Ilona Andrews

One Fell Sweep

A Fogadó Krónikái - 3. könyv

(rajongói fordítás, fordította: karamella)

 AJÁNLÁS
Lora Gasway-nek
Köszönet mindenért. Hiányzol nekünk és mélységesen
sajnáljuk, hogy elmentél.
 1. fejezet

Egy halk hangjelzés húzott ki az alvásból. Kinyitottam a

szemem és pislogtam. Egy sivatagról álmodtam, egy hatalmas,
végtelen sárga homoktengerről, amely folyton változott a fehér nap
alatt. Bokáig süllyedve és mezítláb sétáltam át rajta, és minden
egyes süllyedő lépésnél éreztem a lábujjaim alatt a homok
szemcséket, próbáltam megtalálni valamit vagy valakit. Órákig
kerestem, de csak még több homokot találtam. A sötét hálószobám
megnyugtató mennyezete túl nagy sokk volt a napsütötte dűnék
után, és egy zavaró pillanatig nem tudtam, hol vagyok.
A mágia ismét harangozott a fejemben, átsöpörve az
érzékeimen, tollpihe könnyen és gyorsan, de kitartóan. Valaki
súrolta a fogadó határát.
Lábamat a fapadlóra lendítettem, felkaptam a seprűmet, és
lementem az árnyékos folyosón. Beast, az én kicsi Shih Tzu-m, az
ágy alól szökkent elő és követett engem, készen állva az ismeretlen
betolakodók megtámadására. Karácsony előtt öt nappal jártunk, és
nem vártam vendégeket, főleg nem hajnali kettőkor. Viszont,
természetesen, amikor a Gertrude Hunt Fogadó vendégeket
fogadott, azok soha nem a megszokott fajták voltak, és ritkán
jelentették be előre magukat.
A folyosó egy ajtóban végződött. Felhúztam az ajtó jobb oldalán
lévő kampón lógó kötött kardigánt, beletekertem magam és
becsúsztattam a lábamat egy pár papucsba. Ez a december
áradással kezdődött, majd indokolatlanul hidegbe fordult. Éjszaka
a hőmérséklet harminc fok 1 alá esett, ami texasi szempontok
szerint azt jelentette, hogy közel kell lennie az apokalipszisnek.
Kimenni olyan volt, mintha egy fagyasztóba léptél volna,
miközben a fogadó belseje meleg és hívogató volt, ezért
bebugyoláltam magam, amikor kimentem, majd amikor
visszajöttem, véletlenszerű ajtóknál vetettem le a pulóvereket és a
kardigánokat.
Az ajtó kinyílt előttem, én pedig kiléptem az erkélyre.
A hideg levegő megütött. Azta.
A hold fényesen ragyogott, ezüstfény ömlött végig az éjszakai
felhők áttetsző foszlányain. Az almáskertem balra nyújtózott.
Közvetlenül előttem egy hatalmas öreg tölgyfa terítette szét ágait a
gyep fölött, ágai majdnem az erkélyt érintették. Jobbra a Park
Street futott párhuzamosan a fogadóval. Pontosan a Gertrude
Hunttal szemben, a Camelot Road iramodott a Park Street-be,
mélyen az Avalon lakóparkba vezetve, amely tele volt a szokásos
kétszintes texasi házakkal, öreg fákkal a rövidre nyírt pázsiton és
sötét járművekkel, amelyeket az autóbejárókon parkoltak.
Minden csendes volt.
Az érzékeimmel megszondáztam az éjszakát. A fogadó és én
olyan szorosan kötődtünk, hogy ha úgy döntök, a talaj minden
centijét érezhessem. A betolakodó megérintette a határt, de nem
lépett be, és most az a férfi vagy nő elrejtőzött.
Vártam, próbálva megakadályozni a fogaimat abban, hogy
vacogjanak. A lélegzetem apró felhőket képzett, amelyek
beleolvadtak az éjszakába.
Csend.
Valaki ott kint figyelt engem. Éreztem a tekintete súlyát. A
félelem vagy a hideg remegése rohant végig a gerincemen.
Valószínűleg mindkettő.
- Tudom, hogy ott vagy! Gyere elő!
Csend.

1
A 30 Fahrenheit fok -1,11 Celsius foknak felel meg. (A Ford.)
 Belebámultam az éjszakába, alaposan megvizsgálva az ismerős
tájat. A Park Street-et és a gyepemet elválasztó sövénysor
zavartalannak tűnt. Egyetlen furcsa lábnyom sem vágott át a
gyepen. Semmi nem rejtőzött a tölgyfán, semmi nem zörrent a
mögötte lévő bokrokban, semmi sem zavarta a bokrok mögött húsz
lábnyira2 lévő cédrust...
Két borostyánszínű szem bámult rám a cédrus alatti
árnyékokból. Majdnem ugrottam egyet.
– Sean! – majdnem szívrohamot kaptam tőle.
Sean Evans nem mozdult, egy sötétebb árnyék az éjszaka
mélyén. Néhány hónappal ezelőtt éppen így találkoztunk, kivéve,
hogy akkor a területét jelölte meg az almafáimon. Most csak
csendben várakozott, tiszteletben tartva a fogadó határait.
– Gyere közelebb. – hívtam halkan. Nem kell felébreszteni az
egész környéket. – Nem akarok kiabálni.
Elmosódottan mozdult meg, felszaladt a tölgyhöz, felugrott, és
az erkély melletti ágon landolt. Déjà vu.
Beast egyet vakkantott, csendben, csak hogy tudassa vele, hogy
ott van, ha úgy döntene, hogy megpróbálkozik valamivel.
– Valami baj van?
Alaposan megvizsgáltam az arcát. Amikor Sean először
költözött be az Avalon lakóparkba, enyhe ájulási járványt okozott.
Ha valaki utána nézne az „ex-katonai alfahím”-nek a szótárban, az
ő képét fogja ott találni. Harminc év körüli, jóképű arccal, amit
simára borotváltan tartott, vörösesbarna haja rövidre vágva és
sportos, erőteljes testtel. Erős és gyors, és az útját keresztezni
ostoba ötlet lenne. Vérfarkas volt bolygó nélkül is, valami, amiről a
Földön élő emberek túlnyomó többségének fogalma sincs.
Néhány hónappal ezelőtt, mialatt Sean segített nekem
megvédeni az Avalon lakóparkot egy csillagközi merénylőtől,
megtudta az eredetét, aztán elment megkeresni önmagát. Végül
csapdába esett egy csillagközi háborúban egy Nexus nevű helyen,

2
Kb. 6,10 méter. (A Ford.)
és minden erőforrásomat igénybe vette, hogy kimentsem őt onnan.
A háború nagy vámot szedett. Most egy hosszú heg jelölte meg
az arcát. A Nexus előtti Sean arrogáns és agresszív volt. Ez az új
Sean csendes és türelmes volt, és ha belenézel a tiszta
borostyánszínű szemeibe, akkor acélos keménységet találsz.
Időnként egyáltalán semmit nem látnál, mintha egy tigris szemébe
néztél volna. Nincs éhezés, nincs düh, csak a kifürkészhetetlen
éberség. Sean és én három éjszakával ezelőtt elmentünk egy filmre,
és egy részeg fickó megpróbált verekedést kezdeményezni velünk
a színházon kívül az előadás után. Sean ránézett, és bármit is látott
ez az ember Sean szemében, át kellett vágnia az alkohol ködén,
mert az ittas férfi szó nélkül megfordult és elment.
Meg tudok birkózni az arroganciával és a haraggal, de ez az
óvatos semmi, megijesztett. Elég jól elrejtette. Láttam őt, ahogy a
környékbeli emberekkel beszélget, és egyikük sem menekült el
sikoltozva. De a semmi mégis ott volt. Egész este nem mondott
nekem két szónál többet. A többi szomszédjával vette a fáradtságot,
hogy normálisnak tettesse magát, de én pontosan tudtam, hogy min
ment keresztül. Velem ő önmaga volt, és ahogy Sean nyitva tartotta
nekem az ajtót, felajánlotta a kabátját, amikor azt hitte, hogy
fázom, és közém meg a részeg közé állt, de nem beszélt. Bármi is
volt, amit a Nexuson átélt, kihúzta őt a normál emberi életből, és
nem voltam biztos abban, hogy vissza tudom húzni őt a fénybe.
– Honnan tudtad? – kérdezte. – A fogadó területén kívül
maradtam.
– A béke csúcstalálkozó lendületet adott a fogadónak.
Gertrude Hunt kiterjesztette a gyökereit, és te súroltad az új
növekedés zónáját. – Egy enyhe nyomást gyakoroltam. A fogadó
határa egy pillanatra halványzölden felragyogott majd újra
elhalványult. – Ez az új határ.
– Sajnálom – mondta. – Ezt szem előtt fogom tartani. Nem
akartalak felébreszteni.
– Nem tudtál aludni? – Szorosabban húztam magam körül a
kardigánt.
 – Csak egy érzés, ez minden.
– Milyen érzés?
– Mintha, történni fog valami.
– Ha történik valami, akkor azt odabent is kivárhatjuk.
És én csak úgy behívtam őt. Az éjszaka közepén. Miközben egy
kardigánt és egy Hello Kitty-s alvós pólót viseltem, amelyik alig ért
le a combom közepéig. Mit is csinálok pontosan?
– Be akarsz jönni? – A szám csak járt tovább. – Csinálok
neked egy csésze teát.
Briliáns.
A szemei borostyánszínű ragyogásba fordultak át.
– Hajnali két órakor, az igazi férfiak kávét isznak. Feketén.
Ő tejszínnel issza a kávéját. Ez egy vicc volt? Kérlek, legyen
vicc!
– Aha. És addig várnak azzal, hogy megigyák, amíg meg nem
öregszenek és meg nem keserednek, majd összehasonlítják a
mellkasuk szőrének a növekedését?
– Meglehet.
Határozottan egy vicc. Remény csillant bennem. Kicsi volt, de
sokkal jobb volt, mint semmi.
– Nos, ha itt bármely férfi meg mer inni egy csésze puhány
mogyorós kávét sok tejszínnel, akkor azokat szívesen látjuk
idebenn.
Kicsit közelebb hajolt. – Behívsz engem? – A hangja csak egy
kis javaslatot tett rá.
Hirtelen már nem is fáztam annyira.
– Nos, már itt vagy, itt meg lehet fagyni, és nem állhatunk
csak úgy az erkélyen és beszélgethetünk. Valaki még megláthat
minket, és téves gondolatai támadhatnak.
Valójában senki sem láthat bennünket, mert éjszaka közepe van,
és ha bajba kerülünk, a fogadó az utcáról elrejtene minket.
Leugrott az ágról, és halkan landolt mellettem. Olyan nagyon...
magas volt. És túl közel állt. És engem nézett.
– Az emberek nem jutnak téves gondolatokra, ha az éjszaka
közepén azt látják, amint én éppen belopakodok a házadba?
Kinyitottam a számat, és próbáltam valami okosat mondani.
A Park Street felett az égboltot sárga villám elektromos
robbanása hasította ketté és kiköpött egy repülő motorkerékpárt.
Sean fürgén körbefordult.
A tű alakú földfölötti légi jármű végig száguldott az úton, egy
lábnyira 3 a parkoló óra fölött, a motorja elég hangosan üvöltött
ahhoz, hogy a halottakat is felkeltse. A fogadó ablakai rezegtek. Az
utcán lefelé az autóriasztók harsogtak.
Ó, ne.
A fülsiketítő hangrobbanás elhalkult majd egyre hangosodva
visszatért. Az idióta megfordult, és így jött vissza. Sean felpattant,
és átugrott az erkélyen.
– Elfojtó ágyú – kiáltottam fel.
A fogadó teteje kinyílt, a zsindelyek úgy folytak, akár az olvadt
viasz, és egy három láb4 hosszú ágyúcső csúszott elő.
A motorkerékpár mennydörgött, a motor üvöltött.
A két legközelebbi házban felkapcsolódtak a lámpák. Az istenit!
A repülő motor a látószögembe hajtott.
– Tűz.
Az ágyú fémes csing-et adott ki. A Ramirez rezidencia fényei
kialudtak. A lámpaoszlop elsötétedett. A repülő motorkerékpár
motorja úgy halt meg, mintha valaki átállított volna egy kapcsolót.
Az elektromágneses impulzus rendkívül hasznos dolog.
A motorkerékpár megpördült, vadul forgott, egy lámpaoszlopba
csapódott majd visszapattant, a járdán landolt, aztán csúszva állt
meg. Húsz lábnyira5 a fogadó határától. Mókás.
Mr. Ramirez egy pillanat alatt rá fog jönni, hogy a lámpái nem
kapcsolódnak föl, és pontosan azt fogja tenni, amit a legtöbb férfi
tenne ebben a helyzetben. Kijön, hogy ellenőrizze, vajon a környék

3
Kb. 0,30 méter. (A Ford.)
4 Kb. 0,91 méter. (A Ford.)
5 Kb. 365,7600 méter. (A Ford.)
többi részén is elment-e az áram. Meg fog látni minket és a repülő
motort, amely egyértelműen nem tűnt olyannak, mintha a Földről
származna.
Átugrottam az erkélyen. Egy hatalmas gyökér csapott ki a
földből, elkapott és óvatosan a fűre rakott. Az utcára rohantam, és a
kezemben lévő seprű elrepedt, hogy felfedje kéken izzó belsejét, és
lándzsává változott, egy horoggal a végén.
Sean a motorhoz száguldott, megragadta a kis utast, és
hátradobta őt a fogadó felé. Gyökerek kapták le a levegőből, a gyep
ásított egyet, lehúzták a férfit. A lándzsámra akasztottam a repülő
motorkerékpárt. Sean megragadta a másik szélét, megfeszültünk,
és félig oda húztunk, félig oda cipeltük a fogadó határához.
Az ajtó kinyílt mögöttem. Sean felmordult, én felkiáltottam, és a
motort meg a seprűmet a sövény fölé emeltük. Megpördültem és az
utcát néztem.
Mr. Ramirez kijött, az Afrikai oroszlánkutyája, Asad, követte őt.
– Dina – mondta Ramirez. – Jól vagy?
Nem, nem vagyok jól.
– Néhány seggfej hajtott éppen fel-alá a motorjával az utcán!
Nem is kellett a hangomba belevinnem a felháborodást. Annyira
fel voltam háborodva, hogy még tartalékba is maradt belőle. A Föld
minden látogatójának egyetlen szabályt kellett követnie: soha ne
engedjék, hogy felfedjék magukat. Ez volt a fogadók maradéktalan
célja. Már túl sok közeli látogatóm volt, és amint odabent leszek, a
repülő motorkerékpár vezetője mélyen meg fogja ezt bánni.
– Jól vagyunk – mondta Sean.
– Ez teljesen nevetséges. – Intettem a karommal, és
szorosabbra húztam magam körül a kardigánt. – Az embereknek
tudniuk kellene aludni.
– Az embereknek nincs józan eszük – mondta Mr. Ramirez. –
Elment az áramom.
– Úgy néz ki, hogy a lámpaoszlopnak ütközött. Kárt
okozhatott az elektromos vezetékekben – jegyezte meg Sean.
Mr. Ramirez a homlokát ráncolta.
 – Lehet, hogy igazad van. – A szemei összeszűkültek. – Várj!
A te házad nem az utca végén van? Mit csinálsz te itt?
– Nem tudtam aludni – mondta Sean. – Kocogni mentem.
Asad nyilvánvaló gyanúval szimatolta meg a járdán a
fémcsúszás nyomait.
– Kocogni, huh. – Mr. Ramirez ránézett, aztán rám, a
kardigánomat és a pólómat is belefoglalva, majd újra Seanra. –
Hajnali kettőkor?
Nagyon szerettem volna láthatatlanná válni.
– A legjobb idő a kocogásra – mondta Sean. – Senki sem
zavar.
Asad eltűnődött a nyomokon, és egy hangos vakkantást adott ki.
– Hé! – fordult hozzá Mr. Ramirez. – Mi az, fiú?
Olyan szaga volt, mintha valami nem emberi landolt volna a
járdán, ennyi az egész.
A hatalmas kutya Mr. Ramirez és a nyomok közé helyezte
magát, és ugatások kakofóniájába tört ki.
– Hmm. Nem sokszor ugat. Jobb lesz, ha beviszem. Reggel
rendőrségi bejelentést fogok tenni. – Mr. Ramirez még egyszer
utoljára Seanra és rám nézett, aztán elmosolyodott. – Sok
szerencsét nektek a kocogáshoz.
Nem! Nem, csak nem kívánhatott boldog kocogást Seannak és
nekem!
– Gyere, Asad.
Egy pillanatra szorosan összezártam a szemeimet.
– Jól vagy? – kérdezte Sean.
– Kocogás? – préseltem ki az összeszorított fogaimon
keresztül. – Ez volt a legjobb, amivel elő tudtál állni?
– Még mit kellett volna mondanom neki? Nem fogja elhinni,
hogy felébredtem az álomtalan alvásból, felöltöztem aztán
négyszáz yardot6 futottam idáig annyi idő alatt, amíg ő lement a
földszintre, és kinyitotta az ajtót.

6
Kb. 365,7600 méter. (A Ford.)
 – Azt hiszi, hogy mi együtt alszunk.
– Mi van akkor, ha ezt csináljuk? Amikor utoljára
ellenőriztem mind a ketten felnőttek voltunk.
– Holnap beszélni fog Margarettel, délután pedig az egész
lakópark a mi „kocogásunkról” fog beszélni. Egy hétig pletykákkal
és kérdésekkel fognak engem ostromolni. Nem szeretem a
figyelmet, Sean. Káros a vállalkozásomnak.
Sean elmosolyodott.
Ugh. Megfordultam. – Gyere be.
– Biztos? – most már vigyorgott. – Lehet, hogy az emberek
téves következtetésre jutnak.
– Csak gyere be – morogtam.
Követett engem befelé.
Az előszobámban a fogadó hosszú, hajlékony gyökerei egy
lényt tűztek a falhoz. Körülbelül akkora volt, mint egy tízéves
emberi gyermek, négy végtaggal, és zsebes bőrhámot viselt,
amelyről egy széles barna köpeny lógott. A fejét smaragdzöld,
sárga és bíbor tollak gyönyörű bóbitája borította. A Föld evolúciós
elmélete szerint a tollak a pikkelyekből fejlődtek ki, ezért
valószínűtlen, hogy bármikor is megjelenjenek ugyanazon a
teremtményen. Ezt senki sem említette a motorosnak, mert a többi
részét gyönyörű zöld pikkelyek borították, a hátán vadász zöldre
sötétedve, a torkán és a mellén pedig krémszínűre világosodva. Egy
Ku férfi. Tudnom kellett volna.
A Kuk valójában hüllők voltak, és inkább a dinoszauruszokhoz
hasonlítottak, mint a madarakhoz. Törzsekben éltek, és véletlenül
belebotlottak egy nagyobb galaxisba, miközben ők még a
vadászó-gyűjtögető szakaszban voltak. Soha nem mozdultak el
róla. A Földön az éghajlatváltozás és a növekvő népesség együttes
hatása éhezést okozott, amely a kertművelés fejlődésének
katalizátorává vált, ami végül a mezőgazdasági társadalomhoz és a
feudalizmushoz vezetett. A Kuknak nem kellett szembenézniük
ilyen kényszerekkel. Nem próbálták meg megérteni a galaxist és a
többi faj bonyolult technológiáját. Egyszerűen csak elfogadták és
megtanulták használni. Elmondani a szabályokat egy Ku-nak olyan
volt, mintha egy modern törvényt olvasnánk fel egy
kisgyermeknek. Ez itt nyilvánvalóan úgy döntött, hogy nagyszerű
ötlet, hogy a repülő biciklijét a mi bolygónkra hozza, és felfelé meg
lefelé száguldozik vele a Park Street-en.
– Elment az eszed?
A Ku kerek arany szemekkel nézett rám.
– Ez a Föld. Nem kelthetsz zajt. Nem szabad repülő
motorkerékpárral utazni. Az emberek nem ismerik. Te
mindannyiunkat majdnem nagy bajba kevertél.
A Ku pislogott. A szemei tiszták voltak, akár a nyári égbolt:
egyetlen gondolat sem homályosította el a mélységüket.
Felsóhajtottam. Még kiabálni akartam volna rá egy kicsit, de az
semmit sem érne.
– Nos? Mit akarsz elmondani magadról?
Kinyitotta a száját, éles fogakat mutatva meg. – Üzenet!
– Van számomra egy üzeneted?
– Igen!
Az összes világból ki küldene üzenetet egy Ku-val? Lehet, hogy
egy palackba dugja és beledobja az óceánba. Nagyjából azonos
esélye lenne elérni a címzettet. Kinyújtottam a kezem. A gyökerek
éppen csak annyira engedték el a Ku-t, hogy mozoghassanak a
karjai. Benyúlt a hevederének a zsebébe, kihúzott belőle valamit,
azután a tenyerembe dobta.
Egy ezüst nyaklánc delfin medállal. Lefagytam.
– És ez! – A Ku egy koszos papírgalacsint dobott a kezembe.
Óvatosan nyitottam ki. Koordináták sora sietős dőlt betűkkel
írva és öt szó.

