Karen Chance

HOLDVADÁSZ
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Karén Chance: Hunt the Moon
A Signet Select Book
Penguin Group, 2011

Copyright © Karen Chance, 2011

Fordította:
BERTALAN GYÖRGY

Szerkesztette:
BALIKÁNÉ BOGNÁR MÁRIA

ISBN 978-963-89572-5-2

Magyarországi kiadó:
Cor Leonis Kiadó Cor Leonis Films Kft.
1056 Budapest, Váci u. 56-58.

Felelős kiadó: VÁGÁSI EMŐKE

Elérhetőség: corleonis@corleonis.hu
Weboldal: www.corleonis.hu
Webshop: konyvaruhaz.corleonis.hu

Készült a Korrekt Nyomda Kft.-nél (www.korrektnyomda.hu)

Felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató
Szerkesztőmnek, Anne Sowardsnak
szinte földöntúli türelméért!
 KÖSZÖNET

Köszönöm Laurence P. Lehmannak, hogy olyan szórakoztató

beszélgetést folytathattunk a nagyvaj dákról
 1

Földet értem, és futottam – vagyis botladoztam, esetleg zuhantam.

Elég nehéz volt megállapítani, mivel úgy éreztem, mintha a föld
szétporladna a lábam alatt.
Rá kellett jönnöm, hogy ez azért van, mivel a föld valóban
szétporladt alattam.
– Baaaaasszuuuuus!
Egy szikla tetejéről hullottam a mélybe a karjaimmal kalimpálva,
a lábammal hiábavalóan taposva a semmit, egyszerre sikítva és
káromkodva. Egy egészen hosszú pillanatig semmi sem létezett
rajtam, a kristálytiszta kék égen, továbbá az alattam rémisztő
mélységben húzódó végeláthatatlan, csillogó hómezőkön kívül.
Tudtam, hogy tennem kellene valamit, de a szél ott süvített a
fülemben, a szememből csorgott a könny, a talaj pedig olyan
sebességgel közeledett felém, hogy jóstehetségem latba vetése nélkül
is biztos lehettem abban, mi vár rám az egészen közeli jövőben…
Aztán valami visszarántott, méghozzá olyan erővel, hogy elállt a
lélegzetem, és azonnal rám tört a szédülés. Vagy lehet, hogy ezt az
érzést a derekamat átkaroló erős kéz és a hátulról hozzám simuló test
váltotta ki? Esetleg az a döbbenetes felismerés, hogy nem haltam
meg, ezúttal sem?
Ehhez ugyanis nem lehet hozzászokni.
A nevem Cassie Palmer, és eddig többször szöktem meg a halál
karmai közül, mint azt bárki is gondolná. Az elmúlt két hónap során
tucatszám próbáltak lelőni, megkéselni, agyonütni vagy
felrobbantani. És akkor még nem is számoltam hozzá mindazokat a
mágikus módszereket, melyekkel ugyancsak igyekeztek eltenni láb
7 KAREN CHANCE

alól. Már réges-rég halott lennék, ha nincsenek barátaim. Olyanok,

mint az, aki most ugrott utánam a sziklaszirt tetejéről.
No persze sokkal hálásabb lettem volna érte, ha nem épp ő lök le
az imént a magasból.
Patakokban folyt az orrom, semmit nem láttam, az agyamat pedig
még mindig megbénította a rémület. Egy percig csak lógtam
magatehetetlenül, kapkodva a jéghideg levegőt, arra várva, hogy a
szívem ne akarjon kiugrani a torkomon. A szemem sarkából
megpillantottam azt, ami a levegőben tartott minket, és nem tűnt
túlságosan biztatónak.
Egy halványkékes csillogást leszámítva teljesen átlátszó volt, ám
ez a ragyogó kék ég alatt szinte láthatatlanná vált. Kupolaként borult
fölénk, és néhány csápszerű nyúlvány lógott le belőle. A nyúlványok
végei fonódtak kettőnk teste köré. Az egész képződmény leginkább
egy medúzára hasonlított, már amennyiben akadnak köztük
buszméretűek, s melyek szokása, hogy a coloradói Sziklás-hegység
légterében kószálnak. Valójában azonban egészen másról volt szó –
igaz, a magyarázat cseppet sem hétköznapibb. Amit láttam, az egy
ember mágikus erejének a kivetülése volt, mely épp ejtőernyőt
formált felettünk. Olyan ejtőernyőt, amiben egyáltalán nem bíztam.
Annál inkább abban a férfiban, aki létrehozta. Igaz, sokkal jobban
örültem volna, ha szemből kap el és nem hátulról. Akkor ugyanis
lehetőségem nyílt volna arra, hogy a mogyoróiba térdeljek.
– Ezt szándékosan tetted! – ziháltam, amikor végre lélegzethez
jutottam.
– Persze.
– Persze?! – néztem fel rá, ám ehhez úgy ki kellett tekernem a
nyakamat, hogy fejjel lefelé bukkant fel előttem a jól ismert arc, a
tiszta zöld szempár, és – sajnos – a szőke tüskés frizura.
Megállapítottam, hogy ebből a szögből nézve sem áll jól neki.
– Meg kell tanulnod nyomás alatt is helyesen reagálni – hallottam
a hangját. – Amíg ez nem megy, nagyon védtelen leszel.
Megpróbáltam tekerni egyet magamon, mert rájöttem, hogy fejjel
lefelé nem lehet megsemmisítő pillantást mérni valakire. De így nem
láttam mást, mint egy izmos vállat, melyet egy katonai zöld póló
 HOLDVADÁSZ 8

fedett. A férfi, aki néha barát, néha ellenség, de egyfolytában az

agyamra megy, vagyis John Pritkin, nem viselt kabátot.
Naná, hogy nem.
Pedig a levegő hőmérséklete fagypont alatti lehetett, és ha az
adrenalin nem tombolt volna az egész testemben, minden bizonnyal
már rég jéggé fagyok. De a kabát nem lett volna elég macsós. Az
idők során egyvalamit egész biztosan megtanultam a hadmágusokról
– vagyis a természetfeletti közösségek afféle rendőrségének tagjairól
–: mindig, minden körülmények között macsónak kellett lenniük.
Még a nőknek is. Ez elég ijesztő tudott lenni.
Körülbelül annyira, mint pár kilométerrel a hegyes sziklák fölött
lebegni.
– A képességeid egy fabatkát sem érnek, ha nem tanulod meg
stresszhelyzetben is használni őket – folytatta az okításomat Pritkin,
miközben egyre közelebb sodródtunk a csipkézett csúcsokhoz.
– Stresszhelyzet? – kérdeztem vissza enyhén elcsukló hangon. –
Pritkin, a stresszhelyzet az, ha tönkremegy a frizurád. Vagy ha pont a
bikiniszezon előtt szedsz fel pár kilót. Ez nem az!
– Nevezd, aminek akarod, a lényeg ugyanaz. Emlékezz arra,
amiről már beszéltem. Felmérés – észleld, hogy mi történik
körülötted. Felkészülés – válaszd ki, hogy a képességeid közül
melyikkel tudod kezelni a problémát. Végül felhasználás – cselekedj
gyorsan és határozottan. Ezeket ösztönösen kell megtenned, anélkül,
hogy lebénulnál, kerülj bármilyen körülmények közé. Ha nem így
teszel, az súlyos következményekkel járhat.
– De én próbálom! – csattantam fel bosszúsan. Alig két hónapja
történt, hogy egy másik oromról a mélybe hajítottak, és a tény, hogy
ez utóbbi csupán metaforikus volt, egyáltalán nem tette kellemesebbé
az élményt. Minden heves és kitartó tiltakozásom ellenére ugyanis
kineveztek Pythiává, vagyis én lettem a természetfeletti világ legfőbb
látnoka.
Ezért a posztért mások ölni is képesek lettek volna, és ezt
hamarosan a saját bőrömön tapasztaltam. Ami engem illet, az azóta
eltelt két hónap nagy részében minden tőlem telhetőt elkövettem,
hogy megszabaduljak ettől a hatalomtól, csakhogy úgy tűnt, nem
9 KAREN CHANCE

enged ezen óhajomnak. Néhány igazán komoly lecke után végül

elfogadtam, hogy az adott helyzetből kell kihoznom a legjobbat.
Ezért aztán metafizikai beleimet kidolgozva próbáltam behozni
elmaradásomat a kiképzés során, amit minden más Pythia-jelölt
annak rendje és módja szerint megkapott. Végtelenül örültem volna
annak, ha a hátam mögött csimpaszkodó Rambo nem ragaszkodik
annyira az önvédelmi leckékhez is. Tisztában voltam vele, hogy
szükségesek, ám épp elégségesnek tartottam egyszerre egy olyan
dologgal megismerkedni, melyhez lövésem sem volt.
– Akkor próbáld jobban – közölte velem az együttérzés teljes
hiányának professzora.
– Figyelj – próbáltam érvekkel előrukkolni, noha az efféle
kísérleteim számtalan alkalommal bizonyultak hiábavalónak –, talán
nem ez a megfelelő idő. A felavatásom…
– A koronázásod.
– …azonnal itt van, és azért teperek, hogy addigra szánalmasból
eljussak legalább a szimplán pocsék szintjére, és ne csináljak
magamból komplett idiótát annyi ember előtt, akiknek állítólag a
vezetőjük leszek. Egy csomó vacak lesz a ruhán, amit viselni fogok,
ezernyi nevet kell bemagolnom. Elég, ha elrontok egy titulust, és
máris nemzetközi bonyodalmat okoztam…
– Ajánlok egy üzletet – vágott a szavamba.
– Miféle üzletet? – kérdeztem gyanakodva. Az alkudozás,
üzletelgetés a vámpírok módszere volt, vagyis inkább az életemet
meghatározó másik férfitól számítottam volna ilyesmire. A
hadmágusok rendszerint parancsoltak, fenyegettek és nyavalyogtak,
a körülményektől függően. De egyezkedni nem szoktak.
Úgy tűnt, a mai nap kivételes.
– A vidék, ami felett épp repülünk, a Testület gyakorlóterepe –
tájékoztatott Pritkin a hadmágusok szervezetének hivatalos
elnevezését használva. – Ha tizenöt percig sikerül előttem maradnod
úgy, hogy bármilyen képességedet szabadon használhatod az
időugráson kívül, akkor egy teljes hétig békén hagylak.
Ezen egy percig elgondolkodtam. A hivatalommal többféle ugrás
lehetősége járt együtt, melyekkel mozoghattam térben és időben.
Lehet, hogy Pritkin számára ezek mind egyformának tűntek, azzal a
 HOLDVADÁSZ 10

különbséggel, hogy egyszer helyszínek, máskor meg korok közt

ugráltam. De valójában egészen másfélék voltak. Pritkin főnöke,
Jonas Marsden tanítgatott a képességeim használatára, és ő maga
tájékoztatott erről.
Mivel Pritkin kategorikusan nem tiltotta meg, hogy térben
ugorjak, könnyedén megelőzhetem, majd élvezhetem az egy hét
nyugalmat. A jelenlegi rohamtempó után ez maga lenne a
mennyország. De súlyos hiba lett volna a részemről, ha azonnal
kötélnek állok.
– Már fél napot eltöltöttünk itt – ellenkeztem. – Fáradt vagyok.
Reggeli óta nem ettem, és alig érzem a lábujjaimat…
– Utána piknikezünk.
– Micsoda? – kaptam fel a fejemet.
– Még reggel elrejtettem egy kosarat odalent. A próba után egyből
ehetünk.
– Mostanra már minden kihűlt.
– Egy melegítőt is hagytam ott – közölte egykedvűen. Na persze,
a hadmágusok a jéggé fagyott csirkehúst is megették, ráadásul ízlett
nekik.
Istenem! Sült csirke krumplisalátával, babbal, esetleg egy kis
almás pite vagy más süti desszertnek… Ez már igen! Benne lettem
volna a piknikezésben.
– Jól van – egyeztem bele gyorsabban, mint ahogy szerettem
volna. De annyira éhes voltam. – Nincs időutazás.
– Biztos? Mert miután nyertem…
– Ha te nyersz.
– …neked végig kell csinálnod az egész pályát. Méghozzá
nyafogás nélkül.
– Én nem nyafogok!
– Akkor áll az alku?
– Azt hiszem – feleltem megjátszva a vonakodást.
– Jól van – felelte elégedetten.
És aztán elengedett.
11 KAREN CHANCE

Néhány órával később bevonszoltam magam a vegasi hotel

lakosztályába, amit pillanatnyilag az otthonomnak nevezhettem.
Egyenesen a kanapéhoz mentem, és arccal előre rázuhantam. Igaz,
hogy valaki már ült ott, de nem nagyon érdekelt. Még ahhoz is fáradt
voltam, hogy kinyissam a szemem és megnézzem, ki az.
Végül ő oldotta meg a helyzetet azzal, hogy virsli méretű ujjával
felhúzta a szemhéjamat.
– Kemény nap?
Elfordítottam a szememet – és a franc essen bele, még ez is fájt,
hogy megpillantsam testőreim főnökét, amint épp engem bámul.
– Á, nem. Ma csak épp a repülőgépek utazómagasságából
hajítottak le ejtőernyő nélkül.
Marco megpaskolta a fenekemet, amit csak azért nem vettem
zokon, mert az imént én helyezkedtem el keresztben az ölében.
– Ahhoz képest egész jól nézel ki.
Emlékeztettem magamat arra, hogy Marco kimondottan blazírt
tudott lenni, amikor a testi épségemről volt szó. Kezdetben ugyanis
azt feltételezte, hogy ugyanolyan puhány vagyok, mint a legtöbb
ember, és már egy benőtt köröm miatt is hatalmas hisztit vágok le.
Miután azonban látta, hogy túléltem pár elég rázós helyzetet, lassan
kezdett megváltozni. Mostanában pedig már, hacsak nem tátongó
sebbel vagy vércsíkot húzva érkeztem haza, nemigen számíthattam
az együttérzésére.
– Mert képes voltam a földre ugrani, még mielőtt becsapódtam
volna – magyaráztam ingerülten.
– Akkor meg mi a gond? – érdeklődött, mire felé fordultam, hogy
lássa összevont szemöldökömet.
– A gond csak az, hogy egy maratont kellett lefutnom jeges
vízben, miközben egy félőrült lihegett a nyomomban.
– És miért nem…? – lengette meg lapátméretű kezét, mely jól
illett óriási testéhez. – Tudod: puff!
– Hogy miért nem ugrottam?
– Ja. Miért nem ugrottál?
– Megtettem! De Pritkin is számított rá, ezért kölcsönkérte Jonas
nyakláncát.
– Miféle nyakláncot? – kérdezte Marco, mire sóhajtva felültem.
 HOLDVADÁSZ 12

– Ez egy bűbájos ékszer, mely képes arra, hogy vészhelyzetben

magához hívja a Pythiát. Ahogy ugrani próbálok, mindegy, hogy hol
és mikor vagyok, azonnal visszaránt magához.
Amint azt Pritkin is kiválóan tudta, amikor a fogadást ajánlotta. A
rohadék! Még akkor kellett volna jól mogyorón rúgnom.
Marco rendkívül jól szórakozott mindezen, amitől nem lett
kifejezetten jobb kedvem. Felálltam, és sántikálva a másik szoba felé
indultam. Még mindig át voltam fagyva, az éhség pedig mardosott.
Pritkin elképzelései a piknikről elég sok kívánnivalót hagytak maguk
után.
Nem úgy, mint a fürdőszobám. Tudom, ostobán hangzik, de ez a
helyiség mindig felvidított. Talán a mérete miatt, hisz szinte már
szégyenletesen tágas volt, vagy a szemet nyugtató kék-fehér
színvilág okozta, esetleg az esőztető zuhanyfej, mely a Godzillát is
elrejteni képes fürdőkád fölé nyúlt be. De lehet, hogy pusztán azért
kedveltem ennyire, mert ez volt az egyetlen hely a világon, ahol még
egyedül lehettem.
A problémát nem Marco jelentette. Az utóbbi egy hónap során
eljutottunk odáig, hogy egy terhére lévő háziállat helyett egyre
inkább úgy tekintett rám, mintha a kissé kótyagos húgocskája lennék.
El kell ismernem, az idő nagy részében még élveztem is a társaságát.
De Marco csupán a jéghegy csúcsa volt, már ami a rám vigyázó
testőrséget illette. Ráadásul a számuk ugrásszerűen megemelkedett
azt követően, hogy bejelentették a beiktatásomat.
Mindenki arra számított ugyanis, hogy merényletet fognak
elkövetni ellenem. Én is ezt gondoltam. A természetfeletti világban
háború folyt, így az ellenséges oldal elöljáróival végezni magától
értetődő feladat volt. És akár tetszett nekem, akár nem, a Pythia a mi
oldalunk egyik jelentős értékének számított. Ez magyarázatot adott
Pritkin buzgó próbálkozásaira is, melyek azt célozták, hogy legalább
az önvédelem alapjait elsajátítsam. És ennek köszönhettem azt a
tucatnyi aranyló szemű mesterfokozatú vámpírt is, akik a
lakosztályomban strázsáltak.
Ők mind az én védelmemet szolgálták, ezzel tisztában voltam. De
ettől még ugyanúgy a frászt hozták rám. Nézték, ahogy eszem.
Ahogy iszom. Ahogy azt az átkozott tévét bámulom. Még akkor is
13 KAREN CHANCE

figyeltek, amikor aludtam. Többször ébredtem fel úgy, hogy a

hálószoba ajtaja felé pillantva megláttam egyiküket, amint épp
szemmel tartott. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A fürdőszobai magány nélkül mostanra már egész biztosan
beleőrültem volna. Milyen kár, hogy nem alhattam itt.
Marco kukkantott be, mialatt forró vizet eresztettem a gigantikus
méretű kádba.
– Kérsz valamit? Csak mert pár perc múlva lelépek.
– Kaját – feleltem lehámozva magamról a ruhát.
– Milyet?
– Bármilyet. Nem tudsz olyat hozni, amit ne ennék meg.
Bólintott, és kilépett, épp, amikor a pólómtól igyekeztem
megszabadulni. A hideg ellen nem sokat védett a mai kiképzésen, de
az elején lévő felirat tökéletesen tükrözte a hangulatomat: „Hiába
akarok kilépni a programból, még mindig itt vagyok.” Odahajítottam
a kabátom, a nyirkos-hideg farmerem és az igen drága selyem mellé,
mely az elmúlt fél órában már teljesen a fenekemre tapadt. Aztán
lassan belecsusszantam a kádba.
Ó, istenem! Kéjmámor.
Egy hajszálnyit forró volt, de a különböző testrészeimről csüngő
jégcsapok hamar kiegyenlítették a hőmérsékletet. Jókora adag
fürdősót zúdítottam a vízbe, majd miután egy halomnyi törülköző
alól előhalásztam a párnámat, a fejemet is megpihentettem a kád
peremén. Néhány perc után az izmaim kezdtek ellazulni. A gerincem
megkönnyebbülten ropogott, és komolyan elgondolkodtam azon,
milyen jó ötlet lenne itt aludnom.
Elbóbiskolhattam, mert arra eszméltem, hogy a bőröm rózsaszín
és ráncos, a fürdőszobai tükrök mind bepárásodtak, és a víz már
közel sem forró. Továbbá egy szellem ül a kád szélén és engem
bámul.
Akár meg is rémülhettem volna, de ezt a szellemet jól ismertem.
Felkaptam egy törülközőt, és szúrós pillantást vetettem rá, bár
magam sem tudom, miért. Billy nem érzett bűntudatot az efféle
modortalanság miatt. Életében nagy hamiskártyás volt, és ezt a
mentalitását a halála után is megőrizte. Meglehetősen vegyes erkölcsi
normákat követett, és még ezeket is kellő lazasággal kezelte.
 HOLDVADÁSZ 14

Egyik anyagtalan ujjával feltolta karimás kalapját, melyet

szorgosan viselt az elmúlt másfél évszázadban.
– Már úgyis láttam – közölte velem egy kacsintás kíséretében.
– Akkor meg minek bámulsz?
– Mert csak halott vagyok, nem pedig hülye.
Hozzávágtam a szivacsot, amivel persze nem sokat értem el, hisz
átrepült a testén, és a falnak csapódott.
– Még nem kaphatsz tőlem semmit – jelentettem ki. – Majd ha
ettem valamit.
Billy és köztem régi egyezség állt fenn. Az egész akkor kezdődött,
amikor tizenhét évesen egy ószeresnél megvettem azt a nyakláncot,
melyben lakott. A megállapodásunk szerint én energiát adtam neki,
ami biztosította, hogy mindig elemében legyen, cserébe pedig
teljesítette apróbb megbízásaimat. Már amennyiben eleget
nyaggattam értük.
Kinyújtotta farmernadrágba bújtatott lábait maga előtt, mintha egy
láthatatlan lábtartón pihentetné őket.
– Mi van, már be sem ugorhat hozzád valaki anélkül, hogy rögtön
azt ne feltételeznéd… – panaszkodott, de elkapta a tekintetemet, és
feladta. – Oké, akkor várok.
Épp azt próbáltam eldönteni, hogy kiszálljak, vagy inkább
eresszek még egy kis forró vizet a kádba, amikor kopogtak a
fürdőszoba ajtaján.
– Bemehetek?
Egy kicsit magasabbra emeltem a magam elé tartott törülközőt.
– Igen, ha nem zavar a ráncosra ázott lábujjak látványa – feleltem,
mire Marco napbarnított arca bukkant elő az ajtó mögül.
– Dehogy, olyan cukik.
Megmozgattam a szóban forgó testrészeimet, örülve annak, hogy
végre érzem is őket.
– Letettem odakint a kaját, de most mennem kell – vigyorgott
rám. – Nagy randim lesz este.
– Randi? – pislogtam meglepetten. A vámpírmesterek nem
randiznak. Hacsak nem kényszerítik őket.
– Boszorkány – válaszolta tömören.
– És ez nem… szokatlan egy kicsit?
15 KAREN CHANCE

– Olyan vagyok, mint a főnök. Szeretek vadul élni.

Beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy mire utalt ezzel.
– Én meg nem szeretek vadul élni – szögeztem le. – Sőt mi sem
áll távolabb tőlem.
– Hát, ha te mondod… – húzta fel sűrű fekete szemöldökét.
Már nyitottam a számat, de aztán rájöttem, túl meggyötört vagyok
a vitához.
– Akkor jó mulatást.
– Ó, meglesz – mondta, majd egy kis szünetet tartott. – Amúgy
csak jelzem, hogy ma este új fiúk érkeznek. Mármint nem újoncok,
de neked újak lesznek.
Nem is értettem, miért közölte ezt velem. A körülöttem
felbukkanó testőrök állandóan cserélődtek. Az egész napos őrizet azt
jelentette, hogy nappal is mellettem kellett lenniük, ami elég
megterhelő a vámpírok számára. Én legalábbis ennek tudtam be azt,
hogy egy-két hét után kezdtek elcsigázottnak tűnni.
Bólintottam, de Marco csak álldogált az ajtóban, mintha
valamilyen válaszra várna.
– Oké – mondtam.
– Csak annyi, hogy… – habozott – próbáld meg nem halálra
rémiszteni őket, jó?
– Én rémisztem halálra őket?
– Jól tudod, miről beszélek. Olyan dolgaid vannak…
– Milyen dolgaim?
– Például, hogy láthatatlan emberekkel beszélgetsz – jártatta körbe
a szemét a fürdőszobában.
– Ők szellemek, Marco.
– Csakhogy a srácok nagy része nem hisz a szellemekben, és
egyre inkább úgy gondolják majd, hogy kicsit… fura vagy.
– Ők a vámpírok, és engem tartanak furának?
– És ha lehet, ne jelenj meg előttük csak úgy a semmiből. Tudod,
ehhez nem olyan könnyű hozzászokni. Szerintem Sanchez sem
heverte még ki teljesen.
– Az egyetlen hely, ahol meg fogok jelenni, az ágyam lesz.
– Okos terv – nézett rám Marco elégedetten. – Na, akkor
csőcsákány.
 HOLDVADÁSZ 16

Csak forgattam a szememet a szleng hallatán, ami az idősebb

vámpírokra jellemzően szörnyen ódivatú volt, aztán hagytam, hogy a
fejem visszaereszkedjen a kád peremére. Igazából meg sem akartam
mozdulni, annyira kellemes érzéssel töltött el a meleg és a tény, hogy
újra érzem a végtagjaimat. De a szomszéd szoba felől beszivárgó
illatok hatására a gyomrom követelőző morgásba kezdett.
A forrást nem sikerült beazonosítani, de nem is ez számított.
Tudtam, hogy ha Marco rendelte az ételt, akkor finom lesz.
Pritkinnel ellentétben ő nem sokat törődött olyasmikkel, mint
transzzsírok és koleszterin. Amikor Marco evett, nem aprózta el:
tejszínes mártással jól átitatott tészta, hatalmas fűszeres steakek,
krumplipüré szószban, és kimondhatatlanul édes sütemények. Ja, és
mindez egyetlen étkezés alkalmával.
A tény, hogy a vámpíroknak nincs szükségük ilyenfajta élelemre,
cseppet sem zavarta Marcót. Egyszer elmondta nekem, hogy számára
a mesterszint elérésének egyik legfontosabb előnye az volt, hogy az
ízlelőbimbói újra működésbe léptek. Azóta pedig mindent elkövetett,
hogy bepótolja az ízek nélkül eltelt éveket.
Úgy döntöttem, mostanra kellőképpen tiszta lettem.
– Fordulj el – szóltam Billynek. – Kiszállok.
Vágott egy fintort, de engedelmeskedett. Minden bizonnyal ő is
éhes volt már. Magam köré tekertem a törülközőt, és kiemelkedtem a
vízből.
A következő pillanatban a kezem lecsúszott a kapaszkodóról, a
térdem összecsuklott, és visszazuhantam az időközben langyossá vált
vízbe.
Egy másodpercig csak feküdtem ott, inkább értetlenkedve, mint
rémülten. Ám ekkor süllyedni kezdtem. Ez térített magamhoz, és
küzdeni próbáltam ellene.
Majd rájöttem, hogy minden igyekezetem hiábavaló. Csupán arra
voltam képes, hogy az arcomat a víz szintje fölött tartsam néhány
másodpercig, miközben megpróbáltam megmozdulni, kiáltani, vagy
bármit is tenni. De a testem ugyanúgy jéggé dermedt, mint a kiáltás,
melynek előtörését az ajkaim makacsul megakadályozták. Csupán
egy fojtott morgásra voltam képes, aztán a fejem is a víz alá merült.
17 KAREN CHANCE

A hangok megszűntek létezni körülöttem. A légkondi

zümmögése, az őrök szinte alig hallható léptei, a pohárba ejtett
jégkockák csilingelése az étkezőben. Ezek mind távoli, tompa
morajjá olvadtak össze. A csend óriási, hideg kézként ölelt körül,
mely éppolyan erővel fosztott meg a lélegzetvétel lehetőségétől, mint
az arcomat körülvevő víz.
A fürdősó habja már nagyrészt eltűnt. Kis foltok úszkáltak a víz
felszínén, mintha a felhős eget láttam volna magam felett. A
szappanhab mögött felsejlett a fürdőszoba mennyezete, mely enyhén
hullámzott a teljesen hasztalan erőlködésem keltette hullámok miatt.
Akármivel is próbálkoztam, nem volt elég ahhoz, hogy a felszínre
emelkedjek, és a tüdőm máris levegő után sikított.
Kis idő múltán, ami nekem egy órának tűnt, ám a valóságban nem
lehetett több néhány másodpercnél, Billy elmosódott képe töltötte be
a látóterem nagy részét. Mondott is valamit, amit nem hallottam,
majd előrehajolva bedugta az arcát a vízbe, és kíváncsi tekintettel
nézett rám.
– Ideje lenne kiszállni.
Nem mondod – gondoltam magamban szinte hisztérikusan, és újra
megpróbáltam megmozdítani a végtagjaimat, ám azok mintha valaki
máshoz tartoztak volna. Billy összehúzta a szemöldökét, de a
tekintetében türelmetlenség látszott, nem pánik. Még mindig nem
fogta fel.
– De komolyan, Cass. Ki fog hűlni a vacsorád.
Csak bámultam vissza rá, a szememet csípte a szappan. Annyira
akartam, hogy átlássa a helyzetemet. De semmi nem történt, csupán
egy sor buborék indult útnak az ajkaim közül, hogy alig néhány centi
megtétele után elérje a vízfelszínt. No persze akár egy kilométerre is
lehettem volna a szabad levegőtől, mindez most mit sem számított.
A lábujjaim szinte kiemelkedtek a vízből, ráadásul épp a
kapcsolótábla mellett, mely a lefolyót is működtette. Könnyen
elérhettem volna – ha képes vagyok mozgatni a testrészeimet. Így
azonban csak meredten néztem a kapcsolót, és éreztem, hogy a jeges
rémület végigkúszik a testemen. Azzal fenyegetett, hogy az agyam
még működőképes területeit is megbénítja. Nem tudtam
 HOLDVADÁSZ 18

megmozdulni, Billy segítségére se számíthattam, és még egy mély

levegőt sem vehettem, hogy megnyugodjak, mert…
Mert épp készültem megfulladni a saját istenverte
fürdőkádamban.
 2

Ez a gondolat végre utat tört béklyóban tartott agyam felé. Az elmúlt

hónapokban annyian próbáltak a legkülönfélébb agyafúrt módokon
eltenni láb alól, és mégis, ha nem találok ki valamit igen gyorsan, a
sírfeliratom ez lesz: ITT NYUGSZIK, AKI BELEFULLADT A
FÜRDŐKÁDBA. Ez nem történhet meg; kizárt. Átkozott legyek, ha
nem találok valami kiutat innen.
Csakhogy a helyzet úgy állt, hogy vajmi keveset tehettem.
Minél hevesebben próbáltam küzdeni, annál inkább éreztem,
ahogy a testem megdermed. Amikor mozdulni akartam, mintha egy
szorosan rám zárt koporsó fedelébe ütköztem volna. Kiáltani
készültem, de a hang bennrekedt valahol a torkomban.
A legrosszabb a némaság volt. A halálhoz hozzátartozik a zaj –
lövések, robbanások, sikolyok és mennydörgés. Nem ez a kísérteties
csönd, amely vastag lepelként borult rám. Semmit nem hallottam
azon kívül, ahogy a víz ritmikusan a kád oldalához verődött. Mintha
egy óra ketyegte volna az életemből hátralévő másodperceket.
Ekkor egy nyers hang csendült fel a fülemben: Felmérés –
Felkészülés – Felhasználás!
Néhány pillanatig csak hallottam ezeket a szavakat, de képtelen
voltam értelmet adni nekik. Aztán eszembe jutott Pritkin tanmeséje a
három F-ről. Igyekeztem belekapaszkodni ebbe a gondolatba, mielőtt
alámerül az agyam nagy részét kitöltő üres gomolygásba.
Oké – gondolkoztam vadul. Felmérés. Mi is a probléma? Hát az,
hogy rohadtul nem kapok levegőt.
 HOLDVADÁSZ 20

Felkészülés. Mit tudok tenni ez ellen? Semmit. Hiszen a testem

nem engedelmeskedik az utasításaimnak. Mintha valaki más
irányítaná…
Egy pillanat! Ahhoz fizikai értelemben nem kell megmozdulnom,
hogy használjam az erőmet, amely teljes mértékben független a testi
valómtól. És ezzel meg tudnám…
Ugrottam, mielőtt még a végére érhettem volna a gondolatnak. A
kád mellett találtam magamat, csupasz fenekem vagy fél méterrel a
padló fölött lebegett. Aztán a gravitáció gondoskodott arról, hogy ez
az állapot ne tartson sokáig. A hideg kőre zuhantam, még mielőtt
levegő után kaphattam volna. Velem együtt mintegy másfél
hektoliter langyos víz is a földre placcsant. A pániktól hajtva
véletlenül a kád teljes tartalmával együtt ugrottam, s a víz most
szétterült a padlón, eláztatva a bolyhos szőnyeget és miniatűr
cunamiként csapódva a fürdőszoba falának.
Mindebből persze szinte semmit nem észleltem. Csak feküdtem a
vizes, csúszós padlólapon, és mohón kapkodtam levegő után, hogy
eljuttassam szomjazó tüdőmbe, miközben Billy körülöttem lebegett.
Most már ő is kellően rémült arcot vág, konstatáltam mellékesen. A
következő pillanatban egy kéz fonódott a torkom köré.
Beletelt jó néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy a saját
kezem az.
Szerencsére elég kicsi a kézfejem, így az, amelyik most mindent
megtett, hogy megfojtson, nem járt túl nagy sikerrel. Minden
bizonnyal hatékonyabb munkát végzett volna, ha segítsége is akad,
ám a másik kezem fehéredő ujjpercekkel kapaszkodott a
törülközőtartóba, és nem eresztette. Csak bámultam rá ostobán és
értetlenkedve. A bútordarab csillogó krómfelületéről a saját,
döbbenettől tágra nyílt kék szemem pislogott vissza rám.
Mi a franc ez?
A kérdés ott visszhangzott a fejemben, ám ez sem tőlem
származott. Pár pillanat elteltével rájöttem, hogy Billy csusszant be a
bőröm alá úgy, mint amikor feltölti magát az energiámmal. Ilyenkor
ő is birtokába került a hatalmamnak. Ezt el kellett fogadnom, bár
nem repestem érte különösebben. Most viszont metafizikai
21 KAREN CHANCE

értelemben azonnal a keblemre öleltem, szinte zokogva a

megkönnyebbüléstől.
Segíts!
De hogyan? – tudakolta. – És mi ez az egész?
Megszálltak.
Magam is meglepődtem ezen a kijelentésen, mert az elmém
tudatos része még nem rakta össze a képet. A tudatalattim viszont
talpraesettebbnek bizonyult, mert a válasz igencsak logikusnak tűnt.
Az elmúlt időszakban szereztem néhány tapasztalatot erről a
jelenségről, mivel a megszállás a Pythia egyik legfőbb fegyvere.
Olyan azonban mindeddig nem fordult elő, hogy ellenem akarták
volna felhasználni.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy kellemes élmény.
Mi szállt meg? – kérdezősködött Billy.
Mit tudom én. Csak csinálj valamit!
De az, hogy mit tehetek, nagymértékben függ attól, hogy kicsoda
vagy micsoda…
Billy!
Jól van! Csak ne aggódj, Cass. Megoldom – mondta, majd
kirepült belőlem, átszállt a fürdőszobán, és eltűnt a falban.
Amint utánanéztem, még láttam a szinte mulatságos döbbenetet az
arcán. Ezután késve bár, de arra is rájöttem, ki tartotta eddig
kordában a másik kezemet. A következő pillanatban ugyanis mintha
megszűnt volna a testem része lenni, és csatlakozott a nyakamat
szorongató társához. Bármilyen fura azonban, de az adott pillanatban
mégsem ez volt a legfőbb gondom.
Viszonylag kevés lény képes arra, hogy megszálljon egy embert.
A szellemek közéjük tartoznak, de ha nem fogadják őket szívesen,
mint ahogy például én tettem Billyvel, akkor át kell törniük magukat
a testünk védővonalán. Ez pedig azzal jár, hogy mire bejutnak – ha
egyáltalán sikerül nekik –, meglehetősen legyengült állapotba
kerülnek.
Márpedig ez nem volt gyenge. Bármi is került belém, sikerült úgy
kiűznie Billyt, hogy közben felettem sem vesztette el az uralmát. Egy
mezei szellem nem lett volna képes erre. Így aztán a lista hamar
leszűkült az „Ó, a francba!” kategóriára.
 HOLDVADÁSZ 22

Az okfejtésem helyességét látszott alátámasztani az is, amikor a

törülközőtartó önálló életre kelt, és megpróbálta összezúzni az
arcomat. A kezem már nem volt rajta – ahogy senki másé sem –,
mégis megpördült, betörte a mosdókagyló felett lévő tükröt, majd
onnan visszapattanva a kádba csapódott. Menet közben lesodorta a
fürdősóval teli kancsót, amitől a vizes padlólapok rózsaszínűvé
váltak.
Ekkora zaj a holtakat is felébresztette volna. Egyikük oda is lépett
az ajtóhoz, és bekopogott.
– Miss Palmer, minden rendben?
Nem ismertem fel a hangját, de mindegy is volt. Amúgy sem
tudtam válaszolni neki. Csak az járt a fejemben, hogy el kellene
jutnom hozzá. Lehet, hogy a vámpírok sem tudnak többet a
megszállásokról, mint én, de az biztos, hogy le tudnák fejteni ezeket
a nyomorult kezeket a nyakamról.
Megpróbáltam ismét ugrani, de ezúttal semmi sem történt. Talán
azért, mert a szoba már forogni kezdett velem, a látásom lassan
elhomályosult, és térdre rogytam. Ám ekkor megjelent Billy, és elég
mérgesnek látszott. Becsusszant a bőröm alá, és azonnal megéreztem
a már olyan jól ismert energiacsapolást.
Te most állsz neki töltekezni? – kérdeztem elképedten.
Energiára van szükségem, hogy felvegyem vele a harcot, Cass! És
szinte teljesen le vagyok merülve.
És mit gondolsz, én talán nem?
Billy nem válaszolt, csak szívta szorgosan az életerőmet. Ám egy
perc múlva a kezem úgy pattant le a torkomról, mintha parázsba
nyúlt volna. Egyik pillanatról a másikra újra kaptam levegőt.
Négykézlábra toltam magam, mert ahhoz nem volt erőm, hogy
felálljak. Köhögtem, és megpróbáltam falni a levegőt, de úgy tűnt, a
torkom átmérője feleakkora sincs, mint ami elegendő lenne. A
légcsövem kapart és égetett, a fejem zúgott, és ellenállhatatlan
hányinger tört rám. Ám ha a szemem engedelmeskedett volna, sírok
a megkönnyebbüléstől.
Sajnos azonban inkább úgy döntött, hogy fennakad, és nem is
hajlandó megmozdulni.
23 KAREN CHANCE

– Miss Palmer? – hallottam kintről a vámpír immár komolyan

nyugtalan hangját, ám az ajtó most sem tárult fel.
Miért nem jön már be? – kérdezte Billy dühödten.
Mert nem akar magára haragítani engem.
Ó, te meg az átkozott magánszférád!
Nem válaszoltam, mert sajnos igaza volt. És mert hirtelen azt
éreztem, hogy újra tudom mozgatni a lábamat. Végül is, nem volt
ebben semmi meglepő. Nem könnyű ugyanis egy olyan testhez
ragaszkodni, ami nem a miénk, és nem is akar vendégül látni minket.
Úgy tűnt, bármi is költözött belém, nem tudta az egész testemet az
uralma alatt tartani, miközben épp Billy Joe támadásait kellett
visszavernie.
Ezzel persze még nem úsztam meg, de legalább egy kis előnyhöz
jutottam. Reszketve talpra álltam, felszisszentem, amikor egy
üvegszilánk a sarkamba vágott, és kis híján orra buktam az átázott,
összetekeredett szőnyegben. Mindent megtettem azért, hogy ne
kerítsen hatalmába a pánik, de kezdtem ismét úgy érezni, mintha
fuldokolnék. Meztelen voltam és vak, kiszolgáltatva egy olyan
ellenségnek, akiről semmit sem tudtam.
Azt leszámítva, hogy a halálomat kívánta. És nem volt
különösebben válogatós a tekintetben, hogy ezt miként érje el.
Alig tettem meg pár botorkáló lépést, amikor a lábaim felett
elvesztettem a kontrollt. A testem megfordult, és rohanni kezdtem –
egyenesen neki a szemközti falnak. A fejemet kissé oldalra
fordítottam, így az orrom megmenekült, de a halántékom olyan
erővel csapódott oda, hogy tántorogni kezdtem. Néhány lépést
hátráltam, de csak azért, hogy utána kellően nagy lendülettel
vetődjek ismét a falnak.
A szemem! – sikítottam hangtalanul, miközben előrenyújtottam az
egyik kezemet, hogy csillapítsam valamennyire a becsapódás erejét.
Így csaknem sikerült eltörnöm az alkarcsontomat.
Rajta vagyok.
De gyorsabban! – noszogattam, amint az ütközés után a
mosdókagyló oldalával találkoztam.
A csípőm olyan erővel vágódott a kőkemény márványnak, hogy
jókora véraláfutás keletkezhetett a becsapódás helyén. Ám a
 HOLDVADÁSZ 24

következő pillanatban visszanyertem a látásomat. Ez akár

megkönnyebbülést is jelenthetett volna, csakhogy támadóm így
szabad kapacitáshoz jutott, amit arra használt fel, hogy újra
megszerezze az egyik kezemet. Szerencsére a fájós volt az, így
kiesett belőle a felkapott hajtű, mielőtt még kibökhette volna vele a
szememet.
Amint azonban a tű földet ért, máris megindult felfelé a másik
kezem. A tükör fogazott szélű darabkáját tartotta a markában, és épp
arra készült, hogy átvágja vele a torkomat. Billy az utolsó pillanatban
fékezte meg, de arra képtelen volt, hogy visszarántsa a kezemet. Ott
vonaglott az vészjóslóan az arcom előtt, reszketve az erőfeszítéstől,
miközben három szellem küzdött azért, hogy az uralma alá vonja.
Képtelenség volt megmondani, hogy ki fog nyerni, de azt láttam,
hogy nem áll jól a szénánk. Meredten bámultam a kíméletlenül
hegyes üvegdarabot, amint lassan mind közelebb kúszott. A
foncsorozott felületről visszaköszönt csapzott szőke hajam,
halálsápadt arcom és rémült kék szemem is – valamint a bal vállam
felett az étkező ajtaja. Tehát közelebb jutottam hozzá, és szerencsére
még tudtam használni a lábamat.
Futásnak eredtem.
Félútig jutottam, amikor azonban a testem görcsbe rándult, és
elterültem a földön. Zuhanás közben sikerült magammal sodornom
egy cserepes páfrányt. A csinos, kék-fehér kerámiakaspót egy kis
állványra helyezték, és így jókora zajt csapott, amikor a kemény
padlólappal találkozva ezernyi darabra robbant szét.
Ezt végre már az őrök sem tűrték tétlenül. Az ajtó kivágódott, és
egymás után három vámpír rontott be. Zavarodottan álltak meg, hisz
nem láttak semmi mást, csak egy vézna lányt, aki darabokra szedte
szét a fürdőszobát. A következő pillanatban én magam is azt
éreztem, mintha valami szét akarna szakítani belülről. Hála az égnek,
hogy ez az égető, szaggató érzés csak egy másodpercig tartott, utána
pedig valami kipattant belőlem.
Egy artikulálatlan sikoly hasított a csöndbe, és valami végigfutott
a fürdőszobán. Az érzete olajos, sikamlós és hátborzongató volt, de a
szaga még förtelmesebb. Betegesen édeskés, sűrű, a torokra telepedő,
eltelítő, émelyítő. Zsigeri ösztönnel keltett undort bennem, és úgy
25 KAREN CHANCE

láttam, ezzel nem vagyok egyedül. A vámpírok azonnal fegyvert

rántottak, bár nem volt odabent semmi, amire lőhettek volna – engem
kivéve. Még akkor is sikerült elkerülnöm, hogy lepuffantsanak,
amikor a következő pillanatban szinte átrepültem az őrök között.
Nem én irányítottam a mozgásomat, de már a másik lény sem
uralta a testemet, mert nagyon is jól éreztem minden centiméternyi
lehorzsolt bőrt, amikor arccal előre landoltam az étkező szőnyegén.
Ez nem segít! – üzentem Billynek épp akkor, amikor a tükör
maradványai elsüvítettek a fejem fölött, és a helyiségben tartózkodó
őrök testébe fúródtak.
Nem volt időm bocsánatot kérni, mert az egész lakosztályban
elszabadult a pokol. Előbb egy dekantálóedény röppent a levegőbe a
közelben álló zsúrkocsiról, hogy a falhoz csapódjon mögöttem,
szétspriccelve az italt és a drága üveg szilánkjait. Majd a kocsin
tárolt evőeszközök is követték, és szanaszét hasogattak volna, ha egy
vámpír nem veti magát az útjukba. Ezután pedig az ebédlőasztal
fölött lógó csillár szakadt ki a mennyezetből, és tornádóként pörögve
indult meg felém.
Billy akkor bevetette a testemet a nappaliba, hogy elbújjunk a
pamlag mögé, ám nem értünk el vele semmit. Ezután a
dohányzóasztal alá gurultunk, ami már hasznosabb rejteknek
bizonyult. Legalábbis pillanatnyilag. Az üveg asztallapon keresztül
csak annyit láttam, hogy több száz kristályszilánk záporozik felénk,
ám oldalirányban tisztább volt a terep, így körbekémlelhettem.
Nem tudom, a hitetlenkedésem vagy a rémületem volt-e nagyobb,
mert ilyet még soha nem láttam. A szellemek számára ugyanis még
az apróbb tárgyak, mint egy gemkapocs vagy egy papírlap
megmozgatása is nehéz feladat. Nem tépkednek ki függönyrudakat a
falból, nem hajigálnak nehéz festményeket az emberek fejéhez, és
nem törnek be biztonsági üvegablakokat egy székkel.
A falak ugyan nem véreztek, de ezt leszámítva az egész olyan
volt, mintha Az Amityville horrorból látnék egy jelenetet.
Pislogtam párat, mikor végre összeállt a kép. Aztán olyan erősen
szorítottam meg Billyt, hogy feljajdult.
Hé, elég!
Ide kell hívnunk Pritkint – közöltem vele gyorsan.
 HOLDVADÁSZ 26

Micsoda? Miért? Mit tudna…

Ez nem egy szellem.
Na ne mondd!
Vagyis biztosan valamilyen démon.
És?
És ő tudni fogja, hogyan űzze el.
Billy erre nem felelt semmit, talán azért, mert Pritkin valóban a
démonok nagy szakértője volt. Vagy azért, mert a dohányzóasztal
lapja épp ekkor hasadt szét a közepén. Billy négykézlábra állított, és
kimásztunk a bútor alól. A csillár ekkor robbant szét, a
kristálydarabok repeszekként hasították a nappali levegőjét.
Lehet, hogy nem épp efféle használatra tervezték, de a robbanás
nyomában felbukkanó, tucatnyi lebegő fadarab már sokkal
hatékonyabb fegyvernek látszott. Emellett ismerősnek is tűntek.
Akkor jöttem rá, honnan származnak, amikor az egyik a zongorába
fúródott, miközben engem próbált meg eltalálni. Az étkezőből az
egyik széklábat ismertem fel benne. Azon gondolkodtam, vajon
miért buzgólkodik annyira ez a lény a bútorok felaprításával. Épp
nem is voltunk az étkezőben, így nem sok értelmét láttam az ottani
rombolásnak.
Aztán megpillantottam az egyik őrt, ahogy igyekszik elkerülni a
feléje repülő karót. Még időben ugrott el, és így a lábát találta el a
szíve helyett. Szerencséje volt, mert a hegyes fadarab olyan
akadálytalanul jutott át húson és csonton, amilyen könnyedséggel
fúródtak társai a falba, a bútorokba, sőt a zongora oldalába is.
A testőrségemet alkotó vámpírok mind tapasztalt mesterek voltak,
és mint ilyenek, sok őrült dolgot láttak már életükben. De úgy tűnt,
erre még ők sem voltak felkészülve. Ezek a lények büszkék az
erejükre és állhatatosságukra, ám most vadul forgó szemmel
rohangáltak fel-alá, hogy rávessék magukat az elszabadult bútorokra,
mintha maguk a berendezési tárgyak jelentenék a fenyegetést.
Néhányan pedig azt próbálták elkerülni, hogy karóba húzzák őket.
A lakosztály módszeres lebontásának zaján túl azonban kísérteties
volt a csend. Én még mindig nem tudtam beszélni, a vámpíroknak
pedig nem volt rá szükségük. Egymás között ugyanolyan mentális
kommunikációt folytattak, mint én Billyvel. Ez a képességük
27 KAREN CHANCE

rendszerint óriási előnyhöz juttatta őket bármilyen küzdelemben.

Igaz, most úgy tűnt, nem sokra mennek vele.
De legalább az egyikük belátta, hogy segítségre van szükségük, és
előkotorta a mobiltelefonját. A szoba túloldalán állt, épp átellenben a
zongorával, ami alá kuporodva kerestem menedéket magamnak.
Igaz, amúgy sem voltam ura a hangszálaimnak, ezért megböktem
Billyt, aki viszont használhatta őket.
Mondd meg neki, hogy Pritkint hívja!
Billy meg is próbálta, de az égő torkom, az életveszélyes helyzet
és a fülsiketítő zaj megtette a hatását, és a kutya sem figyelt fel rá.
Ezek mind újak. Lehet, hogy azt sem tudnák, kiről beszélek –
közölte Billy ingerülten.
Akkor neked kell idehoznod őt.
De hogyan? Az ajtóig sem jutnánk el élve.
Én nem, de te igen. Nem rád vadászik.
Persze, csakhogy ha elmegyek, az az izé azonnal visszabújik
beléd.
Ha pedig nem mész, akkor halálra lapít.
Akárhogy is, nem láttam túl nagy különbséget.
Oké, oké – közölte Billy olyan hangon, mint aki épp nyugtatni
próbálja magát, de nem nagyon megy. – Mondjuk, hogy megtalálom
a mágust. És akkor mi van? Ő nem lát engem.
A francba! Mivel előttem valós emberi lényként jelent meg,
hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy ez nem mindenkire igaz.
Pritkin még azt sem érzékelné, hogy egy szellem van a közelében.
Meglehetősen nehéz volt koncentrálnom a zongora halálhörgései
közepette, de megpróbáltam. Be kellett látnom azonban, hogy a
„három F” stratégiája ezúttal nem működik. Azt pontosan tudtam,
hogy mi a probléma: ide kell hoznom Pritkint. Ám egyetlen olyan
képességem sem akadt, amivel ezt megvalósíthattam volna.
Könnyű lett volna a helyzetem, ha tudok ugrani. A mágus szobája
azonban öt emelettel lejjebb volt, ráadásul a szálló túloldalán.
Próbálkozás nélkül is tisztában voltam azzal, hogy nem jutnék el
odáig. Mindig nehéz volt ugranom azután, hogy Billy feltöltődött
belőlem, még akkor is, ha előtte nem voltam ennyire kimerült. A
 HOLDVADÁSZ 28

jelenlegi állapotomban legfeljebb pár méterre futná, és azzal még

nem…
A gondolataim hirtelen egész más irányt vettek.
Menj Pritkinhez – utasítottam Billyt a halántékomon lüktető ér
zúgását leküzdve.
De épp most mondtam, hogy ő nem…
Figyelj rám! Nála van Jonas nyaklánca. Ma egész nap azzal
húzott vissza, amikor ugrani próbáltam. Azt kell megszerezned.
És akkor mi van? Csak akkor működik, ha az erődet használod, de
most nem tudsz…
Ahhoz csak ugranom kell, de az nem számít, hogy mekkorát. Elég
néhány centi is, hogy működésbe lépjen. Menj már!
Ezúttal nem akadékoskodott, talán mert ő sem tudta, mi mást is
tehetne. Éreztem, ahogy útnak indult, és már rákészültem az újabb
gyilkos támadásra. A lény azonban túlságosan belemerült a
rombolásba, így nem vette észre Billy távozását, én pedig nem
akartam tétlenül várni, amíg rájön erre. Megragadtam a zongoraszék
ülőlapját, és pajzsként magam elé tartva kúszni kezdtem.
Az egyik őr egy felborult széken állt, és egy véres asztallábbal
igyekezett elhárítani a feléje repkedő hegyes fadarabokat, mintha egy
baseballmeccs ütőjátékosa lenne. Amikor megpillantott, elkerekedő
szemmel bámult rám. Mintha eddig meg lett volna győződve arról,
hogy már réges-rég feltrancsírozva heverek valahol.
– Még élek – hörögtem neki bátorítóan, majd másztam tovább.
Az étkezőben komoly pusztítás ment végbe, de a szobaszerviz
zsúrkocsija csodával határos módon megúszta, a bár és a konyha
közti átjáróban állt félretolva. Gyorsan begurítottam a konyhába, és
belestem az étel fedője alá. Sült csirke, és még mindig forró.
Mégis van Isten.
Bebújtam a konyhaasztal alá, és megpróbáltam elég erőt
összegyűjteni ahhoz, hogy akkor is képes legyek elugrani innen, ha
Billy nem jár sikerrel. Ehhez pedig annyi kaját kell magamba
tömnöm, amennyit csak bírok, méghozzá úgy, hogy ne hányjam ki
azonnal. Egész jól haladtam afelé, hogy eltüntessem a Marco által
megrendelt hatalmas mennyiséget, amikor valami arra késztetett,
hogy felpillantsak.
29 KAREN CHANCE

Három vámpír állt a konyhaajtóban, és engem bámultak. Egy

kicsit döbbentnek látszottak, és miután egy pillantást vetettem a
hűtőszekrény fényes, tükröződő acél oldalfalára, már az okát is
értettem. Meztelen voltam és véres, félig megszáradt hajam csapzott
fürtökben lógott minden irányba, és egy csirkecomb kandikált ki a
számból. Kimondottan hasonlíthattam egy barlanglakó ősemberre.
Kiköptem a csontot, és lenyaltam a zsírt az ajkamról.
– Izé, helló.
Nem válaszoltak, néhány másodpercig csak néztünk egymásra.
Aztán a lény újra támadásba lendült, nekem pedig már nem azzal
kellett foglalkoznom, hogy milyen látványt nyújtok. Sokkal inkább
aggódhattam amiatt, hogy az agyam is kiloccsan, olyan erővel
ütődött a fejem az asztal oldalának. Csillagokat és vörös, felrobbanó
akármiket láttam, amiket egészen biztosan a „nem túl egészséges”
kategóriába sorolhattam.
A következő pillanatban Pritkin meredt rám őszinte értetlenséggel
az arcán.
Nem emlékszem, hogy megpróbáltam volna ugrani, de mégis
megtettem, hiszen a lábujjaim a hideg konyhakő helyett az ő
szállodai szobájának puha szőnyegébe süppedtek bele. Az ágya mellé
érkeztem, melyen épp az ágyneműt igazgatta el. A haja vizes
tincsekben ölelte körül a nyakát, és néhány vízcsepp csillogott a
vállán. Vagy nem jutott el még odáig, hogy pizsamába bújjon, vagy
szokása volt meztelenül aludni. Ezt a tényt akár kellemetlennek is
találhattam volna, ha épp nem meghalni készülök.
– Megszálltak – krákogtam, mielőtt a testem önálló életre kelt.
Felpattantam a padlóról, és a körmeimmel megpróbáltam kivájni azt
a tiszta, zöld szempárt.
Nem jártam sikerrel, mert Pritkin reflexei még a teljes döbbenet
állapotában is sokkal jobbak ennél, de így is ejtettem az arcán egy
párcentis karcolást.
– Bocs!
– Mi szállt meg? – kérdezte szárazon, miközben a kezével elkapta
mindkét csuklómat.
– Nem szellem, de nem…
 HOLDVADÁSZ 30

Eddig jutottam, amikor a torkom elszorult, és az egész testem

rángatózni kezdett, hogy kiszabaduljon a mágus szorításából. Pritkin
egy pillanatra meglepettnek látszott, mintha nehezebben tudna
uralma alatt tartani, mint amire számított. De a következő
másodpercben már az ágyon találtam magam, a hátamon fekve. A
kezeimet a csuklómnál összefogta a fejem fölött az egyik kezével,
míg a másikkal egy sor fiolát reptetett magához a szobában álló
könyvespolcról. Ezen rendszerezte a különféle halálos kotyvalékait.
A következő pillanatban pedig rám zúdította a tartalmukat.
Volt köztük ragacsos, volt nyálkás, de kivétel nélkül mindtől
undorodtam. Nem panaszkodtam volna, ha sikerül valami hatást
elérnie velük. De amennyire meg tudtam állapítani, a bőrömön
megjelenő különféle színű foltokat leszámítva semmi nem változott,
főleg nem a bennem lévő lényt illetően.
Aki aztán hirtelen az egész testem felett átvette az irányítást.
Maradt egy másodpercem arra, hogy az „ó, a francba!” gondolat
átfusson az agyamon, mielőtt a lábam egy erőteljes rúgással
átrepítette Pritkint a szobán. Láttam, ahogy nekicsapódik a falnak,
majd eltűnik benne, hasonlóan ahhoz, ahogy nemrég Billy tette.
Csakhogy a mágus teste fizikai valójában is létezett, így röptében
magával vitte a gipszkarton falat és a merevítőléceket is.
Legnagyobb meglepetésemre a lény úgy döntött, hogy követi.
Talán úgy vélte, nyugodtabb körülmények között végezhet velem, ha
őt már elintézte, vagy pedig Pritkinnek sikerült valamivel
felbőszítenie. Nem tudom, mi volt az oka, de azt tisztán éreztem,
amikor elhagyni készült a testemet. Egyszerre visszanyertem az
uralmat meggyötört tagjaim fölött. Olyan szánalmas nyöszörgés
szakadt fel belőlem, amiről rögtön tudtam, hogy le fogom tagadni,
ha egyáltalán életben maradok.
Aztán éreztem magamban a lény döbbenetét, amint működésbe
helyeztem a pajzsaimat, ő pedig csapdába esett odabenn.
Mindeddig képtelen voltam kiűzni magamból ezt a valamit, de
most egészen más volt a helyzet. Azért sikerült belém hatolnia, mert
kimerült voltam, óvatlan, ráadásul számítottam Billy érkezésére, így
nem működtettem a pajzsaimat. Most azonban már igen. Ez az én
testem volt, és immár élvezhettem tulajdonosi előjogaimat. Nem
31 KAREN CHANCE

hagyhattam, hogy a lény végezzen az egyetlen személlyel, aki képes

lehet valahogy kiűzni belőlem a megszállómat, és aki most minden
bizonnyal eszméletlenül fekszik.
A bennem lévő valami azonban hamar rájött, hogy a testem
hirtelen a börtönévé vált, és komolyan ki akart szabadulni onnan.
Úgy tűnt, nincs közös nyelvünk, amin szólhatnánk egymáshoz, de
erre nem is volt szükség. A lény képeket küldött az agyamba, melyek
leginkább egy horrorfilm jeleneteihez hasonlítottak: a szívem
felrobbant a mellkasomban, a tüdőm ázott papírdarabként szakadt
ezernyi darabra, az agyam…
Ha meg tudnád tenni mindezt, már rég túl lennél rajta – üzentem
neki diadalmasan, magam elé képzelve azt a jelenetet, amikor egy
átkozott hajtűvel próbálta kiszúrni a szememet. Fogalmam sem volt
arról, hogyan volt képes apró darabokra szedni a lakosztályt és
engem miért nem, de minden eddigi támadása külső vagy passzív
volt, mint amikor a víz alatt tartotta a testemet, hogy megfulladjak.
Kezdtem azt gondolni, hogy talán mégsem olyan erős, amikor épp
bennem van.
Vagy esetleg még nem gyakorlott megszálló.
Ennek viszont semmi értelme sem volt a démonok esetében,
hiszen ők lépten-nyomon ezzel foglalkoztak. Eddig jutottam a
gondolatmenetben, amikor a lény úgy döntött, ezúttal bennem rendez
egy kis felfordulást. Ha eddig úgy éreztem, heves fájdalmaim
vannak, hát azok semmik voltak a mostanival összevetve. A lény
mindent bevetett, hogy kiszabaduljon, én pedig elszántan küzdöttem,
hogy magamban tartsam. Tudtam, hogy ha megöli Pritkint, akkor
nekem is annyi.
Ám ekkor felbukkant a mágus, véresen és zúzódásokkal a testén.
A falon tátongó lyukon átnyúlva előkapott valamit a ládájából, és
felém hajította.
– Cassie, kapd el!
A karom ösztönösen lendült előre, és éreztem, ahogy a markomba
kerül valami hideg és kemény. Aztán egy hosszú percig semmit nem
észleltem azon kívül, hogy a testem magasan az ágy fölé emelkedett.
Ez most már tutira Amityville – gondoltam tompán, és levontam a
pajzsaimat. A testemen görcsös remegés futott végig, a következő
 HOLDVADÁSZ 32

pillanatban pedig sötét, csapkodó szárnyak vettek körül. Rothadó bűz

facsarta az orromat, és dühödt rikoltás hangzott fel.
Visszazuhantam az ágyra, és azonnal legördültem róla. Ez volt a
mázlim, ugyanis egy másodperccel később egy minitornádó
száguldott át az ablaküvegen. Az ezernyi üvegszilánk a fizika
törvényeire fittyet hányva befelé, a szobába záporozott. A legtöbb
azonban elsüvített felettem, mivel a padlón feküdtem, kezemet a
fejemre szorítottam, és igyekeztem nem sikítani.
Pritkin időközben valahogy átmászott a falon, mert amikor
felnéztem, ott feküdt összegörnyedve a földön, és engem nézett. Én
is csak bámultam rá némán. Ziháltam és reszkettem, miközben por és
tapétafecnik hullottak alá körülöttünk az egész helyiségben. Aztán
kivágódott az ajtó, és Marco rontott be.
Egy pillantással felmért, amint meztelenül, színpompás foltokkal
tarkítva fekszem. Látta a lyukat a falban, a betört ablakot és a
megviselt, vérző hadmágust is.
– Mi a szar? – érdeklődött finoman.
Nyeltem egy nagyot, és megnyaltam az ajkamat, aminek
fűrészpor- és rézíze volt.
– Attól tartok, igencsak megrémisztettem az új fiúkat – tudattam
vele reszkető hangon, majd elájultam.
 3

Fél órával később még mindig meztelen voltam, és már nagyon

elegem volt belőle.
– A fenébe, Marco! – nyögtem. – Ez fáj!
– És ha nem maradsz nyugton, meg is fog látszani – közölte. A
hangja nyers volt, de sajgó ülőgumóimon nyugvó kezének érintése
annál gyengédebb.
– Csak óvatosan, oké? Nekem élő húsom van a bőröm alatt.
Legalábbis egyelőre.
– Meglátom, mit tehetek.
Visszafordultam a hasamra, és megigazgattam a takarót, ami azt a
célt hivatott szolgálni, hogy eltakarja pőreségemet. Javarészt
eredménytelenül, de túl fáradt voltam, és feltehetően túl kába is
ahhoz, hogy ez bármennyire is izgasson. Tudtam, hogy az asztallap,
amelyen fekszem, vízszintes, mégis úgy éreztem, mintha egy hajón
utaznék, melyet a nyílt tenger hullámai dobálnak. Ez nyilván a
piruláknak volt köszönhető, melyeket valaki a kezembe adott, no
meg a két italnak, amivel leküldtem a gyógyszert.
– Lehet valaki mozdulatlanul fekve is tengeribeteg? –
érdeklődtem.
– Ha ki akarod dobni a taccsot, előbb azért szólj – jelezte Marco
sietve.
– Nem akarom – feleltem annyi méltósággal a hangomban,
amennyit csak össze tudtam gyűjteni. Tekintve, hogy meztelenül
feküdtem egy masszázsasztalon, miközben valaki üvegszilánkokat
piszkált ki a fenekemből, nem volt túl hiteles próbálkozás.
– Csak a rend kedvéért. Így is épp eleget kell takarítanunk.
 HOLDVADÁSZ 34

Ebben igaza volt. Visszatértünk a lakosztályomba, mert bármilyen

viharvert állapotba is került, itt működtek a legjobb védelmezők a
hotel egész területén. Nem mintha ezúttal sok hasznukat vettem
volna, de tény, hogy az elmúlt hónapban sikeresen tartották távol
azokat, akik a fejemre pályáztak. Így aztán bárhogy is nézett ki, ezen
a helyen kellett töltenem az éjszakát.
A vámpírok nekiláttak a rendrakásnak, de hihetetlenül nagy
feladat előtt álltak. A nyitott ajtón keresztül láttam, ahogy többen is
fel-alá futkosnak, és megpróbálják begyűjteni a szétszaggatott
függöny cafatjait, melyeket a szél kifújt az ablakon, és zászlóként
lobogtak a faágakon. Egészen addig igyekeztek, míg egyikük
elmormogott egy cifra káromkodást, majd felnyúlt, és csavarostul
kitépte helyéről az egyetlen épen maradt karnist. Megpróbálta
beleerőltetni egy szemeteszsákba, de persze nem sikerült. Akkor
dühödten golyóbissá hajtogatta a fémrudat, és beletuszkolta a zsákba.
Társa, aki végignézte a műveletet, csak állt karba tett kézzel, és
ütemesen csóválta a fejét.
Ha mindez máskor történik, még mulatságosnak is találtam volna.
Az őrök egyike sem volt harmadik szintűnél alacsonyabb mester, ami
azt jelentette, hogy a vámpírok nemesi rétegéhez tartozott.
Nyilvánvalóan nem voltak hozzászokva, hogy szemeteszsákokkal
rohangáljanak, padlót söpörjenek vagy sittet hordjanak. De senki
mást nem engedhettek a lakosztály közelébe, így nemigen maradt
egyéb választásuk. És becsületükre legyen mondva, senkitől nem
hallottam egyetlen zokszót sem.
Persze lehet, hogy azért, mert egyáltalán nem beszélgettek. A
legtöbben még most is egy fokkal sápadtabbak voltak az átlagosnál,
és időről időre elkaptam némelyikük pillantását. Nagyjából úgy
néztek rám, mint egy veszélyes fenevadra az állatkertben, amelyik
túlságosan közel került a rácshoz. Mintha arra számítottak volna,
hogy bármelyik pillanatban rájuk vethetem magamat, és emiatt
jobbnak látták elővigyázatosnak lenni.
– Azt hiszem, félnek tőlem – jegyeztem meg Marcónak, amikor
egy újabb vámpír haladt el mellettünk ugyanazzal a kis
szemrándítással.
35 KAREN CHANCE

– Nem tőled – helyesbített Marco, és egy vérrel átitatott

papírtörlőt hajított a már így is dugig lévő szemeteskosárba.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
– Azt, hogy úgy vonzod magadhoz az ellenségeket, mint rothadó
hús a legyeket.
– Igazán kedves hasonlat.
– És ráadásul nem normális ellenségek – panaszkodott. – Nem
olyanok, akikkel ezek a srácok elbánhatnak. Szellemek, démonok
vagy épp egy átkozott istenség! Az embereim jók, de azt nem tudják,
mit kezdjenek ezekkel a tetvekkel. Tehetetlennek érzik magukat, és
ezt nagyon rühellik.
Az igazat megvallva én magam sem kedveltem ezt az érzést. De
nem szóltam semmit, mert Marco egyre jobban belelovalta magát.
– A legtöbben azt hitték, ez csak afféle vakáció lesz.
Ingyenkirándulás Vegasba, luxusszálló, és nem kell mást tenniük,
csak pesztrálgatni a főnök csaját. Ami nagyrészt abban merül ki,
hogy cipelni kell a bevásárlószatyrokat, és válaszolni, ha megkérdezi,
melyik cipő illik a legjobban a retiküljéhez, tudod?
Fintorogtam egyet. Nem, nem tudtam. Az ő mesterük, egyben az
életemben fontos szerepet betöltő férfi igencsak szűkszavú volt, ha
magánéletének korábbi eseményeiről faggattam. Tudtam, hogy sokat
tapasztalt – mivel ötszáz éves is elmúlt, az ellenkezője lett volna
igazán fura –, de a részletekbe soha nem avatott be. Így aztán csak
gyanúim és megérzéseim voltak, ám ezek bármelyike tévesnek
bizonyulhatott.
Valamilyen oknál fogva eddig soha nem merült fel bennem, hogy
megkérdezzem Marcót minderről. Ám most kézenfekvőnek tűnt.
– Ez úgy hangzott, mintha már lett volna ilyen feladatotok.
– Nem ez a lényeg.
– Jó, de csináltak már ilyet? Te csináltál?
Nyomasztó volt arra gondolni, hogy talán csak egy vagyok a nők
hosszú sorában, akik felett Marcónak őrködnie kellett. Legalábbis
addig, amíg kellően megöregedtek ahhoz, hogy már ne vonják
magukra örökké harmincévesnek látszó barátjuk figyelmét.
Ez komolyan igen nyomasztó gondolat volt.
– Általában nem szoktam testőrszerepet kapni – hárított Marco.
 HOLDVADÁSZ 36

– De elég régóta vagy már mellette, nem?

– Igen.
– És mondd csak, hány barátnője volt Mirceának? – vágtam
mindjárt a téma közepébe, mire Marco sóhajtott egyet.
– Ezt inkább hagyjuk.
– Nem, szerintem ne hagyjuk.
– Akkor pedig vele beszélgess erről – közölte szárazon.
– Ő most nincs itt, te viszont igen – feleltem. A puszta tény, hogy
Marco ennyire húzódozott a választól, elgondolkodtatott. Vajon
mekkora számról lehet szó?
– Mégis, vajon hányan lehettek? – töprengtem hangosan. – Öten,
tízen?
Marco hallgatott.
– Húszan? – kérdeztem egy fokkal metszőbb hangon.
– Az igazság az, hogy már elfelejtettem – válaszolta, majd
belebökött a fenekembe.
– Aú!
– Akarsz még egy italt? – kérdezte, amikor egy vámpír lépett be a
szobába egy tálcával a kezében.
– Nem, azt akarom, hogy ne szurkálj azzal az izével!
– Látod ezt? – tartott valamit a szemem elé. – Csipesz. Nem lehet
szurkálni vele.
– A fenekem nem így gondolja.
– Kell az ital, vagy sem?
– Egy kis kávé, az kellene – mondtam bosszúsan, mert a napnál is
világosabbá vált, hogy nem kapok választ. Összefogtam a takarót a
mellemen, és megpróbáltam hátrasandítani a vállam felett, hogy
lássam megkínzott hátsó felemet. Ekkor vettem észre, hogy a másik
vámpír is ugyanoda szegezi a tekintetét.
– Hé!
– Nem gondolt semmi rosszra – magyarázta Marco, amikor a
másik kiviharzott. – Csak bejött, és meglátta.
– És?
– És férfiak vagyunk. Megnézzük a női hátsókat.
– Te is az én hátsómat nézegeted? – kérdeztem gyanakodva.
– Ha nem azt nézném, hogyan szedném ki a szilánkokat?
37 KAREN CHANCE

– Akkor talán jobb lenne, ha hívnánk egy orvost.

– Csak nyugi – paskolta meg a vállamat. – Nem vagy az esetem.
– Hát ki a te eseted?
– Bárki, aki kevesebbszer kerül zűrbe – felelte, miközben egy
újabb üvegdarabot ejtett bele a szilánkgyűjtőnek kinevezett
hamutálba. – Be kell látnom, hogy tévedtem. Nem való nekem a vad
élet. Az erőnlétem nem olyan jó, mint a mesteré.
– Hozzám nem kell nagy erőnlét.
– Drágám, hozzád egy tank ereje sem elég.
Nem tudtam, hogy pontosan mire céloz, de nem úgy hangzott,
mint aki bókolni akar. Mielőtt azonban rákérdezhettem volna, Pritkin
lépett be egy bögrével, ami mennyeien illatozott. A kezembe nyomta,
én pedig rákészültem a koffein szokásos rohamára. Nem is kellett
csalódnom benne: két korty után máris éreztem, ahogy a szívem
gyorsabb tempóra vált.
– Nem démon volt – közölte a mágus minden bevezető nélkül.
– Hogy a pokolba ne lett volna az! – ellenkezett Marco egy újabb
szilánkot hajítva a hamutálba a kelleténél kicsit indulatosabban. – A
srácok szerint tisztára olyan volt, mint Az ördögűző egyik jelenete.
– Inkább az Amityville – motyogtam, de senki nem figyelt rám.
– Pedig tévednek – zárta rövidre a vitát Pritkin. Rám nézett, és
összehúzta a szemöldökét, majd odahajolt, hogy elsimítsa a
hajfürtöket a szemem elől. Bágyadtan elmosolyodtam, ám erre
csupán egy újabb szemöldökráncolás volt a válasz. – Biztos vagy
benne, hogy nem szellem volt?
Bólintottam. Nagyjából ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos
lehettem.
– Le tudnád írni nekem?
– Hát nem láttad?
– Csak egy sötét felhőt, semmi mást – rázta meg a fejét.
– Igazából én sem láttam sokkal többet.
– Mondd el, amit tudsz. Minden apró részlet segíthet.
Megpróbáltam visszaemlékezni, de a fejem iszonyúan hasogatott,
mintha az egész szoba imbolygott volna, és amúgy sem akadt sok
minden, ami eszembe juthatott.
 HOLDVADÁSZ 38

– Sötét volt, az biztos – mondtam végül lassan. – Fekete vagy

szürke. Esetleg egészen sötét kék. És tollazata volt… azt hiszem –
jártattam az agyamat, de semmi más nem rémlett fel. – Nagy volt,
igaz?
– Na és a szolgád? Ő látott valamit?
Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy Billy Joe-ról beszél.
Pritkin valamiért úgy vélte, Billy ugyanazt jelenti nekem, mint egy
rabszolgasorba ejtett démon egy mágusnak: mindig rendelkezésre
álló, engedelmes alattvalót, aki a legnagyobb veszélyt is
rezzenéstelen arccal vállalja értem. Az igazság ennek nagyjából pont
az ellenkezője volt. Amint a vészhelyzet elhárult, Billy bemenekült a
nyakláncba, és azóta nem is bukkant elő onnan.
Ha már szóba került, egy kicsit megböktem, és amit válaszul
kaptam, az egyenértékű volt egy metafizikai középső ujj
bemutatásával.
– Billy sem tud ennél többet – fordítottam le az üzenetet.
– Biztos vagy ebben?
Mondd meg neki, hogy bekaphatja a golyóimat!
– Egészen biztos.
Pritkin beletúrt a hajába. Verejtékes volt, és noha azóta felkapott
magára egy kopott farmert, az sem rejtette el a faltörő repülés
nyomait. A mágus éppolyan viharvertnek tűnt, mint amilyennek én
éreztem magamat.
Egy különösen csúnya bevérzés húzódott végig a bordái mentén,
sőt a hátán is folytatódott. Minden bizonnyal ott csapódott neki a
falnak. Elég közel állt hozzám, hogy a kezemet kinyújtva
megérinthessem, hát megtettem. A bőre forró volt az ujjaim alatt –
Pritkin teste amúgy mindig egy kicsit melegebb volt, mint az
embereké általában –, de csak egy pillanatig érezhettem, mert
elhúzódott. Támasz nélkül maradt kezem a földre koppant.
– Ezt meg kéne mutatnod valakinek. Lehet, hogy eltört a bordád.
– Jól vagyok – közölte kurtán, amikor egy újabb vámpír lépett be
egy telefonnal a kezében.
– Önt keresik – nyújtotta felém, és láttam, hogy a tekintete máris
vándorútra indult.
39 KAREN CHANCE

– Van ebben a lakosztályban olyasvalaki, aki még nem látott

engem meztelenül? – méltatlankodtam, megragadva a takarót és a
telefont is.
– Őszintén remélem, hogy van, Cassandra.
Sóhajtottam, és hagytam, hogy a fejem a kerevet párnázott
peremére puffanjon. Mircea épp aktuális hangulatát már abból meg
lehetett állapítani, hogy miként szólított engem. Amikor igazán
jókedvű volt, a dulceatǎ nevet használta. Ez egy román becézés,
hozzávetőlegesen azt jelenti: kedvesem, drágaságom. Ha kevésbé
volt vidám és boldog, egyszerűen Cassie-nek hívott. Amikor pedig
legszívesebben tombolt volna dühében, de nem tehette, hisz
mégiscsak ő volt Mircea Basarab herceg, a nagy tekintélyű Észak-
amerikai Vámpír Szenátus tagja, aki minden körülmények között
megőrzi hidegvérét – nos, akkor Cassandra lettem.
A Cassandra soha nem jelentett jót. Ám ezúttal nem hibáztathatott
azért, ami történt.
– Erről most egyáltalán nem tehettem – tudattam vele is gyorsan,
majd felszisszentem, mert Marco talált egy újabb, mindeddig
kezeletlen sebet.
– Nem azért hívtalak, hogy felelősségre vonjalak.
– Akkor meg minek Cassandrázol?
– Megijesztettél. Pár percig nem éreztelek.
– De hisz New Yorkban vagy! – meredtem a telefonra. – Hogyan
érezhetnél engem?
– A köteléken keresztül.
– Van köztünk kötelék?
– Hát persze hogy van, dulceatǎ – sóhajtott. – Hisz te vagy a
feleségem.
A vámpírtörvények szerint, gondoltam, de hangosan nem
mondtam ki, mert az automatikusan Cassandrára váltást
eredményezett. A frigyünket szentesítő szertartás ugyanis – már
amennyiben annak lehetett nevezni – véget ért, mire tisztában lettem
volna azzal, hogy mi történik. Igaz, ez amúgy sem számított sokat,
mivel a vámpírok házasságkötésük alkalmával nem szoktak olyan
apróságokkal foglalkozni, mint a menyasszony beleegyezése.
Csakhogy itt most rólam volt szó.
 HOLDVADÁSZ 40

Épp ezért randizgattunk Mirceával – vagy legalábbis én egész

biztosan azért csináltam, hogy kiderüljön, működőképes lehet-e
köztünk ez a kapcsolatszerű valami. Ő is beleegyezett, csak hogy
kibékítsen, de tudtam, hogy nevetségesnek tartja ezt az egészet.
Mircea olyan korban született, amikor a férfiak megszerezték
maguknak, amit akartak, és meg is tartották, ha elég erősek voltak
hozzá. Neki pedig soha nem akadt gondja az erejével.
Ami viszont az odafigyelést illeti…
– Figyelek – mormolta most egy bársonyos hang a fülembe.
Előrebillentettem a fejemet, hogy a hajam betakarja a telefont. Nem
mondhatnám, hogy ettől sokkal meghittebbé vált a beszélgetés, de
egyelőre csak ennyire futotta.
– Aha.
– És ez mit jelent? – érdeklődött szinte vidáman.
– Azt, hogy hülyeség az egész, csak túlságosan beálltam ahhoz,
hogy valami frappáns válasszal álljak elő – feleltem őszintén.
– Beálltál?
– Benyomtam, betintáztam, bekarmoltam.
– Tudom, hogy mit jelent a szó – közölte Mircea kissé érdesebb
hangon. – Csak az a kérdés, hogy miért?
Egy pillanatig haboztam. Az igazság ugyanis az volt, hogy amikor
magamhoz tértem, kissé hisztérikus állapotba kerültem. Válságos
helyzetekben egyre jobban feltaláltam magamat, talán azért, mert az
utóbbi időben egész komoly gyakorlatra tettem szert e téren. Utána
viszont… Nos, azzal még akadtak problémáim.
– Marco így látta jónak – feleltem végül.
Úgy tűnt, Mirceát nem elégítette ki a válasz.
– Marcóval majd elbeszélgetek – tájékoztatott –, ám jelen
pillanatban fontosabb az, ami az este történt. A többiek beszámolóját
már hallottam, de a te változatodat is szeretném.
Most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak.
– Nem tudom. Nem szellem volt, ebben biztos vagyok. Pritkin
pedig mérget venne rá, hogy nem is démon.
– Több ezer fajta démon létezik, Cassie. Hogyan lehetne biztos
abban, hogy…
– Márpedig egészen biztos benne – jelentettem ki.
41 KAREN CHANCE

– …neked pedig mostanában többükkel is meggyűlt a bajod. Én

azt mondom, mégiscsak egy démon lehetett.
– Én meg azt mondom, hogy e téren el kellene fogadnunk Pritkin
véleményét – kötöttem az ebet a karóhoz, de ennél többet nem
mondhattam. A tény ugyanis, hogy a mágus maga is félig démon,
nem volt széles körben ismert. Azt azonban, hogy pontosan milyen
démon lakozott benne, kizárólag én tudtam. És nem állt
szándékomban változtatni ezen.
– Nem lettem meggyőzve – ellenkezett epés hangon Mircea. – De
beszélnék vele. Ide tudod most hívni?
Nem tartottam túlzottan csodásnak az ötletet, mivel Pritkin és
Mircea olyanok voltak, mint a tűz és a víz, vagy még olyanabbak. De
nem tehettem mást, átnyújtottam a telefont. Nem sokat értettem a
köztük folyó beszélgetésből, egyrészt azért, mert Pritkin igencsak
tömören fogalmazott, másrészt Marco is folytatta a hátsóm
szilánkmentesítését.
– Kizárt, hogy ennyi üvegszilánk egyáltalán elfér a fenekemen –
méltatlankodtam összeszorított fogakkal, pár kínokkal teli perc után.
– Drágám, úgy nézel ki, mintha belehemperegtél volna.
– Mert tele volt velük a padló!
– Ha ilyesmit látsz, kerüld el azt a helyet – okított, miközben úgy
éreztem, több centiméter mélyen turkál a húsomban.
– Ó, legközelebb mindenképp ügyelek erre, mialatt egy gonosz
lény szállja meg a testemet!
– Démon volt – hangoztatta Marco mintegy lezárva a vitát.
– Dehogy volt démon! – vitázott Pritkin. Nem tudtam, Marcóhoz
vagy Mirceához beszél-e. – Igen, rohadtul biztos vagyok benne!
Tehát Mirceához.
– Jól van, ez most csípni fog egy kicsit – figyelmeztetett Marco
egy pillanattal azelőtt, hogy felgyújtotta a fenekemet.
– Basszus, basszus!
– Muszáj fertőtlenítenem – közölte szinte flegmán. – Te ugyanis
nem vagy vámpír, elfertőződhet a sebed.
– És az jobb, hogy szétégeted a seggem?
– Beszélni akar veled – nyújtotta a telefont Pritkin mogorva
arccal. Kikaptam a kezéből.
 HOLDVADÁSZ 42

– Mi van?
– Cassie?
Mircea nem volt hozzászokva, hogy egy nő ilyen hangon
beszéljen vele, de több értelemben is túlságosan sebzett voltam
ahhoz, hogy ez érdekeljen.
– Ha Pritkin azt mondja, hogy nem démon volt, akkor nem is volt
az. Az istenit neki, Mircea! Ő már csak tudja!
– És miért is, dulceatǎ? – kérdezte Mircea egész lágyan. Jó, oké,
lehet, hogy felül kell vizsgálnom a névhasználati szokásait. Néha
ugyanis akkor is becézett, amikor a legkevésbé sem volt elégedett.
– Mert démonvadász – feleltem erőt véve magamon, mielőtt még
valami meggondolatlan és ostoba dolgot találnék mondani. – Az a
munkája, hogy tudja.
– Nos, az embereimmel minden lehetőséget meg fogok
vizsgáltatni – jelentette ki Mircea, és csak remélni mertem, hogy az
idegen lényre céloz. – Téged pedig arra kérlek, ígérd meg, hogy nem
hagyod el a szállót.
– Mircea, de hát a szálló kellős közepén támadtak meg!
Gondolod, hogy ha itt maradok…
– Megdupláztam az őrségedet.
– Meg is triplázhatod, állhat egy őr minden rohadt
négyzetméteren, az sem jelent semmit. Ki jósolhatta volna meg,
hogy…
– Mi megjósolhattuk volna! – szakított félbe nyersen. – Tudtuk,
hogy számítanunk kell a támadásra. Csak arra nem gondoltam, hogy
ilyen hamar sor kerül rá. A koronázásig még tíz nap van hátra.
– De miért is várnának az utolsó pillanatig?
Mircea erre már nem válaszolt semmit, csak sokatmondó
hallgatásával hozta tudomásomra, hogy egyáltalán nem tartja
mulatságosnak a helyzetet.
No persze az utóbbi napokban nem sok vidámságban lehetett
része. Épp azon munkálkodott, hogy összehozza a Vámpírszenátusok
első világméretű együttműködését. Egész hónapban ez kötötte le,
ezért kellett New Yorkba utaznia, ahol a szenátorok gyűlést tartottak
a koronázási ceremóniát megelőzően. És bármilyen kifinomult
diplomáciai érzékkel is rendelkezett, egyértelmű volt, hogy ő maga
43 KAREN CHANCE

nem híve a megállapodásnak. A Szenátusok évszázadokon át

ármánykodtak egymás ellen, és meg kell hagyni, igencsak
hatékonyan.
A mestervámpírok pedig soha nem felejtenek.
Ott volt továbbá az épp tomboló háború és a koronázási
ceremónia, melyre Mircea birtokán fog sor kerülni. Bőven elegendő
volt, hogy ezek okozzanak fejfájást neki, nem akartam magamat is
gondként a nyakába varrni. Végül is, amit kért, azt nem volt nehéz
teljesíteni. Ráadásul máshol sem lettem volna nagyobb biztonságban.
– Jó, itt maradok – egyeztem bele.
– Remek. Akkor holnap este találkozunk.
– Holnap? Azt hittem, egy hétig ott kell maradnod.
– Igen, így indult, de… Megszereztem az információt, amit kértél.
Egy pillanatig nem esett le, mert nem emlékeztem rá, hogy bármit
is kértem volna Mirceától. Kivéve…
Hirtelen felültem. És azon nyomban nagyon meg is bántam.
Elakadt a lélegzetem, Marco pedig káromkodott egyet.
– Maradj már nyugton! – utasított, és visszanyomott a heverőre.
Ez jól jött, mert így volt időm visszanyerni az uralmat az
arcvonásaim felett.
– Tudod, a randinkról – pontosított Mircea teljesen
szükségtelenül.
– Á, igen – feleltem egészen emberi hangon, de éreztem, hogy a
telefont szorító tenyerem máris nedves lett az izzadságtól. Amit
ugyanis kértem Mirceától, az nem a szokásos vacsi-mozi kombináció
volt. Nem is számítottam rá, hogy össze tudja hozni – arról nem is
beszélve, hogy lesz-e kedve hozzá. De Mircea képes volt folyton
meglepetéseket okozni.
Részleteket akartam, mindent tudni szerettem volna, de nem
kérdezhettem. Úgy biztosan nem, hogy Pritkin a szoba túloldalán
állt, és éberen figyelt. Ha megsejtette volna a tervemet, egész
biztosan mindent elkövet, hogy megakadályozza. Lehet, hogy
valóban ez lett volna az ésszerű cselekedet, de semmiképp nem a
helyes. Ezúttal nem.
– Milyen ruhában legyek? – kérdeztem, azt remélve, hogy ezzel
nem árulom el magamat.
 HOLDVADÁSZ 44

– Klasszikus, formális öltözetben.

– Oké, már alig várom – feleltem, aztán letettem a telefont.
Egy perc múlva Marco is végzett a kínzással, és kötést rakott az
ülepemre. Óvatosan ülő helyzetbe csúsztam. Nem volt túlságosan
élvezetes, de a gondolataim egészen máshol jártak, úgyhogy nem
foglalkoztam a fájdalommal.
– Majd szerzünk neked egy olyan puha gyógypárnát –
nyugtatgatott Marco, amikor Pritkin lépett oda hozzám. Riadtan
láttam, hogy összeszűkült szemmel méreget.
– De ha nem szellem volt, és nem is démon, akkor micsoda? –
kérdeztem gyorsan, hogy megelőzzek minden kellemetlen kérdést.
Legnagyobb meglepetésemre a taktika bevált.
– Van egy elméletem, de még bizonyítékra van szükség hozzá.
– Miféle elmélet?
– Emlékszel még, hogyan sikerült elűzni? – kérdezte, miközben
megigazgattam magam körül a takarót, és a padlóra helyeztem a
talpamat.
– Arra emlékszem, hogy valamit odadobtál nekem.
– Egy fél nuncsaku volt. Össze akartam illeszteni a láncát, de nem
jutott rá időm.
– Fél nuncsaku? – húztam fel a szemöldökömet. – Miért pont azt
hajítottad felém?
Egy testetlen lényt ugyanis igencsak nehezen tudtam volna fejbe
kólintani vele. Pritkin zöld szemével rám nézett, és elég komolynak
tűnt ahhoz, hogy elvicceljem a dolgot.
– Mert ez volt az egyetlen tárgy a közelemben, ami tömör vasból
készült.
 4

Nem emlékeztem rá, hogy elaludtam, de így kellett történnie. Arra

eszméltem ugyanis, hogy egy sötét, csöndes szobában fekszem forró,
gyűrött ágynemű között. A fejem vadul lüktetett, a szám csontszáraz
volt. Egy rémisztően hosszú pillanatig azt hittem, megint megszállt
valami, mivel egyetlen tagomat sem tudtam megmozdítani.
Hamar rájöttem, hogy csak a gyötrő fájdalom miatt nem
engedelmeskednek az izmaim. A Marcótól kapott pirulák hatása
múlóban volt. De rémes tompultság maradt hátra utánuk az
agyamban, ez okozta, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerült
felkapcsolnom a villanyt. Az sem tett jót, hogy a szobámban olyan
forróság volt, akár egy kemencében. Természetesen légkondicionáló
is járt a lakosztályhoz, de nagyon úgy tűnt, hogy valami komoly
gubanc adódott vele.
Vagy egy percig forgolódtam izzadtan a már amúgy is teljesen
átázott lepedőn, amikor beláttam, hogy lőttek az alvásnak, és
kikászálódtam az ágyból. Magamra húztam egy kinyúlt ujjatlan
pólót, mely valamikor lila volt, mostanra viszont halvány
mályvaszínűvé fakult. Belebújtam egy viseltes melegítőnadrágba,
aztán kibotorkáltam az ajtón, hogy aszpirint és hideg vizet vegyek
magamhoz.
De nem találtam.
Az előszobából beeső fény hosszú árnyékokat vetett a fürdőben.
Úgy csillogott az ezernyi üvegszilánkon, mintha jégpáncél borítaná a
padlót, amely még mindig nedves volt, és az összegyűrt szőnyeg úgy
hevert rajta, mint valami sebesült állat. De a legrosszabb állapotban a
tükrök voltak. A jobb oldali megrepedt, a bal viszont teljesen
 HOLDVADÁSZ 46

megsemmisült. Olcsó farostból készült hátlapja is viharverten állt,

éles kontrasztot alkotva a helyiség fényűző berendezésével. Mintha
karmolásnyomok éktelenkednének egy gyönyörű nő arcán.
Azon kaptam magam, hogy reszket a kézfejem. Gyorsan
átkaroltam a testemet. Az én kedves, biztonságos fürdőszobám már
egyáltalán nem tűnt biztonságosnak. Nem mintha bármikor is az lett
volna, de eddig legalább úgy érezhettem.
Mostantól fogva már nem.
Sarkon fordultam, és kiléptem az előtérbe.
Amint felkapcsoltam a lámpát a lakosztály másik
fürdőszobájában, a fekete-fehér csempék hűvös ragyogással verték
vissza a fényt. Puha, luxusminőségű, vakítóan fehér törülközők álltak
egymásra pakolva a helyükön. A fekete márványpolcok csillogtak, az
ajándék tisztálkodószerek celofáncsomagolásban sorakoztak rajtuk.
Olyan rend volt, mintha épp most járt volna itt a takarítószemélyzet.
Mintha nem is történt volna semmi.
Kissé megnyugodva megmostam az arcomat és a kezemet, majd
használatba vettem a kaszinó emblémájával ellátott fogkefét. A
tükörbe nézve táskákat láttam a szemem alatt, a bőröm hullasápadt
volt, a hajam pedig szénaboglyaként állt. Odanyúltam az egyik
nagyobb tincshez, ami kemény állagúvá tapadt össze és enyhén zöld
árnyalatot kapott.
Ezt látva elgondolkodtam azon, vajon mi mindent zúdíthatott rám
Pritkin, és hogyan fogom mindezt eltüntetni magamról. Úgy
döntöttem, kezdetnek egy fürdő tökéletes lesz.
Épphogy eszembe villant a fürdés, amikor remegés futott végig a
testemen. A kezem görcsösen kapaszkodott a mosdókagyló szélébe.
A tükörbe bámulva láttam a hátam mögött a hófehér kádat, és
győzködni kezdtem magamat arról, hogy mennyire ostoba vagyok:
Ez csak egy fürdőkád, nem tud kárt tenni bennem.
De a testem másképp vélekedett erről.
A reszketés rángatózássá erősödött, és le kellett ülnöm, nehogy
elvágódjak. A mosdó alatti szekrénynek támasztottam a hátamat, a
kezemmel átkaroltam felhúzott térdemet, és vártam, hogy
csillapodjon a roham. Itt legalább nem volt olyan nagy a forróság.
Ezt a helyiséget soha senki nem használta. A vámpíroknak saját
47 KAREN CHANCE

szobájuk volt, ők ott intézték a tisztálkodást, a vendégeim számára

pedig a nappali mellett állt rendelkezésre egy külön toalett. Így aztán
itt senki nem terített kádkilépő szőnyeget a pepita mintás padlóra.
Ez azonban most vajmi keveset számított. A szekrény ajtaja is
rázkódott a testem remegésétől, a kis mágnes folyamatosan és
idegesítően kattogott, ahogy hozzáért a behúzófémhez, majd
eleresztette. Végül néhány centivel arrébb húzódtam, mire a fémes
zaj megszűnt ugyan, de a reszketésem nem hagyott alább.
Nagyon is jól tudtam, mi történik velem. Tinédzser korom java
részét azzal töltöttem, hogy meneküljek gyilkos hajlamú pártfogóm,
Antonio Gallina elől, aki négyéves koromtól fogva nevelt. Látnokok
– mármint az igaziak, nem a vásári szemfényvesztők – nem teremnek
minden bokorban, és amikor Tony rájött, hogy az egyik, történetesen
halandó ember munkatársának a lánya ilyen képességgel rendelkezik,
egyszerűen magához vett. A szüleimet pedig a lehető legvéglegesebb
megoldással távolította el a képből.
Azt hitte, sikerült minden nyomot elrejtenie, de egyvalamit
kihagyott a számításból: valóban látnok vagyok. A szüleim egy óriási
narancsszínű és fekete tűzgolyóban vesztették életüket, amikor az
orgyilkos bombája felrobbant. Tíz évvel később egy látomásban
éreztem a hőhullámot az arcomon, az orromat facsarta a füst, és a
nyelvemmel megízlelhettem a port az ajkamon.
Egy órával ezután már szökésben voltam. Előkészületekre alig
volt időm, és fogalmam sem volt arról, merre induljak. Nem csoda,
hogy az óriási stressz hatására rövid időn belül pánikrohamok
kerítettek hatalmukba.
A leghevesebbet egy buszpályaudvaron éltem át, amikor úgy
véltem, Tony egyik fogdmegjét pillantottam meg a tömegben. A
jegyemet már megváltottam, ott szorongattam a kezemben, de
hirtelen azt sem tudtam, hová is szól. A papírdarabkán persze rajta
volt a busz száma, de a kezem remegett, és a szemem képtelen volt a
számokra, betűkre fókuszálni. Amikor meg végre sikerült, és
elolvastam a feliratot, nem tudtam értelmezni. Mintha csak valami
számomra ismeretlen nyelv szavai lettek volna.
Akkor szerencsém volt. A buszt lekéstem, de Tony haramiája sem
talált rám – ha ő volt az egyáltalán. Ez sosem derült ki, de
 HOLDVADÁSZ 48

gyanítható, hogy összekevertem valakivel. Mert még Tony nem túl

csavaros eszű alkalmazottainak sem lett volna nehéz dolguk, hogy
kiszúrják a pályaudvar kellős közepén ácsorgó, nyárfalevélként
reszkető lánykát.
Évek óta egyetlen pánikrohamom sem volt. Azt hittem, végleg
megszabadultam tőlük. De az is igaz, hogy a félelmet sosem lehet
teljes mértékben legyőzni.
A reszketés lassan csillapodott. Lehunytam a szemem, és a
fejemet nekitámasztottam a lakkozott fának. Hullafáradt voltam, de
tudtam, hogy nem jönne álom a szememre. Így biztosan nem. Igaz,
semmi máshoz nem volt igazán kedvem – a fürdést leszámítva, ami
viszont ezek után szóba se jöhetett.
Mégis annyira vágytam utána. A testemet fájdalom gyötörte, a
hajam bűzlött, a bőröm viszketett. Talán a rám száradt habfürdőtől,
amit nem volt időm leöblíteni. Igazából nem is olyan érzés volt,
mintha szappan lenne. Inkább olyan, mint amikor valaki megérint itt-
ott. Kemény, érdes ujjhegyek, melyek a pajzsaimat próbálgatják.
Utat keresnek, ahol belém juthatnának…
Egy kéz ragadta meg a karomat. Felsikoltottam, felugrottam, és
jól bevágtam a fejemet a mosdókagyló kitüremkedő oldalába.
Menekülni próbáltam, de nem szabadultam a vasmarok szorításából.
Éreztem, hogy a torkom mélyén, a tüdőmben már újabb,
kétségbeesett sikoly van készülőben, ám ekkor végre meghallottam,
hogy valaki a nevemet mondogatja…
És felnézve Marco meglepett fekete pillantásával találkoztam.
Abbahagytam a vergődést, és egy percen át csak lihegtem. Nem
tudtam eldönteni, kettőnk közül ki ijedt meg jobban. Végül magához
húzott, átölelt hatalmas karjaival, és a szerinte minden bizonnyal
finomnak és gyengédnek vélt mozdulatokkal dörgölni kezdte a
fejemet. Én inkább úgy éreztem, mintha a maradék bőrt is szeretné
leradírozni, de ez sem érdekelt.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva.
Nem tudtam, mit válaszoljak, mert egyáltalán nem voltam jól.
– Bocs a másik fürdőszoba miatt. Azt is rendbe fogjuk tenni, de
azt hittük, reggelig aludni fogsz.
49 KAREN CHANCE

Bólintottam, de nem néztem fel, mert nem tudtam volna uralkodni

az arcvonásaimon.
– Valamit kellene mondanod – folytatta kis szünet után. –
Különben telefonálnom kell, és jönnek az orvosok. Jó nagy
felfordulás lenne, és azt hiszem, abból épp elég volt erre…
– Fáj a fenekem! – fakadtam ki. Teljesen haszontalan információ
volt, ha mégoly igaz is. De legalább azt elértem vele, hogy Marco
röviden felkacagott.
Eddig guggolt mellettem, de most ő is leült. Valahogy
befészkelődött irdatlan nagy testével a mosdó és a kád közé.
Hatalmas volt és meleg, egy megnyugtatóan szilárd pont. Hirtelen
lehetetlennek tűnt, hogy bármi bajom essék, ha Marco a közelemben
van.
– Az enyém is – jelentette ki könnyed társalgási hangnemben. – A
mester nagyjából szétszedte.
Eltelt pár pillanat, mire rájöttem, miről beszél.
– Hogy mit csinált?
Marco felnevetett, a hang mélyen zengett elő hordónyi
mellkasából.
– Na, így már jobb. Végre látok egy kis színt az arcodon.
– Akkor csak hazudtál? – kérdeztem.
– Nem, de akkor is jó érzés mérgesnek látni téged. Olyan cuki
vagy.
Csak ültem ott, mert mint általában, most is azt éreztem, hogy
nem vagyok képben.
– Tehát nem hazudtál?
Megrázta a fejét.
– Mircea tényleg leszúrt?
Bólintás.
– És mégis miért?
– Mert gyógyszert adtam neked.
Megint eltelt egy kis idő, amíg leesett.
– De hisz csak pár szimpla fájdalomcsillapító volt!
– De az a fajta, amiben kodein is van. És úgy tűnik, a Pythiának
nem szabad ilyet szednie. Semmi olyat, ami meggátolja abban, hogy
használja a képességeit. A mester azt mondta, védtelenné tettelek.
 HOLDVADÁSZ 50

– Ez nevetséges! Ma éjjel már amúgy se lettem volna képes

ugrani.
– Lehet, de nem is ez a lényeg.
– Hát akkor mi a lényeg?
– Amit már mondtam neked – vonta meg a vállát. – A vámpírok
nem szeretik, ha tehetetlennek érzik magukat. Ez duplán igaz a
mesterekre, és talán triplán a Szenátus tagjaira.
– De akkor sincs rendben az, hogy rajtad töltse ki a haragját.
– Lehet, de én tudom, hogy őt mi mozgatja – helyezkedett el
Marco hátát a mosdószekrénynek vetve, mintha épp berendezkedne
arra, hogy az egész éjszakát ott töltse. Lehet, hogy rendszeresen
tartott terápiát a fürdőszobában felbukkanó hisztérikus nőknek. –
Oda vitt téged, amit a legbiztonságosabb helynek tartott az egész
világon. Pár emeletre tőlünk itt az egész Szenátus, az összes őrével és
védelmezőjével, nem is beszélve azokról, amiket ráadásként
helyeztetett erre a lakosztályra. És a legjobb embereit bízta meg
azzal, hogy őrizzenek téged. Például nézz csak rám.
Halványan elmosolyodtam, mert nyilván ezt várta el.
– De akkor mi a gond?
– A gond az, hogy még ez sem elég. Ahányszor leveszi rólad a
szemét, valaki vagy valami megpróbál kicsinálni téged. Ez az, ami
megrémiszti. Nincs hozzászokva ehhez az érzéshez. Olyan rég
találkozott vele utoljára, hogy talán már meg is feledkezett a
létezéséről.
– De jó lehet neki – motyogtam.
– Nem hiszem, hogy annyira élvezné – felelte Marco szárazon.
Erre nem válaszoltam, mert nem volt mit mondanom. Fogalmam
sem volt, mivel tarthatnám a lelket Mirceában, hiszen magamban
sem sikerült. Itt voltam én, a nagyszerű látnok, csakhogy sosem
láttam semmi jót, csupán halált és pusztulást.
Őszintén reméltem, hogy mindez nem azért volt, mert ezeken
kívül semmi más nem várt rám.
– Épp most tanítom az új srácokat, hogyan kell veszíteni a
pókerben – közölte Marco. – Nem akarsz beszállni?
– Á, pocsékul játszom – ráztam meg a fejemet.
– Annál jobb. Legalább végre nyerhetnek is valami kis pénzt.
51 KAREN CHANCE

– Hogy utána azt is elszedd tőlük, mi?

A vámpírokra jellemző kecses mozdulattal állt fel, ami döbbenetes
volt egy ekkora méláktól.
– Ez lenne a terv.
– Azt hiszem, kihagyom – jelentettem ki, miközben segített talpra
állnom, de azért követtem az előszobába.
Mielőtt beköltöztem, a lakosztályt olyan emberek bérelték,
akiknek több pénzük volt, mint eszük. Drága szobákkal kárpótolták
magukat azért, amiért a szállásdíj százszorosát verték el egyetlen este
alatt a rulettasztaloknál. Ez a lakosztály különösen nagy
népszerűségnek örvendett, mivel egy kis társalgó is tartozott hozzá
biliárdasztallal. A vámpírok azonnal kisajátították maguknak ezt a
helyiséget. Itt lökdösték a golyókat, vagy, ahogy ezúttal is, ülték
körül a kártyaasztalt.
Marco is csatlakozott hozzájuk, én pedig a konyha felé vettem az
irányt. Aszpirint nem találtam, mert a vámpírokat sosem kínozta
fejfájás. Sör akadt ugyan, de ahogy a fejem zsongott, nem lett volna
tanácsos benyakalnom, így érintetlenül hagytam Marco készletét.
Kóvályogtam még egy kicsit, mert túl meleg volt ahhoz, hogy
aludni tudjak. A nappali egyik ablakán találtam egy kanapé formájú
lyukat, melyen keresztül a klíma szorgosan hűtötte egész Nevadát.
Már értettem, mitől a nagy forróság. Az őrök nyilván meghallották a
káromkodásomat, mert néhányan bedugták a fejüket az ajtón, és egy
pillanatig fürkésző tekintettel bámultak rám. Tüzesen izzó szemük
szinte ragyogott a sötétben.
Kiléptem a teraszra.
Közel sem volt akkora, mint az, amelyik a fenti apartmanhoz
tartozott. Azon elfért egy medence, egy bár, és vagy tucatnyi bulizó
vendég. De azért ide is sikerült beszuszakolnom egy pihenőfotelt és
egy kisebb méretű asztalt. A korlátra szélcsengőket akasztottam,
melyek most is csilingeltek a sivatag felől érkező fuvallatban. Meleg
volt, de egy fokkal kellemesebb, mint odabent, ahol a saját levemben
párolódtam.
Ebbe a magasságba a közlekedés zaja már nem szűrődött fel, így
szinte kísérteties volt a csend. Igaz, itt mindig ez a jellemző. A
vámpíroknak nem kellett hangosan beszélgetniük egymással, és néha
 HOLDVADÁSZ 52

órákig nem szólaltak meg, ha én nem tettem fel nekik valamilyen

kérdést. Ritkán tévéztem, legfeljebb csak a szobámban, a rádiót
pedig mindössze egyszer kapcsoltam be, de az őrök közül többen
olyan fancsali képet vágtak, hogy azonnal elzártam.
A jobb napokon is úgy éreztem magamat, mintha egy múzeumban
lennék, de nem látogatóként. Inkább mintha én magam lettem volna
a kiállított anyag, amire néma őrök vigyáznak, nehogy rablók karmai
közé kerüljön. Ezen az éjszakán rádöbbentem: szép lassan megőrjít
ez az érzés.
Néhány perc múlva visszatértem a szobába, és vetettem egy
pillantást az órára, amely szerencsésen átvészelte a felfordulást. Fél
tízet mutatott. Ezek szerint nem aludtam túl sokat. Igazság szerint
már késő volt ahhoz, hogy bárkit is felhívjak, de talán…
Megcsörrent a telefon.
Felugrottam, és épphogy sikerült elfojtanom a feltörő sikkantást.
Az idegeim nem voltak a csúcson. Aztán csak bámultam a
készüléket, azt remélve, hogy a másik szobában felveszi valaki, és
így megúszom a bájcsevegést. De senki nem tette meg ezt a
szívességet. Végül Marco lépett be az ajtón, az egyik kezében egy
hosszú nyakú pohárral, a másikban öt kártyalappal.
– Most felveszed, vagy mi lesz? – kérdezte inkább kíváncsian,
mintsem bosszúsan.
Felvettem.
– Halló.
– Te meg miért vagy ébren?
Pritkin ingerült hangja mosolyt csalt az arcomra. Elfordultam,
hogy Marco ne lássa.
– Azért, hogy felvegyem a telefont.
– Nagyon vicces. De miért nem alszol? Már éjjel egy is elmúlt.
Újra az órára sandítottam, és megállapítottam, hogy akkor
mégsem élte túl a vihart.
– Nagyon meleg van.
– Itt mindig rohadtul meleg van – értett egyet velem legnagyobb
meglepetésemre. Soha nem hallottam még panaszkodni emiatt, de
feltételeztem, hogy mivel az angol időjáráshoz szokott, a vegasi
53 KAREN CHANCE

augusztus elég nagy szívás lehetett neki. És ugye, hála nekem, az ő

hálószobája falán is tekintélyes lyuk tátongott.
– Nincs valami hideg, amit ihatnál?
– Sör.
– Szerintem már így is baromira másnapos leszel – horkantott a
kagylóba. – Hívd a szobaszervizt.
– Végül is miért ne – helyeseltem.
Pritkin kivárt. Nem mondtam semmit, mert tudtam, ennyire nem
lehetek szánalmas. Nem volt vészhelyzet, mit mondhattam volna
még neki? Azt, hogy utálom a hőséget, unatkozom és félek
egyszerre, és szeretnék beszélgetni valakivel, akinek még ver a
szíve?
Ó, igen, ez aztán érett gondolkodásra vallana. Pont olyanra,
amilyen illik egy Pythiához. Így nem…
– A mágus az? – kérdezte Marco türelmetlenül, mintha nem
hallotta volna tökéletesen tisztán minden szavunkat.
– Igen.
– És átjön?
– Igen – felelte Pritkin újabb meglepetést okozva.
– Mondd meg neki, hogy hozzon sört – ajánlotta Marco. – Már
csaknem kifogytunk, és az átkozott szobaszolgálat lószart sem ér.
– Azt mondja…
– Hallottam – nyugtatott meg Pritkin, majd se szó, se beszéd
letette. Nem is értettem, miért mosolygok, miközben átmentem a
konyhába, hogy megnézzem, maradt-e elég tiszta poharunk.
– Ó, a francba! – kiáltott fel Marco. – Nem mondtad meg neki,
hogy milyen sört hozzon. Tutira azok a fura angol sörök lesznek
nála.
– Ale – emlékeztette az egyik vámpír komor hangon.
– A fenébe!
Visszatértek a játékhoz, amíg én elöblítettem a poharakat. Úgy
tűnt, a vámpírmesterek a szemeteszsákot még kiviszik, de a
mosogatásnál már meghúzzák a határt. Nem mintha annyi
tennivalójuk lett volna vele, hiszen az utóbbi napokban szinte
kizárólag a szoba-szerviztől rendeltem az ételt.
 HOLDVADÁSZ 54

Miután végeztem, megpróbáltam egy hajkefével rendet vágni

varázslöttyökkel átitatott hajamban. Még akkor is ezzel vacakoltam,
amikor megszólalt a csengő. Feladtam, hátul lófarokba fogtam a
hajamat, és átmentem a konyhába. Pritkin már ott volt, épp
kicsomagolt a barna élelmiszeres papírzacskókból.
– Foster’s – közöltem Marcóval, aki gyanakvó képpel kukucskált
bele az egyikbe.
– És még hideg is – nyugtázta a vámpír megkönnyebbülten.
– Miért ne lenne az?
– Azt hittem, ti britek forrón szeretitek.
– Forró sör? – nézett rá Pritkin undort tükröző arccal.
– Ezt beszélik.
– Csak mert mi nem jégkásaként isszuk, hogy legalább az a
kevéske íz érezhető legyen, amit ti, jenkik, véletlenül belefőztetek?
– Hű, de érzékeny vagy – felelte Marco, és belekortyolt a sörbe.
Belenéztem a másik szatyorba, de csak egy halomnyi kis dobozt
rejtett. Kiemeltem az egyiket, és láttam, hogy tea. Hamar kiderült,
hogy az összes dobozkában tea van: borsmenta, kamilla, zöld,
fekete… Mintha a bolt teljes készletét felvásárolta volna.
– Szükséged van valamire, ami megnyugtatja az idegeidet, de nem
fog kiütni – magyarázta.
– Nem hinném, hogy a tea képes lenne erre – ellenkeztem
keserűen. – A mostani életemet elnézve biztosan nem.
– Akkor meg leszel lepve – vonta fel szőke szemöldökét.
Térült-fordult, majd egy teáskannával a kezében tért vissza. Nem
is tudtam, hogy van ilyen a konyhánkban. Nekilátott, hogy megfőzze
a teát. Kivettem egy almát a gyümölcsöskosárból, és az asztalra
tettem.
– Szóval azt mondod, az erdők népétől jött? – kérdeztem, mert
nem sikerült sok mindent megtudnom, mielőtt álomba merültem.
– Nem tudom, miféle szerzet volt – mondta Pritkin olyan arccal,
mintha fájt volna neki ez a beismerés. – Az erdők népének nincs
testetlen alakja, márpedig a te támadódnak nagyon is volt. Ráadásul
leírást is tudtál adni róla, méghozzá egész jót, ahhoz képest, hogy
csak egy szemvillanásig láttad.
– És ez mit számít?
55 KAREN CHANCE

– Elég sokat, mert ha tőlük jött volna át, akkor semmit nem láttál
volna belőle.
– Te is láttál valamit – mondtam összpontosítva. Egy vékonyka
buborék jelent meg a gyümölcs körül, olyan törékeny és átlátszó,
akár a szappan habja. És ránézésre semmivel sem volt hatékonyabb
annál.
– Van a véremben valamennyi az erdők népéből is – fejtegette
Pritkin, de ő is az almát nézte. – Ennek köszönhetően olykor
megérzem, ha a közelemben vannak, de ez a képességem egyáltalán
nem tökéletes. Néha azonban, ha bűbáj alatt állnak, akár úgy is
kinézhetnek, mint amit én láttam: egy sötét felhő formáját ölthetik.
Ezért is dobtam oda neked a nuncsakut – mondta, majd megrándult
az ajka. – No meg azért, mert kifogytam az ötletekből.
– Talán bennem is lehet egy kis tündérvér – találgattam. Nem
tudtam eleget a családomról ahhoz, hogy bármiben is biztos lehessek.
– Benned nincs.
– Honnan tudod? Talán ezt is látod?
– Nincs rá szükségem. Ha akár csak egy cseppnyi is lenne benned,
az a család, akihez tartozol, a magáénak követelhetne téged. Akkor
pedig nemcsak a Kör és a Szenátus harcolna érted, hanem már rég
beszálltak volna ők is.
Pritkin az Ezüst Körről beszélt, a világ mágusainak első számú
közösségéről. Ez a testület fogta össze a természetfeletti világ
emberek alkotta sokaságát, éppúgy, ahogy a Szenátus a vámpírok
felett gyakorolta a hatalmat. A Kör egyik fontos feladata volt, hogy a
mindenkori Pythiát egyrészt védelme, másrészt irányítása alatt tartsa.
Ez viszonylag könnyen ment, hiszen a posztot rendszerint olyan
jelölt örökölte, akit az előző Pythia készített fel. Így biztosították,
hogy mindig a Körhöz hű utód kerüljön magas beosztásba.
Legalábbis így volt ez mostanáig. A legutolsó trónörökös, egy
bizonyos Myra nevű szibilla azonban alattomos kis szuka volt, és a
Pythia hatalma úgy döntött, más lehetőség után néz.
A Kör nem volt elragadtatva a választásától, de végül sikerült szót
értenünk egymással. Ennek eredményeképp legalább már nem
akartak mindenáron eltüntetni engem a föld színéről. Ugyanakkor
arra is jogot formáltak, hogy mindenki mással szemben garantálják a
 HOLDVADÁSZ 56

biztonságomat. Épp ez jelentette a problémát, mivel a vámpírok

ugyanígy vélekedtek, és a Szenátus nem híve az osztozkodásnak.
Más se kellett még nekem, minthogy egy újabb csapat szálljon be
a marakodásba.
– Nem, egyáltalán nincs bennem tündérvér – jelentettem ki
hevesen.
– Gondolhatod, hogy leellenőrizték – magyarázta Pritkin –, és
nincs. De ez azt is jelenti, hogy semmit se láthattál volna.
– Oké, felfogtam. Mivel láttam, nem az erdők népéhez tartozik.
Nem volt démon, se szellem, se ember, se vérfarkas. Mi maradt ki?
– Épp ez a kérdés – könyökölt egyik kezével az asztalra. – Annyit
tudunk, hogy a vassal sikerült elkergetni. És tudomásom szerint csak
egyetlen lény van, amely így reagál erre az anyagra. Persze lehet akár
puszta véletlen is, hogy pont azt a pillanatot választotta a távozásra,
de…
– De az piszok fura egybeesés lenne.
– Igen – pislantott a buborék felé, amely rezgett, mintha valaki
levegőt fújna belé. – Mit csinálsz?
Az almát borító vékonyka hártya elpattant, hangtalanul foszlott
szét. Sóhajtottam egyet.
– Már semmit – feleltem.
– És akkor mit próbáltál csinálni?
Elfojtottam az érzést, ami arra ösztönzött, hogy egy hatalmas
csapással péppé zúzzam a gyümölcsöt.
– Öregíteni – vetettem oda nyersen. – Jonas azt mondta, Agnes
képes volt egy almamagból összeaszott gyümölcsöt varázsolni, majd
az egész folyamatot visszafelé is megismételte. Az egész életútját pár
másodpercbe sűrítette.
Pritkin kézbe vette a gyümölcsöt, ami kerekded volt, tökéletes
formájú, és élénkpiros színben pompázott. Akárcsak társai a
kosárban. Mintha semmit nem változtattam volna rajta.
– Fáradt vagy.
– Aha, és persze sosem fognak ilyenkor megtámadni.
– Attól viszont nem lesz jobb, ha a végkimerülésig hajszolod
magadat – húzta össze a szemöldökét.
– Mondja az, aki egy hegy körül kergetett fél napon át.
57 KAREN CHANCE

– Mert az még azelőtt volt, hogy kiderült, olyan fenyegetéssel

állunk szemben, ami kijátssza a védelmezőket. Azt hittük, itt mindig
biztonságban pihenhetsz.
Biztonság. Na persze, mintha bárhol, bármikor biztonságban
érezhetném magamat. Megfordultam, és sietős léptekkel elhagytam a
konyhát.
 5

Az erkély még mindig meleg volt és ijesztő. Ez utóbbi hatást

leginkább a fölötte villódzó neonfelirat keltette, mely úgy nézett ki,
mintha bármelyik pillanatban rám zuhanhatna. Valójában azonban
semmi baj nem volt vele. A szálló arculatát ugyanis a pokol
témaköre határozta meg, és a felirat is e koncepció része volt. A
Bates Motelre hajazott, amit általában elég felkavarónak találtam.
Ezen az éjszakán viszont tökéletesen illett a hangulatomhoz.
Pritkin is követett. Szó nélkül a kezembe nyomott egy hideg kólát,
amit az ég tudja, honnan halászott elő. Feltételeztem, hogy a tea még
nincs kész.
Én sem szóltam semmit, csak elvettem, és közben szinte
nevetséges hálát éreztem. Egyszerűen nem akartam beszélgetni. Azt
nagyon is akartam, hogy ő ott legyen mellettem, bár nem értettem,
miért. Talán csak az kellett, hogy együtt ihassak valakivel. Akkor és
ott ez kiváló programnak tűnt. Leültem a fotelbe, Pritkin meg a
lábtartóra telepedett, és egy ideig csak csendben iszogattunk együtt.
Pár perc után hátradőlt, neki a korlátnak, én pedig arrébb raktam a
lábamat, hogy helyet adjak neki. Minden bizonnyal nem voltam elég
gyors, mert egy nagy, meleg kéz csúszott a jobb lábfejemre. Aztán
pedig ott is maradt, mintha csak elfelejtette volna odébb húzni.
Odapillantottam. A mágus keze furamód finom, szinte elegáns
volt teste többi részéhez képest. Erős, hosszú ujjak, arisztokratikus
csontozat és rövidre vágott körmök. Mindig is úgy nézett ki, mintha
valami előkelő úriembertől kérte volna kölcsön a kézfejeit, de már
nagyon kívánkoznának vissza, hogy végre egy tisztességes
manikűrben részesülhessenek.
59 KAREN CHANCE

Ezúttal varázsfőzetek zöld és barna foltjai tarkították a bőrét, talán

a délutáni találkozás mementójaként. Azon gondolkodtam, vajon a
bőrről hamarabb lemoshatók-e, mint a hajról. Gyanítottam, hogy a
válasz: igen.
Hátradöntöttem a fejemet, és felnéztem a horrorfilmből lopott
neoncsőre. Enyhe szellő suhant át a teraszon, a szélcsengők halkan
megrezdültek. A hőség még mindig óriási volt, de azon kaptam
magam, hogy nem törődöm vele.
– Elmondod, mi a baj? – törte meg végül a csendet.
– Honnan tudod, hogy baj van?
– Éjjel egy órakor ébren vagy egy olyan nap után, amilyen egy
tengerészgyalogost is kifektetne. Sápadt az arcod, és feszült vagy.
Pár órával ezelőtt valami megpróbált megölni, és kis híján sikerrel
járt. Kihagytam valamit?
Ami azt illeti, igen, kihagyott, de arról végképp nem akartam
beszélni. Két tenyerem között dörzsölgettem a hideg fémdobozt,
hogy egy kicsit lehűtsem a véremet. Sajnos az üdítő egyre jobban
felmelegedett a kezemben. Letettem hát, de így meg nem volt mit
tennem a kezeimmel, és ez csak azt eredményezhette, hogy
bármelyik pillanatban rájuk törhetett a reszketés. Felkaptam hát egy
igencsak elhasznált pakli tarot-kártyát, ami az egyik oldalsó asztalon
hevert.
– Jól vagyok – nyugtattam feszülten.
– Hát persze. Hiszen te vagy az egyik legerősebb ember, akit
ismerek.
Eltelt pár másodperc, mire felfogtam a szavai értelmét, mivel
olyan lazán vetette oda, mintha csak az időjárásról beszélne, vagy azt
kérdezné, hány óra van. Csakhogy Pritkin nem szokott így beszélni.
A dicséret nála kimerült egy biccentésben, aztán már közölte is, hogy
hajtsam végre újra, bármivel is próbálkoztam éppen. Még akkor is,
ha lehetetlennek látszott.
Ez azonban most gyanúsan úgy hangzott, mint valami elismerés.
Hű, ennyire pocsékul nézhetek ki?
Egy kis ideig csak forgattam a paklit a kezemben. Régi volt, a
lapok enyhén zsírosak, de jó érzés volt megfogni őket. Mert hozzám
tartoztak. Pritkin kérdőn nézett rám.
 HOLDVADÁSZ 60

– Tudod, ez csak amolyan rossz beidegződés – magyaráztam.

Kinyújtotta a kezét, én pedig átadtam neki a kártyát. Néhányszor ő
is átpörgette a lapokat, miközben koncentrált valamire.
– Ezt megbűvölték.
– Egy barátomtól kaptam születésnapi ajándékként. Jó rég volt.
Egy kicsikét… különc pakli.
– Különc?
Visszavettem a csomagot. Meg sem próbáltam szétteríteni, mert
tudtam, hogy abból baj lenne. Elég volt a tetejét széthúzni, és máris
kiugrott az egyik lap – hála az égnek, ezúttal csak egy. Máskülönben
azonnal elkezdtek volna beszélgetni egymással.
– A fordított Hold – fuvolázta egy kellemes, megnyugtató hang,
mielőtt visszadugtam a kártyát a többi közé.
– Ezt… ez mondta? – kérdezte Pritkin döbbent arccal.
– Persze részletes útmutatást nem ad – magyaráztam. – Inkább
olyan, mint egy mágikus szélkakas. Megmutatja, milyen lesz az
elkövetkező napok, esetleg hetek általános hangulata.
– És most milyen időre számíthatunk?
– A fordított Hold olyan tevékenységre, olyan ciklusra utal, ami
önmagát ismétli.
– De ez jó folyamat?
– Ha az lenne, akkor tuti, hogy nem jelezte volna – mormogtam,
mire a mágus felvont szemöldökkel reagált.
– Én nem látok előre jó dolgokat – tudattam vele kurtán. – Amúgy
meg a kártyák jelentését sokféleképpen lehet értelmezni. Az igaz,
hogy a fordított Hold többnyire sötét idők érkezését jelzi. Tudod,
mint a hold sötét oldala.
– Mennyire sötét?
– Az attól függ. Az egyén szempontjából jelentheti a mély, esetleg
eddig eltitkolt, mélyen eltemetett érzelmek előtörését, némi
zavarodottságot…
– És nagyobb távlatokban? Mondjuk a közösségek szintjén?
– Jelezheti sötét szándékú egyének felbukkanását, a rend helyett a
káosz térnyerését. Háborúkat, forradalmakat, lázongásokat.
– Oké, szóval tényleg elég sötét – összegezte szárazon.
61 KAREN CHANCE

– Általában az – ismertem el, majd hozzátettem a szokásos

figyelmeztetést. – De a tarot csak egy jelzést ad, nem ő maga a
végzet. A jövőnkben semmi nincs előre eldöntve, amíg meg nem
történik. Mi magunk formáljuk a jövőnket minden nap minden
pillanatában. A saját döntéseink alakítják, legyenek jók vagy rosszak.
– Ezzel mindenki így van – húzódott cinikus mosolyra Pritkin
szája. – Csak épp a szándék és az elérni kívánt cél nem mindenkinél
ugyanaz, igaz?
– Hát igen – feleltem a háborúra gondolva. Szórakozottan
felemeltem a kólásdobozt, és bele is kortyoltam. Rá kellett jönnöm,
hogy a langyos kóla még mindig olyan ízű, akár az akkumulátorsav.
Gyorsan letettem a dobozt.
– Van egy naptár a hűtőn – jegyeztem meg kis idő múltán. Pritkin
egy szót sem szólt. – Nem is értem, hogyan sikerült elérni, hogy ott
maradjon. Az ajtó rozsdamentes acélból készült, azon semmi nem
tapad meg.
Belekortyolt a sörébe.
– De mégis ott van – folytattam. – Mindennap látom. Rögtön,
ahogy felkelek és odalépek a hűtőhöz, hogy igyak valamit… –
nyaltam meg a szám szélét.
– A koronázás – mondta nem kérdő hangsúllyal.
– Igen.
Végül is erről volt szó. Persze számos gondom akadt. Meg kellett
tanulnom bánni az erőmmel, és el kellett érnem, hogy a Szenátus és a
Kör is komolyan vegyen. Aggasztott, hogy a háború kapcsán
semmilyen értékelhető látomásom nem volt, ráadásul most még
valaki az életemre is tör. Már megint.
A koronázás persze más tészta. Számomra mégis egyfajta
jelképévé vált mindannak, ami a nyakamba zúdult. Egyre gyorsabban
közelgett az a nap, amikor engem, Cassie Palmert a világ első számú
látnokaként fognak ünnepélyesen bemutatni a természetfeletti
közösségek tagjainak. Akik minden bizonnyal nagy egyetértésben
fogják szétröhögni magukat rajtam.
No nem mintha hibáztathatnám őket ezért. Két hónappal – sőt, ha
pontosak akarunk lenni, még annyival sem – ezelőtt egyszerű
titkárnő voltam egy utazási irodában. Felvettem a telefont,
 HOLDVADÁSZ 62

előkészítettem az aktákat. Ha kellett, elhoztam a tisztítóból a főnök

francos öltönyeit.
A szabadnapjaimon tarot-jósként dolgoztam, mert a minimálbért
épphogy meghaladó fizetésemből nehezen tudtam volna kicsengetni
a számlákat. Sajnos a jóslás sem lett nagy üzlet, mert az embereknek
általában nem tetszett, amit hallottak tőlem. Igazából egyikük sem
akarta tudni a jövőt. Inkább megerősítésre vágytak, reményre, hogy
másnap is legyen értelme felkelniük az ágyból. Akkoriban még mit
sem tudtam erről. Azt hittem, akit idejében figyelmeztetünk, az
jobban felkészülhet.
Ott, az erkélyen persze már világosan láttam, miért nem lett túl
sok visszatérő kuncsaftom. Nekem is jól jött volna egy kis
megerősítés, még akkor is, ha hazugság. És egyáltalán, semmiképpen
nem akartam belelátni a holnapba.
A sors iróniája, hogy immár ez volt a munkám.
– Az csak formalitás – jelentette ki Pritkin határozottan, miközben
az arcomat fürkészte. – Valójában már az elődöd halála óta te vagy a
Pythia.
– Gyakorlatilag igen. Csakhogy eddig még nem kellett semmit
sem tennem, igaz?
– Még hogy semmit nem kellett tenned? – húzta össze a
szemöldökét.
– Tudod, hogy értem. Semmi fontosat.
– Végeztél egy istenséggel! – ellenkezett, amire egy
szemforgatással reagáltam.
– Úgy mondod, mintha kiálltam volna vele párbajozni, vagy
ilyesmi. Te is nagyon jól tudod, hogy igazából lehúztuk őt egy
metafizikai klotyóban.
– A halott az halott – vonta meg a vállát.
Az efféle dolgokról meglehetősen gyakorlatiasan gondolkodott.
No persze én is ugyanezt tettem, amikor a kérdéses lény arra
készült, hogy az egész Földet felperzselje, épp velem kezdve. De
most akkor sem erről beszéltem.
– Azt akartam mondani, hogy senki nem várt még el tőlem semmi
olyat, amit a Pythiák csinálnak – pontosítottam. – De jön a
63 KAREN CHANCE

koronázás, és ahogy annak vége… Miközben még egy nyomorult

alma korát sem tudom megváltoztatni.
Fel akartam állni, de a lábamon nyugvó kéz nem engedte. Pedig
járkálnom kellett, hogy legalább részben kiadjam magamból a
negatív energiát, ami belülről emésztett, és ami nem hagyta, hogy
elaludjak. Ráadásul épp akkor, amikor nagyjából sikerült
meggyőznöm magamat arról, hogy csak paranoiás vagyok, és
minden rendben lesz, nos, akkor valami megpróbál belefojtani a saját
istenverte fürdőkádamba.
Nem álltam fel, mert ezzel elvesztettem volna ezt a kellemes,
emberi kapcsolatot. Valójában nem is értettem, hisz Pritkin nem volt
az az érzelgős, ölelkezős fajta. A kiképzések során csak akkor ért
hozzám, amikor a gyakorlat szükségessé tette, és persze, ha nagy baj
volt, kirángatott belőle. De visszaemlékezve egyetlen alkalmat sem
tudtam felidézni, amikor csak úgy, ok nélkül megérintett volna.
Újra hátradőltem a fotelban. Az erkély úgyis túl kicsi volt ahhoz,
hogy fel-alá sétálgassak.
– Jonas elmondta nekem, hogy az ugrásaid fürgébbek, mint
amilyeneket Lady Phemonoe valaha végrehajtott – folytatta Pritkin
Agnes uralkodói nevét használva. – És azokhoz is az erődet
használod. Ha ez ilyen jól megy, logikusnak tűnik, hogy másban is…
– Persze, csakhogy ez egyáltalán nem így működik. Legalábbis
nálam nem.
– Még alig egy hónapja gyakorolsz, miközben a legtöbb
trónörökös…
– Évekig tanulja, tudom. De hát pont erről van szó! Úgy érzem,
sosem fogom behozni a lemaradásomat. De ha meg is tenném, senki
nem fog hallgatni rám.
– Miért nem? Te vagy a Pythia.
– Nem, én inkább valamilyen… trófea vagyok, amiért meg kell
küzdeni. Most pontosan így bánnak velem. Így aztán, ha bármikor
látomásom lenne valami igazán fontos dologról, ki a frász figyelne
oda rám?
– Úgy tűnik, az ellenfeleink nagyon is kitüntetett figyelmet
fordítanak rád.
– Na, azt vettem észre.
 HOLDVADÁSZ 64

– És nem találod különösnek? Miért tennék, ha annyira erőtlen

vagy?
– De én vagyok a Pythia – vontam meg a vállamat. – Ha
megölnének, azzal…
– Azzal mi lenne? – vágott közbe. – Mondjuk, hogy tegnap este
sikerrel járnak. Milyen előnyük származott volna belőle? A halálod
pillanatában az erőd elszáll, és egyszerűen új gazdát választ, minden
bizonnyal az egyik jelölt személyében. Az ellenségeink ezzel semmit
nem nyernének, sőt feltehetően rosszabbul járnának. Ami azt illeti, a
többi jelölt momentán képzettebb nálad.
– Kösz – jegyeztem meg sértődötten, még akkor is, ha igaza volt.
– Épp ezért érdekes ez a kérdés: miért pont te? – folytatta
előrehajolva, azzal a konok, sürgető tekintettel, ami annyira jellemző
volt rá, ha vitázott. Megpróbáltam nem magamra venni. Pritkin
egyszerűen imádott vitatkozni. – Vajon mért foglalkoznak még
mindig veled?
– Az elmúlt két hónapban is végig ezt tették, nem? – vetettem fel.
– Apolló…
– Igen, ő mindenképp rád koncentrált. De tőle természetes volt. A
te pentagrammádat, a védelmeződet akarta felhasználni arra, hogy
közvetlenül hozzájusson az erődhöz. Csak így vált volna lehetővé a
számára, hogy áttörje a világok közti határt, és bosszút álljon azokon,
akik száműzték.
Akaratlanul is megrándult a vállam, kifeszítve a bőrt a lapockáim
között, ahol a szóban forgó védelmező lapult azóta, hogy az anyám
gyerekkoromban rám rakta. A nagy, csészealj alakú jel nem volt épp
szépnek mondható. Valahogy féloldalassá vált, mintha egy
tetoválómester egy jól sikerült buli után varrta volna ki a bőrömet.
Ennek ellenére már a részemként tekintettem rá.
Ez azonban megváltozott. Amióta Apolló megkísérelt visszajutni
abba a világba, amely felett egykor társaival kényére-kedvére
uralkodott, mindenki rettegett a pentagrammámtól. Attól féltek, hogy
az ellenségeink fogságába eshetek, és ha a védelmező a testemen
van, arra használják fel, hogy lecsapolják az erőmet. Így aztán ott
pihent bársonytokjában a fésülködőasztalon, mint egy elfeledett
ékszer.
65 KAREN CHANCE

Azt hittem, egy idő után megszokom a hiányát, akár egy kihúzott
fogét. Ám egyelőre nem jutottam el idáig. Szinte mulatságos volt:
soha életemben nem éreztem a jelenlétét, hiszen a súlya nem volt
több annál, mint ha valóban tetoválás lenne. De most igenis
érzékeltem, hogy nincs ott. Az ujjaimmal követni tudtam a nem
létező körvonalait, mintha valamilyen bélyeg lett volna a bőrömön.
– Viszont ez sem működött – mondtam, mivel Pritkin feleletre
várt.
– Pont erről beszélek. A szövetségeseinek tudniuk kell, hogy nem
került vissza rád a védelmező. Nagyobb biztonságban vagy, ha nem
hordasz olyasvalamit a hátadon, ami közvetlen hozzáférést tesz
lehetővé az erődhöz. És mégis, továbbra is veled foglalkoznak, holott
ezernyi más célpontjuk is lehetne.
– De az ezernyi célpont közül egyik sem vállalt ilyen szerepet a
haverjuk kinyírásában – mutattam rá. – Talán a bosszú hajtja őket.
– Ha tudják, milyen szerepet játszottál a történtekben, akkor igen.
De honnan sejtenék? A Kör minden információt visszatartott a
sikertelen invázióról annak érdekében, hogy elkerüljék az általános
pánikot. És a végjátéknál rajtunk kívül senki nem volt jelen.
– De Sal ott volt – emlékeztettem. Sal a barátom volt, legalábbis
azt hittem, de a rossz oldalt választotta. Pontosabban erre utasította
Tony, régi gondviselőm, aki történetesen az ő mestere is volt. Ez a
kapcsolat Sal életébe került, és immár eggyel több okom volt arra,
hogy gyűlöljem Tonyt, azt a rohadékot.
Nem mintha eddig nem lett volna épp elég.
– Igen, de ő még Apolló pusztulása előtt meghalt – felelte Pritkin
–, így senkinek nem mondhatott el semmit. Apolló társai mostanra
nyilván rájöttek, hogy a terv kudarcot vallott, de azt semmiképp nem
tudhatják, hogy te idézted elő a bukását.
Megráztam a fejemet. Pritkin sok mindenben jártas volt, de tény,
hogy a vámpírokkal kapcsolatban, hát… hiányos ismeretekkel
rendelkezett. Egy-két dolgot már elsajátított, amióta
megismerkedtünk, de a tudatlansága rendre megmutatkozott. Mint
például most is.
– Sal mesterszintű vámpír volt – magyaráztam. – Nem tartozott a
legerősebbek közé, de akkor is. Ami pedig bizonyos előnyökkel jár,
 HOLDVADÁSZ 66

melyek egyike a mentális kommunikáció. Azt nem tudom, képes

volt-e kapcsolatot létesíteni Tonyval a tündék földjén, de lehet, hogy
szólt valaki másnak…
– Tegyük fel, hogy így volt. Vagy más módon szereztek tudomást
arról, ami történt. De ha a bosszú hajtja őket, akkor miért most
csaptak le? Egy egész hónapjuk volt rá.
– Közeledik a koronázás…
– Abban az esetben, ha ezzel üzenni akartak, jobb lett volna, ha
várnak a ceremóniáig, és ott támadnak. Nem itt és most, ahol nem
vagy szem előtt. Így még ha sikerrel is járnak, beállíthattuk volna
tragikus balesetnek, és nem az ő fényes győzelmüknek.
– Oké – fűztem karba a kezemet –, akkor halljuk a te teóriádat.
– Szerintem ennek semmi köze a háborúhoz. Valamilyen
személyes ügy lehet.
Nem kellett megkérdeznem, mire gondol. Nekem is ez a gondolat
fészkelte be magát az agyamba, amint szóba került az erdők népe.
Méghozzá azért, mert háborús ellenfeleinken, azaz a mágusok Fekete
Körén, a szakadár vámpírok csoportján és mindazokon túl, akikkel az
istenségek szövetséget kötöttek, még a sötét tündék királyát is
sikerült magamra haragítanom. Az ilyesmi igazán jól ment nekem.
– De persze nem lehetünk biztosak benne – figyelmeztetett
Pritkin. – Több információra van szükség. Ezért szeretnék engedélyt
kérni arra, hogy elutazzak egy, talán két napra.
A legutolsó mondata több bizarr dolgot is tartalmazott, de a
fontossági sorrendet szem előtt tartva kérdeztem vissza:
– El akarsz menni, most?
– Nincs más választásom – matatott a kabátja egyik zsebében. –
Már kapcsolatba léptem az itteni segítőimmel, de mivel elég felületes
leírásunk van, még csak találgatásokba sem mertek bocsátkozni a
támadód kilétét illetően.
– Ha már amúgy is beszéltél velük, akkor minek… – kezdtem, de
hirtelen felmerült bennem egy lehetőség, amitől elakadt a szavam. –
Ne mondd, hogy vissza akarsz menni oda?!
– Pedig pontosan ezt fogom tenni. Cassie – kapta el a csuklómat,
amikor fel akartam állni –, minden rendben lesz.
67 KAREN CHANCE

– De hisz… Elfelejtetted, mi volt legutóbb?! – kérdeztem

hitetlenkedve.
Pritkin egyik barátja, Mac engem védelmezve halt meg azon
egyetlen alkalommal, amikor bemerészkedtem a tündék földjére.
Pritkin, jómagam és Françoise – egy nő, aki évekre abban a másik
világban ragadt – csak hajszál híján menekültünk meg, és ehhez is az
kellett, hogy jóval többet ígérjek meg az erdők népének, mint amit
valaha képes lennék megtenni.
– Egyezséget kötöttünk velük – suttogtam dühödten. – Ha
visszamész, el fogják várni, hogy teljesítsd, amit vállaltunk. És
nagyon jól tudod, hogy nem…
– Nem keresem fel a királyi udvart. Csak átlógok, hogy váltsak
pár szót a régi informátoraimmal.
– És ha elkapnak?
– Nem fognak.
– De ha igen?
– Figyelj rám. Az a képességünk, amivel másokat megszállhatunk,
még az ő világukban is meglehetősen ritka. És nagyon kevesen űzik
ilyen magas fokon. Bármi is járt itt, az biztos, hogy komoly
hatalommal bír.
– Igen, de…
– Ha nem tudjuk, mivel állunk szemben, nem harcolhatunk ellene.
Sem én, sem te. De ez talán segíthet – nyomott valamit a kezembe.
Lenéztem, és egy lenvászonból készült kicsi zsákocskát
pillantottam meg. A száját vörös fonállal kötötték be, ami elég
hosszan lógott le ahhoz, hogy nyakláncként viselhessem. Igaz, ennek
az ajándéknak nem sokan örültek volna, mert a kis csomag úgy
bűzlött, mint a túl sokáig érlelt sajt.
– Egy védelmező bűbáj – magyarázta Pritkin teljesen
szükségtelenül, mivel korábban már viseltem hasonlót. Igaz,
emlékeim szerint nem sok hasznát vettem akkor, amikor az erdők
népe ellen kellett küzdenem. Ami azt illeti, ellenük semmi nem
nyújtott védelmet.
– Ha ez a lény tényleg annyira erős, gondolod, hogy ez majd
megállítja? – kérdeztem.
 HOLDVADÁSZ 68

– Nem. De talán nyersz egy kis időt. Egy-két másodpercet, de az

is elég ahhoz, hogy ugorj. Ha alszol, a szolgád őrködjön melletted.
Amikor ébren vagy, mindig működjön a pajzsod. Így tudni fogod,
mikor érkezik a támadás. És akkor azonnal ugranod kell. Térben
vagy időben, nekem mindegy. Csak tűnj el onnan. Nem tud kárt tenni
benned…
– …ha nem talál rám – fejeztem be helyette.
– Én pedig olyan gyorsan jövök, ahogy csak tőlem telik. Utána
aztán kiötlünk valamit, hogyan végezzünk ezzel a lénnyel.
Egyre csak bámultam a kis zacskót, talizmánt vagy akármi is volt
a tenyeremben. Nehéznek találtam, mintha egy vasdarab lenne a
vászonba rejtve. És valami nedvességet is éreztem, mintha a
belsejéből szivárgott volna kifelé. De az is lehet, hogy csak a
tenyerem verejtékezett.
– És ha most arra utasítanálak, hogy maradj? – kérdeztem néhány
pillanat elteltével.
Pritkin nem felelt. Felnéztem, de nem láttam túl sokat belőle.
Előrehajolt, így kikerült a neonfény villódzó köréből, az előszobából
pedig alig szűrődött ki világosság. Amikor végül megszólalt, a
hangja nyugodt volt.
– Akkor itt maradnék. És a legjobb tudásom szerint védenélek.
És nagy valószínűséggel meghalna a feladata teljesítése közben,
mivel nem tudná, mi ellen harcol. Ezt egyikünk sem mondta ki
hangosan, de nem is volt rá szükség. Éreztem, amikor az a valami
utána akarta vetni magát. Lehet, hogy én voltam az elsődleges
célpontja, de Pritkin is előkelő helyen szerepelhetett a listáján.
Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen.
De a másik lehetőség sem tűnt elfogadhatóbbnak. Magam köré
fontam a karjaimat, és csak bámultam az eget anélkül, hogy bármit is
láttam volna belőle. Egy másik mágus arca rémlett fel előttem. Az a
mosolygós, borostás, nevető arc, melynek gazdája nem tért vissza
abból a másik világból, és már soha nem is fog.
Észre sem vettem, hogy Pritkin megmozdult, csak amikor már ott
guggolt előttem. Zöld szeme, mely szinte áttetszőnek tűnt a sötétben,
a pillantásomat kereste.
69 KAREN CHANCE

– Nem indulnék el, ha nem gondolnám azt, hogy boldogulni fogsz

– mondta. – Nem hinném, hogy a lény még egyszer ugyanilyen
formában próbálkozna, hiszen már tudja…
– Nem magam miatt aggódom – suttogtam ingerülten. Abban a
pillanatban, ahogy kimondtam, tudtam, hogy ez az igazság. Úgy
látszik, a saját félelmeink elleni legjobb gyógyszer, ha másokért
aggódhatunk.
Pritkin meglepettnek tűnt, mint mindig, amikor kiderült, hogy vele
is törődik valaki. Legszívesebben megütöttem volna. Persze erre már
az eddigiek miatt is rászolgált.
– Velem semmi nem fog történni – ismételte. – És ha mégis,
neked nincs szükséged rám. Nincs szükséged…
– Ez nem igaz!
– Dehogynem – nézett rám ismét, és az ajka mosolyra húzódott. –
Bár egy fikarcnyit sem értesz a lőfegyverekhez. Úgy ütsz, mint egy
kislány. A tudásod a mágiáról nagy jóindulattal is kezdetlegesnek
mondható. És úgy panaszkodsz, mintha kínoználak, ha többet kell
futnod egy mérföldnél.
Csak pislogtam rá.
– Ugyanakkor sok olyan hadmágust ismerek, aki sosem lenne
ennyire állhatatos, ennyire bátor, és aki nem… – egy pillanatra
elfordította a fejét, és amikor visszanézett rám, a zöld szempár szinte
égetett. – Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek. Nem lesz semmi
bajod.
Bólintottam, mert az utolsó mondata úgy hangzott, mint egy
parancs. És hirtelen én magam is hinni kezdtem benne. Ráadásul
amúgy is képtelen lettem volna bármit is mondani.
Egy percig nem mozdultunk, majd Pritkin felállt, mintha
eldöntetett volna a kérdés. Azt hiszem, így is volt.
Én is felálltam, és kikísértem az ajtóhoz.
– Még nem is mondtad, mihez fogsz kezdeni – fordult vissza
felém a küszöbről.
– Mivel?
– Hát ezzel az átkozott hőséggel.
 HOLDVADÁSZ 70

A kérdés meglepett, mert az utóbbi percekben meg is feledkeztem

az időjárásról. Ahogy a hátamon kis cseppekben gyöngyöző
izzadságról és a bőrömre száradt szappanhabról is.
Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek – ismételgettem.
– Azt hiszem – pillantottam fel rá –, megyek, és fürdöm egyet.
 6

– A tündék? – nézett rám Françoise kétkedve.

