincs sok.
Elliott a homlokát ráncolta.
– Nem is tudom, Mimi. Ha tényleg működni fog a dolog, akkor
kínos lenne úgy megismerkedni a szüleiddel, hogy titokban már
ki tudja, mióta találkozgatunk.
Mimi megdermedt.
– A szüleim korántsem tökéletesek, Elliott – közölte hűvösen. –
Bár hálás vagyok, amiért tiszteletben tartod, és aggódsz a
szüleim érzéseiért, de ahogy mostanában állnak a dolgaink, a
magam részéről nem biztos, hogy megérdemlik. Maradjunk
ennyiben.
A fiút ledöbbentette ez a hirtelen váltás, de nem tette szóvá.
Tűz is akad benne, merengett. Ami nem is olyan rossz.
– Csak ne várjuk meg a tizennyolcadik születésnapomat! –
szögezte le végül. – Biztosra veszem, hogy ha azután kezdünk
járni, hogy betöltöttem a tizennyolcat, annak jogi
következményei lesznek.
Mimi megenyhült. Kedves srác, és értette az aggályait.
– Mit aggódunk egyáltalán? – Lesütötte a szemét. – Talán
kiderül, hogy nem is illünk össze.
Erre a fiú odanyúlt, és a füle mögé simította Mimi haját. Aztán
elkapta az állát, és maga felé fordította az arcát.
– Garantálom, hogy részemről ez kizárva, Mimi. Soha
egyetlen lánnyal nem éreztem magam ilyen fesztelenül, mint
veled az elmúlt órában. És ne hidd, hogy sorban állnak értem.
Volt néhány barátnőm, de őket csak a pénzszórás és a pletyka
érdekelte. Én mondom neked, a nyomodba sem érhetnek.
Erre a lány elmosolyodott, mire a fiú odahajolt, és gyengéden
megpuszilta az arcát. Aztán intett a pincérnőnek, hogy fizetne.
– Most pedig halljam! Mikor láthatlak legközelebb?
 Tizennyolcadik
fejezet

GINNY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

Az első Mimivel közös lőterezés és az azt követő hosszú séta egy

helyi parkban sosem érzett, vérpezsdítő lelkesedéssel töltött el.
Tommy kivette a pisztolyaimat a széfből, ahogy kértem.
Miközben az asztalánál állva megpakoltam a fegyvertáskámat
mindennel, amire csak szükségem lehet, szinte felnyársalt a
tekintetével.
– Bocsáss meg, amiért elmondtam neki, amit tőled hallottam –
mondtam egy pillantás nélkül.
Nem felelt. Abbahagytam a pakolást, és ránéztem. Szó nélkül
meredt rám. Sértettséget és bizonytalanságot sugárzott.
– Nem. – Megfeszült az állam, és a táskába dobtam egy
védőszemüveget. – Visszavonom. Nem kérek bocsánatot.
Belefáradtam a bocsánatkérésbe, Tommy. Itt és most vége!
– Túlélem, Gin – felelte szelíden. – Csak az aggaszt, hogy talán
képtelen lesz megbízni bennem.
 – Ne rágódj ezen. Ma szép hosszan elbeszélgetek a
lányunkkal. A kályhától kezdjük, és vagy eljutunk onnan
valahová, vagy nem. Unom már, hogy tabu a múltam. Vagy
Grizz. Igen, kimondtam. A nevet, ami mumusként kísérti az
otthonunkat. Méghozzá minden egyes szobáját. Ott leselkedik
minden árnyas sarokban, hogy tönkretegye a mesébe illő
befejezésünket. Tele van vele a hócipőm, Tommy!
Erre rám mosolygott, és gyökeresen átalakult az arca.
Sejtettem, mit fog mondani.
– A másikat is tudja? Hogy a fia vagy? – suttogtam.
Az állóóra talán még sosem ketyegett ilyen fülsértőn,
egyenletes szívverése az egész szobát betöltötte.
– Ott azért még nem tartunk, Gin. Leslie-től megtudhatta, de
kétlem. Mimi azt mondta, Grizz halála előtt bő három héttel
megszakadt a kapcsolatuk. Nyilván akkortájt, mikor Grizz
péppé verte Leslie-t a sitten. Mimi még azt is elismerte, hogy ki
akarta deríteni Leslie-től, mikorra várható a cikk, de az a
nőszemély a szó szoros értelmében semmibe vette.
Bólintottam. Helyes. Leslie véresen komolyan vette Grizz
ismeretlen fenyegetését. Bölcsen visszavonult.
A vállamra kaptam a táskámat, és higgadtan Tommyra
néztem.
– Igenis elmondjuk neki. Ez nem is lehet kérdés, ugye? Ma
messziről kerülöm majd a témát, de el fogjuk mondani neki.
Méghozzá együtt.
Tommy a hajába túrt. Aztán megadón sóhajtott.
– Nem mondanám, hogy repesve várom, de ja, legyen.
Elmondjuk neki, Gin. Méghozzá együtt.
A vak is láthatta az arcára kiülő aggódó kétséget, és a szívem
szakadt érte. Odaléptem hozzá, és futólag szájon csókoltam.
Megszurkált a szőrös arca, és rádöbbentem, hogy a korábbi
mérgem odalett, és gyökeresen átalakult. Remény töltött el.
Reménykedtem egy titkok nélküli jövőben. Egy jövőben, amikor
leomlik a fal, amit Mimi akaratlanul maga köré emelt.
Nem vethettem a szemére, hogy eltávolodott tőlünk, miután
tudomást szerzett Grizzről. Tudhattam volna, hogy a múltunk
idővel utolér minket, és ha nem próbálom elkerülni, akkor most
nem kéne azért küszködnöm, hogy mindent helyrehozzak. Nem
veszítettem volna el három évet a lányom életéből.
Miközben végre elmerenghettem ezeken, új érzés tolakodott
be a lelkembe. Olyasmi, amivel nem volt túl sok tapasztalatom,
így nem tudhattam, hogy igazi, vagy önvédelmi ösztön Grizz
visszautasításának velőig ható kínja ellen. Éreztem a bensőmbe
szivárgó felkavaró sötétséget. Ha nem tépem ki tövestől, akkor
kétségkívül újra kihajt. Eszembe jutott a mindezért felelős férfi,
és gondolatban gratuláltam magamnak, amiért kidobtam azt a
fejkendőt.
Hálás vagyok, Grizz, amiért már nem vagy köztünk. Hálás
vagyok, amiért úgy döntöttél, elutasítasz, és önkéntes
száműzetésben élted le a hátralevő napjaidat.
Tommy figyelmét láthatóan nem kerülte el a viharosan
változó arckifejezésem, mert a vállamra tette a kezét, úgy nézett
le rám.
– Mi az, Gin? Mi jár a fejedben?
 A bal válla feletti falra szegeztem a tekintetemet, és kerültem
az övét, miközben végtelen közönnyel feleltem.
– Az, hogy ha Grizz nem lenne eleve halott, talán én magam
lőném le.
Tommy válaszát meg sem várva sarkon fordultam, és célba
vettem a bejárati ajtót.
– Mimi, indulás! – kiáltottam. – A kocsiban várlak!

Ahogy közeledett a környék első stoptáblája és az első a kínos

hallgatások hosszú sorából, inkább belecsaptam a lecsóba
Mimivel.
– Kezdjük Leslie-vel! Tudom, hogy beszéltél vele, és biztosan
elárult neked ezt-azt abból, amit meséltem neki. Azt is tudom,
hogy a cikk nem fog megjelenni. – Mimire sandítva enyhe
döbbenet fogadott. – Meséld el, hogyan találtatok egymásra!
Mimi nem kellette magát, a plázás megismerkedésükkel
kezdett. Jócskán benne járt, mikor félbeszakított minket a
mobilom. Mimi ránézett.
– Apa az.
Megkértem, hogy hangosítsa ki.
– Szia! Ki vagy hangosítva – mondtam Tommynak.
– Figyelj, csak szólni akartam, hogy kicsit változott a napom.
Úgy volt, hogy elviszem Jasont edzésre, aztán vele maradok, de
Sarah Jo hívott, hogy ebédeljek vele – mondta.
– Valami baj történt? – Lopva feltámadt bennem az
aggodalom. Még mindig a Mimivel folytatott beszélgetésünkre
koncentráltam.
– Nem, szerintem semmi gond. Tippre inkább a költözéséről
és Stan lehetőségeiről szeretne beszélni.
Ami érthető, ettől még egy kicsit rosszulesett. Nem egyszer
kerestem már Jót Grizz kivégzése óta, de sosem ért rá. Nyilván
csak túllihegem a dolgot. Különben is, az évek során Tommy
bőven járt külföldön, és Jo talán csak ki szeretné kérni a
véleményét néhány országról, ahol megfordult. Tommy és Jo
már jóval azelőtt kebelbarátok voltak, hogy megjelentem a
színen – ráadásul sokkal fontosabb feladat várt rám.
– Mindenképp mondd meg neki, hogy én még mindig nem
szeretném, ha elköltözne, és világos parancsot adok neked arra,
hogy beszéld le róla – nevettem. – És üzenem, hogy szeretem!
– Persze, átadom. Nem tudom, meddig tarthat, szóval, ha nem
érek vissza Jasonért időben, Denise megígérte, hogy hazaviszi
magával.
Fejben hálaimát rebegtem. Denise kész áldást jelentett a Jason
körüli teendőkben, különösen a rövid különélésünk során.
– Vettem. Majd otthon találkozunk. Én sem tudom, meddig
leszünk el Mimivel, úgyhogy ne aggódj, ha netán késnénk.
– Oké, édes. Szeretlek. Mindkettőtöket!
– Én is szeretlek, szivi – búcsúztam, majd kérlelő pillantást
vetettem Mimire. Tudta, mit akarok, és habozás nélkül
engedelmeskedett.
– Én is szeretlek, apa.
Helyes. Azaz Mimi nem vette a lelkére Tommy elszólását. A
férjem válaszából szinte csöpögött a megkönnyebbülés.
 – Én is szeretlek, Szundi Mimi!
Letettük, utána súlyosan borult ránk a csend. De nem
hagyhattam, hogy így maradjon.
– Mikor hívott így legutóbb? – A szemem sarkából figyeltem,
miközben a zsúfolt utcákon keringtem. A Szundi Mimi
becenevet egészen pici korában kapta Tommytól. Alig öt-hat
éves lehetett, és egyszerűen nem volt hajlandó Tommyra
figyelni. Aki rákérdezett, hogy talán nyitott szemmel szundizik?
Erre nagy ártatlanul azt felelte, hogy „nem, apu, nem nyitott,
hanem csukott szemmel szundizok”. Innen jött a Szundi Mimi
becenév, és kitartott Mimi tizenkét éves koráig. Akkor mondta
az apjának, hogy nagy lány ő már ahhoz, hogy Szundi Miminek
nevezzék. Magamra emlékeztetett, mikor makacskodtam, hogy
Gwinny helyett mindenki hívjon Ginnynek.
– Én kértem rá. Tudod, miután kiderítettem, hogy… hogy…
– Hogy nem ő a vér szerinti apád? – kérdeztem a kelleténél
önkéntelenül élesebben.
– Nem tudhattam, komolyan gondolta-e. Akart az apám lenni,
vagy csak úgy rálőcsölték? – szólt halkan. – Inkább gúnynévnek
tűnt a Szundi Mimi, anya. Én magam sem értem.
– Én igen. – Ha tudná…
Beavattam néhány dologba, amikről semmiképp nem
tudhatott, vagy biztosan nem emlékezett, például amikor
kihallgattam Tommy kitalált történetét Mimi hercegnőről.
Elmeséltem neki az esetet, mikor Tommy megfenyegette annak
a kislánynak az apját, aki kegyetlenül zaklatta Mimit az
iskolában. Mimi úgy nyolc lehetett, és egy nap sírva jött haza,
mert az új lány, Marigold rászállt. Természetesen felkerestem a
tanárt, és beszéltem a lány anyjával, de a piszkálódás
folytatódott a lányvécé rejtekében, valamint a könyvtár és a
játszótér eldugott sarkaiban.
Mikor elmondtam Tommynak, hogy egyre nehezebb és
nehezebb rávenni Mimit az iskolába járásra, meglátogatta
Marigold apját.
– Valahányszor a kislányom sírva jön haza a suliból a te
lányod miatt – mondta a másiknak –, eljövök, és bemosok egyet
neked! Kész, passz. Ha a lányom szenved, követed a példáját!
Erre a fickó csak lefitymálta.
– A gyerekek már csak ilyenek. Álljon a sarkára!
– Ez nem üres fenyegetés – förmedt rá a férfira. –
Figyelmeztettelek. Ha rám hallgatsz, gatyába rázod a lányodat!
Ha az én Mimim sírva jön haza, te is sírni fogsz!
Erre csak kinevette a távozó Tommyt. Mondanom sem kell,
Mimi bizonyítékkal tért haza, a felkarja belső oldalán egy
horzsolás árulkodott Marigold kíméletlen, nyomot hagyó
csipkedéséről.
– Erre emlékszem! – Mimi kihúzta magát az ülésében, és
felém fordult, a biztonsági öv pattanásig feszült a mellkasán. –
Emlékszem, utána próbáltam kerülni Marigoldot, de már nem
kellett. Békén hagyott, és ha jól rémlik, el is költöztek. Mit
csinált apa?
– Tényleg tudni akarod?
Bólintott.
– Felkereste a tagot a munkahelyén, kihívta egy szóra, aztán
bemosott neki egyet. Ahogy azt ígérte.
Mimi szeme óriásira nyílt.
– Megtette? Megtette értem?
– Mimi, az apád nem erőszakpárti. A lehető legkomolyabban
mondom, csak néhányszor láttam kijönni a sodrából. A pofont
ugyan nem láttam, de azt tudom, hogy megtörtént. És azt is
tudom, hogy az a pofon semmi ahhoz képest, amire hajlandó
lenne érted. Az életét is feláldozná, Mimi. A szemében a lánya
vagy. Most és mindörökké, édesem.
Ekkor kanyarodtam be a lőtérhez, kerestem egy
parkolóhelyet, végül üresbe tettem a kocsit. Utána a lányomra
pillantottam, akinek látványosan megváltozott a tartása.
Ellazult, megnyílt. Mint akinek nagy kő esett le a szívéről.
Rámosolyogtam, mire viszonozta.
– Gondolom, lövöldözés közben nemigen tudunk majd
beszélni – vélekedett.
– Nem nagyon. Hangos lesz.
Bólintott.
– Anya, utána elmehetnénk majd valahová, hogy folytassuk a
témát?
– Természetesen, Mimi – feleltem megenyhülve.
– Szuper. Mert a konyhában azt vágtad a fejemhez, hogy nem
tudok semmit. Azt tudod, hogy Leslie elmondott néhány
történetet?
A riporter említésére műmosolyt öltöttem.
– Mesélj el szépen mindent, amit Leslie-től hallottál, én pedig
kiegészítem, amennyire tőlem telik.
 – Szuper – lelkendezett széles mosollyal. Aztán elkomolyodott
a barna szeme. – Azt akarom, hogy mesélj el mindent, amit a
sátáni spermadonorról tudsz.
 Tizenkilencedik
fejezet

TOMMY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

Tommy az elmúlt néhány héten töprengett, miközben célba

vette a kicsiny falatozót Davie belvárosának ódon, de
gyönyörűen restaurált szívében.
Eszébe jutott, mekkora haladást ért el a lányához fűződő
kötelék újraépítésében, és mennyire aggódott, hogy Ginny
kitörése talán porig rombolta. De mégsem. Mimi kimondta,
hogy szereti. Kezdetnek megteszi. Jó kezdetnek. Évek óta nem
hallotta tőle ezt a szót. Sarah Jo végszóra befutott
ebédmeghívása dacára megkönnyebbült a szíve.
Jo. Elhúzta a száját, miközben a pirosnál vesztegelt,
felzaklatta a gondolat, miféle társaság vár rá.
A kormánykerékre könyökölt, és az orrnyergét masszírozta. A
mögötte vesztegelő türelmetlen sofőr dudálására visszatért a
való világba. Jo hetek óta piszkálta, hogy fussanak össze
beszélni. Biztosan arról akarta meggyőzni, hogy tévedett a
dolgában, hogy semmi joga nincs beleszólni abba, hogyan élje
az életét.
Előre tudta, mi lesz a vége. Jo csevegéssel indít majd, onnan
egyenes út vezet ahhoz, micsoda kínszenvedés egyáltalán
megpróbálni egy sorsfordító külföldre költözést. Utána jöhet a
nyafogás és a győzködés, mennyire szereti őt és Ginnyt.
Végszóra pedig nyilván felkapja majd a vizet, amikor nem
lesz hajlandó engedni. Tommy csak abban reménykedett, hogy
nem rendez jelenetet. Felsóhajtott, mikor befordult a falatozó
parkolójába, és meglátta Jo autóját.
Odabent Sarah Jo már az asztalon dobolt.
– Hozhatok önnek valamit, amíg vár, asszonyom? – kérdezte a
pincérnő. – Asszonyom?
– Nem – reccsent rá Sarah Jo. – Nem megmondtam? Majd
rendelek, ha ideér a barátom.
Egy pillantásra se méltatta a visszavonuló, a faragatlanságától
megütközött pincérnőt.
Jo a szemét forgatta, miközben kihúzta magát, hogy kinézzen
az ablakon. Idegesen szorongatta az anyja függőjét. A hatalmas
markazitékszer közepébe rubintot foglaltak. Sarah Jo sosem
vette le. Fiatalabb korában a blúzába dugva viselte, és mindig
megnyugtatta a melle között pihenő fém hűvös érintése. Ahogy
teltek az évek, átszokott arra, hogy kívül hordja. Mostanra
nemcsak a korához, de az üzleties ruhájához is illett.
Ha újra kihagyja, én esküszöm… Az értékes emléktárgyat
morzsolgatta. Kezdett felmenni benne a pumpa a gondolatra,
mi lesz, ha újra hiába fáradt, de ekkor meglátta Tommy
leparkoló kocsiját.
Diadalittasan ült vissza a bokszába. Eljött, és hajlandó
beszélni. Első lépésnek megteszi.
Szemmel tartotta az étterem bejárata felé tartó Tommyt.
Hallotta, ahogy hátulról közeledik, és szenvtelenül lehuppan
szemközt.
– Fogjuk rövidre. – Fáradtnak hangzott. – Mit akarsz, Jo?
– Hékás, hónapok óta nem láttalak, sehol egy helló vagy egy
hogysmint? Semmi? – Tommy válaszát megelőzve színpadias
megbotránkozással összeszorította az ajkát. – Micsoda dolog ez,
ügyet sem vetnek az emberre? Húsz perce hajszolok egy
pincért! Legalább egy italrendelést felvehetnének!
– Nem vagyok sem éhes, sem szomjas. Miért akartál
találkozni velem?
– Nocsak, így állunk? Térjünk a tárgyra?
– Komolyan azt hitted, többről lesz szó?
Jo válasz helyett felnézett az asztalukhoz visszatérő
pincérnőre.
– Két kávét kérünk. Az enyémet sok tejszínnel, legyen szíves –
rendelt a tőle telhető legnegédesebb mosollyal. – Étlapot nem
kérünk. Csak kávézunk. Köszönjük, kedves.
Tommy nem figyelt fel az italaikért induló pincérnő
értetlenkedő arcára.
Sarah Jo legörnyedt a kettejüket elválasztó asztallapra.
– Nézd, én igyekszem, tudom, hogy láttad. Mióta beszéltünk,
Stan három interjún is járt. Igyekeztem kerülni Ginnyt, ami
nem volt könnyű. Állandóan hívogat. Bár nem tagadom, egyre
ritkábban. Tudja, mennyit gürizek a költözés szervezésével.
Viszont mostanra szerintem bizonyítottam, hogy ha tisztes távot
tartunk tőletek, élhetünk egy városban, szóval mindenképp
átgondolhatnád a fenyegetésedet. – A zárszót macskakörmökkel
húzta alá.
– Mégis, miért? Mégis, honnan vetted, hogy meggondolnám
magam?
A pincérnő meghozta a kávéikat. Tommy udvariasan
megköszönte, aztán Sarah Jóra bámult.
– Miért? Megmondom én neked, Tommy! Azért, mert nem is
olyan könnyű bedobozolni az életemet, és elköltözni a világ
túlfelére! Mutass egy kis együttérzést, nem olyan nehéz!
Egy hadseregnek is elég tejszínt és cukrot töltött a kávéjába,
miközben a férfira meredt.
– Együttérzés? Belőled hová tűnt, mikor évekkel ezelőtt
megszervezted Ginny megerőszakolását? – Sarah Jo megfeszült,
de Tommy nem engedett. – Együttérzés, mint amikor Chicky
megpróbált Fess bizalmába férkőzni? Vagy, amit Moe felé
mutattál? Efféle együttérzés, Jo? Erre célzol?
Mérgében szinte fröcsögött.
– Annak már legalább húsz éve, engedd el végre! Azt is
elengedhetnéd, hogy megszállottan próbálj elzavarni a
városból. Lépjünk tovább!
Tommy visszaült. Félrehajtotta a fejét, és alaposan
eltöprengett a válaszon.
– Csak így szolgáltathatok igazságot Ginnek a tudta nélkül. A
tudat elég. A tudat, hogy milyen szánalmas életed lesz, miután
elhagyod a kis menedékedet. Az életed kényelmes kis bábját,
amit mások eltiprásával alkottál.
Jo vissza akart vágni, de Tommy felemelte a kezét.
– Igen, Jo, már tudom. Ha felidézem a barátságunk éveit, már
gyerekjáték meglátni, hogyan torzítottál el bizonyos
történeteket, hogy mindig az áldozat szerepében tetszelegj.
Tudom, mennyire szeretsz a férjed helyzetével kérkedni, hogy
bármit megszerezz a munkában. Eltaposol másokat, hogy jobb
színben tűnj fel. Mások isszák meg a rábaszásaid levét.
Ginnyvel számtalan ilyen mesét végighallgattunk, és néha még
együtt is éreztünk veled. – Összehúzta a szemét. – De tévedtünk,
igaz? Mindig is kétszínű voltál, de képtelenek voltunk belátni,
hiszen a barátunk voltál. Persze hogy mindig melléd álltunk!
Nyilván Stan is tudja, de őt annyira az ujjad köré csavartad,
hogy soha semmit nem fog szóvá tenni.
Akárcsak aznap, a nőnél, mikor szembesítette azzal, amit Moe
naplójában olvasott, most is tudta, hogy telibe trafált. Az
elevenére tapintott, ami kiült Jo arcára. Látta, hiszen hátradőlt,
az anyja függőjéért nyúlt, és eszelősen babrálta.
– Szóval, azt hiszed, átlátsz rajtam? – A szeme szinte izzott. –
Le a kalappal, Tommy. De valamit tudnod kell. Nem költöztetem
ki a családomat sem az országból, sem az államból, de a
városból sem! Nem mesélsz Ginnynek a megerőszakolásában
játszott szerepemről! Megértetted? Felfogtad, amit mondtam?
Csak kinevette.
– Nincs választásod, Jo. Nemcsak Gin fogja megtudni, mit
tettél, de más is. Lefogadom, hogy az újságíró, aki biztosra vette,
hogy megüti a főnyereményt Grizz kivégzésével, szívesen
meghallgatná ezt a sztorit. Már látom is a főcímet a
szennylapjában. – Színpadiasan felemelte a kezét, mintha így
húzna alá minden egyes szót. – „A közismert és köztiszteletben
álló sebész felesége kiemelt szerepet játszott a legjobb barátnője
ellen elkövetett erőszaktételben és gyilkossági kísérletben!”
Egy gúnymosollyal újra meghúzta a kávéját. Természetesen
üres fenyegetésnek szánta a Leslie-dolgot. Csak Jo érzéseivel
játszott. Sosem tenne olyat, amivel szándékosan újra a figyelem
középpontjába kerülhetnének. De Sarah Jo ezt nem tudhatta.
Inkább a szemét forgatta.
– Te seggfej. – Öntelt mosoly. – Ha már a történeteknél
tartunk, én is mesélhetnék neki. – Drámai szünet, dacosan állta
a férfi tekintetét, közben lustán kopogott a hüvelykjével a
csészéje peremén.
– Mégis miféle történetet, Jo?
– Ó, tudod te azt – búgta. – Azt a régit Ginny első terhességéről
mikor is, nyolcvanban? Mikor azon a lepratelepen lakott Grizz-
zel?
– Igen, mi van vele?
– Biztosan emlékszel, ugye? – kérdezte gúnyosan. – Kínozta a
reggeli rosszullét, te pedig borzasztóan aggódtál érte. Már akkor
is tökfej voltál, Tommy. Senki más nem epekedne egy olyan
nőért, aki másvalaki gyerekét várta.
A férfi arcára volt írva, hogy ez betalált. Eljött az adu ideje.
Miért nem játszotta ki akkor, mikor annak idején
megfenyegette? Annyi bosszúságtól megkímélte volna magát!
 – Küldtem neki egy gyógynövénykeveréket a reggeli
rosszullétére. Emlékszel, még mondtam is, hogy ne említsd meg
a nevem. Hadd higgye, hogy tőled kapta, hiszen olyan remek
barát voltál!
– Igen, mi van vele? Fabatkát sem ért. És amúgy sem
számított. Nem sokkal később elvesztette a babát.
Kivárt, és élesen felszisszent, annyira ledöbbentette a szavai
nyomán összeálló kép.
– Jo, nem tehetted! Mondd, hogy tévedek!
– Még szép, hogy megtettem, te barom! Nem akartam, hogy
megszülje azt a gyereket. Azt mondta, Grizz visszavonul a
bandából a szülés után. Neki miért járna boldog befejezés?
Akár egy gyomros. Tommy mindenre kristálytisztán
emlékezett – Sarah Jo felhívta az észak-floridai kollégiumából.
Mesélt a környezettudatos, vegetáriánus,
gyógynövénytermesztő szobatársáról. Aki kikeverte a tökéletes
szert Ginny reggeli rosszullétének enyhítésére. Tommy direkt
kikérte a hozzávalók listáját, és utánanézett mindnek az
enciklopédiáiban, sőt még egy tanárjával is egyeztetett az
iskolában. Jo jól mondta. Ez a gyógynövénykeverék hatékony a
reggeli rosszullét ellen, de semmiféle veszélyt nem jelent az
anyára és a kicsire. Megkérte, hogy küldje el postán a
szobatársa gyógyszerét, mi több, az is beugrott neki, mennyire
ragaszkodott Sarah Jo ahhoz, hogy mondja azt, az ő ötlete volt
az egész.
– Szereted őt, Grunt. Hadd higgye, hogy tőled jött. Mihelyt
jobban lesz, neked fog hálálkodni. – Sarah Jo nevetett, majd
folytatta. – Esküszöm, ha azt hallom vissza, hogy közöm van
azokhoz a szerekhez, letagadom. Azt akarom, hogy a tiéd legyen
a dicsőség!
Mikor Tommy szembesült azzal, milyen helyrehozhatatlan
kárt okozott, elöntötte az áthatolhatatlan sötétség. Ő a reggeli
rosszullét ellenszerének szánt gyógynövénykeveréket adott
Ginnynek, helyette vetélést okozott. Mit művelt?
Igazat adott Jónak. Ginny úgy emlékszik majd, hogy Tommy
adta neki a teájába való keveréket. Mert sosem mondta, hogy
Sarah Jótól szerezte. Pontosabban egyvalakinek említette, de ő
már meghalt.
– Mit tettél, Jo? – Az asztalra könyökölt, és a tenyerébe temette
az arcát. Megsüketítette a saját dörömbölő szívverése, kizárta a
falatozó zajait. Heves és hasogató fejfájás tört rá. Keményen
masszírozta a halántékát.
Ráadásul hevesebben és határozottabban kezdte érezni a
szagokat. A sülő kenyér, a sercegő húsfélék és a nyilván
asztaltörlésre használt, fertőtlenítőtől tocsogó konyharuhák
keverékétől felfordult a gyomra.
A könyöke az asztalon, az ujjai pedig a halántékán maradtak,
úgy emelte a szemét Sarah Jóra, hogy feltegyen egy elsuttogott
kérdést.
– Mit műveltél?
Jo öntelt mosollyal kapta fel a retiküljét, majd felpattant.
Talmi szánakozással nézett le rá.
– A világon semmit, Tommy. Bezzeg te…
Azzal sarkon fordult, és diadalittasan elindult az ajtó felé.
 – Ez egy szar hely, és te sem vagy különb – vetette oda
búcsúzóul a pincérnőnek.
 Huszadik
fejezet

GRIZZ, 1990,
BÖRTÖN, ÉSZAK-FLORIDA

Grizz a cellája kagylója fölé görnyedve figyelte a lefolyóba

csordogáló vért. Felerősödött a fémes illat, és rádöbbent, hogy a
szakállába is bőven jutott Bobby Ringer véréből.
Egy röpke pillantás a tükörbe – aminek aztán semmi
keresnivalója egy siralomházas fegyenc cellájában – elárulta,
hogy jól sejtette. Szappant ragadott, és lesikálta a tette utolsó
bizonyítékát. Számított egyáltalán? Nem fogják kikérdezni. Az
őr, aki megvakult és megsüketült, miután kinyitotta Ringer
zárkáját, elviheti az egész családját egy kellemes nyaralásra a
pénzből, ami meg fog jelenni a bankszámláján. Ami, ha
utánajárnak, a jelzáloghitelező cége visszatérítése a feltételhez
kötött számláján történt súlyos számítási hibáért. Nem mintha
bárkit érdekelne. Ugyanez az őr gondoskodik majd arról is,
hogy Grizz véres ruhái a börtön hamvasztójában kössenek ki.
Annak hallatán, hogy Cicc fiúnak, Grunt fiának adott életet,
Grizznek ki kellett engednie a felgyülemlett gőzt. Így találta meg
a börtön leghírhedtebb és leggyűlöltebb sorozatgyilkosát, Bobby
Ringert. Aki sajnos csalódást okozott a tétlenségével. Túl
gyorsan padlót fogott, nem adott időt Grizznek arra, hogy
kipurgálja a haragját. Lenézett a vértelen kezére, és rádöbbent,
hogy még a bütykét sem horzsolta le. Puhány köcsög.
Lefeküdt az ágyára, és összefonta a kezét a tarkóján. A
mennyezetre meredt, és rá gondolt. Cicc. Gondolatban
visszatért a szülőszobába, a lányuk születéséhez. Hiába volt
gyönyörű emlék, makulátlan emlék, a szívére mégis súly, a
lelkére üresség borult tőle.
Újabb emlék tolakodott előre. Ezúttal nem olyan kellemes.
Megdermedt, ahogy felidézte Cicc pillantását, aki hiába hozta
be a fogdába a lányukat, ő nem volt hajlandó megnézni. Nem
volt választása. Akkoriban sasszemmel figyelték. A lehető
legmesszebb akarta tudni magától Ciccet és Mimit. Néhányszor
elgyengült, és megengedte Ciccnek, hogy meglátogassa előbb a
fogdában, aztán a börtönben. De Grunt látogatása után, mikor
szembesítette azzal, mennyire szenved a felesége, és rádöbbent,
mekkora veszélybe sodorja az önzésével, végül megparancsolta
neki, hogy tartson tisztes távot. Élje az életét Grunttal. Úgy lesz a
legjobb, ha szereti Gruntot.
Megfeszült az álla az emléktől támadt kíntól.
Mikor a fülébe jutott a terhesség híre, leült négyszemközt
Grunttal. Érzékenyen érintette a dolog, de képes volt eltiporni.
De mikor meghallotta, hogy Cicc életet is adott Grunt
gyermekének, eldurrant az agya, és odalett minden reménye,
legyen az igaz vagy hamis, hogy újra összejöhetnek.
 Most pedig egyenesen el kellett tipornia a reményét, hiszen a
nő szemében lábon járó hulla. A pokolba, talán tényleg csak
lábon járó hulla! Azok talán arra is tennének, ha kiteregetné a
szennyesüket. Már ötödik éve szívatják.
Cicc továbblépése mindennél jobban felkavarta. Tudták, hogy
ez számára kész kínzás, és lubickoltak benne. Élvezték a kínját.
Vagy talán mégsem. Talán le se szarták. Talán már nem
számít, amire annyi évvel ezelőtt fényt derített. Sosem fogja
megtudni, hiszen hányszor próbált már találkozót szervezni,
mindhiába? Kurva szájukat!
Az arcát dörgölte, megcibálta a szakállát. Üzennie kell
Carternek, hogy az őr megkapja a megérdemelt jutalmát.
Vigyorogva gondolt bele, milyen simán működik a fegyencek
kutyás börtönprogramjával elindított üzenőrendszer. Eszébe
jutott, amikor öt évvel korábban magához rendelte Cartert a
megyei börtönbe.
– Azt mondtad, csak szóljak, ha tehetsz értem valamit –
mondta a nőnek. Ugyanabban a szobában ültek, amibe hetekkel
korábban fogadta Ciccet, és bedobott egy második keresztnevet,
ha netán lányuk születne. Ruth, a kishúga után.
Carter guvadó szemmel nézte, és igyekezett bátorságot
mímelni, de Grizz látta rajta az idegességet. Egy állítólagos
gyilkos párás, penészes zárkája a megyei börtönben nyilván
kívül esett a komfortzónáján. Igyekezett megnyugtatni a nőt.
– Először is, köszönöm, hogy mellette maradsz. Tudom, nem
hagyja, hogy Grunt odaköltözzön, de az egyedüllét nem
használna neki. Főleg így, hogy úton van a gyerek.
 Carter látványosan felengedett, és rámosolygott. Válasz előtt a
füle mögé tűrte az állig érő barna haja kósza fürtjeit.
– Nagyon szívesen, és egyáltalán nem gond. Testvérként
szeretem Ciccet, és nekem is kapóra jön. Hazavittem néhány
kisállatot a menhelyről, és, tudod…
Lenyelte a folytatást. Ki tudja, mennyire helyeselné Grizz,
hogy az ő telkükön nyújt menedéket cserben hagyott
kedvenceknek?
– Hallottam az állatokról, és semmi gond – csitította szelíden.
– Mi több, éppen ezért hívtalak ide. De ha bárki kérdezné, Cicc
volt a téma, és te azért vagy vele, hogy megkönnyítsd az életét.
Érthető?
Carter bólogatva jelezte, hogy megértette. Fojtott hangon
folytatták a társalgást. Grizz éppen végzett az utasításaival,
mikor röpke kopogás után belépett az őr.
– Öt perc, Talbot. – Grizz válaszát meg sem várva becsukta az
ajtót.
Grizz ekkor állt elő a másik szívességgel.
– Most térjünk rá a kék fejkendőre, ami a motoromról lóg a
garázsban!
Carter végighallgatta az egészet, és bólintott, mikor az őr
visszatért, hogy a zárkájába kísérje Grizzt.
Aki most egy sóhajjal folytatta a plafon bámulását.
Megnyugtatta, hogy Cicc nem viselte a kék fejkendőt. Mégis
csalódott. Nem volt rá szüksége. Várható volt, és amúgy sem
siethetne személyesen a megmentésére. Rá csak a szervezésben
számíthatna, végrehajtás kizárva.
 Kizárva? Inkább bezárva.
Az ágyán fekve keresztbe tette a lábát, és belegondolt, milyen
zökkenőmentesen működik a kutyás ügymenet. Nem csak azon
át érhette el a külvilágot, de sokat számított. Tudta, hogy az
igazgató és a fegyőrök megvakulnak és megsüketülnek,
valahányszor a fegyencek a kutyák piszkát takarítják. Grizz
gondoskodott róla, hogy minél látványosabban vigyék a
kutyaszart egy eldugott helyre, mielőtt bezsákolják
hamvasztáshoz. Noha arra gyanakodtak, hogy a rabok a
bélsárban turkálnak a csempészáruval teli apró műanyag
zacskókért, de tettek rá.
Grizz magában kuncogott. Miféle zacskók? Igen, Grizz drogot
hozatott a sittre, de nem a kutyákkal, ahogy azt a fejesek
gondolták. Az puszta figyelemelterelés volt az igazi üzletről. A
kódolt üzenetek kézbesítéséről a kutyák nyakörvébe varrt apró
zsebekben.
A kutyák nyakörve jelezte, hol tartanak a képzésben. A kékek
újoncok, frissen érkeztek a börtönbe, néha Carter üzenetével. A
sárgák félúton jártak. A vörösöknek közeledett a képzés vége, a
feketék pedig készen álltak arra, hogy elhagyják a börtönt, és
segítőkutyává váljanak.
Leszervezték, hogy minden fekete nyakörves kutyát
visszajuttassanak Carter Fort Lauderdale-beli szervezetéhez.
Ott levették a fekete nyakörvet, és újat kaptak. A régieket pedig
visszaküldték Carternek újrahasznosításra.
Carter titkos üzenetet keresett minden nyakörvben, aztán
diszkréten és névtelenül eljuttatta a rejtélyes fecniket a
címzettnek. Például más fegyházak lakóinak szerte Florida
államban. Csak módjával használta ezt a rendszert, de ezen át
zajlott Grizz fontos üzleteinek egy része. Ha bárkiben felmerült
a gyanú, hogy Cicc barátja drogterjesztésben vagy a különféle
rendfenntartó intézmények közti érintkezésben vesz részt, vagy
semmibe vette, vagy tett rá.
Grizz tudta, hogy Bill mennyire szívén viseli az állatok sorsát,
és javasolta is neki, hogy talán összedolgozhatna Carterrel az
állatmentő szervezete nagyon is létező és törvényes ügyeiben.
Az állatok közös szeretete végül igazi románccá bimbózott.
Hamar összeházasodtak, és beköltöztek Grizz a Shady Ranches-
negyedben álló házába.
De csak egy feltétellel. Cicc semmiképp sem tudhatta meg,
hogy Bill ismeri Grizzt a sittről. Bill amúgy sem büszkélkedett a
múltjának ezen foltjával, és mindhárman belementek, hogy ez
köztük marad.
Miközben Bill és Carter között tombolt a románc, Bill
szőrmentén részt vett a felesége állatmentésében, de Grizz
tudta, hogy sikerült legitim állást szereznie a szakterületén – a
számítástechnikában. Nem programozói vagy szoftveres téren.
A hackelési tehetségét megtartotta magának. Nem, Bill a
készülékeladásban találta meg a számítását. Mint kiderül, a
homokot is eladja a beduinoknak, és az egekbe repültek az
eladási mutatói. Senki nem tudta, hogy istenadta tehetség a
számítógépes rendszerek feltörésében.
Ahogy eszébe jutott Bill és Carter a Cicc-cel közös
otthonukban, még szabadabban elmélázott. A boldogabb
időkön. A házon. Ami nem puszta ház volt, hanem otthon. Az
egyetlen igazi otthon, ami kijutott neki. Persze, bárhol is legyen
Cicc, neki az az igazi otthon. Eszébe jutott, hogy még azt az
építés közben tett fogadalmát is betartotta, hogy fel fognak
avatni minden egyes helyiséget.
Ettől a szinte tapintható emléktől megérezte a haja illatát és a
nyakát cirógató tüzes, édes leheletét. Nem tiltakozott, miközben
az emlék bekebelezte, inkább a nadrágjába csúsztatta a kezét,
és durván előrántotta a farkát.
Felidézte, ahogy egymás mellett hevernek szeretkezés után,
Cicc a karja védelmében. Arról beszélgettek, hogy talán éppen
akkor hoztak össze egy gyereket.
– Anyának érzem magam – mondta erre a felesége, méghozzá
szívmelengető reménykedéssel.
Mire ő egy kuncogással magához húzta, és csókot nyomott a
feje búbjára.
– Cicám, hiszen az előbb még benned voltam. Hogyan
érezhetnéd, hogy felcsináltalak?
Erre Cicc a könyökére emelkedett, hogy ránézzen.
– Miért kell mindig ilyen csúnya szavakat használnod?
Erre felhúzta a szemöldökét, és komolyan rápillantott.
– Igazad van, édesem. Nem először kéred, hogy vigyázzak a
számra. Mit szólsz ehhez? Cicám, az előbb még a vaginádban
volt a péniszem. Hogyan érezhetnéd, hogy teherbe ejtettelek? –
A visszavágását megelőzve hozzátette: – Vagy jobban tetszene a
„lüktető hímtagom,” netán a „hancúrlécem”?
Erre kirobbant belőle a nevetés.
 – Fogtam! Furcsa, de a te szádból csak a durvaság hangzik
természetesen.
– De be akarom bizonyítani, hogy nem direkt csinálom! Ezért
Deacon legyen az elsőszülött fiunk neve, hogy Dákónak
becézhessem. Így erről a szóról sosem jut majd eszedbe a
lüktető hímtagom.
– Ne marháskodj már, Grizz. Nem fogom Dákónak szólítani a
fiunkat, pláne úgy, hogy az ellenkezőjére hajtasz! Minden
alkalommal a péniszed fog eszembe jutni. – Az égnek emelte a
tekintetét. – Mert nyilván végig ez volt a célod, ugye? Hogy
mindig a hancúrlécedre gondoljak?
Felidézte, mennyire imádta az ártatlanságát. Mert mindig egy
olyan nő szenvedélyével fogadta az ölelését, aki dacol a
vágyaival, de amikor incselkedett vele, és marhának meg
ilyesminek nevezte, csak még jobban elbűvölte. Mielőtt
belehabarodott Ciccbe, csak kemény nőket ismert. Olyanokat,
akik szívesen sokkolták azzal, milyen mocskos a szájuk, és
milyen bevállalósak az ágyban. Akiktől bármit megkapott. Azt
hitte, ez való neki. Tévedett.
Cicc felkapott egy félredobott párnát, és a fejéhez vágta, de
kivédte, és elkapta a csuklóját, hogy magára rántsa. Gyengéden
tarkón ragadta a szabad kezével, és magához húzta a fejét.
A csók lassan indult, de hevesebb lett, ahogy Cicc megérezte
maga alatt Grizz keménységét. Elhúzódott, és lenézett rá.
– Ilyen hamar? Komolyan?
– Igen, Cicc, komolyan. Gyerekcsinálás, emlékszel? – húzta az
agyát.
 Kihasználta a csókjuk szünetét, hogy felüljön, és magával
húzza a nőt. A fejtámlának vetette a hátát, és gyengéden a
férfiasságára engedte.
Most, a priccsén fekve behunyta a szemét, hadd árassza el a
feszes meleg emléke. Mennyire szuszogott, hogy elcsípje Cicc
mindkettejüket elöntő illatát! Cicc páratlan, mámorító aromája
mindig megkeményítette. Akkor, amikor érezte, és most, a
puszta emléke.
Cicc kéjes lassúsággal kezdett fel-le csúszkálni rajta. Fokozta a
tempót, mire Grizz keze megkereste a pontot, ahol gyengéden
masszírozhatta a hüvelykjével, álmából felkeltve is ismerte a
tempót, amivel a csúcsra juttathatja. Rádöbbent, hogy
nemsokára ő is elmegy, de nem akart. Még nem. Ki akarta
élvezni, csak még egy kicsikét.
– Állj, Cicc! Lassíts, bébi!
Megdermedt felette, és ránézett.
Grizz a tenyerébe vette az arcát, és lecsapott az ajkára.
– Hadd csókoljalak néhány percig! Úgy nem megy, ha
állandóan pattogsz.
Emlékezett arra a csókra, lassan követte a nyaka ívét, és csak
annyi szünetet tartott, hogy feltérdeltesse, hadd vegye a szájába
az egyik telt, gyönyörű keblét. Visszasírta a tüzes szorítását,
mikor lekászálódott róla, de a nyelve alatt megkeményedő
mellbimbója íze és érzete hamar kárpótolta. Emlékezett.
Hangos kopogás zökkentette ki. Alig tudta visszagyömöszölni
a farkát a gatyájába, mikor az ajtó kicsapódott.
A küszöbön álló őr vigyora mindent elárult. Nyilván belesett a
nyíláson, és tudta, mit szakít félbe. Grizz gyilkos pillantására a
kajánság mögül előtűnt a tag feszengése.
– Ööö… látogatód van. A hölgy talán segít majd befejezni, amit
elkezdtél. – Nyeldekelve cibálta a gallérját. Hirtelen
fojtogatónak érezte.
Az őr félreállt, mire egy vadidegen nő szambázott be úgy,
mintha az egész sitt a zsebében lenne.
– Fel a fejjel, Grizz! Én kértem, hogy semmiképp ne
alkalmatlankodjunk.
A Grizz sliccénél emelkedő cirkuszsátorra sandított, és
felhúzta a szemöldökét. Félrecsapta a csípőjét, és végighúzta az
egyik mesterien manikűrözött ujját a farmerja domborulatán,
majd felcsendült a hangja, amit Grizz azon nyomban felismert.
– Úgy látom, végszóra jöttem, szivi.
 Huszonegyedik
fejezet

MIMI, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Két nappal Grizz kivégzése után)

Mimi Elliott hátára tapadt, miközben a dél-floridai utcákon

száguldoztak.
A motor a combja között vibrált, miközben az álla a fiú vállán
pihent. Az arcát olyan erővel csépelte a szél, hogy meg sem
érezhette a fiú jellegzetes illatát. Amivel nem tudott betelni, és
az alig két napja történtek miatt sokkal többet akart, mint Elliott
vállára hajtani az állát. Az ölelésére vágyott. Hogy a mellkasára
hajthassa a fejét. Érezni akarta, milyen a biztonság. Milyen a
szeretet.
Milyen különleges igazából.
– Megígértem Edithnek, hogy beugrunk egy kései reggelire.
Remélem, benne vagy! – kiáltotta hátra a fiú egy piros
lámpánál.
Mimi felemelte a hüvelykujját, és alig húsz percre rá Elliott
nagymamájával szemben ültek az otthonos konyhája apró
asztalánál. Elliott a Marcella’sba szervezett első randevújuk
után szinte rögtön bemutatta Mimit a nagymamájának. Mimi
még nem viszonozta ezt a gesztust. Még nem állt rá készen.
– Nemsokára jönnek értem a barátaim – magyarázta a
nagymama. – Megnézzük Az ügynök halálát a közösségi házban.
Biztosan bőven maradtak még jegyek. Velünk tartotok?
Elliott a nagymamájára mosolygott.
– Tudom, nem szívesen hagysz minket kettesben idehaza…
– Az én időmben egyetlen fiatal pár sem maradhatott
gardedám nélkül házasság előtt! – közölte az unokájával
reszelős hangon. Elliott már mesélte Miminek, hogy a
nagyanyja keményen dohányzott, de öt évvel ezelőtt
kioperálták az egyik tüdejét. Mindig úgy hangzott, mint akinek
elkelne egy torokköszörülés.
– Nem maradunk sokáig, miután elmész. Feltakarítunk a
konyhában, hálából a fejedelmi reggeliért. – Elliott Mimire
pillantott, aki lopva biccentett. – Aztán elviszem Mimit egy szép
hosszú motorozásra. Talán elmegyünk a strandra.
Edith olyan arckifejezéssel pillantott az unokájára, amit Mimi
nem tudott hová tenni. Búcsúzóul a kelleténél talán erősebben
lapogatta meg a lány arcát, mikor felállt, hogy elmenjen fogat
mosni, és felfrissíteni a rúzsát, mielőtt megérkeznek a barátai.
– Csak ne tegyél semmi olyat, Elliott, amivel szégyenbe
hoznál.
Ezt szinte könyörögve mondta, és Mimi aggodalmat vett észre
az árkos arcán.
Elliott erre felállt, és gyengéden megfogta a könyökét.
 – Ami volt, elmúlt, nagyi. Egyenesbe hoztam az életem, tudod
jól. Már bizonyítottam.
– Tény és való. Minden áldott nap hálát adok az Úrnak, amiért
véget vetettél az ostobaságaidnak, mielőtt elér a törvény keze.
Egy áldás vagy, fiam. Remélem, tudod. Nincs bűnlajstromod, és
az Úr méltónak talált egy tiszta lapra. Használd bölcsen!
– Azt teszem, nagyi. Bizonyítani szeretném neked, az Úrnak és
az új barátnőmnek – röpke szünet, hogy Mimire kacsintson –,
hogy az életem nem haszontalan.
Gyengéden kivezette a hölgyet a konyhából. Mimi hallotta,
milyen szelíd makacssággal bizonygatja, hogy nem veszi elő a
régi rossz szokásait.
Mimi magában mosolygott, miközben nekilátott leszedni az
asztalt. Még emlékezett az első randijukra, amin a fiú
megmutatta neki a mesés tetovált keresztet az alkarja belső
oldalán. Mire aznap mindkét kézzel megfogta a karját, lassan
átfordította, és meglátta a túloldal tetoválásait. Megdermedt a
szívbe foglalt név láttán. Edith. Most már csak a fejét csóválta,
miközben bepakolt a mosogatógépbe. A névre azonnal
beléhasított a féltékenység, és biztosan elpirult, mikor Elliott
sietősen elmagyarázta, hogy az a nagymamája neve. Ha nem
csalt az emlékezete, a fiú is elvörösödött.
Éppen becsukta a gép ajtaját, mikor hátulról karok fonódtak
rá, és puha csókot nyomtak a tarkójára.
– Megvárhattad volna, hogy segítsek – suttogta a fülébe a fiú.
Hátrafordította a fejét, hogy Elliott ajka az arcára kerüljön.
– Meghagytam az asztaltörlést – felelte már-már cincogva.
 Elváltak egy dudaszó hallatán, Elliott pedig ment is, hogy
megkeresse a nagymamáját. Egy gyors búcsúöleléssel és a
kötelező viszontlátási ígérettel később Edith megengedte az
unokájának, hogy kikísérje a szépkorú barátai várakozó
autójához.
A házba visszatérő Elliott kézen fogta Mimit, és a kanapéhoz
kísérte. Leült, és az ölébe húzta a lányt.
– Akarsz beszélni róla? – kérdezte szelíden.
Mimi megkockáztatott egy pillantást Elliott arcára, és
elfelhősödött a szeme.
– Vége. Ennyi volt. Apával csak néhány percre futottam össze,
mielőtt elhoztál. Anyával pedig semennyire, úgyhogy nem
tudom, ő hogy viseli.
– Miért, apád hogy viselte?
– Mikor ma reggel hazaértem, a társalgóban találtam egyes-
egyedül. Csak a falat bámulta. Alig hallott meg, mikor
megpróbáltam kizökkenteni. – Elhallgatott, és Elliott állára
pillantott. – Megint hazudtam. Azt mondtam neki, hogy egész
nap Courtney-nál leszek Lindsay-vel. Késő estig ráérek, szóval
azt csinálhatunk, amit csak szeretnél.
Nagyot nyelt, és félszegen a szemébe nézett. A látvány
megijesztette, de fel is izgatta.
Elliott egy pillanatra válasz helyett csak bámulta.
– Tudom, mit akarok csinálni, Mimi – felelte, makacsul állta a
tekintetét. – Srác vagyok, a rossebbe! A vak is láthatja, mit
akarok! Mit akarok mindig! De nem teszem. Nem megyek el
veled odáig. Legalábbis egyelőre.
 – De én…
– Nem. Edith nem a levegőbe beszélt. Nem véletlenül beszélt
helyes döntésekről. Igaza van, tudod? A hülyeségeim után kész
csoda, hogy nem tartóztattak le! Szerencsém volt, hogy a
barátaimat elcsípték, de engem nem. Szerencsém volt, mert
nem mószeroltak be. Tudom, ez milyen gerinctelen gondolat, de
attól még igaz. Őket már jegyzi a szerv, engem meg nem. Nem
szúrhatom el!
– Miért szúrnád el azzal, ha összejönnénk? – De titokban
megkönnyebbült. Megvoltak a kétségei a testében felhorgadó
ösztönök ébredése felől. A vallásos nevelés azt plántálta belé,
hogy a házasság előtti szex bűn.
– Tudod, miért. A korkülönbség. Amint betöltöm a
tizennyolcat, hivatalosan is tiltott gyümölcs leszel nekem. –
Felsóhajtott, aztán egyetlen gyors mozdulattal kiemelte Mimit
az öléből, és maga mellé tette a kanapéra. Aztán megigazította a
nadrágját. – Hiba volt így az ölembe húznom téged.
– Mert, mire vársz? A szüleim áldására? Mert esélyes, hogy
azt lesheted.
– És tutira leshetem, ha sosem találkozom velük. –
Megkeményedett a hangja. – Hogyan kérhetném az áldásukat,
ha azt sem tudják, hogy a világon vagyok?
Mimi szóra nyitotta a száját, de Elliott egy kézmozdulattal
elnémította.
– Azt mondtad, azt sem tudod, hol áll a fejed mostanában, és
időre van szükséged, amit megértek. Basszus, mennyi őrültséget
mondtál az igazi apádról, a nyakadba akaszkodó riporterről
meg mindenről! Igen, Mimi, megértem. Komolyan. Még azt is,
hogy miért fújsz évek óta ennyire a szüleidre. Elmondhatták
volna. – Mimi álla megremegett, mire odanyúlt, felemelte a lány
fejét, és folytatta.
– Sajnálom, Mimi. Talán nem most kéne erőltetnem a
találkozást a szüleiddel. Csak nagyon fontos vagy nekem.
Szeretnék végre megismerkedni az apáddal, kezet rázni vele, és
azzal a tudattal a szemébe nézni, hogy semmivel nem árultam
el a bizalmát. Azt is nehezen veszi be a gyomrom, hogy a hátuk
mögött sunnyogok, ráadásul Edithnek is hazudok. Nem egyszer
kérdezte már, mit szólnak hozzám a szüleid. – Fejcsóválva
elfordult. Aztán beugrott neki valami. – Őt siratod? Hiszen
könnyes volt a szemed, mikor meséltél a haláláról.
– Ó, Elliott, nem tudom, mi a baj. – Végighúzta az ujját a szeme
alatt. – Talán valahol tényleg bánt a dolog. De talán a bűntudat
teszi, amiért anyáék tudta nélkül segítettem Leslie-nek. Nem
tudom, miért sírok. – Szipogott. – Alig jut időnk egymásra, és
akkor is összetaknyozom Edith kanapéját.
Erre Mimi a fiúra mosolygott, és kicsit kihúzta magát ültében.
– Most már jöhet az a hosszú motorozás?
Elliott megfogta a kezét, és gyengéden megcsókolta.
– Persze. És megállok a kézcsóknál, mert ha úgy csókolnálak,
ahogy szeretném, képtelen lennék leállni. Nem szerencsés
kettesben lennünk itt, tudod? Gardedámtalanul.
Mindkettejükből kirobbant a kacagás Edith elavult
kifejezésére.
Elliott késő este az ágyában hevert, a fülesében a Judas Priest
You’ve Got Another Thing Coming című száma bömbölt. A
Mimivel töltött napján rágódott, mert valahányszor nem a
motoron ültek, mind jobban megnyílt a vér szerinti apjáról,
köztük a legfrissebb apróságokról, amiket Leslie-től megtudott.
Az újságíró Mimivel is megosztott néhány történetet, amit az
anyjából szedett ki. De hetekkel ezelőtt balesetet szenvedett, és
azóta egy szót sem árult el neki, de Elliott erről mit sem tudott.
Majdnem egy hónapja ez volt az első közös napjuk.
Megcsóválta a fejét, miközben a mocskos meséket
emésztgette. Természetesen nem először hallotta Grizz nevét, és
igyekezett letörölni az arcáról a felismerést, mikor Mimi először
megnyílt előtte. A csaj igazi apja egy vérbeli vérszomjas
vadállat. Kész szerencse, hogy már halott.
Felpiszkálta a sötét gondolatok és a fülsértő zene keveréke.
Bömbölni akart, kiabálni, ököllel átütni a falat, felforgatni a
világot. Bármit, csak nem tétlenül heverészni az ágyában.
Az éjjeliszekrényén heverő mobilért nyúlt, és írt egy gyors
üzenetet, majd elmosolyodott a szinte azonnali válasz láttán.
Utána másikat írt. Ezúttal Miminek.
Beszéltél velük? Bemutatkozhatok a héten?
Mimi majdnem azon nyomban visszaírt.
Nem. Anya ma kiköltözött.
– Baszod! – bömbölte torkaszakadtából, és átdobta a telefonját
a szobán.
Sebesen felült, és csizmát rántott. Aztán kiment a szobájából,
és felkapta a sisakját a bejárati ajtó melletti székről.
Amiatt nem fájt a feje, hogy Edith felébred a motorja zajára.
Úgy aludt, mint egy cseszett hulla.
 Huszonkettedik
fejezet

GINNY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

Az első lőterezésem Mimivel jobban is mehetett volna, de

kezdetnek megtette. Borsódzott a hátam, mikor megtudtam,
Leslie mennyi mindent megosztott Mimivel. Olyasmiket, amiket
csak azért osztottam meg a riporterrel, hogy őszinte alapokra
helyezzem az átélt tapasztalataimat. Nem valók újságcikkbe, a
tizenöt éves lányom fülének meg aztán pláne nem. Hogy
lehettem ilyen tökéletlen?
Mimi elmondása alapján Leslie akkortájt kezdte el kerülni,
miután Grizz megverte a beszélőn. Tehát Tommynak igaza volt.
Mimi nem tudta, hogy Grizz Tommy apja. Annak is eljön majd
az ideje.
Az első közös napunknak azért lett egy kellemes
mellékhatása. Mimi végre tett is azért, hogy jusson rám ideje.
Amivel meggyűlt a bajunk, mert közben ott volt nekem a
háztartás, a templom, a munka és az önkénteskedés is. Tommy
és a gyerekek persze elsőbbséget élveztek, és nem akartam,
hogy Mimi hirtelen jött figyelmének a srácok lássák kárát, így
az első hét után közöltem Tommyval, hogy értesítem az
ügyfeleimet, keressenek másik könyvelőt. Talán
elhamarkodottnak tűnhetett, de a szívem mélyén annyira
feldobott Mimi visszatérése az életembe, hogy nem
veszíthettem el, bármibe is kerüljön.
Tommy a komódunk előtt állva igazgatta a nyakkendőjét.
Egyszerűen kifogott rajta. Feltűnően megváltozott a viselkedése,
mióta én elmentem Mimivel a lőtérre, ő pedig Jóval ebédelt.
Nyilván nem csupán a Miminek szánt földrengető vallomás
aggasztotta, de Sarah Jo költözése is letörte. Annyi minden
történt az elmúlt hónapokban! Grizz kivégzése, a különélésünk
és a békülésünk, a gyerekkori barátja bejelentése arról, hogy
elhagyja az országot. Attól tartottam, talán még a konyhai
kitörésemen sem tette túl magát azon reggelen, mikor
elmondta, Mimi tudja, hogy Grizz a vér szerinti apja.
Talán túl sok ez az egész.
Mögé léptem, és lábujjhegyre állva átlestem a válla felett. A
tükörképe fogadott a komódunk feletti tükörben. Fintorgott,
miközben már harmadjára oldotta meg a csomót. Biztosan
rágta valami, mert Tommy csukott szemmel is képes felvenni
egy nyakkendőt.
Körbefordítottam, hogy szembekerüljünk, aztán lassan
kibogoztam a harmadik silány csomót.
– Mi jár a fejedben? – Gyengéden átfűztem a szövetet. –
Mintha kicseréltek volna, mióta a minap beszéltem Mimivel.
Nyilván nem miatta, hiszen azóta rá sem lehet ismerni, úgy
megnyílt felénk. Tudom, csak egy hete történt, de annyira
megváltozott. Szerinted? – Gyors pillantás a szemére, aztán
vissza a nyakkendőre. Ténykedés közben is éreztem a
fürkészését.
– Vele a vártnál jobban alakulnak a dolgok. A modora még
nem az igazi, de…
– Kamaszodik.
Mosolyogva bólintott.
– Kamaszodik. A számból vetted ki a szót, amit belém
fojtottál.
Szorosan meghúztam a csomót, aztán a jól végzett munka
elégedettségével lehuppantam az ágyunkra, és felnéztem rá.
– Szerintem pazar héten vagyunk túl, hiszen olyan titkot
próbálunk gatyába rázni, amit már majdnem három éve
őrizget. Szinte megkönnyebbültnek látszik, Tommy. Mint aki
hosszú idő után most először fellélegezhetett.
– Ismerős érzés. Ugyanígy éreztem Grizz kivégzése után.
Legszívesebben elfordultam volna tőle, de ellenálltam. Az
arcomba haraptam, nehogy felfortyanjak a sosemvolt kivégzés
gondolatára.
– De te még mindig nem jöttél egyenesbe – vélekedtem. –
Azért, amit még el kell mondanunk neki?
– Igen, azért, Gin. De ez még nem minden. Hiszen Leslie
kihasználja a lányunkat, aztán elmesél neki minden súlyos
dolgot, amit megosztasz vele az interjúidon. – Megcsóválta a
fejét. – Még mindig képtelen vagyok megérteni, hogy mehettél
bele abba a nyamvadt interjúba! Tudhattad volna, hogy Mimi is
elolvassa majd! Akárcsak mindenki!
Hevesen és hirtelen lobbantam haragra. Muszáj volt
felpattannom az ágyról, hogy a képébe nyomuljak. A kezem
ökölbe szorítva feszült az oldalamon.
Hátralépett. Talán azért kaptam fel ennyire a vizet, mert fején
találta a szöget, de lehet, hogy magamra haragudtam a
hiszékenységem miatt. Annyira Mimi kedvére akartam tenni,
hogy mikor beismerte, hallgatózott, amikor Tommyval
megbeszéltük a dolgot, leromboltam az évek óta ápolgatott,
gondosan felállított falakat. Beengedtem Leslie-t erre a szent
helyre, mert biztosra vettem, hogy így újra hidat verhetek a
lányomhoz. Mit tudhattam, hogy Mimi nem hallgatta ki a
beszélgetésemet Tommyval? Leslie adott szavakat a szájába,
hogy meggyőzzön.
– Tudod, miért tettem! És azt is, hogy sosem állt
szándékomban megosztani Leslie-vel mindazt, amit végül
elárultam neki! Abban egyeztünk meg, hogy névtelen maradok,
és bizonyos dolgok köztünk maradnak! – Hatásszünet. – Például
a gumibotos eset.
Tommy megütközése láttán finoman belém mart a bűntudat.
– Nem tudom, miért nyíltam meg előtte a kelleténél jobban –
tettem hozzá higgadtabban. A haragom lassan tovatűnt.
Szabadkozva pillantottam Tommyra. – A lelki egészségemnek
mindenképp használt. A kibeszélés.
Finoman bólintott, ezzel jelezte, hogy elfogadta a
kimondatlan bocsánatkérésemet, és megértette, miért mentem
bele Leslie interjújába. Megbeszéltük a dolgot aznap, mikor
először elvittem Mimit a lőtérre. Feltártam előtte a Leslie iránti
haragomat, és azt, hogy szeretnék komolyan elbeszélgetni vele.
Talán panasszal is élek az állami sajtóhivatalnál az etikátlan
módszere miatt.
Tommy meggyőzött, hogy nem ér annyit, hiszen már
megszabadultunk Leslie-től, és ugyan csúnyán kihasználta a
lányunkat, de semmi értelme felhánytorgatni. Ami volt, elmúlt.
– Bocsáss meg, amiért felhoztam, Gin – szabadkozott most. –
Én győzködtelek, hogy engedd el, erre volt képem a szemedre
vetni. Azt hiszem, egyszerűen… a pokolba már, gőzöm sincs, mit
érzek! Tudom, mennyi időt töltesz Mimivel. Tudom, hogy a
részleteket firtatja, és nyilván keveset tartasz magadban.
Kérdő pillantást vetett rám, mire vállat vontam.
– Egész jól bírja. Megígértem, hogy a másik ügyben lakat lesz
a számon, és együtt állunk majd elő vele. Még nem jött el az
ideje, és a szavamat adom, semmit nem teszek nélküled –
közöltem. És komolyan gondoltam.
– Tévúton jársz. – Megfogta a kezem, és mindkettőnket
leültetett az ágy szélére. – Azt fogod gondolni, hogy túllihegem.
Mert tényleg túllihegem. Szerintem attól tartok, hogy másképp
néz majd rám, mikor megtudja, mennyire szeretted Grizzt. Nem
is tudom. – A hajába túrt. – Nem tudom elmagyarázni. Attól
tartok, megváltozok majd a szemében. Eddig én voltam az
egyetlen, aki az anyja kedvéért a csillagokat is lehozná az égről.
De ha megtudja, hogy nem én voltam az egyetlen férfi az anyja
életében, megváltozom a szemében. Az elődöm miatt. Ráadásul
egy és ugyanaz az apánk? Nem tudom, bírni fogom-e, Gin.
Egyszerűen nem tudom.
A kín és a hév látványosan kiült az arcára. Ő az érzéseivel
vívódott, bezzeg engem annyira feldobott az újraéledő
kapcsolatom Mimivel, pedig ha megtudja az igazat, talán
odalesz az egyetlen köteléke Tommyval. Vajon biztos lehetek
abban, hogy megbirkózik a tudattal, hogy Tommy a féltestvére?
Ezt alaposan végig kell gondolnom.
Nagyot nyeltem, felé fordultam, és megfogtam mindkét kezét.
– Tommy, talán nem muszáj elmondanunk neki. Most, hogy
így összefoglaltad, tényleg felmerül bennem, hogy többet
ártana, mint használna. Egyezzünk meg abban, hogy várunk. A
nyakunkon a hálaadási kirándulás, utána pedig jön a karácsony.
Ismerjük meg újra a lányunkat, oké? Egy darabig a tiéd volt,
most nekem is jut belőle egy kevés. Mit szólnál ahhoz, ha
közösen szórakoztatnánk? Attól jobban éreznéd magad?
– Nem is tudom, Ginny. Nem biztos, hogy látni szeretném az
arcát, mikor Grizzről kérdezősködik, te pedig nem
köntörfalazol, ahogy azt megbeszéltük. Talán túl sok lenne
nekem a látvány, ahogy a sosem ismert apját gyászolja.
Szerintem nem bírnám ki.
Ez meglepett, így visszaültem, onnan néztem.
– Mi az? – Furán nézett rám. – Mi ez a tekintet?
– Azt ugye tudod, hogy egész héten válaszolgattam a
kérdéseire? – Bólintott, így folytattam. – Felötlött bennem, hogy
talán jó ötlet lenne hármasban beszélni Grizzről. Kellene a
segítséged.
 Kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Mégis, miben?
Egy sóhajjal, őszintén feleltem.
– Segíts meggyőzni, hogy ne gyűlölje a férfit, akit makacsul
sátáni spermadonornak hív.
 Huszonharmadik
fejezet

TOMMY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

– Na, hogy ment az este? – kérdezte Tommy Alectől a társa

irodájába lépve. Becsukta maga után az ajtót, és elfoglalta az
Alec asztala előtti széket.
Alec halk széknyikorgás kíséretében hátradőlt. Ginny
egyetemi barátnője, Casey éppen a városban járt, így Ginny
kitalálta, hogy bemutatja őket egymásnak. A négyesfogat előző
este ment el vacsorázni. Utána Alec meghívta Casey-t iszogatni
és táncolni, Tommy pedig hazavitte Ginnyt.
– Na? – noszogatta Tommy. – Hallgatás kizárva! Ginny már
biztosan Casey-t vallatja, és tőlem is hallani akarja majd, mit
meséltél. És ha azzal állok a feleségem elé, hogy hallgattál, mint
a sír, azt veti majd a szememre, hogy nem is kérdeztelek. Így
kérdezek. Jól érezted magad?
Alec félszegen mosolygott.
– Igen, remekül, Tom. Casey gyönyörű és okos, és borzasztóan
élveztem a társaságát.
– Szóval, borzasztóan élvezted, mi? Az unalom szinonimája.
Alec mosolya lehervadt.
– Talán még nem állok készen, haver. Azt hittem, igen,
máskülönben biztosan nem megyek bele az estébe. És hízelgő,
hogy Ginny össze akar hozni egy ilyen sikeres szépséggel.
Komolyan. Tudom, hogy Casey profi kosarasokkal,
autóversenyzőkkel, sőt még egy nagymenő techcég
igazgatójával is járt. Ha engem kérdezel, Tom, szeretne
megállapodni. Amiben egyelőre nem tudok segíteni neki. Túl
friss még a különélés.
Azt már nem tette, nem tehette hozzá, hogyan ért véget a
randi. Az ajtajáig kísérte Casey-t, aztán lehajolt, hogy arcon
csókolja. Mire a nő felmosolygott rá, hogy megköszönje a csodás
estét, de a torkán akadtak a szavak, és elkomolyodott.
– Mégis, mihez kezdesz a tényállással? – kérdezte Alectől a
küszöbön.
A telihold puha ragyogásba burkolta a párost. A Casey bérelt
lakóháza előtti járdáról odahallatszott egy idős pár motyogása,
akik lejöttek egy kései kutyasétáltatásra.
– Miféle tényállással?
A válasz éhgyomorra jött.
– Azzal, hogy vagy már belezúgtál, vagy kezdesz belezúgni
Ginnybe.
Ledöbbent Casey szavai hallatán. Aki behívta egy kávéra,
aztán udvariasan elmagyarázta neki, hogy talán neki sem tűnt
fel, de a randi legjavában arról beszélt, micsoda mázlista
Tommy, milyen remek anya Ginny, és Tommy talán nem is
tudja, de megütötte a főnyereményt.
Alec most nyelt egyet, hebegve ácsolta a Tommynak szánt
válaszát. Casey eltrafálta. Alec lassacskán belezúgott Ginnybe.
És hirtelenjében rádöbbent, hogy ez jóval Paulina távozása
előtt kezdődött. Hiszen annyiszor maradtak magukra a
gyerekekkel! Hiszen hányszor megesett, hogy Paulina és
Tommy egyaránt kihagyott holmi családi rendezvényt, és
magára maradt Ginnel és a srácokkal. Mindig úriember maradt,
de az érzései végig jelen voltak, és nem tagadhatta őket.
Emlékezett a Ginnyvel elköltött ebédjére nem is olyan régen, és
utána őrá gondolva verte ki este, a zuhany alatt. Kis híján
belepusztult az ábrándba, ahogy lassan levetkőzteti, arról nem
is beszélve, mi várna rá a dögös szerelés alatt.
De azt is tudta, hogy ezt nem lépheti meg. Ahhoz túlságosan
tisztelte Tommyt. Egyetlen barátja se élje át azt, amit neki
kellett. Más lenne, de mégis ugyanaz.
Miután előző este kivesézte Casey-vel, határozott, és aznap
rögtön a fiúk iskolájában kezdett, hogy elébe menjen a
dolognak.
Tommy megértőn bólogatott.
– Legalább beismered, hogy még nem állsz készen, haver. Le
a kalappal. Casey több könnyű kalandnál. Gin elmondása
alapján a korábbi kapcsolataitól is többet várt jó mókánál, de
sosem jött össze neki. Te legalább nem áltattad azzal, hogy több
is lehet ebből. Amiért nem lehetek elég hálás. Mit vár, hogy
keresni fogod?
 – Nem hinném. Sehol semmi szikra. Szerintem ebben
mindketten egyetértünk.
– És a fiúk izgatottan várják a kirándulást? – kérdezte a
feltápászkodó Tommy. Ginny biztosan csalódni fog annak
hallatán, hogy az álompár között nem lobbant fel a tűz.
– Aha, te, figyelj… beszélnünk kell valamiről. Kérlek, ülj vissza
– mutatott a székre, amiből Tommy az előbb állt fel.
– Súlyosnak hangzik. Mi az?
– A srácokkal inkább kihagynánk a túrát. Köszönjük, hogy
Ginnyvel elhívtatok minket a hálaadási kiruccanásotokra, de
inkább napoljuk el. Kell… kell egy kis énidő, Tom. Azt hiszem,
elviszem a fiúkat néhány hónapra a nagyszüleim régi
kunyhójába, Kentuckyba. Fent van a hegyekben, távol
mindentől és mindenkitől. Se telefon, se térerő, se kábel, se
műholdas tévé. Jót tesz majd az egész családnak.
– Paulina?
– Az érdekel, Paulina miatt lépek-e le, vagy azt, hogy tud-e
róla? – Alec Tommy válaszát megelőzve felelt. – Nem miatta
lépek le, és még nem tudja, de biztosíthatlak, nem fogja
érdekelni. Már beszéltem a fiúk tanáraival, előre kikértem a
tanrendet. Semmiből nem fognak lemaradni, és mikor
visszajövünk, ott folytathatják, ahol abbahagyták. Egyszerűen
túltöltődtem, és az, hogy egy gyönyörű nővel töltöttem a tegnap
estémet, mégsem éreztem semmit, több mint sokatmondó.
Össze kell kapnom magam, gatyába rázni az életemet. Terv kell
nekem és a fiaimnak. Beismerem, Tom, nemigen látok jövőt Dél-
Floridában.
 Tommy erre nem számított, de megértette. Nem is olyan
régen ő is a lehető legkomolyabban javasolta Ginnynek, hogy
adjanak el mindent, és kezdjenek tiszta lappal máshol.
– Tartottad értem a hátad, mikor nálam bedőltek a dolgok.
Erre tőlem is számíthatsz.
– Igazából nagyon nincs miért. A legtöbb ügyfelemmel már
végeztem. Újakat pedig már nem fogadok, szóval csak a
sajátjaiddal kell boldogulnod. És persze ott van Phil és Brody. –
Phil és Brody, a két építésztanonc, akikre mindig lehetett
számítani, amikor el voltak havazva.
Tommy egy szót sem szólt, Alec pedig nem tudhatta, mi jár a
fejében. Aztán hirtelen ötlettől hajtva hozzátette:
– De ha kellenék… Nem kérdeztem, hogy állnak a dolgaitok
Ginnyvel. De egy családi túra biztosan jó jel. Ugye?
Tommy megvakarta az állát, majd fennhangon felsóhajtott.
Mindkét tenyere hangos puffanással landolt a szék karfáján.
– Igen, a túra jó jel. Remekül állnak a dolgok Ginnyvel. Sőt
még annál is jobban. Nem is tudom. Csak… bűzlik néhány
dolog.
Sarah Jo fenyegetése egy kősziklával ért fel, és mikor Ginny
felismerte, hogy zavarja valami, a lehető legpocsékabb
megoldás mellett döntött. A leslie-s interjút vetette a szemére.
Csak azért, hogy elkanyarodjanak a témától, ami igazából
felzaklatta. Sarah Jo.
Ez meglepte Alecet. A barátja még a különélés során is mindig
feldobottan, derűlátón és örökké profin viselkedett. Persze,
akkoriban ő is Paulina rémálmával vesződött, és talán elkerülte
a figyelmét.
– Ha kibeszélnéd, haver, akkor rám mindig számíthatsz. Nem
ítélkezem. Csak hallgatok.
Tommy kétkedőn pillantott a barátjára. Alec mindig remek
társ és megbízható barát volt. Tommy nem szívesen ismerte be,
de Axellel alaposan Alec körmére nézetett, mielőtt befogadta a
céghez, ahol végül teljes jogú társsá léptette elő. A könnyed és
kényelmes kapcsolatukban megfelelő arányban keveredett a
profizmus és a szórakozás, hogy végül bizalmas és bensőséges
barátsággá alakuljon.
De odáig sosem mentek el, hogy Tommy beavassa a Ginnyvel
közös hátterükbe. Megbízható üzlettársnak tartotta Alecet.
Vajon a személyes titkokkal is megbirkózik? Jó lenne kicsit
kiöntenie a lelkét. Nem teljesen. Grizz és a motel örökre titok
marad Alec előtt. A részletekbe persze sosem avatná be, de
azért könnyíthetne a terhen, amit Sarah Jo rótt rá.
– Igen, haver. Kapóra jönne a hallgatóság. Talán a tanács is.
Alec az órájára pillantott, aztán egy gombnyomással hívta a
titkárnőjét a házi telefonon.
– Áttennéd, kérlek, Mr. Sanders időpontját egyről? –
utasította, mikor a nő felvette. Aztán biccentett Tommynak.
Aki nagy levegőt vett.
– Ismered, vagy hallottál valaha tőlem vagy Ginnytől egy
bizonyos Sarah Jóról?
– Aha, ismerem. Sebész férj? Láttam néhányszor a
banzájaitokon. De legfeljebb akkor beszéltünk, amikor elkértem
tőle a krumplisalátát. Ginny egyik barátnője, ugye?
 Tommy nagyot nyelt, és a gallérját cibálta. Bekapcsolták a
fűtést, vagy ő pörgött fel a név hallatán?
Átugrotta a szörnyű részleteket, szándékosan kihagyta a
történetből Ginny vetélését és megerőszakolását, de beavatta
Alecet abba a nem is olyan régi felfedezésébe, hogy Sarah Jo
talán korántsem annyira jó barát, mint Ginnyvel hitték. Nem
említette a fenyegetéseit vagy a korábbi húzásait, helyette
inkább úgy tett, mintha csak tanács kellene neki arról, mennyit
osszon meg a párjával olyasmiről, ami biztosan meg fogja
viselni.
– Nem azt mondtad, hogy ez már többéves eset,
fiatalkorotokból? Kinőtt már belőle, vagy még mindig
szemétkedik? – kérdezte Alec.
– Tippre évek óta nem csinált semmi rosszat, de biztosat nem
tudnék mondani. – Tommy hatalmasat sóhajtott. – De azt
hiszem, képtelen lennék egy levegőt szívni vele úgy, hogy
tudom, mire volt képes.
Alec vállat vont.
– Ha nem ölt meg senkit, akkor én azt mondom, benőtt a feje
lágya, de a helyedben a feleségedre bíznám, megmaradjon-e ez
a barátság. Én elmondanám neki.
Tommyban fel sem merült, hogy meséljen Ginnynek Sarah Jo
kétszínűségéről. Csak ki kellett adnia magából, és sokat segített,
hogy Alecre zúdíthatott egy adagot a fejfájásaiból. Alec biztosan
padlót fog, ha minden kegyetlen részletet megoszt vele Sarah Jo
aljasságáról – és a kölcsönös fenyegetéseikről.
Köszönetet mondott Alecnek, és témaváltás gyanánt sietősen
bedobott egy friss ügyfelet, aki azzal fenyegetőzött, hogy ajtót
mutat nekik, és inkább átmegy az egyik riválisukhoz.
Alec hátradőlt ültében, és tarkóra tette a kezét. Egy percig
szótlanul bámulta a mennyezetet. Ez a bizonyos ügyfél hónapok
óta hitegette őket. Arra hajlott, hogy nyeljék le a veszteségeiket,
és intsenek búcsút. Szálka volt a szemükben, anyagilag pedig
túlélnék. De Alec berzenkedett a gondolattól, hogy a nagyképű
hölgyemény zsarolásának engedve ingyen és bérmentve még
több munkát vállaljanak.
– Álljuk a tétet, Tom. Álljuk a cseszett tétet.

Tommy feltekerte az autórádiója hangerejét, miközben

ücsörgött az I-95 forgalmi átláthatatlan dugójában. A 38 Special
If ’Id Been the One című száma egy kisebb, egyszerűbb Dél-
Floridát juttatott az eszébe.
Kezdett belefáradni a forgalomba, a tömegbe és abba, hogy
betontenger foglalta el az egykori pálmaligeteket. Alig néhány
hónapja a lehető legkomolyabban mondta Ginnynek, hogy
tegyenek mindent pénzzé, és kezdjenek tiszta lappal máshol.
Talán még mindig bevállalná.
Mimi aznap este vendéget hoz haza. Egy fiút, akivel
hónapokkal Grizz kivégzése előtt, a hátuk mögött kezdett el
találkozgatni.
Nem kárhoztatta a lányát a titkolózásáért, és hálás volt,
amiért végül vallott a srácról Ginnek. Kis híján eldurrant az
agya, mikor Ginny elmesélte neki, hogy a fiú, Elliott idén betölti
a tizennyolcat. De miután Ginny azzal folytatta, hogy Elliott
ragaszkodik a találkozóhoz, és Mimi halogatta, kicsit
megnyugodott.
– Megérdemel egy esélyt, Tommy. Méltó akar lenni hozzá. El
tudod képzelni, milyen ideges lehet?
Így aznap este végre megismerkednek Elliott-tal, és Ginny
szerint Mimi nem tudta, ki miatt főjön jobban a feje: az apja, aki
talán ráijeszt Elliottra vagy a tízéves Jason miatt, aki biztosan
beégeti mindenki előtt. Tommy tudta, hogy ő semmivel nem
fogja kínos helyzetbe hozni a lányát vagy Elliottot, de Jasonért
aztán semmiképp nem kezeskedne. Mimi jó nyomon járhatott.
Jason szénné fogja cikizni.
A maga részéről ő viselkedni fog. Udvarias lesz, de szigorú.
HA – így, nagy betűvel – áldását adja a fiatalemberre, akkor
szigorú szabályok várhatók a lánya tizennyolcadik
születésnapjáig. Egyszer csalódást okozott Ginnynek és
Grizznek azzal, hogy nem tartotta kézben Mimi dolgait. Az volt
az utolsó alkalom.

Másnap reggel Tommy éppen munkába készülődött, közben az

előző estén töprengett. A vacsora gond nélkül zajlott. Ha nem
számítjuk Jason kínos pontossággal időzített kérdéseit arról,
Elliott smacizott-e már a nővérével, Tommy egyenesen
bombasikernek könyvelte el.
Az szentigaz, hogy nem volt ínyére sem a tetkó, sem a motor,
de le a kalappal a kölyök előtt, meg sem próbálta leplezni.
Elliott szemrebbenés nélkül beismerte, hogy vannak sötét foltok
a múltjában. Mesélt Edith nagymamájáról. Mesélt a suliról és a
munkájáról, amiket Tommy könnyedén ellenőrizhet. Meg is
teszi, csak legyen egy perce beszélni Axellel. Nem fog
álmatlanul forgolódni vagy bocsánatot kérni, amiért
háttérellenőrzést kér Axeltől.
Döbbenet, de abban reménykedett, hogy Elliott igazat
mondott. Nehezen vette volna, ha a fiú bármiben a bolondját
járatja velük. Bár szerinte Elliott idősebbnek tűnt tizennyolcnál,
de Axel majd utánajár.
Végzett a fésülködéssel, és némi kölnivel koronázta meg.
Inkább bele sem gondolt abba, mihez kezd, ha valami
kellemetlenre derülne fény. Már az is eléggé megviselte őket
Ginnyvel, hogy Mimi egy nála három évvel idősebb fiúba
habarodott bele.
Lesietett a lépcsőn, és elcsípte a családja könnyed
marakodását a reggeli felett. A frissen főtt kávé és a sülő étel
illatára megkordult a gyomra.
Belépett a konyhába, és meg sem állt a kávéskannáig, menet
közben csókot nyomott a tűzhelynél álló, palacsintát forgató
Ginny orcájára. Megkockáztatott egy pillantást Mimi arcára. A
lány éppen Jason mondandóján mosolygott. Röpke szünet,
aztán hideg zuhany. Időtlen idők óta nem látta ilyennek Mimi
arcát. Boldog volt. Az öccsével incselkedett.
Szótlan imát mormolt. Istenem, könyörgöm, legyen ez a fiú az,
akinek mondja magát!
– Talán anyának akad még egy rózsaszín, amit kölcsönvehetsz
– csúfolta Mimi az öccsét. – Elhozhatnád a jövő heti túrára!
– Nem! – vágott vissza Jason a nővérének. – A rózsaszín
lányos! Anya, van egy kéked, ugye?
Tommy az asztalnak háttal töltött kávét magának. Éppen meg
akart fordulni, mikor elcsípte Ginny válaszát.
– Biztosan akad egy tartalék fogkefém, ami nem rózsaszín,
Jason. Dr. McDonough úgyis minden felülvizsgálatnál ad
ingyen.
Tommy az asztalhoz vitte a bögréjét, és leült.
– Mi ez az egész rózsaszín-kék fogkefe dolog? – kérdezte
könnyedén.
Mimi az apjára nézett.
– Jason tegnap este a vécébe ejtette a fogkeféjét. Már megint –
felelte. – Legutóbb anya kénytelen volt odaadni neki az egyetlen
tartalékát, ami rózsaszín volt. Az öcsikém annyira begurult
miatta, hogy egyetlen használat után kidobta.
– Dehogy dobtam ki! – makacskodott Jason hevesen. – Nem,
anya, esküszöm! Eltűnt, mire hazaértem az iskolából. – Felvette
a narancsleves poharát, és nyüszítve meredt a nővérére. – Miért
jössz mindig ezzel, Mimi? Mikor történt, egy éve?
Ginny az asztal közepére állított tányérra tornyozta a
palacsintákat, és derűsen pillantott a fiára.
– Fogalmam sincs, hová tűnt – mondta Ginny Jasonnek –, de
arra emlékszem, hogy még aznap kaptál tőlem egy másikat, és
sosem került elő a rózsaszín, amit kölcsönadtam. – Tommyra
mosolygott, ami lehervadt a férfi arca láttán.
– Tommy? Jól vagy, bébi? Mint aki kísértetet látott…
 A férfi észbe kapva elmosolyodott.
– Félrenyeltem a kávét. Kapar a torkom. A kaja majd segít.
– Amiből bőven van, láthatod – felelte az asszony. – Mimi, le
fogod késni a buszod, és nincs időm arra, hogy elvigyelek!
Jason, egyél már, különben a tiéd is elmegy! És megvolt már a
fogmosás?
– De anyaaaa… – tört ki Jasonből a hiszti.
– Van egy tartalék fogkefém, ha jól emlékszem, kék. Most
egyél!
Tommy tudta, milyen kínos lenne, ha nyíltan tenné fel a
kérdését, így kibökte, ami először eszébe jutott.
– Akkor anya tegyen el minden rózsaszínt Miminek, ugye?
Jason megmondta, a rózsaszín lányos. – A tányérjára szegezett
szemmel vágta a palacsintáját.
– Szerintem is, apa, de valahányszor fogorvoshoz megyünk,
és új fogkefét kapunk, mindig Mimi választ először!
Mimi időközben felállt, és betolta a székét a csípőjével.
– Rózsaszín? Viccelsz, apa? Tízéves korom óta nem volt
semmi rózsaszínem. – Az anyjához fordult. – Tudod, mit, anya?
Jó ötlet volt áttenni ide az ebédlő székeit. Fenékkímélőek.
A hátsó ajtó melletti padhoz ballagott, felkapta a hátizsákját,
aztán kajánul visszaszólt az öccsének.
– Különben is, Jason, mit számít? Mindig zöldet választok,
mert tudom, hogy te a kéket szereted. Mit szaporítjuk itt a szót?
A szemét forgatva masírozott ki a konyhából, de Ginny még
elcsípte a mosolya árnyát. Visszatért az ő Mimije.
 Huszonnegyedik
fejezet

GRIZZ, 1990,
BÖRTÖN, ÉSZAK-FLORIDA

– Csak a szemed mereszted, vagy felállsz, és megölelsz végre?