Bajban vagyok. Gyere el értem.

– Dina? – Sean jelent meg mellettem. – Elsápadtál!

– Szükségem van egy hajóra.
– Miért?
 – A Karharira kell mennem.
Összeráncolódott a szemöldöke.
– Az mélyen a Szent Anokrácia területén van. Mi van a
Karharin?
A Karhari egy zárt bolygó. Nem tudom elérni a fogadóból, ami
azt jelentette, hogy a szokásos módon kell odajutnom. Egy
menetjegyet kell vennem a Baha- charon. Az engedélyekért
folyamodni egy örökkévalóságig tart, és valószínűleg nem is adják
meg őket, ami egy csempészt jelent, és el sem tudtam kezdeni azt
találgatni, hogy mennyi időbe kerül ez nekem...
Sean belevetette magát a látószögembe, és óvatosan
megérintette a vállamat. Felnéztem rá.
– Beszélj hozzám. Mi van a Karharin?
– A nővérem.
 2. fejezet

A konyhámban álltam, és ütögettem a lábamat. A falon a

kommunikációs képernyő sötét maradt, egy halványkék gyűrűvel,
amely néhány másodpercenként pulzált. Tegnap este beleástam
magam a Karhariról rendelkezésre álló információkba. A dolgok
rosszabbak voltak, mint ahogy gondoltam. A Karharit nem csupán
bezárták. A Szent Anokrácia korlátozott utazási lezárása alatt állt.
A Szent Anokrácia Házaknak nevezett arisztokratikus klánokból
állt, mindegyiknek különálló területe volt, és csak egy maroknyi
Háznak volt engedélye belépni a Karhari légkörébe. Bárkit, aki
nem rendelkezik a megfelelő Ház címerével azt le fogják lőni. Nem
lesz ideje magyarázkodni, megvesztegetni vagy bocsánatkérést
felajánlani. A gyors kapcsolatfelvételkor, a Baha-char-on, a
galaktikus bazáron élő kontaktom azt mondta, hogy a
megtakarításaim teljes összegén sem tudom megvenni a
belépőmet. Nekem már csak a könyörgés maradt.
Maud csak akkor kérné a segítségemet, ha közvetlen veszélyben
lenne. Könyörögnék, szívességeket ajánlanék fel, és odaígérném az
eget meg a holdat, hogy megmentsem a nővéremet. Miután tegnap
este elhelyeztem a Ku-t, üzenetet küldtem Arlandnak a Krahr
Házból. Most már késő délelőtt van. Még nem válaszolt.
Arlandnak és nekem történetünk volt. Segített Seannak és
nekem egy idegen bérgyilkos felkutatásában, vagyis inkább mi
segítettünk neki, mivel az orgyilkos elsősorban a Krahr ház belső
politikája miatt volt itt. Részt vett továbbá egy békecsúcstalálkozón
is, amely a Szent Anokrácia szempontjából nagyon jól alakult, és
nem kis részben miattam. Technikailag azt állíthatnám, hogy
tartozik nekem egy szívességgel. Gyakorlatilag ő egy hatalmas
vámpírház Marsallja, aki rengeteg felelősséget vállalt, és
valószínűleg nem tudja lerázni őket egyetlen pillanat alatt.
A várakozás a válaszra várva idegtépő volt.
Egy hét láb 7 magas sötétség tűnt fel mellettem. Orro egy kis
tányért tolt az orrom elé. Lenéztem a kis bagelre, amit lila lekvár
borított.
– Egyél!
– Köszönöm, nem vagyok éhes.
Orro lábnyi8 hosszú tüskéi felemelkedtek. Morgott. Tekintettel
arra, hogy a Tüskések félelmetes szörnyekre hasonlítanak, akik
felegyenesedve állnak, kezeik kegyetlen karmokkal vannak
felfegyverkezve, agyarakkal telitömött szájjal és a hátuk lábnyi
hosszú fekete tüskékkel van borítva, ez bármelyik épelméjű
embernél életre szóló rémálmokat eredményezne. Erről már
gondoskodtam.
– Egyél!
Addig nem adta fel, amíg meg nem tettem. Megragadtam a
bagelt, és beleharaptam. Mint minden, amit Orro főzött, ennek is
olyan volt az íze, mint a valódi menyországnak. Orro az orra alatt
motyogott, megvárta, amíg elfogyasztom az egész bagelt, aztán
méltóságteljesen elsétált.
Vörös Bárdos séfként banketteken kellett volna főznie a galaxis
legjobb ínyenc éttermeiben. De egy szerencsétlen mérgezéses
baleset megszégyenítette őt. A Baha-char-on találtam őt, amikor
nagyon rossz helyzetben volt, és bár már lejárt a velem kötött
szerződése, megtagadta a távozást. Most a Gertrude Hunt az
otthona.
A kommunikációs képernyő még mindig villogott.
Oda-vissza lépkedtem. Arland volt a legjobb esélyem. Ha nem

7 Kb. 0,30 méter. (A Ford.)

8 Kb. 2,13 méter. (A Ford.)
tudom rávenni, hogy segítsen nekem, fogalmam sincs, hogy
hogyan tovább.
Az oda-vissza mászkálás nem segít abban, hogy Arland
gyorsabban válaszoljon. Megálltam, és arra kényszerítettem
magam, hogy elforduljak. A konyhaablakon keresztül láttam a
kertet. A repülő motorkerékpár felnyitva hevert a hátsó teraszon.
Sean könyékig járt benne, míg a Ku, akinek a neve Wing volt,
mindenekelőtt büszkén járt-kelt körülötte. Beast ott fickándozott
körülöttük, botokat gyűjtögetett aztán Sean lábához lökte őket.
Intettem a kezemmel, mire a fogadó kinyitotta az ablakot,
beengedve a hideg levegőt.
– ... Természetesen a stabilizátor meghibásodott.
Sean egy furcsa kinézetű eszközt vett ki a szerszámosládából.
Megkérdezte tőlem, hogy vannak-e szerszámaim, én pedig
hozzáférést adtam neki a javító műhelyhez. Megnézte a polcok
sorait, amelyek tele voltak mechanikai csodák széles választékával,
szitkozódott az elismeréstől, aztán előkapott egy szerszámosládát.
Benyúlt a repülő motorkerékpár belsejébe, kihúzott valamit,
aztán a fűre hajította.
– Ez az, amit akkor kapsz, ha egy alkoniai bontóból vásárolsz
alkatrészeket.
– Olcsó alkatrészek! – jelentkezett önként Wing.
– Nézd, lehet gyors, jó vagy olcsó. Lehet, hogy megkapsz
belőlük kettőt, de mindhármat soha sem.
– Miért?
– Ez a világegyetem törvénye.
Mikor tanult meg repülő motorbicikliket javítani?
Valami kattant a motoron. Kék fények gyulladtak fel a kerékpár
műszerfalán.
Wing felemelte a kezeit, és éles, rikoltó hangot adott ki. A
diszkréció még a szókincsében sem szerepelt.
A kommunikációs képernyő felcsipogott mögöttem. Ugrottam
egyet.
– Fogadd a hívást.
 Arland arca töltötte be a képernyőt. Jóképű, aranyszínű
sörényével, ami erős férfias arcot keretezett és átható, kék
szemeivel Arland megállította volna a forgalmat minden nagyobb
útkereszteződésben. A nők kiszállnának a kocsijukból, hogy
vethessenek rá egy közelebbi pillantást, amíg el nem mosolyodik,
aztán meglátják az agyarait és sikoltozva menekülnének el.
A Krahr Ház Marsallja vérvörös színű, mélyfeketével átszőtt
teljes páncélzatában ragyogóan nézett ki.
– Lady Dina – dörögte. – Rendelkezésedre állok!
És semmit sem veszített a dráma iránti hajlamából.
– Háborúba indulsz, Lord Marshall?
Ne menjen háborúba, kérem!
– Nem, egy hivatalos vacsorán vettem részt. – grimaszolt. –
Arra kényszerítettek minket, hogy páncélt viseljünk ezekre a
dolgokra, így nem tudjuk leszúrni magunkat puszta unalomból.
Hogyan lehetnék a szolgálatodra?
– A Karharira kell mennem. Az ügy, sürgős és nagy
szükségem van a segítségedre.
Sean belépett és megmosta a kezét a mosogatónál.
– A Karhari a galaxis végbélnyílása. – Arland a homlokát
ráncolta. – Mit keresnél te ott?
– A nővéremet.
Szőke szemöldöke felívelt.
– Van egy nővéred?
– Igen.
– Mit csinál a Karharin?
– Nem tudom.
Legutoljára három évvel ezelőtt hallottam Maudról, amikor
Noceen-en élt, a Szent Anokrácia egyik leggazdagabb bolygóján.
Klaus és én meglátogattuk őt, amikor anyát és apát kerestük. Rövid
látogatás volt. Mikor megtudta, hogy anya és apa eltűnt, majdnem
összetörte. Folyamatosan beszélt anyával, amíg a szüleim fogadója
aktív volt, így amikor hirtelen megszűnt a kommunikáció, fogalma
sem volt arról, hogy mi történt. Megpróbált visszatérni a Földre, de
a férje valamiféle bonyolult vámpírpolitikában vett részt, ezért nem
tudott jönni. A találkozásunk során úgy éreztem, hogy nem megy
minden jól, de nem mondta el, hogy mi a gond.
Caldenia gyönyörű rózsaszín köntösben lépett be a konyhába,
aztán leült a konyhaasztalhoz. Orro odalépett, majd egy tányér
bagel meg lekvár landolt Őfelsége előtt.
Felkapta a bagelt, és természetellenesen éles fogaival
beleharapott a tésztába. Amikor a legtöbb ember beleharap egy
bagel-be, rászorítunk és húzzuk, eltépve azt. Amikor Caldenia
harapott egy bagel-be, nem szorított rá és nem húzott. Az ő fogai
egyszerűen elvágták, mintha a tésztát nagy, nehéz ollóval vágták
volna el.
– Lord Arland, a nővérem üzenetet küldött nekem, hogy
segítséget kérjen. Ő nem az a fajta ember, aki segítséget kérne.
Valójában Maud inkább meghalna, mint hogy segítséget kérjen,
de a kis Helen életével nem hajlandó játszani.
– Nagyon fontos, hogy a lehető leghamarabb eljussak
Karharira. Van valamilyen módod arra, hogy előremozdítsd az
engedélykérelmemet?
– Attól tartok, hogy ez nem lehetséges.
Elszorult a szívem.
– Nem adnak engedélyt a Karharira történő utazásra. Mint
mondtam, ez a pokol bolygója. A nagyobbik része unalmas
síkságokból áll, amelyeken nagy csordákban hatalmas növényevő
állatok vándorolnak céltalanul. Ott nincsenek jó vadászterületek,
ásványi anyagokban egyáltalán nem gazdag, tehát nagyon keveset
kínál az értékek szempontjából. Az Anokrácia történelmének korai
szakaszában gyarmatosították, aztán majdnem ötszáz évre
elveszítettük vele a kapcsolatot. Az eredeti telepesek
leszármazottai oly hosszú ideig el voltak vágva tőlünk, hogy bár a
bolygót száz évvel ezelőtt visszahozták az Anokrácia szeretetteljes
ölelésébe, ott a jogállamiságot alig ismerik el. Ez az a hely, ahová a
bűnözőinket, a száműzött embereinket és az eretnekeinket küldjük.
A nővérem a tizennyolcadik századi vámpír Ausztráliában
ragadt.
– Van valami, amit tenni lehetne? Bármi a világon?
– Csak egyetlen egy dolgot tehetünk. – Káprázatos mosollyal
dobott meg engem, felfedve vele éles agyarait. – Személyesen én
viszlek el oda téged.
– Mi?
– A nagybátyám unokatestvérének adományozott birtokai
vannak a Karharin, tehát a Krahr Ház jelen van ott. Marsallként
bármikor, amikor csak akarok, odautazhatok.
Majdnem fel-le ugráltam. Bár, a történetem a Krahr Házzal
igencsak bonyolult és Arland egy kis rajongást fejezett ki irántam.
– Biztos vagy ebben? Az üzemanyag költségeknek
jelentősnek kell lenniük...
Közelebb hajolt a képernyőhöz.
– A költségek minimálisak lesznek. A Föld ugrókapuját
fogjuk használni, itt leugrunk a hálóról, és holnap reggelre a
Karharin leszünk. Különben is, neked köszönhetően, a Krahr Ház
nagyon kedvező helyzetben találta magát a Nexuson. A profitunk
szárnyal. Harmincszor tudnék oda-vissza ugrani itt és Karhari
között, mielőtt a Steward Ház óvatosan megszidna, hogy tartsam a
szemeimet a költségvetésen. Nekünk mindannyiunknak a család a
minden. Ez el van döntve. El tudsz készülni egy órán belül?
Éppen hogy. – Igen!
– Pár perc múlva pályára állok. Csak te jössz, vagy hozol
magaddal mást is?
– Engem visz – mondta Sean, mellém lépve.
Arland felső ajka megremegett. Megállította, mielőtt vicsorgás
lett volna belőle, aztán Seanra bámult.
– Mi történt az arcoddal? Semmi baj, nem fontos. A te
jelenléted nem szükséges. Lady Dina megfelelő védelmet fog
kapni.
– A Marsallt fenyegeti a jelenlétem? – kérdezte Sean nyugodt
hangon.
– Aligha.
 – Akkor nem látom, miért ne mehetnék vele.
– A Karhari nem a Föld, vérfarkas. Soha nem harcoltál
vámpírral nyílt küzdelemben. Nem állsz készen egy velünk
teletömött bolygóra.
Micsoda?
Sean arca nyugodt volt.
– Mint mondtad, a jogrend alig elismert a Karharin. Éppen
olyan lesz, mintha otthon lennék.
Arland egy pillanatig viaskodott ezzel.
– Remek. Nem én vagyok az, aki távol tartja az embereket a
temetési máglyától, amikor mindent megtesznek azért, hogy
odajuthassanak. Egy órán belül találkozunk.
A képernyő elsötétült.
Soha nem harcolt vámpírral... Ennek semmi értelme sincs.
Amikor Sean vezette a Kufárok védelmét a Nexuson, több életre
elegendő vámpírt mészárolt le. Erről szólt a béke csúcstalálkozó. A
Szent Anokrácia, a Remény-Zúzó Horda és a Baha-Chari Kufárok
harcoltak a Nexus feletti jogokért, ami egy ásványi anyagokban
gazdag bolygó. Sean Turan Adinként, egy sötét páncélos
halhatatlan tábornokként vezette a Kufárok erőit. Kiderült, hogy
Turan Adin nagyon is halandó. A Kufárok zsoldosokat kutattak fel,
aztán minden alkalommal, amikor egy meghalt, kiválasztották a
helyettesítőjét, és visszatették a páncélba. Seanról kiderült, hogy ő
az utolsó és a legjobb. Hosszabb ideig kitartott, mint amire bárki
számított volna, de a nexusi háború belülről kifelé ölte meg. Ahhoz,
hogy megmentsem őt, valamint hogy meggyőzzem a három
frakciót arról, hogy beleegyezzenek a békébe, mindannyiukat
összekapcsoltam a fogadóval, Seant és saját magamat is.
Megosztottuk az emlékeinket. Arland is itt volt.
– Arland nem tudja. Hogyan lehet, hogy ő nem tudja, hogy te
voltál Turan Adin? Te megosztottad velünk a nexusi emlékeidet.
Sean a homlokát ráncolta.
– Amikor visszagondolok erre, nem tudom, melyik volt az ő
emléke. Nem hiszem, hogy ő tudja, melyik volt az enyém. Amikor
összekapcsoltál minket, csak a Nexuson történt dolgokról
kérdeztél. Én mindig Turan Adin voltam a Nexuson. A páncél soha
nem jött le rólam. Turan Adinnak gondoltam magam. Seant itt
hagytam veled a Földön.
Auul vérfarkasai költők voltak. Időnként elfelejtettem ezt, de
aztán mondott valami ilyesmit.
– Elmondod neki?
Sean megrázta a fejét.
– Ha megtenném, megpróbálna megölni.
– Miért?
– Egyszer összetalálkoztunk a csatában. Volt esélyem
megölni őt, de nem tettem meg. Ő tudja ezt.
Arland egy büszke ember. Seannak igaza van; ő nem lenne
képes kezelni ezt. Ugyanakkor, ha Sean Arland közelében van,
egyáltalán nem fog elcsodálkozni Sean felgyógyulásán.
– Biztos vagy benne, hogy jönni akarsz?
Egy percig nézett engem.
– Megyek, hogy összeszedjek némi felszerelést. Ne menj el
nélkülem.
– És ha megteszem?
– Üldözőbe kell vennem téged a hajómmal, és szélesre tárva
szétkürtölnöm a galaxis létezését. Kérlek, ne menj el nélkülem.
Kilépett az ajtón.
Összefontam a karjaimat, és Caldeniára néztem.
– Minket kivéve, mindenkinek van csillagközi űrhajója?
– Be kellene szerezned egyet. – nyalta le a szája sarkából a
lekvárt. – Lépést kell tartanunk a Joneses-szel, kedvesem.
***
Az, hogy egy behívó kapuval orbitális pályára katapultálsz,
éppen annyira szórakoztató, mint az egyik hatalmas hullámvasútra
felülni, fékezés nélkül. Ettől hányni akarsz, valamint száz
százalékig biztos vagy abban, hogy meg fogsz halni. A logika
szerint csak három másodperc telt attól a ponttól, hogy Sean meg
én beléptünk a vérvörös fénybe, addig amíg Arland hajójának
szállító fülkéjében landoltunk, de annál sokkal hosszabbnak
érződött. Pislogtam, és megigazítottam a vállaimon a hátizsákomat.
Arland becslése szerint az egész utazás csak két napot vesz
igénybe, ezért könnyű volt a csomagom.
Seané nagyon nehéz volt. A hátán egy nagy katonai stílusú
hátizsák pihent, amely egészen töréspontig volt pakolva. Kisebb
hátizsákot is cipelt. Volt egy olyan érzésem, hogy a ruhái a kisebb
hátizsákban vannak. Átkutatta a környezetünket, mintha ellenséges
területen lennénk.
Én is körülnéztem. Szürke, négyzet alakú kövek sorakoztak a
padlón a lábaim alatt. Hasonló kövek kúsztak föl a körülöttünk lévő
hatalmas kamra száz láb 9 magas válaszfalára. Hosszú, keskeny,
halványzöld levelű indák folytak le a kövekről, a finom, rózsaszínű
virágaik illatosították a levegőt. A Krahr Ház karmazsinvörös
zászlói feszültek végig a falakon. A helyiség közepén egy
gyönyörű, fekete kérgű öreg fa terítette szét hatalmas ágait, széles
zöld levelekkel és karmazsinvörös virágokkal. A patak egy
mesterséges folyómederben rohant, aláhullva apró vízesések
művészi zuhatagába, majd a fa gyökerei között kanyargott. Az
illúzió, hogy egy vámpír kastély udvarán állunk, annyira teljes volt,
hogy alig tudtam elhinni, hogy egy űrhajón vagyunk.
Seanra pillantottam.
– Extravagáns.
Ő megvonta a vállát.
– Ez az űr. A súrlódás hiánya miatt nincs szükség az
aerodinamikára.
– De a tömeg továbbra is tényező.
Minél nehezebb egy hajó, annál tovább tart neki a gyorsulás
meg a lassulás, és annál több üzemanyagra van szüksége.
– Vámpírok – mondta Sean, ahogy általában a szülők szokták
mondani azt, hogy „tinédzserek”, amikor gyermekeik nem voltak
hallótávolságban.