– Ez csak egy elmélet – feleltem, miközben egy újabb fickó
könyökölt a mellkasomba.
A következő nap délutánja volt. Mircea még mindig New
Yorkban intézte a Szenátus fontos ügyeit. Pritkin az erdők népénél
tette kockára az életét, hogy információkat szerezzen. És vajon én
mit csináltam eközben?
Vásárolgattam.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem élveztem különösebben.
Metsző pillantást vetettem a tülekedő pasasra, de szinte biztos,
hogy észre sem vett. Bő farmer volt rajtam és pulóver, ami elfedte a
zúzódásaimat. Még mindig zöldes hajtincseimet hevenyészett
lófarokba fogtam össze. Reggel nem sokat törődtem azzal, hogy
kisminkeljem magam, így a szemem alatti sötét karikák és a
pofacsontom mentén húzódó bevérzés tökéletesen látható maradt.
No persze legjobb napjaimon sem vehettem fel a versenyt
Françoise-zal. Magas volt, sötét hajú, gyönyörű, és nagyon-nagyon
francia. Ráadásul pillanatnyilag csaknem teljesen meztelen, ami
magyarázatul szolgált arra, miért tudtam olyan nehezen a közelébe
kerülni.
Françoise nemrég eladói munkát vállalt annál a divattervezőnél,
akinek alkalmanként modellkedett is. Ez a puccos bolt volt a szálló
üzletsorának ékköve, főleg, mivel a tulaj nem volt hajlandó követni a
vadnyugatot és a poklot giccsesen ötvöző stílust, melynek a többiek
áldozatul estek. Augustine ennél sokkal kifinomultabb volt.
 HOLDVADÁSZ 72

Annyira azonban mégsem, hogy a modelljeit ne sztriptíztáncosnak

öltöztesse, ha épp ettől várta a vásárlók számának növekedését.
Françoise három hasonlóan bombázó külsejű sorstársával együtt
Augustine legutóbbi kreációját népszerűsítette, ami megítélésem
szerint nem igazán volt ruhának nevezhető. Egy csaknem fél méter
széles szaténszalagot láttam csupán – Françoise-nak a vörös jutott –,
melyet a teste köré tekertek, és a feje mögötti nagy cikornyában
végződött.
Nyilvánvalóan mágiával érték el, hogy bizonyos – stratégiailag
fontos – pontokat eltakarjon, mivel bárhogy is forgolódtak a
modellek, egymás után kapva le a polcokról a kért árukat, az
összegyűlt, nyálcsorgató közönség nagy bánatára soha nem villant
elő semmijük. A pasik azonban tovább reménykedtek, és eközben
bőszen válogattak a turistáknak fenntartott készletből, melyet
Augustine mélységesen leszólt, de azért esze ágában sem volt
kivenni a kollekcióból.
Átnéztem a pólókat, és találtam egyet, melyről egy kiguvadt
szemű rajzfilmfigura meredt rám. A felirat szerint „Túl sok vér van a
koffeinkeringésemben”. Megvettem Pritkinnek. Tudtam, hogy sose
venné fel, de kíváncsi voltam az arcára, amikor átadom.
Feltéve, hogy látom még az arcát. Feltéve…
Leakasztottam a pólót a fogasról, és rászóltam magamra, hogy
hagyjam abba a nyavalygást. Ha van valaki, aki tud vigyázni magára,
hát az Pritkin. És kevesen vannak, akik nála jobban ismernék a
tündék földjét. Nem lesz semmi baja.
Ajánlom is neki, különben kinyírom!
– Ha el tudsz szabadulni, jól jönne egy kis segítség – mondtam
Françoise-nak, amikor visszaadta a hitelkártyámat.
– Mihe gondolsz?
– Beszélnünk kellene. És egy ruha is jól jönne.
– Máh van ’uhád – mért végig a tekintetével. – Vagyis lenne, ’a
eljöttél volna, ’ogy méhethe szabjuk. Mindennap váh, ’ogy elgyehe,
és mivel nem jössz, egyhe nagyobb – mutatta a kezével azt a szót,
ami épp nem jutott eszébe – salaud lesz.
– Seggfej?
– Olyasmi.
73 KAREN CHANCE

Természetesen Augustine-ről beszéltünk, és arról a ruháról, amit

állítólag a beiktatási ünnepségemre tervezett. Azért állítólag, mert
még nem láttam a kérdéses művet. Nem kaptam róla vázlatrajzot,
fényképet, de még csak valamiféle szóbeli leírást sem. A
ceremóniáig már csak alig egy hét volt hátra, és eddig csupán azon
barna kartonpapírok formájában ismerhettem meg az öltözékemet,
melyek szabásmintául szolgáltak.
Az Augustine-nel kapcsolatos korábbi tapasztalataimat
figyelembe véve joggal izgulhattam. Ott fogok állni a mágikus világ
legfőbb vezetői előtt kétes származásommal, hiányos ismereteimmel
és félig elvégzett felkészítés után. Nem engedhettem meg, hogy
mindezek mellett még rémesen is nézzek ki.
– Addig nem vagyok hajlandó próbálni, amíg nem árul el
részleteket – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Még nem is láttad? – kérdezte Françoise meglepetten.
– Nem.
– És máh kéhted?
– Naná. De nem akarta megmutatni. Arról hablatyolt, hogy úgyse
érteném a művészi koncepciót, vagy valami ilyesmi. Szóval attól
félek, hogy ha esélyt kapna arra, hogy a méretemre igazítsa, utána
már mindenképp azt kéne viselnem, függetlenül attól, hogy milyen.
– Augustine ügyes tervező – győzködött Françoise.
– És utál engem. Te is nagyon jól tudod.
Erre nem mondott semmit, csak összeszorította az ajkát és forgatta
a szemét. Francia lévén még ezt is sikerült szexin bemutatnia. Egy
közelben álló férfi felsóhajtott.
– ’a látnád, nem mondanál ilyeneket – ellenkezett Françoise.
– Lehet. Megkéred őt a nevemben?
– Nem ’iszem, ’ogy sokha mennék vele – mondta mélyen
elgondolkodva. – Nagyon komolyan veszi a tehveit.
– De? – kérdeztem, mert a hanghordozásában ez is benne volt.
– De most éppen ebédelni ment…
– És?
Előhúzott valamit az egyik fiókból, és meglengette az orrom előtt.
– És nálam vannak a kulcsai.
 HOLDVADÁSZ 74

Intett az egyik lánynak, hogy vegye át a helyét a pultnál. Egy perc

sem telt el, és már hátul voltunk a raktárnál. Itt meg kellett állnom,
hogy egyezkedjek az árnyékaimmal. A két aranyló szemű vámpír
reggel óta szorosan a nyomomban volt, persze ügyelve arra, hogy
elvegyüljenek a tömegben. Mit mondjak, nem ment túl jól nekik.
Mindenki más rövidnadrágban és pólóban volt a kinti negyven fok
feletti hőségnek köszönhetően, ők ketten viszont a sötét zsaruk
egyenruháját hordták.
Mindeddig működött köztünk a ki nem mondott egyezség: én úgy
tettem, mintha ott sem lennének, cserébe ők nem nyomultak
túlságosan. De most elértünk a határhoz.
– Kifelé – közöltem velük egyszerűen.
– Előbb át kell vizsgálnunk a terepet.
– Akkor rajta, és utána lépjetek le.
– Miért? – makacskodott az egyikük. Az újak közé tartozott, a
nevét még nem jegyeztem meg. – Mit akarsz idebent csinálni?
– Ez egy próbaszoba – pislogtam rá értetlenül. – Mégis mit
gondolsz, mire készülök?
– Még mindig nem értem, miért kell kimennünk.
– Mert ruhákat fogok felpróbálni.
– És?
– És ehhez meztelenre kell vetkőznöm – magyaráztam, de egy
pillanatig csak nézett rám csodálkozva.
– Elfelejtetted, hogy már láttuk, vagy mi?
– KIFELÉ!
Amint elkotródtak, Françoise kinyitotta Augustine dolgozószobája
ajtaját, és besurrantunk. A helyiség hűen tükrözte gazdája
személyiségét, mindenünnen a hivalkodó pompa, a túlzásokra hajló
díszítettség köszönt vissza. Nagy tekercsekben álltak a legdrágább
kelmék, dobozokban a nemesfém gombok, halmokban a ritka
szőrmék és mindenféle csillogó-villogó kiegészítők. Az asztalokon
különféle textíliák hevertek, a táblákon krétarajzokat és vázlatokat
láttam. Az egyik sarokban félig összeállított próbababák sorakoztak
megannyi hadirokkant katonaként.
Nem láttam viszont egyetlen varrógépet vagy más elengedhetetlen
szabókelléket. Csupán néhány paradicsom nagyságú tűpárna volt
75 KAREN CHANCE

odabenn, melyek, amint beléptünk, azonnal zizegve körözni kezdtek

a fejünk körül. Mintha csak azt akarták volna közölni, hogy semmi
keresnivalónk ott.
Françoise elhessegette őket. A túlsó falhoz lebegtek, ott gyűltek
össze egy csapatban. Françoise ezután elhúzott egy függönyt, s egy
pillanat alatt megfeledkeztem tűpárnákról, vámpírokról, de még
sajgó tagjaimról is. Augustine egy barom volt, de piszkosul
tehetséges.
– A tavaszi kollekció – jelentette be Françoise olyan
hanghordozással, akár egy tévés konferanszié.
Egy darabig csak álltam, mert nem jutottam szóhoz. Oké, lehet,
hogy félreismertem a fickót. Tény, hogy elfoglalt lehetett az utóbbi
időben.
Itt-ott felismertem Augustine keze nyomát: az egyik miniruhát
fekete csipkéből készült legyezők díszítették, melyek néhány
másodpercenként kinyíltak, majd összecsukódtak. A másik sarokban
több origamiszerű ruha állt, ezek folyamatosan változtak, új és új
formákat öltöttek. Emellett több, ékszerekkel kirakott oszlopot is
láttam, melyek úgy néztek ki, mintha folyékony rubin, zafír és
gyémánt hullámzana bennük. Ez utóbbi olyan fényes volt, hogy
ránézni is alig bírtam.
Ám a szezon legnagyobb durranása kétségkívül az évszakok
motívuma volt.
Az egyik, közelben álló fakókék ruhát őszi levelek borították.
Sárgásbarnák, aranylók és teltebb sötétbarnák. És nem csupán
mozgásban voltak, hanem folyamatosan peregtek végig a ruhán,
hogy aztán a levegőben keringve körülvegyék a szövetet. Egy utolsó,
gyors körtáncot lejtettek, mielőtt semmivé váltak, hogy átadják
helyüket az utánuk következőknek.
Hasonló elképzelést valósított meg az a vakítóan fehér ruha is,
melyből csillogó hópelyhek hullottak alá, ha megérintettem az
anyagot. A következő, fűzöld színű költemény ujjait több száz,
szárnyaival csapkodó pillangó alkotta. De a mindent felülmúló
csúcsmodell egy halvány rózsaszín kimonó volt, melynek selymére
egy japán tájképet festettek.
 HOLDVADÁSZ 76

Françoise engem figyelt, és vörösre rúzsozott ajka szegletében

elégedett mosoly bujkált.
– Na, elég jó, mi?
– Igen, tényleg jó – sóhajtottam, miközben a kimonó csábítóan
csillámlott a fényben.
Így, önmagában is meseszép lett volna, de a tájképet is
megbűvölték, így az a szemünk láttára változott. A hó elolvadt a fák
csupasz ágain, majd megjelentek rajtuk a levelek, később pedig a
finom rajzolatú, rózsaszín és fehér virágok. Csak lógtak ott, míg a
nyári szél el nem fújta őket, túl a ruha szegélyén.
Ám a többi modellével ellentétben ennek a virágai nem váltak
szinte azonnal semmivé. Egy hosszú percig csak lebegtek, majd
úsztak lassan tovább a levegőben, fokozatosan halványodva, míg
végül jó egy méterrel a ruha mögött eltűntek a szemem elől. Amikor
odaléptem, és az egyiket megpróbáltam a kezembe venni, esküdni
mertem volna, hogy éreztem a szirmok simogatását, a virág súlyát és
anyagát, mielőtt szétporladt volna.
– Ez az egyik különleges meglepetése a cehemóniáha – mondta
Françoise, miután felnyúlt, és maga felé fordította a fogasra tűzött kis
papírfecnit.
– Akkor ez… ez az enyém? – kérdeztem, miközben hevesen
fohászkodtam minden általam ismert istenséghez, hogy az én nevem
legyen arra a cetlire írva. Igen, ebben a ruhában tényleg úgy néznék
ki, mint egy Pythia. Te jó ég, ebben a ruhában enyém lenne a világ!
– Non – felelte Françoise a papírra sandítva.
– Hát akkor kié? – kérdeztem kissé szaporábban szedve a levegőt.
Azon tűnődtem, vajon megvesztegethető-e az illető. Végül is még
másfél hét van hátra a nagy napig. Augustine simán összeállíthat neki
egy új öltözetet, bárki is legyen az…
– Ming-duh – betűzte Françoise a homlokát ráncolva vagy ’ogy a
fenébe kell kiejteni.
– Micsoda? – kaptam ki a kezéből a papirost, azt remélve, hogy
rosszul tudta elolvasni a kézírást. De nem. A kártyácskán valóban a
kelet-ázsiai vámpírok első számú vezetőjének a neve állt. A francba!
– De hiszen ő kínai! – protestáltam. – Miért kellene neki egy
kimonó?
77 KAREN CHANCE

– Neked is kellene – mutatott rá Françoise egy jellegzetesen gall

vállrándítással. – És ő a japán vámpíhok feje is, nem? Biztos olyan
’ogyishívják, diplomáciai lépés.
A ruhát néztem, melynek redői közé mostanra visszatért a fagyos
tél. Ez a táj is káprázatosán szép volt, minden kietlensége ellenére. A
feketéllő ágak éles kontrasztot alkottak a kagylóhéjszínű selyemmel.
A szoknya felvágása mellett egy kék madár pihent meg, és ráérősen
tollászkodott.
A ruha szívfájdítóan, félelmetesen pompázatos volt. Egyszerűen
kizártnak tartottam, hogy bármi, amit én fogok viselni, akár a
közelébe is érhetne. Igaz, mindez közel sem zavart volna ennyire, ha
valaki más öltheti magára. Ám Ming-de nem csupán a világ egyik
legbefolyásosabb vámpírja volt. Azon nők közé tartozott, akikről
okkal feltételeztem, hogy Mircea szeretői voltak.
És ha mindez még nem lenne elég, Ming-de egy elragadó, finom
vonású porcelánbaba külsejével bírt. Akármilyen hétköznapi ruhát
viselt, mellette én a 165 centiméteres magasságommal nevetségesen
és parasztosan festettem, vörösesszőke hajam közönségesnek és
megviseltnek látszott. De ebben a kimonóban…
Oké, most már hivatalosan is kimondható: az életem egy nagy
szívás.
Françoise is látta az ábrázatomat, és elfintorodott.
– Még nem láttuk a te ’uhádat – jelentette ki. – Lehet, ’ogy sokkal
szebb.
– Nem, nem lehet – ráztam meg a fejemet.
– ’onnan tudhatnád? – kérdezte türelmetlenül a többi ruha közt
kutakodva, aminek következtében máris számtalan színpompás
mágia kavargott a kis helyiségben.
Sok öltözék sorakozott odabenn, úgy tűnt, igencsak fellendült az
üzlet. Nem tudhattam, hogy Augustine mikor tér vissza az ebédről,
ezért én is nekiláttam, hogy segítsek a keresgélésben.
– De nem csak emiatt jöttem, tudod? – jeleztem, miközben
sebesen forgattuk a cetliket.
– Vraiment? Qu’ est-ce que tu veux?
Beszámoltam neki az előző este történtekről.
 HOLDVADÁSZ 78

– Arról akartalak megkérdezni, amit Pritkin mondott – folytattam

a témát. – Elég sok időt töltöttél odaát, igaz?
– Túl sokat – felelte komoran.
Ettől habozni kezdtem, mert nem akartam feltépni a régi sebeket.
Françoise ugyanis nem önszántából vállalkozott arra, hogy felkeresse
a tündék földjét. Az ősi legendáknak abban mindenképp igazuk volt,
hogy az erdők népe szaporodási problémákkal küzd. Az ember azt
gondolná, ez nem okoz komoly gondot olyan lényeknél, akik ennyire
hosszú élettartamra számíthatnak. A valóság azonban mást mutatott,
mivel gátlástalanul elhurcoltak bárkit, akiről úgy vélték, segíthet
megoldani ezt a nehézséget.
Françoise szerencsére nem váltott témát.
– Nem sokat láttam a fénytündék bihodalmából, mielőtt elszöktem
– mesélte. – De sokat ’allottam ’óluk. És a sötét tündék udvahát is jól
ismehem. So’a nem találkoztam olyan tündével, aki képes lett volna
megszállni valaki mást.
– Igazság szerint én sem hallottam még ilyet – ismertem el. –
Mindig is úgy gondoltam, ők hús-vér élőlények, akárcsak mi.
Legalábbis nagyjából.
– És azok is. Az ő világukban nincsenek szellemek, se kíséhtetek.
Akkoh ’ogy száll’atnának meg valakit?
– Nem tudom, de Pritkin nagyon eltökéltnek látszott.
– Qu’est-ce que c’est „eltökélt”?
– Határozott. Biztos a dolgában.
– Eltökélt – ízlelgette a szót elgondolkodva. – Ez tetszik nekem.
Olyan vicces kimondani, nem?
– Biztosan.
Megálltam, hogy egy pillantást vessek az egyik vörös
selyemruhára, mely egész furcsa volt, hisz mozdulatlanul lógott a
fogason. Megböktem, de semmi nem röppent fel belőle, és nem is
váltott alakot. Lehet, hogy Augustine még nem cicomázta fel
semmilyen bűbájjal, vagy talán ezt az öltözetet a nem mágiahasználó
vevőknek szánta. Szép ruha volt, klasszikus szabású. Mély kivágású
felsőrésze egy keskeny, ékkövekkel díszített övben végződött. A
ruha alsó szegélye meglehetősen flancosnak látszott.
79 KAREN CHANCE

– Szóval sosem hallottál semmilyen történetet, legendát, bármi

szóbeszédet arról, hogy az erdők népe is képes lenne megszállni más
testét? – makacskodtam.
– Non. Eltökélten mondom – nézett rám elégedett arccal. – Mit
áhult el Phitkin?
– Nem sokat. Csak annyit, hogy talán a tündék földjéről volt
valaki.
– Én nem ’iszem – vonta össze a szemöldökét.
Elértünk a sor végére, és nem találtunk olyan papírfecnit, amelyre
az én nevemet kanyarították volna.
– Talán még neki se látott, hogy elkészítse – morfondíroztam.
– Non. Máh etek óta csak a bűbájolásán dolgozott. Máshol sem
tudott beszélni.
Élénkvörösre pingált körmeivel egy percig csak dobolt az asztal
tetején, aztán vigyorgó arccal nézett fel.
– ’át pehsze! Biztos még mindig ’átul van.
– Azt hittem, most vagyunk hátul – értetlenkedtem, de megrázta a
fejét.
– A phivát dolgozószobája ehhe van – bökött fejével egy kis ajtó
felé a lebegő tűpárnákon túlra, melyet eddig észre sem vettem.
– Akkor gyerünk! – indultam, de elkapta a karomat, és
visszatartott.
– Nem lehet. Senki nem mehet be oda, az itt dolgozókat kivéve.
– Nem fogja megtudni.
– A szobát védelmezők őhzik. Megtudná. És ezek az izék tűkkel
lövöldöznek – mutatott fejével a végzet paradicsomai felé.
– De akkor hogy… ?
– Majd én bemegyek, és kihozom.
Bólintottam, és a hátam mögött összekulcsoltam a kezemet, hogy
megállítsam a remegését. Nem is értettem, mitől vagyok ennyire
ideges. Na jó, értettem. Azért, mert ez az egész kezdett végképp
kicsúszni a kezem közül.
Az új Pythia beiktatási ünnepsége általában nem volt
különösebben nagy kaland. A vendégek zömét a természetfeletti
közösségek prominens képviselőinek maroknyi csapata alkotta.
Vámpírok, vérfarkasok és az Ezüst Kör tagjai. Gyors formális
 HOLDVADÁSZ 80

bemutatkozások, egy kis csevej, esetleg vacsora. Legutóbb már

közös fotózkodásra is volt lehetőség, és aztán vége.
Így volt ez egészen mostanáig.
Amikor legutóbb láttam a meghívottak listáját, közel kétezer név
szerepelt rajta. A vámpírvilág krémje hirtelen kitüntetett érdeklődést
mutatott az új Pythia iránt, minekutána emberemlékezet óta én lettem
az első ezen a poszton, akit nem a Kör nevelt és alakított gyerekkora
óta. Persze az is sokat nyomott a latban, hogy együtt jártam – illetve
az ő szemükben már házasságban éltem – az Észak-amerikai
Szenátus egyik nagy becsben tartott tagjával.
Ehhez jött még a háború, ami miatt minden érintett fél számára a
szokottnál is fontosabbá vált a politika. Ráadásként a mágikus világ
bulvársajtója is tele volt a nevemmel, így aztán az egyszerű kis
ceremóniából a közeljövő legjobban várt sztáreseménye kerekedett.
Hogy az örömöm teljes legyen, valaki úgy döntött, tovább emelné az
ünnepség fényét, ha az egészet élőben közvetítenék. Ezért
mindazokon kívül, akik képesek lesznek bezsúfolódni Mircea nem
épp aprócska birtokára, a mágikus világ legalább fele fog
bekapcsolódni az ott történtekbe egy egyszerű varázslat révén.
A legszívesebben beteget jelentettem volna. De mivel erre nem
volt lehetőségem, össze kellett szednem magam. Életemben most az
egyszer nem engedhettem meg, hogy ne nézzek ki jól.
Feltűnt, hogy elég régóta várok Françoise-ra. Ami azt illeti,
nagyon hosszú ideje elment. Már épp kezdtem aggódni, amikor
kilépett a szobából. Egy kicsit sápadtnak tűnt.
– Mi a baj?
– Azt… azt ’iszem, ’ogy Augustine még nem kezdett el dolgozni
’ajta – magyarázta.
– De hát azt mondtad… – kezdtem.
– Tudom, ’ogy mit mondtam! De… Biztos megcsúszott a
munkáival.
Gyorsan bezárta volna az ajtót, ám az egyik lábammal
megakadályoztam. A paradicsomok fenyegetően zümmögtek
körülöttem.
– Hadd lássam.
Megrázta a fejét.
81 KAREN CHANCE

– Non, Cassie. Vraiment…

– Látni akarom!
– Nem, nem akahod.
– Annyira rossz nem lehet.
Françoise csak nézett rám óriási, sötét szemével.
– Én tévedtem. Tényleg utál téged.
– Eressz, Françoise! – toltam odébb, ügyet sem vetve a kamikaze
tűpárnákra és a védelmező fémes csilingelésére.
És megpillantottam. Ott feszített magányosan, egy próbababa
testén a szoba kellős közepén.
Egy pillanatig csak bámultam rá, mert nem tudtam eldönteni, mit
is látok. Nem is hasonlított ruhára. Mintha egy rakás részeg
ruhafogas ádáz küzdelmet vívott volna ugyanannyi papírzacskóval.
Méghozzá a legolcsóbb fajtából. Olyan barna, sprőd anyagú
papírzacskók voltak, amilyeneket az élelmiszerüzletekben
kaphatunk, és amiket már vagy tucatszor újrahasznosítottak. A
látvány egyszerre volt mulatságos és elkeserítő. Egy szomorkás,
barna papírból készült ruha, amin mintha…
– Jaj! – nyögött fel halkan Françoise.
Én már meg se szólaltam, csak összeszűkülő szemmel léptem
közelebb. A ruha váll-lapját banánhéj helyettesítette, nyakláncként
műanyag üdítős kupakokat fűztek fel egy zsinórra, és az öv csatját
egy kilyukasztott konzervdoboz jelképezte. A vállrésznél kávézaccot
láttam, a csípő környékén vörösborfoltot fedeztem fel, és esküdni
mertem volna, hogy a fűző tájékán egy összeaszott egér maradványai
pihennek. Az egész úgy nézett ki, mintha jó alaposan
meghengergették volna a szeméttelepen…
Ekkor végre leesett, és a szótlan döbbenetem haraggá változott.
– Na jó – mondtam egész enyhén remegő hangon –, az igaz, hogy
tönkretettem az egyik ruháját, vagyis többet is, de az mind szolgálat
közben történt, és egyik sem az én hibámból. És ezért készített
nekem egy ilyen szemétdombruhát? Erről van szó?
Françoise csak nézett rám, és az arcára kiült az őszinte szánalom.
– Itt egy káhtya.
És tényleg ott volt, a ruhára tűzve, pontosan a szikkadt
patkányféleség fölött. Letéptem, és rámeredtem a szövegre.
 HOLDVADÁSZ 82

Arra gondoltam, ezúttal spórolok neked egy kis időt. Az igazi

ruhádat csak akkor láthatod, ha teljesen kész lesz, egy
másodperccel sem korábban. Most pedig kifelé a
dolgozószobámból! – A.
Addig ontottam a roppant kreatív jelzőket a kreatív géniuszra,
amíg csak bírtam szusszal.
– Ez nem túl szép tőle – bólogatott Françoise. – De mit tehetnél?
Egy percig csak álltam ott, azt mérlegelve, vajon milyen képet
vágna Augustine, ha egy másik tervező ruhájában jelennék meg az
ünnepségen. De sajnos egyet sem ismertem, legalábbis a
mágiahasználók köréből nem, és sajnos nem termett belőlük minden
bokorban egy. Emellett őszintén megvallva tartottam attól, hogy
egyikük sem lenne képes felvenni a versenyt a nemrégiben
látottakkal.
Szükségem volt egy ruhára, méghozzá egy kiváló darabra.
Szerencsére épp körül voltam véve velük.
– Mennyi idő, amíg visszatér? – érdeklődtem sietve.
– Miért? – nézett rám Françoise gyanakvó szemmel.
– Mert úgy érzem, vásárolni támadt kedvem.
 7

– Na, ezt már szeretem – köszöntött Marco elismerően, amikor fél

órával később bebotorkáltam a lakosztály ajtaján.
– Azt hittem, ők azért vannak, hogy segítsenek – lihegtem
fejemmel a két árnyék felé bökve. Ez volt az egyetlen, amit tehettem,
mivel az összes végtagom teli volt aggatva zacskókkal, dobozokkal
és csomagokkal.
– Szabadon kell hagyni a kezünket, hogy fegyvert ránthassunk.
– Mind a ketten?
– Elég sok ellenséged van.
– És most már kinyúlt izmaim is vannak – morogtam mérgesen,
miközben becaplattam a nappaliba.
– Itt az a mágus – jelentette Marco.
– Pritkin? – kaptam fel a fejemet.
– Nem. Az öreg muksó. És valami lenyalt hajú tag is.
Azt nem tudtam, hogy ez utóbbi ki lehet, de az „öreg muksó”
Jonas Marsden volt, az Ezüst Kör regnáló vezetője. Ezzel persze
Marco is tökéletesen tisztában volt, de a vámpírok sosem lelkesedtek
azért, ha egy mágus jelent meg a közelükben. A főnök esetében
mindez duplán igaz volt.
Jonas azonnal a segítségemre sietett, amikor betámolyogtam a
társalgóba. Jelentőségteljesen Marcóra pillantottam, mire ő egy
csókot dobott felém, majd jelezte, hogy az ajtó mögött fog várakozni.
Gondolom, ezt arra az esetre szánta, ha a mágusok valamilyen
fondorlatos varázslattal megpróbálnának elinalni velem, vagy
ilyesmi.
 HOLDVADÁSZ 84

– Bocs, hogy nem voltam itthon, de azt hittem, csak háromkor

találkozunk – lihegtem.
– Ugyan már, nekem kellett volna telefonálnom – mondta Jonas
derűsen. – De szerettem volna beszélni veled, ha akad egy perced.
– A múlt éjszakáról?
– Ó, hát őszintén remélem, hogy nem arról – felelte, ami bárki
mástól fura válasz lett volna. De Jonastól már megszoktam, mert ő
mindig fura volt.
Először is, ő volt az egyetlen személy az ismeretségi körömben,
akinek még Pritkinnél is rémesebb volt a frizurája. Ma is igazi
szénaboglyaként állt; egy ezüstös-fehér, statikus elektromossággal
feltöltött golyó a feje tetején, mely mintha önálló életet élne. Akár
egy földönkívüli lény is megpihenhetett volna a feje búbján, hogy
elidőzzön ott egy keveset. Ezzel szemben az arca meglepően
normális volt. Kellemes vonások, pirospozsgás arc és jóval kevesebb
ránc, mint ami az évei számát tekintve elvárható lenne, noha nem
ismertem a korát. Ő maga általában csak annyit mondott magáról,
hogy „öreg, mint az országút”.
– És Niall is szeretett volna végre találkozni veled – tette hozzá,
amint a háló felé imbolyogtam.
– Niall?
– Niall Edwards – mondta, és ekkor lépett előre az éles
arcvonásokkal rendelkező, barna hajú férfi. Sikerült szabaddá tennem
a kezemet, hogy felé nyújtsam, de vagy nem vette észre, vagy nem
törődött vele.
– Gondolt már arra, hogy ötöt-hatot le kéne adnia? – érdeklődött a
barnahajú, miközben körbejárt.
Megfordultam, hogy lehetőleg mindvégig a látóteremben
maradjon, és azzal a mozdulattal rá is ejtettem a lábfejemre az egyik
nehéz dobozt.
– Öt-hat micsodát? – szisszentem fel.
– Kilót. A kamera legalább ennyivel többnek mutatja majd, és ami
azt illeti, az arcának több hangsúlyt kellene kapnia.
– Hogy micsoda?
– Mennyi a tömege? – húzott elő az új fickó egy notebookot.
– Semmi köze hozzá!
85 KAREN CHANCE

– De igen, mivel nekem kell eladnom magát Pythiaként a

tömegeknek – jelentette ki savanyú ábrázattal, ujjai villámgyorsan
csapkodták a billentyűket.
– Niall a legjobb marketingkommunikációs szakemberünk –
magyarázta Jonas, amíg én a hálóba sántikáltam, és az ágyra
hajítottam a pakkokat.
– Nekem nem kell PR-guru – közöltem leülve, hogy szemügyre
vehessem sajgó lábikrámat.
– Ó, hát persze hogy nem – mondta Slick, aki ide is követett. –
Egy vámpír maffiavezér nevelte fel, és úgy jár-kel a világban, mint
Paris Hilton és egy hajléktalan keveréke…
– Nem is hasonlítok Paris Hiltonra!
– Csillogó rózsaszín körömlakkot visel – mutatott rá. – A
lábujjain.
Lepillantottam a kérdéses testrészeimre, melyek a szandálom
orrán kandikáltak kifelé.
– Nem értem, mi a rossz abban, ha…
– Hát ez az. Ráadásul sokan azt gondolják magáról, hogy
valójában sötét mágus. De persze nincs szüksége PR-gurura.
– Csak azért gondolják, hogy közöm van a sötét mágusokhoz,
mert maguk mindvégig ezt híresztelték! – vágtam oda dühösen.
A Kör ugyanis egészen a közelmúltig egy Saunders nevű mágus
irányítása alatt állt, aki saját maga és szövetségesei szájíze szerint
alakította a történéseket. Ők pedig nem akartak olyan Pythiát, aki
nem követi kezes bárányként az utasításaikat, és aki esetleg fényt
deríthet piszkos pénzszerzési módszereikre is. Így aztán amíg a
fogdmegjei igyekeztek levadászni engem, ő gondoskodott arról, hogy
a sajtóban csupa ocsmányságot terjesszen a családomról.
A helyzetet tovább rontotta, hogy nagy többségük még igaz is
volt.
– És szokásunkhoz híven remek munkát végeztünk – mondta
Slick büszkén. – Mostanra mindenki tudja, hogy az anyja egy
kiugrott Pythia-jelölt, az apja veszélyes sötét mágus volt, maga pedig
egyáltalán semmilyen felkészítést nem kapott az épp betölteni kívánt
funkciójával kapcsolatban.
 HOLDVADÁSZ 86

– Azt azért nem mondanám, hogy semmilyet – mormogta maga

elé Jonas.
– Karrierem fénypontja lesz, ha ebből ki tudom mosdatni. De
megteszem, efelől egy szemernyi kétsége se legyen.
Ezzel elhúzott a gardrób felé, én pedig ott maradtam, döbbent
arccal bámulva Jonasra.
– Ez most valami vicc?
– Niall tud kissé meredek dolgokat mondani, ezt elismerem…
– Kissé?
– De azért lássuk be, nem hülyeség, amit állít. A rólad kialakult
kép… – rázta meg a fejét, és a kobakja tetején trónoló idegen lény
méltóságteljesen hullámzott jobbra-balra. – Igazából nehéz lenne
elképzelni ennél rosszabb indítást.
– Akkor eddig miért nem aggódtatok emiatt?
– Mert arra vártunk, hogy egy kicsit lecsillapodjon a hangulat –
válaszolt helyette Niall, aki egy rakás ruhámmal a kezében bukkant
elő. – A közvélemény ritkán koncentrál hosszabb ideig egyvalamire,
és a részletek könnyen feledésbe merülnek. Ha közvetlenül a történet
napvilágra kerülése után próbáltuk volna meg szétzúzni, vagy akár
átformálni a kialakult összképet, lehetetlen vállalkozás lett volna.
Most viszont már csupán piszok nehéz – magyarázta, majd egyetlen
mozdulattal kihajította a cuccaimat az ajtón.
– Hé!
– Az okozott kárt figyelembe véve legalább még két héttel
kitoltam volna a ceremónia időpontját – fordult sarkon, hogy egy
újabb adagot nyaláboljon fel a személyes holmijaim közül. – De
közölték velem, hogy háború van, ezért nem várhatunk tovább.
– Ezt most vettem! – kaptam ki egy törtfehér koktélruhát a karmai
közül.
– Mire?
– Ha épp tudni akarja, ma este randim lesz!
– Komolyan? – nézett rám Jonas vidáman. – Megkérdezhetem,
hogy kivel?
– Mirceával – közöltem, mire a mosoly lehervadt az arcáról.
– Aha.
– Ez meg mit jelent?
87 KAREN CHANCE

– Semmit, semmit. Igazán nem az én dolgom.

– De az enyém annál inkább – vágott közbe Slick. – Nem
engedhetjük meg, hogy újabb negatív hangú cikkek lássanak
napvilágot. Például arról, hogy egy vámpírral enyeleg, méghozzá
ilyen öltözetben.
Rápillantottam a ruhára. Testhez simuló fazonja volt és
spagettipántja, de semmi flitter, csipke vagy más hivalkodó díszítés.
Hacsak azokat az alig látható, faágakra hasonlító körvonalakat nem
tekintettük annak, amik épphogy átsejlettek a selyem anyagán, akár
halovány árnyékok egy falon. Gyönyörű volt, ízléses, és az egyik
kedvencem az új szerzemények közül.
– Mégis, mi baja van vele? – érdeklődtem.
– Így, a fogason? Semmi. De magán? – mért végig a szemével
Slick, majd megcsóválta a fejét.
– Ezzel meg mi az ördögöt akar mondani?
– Csak két szót mondok: alakformáló fehérnemű – közölte, majd
elvette tőlem a ruhát.
– Létezik pánt nélküli melltartó is, ha még nem hallott volna róla!
– vetettem oda neki mérgesen.
– És van is ilyesmije?
– Ahhoz sincs semmi…
– Akkor ezt vehetem „nem”-nek – mondta, és elhúzott.
Épp arra készültem, hogy utánarohanok, és agyonverem az egyik
cipőmmel – feltéve, hogy hagyott még belőlük odabenn –, amikor
Jonas lépett oda hozzám.
– Persze vannak olyanok is, akik egyetértenének Niall-lel – kezdte
bátortalanul.
– Miről beszélsz? – vontam össze a szemöldökömet.
Levette vastag szemüvegét, és tisztogatni kezdte egyik gyűrött
ingujjával. Lehet, hogy valóban koszos volt a lencse, de nekem úgy
tűnt, csak az időt húzza. Mintha arra készült volna, hogy nem fogok
örülni annak, amit mondania kell.
– Csak azt szeretném a magam ügyetlen módján kifejezni, hogy
amikor valakiből Pythia lesz, a magánéleti kapcsolatai gyakran…
bonyolultak.
 HOLDVADÁSZ 88

– Mint amilyen a tiéd volt Agnesszel? – kérdeztem pimaszul.

Jonas és az elődöm ugyanis a régi szép időkben egy párt alkottak.
– Igen, pontosan. És épp ezért tartottuk titokban. Néhány közeli
barátunkon kívül senki nem tudott róla. Ha nyilvánosságot kap,
nagyon sokan azt hitték volna, hogy a Kör befolyása alatt áll.
– De e nélkül is ezt gondolják – mutattam rá. – Szinte minden
Pythiával ugyanez a helyzet.
– De ez csupán gyanú. Egészen más, mint a bizonyosság.
– És mit akarsz mondani ezzel? Hogy nem randizhatok
Mirceával? – kérdeztem, és hallottam, hogy odakint valaki elfojt egy
kacajt. Feltételeztem, hogy Marco volt az. Nyilván Jonas is
meghallotta, mert bosszús pillantást vetett a nappali irányába.
– Nem. A találkozgatás felfogható az információszerzés egyik
leleményes formájának is. Vagy arra irányuló kísérletnek, hogy
szorosabbra fűzd a vámpírok és a Kör közti együttműködést. Vagy
épp a különböző csoportok közti pártatlanságodat is jelképezheti.
– Akkor meg mi a gond?
– Nincs semmi gond. Egészen addig, amíg a kapcsolatotok nem…
állandósul.
A kezem önkéntelenül is a nyakamon található apró sebhely felé
kúszott. Csak két pont, mely látható jele volt annak, hogy Mircea a
magáénak tekintett. Ennél állandósultabb kötelék már nem is lehetett
volna köztünk. A jegygyűrűt bárki lehúzhatja az ujjáról, a házasság is
végződhet válással, semmissé nyilvánítással, különéléssel. De ezt a
jelet immár életem végéig viselni fogom.
Lehet, hogy a gyémántok nem az örökkévalóságnak készültek, de
ha egy vámpír megjelölt, az örökre szól.
– A jelölés kimondottan állandósult kapcsolatot jelent – vallottam
be. Nem akartam a részleteket is kitárgyalni, de nyilvánvaló volt,
hogy előbb-utóbb előkerül ez a téma is.
– A jelölés? – kérdezett vissza Jonas úgy, mintha még sosem
hallott volna ilyesmiről.
Megdörgöltem az orrom hegyét, és közben századszor is az jutott
eszembe, hogy miként képesek a különböző természetfeletti
csoportosulások ilyen hosszú időn át eléldegélni egymás mellett úgy,
hogy szinte semmit nem tudnak a másikról. Amiről pedig azt hiszik,
89 KAREN CHANCE

hogy tudják, az általában tévedésnek bizonyul. Végül is így nem

csoda, ha rendszeresen egymás torkának esnek.
– Arra használják, hogy nem vámpírokat egy vámpír családjához
kössenek.
– De mi célból? – kérdezte Jonas szűkszavúan.
– Számos különféle célból. Tegyük fel, akad egy különlegesen
tehetséges mágiahasználó, aki a család védelmezőit készíti egy ideje.
Azt szeretnék, hogy maradjon is velük, nem akarják átengedni egy
másik vámpírcsaládnak. De nem vehetik maguk közé, mert a
mágusok elvesztik a varázserejüket, ha átváltoztatják őket.
– És ez törvénytelen is! – tiltakozott Jonas hevesen.
– Akkor nem, ha az illető beleegyezésével történik. De…
– No persze, de nincs olyan épeszű mágus, aki…
– De ha a mágus nem változtatható át – vágtam a szavába
erélyesen, mert semmi kedvem nem volt ehhez a beszélgetéshez –,
akkor a legjobb megoldás a jelölés alkalmazása. Ezáltal hivatalosan a
család tagjává válik, és a vámpírtörvények nem engedik meg más
család tulajdonának elorozását.
A módszer egy másik esetben is használatos volt, méghozzá két
magas rangú vámpír egybekelése esetén. Ez ugyanis összekapcsolta
őket és a családjukat, viszont egyenrangúak maradtak, egyikük sem
vált a másik alattvalójává. Azt azonban Jonasra bíztam, hogy ha
mindent tudni akar, akkor járjon utána saját maga.
– Miért nem hallottam én erről, ha ennyire gyakori? – vonta össze
a szemöldökét.
– Azt nem mondtam, hogy gyakori – kaptam fel párat a ruháim
közül, hogy visszategyem őket oda, ahová valók. – Nem az.
– És hogyhogy nem, ha ilyen hasznos?
– Mert egy mestervámpír a családja minden tagjáért felelős, akár
átváltoztatottak, akár jelöléssel kerültek hozzá. Bármit is tesznek, az
számon kérhető rajta is, és elszámolással tartozik a Szenátus felé. De
azokat, akiket megjelölt, nem köti hozzá vérkötelék, ami biztosítaná
a feltétlen engedelmességet. Ezeket a személyeket sokkal
nehezebben tudja az irányítása alatt tartani.
 HOLDVADÁSZ 90

– De a magasabb szintű mesterek egy családon belül is

kihívhatják a gazdájukat, nem? – kérdezte Jonas, amivel meglepetést
okozott.
Megfordultam, mivel végeztem a ruhák felakasztgatásával.
Gyorsan ment, hisz öreg nevelőnőm megtanított arra, hogy a fogasok
mindig egy irányba álljanak, és ezt a szokást azóta is megtartottam.
– Így van. Ennek köszönhető, hogy a magasabb fokozatot elérő
vámpírokat a mestereik általában szabaddá teszik. A legtöbb esetben
így történik.
– Kivéve Lord Mirceát – mondta Jonas sötéten. – Úgy tűnik, elég
sok magas szintű vámpír áll a szolgálatában. Sőt; talán még nem is
találkoztam köztük alacsonyabb fokozatúval.
– Talán azért, mert nekik itt nem sok hasznát vennénk –
jelentettem ki. – Amúgy meg Mircea szenátor. Több magasan képzett
vámpírra van szüksége, akik a munkájában segédkeznek. De ő a
kivétel, mely erősíti a szabályt. A mesterek általában elengednek
mindenkit, aki már elég erős ahhoz, hogy kihívja őket. És ugyanígy
kétszer is meggondolják, mielőtt jelöléssel kötnének magukhoz
valakit.
Jonas csak ült egy darabig, és emésztette az elhangzottakat.
Eközben én igyekeztem eltüntetni a kuplerájt, amit Niall csinált.
– Ha jól értettem – szólalt meg végül az öreg mágus –, a vámpírok
Lord Mircea szolgálójaként, sőt szinte a tulajdonaként tekintenek
rád.
A „szinte” szót nyugodtan elhagyhatta volna, de nem
figyelmeztettem erre, mert már így is épp elég zaklatottnak tűnt.
– Bizonyos értelemben – feleltem óvatosan, várva, hogy hová akar
kilyukadni.
– És az efféle tulajdontól elvárják, hogy mindig a gazdája érdekeit
szem előtt tartva cselekedjen, ugye?
– Igen.
– Vagyis most úgy vélik, ők fogják uralmuk alatt tartani a Pythia
hivatalát – vágta ki, mintha mindvégig ezt gyanította volna.
– Gondolom – vontam meg a vállamat.
– És ez nem zavar téged?! – kérdezte olyan ingerülten, mintha ő
maga nem pontosan ugyanezt tervezte volna.
91 KAREN CHANCE

– Jonas, nekem azt kell figyelembe vennem, ami a család javát

szolgálja, nem pedig a Szenátusét.
– És komolyan azt hiszed, hogy lesz bármi eltérés a kettő között?
Gondolod, hogy Lord Mircea különbséget fog tenni?
– Majd én megteszem.
– Szóval szerinted ennyire könnyű lesz eligazodnod a
kötelezettségeid között?
– Miért ne? – kérdeztem vissza immár én is mérgesen. –
Mindegyik Pythiának volt családja, vagy nem?
Jonas egy pillanatra elhallgatott, majd válaszolt:
– Nos, igen. Ám ez közel sem ugyanolyan…
– De, pontosan ugyanolyan! – kiáltottam, miközben eszembe
jutott az a vámpír, aki előző este a fél lábát veszítette el. Neki idővel
vissza fog nőni, de mások nem voltak ilyen szerencsések. Mircea
egyik idősebb mestere, Nicu alig egy hónapja meghalt, miközben
engem védett, és maga Marco is alig úszta meg.
Hát, ha ez nem volt összetartó család, akkor nem tudom, mi
lehetne az.
– Ők az én családom – ismételtem meg szárazon –, és én is így
tekintek rájuk. Ez viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Szenátus
dróton rángatott bábujává válnék.
Ahogy a Köré sem leszek.
– Könnyű ezt mondani – válaszolt Jonas, akit szemmel láthatóan
nem győztem meg. – De nekem úgy tűnik, sokkal komolyabb
erőfeszítésekre lesz szükséged, hogy megőrizd a függetlenségedet a
Szenátussal szemben, mint azt hiszed. Ám akárhogy is, most a
külsőségekről beszélünk, és nem a vámpírtörvények elméleti
alkalmazásáról. Az a tény, hogy te egy vámpírhoz… kötődsz, vagy
nevezd, ahogy akarod, egész biztosan nem fog jó fényt vetni rád a
természetfeletti közösségek egészét tekintve.
– Oké, és akkor mit vársz tőlem, mit tegyek? – kérdeztem.
– Nem mondom azt, hogy ne találkozz vele, Cassie.
– Hát akkor mit mondasz?
– Csupán annyit, hogy esetleg találkozgathatnál másokkal is. Egy
vérfarkassal például, vagy egy mágussal. Így sokkal könnyebb lenne
 HOLDVADÁSZ 92

meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a magánéletednek nincs

semmi köze a hivatalos döntéseidhez.
– Értem, csakhogy nem ismerek olyanokat, akik…
– Én küldhetek párat.
– Pár micsodát? – pislogtam.
– Pár udvarlót… Ha gondolod…
– Aha. Küldenél nekem pár udvarlót – ismételtem meg lassan. A
szavak úgy törtek elő belőlem, mintha valaki épp fojtogatott volna.
– Amelyikük nem nyeri el a tetszésedet, azzal nem kell
randevúznod. Ez csak természetes – jelentette ki Jonas, és a
hangjában nyoma sem volt az iróniának. – Én küldök egy adagot, te
pedig kiválasztasz közülük egyet.
Hirtelen felrémlett előttem egy kép. Egy plakát a hadmágusok
központjának hirdetőfalán: UDVARLÓ KERESTETIK.
VESZÉLYESSÉGI PÓTLÉKOT FIZETÜNK. Csakhogy a helyzet
kicsit sem volt humoros. Láttam ugyanis, hogy Jonas teljességgel
elfogadhatónak, sőt ésszerűnek tartaná ezt a megoldást.
– Vagy esetleg kettőt – tett rá még egy lapáttal. – Egy mágust és
egy vérfarkast. Hogy minden területet lefedjünk.
– Mit szólnál fél tucathoz? – vetettem fel szarkasztikusan, mire
csak pislogott egyet.
– Nem, az nem lenne jó. Attól tartok, rossz híredet keltené.
– Azt pedig nem akarjuk, ugye?
Valami mozgolódást hallottam odakintről, és úgy döntöttem,
elegem van ebből. Az ajtóhoz léptem, és kidugtam a fejemet. Marco
levegő után kapkodva ült a kereveten, két másik őr pedig egy
mobiltelefonnal babrált.
– Mit műveltek? – kérdeztem.
– Megpróbáljuk felvenni – adta tudtomra az okostojás, aki a
bevásárlásra is elkísért. – Különben senki nem fogja elhinni nekünk.
– Fejezzétek be! Ez nem vicces!
– Na ne már!
Dühödt pillantást küldtem feléje, de semmi hatást nem értem el
vele, mert máris újra a telefonnal foglalkozott. Így aztán Marco felé
fordultam.
– Nem tudnál csinálni velük valamit?
93 KAREN CHANCE

Marco odaintett magához. Könnyek csorogtak végig kipirosodott

arcán, és láttam, hogy mondani próbál valamit. De percekig csak
ziháló hörgés hagyta el a száját. Közelebb hajoltam hozzá, mert
komolyan kezdtem aggódni. Ekkor felnyúlt, megfogta a nyakamat, és
odahúzta a fülemet a szájához.
– Ez… rohadtul… vicces – nyögte.
Felegyenesedtem, és jókorát belebokszoltam kőszikla-
keménységű vállába.
– Vadbarom.
Amikor megfordultam, Jonas épp kilépett a társalgóból, a karjánál
fogva vonszolta maga után Niallt is.
– Gyerünk – nógatta a fiatalabb mágust. – Nem kell elsietni.
– Tíz napunk maradt, Jonas – ellenkezett a társa. – És komolyan
kétlem, hogy akár tíz hónap elegendő lenne. Kábé tizenkét évesnek
néz ki, leszámítva a… – mutatott testem bizonyos domborulataira.
– Az öltözködése csapnivaló, a sminkje rémes…
– Az nem smink, hanem zúzódások! – vágtam oda ingerülten.
– Na és a haja… – hajolt közelebb hozzám, hogy gyanakodva
méregessen a fényben. – Mitől lett zöld?
– Divatot teremtek.
– Nevetséges. De ha nem is lenne befestve ezzel az… akármivel,
akkor is rémesnek tartanám. Soha nem volt még szőke Pythiánk. Az
emberek egyszerűen nem erre számítanak. És meg kell mondanom,
nem is áll jól magának.
– Ez a természetes hajszínem!
– Akkor természetesen rémes. És ennek – nyúlt az egyik göndör
fürtömhöz – mennie kell.
– Ha még egyszer hozzám ér… – figyelmeztettem halkan.
– Időpontot egyeztetek egy fodrásszal, aki pontosan tudja, hogy
nekünk kellem és kifinomultság kell. Persze, ami nekünk kellene,
az… nos, elsősorban valaki más, de ha már így adódott…
– Niall, azt hiszem, mára elég volt ennyi – közölte Jonas, miután
elkapta a pillantásomat.
– Hát ez meg micsoda? – kapta elő finom szövésű, keményre
vasalt kendőjét a zsebéből Niall, hogy kihalássza vele a Pritkintől
 HOLDVADÁSZ 94

kapott amulettet a blúzom alól. – Mindennek a tetejében van itt

valami, ami fertelmesen bűzölög.
– Engedje el – kértem tőle halk, rezzenéstelen hangon.
– Naná, hogy elengedem – közölte fennhangon, miközben letépte
a zsinórt a nyakamból. – Amint elértem a legközelebbi szemeteshez.
És így fogok tenni minden kis hippi-jampi baromsággal, amit
meglátok magán…
– Ajjaj! – sóhajtott Jonas.
Pislogtam egyet, aztán csak néztem azt a helyet, ahol az imént
még a mágus állt. Merthogy most nem volt ott senki és semmi.
– Azta! – morogta az egyik vámpír.
– Mi volt ez? – kérdeztem, és éreztem, ahogy feltör bennem a
pánik. Körbenéztem, de sehol nem láttam a mágust.
– Hogy a dolgok jó oldalát nézzük, ez még legalább egy hónapig
nem volt betervezve – felelte Jonas. – Ami azt jelenti, hogy szépen
haladunk előre.
– Mi történt, Jonas?
– Hogy mi? Azt már tudod, hogy képes vagy térben és időben is
szabadon mozogni. Azt viszont még nem vettük át, hogy ugyanezt
meg tudod tenni más tárgyakkal is. És személyekkel.
– De… akkor most hová tüntettem el a mágust?
Jonas bagolyként pislantott rám vastag szemüvege mögül.
– Halvány dunsztod sincs? Te nem látod őt?
– Hogyan tudnám…? – kezdtem, de elhallgattam, mert hirtelen
megláttam. Egy mérges kis mágust a hatalmas sivatag közepén,
néhány száz méterre egy autóút kígyózó szürke csíkjától. Ezt
leszámítva semmi más, csupán száraz bozót és kövek, ameddig csak
a szem ellát.
– Azt hiszem, egy sivatagban van.
– Azt esetleg tudod, melyikben?
– Hát… nem. Van itt egy út, de…
– Á, az jó. Akkor minden rendben – paskolta meg Jonas
elégedetten a karomat.
– De hogyan hozhatnám vissza őt ide?
– Ó, majd arra is sort kerítünk, kedvesem. De most – csillant meg
a szeme a lencsén túl – talán jobb lenne, ha ott hagynánk, ahol van.
95 KAREN CHANCE

Agnes is megtette ugyanezt egyszer vagy kétszer a pasas elődjével.

Nem árt, ha tanulnak egy kis jó modort, nem igaz?
Karon fogott, és az ajtó felé indultunk. A fejem még mindig
zsongott a történtek miatt.
– Majd’ elfelejtettem, nem volt mostanság látomásod egy
farkasról? Vagy egy nagy testű kutyáról?
– Egy vérfarkasra gondolsz?
– Nem, nem hinném. Persze az is lehet, de úgy túlságosan is
egyszerű volna a képlet.
– Most nem… nem igazán értem, hogy miről…
Megfogta a kezem, és régimódi, udvarias meghajlással búcsúzott.
– Arra kérlek, ha bármi ilyesmit látsz, tudasd velem, rendben?
– Hát… igen, persze.
Felegyenesedett, és mindig elkalandozó kék szeme most nagyon is
határozottan csillogott, megszokott derűs arcvonásai pedig szinte
ijesztővé váltak.
– Késlekedés nélkül, Cassie!
Bólintottam, miközben lassan a frászt hozta rám, de a következő
pillanatban feltűnt arcán az ismerős mosoly.
– Jó szórakozást a randevúhoz – mondta, majd elsietett.
Marco becsukta az ajtót, és csak álltunk ott egymásra nézve.
– Mágusok – mondta végül megvetően. – Évről évre egyre
hibbantabbak lesznek.
Ezúttal nem igazán tudtam vitába szállni vele.
 8

– Biztos, hogy készen állsz? – kérdezte Mircea.

Hét óra telt el Jonas látogatása óta, de jó pár évtizeddel korábban
jártunk, és épp semmiben nem voltam biztos. A tenyerem izzadt, a
gyomrom háborgott, és egyre azon járt az agyam, hogy mégiscsak az
alkalomhoz nem illő ruhát választottam. Egyszer már változtattam a
tervemen, és a vörös selyemruha mellett döntöttem, ami a butikban
sikkesnek és elegánsnak tűnt. Most viszont úgy éreztem, hogy a
felsőrész egy kicsit lóg rajtam. Persze nem volt időm átalakíttatni,
így bizonyos helyeken szűk, másutt meg bő volt. Azt sem tudtam,
mennyire megy ez a szín a hajamhoz, főként, mivel még mindig nem
sikerült teljesen eltüntetnem belőle a zöld foltokat, és…
– Jól vagyok – feleltem elszántan.
Mircea pillantásából tudtam, hogy nem sikerült átvernem, ennek
ellenére megnyomta a csengő gombját. És legalább az ő külseje
kifogástalanul illett az alkalomhoz.
Sötét haja jól fésült volt és csillogó, a tarkójánál egy diszkrét
csattal fogta össze. Fekete szmokingja tökéletesen simult széles
vállára, az anyag olyan puha és kellemes tapintású volt, ami csak a
legjobb minőségű gyapjú sajátja. Alatta ropogósra keményített,
mandzsettás fehér inget viselt, az aranygombok meg-megcsillantak a
fényben. A finom metszésű mandzsettákba egy uralkodóház címerét
vésték, nem mintha erre különösebben szükség lett volna. Elegendő
volt egy pillantást vetni rá, és senki nem kérdőjelezte meg a
származását.
Ebben szemlátomást az inas is egyetértett velem, mert annak
ellenére, hogy nem meghívóval érkeztünk, azonnal bebocsátást
97 KAREN CHANCE

nyertünk a partira, mely egy fényűző londoni palota földszinti

termeiben zajlott. Fényesre lakkozott keményfa bútorok, fényárban
úszó kristálycsillárok, finom hímzéssel ellátott brokátfüggönyök és
gyönyörű szőnyegek alkották a berendezést, de mindebből alig
észleltem valamit. A szalon túloldalán ugyanis ott állt egy apró
termetű, sötét hajú nő, aki vörös ruhát viselt. Az oldalán pedig…
– Hű, de gyönyörű! – jellemezte Mircea, és közben leemelt két
pezsgővel teli poharat az egyik tálcáról.
Nem feleltem semmit. Ujjaimat a pohár szára köré fontam, és úgy
éreztem, mintha a lelkem különválna a testemtől. Éreztem a kristály
hűvös érintését, megízleltem az alkoholt a számban, de az egész
mégis olyan távolinak tűnt, akárcsak a körülöttünk zsibongó tömeg.
Hallottam a nevetést, a beszélgetések felerősödő majd elhalkuló
zaját, és a zongorából szűrődő dallamot is, mely egy másik
helyiségből áramlott felénk. De mindez most egy cseppet sem
érdekelt.
Semmi nem számított, csak a magas lány abban a rémes,
nyolcvanas évekbeli báli ruhájában, aki az előző Pythia mellett
álldogált.
Az öltözet meghatározó eleme egy élénkkék szatén estélyi volt
nagy, buggyos ujjakkal és peplummal. A nyakrészt keskeny
csipkeszegély díszítette, elöl pedig apró, ékszerszerű gombok
sorjáztak. A cipője ugyanolyan színű volt, mint a ruha maga.
Egyszerűen förtelmesen festett. Mintha egy hisztis menyasszony
kényszerített volna bele egy amúgy túlságosan is csinos
nyoszolyólányt. És rajta valahogy még ez is jól állt. A kék árnyalata
passzolt a szeme színéhez, sötét hajához és halovány bőréhez is.
Amikor pedig felnevetett, már meg is feledkeztem a ruháról, mintha
ott sem lett volna.
Mert képtelen voltam levenni a szememet az arcáról.
Egy kar fonódott a derekam köré.
– Dulceatǎ, nem hiszem, hogy ennél közelebb kellene mennünk.
Csak ekkor eszméltem rá, hogy már a terem közepén járok, pedig
arra sem emlékeztem, hogy elindultam. Mircea vezetett el a fal
mellé, a hatalmas, padlóig érő ablakok közelébe, melyek a sötét
éjszakába bámultak. A hozzánk legközelebb eső üvegtáblát tükörként
 HOLDVADÁSZ 98

használva megfigyelhettem a lányt anélkül, hogy feltűnést keltettem

volna túlzott érdeklődésemmel.
Elismertem, hogy Mirceának igaza van. Tényleg gyönyörű.
Finom, kecses és törékeny.
Vagyis egyáltalán nem olyan, mint én.
– Ezzel nem értek egyet – mormolta a fülembe Mircea. Egy meleg
ujjbegy szaladt végig az arcélemen, letörölve azt a könnycseppet,
melynek kibuggyanását képtelen voltam megakadályozni. – Sok a
hasonlóság a csontszerkezetetekben, a szemetek formájában, az
ajkaitok vonalában…
– Hát én nem így látom – feleltem nyersen. Belekortyoltam a
pezsgőbe, és próbáltam rájönni, vajon miért öntött el ilyen váratlanul
a harag.
– Azt mondtad, hogy készen állsz erre – korholt Mircea,
miközben magához húzott.
A hátamon éreztem kemény mellkasát, de a keze gyengéd volt.
Megnyugodtam az ölelésében, még úgy is, hogy pontosan tudtam,
mit csinál. Az összes vámpír képes arra, hogy bizonyos fokig
manipulálja az emberek érzelmeit, de Mircea úgy tudott játszani
velem, mint egy virtuóz a hangszerével. Ehhez egyrészt szüksége
volt a veleszületett tehetségre, de emellett hamarabb kitalálta a
vágyaimat, mint ahogy azok megfogalmazódtak bennem. Most
azonban egy cseppet sem bántam. Örömmel fogadtam a melegség és
nyugalom kellemes érzetét, mely puha paplanként vett körül. Azt
mondogattam magamban, hogy nem kéne tovább játszanom az
idiótát.
Igazából nem is értettem a saját reakciómat. Hisz tudtam, hogyan
nézett ki: láttam róla egy fotót. Igaz, hogy megfakult, szemcsés
felvétel volt, és elég nagy távolságból készült, de már az is elég volt
ahhoz, hogy ráébresszen a valóságra: a legkevésbé sem hasonlítok az
anyámra.
– Jól vagyok – mondtam kiszáradt torokkal, ám ettől csak még
szorosabban vont magához.
– Nem, te nem vagy jól, dulceatǎ. Düh, keserűség, csalódottság
árad belőled ahogy …
– Mi okom lenne rá, hogy így érezzek?
99 KAREN CHANCE

– Elhagyott téged, amikor még gyerek voltál…

– Mert meghalt, Mircea!
– Igen, de akkor is tény, hogy magadra hagyott. És ez nagy
fájdalmat okozott neked.
– Akkor nem fájt. Alig négyéves voltam.
– De igenis fájt – makacskodott. – Csak épp nem foglalkoztál az
érzéseiddel, Cassie. Mindig is elfojtottad őket.
– Ez nem igaz!
– Ó, dehogyisnem. Ez a személyiséged egyik legmeghatározóbb
vonása.
Dühödten bámultam az üvegből visszatükröződő arcába, de ha
észre is vette, nem reagált rá. Kivette kezemből az üres
pezsgőspoharat, és letette a mellettünk lévő asztalra. Aztán a karja
újra betakart, szinte csapdába ejtett, bár én egyáltalán nem így
éreztem. Nem akartam beszélni erről a témáról, ugyanakkor
mozdulni sem volt kedvem.
– Emlékszel arra, amikor gyerekkorodban felkerestem Antonio
udvarát? – kérdezte Mircea.
– Persze – feleltem. Egy teljes évet töltött ott, tizenegy és tizenkét
éves korom között. Egy ilyen látogatás még a vámpírok között is
igen hosszúnak számított. Akkoriban nem nagy jelentőséget
tulajdonítottam mindennek. Tony gyakran fogadott vendégeket, és
logikusnak tűnt, hogy előbb-utóbb a mestere is felbukkan nála. Azt
csak jóval később tudtam meg, hogy Mirceának más indítéka is volt.
Ekkor jutott tudomására ugyanis, hogy a kis látnok, akit Tony az
udvarában tart, valójában a Pythia kiszemelt trónörökösének a lánya.
Az anyám elszökött ugyan a pozíció elől, mivel feleségül ment egy
sötét mágushoz, aki Tony szolgálatában állt. Ez a tény természetesen
kizárta őt az utódlásból, ám semmilyen módon nem befolyásolta az
én esélyeimet.
– Te már akkor azt remélted, hogy egyszer én leszek a Pythia –
jegyeztem meg.
Mircea meg sem próbálkozott azzal, hogy cáfolja. Vámpír volt, és
a család birtokában lévő erőforrások maximális kihasználása az ő
kultúrájukban igen fontos erénynek számított. Márpedig egy
potenciális Pythia igencsak értékes erőforrás.
 HOLDVADÁSZ 100

– Igen, de ezt leszámítva is figyelemre méltónak tartottalak.

– Mindössze tizenegy éves voltam – emlékeztettem. – Mi lehet
figyelemre méltó egy tizenegy éves kölyökben?
– A legtöbb tizenegy éves kölyök nem társalog szellemekkel –
nézett rám mosolygó szemmel. – És nem említi meg mintegy
mellékesen az asztalnál ülve, hogy az egyik vacsoravendég egy
orgyilkos.
– Azt hittem, Tony menten szívinfarktust kap – idéztem fel
magamban az arckifejezését. – Már persze ha lett volna szíve.
– És egyikük sem vezetett el engem a falban elrejtett
polgárháborús ékszerekhez, melyekről senki nem tudott.
– Kivéve azt a fickót, aki elrejtette őket.
– Ezzel csak azt akartam mondani, hogy szórakoztató gyerek
voltál, bár ez is abból eredt, ahogy a fájdalmadat feldolgoztad.
Jobban mondva mindent megtettél, hogy ne kelljen foglalkoznod
vele.
– Nagyon is jól elboldogultam.
Mircea erre nem válaszolt, de egy tenyér csúszott ökölbe szorított
kezemre, és puha bőr érintését éreztem merev ujjperceimen.
– Talán egy hónapja lehettem ott – mesélte –, amikor egy este a
szobád mellett sétáltam el. Késő volt, már rég aludnod kellett volna,
de meghallottam, hogy sírsz. Bementem hozzád, és te ott ültél az
ágyadban, a karodat a felhúzott térded köré kulcsoltad, és csak
bámultad a falat. Emlékszel, mit feleltél, amikor megkérdeztem, mi a
baj?
– Nem.
Mindenféle képek cikáztak a falakon és a mennyezeten, mintha
autók reflektora világított volna be az ablakon. Csakhogy Tony
házának közelében semmilyen autóút nem vezetett, csupán egy poros
földút jelentette a kapcsolatot a külvilággal Pennsylvania ezen
elhagyatott vidékén. A képek azonban csak jöttek és jöttek, mintha
egy régi némafilm akadozva pergő kockáit láttam volna.
És valóban olyanok is voltak, színeket csak a legritkább esetben
láttam a sötét éjszakában. A vér kivételével. Valamilyen oknál fogva
az mindig élénk, szinte ragyogó vörös volt. Éles kontrasztban állt a
kép fekete, barna, esetleg aszfaltszürke elemeivel.
101 KAREN CHANCE

De bármilyen szörnyen is hangzik mindez, számomra egyáltalán

nem volt szokatlan. Szinte mindennap voltak látomásaim egészen
addig, míg eléggé fel nem nőttem ahhoz, hogy kordában tartsam
őket. Megtanultam, hogy ne lássak, amikor nem akarok. Talán arra a
bizonyos napra sem emlékeztem volna, hacsak arra nem, hogy
Mircea is ott volt, az ő megjelenése hozott vissza a valóságba.
Tony emberei sosem tettek volna ilyet. Világos utasítást kaptak,
hogy ne zavarjanak, hiszen bármikor olyasmit láthattam, amiből a
főnök hasznot húzhat. Így aztán a legkülönösebb élményem az volt,
hogy egy látomás közepette emberi érintést, egy meleg kezet
érezhettem a vállamon.
– Csak egy rémálom volt – mondtam neki.
– Azt felelted, hogy egy tömegkarambolt láttál. Ahogy te leírtad, a
vér összekeveredett a kifolyt benzinnel és olajjal. Kicsavarodott
emberi testek hevertek az üvegszilánkok között. Az üzemanyag, az
égett gumi és az emberi hús szaga orrfacsaró bűzzé állt össze.
Másnap reggel pedig a híradások arról tudósítottak, hogy New Jersey
mellett az autópályán tíz autó rohant egymásba.
– Komolyan? – kérdeztem, és hirtelen nagyon jólesett volna még
egy ital.
– Akkor azon töprengtem, vajon milyen lehet így felnőni. Olyan
dolgokat láttál, amiket egyetlen gyereknek sem lenne szabad.
Valahányszor lehunytad a szemedet, körülvett a fájdalom, a rémség,
a halál.
– Ez azért erős túlzás.
– Olyasmiket láttál, amik miatt inkább ébren maradtál egész
éjszaka. Reszkettél a félelemtől, és az üres falat bámultad.
– Nem is volt üres – mondtam gyorsan. – Rafe szép dolgokat
rajzolt rá.
Az udvari festőnk ugyanis nem volt más, mint a reneszánsz
nagymestere, Raffaello, aki azután vált vámpírrá, hogy
elővigyázatlanul visszautasította az akkoriban feltörekvőben levő
firenzei Antonio Gallina felkérését egy munkára. Ez volt az utolsó
alkalom, hogy nemet mondhatott Tonynak, noha meg kell hagyni,
gazdája a későbbiekben sem halmozta el megbízásokkal. A
műalkotások értékeléséhez lélek kell, és egészen biztos voltam
 HOLDVADÁSZ 102

benne, hogy Tony születésétől fogva híján volt ennek a fontos

kelléknek.
– Igen – ismerte el Mircea –, mivel én megkértem rá.
– Te kérted meg? – csodálkoztam, erről ugyanis eddig nem
tudtam. – Miért?
– Mert arra gondoltam, egy gyereknek mást is kell látnia a sok
szörnyűségen, halálon kívül.
Sötét szemei az üvegen tükröződve találkoztak a pillantásommal,
de hamar elkaptam a tekintetemet.
– Szeretnék még egyet inni – mondtam, de Mircea nem engedett
ki az öleléséből.
– Hát persze hogy szeretnél – mondta. – Amikor az anyád iránti
érzelmeid kerülnek szóba, mindig hirtelen szomjas leszel. Vagy éhes.
Esetleg eszedbe jut, hogy valami halaszthatatlan tennivaló vár rád.
Vergődni kezdtem, mert Mircea karjaiban lenni már nem is volt
annyira kellemes.
– Engedj el.
– Azért, hogy szerezz magadnak egy italt, vagy hogy megúszd a
beszélgetést?
– Nem akarom megúszni! – kiáltottam rá. Csak épp nem
gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.
Mirceával azért lopóztunk be erre a partira – már ha annak lehet
nevezni, hogy egy hajbókoló inas bekísért minket –, mert látni
akartam az anyámat. Nem beszélni vele, nem kapcsolatot teremteni,
vagyis eszem ágában sem volt bármi olyat tenni, amivel
összekuszálhatom az idővonalat. Csak látni szerettem volna.
Mert erre sosem volt lehetőségem azt az egy életlen fotót kivéve.
De most, hogy itt voltam, mindez már nem volt elég. A közelébe
akartam kerülni. Tudni akartam, most is olyan-e az illata, mint a méz
és az orgona, no meg egy kis viaszos rúzs keveréke.
És azt is akartam, hogy ő lásson engem.
De mindennél jobban szerettem volna, ha feltehetem neki a
kérdéseimet. Miért adta fel azt a lehetőséget, amiért a legtöbb ember
ölni tudna, és miért választotta azt a férfit, akit szinte mindenki a
legszívesebben megölt volna? Miért hozott világra engem? Miért halt
meg, és hagyott arra a rohadék Tonyra?
103 KAREN CHANCE

És szeretett-e engem valaha?

– Hadd menjek – mondtam bizonytalanul.
Mircea elengedett, és kicsit távolabb léptem. Szabad levegőre, egy
kis mozgástérre volt szükségem.
Karjaimat a testem köré fontam, és a terem túlsó végébe
pillantottam. Szinte fizikai fájdalom mardosott belülről. Anyám haja
sötét volt, ez a fényképen is látszott, de nem barna. Most, ahogy a
fény megcsillant rajta, láttam, hogy egészen mély, gazdag
bronzárnyalatú. Éppolyan ritka és különleges, mint az a zafír
szempár.
Azon tűnődtem, vajon tőle örököltem-e néhány vöröses tincsemet.
Lehet, hogy az egész családra jellemző volt. Az is eszembe jutott,
vajon lehetnek-e távolabbi rokonaim, sokad-unokatestvérek vagy
hasonlók, akik ki tudja, hol élnek. Korábban sosem gondolkoztam el
ezen, talán azért, mert olyan közegben nőttem fel, ahol senki nem
emlegette a saját rokonságát.
A vámpírok rendszerint úgy tettek, mintha az életük az
átváltoztatással kezdődött volna, holott valójában akkor ért véget.
Persze az ő nézőpontjukból ez még érthető is volt. A mesterek
általában azért változtattak át valakit, mert olyan tehetséggel, erővel,
ésszel vagy vagyonnal rendelkezett, ami felett rendelkezni akartak.
Az illető családja pedig ebben semmilyen szerepet nem játszott.
Eszükbe sem jutott átváltoztatni egy csomó utánfutót és kölyköt,
akiknek semmi hasznát nem vették volna, sőt. Inkább veszélyforrást
jelenthettek, mivel a mester mindig felelős volt valamennyi
alattvalója cselekedetéért.
Ennek eredményeképp a családokat hátrahagyták, amikor
valamelyik klán egy újabb taggal bővült. Feltételezhető, hogy a
vámpírok az idő múlásával egyre kevesebbet gondoltak azokra, akik
már rég nem éltek, és akikhez már semmilyen közös szál nem kötötte
őket. Eljött a nap, amikor már nem is hiányzott egykori családjuk.
Csakhogy én minden bizonnyal nem fogok ilyen hosszú életet
megérni.
– Az én anyám is kimondottan szép asszony volt.
 HOLDVADÁSZ 104

Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy beletelt egy kis időbe,

mire rájöttem, hogy Mircea hangját hallom. És még pár
másodpercbe, míg a szavak értelme is eljutott hozzám.
– Az anyád?
– Meglepettnek látszol – húzódott mosolyra a szája.
– Csak mert… soha nem beszéltél róla.
Az igazat megvallva sosem gondoltam még bele, hogy Mirceának
is volt anyja. De idióta vagyok, hisz nyilvánvalóan volt. Csak
valahogy még egyszer sem képzeltem el kisfiúként.
Pedig annyira könnyű volt.
A mahagóni hajzuhatagban még mindig látszottak azok az enyhe
hullámok, melyek egykori göndörségére utaltak. A finom vonású
ajkakkal, melyek olyan érzékiekké váltak felnőttkorára, akkoriban
bizonyára édesen tudott csücsöríteni. És a sötét, átható szem
ellenállhatatlan lehetett egy gyermeki arc díszeként.
– Tuti, hogy már gyerekként is mindent megúsztál – mondtam,
mire felnevetett.
– Épp ellenkezőleg. A szüleim elég szigorúak voltak.
– Az kizárt – feleltem. Én is próbáltam már kemény lenni vele,
nagyon is komolyan. De egyszerűen nem működött. És kételkedtem
benne, hogy bárki más nagyobb sikert érhetett volna el így.
– Pedig ez az igazság – erősködött, miközben leültünk a fal mellé
húzott székekre. Pár másodperc telt csak el, amikor úgy éreztem,
nem bírom tovább. Túlságosan be voltam sózva, szinte fura módon
felpörögtem.
Mircea is fel akart állni velem együtt, de visszanyomtam.
– Egy úriember nem maradhat ülve, amikor egy hölgy áll mellette
– méltatlankodott.
– És ha a hölgy ragaszkodik hozzá? – térdeltem keresztbe a
combjaira, hogy ne tudjon felemelkedni.
– Hm, érdekes dilemma – érintette meg egy erős kéz a combomat
a ruhám selymén át. – Egy úriembernek ugyanis mindig teljesítenie
kell egy hölgy óhajait.
– Mindig? – csaptam le a magas labdát, mire felnevetett, és csókot
lehelt a kézfejemre.
– Sajnos nem vagyok mindig úriember.
105 KAREN CHANCE

– Ez már igaz – mondtam neki őszintén, és kiszedtem a csatot a

hajából.
A fürtök sötét zuhatagként vették körül a nyakát. Felnézett rám, a
szemében vidámság csillogott. Mindig is különös módon vonzódtam
a hajához. Ugyan soha nem beszéltünk erről, de ő is tudta.
Mintha hűvös, barna selyem folyt volna végig az ujjaimon. Ahogy
végigsimítottam, most is jóval több volt az érzés, mint kellemes.
Helyénvalónak és megnyugtatónak éreztem az érintését, márpedig
most nagy szükségem volt erre.
– Az előbb arról beszéltél, amikor még kisfiú voltál.
– Ó, igen. A gyermekkor megpróbáltatásai – mosolygott, és a
kezével lassan simogatta a combomat. – Az egyik első emlékem,
hogy kitettek játszani a hóba, teljesen meztelenül.
– Meztelenül?
– Aha. Addig egész jó is volt, amíg sütött a nap, de sötétedés
után…
– Sötétedés…?
– …akkor valahogy minden olyan… rideg lett.
– Mennyi idős voltál? – meredtem rá.
– Három-, talán négyéves – vonta meg a vállát.
– De… miért tenne bárki ilyet?
– Azért, hogy megmutassák rátermettségemet a népünk előtt. Én
voltam az apám örököse, és bár akkoriban épp nem volt trónja, amit
átadhatott volna nekem, szent meggyőződése volt, hogy egy nap
másképp lesz.
– Ezt értem, de veszélybe sodorni egy gyerek életét…
– Az élet akkoriban maga volt a veszély. A mai értelemben nem
létezett olyasmi, hogy gyerekkor. A parasztok gyerekeinek sem, akik
hétévesen már a földeken dolgoztak. És még kevésbé nekünk, akik a
nemesség közé tartoztunk.
– Ez nem hangzik túl vidáman.
– Pedig volt benne vidámság is. Az ünnepeken bábelőadásokat
néztünk, és télen fakutyáztunk. Ötévesen már szőrén ültem meg a
vágtázó lovat, ahogy a testvéreim is. Persze Radut kivéve – mondta
legifjabb öccsét említve. – Ő halálosan rettegett a lovaktól, és sokkal
 HOLDVADÁSZ 106

hosszabb ideig tartott, mire elboldogult velük. Én már csak tudom,

hisz én tanítottam lovagolni őket.
– Őket?
– Őt és Vladot – mondta Mircea, és a mosoly lehervadt az arcáról.
Nem feleltem semmit, de magamban szitkozódtam egyet. Egészen
ritka és különleges alkalom volt, hogy a családjáról mesélt, és féltem,
hogy a téma említése miatt újra magába zárkózik. De legnagyobb
meglepetésemre ezúttal nem így történt.
– Radu képtelen volt megtanulni a helyes testtartást – folytatta egy
perc hallgatás után.
– Ahogy én is – ismertem el. Rafe megpróbált tanítani, de olyan
reménytelen eset voltam, hogy feladta.
– Csakhogy neked nem kell seregeket vezetned a csatába,
dulceatǎ. Neki viszont igen. Az apám végül úgy oldotta meg a
dolgot, hogy odakötözte őt az istállónk legtermetesebb lovához, és
azt mondta, addig kell rajta maradnia, amíg képes nem lesz helyesen
megülni.
– És sikerült neki?
Mircea felnézett rám, feltárva előttem nyakának hosszú ívét,
amint hátradőlt a székben. Ez a gesztus a vámpírok világában
hagyományosan a bizalom jele volt.
– Méghozzá bámulatosan gyorsan.
Belenéztem bársonyosan csillogó, sötét szemébe. Elbűvölő volt
látni a derűt vonzó arcán, a kacsintását, hófehér, szabályos fogsorát
és mögötte nyelve rózsaszín villanását. A kezem gondolkodás nélkül
siklott át a hajáról előbb a tarkójára, majd onnan előrecsúszott, hogy
végigsimítsa a nyakát.
A legtöbb vámpír elhúzódott volna, vagy legalábbis megrezzen.
Mircea csak felnézett rám. A szeme még mindig élénken villant, de
már nem a vidámság tükröződött benne. Ezúttal sötét mélység nyílt
meg a szempár mögött, és valami olyan erő és birtoklási vágy
bukkant elő, melytől szaporábban kezdtem venni a levegőt. Az
ujjbegyeim szinte rátapadtak a bőrére ott, ahol kitapinthatták az erős,
egyenletes pulzust.
Mircea szívének persze nem kellett vernie, de mivel tudta, hogy
így szeretem, ritkán feledkezett meg róla. Mint ahogy arra is ügyelt,
107 KAREN CHANCE

hogy levegőt vegyen és pislogjon, ha a közelében vagyok. Mindent

úgy csinált, mintha élő ember lenne, noha ezt már jó ötszáz éve nem
mondhatta el magáról. Nekem mégis annyira emberinek tűnt.
Ez mindig így volt, és tudtam, hogy így is lesz.
– Nem szabadna nyilvános helyen így nézned rám, dulceatǎ –
mormolta fel-le simítva a combomon. – Ettől egyre inkább úgy
érzem, jó lenne hamar végezni a látogatással.
– Mennyire hamar?
Az ujjai hirtelen szorosabban markolták a lábamat.
– Nagyon.
Egy pillanatra nekem is jó ötletnek tűnt. Sőt egészen pompásnak.
De tisztában voltam azzal is, mi fog történni az éjszaka hátralevő
részében, ha most elindulunk. És abban nem sok szerep jutna a
beszélgetésnek. Megnyaltam az ajkamat, és pár lépésnyire
eltávolodtam tőle.
– A mamádról is akartál mesélni valamit, nem?
Mircea kis ideig hallgatott, de amikor ránéztem, nem tűnt
dühösnek. Sőt egyenesen nyugodtságot sugárzott a teste, és
mosolygott.
– Cneajna, Moldávia hercegnője – mondta könnyed hangon. –
Magas volt, hollófekete hajjal és zöld szemmel. Radu inkább rá
hasonlít, ha nem is a színekben, hanem a vonásai finomságában.
– No és te?
– Azt mondták, én inkább a természetét örököltem, bár én nem így
gondolom. Ő sokkal… tüzesebb volt. Sokkal erőszakosabb. Az
emlékeimben egyszerre gyönyörű és szenvedélyes, büszke és
nagyravágyó.
Az ajkamba haraptam, hogy ne helyeseljek. A leírás tökéletesen
illett Mirceára.
– Mindig is úgy véltem, inkább apámra hasonlítok – folytatta.
– Miben?
– Ő amolyan… megfontolt férfi volt – biccentett a fejével –, egy
diplomata a magyar király, Zsigmond udvarában. Nagyjából annyi
idős lehetett, mint te, amikor különleges megbízatással
Konstantinápolyba utazott. A római katolikus és az ortodox egyház
lehetséges összeolvasztásáról tárgyalt. Mint tudod, ebből végül nem
 HOLDVADÁSZ 108

lett semmi, de a római uralkodót elkápráztatta taktikai érzékével és

helyes ítélőképességével – mosolyodott el. – Noha a jámborságával
már aligha.
– Nem volt vallásos?
– Nem jobban, mint amennyire a politikai érdekek diktálták. A
családunkban az anyám volt az áhítatosabb lélek. Szegény fiait is ő
adta a domonkos rendiek kolostorába, hogy ott okítsák őket –
rázkódott meg az emlékektől.
– Nem csíped a szerzeteseket? – vigyorogtam rá.
– Mindig gyanúval tekintettem azokra a férfiakra, akik saját
akaratukból tartják távol magukat az Úr legcsodásabb
teremtményeitől.
A bársonyos barna szemek elkapták a pillantásomat, és ez elég
volt ahhoz, hogy valami meleg és vibráló érzés áradjon szét bennem.
A pulzusom erősebbé vált a torkomban, és még másutt is. Na, most
aztán igazán szükségem lett egy italra. Szerencsére az egyik
poharakkal teli tálca épp felénk közeledett.
Kinyújtottam a kezem, hogy elvegyek egy pezsgőt, ám a
túloldalról egy férfi is ugyanakkor kapott le egy poharat. Véletlenül
meglöktem a kezét, és a gyöngyöző, aranysárga nedűből egy kevés a
hófehér ingujjára löttyent. A kárvallott lenézett rám, én pedig fel őrá,
bocsánatkéréssel az ajkamon. Ez azonban elakadt a levegőben, mert
a következő pillanatban mindketten kővé meredten bámultunk.
Nagyon is jól ismertük egymást, és tudtuk, hogy egyikünknek
sincs semmi keresnivalója ott és akkor.
 9

Csak néztem dermedten az előttem álló mágus keskeny, némiképp

lovakra emlékeztető arcát és fakókék szemét, közben pedig abban
reménykedtem, hogy csupán képzelődöm. Kicsit másképp festett a
méretre készült szmokingban, mint a tizenhetedik századi
lebernyegében, és homokszőke haját most hátrafésülve hordta, nem
lógott csapzottan az arcába. De ő volt. Az a fickó, akit egykor
segítettem Agnesnek elkapni, mielőtt még felrobbanthatta volna egy
ország történelmét.
Ha maradt is bármi kétségem, az rögtön eloszlott, amikor a pasas
hirtelen felsikoltott, rám zúdította a tálca tartalmát, majd kilőtt az
ellenkező irányba. Sűrű, kékesfekete füst gomolygott végig az egész
termen, miközben néhány lépést botladoztam hátrafelé. Valaki
leadott egy lövést, mások felsikoltottak. Aztán pedig a szó szoros
értelmében minden lelassult.
Mintha a teremben történteket lassított felvételen nézhettem volna
vissza úgy, hogy mindennek én is részese vagyok. Visszazuhantam
Mirceára, a ruhám széle fodrokban hullámzott körülöttem, a
felborított tálca még mindig a levegőben szállt. Üvegpoharak törtek
szét, a pezsgő ezerfelé fröccsent, és a közeli gyertyák lángja
hosszasan tükröződött az ezüsttál fényes felületén…
Aztán minden visszanyerte megszokott sebességét, és a tálca
csattanva ért földet. Igaz, ezt a zajt teljesen elnyomta a lövöldözés, az
üvegcsörömpölés és az effajta veszélyekhez nem szokott, pánikba
esett tömeg zaja. Nem mintha belőlem más reakciót váltottak volna
ki a történtek, pedig nekem bőven volt részem hasonlóban.
 HOLDVADÁSZ 110

Ösztönösen a földre vetettem magamat, de Mircea a következő

pillanatban derékon ragadott és felrántott a padlóról.
Nagy szerencsém volt, mert a tömeg épp ekkor döntött úgy, hogy
a jó modort félretéve a menekülésre koncentrál. A finom estélyi
ruhás hölgyek és a szmokingba öltözött urak eleganciáról,
lovagiasságról megfeledkezve, egymást taposva igyekeztek mielőbb
a kijárathoz jutni. Azon a helyen, ahol alig egy másodperce
térdeltem, most csak kavargó ruhaszegélyeket és kíméletlenül
egymást taposó lábakat láttam.
– Mi történt? – kérdezte Mircea a háta mögé bújtatva.
– Agnes… – lihegtem. A füst égette a torkomat, alig tudtam
beszélni, de még lélegezni is. – Képes arra, hogy rövidebb
szakaszokra megállítsa az időt… vagy lelassítsa… És biztos ő is
felismerte…
– Kit ismert fel?
– Azt a pasast a Céhtől – kutattam kétségbeesetten a szememmel,
hátha kiszúrom őt a tömegben. De a füsttől alig láttam valamit,
ráadásul a legtöbb vendég magasabb is volt nálam. Felkaptam a
ruhám szélét, és felmásztam a legközelebbi asztalra.
– Miféle Céh? – kérdezősködött tovább Mircea, de nem feleltem.
Most már átláttam a fejek felett, de a füst még mindig ellenem
dolgozott. Valami azonban történt a terem túlsó felében: varázslatok
villantak fel, mintha egy diszkó stroboszkópját látnám. A fények
javarészt a vörös és narancssárga tartományban villogtak, ami
támadó varázslatok alkalmazását jelentette. A védelmezők
használatát mindig kékes vagy zöldes árnyalatú fény kísérte.
Leugrottam az asztalról, és futásnak eredtem.
Mircea azonban megragadott, még mielőtt egy métert
megtehettem volna – majd azonnal a padlóra vetette magát velem
együtt, mivel egy kósza tűzgolyó szelte át a levegőt a fejünk felett. A
mögöttünk álló ablakba csapódott, az üveg apró szilánkokra robbant,
a brokátfüggönyök pedig pillanatok alatt lángra kaptak. Ennek
eredményeként még több és fojtogatóbb füst árasztotta el a
helyiséget, így szinte már alig lehetett levegőhöz jutni.
– Engedj el! – fuldokoltam. – Meg fogja ölni!
– Kit?
111 KAREN CHANCE

– Az anyámat!
– De ki öli meg?
– Az a barom a Céhtől!
– Figyelj rám – ölelte körül két meleg tenyér az arcomat, és a sötét
szempár pillantása újra találkozott az enyémmel. Azonnal éreztem a
szokásos nyugalmat, amit Mircea közelsége idézett elő. Képes volt
arra, hogy elűzze a félelmeimet, lecsillapítsa az agyamat – és ezzel
együtt megfosszon a lépéselőnyömtől.
– Bármi is van készülőben, nem lesz sikeres – biztosított. –
Semmi jelentőségteljes dolog nem történt ezen a napon. Tudom, mert
az embereim utánanéztek.
– Eddig még nem történt – mondtam azon dühöngve, hogy már
nem vagyok dühös. – De éppen most történik. És ha nem figyelsz
rám…
Mircea azonban nem figyelt. Miközben vitatkoztunk, talpra
állított, és a karjával átfogta a derekamat. Aztán pedig megindult
velem a tömegen át a legközelebbi kijárat felé.
Majd, amilyen hirtelen nekivágott, ugyanúgy vissza is hőkölt.
Én magam is hátrafelé kezdtem lépkedni. Képtelen voltam
uralkodni a mozdulataim felett, és így épp az ellenkező irányba
haladtam, mint amerre szerettem volna. Megpróbáltam mondani
valamit, de szavak helyett csak értelmetlen halandzsa hagyta el a
számat. Egy percre eluralkodott rajtam a pánik, mert biztos voltam
benne, hogy ismét megszállt valami. De aztán megláttam a függönyt.
Egy perccel korábban a sötétvörös anyag már szinte teljesen
szétporladt a lángokban. A színes hímzés éles kontrasztot alkotott az
elfeketedett szövettel. A tömött bojtok megremegtek, ahogy a tűz
azokat is bekebelezte. Most azonban egészen máshogy állt a helyzet.
A brokátfüggöny épen, eredeti szépségében bukkant elő a lángok
alól, melyek egyre kisebbek lettek, majd egyetlen tűzlabdává
olvadtak, mely átrepült a levegőn ahhoz az emberhez, aki útjára
indította.
A menekülő tömeg is rossz irányba haladt. Rémülettől eltorzult
arcok tűntek fel előttem, miközben felugrottam az asztalra, aztán újra
le onnan, feküdtem a padlón, utána pedig egyenesen belebámultam a
tágra nyílt szemű mágus képébe, akinek ingujján ott sárgállott a
 HOLDVADÁSZ 112

rálöttyintett pezsgő. Majd ismét Mircea karjaiban voltam, és úgy

tekingettem ki az ablakon, mintha mi sem történt volna. Mert még
nem is történt semmi.
Az idő folyása ismét változott. A világ egy másodpercre
megremegett körülöttem, majd minden visszatért a rendes
kerékvágásba. Ezúttal viszont már nem teketóriáztam.
Kiszabadítottam magamat Mircea öleléséből, és letaglóztam a
mágust.
Összegabalyodva zuhantunk a padlóra, a karommal szorítottam a
derekát, aztán pedig a lábát, amikor megpróbált lerázni magáról.
Valamit a padlóhoz vágott, és füst szállt fel körülöttünk, kellemetlen
volt és égetett. De kitartottam, egészen addig, amíg egy csillogó
bakancsos láb telibe nem találta az arcomat, és elrepített. Ekkor
azonban Mircea kapta el a mágus gallérját, és felrántotta a földről…
A következő pillanatban pedig úgy repült a levegőbe, mintha
ágyúból lőtték volna ki.
Nem láttam, ahogy Mircea a falnak csapódott, majd azonnal
összeszedte magát és a támadónkra rontott, mivel mindez egy
szempillantásnyi idő alatt történt. Azt viszont már láthattam, ahogy
ugrás közben, a levegőben megmerevedik, mintha az idő is megállt
volna körülötte. Merthogy épp ez történt vele, velem és mindenki
mással – kivéve azt az istenverte mágust, aki úgy rázta le magáról a
varázslatot, mint kutyák a bundájukról a vizet, aztán azonnal eltűnt a
mozdulatlan tömegben.
Utánaindultam, makacsul küzdve az erő ellen, ami a helyemen
akart tartani. Olyan érzés volt, mintha sűrű melaszban kellene
úsznom. Az idő végzetesen lassan folyt körülöttem, elnehezítve a
végtagjaimat, lelassítva a légzésemet, komoly hátrányt okozva. Így
nem kerülhettem közelebb sem a mágushoz, sem az anyámhoz.
Addig erőlködtem, míg végül kiszabadultam az idő fogságából. A
lendülettől nekiestem a szoborcsoportként megmerevedett tömegnek.
Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, csak kapkodtam levegő
után. Egy nőt felborítottam, úgy dőlt el, mintha tekebábu lenne. Esés
közben széles csíkot kent vörös rúzsával a mellette álló férfi ingére.
Egy másik nő is ide-oda billegett magas sarkú cipőjében, de ő nem
tudott elesni, mert minden irányban álltak körülötte.
113 KAREN CHANCE

A tömeg engem is nyomorgatott, de ez hasznos is volt, mivel a

mágus előrejutását is ugyanígy akadályozta. Láttam, ahogy szőke
frizurája fel-felbukkan a csillárok fényében. Most könnyű volt
kiszúrnom, hisz jó tíz centiméterrel magasabb volt az átlagnál, és
pillanatnyilag kizárólag ő mozgott. De tudtam, hogy még ha utol is
érem, egymagam képtelen lennék megbirkózni egy begőzölt sötét
mágussal.
És Agnes sem segíthetett. Nem értettem pontosan, miféle játszma
volt ez az idővel, de magát a trükköt ismertem. Az idő megállítása a
Pythiák fegyvertárának legkomolyabb darabja, afféle adu ász.
Ugyanakkor ennek meg is van az ára. Az egyetlen alkalommal,
amikor eddig – akaratlanul – előidéztem, a nap hátralevő részére
teljesen kiütöttem magam.
Pedig én jóval fiatalabb voltam, mint Agnes.
Ez a gondolat csak fokozta a rémületemet, mert nyilván ő is
tökéletesen tisztában volt a varázslat alkalmazásának
következményeivel. Nem folyamodott volna ehhez, ha nem érzi úgy,
hogy komoly veszély fenyegeti őt magát vagy az örökösét. Ezúttal
azonban a trükk nem vált be, sőt akár visszafelé is elsülhet. Mivel a
máguson nem fog a varázslat, úgy cserkészheti be a két áldozatát,
hogy ők közben tökéletes biztonságban hiszik magukat, ráadásul
Agnest komolyan legyengíti az, hogy energiáját az idő megállítására
fordítja.
Követnem kellett a pasast, hogy segítséget nyújtsak neki. És csak
egyféleképp érhettem a mágus nyomába.
Felnéztem oda, ahol Mircea még mindig a levegőben lógott.
Borostyánszín szeme résnyire szűkült, és arra a pontra meredt, ahol a
mágus még nem olyan régen állt. Megragadtam az ingét, mivel azt
értem el a legkönnyebben, és teljes erőmből megrántottam. A nagy,
Mircea alakú léggömb egy kicsit közelebb került a földhöz, de
továbbra is mozdulatlan, vagyis használhatatlan maradt.
Ez nem jött be.
Csak álltam ott, és a tehetetlen düh könnyei mardosták a
szememet. Gyűlöltem magam, amiért képtelen voltam használni az
erőmet. Nem számított, hogy mennyit tanultam eddig és miket
gyakoroltam: amikor igazi vészhelyzet állt elő, mindig épp valami
 HOLDVADÁSZ 114

olyasmire lett volna szükségem, amiről még semmit sem tudtam. De

ha egyszer már sikerült, akkor, a rohadt életbe, újból sikerülnie kell!
Nem fog egy nyomorult kis mágus valami nevenincs szektától
megverni engem a saját játszmámban.
Belekapaszkodtam Mircea ingébe, és koncentráltam, hogy az
erőmet kettőnk között összpontosítsam. Aztán meghúztam.
Egy hosszú másodpercig semmi sem történt. A teste ezúttal meg
sem mozdult felém, egyetlen centimétert sem lendült ki. Ugyanakkor
éreztem, hogy bár a térben nem halad, mégis épp átküzdi magát
valamin. Éreztem az ellenállást, ami vissza akarta húzni,
visszatuszkolni a mozdulatlanságba, miközben én mindent
elkövettem, hogy kirángassam onnan.
Elképesztően nehéz volt, össze sem hasonlítható azzal, amikor
saját magamat kellett kiszabadítanom. Remegni kezdtem, a
homlokomon gyöngyözött a veríték. Volt egy pillanat, amikor kis
híján elengedtem. Mintha az idő valami csúszós felület lett volna, az
ő testét pedig olaj borítaná mindenütt. A fizikai megterhelés mellett
ráadásul a szorításom sem enyhülhetett. De éreztem, ahogy az idő
fokozatosan, rétegről rétegre pattogzik le róla. Olyan volt, mintha
valami egészen egzotikus hüllő vedlené le a bőrét.
Aztán hirtelen a földre zuhant, jobban mondva mind a kilencven
kilójával engem passzírozott a padlóba.
Azonnal talpra is ugrott azonban, majd leguggolt hozzám, mivel
látta, hogy zihálok, és elég pocsékul nézek ki. Basszus, ez kemény
volt! Nagyjából ő is hasonlóképp érezhetett, mert ahogy körbenézett,
nyomát sem láttam rajta a szokásos összeszedettségnek. Kissé
sápadtan mérte fel a mozdulatlan tömeget, a megdermedt
füstgomolyagokat és az egyik poharat, amely tőlünk alig egy méterre
lebegett, tartalma pedig úgy zúdult alá, akár egy jéggé fagyott
vízesés.
Mircea kinyújtotta a kezét és megérintette a pezsgőt, majd szinte
visszarántotta az ujjait, amikor azok nedvesek lettek. Tágra nyílt
sötét szemekkel nézett rám.
– Mit műveltél? – kérdezte elhűlten.
115 KAREN CHANCE

– Ne azzal foglalkozz – tápászkodtam fel, és közben igen

elcsodálkoztam, mitől akarom kidobni a taccsot. – El kell kapnunk,
mielőtt odaér hozzájuk.
– A fickót, aki rád támadt?
– Igen.
– Ártani akar a Pythiának?
– Igen!
– Miért?
– Mert Agnesszel meghiúsítottuk a legutóbbi küldetését. És mert a
Céh amúgy is ezt csinálja: összezavarják az idővonalat.
Egy Pythia és az örököse egyidejű meggyilkolásával pedig jókora
káosz keletkezne ezen a téren.
De a következmények között akadna még más is. Az anyám ekkor
még a Pythia kiválasztott utódja volt, vagyis az a jó kislány, aki
megőrzi szüzességét a roppant fontos hatalomátadási ceremóniáig.
Azaz még nem találkozott kétes hírnévnek örvendő apámmal, és még
nem szökött el vele.
Vagyis én sem létezem.
A bőrömre hirtelen jeges verejték ült ki, és a tüdőm mintha
képtelen lett volna magába fogadni a levegőt.
– Mircea! – ragadtam meg a szmokingja ujját.
De nem kellett magyarázkodnom. Láttam a szemében, amikor
neki is összeállt a kép. Soha nem voltam még ennyire hálás a
pengeéles eszéért, mellyel a legapróbb részleteket is könnyedén
átlátta. Mint például azt a tényt, hogy ha ez a mániákus mágus
sikerrel jár, nem csupán két Pythiával végezhet. Magával ránthat egy
harmadikat is.
Mircea nem kérdezősködött tovább. Derékon ragadott, és
előrelendültünk. Gyorsabban vágott utat a még mindig mozdulatlan
vendégsereg soraiban, mint azt elképzelhetőnek tartottam. De a
mágus tetemes előnyre tett szert, és amíg én Mircea hadra foghatóvá
tételével foglalatoskodtam, szem elől tévesztettem.
Az sem igazán kedvezett nekünk, hogy a füst úgy ült meg a
levegőben, mint a sűrű, szinte áthatolhatatlan köd. Abban bíztam,
hogy a látási viszonyok javulni fognak, ahogy távolodunk a forrástól,
ám ennek épp az ellenkezője bizonyult igaznak. A terem távolabbi
 HOLDVADÁSZ 116

vége füsttengerben úszott. Egyes helyeken sötétebb volt, másutt, ahol

a varázslatok utat törtek maguknak, világosabb.
A füst is zavaró volt, de sokkal jobban aggódtam a varázslatok
miatt. Most ezek is mozdulatlanok voltak, mint megannyi neonfény
egy nyolcvanas évekbeli diszkóban, de elég sok akadt belőlük. Mivel
az idő megállt, tudtam, hogy nem csapódnak belénk, ám ha mi
szaladunk bele az egyikbe…
Nos, fogalmam sem volt, hogy mi történne akkor, de valamiért
úgy sejtettem, nem lenne túlságosan kellemes élmény.
– Át tudsz ugrani? – kérdezte Mircea sürgetően.
– Nem, ha nem látom, hogy hová kell mennem – feleltem, mert a
füst pontosan ebben gátolt meg.
– Akkor megkerüljük.
– Arra nincs idő! Az a pasas már…
– Akkor én megyek – húzta vissza kemény kézzel a karomat,
amikor előrehajoltam, hogy átmásszak egy varázslat nyalábja alatt.
– Te nem tudod irányítani az időt, de ő igen. Megállít, és megöl
téged, mielőtt rájönnél, hogy mi történik.
– Vállalom a kockázatot.
– De én nem!
Makacsul összeszorította a száját, én pedig úgy éreztem,
sikítanom kell.
– Mircea, a végén halálra fogsz védelmezni engem!
Egy másodpercig csak nézett rám, aztán egy cifrát káromkodott,
és letérdelt mellém. Ezt beleegyezésnek vettem, és kúszni kezdtem
előre. De egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint amilyennek
gondoltam.
Egy élénk színű tűzkígyó húzódott végig a fejünk felett, mintha
keményre fagyott málnafagyi lett volna. Mélyhűtött varázslat, ami
elég hideg ahhoz, hogy égessen, hogy jéggé dermessze a bőrünket,
ha véletlenül hozzáérünk. Akár végezhet is valakivel. Olyan mélyre
hajolva másztam át alatta, ahogyan csak bírtam.
Odalenn némiképp nagyobb biztonságban érezhettem magamat,
mert a varázslatok zömét magasabban vetették ki. Egész csinos,
színpompás rostély alakult ki belőlük a fejünk felett. Noha a füst
ezen a szinten nem volt olyan sűrű, a látási viszonyok cseppet sem
117 KAREN CHANCE

javultak. Bármerre néztem, estélyi ruhák fodrozódtak, és a férfiak

nadrágba bújtatott lábainak erdejét is kerülgetnünk kellett.
Igyekeztem egyenesen előrehaladni, de arra azért vigyáztam, hogy
senkit ne döntsek fel menet közben.
– Én azt hittem, csak a Pythiák képesek manipulálni az időt –
morogta Mircea a hátam mögött.
– Ahogy én is.
– Akkor ez hogy csinálja?
– Fogalmam sincs – feleltem bosszúsan. – Agnes egy szóval sem
mondta, hogy a Céh ilyesmit tudna. Igen, időutazásra képesek, de
Agnes szerint a legtöbbjük szerencsétlen flótás, aki saját magát nyírja
ki, amikor olyan veszélyes varázslatokkal kísérletezik, amiket
képtelen kordában tartani.
– De ez itt akkor egy kicsit más.
– Régebben nem ilyen volt – panaszkodtam. – Legalábbis akkor
nem, amikor Agnes meg én elkaptuk. Tiszta idiótának tűnt. Pocsékul
lőtt, és csak rohangált meg óbégatott. Még neki is ment…
Elharaptam a mondat végét, mert ezúttal én mentem neki
valaminek, és a találkozás elég fájdalmas volt. Mint kiderült, egy
védelmező varázslat halványzöld buborékjába ütköztem, amely olyan
gyenge fényt árasztott, hogy a tűzgolyók fenti ragyogása teljesen
észrevétlenné tette. Egy idősebb férfit láttam odabenn, aki felemelt
kezekkel vetítette ki a pajzsot magára és a mellette fekvő nőre. Ez
utóbbi szürke műselyem ruhája, ezüstösen csillogó haja és színtelen
igazgyöngy nyaklánca tökéletesen illett hófehérré vált arcához,
melyre kiült a rémület.
– Majd én – javasolta Mircea, és átvette a vezetést. Nem ágáltam a
helycsere ellen, mert az ő látása vagy tízszer élesebb volt az
enyémnél. – Közben mesélj erről a Céhről.
– Nem sokat tudok róla – mondtam a sarkában járva. – Csak azt,
amit Agnes elmondott róluk. Szerinte valamilyen elvetemült
szektáról van szó. Azt hiszik, jobbá tehetik a történelmet,
megoldhatják az emberiség gondjait azzal, ha feltérképezik, mikor és
hol szúrtuk el, majd visszamennek oda, és elrendezik a dolgokat. A
gond csupán az, hogy ők maguk döntik el, mikor hibáztunk és mit
tettünk helyesen.
 HOLDVADÁSZ 118

– Fanatikusok – jellemezte őket Mircea viszolyogva.

– Agnes utópistáknak nevezte a tagokat.
– A kettő ugyanaz, csak az elnevezés más.
– Azt is mondta, hogy veszélyesek lehetnek…
– Az ilyenek mindig azok. Mint bárki, aki csakis egyetlen
nézőpontot hajlandó elfogadni. Ha bármilyen csoportosulás arra a
döntésre jut, hogy kizárólag az általuk járt út a helyes, onnantól már
csupán egyetlen lépés az, hogy gonosznak kiáltsanak ki, és
megbélyegezzenek mindenkit, aki nem úgy gondolkodik. Ha pedig
valakit már démonizáltak, elhitették azt, hogy ő a jó ellensége, akkor
az elpusztítása nem bűn, hanem épp hogy erénnyé válik.
Úgy mondta mindezt, mintha személyesen is átélte volna, de nem
volt időm kérdezősködni. Elértük ugyanis a terem közepét, ahol egy
sötétvörös folt éktelenkedett a padlón, mintha valaki kiborított volna
egy vödörnyi festéket. Csakhogy a festék nem rotyog úgy, mint a
tűzhelyre rakott leves, és nem szállnak fel belőle apró buborékok a
levegőbe. Egyelőre egészen lassan mozogtak, mint a viszkózus
folyadékban rekedt gáz, de azt is tudtam, hogy ez már nem sokáig
lesz így.
– Mi van? – kérdezte Mircea.
– Múlik a hatása.
– Minek?
– A varázslatnak. Rengeteg energiát emészt fel, senki nem képes
sokáig…
– Milyen varázslatnak? – vágott közbe élesen.
– Annak, amiből kirángattalak.
– Az időmegállítós?
– Igen.
– Azt mondod, hogy mindjárt a régi lesz minden? – faggatott
tovább Mircea.
– Igen.
– Mikor?
– Most…? – mondtam bizonytalanul, azt figyelve, ahogy egy
vörös buborék csaknem harminccentisre nőtt meg, mielőtt halk
pukkanással semmivé foszlott volna.
119 KAREN CHANCE

Aztán már semmit sem láttam, mert Mircea nagyot taszított rajtam
a vállával, és átugrott velem a vöröslő folt felett. Keményen
landoltunk, és a lélegzetem is elakadt. Egyrészt azért, mert fájt a
földet érés, másrészt azért, mert beleütköztünk egy rikító rózsaszín
estélyit viselő nőbe. A hajánál fogva ragadtam meg, mielőtt beledőlt
volna a bugyborékoló tócsába. Mircea is lökött rajta egyet, így a nő a
mögötte álló mágus karjaiba zuhant. A következő pillanatban pedig
már rohantunk az emberek alkotta útvesztőben, méghozzá olyan
sebességgel, ami egyértelműen nem volt biztonságos.
Mint ahogy semmilyen más megoldás nem lett volna az.
Egy varázslat cikázott át előttünk, nekiütközött valaki
védőpajzsának, amin gellert kapott. A közelünkben csapódott a
parkettába, ezernyi hegyes fadarabkát repítve szét a levegőben. Egy
másik fénycsóva a mennyezeten landolt, a festék és a szétmálló
vakolat lokális hóesésre emlékeztetett. A harmadik tűzgolyó a terem
végében álló franciaerkély ajtaját találta telibe. Röviddel ezután
ennek romjain átgázolva jutottunk ki a sötétségbe, a csípős őszi
levegőre, hogy meghalljuk a város éjszakai életének nyüzsgő zaját.
És meglássuk a mágust, aki egy ízléstelen kék ruhába öltözött
lányt cipelt magával.
Már legalább fél háztömbnyire jártak, és elég gyorsan haladtak.
Talán az okozta a sietséget, hogy négy hadmágus loholt utánuk. Ők
minden bizonnyal odakint lehettek, talán kiugrottak egy bagóra, vagy
ilyesmi, mert nyilvánvaló volt, hogy nem kerültek bele az
időbuborékba. Még így is elég messze voltak a gyorsan távolodó
pártól, de ekkor mágikusan felgyorsított sebességre kapcsoltak. Csak
elmosódott árnyakat láttam, ahogy hasították az éjszaka levegőjét.
Kezüket előrenyújtva készültek ráugrani a foglyát cipelő mágusra…
…aztán az egész csapat eltűnt egy villanás kíséretében, ami
egyetlen pillanatra a környező épületeket is fényárba borította.
Egy másodpercig hitetlenkedve bámultam hűlt helyüket. Lehet,
hogy a saját erőmről még nem tudtam mindent, de egy ugrást
bármikor felismertem volna. Az imént még itt rohanó mágusok nem
a térben, hanem az időben utazva tűntek el a szemünk elől. Olyan
könnyedséggel rázták le magukról az idő kötöttségét, ahogy egy
ember átlép egy küszöbön. Igaz, hogy a testük eltűnt, de volt valami,
 HOLDVADÁSZ 120

ami itt maradt. Ebbe próbáltam kétségbeesetten belekapaszkodni,

miközben hallottam, hogy Mircea a hátam mögött átkozódik.
– Mi az ördög haragja…?
– Még mindig érzem őt – markoltam meg a karját olyan erővel,
hogy az egy embernek biztosan fájt volna. Azonnal felkapta a fejét,
és az üres utcát kémlelte.
– Úgy érted, hogy valamilyen rejtő bűbáj mögé bújt el?
– Nem. Azt mondtam, hogy érzem őt.
Úgy véltem, azt is tudom, miért van ez így. Annak, aki az én
posztomat töltötte be, valahogy ki kellett képeznie az utódját. Ennek
egyik módja az éles bevetés, a terepmunka volt. Ehhez azonban
szükség volt egy olyan képességre, mellyel rábukkanhatott az
örökösre, ha az valahol, valamikor bajba került. Legalábbis én arra
jutottam, hogy ezért érzékelem, merre is kell keresnem. Mintha egy
képzeletbeli, aranyló fonal húzódott volna kettőnk elméje között, ami
összekötött bennünket.
De ez a fonál egyre csak vékonyodott, ahogy anyám mind
távolabb került tőlem.
– Mit akarsz ezzel… – kezdte Mircea, de megráztam a fejemet.
– Kapaszkodj! – szóltam neki, aztán ugrottam.
 10

Ugyanarra az utcára érkeztünk, csak épp itt nem volt közvilágítás,

sem autók vagy rémülten menekülő elegáns férfiak és nők hada. De
az őrült mágust és a túszát sem láttam sehol. Csupán mocskos hó
olvadozott a macskaköveken. A hold néhány sötét felhő között
lavírozott az égen, a távolból pedig egy-két gázlámpa halovány
fénykörét fedezhettem fel.
Száraz levelek zörögtek az ereszcsatornákban, de ezt leszámítva
minden mozdulatlan volt.
– Lehet, hogy bevitte az egyik házba? – kérdeztem Mirceát, aki
lehunyt szemmel, hátravetett fejjel hallgatózott.
– Nem hiszem – mormogta. Azzal sarkon fordult, és kinyitotta a
szemét. Egyenesen az utca bal oldalán álló, háromszintes sorházak
irányába nézett.
Az épületeket valamilyen világos színre festették, ami most fakón
és kísértetiesen világított a holdfényben. Az ablakok sötéten
ásítoztak. Legtöbbjük mögött vastag függöny húzódott, ami nem
könnyítette meg a dolgunkat. A házak előtt görnyedező árnyékok
már ígéretesebbnek tűntek.
Én persze semmit nem láttam, ami hasznos információ lett volna.
Nem hallatszottak elsuttogott utasítások, sem lábdobogás, de még
ruhák zizzenésének zaja sem ütötte meg a fülemet. Mirceának
azonban minderre nem volt szüksége. Ő hallotta a szívverést,
kiszagolta a verejtéket a bőrön, érzékelte a levegő áramlásának
változását. A legjobb bűbájok sem értek sokat egy vámpír
érzékszerveivel szemben.
 HOLDVADÁSZ 122

– Arra – súgta oda nekem, nem mintha szükség lett volna rá. Az
árnyékok egy sikátor sötét szájában tűntek el, és én máris közvetlenül
mögéjük ugrottam.
Az ezüstös holdfény beragyogott a keskeny átjáró túlsó végén,
megvilágítva az emberrabló és anyám alakját, akik épp akkor
fordultak be a sarkon. Mögöttük pedig feltűnt a három hadmágus is,
akik az imént már szinte utolérték a gazembert, ám most úgy
támolyogtak, mint a részegek. Rejtő bűbájaik sem működtek, és
szinte egymást feltartva botladoztak, ráadásul hátrafelé, vagyis
egyenesen arra, ahonnan mi érkeztünk.
Egy pillanatig azt hittem, hogy összetévesztettek minket az
ellenséggel, és úgy döntöttek, előbb bennünket intéznek el, s csak
utána szabadítják ki az anyámat. De rá kellett jönnöm, hogy nem
minket szemeltek ki maguknak. Sőt! Mivel csak a szemük fehérje
látszott, és állandóan egymásnak ütköztek, úgy tűnt, egyáltalán nem
képesek bárkit is kiszemelni.
Soha életemben nem láttam még ilyen összeszedetlen és ilyen
szinten pánikba esett hadmágusokat. Bekukucskáltam mögéjük, de
semmi nem adott magyarázatot a viselkedésükre. Még egy patkány
se neszezett a sikátor földjét elborító szeméthalomban. Az viszont
látszott, hogy valami a frászt hozta rájuk.
Aztán mellénk értek, és egyikük nagy sietségében brutálisan
oldalba taszított. Olyan erővel ütköztem a téglafalnak, hogy minden
levegő kiszállt a tüdőmből. Mircea megütötte a mágust. A
könnyednek látszó csapás hatására a férfi kirepült a sikátorból az
utcára, de döbbenetes módon eszébe sem jutott megtorolni a
támadást. Feltápászkodott, és amilyen gyorsan tudott, elsántikált.
Hamarosan el is tűnt a legközelebbi sarok mögött.
Egy pillanatig még zavartan bámultam utána, majd megráztam a
fejemet, és indultam volna tovább. Nagyon fontos volt, hogy ne
veszítsem el azt az illékony köteléket, ami még anyámhoz fűzött. Ám
ekkor Mircea visszarántott maga mellé. Nem kérdezősködtem, mivel
még mindig alig kaptam levegőt, nemhogy beszélni tudtam volna.
Másrészt viszont elég jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, jó oka
volt erre. Harmadrészt pedig az éjszaka egy darabja kivált a
sötétségből, és megindult felénk.
123 KAREN CHANCE

Úgy hullámzott a sikátor teljes szélességét átérve, akár a víz.

Nyomában a sötétvörös téglák szürkévé, töredezetté váltak, majd
szétmállottak. A falak kétoldalt kifakultak a gomolygó valami
magasságáig, mintha árvíz koptatta volna ki a vakolatot. A hullám a
szél által felkapott néhány szemétdarabot is elkapott. Ezek előbb
megbámulták, majd összezsugorodtak, végül szétporladtak. A sötét
valami átrágta magát egy fából készült esővízgyűjtő hordón is. A
benne lévő mocskos folyadék a sikátor kövezetén szaladt végig.
És mindez néhány másodperc leforgása alatt történt.
Csak bámultam a pusztulást, és bár jól tudtam, mi az, amit látok,
nem akartam hinni a szememnek. Ez nem időbuborék volt, hanem
időhullám. Méghozzá olyan, amely épp bekebelezni készült a
negyedik mágust.
Egészen addig nem vettem észre őt, amíg a rejtő bűbája szét nem
olvadt. Mögüle itt-ott előtűntek a pasas különböző testrészei, ahogy a
keskeny átjáró talaját borító hulladékot kerülgette. Futni próbált, de
igazság szerint nem ment valami jól neki. Többször is megbotlott,
elesett, majd felállt, tett néhány bizonytalan lépést, és újra
elvágódott. Feltérdelt, de hirtelen megmerevedett, hátravetette a fejét,
és felsikoltott.
Abban a pillanatban hálás voltam, hogy olyan kevés a fény. A
mágus az épületek árnyékában állt, így nem láthattam részleteiben,
mi történik vele. De ami eljutott hozzám, az is épp elég rémes volt.
A férfi szanaszét álló hajában először szürkés csíkok jelentek
meg, majd az egész szürkévé, utána pedig ezüstfehérré változott. A
tincsek a vállára hullottak, onnan pedig a földre, a macskaköveken
felgyülemlett sárba és mocsokba. Ugyanezekben a pillanatokban a
hosszú bőrkabát alatt a teste furcsa mozgásba kezdett. Rángatózott és
dobálta magát, de a keze mindvégig a földön maradt, mintha
odaragasztották volna. Aztán a hullám elérte a kabátját, ami akkor
sem foszlott volna gyorsabban szét, ha maró savba áztatják. És ami a
kabát alatt volt…
– Ne nézz oda – figyelmeztetett Mircea, és magához vont.
De képtelen voltam nem nézni. A mágus bőre előbb elsötétedett,
majd foltokban lehámlott. Az ily módon láthatóvá vált izmok
elsatnyultak és megbarnultak. A körmei elképesztő hosszúra nőttek,
 HOLDVADÁSZ 124

majd egymás után toccsanó zajokat is hallottam. A tudatalattimban

halványan felderengett, hogy ezek biztosan a belei voltak. Aztán a
feje felemelkedett. A szája még mindig nyitva volt, de már nem jött
hang belőle.
Még szép, hogy nem, gondoltam tompán. Elég nehéz lenne
sikoltani hangszálak nélkül.
A következő pillanatban elszállt a bénultságom, és rohanni
kezdtünk vissza, a szélesebb utca irányába, hogy elmeneküljünk az
egyenesen felénk hömpölygő hullám elől. Mircea kirángatott a
sikátorból, és ugyanazzal a mozdulattal be is lökött az egyik épület
fala mögé. Ott álltam, körmömet a hideg kőbe vésve, miközben a
hullám lassan végigvonult ott, ahol még néhány másodperce álltunk.
Most sem láttam mást, csupán azt, ahogy az éjszakai utca egy
darabja megremeg, kissé eltorzul, de ennyi éppen elég volt. Azt,
hogy mire képes ez a jelenség, nagyon is érzékletesen bizonyította
már.
A sikátor előtt a járda megrepedezett, majd apró darabokra hasadt.
Az úttest kövezete hirtelen hullámzani kezdett, mint a haragos
tenger. A macskakövek zongorabillentyűkként mozogtak fel-alá. A
köztük lévő kötőanyag szétmorzsálódott, majd levegővé vált.
Valóban olyan érzésem volt, mintha több száz év történései
zajlanának le a szemem előtt néhány másodperc alatt.
Ezzel azonban még nem volt vége. Az utca túloldalán álló
lámpaoszlop is imbolyogni kezdett. A vas fájdalmasan csikorgott és
morgott, miközben mindenütt rozsda lepte el a felületét. A lámpa
burája megrepedt, majd darabokra tört. Nem sokkal ezután a
szerkezet teljes egészében kidőlt, robbanásszerű zajjal csapódva a
helyéről kiforgatott kövezetnek.
De ezzel még korántsem volt vége. A szemközti oldalon egy
kisebb füves területet körbevevő kerítésből nem maradt más, mint
egy kis bronzszínű rozsdafelhő, mely úgy ragyogott a holdfényben,
akár a tündérpor. Egy kis virágágyásból növények bújtak ki, virágot
hoztak és elhervadtak, majd az egész kezdődött elölről. A vékonyka
facsemete, mely egy karóhoz kötve álldogált, hirtelen az ég felé tört.
A törzse megvastagodott, a kérge tekintélyesebb lett, és ezernyi levél
borította be az ágait. Aztán makkok záporoztak alá az égből, mintha
125 KAREN CHANCE

jégeső zúdult volna a talajra. A levelek elszáradtak, lehullottak, majd

újabbak jelentek meg a helyükön. Az avarszőnyeg egyre csak
vastagodott a növekvő tölgy lábánál.
Mire egyet pislogtam, egy teljes pompájában díszelgő fa állt a
túloldalon, hatalmas ágakkal, tekintélyes lombkoronával. Mindez ott,
ahol pár másodperccel ezelőtt még csak a csillagos eget láttam. Csak
bámultam a tölgyet, és egyre hevesebben kapkodtam a levegőt. Ez
kizárt! Ez rohadtul kizárt.
Az iménti időugrást még hajlandó lettem volna betudni annak,
hogy az emberrabló mágus valamilyen módon olyan
varázstudományra tett szert, amilyennel a többiek nem rendelkeznek,
vagy különleges tehetsége van ahhoz, hogy irányítása alá vonja a
szükséges energiákat. Esetleg pusztán őrült nagy mázlija volt. Na de
ez? Ilyen dolgot kizárólag egy Pythia képes megtenni, méghozzá egy
piszok jól képzett Pythia.
Vagy egy hasonlóan ügyes trónörökös.
A fejem önkéntelenül fordult ismét a sikátor sötét szája felé. Most
kissé máshogy festett, hisz a téglák mindkét oldalon berepedeztek,
kifakultak, sőt egyes helyeken egyszerűen hiányoztak, porrá
mállottak. A mágusnak nyomát se láttam. Mintha ott sem lett volna
soha, annak ellenére, hogy épp az imént láttam szenvedni és
meghalni az utcaköveken. Most mégis olyan békés volt a környék,
mintha mindez meg sem történt volna.
De megtörtént.
És az én anyám idézte elő.
– Azt hiszem, ennyi volt – mondta Mircea halkan egy közeli
szökőkutat tanulmányozva. Amennyire láttam, az ellaposodó hullám
csupán kissé patinásabbá tette a finoman megmunkált fémet. Ettől
akár jobban is érezhettem volna magamat, hisz halvány gőzöm sem
volt arról, miként állíthattam volna meg, ha egyre csak terjed tovább.
Mégsem árasztott el a jókedv.
– De miért segített a pasasnak? – kérdeztem nyersen.
Mircea rám nézett. Nem láttam sokat az arcából, hiszen az
egyetlen közeli fényforrást jelentő lámpából nem maradt más, csupán
egy rozsdás törmelékhalom. De amikor megszólalt, a hangja nem
tűnt meglepettnek. Minden bizonnyal ő is ezen gondolkodott.
 HOLDVADÁSZ 126

– A mágus valahogy rákényszerítette az akaratát.

– Ennek semmi értelme. Ha valóban ez a helyzet, akkor miért nem
utasítja arra, hogy végezzen magával? És akkor nem kellene…
– És ha a halálát akarja, miért nem végzett vele a fogadáson?
Miért vállalja a kockázatát annak, hogy megpróbáljon uralkodni egy
ekkora erő felett? – töprengett Mircea.
A hangjában érezni lehetett a csodálatot. Úgy beszélt, mintha még
sosem látta volna, mire lehet képes egy Pythia. És talán így is volt.
Az viszont egészen biztos, hogy én még nem találkoztam ilyesmivel.
– Akkor meg miért cipeli magával? – kérdeztem.
– Te mondtad, hogy a Céh tagjai az időben ugrándoznak.
Csakhogy az erejük nem elég nagy ahhoz, hogy kedvük szerint
bárhová eljussanak. És ha össze is gyűjtenek valahogy elegendő
energiát egy ugráshoz, még egyáltalán nem biztos, hogy uralni is
tudják ezt az erőt. Így aztán azt gondolhatták…
– Hogy sokkal könnyebb dolguk lenne, ha szereznének maguknak
egy házi Pythiát – vágtam közbe. – Ő lehetne a nyomorultak
taxisofőrje az időben.
– Ez logikusan hangzik.
Nem feleltem semmit, de hirtelen felrémlett előttem a mágus
alakja, ahogy a sikátorban térdelt, a haja csomókban hullott ki, és a
teste a ruhájával együtt lassan az enyészeté lett. Ezúttal meglepő
módon elégedettséget éreztem.
– És most mi legyen? – kérdezte Mircea, amikor egy magányos
alak bukkant fel az utca túloldalán. Nyilvánvalóan az életben maradt
mágusok egyike. Szándékomban állt, hogy visszavigyem őket a saját
idejükbe, még mielőtt valamit elbarmolnak itt, bármelyik korban is
legyünk. De ezzel majd később foglalkozom. Egyelőre az anyám a
legfontosabb, különben számomra egyáltalán nem lesz olyan, hogy
később.
– Meg kell találnom őt – jelentettem ki elszántan.
– Akkor menjünk, és keressük meg.