Addigra Grizz felült az ágyán, és csak bámulta a végtelenül
vékony barnát.
– Fel sem ismertelek, Chicky. Más emberré váltál. – Felállt, és
egy hosszú ölelés után kartávolságra tolta magától, hogy tetőtől
talpig végigmérje. – A tárgyalás óta teljesen átalakultál!
A nő félmosollyal viszonozta a méricskélést.
– Akárcsak te.
Ösztönösen végigsimított a tar koponyáján, és megcibálta a
szakállát.
– Be akartam dobni, hogy megszabadítalak attól a
madárfészektől a képeden, de idebent nyilván senkit nem
hagynak ollóval játszani.
Utána Chicky szünetet tartott, és szétnézett a cellában.
Szabvány vécé- és mosdókagyló, de egyedül ez volt átlagos. A
mosdó felett tükör, és még borotvákat is kiszúrt az apró polcon.
Nem a sitten szokásos priccset látott, hanem kétszemélyeset,
méghozzá vastag matraccal. Az egyik sarokban kárpitozott
fotel, felette olvasólámpa. Mikrohullámú sütő egy kisebb
polcon. Mikró? És, bár nem lehetett biztos a dolgában, de ha
nem csalt az orra, vérszagot érzett.
– Úgy látom, mindened megvan, ami szem-szájnak ingere.
Miért nem vagyok meglepve? – Fejcsóválva elmosolyodott, és
lenézett. Fonott szőnyegen állt. – Kész csoda, hogy nincs itt a
flancos sakk-készlet, amit Cicctől kaptál annyi évvel ezelőtt!
Nyilván nála kötött ki.
– Nem, egy irodában, amit én használok.
– Ez csak természetes – kacagott Chicky.
Erre Grizz széles mosollyal felelt.
– Az egyik őrrel szoktam játszani. Amikor én nyerek,
szaporodnak az előjogaim. Amikor ő, intézkedek, hogy
megkapja a jutalmát.
– Úgy látom, gyakran nyersz – állapította meg, miközben újra
szétnézett a cellában. – Mellesleg mióta kell sakkjátszmákat
nyerned, hogy megkapd, amit akarsz?
– Nem kell. De ettől lesz érdekes.
Egy intéssel az egyetlen székbe terelte, majd leült vele
szemben, az ágy végére. A szűkös cellában majdnem összeért a
térdük.
– Mesélj, miben sántikálsz? Hogy megy a sorod a tárgyalás
óta?
Erre Chicky részletesen beszámolt neki az elmúlt évekről.
Próbálkoztak Fess-szel, de nem jött össze. Kicsit északabbra
költözött, végül egy dél-karolinai kisvárosban telepedett le. Ahol
megismerkedett egy idősebb férfival, egy bártulajdonossal.
– A meztelenkedéshez már eljárt felettem az idő, de eleget
tanultam ahhoz, hogy felvirágoztassak egy kocsmát. – Szünetet
tartott, majd egy kuncogással a mellére mutatott. – Csöcsök
nélkül. Noha Ed egy totyakos vénember, de az én totyakos
vénemberem, és szeretem őt. Nemrég házasodtunk. Le a
kalappal előtte, amiért elvett, mikor ki tudja, mennyi időm van
még hátra.
Grizz lassan összerakta a képet, mire a nő megválaszolta a
kimondatlan kérdését.
– Rák. Korai stádiumú, és az orvosok szerint kezeléssel
leküzdhető, de azért ne reménykedjek túlságosan. Az utolsó
szálig kihullott a hajam, így tettem egy próbát a barnasággal.
Vélemény? – A barna hajára mutatott, amiben Grizz parókára
ismert.
Grizznek sosem volt kenyere az elérzékenyülés, de gombóc
nőtt a torkában annak láttán, hogy Chicky nem is hasonlít
önmagára. Az a hír pedig, hogy Cicc fiúnak, de nem az övének
adott életet, végképp kizökkentette. Felpattant, és hátat fordított
a nőnek. Mikor végül válaszolt, csak recsegést tudott kicsiholni
magából.
– Gyönyörű. Mindig is gyönyörű voltál, Chicky.
– Bár nekem szólna ez a nagy elérzékenyülés, de tudom, hogy
nem. – Szinte suttogott.
Erre sebesen visszafordult hozzá, mire Chicky felállt, és
megfogta mindkét kezét.
 – Hallottam – magyarázta. – Néhány emberrel még tartom a
kapcsolatot, tudod? Tegnap hallottam, hogy megkezdődött a
szülés, és az első repülővel idejöttem. Sajnálom, hogy eddig
halogattam, de a zsigereimben éreztem, hogy kapóra jönne
neked egy barát.
Erre nem talált szavakat, így inkább hallgatott. Nem húzta el
a kezét, úgy ült vissza az ágyra, és behunyta a szemét. Chicky is
helyet foglalt, és kivárta, hogy a férfi megkeresse a pillantását.
– Még sosem láttam férfit úgy szeretni, ahogy te szereted őt.
Soha. Miért nem fogadod el a szabadláb nélküli életfogytot,
Grizz? Belement volna, tudod? Elhozta volna a kislányt, hadd
lássa az apját, és meg ne próbáld bemesélni nekem, hogy a
befolyásoddal ne tudnál házastársi látogatást szervezni,
valahányszor kedved szottyan rá! Megtarthattad volna.
Chicky sosem tudhatja meg, miért nem fogadta el a szabadláb
nélküli életfogytot. A halálbüntetés lett az ő alkualapja.
Mindhiába.
– Nem ilyen életet szánok a lányomnak – közölte mogorván,
és elhúzta a kezét.
Aztán felállt, és a kagylóhoz lépett. Megnyitotta, és hideg vizet
fröcskölt az arcára.
– És tudom, mit csináltál, mielőtt megérkeztem – mondta. –
Tudom, hogy prostiszolgálatot is üzemeltetsz, és akárhány nőt
megkaphatnál. Nyilván ezért engedett be az őr. De valami azt
súgja, nem teszed. Még mindig szerelmes vagy belé. Még mindig
hű vagy hozzá.
Grizz a zárást semmibe véve törülközőért nyúlt.
 – És azért erőltetted a halálbüntetést, mert az átkozott
büszkeséged nem engedi, hogy életed végéig rohadj egy
börtöncellában! Világéletedben önző segg voltál, Grizz.
A nevezett megdermedt, és felé fordult, miközben az arcát
szárogatta.
– Igen, van benne valami – felelte vigyorogva.
Azt persze Chicky nem tudhatta, melyik vádjára utal: arra,
hogy nem lépett túl Ciccen, és hű maradt hozzá, vagy arra, hogy
segg. Ugyanakkor Chicky megjegyzése eloszlatta a feszültséget,
mindketten nevettek, mikor rádöbbentek, hogy annak idején a
nő sosem mert volna így nyelvelni vele. De most már
megtehette, és igaza volt – mindenben. Chicky a barátja. És
elkelt neki egy barát.
– Biztosan remek anya – jegyezte meg Grizz csendesen.
– Jaj, édes, tutira világbajnok. Legalább ezen nem kell
rágódnod, ha ugyan rágódsz valamin, mert az kétségtelen, hogy
Cicc a szerető és elkötelezett anyukák gyöngye.
Erre mosolyogva bólintott. Ugyanaz járt a fejükben, de
egyikük sem tette szóvá. Az, hogy Grunt is remek apa lesz.
Grunt a lehető legmesszebbre menekült a régi életétől, és
idejekorán gondoskodott a képzéséről. Grizz annyi mindent
elcseszett az élete során, de legalább azt nem, hogy
megmentette a fiát a tortúrától, amit a Candy testvérével,
Karennel töltött élet jelentett. Ha nem kólintotta volna fejbe
Cicc és Grunt közös gyermekének híre, talán egyenesen büszke
lett volna a fiára.
Chicky megérezte, hogy eltértek a témától, ráadásul
kellemetlen irányba, így visszakanyarodott.
– Emlékszel, mennyit betegeskedett az első terhességénél?
Szegénykém, a víz sem maradt meg benne, és nem hagyta, hogy
elvidd az orvoshoz kezelésre. Ennyiből levettem, milyen
elkötelezett. – Chicky melegen mosolygott rá.
Grizz viszonozta.
– Igen, padlóra küldte a baba. De jól mondod, hiába toltam
neki az orvost. Azt mondta, minden gyógyszer kizárva, nehogy
ártsanak a kicsinek.
– Még Grunt gyógynövényeit sem használta – vette át a szót
Chicky. – Természetes gyógyfüveket! Teába velük, és jöhet a
javulás!
– Nem is emlékszem Grunt gyógyfüveire.
– Nyilván nem tette szóvá neked, hiszen be sem vette őket.
Grunt mesélte, hogy Sarah Jo adta neki. A kolis szobatársa állt
elő valami kotyvalékkal, amivel Cicc lent tarthatott volna némi
kaját. De kit érdekel? Rajtakaptam Ciccet, mikor kidobta az
egészet, és könyörgött, hogy ne szóljak Gruntnak. Nem akarta
megbántani.
– Igen, Cicc már csak ilyen. – Az akkor és most is hőn szeretett
Cicc emléke megmelengette a szívét, és rádöbbent, mennyire
hálás Chicky látogatásáért. Talán máskor is benézhetne. Vagy
inkább ne.
– Chicky, szakértő orvosi segítséget kapsz? Mindened megvan,
ami kell?
– Remek a biztosításunk, Grizz. Bármivel állok elő, fizetik.
Említettek néhány kísérleti szert, amikkel már az
emberkísérleteknél tartanak, de csak külföldön. Az semmiképp
nem férne bele a költségvetésünkbe. De megvagyok.
Kétségkívül a lehető legjobb kezelést kapom.
– Vállalnád a kísérleteket, ha lenne rá pénzed?
– Még szép! A rákom állítólag halálos, nem megyek sokra a
kemóval és a sugárkezeléssel. Elkerülhetetlen. Szóval, ja,
vállalnám a kísérleteket. Mit veszíthetek? Az életemet? – Erre
csak nevetett, és jellegzetes chickys mozdulattal legyintett. –
Mint mindenki. – Észbe kapott, és elhúzta a száját. – Bocsáss
meg, Grizz. Nem úgy értettem.
– Oda se neki, Chicky. Nem vettem magamra. De mielőtt
elmész, mindenképp írd le nekem a bankszámlaszámodat, oké?
Chicky félrehajtott fejjel mosolygott, majd bólintott. De Grizz
következő kérése annál inkább meglepte.
– Ha netán ráérsz, és elég jól érzed magad, máskor is el tudnál
jönni hozzám? Tudod, csak csevegni? – Mire Chicky felelhetett
volna, sietősen hozzátette: – Természetesen állom az
útiköltségedet.
– Jaj, Grizz, édes! Szívesen eljövök hozzád látogatóba. Most
pedig te is megtennél nekem valamit?
Röpke bólintás.
– Áruld el, mi ez a vérszag a celládban!
 Huszonötödik
fejezet

TOMMY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

Tommy Axel autószerelő műhelyének irodájában ülve, a

panorámaablakon át figyelte a csúcsmodern autókon és
motorokon ügyködő szerelőket.
Axel virágzó és törvényes üzletet vitt, aminek láthatóan
borzasztóan ment a szekere. Tommy a minap hívta fel őt egy
szívességért, miután Mimi hazavitte Elliottot a bemutatkozó
vacsora után.
A háta mögötti ajtó ebben a pillanatban nyílt ki, és Axel lépett
be rajta. Tommy felállt, és kezet nyújtott, de Axel magához
rántotta egy ölelésre.
– Grunt… azaz Tommy! Jól tartod magad, tesó! Hogy megy a
sorod Ginnel?
– Remekül, Axel. Szokás szerint. Meló, gyerekek. Átlagélet.
Axel bólintott, miközben mindketten leültek.
– Mondd, hogy áll a helyzet… tudod… nyár óta?
 Tommy tudta, hogy Axel Grizz kivégzésére céloz.
– Minden rendben, Axel. Túléljük. Végre vége, hála az égnek –
felelte Tommy őszintén. Természetesen megtartotta magának a
kivégzés utáni összezördüléseiket, a kibontakozóban levő Sarah
Jo-helyzetet nemkülönben.
Axel nem tudta, mit mondhatna, így inkább hallgatott.
Gyerekkoruk óta ismerte Grizzt, és Grizz lehetett bármilyen
könyörtelen, Axelnek őszintén hiányzott a barátja.
– Tényleg, mielőtt kimenne a fejemből – törte meg a révületét
Axel –, gyorsan és nyereségesen túladtam a kocsikon és a
mocikon. – Egy csekk került elő az egyik fiókjából, amit
Tommynak nyújtott. – Ginnynek állíttattam ki. Odaadnád neki?
– Ez gyorsan ment. – Tommy zsebre vágta a csekket. – Kösz az
intézkedést, haver. Gőzöm sincs, mennyit értek azok a kocsik és
motorok, de az a hetvenötös Harley biztosan szép pénzt hozott.
– Azt nem adtam el – felelte Axel, miközben magához vett egy
másik borítékot, és sorra kihúzta a tartalmát.
– Akkor az még megvan? Nem adtad el Grizz kedvenc
motorját?
– Mire célzol, Tom? Ginny azzal bízott meg, hogy adjak el
minden kocsit és motort a garázsból. Egy Trans Am, egy
Corvette és két Harley, egy nyolcvanegyes és egy nyolcvanötös.
Ezt találták odabent a srácaim. – Axel átadta neki a boríték
tartalmát. – És ez… a másik dolog. Sietnem kellett, mert azt
mondtad, ezt minél előbb vissza akarod kapni.
– Aha. Holnap kezdődik a túra, és biztosan megbuggyanok, ha
végig azon rugózok, titkol-e valamit a kölyök. És örök hála,
amiért vállaltad. Tudom, már nem utazol ebben.
Axel felhúzta a szemöldökét.
– Az Ax Arc keze még mindig messzire elér!
Tommy elvigyorodott. Ebben a pillanatban észrevett valakit a
műhelyben. Amire Axel is felfigyelt, mert követte a vendége
pillantását.
– Szakasztott apja, mi? – mondta Axel.
– Rohadt élet, igen. Ha nem tudnám, simán azt hinném,
Anthony Beart látom. Az nem Slade, ugye?
– Nem, Slade az anyjára ütött, de a szemét leszámítva
Christian szakasztott olyan, mint az apja volt az ő korában –
magyarázta Axel. – Ráadásul ugyanolyan durva. Nekem
elhiheted. Ismertem Anthonyt kölyökkorában. – Axel vállat
vont. – Felvettem Christiant. Folyton bajba keveredik. A szülei
egyszer még azt is hagyták, hogy megjárja a javítót, hátha attól
leszáll a földre, de hiába. Anthony megpróbálta bevenni az
egyik tereprendező csapatába, de a kölyök tesz a gyepre, így
hozzám fordult, és megígértem, hogy megteszem, ami tőlem
telik. Amúgy le a kalappal előtte. Ismeri a motorokat, mint a
tenyerét, és lekötik. Remélhetőleg távol tartják a bajtól. Egyelőre
úgy fest.
Tommy évek óta nem találkozott Anthony és Christy
családjával. Mindig feszengett körülöttük, mert Anthony Grizz
barátja volt. De Ginny összebarátkozott Christyvel, és Grizz
bebörtönzése dacára kitartott mellette. Tommy tudta, hogy az
elmúlt években a lányok rengetegszer összeültek a gyerekekkel.
Miután Anthony és Christy ideköltöztek Florida nyugati
partjáról, Ginny és Christy rendszeresen együtt ebédeltek, és
tudta, hogy Christyt néhány csajos estére is meghívták, de azt
elég biztosra vette, hogy a gyerekek jó ideje nem találkoztak.
Szerencsére. Még csak az kéne, hogy Mimi Christian Bearrel
állítson haza! Rég történt, de ha jól rémlett neki, Ginny
említette, hogy Christy szerint Christian egy kicsit bele volt esve
Mimibe. Tommy félretette az emléket, és felidézte, miért is
látogatja meg Axelt.
– Na, itt ez az Elliott kölyök. Mit derítettél ki?
– A kezedben tartottak alapján stimmel. – Axel megperdült a
székével, és felkapott egy üdítős dobozt az asztaláról. Meghúzta,
közben a jelentést olvasgató Tommyt nézte.
– Azaz tényleg most nyáron töltötte be a tizennyolcat –
mondta Tommy inkább magának, semmint Axelnek. –
Idősebbnek tűnt.
– Szerintem is. De az, akinek mondja magát. Júniusban
érettségizett, és az anyai nagyanyjánál, Edith Wainrightnál
lakik. A nagyapja, Elliott Wainright nevét kapta, de nagyon úgy
fest, hogy csak a nagyanyja szólítja Elliottnak. A barátai inkább
a második keresztnevét használják. Egyedülálló anya nevelte,
aki aztán újra összejött a srác apjával. Mikor lelépett, hogy
együtt legyenek, Elliott beköltözött a nagyanyjához, hogy
befejezze az iskolát. Az anyja bankpénztáros, az apja pedig egy
michigani autógyárban dolgozik.
– Miért mutatkozott be Miminek Elliottként, ha a barátai
máshogy szólítják?
– Nem tudom. Jól rémlik, célzott rá, hogy majdnem megégette
magát? Talán tiszta lapot akar Miminél. Biztosat nem
mondhatok, de ha álnevek vagy bandatagságok aggasztanak,
egyet sem találtam. Megmondtam, mélyebbre áshatok, de
szorított a határidőd.
Axel monológja közben Tommy átfutotta a paksamétát.
– Arra nem jutott időm, hogy a szokásos alaposságommal
utánajárjak. De sikerült igazolnom egy csomó szart, amit
beadott neked. Az állami fősulin tanul, és a vasboltban dolgozik.
Kétszer követtettem. Egyszer a templomba, aztán ebédelni vitte
a nagyanyját. Utána egy gyorsétterem parkolójában találkozott
néhány haverjával. Úgy tűnt, csak lógnak. Az emberem
semmiféle drogot nem látott, de mind söröztek. Nem aljasodtak
le, és nem randalíroztak. Az emberem a biztonság kedvéért
azért leírt néhány rendszámtáblát. Utánuk néztem, és a jelek
szerint megtartotta a bajkeverő baráti körét, de nem tartott
velük, semmi ilyesmi. Hanem hazament. Ennyire futotta. Ha
akarod, folytathatom.
– Miféle bajokba keveredtek a barátai?
– Gyerekesekbe. Némi rongálás, piti lopás, gyorshajtás.
– Korabeliek, és ugyanúgy vigyáznak magukra, mint ő?
– Fiatalabbak nála. Ketten még középiskolába járnak, egynek
kéne, de otthagyta. Január óta, majdnem egy éve egyikükről
sem írtak jelentést. Nem is tudom. Talán ő a vezér, és jó példát
mutat, hogy mindenki kövesse? Huligánok, ha engem kérdezel,
de inkább kérdezzük meg Christiant. Ő otthon van az utcán,
minden eljut a fülébe. Mutassuk meg neki ezt a névsort, hátha
felismeri valamelyiket!
 Mielőtt Tommy megakadályozhatta volna, hogy Axel
Christiant is belerángassa az ügyükbe, Axel felállt, és kinyitotta
az iroda ajtaját. És azzal a lendülettel hátrapattant, mire
Tommy felkapta a fejét.
– Cseszed, Christian, a frászt hoztad rám! Éppen érted
indultam – szólt Axel.
– Én pedig éppen szólni akartam, hogy Mrs. Fasznyelő
beszélni akar veled – felelte Christian.
Axel a szemét forgatva kilépett oldalra, és egy intéssel
beterelte Christiant az irodába. Aztán becsukta utána az ajtót.
– Nem illik Mrs. Fasznyelőnek gúnyolni az egyik visszatérő
ügyfelünket! Ami azt illeti, egyiket sem, Christian. Kirúgásra
hajtasz?
Christian a szemét forgatta.
– És nem megmondtam, hogy kösd copfba a hajad, vagy mit
tudom én? Tudod, milyen veszélyes ennyi hajjal motorokkal
dolgozni!
Tommy megköszörülte a torkát, mire Axelnek beugrott, miért
is akarta behívni Christiant.
– Idehallgass, Christian, tudom, mekkora városban élünk, de
azt is, hogy a korodhoz képest úgy ismered, mint a tenyeredet –
vágott bele Axel.
– Igen, és?
– Mondok neked négy nevet. Azt szeretném tudni, ismerős-e
bármelyik, vagy tudsz-e róluk valamit. Oké?
– Miért?
– Kurvára semmi közöd hozzá, azért.
 Utána lassan felsorolta mind a négy nevet. Két keresztnév,
aztán vezetéknév. Az egyiknek még beceneve is volt, amit Alex
gondosan hozzátett.
Christian megrázta a fejét.
– Egyik sem ismerős. Még valami?
– Nem, ennyi. Kösz. És üzenem Mrs. Fa… Mrs. Marquartnak,
hogy egy perc, és megyek.
Christian erre Tommyra nézett.
– Hogy van Mimi? Rég láttam.
Ez hideg zuhanyként érte Tommyt. Évek óta nem találkozott
Christiannel, és kissé meglepte, hogy a fiú emlékezett rá, és
felismerte.
– Remekül van – felelte Tommy. – Tudod, milyenek a lányok!
Szerzett egy komoly pasit, és rögtön azt hiszi, ő az igazi.
Christian bólintott, majd egy szó nélkül távozott, és becsukta
maga után az ajtót.
Tommy egy vállrándítással fordult vissza Axelhez.
– Mi van? Gin annak idején említette, hogy kölyökkorukban
bele volt esve Mimibe. Szerinted egy nap ő fogad majd a
küszöbömön? Ki van csukva.
Erre Axel felkacagott, és felállt.
– Örülök, hogy újra láttalak, Tommy. Ha kell még valami, csak
egy szavadba kerül!
Elköszöntek, aztán Tommy a zsörtölődő ügyfeléhez siető Axel
nyomában távozott.
Méghozzá megkönnyebbülten. Elliott őszinte volt. Tommy
holnap elviheti a családját vakációzni, de otthon hagyhatja az
Elliottal kapcsolatos kétségei terhét.
Természetesen most már azzal a gondolattal kell majd
megbarátkoznia, hogy Mimi egy nagykorúval jár, de legalább
kiderült, kivel van dolga. Egy olyan sráccal, aki majdnem
megjárta a törvénnyel, de az utolsó pillanatban észhez tért.
Christian a szeme sarkából figyelte Mimi Axel irodájából
távozó apját. Felfigyelt rá, amikor megérkezett, és szándékosan
felbosszantotta Mrs. Marquartot, hogy mindenképpen beszélni
akarjon Axellel. Mentséget akart, hogy Mimi felől érdeklődjön.
Évek óta nem beszélt a lánnyal, de mély és megoldatlan
érzéseket táplált iránta. Rejtély, miért. Hiszen pici koruk óta
nem találkoztak, azóta pedig bőven akadtak csajok az életében.
De egy arc mindig visszatért, hogy kísértse. Mimié.
Sosem kereste meg, és az anyjának sem javasolta, hogy
együtt, családként boldoguljanak a helyzettel. Mi több, annyira
felzaklatta a lány iránti megszállottsága, hogy a lehető
legmesszebbre menekült előle.
Aztán az év elején távolról meglátta. A pláza egyik padján
beszélgetett egy nővel. Földbe gyökerezett a lába, aztán
bemenekült egy üzletbe. A kirakatból nézte, közben felidézte a
gyerekkori játékaikat, aztán ahogy telt az idő, a korral
rádöbbentek, hogy a másik az ellenkező nem tagja, és kínos
szégyenlősség felhőzte az összeüléseket. Végül a családi
összejövetelek egyszerűen elmaradtak, de a fejéből képtelen
volt kiverni.
Éppen arra készült, hogy belép Axel irodájába, és
félbeszakítja a beszélgetésüket, mikor elcsípte Mimi nevét. Még
a tompán kiszivárgó szavaik dacára is biztos volt a dolgában.
Megtorpant, hátha megint sikerrel jár. Aztán meghallotta a saját
nevét, és épp a kilincsre tette a kezét, hogy elfordítsa, mikor
Axel kinyitotta az ajtót.
Bement, és végighallgatta az Axel által felsorolt négy nevet.
Udvariasan érdeklődött Mimi felől. Észrevette az aggodalmat az
apja szemében, így közönyt színlelve távozott.
De a közöny mostanra elpárolgott. Tombolás vette át a helyét.
Düh. Szétütne bárkit és bármit.
De féken kellett tartania az indulatait. Játszania kellett a
szerepét, hogy kiderítse, mi a fasz folyik itt. Tudni akarta, Axel
névsorából ki jár Mimivel.
De leginkább arra volt kíváncsi, hogy az a szarrágó
félgengszter Nick Rosman miért hívja magát Elliottnak.
 Huszonhatodik
fejezet

GINNY, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

A hálaadási kiruccanás minden várakozást felülmúlt. Egyedül

Jason indult csalódottan, amiért Alec és a fiai lemondták, de
hamar új barátokat szerzett, és onnantól rettentően élvezte.
Hála a szüntelen programoknak és temérdek ennivalónak, a
többnyire féktelen és izgága fiam esténként legfeljebb
belerogyni tudott a kicsi ágyába, ahol gyors és mély álom várta.
Mi több, ez mindnyájunkra állt.
A sűrű programok közepette hiába is vágytam arra, hogy
visszavonuljunk szeretkezni a faházunk magányába, minket is
állandóan kifacsartak a napi teendők, és ugyanolyan gyorsan
kidőltünk, mint a gyerekeink. Ami így volt rendjén. Szeretkezni
ott az egész életünk, vigasztaltam magam.
– Micsoda kár, hogy bakot lőttem a Casey-Alec párossal –
említettem meg Tommynak, miközben belebújtam a
fürdőruhámba.
 – Alec a szikrák hiányára célzott, és talán tényleg korai még
neki a továbblépés. Szerintem magának sem hajlandó belátni,
Paulina mennyire kicseszett vele. – Tommy már felvette a
fürdőgatyáját, és éppen bőségesen kente a karjára a napolajat.
– Tudom. Casey ugyanezt mesélte. – Kikaptam Tommy
kezéből a tubust, és intettem neki, hogy forduljon meg. Aztán a
hátára nyomtam egy keveset.
– Fú, Ginny, ez de hideg! Miért nem nyomtad a kezedbe, hogy
felmelegítsd?
Dörömbölő kopogás szakított félbe minket, mentem is ajtót
nyitni, miközben Tommy felkapta az atlétáját.
– Elkészültünk! És ti? – kérdezte Jason fülig érő szájjal. Mimi
az öccse mögött állva mosolygott.
Utána az elszigetelt strandon napfürdőztem Mimivel, a
könyökömre emelkedve figyeltem Jason és Tommy búvárkodó
párosát. Egy hajócskával jutottunk el a szigetre, és eltartott egy
darabig, míg találtunk egy szegletet, amit a magunkénak
mondhattunk.
– Ugye, apa nem gondolta komolyan, hogy nem fogom
szeretni, miután kiderül az igazság? – szólt Mimi.
Tommyval nem egyszer beszélgettünk már Mimivel a
hálószobai eset óta, amikor Tommy megosztotta velem a
félelmeit Mimi Grizz iránti érzéseiről. Aznap a lehető
legőszintébben mondtam neki, hogy segítenie kell meggyőzni
Mimit, hogy ne gyűlölje Grizzt. Csak akkor döbbentem rá,
milyen ereje van a gyűlöletnek, mikor a lányom szeméből
láttam viszont. Újra és újra, valahányszor szóba került a férfi,
akinek az életét köszönhette.
Azóta viaskodtam a Grizz iránti gyűlöletnek vélt érzéssel,
mióta tudomást szereztem arról, hogy életben van. A Mimivel
folytatott társalgásainknak hála rádöbbentem, hogy nem
gyűlölet töltött el. Hanem megbántott zavar. Nem tudtam mire
vélni a visszautasítását.
De nem tagadhattam az iránta táplált szerelmemet sem.
Teljesen és fülig szerelmes voltam Grizzbe, és rájöttem,
mennyire fontos nekem, hogy ezt a szerelmünk gyümölcse is
tudja. Tudnia kell, hogy mindketten rettentően akartuk és
szeretjük.
Kemény dió volt meggyőzni. Úgy ragaszkodott az apja iránti
ellenérzéseihez, mintha az élete függne tőle. Az sem segített,
hogy őszintén meséltem neki Grizzről és a múltunkról. De nem
győztem hangsúlyozni, hogyan bánt velem. És az ő ötlete volt a
házasságom Tommyval, nehogy magamra maradjak. Ráadásul
Grizz ragaszkodott ahhoz, hogy helyette nevelje a gyerekét,
mert tudta, hogy Tommy szeret engem, és sajátjaként szereti
majd a gyermekem.
– Látom, nagyon meg akarod értetni velem, mennyire
szereted apát – jegyezte meg Mimi, és a kristálytiszta vízben
búvárkodó férfira mutatott. – Nem tetszene a gondolat, hogy rá
lettünk tukmálva, mert Grizz parancsba adta.
Ugyan a lelkére kellett beszélnem egy darabig, de végül
sikerült leszoktatnom arról, hogy sátáni spermadonorként
hivatkozzon rá. Attól is óva intettem, hogy semmiképp ne
emlegesse nyíltan nyilvános helyen. Nem volt rá konkrét okom,
de azért Grizz neve még mindig közismert volt Dél-Floridában.
– A szavamat adom neked, Mimi, hogy apáddal fülig és
teljesen szerelmesek vagyunk egymásba. Azzal is igazat
mondtam, hogy eleinte ódzkodtam a házasságunk gondolatától.
Azt sem tudtam, hol áll a fejem, és még mindig végzetesen
szerettem Grizzt, de végül beleszerettem az apádba. Ami máig
kitart.
– Mesélj egy másik jó sztorit Grizzről! Olyasmit, amit eddig
soha senkinek.
– Az apád ismeri – szabadkoztam, aztán felidéztem a
holdfényes randijainkat Grizz-zel, különös tekintettel az
állatkertesre. Meséltem neki a plüssgorilláról, amit kidobtam, és
a gyémánt fülbevalóról, ami az ő jussa lesz.
– Született romantikusnak hangzik – jegyezte meg fintorogva.
– Gyilkos amorózó. Ha könyv lenne, elolvasnám.
Egy pillantással levettem, hogy csak húzza az agyam. Nevetve
bólogattam. Kezdetnek megteszi.
Azt hittem, ezzel lezárhatjuk a témát, mikor előállt egy
meglepetéssel.
– Tudom, azt akarod, hogy ne gyűlöljem, anya. De ne strapáld
magad. Mégis, hogy gyűlölhetnék valakit, akit nem is ismerek?
És nem is fogok. Utólag már bánom, hogy nem szóltam nektek
rögtön, miután megtudtam. Próbáltam célozni rá, mikor
megtalálták annak a hölgynek a csontjait, és leültetek velünk
beszélni. Egy kicsit meséltetek a múltatokról, mire rávágtam,
hogy ez a világ legkirályabb dolga. Nyilván azt reméltem, hogy
folytatjátok.
 Várakozó szemmel nézett rám.
– Sajnálom, hogy nem esett le nekünk apáddal. De a pillanat
egyszerűen nem tűnt megfelelőnek – feleltem őszintén.
Bólintott.
– Ez, hogy veled beszélek róla, és nem Leslie pletykált
rémtörténeteit hallgatom, kíváncsivá tesz. Csúnya dolog azon
bánkódni, hogy nem ismerhettem személyesen?
Mégis, mit mondhatnék erre? Grizz szörnyű tettei miatt
titkoltuk előle az igazságot. Erre most a tengerparton fekve
próbáltam rávenni a lányomat arra, hogy ne gyűlölje a vér
szerinti apját, erre rávágja, mennyire bánja, hogy nem
ismerhette, mire azt sem tudtam, hová kapjak.
Így őszintén feleltem.
– Nem tudom, Mimi. A lehető legkomolyabban, fogalmam
sincs, jól járt volna-e bármelyikőtök, ha találkoztok.
Napszemüveg ide vagy oda, a homlokomhoz tettem a kezem,
hogy a válaszát fürkésszem. A vakító napfény dacára látni
akartam az arckifejezését.
Kicsit felemelkedett, az egyik könyökére, szembe velem.
Szelíd szellő sodorta felém az illatát. Kókuszos naptej, amibe
gyümölcsillat keveredett. Én is felültem, törökülésbe.
– Tudtad, hogy egyszer rákerestem?
– Nem, nem tudtam.
– Alig találtam valamit, anya. A hírek és az újságok sem
hozták le a halálát. Ami egy kicsit hihetetlen, nem gondolod?
Készületlenül ért a kérdés, mivel rájöttem, hogy igaza van.
Grizz kivégzése semmiféle hírverést nem keltett. Emlékszem,
Jason barátja, Corbin azt mondta neki, hogy azon a hétvégén
azért mentünk el Tommyval, hogy megnézzük, ahogy valami
fickót kinyírnak. Otthon gondosan kerültük a témát Jason előtt.
Néhány helyen lehozták Moe maradványainak előkerülését ’99-
ben, miután a helyiek kíváncsiskodóbb fele, köztük Corbin
szülei beizzították az emlékeiket, és összerakták a kirakós
néhány darabját. Miután Corbin szóvá tette Jasonnek Grizz
kivégzését, felkerestem az anyját, és udvariasan megkértem,
hogy tartsa meg magának a véleményét. Döbbenet, de
bocsánatot kért. Talán még elég élesen élt benne Grizz emléke
ahhoz, hogy megijessze?
– Nem. A legkevésbé sem, Mimi. Hiszen nem véletlenül
halálsor a neve. Mégis, hány kivégzésről hallottál?
– Sehányról. De ő nagy halnak tűnt. Arra számítottam, hogy
talán felkapják rá a fejüket.
– Lehet benne valami. – Apró örvényeket rajzoltam a
homokba. Okkal hitte. – Talán más áll mögötte. Befolyásos
ember volt. Még a rács mögött is. Nyilván lefizette a megfelelő
embereket. Elég vagyonos volt, tudod? Azt is tudnod kell, hogy
te is az vagy.
– Azt már tudom, hogy enyém Carter néni és Bill bácsi háza –
mondta félszegen. – Láttam a tulajdoni lapot a széfetekben.
Felsóhajtottam.
– Annál azért többről van szó. – Ezt most miért kellett? Bölcs
döntés lenne egy tizenöt éves orrára kötni, mennyire gazdag?
Fejben már átkoztam magam, amiért felhoztam Grizz vagyonát,
de Mimi elengedte a témát.
 – Szerintem Leslie ezért keresett fel, anya. – Szembefordult
velem, maga alá gyűrte a lebarnult lábát.
– Miért keresett fel Leslie?
– Mert hiába kutatott utána. Nem talált semmit a hátteréről,
és tudtam, hogy igazat mond, mert én is megpróbáltam, és csak
egyetlen cikket találtam.
– Hogy érted ezt? – Kíváncsivá tett.
– Alig tudni róla valamit. Tényleg alig. Egyszer előástam a
neten az egyik nyilvántartási képét. Mire újra meg akartam
nézni, már eltűnt. Egyszer még a könyvtár régi mikrofilm-
olvasóival is próbálkoztam, de nemhogy nem volt róla
semmijük, hanem egész évek hiányoztak. Hiányosabb lehetett a
gyűjtemény, mint hitték.
– Mit mondtál, egy cikk? Hol? – Maradéktalanul élvezte a
figyelmem.
– Mikor az osztályom elment az orlandói Disney Worldbe, az
egyik napot kötelező tanulással kellett töltenünk. Felvetettem,
hogy elmehetnénk a megyei könyvtárba. Egy 1985-ös
mikrofilmen találtam róla egy cikket. Csak egyetlenegyet, de
szerepelt benne a képe. Megemlítettem Leslie-nek is, mire
küldetett velük egy másolatot.
– Miről szólt? – Tényleg tudni akarom?
– Csak arról, hogy letartóztatták emberrablásért, de további
vádakat is emelnek majd ellene. Téged sehol nem említenek,
anya. Ez az első letartóztatása lehetett. A képe pedig teljesen
más volt, mint ami a nyilvántartásban szerepelt. Inkább
hippinek látszott.
 Mosolyogva sütöttem le a szemem. Grizz sok minden volt, de
hippi soha. Nyilván régi kép lehetett, a hosszú hajú idejéből.
Felnéztem, és éppen a mondandómat fogalmaztam, mikor
kiszúrtam az arcán leszánkázó magányos könnycseppet.
Remegett az alsó ajka.
– Mimi?
– Annyira sajnálom, anya! – Felém nyúlt. Magamhoz húztam,
miközben közelebb mászott. – Annyira sajnálom, hogy
rávettelek titeket a Leslie-interjúra!
A hátát lapogatva próbáltam csitítgatni.
– Semmi gond, Mimi. Komolyan mondom.
– Dehogynem! Ne tegyél úgy, mintha nem lőttem volna
iszonyú bakot!
Elhúzódott tőlem, és csuklások közepette törölgette a szemét.
– Hetek óta csak arról mesélsz nekem, mennyire szeretett, és
mennyire igyekezett megvédeni téged. Tönkretettem. Tudom,
végül nem hozták le Leslie cikkét, de hajszál híján lelepleztek
téged, őt és apát miattam! Komolyan beszélek, anya!
Kihasználtam az irántad érzett szerelmét, és eljátszottalak téged
a telefonban, hogy kicsikarjak tőle egy interjút Leslie-vel.
– Mimi…
– Veled pedig elhitettem, hogy ha beszélsz Leslie-vel, azzal
kiteregeted a lapjaidat, és közelebb kerülhetünk egymáshoz!
Félig már tudtam az igazat. Elolvastam az orlandói cikket.
Láttam az akkori nyilvántartási képét. Ráadásul azok után,
miket meséltetek apával, mikor tavaly előkerült annak a
hölgynek a csontváza, tudtam, hogy szégyelled a múltadat, és
bántani akartalak, amiért nem árulod el nekem, ki az igazi
apám! Amiért titkolózol.
Minden ízében rázta a zokogás, így ringatni kezdtem, előre-
hátra, hátha lenyugszik.
– Mimi, felnőtt nő vagyok. Tudtam, mit csinálok, mikor
belementem Leslie interjúiba. Tudat alatt talán tényleg
könnyíteni akartam a lelkemen. Mit lehet tudni? Csak azt, hogy
nem féltem a lebukástól. Az a cikk kendőzetlenül írt volna
bizonyos eseményekről, de a konkrét nevek, dátumok és címek
kihagyásával. Ráadásul egy országos folyóiratban. Ez nem
holmi helyi szóbeszéd, amire sokan emlékeznek. Nem egy
konkrét évről, államról, siralomházról és fogolyról szólt volna.
Közvetlenül semmi nem kapcsolta Grizzhez.
– És ha valaki utánajár, anya? Elég egyvalaki, aki elég szorgos
és kíváncsi, hogy hozzád kösse. Én pedig pont ebben
reménykedtem. Hadd kopogjon be hozzánk, és mutassa meg a
világnak, hogy te sem vagy tökéletes! Bántani akartalak téged és
apát, amiért titkolóztatok előttem. Annyira… annyira sajnálom!
– Igazából lehet benne valami, édesem. Ha a végére jár valaki
– például Corbin szülei –, akkor biztosan eljut hozzánk. De nem
így történt. – Két kézzel dajkáltam az arcát. – Inkább adjunk
hálát azért, hogy a cikk nem került nyomtatásba, és egyelőre
nem kell aggódnunk miatta. Hiszen te magad mondtad, milyen
nehéz a nyomára bukkanni. Ugye?
– Ez még nem minden – folytatta Mimi egy biccentés után.
Félrehajtottam a fejem.
– Egy részét elmeséltem Elliottnak. Egyszerűen muszáj volt
kiadnom magamból. Tudja, hogy a vér szerinti apámat idén
nyáron végezték ki. De megtartja magának, anya. Ebben
teljesen biztos vagyok.
– Nos, ha tényleg olyan különleges, mint állítod, és talán úgy
is van – kacsintottam rá –, akkor biztosan szívesen megőrzi a
titkodat a kedvedért.
– Ó, úgy lesz, anya. Annyira jól bánik velem, csodás és kedves
és megértő.
Szinte pattogott ültében, és rádöbbentem, mekkora kő esett le
a szívéről. Akárcsak az enyémről.
Újra lekentük magunkat, és visszafeküdtünk. A messzeségben
pancsikoló Tommy és Jason ricsaja keltette elégedettséget csak
fokozta a bőrömön táncoló szellő melege. Sirályok rikoltoztak,
és éppen elmerültem a kicsiny menedékünk zaj- és
illategyvelegében, mikor mozgásra figyeltem fel a balomon.
Mimi felé néztem. A könyökére emelkedve felém fordult.
Éppen rá akartam kérdezni, mit szeretne még megbeszélni
velem, de megelőzött.
– Mondd, anya… – vigyorgott. – Hány évesen vesztetted el a
szüzességedet, és milyen volt?
 Huszonhetedik
fejezet

MIMI, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

– Honnan veszed, hogy jobban hiányoltalak, mint te engem? –

kérdezte Elliott Mimitől, és rámosolygott a városi strand felé
menet.
– Te most viccelsz? – Mimi megszorította a karját. – Tényleg
kellemes volt az út, eltelt az idő, de jóból is megárt a sok! Hét
évnek tűnt ez a hét nap! Alig vártam, hogy hazajöjjek, és
viszontlássalak, és annyira jólesett, hogy értem jöttél, és
elhoztál. Az apám rápörgött a furgonodra. – A régi, de
makulátlan huzatra simította a tenyerét, aztán közelebb
húzódott Elliotthoz. Aki magához húzta, és csókot nyomott a
halántékára.
– Valami szép helyre akartalak vinni vacsorázni, de akkor
már ne motoron. Biztosan nem bánod, ha előtte ránézünk
Edithre?
– Ugyan már! Bírom a nagymamádat. De akkor nem rossz felé
megyünk? – Mimi kipillantott az ablakon, miközben kelet felé
haladtak a Commercial Boulevard-on.
– Edithnek van egy közös használatú üdülője, minden évben
ott tölti a hálaadás és a karácsony közti időszakot. Baráti
kiruccanás. Egész nap a parton ülnek, és kriketteznek,
kártyáznak, vagy amit a nagymamák szoktak. Otthon hagyta
néhány gyógyszerét. Beugrunk egy percre, és már megyünk is,
oké?
– Persze! Akkor tiéd az egész ház?
Elliott értette a célzást, és nagyot nyelt.
– Igen, egyedül vagyok otthon.
– Oda megyünk vacsora után? – Erőltetett könnyedséggel
beszélt, maga elé meredt az útra.
Elliott rásandított.
– Csak, ha szeretnéd, Mimi. Tudod, hogy veled akarok lenni,
de semmit nem akarok rád erőltetni, amit nem akarsz. Sosem
tennék olyat, amire nem állsz készen.
– Beszéltem erről az anyámmal – magyarázta a lány
szégyenlősen.
– Hogy… mi?
– Beszéltem az anyámmal. Megkérdeztem, hány évesen esett
túl rajta, és milyen volt.
– Az igazi apáddal történt? Aki meghalt?
– Hiszed vagy sem, de nem. Apával. Akit te is ismersz. Akihez
végül hozzáment. De nem akarok belemenni. Elég durva.
Elliott élesen felszisszent.
– Basszus, miért kellett szóba hoznod a szexet? Most
valahányszor elviszlek, azt fogja hinni, hogy azért. Rohadt élet,
talán már ma este ez jár a fejében! – A hangja merő aggodalom.
– Ugyan, dehogy gondolja. Nekem elhiheted. Megmondtam
neki, hogy még nem állok rá készen, és megígértem, hogy hozzá
fordulok, mielőtt történne valami.
– Ennyi? Hitt neked?
– Persze hogy hitt nekem! Ráadásul ez az igazság. Csak a
csókolózásnál tartunk, Elliott. Szerintem még nem állok készen
a következő lépésre. Megmondtam, mennyire fontos nekem,
hogy megvárjam az esküvőt.
Elliott birokra kelt a mérgével. Mi a francért kérdezte meg,
hogy visszamennek-e Edith üresen álló házába, ha csak kéreti
magát? Kis álszent! De majd meggondolja magát. Ezt biztosra
vette.

A város túloldalán Christian Bear a barátja ágya végén ülve

figyelte a hálószoba padlóján fekvőtámaszozó barátját. Mikor
Dustin végzett, felállt, a komódjához ballagott, felkapott egy
sört, és hosszan meghúzta. Megtörölte a száját a karjával, aztán
megszólította Christiant.
– Jól hallottam, a Sandpiper High balekjaival lógsz?
– Aha. – Christian beérte ennyivel, aztán ő is kortyolt a
söréből.
– Miért? Egy csapat taknyos. Lejjebb adtad, tesó?
– Szórakoztatnak – felelte Christian. – Unatkozom, és elvagyok
velük.
 – Rosman nem kapta fel a vizet? Hiába érettségizett le, szereti
adni a rettenthetetlen vezért. Szerintem fenyegetve érezné
magát egy magadfajta kemény arc láttán, Chris.
– Még nem futottam össze Nickkel, különben is, teszek rá, mit
gondol.
Nem oszthatta meg Dustinnal, hogy igazából miért férkőzött
be a bandába. Már egy hete próbált rájönni, mi köti őket
Mimihez. Mikor a szánalmas trió szószátyárja kibökte, hogy
Nick, teljes nevén Elliott Nicholas Rosman valami nagy dobásra
készül, hogy felfigyeljenek rá a helyi motoros bandák, Christian
rögtön tudta, hogy köze lehet Mimihez. Semmiképp nem
lehetett véletlen, hogy Nick és Mimi járnak – mikor Mimi igazi
apja pont tavaly halt meg a sitten.
Christian eleget hallott Grizzről. Az apja, Anthony sosem
titkolta a múltját. A múltját, benne Mimi apjával. Természetesen
Anthony mindkét fiának volt annyi esze, hogy megtartsa az
apjuk történeteit.
Christian tökéletesen adta a közömböst Rosman három
barátja előtt, hogy többet akarjanak elárulni. Hiszen közismert
rosszfiúként mindig számíthatott az olyan seggfejek
rajongására, mint ez a hármas, akik így nem érezték magukat
annyira pitiánernek. Christian félvállról vetette oda, hogy ha
nem csak segget csinálnak a szájukból, akkor beszáll. Ez a
felszínes érdeklődés is elég volt az alulfejlett önbecsülésüknek,
és azóta majdhogynem a lába nyomát csókolgatják, hogy a
kedvére tegyenek.
Felberregett Christian telefonja, előhúzta a farzsebéből.
 Ma este 8. Blue Moon üdülő a parton. 907-es ajtó.
Az üzenet láttán Christian becsukta a készüléket.
– Majd jövök, haver – búcsúzott Dustintól.
Kiszaladt a bejárati ajtón, és motorra pattant. Ha oda akar
érni nyolcra, csipkednie kell magát. Alig egy percre rá visszatért
a barátja szobájába.
– Nem indul a mocim, kéne a slusszkulcsod. – Kinyújtotta a
kezét. – Gyerünk, ide vele!
– Miért nem javítod meg?
– Menne, de sietek. Ide a kurva kulcsod, Dustin!
– Szerintem téged nem fedez a szüleim biztosítása. Nem
viheted el a kocsimat. Hazaviszlek, és menj a saját furgonoddal.
– Vészhelyzet! – bömbölte Christian. – Különben is, jobb sofőr
vagyok nálad! Ide a kulccsal!
Dustin kelletlenül átadta a slusszkulcsát, mire Christian
kirohant.
– Ajánlom, hogy még ma este visszahozd, Chris! – bömbölt
utána a barátja. – Kurvára nem viccelek!

Alig tíz percre rá Christian Bear egy rendőrautó hátsó ülésén

találta magát hátrabilincselt kézzel. Lemeszelték gyorshajtásért.
A zsaru talán hagyta volna, hogy felhívja a szüleit, vagy a
barátját, akitől kölcsönkapta kocsit, de a modora megpecsételte
a sorsát. Túlságosan az apjára ütött.
– Lesheted a telefonhívásodat! – bömbölte hátra a zsaru
vezetés közben. – Majd az őrsön megkapod.
 Slade Bear éppen végzett a kézmosással, és kifelé tartott a
meccsnézős kocsma férfi mosdójából, mikor megcsörrent a
mobilja. Az öccse, Christian hívta.
– Mi a stájsz, Ch…
– Slade! Nagyon figyelj rám! Nem tudom, hol vagy, vagy mit
csinálsz, de megtennél nekem valamit? Élet-halál kérdés, tesó.
Máskülönben nem kérném.
Slade a jobb füléhez szorította a telefont, a balra rátapasztotta
a tenyerét. A kocsmazajtól a saját szavát sem hallotta.
Visszaindult a mosdó felé. Christiannek nem szokása
szívességet kérni. Ez komoly dolog.
– Aha. Naná, Chris, lökjed! Mi az?
– Emlékszel arra a batár üdülőre a Commercial partján, a
Blue Moonra?
– Nem.
– Jaj, ne csináld! – üvöltötte Christian. – Kiskorunkban anya
oda rángatott el minket a túlpartról valami kölyök bar-
micvójára. Emlékszel a nagy bálteremre meg a csillámporra,
amivel egy hétig tele volt a hajunk?
– Ja, tényleg, eml…
– Fogd be, Slade! Csak figyelj! Oda kell menned, méghozzá
azonnal! A kilencszázhetesbe. Ott találod néhány úgynevezett
cimborámat. Mimivel lesz valami. Attól tartok, valami
szörnyűség, de részleteket ne kérdezz. Oda kell menned, nehogy
baja essen! Értetted?
– Miféle Mimi?
– Hány szájbatolt Mimit ismerünk, Slade?
 – Mimi Dillon? – Slade kiment a mosdóból, előhúzott egy
húszast a tárcájából, és a pincérnője kezébe nyomta. Azzal
távozott, és célba vette a parkolót, miközben a testvére beavatta
a részletekbe. Christian, mégis mi a fenébe rángatsz bele?

Negyed órával később Slade a 907-es ajtó előtt állt, és

bekopogott. Egy ismeretlen, pattanásos kölyök nyitott ajtót.
– Már azt hittem, nem jössz…
Elhallgatott Slade láttán.
– Hát te? – Végigmérte a vendéget.
– Az öcsém, Chris mondta, hogy itt találkozzak vele. Meg azt,
hogy akció van, és kóstolót akarok. – Megpróbált bekukkantani
a szobába a srác mellett, majd összehúzta a szemét. – Egy
gyerekcsapat? Nem lesz itt semmiféle akció, ugye? Hihetetlen,
hogy így átráztátok a kisöcsémet. Ha meghallja, a szart is kiveri
belőletek!
Erre kiguvadt a srác szeme, és hátralépett.
– Dehogy! Gyere csak, igyál egy sört! Eszünk ágában sincs
megszívatni Christ. Ez nagy dobás, haver. Kerülj beljebb!
Elmondunk mindent.
Slade belépett, és komótosan felmérte a terepet. Két tinédzser
a kanapén terpeszkedett, lábuk a drága dohányzóasztalon.
Olcsó fű bűze ülte meg a szobát. Rápillantott az egyszemélyes
fogadóbizottságra.
– Melyikőtök lakik itt?
– Egyikünk sem – felelte a fiú, és egy kiszőkített rasztahajú
társára biccentett. – Isaac faterja az egész épület fő
karbantartója. Ez a pecó egy páré, a kilencszáznyolcas pedig egy
nagyképű köcsögé, de ritkán látni őket. Csak nyaranta
használják az üdülőt. Mindkét hely csak a miénk.
Slade a kanapén lebzselő pároshoz lépett.
– Hol van Rosman? – kérdezte csak úgy, senkitől.
– A szomszédban, a kilencszáznyolcasban, és mostanra már
biztosan összevérezte a farkát. Szűz a csaj. Hihetetlen, hogy
bemákolt egy szűz picsát! – felelte az ajtót nyitó srác.
– Aha, és megnézhetjük az egészet. Filmez. Ez annyira állat
lesz, haver! – Isaac mélyen letüdőzte a vicces cigijét. – Kurva rég
tervezi már – magyarázta füstöt fújva. – Néhány beszarás
vallásos tetkót is bevállalt, hogy megfűzze.
A Slade-et beengedő kölyök felkapta a kezét, hogy
lepacsizzanak, erre Slade elkapta és kicsavarta a karját. Aztán a
padlóra küldte, és a lapockái közé vájta a térdét, úgy nézett
Isaacre.
– Ide a szomszéd kulcsát.
Isaac és a másik fiú egy emberként pattant fel a kanapéról, és
Slade felé indultak, de megtorpantak. A barátjuk a padlón
visítozott.
– Eltöri a karom! Eltöri a kurva karom!
– Mindenki karját eltöröm, ha nem kapom meg a kulcsot. –
Slade higgadt hangjából csak úgy áradt a vérszomj.
Láthatóan az esélyeiket latolgatták. Három egy ellen, és
egyikük már elesett. Eltöri a kis szaros karját, aztán összecsapja
a két tökéletlen fejét. Slade-nek ez gyerekjáték, és a páros arcára
volt írva, hogy ezt ők is tudták.
– Nincs nálam a szomszéd kulcsa. Odaadtam Nicknek – felelte
Isaac cérnavékony szűkölésre váltva.
– Akkor kezdj el imádkozni, hogy legyen mesterkulcs az apád
karikáján – biccentett Slade a dohányzóasztalon heverő apró
kulcstartóra. – Máskülönben a hülye fejeddel töröm be azt az
ajtót.

Mimi a szomszéd lakás kanapéján ücsörögve kortyolgatta a

jeges teát, amivel Elliott megkínálta. A fiú a hálóba ment, hogy
az éjjeliszekrényre tegye Edith orvosságait. Megérkezve egy
kézzel írt üzenet fogadta őket. „Bocsáss meg, amiért elkerüljük
egymást. Nyolcra moziba mentünk a barátaimmal.”
– Hála az égnek a pótkulcsért! – szólt át Mimi a szomszéd
szobába.
Aggódott Edithért, mikor nem nyitott ajtót. Látott egyszer egy
reklámot, amiben egy idős hölgy elesik, és nem tud felkelni.
Borsódzott a háta a gondolatra, hogy Elliott drága nagymamája
odabent van, de nem tud feltápászkodni, vagy segítséget hívni.
Elliott széles mosollyal került elő a hálószobából.
– Igaz. Kicsit biztosan felhúzom magam, ha hiába kerülünk
ekkorát a gyógyszerekkel. – Lehuppant mellé. – Igyál csak!
Imádod Edith házi jeges teáját.
Mimi újra beleszürcsölt.
– Inkább az aggasztott, hogy talán baja esett, vagy ilyesmi.
Visszatette a poharát a dohányzóasztalra.
 Elliott átkarolta, és magához húzta.
– Edith még órákig ellesz. Rendeljünk valamit, és együnk az
erkélyen! Láttad már a kilátást?
– Ha ezt szeretnéd, részemről megfelel – felelte Mimi
feltámadó szégyenlősséggel.
Erre a fiú felállt, és a keze után nyúlt.
– Gyere, hadd mutassam meg a kilátást!
Mimi felállt, és elindult a tolóajtó felé, de Elliott a hálószoba
felé húzta.
– Inkább a háló erkélyéről! A nappali tolóajtaja gyakran
beragad, és Edith említette, hogy a karbantartók még nem
jöttek el megjavítani. Még a végén kinyitjuk, és nem tudjuk
becsukni. Érted, ugye? – Mimibe fojtotta a választ. – A
helyedben innék még a teából. Még a végén Edith azt veszi a
fejébe, hogy nemet mondtál a híres jeges teájára!
Mimi különös érzéstől hajtva felnézett Elliottra. Valami nincs
rendjén. Hová tűnt a jól ismert Elliott? Mi változott meg benne?
Csak úgy áradt belőle a feszültség.
De rejtély, mitől. Látta, mennyire megfeszült az álla, mikor a
furgonban szóba került a szex, mikor emlékeztette, hogy meg
akarja várni a nászéjszakáját. Akkor azt hitte, csak képzelődik,
de most hirtelen kiélesedtek az érzékei.
Felidézett egy korábbi beszélgetést az anyjával. Ginny egy
bántalmazott kisfiúról mesélt neki, akire annak idején
vigyázott. A jelek szinte kiszúrták a szemét, és a megérzése sem
csalt, de eleinte semmibe vette, mert az olyan családoknál
egyszerűen nem fordulhat elő ilyesmi.
 Az anyja tévedett.
– Tudod, mit Elliott? Azt hiszem, inkább elmennék vacsorázni.
Nem szívesen időzök Edith nyaralólakásában úgy, hogy nincs
itt. – Egy hónapokkal korábbi vidám pillanat felidézésével
próbálta oldani a hangulatot. – Tudod, „gardedámtalanul.”
A zárszót már csak cincogta. Hirtelen elnehezült a tüdeje,
küszködnie kellett minden szusszanásért.
Visszatért a korábbi állfeszülés, de Elliott sebesen mosolyra
cserélte. Amiben nem volt semmi őszinte, döbbent rá Mimi.
Verejtékcsepp csordult végig Mimi nyakán. Hirtelen katlanná
vált a szoba.
– Oké – biztosította Elliott eltúlzott lelkesedéssel. – De csak
akkor, ha előtte befejezed a teád.
Már megint ezzel jön? A jeges tea. Már ivott néhány kortyot.
Bármi változás? Igen, nagyon úgy érezte. Ellazult a teste, ami
éles ellentétben állt az elmeállapotával.
– Nem vagyok igazán szomjas – nyögte ki végül.
Kóvályogni kezdett a feje, mire visszaült.
– Mi a baj, Mimi? Jól vagy?
A lánynak felkavarodott a gyomra a látványosan kamu
aggodalmától.
– Csak egy kicsit megszédültem. Nyilván azért, mert egész nap
nem ettem. Irány az étterem, ott majd rendbe jövök!
Elliott durván talpra rántotta, és csípőn ragadta, mikor
megingott.
– Gyere! Feküdj le Edith ágyára néhány percre!
– Vigyél haza, Elliott.
 – Előtte pihenj – makacskodott a fiú, miközben félig kísérte,
félig cibálta a háló felé.
– Nem, Elliott! Nem akarok lefeküdni. Haza akarok menni. –
Még neki is feltűnt, milyen nehezen forog a nyelve.
– Ne merészeld elcseszni nekem a dolgot, Mimi! Majdnem egy
kurva éve várok már erre! Még egy családi vacsorát is
bevállaltam! – A lányra meredt. – Olcsó ribanc vagy, semmi
több. Mindig úgy bámulsz, mintha alig várnád, hogy
megdöntselek, aztán az ellenkezőjét mondod. –
Megkeményedett a hangja. – Most velem jössz a hálóba, ahol
szeretkezni fogok veled, és élvezni fogod. Felfogtad?
Megértetted?
Öntelt vigyor. Szeretkezés? Lófaszt! Szétkúrja a pináját!
– Elcseszni, mit? – zokogta a lány. – Mit tettél a jeges teába?
Azt akarod, hogy kidőljek?
– Csak azt, hogy elengedd magad. Nem akarom, hogy elájulj.
Azt akarom, hogy élvezd, és a szavamat adom, Mimi, úgy is lesz.
Ígérem. – Hallhatóan lehiggadt. – Először kinyallak. Ha hajlandó
leszel felengedni végre, csípni fogod, esküszöm. Mindenképp a
csúcsra juttatlak, és utána könyörögni fogsz egy kúrásért, érted?
Gyerünk, nyomás!
Erre berobbant a lakás ajtaja, belépett egy ismeretlen, és
becsapta maga után az ajtót.
– Vedd le róla a kezed, Nick!
– Ki a faszom vagy? – értetlenkedett Elliott, még mindig
satuként szorítva Mimi derekát.
– Az a fasz, aki beveri a szaros képedet.
 Huszonnyolcadik
fejezet

MIMI, 2000,
FORT LAUDERDALE
(Grizz kivégzése után)

Slade elnézte, ahogy Mimi belekortyol a kávéba, és elhúzza a

száját.
– Idd meg, Mimi. Biztosan segít – biztosította csitítón.
A lány ivott egy kortyot, és lassan lenyelte. Aztán remegő
kézzel a pohártartóba tette, szorosan a vállára húzta az
üdülőből elemelt pokrócot, és sírva fakadt.
– Én hülye! Én hülye! Olyan kínos! – Csak ennyire futotta tőle,
miközben előre-hátra hintázott.
Egy elhagyatott parkolóhelyen álltak a gyorsétterem mögött,
ahová Slade betért. Vett két kávét a kiadóablaknál, és leparkolt
az étterem mögé. Nyugtatgatni próbálta.
– Semmi gond, Mimi. Megúsztad. Időben odaértem. Nem
történt semmi. És nem is fog. – Végtelenül szelíden.
– De ha nem érsz oda az utolsó pillanatban, akkor Elliott ki
tudja, meddig megy el, és én, én, én…
 – De odaértem, Mimi, és nem történt semmi.
Aztán elmondott neki mindent, amit Christian bebifláztatott
vele. Azt, hogy Nick Rosmanként ismerte Elliottot, és hogy a
barátain át eljutott a fülébe Nick terve, amivel ki akarta vívni
néhány motoros banda figyelmét.
– Tudtam, hogy Grizzről beszélnek, így kötöttem össze veled.
Igazából kicsit meglep, hogy tudsz Grizzről. Nem hittem volna,
hogy tudod, ő az igazi apád.
Mimi reszketegen felszusszant.
– A véletlen műve volt. Hosszú történet, de tudom, kicsoda. De
az hihetetlen, hogy te is ismered ezt a bandát!
– Igen, nekem is csak az utolsó pillanatban esett le, kiről
beszélnek – hazudta.
Azt nem árulhatta el neki, hogy az öccse, Christian
szándékosan összehaverkodott ezekkel a barmokkal. Nem
akarta kínos helyzetbe hozni Mimit azzal, hogy másvalaki is
tudott Rosman tervéről.
– Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy le akarták filmezni,
amikor Elliott… azaz Nick szexel velem. – Megborzongott, és
szorosabbra húzta a takarót a vállán.
Utána olyan hatalmas és tágra nyílt szemmel nézett fel rá,
amilyet Slade még sosem látott, és vegytiszta áhítattal szólt
hozzá.
– Megmentettél, Slade. Megmentettél.

– Mi, hogy szétkúrtad a képét? Mikor a kurva kórházban lenne

a helye, Slade? – Christian csak úgy vöröslött.
– Azt meghagyom neked! – vágott vissza Slade.
Slade elfáradt a hosszú este végére. Miután lopva hazavitte
Mimit, visszatért a lakásba, amin három lakótárssal osztozott,
és lefeküdt. De nem jött álom a szemére. Évek óta nem
találkozott Mimivel, és megütközött a látottaktól. A cuki, barna
hajú, nagy szemű apróság igazi szépséggé érett. Emlékeztetnie
kellett magát, hogy még csak tizenöt. Az a köcsög Rosman golyót
érdemelne azért, amit vele forralt.
Slade tudta, hogy a szülei leteszik az óvadékot Christianért, és
igaza is lett. De a gyorsaságuk még őt is meglepte – akárcsak az,
hogy Chris hajnalok hajnalán beállított hozzá.
– Tudtad, mit tervez az a szarláda! Hordágyon kellett volna
kihozniuk abból a lakásból, Slade. – Christian karba tett kézzel
dőlt a kredencnek.
Slade töltött magának egy kis kávét, és leült az apró
konyhaasztalhoz.
– Te begolyóztál. Tudod, ugye? Ha elragadtatom magam, és ki
kell hívni a lakáshoz a rendőrséget vagy a mentőket, akkor
biztosan előkerítik azt a három jómadarat, onnan pedig csak
egy lépés, hogy eljussanak Mimihez és hozzám. Azt akarod,
hogy a zsaruk bekopogjanak az otthonába, és azzal ébresszék
fel a szüleit, hogy a lányuk pasiját kórházba juttatta Anthony
Bear egyik fia? Kész szerencse, hogy beszóltál annak a
zsarunak, Christian. Ha nem tesz hűvösre, akkor mindenkinek
egy mázsa szar zúdul a nyakába! Mikor térsz már észhez?
Slade ekkor felnézett az öccsére, és olyan arckifejezés
fogadta, amitől mindig rátört a szorongás.
– Eszedbe ne jusson, Chris. – Figyelmeztetően felemelte a
kezét. – Engedd el. Ráadásul, ha bizonyos körökben híre megy
annak, mit forralt, neki annyi. Grizznek még mindig vannak hű
követői. A csávóval még a túlvilágon is számolni kell, és Rosman
biztosan tökkelütött, ha azt hitte, bárkit lenyűgöz egy ilyen
húzással. Igen, néhány konkurens bandának talán okozott
volna pár kellemes percet, de Grizz halála után a régi
ellenségek nagy ívben tojnak az egészre.
Slade ivott egy korty kávét, és felsóhajtott. Az öccsére meredt,
aki mozdulatlanul állt, karba tett kézzel, viharos képpel.
Néhány perc után Slade vonásai megenyhültek.
– Mi ez az egész Mimi-ügy? Miért vetted ennyire a lelkedre?
Azt sejtettem, hogy annak idején bele voltál zúgva, de évek óta
nem láttuk őket. Még mindig ennyire bírod?
Christian mélyen hallgatott. Inkább célba vette a hűtőt, és
kivett egy sört. Megfordult, és az első korty közben Slade-re
pillantott, ügyet sem vetett a bátyja neheztelő fintorára.
– Mit mondtál a szüleinek?
– Semmit nem kellett – felelte Slade elgyötörten. – Kitaláltunk
egy mesét, amit előadhat nekik, aztán néhány házzal arrébb
kitettem. – Elcsípte az öccse pillantását. – Szemmel tartottam,
hogy biztonságban hazaérjen, mielőtt elhajtottam, oké? Nehogy
a házuk előtt lássák a kocsimat. Még csak az kéne, hogy a szülei
rákérdezzenek, miért én vittem haza. Hadd higgyék, hogy Nick
volt!
Christian csupán bólintott.
 Slade nem tudta megállni.
– Ha úgy érzed, még mindig bírod, miért nem lépsz? Talán
összefuthatnál vele valahol, vagy elmehetnél hozzájuk. Mondd
azt, hogy a környéken jártál, és be akartál köszönni. Tudod,
hogy Ginny néni tárt karokkal fogadna!
– Az apjával már találkoztam Axelnél. Úgy nézett rám, mint a
szemétre. Azonnal az orrom alá dörgölte, hogy a lánya
mennyire szerelmes. Látni sem bír. Azt hiszi, jobbat érdemel
nálam. Amiben lehet valami.
– Baromság. Ha nem lépsz közbe, Mimit ma este
megerőszakolják. És ha ennek a híre rossz fülekbe jut, Rosman
fűbe harap miatta. Ami még megeshet. Elébe mentél, hogy
kiderítsd, mi folyik itt. Hiába vagy forrófejű, öcsi, attól még
fasza gyerek vagy, aki elintézné, hogy soha senki ne merjen a
lányuk körül lábatlankodni! Ne becsüld le magad állandóan,
Christian! Esélyt akarsz Miminél? Igazi esélyt? Akkor gyúrj rá a
tanulásra, és szabadulj meg néhány haverodtól! Dillonéknál
talán hiába kilincselnél ezzel, de anyát és apát biztosan
feldobnád vele.
Christian felhajtotta a söre maradékát, és a pultra tette az
üveget. A bátyja tanácsát semmibe véve indult az ajtó felé,
közben búcsúpillantás nélkül visszaszólt.
– Jövök neked eggyel, Slade.
 Huszonkilencedik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

A hálaadási túra utáni hetekben csak úgy szálltak a napok a

pörgéstől. A karácsony, az új év kezdete és a családunk sűrű
beosztása gondoskodott róla, hogy a naptáron egyik rubrika se
árválkodjon üresen. De ebben az időszakban olyan is akadt, ami
nem került naptárba. Az egyik legkirívóbb Mimi és Elliott
kapcsolatának vége lett.
A kiruccanásunk utáni első randijuk estéjén megvártam.
Lopva nyitotta ki a bejárati ajtót, és már felfelé tartott a lépcsőn,
mikor visszahívtam. Mikor láttam, hogy sírt, tudtam, hogy
valami nem stimmel.
Megengedte, hogy átöleljem, miközben legalább öt percig
zokogott, ami végül csuklásrohamba torkollt. Főztem egy kis
teát, míg ő arcot mosott. Utána leültünk a társalgóba, ahol
elmesélte, milyen kellemes helyre vitte vacsorázni Elliott, ahol
összefutottak az egyik exével, aki jelenetet rendezett.
– Annyira megalázó volt, anya! Idősebb nála, és nyilván még
mindig szereti. A képébe vágta, hogy talán már általános
iskolákban felszedett kislányokra fanyalodik.
Szótlanul hallgattam, Mimi pedig szóvá tette, hogy Elliott exe
biztosan ivott. Ráadásul akkora patáliát csapott, hogy az
étterem tulajdonosa végül mindhármukat kitessékelte.
– Nem is tudom, talán megváltozott a szememben. Nem védte
se magát, sem pedig őt. Úgy éreztem, feszélyezem. Szerintem
örökre megváltozott a szememben. – Lenézett a bögréjére az
arcán patakzó könnyek fátylán át. – Szerintem jobban érdekli
mások véleménye, mint én.
– Akkor, szakítottatok? – Kétfelé húztam. Titokban reméltem,
hogy talán végre nem kell aggódnom a lányom tizennyolc éves
pasija miatt, de közben a szívem szakadt a szenvedése láttán.
Rég történt, de még mindig élénken emlékeztem a döfésre,
mikor Matthew Rockman véget vetett a korrepetálásainknak.
– Valahol kölcsönös volt – felelte. – Anya?
– Igen, Mimi?
– Nem bánnád, ha egy darabig nem beszélnénk róla? Úgy
értem, Elliottal már megegyeztünk abban, hogy töröljük a
másik számát. Eldöntöttük, hogy ez nem fog működni.
Felvetette, hogy talán majd később, amikor idősebb leszek, újra
megpróbálhatnánk, de lássuk be, csak udvariaskodni akart.
Esélytelen, és azt hiszem, én sem akarnám.
Hosszan fújtatott, és könyörgőn nézett rám.
A beszélgetés után hetekig sasszemmel figyeltem Mimit, és
noha látszott rajta, mennyire megviseli a dolog, összeszedte
magát, és visszatért a dolgos hétköznapjaihoz. Iskola, munka,
barátok, minden visszazökkent a régi kerékvágásba, még arra is
megkért, hogy velem tarthasson a következő ebédemre Christy
Bearrel. Megkönnyebbültem annak láttán, milyen szívósan
eltökélte magát a továbblépés mellett. Tommy pedig aztán
végképp fellélegezhetett, mikor tájékoztattam a szakításról.
Lassan feledésbe merült a Grizz-zel kapcsolatos
beszélgetésem Mimivel. A Leslie miatti bűntudata feloldozást
nyert, a Grizz iránti kíváncsisága pedig elillant. Minden újra a
régiben. A gyerekeknek már hetekkel ezelőtt megkezdődött a
félév, és közeledett január vége. Mivel feladtam a könyvelős
ügyfeleimet, így a szokottnál több lett a szabadidőm.
Az utóbbi időben sokat gondoltam Mary Katherine nővérre.
Nemrég álmodtam az apácáról, aki annyira közel állt hozzám
gyerekkoromban. Aki az előkerítésemre buzdította a
hatóságokat. Talán a tudatalattim győzködött az álmaimon át,
hogy még nem végeztem vele?
– Mégis, hogyan bukkanhatnál a nyomára, Ginny? – kérdezte
Tommy kora reggel a hálónkban. Éppen az ágyunkon ülve
húzta fel a munkahelyi cipőjét.
– Utánaérdeklődtem, mikor megújítottuk a házassági
fogadalmunkat. Miért nem próbáltam már évekkel ezelőtt
megkeresni, Tommy? Úgy érzem, egyike az életem elvarratlan
szálainak.
– Azaz, még él?
– Igen, Illinois-ban, egy visszavonult apácáknak fenntartott
idősotthonban. Szeretném meglátogatni. Megmondani neki,
hogy élek. Talán már nem is emlékszik rám, Tommy, de tavaly
nyár óta kísért, és mostanáig halogattam. Annyi minden történt
azóta, hogy ezt senki nem vethetné a szememre. Mégis… látni
akarom, mielőtt túl késő lenne. Talán ezért jelent meg
álmomban. Már matróna lehet, nem gondolod?
– Nem is tudom, Gin. Nem ismerem, és nem tudom, hány éves
lehet most. De ha ennyire nem hagy nyugodni, akkor
mindenképp tedd meg.
– Elkísérsz? Szerintem egy péntek délutáni járattal mennék.
Két estét maradunk, vasárnapra hazaérünk.
– Nem hinném. Most, hogy Alec visszatért a rendkívüli
szabadságáról a hegyekből, több ügyfelet vállalunk, és kinéz
néhány ledolgozós hétvége is. Menj csak, majd én vigyázok a
gyerekekre. Úgy nem kell azon agyalnunk, melyik barátunknál
maradjanak, vagy át tudjuk-e hívni Cartert.
– Lehet, hogy nem szívesen vállalnám egyedül. Nélküled.
– Szerintem jót tenne neked, Gin. – Felállt, és felém ballagott,
hogy gyengéden felemelje az állam, és a szemébe nézzek. – Ha
engem kérdezel, jobb lenne nektek négyszemközt. Ha nem
szívesen vállalnád egymagad, elkísérlek. De szerintem ezt
egyedül kell megtenned.

Egy hétre rá Illinois-ban, a Kegyelem Nővérei Nyugdíjasotthon

kellemes társalgójában találtam magam. Ezt a régi zárdát annak
idején lakhatatlannak minősítették, és bontásra ítélték, mikor
megakadt rajta egy vagyonos tőkés szeme, aki felújíttatta. A
bömbölő téglakandalló mellett állva meredtem a mennyezetre
és a környező falakra, lenyűgözött a stílus.
Egy ifjú novíciát küldtek el Mary Katherine nővérért. Tehát
már nyilván tolószékes. Ki tudja, talán hibát követtem el.
Nyilván nem is emlékszik rám. Hiszen 2001-et írtunk. 1975-ben
raboltak el. Több mint huszonöt éve. Mégis, mit képzeltem?
– Rózsaillatot érzek, de sehol egy virág vagy légfrissítő –
jegyezte meg nekem egy ifjú nő. Elcsevegtünk várakozás
közben. A nénikéjét várta, aki úgyszintén visszavonult apáca
volt. Éppen helyeselni akartam, mikor felcsendült egy azonnal
ismerős hang.
– Guinevere Love Lemon. Hol késtél eddig?
Mary Katherine nővér a korát meghazudtoló lendülettel
sietett felém. Aztán szorosan karon ragadott, hogy végigkísérjen
a meseszép épület meleg és hívogató folyosóin. Nem is
hasonlított egy nyugdíjasotthonra. Inkább egy elegáns, sok
hálószobás kúriára. A szobája felé menet elmagyarázta, hogy
hiába közeledik a kilencvenhez, egyetlen porcikája sem érzi az
éveket.
A szobájában egy szó nélkül végighallgatott mindent, ami
1975 májusának sorsfordító napja óta történt. Kék szemében
szikra, és noha kíváncsiságra is számítottam, de hiába.
– Tudtam, hogy kutya bajod – közölte magabiztosan.
– Hogyan?
A szívére tette a kezét.
– Nem az eszemmel. Egyszerűen tudtam. Egy idő után
megbékéltem vele, és azok alapján, amiket meséltél, okkal
aggódhattam volna érted, mégsem tettem. Valami azt súgta
odabent, hogy megleszel. Imádkoztam az Úrhoz, hátha egy nap
jelzi, hogy így történt. És ma eljött ez a nap. Áldassék a mi jó
Urunk, Guinevere.
Ölelkeztünk, aztán a csontos csuklóját ékítő órára pillantott.
– Eljössz velem a körömre?
– Kör?
– El kell mennem Agnes nővérért. Ő vak és mozgássérült.
Vissza kell kísérnem a szobájába, hogy kényelembe helyezzem.
Szeretnél velem tartani?
– Ezer örömmel, Mary Katherine nővér.
Agnes nővér szobájában állva figyeltem, ahogy Mary
Katherine nővér szeretetteljesen felkészíti a vak nővért a
délutáni sziesztára. A kora dacára macskaügyességgel mozgott.
Magamban mosolyogva gyönyörködtem a gyönyörű és ízléses
bútorzatban, és az ablakból elénk táruló hófödte kilátásban,
ami Thomas Kincaid festményeibe illett. Utána feltűnt valami
furcsa. A bútorzat szinte minden szabad felületén keretes képek
sorakoztak. Egy alacsony komódhoz sétáltam, és lehajoltam,
hogy alaposabban megnézzem őket. Hiszen Agnes nővér vak!
Akkor minek ennyi kép a szobájába? Hiszen nem látja őket!
Mary Katherine nővér úgy felelt, mintha a fejembe látna.
– A megválaszolatlan imái.
Megperdültem, hogy az irgalmas nővérre nézzek.
– Megválaszolatlan imák?
– Fiatalabb korában Bevin fényképész volt – magyarázta
Mary Katherine nővér. – Bevinnek hívták, mielőtt apácának állt.
Visszafordultam a képek felé, és feltűnt, hogy mindegyik
fekete-fehér. Felvettem az egyiket.
– Agnes nővér, ezen egy férfi éppen kereket cserél. Úgy
mosolyog magára, mintha szünetet tartana a kép kedvéért.
– New Orleans, 1950. Huszonöt-huszonhat lehettem, akkortájt
szerettem bele a fényképezésbe – felelte az ágyon fekvő nővér.
Agnes nővér mélyen árkolt arcát ritkuló fehér haj keretezte.
Világtalan, sötét szeméből szívélyes melegség áradt. – Az urat
Mr. Payroux-nak hívták. Később elvesztette a feleségét és
mindkét gyermekét egy háztűzben. Az a kép boldogabb időkben
készült. Nézze csak, a felesége ott ül mögötte a tornácon!
Évekkel később visszatértem oda, és megtudtam a
szomszédoktól, hogy a családi tragédia után a depresszió és az
alkoholizmus ördögi körébe került. Egy nap nyom nélkül eltűnt.
Senki nem tudja, mi történt vele.
– Ez már olyan rég történt, nővér. Mostanra biztosan meghalt.
Hogy tarthatja ezt még mindig megválaszolatlan imának?
– Imádkozom, hogy az Úr minden egyes fényképem minden
egyes alanyáról súgja meg a szívemnek, mi lett a sorsuk. Néha
álmokon át felel. Néha egy Mary Katherine nővér-féle jótét lélek
segít nyomozni, válaszokat lelni. Amott egy egész fióknyit talál
megválaszolt imákból.
A világtalan szeme a mutatása irányát követte. Akárcsak az
enyém, egy magas fiókos szekrény fogadta a sarokban.
– Ó, igen, egy egész fiók, tele megválaszolt imákkal –
büszkélkedett Mary Katherine nővér.
Mosolyogva visszatértem a megválaszolatlan imákkal teli
keretekhez. Megakadt a szemem az egyiken. Egyszerre tűnt
gyönyörűnek, mégis bánatosnak. Talán a kutya tette. A
rottweiler láttán azonnal felötlöttek Lucifer és Damien emlékei.
Felvettem, hogy alaposabban megnézzem.
– Melyiket nézi éppen? – kérdezte Agnes nővér.
– A kislányt a kutyájával. A magas fűben ülnek, a lány
mosolyog, de a szemében semmi vidámság.
– Florida. Egy Macon’s Grove nevű városka, egy porszem is
eltakarná. 1956. Az ott Ruthie és Razor.
 Harmincadik
fejezet

TOMMY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Tommy az asztala mögött ült a munkahelyén. Egy kicsit még

mindig kóválygott a feje attól, amit aznap reggel megtudott.
Hívni akarta Ginnyt, de tudta, hogy a Mary Katherine nővérnél
tett látogatása kellős közepén zavarná, amihez nem fűlött a
foga. Holnap délután száll fel a gépe, szóval inkább elmegy érte
a reptérre, és elviszi Fort Lauderdale partjának egyik drágább
hoteljébe.
Nem szexelni, bár nem mondana rá nemet. Meg akarta
ünnepelni a hírét, méghozzá méltó módon. Már intézkedett,
hogy Carter náluk töltse a vasárnap délutánt és az estét, aztán
hétfő reggel felkeltse és iskolába küldje a gyerekeket, hadd
legyen Ginnyvel egy szabad estéjük.
Arra nézett fel az asztaláról, hogy közeledik. Felkavarta a
gyomrát a magabiztos tartása. Még mindig biztos volt a
győzelmében.
Velejéig gyűlölte.
 – Szombati meló? Hová tetted Gint és a kölyköket? – Sarah Jo
helyet foglalt Tommy asztalának túloldalán, végül keresztbe
tette a lábát, miután az asztalra fektette a retiküljét. Komótosan
végigmérte az irodáját, végül a szemébe nézett, és ásított.
– Gin egy régi barátját látogatja, Mimi dolgozik, Jason pedig
egész nap sportol. – A hangja, akár egy jéghegy.
Sarah Jo a jobb keze körmét vizslatta.
– Akkor, mit akarsz? El sem jövök, ha nincs vásárolnivalóm a
közelben. Nem a te kezedben a gyeplő, rémlik?
Meglepte a férfi mosolya.
– Mikor költözöl? – kérdezte tőle.
– Nem költözöm, tudod jól. Néhány hónapja már
megbeszéltük abban a lepukkant csehóban. Vagy már
elfelejtetted? – Minden egyes szavából megvetés csepegett.
– Nem. Dehogy felejtettem el. De azt igen, hogy szerinted
miért nem kell elköltöznöd.
– Tudod, miért. Megmondtam…
– Igen, emlékszem. Megzsaroltál Ginny reggeli rosszullét
elleni gyógyszerével. Végiggondoltam, és arra jutottam,
nyugodtan elmondhatod neki. Nem fog hinni neked. – Alec
hálaadás előtti javaslatát követte. Alec vetette fel a hisztis
ügyfelük dolgában azt, ami meglepően hasznosnak bizonyult
Tommy Sarah Jo elleni titkos csörtéjében: „Álljuk a tétet, Tom.
Álljuk a cseszett tétet.”
Sarah Jo felhorkant.
– Miért veszed ennyire készpénznek, hogy nem fog hinni
nekem?
 – Mert a te szavad áll majd szemben az enyémmel, és mikor
megmutatom neki Moe naplóját, ha még emlékszel rá, akkor ő
is elolvashatja majd, hogy te szervezted a megerőszakolását.
Utána kinek fog hinni, Jo?
Hátradőlt a székén, és várakozón kopogott a tollával a térdén.
Ezzel hurokba dugja a fejét. Hónapokkal ezelőtt kihajította Moe
naplóját, de ezt sosem említette Jónak. Volt még egy megérzése,
és ha telibe trafált, akkor úgyis a nő arcára lesz írva. Egy próbát
megért.
– És mikor rájön, hogy te, pontosabban Wendy ásta elő
Matthew Rockmant, és traktálta telefonon mindenfélékkel
Grizzről, a bandájáról és arról, kivel kellene beszélnie…
Kivárt, és hagyta, hadd emésztgesse a mondandóját. Jo
arckifejezése láttán biztosra vette, hogy nem csaltak az
ösztönei.
Előrehajolt, és a nőre meredt.
– Mesélted, hogy voltak barátnőid Ginny középiskolájában
1975-ben. Biztosan hallottál pletykákat arról, hogy az eltűnt
lány korrepetálta az iskola sztárfutóját. Aztán, ahogy telt az idő,
címlapsztoriként követhetted az ügyvédi karrierjét. Mindig
aggódtál, hogy Fess bajba keveredhet, így naprakész maradtál.
Ez megmagyarázza, hogy Fess-szel nem kerültünk fel rögtön a
térképükre. Az apádat sosem mártottad volna be. – Megfeszült
az álla. – Azt pedig kénytelen vagyok elismerni, hogy nyilván
őszintén azt hitted, segítesz nekem, ha engem sem mártasz be.
De tudhattál volna Froggy Willow iránti érzéseiről… és a Grizz
iránti fortyogó gyűlöletéről, amiért elzavarta a szerelmét.
Tudhattál Blue széthulló házasságáról. Rockman a te
javaslatodra fordult Janhez. Nyilván továbblépett, és
megfeledkezett Ginnyről, de te újra felkavartad az állóvizet,
mikor láttad a hírekben, ahogy sorra nyeri az ügyeit.
A nő kínosan feszengett a székében.
– Hát aztán? Nyilván Matthew mesélte. Amit Wendytől
hallott, mi? Mégis, miért állt szóba veled valaki, aki ellen
tanúskodnod kéne?
– Nem, Jo. Az arcod volt. De ha rákérdeznék nála, felvette-e
vele a kapcsolatot egy bizonyos Wendy, biztosan megerősítené.
Jo felállt.
– Kapd be, Tommy!
Felkapta a retiküljét, és kimasírozott az irodájából. Átvágott
az üres és sötét előtéren, és becsapta maga után a bejárati ajtót.
Erre Tommy is felállt, de mosolytalanul. Semmi diadalmámor.
Csak fáradtság. A szombatnak hála a többi irodából senki nem
láthatta a jelenetet.
Ugyanakkor hozott egy döntést is. Olyat, amit Ginny biztosan
helyeselne. Vallania kellene Matthew Rockman gyilkossági
ügyében. Nem keverhette bele Grizzt és Blue-t Jan
gyilkosságába, de az ő eszével biztosan képes lesz olyan
válaszokkal előállni a kérdésekre, amikkel megalapozott
kétséget plántálhat a tanúk fejébe. Talán magára haragítja a
vádat, de erre a kockázatra hajlandó volt.
Rockman kétségkívül egy manipulatív, aljas anyaszomorító,
de gyilkosnak nem gyilkos.
 Harmincegyedik
fejezet