9
Kb. 30,48 méter. (A Ford.)
 Egy ajtó tárult ki a távoli falon, és Arland jelent meg teljes
páncélzatban, majd fürgén felénk indult. A vámpír látványa teljes
páncélzatban lenyűgöző volt. Nem sétált, éppen úgy lépdelt, mint
ahogy egy tigris teszi a saját területén.
– Nézd – mondta Sean lélegzetvisszafojtva. – Belépővel
készült.
Kettejüket békében tartani kihívást fog jelenteni.
– Nagy szívességet tesz nekem. Gondolod, hogy amíg ez az út
tart, addig vissza tudod fogni magad abban, hogy gyötröd?
– Megpróbálom. De nehéz lesz.
Egy női vámpír, szintén teljes páncélban, szaladt oda Arlandhoz,
és az orra alá nyomott egy csúcstechnikás tabletet. Arland intett
neki, majd tovább menetelt.
– Nagyon nehéz – mondta Sean.
– Próbálkozz erősebben – mormoltam, és megpróbáltam
megtartani a barátságos arckifejezést az arcomon. – Biztos vagyok
benne, hogy meg tudod csinálni.
– A legmélyebb bocsánatkérésem. – Arland káprázatos
mosolyt vetett rám. – A Ház ügyeinek kis, aprólékos részletei
feltartottak.
– Nincs szükség bocsánatkérésre – mondtam neki. – Nagyon
köszönöm a segítségedet. Nagyon hálás vagyok.
Arland Sean felé fordult és összehúzta a szemeit.
– Ez sok fém. Át kell vizsgálniuk Sean nagy hátizsákját.
– Jobb felkészültnek lenni.
– Honnan szerezted a fegyvereket?
– Megvannak a forrásaim – mondta Sean.
– Figyellek téged – mondta neki Arland.
– Ezt szem előtt fogom tartani. És ez már épp elég.
– Lord Arland, annyira kedves tőled, hogy kölcsönadod
nekünk a hajódat.
Elmosolyodott.
– Örömmel. Kérem, erre, Lady Dina.
Arland kinyújtotta a könyökénél behajlított karját. A Krahr Ház
területén voltam. Amikor egy vámpírhajóban vagy... Az alkarján
támasztottam meg a kezem, közvetlenül a csuklója alatt. Nem lőtt
ki Seanra diadalmas pillantást, de az arckifejezése elmondta
nekem, hogy akarna. Lefelé sétáltunk a fa körül a kijárat felé.
– A bocsánatotokat kell kérnem. Bár ez az én saját hajóm,
elég szerény, még mindig katonai célokat szolgál, és a funkciója
miatt szükségszerűen spártai megjelenésű.
Egy futó pillantás vetettem Sean arcára. Az arckifejezése
teljesen semleges volt.
– Nagyon szép, lordom.
– Nagyon örülök, hogy tetszik. Úgy mondjuk, hogy ez az
otthontól távoli otthon.
Az ajtón át a folyosóra léptünk.
– Kíváncsi vagyok, hogyan fog a fogadó boldogulni
nélküled? – kérdezte Arland.
Már majdnem három percig sikerült nem gondolnom a
fogadóra. Éppen most törte meg a győztes sorozatomat.
– A nővérem pontos koordinátákat adott meg nekem. Egy kis
szerencsével, várni fog minket, tehát csak egy rövid ideig leszünk
távol. A fogadó tud gondoskodni magáról. – Feltéve, hogy Marais
rendőrtiszt nem kezd szimatolgatni, Caldenia nem gyilkol meg
senkit azért, mert étvágygerjesztőnek találta, Orronak nem lesz
idegösszeomlása, mert két napig nem tud élelmiszert vásárolni, és
ha mindegyiküknek plusz Beastnek sikerül megőrizniük a
nyugalmukat, a fogadónak rendben kell lennie. Reméltem.
Legalább Wing kijelentkezett, mielőtt távoztam. Rákérdezett a
legközelebbi fogadóra, én pedig elküldtem őt Brian Rodriguezhez
Dallas közelébe, szigorú utasításokkal arra nézve, hogy ne tegyen
kitérőket.
Rodriguez vezeti a Casa Feliz-t, az egész délnyugat egyik
legnagyobb, legismertebb fogadóját. Összebarátkozott a
szüleimmel. Mi, a Fogadósok, egy világtól elvonuló, paranoiás
csapat vagyunk. Köztünk interakciók ritkán fordulnak elő, kivéve,
ha két fogadó közel került egymáshoz és a fogadósok barátok
voltak. Az üzleteink nagy részét kézfogással kötöttük, a
kommunikáció pedig személyesen vagy titkosított csatornákon
keresztül zajlott. Nagy bizalmat mutatva felém, Mr. Rodriguez
megadta a saját mobiltelefonjának a számát, és használtam is már
néhányszor, hogy tanácsot kérjek tőle. Ő volt az oka annak, hogy
Orro ott fújtatott és puffogott a konyhában. Az ő alkalmazottai
bármilyen kérdés nélkül képesek kezelni a Kut.
– Megvizsgáltam azokat a koordinátákat, amelyeket
megadtál nekem – mondta Arland. – A nyilvántartásaink szerint ez
a hely a Road Lodge, egy kocsma és egy fogadó a semmi közepén,
ahol az utazók eltöltenek egy-két éjszakát, mielőtt tovább
folytatnák az útjukat. A kalyiba típusa vonzza a konvoj
fosztogatókat, a banditákat és más rossz hírű népséget.
Maud tudja hogyan kell beolvadni.
– Bármennyire kellemetlen is ez a lehetőség, meg kell
kérdeznem, mit fogunk csinálni, ha a nővéred nincs ott?
– Ott lesz.
– Dicséretre méltó a családodba vetett hited – mondta. –
Lehet, hogy ellenállással találjuk szembe magunkat. – Úgy mondta,
ahogy a legtöbb ember azt mondaná: „Lehet, hogy szembe találjuk
magunkat egy csokoládétortával, fagylalttal!”
– Biztos vagyok benne, hogy így lesz.
Ha nem lenne ott ellenállás, Maud nem bujkálna egy ilyen
pokoli lyukban.
– Ilyen esemény előfordulása esetén ismételten felajánlom
neked a teljes támogatásomat. Engedd meg, hogy a pajzsod
lehessek, Lady Dina. Neked és a nővérednek.
– Köszönöm, Lord Arland.
Fogalmam sem volt, hogy Maud férje hogyan fog reagálni erre.
Melizard az Ervan Ház Marsalljának második fia. Remélem, hogy
az Ervan Ház és a Krahr Ház között nincsenek ősi családi
viszályok, vagy a dolgok veszélyessé válhatnak.
Az előttünk lévő ajtó kinyílt, és egy megfigyelő helyiségbe
sétáltunk be. A kétszázhetven fokban átlátszó üvegen túl a galaxis
nyúlt el teljes dicsőségében, távoli csillagködök kavarogtak száz
színben a csillagok között. Asztalok és bokszok pöttyözték a
padlót. Arland befordult, és felfelé vezetett egy lépcsőn az erkélyre,
ahol egy hosszú asztal várt minket, színültig töltve étellel, amely
többsége különböző húsdaraboknak tűnt.
– Természetesen az én séfem készségei nem hasonlíthatóak
össze a Tüskésedével, de nem hiszem, hogy csalódott leszel. –
Arland kihúzta a székemet. – Kérlek.
Helyet foglaltam. Egy szelíd dallam, amely egyszerre
megnyugtató és kísérteties, úszott felénk néhány láthatatlan
hangszóróból. A balomon Sean a szemeit forgatta.
Ez érdekes utazás lesz.
***
Arlandnak igaza volt. A Karhari valóban a galaxis végbélnyílása
volt, és egy szempillantást vethettem rá az ülésemből, Arland
leszálló kompjában. Sík, száraz, csúnya, ez folytatódott
mérföldeken kersztül, anélkül, hogy akár egy percnyi kíméletet
adott volna a szemnek. A földje barna színű, a növények, amelyek
rajta nőttek, zöldes-barnák, és a bur-ok, az óriási növényevők,
amelyek úgy keltek át a síkságon, mint bozontos sziklák, szintén
barnák voltak. Két itt leélt nap után lelőném magam.
Arland családi címere megadta neki a belépési jogot a Karhari
légterébe, de a Road Lodge messze a rokonának földjein kívül állt.
Technikailag egy másik Ház területén, egy helyi Házén. Arland
úgy tervezte, hogy a katonái egy csapatával együtt száll le, de a
helyi Ház elutasította ezt a gondolatot. Olyan szavakkal
dobálózták, mint az „invázió”, a „provokáció” és a „fegyveres
kalandozás”. Feszült tárgyalások után Arland elnyerte a jogot,
hogy elvihessen egyetlen kompot és két embert. Nekem kellett
lennem az egyiknek, mert Maud nem bízna meg senki másban,
csak bennem, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy Sean legyen a
másik.
Amikor találkoztunk, az első Baha-chari útja során Sean talált
egy boltot, amelyet egy veterán vérfarkas vezet. A boltban volt egy
speciális páncél, amelyet kifejezetten az olyan alfa fajtájú
vérfarkasoknak készítettek, mint amilyen ő. Amikor feltette, a
páncél a testének részévé vált. Általában tetoválásként tartotta
közvetlenül a bőre alatt, de most elől volt, úgy borítva a testét, mint
egy fekete színű kezeslábas. Amikor bemászott a fülkébe egy
pillantásra elcsíptem a laza pólójának gallérja alatt.
Az Arland által kötött megállapodás kimondta, hogy egyikünk
sem tarthat magánál távolsági harci fegyvereket. A lista arról, amit
nem tudtunk elhozni, meglehetősen hosszú volt, és kihúzott szinte
mindent azokból, amik Sean hátizsákjában voltak. Sean és Arland
hosszú beszélgetést folytattak erről és a vámpírházak politikájáról,
amelynek végén arra a következtetésre jutottak, hogy fel leszünk
szerelkezve, nekik pedig tudniuk kell ezt kezelni.
Barátságtalan terep terült el a komp ablakán kívül. Miért, Maud?
Miért a Karhari? Mi történt a kastéllyal? A kicsi Helen vele van,
vagy valahogy saját magától került ide? Minél többet
gondolkodtam rajta, annál nyugtalanabbá váltam. Sem Arland, sem
Sean nem kérdezte meg tőlem, miért lehet a nővérem ebben a
pokollyukban, és ezért hálás voltam.
– Itt is van. – Arland egy sötét téglalap alakú szerkezetre
mutatott.
Előre gyártott kemény műanyagból összerakva és öt láb
hosszú 10 tüskékkel díszítve a Road Lodge épp olyan
vendégszeretőnek tűnt, mint a fosztogatók erődje a Mad Maxből.
Szorosabban húztam magam köré a szürke utazóköpenyemet. Ilyen
távol a fogadótól sokkal kisebb volt az erőm, így hát hoztam
magammal valamit a Klaus-szal töltött napjaimból, amikor
keresztül cikcakkoztam a galaxist, próbálva megtalálni a szüleimet.
Oly rég nem hallottam már Klaus-ról. Még azt sem tudtam, hol
van a testvérem.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz egy kést? – kérdezte
Sean. Már kétszer is felajánlott nekem egyet.