Két háztömbbel lejjebb egy az előzőhöz hasonló sikátorra

bukkantunk, azzal a különbséggel, hogy ezúttal az átjáró túlsó végén
127 KAREN CHANCE

halvány, aranyszínű fény csillant meg. Mivel a napfelkelte még

messze volt, azt gyanítottam, hogy a fényforrás mesterséges lehet.
Hamarosan meghallottam a lópatkók dobogását a macskaköveken, a
kerekek nyikorgását és az emberek kiáltozását is. Az anyámat ugyan
nem láttam, de feltételeztem, hogy arrafelé lehet.
– Hát ez meg…? – bámult Mircea egy mágusra, aki az árnyékban
meglapulva valami egészen fura dolgot művelt.
A karjait futásra lendítette, a lábai is mozogtak, hosszú kabátja
pedig úgy lobogott utána, mintha a szél kapta volna fel. Csakhogy
egy tapodtat sem haladt előre, egy helyben futott. És ügyet sem vetett
ránk, ami az ő állapotában nem volt meglepő.
Neki ugyanis fogalma sem volt arról, hogy ott állunk mellette.
Mircea összehúzta a szemöldökét, majd kinyújtotta a kezét,
mintha odébb akarta volna lökni. De az utolsó pillanatban lefogtam a
csuklóját.
– Ne csináld.
Kérdőn nézett rám.
– Időhurok – közöltem vele röviden, majd közelebb húzódtam a
sikátor bejáratához. Óvatosan lépkedtem, ügyelve arra, hogy
mindvégig a fal mentén felhalmozott ládák árnyékában maradjak.
Nem tűnt ugyan valószínűnek, hogy az anyám rövid időn belül képes
lenne még egy, az előzőhöz hasonló hullám útnak indítására. Ha így
lett volna, akkor az épp most magunk mögött hagyott mágus már rég
nem élne. De biztos persze nem lehettem ebben, és az iménti
demonstráció még épp elég élénken élt az emlékezetemben.
Azt mondogattam magamban, hogy ez nem ő volt, nem tudta,
hogy ez lesz a vége, nem akart így gyilkolni. Ennek ellenére a hideg
futkosott a hátamon. Te jó ég, micsoda szörnyű módja a…
– Időhurok? – érintette meg Mircea a vállamat, amitől ijedten
felugrottam, és kis híján fel is sikoltottam.
Kérdőn nézett rám, a tőle megszokott nyugodt arckifejezéssel.
Mintha nap mint nap látna olyan embereket, akik az orra előtt
foszlanak szét pillanatok alatt. Megnyaltam az ajkamat, és
igyekeztem összeszedni magam.
– Egy ismétlődő jelenben ragadt – magyaráztam a mágusra
pillantva, aki még mindig a helyben maratoni futást gyakorolta.
 HOLDVADÁSZ 128

– És ez mit jelent?
– Azt, hogy újra és újra átéli ugyanazt a másodpercet, egészen
addig, amíg a buborék eloszlik, vagy sikerül kitörnie belőle.
– Ő is egy olyan időbuborékban van?
– Igen.
– Akkor miért nem érzem? – tudakolta Mircea az orrát mozgatva,
mintha arra számított volna, hogy képes lesz kiszagolni.
Gyanítottam, hogy ez nem így megy. Én legalábbis semmit nem
éreztem a vizeletszagon kívül. Ez a sikátor lehetett a közelben élők
latrinája.
– Miért, a másikat érezted? – kérdeztem vissza.
– Nem… nem egészen. De láttam valamit, mintha áramlott volna
a levegőben.
– Azt valószínűleg a különböző időjárási elemek gyors
felbukkanása okozta, ahogy az időhullám haladt – magyaráztam, de
valójában én is csak találgattam. – Hó, havas eső, eső zúdult le egy
pillanat alatt gyorsított felvételként, és talán ezt érzékelhetted.
– Vagyis a hullámot magát nem is láthattam?
– Az időt nem lehet látni, csak azt, amit a múlásával előidéz –
szögeztem le, mire az ujjai még szorosabban markolták a vállamat.
– Vagyis az anyád felénk is küldhet egy ilyen buborékot, vagy
mit, és mi észre sem vennénk?
– Nagyjából – ismertem el.
Mircea gyorsan a háta mögé vont.
– Ezzel nem sokat érünk – mondtam a ládák közti réseken át
kilesve a forgalmas utcára. – Ha téged elkap valamivel, nem hinném,
hogy tudnám az ellenszerét. Nélküled pedig a mágus két pillanat alatt
kinyiffant engem.
Egyszer már sikerült egy mestervámpírt a falhoz vágnia, úgyhogy
efelől szemernyi kétségem sem volt.
– De hogy harcolhatnánk valami ellen, amit nem látunk? –
aggodalmaskodott Mircea, mire visszanéztem rá.
– Például úgy, hogy semmivel nem hagyjuk eltalálni magunkat.
– És ezt hogy szeretnéd elérni?
– Nyitott vagyok minden javaslatra – vallottam be őszintén.
129 KAREN CHANCE

Merthogy valójában fogalmam sem volt arról, mit kellene

tennünk. Arra számítottam, hogy az anyám ellenáll, küzd az
elrablójával, és amikor mi is odaérünk, hárman leszünk egy ellen. Ez
az arány egészen jónak tűnt, nagyon is kedvemre valónak találtam. A
jelenlegivel már nem voltam annyira kibékülve.
Én ugyanis nem tudtam ilyen szinten manipulálni az időt. Sőt nem
is ismertem senkit, aki képes lett volna ilyesmire. Igaz, hogy elég
volt akár egy ujjal is hozzáérnem ahhoz, hogy együtt elugorhassunk,
ám valahogyan életben kellett maradnom addig, amíg ez a kapcsolat
létrejön köztünk.
Arról nem is beszélve, hogy előbb még meg kellett találnom őt. A
fényviszonyok azonban rosszak voltak, az utca pedig tele a hidegben
hazafelé siető emberekkel. A legtöbben sötét ruhát viseltek – barnát,
feketét, sötétszürkét –, és nem rikító kéket. De a boltok ajtaján
kiszűrődő fényt és a gázlámpák által keltett világosságot leszámítva
minden átláthatatlan sötétséggé olvadt össze. Ha mindvégig az
árnyékban marad, esélyem sincs arra, hogy észrevegyem.
Látni nem láttam ugyan, de azt éreztem, hogy elég sebesen
távolodik. A köztünk létrejött, képzeletbeli aranyszál megnyúlt, akár
egy gumikötél.
– Mozgásban van – közöltem, és kiléptem az utcára.
Mircea nem próbált megállítani, de azt láttam, hogy nincs oda az
ötletemért. Nem magyarázkodtam, mert magam sem repestem azért,
amit teszek. Mellesleg, ha nem lett volna amúgy is épp elég bajom,
még halálra is fagytam. Sajnos a kabátomtól legalább egy évszázad
választott el.
Mircea is észrevette, hogy vacogok, mert kibújt a szmoking
zakójából, és rám terítette. Vékony volt, de első osztályú gyapjúból
készült, és éreztem rajta a teste melegét. Magam köré kanyarítottam,
és így haladtunk el egy utcai prédikátor, egy pirított magvakat kínáló
árus és a szekerek látszólag végtelenbe nyúló sora mellett.
A cudar időjárás ellenére úgy tűnt, a város lakóinak fele az utcán
tölti az éjszakát.
Hamarosan elérkeztünk egy csomóponthoz, ahol négy, egyformán
forgalmas út találkozott. Azt tudtam, hogy jó felé járunk, de képtelen
 HOLDVADÁSZ 130

voltam rájönni, melyik irányba indultak el. És ha rosszul döntök,

mire újra visszakeveredünk ide…
– Oda tudsz ugrani hozzá? – kérdezte Mircea a kereszteződésben
állva, amint megpróbáltunk egyszerre mind a négy irányba
körbekémlelni.
– Nem – feleltem. A térbeli ugrás több kötöttséggel járt, mint az
időutazás. Ha nem láttam pontosan, hol van, nem teremhettem ott
mellette. – Te nem tudod felkutatni?
– Megpróbálhatom – felelte, majd újra előadta a lehunyt szemű,
hátravetett fejű, kissé nyitott szájú pózt. Még szorosabban fogtam
össze magamon a zakót, és igyekeztem optimistán figyelni a
fejleményeket. Nem ment könnyen. A hely még ebben a hidegben is
rettentően bűzlött. Az utcák tele voltak lócitrommal, a csatornákból
fertelmes rothadó szag áradt, és a mellettünk elhaladó emberekről is
könnyedén megállapíthattam, hogy nem dezodorra költik a pénzüket.
Ehhez jött még az egyik közeli csapszékből kiáradó tömény sörszag,
és máris kezdtem rosszul érezni magamat. Az egyetlen reményem az
volt, hogy az anyám újabb időugrást hajt végre, és akkor közelebb
landolhatok hozzá.
Legalábbis bíztam abban, hogy menni fog. Tény, hogy kezdtem
egyre jobban elfáradni. Az estélyen is kemény volt a menet, aztán
jött az a csekélység, hogy utaztam mondjuk egy évszázadot az
időben, ráadásul másodmagammal. Nem tudtam biztosan, hány
ugrásra maradt még erőm, és ez persze az átrepült évek számától is
függött. Ha viszont kifogy a szuflám, és ő újra ugrik…
Ebbe inkább bele se gondoltam. No persze mostanra ő is kellően
kimerülhetett. Azt nem tudtam, hogy a partin történtekhez volt-e
köze – bár igen valószínűnek tűnt –, de az biztos, hogy nem is olyan
rég ugrott több mint egy évszázadot az időben öt másik embert is
magával rántva.
El nem tudtam képzelni, miként volt képes erre. Mármint
technikailag értettem. A mágusok túl közel voltak hozzá, amikor
ugrott, és a varázslat őket is beszippantotta. Ez történt olyankor is,
amikor én ugrottam valakivel, bár nekem általában hozzájuk kellett
érnem, hogy ez sikerüljön. Ám egyszer merő véletlenségből úgy
vittem magammal Pritkint, hogy nem volt köztünk fizikai kontaktus,
131 KAREN CHANCE

így aztán tudtam, hogy ez is lehetséges. No de egyszerre hat

emberrel?
Nekem elég volt egyvalakit ilyen távolságba elcipelnem ahhoz,
hogy totál kifacsartnak érezzem magam. Teljes mértékben kizárt
volt, hogy további öt személlyel is megcsináljam. Nem mintha az
erőm nem lett volna elégséges hozzá. A Pythia energiája
gyakorlatilag kifogyhatatlan volt, legalábbis az eddigi tapasztalataim
ezt mutatták. Azé az illetőé azonban már korántsem, akin mindez az
erő keresztüláramlott. És ott volt még az időhullám, az időhurok, no
meg az, hogy végigvágtatott London utcáin…
Már rég eszméletlenül kellett volna hevernie valahol. De ha nem
is így volt, biztosra vettem, hogy fáradt. Fáradtnak kell lennie! Mert
ha nem, akkor nekünk annyi.
– Erre.
Észre sem vettem, mikor hunytam le a szemem, és a hideg
ellenére már szinte elbóbiskoltam, amikor egy jókora rántás a
karomnál fogva visszaparancsolt az éberségbe. Csendben követtem
Mirceát az utcán. Nem szóltam hozzá, mert nem akartam elterelni a
figyelmét. Ő viszont szemlátomást képes volt egyszerre követni a
nyomot és beszélni is, mert alig tettünk meg néhány métert, amikor
hátraszólt:
– Van valami tervünk?
– Meg kell érintenem őt.
– Ez nem terv, dulceatǎ, hanem a cél.
– Oké, akkor mondd te – fintorogtam rá.
– Ha elég közel jutunk, lecsapolom a mágust, és azzal vége ennek
az egésznek.
A mestervámpírok azon képességéről beszélt, mellyel a levegőn
keresztül is magukhoz tudják vonzani áldozatuk vérének parányi
részecskéit, így nincs szükségük a Lugosi Béla-féle hókuszpókuszra.
Egyszer már láttam, amint Mircea pár másodperc alatt teljesen
lecsapolt valakit. Nem mondom, hatásos jelenet volt, de ezúttal nem
jönne be.
– Biztos, hogy fent van a védőpajzsa…
– Azon keresztül is le tudok csapolni valakit, csak tovább tart.
– Mennyivel tovább?
 HOLDVADÁSZ 132

– Ha egy átlagos mágust veszünk – vonta meg a vállát –, akkor

harminc másodperc kell ahhoz, hogy kiüssem, és egy perc, hogy
végezzek vele. Ha erősebb pajzsa van, mondjuk olyan, mint a
hadmágusoké, akkor ezt szorozd meg öttel.
Nem gondoltam, hogy a mi emberünknek ennyire erős védőpajzsa
lenne, de mit számított, hogy én mit gondolok? Azt sem néztem
volna ki belőle, hogy képes lesz magával hurcolni az anyámat.
– Tehát a legrosszabb esetben két és fél perc az öntudatlanságig?
– Amennyiben egy szoba két távoli végében állunk. Ha egész
közel mehetek hozzá, akkor ennek az egyharmada is elég.
Nem álltam meg, de megrökönyödve néztem vissza rá.
– Azt mondod, hogy ötven másodperc alatt képes vagy az ájulásig
csapolni egy hadmágust, a pajzsán keresztül?
– Ez persze függ az illetőtől, és az ő képességeit nem ismerem. De
normál esetben…
– Normál?
– Mondjuk úgy – jelent meg egy mosoly a szája szegletében –,
hogy nagyjából erre számítanék.
Inkább nem kérdeztem meg, mire alapozza mindezt.
– Végül is két és fél perc nem olyan rossz – mondtam
reménykedve. – Annyi időre csak sikerül viszonylag a közelükbe
férkőznünk.
– Igen, de ha a távolból próbálkozom, szinte biztos, hogy
észreveszi, még mielőtt mozgásképtelenné válna. Akkor pedig vagy
ugrani fognak, vagy ránk támadnak.
– Mi pedig egyiket sem kockáztathatjuk.
– Nem – nézett rám tanácstalanul. – Máskor a család segítségét
kérném, de London sosem érdekelt, ezért nem tartottam fenn itt
rezidenciát. És mire egy másik szenátor embereit
kölcsönkérhetném…
– Kifutunk az időből.
– Igen.
– Vagyis magunkra maradtunk – összegeztem, és furcsamód azt
észleltem, hogy a feszültség a nyakamban oldódni kezd. Ez a
hangomon is érződhetett, mert Mircea összeszűkült szemmel
kérdezte:
133 KAREN CHANCE

– Van valami oka annak, hogy ennyire megkönnyebbültél?

– Ez nem megkönnyebbülés… Hanem csak olyan… lesz, ami lesz
hangulat lett úrrá rajtam.
– És az jó?
– Nem, de már annyira ismerős.
Mircea lehunyta a szemét.
– Tudod, dulceatǎ, néha komolyan azt hiszem, hogy te vagy a
legfélelmetesebb ember, akit csak ismerek.
– Köszönöm – pislogtam rá.
– Igazán nincs mit.
Ezután mindketten elhallgattunk, mert észrevettük őket.
 11

Nem volt különösebben nehéz dolgunk, tekintve, hogy kis híján

elgázoltak minket. Az utcán elég sok jármű közlekedett, javarészt
kisebb, kétkerekű kocsik, elöl fedett utastérrel. A hajtó hátul, egy
magasra emelt ülésen foglalt helyet. Az ilyen konflisok elé csak egy
lovat kötöttek. Ám hiába voltak ránézésre egyformák, csupán egy
akadt közöttük, melyet egy élénk kék színű estélyi ruhát viselő nő
hajtott.
És pont a gyalogjárda közepén száguldozott.
Mirceának ezúttal nem kellett elrántania a közelgő veszedelem
elől, mert a tömeg megtette helyette. Az emberek két irányba
spricceltek szét, vagy az útra ugrottak ki, vagy a házak és a kocsma
felé kerestek menedéket. Mirceával az úttesten kötöttünk ki, ám még
hátrább kellett húzódnunk, mert a kis fogat dülöngélve, mint egy
részeg, csalinkázott felénk.
Nem tudtam, mennyire ért az anyám a lovakhoz, de pillanatnyilag
nem úgy tűnt, mintha ez okozná neki a legnagyobb gondot. Sokkal
inkább az a két hadmágus, aki a szorosan mögötte haladó konflisból
szórta rá a varázslatokat, amiket anyám igyekezett kikerülni. Hogy
nem minden esetben járt sikerrel, azt az mutatta, hogy a kocsija teteje
lángokban állt, az elébe fogott ló szemében pedig eszement pánikot
láttam megcsillanni.
De az állat még így is sokkal nyugodtabb volt, mint az emberrabló
mágus, aki a kocsi elülső, utasülésén foglalt helyet, mindkét kezével
görcsösen kapaszkodott, és megállás nélkül, torkaszakadtából
ordított.
135 KAREN CHANCE

– Ezek idióták! Meg akarják ölni?! – kiáltottam, amikor egy

újabb, vörösen izzó villám cikázott át a két kocsi között.
A varázslat nem találta el az anyámat, de csak azért, mert az
utolsó pillanatban visszaugratott a járdára. A gyalogosok
szétrebbentek előtte, és egy árus kordáját is felborította. Almák
gurultak szanaszét az utcán, mintha túlméretezett üveggolyók
lennének. Azok, akik rájuk léptek, szinte mind elvágódtak a jeges
talajon. Sajnos a mágusok kocsija elé fogott ló az összes akadályt
kikerülte, és folytatódott az üldözés.
– Nagyon úgy tűnik – állapította meg Mircea bosszúsan.
Egy pillanatra levettem a szememet az előttünk kibontakozó
káoszról, hogy rámeredjek.
– Micsoda?!
– Abból, amit eddig a Körről megtudtál, dulceatǎ, mégis mit
gondolsz, melyik változatot tartanák elfogadhatóbbnak: ha egy
alaposan felkészített örökös egy sötét mágus kezei közé kerül, vagy
ha nem marad életben?
A jeges rémület egy pillanat alatt végigkúszott a gerincemen. Nem
is kellett gondolkodnom a válaszon. Jómagam is több mint egy
hónapon át álltam a Kör támadásainak középpontjában, mivel meg
voltak győződve arról, hogy származásom, a vámpírokkal fenntartott
kapcsolatom és még vagy tucatnyi más indok miatt veszélyt jelentek
rájuk. A megoldásuk pedig meglehetősen végletes volt –
megpróbáltak eltüntetni a föld színéről.
A rohadt életbe!
Az úttest mentén végigfutó gyalogjárdát néztem ki magamnak,
oda ugrottam Mirceával együtt, hogy a menekülő konflis elé
kerüljünk. Láttam azonban, hogy így is nagyon gyorsan közelednek.
A könnyű járművek fürgén kerülgették az úton haladó nagyobb
határokat, melyek amúgy is igyekeztek lehúzódni előlük. Az egyik,
hordókkal megrakott szekér azonban képtelen volt időben irányt
változtatni, és az egyik varázslat, amely elkerülte anyámat,
egyenesen feléje tartott.
Bármi is volt azokban a hordókban, az biztos, hogy rendkívül
gyúlékony anyag lehetett. A vakító villanást hőhullám és
dobhártyaszaggató morajlás követte. A szekeret elborították a
 HOLDVADÁSZ 136

lángok, a kisebb fahordók közül néhány úgy repült fel a magasba,

mintha ágyúból lőtték volna ki. Ha az utcát korábban kaotikusnak
írtam le, akkor nem tudom, mivel jellemezhetném azt, ahogy ekkor
kinézett.
A lovak nem szeretik sem a tüzet, sem a zajt, sem a váratlan
felfordulást. Márpedig azok, melyek ekkor a közelben voltak,
mindhármat egyszerre élhették át. Óriási zűrzavar támadt, az állatok
fejvesztve menekültek, az emberek kétségbeesetten futkostak, mialatt
a szétrobbant hordók lángoló dongái hullottak alá az égből. Az egyik
fadarab szétszaggatta egy dohánybolt napellenzőjét, melyet a tulaj
elfelejtett visszahúzni záráskor. A sötétzöld vászon azonnal
kigyulladt, épp néhány szerencsétlen ló közvetlen közelében.
Ez önmagában még nem lett volna akkora baj, csakhogy az állatok
egy emeletes omnibuszt húztak. Az utasok épp akkor szálltak volna
le róla, ám így néhányan a kapaszkodókat markolva lebegtek az
úttest felett, mivel a lovak fékeveszett vágtába kezdtek. Ekkor újra
megpillantottam az anyámat, amint az ő konflisa és a busz egymás
mellett száguldott a híd felé. Mircea megragadta a karomat.
– Oda tudsz ugrani velem a kocsijába?
Csak bámultam rá, azon gondolkodva, mikor ment el a józan esze.
Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, talán azért, mert úgy érezte,
ez az egyetlen, utolsó esélyünk. Sajnos ezúttal is egyet kellett
értenem vele.
– Nem is tudom… Ez nem… Nem könnyű mozgó célpontra
ugrani – magyaráztam. Arról nem is beszélve, hogy nevezett célpont
ide-oda csalinkázott az úton, és épp lángokban állt.
– Akkor a hagyományos módszert kell alkalmaznunk – felelte, és
mielőtt még megkérdezhettem volna, mit ért ezalatt, átkarolta a
derekamat, és megindult velem a híd irányába, aztán pedig…
– A francba! – sikítottam, amikor Mircea egyszerűen átlendült a
híd korlátján, épp amikor az anyám vezette konflis elzúgott alattunk.
Valószínűleg akkor válthatott ismét irányt, mert amikor
landoltunk, méghozzá olyan erővel, hogy a fogaim is
összekoccantak, az omnibusz tetején találtam magam.
Mircea a talpára érkezett, én viszont nekizuhantam egy nagydarab
asszonyságnak, aki egy aprócska kutyát ölelgetett. Ez utóbbi azonnal
137 KAREN CHANCE

nekiveselkedett, hogy leharapja az orromat. A következő pillanatban

pedig már egy kiguvadt szemekkel bámuló férfi ölében ültem, akit
szemmel láthatóan kevésbé döbbentett meg váratlan felbukkanásom,
mint a rövidke ruha, amit viseltem.
– Mi van, nem látott még női combot? – förmedtem rá, ahogy
Mircea felsegített. Ekkor azonban szinte eltaposott a pánikba esett
emberek tömege, akik megpróbáltak lejutni a lépcsőn.
Akadtak köztük néhányan, akik átzuhantak a korláton, másoknak
épphogy sikerült megtartaniuk magukat. Táskák, ernyők és kalapok
repültek szerteszét. Sőt még egy kerékpár is megjelent a színen, és
noha senki nem ült rajta, meglepően egyenes vonalban és kitartóan
gurult végig az utcán. Egészen addig, míg a mágusok járműve neki
nem csapódott. A bicikli először egy üzlet bejáratának repült, majd
onnan visszapattanva nekünk ütközött.
Az omnibusz megrázkódott, és akiknek eddigre sikerült talpra
kecmeregniük, újra a padlóra huppantak. De a hadmágusok sem
úszták meg a karambolt. A kocsijukat húzó szürke ló elszabadult,
rémülten felnyerített, majd megfordult, és elnyargalt visszafelé az
úton.
Így aztán a mágusoknak új közlekedési eszköz után kellett
nézniük. És a legközelebbi alkalmatosság történetesen a mi buszunk
volt.
Ezúttal Mirceán volt a káromkodás sora, amikor látta, hogy a két
alak felugrik a járműre. Válogatás nélkül taszigálták félre az
embereket, volt köztük, akit nemes egyszerűséggel kilöktek a
buszból, miközben felrohantak a lépcsőn a tetőre. Aztán rögvest
repültek is le róla, mivel Mircea megtámaszkodott két ülés támláján,
lendületet vett, majd rúgott. A méregdrága, finom bőrből készült
cipők talpa sáros lenyomatot hagyott a mágusok ingén, ahogy rakéta
módjára elszálltak. Karjukkal kalimpálva szelték át a levegőt.
Legalább fél háztömbnyivel mögöttünk értek földet, és ezzel vége
is lehetett volna az egésznek. Ám a testük szinte még nem is érintette
a talajt, amikor máris újra talpon voltak. Láttam, amint megrázzák a
fejüket, belevetik magukat a tömegbe, és azonnal mágikus
sebességre kapcsolnak. De nem figyelhettem őket tovább, mivel
Mircea a busz eleje felé kezdett lökdösni.
 HOLDVADÁSZ 138

– Pajzs is volt rajtuk? – kérdeztem zavarodottan, mert én nem

fedeztem fel ilyesmit.
– Nem.
– Akkor meg hogy… – firtattam volna, ha nem zuhanok orra,
mivel a jármű hirtelen éles kanyart vett.
Úgy száguldottunk végig az úton, mintha nem lett volna sofőrünk.
Ami bizonyos fokig igaz is volt, ugyanis egy pillanatig sem
gondoltam, hogy annak, aki a hajtó helyén ült, ez lenne a szakmája.
Egy újabb mágus tűnt elő a semmiből, és lerúgta a bakról a busz
vezetőjét, ám a következő pillanatban a tetőn végigsuhanó Mircea
ugyanezt tette vele is. Csakhogy aki egy mestervámpír rúgásával
találkozik, az nem ússza meg ennyivel.
A fickó nagy ívben lerepült a buszról, hogy aztán arccal csapódjon
neki egy közeli épület falának úgy az első emelet magasságában.
Nagyjából erre számítottam. Akkor azonban megfordult,
elrugaszkodott a téglafaltól, és mintha a gravitáció egyáltalán nem
hatna rá, visszaugrott az omnibuszra. Na, erre viszont nem
számítottam.
Egy pillanatig átsuhant az agyamon, hogy a pasas igencsak
hasonlít arra a mágusra, aki legutóbbi találkozásunkkor az
időhurokban futotta a maratoniját – magas, sötét hajú, vörös képű –,
bár lehetetlennek tűnt, hogy ő legyen az. Aztán Mircea felé vetette
magát, aki épp hátat fordított nekünk, mert próbálta megragadni a
gyeplőt. A mágus után eredtem, és egy kiáltással próbáltam
figyelmeztetni Mirceát, de még a kifinomult vámpírfül sem volt elég
ahhoz, hogy meghallja a vágtázó lovak, a nyikorgó jármű és az
ordítozó emberek keltette hangzavarban.
Ám ez nem is számított, mert a busz utasai közül néhányan
megelégelték a mágusok ténykedését. Egy előkelő külsejű, monoklis
úriember a sétabotjával gáncsot vetett a támadónak, egy
tagbaszakadt, henteskötényt viselő srác ököllel képen törölte, majd
még néhány férfi segítségével átlökték a korláton, le az utca
kövezetére. Abból azonban, amit eddig láttam, úgy sejtettem, mindez
nem okozott neki komolyabb sérülést.
A következő pillanatban, amikor egy megvadult ló és a maga után
húzott szekér gázolt át rajta, már nem voltam biztos ebben.
139 KAREN CHANCE

De legalább nem pattant vissza a buszra addig, amíg Mircea

vissza nem rángatta az igazi hajtót az ülésbe, hogy aztán
megragadjon engem.
– Így sosem fogjuk utolérni anyádat – kiáltotta oda.
Bólintottam, és enyhe szédülés fogott el. A busz elé fogott
Clydesdale-ek már régóta teljes erejükből húzták a nehéz járművet,
és ezt a fajtát egyébként sem a gyorsasága miatt tenyésztették. Az
utasokkal is telezsúfolt omnibusszal valóban esélyünk sem volt, hogy
utolérjük a könnyű konflist. Se nekünk, se a mágusoknak.
– És mi lenne a megoldás? – ordítottam vissza.
– Ez! – felelte, azzal leugrott velem a buszról.
Annyira gyorsan történt, hogy még sikítani sem volt időm, mielőtt
egy csaknem üres szekéren landoltunk volna. Ez a jármű nyilván
könnyű súlya miatt volt képes ráverni az omnibuszra a rögtönzött
versenyen. A helyzet azonban rögvest megváltozott, amikor a hajtó
hátrafordult, hogy ránk kiáltson, és eközben beleszaladt a sorban
előtte haladóba.
Ám úgy tűnt, Mircea nem tervezett hosszasan időzni ott, mert
mielőtt levegőt vehettem volna, máris egy másik szekéren találtuk
magunkat, majd egy nagyobb, utasokat szállító alkalmatosságon, ami
elég közel haladt el ahhoz, hogy Mircea megragadja az ajtót.
Átfurakodtunk rajta, ügyelve, hogy ne lépjünk a benne utazók lábára,
majd a túloldalon átszálltunk egy…
Nos, azt hiszem, autó lehetett. Igaz, jobban hasonlított nyitott
szánra, ám nem lovak vontatták. A padlójából egy nagy rúd állt ki,
emellett elöl jókora, tülökszerű lámpákkal, több pedállal és egy
halálra vált sofőrrel is rendelkezett, aki most éppen egy
mestervámpír kezében himbálózott.
– Legközelebb nem ártana, ha figyelmeztetnél! – lihegtem Mircea
felé, miután az lágyan a kövezetre pottyantotta a tulajt.
– Most legalább tudod, mit érzek, amikor te ugrasz velem – vetett
rám egy pillantást.
– És szoktam szólni, mielőtt ugrom!
– Ha épp nem felejted el – kapott fel, hogy elhelyezzen az
utasülésen. Annak kellett lennie, mert itt nem állt ki a padlóból egy
ormótlan kar. – Tessék, most figyelmeztetlek: rázós utunk lesz.
 HOLDVADÁSZ 140

Ja, mintha eddig még nem tűnt volna fel. De nem szóltam semmit,
mert a következő pillanatban felhajtottunk a járdára, és a fenekem
ezután szinte alig érintette a bőrülést. Az emberek szétugrottak
előlünk, enyhén lekoccoltuk egy bolt kirakatát, majd a jármű
egyenesbe jött, és száguldottunk tovább.
– Biztos, hogy tudod irányítani ezt az izét? – kérdeztem, mialatt
megpróbáltam kibogozni a végtagjaimat.
– Ez egy Lutzmann. Nekem is volt ilyenem.
– Értem, de igazából vezetted is?
Csak egy szemöldökrándítással válaszolt, majd gyorsított. Én
pedig vadul keresni kezdtem a biztonsági övet, míg rá nem jöttem,
hogy hiába, hisz még nem találták fel. Talán azért, mert a jármű
csúcssebessége kábé ötven kilométer lehetett, ami igazán nem tűnik
soknak. Kivéve, ha egy teljesen nyitott, oldalfalak nélküli utastérben
vagyunk, kissé instabil helyzetben, és a kormányt egy botszerű
valami helyettesíti. Gyanítottam, hogy ritka az a pillanat, amikor
mind a négy kerék érinti a földet, hisz az utca teli volt kisebb-
nagyobb akadályokkal. Ezek fele pedig valamilyen élőlény volt, és
egyikük sem tűnt túl lelkesnek.
Bármilyen szánalmas sebességgel is haladtunk, azt legalább
tartani tudtuk, míg az anyám konflisát húzó ló fáradni kezdett. Ennek
eredménye az lett, hogy alig egy perc múlva újra látótávolságon
belülre kerültek.
Ezt Mircea is azonnal észrevette, mert padlóig nyomta a
gázpedált, és így meglódulva talán már a hatvan kilométeres
álomsebesség felé haladtunk. És milyen jól tettük. Ugyanis a
következő pillanatban egy vöröslő villám süvített át az éjszakán, épp
mögöttünk landolt, egy épületnek csapódva. A téglák megfeketedtek,
és egy ablak üvege apró szilánkokra tört.
Körbenéztem, és pont azt láttam, amire számítottam: három
átkozott mágust egy kocsin, amit valahogy megkaparintottak. Két ló
húzta, és szemmel láthatóan könnyű szerkezetű lehetett, mert egyre
csak gyorsultak. Úgy tűnt, sikerült magunkra haragítanunk őket, mert
a levegőt sziszegve átszelő varázslatok zöme immár körülöttünk
csapkodott.
141 KAREN CHANCE

Az egyik az utcai lámpák egész sorát kapta telibe. Egymás után

durrantak szét, ahogy a villám szép sorban mindegyiket eltalálta. A
fénylő ív mintha beleégett volna az éjszaka sötétjébe. Egy másik
támadó varázslat egy kocsma bejárata fölött himbálózó cégérbe
csapódott, melyen igen találóan a Tüzes Főnix név volt olvasható. A
főnix pillanatok alatt füstbe ment, és aztán mi is, mivel egy tűz-labda
vágódott a kocsink hátuljába. A robbanás a levegőbe emelte a
járművet, és vele együtt minket is, egyenesen…
Sikítva kaptam Mircea felé, és ugrottam, pont akkor, amikor ő is
elkapott engem, és levetette magát a repülő Lutzmannról. Az
eredmény néhány szédítő másodperc lett, részben az ugrás
megszokott érzésének, részben a fizikai lendületünk okozta
mozgásnak köszönhetően. Mircea ugyanis továbbsodort
mindkettőnket, csakhogy már az általam végrehajtott ugrás
célpontjában. Így aztán félig az úttesten, félig a mellette futó
csatornában landoltunk, majd gurultunk tovább, fel a járdára, a
rosszalló tekintetű járókelők közé.
Nemigen volt időm foglalkozni velük, mert azt figyeltem, ahogy a
kocsink nekirepül egy templom homlokzatának. Beékelődött két
oszlop közé, majd a következő pillanatban felrobbant.
Aztán pedig a nyomorult mágusok hajtottak el mellettünk,
beterítve bennünket a kis árokban csordogáló mocskos vízzel. Bár ez
már mindegy volt, hisz épp az imént fürödtünk meg ebben a löttyben.
Ezután már csak azt konstatáltam, hogy a mágusok kocsijának
hátulsó felébe kapaszkodva utazunk. Láttam, amint elszáguldunk a
mi járgányunk roncsai mellett, majd élesen jobbra kanyarodtunk.
Minden bizonnyal Mircea kapta el a kocsit, méghozzá azzal a
vámpírsebességgel, melyet az emberi szem képtelen követni. Mert
abban biztos voltam, hogy én nem csináltam semmit. Igazából ezután
sem tudtam mit tenni, csak minden erőmmel kapaszkodtam a bőrrel
bevont csomagtartó rekeszbe, és igyekeztem nem elhányni magam.
Aztán szépen eleredt az eső.
Naná, mikor máskor?
Mircea mutogatott valamit, nyilván attól tartva, hogy ha
megszólal, a mágusok felfedezik a potyautasaikat. Noha a szemembe
hulló esőcseppektől és a rázkódástól szinte semmit nem láttam,
 HOLDVADÁSZ 142

feltehetően valami olyasmit próbált a tudtomra adni, miszerint most

pár percre magadra hagylak, mert muszáj valami elképesztő
őrültséget tennem. Ez a következő pillanatban vált világossá, amikor
végigkúszott a kocsi oldalán, majd berúgta az ajtaját, és eltűnt a
kisméretű, zárt utastérben.
A dolgok ekkor kezdtek egyre érdekesebbé válni. Már
amennyiben a hangos szitkozódást, a dulakodás hangjait, a vadul
rázkódó járművet és a varázslatot, mely lerepítette a kabin tetejét,
érdekesnek lehet nevezni. Ami engem illet, nem sok időm maradt
arra, hogy mindezen események miatt aggódjak, mert egy ököl
szakította át a kocsi hátulsó falát, és csaknem az arcomon landolt.
Mivel egy bal kéz volt, és nem láttam rajta Mircea Omega
karóráját, egy pillanatig sem habozva kibújtam abból a cipőmből,
amelyet valamilyen csoda folytán még nem veszítettem el, és minden
erőmet beleadva megpróbáltam a tűsarokkal átdöfni az előttem
matató kéz csuklóját. Nem ment olyan jól, mintha valódi tű lett volna
a kezemben, de figyelemelterelő hadműveletként jól bevált. Valaki
káromkodott, valaki felmordult, és aztán valaki kirepült a jármű
oldalán, hogy nekicsapódjon annak a konflisnak, amelyik épp
mellettünk robogott.
Ez mind rendben is lett volna, ha történetesen nem az anyám
hajtotta kocsiról van szó.
A mágus az egyik kezével megkapaszkodott a vázon, a másikkal
pedig egy varázslatot szórt felém. Azt, hogy nem talált el vele,
meglepő módon pont az emberrablónak köszönhettem. Jól láttam őt,
mivel a tűz következtében már nem volt fedett utastér a konflison.
Vagy az eső oltotta el a lángokat, vagy maguktól aludtak ki, miután
martalékukká tették a vászontetőt. Akárhogy is, csak a fémváz
maradt, ami viszont nem akadályozta meg az emberrablót abban,
hogy kellően nehéznek látszó táskájával fejbe csapja a hadmágust.
Ezzel sikerült elérnie, hogy a tűzgolyó célt tévesszen, de
mellettem elsuhanva a ruhám szegélyét azért lángra gyújtotta.
Szerencsére az iménti sárban hempergőzésem és az egyre jobban
szakadó eső eléggé eláztatta az anyagot, így a tűz elhalt, mielőtt még
komolyabb kárt tett volna bennem. Hátramaradt viszont a cafatokban
143 KAREN CHANCE

lógó ruhám, a megperzselődött combom, és az érzés, hogy most lett

piszkosul elegem ebből az egészből.
Ha az anyám képes volt akár hét emberrel is átugrani egy
évszázadot, akkor nekem is odébb kell tudnom rakni ötödmagamat
néhány saroknyival. Akkor legalább lekopnának anyámról, mi pedig
visszaugrunk Mirceával, és már csak azzal az eggyel kell elbánnunk,
aki magával cipelte. Ehhez pedig nem kell más, mint hogy az összes
istenverte hadmágus egy helyen legyen.
Ez utóbbit az anyám intézte el helyettem.
Nekikormányozta a kocsiját a miénknek, amivel kis híján engem
is lerepített a keskeny peremről. A mágus még ekkor is az anyámat
igyekezett elkapni, az emberrabló pedig őt. A hirtelen ütközés ereje
lerepítette a hadmágust a konflisról. Berepült a mi járművünk immár
nem létező tetején, és érkezésekor az utastér hátfalának egy részét is
lebontotta. Bekukkantva Mirceát láttam, amint egyik hóna alatt egy
mágus nyakát szorongatja, egy másikat pedig a torkánál fogva kapott
el. Most épp azon mesterkedett, hogy a frissen bepottyant jövevényt
kellő erővel rúgja gyomorszájon.
Rám pillantott, én pedig őrá, majd oldalra, ahol a házak között
átlesve egy kellően széles utcát láttam, mely a miénkkel
párhuzamosan futott.
– Na, most vigyázz! – szóltam oda neki, és ugrottam.
Amit abban a pillanatban meg is bántam.
Úgy éreztem, mintha az egész testem darabokra szakadna. Éles,
gyötrő fájdalom hasított minden egyes idegvégződésembe. Annyira
rettenetes érzés volt, hogy még a sikítás sem jött ki a torkomon. Már
ha egyáltalán lett volna torkom. Nem volt. Molekulákra esve
sodródtam a térben, még az agyam is felbomlott. Egyetlen gondolat
zakatolt bennem, mely tudatta, hogy a cél túl messze van, túl sokat
vállaltam. Talán számítanom kellett volna arra, hogy a két ló is
személynek számít. Hogy már eleve túlságosan fáradt voltam egy
ugráshoz. Hogy talán ez lesz az utolsó ugrásom, mielőtt a fejem
cafatokra robbanna szét.
Már amennyiben még lesz elég energiám ahhoz, hogy előbb újra
emberi alakot öltsek. Nagyon úgy számoltam, hogy ha ez az utazás
nem ér igen gyorsan véget, akkor többé nem kell ilyen dolgokon
 HOLDVADÁSZ 144

törnöm a fejem. Szépen szétbomlok, ahogy a lovak, a kocsi, és

mindenki más is, aki benne utazott. Parányi részecskéinket elmossa
az eső, mintha soha nem is léteztünk volna. Teljes bizonyossággal
éreztem, hogy ez fog történni, sőt talán már el is kezdődött. Minden
szétesett, minden felbomlott, az alakok és a formák eltorzultak,
összekavarodtak a semmiben…
Aztán azt mondtam magamban: nem.
Majd azt: állj.
És megálltunk.
Nagyon, nagyon hirtelen.
Fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmi lehetséges, nyilván, mert
eddig még soha nem volt szükségem rá. De tény, hogy valamilyen
módon képes voltam megszakítani az ugrást. Épp a kellős közepén.
Mivel egészen biztosnak tűnt, hogy különben meghalok,
feltételeztem, hogy még mindig a kisebbik rosszat választottam a két
lehetőség közül. Egészen addig, amíg vissza nem tértünk a világba,
de nem egy utcával odébb, hanem oda, ahonnan elindultunk. Vagyis
csak majdnem.
Az út mentén előkelő, neoklasszikus épületek húzódtak, melyek
halvány homlokzatát a gázlámpák fénye festette aranyra a sötét
éjszakában. Az úttest mindkét szélén egy-egy fedett árkád húzódott,
melyet eddig észre sem vettem, mivel mással voltam elfoglalva.
Most azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni, tekintve, hogy
épp az egyik tetejére érkeztünk vissza.
Jóval az utca szintje fölött voltunk, egy keskeny, lapos tetőn
száguldottunk, mely épphogy elég széles volt a járművünknek.
Láttam, amint egymás után bukkannak fel a fejek a kocsi oldalánál,
hogy lenézzenek a mélyben elsuhanó úttestre. Ugyanezek a fejek a
következő pillanatban már felém fordultak. Aztán az egyik mágus
felemelte a karját. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy mire
készül.
De nem tudtam megállítani. Alig láttam el odáig, a képek amúgy
is összekeveredtek a fejemben, leginkább egy elmosódott katyvaszt
alkotva. Épp ezért eltartott egy kis ideig, míg észleltem, hogy a
mágus már nincs ott, ahol az imént volt. Mircea ugyanis rávetette
145 KAREN CHANCE

magát – és ezzel együtt a többiekre is –, majd az egész kalimpáló,

rugdosó és kiáltozó kupac kirepült a kocsiból, át az árkád peremén.
Ez nem is lett volna olyan rossz fejlemény, ha tudok ugrani.
Csakhogy képtelen voltam rá, és vészesen közeledett az oszlopsor
vége. Megpróbáltam a többiek után vetni magam, mert egy vágtázó
lovak vontatta szekérről leesni nem nagy mulatság, ám még mindig
elfogadhatóbbnak tűnt, mint a másik lehetőség. De az egyik lábfejem
beszorult az átkozott rudak közé, és hiába rángattam, nem tudtam
kiszabadítani. Nem volt időm kitalálni, mihez kezdhetnék, mivel egy
téglafal közeledett felém irdatlan sebességgel, és aztán…
…pislogva bámultam egy varázslatos lápiszkék szempárba.
Döbbenten, zavarodottan és felfordult gyomorral néztem körül,
épp amikor az egyik mágus felbukkant a kocsi mellett. Csakhogy azt
a járművet, amiben hevertem, az anyám hajtotta őrült módjára az út
közepén. A mágus felnyúlt érte, ő pedig egy kis időre elfordította
rólam a tekintetét. Ránézett a támadóra, aki azon nyomban semmivé
lett, éppúgy, ahogy én tüntettem el Niallt a lakosztályból. Tudtam,
hogy ugyanaz történt, ám a fickó egy másodperccel később újra
megjelent, ezúttal az utca kellős közepén, pontosan előttünk.
És az anyám áthajtott rajta.
– A fenébe, Liz! – kiáltott fel az elrablója, miközben meredten
bámult rá.
– Ki vagy te? – kérdezte az anyám ismét felém fordítva
bámulatosan igéző szemét.
Nem tudom, mi okból, de képtelen voltam válaszolni neki. Csak
néztem az arcát, sokkal közelebbről, mint amit valaha is
remélhettem, és egyetlen szót sem tudtam kinyögni. A torkom
elszorult, a szemem megtelt könnyel, a szájam széle remegett.
Minden bizonnyal hisztérikus idiótának tűnhettem. És mégis,
bárhogy próbáltam, nem jött ki hang a torkomon…
Az emberrabló válaszolt helyettem.
– Agnes küldte – közölte nyersen. – Ez egy csapda!
– Azt nem hinném – felelte az anyám, és egy pillanatra sem vette
le rólam a szemét. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de rajta
döbbenet, hitetlenkedés és megrendülés látszott. Kinyújtotta a kezét,
 HOLDVADÁSZ 146

hogy megérintse az arcomat, és éreztem, hogy enyhén remegnek az

ujjai. – Nem hinném – suttogta.
– De mondom neked, hogy összejátszanak! – sziszegte a férfi. – Ő
segített annak a szukának, hogy visszavigyen…
– Agnes jó ember.
– Nem, ő egy szuka! – rikoltotta az emberrabló. – És ez is
ugyanolyan fajta. Neked kell…
Soha nem tudhattuk meg, mit kellene tennie, mert ekkor egyszerre
négy hadmágus rontott ránk. Ez már csak azért is tűnt teljes
képtelenségnek, mivel legalább kettejüknek rég halottnak kellett
volna lenniük. Ehhez képest nekem egészen élőnek látszottak,
például az is, amelyik megragadta az emberrabló torkát, és a
levegőbe emelte a kapálózó alakot. Azt már nem láthattam, hogy a
többiek mit művelnek, mert ebben a pillanatban ugrottunk. Olyan
könnyedén siklottunk át az időn, amihez foghatót korábban még soha
nem éltem át.
Az én ugrásaim általában fémes, elektromos és némiképp ijesztő
érzetekkel párosultak a tudatomban. Mint egy menet a
hullámvasúton, amelyről tudod, hogy bármelyik pillanatban
irányíthatatlanná válhat. De ez egészen más volt. Meleg, puha és
természetes, egy gyengéd cirógatás, ami felkapott minket, és lágyan
terelt tovább… valamely kor felé. Nem tudtam, hová tartunk, de nem
is érdekelt. Itt akartam maradni, pontosan itt…
– Ez nem a te harcod – hallottam anyám hangját, miközben a
hullámok továbbsodortak minket az ismeretlen part felé.
Megráztam a fejem, és el akartam mondani, hogy téved, mert ez
igenis az én harcom, de még mennyire, hogy az. Ám még ekkor sem
voltam képes beszélni. Nem tudtam mondani semmit akkor sem,
amikor azt éreztem, hogy a keze eltűnik az enyémből, hogy
szétválunk, és két különböző irányba haladunk tovább. Kiáltani
akartam, és belekapaszkodni valamibe, ami többé már nem volt ott…
A következő pillanatban egy utcasarkon álltam. Villogó
neonreklámok vettek körül, hullott a hó, az utca fölött kifeszítve
karácsonyi csillagdíszek fénylettek. Egyetlen pillanatig még láttam,
amint egy viktoriánus konflis gördül végig a modern útburkolati
jelekkel ellátott aszfalton, aztán semmivé foszlott, köddé vált.
147 KAREN CHANCE

Csak ennyi volt, és vége.

 12

Álltam a sarkon, enyhén imbolyogva, és a hajamon már gyülekeztek

a hópelyhek. Gyönyörű látvány, gondoltam tompán, miközben az
előttem elhaladó tömeget bámultam. Mintha a karácsonyi forgatagba
csöppentem volna bele. A fejem fölött valóban kifeszített drótokon
himbálózó lámpácskák testesítették meg a csillagokat, behálózva az
egész útkereszteződést. Láttam, hogy a távolabbi utcák is ugyanilyen
díszkivilágítást kaptak. Eszembe jutott, hogy a levegőből úgy nézhet
ki a város, akár egy hatalmas, sziporkázó fényt árasztó kerék. Vagy
egy adventi koszorú. Az mégis jobban illik a karácsonyhoz, nem?
Akárhogy is, a lámpák gyönyörűen pislákoltak a fekete ég alatt. A
szemembe olyan esőcseppek gördültek le a homlokomról, melyek ki
tudja, hány évtizeddel ezelőtt hullottak alá az égből. Nem
foglalkoztam azzal, hogy letöröljem őket. Egyáltalán nem számított.
Az elhaladó autók reflektorainak csóvája egyetlen aranyló és
vörös csíkká állt össze, méltó kiegészítéseként az ünnepi
dekorációnak. Csak néztem magam elé, kissé kábán, fázva és
bénultan, és vártam, hogy ez az álom is szertefoszoljon. És vártam,
és vártam.
Futó léptek zaját hallottam a hátam mögül. Mielőtt
megfordulhattam volna, kezek ragadták meg a vállamat, és
megpördítettek. Szédülten néztem fel Mirceára, aki kissé rémült
arcot vágott. A haja csapzott volt, és egy sárfolt éktelenkedett az
arcán.
– Hát itt vagy – mondta halkan.
Bizonytalanul bólintottam, mert én magam is számítottam arra,
hogy bármelyik pillanatban eltűnhetek innen. Mircea ujjai még
149 KAREN CHANCE

szorosabban markolták a vállamat, szinte már fájt. Aztán felkapott és

megpörgetett, mit sem törődve koszos ruhámmal, ázott hajammal
vagy a körülöttünk igyekvő járókelők testi épségével.
– Hát itt vagy! – kiáltotta nevetve, és megcsókolt.
Vagy a csókja volt különösen jó, vagy az a tény hatott rám
afrodiziákumként, hogy mégsem lettem az enyészeté. Alig egy
másodperc elég volt hozzá, hogy ajkaival leolvassza rólam a dermedt
bénultságot. A karommal átfontam a vállát, a lábammal pedig a
combját. A következő pillanatban már csüngtem rajta, és mindent
elkövettem, hogy bebújhassak a bőre alá is. Persze Mircea sem
maradt adós a válasszal. Kezét a fenekem alá csúsztatta, majd kissé
megemelt. A lábamat a dereka köré kulcsoltam, és így forogtunk-
pörögtünk tovább. A hó esett, autók dudáltak ránk, és valaki
felnevetett. De semmi sem érdekelt azon kívül, hogy életben vagyok,
és ezt piszkosul élveztem.
Csak akkor vált szét az ajkunk, amikor már a fulladás fenyegetett.
Belekapaszkodtam Mirceába, lihegve és zúgó fejjel. Ez utóbbit
okozhatta a szenvedély, a megkönnyebbülés, a légszomj, esetleg
mindhárom együtt. A tömeg, amely időközben körénk gyűlt,
elégedetten tapsolt. Valaki egy szál fagyönggyel is megajándékozott
bennünket, bár kijelentette, hogy szemlátomást nincs szükségünk rá.
Mircea csibészesen a füle mögé tűzte az ágacskát. Aztán pedig újra
megcsókolt.
Akkor hagyta abba, amikor érezte, hogy reszketni kezdek.
Mindketten teljesen átáztunk, és dermesztő volt a hideg. Ráadásul a
nagy felfordulásban Mircea zakóját is elveszítettem valahol. Hiába
bújtam oda meleg testéhez, a hideg, nedves éjszaka máris belopózott
a ruhám alá, jeges leheletével megdermesztve a nyakamat,
libabőrössé téve a lábamat.
Teljességgel értelmetlen lett volna még csak megpróbálkoznom is
azzal, hogy hazaugorjunk. Talán reggel sikerülhetne, feltéve, hogy
kapok valamit enni, és alhatok is egy jót addig. Ám ez egyelőre némi
akadályba ütközött.
Felnéztem Mirceára, aki a kavargó hópelyheket figyelte őszinte
csodálattal.
– Mircea?
 HOLDVADÁSZ 150

– Ez gyönyörű, dulceatǎ – mondta elragadtatottan. – Látod?

Varázslatos.
– Micsoda?
– A hó. Az éjszaka – szorított magához. – Te.
– Kösz – bámultam rá kissé értetlenkedve, mire meleg ajkai a
nyakamra tapadtak.
– Igazán nincs mit.
– Mircea, itt hideg van.
– Majd én melegen tartalak – nyugtatott meg, miközben azok az
ajkak a dekoltázsom mentén haladtak tovább. Oké, elismerem, egy
kicsivel tényleg melegebb lett.
– Nem tölthetjük az egész éjszakát egy utcasarkon! – tiltakoztam.
– Hát persze hogy nem.
És mielőtt rákérdezhettem volna, mire gondol, máris az utca
végében álltunk, kart karba öltve. Mircea kutakodón és szemlátomást
vidáman nézett előrefelé. Hogy minek örült ennyire, azt nem tudtam,
de kisvártatva hangosan felnevetett.
– Á, igen, ez tökéletesen megteszi.
A körülöttünk hulló hópelyheket reflektor fénye világította meg.
Mintha ezernyi apró kristály csillogott volna arany színnel a
levegőben, amint egy jókora limuzin kanyarodott be a sarkon.
Mirceára pillantottam.
– De hogyan…?
– Egy barátomtól kértem kölcsön – közölte, és már nyitotta is
nekem az ajtót. Utánam ő is beült, és egy pillanatig sem teketóriázott.
Ezúttal lassabban csókolt, az ajkai lágyan simultak az enyémre, a
nyelve finoman, gyengéden, érzékien hatolt a számba. Nem kellett
hozzá sok idő, hogy elfeledjek mindent. Csak a körém omló selymes
fekete hajat láttam, az ajka puhaságát éreztem, és a keze simítását
élveztem a testemen. Ujjai a kardforgatásban kérgesedtek ki néhány
száz évvel ezelőtt, ám a vámpírok mindörökre megőrizték azt az
állapotot, mely haláluk pillanatában jellemezte őket, így ezek az
ujjbegyek megőrizték érdességüket. Ez volt az egyetlen, ami
emlékeztetett a félig barbár hercegre, aki egykoron volt, no meg a
haja, amit semmi kincsért nem vágatott volna rövidre.
151 KAREN CHANCE

És ebbe a hajba túrtam bele nagy örömmel. Ujjaimon éreztem a

mély mahagóniszín fürtök finom, szinte légies suhanását. A késő
ősszel lehulló tölgyfalevelek színét idézte. Rendben, ez egy kicsit
giccsesen hangzik, de Mircea látványa bárkiből költőt tudott faragni.
Csak épp a helyszínnel nem voltam elégedett.
– Nem lehet, Mircea – ziháltam a sofőrre pillantva, aki minden
szégyenérzet nélkül, leplezetlenül bámult minket a visszapillantó
tükörben.
– Hajtson – mondta Mircea anélkül, hogy felpillantott volna, és
megnyomott egy gombot, mely felhúzta az elválasztó falat. Mire az
teljesen felemelkedett, már eltűnt rólam a felsőm, és a dolgok
rémületes gyorsasággal követték egymást.
– Bárki megláthat az ablakon át – tiltakoztam, miközben a
selyemblúz lecsúszott rólam, és valahogy, ugyanazzal a mozdulattal,
a melltartómat is sikerült kikapcsolnia.
– Sötétített.
– De… éhes is vagyok.
– Hát még én – mormolta, és lehúzta rólam a ruhát.
Valaki egy szőrmebundát hagyott az ülésen, ami éj fekete volt, és
olyan puha, mintha egy felhő hátán feküdnék. Csupasz bőröm élvezte
az érintését, ám nem annyira, mint a simogató meleg kezekét, a
lábamnak feszülő izmos combokét, vagy a nyelvét, amely az
enyémet kereste melegen, szomjasan és követelőzőn.
Percekkel később levegőért kapkodva eszméltem fel. Láttam,
hogy Mircea zakója lekerült róla, az inge végig kigombolva, a
nyakkendője pedig az egyik válla mögött lógott. Egy kicsit
kellemetlen volt, hogy nem emlékeztem arra, miként került ebbe az
állapotba. Ahogyan arra sem, mikor és hogyan kötött ki a bugyim a
szemközti ülésen. Arra eszméltem, hogy a bundát leszámítva teljesen
meztelen vagyok, és mivel a bűnösen puha anyag főként alattam volt,
nem takart belőlem túl sokat.
Megpróbáltam magam köré tekerni, hogy legalább valamit
elrejtsek csupasz testemből arra az esetre, ha a szomszéd sávban
haladó autók valamelyike túl közel kerülne hozzánk, de Mirceának
más ötlete támadt.
 HOLDVADÁSZ 152

– Hagyd csak ott – mondta rekedt hangon. – Tetszik a kontraszt a

bőröd színével.
Aztán nekilátott, hogy megmutassa, mennyire tetszik.
– Hé, most meg… mi ütött beléd? – suttogtam, amikor a feje
útnak indult a számtól a nyakam, majd a testem irányába. No nem
mintha Mircea nem lett volna általában ilyen… odaadó, de eddig úgy
láttam, az efféle dolgokat nem szereti nagyközönség előtt intézni. Sőt
még kis közönség előtt sem.
Most viszont nagyon úgy tűnt, hogy ez egy cseppet sem zavarja.
A bőrömet bekalandozó ajkak melegek, puhák és lágyak voltak, a
mögöttük megbúvó hegyes szemfogak azonban már egyáltalán nem.
De eszébe sem jutott harapni velük, csupán finoman végighúzta őket
az érzékeny területeken, egészen addig, míg már alig bírtam
türtőztetni magamat.
– Elég rég fordult elő velem, szóval nem vagyok biztos benne –
mormolta. – De azt hiszem, részeg lettem.
– Micsoda? – bámultam rá.
– Azoknak a lényeknek a vére olyan… mámorító volt.
– Mármint a mágusoké?
– Ühüm – fogta a nyelve és a foga közé az egyik mellbimbómat,
amitől bele kellett kapaszkodnom az inge ujjába.
– De… de hisz ők csak emberek voltak.
– Á, nem – mondta elgondolkodva. Aztán belém harapott.
Felsóhajtottam, és két tenyeremet a feje két oldalára szorítottam,
úgy tartottam, miközben ő ivott belőlem. A meleg ajkak, a tűhegyes
fogak és a mély, zsigeri vonzás megfeszítette a testemet. A bőröm
felforrósodott, a szívverésem a fülemben visszhangzott. Éreztem,
hogy pillanatról pillanatra mind jobban elveszítem a kapcsolatot a
külvilággal.
– Akkor meg mik voltak? – kérdeztem szinte hang nélkül, mielőtt
még elfelejteném, miről is beszéltünk.
– Emberek voltak, de valahogy erősebbek – felelte kissé
felegyenesedve. – Akárcsak te.
– Én?
153 KAREN CHANCE

– A véred sűrűbb, gazdagabb az átlagosnál, a munkáddal járó

hatalomnak köszönhetően – magyarázta lerángatva magáról a
nyakkendőt.
– És ez miért számít?
– Azért, mert a te erőd eredetileg egy istenségé volt – bújt volna ki
az ingből, de megállítottam.
– Hagyd csak – mondtam elfúló hangon. Merthogy én is szerettem
a kontrasztokat, és a hófehér szövet az aranyló méz színét viselő bőr
felett, hát… kellemes volt.
Felhúzta ugyan a szemöldökét, de engedelmeskedett. Újra fölém
emelkedett, az arcára komisz vigyor ült ki.
– Talán pont ezért van neked is isteni ízed.
– Azt mondod, hogy ezek a mágusok valamiféle félistenek voltak?
– kérdeztem, miközben az orrával simította végig a nyakamat.
– Nem tudom, eddig még sosem volt alkalmam megkóstolni egy
istent. Csak azt tudom, hogy a vérük olyan volt, mint a tied: sűrű,
telt, mint valami jóféle konyak.
Lett volna még kérdésem, de a feje előrebukott, a szája ismét rám
tapadt, és már el is feledtem, mit akartam megtudni tőle. Sőt
mindenről megfeledkeztem, ahogy nyelvével az imént ejtett parányi
sebeket szívta. A lágy, gyengéd mozdulatok hatására egész
testemben összerázkódtam. Gondolkodás nélkül ívben
megfeszítettem a testemet, Mircea pedig felegyenesedett, és úgy,
ahogy voltam, meztelenül az ölébe ültetett.
A szám már tiltakozásra nyílt volna, mert ha eddig látható is
voltam odakintről, az semmi se volt a mostani helyzetemhez képest.
Ám ekkor erős kezek ragadtak meg, és odalent valami kemény és
meleg dolog préselődött a testemhez. A következő pillanatban
Mircea újból szívni kezdett, ezúttal már nem annyira gyengéden.
Ellenkezésem pedig szinte azonnal kéjes nyögéssé szelídült, a lábaim
nekifeszültek a testének, a bőröm még egy árnyalattal vörösebbre
változott, a testem pedig szinte görcsbe rándult, ahogy még többet,
egyre többet akartam belőle. Ujjaimat belemélyesztettem haja
selyemzuhatagába. Mit sem törődtem a mellettünk elhaladó autókkal,
a kíváncsi sofőrökkel vagy bármi mással. Érezni akartam Mircea
száját, a kezét, mellyel a hátamat simogatta fel és le…
 HOLDVADÁSZ 154

Oké, gondoltam bódultan, még az is lehet, hogy ez az egész

működhet így, ahogy van.
A következő pillanatban Mircea visszavonulót fújt.
– Te éhes vagy – jelentette be, mintha ezzel valami nagy
újdonságot közölne.
– Miért, túl alacsony a vércukorszintem? – érdeklődtem félig
viccesen.
– Igen – kopogtatott a sofőrtől elválasztó falon, ami olyan hirtelen
ereszkedett le, hogy alig volt időm magam elé kapni a nercet. Az
autót vezető vámpír nem volt Mircea családjának tagja vagy
magasabb szintű mester, így a hagyományos, verbális
kommunikációra kellett hagyatkozniuk. – A Klubba – adta meg
Mircea az úti célt.
– Már ott vagyunk, uram – felelte halkan a sofőr. – Vettem
magamnak a bátorságot, és megpróbáltam kitalálni a szándékait.
– Nagyon jól tette – dicsérte meg Mircea, és mielőtt rájöttem
volna, mire készül, kézen fogott, és maga után húzott a hóba.
Hiába terítettem magamra a bundát, a csípős levegő szinte égetett
a limuzin kellemes melege után. De nem töltöttünk sok időt a szabad
ég alatt. Meztelen lábujjaim szinte még meg sem érezték a fagyos
járdát, amikor Mircea az ölébe kapott, és felszaladt velem egy rövid
lépcsősoron, mely egy gyönyörű, öreg sorház bejáratához vezetett.
Az ajtó egyszerű, vörösre festett fa volt, tucatnyi is akadt belőle az
utcában. Egy keskeny, kisméretű előtérbe vitt, melyet egy jókora
kristálycsillár és egy mahagóni recepciós pult uralt. A falon egy
festmény lógott, gyanúsan Cézanne-ra emlékeztetett. Élénk színei
szinte ragyogtak a sötét fából készült lambéria mellett.
Egy tömzsi kis vámpír sürgölődött a pult oldalánál, majd hirtelen
eltűnt. Pár pillanat elteltével jöttem rá, hogy meghajolt, méghozzá
olyan mélyen, hogy a nerc vastag gallérja mögé pillantva semmi
mást nem láttam, csak a fényt, mely megcsillant kopasz tarkóján. Kis
idő múlva felegyenesedett, majd újra meghajolt. Azokra a vízivó
madaras játékokra emlékeztetett, melyek örökmozgóként
hajbókolnak.
Végül azonban mégis abbahagyta, és mutatta az utat az emeletre.
Minden bizonnyal jóval idősebb lehetett, mint a sofőr, ugyanis
155 KAREN CHANCE

egyetlen szó sem hagyta el a száját egészen addig, míg enyhén

remegő kezével ki nem nyitott egy ajtót, ami mögött egy
varázslatosan szép lakosztály rejtőzött. A színek a sáfrány, a korall és
a sötét csokoládé harmóniáját alkották. A kandallót
karamellárnyalatú márvány szegélyezte, és a hatalmas ablakon a
város fényei tárultak a szem elé.
– Remélem, elnyeri a tetszését, uram – mormogta az öreg, és az
arca szinte kipirult örömében, amikor Mircea beleegyezően
biccentett.
– Igen, ez jó lesz. Itt fogunk enni.
– Hogyne, természetesen. Azonnal – hátrált ki a kis vámpír a
szobából, miközben a feje szó szerint a padlót súrolta. Amikor
becsukta az ajtót, Mircea letett, ám a következő pillanatban már a
bunda alá nyúlt, és a falhoz nyomott.
– Mocskos vagyok – tiltakoztam.
– Ezt vehetem ígéretnek? – nézett rám felvont szemöldökkel.
– Mircea! – nevettem el magam önkéntelenül. – Szeretnék
megfürödni, mielőtt eszünk.
A szoba félhomályában szinte izzó pillantása találkozott az
enyémmel.
– Oké, ha kényeztetsz.
– Nem, nem fürdöm veled – jelentettem ki határozottan, mert
tudtam, hogy így sosem jutnánk el a vacsoráig.
– Hát persze hogy nem! – kiáltott fel tettetett megbotránkozással.
– Akkor mit akarsz?
Az egyik ujjával végigsímított az arcomon, le az államon, a
nyakamon, a… nyakláncomig?
– A szellemed most odabent van?
– Nem – feleltem, és nem is éreztem szükségét egy gardedámnak.
– Miért?
– Mert van egy visszatérő álmom rólad. Ezt viseled, miközben
vacsorázunk – futtatta végig ujját a barokk rémség körvonalán –, és
semmi mást.
Valami hang hagyta el a számat, és lehunytam a szememet.
A fenébe.
 HOLDVADÁSZ 156

A látszat ellenére tényleg komolyan próbálkoztam, hogy normális

kapcsolatot tartsak fenn Mirceával, és ne teperjem le minden egyes
alkalommal, amikor öt percre kettesben maradunk. Az utóbbi időben
egész jól ment, persze ebben elég nagy szerepe volt annak, hogy ő
New Yorkban volt, én pedig Las Vegasban. Az effajta terveim
mindig sokkal kevésbé tűntek kivitelezhetetlennek akkor, amikor épp
nem éreztem magamon a teste melegét és…
– Elég – szóltam rá, amikor a csípőjét kezdte ringatni. Ennek az
átkozott pasinak semmi szégyenérzete nem volt.
– Akkor adj valami választ – kérte. A hangjában nevetés bujkált.
Azzal a határozott szándékkal néztem rá, hogy nemet mondok, de
a sötét szemek mélyén egyértelműen a kihívás szikrája csillant.
Mintha azt gondolta volna, hogy nem merem megtenni. Mintha
egészen biztos lett volna ebben. Mivel én nem vagyok vámpír, nem
is lehetek olyan kalandvágyó, mint… bizonyos más személyek.
Akiknek nyilván semmilyen gondot nem okozna, ha semmi mást
nem viselnének, csak egy ilyen hosszú, selymes fekete hajkoronát és
mandulavágású, sötét szemükkel olyan ártatlanul pislognának széles
válluk felett, mint…
A francba már!
Nem, nekem nem ment ilyen könnyedén. Nem mintha gondom
lett volna azzal, hogy a kedvére tegyek, bár a meztelenkedés nem az
én műfajom. A problémát az jelentette, hogy ember vagyok. És
Mircea a legtöbb vámpírhoz hasonlóan túlságosan is hozzászokott
ahhoz, hogy bármit akar egy embertől, azt megkapja.
És persze az esetek zömében valóban így is történt.
Miután évszázadok óta ekként mentek a dolgok, eljutott addig a
pontig, hogy már értelmetlennek látott bármilyen vitát, egyezkedést,
kompromisszumok keresését, ha emberekkel állt szemben. A saját
fajtájával tárgyalva persze minderre készen állt. Mivel magához
kötött engem, a birtokának tekintett, és pont, vita lezárva. Már
persze, ha egyáltalán lett volna vita, de nem volt, mivel ember
vagyok. Ez a hozzáállás néha, jobban mondva egész gyakran, az
őrületbe kergetett.
Itt vagyok tehát én, aki megpróbálja elképzelni, hogy ez a
kapcsolat egyáltalán működőképes lenne-e valamilyen módon.
157 KAREN CHANCE

Annak ellenére, hogy a mágusok tiszta szívből gyűlölnék, a

vérfarkasok sem lennének oda érte, ráadásul a vámpírok is össztüzet
zúdítanának rám, amikor megtudnák, hogy a kapcsolat az én
szótáramban nem jelent egyet a tulajdonná válással. Szóval
mindezzel szembenézve én próbálkozom, és erre mit csinál Mircea?
Úgy tesz, mintha nem kellene itt semmiről sem tárgyalni.
Csakhogy ez nem igaz. Kezdetnek mindjárt ott van az ő eddigi
ötszáz éve, amiről szinte semmit nem tudok. Az ismereteim vele
kapcsolatban szinte arra korlátozódnak, hogy minden körülmények
között hű marad a családjához, rémes humorérzékkel rendelkezik, és
elég megjelennie előttem ahhoz, hogy elakadjon a lélegzetem.
Persze, kezdetnek ez is valami, de vajon elég ahhoz, hogy talán
életre szóló döntést hozzak? Ebben nem voltam biztos. Csak azt
tudtam, hogy ha mindig beadom a derekamat, ha megteszem, amit
akar, ha úgy teszek, mintha valóban együtt volnánk, mintha már
megszületett volna a végleges döntés… Akkor igen hamar valóban
így is lesz.
És nem voltam meggyőződve arról, hogy ezzel a gondolattal
együtt tudnék élni.
– Cassie?
Felnéztem, hogy a pillantásom találkozzon Mircea szinte mérges
tekintetével.
– Tényleg ilyen sokáig kell gondolkodnod ezen?
– Mert… ez bonyolult – mondtam bosszúsan.
– Dehogyis az.
– De igen! Nagyon komolyan az, és ezt te is jól tudod. És…
Két tenyere közé fogta az arcomat, és félbeszakított.
– Mikor vagyunk?
– Tessék?
– Milyen évet írunk?
Koncentráltam, és az erőm, bár kissé lassan, végül előbányászta a
dátumot.
– 1969-et.
– Ami azt jelenti, hogy még meg sem születtél, igaz?
Bólintottam.
– Tehát még nem ismerjük egymást.
 HOLDVADÁSZ 158

– Nem, leszámítva azt, amikor a múltban…

– Cassie!
– Nem. Hivatalosan még nem. De nem értem, mit akarsz most
ezzel…
– Azt akarom mondani, hogy semmi, ami ma este itt történik,
vagy épp nem történik, nem fogja befolyásolni a kapcsolatunkat, ha
egyszer visszatérünk a mi időnkbe. Nem lesznek következmények,
sem kötelezettségek. Gondold azt, hogy… egy éjszakára kilépsz az
időből.
– Kilépek az időből? – ismételtem kétkedőn, mert nemigen
értettem. Az idő mindig csak problémákat okozott nekem, ahelyett,
hogy megoldotta volna őket. Még egyetlen éjszakára sem.
– Egy éjszaka, amikor kilépünk az időből – hajolt előre, hogy
összeérjen a homlokunk.
– De a személyzet látni fogja – nyaltam meg az ajkamat,
miközben átgondoltam az ajánlatot.
– És ha úgy rendezem el, hogy ne láthassák?
Felnéztem rá, és ez hiba volt. Azzal a kisfiús vigyorával pillantott
le rám, amit nyilvános helyen soha nem vetett be, mivel ezzel egy
csapásra lerombolta volna a nimbuszát, amit a Vámpírszenátus nagy
hatalmú és rettenthetetlen tagjaként felépített. Nekem azonban időről
időre alkalmam volt látni, és kivétel nélkül mindig levett a lábamról.
– De csak vacsora – hallottam a saját hangomat, mielőtt még a
nyelvembe haraphattam volna.
– Csak vacsora – simított végig hüvelykujjával az arcomon.
Aztán elengedett.
 13

A lakosztály fürdőszobája is éppoly lenyűgöző volt, mint a többi

helyiség. A padlótól a mennyezetig mindent beborító aranyszínű
márványlapokon barnás erezet futott végig. Ez vette körbe a dupla
mosdót és a kisebb medence méretű kádat, melyet csillogóan
fényesre súroltak. A puha szőnyeg sötét narancssárga volt, ezzel az
árnyalattal harmonizáltak a törülközők is. Egy kosárkában különféle
tisztálkodószerek és kozmetikumok sorakoztak, mind celofánba
csomagolva, mintha a húsvéti nyuszi hagyta volna ott az ajándékát.
Bármerre néztem, tükröket láttam. Rengeteg volt belőlük. Ahol
nem márvány borította a falat, oda tükröt akasztottak, épp ezért
megannyi helyen láthattam, mennyire rettenetesen festek. A
sminkem már rég semmivé foszlott, a hajam katasztrofális állapotba
került, a testemet pedig elég nagy felületen sár és több másféle anyag
is borította, melyek eredetéről inkább nem akartam tudomást
szerezni. Sóhajtva lefejtettem magamról az egyébként igen drága
harisnya maradékát. A lábujjam körmein nyoma sem látszott a
lakknak, maguk az ujjak pedig… Hát igen, pont úgy néztek ki,
mintha tulajdonosukat macskakövön vonszolták volna végig kellően
nagy sebességgel.
Egy darabig csak bámultam megkínzott lábujjaimat, majd egy
újabb sóhajtás szakadt ki belőlem. Bárcsak egyszer, egyetlenegyszer
megesne, hogy amikor valami veszélyes kalandba keveredek, egy jó
edzőcipő lenne rajtam. Persze azt is el tudnám képzelni, hogy
egyáltalán nem veszek részt ilyen kalandokban.
Ó, milyen jó lenne egy ideig nem találkozni a veszéllyel!
 HOLDVADÁSZ 160

Felkaptam néhányat a felháborítóan puha törülközők közül, és

bevonszoltam meggyötört testemet a tágas, tiszta zuhanykabinba.
Eszembe sem jutott, hogy a fürdőkáddal próbálkozzak, mert tudtam,
ahogy beleereszkednék, azonnal feketére változna a víz.
Köszönhetően a ma esti szórakoztató programnak.
Elég sokáig álltam a vízsugár alatt, hogy biztos lehessek abban,
ami folt még maradt rajtam, az már nem kosz. Ezután nekiálltam
leltárt készíteni. A bokámat csúnya duzzanat torzította el, egy
másikat a csípőmön fedeztem fel, a harmadik pedig – mely
hosszúkás volt, vízszintes, és gyorsan sötétedett – a gyomrom alatt
húzódott. Ez utóbbit akkor szerezhettem, amikor az eszeveszett
kocsikázás után elhagytam a járművet. Ezekhez jöttek még azok a
sebhelyek, melyek a fürdőkádas incidens során kerültek rám, és
megállapíthattam, hogy igen szexi külsőt tudhatok a magaménak.
Persze boldog lehettem, hogy egyáltalán életben vagyok. Sőt nem
is igazán értettem, ez miként lehetséges. Főleg, ha Mircea elmélete
helytálló arról, kikkel is akadtunk össze. Első hallásra persze
őrültségnek tűnt, amit állított, mert az ember nem botlik lépten-
nyomon félistenekbe a világunkban. Az istenségeket, vagyis azokat a
lényeket, akik így nevezték el magukat, már rég száműzték a Földről,
és az ő balkézről született utódaik vagy velük tartottak, vagy az azóta
eltelt időben a Kör vadászta le őket. Ráadásul elképzelni sem tudtam,
mit akarhatna egy csapatnyi istenség pont az én anyámtól.
Most azonban volt időm eltöprengeni, és rájöttem, hogy ez sok
mindent megmagyarázna. Például azt, hogy a mágusok nem is
használtak pajzsot, mégis sértetlenül álltak fel olyan zuhanások után,
amiktől mások szétkenődtek volna az úttesten. És ez magyarázatul
szolgálna az elképesztő erejükre is.
Pritkin egyszer elmondta, hogy a hadmágusok a csatákban soha
nem használják az erejük száz százalékát. Harc közben az átlagos
arány harminc-hetven. Ez azt jelentette, hogy a mágus energiájának
hetven százalékát fordította védekezésre – a pajzsokra és más
védelmezőkre, melyek biztosították az életben maradását –, és így
mintegy harminc százalék maradt a támadó varázslatokra. A
magasan képzett mágiahasználók egy kicsit változtathattak ezen az
arányon, a védelemhez szükséges szintet levihették hatvanöt, esetleg
161 KAREN CHANCE

akár hatvan százalékra is, mivel az erejük ezt lehetővé tette. De

teljesen védtelenné persze egyikük sem válhatott. Ha így tesznek, az
első olyan varázslat, mely akármilyen pontatlanul is, de eltalálja
őket, akár a vesztüket is okozhatja.
Pritkin alkalmanként mindössze teljes ereje egynegyedét fordította
védekezésre, de persze ezt sosem ismerte volna el a Kör tagjai előtt.
Ám mit gondoljak azokról, akiknek, noha semmilyen pajzsot nem
viselnek, meg se kottyan, ha átgázol rajtuk néhány ló, ha nagy
sebességgel csapódnak egy épület falának, vagy épp egy kocsi
vonszolja őket hosszasan maga után az úton? Még egy alacsony
szintű mágus erejét is lenyűgözően megnövelné, ha képes lenne
teljes energiáját a támadó varázslatokra összpontosítani. Ha pedig az
illető eleve nagyobb potenciállal rendelkezik…
Nos, egy ilyen mágus pontosan úgy festene, mint azok, akiket
nemrég megismerhettünk. De bármily ésszerűnek is hangzott ez a
feltevés, mégsem lehetett igaz. Az anyám ugyanis nem tudott volna
egymaga megszabadulni négy ilyen félistentől, és ráadásképp még
egy hibbant emberrablótól is.
Vagy igen?
Az egész olyan nevetségesnek tűnt. Ha viszont a válasz a
kézenfekvő „nem” volt, akkor hogy lehetek még itt? Amennyiben a
mágusoknak végül sikerült végezniük vele, vagy az elrablója hajtotta
végre sötét tervét, bármi is legyen az, és ezzel megakadályozta, hogy
megismerkedjen az apámmal, akkor már nekem is semmivé kellett
volna válnom. És eltekintve attól az egyébként tekintélyes méretű
bőrfelülettől, ami útközben eltűnt rólam, még teljes
életnagyságomban jelen voltam. Ugyanakkor ez egyfajta
megvilágosodás is volt a számomra. Az egész este erről szólt, és nem
másról. Korábban még sosem láttam a Pythia erejét ily módon
megnyilvánulni. Egész pontosan szinte semmit nem tudtam róla, épp
ezért okozott annyi nehézséget, hogy a saját szolgálatomba állítsam.
Jonas mindent megtett ugyan, de hát ő nem volt Pythia. Persze
hallott és ellesett ezt-azt, amikor Agnes tanította az örökösjelölteket,
és persze sokszor látta, mi mindenre képes egy Pythia. Ugyanakkor
az idő manipulálása az ő instrukciói alapján olyan volt, mintha egy
autót akarnék összeszerelni pusztán szóbeli útmutatást követve,
 HOLDVADÁSZ 162

méghozzá úgy, hogy azelőtt sosem láttam egyetlen autót sem. Sőt
akitől a segítséget kapom, nos, neki is csak halvány elképzelései
vannak arról, miként is kellene kinéznie a végeredménynek.
Vagyis lényegében egy hónapja a vak vezet világtalant játékot
játszottuk.
Mindez néha már annyira zavaróvá vált, hogy felmerült bennem: a
Pythia udvarához fordulok segítségért. De végül nem tettem, és nem
csupán azért, mert köztük is akadtak olyanok, akik korábban az
életemre törtek. Feltételeztem, hogy nem csupán fanatikus gyilkosok
gyülekezetéről van szó, ám a népszerűségem finoman szólva is
megkérdőjelezhető volt egy olyan csoportban, melynek tagjai
semmiféle előmenetelre nem számíthattak mindaddig, amíg én élek.
Ez adott magyarázatot arra is, hogy az elmúlt hónapban miért nem
hallottam felőlük. Nem érkezett tőlük egyetlen „szép volt”, még
álszent változatban sem. Annyit sem üzentek, hogy „bekaphatod”,
senki nem keresett fel közülük. Igazából nem tudtam, mindez mit
jelent, de előjelnek elég baljóslatú volt. És Jonas sem erőltette, hogy
beugorjak hozzájuk egy kis bájcsevegésre.
Vagyis magamra maradtam. Egyedül szívtam minden rémséggel.
De aztán jött ez az este. És… a francba is!
Eddig valahogy mindig úgy gondoltam az erőmre, mint valami
hatékony védelmi fegyverre. Ha szorult helyzetbe kerültem,
ugorhattam. A támadóimat időbuborékba zárhattam, és végső esetben
megállíthattam az időt, hogy elhúzzam a belemet. Mindez nyilván
azért került előtérbe, mert eddig javarészt erre használtam a Pythia
hatalmát. De az anyám… ahogy tapasztaltam, neki nem a védekezés
volt az erőssége. Inkább az, hogy szétrúgja néhány félisten hátsóját.
A hadmágusok teljes erőbedobással küzdöttek, de anyám
tisztességgel állta a sarat. Sőt elérte, hogy az ellenfelei rémületükben
ordítsanak. Egyiküket kalitkába zárta, mint valami egzotikus állatot.
A másikat szemrebbenés nélkül elgázolta.
Döbbenten vettem tudomásul, hogy az anyám milyen kőkemény
csajszi volt.
És így működött a Pythia ereje olyasvalaki birtokában, aki tudta,
hogyan kell bánni vele. Persze nem is álmodoztam arról, hogy valaha
163 KAREN CHANCE

ennyire jó lehessek ebben, de mégis… Amit láttam, az bőven adott

okot a gondolkodásra.
Ám ennek nem most volt itt az ideje, hacsak nem akartam
püffedtre ázni. Nem is tudtam, hogy a zuhany alatt is előfordulhat
ilyesmi, de ez a vízsugár erős volt, forró és állhatatos. A kézfejem és
a lábujjaim szánalmas maradéka máris kezdett ráncossá válni.
Kiléptem a kabinból, megráztam a hajamat, és letöröltem a párát a
legközelebbi tükörről. Nagyjából azt láttam benne, amire
számítottam. Egy vékonyka, sápadt bőrű lányt kócos szőke hajjal,
sötét karikákkal a szeme alatt és egy csúnya zúzódással a homlokán.
Közelebb hajoltam, hátrafogtam a hajamat, és alaposabban
szemügyre vettem az arcomat. Most ugyanis már sokkal pontosabb
összehasonlítási alapom volt, mint egy távoli arc egy szemcsés, régi
fotón. Nemrég alig fél méterről bámultam az anyámat. És mégis,
bárhogy próbáltam, semmi hasonlóságot nem fedeztem fel köztünk.
A szemem kék volt, de szimplán csak kék. A hajam, ha megfelelő
megvilágításba került, enyhén vöröses árnyalatot mutatott, de ég és
föld volt ahhoz a bámulatos bronzhoz képest. És az én arcom nem
volt más, mint egy egyszerű arc.
Ez nézett most vissza rám, kissé túlságosan kerek pofacsontjával,
makacsul előremeredő állal és néhány divatjamúlt, elpettyegetett
szeplővel a fitos orr környékén. Nem volt egy rémes arc, ami azt
illeti, de olyan sem, amiért háborúk törnek ki és férfiak rohannak a
vesztükbe. Elég sokáig álltam ott, kétségbeesetten próbáltam
felkutatni benne a korábban látott mennyei szépség bármilyen apró
szikráját… És ekkor hirtelen belém hasított a felismerés. Ha nem
anyám külsejét örököltem, akkor biztosan úgy nézek ki, mint…
…az apám.
A sötét mágus, aki elcsábította anyámat a Pythia udvarából, ahol
arra készült, hogy egykor a hatalom birtokosa legyen. Kirángatta
abból a világból, amit addigi élete során megismert. Agnes egyszer
elmondta nekem, hogy az anyám kiválóan tudott bánni az erejével,
született tehetség volt. A mai estén történtek is ezt támasztották alá.
És mégis hajlandó volt lemondani minderről egy gonosz ember
kedvéért, aki egykor a hírhedt Fekete Kör tagja volt, és aki úgy
nézett ki… mint én?
 HOLDVADÁSZ 164

Még közelebb hajoltam. Így festhetett az arc, melynek viselője az

Ezüst Kör ellen kémkedő szellemek egész hadseregének parancsolt?
Ő volt az a férfi, aki csaknem megszerezte az uralmat a Fekete Kör
felett, és aki valamilyen módon elcsavarta a Pythia trónörökösének a
fejét? A képmásom nem felelt, csak bámult vissza rám. Kissé olybá
tűnt, mintha egy elázott rongybaba nézett volna farkasszemet velem.
Vicsorítottam, és igyekeztem nagyon fenyegető képet vágni. Most
úgy festettem, mint egy elázott rongybaba, amit gázzal fújtak fel.
Sóhajtottam. Az is lehet, hogy valami távoli rokonra hasonlítok,
vagy ilyesmi. Talán soha nem fogom megtudni, hisz apámról még
egy elmosódott fényképet sem láthattam. Nem mintha különösebben
akartam volna egyet, főként nem valami emléktárgyként. De azért jó
lett volna tudnom, hogyan nézett ki.
És ugyanígy jó lett volna felöltöznöm, mielőtt a maradék forró
pára is elszökik a fürdőszobából. A ruháim a limuzinban maradtak,
de ahogy felidéztem az állapotukat, nem ért nagy kár. Az ajtó mellett
azonban szép rendben egymásra hajtogatott fürdőköpenyek
sorakoztak, és már nyúltam is a legfelsőért, amikor észbe kaptam.
Ó, te Szentséges ég!
Tényleg beleegyeztem abba, hogy kisétáljak oda meztelenül?
Csak álltam egy percig, kezemben a köpennyel, és bambán
bámultam a tükörbe, melyet kegyesen újra belepett a pára. Azt
mondogattam magamban, hogy nem számít, hisz az imént a kocsiban
is meztelen voltam. A jó ég tudja, hányan láttak meg útban idefelé.
Ez igaz, de sötétben jöttünk, én pedig szinte magamon kívül voltam a
megkönnyebbüléstől és Mirceától. Nos, mellette az ember lánya a
saját nevét is képes volt elfelejteni, és ehhez még csak strapálnia sem
kellett magát. Ez a mostani viszont egészen más helyzet. Kisétáljak
oda meztelenül, sebekkel tarkítva és a víztől ráncos bőrrel…
A francba! Hogy rángathattam bele magamat egy ilyen dologba?
Az ajkamba haraptam, és az ajtó felé néztem. Nem kell
megtennem. Mircea talán csalódott lesz, de túléli, én pedig azt
mondhatnám…
Mit is? Hogy egy gyáva nyúl vagyok? Hogy tudom, soha nem
fogok felérni a többi – nyilván szép számú – barátnőjéhez? Azokhoz,
akik a világ legszebb teremtményei közé tartoztak, nem úgy, mint én
165 KAREN CHANCE

a berepedezett körömlakkommal, szénaboglyaként álló hajammal,

smink nélkül, egy olyan testtel, amit mintha egészen mostanáig
homokzsákként használtak volna.
Amint ott álltam ezen elmélkedve, a kezemmel beletúrtam a
hajamba. Oké, rendben. Nincs miért tagadni, nem ez a csúcsformám.
De azzal is tisztában voltam, hogy ha igazán összekapnám magamat,
akkor sem vehetném fel a versenyt például egy olyan
porcelánbabával, mint Ming-de. Vagy azzal a Grace Kelly-
hasonmással, akivel egyszer a színházban láttam Mirceát. Esetleg a
kökénykék szemű grófnővel, aki még párbajozni is hajlandó volt
érte. És ott volt még az a sportos kinézetű, telt keblű nő, akiről
Mircea egy egész fényképalbumot őrzött a szobájában, amíg az egy
sajnálatos baleset során meg nem semmisült. Ó, jaj, micsoda kár érte!
Igen. Tehát. Az én testem olyan, amilyen. Most egy kicsit
viharvert, de jobbal nem szolgálhatok. És lehet, hogy a limóban sötét
volt, de egy vámpír olyankor is kitűnően lát, és nem úgy tűnt, mintha
Mirceát lehangolná, ami elé tárul.
Ja, és mostanra legalább már tiszta is lettem.
Visszatettem a köpenyt, és ismét az ajtó felé pillantottam. Fáztam,
és nagyon-nagyon meztelen voltam. Egészen szupermeztelen.
Hülyeségnek tartottam a gondolatot, hisz meztelen csak egyféleképp
lehet az ember. A fenébe is, csak legyek túl rajta!
Megragadtam a kilincset. Ideges voltam és kissé zaklatott,
ostobának éreztem magam, de izgatottnak is egyben…
Visszahúztam a kezemet.
Hányszor kaphatunk egy ilyen szabad, kötelezettségektől mentes
estét? – kérdezte az agyam kevésbé gyáva fele. Nem válaszoltam,
mert ha valaki magával beszélget, az az őrültség rémisztő
változatának számít, és én már amúgy is jó ideje ezt a határt
súrolgattam. És tisztában voltam a válasszal. Ha nem teszem meg, ha
hagyom, hogy a félelmeim kerekedjenek felül, azt piszkosul meg
fogom bánni. Talán nem most, de hamarosan, és ebből az érzésből
már elegem volt. Ma éjszaka élni akartam!
Újra megérintettem a kilincset. Olyan ez, mint amikor egy
ragtapaszt kell leszedni a bőrödről – magyaráztam magamnak. Csak
tépd le gyorsan, azzal a nehezén már túl is vagy. És mielőtt újra
 HOLDVADÁSZ 166

lebeszélhettem volna a másik énemet, mély levegőt vettem,

lenyomtam a kilincset, és szélesre tártam az ajtót.
Majd beléptem a vámpíroktól hemzsegő szobába.
A kövér kis igazgató a kandalló mellett állt Mirceával és még
néhány fiatal fickóval, akik az öltözékük alapján pincérek lehettek.
Egy társuk épp akkor gurított ki az ajtón egy zsúrkocsit, de persze
megfordult, hogy lássa, mi okozta a felbolydulást. Semmi kétségem
sem volt afelől, hogy tökéletesen látott mindent. A helyiségben
félhomály uralkodott. Csupán a távoli sarkában hunyorgott néhány
kis teljesítményű lámpa, kiemelve az élénk, szinte vakító
világosságot, ami a hátam mögül, a fürdőből hasított a szobába.
Ott álltam a reflektorfényben, mint valami istenverte revütáncos.
Egy hosszú pillanatig csak bámultam rájuk, ők pedig rám. Mintha
ismét Agnes partiján lettem volna, miután megállította az időt.
Semmi nem moccant, csak a kandallóban ropogó tűz lángja. Aztán
felsikoltottam, és ezzel megtörtem a bénultságot.
Az egyik pasas felugrott, egy másik elvigyorodott, Mircea pedig
kinyújtotta a kezét. Hogy ezután mi történt, nem tudom, mert
visszaugrottam a fürdőszobába, és bevágtam magam mögött az ajtót.
Ó, istenem!
Ó, istenem, istenem, istenem!
Ez az este szívás. Akkora szívás, hogy fel sem foghatom, mit…
Valaki kopogtatott az ajtón.
A lapockámon éreztem, mivel a hátamat a zárt ajtónak
támasztottam, és nem mozdultam onnan. Talán soha többé nem is
fogok.
– Dulceată?
A francba!
– Dulceată, jól vagy?
Nem válaszoltam, mert nyilván ő is nagyon jól tudta, hogy még
élek. Az ajtó túloldaláról tisztán hallhatta a lélegzésemet. Ilyen
közelről talán még az égő arcomból áradó hőt is érzékelte. Elég volt
egy pillantás a tükörbe ahhoz, hogy meggyőződjek róla, valóban
rákvörös lett a képem. No meg a nyakam és a mellkasom nagy része
is. Mindezt persze jól láthattam, hisz nem takarta semmi. Ó, istenem!
– Dulceată?
167 KAREN CHANCE

– Jól vagyok – nyögtem, remélve, hogy ezzel beéri, és elmegy. Ha

létezik rosszul sikerült randik skálája, azon a mai este egyértelmű
tízest érdemel. Vagy húszast. Vagy valami olyan csillagászati
számot, ami eddig még nem fordult elő a randizás történelmében.
Egy kínos beszélgetés ráadásképpen pedig valóban a véget jelentette
volna.
Hallottam, ahogy a másik szobában diszkrét koppanással
becsukódik egy ajtó.
– Elmentek, dulceatǎ – tájékoztatott Mircea, és a hangjában
vidámság bujkált.
Ekkorra már összegömbölyödve ültem a padlón, a karommal
eltakartam a fejemet, és abban reménykedtem, hogy a föld talán
kegyesen megnyílik alattam, és elnyel. De ez a hang újra talpra
állított. Megragadtam az egyik fürdőköpenyt, gyorsan belebújtam,
majd kidugtam a fejemet az ajtón.
– Te most rajtam röhögsz? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Dehogy – tiltakozott, és azonnal magához szorított.
Éreztem, ahogy a mellkasa hevesen vibrál.
– De igen, röhögsz rajtam, te alávaló, utolsó…
– Nem nevetek – mondta, de nem vette le a kezét a halántékomról,
és nem hagyta, hogy a szemébe nézzek.
– Ez a te hibád volt!
– De dulceatǎ…
– Ne nevezz így! – fakadtam ki, mert most mindennek éreztem a
szót, csak kedveskedőnek nem. Ha sikerül kiszabadítani a karomat,
biztosan megütöm. De úgy tartott átkarolva, hogy szinte mozdulni
sem tudtam. Viszont legalább a fejemet végre felemelhettem.
Mircea arca teljes, szinte gyanús komolyságot tükrözött, de a
szemében vidámság bujkált.
– Te fattyú! – kiáltottam rá indulatosan.
– Biztosíthatlak, hogy a szüleim hites házastársak voltak. Én pedig
csak annyit szeretnék mondani, hogy igazad van.
– Tudom, hogy igazam van! – fortyogtam, majd megenyhülve
pislogtam egyet. – Hogy mondtad?
– Szólnom kellett volna, hogy itt vannak, de eszembe se jutott,
hogy ilyen… merész leszel.
 HOLDVADÁSZ 168

Be kellett ismernem, hogy valószínűleg igazat mond. Talán arra

számított, hogy köpenyben vagy a törülközőt magam köré tekerve
bukkanok fel, de legalábbis körbekémlelek a szobában ahelyett, hogy
kirontanék, mintha tűz ütött volna ki a fürdőben. Vagy mintha valami
esetlen sztriptíztáncosnő lennék.
Elfintorodtam, és hagytam, hogy a fejem előrebukjon.
– Igen, ilyen vagyok – mondtam összetörten. – Ennyire merész.
– Néha egész félelmetesen – mormogta Mircea, miközben még
mindig nedves hajfürtjeimet simogatta.
– Nem direkt csinálom.
– Tudom.
Csak álltunk ott egy kis ideig, és nagyon jó érzés volt. Korábban
Mircea is letusolt, mert láttam, hogy vizes haját kifésülte az arcából,
és az enyémhez hasonló köntöst viselt. Feltételeztem, hogy vagy a
lakosztályhoz tartozik egy másik fürdőszoba, vagy – elnézve a hotel
igazgatójának hajbókolását – Mircea rendelkezésére bocsátottak egy
másik szobát. Ha nem az egész emeletet.
Akárhogy is, kezdtem jobban érezni magam. Eddig ez volt a randi
legkellemesebb része.
Na persze az eddigieket nem volt nehéz túlszárnyalni.
– Cassie.
– Hm?
– Nem álldogálhatsz egész éjszaka a fürdőszobában.
– Miért nem?
– Vizes a padló.
– Kit érdekel?
– És egyre hidegebb lesz.
– Az sem érdekel.
– És így lekésed a vacsorát.
Felkaptam a fejemet, mert a remény halvány fénysugarát véltem
bekúszni a rémségek kusza hálóján át.
– A vacsorát?
– A vacsorát – felelte, és maga után húzott a szobába.
 14

Újra beléptünk a nappaliba, és ekkor rájöttem, mit keresett az a sok

fickó az előbb a kandalló környékén. Lángok nyaldostak egy sor
ezüst tálalóedényt, melyet úgy helyeztek el egy sorban, hogy a tűz
melegen tartsa a bennük rejlő fogásokat. Előttük egy kis
piknikezőhelyet alakítottak ki, már amennyiben az átlagos piknik
kelléke a selyempárna, a kínai porcelán étkészlet, a hófehér abrosz és
az apró trópusi madár formájúra hajtogatott szalvéta. A terítő
közepén egyetlen szál rózsa állt kristályvázában, melyen
megcsillantak a lángok. Elbűvölő volt.
Mégis sokkal kevésbé találtam érdekfeszítőnek, mint a mámorító
illatokat árasztó tálak tartalmát. A gyomrom hangos korgással
emlékeztetett arra, hogy ebéd óta nem ettem, és elég mozgalmas
éjszakám volt. A kandalló elé térdeltem, és felemeltem az első
fedelet. Boldog voltam, reménykedő, éhes és…
– Ez meg micsoda? – kérdeztem tanácstalanul, mire Mircea a
vállam mögül belesett a tálba.
– Serpenyőben sült foie gras cseresznyével, valamint
karamellizált foie gras.
Visszaraktam a helyére a tetőt. A libamáj sosem tartozott a
kedvenceim közé, függetlenül attól, hogy milyen formában kínálták.
– És ez? – bámultam a második fogásra.
– Poireaux vinaigrette aux grains de caviar.
– Póréhagyma és halikra ecetes öntettel – végeztem el gyorsan a
fordítást, és Mircea elvigyorodott.
– Franciául jobban hangzott.
 HOLDVADÁSZ 170

Na igen, de vajon az íze is jobb? A harmadik fedél mögött rák és

articsóka rejtőzött Pernod-ban áztatva, ami remek lehetett volna, ha a
három fő összetevőből kettőt nem utálok. A négyes számú tálban
ismét articsókát találtunk – biztos akciós volt – gnocchival és
fűszeres sajtmártással. Az ötödik lehetőség újra libamáj volt, ezúttal
kacsamellbe töltve. A hatodik fedőt felemelve…
– Hát ez? – néztem fel reménykedve Mirceára, mivel a raguban
burgonyát és hagymát láttam a hús mellett, és az étel fantasztikus
illata is ígéretes volt.
– Hossenfeffer. Ez a ház egyik specialitása.
– Hossenfeffer? – kérdeztem vissza. Valahonnan ismerősen
hangzott, de…
– Nyúlpaprikás.
Világvégét idéző arckifejezéssel néztem rá.
– Ezzel mi a gond? – érdeklődött Mircea aggodalmasan.
– Egyszer volt egy saját nyulam – feleltem neki, és lelki szemeim
előtt azonnal megjelent Nyuszmusz, amint vádlón tekint rám.
Mircea beharapta az ajkát.
– Hát, azt nem mondhatnám, hogy zökkenőmentes a randink,
igaz? – kérdezte félig élcelődve, félig kétségbeesetten. Át tudtam
érezni a helyzetét, hiszen én is ugyanilyen hangulatba kerültem.
– Ez… nos… tudod – mondtam, aztán felfogtam, hogy jobb, ha
hallgatok, úgyhogy befogtam.
A gyomrom ismét megkordult.
Szinte remény nélkül bámultuk az utolsó kis edényt, ami még
hátravolt.
– Te nézd meg – javasoltam, mert komoly esély látszott arra, hogy
jobb, ha nem is tudom, mi van a fedő alatt.
Mircea lehajolt, és amint felemelte a tetőt, csodás illatorgia csapta
meg az orromat. De már nem kergettem hiú álmokat, hisz úgyis
kiderül, hogy mogyoróhagymás Bambi vagy édesköményes Nemo
lapul odabenn.
– Ez valami sertéshús – tudósított Mircea.
Nem hangzott rosszul. Igaz, a többi sem, egészen addig, amíg le
nem fordítottam a kacifántos neveket. Közelebb húzódtam, és
bekukucskáltam. És megláttam.
171 KAREN CHANCE

– Sertésborda és sült krumpli! – mondtam hirtelen támadt

csodálattal a hangomban.
– Amish pirított sertésszelet burgonyával és almában sült
káposztával – szavalta a kis menükártyáról, amit eddig észre se
vettem.
– Sertésborda és sült krumpli – szögeztem le olyan örömmel, hogy
sírni tudtam volna.
– Ez egész ehetőnek tűnik – sandított felém Mircea. – Akár még
én is…
– Eszedbe ne jusson! – ragadtam meg egy tányért, és nekiláttam a
falatozásnak.
Mircea alig palástolt csodálattal figyelte a teljesítményemet. Ő a
nyúllal kezdett, én pedig igyekeztem nem észrevenni.
A sertésborda ízletes volt és omlós, a hús szinte leolvadt a
csontról. A köret alapját az almák adták, melyek belsejét kivájták, és
savanyú káposztát töltöttek beléjük. A hasábburgonya angol típusú
volt, vastagra vágott, aranybarnára sült, mely amúgy halételekhez
kiváló, de mint bebizonyosodott, sertéshússal is remekül párosítható.
Ahogy a bor is. Rizling lehetett, vagy valami más friss és üde fajta,
kissé fanyar a nyelvemen, és ó, igen…
Ez már kedvemre való volt.
Mircea felnevetett, mire ránéztem.
– Mi az?
– Semmi, csak jó látni, ha valaki így tudja élvezni az ételeket.
– Fogadjunk, már megbántad, hogy ennyi előkelő vackot
rendeltél.
Fénylő sötét szemek vizsgálgattak a borospohár üvegén át.
– Nem árultad el, hogy mit kérsz. Amúgy meglep, hogy nem ízlik
a sok „előkelő vacak”. Úgy emlékszem, Antoniónak kifinomult
érzékű szakácsa volt.
Egészen addig, míg fel nem falta őt, gondoltam, de hangosan nem
mondtam semmit, mert mégiscsak épp vacsoráztunk.
– Egyáltalán, hogy jutott eszedbe átváltoztatni azt az idiótát? –
kérdeztem inkább. – Annyit gondolkoztam már ezen. Hisz csak egy
csirketenyésztő volt, nem?
 HOLDVADÁSZ 172

– Amikor megismertem, akkor nem – rázta a fejét Mircea. – Az

apja halálakor az egész gazdaságot megörökölte, és az eladásából
származó pénzt arra fordította, hogy Firenzébe költözzön. Ott lett
belőle… Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy egy kisebb pénzeket
kölcsönző vállalkozás biztonságáért felelős személy.
– Más szóval verőlegény.
– Így is mondhatjuk. De volt benne ambíció. Idővel átvette az
üzlet irányítását…
– El tudom képzelni, hogyan.
– …ami a keze alatt szépen növekedésnek indult. Amikor
találkoztam vele, már befolyásos személynek számított.
– Ez még mindig nem magyarázat arra, miért kellett ő neked.
– Mondjuk úgy, hogy… egyéb jellegű problémák adódtak –
töltötte újra a poharát az általa választott vörösborral, majd felém
nyújtotta az üveget.
– Kösz, én maradok ennél – ráztam meg a fejemet. – De milyen
problémák voltak?
– Tony esetében a pestis. A fekete halál akkoriban néhány
évtizedes időközökben újra meg újra végigsöpört Itálián, és Firenzét
sem kímélte. Nem volt ellenszere, ezért aki életben akart maradni, az
elmenekült. Antonio is ezzel próbálkozott. Amint tudomást szerzett a
járvány közeledtéről, egész háztartásával együtt vidékre költözött.
– Mégis elkapta a kórt?
– Nem, de a szolgálói közül többen is, és Antonio attól tartott, ő
lesz a következő. Így aztán ismét költözködött, aztán megint és újra.
De bárhová is menekült, a pestis már ott volt, vagy röviddel az
érkezésük után jelent meg a környéken. Azt mondta nekem, úgy érzi,
mintha a járvány egyenesen az ő nyomában járna.
Bólintottam, mert ez annyira Tonyra vallott. Paranoiás volt, még
akkor is, amikor semmi oka nem volt rá.
– Végül Velencéig jutott, remélve, hogy az egyik hajóval
elutazhat olyan földre, ahol nem éri utol a kór. De akárhány
tengerésszel beszélt, mindtől azt hallotta, hogy a pestis már
mindenhol ott van.
– És ettől bepánikolt.
173 KAREN CHANCE

– Finoman szólva. Épp egy tavernában fojtotta italba a bánatát,

amikor megismerkedtem vele. Akkoriban épp nehéz idők jártak rám
anyagi értelemben. Néhány évvel korábban szinte üres zsebbel
hagytam ott a hazámat, ráadásul volt velem… valaki, akiért felelős
voltam. Pénzre volt szükségem a mindennapi megélhetéshez, és
ahhoz, hogy elkerülhessem a találkozást egy bizonyos első szintű
mesterrel, aki mindenáron a családja részévé akart tenni, és ehhez az
erőszaktól sem riadt vissza. Ez a nőszemély követte a nyomomat
egészen Velencéig, és két nap alatt kétszer is csak hajszál híján
tudtam elmenekülni előle. Nekem pénz kellett a szökéshez, Antonio
meg a gyilkos betegség elől akart meglógni. Üzletet kötöttünk.
– Ő pénzt adott neked, te pedig átváltoztattad – találgattam. – Hisz
vámpírok nem kaphatják el a fertőzést.
– Igen – forgatta meg Mircea a bort a poharában. – Ő volt az első
gyermekem. Épp ezért volt… megrázó a számomra, amikor
összeszűrte a levet az ellenségeinkkel.
– Miért, te mást vártál tőle? – kérdeztem értetlenkedve, mire
Mircea felhorkant.
– Csak arra számítottam, hogy ennél több esze lesz. Ráadásul nem
is illett a személyiségéhez.
– Mert kockázatot vállalt.
– És Antonio nem ilyen – bólintott. – Nem menne bele olyasmibe,
amiért az életével fizethet.
Igen, ezen már én is elgondolkodtam, nem is egyszer. Tony csak
akkor szeretett fogadni, ha biztosra mehetett. Így aztán gyakran
töprengtem azon, mit tudhat ő, amit mi még nem.
Mircea végzett az első adaggal, és az oldalára dőlt. Egyik kezével
a fejét támasztotta meg, a másikkal a poharát szorongatta.
– Mi ez a hirtelen támadt érdeklődés?
– Nem is tudom. A szüleimre gondoltam, meg arra, hogy talán
Tony az egyetlen, aki többet is mesélhetne róluk.
– Na és az a vén mágus, Marsden? Ő biztos tud egyet s mást a
Pythia korábbi örököséről. Meg lennék lepve, ha nem találkoztak
volna párszor.
– Persze, találkoztak. De csak annyit tudott mondani róla, hogy
bájos ifjú hölgy volt. A tényeket illetően nem tudok másra
 HOLDVADÁSZ 174

támaszkodni, mint azokra az életrajzi adatokra, amiket az újságok

közöltek róla. Elizabeth O’Donnellként született, tizennégy évesen
került a Pythia udvarába, harminchárom évesen nevezték ki
trónörökösnek. Harmincnégy volt, amikor ismeretlen okokból
megszökött Ragnar, más néven Robert Palmer, azaz kétes hírű apám
társaságában. Öt évvel később a halálát okozta egy kocsiba rejtett
pokolgép, melyet az a rohadék Tony rakatott oda. Itt a vége.
– Hát ez meglehetősen tömör – ismerte el Mircea. – Meglepően
kevés, főleg a Kör kiváló hírszerző szolgálatát ismerve.
– Miért, a tiétek többet derített ki? – vetettem rá kérdő pillantást,
mire elvigyorodott.
– Miért nyomoztunk volna a te anyád után?
– Talán azért, mert mindenki után nyomoztok.
– Ez Kit asztala, te is tudod – közölte velem síri hangon. A
Szenátus kémfőnökéről beszélt. – Nem szólhatok bele abba, amit ő
tesz.
Erre nem is feleltem, olyan nyilvánvaló hazugság volt.
– És mit találtatok?
– Azt kell mondjam, hogy ennél azért többet – kezdett bele. – Az
anyád kimondottan… rejtett életet élt. Az embereimnek komoly
erőfeszítésükbe telt, hogy a ma esti randink helyszínét felkutassák.
Anyád ritkán vett részt társasági eseményeken, és azok is többnyire
szűk körű vacsorák voltak, alig tíz-húsz meghívott vendéggel. Egy
ilyen helyre nem juthattál volna be feltűnés nélkül.
– No és a háttere?
– A Pythia udvarába Des Moines egyik iskolájából került. Egy
olyan helyről, amit a Kör tartott fenn a mágiahasználók árván maradt
gyerekei számára.
Bólintottam, mert Jonas is ugyanezt mondta el nekem. És nem is
tűnt meglepőnek. A Kör számos ilyen iskolát működtetett, és nem
csupán szüleiket elvesztő gyerekeknek. Ide zárták el – oppardon, itt
helyezték el jótékonyságból – azokat a kölyköket, akiknek volt
ugyan családjuk, de olyan tehetségük is, amelyet jobbnak láttak
elrejteni. Nekromanták, tűzgyújtók, telekinetikus képességű fiatalok
és társaik. Ha jól sejtettem, az árvák tizennyolc évesen kerültek ki a
175 KAREN CHANCE

gyámság alól. Ami a többieket illeti, néhányan egész életüket ott

töltötték.
Épp gőzerővel dolgoztam azon, hogy ezt a gyakorlatot
megváltoztassam, és nem csak azért, mert tűrhetetlennek tartottam,
hogy valakit pusztán azért büntessenek így, mert megszületett. Az is
közrejátszott, hogy ha nem kötök ki Tony udvarában, én magam is az
egyik ilyen álcázott börtön lakója lettem volna. A látnokoktól senki
sem félt, sőt a legtöbben egyszerűen csalóknak tartották őket. De az,
amit az apámtól örökölhettem, már egészen más tészta volt.
Szolgaként rendelkezésre álló szellemek, akik az én erőmből
táplálkoznak, és ezért cserébe megtesznek nekem ezt-azt: nos, ez
mindenképp kimerítette a feltűnően gyanús viselkedés kategóriáját.
Talán épp azért, mert az apám már szinte művészi tökélyre
fejlesztette mindezt. A pletykák szerint valóságos szellemhadsereg
felett rendelkezett, melyet arra akart felhasználni, hogy átvegye az
uralmat a hírhedt Fekete Kör felett. A puccskísérlet nem jött be, így
neki menekülnie kellett, de ez mit sem változtatott a tényen,
miszerint elég hatalma volt ahhoz, hogy legalább megpróbálja. És az
efféle erő potenciális örököse – mármint én – nem sétálgathatott csak
úgy szabadon.
Az anyámban viszont nem volt meg ez a sötét erő, így nem
értettem, mit keresett ő egy ilyen intézményben.
– Anyámat miért zárták be oda? – tudakoltam Mirceától, aki épp
egy szegény nyulacskát falt be szemlátomást nagy lelkesedéssel.
– Semmiért – nyelt egyet. – A feljegyzésekből mindössze az
derült ki, hogy csecsemőként hagyták magára ismeretlen személyek.
Egy kis papír volt vele, melyen a neve és a születési ideje szerepelt.
Az illetékesek arra gondoltak, egy tinédzser anya gyermeke lehet, aki
így próbált megszabadulni a nem kívánt következményektől.
– És a neve?
– O’Donnell néven abban az időben nem éltek mágiahasználók
azon a környéken. Az ország távolabbi vidékein akadt belőlük
néhány, de Kit senkit nem tudott felkutatni, aki illett volna a képbe.
Feltételezhető, hogy a kislány az apja nevét kapta, aki viszont
egyszerű ember lehetett.
 HOLDVADÁSZ 176

Meg sem kellett kérdeznem, miért okozott ez gondot. Az emberek

nagyjából ezerszer annyian voltak, mint a mágiahasználók. Még ha
fel is tesszük, hogy az O’Donnell nem csupán egy légből kapott név
volt, ahhoz, hogy az összes lehetséges apajelöltet sorra vegyék és
ellenőrizzék…
Nos, ez teljesen esélytelennek látszott. Így nem tudhattam meg
többet a családomról.
– Oké – léptem tovább –, tehát a Pythia udvara kiszemelte őt,
nyilván azért, mert kutattak a különösen erős látnoki képességek
után.
Mircea bólintott, és lopott tőlem egy sült krumplit.
– És miután ő is bekerült az udvarba – folytattam –, a feljegyzések
sokkal hiányosabbakká váltak. Legalábbis Jonas szerint.
– És Kit szerint is. A Pythia udvara egy független, önszabályozó
szervezet, a tagjai nem függnek a Kör vagy bármilyen más szervezet
döntéseitől. Általában csak megmondják nekünk, hogy mit akarnak
és mikor, de csak a legritkább esetben avatnak be az ügyeikbe –
vetett felém Mircea egy gyanúsan ártatlan pillantást. – Azt hiszem,
Kit már türelmetlenül várja a beiktatásodat, hogy végre hozzáférése
legyen számos fontos információhoz.
Felhördültem. No persze. Arra ugyan várhat. Nem fogom
eljátszani a belépőkártya szerepét.
– Ez egészen… szórakoztató lesz – nevetett Mircea.
– Úgy is fogalmazhatunk – kortyoltam bele a boromba. – A
lényeg az, hogy Jonas kerek harminc éven át együtt járt Agnesszel,
és mégsem tudta meg tőle, hogy mi lett az anyámmal. Jonas azt
mondta nekem, hogy Agnes mindig roppant ingerült lett, amikor ez a
téma került szóba, úgyhogy inkább nem feszegette. Vagyis nem
kapaszkodhatok bele másba, mint ami a későbbiekben történt.
– Akkor, amikor a szüleid már Antonio udvarában éltek.
– És ez az, amit egyáltalán nem értek – mártogattam egy
húsdarabot a sűrű szószba. – Az apám valami nagymenő sötét mágus
volt, igaz? Akkor miért vállalt munkát egy olyan patkánynál, mint
Tony?
– Nem volt olyan rossz választás – felelte Mircea összeszorított
ajkakkal. – A nekünk dolgozó mágusok zömének jó oka volt és van
177 KAREN CHANCE

arra, hogy egy időre eltűnjön szem elől. Igaz, hogy legtöbben nem a
Fekete, hanem az Ezüst Kör elől menekülnek, de az alapszabály
ugyanaz: ha valaki az egyik világban vadászik rád, menj át egy
másikba. És a Kör hajlamos úgy tenni, mintha a vámpírok világa
nem is létezne – magyarázta, majd ördögien elvigyorodott. – Vagy
legalábbis szeretnék, ha így lenne.
– De épp Tony? Nem találhattak volna nála jobbat?
– De, az apád képességeit tekintve egészen biztosan. Csakhogy,
dulceatǎ, egy előkelőbb udvarban jobban szem előtt lettek volna, ami
nagyobb kockázatot is jelent, ha egyik vagy esetleg mindkét Kör
érdeklődni kezd utánuk. Ugyanakkor Antonio…
– Rá nem fecsérelték az idejüket.
Mircea megvonta izmos vállát.
– A helybéliek jól ismerték, de nem hiszem, hogy akár országos
szinten számon tartották volna a nevét. Én is épp ezért bíztalak téged
a gondjaira, ha már elfelejtetted volna.
Bólintottam. Miután Mircea tudomást szerzett a létezésemről,
először azt fontolgatta, hogy magával visz a saját udvarába.
Szenátorként azonban folyamatosan a figyelem kereszttüzében volt,
és attól tartott, hogy a Körnek is szemet szúrna a jelenlétem. És
mivel mágiahasználó voltam, nem pedig vámpír, köteles lett volna
átadni nekik.
– Oké, ezt értem – rágcsáltam elgondolkodva. – A szüleim meg
akartak lapulni valahol, ezért olyan lúzert kerestek, akivel senki sem
törődik. De még mindig nem értem, miért pont őt választották.
– Ó, erre tudom a választ.
Annyira váratlanul ért ez az odavetett megjegyzés, hogy pár
másodpercig nem is reagáltam rá. Eddig bármit is akartam kideríteni
a szüleimről, folyton falakba ütköztem. Arra számítottam, hogy most
sem lesz másképp.
– Te tudod?
– Igen. Vagyis – visszakozott gyorsan – azt tudom, amit Antonio
elmondott nekem. Azt állította, hogy már évekkel azelőtt üzletelt
Rogerrel, hogy az menedéket kért volna nála.
– Miféle közös üzleteik lehettek?
 HOLDVADÁSZ 178

– Azt nyilván tudod, hogy Antonio továbbra is pénzkölcsönzéssel

foglalkozott.
– Nyomorult uzsorás volt – helyesbítettem. És persze sok minden
mással is foglalkozott. Ahol csak egy fillér hasznot remélt, ott
lecsapott.
– Ahogy tetszik. Mindenesetre számos ügyfele ütközött
nehézségekbe a hitel visszafizetését illetően, és Antonio kíméletlenül
behajtotta a tartozásokat, lefoglalt mindent, ami mozdítható volt.
– Igen, arra jól emlékszem, hogy mindig hozta-vitte a cuccokat –
idéztem fel. – Autókat, jachtokat, egyszer még egy kis repülőgépet
is. Meg ott volt az a rengeteg bútor és műtárgy. Egyszer jól le is
szúrtak, mert összefestettem egy chippendale komódot. De honnan
tudhattam volna, mennyit ér? Számomra csak egy rozzant, öreg
bútordarab volt.
– Az antik tárgyakat, még az összefestetteket is, könnyű volt ide-
oda szállítani – mutatott rá Mircea. – Ez viszont már korántsem igaz
a mágikus eszközökre, főként, ha instabilak. Szakszerűen kell kezelni
őket, és ez persze nem olcsó mulatság.
– Ki kell hívni egy tisztogatót – bólintottam. Felrémlett előttem a
foltos munkaruhában érkező emberek sokasága, akik dobozszám
hordták el a gyanús amuletteket, bűbájos tárgyakat és folyadékokkal
teli fiolákat, mielőtt azok valaki képébe robbantak volna.
– És Antonio mindig olyan nehezen adott ki pénzt, mintha a fogát
húzták volna – folytatta Mircea. – De mégsem hagyhatta ezeket a
mágikus holmikat csak úgy szabadon, hisz bármikor
megsemmisíthették az összeharácsolt vagyonát. Ugyanakkor nem is
szórhatta el mindenfelé, mivel azzal felkeltette volna a Kör
figyelmét, amely nyomon követi az ilyen eszközök sorsát. Ezért
hosszú időn át komoly pénzeket fizetett ki a tisztogatóknak.
– Nem értem, mi köze van mindehhez az apámnak.
– Antonio azt mondta, Roger lépett kapcsolatba vele, és
felajánlotta, hogy minden ilyen veszélyes tárgyat ártalmatlanít,
méghozzá ingyen.
– Ingyen? – húztam fel a szemöldökömet. – De hát az ilyen
munka eléggé kockázatos, nem?
179 KAREN CHANCE

– Nagyon is. Az egyik szakácsom rengetegszer elmesélte a

történetet, amikor növekedési bűbájt vett a konyhakerti növényeihez.
De nem vizsgálta meg elég alaposan az árut, és mint utóbb kiderült,
már lejárt a szavatossága. Egy szó, mint száz, egy nap arra ébredt,
hogy a növényeiből gigantikus óriások váltak. A tökök akkorák
lettek, mint egy csónak, a görögdinnyék kisebb autó méretűre híztak,
a paradicsomoknak is strandlabdányi átmérőjük lett. És persze
mindegyik apró darabokra szakadt a túl nagy sebességű növekedés
miatt. A szakács elmondása szerint hihetetlenül összemocskoltak
mindent.
– Kész szerencse, hogy nem a szobájában próbálta ki a szert –
elmélkedtem, és magam elé képzeltem, ahogy a pasas feje is
hatalmas lufiméretűvé dagad.
– Így igaz. A tisztogatók nagyon is megdolgoznak a pénzükért.
– És az apám mégis fizetség nélkül vállalta mindezt. Nem tette
gyanússá ez a lelkesedés?
– Dehogynem. De Antonio nem az a fajta, aki elszalasztana egy
ilyen jó üzletet. Miután az apád munkába állt nála, azt gyanította,
hogy a tárgyakból előcsalogatható mágikus energiát használta fel a
szellemserege táplálására.
– De a szellemeknek emberi energiára van szükségük – ráztam
meg a fejemet. – Valami régi bűbáj éppannyira hasznos nekik, mint
mondjuk nekem vagy neked.
Sőt még annyira sem. A szellemeknek nem volt szükségük arra,
hogy növesszék a hajukat, leadjanak pár kilót, vagy épp kifehérítsék
a fogukat.
– Akkor, attól tartok, ez is rejtély marad.
Mint annyi minden más a szüleimmel kapcsolatban. Sóhajtottam,
és szemügyre vettem az előttem lévő csaknem üres tálat. Egy falatot
sem bírtam volna már enni. Leszámítva talán azt a kis hússzeletet…
– Te találkoztál az apámmal, igaz? – kérdeztem némi szószt
pakolva a bordára.
Mircea bólintott.
– Antonio néha őt küldte képviselőjeként az udvaromba – mondta,
és az ajka mosolyra húzódott. – Talán azért, mert az ő stílusa
kifinomultabb volt, mint a többieké Antonio környezetében.
 HOLDVADÁSZ 180

– Ezzel azt akarod mondani, hogy ő legalább nem üvegből

nyakalta a bort?
– És nem az abroszba törölte a száját. Nem nyalta le a vajkést. És
nem ivott bele a kézáztatóba, hogy utána arra panaszkodjon,
menynyire íztelen teát szolgálnak fel nálunk.
– Ez ki volt? – pislogtam.
– Alphonse.
– Á! – vigyorogtam, mert felrémlett előttem Tony jobbkezének
két méternél magasabb, tagbaszakadt alakja. A fickó kiváló ismerője
volt a lőfegyvereknek, késeknek, és bárminek, ami kellően nagyot
robban. Kétségtelen, hogy az étkezési etikett nem volt erős oldala.
– És az apám milyen volt?
Mircea elgondolkodott, mielőtt válaszolt.
– Egy kicsit visszahúzódó, ahogy azt várni lehetett. De értelmes,
művelt, sőt alkalmanként kifejezetten szórakoztató. Meg is próbáltam
magam mellé csábítani, de azt mondta, jobban szereti New Jersey
tiszta levegőjét.
Ismét bólintottam. Tudtam, hogy Tonynak üzleti érdekeltségei
voltak Jersey-ben. Az apám biztos ezek valamelyikénél dolgozott.
– Gondolom, attól tartott, hogy utánanéznél a múltjának.
– Lehetséges. Többször alkalmaztam már olyan mágusokat, akik
összerúgták a port az Ezüst Körrel, és a várható büntetésük
aránytalanul nagy lett volna a tetteikhez képest. De ami a Fekete
Kört illeti… Nem, velük nem üzleteltem.
Ittam egy kis bort, és nem tettem semmi megjegyzést. Nem is
akartam belegondolni, mi mindent vihetett véghez az apám a világ
sötét mágusainak legjobban szervezett csapatában. Igazából nem is
értettem, miért foglalkozom ezzel az átkozott alakkal. Talán csak
azért, mert míg az anyámról legalább némi információval
rendelkeztem, az ő élete teljes egészében fekete folt maradt előttem.
Hosszú évekig csak annyit tudtam róla, hogy ő volt Tony
„kedvenc halandója”. Egészen addig, míg vissza nem utasította, hogy
átadjon engem a vámpírnak. Tonyt annyira felháborította ez az
árulás, hogy úgy döntött, nem elég pusztán megölni egykori
bizalmasát. Felbérelt egy mágust, aki csapdát állított apám lelkének,
foglyul ejtette a halála pillanatában. A következő években Tony
181 KAREN CHANCE

papírnehezékként használta ezt a csapdát – no meg ezzel

emlékeztetett mindenkit arra, mi az ára annak, ha szembeszegülnek
az akaratával.
Ami az emlékeimet illeti, azokkal nem sokra mentem. Halványan
felderengett előttem két erős kar, amint a levegőbe dobált. De az
arcát már képtelen voltam magam elé idézni.
– Hogy nézett ki? – kérdeztem piszkálgatva a húst a tányéron,
mert már tényleg nem bírtam volna lenyelni.
– Ez fura, most, hogy említed… – mondta eltűnődve.
– Micsoda?
– Sötét bőre volt, elég jóképűnek mondanám, sötét hajjal és sötét
szemmel.
– És mi ebben a fura?
– Csak az – vonta meg a vállát –, hogy az anyádat is látva inkább
arra számítottam volna, hogy szőke lesz.
 15

Néhány perc múlva feladtam, hogy úgy tegyek, mintha ennék. A

közelben állt egy zsúrkocsi, roskadásig megrakva desszerttel. Akadt
ott csokoládés-mogyorókrémes piskótatészta, créme brûlée és
Pavlova-torta málnával és kivivel. De mire végeztem a hússal, a
krumplival és csaknem egy teljes üveg borral, már képtelen lettem
volna elbaktatni odáig. Úgy éreztem, egy lépést sem tudnék
megtenni. Hátradőltem, és csak bámultam a plafont a vacsora
mámorában úszva.
Mennyei volt.
Mircea előrehajolt, hogy bort töltsön a poharamba. Köpenye
kivágása látni engedte mellkasa egy részét és egyik sötétlő
mellbimbóját. Kész mázli, hogy ennyire degeszre tömtem magam,
gondoltam bizonytalanul. Ha bírnék mozdulni, már rávetődtem
volna.
Mircea felnevetett, és amikor felnéztem, elkaptam vidám
pillantását.
– Mi van?
Látszott, hogy mondani akar valamit, de meggondolta magát.
– Mindenütt szószos vagy – terelte el a szót.
– Még szép, hisz most ettem sertésbordát.
– És látszik, hogy mennyire ízlett.
– Igen, nagyon, nagyon finom volt – sóhajtottam.
Mircea felém nyúlt, tenyerébe fogta a kezemet. És mielőtt
megkérdezhettem volna, mire készül, egy rózsaszín nyelv villanását
láttam, és…
És tisztára nyalogatta az ujjaimat.
183 KAREN CHANCE

– Igazad van – közölte. – Ez tényleg finom.