GINNY, 2001,
ILLINOIS

Dermedten bámultam a bekeretezett képet a kezemben. A

fülemben dübörgés, a szívem zakatolt. Tudatában voltam
minden egyes véreremnek. Majdnem a bennük cikázó vért is
éreztem.
Ez képtelenség. A véletlennek is van határa. Eszembe jutott
Grizz kérése, hogy Mimi második keresztneve Ruth legyen.
Miután Tommy elmesélte Grizz titokzatos gyermekkorának
hajnalát, gyanítottam, hogy Ruth a kishúga lehetett, bár
bizonyítani nem tudtam. Ahogy azt sem, hogy Floridában
nevelkedett.
De azt tudtam, hogy rajong a rottweilerekért, és az egyik
bárját Razornek hívták. A fejemben lehetőségek kavarogtak.
– Mi a baj, gyermekem? Kísértetet láttál? – jegyezte meg az
engem figyelő Mary Katherine nővér.
A könyökömnél fogva egy kényelmes székhez vezetett. A
képre szegezett szemmel ültem le.
 – Agnes nővér, Florida melyik részén találom ezt a Macon’s
Grove-ot?
– Ó, egy ilyen apróságot mostanra biztosan bekebelezett egy
nagyobb város. Az állam kellős közepén terült el.
Narancsligetek, ameddig a szem ellátott.
Addigra remegni kezdett a kezem, Mary Katherine nővér
pedig kikapta a kezemből a képet, nehogy elejtsem.
– Guinevere?
Nagyot nyeltem, és mélyet sóhajtottam.
– Szeretnék visszajönni Agnes nővér sziesztája után.
Feltennék még néhány kérdést a képről. Persze, csak az ön
jóváhagyásával, és ha emlékszik még.
– Süket nem vagyok, ugye, tudod? – szólított egy erőtlen hang
az ágy felől. – Vak és magatehetetlen, az igen, de bármikor
elárulom az első autóm rendszámát. Hirtelen elszállt a
szememből az álom. – Éreztem, ahogy felém fordul a világtalan
szeme. – Mit szeretnél tudni Ruthie-ról és Razorről?
Mary Katherine nővérre pillantottam. Bólintott, hogy
folytassam.
– Mindent. Kérem, nővér, meséljen el mindent, amire
emlékszik róluk, és hogy miért őrizgeti ezt a képet.
Agnes nővér megköszörülte a torkát.
– Nem velük kezdődött. Hanem egy másik gyerekkel. Egy
kisfiúval. – Megdobbant a szívem. A hölgy kihúzta magát
ültében. – 1947-et írtunk, alig töltöttem be a huszonkettőt. A
férjem elesett a háborúban, és céltalanul ingáztam a rokonok
között, hogy megtaláljam magam. Akkoriban annyira el voltam
veszve… Egy idős nénikémet látogattam éppen, aki Macon’s
Grove közelében lakott. Nem túl közel, hiszen a semmi közepén
volt, de elég közel ahhoz, hogy megkeresse egy férfi, mikor a
feleségénél megindult a szülés. A nénikém elég közismert
bábának számított, és közelebb volt a kórháznál, így mikor a
férfi megjelent nála, fogta a felszerelését, és magával vitt.
Elhallgatott, és egy pohár vizet kért Mary Katherine nővértől.
Egy korty után folytatta.
– Szomorú eset. Annyira szomorú. Egy apró ház a
narancsligetek közepén. Mire odaértünk, az a szegény asszony
magánkívül volt a kíntól. Sosem fogom megérteni, hogy a férfi
miért nem vitte el inkább a kórházba. Végül egy gyönyörű
kisfiúnak adott életet. Mekkora volt, te jó ég! Teli tüdőből visítva
látta meg a napvilágot. A nénikém odaadta nekem, hogy
mossam meg. Kivittem a konyhába, és megtörölgettem. Még
mindig emlékszem a kerek pofikájára.
Nyeltem egyet a gondolatra, hogy talán az újszülött Grizzt
ecseteli. A fejemet betöltötte a vérem zubogása. Agnes nővér
arcát a szemem láttára öntötte el a vágyakozás.
– Mikor visszavittem az anyjához, a nénikém már azzal
fordult a férjhez, hogy aggódik, mert a nő vérzése súlyosbodott,
és kórházba kellene vinni. A férfi elment, elhajtott a
legközelebbi szomszédhoz, hogy mentőt hívjon. Nyilván arra
jutottunk, hogy egy mentőautóval gyorsabban ideérne az orvosi
segítség, mint ha megpróbálnánk berakni a kocsiba, hogy mi
magunk vigyük el. A nénikém utólag azt mondta, nem
számított. A gyors és komoly vérveszteség miatt eleve kétséges
volt a túlélése.
Az irgalmas nővér nagyot szusszant.
– Miután a férj elment, az anya magához tért, és a babáját
kérte. A karjába tettük, és elnéztük, ahogy puszit nyom a fejére,
és halkan beszél hozzá. Felnézett a nénikémre, és cérnavékony
hangon közölte, hogy valakinek tudnia kell az igazságot a
babáról.
Erre kihúztam magam a székemben. Agnes nővér hangja
droggal ért fel. Tűkön ülve vártam a következő szót. Csak úgy
ittam minden szótagot, minden hangsúlyváltást, minden
részletet. Olyan hangosan dübörgött a szívem, hogy a kedves
nővérek is biztosan hallották a lüktetését odabent.
– Azt mondta, hogy a Blue Ridge-hegység előhegységének egy
apró falvában nevelkedett. Még elsős korában szeretett bele egy
fiúba. Éppen a házasságot tervezték, mikor a párját besorozták
a második világháborúba. Amiben az én férjem is elesett.
Terhesen magára maradt. – Agnes nővér felsóhajtott. – Egy idős
bácsikájánál lakott, és az a durva vénember szemrebbenés
nélkül kihajította volna. Írt a vőlegényének, de választ sosem
kapott. Sem neki, sem pedig a fiú családjának nem sikerült
fényt derítenie a párja hollétére, és nemsokára már nem
titkolhatta tovább a terhességét.
Akkoriban a „rendes lányok” érintetlenek maradtak a
nászéjszakáig. Legalábbis úgy illett. Majd elsüllyedt
szégyenében. Utólag inkább vállalta volna a szégyent, ha
cserébe maradhat. Inkább bevallotta volna a párja szüleinek,
hogy a fiuk gyermekét várja. Mikor a majdani férje egy
favágócsapat tagjaként átutazott a városon, és felfigyelt rá,
lecsapott a lehetőségre. Kiteregette a lapjait, de a férfit nem
érdekelte. Meg tudom érteni. Világszép volt. Elment vele, és
sosem tért vissza.
Nem hittem a fülemnek. Tudtam, hogy Grizz igazi anyja
belehalt a szülésbe, és nem a vér szerinti apja nevelte. Agnes
nővér csak nem Grizz anyjáról mesélt? Grizz születését
hallhattam?
– És hogyan készült Ruthie és Razor fotója, hiszen ők évek
múlva kerülhettek csak a képbe? – Szinte pattogtam ültömben.
– Oda is eljutunk, gyermekem – csitított szelíden Agnes nővér.
– Miután elmesélte a történetét, megcsókolta a kicsit, és az
utolsó leheletével megüzente a férjének, milyen nevet szán a
fiúnak. De megkért minket, hogy ne áruljuk el az okát. Az anyja
leánykori nevét akarta az első keresztnevének. Egyes-egyedül
ezt a kapcsot hagyhatta rá az otthonához és a családjához. A fiát
dajkálva ment el. Aznap este álomba sírtam magam.
Utána még a nénikémnél maradtam egy darabig, és azon
kaptam magam, hogy néhanapján kihajtok ahhoz a magányos
tanyához, hogy ránézzek a kisfiúra. Mikor végül eltökéltem, mit
szán nekem a sors, elbúcsúztam a nagynénémtől, de
meghagytam neki, hogy tartsa szemmel a családot. Egy darabig
meg is tette. Még levélben is megírta, mekkora gyerekké
cseperedett a baba, olyan zöld szempárral, amihez foghatót
még sosem látott. Tündöklőbb, mint a tavaszi reggelek zöldellő
gyepe.
Grizz. Erre elfúltam, mire Mary Katherine nővér
aggodalommal terhes pillantást vetett rám. Tisztelettudón
ráztam a fejem.
– Elnézést, Agnes nővér. Kérem, folytassa.
– A nénikém rosszat sejtett, szerinte elhanyagolták a gyereket,
de remélte, hogy minden rendbe jön, mihelyt a nevelőapa újra
megnősül. A nénikém meghalt, én pedig soha többé nem tértem
vissza arra a tanyára. – Kivárt. – Egészen 1956-ig.
– Addigra csatlakoztam a katolikus egyházhoz, letettem az
esküm, és számos államban éltem. Mikor újra Floridába vitt az
utam, mindenképp meg akartam látogatni azt a házacskát
Macon’s Grove-ban. Arra értem oda, hogy Ruthie és Razor az
előkertben játszanak. Razor még morgott is rám, mikor
megjelentem, de a kis Ruthie elcsitította. Megkérdeztem, otthon
van-e az anyja, és azt mondta, a hátsó kertben. Megkérdeztem,
kik laknak még vele, mire azt mondta, apu és bátyus. Felötlött
bennem, hogy talán a báty az a baba, akit annyi éve a világra
segítettem. Rákérdeztem a nevére, de Ruthie csak bátyusnak
hívta. Gyönyörű gyermek volt, de olyan szomorú és ködös
tekintettel. Csak akkor derült fel a kis arca, mikor a bátyjáról
érdeklődtem.
Mellesleg a fényképezőgépem mindenhová elkísért, így
fotózni kezdtem őket, ahogy a fűben játszanak. Erre az anyja, az
a nem túl kedves asszony gőzgépként robogott elő a ház mellől,
és a fejemhez vágta, hogy törődjek a magam dolgával. Neki
aztán magyarázhattam, hogy évekkel korábban már jártam
náluk, és csak az érdekel, hogy megy a család sora. Az a
nőszemély olyan szavakkal küldött el melegebb éghajlatra,
amik nem apáca, és biztosan nem gyerek fülének valók.
Ráadásul hogy merészelem a gyerekét fényképezgeti?
Bocsánatot kértem, és biztosítottam, hogy ha megadja a címet,
mindenképp küldök neki egy képet, miután előhívattam. Úgy is
tettem. Majdnem szakasztott olyan volt, mint amit a kezedben
tartasz. Előhívás után rögtön elküldtem neki.
Végül felsóhajtott. Láttam rajta, mennyire megviseli a
történetmesélés, de végig akartam hallgatni. Talán megérezte a
mohóságom, mert bánattal átitatott hangon folytatta.
– Száz szónak is egy a vége, közvetlenül utána Indiába
küldtek. Sok-sok évvel később visszatértem az államokba, és
újra Macon’s Grove-ban találtam magam. Meglett a ház is, de a
család réges-rég, nyomtalanul eltűnt. Kérdezősködtem a
városban, és az ottaniak szerint a család egyetlen szó nélkül
összecsomagolt, és elköltözött. – A fejét csóválta. – Ruthie és
Razor azóta ücsörög a megválaszolatlan imáim asztalán.
Valahol ők az egyetlen kapocs ahhoz az újszülötthöz, akit annak
idején a kezemben tartottam. A születésekor még nem zöld volt
a szeme, engem mégis az kísért. Nyilván a nénikém emlékéből
ered. Az a kisfiú, az a kislány és a kutyája mindhárman nyomot
hagytak a lelkemen. Kitörölhetetlent. Kétségkívül a
megválaszolatlan imák közé tartoznak.
Néhány néma percig emésztgettem a hallottakat. A folytatást
vártam az idős apácától, ám egy halk hortyogás ráébresztett,
hogy elaludt. Mary Katherine nővérhez fordultam.
– Nővér, visszajöhetek, miután felébredt?
– Természetesen, Guinevere. Megkérdezhetem, miért? –
érdeklődött, miközben egymásba karolva Agnes nővér ajtaja
felé indultunk.
Megálltam, hogy a ráncos és értelmes arcába nézzek.
– Mert minden kétségem dacára azt hiszem, talán átteheti
majd Ruthie és Razor képét Agnes nővér megválaszolt imáinak
fiókjába.
 Harminckettedik
fejezet

TOMMY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Tommy és Ginny kéz a kézben sétált végig Fort Lauderdale

partján. A dél-floridai tél dacára forró délutáni nap melengette
őket, miközben a gyengéd tengeri szellő a bőrüket cirógatta.
Éppen egy héttel korábbra várták vissza Ginnyt Illinois-ból.
De múlt szombat este azzal hívta fel Tommyt, hogy visszaúton
beiktat még egy megállót, és elmarad az eredetileg tervezett
vasárnapi hazatérés. Utána beavatta mindenbe, amit Agnes
nővértől megtudott.
Tommy minden csalódottsága dacára tudta, hogy a feleségét a
kötelesség hajtja, és nem avatkozott bele. Átszervezte a
különleges estéjüket a strandra. Tűkön ülve várta, hogy
elújságolja, de a Ginny útitervében beállt változás oka letörte a
lelkesedését.
Most dacosan megszorította a nő kezét.
– Grizz nem az apám, Ginny – bökte ki.
– Micsoda? – dermedt meg a nő.
 – Jól hallottad. Nem az apám.
– Mégis, honnan tudhatnád? Úgy értem, ilyen biztosan?
Hangjában óvatos reménykedés.
Tommy felidézte, hogyan hasonlíttatta össze a DNS-ét
Mimiével 1999-ben. Pontosabban azzal a DNS-sel, amit
Mimiének vélt. Mert egy rózsaszín fogkefét vitt Dale barátjához.
A fogkefét, amit tévedésből Mimiének hitt.
– Jól értem, az a fogkefe, amit 1999-ben elvittél a barátodnak,
Jasoné volt? Dale pedig megerősítette a kettőtök genetikai
egyezését?
– Pontosan – mosolygott Tommy. – Persze hogy egyezett,
hiszen Jasoné volt, de ezt nem tudhattam. Aztán a kiruccanás
előtt a gyerekek nekiálltak a fogkeféiken marakodni. Fogtam
Mimi aznap reggeli villáját, és visszavittem a barátomhoz. Nem
akartam olyan sokáig halogatni, de komoly autóbalesetet
szenvedett. Aztán jött a karácsony és az újév, így nem jutott el
odáig. De aztán múlt héten visszajelzett. – Megszorította Ginny
kezét. – Ellenőrizte, újra és újra. Gin… Mimivel nem vagyunk
vér szerinti rokonok. Tudom, hogy te hű voltál Grizzhez. Mimi
kétségkívül az ő lánya. De én nem vagyok a fia. Mimi nem a
féltestvérem. Kész szerencse, hogy ennyit halogattuk a dolgot.
Erre Ginny felsikkantott, és a nyakába ugrott, majd szorosan
a derekára fonta a lábát. Tommyt készületlenül érte a támadás,
így a homokba rogytak, ahol lenézett a feleségére, és gyengéden
megcirógatta az arcát a hüvelykjével. Aztán az ajkához hajolt,
és gyengéden megcsókolta. Mikor elhúzódott, komolyság
csillant a nő szemében.
 – Az igazi apád. Vajon ki akarod majd deríteni valaha, ki is
volt igazából, Tommy? Mármint, eleget meséltél az anyád
múltjáról. Lehetséges egyáltalán, hogy megtudd az igazat az
apádról?
Nagy levegőt vett.
– Elég biztosra veszem, hogy tudom, ki az, Ginny.
A nő pislogott.
– Hogyan? Honnan tudhatnád?
Erre felült, és a térdére könyökölve az óceán felé fordult.
Érezte, ahogy a neje felül mellette, és gyengéden a vállára hajtja
a fejét.
– Nem gondolod, milyen csodás találmány az internet?
Keresőmotorok és közösségi oldalak. Ha léteztek volna a
hetvenes években, Monster sosem jut el veled a motelig.
Ginny válasz helyett figyelmesen hallgatott, közben
könnyedén dörzsölte a hátát.
– Mikor Dale elmondta, hogy Mimivel nem egyezik a DNS-
ünk, úgy döntöttem, kutatásba kezdek, és Candy anyja, a saját
nagyanyám nyomába eredtem. Évekkel ezelőtt meg kellett
volna tennem. Könnyebb volt, mint hittem. Megvan, Ginny.
Nem ment túl messzire. Egy lakókocsiparkban él, nem messze
West Palm Beachtől, északra. Múlt héten fel is hajtottam oda, és
be sem kellett mutatkoznom. Felismert. Azon nyomban.
Pontosabban valaki mást.
– Kit? – Ginny felemelte a fejét Tommy válláról, hogy
rámeredjen. Tommy érezte a felesége fürkész pillantását.
– Csúnya történet. És nem túl kellemes. Biztosan tudni
akarod?
– Igen, Tommy. Tudni akarom. – Olyan halkan felelt, hogy a
partot ostromló hullámok szinte elnyomták a hangját.
– Ehhez mesélnem kell egy kicsit a hátteremről, Gin. Hallanod
kell Grizz történetének maradékát. Amit akkor mesélt el, mikor
a halála előtt meglátogattam. A gyerekkoráról és a kishúgáról
már hallottál. Arról is, hogy a kislány halála után végzett a
családjával.
Ginny bólintott.
– Ez még nem minden.
Azzal belevágott Grizz kimaradt történetébe – róluk, és a
megtévesztés egymásra tornyosuló rétegeiről –, méghozzá
töviről hegyire.
Ginny kényelembe helyezkedve, a hitetlenkedéstől tágra nyílt
szemmel figyelt. Ez mindent megmagyarázott. Most már tudta,
Grizz miért lökte el magától. Miért ragaszkodott a házasságához
Tommyval.
Mire szólhatott volna, Tommy újra a víztömegre vetette a
tekintetét, és folytatta.
– Vág az eszed, Gin. Nem bízhatta rád az igazságot, de hiszed
vagy sem, én megértem az okát. Mert az ilyesmi felér egy
kínzással. Mert ezek miatt menekülünk a könyvek és a filmek
menedékébe. Egy olyan világba, ami nem a valóság. Sajnos, így
is túl sok köze van a valósághoz annak, amit nézünk és
olvasunk, és Grizz története bár különösnek hangzik, attól még
igaz. Legalábbis ő annak hitte.
Kivárt, és gondosan mérlegelte a következő szavai súlyát.
 – De most, hogy halott, továbbléphetünk. Nyilván jóval a
kivégzése előtt továbbléphettünk volna. Téged sosem akartak
bántani. Bezzeg őt, amiért sok-sok éve megzsarolta őket!
Ekkor a feleségére nézett, úgy várta a válaszát. Bármit.
Tudta, mit kell hallania. A házasságuk fordulóponthoz ért.
Minden a Ginny ajkáról elhangzó szavakon állt vagy bukott.
Visszatartotta a lélegzetét.
Vajon kimondja?
Ginny nagyot nyelt, és a férje szemébe nézett. Tudta, hogy
próbára teszik. Ideje színt vallania a férje iránti érzéseiről, és
ennek az egyetlen módja a teljes igazság. Amiben biztos volt,
hogy a másik tudja – de legalábbis sejtette.
– Hála az égnek. Hála az égnek, tudod, Tommy. Sosem
akartam elmondani neked, mert értelmetlennek tűnt a
szememben. – Annyi hazugság és titok után meggyőzte magát,
hogy Tommy jobban jár az áldott tudatlansággal. Hogy lehetett
ilyen képmutató?
Önkéntelenül bukott ki belőle a vallomás.
– Nem halott.
Bárki hallhatta Tommy megkönnyebbült sóhaját. Utána
megragadta, a karjába vonta, és a fülébe pusmogva cirógatta a
haját.
– Köszönöm. Köszönöm, hogy igazat mondtál, Gin.
Így ültek a parton, egymás karjában, a szerelmük biztonságos
menedékének ölén.
Egy percre rá az asszony elhúzódott, és kissé félrehajtott fejjel
nézett rá.
 – Honnan tudtad?
– Feltámadt bennem a gyanú, mikor Axel kifizette a kocsik és
a motorok árát. Kiderült, hogy Grizz kedvenc motorja eltűnt a
garázsból. Felidéztem a történetet, amit akkor mesélt, mikor az
állítólagos kivégzése előtt meglátogattam a börtönben. Ha
engem kérdezel, csak egyvalaki képes ilyen húzásra úgy, hogy
megússza szárazon, és az Grizz.
Utána ő kérdezett, mégpedig azt, Ginny hogyan derítette ki, és
mióta tudja. A nő felidézte a napot, mikor elment Carterhez
kipakolni a garázst, és vissza akarta vinni a kék fejkendőt Grizz
motorjához eladás előtt.
– Effélék csak ponyvathrillerekben eshetnek meg. – Tommy
kérdőn nézett rá. – Úgy látom, nem lep meg a dolog.
– Nyilván azért, mert tényleg nem lep meg. Gondolj bele,
Tommy! Gondolj arra, miféléket olvasunk a Bibliában, miket
látunk a hírekben minden áldott nap. Nem lep meg semmiféle
láthatatlan erő és hús-vér ember, aki a háttérből mozgatja a
szálakat. Legalábbis próbálja. Ha Grizz össze tudott hozni egy
kamu kivégzést, akkor miért kéne megdöbbennem egy efféle
szervezet létezésén?
– És, nem ijeszt meg? Ami a színfalak mögött zajlik?
A nő dacosan pillantott a férjére, és röpke mosolyt vetett rá.
– Az én hitem bombabiztos, Tommy.
Aki erre mosolyogva bólintott. Az ő Ginnyje. Az erős és
megingathatatlan hitével. Minden porcikájával szerette.
De azt is tudta, hogy egyvalamivel még elő kell hozakodnia.
Hosszan és alaposan eltöprengett a dolgon, miután a nő
bejelentette, hogy halasztja a hazautat. Nem szívesen tette, de
tudta, muszáj. Szembement mindennel, amiért gürcölt, de
máskülönben csakis olyan közös jövő vár rájuk, amit
szüntelenül aláás Grizz árnyéka.
Csakis így lelhetnek békére.
– A fejkendővel végül mi lett? – Ginny szíve széthasadt a
reményteli tekintetétől.
Mosollyal és az igazsággal felelt.
– Még aznap este kidobtam, Tommy. Vége.
Tudta, hogy a férje hisz neki. Úgy fülig szaladt a szája, mintha
ketté akarna hasadni a feje. Utána felállt, és őt is maga után
rántotta.
Aztán a tenyerébe vette az arcát.
– Mindenképp ígérj meg nekem valamit – mondta.
– Persze! Bármit, Tommy!
– A kis kiruccanásunk után hazafelé menet mindenképp
ugorjunk be a boltba.
– Bevásárlókörút? Tudod, mennyire utálok vásárolgatni,
Tommy, de az ígéret szép szó – incselkedett. – Mit veszünk?
A férje melléhez bújt, és szorosan átkarolta. Érezte Tommy a
feje búbján megpihenő állát.
És elfúlt a folytatás hallatán.
– Egy másik kék fejkendőt. Szeretném, ha hordanád.
 Harmincharmadik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Nem hittem a fülemnek. Elhúzódtam Tommytól, és felnéztem

rá. Ráncba szaladt a homlokom az összpontosítástól, miközben
az utolsó mondatát emésztgettem.
– Hogy… mit szeretnél?
Nem felelt rögtön, mivel egy kicsiny család ballagott el
mellettünk, akik derűsen folytatták a part menti sétájukat.
Csípőre tett kézzel vártam a folytatást.
– Jelezni akarok Grizznek. Szeretném, ha hordanád.
– Elment az eszed? – Szinte felnyársaltam a tekintetemmel. –
Azok után, amiket az előbb meséltél? Azt akarod, hogy
találkozzak vele?
Összehúztam a szemem a rám törő hirtelen gondolatra.
– Ez valami trükk, Tommy? Csalinak használsz? Hogy aztán
valaki megölhesse?
Választ sem várva masíroztam vissza a hotelünk felé. A
sarkamban volt, rögtön éreztem. Elcsípte a könyököm, és azzal
a lendülettel szembefordított magával.
– Félreértesz, Gin. Nem ezért.
Még engem is meglepett a nyílt őszintesége. Vártam a
folytatást. Felnézett az égre, és röpkén megrázta a fejét.
– Egyszerűen nem bírom tovább, Gin. Elegem van a
kötélhúzásból, édesem. Vissza kell csalogatnod Grizzt, hogy
tisztába tedd az érzéseidet.
– Nincs mit tisztába tenni! – bömböltem olyan hangosan, hogy
néhány madár is felrebbent. Kerülte a tekintetem. – A világon
semmit, Tommy. A tiéd vagyok, a legvégsőkig. – Hihetetlen,
tényleg azt kéri, hogy viseljem a fejkendőt? Szándékosan tesz
keresztbe a kínkeserves haladásunknak? És ha igen, miért?
Belesajdult a szívem az elkerülhetetlenbe, belém nyilallt a
csalódottság.
Ekkor rám nézett, a pillantása elszomorított.
– Ugyan már, Gin! Teljesen semmiképp. Grizz-zel nem
versenyezhetek. Nem akarom azzal tölteni az életem, hogy azt
várom, mikor bukkan fel a hátam mögött. Örülök, hogy
megtalálta a módját annak, hogy üzenhess neki, ha arra kerülne
a sor. De egyszerűen képtelen vagyok így élni tovább. És nem is
vagyok hajlandó.
– Nem vagyok ostoba, Tommy. Tudom, hogy az előbb próbára
tettél, és átmentem a rostán. Miért teszed ezt? Végre, itt és most
beköszöntött a jövőnk. Annyi éven át vártad, hogy velem lehess.
Tizenöt évnyi boldog házasság, és mégis ide jutottunk?
– Ha életben van, választanod kell. – Betonkemény
határozottság.
 – Már választottam, Tommy. Veled vagyok. Nem megyek
sehová. Süket vagy? A fejkendő már a szeméttelepen van!
– De igenis elmentél. Miután beszéltél az apácáddal, beiktattál
még egy megállót. Méghozzá ott, ahol Grizz vér szerinti szülei
születtek. Még mindig keresel. Mit? És miért?
A vád hallatán a hajamba túrtam, a kérdést emésztgettem.
– Érted és Mimiért mentem oda. Grizz gyökerei Mimi gyökerei
is, Tommy. És egészen tíz perccel ezelőttig abban a hitben éltem,
hogy te is az ő fia vagy. Azaz a te gyökereid is.
– És azok után, mi mindent éltünk át, készen állsz arra, hogy
összekösd Mimit Grizz családjával? Nyisd ki a szemed, Ginny,
nem dughatod homokba a fejed! Sem most, sem soha! Viszont
kell látnod Grizzt, és szembesülnöd az érzéseiddel, méghozzá
egyszer és mindenkorra! Nincs az ínyemre. És igazad van. Ez
szembemegy mindennel, amiért eddig gürcöltünk, de
hirtelenjében belefáradtam, Ginny. Őszintén elfáradtam.
Némán bámultam. Mégis mit mondhatnék erre?
Dühöngtem a kétszínűségéért, ugyanakkor tudtam, hogy
őszinte volt. És, ami a legrosszabb, nem a levegőbe beszélt.
Elernyedt a vállam, majd szíven ütött még valami.
– Ha jól értem, kételkedsz a történetében. Mármint, ha eljön
hozzám, akkor nyilván semmi nem fenyegeti az életét. Az
enyémet sem. A kisujjából szopta volna?
– Azt nem állítom. A fenyegetés igenis létezett. Múlt időben.
Ha túlélte, az azért lehet, mert pont leszarják, Gin. Ha őszintén
hinném, hogy fenyegetést jelenthetnek rá, legyen az bármilyen
apró, akkor sosem biztatnálak, hogy vedd fel azt a kendőt. És
sosem mondtam volna el neked ezt az egészet. Különben is,
nem furikázhat el felénk csak úgy, beugrani. Meg kell húznia
magát. Nem kockáztathatja, hogy meglássa vagy felismerje
valaki, aki emlékezhet rá.
Karba tettem a kezem.
– Ha netán mégis Grizz mellett döntenék, mégis, hogy
képzeled? Elmotorozunk a naplementébe, és faképnél hagyunk
téged a gyerekekkel? – A homokba dobbantottam. – Nevetséges
gondolat, ami szót sem érdemel, Tommy! Hozzád mentem.
Tehozzád.
Mellbe böktem. Meg se rezzent.
– Grizz visszatérésétől sem gondolnám meg magam – tettem
hozzá.
Szelíden megragadta mindkét vállam, és végigfutott a hideg a
hátamon a folytatás hallatán. Tudtam, hogy a poklok poklát
állja ki, de azt is, hogy komolyan gondolja.
– Ha odáig fajulna a dolog, ígérem, megtaláljuk a módját. Nem
tudom, hogyan. Ne kérdezz részleteket, mert hidd el, képtelen
vagyok rávenni magam, hogy eljátsszak a gondolattal.
Durván eltaszítottam, és sarkon fordulva célba vettem a
szállónkat.
A tengerre néző romantikus hotelszobánkban szeretkezés
helyett beszélgetéssel töltöttük az estét. Lemondtuk az
asztalfoglalásunkat, helyette szobaszerviz mellett döntöttünk.
Bár a konyha kitett magáért, mégis minden kartonpapírízűnek
tűnt.
Eltettük későbbre a kendő dolgát, helyette Tommy részletekbe
menően felidézte a megismerkedését a nagyanyjával. Mint
kiderült, másnak hitte. A hosszú éves szeszgőztől ködös agya azt
hitte, egy régi ismerőse jelent meg a küszöbén.
– Megtudtam, hogy David Enman kiköpött mása vagyok –
magyarázta Tommy. – Legalábbis akkor, ha Davidnek hosszabb
élet jut.
Megráztam a fejem, nem ismertem a nevet.
– Donald Enman öccse volt – mondta Tommy. – Donald
Enmant pedig Red néven ismertük, róla már meséltem, Grizz a
motelnél ismerte meg. Red volt Candy keresztapja… és esélyes,
hogy az én apám.
– Honnan veszed? Talán neked David, Red fivére az apád.
Hiszen vele kevert össze.
Tommy azzal folytatta, hogy a nagyanyja ismerte a testvérpár
mindkét tagját, csakhogy David évekkel Candy terhessége előtt
meghalt.
– Candy anyja, a nagyanyám az Enman-testvérekkel nőtt fel.
Red mutatta be őt Candy apjának, Tomnak, akitől a nevem
kaptam. Tom még sehol nem volt, mikor ő már ismerte Donald
és David Enmant. – A fejem mellett elnézve bámulta a falat, és
sóhajtott.
– Minden klappol, Gin. Grizz története. Ami szerint Red vért
izzadt, hogy Candy eltűnhessen az utcáról. Aztán konkrétan
bezárta Grizz szűkös lakásába a garázs felett. Emlékszem, Grizz
határozottan kikötötte, hogy Red ott lakhat vele, de ő és
Anthony nem. Szerintem erőszakolta, Ginny. Ha engem
kérdezel, még tinikoruk előtt elkezdődött. Szerintem ez
hajszolta kurválkodásba és drogokba. Menekülni akart. Ha
belegondolok, hogy állhatott elő Grizz a becenevével, felfordul a
gyomrom.
– Mesélj! Honnan jött a Candy? – Kavargott a gyomrom.
– Grizz szerint Red mindig tartott egy csomag cukorkát a pult
alatt, méghozzá az anyám kedvéért, akit akkor még Stacy Ann-
nek hívtak. Feláll a szőr a hátamon a gondolatra, hogy a
gyerekrablók is édességet használnak csaléteknek. Talán Karen
nénikém is így járt? Az ő kínjait is megmagyarázná.
– Jaj, Tommy. Grizz tudta, mit művel Red az anyáddal?
– Nem. Szerintem fogalma sem volt, Gin. Szerintem Grizz
komolyan azt hitte, hogy az övé vagyok. Nem ismerhette Red
fivérét, így nem láthatta a hasonlóságot, és nem rakhatta össze
a teljes képet, mint a nagymamám. Bizonyítani persze nem
tudom. Azt speciel kideríthetném, hol temették el Redet vagy a
fivérét, a vér szerinti apámat, hogy exhumáltassam
valamelyiküket; talán akad használható DNS, de nem.
Megkaptam a bizonyítékom. Azt hiszem, végeztem.
Hirtelenjében én is megéreztem a férjem szívét húzó kőszikla
súlyát, és megértettem az örökös fáradtságát. Minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy megvigasztaljam.
A miniszünidőnk maradékát azzal töltöttem, hogy
lebeszéljem Grizz visszacsalogatásának eszelős ötletéről. Egyre
csak makacskodott. Mégsem álltunk meg hazafelé menet
fejkendőt venni. Megkönnyebbültem.
Eltelt egy hét, és visszatértünk a családos élet megszokott
kerékvágásába. Titokban reméltem, hogy talán csak álmodtam
azt a fejkendős őrültséget. A parton történtek óta nem került
szóba, Tommy pedig nyilván csak azért vetette fel, mert
megrázták az igazi apjával kapcsolatos fejlemények.
Természetesen a szállóban töltött esténken azzal győzködtem,
hogy délibábot kerget egy öregasszony emlékeire alapozva.
Azonnal a tárcája után nyúlt, és elővett belőle egy fényképet.
Leesett állal szembesültem a ténnyel: Tommy a tizennyolc éves
David Enman kiköpött mása.
De azt hittem, végre minden helyrerázódott. Alaposan
eldugtam a fejemben mindazt, amit megtudtam Grizzről és a
családjáról, méghozzá azzal, hogy ha valaha megosztanám
Mimivel, az semmiképp sem most, és végképp nem Tommy
nélkül tenném.
Éppen a mosókonyhában hajtogattam a ruhákat. Jasonnek
közeledett a kosármeccse, és minden meze koszos volt.
Hallottam, ahogy Tommy bejön a garázson át, és elcsíptem az
aktatáskája ismerős koppanását a padon. Mosolyra húzódó
szájjal fogadtam, ahogy mögém lép, és nyakon csókol.
– Ínycsiklandó illata van a vacsorának!
– A kedvenced főztem – mondtam, és nekidőltem.
– Felmegyek, átöltözöm. Csak egy perc.
Szembefordultam vele, és a szemébe meredtem. Lehervadt a
mosolyom a nyugtalanító arckifejezése láttán.
Állta a tekintetem, kitapogatta a kezem, és beletömött
valamit, hogy lassan rázárja a markom. Aztán megfordult, és
távozott a mosókonyhából. A lépteitől visszhangzott a
lépcsőház, ahogy célba vette a hálónkat.
Lenéztem a kezembe nyomott tárgyra.
Egy kék fejkendőre.
 Harmincnegyedik
fejezet

TOMMY, 2001,
FORT LAUDERDALE

– Szerintem túlliheged, de tudod, mit? Ha annyira fontos neked,

ha így kell bizonyítanom, hogy túlléptem rajta, akkor
megteszem. De egyvalamit leszögeznék, Tommy. Nem a magam
kedvéért. Az én lelkiismeretem tiszta. Hanem érted.
Ginny állta a szavát: magas lófarokba fogta a haját, aztán
megkötötte a kék kendővel, és egész végig így hagyta Jason
kosármeccse alatt.
Tommy figyelmét nem kerülte el Carter sunyi vécészünete.
Ennyi. Nincs visszaút.
Egy kívülálló szemében Tommy és Ginny boldog mintapárnak
tűnhetett. Csak Tommy érezte a nő fals hangulatát. Haragudott
rá, és nem hibáztathatta.
Ginny alig szólt hozzá a délutáni meccs óta. Aznap este
egymaga bandukolt fel a lépcsőn, és miután éjfélig hiába várt,
úgy döntött, leoltja a lámpát, és megpróbál lepihenni. A felesége
azzal búcsúzott, hogy tévézik még egy kicsit a társalgóban, és
nemsokára megy. Vagy még mindig tombolt, vagy elaludt.
Az éjjeliszekrényen berregő mobilja ébresztette. Az órára
nézett. Háromnegyed hét. Felkapta a készüléket, és az
ismeretlen szám dacára felvette. Talán az egyik gyerek a
szállóból, ahol önkénteskedett.
– Igen? – motyogta.
Balra nézett, és láthatta, hogy Ginny végül nem jött fel
lefeküdni.
– Itt Blue! Beszélnem kell veled. Rebesgetnek valamit az
utcán. Nem tudom, mi igaz belőle, de hallanod kell, mit
hallottam!
– Miről lenne szó? – Tommy mostanra teljesen felébredt.
– Egy pletyka a lányodról. Mimiről.
– Mesélj! – Tommy kihúzta magát ültében. – Mi az?
Veszélyben van?
– Nem. Nincs veszélyben. Legalábbis már nincs. Néhány
hónapja történt, de csak egy szavadba kerül, hogy intézkedjek.
Igazából nem telefontéma, és próbálok tisztes távot tartani az
efféle szarságoktól, de szerintem ez fontos lehet.
Összefuthatnánk?
– Persze. Találkozzunk! Ma bemegyek néhány órára az
irodába, de akkor útba ejtelek.
Tommy már ki is pattant az ágyból, és célba vette a zuhanyt.
– Megtennél egy szívességet? Ne hozd Ginnyt! Szerintem jobb,
ha ő erről nem tud.
Akkor állati mázli, hogy nem feküdt mellettem. Tommy letette.
Mi vehette rá Blue-t egy kora reggeli hívásra? Több esze is
lehetne!
Tommy alig húsz percre rá lement a földszintre. A
társalgóban találta az alvó Ginnyt. Még ment a tévé.
– Gin. Gin, ébresztő! – rázogatta gyengéden.
A nő egy nyögéssel kinyitotta a szemét.
– Jó ég, bealudtam. Pedig fel akartam menni. Én…
– Az világos. Még mindig ruhában vagy – szakította félbe.
– Jól látom, menni készülsz? – Ginny összevonta a
szemöldökét. Szombat van, vagy téved?
– Elfelejtettem szólni, de találkozóm van Phillel és Brodyval.
Át kell néznem néhány folyamatban levő tervüket egy új
ügyfélnek, aki hétfőre várható. Nem ugrunk el valahová
ebédelni? Hozhatnád a gyerekeket. Aztán elvisszük őket valami
matinévetítésre. Persze, csak akkor, ha lesz olyan, ami szerinted
mindenkinek tetszene.
Mindezt döbbenetes higgadtsággal, visszafogott hévvel.
– Aha – felelte a nő nehezen forgó nyelvvel, és felült. – Aha, jól
hangzik. Közös filmet talán nem találunk, de ennie
mindenkinek kell. – Megdörzsölte a szemét, és elfojtott egy
ásítást. – Kávéillatot érzek?
A férje homlokon csókolta.
– Az előbb gyújtottam alá a kannának. Még fő. Én majd
beugrok valahová menet közben. Dél körül hívhatsz. Aztán
majd megbeszéljük.
Hiába a szombat reggel fél nyolc, Dél-Florida utcáin már
pezsgett az élet. Alig kellett letérnie a megszokott útvonaláról,
hogy munkába menet összefusson Blue-val. Megállt egy
benzinkútnál, ahol vegyesbolt is volt.
Tankolás közben beszaladt egy kávéért elvitelre. Jó reggelt
kívánt a pult mögötti eladónak, aztán hátrament, ott látta a
kávéfőzőt. Ő volt az egyetlen ügyfél, és éppen lefőzte a kávéját,
mikor rájött, hogy ragad a tejszíntöltéshez használt kancsó
nyele. A francba! A főző mellett hagyta a csészéjét, és beugrott a
mellékhelyiségbe kezet mosni.
Mihelyt kilépett a mosdóból, megérezte a tapintható
feszültséget. Teljesen megváltozott a légkör. Feszültség. Némán
végigosont a polcok között. Látta a kocsiját a kutaknál. De
másikat nem a bolt előtt.
– Kezeket a pultra! Rablótámadás! Csak a pénz kell. Ide vele!
Rablás. Még Tommyhoz is eljutott a kemény csattanás, mikor
a tolvaj fenyegetően lecsapott a pultra, nyilván egy táskával.
– Ha csak megpróbálsz előhúzni valami a pult alól, golyót
eresztek a tökfejedbe! Megértetted?
Tommy lebukott, és körülnézett az üzletben. A mobiljáért
nyúlt, mire ráeszmélt, hogy az autó műszerfalán hagyta.
Picsába. Kissé feljebb emelkedett, hogy átlessen a polc felett. A
támadó most már lóbálta a fegyverét. Az ideges eladó
engedelmeskedett, de a vak is láthatta, mennyire remeg. Közbe
kéne avatkoznia? Vagy maradjon veszteg?
Ekkor kilesett a kirakatüvegen. Újabb kocsi kanyarodott be, és
egy idősebb úr dőlt az oldalának tankolás közben. Esélyes, hogy
a töltőállomásnál, kártyával fizet, és nem kell bejönnie az
üzletbe. Helyes.
– Direkt szórtad el, pöcsmadár?
 – Nem! Dehogy, nem direkt volt. – Kétségbeesés csendült az
eladó hangjában. – Megijesztesz azzal a sok lóbálással! Még
elsül!
– Ja, igen, el is fog.
A tolvaj két gyors mozdulattal főbe lőtte az eladót, aztán
átlódult a pulton a leejtett pénzes zsákért.
Megdermedt az idő. Tommy szinte lassított felvételként látta a
pulton visszamászó férfit. Kezében műanyag bevásárlótáska, a
vékony anyagon át látszott, hogy tele van pénzzel. Tommy csak
ekkor döbbent rá, hogy egészen addig a kassza felé araszolt a
polc mentén. Egy gyors vetődés, és hátulról leterítheti a tolvajt.
Vagy nem kockáztat, és hagyja elmenni.
Tommy és a férfi egyszerre figyelt fel az ajtó felé közeledő ifjú
nőre. A gazfickó már emelte is a fegyverét. Ha belép,
lepuffantja.
Innentől kezdve Tommy döntése nem lehetett kétséges. Eleve
eldöntetett.
Hátulról vetődött felé, de a fickó nyilván felfigyelt valamire,
mert épp időben fordult félre, hogy elkerülje Tommy markát. A
fegyver elsült, Tommy hasába pedig hirtelen kín hasított.
Időközben birokra keltek a fegyverért. Minden
töredékmásodperc egy örökkévalóságig tartott.
Lelassultak és megnyúltak a pillanatok, miközben a
pisztolyért viaskodtak, hirtelen megállt az idő. A fejében
egymást kergették a figyelmére áhítozó gondolatok, mégis mind
tisztesen és türelmesen kivárta a sorát. Milyen fura, hogy
időtlen idők óta nem hallott Blue-ról, erre éppen a váratlan
találkozójuk reggelén keveredik rablásba. Átverték? Ő volt az
igazi célpont?
A válasz ugyanilyen hirtelen érkezett. Nem. Találomra
választotta ezt az üzletet. Ha tovább marad a
mellékhelyiségben, akkor az elkövető lelép, mire ő előjön. A
bűnöző nem Tommyt kereste, hanem a kijárat felé tartott.
A férfi arcába nézett, és szembesült a tompa, álmot napok óta
nem látott kék szemével. Ami csak a következő adagot leste.
Abban a szempárban dühödt reménytelenség fűszerezte a
félelmet. Talán még húsz sincs. Talán még sosem ölt. Talán
családos. Talán a szülei sem tudják, mit művel a fiuk.
Tommynak a hevesen kavargó gondolatai dacára is sikerült
az ajtóra pillantania. Amin belépett a lány. Tommy meglátta az
arcára kiülő döbbent rettegést, mikor rájött, mi folyik odabent,
és a szeme láttára fordult sarkon, hogy menekülőre fogja, és
motollaként járó karral vett célba egy frissen érkezett sofőrt.
Aztán visszanézett a férfi szemébe, aki egyetlen ballépésre
tette fel az egész életét.
Tommy érezte, hogy a férfi markából kicsúszik a fegyver, de
előtte még egyszer elsült. Miközben a földre rogyott, újabb
golyó mélyedt a mellkasába.
Miután végleg az ő kezébe került a fegyver, Tommy a szíve
hölgyére fordíthatta az utolsó gondolatait.
– Ginny. Ginny. Bocsáss meg, kérlek – suttogta.
Aztán elsötétült előtte a világ.
Ginny a tükörképét bámulta a fürdőszobatükörben.
Tommy ébresztője után a konyhába ment, és töltött magának
egy bögre kávét. Aztán visszavitte az italt a társalgóba, és leült.
A kávéját kortyolgatva, némán merengett az elmúlt két héten.
A látogatásán Mary Katherine és Agnes nővéreknél. A hazautat
megszakító vargabetűn, méghozzá oda, ahol remélte, talál
néhányat Grizz rokonai közül. Megerősíthetők az idős apáca
emlékei és Ginny gyanúi?
Meglepte, amit a célban talált. Olyan emberek összetartó
közösségét, akiknek a polgárháborúig nyúlnak vissza a
gyökerei. Rövid úton a környék történészéhez irányították, aki
ezer örömmel rászánta a délelőttjét, hogy beavassa a helyi
legendákba, mítoszokba és emlékekbe. A tényekről nem is
beszélve. Pontosan tudta, kiről kérdezősködik Ginny. Mi több,
meglepetéssel is szolgálhatott.
Ginnyt kizökkentette az ölébe pattanó Para, és kis híján
kiöntötte a kávéját.
– Te kis huncut! Honnan kerültél elő? – kérdezte Ginny a
macskától, miközben letette a bögréjét a kisasztalra, hogy
megsimogassa az állat puha bundáját. Magában mosolygott a
gondolatra, mikor eszébe jutott, Jason milyen makacsul vágyott
arra, hogy ő nevezze el. Hiába dobálóztak javaslatokkal, ő
ragaszkodott a Parához.
– Egyszerűen illik hozzá – mondta annak idején Jason. –
Olyan, mint egy zsákbamacska, hiszen nem tudjuk, kitől jött.
Ráadásul fekete. Egyszerűen olyan… para.
Tommy és Ginny tudta, kitől jött az ajándék. Tommy
biztosította, hogy Grizz vele kíván nekik sok boldogságot a síron
túlról. És most, a múlt heti tengerparti beszélgetésük óta azt is
tudta, hogy a feladó így tudatja velük azt is, hogy már nem
tartják szemmel a házukat. Mindketten tudták, hogy a „feladó”
csak Carter férje, Bill lehetett.
A fejét csóválva gondolta végig, mi mindent derített ki.
Tommy közölte, mennyire fáradt. Amit meg tudott érteni. Ő is
elfáradt. Ugyanakkor finoman szólva a lelkére vette, hogy
Tommy ilyen makacsul össze akarja boronálni Grizz-zel. Vajon
mit érezne, ha viszontlátná? Hiszen alig ismerte fel a
kivégzésen látott fizimiskájával! Vajon leborotválta a fejét, vagy
a természetes kopaszodás tette? És az a szakáll! Nem rémlett
neki, hogy korábban ennyire megnövesztette volna.
– Para, hékás! – kiáltotta. A kiscica megunta a társaságát, és
olyan sietősen huppant le Ginny öléből, hogy meglökte a bögrét,
amit Ginny épp felvett az asztalkáról.
Így farkasszemet nézhetett magával a fürdőszobatükörben,
miközben a blúzára ömlött kávét itatgatta. Annyi baj legyen.
Hiszen már csak egy kevéske lötyögött a bögre alján.
Az emeletre menet összefutott a lefelé tartó Jasonnel, és
mondta neki, hogy Tommy bedobta a családi ebéd és mozi
gondolatát, és érdemes lenne beszélnie a nővérével, miután
felkel.
– Akár a mosott szar, Gin – mondta magának. Jól fog esni egy
hosszú, forró zuhany.
Felemelte a kezét, hogy levegye a fejkendőt, és kioldja a
copfot, mikor hangos dübörgés szakította félbe a fürdőszobaajtó
felől.
Jason.
– Anya. Anya! Le kell jönnöd, de rögtön! Itt vannak a zsaruk,
és beszélni akarnak veled!
 Harmincötödik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

– Mrs. Dillon. Mrs. Dillon, tudom, sokként érte a hír, de kérem,

próbáljon koncentrálni. Kérem, feleljen az utolsó kérdésemre!
– Látnom kell. Nem tilthatják meg, hogy lássam a férjemet! –
Légszomj gyötört. – A gyerekeim. Atyaég, a gyerekeim. Hol
vannak? Szükségük van rám!
A kórház egy apró irodájában ültem két nyomozóval. Magam
sem tudtam, hogyan kerültem oda. Az még rémlett, hogy
eljöttek hozzánk, és megkérdezték, beszélhetnénk-e Jason
nélkül, mire bekísértem őket Tommy dolgozószobájába, és
becsuktam mögöttünk a franciaajtót.
Az is, hogy miket meséltek, hogy Tommy lövöldözésbe
keveredett, és válságos állapotban került kórházba. Az is, hogy
elküldtem Jasont, ébressze fel a nővérét. Döbbenet, de Mimi
előrelátón magához vette a retikülöm és a telefonom, miközben
a férfiak nyomában beültünk egy járőrkocsi hátsó ülésére. Az is,
milyen dacosan kapaszkodtam Jasonbe és Mimibe, miközben
megosztottam velük a kevéske hírt. Az is, hogy Mimi a fülem
hallatára hívta fel a mobilomon Cartert, Christyt és Sarah Jót, és
megkérte őket, jöjjenek a kórházhoz. Utána tájékoztatott, hogy
Christy és Carter már úton van, Jónak pedig üzenetet hagyott.
– A gyerekeinek kutya baja. A barátaival vannak. Nem
láthatja a férjét. Legalábbis egyelőre, még tart a műtét. Kérem…
feleljen a kérdésre, asszonyom.
– Elnézést. Mi is volt az? – szabadkoztam őszintén, utána
kifújtam az orrom.
– Azt mondta, a férje munkába ment. Ön szerint miért
térhetett le a megszokott útvonaláról? – kérdezte az idősebb
nyomozó.
Leálltam a trombitálással, de továbbra is erőteljesen
szorítottam a zsepit az orromhoz. Tommy egy olyan
benzinkútnál állt meg, amihez kitérőt kellett tennie? A fejfájás
azon nyomban és kegyetlenül lerohant.
– Nem – suttogtam. – Nem tudom, mit kereshetett ott. Nem azt
mondták, hogy csak a véletlen műve volt? Mert a szemtanúk
rablótámadást emlegettek. A tettes pedig elfutott.
– Véletlennek tűnhet, de miután rájöttünk, hogy a férjének
tanúskodnia kellene egy idei tárgyaláson, muszáj
rákérdeznünk. Utánajárnunk minden eshetőségnek. Ki kell
zárnunk a szándékosságot. Ezért kérdezzük, hogy tud-e
bármilyen okról, amiért letérhetett a szokásos útvonaláról.
Lassan megráztam a fejem.
– Nem. A világon semmit. Ma reggel láttam utoljára, mielőtt
elment. Említette, hogy menet közben beugrik majd valahová
kávéért, de nem mondta, hová. Abban egyeztünk meg, hogy
együtt fogunk ebédelni. Nem történt semmi szokatlan.
Minden porcikám megdermedt, mikor rájöttem, hogy de,
történt valami nagyon is szokatlan. Tegnap Grizznek szánt jel
gyanánt felvettem a fejkendőt. Mire másnap reggel Tommy
golyót kapott.
De csírájában kell elfojtanom ezt a gondolatmenetet.
– Végeztünk? Kérem, látnom kell a gyerekeimet! Velük kell
lennem!
– Természetesen. De tartanunk kell a kapcsolatot – felelte a
fiatalabb, visszafogottabb nyomozó. – Hogyan tudjuk a
legkönnyebben elérni?
– Egyszerű. Nem megyek sehová ebből a kórházból – vágtam
rá, miközben átfurakodtam köztük, egyenesen a sürgősségi
osztály várójába.

A következő órák végtelennek tűntek. Az egyik orvos

félrehívott, és megpróbálta elmagyarázni, hogy még tart
Tommy műtétje, annyira súlyosak a sebei. Még mindig alig
tudtam felfogni, így csupán egy kevéske maradt meg a
beszélgetésből.
– Két lőtt seb. Egy hasi és egy mellkasi, szóval egy darabig
eltart még a műtét.
Csak akkor állt össze a kép, mikor megjelent Sarah Jo, és
beterelt Stan irodájába. Mint kiderült, Stannel külföldön voltak,
amit hazaúton megspékeltek egy atlantai kiruccanással az
ottani barátaikhoz. Mihelyt megkapták Mimi üzenetét,
felszálltak az első járatra, és két órán belül visszaértek Fort
Lauderdale-be.
– Te vagy a sebészeti osztály vezetője, Stan – mondtam neki
felhős szemmel. – Nem neked kéne műtened, vagy felügyelned,
nehogy közbejöjjön valami?
– Ginny, én bementem, és a legjobb csapatunk dolgozik rajta.
Máskülönben biztosan ott maradok, és átveszem. Semmi
fennakadás. Csak borzasztóan nehéz, mert két golyót kell
eltávolítani, azaz két műtétet végeznek párhuzamosan. – Stan
hangja higgadt volt, és megnyugtató. Biztató.
Az asztala mögött ült. Jóval a szemközti karosszékeket
foglaltuk el. A barátnőm a kezem után nyúlt. Feltűnt, hogy
ösztönösen az anyja függője hűlt helye után nyúl. De hiába.
Miután Jo megjelent a váróban, Carter éppen felénk tartott,
hogy mondjon valamit, mikor megbotlott. Esés közben Jo felé
kapott, és letépte a nyakából a láncot. Nem győzött szabadkozni,
és megígérte Jónak, hogy elküldeti Bill-lel javításra, és órákon
belül visszajuttatja. Jo szemében tapintható volt az aggodalom –
sosem vette le azt a láncot –, de higgadtan biztosítottam, hogy
rábízhatja az anyja függőjét Carter és Bill párosára.
– De már órák óta műtik – szorongattam Jo kezét. – Mégis mi
tarthat ilyen sokáig?
– Félreérted, Ginny – bizonygatta Sarah Jo nyugodt, józan
hangon. – Nem azt jelenti, hogy balul sült el valami a
beavatkozás során. Hanem azt, hogy alaposak. Stan
megmondta, ez két külön műtét, méghozzá olyan komoly, hogy
kihathatnak egymásra.
– Pontosan – helyeselt Stan. – Mindkét seb eltérő és komoly
komplikációkkal járhat, így akként kell ellátni őket.
Nagy levegőt vettem, és kihúztam magam a széken.
– Miféle komplikációk? Hallgatlak.
Ekkor bekopogtak. Két férfi érkezett. Tommy sebészei, és
annyit mondtak, hogy a műtét gond nélkül lezajlott, és a férjem
lábadozik, de Stan jól mondta, életveszélyesek a sérülései. Most
már csak annyit tehetünk, hogy várunk. Felnéztem rájuk, úgy
vártam a folytatást.
– Mint tudják, két lövés érte – folytatta az ősz kecskeszakállas
orvos, akinek már el is felejtettem a nevét. – A tüdőlövés
légveszteséggel és tüdőösszeomlással járt. Mellkascsapolással
eltávolítottuk a levegőt és a vért a mellüregéből. Kitágult a
tüdeje, a vérzés pedig minden jel szerint elállt.
Kiengedtem a visszatartott lélegzetemet.
A második sebész köszörülte meg a torkát.
– A második golyó, ami a hasát érte, súrolta a lépét és a máját,
ami súlyos vérveszteséget okozott. Eltávolítottuk a lépét és a
mája egy részét. Döbbenetes a vérveszteség. Tizenhárom
egységet kapott. – A szemében gyengédség. – A sokk és az
átömlesztés mértéke miatt nem alvad a vére, amit különféle
véralvasztó szerekkel próbálunk orvosolni.
Remegni kezdtem. Jo rámarkolt a kezemre.
– Várhatóan végül sikerül majd áthidalnunk ezt a véralvadási
problémát, de a veséje és az agya a kelleténél tovább nem jutott
elég vérhez. Ráadásul az említettek mellett más szerveinek is
károsodtak a szövetei. Egyelőre nem tudhatjuk, helyrejönnek-e
azok a szervek. Idővel majd kiderül.
Kábán tértem vissza a váróba, és megkerestem a gyerekeimet.
Mindkettejüket elvittem a kórház apró kápolnájába, és
amennyire tőlem telt, elmagyaráztam a helyzetet.
Éppen zokogva öleltem őket, mikor karok fonódtak rám
hátulról, és felcsendült egy ismerős hang.
– Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb, Ginny. Éppen
kihajóztunk a fiúkkal. – Alec érkezett.
Utána egyetlen részlet sem maradt meg. Emberek jöttek.
Mentek. Felajánlották, hogy segítenek Mimivel és Jasonnel.
Segítenek a bevásárlással és a mosással. Segítenek az iskolák és
a templomunk értesítésével. Az évek során összeszedett,
ezerféle háttérből érkezett ismerősök olajozott gépezetként
kapcsolódtak össze, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt a
gyerekeimmel.
A sokktól arra sem döbbentem rá, hogy igazából sosem
engedtem közel magamhoz senkit, aki nem az apró belső
körömhöz tartozott, de kimondhatatlanul szívmelengetőnek és
felbecsülhetetlennek találtam a támogatást, amit nekem és a
gyerekeimnek nyújtottak, noha érzelmileg még korántsem
tartottam ott, hogy ki is fejezzem a hálámat. Köd borult rám.
Azon az első napon mindhármunkat beengedtek a
sürgősségire, hogy néhány percet eltölthessünk az ágya mellett.
Figyelmeztettek, milyen megrázó lehet Jasonnek az apja
látványa, de a sürgősségis nővérek engedtek a
könyörgésemnek, miután látták, mennyire megviseli a hír a
fiamat.
Igazuk volt. Letaglózta a rengeteg cső, gép és drót. Jason
összetört az apja láttán, és elsírta magát. Magamhoz
szorítottam, és csitítani próbáltam, de erőnek erejével sem
tudtam elvonszolni magam Tommy mellől. Hiszen talán nem
lesz több alkalom.
Tommy egyik ápolója, Jonell meglátta a szükséget a
szememben, és gyengéden lefeszegette rólam Jasont, hogy
kikísérje a közeli barátainkhoz a váróba. Mimi megfogta a
kezem, és halkan sírdogált, makacsul Tommy arcára szegezte a
tekintetét.
Vajon mennyi idő telhetett el? Valaki, talán Christy váltás
ruhát és pipereholmikat hozott nekem. Megengedték, hogy a
kórházban zuhanyozzak és aludjak. Ki tudja, talán minden
sürgősségis beteg családtagjainak kijár ez az előjog, de lehet,
hogy Stan pozíciójának köszönhettem a különleges elbánást.
Nem győztem tudatni a gyerekeimmel, hogy szeretem őket, és
velük szeretnék lenni, de egyszerűen nem hagyhatom magára
az apjukat. Mindketten megértették, és úgy döntöttek, hogy nem
más-más családoknál maradnak, hanem hazamennek Carterrel.
Mostanra visszajöttek, és összebújva álltunk az apró
sürgősségi kórteremben, úgy figyeltük Tommyt. Az apja
látványának első sokkja után Jason maga fordult Jonellhez
azzal, hogy készen áll viszontlátni az apját. A nővér kérdő
pillantással fordult felém, mire bólintottam. Egymás kezébe
kapaszkodva beszéltünk hozzá, úgy kerestük a megértése jeleit.
Egy szempillarebbenés, bármilyen változás a kijelzők
sokaságán. Bármit megadtunk volna a tudatért, hogy fel fog
ébredni.
– Ön szerint tudja, hogy itt vagyok? Vajon hall engem? –
kérdeztem Tommy másik ápolójától. Jennie-nek hívták, és
éppen az infúzióit cserélte. A gyerekek visszamentek a váróba. –
Hiszen már két nap eltelt!
Kedves mosollyal felelt.
– Lehetséges. Még be van nyugtatózva, de változtattak a
gyógyszerezésén. Nemsokára ugyanennyi fájdalomcsillapítóval
is visszatérhet az öntudata. Ki fogja nyitni a szemét, és
megszorítja a kezét, majd meglátja! – Aggodalmasan mért végig.
– Mikor evett utoljára? Biztosan nincs étvágya, de ennie kell,
még akkor is, ha úgy kell legyűrnie. Erősnek kell lennie érte… és
értük. – A nemrég távozott gyerekek után biccentett.
– Nem vagyok éhes.
– A nagymamám sütötte a keleti part legfinomabb
banánkenyerét, és rám hagyta a receptet. Tudja, ez mit jelent?
Megráztam a fejem.
– Azt, hogy most én sütöm a keleti part legfinomabb
banánkenyerét. Ráadásul hoztam egy adagot Jonellnek, aki
mindig azzal vádol, hogy keresztbe teszek a diétájának, szóval,
mit szólna ahhoz, ha visszacsenném a neki szánt darabot, és
elhoznám magának?
Mosolyogva bólintottam, elöntött a hála. Végzett a
ténykedéssel, aztán a mérőműszerhez lépett, hogy megszólítsa
Jonellt, aki felnézett rám, és feltartotta a hüvelykujját.
Visszafordultam Tommyhoz. Mindkét markommal
megfogtam az egyik kezét, szelíden cirógattam a kézfejét, minél
gondosabban kerülve a branülöket.
– Tommy, az ápolód, Jennie, az egyik nővér, aki gondoskodik
rólad, azt mondta, hogy most már talán hallasz engem.
Remélem, tényleg. Remélem, hallod, mennyire szeretlek.
Semmi válasz, de ez nem tett féket a nyelvemre.
– Rengetegen imádkoznak érted. De nálam nem jobban.
Tudom, az Úr akaratáért kell fohászkodnunk, de nem bírok
magammal. Én a sajátomért imádkozom. És én azt akarom,
hogy visszatérj, Tommy. – Odahajoltam, és a fülébe súgtam. –
Erről próbáltalak meggyőzni aznap, a parton. Bennem sosem
volt kétség. Sosem hagylak el, Tommy, úgyhogy te se hagyj
magamra. Kérlek, ébredj fel!
Esküdni mertem volna rá, hogy gyengéden viszonozta a
szorításom. Megdobbant a szívem, és remény töltötte meg a
lelkem.
Lassan visszatér hozzám.
 Harminchatodik
fejezet

GRIZZ, 2001,
VALAHOL LOUISIANA ÉS
DÉL-FLORIDA KÖZÖTT

Éppen az apró louisianai falatozóban ücsörgött, mikor az

országos híradóban megemlítették Tommy meglövését. A
legkevésbé sem lepte meg, hogy lehozták az országos hírekben.
Elvégre Tommy kapcsolatban állt Matthew Rockman, a
közismert ügyvéd letartóztatásával egy nő meggyilkolásáért,
akit tizenöt évvel korábban saját kezűleg helyezett el a
tanúvédelmi programban. Abból is országos hírverés lett, így
nem volt abban semmi meglepő, hogy Tommy esetét is
lehozták. Abban annál inkább, hogy egy nyikkanás sem érkezett
Cartertől. Legalábbis addig, míg rá nem döbbent, hogy
kikapcsolódott a csipogója, és mihelyt orvosolta, megjelentek
rajta a szavak, amiket a szíve mélyén időtlen idők óta várt.
SZÜKSÉGE VAN RÁD.
Így azon nyomban, mihelyt látta a beszámolót és megkapta
Carter üzenetét, Grizz lecsapott egy ötvenest a pultra, és célba
vette a motorját – miután útbaigazítást kért Ednától a
legközelebbi autópálya felé. Rádöbbent, hogy véletlenül a Green
Bean kricsmibe keveredett, és nem ismerte a leggyorsabb utat
vissza Floridába.
Időközben besötétedett, és tudta, muszáj lesz megállnia
valahol, hogy lepihenjen. Órák óta hajtott, és régóta
alábbhagyott a kezdeti pörgés. Kimerült.
Miután bejelentkezett a legközelebbi szállodaláncos hotelbe,
hosszú, forró zuhanyt vett. Leheveredett, végigzongorázott
néhány tévécsatornát, megevett egy előre csomagolt
csirkesalátás szendvicset, amit a hotel melletti vegyesboltban
vett, végül leöblítette egy sörrel. Egyetlen riport sem említette
Tommy lelövését, így kikapcsolta a készüléket, és átadta magát
az álomnak.
Amit hiába várt.
Rejtélyek serege kísértette. Talán csapda az egész? Végtelenül
óvatosnak kell lennie. Mégis mit képzelt, mihez kezd, miután
visszaér Fort Lauderdale-be? Begördül Ginny háza vagy a
kórház elé, és bemegy a főbejáraton? Csak egy eszelős tenne
ilyet. Alapesetben értesítené Cartert, aki majd összehoz neki egy
találkozót Cicc-cel. De minél többet rágódott a dolgon, annál
képtelenebbnek tűnt ennek a nyélbe ütése. Carter azóta újra
rácsipogott azzal, hogy Ginny nincs veszélyben, így elpárolgott a
szokásos ügybuzgalma. Ettől még Ciccnek szüksége van rá.
Egyelőre beéri ennyivel.
Talán messziről kellene szemmel tartania Ginnyt, úgy várni a
lehetőséget. Nem. Nem csupán a barátai, de törvényszolgák is
körbe fogják venni. Esélyes, hogy meglátja valaki, aki
felismerheti. Tudta, hogy várnia kell.
Addig a lehető legtöbbet ki akarta deríteni a Tommy-esetről,
és ebben csak úgy járhat sikerrel, ha Carteren és Billen kívül
mással is megosztja az igazságot a kivégzéséről. Pontosabban a
kivégzése elmaradásáról.
Elsőként Blue ugrott be neki, de piszok kockázatosnak találta,
hiszen gyengéd szálak fűzték egy nyomozónőhöz. Akkor sem
lett volna bölcs döntés, ha netán már nincsenek együtt.
Olyasvalakire volt szüksége, aki még kapcsolatban áll a
motorosok világával, mégsem figyelik árgus szemmel a
rendfenntartók. Egy dolgos családapára, aki állítólag bő egy éve
tiszta lappal kezdett Dél-Florida keleti partján. Akire Grizz az
életét és ezt a titkot is rábízná.
Anthony Bearre.
Miután elszánta magát, megadhatta magát a mély és
álomtalan alvásnak. Órákkal később riadt fel arra, hogy
hangosan dörömbölnek a szobája ajtaján. Takarítás. Rávágta,
hogy jöjjenek vissza egy óra múlva.
Alig tizenöt percre rá már a motorján ült. Először is, tennie
kell egy néhány órás kitérőt egy bérelt garázshoz. Odaérve
előveszi az ott hagyott kocsit, hozzá néhány göncöt, személyes
tárgyakat, kápét és egy eldobható telefont, amin elérheti
Anthonyt. Miután megbeszéli a találkozót Bearrel, megszabadul
a mobiltól.
Elnézte az új álnevére kiállított hitelkártyákat, és tudta, sosem
fogja használni őket. Éppen eltette őket a tárcájába, mikor
előkapta a jogsiját, és rádöbbent, hogy már nem hasonlít a
képen látható férfira. Az elmúlt hónapok során jócskán megnőtt
a haja, és látványosan levágott a szakállából. Anthony így már
lefotózhatja egy új személyazonossághoz.
Új személyazonosság. Még egy kurva név, amit fejben kell
tartania. A fenébe. De legalább ezt már elintézték. A James
Kirklandről egyszerre üvöltött az „unalmas álnév” és átlagos
amerikai nyárspolgár. Megteszi. Ráadásul állták a szavukat.
Tájékoztatták, hogy Jason „Grizz” Talbot DNS-mintáit és
ujjlenyomatait hamisítványokra cserélték a rendszerben. Tiszta
lapot kapott, és ha rákeresnek James Kirkland DNS-ére és
ujjlenyomataira, akkor a nagy büdös semmit kapják, hacsak
James Kirkland nem keveredik valami zűrbe.
Más szóval, ha netán összeakasztaná a bajszát a szervvel,
akkor semmi nem kötné a néhai Jason Talbothoz. A világon
semmi. És tiszta is akart maradni.
Két nem létező gyermek megözvegyült apjaként tengődött, aki
egészen a munkahelyén elszenvedett hátsérüléséig
nehézgépkezelőként dolgozott. Basszus, még azt is elintézték,
hogy a kormány rokkantsági járadékot utaljon James Kirkland
számlaszámára! Ennél még a hó sem fehérebb. A lehető
leghamarabb próbára tette az új személyazonosságát azzal,
hogy valahol Georgiában áthajtott egy piroson. A zsaru
rákeresett a motorja rendszámára, és megúszta egy
figyelmeztetéssel. Minden stimmelt. James Kirkland lett.
Dél felé menet feltekerte az autórádiót, és elmerengett, hogy
talán érdemes lenne egy darabig elcsalni Blue-t a városból.
Hiszen esélyes, hogy végtelenül aggódik Tommy, Ginny és a
gyerekeik miatt, mi több, talán rájuk állít egy járőrt, nehogy
bajuk essen. Grizz még mindig nem tudhatta, hogy Tommy
véletlen tragédia vagy szándékos merénylet áldozata lett-e.
Említették a hírekben, hogy Tommynak tanúskodnia kell majd
Rockman tárgyalásán, de Grizz biztosra vette, hogy a Rockman-
ügy nem egyetlen vallomáson áll vagy bukik. Blue gondoskodott
róla, hogy a Jan-gyilkosság minden koholt bizonyítéka
Rockmanre mutasson.
Fejcsóválva idézett fel még egy részletet. Mikor a legvégén
kérdőre vonta Tommy hűségét, áldását adta, hogy néhány
bizonyíték akár Tommyra is mutathasson. Ha Tommy netán
hűtlennek bizonyulna, biztosan rázárja a csapdát, de nem volt
rá szükség. A picsába már! Miért nem hagytam annyiban? Talán
Tommy a Rockman-ügy áldozata? Kurva élet!
Végül nem állt tovább a gondolatai útjába, és felidézte, mit,
azaz kit talált Louisianában. Csakis Cicc ikertestvére lehetett.
Mosolyogva gondolt bele, miféle névtelen üzenetet küldethetett
volna Carterrel Blue-nak. „Grizz utolsó parancsa a kivégzése
előtt, kifejezetten neked szánta hónapokkal a halála után.
Hagyott neked valamit egy Green Bean nevű kricsmiben. A
louisinaiai Chinkaw-ban találod, és mihelyt meglátod a cuccot,
fel fogod ismerni, és tudni fogod, mihez kezdj vele.”
Grizz nevetgélve képzelte el a jelenetet, ahogy Blue
megismerkedik Cicc ikertestvérével, Jodival. De azt is tudta,
hogy sosem küldetné el az üzenetet. Még csak az kéne, hogy
Blue éppen akkor rángassa vissza Jodit Fort Lauderdale-be,
hogy bemutassa Ginnynek, mikor ő is épp vele akar találkozni!
Nem. Ennek a meglepetésnek is eljön majd az ideje, egyelőre
igyekeznie kell messziről elkerülni Blue-t.
Éppen a Run Like Hellt hallgatta a Pink Floydtól, miközben az
1972-es Chevelle-je morgó erejében lubickolt, mikor olyan
mérhetetlenül szíven ütötte a gyász, hogy majdnem elfúlt.
Engedett a gázpedálon, és lejjebb tekerte a rádiót. Még sosem
élt át ehhez foghatót, és nem tudta, mit lépjen rá. Ráérősen
végigmérte a környéket. Egy elhagyatott sztrádán hajtott. Előtte
és mögötte kihalt aszfaltcsík. A száraz, szikes földfoltokkal
pettyezett zöld mezőkön tehenek legelésztek. Olyan gigászi,
olyan elsöprő súlyt érzett, hogy egy pillanatra szívrohamtól
tartott.
Nem. Ez nem testi kín. Hanem lelki. A veszteség kínja. Ilyet
még a saját kivégzésén sem érzett.
Cicc.
Padlógázt adott.
 Harminchetedik
fejezet

TOMMY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Hallotta őt. A hangja áttört a tudatáig.

Hol vagyok? Miért nem tudott felelni neki? Tényleg
gyengéden cirógatják a kezét? Milyen könnyed, talán csak a
szellő. A hangja más zajokkal viaskodott. Csak nem…
szisszenés? És pittyenések. Miféle pittyenések?
Megpróbálta tudatni vele, hogy hallja őt. Már biztosra vette,
hogy Ginny fogja a kezét, és gyengéden simogatja. Felé akart
nyúlni, de úgy érezte, betonkesztyű húzza a karját. Ginny,
hallak! Hallom minden szerelmi vallomásod. Én is szeretlek.
Miért nem tudom kimondani? Miért nem tudlak elérni?
Azonnal megrohanták az emlékek. A benzinkút. Kávé.
Rablótámadás. Meglőtték, tehát csak kórházban lehet.
Iszonyatos súly nehezedett rá, miközben a történteket
emésztgette. Lassan kitisztult az elméje. A lövések emlékére el is
töprengett, vajon miért nem kínok között ébredezik? Nyilván a
modern gyógyszerek csodája.
 Utána újabb hang ütötte meg a fülét. Aggasztó. Sarah Jo.
– Tarts egy perc szünetet, Gin, majd én átveszem, jó?
– Kösz, Jo, de nem tehetem. Szerintem ébredezik. Esküszöm,
az előbb megpróbálta viszonozni a szorításomat. – Ginny
hangjában szinte tapintható volt a remény.
– Ó, Gin, milyen csodás hír! – vágta rá Jo.
Ha Tommy nem ismeri úgy Jót, mint a tenyerét, talán hisz is
neki.
– Tudom, hogy órák óta nem tetted ki a lábad a kórteremből.
Legalább ugorj ki a mosdóba, és igyál egy kávét! Mozgasd meg a
lábad! Ígérem, egy centit sem mozdulok mellőle.
– Igen, talán mondasz valamit. Jennie ígért még egy szelet
banánkenyeret. Elszaladok a mosdóba, aztán iszom egy kávét.
Ó, visszakaptad az anyád függőjét! Carter megmondta, hogy
Billnek gyerekjáték lesz.
Tommy nem értette, mire célozhatott Ginny Jo nyakláncával.
Noha nem látta a nőt, de biztosra vette, hogy Jo idegesen
szorongatja a függőt. Mint korábban már ezerszer.
– Jól mondta. Néhány órán belül visszakaptam. Méghozzá
hibátlanul. Most sipirc! Maradok, és szóval tartom.
– Mindjárt jövök! Te kérsz valamit?
– Csak azt, hogy lazíts egyet, és ne feledd, hogy itt cövekelek
majd mellette, míg vissza nem jössz, oké?
Tommy nem hallotta Ginny válaszát, azaz nyilván bólintott.
Érezte, ahogy a felesége az ajkához emeli a kezét, és puha
csókot nyom a tenyerébe.
Ne hagyj magamra, Ginny. A gondolatai egymást kergették,
mégis eddig ismeretlen, nyugodt béke borult rá. Megemelték a
másik kezét, és meghallotta Sarah Jo hangját.
– Stannel éppen visszafelé jöttünk Sydney-ből, és beugrottunk
az atlantai ismerőseinkhez, mikor Mimi felhívott. Tettem, amit
mondtál, Tommy. Rágtam Stan fülét, hogy más országokban
keressen állást. De változott a helyzet, ugye? – Szünetet tartott.
Nyilván nem választ várt. – Tommy, tisztában vagy azzal,
milyen pofonegyszerű lenne a dolgom? Egyetlen szorítás a
lélegeztetőd egyik csövén, és a légáramlásnak annyi.
Erre rádöbbent, hogy nem önerőből szuszog. A lélegeztetőgép
sziszegése ébresztette.
– Vagy előhúzhatnék egy fecskendőt a zsebemből, hogy
megdobjam egy kis inzulinnal az egyik infúziódat. A
nővéreknek háttal, nehogy meglássák, mit csinálok. Már kaptál
némi inzulint, szóval, ha boncolásra kerülne a sor, amit ilyen
súlyos sebek mellett kétlek, sosem keresnének
inzulintúladagolást. Annyira könnyű lenne. Túlságosan is.
Tommy tudta, pánikolnia kellene Jo szavai hallatán, mégsem
tette. Áldott béke öntötte el. Még sosem érzett ehhez foghatót.
Semmiképp sem lehetett világi. Jo a kórházi ágya felett állva
fenyegette az életét, Tommy pedig minden idegszálával
tisztában volt azzal, hogy megúszhatja. Hiszen főnővérként
dolgozott, míg a férje fősebészként. Közeli, bizalmas barátságot
ápoltak. Senkiben sem merülne fel a gyanú, vagy akár a
gondolat, hogy ő okozta a halálát.
Aggódnia kellene. Rettegnie. De furcsamód mégsem tette.
Megmagyarázhatatlan erőt érzett. Hívást. Szentül hitte, hogy
szólítják. Hirtelenjében felfigyelt egy fényre, és jobban vágyott a
közelségére, mint egész életében bármire. A fény erősebben
húzta, mint az egész életét felemésztő küldetése a nőért, akit
örökké szeretett. Méghozzá tiszta szívből. Ginny. A gyermekei.
Mimi és Jason. Már őket is látta.
Miközben elmerengett a mögötte álló életen, megadatott neki,
hogy átélje minden egyes közös, örömteli pillanatukat.
Gyönyörű volt, és kis híján visszarántotta, de nem érhetett fel a
fényhez. A sugárzó fényhez, aminek meg kellett volna
vakítania.
Ginny.
Nem mehet sehová. Nem megy sehová. Szükségük van rá.
Neki pedig rájuk. Hát megpróbált hátat fordítani a fénynek, és
ekkor látta meg. Míg pillanatokkal korábban egy
szempillantásba sűrített öröm adatott meg neki, most
betekintést nyerhetett a családja jövőjébe. Látta a halála feletti
gyászukat. És noha megszakadt tőle a szíve, tudta, hogy idővel
elfogadás és megbékélés veszi át a helyét. Tudta, hogy
gondjukat fogják viselni. Tudta, hogy boldog és teljes élet vár
rájuk. Tudta, hogy örökké a szívükben őrzik majd.
A sajátjában pedig azt, hogy el kell engednie őket. És őt.
Ginnyt.
Erőltette, pedig ez nem így volt megírva. Tényleg azt hitte,
hogy két edényfogó őrizgetésével vagy egy Bibliába nyomott
monogrammal befolyásolhatja a sors menetét? Tényleg azt
hitte, hogy bármi, amit szándékosan vagy sorsszerűen tesz,
azért történik, mert a saját kezében van a kedvére formálható
sorsa? Talán jobban jár, ha továbblép, miután Ginny Grizz
felesége lett? Ha éli az életét, és esélyt ad egy másik nőnek?
Tudta, hogy a válasz nem. Élete fénykora volt a házasságuk
tizenöt éve. Megtiszteltetésként élte meg, hogy a férje lehetett,
nevelhette a gyerekeiket, és a világért sem mondana le róla.
Most már teljes szívével elhitte, hogy a röpke időszakban,
amikor a magáénak mondhatta, tényleg az övé volt. Ginny
maradéktalanul, őszintén és feltétel nélkül szerette, és tudta,
hogy ha felébredne, a nő élete végéig mellette maradna. De
talán nem akart felébredni.
Ginny.
A lövöldözés a sors keze volt. Miféle láthatatlan erő hajtotta
arra, hogy alig egy nappal korábban rávegye a fejkendő
viselésére? A józan esze nem talált fogást az észjárásán. Hiszen
a saját ép elméjét is megkérdőjelezte, mikor felmerült benne az
ötlet, de nem tudta kiverni a fejéből. Ez lehetett az utolsó lépése
a sakkjátszmában, amit réges-rég elkezdett, de időközben
félbehagyott? A büszkeségétől hajtva képtelen volt elfogadni
Ginny adott szavát arra, hogy vele akar lenni? Mit akart
bizonyítani ezzel a kierőszakolt zárólépéssel? Hogy a Grizz
szemét betöltő kínban dagonyázzon Ginny kosara után?
A lelkét folyékony békeként betöltő eufóriának hála csodával
határos módon szembenézhetett a saját szívével. Nem, nem
büszkeség vagy Grizznek szánt kihívás vette rá arra, hogy
ragaszkodjon a fejkendő viseléséhez. Hanem valami fontosabb.
Grizz. Az ősellensége, mióta az eszét tudta. De hirtelenjében
megváltozott Tommy szemében. Eloszlott a köd, és lelketlen
bűnöző helyett immár olyan férfiként jelent meg Tommy előtt,
aki visszatér, ha Ginny megengedi, hogy ellássa és védje a
családját. Olyan férfiként, akit egy szép napon Mimi biztosan
elfogad, Jason pedig megbecsül. Tommy tudta, hogy a
porhüvelye viszolyogna a gondolattól. De a lelke jobban tudta.
Vajon az igazságot látta, vagy a tudatalattija vágyálmát, ami
ráveszi, hogy minden bűntudatát és rettegését hátrahagyva a
fénybe lépjen? Ekkor rádöbbent, hogy a fényben nincs helye
rettegésnek vagy bűntudatnak.
Ginny.
Minden valaha átélt rossz érzése egy szempillantás alatt
kámforrá vált. Semmi féltékenység, kétségbeesés, depresszió,
gyász, félelem. Se gyűlölet. Még a Sarah Jo iránti újonnan
feltámadt megvetése is elpárolgott. Kioltotta magát. A nő még
mindig az ágya mellett állva mondta a magáét, de már nem
hallotta. Helyette megpillantotta a kislányt, akire a
gyerekkorukból emlékezett. Láthatta a hanyag copfját, a szeplős
orrát, de mindenek felett a gyászát.
Utána eddig ismeretlen érzés töltötte el. Átérezte, micsoda
kínt okozott neki az anyja elvesztése. Érezte a kislányt, aki
olyan sokat és vigasztalhatatlanul sírt, hogy ki sem tudta nyitni
a duzzadt szemét. Hallotta az egyetlen lányát ölelő Fess gyengéd
hangját.
– Már csak te maradtál nekem, Sarah Jo. Most, hogy anya a
mennyben van, nekem nincs nálad fontosabb, és soha nem is
lesz. – Tommy végre megértette, mi vette rá a nőt mindarra,
amit tett – noha gyakran dőreségből. És megbocsátott. Hogyan?
Hogyan láthatta és érezhette mindezt?
Ginny.
Melengette a fény. Világszép volt, és hívogató, és noha már
nem akart ellenállni, mégis úgy érezte, muszáj. Miatta. A
gyermekei miatt.
Aztán hangot hallott.
– Tommy.
E hangot csupán néhány hétig hallhatta, és annak is már
legalább harminc éve, de felismerte, mintha csak tegnap történt
volna. A hangot, ami pattogósan, tolakodón és harapósan élt az
emlékeiben.
– Miután végeztél a törülközőhajtogatással, takarítsd ki Grizz
fürdőjét, és írd össze, ami fogytán van! – reccsent rá. Igen,
emlékezett a hangra.
Balra nézett, és elmosolyodott.
Moe.
A lány a kezéért nyúlt, mire odaadta. Ekkor lenézett, és
meglátta a nyüzsgést. Körbeállták, hátha visszahozhatják az
élők sorába. Talán még Sarah Jo is segíteni próbált. A kórterme
üvegfalain túl ketten próbálták visszafogni Ginnyt. Hallotta a
sikoltozását, és látta a padlóra fröccsent kávét.
– Megfogta a kezem! Hallotta a hangom! Megfogta a kezem! –
visítozta teli tüdőből. Könnyek patakzottak az arcán. Két
nagydarab műtőssel birkózott, és nyerésre állt, úgy nyomult
vissza a kórtermébe.
Azonnal megérintette a nő világa, aminek ő éppen búcsút
intett, és érezte, hogy visszafelé tart a kórházi ágyra. A földi élet
fagyos, maró valósága felett lebegett. Steril kórterem tárult a
szeme elé. A hideg, fémes szögletesség éles ellentétben állt
mindazzal, amivel a fény kétségkívül kecsegtette. Sajgó szívvel
áhította a világot, amivel Ginnynek immár nélküle kell
szembenéznie. Micsoda gyászt érez majd, miután ő elment! De
a felismerés nyomán beköszöntött a béke a tudattól, hogy
számukra ez még messze nem a vég. Zsigeri görcs, mire tudta,
hogy Moe mondandója maga lesz a színigazság.
– Rád fog találni. Mind rád fognak találni. Rád és ránk.
– Honnan tudod? – Igazából nem mondta ki, mégis hallotta a
saját kérdő hangját.
– Mert én is rád találtam – hangzott a felelet.
Moe-ra nézett, és újra megérezte a felfelé húzó erőt, minél
messzebb a kórteremtől, a fény felé, amit kitöltött a feltétlen és
mindent átható szeretet. Szeretet. Azt hitte, ismeri a szeretetet.
Tévedett.
– Meglesz, Tommy. Mind meglesznek.
Ekkor adott hálát az Úrnak a békesség csodálatos
ajándékáért, és a megfellebbezhetetlen tudatért, hogy Moe
igazat szólt. Ekkor még egyszer, utoljára megmondta Ginnynek,
hogy szereti őt és a gyermekeiket. Utána megadta magát annak
az emberi ésszel felfoghatatlan tudatnak, hogy eljött az ő ideje.
Ekkor a lelke mélyébe nyúlt, és önkéntelenül szembesült az
örökké került tudattal. Ginnyt nem neki szánta a sors, és
miközben Moe lopva a fény felé biccentett, arra is rádöbbent,
hogy végre, élete során először elérte az elfogadás, a béke és a
tiszta szeretet honát.
 – Már vár rád – suttogta Moe.
Tommynak eszébe jutott a szentírás egyik passzusa. És a por
földdé lenne, mint azelőtt volt; a szellem pedig megtérne Istenhez,
aki adta volt azt.
Bólintott, és rámosolygott. Készen állt.
 Második
rész

„Az életünknek néha elkél a gatyába rázás, a változás és az

átrendezés, hogy megtaláljuk, ahová igazából tartozunk.”
Ismeretlen
 Harmincnyolcadik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

Becipelte a bevásárlást a parton kivett apró garzonba. Már két

napja visszatért Fort Lauderdale-be, ám még nem sikerült
találkoznia Carterrel, de legalább azt megtudta a helyi hírekből,
hogy Tommy belehalt a sérüléseibe – szinte ugyanabban a
pillanatban, mikor rátört a gyász ellenállhatatlan hulláma a
volán mögött.
Csak nem Cicc kínját érezte? Szívesen hitte volna, hogy efféle
kapcson osztoznak. De sebesen emlékeztette magát, hogy aki
olyasmiket művelt, mint ő, annak nem adatik meg efféle
adomány. Nyilván csak égett a gyomra a korábbi csirkesaláta
miatt.
Csupán a tétlen várakozás maradt. Nem mehetett Ginnyhez,
és semmiképp nem hozathatta magához. Anthonyt pedig
végképp nem akarta zaklatni, míg örök nyugalomra nem
helyezik Tommyt.
Alig várta, hogy beszélhessen Anthonyval. Tudni akarta, mit
rebesgetnek az utcán. Tommy vajon csak rossz helyen volt rossz
időben, vagy a tragédiát össze lehet kötni mással?
Elpakolta a bevásárlást, és csinált magának egy szendvicset.
Leült, és felkapta a távirányítót. Végigpörgette a helyi
csatornákat, és mikor az egyiken fantomkép fogadta, megállt. A
vegyesbolti lövöldözés feltételezett elkövetőjét ábrázolta. A
bemondó elmondása alapján a boltban nem voltak biztonsági
kamerák, így a maroknyi szemtanúra kellett hagyatkozniuk.
Miamitól Nyugat-Floridáig bármelyik járókelőre rásüthették
volna, hogy őt ábrázolja a skicc.
Csak fusson össze Anthonyval, és rögtön képben lesz. Az utca
minden hírcsatornánál megbízhatóbb.
Egy üdítővel öblítette le a szendvicsét, aztán szétnézett a
szűkös garzonban. Takaros bútorzat és tisztaság. Elfojtott egy
ásítást, és rádöbbent, hogy megeszi az unalom. Szólította a nyílt
út. Csakhogy a raktárban hagyta a motorját, és egy
kiruccanásért nem éri meg venni vagy csak úgy lenyúlni egyet.
Persze, akár kölcsön is kérhetne egy motort, csak néhány órára.
Rohadt élet, ki hitte volna, hogy ilyen nehéz kimaradni a
bajból?
Összeroppantotta a kiürült üdítős dobozt, aztán a kicsi
konyha kukájába hajította. Elvétette, mire hangos zörgéssel
pattogott a járólapon. Felkelt, hogy összeszedje, és észrevette az
oldaltáskáját, amit a motorja egyik nyeregtáskájában tartott.
Rémlett neki, milyen sietősen hajította be a kocsijába, mikor
kipakolta a motorját.
Abba tömte Moe naplóját. Még nem jutott el odáig, hogy
elolvassa. Nem is akarta. Erőt vett rajta a nosztalgia, a
lehetőségeit latolgatta.
Lopjon egy motort néhány órára, és kockáztassa a lebukást,
vagy csapja fel a könyvet, és kukkantson bele Moe életébe?
Eddig megállta, hogy túl sokat rágódjon Moe-n. Méghozzá azért,
mert tudta, hogy annak úgyis megbánás lesz a vége. Márpedig a
megbánással sosem szeretett szembenézni. Vagy akár tudomást
venni róla. A fajtája holtig tagadott minden megbánást. A fajtája
megbékélt a döntéseivel, és továbblépett.
Ő miért képtelen rá?
– Oké, Moe – szólt fennhangon. – Mit akarsz elmondani
nekem?
Biztosra vette, hogy legszívesebben elküldené a picsába. De
túl régóta kerülgette.
Kivette a naplót a táskájából, és visszaült a kanapéra. Néhány
oldal belefér.