10
Kb. 1,52 méter. (A Ford.)
 – Nem, köszönöm.
– Lady Dina tökéletesen biztonságban lesz a jelenlétemben –
mondta Arland.
Sean hideg pillantást vetett rá, aztán visszaült a székébe.
Lady Dina biztonságban lesz a saját jelenlétében. Ellenőriztem a
kesztyűt a bal kezemen. Ez sokkal inkább egy páncélkesztyű, mint
egy sima kesztyű, és úgy néz ki, mintha több réteg latex kesztyűt
olvasztottak volna össze egy szuperragasztóval, aztán
belemártották volna viaszba. A kezem formájához készült egy ritka
idegen állat megkeményedett nyálából. Vastagsága ellenére
meglepően rugalmas volt, de én mégis annyira le akartam venni. Ez
nem a kesztyű miatt volt. Azon emlékekmiatt, amiket akkor tettem,
amikor a kesztyűt viseltem, és amiatt az előérzet miatt, amit lehet,
hogy meg kell tennem, tették csúszóssá a bőrömet.
Remélhetőleg csak odamegyünk, felvesszük Maudot meg
bárkit, aki vele van, aztán gyorsan és csendesen kijutunk. Gyorsan
és csendesen.
Nyeltem egyet. A szívem felgyorsult, és gyorsan meg kellett
nyugodnom. A vámpírok olyanok, mint a macskák; ha valami
mozog, akkor lecsapnak rá, és ha zaklatottan mennék be erre a
helyre, semmi sem maradna belőlem. Nem akartam figyelmet
kelteni.
– Mit nyerhetnek a helyiek, ha félreállítanak téged? –
kérdeztem Arlandtól.
– Egy háborút a Krahr Házzal ezen a bolygón. Mivel ők helyi
Házak, valószínűleg fogalmuk sincs a képességeinkről.
Valószínűleg a nagybátyám unokatestvérének a földjét akarják.
Vagy talán azt akarják állítani, én támadtam meg őket, hogy
pénzügyi kompenzációt követelhessenek. – rám vigyorgott. – Akár
így, akár úgy, ez izgalmas lesz.
A Road Lodge megnőtt, ahogy közeledtünk hozzá. Sean
felkapott egy sötétszürke széldzsekit, és az arca fölé húzta a
kapucnit.
Arland megkerülte a Lodge-ot és egy leszállópályán landolt, pár
tucat különböző jármű mellett. A komp ajtaja kinyílt, én pedig
kiszálltam a porba.
Tarts ki, Maud! Már majdnem ott vagyok!
Sean mellettem landolt. Arland volt az utolsó. Egy sötét köpenyt
vett fel mély kapucnival. A redőzött anyag szinte teljesen elrejtette
őt, de semmi sem homályosíthatta el azt a tényt, hogy páncélt visel.
Valamit feldobott a levegőbe. Egy csendes forgással egy kicsi,
szürke, pekándió méretű gömb lebegett fölöttünk.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Biztosítás – mondta Arland. – Kivetítést feltölti a kompnak.
Bármi történjen, felvételt kérek róla. Kövessetek engem.
A bejárat felé indult. Követtük.
Ahogy megközelítettük, az ajtó kinyílt, mi pedig beléptünk. Lila
fény csúszott fölénk – fegyver letapogatás. Arland kamerája
bármilyen riasztás bekapcsolása nélkül haladt át rajta, majd a
mennyezet felé emelkedett.
Barlangszerű terem terült el előttünk, hosszú bárpulttal a jobb
oldalon, egy csomó asztallal meg boksszal a balon. Közvetlenül az
ajtó mellett, a bal oldalon egy nagy fémketrec, fémlakattal lezárva,
ami lőfegyverek készletét tartotta. A közelében lévő elpusztult
rovarok gyűrűjéből ítélve elektromos töltéssel ellátott. Remek.
Hagyd a fegyveredet az ajtónál.
Az étkező közepén egy lépcső vezetett az emeletre, valószínűleg
a vendégszobák felé. A bur bikák nagy, bozontos fejei, szarvakkal
és agyarakkal, díszítették a falakat. Mindenféle korú és méretű
vámpírok foglalták el a bokszokat és a székeket, a legtöbb palástba
öltözve és teljes páncélzatban. Itt-ott egy különös idegen
valamilyen furcsa italt dajkált, óvatosan nézve a többi vendéget. A
menta illata és a koffein tartalmú vámpír-likőr mély, diós illata
lógott a levegőben.
Egyetlen lobogó sincs. Por van a padlón, piszok az asztalokon.
Arland hajójának ősi szépsége és az e hely közötti kontraszt
megdöbbentő volt. A Szent Anokrácia, a törvényeivel és a
szabályaival, nagyon messze volt.
 Senki nem fordult meg és nézett ránk, amikor beléptünk, de
figyeltek minket, a tekintetük súlya hideg volt, és a lapockáim közé
nehezedett. Az emberek egyike sem hasonlított Maudra.
Leültem a bárban. Egy vámpírnő, akinek páncélja behorpadt, és
sokkal jobb napokat is látott már, állt meg mellettem.
– Mi lesz?
– Menta tea.
Kredit zsetonokat dobtam a pultra. Anyám mindig azt mondta
nekem, hogy tartsak a kezem ügyében közös valutát, még ha csak
egy kis összeget is, én pedig erre az utazásra kifosztottam a
rejtekhelyemet.
Felemelte a zsetonokat a bárpultról, aztán a mellettem álló két
férfira nézett.
– Nekem is azt, amit neki – mondta Sean.
– Nekem semmit.
Arland arcának nagy részét elrejtette a köpeny kapucnija, de a
szája ívéből ítélve alig tudta visszafogni az undorát.
A tea félig tiszta csészékben érkezett. Belekortyoltam a teába
aztán levettem a kapucnimat. Itt vagyok!
Semmi. Ha Maud itt van, várakozik. Iszogattam tovább a
teámat.
– Nagyfiú balról! – mondta Sean csendesen a csészéjébe.
– Látom – mondta Arland.
Egy hatalmas vámpír, akinek arcát rongyos heg hasította, állt fel
az egyik bal oldali asztaltól és elindult felénk. Legalább pár
évtizeddel idősebb volt Arlandnál. Sötét sörény lógott le a hátára,
és a zsíros megjelenéséből ítélve, ha a haja tudta is valaha, hogy mi
az a sampon, akkor mostanra már biztosan elfelejtette. Kopások,
horpadások és barázdák jelölték meg a páncélját, melynek eredeti
fekete fénye javítás hiányában elveszett. A derekán kard lógott,
nem az Anokrácia harcosainak tipikus vérfegyvere, hanem egy vad
kinézetű aprító penge.
Arlandtól néhány méterre állt meg.
– Te nem erről a környékről származol!
 – Milyen éles megfigyelőképesség! – mondta Arland.
– Tiszta a páncélod. Szép. Tudod, mit csinálunk itt az olyan
csinos fiúkkal, mint te?
– Van forgatókönyv? – kérdezte Arland. – Mindenkinek
odaadod a szövegét, aki belép ide? Mert ha így van, azt javaslom,
hagyjuk ki a beszédet.
A vámpír felordított, megmutatva az agyarait.
– Egy kihívás – mosolygott Arland. – Szeretem a kihívásokat.
A nagyobb vámpír kardja után nyúlt. Arland állkapcson ütötte.
A másik vámpír repült néhány métert, és egy bokszba zuhant,
amely kényelmesen megtörte a zuhanását.
A férfi felugrott, és karddal a kezében támadott. Arland lebukott
a férfi lendülő ütése elől, majd egy rövid brutális ütést vitt be a
vámpír bordájába. Hangos repedés hallatszott, mintha egy tucatnyi
petárda indulna be egyszerre, ahogy a páncél valamilyen láthatatlan
varrás mentén elhasadt. Arland elkapta a mellvért kiálló szélét, és
felrántotta. A páncél összeomolva önmagát roppantotta össze. Az
idősebb vámpír a földre zuhant, jobb karja páncélban, balja
csupasz.
– Csinos – mondta Sean.
– Ha valaki páncélt kezd viselni, akkor azt megfelelően
karban is kell tartania – mondta Arland.
Az idősebb vámpír megpróbált felállni. Arland várt, amíg félig
felemelkedik, aztán az arcába térdelt. Vér ömlött a vámpír arcából.
Arland megrúgta őt. A támadó összeomlott, és fekve maradt.
– Még valaki? – kérdezte Arland.
Hét vámpír emelkedett fel egyszerre.
– Nem lenne jó, ha egyedül hagynám, ugye? – kérdezte Sean,
előhúzva a derekán lévő hüvelyből egy nagy, sötétzöld, hajlított
pengéjű kést.
– Lehet, hogy ezt is jól meg tudjuk oldani.
Arland leszakította köpenyét, és félredobta. Arca csúnya
vicsorgásba gyűrődött, megmutatva az agyarait.
További öt vámpír állt fel. Ennek nem lesz jó vége.
 – Maradj mögöttem – mondta nekem Sean.
Kopott barna köpenyben egy alak ugrott a vámpírok mögött az
asztalra, vérkardot és tőrt rántott elő, odarohant a legközelebb álló
vámpírhoz és levágta a fejét.
A vámpírok felüvöltöttek.
A kardforgató átszáguldott a szobán, végigfutott az asztalokon,
úgy szelve és vágva, akár a forgószél. Mindenki egyszerre mozdult.
Az emberek sikoltoztak, fegyvereket húztak elő és asztalokat
borítottak fel. Néhányan hátra futottak, mások minket támadtak
meg. Sean előre rohant, utat vágva magának a támadókon
keresztül.
Egy vámpír megragadta a kardforgató rongyos köpenyét, és
megrántotta. A köpeny elszabadult, felfedve Maudot talpig
páncélban, rövid, kék-fekete haja repült. Térdre vetette magát az
asztalon, és tőrét a férfi torkába merítette. Vér permetezte az arcát.
Egy rövid rántással kihúzta a tőrt, az asztalra gördült, éppen akkor,
amikor egy másik vámpír összezúzta azt a vérbuzogányával, és a
kardjával keresztülvágta a férfi arcát.
Arland lefagyva állt mellettem.
Kinyúltam és becsuktam a száját.
– Arland!
Úgy meredt rám, mintha egy álomból ébredt volna.
Maudra mutattam.
– Segíts a nővéremnek!
Fél másodpercig döbbentem meredt rám, aztán előhúzta a
vérbuzogányát, felordított, majd úgy száguldott be a testek
tömegébe, mint egy tomboló bika.
Átcsúsztattam az energiakorbács fogantyúját a jobb kezembe, és
megszorítottam. Egy vékony rugalmas izzószál csúszott ki belőle,
majd a padlóra hullott. Itt van Maud. Itt van Sean és Arland. Hol
lehet a kis Helen?
Előre léptem, és gondosan kiválasztottam az utamat a harcon
keresztül oda, ahol Maud eredetileg felugrott. Egy női vámpír
támadt nekem, kinyitotta a száját, a kalapácsát ölésre emelte.
 Sean félrehajította a támadóját, és felém fordult.
Pattintottam a csuklómmal. Az izzószál élénk sárga színnel
izzott fel, és az energiakorbács a közeledő vámpírba hasított. A nő
felüvöltött, a mély bevágás, amely majdnem kettőbe vágta a
mellkasát, azonnal kauterizálódott. Újra csattintottam az ostorral –
mégsem fog felépülni ebből a sérüléstől –, mire a feje lehullott. Ez
volt a probléma az energiakorbáccsal. A törzsön ejtett seb szinte
mindig lassú és fájdalmas halált jelentett.
Mentem tovább.
Egy szék repült felém. Lehúztam a fejem, és egyenesen egy férfi
vámpírba rohantam. Megragadott, és a szája felé rántotta a
nyakamat. Bal kezemmel megragadtam az ostor végét – a kesztyű
volt az egyetlen dolog, amit nem vágott át –, és áttoltam a
kifeszített korbácsot a vámpír arcán. Az egyenesen átvágta a
sisakot meg a csontot, mire a vámpír koponyájának felső része a
padlóra csúszott. A test összecsuklott, velem a tetején. Oldalra
gördültem az asztal alatt, a kezeimen meg a térdeimen másztam,
aztán megláttam egy apró alakot egy távoli asztal alatt.
– Helen!
Az asztal alatt lévő kis lény felém fordult. Megtaláltalak!
Kimásztam az asztal alól. Előttem vámpírok csaptak össze,
minden helyen – bárhol, ahol nagy harc alakul ki, az emberek a
személyes ügyeiket rendezik el. Pattintottam az ostorommal,
meghosszabbítva azt. Ez éles elektromos csattanást okozott. Ha
egyszer hallasz egy ilyet, soha nem fogod elfelejteni. Hirtelen a
padló tiszta lett előttem. Átfutottam a nyíláson, térdre estem, aztán
kihúztam Helent az asztal alól. Belém kapaszkodott, egy ötéves
kislány, szőke hajjal és egy vámpír kerek, zöld szemeivel.
– Dina néni!
Emlékezett rám!
– Megvagy!
Feltápászkodtam, a bal karomon tartva a súlyát. Egy vámpír
száguldott felénk. Helen sziszegett, előhúzott egy kést, és belé
vágta. A férfi elhajolt az útból, a fejszéje felénk lendült. Sean elém
lökte magát, az ütés közben kapta el a fejszét. A vámpír megfeszült.
Sean belé vágott, a zöld penge úgy vágta át a páncélt, mint egy éles
kés a körtét.
– Kövess.
Üldözőbe vettem őt az öldöklésen keresztül. Félúton az ajtó felé
Maud jelent meg mellettem, véres pengéivel.
– Arland! – ordította Sean, a hangja elfedte a harc lármáját.
Megfordultam, és megláttam a vérrel borított Marsallt, úgy
bömbölve, mint egy bika, ahogy a buzogánya véres péppé
redukálta a páncélokat és a csontokat.
– Arland! – kiáltotta újra Sean.
A Marsall meglátott minket, megfordult és jött utánunk.
Kirohantunk a bejárati ajtón és a nagy, fekete komp felé futottunk.
Az ajtók kinyíltak – Arlandnak aktiválnia kellett a távirányítót –
Sean pedig a pilótaülésbe ugrott és elkezdte rángatni a kapcsolókat.
Maud az utas ülésbe mászott, én pedig átadtam neki Helent.
Egy rakás vámpír lökte ki az ajtót. Az darabokra esett, felfedve a
vicsorgó Arlandot, csupasz agyarakkal. Meglendítette a
buzogányát, és betörte az egyik támadó koponyáját, bal kezével
megragadta egy másiknak a torkát, elroppantotta a nyakát, majd
félredobta, akár egy rongybabát. Maud felvonta a szemöldökét.
Miközben becsúsztatta Helent az ülés biztonsági övébe, egy
pillanatra megállt.
– Ki a fene ez?
– A Krahr-ház Lord Marsallja.
Én a mellette lévő ülésen landoltam.
Arland betörte az utolsó támadó fejét, odarohant a komphoz,
aztán beugrott a Sean melletti ülésbe. Az apró kamera besüvített
mögötte a kabinba.
Sikoltozó tömeg robbant ki az ajtókon és rohant a komp felé.
– Tudod egyáltalán, hogy hogyan kell repülni, vérfarkas? –
kiáltotta Arland.
– Öveket becsatolni!
Sean meghúzott egy kart.
 A komp belerohant az égbe.
A nővérem magához ölelte a lányát.
– Mi történt? Hol van Melizard? Hol van a férjed?
– Melizard halott – mondta Maud, kísérteties szemekkel. –
Lázadást vezetett a Háza ellen. Megfosztották őt az összes címétől
meg a vagyonától, és elküldtek minket a Karharira. Nyolc hónappal
ezelőtt rossz helyen haladt át, és a fosztogatók megölték őt.
– Mi meg őket öltük meg – mondta Helen.
– Igen, virágom. – simogatta meg Maud a lányának a haját,
hátborzongató mosollyal az ajkán. – Igen, megcsináltuk.
 3. fejezet

A komp dokkolt. Arland ülve maradt az ülésen, alaposan

vizsgálgatva Seant.
– Hol tanultál meg a Szent Anokrácia kompjain repülni?
– Wilmos – mondta Sean. – Egy öreg vérfarkas
Baha-char-on. Tartoztam neki egy páncélért, amelyet eladott
nekem, ezért elvégeztem neki néhány zsoldos munkát. Ő tartott
nekem egy gyorstalpaló tanfolyamot.
Arland rövid hangot adott ki, amely a torokköszörülés vámpír
megfelelője volt, és sokkal inkább hangzott egy mélytorkú
morgásnak.
A komp ajtaja kinyílt. Három vámpír állt ott várakozva, két férfi
és egy nő. Egyikük, egy idősebb férfi, egy halom vékony törülközőt
tartott. Arland kilépett, megragadta az egyik törülközőt, és
megtörölte az arcát. A törülköző véresen távozott.
– Vigyetek el innen minket, mielőtt megadnám magam a
kísértésnek, és megkezdem ennek a szeméttelepnek a kinetikus
bombázását – morogta Arland.
A női vámpír meghajolt majd parancsokat kiosztva a
kommunikátorába, távozott.
A másik férfi vámpír megnézte a táblagépét.
– Uram, a sérüléseid...
– Szükségetek van orvosi ellátásra? – kérdezte Arland.
– Nincs – mondtuk egyszerre Maud és én.
Arland Seanra pillantott. Sean megrázta a fejét.
– Lady Dina, kaphatnék egy pillanatot? – kérdezte Arland.
 Maud a jobbomon állt, és elkaptam a pánik villanását a
szemében. Nagyon rövid volt, de elérte, hogy felforduljon a
gyomrom. Gyermekkoromban volt néhány megingathatatlan
igazság, ezek egyike pedig az volt, hogy a nővérem semmitől sem
fél. Maud soha nem hátrált meg és soha nem kért segítséget.
Amikor gyerek voltam, és valaki gonosz volt hozzám, mentem és
vittem Maudot, mert miután ő beszélt velük, soha többé nem voltak
gonoszak velem.
A vámpír a táblagéppel újra próbálkozott.
– A sérüléseid.
– Jelentéktelenek – mondta Arland. – Lady Dina?
– Természetesen.
Elsétáltunk alig tucat méternyire. Maudra pillantottam. Helen
mellette állt, a lábát ölelve. A nővérem úgy nézett ki, mint aki
bármelyik pillanatban készen áll arra, hogy előhúzza kardját.
– Nem mondtad el nekem, hogy a nővéred a Szent Anokrácia
egyik lovagjának a felesége.
– Sajnálom. Arra koncentráltam, hogy megmentsem őt és az
unokahúgomat.
– Nem vagyok mérges – mondta Arland, visszapillantott
Maudra, aztán összevonta a szemöldökét. – De nem szeretem, ha
félrevezetnek.
– Nem volt szándékomban félrevezetni téged. – Igen, az volt.
Az elhallgatásból adódott hazugság, de az attól még hazugság
maradt. Bármit mondtam volna neki, hogy kiszabadítsa innen
Maudot meg Helent, és nem akartam megkockáztatni, hogy a
vámpírpolitika beavatkozzon. – Nem voltam biztos a nővérem
státuszában. Sajnálom, ha ez problémákat okoz a Krahr Ház és az
Ervan Ház között...
– Mi? – húzódott vissza Arland. – Nem. Nem érdekel, hogy
mit gondol az Ervan Ház. Ha összeállítom a flottánk negyedét, az
már akkor is háromszor annyi, mint amennyit a teljes Ervan Ház
össze tud kaparni. Nem erről beszélek. Arról beszélek. – intett a
kezével, megpróbálva megtalálni a megfelelő szavakat.
 – Lord Arland, néha segít a világos beszéd.
– Kard – mondta. – Vér kardja van.
– Igen, van neki.
Hová akar ezzel kilyukadni?
– Megölt négy vámpírt, és még kettőt megcsonkított.
Bólintottam.
– Igen, megtette.
És láthatólag Arland ezt számolta.
– Teljes páncélzatot visel. Ez személyre szabott, és a bal
oldalán lévő javítás varrata újkeletű. Amikor lezárnak egy mély
vágást valakinek páncélján, miközben az még a testükön van, akkor
a lezáró szerszámot kívülről mozgatják, így a test középpontjába
mutató emelkedő mintázatot hoznak létre, éppen úgy, ahogy a
nővéred páncélján is látható. Így sokkal természetesebbnek érzi, és
lehetővé teszi a szerkezeti összeomlás kockázatának felmérését, ha
a páncélban lévő nanoszálak veszélybe kerülnek. Ha akkor zárja le
a páncélt, miután levette azt, a minta fordított lesz, mert amikor
szemtől szemben állunk a páncélruhával, hajlamosak vagyunk azt
úgy megjavítani, hogy a szerszámot a test közepétől kifelé
mozgatjuk.
– Igen?
– Ő javította meg a saját páncélját. Nem érezte úgy, hogy
biztonságos lenne levenni, ezért a viselése közben csinálta. Ehhez
készség és tapasztalat szükséges. Egyetlen rossz mozdulat, és
kritikus sérülést okozhatsz magadnak.
Ó, Maud.
– Nem látom át ennek a jelentőségét.
Arland elkeseredetten húzta végig a kezét a haján.
– Az unokatestvérem feleségével való kapcsolatom során
megértem, hogy a Föld női finom lények, a saját jogukon erősek, de
katonai vitézség szempontjából nem lehetnek párjai a Szent
Anokrácia nőinek. Az unokatestvérem felesége nem visel teljes
páncélzatot vagy hord vérfegyvert.
Mentális jegyzetet készítettem, hogy megmutassak neki egy női
MMA bajnoki mérkőzést, amikor legközelebb megszáll a
fogadóban.
– Lord Marshall, fogalmam sincs arról, hogy milyen nő az
unokatestvéred felesége. Az emberi nők, akárcsak a vámpír nők,
mindenféle variációban léteznek. Én például nem szeretem az
erőszakot, de ölnék azért, hogy megvédjem a családomat és a
vendégeimet.
– Igen, de én azt hittem, hogy te kivételt képzel az egyedi
helyzetednek köszönhetően.
– Nem vagyok kivételes. A legtöbb földi nő mindent megtesz,
amit meg kell tennie azért, hogy megvédje szeretteit, és míg
kultúránk kevésbé harcias, mint a tiéd, léteznek emberi női
harcosok. Maud mindig nagyon jó volt a fegyverekkel és soha nem
habozott használni őket. Biztos vagyok abban, hogy mivel
beházasodott a Szent Anokrácia Házába, az azt jelenti, hogy
többször is harcolnia kellett a ház becsületéért. Mivel száműzték a
Karharira, ahol meg kellett védenie önmagát és az unokahúgomat,
ez csak elmélyítette a képességeit, így hát, ha nem bánnál egy apró
tanácsot, bánj vele úgy, mint ahogy bármilyen képzett női
vámpírharcossal tennéd. Ez mindenki számára biztonságosabb
lenne.
Arland úgy nézett rám, mintha most látna engem először. Igen, a
hercegnő, akire számított, felkapta a fegyvereit, és elment, hogy
megölje a sárkányt. Annyira sajnáljuk.
– Lord Arland, unokahúgomat vér borítja. Ha nem bánja,
szeretném a kabinomba vinni, ahol lezuhanyozhat.
– Természetesen – mondta.
Visszamentünk Maudhoz, Seanhez és Helenhez. A nővérem
várakozóan kutatta át az arcomat. A lábunk alatt a padló kissé
megrázkódott, amikor a hatalmas hajó a kapu felé indulva
felgyorsult, ami számtalan milliárd mérföldre katapultálta keresztül
a galaxison.
– Gyerünk! – mondtam neki. – Lord Arland nagyon kedvesen
felajánlott nekem egy nagyon nagy kabint. Szedjük rendbe
magunkat!

***

Az Arland által nekem kijelölt kabin nemcsak tágas volt, hanem

maga a luxus és gyönyörű kékes-zöldes-szürke, kék és rózsaszín
színsémával díszített, amelyet szégyentelenül le fogok másolni,
amikor legközelebb egy vámpír jön a fogadóba. Az ajtó
becsukódott mögöttünk.
Megfordultam és megöleltem Maudot. Ő visszaölelt engem.
Helen megrángatta a köpenyemet.
– Ölelés!
– Ölelés! – Elengedtem Maudot, aztán felkaptam a kislányt. –
Hogy lehet, hogy még mindig emlékszel rám? Amikor utoljára
láttalak, ilyen kicsi voltál.
Tartottam a hüvelykujjamat és a mutatóujjamat egymástól kb.
egy hüvelynyi11 távolságra.
Helen felkuncogott, megmutatva az agyarait.
– Anyu képeket mutatott nekem. Azt mondta, ha ő meghal,
akkor te fogsz vigyázni rám.
Minden móka kialudt bennem.
– Vigyázok rád – mondtam. – Mindig. És egy fürdővel
kezdjük.
– Vízzel?
Azt sem akartam tudni, hogy miért kérdezte ezt.
– Az összes vízzel – mondta Maud. – A valaha létezett összes
vízzel.
Bevittem a kislányt a fürdőszobába. A szoba közepén egy
hatalmas kád pihent a padlóba süllyesztve, hogy le lehessen zárni,
amikor a hajó manőverezik. Megnyitottam a vizet. Helen levette a
ruháit. A por és a vér egyfajta pasztává keveredett össze, amely a
visszavehető ponton túl itatta át a szövetet.