– Ne csináld – mondtam, amikor az ujjaim közti bőrhöz is elért.
– Miért ne?
– Mert túl jó érzés.
Mircea csak elmosolyodott. És aztán folytatta.
A szemét.
A kandalló fénye megvillant fekete haján és a bortól vörös
ajkakon. A köpenye egyre jobban szétnyílt, láthatóvá téve kőkemény
mellkasát és izmoktól duzzadó combját. Túl fáradt voltam ahhoz,
hogy harcoljak ellene.
Inkább magamra húztam.
Előrehajtotta a fejét, én pedig kissé megemeltem az enyémet.
Meleg lehelet simította végig egy pillanatra az arcomat, mielőtt az
ajkunk találkozott. Halkan nyögtem egyet, és még közelebb vontam a
testét.
Lassan, ráérősen csókolt, mint aki tudja, hogy övé az egész
éjszaka, és ezt ki is akarja használni. Épp ez volt benne olyan…
különös. Az életemet mostanában egyáltalán nem a kimért tempó
jellemezte. Csakis a rohanás, a hajsza, mindig teljes sebességgel,
mivel nem akadt olyan pillanat, amikor ne fenyegetett volna
valamilyen óriási katasztrófa.
Most nagyon jólesett ez a lassúság.
Igen, fantasztikus, döntöttem el magamban, ahogy a nyelve lassan
rásimult az enyémre. Meleg volt és szinte cseppfolyós. Türelmes,
gyengéd csábítás, melyhez a simogatása párosult. Haja az arcom köré
omlott, a fekete leplen itt-ott vöröses sáv csillant, ahol a kandalló
fénye utat tört magának. Az ujjaim beletúrtak a sűrű hajzuhatagba –
selyem, tisztára, mint a selyem –, majd végigfutottak a hátán.
Felsóhajtottam, és éreztem, ahogy a feszültség, melyről eddig
tudomást sem vettem, kezdi elhagyni a testemet.
– Hogy tetszik a randink? – kérdezte Mircea a nyakamba
szuszogva.
– Most kezd érdekessé válni.
Felnevetett, és egyik térdét a lábaim közé csúsztatta.
– Mindig ilyen öltözetben kellene járkálnod – javasoltam szívből
jövőn, miközben tenyeremet a mellkasára helyeztem. Ó, istenem,
 HOLDVADÁSZ 184

milyen kellemes volt. Melengető, sima bőr, és alatta a kemény

izmok. A mellbimbói máris hegyesen álltak, pedig még alig értem
hozzájuk. Az egyiket a számba vettem, a nyelvemmel lassan
körözve. Elégedett hang szakadt fel mélyen a tüdejéből.
– Azon néhányan alaposan megdöbbennének.
– De sokakat tennél végtelenül boldoggá vele. No persze
partvisnyéllel kellene elkergetnem a körülötted ólálkodó nőket –
leheltem apró csókokat a bőrére, miközben átvándoroltam a másik
bimbóhoz, mert szomorúan árválkodott, és félig sem volt olyan élénk
rózsaszín, mint az előbbi. – Igaz, hogy Marco szerint ezt most is meg
kellene tennem.
– Marco túl sokat jártatja a száját.
– Egyáltalán nem. Semmit nem tudtam kihúzni belőle a
konkurenciáról.
– Mert nincs konkurencia.
Hátára fordítottam, hogy kényelmesebben hozzáférjek, és a
mellére támasztottam az államat.
– Azt akarod mondani, hogy egyetlen barátnőd sincs?
– Pillanatnyilag nincs.
Fintorogtam egyet.
– Ez nyilvánvalóan nem a megfelelő válasz volt – mondta
elszontyolodva.
Tovább csókoltam a testét, egyre lejjebb haladva. Mindvégig
ügyeltem arra, hogy a körmömet távol tartsam a bőrétől, de nem volt
könnyű türtőztetni magamat.
– Hányan is voltak? És nehogy azt mondd, hogy elfelejtetted –
tettem hozzá az arckifejezését látva. Tudtam, épp azon tűnődik, hogy
mekkora hazugság lenne az, amit még bevennék.
– Egyiküket sem felejtettem el, erről biztosíthatlak – mondta,
majd felszisszent.
Na jó, lehet, hogy mégis belemélyesztettem egy kicsit a
körmömet.
– Szóval nem fogsz konkrét számot mondani.
Hirtelen visszafordított a hátamra, és a nyakamat kezdte el
csókolgatni.
185 KAREN CHANCE

– A számoknak nincs jelentőségük. Főként, hogy mindez már a

múlt.
– Mindegyik?
– Mindegyik.
– Ming-de is?
– Sosem mondtam, hogy volt köztünk valami.
– Aha.
Ez igaz, de soha nem is tagadta. Most pedig sikerült azzal a
piszkos trükkel kihúznia a vita méregfogát, hogy a sarkára ülve
felegyenesedett, és nekilátott, hogy kibújjon a köntöséből.
A hófehér anyag a szokottnál is sötétebbé varázsolta a bőrét, ami
mély, sűrű karamell árnyalatát öltötte. A lángok izgalmas, mozgó
mintákat festettek a testére, nem mintha e nélkül nem lett volna
eléggé érdekfeszítő. A fény-árnyék játéka kiemelte izmait, mintha
glória jelent volna meg a feje körül, a szája sarkában pedig a már jól
ismert, elégedett mosoly villant meg.
Hosszasabban szabadult meg a köpenytől, mint azt a körülmények
indokolták volna. No persze, mert ez a nyomorult imádta, ha
felhúzhatott, és persze neki az égvilágon semmi fenntartása nem volt
a meztelenkedéssel szemben. Sőt gyanítottam, hogy kifejezetten
élvezi. Mondjuk egy ilyen testtel én is élveztem volna.
Ez utóbbi gondolatomat hangosan is kimondhattam, mert
elvigyorodott, ahogy visszamászott mellém.
– Ha olyan tested lenne, mint nekem, akkor most nagy gondban
volnánk.
– Nem szereted a pasikat? – kérdeztem végigfuttatva ujjaimat
izmos karján.
– De, nagyon szeretem őket, csak nem az ágyamban – csókolta
meg az alsó ajkamat.
– Miért, már próbáltad?
– Nem volt szükségem rá, dulceatǎ – felelte, és a szája megindult
lefelé. – Tudom, hogy mit szeretek. E tekintetben mindig is nagyon
egyértelmű volt az álláspontom.
Az enyém is, és Mircea pontosan ezt igazolta, amint puha
ajkaival, érdes ujjhegyével és hűvös hajával végigsimította a
testemet. A selyemfürtök engedelmesen követték a melegebb,
 HOLDVADÁSZ 186

követelőzőbb szájat, és ez kezdett az őrületbe kergetni. Olyan

idegvégződéseim léptek működésbe, melyek létezéséről sem tudtam.
Aztán az egész testem megrándult – a fájdalomtól, mert a szája elért
a köldököm alatt éktelenkedő friss zúzódáshoz.
– Ez fáj! – tiltakoztam, ahogy lágyan szívogatni kezdte az
egyébként is megkínzott bőrt.
– Már nem sokáig.
És valóban, a csúnya véraláfutás máris, a szemem láttára kezdett
felszívódni. A körvonala egyre összébb húzódott, a szín
halványodott, majd kis idő elteltével végleg eltűnt, mintha ott sem
lett volna. Csak a jól ismert, sápatag bőr maradt. Ekkor vettem észre,
hogy több másik zúzódásom és karcolásom is ugyanígy semmivé
lett. Mindezt Mirceának köszönhettem, aki mesterként a gyógyítás
képességével is rendelkezett.
– Nem meríti le nagyon az erődet? – kérdeztem csodálkozva, mire
ő elmosolyodva tüntette el a seb utolsó kis maradványát is.
– Azért maradt elég az éjszakára.
– Mert megcsapoltad azokat a lényeket.
– Örülök, hogy a vérük segítségével begyógyíthatom a
sérüléseidet – bólintott –, hiszen miattuk szenvedted el azokat.
Igen, világos. A gyógyítás nagyon hasznos volt, és hálával
tartoztam neki azért, hogy az elkövetkező hét folyamán nem kell úgy
csoszognom, mintha legalább kilencvenéves lennék. Az adott
pillanatban viszont kimondhatatlanul jobban örültem volna annak, ha
azt a tehetséges száját néhány centivel délebbre dolgoztatja…
Mircea olvasott a gondolataimban, mivel kezei a combom belső
oldalára csúsztak, a selymes hajtincsek csiklandozva futottak végig a
hasamon, és meleg, nedves nyelve munkához látott. Beszálltak az
ajkai, a fogai, és még a jó ég tudja, mi minden más. Mert ami ott
történt velem, az nem volt mindennapi. Hirtelen úgy éreztem, mintha
egyszerre több nyelv munkálkodna, hiába üzente szorgosan az agyam
a testemnek, hogy ez lehetetlen. A testem nem is ért rá ilyesmivel
foglalkozni, hisz megfeszült és elernyedt, vergődött és reszketett,
majd mindezt újra és újra előadta. Aztán már semmi sem számított,
mert a következő pillanatban az agyam kikapcsolt, mintha
187 KAREN CHANCE

rövidzárlatot kapott volna, és minden vágya az lenne, hogy

kilőhessen a fejem tetején.
Talán elájultam, talán csak kiesett néhány perc. Akárhogy is,
amikor magamhoz tértem, Mircea finoman simogatott. Szinte alig ért
a bőrömhöz, mintha csak incselkedne velem. Mégis megborzongtam,
minden apró érintés édes-kéjes gyötrelem volt. Az idegeim még
mindig táncoltak az átélt gyönyör után.
Mircea kaján tekintettel méregetett.
– És most milyen?
– Mi?
– A randi.
Beletelt egy kis időbe, mire leesett, mi a frászról beszél.
– Ja, az… Hát izé… Egész tűrhető – próbáltam viccelődni, de az
egészből csak elhaló lihegés lett.
– Tűrhető – villant rám a sötét szempár. – Akkor egy kicsit össze
kell kapnom magamat, igaz?
Csak néztem rá, annak tudatában, hogy ha még ennél is jobban
összekapja magát, azt nem élem túl. Ez a feltételezésem akkor vált
teljes bizonyossággá, amikor az az idióta ismét a combomhoz ért.
– Hé, te mit… Mit csinálsz? – hápogtam, és azt akartam, hogy
bennem legyen. Annyira nagyon és azonnal.
– Meggyógyítalak – felelte ártatlanul, száját egy teljesen
jelentéktelen kis kék foltra tapasztva.
– Ez még várhat.
– Nem, nem, alapos munkát kell végeznem.
Ahhoz már volt szerencsém, gondoltam, miközben egy másik,
szinte láthatatlan karcolást tüntetett el a térdemről. Érte nyúltam,
hogy magamra húzzam, mert mindent elsöprő erővel égetett a vágy.
Ám ekkor érdes ujjaival a combom külső oldalát simította végig,
majd hátul, a fenekemtől indulva eljutott egészen a térdhajlatomban
megbúvó, különösen puha bőrig.
Szentséges ég, pontosan tudta, mennyire szeretem ezt.
Újra végighúzta rajta a kezét, mire felsóhajtottam, és végleg
feladtam. Tudtam, hogy most a maga teljességében kihasználja az
időt, akár tetszik nekem, akár nem. El sem tudtam képzelni, mi lesz a
következő húzása…
 HOLDVADÁSZ 188

Rágcsálja a lábfejemet? Ezzel akár meglepetést is okozhatott

volna, ha nem tudom, hogy Mircea éppúgy imádja a lábfejemet, mint
én a hosszú, ápolt haját. Ezekről a fétisbe hajló szenvedélyeinkről
sosem beszéltünk, de tény, hogy az utóbbi időben jóval többet
foglalkoztam a pedikűrrel, mint mielőtt járni kezdtünk.
Mircea persze azt szerette igazán, ha vonzalmának tárgyát
selyemharisnyába bújtatom. A régimódi változatot kedvelte,
amelynek hátul volt a varrása. Ijesztően nagy mennyiséggel
halmozott el belőle. De odavolt azokért is, amiken funkció nélküli
kis bőrpamacsok lógtak, gyöngyökkel és kristályokkal ékesítve. És ki
ne hagyjam a fura szaténkombinációt a marabutollakkal, amelynél
meghúztam a határt, mert folyton orra buktam benne.
Most azonban nem volt semmiféle harisnya, csak a viharvert,
agyongyötört, sebekkel tarkított lábfejem.
Nem mintha ez a legcsekélyebb mértékben is visszatartotta volna
bármitől.
Végignyalta a nagylábujjam alsó részét, a nyelvével követte a
vonalait, én pedig halkan felnyögtem. Felemelte a fejét, és nevető
szemével rám nézett a rózsaszín bőr és a berepedezett körömlakk
mögül.
– Hogy sikerült barbecue-szószt csempészned a lábujjadra?
– Nem is igaz! – méltatlankodtam.
– Finom vagy – kacagott tovább.
Válaszoltam volna, de a szájával megtalálta az ujjaim közét, és
egy pillanat alatt elfelejtettem, hogyan kell beszélni. Inkább csak
hátraengedtem a fejemet, és bámultam a plafont. Igyekeztem
megőrizni a józan eszemet, amíg Mircea kiéli a vágyait. Félúton
járhatott, amikor megfogadtam, hogy ha ezt túlélem, kinyírom a
szemétládát. Nem lesz könnyű, mivel egy vámpír nagymesterről
beszélünk, de istenemre mondom, megtalálom a módját.
Végighúzta a nyelvét a talppárnámon, amitől önkéntelenül is
megborzongtam.
– Fázol? – kérdezte ártatlan hangon.
– Mircea, komolyan mondom…
Eddig jutottam, amikor a sarkamat vette kezelésbe. Lehet, hogy
másnak nem olyan nagy szám, de valamilyen okból kifolyólag
189 KAREN CHANCE

bűnösen jó érzés volt. Ki a frász gondolta volna, hogy a sarok is lehet

erogén zóna?
– Bármi lehet, amit egyébként tilos meglátni – mormogta.
– De csupasz lábfejeket lépten-nyomon lehet látni.
– Ma igen. De a viktoriánus Londonban a férfiak a zongora lábát
is epekedve nézték.
– Ennek nincs semmi értelme.
– Ami a halandók dolgairól gyakran elmondható – közölte, és
megharapott.
Olyan hangot hallattam, ami egészen egyértelműen nem
nyöszörgésnek indult, de gyanúsan az lett belőle. Az érzés ugyanis
egyenesen egy olyan testrészemig sugárzott, ami kimondottan erogén
zónának számított, és nem is olyan régen igen komoly stimulációban
volt része.
– Mircea, én esküszöm neked…
– Végeztem – jelentette be, és elengedte a lábfejemet.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam.
És megragadta a másikat.
Eddig bírtam.
A lábam, amit épp az imént adott vissza használatra,
megemelkedett, hogy azon a feszes mellkason landoljon. Mircea egy
pillanatra abbahagyta, amivel foglalatoskodott, és kérdőn nézett rám,
amit jó jelnek vettem. Nem is volt olyan nehéz magamra vonnom a
figyelmét. Lássuk, mit tudok kezdeni ezzel.
A lábfejem útnak indult, hogy felkutassa az egyik lapos
mellbimbót, és aztán az ujjaim közé véve hamarosan előremeredővé
varázsolja. Majd elindult lefelé a kockás hason egészen a csípőjéig.
Mircea egy szót sem szólt, meg sem moccant. Elmosolyodtam.
A lábujjaim még lejjebb csúsztak, végig a szatén finomságú
bőrön, majd a durva szőrzeten egészen addig a keménységig, ami
szolgálat-készen ugrott egyet az érintésem alatt. Egy kicsit
esetlennek indult, mert azért el kell ismernem, a kezemmel sokkal
ügyesebb vagyok, de mint kiderült, a lábfejem is meglepően
érzékeny. Nem is hittem volna, hogy ilyen sok mindenre képes. A
lélegzetem is elakadt egy kissé, amikor felfedező útra indult. A
lábujjaim lassan simogatták fel és le a meredező oszlopot. Valamit
 HOLDVADÁSZ 190

jól csinálhattam, mert egészen valószerűtlenül nagyra duzzadt a

talpam alatt.
– Ez nem… – nyögte, majd megnyalta kiszáradt ajkait. – Ez így
nem fog menni.
– Aha, ez nagyon meggyőző volt – nevettem rá.
Jól tudtam, hogy Mircea bármelyik pillanatban véget vethetne
ennek az egésznek. A halandókkal ellentétben a vámpírok
tökéletesen uralják a testükben áramló vért. Ha úgy gondolná, hogy
nem akar részt venni a játékban, akármikor elernyeszthetné azt a
kemény rudat. De ezzel persze beismerné a vereséget, és ezt a benne
tomboló, bár általa mindig bőszen tagadott, óriási büszkesége sosem
engedné meg. Így aztán újból magamhoz vontam azt a hosszú,
vastag, selymesen lágy tapintású és nagyon-nagyon jó testrészt.
És felsóhajtottam.
– Ráadásul neked sem lesz jobb tőle – tájékoztatott röviden.
– Te csak ne aggódj – futtattam végig egyetlen ujjamat az oszlop
csúcsán, mire az szégyenlős lányként pirult el. – Nagyon is jól érzem
így magamat.
Mircea megborzongott a burkolt fenyegetéstől, miszerint akár
egész éjszakán át így szeretném folytatni. Komolyan úgy gondoltam,
hogy menne. Izgalmas volt felfedezni, hogy egy ilyen aprócska dolog
mennyire megváltoztat mindent. Máris átalakultak a szerepek, más
lett az irányító. Ezt próbáltam tesztelni akkor is, amikor a talpamat a
mellkasára helyeztem és enyhén megtaszítottam. Szinte minden
ellenállás nélkül dőlt hátra, és hagyta, hogy rámásszak a testére.
Aha, ezzel megvolnánk.
– Ez nem volt szép – hörögte.
– Miért, te talán nem alkalmaztál rajtam erőszakot? És maradj
nyugton.
– Ha adsz rá okot… – incselkedett egyik kezével a hajamat
simogatva.
Nem kellett kétszer kérnie. Ajkaim közé vettem az érzékeny
csúcsot, és hirtelen úgy tűnt, mintha Mirceának nehezére esne a
koncentrálás. Na, ez már ismerős, gondoltam cinikusan, csak épp
általában én vagyok az, aki ilyen esetekben megszabadul a józan
191 KAREN CHANCE

gondolkodás képességétől, és nem fordítva. Úgy döntöttem, tetszik

ez a változat, és a nyelvemmel körbesimítottam a szerszám hegyét.
Mircea felnyögött és a szemei fennakadtak. Nem is rossz, de nem
ez volt, amit akartam. Lássuk csak.
Végighúztam az ujjamat a nedvességtől fénylő húson, majd lassan
megindultam vele felfelé a saját testemen. Has, mellek – egy
pillanatig elidőzve a bimbóknál, és érezve, ahogy a keze szorosabban
markol –, majd fel a nyakamhoz, a két apró ponthoz, mely a
tulajdonjogát jelképezte. Na, most majd kiderül, melyikünk
uralkodik a másikon. Végül elérkeztem az ajkamhoz.
Hozzáérintettem az ujjamat, hogy érezzem a sós ízét. Mircea kidugta
a nyelvét, öntudatlanul is utánozta a mozdulataimat.
Aztán az egész ujjamat a számba vettem, és szopogatni kezdtem.
Lehunyta a szemét.
– Neked is egész jó ízed van – mondtam mosolyogva, és éreztem,
ahogy a teste megrándul alattam.
A következő pillanatban a hátamon feküdtem, az egyik lábam
Mircea vállán nyugodott. Minden előkészület ellenére is olyan nagy
volt, hogy égetett, amikor belém hatolt. De nem zavart, sőt így volt
tökéletes, mivel ezen az éjszakán igazán érezni akartam.
Meggyőződni arról, hogy még életben vagyok.
Úgy tűnt, Mircea is pont ugyanezt gondolja, mert olyan keményen
dolgozott, hogy a lélegzetem is elakadt. A testem furcsa pózokba
tekeredett, az ujjaim a vállába kapaszkodtak, aztán megtalálta az
ideális szöget, és többé nem is hagyta el. A gerincemen szikrák
futottak végig, a gyomrom ütemesen összerándult. Aztán változott a
tempó, mivel Mircea is növelte a sebességet, minden bizonnyal azért,
hogy halálra kínozzon.
– Fattyú – sziszegtem, amikor a gerincem roppanásig feszült.
Igyekeztem felvenni a ritmust, hogy még tovább emelkedjünk.
Bármelyik másodpercben elmehettem volna, de Mircea nem hagyta.
Olyan földöntúli kitartással rendelkezett, amitől csak még éhesebbé
váltam.
– Túl fogod élni.
 HOLDVADÁSZ 192

– Rajtad múlik, hogy akarom-e – nyögtem, és Mircea felnevetett,

miközben végre kielégítette az étvágyamat. Mély volt és gyors, pont,
ahogy akartam.
– Na, most jobb? – csipkelődött, de képtelen voltam válaszolni,
mert elöntött a gyönyör. Alig éreztem, amikor a ritmusos löketek
szaggatottá váltak bennem. Még mindig az utóhullámoktól
reszkettem, amikor Mircea teste is megfeszült, a keze pedig minden
eddiginél szorosabban tapadt a combomra a kielégülés pillanatában.
Aztán mindketten csak vigyorogtunk, mint az idióták.
Néhány perc után felsegített, bort töltött mindkettőnknek, és
letelepedtünk a kandalló elé. Mögém ült, és úgy ringatott, mintha
bölcsőben lennék. Ujjait finoman jártatta végig a lábamon, a
fahasábok pattogtak a tűzön, odakint hullott a hó, és azt kívántam,
bárcsak tudnám, miként kell megállítani az időt. Annyira jó lett volna
örökre megőrizni ezt a pillanatot.
Ilyen alkalmakkor mindig felvetődött bennem, hogy talán neki
van igaza, és mindent túlkomplikálok, túlságosan félek. Tony
valóban művészi színvonalra fejlesztette a paranoiát, én pedig
bőséges dózist kaptam belőle, amíg felnőttem. Szó se róla, sok
esetben nagyon is hasznosnak bizonyult. Többször is annak
köszönhettem az életemet, hogy a legártatlanabbnak látszó
szituációban is mindent kétszer-háromszor ellenőriztem. Olyan is
előfordult már, hogy ok nélkül léptem le valahonnan csak azért, mert
éreztem, hogy valamitől borsódzik a hátam.
Máskor viszont a túlzott óvatosság ostobaságokba kényszerített
bele. Nem egy alkalommal mondtam emiatt gondolkodás nélkül
nemet, holott talán az igen lett volna az ésszerűbb. Olyannyira
őrködtem saját magam és a szívem felett, hogy senkit nem engedtem
közel magamhoz. Nem tudtam mindent Mirceáról, és könnyen lehet,
hogy soha életemben nem fogok megtudni róla mindent. De a
legfontosabbat nagyon is jól tudtam.
Azt, hogy szeretem őt.
És mindig is szerettem. Olyan természetesen, ahogy levegőt
veszek, és olyan nélkülözhetetlenül, mintha ő lenne számomra az
ivóvíz. Egész életem alakulását meghatározta már kisgyerekkorom
óta.
193 KAREN CHANCE

Mielőtt megismertem, állandó félelemben éltem, még ha ez nem is

tudatosult bennem. Ha ugyanis nem ismersz semmi mást, a rettegés
olyan… normálisnak tűnik. Rémülten ugrasz félre az árnyékok elől,
mert nem tudod, mi lapul meg bennük. Igyekszel, hogy ne kerülj
senki látóterébe, mert sosem lesz jó vége annak, ha felhívod magadra
a figyelmet. Kínosan ügyelsz minden egyes szavadra, nehogy
megsérts valakit, aki aztán elégtételt vesz. Persze azért akadtak
olyanok is, akik előtt nem kellett megjátszanom magamat. Rafe,
Eugenie és még néhányan, akikkel az évek során kapcsolatba
kerültem.
De bármennyire is szerettem őket, nem áltathattam magamat
azzal, hogy képesek lennének megvédeni engem. Mint kiderült,
legtöbbjük saját magát sem tudta oltalmazni, mivel abban az
udvarban más volt a mester.
Sokáig Tony volt a leghatalmasabb vámpír, akit ismertem. Épp
elég rettegésre adott okot nekem már azelőtt, hogy rájöttem volna,
milyen szerepet játszott a szüleim halálában. Ott voltak például az
alagsori termek, amelyekről egyetlen vámpír sem beszélt nekem, ám
a házban lakó szellemek elárulták, hogy voltaképpen kínzókamrák.
Azok, akiket Tony nem kedvelt, mind oda jutottak, és az esetek
túlnyomó többségében már nem is kerültek ki onnan élve.
Jómagam sosem jártam ezekben a helyiségekben egy látomást
leszámítva, mely azonban csak évekkel később jelentkezett. Mircea
látogatása után pedig már ösztönösen megéreztem, hogy nem fogok
ilyen helyre kerülni. Mert bármilyen kíméletlen, halálos és
egyenesen őrült lélek lakozott Tonyban, mégsem ő volt a legnagyobb
hatalommal bíró vámpír, akivel találkoztam. Sokkal inkább Mircea, ő
pedig kedvelt engem.
Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Tony irántam tanúsított
viselkedése pontosan akkor változott meg, amikor Mirceát vendégül
látta. Azt nem mondanám, hogy mézesmázos lett – kinézete ellenére
Tony képtelen volt ilyesmire –, de legalább óvatosan bánt velem.
Többé nem emelte fel a hangját, nem fenyegetett, nem hozta rám a
frászt. Igazi megváltás volt látnom, ahogy a ház nagy hatalmú,
kegyetlen ura hajbókolt hason csúszva mestere makulátlanul csillogó
Tanino Crisci cipője előtt.
 HOLDVADÁSZ 194

Tony Mircea távozása után is érezhetően másképp bánt velem,

mint régen. Ha egy-két hétig egyetlen használható látomásom sem
támadt, szinte tapintható volt a feszültség a levegőben. Előfordult,
hogy szobafogságra ítélt, vagy megvonta amúgy is ritka sétáim
egyikét a ház körül. De az alagsorba egyszer sem kellett lemennem,
és már nem is fenyegetett vele.
Mircea a biztonságot, védelmet, menedéket jelentette. Persze
számos egyéb vonzó tulajdonsága is volt, amit más nők bizonyára
sokkal többre tartanának. Nekem azonban a biztonság mindennél
többet jelentett. A legnagyobb ajándék volt, amit bárkitől valaha
kaptam.
Mind a mai napig.
– Azt hiszem, elérted a jó osztályzatot – mondtam neki, amikor
már újra tudtam beszélni.
Egy percig elgondolkodva nézett rám.
– Akkor rá kell hajtanom a kitűnőre – jelentette ki, és a hátamra
fordított.
Ó, te jó ég!
 16

– Tudtam!
Összerezzentem, mert a dühös hang abban a pillanatban harsant
fel, amikor megjelentem vegasi hálószobámban. Megpördültem, a
mozdulattól belenyilallt a fájdalom amúgy is sajgó koponyámba, és
megláttam Billyt, aki az ágyam szélén ült. Egy pakli kártya lebegett
előtte a levegőben, épp pasziánszozott vele. Ezek azonban a
szellemvilágból érkező kártyalapok voltak, semmivel sem
valóságosabbak, mint a gazdájuk. Ezért is láthattam sötéten villanó
pillantását az oszlopokba rendezett, áttetsző kártyák mögül.
Ha valaki olyan sokszor kerül szorult helyzetbe miattam, mint
Billy Joe, könnyen elsajátítja ezt a szemrehányó nézést.
– Mi van? – kérdeztem máris védekezőn, összehúzva magamon a
nercbundát, hogy megőrizzem méltóságomat. Tekintve, hogy
mezítláb voltam, szinte teljesen meztelenül és irtózatosan
másnaposan, nem vettem volna rá mérget, hogy sikerrel jártam.
– Lefeküdtél azzal az istenverte vámpírral!
– Én… Honnan tudod?
Billy forgatta a szemét.
– Egyébként is, ha megtettem, ahhoz neked semmi közöd –
tájékoztattam gőgösen. Aztán az összhatást kissé lerombolva
betámolyogtam a fürdőszobába.
Felkapcsoltam a lámpát, de a fény annyira bántotta a szememet,
hogy azonnal el is oltottam. Így viszont az orromig se láttam. Ekkor
azonban Billy kukucskált át a falon, a feje szokás szerint halványan
pislákolt, mint valami groteszk éjszakai jelzőfény egy
gyerekszobában.
 HOLDVADÁSZ 196

– Azt hittem, egy időre hanyagolod ezt a témát – vont kérdőre

vádlón. – Azt mondtad, előbb igazán meg akarod ismerni őt.
Szerintem…
– Ismert valaha valaki valakit is igazán? – vágtam vissza. Oké,
elég bénán, de hát a fejem majd’ széthasadt.
– Édes istenkém – nézett rám Billy viszolyogva. – Ez a pasas
tényleg tudhat valamit az ágyban. Egy éjszaka, és totál bezsongtál.
– Nem igaz!
– De még mennyire! – fonta karba a kezét. – Mit is mondtál
nekem egy perccel azelőtt, hogy elindultatok?
Sóhajtottam, és arra gondoltam, miért van az, hogy amikor kell,
sosem találok aszpirint.
– Tudom, mit mondtam, de…
– De micsoda? Azt mondtad, hogy a biztosnál is biztosabb, tetves-
rohadt biztos, hogy nem hagyod megfektetni magad. Azt is te magad
mondtad, hogy a vámpírok nem olyanok, mint a többi ember. Épp a
kapcsolatotok átértelmezésének kellős közepén vagytok, és ezt
biztosan a megadás, a beleegyezés jelének venné…
– De ez most egészen más volt – közöltem, és hideg vizet
folyattam egy kis kéztörlőre, hogy aztán lüktető szemhéjamra
terítsem. Uramatyám, esküszöm, hogy soha többé nem iszom.
– Á, értem. Akkor milyen is volt?
– Kiléptünk az időből – motyogtam összefüggéstelenül.
Ám ahhoz mégis eléggé érthetően, hogy Billy meghallja.
– Kiléptetek az időből – ismételte, és el kellett ismernem, a
szarkazmus is nagyon jól megy neki.
– Igen.
– És az mit is jelent?
– Azt jelenti, hogy ez nem számított – csattantam fel, aztán
azonnal meg is bántam, mert belém hasított a fájdalom. Morogtam
valami csúnyát, majd a mosdópultra könyököltem, hogy
megtámasszam sajgó koponyámat.
– És ezt ki döntötte el?
– Mi.
– Vajon a „mi” melyik alkotóeleme állt elő ezzel a remek szabad-
kártyás ötlettel?
197 KAREN CHANCE

Nem válaszoltam.
– Aha – mondta Billy. – Ahogy sejtettem.
Elvettem a szemem elől a kendőt, hogy rámeredhessek.
– Nem emlékszem arra, hogy kineveztelek volna a
lelkiismeretemnek.
– Neked nem lelkiismeretre van szükséged, hanem egy kevéske
józan észre! Régebben még szorult beléd valamennyi, emlékszel? Te
meséltél nekem arról, hogy mikre képesek ezek a lények, és…
– Mircea nem csak egy lény.
– Ó, szóval hirtelen már nem is olyan szörnyűséges? Valami nagy
változáson esett át? Azt hiszem, erről lemaradtam.
Hátat fordítottam neki, és kisétáltam a fürdőszobából. Billy fénylő
hátsója a fésülködőasztal fölött lógott ki a falból, mint valami bizarr
trófea. De a dolgok jelenlegi állását tekintve ez a fele még mindig
kellemesebbnek tűnt, mint a másik odaát. Tudtam, hogy ha teli van
indulattal, akár órákon át képes folytatni, és nem éreztem
alkalmasnak magamat az éjszakai vitára. Vagy a reggelire, vagy
bármilyen napszak is legyen éppen. A szobában sötét volt, de a
függönyök mellett a zsalugáterek is be voltak húzva, úgyhogy
fogalmam sem volt arról, hány óra lehet.
– Oké, tehát többé már nem szörny – folytatta Billy kilépve a
falból. – Akkor mostantól hogyan szólítod? Cukorfalat?
Viharmókus? Angyalka?
Hirtelen felrémlett előttem a teljesen meztelen Mircea alakja,
amint a kandalló lángja aranyfénybe burkolja a bőrét, és képez
villódzó glóriát a feje fölött. Nem, ő nem volt angyal, és ezt nagyon
jól tudtam. De függetlenül attól, amit Billy gondolt, az ördögöt sem
róla mintázták. Csupán egyetlen éjszaka volt, és ő is megígérte, hogy
nem lesz semmi jelentősége…
– Minek vagy itt egyáltalán? – kérdeztem válasz helyett. Muszáj
volt támadásba lendülnöm, mert a védekezésem eléggé szánalmasnak
bizonyult. – Megetettelek, mielőtt elindultunk.
– Persze, és engem semmi más nem érdekel, ugye? Már órák óta
itt kellene lenned!
– Igen, jöttem volna, csak… adódott egy kis komplikáció.
 HOLDVADÁSZ 198

– Ez a komplikáció szívta ki a nyakadat, és miatta jársz most

olyan furcsán?
– Ha nem tudnád, nem vagyok börtönben – oktattam ki. – Akkor
jövök és megyek, amikor csak… Hogyhogy kiszívta? – kaptam fel a
fejemet.
Nem szólt semmit, csak a nyakamra mutatott. Kissé lejjebb
húztam a bunda régimódi, vastag gallérját, és közelebb hajoltam a
tükörhöz.
– A rohadék!
– Nem is vetted észre? – hitetlenkedett Billy.
– Nem – fintorodtam el. – És halkabban beszélj.
– Miért? Rajtad kívül nincs itt senki más.
Homlokomat a fésülködőasztal hűvös lapjához nyomtam.
– Az épp elég.
– És mindennek a tetejébe még macskajajod is van – konstatálta.
– A bor miatt. Mindig ezt teszi velem.
– Akkor meg miért ittál?
– Mert azok után, ami este történt velünk, úgy éreztem, hogy
megérdemlem – mormogtam.
Billy sóhajtott, és pár másodperccel később megéreztem hűvös
kezét a tarkómon. Nagyon jó érzés volt.
– Ezúttal mi alakult rosszul?
– Röviden? Minden.
– És hosszabban?
– A hosszú változathoz túl másnapos vagyok.
– Akkor csak címszavakban, oké?
Feltápászkodtam az asztaltól, és kutatni kezdtem a
szekrényemben.
– Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a legendás mázlim családi
vonásnak bizonyult.
– Ajjaj.
Visszamentem a fürdőbe átöltözni, és Billy ezúttal békén hagyott.
Egy öreg, khakiszínű rövidnadrágot vettem fel, amihez több felsőt is
felpróbáltam, majd végül egy narancssárga-fehér csíkos mellett
döntöttem. Puha pamutból készült, garbószerű nyakkal és ujj nélkül.
Általában blézer alatt hordtam, hogy ne kapjak hőgutát az atlantai
199 KAREN CHANCE

nyárban. Egy kicsit puccosnak tűnt a gatyához, de még mindig jobb

volt így, mint tudatni minden szembejövővel, hogy mivel töltöttem
az előző éjszakát.
Most, hogy végre felöltöztem, ráeszméltem, hogy egyáltalán nem
szeretném, ha bárki is szembejönne velem. Leginkább visszabújtam
volna az ágyba. Ásítva botorkáltam be a hálóba.
– Hány óra van?
Billy felpillantott a kártyái mögül.
– Hajnali négy.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és arccal előre ráborultam az
ágyra. Jonas egy órára volt hivatalos hozzám, addig semmilyen
tennivalóm nincs. A semmi pedig pontosan az volt, amivel most
foglalkozni akartam.
– Menj odébb – noszogattam Billyt, mert szokásához híven
elterpeszkedett az ágyon. Vagy öt centivel odébb húzódott. Az
oldalamra fordultam, mert ez egyszerűbb volt, mint tovább folytatni
vele a meddő küzdelmet.
A szobában sötét volt, de az ágyat vízszerűen ringatózó kék-fehér
négyszögek világították meg. Ezek voltak Billy kártyáinak
körvonalai. Néha megmoccantak, ahogy egyik oszlopról áthelyezte
őket a másikra. Összpontosítva, csöndben rakosgatta őket. Legalább
fél percig.
– Nevezheted őt, ahogy akarod, de akkor is csak egy szörny marad
– vette fel a beszélgetés fonalát, mert természetesen még nem végzett
velem. – Mind azok.
– Nem értem, miért gyűlölöd ennyire a vámpírokat – feleltem
álmosan. – Mi rosszat tettek neked?
– Félelmetesek.
– Dehogy.
– Pokolian.
Nem mutattam rá, milyen ironikusan hangzik ez egy olyan fickó
szájából, akit meglátva a legtöbben sikoltozva futnának ki a világból,
mert ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Gyenge fény hatolt be a
hálóba a társalgóból, és pont az ágyra esett, megvilágítva a
levegőben táncoló porszemeket. Egy hatalmas fej kukucskált be az
ajtó mögül.
 HOLDVADÁSZ 200

– Szia – köszönt Marco halkan, mint aki azt hiszi, hogy már el is
aludtam.
– Szia.
– Minden oké?
– Aha.
– Jól szórakoztál?
– Igen.
– Gondoltam – felelte. Az arcát ugyan nem láttam, de a hangjában
önelégültség bujkált.
Egy embertől ugyanez fura lett volna, de a vámpírok
önértékelésének jelentős része a mesterük tetteihez kötődött.
Valahányszor Mircea valami pozitív dolgot könyvelhetett el –
összehozott egy fontos szerződést, elismerésben részesült a
Szenátustól, megdöngette a Pythiát –, azzal a családtagok egója is
nőtt. Vagyis ha egy mestervámpírral randizol, az bizonyos
értelemben olyan, mintha az egész családjával járnál. Így aztán
mindenki kitüntetett érdeklődést mutatott a dolgaid iránt.
Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amikre igyekeztem minél
kevesebbszer gondolni.
– Éhes vagy? – érdeklődött Marco. – Maradt még pizza.
Tudtam, hogy ha még egy falatot magamba tömök, azonnal
szétdurranok.
– Nem, köszi.
– Sört?
– Inkább csak aludnék egyet.
– Aha, az rád fér – mondta, és a hangja elégedettnek tűnt. Az ajtó
becsukódott.
– Á, nem, ez egyáltalán nem félelmetes – jegyezte meg Billy
keserűen.
Felsóhajtottam, és elrendeztem a párnámat, hogy a lehető
legkényelmesebb legyen.
– Ők már csak ilyenek.
– Én pedig ki nem állhatom, hogy ilyenek.
Ez nem volt meglepő. Billy sosem kedvelte a körülöttem
felbukkanó fickókat, no nem mintha olyan sok lett volna belőlük.
Nem féltékenységről volt szó – legalábbis nem a szó klasszikus
201 KAREN CHANCE

értelmében –, inkább valamiféle természetes bizalmatlanság

munkálkodott benne. Azt hiszem, ha valakit zsákba kötve egy
folyóba hajítanak, és hagyják megfulladni, az könnyedén kiválthat
ilyen érzelmeket.
– Te senkit nem kedvelsz.
– Azokat biztosan nem, akik úgy néznek rád, mint ő – felelte
élesen.
– Mármint hogyan?
– Ahogy a tapasztalt hamiskártyások egy fiatal, gazdag ficsúrra.
Azt mondják: itt jön a vacsi – sandított rám. – Nem akarom, hogy
vacsora váljon belőled!
– Nem fog.
– Senkié sem – tette hozzá. – Hidd el, ő sem jobb, mint a többiek.
Mindegyik belőled akar egy darabot.
– Ezt a játékot így játsszák.
– Akkor ez a játék hülyeség – hessegette el ingerült mozdulattal a
kártyáit, melyek azonnal köddé váltak. Csupán egy pislákoló fényt
árasztó felhőpamacs maradt belőlük az ágy felett. A szoba sötétebbé
vált, de ettől nem lett otthonosabb. Időközben minden bizonnyal
kicserélték a betört ablakot, mert a légkondi olyan szorgosan
üzemelt, mintha be akarná hozni a kimaradt időt.
Magamra húztam a takarót.
– Mi a frász bajod van ma? – kérdeztem. Billy képes volt komoly
hisztiket levágni, de olyankor általában nyomósabb oka is volt annál,
mint hogy nem értem haza pizsamaosztásra.
– Én… nem tudom – fordult felém, hogy a szemembe nézzen. A
karimás kalap alatt felsejlő borostás arc vonásai szokatlanul komorak
voltak. – Az utóbbi időben folyton úgy érzem, hogy valami nem
hagy nyugodni. Mintha hangyák szaladgálnának fel-alá a bőröm
alatt.
Nem mondtam semmit, de erővel kellett visszatartanom magamat
attól, hogy a kezemmel végigsimítsak a felkaromon. Pontosan
ugyanezt éreztem én is már napok óta. Nem tudtam behatárolni, hogy
kire vagy mire vonatkozik. Csak egy általános megérzés volt, hogy
valami nagyon nincs rendben. És már azelőtt is éreztem, hogy
megpróbáltak eltenni láb alól.
 HOLDVADÁSZ 202

És éppen ezért esett olyan nehezemre elhagyni azt a meleg

hotelszobát ma reggel. Az elmúlt éjszaka valóban úgy éreztem,
mintha kikerültünk volna az idő sodrásából. Végre egyszer senki
nem loholt a nyomomban, senki nem tört az életemre. Sőt egyáltalán
senki nem is tudta, hogy ki az ördög vagyok. És ez annyira jólesett.
De nem rejtőzhettem el örökre a múltban. És most, hogy
visszatértem a saját időmbe, a bizsergető érzés fokozatosan újra
bekúszott a bőröm alá. Cseppet sem javított a helyzeten, hogy
megtudtam, Billy is ugyanezzel küszködik.
Mennyire kell rosszul állnia a szénánknak ahhoz, hogy már a
szellemek is kikészüljenek?
– Azt hittem, hogy miután az a rohadék Apolló kinyiffant,
megnyugszanak a kedélyek – magyarázta keserűen. – De most
egyáltalán nem úgy tűnik. Ugyanazt érzem, mint régen, amikor Tony
pribékjei túl közel kerültek hozzánk. Ha még Atlantában lennénk,
máris elkezdenélek nógatni, hogy ideje csomagolnod.
– És ha Atlantában lennénk, minden bizonnyal szót is fogadnék
neked – feleltem őszintén. – De nem hiszem, hogy a futás most
hasznos lenne.
– Én nem is a futásról beszélek – legyintett. – Sokan próbáltak
elfutni, mégis elkapták őket. Te azért úsztad meg, mert olyan vagy…
Nem is tudom. Nem az eszes a jó szó…
– Kösz szépen.
– …inkább ügyes, találékony, makacs. És persze átkozottul
szerencsés – sorolta, majd meglátta az arckifejezésemet. – Mi az?
– Semmi, csak épp mostanában mondta nekem valaki szinte
ugyanezt.
Leszámítva azt a részt, hogy ostoba vagyok.
– És mi ezzel a baj?
– Semmi.
Talán csak annyi, hogy nem akartam találékony lenni. Nem
akartam, hogy szükségem legyen az átkozottul nagy szerencsémre.
Csupán aludni akartam, méghozzá sokáig. Aztán felkelni, és csak
lézengeni a lakosztályban. Ja, és rávenni Augustine-t, hogy csipkedje
magát egy kicsit, különben meztelenül fogok megjelenni a
koronázási ünnepségen.
203 KAREN CHANCE

Egyáltalán nem akartam azzal foglalkozni, hogy ezen a héten

éppen ki vagy mi akar eltenni láb alól.
Azt ugyan nem tudtam, mi okozza ezt a kellemetlen érzést, azzal
viszont tisztában voltam, hogy mi nem.
– Ami az istenségeket illeti, annak az ügynek vége – mondtam
Billynek. – Ha nem tudnak visszatérni a Földre, akkor nem
bánthatnak, márpedig erre nincs lehetőségük.
– Olyan biztos vagy te ebben? – kérdezte kétkedőn.
Nem válaszoltam, mert nem voltam biztos. Nem száz százalékig.
Épp elég megdöbbentő volt felfedezni, hogy azok a mítoszok,
melyekről gyermekkoromban hallottam, nagyrészt igazak. Hát még
azt milyen döbbenten vettem tudomásul, hogy néhányan közülük
mind a mai napig élnek, és meglehetősen paprikás hangulatban
vannak. Azt nehezményezték, hogy kiebrudalták őket a Föld nevű
tejjel-mézzel folyó Kánaánból, ahol az emberek szolgamód
kiszolgálták minden kényüket-kedvüket. Ráadásul épp egy közülük
való, bizonyos Artemisz intézte el őket. Az árulóvá lett hölgyemény
összeállt azokkal az emberekkel, akik nem óhajtottak feltétel nélkül
behódolni, és akiknek elegük lett abból, hogy a többi halhatatlan
afféle eldobható tárgyként kezeli a földlakókat. És szép számmal el is
dobták őket.
Így aztán Artemisz az embereknek adományozta az ouroboros
varázslatot, mely egy csapásra megoldotta a problémát. Segítségével
az istenségeket száműzhették otthonukba, és egyben azt is
biztosították, hogy ne is térhessenek vissza kedvenc játszóterükre. Az
Ezüst Kör, mely nevét is Artemisz szent színéről kapta, és jelképül az
őt megtestesítő holdat választotta, azért jött létre, hogy biztosítsa a
gát fenntartásához szükséges mágikus energiát.
És mind a mai napig, azaz több évezred óta szorgalmasan végzik
ezt a munkát. Csakhogy ma már senki sem gondolja úgy, hogy a Kör
vagy a varázslat tökéletes biztonságot nyújtana. Azóta egész biztosan
nem, hogy az egyik önmagát istennek kikiáltó lény alig egy hónapja
módot talált a visszatérésre.
Szerencsére a látogatása nem nyúlt hosszúra a Földön.
– Apolló is eljutott ide – idézte fel Billy, mintha a gondolataimban
olvasna.
 HOLDVADÁSZ 204

– És meg is halt – vágtam rá gyorsan.

– Igen – mondta, majd elhallgatott, én pedig hátat fordítottam
neki, jelezvén, hogy a beszélgetésnek vége.
Meglepően könnyen jött az álom. Az ágy különlegesen puha volt,
épp olyan, amilyennek én szeretem. A matracot és a paplant is
kacsatollal töltötték meg. Mivel mindkettő kellően melegített, a
takaró általában a padlón végezte. Most azonban tökéletesnek
éreztem. Máris kezdtem ellazulni, mind mélyebbre süllyedtem a
kellemes puhaságban és lágyságban. Már sodródtam is…
– Mit gondolsz, ők hová kerülnek azután, hogy meghaltak?
Billy hangja visszarángatott az éberségbe, ami nagyon nem volt
ínyemre. Elfordítottam a fejem, hogy lesújtó pillantást vethessek rá.
A hátán feküdt, kezét a feje alá tette, és csak bámult fel a plafonra,
ahol kirajzolódtak saját fénylő szellemalakjának körvonalai.
– Kik kerülnek hová?
– Azok az istenek – nézett rám. – Nekik is kerülniük kell
valahová. Mindenkinek ez a sorsa.
– Nem tudom – mondtam, de reméltem, hogy valami egészen
ocsmány hely a végállomás. – Miért?
– Csak eszembe jutott az a valami, ami megszállt téged. Nem
démon volt, se nem vérfarkas, ember vagy tünde, igaz?
– Még mindig az utóbbi a legesélyesebb.
– De még senkiről sem hallottunk az erdők népe között, aki képes
lenne erre, igaz?
– Igen.
– Akkor mit szólnál egy istenséghez? – gesztikulált Billy kéklő
árnyakat festve a falra. – Ők meg tudnak szállni másokat, nem? A
régi legendák erről tanúskodnak.
Fújtattam egyet. Ennyit az alvásról.
– Apolló halott! – közöltem ingerülten. – Ő már nem tud
megszállni senkit.
– Én is halott vagyok, és rendszeresen megszállom az embereket.
– Te szellem vagy.
– Na és? Talán most már ő is. Te megölted őt…
– És visszajár, hogy kísértsen engem? – kérdeztem hitetlenkedve.
205 KAREN CHANCE

– Tudom, hogy eléggé vad ötlet – vont vállat –, de ahhoz képest,

ami az utóbbi időben történt veled…
A fejemre szorítottam a párnát. Ma éjjel semmi kedvem nem volt
ahhoz, hogy ezt hallgassam. Igaz, máskor sem.
– Értem, hogy most nem akarsz ezzel foglalkozni – folytatta Billy
türelmetlenül –, de mégiscsak jó lenne rájönni…
– Nem Apolló volt – hallottam a saját fojtott hangomat a párna
alatt.
– Honnan tudod?
– Mert ő nem várt volna ilyen sokáig azzal, hogy megtámadjon.
– Lehet, hogy tanult a legutóbbi esetből. Alábecsülte az erődet, és
meg is lett az eredménye. Lehúztad őt egy metafizikai klotyóbán.
– De nem is volt több látomásom…
– Talán rájött, hogy kémkedsz utána, és valahogy blokkolta a
látomásaidat. Végül is ő volt a hatalmad forrása, vagy nem? Akkor
biztos arra is képes…
– De ő nem ember volt – folytattam a párnától megszabadulva,
mert nyilvánvaló volt, hogy Billy addig nem hagy nyugtot, amíg le
nem zárjuk a témát. – És aki nem ember, az után nem marad hátra
szellem.
– Már amennyire tudjuk.
– Mondd csak, te másfél évszázad alatt hány olyan szellemmel
találkoztál, aki nem emberből lett azzá?
– Eggyel sem. De most istenségekről beszélünk. Ki tudja, hogy ők
mire képesek.
– Erre biztosan nem. És akármi is volt bennem, a hideg vas
kikergette onnan. Gondolod, egy istenre lehetne hatni ilyesmivel?
– Az lehet, hogy csak véletlen egybeesés volt – makacskodott
Billy. – Pritkin maga is mondta, hogy…
– Elegem van abból, hogy kihallgatod a beszélgetéseimet! És az a
valami nem is értett a nyelvünkön. Alig tudtam kommunikálni vele.
Ezen elgondolkodott egy percig.
– Talán csak elfelejtette.
– Persze. Utána meg csak úgy tollakat növesztett.
– A francba!
– Ezt meg mire mondtad? – néztem rá, mire csak vigyorgott.
 HOLDVADÁSZ 206

– Pedig olyan szépen felépített elmélet volt, ezt el kell ismerned.

Nem éreztem úgy, hogy bármit is el kéne ismernem.
– Figyelj, az istenségek elmentek. Vége, kaput, ennyi. Oké?
– Jól van, ne jártasd annyit a szád, meggyőztél – emelte fel
megadóan a kezét.
– Szépen felépített elmélet, mi? – morogtam, majd hozzávágtam a
párnámat.
Persze feleslegesen erőlködtem, hisz Billy eltűnt, mielőtt a párna
földet ért volna. A nevetése néhány pillanatig még betöltötte a
szobát. Ez volt az utolsó, amit hallottam, aztán elragadott az álom.
 17

Valamikor délután botorkáltam ki a nappaliba ásítozva és a túl sok

alvástól bedagadt szemmel. Marco épp akkor jött be a társalgóból.
Legalábbis feltételeztem, hogy Marco az. Nehéz volt megítélnem,
mert bár a magasság és a testfelépítés stimmelt, az arcát teljesen
eltakarták a virágok.
– Hahó – mondtam, amikor egy gyönyörű vörös rózsa hullott ki az
irdatlan nagy halomból, hogy aztán egyenesen a lábam előtt
landoljon.
– Szia – felelt Marco hangján a virágkazal, majd folytatta útját a
lakosztály bejárata felé. – Kinyitnád nekem az ajtót?
Kinyitottam.
– Mit művelsz?
– Kiviszem a szemetet.
Odaoldalazott a lifthez, és megnyomta a gombot. Útközben
mindenfelé virágokat és szirmokat hullajtott el. Az egyik csokorhoz
egy kis kártya is tartozott. Felvettem, és kinyitottam. Cassandra
Palmer. Összevontam a szemöldökömet.
– Marco.
– Hm?
– Te kidobod a virágaimat?
– Aha.
– De miért?
– Nézz csak be a társalgóba.
Mielőtt mást is mondhatott volna, megérkezett a felvonó, és egy
férfi szállt ki belőle. Kék öltönyt, csillogó fekete cipőt viselt, és egy
újabb rózsacsokor volt nála.
 HOLDVADÁSZ 208

– Köszönöm – kapta ki a kezéből Marco a bokrétát, és már be is

lépett a liftbe.
– Hé!
Az ajtó becsukódott, mielőtt még az új jövevény visszaszerezhette
volna a rózsáit.
– Istenverte vámpírok – morogta fennhangon, majd megfordult, és
szembetalálta magát a három testőrrel, akik a lakosztály nyitott
ajtajából szemlélték.
A férfinak a maradék szín is eltűnt az arcáról, ami amúgy sem volt
sok, tekintve, hogy egy átlagosan kellemes külsejű, fehér bőrű, szőke
fickóról beszélünk. A vámpírok kiléptek a szűk folyosóra, és
körbevették, mint cápák az áldozatukat.
– A legutóbbi nekem jobban tetszett – közölte az egyik. – Ez
olyan satnya.
– Kérlek, mondd, hogy nem ez a legjobb öltönyöd – fűzte hozzá a
másik, leplezetlen undorral szemlélve a hajszálcsíkos darabot. –
Erről harsog, hogy százkilencvenkilenc dollár kilencvenöt volt.
– Ja, és járt hozzá egy grátiszing – tett rá egy lapáttal a harmadik,
majd mind felnevettek.
A fickó elvörösödött, de nem tágított.
– Nézzétek, nekem most találkozóm van… – kezdte, majd
megpillantott engem, és az arca kissé felderült. – Á, ön biztosan…
– Most épp nem ér rá beszélgetni veled – karolt belé az egyik
vámpír, hogy a felvonó felé irányítsa.
– Vedd le rólam a kezedet, vámpír! – csattant fel a férfi, lerázva
magáról a szorítást. – Majd ő elküld, ha most nem ér rá.
– Nézzenek oda, milyen felpaprikázott.
– Mi folyik itt? – szóltam közbe.
A férfi – akiről feltételeztem, hogy mágus lehet – előrelépett, és
felém nyújtotta a kezét. A kézben egy doboz volt. A dobozban
cukorkák, legalábbis a tetején lévő kép erre engedett következtetni.
– Ez az öné – közölte a pasas, aki szemlátomást büszke volt arra,
hogy az ajándék egy részét sikerült megmentenie.
– Izé, köszönöm.
Kicsit megigazgatta a ruháját.
209 KAREN CHANCE

– Nem tudom, miként szólíthatom önt – vágott bele. – A Lady

Cassandra igazából még nem használható, csak a ceremónia után, és
amúgy is túl hivatalosan hangzana. A Miss Palmer már egy fokkal
jobb lenne. Vagy azt szeretné, ha Cassie-nek hívnám?
– Azt szeretném, ha elárulná, hogy ön kicsoda.
A férfi pislogott egyet.
– David Dryden.
Csak néztem rá bután.
– Az egyórás – magyarázta.
– Az egyórás micsoda?
– Randi – szólt közbe a harmadik vámpír vigyorogva.
– De… miért? – kérdeztem teljesen összezavarodva.
– Hát, tudja… – motyogta a mágus, aki hirtelen egészen
elanyátlanodottnak tűnt. – A szokásos.
– Hé, srácok, azt hiszem, komoly versenytárs akadt – jelentette ki
a barna hajú vámpír.
– Egy igazi nagypályás – bólogatott a másik.
– Nem tudna csinálni velük valamit? – kérdezte tőlem a mágus
ingerülten, épp amikor csengetés jelezte, hogy a lift megérkezett.
– Nekik az a dolguk, hogy itt legyenek – mutattam rá.
– Ahogy nekem is! A lordprotektor küldött.
A lordprotektor és egyedülálló frizurája épp akkor kecmergett ki a
liftből.
– Á, Dryden, édes fiam! Hát itt vagy – köszöntötte Jonas széles
mosollyal a mágust, majd odahajolt hozzá, hogy lesöpörjön egy
szinte láthatatlan porszemet a zakójáról. – Szóval már
megismerkedtél az új Pythiánkkal.
– Épp próbálnék – mondta Dryden felbőszülten.
– Jonas, válthatnánk néhány szót? – kérdeztem egész lágyan.
– Hát hogyne, kedveském, mi az, hogy! Hisz épp ezért jöttem.
– Hallhatnánk még egyszer azt a szuper csajozós dumát? –
hallottam magam mögött az egyik vámpírt. – Szeretném leírni
magamnak. Valami olyasmi volt, hogy „a szokásos”?
– Menj a pokolba! – ajánlotta neki a mágus.
Elindultam Jonasszal a lakosztályba, de a társalgó előtt
megtorpantam. A helyiség most inkább egy melegházra hasonlított.
 HOLDVADÁSZ 210

Vagy négytucatnyi vázában sorakoztak a vágott virágok, csokrok, és

akkor a cserepes növényekről még nem is beszéltünk.
– Jonas – néztem rá összeszűkült szemmel. – Ez meg mi?
– A választási lehetőségek tárháza, kedveském – vágta rá
elégedetten szemlélve a kiállítást. – Mindig jó, ha van miből
választani.
– Az is jó lenne, ha maradt volna egy kis hely, ahova leülhetnénk.
Egyébként meg ezt már túltárgyaltuk.
– Valóban? – kérdezte bizonytalanul.
– Igen, valóban. És azt ígérted…
– Nem ígértem semmit.
– Jonas!
Engesztelően tárta szét a karját.
– Hidd el nekem, szinte alig van részem ebben az egészben…
– Akkor meg mi…
– Niall műve. Minden bizonnyal izé… felzaklatta az a sivatagos
eset. Még időben visszaért ahhoz, hogy az Orákulum mai számában
elhelyezzen egy kis szösszenetet a facér Pythiáról, és hát…
– És hát?
– Tudod, a sajtó ereje – magyarázta a kezemet paskolgatva. – De
ne aggódj, egy-két hét, és mintha mi sem történt volna.
– Egy hét? – néztem körül a szobában. Már most is virágboltot
nyithattam volna. Tüsszentettem.
– Olyan a szag, mintha egy New Orleans-i kupiban lennénk –
méltatlankodott Marco, és kezembe nyomott egy zsebkendőt, amit
hálásan elfogadtam.
– És te honnan tudod ezt?
Nem válaszolt, csak felhúzta a szemöldökét, majd összenyalábolt
egy újabb adag virágot.
– Ha ezzel végeztem, megyek aludni – közölte végül Jonas felé
sandítva. – Itt amúgy is kezd abszurddá válni a helyzet.
– Nem kezd, már rég az.
Marco rám vigyorgott, és elsasszézott a virágokkal.
Tüsszentettem.
– Esetleg a mai órát tarthatnánk a nappaliban – javasoltam
könnyező szememet törölgetve.
211 KAREN CHANCE

– Ó, akár ki is hagyhatjuk a mai napot – ajánlotta Jonas

készségesen.
– Nem, nem kell kihagynunk. Úgysem fogok randizni… azzal… a
fickóval – szipogtam, és megpróbáltam felidézni a mágus nevét, de
sikertelenül.
Jonas végigmérte az udvarlójelöltet, aki a konyhaajtóban állt, és
pont olyan képet vágott, mint amire számítani lehetett.
– Miért? Mi bajod van vele?
A mágus összerezzent, én pedig sóhajtottam.
– Semmi.
– Hát akkor talán egy estebéd…
– Nem!
– Egy tea?
– Jonas!
Felsóhajtott, és feladta.
– Pedig olyan jóképű fiú… Igen kiváló családból… – motyogta,
miközben kilépett a nappaliba.
Kifújtam az orromat, és követtem. Kis híján nekimentem egy
régimódi iskolai táblának, ami szinte minden helyet elfoglalt a
kanapé mellett. Bután pislogtam rá, mert egy fél perccel korábban
még nyoma sem volt.
– Nos, ebben az esetben talán segítenél pár kisebb ügy
elrendezésében – kezdte Jonas a kabátzsebeiben kutatva valami után.
– Agnesszel is mindig így csináltuk. Csütörtökönként együtt
teáztunk, és átbeszéltük a mágiahasználók közösségeiben történteket,
hátha ő látott valami érdekeset.
– Én semmit nem láttam mostanában – jelentettem ki még mindig
gyanúsan szemlélve a táblát. Kicsit meg is böktem, de szilárd
anyagból volt.
– Épp erről van szó – folytatta Jonas. – Agnesnek is voltak ilyen
időszakai, meg olyanok is, amikor sok látomása akadt, de mind
teljesen független attól, amit mi tudni szerettünk volna. Ha azonban
rendszeresen szóba hoztuk az ügyeket, az segített abban, hogy a
helyes mederbe terelje az energiáit. Arra gondoltam, veled is
megpróbálhatnánk ugyanezt.
– Rendben – kerültem meg óvatosan a kanapét.
 HOLDVADÁSZ 212

– Jól van, ez remek – forgatta ki Jonas egymás után a zsebeit, míg

végül úgy nézett ki, mintha sok kis szürke nyelvecske lógna ki a
kabátjából. De úgy tűnt, nem találta meg, amit keresett, mert egy
színpadias kézmozdulat után egy kis csomagot halászott elő a
levegőből.
Csak bámultam rá, mert ilyet még sehol nem láttam, persze a tévét
kivéve. Most viszont nem valami nagy kézügyességet igénylő
bűvészmutatvány következett, és ezt az is alátámasztotta, hogy Jonas
komolyan megküzdött a celofáncsomagolással.
– Arra már rájöttem, hogy a látomások nem jönnek
megrendelésre, amikor kívánjuk – szónokolt még mindig a
csomaggal babrálva.
– Az meg mi? – érdeklődtem, mire felnézett rám vastag
szemüveglencséje mögül.
– Micsoda?
– Hát az – mutattam rá a csomagra.
Jonas a tekintetével követte az ujjamat.
– Hogy ez?
– Igen, az. Mi van benne?
– Kréta.
– Kréta?
– Igen.
– Minek?
– Hát a táblához – felelte kissé értetlenkedve.
– De… honnan szerezted?
– Mit szereztem honnan?
– A krétát!
Jonas homlokán ráncok jelentek meg.
– A Rymantől. Náluk most akciós.
Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de aztán
visszaszívtam. Ezt nem fogom végigcsinálni. Már megint. Ma
biztosan nem. Leültem a kanapéra, és keresztbe tettem a lábamat.
– Értem.
Jonas egy pillanatig úgy méregetett, mintha én lennék az, aki
furán viselkedik. De végül ő sem mondott semmit. Kihalászott egy
213 KAREN CHANCE

krétát a dobozból, és írni kezdett vele a táblára. Egészen úgy festett,

mint valami félőrült szórakozott professzor.
– Nos, ahogy az előbb mondtam, a látomások kissé…
kiszámíthatatlanok. Agnes gyakran úgy jellemezte őket, hogy
összefüggő kép helyett inkább egy kirakós játék darabkáit látja,
melyek önmagukban sokszor értelmezhetetlenek, zavarosak. Te is
így látod?
– Találkoztam már mindkét fajtával – vontam meg a vállamat. –
De ezek az összevissza látomások a legidegesítőbbek.
– Ő is ezt mondta – bólintott. – Meg hogy a legtöbbet az segített,
ha talált egy kiindulási pontot, amire felfűzhette mindazt, amit látott.
Ha a kirakós egyetlen darabkájára tudott koncentrálni, a hozzá
kapcsolódó elemek gyakran maguktól összeálltak.
– Oké, és mit szeretnél, ma melyik kirakós darabjára
összpontosítsak?
– Arra, amin már eléggé régóta munkálkodom. Sőt érdekes
kutatásokat is végeztem a…
Elhallgatott, mert észrevett valamit a hátam mögött.
Megfordultam, és megláttam a mágust, amint bekukucskál a szobába.
Felváltva pislogott felém és Jonas felé.
– Izé, én csak érdeklődnék…
– Ja, nem, azon már túlvagyunk – mondta Jonas.
A férfi egy pillanatig fura arckifejezéssel meredt rá, majd úgy
döntött, inkább velem próbál kommunikálni.
– Akkor együtt ebédelünk?
– Nem.
– Vacsora?
– Nem.
– Csak mert… még nem ettem.
Értetlenül néztem rá.
– Visszakaphatnám a csokoládémat? – kérdezte kis várakozás
után.
Némán átadtam neki a dobozt, ő pedig eltűnt a tábla túloldalán.
– Hol is tartottunk? – pislantott rám Jonas.
– Halvány gőzöm sincs.
Elgondolkodott egy percre.
 HOLDVADÁSZ 214

– Á, igen. Az ősi skandináv mítoszokkal kapcsolatos

kutatásaimról kezdtem beszélni. Elolvastad már a Norse mitológiát?
– Hát nem.
– Pedig tetszenének neked a történetek, Cassie – mutatott rám a
kezében tartott krétával. – Teli vannak szexszel és erőszakkal.
Összevontam a szemöldökömet.
– Miért gondolod, hogy emiatt…
– És sokban hasonlítanak a látomásokra is, már amennyiben egy
kirakós játék elemeiként is tekinthetünk rájuk. Nem feltétlenül a
leghasznosabb darabkák, nem is biztos, hogy megfelelő sorrendben
érkeznek vagy hogy kellő hangsúlyt kapnak, de akkor is
felhasználhatók. A mi dolgunk pedig az, hogy megfejtsük az
üzenetüket.
– De minek a darabkái? – kérdeztem, mert lövésem sem volt, hová
akar kilyukadni.
– A jelenlegi helyzetünknek, ha jól sejtem. Nemrégiben
meggyőződhettünk arról, hogy a világ ősi mítoszai közül nagyon sok
valós alapokon nyugszik. Itt van rögtön az ouroboros legendája.
– Az ouroboros – ismételtem halkan. Artemisz védelmező
varázslata nem tartozott a kedvenc beszédtémáim közé.
– Igen. A világ legtöbb ősi kultúrájához hasonlóan a
skandinávoknak is van egy legendájuk a saját farkába harapó óriási
kígyóról, mely ezáltal valami módon megvédelmezi az egész
bolygót. A kígyó neve náluk Jörmungandr, Loki isten három
gyermekének egyike, aki képes volt felvenni egy hüllő alakját.
Oldalra lépett, hogy lássam, amit a táblára rajzolt. Igaz, ez sem
segített sokat, mivel nem láttam mást, mint egy kilapított focilabdát
szemekkel. Vagy esetleg valami deformált tintahalat…
– A legenda szerint Jörmungandr az idők során olyan nagyra nőtt,
hogy körbeérte a Földet, és még így is meg tudta harapni a saját
farkát. Ily módon most ő tartja össze a planétát, és ha egyszer
elengedi a farkát, minden széthullik.
Egy vonalat húzott a tábla tetejénél, és a Loki nevet írta fel rá.
Aztán három ágat rajzolt belőle lefelé, mint valami családfa. A
leeresztett focilabda az egyik ág végére került. Jonas segítőkészen
aláhúzta az ábrát.
215 KAREN CHANCE

– Az ott a Föld? – kérdeztem a biztonság kedvéért.

– Igen.
– És ami körülötte van, az meg ez a Jör… akárki?
– Igen – mondta méltatlankodva. – Miért, nem látszik?
– Nem igazán.
Előrehajolt, és igazított valamit a rajzon.
– Most jobb?
Nem találtam semmi különbséget, de aztán alaposabban
megnéztem, és láttam, hogy a szemmel rendelkező valaminek most
már aprócska, villás nyelve is van.
– Jonas…
– Nos, az északi mítosszal kapcsolatban nem is az a legérdekesebb
– magyarázta tovább –, hogy mennyiben különbözik a többitől,
hanem hogy mennyivel több azoknál.
Egy rövid vonalat húzott a labdától lefelé, és egy nevet firkantott
oda, majd várakozó tekintettel nézett rám.
– Thor? – találgattam, mert Jonas kézírása semmivel sem volt
szebb, mint a rajzai.
– Igen.
– A villámlás istene, a nagydarab muksó a kalapáccsal?
– Olyasmi. És Jörmungandr ősellensége. A legenda szerint a
Ragnarök idején… – lendült bele, majd meglátta az arckifejezésemet.
– Ez a kifejezés annyit tesz, hogy az istenek alkonya. Az a nagy
háború, amely a Föld sorsáról dönt.
Bólintottam, mert szerettem volna, ha mielőbb a lényegre tér.
– Tehát a legenda úgy tartja, hogy a Ragnarök idején Thor
győzelmet arat Jörmungandr felett, ám röviddel ezt követően ő maga
is meghal – ecsetelte tovább. Úgy tűnt, ennyi volt a történet, mert
ezután csak állt, majd enyhén előre-hátra billegett, és az arcáról csak
úgy sugárzott az elégedettség.
– Még mindig várom a történet csattanóját – ismertem el néhány
másodperces várakozás után.
– Hát nem látod? – pislogott rám. – Pontosan ez az, amit nemrég
átéltünk. Az ouroboros varázslatot legyőzték, ami lehetővé tette,
hogy az egyik régi istenség visszatérjen, ám szinte rögvest ezután
neki is vége lett.
 HOLDVADÁSZ 216

– De ő Apolló volt – mutattam rá, és máris éreztem, hogy egy

hatalmas kő húzza lefelé a gyomromat. Ha ugyanis volt valami,
amiről még az ouroborosnál is kevésbé szerettem diskurálni, akkor
az a lény volt az, aki kijátszotta a varázslatot.
Apolló volt a forrása annak a hatalomnak, mely az én posztommal
járt. Eredetileg a delphoi jósda papnőinek adományozta, hogy általuk
rajta tarthassa a szemét az áruló embereken. Amikor az ouroboros
ereje száműzte őt és társait, ez az erő itt maradt, és a Pythiák hosszú
sorához kötődött, akik folytatták munkájukat. Csakhogy ők már a
Kör nevében cselekedtek, vagyis épp azokhoz tartoztak, akiket
Apolló a leginkább gyűlölt.
Legalábbis így volt ez mindaddig, amíg én a színre nem léptem.
Apolló akkor úgy érezte, eljött az ő ideje, amikor egy tudatlan
zöldfülű örökölte meg a Pythia hatalmát a Kör által gondosan
felkészített és beavatott jelöltek egyike helyett. Engem akart
felhasználni arra, hogy visszaállítsam az istenségek és rabszolgák
számára dicsőséges kort azáltal, hogy segítek neki ledönteni a Föld
felé vezető úton tornyosuló akadályokat.
Nem mondhatnám, hogy túlságosan megértő volt, amikor
visszautasítottam.
Kettőnk párharcából végül én kerültem ki győztesen, bár még
mindig nem tudtam pontosan, hogy ez miként történhetett meg.
Erősen gyanítottam, hogy piszok nagy adag mázli kellett hozzá. Ami
engem illet, boldogan leéltem volna az életemet anélkül, hogy még
egyszer hallanom kelljen ezt a nevet.
– Tudod, ez valóban érdekes – mondta Jonas. – De persze a
skandináv istenek közül nagyon soknak megvan a párja más népek
mitológiájában is, akár Írországról, akár Indiáról vagy akár még
távolibb tájakról beszélünk. A nevek nyilván változnak, de
lényegében ugyanazokról az entitásokról beszélünk ugyanazokkal a
képességekkel, és sok esetben ugyanazokkal a szimbólumokkal is.
– Komolyan? – kérdeztem, arra várva, hogy bevigye a találatot.
Éreztem, hogy már nem várat magára sokáig.
– Ó, hogyne. Vegyük például Thort. Ahogy te is mondtad,
leginkább a mennydörgés isteneként volt ismert. De talán a
figyelmedbe ajánlhatom azt a tényt, hogy amikor éhínség
217 KAREN CHANCE

fenyegetett, Skandinávia népei Thorhoz imádkoztak a gazdag

termésért. Ezt a szerepet hagyományosan a nap istene szokta
betölteni, nem? És az is érdekes adalék, hogy a világ számos táján a
napistent jellemzően bárddal a kezében ábrázolták, ami eléggé
hasonlatos Thor híres pörölyére. Egyes tudósok azt állítják, hogy
egyenes fejlődési kapcsolat áll fenn közöttük.
– És ennek mi köze van ahhoz, hogy…
– Ráadásul a legendákból tudjuk azt is, hogy az Apolló szekerét
húzó négy ló közül az egyik neve Villám, a másik Mennydörgés volt.
És Apolló maga is használta a villámot és a mennydörgést, mármint
a természeti elemeket, nem a lovakat, hogy elűzze a gallokat, akik a
delphoi szentélyt akarták kifosztani.
– Jó, oké, de…
– Az ősi gallok számára a mennydörgés és a nap istene egy és
ugyanazon személy volt – folytatta rendíthetetlenül, sőt most lendült
csak bele igazán. – Franciaországban találtak olyan képeket,
melyeken egy isten egyik kezét egy keréken pihenteti, ami a napot
jelképezte, a másik kezében pedig egy villámot tart. A szláv
mitológia mennydörgésistene, Perun tiszteletére pedig tölgyfát
égettek.
– Tölgyfát?
– A görögöknél a tölgy a napistennek szentelt fa volt.
A táblára meredtem, és a kellemetlen, gyomromat szorító érzés
csak még erősebbé vált. Nyeltem egyet.
– Vagyis most azt akarod mondani, hogy…
– És a hindu istenről, Indráról még nem is beszéltem. Korai
ábrázolásokon a napisten jellegzetes vonásait viseli, aranyló szekéren
szeli át az eget, hogy elhozza a földre a hajnalt. Mégis inkább a
mennydörgés isteneként vált ismertté, a fegyvere pedig nem más,
mint a vajra, vagyis egy villám.
– Jonas…
– És ott van még a tény, hogy Thor otthona a keleti Jotunheim
volt, ami ismét a felkelő naphoz köti…
– Jonas! – csendült fel Pritkin hangja.
Felkaptam a fejem, és megláttam, amint az előtérből nyíló ajtóban
áll. Karját összefonta maga előtt, zöld szeme összeszűkült, ahogy
 HOLDVADÁSZ 218

nézett bennünket. Valamilyen okból kifolyólag elég sápadtnak tűnt,

és szokásos feszes tartása helyett a falnak dőlve állt. De életben volt,
még ha kissé megviseltnek is látszott, és talán soha nem örültem neki
ennyire.
– Hogy? Mi? – pislogott felé Jonas.
– Azt akarod mondani mindezzel, hogy Thor és Apolló két név,
ami ugyanazt a személyt takarja?
– Nos, igen – felelte Jonas, mintha ez teljesen magától értetődő
lett volna. – És miután erre rájöttem, természetesen azon kezdtem
töprengeni…
Pritkinnel együtt egy hosszú percen át csak bámulták a táblát.
– De min? – törtem ki végül, mire Jonas rám nézett.
– Természetesen azon, hogy ami most folyik, az vajon maga a
Ragnarök?
 18

– Lélegezz – kérte Pritkin, és én próbáltam, de valahogy sokkal

nehezebben ment, mint általában.
– Ez csupán egy elmélet – mondta Jonas a konyhában matatva.
Ide vonultunk át a bejelentése után, mert épp teára vágyott. Személy
szerint úgy éreztem, a tea most nem fogja megoldani minden
gondunkat.
– Még ha el is fogadjuk, hogy Thor azonos lenne Apollóval –
vette át tőle a szót Pritkin –, amit mellesleg számos szakértő cáfol…
– Ez igaz – erősítette meg Jonas. – Tényleg így van.
– …akkor is fennmarad a tény, hogy a szóban forgó lény halott.
Bármi is volt a neve, már nem létezik.
– Ez is teljes mértékben igaz – biccentett nagyot együtt érzőén
Jonas és hajkoronája.
– Akkor meg miért hoztad fel? – kérdeztem elég éles hangon.
– Miért? Hát természetesen a többiek miatt.
Pritkinnel egymásra néztünk, miközben Jonas sorra nyitogatta ki a
konyhaszekrény ajtajait. Egy pillanatra megállt az egyiknél, amelybe
egy villa fúródott bele jó mélyen, de aztán nem szólt semmit.
– Nincs teátok? – kérdezte végül olyan hangon, mintha ezt fel sem
tételezte volna.
– Nincs.
– Semennyi sem? – pislogott.
– Ott van – bökött Pritkin az egyik alsó szekrény irányába.
– Á, remek – mondta Jonas óriási megkönnyebbüléssel a
hangjában, mintha épp egy katasztrófát hárítottunk volna el.
Kezdtem azon gondolkodni, vajon én őrültem-e meg.
 HOLDVADÁSZ 220

Egy kis idő után megköszörültem a torkomat.

– Milyen többiek? – kérdeztem Jonastól, aki a Pritkintől kapott
dobozok között válogatott.
– Hogy? Ja, hát a két másik istenről beszéltem – felelt rám se
nézve. – Á, Nuwara Eliya. Ez már igen!
– Nuwara Eliya egy isten? – kérdeztem bizonytalanul, mire furán
nézett rám.
– Nem. Egy város Srí Lankán.
Csak meredtem rá.
– Ahol teát termesztenek. Nagyon jó teájuk van.
Pritkin nehéz kezét éreztem a vállamon, és épp jókor jött.
Felteszem, nem vetett volna túl jó fényt rám, ha néhány nappal a
koronázás előtt megfojtom az Ezüst Kör vezetőjét. Bár a
megítélésemen talán már ez sem rontott volna.
– Ki az a másik két isten? – kérdezte gyorsan Pritkin.
– Ó, még nem említettem volna? Pedig pont itt kezd érdekessé
válni a történet. A mítoszok szerint a Ragnarök három nagy isten
pusztulását hozza: ők Thor, Tyr és Odin. A legenda szerint a
háborúnak csak akkor lesz vége, ha mindhárman halottak. Ráadásul
Loki három gyermeke lesz az, aki végez velük.
– Vagyis?
– Nincs tovább, eddig jutottam – töltött meg Jonas egy kancsót
vízzel. – A többiben nem vagyok biztos, bár néhány apró nyomot
találtam, ami hasznos lehet. Loki első gyermeke Jörmungandr volt,
akiről már tudjuk, hogy az ouroboros varázslatot testesítette meg. A
kígyó szállt szembe Thorral, avagy Apollóval, ha úgy jobban tetszik.
Az istenség legyőzte a varázslatot, de hamarosan neki is befellegzett.
Ez az, amin természetesen már túlvagyunk.
– Természetesen – mondtam elfúló hangon.
– Loki második utóda Hél volt – folytatta Jonas. Átnyúlt a
konyhapulton, hogy felrajzoljon valamit a korábban odaállított
táblára. A kép egy elfuserált vigyorgó szájnak, esetleg egy csámpás
banánnak tűnt. – Hélt Odin hajította le az alvilágba, ahol ő lett a halál
istennője.
– Te most a pokolról beszélsz? – kérdeztem vissza. – Oda került
Hél?
221 KAREN CHANCE

– Igen, erről van szó. A mítosz szerint ő uralkodott a pokol kilenc

területe felett.
– Kilenc?
– Igen, éppúgy, mint a kilenc bugyor Dante Poklában. Hát nem
lenyűgöző, hogy ezek a legendák hány rétegben…
– Jonas – figyelmeztette ezúttal Pritkin.
– Ja, igen. Tehát ő uralkodott az alvilágban, és a világok közti
átjárókat is ellenőrzése alatt tartotta. Elég befolyásos figura volt.
– Akárcsak a görög mitológiában Perszephoné – egészítette ki
Pritkin.
– Nem, nem teljesen – dörgölte meg Jonas az orrát. – Perszephoné
is az alvilág királynéja lett ugyan, de csupán azért, mert frigyre lépett
Hádésszal, aki már azelőtt is a pokol ura volt. Hél viszont a saját
jogán lett királynő. Azon szűz istennők hosszú sorába tartozott,
akikkel lépten-nyomon találkozhatunk a különféle mitológiai
szövegekben. Ők voltak azok, akik sosem függtek a férfiak
akaratától. Ezért is mondom azt, hogy Perszephoné nem illik bele
ebbe a képbe. És persze az ő szimbóluma nem is a hold volt.
– Hél jelképe viszont a hold, igaz? – kérdeztem, ráérezve, hogy
mit is akart jelenteni az a banán.
– Igen, legalábbis annak a sötét fele. Merthogy ő…
– A sötét fele?
Lehetett valami a hangomban, mert Jonas gyorsan felém fordította
a fejét.
– Igen. Miért?
– Talán semmiség – mondtam, és azt kívántam, bárcsak tartottam
volna a számat. Nem rajongtam az ötletért, hogy beszámoljak
Jonasnak a kis játékszeremről, de mivel csak állt és nézett rám
kérdőn, rájöttem, hogy már nincs más választásom. – Csak van egy
pakli tarot-kártyám, és…
– Láttál valamit?
– Nem, mármint nem volt látomásom, vagy ilyesmi, semmi
mágikus dolog.
– Már megbocsáss, kedveském, egy tarot-kártya a Pythia kezében
igenis mágikus dolog. De még mennyire. Mit láttál?
 HOLDVADÁSZ 222

– Először is, ez nem egy sima pakli – magyaráztam kelletlenül. –

Nem is kellett terítenem, csak egy lap jelent meg.
– A Hold, ha jól sejtem.
– A fordított Hold.
– Á – mondta Jonas, majd lassan leült.
– De, mint mondtam, lehet, hogy semmi jelentősége…
– Ó, én egyáltalán nem lennék biztos ebben – mondta lágyan,
maga elé révedve. – Nem, nem. Nem lehetünk biztosak, sohasem.
Csak ültem és figyeltem őt, de mást nem mondott. Pritkin
megpróbált kérdezni tőle valamit, de egy kézmozdulattal leintette.
– Ti csak beszélgessetek egymással – mondta bizonytalanul.
Tanácstalanul lestem Pritkin felé. Általában azt gondoltam, hogy
Jonas egy éles eszű vén lókötő, aki mindenkivel ezt a játékot űzi, és
roppant jól szórakozik rajtunk. Akadtak viszont olyan pillanatok,
amikor meg voltam győződve arról, hogy a mágiahasználók legfőbb
szervezetének élén egy komplett idióta áll.
– Ez nem is igazi tarot-kártya… – próbálkoztam újból.
Semmi.
– Csak egy játék, amit még gyerekként kaptam.
Nuku.
– Nem is én választottam a kártyát, magától jött.
Mintha a falnak beszéltem volna.
– Mindjárt jövök – szólt oda Pritkin, aki szemlátomást
megelégelte ezt. Kifelé indult a konyhából, én pedig vele tartottam,
mert az igazat megvallva kezdett ijesztővé válni a helyzet.
– Egy percre vissza kell mennem a szobámba – közölte Pritkin,
amikor észrevette, hogy követem. Ezzel még nem is lett volna semmi
gond, csakhogy megfordult, és azzal a mozdulattal meg is botlott a
nappalit és az előteret elválasztó alacsony lépcsőben.
Sikerült kivédenie, hogy az arcára essen, és ha bárki másról lett
volna szó, fel sem tűnik a dolog. Én magam is naponta legalább
egyszer elbotlottam abban az átkozott lépcsőben. De Pritkin nem
olyan volt, mint én. Ritkán fordult elő, hogy összegabalyodtak a
lábai.
Elkaptam a karját, mielőtt elszökhetett volna, és már meg sem
kellett kérdeznem tőle, hogy mi a baj. Vér szivárgott az inge alsó
223 KAREN CHANCE

részénél, sötétre színezve a szürke pamutot. Ó, hát persze!,

gondoltam dühösen. Hogyan is történhetett volna másképp?
– A fenébe, Pritkin!
– Jól vagyok – közölte, amivel a legkevésbé sem nyugtatott meg.
Nagyjából akkor is ugyanezt mondta volna, ha épp elveszítette egy
végtagját. Odahajoltam, és felhúztam az inget.
– Jól?! – kérdeztem vissza dühösen. A vér egy kötés alól
szivárgott, ami a fél gyomrát eltakarta.
– Épp elég jól – felelte, és megpróbálta visszarángatni az ingét.
Ellöktem a kezét, és az egyik körmömmel megpróbáltam
felemelni a kötés szélét, hogy beleshessek alája. Már amúgy is
eléggé meglazult, és megérett a cserére. Muszáj volt látnom…
Egy acélkeménységű kéz kapta el a csuklómat.
– Jól vagyok – ismételte Pritkin. – Estére meggyógyul, de
legkésőbb holnap reggelre…
– És miféle seb az, amit ilyen sokáig tart neked begyógyítani? –
kérdeztem. Láttam már olyat, ahogy egy kést szúrtak a mellkasába,
és néhány perc múlva a helye sem látszott.
– Tündeféle – ismerte el.
Káromkodtam egyet, és megpróbáltam a másik kezemmel lehúzni
a kötést, de azt a csuklómat is elkapta. Aztán talpra rángatott.
– Azt mondtad, hogy a barátaiddal találkozol – mondtam
szemrehányón.
– Ismerősökkel.
– Az ismerőseid általában ki akarnak nyírni?
– Akadt már rá példa – mondta fanyarul, aztán meglátta, milyen
képet vágok.
– Engedj el! – követeltem.
– Azért, hogy pofon vághass?
– Azért, hogy átköthessem a sebedet! – mondtam. Pofon vágni
később is ráérek.
Pritkin elengedett, s én hátat fordítottam neki. A lakosztályban
nem csupán egyetlen polcot tartottunk fenn a kötszereknek és egyéb
gyógyászati anyagoknak, hanem egész gardróbot. Nem voltam
tisztában azzal, mire készülnek fel a srácok, de egy kisebb klinikának
való készletet halmoztak fel. Az egészet feleslegesnek tartottam,
 HOLDVADÁSZ 224

mivel az itteniek közül én voltam az egyetlen, aki hasznát vehette

efféle szereknek, és ha valamikor is ennyire lenne szükségem, már
rég menthetetlen volnék. Most azonban hálás voltam azért, hogy
minden kéznél van.
Felkaptam, ami kellett, és visszamentem a nappaliba, amit üresen
találtam. Pritkinre a társalgóban akadtam rá, a kártyaasztalnál ült.
Nyilván nem akarta összevérezni a vadonatúj kanapét. A vámpírok
eltűntek, magunkra maradtunk a tengernyi virággal és egy fickóval,
aki az egyik sarokban csokoládét majszolt.
– Maga mit keres még mindig itt? – kérdeztem tőle. A szőke
mágus összerezzent, és felpillantott.
– Senki nem szólt, hogy elmehetek.
– Elmehet – csaptam oda az elsősegélynyújtó dobozt az asztalra.
A mágus elviharzott.
– Megesküdtél, hogy nem lesz bajod – néztem most Pritkinre.
– És, amint te is láthatod…
– Hazudtál!
– Nem hazudtam. Egyszerűen csak nem számítottam arra, hogy
belesétálok egy… Mit művelsz?
A padlóra térdeltem, és széttártam a lábait, hogy közéjük
furakodjak.
– Kicserélem a kötésedet. Ha jót akarsz, csak ülsz szép nyugodtan,
és hagysz dolgozni.
– Én is meg tudom tenni a saját… – tiltakozott, de elhallgatott,
amikor a körmömet a combjába mélyesztettem.
– Szét a lábat, és húzd fel az ingedet! – utasítottam, és legnagyobb
meglepetésemre engedelmeskedett.
A kötés könnyedén lejött, mert nem is volt rendesen felrakva.
Alatta pedig…
…csak kapkodtam levegő után.
Pritkin mondani próbált valamit, de inkább magába fojtotta,
amikor a szemébe néztem, és a szemem szikrákat szórt a dühtől.
– Csönd!
Csöndben maradt.
A természetfeletti gyógyítási képesség hátulütője az, hogy az
ember komoly bajba kerül, ha történetesen mégis szüksége lenne egy
225 KAREN CHANCE

kis elsősegélyre. Nyilván ennek volt köszönhető, hogy a kötést csak

úgy tessék-lássék illesztették a helyére, hogy alatta a sebtisztítást is
csak felületesen végezték el, és hogy a széles, vöröslő sebet
összefogó fekete öltések olyan girbegurbák voltak, mintha a tű egy
látászavaros hároméves gyerek kezében lett volna. De lehet, hogy
Pritkin csak engem akart még jobban feldühíteni.
Ha ez utóbbi volt a célja, akkor nagyon jól csinálta. Annyira
haragudtam, hogy még a kezem is reszketett. Csak az nem volt
világos a számomra, hogy rá vagyok-e mérges, vagy magamra,
amiért elengedtem. A rohadt életbe, hisz tudtam, hogy ez fog
történni! Ez az ember itt Pritkin. Egy kihalt utcán sem képes úgy
végigsétálni, hogy ne lőjön rá valaki, én pedig hagytam, hogy
elmenjen az istenverte erdők népéhez.
Most már világosan láttam, hogy elment az eszem.
– Gondolom, te magad varrtad össze a sebet – közöltem nyersen,
miközben a konyha felé tartottam, hogy vizet engedjek egy tálba.
– Ez tűnt célravezetőnek.
Na igen, ha a másik lehetőség az, hogy elpotyogtatod a belső
szerveidet.
Visszatértem mellé a vízzel és egy szappannal. Marcótól tudtam,
hogy a hidrogén-peroxid nem alkalmazható mély sebek esetén.
Állítólag olyan légbuborékok keletkezhetnek tőle a véráramban,
melyek sokkal gyorsabban a halálodat okozhatják, mint az, ami ellen
a fertőtlenítőszert használtad.
Mindent lepakoltam magam mellé a padlóra, és újra letérdeltem
Pritkinnel szemben. Eszembe jutott, hogy megkérem, húzza le a
sliccét, mert a farmerja egy kissé útban volt, de aztán mégsem tettem,
mert általában nem vesződött azzal, hogy alsónadrágot húzzon. Így
aztán csak egy kicsit lejjebb húztam a puha, régi és kissé bő anyagot
a derekánál, hogy tisztán lássam a sebet.
Úgy tűnt, lezuhanyozott, mielőtt átjött hozzám, és így a teste tiszta
volt, kivéve azt a területet, amit a kötés elfedett. Azzal kezdtem,
hogy lemostam a sarat, a sebbe tapadt fűszálakat, és még a jó ég
tudja, mi mindent. De legalább némán tűrte, meg sem próbált
utasításokat adni, kritikával illetni, vagy elmondani, mit hogyan
kellene csinálnom. Furcsa volt, de kifejezetten tetszett.
 HOLDVADÁSZ 226

– Mi történt veled? – kérdeztem kisvártatva, mire megköszörülte a

torkát.
– Lesből támadtak.
– Miért nem jöttél vissza azonnal a portálon át? – tudakoltam.
Feltételeztem, hogy azt az átjárót használta, melyet a Kör nemrég
nyitott meg, mivel jelenleg lényegében ez volt az egyetlen lehetséges
mód az átkelésre.
– Megtettem volna, ha a közelében vagyok. De már eljutottam
addig a kis településig, ahol az egyik informátorom él. Jobban
mondva, ahol élt.
Egy kevés vér odaszáradt a köldökéhez. Az egyik körmömmel
megpiszkáltam, hogy letörölhessem.
– Mert meghalt?
– Micsoda? – kérdezett vissza kissé fura hangon.
– A barátod. Vagy ismerősöd, vagy akárki.
– Nem… Vagyis nem vagyok biztos benne.
Mocorogni kezdett, mire szorosabban fogtam a combját.
– Ne csináld – figyelmeztettem. Épp azon voltam, hogy
kitisztítsam az öltések közvetlen környékét, és nem akartam, hogy
bármelyik felszakadjon. Pritkin mozdulatlanná dermedt.
Lejjebb toltam a nadrágja derekát, hogy a seb alsó széléhez is
hozzáférjek, de nem volt túl szép látvány. A sebvarró cérnaként
használt vastag fekete zsineg környékén már gyógyulni kezdett, de
maga a seb förtelmes volt, és nagyon úgy nézett ki, mint ami
elfertőződött. Amikor óvatosan megérintettem a kézfejemmel, olyan
volt, mintha egy hősugárzóhoz nyúltam volna.
– Ennek biztosan ilyen forrónak kell lennie? – kérdeztem
összehúzott szemöldökkel.
Nem válaszolt, ezért felnéztem rá. Észrevettem, hogy egészen fura
szemeket mereszt rám. Volt bennük egy kis gyengédség, meg düh,
meg… még valami. De nem hagyott időt arra, hogy megfejtsem a
nézését, elfordította a fejét.
– Igen, amikor épp gyógyul.
Hinnem kellett neki, hisz más választásom nemigen volt. Pritkin
ki nem állhatta az orvosokat, tudtam, úgyis hiába küldeném el a
227 KAREN CHANCE

kórházba. Kiöblítettem a rongyot, és vigyázva nekiláttam lemosni a

haragos vörös csík környékét.
– Hogy érted azt, hogy nem vagy biztos benne? – kérdeztem. –
Mármint a barátoddal kapcsolatban.
– Úgy értem, hogy a falu teljesen kihalt volt. Ruhákat láttam
elszórva az úton, és sok helyütt nyitva volt a házak ajtaja, ablaka.
Néhány helyre be is mentem, és az asztalon félig elfogyasztott ételt
láttam, máshol meg egy kutya volt kikötve a hátsó udvarban.
Szabadon engedtem, és azonnal futásnak eredt az úton. Én meg
követtem…
– Ó, hát persze hogy követted – szóltam közbe keserűen.
– …és szinte azonnal felfedeztem a falubeliek nyomait. Ez már
önmagában is elég furcsa volt…
Hirtelen elhallgatott, biztosan azért, mert ezúttal egy kissé túl
nedves volt a törlőrongy.
– Bocsi – mondtam, és felitattam a vízcseppeket, mielőtt még
eláztattam volna a nadrágját. Láttam, hogy lehunyja a szemét.
– A tündék kitűnő vadászok és nyomkövetők – folytatta aztán
érdes hangon. – Általában nehéz felkutatni őket.
– Ám ezúttal nem így volt.
– Nem. Ahogy haladtam, több elhagyott személyes tárgyat is
találtam mindenfelé az út mentén. Mintha csak kiejtették volna a
kezükből futás közben. Esett az eső, és az erdőben sok helyütt elég
nagy volt a sár. Az ott látott lábnyomok is arra utaltak, hogy
rohantak. Nyilvánvaló volt, hogy a helybéliek menekültek valami…
– harapta el a mondatot, és hirtelen lenézett rám némiképp vörös
arccal. – Végzel lassan?
– Mindjárt. Szóval követted őket? – noszogattam.
– Igen. És ekkor támadtak rám. Bolond módon nem gondoltam
arra, hogy egy utóvéd csapatot hátrahagyhattak azzal a feladattal,
hogy igyekezzenek lelassítani azokat, akik a nyomukba erednek.
Egész addig eszembe sem jutott ilyesmi, amíg… – szívta be mélyen
a levegőt.
– Olyan óvatos vagyok, amennyire csak tőlem telik – itattam fel a
maradék nedvességet.
– Csak siess, ha megkérhetlek – mondta nyersen.
 HOLDVADÁSZ 228

– Nem kellene ezzel vesződnöm, ha te nem így barkácsolod össze

magadat – mutattam rá. – A gyors sebgyógyulás semmit nem fog
érni, ha összeszedsz mellé valami jó kis vérmérgezést.
– Nem érdekel a francos vérmérgezés!
– Mert így már nem is kell félned tőle – mondtam, miközben a
sebre helyeztem a tiszta kötést. Feltett szándékom volt úgy rögzíteni,
hogy ez már ne csúszkáljon el sehová.
Pritkin egy percig némán figyelte a ténykedésemet.
– Ez a ragasztószalag… – mondta végül.
– Igen?
– Nem lesz kicsit sok belőle?
– Fő a biztonság, igaz?
– De piszkosul fog fájni, amikor le kell szednem.
– Tényleg? – néztem fel rá ártatlan képpel, és egy újabb csíkot
illesztettem a kötésre.
Dühös szemmel pillantott le rám, de mielőtt bármit is mondhatott
volna, Jonas dugta be a fejét az ajtón.
– Ti ketten végeztetek már? – érdeklődött udvariasan.
– Igen – közöltem vele összeszedve a kötszereket. – Pritkin épp
most akarta elmesélni, mi történik az emberrel, ha egy csapatnyi
pánikba esett tündét követ egy ismeretlen erdőben egy szál magában.
– Ó, igen? – kérdezte kíváncsian Jonas.
Pritkin lehunyta a szemét, és hátravetette a fejét, szóval
mártírkodott egy sort.
– Az lett a vége, hogy egy kötélen lógtam fejjel lefelé, és a
falubeliek közül néhányan mérgezett lándzsákat döfködtek belém –
mesélte egykedvűen. – Sikerült megértetnem velük, hogy nem én
vagyok az ellenségük, csak sajnos kicsit későn…
– Mert már kis híján kibeleztek? – kérdeztem közbe.
Pritkin elvörösödött, és igen csúnyán nézett rám. De bármilyen
frappáns riposztot is eszelt ki, Jonas megelőzte.
– De ki volt a valódi ellenségük?
– Az alorestrik – mondta Pritkin felegyenesedve és grimaszolva
egyet.
– A zöld tündék – fordított nekem Jonas. – Az otthonuk
szomszédos a sötét tündékkel, és így folyamatos küzdelmet
229 KAREN CHANCE

folytatnak a területért, az erőforrásokért, a vadászati jogokért és

mindenért immár évezredek óta.
– És úgy tűnik, hogy mostanában ismét fellángoltak a harcok –
folytatta Pritkin. – A helybéliek szerint a zöld tündék néhány napja
átözönlöttek a határon, és lerohanták a sötét tündék ott állomásozó
csapatait. Akikkel én találkoztam, szintén a zöld tündék elől
menekültek, akik tudomásuk szerint épp a lakóhelyük irányába
tartottak.
– Inváziót indítottak? – kérdeztem vissza, és a gyomrom görcsbe
rándult. A sötét tündék udvarában volt egy barátom, akit szerettem
volna lehetőség szerint egy darabban viszontlátni. Pritkin is
észrevette elboruló tekintetemet.
– Az efféle dolog egyáltalán nem rendkívüli – nyugtatgatott. – A
sötét tündék hadserege hamar összeszedi magát, és minden
valószínűség szerint néhány héten belül visszaveri a támadást. De ez
idő alatt nincs esély arra, hogy kapcsolatba lépjek az
informátoraimmal, mert azt sem tudnám, merre keressem őket.
Nélkülük pedig nem tudhatom meg biztosan, hogy mi támadt rád.
Őszintén szólva most ez érdekelt a legkevésbé. Egyszerűen hálás
voltam, hogy visszatért, bármilyen viharvert és gyenge is volt.
– Lehet, hogy nem is onnan érkezett – emlékeztettem. – Billy
például azt mondja, szerinte Apolló szelleme jött vissza kísérteni.
– Ó, nem – szólt közbe Jonas szemlátomást komolyan véve a
felvetést. – Nem hinném, hogy erről van szó.
– Persze, én sem úgy gondoltam, hogy…
– A mi világunk inkább felhasználta az istenségek energiáját,
mintsem hogy táplálta volna őket. Épp ezért szólnak az ősi legendák
mindig arról, hogy az istenek felkeresik ugyan a földet, de a
lakóhelyük máshol van: az Asgardon, a Vanaheimen, az
Olümposzon. És ha élve nem tudták hasznosítani a mi energiánkat,
haláluk után még kevésbé sikerülne nekik.
– Persze, és ahogy mondtam…
– Én azt hiszem, az istenek, akikkel dolgunk van, nagyon is élők.
– Jonas, kérlek! – néztem rá türelmetlenül. – Ez nem az átkozott
Ragnarök, oké?
 HOLDVADÁSZ 230

– Örülnék, ha ezt hihetném – mondta lágyan, annak az embernek a

hangján, aki azt kívánja, bárcsak elállna az eső, miközben egy
özönvíz kellős közepén áll.
Épp válaszolni akartam, amikor a teafőző éktelen sípolásba
kezdett, úgyhogy visszamasíroztunk a konyhába. Jonas elkészítette a
teát, én pedig valamiféle magyarázatra vártam. Mármint olyanra, ami
összefüggő, és aminek értelme is van. Nem sok reményt fűztem
hozzá, hogy meg is kapom. Épp ezért döbbentem meg azon, amikor a
hirtelen egészen felélénkült Jonas leült mellém az asztalhoz.
– Loki három gyermeke, és három isten, akivel végezni kell –
magyarázta. – Apollót már lerendeztük, vagyis maradt kettő. A
nehézséget abban láttam, hogy eldöntsük, kit kivel párosítsunk, de
azt hiszem, Cassie, a tarot-kártyád megválaszolta ezt a kérdést. Ez
óriási segítség volt, de az előttünk álló kihívás még így is gigászi.
– Jonas… – kezdtem, mire megpaskolta a kezemet.
– Mindjárt befejezem. Nos tehát, Loki második gyermeke, Hél, a
görög Artemisz megfelelője lehet. Egyrészt szűz istennő volt,
szimbóluma a hold, másrészt a vadászat is hozzá kötődött. Csak épp
az ő esetében nem személyesen, hanem a hold kutyái által, akiket
minden évben kölcsönadott Odinnak a nagy vadászat alkalmából.
– Oké – mondtam elcsigázottam. Nem mintha bármit értettem
volna, de azt gondoltam, így hamarabb eljutunk a történet végéhez.
Pritkin persze már megint nem bírta ki vita nélkül.
– De Artemisz nem a halál istennője volt.
– Ó, dehogyisnem, édes fiam – felelte Jonas. – De még
menynyire. Ha az ókori Görögországban valaki gyors halált akart,
nem Perszephonéhoz vagy Hekatéhoz imádkozott. De nem ám.
Hanem Artemiszt hívta, aki „oly gyorsan hozza a halált, mint
nyílvesszejének röpte”.
– De tudomásom szerint Hekatét hagyományosan sokkal
gyakrabban társítják a…
– Viszont mi nem törődünk a hagyományokkal – szakította félbe
Jonas kissé erőszakosan. – Hekaténak semmi köze a jelen
helyzetünkhöz, Artemisz viszont a legelső pillanattól fogva nyakig
benne van. Azt hiszem, aligha lehet kétséges, hogy az istennő, akit
keresünk, nem más, mint Artemisz.
231 KAREN CHANCE

– Keresünk? – értetlenkedtem. – Mikor döntöttük el, hogy…

– Ha elfogadjuk azt, hogy Artemisz és Hél egy és ugyanaz a
személy – hajolt előre Jonas az asztal felett –, éppúgy, ahogy Thor és
Apolló, akkor Artemisz kiemelten fontos szerepet játszik a
történetünkben. A legenda szerint egy ádáz kutya, bizonyos Garm
védelmezi őt, és ketten együtt számolnak le Tyrrel a Ragnarök
idején.
– Tyr? – kérdeztem vissza, mert percről percre jobban
összezavarodtam.
– Árész – segített ki Pritkin. – Már amennyiben Jonas teóriája
helytálló.
– Igen, és az azonosítás itt könnyebb, mint az előző esetekben –
vette át a szót ismét Jonas. – Már az ókori Rómában is úgy vélték,
hogy a hadistenek különböző nevei ugyanazt a lényt rejtik. Árész,
vagy az ő mitológiájukban Mars ünnepe egyaránt keddre esett.
– Miért keddre? – tudakoltam zúgó fejjel.
– Mert az volt Tyr napja is. Ahogy csütörtök Thor napjának
számított – pillantott újra a táblára. – És itt van még Loki harmadik
gyermeke, vagyis Fenrir, a farkas. Őt Odin, az istenek királya láncra
verte, de végül megszökött, és végzett Odinnal. Illetve azt hiszem, itt
még nem tartunk.
A gazdagon kidekorált iskolai táblára meredtem, és a gyomromat
markolászó görcs a jól ismert, de egyáltalán nem egészséges égető
érzéssé erősödött.
– Egy pillanat. Azt állítod mindezzel, hogy a háborút csak úgy
nyerhetjük meg, ha megölünk még két istenséget?
– Ó, nem, a világért sem – felelte Jonas, és a feszültség máris
enyhült bennem egy fokkal. – De nekünk kell hozzásegítenünk Loki
gyermekeit ahhoz, hogy ezt megtegyék.
 19

– Te ezt nevezed ebédnek?

Felnézve Marcót pillantottam meg, a konyhaajtóban állt. Hatalmas
karjait még hatalmasabb mellkasa előtt fonta össze. Nehéz lenne
olyan széles ajtókeretet találni, amit ne töltene ki az alakjával,
gondoltam szórakozottan. Letöröltem a csokit a szám széléről, és
belekortyoltam az immár langyos teába.
– Csak ez volt itthon.
– Ettől rókázni fogsz.
Megvontam a vállamat. Marco sóhajtott, majd egyik lábát felrakta
a konyhaszékre. Szegény bútordarab fájdalmasan megreccsent.
– Akarsz beszélni róla Marco papának?
– Te nem vagy a papám.
– De lehetnék. Egyszer volt egy kislányom.
Felnéztem a mágus hátrahagyott bonbonos dobozáról, amelyben
egy újabb tejszínes csokit kerestem.
– Erről nem is tudtam.
– Még hasonlított is rád – bólintott. – Csak ő többet mosolygott.
Átfutott az agyamon, hogy megkérdezzem, mi lett vele, de
vámpírok esetén mindig kockázatos volt ilyesmi után érdeklődni. A
válaszok ritkán tettek boldoggá.
– Én is mosolygok – mondtam inkább.
– De ma nem.
– Mert az a nyomorult felfalta az összes tejszínest.
– Pedig én azt hittem, az a vén szivar dühített fel téged – nézett
rám felvont szemöldökkel.
– Ő is.
233 KAREN CHANCE

Marco leült, és a szék vinnyogva könyörgött kegyelemért.

– Mi a baj már megint?
Előkotortam egy karamellest.
– Nos, Marco, csupán annyi, hogy feltehetően a világvége
skandináv verziójába csöppentünk bele úgy, hogy eddig nem nagyon
tudtunk róla. Árész, a hadisten el akar kapni minket, és csak úgy
állíthatjuk meg, ha felkutatjuk Hélt, az istennőt, aki a pokolban él.
Vagy nem, mert az is lehet, hogy azonos Artemisszel, aki tehát egy
valós személy, és nem varázslat, nem fegyver, és nem is zselés fánk.
Szóval elő kell kerítenünk, mert hiába tartja úgy az ősi legenda, hogy
márpedig le fogja győzni Árészt, hisz ugyanezt jövendölték az
ouroboros varázslat és Apolló viszonylatában is, aztán láttuk, mi lett.
Szóval az összes ősi legenda megbízhatatlan humbug.
– Aha.
– Így aztán Jonas tudni szeretné, hogy kicsoda vagy micsoda és
hogy hol, és minderre tőlem várja a választ – emeltem a magasba
csokifoltos kezemet. – Na, most már érted?
– Nem.
– Hát én sem.
– Ezért itt ücsörögsz, és cukorkát eszel.
– Csokit.
– Mi a különbség?
– A cukorka az cukorka. A csoki meg terápia.
– Mi a terved ma délutánra?
– Eszem még csokit.
Marco megrázta a fejét.
– Ne hagyd, hogy az a vénség ezt tegye veled. Totál flúgos.
– Na igen – feleltem, és megállapítottam, hogy egyre inkább
magaménak érzem Marco gondolkodásmódját.
– Hová ment egyáltalán?
– Haza – mondtam. Vagy oda, ahol olyankor szokott lenni, amikor
nem az én fejemet tömi marhaságokkal.
– És a mágus?
– Ő is.
Pritkin legalább közölte velem, hogy a szobájában lesz. Úgy
döntöttem, hiszek neki, mert ha leugranék hozzá, és azt tapasztalnám,
 HOLDVADÁSZ 234

hogy nem az ágyában pihen, akkor végképp elveszíteném a fejemet.

Márpedig e nélkül is épp elég közel álltam hozzá.
– Oké, én mentem aludni – jelentette be Marco, majd óriási
lapátkezeivel az asztal lapjára támaszkodott, és nehézkesen
felemelkedett. Persze nem volt ennyire fáradt, de a vámpírok imádják
a mártírt játszani, ha napkelte után is fenn kell maradniuk.
– Azt hittem, már vagy egy órája elmentél.
– Meg akartam várni, amíg mindenki lelép.
Forgattam a szememet. Persze, hátha Jonas vagy Pritkin hirtelen
úgy dönt, hogy egy húsbárdot vág a fejembe.
Marco búcsúzóul összeborzolta a hajamat, majd kiment. A doboz
alsó sorában végre rábukkantam egy kókuszos-tejszínes bonbonra, és
lassan kiszívtam belőle a nyúlós-ragadós krémet. Mindjárt szebb lett
a világ.
Marcónak bizonyára igaza volt abban, hogy nem kell túl nagy
jelentőséget tulajdonítani Jonas szavainak. Főleg, miután elmondta,
hogy tudja, a látomások nem jönnek rendelésre, majd a következő
percben pontosan ezt próbálta nálam elérni. Azt várta, hogy
ezüsttálcán nyújtsam át neki Artemiszt, miközben az égvilágon
semmilyen támpontot nem adott egyetlen nevet leszámítva, ami talán
nem is az övé volt.
Megpróbáltam elmagyarázni, mennyire valószerűtlen ez az egész.
De komolyan. Kizárt, hogy akár csak halvány köze is legyen a
valósághoz. És erre mi volt a válasza? Biztos abban, hogy produkálni
fogok valami eredményt.
Hát persze.
Ahhoz, hogy megtaláljak valakit, legalábbis egy fotóra lenne
szükségem, de inkább egy olyan tárgyra, ami az övé volt, amit
megérintett. A legtutibb persze az lenne, ha felkereshetném az utolsó
ismert tartózkodási helyét. De Jonasnak még akkor is tudnia kellene,
hogy nem vagyok vadászkutya. Lehet, hogy felvillan valami, ami
használható. Vagy nem. De ilyen körülmények között…
Nem. Tényleg nem. Tegyük fel, hogy Artemisz létezik, méghozzá
valóságos személyként, és nem valami elvont metafora formájában.
Tegyük fel azt is, hogy ez az egész sztori nem csupán Jonas briliáns,
ám néha kicsit furán működő elméjének a szüleménye. A válasz még
235 KAREN CHANCE

akkor is: nem. Nincs fénykép, semmi, ami személyesen Artemiszhez

köthető, és a legutóbbi ismert lakhelyét úgy nagyjából háromezer éve
hagyta el.
Nem arról van szó, hogy meg sem próbálom, mert miért ne
tenném? De a rendelésre végrehajtott látomásokkal eddig is
meglehetősen hadilábon álltam. Egész pontosan fogalmazva eddig
soha, egyszer sem értem el eredményt velük, de Jonas annyira
reménykedőnek látszott, hogy nem akartam azonnal megmondani
neki.
Hamarosan úgyis rá fog jönni.
Sóhajtottam, és hátradőltem. Hallottam, ahogy a saját székem is
megnyikordul. Ez nem túl jó jel. Talán le kellene állnom a tejszínes
töltelékes bonbonnal. Nem mintha maradt volna egy is a dobozban.
A tenyeremmel megdörgöltem az arcomat, mert a sok cukor egy
kicsit a fejembe szállt. Talán nem ártana valami igazi kaját
rendelnem. A telefon a pulton volt, alig másfél méternyire, da
valamiért olyan távolinak tűnt. Újra sóhajtottam, és Marco példáját
követve az asztalra támaszkodtam, hogy felemeljem a hátsómat…
De pont az ellenkező irányba indultam el.
A szoba vadul forogni kezdett, a lábaim összecsuklottak alattam,
és úgy dőltem el, akár egy liszteszsák. Valami elsuhant a fejem felett,
és mielőtt a kövezeten landolt volna, egy hangos reccsenés
visszhangzott a konyhában. Kissé szédülten néztem fel, és igencsak
elcsodálkoztam, mit keres egy nagy konyhakés a székem támlájában.
A másodperc törtrészéig csak bámultam a csillogó pengét, ami
még mindig rezgett, táncoló fényjátékkal világítva meg a fal egy
részét. Aztán ugrottam.
Vagyis megpróbáltam. De az a kábító érzés, ami a földre
kényszerített, rettentőmód zavart a koncentrálásban. Amikor végre
éreztem a megszokott áramlat közeledtét, minden olyan lomhává,
szaggatottá, nehézkessé vált. A következő pillanatban pedig azon
kaptam magam, hogy a hűtőszekrény előtt térdelek, és egy ismerős,
fényes fekete pár cipőt bámulok.
Az jutott eszembe, hogy a vámpírok nem mondták neki, mennyire
nem illik ez a szín az évszakhoz.
Aztán az egyik cipő keményen fejbe rúgott.
 HOLDVADÁSZ 236

Piszkosul fájt, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban

elrántottam a fejemet, és a cipő így épphogy csak súrolta a fülemet.
Megragadtam a hűtő ajtaját, és kitártam magam előtt, épp akkor,
amikor három újabb megbűvölt kés szelte át a levegőt, és simán
átszakították a pajzsként használt ajtót. Még hogy rozsdamentes acél,
egy francokat.
Már halott lettem volna, ha nem térdelek, így viszont a pengék
elszálltak a fejem felett. Műanyag repedt, fűszeres üvegek
csörömpöltek, majd a kések beleálltak valamibe a hátam mögött.
Nem láttam, hogy mi volt az, főleg azért, mert az arcomra ecetes
salátalé ömlött. Amikor sikerült kipislognom, észleltem, hogy a
kések valami csípős szószos dobozt is rám borítottak, végleg
tönkretéve a blúzomat. Igaz, ez pillanatnyilag kevésbé zavart, mint
az a szempár, mely a hűtő kilyuggatott ajtajának túloldaláról bámult
rám.
Korábban megállapítottam, hogy talán még ez kikosarazott
randim legelfogadhatóbb testrésze. A puha, lágy, búzavirágkék
szempárt talán kissé már nőiesnek is találtam egy hadmágushoz. De
most semmi lágyság nem látszott benne. Hideg, fekete, örvénylő
szemekbe bámultam, aztán egy gyors mozdulattal rájuk löttyintettem
a csípős szósz maradékát, és négykézláb menekülőre fogtam.
A mágus felsikoltott, és ez a hang a legkevésbé sem volt emberi.
Magas, éles rikoltás volt, a nyers düh érződött ki belőle. A szemek is
elárulták, de most már teljesen biztos lehettem a dolgomban. Bármi
is szállt meg engem a múltkor, most új testet keresett magának,
nyilván azért, hogy befejezze, amit elkezdett.
Szuper.
Fedezéket kerestem az asztal mögött. A szemem égetett, a fejem
zúgott, az ujjaimmal pedig azt a kis zacskót kerestem, amit Pritkintől
kaptam, de rá kellett jönnöm, hogy már nincs nálam. Az az átkozott
Niall! Ha ezt túlélem, visszaküldöm őt a sivatagba. Vissza ám, de a
célpont ezúttal a Góbi lesz.
Kinyitottam a konyhaszekrény egyik ajtaját, és bemásztam.
Nem volt annyira őrült húzás, mint amilyennek elsőre tűnik.
Találnom kellett ugyanis valamit, ami vasból készült, méghozzá
gyorsan. Ha nem járok sikerrel, akkor az egyetlen fegyveremet kell
237 KAREN CHANCE

bevetnem, ami rajtam van. Hajlandó voltam ölni abban az esetben, ha

nincs más választásom, de nem szándékoztam elvenni egy szegény
szerencsétlen fickó életét, akinek sajnos nem szóltak időben, hogy a
randizás velem nem épp veszélytelen időtöltés.
Nem akartam, hogy Jonas hullazsákban kapja vissza ezt a srácot.
Tényleg nem akartam. Még akkor sem, amikor kések kezdtek ide-
oda cikázni, komoly felfordulást okozva a szűk helyen. A
szétlyuggatott szekrényajtókon át keskeny fénysugarak hatoltak be,
és megcsillantak a különböző fazekakon, serpenyőkön,
salátástálakon és egyéb edényeken. Mind ragyogó, modern, és jelen
helyzetemben sajnos teljesen használhatatlan acélból készült. Sehol
egy szemernyi vas az egész készletben.
Ekkor egy újabb kés elmetszette a mosogató alatti műanyag
vezetéket, és a víz a képembe fröccsent.
Alig egy másodpercig lehettem vak, ám ez is elég volt ahhoz,
hogy egy kéz nyúljon be hozzám, és elkapja a hajamat. A hirtelen
fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe, ugyanakkor épp ez a
durva bánásmód adott lehetőséget a menekülésre. Mit Góbi, legyen
inkább a Szahara közepe, gondoltam magamban, majd felkaptam egy
kést a konyhapulton álló készletből, és elvágtam a saját hajamat.
A manőver váratlanul érte a mágust, aki a kezében tartott súly
elvesztése miatt kissé megtántorodott. A következő pillanatban a
lábam a hátsóján landolt, majd jól megtaszítottam, amitől
előrezuhant. Ezután a vállára léptem, és hallottam, ahogy csattan a
feje a kövezeten. Teljes erőmből az előtér felé rohantam, miközben
torkom szakadtából hívtam Billyt és a feladatuk ellátására totálisan
alkalmatlan testőreimet.
De nem jutottam ki.
Félúton lehettem, amikor egy erős áramlat felkapott, és a társalgó
túlsó falához repített. A lábam nem is érintette a talajt, a fejem
viszont annál inkább a falat. A fájdalom egy pillanat alatt elborította
az egész koponyámat. A legfőbb gondot mégsem ez okozta, hanem
az a hártyaszerű anyag, ami a vörös tapétához szögezett, akár egy
bogarat.
Azt is éreztem, hogy ez a celofánszerű műanyag folyamatosan
szűkül, felveszi a testem, a végtagjaim formáját, végül rám feszül.
 HOLDVADÁSZ 238

Ugyanezt tette a fejemnél az orrommal, a számmal és a szememmel

is. Küzdöttem, ahogy csak bírtam, mert noha nem tudtam elfordítani
a fejemet, éreztem, hogy a megszállt mágus közeledik felém. De a
kisujjamat sem bírtam megmozdítani, nem is beszélve a
nyelőcsövemről, a szemhéjamról, vagy…
Vagy bármi másról.
Hirtelen ugyanaz történt velem, mint a fürdőkádban. Képtelen
voltam megmozdulni, levegőt venni, segítségért kiáltani. Nem túl
biztató párhuzam, gondoltam, mielőtt a páni félelem lecsapott volna
rám. A szívem eszméletlen tempóban kalapált, a tenyerem izzadt, a
gyomrom pedig olyan erőteljes rángásokat produkált, hogy úgy
éreztem, rögvest elhányom magam.
Kétségbeesetten próbáltam ugrani, hiszen már egy méter is elég
lett volna. Ám ezúttal semmi nem történt. Láttam magam előtt az
ismerős, élénk színű energiát, ami az óceán vizén megcsillanó
napfényre emlékeztetett. De nem tudtam elérni. Ugyanúgy csapdába
ejtette a fejemben zúgó tompa, vattaszerű kábulat, ahogy egyetlen
megmaradt fegyverem, a késeket formázó karkötőm is
hasznavehetetlenül préselődött a csuklóm és a fal közé.
És ekkor megjelent előttem a mágus.
Egyébként egész kellemes arca most egyáltalán nem tűnt annak.
Eltorzította a köztünk húzódó vastag anyag, olyan volt, mintha az
elvarázsolt kastély egyik tükrében látnám viszont. De így is jól
megfigyelhettem, mert közel hajolt hozzám, egészen közel. Mintha
csak ki akarná élvezni az arckifejezésemet, amikor megértem, hogy
eljött a vég.
Csakhogy a vég nem jött el.
Na persze, gondoltam magamban, miért is vesztegetné az
energiáját azzal, hogy bármit is tegyen velem, amikor nincs más
dolga, mint itt állni, és végignézni, amint megfulladok? Csapdában
voltam, fellógatva egy falra, mintha máris valamiféle bizarr, még élő
trófea lennék. Néhány pillanat múlva élő emberből mozdulatlan
húsdarabbá válok. Ezek a sötétlő szemek pedig csak lesik, ahogy a
szellemem végül feladja a harcot, és elhagyja az élettelen…
A szellemem.
239 KAREN CHANCE

Egy ötlet suhant át az agyamon, de olyan gyors volt, hogy nem

tudtam maradásra bírni. Nem tudtam belekapaszkodni, hisz minden
gondolat olyan nehezemre esett. És mindez azért, mert bepánikoltam,
noha valaki sokszor figyelmeztetett erre. Azt mondta: a pánik
egyenes út ahhoz, hogy meghalj olyan helyzetben is, amikor
egyébként nem kéne. És ez a valaki mást is mondott. Annyira belém
verte, hogy már minden egyes szavától herótom volt…
Egy dühödt zöld szempár képe kúszott az agyamba. Mérd fel. A
problémát. Most!
Oké, oké. Valamiért nem ér ide a segítség, tehát nekem kell
eljutnom hozzá.
Felkészülés.
De hiába, ha egyszer mozdulni sem tudok. Egy millimétert sem,
akkor meg hogy…
Ez viszont nem volt igaz. A testem valóban nem tudott mozogni,
de a szellemem, nos, az már egészen más kérdés. Én vagyok a Pythia.
És a Pythiák elhagyhatják a testüket, meg átugorhatnak más
emberekbe, és…
Csakhogy én nem tudtam ugrani, most biztosan nem. Ez pedig azt
jelenthette, hogy nem érhettem el egy biztonságot jelentő másik
testet. Nem tehettem semmi mást, kivéve…
Hogy kilépek.
Igen, erre képes lehettem. A szellemem elhagyhatja a testemet,
mintha már meghaltam volna. Mivel azonban ez még nem
következett be, a testem szolgál horgonyként, ami ehhez a világhoz
köt. Ennek a lépésnek viszont nem sok értelmét láttam, hisz csupán
testetlenné tesz, olyanná, mint az összes többi szellem. Sőt
rosszabbá, hiszen nekik megújuló energiaforrás áll rendelkezésükre,
míg az enyém elenyészik abban a pillanatban, hogy…
Abban a pillanatban…
Abban…
Nem ment a gondolkodás, képtelen voltam befejezni a mondatot,
mert kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Ez azt jelentette, hogy
vége, elbuktam, közeleg a halál. Ha bármit is tenni akarok ellene, azt
most kell megtennem. Cselekednem kell, azonnal, mert…
Felhasználás.
 HOLDVADÁSZ 240

A következő pillanatban ott álltam a padlón, szédülten,

összezavarodva, hányingerrel küszködve. És ez az érzés csak
fokozódott, amikor megpillantottam a saját testemet. Kicsi volt,
sápadt és törékeny, ahogy ott feküdt függőlegesen a falra tapasztva.
A haja szanaszét állt az eltorzult arc körül, mely hófehérré vált a
rémülettől. Az egyik keze ugyanilyen fehéren kapaszkodott egy ajtó
szélébe, ám teljesen hiába, hisz képtelen volt átlépni rajta.
Én viszont meg tudtam tenni, és nem is vesztegettem az időmet.
Elhúztam a mágus és saját, épphogy életben lévő testem mellett, bele
az előtér jótékony sötétségébe.
Kétségbeesetten Szólongattam Billyt, mert ha valaki, hát ő
szakértője volt az effajta eseményeknek. De vagy pihenni tért, vagy
valahol másutt töltötte az időt, mert egy pisszenésnyi választ sem
kaptam. Úgy tűnt, ezúttal teljesen magamra maradtam.
Mindez még akkor sem változott, amikor ráleltem a testőreimre,
akik a vendéghálóban pókereztek. Öröm volt látni, milyen
felhőtlenül szórakoznak. A nyakkendők kioldva, a gallérok
kigombolva, és egy jégvödröt is láttam a padlón, melyből vagy
tucatnyi sörösüveg nyaka kandikált ki. Nyilván azért, hogy a
testőreimnek ne kelljen megtenniük a hosszú és fáradságos utat a
konyháig és vissza.
Ha ugyanis így tennének, esetleg még észrevennék, ahogy valaki
megpróbál kinyírni engem.
– Jól elvagytok? – kérdeztem, de persze egyikük sem hallotta.
Hosszú másodpercekig csak néztem őket, ahogy vidáman és
önfeledten kártyáznak, és mit sem tudnak arról a késdobáló
mágusról, aki a lakosztályban garázdálkodik. Sem arról, hogy épp
útban vagyok a másvilág felé. Semmivel sem foglalkoztak, csak a
végtelenül ostoba játékukkal. Egészen addig, míg egy
kézmozdulatommal le nem söpörtem az asztalt. Bankjegyek repültek
a levegőbe, zsetonok szóródtak szét, a kártyalapok pedig a padlón
landoltak. Mindez még azelőtt, hogy az egész átkozott kártyaasztalt
felborítottam volna.
Persze nagyon is jól tudtam, hogy nem szabadna ezt tennem. A
szellemeknek mindig ügyelniük kellett arra, hogy tartalékolják az
energiájukat. Minden apró morzsáját féltékenyen őrizték, és csakis
241 KAREN CHANCE

akkor használtak belőle valamennyit, ha feltétlenül szükséges volt.

Ha ugyanis végképp kifogytak belőle, az számukra a véget jelentette.
Rám azonban így is a biztos halál várt, ezért cseppet sem törődtem
a szabályokkal. Eszembe se jutott, hogy spóroljak az energiámmal,
épp egyetlen dühkitöréssel készültem felhasználni az összeset.
Legalább jó nagy balhét csapok távozáskor, gondoltam magamban
szinte hisztérikusan. Ezzel felkaptam egy sört, és hozzávágtam a
legközelebbi vámpír fejéhez.
Elhibáztam, de elég nagyot koppant a falon, úgyhogy kedvet
kaptam hozzá. Egymás után hajigáltam a sörösüvegeket, miközben a
vámpírok kirúgták maguk alól a széket, felpattantak, és vad
tekintettel néztek körbe. Volt, aki a fegyverét is előhúzta, de persze
nem volt mire céloznia.
– Miért is vannak testőreim? – visítottam, és egy újabb üveget
hajítottam a fésülködőasztalhoz. Megelégedéssel töltött el, amikor a
palack apró szilánkokra robbant.
– Mi értelme van? – vettem kezelésbe egy másik üveggel a tükröt,
melynek eredményeképp a közepéből pókhálószerű repedések
indultak útjukra.
– Figyelnünk kell, ahogy alszol, Cassie.
Puff!
– Meg ahogy eszel, Cassie.
Bumm!
– És ahogy a nyavalyás lábkörmeidet lakkozod, Cassie.
Reccs!
– Ott lihegünk a lábad nyomában, Cassie.
Csörömpölés.
– De amikor valaki épp azon van, hogy eltegyen láb alól, akkor
mi a büdös frászt csináltok?
A következő üveg a csillárt találta el. A dekoratív bura darabokra
tört, és szikrák hullottak az amúgy is megrettent vámpírokra.
Aztán megálltam. Nem azért, mintha kifogytam volna a
szidalmakból, hanem mert az egyik vámpírnak megakadt a szeme a
kezemben tartott, vagyis számára a levegőben lebegő sörösüvegen.
Úgy tűnt, kellően felingerelték a történtek.
 HOLDVADÁSZ 242

– Elegem van ebből a szarból! – jelentette be, majd egy lövést

adott le felém.
Meg se moccantam, csak incselkedve meglóbáltam a palackot.
– Ezt akarod, te rohadék? Igen? Akkor gyere, és vedd el!
És futottam, ahogy csak bírtam.
Egy golyó mellettem csapódott a falba, egy másik az előtér
lámpáját intézte el. A harmadik egy kedves kis festményt talált
telibe. Egy hintázó kislányt ábrázolt, aki pont a két szeme közé kapta
a golyót. Nem tudtam sajnálni, mert sokkal jobban foglalkoztatott a
másik lány a falon. Az, amelyik gyanúsan kék és gyanúsan halott
volt. Egy pillanatig megálltam, döbbenten bámultam a saját, élettelen
arcomba, aztán beugrottam szegény, megkínzott testembe, és…
Semmi.
Sötétség.
Hideg.
Rettentő hideg.
És csend.
Majd valaki ordibálni kezdett mellettem.
– Ne halj meg! A rohadt életbe, nehogy meghalj itt nekem!
Valaki a mellkasomat ütögette, más meg cigarettabűzös leheletet
akart leerőszakolni a torkomon. Komolyan adnia kellene a
szájhigiéniájára, mert ez borzasztó volt. Aztán fuldokoltam,
köhögtem és hörögtem, és akkor Marco odavont hatalmas, ziháló
mellkasára.
– Jól vagy? Basszus, mondd már, jól vagy? – ordította a képembe.
– Blö… – feleltem nemes egyszerűséggel, aztán lehánytam.
 20

Gyanúsan méregettem a hűtőszekrényt. Jó esély volt rá, hogy azt is

megszállta valami. Most ugyan békésen ácsorgott a helyén, de rajtam
nem fog ki. Én már ismerem a fajtáját. Ó, édes istenem!
– Hogy lehet az, hogy senki nem hallotta bejönni? – kérdezte
valaki számon kérőn. Nem láttam, hogy ki volt, mert nem a
konyhában tartózkodott. De nagyjából olyan volt, mint Marco
hangja. Mármint ilyen lehetett Marco hangja akkor, amikor épp
készült leharapni valaki fejét.
Az őrök is hasonlóképp gondolkodhattak, mert az egyikük csak
puhatolózva mert válaszolni.
– Mert… Az a mágus csendvarázslatot vethetett ki a társalgóra.
Semmit nem hallott…
– Engem sokkal inkább az érdekel, miért nem láttatok semmit.
Mind egy helyen voltatok, kurvára senki nem maradt a kurva
őrhelyén!
– De az egész lakosztály üres volt – szólt közbe egy másik, talán
kevésbé meghunyászkodott hang. – Ő pedig utálja, ha mindig ott
vagyunk a közelében, és…
– Ezért aztán inkább biliárdoztok, kártyáztok, és úgy figyelitek,
hogy ne legyen feltűnő! De kurvára figyelitek!
Valami nagy dolog csapódott a falnak.
Ezután senki nem szólt semmit. Vagy lehet, hogy csak én nem
figyeltem oda. Végül is, valakinek ezt az álnok hűtőt is szemmel
kellett tartania.
Az ajtaján hosszanti lyukak húzódtak, pont úgy, mintha gonosz
szemek lestek volna rám. Ezt az érzést csak erősítette a mögülük
 HOLDVADÁSZ 244

kiszűrődő halványsárga fény. És ugye az nem lehetett a hűtő belső

világítása, igaz? Az lekapcsolódik, amikor becsukjuk az ajtót. Mintha
valami megmozdult volna az egyik kés ütötte nyílás mögött, de
pislogtam, és addigra eltűnt.
Aha. Gondoltam.
Pritkin lépett be, és a székem mellé térdelt.
– Most még nem alhatsz el, Cassie – mondta, és egy infarktussal
felérő erősségű kávét nyújtott felém egy bögrében. Finom illata volt,
de nem annyira, hogy megérje ébren maradnom miatta. Motyogtam
valamit, és megfordultam, hogy belefúrjam a fejemet a kellemes,
meleg vállba, amit valaki előzékenyen ott hagyott nekem.
De a következő pillanatban leráztak onnan.
Sóhajtottam, és bevackolódtam a kellemes, meleg mellkasra.
– Idd meg – adták erővel a kezembe a bögrét.
– Nem kell – toltam el magamtól. – Alszom.
– Még nem.
– Akkor mér’ vagyok ágyban?
Pritkin felsóhajtott, és ülő helyzetbe rángatott, majd határozottan a
kezembe nyomta az italt.
– Már úton van a gyógyító, és azt szeretné, hogy maradj ébren
addig, amíg megérkezik. Oké?
Belekortyoltam a túl forró kávéba, és dühös képpel néztem fel
Pritkinre, bár igazából nem tudtam, miért haragszom rá. A
társalgóból átszivárgó fény épp szőke szöghajára esett. Úgy
döntöttem, emiatt utálom.
– Ki nem állhatod a hajamat, mi? – kérdezte, és mintha mosolyt
láttam volna az arcán. De olyan gyorsan eltűnt, hogy talán csak
képzelődtem.
– Igen.
– Miért?
Felnyúltam, hogy megérintsem, és mint mindig, most is
meglepően lágy volt. Csak néhol éreztem benne merevséget, ott, ahol
bekente azzal az akármivel, amivel általában. Fura volt elképzelni,
hogy Pritkin haját az izzadságon kívül más is éri, de kétségtelenül
így volt, hisz magától nem meredhetett ennyire égnek.
245 KAREN CHANCE

– Olyan, mintha… mindig dühös lenne – próbáltam lesimítani

minden eredmény nélkül.
– A legtöbben azt mondanák, épp ezért illik hozzám – kapta el a
csuklómat.
– Én más vagyok, mint a legtöbb ember.
– Tudom.
A tekintetem visszatért a hűtőszekrényhez. Pritkin válla fölött
láttam az ajtaját, és nem is volt teljesen becsukva. Résnyire nyitva
maradt, mint egy lihegő száj. És valami sokszínű, sűrű folyadék
csöpögött ki az alján.
Fűszerolaj, győzködtem magamat erélyesen.
Vagy csak el akarja hitetni velem, hogy az.
– Dryden végzett a rókázással – sétált be az egyik vámpír a
konyhába, majd rám mutatott. – Őt is meghánytassuk?
– Ő már elrendezte magától – felelte Marco, aki szintén
csatlakozott a társasághoz. Már levette magáról az inget, amit
összemocskoltam, de arra még nem jutott ideje, hogy újat húzzon.
Így aztán nem volt más rajta, mint egy sötétszürke nadrág, egy
Ferragamo cipő és rengeteg szőr.
Komolyan rengeteg. Még a vállát is beborította. Mintha bundát
viselt volna. Leguggolt mellém a másik oldalamra.
– Hű, te aztán jó bozontos vagy – közöltem vele lenyűgözve.
– Te pedig jól be vagy állva.
Egy pillanatig elgondolkoztam a lehetőségen, de elég
értelmetlennek tűnt.
– Mitől lennék én beállva?
– Attól az istenverte csokoládétól. Mindig mindent megkóstolok,
mielőtt eszel belőle, most meg csak ültem bambán, és néztem, ahogy
felhabzsolod a fél dobozt…
– De nem tudhattad.
– Basszus, az a munkám, hogy tudjam!
Sóhajtottam, és magamhoz húztam göndör fürtökkel borított fejét.
Meleg volt és bolyhos, mint egy igazi játék mackó. Egy hatalmas
játék mackó hegyes szemfogakkal. Gyengéden megveregettem a
vállát.
 HOLDVADÁSZ 246

– A védelmezők miért nem észlelték ezt a szart? – kérdezte az

egyik őr ingerülten. Tüzesen vörös haját lelapítva viselte, ami jól
illett tengerészkék öltönyéhez. Egyike volt azoknak, akik gúnyt űztek
a mágusból érkezésekor, és akik hagyták, hogy később beosonjon
utánam. Kíváncsi voltam, vajon keresztre feszítik-e ezért.
Jó esély volt rá.
– Mert azok a mérgeket figyelik – felelt neki Pritkin. – Ez meg
bódító szer volt.
– Mi a francért akarták volna elbódítani?
– Talán abban bíztak, eleget eszik ahhoz, hogy belehaljon –
mondta Marco keserűen. – Nem kell méregnek lennie, ha kellően
nagy a dózis. Viszont már egy-két bonbon is elég volt ahhoz, hogy
ne tudjon kámforrá válni, amikor az a seggfej rátámad.
– Az a seggfej maga is teletömte magát a csokoládéval – mutatott
rá Pritkin. – Azt remélte, hogy kiüti magát, még mielőtt a másik lény
felhasználná őt a gyilkossághoz.
– Akkor miért nem dőlt ki?
– Nyilván sor került volna rá, ha kap még egy kis időt. Sajnos a
megbeszélésünknek hamarabb vége szakadt, és Cassie kezébe került
a doboz…
Telefoncsörgés szakította félbe. Marco kihalászta zsebéből a
mobilt, és ránézett a kijelzőre.
– Most jön az, hogy a mester a seggem még épen maradt részeit is
szétrúgja – nézett rám. – Gondolod, hogy képes leszel öt percig nem
kinyiffanni?
– Megpróbálom – válaszoltam őszintén.
– Tudod, ha bárki mástól hallanám, még vicces is lenne – mondta,
mielőtt kiment.
– Én csak azt nem értem, hogy az az izé honnan tudta, melyik
mágust kell megszállnia – tanakodott az egyik vámpír. Magas, barna
fickó volt elegáns, cserszínű öltönyben, amin jókora sörfoltok
éktelenkedtek. – Egész álló nap azzal foglalkoztunk, hogy kihajítsuk
ezeket a nyomorult szerencsevadászokat. Ő is ugyanúgy végezte
volna, ha nem pont a lordprotektorral egy időben érkezik.
– Lehet, hogy a lény pont erre várt – kapcsolódott be egy újabb
vámpír. Szintén barna haja volt, ingujjban és sötétbarna nadrágban
247 KAREN CHANCE

járt-kelt. Élénkkék nyakkendője félrecsúszva lifegett az egyik vállán,

de nem úgy tűnt, mintha észrevette volna. – Talán egész délelőtt itt
várakozott, figyelt minket, és találgatta, kivel juthatna be.
– És ki az, akinél történetesen pont van egy kis mérgezett
csokoládé? – kérdezte szarkasztikusan a vöröshajú.
– Nem volt mérgezett – vágott vissza a barna. – Egyébként is, azt
beszerezhette…
– Hol, az ajándékboltban? – figurázta ki a vörös. – Igen, a kábítós
fajtából kérnék. Van esetleg mentolos ízben?
– Nagyon vicces.
– Te mondasz folyton baromságokat. Nyilvánvaló, hogy az a
seggfej hozta magával a bonbont, vagyis nem az utolsó pillanatban
lett kiválasztva. Az egészet előre eltervezték.
– Szerintem is – jelentette ki Pritkin, mire a vámpírok feje
egyszerre fordult feléje. – De nem a pasas tervelte ki.
– Na persze, mondja maga – horkantott a vörös. – Akkor mégis
honnan szerezte ezt a cuccot?
– A desszertet valóban ő hozta, de akkor még nem volt
telenyomva. Azt mondta, hogy azt később tette, amikor a lény már
hatalmába kerítette.
– De mivel?
Pritkin benyúlt a zsebébe, és valamit a vámpír felé hajított, aki
könnyedén elkapta. Egy kis fiola volt, olyan, amilyet a hadmágusok
hordanak a vállszíjukon vagy az övükben. Sok ilyen üvegcse sötét,
nyúlós anyagot tartalmazott, ami némely esetben önálló mozgásra
volt képes. Ebben azonban valami teljesen tiszta, vízhez hasonló
folyadékot láttam.
– És ez mire képes? – kérdezte a vámpír, aki bölcsen hozzá sem
nyúlt a fiola dugójához.
Pritkin nem felelt neki. Letérdelt mellém, és zöld szemével
méregetett egy pillanatig. Aztán feltartotta elém egyik ujját.
– Cassie, meg tudod mondani, hány…
Elkaptam az ujját, és felnevettem, mire Pritkin hátrasandított a
mögötte álló vámpírokra.
– Hát erre – közölte szárazon.
 HOLDVADÁSZ 248

– Mi a frászért volt ilyen cucc annál a pasasnál? – érdeklődött a

második vámpír.
– Jól jön, ha el kell fogni valakit, vagy nehéz természetű rabokkal
kell elboldogulni – vonta meg a vállát Pritkin.
– Szóval… akkor ez egy fegyver.
– Igen.
– De hisz ő egy randira készült!
– Igen. És? – nézett rájuk Pritkin értetlenül.
A vörös hajú vámpír megadóan legyintett.
– Honnan tudjuk, hogy valóban megszállta valami? – kérdezte egy
vékonyka szőke a konyhapulton áthajolva. – Lehet, hogy valaki
felbérelte…
– Tizenhét éve szolgál a Testületnél – ellenkezett Pritkin.
– És a mágusokat nem lehet megvesztegetni?
– Neki egyáltalán nincs szüksége rá. Igen vagyonos, előkelő
családból származik…
– Ez a fickó? – kérdezte a szőke hitetlenkedve.
– Hát, nem úgy öltözködik – tette hozzá a vörös.
– Nem mindenkit érdekelnek az ilyen külsőségek – mondta
Pritkin, mire a vörös őt is végigmérte.
– Nyilvánvaló.
– Akkor zsarolás – szállt be a cser öltönyös is. – Talán valaki
megtudott róla valamit.
– Mindenképpen lesz vizsgálat – szögezte le Pritkin. – De a tettei
is mellette szólnak. Ha…
– A tettei? Épp most próbálta Cassie-t megölni!
– Inkább azon igyekezett, hogy megmentse. Minden józan
pillanatában azzal foglalkozott, hogy tömje magába a csokoládét.
Emellett a küzdelem alatt a reflexeit is lelassította, és rosszabbul
célzott, mint általában. Amikor Cassie menekülni próbált, egy nem
halálos varázslatot küldött utána mondjuk egy tűzlabda helyett.
Minden lehetséges módon megpróbált szembeszállni a lénnyel…
– És ezt mind honnan tudjuk? Csak mert ő azt mondta? – vágott
közbe a cser öltönyös.
249 KAREN CHANCE

– Onnan tudjuk, hogy Cassie még életben van – mordult rá

Pritkin. – Úgy alakult, hogy ő is és Cassie is megtette a magáét. A
mágus adott neki egy kis időt, és ő remekül ki is használta.
Lehajolt hozzám, hogy feltöltse a bögrémet. Több napja nem
borotválkozott, ezért muszáj volt megsimogatnom az arcát.
– Szőrmók – tudattam vele komolyan, mire felsóhajtott.
– Nekem az nem világos, miért kellett ennek az izének egyáltalán
eltaxiztatnia magát valaki másban – fejtegette a vörös. – Ha elég erős
ahhoz, hogy megszálljon egy hadmágust…
– Bárki megszállható, ha épp nem figyel oda – mondta Pritkin
kurtán. – És senki sem képes megállás nélkül koncentrálni.
– Mégsem közülünk bújt bele valakibe – jelentette ki a vámpír
fennhéjázón.
– A vámpírokkal nehezebb a helyzet – ismerte el Pritkin. – Őket is
meg lehet szállni, de az sokkal több energiát igényel, mint egy
halandó esetében. Lehet, hogy ennek az entitásnak nem volt elég
ereje ahhoz, hogy ezt véghezvigye, plusz még a támadásra is
rákényszerítse az illetőt.
– De miért kell egyáltalán valaki más ehhez? Ha valóban egy
ilyen nagy, erős, rémisztő dologról van szó, miért nem intézi el
egymaga?
– Már megpróbálta… – kezdte Pritkin.
– Megpróbálta közvetlenül őt megszállni, de nem támadt rá. Ha a
védelmezőkön ilyen könnyedén átjut, miért nem indít egyből
támadást ellene?
– A tündék földjén minden bizonnyal megtenné – vont vállat
Pritkin. – De a saját világán kívül az ereje erősen megcsappan.
– Még nem tudjuk biztosan, hogy az erdők népétől jött – mondta a
vámpír.
– De igen, tudjuk – csendült fel egy új hang.
Felnéztem, és megláttam egy vékony, szőke alakot, aki a konyha
ajtajában állt. Egy pillanatig csak meredten néztünk egymásra, aztán
felsikoltottam, és hozzávágtam a kávémat. Telibe kaptam az ágyékát,
ami eléggé rosszul érinthette, mert ő is felsikoltott. Pár másodpercre
általános hangzavar lett úrrá a konyhán.
 HOLDVADÁSZ 250

Aztán Pritkin súlyos kezét éreztem a vállamon. Csak akkor vettem

észre, hogy Drydent egy egész csapatnyi vámpír fogja körül, minden
végtagjára jutott egy. Amennyire meg tudtam ítélni, inkább
támogatják, mintsem fogva tartják a mágust. Aztán más dolgokat is
észrevettem. Például, hogy Dryden szeme immár nem fekete, hanem
kék, az orra kissé véres, az arca sápadt, és egész testében reszket. Az
öltönye több helyen elszakadt, és kávé csöpögött belőle.
Ezenkívül csípősszósz-illatot árasztott.
– Bocs – mondtam neki.
Dryden nem válaszolt, csak állt egy helyben, és remegett. Pritkin
néhány papírtörlőt nyújtott feléje.
– Miért mondtad azt az előbb, hogy tudjuk?
A mágus nyelt egyet, és megtapogatta az ágyéka környékét.
– Az én… A dédanyám… tünde volt – kezdte bizonytalan hangon
– Biztos emiatt jöttem rá. Beszélni is próbált hozzám.
– Mit mondott?
– Nem… nem tudom biztosan, én…
– Nem ismerted a nyelvet?
– Csak egy kicsit, és…
– Akkor próbálkozz!
– Azt tenném, ha adnál egy kis időt! – csattant fel, és a szemetesbe
hajította a nedves papírtörlőket. – Tíz szóból ha egyet értettem, de azt
hiszem… Mintha bocsánatot kért volna.
– Bocsánatot? – kapta fel a fejét a vörös vámpír. – Miért?
Dryden felmordult, és dühösen széttárta a kezét.
– Talán azért, mert majdnem megölt engem? Vagy talán azért,
amit velem akart elvégeztetni?
Egy pillanatra elhallgatott, rám nézett, és az ajkai elkeskenyedtek.
– Nem tudom. Tényleg nem értettem sokat abból, amit mondott.
Csak valami olyasmit, hogy „ők kényszerítettek, hogy megtegyem”.
Ez a nő annyira rettegett tőlük…
– Nő? – kérdezett vissza a vámpír.
– Igen. Valahogy… azt hiszem, hogy nő volt. Legalábbis magára
vonatkozóan a női megszólítást alkalmazta. De ahogy már mondtam,
nem ismerem jól a nyelvet, és ez még inkább igaz a magas udvari
dialektusra…
251 KAREN CHANCE

– Magas udvari? – szólt közbe ezúttal Pritkin.