Három napra rá egy kocsiban ült, és az átlátszatlan ablakon át

figyelte a temetőbe érkező autókat és a Tommy végső nyughelye
körül gyűlő sokaságot. Ginny Delia és Vince mellé helyezi örök
nyugalomra. Grizz „kölcsönvett” egy jeltelen négyajtós, erősen
sötétített ablakú szedánt, hogy eljöhessen a temetésre. Résnyire
nyitotta az ablakot, hogy elcsípjen néhány beszélgetésfoszlányt
a lassan forgalmi dugóvá sűrűsödő autók között kanyargó
emberektől.
Mások motoron érkeztek, kipufogók ricsaja törte meg a
csendet, szinte jelképesen, hogy egyesek milyen eltérő
világokból jöttek, hogy leróják a tiszteletüket. Szemmel tartotta
a lassan megtelő széksorokat. Anthony Bear eltéveszthetetlen
sziluettjét ezer közül is megismerte volna. Feje és válla a tömeg
fölé emelkedett. A balján Christy ült, a jobbján pedig egy
láthatóan Christyre ütött jóképű fiatalember. De hová tűnt Bear
másik fia? Grizz ekkor jobbra kapta a szemét, és hunyorognia
kellett, nehogy csak káprázat legyen. A többiektől nem messze
egy Anthonyra kísértetiesen hasonlító fiatalember dőlt egy
fának. Karba tett kézzel, fél lábon állt, a másikat a háta mögötti
törzsnek vetette. Ez csakis Anthony másik fia lehetett, aki
méretben nem ért fel az apjához – egyelőre. A tartásából Grizz
azon nyomban levette, hogy megörökölte az apja komoran
mogorva modorát.
Utána meglátta a mellékúton bekanyarodó halottaskocsit és a
fekete limuzint, amit további autók követtek. Felismerte Cartert
és Billt, valamint Sarah Jót és a férjét, akinek nem jutott eszébe
a neve, sőt talán sosem találkoztak. Elindultak a jókora fekete
jármű felé, miközben kisegítették a kocsiból Ginny, Mimi és
Jason hármasát, hogy a kerti székekhez vezessék őket.
Ekkor döbbent rá, hogy visszatartotta a lélegzetét. Nem
számított rá, hogy így fogja látni. A nő egykedvűen ballagott a
kijelölt helyére, a gyermekei karját szorongatta, mégis
láthatóan iszonyú kín terhét cipelte. Egyszer meg is állt, és
látványosan közelebb húzta magához őket. Egy röpke pillanatra
rá összeszedte magát, és továbbment. Mimi és Jason. Mimi, aki
szakasztott úgy nézett ki, mint az anyja ennyi idősen. Jason, a
kiköpött tízéves Tommy.
Grizz torkában gombóc támadt, a nyomában erőt vett rajta az
émelygés. Annyi keresnivalója volt itt, mint focistának a
balettben. Imposztor. Betekintést nyert egy világba, amiről mit
sem tudott. Amit hiába próbált eljátszani Ginnyvel tízévnyi
házasság alatt, végül nem élhetett át. A családos élet.
Tommy lett igazi férj és a gyerekei apja. Tommy törölt
popsikat és nózikat. Tommy járt iskolai előadásokra és szülői
értekezletekre. Tommy tartotta dacosan távol a családját a kétes
bűnözői élettől.
Ő mit tett? Megígérte Ginnynek, hogy hátat fordít annak az
életnek, mihelyt gyerekük születik. Az ő kedvéért nem vállalta.
Mindenképp kellett egy feltétel.
Mekkora pöcs volt!
Csak akkor döbbent rá, mennyire elmerült a gondolataiban,
mikor egy hang a szelíd szellő szárnyán utat talált a fülébe a
résnyire nyitott ablakon át. Sarah Jo hangja. A gyásznéphez
beszélt. Grizz fél füllel, a torkában dobogó szívvel hallgatta.
– A Prédikátor-könyvben Salamon arról ír, hogy mindennek
rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje „az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi
ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak;
ideje a rontásnak és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak és
ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek
egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől
való eltávozásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek;
ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a
szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és
ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek;
ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.”
Utána Sarah Jo felidézett néhány történetet Tommy
gyerekkorából. Grizz nemigen figyelt rá, helyette Ginnyt
fürkészte, a hosszú haját és a gyönyörű arcát. Sarah Jo egyik
vidám emlékét szórványos kuncogás kísérte.
– És tudjátok, mit mondtam neki, mikor beleesett a tócsába?
Azt, hogy úgy kell neki, amiért lefröcskölt a slaggal. Szemet
szemért… – A torkára forrt a szó az elérzékenyüléstől.
Megköszörülte a torkát, és inkább másik emléket választott.
Mire megismétlődött a halk kuncogáshullám, de Grizz alig
hallotta. Inkább kifelé bámult a szélvédőn, és csak a
mozgolódásra tért magához. A temetés véget ért. Mindenki
elindult.
Két kocsi mögött parkolt, és nyilván félre kéne majd állnia,
hogy elindulhassanak. Önkéntelenül is észrevette a jóképű
fiatalembert, aki ugyan nem Ginny társaságával érkezett, de
gyengéden megfogta a könyökét, hogy visszakísérje a
limuzinhoz. Baljós előérzet tört rá a tartása láttán. A nyomában
két fiú kísérte Jasont.
Grizz nem ismerte a csávót, de fenyegetést érzett, és első
pillantásra meggyűlölte.
Szelíd dudálás hátulról, más szóval ideje indulni. Miután
gyújtást adott, sebességbe kapcsolt, és a gázra lépett. Bizsergés
az arcán. Talán berepült egy bogár a nyitott ablakon? Letörölte
az arcát, aztán visszahúzta a kezét. Eláztak az ujjai. A kezére
sandított, ösztönösen vérre számított.
Ő döbbent meg a legjobban, mikor rájött, mekkorát tévedett.
Nem vér, hanem könny.
 Harminckilencedik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Azt hittem, ismerem a gyászt. Hiszen régi ismerősöm.

Emlékszem Moe öngyilkosságának embert próbáló terhére, és
Grizz letaglózó letartóztatására, bebörtönzésére és vélt
kivégzésére. Azután is mérhetetlen veszteséget éltem át, mikor
tudomást szereztem az újszülöttként elhunyt ikertestvéremről.
Egyik sem ért fel Tommy halálához. A kitartó, súlyos kín
gyökeret vert a mellkasomban.
A gyász ezúttal nemcsak nekem szólt, de a gyerekeimnek is.
Szinte elviselhetetlen fájdalmat okozott a tudat, hogy Tommy
Mimi és Jason életének annyi mérföldkövénél nem lehet már
jelen.
Emlékszem, milyen szorosan kapaszkodtam a gyermekeimbe,
miközben a barátaink visszakísértek minket a limuzinhoz az
elhantolás után. Csak fokoztam az erőt, mikor megéreztem
Grizz közelségét. Tudtam, hogy eljött, és eltökéltem, hogy a
lehető legmesszebb üldözöm őt a gondolataimból. Mindenre
haragudtam, és ki tudja, miért, de Grizzre vetítettem ki ezt a
haragot.
Nem maradtam négyszemközt Carterrel, de biztosra vettem,
hogy jelzett Grizznek, aki lelépett, arra vár, hogy én keressem.
Azt nem tudhattam, hogyan vagy mikor keríthetünk sort rá, és
bevallom, nem is érdekelt. Különben is, mit számít? A magam
részéről nyugodtan visszamehet oda, ahonnan jött, amit
igyekeztem minden kétséget kizáróan közölni Carterrel, mikor
Tommy lelövésének napján diszkréten megkérdezte tőlem a
kórházban, hogy leselkedik-e rám bármilyen veszély.
A következő két hét összemosódott, a gyászunkat eltemettük
mindazok szerető aggodalma alá, akik segítő kezet nyújtva
megkerestek minket. Nem volt választásom, bele kellett ásnom
magam Tommy halálának üzleti és jogi következményeibe.
Amikor csak tehettem, magam mellett tartottam a gyerekeimet,
ódzkodtam attól, hogy barátokra bízzam őket. Tudtam, hogy jót
tesz nekik, és igazából hálásan megkönnyebbültem, mikor
visszatértek az olyan hétköznapi teendőkhöz, melyek révén
talán csak egy pillanatra, de elfelejthetik az apjuk elvesztését.
Alec elvitte Jasont és a fiait egy profi hokimeccsre. Christy
plázázni vitte Mimit. Új ruha kellett Christy és Anthony
kislányának, Daisynek, és úgy gondolta, Mimi élvezné a
válogatást.
Így az enyém lett a ház. A gyerekek elmentek. Lassan
abbamaradtak a baráti látogatások. Mindenki visszatért a
dolgos hétköznapok rutinjához.
De az én jövőmben nem rejlett semmi hétköznapi vagy rutin.
Túlságosan kínzott a gondolat, hogy Tommy soha többé nem
lesz a része. A majdnem-némaság minden ismert ricsajnál
megterhelőbbnek bizonyult. Az állóóra ketyegése, a mélyhűtő
fiókjába potyogó jég fojtott zaja, a szárító halk zümmögése.
Röhej, de úgy éreztem, szembe köpnek a háztartási gépeink.
Hogy jönnek ahhoz, hogy működnek, mikor nekem nem megy?
Honnan szerzik hozzá az erőt? A konnektorból? Bár ilyen
könnyen menne az embereknek is! Dugvilla a falba, és minden
mehet tovább.
Hirtelen leesett, hogy nincs semmi tennivalóm. A ház
makulátlan volt, a hűtő és a fagyasztó pedig egy hónapra
elegendő ennivalót rejtett. Csak egyetlen társ jutott eszembe,
amitől biztos megnyugvást lelek. A Bibliám.
Éppen azon voltam, hogy felmenjek az emeletre, és
magamhoz vegyem az éjjeliszekrényemről, mikor megzavart a
postakocsi zaja. Az elülső ablakból figyeltem, ahogy lefékez a
postaládánk mellett. Rádöbbentem, hogy alig várom, érkezett-e
újabb képeslap vagy részvétnyilvánítás. Megnyugtatott a tudat,
hogy rászánta az időt, hogy lapot küldjön az együttérzése
jeleként.
Lassan mentem vissza a házba, közben leszegett fejjel
böngésztem a borítékokat. Begurultam a többi levél közé
keveredett villanyszámla láttán. Talán nem hallották, hogy a
férjem halott? Talán senki nem tudja az áramszolgáltatónál,
hogy az életem sosem lesz a régi? Mégis, hogy merészelnek
éppen ilyenkor számlákkal zaklatni? Hogy merészelik elvárni
tőlem, hogy folytassam az életem, mintha mi sem történt volna?
Azt leshetik.
Érkezett egy hivatalosnak tűnő levél Florida államtól. Vékony
vonallá préseltem az ajkamat. Nyilván a halotti anyakönyvi
kivonata.
Bementem, szórakozottan becsuktam magam után az ajtót. A
bejárati ajtó melletti asztalkára tettem a postát, és kinyitottam a
hivatalos állami pecséttel ellátott borítékot.
Mikor rájöttem, mi került a szemem elé, a padlóra
ereszkedtem, és megállíthatatlanul zokogtam. Az előszobánk
jéghideg járólapja balzsamként kényeztette a lázas bőrömet.
Nem Tommy halotti anyakönyvi kivonata érkezett. Hanem a
hivatalos születési anyakönyvi kivonatok, amiknek az
elintézését aznap ígérte meg, mikor kipakoltam Carter garázsát.
Eddig a készen kapott hamisítványokat használtuk. Most
megjöttek az igaziak. Törvényesen és hivatalosan is Guinevere
Lemon lettem, ő pedig törvényesen és hivatalosan is Thomas
Dillon.
Csakhogy most már nem számított. Hiszen elment.
Végre alábbhagyott a zokogás, de képtelen voltam rávenni
magam, hogy feltápászkodjak. Ki tudja, meddig hevertem ott,
letaglózott a gondolat, hogy ki kell válogatnom Tommy
személyes tárgyait. Mégis, hogyan tehetném? A múltban kétszer
néztem szembe ilyen feladattal. Először Moe halálakor,
másodszor Grizz letartóztatása után. Mindkétszer hátat
fordítottam a kötelességemnek, másra lőcsöltem. Ezúttal
semmiképp.
Végül egy hihetetlenül csodás és váratlan forrás nyújtott erőt:
Mimi.
Aznap, miután Christy hazahozta a lányomat, leültünk a
társalgóban, hogy az apjáról beszélgessünk.
– Anya, kérdezhetek valamit? – suttogta.
– Természetesen, édesem – kortyolgattam a gyógyteát, amit
kettőnknek főztem.
– Nem tudom, ilyenkor hogy illik vagy szabad. Mármint,
olyan friss ez az egész. De biztosan megvisel minden este
bemenni a szobádba. Ami még mindig olyan, ahogy aznap
reggel hagyta.
Igaza volt. Egy ujjal sem értem semmihez. Képtelen voltam
kidobni a keménycukorkák papírjait, amiket szanaszét hagyott
a házban. Még arra sem tudtam rávenni magam, hogy
visszategyem a fogkeféjét a helyére, a tartójába, ha már a
mosdókagyló szélén hagyta. Minden este a párnáját
szorongatva, az illatát letüdőzve szunnyadtam el. Megbénított a
tudat, hogy elfelejtem a szagát. Rettegtem, hogy feledésbe merül
a hangja, a karja érintése, az ajka puhasága az enyémen, és a
szeretkezéseinket kísérő összetartozás érzése.
– Igen, tényleg az – nyögtem ki, a torkom, akár a smirgli. –
Kész kínzás.
– Hadd segítsek – ajánlkozott. – Ne egyszerre próbálkozzunk,
hanem apránként. Hadd segítsek a döntésekben. Hadd segítsek
eldönteni, minek inthetsz búcsút, és mit érdemes megtartani.
Hadd nevessek veled, mert úgyis sorra jönnek majd elő a hozzá
fűződő szép emlékek.
A válaszom megelőzve folytatta.
 – És hadd sírjak veled, mert ha az én szívem összetört, akkor
a tiéd biztosan millió szilánkra hasadt.
Lenyeltem a fenyegető könnyeket, és bólintottam. A
kislányom lassan felnő.

Nem volt könnyű, de nem tagadom, Mimi nélkül kötve hiszem,

hogy átvészeltem volna. Mimi vállalta, hogy kiválogatja Tommy
eladományozható dolgait. Egy nap két kartondobozzal tért haza
az iskolából, amiket menet közben találhatott.
– Minden pipereholminak hasznát vennék a fiúszállóban,
ahol apa önkénteskedett, anya. Azt se bánják, ha használtak.
Néhány napra rá közölte, hogy talált egy megtisztult
drogfüggők álláskeresésben segédkező nonprofit szervezetet,
ahol az álláskeresők minden tisztességes ruhának örülnek.
Apránként araszoltam a gyógyulás felé, azt mondogattam
magamnak, hogy Tommy dolgai nem a szemétbe kerülnek,
hanem rászorulókhoz, akikkel elbánt az élet.
Ettől még nem lett könnyebb. Beletúrtam minden zakó- és
nadrágzsebébe, mielőtt Mimire bíztam őket, és olyan apróságok
fogadtak, amik újra és újra szétcincálták a szívemet. A
legjobban az a feladatlista rázott meg, amit egy évek óta nem
látott zakója zsebében találtam. Vacsorázni voltunk, és
szabadkozva kiugrottam a mosdóba. Mire visszatértem, már
egy cetlit körmölt magának.
– Mit irkálsz? – kérdeztem, miközben leültem, és
visszaterítettem az asztalkendőmet az ölembe.
 – Néhány sürgős munkahelyi dolgot holnapra – felelte fel sem
nézve.
Végre elolvashattam, amit aznap este írt. A másnapi teendők
listáját.
Eileen: telefonbeszélgetés a dakotaiakkal!
Brody: aktaellenőrzés! Fizetésemelés?
Scott: tervek az új ügyfélnek! Hasonlót ahhoz, amit akarnak!
Ginny: mondd meg neki, milyen mesésen festett tegnap este!
Mimi azt mondta nekem a minap a társalgóban, hogy a
szívem biztosan millió szilánkra hasadt. Tévedett.
Az ágyon ülve, a kézzel írt cetlit olvasva beugrott, hogy
másnap tényleg megjegyezte, milyen mesésen festettem az
előző esti vacsorán, és biztosra vettem, hogy abból a gyászból
nincs visszaút. Elillant odabentről a szív, ami verhetne. A
helyén üresség. Vákuum.
Semmi nem maradt utána.
 Negyvenedik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Természetesen tévedtem. Mint azt megtudtam, a szív kitartó kis

izomcsomó, ami akkor sem adja fel, ha nagyon akarom.
Egyenletes dobogása élesen ütötte az érzéseim árapályát, ami a
Tommy halálát követő hetekben inkább dagadt, semmint apadt.
Minden áldott nap hálát adtam az Úrnak az Ő jelenlétéért és a
gyermekeimért. Ő és ők adtak erőt minden reggel, hogy
felkeljek.
Alec velem töltött egy délutánt, hogy végigmenjünk Tommy
dolgozószobáján. Röpke szabadkozással távozott, mikor
lehuppantam a bőrkanapéra, és telesírtam a két saját készítésű
edényfogót, amiket Tommy visszatett az asztalába. Alec tudta,
hogy egy személyes pillanat kéretlen szemtanúja, így tíz perccel
később tért csak vissza két bögre gőzölgő kávéval és egy hideg
konyharuhával borogatás gyanánt.
Mellém ült, és beavatott az irodai életbe. Eddig még sosem
hallott történetekkel. Lehallatszott a három fiú játékának zaja
Jason szobájából. Alec egy második fordulót is vállalt, mikor
sorra kerültek Tommy személyes holmijai a Dillon & Davis
Építőipari Vállalkozásnál. Szívós, megbízható barát volt, és azon
kaptam magam, hogy nem csupán a barátsága miatt
támaszkodom rá, de Jasonért is. Alec és a srácai végtelenül jól
bántak Jasonnel, aki hozzám hasonlóan hajlamos volt minden
jel nélkül összeomlani.
Rejtély, mennyi idő telt el, mikor egy nap Carter jelent meg a
küszöbömön.
– Sétáljunk egyet, amíg ilyen szép az idő. Állítólag
döbbenetesen forró tavasz várható – javasolta a karját kínálva.
Értettem a célzást, de még nem álltam készen rá.
– Nem. Nincs kedvem sétálni – feleltem savanyúan. – Tudom,
mit akarsz. Tudatni, hogy visszatért, és rám vár. Nyilván
megelégelte a várakozást, és ideküldött azzal a paranccsal, hogy
fogadjam.
– Ööö nem, teljesen félreértesz, és mielőtt folytatnád, ne
feledd… te hívattad. Te vetted fel a fejkendőt.
– Nos, én… nem volt szándékos. Aznap este pont lófarokba
fogtam a hajam, és a fejkendő ment a farmeremhez és a
topomhoz, és elfelejtettem, hogy az a jeled arra, hogy üzenj
neki.
Carter sandán végigmért.
– Nálad pocsékabb hazudozót még sosem láttam, Ginny.
Lesütöttem a szemem.
– Most már nem számít, miért vettem fel. Aznap mondtam
neked a kórházban, hogy téves riasztás volt, és nem vagyunk
veszélyben a gyerekekkel. Elmehet. És… és üzenem neki, hogy
felmenthet téged a szolgálat alól. Nem küldök neki több jelet.
Soha.
Felszegtem az állam, hátha elejét vehetem a remegésének.
– Ha tényleg ezt akarod, akkor megüzenem neki. De Gin, csak
egyvalamiért jöttem. Azért, mert szeretlek, és tudom, hogy
minden visszatért a régi kerékvágásba. Tényleg csak azt
akartam tudni, eljönnél-e velem sétálni. Semmi több. Semmi
hátsó szándék.
Rám mosolygott. És néhány pillanattal később önkéntelenül is
viszonoztam. Még szép, hogy ezért jött! Carter már csak ilyen.
Bejött, és megvárta, hogy sportcipőt húzzak. Felszaladtam az
emeletre. De közben rádöbbentem, hogy egyvalami nem
hagyott nyugodni: Grizz vajon miért nem sietett találkozni
velem?
Az ilyesmi egyáltalán nem jellemző rá, elvégre tényleg
felvettem a fejkendőt.
 Negyvenegyedik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

Ez volt élete legnagyobb kihívása azóta, hogy évekkel korábban

hozzáadatta Tommyhoz. Kínzásként élte meg a távolságtartást.
Hogy nem tudta, miért vette fel a kendőt. Hogy miért hívatta.
Cartertől hiába várt magyarázatot. Csak annyit erősíthetett
meg, hogy Ginny nincs veszélyben. Ennek hallatán
megkönnyebbült, de akkor is!
Muszájból heteket várt. Muszájból tisztes távot tartott. Ginny
körül túl sokan lebzseltek, túlságosan zajlott az élet. És ki a
tököm volt az a csávó a temetésen?
Grizz végre megmutatkozott Anthony Bear előtt. Aki, miután
magához tért a halottnak hitt barátja visszatérése feletti
sokkból, és nagy bölcsen nem bombázta miértekkel és
hogyanokkal, segített neki, pontosabban James Kirklandnek
visszailleszkedni a társadalomba. Mindketten tudták, hogy
bőven élnek olyanok a jónép között, akiket a világ halottnak,
gyilkosság vagy baleset áldozatainak, netán eltűntnek és
megboldogultnak hisz. Még halálra ítéltek is akadnak köztük.
Könnyebb, mint hinnénk. Senki nem ismer rá az élők között
bujkáló holtakra, mert nem keresik őket. Kivéve természetesen
Elvist. És mindenki tudja, hogy ő tényleg halott. Ugye?
Anthonyval kieszeltek egy ideális tervet: Grizz legalább egy
darabig nyíltan él majd James Kirklandként. De ez nem jelentett
feltétlenül parádézást. Grizz ritkán hagyta el a házat, de le
kellett kötnie magát. Mióta Anthony átköltözött erre a partra,
elzárkózott a nyugati parti bandájától, és törvényes
tereprendező vállalkozást vezetett. Fel is vette Grizzt az egyik
csapatába. Mivel Anthony egyetlen régi ismerőst sem
alkalmazott, így esélytelen volt, hogy Grizz összefusson
Anthony bármelyik régi klubtársával. Grizz baseballsapka alá
gyűrte a haját, és többnyire sötét szemüveget viselt, hogy a
lehető legátlagosabbnak tűnjön. Mi több, még a börtönben
átrajzoltatta a legemlékezetesebb és legjellegzetesebb
tetoválásait, és hőség ide vagy oda, alkalmanként hosszú ujjú
pólót viselt, hogy kevésbé legyenek szem előtt.
Azt hitte, gyűlölni fogja az egészet, a kispolgári életet, de
tévedett. Anthony munkások kisebb, de keményen dolgozó és
angolul alig tudó csapatába osztotta be. Tisztes, dolgos férfiak
voltak, akik csak becsületes életre vágytak. A csapatukat mindig
többhektáros birtokokon álló otthonokhoz osztották be, a lehető
legtávolabb a zsúfolt környékektől. A naptejjel,
baseballsapkával és napszemüveggel felszerelkezett Grizz
többnyire naphosszat fűnyírózott. Mivel a börtönben újra
felfedezte a benne rejlő könyvmolyt, mindig fülest viselt, és
hangoskönyveket hallgatott.
Ha tehette, nem hallgatott rockzenét. Az elevenébe hatolt,
felkavarta a régi emlékeket, és felzaklatta. Rejtély, miért. Hiszen
így is eleget szorongott. Türelmetlenségből. Miatta.
– A neve Alec Davis – közölte vele Anthony egy nap. Éppen
egy terebélyes fa árnyékában ebédeltek. Anthony mindennap
ellenőrizte az összes csapatát, és ügyelt arra, hogy Grizz
munkahelyére ebédidőben kerítsen sort, amikor a többi
melóstól elvonultan beszélhettek. – Tommy évekkel ezelőtt tette
meg üzlettársnak. Semmit nem találok róla, Grizz… azaz James.
– Négyszemközt hagyhatta volna az álnevet, de ragaszkodott
hozzá; ha megszokja, később sem fogja elszólni magát. – Jogilag
külön él az asszonnyal, és kizárólagos felügyeleti jogot kapott a
gyerekei felett. Jason kortársai. Az emberem szerint bőven van
a számláján, semmi adósság, semmi sár.
Anthony elcsípte, ahogy megfeszült Grizz álla.
– Barátnője van?
– Nincs – felelte Anthony, majd sürgősen hozzátette: – És
pasija se. Hármasban él a srácaival. Mint mondtam, külön
élnek, de nem váltak el.
– Egy jóképű, elkötelezett apa, semmi pénzzavar, drogügyek,
ilyesmi. Szerinted mégis miért nincs nő az életében? – Grizz alig
tudta féken tartani a tombolását. – És találkozott Ginnyvel a
temetés óta?
– Számtalanszor – felelte Anthony. – De sosem kettesben.
Mindig csak a gyerekekkel. Legalábbis a jelentéseim szerint.
Grizz tudta, Alecnek miért nincs barátnője. Ginnyre hajtott, és
Grizz tudta, hogy Anthony is tudja, noha Anthony sosem tenné
szóvá. Meg kell nyugtatnia a barátját.
– Csigavér, Bear – mondta Grizz. – Nem teszek semmi
hülyeséget. – Legalábbis egyelőre. – Még. Mesélj, mit
rebesgetnek az utcán a csávóról, aki lelőtte Tommyt!
Anthony azzal folytatta, hogy a rendőrség ugyan még nem
bukkant a nyomára, de Anthony emberei igen. Grizzt meglepte,
hogy ez még nem jutott el Blue fülébe, hogy jelentse a nyomozó
barátnőjének. Már túl lennének a letartóztatáson.
– Gőzöm sincs. Azt tudom, hogy Blue távol tartja magát a
bajtól. A régi csapatod csak kóvályog. Kellene valaki, aki
gatyába rázza őket. Blue állítólag az áldásoddal lépett ki a
kivégzésed előtt. Talán nem akar belekeveredni. Mikor legutóbb
találkoztunk, Jan meggyilkolásáról mesélt. Olyasmit, amit
tudnod kéne.
Anthony felidézte, miket beszélt Blue-val kevéssel az után,
hogy megtalálták Jan testét.
– Komolyan? – hitetlenkedett Grizz tapintható
megrökönyödéssel.
– Aha, komolyan.
Grizz bólintott.
– Mesélj a csávóról, aki lelőtte Tommyt!
Grizz szótlanul végighallgatta Anthony ezen beszámolóját is.
– Szóval, nem rajtaütés volt? Hanem tényleg egy kikúrt
véletlen tragédia, Tommy pedig rossz helyen volt rossz időben?
– Nem szándékos volt. Csak egy narkós, aki a következő
adagra hajtott. Betonbiztos a történet. Mit akarsz, mihez
kezdjek vele?
Nem tartozott neki a kérdéssel. Nem tartozott neki azzal, hogy
kivárja a parancsát, de a régi napok tisztelete elsőbbséget
élvezett. Ez Grizz vadászterülete maradt, akár élt még, hogy a
magáénak mondja, akár nem.
– Elintézem, bármit is szánsz neki. Csak egy szavadba kerül, a
többit bízd rám.
A régi Grizz személyesen bánt volna el a fickóval. A régi Grizz
nem ismert kegyelmet. A régi Grizz azzal takarózott volna, hogy
amiről Ginny nem tud, az nem fáj neki.
Mit akarna Ginny, kérdezte magától.
– Mindenképp juttasd rendőrkézre, bízzuk rájuk a dolgot –
mondta a döbbent Anthonynak, majd némán befejezte a
szendvicsét. És ha Tommy és Ginny nem kap elégtételt, a saját
kezembe veszem a dolgot.
Azzal felállt, és célba vette a fűnyíróját.
Anthony elnézte, ahogy Grizz a fűnyírójához megy, felpattan
rá, és elpöfög. Anthony a saját szakállára döntött úgy, hogy a
régi barátjának nem kell megtudnia mindent, amit hallott. Nem
az utcán, hanem az egyik fiától.
Tudta, hogy ha Grizz a társadalom hasznos tagja akar lenni,
akkor vigyáznia kell magára, és ha elmesélné Grizznek, mit
műveltek Mimivel, akkor idővel világraszóló botrány kerekedne
az ügyből. Ki kell fundálnia, hogyan paterolja el Grizzt Dél-
Floridából és a lehető legmesszebb mindentől, aminek csak
szőrmentén köze van a bűnözéshez. Ráadásul Grizz minél
tovább marad, akár nyílt színen, akár nem, egyre nagyobb lesz
az esélye, hogy felismerik.
Kurva élet! Gyűlölte a bonyodalmakat. Az órájára pillantott,
és rádöbbent, hogy késésben van. Haza kell szaladnia
lezuhanyozni, hogy elérje a szülői értekezletet Daisy
iskolájában. Ha még egyet kihagy, Christy szükségállapotot
hirdet.
 Negyvenkettedik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

A hetekből lassan hónapok lettek, és mire észbe kaptunk,

visszazökkentünk a régi kerékvágásba. Persze, fenntartásokkal.
Nem tértem vissza a munkahelyemre, helyette beleástam
magam minden egyes foglalkozásba, amihez Miminek és
Jasonnek köze volt, mellette pedig számtalan jótékonysági
szervezetnél önkénteskedtem.
Alex felvetette, hogy ha érdekel, ajtót mutat a Dillon & Davis
könyvelőjének, és elmerülhetek a hőn szeretett szakmámban.
Noha jót akart, közöltem vele, hogy eszemben sincs önző
módon elvenni egy tökéletesen hozzáértő könyvelő kenyerét.
Ráadásul tisztes távot kellett tartanom Tommy munkájától. Túl
fájdalmasnak találtam.
Szerda reggelre virradt, én pedig a lőtéren álltam, és
gondosan célba vettem a célpontot. Mind a tizenkét golyót
kilőttem, és huszonöt lábnyi távolságból is kivétel nélkül egy
alig kéthüvelykes körön belül értek célba. Erőnek erejével
gyűrtem le a benső démonaimat, amik be akarták beszélni
nekem, hogy Tommy gyilkosára céloztam. Végre elfogták a
tettest. Tommy gyilkosát. Annyira képtelenül hangzott. Annyira
megfoghatatlannak, de olyan mélységes gyászt éltünk át a
gyerekeimmel, hogy tudtam, mindennél valóságosabb.
Kínzott a férjem hiánya, és minden erőmmel próbáltam nem
gondolni a férfira, aki több mint húsz éve állt mögöttem, és
egyenesen tartotta a kezem a vaskos, tetovált karjával a
legeslegelső lövésem alkalmával.
Grizz.
Tommy halála óta néhányszor megfordultam Carternél.
Mindig ügyeltem arra, hogy legalább az egyik, de inkább
mindkét gyerekem elkísérjen. Igen, jólesett, hogy a barátaim
milyen készségesen vették be őket a családi programokba, ettől
még igyekeztem a lehető legtöbb időt tölteni a gyerekeimmel.
Felelősnek éreztem magam a gyógyulásukért, és arra figyeltem
fel, hogy velük együtt gyógyulok. A segédkezés Carternél
mindnyájunknak használt. Főleg a testi kimerültség, ami egy
menhely ellátásával járt.
Egy nap rajtakapott, hogy a garázst fixírozom, miközben vizet
szivattyúzok a lóitatóba. Jason beszaladt, hogy elmenjen
odabent vécére. Miminek aznap dolgoznia kellett, így nem jött
velünk.
– Nincs odabent – közölte Carter tárgyilagosan, egyetlen
oldalpillantás nélkül.
– Nem is gondoltam – vágtam rá a kelleténél kissé
sietősebben.
 De ez csak önámítás volt. Nem szívesen ismertem be, mennyit
rágódtam azon, hol élhet Grizz, noha próbáltam nem gondolni
rá, sem haraggal, sem mással, amit semmiképp sem
ismerhettem be. Az felért volna Tommy megcsalásával.
Mindketten tartottuk a szánkat, de végül erőt vett rajtam a
kíváncsiság.
– De járt itt, ugye? Ugye? Mikor először visszatért? –
Igyekeztem fesztelenséget mímelni, de a szívem érezhetően
felgyorsult. A feloldatlan mérgem tette? Vagy valami más?
– Nem, Ginny. Nem lakott nálunk. Fogalmam sincs, hol szállt
meg.
– Szállt? Úgy érted, már elment?
Leállt a munkával, és dacosan rám meredt.
– Velem üzentél neki, hogy menjen el. Továbbítottam, és azóta
nem hallottam felőle. Nyilván teljesítette a kérésed.
Kissé megdöbbentem. Hová tűnt a jól ismert Grizz? Aki fittyet
hány minden parancsra?
Félrehajtottam a fejem.
– Szerinted tényleg lelépett, Carter?
– Ennyire érdekel?
Ekkor észbe kaptam, megperdültem, és célba vettem a pajtát.
– Még szép, hogy nem – vetettem hátra fitymálón.
Gondosan a hátam mutattam neki, miközben elrobogtam.
Nehogy megpillantsa a kétséget, ami talán az arcomra volt írva.
Nehogy megpillantsa mindazt, amit a szívem legmélyére
temettem, hiszen még én magam sem láttam, érteni meg aztán
pláne nem értettem.
Két napra rá más szülők és barátok koszorújában néztem Mimi
zongorabemutatóját. Biztosítottam, hogy nem muszáj, de
kötötte az ebet a karóhoz, hogy az apjáért teszi, és mindketten
tudtuk, hogy Tommy nem akarta volna, hogy kihagyja. Annak
idején ő biztatta, hogy zongoraórákat vegyen. Próbálkoztam
gitárleckékkel, de sosem kapott rá az ízére. Tommynak feltűnt,
mennyire megbabonázta a helyi templom zongorája, és Mimi
nyolcadik születésnapjára egy zongorát hozatott haza.
Miután végzett, és elhalt a tapsvihar, felállt, és a közönség felé
fordult.
– Mr. Dolan azt mondta, játszhatok még egyet. Ezt az
apámnak küldöm. Imádja ezt a számot, főleg a végét, a
zongoraszólót.
Utána előadta a Derek and the Dominos Layla című számát
záró zongoradallamot. Méghozzá eddig sosem látott
szenvedéllyel. A teremben csak úgy visszhangzott a billentyűk
csépelése, és mire észbe kaptam, véget is ért, a tömeg felpattant,
a tapsuk mind hevesebb és hevesebb lett, míg végül elhalt. És
rádöbbentem, hogy a muzsikától megrohantak Tommy boldog,
szívmelengető emlékei. Nem zokogtam, és nem roppantam
össze.
Jason fülig érő szájjal fordult felém.
– Mimi jól mondta! Tényleg ez apa egyik kedvence!
Nem tudtam betelni azzal, hogy sem Mimi, sem pedig Jason
nem múlt időben beszélt Tommy egyik kedvencéről. Helyette
jelen időben emlegették. Méghozzá azért, mert az ő szemükben
az apjuk nem tűnt el nyom nélkül az életükből. Tudták, hogy
Tommy mindig velünk lesz.
Végre gyógyultam. Mint mindannyian.
Már Tommy halála előtt feltűnt, hogy Mimi egyre több és több
közös családi programot javasol Bearékkel. Rövid úton leesett
nekem, hogy minden erejével igyekszik leplezni azt az
apróságot, hogy elég komolyan beleesett Christy és Anthony
idősebb fiába, a tizennyolc éves Slade-be. Valahányszor
átmentünk, és Slade kegyeskedett csatlakozni hozzánk,
kedvesnek tűnt Mimivel, de rejtély, hogy az udvariassága
érdeklődést leplezett-e.
Rákérdeztem Christynél.
– Szerinted lehet valami Mimi és Slade között? – kérdeztem
tőle egy nap telefonon.
– Kétesélyes – vélekedett. – Előttünk mélyen hallgat, de ez
csak természetes, hiszen már kiköltözött, tehát úgysem tudnék
róla. Te rákérdeztél már?
– Persze. Mimi szerint borzasztó kedves volt vele a
kórházban, és mindig barátságosan viselkedett, valahányszor
átugrottunk hozzátok, de nem tudja, kölcsönös-e a dolog. Azt
hiszem, kezd belezúgni, Christy. Nem tudom, mihez kezdjek,
vagy kell-e egyáltalán kezdenem vele valamit. Christian tudná?
Rádöbbentem, milyen röhejesen hangzok. Mint a hatodikosok
ebédlőasztalánál passzolgatott cetlik.
– Christian hiába tudná, érez-e valamit a bátyja Mimi iránt,
kétlem, hogy elárulná. Pont olyan, mint az apja ennyi idős
korában – kacarászott Christy. – Látványosan haragszik az egész
világra, gyűlöl mindenkit és mindent. Vajon az ilyesmi
örökletes?
A beszélgetés Mimi bimbózó érzéseiről Christy Christian
iránti aggodalmaira terelődött. Amihez nem tudtam
hozzászólni. A kórházban töltött nap óta nem láttam a fiút, és
akkor is csak futólag, a váróban. Nem jelent meg a maroknyi
közös program egyikén sem.
Egy héttel később változást vettem észre Mimi
viselkedésében. Fején találtam a szöget, tényleg Slade felé
húzott.
– Erre kosarat adott? – kérdeztem rá.
Együtt ügyködtünk a konyhában a vacsorával. Alec éppen
hazafelé tartott Jasonnel egy vurstliból, így meghívtam, hogy
tartson velünk a fiaival.
– Igen, úgy is mondhatjuk. – Mindennél látványosabb
csalódottsággal forgatta a salátát.
– Nincs rá ideje, vagy nem érdekled, mit mondott?
Mimi elmesélte, hogy ráírt Slade-re, volna-e ideje néhány
sofőrleckére. Hiszen idén betölti a tizenhatot, és jogsit
szerezhet. Nem vártam repesve, hogy Mimi volán mögé üljön.
Emberfeletti erőfeszítésnek tűnt kocsit szerezni neki. Nem
anyagi, hanem személyes okokból. Mindig úgy képzeltem el,
Tommy viszi majd próbautakra, nem én.
– Érezhetően meglepte, hogy nem tudok vezetni. Kérdezte is,
miért nem vettem órákat. Rögtön magába szállt, mikor azt
feleltem, hogy azért nem, mert apa annak idején megígérte, ő
fog megtanítani, erre közbeszólt az élet, a tavalyi kiköltözésed
és a szüntelen bajaink, és végül elmaradt.
A szavaiból hiányzott minden vád vagy bűntudatébresztés.
Egyszerű tényeket közölt.
– Aztán bedobta, hogy Christian is taníthatna. Christian!
A lányomra pillantottam, és rájöttem, hogy telibe talált. Slade
kétségkívül így akart finoman hárítani. Mire észbe kaptam,
kicsúszott a számon a folytatás.
– Mi baj lehet abból, ha megkéred Christiant?
Fújtatott egyet.
– A szörnyű kórházi nap óta nem láttam, előtte pedig a jó ég
tudja, mikor találkoztunk utoljára. Egyszerűen… nem is
tudom… olyan, mintha haragudna valakire. Végig méricskélt a
fagyos kék szemével. Még csak meg sem szólított. Csak ült, és
bámult.
Még engem is meglepett, hogy Christian pártját fogom, pláne
a Christytől hallottak után, de egyszerűen nem bírtam
magammal.
– Talán csak egy barátra vágyik. Emlékszel, kicsi korotokban
milyen elválaszthatatlanok voltatok? Mindig esküvőset
játszottatok!
– Anya! – A szemét forgatta. – Megtennéd, hogy nem hozod
fel? Tök kínos! Hány éves lehettem, öt?
Mosoly kerülgetett, és éppen emlékeztetni akartam arra,
milyen közel álltak egymáshoz annak idején, mikor hozzátette:
– Mit gondolsz, ha megkérem Christiant, és igent mond, egy
kicsit féltékennyé tehetném Slade-et?
 Komolyan néztem rá.
– Tizenöt éves fejjel nyilván értelmes tervnek tűnik, de én
mondom neked, Mimi, nem jó ötlet. Kérlek, édesem, ne tedd. Ne
használd ki Christiant. Neked sem tetszene, ha veled csinálnák.
Jól láttam, összerezzent? A beszélgetésünknek a berobogó
Jason vetett véget, a nyomában Alec és a fiai.
Alec felmutatott néhány kikölcsönzött filmet, miközben
feltálaltam a ragut.
– Kihoztam néhány filmet, amiket a srácok biztosan
élveznének. Támadt egy merész gondolatom! Vacsora után
Mimi vigyázhatna a gyerekekre, én pedig elvinnélek egy
dzsesszklubba néhány órácskára. Ki kellene mozdulnod egy
kicsit, felnőtt társasággal.
– Tudod, kösz, de nem szeretem a dzsesszt – feleltem, fel sem
néztem rá. Hirtelen borzasztó érdekesnek tűnt a konyhapultom.
Nevetett.
– Ez csak javaslat volt! Biztosan találunk egy klubot, ahol
másfajta zenét játszanak!
– Tudod, annyira nem csípem a klubokat, és igazából bőven
van felnőtt társaságom.
A kicsiknek a szüntelen fecsegés közben fel sem tűnt a
társalgásunk, de Miminek annál inkább.
– Ginny – suttogta Alec. – Tudom, mi jár a fejedben. Nem
randira hívlak. Hanem egy kiruccanásra, a barátodként, hogy
hallgassunk egy kis zenét, és talán megigyunk egy pohár bort.
Tudom, hogy bőven találkozol felnőttekkel, de csak azért, mert
állandóan önkénteskedsz. Másért gürcölsz. Arra gondoltam,
hogy ideje tényleg lazítanod egy kicsit.
Ekkor elhallgatott, mire rádöbbentem, hogy Alec idejét is
mindig a munka és a gyereknevelés tölti ki. Biztosra nem
vehettem, de mivel egymaga gondoskodott a gyerekeiről,
kétlem, hogy túlságosan pezsegne a társasági élete. Talán
inkább neki kellene egy barát.
Mire idáig jutottam a töprengésben, hozzátette:
– Az biztos, hogy nekem jólesne a felnőtt társaság.
Mimi a válaszomat megelőzve közbeszólt.
– Menj csak, anya. Majd én vigyázok a srácokra.
Alec már csak ilyen. A régi ismerős, Tommy társa annyi éven
át. A régi ismerős, aki a támaszom lett az elmúlt hónapokban. A
régi ismerős, aki semmi jelét nem adta, hogy többet akarna
barátságnál.
Bólintottam, és leültem az asztalhoz, hogy hozzálássunk. Igen,
elmegyek.
 Negyvenharmadik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

– Ezt mondta? Szó szerint?

Carter lenézett az asztalra. Egy gyorsétterem leghátsó
bokszában ült, Grizz pedig háttal a falnak, az érkező vendégek
felé. Sosem fordított hátat a tömegnek, pedig a felismerés esélye
mindig fennállt.
Carter időközben továbbította neki Ginny üzenetét arról,
hogy már nincs szüksége rá, mégis maradt. Akkor mélyen
hallgatott Ginny későbbi kemény szavairól, de ezúttal
megosztotta vele őket: Grizz véget vethet Carter küldönci
feladatának. Ginny sosem fogja szólítani.
Carter helyesen megneszelte, hogy Grizz semmiképp sem
távozna részletes magyarázat nélkül, és noha tudta, hogy a
férfit megviselik majd az imént megosztott részletek, de azt is,
hogy nem hazudna.
– Igen. – Carter megkockáztatott egy pillantást a férfira. – De
szerintem nem gondolja komolyan. Éppen kínban és dühben
dagonyázik. Csak nézd meg, min ment át! Nem elég neki
Tommy halála, de a te titkod is megtudta. Azt, hogy te voltál a
férje apja. Túltöltődött. Időre van szüksége. – Sietősen az
üdítőjébe kortyolt, és kerülte Grizz tekintetét. Ginny nemrég
beavatta, hogy Grizz igazából nem Tommy apja. Ha Ginny végül
mégis úgy dönt, találkozik vagy beszél Grizz-zel, akkor ez
kettejükre tartozik. Nem Carterre.
Grizz visszatérése óta most először találkoztak személyesen.
– Miért nem zúztam szét a kurva fejét az asztalon? Miért nem
nyírtam ki azt a faszszopót? – Grizz fejében élesen élt Leslie
beszélős interjúja. A riporter hibája, hogy így összecsaptak
Ginny feje felett a hullámok.
Carter sietősen témát váltott.
– Mondd, hogy megy a sorod? Mivel kötöd le magad, és hol
laksz?
A lehető legtömörebben elmagyarázta neki, hogy egy
tereprendező csapatban dolgozik. Kiköltözött a tengerparti
garzonjából, helyette a Laurel Falls nevű városrész egyik
bútorozott, háromszobás sorházi lakását bérelte. Még őt is
meglepte, mekkora beruházások történtek Dél-Floridában,
mióta lecsukták.
– Minden kurva ház tök egyforma! Akárcsak minden környék.
Ha nem lenne előtte egy tábla Laurel Falls felirattal, biztosan
eltévednék.
Carter nevetett.
– Biztosan sokat változott az eltelt időben. A régi moteled
helyén autókereskedés nyílt.
 – Igen, láttam. Hihetetlen, mekkora területet bekebelezett a
város nyugaton. Kész betondzsungel!
– Mennyire megy a lapítás? – Carter tudta, mekkora kísértés
lehet, hogy újra benézzen a régi bárokba és motoros
törzshelyekre.
– A vártnál könnyebben, de ettől még kivétel nélkül sapkát és
napszemüveget hordok. Kibaszott őrület, hogy nekem kell
betartanom azokat a szabályokat, amiket annak idején Ciccre
róttam. A sors kezében van a tököm. – Beleharapott a
hamburgerébe.
– Legalább még megvan. Nem tudom, hogy csináltad, de
sikerült.
Grizz dacosan meredt Carterre, komótosan rágta az ételét.
– Nem fogod megkérdezni, hogy csináltam, ugye?
– Sosem jutna eszembe – felelte Carter őszintén, majd
elmosolyodott. – Egy nap biztosan remek könyv lesz belőle.
– Még mindig nem értem, miért küldetett értem, miután
Tommyt lelőtték – merengett érezhető tanácstalansággal. –
Rögtön arra tippeltem, hogy merénylet történt, és fenyegetve
érzi magát. Vagy arra gondolt, hogy a zsaruk sosem
bukkannának rá a csávóra, de nekem még lehetnek
kapcsolataim. Baszki, arra ott van neki Blue vagy Anthony! De a
szívem mélyén nyilván arra számítottam, hogy azért akar
előkeríteni, mert még mindig szeret.
A zárszó alatt elnézett Carter feje mellett. Kerülte a tekintetét.
Carter csodálkozva nézett rá.
– Grizz?
 A férfi a szemébe nézett.
– Hm?
– Ginny a Tommyval történtek előtti napon vette fel a
fejkendőt. Mihelyt megláttam, perceken belül rád csipogtam.
Azt mondod, csak a merénylet után kaptad meg az üzenetemet?
Grizz kihúzta magát, és itta Carter szavait. Aki látta, hogyan
lendülnek mozgásba a fogaskerekek.
– Véletlenül kikapcsoltam a csipogómat. Az eset másnapján
kaptam meg az üzenetedet. Konkrétan épp egy louisianai
vendéglőben ücsörögtem, és élőben láttam az országos
hírekben, mikor megjött. Okkal hittem, hogy a lövöldözés után
küldted. – A homlokát ráncolta. – Tudod, miért vette fel egy
nappal korábban?
– Nem. Azt mondta, elfelejtette, hogy azzal jelezhet neked, és
véletlenül éppen azt sikerült kiválasztania aznap este. Téves
riasztás. – Kivárt, aztán az asztalra dőlve Grizz felé hajolt. A
végét szinte suttogta. – De szerintem kamuzott.

Grizz a kocsijában ült, és alig tudta megállni a kísértést, hogy

bemasírozzon a klubba, és magának követelje az egyetlen nőt,
akit valaha szeretett. Majdnem belepusztult.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy távol tartsa magát tőle, és
meghúzza magát, miközben lassan visszaolvad a társadalomba.
Nem volt könnyű. Makacsul vonzotta a régi élete, pláne Ginny
sziklájának támasza nélkül. A legsötétebb pillanatokban
felmerült benne, hogy az alvilágban kezd új életet, visszahozza
a klubja dicső napjait, de tudta, hogy egy ilyen gondolat
egyszerre délibáb és közröhej.
Tommy temetése óta nem próbálta viszontlátni. Kínok között
teltek az elmúlt hónapok. Tudta, hogy elérhetetlen. Tudta, hogy
szüksége van rá. Vajon miért nem kért találkozót Cartertől?
Az eredeti elbocsátó üzenetet elkönyvelte a nő gyászának, így
maradt, biztosra vette, hogy jobb belátásra tér. A józan észre
fittyet hányva próbálta elfogadni, hogy Tommy halála után
meggondolja magát.
De Carter fejleménye, hogy Cicc a Tommy-ügy előtti napon
vette fel a fejkendőt, csak tovább táplálta a tüzet, hogy
viszontlássa, hogy beszéljen vele. És megkérdezze, miért.
Két teljes napon át ücsörgött a bevásárlóutcán, ami Cicc
városrészének bejáratával szemközt húzódott, mire végre
meglátta. De korántsem úgy történt, ahogy eltervezte. Nem hitt
a szemének, hiszen tényleg a temetésen látott férfi autójában
ült. Éppen a tag szavain mosolygott, mikor az utcai lámpa fénye
az arcára vetült. A tombolástól forrni kezdett a vére.
Grizz követte őket egy klubhoz, és érezte az ostromló
sötétséget. Nem tombolt így azóta, hogy Jason születésének
hírére egyszerűen muszáj volt agyonvernie egy másik rabot.
Tudta, hogy csak egyvalamit tehet. El kell hajtania a klubtól,
nehogy valami ostobaságot csináljon. Más módot kell találnia
arra, hogy lehűtse a mindennél pokolibb mérgét. Mert ha nem
teszi, akkor az hétszentség, hogy Alec Davis egy mázlista
aligátor vacsorájaként végzi.
Aznap este nem beszélhet vele. Türelmesen ki kell várnia a
megfelelő pillanatot, hogy megszólítsa. Tudni akarta, miért
vette fel a fejkendőt, de vajon hogyan zabolázza meg magát,
míg meg nem kapja a választ? De egyvalamit biztosra vett.
Ciccnek akár szüksége van rá, akár nem, ő semmiképp nem
hagyja el Dél-Floridát a nője nélkül.
 Negyvennegyedik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Meglepően élvezetes estét töltöttem Aleckel a klubban.

Megtalálta a tökéletes helyszínt, egy olyan bandával, ami csak a
hetvenes évek zenéit játszotta. Nem tudtam betelni a hely retró-
hippi zamatával. Még abba is belementem, hogy a következő
szombat este újra eljöjjünk.
Alec tökéletes úriemberként viselkedett, tőle nem is vártam
kevesebbet. Emlékszem, mennyire a fejembe szállt a bókja
aznap, amikor beugrottam az irodába, hogy meglepjem
Tommyt, de egész végig egyetlen rezdüléssel sem jelezte, hogy
egy gyerekmentes estén kívül bármi más érdekelné. A zene
szüneteiben beavatott az önkéntes száműzetése alatt
történtekbe. Mennyire közel kerültek egymáshoz a fiúkkal a
Kentuckyban töltött idejük során, távol a városi élet zajos
zsúfoltságától.
– Életem legjobb döntése volt az a néhány hónapos
kütyümentes élet – közölte. – Közelebb kerültem a fiúkhoz, és
sikerült rávennem őket, hogy nyíljanak meg az
elhagyatottságukról, amit Paulina távozása okozott. Nem volt
könnyű, de ezt-azt el kellett magyaráznom nekik.

Egy hétre rá éppen répát szeleteltem a konyhapulton, mikor

Jason bukkant fel, és beletúrt a hűtőbe.
– Caleb azt szeretné, ha hozzámennél a papájához – bökte ki
felém se nézve.
Abbahagytam a szeletelést, és Jason felé fordultam, aki
dobozból itta a tejet. A döbbenettől feddésre sem futotta.
Calebnek hívják Alec kisebbik fiát. Csak néztem.
– Kérdezte, csináltok-e smacizós dolgokat. Ő mondta így. – A
szemét forgatta.
– Ha még egyszer felmerülne, nyugodtan mondhatod neki,
hogy nem csinálok smacizós dolgokat az apjával. Barátok
vagyunk, semmi több.
– Tudom. Mondtam is neki. Szerintem onnan jött, hogy neki
nincs anyukája, nekem meg apukám, és remek család lennénk.
– Fiatal még, és meg tudom érteni, honnan vette, de
részemről inkább ne próbáld biztatni. Esélytelen.
– Jó, anya. Örülök, hogy ezt mondod. Nem akarok másik apát.
Akkor sem, ha Alec lenne az.
A szemétbe dobta a kiürült tejesdobozt, aztán megtörölte a
száját a kezével, és kiment a konyhából.
– Jó – suttogtam magamnak. – Mert én sem akarok másik
férjet.
 Türelmesen kivártam, hogy Mimi hazaérjen, mielőtt
elsunnyogtam a templomba, hogy kidolgozzam a vasárnapi
iskola tananyagát. Noha maga a lecke már készen állt, de
frissíteni akartam a faliújságot, hogy a soron következő leckét
hirdesse. Az egyik apró székben ücsörögtem, a térdem
kikandikált az asztal alól.
Furcsamód azonnal eszembe jutott, hogy tavaly is
ugyanebben a helyzetben hoztam meg a helyes döntést arról,
hogy visszatérek Tommyhoz. Beugrott a hívása, amiben
értesített Jan meggyilkolásáról. Kivertem a fejemből a szomorú
emlékeket, és folytattam a betűk kivágását az élénkvörös
kartonpapírból.
Vajon lemondjam az aznap esti találkozóm Aleckel? Jason egy
barátjánál, Maxnél tölti az estét, Mimi pedig Anthony és Christy
kislányára, Daisyre fog vigyázni. Tudtam, hogy őszintén szereti
a lánykát, de a szíve mélyén nyilván abban reménykedik, hogy
összefut Slade-del.
De most, Jason konyhai megjegyzése után komolyan
eltöprengtem az Alechez fűződő barátságomon. Nem azért,
mert gyengéd érzéseim támadtak iránta, vagy neki irántam,
hanem azért, mert a gyerekeink félreérthetik a kapcsolatunkat.
A múlt heti baráti esténk zökkenőmentesen zajlott, de nem
akartam félrevezetni a srácainkat. Talán ma este
megbeszélhetnénk Aleckel.
Éppen a templom tantermében pipiskedtem, hogy beszúrjak
a falba egy makacs rajzszöget, mikor az egész légkör
megváltozott. Az érzés forrása rejtély maradt; csak azt tudtam,
hogy megtörtént. Hegyeztem a fülem. Abban sosincs semmi
szokatlan, ha más is van velem az épületben. Nem csak nekem
volt kulcsom hozzá, és nem én voltam az egyetlen tanár, aki az
órák előtti napon is dolgozott az előadásán. Azt viszont igenis
furcsálltam, hogy a jövevény ennyire lapít. Nagyot nyeltem.
A kulcsommal nyitottam ki az oldalbejáratot, hogy feljöjjek a
hátsó lépcsőn, de ettől még bárki bejöhetett a templom felől,
ami hétvégente nyitva állt, és feljöhetett a főlépcsőn.
Az ablakpárkányon álló kicsi magnóhoz léptem, és levettem a
hangerőt. Hátat fordítottam az osztályterem ajtajának, hogy
lassan körülnézzek az oldalsó parkolóban, aztán még ki is
hajoltam, hogy minden parkolóhelyet megnézhessek. Az enyém
volt az egyetlen kocsi.
Megfordultam, és kis híján elfúltam.
A szívemhez kaptam a jobb kezemmel.
Grizz.
Az osztálytermem ajtajában állt. Lenyeltem a torkomban
támadt gombócot, és nyugalmat, józanságot erőltettem
magamra, miközben lassan végigmértem. A lábánál kezdtem,
onnan egyenesen felfelé, meg sem álltam a szeméig.
A szeméig…
Az egykori férjem idősebb kiadásának tűnt. Megnövesztette a
haját, amit, ha nem csalt a szemem, sötétszőke fürtök közé
olvadó ősz tincsek csíkoztak. Megszabadult a kivégzésén látott
hosszú szakálltól, gondosan nyírtra cserélte. Ráadásul
izmosabbnak látszott, tűnjön ez bármilyen képtelenségnek. Az
is feltűnt, hogy átalakultak a tetoválások a karján. Álmomból
felkeltve is felismertem Grizz varrásait, úgy ismertem minden
tetkót, mint a tenyeremet, de mostanra megváltoztak.
Átrajzoltatta őket.
A helyemben bárki ott és akkor mindent a nyakába zúdított
volna. A gondolatait, a kérdéseit. De helyette az első idétlen
marhaságot nyögtem ki, ami az eszembe jutott.
– Szóval… igazából nem vagy kopasz. Nyilván éveken át
borotváltad a fejed. Örülhetsz, hogy végül visszanőtt. – Annyi
mindent mondhatnál, és ezt választod? Kényszerítettem magam,
hogy levegőt vegyek, és viselkedjek természetesen.
A filmekben ez az a pillanat, mikor a hősnő odarohan a
hőshöz, a nyakába veti magát, és hálát ad, amiért életben van.
Bezzeg én? Én egy halottnak hitt férfi előtt állva is képes voltam
a férfiak kopaszodási mintáiról hebegni.
Grizz felhúzta a szemöldökét. Teltek a pillanatok.
A válasza közben láttam, hogy mosollyal küszködik.
– Valahol azt olvastam, hogy az anyai nagyapa génjei döntik
el, ki kopaszodik, vagy éppen nem kopaszodik. Nekem nyilván
bozontos nagypapa jutott.
Biccentettem, mintha mindennap ilyesmiről cseverésznénk,
és a szívem nem akarna kipattanni a mellkasomból. Nem ugrott
be értelmes válasz, így hallgattam. Ökölbe szorítottam a kezem,
és kihúztam magam, úgy vártam a folytatását.
– Mikor vágattad le a frufrudat, Cicus? Tudod, mennyire
imádom – kérdezte, öblös hangja visszhangot vert az apró
osztályteremben.
– Rég nem érdekel már, mit szeretsz – hazudtam. – Rémlik?
Csak a parancsaid követtem.
Szótlanul állt, csupán bólintott.
Legalább egy perc eltelt, mire végül felmotyogott.
– Biztosan érdekel, hogy lehetséges ez…
Még nem álltam készen erre a beszélgetésre.
– Már tudom, hogy lehetséges. Tommyval nem voltak titkaink
egymás előtt! – Tommynak természetesen voltak titkai,
akárcsak neki, de mindenképp a gyenge pontjára hajtottam.
Csupán hajszálnyit hajtotta félre a fejét, úgy várta a folytatást.
Fújtattam egyet.
– Jó. Tehát élsz. Örülök neked, Grizz. Remélem, remek életed
lesz valahol. Csak egyetlen szívességet kérek. – Összehúztam a
szemem. – A lehető legmesszebb éld tőlem és a gyerekeimtől!
Dübörgő szívvel kaptam fel a retikülöm és a kulcsaim. El kell
tűnnöm innen. Azonnal. Tisztes távolság kell, mielőtt teljesen
elveszítem az irányítást, még a saját agytekervényeim felett is.
– Carter nyilván nem adta át, hogy már nincs rád szükség –
cincogtam fülsértőn.
De a testemnek aztán mondhattam. Lenéztem a kulcscsomót
tartó kezemre, ami látványosan remegni kezdett.
Erre belépett a helyiségbe.
– Te remegsz, Cicc. Talán félsz tőlem?
A vállamra kaptam a retikülöm.
– Soha életemben nem féltem tőled, és már nem hallgatok
erre a névre! Kérlek, soha többé ne szólíts így. Ó, bocsánat. – A
dac hitvány jeleként szegtem fel az állam. – Felejtsd el. Mert
soha többé nem fogunk találkozni.
 – Ne menj el. Magyarázattal tartozom.
– Ó, huszonöt év után végre leesett, hogy magyarázattal
tartozol? Tudod, mit, Grizz? Volt rá lehetőséged 1975-ben, de
nem éltél vele. Most pedig már nem számít. Egy fikarcnyit sem.
– Kihúztam magam. – Vége. Ennyi. Bármi is volt a célod, elérted.
A mindenható Grizz sikeresen kijátszotta a rendszert.
Szó nélkül hagyta a gúnyolódásomat, helyette
visszakérdezett.
– Miért vetted fel a fejkendőt?
Válaszlehetőségek garmadája tódult az elmémbe. Légből
kapott válaszok. Röhejes mesék, kifejezetten az ő bosszantására.
De rájöttem, hogy az igazságnál nincs fájdalmasabb. És noha
tudtam, hogy hiba, most kínozni akartam.
– Természetesen nem önként. Tommy kért meg, hogy vegyem
fel. Miután elmondtam neki, hogy életben vagy, és hagytál
módot arra, hogy jelezzek neked, ha arra kerülne sor, megkért,
hogy vegyem fel, és hozzak végső döntést. De azt mondtam,
semmi szükség rá. Mert vele voltam, és nem számított volna, ha
viszontlátlak. De ragaszkodott hozzá, így felvettem, Carter pedig
leadta a drótot. – Gúnyos kacajt hallattam. – És, mint azt látod,
már nem számít.
Keményen rám nézett, nem tudtam mire vélni a tekintetét.
Viszonoztam a pillantást.
– Csak egyszer fogom megkérdezni, és ha szerettél valaha,
elmondod az igazságot. Feloldozlak minden hazugság és
féligazság alól, amivel valaha traktáltál, vagy nem cáfoltad meg
huszonöt éven át. És ne feledd… már nem vagyok az a naiv
kamasz, akit 1975-ben elvettél. Már felismerem az igazságot.
Végig állta a tekintetem.
– A rendőrség elfogta Tommy gyilkosát, és szerintük tragédia
történt, semmi több. Neked vagy nekik volt bármi közük a
gyilkossághoz?
– Nem. – Micsoda higgadtság!
Lassan bólintottam, elhittem és elfogadtam, amit mondott.
Hosszan fújtattam, utána elsétáltam mellette. Megtorpantam,
mikor a vállam végigsimított a bicepszén, és el kellett fojtanom
egy sóhajt. Konkrétan megrázott a statikus elektromosság. Vagy
csak képzeltem? Éreztem a méricskélését, noha előre, a nyitott
ajtóra meredtem.
Felemelkedett a karja, és gyengéden megcirógatta az arcomat
a kérges bütykeivel. Ledermedtem, de az érintése nem várt
érzéssel járt.
Leráztam, és továbbálltam, hátra sem nézve vetettem oda:
– Most pedig bocsáss meg, de elkések a manikűrösömtől.
Tudom, hogy utánam fordult, mikor távoztam. Megálltam a
küszöbön, és megperdültem, hogy szembeforduljak vele.
– Este randim lesz, tudod?
A kocsimhoz iszkoltam, minden erőmmel igyekeztem
elmenekülni a színe elől, közben makacsul tagadtam az
arcomon patakzó könnyek titkos sugallatát.
 Negyvenötödik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

Alig bírta megállni, hogy ne erővel állítsa meg, mikor faképnél

hagyta a templomban. Igyekezett megőrizni a hidegvérét a
szavai hallatán. Elvégre megérdemelte. De a tudat, hogy Cicc
joggal érez így, és az, hogy szemtől szembe a fejéhez vágta, két
külön dolog.
Megváltozott, és igaza volt. Már nem az a kislány, akit elvett.
Hanem egy nő, aki elveszített két férjet, és most egymaga nevelt
két gyereket. Oda a törékeny tinédzser, akire huszonöt éve
rátukmálta magát. Erős, magabiztos és céltudatos felnőtté
cseperedett.
És, talán éppen ezért, de kénytelen volt rájönni, hogy még
sosem vonzódott hozzá ennyire.
A torkában dobogó szívvel állt az osztályterme ajtajában,
onnan figyelte észrevétlenül. Fiatalos alakja teltebb, dúsabb lett,
ami megélt két kihordott gyermeket és szülést. Jól állt neki az
anyaság. A végsőkig tökéletesítette.
 Egyvalami nem változott. A nagy barna szeme. Még a
sarkában húzódó apró szarkalábak sem vehették el az
érzékiséget, ami mindig megbabonázta Grizzt. A szíve mélyén
azt remélte, hogy a viszontlátás kipurgálja majd az érzéseket,
amik éveken át kínozták. Remélte, hogy ugyan mindig fontos
lesz neki a nő, de eloszlik majd a rózsaszín köd.
De egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy feltámadjon benne
a mindent elsöprő, mély és maradéktalan szerelem. Csak tetézte
a belőle sugárzó érett erő, ami ékesen elárulta, milyen nő lett
belőle.
Az ő nője.
Nem volt terve. Egyelőre. De semmiképp nem hagyja
faképnél. Küzdeni fog érte, és kudarc kizárva. Mert ha nem
nyeri vissza, akkor egyszerűen elveszi, amit akar. A régi nóta,
amin biztos, hogy képtelen lenne változtatni.
De betartja a szabályokat. Egyelőre.

Másnap fesztelenül tolta a bevásárlókocsiját a vegyesbolt polcai

közt, és kiszúrta a szeme sarkából. Tudta, hogy komolyan
gondolta az előző estét. Randira ment. Azonnal felhívta
Anthonyt, aki beengedte a magán edzőtermébe. Aminek a hátsó
termében illegális bunyókat szerveztek, Anthony pedig ezer
örömmel vállalt néhány menetet Grizz-zel, hogy egy kicsit
levezethesse a mérgét.
– Az arcom tabu – szögezte le Anthony. – Ma este kiruccanunk
Christyvel. Ha véres képpel állítok haza, bepöccen.
 – Nem gond – felelte Grizz, és hasba vágta Anthonyt.
Utólag már bánta, hogy ő nem kötötte ki ugyanezt
Anthonynak. Grizz zúzódásos arca teljesen feldagadt. Eleinte
szívesen fogadta a fájdalmat. Most rádöbbent, hogy a foltok
láttán Cicc – Ginny – félreértheti a helyzetet.
Anthony embere jelentette, hogy Ginny vasárnaponként a
szokások rabja. Templom, reggeli a helyi palacsintázóban
néhány felekezeti barátjával, aztán bevásárlás. Annyi évet
töltöttek együtt, mégsem tanult tőle semmit?
Most már csak ki kell várnia, hogy beforduljon a sorába, és
meglássa. Mikor ez megtörtént, Cicc megtorpant, úgy bámulta.
– Nocsak! Úgy látom, bizonyos dolgok sosem változnak –
motyogta szinte magának a duzzadt arca láttán. – Követsz
engem?
Erre vállat vont.
– Hol vannak a gyerekek?
– Hála az égnek, nem velem. – Felizzott a szeme. – Mimi
tegnap este Bearéknél bébiszitterkedett, aztán ott is aludt, Jason
pedig egy barátjával töltötte az éjszakát. Megőrültél?
– Megőrültem? Dehogy. Csak megéheztem – felelte csevegő
hangon, és dacosan a kezében szorongatott müzlis dobozra
összpontosított.
Ginny végignézett az egész soron. Maguk voltak.
– Hihetetlen, hogy volt pofád eljönni a vegyesboltomba! –
Erőre kapott a hangja. – Hogy merészelsz követni?
– Dehogy követlek, ez a bolt nem a tiéd, és nincs beleszólásod
abba, hol és mikor vásárolok be! – Hiába meredt makacsul a
müzlire, érezte Cicc szúrós tekintetét. – És milyen volt a tegnap
esti randid?
– Semmi közöd hozzá!
– Örülök, hogy továbblépsz, Ginny. Megérdemled a
boldogságot. – Alig tudta kinyögni.
Az osztályteremben elhangzottak alapján Cicc tényleg el
akarta hitetni vele, hogy őszintén örül neki, azaz cserébe Grizz
is elhitethetné vele, hogy az érzés kölcsönös. Ami a lehető
legmesszebb állt az igazságtól. Sosem járt középiskolába, így
nem ismerte a gyerekek kisded játékait, de valahol biztosra
vette, hogy jó nyomon jár. Ki tudja, talán egy kicsit még élvezni
is fogja.
A nő faképnél hagyta, ő pedig szánt szándékkal semmibe
vette, miközben végzett a vásárlással, fizetett, és távozott az
üzletből.
De csak addig dagadt a keble, míg ki nem fizette a
bevásárlását, és el nem indult a kocsija felé.
Tényleg így akarta lejátszani? Tíz perc volt az egész, de
érzelmileg teljesen kifacsarta. Csak bebetonozta benne, hogy
nem véletlenül az, aki. Neki sosem volt ideje efféle rizsákra, és
az kurva biztos, hogy most sincs. Ráadásul régi szokások ide
vagy oda, hogy vehetné el azt, amit akar, ha egyszer gyerekekre
is gondolnia kell? Tényleg el tudta képzelni magát Mimi és Jason
apjaként?
Ha szabad folyást engedett a gondolatainak, akkor igen, el
tudta. Makacsul szólongatta egy mélyen elfeledett vágy, amire
képtelen volt rámutatni. Mindig Ginnynek hitte, és igen, a nő
kulcsszerepet játszott benne, de Tommy temetésén ücsörögve
arra is rádöbbent, hogy másvalamire is áhítozott. Amit sosem
élhetett át, és ki akart próbálni.
Egy család részévé akart válni.
 Negyvenhatodik
fejezet

MIMI, 2001,
FORT LAUDERDALE

Ki hitte volna, hogy belefér ennyi megaláztatás egyetlen

élethosszba? Christian Bear platós teherautójának anyósülésén
ült, és igyekezett láthatatlanná válni. Ebben a pillanatban a
lehető legmesszebb akart kerülni Dél-Floridától. Az élete
egyébként is kisiklott, és a közelmúlt gubancai csak aláhúzták a
fejében, mire vágyott egész idő alatt.
Elmenni. Lelépni.
A lavina első kövét természetesen saját kezűleg indította el,
mikor belement abba, hogy segítsen Leslie-nek. Ezt csak tetézte
a szülei különélése, és noha őszintén felvidította a kibékülésük,
Elliott – Nick, vagy hogy az ördögbe hívták – aljassága
mélyrepülésbe taszította.
Azt hitte, ennél csak jobb jöhet, de tévedett. El sem tudta
képzelni, mekkorát. Jaj, apu.
Még mindig gyászolta az apja halálát. Igen, örökké Tommy
Dillon lesz az apja, nem az a fickó, aki teherbe ejtette az anyját.
És hiába hitte, hogy a lehető legegészségesebben gyászolja
Tommyt, érezte a barátai szótlan szánakozását. A kimondatlan
szavakat és a pusmogást. Talán csak képzelte, de valami azt
súgta neki, hogy néhányan ismerték a szülei múltját, és noha
igazából egyikük sem tette szóvá, ő azért érezte a megvetésüket
– és a csodálatukat.
A szülők között biztosan akadt olyan, aki már réges-rég rájött,
hogy az anyja a kivégzett férfi felesége volt. Önkéntelenül is
felmerült benne, hogy talán azt is összerakták, hogy a vér
szerinti apjáról volt szó. Már nem gyűlölte Grizzt, ezt az örök
ismeretlent, de gyűlölte azt, hogy milyen terhet rótt rájuk az
öröksége.
Kiutat akart.
Remélte, hogy valakiben menedékre lelhet. Tudta, hogy a
megmentése éjszakája óta más szemmel néz Slade Bearre, és
remélte, hogy az érzés kölcsönös. Bebeszélte magának, hogy a
másikat annyira leköti a főiskola, hogy egyszerűen hiába
bombázza jelekkel, észre sem veszi.
Végzetes tévedés. Slade észrevette, és tegnap este a lehető
legudvariasabban elhárította. Égő arccal próbálta kizárni az
emlékeket, de azok fittyet hánytak erre.
Előző este jelent meg a szülei házában. Csak azért ugrott be,
hogy elhozzon valamit, és a bejáraton belépve döbbenten látta,
hogy a kanapén Mimi olvas a kishúgának, Daisynek.
Mimi megint megpróbálta rávenni néhány sofőrleckére. Nem
felelt, helyette felajánlotta, hogy segít lefektetni Daisyt. Mimivel
madarat lehetett volna fogatni. Slade kettesben akar maradni
vele!
De miután ágyba dugták Daisyt, a lehető legfinomabb és
legkedvesebb módon közölte vele, hogy nem érdekli a dolog.
Kevés nála imádni valóbb és csinosabb lányt ismert, de…
Egynél több „de” akadt. A családjaik hosszú közös múltja
miatt olyan érzés lenne, mintha a kishúgával járna. A főiskola
első évében nem akart komoly barátnőt. Nem szánhat rá annyi
időt és figyelmet, amennyit megérdemel.
Az első „de” után le akarta állítani. Hallani sem akarta a
folytatást. Hiszen nemsokára betölti a tizenhatot. És csak az ő
hibája, hogy annyiszor nem vette a lapot. Ahhoz képest, hogy a
maga módján értelmes embernek tartotta magát, szívügyekben
igazi kontárnak számított.
Nem, ha Slade Bear a leghalványabb érdeklődést is
tanúsította volna iránta, biztosan kimutatja. Biztosan megtalálja
a megoldást. Csak fokozta a megaláztatását, mikor eszébe jutott,
milyen begyógyszerezett állapotban talált rá. Hálás volt az
aznap esti segítségéért, de utólag bárki másnak jobban örült
volna.
Még Christiannek is. Az anyja jól mondta – gyerekkorukban
barátok voltak. Ha megőrzi ezt a barátságot, akkor az ő vállán
kisírhatta volna magát.
Erre most Christian furgonjában ül. Minden eddiginél halálra
váltabban. Adjanak neki egy sziklát, biztosan leveti róla magát.
Christy Bear reggel megkérte Christiant, hogy hazavinné-e
Mimit. Erre helyeslő mordulással felelt, és célba vették a
furgonját.
 A háromnegyed órás hazaút során a lány erőltetett
bájcsevejjel próbálta megtörni a kínos hallgatást, mire Christian
láthatóan felengedett. Menet közben Mimi a profilját figyelte.
Igazából egész szemrevalónak találta. Az apjára, Anthonyra, az
ízig-vérig amerikai őslakosra ütött. Christian csak a metsző kék
szemét örökölte az anyjától, ami élesen elütött a sötét árnyalatú
bőrétől és a majdnem derékig érő hosszú, fekete hajától. Christy
kedélyes modorát aztán végképp nem örökölte. Christian ijesztő
ádázságot sugárzott, bár azt kénytelen volt elismerni, hogy ha
nem dagonyázna még mindig a tényben, hogy Slade előző este
kikosarazta, talán vonzónak találná.
Ekkor kényelmetlen, de ismerős érzés rohanta meg. Nem! Ki
van csukva. Ne most. Ne Christian furgonjában! Finoman
ficánkolt az ülésében, és elborzadva vette tudomásul, hogy igen,
megtörtént. Váratlanul jött meg a menzesze, és máris átázott a
sortja.
Inkább a halál. Mégis, hogyan szálljon ki úgy, hogy Christian
ne vegye észre? Mi több, biztosra vette, hogy már az ülést is
eláztatta maga alatt.
Christian megneszelte a zaklatottságát, és felé nézett.
– Minden oké? – Méghozzá őszinte aggodalommal, ha nem
csalt Mimi füle.
Hebegett-habogott, vajon hogyan közölje vele, hogy az előbb
jött meg neki, méghozzá szinte tuti, hogy egyenesen a furgonja
ülésére? A csinos bőrülést bemocskoló menstruációs vérnél
nyilván semmitől nem undorodnak jobban a férfiak. Pláne egy
olyan, mint Christian Bear.
 Aki kérdőn nézett rá. Mire a fogát csikorgatta. Mit
veszíthetek? Tegnap este leégettem magam Slade előtt, akár rá is
tromfolhatok, aztán imádkozhatok, hogy soha többé ne fussak
össze egyetlen Bearrel sem.
– Christian, jobb szó híján száz százalék, hogy az előbb jött
meg. – Égett az arca. – Annyira sajnálom. Érzem, hogy elázott a
bugyim és a nadrágom, és biztosan az ülésed is. Legszívesebben
elsüllyednék. Fizetek minden költséget.
Christian képe a közöny szobra.
– Nem gáz. Hazaviszlek. Majd letörlöm. Oda se neki, Mimi.
Christian végig biztatta magát, hogy hívja már el, de Mimi
vallomása elvágta a gondolatmenetét. Már csak a lány
megnyugtatása járt a fejében. Ráadásul ő Christian Bear,
személyesen. A szeme sem rebben egy kis vértől.
– El sem hinnéd, ez mennyire kínos – mondta Mimi,
miközben sorra tárcsázott, és küldte az üzeneteket.
Christian vállat vont.
– Hétköznapi csajos cucc, amiről persze lópikulát sem tudok,
de biztosan megesik. Megmondtam, feltakarítom.
Mimi már azt sem tudta, hová kapjon.
– Te, anya még nem ért haza, és hiába írogatok neki, és nincs
nálam a kulcsom. Vagy a palacsintázóba, vagy a vegyesboltba
mehetett. Hazafelé mindkettő útba esik. Elszaladhatnánk arra,
hátha megtaláljuk?
Christian megkérdezte, melyik étterem és vegyesbolt az. A
következő pirosnál szótlanul a lány elé nyúlt, és kinyitotta a
kesztyűtartót. Elővett egy törlőrongyot, egy intéssel jelezte, hogy
emelkedjen fel az ülésről. Aztán letörölte a bőrt.
– Látod? Semmi nyoma. – A lány mögé nyúlt, a hátsó ülésre,
ahonnan egy széldzsekit húzott elő. – Ezt magadra tekerheted.
Kösd magadra! Eltakarja a hátsód, az ujja pedig elég hosszú
ahhoz, hogy lelógjon elöl.
Mimi szó nélkül elfogadta.
Ginnyt hiába keresték a palacsintázóban, és még mindig
hiába hívta a vezetékesen, vagy bombázta üzenetekkel. Beálltak
a vegyesbolt parkolójába.
– Ott van! – bömbölte Mimi, mikor kiszúrta az anyja kocsiját a
parkolóban. – Hála az égnek… itt van.
– Megvárjam veled, amíg kijön?
– Felesleges. Így is sokat segítettél, és fogalmam sincs, meddig
lesz bent. Talán csak most kezdte a bevásárlást. Inkább
bemegyek, és megkeresem.
– Szívesen segítek, Mimi. Komolyan. Ha el akarod kérni tőle a
lakáskulcsod, akkor megvárlak, és hazaviszlek.
Mimi már kifelé szállt a kocsiból, és a sporttáskájáért nyúlt,
ami előtte feküdt a padlón. Chrsitian kedvessége ide vagy oda,
még mindig kínosan érezte magát, amiért idáig fajultak a
dolgok. Élete legszörnyűbb tizenkét órája. Nem. Megkeresi az
anyját, sebtében bevásárolnak, aztán irány haza.
– Így is eleget segítettél, Christian. Visszajuttatom a dzsekidet.
Köszönöm.
Mosolyt erőltetett magára.
Christian egy biccentéssel búcsúzott, utána Mimi becsapta a
furgon ajtaját, és bement, hogy megkeresse az anyját.
 Röpke látogatás a női vécébe, hogy átváltson az előző este,
Bearéknél viselt bugyira és nadrágra. A vegyesbolt mosdójában
hiába keresett női tisztálkodószereket árusító automatát, így
papírtörülközővel tömte meg az alsóneműjét. Megteszi, míg
haza nem ér. Utána az anyja nyomába eredt.
De miután minden egyes soron végigment, abban a
pillanatban rohant a kirakathoz, mikor az anyja éppen elhajtott.
Biztosan már fizetett, mikor bejöttem – miért nem a kasszáknál
kezdtem? Mi lesz most?
Kiment, és leült egy padra. Vár öt percet, míg az anyja hazaér,
utána felhívja az otthoni számukat, és megkéri, hogy jöjjön
vissza.
Éppen hálálkodó üzenetet pötyögött Christiannek a
megértéséért, mikor bal felől mozgásra figyelt fel. A forrása egy
férfi volt, egy vadidegen, aki mégsem az.
Talán zsigerből jött. Talán lélekből. Talán egyik sem. Talán
tévedett.
De ösztönösen tudta, hogy nem.
Szemmel tartotta a hosszában fekete csíkkal ékített fehér
Chevelle felé tartó férfit. Piszkosul sejtelmes tag, piszkosul
sejtelmes verdával.
Rejtély, hogyan, mégis tudta. A sátáni spermadonor került a
szeme elé.
Grizz.
A vér szerinti apja került a szeme elé.
 Negyvenhetedik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

Éppen bepakolta a bevásárlását, és be akart szállni a kocsijába,

mikor meghallotta.
– Te vagy az, ugye?
Földbe gyökerezett a lába annak láttán, hogy a lánya az
anyósülés ajtajához lép, és megrángatja a kilincset. A lánya, aki
átverte azzal, hogy az anyjának tettetve magát felhívta a
börtönben. Nem felelt, inkább ráérősen szétnézett.
– Egyedül vagyok. Te Grizz vagy, ugye? – kérdezte a lány
csendesen. Alig hallotta a parkoló ricsajától.
Még mindig nem felelt.
– Megöletted az apámat? – Higgadtan beszélt, de Grizznek
feltűnt a dacosan felszegett álla. Ugyanolyan képet vágott, mint
az anyja bő huszonöt éve. Azon az estén, mikor a motelba
hozatta Ginnyt. Aztán nemrég, alig negyedórája, a müzlis
polcnál.
Nem felelt, helyette beszállt a kocsiba, átnyúlt a túloldalra,
hogy kinyissa az ajtót, és letekerje az ablakát.
– Szállj be – mondta.
Mimi szeme kiguvadt. Tényleg ő az! El sem tudta képzelni,
hogyan, de telibe talált. Lehajolt, és a férfira nézett az anyósülés
ablakán át.
– Miért? Hogy engem is kicsináltass? Ki lesz a következő? A
kisöcsém? Hogy elrabolhasd az anyámat, mint annak idején, és
eltűnhess?
Mihelyt kibuktak belőle a szavak, rögtön tudta, hogy
elkapkodta. Leslie megosztott vele ezt-azt a férfi múltjáról. Az
anyja részben megerősítette. Ugyanakkor Ginny mesélt a
szerelmükről is, a szerelmükről, amit igaznak hitt. Mimi tudta,
hogy Grizz sosem bántaná az anyját. Vajon bízhat az
ösztöneiben, amik arról győzködték, hogy a világon semmi köze
Tommy halálához, és sosem tenne olyat, amivel árthatna neki
vagy akár Jasonnek? Megvoltak a kétségei. De nem sokáig. Élete
leggyötrőbb hónapjain volt túl. Mit veszíthetek?
Beszállt, és becsapta maga után az ajtót.
Grizz egy szót sem szólt. Még csak rá sem nézett. Helyette
gyújtást adott, és a hangos motor bömbölve életre kelt. Kihajtott
a főútra. Aztán, néhány perces vezetés után behajtott a
következő bevásárlóközponthoz. A boltoktól messze álló árnyas
fa alatt fékezett le, és leállította a motort. Aztán a lányra
pillantott.
– Soha. Kurvára komolyan mondom, soha az életben ne ülj be
idegen autóba. Soha! – Mindezt mély, öblös morgással.
Alig három percig tartott a parkolók közti út, és a lány végig
szemmel tartotta. Erre számított tőle a legkevésbé.
Mimi szóra nyitotta a száját, de Grizz egy kézmozdulattal
elhallgattatta.
– És eszedbe ne jusson holmi kamaszos szájalás, hogy nem
vagyok az apád, ne mondjam meg, mit tehetsz, mert nekem
elhiheted, ugyanezt mondanám minden lánynak, aki fuvart kér
tőlem! Fogtad?
A lány nem tudta, mire számítson, de letolásra semmiképp.
Főleg azért, mert Grizznek igaza volt. Éppen azt akarta a
szemére vetni, hogy nem az apja, mikor félbeszakította.
Francba már! Most mi legyen?
– Nincs okod félni tőlem, és ha jól tippelem, miket hallottál
rólam, márpedig biztosan jól, akkor érthető, ha mégis. De nem
ölettem meg Tommyt, és eszem ágában sincs ártani, vagy
tétlenül tűrni, hogy bárki ártson neked, az édesanyádnak vagy a
kisöcsédnek.
Erre a lány felé fordult. Grizz levette a napszemüvegét, és
higgadtan végigmérte.
A mondás szerint a szem a lélek tükre. A pillantása mélyén
Mimi meglátta, hogy igazat beszél. Hosszan fújtatott.
De hogy lehet az, hogy egy tavaly nyáron kivégzett férfival
társalog?
Legalább fél órát beszélgettek. Pontosabban Mimi kérdezett,
Grizz felelt.
– Haza kell vigyelek – mondta végül.
– Haza fogsz vinni? – pislogott a lány.
– Igen. Haza foglak vinni.
 – Sze… sze… szerintem nem a legjobb ötlet. Halottnak kéne
lenned, nem? Mi van, ha felismer az egyik szomszéd? Mit
kerestél egyáltalán éppen itt, egy dél-floridai vegyesboltban?
Mármint, nem bujkálnod kéne?
– Ott bujkálok, ahol senki nem keresne, ami pofonegyszerű –
kacagott Grizz. Utána hangnemet váltott, méghozzá egy
jelentőségteljes pillantás kíséretében. – Ettől még nem akarom,
hogy meglássanak vagy felismerjenek. James Kirland lettem.
Hiába hasonlítok Jason Talbotra, semmi közöm hozzá, és nem
szokásom eljárni.
– Mi lesz, ha mégis felismer valaki, és megpróbálja jelenteni?
Végzel vele? – Mimi szeme, akár két csészealj.
– Látom, anyád nem köntörfalazott rólam. – Nem tudta,
sajnálkozzon vagy megkönnyebbüljön ezért.
Mimi bólintott, és Grizz felismerte az arckifejezését. Le volt
nyűgözve.
Ami nem tetszett neki.
– Nem az vagyok, mint annak idején – szögezte le.
– Bekísérsz? Beszélsz anyával?
Mimi nem tudta, mit akar elérni ezzel. Nem tudta hová tenni
a szívét vagy a szándékait, de az elmúlt fél órában sorra érték a
meglepetések. Kezdésként megtudta, hogy nincs oka félni tőle.
Ezt az újságíró-énjében feltámadó kíváncsiság követte. Aztán a
tudat, hogy olyasmibe botlott bele, ami mellett Slade Bear vagy
Lindsay barátnője legutóbbi bevásárlókörútja labdába sem
rúghatott.
Végül pedig a lelke mélyén feltámadt egy sugallat, hogy ez a
férfi, a vér szerinti apja kulcsszerepet játszik majd abban, hogy
az anyja újra boldog legyen.
És ki tudja, miért, de hirtelen nagyon-nagyon fontosnak
érezte az anyja boldogságát.
 Negyvennyolcadik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Éppen a bevásárlást pakoltam, mikor Denise hazahozta Jasont.