11
Kb. 1,54 cm. (A Ford.)
 – Dina – mondta Maud.
– Azt hiszem, a ruhája reménytelen ügy – mondtam.
Helen beugrott a kádba és fröcskölt. A kislányból sötét örvény
terjedt a vízen. Maud arcán a legfurcsább arckifejezés látszott: félig
fájdalom, félig boldogság.
– Mosd meg a hajad, kicsim – mondta a nővérem, megragadta
a karomat, aztán kihúzott a fürdőszobából.
– Mi az?
– Dina, nem akarok bajt hozni rád. A Szent Anokrácia
területén kívül bárhol kidobhatsz minket.
– Miről beszélsz?
A hangja csendes és sürgető volt.
– Melizard megbecstelenítette a Házát. Ők nem csupán
száműzték őt, hanem eltávolították a családfáról a létezésének
minden nyomát. Olyan, mintha soha meg sem született volna, soha
nem lettem volna a felesége, és Helen soha nem volt a lánya vagy
az Ervan Ház gyermeke. A Karharira küldött száműzöttek
kétharmada meghal az első három évben. Mielőtt elküldtek minket,
könyörögtem – a hangja megtört, majd nyelt egyet – a térdeimen
állva könyörögtem anyjának, vigye el Helent, hogy ne kelljen
velünk jönnie a száműzetésbe. Az a kurva egyenesen a szemembe
nézett, aztán azt mondta az őröknek, hogy távolítsák el az
idegeneket a házából. Nem mehetek vissza a Szent Anokráciába.
– Nem megyünk vissza a Szent Anokráciába.
– Nem akarok bajt okozni közted és a vámpírod között. Rossz
helyzetbe hoztalak téged, és nagyon sajnálom. A Krahr Ház az
egyik legerősebb Ház. – Felemelte a kezeit. – Nézd meg ezt a hajót.
Nem akarom elrontani ezt neked.
– Ez nem probléma.
A fürdőkádban Helen nevetve merült alá majd emelkedett a
felszínre.
– Dina, láttam az arcát, amikor ti ketten beszélgettek.
– Sokkoltad őt. Az unokatestvére egy embert vett feleségül, ő
pedig furcsán el van bűvölve a Földi nőktől. Csak azt nem vette
észre, hogy nem mindegyikük húzódik vissza ibolyaként.
Elmagyarázta nekem, hogy miként zártad le a páncélodat,
miközben viselted azt, és ahogy ezt a fejében számításba sem vette.
Maud összevonta a szemöldökét.
– Ti ketten nem vagytok együtt?
– Nem.
– Akkor hogyan? – emelte fel a karját, felölelve a hajót.
– Kértem tőle egy szívességet. Valójában ő ajánlotta fel.
– A Krahr Ház Marsallja csak úgy felajánlotta, hogy fogd a
rombolóját, és indulj el az én megmentésemre, mert megkérted rá
őt?
– Igen.
Rám meredt.
– Miért?
– Gyakori vendég a fogadóban, és úgy érezte, hogy
kötelessége segíteni, mert a fogadó adott helyet egy béke
csúcstalálkozónak, amely sok vámpír életét mentette meg, és
amelynek eredményeként a Háza sok pénzt csinált. Ezenkívül, ő
egy kedves ember.
– A fogadó? Megtaláltad anyát meg apát?
A fájdalom egyenesen átszúrta a szívemet.
– Nem. Az én fogadóm. Gertrude Hunt.
Rám nézett, arca üres volt.
– Fogadós vagyok – mondtam neki. – Nem megyünk a Szent
Anokráciába. A Földre megyünk, a fogadómba. Hazamegyünk.
Az összes vér kifutott Maud arcából. Úgy nézett rám, mintha
nem értené, aztán az ajka megremegett, és a nővérem sírva fakadt.

***

Elképesztő, hogy mennyi piszok jöhet le egyetlen kislányról.

Mire végre kihúztuk Helen-t a fürdőkádból, a víz sárbarna színűvé
változott. Szárazra töröltük, aztán ráhúztam az egyik pólómat.
Ásított, a puha takarókra gördült, majd kinyújtotta a kezét.
 – Agyarak!
Maud odaadott neki két tőrt sötét hüvelyekben. Helen megölelte
a tőröket aztán elaludt. Maud óvatosan betakarta őt egy takaróval.
Előhúztam egy pólót meg egy farmert a hátizsákomból. Maud
két hüvelykkel 12 magasabb nálam, és más a testalkata. Mind a
ketten anya fenekét meg csípőjét örököltük, de Maud lábai mindig
izmosabbak voltak, a vállai pedig szélesebbek. Felajánlottam neki
a ruhákat.
– Meg kellett becsülnöm a méretet. Menj fürödj meg! –
Mondtam neki. – Figyelni fogok rá.
Maud megérintette a helyet, ahol a címernek kellett volna lennie
a páncélján, majd grimaszolt egyet.
– Régi beidegződések.
Megfosztották a címerétől, amikor kidobták őt meg férjét az
Ervan Házból.
Behajlította a bal karját, félrecsúsztatott egy terjedelmes
páncéldarabot, amely legalább két árnyalattal világosabb volt, mint
a többi faszén színű páncéllemez, aztán beírta a kódot. Ha Arland
ezt valaha is meglátná, akkor már pusztán a szakszerűtlensége
miatt infarktust kapna. Olyan volt, mintha megpróbálnánk
parancsokat beírni egy számítógépbe, kivéve, hogy a billentyűzet
helyett egy régi, rozoga írógépünk lenne, amiről a betűk fele
hiányzik.
Néhány másodperc telt el. Maud kivillantotta a fogait.
– Munkára, te átkozott!
Belevágta a karját a válaszfalba. Egy halk suttogással a teljes
páncélzat szétesett, különálló darabokra osztva. Maud lehullatta a
mellvértétet, a csuklóvédőket, a vállvédőket a karvédőket, egyiket
a másik után tette hozzá a falnál lévő halomhoz, amíg ott nem állt
egy sötétkék színű kezeslábasban. A kezeslábas látott már jobb
napokat – a könyöke megkopott. Az izzadság, a vér és az emberi
test szaga, amelyet túl régóta nem mostak meg, terjedt szét a

12
Kb. 5,08 centiméter. (A Ford.)
helyiségben. Elfintorítottam az orromat.
– Büdös vagyok? – kérdezte.
– Nem. Úgy illatozol, mint a friss liliom egy kristálytiszta tó
közepén.
Kinyújtotta rám a nyelvét, elvette a ruhákat, és eltűnt a
fürdőszobában.
Valaki óvatosan, majdnem bocsánatkérően kopogott az ajtón.
– Nyitva – mondtam.
A kabin ajtaja felcsúszott, felfedve egy vámpír férfit, aki egy
körülbelül két láb 13 magas és három láb14 széles fekete, kerek tokot
cipelt.
– A Lord Marshall üdvözletével – mondta és távozott.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Maud végre kijött a
fürdőszobából. A ruhák elég jól illettek rá, és ha figyelmen kívül
hagynám a szemében tükröződő pillantást, amely azt mondta, hogy
túl sok csúnya dolgot látott, majdnem úgy tehettem volna, mintha ő
lenne a régi Maud, még mielőtt a szüleim eltűntek és Klaus
elveszett volna a csillagokkal telehintett Kozmosz
mérhetetlenségében. Kivéve a haját. Legutóbb, amikor
találkoztunk, a haja hosszú vízesésként hullott alá egészen a
derekáig, akárcsak a legtöbb vámpírnőnek. Imádta a haját.
Maud meglátta a tartályt.
– Arland küldött neked egy páncéljavító készletet – mondtam
neki.
– Milyen figyelmes. – Ehhez képest a hangja kissé jeges volt.
Megbámulta, és elmosolyodott.
– Mi az?
– Csak rájöttem, hogy soha többé nem kell páncélt viselnem.
– Szünetet tartott. – Valószínűleg mindenképpen meg kellene
javítanom. Sosem tudhatod.
Keresztbe tett lábakkal ült le a padlóra a készlet előtt, aztán

13
Kb. 0,61 méter. (A Ford.)
14
Kb. 0,91 méter. (A Ford.)
megérintette annak csiszolt felületét. A tartály szirmokra volt
felosztva, a közepe felé hajolva, a belsejéből lágy őszibarack színű
ragyogás fénylett ki. A készlet úgy nyílt ki, akár egy virág, a
közepe felemelkedett, kifordult és polcok tornyát nyitotta ki, amely
apró, bonyolult szerszámokat és több színes folyadékkal töltött
kristályüveget tartalmazott: vöröset, feketét, gyöngyházfényűt és
őszibarack színűt. Maud közelebb húzta a mellvértjét, elvett egy
rongyot az egyik polcról, rápermetezett némi gyöngyházfényű
oldatot és megdörzsölte vele a páncélt. A szennyeződés és a por
szinte azonnal feloldódott, felfedve alattuk a páncél fekete anyagát.
Volt ennek egyfajta hipnotikus ritmusa. Megtörölni, várni egy
percet, amíg az oldat elpárolog, majd újra megtörölni.
– Mi történt a hajaddal?
– Azon a napon vágtam le, amikor ledobtak minket a
Karharira. Túl nehéz volt tisztán tartani. A víz értékes a Karharin.
A felszínen szinte nincs is. Tisztességes mennyiségű eső esik az
esős évszak alatt, de a bolygó felső rétege porózus kőzet. Az összes
esővíz áthatol rajta és a földalatti folyókban halmozódik föl.
Lefúrnak érte, ahogyan mi fúrunk le az olajért. Ahogy a víz áthalad
a sziklán, felvesz néhány veszélyes sót és meg kell tőlük tisztítani...
Röviden szólva, a víz drága.
Ez megmagyarázta.
– Mindig kerestünk elég pénzt ahhoz, hogy hidratáltak
maradjunk – mondta. – És a hús könnyen megszerezhető. Ha
egyszer felingerlik, a bur erőszakos, de nagyon buta.
– Hogyan éltetek?
– Bérbe adtuk magunkat.
Befejezte a páncél letörlését, levett egy szkennert a polcról, és
végigfuttatta a mellvérten. Ez lágy, zenei hangot keltett.
Visszatette, kiválasztott egy vékony, tűszerű eszközt a polcról,
aztán óvatosan hozzáérintette a legnagyobb horpadáshoz. Vékony,
ragyogó őszibarack színű szálak, váltak le a tű hegyéről, és
táncoltak át a horpadáson, meghúzva a páncél anyagát.
– Száműzött vagy sem, Melizard még mindig egy Marsall fia
volt. Mindaz a képzés és tapasztalat ért valamit, és nem vették el
páncélunkat, a fegyvereinket vagy a képességeinket. Tehát Házról
Házra, kunyhóról kunyhóra utaztunk, és elvállaltunk bármilyen
munkát, ami a rendelkezésünkre állt. Általában konvojőrzési
munkákat vagy magán biztonsági erőknél megüresedett állásokat.
Egy ideig egy zsoldos csapattal voltunk, és ez majdnem rendben
volt. – Maud rám pillantott. – Még mindig borzalmas volt, de volt
egy fallal körülvett bázisuk, volt saját szobánk, és úgy mehettünk el
dolgozni, hogy tudtuk, Helen biztonságban van. Nagyon kedveltek
minket, és a pénz a Karhari szabványai szerint tisztességes volt.
– Mi történt? – Erősen gyanítottam, hogy tudom a választ.
– Ami mindig történt. – keserűnek és fáradtnak hangzott. –
Melizard.
Maud beírt egy kódot a készletben lévő kis terminálba. A szálak
halványzöld színűvé váltak és visszavarrták a páncélt, ezúttal a
horpadás nélkül.
– Várt körülbelül hat hónapot, amíg azt hitte, hogy elegendő
támogatást épített ki, aztán elkezdett bajt keverni. Nem tetszettek
neki a munkák, amiket kapunk, és ha az ő gondjaira lenne bízva,
jobb munkákat szerezne nekünk, és mindenki úszna a vízben, és a
dolgok méltányosak lennének. Ez volt a kedvenc szava. Méltányos.
Nem volt elég a tisztelet és a tisztességes megélhetés. Neki vezetnie
kellett a dolgokat, és nem akart várni rá.
– Kidobtak titeket? – találgattam.
– Őt dobták ki. Nekem meg Helennek azt mondták, hogy
maradhatunk.
– De te nem tetted.
Egy pillanatra rám pillantott.
– Nem. Nem tettem.
Az a Melizard, akit én ismertem, a tökéletes fiatalabb gyermek
volt: vakítóan jóképű, szellemes, karizmatikus, ragyogó mosollyal,
azzal a fajtával, amely rögtön azt mondta neked, hogy megbízhatsz
benne, mert ő egy jó srác, még ha hébe-hóba sem volt jó. Az Ervan
Ház Marsalljának a fia volt, jóképű, gazdag, egy legenda a
csatatéren akkor, amikor Mauddal találkozott, meg az a fajta fogás,
amiről a fiatal vámpírlányok álmodoznak. Maud keményen
beleesett, de ragaszkodott a fegyvereihez. Tizenhat éves voltam,
amikor találkoztak. Két évig dolgozott rajta. Maud olyan volt, akár
egy hattyú. Sokat kellett tenni azért, hogy megszerezzék a hűségét,
de ha egyszer odaadta, azt egy életre adta oda.
– Ez történt az Ervan Házzal is?
Bólintott.
– Valami hasonló. Miután ki lettünk dobva a táborból,
megmondtam neki, hogy ez volt az utolsó alkalom. Hogy nem
törődött velem vagy Helennel, és minden, amit ezekkel az idióta
ambíciókkal elért annyi, hogy újra meg újra ennek az átkozott
szemétdombnak a közepén landoltunk. Ha még egyszer előszedi
ezt a hülyeséget, akkor magára marad. Megesküdött, hogy mindent
rendbe fog hozni. Mindent megtett, amit csak tudott: ígérgetett,
könyörgött, mosolygott azzal a bájos mosolyával, eltekintve attól,
hogy ezzel én végeztem.
– Akkor miért maradtál vele?
Helenre pillantott, aki a takarók alatt aludt. És azonnal tudtam.
Helennek teljes szívéből imádnia kellett az apját. Melizard annyira
szerethető, jóképű és vicces volt. Évekbe telt volna neki rájönni,
hogy az pasi milyen szörnyű apa.
Maud megvizsgálta a javítást. Olyan volt, mintha a horpadás
soha ott sem lett volna. Az alsó ajkát rágcsálva a páncélt a fény felé
forgatta ide-oda, aztán továbbment a következő horpadáshoz.
– Ezt követően a Kor Ház bérelte fel őt. – mondta. – Az
őrmesterük lett. Föld vitába keveredtek egy másik Házzal, és ez
egyre csúnyábbá vált. Engem nem akartak, csak őt akarták.
Szükségük volt egy taktikában jártas személyre, némi elismert
hírnévvel, és gyorsan szükségük volt rá, mert a másik Ház
támadásba lépett. Melizard beleegyezett, hogy vállalja a munkát.
Kiképezte a katonáikat, átalakította a teljes haderejüket, és azt
csinálta, amit mindig csinált, amikor letetted őt a csatatérre: áttört
az ellenségeiken. A másik Ház rájött, hogy ki kell vinniük őt onnan.
 – Meggyilkolták?
– Nem. – Maud megállt és rám nézett. – Kétszer annyi pénzt
kínáltak fel neki. Nem akarták, hogy velük harcoljon. Csak annyit
akartak tőle, hogy ne jelenjen meg.
– Azt mondta nekik, hogy bekaphatják, igaz?
– Nem. Az az idióta elvette a pénzt.
– Ezt most komolyan mondod?
– Olyan, mintha a bolygó lassan megőrjítette volna őt,
darabról darabra pusztítva el a lelkét. Többé már rá sem ismertem.
Fogta azt a véres pénzt, és arcátlanul azt mondta nekem, hogy ezt
értem és Helenért tette. Hogy én egy szörnyű boszorkány vagyok,
aki azzal vádolta őt, hogy nem gondoskodik a feleségéről meg a
lányáról, és amikor elvette a pénzt, ránk gondolt, meg arra, hogy mi
lenne velünk, ha ő meghalna a csatában.
Megpróbáltam összeegyeztetni ezt a Melizard-ot azzal, akire
emlékeztem, de nem tudtam.
– Egyébként is, szerinte a Kor Ház túl gyenge volt ahhoz,
hogy nyerjen, és minden győzelmük átmeneti volt. De túl jól
kiképezte őket. Ők nyertek, és miután rájöttek, hogy mi történt,
felbéreltek egy fosztogató bandát, és nyomon követtek minket egy
másik tartományba. Megállapodtak egy helyi Házzal, hogy
jövedelmező munkát kínáljon neki, és amikor Melizard bekapta a
csalit, megölték őt. Láttam, ahogy megtörtént.
A hangjából kiveszett minden érzelem, mintha valami teljesen
lényegtelen dologról beszélne.
– Azt hittem, hogy vele megyek, de az utolsó pillanatban azt
mondta, hogy maradjak hátra, szinte úgy, mintha előérzete lett
volna. Helen és én egy közeli dombon feküdtünk, amikor
darabokra vágták őt, miközben még életben volt, majd elégették a
testét. Egy karóra tűzték a fejét, aztán kitették a Ház falára.
– Helen látta?
– Nem. Eltakartam a szemét. De látta a fejet. Ezt nem lehetett
elkerülni.
Maud a kislányra pillantott.
 – Meglepett engem. Ő az én lányom. Belőlem származik; ott
vagyok benne. De időnként furcsa dolgokat csinál, és nem tudom,
hogy ez emberi furcsa vagy vámpír módra furcsa. Ez volt az egyik
ilyen alkalom. Azt gondolnád, hogy egy ilyen fiatal gyermek nem
képes megérteni a halált, de valahogy rájött, hogy az apja soha nem
fog visszajönni, és hogy ezért a vérért vérrel kell fizetni. Azt
hittem, hogy összetört a szíve, és néhány napig így is volt, aztán
újra életerős lett, mintha semmi sem történt volna. Talán azért, mert
Melizard az elmúlt két évben olyan kevés időt töltött vele. Vagy
együtt dolgoztunk, vagy egyedül végezte a dolgát. Megszokta,
hogy távol van tőle. Nem tudom.
Én sem tudtam. Én a legfiatalabb gyerek vagyok. Egyetlen
kisöcsém vagy kishúgom sincs, egy ötéves pedig vadonatúj terület.
– Mi történt a halála után?
– Az adósságot a véréért meg kellett fizetni. Tehát
megkerestem őket, egyiket a másik után, és megöltem őket. Az
elmúlt nyolc hónap legnagyobb részét ezzel töltöttem.
Ez az én nővérem. Végignézte, ahogy a férjét meggyilkolták,
majd a lehetetlen esélyek ellenére levadászta a gyilkosait,
miközben megpróbálta megvédeni a lányukat, és ezt úgy
összegezte, mintha azt írta volna le, hogy kedden elment az
élelmiszerboltba.
– Mire végeztem, volt egy mérföld hosszúságú listám a
bosszúért üvöltő rokonokból, meg kaptam két házassági ajánlatot.
Maud újabb rongyot vett ki a készletből, rápermetezett némi
fekete folyadékot és fényesíteni kezdte a mellvértet.
– Nem fogadtad el őket? – kacsintottam rá.
– Végeztem a vámpírokkal. Befagy a pokol, mielőtt egy
újabbat engednék magam vagy Helen közelében. Mind egyformák.
Különben is, nincs jövő a Karharin. Te voltál az utolsó reményem.
– Miért egy Ku-val küldtél üzenetet? – kérdeztem.
– Nos, nem volt sok választásom – mondta. – És ez a Ku
lestoppolt egy utazást egy Döntőbíró hajóján.
– Igazán?
 Miért volt furcsa érzésem ezzel kapcsolatban?
– Egy Döntőbíró állt meg abban a kunyhóban, ahol Helen és
én rejtőzködtünk.
– Mi?
Nem lehet.
– Fogalmam sincs, mit csinált a Karharin. Egyet sem láttam
még soha ilyen közelről. Gyönyörű férfi, aranyszőke haj.
Sétapálcával járt.
George. Épp, ahogy gondoltam. Az az ember, aki a
békecsúcstalálkozót rendezte.
– Mindenesetre megállt az asztalomnál, és azt mondta, hogy
úgy nézek ki, mint valaki a Földről, és milyen furcsa látni egy olyan
embert, mint én meg Helen azon a nyomorúságos helyen. Mire én
azt mondtam, hogy a Földről származom, és a családom még
mindig azon a bolygón él. Azt mondta nekem, hogy ő egy ideig
még nem megy a Földre, de megáll a szomszédságában, hogy
elvigyen oda néhány ügyfelet, és hogy a csoportjában lévő Ku
kedveli a kézbesítési munkákat, szóval, ha írnék egy üzenetet,
láthatná, hogy az elér-e a családomhoz. Ez egy lövés volt a sötétbe.
Soha nem gondoltam volna, hogy működni fog.
George pontosan tudta, ki ő. Természetesen tudta. Valószínűleg
akar valamit cserébe, ha nem most, akkor később. Ez az ember soha
nem tett semmit anélkül, hogy az összes változót ki ne számította
volna. És én nem törődtem ezzel. Mostantól, ameddig csak él,
ingyen lakhat a fogadóban.
– Köszönöm, hogy eljöttél értem.
Kinyúlt felém, én pedig megöleltem őt.
– Rendben lesz – mondtam neki, ahogy anyukánk szokta
mondani nekem, amikor minden elromlott, és én csak annyit
tehettem, hogy sírtam miatta.
– Rendben lesz – visszhangozta a nővérem, és visszaölelt
engem.
 4. fejezet