– Ez az a nyelvjárás, amit az udvarnál használnak…
– Tudom, mi az – intette le Pritkin. – Miből ismerted fel?
– Mert a nagyanyám még ezt beszélte.
– És mi volt a nagyanyád?
– Selkie nemes asszony.
Pritkin átkozódott egyet.
– Sötét tündék.
A mágus ezt nem méltatta válaszra. Rám nézett, és mély lélegzetet
vett.
– Mielőtt elindulok, szerettem volna megköszönni önnek… –
mondta kissé küszködve a szavakkal.
Egy pillanatig elgondolkodtam, mit is mondhatnék erre.
– Szívesen.
– Tudja, hogy mit köszöntem meg?
A fenébe. Reméltem, hogy nem fogja feltenni ezt a kérdést.
Biztosan nem az ebédre gondolt, hisz nem mentem el vele.
Sőt erre ezt követően sem láttam nagy esélyt. Épp elég nekem ez a
megszállt hűtő, meg minden.
– Nem – mondtam, remélve, hogy jól jöhetek ki az egészből.
A székem elé térdelt, vagy épp ott rogyott össze, ezt nehéz lett
volna megmondani. Nem tűnt úgy, mint aki jó állapotban van.
– Tudom, hogy mi ez – krákogta, és a csuklóm felé biccentett,
ahol az egymásba fonódó késekből álló karkötőm hidegen simult a
bőrömhöz. – A Testületnél a lefoglalt sötét mágikus tárgyak
hatástalanítása is az én feladatom, és… találkoztam már ilyesmivel.
A szeme az arcomat fürkészte, feltehetően valamilyen reakciót
várt, így bólintottam.
– Meg is ölhetett volna vele – mondta, aztán kezet csókolt. –
Köszönöm.
Egy kis ideig így is maradt, fejét lehajtva, fél térdre ereszkedve,
akár egy esdeklő hívő a pap előtt. Vagy mint egy férfi, aki épp
házassági ajánlatot tesz. Kezdtem ideges lenni. Más sem hiányzott,
mint egy újabb bonyodalom.
Úgy döntöttem, essünk túl gyorsan a dolgon.
 HOLDVADÁSZ 252

– Maga nagyon kedves embernek tűnik – kezdtem. – Már persze

akkor, amikor épp nem akar megölni. Csak… nem szeretnék randizni
és járni magával – sóhajtottam el egy szuszra.
Hirtelen felnézett rám. A szemei nedvesen csillogtak, de a
mosolya vakító volt.
– Akkor azt hiszem, már két dolog miatt tartozom köszönettel.
 21

Az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra tanúsága szerint hét órát

aludtam, annak ellenére, hogy előtte a nap tetemes részét szintén
ugyanezzel a foglalatossággal töltöttem. Csaknem éjfél volt, mikor
felültem az ágyban. Tompán zúgott a fejem, a szemem teljesen
bedagadt, alig győztem törölgetni belőle a csipát. És a szoba
sarkában megláttam egy férfit.
Nem sikítottam, mert a) az illető egy székben ült, b) újságot
olvasott, és c) a szeme olyan aranyló fénnyel ragyogott, ami Mircea
mester vámpírjainak tulajdonsága volt. Így aztán csak magam elé
kaptam a takarót, mert lefekvéskor nem bajlódtam azzal, hogy
pizsamát húzzak, és további betolakodók után kutatva
végigpásztáztam a szobát. De senki más nem volt ott, hacsak nem a
gardróbban vagy az ágy alatt bújt el.
Amit egyébként egyáltalán nem lehetett kizárni.
– Mit keres itt? – tettem fel a kérdést a férfinak egy kis idő után.
Nem válaszolt, csupán lapozott egyet az újságban.
– Nem szabadna itt lennie a szobámban – mondtam.
Semmi.
Egy olyan vámpírhoz beszélni, akinek épp nincs kedve a
csevegéshez, a világ leghiábavalóbb próbálkozása, úgyhogy nem is
erőltettem. Azzal sem próbálkoztam, hogy kiebrudaljam, mert a
mestervámpírok mindig oda mennek, ahová éppen úri kedvük tartja,
így aztán magam köré tekertem a takarót, és kibotorkáltam a
fürdőszobába.
Egy percig csak álltam a hűvös helyiségben, amíg a szemem
hozzászokott a sok fényes csempe ragyogásához. Ám miután ez
 HOLDVADÁSZ 254

megtörtént, továbbra is mozdulatlan maradtam, egyik kezem a

kilincsen, mintha vártam volna valamire. Kis idő múltán rájöttem,
hogy egy roham, egy kiborulás az, amire számítok, csakhogy az
idegrendszerem egészen máshogy gondolta. Oké, kicsit fáztam,
fájdalmat is éreztem, és dolgozott bennem az adrenalin. De nem
estem pánikba. Vártam még egy kicsit, de végül már ostobának
éreztem magamat, ahogy ott álldogálok. A földre dobtam a takarót,
és szemügyre vettem a károkat.
Nem is volt annyira vészes. Szereztem egy új zúzódást a
fenekemre és egy púpot a fejemre, de ezt a menetet egész könnyen
megúsztam. Bármi is próbál eltenni láb alól, annak fel kell kötnie a
gatyáját, gondoltam kajánul, majd belenéztem a tükörbe.
És káromkodtam egy nagyot.
Lehet, hogy nem vertek laposra, de még mindig pokolian néztem
ki, főleg, ami a hajamat illeti. Most már nem csupán zöld színű volt,
de egy jókora darab hiányzott is belőle. Ügyetlenül igyekeztem
eligazgatni a maradékot, de úgy látszott, ezen már semmi nem segít.
Megpróbálkoztam azzal, hogy másutt legyen a választék, de az
egyetlen változatnál, ahol nem volt feltűnő a hiányzó néhány tincs,
egy középkorú férfi frizurája köszönt vissza a tükörből. Egyébként
meg úgy néztem ki, mintha valami kiharapott volna egy darabot a
fejemből.
Francba az egésszel! Nem is olyan régen a hajam csillogó
vörösarany hullámokban omlott a vállam köré, akár egy palást. Ez
volt az egyetlen, amit igazán szépnek tartottam magamon. Úgy
sírtam, mint egy kisgyerek, amikor a Tonytól való szökésem után le
kellett vágatnom, mert túl feltűnő lettem volna.
Most már sírni sem tudtam ezen, annyira felhergeltem magam.
Megmostam a fogamat és az arcomat, majd ismét magam köré
tekertem a takarót, és visszatopogtam a hálóba.
A vámpír most sem szólt egy szót sem, és én is ehhez tartottam
magamat. A villanyt sem kapcsoltam fel, ami részemről ostobaság
volt, hiszen ő pont ugyanolyan jól látott a sötétben is. De valahogy
még meztelenebbnek éreztem volna magamat világosban, így viszont
vagy ötperces rángatásba, botladozásba és szitkozódásba telt, amíg a
gardróbból előhalásztam, amire szükségem volt.
255 KAREN CHANCE

Végül egy öreg Georgia Bulldogs baseballsapkával, egy sportos

kék rövidnadrággal és egy kifakult rózsaszín pólóval bukkantam elő.
A ruhadarabok kényelmesek voltak, és bár egyáltalán nem illettek
egymáshoz, ez a legkevésbé sem izgatott. Az egész halmot
becipeltem a fürdőbe, majd miután felöltöztem, megfésülködtem, és
felraktam egy kis alapozót, úgy döntöttem, sikerült emberi külsőt
öltenem.
Már amennyiben ebbe belefért az, hogy zöld a hajam, és a
lakosztályon belül is baseballsapkában járkálok.
Amikor kifelé indultam, a vámpír összehajtogatta az újságot, és
felállt, noha az ajtó túloldalán egy másik őr ácsorgott. A falnak
vetette a hátát, cigarettázott, és közben végtelenül unatkozó képet
vágott. Nem mondott semmit, ahogy én sem. Átmentem az előtér
túlsó végéből nyíló nappaliba. Mivel mezítláb vonultam végig a
szőnyegen, szinte hallani sem lehetett a lépteimet.
A többi őr mind a társalgóban ült és kártyázott. Naná, mi mást
csináltak volna? Eszembe jutott, hogy megkérdezzem tőlük,
mindenképpen ezzel akarják-e eltölteni az örökkévalóság hátralevő
részét, de aztán más gondolatok kötötték le a figyelmemet.
Marco is a kártyaasztalnál ült, és épp az egyik trükkös keverését
mutatta be. Amikor felnézett és meglátott, a szája széles vigyorra
húzódott.
– Mi van? – érdeklődtem.
– Ugyanolyan képet vágsz, mint a buldog a pólódon.
– Nagyon vicces. Mi az ördög ez…
– Először is, hogy vagy? – emelte fel a kezét.
– Jól vagyok. Vagyis jól lennék, ha…
– Biztos? Mert a doki ugrásra készen vár.
Mordultam egyet. Ha rajtam múlik, igencsak sokáig várhat rám az
a szadista.
– Nem, kösz. És esetleg…
– Éhes vagy? Rendeltünk kínait.
– Marco…
– Nyugi, nem az itteni szobaszerviztől. Tudod, van az a kis
étterem a sarkon. Kértünk kung pao csirkét, gyömbéres marha…
– Marco!
 HOLDVADÁSZ 256

Megadóan sóhajtott egyet.

– Mondtam a mesternek, hogy így fogsz reagálni. De hidd el, ez
így célszerű, főleg, amíg kitaláljuk, mi folyik itt.
– Nem, ez nem ésszerű! Most nincs rajtunk kívül senki a
lakosztályban, és ez a lény vámpírokat nem tud megszállni.
– Ebben nem lehetünk biztosak.
– Ha így lenne, rég megtette volna ahelyett, hogy a bejáratnál
ácsingózva vár a nagyszerű mágus felbukkanására.
– A „nagyszerű mágus” – ismételte el az egyik vámpír. – Ez
tetszik. Mostantól én is így fogom nevezni.
– Én is tudnék javasolni pár nevet neki – morogta egy másik.
– Ha pedig ti azt gondoljátok, hogy meg tud szállni egy vámpírt,
akkor még kevesebb értelmét látom az egésznek – mutattam rá
dühösen. – Hisz épp most hagytatok minket kettesben órákon át a
hálószobámban.
– Igazad van – mondta Marco.
– Na ugye.
– Igen. Párosával lesznek bent.
– Marco!
– Csak vicceltem – tárta szét védekezőn a karját.
– Ez nem vicces. Úgy érzem magam, mintha valami börtönben
lennék.
Erre is válaszolt volna valamit, de megcsörrent a telefon. Nem a
vezetékes volt, hanem egy fekete mobil, ami a kártyaasztalon hevert.
Marco a kezébe vette, ránézett, mordult egyet és kinyomta, majd
ismét rám nézett.
– Az még mindig sokkal jobb, mintha a hullaházban lennél.
– Te nem érted, amit mondok? Ez nem segít.
– De igen, segít, ha újból megjelenik. Egyszer már téged is
megszállt…
– Többé nem fog – húztam elő Pritkin kis amulettjét. Kaptam tőle
egy újat, mielőtt elindult volna a mágussal a Testület kórházába. A
kis csomag bűzlött ugyan, de még mindig sokkal elviselhetőbb volt,
mint az alternatíva.
– Ez csak a tündék ellen hatásos – jegyezte meg Marco az orrát
dörzsölgetve.
257 KAREN CHANCE

– És ez az izé pont az.

– Lehet, hogy ez az izé az. Még nem tudhatjuk biztosan.
– A tündék egyik nyelvjárásában beszélt…
– És szerinted a démonok nem képesek ilyesmire? Ha sikert akar
elérni ellenünk, még szép, hogy nem fogja felfedni az igazi kilétét.
– Vagy esetleg tényleg kommunikálni próbált.
– Miért? Hogy bocsánatot kérjen? – Marco hangja pontosan
elárulta, mi a véleménye erről a teóriáról, miközben új körhöz osztott
lapokat. – Amúgy meg, amíg nincs egészen pontos képünk arról,
mivel állunk szemben, a mester nem akar újabb kockázatot vállalni.
– De ezt nem ő dönti el. Az én életemről van szó!
– Oké, rendben. Akkor ezt majd beszéld meg vele.
Csípőre tettem a kezemet.
– Jó, legyen. Hívd fel telefonon.
– Nem lehet.
– Miért nem?
– Magas szintű találkozón vesz részt…
– Micsoda meglepetés.
– …és azt mondta, reggelig ne zavarjuk.
– Akkor küldj neki üzenetet.
– Az is zavarásnak számít.
– Kapd be, Marco!
Újra megcsörrent a telefonja. Ránézett, sóhajtott egyet, és megint
csak lenyomta.
– Figyelj, ez csak egy átmeneti dolog, és…
– Ugyan már! – kiáltottam fel, mert nem akartam elhinni, hogy
ezzel próbálkozik. – Tudod, kit etess ezzel. Tisztában vagyok vele,
hogy mennek ezek a dolgok.
Kivette bűzölgő szivarját a szájából, és a hamutartó szélére
fektette.
– Igen, és hogy mennek?
– Úgy, hogy ha most ezt hagyom, akkor Stan és Pan minden
rohadt pillanatban ott fog loholni a nyomomban életem végéig.
A magasabb vámpír végigmérte az alacsonyabbat.
– Fogadjunk, hogy te lennél Stan.
– Én nem vagyok Stan. Az egy csetlő-botló barom.
 HOLDVADÁSZ 258

– Miért, Pan meg egy idióta mélák.

– Mindketten idióták voltak, ti meg kussoljatok – közölte Marco,
majd rám nézett. – Tudod, hogy nekem nincs semmi szavam ebben
az egészben. De amúgy is felébredtél, úgyhogy már mindegy. Reggel
aztán megbeszélheted a mesterrel.
Egy percig csak álltam ott, és a lehetőségeimet latolgattam. Nem
tűnt bölcs döntésnek, hogy beadjam a derekamat, még ha csak
néhány órára is. Ha egy vámpírnak a kisujjadat nyújtod, nemhogy a
kezedet akarja, hanem szőröstül-bőröstül felfal.
Megkordult a gyomrom.
– Mondom, kung pao csirke – nyájaskodott Marco.
Ez is egy fattyú.
Mindenképpen beszélnem kellett Mirceával, ugyanakkor arra is
égető szükségem volt, hogy táplálékot vegyek magamhoz. És a
kettőből most csak az egyik volt elérhető közelségben. Ráadásul
majd’ éhen vesztem.
– Sertéshús édes-savanyú…
– Fogd már be – intettem csendre, mire elvigyorodott. – Tojásos
tekercset rendeltetek? – sóhajtottam.
– Még szép – tárta szét a karját.
Úgy döntöttem, teli gyomorral az alkudozás is jobban megy majd,
és egy sört is kibontottam. Marco nekem is osztott, és odahúztam az
asztalhoz egy széket, mielőtt reménykedve kézbe vettem a
kártyáimat. Semmi, még egy nyamvadt kettes párom sem volt.
Jellemző.
Megcsörrent a telefon.
– Nem kapcsolnád már ki? – fortyant fel az egyik őr. Egész csinos
szőke srác volt, akit nem ismertem. Biztosan az új fiúk egyike.
– Ez a magánszámom, jöhet rajta valami fontos hívás – válaszolt
Marco tömören.
– A magánszámod? De akkor hogy…
– Nem tudom, de holnap majd kérek egy újat. Te csak törődj a
lapjaiddal.
– Azt csinálnám, ha lenne itt bármi, amivel érdemes lenne törődni
– panaszkodott a srác.
Megtették a tétjeiket. Én passzoltam. A telefon csörgött.
259 KAREN CHANCE

– Az istenit, Marco! Nem tudok úgy játszani, hogy ez a szar öt

másodpercenként csörög!
– Akkor ne játssz – felelte Marco.
– Mondd meg a mágusnak, duguljon el – szólt az egyik vámpír.
– Milyen mágus? – kérdeztem, és mindenki megmerevedett.
– Kösz szépen – fordult Marco a vámpír felé mérgesen.
A készülék még mindig zenélt. Marco az asztalon hagyta, és a
rezgés felém irányította. Amikor elég közel ért hozzám, felkaptam.
– Ne… – kezdte Marco.
Kinyitottam a fedelét, és elolvastam a hívószámkijelzőn szereplő
nevet: PRITKIN. Lesújtó pillantást küldtem Marco felé, majd a
fülemhez emeltem a telefont.
– Hal…
– A franc essen beléd, Marco, nem kéne talán… – majd mintha
elvágták volna. – Cassie?
– Mi történt? – hadartam, és éreztem, ahogy a szívverésem
felgyorsul.
– Nincs vészhelyzet, momentán – mondta, mert nyilván ő is érezte
az aggodalmat a hangomban. – De muszáj beszélnem veled.
Felmegyek.
– Tudod, mikor – szólt közbe Marco, és kikapta a kezemből a
telefont. – Már megmondtam neked, hogy…
– Én azt akarom, hogy jöjjön – fontam karba a kezemet.
– Neked pihenned kell! – vetett rám Marco dühödt pillantást.
– Itt kártyázom és vedelem a sört. Ez talán pihenés?
– Nemsokára ágyba küldtelek volna.
– Végigaludtam az egész napot!
Csengettek az ajtónál. Marco felállt, kissé tanácstalanul pislogott.
– Most mit fogsz csinálni, barikádot emelsz az ajtó elé? –
kérdeztem szintén felállva.
– Utasítást kaptam – mondta védekezőn.
– Mircea azt mondta, hogy ne engedd be Pritkint?
– Csak ma éjszakára. Nem akarja, hogy a mágus a közeledben
legyen, amíg védtelen vagy.
– Ő a testőröm! Amikor védtelen vagyok, épp akkor van a
legnagyobb szükségem rá!
 HOLDVADÁSZ 260

– Figyelj, ezt tényleg…

– Mirceával kéne megbeszélnem – fejeztem be a mondatot.
– Igen.
– Oké, azt teszem – nyomtam meg a gyorshívó gombját Marco
telefonján.
– Cassie…
Csak egy mozdulat, és máris hallottam, hogy a vonal túlsó végén
kicseng.
– Tessék – szólalt meg a jól ismert hang szinte lágyan, minden
felháborodottság nélkül. Egyelőre.
– Azt mondtad, hogy nem fogod ezt tenni.
Egy pillanatnyi néma csend.
– Cassandra.
– Ó, szóval egyből erre a szintre ugrottunk?! – tajtékoztam.
– Neked most épp aludnod kéne.
– Aludtam is. Majd arra ébredtem, rab vagyok egy börtönben.
– Nem vagy rab.
– Akkor elmehetek?
Újabb szünet.
– Majd reggel, amikor már képes leszel ugrani.
– Tehát akkor csak az éjszakára vagyok rab, jól értettem?
– A te biztonságod érdekében.
– Hogy is van ez pontosan? Eddig kétszer támadtak meg, ugye?
És vajon hol is került sor mind a kettőre?
– Az első alkalommal azért voltál kiszolgáltatott, mert nem
számítottál a veszélyre. Másodszor pedig azért, mert egy mágus
álcája mögé bújt az a lény, ami…
– És ez persze magyarázat arra, miért nem láthatom Pritkint.
A harmadik rövid hallgatás. Ez egész biztosan új rekord. Mircea
általában felkészülten vitatkozott.
– Nem. Figyelembe véve a téged megtámadó entitás feltételezett
mivoltát, úgy ítéltem meg, hogy a boszorkánymester jelenléte
önmagában véve is épp elég kockázatos.
– A kicsodáé?
– Egykor egy démon szolgája volt, nem emlékszel? Egy harci
gólem formájában járt-kelt mellette.
261 KAREN CHANCE

– Aha – morogtam.
– Vagyis nem pusztán mágus, hanem boszorkánymester is.
Csupán ők képesek démonokat megidézni, akiket aztán a
szolgálatukba állíthatnak.
– És mi a konklúzió?
– Csak az, hogy a boszorkánymesterek hírhedten megbízhatatlan
kasztot alkotnak. Nem áll távol tőlük a fura viselkedés, ami a korral
csak egyre rosszabbá válik. Sokakról tudunk, akik egy idő után
eszüket vesztették. Épp ez az oka annak, hogy a legtöbb mágus
messze elkerüli ezt a területet, bármennyivel is növelné meg az
erejüket.
– De hát Jonas is egy gólem gazdája volt egykor! – ellenkeztem. –
Ő maga mondta.
– Már ne is haragudj, Cassie, de Jonas Marsden viselkedését a
legnagyobb jóindulattal is nehéz lenne normálisnak minősíteni.
Ez tus volt.
– Mi most a másik boszorkánymesterről, Pritkinről beszélünk.
Persze tudtam, hogy a valóság egészen más. Pritkin nem volt
boszorkánymester. A démonokkal kapcsolatos képességei nem
valamiféle titkos mágia eredményeképp alakultak ki, hanem azért,
mert ő maga is félig démon volt. Az apja Rosier, az ördögfiak ura,
ennek következtében Pritkin afféle démon hercegnek mondhatta
magát. Vagy nem. Igazából fogalmam sem volt, mi lett belőle
ezáltal, mivel annyira gyűlölte és megvetette családfája ezen ágát,
hogy szinte soha nem beszélt róla. Úgy véltem, mégsem lenne
szerencsés megemlítenem Mirceának, hogy a pokol fejedelmének fia
tölti be a legfőbb testőröm szerepét.
Amúgy a beszélgetés sem alakult túl jól.
– Ő a barátom – érveltem tovább.
– Ezek a teremtmények nem barátok, Cassie! Csupán önös érdek
vezérli őket, szomjazzák a hatalmat…
– És pontosan ugyanezt mondják a vámpírokról.
– …ráadásul kiszámíthatatlanok. Az már csak hab a tortán, hogy
Pritkin maga is részben démoni származású lehet.
– Micsoda?
 HOLDVADÁSZ 262

– Kit füléhez efféle pletykák jutottak el. Ez megmagyarázná, miért

gyógyul ilyen gyorsan, és hogyan élhetett ennyi…
– Sokan vannak, akikben különböző eredet keveredik.
– Viszont a legtöbben nem fordítanak ekkora gondot arra, hogy a
múltjuk legnagyobb részét elfedjék a kíváncsi szemek elől. Kit
nagyon komolyan utánanézett, és mégsem talált róla semmit egészen
a múlt évszázadig…
– Talán mert előtte még meg sem született.
– Mindketten tudjuk, hogy nem ez az igazság.
Erre nem tudtam mit mondani. Mircea ugyanis nemrég látta
Pritkint egy utazás során, amit a múltban tettünk. És igaz ugyan,
hogy a mágusok akár száz évvel is tovább élhettek, mint a
közönséges halandók, azt elég nehéz lett volna megmagyaráznom,
miért tűnt úgy, mintha több évszázad alatt mindössze úgy öt évet
öregedett volna.
Persze meg sem próbálkoztam ilyesmivel. Nem gondoltam
ugyanis, hogy sikerült volna megbízhatóbbá varázsolnom Pritkint
Mircea szemében azzal, ha elárulom, hogy élete legnagyobb részét
egy pokol nevű helyen töltötte.
– A helyedben én igencsak megfontolnám, hogy szélnek eresszem
a pasast – vetette fel hirtelen Mircea. Ezzel sikerült meglepnie, és
gyaníthatóan pontosan ez volt a szándéka.
– Azt nem tehetem.
– Cassie…
– Szükségem van rá – közöltem egyszerűen. – Ha nem készítene
jól fel engem, már rég halott lennék.
– Vagy talán egyáltalán nem is kerültél volna veszélybe. Neked
nem tűnt fel, hogy a démonfélékkel kapcsolatos gondjaid mindig
akkor éleződnek ki, amikor ez a boszorkánymester a közeledben
van?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy talán ő a veszély forrása, nem pedig az a valaki, aki a
megoldást jelenti.
– Ez nevetséges!
– Igen? Én csak azt tudom, hogy valahányszor démonok
támadnak rád, ő is arrafelé jár.
263 KAREN CHANCE

– Ő a testőröm. Hol másutt lenne?

– Már vannak testőreid.
– No persze, csak épp a legtöbbjük örömmel fogadná, ha
áthelyeznék innen. És ez az akármi nem is démon volt.
– Mondja ő.
– Én pedig megbízom benne.
Négyes számú szünet.
– Én viszont nem.
Itt volt tehát, megkaptam. Egy válaszút, olyan tisztán felrajzolva,
amennyire csak lehet. És hogy ezt még jobban kihangsúlyozza – nem
mintha különösképpen szükség lett volna rá –, Marco némán kivette
a kezemből a telefont, és a farzsebébe dugta. Az arckifejezéséből
elég pontosan kiolvashattam, hogy nem is szándékozik újból
előhúzni.
Ám legyen.
Megint csengettek.
Körbenéztem a szobában. A vegasi szállodák egyik
jellegzetessége – főleg azoké, melyeket még a mobilok elterjedése
előtt építettek –, hogy a szobákban szinte méterenként találni
vezetékes készülékeket. Az elfoglalt vállalatvezetőknek mindig
azonnali összeköttetés kellett a cégbirodalmakkal, melyek profitját
épp eljátszották, és csakis olyan helyen szálltak meg, ahol erre
lehetőségük nyílt. Egy röpke pillantással három telefont mértem be:
egy a nappaliban volt, egy a bárban, a harmadik pedig a
konyhapulton.
És mindegyik mellett egy-egy vámpír álldogált, mintha épp nem
lenne jobb dolga.
Oké, lássuk csak.
Sarkon fordultam, és visszamentem a szobámba.
Nem okozott meglepetést, hogy a táskámban nem találtam
mobiltelefont. Nem is igen számítottam rá. Amikor egy
mestervámpír utasítást adott, az emberei mindent megtettek, hogy
kellő körültekintéssel hajtsák azt végre. És Marco sosem volt nehéz
felfogású. Ám akadtak olyan dolgok, amikre egy vámpír talán fel
sem figyelt, különösképp, ha olyan rég volt a világon, mint ő.
 HOLDVADÁSZ 264

A fürdőszobába lépve azonnal bekapcsoltam a páraelszívó

ventilátort, kinyitottam a zuhanyt, és bekapcsoltam a beépített rádiót
is, amiből a Led Zeppelin üvöltött.
A vámpírok viszonylag ritkán használják a fürdőszobát, főleg, ami
a vécéket illeti. A takarítást természetesen a hotel személyzete
végezte. Így aztán szinte biztos voltam abban, hogy az őreim eddig
nemigen jártak a külön ajtóval zárható kis vécéfülkében.
A sejtésem azonnal bizonyossággá vált, amikor kinyitottam az
ajtót, és megláttam, amire számítottam: egy újabb telefont, ezúttal a
falra rögzített változatban. Nagy volt, sok gombbal. Elég
bonyolultnak látszott ahhoz, hogy akár valami cégvezér titkárnőjének
íróasztalán is helyet kaphasson ahelyett, hogy a vécépapír
adagolójának szomszédságában árválkodik. De ott volt, és amikor
felemeltem a kagylót, megnyugtató búgást hallottam.
Pritkin első csengetésre felvette, mintha várta volna a hívásomat.
– Még nálad vannak Jonas kulcsai? – kérdeztem halkan.
Rövid csönd támadt, talán erre a kérdésre nem számított. De
gyorsan kapcsolt.
– Meglátom, mit tehetek.
Letette, én is követtem a példáját. Vártam még néhány percet,
majd elzártam a vizet és visszasétáltam a szobámba. Nem
öltözhettem át, mert az feltűnést keltett volna. De egy melltartót
magamra kaptam, a lábamat edzőcipőbe bújtattam, egy kis pénzt és a
kulcsomat pedig a zsebembe csúsztattam. Aztán kimentem a
társalgóba.
A srácok még mindig pókereztek, ezúttal némán, hisz nem volt
köztük olyan, aki miatt szükség lett volna a hangos kommunikációra.
Vagyis nem akkor hallgattak el, amikor megjelentem, és kezembe
vettem félig elfogyasztott sörömet. De éreztem, amint tíz szempár
kíséri a mozdulataimat, ahogy végigsétálok a nappalin, és kilépek az
erkélyre.
A szélcsengők csilingeltek az enyhe szellőben, mely a sivatag
felől érkezett. Forróság volt, de az odabenti fagyos hangulat után
kifejezetten jólesett. A korlátnak támaszkodtam, ittam a sörből, és
vártam.
– Valami gond van? – kérdezte Marco kidugva a fejét.
265 KAREN CHANCE

– Jól jön egy kis friss levegő.

Gyanúsan méregetett, de azt hiszem, a parancs nem terjedt ki arra,
hogy a szobámba zárva kell őrizniük engem. Visszament játszani, én
pedig újra belekortyoltam a sörömbe. Még mindig volt egy kicsi az
üveg alján, amikor feltűnt a taxim.
– Ennyi idő alatt ennél jobbat nem találtam – közölte Pritkin,
megragadva a karomat, amint átmásztam a korláton. Egyenesen egy
ütött-kopott, a levegőben húsz emelet magasan parkoló zöld kabrió
anyósülésébe.
– Semmi gáz – feleltem halálra váltan, amint a rozsdás ócskavas
füstfelhőt eregetve megindult. Vagy féltucatnyi döbbent vámpír arcát
is láttam, akik ezúttal a másodperc törtrészével elkéstek azzal, hogy
kitalálják, mire készülök.
– Cassie! – hallottam Marco dühödt kiáltását a hátam mögött.
Addigra azonban már messze jártunk, valahol a csillagokkal tarkított
égbolt és a kaszinósor fényei között.
 22

– Te utolsó szemét gazember!

Pritkin felpillantott az étlapnak csúfolt zsírfoltos papírról, és
megpróbált ártatlan szemekkel nézni rám. Nem sikerült. Gondolom
azért, mert ilyen szavakat viszonylag ritkán vágtak a fejéhez.
– Van valami gond?
– Tofuval tömsz engem, miközben te ilyesmiket eszel? – mutattam
körbe a repedezett dekorlemezekkel burkolt, narancssárga műbőr
bútorokkal berendezett, koszos ablakokkal ellátott teremben, amely
minden kétséget kizáróan Vegas legzsírosabb ételeit kínáló
bisztrójának adott otthont.
– Senki nem étkezhet állandóan egészségesen.
– Érdekes, máskor nem ezt szoktad mondani.
– Nem mintha odafigyelnél arra, amit mondok.
– De odafigyelek! – csattantam fel, ám ő csak nézett rám
figyelmesen. – Néha.
– Épp erről van szó. Ha azt mondom neked, hogy mindig
egészségesen kell táplálkoznod, akkor legalább néha úgy is fogsz
tenni.
Vissza akartam vágni valamivel, aztán rájöttem, hogy nem nagyon
menne.
– Oké, és miért hoztál most ide?
– Mert időről időre mindenkinek szüksége van egy pizzára.
Na, ez végre olyan állítás volt, amiben egyetérthettünk. Pritkin
rendelt mindkettőnknek, ami más esetben talán bosszantott volna, de
az itteni választék nem volt túl nagy. A hely inkább tűnt kocsmának,
267 KAREN CHANCE

mint étteremnek. A választási lehetőség a következő volt: vagy

pizzát kérsz, vagy sört, vagy hazamész.
Ja, és ott volt még a jégkrém. Úgy döntöttem, egy újabb sör
helyett inkább csokoládés shake-et kérek. Pritkin egy szót sem szólt,
de az arckifejezése épp elég beszédes volt.
– Úgyis le fogod futtatni velem, nem? – mutattam rá.
– Még valamit? – kérdezte szárazon. – Hagymakarikák? Pite?
– Van pitéjük?
– Nincs – közölte nyomatékosan.
Túl jó kedvem volt ahhoz, hogy vitát nyissak erről. A székem
huzata a combomhoz tapadt, egy törött rugó a bal fenekembe
nyomódott, és noha a légkondi működött, tökéletesen alkalmatlannak
bizonyult feladata ellátására a nevadai augusztusban. De szabad
voltam. Ezt a menetet megnyertem. És ma éjjel minden apró
sikerélményre szükségem volt.
– Elmagyaráznád, mi folyik nálatok? – érdeklődött Pritkin, amikor
a pincérnő távozott. – Amikor megpróbáltalak…
– Egy pillanat.
A sarokban egy ósdi zenegép állt, piszkos üveglappal és
megsárgult feliratokkal. A számok egyike sem volt húsz évnél
fiatalabb. De felfedeztem köztük Joan Jett szinte teljes életművét, így
aztán bedobáltam pár negyeddollárost, és választottam. A
hangminőség nem volt a legjobb, ám ez a legkevésbé sem érdekelt.
– Mircea – közöltem tömören, miután újra letelepedtem Pritkin
mellé. – Fejébe vette, hogy te valamiért veszélyt jelentesz rám.
– Tudom – felelte összeszorított ajakkal.
– Igen? Mondta neked, hogy…
– Arra nem volt szükség. De biztosíthatod arról, hogy nincs miért
tartanod tőlem.
– Már megtettem – mondtam türelmetlenül. – De amikor ezek a
dolgok egymás után megtörténtek…
– Nem egymás után. Csak egy alkalommal.
– Egy? – húztam fel a szemöldököm, mire furamód elvörösödött.
– Már aminek jelentősége is volt.
– Ó, megbocsáss, de én úgy gondolom, hogy mind meglehetősen
jelentős volt.
 HOLDVADÁSZ 268

Ugyanis valahányszor megpróbáltak megölni, azt sajátságos

módon elég komolyan vettem.
Pritkin beletúrt a hajába, ami már ezt megelőzően is elég ziláltnak
látszott.
– Nézd, nem akarom elbagatellizálni, ami veled történt…
– Azt merem remélni!
– …csak szeretném tudatni veled, hogy többé nem fog előfordulni
ilyesmi.
– Ezt nem tudhatod.
Zöld szeme rám villant, és mintha dühöt láttam volna
megcsillanni benne.
– De igen, átkozottul jól tudhatom!
Csak ültem összezavarodva, ő pedig felállt, és a zenegép felé
indult. Egy közeli asztalnál ülő nő alaposan végigmérte, amint
elhaladt mellette, és a pillantása egész sokáig elidőzött rajta. Pritkin
még most is azt a farmert viselte, amit legutóbb láttam rajta, a
felsőtestét pedig egy szürkés-zöldes pólóba bújtatta. Ez utóbbiból
nem sokat lehetett látni a hosszú bőrkabát miatt, amit azért hordott,
hogy eltakarja az arzenált, ami minden hadmágushoz hozzátartozott.
Valahogy sikerült mindent úgy betömködnie, hogy a kabáton nem
látszottak nagy dudorok, sőt. A sötétbarna bőr szinte feszesen simult
széles vállára. A puha, öreg farmer is kiemelte sziklaszilárdságú
fizikumát, a póló pedig jól kihangsúlyozta a szeme egészen
egyedülálló színét. Pritkin a hagyományos értelemben nem volt
különösebben jóképűnek mondható: az orra túl nagy, jó pár centi
hiányzott ahhoz, hogy elérje a 180-at, és a borotválkozás sem volt az
erőssége.
Én viszont teljes mértékben megértettem a nőt, aki megbámulta.
– Ilyesmit szoktál hallgatni? – kérdezte háttal nekem, a dalok
címét olvasgatva.
– Ez az I Love Rock&Roll. Klasszikus.
A válla fölött hátranézve sötét pillantást vetett felém, de nem szólt
semmit. Előkotort pár pénzérmét a zsebéből, és választott. De mit is?
– Johnny Cash?
– Mi baj van Johnny Cashsel? – kérdezte az asztalhoz visszaülve.
– Mi az, ami nem baj vele?
269 KAREN CHANCE

– A country alapja a népzene, ami már évszázadok óta jelen

volt…
– Akárcsak a pestis.
– …vagyis régebben, mint az úgynevezett klasszikusok. A bárdok
évezredeken át ugyanazokról a témákról énekeltek: szerelem, halál,
vidámság és árulás. Ők mindenkire hatással voltak Bachtól
Beethovenig.
– Tehát Johnny Cash maga Beethoven?
– A maga korában igen.
Erre csak a szememet forgattam, akkora marhaság volt. De
legalább a „Ring of Fire” tökéletes aláfestést biztosított a
beszélgetésünkhöz.
Előrehajoltam, és halkabban folytattam.
– Az előbb nem akartam tapintatlan lenni. Csak annyit mondtam,
hogy a vámpírok szerint a támadóm minden bizonnyal démon volt,
és Mircea úgy döntött…
– Démon?
– Igen, az.
– És hogy jön ez most ide? – vonta össze a szemöldökét.
– Miért, miről is beszélgetünk? – meredtem rá.
– Igazából nem is tudom.
Nagy levegőt vettem.
– Mircea szerint te egy boszorkánymester vagy – közöltem lassan
és érthetően. – Ezzel magyarázza, hogy ilyen régóta élsz, és ettől
ilyen nagy a varázserőd…
– Hát ezt mondta neked?
– Igen, miért?
– Semmi – kapta el a pillantását.
Vártam, de nem mondott többet. Kis idő után én folytattam.
– Nos tehát ezért mondta Marcónak, hogy ma éjszaka ne engedjen
a közelembe. Attól tart, hogy esetleg megidézel valamit…
Pritkin felhorkant.
– …amikor még képtelen vagyok ugrani.
– Ó, hogyne, biztos vagyok benne, hogy ez aggasztja.
– Van valami, amit el akarsz mondani? – kérdeztem.
– Nincs.
 HOLDVADÁSZ 270

Ha hozzá is tett volna még valamit, arra már nem volt ideje, mert
megérkezett a pincérnő az italokkal. Pritkin kitöltötte a sörét, a
poharat megdöntve tartotta, hogy minél kisebb legyen a hab. Ez
ugyanis nem az a hely volt, ahol a felszolgálók megtennék ezt a
szívességet a vendégeknek.
– Ha világosan megmondták, hogy holnapig ne találkozz velem,
akkor minek kellett ez az egész? – érdeklődött, miután a nő távozott
az asztalunktól. – Miért nem egyeztél bele?
– Mert nem tehetem. A vám… – kezdtem, majd elhallgattam. A
zenegép elnémult, és kicsit tartottam attól, mit választana
legközelebb. Inkább úgy döntöttem, megválogatom a szavaimat. –
Ők egyre csak próbálkoznak, hogy lássák, hol a határ. És ha egyszer
beadod a derekadat, onnantól elvárják, hogy minden alkalommal
megtedd.
– Azaz?
– Ha most nem léptem volna le, legközelebb már esélyem sem lett
volna rá. A „csak ma estére, Cassie”-ből „csak erre a hétre” lett
volna, aztán meg „csak egy hónapig”, meg „csak az idén”…
– És persze épp akkor tesztelik a határaidat, amikor tudják, hogy
védtelen vagy – mondta olyan hangon, mint aki nem is várt mást.
– Nem ők akarták így – tiltakoztam, mert Pritkin mindig a
legrosszabbat tételezte fel a vámpírokról. – Nyilván azt hitték, hogy
egész éjjel aludni fogok, ezért szóba se kerül ez a téma. De nem így
történt, és az ő társadalmukban nem lehet szó nélkül hagyni egy ilyen
kihívást. Ha megteszed, gyengének könyvelnek el, és azon már
átkozottul nehéz változtatni.
Pritkin értetlenül nézett rám.
– Szóval szerinted Marco akarta, hogy szembeszállj vele?
– Ez az egész nem Marcóról szól. Ő csak parancsot teljesít.
– Akkor talán Mircea akarta, hogy szembeszállj az akaratával?
– Ó, nem – nevettem.
Pritkin most már teljesen összezavarodott.
– Hát akkor mi a…?
– Mircea azt akarja, hogy azt tegyem, amit mond. Imádná, ha ez
mindig így lenne. Csakhogy ezzel nem vívnám ki a tiszteletét.
Egyáltalán nem tisztelne engem.
271 KAREN CHANCE

Egy percig csak kevergettem a shake-emet, ami sűrű volt és

krémes, továbbá fejfájást ígérően hideg. Már rég feladtam, hogy a
vámpírok viselkedését magyarázzam egy mágusnak, főképp, ha
Mirceáról és Pritkinről volt szó. De most rákérdezett, és jöttem neki
eggyel, úgyhogy megpróbáltam.
– Mircea úgy adta ki a parancsot, hogy azt hitte, soha nem is
fogok tudomást szerezni róla – fejtegettem. – De mégis megtudtam,
és miután nem volt hajlandó visszavonni, nyílt kihívást intézett
felém.
– És azért nem hagyhattad annyiban, mert az rossz fényt vetett
volna rád? – méregetett Pritkin elkeskenyedő szemmel.
Egy percig el kellett gondolkoznom azon, hogy mit feleljek erre a
kérdésre. Néha meglepően nehéz volt szavakba önteni azokat a
dolgokat, melyek kisgyerekkorom óta számomra az élet rendjét
jelentették. De egyáltalán nem voltak ilyen magától értetődők
Pritkinnek vagy a legtöbb mágusnak, azokat kivéve, akik a vámpírok
szolgálatában álltak. Ők pedig ritkán beszéltek bármiről is.
– Nem arról van szó, hogy rossz fényt vetne rám – mondtam
végül. – De pontosan annak látszanék, aminek látni akar, és ahogy
bánik velem: a kedvenc szolgája. Valaki, akinek kedveskedhet,
akivel jól bánhat, akit védelmezhet. No meg akinek parancsolgathat.
Mert a szolgák ugye ezt teszik: engedelmeskednek a parancsoknak.
Egy vele egyenrangú fél sosem fogadná el az ilyesmit.
– Viszont vele meg sem próbálná.
– Ó, de még mennyire – kacagtam fel. – Nap mint nap megteszik
egymással is. Próbálkoznak, puhatolóznak, megcsipkedik a másikat.
Hátha napvilágra kerül valami gyengesége, amiről eddig még nem
volt tudomásuk. És ha megtörténik, akkor aztán azonnal lecsapnak
rá.
– Ez úgy hangzik, mintha egy ellenségről beszélnél, és nem egy…
barátról – jegyezte meg kurtán.
– Ez a kultúrájuk része – ráztam meg a fejemet.
– Ettől még nem lesz helyes, amit tesznek.
– De helytelen sem. Egyszerűen így határozzák meg a hierarchiát
egymás között. Ha behódolsz egy másik mester akaratának, és főleg,
 HOLDVADÁSZ 272

ha harc nélkül teszed, akkor elismered, hogy fölötted áll. És innentől

fogva mindenki más is így fog tekinteni rátok.
– De te nem vagy… – harapta el a szót Pritkin is. – Nem vagy
mester.
– Viszont el kell érnem, hogy úgy kezeljenek.
– Miért? – nézett rám szinte undorodva. Mintha a puszta feltevés,
hogy egy ember be akar illeszkedni a vámpírok társadalmába,
számára felfoghatatlan lett volna. Egy pillanatig arra gondoltam,
felvilágosítom arról, hány embert változtatnak át minden évben a
Mirceáénál sokkal kevésbé illusztris udvarokban is. De valahogy úgy
éreztem, ez nem lenne megfelelő érv.
– Azért, mert nincs más lehetőség – mondtam inkább, épp akkor,
amikor a koleszterinbomba pepperonis pizza megérkezett. New
York-i stílusú volt, akkora szeletekkel, amiket össze kellett
hajtogatnom, hogy a számba férjenek. Miközben ezt tettem, egy
zsírcsöpp folyt végig a kezemen. Boldogan sóhajtottam fel.
Pritkin is nekilátott az adagjának, de meglepetésemre nem ejtette a
témát.
– Ezt fejtsd ki nekem.
– Az ő szemükben három típus létezik belőlünk – magyaráztam
két falat között. – Szolgák, zsákmányok és fenyegető elemek. Nem
létezik olyasmi, hogy szövetséges vagy partner, mert ahhoz
egyenrangú feleknek kellene tekinteniük minket, és az nem fordulhat
elő.
– De a Körrel szövetségre léptek, legalábbis a mostani konfliktus
rendeződéséig – ellenkezett.
– Na igen. Ugyanaz a szó mást és mást jelenthet a különböző
csoportokban – mondtam kitérőn.
– És mit jelent a „szövetséges” a Szenátus számára? – csapott le
Pritkin, ahogy arra számítani lehetett.
Haboztam, mert jobb kifejezést kerestem az ágyútöltelék helyett.
– Mondjuk úgy, hogy szerintem nem terveznek igazán szoros
együttműködést.
– Pedig nem ártana – felelte Pritkin keserűen. – Szükségünk van
az erős szövetségesekre, ugyanis elég komoly ellenséggel állunk
szemben.
273 KAREN CHANCE

Ezzel nem tudtam vitatkozni.

– Arra akartam kilyukadni, hogy most egy kimondottan hasznos
szolgaként tekintenek rám. Mint például azokra a halandókra, akik az
udvaraik ügyeit intézik, vagy akik a védelmezőiket vetik ki. És amíg
követem az utasításaikat, elfogadom a korlátokat, és azt teszem, amit
mondanak, ez így is marad.
– Hát akkor mondj ellent nekik!
– Szerinted most mit csinálok? – mutattam körbe.
– Ahogy látom, épp pizzát eszel – nézett rám. – Ez azért nem
valami komoly ellenállás.
– Az ő fogalmaik szerint igen.
– Úgy értettem, hogy állj a sarkadra – gesztikulált hevesen. –
Mondd meg nekik, hogy elmehetnek a pokolba. És leléphetnél.
– De hová? – kérdeztem. – A Körhöz? Ahol Saunders cimborái
még mindig ott ólálkodhatnak? Vagy az én pompás udvaromba?
– Előbb-utóbb úgyis be kell költöznöd oda.
– Inkább utóbb. A szövetség megkötése után.
A reszelt sajtért nyúltam, és Pritkin csúnya képet vágott. De rá
kellett jönnöm, hogy nem az egészségem izgatja, mert így folytatta:
– Miféle szövetség?
– A hat szenátusé, amin Mircea egész múlt hónapban dolgozott.
– Mi köze van ennek a te ügyedhez?
Megvontam a vállam.
– Egy vámpírbarát Pythia a legnagyobb ütőkártyájuk a
játszmában. A vámpíroknak eddig még sosem volt ilyenjük. Mindig
úgy érezték, hogy a természetfeletti közösségek kilökik őket maguk
közül, a Pythia pedig a Kör fegyvertárát erősíti.
– Most pedig úgy látják, fordult a kocka.
– Kezdik úgy érezni.
A vámpírok jól ismerték Mirceát. Bennem csupán egy
huszonnégy éves fruskát láttak, aki épp most jött le a falvédőről.
Nyilván meg voltak győződve arról, hogy Mircea egyetlen
mosolyával a kisujja köré csavar. És nekem semmi bajom nem volt
ezzel mindaddig, amíg elősegítette a szövetség létrejöttét.
És addig, amíg úgy nem láttam, hogy Mircea maga is kezdi
beleélni magát.
 HOLDVADÁSZ 274

– Mi lenne akkor, ha hirtelen eltűnnél a képből? – kérdezte

Pritkin. – Tegyük fel, hogy megölnek, vagy ilyesmi.
– Értem, hogy mire gondolsz, de nem erről van szó – ráztam meg
a fejemet.
– Hát akkor miről? Hisz magad mondtad, hogy te vagy az
egyetlen Pythia, akit a vámpírok a magukénak éreznek. Ha történne
veled valami, az utódod nyilván a Kör által nevelt jelöltek közül
kerülne ki…
– Aminek a vámpírok nem örülnének. De a tárgyalások nem
miattam kezdődtek el. Azért gyűltek össze, mert háború van, és mert
Apolló felbukkanásakor meglehetősen összecsinálták magukat. Az
én személyem pusztán megkönnyítheti az egyeztetések lefolytatását.
– És ha valaki nem ismeri őket eléggé ahhoz, hogy tudja
mindezt…
– Akkor azt sem tudná, miért is találkoztak. A koronázásomat és
még pár eseményt használnak fel fedősztoriként, amíg a háttérben
tanácskoznak. Meg kell beszélniük, kié legyen az irányítás…
– És Mircea téged próbál meg felhasználni arra, hogy a saját
konzulja mellett érveljen.
– Itt a „próbál meg”-en van a hangsúly.
Pritkin jókora falatot tömött magába a zsíros csodából.
– Hogyhogy? Épp az előbb mondtad…
– Hogy én egy vámpírbarát Pythia vagyok, igen – fejeztem be a
mondatot. – De ennél azért bonyolultabb az ügy. A szenátorok fele
meg van győződve arról, hogy fogalmam sincs, mikor mit teszek.
Azt persze könnyen elfogadják, hogy Mircea játékszere vagyok, de
azt már sokkal nehezebb belátniuk, hogy valóban komoly hasznomat
vehetik.
– És ha így áll a helyzet, akkor egymás közt ármánykodnak és
harcolnak a főnökségért, ahelyett hogy a háborúval foglalkoznának.
– Nagyjából igen.
– Jellemző.
Erre nem mondtam semmit, bár abból, amit én eddig láttam, az
derült ki, hogy a Körnél is ugyanez a helyzet. De nem volt kedvem
vitát nyitni erről.
275 KAREN CHANCE

– A lényeg az, hogy jelen pillanatban a legjobb nekem ott, ahol

vagyok…
– Ebben kételkedem.
– …de ahhoz, hogy együttműködhessek a Szenátussal, el kell
fogadtatnom magamat, méghozzá nem szolgaként. Egy szolga kapja
a parancsokat, nem pedig osztogatja azokat. Márpedig valami
ilyesmi lenne a munkám, nem igaz?
Pritkin villogó szemmel nézett rám, mely elképesztő zöld színben
ragyogott a helyiség lámpáinak éles fényében.
– A hivatalod előző birtokosa osztott parancsokat, és ezeknek ők
engedelmeskedtek is.
– Komolyan? – rágcsáltam a pizza szélét. Az alja egy kicsit
megégett, a teteje rágós volt, és itt-ott kis buborékok bukkantak elő a
tésztában. Tökéletes volt. – És vajon Agnes hány alkalommal vette rá
a Szenátus tagjait arra, hogy valami olyat tegyenek, ami nem volt az
ínyükre?
– Biztos vagyok benne, hogy többször is megesett.
– Mondj egy ilyet.
Pritkin a homlokát ráncolta.
– Na ugye – folytattam. – Lehet, hogy eltárgyalgattak vele,
vitatkoztak pár olyan ügyben, aminek amúgy semmi jelentőséget
nem tulajdonítottak, aztán hagyták, hogy azt higgye, győzelmet
aratott felettük. Főleg akkor tehettek így, ha cserébe ők is kértek
valamit. De az, hogy valóban átadják a döntési jogukat egy komoly
kérdésben olyasvalakinek, aki szerintük a Kör szoknyája mögül bújt
elő…
– A Pythiának pártatlannak kell lennie.
– Aha, ezt próbáld meg beadni egy vámpírnak – kaptam el a
kezét, ahogy az őrölt chiliért nyúlt. – Ez most komoly?
– Mi?
A tányérján lévő pizzaszelet felé böktem, ami teljes egészében
vörös volt, és nem a paradicsomszósz miatt.
– Gyomorégést fogsz kapni.
– Soha nem ég a gyomrom.
– Mi? Soha?
– Soha.
 HOLDVADÁSZ 276

Elengedtem a kezét. Ez így egyáltalán nem tisztességes. Én úgy

kapkodtam be a savlekötő pirulákat, mint más a cukrot.
– Amúgy meg Agnes uralkodása idején nem álltunk háborúban,
ezért egészen más a helyzet – húztam elő nadrágzsebemből a kis
tablettákat. – Most nagyon is számít.
Pritkin felhúzta a szemöldökét.
– És azt hiszed, hogy egy ilyen éjszakai kiruccanással kivívod a
tiszteletüket?
– Jobban, mint ha otthon maradtam volna – rágcsáltam el pár
darabot, hogy megnyugtassam a gyomromat, miközben Pritkin
átgondolta a hallottakat.
– Nekem ez az egész még mindig úgy hangzik, mint amit egy
ellenség csinál – összegezte. – Próbára tesznek, kóstolgatnak…
– Egy ellenség, amit megtud rólam, azt arra használná fel, hogy
ártson nekem – jelentettem ki. – Mircea soha nem tenne ilyet. Vagy
legalábbis soha nem állna szándékában. De azzal, hogy egy rakat őrt
küld a nyakamra, és megszabja, kivel találkozhatok és hova
mehetek… Azzal igazából árt nekem.
– Viszont így biztonságosabb – felelte Pritkin keserű arccal. Talán
az nem tetszett neki, hogy kénytelen egyetérteni egy vámpírral.
– Már te is ezt mondod, azok után, ami az elmúlt pár napban
történt? – dőltem hátra a székben. – Sehol nem vagyok biztonságban!
Soha nem is voltam. Megteszem az ésszerű óvintézkedéseket, néha
még az ésszerűtleneket is. De nem fogok úgy élni, mint egy rab.
– Még csak két hónapja, hogy…
– Erről szólt az egész életem! – vágtam a szavába talán élesebben
is, mint terveztem. Ezt senki nem értette meg. Se Mircea, se Pritkin,
se Jonas, aki ezer örömmel rendelt volna ki a védelmemre pár
tucatnyi hadmágust, hogy még nagyobb legyen a tumultus abban az
átkozott lakosztályban. Senki nem fogta fel, hogy amióta az eszemet
tudom, mindig elzárva éltem. Mintha valami óriási bűnt követtem
volna el, amiről nem tudok, de ami miatt nem lehetek szabad.
Kezdtem nagyon beleunni.
– Te most a másik vá… szóval a régi pártfogódról beszélsz –
mondta Pritkin.
277 KAREN CHANCE

Bólintottam, és bekaptam még egy pirulát. Igen, Tonyval

kezdődött mindez.
– De elszöktél tőle… – folytatta kissé vonakodva, mintha csak
tudta volna, hogy erről nem akarok beszélni, mert igyekszem
kitörölni az emlékezetemből Tonyt és az akkori életemet. Talán
rájött, hogy fordított helyzetben ő is ugyanezt tenné. Pritkin volt a
legszófukarabb lény, akit ismertem, ha a magánéletéről volt szó – na
jó, egy bizonyos vámpírt leszámítva –, és noha én többet tudtam róla,
mint a legtöbben, még ez sem volt túl sok.
De most egyáltalán nem zavart, hogy erről kell beszélnem. Sőt
akartam is, mert annyira jó lett volna, ha valaki végre megért.
– Igazából kétszer is megtettem. De nem tudtam teljesen
megszabadulni tőle. Tony mindig is ott lihegett a nyomomban,
legalábbis ezt képzeltem.
– Mert feldobtad azért, amit a szüleiddel művelt.
– Megpróbáltam tönkretenni – bólintottam. – Azért jelentettem fel
adócsalás miatt, mert nem tudtam, hogyan végezhetnék vele. A
trükköm nem jött be, és tudom, hogy ezt soha nem felejtette el
nekem, mindig is kutatott utánam.
– És az éned egyik része nem is bánta ezt.
Egészen eddig Pritkin üres sörösüvegének címkéjét próbáltam
lekapirgálni a körmömmel, de most felnéztem rá. Addig, amíg nem
mondta ki, magamnak sem ismertem volna be.
– Talán… – mondtam lassan – talán van bennem valaki, aki
számított arra a nagyjelenetre, amire végül nem került sor. De nem
tudom, mi történt volna, ha egyszer eljön értem. Nem vagyok képzett
harcos, és még ha az is lennék…
– Nem vagy gyilkos – mondta ki Pritkin egyszerűen.
– Pedig néha annyira szeretnék azzá válni.
Nem kérdezett, nem is mondott semmit. De láttam rajta, hogy
szeretne. Én is haboztam, mert nem úgy terveztem, hogy erről
fogunk beszélgetni. Soha, senkinek nem mondtam még el, de tudtam,
hogy e nélkül Pritkin sem értené az egészet.
– Eugenie – mondtam végül, és büszke voltam magamra. Alig
remegett meg a hangom.
– Eugenie?
 HOLDVADÁSZ 278

– A nevelőnőm volt. Tony azt mondta az embereinek, hogy ő

segített megszöknöm, és tudja, hol rejtőztem el. De Tony hazudott.
Ezt már azelőtt tudtam, hogy láttam volna az arcát, ahogy végignézi,
amint Eugenie-t darabokra szaggatják, és ott vérzik el a lába előtt.
– Minden ok nélkül megölette őt? – kérdezte Pritkin óvatosan.
Felnevettem, és letéptem a söröscímkét.
– Ó, oka, az volt rá. Ő egy aljas, beszari, tetű szemétláda, akit
piszkosul feldühített, hogy egy halandó ember kis híján tönkretette az
üzletét. Valakinek fizetnie kellett ezért. Valakinek ki kellett ontani a
vérét. És ha ez olyasvalaki, akinek a halála fájdalmasan érint engem,
hát annál jobb.
És valóban fájt, mintha én magam is ott lettem volna, és az én
vérem folyik a padlóra. De ennél is rosszabb volt az a bénító félelem,
ami ezután kerített hatalmába. Teljesen megváltoztatott. Az a lány,
aki korábban mindent kockára tett azért, hogy lássa Tony bukását, a
történtek után a lakását is alig merte elhagyni.
– A szökésem utáni hat hónap volt a legrosszabb időszak egész
életemben – folytattam. – Ő már nem tartott fogolyként bezárva,
helyette megtettem én magam. Annyira biztos voltam abban, hogy
megtalál, és hogy én is Eugenie sorsára jutok, hogy meg se mertem
moccanni. Jóformán sehová nem jártam, azt leszámítva, hogy
munkát kerestem, kaját vásároltam, szóval a legszükségesebbek. De
amint tehettem, máris húztam haza. A börtönben élőknek több
emberi kapcsolatuk van, mint amennyi nekem volt.
– De volt egy lakótársad – vetette közbe Pritkin.
– Csak később. Amikor már eljártam ide-oda, találkoztam pár
emberrel. Miután rájöttem.
– Mire?
– Hogy ez az én életem. És vagy hagyom, hogy pár ilyen rohadék
döntse el, miként élem, vagyis engedem, hogy a félelem diktáljon,
vagy nem törődöm vele. És úgy gondoltam, nem adom meg Tonynak
a lehetőséget. Nem adok neki többet az életemből.
– Egy nap felkeltél, és nem féltél többé – mondta Pritkin. Az
arckifejezése semmit sem változott, de a hangja szinte sistergett.
279 KAREN CHANCE

Az agyamba beugrott egy kép egy nappal korábbról, ahogy

nyárfalevélként reszketek a fürdőszobában, és vágtam rá egy
grimaszt.
– Nem. Mármint ez nem így működik. Legalábbis nálam nem. És
azt hiszem, ha képes lennék rá, már megtörtént volna.
– Hát akkor mit teszel? – hajolt előre az asztal felett, elég közel
ahhoz, hogy kivehető legyen a smaragdzöld gyűrű a szaruhártyáján,
és az a mélyebb zöld színű árnyalat, mely a pupillái körül egészen az
aranybarnáig sötétedett. Számtalan réteg rakódott egymásra, arany és
barna és jáde, hogy aztán összeolvadjanak azzá a zölddé, amit a
távolabbi szemlélő láthatott.
Milyen gyönyörű, gondoltam – egy pillanatig, aztán hirtelen
hátradőlt, és másfele nézett.
– Éled az életedet – feleltem neki egy kis szünet után. – És igen,
néha félsz is. De még mindig jobb, mint minden pillanatban
rettegésben élni. Jobb, mint amikor az életedet pokollá teszi a
félelem. És éppen ezért többé nem hagyom, hogy bárki is bezárjon,
még akkor sem, ha a javamat akarja. Megteszem az
óvintézkedéseket, amennyire csak tudom. De élni fogok!
Pritkin ismét beletúrt a hajába.
– Igen – mondta aztán keményen. – Élni fogsz.
 23

Néhány perccel később kiléptünk a bisztróból, és azonnal megláttuk

a három vámpírt, akik a parkolóban ácsorogtak egy csillogó fekete
SUV mellett. Pritkin átkozódni kezdett, de én nem voltam
különösképpen meglepve. Legalább három nyomkövető varázslatot
vetettek ki rám, amiből kettő a Szenátus műve. A szökésem célja
nem is az volt, hogy elbújjak előlük, csak… nos annyi, hogy
megismerjék az álláspontomat.
Ami nyilvánvalóan nem sokat ért, hisz különben nem jöttek volna
utánam.
Késő volt, vagyis inkább egészen korán, és a parkoló sötétségbe
borult. Egy magányos utcai lámpából némi sárgás fény pislákolt elő a
sarkon, ami a repedezett útburkolatra és a foghíjas drótkerítésre
vetült. De az épület közelében a legtöbb fényt a bejárat fölött
villódzó neonfelirat szolgáltatta. A vámpírok arca ennek megfelelően
sokféle színben játszott, de azt így is tisztán láttam, hogy nem túl
vidámak.
És ez az érzés csak fokozódott, amikor Pritkin odasétált
egyikükhöz, és a gallérjánál fogva megragadta. Az a jóképű szőke
volt, aki a telefon csörgése miatt óbégatott. Úgy tűnt, az utánam
kajtatást kapta büntetésül.
Meg azt, hogy most a saját kocsijuk oldalának taszították.
– Meg akarjátok ölni őt? – sziszegte Pritkin, ám ekkor egy sötét
hajú vámpír fojtófogással elkapta a nyakát.
– Ha eltöröd az övét, én a tiedet fogom – jelentette ki a sötét
egészen tárgyilagos hangon. – Majd meglátjuk, ki épül fel
gyorsabban.
281 KAREN CHANCE

Válasz helyett Pritkin előhívta védőpajzsa egy kis részét. A kék

fény alig észrevehetően foszforeszkált a sötét éjszakában. Olyan
átlátszó, filmszerű hártya volt, mint egy szappanbuborék. A vámpír
keze mégis úgy röppent le a mágus nyakáról, mintha csak tisztelegni
akart volna.
A szőke nem küzdött. Az arckifejezéséről lerítt, hogy rangon
alulinak tartaná. Egyenesen rám nézett Pritkin válla fölött.
– Visszahívnád a pitbullodat? Kérlek. Nemrég vettem ezt az
öltönyt.
– És ebben is fognak eltemetni, ha nem válaszolsz nekem! –
kiáltott rá Pritkin durván.
– Ahhoz már túl késő – vicsorgott a vámpír, elővillantva hófehér
szemfogait.
– Elég! – szóltam közbe. – Pritkin, ők csak álltak itt.
– És közben reflektorral világítják meg magukat.
Ezt nem értettem, de a szőke szemlátomást igen.
– Minek nézel minket? – vetette oda. – Amatőröknek?
– Végül is, én az vagyok – szólalt meg a harmadik, egérszerű kis
vámpír. A motorháztetőn ült, és elkerekedett szemmel bámulta a
jelenetet.
Senki nem figyelt rá, de mintha nem is számított volna másra.
– Követett titeket valaki? – kérdezte Pritkin megrázva a szőkét.
– Kapd be!
A válasz feltehetően nem tetszett neki, mert a szőke szeme
hirtelen kiguvadt, úgy meredt a barátjára.
– Te meg mit állsz ott?
– Mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte tőle a másik olaszul.
– Lődd le!
– A golyó nem jut át a pajzsán – vonta az meg izmos vállát.
– Akkor segíts nekem lecsapolni!
– Lehet, hogy a lánynak nem tetszene.
– A lánynak egyáltalán nem tetszene! – szóltam oda nekik az
általuk használt nyelven.
A sötétebb hajú vámpír meglepettnek látszott.
– Hé, egész jól beszélsz olaszul.
 HOLDVADÁSZ 282

– Tony udvarában nőttem fel – emlékeztettem, mire elvigyorodott

csinos olívaszín arca, és kivillant foga fehérje.
– Ez megmagyarázza az akcentust.
Pritkinen látszott, hogy a gutaütés kerülgeti, és tapasztalatom
szerint ilyenkor általában valakit komoly fájdalom szokott érni.
– Megtennéd, hogy válaszolsz neki? – kértem.
A sötét hajú elszedett egy cigit a szőkétől, aki épp nem volt abban
az állapotban, hogy tiltakozhasson ellene, majd komótosan
rágyújtott. Magas volt, fekete haját egészen rövidre vágatta, hogy ne
tudjon begöndörödni. Legalábbis erre következtettem a nyakánál
látható néhány hosszabb tincsből. Ez amúgy nem volt olyan különös,
hisz a fiatalabb vámpírok gyakran hordtak rövid frizurát, és ez alól
Mircea alattvalói sem voltak kivételek. Az ő körükben azonban ritka
volt az egynapos borosta, az egyik bicepszet díszítő jókora törzsi
tetoválás, vagy viseletként a farmer és a szűk, fekete izompóló.
– Újak vagyunk, tegnap este szállt le a gépünk – mondta végül, és
beleszívott a cigarettába. Kifújta a füstöt, és azon keresztül nézett
Pritkinre. – Mágus, miért követett volna bárki, ha itt azt sem tudják,
kik vagyunk?
Pritkin egy pillanatig elgondolkodott ezen, aztán elengedte a
szőkét. A vámpír felegyenesedett, elsimította a ráncokat ezüstszürke
öltönyén, aztán felém sandított.
– Pórázon kéne tartanod – mondta sötéten.
– Valaki esetleg elmagyarázná, mi folyik itt? – kérdeztem.
– Az folyik, hogy csak akkor lehetsz biztonságban, ha senki nem
tudja, merre vagy – magyarázta Pritkin még mindig a vámpírokat
nézve. – És az elindulásunkat figyelembe véve ez így is volt.
Azonnal, még a hotel védelmezőinek hatókörében ráléptünk egy ley-
vonalra, és csak a város túlsó végén hagytuk el újra. Senki nem
láthatott minket, de ezzel nem sokat nyerünk, ha közben valaki
egyenesen elvezeti hozzád az ellenséget!
– De mi nem így tettünk! – csattant fel a szőke, miközben a
nyakát dörzsölte úgy téve, mintha csak a nyakkendőjét igazítaná
meg.
– Ezért nem jöhetett Marco érted – tájékoztatott a fekete hajú
vámpír a kocsi oldalának támaszkodva.
283 KAREN CHANCE

– Miért is? – kérdeztem vissza.

A cigaretta parázsa felizzott az éjszakában, ahogy a vámpír
legyintett egyet.
– A paparazzók elkapták. Pár napja lesben álltak a hotel előtt, és
megrohanták őt a kérdéseikkel, meg fényképeket is akartak.
– Róla?
– Rólad. A címlapokra kerültél. Nem olvasol újságot?
– Mostanában nem – feleltem, és tekintve, hogy mit írtak rólam a
legutóbbi alkalommal, talán így jártam a legjobban. – De én sehol
nem láttam riportereket…
– Mert nem engedik be őket a hotelbe.
– Te pedig elég ritkán közlekedsz a főbejáraton át – tette hozzá a
szőke. – Amúgy Jules vagyok – nyújtotta felém keskeny kezét, amit
pillanatnyi habozás után elfogadtam. Ha be akarnának tuszkolni a
kocsiba, amúgy is megtennék, akár együttműködöm velük, akár nem.
– Ők pedig Rico és Fred.
– Fred? – néztem az egérszerűre, mert kizártnak tartottam, hogy a
fekete hajú srác egy Fred legyen. A kicsi halványan elmosolyodott.
– Kapok érte eleget – mondta. – Azon gondolkodom, hogy nevet
változtatok. Mit szólnál mondjuk az Andréhoz?
Életemben nem láttam még olyan embert, aki nála kevésbé lett
volna andrés.
– Szóval Marco tart a paparazzóktól? – kérdeztem kétkedőn.
– Inkább épp fordítva – vigyorodott el Rico.
– Az egyik pasasnak olyasmit ígért be, ami anatómiailag
lehetetlen lenne – közölte Fred.
– Szerintem meg egyáltalán nem – szállt vitába vele Rico
füstfelhőt eregetve. – Az a fényképezőgép simán befért volna,
csakhogy a táska…
– Na és az állvány?
– Na jó, az állványt ő se gondolta komolyan.
– De most nem a paparazzók látogatása a lényeg – intette csendre
őket Jules egy rosszalló pillantással. – Csak annyiban, hogy ha nekik
sikerült rájönniük, hogy Marco a testőröd, akkor náluk veszélyesebb
alakok is könnyen kideríthették. Nem kockáztathatta, hogy bárkit is
elvezessen hozzád, ezért küldött maga helyett minket.
 HOLDVADÁSZ 284

– És pontosan miért is? – kérdeztem, bár úgy éreztem, meg

merném tippelni a választ.
– Szó szerint szeretnéd hallani, amit mondott?
– A trágárságokat kivéve.
– Ó, ez jelentősen lerövidíti – mondta összeszorított ajkakkal.
– Szeretném tudni, hogy mit mondott – tagoltam.
– A finomított változatot? „Hagyjátok, hogy megegye a pizzáját,
aztán hozzátok vissza ide. Ha kell, a hajánál fogva.”
– Hát még mindig nem fogta fel? – kérdeztem. – Pont az efféle
hozzáállás kényszerített arra, hogy lelépjek.
– Dehogynem, felfogta – szólt közbe Rico. – Csak épp nem tetszik
neki.
– Leszarom, hogy mi tetszik neki! Neki is látnia kell…
– Ő azt látja, hogy huszonnégy éves vagy – közölte Jules,
miközben visszaszerezte cigarettatárcáját a barátjától.
– És mi a baj azzal, ha valaki huszonnégy?
– Semmi. Hacsak nem olyasvalakivel szívózik, aki jóval elmúlt
már ezer.
– Kicsoda? – pislogtam.
– Marco – erősítette meg, előkapva egy cigit magának is. – Hogy
mást ne mondjak, látta Róma bukását.
– Róma bukását… – meredtem rá bambán. – Gladiátorok,
Colosseum, a miniszoknyában masírozó fickók. Erről a Rómáról
beszélünk?
– Eltaláltad.
– A miniszoknyát én kihagynám – tanácsolta Rico. – Marco is a
seregben szolgált.
– Nem igazán értem, hogyan vehette őket bárki is komolyan –
mondta Jules.
– Hát úgy, hogy aki kinevette őket, annak levágták a golyóit.
Jules mozdulata, amivel a cigarettáját készült meggyújtani, félúton
megakadt. A láng táncolt tágra nyílt kék szemében.
– Aha, akkor már értem.
– De… de akkor miért dolgozik Mirceának? – kérdeztem. Az
ilyen kort megért vámpírok rendszerint a Szenátus tagjai voltak vagy
a leghatalmasabb udvarokat vezették. Nem szolgáltak olyan
285 KAREN CHANCE

mestereket, akik harmadannyi idősek voltak. De Jules csak megvonta

a vállát.
– Ezt tőle kellene megkérdezned. Én sosem mertem. De most már
talán érted, miért kapja fel a vizet, amikor valaki, aki az ő szemében
még csak gyerek…
– Vagy magzat – tódította Rico.
– …nem engedelmeskedik az utasításainak.
– De ilyen utasítást nincs joga adni! – csattantam fel hevesen.
– Voltaképpen a mestertől származott…
– Akinek szintén semmi joga parancsolgatni nekem.
– Komolyan tetszik ez a csaj – mondta Rico. – Tüzes.
Lesújtó pillantást vetettem rá, amivel csak azt értem el, hogy még
szélesebbre húzódott arcán a mosoly.
– Marco talán úgy gondolkodhat, hogy ha ő ennyi idő után még
mindig engedelmeskedik, akkor neked miért ne kéne… – vetette fel
Fred.
– Azért, mert én vagyok a Pythia – mondtam türelemre intve
magamat.
– És? – nézett rám értetlenkedő szemmel.
Csak legyintettem egyet. Jules összevont szemöldökkel nézett rá,
de nem azért, amit nekem mondott.
– Fejezd be.
– De megőrjít – nyavalygott a kis vámpír egy poliészterből készült
szörnyűséget tekergetve a nyaka körül.
– Majd hozzászoksz.
– Nem akarok hozzászokni! Miért kell egyáltalán nyakkendőt
hordanom? Ricón sincs – mutatott vádlón a fekete hajú vámpír felé.
– Mert Rico ilyen öntörvényű – felelte Jules szárazon.
– Én meg nem vagyok ehhez hozzászokva.
– Miért, mihez vagy szokva? – kérdeztem azon töprengve, vajon
mit kereshet egy olyan alak, mint Fred, Mircea… hogy is
mondjam… reprezentatívabb családjában.
– Én sima ruhákat hordok, ennyi – mérgelődött Fred, és kisöpörte
vékony szálú haját az arcából. – Senkit nem érdekel, hogy néz ki egy
könyvelő, amíg a számok stimmelnek a könyvben. Persze ma már
nem könyvet használunk, ez csak egy mondás, és…
 HOLDVADÁSZ 286

– Maga könyvelő? – vágott közbe Pritkin élesen.

Fred felugrott, aztán gyanakodva méregette a mágust.
– Igen, de miért ne lehetnék könyvelő?
– Azért, mert testőrnek kellene lennie.
– Az is vagyok – sütötte le fakószürke szemét. – Mármint most
épp igen. Úgy értem…
– Úgy érti, hogy semmi közöd hozzá – jelentette ki Jules.
– De nekem van – mutattam rá. – Mit is keres itt?
Nem jött válasz, mert Rico felkapta a fejét. Egyébként meg se
mozdult, amennyire meg tudtam ítélni, még az izmait sem feszítette
meg, mégis hirtelen sokkal veszélyesebbnek látszott, mint eddig.
Ezt Pritkin is észrevette, mert fürkésző szemmel méregetni kezdte.
– Szintén könyvelő?
– Sose állítottam – felelte Rico az üres utcát bámulva.
– Akkor micsoda?
– Úgy mondanám, a konfliktuskezelők csapatához tartozom.
– Konfliktuskezelők?
– Ha konfliktust látok, kezelem a fegyveremet – csúsztatta kezét a
derékszíjához.
– Most ne kezeld, oké!? – figyelmeztette Jules. – Van elég bajunk
nélkülük is.
– Kik nélkül? – kérdeztem.
– A Kör – felelte Rico, pont, amikor egy autó kanyarodott be
csikorgó kerekekkel a sarkon, és egyenesen a parkoló felé vette az
irányt.
Egy jókora limuzin volt, az a típus, amelyikkel a belőtt fiatalok, a
nászutasok, és általában azok szoktak furikázni Vegasban, akiknek
van egy talicska pénzük. Csaknem annyi volt belőlük, mint taxiból,
és a sofőrök gyakran használták az efféle menekülő útvonalakat,
hogy elkerüljék a zsúfolt, bedugult utcákat. De a nagyjából tíz
morcos fickó, aki kiözönlött belőle, túlságosan melegen volt öltözve,
és túl sok fegyver kandikált ki a kabátjuk alól. Nem lehettek mások,
csakis a Kör hűséges katonái.
– Azt hittem, ezen már túlléptünk, nem? – kérdeztem Pritkintől,
amikor egy ismerős, közel kétméteres, és meglehetősen felbőszült
hadmágus ugrott ki a kocsiból, hogy átszelje a parkolót. Az
287 KAREN CHANCE

elmaradhatatlan, hosszú bőrkabátba bújtatott impozáns izom- és

hústömeg kávészínű bőrrel, katonásan rövidre vágott hajjal és
egészen jóképű arccal rendelkezett. Már amikor épp nem úgy nézett
ki, mint aki tőből le tudná tépni valaki fejét.
Ez viszont most pont egy ilyen pillanat volt.
– Mi a frász ez? – szólalt meg mély hangján, még mielőtt a
közelünkbe ért volna.
– Helló, Caleb! – üdvözöltem rezignáltan.
– Arra kértetek, hogy hozzam ki onnan, hát kihoztam – mondta
Pritkin kissé bizonytalanul.
– Azt mondtuk, hogy hozd be őt!
– Hová kéne vinni engem? – érdeklődtem.
– A központba – felelt Pritkin. – Amikor Jonas tudomást szerzett a
legutóbbi támadásról, ragaszkodott hozzá, hogy…
– És erre te ide hozod őt! – mutatott körbe Caleb. – Az istenverte
Vegas kellős közepére, az istenverte éjszaka közepén…
– Teljes biztonságban van…
– …egyetlen testőr van a közelében…
– Miért, mi minek nézünk ki? – kapta fel a vizet Jules.
– …miközben a fél világ őt keresi!
– Úgy látom, itt ránk se bagóznak – értékelte a helyzetet Fred.
– Igen, de a hotelben vagy a környékén keresik – mondta Pritkin
ingerülten –, és nem itt.
– És ezt honnan a pokolból tudod? – kérdezte Caleb. – Fogalmad
sincs, milyen lény támadta meg. Te magad mondtad az öregnek.
– Te hívtad fel Jonast? – kérdeztem lassan összerakva magamban
a képet.
– Azért, hogy megkérdezzem, van-e valami ötlete a lény mivoltát
illetően – magyarázta Pritkin. – Az alapján, amit David Dryden
elmondott, támadt egy gyanúm, de ez már nem az én területem, és…
– Milyen gyanú?
– Arról, hogy mivel állunk szemben – húzott elő valamit a
kabátjából, amit átadott nekem. Egy ceruzarajz volt, eléggé
elmosódott, de teljesen úgy nézett ki, mint…
– Ezt hol szerezted? – néztem fel Pritkinre.
– A Kör egyik művésze készítette régi rajzok alapján.
 HOLDVADÁSZ 288

– És azok a rajzok mit ábrázoltak?

– A Morrigant.
– A micsodát?
– A sötét tündék királyának feleségét. Miután elmondtad, hogy
mit láttál, és amit David mesélt a magas udvari nyelvjárásról, meg
amit a szolgád említett arról, hogy az istenek is gyakorolják a
megszállás képességét… Nos, arra gondoltam, ez is egy lehetőség.
Különösen a név ismeretében.
– Miért, mi van a névvel?
– Ez egy kelta titulus. A jelentése egyesek szerint „Nagy
Királynő”, mások szerint „Szörnyű Királynő”. De a legrégebbi, és
feltevésem szerint helyes fordítás a „Fantomkirálynő”. Az ősi
szövegek úgy írják le őt, mint aki képes fizikai és kísértetformát is
ölteni.
– De akkor… ő is tünde? – kérdeztem a papírt bámulva, melyen a
rajz leginkább egy viharba került hollóra hasonlított. Egy igazán
ördögi és dühödt hollóra.
– Igen is meg nem is. Az anyja sötét tünde volt, de az apja egyike
a régi isteneknek.
Máris éreztem, ahogy a gyomromat megtekeri a görcs. Kérlek,
kérlek, kérlek…
– Szeretnéd tudni, melyikük az?
– Nem nagyon.
– Cassie…
– De ennek biztos semmi köze a Ragnarökhöz – jelentettem ki
makacsul. – Te is tudod, hogy a sötét tündék királya nincs oda értem.
Talán ő küldte el hozzám…
– Igen, ez is lehetséges. De ettől még tény, hogy Morrigant az ősi
kelták a harcok istennőjeként tisztelték, mivel az apja a legendák
szerint…
– Ne mondd tovább!
– …a kelta isten, Nuada…
– Nem is figyelek oda.
– …akit általában a római Marssal és a brit Nodensszel
azonosítanak…
– Könyörgöm…
289 KAREN CHANCE

– …és akiket számos szakértő egyenlőnek tart a görög

hadistennel, Árésszal.
– Az isten verje meg, Pritkin! Jonasnak nem lehet igaza. Kizárt!
– Én nem is mondtam, hogy igaza van. Viszont az mégiscsak
furcsa, hogy valaki szántszándékkal ezt teszi veled, aztán meg
bocsánatot kér, és azt mondja Davidnek, hogy „ők” kényszerítették
erre.
Én előkotortam a gyomorpirulákat, Caleb pedig káromkodott
egyet.
– Szóval te tudtad, hogy ez az izé a nyomában lehet, mégis
elhoztad őt ide!
– Jobb itt, mint olyan helyen, ahol nagyobb valószínűséggel
keresné.
– Egy pillanat – mondtam a cseresznye- és krétaízű vackot
rágcsálva, miközben gondolkodni próbáltam. – Biztos, hogy David
ezt hallotta? Nem valami olyasmit mesélt, hogy alig értette a
mondatokat?
– De igen. Épp ezért vittem el hozzá az egyik nyelvész
szakértőnket. Persze ő sem mondhatott semmi biztosat, mert nem a
saját fülével hallotta a szavakat, hanem David tolmácsolásában. De
úgy vélte, a mágus jól hámozta ki a lényeget.
– Jó, de akkor is. „Ők kényszerítettek rá” – tartottam magam elé a
rémisztő rajzot. – Ki lehet az, aki egy ilyen lényt bármire is
kényszeríteni tudna?
– Mondjuk az apja, nem?
A francba! Tudtam, hogy ezt fogja mondani.
– De Árész nincs itt! Egyik istenség sincs itt!
– Hát, úgy tűnik, ez mégis itt van – szólt közbe Fred. – De hogy is
történt ez az egész? Azt hittem, akkor régen mindet jól kihajították
innen.
– Így is volt – magyarázta neki Pritkin ingerülten. – De a
félistenek egyik szülője ember, vagyis ebben az esetben tünde, és ez
ideköti őket a világunkhoz. Az istenségeket távol tartó varázslat
rájuk nem hat.
– A lényeg az, akár egy isten, akár félisten, akár bármi más
vadászik rá, hogy kihoztad őt ide – mondta Caleb, aki csak nem volt
 HOLDVADÁSZ 290

hajlandó leszállni a témáról. Ez a fickó nem volt semmi: róla

mintázhatták az egysíkú gondolkodás etalonját. – Ide, ahol teljesen
védtelen.
– Azért nem mondanám védtelennek…
– Kösz szépen – háborgott Jules.
– …mert én vele vagyok. És bármi is támadt rá, a védelmezőkön
simán átjutott. Ez pedig azt jelenti, hogy a központban sem lenne
nagyobb biztonságban, mint a lakosztályában. Megmondtam
Jonasnak is, hogy megkérdezem Cassie-t, hová akar menni, és…
– Na persze – jegyezte meg Caleb keserűen. – De Jonas nekem azt
mondta, hogy biztonságos helyen akarja őt tudni.
– Ott is lesz…
– Amint visszavisszük a lakosztályába – kapcsolódott be Jules is.
– Szó sincs róla, hogy visszakerüljön arra az átkozott helyre. Az
egy halálos csapda! – mordult rá Caleb. – És ez az utolsó szavam.
– Nem is halálos csapda – tiltakoztam.
– De az, ha nem képes ugrani! Épp ezt magyaráztam annak a
fafejű vámpírnak is. Otthagyni magát egyedül, arról nem is beszélve,
hogy gyógyszer hatása alatt és kábán, szinte felhívó egy kerin…
– Te beszéltél Marcóval? – szakította félbe Pritkin.
– Igen, mi…
– Mikor?
– Most, pár perce. Én…
– Telefonon?
– Nem, mi…
– Akkor hogyan?
– Befejezhetném végre a mondatomat?! – csattant fel Caleb
dühösen. – Amikor nem jelentél meg nálunk a lánnyal, Jonas azt
hitte, hogy nem sikerült kicsempészned a lakosztályból. Odaküldött
minket, hogy segítsünk, de az a nyomorult vámpír nem mondta el…
– A szállodához mentetek?
– Igen.
– És onnan idejöttetek?
– Basszus! – mondta Rico, és megragadta a karomat.
A következő pillanatban már bent ültem a kocsiban.
291 KAREN CHANCE

Kicsit hasonlított az ugrásaimra. Nem emlékeztem arra, hogy az

ajtó kinyílt volna, én meg beszállok, mindenesetre megtörtént. Ricóra
pillantottam, aki előttem ült a volán mögött, de csak egy
másodpercig. Utána valami kirántotta az ülésből a még nyitott ajtón
át, és a levegőbe hajította.
– Lasszóbűbáj – motyogta Fred, amikor a haverja egy nagy
szemeteskonténerben landolt csaknem a parkoló túloldalán. – Hogy
én mennyire gyűlölöm ezeket!
Ismét előrenéztem, és láttam, hogy ott kuporog az anyósülésben.
– Mikor szálltál be?
– Egy perce. Sejtettem, hogy sietősen fogunk távozni.
– Nem is vettelek észre.
– Igen – sóhajtott. – Ezt is sokszor szoktam hallani.
– Bárcsak nekem lenne ilyen gondom – morogtam, miközben az
ablakon kinézve láttam, hogy Pritkin és Caleb egymással ordítoznak,
a hulladékkal jócskán beterített Rico pedig követhetetlen
gyorsasággal szeli át a parkolót. Egy másodperccel később a
támadója már egy teherautó oldalfalának a keménységét tesztelte.
Egy újabb másodperc elteltével négy hadmágus vetette magát Ricóra.
Sóhajtottam, és elkezdtem átmászni az ülések között.
– Ez mindig így megy? – kérdezte Fred, amint Jules megindult
előre. Hamis mosoly játszadozott az arcán, és békítően emelte fel az
egyik kezét – hogy valaki elkapja, és teljes erőből a kocsinknak
vágja. Hátrahőköltem, amikor fejjel előre a szélvédőnek koppant. A
jóképű arc egész sor repedést hozott létre az állítólag golyóálló
üvegen.
– Á, dehogy – feleltem Frednek, ahogy Jules lepattant a
motorháztetőről, és újra a küzdelembe vetette magát. – Most még
egész nyugodt a helyzet.
– Mit művelsz? – kérdezte, amikor látta, hogy benyúlok az ülés
alá, a kesztyűtartóba, és lehajtom a napellenzőt. A kulcs az utóbbiból
pottyant ki, egyenesen az ölembe.
– Véget vetek ennek. Ha továbbra is ilyen gyerekesen akarnak
viselkedni, legalább olyan helyen tegyék, ahol a halandók nem látják
őket.
– És gondolod, hogy hallgatni fognak rád?
 HOLDVADÁSZ 292

– Nem. De ha elindulok, úgyis követni fognak.

– Hát, azt nem tudom, hogy jutsz ki innen. Pont a kijáratnál
parkoltak le azzal a böhöm nagy limóval. A kerítés meg körbe…
Elharapta a mondatot, mert egy hatalmas, fémes reccsenés rázta
meg a levegőt. Végigszáguldott az épületek között, visszhangzott a
falakról.
– Ez meg mi a frász volt? – nézett körbe tágra nyílt szemekkel.
Nem válaszoltam neki, mert túlságosan lefoglalt a levegőbe
emelkedő limuzin látványa. Hosszú teste megtekeredett, és mintha
fájdalmában nyögött volna ekkorát. Fém csikordult, autóriasztók
visítottak fel, ablaktáblák robbantak szét. Az egyik ablaktörlő
nyílvesszőként száguldott a bisztró feletti neoncsövek felé,
becsapódásakor színes szikraeső hullott a járdára.
– Mi ez? – kiáltotta Fred, megragadva a vállamat. A limó
kettészakadt, a robbanás ereje a szemben lévő ház falára kente fel az
egyik felét.
A másik fele viszont pont felénk tartott.
– Ez? Csak a dolgok szokásos menete – mondtam, és tövig
nyomtam a gázt.
 24

A motor felbőgött, mi pedig kilőttünk, így a luxusautó roncsából lett

rakéta pár centivel elhibázott bennünket. Eltekertem a kormányt, és
beletapostam a fékbe, amivel sikerült elkerülnöm egy parkoló autót,
de a kerítésnek nekivágódtunk. Szinte alig vettem észre, mert épp az
járt a fejemben, hogy a repülő limuzin pont a bisztró felé tart, hogy
letaroljon odabent mindent és mindenkit.
Csakhogy nem így történt.
A repedezett és véres szélvédőn át a kettészakadt limó hátsó részét
bámultam, amely kissé féloldalasan állt ki egy hullámzó
energiamezőből. Pritkin kéklő pajzsaival ellentétben itt mindenféle
szín és alakzat felbukkant és összeolvadt. A mágusok egyszerre
harcoltak ellenfeleikkel és az autóval, de valahogy sikerült
megállítaniuk. A hatalmas, szinte a felismerhetetlenségig
összeroncsolódott fémtömeg úgy három méterrel a föld fölött
lebegett, mint valami hálóba került hal. Enyhén remegett, imbolygott
– és szivárgott.
Valami folyadék csöpögött a limó végéről a földre. Az összegyűlt
tócsában megcsillantak a szikrák, melyek rendületlenül pattogtak a
tönkretett neonfeliratból. Félig működésképtelen agyamnak eltartott
néhány másodpercig, amíg rájött, mit látok. Akkor viszont őrült
módjára kezdtem matatni a sebességváltóval, hogy hátramenetbe
tegyem a kocsit.
– Most mi van? – kérdezte Fred.
– Gáz! – feleltem tömören, és a pedálra léptem, miközben a
hadmágusok is szétszóródtak. A pajzsok visszahúzódtak viselőik
 HOLDVADÁSZ 294

köré, néhány pedig kétségbeesetten próbálta védeni a bisztró

bejáratát. És a limuzin…
– Basszus! – kiáltotta Fred, amikor a járgány még zuhanás közben
felrobbant, gyilkos repeszeket szórva a szélrózsa minden irányába.
Lebuktam, mert semmi másra nem volt időm, de rá kellett
jönnöm, hogy a padló már foglalt. A kezemmel eltakartam a fejemet,
miközben még mindig hátrafelé gurultunk. Sajnos nem elég gyorsan
ahhoz, hogy elkerüljük azt a fémdarabot, amely elsöpörte a
szélvédőnk maradékát is. Üvegszilánkok repültek szanaszét az
utastérben, felkarcolták a karomat, és éreztem, hogy a halántékomon
is valami meleg folyadék csordogál. A műszerfalnak köszönhetően a
többi testrészem viszonylag jól megúszta.
No persze nem olyan simán, mint Fredé, aki még mindig a padlón
kuporgott.
– Neked a testőrömnek kellene lenned! – kiáltottam rá a fékre
taposva.
– Az is vagyok.
– Akkor mi a frászt keresel ott lenn?
– Nem vagyok kimondottan jó testőr.
– Gyere már! – rángattam fel, mert az ő éles vámpírlátását
akartam segítségül hívni, hogy megtaláljuk Pritkint a káoszban. Ám
mielőtt akár egy szót is szólhattam volna, az elénk táruló kép
mozgásba lendült. A bisztró balra indult el, majd kikerült a
látóterünkből. Helyét a sötét épületek és a csillagos ég szédítő
kavalkádja vette át.
– Mi történt? Mi történt? – visította Fred hisztérikusan. Ő belém
kapaszkodott, én meg a kormányba, nehogy kirepüljek ott, ahol nem
is olyan rég még a szélvédő volt.
Nem válaszoltam, mert minden erőmmel arra koncentráltam, hogy
ne veszítsem el a fogást, noha egyre vadabbul pörögtünk a rengeteg
üvegdarab és egyéb törmelék között. Ahogy előbb a limuzin, úgy
most az SUV is a levegőbe emelkedett, azzal a különbséggel, hogy a
mi kocsink lassan bólogatva forgott körbe. A fényszórók csóvája egy
óriási parabolát rajzolt ki, időről időre megvilágítva az alattunk
folyó, egyre ádázabb küzdelmet.
295 KAREN CHANCE

– Hogyan irányítható? – kiáltottam Fredre, mivel kezdtem úgy

érezni magamat, mint egy ruha a működő mosógépben.
– Micsoda?
– A bűbáj!
– Milyen bűbáj?
– Amit most kapcsoltál be! – vágtam oda dühösen, épp akkor,
amikor vagy féltucatnyi mágus egyszerre elszállt.
Az egész olyan volt, mintha valami robbanás repítette volna őket
az egekbe, csakhogy ilyet nem láttam. Bár végül is elég kevés dolgot
tudtam megfigyelni Fred 4l-es méretű cipőjén kívül. De akkor is,
valami borzasztó dolog történt odalenn, mert hadmágus arcán
sohasem láttam még olyan félelmet, mint a közvetlenül mellettünk
elzúgó fickóén.
Félrelöktem Fred lábát az arcom elől, és sietősen keresgélni
kezdtem a műszerfal alatt.
A természetfeletti közösségek tulajdonában lévő autók közül elég
sokra vetettek ki lebegő bűbájt, hogy elérhessék a ley-vonalakat,
melyek jó része nem a talajszinten húzódik. Az ilyen járművekkel
azonban inkább mágusok utaznak, hisz ők a legfőbb használói a föld
mágikus autópályáinak. A vámpírok inkább messzire elkerülik
azokat a helyeket, ahol bárki pillanatok alatt hamuvá éghet megfelelő
erősségű védőpajzs nélkül, és ilyennel még a mesterek sem
rendelkeznek.
A fentiek miatt az utóbbi időben meglehetős rendszerességgel
kerültem kapcsolatba a vonalakkal és a rajtuk közlekedő
járművekkel. Az ilyen alkalmak azonban általában nem nyugodt
sétakocsikázást jelentettek, így nem is volt alkalmam kérdéseket
feltenni – például arról, hogyan is néz ki az az átkozott bűbájketyere.
De ha nem lenne ennyire átkozottul sötét, talán…
Épp eddig jutottam a gondolataimban, amikor egy nagy lökés
szakított ki bennünket a köröző mozgásból. A hő- és fényhullám,
amely elérte a kocsit, hátrafelé taszított. Mint kiderült, ezzel jól
jártunk, ugyanis az a hely, ahol pár pillanattal korábban forogtunk,
hirtelen megtelt a bisztróval.
Az utca túloldalán álló épület falának csapódtunk, méghozzá
nyaktörő erővel. A kis étterem krómozott teteje az ég felé száguldott,
 HOLDVADÁSZ 296

égő törmeléket repítve mindenfelé, mintha egy régi Buck Rogers-

film rakétája indult volna útnak.
A kocsink lecsúszott a téglafalról és visszalebegett az utcára.
Kissé balra dőlt, mint egy részeg imbolygott a levegőben, miközben
a bisztró döbbenetes magasságba emelkedett a fejünk felett. Egy
egészen hosszú pillanatig úgy tűnt, legyőzi a gravitációt is, de aztán
megindult a föld felé. Amikor megérkezett, téglák, régi csempék és
lángoló narancssárga műbőr kavalkádja repült szanaszét.
– Basszus… – mondta Fred elhaló hangon.
Aztán mindketten a műszerfalba kapaszkodtunk, mert a kocsit
elérte a por és törmelék gomolygó felhője. Megpróbáltam kiszúrni
Pritkint a káoszban, ám be kellett látnom, hogy ez esélytelen. De
legalább úgy tűnt, a Testület embereinek még a nagy bumm előtt
sikerült evakuálniuk a bisztró közönségét. Pánikba esett emberek
rohangáltak fejvesztve, köztük egy sötétszőke lány, aki az utcán
parkoló kocsik mellett futott végig.
Kicsi volt és bögyös, rövid hajának színe közelebb állt a barnához,
mint az én vörösesszőkémhez. Nem is göndörödött úgy, mint az
enyém, és nem is voltunk egyformán öltözve, de a hasonlóság mégis
elegendő lehetett, mert valamilyen erő jobbra-balra taszigálta
mögötte az autókat.
Ám úgy tűnt, senki más nem figyelt fel erre a jelenetre. A
fojtogató füstben, a lángok között, az autóriasztók szirénázása és az
emberek sikoltozása közepette a szőke szorongatott helyzete nem
keltett feltűnést. És mire valaki észbe kapna, lehet, hogy a
hasonmásom már ropogósra sül.
Nekiláttam, hogy újra mozgásra ösztökéljem igencsak megviselt
járgányunkat.
– Te találkoztál valaha ehhez hasonlóval? – kérdezte Fred.
– Hát, volt pár rázós helyzetem.
– Nekem még nem. Azt a rohadt…! – meredt a parkolóra, a
lángok ott táncoltak tágra nyílt szürke szemében. – Az egyik
varázslat biztos eltalált egy gázvezetéket, vagy ilyesmit.
– Talán igen.
– Talán? Miért, mi más lehetett volna?
297 KAREN CHANCE

– Épp ezt fogjuk kideríteni – közöltem, amikor a motor

vonakodva bár, de beindult.
A gázra léptem, és girbegurbán megindultunk keresztben az út
felett. A kocsi még mindig oldalra dőlt, de legalább haladtunk. A
lány éppen alattunk futott el, de annyira halálra volt rémülve, hogy
egy több méter magasban lebegő böszme nagy SUV fel sem tűnt
neki. Felkapcsoltam a reflektorokat, a vészvillogókat, és a dudára is
rátenyereltem, közben körbekémleltem, hátha megpillantok valamit,
aminek felkeltettem a figyelmét. De mindenütt csak a káoszt láttam,
azt nem, ami előidézte.
Egy láthatatlan ököl csapott hatalmasat egy közeli áruszállító
furgon oldalára, mire az feldőlt, és jó pár métert csúszott az
aszfalton. Egy öreg bogárhátú is megkapta a magáét, szó szerint
tüzes találkozásban volt része egy új Lincolnnal. Egy motorkerékpár
pedig a népszerű motoros akrobata, Ével Knievel egyik trükkjét
bemutatva ugratott át az álló autók felett, mielőtt egy hirdetőtáblának
vágódva felrobbant, és a lángok pillanatok alatt elborították a fából
készült állványt.
Aztán semmi.
A járművek felaprítása hirtelen abbamaradt. A láthatatlan kiváltó
ok talán épp azért szüneteltette áldatlan tevékenységét, hogy jobban
szemügyre vegye a meglehetősen fura, levegőben úszó fekete autót,
ami úgy ki van világítva, akár egy karácsonyfa. Ja, és ott az a szőke
lány a volán mögött, aki mintha alig várná, hogy elkapják.
Újra megnyomtam a dudát, hátha akad még valaki, aki esetleg
felfigyelhetne ránk. Fred megragadta a karomat.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte halálra vált hangon.
– Várom, hogy észrevegyenek.
– Várod, hogy… micsoda?
– Bármi is az ott odalenn, először a limót kapta szét, azután a
bisztrót, és most a lányt hajkurássza. Biztos, hogy engem keres.
– Naná, hogy téged keres! – rázta meg a vállamat. – Épp ezért kell
most rögtön elhúznunk innen!
– Persze, azonnal – nyugtattam meg, amikor valami hatalmas és
sötét dolog hagyta ott hirtelen a lányt, és indult meg felénk a
levegőben. Eddig nem jól láttam, de most sokkal kivehetőbbé vált.
 HOLDVADÁSZ 298

Persze sok mindent így sem állapíthattam meg róla. Csupán egy
sötét árnyékot láttam, mely csak elhalványította, de nem takarta ki
teljesen a mögötte lévő utcai lámpák fényét. Arra viszont nem volt
időm, hogy sokáig tanulmányozzam. Abban a pillanatban nyomtam
tövig a gázpedált, amikor az a valami egy kobra gyorsaságával
csapott le ránk.
Telibe is kapott volna, de sikerült annyit előrelebegnünk, hogy
csak a kocsi hátulját találta el. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy
rulettkerékként pörögve csapódjunk a kerítésbe. A csomagtartóval
ütköztünk neki, kidöntöttük a dróthálót, és éreztem, közel jár az autó
ahhoz, hogy kilehelje a lelkét. És mégis, amikor a gázra léptem,
köpködve és nyikorogva bár, de előrelendült. Átszeltük a parkolót,
majd az utcán száguldottunk végig, mintha puskából lőttek volna ki.
Egy pillanatra sem vettem el a lábamat a gázpedálról, sőt annyira
nyomtam, hogy éreztem a vér lüktetését a lábfejemben. Valami nem
stimmelt. A kocsi hátulsó felét mintha lefelé húzták volna, ennek
következtében az orra úgy megemelkedett, hogy semmit nem láttam
a motorháztető miatt. Tekintve, hogy ebben a városrészben milyen
közel építették egymáshoz a házakat, ez nem volt épp nyerő felállás.
– Mi történt? – kérdeztem Fredet, aki hátralesett a két ülés között,
majd tátva maradt a szája.
– Ó, a francba!
– Mi ó, a francba?
– Ó, a francba, utasaink vannak.
Hátrafordítottam a fejemet, de rajtunk kívül senkit nem láttam a
kocsiban. Csak a sötét éjszakát mögöttünk – no meg azt a hatalmas
árnyékot, ami nálunk gyorsabban szelte a levegőt. Ez a valami nem
volt teljesen sötét. Itt-ott apró villanások látszottak rajta, mint amikor
zápor közben egy-egy pillanatra kibújik a nap a felhők mögül, vagy
egy olyan fátyol, amelynek hasítékain át felsejlenek a mögéje rejtett
arcvonásai. De egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Morrigan, vagy
akárki is támadt rám korábban. Először is, ez sokkal nagyobb volt, és
abból a néhány pillantásból, amit rávethettem, inkább úgy tűnt,
mintha pikkelyek borítanák a testét, nem pedig…
Fred felsikoltott, én pedig rájöttem, hogy finoman fogalmazva
nem volt kimondottan ésszerű dolog levennem a szememet az útról.
299 KAREN CHANCE

Épp időben fordultam vissza, hogy lássam, amint egy parkolóház felé
tartunk elég nagy sebességgel. Megállni nem lett volna idő, irányt
változtatni is csak épp annyira sikerült, hogy az egyik ablakszerű
nyíláson hussanjunk be a beton támasztófal helyett.
Valami más nem volt ennyire sikeres, mivel egy földrengés
erejével csapódott az épületnek. Szürke tömbök szakadtak ki a falból,
és beterítették körülöttünk a talajt, ám úgy látszott, bármi is volt a
nyomunkban, túl nagy volt ahhoz, hogy átférjen a keskeny résen.
Erre abból következtettem, hogy semmilyen sötét árny nem jelent
meg mögöttünk a fényárban úszó, ám szinte teljesen üres szinten.
Igaz, mi magunk is épphogy megúsztuk. Az egyik gumi kidurrant
a párkánnyal való találkozás során, és a kocsi hátulja is leért a
pluszrakománynak köszönhetően. Ám sokat javult a helyzet, jól
kiláttam előre, miközben nyomtam a gázt. Ez egészen addig volt
kellemes, amíg nem tudatosult bennem, hogy egyenesen egy széles
betonoszlop felé haladunk.
Elrántottam a kormányt, de az oldalunkkal így is elkaptuk, és az
ütközéstől szikrákat hányva pörögni kezdtünk. Aztán kiderült, miről
beszélt az előbb Fred. A kocsi ugyanis első látásra több száz
méternyi drótkerítést vonszolt maga után, néhol még az oszlopok
sem hiányoztak.
És ezen a tekergő, nyikorgó, hánykolódó kupacon egy nagyon
felbőszült mágus igyekezett megkapaszkodni.
Pislogtam néhányat, mert azt hittem, csak képzelődöm. Ha így is
volt, a pislogás nem segített rajtam, mert amikor kinyitottam a
szememet, még mindig Pritkint láttam. Ráadásul nem volt egyedül.
Három másik alakkal lógott, akik teljesen átlagos kinézetűnek
tűntek – farmer, sötét kabát, sötét haj. Legalábbis ennyit tudtam
megállapítani abban a néhány pillanatban, amíg láttam őket, mert
utána a falnak csapódtak. Akkor viszont kezdtem afelé hajlani, hogy
mégsem teljesen átlagosak. Az egyikük ugyan egy nyíláson át repült
be a parkolóházba, és a lendület vitte is tovább, mintha katapultból
lőtték volna ki, viszont a másik kettőn az látszott, hogy egy közel
száz kilométeres sebesség mellett bemutatott találkozás a betonfallal
nem több számukra, mint apró kellemetlenség.
Szinte azonnal talpra ugrottak, és rávetették magukat Pritkinre.
 HOLDVADÁSZ 300

Feltételeztem, hogy pajzsokat használnak, de Pritkinén kívül egyet

sem láttam. Aztán már azt sem, mert léggömbként pukkadt ki. Csak
néztem, és roppant furcsa, undok déjá vu érzésem támadt. A szabad
kezemmel megragadtam Fredet.
– Van fegyvered?
– Micsoda?
– Egy fegyver! Pisztoly!
– Persze hogy van fegyverem. Testőr vagyok – mondta egy csepp
irónia nélkül a hangjában.
– Akkor lődd le őket!
– Én… igazából a karddal jobban bánok.
– De tudod, hogyan kell lőni, nem?
– Hát igen. Végül is…
– Francba! – rántottam ki a pisztolyát a hóna alatt lévő tokból,
majd átlökdöstem a kormány mögé. – Vezess!
Pritkin észrevette, hogy a lapos hátsó gumi miatt elég féloldalasán
bár, de a küzdelem irányába tartunk, és elkerekedett a szeme.
Kikerült egy ütést, mely így a mögötte álló betonoszlopot repesztette
meg, majd vadul rázta a fejét, és felém kiabált valamit, amit nem
érthettem a fülsiketítő csikorgásban, amit a talajon végighúzott felni
okozott. A következő pillanatban Pritkin a földre vetette magát, mert
látta, hogy lőni fogok.
Minden bizonnyal elvétettem, mert a mágus, akire céloztam, meg
se rezzent, csak kinyújtotta a kezét, hogy útnak indítson egy
varázslatot. A jól ismert vöröslő villám azonban a kocsink helyett a
mennyezetbe csapódott, hála Pritkinnek, aki az utolsó pillanatban
elkaszálta a mágus lábát. Fullasztó por- és füstfelhő borított el
bennünket, de horganyzott vas tartóelemek is hullottak felénk egy
Nissan Sentra teljes elülső felével egyetemben. Aztán egy másik
mágus varázslata egy ember nagyságú darabot szakított ki a
padlóból, betontörmeléket zúdítva az arcomba.
Ám úgy tűnt, mindez nem rettentette vissza Fredet, aki minden
bizonnyal úgy döntött, a legbiztosabb megoldás az, ha mindenkin
átgázol. Legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy hirtelen
szembefordult a trióval, és gázt adott. A mágusok egy pillanatig
mozdulatlanul bámulták a viharvert SUV-t a lapos kerekével, az őrült
301 KAREN CHANCE

vámpír sofőrrel és a porlepte nővel, aki úgy tartja kezében a

pisztolyt, mintha azt is tudná, hogyan kell használni.
Aztán szétrebbentek az autó elől.
– Mit művelsz? – ordítottam Fredre, ő pedig ijedt tekintettel nézett
vissza rám.
– Azt még nem mondtam, hogy nem tudok vezetni?
– Nem! – feleltem, miközben elértük az épület falát, és át is
gurultunk egy nyíláson, magunkkal sodorva Pritkint is.
A bűbáj alig egyemeletnyi zuhanás után működésbe lépett,
csakhogy himbálózva, sete-sután és egy kört leírva pont a rossz
irányba, azaz újra a parkolóház felé haladtunk. Elkaptam a kormányt,
és élesen jobbra rántottam, de már későn. Két mágus vetette le magát
a fölöttünk lévő szintről. Az egyik a még mindig magunk mögött
vonszolt drótkerítést kapta el, de a másik…
– Basszus – mondtam, amikor meghallottam a bakancsok kemény
koppanását az utastér tetején. Aztán felemeltem a pisztolyt, és
lőttem.
Kizárt, hogy ezúttal is elvétettem volna. Egy egész tárat ürítettem
a tetőbe. Láttam, ahogy a lövedékek átütik a fémet, és biztosan
belefúródtak abba, aki odafent állt. Mégse hallottam az eldőlő test
puffanását, és egyik oldalon sem zuhant le senki a kocsiról. Egy
másodperc elteltével pedig egy varázslat hasított végig felülről a
kocsin. A középső ülésnél hatolt be, szétszaggatta a tető nagy részét,
és jó félméteres lyukat ütött a karosszéria padlólemezén.
A következő támadás valószínűleg rajtam is ugyanekkora lyukat
csinált volna, ám ekkor hirtelen egy felüljáró tűnt fel előttünk, és szó
szerint millimétereken múlt, hogy sikerült besiklanunk alá. Éreztem,
ahogy a kocsi tetejét végigkaristolja a beton. A felső reflektorsor
letört, és az egész járművet szikraeső borította be. Olyan közel
voltunk, hogy összekuporodtam az ülésen, attól tartva, hogy a tető
maradéka is ránk zuhan.
És tutira olyan közel, hogy a támadónkat odakenjük a felüljáróra.
Fredre néztem, amikor kibukkantunk a túlsó oldalon, immár
potyautas nélkül.
– Azt mondtad, hogy nem tudsz vezetni.
– Mert nem tudok.
 HOLDVADÁSZ 302

– Akkor ez mi volt?
– Micsoda mi volt? – nézett rám összezavarodva.
Nem válaszoltam, túlzottan lefoglalt az, hogy az ülésbe
kapaszkodva óvatosan kipillantsak a mellettem keletkezett füstölgő
lyukon. Láttam Pritkint, amint a kerítésbe kapaszkodik, és falfehérre
vált arccal bámul fel rám. Aztán nekicsapódott egy villanypóznának,
és valami egészen csúnya dolgot kiáltott.
Én is valami hasonlót szerettem volna, amikor megpillantottam,
hogy három mágus kapaszkodik a drótba nem is olyan messze
Pritkintől.
– A rohadékok!
– Mi van? – kérdezte Fred.
– Még három mágus utazik velünk.
– Az hogy lehet? Már csak egy maradt!
– Kösz, hogy emlékeztetsz – morogtam, miközben az egyik
támadó egy újabb varázslatot küldött volna felénk, ám Pritkin nemes
egyszerűséggel kitekerte a karját. A másik mágus válaszul ugyanezt
próbálta elkövetni Pritkin fejével, ám ő mostanra nyilván
visszaállította a pajzsait, mert az akció nem sikerült. De tudtam, hogy
a pajzsok nem fognak sokáig kitartani, legalábbis ezek ellen.
– Változott a terv – másztam vissza Fredhez.
– Miért, volt terv?
– Most már van.
Pritkin védőpajzsai a mágusokkal szemben talán nem működtek
elég hatékonyan, minden más esetben viszont igen. Csak egy ilyen
más esetet kellett találnom. Szerencsére bőven akadtak lehetőségek.
– Nem akarnád átvenni? – érdeklődött Fred, amikor feltérdeltem
az ülésre, hogy körülnézhessek.
– Nem, vezess csak.
– Te süket vagy? Már mondtam, hogy nem tudok!
– Eddig egész jól ment. Csak nyomd a gázpedált, és tartsd
egyenesen a kormányt. Majd segítek, ha rossz felé mész.
– A gázpedált – ismételte kissé pánikba esve. – És melyik az?
– Amelyiket most is nyomod.
– És melyik a fék?
303 KAREN CHANCE

– Arra nem lesz szükséged – világosítottam fel, és élesen jobbra

tekertem a kormányt.
Visszakanyarodtunk a parkolóház és a mellette álló épületek felé.
A drótkerítés úgy lengedezett mögöttünk, mint egy meglehetősen
különös papírsárkány farka.
– Ugye te kilátsz? – kérdezte Fred kissé idegesen.
– Persze.
– Akkor jó. Mert ez a rohadt motorháztető megemelkedett, és
szinte semmit… Áú! Hé, mi volt ez?
– Semmi, nagyon jól csinálod.
– De nekimentünk valaminek!
– Ideje lenne lassan hozzászoknod – közöltem vele ezúttal a hátsó
ablakon át nézelődve.
A Vegasban divatos lapos tetők egyáltalán nem tükrözik a
homlokzatok csillogó pompáját. A szokásos parabolatányérokból,
hagyományos öreg antennákból és napelemekből álló erdő mellett itt
jutott hely a hatalmas légkondicionáló berendezéseknek is, mivel a
talajszint közelében az állandóan szálló homok könnyen eltömítené
őket. Különösen ügyeltem arra, hogy egyet se kerüljünk el a jókora
aggregátorok közül. A mágusok úgy pattogtak egyiktől a másikig,
mintha kifejezetten morcos pingponglabdák lettek volna.
Pritkin még mindig ordítozott, de nem hallottam a szél zúgásától,
Fred káromkodásától és attól a felülről érkező furcsa zajtól, ami
olyan volt, mintha bőr suhogott volna egy hurrikánban. De legalább
most épp egyik mágus sem próbálta megölni Pritkint, mert azzal
voltak elfoglalva, hogy életben maradjanak.
Sajnos elég jól ment nekik. A legalul lévő mágus elszállt, amikor
élesen befordultunk egy sarkon, és a vadul himbálózó kerítés egy
ponton megadta magát, majd leszakadt. A másik két mágus azonban
a hozzánk közelebb eső felén kapaszkodott, és bőszen tartotta magát
annak ellenére, hogy átromboltak egy melegházon, egy rakás öreg
téglán, majd az arcukkal telibe kaptak egy falat.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltottam, amikor felbukkantak a fal
tetején, hogy magukkal sodorják egy terasz teljes bútorzatát.
– Ezek a fickók nagyon ki akarnak csinálni téged – nyugtázta Fred
a visszapillantót bámulva.
 HOLDVADÁSZ 304

Nem felelhettem, mert az egyik villámvarázslat levitte a tükröt az

anyósülés oldalán, amitől az egész kocsi erősen rázkódni kezdett.
Úgy tűnt, a háztetők nem nyújtanak elég elfoglaltságot a
mágusoknak. Ha le akarjuk rázni őket, ennél komolyabban kell
próbálkoznunk.
Enyhén jobbra fordítottam a kormányt.
Alig néhány másodperc múlva füstgomolyag tűnt fel előttünk,
mintha egy sötét függönyt húztak volna az ég elé. Úgy éreztem,
legalább fél órája ülünk az autóban, pedig a valóságban alig néhány
perc telhetett el. A távolból hallottam a szirénákat, de még
egyetlenegy mentő- vagy tűzoltóautó sem érkezett a csetepaté
helyszínére.
– Az a kocsma még mindig ég? – kérdezte Fred homlokráncolva.
– Nem egészen – feleltem, ahogy a lángoló hirdetőtábla kellős
közepe felé tartottunk.
A motorkerékpár tankja tele lehetett, mert a plakát hatalmas
felületét teljesen hatalmába kerítette a tűz. A papír persze már rég
leégett, alóla előbukkant az öreg fatákolmány. A nagy tartógerendák
remekül táplálták a tüzet. Egész komoly kis máglya lett belőle, és
még ilyen távolságból is megcsapott a felénk áradó hő.
A lángok másodperceken belül betöltötték a teljes látóteret a
hiányzó elülső szélvédő keretében. A füstszagú levegő összeborzolta
a hajamat, a szemem könnyezni kezdett tőle. Hátrasandítottam, és
konstatáltam, hogy a mágusok is észrevették. Az összegubancolódott
drótkerítésen át figyelték az egyre közelgő lángtengert, arcukon a
döbbenet látszott.
Így aztán megfeledkeztek arról a veszedelmes hadmágusról, aki
kicsivel fölöttük lógott a dróton.
Pritkin bakancsa kőkeményen csapott le az egyikük fejére, majd
ördögi erejű rúgást mért a mellkasára. A férfi elrepült, a feje eléggé
természetellenes szögben állt a nyakán, ám ekkor Pritkin már a társa
felé fordult. Ezúttal azonban nem került sor harcra. Az utolsó mágus
önként engedte el a kerítést, és aláhullott a mindent elborító füstbe.
– Azt hiszem, a tűzzel már nem birkózott volna meg olyan
könnyen, mint a betonfalakkal – jelentettem ki elégedetten, ám ekkor
305 KAREN CHANCE

észrevettem, hogy Pritkin nem követi a példáját. – Ez meg mi a frászt

csinál? – kérdeztem Fredet, aki aggódva pillantott rám.
– Milyen tűzzel?
– Még mindig kapaszkodik – másztam át az ülések közt, hogy
kinézzek a hátsó szélvédőn, de hiába láttam így többet, a helyzet mit
sem változott. Pritkin pajzsai simán semlegesítették volna a földet
érés hatását, de ő mégsem ugrott le, nem is mászott felfelé. Csak
bámult, ráadásul nem a lángoló hirdetőtáblára.
– Milyen tűzzel? – tette fel a kérdést Fred ezúttal kicsit
indulatosabban.
Követtem Pritkin pillantását, de a rengeteg füstön kívül semmit
nem láttam. Igaz, a füst egy része eléggé fura formát öltött.
Pislogtam egyet, de még mindig ott volt. Egy elképzelhetetlen forma
elmosódott körvonalai a ragyogó, csillagfényes éjszakai égbolton.
És egyenesen felénk tartott.
– Ó, a francba! Tűz! – sikoltotta Fred, és átrepültünk a
hirdetőtábla közepén.
 25

Szerencsére a vékonyabb kereszttarró lécek félig már elszenesedtek,

és egy szisszenéssel, hamufelhő kíséretében utat engedtek nekünk.
Ám mögöttünk egy sokkal nagyobb valami csapódott az
oszlopoknak. Fatörzsméretű póznák repültek szanaszét pörögve az
éjszakában. A legtöbbjüket sikerült elkerülnünk, mivel főként
alattunk szálldostak, ám azzal a varázslattal, ami a következő
másodpercben szelte át a levegőt, már nem volt ilyen mázlink.
Alulról érkezett, feltételezhetően az egyik mágustól, aki túlélte a
zuhanást. Vörös villám cikázott végig a műszerfalon, az
elektromosságtól libabőrös lett a karom, Fred vékony szálú, lefésült
haja pedig szó szerint égnek állt. A támadás ennél nagyobb kárt nem
okozott, legalábbis bennünk. De az SUV gyomorforgató sebességgel
pörgött a levegőben, aztán fejre állt és nem mozdult többé.
Felsikoltottam, Fred is csatlakozott, majd mindketten
nekicsapódtunk a tetőnek, ami még elviselhető volt.
Utána viszont átgurultunk a szélvédő helyén, ami már nem.
Éreztem, ahogy zuhanni kezdek. A kezemmel kalimpáltam, de
nem volt semmi, amit elkaphattam volna. És ezúttal ejtőernyő sem
nyílt ki fölöttem, és nem kapott el egy erős kar. Semmi, csak a szél, a
levegő, és egy hosszú utazás a földig. És ez így ment – egészen egy
másodpercen át, mert utána egy erős rántást éreztem, majd a város
fényei úsztak el a szemem előtt teljes összevisszaságban, szédítő
sebességgel. Ez teljességgel megzavarta amúgy is szétesőben lévő
gondolataimat.
Csak ekkor tudatosult bennem az is, hogy a sikoltásom valóban
egy duett egyik szólamát jelentette. A másik hangot Fred adta ki
307 KAREN CHANCE

magából, aki a mellkasához szorított. Egyik karjával megtartott,

mintha csak egy zsák krumplit ölelgetne. A másik kezének
elfehéredő ujjpercei a kerítés drótját szorongatták.
Vagyis csak lógtunk a levegőben.
Egy pillanatig nem történt semmi, csak lihegtem, és szemem előtt
megjelent a hotelek, kaszinók és reklámfeliratok színes egyvelege.
Aztán felnéztem Fredre, akinek halálra vált arcán neonfény táncolt.
– Kösz – nyögtem.
Nem mondott semmit, nem mozdult, nem lélegzett, nem is
pislogott. Hálás voltam azért, amit tett, de nem mondhatnám, hogy
teljes biztonságban éreztem magamat a Fred nevű szobor karjai közt,
aki láthatóan a pánikroham vámpírokra szabott verzióját élte át
éppen.
– Hé, Fred!
Semmi.
Megnyaltam a szám szélét, erősen ellenállva a vágynak, hogy
kövessem a példáját, és egy kis időre magam is kikapcsoljak.
Tartottam azonban attól, hogy semennyi időnk sincs erre. A
nagydarab lényt nem láttam, ezért feltételeztem, hogy valahol
előttünk járhat. De amikor felnéztem, kiderült, hogy a kocsi hátsó
lökhárítója félig leszakadva fityeg a karosszérián.
Ez csupán amiatt jelenthetett gondot, hogy a kerítés ezen alkatrész
köré tekeredett.
A lökhárítót nyilván nem úgy gyártották, hogy ilyen
megrázkódtatásoknak is ellenálljon, és nagyon úgy nézett ki, hogy az
utolsókat rúgja. Ezután lefelé néztem, Pritkinre, aki ahelyett, hogy
felmászott volna hozzánk, varázslatokkal bombázott valamit, amit a
füst miatt nem láthattam. Fogalmam sem volt, hogy mit csinál és
miért, de egy perc múlva már ő is egész mással lesz kénytelen
foglalkozni, ha nem teszünk valamit. Most.
– Hahó, Fred, figyelj ide rám – mondtam, és igyekeztem
szemkontaktust teremteni vele. Persze ez könnyebben ment volna, ha
nem néz annyira halott, üveges szemekkel előre, egyenesen a
semmibe. – Vissza kell másznunk, Fred!
Semmi.
– Méghozzá a lehető leggyorsabban.
 HOLDVADÁSZ 308

Nuku.
– A mi súlyunk húzza lefelé az egész kerítést – folytattam,
ügyelve arra, hogy a hangom összeszedett legyen, mert úgy
sejtettem, egy pánikba esett emberrel sikoltozni nem sok jót
eredményezhet. És azt is tudtam, ha egyszer elkezdem, képtelen
leszek abbahagyni. – Ha nem szállunk le róla, mi ketten és Pritkin
egy perc múlva szabadesésben zuhanunk a föld felé. Talán még
hamarabb.
Egy szemrándításon kívül nem érkezett válasz.
– És abban ugyan biztos vagyok, hogy Pritkin meg tudja menteni
magát, ha sor kerül erre, de attól tartok, mi ketten nagyon rácseszünk,
Fred.
– Miért, most még nem? – kérdezte rekedten.
– Nem, ha pontosan azt teszed, amit mondok.
Megrázta a fejét, aztán újra mozdulatlanná dermedt, mert egy
széllöket megtáncoltatta a kerítést.
– Nem megy.
– Dehogynem. Igenis menni fog.
Most először nézett le, és láthatóan elsápadt. Ez nem volt kis
teljesítmény, tekintve, hogy már addig is hófehér volt az arca.
– Szentséges ég!
– Fred – mondtam elég éles hangon ahhoz, hogy szürke szemével
ismét rám nézzen. – Figyelj rám. Te fogsz kihúzni minket ebből.
– És ha nem tudom megtenni?
– De igen. Biztos vagyok benne.
– De hát én… Csak egy könyvelő vagyok. Nem tudok…
– Te nem vagy „csak” ez vagy az – szóltam közbe. –
Mestervámpír vagy, és mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent.
– De az én esetemben ez közel sem jelent annyit, mint amit te
esetleg…
– És a testőröm vagy. A Pythia testőre. Ami azt jelenti, hogy
piszok tökös fickónak kell lenned.
– Én… tökös fickó? – nyalta meg az ajkát.
– Különben nem jelöltek volna ki mellém, nem igaz?
– Hát igazából csak azt mondták, kell nekik a szobám, amíg…
– Fred!
309 KAREN CHANCE

Bólintott, és nyelt egy nagyot.