Munka közben az elmúlt huszonnégy óra eseményein
rágódtam.
Ledöbbentett Grizz templomi viszontlátása, de hiába
tagadnám, tudtam, hogy csak idő kérdése. Bármit is üzentem
neki Carterrel, egy percig sem hittem, hogy utána elmegy. Nem
szívesen ismertem be, mennyire felkavart a tény, hogy aznap
reggel felbukkant a vegyesboltomban, és némi öntelt
elégedettséggel vettem tudomásul, hogy igazam volt, nem fog
békén hagyni.
Alec tegnap esti vallomásából sem tértem még magamhoz.
Mielőtt meghallgattuk a múlt hétvégi zenekar újabb előadását,
elmentünk vacsorázni, és elmeséltem neki Jason Calebtől hallott
megjegyzését arról, milyen remek család lennénk. Érdekelt,
hogy szerinte hogyan őrizhetnénk meg a barátságunkat úgy,
hogy közben kiverjük a gyerekeink fejéből a gondolatot, hogy
egy szép napon összejövünk.
– Miért, olyan szörnyű lenne? – kérdezte szégyenlősen.
Erre rámeredtem. De úgy igazán. És olyasmit láttam az arcán,
amit korábban még soha, vagy csak makacsul tiltakoztam
ellene. Vonzalmat.
Utána jött az elkerülhetetlen feszengés, hiszen hogyan is
maradhatnék egy olyan férfi barátja, akihez nem fűznek
gyengéd érzelmek? Tudtam, hogy egy Alechez fogható társ
bármelyik nőt boldoggá tenne, és noha egyelőre még nem
lobbantam lángra iránta, attól még megfordult a fejemben,
hogy egy nap talán mégis. Talán magamat gáncsolom el?
Elvágok egy mentőkötelet?
Nem feleltem a kérdésére. Inkább kikerültem, hadd élvezzem
a társaságát az est hátralevő részében. Szerencsére semmiféle
közeledéssel, még kézfogással sem próbálkozott.
Egy alkalommal kissé meglepődtem, mikor Alec kifejezetten
Sarah Jo felől érdeklődött. Tudni akarta, folytattuk-e a
szemében közelinek tűnő barátságunkat, miután Stannel úgy
döntöttek, mégis az Államokban maradnak. Őszintén
válaszoltam, elmondtam neki, hogy Sarah Jóra végig
számíthattam a Tommy halálát követő tragikus hetekben, de
ugyanúgy visszatért a hétköznapok sűrűjébe, mint a többiek.
Ritkán láttam, ha láttam egyáltalán.
Miközben a polcra tettem a müzlis dobozt, eszembe is jutott
Sarah Jo, és az érzékelhető eltávolodásunk. Csak az őrült hajtás
tette, vagy többről volt szó?
– Éhes vagyok – zökkentett ki a konyhába érkező Jason a
révületemből.
– Talán „Szia, anya, hogy vagy?” – kérdeztem, miközben
puszit nyomtam a feje búbjára.
Szélesen rám mosolygott, és átkarolta a derekamat.
– Szia, anya! Hogy vagy? Éhes vagyok.
– Most vettem felvágottat. Csinálj magadnak szendvicset –
mondtam neki.
– Léééégyszi, csinálnál nekem?
– Persze – feleltem, és bevittem néhány konzervet a spájzba. –
Éppen ki akartam takarítani Para alomdobozát, ami a te dolgod
lett volna, mielőtt elmész Maxhez, de inkább csinálok neked
szendvicset, te pedig foglalkozz azzal.
Követett a spájzba, és tágra nyílt szemmel nézett fel rám.
– Sajnálom, anya. Elfelejtettem.
– Tudom én azt, Jason. Nem haragszom rád. Az utóbbi időben
én is annyi mindent elfelejtek, hiszen még szokjuk, hogy apa
helyett is dolgozunk. – Nem Para alomdobozára céloztam,
hanem más ház körüli tennivalókra, amiket Tommy intézett.
Húsz percre rá az alomdoboz kitisztult, Jason pedig végzett a
szendvicsével. Az órára nézve eszembe jutott, hogy Christynek
mostanra haza kellett volna érnie Mimivel. A retikülöm után
nyúltam, és rádöbbentem, hogy nincs benne a telefonom. Aztán
eszembe jutott, hogy egész délelőtt nem volt nálam a készülék.
Nyilván még mindig odafent töltődik az éjjeliszekrényemen.
Bekukkantottam Tommy dolgozószobájába. Jason az asztalnál
ülve írta a háziját. Ez lett az új kedvenc tanulós helye.
Éppen az emeletre tartottam a telefonomért, hogy
megnézzem, írt vagy hívott-e Mimi, mikor kinyílt a bejárati ajtó.
Odafordultam, és csak erőnek erejével tudtam megállni egy
hangos nyikkanást.
Mimi lépett be – a nyomában Grizz.
Gyomrosként ért a perzselő harag, a nyomában enyhe
kíváncsiság. Csak álltam, és vártam, hogy valaki mondjon
valamit. Bármit.
– Nem zárod a bejárati ajtót, mikor itthon vagy? – kérdezte
Grizz a fojtott, mély hangján.
Jellemző.
Jason meglátta őket Tommy dolgozószobájának franciaajtaján
át, és ki is jött, feltámadt benne a kíváncsiság.
Most már négyen álltunk az előtérben, csak bámultunk. Mimi
törte meg a csendet.
– Bearéknél összefutottam egy régi barátotokkal. Felajánlotta,
hogy hazahoz. Csak most hallott apáról, és részvétet szeretne
nyilvánítani. Ugye, emlékszel James Kirklandre, anya?
Hazudott, mint a vízfolyás, és hiába versengett a nyelvemért
száz gondolat, le kellett nyelnem őket. Jason miatt. Kezdjük
természetesen azzal, hogy hogyan futottak össze. Mert a
vegyesboltban biztosan nem láttam Mimit!
A fiamra néztem, aki csak leste az egész előterünket elfoglaló
férfióriást. Kissé leesett állal, tetőtől talpig végigmérte Grizzt.
Jason megindult felé, és kezet nyújtott, ahogy azt az apjától
tanulta.
– A nevem Jason. Ismerted a papám?
Grizz lenézett, és a fiamra mosolygott. A mosolya annak
idején megolvasztotta a szívemet, és most sem hagyott hidegen.
Elég, Ginny! Ez egy hátborzongató és veszélyes betolakodás az
otthonodba. Semmi joga idejönni!
Egyetlen foszlány sem maradt meg a beszélgetésükből. A
szívem hangosan zakatolt, mintha egy tehervonat robogott
volna át rajta. Azt elcsíptem, hogy Grizznek sikerült
megnevettetnie Jasont. Nem hívtam beljebb a házba, és nem is
állt szándékomban.
– Örülök a viszontlátásnak, James – böktem ki néhány percre
rá. – Köszönöm, hogy hazahoztad Mimit. Kikísérlek a kocsidhoz.
Miminek egyetlen pillantással jeleztem, hogy amint
visszatérek a házba, alaposan el fogunk beszélgetni, méghozzá
négyszemközt.
– Visszajöhet vacsorára? – kérdezte Jason. Grizz láthatóan
megbabonázta.
– Már biztosan foglalt. – Grizzre néztem, a szemében
megértés fogadott.
– Talán majd máskor, Jason – szólt csendesen.
Mimi Jason tiltakozását megelőzve közbeszólt.
– Gyere, törpe, még le kell nyomnod engem abban az új
videójátékban!
A nyilvánvaló mellett lett még egy örömteli mellékhatása
annak, hogy a lányommal újra szorosabb lett a kapcsolatunk,
mégpedig az, hogy milyen zökkenőmentesen és ragaszkodón
visszatért a kisöccse életébe. Jason Mimi sarkában sietett a
társalgóba, de megállt, hogy elköszönjön Grizztől.
– Remélem, még találkozunk, Mr. Kirkland. – Aztán egy röpke
intéssel követte a nővérét a társalgóba.
Szótlanul kísértem ki Grizzt a kocsijához.
– Magyarázattal tartozol – mondtam fojtott hangon, miközben
karba tett kézzel néztem le rá a kocsija vezetőülésének ablakán
át.
A hamutartóba nyúlva elővett egy névjegykártyát. Anthony
tereprendező cégéét. Felkapott egy tollat a műszerfalról, és a
hátuljára körmölt.
– Ne hidd, hogy felhívlak – közöltem, a felkaromba vájtak a
körmeim.
– Helyes – vágta rá, fel sem nézett –, mert nincs telefonom. –
Átadta a kártyát. – A címemet írtam le a hátuljára. Ha
magyarázatot akarsz, látogass meg. Minden este hatkor érek
haza a melóból.
– Azt akarod, hogy én menjek hozzád?
– Nem nyerhetsz mindig, Ginny. Láthatóan nem dobott fel,
mikor elmentem a templomi osztálytermedbe. Nem tetszik,
hogy a te vegyesboltodban vásárolok. Nem akarsz a házadban
látni, és azt is leszögezted, hogy akkor sem hívnál fel, ha lenne
telefonom. Ha nem éred be Mimi magyarázatával, akkor tudod,
hol találsz.
Hiába a megvetőnek szánt pillantásom, láthatóan fel sem
vette.
Ekkor gyújtást adott, és rükvercbe tette a kocsit.
– Nem zargatlak többet, Ginny. Békén hagylak. Erre a
szavamat adom.
Csak álltam, és végignéztem, ahogy elhajt, a szemem
forgattam a zárszava hallatán. Grizz sosem fog békén hagyni.
Képtelen rá. Láthatóan vissza akart férkőzni az életembe. És
amilyen örök zsarnok, így vagy úgy, de megcsinálja.
Biztosra vettem, hogy viszontlátom még.
Borsódzott a hátam, mire megfordultam, a külvilág a
figyelmem követelte. Lassan felmértem a környéket. Biztos
akartam lenni abban, hogy senki nem látta meg. Tudnom
kellett, hogy nem vették észre. De miközben visszaindultam a
házam felé, hirtelen belém hasított a tudat, hogy e felől már
nem kell aggódnom. Túllihegem. Grizz sosem volt ostoba, és
semmiképp sem lépne kapcsolatba Mimivel, hazafuvarról nem
is beszélve, ha felmerül a gyanú vagy a veszély leghalványabb
árnya.
Senkit nem érdekel egy halott motoros, aki sok-sok évvel
ezelőtt randalírozott Dél-Floridában. A jelek szerint senkit,
kivéve engem.
 Negyvenkilencedik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

Grizz visszaindult a Laurel Falls-i házába. Még nem tért

magához a Mimivel vívott szócsatából. A lánynak vágott az esze,
ő pedig úgy érezte magát, mint aki átesett egy vallatáson. Ha
Mimi ennyit kérdezősködik, el tudja képzelni, milyen
beszélgetés vár rá Ginnyvel. Csak hozzák össze végre.
Mimi minden kérdésére nyíltan válaszolt, kivéve egyet – a
halála megjátszásáról. Ettől még egy életre szóló leckét a fejébe
plántált: aki elég befolyással és pénzzel bír, az bármit megtehet,
amit csak akar.
– Tudom, hogy a vagyonod hatalmas… volt – mondta a lány
felhúzott szemöldökkel. Helyes. Grizz megkönnyebbült, amikor
nem firtatta a témát.
A lánya okos volt, és eléggé felvágták a nyelvét. Utána
folytatta a kérdezősködést. Azon egy kicsit megütközött, mikor
Mimi remegő ajakkal, fojtottan azt rebegte:
– Ha jól értem, engem sosem akartál. Anyát igen, engem nem.
Azt mondtad neki, hogy semmiképp nem ismerhetlek meg.
Nyilván azért, mert nem akartál megismerni.
Elmagyarázhatta volna, hogy egyáltalán nem állt
szándékában távol maradni. Hosszan kifejthette volna, hogy őt
is megdöbbentette, hány évet felemésztett a saját kamu
kivégzése.
Helyette felemelkedett a vezetőülésről, hogy a tárcájáért
nyúljon. Beletúrt, és kihalászott belőle három kopott képet,
amiket körbevágtak, hogy beférjenek. Odaadta őket a lánynak.
Aki remegő kézzel nézte a fotókat. Őt ábrázolták, kislány
korában.
– Ezeket anya küldte? – Hangjában reményszerű felhang.
– Nem – felelte egyenesen. – Tiszteletben tartotta a kérésem,
és távol tartott téged. Az első néhány évben szemmel
tartattalak. Semmiről nem akartam lemaradni. Mikor világos
lett, hogy a vártnál tovább fog tartani a dolog, leálltam a
figyeltetéssel. Nekem túl sok volt, a szüleiddel igazságtalan.
Veled meg aztán pláne.
Erre nem felelt, de tényleg hevesebben remegett az ajka?
– Visszakérhetem? – kérdezte, a lány magához tért a mély
hangjától. – Nekem csak azok maradtak.
Mimi összeszedte magát, és visszaadta őket.
Miután Grizz elpakolt, összeütött magának valamit, és leült a
kanapéra, hogy a sötét tévéképernyőt bámulja.
– Soha többé nem foglak zargatni, Ginny. Tisztes távot tartok.
Erre a szavamat adom – motyogta magának. A saját, csupán
néhány órás szavait csipetnyi őszinteség fűszerezte, de igazából
kihívásnak szánta. A vak is láthatta Ginny röpke elgyengülését
Jason bemutatkozása láttán.
Fején találta a szöget? Tényleg nem hűlt ki a régi tűz? És, ó ha
nem, akkor mi lesz? Éljen kettős életet? Az egyikben egy
elkötelezett, megözvegyült kétgyerekes anyáét, a másikban egy
halott szeretőjéét? Azt tudta, hogy ő milyen végkifejletre vágyik,
de az mindenképp kétesélyes, így nem maradt más választása,
mint hogy kivárja a patthelyzetet, amit ő maga idézett elő.
Ginnynél gerincesebb és makacsabb nővel még sosem volt
dolga. Ez annak idején is állt, most meg főleg.
Bement az edzőteremmé átalakított vendégszobába, és
súlyzózott. Miután kifárasztotta magát, vett egy forró zuhanyt,
és kimosott egy adag szennyest. Ebédet csomagolt magának
másnapra, aztán visszatért a nappaliba. Végigzongorázta a
tévécsatornákat, és miután nem talált semmi érdekeset,
félredobta a távirányítót.
Hová is tette Moe naplóját, miután ideköltözött a garzonból?
Irány a háló, és végigtúrta a kevéske ingóságát. Meg is lett, az
éjjeliszekrény egyik fiókjába hajított táskába tömve.
Eddig csak egyetlenegyszer nyitotta ki, és akkor sem olvasott
túl sokat. Eléggé kimerült, és a nyakán volt a hétfő reggel. Beéri
még egy kicsivel.

Moe naplója, 1975

Kedves Elizabeth!
Még mindig van bőr a képén úgy tenni, mintha mi sem
történt volna köztünk! Tudom, még aznap este mondta, hogy
talán hibát követtünk el, és ne lihegjem túl a dolgot, de én
tudom, hogy ez többet jelentett ennél. Még soha senki nem
szeretkezett velem. Engem csak megkúrnak. Még Fess is csak
eljátssza, hogy ez különlegesebb a szimpla ágytornánál, de
tudom, ki vagyok. Kedvelem Fesst, és fontos nekem. De nem
szeretem.
Grunttal egészen más volt. Tudom, mennyire felzaklatta,
mikor visszajött a strandról Sarah Jóval, és rádöbbent, mit is
csinál Cicc és Grizz a négyesben. Láttam, milyen
elszontyolodva ment vissza a szobájába. Gondoltam,
megmutatom neki néhány újabb skiccemet. Úgy tűnt, bírja
őket, és mindig jólesik, ha tehetségesnek tartanak.
Beugrottam hozzá néhány rajzommal, és kedvességet
színlelt, de tudtam, hogy máshol jár az esze. Csakis őrá
gondolt. Végül úgy döntöttem, inkább megyek, de egy
öleléssel búcsúzok. Minden addiginál tovább szorongatott, és
mikor felnéztem, hogy lássam, túléli-e, homlokon csókolt.
Utána halántékon. Mire észbe kaptam, a nyakamhoz ért.
Behunytam a szemem, és átadtam magam az élvezetnek.
Sorra vette minden porcikámat, és arra eszméltem, hogy
meztelenül heverünk az ágyában.
Aki tesz rám, és csak egy lyuknak lát, az mindig kapkod.
Ő nem. Ráérősen csinálta, és olyan gyönyörű volt, hogy
néhányszor sírás kerülgetett. Még sosem éreztem ehhez
foghatót. Annyi férfit juttattam már a csúcsra, de sosem
hittem volna, hogy egyszer nekem is sikerül. Grunt olyasmit
 mutatott, amit még sosem éreztem. És nem akarok
lemondani róla, de azt mondta, utólag már bánja, és nem
történhet meg még egyszer. Mert nem akarja tönkretenni a
barátságunkat, ami annyira fontos neki.
Azt tudtam, hogy bele van esve a csajba, de az érzés nem
kölcsönös. Ő nem törődik vele úgy, mint én. Ez nem igazság.
Egyszerűen nem igazság.

Tehát Moe bele volt habarodva Tommyba. Grizzt a legkevésbé

sem lepte meg. Fess és Ginny mellett Moe egyes-egyedül
Tommytól kapott kedvességet. És a szenvedélyes éjszakájuk
fejleménye csak megerősítette azt, amit kiderített Tallahassee
medenceszaküzletének hátsó traktusában: Moe volt a tégla a
motelban. Mivel Tommyt imádta, őt pedig gyűlölte, így Ginny
eltakarítása kettős célt szolgált.
Megfeszült az álla, mikor végre eljutott oda, ahol Moe
akaratán kívül részt vett a kis híján Ginny életébe kerülő
erőszaktétel megszervezésében. Hitt az írott szónak. Azaz Moe
nem akarta, hogy elfajuljanak a dolgok, és az a retkes ribanc
Willow verte át azzal, hogy egy bizonyos Wendynek adta ki
magát. És Ginny itta meg a levét. Ő csak arról gondoskodhatott,
hogy Willow és az az agyaroggyant pasija alaposan
megfizessenek. Megbánt ezt-azt, amit bűnözőként tett, de olyat
soha, amivel Ginnyért vett elégtételt. Szinte gúnyolták, a
tudatalattiját marcangolták Willow Moe-hoz intézett
búcsúszavai, miközben aznap este nyugtalan álomba merült.
„Szemet szemért… Szemet szemért.”
 Aznap este dühös, erőszakos álmokat látott. A saját
tehetetlenségéről. Noha nem látta a saját szemével, mégis
újraélte, ahogy a fekete símaszkos férfi megkínozza és
megerőszakolja Ginnyt. Álmában egy hordágyra szíjazták a
kivégzőteremben, és láthatta Ginnyt az ablak túloldalán.
Csakhogy nem a nézőtéren, ahol higgadtan ült. Hanem a
hálószobájában, a motelban. Ahol a fekete símaszkos férfi
éppen végzett az erőszaktétellel, és rátért a verésre, Ginny pedig
tétlenül hevert a feldagadt, püffedt arcával. Vérpatak csordogált
a bal orrlyukából és füléből. A férfi szívhangot keresve Ginny
mellkasára tapasztotta a fület, aztán a halálát nyugtázva
elégedetten lemászott az ágyról.
Grizz tehetetlen kívülállóként végignézte, ahogy a férfi feláll,
aztán szétnéz a motelszobában, hogy elemeljen valamit. Aztán
azt, ahogy Gwinny az ágyra pattan, és óvatosan megközelíti
Ginnyt. Utána nyalogatni kezdte az arcát. A tag Grizz szeme
láttára kapta fel Gwinnyt, és tekerte ki a nyakát. Utána betömte
a fekete cicát Ginny mellé, a takaró alá. Kegyetlen
meglepetésnek szánta annak, aki végül megtalálja Ginny testét.
Végül levette az álarcát. Grizznek még a pokoli álom mélyén
is megdobbant a szíve. Mert nem Ginny támadója fogadta.
Hanem az akkori legjobb barátnője. Sarah Jo.
 Ötvenedik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Fogalmam sincs, azon a héten hányadjára vettem elő Grizz

névjegykártyáját, hogy tétlenül meredjek rá. Legalább
háromszor dobtam a kukába, hogy utána észbe kapva
előássam, és letörölgessem róla az eper- és kávéfoltokat, a többi
gusztustalanságról nem is beszélve. Minek tartogattam?
Annyiszor került már elém, hogy magától megragadt a
fejemben Grizznek a hátuljára felírt címe. Ismerős környék.
Senkit nem ismertem abban a negyedben, de elégszer
megfordultam arrafelé, mikor az ott lakó vagy dolgozó
ügyfeleimet látogattam. Mivel már nem voltak ügyfeleim, így
természetesen semmi okom nem volt odamenni.
Miután a minap kikísértem Grizzt a kocsijához, visszamentem
a házba, hogy beszéljek Mimivel. Magára hagytuk a
videójátékába merült Jasont, egyenesen Tommy
dolgozószobájába mentünk, és becsuktuk magunk után az ajtót.
Mimi mindent elmesélt. A Slade második kosarát követő
csalódottságot. A kínos hazautat Christiannel. Hogy engem
keresett, de végül Grizz-zel futott össze a vegyesboltnál.
– Egyszerűen tudtad, hogy ő az, és rögtön odamentél?
– Kiköpött olyan volt, mint a régi képen, csak idősebb
kiadásban. Tudod, a hosszú hajún. Talán csak én akartam
belelátni, anya. Nem tudom. Mikor meg sem próbálta tagadni,
egyszerűen nem bírtam a kíváncsiságommal.
– De Mimi, beszálltál egy idegen kocsijába!
– Igen, azért már ő is letolt – ismerte el szégyenlősen.
Ez jellemző Grizzre. Megró egy gyereket, akit nem ő nevel.
Minden zaklatottságom dacára röpke mosoly bizsergette a szám
sarkát, de legyűrtem.
Mimi kifejtette, hogy csak a teljes, leplezetlen igazságot kapta
tőle. Ezt olyan kérdésekkel derítette ki, amikre már tudta a
választ. Nem hazudott neki. Egyszer sem. Nocsak.
– Remélem, világos, miért tiltom meg, hogy találkozz vele.
Punktum, Mimi! Nem látjuk szívesen az otthonunkban és az
életünkben.
Erre rám nézett.
– Tudom, anya. Megmondta, hogy pipa leszel, és meg se
próbáljam személyesen vagy máshogy keresni. Nem árulta el,
hol lakik, semmi ilyesmi. A rendszámtáblája alapján talán
utánanézhettem volna, de nem vagyok hülye. Nyilván kamu
címre van bejegyezve.
Tótágast állt a gyomrom.
– Jól értem, megjósolta, hogy dühös leszek, és nem hagyom,
hogy találkozz vele? Megelőzött a tiltással?
 Mimi sandán, kíváncsi képpel nézett rám.
– Anya, most azért dühöngsz, hogy egyetért veled, vagy azért,
mert megelőzött?
A hajamba túrtam, és fújtattam egyet.
– Dehogy dühöngök! Csak bosszant, hogy azt hiszi, idetolja a
képét, és rögtön belenyúlhat mindenbe, amihez semmi köze!
A lányom csak nézett. Láthatóan azt latolgatta, mit is érzek a
vér szerinti apja iránt. Remélem, ha sikerrel jár, velem is
megosztja a végeredményt.

A következő hét nem akart véget érni. Alec elhívott ebédelni egy
népszerű étterembe az Intracoastal mellett. Utána a kikötőben
sétáltunk. Sütött a nap, és elkapta a kezem, hogy egy
szemellenzőket árusító kicsi kioszk felé tereljen. Miután vett
nekem egyet, tovább fogta a kezem a séta végéig, méghozzá szó
nélkül. Kínos feszengésre számítottam, de hiába. Nagyon
megnyugtató volt, és bebeszéltem magamnak, hogy
kellemesnek találtam a szám sarkára nyomott puha csókot,
miután visszakísért a kocsimhoz.
Hazaúton szabadon elmerenghettem azon, milyen lett volna,
ha szájon csókol. Képes lennék viszonozni? Képes lennék
élvezni? Megérintettem a puszi helyét, az ujjaim az ajkát
utánozták.
A mobilom csörgése zökkentett ki a merengésből. Sarah Jo
hívott, csak rám akart csörögni, és elnézést kérni a néhány
hónapos távollétéért.
 – Sajnálom, Gin – szólt szelíden. A temetés után hetekig nem
láttam. – Nem tudom, mit mondhatnék. Tudom, szörnyen
hangzik, de engem is megviselt Tommy elvesztése, és
túlságosan kínzott a közelséged.
Elöntött a megkönnyebbülés. A szívem mélyén nyilván
valami másra számítottam. Súlyosabbra.
– Teljesen megértem, Jo. Ugyan… oda se neki. – És komolyan
is gondoltam.
Emlékszem arra a szörnyű napra a kórházban, mikor Sarah
Jo érkezésekor összeomlottam. Sosem hittem volna, hogy képes
leszek átvészelni azt a rettenetes időszakot nélküle, de
furcsamód sikerült. Mindenki a maga módján gyászol, és ha ő
úgy érezte, el kell vonulnia, akkor megértem. Én is megszoktam,
hogy ilyen ritkán látom, és nem tagadom, igazából fel sem tűnt
a hiánya. Hiányzott a barátságunk, de a kelleténél sokkal
kevésbé. Ki érti ezt?
Megbeszéltünk egy közös ebédet a következő hétre.
Bontottam a vonalat, és rádöbbentem, hogy nem csupán az idő
esett ki, de az út egy része is. Éppen befordultam Laurel Falls
körzetébe. Grizz körzetébe. Satufék, éles kanyar az út közepén,
és irány haza.

A következő hét sem akart véget érni, és a szorongásom minden

eltelt nappal fokozódott. Egyszerűen tudtam, hogy Grizz újra fel
fog bukkanni. Az maradt az egyetlen menedékem, hogy
lélekben készültem a dologra.
 Kellemesen telt a közös ebéd Sarah Jóval, de valami nem
stimmelt. Nem vele volt a baj. Csakis velem, túlságosan
rápörögtem Grizz visszatérésére.
Mire észbe kaptam, még egy hét eltelt, de Grizznek se híre, se
hamva. Békén hagyott. Vette a lapot. Megpróbáltam bebeszélni
magamnak, hogy ez jó dolog.
De az nem segített, hogy Jason nem egyszer kérdezősködött az
apja régi barátjáról, James Kirklandről.
A hetek során többször is találkoztam Aleckel, de nem
ismételte meg a kikötői kézfogást és búcsúcsókot. Mi több,
visszatért a tökéletes barát szerepéhez, és ha nem pörgök rá
ennyire a Grizz-ügyre, akkor a sértett büszkeségtől talán
felmerül bennem, hogy csak játszadozik velem. Az érzés
nyilván kölcsönös lehetett.
Kitartásért imádkoztam, valahányszor Grizz körül
kalandoztak a gondolataim. Adjon erőt az Úr, hogy
megszabadulhassak minden iránta táplált, makacsul őrzött
dühtől és nehezteléstől! Olyan békét áhítottam, amit csak a
Szentlélek nyújthat.
Mi több, azért a férfiért is imádkoztam, akit annak idején
mindennél jobban szerettem. Azt akartam, hogy találjon
boldogságra. Találjon rá az Úrra. És talán, de csak a legvégső
esetben arra is, hogy találjon rám, és repítsen vissza a rég érzett
szerelemhez. De annak már lejárt az ideje. Legalábbis ezt
mondogattam magamnak.
Semmiképp nem fordulhatott meg a fejemben a Grizz iránti
szerelem. A düh könnyebben jött, ugyanakkor kimerített, és
ellenkezett a világképemmel. Így mindig szokatlan
hangulatingadozások gyötörtek. Megszoktam, hogy biztos
vagyok a gondolataimban és a tetteimben. Mihelyt azon kaptam
magam, hogy a Grizz és a múltunk iránt táplált harag végre
apadni kezd, rádöbbentem, hogy új méreg vette át a helyét.
Aminek nem találtam a forrását.
Grizz betartotta a parancsaimat. Kerülte a templomomat és a
vegyesboltomat. Kerülte a gyerekeimet és az otthonomat. És
mindenek felett engem.
Bebeszéltem magamnak, hogy csak azért tart tisztes távot,
hogy engem szédítsen. Hogy mindez csak egy csavaros terv
része, amivel rá akar venni, hogy én menjek hozzá. Az ilyen
viselkedés természetesen nem volt jellemző az emlékeimben élő
Grizzre – a férfira, aki a világra fittyet hányva megszerzett és
megtett bármit, amit csak akart. A férfira, aki bárkin átgázolt, és
eltiporta, mint egy bogarat. A férfira, aki annyira elepedt értem,
hogy mindent kockára téve elraboltatott 1975-ben.
Nem. Ez a legkevésbé sem jellemző rá.
Őszintén zavart, hogy ennyit gondolok rá. Arra jutottam, hogy
ki kell paterolnom a fejemből és az életemből, egyszer és
mindenkorra. Azt is tudtam, hogy nem kereshetem fel. Mert ez
biztosan csak egy játszma, amit nem veszíthetek el.
Akár képzeltem, akár nem, attól még felemésztett. Nem,
tökéltem el. Ezúttal nem veszíthetek. Sosem megyek hozzá.
Soha.
 Ötvenegyedik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Két héttel később a bejárati ajtaja előtt találtam magam, és

fejben farba billentettem magam a gyengeségemért.
Szándékosan választottam hétköznapot, és olyan időpontot,
amikor biztosan dolgozik. Csupán oda akartam állni. Hátha
kipuhatolhatom ezt a gyötrő érzést.
Legyűrt az átélt érzelmi hullámvasút. Helyre kellett tennem a
dolgokat a fejemben. Látnom kellett őt. Szembenéznem az
érzéseimmel. Felismerni sem tudtam őket, de biztosan léteztek.
A szívem kötötte az ebet a karóhoz, hogy csak így tudok
továbblépni Grizzen. És ezt akarom, ugye?
Előbb vagy utóbb csak megtanulom, hogy a szívem még a
gazdájánál is pocsékabb hazudozó.
– Talán igazad volt, Tommy – suttogtam lesütött szemmel.
Egy alacsonyan szálló repülőgép zaja és a szüntelenül
zümmögő rovarok sem tudtak kizökkenteni a képzelgésemből,
hogy mihez kezdek, ha netán mégis otthon találom. Örülni
fogok a viszontlátásnak? Vagy dühös, tomboló, vádaskodó
leszek? Felkapom a vizet, miközben bebeszélem magamnak,
hogy a mérgem minden morzsája jogos? Ekkor az Úr
megszólított. Nem fennhangon. Nem a fülemmel hallottam, de
mindig tudtam, mikor üzen Ő a gondolataimon át.
Ekkor rádöbbentem, hogy mindenképp eljönnék beszélni
Grizz-zel. Mert mihelyt meghallottam az Urat, rögtön
szégyelltem, amiért úgy bántam vele. Naphosszat
győzködhetném magam, hogy joggal toltam le, és nem érdemli
meg a bocsánatomat. De még Jézus is megkérte az Urat, hogy
bocsásson meg a bíráinak és a kínzóinak. „Atyám! bocsásd meg
nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.”
Abban a pillanatban tudtam, hogy nem makacs
haragtartással és megvetéssel fűszerezett, hanem nyugodt és
felnőtt beszélgetés vár rám Grizz-zel. Igen, képes vagyok
megbocsátani neki, és meg is fogok. Visszajövök, és beszélek
vele.
Elöntött a béke, és az égnek emeltem az arcom.
– Köszönöm a Te békéd adományát, Atyám. Köszönöm, hogy
megmutattad nekem ezt a Te idődben – suttogtam.
Ebben a pillanatban felpattant a bejárati ajtó, és kirombolt
rajta Grizz, aki kis híján fellökött. Mire a határozottságom egy
szempillantás alatt elpárolgott.
– Cicc… izé, Ginny! – Durván karon ragadott, a szeme tágra
nyílt a döbbenettől. – Nem is láttalak. Mit keresel itt, édes?
Kis híján ráreccsentem, a szemére akartam vetni, mit keres itt
– munkaidőben! Az utolsó pillanatban kaptam észbe.
 – Nem… nem hittem volna, hogy itt vagy – dadogtam a meleg,
zöld szemébe nézve. – Én csak… csak próbálom rendbe rakni az
érzéseimet. Mondjuk, gyakorolni, hogyan… hát… beszélgessek
veled.
Elmosolyodott.
– Szabadnapom van. El kell mennem a fogorvoshoz. Az egyik
iszonyúan fáj. De lemondom az időpontomat.
– Azt hittem, nincs telefonod. – Felnéztem rá. Nem vádlón,
inkább kíváncsian.
– Nem is volt. A legutolsó találkozásunk óta Bear adott egyet,
hogy munkaügyben egyeztethessünk. Például ma reggel is
hívtam a fogorvos miatt.
Emlékeztem, Grizz mennyire gyűlöli a fogorvosokat. Komoly
fájdalmai lehetnek, ha tényleg időpontot kért. Nem akartam,
hogy lekésse. Önmagamat is meglepve előálltam egy ajánlattal.
– Elkísérhetlek?
Láttam rajta, hogy kissé megrökönyödve latolgatja a
lehetőségeit. Aztán letörten elvigyorodott.
– Legszívesebben behívnálak, de eléggé fáj ahhoz, hogy
inkább az ajánlatodat fogadjam el.
Bereteszelte a bejárati ajtót, aztán a kicsi, különálló garázsára
szegezte a távirányítóját.
– Elviszlek – ajánlottam fel, mielőtt megnyomhatta volna a
gombot.
Választ sem várva a kocsimhoz mentem, és beszálltam.
Követett, és félszegen bemászott a városi terepjáróm
anyósülésébe. Az ő méreteivel nehezére esett elhelyezkedni. A
lehető leghátrább tolta az ülést, hogy kényelmesen utazhasson.
Miután elmondta, hol találom a fogorvosi rendelőt, csend
borult a kocsira. Eltökéltem, hogy bájcsevejjel töltöm ki az űrt –
kérdezősködtem a tereprendező csapatnál végzett munkájáról,
a szomszédjairól, a beilleszkedés nehézségeiről. Döbbenet, de
találkozott néhány szomszédjával.
– A bal oldaliakat nem ismerem. Állítólag csak telente jönnek
le északról. A szemközti párnak, a nevük nem rémlik, nincs
ideje barátkozni négy gyerek mellett, ami részemről megfelel. A
jobb oldali család Miamiból jött. A szülők nem beszélik a
nyelvet. Két gyerekük van. A srác középiskolás, a lány fősulis. A
lány, Rosa kéthetente kitakarít nálam, és néha a bevásárlást is
elintézi nekem. Ha jól tudom, a hátsó szomszédba most
költözött egy család nyugatról. – Az oldalpillantásomra sietősen
hozzátette: – Nem hívnak meg családi sütögetésekre, semmi
ilyesmi. Csak próbálom elkerülni, hogy zárkózott pöcsnek
tartsanak. Inkább leszek a derék özvegyember, aki mindennap
elmegy dolgozni, és a saját dolgával törődik.
– Özvegyember lettél? – kérdeztem felhorgadó kíváncsisággal.
Elmesélte, miféle álnevet alkottak neki. Az új
személyazonossága családtörténettel és mindenféle hivatalos
iratokkal érkezett.
– Nem fáradtál még bele, Grizz? – bukott ki belőlem, és
legszívesebben visszaszívtam volna.
De pontosan tudta, miről beszélek. Kimerítő minden
fedősztori és névváltozás. Válasz közben nem nézett rám.
– El sem tudod képzelni, Cicus. – Végigdörzsölte az arcát a
tenyerével. – És mielőtt beszólnál, amiért lecicusozlak, tudom,
hogy veszélyes, és rühelled, de a szokás teszi.
– Jason szeretné, ha áthívnálak vacsorára. – Eleredt az eső,
mire bekapcsoltam az ablaktörlőt.
– Nem – felelte a kelleténél kissé gyorsabban. – Hiba volt
elmennem hozzátok Mimivel. Örülök, hogy megtettem, mert
megismerkedhettem Jasonnel. Remek srácnak tűnik, Ginny. De
egyszerűen nem tartom jó ötletnek.
– Tommy mindent elmesélt, azt is, hogy most már szabad
vagy. Már nem törődnek veled.
– Igaz, máskülönben biztosan nem intézem el, hogy
mindenképp tudomást szerezz arról, hogy élek, ettől még
próbálom meghúzni magam. Tudom, hogy mióta lecsuktak,
ugrásszerűen megnőtt a lakosság, és nagyobb csordába
könnyebb beleolvadni, azaz csökken a kockázat. A kész
személyazonosságomnak elégnek kell lennie.
Az eső rákezdett, így teljes erőre kapcsoltam a lapátokat.
– Ettől még mindig van rá esély, hogy felismernek. Mire
bebeszélik maguknak, hogy képtelenség, hiszen halottnak kéne
lennem. De ha egy szemtanú a fejébe veszi, hogy felismert,
ráadásul veled… arra már biztosan felkapják a fejüket.
Hatalmas baklövés volt belemennem, hogy elkísérj a
fogorvoshoz, de nem tudtam megállni, Cicc… Ginny.
Éreztem a méricskélését. Mégsem néztem rá, helyette
előreszegeztem a tekintetemet.
– Te vagy az egyetlen örök függőségem. – Az eső dübörgése a
nyomába sem érhetett. Tisztán, mélyen szólt, a következő
mondata pedig megpörkölte a lelkem. – Képtelenség, hogy
valaha nemet mondjak rád. Szeretlek, Ginny. Ez sosem
változott, egy pillanatra sem. Soha.
Hiss, huss, hiss, huss. Ide-oda jártak a lapátok, olyan
kétségbeesett tempóval küszködtek a záporral, amihez csak a
szívem zakatolása érhetett fel.
– Mégis, hányan tudják? – kockáztattam meg egy pillantást
felé. – Ott vagyok én, Mimi, Carter, Bill és Anthony.
– Ennyi. Anthony talán továbbadta Christynek, de ez nem
aggaszt.
Bólintottam, aztán az ajkamba haraptam.
– Grizz, miért a fejkötő? Olyan elavult módszer. Nem lett
volna elég, ha szólok Carternek? De legalább egyszerűbb?
– Ezt még 1985-ben intéztem, a letartóztatásom után. Nem
láttam okot a változtatásra. És mivel pontosan tudom, mire
képesek, csak az hiányzott, hogy megtudják, hagytam módot
arra, hogy elérj. Iszonyúan kockázatos lett volna egy személyes
találkozó, egy telefonhívás, de akár egy Carternek szánt e-mail
is. – Érezhetően hevülő pillantással tette hozzá: – Többek között
ezért nem javasoltam, hogy elgyere látogatóba.
Kizártam a záró vallomás hallatán rám törő szívfájdalmat, és
folytattam a kérdezősködést, beleástam magam a Carter-Bill
pároshoz fűződő szálakba. Mindenre higgadtan és habozás
nélkül válaszolt. Végül erőt vett rajtam az eleddig visszafogott
kíváncsiság.
– Hogyan? Hogyan sikerült a kamu kivégzés? – böktem ki. –
Mármint, az világos, milyen befolyásos ez a szervezet, de
eljátszani más halálát?
– Egy hajszálon múlt. Biztosra veszem, hogy tényleg
meghaltam azon az asztalon. A hullaházban tértem magamhoz,
miután kezelésbe vettek az orvosaik – felelte hidegvérrel.
Megborzongtam a hullaházban ébredés gondolatára.
– De… megölethettek volna, miután visszaadod nekik, ami az
övék, nem? – néztem rá a szemem sarkából.
– De igen, Cicc, méghozzá fű alatt.
– Mégsem tették, Grizz. Miért nem?
– Csak két lehetőség jut eszembe. Már nem érek nekik annyit,
vagy akadt egy őrangyalom. Tippre sosem fogom megtudni.
A hangsúlya elárulta, hogy lezártnak tekinti a témát, és
titokban megkönnyebbültem.
Végre odaértünk a fogorvoshoz. Az orvosi rendelő egy olyan
saroképületben kapott helyet, ami egyszerre volt egészségügyi
és bevásárlóközpont. A gyakorlat sebesen terjedt Floridában. Az
ingatlanfejlesztőknek mindent ki kellett hozniuk a
rendelkezésükre álló telkekből. Aki betért az épületbe, egy füst
alatt elintézhette a bevásárlást, az étkezést, a szépítkezést és a
csontkovácsot is. A szerencse mellém állt, találtam egy
parkolóhelyet a bejáratnál.
– Szerintem várj a kocsiban, Ginny. A biztonság kedvéért. Ha
nem akarsz, majd hazamegyek taxival.
Abban egyetértettem, hogy nem megyek be vele, de
biztosítottam, hogy szívesen megvárom. A mosolyától a
kislábujjam is megborzongott. Alec érintése vagy csókja nem
bizsergette meg a lábujjaimat. A mobilomon játszottam, hogy
elüssem az időt. A gyerekek elmondták, mi mindenre képes a
készülék, és még mindig nem tudtam megszokni. Éppen a
hátralevő mobiladatomat próbáltam ellenőrizni, és rájönni a
csengőhangválasztás nyitjára, mikor felnéztem.
Felfigyeltem egy kicsi autóra, ami az egészségügyi központ
körül keringett. A visszapillantójáról mozgássérült jelzés lógott.
Egy röpke pillantással kiderítettem, hogy minden mozgássérült
hely foglalt. Türelmesen megvártam a ki tudja, hányadik
körüket, és elkezdtem lassan kitolatni. Erre megálltak, és
indexeltek. A legtávolabbi helyhez hajtottam, és betolattam,
hogy a fogorvosi rendelővel szemben álljak, mikor Grizz kijön.
Hála az égnek elállt az eső. A párnak egy örökkévalóságig
tartott, hogy kiszálljanak, és eljussanak a járdáig.
Ki tudja, mennyi idő telt el, mire legközelebb felnéztem a
telefonomból. Tudtam, hogy kijött. Nincs rá magyarázat, de
furcsamód éreztem Grizzt. Régen, és most is.
Beindítottam a kocsit, és szemmel tartottam, ahogy lazán
közeledik a járdán. Átvágott a szomszéd épülethez, és elment
egy kifőzde, egy fodrászat és egy sportbolt mellett. Láthatóan
keresett valamit. Nem a parkoló kocsikat fürkészte. Nem engem
keresett.
Végre utolértem, és finoman rátenyereltem a dudára. Azzal a
lendülettel a kocsimhoz sietett, és beszállt.
– Azt hittem, leléptél. – Semmi düh vagy méltatlankodás,
puszta tényközlés.
– Átadtam a helyemet egy párnak, nekik jobban kellett. Hogy
ment odabent?
 – Helyretett. Nem kell visszamennem.
– Mit csináltál? Úgy tűnt, mintha keresnél valakit vagy
valamit.
– Azt hittem, elmentél, úgyhogy hívni akartam egy taxit. De
otthon felejtettem a telefont, amit Anthony adott.
– Akkor mégis, mit műveltél?
– Egy kurva telefonfülkét kerestem!
Félmosollyal feleltem.
– A telefonfülke veszélyeztetett faj lett.
– Sok minden megváltozott a távollétemben – közölte
fapofával.
– Nagyon sok – helyeseltem. – De látom, a szitkozódásról nem
sikerült leszoknod.
– Te próbálj meg túlélni tizenöt évet a sitten úgy, hogy
közösülést és kakit emlegetsz!
Az ő szájából ez a két szó önmagában mulatságosan hangzott.
Bármennyire is megvetettem az öncélú szitkozódást, nem
bírtam magammal. Elvigyorodtam a gondolatra, hogy éppen ő
finomkodjon.
Miután hazavittem, megkérdezte, beugrom-e hozzá. De
megráztam a fejem. Nem csak azért, mert rossz ötletnek
tartottam, hogy kettesben maradjak vele, de a buszmegállóban
akartam várni a leszálló Jasont. Elmeséltem Grizznek, hogy
Jason bunyókba keveredett a suliban, különösen az egyik
ördögfiókával, akivel egy buszon utaznak. Grizz erre felkapta a
fejét, és részleteket kért.
– Tommy ügye miatt – magyaráztam. – Tommy halála után
mindenki kedvesen és megértőn viselkedett, de mindig akad
egy jómadár, aki más fájdalmát kihasználva kavarni kezd, hogy
feldobja magát. Ezúttal egy Corbin nevű srác a tettes. Az utóbbi
időben szörnyen bánt Jasonnel. Nem tudom, miért vagy honnan
jön, de nagyon sértő dolgokat mondott.
– Például? – ráncolta a homlokát Grizz.
– Legutóbb azzal zaklatta fel Jasont, hogy Tommy a saját
ostobaságának köszönheti, hogy lelőtték. Corbin papájának
természetesen lett volna annyi esze, hogy elbújjon, és ha neki is
esik a lövésznek, nem lett volna olyan tökéletlen, hogy golyót
kapjon.
– És, mi történt? Jason felképelte?
– Dehogy! Tommyval azt tanítottuk Jasonnek, hogy fordítsa
oda a másik orcáját is, ügyet se vessen a zaklatókra, és csak a
legvégső esetben vágjon vissza. – Csak sejthettem, hogy Grizz a
szemét forgatja, mert én az előttünk húzódó útra szegeztem az
enyém. – Mindennél jobban zavarta Corbint, hogy Jason fel sem
vette a piszkálódását, így erőszakhoz folyamodott. Jason
természetesen nem hagyta annyiban. Hiába a monokli, az sehol
sincs az összetört szívéhez képest. Hiszen elveszítette az apját,
és még piszkálják is miatta. Iszonyatosan megviseli a dolog.
Az érzelmi csapásról, amit Jason Alectől szenvedett el,
természetesen eszem ágában sem volt mesélni Grizznek.
Megmagyarázta, Alec miért tért vissza a baráti közeledéshez a
hetekkel korábbi kikötői sétánk után.
Jason éppen Alec gyerekeinél vendégeskedett. A hátsó
kertben játszottak, mikor beszaladt a mosdóba. Mint kiderült,
Alec elhidegült neje, Paulina éppen beugrott, és Jason
kihallgatott egy beszélgetést, amit nem az ő fülének szántak.
Feltűnt, mennyire megváltozott a viselkedése, miután hazajött
tőlük, és csak napok alatt sikerült meggyőznöm, hogy mondja
el, mi a gond. Kihallgatta Alec és Paulina beszélgetését arról,
hogy újra összejönnek. Paulina pedig kifejezetten kérte, hogy
Alec ne töltsön annyi időt Jasonnel és velem.
Az egyik este meg is kértem Alecet, hogy fussunk össze egy
gyors vacsorára, ahol kifejtette.
– Szégyellem magam. Ha tudtam volna, hogy Jason hallott
minket, biztosan megbeszélem veled. Amúgy is ez lett volna a
legkevesebb. – A hajába túrt. – Úgy érzem, meg kell próbálnom,
a fiaim érdekében, Ginny. Paulina adna nekünk még egy esélyt.
Futó hóbortnak nevezte a leszbikusságát.
Ittam egy kortyot, és elnéztem a poharam pereme felett.
– Az ilyesmi tényleg puszta hóbort? – Nem tréfának szántam.
Tényleg nem tudtam, és úgy tűnt, ebben egy cipőben járunk.
– Nem tudom, de Paulina megváltozott. A maga módján
Sherry talán használt neki. Derűlátóbb, pezsgőbb, nem annyira
önző. Igazi anya lett, amilyet a fiúk érdemelnek, és látom rajta,
hogy nem színészkedik. Teljesen beléjük feledkezik.
Megkérdezte, hazaköltözhetne-e.
– Alec, tudom, semmi jogom beleszólni. Ha ezt akarod, örülök
neked. De barátodként mondhatok annyit, hogy kérlek, légy
óvatos?
Melegen néztem rá, mire az asztalon át megfogta a kezem.
– Többre vágytam tőled, Ginny. Nem tagadom, és sosem
próbálnám. Azt hiszem, a kikötői ebédünk és a röpke csók után
elhitettem magammal, hogy talán lehet köztünk valami. De a te
szemedben nem láttam semmit. Jól mondom, ugye?
Félrenéztem, de nem húztam el a kezem.
– Senki sem kívánhatna nálad jobb barátot, Alec…
– De? – Ajkán apró mosoly játszott.
Felsóhajtottam.
– Úgy érzem, erőltetnénk. Mármint, mintha párnak kéne
lennünk, mert neked nincs feleséged, én elveszítettem a férjem,
és a fiad azt akarja, hogy egy család legyünk. Persze, elismerem,
talán nem szívesen láttam be, de attól még van közöttünk
szikra. Biztosan nem csak képzeltem. De túl romlatlan. Túl
takaros. Szinte túl tökéletes. Érted a célzást?
– Igen. – Bólintott. – Értem, miről beszélsz.
Visszahúztam kezem, és az ölembe terített kendőt babráltam.
Az érintetlen csirkés Caesar-salátát bámultam a tányéromon,
még az ínycsiklandó illata sem tudott rávenni egy falatra.
Kavargott a gyomrom.
– Megtennéd, hogy teljesen őszintén felelsz egy kérdésemre? –
érdeklődött fojtottan.
– Természetesen.
– James keze van a dologban?
Csak pislogtam rá, ez készületlenül ért.
Alec feszengve mosolygott.
– Jason említette, hogy benézett hozzátok Tommy egy régi
barátja. Azt mondta, csak egyetlenegyszer, de láthatóan teljesen
az ujja köré csavarta.
 Megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem. Titokban arra
számítottam, hogy Grizz talán művelt valamit, amivel Alec
tudomást szerzett róla. De nem.
– James mesélt néhány történetet Tommy fiatalkorából –
magyaráztam. – Még szép, hogy megbabonázta Jasont. Rá akar
venni, hogy áthívjam, és hallhassa a folytatást. Csakis erről
lehet szó.
– És szeretnéd áthívni? – kérdezte Alec.
Erre ránéztem, a fejemben válaszlehetőségek garmadája
örvénylett. Végül az igazságot választottam.
– Őszintén, Alec? Nem tudom. A lehető legkomolyabban
mondom.
Most, Grizz behajtóján ücsörögve felé fordultam.
– Jason képes megvédeni magát? – kérdezte Grizz. – Tommy
megtanította bunyózni?
– Természetesen megtanította neki, hogyan védje meg magát.
De Jason egészen más környezetben nőtt fel, mint Tommy. –
Rámarkoltam a kormánykerékre. – Tommynak nemigen volt
oka gyakorolni vele.
– Sosem vetném a szemére.
Ledöbbentett a beismerés, és Grizzre pillantottam. Aki választ
sem várva folytatta.
– Tommy nyilván attól tartott, hogy én leszek a végeredmény.
Nyilván félt beizzítani az örökségemet. Megmondtam, sosem
vetném a szemére. Biztosan attól rettegett, hogy az alma nem
esik messze a fájától. Mármint, átugrott egy nemzedéket, mert
Tommy nem örökölte az én vérszomjamat, de biztosan félt,
hogy az unokám talán igen.
Leesett állal döbbentem rá, hogy Grizz nem tudja. Grizz
őszintén hiszi, hogy Tommy az ő fia.
– Nem kell attól tartanunk, hogy Jason bármiben rád üt, Grizz
– mondtam neki halkan. Nem gúnynak szántam, és
remélhetőleg nem vette annak.
– Miért nem? – Időközben kiszállt, és becsukta az ajtót.
Lehajolt, és rátámaszkodott az anyósülés letekert ablakára.
– Mert Tommy nem a te fiad volt. – Mielőtt felelhetett volna,
sietősen hozzátettem: – Őszintén sajnálom. – A lehető
legkomolyabban. – Szégyellem, hogy bedobom neked ezt, aztán
lelépek, de oda kell érnem a buszmegállóba. Most nincs időm
kivesézni. – Rükvercbe váltottam. – Ígérem, később
elmagyarázom!
Bólintott, majd ellépett a kocsitól, de időközben észrevettem
valamit a szemében. Szinte biztosra vettem, hogy
csalódottságot.
 Ötvenkettedik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

Két napra rá Grizz még mindig Ginny felvilágosításán rágódott.

Őszintén hitte, hogy ő nemzette Tommyt. Ginny vajon a képébe
hazudott, hogy megbántsa, megfizessen neki mindazért, amit
vele tett? Tommy győzte meg Ginnyt holmi képtelen
valótlanságról abban a dőre reményben, hogy megvédheti –
vagy magához láncolhatja? Vagy tényleg ez az igazság?
A munkából hazafelé menet szabad folyást engedett a
gondolatainak. Még tanulta a türelmet. Fel akarta hívni,
magyarázatot kérni, de tudta, próbára teszik. Vagy Ginny, vagy
valamilyen felsőbb hatalom, aminek a befolyása talán be
szeretne furakodni a tudatába, de ez kétesélyes.
Hónapokig tartotta magát a napirendjéhez. Mindennap
munkába ment, minden este egyedül vacsorázott otthon. Nem
érdekelte a tévé, így vagy gyúrt a kondiszobájában, vagy a helyi
könyvtárból kivett számos könyv egyikét olvasta.
A hétvégéket motorozással töltötte. Végül engedett a motorja
hívásának, és benézett a raktárba, hogy visszavontassa Dél-
Floridába. De Fort Lauderdale-ben, az ideiglenes lakhelyén
sosem ült fel rá. Inkább vállalta a hosszú vezetést Aligator Alley-
be, az állam túloldalára. Még ebben is volt rizikó, de mivel
hónapok teltek el a kivégzése első évfordulója óta, úgy érezte,
mérföldkőhöz ért. Valamiképp megérdemelte.
A dolog puszta öröméért motorozott. Hogy érezze a
menetszelet. Szerencsére a floridai törvények már nem tették
kötelezővé a sisakviselést. Grizz eddig sem hordott, és így már
az igazoltatást sem kockáztatta. Mindig egyedül,
feltűnésmentesen motorozott.
De minden egyes alkalommal arról ábrándozott, hogy ő ott ül
mögötte. Szorosan, a hátához simuló mellel öleli a derekát.
Fokozódó vágyakozással képzelte el a szeretkezést, ami célba
vagy hazaérve vár rájuk.
Vigyorogva jutott eszébe, hányszor nem bírták ki hazáig.
Felidézte, hogyan nyúlt a háta mögé útközben, hogy megkeresse
a lába közét, és ficánkolásra bírja. Az ujjai pezsgést, vágyat
keltettek, mire Cicc makacsul félre akart húzódni a legközelebbi
félreeső helyen, hogy szeretkezhessen vele.
Vajon visszatérhetnek ezek a napok? Kaphat még egy esélyt
nála?
Most, az utcájába befordulva dübörögni kezdett a szíve. A nő
városi terepjárója a háza előtti vízelvezetőben parkolt.
Kimerítette a kánikulában töltött nap, de a kocsija láttán majd
szétvetette a pezsgés.
Kinyitotta a garázsajtót, és beállt. Kisétálva a bejárati
ajtajához vezető járda mellett talált rá, keze a csípőjén, epés
pillantása a motorján.
– Nem mondod, hogy ezzel furikázol a városban?
– Miért? Eljönnél egy körre? – Önkéntelenül elvigyorodott.
– Nem, eszem ágában sincs elmenni egy körre! Csak az
hiányzik, hogy egy motor nyergében lássanak!
– Ha máshol szeretnél látni, várom a javaslatokat.
Pír futotta el Cicc arcát, láthatóan feszengett. Azonnal
haditervet váltott; nem akarta felzaklatni, mert a végén még
lelép.
– Örülök, hogy látlak, édesem – mondta a lehető
leggyengédebben. – Be tudsz jönni?
Őszinte mosollyal ajándékozta meg.
– Persze, de nem maradhatok sokáig. Csak magyarázattal
tartozom azért, amit a minap mondtam.
Nem volt teljesen őszinte. Hosszú beszélgetést akart, de előbb
látni akarta, hogy alakulnak a dolgok.
– Miért nem hívtál fel? Ne vezess hiába – vetette fel Grizz
csevegő hangon. Két napja megadta neki a mobilszámát.
– Elveszett a számod.
Lopott pillantást vetett a nőre. Csak néhány lépésre állt, és
karba tett kézzel, a jobb lábával a földet rugdosva meredt a
járdára.
Sosem ment neki a kamuzás. Grizz mosolyogva nyitotta ki a
bejárati ajtót, aztán oldalra lépett, hogy előreengedje. Végül
követte, aztán becsukta, és be is zárta mögöttük az ajtót, közben
igyekezett semmibe venni a nő kósza illatára azonnal
felhorgadó merevedését. Azt már tudta, hogy az illata jottányit
sem változott.
Cicc a nappali közepén állt meg, és lassan felmérte a látványt.
Redőny lehúzva, de a tetőablakokon át beáradó természetes
fény mindent betöltött, hogy meleg, hívogató légkört teremtsen.
– Kellemes. – A hangjában őszinte elismerés csendült.
– Bútorozottan vettem ki. Kérsz egy italt?
– Van valami diétás?
– Fenéket. Különben is, minek neked bármi diétás?
Válasz helyett a nő igyekezett nem Grizz hátsóját bámulni,
miközben elment mellette a nyitott konyha felé. Tudta, teljes
képtelenség, de tényleg úgy tűnt, hogy Grizz jobb formában van,
mint a bebörtönzése előtt. Az ötvenes éveiben járt, amiből
tizenötöt rács mögött töltött. Hogy kupálódhatott ki? Vénnek és
elaggottnak kéne lennie!
Grizz palackozott vízzel kínálta. Lecsavarta a kupakot a
sajátjáról, hosszú kortyokkal, húzóra felhajtotta, aztán elnézte,
ahogy a nő egy röpke korty után visszazárja az üvegét.
– Azért jöttél, mert szerinted Tommy nem a fiam?
– Azért jöttem, mert tudom, hogy nem a fiad.
– Ráérsz tíz percig, amíg lezuhanyozok?
– Persze, menj csak.
Grizz világcsúcsot futott a zuhany alatt, a fürdőből csupán egy
farmert és a hajára csavart törülközőt viselve bukkant elő.
Ételillat ütötte meg az orrát, és a konyhasziget túloldalán találta
a nőt, háttal neki. A tűzhelynél állt.
– Mi ez a remek illat? – kérdezte.
 – Nyilván semmi kedved főzni azután, hogy egész nap
melóztál – felelte hátra sem fordulva. – Áttúrtam a hűtőd, és
előszedtem minden használhatót. Remélem, szereted a keverve-
rázva sütött csirkét.
Igazából le kellett foglalnia a kezét és az agyát. Csupán
egyetlen röpke gondolatot engedett meg magának a vízsugár
alatt pucérkodó Grizzről. Igen, eddig, és ne tovább.
– Persze, simán – felelte Grizz őszintén. – Maradsz, és
csatlakozol, ugye?
Megfordult, hogy válaszoljon, és azonnal torkán akadt a szó.
Grizz félmeztelenül állt előtte, mindkét kezével lazán fogta a
nyakára terített törülközőt. Hosszú, ázott haja szanaszét állt. A
mellkasát bámulta, mikor a férfi kizökkentette.
– Megteszed? Maradsz, és csatlakozol? – kérdezte szívélyes,
mégis eltökélt pillantással.
Vajon Grizz mikor ehetett utoljára házikosztot, pláne
társaságban? Maradhat, döbbent rá. A gyerekeknek foglalt az
estéjük, így ráér.
– Igen, maradok – felelte kissé reszketegen, miközben Grizz
visszament a hálóba, hogy a szennyeskosárba dobja a
törülközőt, és inget húzzon.
Grizz tizenöt külön töltött év után is ugyanolyan némán és
tisztelettudón várta ki az asztali áldást, mint annak idején.
Aztán a nő minden teketória nélkül megosztotta vele, mit
derített ki Tommy a saját és Mimi DNS-éről.
– Miután Tommy elmesélte, hogy te vagy az apja, meggyőztem
magam, hogy látok hasonlóságot, de most, jobban belegondolva
a magasság talán stimmelt, de a szélesség nem. A megfelelő
fényben mogyoróbarna árnyalatú lett a szeme, de ennyi, semmi
több. Nem is akartam elhinni, hogy a fiad, de nyilván rám is
átragadt a makacs meggyőződése.
Grizz rámeredt, úgy emésztgette. Bólintott, de egy szót sem
szólt.
– Minden tudok az anyjáról, Candyről. Tudom, mit meséltél
Tommynak a börtönben. Arról, hogy annak a bizonyos Rednek
a parancsára maradtatok vele Anthonyval. – Mindezt egy
csipetnyi vád nélkül.
Ekkor elmesélte Tommy látogatását az apai nagyanyjánál.
– Red. – Grizz álla megfeszült. – A mocskos kurva anyját.
Kihasznált minket Anthonyval, hogy fogságban tartsa Candyt „a
saját érdekében”-kamuval. Halálosan félhetett tőle, mert sosem
árulta el nekem és Anthonynak, miket művelt vele Red.
Végeztek az étellel, az asztalnál ültek. Grizz ivott egy kortyot,
aztán letette a poharát.
– És biztos, hogy Red volt Tommy apja? – kérdezte.
Válasz helyett Cicc felállt az apró konyhaasztaltól, és
visszament a nappaliba a retiküljéért. Grizz követte a nőt, aki
leült egy székre a kanapéval szemben. Grizz szemközt, a
heverőn foglalt helyet, miközben Cicc a szeme láttára húzott elő
egy borítékot a táskájából.
– Ő Red fivére, David Enman. – Egy képet nyújtott felé. – Mit
gondolsz?
– Rohadt élet – fújtatott Grizz. – Döbbenet, de Tommy nem
Redre, hanem a testvérére ütött! Jól értettem, David Enman
évekkel Candy terhessége előtt meghalt?
– Igen – bólintott. – Van valami, amit nem értek. Igazából
rengeteg mindent nem értek, de miután fény derült erre,
megdöbbentem, miért nem bizonyítottad az apaságodat. Azért
feltételezted, hogy te vagy Tommy apja, mert megegyezik a
vércsoportotok, és akkoriban csakis te és Anthony szexeltetek
Candyvel. Éppen te érted be ennyivel? Miért?
– Más időket éltünk. Akkor még nem voltak apasági tesztek.
Láttam egy kiskori képét, amin nagyon hasonlított rám. Ritka
vércsoporton osztoztunk. Még a születésnapja is stimmelt
ahhoz, mikor kúrtam Candyt. Annak idején beértem ennyivel. –
Kerülte a nő tekintetét.
– Egy magadfajta, Grizz? Soha – mondta Cicc szelíden. –
Szerintem el akartad hinni. Azt akartad, hogy a fiad legyen,
ugye?
Grizz felhorkant.
– Miért vágynék ilyesmire? Miért akarnék belerángatni egy
gyereket egy ilyen világba? Ne légy röhejes, Cicc.
A nevezett félrehajtotta a fejét.
– Azért, mert egész életben egyes-egyedül arra lehetsz büszke,
hogy Mavis gondjára bíztál, és nemzettél egy olyan okos
gyereket, mint Tommy. Talán ez az egyetlen valamirevaló
örökséged.
Grizz nem felelt, így Cicc kapva kapott az alkalmon, hogy
rátérjen a soron következő témára. Nem tudta, mit vár Grizztől.
Hiszen ő maga sem tudta, Grizz mit vár tőle! Csak abban
lehetett biztos, hogy bizonyos dolgokat a férfi szájából akar
hallani. A múltja titokzatos tényeit. Nem érdekelték a
bűncselekményei, ahogy a kétes üzelmei sem a megzsarolt
titkos társasággal, akik gondoskodtak az álkivégzéséről. Arról
egyetlen kérdés gyötörte, amit már feltett. Nem kellett, és nem
is akart többet tudni.
Nem, Grizz személyes múltja érdekelte. Próbatételnek szánta.
És ki tudja, miért, de kétségbeesetten vágyott arra, hogy a férfi
átmenjen a rostán.
– Mégis, hány évesen ejthetted teherbe Candyt? Ő nyilván
tizennégynek hitt, hallottam, ezt mondta neked aznap este, a
motelban.
Erre Grizz dacosan rámeredt. Az arckifejezése gondos
mérlegelésről árulkodott. Vagy a számításaiba merült, vagy arra
próbált rájönni, hazudjon-e neki.
– Tudod, mit, ne itt kezdjük – mondta Ginny, megelőzte Grizz
válaszát. – Inkább az alapoknál! A gyerekkorodnál. Nem tudom,
miért olyan fontos nekem, de tedd meg a kedvemért, Grizz.
Lássuk, őszinte tudsz-e lenni hozzám! Már nem kell titkolóznod
előttem a saját érdekemben, ugye?
– Nem szívesen beszélek a gyerekkoromról, Cicc, szóval
inkább verd ki a fejedből.
Azt nem tette szóvá, hogy megint kicsusszant a száján a
beceneve, de a megjegyzést nem hagyhatta annyiban.
– Hallottam a gyerekkorodról. Hallottam a húgodról. Tommy
mindent elmesélt.
Grizz csak bámult. Az arca merő rejtély.
– De nem tudom a nevét. Áruld el a nevét, Grizz. Áruld el a
kishúgod nevét.
– Miért olyan fontos ez ne…
– Kérlek, csak áruld el, Grizz! – könyörgött.
Cicc időközben felpattant, kihúzta magát, onnan nézett le rá.
– Csak egyvalamit – kérlelte. – Egyetlen tényt a múltadból!
Senkit sem sodorsz veszélybe azzal, ha elárulod a nevét.
Évekkel ezelőtt elment. Már nincs mentséged arra, hogy bármit
titokban tarts előttem!
A szavai az egész házat betöltötték. Grizz látványosan nyelt
egyet. Még mindig a kanapén ült, de időközben a szélére
húzódott. Az arca egy vonalba került Ginny derekával.
– Ruth – suttogta fel sem nézve. – Ruth Ann. Ruthie-nak
becéztem.
Ginny fennhangon sóhajtott. Lassan közeledett felé, mire
Grizz érte nyúlt, magához húzta, és a hasába temette az arcát.
Ginny tétlenül tűrte, és azon kapta magát, hogy a még mindig
ázott hajába túr. Rádöbbent, hogy a férfi nem sír, csak öleli,
nem tud betelni a melegével. A fényével.
– Akkor ezért javasoltad ezt Mimi második keresztnevének.
Ruthie emlékére.
Gyengéden a tenyerébe vette az arcát, majd felemelte, hogy
Grizz őrá nézzen. A szemét kín töltötte meg, ami apránként
teljesen átalakult. Valami hevessé.
– Igen, ezért javasoltam – motyogta. – Örülök, hogy végre
tudod az okát.
Ginny nagyot nyelt. Muszáj elszakadnia. Látta a férfi
szeméből sütő szükséget, és felötlött benne, hogy Grizz talán
ugyanezt látja viszont az övében. Nem. Még nem. Talán soha. A
válla megereszkedett a gondolatra.
Ennyit a kitérőről. Higgadtan kibontakozott Grizz öleléséből,
és visszaült a székbe.
– Mi az igazi neved? – tette fel a következő kérdését, keresztbe
téve a lábát.
– Jaj, édes, eszedbe ne jusson! Nem fontos.
– Nekem az.
Grizz álla ismerősen feszült, mindig ez jelezte a mérgét és a
feldúltságát. Felállt, és a hálószoba felé indult. Cicc nem követte.
Lófarokba fogott hajjal tért vissza. Húzta az időt.
– Mit számít neked az igazi nevem?
– Grizz, azért jöttél Dél-Floridába, mert közös jövőt remélsz
velem? Fogalmam sincs, hogyan képzeled, de azt tudod, hogy
nem forgok veszélyben. Tommy vakvéletlen áldozata lett. Nem
kell sasszemmel figyelned engem és a srácaimat. Önellátó
vagyok. Egyedül is megy a gyereknevelés. Mit keresel még
mindig itt?
Válasz helyett Grizz csupán elé állt, keze szorosan ökölbe
szorítva. Sikerült feldühítenie. Helyes. Hadd töltse el a méreg.
Ginny nem szívelte ezt az érzést, de a közönynél bármi jobb.
– Régi szellemekkel dacolsz, ugye? Grizznek aztán senki nem
parancsol, ultimátumot meg pláne nem ad! Pedig tőlem ezt
kaptál. Ha akarsz egy szeletet az életemből, legyen az bármilyen
apró, akkor azt javaslom, áruld el az igazat. Mondd meg az igazi
neved, vagy kimegyek azon az ajtón. – A bejárat felé biccentett.
– Méghozzá végleg – fenyegetőzött, és remélte, nincs az arcára
írva, hogy blöfföl.
Semmi. Farkasszemet néztek. Mindketten kitartottak.
– Te döntesz – szögezte le.
Még mindig semmi.
Teltek a percek.
– Ahogy tetszik – szólt, és felpattant. Nem akarta, hogy Grizz
lássa a csalódottságát, így félszegen a táskájába túrt a
kulcsaiért. Erre már követte, és elkapta mindkét karját.
– Nem, Cicc. Félreértesz. – A hangjában őszinteség csendült.
– Akkor halljam, Grizz.
– Elmondanám az igazi nevem, de szerintem nem hinnéd el,
ahhoz túlságosan hasonlít a mostani álnevemre. Még azt
hinnéd, kitalálom. Mivel nem tudnál utánajárni az igazságnak,
így csak remélhetem, hogy hiszel nekem. Ilyen ügyekben semmi
okod bízni bennem, de képtelen lennék elviselni a gondolatot,
hogy azt hiszed, a bolondját járatom veled, miközben igazából
őszinte vagyok.
Ginny erre visszaült.
Grizz lesütötte a szemét.
– Egyes-egyedül a tanáraim és néhány iskolatársam szólított
az igazi nevemen. A nevelőszüleim kölyöknek hívtak, Ruthie
pedig bátyusnak. Csak egyetlenegyszer láttam a születési
anyakönyvi kivonatomat, mielőtt elsüllyesztettem egy
csatornába a családi autóban. A mostohaapám vezetékneve állt
rajta, így nem tudom, mi az igazi családnevem. Azt azért
megérted, hogy csak annyit mondhatok, amennyi egy több mint
negyven éves emlékből megmaradt?
 Bólintott.
– Az igazi keresztnevem Jamison. – Grizz makacsul állta a nő
tekintetét. – Hasonlít az álnevemhez, a Jameshez, de eszedbe ne
jusson, hogy át akarlak rázni, vagy szándékosan akarok
hasonlót bemesélni neked! Néhányan Jamisonnak hívtak.
Mások Jamie-nek, mások Jamesnek.
Választ várt. Széles mosolyra nem számított.
– Hiszek neked.
Hosszú sóhaj.
– Akkor nem hiszed, hogy a kisujjamból szoptam, azért tök
olyan, mint az új álnevem?
– Tudom, hogy nem a kisujjadból szoptad. – Ginny felállt, és
elindult felé.
– Honnan tudod, édesem?
– Mert tudom az igazi nevedet, Grizz. Esélyes, hogy még nálad
is többet tudok a múltadról.
– Honnan? Honnan tudhatsz rólam bármit? Még én sem
tudom az igazi vezetéknevem!
Ginny megfogta a kezét.
– Az édesanyádat Frances Fowlernek hívták. A lánykori neve
pedig Jamison volt. Ezt onnan tudom, hogy találkoztam az
apáddal.
 Ötvenharmadik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Még sosem láttam ilyennek Grizz arcát. Teljesen ledöbbent.