Fel-alá járkáltam a kör alakú belépő kapu előtt. Bármely

pillanatban a Föld hatótávolságába érhettünk. Amikor megtesszük,
a kapu által meghatározott üres hely vérvörössé válik, átlépek rajta,
és akkor otthon leszek. Ha az az otthon még mindig áll.
Maud és Helen elment a patakhoz, hogy megnézzék a színes
halakat, de csak azután, hogy Maud azt mondta nekem, hogy az
anyukájukká váltam, majd nevetett. Legalább még tudott nevetni.
– Ha tovább járkálsz, a cipőid füstölni kezdenek a súrlódástól
– mondta Sean.
Majdnem ugrottam egyet. Nem hallottam, ahogy mögém sétált.
Megfordultam, és ott volt, a megszokott farmerében meg
pólójában, tisztán borotváltan. A haja még mindig nedves volt egy
kicsit. Nemrég zuhanyozhatott. A nehéz hátizsák a hátán pihent, a
kis hátizsák a kezében volt. Az a bőr alatti páncél, amelyet
Wilmostól kapott, tetoválások örvényévé húzódott vissza, sötét
széleik kikukucskáltak az inge ujjainál meg a gallérja fölött.
– Szia.
– Szia – mondta.
Rájöttem, hogy tegnap még csak köszönetet sem mondtam neki.
Csak fogtam Maudot, és elsétáltam, aztán el sem hagytam a
lakosztályt a visszaút teljes ideje alatt. Nem mintha nagyon hosszú
lett volna – körülbelül tizenkét óra –, de mégis.
– Köszönöm, hogy eljöttél megmenteni a nővéremet.
– Szívesen.
Az segítene, ha abbahagynám, hogy úgy bámulom őt, mint egy
bolond.
– Hogy van?
– Maud? – Igen, ki másra kérdezhetne még rá? Huh. – Ő
rugalmas.
– Nézd meg azt, ahogyan áll – mormolta Sean.
Amikor felkapsz egy gyermeket, és tartod őt, az a természetes,
hogy kitolod a csípőd és rá ülteted. Láttam, ahogy anyu is így
csinálta, a képeken, ahol engem vagy Maudot tartott. Amikor
felkaptam Helent, öntudatlanul is ugyanígy tettem. Maud fogta
Helent, hogy jobban láthassa a halakat, de az ő csípője tökéletesen
egyenes volt. A lánya teljes súlyát a karjaival tartotta, és Helen nem
könnyű. Fogalmam sincs, hogy mennyi egy ötéves kislány átlagos
súlya, de Helen talán negyven15, esetleg negyvenöt16 font lehetett.
Páncél viselése közben nehéz a csípőt kitolni. Maud úgy állt,
akár egy vámpír.
– Le fogja vetkőzni – mondtam. Úgy hangzott, mintha
önmagamat akarnám meggyőzni.
Sean nem szólt egy szót sem.
– A környéken akarsz maradni? – És miért csak ennyit
mondtam?
– Hová menjek? – kérdezte.
Ma látványosan idiótát csináltam magamból. A fogadóba kell
mennem. Aggódni miatta, az őrületbe kerget engem.
– Nem tudom – mondtam. – A galaxis hatalmas hely. Egy
bizonyos vérfarkas egyszer azt mondta nekem, hogy ki akarja
nyitni a szemét és meg akarja nézni.
– Láttam.
– Tanultál valami érdekeset?
Sean szeme borostyánszínben villogott.
– Megtanultam, hogy néha az, amit keresel, nem olyan
fontos, mint amit hátra hagytál.
Meleg lett az arcom. Csak nem elpirultam? Reméltem, hogy

15
16
Kb. 18,14 kilogramm. (A Ford.)
Kb. 20,41 kilogramm. (A Ford.)
nem.
– Mit hagytál hátra? – Ó, mekkora idióta vagyok!
Kinyitotta a száját.
A távoli falnál lévő ajtók kinyíltak, és Arland menetelt be rajtuk.
Teljes páncélzatban volt. A derekán ott lógott a vérbuzogánya. A
vállán átvetve egy nagy, fekete tarisznyát, a jobb kezében pedig
ugyanolyan nagyságú táskát cipelt. Egy másik, vörösesbarna hajú
és pár évvel fiatalabb férfi vámpír követte őt, leplezetlenül aggódó
arccal.
Arland megállt mellettem. Nem nézett Maudra. Maud úgy tett,
mintha nem látná őt.
– Lady Dina.
– Lord Arland. Még egyszer köszönöm, hogy megmentette a
nővéremet, valamint megengedte nekünk, hogy ezen a csodálatos
hajón utazhassunk.
– Ez egy kis dolog volt – mondta. – Beszélni akarok veled az
ígéretedről, amelyet nekem tettél.
Milyen ígéret, mikor, hol?
– Igen?
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy mindig szívesen látsz
engem a fogadóban.
Ó, hogy az!
– Természetesen.
Arland elmosolyodott, felfedve az agyarainak az élét.
– Úgy érzem, hogy... stresszes vagyok.
– Stresszes, uram?
– Stresszel a Ház ügyeinek súlya. Úgy érzem, hogy
meghajlok a hatalmas felelősség súlya alatt.
Sean felkuncogott.
– Te azért a szarért élsz!
Arland bátran figyelmen kívül hagyta őt.
– Elidőzésre vágyom. Egy rövid pihenőre a sok ügytől,
amelyek az én figyelmemet igénylik. Hiszem, hogy elérhetem ezt.
A vörösesbarna hajú vámpír előrelépett.
 – Lord Marshall, a nagybátyja a legspeciálisabb...
Arland egy kicsit jobban felfedte az agyarait.
– A nagybátyám természetesen aggódik a jólétem miatt.
A férfi vámpír úgy nézett ki, mintha valaki egy hallal csapta
volna arcon.
– Ő ismeri a sok nyomást, amivel szembesülök, és örülni fog
neki, ha megtudja, hogy lépéseket tettem az állapotom orvoslására,
ugye így van, Ruin Lovag?
– Igen, uram – mondta a vörösesbarna hajú vámpír
lemondóan. – Lord Soren nagyon fog örülni.
Eszembe jutott Lord Soren, az összes nyers, rémisztő arcú,
idősebb vámpír dicsőségében.
– Nem tudtam, hogy a Lovag Őrmester ismeri a szó
jelentését.
– A medveszerű külseje gyengéd szívet rejt.
Ruin Lovag majdnem megfulladt a levegőtől.
– Szívesen látjuk önt, annyi időt tölthet a Gertrude Hunt-ban,
amennyire csak szüksége van, uram. Megtisztel minket a
jelenlétével.
– Akkor ez eldöntetett.
A belépő kapu karmazsinvörös színűre változott.
– És itt is vagyunk! Micsoda véletlen!
Arland belépett a vörös fénybe. Sean halkan felnevetett, és
követte őt.
Maud közeledett, kézen fogva vezetve Helent.
– Megengeded neki, hogy a fogadóban maradjon?
– Természetesen.
Pusztán azt figyelembe véve, hogy a fél galaxison átrepítette a
rombolóját a nővérem kedvéért, ez volt a legkevesebb, amit
megtehetek érte.
Maud nem szólt semmit, de láttam a sóhajt az arcán.
– Ez egy nagy fogadó – mondtam neki. – Alig fogod látni őt.
Rám vigyorgott.
– Igazam volt. Anyává változtál.
 – Kérlek! – Forgattam meg a szemeimet.
Felkapta a táskáját, megszorította Helen kezét, aztán belépett a
karmazsinvörös ragyogásba.
Követtem őt.
Szédülés szorongatott. A mozgás nélküli repülés furcsa érzése
hömpölygött át rajtam, átrendezve az összes szervemet, majd a
gyümölcsösben landoltam a füvön. A kora reggel halvány
rózsaszínűre festette az eget. A világos háttér előtt Gertrude Hunt
állt, minden elbűvölő Viktoriánus furcsaságaival: a furcsa helyeken
kinyúló erkélyekkel, a toronnyal, a télikerttel, az eresszel, a
veranda dekoratív faragásával, a túldíszített ablakaival, én pedig
imádtam minden centiméterét.
A fák megremegtek, üdvözölve engem. A belőlem áradó
varázslat keresztül pulzált a házon a birtok legtávolabbi széléig, a
ház pedig nyikorogva újracsatlakozott. Ha Gertrude Hunt egy
macska lenne, akkor a hátát ívelné, és dorombolva dörgölőzne a
lábamhoz.
Még mindig áll. Minden a helyén van. Készítettem egy mentális
ellenőrzést a bent tartózkodó lényekről. Caldenia, Orro, Beast és a
névtelen macska. Mindenki igazoltan jelen van. Ó. Püh. Püh.
Maud előre hajolt, és egy pillanatra becsukta a szemét.
– Utálom ezeket a dolgokat.
Mellette Arland állt, egyenesen, mint egy megingathatatlan
hegynyi vámpír, amely tökéletesen immunis az olyan ostoba
dolgokra, mint a hányinger. Ránézve sajnálatosan, a nővérem
teljesen figyelmen kívül hagyta őt és a vasból készült gyomrát. Ő a
fejét rázta, valószínűleg megpróbálta kirázni belőle a belépő kapu
utolsó visszhangjait, majd kiegyenesedett és meglátta Gertrude
Huntot.
– Dina, ez nagyon bájos.
Helen a gyümölcsösre meredt.
A hátsó ajtó kirobbant, és Beast rohant ki a gyepre, fekete-fehér
szőre repült.
Helen szeme elkerekedett, és elrejtőzött Maud mögé. Beast a
karjaimba ugrott, megnyalta az arcomat, izegve-mozogva
kiszabadult, aztán körbe-körbe vágtázott, nem tudta visszatartani
kutyaféle ujjongását.
– Ez egy kutya – mondta Maud. – Emlékszel a képekre?
– A leányzó neve Beast – mondtam neki. – Aranyos. Ha
összebarátkoztok, ő őrizni fog téged és biztonságban tart.
A talaj mellettem kettévált, és a köntösöm emelkedett a
felszínre, egy egyszerű, szürke darab. A fogadó megpróbált
megbizonyosodni arról, hogy nem hagyom el újra. Felkaptam, és
ráhúztam a ruháimra. Látod? Rendben van. Itthon vagyok.
– Megváltozott az arcod – mondta Helen, rám nézve.
– Ez azért van, mert ő a fogadós – mondta Maud. – Ez a ház
mágikus, és ő uralja. Ő a fogadón belül nagyon erős.
– Részben te is fogadós vagy – mondtam neki. – Nem érzed
egy kicsit viccesen magad, hogy itt vagy?
Helen bólintott.
– Ennek az az oka, hogy az unokahúgom vagy. A fogadó
meghallgat téged, ha kedves vagy hozzá.
Helen megfordult, és Maud farmerébe rejtette az arcát.
– Túl sok – mondta a nővérem, és összeborzolta a kislány
haját. – Jól van, kisvirág. Rendben lesz. Itthon vagyunk.
Sean elsétált a táskáival.
– Sean – szólítottam.
Ő megfordult, és hátrálva ment tovább.
– Gyere, reggelizz velünk.
– Mikor?
– Hétkor.
Orro mindig hétkor szolgálja fel a reggelit. A legkevesebb, amit
tehetek, hogy megetetem Seant.
– Itt leszek.
Megfordult és tovább sétált. Nem mondta el nekem, hogy mit
hagyott hátra.
Egy újabb lélegzetvételnyi ideig még figyeltem őt, amint
ellépdel, majd Gertrude Hunt felé fordultam. A hátsó ajtó kinyílt.
 – Gertrude Hunt üdvözli Önt, Lord Arland – mondtam. –
Kérem, kövessen engem a szobájába.
***
Maud keresztbe fonta a karjait és a hálószobát vizsgálgatta. A
padló és a falak halvány krémszínű kőből voltak. A vigasztaló
mélybarna színű, hosszú szálú, bozontos szőnyeg, rőt csíkokkal, az
ágy mellett nyújtózott. A nagy, padlóról plafonig érő ablak a
gyümölcsösre nyílt. Tejüveg lámpák, amelyeknek fordított tulipán
alakja volt, pontozták a falakat. A falból kinyúló egyszerű ágy
fehér ágyneművel és bolyhos párnákkal volt ellátva.
A szüleink fogadójában Maud hálószobája egy sötét hely volt,
tele könyvekkel, fegyverekkel és furcsa dolgokkal, amelyeket
mindannyian a Baha- charba tett kirándulásokon vagy a
törzsvendégektől gyűjtöttünk össze, akik időnként ajándékokat
hoztak nekünk. Apu azzal viccelődött, hogy Maud soha nem nőtt ki
a barlangi fázisból. A hálószoba, amelyet épp most készített el,
bármelyik vámpír kastélyhoz tartozhatott volna. Hozzátett néhány
emberi vonást – a vonalak lágyabbak és kevésbé geometrikusak –,
de összességében, ha hatalmas vámpír delegáció érkezne ide, őt
venném rá, hogy rendezze be a szállásukat.
– Megmondtam neked – mondtam. – Olyan, mint a biciklizés.
Ő a homlokát ráncolta.
– Berozsdásodtam.
Kicsit berozsdásodott. Majdnem fél órájába telt, hogy kitalálja,
mit akar, és amikor szorgalmazni kezdte a fogadót, hogy
megcsinálja, az lomhán mozdult. Maud kapcsolata Gertrude
Hunt-hoz nem volt százszázalékos. Ez rendben is volt. Majd idővel
kialakul.
– Mama? – dugta be a fejét Helen az ajtónyíláson. –
Elkészítettem a szobámat.
Egymáshoz csatlakozó szobákat alakítottam ki nekik.
– Nem tudok várni. Hadd lássam.
Maud kisietett.
Követtem, majd az ajtóban megálltam. Helen készített egy
tavacskát. Az egész szobát kővel bélelte ki és körülbelül egy láb
magasságban vízzel töltötte fel. Egy kőút vezet a tó közepéhez,
ahol egy nagy fa utánzat hajlott félhold alakú szerkezetbe, egy
fordított C-be. Egy pici ágy nyugodott a félhold alsó görbületén,
fekete lepedőkkel, fekete párnákkal és egy bolyhos rózsaszín
takaróval. Kicsi, keskeny ablakok szúrták át a sötét falakat,
mindhárom oldalról futó pillantást engedve a gyümölcsösre.
Helennek látnia kellett volna a gyümölcsöst minden oldalról, így
meghajlította a fizikát anélkül, hogy észrevette volna. Apa mindig
azt mondta, hogy sokkal könnyebb megtanítani egy gyermeknek,
hogyan legyen fogadós, mint egy felnőttnek, mert egy gyereknek
nincs előzetes elképzelése arról, hogy mi lehetséges. Bár, az
ablakokat megtartotta kicsiknek. A fák még mindig kicsit
félelmesek voltak.
– Nem tudtam halakat csinálni. – Helen arca gyászosnak tűnt.
– A fogadó nem tud halat készíteni – mondtam neki. – De
majd kimegyünk és veszünk néhányat, oké?
– Oké.
Mágia harangozott a fejemben.
– Itt a reggeli ideje.
Levezettem őket a lépcsőn. Orro a konyhában rohangált
mindenfelé. Helen már látta őt, és a szeme sem rebbent.
Valamilyen oknál fogva a fák félelmesek voltak, de egy hét láb17
magas sündisznó szörnyeteg, lábnyi 18 hosszú tüskékkel és éles
karmokkal teljesen rendben volt.
Caldenia már helyet foglalt. A platina-szürke haja kifogástalan
volt, csakúgy, mint a sminkje és a tengerhab színű ruhája. Minden
centiméterében egy galaktikus zsarnoknak látszott, aki készen állt a
reggeli étkezésére.
– Ő az, akire gondolok? – mormogta mellettem Maud.
– Így van. Egy egész életre szóló tagsággal rendelkezik.