– Tökös fickó vagyok – suttogta felpillantva.
Aztán a karjával szorosan magához ölelt, a teste megfeszült, és
ugrott. Fogalmam sincs, honnan rugaszkodott el, mert körülöttünk
semmi szilárd dolog nem volt a drótkerítésen kívül, és ha azt rántja
meg ennyire, tutira leszakadt volna az egész. Mindenesetre legalább
félemeletnyi magasra szálltunk a levegőben, és így visszajutottunk
egészen a kocsi hátsó ajtajáig.
Ez az eredmény sokkal kielégítőbb lett volna, ha az az ajtó
történetesen nyitva van.
A fejem olyan keményen koppant a karosszérián, hogy egy
pillanatra elkábultam. Így azt sem tudom, miként kerültem be az
utastérbe. Tény, hogy amikor körülnéztem, az autónak már nem volt
hátsó ajtaja. Gyanítottam, hogy a dolognak lehet valami köze a
vámpírok erejéhez és elképesztő akaraterejükhöz. Akárhogy is
történt, a következő pillanatban már a felfordult kocsi tetőkárpitján
kuporogtunk, fenekünk az ég felé nézett, és a gyomrunk – legalábbis
az enyém – vadul forgott.
Belekapaszkodtam az egyik biztonsági övbe, és erősen
koncentráltam, nehogy viszontlássam a vacsorámat. És még van, aki
csodálkozik, hogy savlekötő pirulákon élek. A pizza, a sör és a
tejshake egészen fura dolgokat művelt a gyomromban, és ez csak
felerősödött, amikor megláttam, mi lebeg felénk az ablak túloldalán.
Az első gondolatom az volt, hogy gyönyörű, kecses és erőteljes
vonásai vannak, melyek tökéletesen simultak bele az éjszakába. Az
elefántcsontszínű pikkelyek egész folyama takarta el az izmos testet
a hatalmas fejtől a gigantikus mellkason át a karomszerű ujjakig és a
hosszú, tüskés farokig. A tüskék kemények és recés szélűek voltak,
mintha hasított obszidiánköveket ültettek volna be, és színükben is
hasonlítottak rá. Akár a legsötétebb éjszaka, magukba szívták a
fényt, és nem tükröződött rajtuk sem a lángok tánca, sem a hold vagy
a távolban villogó neonok árnyalata.
Az egész lénynek csak a szeme fénylett, mint életre kelt ékszer.
Arany és zöld árnyalatok váltották egymást hol csillogóbban, hol
sápadtabban a macskaszerű, elnyújtott pupillák körül.
 HOLDVADÁSZ 310

Ezt akkor tudtam ilyen jól megfigyelni, amikor a gigantikus fej

lassan felém fordult.
Csak bámultam rá, és tudtam, hogy mit látok, de az elmém
egyszerűen nem volt hajlandó néven nevezni. Alig pár perccel
korábban még egy koszos bisztró előtt álltam a repedezett járdán, és
szokásos vitáim egyikét folytattam. Egy kicsit nehéz volt átállni arra,
hogy azóta olyasvalami kerget végig fél Vegas felett, ami egy
meséből lépett elő.
És ez a valami most azon mesterkedett, hogy alánk kerüljön.
– Fred – szólaltam meg nyugodt hangon.
– Igen?
– Mozgás!
Ezúttal nem kérdezősködött. Átmászott a hátsó ülés alatt, én meg
követtem. Ezt jól tettem, mert a következő pillanatban már nem volt
hátsó ülésünk. Olyan könnyen tépték ki a masszív karosszériából,
mintha az egész SUV papírból lett volna. A mögöttünk terpeszkedő
lény állkapcsai zúzták össze a támlákat a jármű hátának java részével
együtt.
A lökhárító is ide tartozott.
Megfordultam, a középső üléssorba kapaszkodtam, és lefelé
bámulva megláttam Pritkint, aki még mindig a kerítésen
csimpaszkodott. Ez a kerítés viszont most már a rémálmokba illő
alak szájából lógott lefelé. Pritkin nagyjából a drót kétharmadánál
függeszkedett, és így elég közel került ahhoz, hogy lássam az
arckifejezését. A páni félelem, amit leolvastam róla, nem volt épp
biztató.
Aztán a gigászi lény vadul megrázta a fejét, és messzire köpte a
szájában tartott fél autót. Csak azért nem sikítottam fel, mert Pritkin
nem szállt el vele. Egy széles ívet írt le a levegőben, aztán csak
csüngött tovább alattunk, éppúgy, mint korábban, csak most már
semmi látható kapocs nem kötött össze minket.
– Nem is tudtam, hogy a mágusok képesek levitálni mindenféle
platform nélkül – hallottam Fred természetellenesen nyugodt hangját.
– Mert nem tudnak!
– Hát akkor hogy…? Ó, már látom.
311 KAREN CHANCE

– Mit látsz? – kérdeztem a torkomban dobogó szívvel. Én ugyanis

semmit nem láttam, az óriási lényt kivéve, aki gyorsan közeledett.
Hatalmas szárnyaival a levegőt csapkodta, és már nyitotta is a száját,
hogy újabb adagot harapjon ki a kocsinkból. Aztán az utolsó
pillanatban, látszólag minden ok nélkül, kitért előlünk.
– A mágus a pajzsát használja kötélként – mutatott felfelé Fred az
autó padlóján tátongó lyukra, és megláttam a halványkék
foszforeszkálást a főtengely köré tekeredve. – Biztos akkor dobta át,
amikor elég közel volt hozzánk.
A vékonyka kéklő csíkról Pritkinre pillantottam, majd újra vissza,
és olyan bénító félelem kerített hatalmába, ami mellett minden
korábbi eltörpült. Egyetlen mágus sem volt képes egynél több pajzsot
működtetni. Ha tehát Pritkin az övét ilyen lasszóvá alakította át,
akkor nem volt mivel megvédenie magát.
Ez a gondolat olyan gyorsan tört utat a rettegésen át, hogy szinte
beleszédültem.
– A kulcsokat! – ordítottam Frednek.
– Milyen kulcsokat?
– A miénket!
– A kocsikulcsot?
– Igen!
– Nem is tudom, hogy hová… – motyogta Fred, mielőtt
félrelöktem, és a kormány felé nyúltam.
A kulcsok természetesen még mindig a gyújtáskapcsolóban
voltak. Bekucorogtam a fejjel lefelé álló vezetőülés alá, és
igyekeztem úrrá lenni a pánikon, de annyira reszkettem, hogy csak
két kézzel tudtam elfordítani a kulcsot. A kezemmel felnyúltam,
hogy lenyomjam a gázpedált, de egy szörnyen hosszú másodpercig
semmi sem történt. Még a lemerült akku vagy a túltöltődött motor
jellegzetes kattogását sem hallottam. Az istenit neki, kérlek…
És ekkor beindult.
– Működik? – krákogtam.
– Hogy mi? Á! – mondta Fred. – Igen, felfelé húzza őt. Ez
igazán…
Eddig jutott, amikor Pritkin nekicsapódott a főtengelynek, a lény
pedig szinte ugyanabban a pillanatban vetette ránk magát. Egy
 HOLDVADÁSZ 312

rémes, pokoli pillanatig semmit nem hallottam, csak a csikorgó fémet

és a teremtmény visítását. Olyan volt, mintha a kocsi belülről robbant
volna szét. Egyetlen harapás, és a két elülső ülés mögötti szekció
teljes egészében eltűnt a szemünk elől.
A vezetőülés támlájába kapaszkodva a lebegő valamit bámultam,
amint erős szárnyaival vadul csapkod, miközben kinyújtott karmaival
igyekszik elkapni valamit a fejünk felett. Hiába tekergettem a
nyakamat, semmit sem láttam, csak a fekete eget és a hold sarlóját.
Minden olyan békésnek tűnt a lenti káosz közepette. Ám a következő
pillanatban egy jókora vágás keletkezett támadónk szárnyán, és
fájdalmas rikoltást hallatott, ami ott visszhangzott a koponyámban.
Ekkor végre megláttam őket. Caleb és négy másik, számomra
ismeretlen hadmágus Pritkin ütött-kopott kocsijából szórta a
varázslatokat és lövedékeket, melyek nagyrészt lepattantak a lény
áthatolhatatlan pikkelypáncéljáról, csupán arra voltak jók, hogy
felbőszítsék. És nem is tűrte sokáig. Izmos farkának egyetlen
csapásával mindkét járművet hátrataszajtotta. Pritkin kabriója vadul
pörögni kezdett a levegőben, de arra már nem maradt időm, hogy
Caleb és társai miatt aggódjak.
Mert a támadónk egyenesen felénk tartott.
A mozgása megváltozott, most úgy siklott, akár egy angolna a
vízben. Izmok és pikkelyek együtt villantak, aztán lecsapott, és óriási
teste elsötétítette az eget. A lélegzetem elakadt, a mellkasomat és a
tüdőmet mintha hegyes tüskékkel szurkálták volna. Nyelni
próbáltam, de a torkom túl száraz volt. Fred összefüggéstelenül
gagyogott valamit mellettem, vagy lehet, hogy az én agyam nem
fogta fel a szavai jelentését. De nem is számított, hisz a halál már ott
úszott felénk a levegőben.
Akkor hirtelen Pritkin ragadott meg engem és egy fegyvert, és
mielőtt elgondolkodhattam volna azon, hogy mihez is akar kezdeni
vele, már lőtt is. Nem a lényre célzott, hanem a felismerhetetlenségig
összeroncsolódott fémhalmazra, amit az még mindig a szájában
tartott.
Még pontosabban arra a csillogó, sértetlennek tűnő
benzintartályra, amit tökéletesen telibe is talált.
313 KAREN CHANCE

Az üzemanyag gyilkos gyorsasággal lobbant lángra, és mivel az

egész „falat” félig már a teremtmény torkában volt, a robbanás is itt
fejtette ki legerősebben a hatását. A másodperc törtrészéig a tűz a
bőre alatt terjedt szét. Vörös és narancscsíkok hálózták be a testét, a
fény a pikkelyek közül világlott felénk. Különös módon gyönyörű
volt, úgy festett a teste, mintha ezernyi tökéletes gyémánt borítaná.
Az utolsó pillanatban enyhén megremegett…
…aztán pedig felrobbant, csontot, vért és sötét, nedves
húscafatokat, továbbá rengeteg borotvaéles pikkelyt szórva
mindenfelé.
Pritkinnek sikerült legalább egy részleges pajzsot generálnia, ami
megmentett minket a feltrancsírozódástól, ám a kocsi maradéka apró
darabokra esett szét, minket pedig a robbanás lökéshulláma taszított
hátra. Az egyik pillanatban még a rongyossá szaggatott tetőn
térdeltünk és a káprázatos rémálmot szemléltük megbabonázva, a
következőben pedig már zuhantunk. Pritkin átkarolta a derekamat, én
pedig a lábammal kulcsoltam át a testét, hogy minél közelebb legyek
hozzá. Parázs és forró hamu égette a bőrömet.
Láttam, ahogy Fredet is kihalásszák a levegőből. Egy
lasszóvarázslat kapta el a bokájánál fogva, és úgy rántotta vissza,
mint valami gumikötél. Azt is észleltem, ahogy egy gigantikus
szárny egy darabja pörögve száll a levegőben. Az éjszakában csak a
tűz tette láthatóvá, ami még mindig emésztette, megvilágítva az
érhálózat finom mintázatát. A következő, amire felfigyeltem, az volt,
hogy a talaj felfoghatatlan, halálos tempóban közeledik felénk…
Aztán valami elkapott, megdobott minket, és a következő
pillanatban már a földdel párhuzamosan siklottunk tovább.
Először azt hittem, ez is egy lasszó, hogy Caleb valahogy elért
idáig. De nem ez történt. Amint felnéztem, egy alaktalan, kék színű
valamit láttam meg a fejünk felett. Olyasmi volt, mint egy
ejtőernyővé átalakított védőpajzs, de mégis más. Nem kerek, hanem
lapos, és nem sima felületű, hanem hullámos. Itt-ott elvékonyodott,
mögötte láthatóvá vált az ég sötétje. Az egész szerkezet ék alakú
volt, és a széleit hosszú szálak kötötték össze Pritkin karjával.
– Te tudsz sárkányrepülőzni? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen, de nem ajánlott.
 HOLDVADÁSZ 314

– Miért nem?
– Nehéz irányítani.
– Nehéz?
Már nem tudott válaszolni, mert nyílegyenesen egy épület felé
tartottunk. Pritkin megpróbálta kikerülni, de valóban igaza volt: a
pajzsokat nem efféle légi akrobatikához tervezték.
Kissé lelassulva elindultunk ugyan balra, de a kanyar íve
túlságosan enyhe volt, a szél is rossz irányból fújt, és felvillant
előttem, hogy szétkenődünk a falon, még mielőtt kitérhetnénk vagy
landolhatnánk vagy…
Egy varázslat csapódott a legközelebbi ablakba. Az üveg befelé
robbant, mi pedig egy másodperccel később követtük.
Végigcsúsztunk valaki íróasztalán, lebontottunk egy vékony
válaszfalat, és átsodródtunk egy sor irodai munkaállomáson. Mindez
még azelőtt történt, hogy egy teherautó méretű valami törte át magát
a falon, egyenesen a nyomunkban. Egy hatalmas fejet és fényesen
ragyogó szemeket láttam, aztán egy lángcsóva takarta el a kilátást,
Pritkin pedig átrohant velem a lépcsőházba, és bevágta a tűzbiztos
ajtót.
Egész jó minőségű konstrukció lehetett, mert több másodpercig is
bírta, mielőtt berobbant volna. Akkorra azonban már egy emelettel
lejjebb voltunk, átugrálva a korláton és fájdalmasan landolva a
lépcsőn. Viszont még mindig inkább ez, mint ropogósra sülni,
gondoltam hisztérikusan, miközben rohantunk lefelé a lépcsőn.
Hármasával-négyesével vettük a fokokat, a lábunk szinte alig
érintette a betont. Nem álltunk messze attól, hogy a mozgásunkat
repülésnek lehessen nevezni.
Csakhogy így sem voltunk elég gyorsak.
Pritkin a falnak lökött, épp időben ahhoz, hogy elkerüljük a
vöröslő tűzoszlopot, ami felülről érkezett a lépcsősorok között. Csak
egy röpke pillantást vethettem támadónkra a lángokon át, de ez is
épp elég volt. Megfeketedett, füstölgő csontok, sőt olyan is akadt
köztük, ami még égett. Megtépázott szárnyak, az egyik hegye
hiányzott. Hatalmas, bár meglehetősen szétszaggatott mellkas, és a
gigászi állkapocs, melyben ott sorakoztak az elszenesedett,
ugyanakkor még mindig borotvaéles fogak.
315 KAREN CHANCE

Néma döbbenettel meresztettem a szememet. De hát ez a valami

meghalt! Halottnak kellett lennie. Amikor az üzemanyag felrobbant,
a szájában lévő fémdarabok mind gyilkos repeszekké váltak, szó
szerint belülről kaszabolták szét a testét. Nincs olyan lény, amelyik
képes lenne ilyen sebesülést túlélni. Semmi.
És mégis itt volt.
Valamilyen különös oknál fogva a legerősebb érzelmem vele
szemben nem a félelem, és még csak nem is a döbbenet volt. Sokkal
inkább dühöt éreztem. Csalódott voltam, keserű és felháborodott. Ha
megölöd a sárkányt, utána békében hazamehetsz. Ez a szabály, nem
értitek? Halott sárkány egyenlő a játék végével. Ezt minden video-
játékos, hollywoodi producer és minden hatéves kölyök tudja.
Valahogy mégis úgy tűnt, az én életem nem kapott erről
tájékoztatást.
Amikor a tűzvihar elcsitult, folytatódott a rohanás. Át egy ajtón,
végig valami előtéren, miközben vagy négytonnányi megbőszült
sárkány csörtetett mögöttünk falakat döntve.
A méreteihez képest elképesztően gyors volt, talán azért, mert
neki nem kellett olyan apróságokkal törődnie, mint az ajtók. Úgy tört
át egyik helyiségből a másikba, mintha csak papír választaná el őket
egymástól. Legalábbis erre lehetett következtetni a mögülünk érkező
zajokból és a hatalmas repedésekből, melyek a plafonon futottak
végig. Csak egyszer pillantottam hátra, és láttam, amint ajtók és
gipszkarton faldarabok záporoznak a levegőben. A következő
pillanatban átlöktek egy ajtón, be egy irodába.
Aminek nem volt másik kijárata.
Lázasan kutattam a tekintetemmel, de nem volt hová futni, és
elrejtőzni sem lehetett. Nem mintha az utóbbi sokat javított volna a
helyzetünkön. A helyiségnek nem volt ablaka, sem egy gardróbja, de
még egy kis mosdófülkéje sem. Csak egy fautánzatú íróasztal, egy
kókadozó szobanövény és olcsó szürke padlószőnyeg, ami már
igencsak megérett a cserére.
Hát, most majd átrendezik a szobát, gondoltam tompán, amikor
Pritkin ragadta meg a vállamat.
– Szét kell válnunk! – igyekezett túlkiabálni a darabokra hulló
épület zaját.
 HOLDVADÁSZ 316

– Mi van?
– Egy varázslatot szórok rá, hogy elvakítsam. Nem hinném, hogy
ez sikerülne, de talán egy kis időre elhomályosodik a látása. Ha ezzel
nyerünk némi időt, elvezetem…
– Először is: nem. Másodszor pedig: rohadtul nem!
– Erről nem nyitok vitát.
– Pokolba a…
Elcsuklott a szavam, mert Pritkin valamit a földhöz vágott, aztán a
falhoz tapadtunk. Megviselt védőpajzsai az újabb robbanás erejét is
felfogták, és már csak azt láttam, hogy egy lyuk tátong a padlón.
Átcsusszantunk az új menekülési útvonalon az alattunk lévő irodába,
amiről kiderült, hogy az egész emeletet elfoglalja. Nem voltak falak
és helyiségek, csak a kis fülkék itt-ott növényekkel és családi
képekkel díszítve. Őszintén reméltem, hogy senki nem kötődött
túlságosan ezekhez a tárgyakhoz, mert egy szempillantás múlva
valami áttörte a plafont, és közöttük landolt.
Most már valóban nem volt hová mennünk. A nyitott tér óriási
volt, a lény pedig elzárta a lépcsőház felé vezető utat. Az egyetlen
ajtó, amit láttam, elérhetetlen messzeségben volt, és valószínűleg
akkor sincs esélyünk eljutni oda, ha nem akadályoz bennünket a kis
térelválasztó elemek egész útvesztője. A padlón keresztül nem
szökhettünk tovább, amíg ez az izé ilyen közel volt, és a Pritkin
arcára kiütköző kétségbeesés azt sugallta, hogy a pajzsa már nem
bírna ki egy újabb tűzcsóvát.
Itt ér véget tehát a játék, gondoltam épp akkor, amikor Pritkin
kiugrott velem az ablakon.
Egy nagy halom papír és egy öngyilkos hajlamú vízhűtő
kíséretében tértünk vissza a szabad ég alá. Az utóbbi kamikazeként
csapódott egy odalent parkoló autóba. A jármű teteje éppúgy
megrogyott, mintha egy emberi test zuhanásának vetett volna véget.
Mindez épp abban a pillanatban történt, amikor Pritkin siklóernyője
működésbe lépett. Elkapott egy légáramlatot, ami pont jókor emelt
fel bennünket, ugyanis a következő pillanatban egy tűznyelv égette
hamuvá a levegőben szállongó papírlapokat.
A lény az egyik ablakhoz lépett, és így, a modern üveg és acél
közegében még felfoghatatlanabbnak tűnt a létezése. Aztán megrázta
317 KAREN CHANCE

a fejét, és újabb sikítást hallatott. Olyan hangos volt, akár egy

ködkürt. Nem csodálkoztam volna, ha beszakítja a dobhártyámat. Az
utca túloldalán álló épület egész tükörfalát megmozgatta, ettől a
támadónk képe is megremegett.
A hullám tovaterjedt, mint amikor követ hajítunk a vízbe. Volt
időm megfigyelni, hisz ott köröztünk a teremtmény feje fölött
néhány emelettel. Pritkin meg sem próbált eltávolodni az épülettől,
és nem is csodálkoztam ezen. Ha a talajon képtelenek voltunk lerázni
az üldözőnket, akkor a levegőben esélyünk sem lenne. Olyan
alkalmatossággal végképp nem, ami elég nehézkesen
kormányozható, és híján van a hajtóműnek.
Teltek a másodpercek, a lény körbekémlelt, tüzes szeme minket
keresett a sötétben. Éreztem a félig sült hús gyomorforgató szagát,
ami a mágia használatakor keletkező ózonnal vegyült. Addig
tartottam vissza a lélegzetemet, míg szédülni kezdtem, miközben a
szívem mindent megtett azért, hogy kiugorjon a helyéről. Ugyanis
annak az izének semmi mást nem kellett tennie, csak felemelnie a
fejét. Csak errefelé kellett…
És persze észre is vett minket. Még arra sem volt idő, hogy
elakadjon a lélegzetem, amikor a levegőbe emelkedett. Hatalmas
szárnyai halálos pontossággal irányították a testét. Még így is milyen
különösen gyönyörű, gondoltam félig kábán. Áramvonalas és
elegáns, egy tökéletes gyilkoló gépezet még ilyen megtépázott
állapotában is.
Egészen addig, míg neki nem csapódott a szemközti épületnek.
Egészen pontosan a tükörképünknek.
Egy puskagolyó sebességével vágódott a falnak, majd gránátként
robbant szét. Az egykor oly hatalmas test apró darabjai a szélrózsa
minden irányába szanaszét repültek. Láttam, amint egyes húscafatok
a lehulló üvegdarabokkal társulva autókat lapítanak palacsintává, és a
vér itt-ott három emelet magasra is felfröccsent.
De mást nem láttam, mert ekkor már mi is zuhantunk.
Pritkin túlerőltetett pajzsai néhány másodperccel idő előtt
mondták fel a szolgálatot, és így szabadesésben közeledtünk a föld
felé. Kétségbeesetten próbáltam ugrani, holott tudtam, hogy nem fog
menni. Egy gondolat töltötte be az agyamat ebben az utolsó néhány
 HOLDVADÁSZ 318

másodpercben: győztünk! Minden esélytelenségünk ellenére mégis

győztünk, a rohadt életbe, és nem kell úgy…
Ekkor valami megrántott minket, de olyan erővel, hogy azt hittem,
a csontjaim diribdarabra törnek.
Csak lógtam ott egy pillanatig, himbálózva a levegőben. Túl
megviselt voltam ahhoz, hogy bármit is érezzek, kivéve azt, hogy vér
csorog végig a gerincemen, csiklandozva a hátamat. Aztán
felpillantva megláttam Calebet, aki veszélyesen hajolt ki a kabrió
oldalán, és rendszerint nyugodt arcán valami olyasmi látszott, ami
egészen közel állt a rettegéshez. A kezét egy fura mozdulattal
lengette felénk.
Ennek nyilván lehetett valami köze ahhoz a halvány aranyszínű
csíkhoz, ami körém és Pritkin köré tekeredett – pontosan úgy, akár
egy lasszó. Szép fogás, mondtam volna, ha képes lettem volna
megmozdítani a számat. Aztán Pritkin nekem dőlt, az arca
kifejezéstelen volt, a teste rongybabaként nehezedett a karomra.
Akkor elfordult, és megláttam a hátát.
Felsikoltottam.
 26

– Mi történt? – kérdezte Caleb, miután két mágus óvatosan a kocsiba

emelt minket. Caleb megragadott, de ellöktem magamtól, hogy
lássam, amint Pritkint arccal lefelé a hátsó ülésre fektetik. – Cassie!
– Az utolsó robbanás volt – motyogtam őt bámulva. És te jó ég,
innen nézve még szörnyűbbnek tűnt. Vörös és fekete és fehér
összekeveredve. Vér és égett bőr és csont…
– Ezt nem tűz okozta – szólalt meg valaki.
Fel sem néztem, hogy megtudjam, ki volt az. Inkább azt
figyeltem, ahogy a mágusok óvatosan lefejtik róla a kabátja
maradékát. Ezen is olyan bűbájt alkalmaztak, hogy helyreállítsa saját
magát, de úgy láttam, ezúttal esély sincs erre. Láttam néhány szálat,
mely lázasan próbált újraegyesülni, de egyszerűen nem maradt annyi
a ruhadarabból, hogy ezt megtehessék. Hiába vetettek ki rá
páncélinggel is felérő védettséget nyújtó varázslatot, a kabát háta
szinte teljes egészében megsemmisült. Jókora véres lyukak
éktelenkedtek rajta, csak itt-ott tartotta össze néhány keskeny csík. És
az alatta megbújó test…
– Atyaég! – hallottam valaki hangját, amikor a kabát maradékát is
lefejtették a beletapadt hússal együtt. A csillagok szédítő sebességgel
futottak el körülöttünk.
– Sárkányvér – köpött egyet Caleb, és valaki káromkodott.
– De hát… – néztem fel rájuk – mi a közelében sem voltunk a…
– Akkor köphette maguk felé, mielőtt kimenekültek – mondta
Caleb szárazon. – Gyerünk a központba, gyorsan! – utasította a
sofőrt.
 HOLDVADÁSZ 320

– Addig nem bírja ki – ellenkezett egy másik mágus. – Már a

helyszínen vannak a mentőseink, épp most értek ide…
– És gondolod, hogy képesek lennének ellátni ezt?
– Ha nem, akkor neki annyi. Komolyan mondom, addig nem…
– Kiszállni – mondtam halkan, miközben képtelen voltam levenni
a szememet Pritkin szétroncsolódott hátáról.
– És ha megpróbálkozunk a mentővel, de semmire nem jutnak? –
érvelt Caleb. – Akkor tényleg elveszítjük minden esélyünket…
– De semmi másra nincs időnk!
– Azt mondtam, kifelé! – csattantam fel, és kezdtem kitaszigálni a
legközelebbi mágust. – Mindenki, Calebet kivéve.
– Mi van? – nézett felém az a mágus, egy fiatal kreol bőrű fickó,
aki vitába szállt Calebbel. – Mégis mit…
– Ha azt akarják, hogy életben maradjon, tűnjenek már el innen!
– Csináljátok – szólt rá Caleb az arcomat fürkészve. Nem tudom,
mit látott rajta, de nem is érdekelt.
– Vezessen – szóltam neki.
A mágusok kiugráltak az autó két oldalán, és magukkal vitték a
hevesen tiltakozó Fredet is. Caleb átmászott a vezetőülésbe, én pedig
Pritkin fölé hajoltam. Az égett bőrkabát és a vér fémes szagának
keveredése már önmagában elég rémes volt, de akadt ott még valami.
Valami sötét és nagyon gonosz dolog.
– Ne érjen hozzá – figyelmeztetett Caleb. – Ez az anyag olyan,
mint a sav. És elég egy kicsi is belőle, hogy végigrágja magát az
egész testén.
Ügyet sem vetettem rá, mert amire készültem, azt úgysem lehetett
érintés nélkül megtenni. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán
működhet. Pritkin részben ördögfi volt, ezért tudott az emberi
energiából táplálkozni, nagyjából a vámpírokhoz hasonló módon.
Épp ezt gyűlölte a legjobban saját magában, hisz ezzel okozta
egyszer egy olyan személy halálát, akit őszintén szeretett. Most
viszont ez volt az egyetlen, ami még megmenthette.
Egyszer már hagytam, hogy energiát merítsen belőlem. Hasonló
szituáció volt, egy óriási különbséggel: Pritkin akkor eszméleténél
volt, és aktívan közreműködött. Nem tudhattam, hogyan reagál erre
akkor, ha ki van ütve. Ha vámpír lett volna, csak megvágom az egyik
321 KAREN CHANCE

vénámat, a szájához tartom a sebet, hogy magához vegyen annyi

vért, amennyire feltétlenül szüksége van. De ő nem volt vámpír.
És az ördögfik csak egyféleképpen táplálkoztak.
Lecsusszantam a hátsó ülés előtti padlóra, hogy az arcunk egy
vonalba kerüljön. Ekkor döbbentem rá arra, hogy lesz még egy
problémám. Pritkin a hasán feküdt, a feje felém fordult, de alig
láttam olyan pontot a testén, ami elég ép maradt ahhoz, hogy hozzá
merjek nyúlni. Az egyik kezemmel végigsimítottam a haját, ami,
mint mindig, most is puha tapintású volt, a beletapadt kosz és
verejték ellenére.
Beletúrtam az ujjaimmal, majd végighúztam őket a szintén
koszos-poros szemöldökén, túlságosan nagy orrán és roppant vékony
ajkain. Ma biztosan nem borotválkozott, de talán tegnap sem. A
borosták dörzsölték az ujjaimat, amint megsimogattam az arcát és
állkapcsának vonalát. A kezem egy pillanatra megremegett, amikor
az állához értem. Az elmúlt fél órában bennem tomboló adrenalin
szintje lassan süllyedni kezdett, ám nem csupán ez idézte elő a
reszketést. Részben az, hogy féltettem Pritkint, másrészt viszont…
Másrészt viszont féltem tőle.
Eddig csak egyszer láttam őt ily módon táplálkozni, és akkor
nagyon is elővigyázatosan tette. Persze erre meg is volt minden oka.
Az erő, melyet birtokolt, nem csupán egy ember energiájának
megcsapolására volt képes, hanem arra is, hogy akár az utolsó
cseppig elvegye. Tudtam, hogy ezt soha nem tenné meg, ha
eszméleténél lenne, és képes volna józanul gondolkodni. Ám most
egészen más helyzettel néztem szembe. Azt ugyan még sosem
láttam, milyen, amikor egy ördögfi fogyasztja el valaki életerejét, de
azzal nagyon is tisztában voltam, mit hagynak maguk után a súlyosan
sérült mestervámpírok, amikor meggyógyítják magukat, amikor…
Elhessegettem magamtól a gondolatot, és vettem pár mély
lélegzetet. A pánik és a kimerültség karöltve támadt rám, de
dühödten eltaszítottam őket magamtól az ostoba gyávaságommal
együtt. Pritkin egy pillanatig sem habozna. Ő megtenné értem.
Előrehajoltam, és az ajkammal megkerestem az övét.
 HOLDVADÁSZ 322

A csóknak, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, por- és hamuíze

volt. Éreztem Pritkin leheletét az arcomon, gyenge volt és meleg.
Ezen kívül semmilyen reakciót nem érzékeltem rajta.
Levettem a pólómat, és kikapcsoltam a melltartómat.
– Mi a frászt csinál? – kérdezte Caleb. – Megmondtam, hogy ne
érjen…
– Caleb. Bármit is lát, bármit hall, azt, ami most fog történni,
örökre elfelejti – szóltam neki nyersen. – Ez egy parancs.
– Magának komolyan elment az…
– A következő parancsom pedig az, hogy pofa be.
Felemeltem Pritkin kezét, ami nehéz volt és élettelen, de annyira
ismerős. Tudtam minden bütyök, minden ér helyét. Ezek a kezek
voltak azok, melyek megtanítottak a lőfegyverek helyes használatára,
melyek korrigálták tartásomat a harcművészeti edzéseken, és melyek
minden tőlük telhetőt elkövettek azért, hogy begyakoroltassák velem
a kellően nagy ütéseket. És egyszer, néhány röpke perc erejéig
szenvedélyesen ölelték át a testemet.
Minden reményem abban volt, hogy valamely része valahogyan
fel tudja idézni ezeket a pillanatokat.
A mellemre tapasztottam a kezét, és újra megcsókoltam.
Még mindig nem történt semmi, legalábbis az ő részéről. Rajtam
viszont fura bizsergés futott át, amikor bőrkeményedéses ujjai
érzékeny területet érintettek. Az ördögük sajátossága, hogy vágyat
ébresztenek partnereikben, mert így képesek hozzáférni az emberek
energiájához. Ezt a csatornát használták a táplálkozáshoz, ugyanúgy,
ahogy a vámpírok a vért.
Ha a rövid érintés meg is mozgatott valamit Pritkinben, semmi
tanújelét nem adta. Az sem segített sokat, hogy életemben nem
éreztem ennél kevésbé szexinek magamat. És nem a kosz, a
kimerültség vagy a társaság miatt, noha nyilván ez is csak tovább
rontotta a helyzetemet. Még csak nem is a vér látványa zavart. A
pánik volt az, ami letaglózott. Egyre nagyobb bizonyossággal
éreztem, hogy elveszítem, ha nem tudom megtenni, amire készülök,
és ettől persze egyre kisebb volt az esélyem arra, hogy képes leszek
rá.
323 KAREN CHANCE

– Ha hallasz engem, fejezd be ezt az idióta makacskodást –

suttogtam kétségbeesetten. – Segíts nekem!
Nem érkezett válasz, és az idő vészesen fogyott. Ezt láttam abból,
ahogy Pritkin arcából mindinkább kifutott a vér, ezt hallottam, ahogy
a lélegzete egyre felszínesebbé vált. Egyszerűen éreztem és tudtam,
még akkor is, ha képtelen lettem volna megmondani, mitől vagyok
ennyire biztos benne. A tehetetlenség könnyeket csalt a szemembe,
de újra megcsókoltam, ezúttal mélyebben, erősebben. Azt akartam,
hogy érezzen valamit, bármit…
– Azt hiszem, ez a legszánalmasabb jelenet, amit valaha láttam –
mondta valaki, mire felkaptam a fejemet, ugyanis nem Caleb hangját
hallottam.
Döbbenten bámultam a hátsó ülésen kényelmesen helyet foglaló
férfi körvonalait és a testén itt-ott átsejlő csillagfényt. Az éjszakában
szinte teljesen láthatatlan volt, ám ekkor beléptünk egy ley-vonalba,
és a villódzó kék energiasáv ismerős vonásokat világított meg.
Roppant mód hasonlatosak voltak ahhoz a testhez, melyet a
karjaimban tartottam, és mégis annyira mások a mögöttük megbúvó
elme miatt.
– Rosier – köptem felé a nevét, és éreztem, ahogy minden idegem
összerándul.
– Tessék? – kérdezte Caleb, de mivel tovább vezetett, és nem
ugrott azonnal hátra fegyverrel a kezében, nagyon úgy tűnt, hogy
nem látja a démont, aki potyautasként velünk utazik.
– Már mondtam, hogy ne törődjön velem – szóltam vissza
nyersen, és közben láttam, hogy a gyilkos teremtmény a fia fölé
hajol. – Ne bántsa!
– Kit ne bántsak? – kérdezte Caleb zavarodottan.
– Maga csak vezessen! – vetettem neki oda, és megpróbáltam
arrébb lökni Rosiert. Amikor épp úgy akarta, képes volt fizikai testet
ölteni, de ma estére nem ezt a megoldást választotta. Olyan volt, akár
egy füstoszlop, a kezem áthatolt a testén.
– Ahogy látom, te már megtetted a magadét ez ügyben – közölte
Rosier szárazon. – Mindig is mondtam, hogy te fogod a halálát
okozni.
 HOLDVADÁSZ 324

Éreztem, hogy gyűlnek a könnyeim. A tehetetlenség érzése, a düh

és a bénító félelem együttesen hívta elő őket. Szinte egy épkézláb
gondolatom sem volt, sőt már a levegővétel is nehezemre esett. Be
kellett látnom, hogy igaza van. Ott kellett volna maradnom abban a
rohadt lakosztályban, és nem kirándulgatni. Minden az én hibámból
történt, teljes mértékben. Ilyen erővel akár egy pisztolyt is
odatarthattam volna Pritkin fejéhez. Most meg fog halni, és nem
segíthetek rajta. Itt kell ülnöm, és végignéznem, ahogy
megtörténik…
Épp, mint Eugenie halálakor.
Ez az emlék minden korábbinál erősebben sújtott le rám.
– Nem – suttogtam.
– Akkor meg miért ülsz ott a kezedet tördelve? – kérdezte a
démon. – Dolgunk van.
Amikor felnéztem rá, csak elmosódott foltokat láttam. Dühösen
kitöröltem a szememből a könnyet, és kényszerítettem magamat,
hogy koncentráljak.
– Miért higgyem el, hogy most segíteni akar neki? Hiszen meg
akarta ölni.
– Őt nem. Téged akartalak megölni, ha visszaemlékszel.
– Ráküldte azokat a francos rakshasákat!
Rosier vállat vont, mintha egy egész csapatnyi lélektelen démon
ráuszítása a saját fiára holmi lényegtelen apróság volna.
– Csak az elrettentést szolgálták. Hisz amúgy sem érhettek hozzá
addig, amíg életben van.
– Elég sokszor hozzáértek!
– Csak azért, mert te ragaszkodtál hozzá, hogy kirángasd a
testéből. De persze, vitatkozzunk erről most, amikor épp elhagyni
készül ezt a földi porhüvelyt.
Próbáltam Rosier szemébe nézni. Gyűlöletes, hazug, utolsó
gazfickónak tartottam, és ezért nem tudtam, mit gondoljak most.
Pritkin szívből megvetette az apját, és noha nem ismertem az összes
okát, sejtettem, hogy kellően megalapozottak. Nekem is jó pár
indokom volt erre. Most pedig bíznom kellene benne…
– Édes lányom – mondta tagoltan, mintha kisiskolás lennék –, ha
holtan szeretném látni, vajon miért vagyok most itt egyáltalán? Még
325 KAREN CHANCE

pár perc ebből a gyengéd gondoskodásból, és végképp elszenderül.

Ehhez nem kellenék én ide.
Ebben is igaza volt, bármennyire is utáltam érte. Hiszen csak
ültem ott, és gyászoltam Pritkint, pedig még meg sem halt. Igaz,
záros határidőn belül ez is bekövetkezik, ha nem szedem össze
magamat, és nem találok ki valamit, méghozzá gyorsan. Megfogtam
a magatehetetlen testet, és megpróbáltam az oldalára fordítani, hogy
jobban hozzáférjek. De nehéz volt, és nem tudtam, mit tehetnék
vele…
– Ó, hogy az ég áldjon meg… Fel nem tudom fogni, mit eszik
rajtad – mondta a démon őszinte csodálkozással a hangjában.
– Miért, most mi van? – kérdeztem idegesen.
– Ha valakit meg akarsz etetni, először elkészíted az ételt. Ő pedig
most nincs abban a helyzetben, hogy segítsen neked. Na jó –
sóhajtott –, a papa majd megoldja.
Minden figyelmeztetés nélkül valami zizzent körülöttünk a
levegőben. Hasonlított egy elektromos kisüléshez, csak lágyabb volt
és melegebb, sokkal izgatóbb. Hullámként járta át a testemet, a
bőröm kipirult tőle, a mellbimbóim felágaskodtak, és a szívem máris
a torkomban dobogott. Nem rángattam tovább Pritkin testét, ehelyett
odakuporodtam mellé az ülésbe, és a kezemet a kabátja alá
csúsztattam, hogy érezzem a meleget, érezzem a bőre közelségét.
Aztán a pólója alá nyúltam, megsimogattam a kemény izmokat és
a puha szőrt. Megcsókoltam a nyakát. Ezzel egyelőre még nem
mentem semmire, de amikor gyengéden megharaptam az
ádámcsutkáját, az kissé megmoccant az ajkaim közt. Így aztán újra
megtettem, mielőtt továbbindultam volna, hogy ajkaim közé vegyem
az ő alsó ajkát. A fogaimon is éreztem a meleget, amit árasztott.
Valaki felnyögött, de képtelen voltam megállapítani, melyikünk volt
az. Nem is érdekelt.
Az már annál inkább, hogy túl sok szíj, tölténytár és egyéb dolog
állt az utamban. Pisztolytáskák, fiolák és lőfegyverek, holott én nem
akartam semmi mást, csupán a bőrét érezni az enyémen.
Ám ez a sok kacat nem tántorított el hosszasan a célomtól. Tátott
szájjal figyeltem, ahogy az egyik vállra vethető öv önmagát fűzi ki és
kapcsolja szét. A kis fémpöcök kiugrott a bőrbe ütött lyukból, hogy
 HOLDVADÁSZ 326

az egész cucc a padlóra zuhanjon. Ugyanez történt a derékszíjával is,

ami előbb meglazult, utána kisiklott a nadrágjából, és meg sem állt az
első ülésig. Még a farmer cipzárja is lecsúszott, mintha egy
láthatatlan kéz készítette volna elő nekem.
A következő néhány percre nem nagyon emlékszem. Minden
olyan zavaros lett, egy meleg, aranyszínű tündökléssé folyt össze,
mely úgy nyújtotta el a másodperceket, akár a puha karamell.
Emlékszem egy férfi mellkasára, a kidolgozott izmokon
végigfuttatott kezemre, a bordák keménységére, a csípő enyhén ívelt
vonalára. És arra, hogy Pritkin teste is megfeszült, a légzése
mélyebbé vált, az állkapcsát pedig görcsösen szorította össze.
A fegyverei eltűntek, és jobbára a pólója is, noha egészen különös
módon az egyik karján még mindig rajta volt a kabátja ujja. A
farmerja még a helyén volt, de kezdett lecsúszni, feltárva a kockás
hasat és a világosbarna, útmutatást nyújtó szőrcsíkot. Türelmetlenül
nyúltam oda, és már majdnem lerángattam a nadrágot a csípőjéről,
amikor egy kéz kapta el a csuklómat, és visszanyomta az ülésre.
– Nem, ezt nem akarhatod – közölte velem nyersen.
Nem mondtam semmit, mert képtelen voltam szavakkal
megfogalmazni, hogy mennyire téved. Soha életemben nem volt
semmi, amit ennél jobban akartam volna.
A másik kezemet a nyaka mögé csúsztattam, és megpróbáltam
magamhoz húzni, de a válasz ugyanaz volt. A másik kezem is az
ülésre került, méghozzá olyan szoros fogással, mintha csak
bilincsben lett volna. Pritkin más módon hozzám sem ért, de ott volt
mellettem, csupasz mellkasa emelkedett és süllyedt, a bőre nedves
volt, fedetlen karján pedig duzzadtak az izmok, ahogy
tehetetlenségre kárhoztatott az ülésemben. A testemnek nagyon
tetszett, hogy a szeme szinte teljesen feketévé változott, csupán egy
vékony smaragdszínű gyűrűcske maradt meg a pupillája körül. Azt
már sokkal kevésbé értékeltem, hogy csak feküdt ott. Nem húzódott
el tőlem, de nem is jött közelebb. Valódi, fizikai fájdalmat okozott,
hogy nem érinthettem meg. Láttam a kis patakokat, ahogy a verejték
cseppjei utat törtek az izmain és a testszőrzetén, és mégsem
követhettem végig ezeket az ujjaimmal, a nyelvemmel…
327 KAREN CHANCE

Pritkin mondott valamit, de nem figyeltem oda. Nem érdekelt. A

kezemet az üléshez préselte, de ezáltal a sajátját is lefoglalta. Közel
voltunk egymáshoz, annyira közel. Nem akadályozhatta meg, hogy
az egyik lábamat a teste köré fonjam, hogy az arcomat belefúrjam a
mellkasát borító finom szőrzetbe, hogy megtaláljam az egyik
mellbimbóját, és megharapjam…
– Cassie, kérlek… – hallottam fojtott, kétségbeesett hangját, ami
azonban csak felbátorított.
Egy kicsit erősebben haraptam, és felkiáltott. A nyelvemmel
körbejártam a kis mélyedést, melyet a fogaim hagytak, és az egész
teste kéjesen megrázkódott. Ez az izgalom rám is átterjedt, elűzte a
fájdalmat és növelte az étvágyamat. Csodás volt hozzáérni, érezni a
szívverését az ajkaim alatt. De ennél többet akartam, a bársonyos
bőrét az enyémen. Mindene kellett nekem.
És ő is akarta. Mert bármit is mondott, az éhsége átsugárzott a
bőrén, be az enyém alá. Kiáltani akartam én is, mert megőrjített.
Megfeszítettem a testemet, és a mellkasa épphogy hozzáért meredező
mellbimbómhoz, de az okozott gyönyör messze túlszárnyalta a
találkozás rövidségét. A vágy elhatalmasodott rajtam, a korábbinál
nagyságrendekkel erősebben kínzott. Megvonaglottam a karjaiban,
szükségem volt arra, hogy rám nehezedjen, hogy a bőröm a bőréhez
tapadjon, hogy…
– Cassie! – fogta meg egy kéz az arcomat, és fordította úgy, hogy
egymás szemébe nézzünk. A szembogara immár nem fekete volt,
hanem zöld, ám szokatlanul, szinte földöntúli módon fénylő. – Bűbáj
alatt állsz! Érted? Emlékszel, milyen érzés volt ez korábban?
Valamiféle emlék ott motoszkált az agyamban, de halvány volt és
érdektelen. Megfeszítettem minden izmomat, hogy kiszabaduljak a
szorításából, de mintha egy kőszoborral hadakoztam volna.
Felkiáltottam a fájdalomtól és a nyers, beteljesítetlen vágytól.
Pritkin káromkodott egyet, de az nem nekem szólt.
– Mit tettél vele?
– Mégis, mit gondolsz? – nevetett valaki. – Azt hiszem, segítened
kellene ezen a szegény lányon.
 HOLDVADÁSZ 328

– Te maradj ki ebből! – sziszegte Pritkin, és a hangja elég volt

ahhoz, hogy a testemet belülről mardosó lángok a csúcs közelébe
repítsenek. Akaratlanul is felnyögtem.
– Ha így tettem volna, te már halott lennél – jelentette ki a másik
hang. – Ja, amúgy nagyon szívesen.
Lehet, hogy mondott volna még mást is, ám azt már nem
hallottam. Mert azok a meleg kezek elengedtek, hogy aztán óvatosan
lefejtsék rólam a cipőt, mielőtt szenvedélyesen végigsimították a
vádlimat. Az érzés kibírhatatlan volt, gyötrő, az egész testem úgy
reagált, mintha egyetlen óriási, nyers, hiperérzékeny idegvégződés
lenne. Kinyújtottam a kezemet, hogy érintsem, simogassam, de a
lábamat érintő kezek azonnal visszavonulót fújtak.
– Ne. Maradj nyugton.
Ez Pritkin hangja volt, ugyanaz, amivel parancsokat szokott
osztogatni, amiket gondolkodás nélkül teljesítenem kell. Általában
azért, mert rossz emberek csúnya fegyverekkel épp az én fejemet
vették célba. Nem tudtam, hogy ezúttal mi volt az oka annak, hogy
ezt használta, de hátradőltem az ülésen, és nagyokat lélegeztem. És a
kezek visszatértek.
Bőrkeményedéses tenyerek simítottak végig a térdhajlatomon,
majd továbbcsúsztak combom meleg belső oldalára. Akadálytalanul
folytatták útjukat felfelé, egészen addig, míg elérték rövidnadrágom
szegélyét. De máris indultak tovább, és az ujjak a nadrág derekának
gumírozását használták ki arra, hogy becsusszanjanak a vékony
anyag alá.
Egy pillanatig mozdulatlanná dermedtek, és a tekintetünk
találkozott a sötétben. Pritkin szemében ugyanazt a kemény, intenzív
összpontosítást láttam, mint amikor az edzőteremben hajolt fölém,
egy kardot szegezve a nyakamnak. De most még valami más is volt
ezen kívül. Valami merész és forró és birtoklásra vágyó. Döbbenten
vettem észre magamon, hogy reszketni kezdek.
A késztetés csak fokozódott, amikor a nagy kezek lassan
szétnyíltak a bőrömön. Egyetlen szédítően józan pillanatig pontosan
éreztem mindent: a simogató ujjakat a nadrág derekánál mindkét
oldalon, ahogy az érintés enyhén karcolta a bőrömet, és ahogy az
izzadságtól átitatott anyag a derekamhoz tapadt. Aztán azok az ujjak
329 KAREN CHANCE

folytatták a simogatást, de milyen lassú tempóban, és ezúttal lefelé.

És ahogy végighúzta a tenyerét a bőrömön, a nadrág is ment vele.
Hallottam magamat, amint valami felismerhetetlen hangot adok
ki. Aztán az idő újra lelassult, puhává és képlékennyé vált. Egészen
tisztán érzékeltem minden egyes centimétert, amit az anyag megtett a
bőrömön. Elhagyta a köldökömet, a csípőmet, átsiklott a
medencecsontom fölött, aztán pedig végig a combomon.
Eközben valamikor egy kavargó, zuhanó érzés hatalmasodott el a
fejemben, minden józan gondolatot kiűzve onnan. Nem harcoltam
ellene. Szükségem volt rá, hisz elfeledtette, mit csinálunk, hol
vagyunk, és hogy ez az egész hányféle külön okból is nagyon rossz
ötlet.
A selymes anyag már a lábfejemnél járt, majd Pritkin teljesen
megszabadított tőle. Mindvégig egyetlen szót sem szólt. De ahogy ott
feküdt, egy alsónadrágtól eltekintve teljesen meztelenül, észrevettem,
hogy ő is remeg. A rázkódások alig voltak láthatók, ugyanúgy féken
tartotta őket, mint minden mást az életében. Én mégis éreztem
azokat.
Megpróbáltam elmondani neki, hogy minden rendben, hogy
megbízom benne, és ez az egész semmin nem változtat. De ekkor a
meleg kezek visszatértek a bőrömre, és felfelé kúsztak a lábamon.
Csak egy mély, torokból feltörő hang hagyta el a számat, amikor
lassan széttárta a combomat.
Előrehajtotta a fejét, nem sietve, hanem azzal az elképesztő
feszültséggel az arcán, amitől kezdtem elveszíteni az uralmat az
agyam felett. Meleg lehelet simított végig, miközben feltérképezte a
testemet. Itt-ott hosszú másodpercekre megállt, mintha szeretne még
mélyebben belélegezni engem. De nem hagyta abba, és soha nem ért
hozzám. Az ajkai alig néhány milliméterre voltak a bőrömtől. Olyan
közel, hogy minden egyes lélegzetvétele libabőrössé tett ott, ahol épp
járt. És kis pihenés után addig folytatta ezt, amíg sikítani tudtam
volna.
Meg akartam érinteni őt, mozdulnom kellett. Mégsem tehettem
semmit, csak erőtlenül vonaglottam a könyörtelen várakoztatás
pillanataiban. Másodpercek múltán már a nyelvemet harapdáltam,
hogy visszatartsam azt a hangot, ami kísértetiesen hasonlított a
 HOLDVADÁSZ 330

vinnyogásra. Aztán a kezek feljebb csúsztak az oldalamon, és a száj

végre megérintette a lágy húst épp a bugyi dereka fölött.
Felnyögtem a meleg, nedves érintésre, mely annyira más volt,
mint a kezek simogatása. És most már sokkal könnyebb volt
mozdulatlannak maradnom, az egész testem olyan nehézzé és
elernyedtté vált. Hátradőltem, megadtam magamat a súlynak, ami a
lábaim közé nehezedett. Éreztem magamon hajának hűs érintését, az
ajkak és a nyelv félelmetesen intim simogatását érzékeny bőrömön.
Réges-régi vágyam kielégítéseként selymes szálú hajába túrtam az
ujjaimmal, és éreztem a feje finom mozgását a kezem alatt.
Puha szája a combomon kalandozott, egy újabb meglepett, de
élvezettel teli hangot csalva elő belőlem. Ez a hang elhaló nyögéssé
változott, amikor forró nyelve rálelt arra a pontra, ahol a combom a
csípőmmel találkozik. Ekkor ismét meg akartam érinteni, körbefolyni
őt, akár a víz, rásimulni az izmos melegségre, és gyönyört adni a
gyönyörért cserébe.
– Állj – mondta halkan, és közben gyengéden harapdálta a
csípőcsontom környékét. Az édes érzés rohamosan áradt szét az
egész testemben.
Lassan fedezte fel a testemet, míg végül elolvadtam. Gyúrható,
formálható anyag lettem, gondolatok nélkül, csak az érzékeimre
hagyatkozva vártam, hogy a meleg és nedves támadás elinduljon a
csípőmről a hasam felé, majd onnan még lejjebb. Nyelve végigfutott
a bugyim körvonalán, elidőzve a kicsinyke szaténmasninál a szegély
közepén. Nem láttam, hogy mit csinál, mert a feje pont eltakarta. De
azt nagyon is éreztem, ahogyan a szája rátapadt az apró díszítésre,
majd a fogai közé vette, és ahogy a feje lefelé indult, magával húzta
az egészet.
Egy percig csak bámultam rá. Bármi is járt korábban a fejemben,
azt sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen ember, egy ilyen férfi
húzódik meg a morcos tekintet, a makacsul megfeszített állkapocs és
a merev önuralom mögött. Bár az is lehet, hogy volt olyan részem,
ami tudta, ami tisztában volt a veszéllyel…
Egyszerűen képtelen voltam tovább figyelni őt. Csak hátradőltem
az ülésen, és ziháltam, miközben meztelenné váltam az éjszakai
meleg szélben. Rosier már lelépett, legalábbis nem láttam őt a
331 KAREN CHANCE

kocsiban. Az első ülés támlája miatt Calebet sem láthattam, de abban

már nem lettem volna olyan biztos, hogy ez fordítva is igaz. Abban a
pillanatban azonban ez sem érdekelt. Semmi nem számított, csak az
az aranyszőke fej, amely új utat keresett magának a testemen.
Az ajkaival és a nyelvével bonyolult mintázatokat festett a
bőrömre. Rúnák és más jelek, melyek értelmezésére most képtelen
voltam, de azt éreztem, hogy égetik a bőrömet. A hatás olyan erős,
mindent elsöprő volt, hogy azt hittem, a testem képtelen lesz
feldolgozni. Egy ponton megállt, ahol nem is olyan rég még a
bugyim fedte a bőrömet. Azt a bőrt, amit alig néhány napja
gyantáztattam. De még mindig nem volt eléggé lenn, a közelében
sem járt, és a mindent magába szippantó vágy újra erősödni kezdett
bennem.
A kezemet a hajába süllyesztettem, hogy megpróbáljam a helyes
irányba terelni a fejét. De nem törődött vele, csak folytatta a bőröm
lágy, lassú szívogatását, ugyanazzal a félrevezető gyengédséggel,
mint eddig. A vágy pengeként hatolt belém, olyan erősen, hogy azt
éreztem, az üresség megöl, ha ez még sokáig így megy tovább.
Ekkor már valóban vinnyogtam. Olyan szaggatott, irányíthatatlan
nyögés tört fel belőlem, ami teljesen idegen volt tőlem.
Szégyenkeztem volna, ha képes vagyok törődni bármi ilyesmivel. De
nem így volt, nem tudtam és nem is akartam semmi mással, csak az
elviselhetetlenné fokozódó vággyal. Panaszosan suttogtam el a nevét
az éjszakában.
És végre, végre megtette azt az utolsó néhány centit is. Meleg
ajkak simultak rám, nedves nyelv kezdett körözni bennem. És egy
éles, felfelé futó vágyhullám izzította fel minden egyes idegszálamat.
Ott. Ú, igen, igen, ott!
Könnyű remegés futott át a testén, és a lélegzete jól hallhatóan
elakadt. „Igen” – sziszegte olyan lágyan, hogy akár a képzeletem
játéka is lehetett. De a csípőmet markoló kezek megfeszültek, és a
nyelve egyre követelőzőbb, határozottabb lett. Arra késztetett, hogy
megnyíljak, és teljesen bejárjon, felfedezve engem és legtitkosabb
vágyaimat.
Aztán már semmire sem tudtam gondolni. Az érzékszerveim
elborították a tudatomat az információk áradatával. A hangok,
 HOLDVADÁSZ 332

melyek a torka mélyéről törtek elő, a verejték, lőpor és mágia

illatának keveréke, mely akár saját védjegye is lehetne, a szája
mozgása odalenn, és maga a puszta gyönyör, amiben semmi sem
biztonságos, semmi sem ésszerű…
És ekkor gyengéden megharapott.
Ó, édes jó istenem!
Az élvezet elborított, ősi, mélyről jövő reszketés vonult végig a
testemen, amit a tiszta, érzéki vágy követett. A forróság átjárta a
hasamat, majd irányíthatatlan hullámban terjedt szét. Puszta erejével
torkomra fagyasztotta az előtörni készülő kiáltást. Kíméletlenül még
mélyebbre hatolt, és újra megtette. És a testem nem bírta tovább.
A kielégülés pillanatában villámok keltek életre a tüdőmben, a
combomban és minden más testrészemben, egészen a kisujjamig.
Pritkinhez préseltem magamat, magamhoz szorítva a száját, és
derekamat tartó ujjai a húsomba vájtak. A hang, amit hallatott, mély
volt, esendő és kétségbeesett. A testem még erősebben megrázkódott
tőle, mintha kész lennék arra, hogy újra elmenjek, holott még az
előző sokkhatás vibrált a testemben.
– Istenem! – hallottam a saját fojtott hangomat, de nem tudtam,
hogy a kegyelméért könyörgök vagy hálát adok.
Amikor véget ért, csak csüngtem az izmos testen, a felforrósodott
bőrön, mely alatt a mágikus erő máris munkához látott. Egy kéz
vonta a fejemet a mellkasához, ujjak játszadoztak a hajammal. Meg
sem próbáltam mozdulni, valószínűleg úgysem ment volna. Csak
feküdtem ott, hallgattam a szívverését, ami erős volt, még ha néha
kissé szabálytalan is.
Aztán a kocsi ereszkedni kezdett, és nemsokára már az aszfalton
gurultunk valahol a városon kívül.
 27

Addig fel sem tűnt, hogy milyen állapotban vagyok, amíg ki nem
kászálódtam a kocsiból, hogy aztán orral előre valami kemény
dologra zuhanjak. Talán az adrenalinroham utóhatása volt, vagy
esetleg az, hogy egy ördögfi-hadmágus vacsorázott belőlem,
mindenesetre totál kikészültem. Így aztán a beton, amire ráestem,
egészen csábító helynek tűnt. Simán elaludtam volna rajta anélkül,
hogy tudom, hol is vagyok, de valaki felemelt. Már arra sem maradt
erőm, hogy tiltakozzak.
Azok a kezek, melyek ölbe vettek, egy takarót is rám terítettek.
Három, legfeljebb négy óra lehetett, de Vegasban az augusztusi
éjszaka ilyenkor is fojtogató meleget áraszt. A takaró szúrós volt és
forró. Úgy döntöttem, nem törődöm vele, mert így egyszerűbb.
Egy parkolóban voltunk, és egy fényesen kivilágított
alumíniumépület felé tartottunk, mely előtt néhány teherautó, és
meglehetősen oda nem illő módon egy limuzin parkolt. Bedagadt
szemekkel hunyorogtam rá. Ha ez volt a hadmágusok központja, hát
nem voltam elragadtatva tőle. Kívülről úgy nézett ki, mintha egy
cipőraktár lenne. Feltételeztem, hogy belül kicsit izgalmasabb, mert
jó pár bőrkabátos őr vigyázta, akik meredt szemmel bámultak ránk.
A legkevésbé sem foglalkoztam velük.
Az sem igazán érdekelt, amikor néhány perc múlva letettek egy
foszöld színű valamire, aminek cigaretta- és régicipő-szaga volt. Úgy
döntöttem, megfelelő lesz, és elaludtam. Aztán fel is ébredtem, mert
fojtott hangú, ám dühödt beszélgetés folyt a fejem fölött.
– Felhívtak, hát mondtam, hogy jövünk. Mi a frászt
csinálhattam…
 HOLDVADÁSZ 334

– Mondj nekik, amit akarsz. Engem most csak az érdekel, hogy

ideérjen a gyógyító.
– Pedig jobb lenne, ha az állásod érdekelne.
– A legkevésbé sem.
– Akkor talán a nyakad. Mert ez támadás volt, és a Pythia elleni
támadás automatikusan halálos ítéletet jelent, ahogy azt te is nagyon
jól…
Ekkor ültem fel.
– Nem kell orvos – krákogtam.
– Cassie!
Egy kis irodahelyiségben voltunk, Pritkin pedig egy olyan
bútordarab mellett guggolt, ami leginkább a heverők
megcsúfolásának tűnt. Nem elég a szerencsétlen színválasztás és a
rémes szag, emellett kemény volt, ormótlan és foltos. Az egyik
díszpárnából több helyen is szomorúan kandikált ki a bélés. A
vágyott pihe-puha ágyikó szöges ellentéte volt minden tekintetben.
Két döbbent szempár meredt rám, amiből arra következtettem,
hogy ezt az utolsó gondolatot hangosan is kimondhattam.
– Most mi van? Szoktam olvasni.
– Jól van? – kérdezte Caleb, és szintén leguggolt Pritkin mellé, így
viszont már nem tudtam hová letenni a lábamat. Azon
gondolkodtam, hogy magam alá húzom, de akkor azonnal újra
elaludtam volna, és az rossz ötletnek tűnt, bár hogy miért, azt
pontosan nem tudtam volna megmondani. Csak ültem ott pislogva, és
vártam, hogy az eszembe jusson.
– Gyógyítóra van szüksége – jelentette ki Pritkin élesen, és az ajtó
felé indult.
Ja, ez volt az.
– Nem kell orvos – ismételtem meg. Aztán erőtlenül visszadőltem
az ágyra.
– Hallottad, nem? – szólt oda Caleb, mert Pritkin az ajtónál állt, és
habozott.
– A fenébe, Cassie…
– Csak piszkosul fáradt vagyok – mondtam neki azon tűnődve,
hogy a falat borító lambéria miért úszik bele folyton Pritkin testébe.
Aztán rájöttem, hogy kettős látásom van.
335 KAREN CHANCE

– Van valami piátok? – kérdeztem lazán Calebtől.

– Talán nem kéne innod – felelte Pritkin kissé bizonytalanul.
Ezen elgondolkodtam. Volt egy kifejezés, ami tökéletesen illett
volna ide, csak az agyam nem igazán tudta előhívni a… Á, igen.
– Baszd meg – mondtam ki vigyorogva, aztán újra felültem, mert
a heverő iszonyatosan bűzlött, és mert Caleb újra megjelent egy
műanyag poharat szorongatva a kezében.
Az a fajta volt, amit a ballonos vízautomatákhoz használnak, kicsi
és vékony, de igazán finom whiskyt töltöttek bele. Komolyan jó
minőség, állapítottam meg, miközben néhány húzásra magamba
döntöttem.
Aztán leért a gyomromban dúló háború színterére. Ó, a francba!
– Szemetest – nyögtem halkan.
– Micsoda? – nézett rám Caleb.
– Szemetest!
Pritkin káromkodott, és felkapott egyet, épp akkor, amikor
minden, amit aznap este elfogyasztottam, retúrjegyet váltott. Whisky,
pizza, tejshake, sör, és egy magányos, félig megrágott gumimaci. Ez
utóbbin elcsodálkoztam, mert nem is emlékeztem, hogy ilyet is ettem
volna. Meglepi.
Amikor végeztem, jutalmul kaptam egy újabb poharat, de ebben
tiszta víz volt.
– Ilyen jöhet még – hörögtem, miközben Pritkin összefogta a
hajamat hátul, Caleb pedig egy doboz zsebkendőt nyújtott felém.
A takarítás elég hosszú időt vett igénybe, mert én magam is
kellően mocskos lettem. Pritkin végig orvost akart hívni, én pedig
addig hajtogattam, hogy nem kell, amíg bedühödtem.
– Nem fogod kivégeztetni magadat, amikor semmi bajom sem lett
– krákogtam. – Csak fáradt vagyok, az ég szerelmére!
Erre elhallgatott, talán azért, mert látta, hogy ezzel csak fejfájást
okoz nekem. Vagy azért, mert abból neki is bőven kijutott. Pont úgy
nézett ki, mint aki megjárta a pokol összes bugyrát. Volt annyi
lélekjelenléte, hogy a szétszaggatott kabátját a kocsiban hagyta, és
egy pokrócot terített kettőnk köré. Így illetéktelen szemek nem
láthatták, hogy nincs rajta ing, és a farmerjét savfoltok fakították ki,
de nem a legújabb divat szerint. Az arca a töltekezés ellenére is
 HOLDVADÁSZ 336

megviselt volt és sápadt, alvadt vér borította a mellkasát, és a keze

remegett. A hajáról pedig jobb nem is beszélni.
Bár ez utóbbi mindig igaz volt rá.
– Ruhák kellenek – mondta Caleb kurtán.
– Vannak az öltözőszekrényemben – felelte Pritkin. – A
kétszázhuszonegyes. Szerintem találsz valamit, de nem emlékszem…
– Hozom őket. Maradjatok itt.
Caleb nyomatékosan rám nézett, elképzelni sem tudtam, miért.
Mintha képes lettem volna ilyen állapotban ugrani. Vagy csak úgy
kisétálni innen. Vagy felülni.
Visszazuhantam a bűzölgő heverőre, és Pritkint bámultam, aki
némán nézett vissza rám. Nem tudtam, azért-e, mert az előbb
táplálkozott, de a szemei kissé ijesztőek voltak. Szinte neonzöldek,
fényesen csillogók, mintha lángolnának. És teli valami sötét
érzelemmel, amit nem tudtam kiolvasni, de persze elég jól
megtippelhettem.
– Önként jelentkeztem – emlékeztettem.
– Hogy kihasználjanak! – markolta olyan erősen a karfát, hogy
belefehéredtek az ujjai. – Őt az sem érdekelte volna, ha teljesen
lecsapollak.
– Sőt lehet, hogy pont ezt várta – mondtam a kezét figyelve. – Egy
gonddal kevesebb az ő szemszögéből.
– Hogy tehetted… – kezdte, majd lehunyta a szemét, és egy percig
csak a lélegzésre koncentrált. Ez nem volt túl jó jel. Pritkin
elviselhetőbb volt, amikor kiabált és csapkodott. Lehet, hogy most
nem talált elég erőt magában ehhez. Át tudtam érezni az állapotát.
Az egyik kezemet az övére helyeztem, de azonnal elhúzta onnan,
és fura rémület ült ki az arcára. Ezzel viszont sikerült komolyan
feldühítenie.
– Egy kicsit álszent, amit csinálsz, nem gondolod?
– De az nem… – nézett el. – Nem te voltál.
– Tudom, hogy nem én voltam. Ennyire hülyének tartasz?
Ettől pislogott egyet, én pedig megragadtam a kezét, és magam
felé húztam. Persze túlságosan gyönge voltam ahhoz, hogy bármi
eredményt érjek el, de beleegyezően mellém ült. Nem engedtem el a
kezét, részben gonoszságból, részben viszont azért, mert furcsa
337 KAREN CHANCE

módon jobban éreztem magam tőle. És ebben a pillanatban bármit

örömmel és kérdés nélkül fogadtam, ami megnyugtatott.
– Bocsánat – mondta egy perc elteltével. Az állkapcsa úgy
megfeszült, hogy attól tartottam, ez már fáj neki.
Felsóhajtottam.
– Miért? Mert megmentetted az életemet? Mert kis híján
belehaltál? Mert nem áldoztad fel magadat feleslegesen? Hm?
Összehúzott szemöldökkel nézett rám, és ezt a pillantását jól
ismertem.
– Elég paprikás hangulatban vagy.
– Igen, pontosan. Elég kacifántos napom volt ahhoz, hogy ilyen
hangulatban legyek. Na, akkor pontosan miért is kérsz bocsánatot?
– Azért… mert ennyire messzire mentem. De nem láttam más
lehetőséget. Erős vonzáskényszert tett rád, és ez alól nem lehetett
máshogy kitörni, csak… csak teljessé tétellel.
– Teljessé tétel – ízlelgettem a kifejezést, és kifacsart agyamnak
kellett egy kis idő, mire rájöttem, miről beszél. Aztán még egy percet
vártam, mert az egyetlen válasznak, ami az eszembe jutott, nem volt
semmi értelme. – Várj csak, ezt tisztázzuk. Bocsánatot kérsz tőlem,
mert eszméletlen nagy orgazmushoz juttattál?
– Ezt meg se hallottam – csapta be Caleb maga mögött az ajtót.
– Azt nagyon jól teszi.
Ruhákat hozott. Egyszerű szürke melegítőt és edzőcipőt
Pritkinnek, és túlméretes tengerészkék pólót nekem.
– Ez az enyém – közölte. – Gondoltam, maga akár ruhaként is
hordhatja.
– Kösz – feleltem. Bármi jobb volt, mint a szúrós takaró. – Van
valahol egy zuhanyzó?
– Igen, odaát az edzőteremnél – vetett egy pillantást Pritkinre. –
Te meg megmosod a hátát?
Pritkin rámordult – szó szerint. Megveszett pitbullok nem adnak
ki ilyen hangot, amikor ellenfelük torkának ugranak. Most is valami
hasonló lehetett a terv, mert Pritkin felpattant, és Caleb felé ugrott,
még pislogni sem volt időm. Csak akkor állt meg, amikor nem
engedtem el a kezét.
Ugye, milyen jó ötlet volt megfogni? – szaladt át az agyamon.
 HOLDVADÁSZ 338

– Ne most, Caleb – mondtam röviden.

Kissé riadtnak tűnő arccal bólintott. Feltételeztem, hogy ő sem
szembesült még ezzel a hanggal. Lassan talpra álltam.
Végül tényleg megkértem Pritkint arra, hogy kísérjen el a
zuhanyzóba, mert úgy láttam, neki is jól jönne egy kis forró víz. És
azt is tudtam, hogy a két pasit most nem lehet magára hagyni. Én
viszont nem maradhattam, mert el kellett ismernem, hogy nem a
heverő az egyetlen, ami bűzlik a szobában.
Pritkin felvette a melegítőt, ami abban a szempillantásban
megszűnt tisztának lenni, így viszont megtarthattam magamnak az
egész pokrócot. Úgy rendeztem el magam körül, hogy biztos
lehessek abban, senkit nem fogok kiakasztani, majd kezembe vettem
Caleb pólóját, és kikukucskáltam az ajtón.
Szerencsére a kinti nagy terem pont úgy kongott az ürességtől,
ahogy azt el is lehet várni ilyen korai órában. Még egy takarítót sem
láttam, aki a padlót mosná. Csak egy árnyék mozgott egy tejüveg ajtó
mögött, és egy fickó küzdött a súlyokkal az edzőteremben. Nem
mintha ez a helyiség valóban komoly edzőterem lett volna. Az óriási
hodály egy részét kartonfalakkal kerítették el, kialakítottak rajta egy
körpályát, betettek néhány futópadot, a fal melletti állványokon
pedig különféle súlyzókat és jókora vastárcsákat helyeztek el.
Átfutott az agyamon, hogy egy tünde ennyi vastól frászt kapna, és
a gondolattól máris kissé jobban éreztem magamat.
Az öltözőszekrények sora mellett haladtunk végig, hogy elérjünk
a hátul található két zuhanyzóig. Pritkin szerzett nekem egy
törülközőt és egy flakon valamit a szekrényéből, aminek semmilyen
jellegzetes szaga nem volt, de gyanítottam, hogy folyékony szappan
van benne. Megköszöntem, amire ő nem mondott semmit, majd
kettéváltunk.
A zuhanyzó a fürdőhelyiség többi részéhez hasonlóan
meglehetősen spártainak tűnt, amire persze megvolt a magyarázat.
Egészen egy hónappal ezelőttig a Testület főhadiszállása a MÁGUS-
ban, azaz a Metafizikai Lények Állandó Gyűlésének Újkori
Szövetsége, vagyis az ENSZ természetfeletti megfelelőjének a
központjában volt. Akkor ugyanis a háború egyik mozzanataként a
teljes MÁGUS megsemmisült a sivatagban. Így a Testületnek is új
339 KAREN CHANCE

otthont kellett találnia, és most meggyőződhettem arról, hogy nem

vitték túlzásba a felszerelését.
Nem voltak zuhanyfülkék, hisz a magánszféra olyan kislányos
dolog. Csupán tucatnyi egyforma zuhanyrózsa az enyhén lejtő
padlón, ami a középen elhelyezett lefolyóhoz terelte a vizet. A
csempe hófehér volt, a csaptelepek fényesen ragyogtak, nyilván
azért, mert mindent vadonatújan építettek be. Csodálkoztam volna,
ha az egykori raktárépülethez ilyen nagy zuhanyzó tartozik, vagyis
ezt mostanában bővíthették ki ekkorára. És mégis, a tiszta és új
berendezés ellenére a hely valahogy rémesen ronda volt,
mindenünnen csak a praktikum sugárzott.
Sikáltam és sikáltam magamat, majd még egy kicsit, és mivel
kiderült, hogy a szappan samponnak is beválik, a hajamat is
kezelésbe vettem. Fogadni mertem volna, hogy mostanra végre eltűnt
a zöld trutyi a tincseim közül. Már korábban el kellett volna kérnem
Pritkintől ezt a csodaszert, gondoltam, ahogy a fejemet a víztől
sikamlós falnak döntve pihentettem.
Kimerült voltam, elcsigázott, és enyhén émelyegtem. Ugyanígy
éreztem magamat olyankor, amikor Billy túl sokat lakmározott az
energiámból. Nem lettem teljesen lecsapolva, Pritkin még jóval
előtte leállt. Sőt egy-két alkalommal előfordult már, hogy Billy ennél
jobban lemerített, ám akadt egy fontos különbség: Billy táplálása
után soha nem maradt hátra egy kis csomónyi nyomasztó bűntudat a
mellkasomban.
És pontosan erről szólt az egész: a bűntudatról. Nem végzetes,
nem mindent elsöprő, de mégiscsak jelen lévő. Életem során épp
elégszer találkoztam már vele ahhoz, hogy minden gond nélkül
felismerjem. Csak azt nem tudtam, miért pont most tört elő.
Pritkin és én nem először kerültünk testi közelségbe. Ez volt a
második alkalom. Az elsőre nagyjából egy hónapja került sor, az
Apollóval vívott végső csata során. Pritkin súlyosan megsebesült, és
csak ördögfi adottságai mentették meg az életét, amihez az én
közreműködésemre is szükség volt. A maihoz képest ugyan sokkal
szerényebb mértékben, de a lényeg ugyanaz volt. Én szolgáltattam az
energiát, miáltal ő meggyógyult, és itt a történet vége.
 HOLDVADÁSZ 340

És valóban így is volt. Az előző eset után a kettőnk közti viszony

úgy folytatódott, mintha mi sem történt volna, és nem is nagyon
foglalkoztam vele a későbbiekben. Annyi minden történt velem
akkoriban és azóta is, hogy betudtam a sok észbontó őrültség
egyikének. Hasonló kaliberű volt, mint amikor épp magamat
készülök belefojtani egy kád vízbe, vagy amikor egy sárkány elől
menekülök egy irodaházban. Efféle bolondságok mostanában nap
mint nap történtek velem, és az az eset is az agyam abszurd dolgok
számára fenntartott fiókjában raktározódott el. Hálás lehettem, hogy
a próbálkozásunk sikerrel járt, és mindketten ép bőrrel kerültünk ki
abból a csatából.
De akkor ezúttal mi volt más?
Talán az, hogy élveztem is? Mert így történt, értelmetlenség lett
volna tagadni. Nem az első néhány percét, mert azok inkább rémesek
voltak. De később… Igen, azt élveztem. Eléggé. Oké, nagyon is.
Viszont az előző alkalommal is hasonlóan kellemes volt. De hisz
Pritkin az ördögük hercegének fia volt! Mégis mire számítottam,
hogy katasztrofálisan rossz érzés lesz? Mennyi esély volt erre?
Az is tény, hogy akár nyújtott élvezetet, akár nem, a cél az volt,
hogy segítsek rajta. Mert épp haldoklott. Nem hagyhattam, hogy
véget érjen az élete, bármi is volt az ár. És piszokmód örültem annak,
hogy életben maradt. Vagyis nem amiatt éreztem rosszul magamat,
amiért segítségnyújtás közben elélveztem.
Akkor talán az volt az oka, hogy most Mirceával járok, akkor
pedig nem? Mármint Mircea jóval korábban megjelölt magának, de a
mestervámpírok a legtöbbször kérdés nélkül megszerzik maguknak,
amit akarnak, ahogy azt már oly sokszor megtapasztaltam. Nem
mondanám, hogy meglepetésként ért, ugyanakkor nem is tekintettem
magunkat házastársaknak csak azért, mert ő azt mondta. Igazából
egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármiféle romantikus kapocs
tartana össze minket egészen addig, míg randizgatni nem kezdtünk,
és erre csak az első Pritkin-féle eset után került sor.
Akkor tehát erről lenne szó? Úgy érzem talán, hogy megcsaltam
Mirceát? Ezen elgondolkodtam egy darabig, de nem találtam
hitelesnek a magyarázatot. Annak, ami most történt, semmi köze
nem volt a romantikus érzelmekhez. Ha Pritkin történetesen vámpír
341 KAREN CHANCE

lett volna, akkor a véremet adom neki. Csak azt kapta tőlem, amire
szüksége volt a gyógyuláshoz. És tekintve, hogy mindkét
alkalommal azért került ilyen közel a halálhoz, mert engem
védelmezett, az a minimum, hogy tartoztam neki ennyivel.
És mégis, mindezek ellenére ez a mostani alkalom más volt. A
múltkori után nem éreztem úgy, hogy a történtek miatt nem tudnék
Mircea szemébe nézni. Most nem tudtam, mennyire mondhatom el
magamról ugyanezt, és dühített, hogy képtelen vagyok megnevezni
az okát.
Egy dolgot azonban nagyon is jól tudtam: azért nem fogok
feloldozást kapni Mirceától – nem mintha szükségem lenne rá, a
fenébe is –, mert nem számolok be neki erről. Nem mintha nem
értené meg. A vámpírok rendszerint pragmatikusabbnak bizonyultak,
mint az emberek, és ha elmagyarázom neki, hogy élet-halál
helyzetben voltunk… Nos, akkor lenne esély rá, hogy Pritkin ne
veszítse el túl sok végtagját. A gondot az okozta, hogy nem tehettem.
Nem mondhattam erről semmit Mirceának, mert ha elmesélném,
mit tettem, az is kiderülne, miért – vagyis hogy Pritkin micsoda
valójában. És ha ez kiderülne, akkor a személyazonossága sem lenne
többé kérdéses, hiszen a történelem során mindössze egyetlen ember-
ördögfi hibrid létezett.
És úgy véltem, a mágiahasználók közössége még nincs teljesen
felkészülve arra a hírre, hogy Merlin visszatért.
No persze nem volt ennyire egyértelmű, hogy mindenki tudomást
szerezne róla. Nem gondoltam, hogy Mircea városszerte
kiplakátozná, vagy az újságok címlapjára kerülne a hír. De valamit
biztosan kezdene a megszerzett információval. Nem lenne vámpír, ha
nem így tenne.
És semmi kedvem nem volt megtudni, mihez kezdene vele.
Egy kis idő múltán sóhajtva feladtam. Majd később kitalálom, mi
a baj velem. Akkor, amikor már nem érzem úgy, hogy állva el tudnék
aludni. A víz még mindig forró volt, de a térdeim remegni kezdtek,
ezért elzártam.
Istenem, milyen fáradt vagyok!
Megtörölköztem, és magamra húztam Caleb pólóját. A „rövid” ujj
jóval a könyököm alá ért, a ruhadarab alsó szegélye pedig majdnem a
 HOLDVADÁSZ 342

térdemet verdeste. Úgy döntöttem, azért megteszi, és kiléptem a

fürdőből.
A kocogó mágus időközben lelépett, és senki nem vette át a
helyét, így a jókora terem elég kísértetiesnek tűnt. Pritkint keresve
körülnéztem, mert annyira rá vallott volna, hogy már a súlyokat
emelgeti alig egy órával azután, hogy félholtan hevert egy kocsi
hátsó ülésén. De sehol sem láttam.
Az edzőterem nagy volt, de nyitott és jól átlátható. Nem voltak
nagy berendezések, amik zavarták volna a szabad kilátást, és a fejem
felett ipari fénycsövek világítottak. Egyetlen pillanatig pánikba estem
– illetve estem volna, ha még lett volna rá energiám –, mert azt
hittem, Pritkin visszasietett, hogy szétverje Caleb képét. De aztán
meghallottam a víz csobogását.
Néhány másodpercig haboztam, eltűnődve, vajon nem az előbb itt
futkosó férfi használja-e a zuhanyt. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy
a szégyenérzettel foglalkozzam, és a hadmágusok nem igazán voltak
prűdnek nevezhetők. Úgy gondoltam, megkockáztatom.
A férfimosdó pontosan úgy nézett ki, mint a női, csak nagyobb
volt, és az egyik falon piszoárok sorakoztak. Végigsétáltam a
mosdókagylók mellett a hátulsó nagy zuhanyzóba. Természetesen itt
sem voltak ajtók vagy válaszfalak, így nem volt nehéz ráakadnom.
Egy kicsivel tovább tartott, míg rájöttem, mihez kezdjek vele.
Ahhoz képest, hogy mennyit hőbörgött, Pritkin egyáltalán nem
vesztette el gyakran a fejét. Lehet, hogy a sok kiabálás pont egyfajta
szelepként szolgált, de ezt nem tudhattam biztosan. Bármilyen
rosszul is álltak a dolgok, mindig sokkal jobban megőrizte a
hidegvérét, mint a legtöbb ember, akit ismertem, magamat is
beleértve. Nem mintha ez utóbbi különösen sokat jelentett volna.
Általában én voltam az, aki a veszély első jelére fejvesztett
menekülésbe kezdett, Pritkin viszont maga volt a higgadtság szobra
még nagy nyomás alatt is.
Épp ezért tartottam olyan furának, ahogy ott állt a zuhany alatt, és
a kezében tartott szappant bámulta olyan szemekkel, mint akinek
fogalma sincs arról, mit kéne kezdenie vele.
Nem úgy tűnt, mintha már használta volna. Erős lábain kis
csíkokban alvadt vér látszott, széles hátán olaj-, vagy valamilyen más
343 KAREN CHANCE

eredetű fekete folt éktelenkedett, és persze teli volt kisebb-nagyobb

zúzódásokkal. A fekete anyag kezdett elfolyni, lassan csepegett
lefelé a sokszínű bőrről, amitől Pritkin teste kezdett úgy kinézni,
mint valamilyen avantgárd festmény vagy egy vandálok által
megrongált szobor. A Gondolkodó sárga, lila és zöld foltos
kiadásban.
A haja elázott, laposan a koponyájára tapadt. Ettől a pofacsontja
még a szokottnál is jobban kiállt, az orra is még nagyobbnak látszott,
amikor felém fordította a fejét. Nem a jól ismert villámgyors
reflexszel, sokkal inkább olyan zavart arckifejezéssel, ami komoly
aggodalmat keltett bennem. Nem mintha egy merénylő csak úgy
könnyedén bejuthatott volna a hadmágusok főhadiszállására, de
akkor is. Az a döbbenetes benyomásom támadt, hogy ha történetesen
egy gyilkos lennék, ő akkor is csak állna ott, és szépen megvárná,
amíg végzek vele.
Na jól van.
Odaléptem hozzá, noha még nem tudtam, mihez fogok kezdeni
vele. A gyilkosok köztünk élnek-féle sorozatokon nőttem fel, elég
sok csúnya dolgot láttam először a képernyőn, aztán a saját
szememmel. Hamar megtanultam, hogy jobb, ha távol tartom
magamat mindenféle kényelmetlen érzéstől, mindentől, amivel nem
tudok könnyedén megbirkózni. Mostanra igen előkelő osztályzatot
értem volna el Scarlett O’Hara óráján az érzelmi távolságtartásról. A
kényelmetlen dolgokat mindig holnapra halasztottam, és mint tudjuk,
az efféle holnapok soha nem jönnek el.
Annak ellenére, amit a pszichológusok állítanak, tagadásban élni
igenis lehetséges. Legalábbis általában. Nekem bejött, ez óvott meg
attól, hogy akkor is megőrizzem ép eszemet, amikor más már rég
feladta volna.
Most viszont egyáltalán nem működött.
Ami azt jelentette, hogy fogalmam sem volt, miként kellene
megbeszélnem Pritkinnel ezt az őrületet, bármiről legyen is szó
valójában. Hiszen a saját eszement élményeimről is nagyon ritkán
beszéltem. Nem tudtam, hogyan biztosíthatnám arról, hogy minden
rendben lesz, amikor magam sem voltam meggyőződve erről. Nem
 HOLDVADÁSZ 344

jutott eszembe semmi igazán ideillő gondolat, úgyhogy nem is

próbálkoztam. Ezért inkább átöleltem hátulról, és szorosan tartottam.
A víz még mindig meleg volt. Ha úgy vesszük, ez is valami.
Pritkin sem mondott semmit, csak álltunk így egy darabig.
Rájöttem, nem is akarom siettetni, hogy megmozduljon. Hullafáradt
voltam, ő pedig meleg, szilárd, és olyan könnyű volt
belekapaszkodni. Egy kis idő múltán fura, lebegő érzés kerített
hatalmába – minden bizonnyal a kimerültség, a megkönnyebbülés és
Pritkin szívének egyenletes dobogása együttesen idézte elő.
Nem kapcsolta fel a lámpát, amikor bejött, így csak annyi fény
volt a zuhanyozóban, ami a szomszédos helyiségből és a terem
nyitott mennyezetén át beszivárgott. Ez pedig nem volt sok. A
csempékre fröccsenő víz hangja olyan volt, mintha eső esne, ami
Vegasban igazi ritkaságszámba ment. Még közelebb húztam
magamhoz Pritkint, és éreztem, ahogy lassan lecsukódik a szemem.
Arra gondoltam, milyen roppant jót tudnék itt aludni.
– Ruth volt a neve – mondta rekedten, aztán újra elhallgatott.
A háta melegét éreztem az arcomon, és a gerincoszlopát
közvetlenül a bőre alatt. Nem mondtam semmit.
– A feleségemnek – tette hozzá kis idő múlva. Bólintottam, de
nem láthatta, úgyhogy csak megszorítottam. Úgy gondoltam, ezzel
mindent elmondtam.
Nem ismertem jól Pritkin múltját, de pár dolgot azért tudtam róla.
Például azt, hogy több mint egy évszázaddal ezelőtt feleségül vett
egy nőt, akit bizonyára nagyon szeretett. Az asszonyról még
kevesebbet tudtam, mivel az említése azonnal gyors témaváltást
eredményezett. De a legfontosabbat Pritkin már elárulta róla: azt,
hogy miként halt meg. A nászéjszakájukon történt, amikor Pritkin
ördögfi énje kerekedett felül, és irányíthatatlanná vált. Ahelyett, hogy
egyszerűen táplálkozott volna belőle, ami a körülmények között
érthető is lett volna, úgy döntött, hogy teljesen lecsapolja. Pritkin
képtelen volt közbeavatkozni, és az ördögfi végzett az ifjú feleséggel.
Vagyis Pritkin maga volt, aki ezt tette, mivel az egyetlen félig
ördögfi-félig emberi lényként énje két természete együtt és egyszerre
létezett benne. Afféle Jekyll és Hyde, azzal a különbséggel, hogy
minden pillanatban mindkettő jelen volt a tudatában. Más ördögfik
345 KAREN CHANCE

elhagyják az emberi testet, amikor épp nem táplálkoznak, mert azt

amúgy is csak kölcsönvették halandó tulajdonosától. Pritkin azonban
képtelen volt erre.
Nem tudhattam, hogy ennek volt-e köze ahhoz, ami azon a
bizonyos nászéjszakán történt. Pritkin ugyanis csak a száraz tényeket
osztotta meg velem, és semmi mást. Ez akkoriban történt, amikor
valamiféle vonzalmat kezdtünk érezni egymás iránt, és azt hiszem,
mindezzel az elrettentés volt a célja.
Nos, jobban működött, mint egy bűbáj.
A perspektíva, hogy ősz hajú, összeaszott és kiszipolyozott
hullaként végezhetem, kiváló ösztönzőnek bizonyult, hogy
elnyomjak magamban minden nemkívánatos érzelmet. Pritkinnel
nagyon sok időt töltöttünk együtt, és elég gyakran kerültünk olyan
helyzetekbe, amikor hevesebben dobogott a szívünk. Teljesen
természetes volt, hogy alkalmanként egészen gyengéd módon
gondolunk egymásra. Igazából az lett volna a fura, ha nem ez
történik.
Ám kölcsönös és hallgatólagos egyetértésben figyelmen kívül
hagytuk mindezeket a jeleket, mert egyértelmű volt, hogy nem
vezetnének semmi jóra. Én Mirceával jártam, Pritkin pedig… Nos,
amennyire én tudtam, Pritkin nem randizgatott senkivel. Soha. Volt
egy olyan érzésem, hogy nem szeretné megadni még az esélyt sem
arra, hogy egy efféle borzalom megismétlődjön.
Hirtelen annyira szomorúnak találtam ezt a helyzetet.
Valaki káromkodott mögöttünk, de össze se rezzentem. Egyrészt
túl fáradt voltam hozzá, másrészt ismertem ezt a hangot.
Hátrapillantottam a vállam felett, és egy villanásig még láttam Caleb
hatalmas alakját az ajtónyílásban, mielőtt továbbállt.
Egy perc múlva azonban visszatért, és néhány nagy
fürdőtörülközőt is hozott magával. Elzárta a vizet, az egyik
törülközőt körém tekerte, a másikat odadobta a barátjának. Vagy
egykori barátjának, figyelembe véve azt a sötét és mogorva
tekintetet, ami egészen elcsúfította finom vonásait.
– Kifelé – közölte nyersen az ajtó felé taszigálva minket. –
Mindjárt itt a reggel. Nemsokára megérkeznek az emberek, és már e
 HOLDVADÁSZ 346

nélkül is épp eleget kell majd magyarázkodnunk. Ja, és az a vámpír

telefonon keresi, hogy lerendezzék az ügyet.
– Melyik? – kérdeztem, de persze már tudtam a választ.
– Marco. Azt mondja, hogy ha nem beszélhet magával,
emberrablással fog megvádolni bennünket.
Azzal egy telefont nyomott a kezembe. Hatalmas sóhaj
kíséretében bepötyögtem a lakosztály számát. Az első csengetésre
felvették.
– Cassie, mi a frász…
– Te nagyon is jól tudod, mi a frász. Még mindig fogoly vagyok?
– Pontosan tudod, hogy nem.
– Akkor majd megyek. És ne hívogass – tettem le.
Caleb csak lesett rám.
– Ennyi volt?
– Ennyi, amíg ki nem találom, milyen sztorival álljak elő.
– Ismerős probléma – morogta, majd továbblökdösött bennünket
az iroda felé.
 28

Visszaértünk a kis helyiségbe, ahol Caleb azonnal egy üveg Jack

Danielst vágott ki az asztal közepére.
– Na, akkor most beszéljék meg mindazt, amit annyira meg kell
beszélniük, és hozzanak össze valami normális sztorit. Össze kell
állítanom a jelentést, mire a nagyfőnökök befutnak, és nem lehet
benne bukfenc. Világos?
Bólintottam. Caleb kiment.
A légkondi működött, a nemrég kapott ruhám pedig teljesen
átázott. Kibújtam belőle, és ráterítettem a Caleb íróasztala mögötti
székre. Inkább egy takarót tekertem magam köré. Mire
megfordultam, Pritkin újra belebújt a melegítőbe, és leült a bűzös
heverőre. Úgy fonta karba maga előtt a kezeit, mint aki egyáltalán
nem vágyik mások közelségére, így aztán az asztal melletti kemény
műanyag székre rogytam le.
Kitöltöttem a whiskyt, de nem azért, mintha kedvem támadt volna
hozzá. A gyomrom épp azt jelezte, hogy egész jól ellenne, ha most
úgy egy-két évig semmi nem kerülne bele. De talán még sosem
láttam élő embert, akinek akkora szüksége volt egy löketre, mint
most Pritkinnek.
– Nem muszáj beszélgetnünk – közöltem vele. – Mármint
szívesen meghallgatlak, de ne gondold… Nem kell megmagyaráznod
semmit.
– De megérdemled.
– Tényleg? – kérdeztem vissza, mert azt hittem, kvittek vagyunk.
Ő megmentette az én életemet, én meg az övét. De úgy tűnt, ő
másképp gondolja.
 HOLDVADÁSZ 348

Átadtam neki a pohár whiskyt, amit úgy húzott le, akár egy profi,
a szeme se rezdült közben. Észrevette a csodálatomat, és halványan
elmosolyodott.
– Ahhoz képest, amiken felnőttem, egy igazán selymes ital. És
igen, tényleg.
Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon min nőhetett fel. Milyen ősi
kelta löttyöket ihattak? De nem kérdeztem meg, ő pedig nem beszélt
többet erről. Csak ült, és közben simogatta az üres műanyag poharat.
A keze még mindig finom vonású volt, az ujjai egészen hosszúak.
De valahogy ezen az estén a szokottnál is jobban kitűnt, hogy egy
hadmágushoz tartoznak. A mágikus folyadékok okozta foltok
megszokott látványa mellett egy nagy sötétbarna pacát is láttam a bal
hüvelykujja és a tenyere közti kis mélyedésben – por vagy rászáradt
vér lehetett, amit a zuhany valahogy nem tüntetett el. Az anyag
végigfutott a barázdákban, úgy kiemelte őket, mint a vonalakat egy
faszénnel rajzolt vázlaton. Sürgető érzés tört rám, hogy odalépjek, és
letöröljem, de végül nem tettem.
Aztán beszélni kezdett, és én minden másról megfeledkeztem.
– Egyszer régen már beszéltem neked Ruthról. Arról… ahogy
meghalt.
Bólintottam.
– De sok mindent nem árultam el róla. Akkor még alig ismertük
egymást, és úgy gondoltam… Feltételeztem, hogy soha nem is kell
ennél többet megtudnod.
Rövid szünetet tartott, a szemközti falon díszelgő hamis lambériát
vette szemügyre, mintha valami különleges érdekességet tartogatna a
számára.
– Azt hiszem, most már más a helyzet.
– Értem.
– Ruthban is volt egy kevéske démoni vér. Az apai nagyanyja
ahhazu volt, ez egy ritkább faj. Vagyis benne egynyolcadnyi lehetett.
– És te nem tudtad?
– Dehogynem, attól a pillanattól fogva, hogy megismertem. Ám
mivel itt élt, a földön, feltételeztem, hogy ugyanolyan véleménye van
a démonok birodalmáról, mint nekem. Könnyen jutnak élvezethez,
de végső soron megrontanak mindenkit, aki beteszi oda a lábát. Ha
349 KAREN CHANCE

elég sok időt töltesz náluk, megszűnsz önmagad lenni. Elveszted az

álmaidat, az értékeidet, mindent, ami te magad vagy. És mindezt
csak azért, hogy az esztelen gyönyört hajhászhasd. Ami azt illeti, ez
nem is igazán élvezetes.
– De ő mégsem így látta – találgattam.
– Hát nem. A fénylő, csillogó udvarokhoz képest, ahová időnként
betekintést nyert, a mi világunk nyomorúságos, betegségektől sújtott,
szegényes. És ezen a helyzeten csak rontott, hogy az ipari forradalom
idején született, amikor mindezek a jelzők nagy általánosságban
igazak is voltak. A Temze úgy bűzlött, akár egy kanális, és
lényegében az is volt. Az új iparvárosok, mint Birmingham vagy
Manchester hemzsegtek a túlzsúfolt, mocskos, patkányjárta
lakóházaktól. A bennük élő embereket halálra dolgoztatták, a
szennyezés okozta betegségek, fertőzések tizedelték őket. Még maga
Albert herceg is diftériában halt meg, ugyanis a windsori kastély
vízelvezető rendszerei is szennyezettek, fertőzöttek voltak.
Rettenetes kor volt, és Ruth már önmagában is gyűlölte. Hát még,
amikor néha eljuthatott egy olyan pompás világba, ami minden
emberi képzeletet felülmúlt.
– De nem mondta el ezt neked? – tettem fel a kérdést, ám már
tudtam is a választ. Mi közös lett volna Pritkinben és egy olyan
nőben, aki imádta azt a birodalmat, melyet ő tiszta szívéből
megvetett?
– Valakinek elmondta, csakhogy az nem én voltam.
– Hanem Rosier – feleltem, bár nem tudtam, honnan veszem ezt.
Talán onnan, hogy Pritkin arcán mindig megjelent egy sötét árnyék,
amikor az apjáról beszélt. Most kurtán bólintott.
– Ruth elment hozzá, és rám hivatkozva bebocsátást nyert. Rosier
elmondása szerint Ruth elárulta neki, az egész életét úgy élte le, mint
egy gyerek az édességboltban. Egy olyan gyerek, akinek nincs pénze,
hogy bármit is megvegyen. Láthatta a másik világ gyönyörűségét, de
nem lehetett a részese.
– A kevert származása miatt?
– Nem. A démonok nem olyanok, mint az erdők népe, akik
féltékenyen őrzik a tiszta vérüket, és rettegnek bármiféle
keveredéstől. Ők rendszeresen vegyülnek más démonfajokkal,
 HOLDVADÁSZ 350

emberekkel, vérfarkasokkal, tündékkel. Bárkivel, akiről úgy

gondolják, valamiféle előnyt nyújthat a riválisaikkal szemben.
– Akkor meg miért nem költözhetett át oda, ha már ennyire
akarta? Ha egyszer nem szeretett itt élni…
– Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz megértened – rázta meg
a fejét. – Ebben a tekintetben, meg persze másban is, a te vámpírjaid
nagyon is hasonlatosak a démonokhoz. És mi az egyetlen dolog, ami
igazán számít egy vámpírnak?
Haboztam, mert nem tudtam, hová akar kilyukadni.
– Végül is sok minden van…
– Igen? Akkor mondd csak, miért nem a barátod, Raffaello a
család feje? Vitathatatlanul az egyik legtehetségesebb művész, aki
valaha létezett a nyugati világban, és mégis egy olyan alattomos,
senkiházi férget szolgál, mint Antonio.
– Már nem. Mircea megtörte Tony kötését.
– De addig mégiscsak így volt.
– Nem volt más választása. Rafe is mester ugyan, de nem olyan
hatalmas…
– Helyben is vagyunk. A hatalom. Talán az egyetlen olyan dolog,
amit a vámpírok valóban tisztelnek. Ugyanez a helyzet a démonokkal
is. És Ruthnak szinte semekkora hatalma sem volt.
– Épp az előbb mondtad, hogy részben démon volt.
– A démonok e tekintetben különböznek a többiektől. Ha
összekevered a génjeiket, sosem tudhatod, mi sül ki belőle. Még a
tiszta vérű ahhazuk sem igazán erősek, ő pedig… Szinte semmiben
sem különbözött az emberektől, akik között élt.
– Te is félig ember, félig pedig démon vagy. És magad mondtad,
hogy az ördögfik sem tartoznak a legerősebb démonok közé. És
mégis…
– Igen, de az én másik felem mágiahasználó embertől származik,
az övé viszont nem. Vagy ez, vagy a kevéske tünde vér, amit
anyámtól örököltem, esetleg a gének összeolvadásának módja
vezetett oda, hogy az adottságaim ilyen szerencsésen alakultak. A
mágikus erőm nemhogy kevesebb lenne, mint amire számítani
lehetett, hanem több. Ha nem így lenne, akkor semmi kétségem
afelől, hogy sosem ismertem volna meg az apámat. Bekerülök az
351 KAREN CHANCE

elfuserált kísérletek sorába, és ő szó nélkül átlépett volna rajtam. És

ugyanez igaz volt Ruthra is. Hatalom nélkül senkit nem érdekelt a
személye.
– Kivéve téged.
Pritkin egy egészen hosszú percig néma maradt. Amikor újra
beszélni kezdett, a hangja más lett. Lágyabb, szinte puhatolózó.
Mintha keresgélni kellett volna a szavait, mert még sosem beszélt
erről, és nem szedte össze a gondolatait.
– Az hiszem, bennem látta a lehetőséget, hogy belépjen egy olyan
világba, amiről addig csak álmodozhatott. Ő is a legelső pillanattól
fogva tudta, hogy van bennem démoni eredet. Az ilyesmit elég nehéz
elrejteni a sajátjaink előtt, viszont azt is nehéz megállapítani, hogy
melyik démonfajhoz tartozunk, amennyiben az emberi oldal az
erősebb. Azt hiszem… szeretném azt hinni, hogy ezt egészen addig
nem tudta, amíg el nem árultam neki. Hogy az irántam érzett
vonzalmának volt más alapja is azon kívül, hogy az apám az egyik
legmagasztosabb udvar hercege. Messze nem a leghatalmasabb, de
ami a pompát, a fényűzést, a vagyont illeti… Nehéz lenne még egy
ennyire igézőt találni. Nyilvánvalóan őt is megigézte.
– Sajnálom – mondtam, és nem tudtam, mi mást fűzhetnék hozzá.
Senkinek nem esik jól azt érezni, hogy csak azért kell, amije van,
vagyis ebben az esetben amiből van.
– Ahogy én is.
Ismét elcsendesedett, csak a légkondi morgása és a fejünk feletti
fénycső zizegése hallatszott. Minden olyan békés volt, és hirtelen az
apró iroda is egészen otthonosnak tűnt. Akár egy kis sziget őrült
életem tengerén, egy újabb ellopott perc a rohanó időből. Talán ő is
hasonlóképp érzett, vagy csak el akarta mondani, mert szerette volna,
hogy legalább valaki megértse.
– A démonok kapcsolatai… nem olyanok, mint az embereké –
vágott bele. – Vagyis lehetnek olyanok is, főleg az emberre jobban
hasonlító fajok esetén, de nem azt tekintik az igazi közösülésnek.
Hanem azt, amikor összeolvadnak egymással, és kölcsönösen
táplálkoznak a másik energiájából. Ha ez két tiszta vérű démon
között zajlik, a hatalmuk átjárja egymást, ezáltal mindketten
erősebbé válnak. Néha pusztán azért kerül sor az együttlétre, hogy a
 HOLDVADÁSZ 352

kiegészítő képességek átadódjanak, fejlődjenek, esetleg valami

olyasmivé mutálódjanak, ami eddig még nem is létezett.
Összevont szemöldökkel próbáltam lefordítani magamnak a
hallottakat.
– Tehát ahelyett, hogy új életet hoznátok létre, a sajátotokat
alkotjátok újra?
– Bizonyos értelemben igen. Persze egy ilyen egyesülés ellentétes
hatást is kiválthat, de ez kimondottan ritka jelenség. A démonok élete
hosszú, és ez a kísérletezgetés szinte népszokássá vált náluk.
Olyasmi ez, mint az embereknél a genetika: megkísérlik jobbá tenni
magukat, és ehhez minden lehetséges eszközt megragadnak.
– És Ruth is ezt szerette volna megtenni veled?
Röviden bólintott, aztán szünetet tartott. Amikor újra megszólalt,
a hangja nyers volt és érdes.
– Nem mondta el nekem. Az apámnak viszont igen, és tanácsot
kért. Hogy miért tőle, azt ne kérdezd. Ő lenne az utolsó lény, aki
bárkinek is önzetlenül tanácsokat osztogatna. Ruth talán azt
gondolta, a fiának mégiscsak jót akar – rándultak meg az ajkai keserű
cinizmussal.
– És Rosier azt mondta, hogy csinálja? – kérdeztem.
– Nem tudom, mit mondott neki. Csak azt tudom, amit Rosier
elárult, amikor később kiderítettem, hogy Ruth járt az udvarában.
Megesküdött nekem, hogy tájékoztatta a kockázatokról, de persze
minden oka megvolt arra, hogy pont az ellenkezőjét tegye. Gyűlölte,
hogy „elpocsékolom” magamat egy emberre, egy mágia nélküli
emberre, akiben ráadásul a démoni vér is olyan kevés, hogy szinte
említésre sem méltó. Azt akarta, hogy tiszta démonokkal, erős és
befolyásos egyedekkel párosodjak.
– De miért? Mi haszna neki…
– Mivel ez az egész udvar tekintélyét emelné. A legtöbb
démonnak viszonylag kisszámú partner jut, akivel kísérletezgethet,
mert általában kötött, hogy milyen típusú energiát képesek
hasznosítani. Az ördögfik ugyanakkor… Nos, ők jelentik a nullás
pozitív vércsoportot a démonvilágban. Gyakorlatilag bárkiből tudunk
táplálkozni, és bárkinek képesek is vagyunk átadni az energiánkat.
353 KAREN CHANCE

Egy ideig csak bámultam rá, és biztos voltam abban, hogy valamit
rosszul értettem. De bármilyen elképesztően is hangzott mindez, csak
egyetlen dolgot jelenthetett.
– Azt mondod, hogy Rosier a stricid akart lenni?
Pritkin felnézett, és mintha a feszültség egy kicsit oldódott volna a
vállában. Az arca is ellazult, és ha nem is egy mosoly, de valami
meglágyította a vonásait.
– Ha látnád, hogy bámulsz rám.
– Mégis, hogyan kéne bámulnom? Hisz a fia vagy!
– Ami remek alkupozíciót teremtett a számára. Vagy legalábbis
így gondolta. Nem tudom, milyennek képzelt engem. Biztos
olyannak, mint saját maga: jóképű, elbűvölő, kész bárkivel és
bármikor ágyba bújni, ha az a klán érdekeit szolgálja. Ő soha nem
riadt vissza ettől, hogy előremozdítson egy tárgyalást. De miközben
az erőcserét szabadon felajánlhatta, más fajoknak képtelen volt
megadni azt, amire igazán vágytak.
– És mi volt az? – kérdeztem, szinte előre rettegve a választól.
– A gyerekek. Utódok, akikben egyesülnek a szülői
tulajdonságok, és ezzel gazdagítják a vérvonalat az eljövendő
örökkévalóságig. A tiszta vérű démonoknak rendkívül alacsony a
szaporodási rátájuk. Ha nem így lenne, akkor a roppant hosszú életük
miatt egykettőre túlnépesednének. De az emberek…
Újabb szünetet tartott, de nem sürgettem, nem is mondtam
semmit. Csak ültem ott, döbbenet és düh kavargott bennem. Ezt ő is
látta, és a vonásai kissé kisimultak. Mintha az én haragom
csillapította volna az övét.
– Ez a legnagyobb erő, ami az embereknek megadatott, és egyben
a leghatékonyabb eszközük a túlélésért folytatott küzdelemben.
Bármennyivel is hosszabb az életük más értelmes lényeknek, a
közelébe sem érhetnek az emberek szaporodási képességeinek.
Rosier évszázadokat töltött el meddő kísérletezéssel, hogy gyermeke
legyen más démoni faj képviselőitől. Ám amikor embereket kezdett
ugyanerre a célra használni, már sikerrel járt. Ekkor viszont…
Nem fejezte be a mondatot, de tudtam, mire gondol. Arra a
rengeteg gyermekre, akiket Rosier nemzett kutatása során, és akik
anyjukkal együtt mind meghaltak. Már sosem tudjuk meg, hogy ez
 HOLDVADÁSZ 354

csupán az ókori és középkori rémesen magas gyermekágyi halálozási

arány miatt történt így, vagy közrejátszott benne az is, hogy az
utódok félig ördögfik voltak, vagyis olyan lények, akik emberi
energiára vadásztak. Tény azonban, hogy egyikük sem maradt
életben. Egészen Pritkin születéséig.
– Tehát nem a stricid volt, de mégiscsak tenyészcsődört akart
csinálni belőled.
– Így is fogalmazhatunk. A féldémonok sem kifejezetten
termékenyek, de sokkal jobb az arány. És mindegyik démonfaj
többet, sokkal többet is hajlandó adni egy egyesülés során a
hatalmából, ha bármilyen kicsi esélyt lát arra, hogy az együttlétből
gyermek is születhet.
– És én még azt hittem, hogy eddig gyűlöltem – mondtam
hitetlenkedve. – Hogy várhatta el azt, hogy te partner legyél ebben?
– Úgy, hogy egy tiszta vérű démon gondolkodás nélkül
belemenne. Egy pillanatig sem aggasztaná az általa létrehozott
gyerekek jövője, vagy az, hogy mire használná fel Rosier az így
kiteljesedő hatalmát. Ő csak a megtiszteltetést látná ebben, azt, hogy
ezzel segíthet a klánnak, ráadásul saját megbecsültségét is növelheti.
Mondanom sem kell, hogy én máshogy láttam ezt az egészet.
– Mertem remélni!
– A visszautasításom jelentette az első komoly törésvonalat
köztünk, bár már korábban is akadtak nézeteltéréseink. De végül ez
győzött meg arról, hogy az egészet magam mögött hagyjam, és
visszatérjek az emberek világába. Felépítettem az életemet, távol
tőle, az udvaroktól, az állandó helyezkedéstől és a hatalmi játékoktól.
– És ő ezt hagyta?
Pritkin végre elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt
semmi vidámság.
– Kénytelen volt, azt hiszem. De ez mit sem számított, hiszen a
velem kapcsolatos ambíciója mindvégig ugyanaz maradt. És egy
monogám jellegű házasság egy nem mágiahasználóval nem szolgálta
volna az ügyet. Nekem azt mondta, figyelmeztette Rutht, de ő nem
tenne olyat, ami ellentétes a saját érdekeivel. Soha!
Hallgattam, mert végre felfogtam, mi lett a történet vége. Vagyis
nagyon féltem attól, hogy helyesen gondolom. Pritkin mindebből
355 KAREN CHANCE

semmit sem érzékelt. Csak bámulta azt az átkozott lambériát, de az

arcán látszott, hogy a gondolatai egészen máshol járnak.
– Most már soha nem fog kiderülni, mi történt azon a találkozón –
folytatta. – Csak azt tudom, hogy mit tett Ruth. A nászéjszakánkon ő
kezdeményezte az erőcserét. Nyilván azt remélte, ez majd megerősíti
a saját mágikus képességeit, amivel nagyobb elismerést vívhat ki
magának az udvarban. Ha teljesen, vagy akár félig démon lett volna,
ez így is történik. Talán beléphetett volna abba a világba, amire
annyira vágyott. De nem volt az, és nem értette meg…
Elhallgatott, és azt hittem, befejezte. Ám hamarosan újra
megszólalt, annyira szívbe markolóan keserű hangon, hogy minden
egyes szavát kínszenvedés volt hallgatni.
– Az erőcsere pontosan az, amit a neve sugall. De azt hiszem,
soha nem gondolkodott el azon, mi történik, ha az egyik félnek már
nincs több ereje, amit átadhatna. Amikor nem marad más, mint az
életet adó energia. Én pedig… nem figyeltem. Egy percig nem
vettem észre, hogy mi történik. Az ördögfik ilyen alkalmakkor
szoktak táplálkozni, de nem ennyit, nem ilyen teljességgel. És mire
rájöttem, már késő volt. Az átadási ciklus még el sem kezdődött, és ő
már… – köpte a szavakat összeszorított ajakkal. – Semmit nem
kapott vissza. Arra már nem jutott idő. Csak adott és adott, és aztán
vége volt… Olyan gyorsan történt…
Abbahagyta, és ezúttal nagyon hálás voltam érte. Pritkin egyszer
már beszámolt erről az éjszakáról, és sajnos túl élénken emlékeztem
a részletekre. Persze nehéz is lett volna elfelejtenem, hisz Pritkin
nem kímélte magát. Az okokat ugyan nem fedte fel, amik oda
vezettek, hogy a feleségéből nem maradt más, csupán egy
megszikkadt, múmiaszerű báb, mely alig hasonlított egy emberi
testre. Azt azonban már akkor is világossá tette, hogy – legalábbis az
ő szemében – ki volt a felelős mindezért.
Lehet, hogy gyűlölte az apját azért, amit tudott, vagy amit
gyanított róla.
De sokkal jobban gyűlölte saját magát.
Megint nem tudtam, mit is mondhatnék a nyilvánvaló sablonokon
kívül.
 HOLDVADÁSZ 356

– Nem a te hibád volt – szólaltam meg csendesen, de ezzel csak

azt értem el, hogy értetlenkedő pillantást vessen rám.
– Épp most magyaráztam el…
– Hogy megpróbáltál leállni, de nem ment időben. Mi mást
tehettél volna? Hisz nem tudtad…
– De tudhattam volna! Voltak jelek, amikből láthattam, mire
készül. És mégsem vettem észre semmit!
– Talán nem is volt mit észrevenni. Talán nagyon körültekintő
volt.
– Talán én voltam bolond és vak! – állt fel egy újabb adag
whiskyért. – Rá kellett volna jönnöm, hogy mi történik, hogy milyen
boldog volt, szinte lebegett a föld felett. De persze mindent betudtam
a közelgő esküvőnek. A nők szeretik az ilyesmit, a díszes körítést,
meg a ruhákat… Engem meg teljesen lefoglalt, hogy megtaláljam a
majdani közös otthonunkat. Addig csak agglegénylakásokban éltem,
de persze nem akartam őt is odaköltöztetni, és…
Elakadt a szava, aztán visszasétált a heverőhöz. Az üveget is
magával vitte, amiért nem tudtam hibáztatni.
– Azon az éjszakán… Képesnek kellett volna lennem arra, hogy
véget vessek az egésznek, mielőtt ilyen messzire jutunk. De nem
tudtam megtenni, mert korábban nem voltam hajlandó démonokkal
párosodni, és az emberekkel kapcsolatban is elég korlátozottak
voltak a tapasztalataim. Az egész folyamatról alig tudtam valamit.
Tisztában voltam azzal, hogy mi történik, de azzal nem, miként
állíthatnám le. És persze Ruth sem tudta a módját. Hű maradtam
hangzatos elveimhez, megtagadtam apám óhaját, és éppen emiatt
nem fordítottam figyelmet arra a területre, amely igazán számított.
Az apám viszont nagyon is jól tudta ezt. Megtalálta a tökéletes
büntetést azért, mert nemet mertem mondani neki.
– Hát éppen erről beszélek – hajoltam előre, mert képtelen voltam
mozdulatlan maradni. – Rosier állította a csapdát. Ha valakit
hibáztatni akarsz, hát őt lehet.
– Meg is teszem! De akkor ő nem volt ott. Nem ő csapolta le, nem
ő lopta el tőle az életet, nem ő érezte, ahogy a karjaiban tartva úgy
szikkad el, mint valami…
357 KAREN CHANCE

Zihálva hagyta abba, és a tenyerébe temette az arcát. Odamentem,

és leültem mellé. Nem öleltem át, mert a zuhanyzóban töltött percek
annyira másak, kivételesek voltak, és valahogy tudtam, hogy most
nem értékelné ugyanezt. Talán az a feszült energia okozta, ami ott
vibrált körülötte, mint egy villámhárítóban. Elég volt mellette ülnöm,
és éreztem, ahogy az elektromosság szinte szikrákat vet a bőre alatt.
Nem tudtam, mit mondhatnék Pritkinnek. Ha hosszú éveken át
hibáztatod és gyűlölöd magadat valamiért, az lassan valósággá válik
az elmédben, akár az volt eredetileg, akár nem. És ebben a
tekintetben mi egy csónakban eveztünk. Ami Eugenie sorsát illeti,
nem az én hibám volt, legalábbis abban az értelemben, hogy
semmiképp sem akadályozhattam volna meg.
És ezt a gondolatot eddig még én sem találtam soha
megnyugtatónak.
Egy kis idő után felhúztam a lábamat, és ügyesen
megkaparintottam a whiskyt. Csak úgy meghúztam az üveget. A
gyomrom nem volt túl hálás érte, de a francokat se érdekelte, mit
gondol erről.
– A legrosszabb az volt az egészben – szólalt meg újra Pritkin
rekedten –, hogy élveztem. Érzelmileg, mentálisan halálra voltam
rémülve, de fizikailag… És ugyanezt éreztem ma este. Amikor
magamhoz tértem a kocsiban, rohadtul fájt mindenem, ugyanakkor
leírhatatlan gyönyört éltem át. Nem tartottál vissza magadból
semmit, ott volt az erőd előttem, és megtehettem volna…
– De nem tetted meg. Nem csapoltál le.
– Piszkosul közel jártam hozzá!
– Egyáltalán nem – ráztam meg a fejemet. – Sokat vettél el, de
tudom, milyen az, ha lecsapolnak. Tápláltam már szellemeket,
vámpírokat, és immár féldémont is, méghozzá kétszer. És mindkét
alkalommal…
– Az elsőnél nem voltam eszméletlen! – vágott közbe erélyesen. –
Csaknem teljesen végig a kezemben tartottam az irányítást, és volt
menekülési útvonalad, ha ez mégsem sikerül. De ma egyik sem volt
igaz! – villantotta rám zöld szemét. – Érted ezt? Felfogtad, milyen
kockázatot vállaltál? Csapdába kerültél, és senki nem volt ott, aki
segíthetett volna rajtad, és…
 HOLDVADÁSZ 358

– És semmi bajom nem esett – fejeztem be a mondatot anélkül,

hogy felhúztam volna magamat. Az, hogy kiabált velem, amiért
megmentettem az életét, szinte már a védjegye volt ennek a fickónak.
– Amúgy meg volt ott valaki, aki segíthetett.
– Caleb? – horkant fel Pritkin. – Van fogalmad arról, mekkora
meggondolatlanság táplálkozás közben megzavarni egy démont?
Ráadásul a legtöbbjüknél erősebb vagyok az apám révén. Ha Caleb
közbeavatkozik, egész biztosan ő húzta volna a rövidebbet.
– Én nem Calebről beszéltem – mondtam nyugodtan.
– Te épp nem használhattad az erődet. Nem lettél volna képes
ugrani.
– A francba már, nem is magamról beszéltem. És ha most
kimondod Rosier nevét, esküszöm, hogy megcsaplak.
– De hát nem volt ott senki más.
Forgattam a szememet, és arra gondoltam, talán mégis
megcsapom. Úgy tűnt, ez az egyetlen célravezető megoldás.
– Te ott voltál. Tudtam, hogy nem lehet bajom, mert veled
vagyok. Te nem hagytad volna…
– Te megbolondultál! – vágott közbe. – Arra a pár percre nem
tudtam, hogy hol vagyok és te ki vagy. Semmit nem tudtam, csak azt,
hogy mennyire jó érzés kiszívni belőled az erőt. És pár perc
mindenre elegendő, hidd el.
– Mégsem tetted meg – ismételtem, mert úgy tűnt, még mindig
nem érti a lényeget. Ez azért volt fura, mert számomra a napnál
világosabb volt.
– De megtehettem volna! Éreztem az éhséget, az égető késztetést,
a vágyat – szorította ökölbe a kezét. – És nem akartam abbahagyni…
– Mégis abbahagytad. Emlékszem, hogy te húzódtál el tőlem.
Azonnal abbahagytad volna, amint rájöttél, mi történik, ha az apád
nem veti ki azt az átkozott bűbájt.
– Te nem tudod…
– Amúgy meg nem éreztem, hogy mindent beleadtál volna –
vágtam a szavába, mert néha ez volt az egyetlen módja annak, hogy
közöljem vele a mondanivalómat.
359 KAREN CHANCE

Épp megemelte az üveget, hogy töltsön magának, de ezt hallva

leeresztette, és rám nézett. A szeme nagyon-nagyon zöld volt, mintha
folyékony borostyán táncolt volna benne.
– Micsoda?
– Csak azt akartam mondani, hogy nem ájultam el, tudod?
Pislogott néhányat.
– Ne vedd magadra – tettem hozzá, mert elég bambán nézett rám.
Úgy tűnt, eddigi élete során nem sokan panaszkodtak a
teljesítményére. Ami persze tökéletesen érthető is volt, de azért
tovább színleltem az elégedetlenséget. – Nyilván nem lett volna ilyen
rossz, ha a körülmények…
– Rossz?
– Mármint nem úgy rossz.
Csak nézett rám.
– Úgy értem, azért elmentem, meg minden, szóval ezt tekinthetjük
eredménynek, és…
Eddig jutottam, amikor hirtelen két erős kar ölelt át, és a fejemet
egy kemény mellkashoz vonták. Ez a mellkas mintha egyre
erősebben vibrált volna. Kellett pár másodperc hozzá, hogy rájöjjek,
mi történik, de még akkor sem lehettem biztos benne, mert Pritkin a
hajamba fúrta az arcát. De bármilyen hihetetlennek is tűnt, egyre
inkább kezdtem úgy érezni, hogy Pritkin… nevet.
 29

– Örülök, hogy ennyire jól szórakoztok – köszöntött bennünket

Caleb, amikor néhány perc múlva visszatért.
Alig hallottam, amit mond, mert túlságosan lefoglalt az, hogy
Pritkint figyeljem, aki fejét a heverő karfájára hajtotta, a vállai
megállíthatatlanul rázkódtak, lehunyt szempillái alól pedig mintha
valódi könnycseppek peregtek volna.
– Nem olyan rossz – motyogta, aztán újra kitört belőle a nevetés.
Caleb úgy nézett rá, mint aki arra gondol, Pritkinnél elmentek
otthonról. Nem vettem volna mérget rá, hogy nincs igaza. Pritkint
még mosolyogni is alig láttam, nevetni pedig soha. Most viszont
fékezhetetlenül nevetett, én pedig kihasználtam a lehetőséget, hogy
az emlékezetembe véssem ezt a képet. Annyi őrült dolog esett meg
velünk ezen a döbbenetes napon, de úgy éreztem, ez viszi a pálmát.
Aztán Caleb kitessékelt az ajtón.
– Maga észnél van? – kérdezte.
– Nagyjából.
– Remek. Akkor talán elmondhatná…
Elhallgatott, mert valahol a folyosó végén egy ajtó csukódott be.
Caleb úgy jártatta körbe a tekintetét, mint valami kémfilm szereplője,
aztán végigterelt az előcsarnokon, be egy másik kis irodába.
Ebben a helyiségben dobozok sorakoztak a fal mentén, az
egyetlen asztalra pedig iratokat halmoztak fel egészen ijesztő
magasságig. Az ajtó belsejére csavarozott fogason egy esőkabát
lógott. Caleb leszedte onnan, és felém nyújtotta.
– Biztos, hogy akarom tudni, mi történt a pólómmal?
– Vizes lett.
361 KAREN CHANCE

– És miért lett… Várjon, erre inkább ne válaszoljon.

– Mert rajtam volt a zuhanyzóban! – bújtam bele a kabátba, ami
úgy öt számmal volt nagyobb a kelleténél. – Csak beszélgettünk,
Caleb!
– Akkor most folytassa velem. Például beszéljünk arról, hogy mit
fogunk tenni.
– Mivel kapcsolatban?
– Azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy John talán elvesztette
csodálatra méltó eszét, viszont fizikailag piszok jól néz ki ahhoz
képest, hogy alig egy órája a halálán volt. És ezt többen látták is,
oké? Mostanra pedig már el is mondták.
– Kinek?
– Honnan az ördögből tudnám? Több száz emberünk ment a
helyszínre, nagy részük talán még mindig ott van.
– Miért kellettek ennyien? Nem lehetett elintézni egy
„gázszivárgással” vagy ilyesmivel?
A Dantéban ez volt a jól bevett gyakorlat, ha kifogást kellett
találni a nem is olyan ritkán bekövetkező fura eseményekre.
– Az étterem esetében ez még el is menne. Sőt részben talán még
igaz is lenne. De akkor még mindig ott van két rommá dőlt épület,
egy felforgatott parkolóház, és úgy kéttonnányi sárkányhús, amiből
még mindig folyik a vér a…
– Oké, felfogtam, elég nagy zűrt csináltunk.
– Nagy zűrt? Tudja, hogy hány ember emlékeit, hány biztonsági
kamerát, hány…
– Igen, mondom, vettem az adást.
– Azt nem hinném! De mindegy is, most nem ez aggaszt a
leginkább. Akarja tudni, hogy mi? Van esetleg valami halvány
kibaszott sejtése róla?
Nem válaszoltam.
– Akkor hadd segítsek egy kicsit – folytatta dühösen, fel-alá
járkálva az asztal és az ajtó közti szűk helyen. – Újra és újra
átgondolom magamban az egészet, hogy megpróbáljak valami más
magyarázatot találni rá. Azt hajtogatom magamban, hogy őrültség,
amit gondolok, és nyilván tévedek. De kettő meg kettő az négy. Egy
ördögfi és egy ember egyenlő…
 HOLDVADÁSZ 362

– Itt hagyja abba.

– Egy frászt hagyom abba! – pördült meg, hogy szembenézzen
velem. Meglepően gyors volt egy ekkora testhez képest. – Arról van
fogalma, mi fog történni, amikor mások is elvégzik ezt a kurva
összeadást?
– De nem fogják.
– Ó, tényleg? Menjünk csak szépen sorjában, rendben? John
belefut egy adag sárkányvérbe, ami elegendő ahhoz, hogy egy egész
rohadt szakaszt kicsináljon. A szokásos gyógyító varázslatok szart
sem érnek, és a kocsiban lévők egytől egyig tudják, hogy ez mit
jelent. Én is tisztában vagyok a helyzettel, de mivel régóta ismerem
őt, kötelességemnek érzem, hogy elhozzam ide, még akkor is, ha már
csak a hullazsákba tudom majd betenni.
– Caleb.
– Persze arra gondoltam, hogy maga is ugyanígy látja, és azért
parancsolja ki a többieket az autóból, mert szeretne kettesben lenni
vele, hogy elbúcsúzhasson tőle. Azt hittem, hogy az a „ha azt
akarják, hogy éljen” szöveg csak arra kell, hogy a többiek hamarabb
elhúzzanak onnan, vagy esetleg saját magának szólt, hogy ne adja fel
a reményt, vagy ilyesmi. Na de láss csodát, mi történik?
– Caleb…
– Elkezdi macerálni őt, aki lényegében már csak egy test, aztán
beszélgetni kezd a nagy semmivel. Utána még furább dolgok jönnek,
szikrázó fénnyel meg hővel. Erre John életre kel, és egyszerűen
magára ugrik.
– Azért nem pontosan így volt…
– A következő pillanatban meg már egészen jól van. Sőt kurvára
jól érzi magát. És immár maga az, aki úgy néz ki, mint egy hulla, és
csaknem tényleg az lett.
– Dehogyis.
– John meg teli van életerővel, csillog a szeme, és olyan
energikus, hogy egy hadsereggel is elbánna. Ez pedig csak egyetlen
módon lehetséges, világos?
– Meg is szállhatta mondjuk egy ördögfi – ellenkeztem. – Ehhez
nem feltétlenül kell, hogy…
Caleb méla undorral nézett rám.
363 KAREN CHANCE

– Ezt adja be másnak. Mindenki tudja, hogy John félig démon. Az

ilyesmit nem nagyon lehet elrejteni a Testület sorozóbizottsága elől.
De azt nem tudhattuk, hogy milyen fajta. Ő azt mondta, hogy
ahhazu…
– Fogadni mertem volna.
– …de ők alacsonyabb rangú démonok. Ilyesmikre nem lennének
képesek. És egy démon nem képes megszállni egy másikat, illetve
ebben az esetben egy felet sem. Tehát mennyi is kettő meg kettő?
John másik énje nem ahhazu, hanem ördögfi! És eddig csupán
egyetlen félig ember, félig ördögfi létezéséről tudunk…
– Talán Pritkin születését nem dokumentálták…
– Lószart. Egész pontosan tudja, ki van itt…
– Ki ne mondja!
– …a másik szobában. Az ő neve egyáltalán nem John…
– Figyelmeztetem!
– …Pritkin, hanem kibaszottul Mer…
– Ha folytatja, az egész hátralevő életét a dinoszauruszok korában
tölti! – sziszegtem.
Csak álltunk ott, és lihegve bámultuk egymást.
– Azt állítja, hogy tévedek? – kérdezte végül Caleb.
– Én nem állítok és nem is mondok semmit. És pontosan ezt fogja
tenni maga is mindenki mással.
– Oké – túrt bele a hajába, ami túl rövid volt ahhoz, hogy kitépje.
Az arckifejezéséből ítélve már rég megtette volna. – Csak az elmélet
kedvéért tegyük fel, hogy nem akarom beköpni. Mondjuk, hogy már
elég sokat dolgoztam vele együtt, és nem igazán szeretném látni, mi
történne vele, ha mindenki megtudná, hogy egykor más neve is volt.
Tételezzük fel, hogy a maguk oldalán állok. Mi a frászt változtat ez
bármin? Már mondtam, hogy túl sokan látták őt. Jelentés fog
készülni, és ebben az áll majd…
– De azt nem láthatták, hogy mi történt a kocsiban. Csak azt
tudják…
– Hogy életben van, pedig ez lehetetlen. Ez pontosan elég ahhoz,
hogy kíváncsiságot ébresszen egyesekben.
– Jól van! – kiáltottam. – Adjon egy percet.
 HOLDVADÁSZ 364

– Remélem, valóban csak ennyire lesz szüksége – egyezett bele

fanyarul. – Abban mázlink volt, hogy mire megérkeztünk ide, szinte
mindenkit riasztottak a maguk által okozott katasztrófa helyszínére.
De nemsokára visszatérnek, ráadásul a nappali váltás is megérkezik,
és akkor…
– Mennyi időnk van? – kérdeztem, és ő az órájára pillantott.
– Kevesebb, mint egy óra a váltásig. És talán még annyi sem,
hogy az első egységek szállingózni kezdjenek a romvárosból. Még
jelentést kell tenniük, mielőtt lelépnének, úgyhogy sietni fognak.
– Akkor tehát mennyi időnk van? – ismételtem a kérdést, ő pedig
rám nézett fekete szemével.
– Percek.
– Ebben az esetben jó lenne okosan kihasználni – szólalt meg
Pritkin, benyitva az ajtón. – És elfelejtetted a csendvarázslatot.
Caleb átkozódott egyet.
– Kezdem elveszteni a fejemet.
– Minden okod megvan rá.
– Még szép, hogy megvan! – bámult Caleb a barátjára. Szemével
a jól ismert vonásokat fürkészte, mintha arra számítana, hogy Pritkin
hirtelen szarvakat növeszt.
– Most mi van? – kérdezte Pritkin mereven.
Caleb egy pillanatig nem válaszolt, aztán megvonta a vállát.
– Semmi. Csak még sosem találkoztam legendával.
– A legenda csupán egy olyan ember, akit a történelem kipécézett
magának – mondta Pritkin nyersen. – Ugyanaz vagyok, aki mindig is
voltam.
– Ja, lehet. Csak még hozzá kell szoknom.
– Akkor szokj hozzá gyorsan.
– Ne beszélj velem így, amikor épp a bőrömet viszem vásárra
miattad…
– Akkor te meg ne bámulj úgy, mintha valami laboratóriumi
példány lennék egy tárgylemezen!
– Ó, bocsásd meg, amiért egy kicsit sokkolt a felismerés, hogy…
– Elég legyen ebből! – ordítottam.
Mindketten felém fordultak. Nem is akartam kiabálni, de úgy tűnt,
ez beválik. Pritkinnek igaza volt: ki kellett találni valamit, mielőtt
365 KAREN CHANCE

Jonas is felbukkan a szokásos fontoskodásával és tűéles kék

szemével meg a látszólag ártatlan kérdéseivel. Mert akkor nekünk
lőttek.
– Meg kell oldanunk ezt a helyzetet – közöltem.
– Azt hiszem, ezt már megállapítottuk – mondta Caleb gúnyosan.
– De ha nem tudná…
– Azt tudom, hogy az emberek az egyszerű magyarázatokat
kedvelik, főleg a furcsa dolgok esetén.
– Hát ezt meg kitől hallotta?
Az összes vámpírtól, akit valaha ismertem, gondoltam, de
hangosan nem mondtam ki, mert nem tartottam célravezetőnek.
– Ez az emberi természet velejárója – fejtegettem inkább. – Az
emberek nem szeretik a bonyolult válaszokat. Egyszerű, könnyen
emészthető tényekre vágynak. Ha választhatnak az igen bonyolult
igazság és az egyszerűnek tűnő hazugság között, száz esetből
kilencvenkilencszer a hazugság mellett döntenek. Így könnyebb
nekik.
– Oké, és mi legyen a mi egyszerű hazugságunk?
– Hogy én tettem – sandítottam Pritkinre. – Azt mondjuk, hogy
buborékba tettelek. Tudod, mint az almát.
– De nem vagy képes rá.
– Na és? Ők ezt nem tudják.
– Abban egészen biztos vagyok, hogy Jonas tudja – felelte Pritkin
szárazon. – Valami mással kell előállnunk.
– De nincs semmi másunk! És időnk sincs, hogy…
– Ti meg miről beszéltek? – szólt közbe Caleb.
– Ez egy trükk – fordultam felé. – Jobban mondva nem trükk.
Agnes meg tudta csinálni az erejével. Felgyorsította az időt egy kis
területen. Én is gyakoroltam…
– És meg tudja csinálni?
– Elméletben igen.
Káromkodott.
– Nézze – mondtam türelmetlenül – a kérdés nem az, hogy megy-
e nekem vagy sem…
– Hát mi a kérdés?
 HOLDVADÁSZ 366

– Az, hogy elvileg képes lehetek rá! Hogy egy igazi… illetve egy
jól felkészített Pythiának nem okoz gondot. És ezt sokkal
könnyebben beveszi majd a gyomruk, mint azt, hogy egy legenda
életre kelt, és itt kávézik velük a büfében.
– Ha képes lenne erre a trükkre – elemezte Caleb a helyzetet –,
akkor elfogadható magyarázat lenne. De nem ez a helyzet, és ezzel
az öreg is tisztában van. Akkor meg hogyan…
– Csak azt tudja, hogy általában nem sikerül, de ez nem ugyanaz.
Képes lehetek rá úgy is, hogy nem tudom bármikor előhívni. Néha
viszont szerencsém van, és az erőm végre is hajtja, amit elterveztem
vele. És erre szinte mindig vészhelyzetben kerül sor, vagy ha
feldühítenek, és…
– És ennek így semmi értelme – kötött belém Pritkin.
– Micsoda? – néztem rá.
– Te magad mondtad, hogy tudod használni az erődet.
Számtalanszor bizonyítottad már, hisz ezt teszed minden ugrásoddal.
És az erő nem változik, az mindig ugyanaz marad.
– Mit akarsz mondani ezzel?
– Azt, hogy ha nagy nyomás alatt tudod használni, akkor máskor
is mennie kell. Bármikor, amikor csak akarod.
– De nem így van. Már mondtam neked, hogy időnként mázlim
van, a legtöbb alkalommal viszont…
– Akkor valószínűleg túl görcsösen próbálod. Nem te mondtad,
hogy Lady Phemonoe szerint az erőd fog tanítani téged, és
megmutatja, hogy mire képes?
– Igen, én meg csak várok…
– És tanít is ezt-azt, nem? Vagy Niall talán saját magát teleportálta
a sivatagba?
– Niall? – kérdezett közbe Caleb.
– Nem értem, Jonas miért mondta el ezt neked – csattantam fel
elvörösödve.
– Nem azért, hogy kínos helyzetbe hozzon – felelte Pritkin. –
Példaként hozta fel a fejlődésedre.
– Niall Edwards? – Caleb kitartó volt.
– Egyáltalán nem fejlődöm! – vágtam oda dühösen. – Hetek óta
semmi sem történt.
367 KAREN CHANCE

– Az utolsó nagy balhé óta.

– Mi köze van ennek a…
– Niall „Elaludtam A Tengerparton, Ezért Sültem Rákvörösre”
Edwardsról van szó? – erősködött tovább Caleb, de Pritkin ügyet se
vetett rá.
– Ha krízishelyzet van, elfelejted bebeszélni magadnak, hogy nem
vagy képes semmire. Félreteszed az aggodalmaidat meg a
félelmeidet, az önbizalomhiányodat, és előhívod magadból az erőt.
És az válaszol is a hívásodra, így volt ez már a legelső pillanattól.
Azt hiszem, mindig is képes voltál arra, hogy megfelelően használd.
Most már mindössze annyit kell megtanulnod, hogy a saját
eszközeiddel is előcsald.
– De ha ez ennyire könnyű, akkor a jelölteket miért tanítják
éveken át?
– Pyhtiának lenni több, mint csupán használatba venni a hatalmat,
Cassie. Neked azért kellett eddig szinte mindig ehhez a megoldáshoz
folyamodnod, mert nem volt más választásod. Az uralkodásod
legelejétől fogva háborúban állunk. Gyanítom, hogy Lady Phemonoe
egész élete során nem vívott meg annyi harcot, mint amennyin te már
túlvagy. De nem megy ez mindig így, és békeidőben a Pythiának egy
sor más feladata is van…
Meg sem szólaltam, Pritkin mégis elhallgatott. Gondolom, az
arcom kellően sokatmondó volt.
– Meg tudod csinálni – fejezte be röviden.
Csak néztem rá, és azt kívántam, bárcsak mindez igaz lenne.
Annyira örültem volna neki. De tény, hogy én nem vagyok Lady
Phemonoe, a közkedvelt Pythia. Sőt nem vagyok Elizabeth Palmer
sem, az ő kiváló képességű örököse. Csupán Cassie, az extitkárnő,
pitiáner tarotkártya-vető, aki mindig mindent elszúr.
És koronázás ide vagy oda, volt egy olyan sejtésem, hogy ez a
későbbiekben sem lesz másként.
– Ez mind nagyon érdekfeszítő – szólalt meg Caleb –, de
visszatérhetnénk a…
Elharapta a mondatot, mert egy ajtó csapódott be valahol az
előtérben. Bakancsos lábak dobogása közeledett felénk. A lépések
zaja visszhangzott az olcsó linóleumon.
 HOLDVADÁSZ 368

– Megjöttek – jelentette be Caleb teljesen feleslegesen.