Sokkot kapott. Mi több, reménykedni is mert.
Irány a konyha, és lefőztem egy kávét, míg ő a kanapén ülve
meredt a sötét tévéképernyőre. Mihelyt kész lett, adtam neki
egy gőzölgő bögre erős feketét, ahogy szereti. Csak ült, és figyelt,
miközben felidéztem a látogatásomat Mary Katherine és Agnes
nővéreknél több hónappal korábban, közvetlenül Tommy
halála előtt.
– Nem – rázta a fejét, a kávéja érintetlen. – Ilyen véletlenek
egyszerűen nem történnek.
Ittam egy korty kávét, aztán letettem az apró üveg
dohányzóasztalra. Különös gondolatom támadt, miközben
kivettem Grizz hatalmas markából az érintetlen bögréjét, és
letettem az enyém mellé. Egy ilyen törékeny asztalka nem illik
ilyen gazdához. Vajon ripityára fog törni? Mint a szívek? Azok is
összetörnek.
 Kivertem a fejemből a kicsavart gondolatokat.
– Szóról szóra ugyanezt mondtam Mary Katherine nővérnek.
Egyszerűen képtelen voltam elhinni. A nővér erre rám
mosolygott, és közölte, hogy ő sem hisz a véletlenekben.
Szívesebben hívja őket „Úretleneknek”.
A retikülömbe nyúltam, és előhúztam a borítékot David
Enman képével. Aztán egy másikat.
– Agnes nővér nekem adta – nyomtam Grizz kezébe. – Ez
Ruthie? Ő a kishúgod?
Lebámult a képre, az arca merő rejtély.
– Grizz?
Nehezen forgó nyelvvel törte meg a csendet.
– Sosem hittem volna, hogy viszontlátom még az arcát.
Egyszerűen hihetetlen. – Lassú mosoly terült szét az arcán. – És
Razor. Dögöljek meg, ha nem ő volt a világ legjobb blökije.
Lucifer és Damien is okos kutyák voltak, de Razor mellett sok
ember is elbújhatna.
Meséltem neki a látogatásomról a Blue Ridge-hegység
előhegységében elterülő álmos észak-karolinai városkában, és
részletekbe menően felidéztem az apjával töltött délutánomat.
– Az apád neve Micah Hunter. A családod mindkét ága, a
Fowler és a Hunter is visszavezethető olyan családokhoz, akik
még a polgárháború előtt telepedtek le. Igazi alapítók.
Szótlanul hallgatott.
– Miután visszatért a háborúból, majdnem nyolc évet töltött
azzal, hogy utánajárjon minden nyomnak, amit előáshatott az
anyád eltűnéséről. Azt pletykálták, hogy a nő egy átutazóban
levő favágócsapat egyik tagjával szökött meg. Egy barátjának
elárulta, hogy terhes, mire az apád még kétségbeesettebben
kereste. Az évek során férfiak százait faggatta kitartóan. Sorra
vette az állam minden favágótáborát. Még néhány téves
nyomnak is utánajárt, amik Tennesseebe és Virginiába vezettek,
de mindhiába. Mesélte, hogy végül legyűrte az elkeseredettség,
és a szeszhez fordult. Kis híján halálra itta magát, és
menthetetlennek tartotta magát, míg meg nem ismerkedett egy
hölggyel. Szerinte Margaret Mae adott neki okot arra, hogy
összekapja magát. A segítségével valami sokkal jobbra cserélte
az alkoholt.
Grizz erre már felém fordult.
– Mire? Mire cserélte?
– Istenre. Az apád prédikátor.
– Prédikátor?
– Az, prédikátor. Évekkel ezelőtt megözvegyült. Margaret Mae
tüdőrák áldozata lett. Szegénykém, soha életében nem gyújtott
rá, erre tüdőrákban halt meg. Gyermektelen házasság, de ott az
apád nyolc fivére és nővére. Kettő kivételével még mind élnek.
Rengeteg az unokatestvéred.
Grizz mélyen hallgatott, inkább kinyúlt jobbra, hogy lámpát
gyújtson. Alkonyodott, a nappali lassan elsötétült. Egyenesen
előre meredt, így profilból figyelhettem. Kis híján odanyúltam,
hogy visszaseperjek egy kósza hajfürtöt a füle mögé, de észbe
kaptam. Mégis, hová gondolsz, Ginny?
– Kár, hogy sosem láthatom őket. – Fojtott hangon beszélt.
– Miért ne? Miért ne láthatnád őket?
 – Észnél vagy, Cicc? És mielőtt rám szólnál a Cicc – szünetet
tartott, és dörzsölten méricskélt – vagy a mocskos szám miatt,
engedd el. Megígértem, hogy nyilvánosan sosem foglak Ciccnek
hívni, de az vagy, ha magunk vagyunk. És próbálok leállni a
szitkozódással, de mondani könnyű.
Kit érdekel a magyarázkodása? Azt akartam hallani, hogy
szerinte miért nem találkozhat a családjával!
– Miért ne mutatkozhatnál be nekik?
– Az én múltammal azt hiszed, felfurikázok szépen a hegyre,
és szívesen látott sarjként fogadnak? Cicc, a kurva életbe már,
prédikátor lett belőle! A magamfajtáknak már túl késő.
Zakatoló szívvel nagy levegőt vettem.
– Elmeséltem neked, hogy meglátogattam egy apácát, akit
huszonöt éve nem láttam. Véletlenül épp azt az apácát
gondozza, aki ott volt a születésed napján. Aki a születésed
legapróbb részleteire is emlékszik, így nyomozni kezdek, és
nem csupán az eredeti születési anyakönyvi kivonatodra
bukkanok rá Floridában, de a férfira is, akinek az életed
köszönheted, Észak-Karolinában, erre azt hiszed, túl késő? –
Szaggatottan nevettem. – Grizz, épp ellenkezőleg! Az Úr
időzítése mindig tökéletes! Sosem siet, és semmiképp nem késik.
Maga a tökély, és itt az ideje, hogy bemutatkozz az apádnak és a
családodnak. Csodás ember, Grizz. Szerintem imádni fogod.
Ő biztosan imád téged. Nem tudhatta, él-e még a gyereke. Nem
tudhatta, fia vagy lánya született, de végig kitartóan szeretett.
Grizz megrázta a fejét.
– Hogy állhatnék elé azok után, miket műveltem, Cicc?
Sehogy! Azt mondtad, prédikátor. Ne csináld, édesem. Ez nem jó
ötlet. – Felállt, és kivitte a konyhába a kihűlt kávéját. Hátat
fordított, miközben gépiesen elmosogatta a vacsorához használt
edényeket.
Követtem, és a sziget mellé álltam. Makacsul a hátát mutatta,
és maradékot kapart a lefolyóba. Megelőztem, mielőtt
bekapcsolhatta volna a konyhamalacot.
– Nem kell elmondanod neki, miket tettél. Megelőztelek.
Megdermedt, a háta látványosan megfeszült. Lassan
megfordult, és rám meredt.
– Mindent elmeséltem neki. Nem hagytam ki semmit. A
világon semmit. Érted, mire célzok, ugye?
Nem felelt.
– Apád találkozni akar veled, Grizz. Vár. Beszéltem vele
néhányszor Tommy halála óta. Nem titkoltam előtte a veled
kapcsolatos fenntartásaimat, és azt sem, milyen valószínű, hogy
talán soha többé nem beszélek vagy találkozom veled. De
egyszer sem próbált kényszeríteni. Okkal hitte, hogy ha nem
térek észhez, elszakad az egyetlen kapocs a gyerekéhez, de nem
erőltette. Kedves és megértő ember. Te talán nem akarsz
találkozni vele, de Mimi biztosan. Őt érdemes megismerni. És
ahogy azt mondtam, mindenről tud… mégis kíváncsi rád.
Röpke szünet következett.
– Majd meggondolom – mondta végül.
Tudtam, mikor kell annyiban hagyni. Rámosolyogtam, és
félrelöktem, hogy elfoglaljam a mosogatót. Bepakolhattam
volna a mosogatógépbe is, de a főzés után ismét úgy éreztem,
muszáj lefoglalnom a kezemet. Beszéltem és mosogattam. A
kezem örült a forró, mosogatószeres víznek. Leült az asztalhoz,
onnan figyelt. Szinte felnyársalt a hátamra meredő tekintete.
– Milyen volt a börtön? – kérdeztem könnyedén. Persze, nem
tartottam könnyed témának, de igyekeztem fesztelenséget
színlelni. Nem vártam választ.
– Szar.
Önkéntelenül elmosolyodtam.
– Biztosan vacak volt, de komolyan kérdem! Mármint, a
siralomházban az ember mennyit, napi huszonhárom órát tölt a
cellájában, és egy órát edzhet?
– A pórnép igen, de nekem előjogaim voltak.
– Miért nem vagyok meglepve? A börtönnek is megvolt a
tápláléklánca?
– Aha. Rengeteg, a koncokon marakodó banda, méghozzá
bőrszín szerint osztályozva. Latinók, ázsiaiak, feketék és
fehérek. A sitten mindnek megvan a maga szervezete, és hozzá
saját vezér. Nem tartott sokáig, hogy mindet magam alá
gyűrjem.
– Hogyan sikerült? – sandítottam rá. – Azt még megértem,
hogy a fehérek élére tudtál állni, de a többiek?
– Sikerült, és kész. Sok mindent a szememre lehet vetni, de
egyvalamit sosem titkoltam. Teszek mások bőrszínére. Aki
elvégzi a melót, azt megbecsülöm. Mikor mindenki rádöbbent,
hogy egyenlőként bánok velük, és engedményekre
számíthatnak, tisztelni kezdtek. Amolyan nagykövet lettem a
különböző csoportok között. Amivel igazából én is jól jártam.
Egy halálsoros rab többnyire nem ehet a közönséges sittesekkel.
Engem beengedtek a kajáldába, és súlyzózhattam az udvaron,
mikor kedvem szottyant, ami segített enyhíteni a csapatok közti
feszültséget.
– És a Grizz névnek természetesen semmi köze nem volt
ahhoz, hogy megválasszanak főgórénak, vagy bárhogy is
hívtak? – billentettem oldalra a csípőm.
– Dehogynem – kacagott. – Egy icipici.
Elfordultam tőle, és hozzáláttam a frissen elmosott edények
eltörléséhez. Aztán előálltam egy másik témával. Egy olyannal,
amit korábban félretettem.
– Mondd, hány éves vagy?
– Tudod te azt. Azt mesélted, megtaláltad az eredeti születési
anyakönyvi kivonatomat.
– Ja, igen. Lássuk csak! 1947-ben születtél, más szóval most
vagy ötvenhárom, és év végén betöltöd az ötvennégyet.
– Ja. Hát aztán?
Letettem az eddig törölgetett tányért, és megfordultam, hogy
újra szembenézzek vele. A kezemen számolgattam az éveket.
– Tommy pedig 1959-ben született, azaz mennyi… lássuk
csak… tizenkét éves lehettél, mikor szexeltél Candyvel? Aki
valamiért tizennégynek hitt?
– Fater fiának adtam ki magam. Az igazi Jackson Talbot akkor
volt tizennégy.
– De te csak tizenkettő voltál.
– Igen, de már majdnem tizenhárom. Hát aztán?
Rácsaptam a konyharuhámmal.
 – Tizenkettő? – rivalltam rá. – Nem gondolod, hogy tizenkét
évesen kicsit fiatal voltál még a szexhez, ahhoz meg pláne, hogy
teherbe ejts valakit? Mekkora csődörnek tartod te magad?
Tudhattam volna, hogy nem száll magába a fejmosástól.
Inkább vigyorogva vállat vont.
– Egy tizenhét éves prostiról beszélsz! Ő hajtott rám.
Szerinted nem használtam ki? Keress nekem egy tizenkét éves
srácot, aki még nem fedezte fel a pöcsét, én pedig hozok egy
csajt.
Elkeseredetten csóváltam a fejem.
– Szerintem ez egyszerűen borzalmas!
– Azért, mert szerinted borzalmas, még megesik. Még lehet
mindennapos. Még én is hallottam egy tanárnőről, aki
elcsábított egy hatodikos diákot. Ha jól rémlik, ült is érte egy
darabig.
– Inkább fejezd be, Grizz. Minek hoztam fel, mikor tudtam,
hogy rémálmaim lesznek tőle? Egy tizenkét éves fiú képes
egyáltalán gyereket nemzeni? Még mindig hihetetlen, hogy a
fiadnak hitted Tommyt.
– A börtönben bőven volt szabadidőm. Olvasgattam. A fiúk a
pubertás kezdetétől képesek gyereket nemzeni. Minden gyerek
más. A világ legfiatalabb feljegyzett apja pontosan…
– Elég! Nem akarom hallani! Hagyjuk a témát! – tartottam fel
a kezem.
– Te hoztad fel.
– Igen, és ezt a három percet sosem kapom már vissza az
életemből.
 Az órámra pillantottam, és felsóhajtottam. Eleget
vendégeskedtem.
– Rohannom kell. Pollyanna alig egy óra múlva hazaér
Jasonnel. Mimi nem lesz otthon, így mindenképp ott kell
lennem.
– Pollyanna? – kérdezte, miközben szedelődzködni kezdtem.
– A barátja, Max nővére. A középiskolai focicsapat
pomponlánya, Max és Jason pedig el akart menni a meccsre. Az
anyjuk, Denise az ellenkező irányba megy időpontra a meccs
után, így Polyanna felajánlotta, hogy hazahozza Jasont.
Egy szót sem szólt, de rögtön láttam, hogy vigyorog.
– Mi az?
– Semmi – felelte, és próbálta leplezni a mosolyát.
– Mi az? Mi olyan vicces?
– Semmi. Csak eszembe jutott… egy barát nővére.
Pomponlány-egyenruhában.
– A fiam alig töltötte be a tizenegyet! – Az arcára volt írva,
hogy nem tudta, hogy ezzel elvetette a sulykot.
– Nem úgy értettem, Cicc.
Odaléptem hozzá, és keményen mellbe bokszoltam. Az
ilyesmi sosem volt jellemző rám, mégis jólesett. Meg se rezzent,
ami csak még jobban feldühített. Hátrahúztam a karom a
következő ütésre. Ezúttal fél kézzel elkapta az öklömet.
Próbáltam elhúzódni, de nem volt hajlandó elengedni.
– Eressz! – utasítottam.
– Nem. Előtte fogadd a bocsánatkérésemet.
Fújtattam. Őszinte bocsánatkérés, éppen Grizztől?
 – Ereszd el a kezem! – mondtam, amilyen fenyegetőn csak
tudtam.
– Sajnálom, méghozzá őszintén – mondta, nem enyhült a
szorítása az öklömön. – Tudom, hogy Tommyval nem hagytátok
elkanászodni. Nem akarom, hogy ugyanolyan korán kelljen
felnőnie, mint nekem, de azért tudom, amit tudok.
Sosem vallanám be neki, hogy Jason talán alig tizenegy, de
azért tudja, amit tud arról, mi történik a férfiak és a nők között
a hálószoba magányában. Mimi be is szólt nekünk, mikor tavaly
hazaértünk Tommyval a nászutunkról, hogy „csináltuk-e,” mire
Jason ártatlanul várta a magyarázatot, hogy pontosan mit, mert
ő is csinálni akarja. Tommy később elmesélte, hogy hosszan és
alaposan „felvilágosította” Jasont, és ledöbbentette, hogy a fiunk
már mindent tudott a madarakról és a méhekről, és a
megjegyzése annak szólt, hogy azt hitte, van még valami,
amiből kimaradt. Nem, Jason hiába kedves, imádni való gyerek,
a szex dolgában nincsenek illúziói.
– Viccnek szántam, édes – magyarázta Grizz.
Az őszinte pillantása láttán felengedtem, és leesett a tantusz,
hogy talán direkt húzta az agyam, hogy előkerüljön a téma.
Direkt akart addig bosszantani, hogy behúzzak neki. Hogy egy
kicsit kiadjam a mérgem. Lassan az ajkához emelte a kezem, és
megcsókolta a csuklóm belső oldalát.
Elhúztam, mint akit megbillogoztak. Utána összeszedtem a
holmimat, és búcsúszó vagy búcsúpillantás nélkül távoztam a
házból.
Felkavart. Csak éppen arra nem tudtam rájönni, pontosan mi:
a szándékosan kétértelmű incselkedése, a csók után támadt
érzés, vagy az, hogy nem eredt a nyomomba.
 Ötvennegyedik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

Ginny négy napja járt nála. Nem tért vissza, és hívni sem
próbálta. Tisztes távot tartott, és kivárt.
Beköszöntött a kedd reggel. Grizz végzett a vegyesboltban,
ügyet sem vetett a világra, mikor hangos zajt hallott a melósok
furgonja felől. A tereprendező csapata már végzett egy kora
reggeli munkával, és megbeszélték, hogy a következő előtt
betérnek a boltba jégért. Grizz is beugrott velük egy doboz
bonbonért, ez volt a legújabb és egyetlen mániája. Pontosabban
az ezüstérmes. Az első mindig is Ginny volt, és az is marad.
– Vonszoljátok vissza a ványadt, szivarcsócsáló seggeteket a
túlpartra, ahová való! Először lenyúljátok a munkahelyeket,
aztán Kubává változtatjátok Fort Lauderdale-t? Miami nem volt
elég a fajtátoknak? Ide is bepofátlankodtok, mi?
Grizz lassított, és terepszemlét tartott. Még nem szúrták ki, de
ő hallotta, ahogy a csapat munkavezetője, Carlos tört
angolsággal próbálja elmagyarázni, hogy nem akarnak bajt, és
mihelyt a csapat maradéka kijön az üzletből, már mennek is.
Grizz kedvelte Carlost. A jóravaló férfi keményen dolgozott
Anthonynak, és ugyanezt várta el az embereitől is. Erre most a
vádaskodó a szeme láttára nyomult Carlos képébe, és nyálzápor
közepette folytatta a tirádáját.
– Mit érek a sajnálkozással, amigó? Te érsz vele valamit, Rick?
Grizz ekkor figyelt fel a társára, aki karba tett kézzel dőlt egy
viseltes furgonnak, a szájából fogpiszkáló kandikált ki.
– Fenéket, Jesse – kajánkodott. – A sajnálkozás nem elég,
amiért bemocskolják a jó öreg Államokat azzal, hogy
bemocskolják a csodás nyelvünket!
Grizz nem tudhatta, mit forral Jesse és az ocsmány haverja,
Rick, de eleget látott. A farzsebébe tömte a bonbonos dobozt, és
a Carlos képébe nyomuló tag mögé lépett. Aki a Jesse névre
hallgatott. Durván tarkón ragadta, megszorította, aztán a fülébe
dörmögött.
– Azt hiszem, tartozol Carlos barátomnak egy
bocsánatkéréssel.
Jesse szeme kiguvadt, és ívbe hajlott a háta, mikor
alaposabban megnyomorgatta a nyakát. Olyan keményen fogta,
hogy hátra sem tudott nézni a támadójára, de azt látta, hogy a
cimborája, Rick haptákba vágja magát, és sietősen beugrik a
furgonjuk anyósülésére.
A mozgás Grizz figyelmét sem kerülte el, és a férfihoz fordult.
– Szerinted nem tartozik bocsánatkéréssel Carlosnak, Rick? –
vakkantotta Grizz.
Rick válaszul bólintott, és feltekerte az ablakot.
 – Csak tréfáltunk. Nem gondoltuk komolyan – nyögte ki Jesse.
Carlos magyarázni kezdte Grizznek, hogy minden oké,
senkinek semmi baja, és menniük kéne. A tereprendező csapat
maradéka már beszállt. Hárman a furgon hátsó ülésére, megint
hárman a furgon platójára. Döbbent csendbe borulva meredtek
a hallgatag melákra, aki hónapokkal ezelőtt csatlakozott a
csapatukhoz, és megmutatta az eddig titkolt oldalát.
– Hol az a bocsánatkérés? – nógatta Grizz.
– Bocs. Bocs, izé, Carlos. Bocs, haver – cincogta Jesse.
Grizz a saját furgonja felé taszította, mire a férfi meg sem állt
a hátuljáig. Jesse kutyája, egy barna foltos fehér pitbull a
platóról figyelte a gazdáját. Menet közben Grizz elcsípte Jesse
dohogását.
– Haszontalan faszfej korcs! Jól jött volna a segítség, Rocky!
Utána azzal a lendülettel pofon vágta a kutyát.
Mire Jesse odaérhetett volna a vezetőülés ajtajához, Grizz
tarkón ragadta, és ezúttal keményen a visszapillantóba vágta az
arcát, eltörve az orrát. A tereprendező csapat egy emberként
kapott levegő után a hangos roppanásra, elborzadva nézték a
jelenetet Carlos melós furgonjának magasított platójáról.
Jesse összeroskadt, és elsírta magát, miközben a törött, vérző
orrát szorongatta. Nincs hisztisebb a szájhősöknél, fitymálta
Grizz. Elindult Jesse furgonja mögé.
– Elviszem a kutyádat – vetette oda neki.
A következő megbízás felé menet Carlos, amennyire tőle telt,
elmagyarázta, hogy az emberei semmi rosszat nem tettek.
Éppen a furgonnál várták, hogy Grizz és a másik két kolléga
végezzen a boltban, mikor megérkezett Jesse és a barátja, Rick.
Akik azért sértődhettek meg, mert a csapat spanyolul beszélt.
Ritka eset az ilyen, de Carlos bevallotta Grizznek, hogy
kétségkívül nő a megvető ellenkezés, pláne azóta, hogy Dél-
Florida növekvő spanyol ajkú közössége egyre északabbra
terjeszkedik Miamiból.
Grizz tudta, hogy Carlos és a srácai semmivel sem
haragították magukra a párost. Két szájhős, akik könnyű prédát
kerestek. Aznap jókora bakot lőttek a célpontjukkal. Arról nem
is beszélve, hogy ők csak ketten voltak, míg Carlos csapatából
legalább négyen álltak ott. Arra számítottak, hogy nem
törvényes bevándorlók, azaz tétlenül tűrik majd a
fenyegetőzésüket.
Grizz az anyósülésen foglalt helyet, a baljával szórakozottan
simogatta Rocky tarkóját. A kutya csendben ült a két férfi
között.
– El ne felejtsek szólni Anthonynak, hogy felmondok – közölte
Carlosszal. Azt már nem tette hozzá, mekkora ostobaság volt
beugrania a boltba. Jobban járt volna, ha szokás szerint a
furgonnál marad, és az egyik kollégára bízza a bevásárlását.
Még a végén elkényelmesedik, és óvatlan lesz, ami veszélyes.
Muszáj lesz visszafognia magát, és nyitva tartania a szemét.
Carlos tágra nyílt szemmel nézett rá a vezetőülésből.
– Ugyan! Hagyd, James. Nem gáz. Hallgatunk Mr. Anthony
előtt. Nem kell tudnia. – Mindezt tört angolsággal, ízes
akcentussal, de őszinteségtől csepegő hangon.
Grizz egy szót sem szólt. Tudta, hogy túl messzire ment a
megtorlással. Jesse nem tudhatta előre, hogy az állatkínzással
rátapint a gyenge pontjára. Világéletében szívén viselte a
tehetetlen állatok sorsát. Ha Jesse jelenti a bántalmazást és az
állatlopást, a szerv könnyűszerrel összekötheti Anthonyval. A
tereprendező cége neve feketén-fehéren állt a furgon oldalán.
Hülye barom. A munkaidő vége előtt értesíti Anthonyt.
Megérkeztek a következő helyszínre, és éppen a felszerelést
pakolták, mikor felberregett a mobilja. Még nem szokta meg a
hívogatást. Talán már jelentették az esetet, és értesítették
Anthonyt? Baszki!
Ráhunyorgott a ragyogó reggeli napfényben, és azonnal
felismerte a számot. Nem azért, mert gyakran látta, hanem,
mert a fejébe véste, ha netán hívná.
Ginny.
Arrébb ment a társaitól, Rocky a sarkában.
– Mi az, bébi? Jól vagy?
– Jaj, Grizz! – zokogta a telefonba. Tapintható feldúltsággal.
Megtorpant, és megdermedt, mikor a nő elmondta, mi történt.
– A gyerekeimet akarom – hüppögte. – El kell mennem értük
az iskolájukba! Csak legyenek mindketten a közelemben!
Megértette.
– Figyelj – felelte higgadtan. – Szerzek egy fuvart vissza a
telepre, és kocsiba szállok. Te hozd a srácokat, és álljatok meg a
boltnál. Vegyél néhány szendvicset és üdítőt, aztán gyertek
hozzám! Én is vállalnám, de nem tudom, mit szeretnek. Minden
rendben lesz. Ott foglak várni, drágaságom!
– Oké – suttogta reszketeg hangon.
 – Bébi, idehallgass, megtennél egy szívességet? – kérdezte
Grizz, mielőtt a nő letette.
– Aha. Persze – felelte.
– Elhoznád a gitárodat?
Becsukta a telefont, és lebámult Rockyra. A kutya mélyen ülő
szemében megértés.
– Gyere, blöki! Bemutatlak az új családodnak.
 Ötvenötödik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Remegett a kezem, miközben a gyerekekkel először a boltba,

utána Grizz Laurel Falls-i házába hajtottam. Éppen otthon
ügyködtem, és fél füllel hallgattam a reggeli tévéműsort, mikor
megszakították az adást.
Nem tudom, meddig állhattam tétlenül, a képernyőt bámulva,
miközben élő egyenesben elszabadult a pokol. Sírtam a
repülőgépek és az épületek áldozataiért. Sírtam a családokért,
akik nem tudhatták, viszontlátják-e még a szeretteiket. Sírtam
az országért, az én országomért, amit annyira szerettem. Hogy
történhetett ilyesmi? Itt, az Egyesült Államokban? Mégis
megtörtént, és visszavonhatatlanul megváltoztatta Amerika
történelmét.
Elsőként a gyerekeimre gondoltam. A közelemben akartam
tudni őket. Az iskolában nyilván nem fenyegette őket veszély, de
ellenállhatatlan és makacs késztetést éreztem, hogy velük
legyek.
 Második gondolatom Grizz volt. Biztonsággal töltött el. A
közelében akartam lenni. Az iskola felé menet végig azon
töprengtem, akad-e olyan ismerősöm, aki elutazott a városból,
hogy meglátogassa valamelyik megtámadott várost. Akkor
senki nem jutott eszembe, de ahogy teltek a hetek, és eljutott a
fülembe mások vesztesége, velük gyászoltam. Mint kiderült,
nem volt olyan ismerősöm, akire ne lett volna valamilyen
hatással az a szörnyű kedd reggeli tragédia.
A gyerekekkel beszélgettem, miközben Grizz címére
tartottunk. Megfogadtam magamnak, és komolyan is
gondoltam, hogy távol tartom őket tőle. Mégis helyénvalónak
éreztem, hogy éppen hozzá hajtok. Talán a tekintélyt és
védelmet árasztó légköre tette? Vele mindig biztonságban
éreztem magam, és ez a gyerekeimnek is kijárt. Kétségkívül
védtelenebbek voltak a szokásosnál, hiszen abban az évben
veszítették el az apjukat.
Igazam lett. Jason leplezetlenül rettegett. Remegő hangon
hadarta a kérdéseit Grizz felé menet.
Látványosan kiguvadt a szeme, mikor Grizz nyitott ajtót.
Visszatartottam a lélegzetemet.
– James! – kiáltotta Jason.
Grizzre vetette magát, és szorosan átkarolta a derekát. Grizz
azzal a lendülettel viszonozta, utána rám és Mimire nézett, a
szemében kétség, miközben Jason szinte csüngött rajta. A fiam
Grizz hasába temette az arcát. Hosszan fújtattam, és
bólintottam.
– Hallottad, mi történt, James? Hallottál róla? – kérdezte
Jason, miközben bementünk Mimivel, és becsuktuk magunk
után az ajtót.
Könnyek futották el a szemem annak láttán, hogyan néz fel
Jason a még mindig szorosan ölelt Grizzre. Ekkor eszembe
jutott, hogy a kisfiam világéletében ragaszkodó volt, pláne
Tommyval. Az ölelés és a testi érintkezés mindennapos volt apa
és fia között, amit Jason láthatóan hiányolt. A férfiak az
életünkben – tanárok, edzők, vagy akár Alec –, akik nagylelkűen
megnyugvást kínáltak, végül mind visszatértek a saját
életükhöz. Nem lettek kevésbé kedvesek vagy melegszívűek, és
továbbra sem zárták ki Jasont az életükből. De minden
Tommyval kapcsolatos beszélgetés és emlék, minden történet,
amit Jason epekedve várt és feltétlenül hallania kellett, idővel
feledésbe merült, ahogy mindenki visszatért az élete
mindennapi taposómalmába.
Ez a férfi Tommy múltjából, James lehet a szenvedő
gyermekem nyugalmának új forrása. Mimire pillantottam, és
rájöttem, hogy ő is erre jutott. Melegség öntötte el a szívem.
Letöröltem a könnyeimet, és elindultam a konyhába egy
szalvétáért, mikor kis híján elestem egy kutyában.
Alig egy órára rá Mimi mellett ültem egy hatalmas fa
árnyékában, onnan néztem, ahogy Grizz megmutatja Jasonnek
a csalizás és a horogvetés fogásait. Felismertem a helyet, bő
tizenöt éve engem is elhozott ide. Döbbenet, hogy a nyolcvanas
években milyen messzire eljutottunk. A város nyugatra
terjeszkedett, de minden jel szerint még nem érte el Grizz
kedvenc horgászhelyét. Beszélgetés közben halkan pengettem a
gitárom.
– Kedveli őt, anya – jegyezte meg Mimi csendesen. – Őszintén
kedveli.
Csak arra célozhatott, hogy Grizz mennyire megbabonázta
Jasont.
– Az biztos.
Néhány percig egyikünk sem szólt. Grizz Jasonhöz hajolt,
hogy mondjon neki valamit, miközben felém biccentett. Jason
átadta Grizznek a horgászbotját, és vöröslő arccal rohant
hozzám.
– James szerint kéne még nekem naptej – mondta kifulladva.
Tombolt a hőség, a forróság pedig megviselte a fiamat.
Félretettem a gitárom, és miután bekentem, és visszaküldtem
Grizzhez két hideg frissítővel, Mimihez fordultam. Felült,
mindkét könyökét a térdére tette. Egy üveg vizet emelt az
ajkához, és belekortyolt.
– És te? – kérdeztem tőle. Erre rám nézett. – Kedveled?
– Azt hiszem, igen, anya. Gőzöm sincs, miért. Észszerű
magyarázatot végképp ne várj tőlem. De boldognak tűnsz. Apa
halála óta még sosem láttalak ilyen boldognak.
Megütköztem a megállapítása hallatán. Hiszen borzasztóan
indult a nap, de ahogy telt az idő, béke töltött el. Grizz bölcsen
kimenekített minket a városi zsivajból egy olyan helyre, ami
nem emlékeztet állandóan az aznap reggel történtekre.
Természetesen idővel szembe kell majd néznünk a nap
eseményeinek kegyetlen valóságával, de ez a néhány órás
távollét szinte terápiás hatással bírt. Kellemesen telt az idő vele
és a gyerekeimmel. Együtt.
Készületlenül ért a felismerés, hogy olyasmit teszek, amitől
Tommy jó eséllyel ódzkodna. Szinte azon nyomban
felpattantam, és nekiláttam összepakolni a piknikünket,
miközben parancsolón kiabáltam, hogy ideje mennünk. Jason
azt nyafogta, hogy még korán van, és nincs házija.
Elcsíptem Grizz kérdő pillantását, de meg sem próbált
lebeszélni vagy jobb belátásra bírni. Csendesen megígérte
Jasonnek, hogy máskor is elviszi majd horgászni.
– Kösz a pikniket, Gr… James – mondtam, de inkább nem
néztem rá. – De sűrű hét vár ránk. Jason tele lesz meccsekkel,
tehát szinte esélytelen. Nem lesz idő még egy horgásztúrára.
– De anyaaa… – vágott bele Jason, de felfogta a pillantásomat,
és egy szót sem szólt, míg fel nem ötlött benne valami.
– James, szeretnél eljönni, és megnézni, hogyan játszom?
Eljönnél az egyik meccsemre?
– Meglátjuk, belefér-e, Jason.
Grizzt méricskéltem, és tudtam, hogy hazudik. Nem fog
eljönni, hogy megnézze Jason valamelyik meccsét, és világos,
miért. Nem akart lebukni, és nem volt szíve élből elutasítani a
fiamat, nehogy csalódást okozzon.
– Tudod, mit, Jason? – kérdeztem, ahogy lassacskán erőt vett
rajtam a nyugalom biztató érzése. – Tényleg korán van.
Maradhatunk még. Hajrá! Még egyet se fogtál!
Elcsíptem Mimi röpke, helyeslő bólintását, és kerültem Grizz
tekintetét, ahogy visszaültem, elővettem a mobilom, és babrálni
kezdtem.
 – Nincs térerő – közölte Mimi fapofával.
– Igen, már feltűnt. – Visszatettem a készüléket kettőnk közé,
a pokrócra. – Egy kicsit biztosan megőrjít, mi? Nem tudsz ráírni
a barátaidra.
A hűtőtáskához hajoltam, és kiástam belőle egy doboz
gyümölcsöt.
– Nem mondhatnám. A tanévkezdéssel megváltoztak a
dolgok.
– Miben? – dobtam egy falat ananászt a számba.
– Nem is tudom, anya. Nem tudom megmagyarázni. Annyi
minden történt egyetlen év alatt… a Leslie-ügy, az Elliott- és a
Slade-fiaskó, ő – biccentett Grizz felé. – És persze apa halála.
Minden hidegen hagy, ami a barátaimnak annyira fontos. Azok
után pláne, ami ma történt. Úgy érzem… megváltoztam.
Egyszerűen már nem érdekel semmi, amiért ők rajonganak.
Teljesen érthető, és biztosítottam Mimit, hogy talán az érzései
egy másfajta érettség beköszöntét jelzik. Arról is, mennyire
sajnálom, hogy a felnőttkor küszöbének hirtelen átlépése
ekkora áldozattal járt, köztük a legszörnyűbbel, Tommy
elvesztésével, de közölte, hogy készen áll rá. Készen áll a
változásra, bár nem tudja, pontosan mi is lesz az.
– Remélem, ha végül eldöntöd, beavatsz majd, Mimi. Bennem
megbízhatsz. Ugye, tudod, édesem?
Rám mosolygott, a külön bejáratú lelkes, meseszép
mosolyával, aztán tósztra emelte a vizesüvegét.
– A jövőre, anya!
– A jövőre, Mimi! – Viszonoztam a mozdulatot, miközben
elmerengtem, vajon mit tartogat nekünk a holnap.

Végül Grizznél kötöttünk ki, ahol roston kisütöttük a halakat,

amiket Jasonnel kifogott. Miután megvacsoráztunk és
elmosogattunk, megkértem a gyerekeket, hogy köszönjék meg
Jamesnek a kellemes napot, és búcsúzzanak el. Jason csalódott
volt, de fáradt, így csak hellyel-közzel tiltakozott. Felőrölte az
Everglades délutáni hősége.
Kicsit én is hervadoztam, és hirtelen a külsőmön kezdtem
rágódni. Feszengve nekiláttam, hogy a fülem mögé tűrjem a
hajam, mikor forró leheletet éreztem a fülemnél.
– Gyönyörű vagy.
A hang irányában Grizz fogadott, zöld szemében a saját
vágyódásom tükörképe. Röpke pillantást vetettem a
gyerekeimre. Nem vették észre. Hirtelenjében alig vártam, hogy
hazamenjek, és vegyek egy forró zuhanyt.
Némi küszöbön csevegéssel később azt hittem, végleg
lezárhatjuk a búcsúzkodást, mikor Mimi a fülem hallatára
rákérdezett:
– Mondd, James, mit gondolsz, meg tudnál tanítani vezetni?
 Ötvenhatodik
fejezet

GRIZZ, 2001,
FORT LAUDERDALE

Grizz hiába győzködte Anthonyt, hogy a vegyesboltnál történtek

után lemond az állásáról, ugyanis Anthony biztosra vette, hogy
a két fickó nem fog a hatóságokhoz fordulni. Igaza lett.
Anthonyt nem kereste a rendőrség a forrófejű alkalmazottja
miatt, így Grizz megtarthatta az állását a tereprendező cégnél,
és arra is felfigyelt, hogy a munkatársai igyekeznek jobban
bevonni a beszélgetéseikbe. Elég spanyol ráragadt a sitten, hogy
megértesse magát velük. Azt még nem tudta eldönteni, örüljön-
e ennek.
Rockyval bezzeg meggyűlt a baja, de Grizz világéletében
rajongott az állatokért, és rájött, hogy őstehetség velük. A
kétségkívül bántalmazott állat kiképzése örömöt és kihívást
jelentett. Rocky végül párját ritkító és példás modorú ebnek
bizonyult. Minden áldott nap elkísérte Grizzt a munkába,
esténként és hétvégénként pedig társaságot jelentett.
A sorsdöntő szeptemberi nap óta Grizz adott néhány
sofőrleckét Miminek, és élvezte a társaságát. Okos, éles nyelvű
lánynak ismerte meg, és a sofőrleckék előhozták belőle a
megfakult emlékeket arról, amikor évekkel azelőtt az anyját
tanította vezetni. Biztosította Mimit, hogy gyorsan tanul. A lány
pedig őt, hogy remek tanár. A kétségei dacára úgy érezte, talán
kezd összerázódni a lányával.
Nyíltan nem ment el Jason egyetlen meccsére sem, de nem
akart csalódást okozni neki, így beérte egy B-tervvel. Messziről
nézte, és később elmagyarázta Jasonnek, hogy benézett, de
mennie kellett, így nem állhatott meg köszönni. Amivel igazat
mondott, és a fiú egyelőre beérte ennyivel. De olyasmit is látott
néhány meccsen, ami kevésbé volt az ínyére. Tommy üzlettársa,
Alec Davis is odatolta a képét, és Ginny mellé ült. Szentül hitte,
hogy időközben elhidegültek egymástól, de nem lehetett biztos
a dolgában. Talán tévedett. Majd kideríti, hogyan tudná minél
diszkrétebben eltiporni, ami feltámadt közöttük, hacsak nem a
képzelete játszott vele.
Közeledett a hálaadás, és Grizz egyeztetett Ginnyvel, mielőtt
eldöntötte volna, hogy elfogadja-e Carter és Bill
vacsorameghívását. A nő nem látta akadályát, így értesítette
Cartert, hogy Grizz is megy. Tudta, nem kell rákérdeznie,
várnak-e még valakit. Carter okosabb ennél.
A Tommy életét elrabló fiatalember bűnösnek vallotta magát,
és életfogytiglanit kapott, méghozzá feltételes szabadlábra
helyezés esélye nélkül. Inkább a vádalkut választotta, semhogy
a halálbüntetést kockáztassa.
Matthew Rockman tárgyalását kétszer is elhalasztották, a
következő februárra tűzték ki, ami egybeesett Tommy
halálának évfordulójával.
– Tommy leszögezte, hogy nem gondolta meg magát. Nem
akart tanúskodni Matthew ellen, amit teljes mértékben
helyeseltem – mondta neki Ginny.
Az előbb végeztek a pulykával Carter és Bill asztalánál. Jason
éppen Bill-lel videójátékozott. Carter és Mimi mosogatott. Carter
felvetette, hogy Grizz és Ginny felmehetnének a vendégházba,
hogy lehozzák az odafent őrzött teleszkópot. Talán még belefér
az estébe egy közös csillagles.
Ginny a kicsiny vendégház ágyán ült, összefont és a térde
közé szorított kézzel. Vádlón nézte Grizzt.
– Tommy vallomása nélkül is elítélik – szögezte le Grizz
magabiztosan a sarokból, ahol a teleszkópját tárolták. – Nem
Blue közbenjárása miatt. Hanem azért, mert Matthew bűnös.
Tényleg meggyilkolta.
Ginny felállt, és karba tett kézzel odament hozzá.
– Tudom, hogy neked is biztosan benne volt a kezed. Ismerd
be! Meggyilkoltattad, aztán Matthew-t állítottad be bűnösnek.
Grizz eddig görnyedten babrálta a teleszkópot, de erre felállt,
hogy minden figyelmét a nőnek szentelje.
– Igen és nem. Blue a parancsomra tervelte ki, azaz ja, az én
saram. De közbejött valami.
Ginny félrehajtott fejjel várakozott.
– Minden sínen volt – ismerte el Grizz készségesen. – Jan
kapcsolatba lépett Matthew-val, hogy megzsarolja, a tag bele is
ment a találkozóba. Úgy volt, hogy miután Matthew távozik a
hotelszobából, valaki beoson, hogy elintézze a nőt, és
bizonyítékokat helyezzen el. Csakhogy mire odaért, már egy
holttest fogadta. Rejtély, mit mondhatott a csaj Rockmannek, de
biztosan bepöccent tőle, mert megfojtotta egy telefonzsinórral.
Nem egészen így terveztük, de végül hiteles bizonyítékot
nyújtott ellene. – Néhány másodpercig magába fordult, aztán
Ginny válaszát megelőzve visszafordult a teleszkóphoz, és
fesztelenül beismerte: – Megakadályoztam volna, ha
megtehetem. Lefújtam volna, ha megtehetem, de nem tehettem.
– Szándékosan a hátát mutatta felé, nehogy a nő kiolvashassa az
igazságot a szeméből. Még hogy a Jan elleni merénylet útjába
álljon! Személyesen akarta kinyírni, amiért segített Matthew
Rockmannek, de akkor már a sitten rohadt.
Ginny nem felelt a záró vallomására, a kétségei nem
engedték.
– Honnan tudod ezt? Ki mondta neked, hogy tényleg Matthew
ölte meg? – kérdezte felhorgadó kíváncsisággal.
– Anthony. Tartja a kapcsolatot Blue-val. – Kivárt, aztán a nő
felé fordult. – Neked milyen szoros a kapcsolatod vele?
– Semmilyen. Még az sem rémlik, mikor láttam utoljára az
előtt, hogy megjelent a kórházban, mikor Tommyt meglőtték.
Mimi talán emlékszik rá, fiatalabb korában találkoztak
néhányszor, de Jason egyáltalán nem ismeri. Tommyval tényleg
mindenféle bandaügytől elzárkóztunk, amibe végül Blue is
beletartozott. – Lesütötte a szemét. – Szerintem így volt a
legjobb.
Grizz helyeslőn bólogatott.
 – Így volt a legjobb.
Nem akarta, hogy bármi okuk legyen kapcsolatba lépni Blue-
val. Örült, hogy Tommy családostul hátat fordított annak az
életnek.
Ginny a hajába túrt, és felsóhajtott.
– Mi az? Mit csinálsz?
– Leviszem a teleszkópot, hogy felállítsam.
– Nem, nem úgy értettem.
– Tudom, hogy nem úgy értetted, Cicus – suttogta mélyen,
halkan.
Ginny lassan megcsóválta a fejét.
– Mégis, mi jó sülhet ki ebből? Kettőnkből? Magyarázd már el,
hová vezet ez az ösvény, ha rálépünk egyáltalán! Rá akarunk
lépni egyáltalán?
Grizz gyengéden megfogta a kezét, és visszakísérte az ágyhoz.
Ginny kétkedőn ugyan, de tűrte a vezetést. Miután leültette,
Grizz szelíden megszólalt.
– Én tudom, mit akarok. Én tudom, hogy még mindig
szerelmes vagyok beléd. Folyton csak rád gondolok, Cicc.
Mindig rajtad, a szerelmünkön jár az eszem, és állandóan ez a
kérdés rág.
– És?
– És, ha egy légtérben lehetek veled, ha hallhatom a hangod,
ha a szemedbe nézhetek, mikor hozzám beszélsz, csak
néhanapján, azzal hajlandó vagyok beérni. – De nem örökké,
akarta hozzátenni, de a szavak megmakacsolták magukat.
Ginny feleletét szorongás felhőzte.
 – Morzsákkal akarod beérni, és nem tudom elképzelni rólad,
hogy életed végéig eltengődnél rajtuk.
Grizz sem, így a nő tekintetét kerülve vállat vont.
– Még sosem láttalak ilyennek – mondta Ginny őszintén. –
Még sosem láttalak ilyen türelmesnek. Nem így emlékeztem
rád.
– A börtön megváltoztatja az embert. Még engem is. – A
zárszó inkább reménytelin, semmint őszintén hangzott. Nem
akarta, hogy Ginny meglássa a kétséget a szemében, így
felpattant, és visszatért a teleszkóphoz, hátat fordított neki. Erre
a nő követte, hátha segíthet. Grizz nem tudhatta, hogy ott van a
háta mögött, így mikor megfordult egy kérdésre, önkéntelenül
is nekiment.
Ösztönösen, habozás nélkül megragadta. Grizz csak állt,
lenézett az arcára, keze gyengéden fonódott mindkét felkarjára.
Erre Ginny felnézett rá, és találkozott a tekintetük. Grizz lassan
a nő arcához emelte a kezét, könnyedén cirógatta az arcát a
hüvelykujjával. Makacsul összefonódott a pillantásuk. Erre
Grizz a nő ajkára nézett, majd vissza a szemére. Hívogatást
látott, legalábbis határozottan annak tűnt.
Bármi is volt, kívánta ezt a nőt. Az ajka célba vette az övét.
Cicc visszatartotta a lélegzetét, és behunyta a szemét, mikor
rádöbbent, hogy meg fogja csókolni. Felsóhajtott, mikor Grizz
gyengéden ráharapott az alsó ajkára. Elengedte, de csak azért,
hogy könnyedén a nőére tapassza az ajkát. Ginny arca még
mindig a tenyerében pihent, és azon kapta magát, hogy cibál,
csókol, cibál, csókol. Alig tudta megállni, hogy ne feszítse szét a
száját, és lenyomja a nyelvét a torkán. Ellenállhatatlan ingert
érzett, hogy megízlelje a zamatát.
Érezte, hogy Ginny keze a tarkójához emelkedik, és közelebb
húzza. Elsőként a nő nyitotta ki a száját, immár leplezetlenül
hívogatta.
Grizz nyelve zabolátlanul fedezte fel a másik szájának
belsejét, és rádöbbent, hogy semmi szükség újra megismerni a
nő ízét. Minden egyes csókjuk emlékét az eszébe véste. Azonnal,
hevesen és szinte fájdalmasan felállt neki. Vissza kell fognia
magát, nehogy az ágyra taszítsa. Megvolt a terve, amiben nem
volt helye semmiféle elkapkodott szeretkezésnek. Kelletlenül
elhúzódott, és lenézett rá.
– Nem akarom, hogy túl messzire menjünk, Cicc – recsegte
halkan.
– Én sem – felelte Ginny kifulladva, fittyet hányt a rég nem
érzett sajgásra.
– Hiba volt, hogy megcsókoltalak. Korai még.
– Korai? – kérdezte. A hangja ábrándosan csendült.
– Félek, hogy még mindig gyászolsz. Még nem telt el egy év –
mondta reszelős hangon, miközben lenyúlt, hogy megigazítsa a
sliccét.
Ginny tudta, hogy Tommy tragédiájára céloz.
– Nem akarlak összezavarni, vagy olyasmire rávenni, amit
később megbánhatsz. Kivárom, hogy biztos lehess az
érzéseidben.
Fenyegetőn bimbózott benne a régi vágy, hogy másokra fittyet
hányva elvegye, amit megkíván. Képes lesz a kellő türelemre?
Tizenöt év hűsölés alatt kénytelen volt türelmet tanulni. Talán a
nőjére várakozás a záróvizsga. Márpedig érte megéri.
Megpróbálja.
Ginny éppen rá akarta vágni, hogy egy magafajta nő mindig
tisztában van az érzéseivel, mikor Jason hangja visszhangzott
fel a vendégház lépcsőjén.
– Meglett Carter néni teleszkópja? – kiáltotta Jason odakintről.
– Segítsek?

Aznap este teljes pompájukban ragyogtak a csillagok, és szép

sorjában mindenki belenézhetett a teleszkópba. Ginny elnézte,
ahogy Jason izgatottan sorolta a felismert csillagképeket. Carter
és Bill teraszán ültek, mályvacukrot pörköltek a tűzrakó hely
felett, aztán csokis kekszbe rakták. A kültéri lámpa meleg
fénybe borította a boldog csillagászokat, akik lakmározás
közben a csillagokról és az élet áldásairól beszélgettek.
– Apának is voltak tetoválásai. De neked van olyan, ami
sokkal ijesztőbb azoknál, James.
A csapat elnémult, minden szem Jasonre szegeződött, aki a
teleszkópot állítgató Grizz mellett állt.
– Ez micsoda? Még sosem láttam ilyet – érdeklődött a kisfiú,
és kíváncsian mutatott az egyikre Grizz nyakán.
– Börtöntetkó – közölte Grizz Jasonnel. Nem pillantott
Ginnyre engedélyért. Úgyis csak idő kérdése volt. Semmi
értelme a kamu titkolózásnak.
Jason szeme kiguvadt, Ginny pedig lélegzet-visszafojtva várta
Jason elkerülhetetlen következő kérdését.
– Börtönben voltál? – kérdezte, a hangjában leplezetlen
csodálattal.
Grizz elfordult a teleszkóptól, hogy minden idegszálával
Jasonre koncentráljon. Makacsul a fiúra szegezte a tekintetét.
– Igen, Jason – mondta. – Börtönben voltam.
– Fú! Mit csináltál?
– Érd be azzal, hogy elég súlyos dolgokat ahhoz, hogy
lecsukjanak. Egy nap, ha nagyobb leszel, és még mindig érdekel,
elmesélem. Addig érd be annyival, hogy nem szeretek beszélni
erről. Megfelel?
– Ismerted a halott fickót? – kérdezte Jason. – Corbin szerint a
szüleim ismertek valakit a börtönben, akit kivégeztek. Egy
motoros bandát vezetett.
Ginny a szájához kapta a kezét, nehogy felsikkantson. Jason
nem felejtette el Corbin legalább egyéves megjegyzését.
– Igen, ismertem.
– Ott voltál, amikor meghalt? Barátok voltatok? Bírtad?
Grizz Jason feje felett Ginny szemébe nézett. Állta a tekintetét,
úgy felelt a gyereknek.
– Ott voltam, amikor meghalt. Nem voltunk barátok. És nem,
nem bírtam.
Lenézett a fiúra, és a hangsúlya elárulta, hogy lezártnak
tekinti a témát.
– És örülök, hogy meghalt.
Grizz visszafordult a teleszkóphoz. És minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy a sírban tartsam, de nem ígérek semmit. A szíve
erőért fohászkodott, hogy ne okozzon csalódást Ciccnek és a
gyerekeinek.
 Ötvenhetedik
fejezet

GINNY, 2001,
FORT LAUDERDALE

Miután hazavittük Grizzt, Jason elárasztott a kérdéseivel arról,

milyen jól és régóta ismertük Tommyval Jamest, és a lecsukása
előtt vagy után. Többnyire maradtam az igazságnál:
kamaszkorunk óta ismertük, utána csukták le, és egyikünk sem
látta vagy beszélt vele tizenöt éve. Azt is elmagyaráztam neki,
hogy James az élete nagyon fontos részletét osztotta meg vele,
és tiszteletlen és helytelen lenne, ha ezt bármelyikünk
továbbadná.
– Talán ezért nem marad a meccseid után, Jason – vetette fel
Mimi. – Talán kínos neki, vagy szégyelli, és nem akarja, hogy a
Corbin-félék megszólják vagy elítéljék, mert az lenne, ha
megtudnák tőled.
Mimi megértette, mi forgott kockán, és hálás voltam neki,
amiért úgy érvelt, hogy azt Jason is megértse.
– Alecnek elmondhatom? – kérdezte Jason.
– Rólad szól a történet, Jason, vagy Jamesről?
 Jason szégyenlősen bólintott. Megértette.
– És tartozom neked az igazsággal, édesem. James a magányt
kedveli. Ha a barátai akarunk maradni, ezt tiszteletben kell
tartanunk. Nem szabad a lelkünkre vennünk, ha netán nem
fogadja el a meghívásainkat. Magának való, és azt hiszem, így
boldog.
– Szerinted kedvel engem, anya?
A visszapillantóba néztem, ahol a reményteli szempárja
fogadott.
– Igen, Jason. Azt hiszem, nagyon kedvel.

Egy hétre rá Grizz megkérdezte, mikor lenne egy szabad estém,

amit vele tölthetnék. Eleinte kételkedtem, gyötört a könnyelmű
csókunk. De mivel az este legjavában a gyerekek foglaltak
voltak, így mire észbe kaptam, már Laurel Falls felé tartottam.
Leengedett ablakkal hajtottam a házához, hogy élvezzem a
hűvös szellőt és a narancsvirágok ismerős aromáját. Szinte
teljesen lement a nap, így lehűlt a levegő. Szólt, hogy ne
vacsorázzak, azaz nyilván főzött vagy rendelt valamit, netán el
szeretne vinni valami félreeső étterembe.
Mikor kiszálltam, és célba vettem a bejárati ajtót, felötlött
bennem, hogy talán elfelejtette a saját meghívását. Sötétedett, és
nem égtek a kültéri lámpák. A garázsajtó csukva volt, így nem
tudhattam, bent áll-e a kocsija.
Félszegen bekopogtam, amit Rocky ugatása követett. Grizz
parancsára abbamaradt. Ajtót nyitott, a mozdulatot
orrbizsergető szélroham követte. Ő. Az illata. A tiszta, markáns
illata. A régi kölni. A régi, jól ismert dezodor. Hálaadáskor is így
illatozott? Görcsbe rándultak a zsigereim.
Egy szót sem szólt. Helyette félreállt, és egy intéssel beterelt.
Beléptem, és hirtelen megtorpantam, ahogy a látottakban és a
hallottakban gyönyörködtem. A lemenő napból csupán meleg
izzás maradt a nyugati láthatáron, így a tetőablakából alig
szivárgott fény, bezzeg a nappali, a konyha és az ebédlő
egyenesen sziporkázott. Nem tudtam betelni a gyertyákkal, a
kicsi, megterített asztallal és a sütő tartalmának ínycsiklandó
illatával.
Mögöttem becsukódott az ajtó. Nem vacsorára hívott. Hanem
csábítási kísérletre, az ilyesmit ezer közül is megismerem. A
hangszórókból a Dr. Hook Sharing the Night Together című
száma szólt.
Egészen véletlenül.
Na, most megmutatom neki! Ugyanúgy nem kerteltem, mint
annak idején, huszonöt éve, az első motelbeli éjszakámon.
– Nem tudom, meddig maradhatok – nyögtem ki. – Éppen
megjött, és durván görcsölök.
Hazudtam. Mi több, rögtön Tommy halála után leálltam a
pirulával, és a szórványos menzeszem nyilván a változókor
közeledtére utalt. De Grizznek ehhez semmi köze.
Megneszeltem, hogy mögém lépett, mire felé fordultam, nem
árultam zsákbamacskát.
– Sajnálom, ha gyengélkedsz, édesem. Inkább máskor jönnél
át, vagy hozzak valami görcsoldót a gyógyszeres szekrényből?
 Testet öltött őszinteség. Megdermedtem.
– Azt akarod, hogy jöjjek vissza a menzeszem után? –
Összehúztam a szemem. – Sajnálom, ha éjt nappallá téve
gürcöltél, hogy megfektess, és visszafelé sült el.
A gyertyákra intettem.
Felhúzta a szemöldökét.
– Azt hiszed, azért hívtalak át, hogy megfektesselek, de nem
látlak szívesen, mert épp megjött?
– Nem ezért hívtál át? Gyertyák, a kedvenc zenéim mennek a
háttérben… mi mást gondolhatnék?
Felkuncogott.
– A kedvenc zenéidet fogd arra, hogy a házhoz beépített
hangrendszer tartozik, és még nem sikerült rájönnöm, hogyan
tekerjek el erről a tré állomásról. Mi több, azt sem tudom, hogy
kell kikapcsolni azt a vacakot!
Karba tettem a kezem.
– Oké. Elfogadom. És a gyertyák?
– Két órája áramszünet van. Most gyújtottam őket. Azt hittem,
feltűnt, mikor ideértél, hogy nem égnek a lámpák. Azt pedig
már mondtam, hogy csak azért megy a zene, mert a háznak van
egy kicsi tartalék köre a riasztóhoz, és az valahogy össze van
kötve a hangrendszerrel. A zene magától elindult, mikor az
akku újraindította a riasztót. Kész szerencse, hogy gáztűzhelyt
adtak a házhoz, különben kénytelenek lennénk kimozdulni.
Csak néztem, miközben lassan elöntötte a pír az arcomat. Mi
ütött belém, újra tizenhat lettem? Gyerekesnek, ostobának
éreztem magam a vádaskodás és a menzeszes mentség miatt.
Nem csábításra hajtott. Ide egy lyukat, amibe eláshatom
magam, méghozzá azonnal!
– Mit szólsz, meghívhatlak valahová? Semmi flanc. Valami
csendes, félreeső helyre.
Nagyot nyeltem, és elfordultam tőle.
– Azt hittem… azt hittem…
– Tudom, mit hittél, bébi, és semmi gáz. Nem hibáztatlak.
Tényleg csapdának tűnik, de nem az. Komolyan gondoltam,
amit hálaadáskor mondtam. Szerintem tényleg korai még
neked. Csak annyit kérek tőled, hogy élvezzük a vacsorát és
egymás társaságát.
Biztosítottam, hogy nem kell elvinnie sehová. Az áram az
étkezés kellős közepén jött vissza. Együtt takarítottunk fel a
konyhában, elfújtuk a gyertyákat, és kényelembe
helyezkedtünk a kanapén. Rocky közénk vackolta be magát. A
férfira néztem, aki sokáig a világot jelentette nekem, és
felmerült bennem, hogy talán kezdek újra belehabarodni.
Aztán kihajtott bennem a keserűség, amit Tommy halála óta
próbáltam kigyomlálni.
– Gyűlölöm ezt! – üvöltöttem, nem bírtam megállni. –
Gyűlölöm ezt az egészet!
Megrökönyödve pillantott rám. Felálltam, és karba tettem a
kezem. Fel-alá járkáltam, miközben ő csak nézett, magyarázatot
várva.
– A kivégzésed óta… – egy epés pillantásnyi hatásszünet –
tótágast állt az életem! Annyi felfordulás és felesleges cécó a
hülye interjú miatt! Kis híján ráment a házasságom arra, hogy
Tommyt a fiadnak hittem. Ezt tudod, ugye?
Bólintott, végig állta a tekintetemet. Elfordultam, folytattam a
járkálást.
– Hála az égnek, kacsának bizonyult, úgyhogy kész szerencse,
hogy Miminek végül nem volt időnk elmondani. De nem ez a
lényeg! Nem erre akarok kilyukadni!
– Hanem mire, Cicc?
– Arra, hogy egész életemben egyszer sem élhettem át, milyen
az, ha az ember a saját érzései ura. – Elhallgattam, reszketegen
felszusszantam. – Ha visszanézek az eltelt évre, néha egyenesen
gyűlöltelek. Aztán hiányoztál, végül megvetettelek. Nem találom
a helyem, ami nem jellemző rám, nem tudom hová tenni.
Mindezt csak tetézi a Tommy halála miatti gyász, és én… én…
egyszerűen gyűlölöm az érzést, hogy nem tudom, ki vagyok, és
mit akarok igazából!
Szemmel tartott, bólintott.
– És… nem csak rólam van szó. A gyerekeimre is gondolnom
kell. Egyrészt úgy látom, kedvelnek és elfogadnak téged.
Másrészt, ha lenne valami a kapcsolatunkból, gyötör a tudat,
mit szánhatott Tommy a gyerekeinknek, és nehezemre esik
meggyőzni magam, hogy főszerepet neked. – Aggódva
méricskéltem.
– Érthető.
Nyeltem egyet.
– Minden kétséget kizáróan tudom, hogy sosem ártanál
nekem vagy a gyermekeimnek. De nem tudom, beérem-e
ennyivel. Ennél több kell. Nem csupán az, hogy a gyerekeim
szeressenek és tiszteljenek téged, de az is, hogy te is szeresd
őket, és Grizz, nem tudom, képes vagy-e erre. Láttam az
arcodat, amikor Jason átölelt a horgásztúra reggelén. Láttam
valamit a szemedben. Amit eddig még soha. Mi volt az?
Félrenézett, és felsóhajtott. Szórakozottan simogatta Rockyt,
miközben elnézett mellettem. Talán hiába várok választ?
Végül elcsukló hangon megszólalt.
– Félelmet. – Erre nyíltan a szemembe nézett. – Félelmet láttál,
Cicc.
Grizztől aztán nem számítottam efféle beismerésre. Soha az
életben.
– Mitől?
– Attól, hogy a gyerekeid kapják a szeretetet, ami Tommynak
járt volna. Tényleg a fiamnak hittem, és fiamként kellett volna
szeretnem, de nem ment. Nem engedhettem meg magamnak.
Mielőtt te megjelentél, csak egyvalakit szerettem. Nem akartam
újra átélni a kishúgom elvesztéséhez fogható kínt. Sem akkor,
sem most. A szeretet sérülékennyé tesz. Ha megengedem
magamnak a szeretetet, azzal a lovak közé dobom a gyeplőt.
Ruthie-val megtettem, aztán veled is. Félek újra bevállalni, de
ezzel már amúgy is elkéstem.
– Elkéstél? Mivel késtél el? – A szívem dübörögni kezdett a
gondolatra, hogy most jön az, hogy nekünk már késő.
Meggondolta magát, és képtelen velem elképzelni az életet. Nem
ezt kellene hallanom, hogy ő le-, mi pedig továbbléphessünk?
Remegni kezdtem.
Ő felállt, elindult felém, megragadott, és vadul átölelt.
 – Már szeretem a gyerekeidet. Imádom a lányomat. Imádom a
fiadat. A világon bármit megadnék azért, hogy egy család
legyünk, Cicc. Bármit.
A vallomásától meghatódtam és fellélegeztem. Elengedett,
aztán hátralépett, és lenézett rám. A szemében ismerős szükség.
Feszültséget éreztem, és nem tudtam, mit lépnék arra, ha végül
netán megcsókolna. Ő is megneszelte, mert rákérdezett.
– Édes? – Mire felelhettem volna, belenyúlt az elülső
farmerzsebébe, és megkínált. – Édességet?
Tudtam, hogy oldani próbálja a feszültséget, és
rámosolyogtam. A kicsi dohányzóasztalra pillantottam, és
megláttam az apró ezüstgolyókat. Nem egyszer eltöprengtem,
mik lehetnek, mégsem kérdeztem rá. A nyilván vadonatúj
csokimániája maradványai. Kicsit elszorult a torkom, mikor
eszembe jutott, hány cukorkapapírt találtam annak idején a
házban és a mosógépben. Tommy imádta a keménycukrot, és
miután kibontotta, mindig zsebre vágta a celofánt. Lenyeltem a
feltámadó gyászom, és elfogadtam a bonbont.
Aznap este, hazaúton felidéztem Grizz vallomását, és a belém
hasító ijedtséget, mikor azt hittem, arra céloz, hogy nekünk már
késő.
Nem mentem egyenesen haza, inkább elkanyarodtam a régi
környékünk, a Shady Ranches felé. Jócskán túlmentem Carter és
Bill címén, és ráhajtottam a még felújítatlan utakra. Fények,
forgalom és városi zsivaj nélkül akartam gondolkodni.
Elrágódtam minden telefonbeszélgetésen és e-mailen, amit
Mary Katherine nővérrel váltottam Tommy halála óta. A
számtalan beszélgetésünkből épp a legutóbbi jutott eszembe.
– Pontosan mitől félsz, gyermekem? – kérdezte a fülemhez
szorított telefonban.
– Nem tudom, nővér. Talán attól, milyen érzéseket kelt
bennem. – Vagy miket éreztem egész idő alatt, csak nem akartam
elfogadni.
– És ez miért félelmetes?
– Talán több okból is. Lehet, hogy Tommy helytelenítené,
Grizz múltja miatt. Grizz szinte egész életében szemben állt
mindazzal, amiben hiszek, a legutóbbi másfél évtizedet pedig
egy szigorított fegyházban töltötte. Ilyen emberbe akarok
visszaszeretni? Kitenni neki a gyermekeimet?
Halk kuncogás a vonal túlvégéről.
– Talán még sosem említettem, hogy annak idején rengeteg
börtönbe jártam téríteni. Mi több, életem egyik legcsodásabb
napját az ország egyik leghírhedtebb börtönében töltöttem.
– Tényleg? – Kicsit meglepődtem. – Csodás?
– Tényleg. Az aljanép legalja. Annyi gyűlölet egy helyen!
Annyi megvetés. Annyi kín. A társadalom kitaszítottjai.
Néhányan olyan szörnyűségeket műveltek, hogy nem tartották
méltónak magukat a falakon túli életre. De az volt a
legrosszabb, hogy megbocsátásra és szeretetre sem. Aznap
láttam valamit. Tudod, kivel mentem oda?
– Nem, nővér. Nem tudom.
– Egy csodás napot tölthettem fegyenclátogatással Teréz anya
oldalán. Akkor még Teréz nővér volt.
Nyeltem egyet.
 – Gyilkosokkal, erőszaktevőkkel és emberkereskedőkkel
találkoztunk. Akiken tetoválások hirdették az áldozataik
számát. Egyikükre mindenkinél élénkebben emlékszem.
Ő tizenegy emberrel végzett. Mikor felkerestük, dacot láttam a
szemében. A közönye mögött keresett menedéket, mert
megszokta, hogy csak ítélet és gyűlölet veszi körül. És,
mondanom sem kell, úgy gondolta, hogy Isten asszonyaiként
minden jogunk megvan elítélni őt. Nem bántotta volna meg az
elutasításunk, mert felkészült rá.
– Mi történt? – Kicsit aggasztani kezdett a történet folytatása.
Visszatartottam a lélegzetemet.
– Teréz anya a szemem láttára közeledett felé. A férfi
látványosan megdermedt, aztán teljesen megváltozott a
viselkedése, mikor a nővér levette a keresztet a nyakáról, és
gyengéden áttette az övére. Egyetlen szót mondott neki. – A
nővér hatásszünetet tartott. – „Szeretlek.” Ennyit, semmi többet.
Egyetlen szívből jövő, őszinte és együttérzéssel teli szót. Ami
megváltoztathatja a világot, ha hagyjuk.
Kifogytam a szavakból, így inkább mélyen hallgattam.
Mary Katherine nővér örömmel teli hangon folytatta.
– A férfi megkérdezte tőle, miért vagy hogyan képes szeretni,
mire megosztotta vele egy szerető, megbocsátó Isten történetét.
És tudtad, hogy az a férfi azóta a legkiterjedtebb
börtöngyülekezet feje? Méghozzá a cellájából! Ráadásul hála
neki, a börtönben, ahová bezárták, és ahol le kell élnie a
hátralevő életét, drasztikusan csökkent az elítéltek között az
öngyilkosságok és a gyilkosságok száma?
 – Gyönyörű történet, nővér. – Erre elhallgattam, és
igyekeztem kihüvelyezni, miféle tanulságra próbálhatott
rávezetni. Mikor nem felelt, hozzátettem: – A látogatásomkor
azt mondta, nem véletlen, hogy a kör mindig bezárul, visszatér
oda, ahol lennie kell. Honnan tudhatnám, hogy nekem Grizz
szerelme rendeltetett?
– Fordulj az Úrhoz, és nézz magadba, Guinevere! És a
válaszaid nyomában is tartsd észben, hogy ha egyetlen szó, a
„szeretlek” képes volt örökre megváltoztatni egy embert, és
reményt nyújtani neki egy reménytelen helyen, képzeld el, mire
képes egy istenfélő, az Ő ösvényét járó nő kezében egy olyan
férfinál, aki csak a sötétséget ismeri. – Felsóhajtott, és megütötte
a fülem a hintaszék eltéveszthetetlen nyikorgása. – Ne az én
áldásom várd arra, hogy őt szeresd, és megoszd vele az életed,
Guinevere. Neked kell megtalálnod a saját válaszaidat, de
máshoz kellene fordulnod, és tudom, hogy ezt már te is tudod.
Egy perc hallgatás, mire hirtelen felismeréssel rádöbbentem,
hogy talán nem Grizz iránt lobbantam keserűségre. Talán az Úr
iránt.
– Csupán egyszer fordultam kéréssel Istenhez, nővér, Tommy
életéért. Arra a csodára volt szükségem, és megtagadta tőlem. –
Könnyekkel küszködtem.
– Jaj, drága Guinevere-em! Az, hogy nem teljesítette a
kérésedet, még nem jelenti, hogy nem ajándékozott meg egy
csodával.
Vezetés közben felidéztem ezt a beszélgetést és a szívemet
betöltő zűrzavart. Sebesen lehúzódtam a padkához. A semmi
közepén jártam. Fényeket láttam a messzeségben, de a közelben
sehol egy otthon. Csak bokrok és bozót.
Üresbe tettem a kocsit, kipattantam, a fényszórók pászmái
előtt az út szélére futottam. Kerestem egy szabad foltot, és
letérdeltem, arcomon könnyek patakzottak.
– Istenem – fohászkodtam égnek emelt szemmel. – Istenem,
soha semmit nem kértem magamnak, csak egyetlenegyszer,
Tommy túlélését. Nem teljesítetted, de tudom, hogy a Te
engedélyeddel történt, és nem tudom, miért. Nem tudom,
megtudom-e valaha. A szívem nehéz, mint egy ólomsúly, és
kínoz, mi a szándékod az életemmel. Még sosem éreztem ilyen
céltalan bizonytalanságot. Szükségem van valamire, Uram!
Tudnom kell, hallasz-e engem. Tudnom kell, Tommy ott van-e,
az oldaladon. Tudnom kell, helyesen teszem-e, ha adok egy
esélyt Grizznek. Csak szánj meg valamivel, bármivel.
Könyörgöm!
Erre erőt vett rajtam a zokogás, rázkódott az egész testem. A
csillagokra emelt tekintettel fohászkodtam egy jelért. Nem
tudtam, miféle jelet keresek. Nem tudtam, hogy megy az
ilyesmi, de ha akkor és ott elcsípek egy hullócsillagot, elhittem
volna, hogy Ő küldte. Hiába.
Rejtély, meddig térdeltem ott, de végül megereszkedő vállal,
legyőzötten összekuporodtam. Éppen le akartam törölni a
könnyeimet, mikor megriadtam. Villámnál is gyorsabb mozgást
vettem észre a jobbomon, a forrása pedig felfutott a jobb
karomon, és kényelembe helyezkedett a vállamon.
Mire észbe kaptam, rájöttem, hogy egy kiscica. Ami a
könnyeimet nyalogatta.
Egy hitetlen biztosan azt mondaná erre, hogy csupán
belebotlottam egy szomjazó kismacskába. Elfogadom. De azt is
tudtam, hogy semmiképp nem a véletlen műve, hogy éppen itt,
a semmi közepén szólítottam az Urat.
Isteni közbeavatkozás révén ismerkedtem meg azzal a
tehetetlen cicussal aznap este, a csillagok alatt. Ezzel a cuki és
végtelenül lesoványodott aprósággal, ami a barna-fekete pofiját
leszámítva hófehér volt. Miután aznap este hazavittem, Mimi és
Jason sorra álltak elő a nevekkel: Bandita, Zorro, Swiper,
Csibész.
– Nem – szögeztem le. Miután meggyőződtem róla, hogy
kisasszony, leszögeztem: – Remény lesz a neve.
 Ötvennyolcadik
fejezet

GRIZZ, 2002,
FORT LAUDERDALE

Grizz a padról figyelte, ahogy a nő helyet foglal az étterem

ablaka melletti asztalkánál, aztán a menübe temetkezett, míg a
társaságát várta. Grizz felemelt újsággal takarta el az arcát,
amit néha leengedett, hogy átlessen felette. Nem tudta, mit akar
látni, mit kéne látnia. Egyszerűen tudta, szemmel kell tartania
Sarah Jót.
Eszébe jutott, mi minden történt vele karácsony előttől
kezdve egészen Tommy halálának évfordulójáig. Emlékezett,
mennyire bizonytalan volt, hogy elfogadja-e Ginny meghívását
a karácsonyi vacsorára. Ügyelt arra, hogy semmiképp ne
jelenjen meg náluk hívatlanul, nem úgy, mint hónapokkal
korábban, mikor hazavitte Mimit a vegyesboltból. Bölcs döntés
volt tisztes távot tartania, de nem tudott ellenállni a
meghívásnak, hogy velük töltse a karácsonyt. Tudta, hogy Mimi
és Jason kezdi elfogadni.
Mosolyogva idézte fel a bizonyítékot, amivel karácsony
napján lepték meg.
– Hé, a fagyöngy alatt álltok! – vigyorgott Jason. – Ami csak
egyet jelenthet!
Beesteledett, Grizz pedig az előtérben állva készülődött
hazafelé, mikor Jason félbeszakította a búcsúzkodásukat. Azt
sem tudta, hová kapjon, egyszerre érzett vágyat a csókra, hálát,
amiért Jason ezt akarta tőle, és tehetetlenséget, hiszen a kínos
feszengés garantált. Gondosan fejben tartotta, hogy ez az első
karácsonyuk Tommy nélkül, és csak az hiányzott neki, hogy
tiszteletlennek tűnjön Tommy otthonában.
– Mire vártok? – incselkedett Mimi.
Gyengéden vállon fogta Ginnyt, és puhán homlokon csókolta.
– Köszönöm a finom vacsorát – mondta neki. – És a csodás
napot.
– Jaj, ez neked csók? – hahotázott Jason.
Félretette a karácsonyi emlékeket, miközben szemmel tartotta
az asztal felé tartó másik nőt, akit a felálló Sarah Jo átölelt.
Aprilnek hívják. A férjét Stephennek, a páros számtalanszor
megfordult náluk, mikor még a Shady Ranches-negyedben
laktak Ginnyvel az 1985-ös letartóztatása előtt. Kedves pár,
nemrég érdeklődött is róluk Ginnynél.
– Láttam Stephent Tommy temetésén, de nem Aprillel. Hanem
valami vöröskével. Mi történt Aprillel?
– Néhány éve elváltak. Semmi komoly. Biztosan eltávolodtak.
– Ginny eltöprengett. – April azóta újra megállapodott, de
Stephen nem. April szerint az exe túlságosan élvezi az
agglegényéletet. Állítólag szívesen vadászik egy bizonyos
ruhadarabra. Minden hónapban mással látni.
– Egy bizonyos ruhadarabra? – Értetlenkedve pillantott
Ginnyre. – Mire, nadrágra? Nem találja a saját seggét?
– Igen, pontosan erre céloztam, és pontosan ezt csinálja.
Barátok maradtunk, de én mondom neked, April nem csupán
természetes szépség, de tényleg kedves és gondoskodó ember.
Stephen pedig olyan nőkkel találkozgat, akik… hogy is
mondjam… harapósak. Aprilhez képest tűz és víz. Még a
külsejük is gyökeresen más. Furcsa az egész.
– Egyet kell értenem. Emlékszem a nőre a temetésen. – Rövid
szünet után hozzátette: – És ne lepjük meg egy térképpel?
Ginny szelíd feddéssel közölte, hogy Stephen új barátnői nem
taszítók, csak mások. Grizz szokás szerint tiltakozott, és
leszögezte, hogy ő kifejezetten rusnyának találta a vöröskét.
Most félretette az újságját, és felállt, hogy távozzon. Éppen
behúzódott egy téglaépület sarka mögé, mikor úgy döntött,
hátrales. Sarah Jo éppen akkor pillantott fel, mire Grizz sietősen
elfordult. De Jo visszanézett, mert olyasmit csípett el, amit
biztosan csak képzelt.
Karácsony óta nem először káprázott a szeme. Biztosra vette,
hogy többször is észrevette a férfit, pedig tudta, hogy lehetetlen.
Mi baja lehet? A bolondját járatja vele a saját agya? A bűntudat,
amiért úgy hajba kapott Tommyval? A bűntudat, amiért tétlenül
hagyta kihűlni a szoros barátságát Ginnyvel?
A sors fintora, hogy Tommy pontosan ezt akarta elérni, és
noha ellenállt, végül mégis ez lett a vége. Bármi is állt a
közelmúlt Grizz-látomásai mögött, ki kell vernie a fejéből,
mielőtt megbuggyan. Miután elköszönt Apriltől, visszament
dolgozni.
Grizz hazahajtott a saját városrészébe, közben csak az járt a
fejében, miért is kezdett annak idején Sarah Jo után kémkedni.
Miután karácsony este hazaért, Ginny a vacsora során dobott
röpke és jelentéktelen megjegyzése felpiszkált egy emléket. Ami
azóta rágta, hogy elolvasta Moe naplóját. Tudta, hogy bujkál
valami az elméje egy sötét zugában, és nem hagyja nyugodni a
tudatalattiját, de hiába kapkodott utána. Akár egy dalszöveg
vagy filmes idézet, ami újra és újra megismétlődik az ember
fejében, mégsem jut eszébe az előadó vagy a színész neve. El is
felejti, aztán egy szép napon egyszer csak beugrik, miközben
egészen mást csinál.
Ez történt karácsony este. Félálomban rájött, ki is használta a
„szemet szemért” szófordulatot. Tommy gyászbeszéde közben
fel sem tűnt neki, bezzeg most olyan erővel csapott le rá, mintha
fejbe kólintották volna egy acélkalapáccsal. Évekkel azelőtt
meggyőzte magát, hogy Willow szavajárása volt. Tévedett –
Tommynak meg aztán biztosan volt annyi esze, hogy kiszúrja
naplóolvasás közben.
Azt is tudta, hogy Tommy pont abban a kórházban hunyt el,
ahol Sarah Jo és a férje dolgozik. Tényleg a sérülései vitték el?
Vagy valami más?
Ahhoz kétség sem fért, hogy Tommy halála vagy szándékos
volt, vagy véletlen tragédia. Anthony Bear forrásai több mint
megbízhatóak. Nem Sarah Jo vagy más szervezett rajtaütést. De
az, hogy Tommy Sarah Jo kórházában halt meg… nem hagyta
nyugodni.
Ezt nem hozhatja fel Ginnynek. Néhányszor említette Sarah
Jót, de Ginny mindig szívélyesen beszélt róla, bár azt beismerte,
hogy időközben kicsit elhidegültek. Megkérdezte, ő vagy Sarah
Jo kezdeményezte-e. Töprengve idézte fel, hogy éppen az ő
2000-ben történt kivégzése után kezdődött a folyamat. Rögtön
utána Jo férje külföldön kezdett állást keresni.
Mi tagadás, elgondolkodtató.
Rejtély, miért érezte, hogy szemmel kell tartania Sarah Jót.
Biztosan egy ösztön, a régi élete maradványa. Vajon szabad utat
enged a nő iránti bosszúvágyának? Őszintén remélte az
ellenkezőjét, de a régi élete fennhangon cukkolta.
Megkönnyebbült, mikor Ginny és a gyerekek egykedvűen
átvészelték Tommy halálának első évfordulóját. Ő tisztes távot
tartott, megneszelte, hogy nem szabad rájuk tukmálnia magát.
A rettegett évfordulót követő hetet érzésre egy levegővel bírta
ki, az élet mégis folytatódott. De valamit nem kerülhetett
tovább, és nem talált rá megoldást: Jason szüntelenül nyilvános
eseményekre hívogatta.
Éppen a hátsó kertjében labdázott Rockyval, mikor
felberregett a zsebében a mobilja.
– Szia, bébi, épp rád gondoltam – csapta fel a készüléket.
– Neked is szia! Mit csinálsz? – kérdezte Ginny.
– Rockyval dobálok. Igazából csak én. Ő visszahozza – mondta
mély, öblös kuncogással, amitől a nő velőig megbizsergett.
– A gyerekekkel épp most jöttünk a tejbárból. Mit gondolsz,
beugorhatnánk hozzád? Kérdeznének tőled valamit.
 Tíz perccel később Jason meglepte Grizzt egy vaníliás
tejturmixszal, amit láthatóan megviselt a kocsiút.
– Anyának úgy rémlett, a vaníliás a kedvenc ízed – mondta
Jason, és átadta a magas poharat. – Tudod, még a házasságotok
idejéből.
 Ötvenkilencedik
fejezet

GINNY, 2002,
FORT LAUDERDALE

Grizz látványosan kővé dermedve vette át az olvadozó turmixot

Jasontől. A szemem láttára nyelt egyet, és a tekintetem kereste.
Noha ő volt az erős, csöndes típus megtestesülése, ezúttal
határozottan kifogyott a szavakból. Elvitte a cica a nyelvét.
Felvetettem, hogy tegye a turmixot a fagyasztóba, hadd
dermedjen vissza egy kicsit. Egy szó nélkül elfogadta a
javaslatomat, aztán kényelembe helyezkedett a nappalija
kárpitozott karosszékében. Jason, Mimi és én a kanapén
foglaltunk helyet.
– Anya elmesélte Jasonnek, hogy ti ketten házasok voltatok
annak idején, de miután börtönbe mentél, hozzáment az
apánkhoz.
– Az én apámhoz.
Mimi az öccsére nézett.
– A kettőnk apjához, Jason. Anya elmagyarázta.
– Tudom, csak tudatni akartam Jamesszel, hogy ezt is
hallottam. Nem akartalak megbántani, Mimi. – Tágra nyílt
szemmel nézett a nővérére, aki egy mosollyal és egy röpke
öleléssel felelt.
Grizz tenyere végigfutott az arcán. Nagy levegőt vett, és
előrecsúszott a széken. A szemében bizonytalanság csillant,
miközben előbb rám, majd újra a gyerekekre nézett.
Bólintottam Miminek, hogy folytassa.
– Úgy gondolta, mindenképp tudnunk kell arról, hogy vannak
rokonaink – mondta Mimi. – Ez az első eset. Eddig magunk
voltunk, anya, apa, én és Jason. Se nagyszülő, se nagynéni,
nagybácsi vagy unokatestvérek.
Nemrég megkérdeztem Mimitől, emlékszik-e Blue-ra
gyerekkorából, mire bevallotta, hogy igen, még néhány szót is
váltottak a kórházban. Udvariasan megkértem, hogy a
továbbiakban ne emlegesse ezt a nevet. Belement.
– Carter néni és Bill bácsi sem vérrokonok – magyarázta
Jason.
– Szóval – mondta Mimi, és Jasonre fintorgott a
félbeszakításáért –, a tavaszi szünetben elmegyünk
bemutatkozni a családunknak!
– És szeretnénk, ha velünk jönnél, mert a te családod is! – Ezt
Jason már egyenesen kiabálta, annyira nem bírt az
izgatottságával.
Grizz zsibbadtan bólogatott, és kikéredzkedett a mosdóba.
Tudta, hogy ez gyávaság, és nem is bírta sokáig odabent.
Tíz perccel később már az üveg tolóajtónál állt, onnan nézte
Jasont, aki a hátsó kertben játszott Rockyval. Mimi a kanapén
ült, az egyik kedvenc tévéműsorát nézte.
– Hogy mondhattad el neki? – hitetlenkedett Grizz halkan.
– Nem titkolhattam előle. Idén betölti a tizenkettőt. Érzékeny
gyerek, de nem ostoba. Tommy halála óta borzasztó hamar
felnőtt. – Rásandítottam. – Akár velünk tartasz, akár nem, én
elviszem a gyerekeket, hogy megismerkedjenek az apáddal.
Nem akartam azt bemesélni neked, hogy egy régi családi
baráttal találkozunk. Ő Mimi vér szerinti nagyapja, amit
semmiképp nem akarok eltitkolni. Innentől nyílt lapokkal
akarok játszani, Grizz.
– Hogy fogadta a srác?
– Jason született optimista. Madarat lehetett volna fogatni
vele, mikor tudomást szerzett a nagyapjukról és a rengeteg
unokatestvérükről. – Grizzt megelőzve pontosítottam. –
Megértette, hogy vér szerint csak Mimihez van közük, de nem
érdekli. Alig várja.
– Nem ezen rágódtam. Hogy fogadta azt, hogy házasok
voltunk? – kérdezte Grizz még mindig fojtott hangon.
De feleslegesen pusmogott. Mimi képben volt, és még segített
is azzal, hogy eljátszotta, ő is mindent akkor hall először,
akárcsak Jason. Nem akarta, hogy az öccse úgy érezze, le van
maradva. Annyit változott a lányom az elmúlt másfél évben!
Dagadt a keblem a büszkeségtől.
– Ledöbbent. Tele volt kérdésekkel, elhiheted.
Grizz bólintott.
– De mindenekelőtt biztosítani akarta Mimit, hogy Tommy
egyformán szerette mindkettőjüket. Aggasztotta, hogy Miminek
rosszulesik majd, hogy már terhes voltam vele, mikor Tommy
elvett. – Könny futotta el a szemem. – Akkora szíve van!
– De nem akkora, mint az anyjának – suttogta Grizz.
A gyerekek aznap azt akarták megkérdezni Grizztől, velünk
tart-e. Miután visszajött a kétbetűs kitérőjéről, és láthatóan
alaposan eltöprengett a válaszon, röpke hallgatás után bólintott.

Négy nappal később egy kocsitúrán találtuk magunkat.

Jasonnek fülig ért a szája.
– Ne idegeskedj, James! Melletted leszünk, mikor
bemutatkozol a papádnak!
Miután előrelátón Carter gondoskodására bíztuk Rocky,
Remény és Para hármasát, útra keltünk. Mérföldekre jártunk
Észak-Karolina határától, mikor változást vettem észre Grizz
viselkedésében. Feszültnek látszott.
Gyengéden megérintettem a karját.
– Minden rendben lesz – súgtam. – Legyen hited!
Végre elértük Észak-Karolinát. Az ottani kanyargós utaktól
émelygés kerülgetett, de a vidék kárpótolt. Tavaly télen
látogattam meg ezt a kisvárost. Akkor másféle szépség fogadott.
A csupasz fák kopár ágai élesen elütöttek a vakítóan fehér
hótól. Most tavaszra járt, a növényzet szinte burjánzott,
kupolaként borult a keskeny út fölé. Még a levegő illata is
megváltozott. Egy tábla közeledett: Üdvözöljük Pine Creekben!
Tengerszint feletti magasság: 3 800 láb.
Balra kanyarodtunk egy kicsi kávézónál, ami a 19. században
még iskolaépületként működött – a harang még mindig büszkén
lógott tömzsi tornyában. Mire észbe kaptunk, ráfordultunk egy
földútra. Amikor elértük a Hunter feliratú postaládát, tudtuk,
hogy jobbra kell fordulnunk.
Murva csikorgott a gumik alatt, és egy emberként
sóhajtottunk fel a gyönyörűségtől, mikor elértük a hosszú
behajtó végét. A hegyek lélegzetelállító háttere előtt zöld mezők
terpeszkedtek. Középen egy hatalmas kétszintes ház
terpeszkedett, mögötte vörös csűr. A birtok jobb oldalán kocsik
és furgonok sorakoztak, mindenfelé sokaság nyüzsgött. A kocsi
nyitott ablakán pecsenyeillat libbent befelé.
Azonnal kiszúrtam. Ugyanúgy kirítt a tömegből, mint a fia.
Micah Hunter elindult felénk, és fokozta a tempót, mikor
Grizz üresbe tette a kocsit. Grizz látványosan habozott, aztán
lassan kinyitotta az ajtót, és komótosan kiszállt. Alig tudta
becsapni az ajtót, mikor Micah odaért, és alaposan
meglapogatta.
Remegő hanggal, Grizz vállába temetkezve szólalt meg.
– Isten hozott idehaza, fiam. Isten hozott!
 Hatvanadik
fejezet

GRIZZ, 2002,
ÉSZAK-KAROLINA

Grizz megdermedt, ahogy a sosem látott apja betört a személyes

terébe, és szorosan belekapaszkodott az egyetlen gyermekébe.
Mikor elhúzódott, kelletlenül az öreg szemébe nézett, és a
látványra kénytelen volt elfordulni.
Micah Hunter időtlen szeretettel nézte a felnőtt fiát. Nem
számított, hogy addig sosem találkoztak. A férfi pillantásában
elfogadás, öröm és tapogatózó várakozás fogadta, és Grizz
igazából egyiket sem tudta mire vélni. Nem. Semmiképp nem
tudhatott mindent, mert akkor nem fogadná tárt karokkal.
Grizz félszeg pillantást vetett Ginnyre, aztán a Micah udvarán
összegyűlt tömegre.
Micah megszólalt, talán megérezte a fia feszengését.
– Nem bírtam cérnával, és malacsütést szerveztem ünneplés
gyanánt, de ne aggódj, tudják, hogy nem maradhatnak. Már
megvolt a mosogatás, éppen indulni készülnek, de azt azért
kivárták, hogy lássanak titeket.
 Micah hátraszólt a birtokán összegyűlt tömegnek.
– Mindenkinek hálásan köszönöm, hogy fogadta a fiamat és a
családját az otthonukban!
Ginny a gyermekei mellett állt, és óvatos pillantást vetett az
arcukra Micah családos célzása után. Mimi és Jason szája
egyformán fülig ért.
– De – folytatta Micah –, mint azt az ebéd elején elmondtam,
sok ez nekik így hirtelen. Nekem is. Így későbbre halasztjuk a
bemutatkozást!
Grizz látványosan megkönnyebbült, mikor a vendégek Micah
kívánságát tiszteletben tartva elkezdtek családonként
gyülekezni. Mosolygó szülők terelgették a gyerekeiket az autók
és a furgonok felé, miközben alufóliával fedett papírtányérokat
egyensúlyoztak. Néhány apróság lemaradt, nyilván Ginny
gyerekeire voltak kíváncsiak. Végül őket is elvonszolták.
– Szerinted hányan lehetnek? – kérdezte Jason az anyjától
guvadó szemmel.
– Végtelen sokan – csóválta a fejét a nő.
Közben egy idősebb, szinte férfias külsejű asszonyt figyelt, aki
láthatóan magára vállalta a siserehad kocsikhoz terelgetésének
feladatát.
Micah időközben szóba elegyedett Grizz, Mimi és Jason
hármasával, de Ginny oda sem figyelt. Az idősebb nő az utolsó
családtagtól is elköszönt, aztán becsapta a kocsijuk ajtaját, és
célba vette Micah-t.
– Micah Edward Hunter, megbuggyantál, ha azt hiszed,
lerázhatsz, mielőtt bemutatkoznék az unokaöcsémnek! –
közölte a hölgy fennhangon. A beszélgetés félbeszakadt, Micah
pedig felé fordult. – A férjem, Isten nyugosztalja, Jamison volt,
azaz a családom mindkét ágának köze van a kölyökhöz,
úgyhogy nem fogsz elzavarni, mint a többieket!
Ginny vigyorgott annak hallatán, hogy Grizzt lekölyközték.
Micah felsóhajtott.
– Jamison, Ginny, Mimi, Jason… – A nő felé intett, aki
időközben megállt, keze a csípőjén, ősz haja szoros kontyba
fogva. – Ő a nővérem, Matilda, és mióta a férje és az én
Margaret Mae-m meghalt, a fejébe vette, hogy muszáj
gondoskodnia rólam. A drága Urunknak hála nem költözött
hozzám, de kétségkívül megtenné, ha megengedném.
– Tillie, szólítsatok Tillie néninek – közölte a kis csapattal,
miközben sorra farkasszemet nézett mindenkivel, a szemében
kihívás, hogy csak merjenek ellenkezni. – Most pedig…
keblemre!
Miután Tillie néni megkapta az öleléseit és hazaindult, Grizz
és Micah becipelte a bőröndöket a házba, Ginny pedig
rádöbbent, hogy a kunyhó szerény külseje tágas belsőt takar. A
bejárati ajtón belépve jobb oldalon rögtön megláthatta az
emeletre vezető lépcsőt. A ház mélyében pedig hatalmas
társalgót találtak, jobb falában tágas kandalló. Magas
mennyezet, az üveg tolóajtók felett pedig trapézforma ablakok,
a túloldalukon pompázatos hegyi táj. Bal felől jókora konyha,
amit egy sziget választott el a társalgótól. A konyha
szomszédságában kicsi fürdő és egy folyosó, ami a nagy hálóba
vezetett.
 A társalgó közepéről láthatták az emeleti galériát, amit
rusztikus, futónövényt mintázó korlát övezett.
– Szia, anya! – Jason lefelé integetett Ginnyre. Akinek fel sem
tűnt, hogy a fia faképnél hagyta a csapatot, és kicsit feszélyezte,
hogy engedély nélkül szaladt fel az emeletre. – Gyere, csodás a
kilátás fentről!
– Jason, kérlek, gyere le szépen!
– Úgyis odafent van a szobája, akár körül is nézhet – mondta
Micah mosolyogva.
– Hová vezet a másik lépcső? – kiáltott le Jason, és a nyílt
emeleti galériáról lemutatott a másik, a konyhai lépcsőre. Ami
szinte beleolvadt a háttérbe.
– A pincébe. Ott van még két háló, mindkettőhöz teljesen
felszerelt fürdő.
– Sok hely ez egyetlen embernek – jegyezte meg Grizz csak
úgy magának.
– Szerintem is, de mikor megépítettük, Margaret Mae
biztosított, hogy majd feltöltjük. Végül másként alakult.
Legalább tízszer el akartam adni, de valami azt súgta, ne
tegyem.
Ginnyre kacsintott, és mindenkit útba igazított a szobájához.
Néhány órára rá, miután a hasukat meg-, a poggyászt pedig
kipakolták, Ginny és Micah a végtelen hátsó udvarra néző
teraszon állt. Ha ugyan hátsó udvarnak lehetett nevezni. Micah
birtoka a végtelenbe nyúlt, és elhitette a szemmel, hogy véget
ért, mielőtt beleolvadt a hegyekbe.
Elnézték Mimit, aki ráérősen hintázott a függőágyban a
könyvével. Időközben melegítőnadrágra és -felsőre váltott. A
hegyvidéki tavasz meglepően hűvös tudott lenni. Grizz és Jason
kissé távolabb időzött. Felállítottak néhány Micah csűrjéből
előkerült konzervdobozt, és Grizz éppen az egyik polcon talált
csúzli használatára tanítgatta Jasont. Grizz tartása
fesztelenséget sugárzott. Remekül szórakozott.
Ginny a város alaprajzáról beszélgetett Micah-val. Tavaly
ismerkedtek meg egy falatozóban, és érdekelte, hogyan jut oda
Micah birtokáról.
– Ha az ember nem fordul le a régi iskolánál, hanem megy
tovább egyenesen, akkor a városközpontba jut – mutogatott
Micah. – A falatozó a jobb oldalon áll, közvetlenül a
kereszteződés előtt.
A lakosság a négyirányú csomópontot tartotta a város
középpontjának, és „a kereszteződés”-ként hivatkoztak rá.
Bementek, és Micah feltett egy kanna kávét. Ginny
megneszelte, hogy szeretne kettesben maradni Grizz-zel, és azt
mondta neki, hogy bevinné Jasont és Mimit a városba.
– Holnap este én szeretném főzni a vacsorát. Szerintem még
emlékszem, hol van az egyetlen vegyesbolt. Elmentem mellette,
mikor legutóbb itt jártam – mondta a férfinak.
– Igenis, asszonyom! Jobbkanyar a stoptáblánál, onnan
egyenesen, és ott lesz balra.