17
Kb. 0,30 méter. (A Ford.)
18
Kb. 2,13 méter. (A Ford.)
 – Emlékszem, amikor táborba mentünk, és csak a
derékvonaladig mentél bele a tóba, mert meg voltál győződve arról,
hogy agyevő amőbák vannak benne. Olyan, mintha már nem is
ismernélek téged. Mikor vesztetted el az eszedet?
– Amikor anya és apa eltűntek. Férjnél voltál, ráadásul
messze is. Klaus tovább akart keresni. Nem volt semmim, aztán a
Közgyűlés nekem adta ezt a fogadót. Nagyon hosszú ideje aludt, és
vendégekre volt szüksége.
– Annyira sajnálom – mondta Maud.
– Demille vagyok. – mosolyogtam rá. – Mi mindig
boldogulunk. Mellesleg, nem felejtettem el, hogy te belelöktél
engem abba a tóba. Közeledik a törlesztés!
– Hajrá!
– Arland jön lefelé a lépcsőn – figyelmeztettem. Újra
megnyitottam a vámpír szárnyat, amelyet a békecsúcstalálkozó
alatt építettem. A fogadó még nem szívta fel, így Arland egymaga
foglalhatta el a teljes fejedelmi lakosztályt.
Maud finoman megfordult.
A mágiámmal nyomon követtem Arlandot, ahogy leereszkedett
a lépcsőn, végigment a folyosón, amelyet a fal rejtett el előlünk,
kilépett az előszobába, és végül besétált a konyhába. Kibújt a
páncéljából, ami egy vámpír lovagtól a legnagyobb bizalom jele.
Laza, fekete nadrágot viselt és az alkarjára pedig barna szövetből
készült tunikát húzott. Szőke haját gondatlanul fogta hátra egy
lófarokba a nyakán. Arland nem csupán jóképű, hanem feltűnő
volt, és amikor elmosolyodott, az az a fajta mosoly volt, amely el
tudott indítani egy vámpír armadát. Éppen olyan volt a
testfelépítése, mint egy szuperhősé: masszív vállak, határozott
karok és erős mellkas, lefelé karcsúsodó, a keskeny, lapos derékig
meg hosszú lábak. Figyelni őt, ahogy felénk sétál, egy élmény volt.
A nővéremre pillantottam. Semmi. Hideg, akár egy jéghegy.
– Anya! – mondta mögöttünk egy sürgető suttogás.
Megfordultam. Helen a névtelen macskát fogta. A hatalmas
Maine Coon, amelyet a PetSmart üveg börtönéből mentettem ki,
enyhén megzavarodott szemekkel bámult rám, egyértelműen nem
értve, hogy ez a kis emberi lény meg merte fogni őt.
– Agyarai vannak – mondta Helen.
– Ez egy cica – mondta Maud. – Légy óvatos. Éles karmai
vannak.
– Mi a neve?
– Nincs neki – mondtam neki. Még nem jutottam hozzá. – Azt
mondom neked, hogy nevezd el te őt.
Helen szemei majdnem olyan nagyok lettek, mint a macskáé.
– Megtehetem?
– Igen.
– Olasardnak fogom elnevezni, az után a férfi után, aki
levadászta a gonosztevőket, és kitépte lelküket.
A Lelkek Kitépője egy összezavarodott pillantást vetett rám.
Maudra néztem.
– Ott nem volt sok gyerekkönyv – mondta. – Melizard hősi
mondákat szavalt neki.
Egy gyengéd mágikus húzás elmondta nekem, hogy Sean
közeledik az ajtóhoz. Bementem az előszobába, és kinyitottam neki
az ajtót. Sean nem zavartatta magát az átöltözéssel. Még mindig
farmer és póló. Valamilyen okból, ő éppen így tetszett nekem.
– Helló, újra – mondtam, ok nélkül kínosan érezve magam. –
Gyere be! Van ételünk.
– Köszönöm, hogy meghívtál.
A konyhába mentünk. Általában Caldenia, Orro és én együtt
költöttük el az étkezéseinket a reggelizőasztalnál, de mivel
nagyobb lett a társaság, kibővítettem a konyhát, hogy elférjen az a
nagy, nehéz asztal, amit a raktárból húzott elő a fogadó. Rusztikus,
egy régi, összekarcolódott ajtóból készült, amely egy ponton a
missziót vagy egy régi Texas haciendát ékesített, amit aztán addig
vontak be több réteg gyantával, míg ragyogni nem kezdett.
Helyet foglaltunk az asztalnál. Orro a hagyományos amerikai
reggelit választott: egy kupac finomság, mint lebegő palacsinták,
melyeknek vaj olvadozott a tetejükön; eperrel töltött papírvékony
palacsinták; apró, muffin méretű almás piték finom tésztarácsokkal
a tetejükön; rösztik; egy halom szalonna meg kolbász; meg
háromféle tojás, tükörtojások, a sárgájukkal felfelé és rántotta. Úgy
száguldott végig, hogy halálos pillantást vetett rám, aztán
visszahúzódott a konyhába. Később egy előadást tartott nekem,
hogy nem értesítem őt előre arról, hogy további vendégek fognak
érkezni.
– Őfelsége, Caldenia ka ret Magren – mondtam. – A
nővérem, Maud és lánya, Helen.
– Letere Olivione. – A nővérem lehajtotta a fejét. – A
jelenléted megtiszteltetés számunkra.
– A megtiszteltetés egy ilyen túlságosan komoly szó,
kedvesem. – Caldenia felvillantotta éles fogait. – Most már csak
egy csendes, vidéki remete vagyok, senki fontos.
Maud tojást, vékony palacsintát, egy pár kolbászt meg egy
szelet szalonnát rakott Helen tányérjára.
– Az Ön királyi jelenléte az egész környezetét felemeli a
ragyogásával – mondta Arland. – Egy gyémánt primitív
körülmények között mindig fényesebben ragyog.
– Kedves fiam, hiányoltalak.
Caldenia belekortyolt a teájába.
Helen beleharapott a szalonnájába. A szeme ismét nagyra
kerekedett, majd lenyelte, aztán a tálért nyúlt. Arland ugyanakkor
nyúlt a szalonnáért. Az asztalon keresztül bámulták egymást.
Vámpír patthelyzet.
Helen összeráncolta az arcát, megmutatva neki apró agyarait.
Arland felfedte félelmetes agyarait, szemei nevettek.
Halk, apró hangocska hallatszott az unokahúgomból.
„Awrawrrawrawr.”
– Helen! – Maud felé fordult. – Ne morogj az asztalnál!
Arland hátradőlt, és úgy tett, mintha félne.
– Olyan ádáz!
Helen nevetett, a kuncogása felbuborékolt. „Awrawrawr.”
Arland megborzongott.
 Helen ismét felkuncogott, megragadta a bögréjét, és a falnak
hajította. A bögre összetört. Visszanéztem. Helen széke üres volt.
A szalonnás tányér eltűnt.
Sean elvesztette a küzdelmet és felnevetett.
– Milyen elragadó kislány – mondta Caldenia, csillogó
szemekkel.
Maud elveszettnek tűnt.
– Én... Ő soha...
– A gyermeknek vele született taktikai érzéke van. –
vigyorgott Arland.
Mágia harangozott, látogatót jelentve be. Hmm. Fényes nappal?
Északnyugatról jött, nem az utcáról. Az istállóban kell
találkoznom velük. Még nem szüntettem meg a fogadónak a
csúcstalálkozóról visszamaradt szerkezetét, főleg azért nem, mert
annyira átkozottul fáradt voltam. Nagyon sok energiára van
szükség mindent oda tenni, ahol lennie kellene úgy, hogy az utcáról
láthatatlan legyen, és a visszapakolás időt és energiát igényel.
Rövid távon a karbantartás kevesebb energiát igényelt, mivel már
minden ki volt alakítva, és a helyén volt. Karácsony utánig akartam
várni vele.
– Bocsássanak meg.
Felkaptam Helen tányérját, hozzátettem az egyik kis almáspitét,
bementem az előszobába, és felemeltem a kisasztalon lévő zöld
terítőt. Három szempár nézett rám: egy kutya, egy macska és egy
félig ember. Kinyújtottam a tányért. Kikapták a kezemből.
Visszaengedtem a terítőt, és a folyosón keresztül az istállókhoz
indultam.
Sean kilépett a konyhából, és csendben követett. Hagytam, hogy
utolérjen.
– Problémák?
– Látogatók – mondtam.
Folytattuk az utunkat az istállók kapuja felé.
A mezőn, az Otrokarok megszentelt kis földterületén túl, egy
zöld spirál hasította át a létezés szövetét, egyetlen pontból egy
tölcsérbe csavarodva. A sötétség dagadt a tölcsér szájában majd
visszahúzódott, a spirál pedig magával vitte. Egy furcsa lény
landolt a füvön. Öt láb magas19 volt, és két koszos fémlábon állt,
amelyek fém patákban végződtek. A lábak régi horpadt fém,
fogaskerekek, és apró lámpák összevisszaságából állt meg vékony
csövekből, amelyek tejfehér anyagot továbbítottak. A hátából egy
hagymaszerű púp állt ki. A púp fölött rongyos, szövettel bevont
burkolat rejtette el a teste nagy részét. Két hatalmas, túlméretezett
fém kéz állt ki a burkolat nyílásaiból, és a lábakhoz hasonlóan
különféle alkatrészek kaotikus összevisszaságából álltak. A lény
redőzött, ráncos nyaka, idegen, gumiszerű anyagból készült, ami
túl hosszúnak tűnt. Egy sisak, amely kicsit egy középkori pestis
orvos arcmaszkjára hasonlított, rejtette el az idegen arcát. Három
csiszolt, csúcstechnológiás, halványsárga és kerek „szeme”, hatolt
át a sisakon. Az egész dolog olyannak tűnt, mintha valaki
marokszámra lapátolt volna ki hulladékot valamilyen kozmikus
szemétkupacból, és egy bizonytalanul humanoid lényt formázott
volna belőle.
Egy Hiru. Nem tudtam, hogy egy közülük megmaradt.
A dolog meglátott minket, és nyikorogva megfordult. Sűrű
gépolaj spriccelt a fogaskerekekre, rózsaszínű és zsíros. A test
csörömpölt, csikorgott aztán megmozdult, a fém tiltakozott. A szél
felénk hozta veszedelmes szagát, én pedig majdnem elhánytam
magam.
Sean tökéletes csöndben állt mellettem.
– Ez meg mi a pokol?
– Ez egy Hiru. Ők teljesen ártalmatlanok, ám a galaxisban élő
lények többsége visszataszítónak találja őket. Kérlek, próbálj meg
nem hányni.
A Hiru lassan odaért hozzánk, és öt lábnyira20tőlem megállt.
Meghajtottam a fejem és elmosolyodtam.

19
Kb. 1,52 méter. (A Ford.)
20
Kb. 1,52 méter. (A Ford.)
 – Üdvözöljük a Gertrude Hunt-ban.
Valami megcsikordult a Hiru-ban, akár a körmök a táblán.
Meg ne rezzenj! Ne hányj! Ne sértsd meg a vendéget!
Tenor hang hallatszott, csendes és szomorú.
– Egy ajánlatot hoztam neked.
– Örülök, hogy ezt hallom. Kérem, kövessen.
A Hiru besétált az istállóba, egyszerre egyetlen gyötrelmes
lépést téve meg.

***

A Hirut a nappaliba vezettem. Bármi mást tenni sértés lenne.

Helen még mindig az asztal alatt volt. Az unokahúgom nagyon
csendes lett.
Maud a konyha ajtajában találkozott velünk. Meglátta a Hiru-t,
és elmosolyodott. Sem rezzenés, sem pislogás, semmi, ami azt
jelezné, hogy bármit is visszataszítónak találna vendégen.
– Szeretné megosztani velünk az ételünket? – kérdeztem.
– Nem. Nem fogyasztok szén-alapú vegyületeket.
– Van egy különleges étel, amelyet elkészíthetek neked?
A Hiru megrázta a fejét. A fogaskerekek megcsikordultak.
– Köszönöm a kedvességét. Nem szükséges.
Egész életemben csak két Hirut láttam. Az egyik a szüleim
vendéglőjében tartózkodott, a másik pedig végig csikorogta és
botladozta az útját Baha-char utcáin. Az egész galaxisból származó
lények mind nagy helyet adtak nekik, és nem csupán azért, mert
visszataszítónak találták. A Hiru mellett állni ugyanolyan
veszélyes volt, mint az előrenyomuló ellenségnek rohanni a
csatatéren.
Koncentráltam és kihúztam a fal egy részét, úgy alakítva, hogy
illeszkedjen a Hiru testéhez.
– Kérem, foglaljon helyet!
A Hiru úgy hajlította meg a testét, ahogy egy ember guggolást
végez, és óvatosan engedte le magát az új székre. Helen félrehúzta
az asztalterítőt, kikukucskált, tüsszentett, aztán újra eltűnt az asztal
alatt.
– Azt mondta, hogy van egy ajánlata a számomra?
– Igen.
Nem voltam biztos benne, hogy a fordítója volt-e, vagy az igazi
érzelmei, de minden, amit mondott, szomorúnak hangzott.
– Szüksége van titoktartásra ehhez a beszélgetéshez?
– Nem. Ez a vérfarkasra is tartozik.
Sean, aki csendben leparkolta magát a falnál köztem meg a Hiru
között, megdöbbent.
– Miért?
– Lehet, hogy a hölgynek a segítségedre lesz szüksége –
mondta Hiru.
– Hallgatom – mondtam.
– Ismeri a történelmünket? Ismeri a Draziri-t?
Egy gyors pillantás Seanra elmondta nekem, hogy ő nem.
– Egy képernyőt kérek! Fájlok a Hiru/Draziri konfliktusról –
mondtam a fogadónak.
Arland csatlakozott Maudhoz az ajtóban. Egymás mellett álltak,
mindegyikük a saját ajtó felén, teljesen figyelmen kívül hagyva
egymás jelenlétét.
A képernyő a mennyezetből csúszott elő. Mély narancssárga nap
ragyogott rajta, sötétebb, mint a miénk, és tizenkét bolygó vette
körül.
– A Hiru itt élt, a hatodik bolygón. – Intettem az ujjaimmal, és
a lejátszó egy kis bolygóra nagyított. Úgy nézett ki, mint egy sötét
füstgömb, korommal töltött légköre gyengén izzott, zöld színben
fluoreszkált. – Ők egy ősi civilizáció voltak, amelyek képesek
voltak a csillagközi utazásra, és a rendszerük meg a környező
csillagrendszerek erőforrásait bányászták. A Draziri itt él.
A kép kitágult, és egy második csillag tűnt fel, ez ismerős sárga
színben. Hét bolygó keringett körülötte, az ötödik gömb bíbor, zöld
és kék.
 – A Draziri viszonylag fiatal civilizáció, katonai teokrácia21,
amelynek vallása az élet utáni életbe történő bejutáson alapszik,
megkövetelve az egész életre szóló szolgálatot és vallásosságot.
Csupán egy évszázaddal ezelőtt fedezték fel a csillagközi utazást.
A Hiruk bolygója volt az első állomásuk.
A Hiruk bolygójának halott darabja szétterjedt, elfoglalva a
képernyő felét.
– Nem tudjuk, miért hirdetett a Draziri szent háborút a Hiru
ellen. Meglehetősen idegengyűlölők, mint a legtöbb teokrácia, ám
azóta kapcsolatba léptek a galaxis többi részével, és miközben
megtartják maguknak önmagukat, nem próbáltak meg
megsemmisíteni senki mást. Tudjuk, hogy a Draziri megtámadta a
Hiru csillagrendszert, és felrobbantottak valamiféle eszközt, amely
láncreakciót váltott ki a bolygó légkörében.
– Milliók haltak meg egyetlen óra alatt – mondta Hiru.
– Közvetlenül ezután, a Draziri Főpap kihirdette, hogy a Hiru
egy irtózat. A Draziri a következő ötven évben a megmaradt
Hiru-kat vadászta le keresztül a galaxison. Azt mondják, hogy az a
Draziri, aki megölt egy Hirut, garantált helyet kap a túlvilágon.
– Már csak ezer maradt meg belőlünk – mondta a Hiru. – A
fajunk ki fog halni a következő húsz ciklusban, ha nem találunk
módot a szaporodásra. A párzáshoz meg a kicsinyeink
felneveléséhez bizonyos feltételeknek kell teljesülniük. Ezekkel
nem találkozhatunk össze, miközben vadásznak ránk.
Döntőbírósági eljárásért folyamodtunk, de a Draziri
visszautasította.
És ez ellen nem lehet tenni semmit. Visszacsúsztattam a
képernyőt a falba.

21
A teokrácia olyan politikai rendszer, melyben a világi hatalom
forrásának az adott kultúra istenét tekintik. A legfőbb hatalom a papság
vagy az egyházi hatalommal is rendelkező uralkodó kezében van, az
egyházi és állami intézmények nem különülnek el egymástól. Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Teokr%C3%A1cia
 – Nem kérhetnek menedéket? – kérdezte Sean.
– Megtettük – mondta a Hiru. – A Yaok rendszer lehetővé
tette számunkra, hogy a területükön telepedjünk le. Védelmet
ígértek nekünk. Kiküldtük az első ötven gyarmatosítót, de a Draziri
betört a rendszerbe, és megsemmisítettek minket.
– Megdöbbentő veszteségeket szenvedtek el – mondta
Arland. – Emlékszem, hogy olvastam erről gyermekkoromban.
Majdnem kétszázezer Draziri raj halt meg, hogy ötven Hirnt
megölhessenek. Stratégiai kézikönyveink óva intő meseként
használják ezt a győzelmek árára vonatkozóan.
– Nem vagyunk biztonságban – mondta Hirn.
– Itt biztonságban vagy – mondtam neki.
– Igen – felelte Sean. – Biztonságban vagy.
Arca sötét volt. A szülei bolygóját. az Auul-t is
megsemmisítették, de nem egy ellenség, hanem a saját ősei. Az
Auul vérfarkasai inkább elpusztították a saját gyönyörű
bolygójukat, de nem adták át az ellenségüknek.
– A Döntőbíró, akihez folyamodtunk, megoldást ajánlott –
mondta Hiru. – Mindenről lemondtunk, amink csak volt. Az összes
kincsről, amely a birtokunkban volt. Megfizettük az árat tudásban.
Mindent, amik vagyunk, és mindazt, amik voltunk, szabadon
feladtuk.
– Nem értem – mondtam.
– Felbéreltük az Levéltárat – mondta Hiru. – Azt az üzenetet
kapzuk, hogy a Levéltáros megoldást talált.
Azta.
– A Levéltáros felbomlott – mondta Hiru.
Sean és Arland egyaránt rám néztek.
– A Levéltár egy több tagból álló lény – magyaráztam. – A
kaptár elme hihetetlenül sok információval rendelkezik az
univerzumról. A tudás megosztása érdekében a Levéltáros minden
egyes tagjának egy helyen kell lennie. Ezt nagyon ritkán csinálják,
és csak nagyon rövid időre alakulnak át. A Levéltár válaszol a
kérdésekre, de az nagyon szelektív, hogy mely kérdéseket
választja, és az ár meghaladja azt, amit a legtöbb galaktikus állam
ki tudna fizetni.
– A Draziri nem tudhatja meg vagy jöhet rá – mondta Hiru. –
Megpróbálnák megakadályozni a Levéltár átalakulását. Nekünk
nincs biztonságos helyünk. A Döntőbíró javasolta azt, hogy te talán
biztonságban tudsz tartani minket.
– Emberi férfi volt? Világos szőke hajú?
– Igen. – bólintott a Hiru.
George. George könyörtelen volt, ravasz, számító és a
könyörületessége a hibája. Nem tudott továbbállni, és hagyni
meghalni őket, ezért az én utamba küldte őket. Ez egy
hallgatólagos alku volt. Ő segített nekem megmenteni a nővéremet.
Viszonzásként azt remélte, hogy megmentem a Hirut. Soha nem
kérte volna tőlem, hogy ezt tegyem. Soha nem számíthatott arra,
hogy visszafizetem a szívességet. A választás meghagyta nekem.
– A Levéltár meg az embereim erőfeszítéseket tesznek annak
érdekében, hogy a Levéltáros egyedeket, amelyek a részei, az Ön
fogadójába szállítsák. De ez nem mindig lehetséges. Lehet, hogy
néhányat más világokból kell elhozni. Mindet biztonságban kell
tartanunk. Mi az Ön fogadóját szeretnénk használni. Azt kérjük
Öntől, hogy segítsen nekünk.
Pontosan erre gondoltam. Összetört a szívem attól, hogy nemet
kell mondjak neki, de nem tehettem. Egyszerűen nem tehettem.
– Legmélyebb bocsánatkérésem, de az én prioritásom a
fogadóm biztonsága. Engem kötnek a fogadósok törvényei. Ezek a
törvények azt írják elő, hogy elsőként és mindenekelőtt a
vendégeimet kell biztonságban tartanom. Amit Ön javasol nekem –
a Levéltárosok elhozását –, az megköveteli tőlem, hogy őrizetlenül
hagyjam a fogadót. És én sem vagyok képes az ideszállítások
végrehajtására. Én egy fogadós vagyok. Én itt vagyok a legerősebb,
a fogadóban. Ez az én helyem.
– Láttuk, hogy megmented a nővéred. Megfigyeltünk téged.
Tudjuk, hogy képes vagy rá.
George-nak kétségbeesetten akarnia kellett segíteni nekik.
Segíteni akartam nekik.
– Nem tehetem. Ha ezt megteszem, a fogadó a Draziri
célpontjává válik, és nem fogják betartani a Földdel kötött
szerződésüket. A másféle galaktikus élet létezésének titkát meg
kell őrizni. Összetöri a szívemet, hogy nemet kell mondanom
Önnek, de ezt kell tennem. Nagyon sajnálom.
– A kincsek, melyeket átadtunk, a legértékesebb vagyonaink
voltak – mondta a Hiru. – A könyveink. A képeink. A titkaink.
Minden, amiből készültünk. Mi meghalunk. A kultúránk nélkülünk
el fog tűnni. Ennek értéke van. Ez ritka. A Levéltár díjai
kivételesek.
Az ajkamba haraptam.
– Elég kettőhöz – mondta Hiru.
– Kettő mihez? – kérdezte Maud.
– Elég két kérdés megválaszolásához – mondta Hiru. – A
Döntőbíró mondta nekünk.
Felemelte a kezét. Az alkarján lévő panel félrecsúszott, és egy
áttetsző kép képződött fölötte, melyet az apró sárga fényekből
szőttek. Az eltűnt szüleim képe, az egyik, amelyet az előszoba falán
tartottam kifüggesztve.
– Segíts nekünk – mondta a Hiru. – És felteheted a
kérdésedet.
 5. fejezet

Csend töltötte be a szobát.