– Akkor most mi legyen? – nézett rám Pritkin, mire széttártam a
karomat.
– Amit az előbb mondtam. Ennél jobbat nem tudok.
– Vagyis sehová se jutottunk – összegezte Caleb. – A gyógyulás
folyamatának felgyorsítása segíthet egy vágásnál, egy zúzódásnál,
esetleg egy törött csontnál is. De ilyen esetben? Ha előreszaladunk az
időben, az nemcsak a gyógyulást sietteti, hanem a roncsolódást is.
Csak annyit ért volna el vele, hogy John hamarabb meghal.
– De akkor nem, ha lelassítja az időt – mondta Pritkin
elgondolkodva. – Azt mondhatnád…
– Én mondhatnám? – kérdezte Caleb döbbenten.
– Igen, mivel engem még nem láthatnak teljesen gyógyultan –
mutatott rá türelmetlenül. – Még legalább néhány napig, amíg
hihetővé válik, hogy rendbejöttem. Cassie pedig nem hallgatható
meg addig, amíg…
– Szóval szépen kisurrantok hátul, és utána? Én itt maradok, és
tartom a hátam miattatok?
– Igen. Van esetleg valami gondod ezzel?
– Hogy van-e… – fújtatott Caleb vörös arccal. – Ó, nem, dehogy.
De miért gondolod, hogy…
– Remek. Akkor csak mondd azt, hogy Cassie lelassította az időt a
kocsi körül, kettőtök kivételével.
– Amivel csak azt érhette el, hogy lassabban purcantál ki.
– Akkor nem, ha ezt a lehetőséget kihasználva kitisztítottátok a
sebemet.
– És mégis mivel? Ez az anyag mindent elpusztít, amihez csak
hozzáér!
– Igen, de azért van, ami elég jól ellenáll neki – biccentett Pritkin
jelentőségteljesen Caleb ütött-kopott, öreg bőrkabátja felé.
– Nem! – kapott kezével védekezőn a kabát gallérjához.
– Van jobb ötleted?
– Igen! Azt fogom mondani, hogy a te istenverte kabátodat
használtam – mondtam.
– Az nem jó. Túl sokan láthatták, hogy milyen állapotban volt.
Nem maradt belőle annyi, ami elég a munkához.
369 KAREN CHANCE

– Márpedig az enyémet nem adom oda! – jelentette ki Caleb

dühösen.
– Veszek neked egy másikat.
– Nem kell másik! Ezt a kabátot hordom tizenkét rohadt éve!
– Akkor épp itt az ideje váltani – érveltem megragadva a szóban
forgó ruhadarab egyik ujját.
– Egy nagy frászt! Pont mostanra sikerült úgy megbűvölnöm,
ahogy mindig is szerettem volna.
– Segítek neked megbűvölni az újat – ajánlotta Pritkin a kabát
hátát tapogatva.
– Szállj le rólam!
– Caleb – tettem a kezemet a karjára. – Kérem.
A mágus összeszorított ajkakkal nézett rám.
– Naná hogy segíteni fogsz – sziszegte aztán Pritkin felé. – És
semmi tinglitangli kis varázslatocska. Tuti cuccot akarok!
– Írhatsz nekem egy listát.
– Megnyugodhatsz, kurva hosszú lista lesz – morogta Caleb, és
kibújt a kabátjából. – Legenda ide vagy oda, ugyanaz a nyomorult
bajkeverő vagy.
– Na látod, pont erről beszéltem – bólintott Pritkin egyetértően.
 30

Öt perccel később Pritkinnel átfutottunk a parkolón, amit egyre

kevésbé borított be a jótékony sötétség. A nap már a horizont
közelében járt. Szerencsére senkit nem láttunk a közelben, az
árnyékokat kihasználva sikerült meglógnunk, és úgy tűnt, minden
rendben lesz. Egészen addig, amíg oda nem értünk a rozoga
kabrióhoz, akkor ugyanis megmerevedtem.
Félig az anyósülésen, félig a padlóra lelógva ott hevert Pritkin
viharvert, régi varázsfolyadékos öve. Csak egy öreg bőrszíj volt, itt-
ott megfeketedve a sok használattól, olyan karcolásokkal és
repedésekkel, ami elvárható egy ilyen darabtól. Néhány fura
folyadékkal teli fiola még most is a helyén volt, túlméretezett
puskagolyókként a tölténytárban. A harcban felhasznált üvegcsék
helye üresen árválkodott, így az öv olyan volt, mint egy csecsemő
fogsora.
A látvány távolról sem volt szexinek nevezhető. Hirtelen azonban
felrémlett előttem a legutóbbi alkalom, amikor a látóterembe került.
Épp egész testem megfeszült a gyönyörtől, a fejem hátrabukott. Az
emlék hatására elég erősen összerándultam. Pritkin rám nézett, az
arcán feszültség látszott.
– Idővel el fog múlni – vetette oda, és a hátsó ülésre száműzte az
övet.
Az ajkamba haraptam, és bólintottam. Többre nem voltam képes,
mert a testem felidézte az akkor átélt érzéseket. Megremegett, a
látásom elhomályosult, és a libabőr hullámokban lepte el a bőrömet.
Valahogy… döbbenetesen valós élmény volt. Pritkin épp az autó
371 KAREN CHANCE

túloldalán állt, nem ért hozzám, még csak nem is volt a közelemben.
De hirtelen éreztem az illatát, az ajka érintését a bőrömön.
Meleg volt és puha, egészen más, mint azok a kemény ujjak,
melyek a csípőmbe mélyedtek, hogy megtartsanak, amíg ő…
Halk nyögés tört elő belőlem, és ismét megremegtem. A
lélegzetem szaporábbá vált, és olyan erősen kapaszkodtam a kocsi
oldalába, hogy az már fájt. Lefejtettem az ujjaimat, aztán a testem
köré fontam a karomat, hogy csillapítsam a reszketést. Akkor épp
nagyon hálás voltam a hatalmas, bő esőkabátnak, hogy áldásos
módon eltakarja a kis visszaemlékezés szemmel látható
következményeit.
Némi idő elteltével beszálltam. Nem mintha a remegés teljesen
alábbhagyott volna, de egyre több autó tűnt fel a parkolóban.
Kékfehér villanások kíséretében léptek ki a ley-vonalból,
felbukkanásukhoz mennydörgésszerű robaj társult. Pritkin
sebességbe kapcsolt, és a hagyományos úton távoztunk, nyilván
azért, hogy elkerüljük a metafizikai dugót. Áthajtottunk egy kapun, a
védelmező vékony vízhártyaként rezgett körülötte, majd kigurultunk
Vegas néptelen utcáira a hajnal előtti szürkeségben.
A külvárosban jártunk, ahol szinte csak aszfaltot és ipari
létesítményeket látni, köztük üres telkeket, melyeket általában tömör,
vörös talaj borít, amin néhány sivatagi növény is megtelepedik. Ez a
vidék nem sokban hasonlított a turisták számára készülő katalógusok
csillogó világához, mégis volt valami fura szépség benne. A távolban
skarlátszínű porfelhők tették látványossá a napfelkeltét, színezték
feketévé és arannyá az épületeket. Néztem az előttünk elsuhanó tájat,
de egyrészt annyira fáradt voltam, hogy alig tudtam nyitva tartani a
szememet, másrészt annyira felizgultam, hogy szinte sikítozni
kezdtem.
Igen, elég mókás volt.
– Legutóbb nem volt ilyen – mondtam végül azért, hogy
eltereljem a figyelmemet.
– Mert akkor nem táplálkoztam ilyen teljességgel – felelte Pritkin,
amíg én igyekeztem kontrollálni a lélegzetvételemet, de mindhiába.
– És… mennyi még? – nyeltem egy nagyot.
– Általában úgy öt-tíz perc. Akarod, hogy megálljak?
 HOLDVADÁSZ 372

– Nem! – kiáltottam rá, mert az egyetlen dolog, ami

megakadályozta, hogy magamra húzzam, az a tény volt, hogy ő
vezet.
Egy darabig nem szólt semmit, én meg azon igyekeztem –
javarészt hiába –, hogy ne dobáljam magamat kéjesen az ülésben. A
tenyeremet a köpenybe töröltem, és verejtékes lenyomatot hagytam a
bézsszínű anyagon. Csak néztem könnyes szemmel, fájdalom és
kínok között. Édes istenem, ha ennek nem lesz gyorsan vége, én
teljesen…
– Ruth halála után egy időre én is totál megőrültem – szólalt meg
váratlanul Pritkin.
Pislogtam, mert semmi előzménye nem volt, de úgy mondta,
mintha olvasott volna a gondolataimban.
– I-igen?
Bólintott.
– Arról a néhány napról elég hézagos emlékeim vannak, de azt
hiszem, megpróbáltam megölni az apámat. Őt tettem felelőssé a
történtekért, de hogy pontosan miként jutottam el idáig, azt sosem
tudtam felidézni. Arra viszont nagyon is jól emlékszem, mennyire
szerettem volna érezni, ahogy a nyakcsigolyája szétroppan a kezeim
között. Ez talán ad némi ízelítőt az akkori állapotomról.
– De nem tetted meg – mondtam, miután megnyaltam az ajkamat.
– Nem, de elég közel jártam. Annyira, hogy néhány korábbi…
tevékenységemet is figyelembe véve a démonok tanácsa úgy döntött,
elfogadhatatlan mértékű fenyegetést jelentek rájuk. Ezért halálra
ítéltek.
– Halálra? – fordultam felé olyan döbbenettel, ami egy pillanatra
minden más érzést kiszorított az elmémből. – De… de hisz nem is
jártál sikerrel. És te magad mondtad, hogy nem voltál beszámítható.
– A démontörvények alapján ezek egyike sem enyhítő körülmény.
– De még mindig életben vagy.
– Csak az apám közbenjárásának köszönhetően.
– Az apád?
Pritkin kissé elmosolyodott.
– Rettentően kiakadt. Tényleg nem sok minden maradt meg
azokból a napokból, de az igen, amikor beviharzott a tanácsterembe,
373 KAREN CHANCE

és rablási kísérlettel vádolta meg a tanács tagjait. Azt mondta, az

egyetlen élő gyermekét akarják elrabolni tőle. Kijelentette, hogy a
támadás célpontja ő volt, és mint a tanács tagja, joga van meghozni
az ítéletet. Ebben a többiek is egyetértettek.
– És mi volt az ítélet? – kérdeztem, előre tartva attól, amit hallani
fogok.
– Vissza kellett térnem az udvarába, és elfoglalni az engem
megillető helyet az örököseként. Megtenni mindazt, amit korábban
visszautasítottam. Nyilván arra számított, hogy ezt választom a halál
helyett. Hát rosszul gondolta.
– Várj csak. Azt mondtad, hogy inkább meghalsz?
– Még mindig jobb, mint évszázadokat eltölteni a rabszolgájaként.
És akkoriban, azokban a napokban a legkevésbé sem érdekelt, hogy
életben maradok-e vagy sem. Szóltam, hogy hajtsák végre a halálos
ítéletet, legyünk túl rajta. Már fel is készültek, amikor az apám újból
közbelépett, és kompromisszumot ajánlott.
– Miféle kompromisszumot? – kérdeztem óvatosan, mert tudtam,
hogy ez semmi jót nem jelenthet.
– Azt, hogy száműzzenek a démonok birodalmából, és fejvesztés
terhe mellett tiltsák meg, hogy bármikor is visszatérjek.
– És hová száműztek? – érdeklődtem.
– Ide. A Földre.
– De hát… Ez nem tűnik valami óriási büntetésnek. Hisz már
amúgy is itt éltél.
– Igen, a tanács is ezt mondta. Rámutattak, hogy sok tiszta vérű
démon örömmel vállalná a száműzetést abba a világba, ahol több a
táplálék, mint bárhol a démonok földjén.
Bólintottam. Pritkin már mesélt arról, hogy a tanács egyik fő
feladata az egy időben a Földön tartózkodó démonok számának
szabályozása volt. Ha ugyanis nem így tettek volna, az összes démon
ránk szabadul.
– Akkor miért hagyták mégis, hogy visszagyere?
– Az apám meggyőzte őket, hogy kevés annál súlyosabb büntetés
van, mint odaengedni egy éhező embert egy svédasztalhoz, és
megtiltani neki, hogy akár egy falatot is egyen.
 HOLDVADÁSZ 374

– Megtiltották… – motyogtam, mert nem voltam biztos abban,

hogy jól értettem. De mivel már sokszor láttam Pritkint enni, így
tutira nem a hagyományos kajára gondolt. – Mármint hogy…
Egyáltalán semmit?
– Az egyezség világos volt: nincs szex, sem emberi, sem démoni
változatban. Különben megsértem a feltételes szabadlábra bocsátás
előírásait, és vissza kell térnem apám udvarába, hogy örökké az ő
uralma alatt maradjak.
– Na de… és… – néztem körül pánikba esve, bár hogy miért, azt
nem tudom. Talán azt képzeltem, hogy Rosier egy autóban ülve fog
üldözőbe venni minket? – Akkor most el fog jönni érted? Azért, amit
tettünk?
Pritkin megrázta a fejét.
– Az életmentő célú táplálkozást kivételként szabták meg. Amint
te magad is láttad, az apám nem akarja, hogy meghaljak. Sokkal jobb
lenne a számára, ha élnék, és őt szolgálnám. Attól tart, hogy az efféle
vészhelyzeti lehetőségek letiltása az ő számításait is
keresztülhúzhatná.
– Nem hitte, hogy képes leszel rá – mondtam lassan. – Mármint
arra, hogy ennyi időn át itt maradj.
– Nem. Biztos volt benne, hogy egy, de legfeljebb két évtizeden
belül visszakerülök. Az pedig egyáltalán nem hosszú idő a démonok
életében. Addig is több száz évet várt rám, még néhány ide vagy oda
már nem számított.
– De alábecsült téged.
– Amennyire tudom, az udvarban fogadásokat kötöttek, hogy
meddig bírom, és mostanra a legmerészebb tippeket is rég
túlteljesítettem.
– De azt tudtad, hogy milyen lesz, amikor…
– Nem – kacagott fel Pritkin, ám egy csepp vidámság sem volt a
hangjában. – Nem.
– Arra biztosan gondoltál, hogy…
– A helyzet az, hogy akkoriban épp nem nagyon voltam képes a
gondolkodásra. És azok után, ami akkor történt, komolyan úgy
éreztem, soha többé nem fogom kívánni az intim együttlétet. Maga
375 KAREN CHANCE

az ötlet is taszított, minden létező formában. Szörnyen éreztem

magamat amiatt, amit tettem, és amivé lettem.
– Te nem lettél semmivé. Az apád hibája és a feleséged döntése
volt. Neked semmi közöd sem volt hozzá.
– Azt az egy apró tényt leszámítva, hogy én okoztam a feleségem
halálát.
– Igen, és ez épphogy áldozattá tett téged, nem szörnyeteggé.
– De nem az én szörnyetegtársaim szemében. A többi fajjal
ellentétben az ördögfik arról híresek, hogy mutatnak némi…
elkötelezettséget a partnerük mellett. Ebben persze jó adag önzés is
van, hisz így könnyebb, mint folyton új prédára lesni. Akárhogy is,
az apám udvarában kiközösítettek a történtek után. Olyan
teremtmények, akiket korábban megvetettek, szégyelltek velem
mutatkozni. Érted, szégyelltek engem. És nem is hibáztathattam őket.
Én magam is úgy éreztem, hogy soha többé nem akarok táplálkozni.
– És később? – kérdeztem halkan. Semmi közöm nem volt ugyan
hozzá, de elképzelni sem tudtam, milyen lehetett. Kevés olyan
embert ismertem, aki képes lett volna efféle önmegtartóztatásra, nem
is beszélve olyasvalakiről, akit kifejezetten erre teremtettek.
– Később… – nedvesítette meg az ajkát – később kezdtem
megérteni, miért is ajánlotta az apám ezt az alkut. Persze az
agyammal rögtön felfogtam, de a valóságban megtapasztalni azért
kicsit más volt.
– Még most is ezt érzed, nem? – kérdeztem tőle őszinte
döbbenettel. – Azt, amit most én. Mindig, szünet nélkül?
– Nem, egyáltalán nem mindig. A folytonos érzés elmúlt úgy egy
évtized alatt.
– Egy évtized? – kérdeztem vissza, mire rám pillantott, és
esküszöm, vidámságot láttam a szemében. Egyértelmű, hogy a fickó
nem normális. – De hogy…
– Nem vagyok büszke rá, de ez idő alatt több különféle szerre is
rászoktam, pusztán azért, hogy életben maradjak. Nem sokat
segítettek, mert erre nincs ellenszer. De a gyötrelem idővel lassan
alábbhagyott, ahogy a démoni énem egyre gyengébbé vált. A fölös
energiáimat pedig úgy vezettem le, hogy vadászni kezdtem azokra,
akik ugyanazt csinálták, amit én, csakhogy ők szándékosan.
 HOLDVADÁSZ 376

Egy ideig csak ültem némán. Figyeltem, ahogy a homok szürkéből

karmazsinvörössé, majd aranyló barnává változik, és az éjszaka
átadja helyét a nappalnak. Arra gondoltam, milyen érzés lenne, ha az
énünk egy darabját a végsőkig kiéheztetnénk, és mégis képtelen
lenne meghalni. És tudnánk azt, hogy elég csak egyszer,
egyetlenegyszer engedni ennek az égető vágynak, és máris az idők
végezetéig elveszítjük a szabadságunkat.
– Az apád egy szemét gazember! – jelentettem ki szenvedélyesen.
– Ezzel nem vitatkozom – felelte szárazon. – Ugyanakkor, az ő
szemszögéből nézve az jön le, hogy átverték. Egészen hosszú időt,
több évszázadot töltött hiábavalóan azzal, hogy egyszer saját, élő
gyermeket nemzzen magának. És amikor minden nehézség ellenére
végre összejött neki, a végeredmény nem volt olyan… mint amire
számított.
– Ó, de sajnálom! Hány szülőnek van olyan gyereke, akit
másmilyennek képzelt el. Aztán mégiscsak megtanulják szeretni
őket.
– Oké, de ezek a szülők általában nem démon nagyurak. És a
szeretet nálunk soha nem is volt a pakliban.
– Pedig ott lett volna a helye.
– Ahhoz képest, hogy mennyit foglalkozott vele, vagy legalábbis a
testi megnyilvánulásával, az apám meglepően keveset tud erről az
érzelemről.
Pritkin elhallgatott, és tudtam, nem kellene tovább erőltetnem a
témát. De olyan ritkán nyílt meg ennyire. Tisztában voltam vele,
hogy másnap, vagy mire legközelebb találkozunk, már újra olyan
zárkózott lesz, mint általában. Ha nem kérdezem meg most, amit
szeretnék, talán soha többé nem lesz rá alkalmam. És nem mintha
túlságosan félénk lett volna ilyen tekintetben. Ha valamiről nem
akarna beszélni, értésemre adná, méghozzá elég egyértelmű módon.
– Ezért vagy most ilyen egészségmániás? – kérdeztem. – Hogy
jóvátedd azokat a zűrös időket?
– Nem, inkább azért, hogy legalább valamelyest kompenzáljam
azt az erőkiesést, amit a táplálkozás feladása idézett elő.
– Milyen erőkiesést?
377 KAREN CHANCE

– Ahogy mondtam neked, soha nem egyesültem más démonokkal,

nem próbáltam fejleszteni a velem született képességeket, hiszen ez
csak még értékesebbé tett volna az apám szemében. Ami egyben azt
is jelenti, hogy nehezebben engedett volna el maga mellől. De még
így is, az erőm nagy része mindig is a… másik felemtől származott.
És amikor az képtelen volt tovább szolgáltatni az energiát, más
megoldások után kellett néznem.
– Ilyenek a varázslöttyök?
– Korábban sosem érdeklődtem irántuk komolyabban – bólintott.
– De a történtek után kapóra jöttek, hogy kompenzálják az erőm
csökkenését. És rájöttem, hogy van egyfajta nyugtató hatásuk. A
veszélyesebbek használata nagy összpontosítást igényel, és
megfigyeltem, hogy amikor ilyen intenzíven foglalkozom valamivel,
az segít elnyomni az étvágyamat. Te nem így látod?
Elsőre nem értettem, mire kérdezett rá, de aztán rájöttem. A
tegnapi események emléke elcsitult bennem. A lélegzetvételem
szabályos volt, a szívem nem kalapált, a tenyerem még verejtékes
volt ugyan, de csak attól, ami korábban kiült rajta. Sóhajtva dőltem
hátra az ülésben.
– Köszönöm – mondtam neki szívből jövő hálával.
– Idővel vagy megtanulod kezelni ezeket a tüneteket…
– Vagy elveszted az eszedet?
– Van, aki szerint már elvesztettem.
– Hát az a valaki téved.
Megálltunk egy kereszteződésnél, és Pritkin kissé felém fordult az
ülésben.
– Miből gondolod, hogy nem te tévedsz?
Elég közel voltunk egymáshoz, láthattam hosszú, homokszín
szempilláit, és szinte meg tudtam volna számlálni az állán sorakozó
borostákat. A zuhanyozás óta még nem volt alkalma rá, hogy a
zselével tönkretegye a haját, ami így puhán, laposan vette körül az
arcát. Sőt a nyitott kocsiba befújó szél időnként meg is lengette. Ettől
pedig valahogy fiatalabbnak tűnt, gyengédebbnek és édesebbnek…
Alaposan megforgattam magamra lelki szemeimet. Na persze.
Pritkin idegesítő, makacs, titkolózó, türelmetlen és durva fazon
volt. Nagyjából annyira tapintatos, mint egy kiképzőtiszt, és annyira
 HOLDVADÁSZ 378

simulékony, mint egy szögesdrót kerítés. Rendszeresen képes volt

kihozni a sodromból úgy, hogy legszívesebben megütöm. Mások is
örömmel végeztek volna vele, és nem hibáztathattam őket ezért.
Minden bizonnyal többet ordibáltam vele, mint bárki mással egész
életem során, holott őt alig két hónapja ismertem.
Ugyanakkor hűséges volt, őszinte, bátor, és valahogy furán
rendes. Általában a legkevésbé sem tudtam őt megérteni. De egy
dologban biztos voltam.
– Abból, hogy pár igazán eszement ember között nőttem fel –
közöltem vele élesen. – És te nem vagy az.
– Hát mi vagyok?
Odébb söpörtem egy elkalandozott hajtincset a szeme elől.
Láttam, hogy az istennek sem akar úgy viselkedni, ahogy kell. No
persze ez a gazdájára is jellemző.
– Pritkin – foglaltam össze egy szóban az egész őrült jelenséget.
Lebiggyesztette az ajkát.
– Tudod, hogy senki más nem szólít így?
– Na és a fickók a Testületben?
– Ők általában a keresztnevemet használják, ha ismernek, és a
rangomat, ha nem.
Ezen elgondolkodtam egy kicsit, és valami fura módon boldoggá
tett a tudat.
– Remek.
Megrázta a fejét, de a világért sem mosolyodott volna el. Nem is
értettem. Úgy félt tőle, mintha ezzel kárt tehetne valakiben.
– Hová szeretnél menni?
– Vissza a lakosztályba – sóhajtottam.
– Biztos? Mert találhatunk helyet máshol is. Tudod, ott van az,
hogy…
– Hogy mi?
– Hogy Jonasnak nem fog tetszeni.
– És számít az? – húztam fel a szemöldökömet.
Most végre halványan elmosolyodott, és sebességbe tette a kocsit.
– Na látod, így beszél egy Pythia.
 31

Azt hiszem, később elalhattam az autóban, mert teljesen kiesett az,

amikor megérkeztünk. Meg az, amikor bebújtam a rózsaszín csíkos
pizsamámba. És az is, amikor arccal előre bedőltem az ágyba. Pedig
mindennek meg kellett történnie, mivel a saját, összegyűrt
ágyneműm között ébredtem, a párna félig a fejemre húzva, és a
függöny széleinél napfény szűrődött be a szobába.
Az ágy szélére vonszoltam magam. Elesett voltam, nehéznek
éreztem a fejemet, alig láttam a csipától, és enyhén émelyegtem.
Annyira hasonlított az előző ébredésemhez, hogy egy pillanatig
valóban azt hittem, mindent csak álmodtam. De még az én álmaim
sem lehetnek ennyire bizarrak. Aztán megpróbáltam felállni, és rá
kellett jönnöm, hogy bizony minden nagyon is valóságos.
A bal vádlim ugyanis abban a pillanatban iszonyatosan begörcsölt.
Nem kiáltottam fel, csak valami halk nyögést hallattam. De a
vámpírok fülének ez is épp elég volt, mert a következő pillanatban
kivágódott az ajtó, és Marco rombolt át rajta pisztollyal a kezében,
eléggé ijedt ábrázattal. Vadul körülnézett, nyilván olyasmit keresett,
amire rálőhetne. Amikor semmit nem talált, engem ragadott meg.
– Mi az, mi baj van?
Bambán néztem rá, szinte még félálomban, kissé megzavarodva a
fájdalomtól, és nem mondtam semmit.
– Cassie!
– Görcs állt a vádlimba – tájékoztattam végül, de valamit rosszul
csinálhattam, mert csak állt ott értetlenkedve, miközben a szoba
pillanatok alatt megtelt vámpírokkal.
– Azt mondtad, hogy görcsöl a vádlid? – pislogott végül Marco.
 HOLDVADÁSZ 380

Könnyes szemmel bólintottam.

Marco mormogott valami csúnyát, aztán visszadugta a pisztolyát a
tokjába.
– Kifelé innen – vakkantott a többiekre, akik azonnal szinte
felszívódtak a sötétségben. Roppant kecsesen csinálták.
Marco sóhajtott, majd leült az ágyam szélére.
– Hol fáj?
– Mindenhol.
Ez nem költői túlzás volt. Úgy éreztem, mintha az egész testemet
megostorozták volna. Már kezdtem érteni, miért ágált annyira Fred a
lasszóvarázslat ellen. Na persze egyrészt miatta éreztem ilyen
pocsékul magamat, másrészt viszont megmentette az életemet. Igaz,
ettől most nem lett kellemesebb.
Felemeltem a bal lábamat, amin annyira összerándult az izom,
hogy képtelen voltam kinyújtani. Marco nagy lapátkezével először
gyengéden simogatni, majd finoman nyomkodni kezdte. Felnyögtem
a fájdalomtól, aztán meg a megkönnyebbüléstől, mert az izom egyik
pillanatról a másikra elernyedt. Még mindig baromira fájt, tompán
lüktetett a szívverésem ritmusára. De legalább lélegzethez jutottam.
– Tudod, elég hosszú életem volt – mondta Marco kissé
erőteljesebben masszírozva a vádlimat –, és sok emberrel
ismerkedtem meg. De soha nem találkoztam még olyan nővel, akit
annyiszor kedvem lett volna laposra verni, mint téged.
– Sajnálom – suttogtam, és megpróbáltam elhúzni a lábamat, de
nem eresztette.
– Nem mész innen sehová – jelentette ki. – Előbb még
elbeszélgetünk egy kicsit.
De aztán nem beszélgetett, sőt egyetlen szót sem szólt. Csak
folytatta a hosszú, lazító mozdulatokat azokkal a hatalmas ujjaival,
melyek közel sem voltak olyan suták, mint amilyennek ránézésre
tűntek. Alig néhány másodperc múlva máris éreztem, hogy a testem
lassan megnyugszik.
– Nagyon jó vagy ebben.
– Van gyakorlatom.
– Igen? Hol szerezted? – kérdeztem. Nem mintha különösebben
érdekelt volna, de arra gondoltam, hátha ezzel elnapolhatom a
381 KAREN CHANCE

fejmosást, ami vár rám. Általában egész jól álltam a sarat, még akkor
is, ha vámpírokkal szemben kellett megvédenem az igazamat. De
most úgy éreztem, szikrányi erő sem maradt bennem. Marco
pillantásából láttam, hogy pontosan tudja, mivel próbálkozom, de
aztán csak megvonta a vállát.
– A lanista, akinek dolgoztam, engem bízott meg azzal, hogy
felkészítsem a harcra az embereit. Jobban ment nekik a küzdelem, ha
kellően lazák voltak az izmaik. Vagy legalábbis ő ezt gondolta.
– Lanista?
– Olyan pasas, akinek egy csapatnyi gladiátor volt a birtokában.
– Azt hittem, a seregben szolgáltál.
Az egyik bozontos szemöldök felemelkedett, de Marco nem
kérdezett semmit.
– Igen. Szépen felküzdöttem magamat egészen a centurió
rangjáig, épp időben ahhoz, hogy lássam, amint széthull körülöttünk
a birodalom. Az egyik csatában kis híján otthagytam a fogamat, de
páran kiástak a vérből és mocsokból, és magukkal vittek. Mint
kiderült, egy vállalkozói vénával megáldott vámpírnak dolgoztak, aki
kedvelte az exkatonákat.
Erősebben kezdett masszírozni, és felnyögtem, de nem a
fájdalomtól. A bal lábam már sokkal jobban volt, ám ez ráébresztett,
milyen rémes állapotban van a többi testrészem. Eddig nem is jutott
el a tudatomig a sok apróbb hasogatás és sajgás, mert a fő
problémával foglalkoztam. Most viszont mind egyszerre követelte a
segítséget.
Marco csak biccentett egyet a fejével.
– Fordulj meg.
Megfordultam, és a hatalmas kezek munkához láttak a hátamon. A
párnába fojtottam egy nyiffanást, mert a masszázs Marco módra elég
messze állt a fürdőkben kérhető relaxációs változattól. Nem volt
levendulaolaj, sem nyugtató zene vagy forró törülköző. Csak egy
összehangolt támadás az elgyötört izmok ellen, míg azok egymás
után megadták magukat, és puha zselévé szelídültek.
– Mire kellettek ennek a vámpírnak a katonák? – suttogtam pár
perc után, főleg azért, hogy eltereljem a saját figyelmemet.
 HOLDVADÁSZ 382

– Fortunatus gladiátorokat adott el a gazdagoknak.

Politikusoknak, akik el akarták nyerni a nép kegyét, vagy olyan
vagyonos embereknek, akik egymást próbálták túllicitálni a magán
rendezvényeiken. A legtöbb pénzt az életre-halálra menő küzdelmek
hozták, ám sokba került olyan szinten kiképezni egy gladiátort, hogy
a harc valóban élvezetes legyen. Ha az első párbajai egyikén máris
végeztek vele, akkor a gazdájának nem érte meg a ráköltött összeg
még a magasabb díjazás mellett sem.
– Vagyis olyan embereket szerzett, akik már értettek a harchoz.
– Nem. Egyrészt valóban ilyeneket választott, másrészt viszont át
is változtatta őket vámpírrá. Így aztán a közönség újra meg újra
láthatott meghalni minket, mégsem kellett mindig újoncokat
toboroznia helyettünk. Mi… – elhallgatott, amikor megfordultam, és
a szemébe néztem. – De ez már régen volt.
– Rettenetes!
– Ilyen az élet. Ha az emberei nem látnak meg azon a harcmezőn,
ha nem döntenek úgy, hogy egy centuriónak jó hasznát vennék,
akkor nem éltem volna túl. Így sem sokon múlt. Két hónapig ápolt,
hogy kellően jó kondícióban legyek, amikor elveszi az életemet.
Nyeltem egy nagyot.
– Remélem, nem maradtál mellette sokáig.
– Úgy nagyjából egy évszázadot.
– Egy évszázad?
– Amíg be nem tiltották az efféle játékokat – nyomott vissza az
ágyra, hogy kezelésbe vegye a vállamat. – A keresztények nem
voltak oda érte. Ki tudja, tán azért, mert közülük elég sokan végezték
így, és nem a saját akaratukból. Érted?
Bólintottam.
– Amint az új vallás terjedni kezdett, a politikusok leálltak a
viadalok anyagi támogatásával, mert ezzel egyre több szavazatot
vesztettek ahelyett, hogy pont fordítva történt volna. Aztán az
uralkodó is megkeresztelkedett, és törvényt hozott a gladiátorok
harcának betiltására. Persze néhány helyen azért folytatták
illegálisan, de ez már túl kicsi piac lett volna Fortunatus számára.
Eladott egy másik mesternek, akinek épp testőrre volt szüksége,
aztán még jó párszor gazdát cseréltem.
383 KAREN CHANCE

– És így jutottál el Mirceához.

– Ismered a dörgést. Mindenkinek tartoznia kell valakihez.
– De te magas szintű mester vagy – jegyeztem meg. – Lehetne
saját udvarod is, ha úgy akarnád.
– Igen. Meg az összes vele járó kiadás, fejfájás, a diplomáciai
ökörködések, és még így is állna felettem valaki. A vámpírok mind
egyformák: alig várják, hogy feljebb jussanak, elérjék az ötödik,
negyedik, harmadik szintet, és végre a maguk urai legyenek. És
ekkor tapasztalják meg mind a végső igazságot.
– És mi lenne az?
Marco keze egy pillanatra megállt a hátamon.
– Hogy a mi világunkban nem létezik a szabadság, Cassie. Ha
elhagynám Mirceát, szövetkeznem kellene egy másik magas szintű
mesterrel, hogy életben maradjak. Akkor pedig az ő életének
részesévé válnék, az ő harcait kellene megvívnom. Pontosan úgy,
mint most. Mindenki elszámolással tartozik valakinek. Mindenkinek
vannak korlátai, amikkel együtt kell élnie. Még a szenátoroknak is.
Még Mirceának is.
Lassan leesett, miért hagyta Marco ebbe az irányba kanyarodni a
beszélgetést. Sóhajtottam, és a párnába temettem az arcomat.
– Még a Pythiáknak is?
– Mindenki kap utasításokat valakitől – ismételte. – Mircea a
konzultól, és nekem elhiheted, hogy néha nagyon nem örül ezeknek.
De végrehajtja őket.
Újra megfordultam, és fáradt pillantást vetettem Marcóra.
– Igen, és miért engedelmeskedik?
– Mert ez a munkája – vonta össze a szemöldökét.
– A konzul pedig a főnöke, a felettese.
– Igen.
– Itt van a kutya elásva.
– Miről beszélsz?
Sóhajtottam egyet.
– Mircea azért teszi meg azt, amire a konzul utasítja, mert a
beosztottja, a szolgája.
– Igen, és?
– Én viszont nem vagyok az.
 HOLDVADÁSZ 384

Felálltam, és átmentem a fürdőszobába. Marco természetesen

követett.
– Nem vagy az.
– A barátnője igen, de a szolgája nem. Ha az lennék, nem
láthatnám el a feladatomat.
– Miért, eddig is egész jól ment, nem? Mégis mit gondolsz, mit
kérne tőled Mircea?
– Nem tudom, de nem is ez a lényeg, érted? – Elkezdtem forró
vizet engedni a kádba.
– Akkor mi a lényeg?
– Az, hogy bármit kérhet tőlem, amit csak akar. Biztos vagyok
benne, hogy a legtöbbször meg is teszem neki. Tegnap éjjel is
megtettem volna, ha megkér rá. Pokoli napom volt, eszem ágába se
jutott volna kimozdulni. De nem kért, hanem utasított. És ha
engedelmeskedem egy szenátor, bármelyik szenátor parancsainak,
akkor már el is felejthetem, hogy bárki is komolyan tekintsen rám.
– A konzul nagyon is komolyan tekint Mirceára.
– Mint egy értékes szolgára, igen. De azzal is tisztában van, hogy
Mircea mindig meg fogja tenni azt, amit elvár tőle. A munkáját is
tőle kapja, ezért nem is várható el Mirceától, hogy tökéletesen
pártatlan legyen. Nekem viszont épp ez a feladatom, különben a Kör
ügyet sem fog vetni rám, mert a vámpírok ölebének tartanak, a
Szenátus pedig azért nem fog odafigyelni rám, mert úgyis
engedelmeskedem nekik. Ez nem más, mint a Tony-szindróma
reinkarnációja. Úgy pedig többé nem fogok élni. Egyszerűen nem
megy.
Marco leült a kád szélére, amitől a porcelán fájdalmasat reccsent.
– Mi az a Tony-szindróma?
A távollétemben valaki feltöltötte a fürdősókészletet, így most jó
fél üveggel a vízbe szórtam.
– A legtöbb látnok – fogtam bele – az élet mindkét oldalán járhat.
Látják a kisbabát, akinek a megszületését már annyira várják, a rég
esedékes előléptetés bekövetkeztét vagy valaki életének nagy
szerelmét, akivel hamarosan összetalálkozik. Ezek a kellemes
látomások ellensúlyozzák azokat a szörnyűségeket, melyeket senki
nem szeret látni. Földrengések, pokolgépes robbantások, tűzvész,
385 KAREN CHANCE

autóbalesetek. Nekem soha nem adatott meg ez a

kiegyensúlyozottság. Én nem látom a jó dolgokat, és eddig sem
láttam.
– Ez kemény.
– És nagyon… kimerítő is. Lehangoló. Képtelen vagy élvezni a
saját életedet. Hiába van végre egy jó napod, ha ugyanakkor látnod
kell valaki más nyomorúságát, gyászát. Máris megakad a lemez,
érted?
Bólintott.
– Végül megtanultam, hogy ne lássak dolgokat. De elég hosszú
időbe telt kifejlesztenem ezt a gátlást. Addig csak annyival
nyugtathattam magamat, hogy a látomásaim mind a jövőre
vonatkoznak, és néhány katasztrófa talán elkerülhető. Hogy esetleg
változtathatok az eseményeken, legalább néhány embert
megmenthetek. Tony megígérte nekem, hogy értesíti az érintetteket.
– De hazudott.
– Naná hogy hazudott. Én meg kisgyerekként hittem neki, főleg
azért, mert hinni akartam. Amikor végül rájöttem, hogy semmit nem
tett, és kérdőre vontam, csak megvonta a vállát. Közölte, hogy a
tragédiákból több hasznot húzhatott.
– Ez tényleg arra a kövér, mocskos patkányra vall – nézett rám
Marco összevont szemöldökkel. – És most arra számítasz, hogy a
Szenátus közreműködik a szomorú események megelőzésében?
– Nem. De ha látok valamit, egy olyan jövőbeli eseményt, ami
akár katasztrofális következményekkel is járhat az egész világra
nézve, akkor elvárom, hogy hallgassanak rám és bízzanak bennem.
És jelenleg nem érzem, hogy eléggé tisztelnének mindehhez.
Marco sóhajtott, és a szemembe nézett. Könyökét irdatlan méretű
combjára támasztotta.
– Figyelj, most mondok valamit, de ha visszamondod, letagadom.
A mesternek nem lett volna szabad ilyen utasítást adnia. Mostanra
ismernie kellene téged annyira, hogy pontosan tudja, mi lesz a
következménye. Mégis megtette, mert fél, szorong, és nem mindig
lát tisztán, ha te is érintett vagy valamiben. De ez még nem jelenti
azt, hogy ne tisztelne.
 HOLDVADÁSZ 386

– De azt biztosan nem jelenti, hogy tisztel! – fordítottam meg a

mondatot, miközben a vízben képződő habot kavargattam a
kelleténél talán nagyobb erővel.
– Nagyon sokat beszél rólad a családban. Büszke rád, ezt még a
vak is látja.
– Hát én nem.
– Talán neked nem mondja, de ez az igazság.
– Ha valóban így van, miért nem érezteti velem? Most pontosan
úgy érzem magamat, mintha egy lennék azok közül az ócska
ribancok közül, akikről beszéltél…
– Soha nem használtam a ribanc szót.
– Mintha nekem is az lenne a dolgom, hogy vásárolgassak,
kilakkozzam a körmömet, és várjam, amíg uram és parancsolom
kegyeskedik felbukkanni. Így bánik velem, akkor meg miért ne
gondoljam azt, hogy így is tekint rám?
– Mivel minden bizonnyal megnyugtatóbb a számára az a
gondolat, hogy épp vásárolsz vagy a körmeidet lakkozod ahelyett,
hogy belekeveredsz a szokásos zűrjeid egyikébe. És mivel politikus
is egyben, nem akarja feladni a megszerzett előnyét.
– Előnyét? Miben?
– A kettőtök közti hatalmi játszmában.
– Ez nem a hatalomról szól.
– A fenéket nem.
– Tényleg nem! Én nem akarok parancsolgatni Mirceának. Ahogy
a Szenátusnak vagy a Körnek sem. Csak azt várom el tőlük…
– Hogy komolyan vegyenek. Hogy hallgassanak rád. Hogy
megfogadják azt, amit mondasz nekik. Lefordítva ez maga a
hatalom, nem igaz?
– Lefordítva ez annyit tesz, hogy végzem a munkámat.
Marco rám nézett, és látszott, hogy mondani akar valamit, aztán
csak megrázta a fejét.
– Azt hittem, nem találkozom még egy olyan keményfejű
emberrel, mint a mester – közölte velem. – De hát sosem lehet tudni.
– Én nem akarok csökönyös lenni.
– Tudom. Ugyanez a helyzet Mirceával is. Nem kell akarnod, jön
az magától is.
387 KAREN CHANCE

– Azt hiszem, beszélnem kell vele – sóhajtottam.

Nem tudom, milyen képet vághattam, de Marco elnevette magát.
– Igen, de kapsz egy kis haladékot. Azt üzente, hogy ma késő este
fog hívni. Egész nap intéznie kell valamit.
– Micsodát?
– Szenátusi ügyek, gondolom – vonta meg a vállát. – Erről is őt
kérdezd inkább.
– Jonasszal beszéltél? – érdeklődtem, mert biztos voltam benne,
hogy egy kellemetlen beszélgetéssel nem úszom meg a mai napot.
– Nemrég hívott, amikor még aludtál. Azt mondta, hogy… Várj
csak – halászott elő egy kis noteszt a farzsebéből, és kinyitotta. –
Tehát azt mondta, hogy talán rájött, mi támadt rád múlt éjjel. Nem
biztos benne, de talán egy Szpartosz lehetett.
– Spártai?
– Nem. Én is erre gondoltam, de amikor visszakérdeztem,
lebetűzte. Azt mondta, a Szpartoszok egyike. Összesen öten vannak,
Árész és valami sárkány gyerekei…
Épp elzárni készültem a vizet, de erre felkaptam a fejemet.
– Sárkány?
– Igen, az erdők népétől. Ők alakváltásra is képesek, tudod?
– Igen – válaszoltam lassan. Ez megmagyarázná, miért volt olyan
piszkosul nehéz végezni azzal a szörnnyel. Egyszer már láttam,
ahogy Pritkin és a barátja, Mac elbánik egy ilyennel, és az ehhez
képest gyerekjátéknak tűnt. Igaz, az a másik sárkány nem volt
egyben egy félisten is. – Még valami? – kérdeztem. – Például, hogy
miként küzdhetünk meg ezekkel az izékkel?
– Azt hiszem, az alapötlet szerint sehogy – mondta Marco
szárazon. – Jonas azt kérte, hogy ma egész nap maradj a szállodában.
Megtriplázta az őrséget, úgyhogy ide semmi nem juthat be. Szüksége
van még egy kis kutatásra, és aztán holnap keresni fog majd –
lapozott egyet, de a következő oldalon semmit sem talált, mert
visszahajtotta. – És ennyi.
Úgy éreztem, ez is épp elég. Marco is így láthatta, mert kissé
aggódva nézett rám, mintha attól tartana, hogy újra kiborulok. De
nem tettem, mert túlságosan dühös voltam. Nagyon úgy tűnt, hogy a
másik oldal nem törődik afféle apróságokkal, mint a fair play. Egy
 HOLDVADÁSZ 388

nem túl ügyes látnok csaj öt tetves félistennel szemben kicsit

egyoldalú küzdelemnek látszott a szememben. Nem csoda, hogy
Pritkin is majdnem otthagyta a fogát.
– Jól vagy? – kérdezte Marco.
– Aha – erőltettem mosolyt az arcomra, mert persze erről az
egészről nem ő tehetett. – Csak elgondolkodtam. Előttem egy tejes
nap, amikor senki nem fog csesztetni.
– Ha hiányérzeted lenne, én csesztethetlek – vigyorgott rám.
– Épp most tetted!
– Á, ez nem volt az. Hallanod kéne, amikor csesztetek valakit.
– Máris félek.
– Azt jól is teszed – borzolta össze a hajamat, majd kiment.
Levetkőztem, és beültem a kádba. Előrecsúsztam, hogy a víz
egészen az államig érjen.
Jó érzés volt. Sőt több mint szimplán jó, és nem csupán a sajgó
izmaim miatt. Három nappal ezelőtt valami pont ebbe a kádba
próbált belefojtani, és most itt vagyok, békésen és ellazulva. Igaz,
egy bűzölgő zacskó lóg a nyakamban, és minden valószínűség
szerint egy vámpír hallgatózik az ajtónál, de akkor is. Ez már
haladás.
A lábfejem a felszínre emelkedett, és sajnálkozó pillantást
vetettem szegény, megkínzott lábkörmeimre. Megállapítottam, hogy
ideje lenne újralakkozni őket. Aztán arra gondoltam, felkeresem
Augustine-t, hogy kicsit megkeserítsem az életét. Ja, és a fodrászatba
is beugorhatnék, hátha a srácok tudnak kezdeni valamit a hajammal.
De egyik változat sem tűnt igazán vonzónak. Nehéz volt ilyen
tennivalókra koncentrálni, amikor Damoklész kardja ott lebegett a
fejem fölött. Lassan kezdtem úgy érezni, az efféle elfoglaltságok
csak arra jók, hogy kitöltsék a két gyilkos támadás közti időt. És már
nagyon elegem volt ebből.
Belefáradtam, hogy folyton csak védekezzek. De ahhoz, hogy
támadásba lendülhessek, segítségre volt szükségem, és nem tudtam,
hol bukkanhatnék rá. Jobban mondva azt sejtettem, hogy hol, a
kérdés az volt, hogyan.
Feltéve, hogy Jonas hagymázas ötletei talán mégsem voltak
annyira őrültek, a lehető legrövidebb időn belül fel kellett kutatnom
389 KAREN CHANCE

egy istennőt. Talán volt egy parányi esély arra, hogy az, akit keresek,
még mindig a mi világunkban létezik. Az ő varázslata ebrudalta ki a
többi istenséget, így könnyen lehet, hogy rá nem volt hatással. És
érthető lenne, ha nem akart visszautazni oda, ahol szembe kellett
volna néznie társai haragjával. Minél többet gondolkodtam erről,
annál valószínűbbnek tűnt, hogy amikor segített az emberiségnek,
egyúttal arról is döntött, hogy itt marad velünk. Hisz ha hazament
volna, a többi isten mostanra valamilyen módon biztos ráveszi, hogy
oldja fel a varázslatot, nem igaz? Az nyilvánvaló volt, hogy
mindenáron szeretnének visszajutni ide, és egyedül nehezen
szállhatott volna szembe közös akaratukkal. És az istenek
halhatatlanok, ugye? Akkor pedig, ha nem ment haza, végül is van
esély rá, hogy még most is köztünk van.
De ha mindez így is lenne, háromezer éve senki sem látta. És ha
valaki ilyen hosszú időn át képes elrejtőzni, akkor azt piszok jól
csinálja. Egy olyan látomás nélkül, ami azonosítja a helyszínt,
halvány lila gőzöm sem volt arról, hol kezdjem a keresést. És
valamiféle nyom hiányában esélytelen volt, hogy látomásom
támadjon. Egy igazi 22-es csapdájába kerültem.
Kellett valaki, aki a helyes irányba indít el.
Kellett valaki, aki mindent tud az istenekről.
Kellett egy istenség.
Szerencsére hármat is egész jól ismertem.
 32

Egy olyan hotelhez képest, amit a pokolról mintáztak, a Dante

egészen jó hely volt. Tény, hogy a tervezése során mindenben a
„minél több, annál jobb” elvet követték, és ez a díszítőelemekre is
vonatkozott. De hát végül is Vegasról volt szó, ahol a pompa,
csillogás elengedhetetlen, és ahol a közönségesség a szórakoztatás
egyik fontos elemévé vált.
Ami elénk tűnt, az viszont már nem volt szórakoztató. Inkább
sajnálatra méltó.
– Ti lehozzátok ide a vendégeket? – mutattam körbe azon a
helyen, ami a buszparkolók megcsúfolásának tűnt. Néhány satnya
növény árválkodott a repedezett betonon, melyet mindenütt olajos
foltok tarkítottak. A terem sarkában szemétkupacok álltak, és az
egész hely vizeletszagtól bűzlött.
– Senki nem jön Vegasba busszal – felelte Casanova, a szálloda
igazgatója a zakóját igazgatva. Törtfehér volt, az egyik kedvenc
színe, mivel jól kiemelte kreol bőrét. Ebben a környezetben viszont
nagyon idegenül hatott. Mint egy Armani-modell, aki a kifutó helyett
a nyomornegyedben kötött ki. – Legalábbis azok nem, akik nálunk
laknak.
– Akkor meg mire jó ez a hely?
– Vannak, akik szeretnek kirándulgatni. Tudod, a Grand Canyon,
a Tűzvölgy, meg az a rémes Hoover-gát – magyarázta türelmetlenül.
– És folyton nyavalyognak, ha nem közvetlenül a szállodánál veszik
fel őket.
– És ennyire futotta?
391 KAREN CHANCE

Casanova sötét szemével igencsak neheztelő pillantást vetett rám.

Ez a szempár akár vonzó is lehetett volna, ha más elme lapul meg
mögötte.
– Ha felszállnak a buszra, elhagyják a kaszinót.
– És?
– És akkor nem nálunk költik a pénzüket.
– Tehát kapják be?
– Pontosan.
Felemelte a kezében tartott keskeny elemlámpát, és
körbepásztázott vele. A mennyezeten voltak ugyan világítótestek, de
nem égtek. A jókora, ürességtől kongó helyiség két oldalán
beszűrődött a késő délutáni napfény, és a mögöttünk lévő, nem
működő mozgólépcső felől is érkezett némi világosság, de a
garázsszint legnagyobb része így is sötétségbe burkolózott.
– Nem hinném, hogy lenne itt bárki – mondtam neki, titkon
reménykedve abban, hogy ez így is van.
– Ó, dehogynem, itt vannak – mondta keserűen. – A srácoknak
vagy két hétbe telt, míg a nyomukra bukkantak. Gyere csak.
Kihessegettem az elszabadult szőke tincseket a szememből, és
követtem Casanovát a félhomályba, miközben éreztem, hogy apró
verejtékcseppek indulnak meg a gerincem vonalát követve. A hely
olyan forró volt, akár egy kemence. Úgy tűnt, a buszozó turistáktól a
légkondicionálás kényelmét is megtagadták. Alig néhány perce
voltunk lenn, de kék pólóm háta és a farmeranyagból készült
rövidnadrágom dereka máris átázott.
– Miért jönnek az emberek nyáron Vegasba? – lamentáltam. – Ez
a turistaszezon csúcsa, pedig teljesen őrült dolog. Vagy negyven fok
van odakint.
– Tanítási szünet van.
– De a legtöbben nem is hozzák el a gyerekeiket. Ez az egész
családbarát koncepció csúnyán megbukott.
– Ez így igaz – villantotta a lámpa fényét a plafonra, mintha arra
számított volna, hogy akiket keresünk, denevérként függeszkedve
alusszák az igazak álmát. Nem tett igazán boldoggá a tudat, hogy
azok alapján, amit eddig megtudtam róluk, akár tényleg meg is
 HOLDVADÁSZ 392

tehették. – A kölykök otthon vannak, a szülők meg menekülnek a kis

szörnyetegek elől.
– Még szerencse, hogy nincsenek gyerekeid.
Az idegesség élessé tette a hangomat, de Casanova nem vette
sértésnek.
– Ez az egyik legnagyobb előnye annak, ha valaki vámpír. Most
pedig ne beszélj, hanem inkább figyelj.
Lépkedtünk tovább a sötétben, és most már a tenyerem is izzadt.
Gyanítottam, hogy nem csupán a melegtől. Casanovának egy
dologban igaza volt: mostanság főként felnőttek árasztották el Vegas
utcáit, sőt legalább felerészben idősebb emberek. Talán az általunk
keresett három vénség is ennek köszönhette, hogy nem keltettek
akkora feltűnést, amekkorát megérdemeltek volna.
Meg talán annak, hogy ősi félistennők voltak, akiknek azért akadt
egy-két trükk a tarsolyukban. Épp emiatt markolásztam olyan erővel
a kezemben tartott vékony fekete dobozkát, hogy az ujjaim is
belefehéredtek. Ez egy mágikus csapda volt, éppolyan, mely egykor
olyan hosszú időre zárta börtönbe a graiák néven ismert triót, hogy
történetük a legendák homályába veszett.
Gyanítottam, hogy nem szívesen kerülnének vissza erre a helyre.
És nekem sem állt szándékomban bezárni őket. Csak pár kérdést
szerettem volna feltenni nekik, már ha egyáltalán sikerül rájuk
akadnunk. Casanova azonban nem volt az a kifejezetten önzetlen
pasas, ezért ki kellett találnom neki némi motivációt.
– Nem értem, mitől lettél hirtelen ilyen segítőkész – méregetett
gyanúsan, amikor előadtam neki az ötletemet.
– Mindig segítőkész vagyok.
– Soha nem vagy az! Állandóan nekem passzolod át a
problémákat, aztán eltűnsz valahová, én meg oldjam meg őket.
– Mondj egy ilyen esetet.
– Azok az átkozott kölykök. Két hete esküdözöl, hogy azonnal
elviszed őket innen.
Casanova azokról az árván maradt mágiahasználó gyerekekről
beszélt, akiket befogadott, noha nem az őszinte emberbaráti szeretet
vezérelte. A kaszinó fölött több mint ezer vendégszoba volt, de neki
mégis iszonyú megterhelést jelentett az a kettő, amit a gyerekek
393 KAREN CHANCE

jelenleg elfoglaltak. Néha képes volt úgy tenni, mintha fizikai

fájdalmat érezne miattuk.
– Tami már dolgozik az ügyön – mondtam a gyerekek
nevelőanyjára utalva. – Elég nehéz egy akkora házat találni
elfogadható áron, amiben ennyien elférnek.
– Meg persze miért is sietne, ha itt is maradhatnak, és kiehetnek
engem minden vagyonomból?
– Nem esznek olyan sokat.
– Mondjuk a kiéheztetett tengerészgyalogosokhoz képest tényleg
nem.
– Ígérem, hogy már nem sokáig lesznek ott – néztem rá rosszalló
tekintettel.
– Persze, de mindig ezt mondod.
– És most is segítek neked, vagy nem?
– Épp itt volt az ideje – morogta Casanova, és megállt, hogy
bekukkantson egy vízelvezető csatornába. Mintha komolyan azt
képzelte volna, hogy bárki is képes lehet bepréselni magát oda. Én is
közelebb húzódtam a nyíláshoz, és belestem, de az agyamba
bevillant egy emlékezetes jelenet Stephen King Az című filmjéből, és
idegesen visszahőköltem. Casanova hátrapillantott, és ingerülten
ráncolta össze egyébként nagyon is csinos homlokát.
– Mi a frász van veled?
– Semmi – feleltem. Igazából én sem gondoltam, hogy egy
gyilkos hajlamú bohóc fog visszanézni rám a sötétből, de ősi
félistennőkre sem számítottam. Igaz, sose lehet tudni. Ez végül is a
Dante, ahol az őrültség mindig is terítéken volt.
– Akkor jó, mert ez az egész a te hibád – panaszkodott Casanova.
– Nehogy most kitalálj nekem valami kifogást, hogy miért nem
segítesz!
Erre nem feleltem semmit, mert sajnos igaza volt. Én
szabadítottam ki az öreglányokat a fogságból, és persze az, hogy
merő véletlenségből tettem, senkit nem érdekelt. A legkevésbé talán
Casanovát, akinek imádott kaszinója a vénségek kedvenc
találkahelyévé vált.
– Miért akarod ennyire kipaterolni őket? – érdeklődtem, miközben
egy rakodóállvány felé közeledtünk. – Már vagy hat hete itt vannak,
 HOLDVADÁSZ 394

és a legszörnyűbb dolog, amit felróhatsz nekik, egy félkarú rabló

összezúzása.
És aki valaha is szerencsét próbált egy ilyen játékgép előtt, az
minden bizonnyal lelkesen asszisztált volna az ilyen cselekedetnél.
– Nos, az egyik apróság, hogy előszeretettel törnek be a felsőbb
szinteken lévő lakosztályokba – jegyezte meg Casanova epésen. – Az
egyik nap a konzul arra lépett ki a hálószobájából, hogy azok hárman
a medencéjében fürdőztek.
Elvigyorodtam.
– Ez nem vicces! – mondta sértődötten.
Figyelembe véve, hogy az a medence egykor, mielőtt a konzul
rangját latba vetve kirúgatott onnan engem, az enyém volt, egészen
mulatságosnak éreztem a történteket.
– És mindent meg is ettek, amit nála találtak?
– Étel nem volt odabent. De a piákat mind magukba döntötték, és
laposra verték az őröket, akiket a konzul küldött, hogy kihajítsák
őket. Még három órán át lubickoltak ott, míg aztán odébbálltak, hogy
valaki mást terrorizáljanak. A konzul azt akarja, hogy végleg
eltűnjenek innen.
– És isten őrizzen attól, hogy bármi kényelmetlenséget kelljen
elszenvednie – tettem hozzá cinikusan. Legnagyobb meglepetésemre
Casanova ezúttal az én pártomra állt.
– Minden egyes nap egy rakást pénzt veszítek, amíg az átkozott
Szenátus itt vendégeskedik. A lakosztályaim felét elfoglalják, és
persze eddig egy árva vasat sem láttam tőlük. A személyzet csak
körülöttük ugrál, a konferenciatermeket is kisajátították, ráadásul
lassan a gatyámból is kiesznek.
– Csak ideiglenesen laknak itt. Nemsokára kiköltöznek.
– Igen, én meg itt maradok egy lelakott szállóval, egy rakás
lemondott konferenciával, nyakig ülve az adósságban.
– Mircea meg fog érteni téged…
– Mircea leszarja, hogy mi van a szállóval – fakadt ki Casanova
mérgesen. – Mirceát csak az a nyavalyás háború érdekli. Mit számít
neki, ha rám is omlik a ház? A veszteséget leírja az adójából, engem
meg átvezényel valami isten háta mögötti helyre, ahol elvegetálhatok
egy évszázadot – kántálta, majd hirtelen felém fordult, a lámpájával a
395 KAREN CHANCE

szemembe világított, amitől hunyorognom kellett. – És ez nem

történhet meg, felfogtad? Ez az egyetlen esélyem arra, hogy valami
nagyszerűt vigyek véghez. És sem azok a vén szipirtyók nem fognak
az utamba állni, sem te!
– Én nem is akarok… – kezdtem, de már újra hátat fordított.
Folytatta az útját, közben spanyolul morgott valamit.
Fintorogtam, és épp indultam volna utána, amikor egy ősz hajú
alak bukkant fel előttem a semmiből. Fejjel lefelé lógott, így a
hosszú, ezüstös tincsek úgy csüngtek a föld felé, mint a mohák a fák
oldaláról. Deino volt az, az istennők egyike, aki mindig is jobban
szimpatizált velem. Legalábbis addig, amíg nem kezdtem vadászni
rájuk.
Társaihoz hasonlatosan az ő arca is leginkább egy összeaszott
almára hasonlított. Annyi ránc volt rajta, hogy azt még egy shar-pei
is megirigyelte volna. Az arckifejezését épp ezért nehéz volt leírni,
hisz a girbegurba vonalak elrejtették. De egyvalamit biztosan tudtam:
nem mosolygott.
Csak egy pillantást vetett a csapda felé, amit még mindig a
kezemben szorongattam, és láttam, ahogy néhány újabb ránc jelenik
meg az amúgy is épp elég viharvert arcon.
– Khm – mondtam frappánsan.
Nehéz lett volna bármi mást kinyögnöm, hisz elég nyilvánvalóan
lebuktam. És persze nem is igen értett a nyelvünkön. De mindegy is
volt, mert mielőtt kitalálhattam volna valamit, hirtelen előrehajolt, és
egy puszit nyomott az arcomra.
– Heh – közölte sokatmondóan, majd egy pillanat alatt eltűnt a
szemem elől.
És magával vitte a dobozomat is.
Körbeforgattam a fejemet, de semmit sem láttam, kivéve
Casanovát, aki néhány egymásra halmozott láda mögé nézett be
éppen.
– Izé… lehet, hogy van egy kis gondunk – szóltam oda neki
idegesen.
– Mi van már megint? – söpört le magáról egy pókhálót, ami volt
olyan meggondolatlan, hogy makulátlan zakójára tapadt.
 HOLDVADÁSZ 396

Nem feleltem neki, mert egy másik vénséges lényt figyeltem,

ahogy Casanova felé közelít. A mozgásában nem volt semmi
öreglányos, semmi nőies, sőt semmi emberi. Enyo levágatta a haját,
futott át az agyamon a teljességgel lényegtelen információ pont
abban a pillanatban, amikor Casanova megszűnt létezni.
Egy pillanatig csak álltam kővé meredve, Enyo pedig rám
vigyorgott fog nélküli szájával, majd magasba emelte a kezében
tartott fekete dobozt, és jelentőségteljesen megrázta. Már nem kellett
azon gondolkodnom, hová tűnt a vámpír.
– A büdös francba! – fakadtam ki, mire Enyo felkacagott, és
kinyújtotta felém a ládikát, mintha ajándékot akarna adni. Gyanúsan
méregettem a félistennőt. – Ezt nekem adod?
Bólintott, és úgy vigyorgott rám, mint valami jó barátra. Attól
tartottam, hogy ez az egész valami csapda, de ha az öreglányok
engem akartak volna bezárni a kis dobozba, játszi könnyedséggel
megtehették volna. Lehet, hogy csak Casanovát akarták
megleckéztetni.
Bizonytalanul léptem egyet előre, aztán még egyet. Kinyújtottam
a kezemet, és az ujjaim hegyével már csaknem megérintettem a
ládikót, amikor Enyo egy csuklómozdulattal a fejem fölött áthajította
Pemphredónak, a trió harmadik tagjának, aki egy közelben álló
furgon tetején lapult. Ősz haját lófarokba fonta, és egy „Vegas vett
rá, hogy megtegyem” feliratú pólóban bámult le rám azzal az egy
szemmel, melyen hárman osztoztak.
Egy kis ideig csak nézett engem, aztán lassan kinyújtotta felém a
dobozt. Mintha azt hinné, újra bedőlök nekik.
– Nem, most nem szeretnék játszani – tudattam vele. – Komolyan
nem.
Sajnos úgy tűnt, ezzel a kisebbségi álláspontot képviselem a
társaságban.
– Szeretném őt visszakapni – jelentettem ki aztán, mire
Pemphredo kérdő pillantást vetett rám. – Oké, nem feltétlenül
szeretném, de tudjátok, hogy megy ez.
Kíváncsian billentette oldalra a fejét. Látszott, egyáltalán nem
tudja, hogy megy ez. A gond csak ott kezdődött, hogy igazából én
sem tudtam.
397 KAREN CHANCE

– Na, figyelj csak – húztam az időt, hogy kitaláljak valami

indokot, ami alátámasztaná Casanova szabadon bocsátását. – Ez a
fickó valóban rém idegesítő.
A lányok egyetértően bólogattak. Végre valami, amiben közös
nevezőre jutottunk.
– És… és nincs is joga arra, hogy így csapdába csaljon titeket.
Mármint ti nem csináltatok semmi rosszat.
Heves bólogatások.
– Csakhogy… – kezdtem, aztán elakadtam, mert megpróbáltam
rájönni, miért is akarom visszakapni Casanovát. Gondolkodtam egy
darabig, a graiák pedig udvariasan vártak. Feladtam. – Nézzétek,
nem igazán tudok jó okot mondani arra, hogy miért engedjétek el.
Erőszakos, egoista, pénzimádó sznob. A saját beosztottai sem
kedvelik túlságosan. De lehetne rosszabb is. Ha ott hagyjátok
bezárva, új igazgató kerül a szálloda élére. És lehet, hogy ő sokkal
szemetebb alak lesz.
A szipirtyók egymásra néztek. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó
jel vagy sem, de úgy gondoltam, tovább ütöm a vasat.
– Ha kieresztitek, ígérem, hogy beszélek vele az érdeketekben.
Talán ha kaptok tőle egy lakosztályt, ti is megfogadhatjátok, hogy
nem törtök be másokéba.
Újabb pillantásokat váltottak.
– Egy szép lakosztályt?
Enyo hívogatón intett felém. Úgy tűnt, közeledünk a
megegyezéshez.
– Szobaszervizzel?
Bimm-bamm, megszületett mai győztesünk! Legalábbis úgy tűnt,
mert Enyo átadta a dobozt.
Gyorsan a hónom alá vágtam. Eszem ágában sem volt azonnal
kiengedni Casanovát, mert semmi kedvem sem volt kezelni a feszült
helyzetet.
– De van egy másik oka is annak, hogy ma idejöttem – közöltem
velük.
Pemphredo már elcsoszogott volna, de ennek hallatára
visszafordult, és letelepedett piszkos rövidnadrágja ülepére. Deino
 HOLDVADÁSZ 398

keresztbe tette a lábát, Enyo pedig abbahagyta körmei piszkálgatását

a valahonnan előszedett késsel, és udvariasan figyelt.
Kezdtem úgy érezni magamat, mint akitől azt várják, hogy
felszolgálja a teát.
– Arról van szó – vágtam bele –, hogy ez a hely lassan a félistenek
átjáróházává változik. Értitek, hogy miről beszélek?
Bólintottak.
– Először itt volt ez a Morrigan akárki. Árész félig tünde gyereke,
aki megpróbált megszállni engem. Elég nagy szívás volt.
Újabb bólintások.
– De nem ment neki, így aztán megszállt helyettem egy mágust, és
így akart megölni. Kis híján sikerrel járt.
A szomorú történet együtt érző paskolást váltott ki Deinóból.
– Tegnap este pedig egy rakás újabb félisten bukkant fel. Az egyik
állítólag a Szpartoszok közé tartozott, ami azt jelenti, hogy szintén
Arész gyermeke volt. Plusz azt hiszem, az anyámat is ők üldözték,
amikor… Mármint abból gondolom, hogy ugyanolyan
legyőzhetetlennek látszottak, meg minden… Na, a lényeg, hogy
szerintem ezeknek a támadásoknak nem fog csak úgy vége szakadni,
ugye?
Fejrázás, amerre csak néztem.
– Ami azt jelenti, hogy szembe kell szállnom velük, viszont nem
tudom, miként. De létezik egy prófécia, ami szerint segítséget
kaphatok, ha sikerül felkutatnom egy istennőt. Méghozzá azt, akit az
ókori Görögországban Artemisz néven ismertek.
Deino grimaszt vágott.
– Tudom, hogy a régi istenségeket mind száműzték innen. De arra
gondoltam, mivel az egész az ő varázslata segítségével történt, talán
megtalálta a módját, hogy itt maradjon.
A többiek csak néztek rám, de Deino lassan megrázta a fejét.
– Biztos vagy ebben?
Biccentés.
A fenébe! Ennyit a remek kis elméletemről.
– Oké, akkor mit szóltok ehhez? A jóslat szerint Artemisznek és
Árésznak meg kell küzdeniük egymással, de ugye Arész sincs ezen a
399 KAREN CHANCE

világon. A gyerekei okozzák a balhét. Így aztán arra gondoltam,

megkereshetném Artemisz utódait, nem?
A lányok ismét csak összenéztek.
– Persze tudom, hogy szűz istennőként tisztelték, de ennek nem
feltétlenül kellett így maradnia az utána következő évezredekben. Az
jutott eszembe, hogy esetleg…
Eddig jutottam, amikor a szipirtyók egyszerre kapták fel a fejüket,
mintha dróton rángatnák őket. Nem hallottam semmit, de amikor a
vállam fölött hátrapillantottam, Casanova biztonsági őreinek egész
kis csapatát láttam meg, amint felénk száguldottak. Vagy a
parkolóban felszerelt kamerák képén láthatták a történteket, vagy
talán megérezték, amikor a főnökük köddé vált. Akárhogy is, a
felbukkanásuk nem jött jókor.
– Ne! – kiabáltam rájuk. – Nem kell…
Eddig jutottam, amikor villámgyorsan elsuhantak mellettem. A
vámpírok természetfeletti sebességével haladtak, a hajam csak úgy
lengett az általuk keltett légörvényben. A graiákat viszont már nem
érték el, hiszen egyszerűen nem voltak ott. Mivel a közeledő
vámpírok felé fordultam, nem láttam, hogy merre mozdultak, de
tény, hogy egyszer csak eltűntek. Csupán néhány ősz hajszál hullott
lassan a földre.
A vámpírok is lassítottak, mert rájöttek, hogy a préda kicsúszott a
markukból. Ekkor egy éles füttyszó hasította át a sötétséget. A
parkoló túloldaláról érkezett, mind odakaptuk a fejünket. A
mindinkább elenyésző fényben két görnyedt, ráncos alak sziluettje
rajzolódott ki. Egyikük integetett, míg a másik a magasba emelte a
Casanovát tartalmazó dobozt.
Észre sem vettem, amikor újra elorozták tőlem.
Pemphredo megfordult, és letolta foltos rövidnadrágját, hogy az
őrök felé villantsa fehér fenekét. Deino meglengette a ládát, és felénk
mutatott vele. Az üzenet egyértelmű volt: gyertek, és vegyétek el.
– Ne, várjatok – szóltam az őröknek, miközben Enyo után kutatva
körbesandítottam. A három satrafa közül ő volt a legijesztőbb, és
most épp igazolatlanul hiányzott a csapatból. – Az egyikük nincs ott.
Meg kell…
 HOLDVADÁSZ 400

Akár a falnak is beszélhettem volna. A vámpírok gondolkodás

nélkül teljes sebességre kapcsoltak. Elmosódó csíkként száguldottak
a két banya felé, egészen addig, míg egy műanyag raklap nem szelte
át a levegőt, akár egy frizbi. Az őrök felét eltalálta, ijesztő
recsegésropogás kíséretében csapódtak a falnak. A többiek
megfordultak, és morogva vetették magukat Enyo után.
Vagy legalábbis megpróbálták. De a buszváró a szálloda egyik
legnagyobb raktárának szomszédságában állt, ezért is volt
telipakolva mindenféle áruval és göngyöleggel. Enyo feltépte az
egyik nagy láda tetejét, és a benne található zöldségeket gránátként
szórta a közeledő vámpírok felé. Vagyis beszéljünk inkább
gyümölcsgránátokról, mert az első tíz-tizenkét lövedék sárgadinnye
volt. A termések a földön csattantak szét, mindent beterítve lédús
húsukkal. Ez pont abban a pillanatban történt, amikor a vámpírok
odaértek, így annak rendje és módja szerint szépen fenékre is ültek.
De még így is felénk csúsztak, és látszott rajtuk, hogy nincsenek
jókedvükben. A vámpírok előbb hagynák megtépázni a testüket, mint
a büszkeségüket, hisz így legalább a társaik előtt van mivel
dicsekedniük. Ha viszont három anyókával szemben maradnak alul,
az erősen rombolná a nimbuszukat. Tudták, hogy ha nem kapják el a
graiákat, hosszú időn át hallgathatják a gúnyos megjegyzéseket.
A hajtóvadászat motivációja immár személyessé vált, és ez nem
sok jót ígért.
Főként azért nem, mert gyanítottam, hogy Casanova nem árulta el
az embereinek, kikkel is állnak szemben. Ha a legendák igazak, a trió
nagyjából az ősi világ Hihetetlen Hulkja volt. Egészen cukik – már a
maguk módján –, ameddig nem tesznek keresztbe nekik, de akkor
rémisztő dolgokra képesek. És ez még inkább igaz akkor, ha
fenyegetve érzik magukat.
Enyo másik énjét már láttam egyszer, és nekem bőven elég volt az
az egyetlen alkalom. Úgy tűnt, ezúttal talán megúszhatom, mert még
mindig a pici öreg nő üzemmódban volt, és úgy álldogált egy furgon
előtt, mintha arra várna, hogy elkapják.
Ez valahogy még jobban nyugtalanított, mint ha azt láttam volna,
hogy szembeszáll a vámpírokkal. Ők viszont láthatólag nem így
értékelték a helyzetet. Rávetették magukat, és egy pillanatig én is azt
401 KAREN CHANCE

hittem, hogy ennyi volt. Ám a következő pillanatban a vámpírok

köddé váltak.
Pár másodpercig meg voltam győződve arról, hogy Enyo
valahonnan szerzett egy másik csapdát. De aztán egy ököl formájú
kitüremkedés keletkezett a furgon fémfalán, majd dühödt
káromkodás hallatszott odabentről. És nevetés idekintről, merthogy
Enyo térdre esve csapkodta a földet, és önfeledten vihorászott.
– Ez nem vicces – mondtam neki, miközben négy-öt újabb ököl
próbálta megtalálni a szabadulás útját a járműből.
Enyo felnézett rám, és láttam, hogy patakzanak a könnyek a
szeméből. Elég nyilvánvaló volt, hogy az álláspontja szöges
ellentétben áll az enyémmel.
– Komolyan mondom. Biztos, hogy már kértek erősítést, és ez a
helyzet eléggé…
Nem maradt időm, hogy befejezzem, mert a vénlányok hirtelen a
mozgólépcső felé iramodtak. Utánuk eredtem, átkozva a vámpírokat,
és köztük is egy bizonyosat, mivelhogy az az út a recepcióhoz
vezetett. Azon túl pedig a kaszinó terült el, zsúfolásig telve olyan
emberekkel, akik a hőség elől menekültek be, és épp keményen
dolgoztak a másnaposság megalapozásán.
Közülük a legtöbben pedig nem rendelkeztek a vámpírok azon
képességével, hogy a legsúlyosabb sérülésekből is felépüljenek.
Esélytelennek látszott, hogy futva utolérjem a lányokat, ezért meg
sem próbáltam. Inkább a folyosóra ugrottam, és épp akkor tűntem elő
a semmiből, amikor egy csapatnyi vámpír rohant végig az előtéren.
Úgy láttam, máris megérkezett az erősítés.
A graiákat akkor vettem észre, amikor hátrafordultam. A folyosón
igyekeztek felém. Lerázták az őröket, majd hátrapillantottak az
érkező újabb seregre. És folytatták útjukat, de már nem felém, hanem
az egyik balra nyíló folyosón át. A francba! Ez az út visszavezetett a
lobbiba, a személyzet használta, hogy lerövidítse a távot. Újra
ugrottam, ezúttal a recepciós pult mögé, és sikerült halálra
rémisztenem a legközelebb álló alkalmazottat. Láttam, ahogy apró,
végtelenül ráncos alakok távolodnak tőlem, és meg sem állnak
egészen a…
– Ó, basszus!
 HOLDVADÁSZ 402

Utánuk vetettem magamat, de persze előbb értek fel a hídra, mint

én. Ez a híd a Styx folyó felett ívelt át, mely a lobbi kellős közepén
folydogált. A boldog turisták révészek csónakjaiban juthattak át a
pokolba. A hidat azok számára építették, akik gyorsabb utat kerestek
a kárhozat, de legalábbis az anyagi csőd felé, és rendszerint jóval
forgalmasabb volt, mint a vízi útvonal alattunk.
Most viszont még elég korán volt, hisz a Dantéban igazából
éjszaka pörgött fel az élet. A biztonsági őrök gyorsan lezárták a híd
mindkét feljáróját, de engem átengedtek. Odasétáltam Deinóhoz, aki
vígan lengette a csapdát a víz felett. Ez igazából nem zavart volna, ha
nem tudom, hogy a víz egy jókora lefolyóba ömlik a híd alatt. Enyo
pont ezekben a pillanatokban méregette a nyílását.
Sóhajtottam, és áthajoltam a korláton. A víz sötéten zubogott,
mivel a betonból kiöntött meder alját feketére festették. A fejünk
felett elhelyezett lámpák fénye megcsillant a gyűrűződő hullámokon,
melyeket Enyo keltett odalent. Azt nem láttam, milyen felirat volt a
lefolyó mellé írva, de különösebben nem kellett találgatnom.
Elfordítottam a fejemet, hogy Deino szemébe nézzek.
– Személyes szívességnek venném, ha nem hajítanád őt bele a
szennyvízcsatornába.
Elgondolkodva nézett rám.
– Ma még ne – kértem.
Elvigyorodott.
Valami mozgást észleltem odalenn, és visszanéztem a vízre. A
lámpák által megvilágított tükröződések egyike az árral szemben
sodródott felfelé. Jól példázta a hetemet, hogy pislogni is alig volt
időm, amikor ez a valami elvált a víz felszínétől, és a levegőbe
emelkedett, mint egy kisméretű, világító léggömb. Csakhogy ez
ismerős árnyékokat vetett a felszínre. Az egyik fele fekete volt, a
másik vakító, ragyogó fehér. Kinyújtottam a kezemet, hogy
megérintsem, mert annyira valóságosnak látszott. De amint
megtettem, egyszerűen a tenyerembe ereszkedett, és eltűnt.
A következő pillanatban ugyanezt tette Deino is. A nővéreivel
végigcaplattak a hídon, ott hagyva engem egy szitkozódó, dühödt,
elázott vámpírral, aki a koszos vízben evickélt partra a híd alatt. Az
ujjaim hegyén pedig még mindig éreztem a hűs permet cseppjeit.
 33

Abban a pillanatban meghallottam az ordibálást, ahogy megjelentem

a lakosztályban. Egy valahonnan ismerős hang sipítozott az egyik
hátsó szobában. Az előtérben állva azon töprengtem, vajon érdekel-e
egy újabb balhé. Arra a döntésre jutottam, hogy nem, és már le is
léptem volna, de sajnos elkéstem.
Valaki megragadott.
– Cassie!
Lenéztem, hogy egy meglehetősen pánikba esett Fred képébe
bámuljak, aki a nappaliba vezető néhány lépcsőfok alján állt és a
pólómba kapaszkodott.
– Mi a baj? – kérdeztem lemondón.
– Hát… izé… Marco épp nincs szolgálatban, és nem akarom
felhívni. Még úgy tűnne, nem vagyok képes kézben tartani a
dolgokat.
– Miféle dolgokat?
Fred egyik kezével a lakosztály belseje felé intett.
– Azt a dolgot. Pár perce viharzott be, és azt üvöltötte, hogy látni
akar téged. Persze azt kellett mondanom, hogy nem vagy itt, és nem
tudom, mikor jössz vissza. Erre bement a szobádba…
– De kicsoda?
– …és elkezdett kutatni a holmid között. Szóltam neki, hogy ezt
nem szabad, de…
Nem kellett tovább találgatnom, hogy kiről is beszél, mert a
következő pillanatban egy magas, szőke, és meglehetősen ingerült
alak jelent meg az ajtóban. Csillogó zöld brokátfelöltőt viselt, ami
 HOLDVADÁSZ 404

vézna, cingár termetének köszönhetően úgy állt rajta, mintha egy

imádkozó sáska állna előttem.
– Te! – mutatott hosszú, csontos ujjaival ki másra, mint rám.
– Már szerettem volna elmenni hozzád – nyugtatgattam, de akár a
falra hányt borsó. Augustine meg se hallotta, amit mondtam.
– Kiét fogod felvenni, és ne hazudj nekem!
– Micsoda?
– Egy hónap ment rá az életemből, egy teljes hónap. Felfogtad?
A felém meredő ujj most már határozottan reszketett, ahogy az
egész ember is. És nem úgy tűnt, mintha a körülötte keringő
vámpírok látványa rémítette volna meg ennyire. Sőt gyanítottam,
hogy Augustine tudomást sem vett róluk. Csak engem nézett, és ha
mélykék szemével ölni tudott volna, nekem már annyi.
– Dolgoztam, akár egy rabszolga, éjt nappallá téve. Ez lett volna a
mesterművem! Érted?
– Nem.
– A mes-ter-mű-vem – sipította. – A legcsodálatosabb ruha, amit
valaha alkottam. Már szinte kész, és erre te mit művelsz? Kiét fogod
viselni?
– Hé, nincs fogdosás! – szólt rá a vörös hajú vámpír, és lefejtette a
hosszú, csontfehér ujjakat a ruhámról.
– Felültettél! – vádaskodott tovább Augustine, és általában
tökéletesen uralt vonásai helyén most méregtől eltorzult, vörös arcot
láttam. – Az elejétől fogva kitervelted!
– Mit terveltem ki? – kérdeztem, és igyekeztem nyugtató hangot
megütni, mert valóban úgy éreztem, szegény fickó bármelyik
pillanatban infarktust kaphat.
– Még nincs kész! Ezt sem érted? Még egy nap, talán kettő. De
ma estére nem!
– Ma estére? Mi van ma este?
– Ne gyere most ezzel! Délután már megérkeztek az első
rendelések, de akkor még nem sejtettem semmit. Teljesen érthető,
hogy az emberek jó előre szeretik megkapni a ruháikat. Hozzá
vannak szokva a silányabb munkához, mint amilyet az a Claude
végez. Akkor se lenne képes eltalálni a helyes méretezést, ha az élete
405 KAREN CHANCE

múlna rajta. Vagy ott az a másik, Tyndale. Egyáltalán, milyen név ez

egy…
– Augustine…
– De aztán csak jöttek és jöttek, megállás nélkül. Tudod, hogy
mostanra mennyi ruha maradt a műhelyemben? Egy! Az a bizonyos.
Az, amelyikhez képest az összes többi szemét. Kapisgálod már? Jó,
persze az enyémet leszámítva, de még az is…
Most én ragadtam meg őt. Úgy tűnt, ez nem szabályellenes, mert a
vámpírok ezúttal nem avatkoztak közbe.
– Azt akarod mondani, hogy a koronázási ruhákat mind mára
kérték ki?
– Ahogy azt te is nagyon jól tudod! Vagyis megváltoztattátok a
dátumot, igaz? Csak épp nekem felejtettetek el szólni, és az a ruha
még nincs kész! Egyszerűen…
Azt már nem hallottam, hogy mi volt egyszerű, mert addigra
ugrottam.

***

Az ember valahogy érzi, hogy nem egy vidám parti közepébe

csöppen, ha már az ajtón is egy sorozatgyilkos engedi be. Persze
ezzel jó előre számoltam. Váratlanul felbukkanni a vámpírok bálján,
amire egyáltalán nem kaptunk meghívást, többé-kevésbé garantálja,
hogy el lesz rontva az esténk.
A szóban forgó gyilkos az ajtófélfának támaszkodott, miközben
tetőtől talpig végigmért. Fakó arcán őszinte meglepetés tükröződött.
– Cassandra Palmer. Épp, amikor már azt hittem, ez az este is
óhatatlanul unalomba fullad.
Kisöpörtem a fekete álhajat a szemem elől, és visszanéztem rá.
Abban bíztam, hogy egy ember, vagy legalább egy alacsonyabb
szintű vámpír nyit ajtót, akit átverhetek a bűbájjal, amit azért
vetettem be, hogy kerek arcomat kissé elvékonyítsam, és kék
szememet barnára színezzem. De persze nekem egy mestervámpírral
kellett összeakadnom, aki még viccesnek is tartotta magát.
– Hogyan ismert fel?
– Mert a stílus maga az ember, kicsikém.
 HOLDVADÁSZ 406

Végignéztem az álcámon, amit persze menet közben kellett

összekapkodnom. Eredetileg elit pincérnő akartam lenni, de a Dante
nem kifejezetten a finom ízlésről volt híres. Így aztán egy pajkos
francia cselédlány és a Rocky Horror Picture Show keveréke lettem:
ócska zöld bársonyruha, neccharisnya, és egy Elvira stílusú paróka,
ami folyton a szemembe hullott.
– Ha-ha, nagyon vicces – néztem vissza rá.
Közelebb hajolt, az orrcimpái finoman megremegtek.
– És a szagod is meglehetősen… egyedi.
Megpróbáltam nem elhúzódni, de mégis jelezni, mennyire
undorítónak találom ezt. Nem járhattam sikerrel, mert az az iszonyú
vigyor újra kiült az arcára. Valaki szólhatna neki, hogy nem túl
előnyös. Persze nemigen tudtam volna bármi olyasmit mutatni rajta.
Úgy öltözött, mint egy régimódi temetkezési vállalkozó. A haja
olyan koromfekete volt, ami csak egy elbénázott festés eredménye
lehetett. A szemfogai kiálltak, és teljesen megsárgultak. Sosem
értettem, miért hagyta így őket. A viktoriánus kor óta már igazán lett
volna ideje rá, hogy rendbe rakassa.
Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét.
– A sötétben is megismernélek – suttogta.
Aztán megnyalta a nyakamat.
Hátraugrottam, küzdöttem a feltörő hányingerrel, és eközben
kicsúszott a kezemből a falatkákkal megrakott tálca, amit magammal
hoztam. Utánakaptam, de egyúttal nevetségesen rövid szoknyámra is
ügyelnem kellett, és a kettő nem ment egyszerre. Megcsúsztam a
hideg, nedves lépcsőn, és a fenekemen landoltam, épp akkor, amikor
az ajtó bevágódott előttem.
– Jack! – ordítottam, de nem érkezett válasz.
Összekapartam magamat a földről, kihúztam a bugyimat a
fenekemből, és újra fellépdeltem a lépcsőkön. Átkukucskáltam az
ajtón, de nem sokat láttam. A személyzeti bejárat tejüvegén át csak
halvány árnyak tűntek fel, melyek közül az egyik egész biztosan még
most is rajtam röhögött.
– Nem fogok csak úgy lelépni innen, tudod?
Semmi.
407 KAREN CHANCE

– Ez az én istenverte partim! – üvöltöttem, és belerúgtam az

ajtóba. Az eredmény csak egy sajgó lábfej lett, és hallottam, ahogy a
ház védelmezői figyelmeztetően zizegnek.
Szitkozódtam, és odaléptem a tálcához, hogy felvegyem. A blinik
ugyan ehetetlenné váltak, amikor szétszóródtak a fűben, de
szükségem volt rájuk az álcámhoz. Feltéve persze, ha sikerül
bejutnom.
Ez azonban egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Az erőm egyszerűen
nem érzékelte ezt a házat, nemhogy képes lett volna berepíteni oda.
Valahányszor megpróbáltam, úgy csúszott ki metafizikai
markomból, mint valami nedves üveg. Nem maradt semmi
fogódzóm. De nem olyan volt, mintha varázslat védené vagy engem
blokkolna valami bűbáj. Ilyen már történt velem korábban, és
egészen más érzés volt. Itt álltam a ház előtt, láttam, megérinthettem,
de ami az erőmet illeti, nos, számára nem létezett.
– Mondtam, hogy nem fog menni – közölte Billy, aki mellettem
lebegett.
– De nem hallottam, hogy jobb ötlettel álltál volna elő –
korholtam, miközben egy újabb szakadásra lettem figyelmes a
harisnyámon. – A francba!
– Simán farmerban kellett volna jönnöd. Az összes felszolgáló,
akit láttam, férfi. És vámpír.
– Azt mondod, feleslegesen öltöztem fel így?
– Végül is elég cuki vagy – nyugtatgatott, mereven bámulva a
szoknyámat.
– Hagyd abba! És találj nekem valami módot, hogy bejussak.
– Épp ezt akartam mondani, Cassie – ingatta a fejét. – Nincs mód
erre.
– Miről beszélsz?
– Akkor jöttem rá, amikor be akartam lebegni egy ablakon, és
nem sikerült. Nem ment, érted?
– Na és? Biztos védelmezőt raktak rá.
– Az nem számítana. Szellem vagyok, és nem találtak még fel
olyan védelmezőt, ami rám is hatna.
– Amint látod, ez nem igaz.
 HOLDVADÁSZ 408

– Nem erről van szó – rázta egyre hevesebben a fejét. – Nekem is

beletelt egy kis időmbe, amíg rájöttem. Sőt talán még nekem sem
sikerült volna, de pár vendég épp erről beszélgetett. Kiderült, hogy
ők sem csinálják gyakran, és a mágusoknak is komoly erőfeszítést
jelenthet ez az egész…
– Billy! – szóltam rá türelmetlenül.
– Azért nem tudtam átmenni a falon, mert az nincs is ott. Azt
állapítottam meg, hogy a ház belsejéből egyetlen nagy portált
csináltak. A külseje itt van, de a belseje… valahol másutt.
– De hol?
– Azt nem tudom. Csak két ajtó működik, a bejárati és ez. Az
ablakok átjárhatatlanok. Gondolom, hogy amikor belépsz az egyik
ajtón, a portálon át rögtön elrepülsz oda, ahol a többiek vannak. És
távozáskor is ugyanez a módszer.
– Akkor ezért nem tudok ugrani – mondtam lassan. – A házat
kiemelték ebből a világból, és az erőm csak itt működik.
– Igen, szerintem is. Vagyis, ahogy mondtam, nem juthatsz be.
– Ó, dehogyisnem – feleltem dacosan. Mindez csak még
elszántabbá tett. Nem elég, hogy a saját koronázásomat nélkülem
tartják meg, még olyan helyet is választottak, ahová az erőm nem jut
el. És úgy tűnt, ezt a helyzetet senki nem találta végtelenül
ironikusnak.
– Oké, tegyük fel, bejutsz – nézett rám Billy karba tett kézzel. –
Akkor mi van? A természetfeletti világ nagyágyúi vannak odabenn.
Ha készülődik valami, azt hagyd, hogy ők oldják meg.
– Nem oldhatják meg, ha azt sem tudják, mi jelenti a veszélyt.
– Te sem tudod.
– És nem is fogom, ha csak ácsorgunk itt. Úgyhogy menj vissza,
és szerezz valamit, amit használni is tudok.
Billy sóhajtott, aztán morgolódva eltűnt, én pedig
tehetetlenségemben az előttem tornyosuló, ultramodern épületet
bámultam. Kissé arra emlékeztetett, mintha idegen lények csapódtak
volna a hegyoldalba, és a repülő csészealjuk egy darabja kilógna a
földből. A ház homlokzatának legnagyobb részét üveglapok fedték,
gondolom azért, hogy minél jobban kihasználják az erdővel borított
409 KAREN CHANCE

völgy és a Sierra Nevada kissé távolabbi, hófödte csúcsainak

látványát.
Döbbenetes volt, kecses és lenyűgöző. Éppolyan, mint a
tulajdonosa. És az ő valódi személyiségéhez is pont ennyire nehéz
volt eljutni. De ki kellett találnom valamit, különben ez igencsak
emlékezetes este lesz, méghozzá nem pozitív értelemben.
Még akkor is ott álldogáltam, amikor a sötétségből egy párocska
alakja bontakozott ki. A férfi a hetvenes években divatos pofaszakállt
viselt, a szeme pedig olyan metsző volt, mint a vadonatúj
borotvapenge. A nő egy kis nercgallért terített a vállára, és
megpróbált nem úgy kinézni, mint akiből épp az imént táplálkozott
egy vámpír a közeli fák árnyékában. Ügyet sem vetettek a
felkínálkozó finom falatra, azaz rám, miközben felmentek a lépcsőn.
A férfi erőteljesen kopogtatott, mire az ajtó azonnal feltárult. Jack
minden eleganciát nélkülöző megjelenését látva a most érkezett
vendég lebiggyesztette az ajkát.
– Még ma sem tudtad volna egy kicsit megerőltetni magadat?
– Megerőltetni? – kérdezett vissza Jack tettetett értetlenkedéssel.
– Nagyon jól tudod, miről beszélek! A vendégek fele ember.
– A másik fele meg vámpír – futtatta végig Jack csontos ujját a
férfi túl széles poliészter nyakkendőjén. – Nem gondolod, hogy a
finom ruhák meg a csinos pofikák elfeledtetik velük, hogy kik
vagyunk?
– Addig biztos nem, amíg itt ugrálsz ebben a nevetséges
jelmezben – vágott vissza a férfi az irónia leghalványabb jele nélkül,
majd vacsorájával együtt belépett.
Jack felnevetett. Egy cseppet sem lett kellemesebb tőle a képe,
mint amikor mosolygott, de a hangja meglepően telt és mély volt.
– Itt mindenki jelmezt visel – szólt utánuk. – Csak néhányunknak
van annyi eszünk, hogy ezt tudjuk is.
– Mindenki, téged kivéve – szóltam oda neki.
Rám vetette a tekintetét, melyben megcsillant az ajtó melletti
gázlámpa fénye. A lángok ott táncoltak a pupilláján, mintha bármi
szükség lett volna arra, hogy még félelmetesebben nézzen ki.
– Hogy mondtad?
– Te valójában is így nézel ki, nem igaz?
 HOLDVADÁSZ 410

Barna nyakkendője és a zakója alól felsejlő szakadt mandzsetta

akár még a viktoriánus korból is származhatott. Sápadt arca és
gondozatlan, kócos haja ékes bizonyítékát adta annak, hogy meg sem
próbált javítani a kinézetén. Én álcáztam magamat, ahogy az előbbi
vámpír is. De Jack nem volt más, csak Jack.
Nem igazán vártam, hogy választ is kapok, de hirtelen előrehajolt,
és a nyakam azonnal libabőrös lett a leheletétől.
– Mondd csak, kicsinyem, tudod, miért gyűlölik annyira a
vámpírok a róluk kialakított hollywoodi sztereotípiát?
– A rosszul megírt párbeszédek és a pocsék színészek miatt?
– Nem. Azért, mert ott igazi valónkat, a puszta igazságot, a
brutalitást mutatják be. Más szóval azt, amilyenek valójában
vagyunk. Mind szörnyetegek a külső álca alatt – vigyorgott rám. –
Még a jóképűek is.
Elengedtem a fülem mellett a Mirceára vonatkozó kiszólást, hisz
ez utóbbi mondatával nyilván rá utalt.
– Ezért raktak ide, hogy a hátsó ajtót őrizd? Mert mindenki
szégyenkezik miattad?
– Tartanak attól, amit esetleg elmondhatnék a sok finom vendég
közé keveredve – vetette oda könnyed hangon, de a szemében valami
sötét fény csillant.
– Velem is épp ez a helyzet – feleltem, hátha így közös nevezőre
jutunk.
A tekintete az enyémbe fúródott, és mintha a nevetés apró
szikráját véltem volna felfedezni az örvénylő fekete mélységben.
Pontosan tudta, hogy játszom vele, de unatkozott, dühös volt, és
egyáltalán nem érdekelte.
– Azt hittem, attól tartanak, hogy valaki még elkapná az értékes
csecsebecséjük puha, fehér torkát.
Nagyot nyeltem, és ellenálltam az erős késztetésnek, hogy
eltakarjam a szóban forgó, igencsak védtelen testrészemet.
– Igen, ezt mondják, mert így jobban hangzik. De azt hiszem,
igazából szégyellnek engem. Egy vámpír udvarában nőttem ugyan
fel, csakhogy nem a megfelelőében. Érted, ugye?
Bólintott. Közismert volt, hogy Tonyt vámpírkörökben is afféle
söpredéknek tartották. Ez volt az egyik oka annak, hogy gyanítottam,
411 KAREN CHANCE

sose tudnék beilleszkedni a vámpírok közé. A másik meg az az

apróság, hogy én nem is vagyok vámpír.
– És nekünk, számkivetetteknek össze kéne tartanunk. Ezt akarod
mondani? – kérdezte.
– Te magad mondtad, hogy jó lenne feldobni valamivel a partit.
– Olyasmi.
– Akkor beengedsz?
– Azt az utasítást kaptam, hogy tartsalak távol.
– De nem ezt kérdeztem.
Jack arca felderült, mint egy bugyuta öleb gazdájáé, amikor végre
sikerül betanítania az első trükköt.
– Nem, tényleg nem.
– Nos?
– Nemsokára te leszel a Pythia, igaz? – méregetett hosszasan,
elgondolkodva.
– És? – kérdeztem vissza karba tett kézzel, bár már tudtam, mi
következik.
– Esetleg alkalmad lesz arra, hogy megtegyél nekem egy kis
szívességet a jövőben.
– Miféle szívességet?
– Semmi komplikált dolog – mormogta. Jacket ismerve ez nem
nyugtatott meg különösebben.
– El kell fogadnom, bármi is legyen az – mondtam vonakodva.
Úgy éreztem, hogy épp lepaktálok az ördöggel, és minden bizonnyal
nem is jártam távol az igazságtól. De muszáj volt bejutnom oda.
– Megegyeztünk – vágta rá olyan gyorsan, hogy biztos lehettem
abban, ezt még meg fogom bánni. Aztán nagy lendülettel szélesre
tárta előttem az ajtót. – Alig várom, hogy lássam Lord Mircea
reakcióját, amikor felbukkansz.
– Akkor már ketten vagyunk – motyogtam magamnak, és gyorsan
beléptem.
 34

Jack egy kis széket állított magának a diófa lambériával burkolt

folyosón a konyha ajtaja mellé. A falon egy tükör lógott, talán azért,
hogy a felszolgálók ellenőrizhessék a kinézetüket. Én is így tettem,
és szinte sokkot kaptam. Vörösesszőke tincseimet ugyan még
elrejtette a paróka, de saját fitos orrom és vadul villogó kék szemem
nézett vissza rám.
– Bűbájellenes varázslat – tájékoztatott Jack, aki szemmel
láthatóan remekül szórakozott rajtam.
Remek. És minden reményem ellenére a zöld bársony egyáltalán
nem látszott feketének a gyenge fényben. Megpróbáltam feljebb
húzni a túlságosan kivágott felsőt, ám az eredmény az lett, hogy a
szoknyám emelkedett illetlen magasságba, úgyhogy abbahagytam.
– Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdeztem.
– Szinte biztos vagyok benne – felelte vígan.
Metsző pillantást küldtem felé, persze minden hatás nélkül, majd
elindultam a folyosón. Egy hatalmas előtérbe jutottam, ahonnan
lépcső vezetett felfelé. Elegáns, fából ácsolt lépcsősor volt, vagy
féltucatnyi őrrel megspékelve.
Ez azért okozhatott némi gondot, mert néhányukat ismertem is.
Egytől egyig magasak voltak és szőkék. Közömbös arccal
álldogáltak ott, mint a megszólalásig egyforma bábuk. Még kecses
fekete szmokingjuk és különösen csillogó, aranyfényű szemük is
ugyanolyan volt. Gyorsan beugrottam egy nálam is magasabb
padlóváza fedezékébe, és némán átkozódtam.
Nem csoda, hogy Jack ilyen könnyen beengedett. Tudta, hogy tíz
méterre sem jutok a házban. És a fenébe is, igaza volt. Kizárt, hogy
413 KAREN CHANCE

ne ismerjenek fel, ha átsétálok köztük. Ketten a testőreimnek voltak

kirendelve, mielőtt ez a kis mulatság megszerveződött, és az ősöreg
szemeket nehéz becsapni. Ráadásul alig két méterre álltak a
lépcsőtől, ami azt jelentette, hogy hiába is próbálnék más irányból
közelíteni, mindenképp kiszúrnának.
Épp arra készültem, hogy visszavonuljak, és megnézzem, hátha a
konyha felől van egy másik átjáró, amikor feltárult a főbejárat ajtaja.
Néhány csepp eső szállingózott be, és egy kis csapat csillogó ruhás
alak tűnt fel. Fontos személyiségek lehettek, mert az őrök fele
azonnal odaugrott köszönteni őket, és a többiek is úgy néztek ki,
mintha elalélni akaró tinédzserekké változtak volna.
Senki nem figyelt oda rám, így aztán kiléptem a rejtekhelyemről.
Azt reméltem, eljutok a bálteremig, amíg az ajtón belépő amazon
magára vonja az őrök figyelmét. A legalább 180 centi magas, dús
keblű vörös hölgyemény testhez álló ezüstszín ruhája fölé annyi
nercet húzott, amitől egy PETA-aktivista agyvérzést kapna.
Ám rövid úton megvált a szőrmétől, és odahajította nekem.
– Míírchea! Hol fan Míírchea? Hol fan asz a gyönyörüségess
bitang? – érdeklődött fennhangon.
– A bálteremben, mylady – mormolta valaki. De az is lehet, hogy
normális hangerővel felelt, csak a bunda takarta be annyira az egész
fejemet, hogy nem hallottam rendesen. Az az átkozott kabát olyan
nehéz volt, hogy kis híján a földre rogytam alatta. Nem látszott
belőlem más, mint egy szőrrel borított kupac.
– Ljubov Okszinia Donszkaja nagyhercegnő. Az ő megszólítása
őfelsége – jelentette ki a kicsi, kopasz férfi félénken, miközben
előbányásztam magamat a bunda alól.
– Bocsánatot kérek – hajolt meg az őr, mire fejbe csapták egy
ékszerekkel gazdagon díszített legyezővel.
– Noss? Akkor mire fár?
– Mylady… azaz őfelsége? – próbálkozott az őr.
A kopasz biccentett egyet, társát azonban egyáltalán nem
foglalkoztatta a megszólítás. Magasba emelte hosszú, fehér
kesztyűbe bújtatott kezét, mint egy operaénekes, aki áriát ad elő.
Mellei úgy ringatóztak, mint két hajó tatja, és akkora gyémántok
villantak meg a nyakán, amekkorák másnak lehúzták volna a fejét.
 HOLDVADÁSZ 414

– Mondja meg neki aszonnal, hogy jöjjön üdföszölni asz ő kis

Ljubocskáját!
Az őr egy pillanatig csak állt, és szemlátomást kínosan feszengett.
Aztán nyelt egy nagyot, és összeszedte minden bátorságát.
– Örömmel, de… de pillanatnyilag a Pythiával van, hölgyem.
– A Ptyhiáfal? – sziszegte a nő összeszorított, kárminvörös ajkai
közt. – Asz meg mi?
– Az új látnok – magyarázta a kopasz pasas. – Emlékszel, Lily, a
koronázás – folytatta, de a nő értetlenkedve bámult rá. – Tudod,
amiért jöttünk.
– Én ászért jöttem, hogy lássam Míírcheát – pislantott le
vágottmandula-szemével az őrre, amivel sikerült ismét felzaklatnia.
Mivel a fickó maga is elég magas volt, nyilván nem lehetett
hozzászokva, hogy lenézzenek rá. – Most akkor nem tudja, hol fan a
messtere?
– A bálteremben, őfelsége – ismételte a vámpír egyre
aggodalmasabb képpel.
– Ha tehát tudja, hogy hol fan, miért áccsorog még itt? – csapott a
nő játékosan a vámpír karjára, amitől az megtántorodott.
– Igenis, my… őfel… Azonnal.
A fickó elkotródott, én pedig utána, mintegy százkilónyi nercet
cipelve magammal. Az őrök még csak rám se pillantottak, nemhogy
alaposabban szemügyre vettek volna.
A következő pillanatban megérkeztünk a hatalmas bálteremhez, és
ahogy beléptem, már nem aggódtam a magam mögött hagyott
vámpírok miatt. Sokkal inkább lefoglalt az, amelyikkel
szembetaláltam magamat.
Szinte az első pillantásommal kiszúrtam. Egy nagyobb csoport
közepén állt, a versenyzongora csillogó fekete lakkfelülete mellett.
Mintha egyenesen a negyvenes évek valamelyik filmjéből lépett
volna elő. Magas, sötét hajú és jóképű – éppoly tökéletes, mint a
szőkeség, akit a karjában tartott. A lány minden egyes hajszála
tökéletesen simult a kontyába, kivéve azt a néhány tincset, melyet
művészien a füle mellé bodorítottak. Mélyen dekoltált, éjkék estélyi
ruhája is kifogástalan volt. Úgy emelte ki testének minden
domborulatát, hogy közben nem vált ízléstelenné.
415 KAREN CHANCE

Az a lány túlságosan jól nézett ki. Senki nem fogja elhinni, hogy ő
én vagyok.
– Asz? – harsant fel mögöttem egy éles hang. Megpördültem, és
őnagyhercegnősége termetes alakját pillantottam meg alig egy
méterre tőlem, aki a lornyonján át az én dublőrömet szemlélte. – Esz
volna asz új Pythia? – kérdezte vagy senkitől vagy mindenkitől.
Nehéz volt megállapítani, kihez szólt a kérdés.
A mellette álló kis ember mondott neki valamit, de a zenétől és a
falatozó vendégek nyüzsgésétől semmit nem hallottam. Úgy tűnt
azonban, hogy Lily nem értett egyet vele.
– Közönséges – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
És nagyjából akkora hangerővel, mintha egy focimeccset
közvetítene hangosbemondón át.
Nem volt meglepő, hogy a környezetünkben mindenki elnémult és
felénk bámult. Így tett Mircea is, majd a szeme átsiklott Lilyn, és
megállapodott rajtam. Az egész túl gyorsan történt ahhoz, hogy
elrejtőzhessek. Mircea szeme összeszűkült, és az ajkai is
elkeskenyedtek. Nála ez egyenértékű volt a teljes dührohammal. De
pillanatok alatt rendezte a vonásait, és visszafordult a szőkeséghez,
hogy aztán vígan együtt kacagjanak valamin.
Csak ennyit láttam, mert egy másik, szmokingos és nagyon ijesztő
arckifejezésű vámpír ragadott magával és sodort ki a teremből.
Kit Marlowe, a Szenátus kémfőnöke volt az. Mindig nevető sötét
szeméről, kuszán álló barna hajáról és laza mosolyáról volt híres –
meg persze arról, hogy mindennek nem szabad bedőlni. Akárhogy is,
általában képtelen voltam felfedezni azt a veszélyes és kíméletlen
vámpírt, aki a megnyerő külső mögött rejtőzött.
Ebben a pillanatban viszont egész könnyedén ment.
– Beszélni akarok Mirceával! – jelentettem ki határozottan,
miközben a konyha felé vonszolt.
– Vegye úgy, hogy vele beszél – mondta fojtott hangon. – Egy
kicsit furán venné ki magát, ha hirtelen otthagyná a megkoronázandó
Pythiát, hogy elcsevegjen az egyik szolgával.
– De ő nem a Pythia, hanem egy célpont, akit le fognak vadászni.
Ma este támadni fognak, Marlowe!
– Ez igen valószínű.
 HOLDVADÁSZ 416

Kitámasztottam a sarkamat, hogy legalább lelassítsam, de a

tükörsima padlón nem sokra mentem vele. Talán fel sem tűnt neki,
hogy próbálkozom.
– Ha ennyire biztosak ebben, akkor meg minek kellett ez az egész
cirkusz?
– Mert ez a hagyomány. Mert azok az átkozott mágusok
ragaszkodtak hozzá. Mert senki nem írná alá a szövetségi
megállapodást anélkül, hogy legalább egyszer ne találkozna az új
Pythiával.
– És ha megölik, akkor vajon aláírják? – vitatkoztam, miközben
Jack előzékenyen kinyitotta a hátsó ajtót.
– Senkit nem fognak itt ma este megölni, ezt megígérhetem.
Megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Mindenki teljes
biztonságban van.
– Ha annyira biztonságos, akkor miért nem maradhatok?
– Mert nagyon fáradt, és szeretne mielőbb visszajutni a szállodai
szobájába – duruzsolta Marlowe olyan meggyőzően, hogy szinte
bedőltem neki.
– Ezzel nálam semmire se megy! – csattantam fel dühösen.
– Jó, akkor próbálkozzunk ezzel – közölte, és aznap este már
másodszor bevágódott előttem az ajtó.
– Marlowe!
Egy perc elteltével, mikor világossá vált, hogy komolyan
gondolta, leültem a lépcsőre. A kő hideg volt és nyálkás, mint a köd,
ami körülvette az egész házat. Augusztus volt ugyan, de ilyen
magasan a hegyekben a nyár valójában csak a naptárban létezett.
A fejem fölött elterülő csillagpaplant néztem, a szitáló eső
cseppjei az arcomba hullottak. Nem is foglalkoztam azzal, hogy
letöröljem őket. Az egész nagyon is passzolt a hangulatomhoz.
Mostantól már mindig ez lesz? Vagy bezárnak, vagy kizárnak? Az
egész életem azzal telik majd, hogy jóslatokat mondok, de fogalmam
sem lesz, mihez kezdenek vele mások, kezdenek-e velük egyáltalán
valamit?
Kísértetiesen olyan volt az egész, mintha újra Tonynál lennék. Ha
behelyettesítettem a Szenátust az ő helyére, semmi sem változott.
Eszedbe se jusson, hogy bármit is befolyásolhatsz.
417 KAREN CHANCE

Ne is gondolj arra, hogy irányíthatod a körülötted folyó

eseményeket, hogy önálló döntéseket hozhatsz.
Csak maradj a helyeden, és tedd azt, amit mi mondunk.
Csak bújj bele a szép ruhákba, és mosolyogj.
Csak viselkedj jó kislányként.
És úgy is tettem. Pontosan követtem az utasításokat, amíg rá nem
jöttem, mire használja fel Tony a tőlem kapott információkat.
Megtudtam, hány embernek okozott fájdalmat, hány életet tett
tönkre. Akkor aztán cselekedtem, mert nem akartam szerepet vállalni
mások bántalmazásában, esetleg halálában, ha mégoly közvetett is
volt ez a szerep. Nem akartam fogaskerék lenni egy olyan
rendszerben, amiről semmit sem tudtam. Egyszerűen elegem lett.
Vajon mikor felejtettem el mindezt?
Az ajtó kinyílt, de nem fordultam hátra. Valaki lejött a lépcsőn, és
egy kabátot terített a vállamra. Édeskés fűszerek, sűrű erdő és Mircea
illata áradt belőle, és önkéntelenül is magamra húztam.
– Azt mondtad, nem változtat semmin – mondtam anélkül, hogy
felnéztem volna. Mircea meg sem próbált úgy tenni, mintha nem
értené.
– Nem is. Ennek semmi köze a mi kettőnk kapcsolatához.
– Tényleg? – néztem rá dühösen, fájdalmasan, tehetetlenül és
elárulva.
Elém lépett, és mivel én a lépcsősor tetején ültem, ő meg a talajon
állt, amikor előrehajolt, és megfogta a kezemet, a szemünk egy
magasságba került. Egyszer olvastam valahol, hogy a főnökök
szeretik, ha a székük magasabban helyezkedik el, mint a
beosztottaké. Ez pszichológiai előnyt jelent a számukra. Mircea nem
élt efféle trükkökkel. Nem volt szüksége rájuk.
– Nem, tényleg nem. Kétféle kapcsolatunk van, Cassie. Ezt te is
jól tudod. Nem lehet másképp. És ez egy hivatalos, szakmai döntés
volt. Éppúgy, mint az, amit tegnap éjszaka mondtam.
– Hivatalos – ismételtem el keserűen, a varázslatosan szép, sötét
szemekbe nézve. A gázláng fénye éppúgy táncolt bennük is, mint
Jack szemében, mégis annyira más volt.
– Igen.
 HOLDVADÁSZ 418

– Oké, akkor beszéljünk hivatalosan – mondtam csendesen. – Egy

hónappal ezelőtt megígérted nekem, hogy nem fogsz beleavatkozni a
munkámba.
– Egy hónappal ezelőtt Apolló halott volt, és azt hittem, a nehezén
már túlvagyunk.
– Vagyis hazudtál.
– Nem. Azt mondtam, megpróbálom. És úgy is tettem. De itt nem
a munkádról van szó.
– Ez az én koronázásom.
– Ez pusztán formaság. Olyan formaság, ami az első pillanattól
fogva aggasztott engem.
Meglepetésemre leült mellém a nedves lépcsőre, amitől
méregdrága Armani pantallója azonnal átázott. Persze az átöltözés
nem jelenthetett nagy gondot neki, hisz ez az ő otthona volt. Nem
mintha eddig lett volna alkalmam látni.
– Már rég elhoztalak volna téged ide – mondta azt a kellemetlen
képességét kihasználva, hogy olvasott a gondolataimban. – De azon
munkálkodtunk, hogy biztonságossá tegyük a helyet. Tudtuk, hogy
az ünnepség nyilvánvaló célponttá teszi a házat, de nem fújhattuk le
az egészet. Mindenki látni akart téged…
– Csakhogy ez az óhajuk így nem teljesül.
– Úgy terveztük, az volt a szándékunk, hogy te is itt leszel.
– Akkor mi változott?
Mircea döbbenten nézett rám.
– A múlt hét nem elég indok? Háromszor törtek az életedre három
nap alatt. Ez változott! A támadás esélye a lehetségesről valószínűre,
majd teljesen biztosra változott, és túl nagy lett a kockázat. Döntés
született, hogy…
– Igen, azt látom – vágtam a szavába. – A döntés megszületett.
Anélkül, hogy megkérdeztetek volna, vagy akár csak értesítettetek
volna róla…
– Miért, mi lett volna akkor, ha szólunk? „Figyelj csak,
eldöntöttük, hogy a ceremóniát biztonsági okokból egy dublőrrel
tartjuk meg.” Hogyan reagáltál volna erre?
– Szerinted mégis hogyan? – förmedtem rá. – Ezerszer elmondtam
már, nem fogadhatom el, hogy valaki helyettem haljon meg.
419 KAREN CHANCE

– Én pedig mindannyiszor elmondtam neked, hogy néha szükség

van rá. Ez a lány egy profi, rengetegszer vállalta már a veszélyt. Ez
az ő munkája…
– Nem, ez az enyém!
Egy percig csak meredten néztük egymás. Mircea arcán ugyanaz a
feszültség, talán még harag is tükröződött, amit én éreztem.
Meglepődtem azon, hogy láttatni engedi. Ha úgy akarta, semmilyen
érzelem nem mutatkozott meg rajta. Az arcát fürkésztem,
megpróbáltam megállapítani, hogy ez valami trükk-e. Hátha így
próbál meg bűntudatot ébreszteni bennem, amiért újabb gondot
okozok, amiért elvonom őt a feladatától, amiért csak a baj van velem.
Ha csak megjátszotta magát, hát piszok jól csinálta. Máris
feltámadtak bennem mindezek a gondolatok, és azt gyanítottam,
hogy még igaza is lehet. A gondot az okozta, hogy nekem is igazam
volt, és ő ezt nem látta. Semmit sem látott, mert még mindig annak a
tizenegy éves lánynak képzelt, akit megvigasztalt valamikor a
szobájában. Pedig én már nem az az ember voltam, méghozzá jó
ideje. Nem lehettem biztos abban, hogy Mircea bármikor is belátja
ezt, hogy úgy fog rám nézni…
A gondolataim kezdtek elkalandozni, ám ekkor valami oldalba
vágott. Nem támadás ért, vagy ha mégis, akkor a saját erőm indította
ellenem. Mintha vasmarokkal szorította volna össze az egész
lényemet, hogy megpróbáljon kirángatni innen, és elrepíteni
máshova, egy másik korba.
Mircea eközben beszélt hozzám, bizonyára észérveket húzott elő,
egyszerre lehetett meggyőző és elbűvölő, csakhogy túlzottan el
voltam foglalva magammal ahhoz, hogy felfogjam, amit mond.
Aztán a lökdösés erős taszigálásba váltott át, a húzásból rángatás lett.
Ilyen érzést utoljára azelőtt éreztem, hogy Pythia lett volna belőlem.
Az erőm akkoriban kényére-kedvére rángatott térben és időben,
amerre csak szükségesnek ítélte. Most pedig nagyon nagy szükség
lehetett rám, mert bármennyire is harcoltam ellene, egyre inkább
magába szippantott.
Végül Mirceának is feltűnt, hogy valami nincs rendben velem,
mert megragadta a vállamat.
– Cassie! Cassie, mi van…
 HOLDVADÁSZ 420

– Vigyázat – sziszegtem felé összeszorított fogakkal. A kezét a

karomon tartotta, és tudtam, ha elindulok, mielőtt elengedne, akkor
akár tetszik, akár nem, őt is magammal rántom.
– Micsoda?
– Vigyázat! – kiabáltam, és megpróbáltam ellökni magamtól.
Fogalmam sem volt, hogy merre indulok, de az erő intenzitása azt
sugallta, hogy nem lesz túl mókás utazás. – Eressz! – szóltam rá, de
csak egyre szorosabban kapaszkodott belém, az ujjai mélyen a
húsomba vájtak.
A következő pillanatban útnak indultunk.
 35

Az idő örvénylett körülöttünk, színek villództak mindenfelé, a

gyomrom felkavarodott. Aztán arra lettem figyelmes, hogy egy
szmokingba öltözött férfi ölében zötykölődöm egy jellegzetes fekete
londoni taxiban. Én felbámultam rá, ő pedig le rám. Barna szeme
tágra nyílt, és döbbenetet tükrözött. Egy másodperc múltán
felegyenesedtem, és alaposan végigmértem.
A szmokingja nem sokat árult el, de a karjába kapaszkodó,
rémülten pislogó nő cuki bubifrizurát hordott, és olyan műselyem
ruhát, ami elég erőteljesen behatárolta a korszakot.
– Húszas évek? – találgattam, mert az időérzékem valamiért
teljesen összekavarodott.
– Hatvanas – felelte Mircea kibámulva a hátsó szélvédőn,
miközben az autó a sűrű forgalomban araszolgatott.
Kissé odébb húzódtam, hogy ne a szótlanul ülő fickó lábára
telepedjek.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy a húszas években még nem hordtak miniszoknyát
– biccentett a fejével a közelben vihorászó lányok kis csoportjára.
– Biztos vagy benne?
– Hidd el, dulceatǎ, a miniszoknya elterjedésének korszaka
kitörölhetetlen módon beleégett az emlékezetembe.
Fintorogtam egyet, hisz ebben én sem kételkedtem. De az adott
körülmények között jól jött volna némi megerősítés, ezért
megböktem a lányt, aki erre nagyot ugrott, és még fel is sikoltott.
– Milyen évet írunk? – kérdeztem, de csak meredt rám némán.
– Che anno é? – próbálkoztam.
 HOLDVADÁSZ 422

Semmi.
– En quelle année sommes-nous?
Dettó.
– Mit művelsz? – kérdezte Mircea.
– Úgy tűnik, nem beszélik a nyelvünket.
– Szerintem meg egyszerűen csak megijedtek.
– Oké, de mostanra azért összeszedhették volna magukat.
– Ha-ha-hatvanki-kilenc – suttogta végre a nő.
– Akkor meg miért néznek ki így? – mértem végig.
– Mert egy jelmezbálba megyünk, ha épp tudni akarja – felelt a
párja, aki közben visszanyerte a hangját. – De maguk kicsodák, és
hogy a pokolba…
– Odanézz! – kiáltott fel Mircea előremutatva a tömegben.
– Kösz a fuvarért – búcsúztam a jelmezes pártól, miközben
átmásztunk rajtuk, és elhagytuk a kocsit.
Odakint hó hullott alá a fekete égből. A pelyhek csillogtak a
boltok kirakatán át kiszűrődő fényben és a számos színes reklám
ragyogásában. A hely némiképp a Times Square-re hasonlított, csak
inkább kör alakú volt. A közepét egy Cupido-szobor foglalta el, ezt
kerülgették az emberek, akik talán karácsonyi ajándékok után
rohangáltak. Kivilágított csillagok lógtak az utca fölé kifeszített
hálón, enyhén himbálózva a szélben. Egy adventi koszorú imbolygott
részegen az egyik közeli lámpaoszlopra kötözve. A járdán tülekedő,
néha az úttestet is birtokba vevő emberek legalább fele telepakolt
reklám-szatyrokat cipelt.
– Ez most… – néztem kérdőn Mirceára.
– A Piccadilly – bólintott.
A név semmit nem jelentett nekem, leszámítva, hogy ez volt az a
hely, ahol az anyám lerakott minket az utolsó kis időutazásunk során.
És most, valamilyen oknál fogva, visszakerültünk ide. Mint ahogy ő
is, legalábbis erre a következtetésre jutottam a viktoriánus kori hintó
láttán, mely az oldalára dőlve feküdt az egyik közlekedési sávban,
jókora dugót okozva.
A ló még a helyén volt, rúgkapálva próbált menekülni a kiégett,
de még mindig füstölgő roncs közeléből. A szívem összeszorult, bár
tudtam, hogy feleslegesen. Mivel én még élek, ez azt jelenti, hogy az
423 KAREN CHANCE

anyám is életben van. Viszont nem láttam sem őt, sem az elrablóját,
vagy bármi más gyanús alakot az egyre sűrűsödő tömegben.
Mircea ellenben felfedezhetett valamit, mert megragadta a
kezemet, és maga után húzott.
– Azt hiszem, az egyik cipőmet a taxiban hagytam – mondtam
neki, miközben igyekeztem lépést tartani vele. Nyaktörő iramban
fűzte át magát az emberi testek alkotta akadálypályán.
– Amilyen gyakran megtörténik veled, ideje lenne
elgondolkodnod a bokaszíjon.
– De az veszélyes.
– Épp az ilyesmit tartod veszélyesnek? – nézett hátra elképedve.
– Eltörhet a lábad.
– Azt pedig semmiképp sem akarjuk – mondta, és a karjaiba
kapott. Így érkeztünk meg egy metróállomás bejáratához.
Gyorsan körülnéztem, amint magába szippantott minket London
föld alatti világa, de semmi mást nem láttam, csupán kabátba
bújtatott felsőtesteket, és látszólag mindegyiküknek sietős dolga volt.
Egy pár felkutatása a faltól falig érő tömegben sosem könnyű, de az
ünnepi készülődés lázában élő emberek a könyökükkel tolakodtak, a
túl sok cukortól hiperaktív gyerekek az anyjukkal civakodtak, és így
a helyzet teljességgel kilátástalannak tűnt.
– Nem vagyok elég magas – mondtam Mirceának, aki egy
könnyed mozdulattal a vállára emelt. Egyik kezemmel
megtámaszkodtam a nyálkás falon, és megpróbáltam kiszúrni az
élénkkék színű estélyi ruhát viselő nőt. A mágus szmokingja
bármilyen korban beleolvadt volna az átlagos utcai viseletbe, de a
ruha színét nehéz lett volna bármivel is összetéveszteni.
Vagy talán mégsem olyan nehéz, merthogy nem láttam őket.
– Megint ugrottak? – kérdezte Mircea, miközben kétségbeesetten
pásztáztam végig a tömeget.
– Nem, azt éreztem volna.
– Biztos vagy benne?
– Ő az örökös, de én vagyok a Pythia. Igen, biztos.
És a következő pillanatban már meg is voltak. Anyám egy
viharvert, barna kabátba bújt, ám nem volt elég hosszú, alul
kikandikált a ruha szemkápráztató szegélye. A mágus is ott loholt
 HOLDVADÁSZ 424

mellette. Langaléta alak drappos esőkabátban, mely elrejtette a fekete

zakót, de tudtam, hogy ő a mi emberünk. Amikor befordultak, tisztán
láttam a pánikot az arcán, és azt az átkozott táskát a kezében. Aztán
magával hurcolta foglyát a tömegben, végig egy folyosón.
Leugrottam, és utánuk eredtem. Mircea átemelt a fizetőkapun,
aztán előresietett, hogy utat nyisson. Így sem volt könnyű dolgunk,
de az emberek nyilván sokkal készségesebben húzódtak félre előle,
mint azt tették volna az én esetemben. Alig néhány tucatnyiszor
léptek a meztelen lábfejemre, mire Mircea mögött kibicegtem a
peronra, ahol zavarodottan megtorpantam.
Talán harmincan üldögélhettek a padokon vagy ácsorogtak
hátukat a falnak támasztva. Mind az érkező szerelvényt várták, de
egy gyors pillantással meggyőződhettem arról, hogy egyikük sem az,
akiket kergetünk.
– Nem ugrottak – mondtam fintorogva, mert az orromat csavarta a
dohányfüst és a testszag kellemetlen keveréke.
Ez az elegy egy hajléktalantól származott, aki a peron szélén állt,
rázta koszos haját, és nagy átéléssel adta elő a Proud Mary kissé
felgyorsított változatát. Tette mindezt addig, míg Mircea egy
bankjegyet nem csúsztatott a kezébe.
– Egy nő barna kabátban és kék ruhában, egy férfi esőköpenyben.
Merre mentek?
Épp tiltakozni készültem a megvesztegetés miatt. Nem az elve
zavart, hanem az, hogy sosem lehet tudni, milyen aprósággal
avatkozunk bele az idő menetébe, és ebben a korban már így is épp
elég zavart keltettünk. De a hippi LSD-s mámorban ránk vigyorgott,
majd a metróalagút ásítozó szája felé mutatott.
És tiltakozás helyett káromkodás szaladt ki a számon.
Megindultam a peron túlsó vége és a sínekhez vezető lépcső felé, de
Mircea visszahúzott.
– Én megyek.
– És ha újra ugranak?
– Akkor visszajövök érted.
– De ha nem lesz rá idő?
– Gyors leszek.
425 KAREN CHANCE

Megráztam a fejemet, méghozzá olyan hevesen, hogy a parókám

az egyik szememre csúszott. Dühödten kaptam le a fejemről.
– Nem tudom, hogyan működik köztünk ez a kapcsolat. Ha fizikai
értelemben túl messze kerülök tőlük, talán nem fogom tudni követni
őket az ugrásommal.
– Ez nem tűnik valószínűnek. Ha az erő célja ezzel az, hogy
bárhonnan visszahozza az örököst, akkor nem lehetnek ilyen korlátai.
– Nem kockáztathatok!
Mircea barna szeme összeszűkült, mintha felkészült volna arra,
hogy a végtelenségig kitartson álláspontja mellett, de nem adtam időt
neki erre. Lerúgtam a másik cipőmet, és leugrottam a két sín közé.
Talpam alatt éreztem a ki tudja hány év alatt felgyülemlett trutyi
cuppogását. A következő pillanatban Mircea könnyedén landolt
mellettem. Szemében rosszallást láttam, a kezében pedig egy
aprócska zseblámpát.
Ez utóbbit nyilván a kedvemért kapcsolta be, bár nem sokat
segített. A falon itt-ott pislákoló izzók sem, melyek fénye csak arra
volt elegendő, hogy elnyújtsa az árnyékokat. Amint magunk mögött
hagytuk az állomás fényárban úszó peronját, az orrom hegyéig se
láttam.
Nem mintha sok látnivaló lett volna odalenn. Az alagút
valószerűtlenül szűk volt. El nem tudtam képzelni, hogyan férnek el
benne azok a hatalmas szerelvények. Meleg és párás levegő csapott
az arcomba, rothadó étel és penész bűzét éreztem. Örültem, hogy
nem látom, mindez honnan ered. A hallásom viszont még élesebbé
vált, és ez nem tett jót az idegeimnek.
A metrókocsik okozta dübörgés miatt a talaj finoman rázkódott a
lábam alatt. Úgy éreztem, mintha minden irányból egyszerre
közelednének. A lépéseink fura visszhangot keltettek a hátunk
mögött, ami miatt nehéz volt az előttünk felhangzó zörejekre
koncentrálni. És néha éles, visító hangok hallatszottak a
közelünkben.
– Szerintem itt patkányok is vannak – közöltem, és szorosabban
kapaszkodtam Mircea karjába.
– Hát egy egészen biztosan – felelte halkan, épp akkor, amikor
megláttam egy másik elemlámpa imbolygó fényét előttünk az
 HOLDVADÁSZ 426

alagútban. Meglepően távolinak tűnt, tekintve, hogy alig egy-két

perccel lehettünk lemaradva mögöttük. De ha elég messzire jutnak
ahhoz, hogy szétszakítsák a köztünk létesült törékeny kapcsot, akkor
végleg egérutat nyerhetnek.
Futásnak eredtem.
És szinte azonnal beleütköztem az emberrablóba, aki az ellenkező
irányból loholt felénk. A sötétben nem láttam egészen addig, míg
nekem nem jött. Hirtelen ott volt rajtam, kék szeme vadul villogott, a
szájával Ó hangot formált, talán az „Ó, a francba” volt, amit mondani
akart. Kis híján leütött a bőröndjével, nyurga lábaival egyensúlyozott
a sötétben, miközben anyámmal együtt őrült tempóban rohantak
vissza a peron irányába.
– Mi a…? – kiáltottam fel, de nem volt időm befejezni a
mondatot, mert Mircea derékon ragadott és a falhoz vágott.
Keményen odacsapódtam, a térdemet és az arcomat is felhorzsolta
a koszos beton. De nem méltatlankodtam, mert szinte abban a
szempillantásban egy vöröslő villám cikázott végig az alagúton. A
hajam égnek állt az elektromosságtól, és az egész testem libabőrös
lett. A rohadt életbe!
– Ezeknek rég halottnak kéne lenniük! – mondtam dühödten.
– Talán ez egy másik csapat.
– Jonas szerint csak öten lehettek.
– Igen, ezt majd mindenképp pontosítani kell vele, ha
visszatértünk – felelte Mircea fanyarul, amikor a felbőszült félistenek
társasága elrobogott mellettünk.
Mintha csak négy alakot láttam volna öt helyett, de ebben nem
voltam biztos. Elég nehéz volt bármit is megfigyelnem úgy, hogy az
előbbi villámlás képe még mindig ott lebegett a szemem előtt. Aztán
minden összekavarodott, mert annyi varázslat szelte át egyszerre a
levegőt, mintha valami ultramodern biztonsági berendezés lépett
volna működésbe. Lézersugárra emlékeztető mágikus villámok
találták el a falakat és a mennyezetet. A keresztül-kasul száguldó
varázslatok halálos, vérvörös hálót szőttek a fejünk fölé. A szűk,
henger alakú teret egy pillanat alatt szó szerint pokollá változtatták.
Most már bőven elegendő volt a fény ahhoz, hogy lássam, ezek
korántsem bénító varázslatok. Ahol becsapódtak, ott elfeketítették a
427 KAREN CHANCE

betonfalat, a sínek szikrát hánytak, és levegőbe repítették a talajon

felhalmozódott vastag szemétréteget.
Mircea szitkozódva húzott a háta mögé, amivel nem is lett volna
semmi gond, csakhogy egy másodperccel később az egyik villám
alig egy méterre tőlünk a falban landolt. Telibe trafálhatott egy
elektromos kábelt, mert szikrák záporoztak minden irányba, és
néhány a ruhámat is megperzselte. Mircea újra káromkodott egyet,
majd a másik falhoz nyomott, közvetlenül egy korábbi varázslat
füstölgő nyomai mellé.
– El innen! – rivallt rám.
Egy pillanatra elszakítottam tekintetemet a tűzijátékról, hogy a
szemébe nézzek.
– Micsoda?
– Ugorj el innen. Most!
– Már mondtam neked – ráztam meg a fejemet –, ha ő meghal,
nekem úgyis annyi. Mit gondolsz, miért hozott vissza ide az erőm?
– Majd én megoldom!
– Nem tudod. Mircea…
A falhoz szorított, a testét pajzsként használva. A szemében ott
villództak a szikrák, és az arckifejezése több volt, mint ijesztő.
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem.
– Mert nem tudom, hogyan védjelek meg.
– Nem is várom el tőled.
– Tessék? – nézett rám olyan döbbenten, mintha elment volna az
eszem.
– A konzult is így védenéd, ha ő lenne itt?
– Persze hogy nem.
– Hát mit tennél?
– Bármit, amire utasít.
– Vagyis segítenél neki.
– Igen!
– Akkor segíts nekem is.
– De te nem vagy a konzul, Cassie! Ő olyan képességekkel bír,
amit te fel…
– Fel sem foghatok, tudom – fejeztem be a mondatot. És bár eddig
alig láttam valamit a szóban forgó képességekből, örültem volna, ha
 HOLDVADÁSZ 428

ez így is marad. – Nekem viszont olyan képességeim vannak,

amikről ő nem tud. Lehet, hogy túlélné, ha egy ilyen varázslat
eltalálná. Én viszont el tudok ugrani előle. Az eredmény ugyanaz…
– Nem ugyanaz! Te ez vagy – markolta meg a karomat olyan
erővel, hogy az már fájt. – Hús és vér, puha és finom, és legfőképpen
sérülékeny. Védelemre van szükséged, de én most nem…
– Mircea! Három napja próbálnak mindenféle módon kinyírni, és
még mindig itt vagyok.
– A szerencsének hála!
– Akkor minden bizonnyal én vagyok a legnagyobb mázlista az
egész világon – néztem rá.
Ő pedig rám, és még sosem láttam ilyen kifejezést az arcán.
Mintha a kiborulás határán állt volna. Nem tetszett ez nekem. Folyik
itt valami, amit nem értek? De nem volt időm ezen rágódni.
– Ezt helyre kell hoznom – közöltem vele olyan tisztán és
nyugodtan, ahogy csak tudtam. – Ha szeretnél segíteni, akkor segíts.
Ne takarj el, ne őrizz, ne temess el élve. Csak segíts.
Nézett rám mozdulatlanul. Eközben a harc még hevesebbé vált,
ugyanakkor távolodott is tőlünk, ahogy a küzdő felek a zsúfolt peron
felé tartottak. Igen valószínűnek látszott, hogy a Szpartoszokat
cseppet sem érdekli, hány emberrel végeznek, ha végül az anyám is
köztük lesz.
– Mircea, kérlek!
– Rendben. Mit kell tenned?
Nyers volt a hangja.
– Csak megérintenem. Ennyire van szükségem. Egy pillanatra, és
máris kint leszünk innen, mindannyian.
Kurtán bólintott, majd elengedett. Ellöktem magam a faltól, és
visszafelé indultam az alagútban, közben előretekintve az anyámat
kerestem. Valóban elegendő lett volna hozzáérnem ahhoz, hogy
eltűnhessek vele, de nem tudtam odaugrani melléje. A térbeli
ugráshoz szükségem volt arra, hogy lássam, hová érkezem, különben
megjelenhettem a falban, a plafonban vagy egy mágus testében is.
Pillanatnyilag azonban semmit nem láttam. Leszámítva persze a
felkavart port és mocskot, a cikázó varázslatokat – no meg az őrült
429 KAREN CHANCE

emberrabló mágust, ahogy kibukkan a káoszból, méghozzá teli

torokból üvöltve.
Egyenesen felénk tartott, ám ezúttal nem futott. Anyámmal együtt
mindketten a levegőben lebegtek valamin, amit nem láttam kabátjuk
verdeső szárnyai miatt. De nagyon is éreztem, amikor a gyomromnak
vágódott, ledöntött a lábamról, és magával sodort az alagút túlsó,
sötét vége felé.
Immár ketten sikítoztunk, a mágus és én. Csak száguldottunk
előre, ő próbált lelökni, én pedig görcsösen kapaszkodtam, és
igyekeztem feltornászni magamat annyira, hogy megragadhassam
anyám ruháját, hogy megérintsem…
A mágus vagy rájött, hogy mire készülök, vagy ő volt a világ
legbénább sofőrje. Ide-oda hánykolódtunk a szűk helyen, hol az
oldalfalak valamelyikének csapódtunk neki, hol a mennyezetet
koccoltuk le. A varázslatok vöröslő fénye persze továbbra is követett
minket. Aztán a mágus megbillentette a szerkezetet, végighúzva a
fenekemet a két sín közti, kaviccsal felszórt kemény rétegen.
Káromkodva próbáltam feljebb kapaszkodni, épp akkor, amikor
egy vakító fénycsóva világította meg a levegőt. A falra vadul tekergő
árnyak vetültek, teljesen összezavarva az érzékszerveimet. Ehhez
társult még egy kürt fülsiketítő hangja, a lábam alatt vibráló sínpár,
és a levegőben aranyporként kavargó törmelék…
– Mi ez? – sikítottam.
– Vonat – hörögte az emberrabló.
– Vonat? – néztem rá ostobán.
– Vonat! – ordította Mircea felkenve az egyik Szpartoszt az alagút
falára. Aztán a többiek Mircea felé vetették magukat, ő felém, én
pedig ugrottam az anyám felé…
És belenyúltam valami puha, nyúlós, zselészerű anyagba, ami
egyáltalán nem hasonlított az emberi testre. Végül is nem volt
meglepő, hisz az az átkozott mágus védőpajzsot vont kettejük köré,
abba sikerült belemarkolnom. A pajzs anyaga megnyúlt, vastag
gumirétegként simult a karomra, miközben megpróbáltam átfúrni
magamat rajta. Mircea azon igyekezett, hogy az üldözők ne tudjanak
élve megsütni minket, a nyomorult emberrabló pedig mindent
megtett, hogy fejbe rúghasson.
 HOLDVADÁSZ 430

Sikerült is halántékon találnia, de csökönyösen kitartottam. A

morgás egyre erősödött körülöttünk, ismét felharsant a kürt, ezúttal
döbbenetesen közelről, ám ekkor a kezem végre megtalálta anyámét.
Egy pillanatig csak néztem rá, ő pedig vissza rám. Tágra nyílt kék
szemében a közelgő fénycsóvát láttam. De hiába éreztem az ujjait az
enyémek alatt, hiába tapinthattam ki kézfejének csontjait, hiába
kulcsolhattam át a csuklóját, valójában nem érhettem hozzá. A pajzs
vékony hártyája ott feszült kettőnk között, és amíg ez így maradt,
nem ugorhattam…
Aztán már nem is lettem volna képes rá, mert valami egy kamion
erejével csapódott belénk hátulról.
Úgy repültünk előre az alagútban, mintha puskából lőttek volna
ki. Nekicsapódtunk a falnak, aztán a sínnek, majd egymás hegyén-
hátán gurultunk tovább. Vadul kapaszkodtam a mágus pajzsába, a
világ minden kincséért sem engedtem volna el, még akkor sem,
amikor úgy pattogott a két fal között, mint valami bedrogozott
pingponglabda. A védőpajzs felfogta a becsapódások egy részét, a
többit tompította Mircea teste, aki közben rám vetette magát. Aztán
valami felkapott, és maga előtt tolt minket, olyan erővel, mint…
Mint egy száguldó metrószerelvény.
A jármű automata vezérlésen lehetett, mert a vezető a székében
ült, és a jelek szerint egész eddig újságot olvasott, néha szürcsölve
egyet a teájából. Abból a teából, ami most már kék egyenruháját
díszítette, a fickó pedig elkerekedett szemmel bámult ki az ablakon
az előtte pörgő-forgó, ordítozó, harcoló emberkupacra.
Aztán Mircea elkapta az emberrablót. Karját a nyaka köré fonta,
mintha a védőpajzs ott sem lett volna. Megpróbáltam felidézni, mit
mondott Mircea a pajzson keresztül zajló lecsapolás idejéről, ám az
agyam pillanatnyilag nem volt hajlandó ilyen emlékek előkotrására.
De mindez már nem is számított, mert a következő pillanatban
eltűntek a szemem elől.
Fél fenékkel rápottyantam valamire, ami leginkább egy lebegő
bőröndnek tűnt. Az arcom nekinyomódott a vezetőfülke
szélvédőjének. Így remekül láthattam, amint a mágus átvonszolja
anyámat a keskeny kabinon, és átlépnek az utastérbe. A fenébe!
431 KAREN CHANCE

Megragadtam a vezetőfülke ajtaját, de a kezem lecsúszott valami

kemény, üvegszerű anyagról. Eltartott egy másodpercig, míg
ráeszméltem, hogy a mágus pajzsot vont a metró eleje köré, de egy
újabb másodperc elteltével már le is küzdöttem ezt az akadályt, és
beugrottam a fülkébe. Épp jókor ahhoz, hogy a mágus által szélesre
tárt ajtó visszacsapódjon, egyenesen a képembe.
Ami igazán jókor jött, mert ahogy hátratántorodtam, egy pillantás
a szélvédőn át eszembe juttatta, hogy valamiről megfeledkeztem.
Jobban mondva valakiről. Mircea az alagútban kapkodta a lábát a
száguldó metró előtt. A Szpartoszokat nem láttam, és őszintén
reméltem, hogy metróbaleset áldozataivá váltak. Mircea a vámpírok
hihetetlen sebességét használta, hogy egérutat nyerjen.
Kevés sikerrel. Sőt úgy tűnt, egyre fogy a távolság. Ez
magyarázatot adhatott az arckifejezésére, amikor a válla fölött
hátrapillantott rám. Cassandra – olvastam le a szájáról, és ezúttal ki
is érdemeltem ezt a megszólítást.
Bocs – üzentem vissza neki, és vadul nyomkodni kezdtem a
gombokat, húzkodni a különböző karokat és az összes többi kütyüt a
műszerfalon.
Elég sok volt belőlük, de egyiken sem láttam egy jókora, vörösen
villódzó STOP feliratot. Nem ugorhattam ki és ragadhattam meg őt
anélkül, hogy a váratlan plusztömeg a földre ne küldjön
mindkettőnket. Inkább a sofőrt kaptam el.
– Hogy kell megállítani ezt az izét? – kérdeztem, de az csak
bámult rám üres tekintettel.
Megráztam, miközben Mircea lassulni kezdett, vagy mi
gyorsítottunk. Mindenesetre már csak centik választották el attól,
hogy átgázoljunk rajta. A rázás azonban nem segített semmit, így
lekevertem egy pofont a fickónak. Nem bizonyult sikeres
megoldásnak, mert bár a bénultságát sikerült megtörnöm, de
vinnyogva sírni kezdett, akár egy kislány. Heveny káromkodások
közepette néztem körül, mert kifogytam az ötletekből és szemmel
láthatóan az időből is. Ekkor pillantottam meg a békésen lebegő
bőröndöt.
Vele együtt ugorhattam be, feltehetően azért, mert épp rajta ültem.
Öreg volt, kopottas és régimódi, mintha egy egészen más korból
 HOLDVADÁSZ 432

származott volna. De a varázslat, amit a mágus kivetett rá, még

kifogástalanul működött, ami alkalmassá tette arra, hogy
mentőövként funkcionáljon.
Az egyik kezemmel megragadtam és kiugrottam, majd a másik
kezemmel elkaptam Mirceát. Néhány rémisztő tizedmásodpercig
hajszálak választottak el a több száz tonnányi robogó monstrumtól,
ám aztán összekuszálódott kezekkel és lábakkal visszaérkeztünk a
vezetőfülkébe. Bonuszként sikerült elgáncsolnunk a sofőrt is, aki épp
megpróbált átrohanni a mögöttünk húzódó utastérbe.
Mircea elkapta a pasas egyik karját, és felrángatta, hogy a szemük
egy magasságba kerüljön. Most valahogy nem a megszokott
nyugodtságot láttam a tekintetében.
– Felejtsd el – szólt rá a fickóra erélyesen, aki egyik pillanatról a
másikra abbahagyta az ideges zihálást. Engedelmesen visszaült a
helyére, értetlenkedve nézett bele az üres teásbögrébe, mi pedig kissé
bizonytalanul talpra kászálódtunk.
– Bocs – mondtam még egyszer Mirceának, aki fanyarul
elmosolyodott.
– Ezt majd később megbeszéljük – közölte velem baljóslatúan. –
Most azt mondd, merre mentek.
– Erre – mutattam, és futottunk.
 36

Azonnal ki kellett volna szúrnom őket, de a karácsonyi rohamnak

köszönhetően a kocsiban több százan szorongtak táskákkal és
dobozokkal megspékelve. Egy fickó tekintélyes méretű,
összekötözött karácsonyfát ölelt át. Fenyőillat szállt a levegőben, ami
akár kellemes is lehetett volna, ha nem kapok szénanáthát a
tűlevelektől. Szememmel gyorsan átfésültem az utazóközönséget,
miközben kihajtogattam a képembe lógó ágakat és széttüsszögtem az
agyamat.
– Lehet, hogy ugrottak? – kérdezte Mircea, miközben utat tört
nekem a kocsiban, hogy elérjük a következő vagon felé nyíló átjárót.
Egyesek úgy néztek ránk, mintha őrülteket látnának, mert a nyitott
átjárón való átjutás meglehetősen veszélyesnek tűnt.
Késztetést éreztem, hogy közöljem velük, mi már a vonat előtti
utazást is kipróbáltuk.
– Nem – ráztam meg a fejemet. – Éreztem volna.
– Biztos? Mert ha épp akkor ugrottak, amikor az a zűr…
– Biztos – feleltem neki. Hisz pont azért feledkeztem meg róla
néhány másodpercre, mert minden idegszálammal és minden
agysejtemmel arra a törékeny kapocsra koncentráltam, ami még
anyámhoz fűzött. Mentális kezemmel szorítottam, ahogy csak
bírtam, és ez minden más érzést és gondolatot háttérbe szorított. Öt
centit sem ugorhatott anélkül, hogy ne észleltem volna.
– De miért nem teszik? – firtatta Mircea. – Nem sok értelmét
látom egy szűk, zárt térben maradni, főleg, ha tudják, hogy üldözik
őket.
– Kivéve, ha nincs más választásuk.
 HOLDVADÁSZ 434

– Arra gondolsz, hogy kimerült – vetett felém egy pillantást.