A következő napok új arcok kavalkádjában teltek. Ennyi nevet

egyszerűen képtelenség volt megjegyezni, de Grizz tágabb
családjának tagjai apránként eljöttek, és bemutatkoztak.
Néhányan házi süteménnyel vagy befőttel állítottak be. Mások
azzal takaróztak, hogy Micah-nak segítenének megjavítani
holmi mezőgazdasági gépet, vagy visszahoztak egy kölcsönvett
szerszámot. Végül mindenki eljött, és csodával határos módon
egyik látogatás sem nyúlt a kelleténél hosszabbra vagy ütközött
máséval. Ha Ginny gyanakvóbb természet lett volna, biztosan a
fejébe veszi, hogy Tillie néni fű alatt összeállított egy beosztást,
amit eljuttatott Grizz minden rokonának.
Ginny áhítattal figyelte, ahogy Grizz kibújik a csigaházából, és
bármiről elbeszélget az unokatestvéreivel, legyen az a NASCAR,
a vadászat, a földművelés, vagy akár a házi orvosságok
szemölcs és fogfájás esetére. Grizz rokonsága tele volt
háztartásbeliekkel, tanárokkal, vállalkozókkal, farmerekkel,
szerelőkkel, szakemberekkel. Az egyik kuzinja a helyi
seriffhivatal tisztjeként dolgozott.
A kicsiny hegyi városka lakói láthatóan nagyon is tisztában
voltak az őket körülvevő világ nyüzsgésével. Látták, és
szándékosan választották a csendes magányt és a makacs
családi összetartást a világ zaja helyett, Ginnyt pedig
meghatotta a szerető összetartásuk. Milyen élet jutott volna
Grizznek, ha itt nő fel? Ezen nem egyszer eltöprengett.
– Biztosan nem jegyzek meg mindenkit – közölte Grizz Micah-
val az egyik délután. Grizz egyik unokatestvére nemrég ugrott
be, hogy szerszámokat kérjen el Micah csűrjéből, és éppen a
furgonja platójára pakolászott. Elhozta a két fiát is, akik
Jasonnel járták a birtokot. Kamasz lánya Mimi korában
járhatott, és a páros éppen Micah hintaágyán nevetgélt a
tornácon. Ginny odabent takarított.
– Jaj, dehogynem – vágta rá Micah, és meglapogatta a hátát. –
Dehogynem.
Mindnyájan hivatalosak voltak Micah vasárnapi
szentbeszédére. Ginny, Mimi és Jason természetesen elment a
szertartásra, míg Grizz kihagyta. Mikor hazaértek, a csűrben
találtak rá, éppen egy sérült kutyát ápolt.
– Hogyan tudtad elcsípni? – hüledezett Micah. – Hónapok óta
próbálom rávenni, hogy engedjen közel magához!
– Nem tudom – mondta Grizz. – Egyszerűen idejött.
A kiadós reggeli után Micah körbevitte őket a kisvárosban. A
gyerekeket lenyűgözte, hogy Pine Creeknek csak egyetlen
iskolája van, ami óvodától egészen érettségiig elkíséri a
gyerekeket.
– Alig kétszáz gyerek jár az egész iskolába, és majdnem
mindenki a rokonotok – közölte Micah Mimire és Jasonre
pillantva.
– Zsír! – vigyorgott Jason. – Lehet sportolni?
Micah látványosan felvillanyozódva felelt.
– Az iskolánkban minden sportot megtalálsz, csak foci nincs.
Sajnos nem jön ki egy csapat a megfelelő korcsoportba tartozó
fiúkból, de ezen felül minden van.
Ginny titokban remélte, hogy Micah nem lovallja bele magát
abba, hogy egy szép napon talán ideköltöznek. El sem tudta
képzelni, hogy a gyerekek, vagy akár Grizz képes lenne
hátrahagyni a megszokott városi életet.
 Grizz egyik unokatestvére még egy csajos estére is áthívta
magához. Eleinte kicsit húzódozott, leginkább olyan kérdésektől
tartott, amiket még nem állt készen megválaszolni. De Tillie
néni gyengéd noszogatására úgy döntött, elfogadja a meghívást.
Ami Miminek is szólt, de mihelyt megtudta, hogy nem lesznek
korabeli kuzinok, inkább a kunyhóban maradt a srácokkal.
Miközben az esemény után Micah behajtóján robogott, Ginny
elmerengett az estén, és hogy mennyire élvezte a társaságot,
ami családtagként fogadta. Mennyei csirkés fehér chili volt a
főfogás, miután a lányokkal egy Bunco nevű játékkal játszottak.
A hölgyek között otthon érezhette magát, habozás nélkül
befogadták. Mint kiderült, Micah családja hatalmas, ráadásul
mindenki rajong érte és tiszteli. Ez a tiszteletteljes rajongás
Ginnyre is kiterjedt, és lubickolt a melegében. Tovább is maradt
volna, de Tillie néni tavaszi hóvihart jósolt, és mivel Ginny még
soha életében nem vezetett hóban – pláne sötét hegyi utakon –,
arra jutottak, hogy jobb idejekorán berekeszteni az estét.
Ginny megkönnyebbült sóhajjal érkezett Micah házához.
Hazaúton eleredt Tillie néni megjósolt hava, és tényleg
megdolgoztatta a kormánynál. Jó döntés volt bandát bontani.
Miután beengedte magát a bejárati ajtón, úgy érezte,
bensőséges pillanatot szakított félbe Micah, Grizz, Mimi és Jason
között. A kandallóban tűz lobogott, a csapat pedig egy jókora
dohányzóasztal köré gyűlt, rajta ismeretlen társasjáték. Egy
emberként meredtek rá.
Jason szélesen elvigyorodott.
– Szia, anya! – Ginnynek feltűnt, hogy Mimi gyengéden
oldalba könyökölte, mire rávágta: – Lakat van a számon, Mimi.
– Miféle lakat? – tette le a retiküljét és a kabátját.
– Semmiféle – felelte Grizz. – Csak feldobja a hó.
– Igen, ez az! Feldob a hó. Holnap bele is megyünk, ugye?
– Szerintem ahhoz melegebb, de legalább megfelelőbb ruha
kéne – vélekedett Ginny. – Erre nem készültünk.
– Mindenki írja le a méretét, aztán Tillie majd elintéz néhány
hívást a nevemben. Holnapra mindent kapunk, ami csak
kellhet. Minek nekünk bolt, ha tele vagyunk rokonokkal, akik
szívesen küldenek megfelelő ruhát és csizmát? – szólt Micah.
– Milyen volt a mai túra? – kérdezte az ásítással küszködő
Ginny. Teljesen kimerült.
– Világbajnok – felelte a gyerekekre kacsintó Grizz.
 Hatvanegyedik
fejezet

GINNY, 2002,
ÉSZAK-KAROLINA

Gyanítottam, hogy kimaradtam egy belsős poénból, de eddig

bírtam a napi sürgölődést és a hegyi levegőt. Ásítottam, utána
szabadkozva távoztam. Korán akartam lefeküdni.
A szemem pontban hajnali háromnegyed három után két
perccel pattant fel. Talán a kelleténél korábban tértem
nyugovóra, és rögtön teljesen felébredtem. A mellettem alvó
Mimire pillantottam. Óvatosan kitakaróztam, megkerestem a
köntösöm, és lementem a földszintre.
A konyhában álltam, és éppen forró csokoládét csináltam,
mikor megéreztem. Meg sem kellett fordulnom, úgy dőltem
neki, mire átfogott a karjával. Lehajolt, és gyengéd csókot
nyomott a nyakam ívére. Kinek kell a forró csokoládé, mikor
behunyhatom a szemem, és élvezhetem a belőle áradó meleget?
– Honnan tudtad, hogy felébredtem? – suttogtam.
– Sehonnan. Nem tudtam aludni, és motozást hallottam
idefentről. Ami te voltál, Cicus.
 Grizz az egyik pincehálót kapta. Én az egyik emeletin
osztoztam Mimivel. Jason velünk szemben foglalt el egy sajátot.
Erre megfordultam, és ránéztem. Dögösebben festett, mint a
képzeletemben vagy az emlékeimben, és le kellett gyűrnöm a
heves és zabolátlan ingeremet. Terepszínű pizsamanadrágot
viselt sötét pólóval. A haja kócos volt, általában élénkzöld szeme
pedig sötét és bódult.
Látszott, hogy elcsípte a vágyat a szememben. A két kezébe
vette az arcomat, és megcsókolt. De nem holmi incselkedőn
apró, légies csókkal. Hanem olyannal, ami lecsapott a számra,
keményen és ellentmondást nem tűrőn fejezte ki a merész
birtokvágyát.
Alig vártam, és mohón viszonoztam, miközben
hozzádörgölőztem. Ő nem leplezhette a vágyát, az enyém pedig
lassan eláztatta a bugyimat.
– Itt nem lehet – húzódtam el kifulladva. – Micah ott alszik, a
folyosó végén. – A nagy háló felé biccentettem. – Le kell
mennünk a te szobádba.
Erre ellépett, aztán egy pillantással elárulta, hogy
mondanivalója van. Átláttam rajta, és röpke, értő mosollyal
feleltem. Tudtam, hogy meglepem. Még nem történt meg a nagy
áttörés a kapcsolatunkban, és hálásan fogadtam, hogy sosem
erőltette. De tudattam vele, hogy várom, és készen állok – és
bármikor felosonhatnék az emeletre, hogy becsusszanjak az
ágyba Mimi mellé, jóval azelőtt, hogy a háztartás többi tagja
felébredne.
Elnéztem a homlokán lüktető eret.
 – Nem – szögezte le halkan.
Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam, biztosra vettem, hogy
képzelődöm.
– Mi… micsoda?
– Nem. Nem most, Cicus. Nem ma este. Nem itt, így – ismételte
meg nem túl magabiztosan csengő hangon.
Ledöbbentem, és egy kicsit talán a lelkemre is vettem.
– Nem? – suttogtam a kelleténél hangosabban. – Biztos, Grizz?
Mert mondani mondhatod, de a nadrágod lebuktat!
Erre hangosan felszusszant, és a mennyezetre nézett. Egy szó
nélkül. Végül lenézett rám, aztán egy elnyújtott sóhajjal
megrázta a fejét, és homlokon csókolt.
– Jó éjt, édesem. Reggel találkozunk. – Alig tudta kinyögni.
Aztán elment.
Azon kaptam magam, hogy leesett állal nézek utána.
Visszafordultam a konyhapulthoz, és remegő kézzel fejeztem be
a forró csokoládémat.
Mi volt ez az előbb? Pontosabban: mi nem volt?
A kanapéhoz vittem a bögrémet, és kinéztem a világszép
vidékre. Micah hátsó udvarának fehér takarójára, amire a
telihold éppen annyi fényt vetett, hogy éterinek hasson. Fel sem
tűnt, mikor tettem le a kiürült bögrémet. Fel sem tűnt, mikor
feküdtem le a kanapéra, hogy magamra terítsem az egyik
plédet.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy négy szempár mered
rám. Mind mosolyogtak, Jason pedig szinte pattogott a
lelkesedéstől.
 – Ugye nem ébresztettünk fel, anya?
Mire felelhettem volna, azzal folytatta, hogy Micah egyik
unokaöccse beugrik néhány téli gyerekcuccal neki és a
nővérének.
Kivertem az álmot a ködös fejemből, aztán felültem, végre
megütötte az orromat a kávé illata. Ásítottam és nyújtózkodtam,
mire hirtelen rádöbbentem, hogy hálóingben vagyok, melltartó
nélkül. Megragadtam és felhúztam a plédet, hogy eltakarjam
magam. Micah természetesen tökéletes úriember módjára rég
elfordult.
Felálltam, köntöst ragadtam, és szabadkozva célba vettem a
zuhanyzót. Töltöttem magamnak egy bögre kávét, és éppen arra
készültem, hogy felmenjek vele az emeletre, mikor elcsíptem
Grizz pillantását. Elfordultam, kicsit feszengtem a tegnap esti
elutasítástól.
Nem sokkal később jó szórakozást kívántam a gyerekeknek a
hóhoz, aztán eltakarítottam a reggeli maradványait. Még
zuhanyoztam, mikor megérkezett Micah unokaöccse néhány
fölös téli ruhával és hótaposóval, és döbbenet, de mindet
mintha rájuk öntötték volna. Micah, Grizz és a gyerekek éppen
a csűrben kutakodtak szánkók után.
Ágyazás, mosogatás és egy mosás után megállhattam a
második bögre kávémmal, hogy elnézzem őket a hóban. Grizz
Micah megbízásából ösvényt kotort a tyúkól felé. Micah tyúkólja
egyáltalán nem úgy festett, mint vártam. Egy drótkerítéssel
körülvett apró épületre számítottam. De ez inkább házikóra
emlékeztetett, ahol egy kisebb csoport kényelmesen elalhatna,
ha kipaterolnák a tollas lakókat. Minden reggel összeszedtük a
tojásokat. Illetve pontosabban csak én. Először azt hittem, nem
fog menni. Rettegtem, hogy felzavarom a tyúkokat, de miután
rájöttem a nyitjára, egészen megszerettem. Végre valami
újdonság, ami felvidított.
Miután Grizz ösvényt lapátolt, jelzett nekem, hogy vegyek
kabátot, és menjek ki. Letettem a kávém, és magamhoz vettem
Micah egyik télikabátját a fogasáról. Csizmám volt saját. Nem
hótaposó, de most nem is kell latyakban dagonyáznom.
Elindultam a tyúkól felé, és rádöbbentem, hogy Mimi, Jason és
Micah csapot-papot eldobva tartanak felém. Integettem, és
lekaptam a kosarat a kampójáról. Aztán bementem, és minden
fészket megnéztem tojás után.
Aztán egyszer csak leálltam, és meglepetten megfordultam. A
négyes utánam jött az ólba, és a szemét meresztve figyelt.
– Megfagyunk odakint – magyarázta Jason rózsás arccal.
Ettől még furcsálltam, hogy az egész csapat követett a
tyúkólba, de tépelődés helyett inkább vállat vontam, és
folytattam a tojásgyűjtést.
Benyúltam egy, a kelleténél harciasabb kotlós alá, és
keményet tapintottam. Ami semmiképp nem lehetett tojás.
Kihúztam, és a kezembe került dobozkára meredtem.
Dobozka?
– Nem nézed meg? – ütötte meg a fülem Jason kérdése.
– Csitt! – kuncogott Mimi.
Meg sem fordulva nyitottam ki a dobozkát, és a számhoz
kaptam a kezem. Egy gyűrű.
 Arra perdültem meg, hogy Micah, Mimi és Jason a tyúkól
hátsó falának veti a hátát. Mind mosolyogtak.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy Grizz közelebb jött, és fél
térdre ereszkedett. A bal kezemért nyúlt, és a szájához emelte.
Csókot nyomott a tenyerembe.
– Annak idején elbaltáztam. Először és utoljára.
Visszatartottam a lélegzetemet, egyszerre töltött el remény és
rettegés a várt folytatástól.
– Ginny. – Nyelt egyet. – Először is leszögezném, hogy nem
érdemellek meg téged. De azt is tudom, hogy nekem csak te
létezel az egész világon, és ha elfogadsz, ígérem, nem fogod
megbánni. Kérlek, adj még egy esélyt.
A számhoz kaptam a jobb kezemet. Megint nyelt, mielőtt
folytatta.
– Hozzám jössz feleségül?
Remegni kezdtem, könny futotta el a szemem. Eszembe jutott
Grizz tegnap esti kosara, miután azzal a lehangoló tudattal
ragadott el az álom, hogy igaza lehetett, és megmentett
önmagamtól. A szememben a leghalványabb remény sem
maradt a közös jövőre.
Még mindig a lapátkezében tartotta az én balomat, mire
gyengéden kihúztam, és az ékszerdobozt tettem a helyére.
Kerültem a tekintetét, a közönségre pedig rá se mertem nézni,
úgy iszkoltam ki a tyúkólból.
A távozásom láttán Micah a gyerekekhez fordult.
– Maradjatok velem, hadd menjen utána.
Grizz a nyomomba eredt, miközben végigbotorkáltam az
általa lapátolt ösvényen. Elértem a házat, és bementem a
mellékajtón. Rádöbbentem, hogy a tojásos kosár még mindig a
jobb karomon himbálózik.
– Ginny! – Becsukta mögöttünk az ajtót.
Letettem a kosarat, és elkezdtem kihámozni magam Micah
kabátjából.
– Cicc!
Semmibe vettem, visszatettem a kabátot a fogasára.
Összecsapott az elmém és a szívem. Képtelen voltam kibogozni
az érzéseimet, így átadtam magam nekik.
Ekkor szembefordultam vele. Az arcomon némán patakzottak
a könnyek. Mereven álltam, úgy néztem fel rá. Könyörögtem
valamiért, de hogy miért, rejtély maradt.
Magához húzott, átfogott a hatalmas karjával. A meleg
mellkasába temettem az arcomat. Letüdőztem az illatot, ami
csakis Grizzhez tartozott. Annyira hétköznapi, annyira
természetes. Mégis, mitől rettegtem? Szétnyílt a kabátja, és az
arcomhoz simuló ingén át éreztem a szívverését.
– Mondj igent, Cicus – suttogta a hajamat cirógatva. – Adj még
egy esélyt.
– Hogyan? – kérdeztem szipogva. – A gyerekek, a szomszédok,
mindenki úgy általában? Hogyan teremtsünk otthont a múltunk
árnyékában? Hogyan mehetnék hozzá egy olyan férfihoz, akit
majdnem két éve kivégeztek? Hogyan működne ez az egész?
Erre elhúzódott tőlem, és a két tenyerébe vette az arcomat.
Aztán odahúzott a sajátjához.
– Sosem tettem volna fel a kérdést – mondta –, ha nincs
tervem minden eshetőségre.
Rámeredtem, a szívem a torkomban dobogott. Nem találtam
szavakat. Terv? Miféle terv?
– Nyilván tudod, hogy mióta az eszemet tudom, szeretlek,
Cicc. Mielőtt megjelentél, az életemben nem volt más, csak
sötétség. Kérlek, bébi! Kérlek, mondj igent! Mondd, hogy még
nem késő nekünk!
Ekkor megéreztük őket. Lassan mindkettőnk tekintete a
Micah hatalmas teraszára nyíló üveg tolóajtó felé fordult.
Összebújtak a hideg ellen, arcukon széles mosoly, hüvelykujjuk
felemelve: Mimi és Jason. Micah mögöttük állt. Ő nem
mosolygott, de helyeslő optimizmus csillant a szemében.
Grizz szelíden visszafordított maga felé.
– Ha már nem vagy szerelmes belém, azzal együtt tudok élni,
de annyira talán még futja tőled, hogy egyszerűen szeress.
Szemében nyílt és reményteli melegség. Talán a nagy kérdés
miatt nem próbálkozott semmivel a csókolózáson túl, ezért fújt
visszavonulót, valahányszor úgy tűnt, továbbléphetünk? Íme, a
Grizz, akit még sosem láttam?
A férfi, akibe annak idején belezúgtam, átgázolt az
embereken és az érzelmeiken. Az első házasságunkat jobb híján
rám tukmálták Eddie tetoválószalonjában, 1975-ben. A második
fordulóba már minden irántam érzett tiszteletét beleadta.
Érzések örvénye támadt a mellkasomban, és rádöbbentem,
hogy az újdonsült reményemtől készen áll bármit elsodorni.
Erre kirobbant belőlem a nevetés.
– Igen! – kiáltottam idétlen vigyorral. – Igen! Hozzád megyek.
Nem tudom, mi lesz a vége, de vállalom!
A gyerekek nem hallhattak odakint, de nyilván az arcomra
volt írva. Ujjongó táncba kezdtek. Micah beérte egy röpke
biccentéssel, aztán rám kacsintott.
 Hatvankettedik
fejezet

GRIZZ, 2002,
ÉSZAK-KAROLINA

Addig ismeretlen erőtartalékokat mozgósított, hogy aznap este

magára hagyja a konyhában. Megígérte magának, hogy nem
cseszi el az egyetlen dolgot, ami még számított neki.
Hosszú ideig nem engedte meg magának a reményt.
Emlékezett Cicc bánatos hálaadásnapi vallomására arról, hogy
talán morzsákkal kell beérnie. Ellenállhatatlan ingert érzett
arra, hogy kijelentse, az ki van zárva, helyette hallgatagon ült,
és remélte, hasznát veszi a börtönben tanult türelemnek. Úgy is
lett, az életük a szeme láttára kezdett lassan összeolvadni. Mimi
és Jason lassacskán elfogadta, ahogy felgyógyultak Tommy
halálából. Ettől még megállta a nyomulást, helyette türelmesen
várta, hogy ösvényre leljenek. Utána pedig csak remélhette,
hogy ő is elfér rajta.
Egyszer még imádkozott is Ginny istenéhez, kérte –
könyörgött –, adja meg neki azt, amit nem érdemel. De
megígérte, hogy ha megkapja, minden tőle telhetőt megtesz,
hogy méltó legyen hozzájuk. Azt is tudta, hogy mindennek
tökéletesen kell mennie, de Ginny nem egyszer szóvá tette, hogy
az ő istene csodatevő Isten.
Ő pedig tudta, hogy csodára lesz szüksége, és miközben aznap
este, a vacsoraasztalnál végignézett az egész társaságon, a
családján, biztosra vette, hogy megkapta.
Még előtte is rejtély maradt, hogyan alakulhatott minden
ilyen tökéletesen. Döbbenetes, de a vakáció alatt sikerült lopva
beszélnie a gyerekekkel. Ha nincs mellette Micah, hogy
bátorítsa, talán sosem érzi úgy, hogy készen áll előállni ezzel a
srácoknak. De mikor Ginny elment Tillie nénihez befőzési
fogásokat tanulni, neki pedig adódott egy váratlan délutáni
túrája Jason, Mimi és Micah társaságában, végre esélye nyílt
előállni a farbával.
Ebédidőben a négyes megállt piknikezni a csúcson. Utána,
mire féket tehetett volna a nyelvére, Grizz közölte a
gyerekekkel, hogy szerelmes az anyjukba, és meg akarja kérni a
kezét, de előtte velük akarja megbeszélni. Mihelyt mindezt
kimondta, ráébredt, hogy nem gondolkodott eléggé előre, és
fogalma sincs, mihez kezd, ha a srácok nem bólintanak rá. Egy
pillanatra ugyanez a gondolat villant át a lánya szemén is, de
utána Mimi elmosolyodott. Aztán az öccsére nézett, arra várt,
hogy ő feleljen először.
– Hozzánk fogsz költözni? – kérdezte Jason semmitmondó
hangsúllyal, kíváncsi arccal.
Grizz nem értette Jason kérdését, de tudta, hogy most elő kell
állnia a kérése második felével. A keményebb dióval.
 Egy sóhajjal Micah-ra pillantott. Aki bólintott.
A pillantása Jason és Mimi között vándorolt, majd a fiún
állapodott meg, mikor folytatta.
– Nem költözhetek hozzátok, Jason. Mi több, ha elveszem
anyátokat, azt sem tartanám jó ötletnek, hogy Floridában
maradjunk. Sajnálom, de a lánykérésem következményekkel
jár. Muszáj lesz iskolát váltanotok, és új barátokat keresnetek.
Attól tartok, komoly változásokkal. – Fintorgott. – Ráadásul
mindenképpen köztünk kell maradnia. Ha már voltatok olyan
kedvesek, és nem beszéltetek rólam a barátaitoknak, azt sem
szeretném, ha kiderülne, hogy anya házasodni költözik el. Nem
hazugságra kérlek titeket. Hanem arra, hogy ne adjátok tovább.
Feszülten hallgatták, látványosan emésztgették.
Egyenesen Jasonre nézett.
– Mondtam, hogy megjártam a börtönt. Nem akarom, hogy
ezt akár az anyátok, akár a ti szemetekre vessék. Olyan helyre
akarok költözni, ahol senki nem tud a floridai
bűnlajstromomról. Csak az hiányzik, hogy miattam kelljen
kínosan vagy szégyenben éreznetek magatokat.
Miután hálaadáskor feltűnt Jasonnek a nyaktetoválása,
átrajzoltatta, és természetesen nem árulhatta el a fiúnak,
igazából miért nem maradhat Floridában. De rádöbbent, hogy
„kivégzés” ide vagy oda, attól még nagyon sok igazság volt
abban, amit elmondott Jasonnek.
Tiszta erőből szíven ütötte, mit is kér ettől a két gyerektől, és
Micah tekintetét kereste. Látta Micah arcán, hogy a férfi
megértette, mi jár a fejében, mire az apja finoman felemelte a
kezét, így intette türelemre. Néhány percig mindnyájan
hallgattak, és Grizz kis híján azzal állt elő, hogy inkább felejtsék
el az egészet, mikor Jason megszólalt.
– Mit gondolsz, Mimi? – fordult a nővéréhez.
– Boldognak akarom látni anyát, Jason, és szerintem boldog,
amikor vele van – biccentett Grizz felé, aztán félrehajtotta a
fejét, és Grizzre nézett a szeme sarkából, állta a férfi tekintetét.
– És bírom. Tudom, hogy te is.
– De mi lesz a sulival? A barátainkkal?
– Én készen állok a változásra, és azok alapján, ahogy neked
állnak a dolgaid, szerintem te is. Talán ideje, hogy mindketten
új barátokat szerezzünk. De nem fogom megmondani neked,
mit csinálj. Önállóan kell felelned Jamesnek.
Jason az ajkába harapott, bólintott.
– Akkor, hová költöznénk? Mehetnénk valami Montana-féle
helyre? Emlékszel, már jártunk ott Carter nénivel, mikor azokat
a lovakat mentette.
– Montanával én is kiegyeznék – mondta Grizz széles
vigyorral.
– Ha Mimi belemegy – közölte Jason, reményteli pillantást
vetve a nővérére –, akkor én is!
– Igen! – ujjongott Mimi, és a levegőbe öklözött. Egy
emberként nevettek, Jason pedig azon nyomban elkezdett
ötletelni a nagy kérdésre.
Most, a vacsoraasztalnál ülve Grizz félretette a túra emlékeit,
úgy figyelte Micah asztali áldását. Mind fogták egymás kezét,
még ő is, bár rajta kívül mindenki behunyt szemmel hajtotta le
a fejét. Kihasználta az alkalmat, hogy mindenkit alaposan
megnézzen. Ginnyhez érve meghökkent, hogy a nő nyitott
szemmel, leplezetlen mosollyal fogadta. Viszonozta.
– Jézus nevében kérünk. Ámen. Jason, ideadnád a borsót, légy
szíves? – kérte Micah.
Utána annyi beszélgetés kezdődött az asztalnál, hogy Grizz
majdnem elveszítette a fonalat. Meghallgatta Micah történetét
Ginny eljegyzési gyűrűjéről, amit eredetileg Grizz anyjának,
Francesnek szánt, de végül sosem adhatott oda neki.
– Tudtam, hogy okkal ragaszkodom ehhez a házhoz, és azt is,
hogy okkal ragaszkodom ahhoz a gyűrűhöz.
– Én mondtam Jamesnek, hogy rejtse Hisztis asszonyság alá
neked, anya – közölte Jason két falat között.
– Köszönöm, hogy éppen a legszemtelenebb tyúkot
választottad, Jason. Kis híján kihagytam – felelte Ginny
mosolyogva.
– Te, James, ne kezdjünk el Jamisonnek szólítani? – kérdezte
Jason. – Most, hogy ismered az igazi apád, Jamison Hunterre
változtatod a neved? Az esküvő után anya mi lesz, Ginny
Kirkland vagy Ginny Hunter?
– Erre tudom a választ – emelte fel a kezét Micah. – Hunter
lesz. Bízzátok rám a papírmunkát.
Ginny csak mosolygott, alig tudott betelni az étellel és a
társasággal. Szóba került Montana és Wisconsin. Grizz
leszögezte, hogy minél messzebb Floridától, annál jobb.
– Mit szólnátok Louisianához? – kérdezte Micah, sejtelmes
pillantást vetve Grizzre. Ugyanis Grizz beavatta abba, hogy
szinte biztosan Ginny ikertestvérével akadt össze Louisiana
államban. Ahogy abba is, hogy fogalma sincs, hogyan vagy
mikor avassa be a menyasszonyát a részletekbe. Micah így
emlékeztette, hogy ezen még túl kell esnie.
– És mikor házasodtok össze? – kérdezte Jason csámcsogva.
– Jason, tele szájjal nem beszélünk! – feddte Ginny. – Még
nincs kitűzött időpont. Egyelőre annyi biztos, hogy nyárig
Floridában maradunk, hogy mindketten befejezhessétek a
tanévet, aztán lesz egy egész nyaratok új barátokat szerezni, és
megismerkedni az új környékkel, ahol végül kikötünk.
– Vasárnap hogy tetszene? – kérdezte Micah.
Mindenkinek a torkára forrt a szó, ahogy egy emberként felé
fordultak.
– Ezen a hétvégén összeadhatlak titeket a templomomban.
– Ó! Hát, vasárnap a hazaút napja – mondta Ginny. – A
gyerekeknek hétfőn iskola.
– Biztosan elengedik őket még néhány napra – vigyorgott
Micah. – Most hétvégén összeadlak titeket, a gyerekek pedig
nálam maradhatnak, amíg elmentek egy röpke nászútra.
– De mi lesz a szervezéssel?
Ekkor rádöbbent, hogy amúgy sem akart nagy feneket
keríteni a dolognak. Legyen kicsi, meghitt szertartás. Grizzre és
a gyerekeire nézett, akik látványosan latolgatták a dolgot.
Talán…
Megállapodtak a vasárnapi szertartásban, minél kisebb és
egyszerűbb, annál jobb.
Grizzt aggasztotta, hogy talán gyors ez így a gyerekeknek.
Aztán másnap reggel, mikor megütötte a fülét Ginny és Jason
sugdolózása, miközben felfelé jött a pincehálójából, megállt
hallgatózni.
– Ha zavar, nem házasodunk össze most hétvégén, Jason –
csípte el Ginny hangját.
Grizz eltalálta. Feltűnt neki Jason szokatlan hallgatagsága a
tegnapi vacsora után, és felmerült benne, hogy a fiú talán
meggondolta magát.
– Nem erről van szó, anya.
– Akkor, miről?
Jason nem felelt.
– Arról, hogy talán még korai?
Grizz nem hallott választ, így Jason tippre megrázta a fejét.
– Arról, hogy nem kedveled Jamest? – Szünet. – Arról, hogy ha
hozzámegyek, költöznünk kell? – Újabb szünet. Végül: – Jason,
nem vagyok gondolatolvasó. Kérlek, áruld el, mi zavar!
– Talán az… talán azt kell tudnom, mielőtt hozzámész
Jameshez, hogy még mindig szereted apát. – Jason szipogott. –
És nem fogod elfelejteni.
Grizz lélegzet-visszafojtva várta Ginny válaszát. Döbbenten
ébredt rá, hogy annak idején bármit megtett volna, hogy ez a nő
senkinek, még a saját fiának se mondja, hogy még mindig
szereti Tommyt, de valami megváltozott benne. Átalakult.
Tudta, mit akar, mit kell hallania Jason érdekében. Talán
lassacskán felfogta, mit is jelent igazán szeretni valakit.
– Ó, Jason! Gyere ide, kicsikém! Hadd öleljelek meg!
Grizz eggyel feljebb lépett, így már látta őket. Ginny és Jason a
kanapén ült. A fiú közelebb bújt, időközben az anyja vállába
temette az arcát, aki szorosan átkarolta őt. Aztán becsukott
szemmel válaszolt.
– Jason, mindig, örökké szeretni fogom az apádat. Az, hogy
újra beleszerettem Jamesbe, nem jelenti azt, hogy sosem
szerettem őt. És azt sem, hogy mostantól nem fogom szeretni. –
Ekkor elhúzódott tőle, és a két kezébe fogta az arcát. Aztán a fia
szemébe nézett, és folytatta. – És nem. Sosem fogom elfelejteni.
Örökké itt él majd, a szívemben, de látni is fogom, valahányszor
rád nézek, Jason. Minden alkalommal. Amiért hálás vagyok
Istennek. Hálás vagyok Neki, amiért őt látom benned.
Elnézett Jason felett, és megpillantotta Grizzt. Vajon hallotta?
Vajon féltékenykedni fog, kételkedni a feltámadt szerelmében?
Feltámadt szerelem? Kit akart átverni? Sosem hunyt ki a Grizz
iránti tűz!
Az idő megállt, miközben a férfi válaszát várta. Egy jelet,
akármit. Arcán vegytiszta remény.
Erre Grizz mosollyal felelt. Nem talmi műmosollyal. Hanem
őszintével, tisztával, tele olyan szeretettel, aminek láttán Cicc
hálát adott, hogy végre Grizz is megtapasztalhatja. Aztán a férfi
egy röpke biccentéssel, némán visszafordult.
 Hatvanharmadik
fejezet

GINNY, 2002,
ÉSZAK-KAROLINA

A következő napok szinte elröppentek, ahogy felkészültünk a

jobb szó híján villámesküvőre, amiből csak a villám hiányzott.
Micah nem erőltette a házasságot, de tudtuk, mennyit jelentene
neki, ha személyesen vezethetné le a ceremóniát.
Csupán egyetlen családtag kapott meghívót, akit semmiképp
nem akartunk magunkra haragítani, amikor végül közzétesszük
a dolgot. Mint kiderült, Tillie néni farkasbőrbe bújt angyal.
Micah megtartotta Margaret Mae elefántcsontszín
menyasszonyi ruháját, Tillie néni pedig mesterien átalakította,
hogy olyan legyen, mintha rám öntötték volna. Micah intézte a
papírmunkát, hála egy kapóra jövő rokonnak a megyei
okmányirodánál, aki megsürgette az ügyintézést.
Néhány unokatestvér meghívta a gyerekeket a
drótkötélpályára. Én Micah hálójában álltam egy sámlin,
miközben Tillie néni feltűzte Margaret Mae ruháját.
Ragaszkodott hozzá, hogy magunkra maradjunk, hiszen a
vőlegénynek nem szabad a ruhájában látni a menyasszonyt az
esküvő előtt. Grizz és Micah hangja a konyhából szűrődött be
hozzánk.
– Szerintem igazán különleges lehetne egy szabadtéri esküvő
– mondta Grizz az apjának.
– Szerintem a menyasszonyod nem értene egyet veled –
tiltakozott Micah.
– Meglehet.
– Mi ez az egész, Jamison?
Tillie néni elcsípte a tekintetem, és abbahagyta a munkát.
Mindketten hallgatóztunk.
– Csak ódzkodom a templomi esküvőktől.
– Mégis, miért?
– Igazából nem is tudom. Szerintem nem helyénvaló egy
magamfajtának. Értesz, ugye?
– Attól tartasz, hogy lángra lobbansz, ha beteszed a lábad az
Úr házába? – Komoly megbeszélés ide vagy oda, Micah
kétségkívül húzta az agyát.
– Meglehet.
Kimentek, így a beszélgetés elcsendesült, és egyiküknél sem
kérdeztem rá a továbbiakra. De Micah-nak kétségkívül sikerült
legalább részben megnyugtatnia Grizzt, mert Micah végül a
templomában adott össze minket, és Grizz nem lobbant lángra.
Az esküvő előtt még várt ránk a gyűrűvásárlás, és aznap
Grizz lehozott a hegyről, hogy karikagyűrűt válasszunk, és az
ujjamra igazíttassuk Frances eljegyzési gyűrűjét. Másnap kézen
fogva sétáltunk a városban, ami ijesztően helyénvalónak tűnt.
Eleinte feszengtem, azt vártam, kit rettent meg először a
kinézete – a hatalmas termete, a hosszú haja és a tetoválásai –,
és szedi a nyakába a lábát, de a helyiek beérték néhány kíváncsi
pillantással.
Továbbra is viseltem a Tommytól kapott széles arany
karikagyűrűt, hogy elrejtsem a gyűrűtetoválásomat. Ha jól
rémlik, még egyszer sem hagytam fedetlenül az ujjamat ország-
világ szeme láttára, még a gyerekeim előtt sem. Azt pláne nem
akartam, hogy Jason észrevegye Grizz odavarrt nevét, amivel
Grizz is egyetértett. Újra széles gyűrű kellett, hogy elrejtse.
Megfogadtuk, hogy évek múlva elmeséljük Jasonnek a történet
maradékát, de túl kicsi még hozzá.
Éppen visszafelé tartottunk a hegyre, egy magányos
mellékúton gurultunk, mikor Grizz lehúzódott egy füves
lapályra. Üresbe tette a kocsit, aztán felém nyúlt, és a baljával
kicsatolta a biztonsági övemet.
– Nem tudom, meddig bírom még cérnával, Cicc –
nyöszörögte. – Hónapok óta tart már ez a kurva kínzás!
A kartámasz felett az ölébe húzott, az ajtajának vetettem a
hátamat, a lábam a korábban elfoglalt ülésen pihent. Fel sem
tűnt, mikor tértünk vissza magunk között a Grizz-Cicc
becézéshez. Talán örökre Grizz és Cicc maradunk.
A könyökhajlatában pihentem, onnan néztem fel a szemébe,
és feltettem a kérdést.
– Miért állsz meg mindig a csókolózásnál? Miért hagytál
faképnél aznap este a konyhában?
Válasz előtt az alsó ajkam harapdálta.
 – Mert betartom a szabályaidat, ha beledöglök is. Méltó
akarok lenni hozzád. El akarlak venni, mielőtt szeretkezünk,
Cicus. És előre szólok, hogy az ásó-kapa-nagyharang után bőven
lesz majd dolgod. El sem hinnéd. Tizenöt évet kell behoznom.
Gyengéden cirógatta az arcom a keze fejével, egy pillanatra
sem fordult el.
– Tudom, hogy aznap este megkívántál. Én is téged, Grizz.
Készen álltam arra, hogy lemenjek veled a pincébe. Lánykérés
nélkül is.
– Jól mondod, bébi. – Ekkor megcsókolt. Mélyen, tapogatózón,
és a konyhai este után újra megéreztem a merevedését, és
tudtam, én is rögtön tocsogni kezdtem. A jobb keze megindult
lefelé, a mellemre, a bimbóim vágyakozón ágaskodtak.
Ívbe hajló háttal, biztatón simultam a tenyeréhez.
Ekkor félbehagyta a csókot, és majdnem úgy dobott vissza az
ülésembe.
Mielőtt elindította a kocsit, elcsíptem a morgását.
– Olyan kurva rég epedek már utánad, édes, hogy a végén
leesik a farkam, mielőtt egyáltalán használhatnám!
 Hatvannegyedik
fejezet

GRIZZ, 2002,
ÉSZAK-KAROLINA

– Mi emészt? – kérdezte Micah.

Grizz az oltárnál állva beszélt az apjával, miközben
türelmesen várta, hogy Ginny végezzen a bokros menyasszonyi
teendőivel. Idegesen cibálta a fehér frakkinge gallérját és a
nyakkendőjét.
Micah-ra sandított. Az apjára. Aki teljes mértékben, feltétel
nélkül elfogadta. Tévedett. Ginny mindent kiteregetett Micah
előtt, aki mégis tárt karokkal fogadta őt. Piszok nehezére esett
elhinni.
– Kételkedsz? Megijedtél? – kérdezte Micah halkan.
– Megijedni? Soha. Kételkedni? Igen. De nem benne. Hanem
magamban.
– Miféle kétségek?
– Ne már. Ismered a történetemet. Tudod, mire vagyok képes.
– Megrándult a szája sarka.
– Tudom, hallottam történeteket a régi énedről. Grizzről.
 – Talált – sóhajtott fel Grizz. – Mindig Grizz leszek. Most, jelen
pillanatban elhiszem, hogy megváltoztam. De nem tudom,
meddig tart ki ez a hit. Még mindig szólongat a régi élet. Néha
finoman, például egy motor kipufogózajával vagy egy ismerős
dallal, és jön a kísértés. Itt és most minden további nélkül
hátrahagynám, de mi lesz, ha később visszatér, méghozzá
kamatostul? Mi lesz, ha nem tudok ellenállni neki, és ki tudja,
mit tenne az Ginnyvel?
Micah láthatóan elmerengett.
– Minden áldott nap felmerül bennem, hogy rám férne egy
korty tömény. Tudtad ezt?
Grizz megrázta a fejét.
– Pedig de. Minden áldott nap ki tudnék találni valami
mentséget az ivásra. Nem teszem. A döntés a tiéd, Jamison.
Ilyen egyszerű. Dac kérdése az egész. És hiába is tagadnám, a
hitem erőt ad nekem.
Tillie néni ebben a pillanatban zendített rá a bevonuló zenére
a templomi orgonán. A beszélgetés abbamaradt, Grizz pedig a
templomhajó túlvége felé fordult. Képtelen volt levenni róla a
szemét, ahogy Jason és Mimi végigkísérték az anyjukat a sorok
között. Nagyot nyelt, mikor rádöbbent, hogy valószínűleg még
sosem látta ennél gyönyörűbbnek.
Méltó akart lenni ehhez a nőhöz. Könyörgök, Istenem, hadd
legyek méltó hozzá!
Ekkor rádöbbent, hogy az Úrhoz fordulás lassan a szokásává
vált. Már ha két alkalom szokásnak számít.
Ginny Mimit választotta nyoszolyólánynak, Grizz pedig Jasont
vőfélynek. Mire Grizz észbe kapott, a szertartás véget is ért.
Ködbe borult az egész.
– És most megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta neki
Micah.
Röpke szünet. Micah finoman köhintett.
– És most megcsókolhatod a menyasszonyt. Hozzád beszélek,
Jamison!
Grizz riadtan döbbent rá, hogy lement a szertartás, és közben
ő egy pillanatra sem vette le a szemét Ginnyről. Még a
gyűrűhúzást is érzésre csinálta, nem akart elszakadni a
pillantásától. Időközben törvényes házastársak lettek, Micah
pedig biztatta, hogy csókkal pecsételjék meg a fogadalmukat.
– Remélem, jobb lesz a fagyöngyösnél – dobta be Jason, mire
mind kacagtak.

Lagzi helyett mind a hatan visszatértek Tillie néni házába, ahol

fejedelmi lakoma várta őket. Tillie néni aztán tudja, hogyan
lakassa jól az embert.
Micah visszavitte magához a gyerekeket, Ginny és Grizz pedig
hétköznapi ruhába öltözött, hogy elinduljanak a Great Smoky
Mountains nemzeti parkba. Kibéreltek egy erdei kunyhót a
cseroki indiánok rezervátumán túl. Micah biztosította őket,
hogy bőven akad program a rezervátumban, ha netán elunnák
magukat. Grizz diszkréten megnyugtatta, hogy nem fognak
unatkozni, és mekkora szerencse, hogy a kunyhót mindennel
ellátták, mert személyesen garantálja, hogy semmiképp nem
hagyják el, míg el nem jön az ideje, hogy kocsiba szálljanak, és
visszajöjjenek Micah-hoz.
Végül alkonytájt értek célba. Grizz bevitte a kis
utazótáskáikat. Ginny pedig a neszeszerét és a sportszatyrát.
Grizz a hálóba cipelte a poggyászukat, és letette az egészet az
ágyra. Arra tért vissza a nappaliba, hogy a felesége magát öleli.
– Fázol, bébi? Begyújtsak a kandallóba?
– Hideg van idebent, Grizz. Igen, jólesne a tűz.
Annak láttán, hogy a férfi elindul a kandalló felé, hirtelen
erőt vett rajta a szégyenlősség. Már semmi nem áll az útjukba.
Mi lesz, ha nem lesz olyan csodás, mint az emlékeiben? Mi több,
mi lesz, ha nem lesz olyan csodás, mint a férfi emlékeiben?
Huszonéves csitri volt csupán, mikor annak idején, 1985-ben
letartóztatták Grizzt.
Magára húzta a kabátját, úgy nézte a férjét. Aki a rács előtt
kuporgott, és egy piszkavassal böködte a rönköket. Ugyanaz a
Grizz, akire emlékezett. Időközben levette a kabátját,
közszemlére tette a választott szerelését, a szokásos farmer-
ujjatlan trikó-motoros csizma összeállítását. Hosszú, sűrű haja
jócskán a válla alá ért. Ginny gyomorgörcse megindult felfelé, a
szívére. Szinte bizsergette odabent, a térde majdnem
kocsonyaként remegett.
Megköszörülte a torkát, a hangja rekedten csendült.
– Tudod, nem számítottam nászútra ezen a hétvégén. Attól
tartok, semmi különlegessel nem készültem neked ma estére.
Egyszerűen nem volt időm vásárolgatni.
Grizz megfordult, és meglátta a kétkedést a nő szemében. Cicc
reményteli vágyakozással nézett rá, mire olyan ádáz emlékek
törtek elő, hogy a súlyuk csurig töltötte a mellkasát. Ugyanezzel
a pillantással kísérte először a motelszobájába annak idején,
1975-ben. Ez a pillantás elárulta, hogy boldoggá akarja tenni, de
nem biztos a módjában. Az ő nője.
Mégis, hogy kételkedhet önmagában?
Felállt, és félmosolyt vetett rá.
– Nem számít, Cicus, mert nekem elhiheted, úgysem viselnéd
sokáig.
Erre a nő odafutott hozzá, és rávetette magát. Grizz a karjába
kapta, és megcsókolta, miközben Cicc szorosan a derekára fonta
a lábát. Utána Grizz óvatosan leengedte, de semmi pénzért nem
szakadt volna el az ajkától.
Elemi erőként hajtotta őket, hogy letépjék egymásról a ruhát,
és minden akaraterejük ráment a lassításra. Cicc lerázta a
kabátját, közben a csizmáját is lerúgta. Grizz éppen ki akarta
hámozni magát a trikójából, mikor a felesége megállította.
– Ne, majd én.
Összenevettek, hiszen Grizznek kétrét kellett görnyednie,
hogy kisegíthesse belőle.
– Elfelejtettem a hokedlit.
– Már nem sokáig maradunk állva, Cicc. – Ezt már szinte
hörögte, szükség sütött a hangjából.
Cicc az övéhez nyúlt, de Grizz megállította. De csak azért,
hogy lassan, fájdalmasan lassan lásson hozzá a blúza
gombolgatásának. És mikor lecsúszott a jobb válláról,
megtalálta a szájával a nyaka és a melltartópántja közti rést,
mire Cicc egy nyögéssel a férfinak dőlt.
Ekkor mindketten térdre rogytak, és Grizz gyengéden a
hátára fektette a bársonyos prémszőnyegen. Szinte elnyelte a
puhaság, Cicc pedig felnézett a férjére, attól tartott, elsöpri a
férfi vágya. Egyikük sem emlékezett, ki vett le mit, de végül
anyaszült meztelenül hevertek, a férfi felül, úgy csókolta, és
csak annyira szakadt el, hogy elgyönyörködjön a felesége
arcában.
– Szeretlek, Cicc. Mindig is szerettelek.
– Én is szeretlek – mosolyodott el amaz.
Aztán keményen loboncon ragadta, és magához húzta, hogy
mély, érzéki csókra vonja. A lába között érezte a keménységét,
és próbálta magába irányítani, de a férfi megállította. Egy
szempillantásra rá Cicc kinyitotta a szemét, méghozzá arra,
hogy a férje lassan elhúzódik tőle. Aztán lekuporodott, és
hosszú hajába túrt.
– Mit művelsz? – kérdezte a nő kifulladva.
Önkéntelenül a melléhez kapta a kezét, hogy eltakarja magát.
Erre a férje odanyúlt, lefogta, az oldalához szorította.
– Ne, Cicc. Ne rejtőzz előlem!
– Te meg ne idegesíts. – Kuncogott ugyan, de a szíve
dübörgött.
– Hadd nézzelek, csak egy percre! Picsába, de kurva gyönyörű
vagy!
A tekintete elidőzött a mellén, rádöbbent, hogy nagyobb és
teltebb lett, még a mellbimbója színe is megváltozott.
Világosabbra emlékezett. A puszta látványra kis híján elélvezett.
A szülés előtt teljesen lapos hasa kissé kikerekedett, és halovány
striák csíkozták, még a csípője is megasszonyosodott. Minden
egyes porcikáját imádta, és tudatni akarta vele, azzal, hogy
mindenét végigcsókolja, a mellénél különösen hosszan
elidőzött. Nem tudott betelni vele, és nem szívesen szakadt el
onnan, mikor a nő illata közéjük libbent.
Mikor végre célba vette a lába közét, a felesége üstökön
ragadta, és szinte magából kifordulva szólalt meg.
– Ne! Nem várhatok tovább, Grizz. Magamban akarlak érezni!
– Mindig ez a türelmetlenség az ágyban – vágta rá Grizz
mosolyogva. – Érzem az illatod, bébi. Megőrjít. Csak egy gyors
kóstolót, oké?
Erre nem tudott nemet mondani. Megadta neki a kóstolóját,
amire sebes és elsöprő orgazmus lett a válasz. Utána Grizz
négykézlábra emelkedett, onnan nézett le rá. Lassan a nőre
ereszkedett, aki a prémszőnyeg puhaságát kihasználva
lecsusszant a lába közé.
Ott a jobbjába fogta a merevedését, a szájához emelte, és
megízlelte a férfiból kiszivárgott sós zamatot.
– Ó, Cicus, mit művelsz? – hörögte Grizz, és összeszorította a
szemét.
– Én jövök – nyögte ki a nő, miközben az egyik könyökére
emelkedett, és a szájába fogadta. Mikor megérezte a csúcspont
közeledtét, szánt szándékkal abbahagyta, hogy a nyelvével
ingerelje. Mikor Grizz végképp nem bírta tovább, durván
visszatolta a nőt a helyére, és a lába közé ereszkedett.
Éppen felkészült a behatolásra, mikor megdermedt. Mindkét
könyökére támaszkodva nézett le a feleségére, akiről sütött az
aggodalom.
– Cicc?
A nő nagyot nyelt.
– Rég nem csináltam – bökte ki kissé szégyenlősen. –
Fogalmam sincs, milyen érzés lesz. Lehet, hogy eleinte fájni fog
egy kicsit. Kérlek, csak lassan, jó?
Grizz ekkor döbbent rá, hogy lélegzet-visszafojtva várta a
választ, az elméje egy rejtett zugában az merült fel, hogy talán
Cicc meggondolta magát. A szája megtalálta a nőét, és
megcsókolta.
– Persze, csak lassan, bébi. Sosem bántanálak. Ígérem.
Egyszer sem kerülte a nő tekintetét, miközben lassan és
óvatosan megkereste a bejáratot abba szentélybe, amire
minden áldott nap gondolt, mióta tizenöt éve elvesztette a
feleségét. A haja a nő arca köré omlott, kizárt minden fényt és
zavaró tényezőt. Hevenyészett kupolája alatt egy
örökkévalóságnak tűnő idő után újra egyek lehettek.
Makacsul farkasszemet néztek, miközben Grizz lassan belé
hatolt. Mikor tövig elmerült benne, a nőre nézett, jelzést várt,
folytathatja-e. Válaszul Cicc felnyögött, és átfogta a lábával,
azzal húzta még mélyebbre, és mozgásra biztatta.
Utána elhallgattak. Vad lihegésüket csak a tűz ropogó
pattanásai festették alá. Lement a nap, és annyira sürgették a
kipakolást és az együttlétet, hogy a világítás is kiment a
fejükből. Csupán az izzó tűz burkolta őket a fényébe.
– Volt olyan jó, mint az emlékeidben? – kucorodott mellé
Ginny, a feje megpihent a férje vállán.
– Nem – vetette oda a férfi nyersen. Aztán a könyökére
emelkedett, és gyengéden megcirógatta a nő orcáját. Mosoly
ragyogott fel az arcán. – Annál kurvára sokkal jobb volt. –
Röpke szünet után sietősen hozzátette: – A világot jelented
nekem, Ginny. Tudod, ugye? – Mire a nő felelhetett volna, Grizz
helyesbített: – Visszavonom. Mimi és Jason jelentik nekem a
világot.
Erre a nő kérdő pillantással felelt, mire Grizz előbb az ajkára,
aztán a szemébe nézett.
– A srácok jelentik a világot, de te az egész világegyetemet.
Ajka a nőét kereste, és miután elszakadt tőle, bánatot látott
Cicc szemében. Mire rákérdezhetett volna, mi a baj, a nő
felsuttogott.
– Egyszer felvettem.
– Mit, bébi? – Teljesen kifulladva.
– A fejkendőt.
– Tudom, Cicus. Carter rám csipogott.
– Nem. Úgy értem, azelőtt. Felvettem, aznap, mikor rájöttem,
hogy túlélted. – Nyelt egyet, mielőtt folytatta. – Zárt ajtók
mögött, nehogy meglássanak. Azt hiszem, talán a saját
kedvemért.
Grizz nem tudta, miért mondja ezt el neki, de érezte a kínt a
nő hangjában.
– Ne gyötörd magad, édes. Megértette volna. Biztos vagyok
benne.
Ginny bebeszélte magának, hogy a röpke nászútjuk
szünetmentes ágytorna lesz két teljes napig, de tévedett. Noha
Grizz az ideje legjavát azzal akarta tölteni, hogy az
asszonykájával szeretkezzen, pontosan tisztában volt azzal,
hogy jóból is megárt a sok, ha túl korán kapja. Nehezére esett,
de visszafogta magát, és mire észbe kaptak, visszatért az első
házasságuk korai éveit jellemző kényelmes és boldog
összetartás.
– Nem tudom, mit makacskodsz. Annak idején mindig én
csináltam neked! – feddte, miközben a masszázskád peremén
ülve figyelte a férje szakállnyírását.
– Például azért, mert tízből kilencszer elbénázod, és le kell
borotválnom az egészet – vágta rá a férfi oda sem nézve. – És ne
mondd, hogy néha nem szándékosan, Cicc!
A nő inkább nem felelt, mire Grizz odafordult. Cicc
rámosolygott, és megvonta a vállát.
– Ha ne mondjam, akkor nem mondom.
– Rohadt élet, még szép, hogy direkt csináltad! – robbant ki
belőle a kacagás. – Ha ennyire rühelled, édes, inkább lenyírom.
– Nem rühellem, Grizz, csak néhanapján szívesen látnám az
arcod simára borotválva. Semmi több. – Utána felállt, és csókot
nyomott a férje vállára. – Megnézem, hogy állunk kajával.
Néhány percre rá bekiabált neki.
– Hé, találtam egy CD-játszót! Nem is tudtam, hogy a
kunyhónak van hangrendszere. És akár hat CD is belefér! Egész
végig hallgathattuk volna a zenéimet!
– Nem vettem észre – kiáltotta vissza Grizz.
Tíz percre rá kijött a fürdőből. Cicc nyilván kiment a kocsihoz
a CD-iért, mert zene bömbölt a hangszórókból, és megütötte a
fülét a Baby, I Love You a The Ronettes-től. Mosolyogva döbbent
rá, hogy még mindig felismeri Cicc zenéinek legjavát.
Aki éppen háttal állt neki, a kicsi tűzhelynél.
– Mit sütsz?
Erre megfordult.
– Rántott sa… Leborotváltad az egészet!
Cicc odalépett hozzá, és lábujjhegyre állt, hogy elérje az arcát,
és két tenyérrel dörgölje a simaságát. Erre Grizz lehajolt egy
csókra.
– Elzártad a tüzet?
– Persze – felelte a nő.
– Helyes. – Azzal egyetlen gyors mozdulattal felkapta, és már
vitte is a hálóba.
Rövidesen teljesen kifulladva hevertek egymás karjában,
mikor Grizz eldöntötte, hogy végre eljött az ideje előállni a
nővel, akit tavaly ismert meg Louisianában. Nem kapkodta el,
de mindig közbejött valami.
– És biztos vagy abban, halálbiztos, hogy az ikerhúgom volt
az? – kérdezte végül Cicc kétséggel teli arccal. Nem pöröghetett
rá túlságosan. Elenyésző esélyt látott rá, hogy az a nő tényleg az
ikertestvére.
Grizz részletekbe menően felidézte a találkozásukat.
Akárcsak azt, hogy évekkel korábban látta csak Delia levelét, és
csak az emlékeire hagyatkozott.
– Valahol bánt, hogy nem adtam oda hamarabb a Bibliát, Cicc.
Guido őrizte, és bevallom, ki is ment a fejemből, aztán
közvetlenül a kivégzés előtt emlékeztetett, hogy még mindig
nála van. Megmondtam neki, hogy vigyázzon még rá egy
darabig, aztán vigye el Carterhez.
Aztán megkérte a feleségét, hogy idézzen fel minden részletet
Delia üzenetéből, és miután összevetette a véletlen
találkozásával Jodival, összefoglalta.
– Éppen a pultnál ültem, hátha rájövök, hogyan hozhatnálak
össze titeket, mikor bemondta a tévé, hogy lelőtték Tommyt. És
noha azonnal elindultam Floridába, te is tudod, hogy egy
darabig tisztes távot tartottam. Egyszerűen jobb alkalomra
vártam, hogy előálljak vele.
– Semmi gond, Grizz. Jól tetted. Ez az elmúlt év… maradjunk
annyiban, hogy nem győzöm számolni, hány változást hozott.
Az lett volna az utolsó csepp, ha megtudom, hogy talán még él a
testvérem. De köszönöm, hogy végül elmondtad.
Egy darabig még elbeszélgettek arról, Ginny miként tudna a
legkönnyebben és a lehető legkevesebb zűrrel megismerkedni a
feltételezett ikertestvérével.
Ugyan mindennél jobban feldobta a lehetőség, attól még nem
kevés szorongással várta, hogy visszatérjenek Floridába, és
hozzálássanak a jövő tervezésének. Előbb legyen egy kész
tervük, aztán majd időt szakít arra, hogy elmenjen Jodihoz, és
megnézze magának.
Grizz nemsokára azon kapta magát, hogy a rusztikus
háttámlának dőlve ül, Cicc pedig az ágyon kuporogva
ereszkedik rá, hogy hozzáférjen a nyelvével. A nő a szemközti
falnak vetette a tenyerét, és kis híján összecsuklott a térde,
mikor elélvezett, de Grizz elkapta, és komótosan a
merevedésére eresztette.
Utána, amikor a takarók rejtekében Cicc a férfi mellkasára
hajtotta a fejét, és gyengéden cirógatta a lapos hasát, csak
suttogásra futotta tőlük.
– Annyira örülök annak a CD-lejátszónak, és te? – Felsóhajtott
a másik szobából a hálóba átszűrődő zenére.
– Mi a címe ennek a dalnak, édes?
– Baby, I Love Your Way. Peter Frampton adja elő. – Közelebb
kucorodott hozzá. – Tetszik?
– Nem igazán. De bejön a szöveg. Rád emlékeztet.
– Ugye, milyen kellemes a régi zenéinket hallgatni? Amikre
régen szeretkeztünk? És lefogadom, hogy akad odakint néhány
olyan banda, amikről még sosem hallottál!
Csend felelt, mire Cicc a férjére pillantott.
– Grizz?
– Igen, bébi?
– Nem hallottál?
– Nem. Bocs. Csak eltöprengtem.
– Mondd, min?
– Azon, hogy hiába telt el annyi év…
Cicc a könyökére emelkedett, és várakozón nézett rá.
– Igen, eltelt, és?
– Hiába telt el annyi év, a zenei ízlésed még mindig pocsék.
 Hatvanötödik
fejezet

GINNY, 2002,
FORT LAUDERDALE

Nehezünkre esett búcsút venni Micah-tól és Tillie nénitől, de

tudták, hogy így is kitoltuk a miniszünidőnket, a gyerekeket
pedig várják az iskolában. Ráadásul úgyis visszajövünk.
Mielőtt elhagytuk a hegyeket, bevallottam az újdonsült
apósomnak, hogy kétségek gyötörnek Grizz az
ikertestvéremmel kapcsolatos felfedezéséről, és nem voltam
biztos a saját dolgomban. Hiszen még azt sem engedhettem meg
magamnak, hogy elhiggyem. Egy eleve bonyolultnak érződő
átmenetet felesleges egy kétséges ismeretlennel tetézni. Arról
nem is beszélve, mennyire széthúztak az érzéseim. Az egyik
pillanatban alig tudtam megállni, hogy repülőre pattanjak, és
megnézzem magamnak, de az utána közbeszóló józan ész arra
intett, hogy egy egész életet leéltem úgy, hogy nem tudtam róla.
Mit számít még néhány hónap?
Micah egyetértett, és a lelkemre kötötte, hogy erre a költözés
után kellene sort kerítenem. Finoman emlékeztetett, hogy
miután annak idején meglátogattam, ő is egy évet várt
türelmesen arra, hogy megismerkedjen a fiával.
– Sajnálom, hogy ilyet kellett kiállnod miattam, Micah.
Annyira felkavart Tommy halála, hogy csak küszködni tudtam.
– Nem azért mondtam, hogy szégyelld magad, és kérj
bocsánatot, Ginny! Hanem azért, mert úgy hiszem, minden úgy
történt, ahogy meg volt írva. Ő mindig tökéletesen időzít.
Floridába hazatérve azonnal visszatértünk a régi
kerékvágásba, abban maradtunk, hogy a költözésig maradjunk
a külön életnél. Úgy könnyebb lesz titokban tartani a
házasságunkat, így Grizz visszatért a Laurel Falls-i otthonába és
Anthony tereprendező csapatába, én pedig háztartást vezettem,
és gondoskodtam róla, hogy a gyerekek ne maradjanak el a
házikkal, és továbbra is részt vegyenek minden
foglalkozásukon.
Mimit már nem kellett annyit fuvarozni, mint annak idején.
Végre meglett a jogsija, és szívesen kölcsönadtam neki a kocsim,
mikor nekem nem kellett. Előző évben eladtam Tommy kocsiját,
a vevő Miamiból jött el érte, a húgának szánta. Megtarthattam
volna Miminek, de akkoriban esélyesnek tartottam, hogy
összeomlok, valahányszor meglátom befordulni a bejáróra.
A gyűrűsujjamon újonnan ékeskedő széles aranykarika szinte
szakaszott olyan volt, mint a régi társa, így a lebukás gondolata
nem aggasztott. Lassan tudatni kezdtem a barátaimmal, hogy a
tavaszi szünet alatti röpke vakációmon rádöbbentem, hogy el
akarok költözni Dél-Floridából. Azt egyszer sem említettem,
hogy férfi van a dologban, férjet meg aztán pláne nem, csak azt,
hogy úgy éreztem, eljött a tiszta lap ideje valahol máshol.
És az állítás mélyén komoly igazság rejtőzött. Senkihez nem
kerültem különösebben közel az évek során. A templom és a
gyerekek baráti köre révén számtalan ismeretséget kötöttem, de
egyiket sem nevezném kifejezetten szorosnak. Carter és Christy
Bear természetesen tudni fogja az igazságot. De Sarah Jóról még
nem döntöttem. A kivégzés óta szinte teljesen eltávolodtunk, és
Tommy tavalyi halála óta érezhetően még jobban elzárkózott.
Talán így jártunk a legjobban. Nehogy még valaki megtudja,
hogy Grizz eljátszotta a saját kivégzését. Minél kevesebben
tudják az igazat, annál jobb.
Idővel a gyerekek is elhintették a barátaik között, és ha ez
sem lett volna elég, az előkertben felbukkanó „Eladó” tábla
mindenkinek világossá tette a helyzetet. Grizz jó lóra tett
Jasonnel. Hiába akartam hinni az ellenkezőjében, a fiam a
legkevésbé sem naiv. Jövőre kamaszodni kezd, és amikor
titoktartást fogadott nekünk, véresen komolyan vette. Tudta,
milyen fontos, hogy a magánéletünk tényleg magán maradjon.
De nem szégyellem bevallani: néhanapján attól tartottam,
elszólja magát. Viszont amennyire tudom, sosem tette.
Aleckel is fel kellett vennem a kapcsolatot, hogy tudassam
vele, eladom Tommy tulajdonosi érdekeltségét, és
természetesen elsőként neki kínálnám fel. A legkevésbé sem
lepte meg, hogy végül az eladás mellett döntöttem, és belement
egy tisztes árba. Viszont a költözésem híre meglepte. De a többi
barátomhoz hasonlóan ő is a „konzerv” magyarázatot kapta az
áttelepülésünk dolgában. Mindenkinek azt mondtam, hogy a
gyerekeimmel beleszerettünk Montanába, mikor évekkel
korábban meglátogattuk Carterrel, és az egész egy alaposan
átgondolt és gondosan megtervezett családi döntés eredménye.
– Nem értelek – hüledezett Alec egy reggel, egy kávé felett.
Egy helyi kávézóban futottunk össze, hogy megbeszéljük az
eladás bizonyos részleteit. – Ez az otthonod. Mindig is itt éltél,
Ginny. Egyszerűen érthetetlen, hogy elhagynád az
ismeretlenért.
Tudtam, hogy a kérdésére nem mély, lélekbúvár választ vár.
Őszintén aggódott, hogy netán rossz döntést hoztam.
– Levegőváltozás kell, Alec, nekem és a gyerekeimnek.
Mindnyájan készen állunk a változásra. Új kezdet kell, egy
olyan helyen, amihez nem kötnek fájdalmas emlékek.
Az igazságot kapta. Még mindig abban az ágyban aludtam,
amin tizenöt évig osztoztunk Tommyval. Nem gyötört bűntudat,
amiért újraházasodtam. A Tommy elvesztése feletti gyászomat
nem csorbította az, amin Grizz-zel osztoztunk. Mégis éreztem.
Hiányzott Tommy. Nekem és a gyerekeimnek is.
Kerülte a tekintetem.
– És ha azt mondanám, hogy Paulinával ez a dolog mégis
vakvágány? Képes lennél maradni addig, hogy adj esetleg egy
esélyt nekem, kettőnknek?
Rám nézett, és tudtam, hogy leesett az állam. Biztosan
pirultam is, mégis gondolkodás nélkül jött a felelet. Pontosan
tudtam, mi az, csak nem tudtam, hogyan öntsem szavakba.
Felismerte a feszengésem.
– Ne fáradj. Előre tudom a válaszod, és én szégyellem magam,
amiért olyan helyzetbe hoztalak, hogy kénytelen lennél
finoman leszerelni. Sajnálom, Ginny.
– Hagyd csak, Alec. – Elöntött a megkönnyebbülés. Felálltam,
és elkezdtem összeszedni a dolgaimat, mikor feltett nekem még
egy kérdést.
– Tudom, hogy a céggel kapcsolatos anyagiakat még át kell
beszélnünk, szóval, hamarosan keressük egymást, de
megtennél nekem egy szívességet? Miután eldöntöd, hová
költöztök, és berendezkedtetek, keresel majd? Értesítesz, hogy
minden oké? Megígérnél ennyit?
Már álltam, onnan néztem le rá. Ezen a válaszon komolyan
eltöprengtem. Egy olyan Alectől jött, akit őszintén aggasztott a
hogylétem, vagy attól kellene tartanom, hogy egy nap beállít?
Eltökéltem, hogy az őszinteség az egyetlen helyes válasz.
– Alec, a költözés tiszta lapot jelent a saját feltételeim szerint,
azaz el kell vágnom egyes szálakat. Hátra kell hagynom
bizonyos embereket és kapcsolatokat. Sajnálom.
– Érthető. – Bólintott. Röpke, bánatos mosolya elárulta, hogy
elfogadta, ez a hajó már elment, és sosem tér vissza.

Két héttel később Grizz-zel egy tágas hotelszobában találtuk

magunkat egy közepes montanai város külterületén, ahonnan
bármerre is induljunk, háromnegyed órás autózással
kisvárosok egész tömkelegét megnézhetnénk. Az internet
igazán páratlan forrás, ahol bármit megtudhattam az efféle kis
közösségekről, amit csak akartam.
 Három olyan helyre szűkítettem a keresést, amik az egész
család igényeinek megfeleltek. Mimi és Jason Carter és Bill
párosánál maradt, míg Grizz-zel bevállaltuk a felderítő
látogatással járó hosszú kocsiutat. Ha tetszeni fog, amit látunk,
akkor a következő fordulóra a gyerekeket is elhozzuk.
Két napig látogattuk a listánkon szereplő városokat, és most
éppen a hotel túlméretezett csempés zuhanyzójában veséztük
ki őket.
– Nekem mindhárom tetszik – közöltem Grizz-zel. – Szívesen
visszahoznám a gyerekeket, hadd nézzék meg az iskolákat,
mielőtt kiürülnének a nyárra. Mit gondolsz?
Én már végeztem, így elhúzódva figyeltem, ahogy a férjem a
zuhanyrózsa sugarában öblögeti a haját. Behunyta a szemét, víz
patakzott rajta. A puszta látványára ismerős és szívesen látott
sajgás nyilallt belém.
– Benne vagyok – mondta.
Elzárta a zuhanyt, és kézzel kicsavarta a loboncát. Követtem a
példáját, aztán lekaptam az üvegajtó tetejére terített törülközőt.
Lehajoltam, és szándékosan Grizz felé riszáltam a fenekem,
miközben a fejemre csavartam a törülközőt. Keményen a
hátsómra csapott, aztán kinyitotta az ajtót, hogy elérje a saját
fürdőlepedőjét.
– Nem fenekelésre gondoltam – húztam az agyát. – Különben
is… fájt!
Szárítkozás közben rám mosolygott.
– Akkor irány a háló!
Hirtelen gondolat: az esküvőnk óta ez már a harmadik, de
inkább a negyedik alkalom volt, hogy lehajoltam, és felkínáltam
magam neki, és ha belegondolok, egyszer sem kapott az
alkalmon. Rémlett, hogy évekkel azelőtt élveztük ezt a pózt. Mi
változott?
– Ó! – sikkantottam fennhangon, és a számhoz kaptam a
kezem, mikor beugrott egy lehetséges magyarázat.
– Hogyhogy ó? – A tükör előtt állt, ott dörzsölte a haját.
– Rájöttem, hogy amikor így pucsítok előtted, biztosan
előjönnek a rossz emlékek.
A derekára kötötte a törülközőt, aztán kíváncsian szemlélt a
tükörben, miközben a hajkeféjéért nyúlt.
– Rossz emlékek?
– Aha, rossz emlékek. Tudod… a sittről. A pucsításról. Tudod. –
Intettem. – Mikor a börtönben összezárt férfiak szexelni
akarnak, azt tuti mindig a zuhanyban teszik, ahol muszáj… –
röpke hatásszünet – …pucsítaniuk. Persze, mi sosem próbáltuk
ki az olyan szexet. – Kínosan dadogtam. – De a póz talán
kellemetlen emlékeket ébreszt benned.
Az ajkamba haraptam, mikor megperdült, hogy rám
meredjen.
– Te pucsítottál valakinek a börtönben? – Dübörgő szívvel
vártam a válaszát. Nem tudnám elviselni, ha végig kellene
hallgatnom, hogyan gyűrték le, és mentek végig rajta.
Gőzöm sincs, mit vártam tőle, de semmiképp nem azt, amit
kaptam. Éktelenül kacagni kezdett. Nem kuncogni. Nem. Olyan
hevesen hahotázott, hogy leesett a törülköző a derekáról.
– Mi olyan baromi vicces? – Csípőre tettem a kezem.
 – Basszus, asszony, én úgy szeretlek! Nem. Kurvára
semmiképp nem erőszakoltak meg a kóterben! És mielőtt
megkérdeznéd, én sem tettem ilyet senkivel. 1975 óta egyes-
egyedül veled voltam.
A torkomra forrt a szó annak hallatán, hogy huszonöt éven át
hű maradt hozzám, de mire kimondhattam volna, mennyire
meghatott a vallomása, megelőzött.
– És a mesés, feszes farod látványa nem ébreszt rossz
emlékeket. Épp ellenkezőleg!
Még mindig ezen rötyögött, mikor aznap este nyugovóra
tértünk.
Másnap reggel előtte ébredtem. Szorosan karolt hátulról. Az
éjjeliszekrény digitális órája fél nyolcat mutatott. Nekünk ez
jelentette a kései reggelt. Nem húztuk össze rendesen a
függönyöket, így fénypászma hasított át a szobán. Hozzá
bújtam, és szándékosan az ágyékához dörgöltem a hátsómat,
mert tudtam, hogy arra úgyis felfigyel.
Eltaláltam.
– Ezt direkt csinálod – mondta kábán.
– Hívj ügyvédet.
– Jól hallottam, vágd be mélyen? – incselkedett
– Nem, nem jól, de persze, mélyen – kuncogtam hátra a
vállam felett.
Elhúzódott, és gyengéden a vállamra nehezedett, hogy a
hátamra feküdjek, de ellenálltam.
– Nem, nem akarok lefeküdni.
– Semmi gáz, lefekszem én. Aztán nyeregbe, ahogy tetszik!
 – Nem, Grizz – szögeztem le, és hátranéztem rá, hogy lássam
az arcát. – Azt akarom, hogy hátulról tedd be. Régen imádtuk
hátulról csinálni. Legalábbis én imádtam, és azt hittem, te is,
legalábbis a tegnap esti zuhanyzós esetig.
Valami nem stimmelt, és választ akartam.
Erővel átfordított, zöld szemébe komolyság költözött, ahogy
az egyik könyökére emelkedve lenézett rám. Haja a mellemre
hullott, csiklandozott. Felemeltem a kezem, és szelíden cirógatni
kezdtem a teletetovált, izmos felkarját.
– Miért, Grizz? Miért nem szeretkezel már úgy velem?
– Nem azért, mert nem akarok, Cicc – mondta a szokásosnál is
mélyebb hangon. – Egyszerűen nem állok készen rá.
– Nem értelek.
– Nem állok készen arra, hogy ne lássam az arcod szeretkezés
közben. Túl sokáig bírtam nélküled, és talán mindenképp a
szemedbe kell néznem, mert még a végén bebeszélem
magamnak, hogy csak a képzeletem játszik velem. Ennyi az
egész, édes. Semmi gáz.
– Komolyan? – Erre a magyarázatra számítottam a
legkevésbé, és mi tagadás, igazán szívmelengetőnek találtam.
Pláne az ő szájából.
– Komolyan – mondta kedélyesen, és puszit nyomott az orrom
hegyére.
Ekkor eltoltam, és lerúgtam a takarót. Célba vettem az ágy
végét, ahol pózba vágtam magam. Elkaptam a tekintetét a
tükörben, amit minden hotelszoba minden sminkasztalán
megtalálni, aztán felé riszáltam a hátsóm. Erre olyat csinált,
amire sosem számítottam. Kíméletlenül beleharapott a bal
farpofámba. Ilyet még sosem csinált! Nem fájdalmas volt,
inkább meghökkentő, és felsikkantottam.
– Bocs, Cicus. A vesémbe látsz – mondta öblös torokhangon. –
Jut eszembe! Tudom, nem szokásod szitkozódni, de ha jól
emlékszem, a hálószoba annak idején kivételt jelentett. Amit
imádtunk. Legalábbis én imádtam, és azt hittem, te is. –
Felhúzta a szemöldökét, mire elvigyorodtam, hiszen a saját
szavaimat használta fel ellenem.
A tükörre sandítottam, onnan egyenesen a szemébe néztem,
miközben mögém térdelt, és izomból csípőn ragadott.
– Csak kussolj, és kúrj meg! – utasítottam.
 Hatvanhatodik
fejezet

GRIZZ, 2002,
FORT LAUDERDALE

Anégy barát Carter és Bill házának hátsó teraszán ült. Ginny és

Grizz a közelgő költözésük részleteit ecsetelték. Miután
hazatértek Montanából, visszaugrottak Mimi és Jason
társaságában, hogy meglátogassák a majdani iskoláikat. Végül
arra jutottak, hogy az egyik városban aztán tényleg mindent
megtalálnak, ami szem-szájnak ingere, és hozzáláttak, hogy
megnézzék azt a néhány házat, amiket Ginny a neten talált.
– Szóval, megveszitek a házat? – kortyolt Carter a jeges
teájából.
– Nem – rázta a fejét Ginny. – Kauciót fizettünk. Egy évre
kibéreljük, annyi elég, hogy kényelmesen keressünk ingatlant.
Remélhetőleg egy nekünk tetsző házzal. Ha nem, akkor
valószínűleg építkezünk.
– De az építkezés kész rémálom!
– Tudom, de Grizz imád barkácsolni. Emlékeztek? Alig
lehetett kirobbantani innen, míg ez a ház épült! – Ginny Grizzre
pillantott, és gyengéden megcirógatta a karját. Grizz és Bill
összenézett, mire tudta, hogy valami gyanús.
– Rosszul rémlik? Nem imádtál idejárni az építkezés alatt?
Erre a férje felült a napozószékben, és felé fordult.
– Nem mondhatnám, édes.
– Mire célzol? „Nem mondhatnám?” Mindig itt lebzseltél!
Erre nem felelt, így a nő előbb a férjére, aztán Carterre, végül
Billre nézett. Úgy érezte, mindjárt rajta csattan egy belsős vicc
poénja.
– Más okból jártam ide. Felügyeltem valamit. Amiben nem
lehetett semmiféle gebasz.
– Semmiféle gebasz? – kérdezte a nő kíváncsi fejfordítással.
Grizz felpattant, és kezet nyújtott. A felesége elfogadta, és
felállt.
– Egyszerűbb, ha megmutatom.
Ginny követte a férjét, aki levezette a terasz lépcsőin,
egyenesen a külön garázshoz az emeleti vendégszobával.
Követte az oldalsó lépcsőn, aztán be az ajtón. Így értek a hálóba,
ahonnan a legutóbbi hálaadáskor előkerítették a férfi
teleszkópját. A nő körülnézett a helyiségben, aztán vissza a
férfira. Aki a háló apró szekrényéhez sétált, és kinyitotta.
– Gyere ide – mondta.
Odament, Grizz pedig a szeme láttára nyúlt a szekrénybe,
hogy kinyissa azt, amit Ginny világéletében biztosítékdoboznak
hitt. Átfordított egy kapcsolót, mire hallhatóan kioldott egy
retesz, és félrecsúszott a szekrény teljes hátsó fala.
– Egy titkos szoba? Komolyan, Grizz? – Tágra nyílt a szeme.
 – Igen, komolyan. – Grizz sziporkázó vigyort vetett rá. –
Eredetileg amolyan menedékháznak szántam, vagy… hogy is
hívják manapság? Pánikszoba?
– Milyen figyelmes vagy, pánikszobát építettél, amire sosem
bukkannék rá, hiszen nem is tudtam róla! – Ginny mosollyal
küszködve forgatta a szemét.
– Beköltözés után annyira elkényelmesedtem, hogy biztosra
vettem, nem is kell majd, és igazam is lett. A letartóztatásom
után pedig végképp nem vettem hasznát. – Szünetet tartott. – De
most már veszem. Gyere!
Grizz csak legörnyedve fért be, Ginny pedig követte lefelé az
iszonyatosan szűk fém csigalépcsőn. Aztán megállt a tövében, és
lassan végignézett a szobán. Rögtön felismerte a látványt.
– Bill.
– Itt intézi a számítógépes ügyleteit – bólintott Grizz. – Azt
meséltem, hogy a sittről ismerem, és én küldtem Carterhez
dolgozni. Mikor egymásba szerettek, és beköltözött, beavattam
ebbe a szobába. Annyi faszságot lőcsöltem rá, tudod, töröljön
rólam mindent, amit elő tud keríteni… maradjunk annyiban,
hogy azt akartam, biztos helyen folytathassa.
– Ezért engedted meg Carternek, hogy maradjon, csak tartson
tisztes távot a garázstól! Azt hittem, a kocsik és a motorjaid
miatt, de nem. Nem akartad, hogy valaki a vendégház körül
szimatoljon, és rábukkanjon erre a szobára!
Bólintott.
– Mégis, hol vagyunk? – Ginny úgy nézett körül, mintha el
lenne tévedve. – Ha engem kérdezel, legalább két szintet
mentünk lefelé.
– Mert tényleg. A garázs alatt vagyunk.
Ginny körülnézett, aztán félrehajtott fejjel felsandított a
férjére.
– Akkor… nem is szeretsz építkezni?
– Ugyan! – rázta a fejét. – Igazából gyűlölök. Csak azért
dekkoltam itt, hogy ezzel ne legyen semmi gubanc.
Erre a nő vállat vont.
– Oké. Érdekes, de nem földrengető – állapította meg
közönyösen, miközben megfordult, és nekivágott a
lépcsősornak. Hátraszólt neki, hogy húzza az agyát: – A magam
részéről mindenképp szeretnék egy ilyet Montanába, hadd
szenvedj!
– Zavar? – kérdezte a férfi, miközben a nyomába eredt a
fokokon. A súlyától kissé kilengett a fémlépcső, így Ginny a
korlátba kapaszkodott. Erre a férje a háta mögé lépett, és a
derekára tette a kezét.
– Nem, a legkevésbé sem. Inkább megkönnyebbültem, hogy
nem hullákat tartasz odalent. Nem tudtam, mire számítsak, te
pedig tele vagy meglepetésekkel. – Erre megfordult, arcán
vegytiszta aggodalom. – Ugye egyetlen hullát sem temettél el
odalent, Grizz?
Erre Grizz félmosollyal felelt.
– Nem, bébi. Zéró hulla. Esküszöm.
Visszatértek a teraszon ücsörgő Carter és Bill mellé, az asztal
időközben megtelt étellel. A jelek szerint Carter csinált némi
szendvicset és köretet, ráadásul frissítőket is hozott.
 – Csini Bat-barlang, Bill. Tényleg nagyon rá vagy gerjedve a
számítógépekre, mi? – bökte oldalba Ginny, miközben leült a
kerti asztalhoz.
– A gyengém – ismerte be Bill kicsit szégyenlősen.
Ebéd közben Ginny előállt a témával, ami leginkább nyomta a
szívét, és mindennél jobban akarta, áhította a hozzá
legközelebb állók véleményét.
– Eltávolodtunk egymástól, és nem értem az okát, valami
mégis azt súgja nekem, hogy ez így van rendjén, és talán nem
kéne erőltetnem.
Utána rátért Sarah Jo barátságának vélt elvesztésére.
– Próbálok találkozni vele, mióta visszajöttünk Micah-tól,
arról nem is beszélve, hogy legalább tucatszor kerestem az
elmúlt több mint egy évben, és gyanús, hogy kerül engem.
Arra nem figyelt fel, hogy Grizz megdermedt, Carter és Bill
pedig összenézett.
– Nos – szólt Carter gyengéden –, talán nem csal a
megérzésed, és hallgatnod kellene rá. Az emberek eltávolodnak,
Gin. Megesik.
– Tény, de ha nem foglal le annyira Tommy halála és ő –
biccentett Grizz felé –, akkor talán kitartóbban hajszoltam
volna. Értsétek meg… elköltözünk, és az egyetlen, aki tudja,
hogyan érhet el minket, ti ketten vagytok, meg Anthony és
Christy. Végleg elszakadnék Sarah Jótól. Hiszen Grizz mellett ő a
legrégebbi barátom! Nem hinném, hogy menni fog. Pláne úgy,
hogy ha nem csak rémeket látok, valami közénk állt.
Grizzre pillantott, elcsípte a feszülő állát. A férje kerülte a
tekintetét. Mielőtt megkérdezhette volna, mi a gond,
megcsörrent a zsebében a mobilja.
– Elnézést – szabadkozott, és elővette. – Mindig felveszem,
hátha az iskola az, de ezúttal – a kijelzőre hunyorgott – ez egy
helyi, de ismeretlen szám.
Ettől még felvette. Az arcán a szemük láttára lett úrrá a
döbbenet.
– Stan? – A hangszóró elé tette a kezét, úgy suttogott. –
Ördögöt a falra… Igen, Stan, persze, megyek.
Letette a telefont, aztán a férjére és a barátaikra nézett.
– Életem legfurább hívása. Szerintem Stan még sosem
keresett engem.
– Miért hívott? – Megváltozott Grizz testtartása, minden
érzéke kiélesedett. Baljós érzése támadt.
– Sarah Jo kórházba került, Stan pedig szeretné, ha
meglátogatnám, és beszélnék vele.
– Kórházba? – pislogott Carter. – Balesetet szenvedett?
– Nem. – Ginny felállt. – Semmi baleset. Úgy fest,
elmegyógyintézetbe került.
 Hatvanhetedik
fejezet

GINNY, 2002,
FORT LAUDERDALE

– Köszönöm, hogy eljöttél – hálálkodott Stan, és hevesen átölelt.