– Lehetséges. Ha ez még mindig a bál estéje…
– Az.
– Honnan tudod?
– Amikor a mágus elfutott mellettem, éreztem az alkohol illatát. A
pezsgőét, amit ráöntöttél.
Már megint megfeledkeztem a vámpírok rendkívüli
érzékszerveiről.
– Akkor nyilván fáradt. Sőt mostanra már ájultan kéne hevernie.
Nem tudom, miként képes még bármire is. Valakit magaddal vinni az
időben kimerítő, még akkor is, ha csak egyszer teszed. És ő…
– Te mennyire vagy fáradt?
– Jól vagyok, nem mintha számítana. Ha nem így lenne, akkor
sem állhatnánk meg pihenni.
– De számít – kapta el a karomat –, mert ez határozza meg,
mennyire lehetek erőszakos. Igyekszem óvatosan bánni mindenkivel,
hogy a lehető legkevésbé változtassak az idő menetén. De ha már
nagyon fogytán van az erőd…
– Nincs semmi gond – feleltem.
Laposan nézett rám, de az igazat mondtam neki. Ha arra megy ki
a játék, hogy kinek fogy ki előbb a szuflája, akkor az emberrabló
mágus peches napot fogott ki. Teljes mértékben kizárt, hogy
abbahagyom a hajszát utána. Előbb kapok egy kibaszott agyvérzést,
mint hogy leálljak.
– Tényleg nincs – győzködtem.
Ezúttal hatásosabb lehettem, mert Mircea bólintott.
– De ha érzed, hogy kezdesz kimerülni…
– Akkor majd szólok – ígértem meg, bár titkon reméltem, hogy
erre nem kerül sor. Nem akartam megtudni, milyen az, amikor
Mircea „erőszakos”. Hisz a jelenlegi „óvatos” módszerével is épp
elég embert lökdösött félre az útból, miközben utat tört nekünk a
szerelvény hátulja felé.
Fogalmam sem volt, mi lehet a mágus terve, vagy hogy van-e neki
egyáltalán. Már az utolsó előtti kocsiban jártunk, amikor végre
megpillantottam. Épp akkor babrált az utolsó vagonba nyíló ajtóval.
Ez viszont nem ment neki könnyen egy feldühödött öregasszonynak
435 KAREN CHANCE

köszönhetően. Az anyóka lábánál egy bevásárlószatyor hevert,

melyből valamilyen porcelánedény apró darabjai potyogtak a
padlóra. Ez némi magyarázatot nyújtott arra, miért püföli a vénlány
esernyőjével a mágus fejét.
Legszívesebben megcsókoltam volna a kis öreget, de nem volt rá
időm. Az anyám ugyanis ott állt a férfi mellett, és sürgetően beszélt
hozzá. Az ütlegelés miatt a mágus aligha figyelt oda rá, és az is
látszott, hogy nem védi pajzs a férfit – illetve minden bizonnyal
egyiküket sem.
Sokan álltak körülöttük, ezért nem ugorhattam közvetlenül anyám
mellé. Maradt a tülekedés, a kúszás-mászás, hogy közelebb jussak
hozzájuk. Körülöttünk méltatlankodó hangok harsantak fel, többen
viszonozták a lökdösődésemet, de ügyet sem vetettem rájuk. Mircea
a mágus felé furakodott, és ha csak néhány pillanatig sikerül magára
vonnia a figyelmét…
Ekkor az egész szerelvény hatalmasat rándult. Az emberek jobbra-
balra dőltek, ahogy a metró kis híján kisiklott. Elképzelni sem
tudtam, hogy mi történt, egészen addig, amíg a hátsó ablak egy
fénylő vörös energiacsóva hatására szét nem robbant. És ezzel még
nem volt vége. A metrókocsi fémváza afféle energiaelvezetőként
szolgálhatott, mert az oldalsó ablakok is egymás után pattantak szét,
mint a sorba fűzött petárdák.
Üvegszilánkok záporoztak a sikoltozó utasokra, akik felpattantak
az ülésekről, átcsörtetve dobozokon, ernyőkön, és persze rajtam is.
Aztán kialudt a világítás, az egész szerelvény teljes sötétségbe borult.
A tömegen ekkor végképp eluralkodott a pánik. Egymást taposva
özönlöttek az egyetlen használható kijárat felé.
Ami történetesen ott volt, ahol épp álltunk.
Az anyám felé vetődtem, de valaki a lábamra lépett, aztán a
bordáim közé könyököltek, majd hátrataszítottak, neki a kocsi
oldalának. A fejem akkorát koppant, hogy csillagokat láttam, de
gyorsan feltápászkodtam, leginkább azért, hogy ne tapossanak el. Az
utolsó kocsiban utazók a mi vagonunkba préselődtek, a mienkből
pedig az eggyel előző felé tülekedtek. El lehet képzelni, milyen
felfordulást okoz, ha három-négyszáz ember teljes pánikban
megpróbál bezsúfolódni egy amúgy is tömött metrókocsiba.
 HOLDVADÁSZ 436

Mindez azt eredményezte, hogy nem hallottam Mirceát, és a

vaksötétben nem is láttam. Sem a mágust. Sem az anyámat.
A fenébe, pedig már megvolt! Meglehetett volna! Ha nem kapok
még egy esélyt, isten bizony…
Majd’ a frász jött rám, amikor a mellettem lévő ablakkereten át, a
kirobbant üveg helyén egy férfi mászott be a kocsiba.
A vészfények épp ekkor keltek életre, és halovány fényt terítettek
szét a metrón. Ennek köszönhettem, hogy vethettem egy pillantást az
illető arcára. Egy pillanatig nem akartam hinni a szememnek,
ugyanis meg voltam győződve arról, hogy ezekkel a vonásokkal
többé nem találkozom.
Mindeddig azt feltételeztem, hogy a Szpartoszok a kerekek alatt
végezték, mert egyszerűen nem kerülhettek máshová. Se a
szerelvény mellett, sem fölötte nem férhettek el, hisz a tető szinte
súrolta az alagút mennyezetét, az oldalfalak pedig talán tíz-tizenkét
centiméterre lehettek az elsuhanó ablakoktól. Képtelenségnek tűnt,
hogy egy felnőtt férfi elfért volna ekkora helyen. Még nekem se ment
volna, ez a pasas meg legalább harminc kilóval nehezebb volt nálam.
És mégis jött, bemászott.
Csodálattal vegyes iszonyattal néztem, ahogy a teste összement,
megnyúlt, kígyószerű mozgást vett fel. Kitörhette volna a keretben
maradt üvegdarabokat, hogy több helye legyen, de nem foglalkozott
ilyesmivel. Szinte átfolyt a lyukon, mintha nem lennének csontjai,
csupán egy alaktalan massza: bőr és hús és eltorzult vonások. Láttam
a haját egy csomóban, ám alatta nem volt koponya, amire
rásimulhatott volna. És láttam a két szemgolyót, mely az arc
zselészerű anyagában úszkált ide-oda.
De bármerre is kanyargott az amorf tömeg, az a két szemgolyó
egyenesen rám meredt.
Nyögés kíséretében szakadt ki belőlem a pánik és az undor,
miközben hátratántorodtam. Időközben a férfi testének maradéka is
átszivárgott a nyíláson. Amint ez megtörtént, elkezdett alakot ölteni.
A csontok, izmok, egyéb kósza testrészek mind a helyükre kerültek.
A jelenség kicsit hasonlított ahhoz, mint amikor felfújunk egy
léggömböt. A következő pillanatban már el is felejtettem amiatt
437 KAREN CHANCE

aggódni, hogy viszontláthatom az ebédemet. Sokkal jobban zavart az

a fegyver, amivel a fickó a tömeget vette célba.
Egész pontosan pedig az anyám tarkóját. Nem tudtam, miért rá
összpontosít, amikor én is ott állok védtelenül, de abban a pillanatban
épp nem is érdekelt.
Láttam anyámat a szomszéd vagonban. Rézszínű haja szinte
ragyogott a vészvilágítás fényében. Ijedten nézett körül, mintha
keresne valakit. Megpróbált előrejutni, és kiabált is valamit, amit
persze nem hallottam az óriási zajban, melyet a sikítozó utasok
tömege, a zakatoló metró és a fülemben dübörgő vérem keltett.
Előreugrottam, elkaptam a fegyver csövét, és lefelé rántottam, pont
abban a pillanatban, amikor a férfi meghúzta a ravaszt.
Nem láttam, hogy elég gyors voltam-e, sőt semmit sem láttam,
mert egy óriási ütéstől elszálltam. A fejemet végül egy kapaszkodó
állította meg, de már a következő kocsiban.
Egy percig mozdulni sem tudtam, annyira sajgott mindenem. Csak
feküdtem, és éreztem, ahogy a kocsi kerekei félelmetesen pattognak
alattam. A fejemet gyors egymásutánban ért két ütés után azon
tanakodtam, vajon elájuljak, vagy kihányjam a reggelimet, esetleg
mindkettőt egyszerre produkáljam. Az oldalamra fordultam,
miközben hallottam az üvegszilánkok csikorgását a testem alatt.
Valami ősöreg figyelmeztetés jutott eszembe, miszerint nem tanácsos
háton fekve elájulni, így aztán felküzdöttem magamat térdeplő
helyzetbe. Kábán és szédülve emeltem fel a fejemet.
És bámultam bele a rám irányzott puska csövébe.
A másodperc törtrészéig csak igyekeztem felfogni, amit látok,
aztán pedig ugrani akartam. De a fejem közel sem volt elég tiszta, és
még ha az is lett volna, a pánik mindig megnehezíti az ugrásokat. És
semmi nem okozhat nagyobb pánikot annál, mint amikor egy fegyver
rossz végével kell farkasszemet nézni. Mindezek ellenére újra
megpróbáltam, de a mágus tüzelt, és tudtam, hogy végem van.
Csakhogy mégsem így történt, annak ellenére, hogy hallottam a
dörrenést és éreztem a puskapor szagát. Ez egyben azt is tudatta
velem, hogy nem ugrottam, de el nem tudtam képzelni, másképp
hogyan hibázhatott el alig fél méterről. Aztán felemeltem a fejemet,
 HOLDVADÁSZ 438

és bele is ütöttem a bőröndbe, ami még mindig lebegett, holott az

egyik sarka helyén egy füstölgő lyuk tátongott.
Nem tudtam, honnan érkezett, mert abban biztos voltam, hogy én
nem hoztam magammal. De kérdések helyett inkább a testem elé
rántottam pajzsként. Igaz, már nem volt rá szükségem, mert ekkor
megérkezett Mircea, és nagyon úgy tűnt, hogy végképp letett az
óvatoskodásról.
Kitépte a fegyvert a Szpartosz kezéből, és a fém úgy hajolt meg az
ujjai közt, mintha játék gyurma lett volna. A félisten tönkretett
puskájáról a tajtékzó vámpírra nézett, majd vissza, és az arcán inkább
döbbenet, mint félelem látszott. Ekkor Mircea a fegyvert ütőként
használva az immár kiürült kocsi túlsó végébe küldte a támadómat.
Nem tűnt úgy, mintha minden erejét beleadta volna. Inkább olyan
volt, mint egy hobbigolfozó, aki szombat délután kijött ütögetni egy
kicsit, és teljesen mindegy neki, eltalálja-e a lyukat vagy sem. És
mégis, a Szpartosz akkora erővel vágódott a kocsi falának, hogy a
kemény fém behorpadt a teste alatt. Ezáltal azt is megállapíthattam,
hogy a fal távolságáról alkotott korábbi becslésem helytállónak
bizonyult. Abban a pillanatban ugyanis fülsiketítő csikorgás hangzott
fel, mintha ezer körmöt húznának végig egyszerre egy táblán. A
félisten fémmel borított hátsója hozzáért az alagút oldalához, és
végigkarcolta.
A fickó nem mozdult, és én meg voltam győződve arról, hogy
neki most annyi. Elfordítottam a fejemet, hogy lássam, mi történt
eközben az anyámmal. De a mozdulat túl gyors volt meggyötört
fejemnek, és a térdem összecsuklott alattam. Mircea odalépett, hogy
felsegítsen, így ő sem láthatta, amikor a Szpartosz lefejtette magát a
falról, és egyenesen ránk vetette magát.
Mircea még időben észlelte a veszélyt ahhoz, hogy megforduljon
és felemelje a kezét. Ezt kapta el a félisten, és ennél fogva repítette el
őt a kocsi végébe. Csak bámultam, ahogy Mircea átszállt a vagonon,
ki az üveg nélküli hátsó ablakon. Sikerült elkapnia az ablakkeretet, és
már lendítette is előre magát. Ám ekkor találkozott szembe azzal a
varázslattal, ami legalább fél kilométerre repítette hátra a koromsötét
alagútban.
439 KAREN CHANCE

Mindez elmondva jóval hosszabb időt vesz igénybe, mint ahogy

valójában történt. Ezután a bőröndöt érte újabb találat, és mivel
görcsösen kapaszkodtam belé, engem is rongybabaként taszított
hátra. Éreztem, hogy valami felszántja a hátamat, és mintha a
fejbőrömből is leszakadt volna egy darab. Aztán csak gurultam és
hánykolódtam a szinte teljes sötétségben. Végül a hátam valami
falnak ütközött, méghozzá elég erősen ahhoz, hogy kipréselje a
tüdőmből a levegőt. Ettől végre elengedtem életmentő lebegő
csomagomat és a földre zuhantam.
A térdem a kavicságyba mélyedt, a kezemről acél horzsolta le a
bőrt. A vér patakokban folyt a szemembe, és nem kaptam levegőt.
De valahogy még mindig életben voltam.
Csakis így lehetett. A halál nem ennyire fájdalmas.
Egészen addig nem értettem, hogyan maradhattam életben, amíg
fel nem néztem. Láttam, hogy a Szpartosz már az előző kocsi felé
lépked a gyorsan távolodó szerelvényben. Nem is vette magának a
fáradságot, hogy visszanézzen, meg sem várta, hogy eltűnjek a
szeme elől, mielőtt hátat fordított. Mintha nem akarta volna arra
pazarolni az erejét, hogy végezzen velem.
Ahogy ott ültem és csorgott a szemembe a vér, belém hasított a
felismerés, és még valami, amitől remegni kezdett a kezem, égett az
arcom. Mircea fenyegetést jelentett, és a Szpartosz eszerint is bánt el
vele. De az ő szemében én nem voltam ellenfél. Nem látta értelmét,
hogy végezzen velem. Csak egy apró kellemetlenség voltam, amitől
meg kellett szabadulnia, mielőtt végez az anyámmal. Na azt már
nem, te rohadék kurafi!
Megragadtam a bőröndöt, és előrelendültem. Az apró szerkezet
úgy suhant előre, mint az ágyúgolyó. A következő másodpercben
Mircea kapta el a derekamat. A sötétből bukkant elő, és felpattant
mellém. Valami olyasmit mondott románul, amit talán jobb lett
volna, ha nem is értek.
De valahogy közös állásponton voltunk.
A metró egy kanyarban eltűnt a szemünk elől, de balra bedőlve
utánaeredtünk. Vagy nyolcvan kilométeres sebességgel
száguldhattunk. Nem foglalkoztunk azzal, hogy megbeszéljük a
tervet, mivel az meglehetősen egyszerű volt: megkeresni, megölni.
 HOLDVADÁSZ 440

Jobban akartam ennek a nyomorultnak a fejét, mint az emberrablóét,

aki legalább nem akart végezni az anyámmal.
Vele majd azután számolok le, ha elkaptuk ezt a tetű Szpartoszt.
Még jobban előrehajoltam, már szinte azt kockáztatva, hogy orra
bukom, de a lehető legnagyobb sebességre akartam sarkallni ezt a
megbűvölt táskát. Nyilván elképesztően ijesztő és veszélyes lehetett
úgy repülni a vaksötét alagútban, hogy nem tudhattam, mikor
csapódunk neki a falnak. De a félelem és a düh szemlátomást nem fér
meg egymás mellett, mert a fejemben semmi nem zakatolt azon
kívül, hogy siess, siess, siess! Ez dübörgött az ereimben, ez
visszhangzott a fülemben az előttünk haladó szerelvény rázkódása
mellett.
Aztán fény villant előttünk, és elszáguldottunk egy állomás
mellett. A peronon álló emberek mind az ellenkező irányba néztek.
Nyilván azt találgatták, miért robogott át a metró az imént anélkül,
hogy megállt volna. Vagy lehet, hogy valami mást bámultak?
Néhány pillanat múltán újra bevágódtunk az alagútba, és majdnem
beleütköztünk három alakba, akiket a sötétben szinte észre sem
lehetett venni.
Úgy tűnt, a többi Szpartosz kissé késve csatlakozott a bulihoz.
Ehhez mérten gyorsan zárkóztak fel, elsősorban azoknak a
robogóknak köszönhetően, melyeket valahonnan beszereztek, és
levitáló varázslatot vetettek ki rájuk. Az egyik járművön két félisten
ült, a másikon egy. Olyan sebességgel lavíroztak a keskeny
alagútban, hogy szinte csak elmosódott csíkoknak látszottak.
Rémület szorította össze a gyomromat, ahogy rájuk néztem. Az
imént bebizonyosodott, milyen ereje van egy ilyen lénynek. Nem
engedhettük, hogy még hárman felszálljanak arra a metróra. Kizárt.
– Mircea…
– Tudom. Vigyél közelebb hozzájuk – utasított, mintha lett volna
más választásom is. Az a nyavalyás alagút alig négy méter széles
lehetett, és a Szpartoszok pont a közepén motoroztak. Ez azt
jelentette, hogy bármerre is kerüljük meg őket, a közelükben fogunk
elhaladni.
– Miért? – kérdeztem.
Aztán elsuhantunk közöttük, és megkaptam a választ.
441 KAREN CHANCE

Mircea kíméletlenül lerúgta az egyik alakot a robogóról, mire az

fejjel előre a falnak zuhant. Aztán előrehajolt, és nem engedte
felegyenesedni, miközben a robogóval együtt tovább száguldottunk
előre. A fickó is jött velünk, legalábbis, ami maradt belőle. Hálás
voltam azért, hogy a robogó fényszórója nem abba az irányba
világított, így csak néha, egy-egy pillanatra láthattam meg azt a
fekete pépet, ami a fejéből maradt, miután Mircea ádázul belenyomta
a kemény betonba.
Aztán lelökte a testet, és átült a robogóra. A félisten nagyot
bucskázott, majd eltűnt a sötétségben, a jármű pedig újra eltávolodott
a faltól. És egyenesen belecsapódott a másikba, amin két Szpartosz
utazott.
Úgy tűnik, az óvatoskodás nem a mai nap jelszava, gondoltam
tompán.
Az előbbi támadás alkalmával ki tudtuk használni a meglepetés
erejét, most viszont már nem. Az egyik Szpartosz átugrott Mircea
robogójának elejére, aztán ide-oda rángatta, hátha le tudja
kényszeríteni róla. Mircea azonban jó erősen szorította combjával az
ülést, és nem hagyta magát. Ez viszont azt eredményezte, hogy a
jármű hosszanti tengelye körül néha megpördülve haladt előre az
alagútban, hiszen a levegőben nem volt semmi, ami lefékezte volna
ezt a pörgést.
Nem tudtam segíteni Mirceának, mert a másik Szpartosz kiszúrt,
és ott lihegett a sarkamban. Éreztem, ahogy egy golyó süvít el a
vállam felett, egy másik pedig súrolja a combomat. Ez utóbbitól
lüktető fájdalom öntötte el a lábamat, egészen a derekamig. Rosszabb
is lehetett volna, ha a bőrönd nem úgy halad előre, mint valami
sebzett bölény, összevissza kanyarogva az alagútban.
De tudtam, hogy egyszer elfogy a szerencsém, viszont semmi nem
jutott eszembe, amit a magam javára fordíthattam volna. Kivéve azt a
határozott sejtésemet, hogy egy ilyen szituációban elöl haladni nem
kimondottan előnyös. Így aztán visszafogtam a táskát, és miután a
Szpartosz elsuhant mellettem, utánavetettem magamat, hogy a
változatosság kedvéért most én üldözzem őt.
A félisten hátrafordult, lövésre emelte a fegyverét. Ám ekkor én is
kinyújtottam karkötős kezemet, és két túlvilági tőrt küldtem a fickó
 HOLDVADÁSZ 442

irányába. A mágikus fegyverek a halovány fényben a szokottnál is

ragyogóbbnak tűntek, és tudtam, hogy ha kárt tehetnek bármiben,
örömmel vetik magukat a küzdelembe. Oldalra hajoltam, hogy
elkerüljem az újabb lövedékeket, így nem láttam, amikor a tőrök
célhoz értek. Arra viszont már felfigyeltem, hogy a robogó
reflektorának fénycsóvája vadul rángatózni kezd, és azt is hallottam,
amikor a szerkezet nekicsapódott a falnak. Éreztem a hőt, amikor a
motorja végleg megadta magát, és hangos robbanással narancssárga
tűzgolyóvá változott.
Lelassítottam, és az alagút oldalát és tetejét nyaldosó lángokat
bámultam. Rosszul éreztem magamat. Persze tudtam, hogy nem volt
más választásom. De ettől még nem lett elfogadhatóbb, amit tettem.
Egy kezemen meg tudtam számolni, hány életet vettem el, és
egyáltalán nem töltött el örömmel, hogy most növeltem ezt a számot.
Bár úgy tűnt, emiatt mégsem kell bűntudatot éreznem.
Merthogy valaki kisétált a lángok közül, kormosan és csúnyán
megégve. Itt-ott elhagyott magából egy kis darabot az alagút
padlóján. A ruhája lényegében leperzselődött, a haja még most is
égett. A bőre felrepedezett, lemállott, megfeketedett, és a lángok
megcsillantak a rengeteg véren, ami egész testét elborította. De
egyenesen állt a lábán, mintha mindez nem is számítana.
És mosolygott.
 37

Persze mondhatnám, hogy ami ezután történt, azt előre elterveztem,

de hazudnék. Csak arra tudtam gondolni, hogy mielőbb elhúzzak
onnan, de a Szpartosz ekkor már megindult felém. Azon igyekeztem,
hogy visszaforduljak a metrószerelvény irányába, amikor egy
ugrással megragadta a bőröndöt.
Utólag visszagondolva ez egész hasznosnak bizonyult, mivel a
varázslat erős volt, én pedig épp minden erőmmel azon voltam, hogy
előrehajtsam a szerkezetet. Így aztán ahelyett, hogy a félisten
megállított volna, őt is magam után vonszoltam. A lába ütemes,
puffanó hangokat adott a sín talpfáin.
Így ment ez egészen addig, amíg egy meglepően élő és erőteljes
kéz nem markolt a combomba pontosan a golyó ütötte seb felett, én
pedig a fájdalomtól csaknem elájultam. A testem összerándult, a
megviselt táska pedig vesztett a magasságából. Keményen csapódott
a talajnak, és immár a Szpartosz egész testét végighúzta a
kavicságyon.
Ezt sem terveltem ki előre, de ha már így esett, ügyeltem arra,
nehogy újra felemelkedjünk. Egészen közeli, személyes
tapasztalatból tudtam, milyen élesek is ezek a kövek. Jó nagy
darabok voltak, és itt sosem esett eső, ami lekoptatta volna az élüket.
Emellett vékony rétegben beborította őket a kosz, a por, vagy bármi
is volt az a kulimász odalenn. A homoknál is finomabb szemcsékből
állt, ami felkavarodva fojtogató felhőt hozott létre körülöttünk.
Levegő után kapkodva hallottam a félisten változatos káromkodásait
a hátam mögül.
 HOLDVADÁSZ 444

De még ekkor sem engedte el a bőröndöt. Ehelyett megpróbált

teljes súlyával ránehezedni a repülő szerkezet egyik oldalára, hogy
felborítsa. Gondolom, a saját fegyveremet akarta ellenem fordítani,
hogy én is belekóstoljak a kövek „barátságos” érintésébe. És sikerült
is volna neki, ha nem érkezünk meg egy kanyarhoz, amit a
metrótársaság megfelelő fényviszonyokról alkotott téves
elképzelésének köszönhetően egyikünk sem látott. Ha a szememmel
nem is érzékeltem ugyan, azt nagyon is jól éreztem, amikor
nekicsapódtunk, és azt is jól hallottam, amikor a Szpartosz valamije
egy hatalmasat reccsent.
Mély elégedettséggel töltött el ez a hang.
Azonban kiderült, hogy még ez sem volt elég, mert mégis sikerült
megfordítania a bőröndöt. A falat használta az elrugaszkodáshoz, és
most a bőrönd mindkét oldaláról rugdosott, ütött-vágott.
– Dögölj már meg! – hörögte, és a gyér fényben megláttam a
képét, ahogy lassan bekúszott fölém.
Hátranéztem, és megláttam a metrót, ami vagy csigalassúsággal
haladt, vagy teljesen meg is állt. Nekem bármelyik kapóra jött.
– Csak utánad – morogtam vissza, és még egyszer megforgattam
magunkat. Ez volt az utolsó pörgésünk, mert a következő pillanatban
beleütköztünk a veszteglő szerelvény hátuljába.
Egész pontosan ő ütközött bele.
Mivel most én voltam magasabban, átvitorláztam a hiányzó hátsó
ablakon, hogy egészen új tapasztalatokat szerezzek a horzsolások
keletkezéséről. Mindent összevetve még mindig jobb volt, mint
pofával előre felkenődni néhány tonna acélra, bár abban a pillanatban
nem tudtam kellőképpen értékelni a szerencsémet.
Térdeplő helyzetbe kászálódtam, miután szinte a kocsi túlsó
végénél sikerült megállapodnom. A testem zokogva könyörgött a
pihenésért vagy a megsemmisülésért, de az agyam azt üzente neki,
hogy kussoljon. Úgy tűnt, a vitából a testem kerül ki győztesen, mert
amikor megpróbáltam felállni, pár pillanatig csak imbolyogtam,
aztán újra összerogytam. És nem csupán a fájdalom, a szédülés és a
kínzó hányinger miatt.
Valami nem stimmelt a lábfejemmel.
445 KAREN CHANCE

Kis idő múltán sikerült eléggé összpontosítanom ahhoz, hogy a

látásom kitisztuljon. Koszos, véres talpamat üvegszilánkok,
murvadarabok és még ki tudja, mi minden borította. Oké, a
metróalagutat nem feltétlenül mezítláb kell felderíteni. Felmértem,
hogy ebben az állapotban járni sem nagyon tudnék, nemhogy futni.
Ekkor bukkant fel a Szpartosz feje az ablak üvegdarabokkal
megtűzdelt keretében. Első ránézésre úgy tűnt, mintha valami vásári
színész lett volna, az a fajta, akinek vaskos és rasszista tréfáin inkább
fintorognak, mint nevetnek az emberek. De az ő arcát nem festék,
hanem vér színezte sötétre, és a félig levált fejbőr, valamint az arcán
éktelenkedő nyers hús meg az abból kiálló kődarabok sem voltak
jellemzők az effajta színészekre.
Felsikoltottam, amire ő egy vigyorral válaszolt, és az egyik kezét
is átdugta a peremen. Azt a kezét, amiben egy fegyvert tartott.
Legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy mégiscsak tudok futni.
Igaz, kicsit féloldalasan és sután, de ez is elég volt ahhoz, hogy
átvetődjek a következő vagonba, amikor az utolsó pillanatban
záporozni kezdtek a golyók. Láttam, ahogy a mellettem lévő ülést is
átszaggatják, és megpróbáltam kitalálni valamit, csakhogy nem ment
könnyen. Az agyamat megbénította a rémület, és semmi más nem
dübörgött odabenn, mint a ne, ne, ne, ne, ne, végtelenített ciklusban.
Ezzel pedig nem sokra mentem.
Megpróbáltam összeszedni magamat, és azt hallottam: ne, ne, ne,
ne, ne. Ismét felsikoltottam, mert ha nem teszem meg, végképp
elvesztem az eszemet.
És bármilyen furán is hangzik, ez segített.
Először is, a lövöldözés abbamaradt, talán azért, mert a Szpartosz
azt hitte, hogy eltalált. Másodszor pedig, végre tudtam gondolkodni.
Igaz, csak annyira jutottam, hogy a tőreimmel nem sokra mennék
egy olyan pasassal szemben, aki – többek között – élve sétált ki egy
lángtengerből.
Mégsem hagyhattam, hogy túljusson rajtam. Nem engedhettem az
anyám közelébe. És csak egyetlen módja volt annak, hogy ezt
elérjem. Meg kellett ragadnom, hogy aztán kiugorjak vele innen,
majd pedig egyedül vissza, még mielőtt megölhetne. Márpedig ez az
ötlet több szempontból is nagyon, nagyon bizarrnak tűnt. Az egyik
 HOLDVADÁSZ 446

ezek közül az volt, hogy ehhez meg kellett érintenem, de attól

tartottam, ez az élmény a maradék józan eszemtől is megszabadít,
és…
Mircea lépett be a túlsó ajtón. Úgy lépkedett végig a folyosón,
mint aki szabad ülőhelyet keres, annak ellenére, hogy a fegyver újra
megszólalt. Vagy féltucatnyi golyó találta el gyors egymásutánban,
sötét lyukakat ütve hófehér ingén. De éppúgy nem törődött a
sérüléseivel, ahogy a félisten. Csak előrenyújtotta a kezét, mintha
ezzel megállíthatná a feléje tartó lövedékeket.
És ezzel megállította a feléje tartó lövedékeket. Vagy valami más
történt. Épp időben lestem ki a fal mellől, hogy lássam, amint a
Szpartosz teste összecsuklik a kocsi padlóján. A fegyver kiesett
élettelen markából.
– Te megölted! – mondtam hitetlenkedve, mert már kezdtem azt
hinni, hogy ez nem lehetséges.
– Pillanatnyilag – felelte Mircea fanyarul.
– Ez meg mit jelent?
– Azt, hogy ezek a lények nem maradnak sokáig holtak – rúgott
egy hatalmasat a földön heverő testbe. – Végeztem azzal is,
amelyiket üldöztem, de fél perc múlva már életben volt.
– Életben? Mármint valami zombi lett?
– Nem. Életben volt, élt. Most csapoltam le másodszor. Ez az
egyetlen, ami működik velük szemben, és ez sem tartós hatású.
– De akkor… Mindegy, hányszor öljük meg őket, tovább fogják
üldözni anyámat?
– Hacsak nem segítesz – szólalt meg egy halk hang mögöttem.
Megfordultam, és anyámat pillantottam meg az ajtóban, a mágussal a
háta mögött.
– Ez kész őrület – mondta a férfi türelmetlenül anyámnak. – Már
mondtam neked…
– Én meg mondtam neked, igaz? Igen, alkalmazhatunk különböző
trükköket, hogy lerázzuk őket, ahogy eddig is tettük. De ettől még
jönni fognak, újra és újra. Vagy véget vethetünk ennek egyszer s
mindenkorra.
– De te nem voltál ott! Nem tudod…
– Hallgass már – fogta meg anyám a mágus kezét.
447 KAREN CHANCE

A férfi ránézett, szemlátomást feszülten. Aztán a tekintete átsiklott

rám. És ha pillantással ölni lehetne…
– Hasonló szépeket neked is – vetettem oda még mindig szédülve.
Az anyám is a mágust nézte, de a lápiszszínű szempár most rám
szegeződött.
– Nincs sok időnk – mondta egyszerűen. – Akkor, segítesz?
– Én… ez itt… – nyögtem, mert milliónyi kérdésem lett volna, de
amikor az arcát néztem, egyetlenegy sem jutott az eszembe. A
félistenre vetett pillantás pedig azt mutatta, hogy máris történik vele
valami. A hús úgy folyt szét a testében, mintha víz csorogna,
kitöltötte a hiányzó darabokat. A menet közben eltűnt testrészek
újraképződtek, a tátongó sebek összehúzódtak, és lassan mindent
beborított a fénylő olajbarna bőr. Csak pillanatok kérdése volt, hogy
a szíve újra elkezdjen verni, a szemei kipattanjanak, és… És nagyon
nem akartam ott lenni, amikor mindez megtörténik.
– Mit kellene tennem? – néztem vissza anyámra.

Fél perccel később még mindig a metróban voltunk, és még mindig

egy sötét alagútban suhantunk előre, de a dolgok azért jelentősen
megváltoztak. Az üléseket finom plüsshuzattal vonták be, a fejünk
felett flancos lámpák lógtak, és a falakat csillogó faberakások
borították. Az utasok pedig úgy néztek ki, mintha egytől egyig abba a
jelmezbálba tartanának, ahová annak a taxinak az utasai.
Most mindenesetre rémülten kiáltoztak és sikoltoztak annak
hatására, hogy néhány ember a semmiből egyszer csak ott termett
előttük. És az is sokat nyomott a latba, hogy az egyikünk többé-
kevésbé meztelen volt, és teljesen halott. Már megint. Mircea elvette
a kezét a teremtmény torka elől, aki a következő pillanatban úgy
zuhant a padlóra, akár egy zsák krumpli.
Döbbenten bámultam a férfi kifejezéstelen szemébe, melyen
megcsillant a gázlámpák fénye. Kék szeme volt. Nyeltem egyet.
– Ez meg mi az ördög?
– Egy Szpartosz – erősítette meg az anyám. – Árész valamikor
régen egy sárkánnyal hált, és ez lett az eredménye.
– Ezért képesek sárkányalakot is felvenni?
 HOLDVADÁSZ 448

– Igen, de nem itt – bólintott. – Az alagút túl szűk, csapdába

ejtené őket. És az átalakulási képességük hiányában erejük nagy
részét képtelenek használni.
– Ezért jöttetek le ide, igaz? Te tudtad…
– Igen.
– De honnan?
A gyönyörű kék szempár elkapta a pillantásomat.
– Már elég régóta vadásznak rám.
Nem volt időm tovább kérdezősködni, mert sikoltások és lövések
zaja hallatszott valahonnan elölről. Ahogy felnéztem, épp azt láttam,
hogy egy vörös villámcsapás szétszaggatja egy átjáró ajtaját néhány
kocsival előttünk. A rengeteg füst miatt nem tudtam megítélni, hogy
mi történt ezután, de egyre hangosabbá vált a sikítozás, és rémült
utasok özönlöttek be a vagonunkba. Aztán, a válluk fölött kitekintve,
két Szpartoszt pillantottam meg, amint a folyosón közeledtek felénk.
Újra ugrottunk, vagy valami hasonló.
Olyan érzés volt ugyanis, mintha egy helyben állnánk, és csak a
helyszín változna körülöttünk. A szerelvény is nagyjából ugyanaz
maradt, kivéve a falakon látható reklámplakátokat, melyek a
semmiből termettek ott. Az utasok változtak a legtöbbet, alakot
váltottak, vonásokat növesztettek és tüntettek el, mintha folyékony,
vagy legalábbis képlékeny anyagból lennének. Ahogy az
időfolyamban haladtunk előre, napok, hetek, hónapok teltek el. Az
emberek csak egy-egy pillanatra tűntek fel előttünk, és minden
bizonnyal ők is ugyanígy érzékelhettek minket. Mi pedig csak
futottunk, át téren és időn, a szerelvény vége felé igyekezve.
A lábfejem szaggatott, a testem mindenütt sajgott, és szinte biztos
voltam benne, hogy csúnya agyrázkódást kaptam. De nem nagyon
volt időm ilyesmivel törődni. Az agyam mélyén valahol
konstatáltam, hogy tátott szájjal bámulom, ami körülöttem folyik, de
igazából ez sem érdekelt. Még csak ehhez hasonlót sem láttam soha
életemben.
No persze ez igen sok mindenre igaz volt, amivel mostanában
találkoztam. Kíváncsi lettem volna arra, vajon ilyen lehet-e a
felkészítés. Mármint az igazi, vagyis az, amiben nekem nem lehetett
részem. Az jutott eszembe, hogy Agnes minden bizonnyal örömmel
449 KAREN CHANCE

állított volna fel különböző akadálypályákat a számomra. Kövessem

a nyomát, tartsak lépést vele, vagy épp boldoguljak egyedül, amikor
magamra hagy egy idegen helyen és ismeretlen korban.
Csakhogy ez nem kiképzés volt, hanem maga a valóság. És ha itt
kudarcot vallok, az nem azt jelenti, hogy valami kényelmetlenség
vár, vagy megszégyenülten kell hazatérnem. Most az volt a tét, hogy
hazatérek-e egyáltalán.
A nagyjából félperces, tömörített magyarázatból annyit fogtam
fel, hogy a Szpartoszok olyan varázslatot vetettek ki anyámra, amely
egymáshoz köti a mindenkori helyzetüket. Vagyis bárhova és
bármelyik időbe is ugrott az anyám, ők is együtt utaztak vele. Épp
emiatt nem tudta bevetni a trükköt, amit a partin láthattunk, vagyis az
idő megállítását vagy lelassítását. Illetve megtehette ugyan mindezt,
de mivel ő immúnis volt ezen varázslatokra, így azok a
Szpartoszokra sem hatottak.
És ez így folytatódhatott mindaddig, amíg anyám ereje végleg
elfogy, akkor aztán végeznek vele.
Arról semmit sem tudtam, hogy miért is akarják megölni, vagy
hogy miként jön a képbe az emberrabló mágus. Sőt semmiről nem
tudtam semmit. Csak egyetlen fontos dologgal voltam tisztában.
Azzal, hogy hogyan szeretné anyám megtörni ezt a varázslatot.
Ahogy én, úgy ő sem a saját erejét használta az ugrásokhoz.
Mindketten ugyanahhoz a forráshoz nyúltunk. Ez volt az az
elképesztően hatalmas energia, amit Apolló hagyott hátra a Pythiák
számára. Emiatt kerültünk a mágia terén – jobb szó híján – egy
hullámhosszra, és így tudtam követni őt. Az én erőm „érezte”,
amikor ő a sajátját használta, és követni tudta a forrást.
Az ötlete az volt, hogy ezt a hasonlóságot kihasználva
megpróbáljuk összezavarni a Szpartoszok varázslatát. Nekem vele
kellett tartanom az ugrásai során, szorosan mellette maradni, hogy a
kettőnk ereje szinte összeforrjon, annyira egységessé váljon, hogy a
követő varázslat már ne ismerje fel, melyikhez kell kötődnie. Aztán
egyszer csak két teljesen különböző irányba ugrunk, szétszakítva a
kettőnk mágiája közti kapcsot, szerencsés esetben tönkretéve az ő
varázslatukat.
 HOLDVADÁSZ 450

Ha jól időzítünk, és épp egy ugrás közepén válunk szét, akkor a

Szpartoszok ott ragadhatnak, ahová néhány nappal korábban puszta
véletlenségből én is csaknem végzetes kirándulást tettem. Az idők
viharába, a semmi közepébe, méghozzá úgy, hogy többé sehol és
semmikor nem kerülhetnek ki belőle. Ez nem a halált jelentette, hisz
ezeket a lényeket nem lehet megölni. De elég közel volt hozzá, és így
ahhoz, hogy kellő elégedettséggel töltsön el.
Feltéve, hogy sikerül kibírnom addig.
Kemény volt, piszkosul kemény. Az ugrások olyan közel voltak
egymáshoz, hogy szinte nem is különálló utazások voltak, hanem
egyetlen nagy, elnyújtott időugrás. Minden csepp erőmre szükségem
volt, hogy tartani tudjam a lépést.
A helyzetünket az sem javította érdemlegesen, hogy azok a
szemétládák folyamatosan a sarkunkban voltak, és lőttek ránk, még
az ugrások alatt is. Nem mintha ezzel túl nagy eredményt érhettek
volna el, hiszen a golyók és varázslatok legnagyobb része elenyészett
a képlékennyé váló időben, a különböző korokban, melyeken
áthaladtunk. Ezek általában a semmibe vesztek, ám nem az összes.
Néha a kelleténél egy-két pillanattal tovább maradtunk fizikai
valónkban egy adott időben, és ilyenkor a lövedékek megsoroztak
bennünket. Nagy részüket a mágus pajzsa védte ki, aki Mirceával
együtt szorosan mögöttünk loholt. De nem tudott mindenkit teljes
mértékben a pajzs hatóköre alá vonni, így anyámmal nemegyszer
kerültünk a tűzvonalba.
Időnként éreztem a közelemben elsuhanó golyók szelét. Az egyik
egy ablakot robbantott szét valamikor, nyilván halálra rémisztve az
épp ott ücsörgőket. Egy másikat pont az ugrás pillanatában
küldhették felém, mert a fejem mellett lebegett egészen addig, míg
megérkeztünk következő állomásunkra, és csak akkor süvített tovább
a semmibe. De ez sem számított.
Mint ahogy semmi más sem, kivéve, hogy – ó, kérlek, Istenem! –
ne ájuljak el. A kezem reszketett, verejték csorgott végig az arcomon,
és csak a szívverésem harsogó dörömbölését hallottam a fülemben.
Azt hiszem, semmi más nem tartott talpon, csak Mircea keze a
karomon és a bennem tomboló düh.
451 KAREN CHANCE

A rohadt életbe, én jó vagyok ebben! Sőt ez az egyetlen, az

egyetlenegy dolog, ami valaha természetesen, magától értetődően jött
ebben az átkozott melóban. És most mégis itt botladoztam és
ziháltam, csak potyogtam egyik időből a másikba. Mennyire más volt
ez, mint anyám elegáns, erőfeszítés nélküli ugrásai. Az energia csak
úgy kavargott körülötte, amint higgadtan lépkedett előre. Mintha ez
az egész egy aprócska semmiség volna, egy délutáni séta a parkban.
Hát ilyen egy Pythia, gondoltam csodálkozva, büszkén,
fájdalmasan, és egy kicsit hitetlenkedve. Agnes mindig dicsérte
anyám képességeit, de eddig nem fogtam fel, miről beszélt. Látnom
kellett, mennyire könnyedén megy neki mindez, akár a lélegzetvétel.
Ő uralta is az időt, nem csupán hánykolódott benne. Nem
esetlenkedett úgy, mint én, amikor az árnyak megnyúltak, és egy
újabb útnak indultunk a korok között.
Egy puha, fehér kéz simította végig az arcomat. Hűs volt,
ellentétben az én felhevült bőrömmel. Aggódó lápiszszínű szemek
keresték a tekintetemet, és szégyenkezve gondoltam arra, hogy vajon
mit láthat benne. A hajam csapzottan tapadt izzadt arcomra, koszos
ruhában voltam, a szememben pánik vibrált. Küzdöttem, de egyre
inkább éreztem, hogy vesztésre állok.
– Mindjárt vége – szólt hozzám lágyan, és én bólintottam. Nem
maradt annyi levegő a tüdőmben, hogy válaszoljak, és amúgy sem
tudtam volna semmi okosat mondani.
Az ütem tovább gyorsult, és ami eddig csak kínzó érzés volt, az
szinte elviselhetetlenné változott. Már nem tudtam, hogyan tartom az
ütemet, vagy tartom-e egyáltalán. Nem gondolkodtam, nem láttam,
abban sem voltam biztos, hogy mozog a lábam, mert eltűntek
belőlem az érzések. A napokból hónapok lettek, majd évekké,
évtizedekké nyúltak. Az idő egy nagy könyv volt, pergő lapokkal.
Ám ezek a lapok egyre sárgábbá, szakadozottabbá váltak, majd
láttam, ahogy szétporladnak. Fájdalmamban és dühömben
keservesen ordítottam. Tudtam, hogy nem vagyok elég erős, hogy
nem megy. Pont abban az egy dologban vallok kudarcot, amiről
elhittem, hogy tudom, hogy jó vagyok benne. Hogyan is áltathattam
ennyire magamat…
 HOLDVADÁSZ 452

Hirtelen egy iszonyú feszítést éreztem, mintha a testem ezernyi

darabra akarna szétszakadni. Csakhogy nem velem történt mindez,
nem a fizikai valómmal. A mágiánk vált el ennyire nehezen és
fájdalmasan, ahogy anyám elkanyarodott, én pedig az erejéből áradó
hullámokkal küzdöttem, hogy másfelé haladjak. De olyan hatalmas
volt, olyan elképesztően erőteljes, bennem pedig már semmi nem
maradt. Hagytam, hogy sodorjon, felemeljen, majd otthagyjon.
Azok az átkozott Szpartoszok mentettek meg. Még vadabbul
kezdtek lövöldözni, ezért a pánikba esett emberek halálra váltan
menekültek előlük – egyenesen felénk. Ilyen már sokszor volt, ám a
tömeg mindig semmivé foszlott, mielőtt elért volna bennünket, mert
addigra már indultunk tovább. Most viszont éreztem, hogy nem lesz
idő erre, riadtan készültem az ütközésre, és a pánik teljességgel
meggátolta, hogy a következő ugrásra koncentráljak.
Éreztem, ahogy megremegek, és az idő fonala kicsúszik a kezeim
közül. És hirtelen – igaz, kicsit megkésve – felismertem, hogy nekem
nem is kell elugranom anyám mellől. Csak meg kell állapodnom
valahol, és hagynom, hogy ő továbbugorjon.
Egy nagydarab fickó ódivatú öltönyben és cilinderben átgázolt
rajtam, amitől hanyatt vágódtam. Ő is elesett, együtt gurultunk
valamerre. Zakó és bőr és a saját meggyötört lábfejem kavargott a
szemem előtt, és valahonnan egy esernyő is előkerült, ami egy
ponton a fenekembe döfött. Aztán Mircea felemelt a földről, és
észrevettem, hogy valami egészen csodálatos dolog történik velem.
Megálltunk.
 38

Minden bizonnyal elájultam, mert a következő dolog, amire

emlékszem, hogy egy idegen ágyban ébredek egy idegen szobában,
és a kis erkély ajtaján át idegen várost pillanthattam meg. De a férfi,
aki kissé kihajolt az ablakon, nagyon is ismerős volt. Mircea sötét
haját enyhén meglobogtatta a kintről érkező fuvallat, sőt
selyemköntösét is meglengette. Felém fordította a fejét.
Nem szólt semmit, és én is némán néztem. Odasétált, leült az ágy
szélére, majd hozzám hajolt, hogy elsimítsa a szemem elől a
rakoncátlankodó hajtincseket.
– Nem fázol?
Megráztam a fejem. Éreztem, hogy nincs rajtam semmi, de a
takaró vastag volt és meleg. Csupán a lábfejem lógott ki alóla. Ez az
egy testrészem valóban kihűlt kissé, de ép volt, egészséges, és
egyetlen ujjam sem hiányzott. Feltételeztem, hogy Mircea áldásos
gyógyító képességének köszönhetem mindezt. Egészében véve is jól
éreztem magamat. Fáradt voltam, de kellemes meleg vett körül, egy
darabban lehettem, tisztán, és életben.
Egyáltalán nem is zavart a hőmérséklet. Kimondottan jó volt
fázni. Örültem, hogy még érezhetek bármit.
Mirceában is hasonló gondolatok kavaroghattak, mert egy kicsit
még közelebb húzódott, míg végül állát a fejem tetejére helyezte.
Általában nem szerettem, amikor ezt csinálta, mert a hajam nem volt
elég sűrű ahhoz, hogy tompítsa a csont keménységét. De most…
most a legkevésbé sem zavart.
– Az anyád rendkívüli jelenség – mormolta kis idő múltán.
– Hm.
 HOLDVADÁSZ 454

– Akárcsak a lánya.
Ezen elgondolkodtam egy kicsit, majd elfordítottam a fejemet,
hogy lássam az arcát.
– Te, lehet, hogy ez is csak… szerencse volt?
Mircea ajkai elkeskenyedtek.
– Ezt nem fogod megbocsátani nekem, igaz?
– Talán nem – feleltem.
Legalábbis egyhamar nem.
Magához húzott, a kezével szánalmasan álló hajamat simogatta.
– Soha nem kételkedtem benned.
– Mircea…
– Komolyan.
– Akkor mi volt az ott a peronon? És mi folyik itt már egy hete?
Legalább egy percig nem mondott semmit, és azt hittem, ennyiben
is maradunk. A magasabb szintű vámpírok nincsenek hozzászokva
ahhoz, hogy magyarázkodniuk kelljen, hacsak nem a saját
mesterüknek. Mircea azonban sosem szolgált más mester alatt.
– Pár napja beszéltünk a szüleimről – szólalt meg végül. –
Emlékszel?
Bólintottam.
– Azt elmondtam már, hogy mi történt velük?
– Azt tudom, hogy mi történt az apáddal – feleltem. – Legalábbis
nagyjából.
Mircea története apja halálát és a saját megmenekülését illetően a
körülményektől függően több változatban is létezett. Amikor
kisgyerek voltam, majdhogynem komédiát csinált belőle: őrült
nemesek megpróbálták őt élve eltemetni, de – meglepetés! – alig egy
héttel korábban változtatták vámpírrá, így megúszta. Később már a
kevésbé könnyed olvasattal is megismerkedhettem, amely arról szólt,
hogy a feldühödött csőcselék kivégezte az apját, őt pedig
megvakították, mielőtt élve elföldelték.
Mircea a saját tíz körmével kaparta ki magát a sírból, majd félig
még mindig vakon, tántorogva elszökött. Friss vámpírvére
kétségbeesetten igyekezett gyógyítani a testét, miközben nem jutott
táplálékhoz. Képtelen volt gondolkodni, az agyát megbénította a
döbbenet és a félelem. Nem volt mestere, aki a segítségére lehetett
455 KAREN CHANCE

volna, senki nem adott neki tanácsot vagy akár menedéket. De

mindezek ellenére valahogy mégis átvészelte ezt az időszakot.
– Azt hiszem, tudom, amit tudnom kell – döntöttem hátra a
fejemet, hogy felnézzek rá.
– Nem – mondta lágyan, de a keze erősebben szorította a karomat.
– Még közel sem tudsz mindent.
Bebújt a takaró alá, persze csak azért, hogy nekem jobb legyen. A
mestervámpírok meglehetősen ritkán fáznak. Aztán pedig elmesélte
az egész történetet. Kétlem, hogy előttem sokan hallották volna tőle
ugyanezt.
– 1442-ben a pápa új keresztes hadjáratot hirdetett az Ottomán
Birodalom ellen. A törökök addigra a Közel-Kelet legnagyobb részét
meghódították, és Európa felé kacsingattak. Világossá vált, hogy
valakinek térdre kell kényszeríteni őket, és a lengyel királyt jelölték
ki erre. Ő valóban nagy dicsőségről álmodott, de mindössze húszéves
volt, nem rendelkezett nagy harctéri tapasztalattal. Így aztán a sereg
irányítását egy szerencselovagra, bizonyos Hunyadi Jánosra bízta.
Kérdés nélkül is tudtam, hogy ez a Hunyadi lesz a rosszfiú.
Mircea ugyanolyan hangsúllyal ejtette ki a nevét, ahogy egy hithű
katolikus tette volna, ha azt kell mondania: a Sátán.
– Gyanítom, nem vagy túl nagy véleménnyel róla.
Mircea könnyedén végigfuttatta kezét a karomon, fel és le, amitől
libabőrös lettem.
– Hunyadi jól képzett katona volt – ismerte el kelletlenül –, de az
ambíciói gyakran felülkerekedtek a józan ítélőképességén. Ez történt
akkor is, amikor ő és Ulászló, a lengyel király találkoztak apámmal
útban kelet felé. Napóleon híres mondása, hogy Isten mindig a mellé
a sereg mellé áll, amelyik több katonát sorakoztat fel – ezt persze
évszázadokkal később mondta –, jól tükrözte apám felfogását is. Épp
ezért minden diplomáciai érzékét összeszedve sem tudta eltitkolni az
arcára kiülő döbbenetet, amikor meglátta az érkező „sereget”.
– Annyira rémes volt?
– Egyáltalán nem volt hadseregük. Ezek az idióták összesen
tizenötezer embert hoztak magukkal. Az apám nyíltan közölte velük,
hogy a szultán egy-egy vadászatára szokott ennyi katonát magával
vinni.
 HOLDVADÁSZ 456

– De gondolom, ez a Hunyadi nem hallgatott rá.

– Közölte apámmal, hogy egyetlen keresztény lovag felér a
szultán csőcselékének tagjai közül százzal is. Csőcselék! – kiáltott fel
Mircea keserűen. – Amikor a janicsárok, Murád elit harcosai a világ
legjobban felfegyverzett és legfegyelmezettebb katonái közé
tartoztak. Egészen kisgyerek koruktól fogva képezték őket.
Keresztény gyerekek voltak, akiket a törökök a devsirme, vagyis
afféle adó fejében magukkal vittek az általuk meghódított
területekről.
– Pedig azt gondolnám, a rabszolgák nem harcolnak olyan
lelkesen az őket fogva tartó gazdájukért.
– Ők nem olyan rabszolgák voltak, mint mondjuk a feketék
Amerikában. A janicsárok az ottomán társadalom legfelsőbb
rétegéhez tartoztak, még a szabad emberek is tisztelték őket. Teljes
életüket a katonáskodás tette ki, és semmi más. Ezt ették és itták, ezt
lélegezték be. Akkoriban még nem is nősültek meg, mivel az elvonta
volna a figyelmüket. Minden szenvedélyüket a háborúkban élték ki,
és ezekkel akart Hunyadi szembeszállni egy csenevész sereg élén,
egy tapasztalatlan király oldalán!
– És ő nem tudta mindezt?
– Ó, dehogynem. Csakhogy egy nagyképű, arrogáns seggfej volt,
és ami még ennél is rosszabb, fanatikus hívő. Egy Cesarini nevű
bíboros is a sereggel tartott. Ő a pápa megbízottja volt, és az volt a
feladata, hogy biztosítsa Isten pártfogását a harcmezőn – vonaglott
meg Mircea szája, de nem egy mosolytól. – Hát, ha ott is volt, a
másik oldal mellé állt.
– Vesztettek?
– Vesztettünk. Vagyis, hogy egész pontos legyek,
megsemmisítettek minket – merevedett meg az eddig a karomat
simogató keze.
– Minket? Úgy érted, hogy te is ott voltál?
– Igen. Négyezer havasalföldi lovast vezettem.
– De ha az apád tudta, hogy az ügy kudarcra van ítélve…
– Én is pontosan ezzel érveltem neki – sóhajtott Mircea. – De
sajnos elég nehéz helyzetbe került. Zsigmond királynak köszönhette
a posztját, hisz ő biztosította számára azt a sereget, amellyel
457 KAREN CHANCE

megszerezhette a trónt. Zsigmond ugyan már nem élt, de Ulászló az

ő utóda lett, és emlékeztette apámat a tartozására. És közrejátszott az
is, hogy apám a Sárkány Rendjének tagja volt. Ez a katolikus katonai
szervezet kifejezetten azért jött létre, hogy felvegye a kesztyűt a
török fenyegetéssel szemben.
– Tehát vallási oka volt?
– Nem, sokkal inkább politikai. Az anyám volt a hívő a családban.
Az apám az erős karban és a jó fegyverekben hitt, és szüksége is volt
ezekre. Sokan versengtek az uralkodói címért, akik ugyanazt tették
volna vele is, mint amit ő tett az unokatestvérével, akit letaszított a
trónról. Ha a szomszédos katolikus országok vezetőinek bizalma
bármilyen oknál fogva megrendült volna az apámban, talán
ugyanúgy kölcsönadják valamelyik trónkövetelőnek a seregüket,
ahogy Zsigmond is megtette.
– Akkor meg miért nem apád vezette a seregét? Miért téged
küldött oda?
– Ha már valamelyikünknek muszáj volt mennie, ő is jobban örült
volna, ha maga lehet az. De aláírt egy egyezséget a törökökkel, ami
lehetetlenné tette ezt.
– De… Azt hittem, a törökök az ellenségeitek voltak.
– Így igaz. Viszont a mi apró haderőnknél sokkal nagyobb
sereggel rendelkeztek. Ha inváziót indítanak ellenünk, alulmaradtunk
volna, bármilyen hősiesen küzdünk. A kisebb rajtaütéseik után egész
falvak lakosságát találtuk keresztre feszítve vagy kibelezve. Néha a
holtak koponyáiból emeltek piramisokat nekünk.
– De miért tettek ilyesmit? Csak kifosztották a helyet, és
továbbálltak?
– Mert ezzel akarták egyértelművé tenni számunkra, hogy nincs
semmi esélyünk. Apámnak végül alá kellett írnia a megállapodást,
melynek értelmében évi tízezer aranydukátot fizetett a törököknek, és
ígéretet tett arra is, hogy nem vezeti ellenük a csapatainkat. Hogy
minderre egyéb garanciát is kapjanak, a törökök két fiát túszként
magukkal vitték.
– És így kerültek a testvéreid egy török tömlöcbe – feleltem. Azt
tudtam, hogy Vlad, aki később Drakula néven vált világszerte
ismertté, a törökök fogságában vesztette el a józan eszét. Arról
 HOLDVADÁSZ 458

azonban eddig fogalmam sem volt, miként került oda. Mircea

bólintott.
– Az apám fehér zászlóval vonult a tárgyalásokra, és a két
öcsémet is magával vitte. Azt ígérték, biztonságban lesznek, de amint
megérkeztek, máris láncra verték őket. Vladot és Radut már azelőtt
elvezették, hogy apám elé rakták volna a szerződést. Tudta, hogy ha
ellenszegül, azzal halálra ítéli a fiait.
– Tehát aláírta.
– Igen, és emiatt került lehetetlen helyzetbe, amikor Ulászló
számon kérte hűségét a Rendhez, és felszólította, vegyen részt a
keresztes hadjáratban. Az apám nem utasíthatta vissza anélkül, hogy
a trónja meg ne ingott volna, ha viszont enged a felszólításnak, azzal
a fiai életének vet véget. Ezért a legkisebb sereget állította össze,
amit Ulászló már elégségesnek ítélt, és engem állított az élére. Így
aztán, ha a szellemét tekintve nem is, de betű szerint betartotta a
törökökkel kötött egyezséget.
– Mivel nem ő maga vezette a csapatot.
– Igen.
– Ám az egész balul sült el? – találgattam, de nem kellett igazán
kérdeznem. Minden ott volt Mircea arcára írva.
– De még mennyire! A csatában háromszoros túlerővel
szembesültünk, és aztán az a bolond, ostoba király
dicsőségmámorában ötszáz lovassal ment neki a janicsároknak, és
ahogy az várható is volt, hamar egy török lándzsa végén találta a
fejét. Az ellenség úgy hordozta körbe a levágott fejet, mintha valami
parádén mutatnák be. És persze amikor a saját emberei meglátták,
hogy mi történt, pánikszerűen menekülni kezdtek. Az én csapataim
együtt maradtak, szervezetten vonultunk vissza. Ennek köszönhető,
hogy szinte mind életben maradtunk. Szinte mindenki más otthagyta
a fogát a harcmezőn. A bíboros tetemét meztelenre vetkőztették, és a
többit a keselyűkre bízták. Hunyadi persze megmenekült, ahogy az
ilyen embereknél szokásos.
– És a testvéreid? – kérdeztem halkan.
Mircea végigdőlt az ágyon, a haja szétterült a feje körül. Az
ujjaimmal simogattam, legyezőként terítettem szét a takarón, mert
gyönyörű látványt nyújtott. És mert semmi más nem jutott eszembe,
459 KAREN CHANCE

amivel elűzhettem volna a szemében csillogó szomorúságot. Mindez

olyan régen történt, gondoltam, de úgy tűnt, ebben tévedtem. Igenis
akadtak olyan vámpírok – egy legalábbis biztosan –, akik számára a
múlt nem halványult el.
– A várnai vereség előtt is túszok voltak – folytatta –, de egészen
jól bántak velük. A fővárosban, Edirnében tartották őket, rangjukat
megillető öltözéket és ételt kaptak, gondoskodtak a taníttatásukról,
sőt a város utcáin is lényegében szabadon mozoghattak. A csata után
viszont egy mocskos tömlöcbe vetették őket, naponta kaptak verést,
enni viszont csak igen ritkán. Kész csoda, hogy túlélték.
– Az apád semmit nem tudott tenni? Váltságdíjat fizetni, vagy
ilyesmi…
– Nem. A törököket nem érdekelte a pénz, főleg azután nem, hogy
a várnai kudarcnak köszönhetően nyitva állt előttük az út egész
Kelet-Európába. Mivel Radu volt a befolyásolhatóbb, rávették, hogy
bábhercegként elfoglalja Havasalföld trónját, miután bekebelezték
ezt a területet. Vlad minden lehetőséget megragadott, hogy keresztbe
tegyen nekik, ezért szörnyen bántak vele. Csak azért hagyták életben,
mert a törökök iránti gyűlölete eltörpült amellett, amit közös
ellenségükkel, Hunyadival szemben mutatott.
– Azért, mert miatta került börtönbe?
– Nem – állt fel Mircea gyors mozdulattal mellőlem. – Azért, mert
Hunyadi az egész családját legyilkoltatta.
Csak ültem ott pislogva, amíg Mircea kiment az erkélyre. Magam
köré tekertem a takarót, és követtem, bár egy kicsit haboztam, mert
nem voltam biztos abban, hogy ezt akarom. Amikor kiléptem, épp
rágyújtott. A kedvenc kicsi, sötét, fűszeres illatú cigarettáját szívta,
ami nem volt túl jó jel. Mircea kizárólag akkor dohányzott, amikor le
akarta csillapítani az idegeit. A cigi arra volt jó, hogy legyen mit
tennie a kezével ahelyett, hogy valaki nyaka köré fonná.
Feltételeztem, hogy nem én lennék az, mert magához húzott.
Teste és a takaró együttes melege egész otthonos hellyé varázsolta az
amúgy meglehetősen hűvös erkélyt. Úgy láttam, a szálló egy
pályaudvar közelében lehet, mert az emberek óriási tömege
nyüzsgött alattunk. Mintha egy Dickens-regényből léptek volna elő,
vagy statiszták lennének egy korabeli kosztümös filmben. Talán a
 HOLDVADÁSZ 460

Karácsonyi énekben, mert egy kis csapat ott állt a járdán, az emberek
áradatában, és valóban énekelt. A hangok csak foszlányokban értek
fel hozzánk, ahogy a szél felénk sodorta őket.
Mircea sokáig csak a cigarettájával foglalatoskodott, én pedig
élveztem erős karja ölelését. Mostanában elég ritkán volt erre
lehetőségem, hisz az egyezkedések, a Szenátus ügyei, no és az az
átkozott koronázás az összes idejét lefoglalta. A fejemet a vállára
hajtottam, és mint mindig, most is meglepődtem, mennyire kellemes
érzés.
– Az apám elképesztően dühös volt Hunyadira – mondta végül,
kifújva az édeskés illatú füstöt, mely felfelé szállt, akár egy szellem a
sötétségben. – Figyelmeztette azt az embert, szinte könyörgött neki,
hogy ne folytassa a támadást. Tizenötezer jó katona odaveszett, a fiai
fogságba kerültek, és az égvilágon semmit nem nyertek az egésszel.
Sőt ez a hadjárat csak a gyengeségünket demonstrálta az ottománok
előtt, és az apám jól tudta, egy percig sem fognak habozni, hogy ezt
kihasználják.
– És mit tett?
Mircea vállat vont, amitől az én hátam is együtt mozgott vele.
– Azt, amit tennie kellett. Fogságba vetette Hunyadit, amikor az
átvonult Havasalföldön. Az volt a szándéka, hogy felelősségre vonja
a tetteiért. Ám Hunyadinak befolyásos barátai voltak, akik azonnal
követelni kezdték apámtól, hogy engedje szabadon.
– És megtette?
Mircea egy kis ideig hallgatott, de a körém font karja alig
érezhetően megfeszült.
– Akkoriban úgy neveztek engem: Mircea, a Merész – folytatta
halkan. – Azért, ahogyan a csatákban harcoltam. De ebben a
kérdésben túlságosan is merész voltam. Dühödten, a gyásztól
elvakulva, a csatában szerzett testi és lelki sérüléseim fájdalmától
gyötrődve meggondolatlanul cselekedtem. Nyílt színen szólaltam fel,
és elmondtam, hogy Hunyadi arroganciája vezetett a kudarchoz.
Abban is biztos voltam, hogy ostoba nagyképűsége és
elbizakodottsága miatt első dolga az lesz, hogy bűnbakot keressen az
elveszített csata után. A mártírhalált halt királyt vagy a szent életű
bíborost aligha hibáztathatta, így értelemszerűen mi következtünk a
461 KAREN CHANCE

sorban. Rimánkodtam az apámnak, hogy ölje meg. Figyelmeztettem,

hogy ha nem az ő feje hullik porba, akkor a mienk fog.
– Hallgatott rád?
– Nem, de valaki más igen. Sosem tudtam meg, hogy ki volt az,
aki továbbadta mindezt Hunyadinak. Tény, hogy a szavaim valahogy
eljutottak a fülébe. Miután apám engedett a nyomásnak, és szabadon
engedte, Hunyadi pontosan azt tette, amire számítottam:
megesküdött, hogy mindannyiunkat a pokolra küld. Összegyűjtött
egy sereget, és megtámadott minket, korábbi szövetségeseit, alig
három évvel a történtek után. A családom tagjai az életüket féltve
elmenekültek, de ez sem segített. A helyi nemesek, vagyis a bojárok,
akiket Hunyadi lefizetett, vadászni kezdtek ránk. Pont ilyentájt
lehetett abban az évben, amikor ránk találtak.
Kissé hihetetlen volt, ahogy ott álltunk, melegben és
biztonságban, hallgattuk a távoli karácsonyi dalokat, beszippantottam
a hűvös, szinte harapható téli levegőt és Mircea különleges
cigarettájának aromáját. Közben pedig elképzeltem, micsoda
szörnyűségeket kellett átélnie.
– És mindenkit… megöltek?
– Mindenkit, akire rátaláltak. Elvágták az anyám torkát,
megkínozták az apámat, engem pedig élve eltemettek. A sors
iróniája, hogy az öcséimet csak az mentette meg a haláltól, hogy a
törökök fogságában voltak. Sokkal nagyobb biztonságban érezhették
magukat Edirnében, mint amennyire otthon, a saját ágyukban lettek
volna.
– Miért mondtad el nekem ezt? – fordultam felé.
Hűs kezek siklottak be a takaró alá, és simították végig csupasz
bőrömet. Beleborzongtam.
– Hogy megérts engem. Egyszer már az egész családom halálát
okoztam…
– Nem igaz!
– Cssss – csúsztatta végig tenyerét a derekamon, majd
megállapodott kedvenc helyén, a fenekemen. – Ötszáz év alatt volt
időm arra, hogy megbékéljek azzal, ami történt. Fiatal voltam,
forrófejű és bolond, de lehet, hogy Hunyadi ugyanezt tette volna
akkor is, ha egy szót sem szólok. Ezt már nem tudhatjuk meg. Azt
 HOLDVADÁSZ 462

viszont nagyon is jól tudom, hogy mi a tanulsága ennek a

tragédiának. Soha többé nem teszem kockára azok életét, akiket
szeretek.
Felnéztem, és láttam, hogy sötét haját fehér hópihék pettyezik.
Már dús, ívelt vonású szemöldökén is megültek, szempilláin is ott
rezegtek.
– És engem szeretsz?
Egy percig csak nézett rám, aztán hátravetette a fejét, és
felnevetett. Mély, öblös hangon, szabadon és gátlástalanul.
– Á, nem, dehogy. Kizárólag olyan nőkért szoktam félistenekkel
harcba szállni, akiket ki nem állhatok.
Csak álltam ott, és éreztem, ahogy az elolvadó hó könnyként
csorog végig az arcomon.
– Mi a baj? – kérdezte Mircea.
– Én… Semmi.
Kivéve, hogy soha, senki nem mondta még ki ezt a szót nekem.
Eugenie sem, sőt még Rafe sem. Persze a tetteikkel bizonyították,
számtalan módon kifejezték, de mégsem mondták.
Egyszer sem.
Mircea magához húzott, és a mellkasára fektettem a fejemet. Egy
percig nem szólaltunk meg.
– És azóta is… nehéz átvészelnem ezt az évszakot – mondta
végül.
– Talán itt lenne végre az ideje, hogy valami jó élmény törölje el a
rosszat.
– És vajon hol tehetnék szert ilyen jó élményre? – húzódott
mosolyra a szája széle.
– Meglátom, mit tehetünk – fúrtam a fejemet a mellkasába.
 39

– Te hoztad el ezt? – kérdeztem másnap reggel, miután felültem az

ágyban. Arra a megviselt, öreg bőröndre mutattam, ami egyik
oldalán egy csúnya fekete lyukkal ékesítve békésen lebegett az ágy
lábánál.
– Nem hagyhattam csak úgy ott, dulceatǎ – mondta Mircea,
miközben kitöltötte a kávét az ablak melletti kis asztalkán. – A
varázslat még mindig aktív.
– Nagyjából – feleltem, mert a táska úgy kókadozott, mint az
egyhetes virágcsokor vagy egy félig leeresztett léggömb. Az
ujjammal megböktem, amitől egy kicsit előrecsúszott a levegőben,
miközben rémes szagot árasztott. Fintorogtam, majd magam köré
csavartam a lepedőt, és kikászálódtam az ágyból megnézni, mi a
reggeli.
Az ablakon sápadt napfény szűrődött be, megcsillant a hófehér
porcelánon és a szolid ezüst evőeszközökön. A kis fonott kosárkából
étvágygerjesztő illat szállt. Friss briós, mennyei.
Mircea kezembe nyomott egy csésze kávét.
– Meg arra gondoltam, hátha meg szeretnéd tartani, mégiscsak az
anyádé.
– Ez a bőrönd?
Bólintott, én viszont megráztam a fejemet, és teli szájjal
tiltakoztam:
– Nem, nem, ez a mágusé.
– Kötve hinném, hacsak nem ugyanazt a parfümöt használják.
Nyeltem egyet, és magamhoz húztam a táskát. Nem éreztem
semmit az égett bőr és füst szagán kívül, de bíztam Mircea orrában.
 HOLDVADÁSZ 464

És valóban, egy halom fehérnemű és néhány egyértelműen női

ruhadarab rejtőzött odabenn. Meg egy pár cipő, ami sajnos túl nagy
lett volna rám. Az oldalzsebből pedig egy köteg régi levél került elő.
– De… mikor volt ideje arra, hogy összecsomagoljon? –
kérdeztem átpörgetve a papírokat. – Hisz nem tudhatta előre, hogy
elrabolják.
– Ha ez valóban az volt, mint aminek látszott.
– Hogy érted ezt? – néztem fel rá.
– Dulceatá, sok embert láttam már engedelmességvarázslattal
megbűvölve, és egytől egyig mind bambák voltak, a mozgásuk szinte
robotszerű, és a beszédük… Nem hoztak döntéseket, csak utasításra
vártak. És nem intették csendre az elrablójukat.
– Azt akarod mondani, hogy saját akaratából ment el vele?
– Ez tűnik az egyetlen értelmes magyarázatnak.
– De… miért? Hogy ismerhetne egyáltalán ilyen alakokat? Hisz ő
a Pythia örököse volt!
– Talán ezek a levelek elárulják.
Egyiket a másik után bontottam fel, és megráztam a fejem.
– Nem. Ezeket mind az apám írta. Úgy tűnik, elég hosszú időn át
küldözgette a leveleit, anyám pedig mindet megtartotta – mondtam a
homlokomat ráncolva. – De ennek így semmi értelme. Jonas azt
mesélte, a szüleim alig egy héttel azelőtt ismerték meg egymást,
hogy elszöktek az udvartól. De ezek… – vizsgálgattam tovább a
leveleket – ezek több mint tíz évet ölelnek át.
Mircea habozott. Nem vettem volna észre, ha véletlenül nem pont
rá nézek. Biztos voltam benne, hogy mondani akart valamit, de
visszanyelte.
– Mi van? – kérdeztem.
– Lehet, hogy tévedek – kezdte óvatosan hiszen már olyan rég
volt, és akkor persze nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki,
hogy megjegyezzem…
– Mit?
– Az apád illatjegyeit.
Értetlenkedve pillantottam rá.
– Ennek meg mi köze…
465 KAREN CHANCE

– A partin nekem sem tűnt fel. Mással voltam elfoglalva, és

rengeteg különböző szag keveredett. De tegnap éjjel, amikor a mágus
mellett álltam, azt hiszem, felismertem…
– Nem!! – szakítottam félbe iszonnyal a hangomban.
– Ugyanaz a dohány, ugyanaz a kölni, sőt ugyanolyan márkájú
hajzselé…
– Nem!
Az az átkozott szemöldök megint kérdőn emelkedett a magasba.
Kezdett nagyon elegem lenni belőle.
– Talán jobban tetszene, ha egy kíméletlen sötét mágus képében
jelenik meg?
– Igen! Akkor igen, ha a másik lehetőség ez az ember. Hiszen
annyira…
– Annyira eredményes?
– Micsoda? – bámultam rá. – Láttad te, hogy miket művelt?
– Azt láttam, hogy elég hosszú időn át védte anyádat négy
félistennel szemben.
– Semmi ilyesmit nem csinált. Anyám hajtotta a kocsit…
– Ez igaz, mivel ha valaki nem hadmágus, elég nehéz működtetnie
a védőpajzsát, és egyúttal másra is koncentrálni.
– Semmilyen pajzsot nem láttam.
– Ahogy én sem. És mégis, több lövedék és varázslat lepattant
róluk. Gondolom, nem volt képes végig, az egész hajsza során
fenntartani, de akkor is sokat segített. És tegnap éjszaka…
– Nem tett mást, csak megbűvölt egy bőröndöt.
– Ami elég hasznosnak bizonyult, vagy nem? A Szpartoszok
sarokba szorították őket, mégis kitört közülük.
– Végig úgy viselkedett, mint valami megveszekedett őrült.
– És védelmezte anyádat a varázslatok olyan zuhatagában, amilyet
eddig ritkán láttam.
– Egész idő alatt sikítozott!
Mircea ajka elkeskenyedett.
– A hősök csak a moziban viselkednek és néznek ki egy bizonyos
módon. Elég sok csatában vettem már részt, dulceatǎ, és hidd el,
tapasztalatból mondom: ilyenkor csak az számít, melyik megoldás
működőképes. Ulászló rohama nagyon is hősiesnek tűnhetett.
 HOLDVADÁSZ 466

Lobogtak a zászlók, csillogtak a páncélok, ötszáz lovas vágtatott

egyetlen elnyújtott hullámban. És mégis, az egész nem volt más,
mint végzetes ostobaság. Az apád taktikája talán… kevésbé volt
látványos, de sikerrel járt. És ha úgy vesszük, ez a legnagyobb
hőstett, vagy nem?
– De hisz egyáltalán nem is így nézett ki! – próbáltam
belekapaszkodni minden szalmaszálba. Mert Mircea mondhatott,
amit akart, de hogy nekem közöm legyen ahhoz a pasashoz… Na, azt
már nem! – Az emberrabló magas volt és szőke, te meg azt mesélted
apámról, hogy…
– Igen, elmondtam, hogyan jelent meg előttem. De akkor épp
rejtőzködnie kellett, kézenfekvő, hogy valamilyen mágikus álcát
használt. Az lenne a meglepő, ha nem így tett volna.
– És azt is mondtad, hogy semmi nem fog történni azon a bálon.
Hogy az embereid utánanéztek. Ha ő valóban az apám, és ott volt
dolga, mert arra készült, hogy elszöktesse az anyámat, vagy mi,
akkor erről nem kellett volna tudnotok?
– A korabeli beszámolók alapján a bál valóban eseménytelenül
zajlott le – mentegetőzött Mircea. – Ha nem így lett volna, eszem
ágában sincs odavinni téged. Az anyád eltűnését csak hónapokkal
később jelentették be.
– Na tessék, látod? Ezért nem lehet az apám.
– Az a helyzet, dulceatǎ, hogy a hangsúly itt a „jelentették” szón
van. Az embereim természetesen nem voltak ott a partin, nem látták
a saját szemükkel. Csak a hivatalos beszámolókat olvasták, amiket
persze a készítőik… kiigazíthattak.
– De minek tettek volna ilyet?
– Hogy legyen idejük felkutatni az anyádat – mutatott felém. – A
Pythia és udvara megingathatatlan, egyben titokzatos és mindenható
intézmény. Ezt a hírnevet nem öregbítené az, ha kiderülne, hogy
olyan körülmények között veszítették el az első számú örököst,
melyre egyikük sem számított, nem látták előre. Nem csodálnám, ha
kezdetben megpróbálták volna titokban tartani az ügyet, amíg
kutattak utána. Abban bíztak, hogy a nyomára akadnak, és
visszavihetik anélkül, hogy a történtek napvilágra kerülnének.
– Szerinted hazudtak arról, hogy mikor szökött el?
467 KAREN CHANCE

– Elképzelhetőnek tartom, igen – vonta meg a vállát. – Mindig is

furcsának tartottam azt, hogy szerintük az apád és az anyád egész
rövid ideje ismerték csak egymást, amikor leléptek. Nyolc nap nem
lehet elég arra, hogy valaki meggyőzze a Pythia trónörökösét, adjon
fel mindent, és kezdjen egy életen át tartó menekülésbe.
– De… de ott, azon a bálon megpróbálta módosítani az idő
menetét. Ez pedig a Céh műfaja – ellenkeztem.
– Ha így volt – kapta fel a fejét Mircea –, akkor miért nem Lady
Phemonoe volt a célpontja? Ő a Pythia, az anyád csupán az örököse.
Ráadásul tudvalevő volt, hogy hamarosan amúgy is nyoma vész.
Azzal, ha minderre néhány hónappal korábban kerül sor, nem sokat
változtatott volna a történelmen.
– De hisz varázslatok röpködtek mindenfelé…
– Igen, amiket a hadmágusok indítottak útnak, hogy védjék az
anyádat és a Pythiát.
– Ezt honnan tudod?
– Onnan, hogy a varázslatok is mozdulatlanná dermedtek,
dulceatǎ. Ha az apád vetette volna ki őket, ugyanúgy nem estek
volna a megállított idő csapdájába, ahogy ő maga.
Megráztam a fejemet.
– Az apám a Fekete Kör tagja volt, és nem a Céhé.
– Miből gondolod, hogy nem lehetett egyszerre mind a kettőé?
Hátradőltem a székben, és Mirceát bámultam.
– Oké, tehát az apám valami őrült szektához tartozott, akik meg
akarták változtatni a világot. Aztán egy nap ráunt, és azt mondta
magában: a fenébe is, miért ne csatlakoznék a világ sötét mágusainak
leghírhedtebb szervezetéhez, és miért ne próbálnám meg átvenni
felette az irányítást? Aztán, amikor ez nem jött össze, az jutott
eszébe, a legjobb lenne, ha elszöktetné a Pythia örökösét. Nagyjából
erről beszélsz?
Mircea felnevetett.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy az apád érdekes figura. De azt
nem sejtettem, hogy ennyire.
– Nem érdekes, hanem komplett őrült. És nem ő az apám.
– Ahogy gondolod – csóválta a fejét. – De ezt talán később is
megbeszélhetjük, a saját időnkben.
 HOLDVADÁSZ 468

– Szeretnéd látni, mennyire szedték szét a házadat az ott bulizó

vendégek?
– Tekintve, hogy a hat Szenátusból öt részt vett az eseményen,
nem lehetek teljesen nyugodt.
– Rendben – hörpintettem fel a kávémat, hogy egy újabb briósért
nyúljak. – De előbb a lakosztályba megyünk. Szükségem lenne egy
új ruhára.
– Aztán pedig, ha még áll a házam, körbevezetlek.
– Megegyeztünk – mondtam, majd megragadtam a kezét, és
ugrottunk.
Abban a pillanatban tudtam, hogy komoly bajban vagyok.
Az egyik jel a nedves fű hűs, sikamlós érintése volt a talpam alatt
a lakosztály puha plüss-szőnyege helyett. A másik a Mircea házának
bálterméből kiszűrődő halovány fény volt abban az éjszakában,
aminek már rég véget kellett volna érnie. A harmadik pedig az az
ököl, ami akkora erővel landolt az államon, hogy a földre zuhantam.
– Szánalmas, gyönge, idióta gyerek. Te végeztél volna a nagy
Apollóval? – kúszott be valami az agyamba, akár a higany. Hűs volt
és tiszta, mégis minden idegemet égette. – Csak egy hétköznapi,
közönséges figura vagy.
Nem láttam, mi támadott meg, mert a ragyogó nappali fény és a
sűrű, sötét éjszaka közti hirtelen váltás szinte teljesen megvakított.
De igazából nem is voltam annyira kíváncsi rá. Mircea felé nyúltam,
hogy továbbugorjunk innen, de nem találtam. A keze már nem simult
az enyémbe, és kételkedtem benne, hogy csak úgy elengedte volna.
Először is, nem emlékeztem arra, hogy velem lett volna, amikor
megérkeztünk ide. Másodszor…
Másodszor pedig általában rossz néven szokta venni, amikor
valaki bordán rúg engem.
A fájdalomtól a lélegzetem is elállt, mintha egy tőrt döftek volna a
húsomba. A szemem azonnal megtelt könnyel. De a kín nem volt
olyan erős, hogy megfosszon az ugrás képességétől. Valami más
azonban visszarántott, nem eresztett, amikor megpróbáltam.
– Ó, nem. Ezúttal nem fog menni, kicsi Pythia – taposott egy
bakancsos láb a csuklómra. Mélyen belenyomta a földbe, a fájdalom
azonnal átjárta az egész karomat, és a karkötőm is a talaj fogságába
469 KAREN CHANCE

került. Az ujjaim szétnyíltak, és a kezemből kigurult a briós, amit

addig szorongattam. – Most nem fogsz tudni elszökni, és a barátaid
sem siethetnek a segítségedre. Eljött az idő, hogy csak veled
foglalkozzak.
Felnéztem, és kavargó, sötét felhőket láttam az égen. A távoli
villámlások némi fényt vetettek a fölém hajoló arcra. Talán a
könnyeim tették, talán az eső, de egy ideig csak homályosan láttam,
és képtelen voltam megmondani, ki az, akire nézek.
Aztán kitisztult a látásom, de még mindig bizonytalan voltam.
Amit láttam, az egy éles vonásokkal rendelkező barna fickó volt.
Hátrafésült haja, keskeny arca és hosszú orra valahonnan
ismerősnek tűnt, de nem… És ekkor bekattant. Niall volt az, a PR-
részleg okvetetlenkedő mitugrásza. Minden bizonnyal azért tartott
ilyen sokáig, hogy felismerjem, mert bár az arca ugyanolyan volt, a
szeme…
Az a szem iszonytatóvá vált.
Nem, ez így nem igaz. Tökéletesen illett volna a másik alakjához,
ahhoz a sárkányhoz, amely végigkergetett bennünket Pritkinnel egy
egész irodaházon. De ugyanezt a lángoló szemgolyót egy ember
arcában látni, jól megfigyelve a hosszú, keskeny pupillákat és a
hüllőszerű, keresztbe mozgó harmadik szemhéjat…
Valami zsigeri undor tört rám, amitől minden egyes szőrszál
égnek állt rajtam.
Na, most már tudjuk, mi lett az ötödik Szpartosszal, gondoltam
vadul, miközben a pánikot leküzdve újra ugrani próbáltam. Ám most
is ugyanaz történt: még szinte el sem indultam, máris
visszacsapódtam a földre a támadóm lábai elé, méghozzá elég
fájdalmasan. Mintha csak a Kör egyik lasszóvarázslata kapott volna
el. De nem ez volt a helyzet. Erre akkor jöttem rá, amikor a felettem
tornyosuló lény előhúzott valamit.
A villámlás fénye egy kis aranyláncon csillant meg, melynek
végén a jól ismert kabala himbálózott.
– Na, felismered? – kérdezte Niall kedvesen. – Jó barátodtól, a
hadmágustól kértem el. Azt mondtam neki, hogy Jonas küldött érte,
de sajnos nem akarta elhinni.
 HOLDVADÁSZ 470

Az ártalmatlan kis medált néztem, amint ide-oda lengedezik, és

rémülettel párosulva tudatosult bennem, hogy aznap nem is láttam
Pritkint. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak,
mert feltételeztem, hogy pihen. De mi van, ha…
Az ereimben megfagyott a vér.
– Mit… mit tettél vele? – kérdeztem tompán. Éreztem, hogy vér
csorog végig az arcomon, de nem foglalkoztam azzal, hogy
letöröljem.
– Maradjunk annyiban, hogy ezúttal inkább ne számíts az
érkezésére, mert nem fog megmenteni. Sem ő, sem bárki más. A
koronázás már megkezdődött, az egész épületet lezárták. És mire a
ceremónia véget ér – mosolygott gonoszul –, nem hinném, hogy lesz
mit megmenteniük.
– Arra azért nem vennék mérget – mordultam rá, és ugrottam.
Persze tudtam, hogy nem juthatok messzire. Az az átkozott
nyaklánc – amit most már tutira porrá fogok zúzni, ha élve kikerülök
ebből az egészből – azonnal visszarántott. De legalább
kiszabadíthattam a karomat, és amikor újra megjelentem, egy-két
méterrel Niall mögött álltam.
Valamilyen hatodik érzéke figyelmeztette a veszélyre, mert épp
akkor pördült meg, amikor két szellemtőr indult útjára a
karkötőmből. A halvány fényben a megszokottnál is fényesebbnek
tűntek, de a már jól ismert lelkesedéssel láttak munkához. Akkora
erővel csapódtak Niall testébe, hogy egy fa törzsének lökték és oda is
szegezték.
Úgy nagyjából egy másodpercig. A kezei szabadok voltak,
mégsem használta őket. Egyszerűen csak előredőlt, nekifeszült a
pengéknek, amelyek egyre jobban belemélyedtek vérrel átitatott
ingébe, majd markolatukkal együtt teljesen eltűntek a testében. Fogta
magát, és átsétált rajtuk. Csak egyetlen pillanatra állt meg, amikor
egy kiálló darab megakadhatott valamiben – a szívében, a
bordájában, ki tudja –, de aztán egy gyomorforgató reccsenéssel azon
is átküzdötte magát. Ettől a hangtól émelygés tört rám, még azelőtt,
hogy megláttam volna a fa kérgéből kiálló két tőrt a lény háta
mögött.
471 KAREN CHANCE

Aztán már pislogni sem volt időm, mert rám vetette magát.
Elképesztő erővel taposott már amúgy is megviselt csuklómra, és a
következő pillanatban éreztem, hogy valami megroppan. Fájdalom
hasított végig az egész karomon, levegő után kapkodtam. És ez még
azelőtt történt, hogy kissé megforgatta volna a talpát, hogy a két
szabaddá vált csontvég egymáshoz dörzsölődjön.
Felsikoltottam, és igyekeztem, hogy ne mozdítsam meg törött
csuklómat, miközben ismét ugrani próbáltam. De rettenetesen fájt,
elviselhetetlenül, és képtelen voltam koncentrálni…
Képtelen voltam bármire, még arra is, hogy eltakarjam a testemet.
A körém csavart lepedő lecsúszott rólam, így immár meztelenül
feküdtem a sárban. Niallt azonban mindez teljesen hidegen hagyta.
Nem láttam testi vágyat azokban a rettenetes szemekben, sőt
semmilyen emberi érzelem nem tükröződött bennük. Csak hűvös
számítás, és ugyanaz a borzongató pillantás, amit korábbi támadása
alkalmával már volt szerencsém látni.
– Tudod – mondta egész lágy hangon –, azt hiszem, ezt élvezni
fogom.
– A bosszúról szól az egész? – kérdeztem levegő után kapkodva.
– Dehogy, te ostoba gyerek! Az csak a ráadás lesz. Most ér véget
egy hajsza, ami jóval a születésed előtt kezdődött. Akkor, amikor az
a szajha Artemisz a sajátjai ellen fordult, és kiűzte őket ebből a
világból, ami jogosan volt az övék. A világok közti átjárók feletti
hatalmát kihasználva bevágta az orruk előtt az ajtót, és a poklok
feletti erejét vetette latba ahhoz, hogy ez így is maradjon.
– Poklok?
– A Föld a pokol egy felsőbb rétege. Különben hogy járhatnának
ide a démonok ilyen játszi könnyedséggel? Artemisz királynő lett a
saját kastélyában. Senki nem tehetett kárt benne. Senki, kivéve a
többi isten itt ragadt gyermekeit.
– Ti… Te Artemiszt keresed? – kérdeztem, miközben arra
gondoltam, milyen kicsi a világ.
– Nem keressük, hisz már megtaláltuk. Évezredeken át kutattunk
utána, minden eredmény nélkül. De türelmesek voltunk, mert tudtuk,
királynő ide vagy oda, ez a világ nem nyújt táplálékot a fajtájának.
Minden egyes évszázaddal egyre gyengébbé vált, az ereje elfogyott.
 HOLDVADÁSZ 472

Mit gondolsz, miért hozta létre a Kört, hogy biztosítsák a varázslat

fennmaradását? Talán istennőként nem lenne képes rá egymaga?
– Ezt… Ebbe soha nem gondoltam még bele.
– Na igen. Ahogy ők sem. A mágusok nem kérdezték meg, miért
kell az általa úgy szeretett emberekre bíznia ezt a feladatot. Hát azért,
mert a saját hatalma gyengülni kezdett. Mi pedig csak vártunk és
figyeltünk, mert tudtuk, hogy előbb-utóbb vissza kell térnie az
egyetlen energiaforráshoz, amit az istenek maguk hagytak itt, ezen a
világon.
Beletelt pár másodpercbe, míg megfejtettem a szavait, mert a
fájdalom elvette az eszemet. Ráadásul úgy éreztem, mintha valami
folyamatosan dobolt volna a koponyámban.
– A Pythia erejéhez.
– Igen. A saját testvére örökségéhez. Ó, hogy vágyódhatott utána,
hogy epekedhetett. Minden évben nőttön-nőtt az éhsége, mert érezte,
ahogy a hatalma elillan, semmivé foszlik. És végül három évezred
után nem bírta tovább, mi pedig elkaptuk. Elkaptuk!
– Megöltétek? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nem így történt.
Valami ott motoszkált a fejemben, de az a dübörgés egyre csak
rosszabb lett.
– Megpróbáltuk. De még mennyire! Tudd meg, kicsi Pythia, hogy
nincs olyan varázslat, ami egy egész világot elzárhatna az istenek
elől. Erre egyetlen varázsige vagy bűbáj sem képes. Artemisz csak
úgy alkothatta meg, ha saját lényének egy kis darabját is beleszövi,
alkotórészévé teszi. És vajon mi történik akkor, kis Pythia, ha egy
varázslat valamelyik fontos eleme kiesik a képből?
– A varázslat összeomlik – feleltem üres hangon.
– Így van. Ezért próbálkoztunk olyan keményen, de elvétettük.
Egy idióta mágus a segítségére sietett, és ezzel nem számoltunk. Ő
pedig köddé vált. De az ereje gyenge volt, akár a harmat. Tudtuk,
hogy már közel járunk. Megkettőztük az erőfeszítéseinket, és éjt
nappallá téve, megállás nélkül kutattunk. És szerencsére öt évvel
később ismét a nyomára bukkantunk.
A dübörgés immár olyan tajtékzó hangzavarrá változott, mintha
ezernyi ló vágtatott volna a fejemben.
473 KAREN CHANCE

Vagy csak egy, mely megvadultan egy kis hintót maga után húzva
száguldott végig egykor egy távoli utcán.
– Az a mágus elrejtette őt, méghozzá egy vámpír
közreműködésével. Hát nem döbbenet? És mire végre megtaláltuk, a
vámpír már gondoskodott a megoldásról. A mágus átverte őt valami
üzleti ügyben, legalábbis ő ezt mondta nekünk. A vámpír erre
kellően drasztikus módon állt bosszút.
A dobogás úgy felerősödött, hogy alig hallottam a szavait.
Kemény volt és gyors, akár a szívverésem, akár a fülemben száguldó
vér, akár egy dühödt hullám, mely épp áttörni készül egy gátat…
– Megesküdött nekünk, hogy a nő meghalt, és miután ellenőriztük
az állításait, igaznak bizonyultak. De a varázslat még mindig nem
tört meg! A vámpír bombája ezernyi darabra szaggatta a testét, de az
átjáró ugyanúgy zárva maradt, mint azelőtt. És ekkor jöttünk rá arra,
hogy valamit mégiscsak hátrahagyott maga után.
– Nem.
– Ó, igen. Az a vámpír mégiscsak hazudott nekünk. Soha nem tett
említést a gyerekről, csak várta, hogy a kis aranytojást tojó tyúkja
felcseperedjen, és a szolgálatába álljon. Persze ránk is rossz fényt
vet, hogy ez a lehetőség nem jutott eszünkbe. De bizonyos
mértékben azért érthető. Végül is mindenki szűz istennőként ismerte,
ráadásul ezen a világon nem voltak istenek, senki olyan, aki méltó
lett volna hozzá. Akkor meg kivel bújt volna ágyba?
– Nem!
– Ugye, milyen rettenetes? Pont azzal a nevetséges pojácával. De
akkor is, tudnunk kellett volna. Hisz már a neve is árulkodó. Garm
volt Hél hűséges társa a régi legendákban, igaz?
Lassan bólintottam.
– És azt tudtad, hogy a Garm az ősi norvég nyelvjárásban nem
más, mint Rag?
Megráztam a fejemet. Ennek az egésznek semmi…
Niall az arckifejezésemet látva elvigyorodott.
– Ragnar Palmer. Ez volt az apád igazi neve, ugye? Még mielőtt
megváltoztatta. A Ragnar jelentése pedig az ónorvég nyelvben az,
hogy „az istenek harcosa”.
 HOLDVADÁSZ 474

Ebben a pillanatban szakadt át a gát, elárasztva az agyamat, és egy

percig a külvilág megszűnt létezni. Amikor újra képes voltam
összeszedni a gondolataimat, egész sor emlékkép villant fel előttem
gyors egymásutánban. Olyan jelek, utalások, melyek az orrom előtt
zajlottak, mégsem láttam meg őket. Az anyám, ahogy felülírta Agnes
varázslatait a bálon. Erre egyetlen örökös sem lehetett volna képes.
Az elképesztő kitartása és ereje, melynek révén az összecsapás végén
is jóval frissebb volt, mint én akár a legelején. Az, amikor közölte
velem, hogy a Szpartoszok már régóta a nyomában járnak. És Deino
arckifejezése, amikor Artemisz gyerekéről kérdeztem őt.
Most végre beugrott, mi is volt az arcára írva: döbbent
értetlenkedés.
Meg tudtam érteni.
– A szüleid halála után a nyom végleg kihűlni látszott – mesélt
tovább Niall szenvtelenül. – Nem maradt más lehetőségünk, új
módszereket kellett megvizsgálnunk. Öt alkalommal gyűjtöttük össze
azt a hatalmas energiát, mely arra kellett, hogy visszautazzunk az
időben, és a leggyengébb pillanatában csapjunk le rá. És öt
alkalommal buktunk el. Újra és újra meghaltunk, amikor az átkozott
varázslatok rosszul sültek el, visszaszálltak ránk, és darabokra téptek
bennünket.
Egészen közel hajolt hozzám, míg végül az arcomon érezhettem a
leheletét. Túl meleg volt ahhoz, hogy emberi legyen. No persze ezt a
mivoltát már a szeme is kizárta. Azok a szemek, melyek most az én
pillantásomat keresték. Tehetetlenül bámultam rá, ám nem is annyira
a félelem bénított meg, mint az a hihetetlen történet, amit hallottam.
Ez nem lehetséges. Ez nem lehetséges! Ez nem…
– Az az adottságunk, hogy képesek vagyunk újjáéleszteni a
testvéreinket, még nem jelenti azt, hogy nem érezzük a fájdalmat,
valahányszor meghalunk – sziszegte. – Én is, és a többiek is
elvéreztünk, újra meg újra. A semmiért. Egészen egy hónappal
ezelőttig, amikor az az idióta Saunders odajött hozzám, és egy kis
szívességet kért. A vámpíroknál ugyanis felbukkant egy üdvöske, az
új Pythia, akinek szerette volna besározni a nevét. Ó, és sosem
jöttünk volna rá, ki is volt ennek a lánynak az anyja!
475 KAREN CHANCE

Ezt az utolsó félmondatot már szinte sikította, de meg sem

rezdültem. Rég túl voltam azon, hogy ilyesmivel foglalkozzak.
– Nagy lehetett az elképedés – vetettem oda neki.
– Nevetséges helyzet volt! Egy ostoba lány okozott nekünk annyi
gondot. Mielőtt te a képbe kerültél, Myra már egészen jó úton haladt
afelé, hogy szétrombolja a Szenátust. A mi oldalunkon álló vámpírok
ugrásra készen álltak, hogy átvegyék a hatalmat. Az embereink
beszivárogtak a Körbe is, eltávolították Marsdent, és egy kapzsi,
kétszínű embert ültettek a helyére, akit kedvünkre manipulálhattunk
és zsarolhattunk. Minden szinten meggyengülve, szövetségesek és
pártfogók nélkül a Kör hetek alatt a kezünkbe kerülhetett volna, és
ezzel Artemisz gyűlöletes varázslatának is vége. De az utolsó
pillanatban vajon mi történt? Egy buta, tudatlan, csetlő-botló gyerek
tűnt fel a színen, és mindent összezavart. Alig pár hónap alatt
végeztél Myrával, visszaadtad Marsdennek a posztját, és már ott
tartasz, hogy lassan egyesíted a vámpírokat is. Ó, igen, tisztában
vagyunk azzal, mi zajlik éppen odabenn – mutatott a ház felé. –
Csakhogy ez nem fog megtörténni, Pythia. Már eddig is épp elég kárt
okoztál. De itt a vége.
 40

Talpra rángatott, és csak ekkor jöttem rá, mire is várt eddig. A

házban kialudtak a fények, az eddig fényárban úszó bálterem is
elsötétült, majd minden elnémult. Nem láttam jól, de az odabent
lévők mintha az üvegfalhoz sereglettek volna. Alakjuk eltakarta a
mögöttük húzódó világosabb falat, ékszereik meg-megcsillantak a
halvány fényben.
Mintha egy stadion lelátójáról néznék a meccset, gondoltam
tompán. Csakhogy, amit itt láthatnak, az nem egy fociparádé, hanem
kivégzés lesz.
– Ők sem segíthetnek rajtad – közölte Niall –, de végignézhetik.
Láthatják, ahogy minden tervük és reményük, a nevetséges
összefogás lehetősége füstbe megy a szemük láttára. Meghalsz, a
varázslat megtörik, és apám visszatér. Az áruló utolsó emlékét is
eltöröljük a föld színéről.
Nem feleltem, leginkább azért, mert visszakézből pofon vágott,
amitől elterültem. De aztán már nem is ezzel foglalkoztam. A
sötétség hirtelen oszlani kezdett, és meghallottam a fák suttogását, s
ahogy a domb mögül előbukkanó hold fénye szégyenlős hölgyként
átszeli az éjszakát. És ebben a pillanatban minden megváltozott.
A sötét ég megtelt az ezüstös ragyogással, a nedves fű úgy
szikrázott, mint megannyi gyémánttű. A dombok, az erdő, és
körülöttünk minden ragyogó fehér fényben fürdött. Ez tükröződött a
pocsolya vizében is, melybe az imént belezuhantam. Csodás világító
gömb volt, éppolyan, mint amilyet Deino kínált fel nekem, és amit
akkor nem értettem, nem ismertem fel. Soha életemben nem láttam
még ilyen gyönyörűséget.
477 KAREN CHANCE

Illetve azóta nem, hogy láthattam az öröm, a fájdalom és a

hitetlenkedés szívbemarkolóan szép keverékét anyám arcán, amikor
a szemembe nézett.
Az anyámét, akinek, ha a Szpartoszok nem erednek a nyomába,
sosem kellett volna elszöknie, nem kötött volna ki Tonynál, és így
nem kellett volna meghalnia sem. Végül is a Szpartoszok okozták a
halálát, hisz odakergették valaki karjai közé, aki elvégezte helyettük
a piszkos munkát.
És mégsem tudtak végezni vele. Képtelenek voltak rá. Lehet,
hogy az évszázadok alatt elvesztette ereje nagy részét, de a
bátorságát sosem. Négy ilyen lénnyel is szembeszállt, és győzelmet
aratott. Úgy tette mindezt, hogy azt az erőt használta, amit én is. Azt,
aminek egész létezése során mindvégig jogos birtokosa volt.
Ahogy én is.
Az erőm nem valamiféle idegen hatalom, gondoltam csodálkozva,
miközben még mindig az eget bámultam. Nem kölcsönkaptam, és
nem is loptam el valami másik, jobb jelölttől. Nem létezett jobb jelölt
nálam, és soha nem is létezhetett. Abban a szempillantásban átsiklott
Myráról rám, ahogy feltűntem a színen, éppúgy, ahogy a tenger
hullámai engedelmeskednek a hold vonzásának. Azért, mert ez az
enyém volt. Igen. Tudtam és éreztem, hogy az enyém.
Csak nekem telt bele egy kis időbe, hogy megismerkedjek vele.
A hasamra gördültem, majd négykézlábra emelkedtem. Erőt
gyűjtöttem, hogy felálljak. A térdem reszketett, a csuklómat pedig
mintha lángok mardosták volna. De végül sikerült kiegyenesednem.
A Szpartosz kérdőn nézett rám.
– Meg akarsz küzdeni velem? – érdeklődött szinte vidáman.
– Erre gondoltam.
– De minek? Még ha valahogy le is győznél, jól tudod, hogy
halhatatlan vagyok. A fivéreim egyszerűen életre keltenek.
– Hát, tudod – fordultam szembe vele –, én ebben nem bíznék
annyira.
– És miért is nem?
– Hatodszor is az anyám után küldted őket, igaz? Hogy tovább
növeld az esélyeket.
– És?
 HOLDVADÁSZ 478

– Nem jött össze nekik – közöltem, és kinyújtottam a kezemet.

Egy időhullám hömpölygött végig a füvön, felkavarva a port, ami
az útjába került. Niall azonnal átalakult, és felröppent. Szárnyai
annyira felkavarták a levegőt, hogy csaknem hanyatt estem,
miközben a hullám elhaladt alatta. Mögötte pillanatok alatt fák
sarjadtak ki a semmiből, és nőttek három-négy méter magasra. Ám ő
kétszer ekkora volt, irdatlan méretű szárnyai eltakarták előlem a
fényt, amikor megfordult, majd zuhanórepülésben felém száguldott.
A talaj lángokba borult körülöttem, ám abban a pillanatban
ugrottam. Egy közeli facsoport mellett kötöttem ki, azt remélve,
hogy ott menedéket találok. De úgy tűnt, ő is erre számított, mert
azonnal ugranom kellett tovább, amikor a fákat elborította a tűz. A
mezőt immár szinte nappali fény világította meg, a lángoló fák
különös, táncoló árnyakat vetettek.
Jól láttam őket a domb túloldaláról, egy sziklás kiszögellés mögül,
ahová megérkeztem. A tűz kiemelte az átváltozott Szpartosz
hatalmas alakját, mely a levegőben körözött, lomhán csapkodva
gigászi szárnyaival. Épp a hátát mutatta felém, mert még mindig a
fák között keresgélt. De nem maradhattam sokáig a rejtekhelyemen.
Máris feljebb emelkedett, és csigavonalban körözni kezdett, hogy
átlássa az egész vidéket. Bármelyik pillanatban felfedezhetett, és…
Egy tűzcsóva lövellt ki felém, még mielőtt eljuthattam volna a
gondolat végére. És ez nem olyan keskeny, célirányos sugár volt, ami
elől kitérhettem. Valóságos falként tornyosult előttem, mint egy
hatalmas tengeri hullám, csak épp élénkvörös és aranyló színben
pompázott.
Újra ugranom kellett, mert nem volt más választásom. De nem
folytathattam ezt a végtelenségig. Rendelkeztem ugyan anyám
erejével, de az állóképességével nem. Már így is vadul ziháltam, mert
az az időhullám piszkosul sokat kivett belőlem, és éreztem, hogy
még pár ugrás a végkimerülés határára taszíthat. A maradék
energiámat okosan kellett felhasználnom. Épp ezért most nem térben,
hanem időben ugrottam.
Általában nem ment túl jól a rövid távú időugrások pontos
behatárolása. A napot mindig eltaláltam, még tizenkét órás
időközökben is jó voltam, de minden ennél szűkebb korlát már
479 KAREN CHANCE

kétesélyes volt. Néha bejött, néha viszont eltévedtem. Oké, a

legtöbbször eltévedtem. Így aztán én magam lepődtem meg a
legjobban azon, hogy nagyjából pont akkor bukkantam fel a
Szpartosz jobb oldalán, amikor lángba borította a fákat.
Ez a meglepetés azonban semmi volt ahhoz képest, amikor egy
másik sárkány jelent meg a levegőben, épp a fejem fölött.
Megmerevedtem, és az üldözőm teste által vetett árnyékban
próbáltam elrejtőzni. Most már azt is érteni véltem, mi lehetett az a
higanyszerű érzés a korábbi ugrásnál. Nyilván ugyanazt a követő
varázslatot vetette ki rám, amit a többiek az anyámra.
Ami azt jelentette, hogy nem ugorhatok az időben anélkül, hogy
magammal ne vinném ezt a rohadékot.
Remek.
Csak az mentett meg tőle, hogy előrenézett, nem pedig lefelé,
maga alá, és így nem vett észre azonnal. Talán túlságosan elfoglalta,
hogy figyelmeztetően másik önmaga felé kiáltson. Nem értettem azt
a nyelvet, amit használt, de ha épp azt tudatta magával, hogy merre
ugrottam, akkor a korábbi önmagam pillanatokon belül halott lesz.
Ami azt jelenti, hogy ennek az énemnek is annyi. Francba!
Szerencsére minden olyan gyorsan történt, hogy a másik
sárkánynak nem volt ideje feldolgozni a friss információt. Rikító
hangon üvöltve a korábbi énem felé vetette magát, a magammal
hozott Szpartosz pedig utánam kutatott a levegőből. Úgy döntöttem,
pokolba az egésszel. A hideg ellenére a hajamat izzadság tapasztotta
az arcomhoz, a tenyerem verejtékezett, a szívem eszelős ritmusa
zakatolt a fülemben. Úgy éreztem, ha mázlim van, talán maradt elég
erőm még egy időhullámhoz.
De ennek működnie kellett, és amilyen gyorsan ezek a lények
mozogtak, csak egyetlen módon mehettem biztosra. Összeszedtem
magamat, és ugrottam…
A Szpartosz hátára.
Abban reménykedtem, hogy néhány másodpercig fel sem fog
tűnni neki az a plusz ötven-egynéhány kiló, hisz úgy nagyjából
hetvenszer ennyi lehetett a tömege. Tévedtem. Még szinte meg sem
érkeztem, amikor dühödt üvöltést hallatott, melyet a környező
 HOLDVADÁSZ 480

hegyek visszhangként vertek vissza. Szinte megsüketültem tőle, és a

lény a következő pillanatban vadul pörögni kezdett a levegőben.
Felsikoltottam, de a sikamlós pikkelyeken semmiféle fogást nem
találtam, csak a tenyeremet sebezték fel, ahogy utánuk kaptam. Esés
közben indítottam útjára utolsó időhullámomat. Láttam, ahogy az
iránya félrecsúszik, ahogy belekap az egyik óriási szárnyba, de a
testet elkerüli. Káromkodni azonban már nem maradt időm.
A következő pillanatban ugyanis földet értem, és piszok kemény
találkozás volt.
Az oldalamra csapódtam, természetesen a törött csuklós kezemre.
A fájdalom hulláma teljesen elborított, olyan gyorsan és
kérlelhetetlenül, hogy még a sikoly is a torkomra fagyott. Igaz, a
tüdőmben sem maradt annyi levegő, hogy bármilyen hangot is
kiadjak magamból. Csak remegtem a sárban, a kínok miatt semmi
másra nem voltam képes. Egy hosszú percre gondolkodni is
elfelejtettem.
És amikor végre eszembe jutott egy és más, nem tűnt túl
rózsásnak a helyzet.
Azt mondogattam magamban, hogy csak időlegesen préselődött ki
belőlem minden csepp levegő, hogy alig kétemeletnyit zuhantam, és
egész puhára érkeztem. A talajt épp a két szörny karmai lazították fel
alig pár perce. Biztattam magamat, hogy nemsokára levegőhöz jutok,
összeszedem az erőmet, és kijutok ebből a kelepcéből. Nem kell
aggódni, és legfőképp semmi ok a pánikra.
Ha lett volna bennem némi szusz, egész biztosan felnevetek. Mert
ha valaha voltam olyan helyzetben, ami okot adott a pánikra, hát ez
igazán az volt.
Végül sikerült beszívnom egy kevéske levegőt, ám ekkor már túl
késő volt. Egy árnyék vetült rám, méghozzá emberi alaké, mert a
Szpartosz időközben visszaváltozott. Talán úgy érezte, semmi
szüksége a másik forma gigászi erejére ahhoz, hogy elbírjon egy
félig már halott nővel. Sajnos kénytelen voltam egyetérteni vele.
A félisten megállt mellettem, és lenézett rám azzal az iszonytató
szemével.
– Valamit elfelejtettél – közölte finom hangon. – Az apám Árész
volt, a hadisten.
481 KAREN CHANCE

Az én anyám pedig a halálé, gondoltam, de hangosan nem

mondtam ki, mert nem volt hozzá elég levegőm. Így aztán csak
kiléptem a testemből, és megragadtam.
Nem tudom, hogy érezte-e áttetsző, metafizikai kezemet a torkán,
de valamit egész biztosan érzékelt. Hátralépett, és kaszabolni kezdte
maga előtt a semmit. Mert azt, ami belőlem ott állt előtte, nem
érinthette meg.
Ez fordítva már korántsem volt igaz, noha egy hosszú percig úgy
tűnt, hiába szorítom, semmi nem történik. Akárcsak azzal az átkozott
almával. Ám aztán lassan, nehezen kivehető módon változni kezdett
az arca.
A bőre mintha folyékonnyá vált volna, leolvadt a húsról, feltárva
az izmokat és a csontokat. A szeme forgott a gödrében, a haja
szürkévé, majd fehérré változott, aztán kihullott, mivel az alatta lévő
fejbőr is az enyészeté lett. Nyelve, az a húsos, fekete valami mozgott
a szájában, ahogy beszélni, átkozódni próbált. Majd hirtelen
összeesett, és eltűnt, éppúgy, ahogy a szeme és mindene. Csak a
csontjai maradtak előttem, ám azok is darabokra töredeztek, majd
porrá mállottak. A port a szél kapta fel, és hordta el pillanatok alatt.
Egy percig csak bámultam a lábnyomát a puha talajban. A kis
mélyedéseket gyorsan kitöltötte az esővíz. Ez bevált. Nem hittem
volna, sőt még most sem hittem el. Akkor én most… győztem?
Egyáltalán nem úgy éreztem magamat. Szédültem, hányinger
kerülgetett, és egészen messze jártam a józan gondolkodástól. Nem
akartam mást, csak sikítozva körberohanni a dombot. Csakhogy nem
tudtam. Méghozzá azért nem, mert nem volt hozzá lábam.
Sőt semmim sem volt, kivéve azt a parányi adag életerőt, amit
kilépéskor kiszakítottam magamból. És miután a harc szinte minden
energiámat leapasztotta, a maradék pillanatról pillanatra vészesen
fogyott. Megfordultam, de még mindig szédelegtem, bizonytalan
voltam és kába… Alig tudtam összeszedni magamat. Olyan érzésem
volt, mintha a lényem többfelé próbálna szétúszni…
És akkor megpillantottam azt a kis kupacot, a földön heverő
testemet jó messze, csaknem félúton a még mindig lángokban álló
domboldal irányában.
 HOLDVADÁSZ 482

Annyira távol volt. Hogy juthattunk el idáig? Nem is emlékeztem

arra, hogy mozogtunk volna, bár való igaz, kevés dologra
emlékeztem a Szpartosz arcának megsemmisülésén kívül.
Egy könnyű fuvallat érkezett, parázsló hamut sodorva felém, és
összerezzentem. De nem éreztem, amikor átrepült rajtam, sőt immár
semmit nem éreztem. Az is nehezemre esett, hogy gondolkozni
tudjak.
El kellett azonban indulnom. Mennem kellett, hogy visszatérjek a
testembe. Méghozzá azonnal.
Valami egészen fura, járáshoz semmiképp nem hasonlító módon
indultam útnak. És azt éreztem, hogy nincs ez rendben így. Hisz nem
is olyan rég, amikor a lakosztályban hagytam el a testemet,
egyáltalán nem éreztem ilyesmit. Vagy igen? Már erre sem tudtam
tisztán emlékezni. De valami nem stimmelt. Valami visszatartott,
lelassított, nem engedett. Hátranéztem, talán arra számítva, hogy az
énem egy darabja elakadt valahol, és most úgy nyújtom el
metafizikai lényemet, mintha félig olvadt karamellből lennék.
De nem ezt láttam. Valami sokkal rosszabbat.
Kavargó sötétség takarta el mögöttem szinte a teljes égboltot. Úgy
nézett ki, mintha viharfelhő lenne, csakhogy azt általában
villámlások szokták körülvenni, nem pedig a szivárvány minden
színében játszó tollak. És esőcsöppök szoktak hullani belőle fura,
éjfekete füstpamacsok helyett.
– Ne – suttogtam, amikor felismertem, mi ez. És persze azt is
tudtam, hogy a testem nélkül csupán egy ízletes falatot jelentek
bármilyen szellem számára.
És ekkor rám rontott.
Felsikoltottam, arra számítottam, hogy fájni fog. De nem fájt,
egyáltalán nem. A lecsapolás érzése azonban soha nem érzett erővel
tört rám. A kezem megremegett az arcom előtt, miközben hasztalan
próbáltam szétválasztani a sűrű, kékesfekete füstöt, amitől az
orromig se láttam. A szellem azonban pontosan ezt akarta. Ha
ugyanis láttam volna, esetleg megtalálom a visszavezető utat, és ha
egyszer belépek a testembe, nemcsak az nyújtott volna menedéket,
de Pritkin talizmánja is.
483 KAREN CHANCE

Pritkin. A név fájdalmasan hasított belém, és már amúgy is alig

létező koncentrációm megingott. Szinte azonnal éreztem, ahogy nem
létező arcomon nagy pofon csattan. Az elérzékenyülés a csatában a
halálos ítéleted. Nem néha, nem gyakran, hanem szinte kivétel nélkül
minden kurva alkalommal. Nem állsz meg sírni, nyavalyogni,
gyászolni. A csata közben soha! Arra majd ráérsz akkor, ha
biztonságban vagy, ha hazaértél. Megértetted?
Megértettem. Már mondtam neki, hogy megértettem. Megígértem
neki, és most… most mit is kell… Ja, koncentrálni.
Igen, koncentrálnom kell. Arra, hogy visszataláljak a testembe. A
testem… Merre van a testem?
Sehol se láttam. És most már fájdalmat is éreztem, ahogy az
energiám végzetesen alacsony szintre süllyedt a csapolás miatt.
Bármerre néztem, kék és fekete füst gomolygott, lehetetlenné téve
a tájékozódást. Előreléptem, abban a reményben, hogy jó irányba
haladok, de csupán itt-ott villant fel előttem egy csillag, egy fa. Néha
még a földön heverő testemet is megpillantottam, de úgy tűnt, mintha
állandóan változtatná a helyzetét. Persze tudtam, hogy nem erről van
szó, én térek el folyton a helyes iránytól, ám hogy mi okozza ezt,
arról fogalmam sem volt.
Kinyújtottam magam elé a kezemet, ami mostanra szinte teljesen
átlátszóvá vált. Láttam a túloldalán a füstöt, mintha csak a részévé
válnék, mintha belém költözne. És ki tudja, lehet, hogy már így is
van. Minden egyre csak halványult körülöttem, alig láttam valamit.
Nem tudhattam, hogy a felhő vált-e sűrűbbé a tőlem lopott energia
által, vagy az én szemem kezdte felmondani a szolgálatot, de egyik
változat sem kecsegtetett túl sok jóval. Elérkezett az a pillanat,
amikor teljesen megvakultam.
Ennek ellenére tovább lépkedtem, abban reménykedve, hátha szó
szerint belebotlok abba, amit keresek. Vajon felismerném még? Arra
tippeltem, hogy igen, de mennyi az esélye, hogy rátalálok? Egy
hatalmas domboldalon bóklásztam, a testem pedig csak egy aprócska
kupac, nem láttam, és…
– Cassie!
A hang erőtlen volt és nehezen kivehető, akárcsak létezésem
jelenlegi formája, vagy az egész világ körülöttem. Még abban sem
 HOLDVADÁSZ 484

voltam biztos, hogy hallottam, de újra felcsendült. Halovány,

visszhangzó hívás, amely talán jobbról jött. De biztos ez? Akárhogy
is, ösztönösen megindultam abba az irányba, amerről felhangzani
véltem.
– Cassie! – hallottam ismét, ezúttal már közelebbről. Legalábbis
nekem úgy tűnt… De semmiben sem lehettem biztos. Hisz nem is
volt fülem, és hogyan hallhatnék bármit fül nélkül? Már azt sem
tudtam, miből áll a lényem, és biztos voltam benne, hogy egy emberi
test bonyolultságát elérő rendszer egyben tartása bőven meghaladná
a képességeimet. Ekkor egy kis ezüstgolyó villant fel előttem, egy
pislogó fényforrás a füstfal túloldalán. A mindent körülölelő
sötétségen is tisztán átragyogott. Vagy ezt is csak képzeltem. Hisz
nem láthattam semmit, mert már nem volt…
– Cassie!
Összerándultam, mert a hang ezúttal a közvetlen közelemből
csendült fel. Nagyon-nagyon közel volt, de vajon hol? Talán…
Itt.
Egy testet éreztem. Nem az enyém volt, de ismerősnek tűnt.
Meleg volt, élettel teli, és fájdalmas.
Mi történhetett vele?
– Cassie, figyelj rám. Egyesülnöd kell a testeddel. Meg kell
tenned, most!
A testem, igen. Vissza kell mennem bele… De hol is van?
Kinyújtottam a kezemet, illetve azt, amit a kezemnek gondoltam.
De már nem maradt semmi más, csupán egy vékonyka energiaszál…
És vissza is rántottam a kíntól eltorzult szellemmel, miután úgy
éreztem, mintha valami kiharapott volna belőle egy darabot. Te
jóságos ég, mennyire fájt! De ez végre kitisztította a gondolataimat,
már amennyi még megmaradt, és hirtelen rájöttem, hogy a testemet
odalent, a földön kell keresnem.
Lehajoltam, és ekkor valami a fülembe rikoltott. Dühödt, sikoltó
hang volt, teli éhséggel, fájdalommal és kétségbeeséssel.
A következő pillanatban hazaérkeztem. Nem egy nagy rohammal
töltődtem vissza a testembe, mint korábban mindig, hanem hol itt,
hol ott éreztem apró bizsergéseket. De bármilyen furán is hangzik,
485 KAREN CHANCE

nem éreztem olyan nagy változást azáltal, hogy visszatértem. Sőt

mintha semmi nem változott volna.
Csak bámultam az eget a fejem fölött. Az eső függőlegesen esett,
itt-ott a hold fénye is megcsillant a száguldó cseppeken. De ez sem
homályosította el a csillagokat, melyek gombostűfejként bukkantak
fel a fák lombjai közt. A hold a felhők ágyán pihent meg, ám ezüstös
sugarai az egész tájat beragyogták. Gyönyörű volt.
Azon gondolkodtam, vajon álmodom-e. Aztán már tudtam, hogy
igen, mert ő is ott volt. Erős két karjával átölelt, és magához húzott.
Gyönyörű, gondoltam, amikor a tiszta zöld szempárra néztem.
Egészen körbevett, az álla alá vonta a fejemet. Az jutott eszembe,
hogy van valami… Valami furcsa abban…
Az inge túl vékony volt az időjáráshoz képest. Könnyű pamutból
készült, az ujját a könyökéig felgyűrte, így látszottak az inak az
alkarján. Az alkarján… Hisz ez az. Azért láttam a karját, amivel
átölelt, mert nem viselte a megszokott, ütött-kopott kabátját. De
Pritkin soha nem vált meg tőle… vagy igen? Lehetett valami oka,
csakhogy ez az ok most pillangóként ide-oda repdesett az agyam
különféle zugaiban, és semmilyen módon nem tudtam elkapni…
– Cassie – simították végig meleg ujjai az arcomat, a nyakamat.
Annyira kellemes volt. Most vajon gyógyított? Nem emlékeztem
arra, hogy ilyen meleg lett volna. De jólesett. Olyan volt…
A sóhaj úgy bugyogott fel belőlem, akár a vér.
Csak ültünk ott egy percig, kemény mellkasát a hátamon éreztem.
A karját újra körém fonta. Olyan szilárd volt, egy biztos pont. Úgy
éreztem, ha elengedne, felemelkednék, és súlytalanul lebegnék. A
fejem visszahanyatlott a vállára. Egyszerűen túl nehéz lett volna
egyenesen tartanom. Az egyik kezével a hajamba túrt, majd
simogatni kezdte.
Aztán elengedett, és nagyon óvatosan visszafektetett a fűbe.
Az arca beúszott a látóterembe. Valahogy más volt, mint amit
megszoktam, és ezúttal nem a kabát hiánya tette. A haja csapzott,
fénylő kuszaság volt. A szeme forrón lángolt, a szája körüli ráncok
mélyebbek lettek. Nehezen lélegzett. Láttam a leheletét, az ezüstös
levegőt az ezüst égbolt felé szállni.
 HOLDVADÁSZ 486

Talán tényleg csak álmodom, futott át az agyamon. Talán ő nincs

is itt, csak magam mellé képzeltem, mert nem szeretnék magányosan
meghalni. De annyira valóságosnak tűnt, éles kontúrokkal és sötét
árnyékkal. Láttam a nyaka vonalát, a széles vállát, amint félig
eltakarta előlem a holdat. Kétségtelen, hogy valódi, kézzelfogható
anyag alkotta a testét. Kezemmel a kezét kerestem, és amikor
rátaláltam, erősen elkapta.
Az jutott eszembe, hogy oldalakat írhatnék tele gazdag
illusztrációkkal megspékelve Pritkin azon vonásairól, melyek
jelentős eltérést mutattak a szépségideáltól. Ez azonban mit sem
változtatott azon, ahogy ezt a férfit láttam, amikor ránéztem.
– Gyönyörű – suttogtam, ő pedig lehunyta a szemét.
A túltelítődött felhők mély mordulással nyíltak meg, és ameddig
csak elláttam, ömleni kezdett az eső. Megbabonázva figyeltem a
vízcseppek sűrű áradatát, ahogy függönyükön át a közeli hegyek is
elmosódtak, és…
Pritkin két tenyerébe vette az arcomat. Közelebb hajolt, amíg
szempillái az arcomat nem súrolták. Amíg az ajka nem érintette az
enyémet.
– Csókolj meg.
Vagyis úgy értettem, mintha ezt mondta volna. De nehéz volt
bármit is hallanom. Hangok döngicséltek a fülemben, mint egy egész
kasnyi lusta méh. Értelmetlenül zagyváltak, hol felerősödtek, hol
meg elhalkultak. Azt kívántam, bárcsak elhallgatnának.
– Cassie – szorított meg az ujjaival. – Ahogy csak tudsz.
És aztán ő csókolt meg engem. Az ajka puha volt, enyhén
kicserepesedett. Éreztem legalább háromnapos borostáját az
arcomon, a fogai és a nyelve finom ízét. Kávés volt,
elektromosságtól vibrált, és erőt éreztem benne, oly rengeteg erőt.
Kitöltötte a számat, akár a whisky. Mint a legjobb ital, amit valaha
kóstoltam. Lecsorgott a torkomon, égette minden egyes végtagomat,
életre keltette az idegszálaimat, beindította a vér áramlását az
ereimben, és egyre gyorsabb ütemre késztette szívemet a
mellkasomban.
Hirtelen újra kaptam levegőt. Nem kapkodva, hanem mélyen,
erőteljes szívásokkal tölthettem meg a tüdőmet. Csakhogy nem
487 KAREN CHANCE

lélegezni akartam. Őt akartam. A kezemmel a hajába túrtam,

magamhoz húztam, ittam belőle. Kétségbeesetten, mohón, makacsul.
Mindene meleg volt és finom és erős, és istenem, annyira jó.
Felnyögtem, és megfordultam, hogy fölé kerüljek. Éhes voltam, és
mindent egyszerre akartam. A keze a derekamra csúszott, de nem
szorította, szinte alig ért hozzá. Épp csak a helyemen tartott, amíg
megkaptam, amire vágytam. Ugyanúgy láttam ezt is, ahogy néha a
Pythia ereje képet öltött az agyamban: egy fénylő aranyfonál indult
ki a testéből, hogy az enyémbe tartson. Elképesztően jó volt. Aztán a
keze szorosabban ölelt, megragadott, hogy szinte fájt. Egy utolsó,
rövid pillanatig így tartott, majd…
Majd hirtelen emberek bukkantak fel körülöttünk, mindenütt ott
voltak, futkostak és kiabáltak. És rángattak, szétválasztottak minket.
Megpróbáltam küzdeni ellenük, és a végtagjaim immár
engedelmeskedtek is nekem. De hát ők vámpírok voltak, esélyem
sem volt az ő erejükkel szemben.
Egyszer csak eltűnt. A domboldal felbolydult méhkassá változott,
rengeteg ember nyüzsgött ott, a fák felől füstoszlop szállt az égre, az
eső pedig minden képet, minden pillantást elmosódottá tett. Nem
érdekelt semmi, mert nem akartam őket. Csak Pritkint akartam.
Feltápászkodtam, mire valaki vissza akart ültetni. Rámordultam, és
azonnal elengedett.
Meztelenül, sárosan, véresen, félig eszementen álltam ott, de
hiába néztem körül, sehol sem láttam őt. Nem volt ott, és hirtelen az
is az agyamba villant, hogy miért. Hisz ő maga mondta el nekem az
emberi és démoni változatokat. Ahogy én erőt adtam neki, hogy
megmentsem az életét, úgy ő most viszonozta ezt nekem. És ugyan
emberi mivoltát tekintve ez semmi mást nem jelentett, mint egy
szükségszerű beavatkozást vészhelyzetben, viszont a démonok
világában ez…
Ez azt jelentette…
– Mit műveltél? – ordítottam a semmibe, mert ő már nagyon
messze járt.
Tehetetlen dühömben térdre zuhantam, és a föld beleremegett.
Egy időhullám gördült végig a talaj felszíne alatt. Nyomában
gyökerek szakadtak ki a földből, kősziklák bukkantak a felszínre.
 HOLDVADÁSZ 488

Sár- és törmeléklavina indult útnak lefelé a domboldalon, néhány

vámpír ijedten ugrott félre az útjából. Mekkora erő, gondoltam
minden érzelem nélkül.
És mégsem segített, nem segített rajtam, nem segíthetett.
– Na essz – szólalt meg valaki elismerően –, essz már a Pythia.
És aztán a sötétség.
 Epilógus

Amikor felébredtem, egy vámpírt találtam a szobámban.

A sarokban üldögélt egy székben, és újságot olvasott. A címoldalt
pont felém tartotta, és a hatalmas betűkkel szedett főcímet nehéz lett
volna nem észrevennem. Egyetlen szó volt óriási fekete betűkkel:
ISTENNŐ.
Egy hosszú percig csak ezt a feliratot bámultam, de semmi mást
nem éreztem, csak tátongó ürességet. A vámpír lapozott egyet.
– Nem kellene itt lenned – közöltem nyersen Marcóval.
A jól ismert, bozontos szemöldök kérdőn kandikált ki a
papírlapok mögül.
– Most kirúgsz?
– Nem – feleltem, aztán zokogni kezdtem.
Felállt, odajött hozzám, és átölelt. Nagy volt, meleg, és épp elég
bölcs ahhoz, hogy ne mondjon semmit. Teljesen eláztattam az ingjét,
bár amúgy sem szoktam kímélni a ruhadarabjait.
– Van még, ha kell – szólt végül, és egy zsebkendőt nyújtott
felém. Éppolyan nagy volt, mint minden, ami hozzá tartozott.
Elvettem, de csak szorongattam a kezemben.
Cseppet sem érdekelt, hogyan nézek ki.
– Mi történt? – kérdeztem, amikor kissé összeszedtem magam.
Marco hordónyi mellkasa megemelkedett, majd nagy sóhaj
kíséretében visszaereszkedett.
– Nos, amennyire én tudom, meztelenül bukkantál fel a
koronázásodon, meghemperegtél a sárban, legyilkoltál egy sárkányt,
aztán összefeküdtél a mágussal. Az égvilágon senki sem tudta, hogy
 HOLDVADÁSZ 490

mi a frász volt ez az egész, de a Szenátusokat rohadtul lenyűgözted.

Ma korán reggel alá is írták a szövetségi megállapodást.
– Oké.
– És elkapták azt a valamit is, ami megtámadott téged. Tudod, a
Morrigant.
– Aha.
– Azt állítja, hogy rákényszerítették, mert a zöld tündék
megtámadták őket, és túszul ejtették a férjét. Úgy tűnik, ők is a
rosszfiúknak dolgoznak, bár semmi biztosat nem tudni odaátról.
Mindenesetre azt mondta, hajlandó fátylat borítani a múltra, ha
segítünk abban, hogy visszakapja a férjét.
– Milyen nagylelkű.
– Igen, én is ezt mondtam. De az a Marsden komolyan fontolóra
veszi az ajánlatot?
– Miért? – emeltem fel a fejemet, hogy a képébe bámulhassak.
– Egész délelőtt itt volt, és az apád leveleit olvasgatta. Ezekből
kiderült, hogy a varázslat, ami miatt mindenki úgy aggódik… Tudod,
ami távol tartja innen azokat az isteneket…
– Az ouroboros?
– Igen, ez az. Szóval úgy tűnik, hogy egyáltalán nem kötődik
hozzád. Vagyis ha a Szpartoszok megöltek volna, akkor sem történik
semmi.
– De valami mégis működésben tartja. És ha az anyám már nincs
köztünk…
– Nem értettem mindent, amiről a vénember hadovált – felelte
Marco de annyit kihámoztam belőle, hogy anyád valahogy
egyesítette a lelkét az apádéval. Afféle biztosítékként, érted?
Felültem, és még értetlenebb képpel bámultam rá.
– Várj, a szüleim egyszerre haltak meg.
– Igen, de az apád lelke még itt ragadt.
Beletelt egy kis időbe, mire leesett.
– Mert Tony fogságba ejtette abban a rohadt papírnehezékben.
– Igen, és még mindig itt van. Vagyis a tündék földjén, de az a
lényeg, hogy a kapunak ezen az oldalán. Marsden tehát azt mondja,
meg kell találnunk a nyomorult kis férget, mielőtt rájön, micsoda
491 KAREN CHANCE

értéket őriz. Ha pedig át kell mennünk az erdők népéhez, biztos,

hogy segítségre lesz szükségünk.
Lassan bólintottam, de nem Tony járt az eszemben. Csak ültem
ott, és tucatjával rohantak meg az érzelmek. Végül sikerült egyet
kiválasztanom közülük, és ez a büszkeség volt, erős és fénylő
tisztasággal.
Az anyám minden bizonnyal tudta, hogy soha nem fognak
leszállni róla, és arra is rá kellett jönnie, hogy előbb vagy utóbb, de
megtalálják. Gyenge volt, talán haldoklott, hisz másképp egész
biztosan messzire elkerülte volna a Pythia udvarát, jól tudván, hogy
milyen fenyegetés leselkedik rá. Szinte senkiben sem bízhatott, még
az udvaron belül sem, hisz ott voltak az olyanok, mint Myra, akik
azonnal leleplezték volna. És mégis megtalálta a módját, hogy
győzelmet arasson ellenségei felett.
Megtörölgettem a szememet, felálltam, és kutatni kezdtem a
ruhásszekrényemben.
– Marsden azt szeretné megtudni tőled, van-e bármilyen ötleted
arra, hogy hol kezdjük a papírnehezék utáni kutatást – tolmácsolta
Marco. – Meg persze egy csomó más dolog is van azokban a
levelekben, amikről szeretne beszélni veled. Ja, és Pritkin azóta se
jelentkezett, és az öreg engem kérdezget, hogy láttam-e. Már
elmondtam, amit tudtam, de az nem…
– Mit mondtál el neki? – néztem fel.
– Hogy tegnap éjjel csuromvéresen jelent meg itt, és összevissza
karattyolt, mint aki meghibbant. Azt üvöltötte, hogy látni akar téged.
Amikor megmondtam, hogy valószínűleg a koronázásra mentél,
káromkodott, kirohant az erkélyre, és bevetette magát az egyik ley-
vonalba. Azóta pedig egyikünk sem látta.
Úgy éreztem, a történet többi részét már ismerem. Niall azt hitte,
végzett Pritkinnel, de nem számolt az ereiben csörgedező démoni
vérrel – vagy az elképesztő szívósságával. Pritkin teste
meggyógyította magát annyira, hogy visszanyerje az eszméletét,
felfedezte, hogy eltűnt a nyaklánc, és azonnal átlátta, hogy ez mit is
jelent. Azért jött ide, hogy megkeressen. Nyilván figyelmeztetni
akart, hogy ne ugorjak, de már elindultam, így ő is jött utánam.
 HOLDVADÁSZ 492

Jött, és megmentett. Még úgy is, hogy korábban azt mondta,

inkább meghal, semmint visszatérjen oda, a szolgaságba, apja
gondoskodó gyámsága alá. És mégis, mindezek ellenére megmentett.
Ahogy anyám, ő is megtalálta a módját.
Felkaptam egy pólót és egy rövidnadrágot, és átmentem a
fürdőszobába.
– Mindez csak pár perccel azelőtt volt, hogy a mester felbukkant
itt – folytatta Marco –, csakhogy nélküled. Akkor kezdődött az igazi
őrültekháza, mert senki nem tudta, hová kerülhettél. Senkit nem
tudtunk telefonon elérni a házban, de mentális üzenetet sem tudtunk
küldeni nekik a portál miatt. Mivel errefelé senki nem látott téged,
úgy döntöttünk, hogy odamegyünk, de az izgalmakról így is
lekéstünk.
Az ujjaimat végighúztam a hajamban, és nem kommentáltam ezt a
megjegyzést.
– A mester ott akart tartani téged a birtokán, de Marsden teljesen
kiakadt ezen, úgyhogy kompromisszumos megoldásként hoztunk ide
– magyarázta Marco. – A mester azonnal itt lesz, ahogy megszabadul
a szenátoroktól, és Marsden is azt ígérte, hogy este még benéz.
Addig is azt szeretné tudni, van-e fogalmad arról, merre lehet most
Pritkin.
– Igen – dörgöltem meg az arcomat, majd öltözködni kezdtem.
Pritkin apró talizmánja a bőrömhöz koppant, amikor kibújtam a
pizsamafelsőmből. Az egyik kezemmel megfogtam, erősen
összeszorítottam, mire valamilyen zsíros folyadék szivárgott át a
zsákszerű anyagon a tenyeremre. Nem töröltem le.
Semmi kétségem nem volt afelől, hogy hol lehet, ám Jonas
semmit nem tehetett érte. Amint Pritkin energiát adott nekem, az a
lény, aki az apjának nevezte magát, máris lecsapott rá. A feltételes
szabadlábra helyezés ideje lejárt, ahogy Pritkin fogalmazott. Úgy
éreztem, nem lesz könnyű dolgom, ha el szeretném érni, hogy ismét
szabadon bocsássa. Abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán
megoldható-e ez valahogy. Nem nagyon ismertem a démonok
birodalmát, halvány sejtésem sem volt arról, miféle szabályok
uralkodnak arrafelé.
De azt tudtam, kit kérdezzek meg minderről.
493 KAREN CHANCE

– Ja, amúgy megérkezett a ruhád – közölte Marco.

– Milyen ruha?
– A koronázásra.
– De hisz az már megvolt – dugtam ki a fejemet az ajtón.
– Nem, azt az iszapbirkózásod félbeszakította. Szeretnék újra
megtartani, méghozzá rendesen. A jövő szombaton…
– Nem.
– Itt kerül rá sor, és nem a birtokon…
– Nem.
– És igazán szép a ruhád.
Magamra rántottam a nadrágot, és előjöttem. Marco ott állt valami
mellett, ami azért többet érdemelt egy „igazán szép”-nél. Finom,
ragyogó műalkotás volt. Néhány kristályként csillogó vonal adta meg
a formáját, és ugyanilyenek kötötték össze a csillagképeket alkotó
égitesteket is a szöveten. A szoknya szegélyét, a mély dekoltázst és a
nyakvonalat is ezek díszítették. Köztük pedig ott volt… a semmi.
Vagy legalábbis amit ott láttam, az a legkevésbé sem hasonlított egy
ruhához.
Teljesen átlátszó volt, enyhén türkizes csillogással, mintha az
öltözék többi része vékony üvegből vagy jégből készült volna.
Esetleg abból a fényből, ami az egyik pillanatban megvillant a
hajszálvékony optikai szálak végén, a következőben pedig már sehol
sem volt.
A ruha fél méterrel a padló fölött lebegett, és lassan körbeforgott.
Közben halványan pislákoló fénymorzsákat szórt maga köré, melyek
néhány másodpercig még a levegőben táncoltak, miután a ruha
tovább forgott, majd kialudtak.
Egy kicsit aggasztott volna ez az átlátszóság, ha nem lettem volna
biztos abban, hogy Augustine kitalált valami trükköt, olyasmit, mint
Françoise masnijával. És ha nem tudtam volna, hogy a
természetfeletti közösségek vezetői már úgyis mind láttak anyaszült
meztelenül. És ha egyáltalán terveztem volna, hogy bármikor is
magamra öltöm ezt a ruhát.
– Tényleg gyönyörű – mondtam teljesen őszintén, mire Marco
felsóhajtott.
– Nem mész el, ugye?
 HOLDVADÁSZ 494

– Hagyjuk inkább a dublőrömre. Szerintem ő amúgy is sokkal

jobb az ilyesmiben.
– És te mit akarsz csinálni? – kérdezte, elégedetlenül szemlélve,
ahogy egy öreg edzőcipőt húzok a lábamra.
– Pokolra szállok – tudattam vele, és ugrottam.
 KÖNYVEINKHEZ A LEGJOBB ÁRON
A COR LEONIS KÖNYVÁRUHÁZBAN
JUTHAT HOZZÁ!
konyvaruhaz.corleonis.hu

Válasszon bennünket, ha:

– nem szeretne regisztrálni
20% kedvezmény minden könyvre
regisztráció nélkül is,
– fontos a jó ár
25% kedvezmény regisztrált vásárlóinknak
más kiadók könyveire is,
– élne különleges ajánlatunkkal
30% kedvezmény Moly.hu tagoknak
és könyves bloggereknek,
– érdeklik a folyamatosan változó akciók könyvek akár
500 forintért,
– új könyveinkhez a leghamarabb szeretne
hozzájutni

a 33%-os előrendelési kedvezmény mellett

nálunk szerezheti be leghamarabb
újdonságainkat;

mire a könyvesboltok polcára kerül,

ön már olvashatja is
a legújabb könyveinket…