A sármos Stan mindig jól fésült és ápolt volt. De aznap
rettenetesen festett. Látszott rajta, hogy napok óta nem fürdött
és nem aludt. Kibontakoztam az öleléséből, és a bevérzett
szemébe néztem.
– Mi folyik itt?
Bevezetett egy privát váróterembe, és becsukta mögöttünk az
ajtót. Egy intéssel egy székbe terelt, majd elfoglalta a szemköztit.
Stan nyilván bevetette a saját és mások befolyását is, mert
ugyanekkor jártam először lelki betegségeket kezelő kórházban,
de tudtam, hogy nem ez a szokásos eljárás. A szoba ízléses és
drága berendezése mellett egy sokmilliós tengerparti tetőtéri
lakosztályé is elbújhatott volna.
– Elmondom, amit tudok, legalábbis sejtek – szólt halálra vált
hangon.
Bólintottam.
 – Annak idején, mikor Tommyval összezördültetek, talán
éppen akkor, mikor hazaköltöztél a Carternél vendégeskedés
után, Sarah Jo rágni kezdte a fülem, hogy költözzünk el Fort
Lauderdale-ből. Nem egyszerűen a városból, de az országból is.
Meglepett, mert kaptam ugyan zsíros külföldi ajánlatokat, de
mindig lefitymálta őket, ragaszkodott hozzá, hogy sose menne
sehová.
Feszengtem a röpke különélésünk említésére, de nem
szakítottam félbe.
– Kifordult önmagából, Ginny. Sarah Jo világéletében Fort
Lauderdale-t tartotta az otthonának, és nem tudtam mire vélni
a makacskodását. De szeretem őt, és bármit megtennék érte, így
rábólintottam, hogy belevágjunk.
A kezéért nyúltam, a tenyerembe vettem. Hideg volt, és
nyirkos.
– Kis híján ki is választottuk, hová költözzünk, mikor Tommyt
lelőtték. Erre közölte, hogy nem tudnád elviselni, ha elmenne…
ne vedd a lelkedre, Ginny. – Megdörzsölte az arcát a tenyerével.
– Semmi baj, Stan. Tudom, hogy semmiért nem hibáztatsz.
Folytasd!
Rám emelte a karikás szemét, és nyelt egyet.
– Egyszerűen furcsállottam, Ginny. Hirtelen, egyik percről a
másikra lemondta a költözést, amihez ő ragaszkodott, de
megértettem, mert segítő kezet akart nyújtani neked. Mégsem
tette, ugye?
Az ajkamba haraptam, gondosan megfontoltam a válaszom.
Mégis, mire akar kilyukadni?
 – Nekem is feltűnt, hogy eltávolodtunk egymástól, Stan. A
temetésre eljött, de igazad van. Sem előtte, sem utána nemigen
láttam. Néhanapján egy-egy ebéd, de az nem ugyanaz. Mintha
két vadidegen játszaná a régi barátok szerepét. Még a
beszélgetéseink is mesterkéltnek tűntek. Feltettük a szokásos
kérdéseket a gyerekekről és az életünkről, de valami nem
stimmelt. Bennem is felmerült a dolog.
Ekkor kihúzta a kezét a markomból, hátradőlt a székében, és
a rövid hajába túrt.
– Karácsony után csak rosszabbodott a helyzet.
– Hogyan? – Szintet lépett az aggodalommal vegyes
kíváncsiságom.
– Sokat és makacsul rágódtam ezen, Ginny. Majdnem két hete
hoztam be, és mivel nem látnak semmi javulást, olyan, mintha
széllel szembe mennék. Teljesen kétségbeestem,
szalmaszálakba kapaszkodom. Vagy megváltást jelentesz majd
neki, vagy átkot. Komolyan, gőzöm sincs, de kifogytam a
lehetőségekből.
– Mégis, miről beszélsz?
– Inkább megmutatnám.
Némán követtem Stant egy hosszú folyosón. Biccentett egy
nőnek a nővérpultnál, aki felállt, és követett minket az egyik
kórteremhez. Az ajtón apró, átlátszó ablak. Miközben a nővér
kinyitotta a zárat, lábujjhegyre álltam, hogy láthassam a
kényelmes, kárpitozott széken ülő Jót. Egy plüssállatot
szorongatott, miközben olyasmire meredt, amit nem láthattam.
Követtem Stant a szobába, a nővér szótlanul távozott,
becsukta maga után az ajtót.
– Drágám, valaki látni szeretne téged. Sarah Jo, itt van Ginny!
Sarah Jo lassan Stanre, majd rám nézett. Elmosolyodott, majd
észbe kapott. A mosolya helyét azonnal valami más vette át.
Csak nem félelem? Nem. Nem félelem. Majdhogynem
megkönnyebbülés.
Felpattant, és hozzám rohant, olyan szorosan átölelt, hogy
alig kaptam levegőt.
– Nem hagyod, hogy bántson, ugye? Megvédesz, Ginny, ugye?
Te vagy a legjobb barátom, és biztosan mindent megbocsátasz
nekem, amit elkövettem ellened. Igaz? Mondd, hogy megvédesz
tőle! Kérlek, kérlek, Ginny, hadd halljam! Könyörgöm!
Stan gyengéden kihámozott Jo szorításából, őt figyeltem, de a
feleségének válaszoltam. Mi folyik itt? Stan bántalmazza, vagy
ilyesmi?
– Stan sosem bántana téged, Jo. Stan szeret téged. Nem kell
megvédenem téged a férjedtől. Biztonságban vagy, Sarah Jo.
A válasza hallatán szinte lefagytam.
– Dehogy Stan! Tudom, hogy Stan sosem bántana. De Grizz!
Grizz meg akar ölni, Ginny! Életben van, és el fog jönni értem a
szörnyűségek miatt, amit veled, vele és Tommyval tettem!
 Hatvannyolcadik
fejezet

GRIZZ, 2002,
FORT LAUDERDALE

Carterrel és Bill-lel várakozott, hátha Ginny telefonál vagy

visszajön, de hiába. A hívásaira csak hangposta felelt.
Visszaindult a Laurel Falls-i házába, és előásta Moe naplóját.
Erőt vett rajta az ideg, mikor rádöbbent, mennyire bosszantja
Ginny látogatása Sarah Jónál. Ha jól sejti, mi állt Stan hívása
mögött, akkor a napló mellett Carter és Bill szerzeménye
segíthet fényt deríteni bizonyos dolgokra.
Várnia kell, nem tehet mást.
Karba tett kézzel állt az elülső ablaknál, és kifelé bámult.
Idegen látvány fogadta. Hiszen magának való volt, és mindig
lehúzta az utcai redőnyt. Az biztos, hogy sosem törődött azzal,
mi folyik vagy éppen nem folyik az utcájában. És most sem
akadt sok látnivaló. Elhajtott néhány kocsi, és egy idős pár is
elment a ház előtt. Nemrég költöztek az utcába, a jókora
pudlijukat sétáltatták. Csak onnan tudta, hogy nemrég költöztek
be, mert a minap munkába menet látta a költöztetők
teherautóját. Megfeszült annak láttán, mikor a kutya a
postaládája elé kuporodik, és embereset ürít. Akkor tőle jönnek
azok a hatalmas szarkupacok! Az utóbbi időben egy kurva
lapátra volt szüksége, hogy behozza a postáját. De most már mit
számít? A költözés csak idő kérdése, szóval annyiban hagyja,
hadd vesződjenek vele a következő bérlők.
Elnézte, ahogy a kedves szomszéd lány bekanyarodik a
házukhoz. Rosa takarított nála, és vállalta a bevásárlást is.
Miután annak idején bepofátlankodott Ginny vegyesboltjába,
eltökélte, hogy ha nem muszáj, nem hívja fel magára a
figyelmet. Ráadásul Rosának kapóra jött a plusz pénz.
Takarításkor hagyott neki egy listát és pénzt, és a nap végére
kézhez kapta a rendelését. Mivel újra összejött Ginnyvel, így
meghagyta Rosának, hogy a bevásárlásban már nem kell
segítség. Ginny mindig tele szatyorral érkezett. A főzés lett az
egyik közös programjuk. Ugyan értett hozzá, de nem szerette a
piszkos munkát. Így legalább lett mentsége arra, hogy az
asztalnál ülve stírölje a neje seggét főzés közben. Elmosolyodott.
Ebben a pillanatban befordult egy kocsi Rosáé mögé. A lány
testtartása érezhetően megváltozott, mikor meghallotta az
autót, és hátranézett, ki követte a felhajtójukra. Szemre
megdermedt, és látványos műmosolyt varázsolt az arcára,
mikor kiszállt egy fickó, és odalejtett hozzá. Grizz ismerte a
fajtáját. Egy Rosa-féle csendes, szorgalmas és dolgos lánynak mi
köze lehet egy ilyen nyikhaj seggarchoz?
Homlokráncolva szemlélte a jelenetet. A tag olyan közel húzta
magához, hogy összeért a testük. Aztán a lány képébe mászott,
és bármit is mondott neki, láthatóan felzaklatta. A fintorát
fenyegetésnek szánta, és lerítt róla, mennyire nem tud betelni a
lány rettegésével.
Grizz annak idején efféléket evett reggelire. Közeledett a
vacsoraidő, és korgott a gyomra. Éhezett. Felpörgött. Hol a
picsában lehet Ginny?
Leengedte a redőnyt, és kiment a bejárati ajtón.
– Justin, ne! Kérlek, Justin! Ne szoríts ennyire! Fáj a karom! –
Rosa szeme tágra nyílt.
– Nekem nem mondhatsz nemet! Ugye, tudod, kismadaram?
Nekem senki nem mondhat nemet!
A pár felé tartó Grizz elcsípte az elsuttogott fenyegetést. Nem
vették észre.
– Nem – vágta rá azzal a lendülettel, fennhangon.
Grizz hangjára mindketten megperdültek, Justin guvadó
szemmel engedte el Rosát, aki hátralépett, Grizznek pedig
feltűnt, mennyire remeg.
– A barátod, Rosa? – kérdezte Grizz, mikor odaért. Lezserül
dőlt Rosa kocsijának, és karba tette a kezét.
Justin végigmérte, a tekintetében eleinte habozás, amit
sietősen műmájer macsóságra cserélt. Eltökélte, hogy semmibe
veheti a nagydarab, televarrt csávót. Különben is, elég egy
telefon, és a tesói úgy rámásznak a köcsögre, mint légy a szarra.
Grizzre fintorgott.
– Semmi kurva közöd hozzá, tesa.
A folytatásra készülve elkezdte felfújni magát, mikor Grizz
ellökte magát a kocsitól, és meg sem állt a srácig.
 – Melyik ízlene jobban, tesa? – Nem várta meg a válaszát, és
nem vette le a szemét a tagról, úgy váltott témát. – Menj csak be,
Rosa. Megoldom. Többé ne fájjon a fejed a szarcsimbókja miatt.
Üzenem a szüleidnek, hogy ne aggódjanak. Semmi szükség a
rendőrségre.
A nevezett úgy is tett, Grizz hallotta, ahogy nyílik és csukódik
a bejárati ajtajuk.
– Melyik ízlene jobban?
– Miről beszélsz, haver? Neked hogy ízlene a saját segged?
Mert jönnek majd a skacok!
– Ismerős tetkó – acsargott Grizz. – Ismerem a skacokat. Ez az
utolsó esélyed. Még dönthetsz. Melyik ízlene jobban? A
szemöldököd, a füled vagy az orrod? Ha nem választasz,
választok helyetted.
– Neked baszottul elmentek otthonról, haver!
– Akkor majd én – mondta Grizz. Aztán Justin válaszát
megelőzve torkon ragadta, és kitépte az orrkarikáját. A srác
annyira ledermedt, hogy köpni-nyelni nem tudott. Vonított a
kíntól, mikor Grizz megperdítette, hátulról fojtófogásba zárta,
és állkapcson ragadta, hogy szétfeszítse a száját. – Mondtad
volna a fület. Az nem olyan fájdalmas. – Lenyomta az orrkarikát
a tag torkán. – Lenyelni!
Grizz a fülébe súgott, mire kiguvadt a fickó szeme, Utána
elengedte, és a kocsija felé lökte.
– És ezért nem fogsz visszajönni! Jól mondom?
Justin remegve bólintott, alig találta a kilincset. Aztán
beszállt, és elhajtott.
 Ekkor Grizz észrevette a szomszédos felhajtóra beálló Ginnyt.
Vajon mennyit látott?
 Hatvankilencedik
fejezet

GINNY, 2002,
FORT LAUDERDALE

A nappalijában álltam, ott meredtem rá. Szándékosan hagytam,

hadd csörögjön hangpostáig, üzenetet pedig természetesen nem
hagyott. Egyikünk sem beszélt, tőle tanultam ezt a módszert. Ki
törik meg elsőként?
De kinek van erre ideje?
– Kezdd te, Grizz. Van egy olyan érzésem, hogy sok mindent
akarsz elmondani.
– Ülj le, Cicc. – A kanapéra intett.
– Nincs hozzá túl sok kedvem.
– Oké, legyen. Kezdjük ott, hogy a szomszédban az a köcsög
bántotta Rosát. Megállítottam.
Bólintottam, a Rosa iránti aggodalmam sebesen kisöpörte a
Stan és Sarah Jo viszontlátása miatti aggodalmamat.
– Tudom, nem ez volt életem legokosabb döntése, pláne a
költözés küszöbén. De felismertem a tetkóit. A sitten én voltam
a góréjuk. Csak be kellett dobnom a jelszót, arra mind
felfigyelnek, mert egyenlő egy halálos ítélettel. Elijesztette.
Eszébe sem fog jutni bajt keverni. Esélyes, hogy már csomagol.
Hallgattam, aztán elfordultam, és megértőn bólogattam.
– Bántotta Rosát, Ginny. Ijesztgette, és erőszakosan
viselkedett. A régi szép időkben egyenesen könyörögtél, hogy
segítsek a hozzá hasonlókon.
– Igazad van – ismertem el a hajamba túrva. Annak idején
megszámlálhatatlanul sokszor rávettem, hogy avatkozzon
közbe mások érdekében. Vegyem a szívemre, hogy most már
önként, a parancsom nélkül is csinálja? Ez legfeljebb azt
bizonyította nekem, hogy igenis képes együtt érezni a
bajbajutottakkal. Nem repestem az örömtől a módszere láttán,
viszont szívmelengetőnek találtam, hogy egyszerűen muszáj
volt segítenie Rosának. Nem tudtam megállni a mosolygást.
– De miért nem beszélted le a zaklatásáról? – kérdeztem,
pedig tudtam a választ. Az utca törvényei szerint élt, és az lesz
majd a veszte is, ráadásul az elmúlt tizenöt évet börtönben
töltötte. A felszín alatt ott fortyogott benne az ösztön, hogy
eltiporjon bárkit, aki fittyet hány a szabályaira.
Válasz helyett beérte egy felvont szemöldökkel.
Ebben a pillanatban kopogtak, mire összenéztünk. A
redőnyhöz lépett, és kikukkantott.
– A szülei azok.
Könyörgöm, csak ne kezdjenek hisztizni, fohászkodtam
magamban.
Grizz kinyitotta a bejárati ajtót, miután kánonban hangzott
fel a spanyol hadarás. Elcsíptem néhány szót. Köszönjük. Hálás.
Mennyből jött angyal. Az utolsót biztosan félrehallottam. Grizzt
számtalan névvel illették már, és a jobb karomat tenném rá,
hogy az angyal sosem szerepelt köztük. Felfogtam: nem
hisztizni jöttek, hanem hálálkodni. Megkönnyebbülten
sóhajtottam.
Búcsúzkodás után Grizz berúgta maga mögött az ajtót.
– Vacsora. – Ennyit mondott, miközben becipelte a konyhába
a nyilván hálából kapott teli tálakat. A marhaoldalas, a
feketebab és a főzőbanán csábító illatot árasztott, de az evésnél
fontosabb dolgok miatt főtt a fejem.
– A vacsora várhat. – Követtem. – Áruld el, mit művelsz vagy
mit műveltél Sarah Jóval! Áruld el, honnan veszi, hogy Tommy
lelke ráuszította a szellemedet, hogy kísértsd!
A pultra tette a tálakat, aztán megfordult, hogy rám nézzen.
Egy higgadt pillantással a kredencnek vetette a hátát.
– Nem csináltam vele semmit. De karácsony óta figyelem.
Azért tartom szemmel, hogy semmiképp ne árthasson neked.
Talán bebeszélte magának, hogy egyszer-kétszer észrevett. Mit
tudom én.
– Micsoda? – A jobb kezemmel megütögettem a halántékomat,
és fejcsóválva próbáltam felfogni a szavait. – Honnan az
ördögből veszed, hogy ártana nekem?
Erre a konyhaasztalára sandított, mire követtem a pillantását.
Először nem ismertem fel, de mihelyt leesett, odaléptem,
felvettem, és felé emeltem.
– Ez az, amire tippelek?
Bólintott.
 – Honnan szerezted? Tommy a szemem láttára dobta ki, egy
zsákban vitte ki a kukába! Odakint várakoztál? Figyelted az
otthonomat?
A zárszó éles cincogásként robbant ki belőlem. De zavartan
megrázta a fejét.
– Erről nem tudtam. Nyilván ők hallgattak le titeket, aztán
elküldtek érte valakit. Tőlük kaptam, mikor utoljára találkoztam
velük.
– És mondd, Moe naplójának mégis mi köze lehet Sarah Jóhoz,
Grizz?
Elmarta tőlem, aztán kézen fogott, visszakísért a nappaliba, és
ragaszkodott hozzá, hogy üljek le. Megtettem. Árgus szemmel
figyeltem, ahogy átpörget néhány lapot.
Mikor elért egy bizonyos oldalhoz, visszaadta nekem a naplót,
méghozzá egyetlen szó kíséretében.
– Olvasd.
Megtettem. Olvasás közben éreztem, ahogy kifut a vér az
arcomból, miközben szembesültem Moe mélységes
bűntudatával a kis híján az életembe kerülő
megerőszakolásomban rátukmált szerepe miatt. Felnéztem
Grizzre, aki rögtön leült mellém, és odakucorodott, hogy
találkozzon a testünk. Hívogató melegében újra átéltem annak
az estének a borzalmait.
– Mi köze Jónak Moe bűntudatához, amiért belekeveredett a
szervezésbe? – kérdeztem erőtlenül.
– Olvass tovább, bébi.
Visszanéztem a lapra, és szinte éreztem a figyelmes tekintetét.
Pontosan tudta, melyik pillanatban értem el a kulcsmondathoz,
az arcomra volt írva a felismerés. Erre magához húzott, én
pedig tétlenül tűrtem, hogy a napló a földre hulljon.
Rocky talán kiszimatolta a változást, mert felpattant a
kutyaágyáról, és hozzám ballagott. Alig tűnt fel a térdemet érő
nyelve, vagy Grizz halk feddése, hogy menjen vissza a vackába.
– Nem halálbiztos, mit jelent ez az egész. Felfogtam. Mármint,
az világos, hogy Sarah Jo volt az a Wendy, aki az egészért
felelős, de… – Nem Grizzhez beszéltem. Hanem magamhoz, a
falra meredtem. Felpillantottam a férjemre. – Tommy olvasta
ezt a naplót, Grizz. De én soha. Őrá bíztam, hogy szóljon, ha
talál benne valamit, amit tudnom kéne. De ezt sosem említette.
– Megfeszült az állam. – Talán gyanította a dolgot, de szerintem
sosem lett volna szíve elárulni, hogy Sarah Jo állt az egész
mögött.
Elmondtam neki, miket mesélt Stan Sarah Jo derült égből jött
makacs költözési szándékáról. Hirtelen összeállt a kép. Sarah Jo
eltávolodása. A kínos feszengés kettesben.
– Szerinted Jo Tommy miatt költözött? Talán összerakta, hogy
ő volt Wendy?
Grizz bólintott.
– Te is összeraktad, ő pedig már évekkel előtted ismerte, így
biztosan kiszúrta a szavajárását. Mit mondott neked, mikor
találkoztatok?
– Összevissza beszélt, Grizz. Se füle, se farka. Beismerte, hogy
ártott nekünk, de azt nem, pontosan mit.
Felötlött bennem valami, mire görcsbe rándult a gyomrom.
 – Sarah Jo vigyázott Tommyra, mikor meghalt. Ó, Grizz! Ne,
ne… kérlek, mondd, hogy csak rémeket látok!
Hányinger kerülgetett, így felpattantam, hogy kiszaladjak a
fürdőbe. De Grizz hátulról elkapott, magához húzott, és a
mellkasára vonta a fejem. A gyomrom makacsul kavargott, de a
torkomat maró epe visszavonult.
– Higgadj le, Ginny. Ez még nem minden. Megvan a válaszod.
Carter és Bill adtak nekem valamit, miután ma elmentél. Ami
mindent megmagyaráz. Egyelőre üljünk vissza, édes, oké?
Remegtem, de könnyek sehol, miközben visszahúzott, le a
kanapéra. Biztosra vettem, hogy az elmúlt évben egy életre
kisírtam magam. Végre kiszáradt a forrás. Gondoltam én.
Grizz magához vette az egyik kisasztalán pihenő magnót.
Nem is tűnt fel, mikor leültem.
– Bill kénytelen volt átvenni kazettára, mivel fogalmam sincs,
hogyan működik a ház kurva CD-játszója. Ráadásul szerintem
jobb, ha ezt nem erősítőből hallod. Kemény dió lesz, Cicc, de
kaphatsz néhány választ. – Rám pillantott. – Kibírod, bébi?
Kihúztam magam ültömben, eltökéltem, hogy megőrzöm a
lélekjelenlétemet.
– Igen – suttogtam.
Grizz rám nézett, mielőtt elindította.
– Carter mesélte, hogy figyelt téged Sarah Jóval aznap, mikor
Tommyt lelőtték. Tudta, milyen közel álltatok egymáshoz, és
érezte, hogy valami nem stimmel vele. Így megbotlott, és szánt
szándékkal letépte Sarah Jo függőjét.
Bólintottam, rémlett az eset.
 – Billre bízta a javíttatást. Azt hiszem, még aznap visszahozta.
– Igen, megjavíttatta. De nem érte be ennyivel.
Kivártam.
– Poloskát rejtett bele. Amíg Jo viselte a függőt, minden szavát
hallhatták Carterrel.
Fagyos marok feszült a szívemre.
– Rajta volt a kórteremben, mikor Tommy meghalt – tette
hozzá gyengéden.
– Megvagyok. Indítsd! – Még nekem is mesterkéltnek tűnt az
önbizalmam.
– És biztosan készen állsz végig…
– Igen. – Bólintottam, és felkészültem a kínra, amit annak a
bizonyos napnak a felidézése jelent majd. Nem tudhattam, mi
hangzik majd el Sarah Jo szájából, de azt igen, hogy a háttérben
végül felcsendülnek majd az elkínzott gyászom sikolyai. –
Indítsd el, kérlek.
Grizz megnyomta a gombot, mire a szabad kezéért nyúltam.
Figyeltem, miközben a kórterem zajai olyan gyötrő emlékeket
ébresztettek, hogy kóvályogni kezdtem, és erőnek erejével
tudtam csak megállni az ájulást. A Tommyra kötött
lélegeztetőgép egyenletes sziszegésére jeges víz rohamozta meg
az ereimet. Eszembe jutott, hogy írtam neki egy CD-t a kedvenc
dalainkkal, ami szünet nélkül ment a szobájába vitt hordozható
CD-lejátszón. A háttérben felcsendült a Mercy dala, a Love Can
Make You Happy. Erősebben szorítottam Grizz kezét, ahogy a
saját hangom visszarepített arra a lidércnyomásos napra.
– Mindjárt jövök! Te kérsz valamit?
 Ezt Jo válasza követte.
– Csak azt, hogy lazíts egyet, és ne feledd, hogy itt cövekelek
majd mellette, míg vissza nem jössz, oké?
Emlékszem, erre csókot nyomtam Tommy tenyerébe, aztán
kimentem a helyiségből. Magára hagytam. Hátat fordítottam
neki, és távoztam. Erre most olyan hevesen haraptam az arcom
belsejét, hogy vér íze követte.
Figyeltem, miközben felcsendült a magnóban Jo hangja, és
ránk telepedett. A hangja, ilyet még sosem hallottam tőle,
émelyítően édeskés lett. Korábban ezt a jelzőt csak az oszló
hullák jellegzetes szagára hallottam. A gondolatra felfordult a
gyomrom.
– Stannel éppen visszafelé jöttünk Sydney-ből, és beugrottunk
az atlantai ismerőseinkhez, mikor Mimi felhívott. Tettem, amit
mondtál, Tommy. Rágtam Stan fülét, hogy más országokban
keressen állást. De változott a helyzet, ugye?
Grizzre néztem. Íme, a válasz. Tommy végül kiderítette, hogy
Jo és Wendy egy és ugyanaz a személy, így el akarta zavarni,
nyilván azzal fenyegette, hogy elárulja nekem, milyen szerepet
játszott a támadásomban.
– Tommy, tisztában vagy azzal, milyen pofonegyszerű lenne a
dolgom? Egyetlen szorítás a lélegeztetőd egyik csövén, és a
légáramlásnak annyi. – Elfúltam. – Vagy előhúzhatnék egy
fecskendőt a zsebemből, hogy megdobjam egy kis inzulinnal az
egyik infúziódat. A nővéreknek háttal, nehogy meglássák, mit
csinálok. Már kaptál némi inzulint, szóval, ha boncolásra
kerülne a sor, amit ilyen súlyos sebek mellett kétlek, sosem
keresnének inzulintúladagolást. Annyira könnyű lenne.
Túlságosan is.
Visszatértek a könnyek, és zúgni kezdett a fülem, mert a
zakatoló szívem minden vért a fejembe pumpált. Felcsendült a
következő szám a CD-játszóból. A Follow You, Follow Me, a
Genesis szívhez szóló balladája, ami a lehető legtávolabb állt a
baljós monológtól.
– Mégsem teszem. Tudod, miért? Mert sajnálom. Különben is,
nem megmondtam, Tommy? Szeretlek, és Ginnyt is szeretem, és
véget akarok vetni ennek. Ennek az egésznek!
Erre szipogás ütötte meg a fülem. Jo talán elsírta magát?
– Sosem bántanálak, Tommy. Ginny megjelenéséig te voltál a
legjobb barátom.
Erre csuklott egyet, a következő zaj pedig csak egy dobozból
előhúzott zsebkendőé lehetett.
– Itt süllyedjek el, ha beárullak Ginnynél a gyógynövényes
pirulák miatt, amiket adtál neki! Itt süllyedjek el, ha bemesélem
neki, hogy miattad vetélt el. Nem azért tukmáltam rád, hogy
add oda neki, mert ellened akartam fordítani. Grizzt akartam
bántani. Nem téged, nem Ginnyt. Képtelen lennék ártani neked
és Ginnynek. – Fennhangon szipogott. – Hinned kell nekem,
Tommy! Beleszakad a szívem, hogy így látlak, ilyen tehetetlenül,
a halál küszöbén. Ez egyszerűen nincs rendjén! Hadd kezdjük
elölről! Felejtsük el a csúnya emlékeket. Fel kell ébredned,
Tommy. Fel kell ébredned, hogy megbocsáthass nekem. Kérlek,
ébredj fel… – Röpke szünet, aztán halk suttogás. – Grunt. Kérlek.
Kirobbantak belőle a könnyek, fojtott lett a zokogása. A lelki
szemeim előtt láttam, ahogy az ágyra dől, és átöleli, amitől a
függőjébe rejtett poloska a férjem testéhez nyomódik, és elfojtja
a sírását.
Megereszkedett a vállam, félig a megkönnyebbüléstől, félig a
gyász súlyának emlékétől. De mikor felhangzott Tommy
pulzusmérőjének fülsüketítően sípoló vészjelzése, kihúztam
magam. Jo segélykiáltásai és újraélesztési kísérletei hallatán
megkértem Grizzt, hogy kapcsolja le.
Eleget hallottam.
– Emlékszem a pirulákra, amiket a reggeli rosszullétemre
adott. Egyet se vettem be, de sosem árultam el Tommynak,
nehogy megbántsam. – Zsibbadtan meredtem a falon lógó
műalkotásra. Egy életteli absztrakt, amire eddig egyszer sem
figyeltem fel, bezzeg most csak úgy üvöltöttek rám a zajos
színei.
– Képes vagyok megbocsátani Sarah Jónak mindent, amit
velem tett, Grizz. Az erőszakot, a verést, Gwinnyt, talán még azt
is, hogy megpróbált vetélést előidézni nálam. De azt hiszem, azt
soha, hogy miatta Tommy azzal a tudattal halt meg, hogy ő
okozta.
A férjem mélyen hallgatott.
– Carter és Bill miért csak most adta oda neked? – kérdeztem
rá se nézve. – Tommy több mint egy éve elment.
– Carter és Bill mit sem tudtak Moe naplójáról, míg reggel el
nem indultál a kórházba. Miután szóba hoztam, Bill előállt
ezzel. Azért nem szóltak hamarabb, mert úgy gondolták, bármi
is történt Sarah Jo és Tommy között, az vele halt. Jo
nyilvánvalóan nem azért volt ott, hogy bántsa. Ráadásul később
hallották gyászolni, és arra jutottak, nem falból csinálja.
Ekkor nekidőltem, és nem lehettem elég hálás a vaskos karja
menedékéért.
– Hogyan intézzem, bébi?
Értettem a célzást, és elsőként arra gondoltam, letolom Sarah
Jót, de az nem én lennék. Arról nem is beszélve, hogy sosem
használnám a gyászomat mentségül arra, hogy Grizz
visszatérjen a régi énjéhez. Talán nem vele töltöttem az elmúlt
tizenöt évet, de attól még felismertem azt a pillantást.
Robbanásponthoz közeledett, és hiába próbálta leplezni, az
arcára volt írva. Köztudott, hogy bárkit ki lehet vakarni a
mocsokból, de a mocskot sosem lehet véglegesen kivakarni
belőle. Ugyan nem akartam, hogy másokat bántson, de rá kellett
döbbennem, hogy egy ilyen Grizzbe szerettem bele. Akkor, és
most is.
A hajamba markoltam, és kihúztam magam a kanapén. Az
legyen az első és legfontosabb dolgom, hogy módot találjak az
igazi megbocsátásra. Tudtam, hogy egy nap meglesz, és azért
fohászkodtam, hogy inkább előbb, mint utóbb.
– Magát ostorozza – suttogtam. – Beérem ennyivel.
Erre felnéztem rá, és öt szót mondtam, méghozzá
komolyabban, mint bármikor.
– Vigyél innen, de minél messzebb.
 Hetvenedik
fejezet

GRIZZ, 2002,
ÉSZAK-KAROLINA

Grizz a konyhaasztalnál ült, és beavatta Micah-t az elmúlt

hónap floridai eseményeibe.
Megszenvedtek vele, különösen Ginny, aki a lelke mélyét
kutatta a megbocsátásért, amiről tudta, mindenképp meg kell
adnia Sarah Jónak. Meggyőzte magát, hogy a kutatás egyetlen
helyes módja az, ha erőt és energiát nem kímélve segít a régi
barátjának. Nem volt könnyű, de amennyire tőle telt, látogatta,
és győzködte, hogy Grizz halott, és nem kísérti őt. Talán fabatkát
sem értek a látogatásai, de valahányszor eljött a távozás ideje,
azzal a tudattal tette, hogy a rendelkezésére álló röpke időben
mindent beleadott.
Azt is tudta, hogy fel fog gyógyulni ebből, ahogy ő is
felgyógyult a világon mindenből, ami valaha a lelkét kínozta.
– Micsoda szívás, hogy a nejem, aki sosem hazudik, végül
mégis kénytelen volt hazudni – merengett Grizz az apjának egy
bögre kávét dajkálva. Zöld szeme Micah-éba mélyedt. –
Biztosítania kellett Sarah Jót, hogy meghaltam. Arra jutott, hogy
annak a hárpiának egyedül ez segíthet.
Micah meleg pillantással nyúlt át az asztalon, hogy
meglapogassa a fia kezét.
– Nem hazudott. Az a férfi tényleg halott.
Utána néhány percig hallgattak.
– Mégis, mióta bujkál benne valami? – biccentett Micah a
pincehelyiség felé, ahol Ginny aludt. – Mióta ideértetek, semmi
nem maradt meg benne. Talán érdemes lenne elvinni az
orvoshoz.
– Igaz – bólintott Grizz –, azóta hány, hogy elértük Georgiát.
Azóta semmit nem tud lent tartani.
Az egész társaságot meghívták piknikezni az egyik védett
erdőbe. Mimi és Jason egy emberként lelkesedett, és a
többiekkel tartottak, de Grizz inkább otthon maradt Ginny és
Micah társaságában. A felesége leheveredett a közös alagsori
hálójukban. Grizz kihasználta a csendet, hogy beavassa Micah-t
mindenbe, ami a legutóbbi találkozásuk, a gyerekek tavaszi
szünete óta történt.
– Nos, maradt még elintéznivaló Floridában?
– A világon semmi – felelte Grizz. – Eladta Tommy üzletrészét
a társának. A ház szinte azonnal elkelt, az új tulajok pedig
megengedték Ginnynek, hogy a költözésig bérlőként maradjon.
Bútorostul adta el, és hozzálátott összeszedni a személyes
ingóságaikat, amiket aztán egy montanai raktárba küldött.
– Aki elég szemfüles, az nyomon követheti azokat a
csomagokat. Talán azt is kiderítheti az iskoláktól, hová
továbbították a gyerekek aktáit. Nyilván bizonyos dolgokat,
például a kocsija tulajdoni lapját is át kell íratnia. Az új jogsiról
nem is beszélve. Papírmunka, méghozzá hegyekben. – Micah
aggódott, és Grizz figyelmét nem kerülte el a bújtatott kérdése.
– Azt egy barátunk intézi. – Grizz nem akarta részletezni Bill
különleges adottságait, Micah pedig úgysem fog rákérdezni.
Micah bólintott.
– Azt tudom, hogy ő a saját kocsijával utazott, te pedig a
sajátoddal vontattad azt a kétkerekű halálcsapdát, amit
motorbiciklinek nevezel. Ha velük együtt szeretnél Montanába
vezetni, tudod, egy járműben, akkor hallgass rám, és hagyd itt a
kocsidat meg a tréleredet, én pedig egyszer elugrok majd felétek
látogatóba. Oda majd vezetek, vissza pedig repülök.
A zárszó után félrenézett. A költözést övező titkolózás
közepette Micah-ban felmerült, hogy talán örökre búcsút kell
intenie a frissen megtalált fiának.
Azonban arra a javaslatra nem sikerült összeszednie a
bátorságát, hogy költözzenek ide, és éljenek a közelében. Apai
tapasztalat nélkül nem tudhatta, mikor megy át nyomulásba.
Nem akarta elveszíteni a családot, amivel az Isten nemrég
megáldotta.
Grizz ivott egy korty kávét, és félmosolyt vetett az apjára.
– Megegyeztünk, atyám. De gyere mielőbb! Nem akarok egy
egész nyarat motormentesen tölteni Ginnyvel.
Látta az apja arcán a megkönnyebbülést, és felállt az
asztaltól. Rá akart nézni a feleségére. Ha egy kicsit sem javult az
állapota, elviszi a helyi rendelőbe.
 A gyerekek arra értek haza délután, hogy az anyjuk a
kanapén ül, és félszegen kortyolgat egy bögre teát. Para és
Remény hozzábújt, Para az ölébe, Remény pedig az oldalához
fúrta magát. Ginny elmosolyodott a gondolatra, milyen simán
ment az utazás első szakasza. Legalábbis addig, míg össze nem
szedte azt a csúnya gyomorbajt valahol Georgiában. Kénytelen
volt Mimire bízni a kormányt az Észak-Karolináig hátralevő
mérföldekre.
A két cica közös ládán osztozott az ő kocsijában, míg Rocky
Grizz és Jason társaságában utazott Grizz Chevelle-jében. Grizz
és Micah éppen a konyhában ügyködött a vacsora
előkészületeivel. Remélte, hogy bármit is terveznek összeütni,
lent tudja majd tartani.
– Megtalálod a helyed a konyhában – csípte el Micah Grizznek
címzett döbbent megjegyzését.
– Akárcsak te.
Jason lelkesen ecsetelte mindnyájuknak, micsoda napot
töltöttek Mimivel az unokatestvéreikkel.
– Anya, az a vízesés szó szerint olyan, mint egy csúszda!
Lecsiszolta a víz mit tudom én, egy zilliárd év alatt, és teljesen
sima!
– Akkor biztosan jól szórakoztál, édesem – mondta Ginny
erőtlen hangon.
Mimi felállt, és felment, hogy bepakolja az utazótáskáját.
Estére áthívta az egyik unokatestvére, és útra kész akart lenni,
mire a lány megjön érte.
– Mielőtt Mimi felmegy pakolni, kibonthatnánk Carter néni és
Bill bácsi nászajándékát neked és Jamesnek? – kérdezte Jason
az anyjától.
Carter és Bill aznap kora reggel állított be vele, mikor végső
búcsút vettek az otthonuktól. Ginny már átesett a
kulcsátadáson, búcsúvacsorára pedig Bearékhez ígérkeztek el.
De sötétedés utáni indulás helyett inkább kivettek egy
hotelszobát, ahol Grizz várta őket. Anthony, Christy, Ginny és
Grizz egyaránt úgy vélték, mindenki azzal járna a legjobban, ha
Grizz nem futna össze a Bear gyerekekkel, így a hotelben várt,
míg a többiek végeztek Christy ínycsiklandó amerikai őslakos-
fogásaival.
– Hihetetlen, hogy kis híján hagytunk titeket nászajándék
nélkül lelépni – mondta Carter Ginnynek, miközben átadta neki
a takarosan becsomagolt meglepetést. – Még ne nyisd ki!
Tudom, alig várod az indulást.
Ginny a barátnőjére meredt.
– Ugye, nem kell neki levegő? – kérdezte fojtott hangon.
Carter elmosolyodott, mikor eszébe jutott Bill szerepe abban,
hogy Para, a fekete cica eljusson Ginny és Tommy otthonába,
talán még egy előző életben. Megrázta a fejét.
– Légyszi! – könyörgött Jason, kizökkentve Ginnyt az
emlékből.
– Szerintem még mindig a csomagtartóban van – vetette fel
Mimi.
– Behozom!
Jason fél perc alatt oda-vissza megjárta az utat, és behozta a
csomagot.
 – Jamesszel kellene kibontanod – adta át az anyjának. –
Hiszen az övé is, anya!
Grizz a farmerjába törölte a kezét, és csatlakozott hozzájuk a
nappaliban. Helyet foglalt a vén, tömzsi ládán, amit Micah
dohányzóasztalnak használt.
– Hajrá! – biccentett a feleségének.
Mire lekerült a csomagolópapír, Micah is beért a nappaliba,
de tisztes távot tartott, miközben Ginny óvatosan kinyitotta a
dísztelen barna dobozt. Belenézett, elmosolyodott, és
megmutatta Grizznek.
– Mi van benne? Mit kaptatok? – kukkantott bele Jason a
nyitott pakkba. Arcán enyhe csalódottság.
Grizz és Ginny sejtelmes mosolyt váltottak. A nő tekintete a
férfiéba fonódott, úgy hirdette ki:
– Azt hiszem, mindenkinek készültek egy-egy aprósággal. Ez
csak a tiéd lehet, Jason. – Egy házi készítésű csúzlit adott a
fiúnak.
– Szupi! – lelkendezett Jason, és kifeszítette a csúzlija
gumigyűrűjét.
Ginny egy apró plüssgorillát nyújtott Miminek.
– Azt hiszem, a kis fickónak remek dolga lesz nálad. De a
kártyát megtartom. – Óvatosan levette a gorilla csuklójáról.
A borotválkozószettet Grizz kapta.
– Ennek biztosan nagy hasznát veszed majd, Gri… James.
A férfi rákacsintott.
Utoljára a Barry White-lemezt vette ki, és a keblére ölelte.
– Erre pedig én fogok vigyázni.
 Hetvenegyedik
fejezet

GINNY, 2002,
ÉSZAK-KAROLINA

Grizzt keresve fürkésztem a várót, még mindig nem

emésztettem meg a frissen kapott hírt.
– Ez lehetetlen! Kérlek, Tammy, megnéznéd még egyszer? –
könyörögtem a nővérnek, aki megértő mosollyal felelt. Grizz
másod-unokatestvére volt, és a bemutatkozásunk napján ő is
elment Micah-hoz, méghozzá családostul. Utána
viszontláthattam a társasozós estén.
– Ezer örömmel, Ginny, de szerintem biztosan pontos.
Visszaküldöm az orvost.
Ekkor kiszúrtam Grizzt egy sarokban, oda húzódott be, hogy
elbeszélgessen egy ismeretlen férfival. Teljesen letörtem, mikor
felismertem a beszélgetés közben felvett régről ismerős
testtartását – mint mikor még a gödör mellett szakmázott.
Megérezte, hogy fürkészem, és felnézett. Biztosan megijesztette
az arckifejezésem, mert felpattant, és odajött hozzám.
– Majd a kocsiban elmondom – motyogtam, és célba vettem az
ajtót, nehogy bárkivel találkozzon a tekintetem a váróban.
Annyira siettem, hogy még a hosszú lábával is alig tudott
lépést tartani velem.
– Ki volt az? – kérdeztem, a kelleténél élesebben, mikor
kiértünk.
– Merlin Shoup. Ginny, mi a baj? Jól vagy? Megbetegedtél?
Kinyitotta nekem a kocsiajtót, előbb kulccsal, aztán kilinccsel.
Rásandítottam, félelemmel vegyes gyanú cikázott bennem.
– Miről beszéltetek?
Becsapta a kocsiajtót, és átsietett a vezetőüléshez, hogy
beengedje magát.
– Azt kérdezte, meddig maradunk. – Mire rákérdezhettem
volna, miért érdekelné ilyesmi Merlin Shoupot, folytatta. –
Talált két vadászebet, amiket vagy az időjárás, vagy a gazdájuk
kínoz. Menhely csak két városra van, és ott el akarják altatni
őket. Micah révén Shoup fülébe jutott, mennyire értek az
állatokhoz, és meg akarta tudni, maradok-e annyit, hogy örökbe
fogadjam, netán megpróbáljam kiképezni őket. Oké? Most
mesélj, mi a gond!
Ó. Elpirultam, elöntött a megkönnyebbülés. Nyeltem egyet, és
tapogatózó pillantást vetettem rá. Vajon hogy fogadja majd a
hírt, amit közölni fogok? Mert ez biztosan pontot tesz a
mézeshetek végére.
Szinte meggyulladtam, így megkértem, hogy indítsa be a
kocsit, és kapcsolja be a légkondit. Megtette, mire a rádióból
azonnal felbömbölt az I’m No Angel Gregg Allmantől. Grizz
huncut mosollyal lekapcsolta.
 – Terhes vagyok, Grizz. Terhes. – Felnéztem, a kocsi
mennyezetére meredtem, féltem a tekintetétől. – Egyszerűen
hihetetlen. Biztosra vettem, hogy azért maradoznak el a
menzeszeim, mert közeledik a változókor. A negyvenes éveim
elején járok, érted? De úgy tűnik, mégsem a változókor tette,
hanem a stressz, és még érnek a petéim. Egyszerűen nem
tudom, mit mondhatnék. Egyszerűen döbbenet, hogy ilyen
felelőtlen voltam. Eszembe sem jutott a fogamzásgátlás.
Olyan erővel csapott a műszerfalra, hogy összerezzentem.
– Ördög és pokol! Babánk lesz, Cicc?
Erre már ránéztem, és olyan szélesen mosolygott, hogy abba
biztosan belefájdult az arca. Csak bólintani tudtam. Erre
magához húzott a Chevelle kartámasza felett, a kezébe vette a
fejem, aztán megcsókolta a homlokom, az arcom, az orrom, az
állam.
– Azt hittem, ennél boldogabbá már nem tehetnél, Cicc.
Köszönöm, bébi! Köszönöm az esélyt, hogy felneveljek veled egy
másik gyereket. Köszönöm!
Addigra sem múlt el a döbbenet, mire visszaértünk Micah-
hoz, és bejelentettük a gyerekeknek. Akik Grizznél is
lelkesebben fogadták.
Kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Akarattal, erővel
akartam a férjem tudtára hozni, mit is jelent a gyereknevelés.
Kötelességek, kimerültség, alváshiány, késő esti
patikalátogatások.
De derűvel hárította minden aggodalmam. Mikor
rádöbbentem, hogy tényleg akarja ezt a babát, az izgatottságtól
a fellegekben jártam. Köszönöm, Uram! Beugrott még valami, és
arra jutottam, akár szóvá is tehetném.
– Tudod, az emberek az unokánknak fogják hinni.
– Az emberek bekaphatják. – Grizz letörölhetetlen mosollyal
nézett rám. – Ginny… gyerekünk lesz!
Aznap este az egész család Micah nappalijában nézte az Azok
a 70-es évek show-t. A reklámszünetben a költözésünkről
csevegtünk. A terv szerint már csak néhány napig maradunk
Micah-nál, és szóba került, hogy az apósom mikor hozza
utánunk Grizz kocsiját és motorját Montanába.
– Muszáj ilyen hamar mennünk? – dobta be Jason. – Jó itt
nekem! És neked, Mimi?
– He? – Mimi egy székbe kucorodott, ki sem látott a
könyvéből. Pislogott, körülnézett.
– Neked nem jó itt? – kérdezte Jason. – Megkérdeztem anyát
és Jamest, maradhatnánk-e még egy kicsit. Tetszik a hely.
– Igen, nekem is, nagyon. – Mimi becsukta a könyvét. –
Floridában nem voltak olyan jó barátaim, mint az itteni
unokatesóim, és talán sosem látom őket viszont.
– Látod? Mimi is maradni szeretne. Muszáj ilyen hamar
mennünk?
– Vagy úgy egyáltalán? – szólt közbe Micah.
Némaság borult a szobára, utána Mimi és Jason nem győzött
egymás szavába vágni, miközben Micah javaslatát emésztgettük
arra, hogy verjünk gyökeret Észak-Karolinában.
– Jót akarsz, tudom én azt – mondta Grizz. – De Montanában
senki nem ismer minket. Tiszta lapot szeretnénk.
 – Pontosan – mutatott rá Micah. – A világon senki. Sehol egy
családtag. Sehol egy támasz. Senkire nem számíthattok, ha úgy
hozná a szükség. Tudom, miért akartok elköltözni, és értem is,
de nem hinném, hogy a névtelenség egy másik államban jobban
védene titeket a saját családotoknál. Nem itt nevelkedtél, de
családtag vagy. Márpedig senki nem kukoricázhat a
családommal.
Ezen Grizz láthatóan eltöprengett.
– Gri… James, szerintem ne zárjuk ki rögtön. – A karjára
tettem a kezem.
Bevallom, kicsit soknak tűnt a fél országon átívelő költözés
ilyen legyengült állapotban. Különben is, szégyelljem
beismerni, hogy tetszik a nagycsaládos élet?
Micah Grizz válaszát megelőzve olyasmit mondott, ami az
egész szobát elnémította.
– Itt lehettek Grizz és Cicc. És ne nézzetek így rám! Tudom,
hogy így szólítjátok egymást, és nem elég, hogy szinte mindig
elszóljátok magatokat, de akkor is ezeket használjátok, mikor
úgy gondoljátok, senki nem hall titeket.
Nyeltem egyet, aztán Micah-ról Mimire, végül Jasonre
pillantottam, aki döbbenet, de mosolyogva bólogatott.
– Tudom, hogy ő a te vén grizzly mackód, te pedig az ő
cicuskája – nézett ránk Micah epésen. – Közös becenév. Ez szép
és jó, és teszünk rá. Mint mindenki ezen az egész hegyen. Ne
erőltessétek már ezt a múlt elől menekülést! – A gyerekek felé
intett. – Élet egyáltalán az, ami elől bujkálni kell?
Rájöttem, mit forgat a fejében, és nem lehettem elég hálás
érte. Kedveskedésnek állította be a beceneveinket, de tudtam,
hogy egy nap Jason – és a szívem alatt hordott gyermek is –
kénytelen lesz szembenézni az igazsággal. A leplezetlennel.
Micah jól mondta. Nem élet az, ami elől bujkálni kell. Hittem
Micah-ban. Hittem abban, hogy ez a hegy menedéket nyújthat.
Csak remélhettem, hogy Grizz is. Nem akartam elmenni.

Másnap Mimit és Jasont elvitték a Gyilkos túra című film

néhány forgatási helyére. Magát a filmet még egyikünk sem
látta, de a tegnap esti beszélgetés után Micah arra jutott, talán
érdekelne minket, hogy nézett ki a terület a hetvenes években,
így berakta a lemezt, és minden jelenetnél szólt, amit a
környéken forgattak. A gyerekeket lenyűgözte a tény, hogy egy
egész várost áthelyeztek egy tó kedvéért. Kénytelen voltam
egyetérteni. Noha a film témája hidegen hagyott, azt nem
tagadhattam, érdekesnek találtam egy egész város
átköltöztetését.
Tillie néni csatlakozott a hármasunkhoz, miután a gyerekek
elmentek az egész napos túrára, és a konyhaasztal köré gyűlve
megbeszéltük az ideköltözés tényleges esélyeit. Valahányszor
Micah megpróbált szóhoz jutni, a nénikém félbeszakította.
– Micah hozzám költözhetne, ez meg legyen a tiétek – közölte,
de úgy, mintha nem tűrne vitát.
– Ugyan, kérlek! – szabadkoztam. – A házvásárlás még megy!
Egyelőre talán hajléktalanok vagyunk, de semmiképp sem
szegények. – Hencegésnek tűnt volna Tillie néni orrára kötni,
mennyire el vagyunk eresztve.
– Szamárság! – legyintett Tillie néni. – Ez a ház tökéletes négy
főnek, pláne most, hogy jön az ötödik. Mellesleg…
– Matilda! – Micah pulykavörös arccal meredt rá. – Lehűtenéd
magad, nővérkém? A derék Urunk szerelmére, aki mindent, és
annál is többet jelent nekem, befognád végre, hogy szóhoz
juthassak?
Tillie néni méltatlankodva fújtatott a feddéstől, és bólintott,
mikor Micah megköszönte neki, hogy befogta a lepénylesőjét.
– Hogy a nővéremet ismételjem, ez a ház tökéletes nektek.
Belefáradtam egy ekkora birtok gondozásába. Amúgy is téged
illet, Jamison – pillantott Grizzre. – A legutóbbi látogatásotok
után mindenről gondoskodtam. A tiétek az egész.
Elrágódtam a dolgon.
– Ha tényleg beköltözünk, miért nem maradsz velünk? Elférni
biztosan elférünk. – Grizzre pillantottam, aki bólintott.
Tillie néni karba tette a kezét.
– Nem, mert…
– Matilda! – Micah hangja elárulta, hogy fogytán a türelme.
Felém fordult. – Megszoktam az egyedüllétet, Ginny, és ne érts
félre, szeretem, ha itt vagytok, de maradjunk annyiban, hogy
vén róka vagyok már az új trükkökhöz.
„Vén róka, mi?”, motyogta Tillie néni a bajsza alatt.
Elmosolyodtam.
– És biztosan megbuggyantam, de szerintem könnyebben
megszokom Matilda társaságát, mint négy embert és egy
újszülöttet. – Tudtam, hogy kamuzik, ő pedig tudta, hogy én
tudom, mégis rám mosolygott. – Ráadásul, kedvesem, ez
újdonság lesz nektek. Hadd kapjatok levegőt.
– A számból vetted ki a szót! – kontrázott Tillie néni.
Micah égnek emelte a tekintetét, majd rám kacsintott.
Nem dobott fel a gondolat, hogy kitúrjuk Micah-t az
otthonából, de ragaszkodott hozzá. Pont. Bill Grizz utasítására
majd intézkedik, hogy ideszállítsák a Montanába vitt
cuccainkat, a gyerekek átiratkozásáról nem is beszélve, aztán
töröl minden elektronikus nyomot. A nyomtatott iratokat nem
törölhette, bár azt kénytelen voltam elismerni, milyen remek
munkát végzett a nyolcvanas évekbeli adatokkal, amikor saját
kezűleg rongálta meg Grizz mikrofilmre vitt aktáit. De őszintén
kételkedtem abban, hogy bárkinek megérné az előkerítésünkkel
vesződnie. Elvégre Grizz meghalt, nekem pedig nemigen
maradtak elvarratlan szálaim.
Azért akadt egy utolsó kellemetlen kérésem, és kicsit furcsa
érzés volt felhozni, elvégre Micah mégiscsak lelkipásztor, és ki
tudja, talán szentségtörésnek tartaná. Tillie néni lezártnak
tekintette a témát, és időközben elment a délutáni
bridzspartijára a helyi könyvtárba.
– Micah, megengeded? – kérdeztem.
– Persze, virágom – felelte, az új becenevemen szólított. Az
arcára volt írva, mennyire feldobta, hogy belementünk az
ideköltözésbe, és nem tagadom, osztottam az érzéseit.
Egyszerűen helyénvalónak tűnt.
– Mostanra nyilván rájöttél, hogy a mi családunk nem éppen
hétköznapi. – Megköszörültem a torkomat. – Úgyhogy kétlem,
hogy ez hétköznapi kérés.
– Mi lenne az, Ginny? – Kíváncsiság sütött a szeméből.
– Grizz megkérdezte, milyen nászajándékot szeretnék, mire
azt mondtam, semmilyet, de nem voltam teljesen őszinte.
Támaszt keresve pillantottam Grizzre. Egy biccentéssel
biztatott.
– Egy ígéretet akartam, arra, hogy miután végre letelepszünk,
megtalálja a módját… – Haboztam. – Meg… megtalálja a módját,
hogy utánunk hozza a szeretteinket.
Micah-ról sütött az értetlenkedés. Hadarásra váltottam.
– Mármint a szeretteinket, akik már elhunytak. Tommy,
Ruthie. Az anyám és a mostohaapám. Elviselhetetlen gondolat,
hogy Floridában maradjanak. Kétlem, hogy bárki gondozná a
sírjukat.
Kerültem a tekintetét, helyette az asztallapra meredtem, és
kinyújtottam magam előtt a karom. Idegesen forgattam a
karika- és a köves gyűrűmet. Fű alatti exhumálást kértem nem
kettő, de négy főnek.
Micah meleg keze kinyúlt, és megragadta az alkarom, hogy
magához húzza. Felnéztem, de hiába kerestem undort vagy
megvetést. Bezzeg könnyeket…
– Nem ismerek nálad melegszívűbb embert, Ginny. Gyakoribb
az ilyesmi, mint hinnéd. Biztosan megoldjuk valahogy. Azt
tudom, hogy a családi temetőnkben bőven akad hely új
rokonoknak.
Mosolyogtam, pislogva álltam meg a sírást.
– Ha rám hallgatsz, intézzük lopva – vélekedett Micah. –
Hagyjuk ott a sírköveket, aztán csináltatunk újakat, miután
idehoztuk a maradványaikat.
– Köszönöm, Micah. – Felálltam, hogy átöleljem. –
Elmondhatatlanul köszönöm.
– A család az család, mi pedig gondoskodunk a véreinkről,
Ginny. És ha te hozzánk tartozol, akkor ők is.
 Epilógus

2007, FORT LAUDERDALE,

NAPJAINKBAN

Hátradőlt a kopott kanapé párnáira, és behunyta a szemét, hadd

repítsék másik világba a nő ütemes mozdulatai és huncut
nyelve. Gázolaj és gépzsír szaga töltötte meg az orrát az iroda
garázsra nyíló ajtaján át.
Hálásnak kéne lennie, amiért munkát kapott Axeltől. Miután
kiengedték a börtönből, választhatott: beáll az apja
tereprendező csapatába, vagy benyal Axelnek még egy esélyért
az autó- és motorszerelő műhelyében. Kerülnie kellett a törvény
szemét, és kezdésnek kapóra jött, hogy szerelőként rázódjon
vissza a társadalomba. A bátyja, Slade házának
vendégszobájában héderel, míg rá nem jön, mihez kezdjen az
életével.
Megkockáztatott egy pillantást a lányra, aki minden fortélyát
bevetve ügyködött a lába között. Be is jött, míg abba nem
hagyta, mikor megérezte a pillantását.
– Még a nevemet sem kérdezted – incselkedett vele, fél keze
még mindig a merevedésén. Egy szempilla-rebegtetésre rá
megpróbált kacéran elfordulni.
 Erre a szemét forgatta, és durván odébb lökte. Végeztek.
Megint. Megint kifogott egy olyat, aki nem érti, hogy a szopás
csak szopás. Nem egy kurva lánykérés! Alig töltötte be a
huszonhármat, de ismerte a fajtáját. Hogy találnak rá mindig az
ilyen bulák? Aztán tuti beszélgetést, kapcsolatot akar! Azt fogja
mondani, hogy megérti a mély kínját, és kívül-belül
meggyógyíthatja.
Örökké próbálkoztak. És örökké a szétszopatott pofájukra
estek, mihelyt rájöttek, hogy csak hiszik, hogy többek lesznek
egy numeránál.
Erre csak egyvalakinek lehetett esélye. Csak egyvalaki
piszkálta fel az érzéseit.
Az évek során eleget átkozta magát azért, hogy Mimi körül
mindig inába szállt a bátorsága. Annak idején még nem találta
meg a hangját, és sorra szalasztotta el a lehetőségeket. Mire
végre képes volt megnyílni az érzéseiről, elkésett. Az anyja a
hóna alá csapta, hogy egy másik államban kezdjenek új életet.
Eszébe jutott 2002. Tizenhét éves volt, az anyja áthívta Mimi
családját egy végső búcsúra. Csak neki nem szóltak, hogy végső.
Azt hitte, egy vacsora, semmi több. De, mint kiderült, Mimi
anyja, Ginny eladta a házukat, mi több, már el is szállíttatta a
személyes ingóságaikat az új otthonukba. Egy hotelben töltik az
éjszakát, és másnap vágnak bele a hosszú autóútba Montanába.
Szinte a szájából esett ki a villa, mikor rádöbbent, hogy
konkrétan a másnap reggelről beszélnek. Már mindent
elrendeztek.
Hogy kerülhette el a figyelmét? Hogyhogy nem tudta? Hogy
nem hallott a szüleitől arról, hogy a talán legközelebbi barátaik
az ország túlvégébe költöznek?
Arra jutott, hogy ez tutira nem a szülei háta mögött történt.
Szánt szándékkal titokban tartottak, és tudni akarta, miért.
Mérhetetlenül felbosszantotta, hogy ennyire éhgyomorra jött.
Miközben a többiek a szülei házának előterében ölelkeztek, és
istenhozzádot mondtak, ő tombolva elvonult a szobájába
füstölögni.
Éppen a szobaajtajának hátat fordítva dartsozott, mikor halk
kopogást hallott. A fogát csikorgatta. Ha az anyja azt hiszi,
szépen elsimíthatja a dolgokat, akkor csalódnia kell. A szülei
bűnt követtek el, és ha az kell, hát egy személyben lesz bíró,
esküdt és ítéletvégrehajtó.
Ajtónyitás zaja, amit döbbenet, de Mimi hangja követett.
– Christian?
Dobás közben állt meg a karja, mire a nyíl a padlón landolt,
miközben lassan megfordult, hogy szembenézzen a lánnyal.
Aki előhúzott valamit a hátizsákjából.
– Ezt még nem sikerült visszaadnom. – Röpke mosolyt vetett
rá.
Szórakozottan nyúlt a kabátért, amit annyi hónappal
korábban kölcsönadott neki. Érzésre a két család között éppen
azután szakadt meg a kapcsolat, hogy hazavitte Mimit.
Türelmesen várt, néha még azt is bedobta, hogy az anyja
áthívhatná Mimit Daisyre vigyázni. Christy állítólag érdeklődött
Miminél, de mindig el volt foglalva. Láthatóan kezdték
összeszedni magukat Tommy halála után, Ginny pedig alaposan
lefoglalta magát és a gyermekeit is. Baromság. Ginny költözni
készült, az anyja pedig tudta ezt, és jó előre hozzálátott a két
család elszakításához.
Christian azt is tudta, hogy Tommy halála után kissé
elzárkóztak a közösségtől. Dillonék előtt sosem tették nyíltan
szóvá, de Christy a füle hallatára mondta Anthonynak,
mennyire zavarja Ginnyt, hogy a társasági körükben azt
rebesgetik, lassacskán elveszítik minden állítólagos barátjukat.
Ginny még túléli, de a gyerekeit érő elutasítás kínja őt sem
hagyhatja hidegen. A gyerekek kegyetlenek. Vajon igaz volt
ebből bármi?
Így, utólag rádöbbent, hogy magának köszönheti az egészet.
Miért nem hajszolta minden erejével Mimit ahelyett, hogy
tétlenül ülve várja, hogy újra a közelébe sodorja az élet?
Ráadásul azt is kénytelen volt beismerni, legalább
önmagának, hogy nem a legjobbkor hűsölt két hónapot a sitten.
Tudta, hogy annak idején a szülei direkt nem tették le az
óvadékot, mikor bevitték, amiért ellenállást tanúsított – az
éjszakán, mikor Mimit kis híján megerőszakolták. Emlékezett,
miket vágott a fejéhez az apja a letartóztatása után.
– Ha ennyire tetszik ez az életmód, akkor készülj fel a
következményeire is! A saját érdekedben tesszük, Christian. –
Anthony olyan dacosan meredt a fiára, hogy Christian
leolvashatta az arcáról mindazt, amit mondani akart, de a
rendőrségen nem tehette. – Tetszik ez az életmód? Folytatnád az
örökségem? Akkor meg kell dolgoznod érte!
Aznap este, a szobájában Mimi ránézett azzal a nagy, barna
szemével, közben mindketten a kabátot szorongatták,
egyiküknek sem akaródzott elengedni. Végül ő rántotta meg,
lassan, de a lány sem engedte, hagyta, hadd húzza magához.
Akkor észrevett valamit Mimi szemében. Felismerést. Mimi
abban a szent pillanatban döbbent rá, mit érez, mit érzett
mindig is iránta, noha képtelen volt szavakba önteni.
– Muszáj menned? – hallotta a saját kérdését.
Mimi bólintott.
– Menni akarok – felelte szelíden. Ráncba szaladt a homloka.
– Legalábbis azt hiszem.
Szünet. A lány kétkedő csodálkozással nézett rá.
Ebben a pillanatban Mimi öccse, Jason dugta be a fejét az
ajtón, megtörte a varázst.
– Mimi, anya üzeni, hogy siess! – Hallották az elkocogó lépteit.
– A tag, akit Jason említett a vacsorán, ez a James… miatta
mentek? Anyukádnak van valakije?
– Több ez ennél. Örülök, hogy anya újra szerelembe esett.
Boldognak akarom látni, és nem hinném, hogy képes lenne
maradni.
– Miféle James? – Magasról tett rá. Csak adódjon egy téma,
ami marasztalja Mimit, csak még néhány percre!
– Szimplán James. – Félrenézett.
Christian bólintott. Szívből gratulált Mimi anyjának, és
tiszteletben tartotta a magánéletét. Derék asszony, aki Christian
szerint megérdemel némi boldogságot. De Ginny boldogsága
azzal járt, hogy az övé elköltözik az ország túlsó végébe, el az
életéből.
 – Mimi, annyit vártam, és most már késő. – Végtelenül
csendesen szólt.
A lány végül elengedte a kabátját, Christian kezében maradt
az összegyűrt csomó.
Mimi a karjára tette a kezét.
– Nem. Még nem késő, Christian. Idehallgass… elmegyünk,
hogy tiszta lappal kezdhessünk. Anya nem akarja, hogy bármi a
régi életéhez kösse. Nem vetem a szemére. Lemegyünk a
térképről. – Ezt a levegőbe rajzolt idézőjelekkel húzta alá. – De
nem örökre. Tudom, hol keresselek, és foglak is. Még hallasz
felőlem, oké?
– Mikor?
– Nem tudom, őszintén, de amint lehet, megtalálom a módját.
Várnak engem. Nem tart sokáig. Bízz bennem!
Lábujjhegyre állt, és puha csókot nyomott az arcára.
– Mimi – szólt utána. Erre a lány megállt, és visszanézett rá, a
keze a kilincsen. – Csalódott vagy, amiért Slade kihagyta az
estét? Meg… tudod… a búcsút?
A lányra nézett, aztán, szinte szégyenkezve, a padlóra. A
fejmozdulattól a hosszú, fekete haja átbukott a válla felett, és
eltakarta a jobb orcáját. Mikor hiába várt választ,
megkockáztatott egy pillantást, sziporkázó kék szeme szinte
ragyogott a sötét bőrű arcában. Mihelyt kimondta,
legszívesebben visszaszívta volna az egészet, de ekkor Mimi
rámosolygott.
– Szerintem nem is tudta, hogy ezt búcsúvacsorának szántuk
– mondta halkan.
 – Ez nem válasz.
A lány hosszan elnézte, mintha a szándékait latolgatná.
– Nem. – Leszegte az állát, és a pillái alól pillantott fel rá. –
Egyáltalán nem vagyok csalódott.
Utána elment. Ennek már öt éve.
Utána várakozott.
Utána semmi.
A szüleihez fordult, akik egy emberként mondták, hogy ne
firtassa. Nem kapták meg Ginny montanai címét, és különben
sem adták volna oda neki. Végül nem bírta tovább, és
rákérdezett Ginny párjának vezetéknevére. Éjt nappallá téve
nyaggatta őket, a maga kontár módján még netes kutatásba is
fogott. A közösségi oldalak zsákutcának bizonyultak, ráadásul
érteni sem értett hozzájuk. Mimi pedig csak annyit mondott,
hogy az anyjának „van valakije.” Ki tudja… talán tíz percig sem
tartott. Mostanra bárkire átnyergelhetett. Talán egyenesen
senkire.
A napok lassan hetekre híztak, amik hónapokra, végül évekre
nyúltak, mégis, hiába várta Mimi üzenetét. Elhagyta, és ő sosem
lépett túl rajta. Sosem feledte, amit aznap este a szemében
látott. Olyasmit, amiről talán a lány sem tudott. Olyasmit, amit
nem akart, és nem is tervezett annyiban hagyni – csakhogy a
lány másnap reggel kifurikázott az életéből.
Hol van már az a bátortalan kamasz, aki nem tudta rávenni
magát, hogy elhívja Mimit? Férfivá érett. Olyan férfivá, aki
tudta, mit akar. Aki végre képes volt beismerni, hogy
világéletében szerelmes volt Mimibe.
 Kiverte a fejéből az öt éves boldogtalan emléket, ügyet sem
vetett hogyishívjákra, aki duzzogva távozott az imént Axel
irodájából, aztán kiosont a garázs hátsó ajtaján. Vasárnap volt,
üresen állt a műhely.
Szórakozottan szétnézett a kicsi helyiségben. Vajon rejteget-e
Axel valami piát? Fiókokban és kartotékszekrényekben turkált,
egészen az utolsóig. Ez az ódon fém bútordarab szebb napokat
is látott már, a fiókok pedig élesen csikorogtak, amikor kihúzta
és belökte őket.
Az utolsó, végső fiókban nem akták fogadták. Egy barna
papírzacskó pihent egy fekete tárgyon. Ami alatt akár egy üveg
is rejtőzhetett. Kikapta a zacskót, de a súlyából rögtön levette,
hogy papírral van tele. Kit érdekel? Félredobta. Utána jött a
fekete bőrdzseki. Hátha belecsavartak egy piásüveget! Christian
óvatosan kiemelte, de az sem rejtett üveget.
Éppen visszafelé rakta a kabátot, mikor felfigyelt a felvarró
egy részletére. Talán Axel régi motoros klubjáé? Guggolásból
felállt, és a vállánál fogva széthúzta a kabátot, hogy
megnézhesse a hátát. Megnézte magának a felvarrót. Baljós,
ördögszarvú koponya. Amin meztelen nő terpeszkedett. Sötét
hajú, sötét szemű. Tudta, hogy Mimi anyjának kamaszkori
mását nézi, de ő Miminek látta.
Felszínre törtek a régmúlt elnyomott érzelmei. Arra kérte,
bízzon benne. Várt. Bízott. Mégsem tért vissza.
Christian belefáradt a várakozásba. Tudta, hogy
megkerestethetné valakivel. Igen, meg is fogja. Az élet nem
igazságos, és túl sok a szabály.
 Amikre ő fittyet hányt.
Köztudott volt, hogy Mimi vér szerinti apja, Grizz elraboltatta
az anyját, Ginnyt 1975-ben. Köztudott volt, hogy Christian apja,
Anthony elrabolta az anyját, Christyt.
Belefáradt a várakozásba. Ideje, hogy Christian is elvegye,
amit akar.
És ő világéletében Mimit akarta.
 Két héttel
később

GINNY
ÉSZAK-KAROLINA

Megéreztem Grizz közelségét, mikor Ruthie-val a karjában

mellém lépett. Tudta, hogy semmiképp ne szakítsa félbe a
fiammal közös pillanatot. Ruthie ikertestvére újra végighúzta az
ujját a sírkő minden egyes betűjén, dagadt a keble, miközben
hangosan és lassan elsorolta őket.
– Dé… i… ell… ell… ó… en! – Hátradőlt a mellkasomnak, és
felnézett. – Fejen állsz, anya!
Mosolyogva puszit nyomtam a homlokára.
– Ki szeretne piknikezni? – kérdeztem, miközben Dillon az
ölemben ficánkolt, már most jobban érdekelte, mit pakoltam
ebédre.
– Én! – sivította, felpattant, és elrohant a piknikasztal felé, ami
egy kültéri szaletli alatt állt.
– Eressz le, apa! – visongott Ruthie.
Tekeregni kezdett, és láttam, hogy Grizz ezúttal felkészül,
összefogta a pici lábait a hatalmas kezével.
– Előtte? – kérdezte a kislánytól.
– Légyszi?
– És még? – Csillogott a szeme.
Ruthie csücsörített, úgy várta, hogy az apja eléggé felemelje
ahhoz, hogy a szőrös képére nyomhassa a rózsás, összehúzott
ajkát. Grizz elvigyorodott, és letette.
– Jó illatod van, apa, és szúrja a szám a szakállad!
Azzal ő is elindult, a fivére után iramodott.
Grizz a kezemért nyúlt, és talpra húzott. Átöleltem a derekát,
és felnéztem rá.
– Láttam, telibe kapott, mikor felvetted. Még mindig fáj? – A
golyóról beszéltem, amit akkor kapott az oldalába, mikor még a
motelban laktunk.
– Csak akkor, ha odarúgnak, ami ritkaság, úgyhogy túlélem.
Magához húzott, és a fejem búbján pihentette az állát.
Néhány percig így álltunk. Nem kellettek szavak. A csendes
pillanatot kihasználva elmerengtem a döntésünkön, hogy a
fiunk a Dillon nevet kapja. Szóba került a Tommy, de rájöttünk,
hogy az a megtiszteltetés Jasonnek jár, ha egyszer netán fia
születik. Még nem álltam készen elengedni, mennyit jelentett
Tommy nekem, mindnyájunknak. A Tommyhoz fűződő
házasságom alatt viselt karikagyűrű biztonságban várja, hogy
Jason egy nap a párjának adja.
Dillon kicsi volt még ahhoz, hogy rájöjjön, Jason bátyjának
más apa jutott, de tudtuk, egy nap el kell majd mesélnünk neki
a történetünket – és azét, akinek a nevét viseli.
 Békés pillanatunkat az ikrek közös kiabálása szakította félbe.
– Itt van Jason és a papa!
A kicsi templom háta mögül felbukkanó Jason és Micah felé
fordultunk. Biztosan kerülőúton jöttek, mert nem hallottuk
Jason furgonját. Micah már bottal járt, de ettől még nemigen
lassított a tempón.
Jason időközben betöltötte a tizenhetet, és hamarosan végez a
középiskolában. Remekül vette a költözést követő átállást, és
derék, megbízható barátokat szerzett a kicsiny hegyi
városkánkban. Különösen Grizz apjához fűzték szoros szálak.
Mosolyogva csíptük el Micah Jasonnek címzett dörmögését.
– Még mindig hihetetlen, hogy a felnőtt fiam szerint
helyénvaló nőnek öltözni. Hosszú haj és fülbevaló… – Micah
felénk bandukolt. – Ha én nevelem, rég kivertem volna a fejéből
az ilyen ostobaságokat. Mi jöhet még? Kontyba fogja, mint a
megboldogult Tillie nénje?
Tillie néni békében, álmában hunyt el alig egy évvel az
ideköltözésünk után. Ragaszkodtunk hozzá, hogy Micah
költözzön vissza hozzánk, a házába. Hálásak voltunk, hogy
belement. Vele lett teljes a családunk, az otthonunk.
– Van egy gumigyűrűd vagy egy hajgumid? – suttogta Grizz.
Elhúzódtam, és felsandítottam rá.
– Eszedbe ne jusson! Csak hergelnéd vele! Dehogy adok neked
hajgumit, hogy kontyba fogd a hajad!
– Miért is ne? – pillogott rám. – Mit lehet tudni? Talán divatot
teremtek.
– Férfikonty? – Megrezzent a szám sarka. – Meghiszem azt!
 Kiengedtem a lófarkam, és odaadtam neki a gumit. Titokban
élveztem a leplezetlen játékosságát. Imádtam, milyen könnyen
összecsiszolódtak az apjával. Még akkor is megmaradt a szerető,
tiszteletteljes felhang, ha abban maradtak, hogy mindenkinek
joga van a véleményéhez.
– Hol késnek a puszik? – kiáltotta az ikrek felé tartó Micah.
Mindketten odarohantak, és kiszúrtam, hogy Ruthie
könyökkel lökte félre a fivérét.
– Ruth Frances! – Csípőre tettem a kezem. – Kérj bocsánatot
Dillontől, és neki jár az első ölelés!
Miután megpuszilta-megölelte a papát, Dillon szemében csak
a bátyja, Jason létezett. Egyszerűen rajongott érte, és nem
lehettem elég hálás, amiért az érzés kölcsönös.
Grizz keze után nyúltam, hogy a családunkhoz ballagjunk,
mikor felnéztem rá. A férfikonty nem is állt neki olyan
szörnyen. Mi több, egész dögösen festett. Nekem annyi.
Kéz a kézben sétáltunk a csapat felé, mikor Grizzben
felmerült egy kérdés.
– Mimi hívott már?
– Nem. Nem telefonál, míg be nem ér Pumpkin Restbe. Addig
még legalább egy óra.
Mimi főiskoláján éppen tavaszi szünet volt, amiket évek óta
egy hegyvidéki keresztény táborban töltött. Ahol tiltották a
mobilokat és minden érintkezést a külvilággal. Az első évében
még mi vittük el oda, és mivel kedvünkre volt a hely, a
csodálatos üzemeltetőiről nem is beszélve, így az utóbbi
években megengedtük neki, hogy egyedül utazzon oda.
 Mintha lett volna választásunk. Mimi idén tölti a
huszonkettőt, és főiskolai végzős. Felnőtt. De a lelki békénk
érdekében mindig felhívott minket, mielőtt végleg elment a
térerő – egy Pumpkin Rest nevű apró városkában. Ami
mindössze egy apró vegyesboltból, benzinkútból,
gyógyszertárból és falatozóból állt, mindez egyetlen épületben,
egy kereszteződés kellős közepén, egy olyan városban, ami
szinte szakasztott olyan volt, mint amit most az otthonunknak
nevezünk.
A piknik végén összeszedtem a szemetet, és elpakoltam a
maradékot. A gyerekek a templom játszóterére mentek, Jason
lökte a hintájukat. Grizz és Micah motorbiciklikről beszélgetett.
Micah fojtott hangon beszélt, hátha kicsikarhatja Grizzből, hogy
csak azért, mert még mindig szívesen elővette a motorját, és
néha elvonultunk egy-egy hosszú hétvégére a hegyekbe,
messziről kerül minden törvénytelent.
– Nem kell aggódnod – csíptem el Grizz válaszát. Felnéztem,
és Grizzt figyeltem, aki az apja tekintetét kerülve folytatta. –
Mondtam már, Ginnyvel szeretünk csak úgy motorozni. Nem
törvényellenes, ha felülök rá.
Grizz biztosan megérezte a pillantásomat, mert
villámgyorsan témát váltott egy nekem szánt kérdéssel.
– Mikor jön vissza az a mocskos szájú, eszelős testvéred?
– Bagoly mondja – vigyorogtam. Grizz tényleg igyekezett,
hogy a lehető legkevesebbet szitkozódjon a gyerekek előtt, de
néha azért becsúszott egy. Oké, sok. Rákacsintottam. – Imádod
Jodit, ne is tagadd! Mi az, nem várod tűkön ülve a látogatását?
 – Persze – motyogta hümmögve –, egész madárrajt lehetne
fogatni velem, Cicc. A tesód látogatása lesz az évem fénypontja.
– Mit undokoskodsz? – Játékosan megcibáltam a férfikontyát,
amit kezdtem megkedvelni. – Bírod a testvéremet, ne is tagadd!
Vicces, téged is mindig megrötyögtet.
– Sosem rötyögök, Cicc.
Mindezt olyan komoly képpel, hogy Micah-val nem tudtuk
megállni a hahotázást.
Micah éppen rákérdezett Jodi útitervére, mikor megcsörrent
a mobilom. Mimi.
– Szia! Megérkeztél Pumpkin Restbe?
Kicsit kihagyott a vonal, de erős, magabiztos hangon beszélt.
– Aha! Már megtankoltam, most éppen világbajnok házi
kekszet eszek mézzel. Imádnád. Aztán megyek a táborba!
– Írnál, mikor odaérsz? Rejtjelesen? – tettem hozzá.
A tábor annyira kiesett az adótorony sugárzási teréből, hogy
nem mentek át sem a kijövő, sem a bemenő hívások; azonban
furcsamód a legtöbb szöveges üzenet igen.
– Persze, anya.
A hangja elárulta, hogy mosolyog. Készítettünk egy közös
rejtjelet, kódszavakkal, amiket csak Mimi ismert. Tudtam, hogy
túlaggódom, de ki vetné a szememre az én múltammal?
– De ne feledd, utána ki kell kapcsolnom a telóm, és tíz napig
nem hallasz felőlem – emlékeztetett. – Írok, amikor indulok, és
persze hívlak, amint javul a térerő!
– Tudom. De kibírhatatlan, hogy tíz teljes napig nem hallok
majd felőled!
 – Nagyon sajnálom, anya, de tudod, milyen fontos nekem ez a
kirándulás. Ráadásul már jártatok itt apával. Ezt minden évben
eljátsszuk.
Erősödött a zúgás, azaz biztosan sétált. Legfeljebb a
mondandója harmadát sikerült elcsípnem, de a lényeget
felfogtam.
– Atyaég! – hallottam a kiáltását.
– Mimi, mi az? Jól vagy? – Grizz elcsípte a tekintetem, a teste
azonnal harcra kész lett.
– Igen! – Lelkesnek tűnt. – Semmi gáz, anya. Összefutottam
egy régi baráttal! Mégpedig…
Nem hallottam a nevet.
– Kivel futottál össze, Mimi? – A bal fülemre szorítottam a
tenyerem, hogy kizárjam a környező zajokat az én oldalamon,
de a szívem időközben visszatért a hétköznapi tempójához. Azt
mondta, barát. Nyilván az egyik táborlakó.
– Mimi?
– Itt vagyok, anya. – A hangsúlyában semmi nem jelezte, hogy
bármi gond lenne.
– Melyik barátoddal futottál össze? – kérdeztem, ezúttal
higgadtabban.
Megismételte, de most sem hallottam a nevet.
– Anya, rohannom kell. Írok, mihelyt odaértem. Ne aggódj!
Nem is lehetnék nagyobb biztonságban. Csókollak, és apát is, a
manóknak pedig üzenem, hogy viszek nekik ajándékot, mikor
hazamegyek.
– Oké, édesem. Biztosan remek móka lesz, és…
 A telefonom három gyors sípolással tudatta, hogy megszakadt
a vonal. Éppen írtam neki, mikor befutott az üzenete.
Bocs. Térerő alig. Később írok. Szeretlek.
Én is szeretlek, válaszoltam.
Csak ekkor tűnt fel, hogy Grizz és Micah beszélgetése
abbamaradt, és az enyémet hallgatták. Röviden összefoglaltam,
aztán félénken Grizzre néztem.
– Nem tudom megállni. Anya vagyok.
A férjem a piknikasztal padján ült, aztán elfordult, hogy az
ölébe húzhasson. Gyengéd csókot nyomott a nyakam hajlatába.
– Nálad csodásabb anyát egy gyerek se kívánhatna.
Felneveltél egy gyönyörű fiatal hölgyet. A puszta tény, hogy az
utolsó fősulis tavaszi szünetét egy keresztény táborban tölti a
tengerpart helyett, mindent elárul. Sose szabadkozz, amiért
anya vagy, Ginny.
Végigmértem, és nem csupán szeretet, de elismerés is
fogadott a szemében. Tudtam, helyes döntés volt hozzámenni.
Annak idején megkérdeztem tőle, mitől változott meg, mikor
visszatért az életembe, miután felvettem a fejkendőt. Annak
idején mindig kapkodott, türelmetlenül meg akarta szerezni,
amit akart. Bezzeg másodjára olyan türelmes gyengédséggel
udvarolt nekem, amit korábban még sosem láttam tőle.
– Ajándékot kaptam, Ginny – közölte erre.
– Ajándékot? Mármint második esélyt?
– Igen, második esélyt, mi több, ajándékot. Az idő ajándékát.
– Hogy értsem ezt?
– Az idő a legigazibb ajándék, mert az az egyetlen, amit
képtelenség visszakapni.
A kör bezárult. Visszatért oda, ahol lennie kellett.
Ő volt az első, igaz szerelem. És a szívünk sokéves kóválygó
kutatása után végre révbe értünk.
Végre hazaértünk.

Vége
 A szerző
üzenete
(Vigyázat:
cselekményleírást tartalmaz)

Köszönöm, hogy elolvastad Az idő ajándékát. Remélem, legalább

annyira élvezted az olvasást, mint én a megírását. Igen, ez a
kötet hattyúdal, azoké, akiket végig a három G-nek – Ginny,
Grizz és Grunt – hívtam, és a magam részéről biztos vagyok
abban, hogy a trilógia lezárása megválaszol minden, vagy
majdnem minden kérdést. Akik egy vagy több szereplőmbe is
belehabarodtak, azokat megnyugtatom, viszontlátjátok őket a
testvérregényekben.
Alázatos hála a regényeimmel kapcsolatos szíves
türelmetekért. Köszönöm, olvasó barátaim. Köszönöm.
Az igazi Tommyról: csak e kötet befejeztével jutott eszembe
az „igazi” Tommy. Egy ötéves fiú volt, akivel tizennégy éves
koromban ismerkedtem meg a tömbházam játszóterén. Éppen a
kishúgomat lökdöstem a hintán, mikor odalépett, és
megkérdezte, játszhatna-e velünk. Később rájöttem, hogy a
felettünk lakó pár fogadott gyermeke. Csendes és visszahúzódó
fiú volt, és bár emlékeznék, mi történt vele! Nem sokkal később
elköltöztünk, és csak akkor jutott eszembe, mikor a könyv
ajánlását írtam. Igen, tényleg Tommynak hívták. Véletlen? Nos,
az én véleményem már tudjátok.
Reményről: el sem hinnétek, mióta várom már, hogy
elmeséljem Remény, a Ginny vállára felszaladó kiscica
történetét! Ez a jelenet igaz történeten alapul, ami egy családi
baráttal esett meg. Megtiszteltetés volt beleszőni Ginny útjába.
Tommy/Gruntról: tudom, Tommy-rajongók, nagyot
csalódtatok. Annyit elmondhatok, hogy egyikőtök sem sírt
többet nálam, mikor megírtam Tommy halálát. Őt mindig is
arra szántam, hogy életét veszítse, és ha megmaradok az eredeti
kéziratom áskálódó Tommy/Gruntjánál, akkor nem esett volna
nehezemre. Eredetileg manipulatív, kétszínű tinédzsernek
írtam meg, aki még manipulatívabb, még kétszínűbb felnőtté
érik. Csakhogy amikor eldöntöttem, hogy a Fogy az idő
visszaemlékezéseiben megírom a „fiatal” Grunt történetét,
képtelen voltam megmaradni az eredeti változatnál, és a kézirat
majdnem fele árán újraírtam. Nem tudtam megállni. A kis
Grunt rabul ejtette a szívemet. A rettentő gyerekkora
kétségkívül igazolhatta volna néhány tettét, de meggondoltam
magam. Olyan karaktert akartam, aki felülemelkedik a
kilátástalanságon és az elszenvedett sérelmeken. Tommy
kinőtte a kamaszkori gáncsait, és szerető, gondos apa és férj lett
belőle, amitől csak még nehezebb lett megírni az
elkerülhetetlent.
Ez mindig az én történetem volt, és olyan formában
olvashattad el, ami az eredeti elképzeléseimet tükrözi. Igen,
menet közben megváltozott ez-az, de a végeredmény az, aminek
mindig lennie kellett.

Teljes szívemből,
Beth
 A Kilenc perc-trilógia
lejátszási listája

Jimi Hendrix – The Star Spangled Banner

Van Morrison – Into The Mystic
Dr. Hook & the Medicine Show – Sharing The Night Together
Derek & the Dominos – Layla
Genesis – Follow You Follow Me
The Ronettes – Baby, I Love You
Pink Floyd – Run Like Hell
Boston – More Than A Feeling
Boston – Don’t Look Back
Jeannie C. Riley – Harper Valley P.T.A
Seals & Crofts – Summer Breeze
The Moody Blues – Nights In White Satin
Molly Hatchet – Dreams I’l Never See
Electric Light Orchestra – Sweet Talkin’ Woman
Deep Purple – Hush
Cream – White Room
Peter Frampton – Baby, I Love Your Way
Steppenwolf – Magic Carpet Ride
The Bee Gees – More Than a Woman
Gloria Gaynor – I Will Survive
38 Special – If I’d Been The One
Gregg Allman – I’m No Angel
Mercy – Love Can Make You Happy
Judas Priest – You’ve Got Another Thing Comin’
ABBA – Dancing Queen
 Köszönetnyilvánítás

Általában ez egy regény befejezésének legizgalmasabb része.

Számomra mindig a legnehezebb, mert érzésre sosem sikerülne
megtalálnom a szavakat, amik a legpontosabban kifejeznék a
mérhetetlen lekötelezettségemet. Elnézést, ha néhányan
kimaradtak.

Elsőként, és mindenekelőtt hálával tartozom a Mennyei

Atyámnak. Nem csupán azért, mert megadta nekem a
képességet, hogy megírhassam ezt a trilógiazáró kötetet, hanem
az egész élményért, amitől sokkal közelebb kerültem Hozzá. Ez
az út gyakran gyötrelmes, mégis szükséges kínokkal járt, hogy
oda kerüljek, ahol lennem kell a személyes és spirituális
utamon. Nem győzöm csodálni, mennyi mindent tanított nekem
menet közben. És hálás vagyok a leckékért, amikről tudom,
hogy még várnak rám.
Jim, Kelli és Katie – Köszönöm hármótok feltétlen, megértő
szeretetét, hiszen jobb híján parkolópályára tettem az életünket,
hogy megírhassam ezt a sorozatot. Nem sikerült volna, ha nem
lehetek biztos a belém vetett teljes és örökké derűlátó,
ragaszkodó hitetekben, és a főszereplőmhöz, Ginnyhez
hasonlóan én is hiszem, hogy bárkinek lehet egynél több lelki
társa. Mondanom sem kell, az enyéim ti vagytok. Imádlak
titeket!

Most pedig, keresztnév szerinti ábécésorrendben kifejezném

szívből jövő hálámat a következőknek:
Adriana Leiker és Nisha E. George – A barátságotok adománya
nélkül biztosan elvérzek az út utolsó szakaszán. Köszönöm
Istennek, hogy behozott titeket az életembe. Hihetetlen,
kitüntető megtiszteltetés, hogy így kitartotok mellettem.
Meggyógyítottátok a szívemet a csúnya időkben, aztán velem
nevettetek és ünnepeltetek a szép időben. Semmiképp sem
fejezhettem volna be ezt a könyvet, ha nem tudhatlak
mindkettőtöket a szeretetem és a barátságom szoros ölelésében.
Köszönöm, örök barátaim.
Adriana Leiker, Anitra Townsend, Erin Thompson, Louise
Husted, Mary Dry és Nisha George – Köszönöm a legjobb
bétákat, akiket ember csak kívánhat. Nem féltek az „orromra
koppintani”, és „nem köntörfalazni”. Az őszinteségetek
mindennél ékesebben elárulja, hogy szerettek, és a lehető
legjobbat akarjátok kihozni a történetemből. El sem hinnétek,
mennyire hálás vagyok ezért.
Allison Simon – Sokkal több vagy egyszerű formázónál. Rád
róttam a történet minden egyes elemének véglegesítését, az
irányításod és a türelmed pedig felbecsülhetetlen volt. Igazi
megtiszteltetésnek tartom, hogy jóval a „kiadás” gomb
megnyomása után is a barátomnak nevezhetlek. Imádlak,
Allison.
 Amy Donelly – Köszönöm a történetemen végzett utolsó
simításokat. A szerkesztési folyamat néha embert próbáló
feladat, te mégis könnyedséggel és nevetéssel töltötted meg, és
el sem hinnéd, hányszor hoztál vissza a pánik és a kétségbeesés
pereméről. Mindig igaz barát és mentor voltál, aki mindig,
MINDIG mellettem van, amikor kell. Tied a szívem egy hatalmas
darabja, Amy. „Komcsi”, Amy… tényleg! (kacsint, kacsint)
Donnie Hoffman – Köszönöm, hogy türelmesen
megválaszoltad minden számítástechnikai kérdésemet, és
naprakészen tartottál az 1980-as években elérhető
technológiákból. Minden megmaradt következetlenség az én
művem.
Jennie Simpson és Jonell Espinoza – A Sürgősségis
Királynőimnek örök és különleges hely jár a szívemben, amiért
bármikor hajlandóak voltak segítő kezet nyújtani néhány
érezhetően nehezebb jelenet megírásánál. Mellettük soha,
egyetlenegyszer sem éreztem ostobának magam, akárhány
kérdéssel is bombáztam őket. Segítettek életre kelteni Tommy
életének egyik nagyon is valós és tragikus élményét. Bármilyen
hiba vagy tévedés, ami nem felel meg a sürgősségis
előírásoknak, művészi szabadság eredménye. Köszönöm, csodás
barátaim! Nem csupán a segítségeteket, de a mesés
barátságotokat is.
Jessica Brodie – Örök hála, szuper szerkesztőm! Fogod a
szavaimat és a látomásomat, és hátborzongatóan feljavítod
őket. Hála a szeretetednek, az elkötelezettségednek és az éles
elmédnek, mindez egységes egésszé áll össze. Imádlak, Jess.
 Judy’s Proofreading – Annyira hálás vagyok, amiért egymásra
találtunk! Az éles szemed és a részletek iránti érzéked felteszi a
pontot a kéziratomra, és önbizalmat ad a kiadásához.
Köszönöm, imádni való barátom.
Lasse L. Matberg – Köszönöm a címlapfotódat és a kitartó
kedvességedet. A szeretetteljes természeted még mindig jócskán
túlragyogja a modelltehetségedet. Megtiszteltetés, hogy
vállaltad a Grizzünk szerepét. Köszönöm, Lasse.
Timothy Samora – Köszönök minden bensőséges részletet,
amit megosztottál a szigorított fegyházban töltött idődről.
Tudom, Grizz kiváltságai túlnőnek az általad leírt benti életen,
de csak így tudtam hű maradni a karakteréhez és ehhez a
történethez. A valódi börtönélettől való minden eltérés a saját
képzeletem terméke.
Általános üdvözlet és hála minden barátnak, akiket azon
meseszép hegyvidéken szereztem, amit hálásan nevezek az
otthonomnak. Utólagos engedéllyel kölcsönvettem néhány igazi
barátom családnevét, ha már ilyen tökéletesen illenek a
történetbe. A szereplőim mind kitaláltak, nem alapulnak
semmilyen valós, élő vagy holt személyen.
Végül, de nem, SOHASEM utolsósorban, olvasóim. Legyél akár
olvasó, blogger, írótárs, azért olvasod ezt, mert elolvastad a
Kilenc percet és a Fogy az időt. Türelmesen vártál egy egész
évet, hogy lezárjam ezt a trilógiát. Az irántam és a történetem
iránti szereteted mérhetetlen örömmel tölt el, amiért örökké
hálás leszek. Teljes szívvel köszönöm neked.
 Beth Flynnről

BETH FLYNN fikciós író, az USA Today sikerlistás szerzője, aki

az észak-karolinai Sapphire-ben, a Blue Ridge-hegység déli
részén él és alkot. A Dél-Floridában nevelkedett Beth és a férje,
Jim immár huszonharmadik éve élnek Sapphire-ben, ahol egy
építészeti vállalkozást igazgatnak. Harminchét éve házasok, két
gyönyörű lánnyal, egy imádott vővel és egy Owen nevű
zabálnivaló pitbullkeverékkel.
Szabadidejében Beth szívesen tanulmányozza a Szentírást, ír,
olvas, kertészkedik és motorozik, elsősorban utasként, a férje
Harley-jának hátsó ülésén. Végtelenül hálás mellráktúlélő.