Maud rám nézett. Ez az én fogadóm volt, így nekem kellett
válaszolnom.
– Ad nekünk időt a javaslata megvitatására?
A Hiru bólintott.
– Az időm rövid, de a fényciklus kezdetéig várhatok.
Másnap reggelig el kell döntenünk.
– Kövess kérlek.
Átvezettem a hallon, miközben sétáltunk, új szobát alakítottam
ki a földszinten. Annyira keveset tudunk a Hiru-ról, de az anyám
azt mondta nekem, hogy a Hiru eredeti környezetének
reprodukálása meghaladja a fogadók képességeit. Gertrude Hunt
szinte bármit létre tudott hozni az irányításommal meg a saját
leleményességével, de egyes dolgok, mint például az intenzív hő,
túllépték a határait. A fogadók képesek kezelni kis, ellenőrzött
lángokat, például a kandallókat és a tűzrakó helyeket, de a
nagymértékben lángoló tüzek indokolatlan stressznek teszik ki
őket.
Anyám szerint a Hiruk környezete a gázok, a nyomás és a
gravitáció nagyon specifikus kombinációját igényli, és mi ezeket
egyszerűen nem tudjuk összepárosítani. A Hiruk soha nem érzik
magukat igazán kényelmesen sehol, de imádják a vizet. Amikor
egyik a szüleim fogadójában tartózkodott, anyám a szobát
indigószínű falakkal és a végében mély medencével készítette el.
Ez volt a legjobb tippem.

71
 A Hiru hátam mögött jött, lassú, fáradtságos és nehézkes
léptekkel. A galaxisunk minden megtestesülésében imádta a
technikát. Egy csúcstechnológiás roham öltözék vagy egy
másfélkezes kard, nem számít – ha egyszer megcsinálták, valaki
szinte azonnal megpróbál javítani rajta. A Hiru volt a
legszembetűnőbb kivétel e szabály alól. Bennük nem volt semmi
fényes vagy hatékony. Agyonhasználtak és lassúak voltak, mintha
valami őrült zseni megpróbált volna egy robotot építeni olyan
dolgokból, amiket egy roncstelepen talált, de meghalt, még mielőtt
kijavíthatta volna az első, alig funkcionális prototípusát. Még a
fordítója is annyira ősi volt, hogy nem tudta a „reggelt” a
„fényciklus kezdetével” társítani.
De annyira szomorúság volt a hangjában. Lehet, hogy a fordító
már elavult, de az érzelem még ott volt. Jobbat kellett csinálom egy
üres kék szobánál.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és megtettem minden tőlem
telhetőt, hogy megpróbáljam megérezni a lényt, aki mellettem állt.
Ha én lennék ő, akkor mire lenne szükségem?
Szépséget szeretnék. Reményt szeretnék és nyugalmat, meg
mindenekelőtt biztonságot. De mit jelent a szépség egy Hirunak?
– Mesélne nekem a bolygójáról? – kérdeztem.
– Nincsenek rá szavak.
Természetesen nem voltak, de nem ez volt az első napom a
fogadóban.
– Meséljen az égről.
A Hiru megtorpant.
– Színek – mondta. – Egymásba csavarodtak és hullámzottak.
Ragyogó színfolyók a sötétkék égen.
Anya az indigóval közel járt.
– Piros, sárga?
– Piros, igen. Levendula. És fények. – A Hiru lassan felemelte
hatalmas fém kezét és megmozdította. – Apró fényszikrák
keresztül az égen a látóhatárig.
– Felhők?

72
 – Igen. Mint egy magas, kanyargó tölcsér.
Elértük az ajtót. Ujjhegyeimmel megtolva nyitottam ki.
A kerek szoba felnyúlt, három emelet magasra emelkedett. A
legtetején egy felhők vad forgataga forgott állandóan, olyan lassan,
hogy a mennyezetről háromdimenziós vetítés folyt. Az aurora
borealis öntötte el fénnyel, a mély lila, a piros, a rózsaszín, a türkiz
és a gyönyörű, ragyogó levendula között váltakozva. Izzó pontok
apró folyói kavarogtak, óvatosan lebegve át az illuzórikus
felhőkön. A szoba sötét indigó színű kőfalai két ülőhelyet kínáltak,
amelyek a Hiru testének befogadására szolgáltak és a távolabbi
falból álltak ki. A szoba közepén, közvetlenül az ég alatt, húsz láb
széles, kerek és elég mély vízmedence várakozott, hogy a Hiru a
sisakjának az álláig elmerülhessen benne.
– Kellemes időtöltést.
A Hiru nem válaszolt. Az égre nézett. Lassan, nehézkesen a
medence felé indult, fémtestének nyílásai sziszegve záródtak be.
Az első lépcsőn megállt, fél lábnyi22 mélyen a vízben. Az aurora
borealis ragyogása ruhájának fémén játszott. A Hiru tett egy újabb
lépést, mélyebbre mozdulva. A víz a testén loccsant, megfordult,
aztán a vízbe omlott, arcával az ég felé nézve lebegett.
Kiléptem és hagytam becsukódni az ajtót magam mögött. A
győzelemtől vigyorogtam. Ezt elcsíptem.
Csendes zokogás szűrődött ki a mögöttem lévő szobából.
Lefagytam. Egy újabb, szomorú és megkínzott, lény gyászának
hangja.
Minden diadalom elpárolgott.
Ez a férfi teljesen egyedül van a galaxisban, az utolsó ezer
egyike, mindaz, ami a fajából megmaradt, és most itt sír a
fogadómban.
Lábujjhegyen távoztam, és visszamentem a nappaliba. Maud a
kanapén volt. Arland úgy döntött, hogy ott marad, ahol volt, az
ajtóban. Sean nem mozdult a fal melletti helyéről.

22
Kb. 0,15 méter. (A Ford.)

73
 – Ismered a Döntőbírót? – kérdezte Maud.
– Annyira, amennyire bárki ismerheti George-ot. Ő egy
bonyolult fickó.
És éppen most tett nekem egy óriási szívességet.
– Ő ugyanaz, akivel én is találkoztam?
– Valószínűleg.
George-nak kellett lennie. Csak ő láthatja át ezt a helyzetet, és
találhat ki egy módot arra, hogy egyszerre segítsen nekem és a
Hirunak.
– El fogod fogadni az ajánlatot? – kérdezte Sean.
– Bolondok lennénk, ha nem tennénk – mondta Maud. – Mi
akkor sem engedhetnénk meg magunknak, hogy kérdést tegyünk
fel a Levéltárnak, ha életünk hátralévő részében minden áldott nap
folyamatosan dolgoznánk.
Nem tévedett. George egyszer az életben ajándékot adott
nekünk, de ez súlyos feltételekkel járt együtt.
– A bátyánk meg én évekig kerestük a szüleinket – mondtam.
– Nem találtunk semmit. A Levéltár hatalmas ismeretekkel
rendelkezik. Ha valaki tudja, ő az.
– Úgy érzem, hogy egy de következik – mondta Maud.
– A Drazirival kell szembenéznünk. Előbb vagy utóbb meg
fognak jelenni. Veszélynek tesszük ki a fogadót, a vendégeket
pedig a sérülés kockázatának.
Maud megdörzsölte az arcát.
A szobában lévő Hirura gondoltam, aki csendesen sír bolygója
egének emlékétől. Teljesen szívtelennek kell lennem ahhoz, hogy
nemet mondjak. Ha a fogadónak nem lenne más vendége... Nem,
még akkor sem. Felelőtlenség lenne. Néha a munkám
megkövetelte, hogy szívtelen legyek. Tudtam, hogy helyesen kell
cselekednem, hát akkor miért fájdult meg ettől a gyomrom?
– Továbbá nincs munkaerőnk – mondtam.
– Én a tiéd vagyok – mondta Sean.
– Nagyra értékelem, de te nem vagy a fogadó része.
Sean előhúzta a pénztárcáját a nadrágjából, kivett egy dollárt, és

74
átadta nekem.
Oké.
– Mit kellene tennem ezzel?
– Bérelj fel engem!
– Nagy örömmel töltene el, ha segíthetnék – mondta Arland.
– Te egy vendég vagy – mondta Maud.
– Éppen pihenőt tartok – mondta. – Megpróbálom feljavítani
a testi és szellemi állapotomat. Egy kis testmozgás jót tesz a
testnek. Az én értelmezésemben, egy fogadósnak ki kell szolgálnia
a vendég igényeit. Nekem pedig szükségem van egy csatára.
– Engem senki sem kérdezett – mondta Caldenia, besuhanva
a konyhából a szobába. – Mert úgy tűnik, hogy én, hogy is mondja
a mondás, resztelt vese vagyok.
– Máj – mondtam.
– Köszönöm kedvesem. Resztelt máj. Ugyanakkor örömmel
üdvözölnék én is egy kis izgalmat. Az élet annyira félelmetesen
unalmas lehet egy kis fűszer nélkül, különösen így az ünnepek
körül.
Csak Caldenia nevezheti egy csillagközi invázió veszélyét „kis
fűszernek”.
Megszólalt a telefonom. Bedugtam a dollárt a köpenyem alá, a
farmerom zsebébe, és elmentem felvenni.
– Dina – mondta Brian Rodriguez, a hangja vibrált a
stressztől. – Nagyon örülök, hogy elcsíptelek.
– Mr. Rodriguez, mi a baj?
Rodriguez még soha nem kért tőlem semmit. Kérlek, ne a Ku
legyen, kérlek, ne a Ku legyen...
– Tudod fogni a Dallas-i állomásokat?
– Melyiket?
– Bármelyik hálózatot.
Letakartam a kezemmel a telefont.
– Képernyőt! Szükségem van a Dallas-i WFAA8 adására.
A képernyő előcsúszott a falból, pislogott aztán bekapcsolt. Az
autópálya egy szakasza látszott felülről, egyértelműen egy

75
helikopterről filmezték. Egy csomó rendőrautó rohant lent az
aszfalton, a lámpáik bekapcsolva. Előttük egy sápadt, ovális fény
siklott vakmerő sebességgel, fel-alá cikkcakkozva a járművek
között.
– Tudod, Jim, mi egy kicsit távolabb vagyunk – mondta egy
férfihang az enyhe statikus zörejen keresztül. – Megpróbálunk
rajta maradni, de ilyen messziről eddig még nem voltunk képesek
meglátni ennek a járműnek a fajtáját. Még mindig egy kicsit messze
vagyunk, ezért megpróbáljuk megközelíteni és megnézni, hogy ki
tudjuk-e deríteni, mi van a fény alatt. Látnunk kell majd, hogy mi
történik, amikor ez a jármű itt halad tovább lefelé az autópályán.
– Mind tudjuk, mennyire veszélyesek ezek a nagy sebességű
üldözések – mondta egy női hírközlő. – Akár az autópályán, akár a
külterületi utakon. De ha olyan erős fénye van, amely eltakarja a
járművet, az nem biztos, hogy biztonságos. Ez egyértelműen
elvakítja a rendőrtiszteket, akik ezt a személyt üldözik. El tudod
képzelni, hogy ezt látod a visszapillantó tükrödben?
Sean káromkodott.
Ó, ne! Kérlek ne! Nagyon világos voltam, amikor Wing
kijelentkezett a fogadóból, mielőtt elindultunk volna Maudhoz.
Nagyon világos. Azt mondtam: maradj a Casa Felizben és viselkedj
vagy hagyd el a bolygót.
– Nos, amint láthatjuk, Jean, az üldöző rendőrök nem igazán
követik közelről. Valójában rengeteg helyet adnak a sofőrnek,
megpróbálják megakadályozni, hogy pánikba essen, és valami
meggondolatlanságot kövessen el.
– Nagyon sajnálom, hogy szívességet kell kérnem tőled –
mondta Rodriquez. – De ez az egyik vendégem. Egy Ku. A neve
Wing.
Basszus!
– Tegnap este jelentkezett be a fogadómba, éppen napkelte
előtt kiment, és most pedig ez a kellemetlenség történik. Fogalmam
sincs hová tart.
Én pontosan tudtam, hová megy. Felém tart, lefelé az I45-ösön.

76
Visszajön a Gertrude Hunt-ba.
– Hála Istennek valaki beépített a motorkerékpárjába egy
nappali zavarót – mondta Rodriguez.
Seanra néztem.
Ő felemelte a kezeit és ezt tátogta: – Ez volt minden, amit a
garázsban tartottál.
– Én voltam az utolsó állomása – mondta Mr. Rodriguez. –
Soha nem jelentkezett ki.
Wing még mindig vendég volt. Ha Wing-et elfogják, Mr.
Rodriquez-t a Közgyűlés elé fogják vinni, és a Közgyűlés nem lesz
kedves.
– Feléd száguld lefelé az autópályán, és a fél Dallas-i
Rendőrség ott van a nyomában. A városhatárig nagyjából tiszta útja
van, de azután az Állami Rendőröket fogják bevonni. Én nem
tudok elég gyorsan odaérni hozzá. Elé kellene jutnunk, hogy
elkaphassuk. Bármelyik olyan jármű, amit felhasználhatnánk ilyen
sebesség elérésére, nappal túl nagy figyelmet vonna magára, a
hírcsatornáknak pedig ezt azonnal felkapnák. Tudnál valahogyan
segíteni nekem?

***

– Mi a fenéért tettél fel egy zavarót a repülő motorjára?

Sean meg én egy Ryder teherautó hátsó részében ültünk,
amelyet negyven perccel ezelőtt béreltünk. Rácsatlakoztattunk egy
foton projektort, idehajtottunk, aztán leparkoltunk a fűbe, az úttól
jókora távolságra, az I45 szélén. Előttünk az autópálya tekergett a
távolban, teljesen üresen.
– Mert egyáltalán semmije sem volt, és ő egy Ku.
Sean karját a keréken nyugtatta és a telefonját ellenőrizte.
– Refraktorok is vannak a garázsban. Meg a foton projektor.
– Én ezeket nem is láttam, de még ha láttam volna őket, akkor
sem szereltem volna fel egyet sem a motorjára.
– Miért nem?

77
 – Mert ő egy Ku. Felderítőként használtuk őket a Nexuson.
Alig követik a szabályokat, ráadásul úgy vezet, mint egy mániákus.
Ha átjutna a vastag koponyáján, hogy a repülő motorkerékpárja
már láthatatlan, nappali fényben süvítene mindenfelé.
Tömegkarambolok lennének minden nagyobb államközi úton,
amelyeken áthalad Felszereltem a zavarót, és azt mondtam neki,
hogy csak vészhelyzetekre szolgál, és ha használja, akkor a
rendészeti szervek jönnek és levadásszák őt.
Innen nézve, egyet kellett vele értenem. Wing egy fenyegetés
volt. Nem csupán baleseteket okozna. Rengeteg szerencsétlenséget
lenne képes okozni. Az emberek megsérülnének, esetleg meg is
halnának.
Sean halkan morgott.
– Arland figyelmen kívül hagyja az üzeneteimet.
– Próbáltál már szíves csókot küldő arcot küldeni?
Sean egy pillanatra rám nézett.
– Talán, csak nincs ott.
Megérintette a fülhallgatóját.
– Most hagyták el Madisonville-t. Kihúzták a tüske
szőnyegeket, de ő természetesen egyenes átrobogott rajtuk, mivel
két lábnyival23 a föld fölött szálguld. Körülbelül két percen belül itt
kellene lennie.
A Texas-i Állami Rendőrségnek úgy kellett okoskodnia, hogy
az ismeretlen jármű végül ki fog fogyni az üzemanyagból, mert
minden jel szerint elhatározták, hogy így fogják elfogni. Valamint
Madisonville környékén az autópályát is lezárták mindkét
irányban, így nekünk át kellett lopakodnunk az útblokádjukon.
Egész idő alatt visszatartottam a lélegzetem. A foton projektor
csodákat tesz, így szinte láthatatlanná váltunk, de a hangot nem fedi
el. Minden egyes alkalommal, amikor a teherautó rugói
felnyikorogtak, én kitámasztottam magam.
Nyolc rendőrautóval és egy helikopterrel álltunk szemben.

23
Kb. 0,61 méter. (A Ford.)

78
Sikeresen száműzték a híradós helikoptereket „a közbiztonság
érdekében”, tehát legalább emiatt nem kellett aggódnunk.
Elővettem a telefonomat, és Arland telefonját tárcsáztam.
Adtam neki egyet a tartalékból, amelyet a vendégek számára
tartottunk, és megmutattam neki, hogyan kell használni. Nem tűnt
lelkesnek.
Beep.
Beep.
Beep.
Gyerünk, Arland!
Beep.
– Ez a kommunikátor nevetséges! – mondta Arland hangja a
telefonba.
Kihangosítottam.
– Mi van ezzel a felemeléssel meg a megnyomással? Miért
nem aktiválódik egyszerűen a hangra?
– A Ku egy perc negyvenöt másodpercen belül
hatótávolságban lesz – mondtam neki.
– Értettem! – Letette.
Lehet, hogy a telefon nevetséges, de biztonságosabb, mint egy
rádióadás.
A nővérem tárcsáztam. Ő az első csengésre felkapta.
– Másfél perc.
– Vettem!
Ujjaimmal a teherautó hátuljának fapadlóján doboltam.
Működni fog. Ez egy egyszerű terv volt, és arra a dologra
támaszkodott, amelyet a vámpírok csináltak a legjobban – a
vadászatra. Arland fogja elfogni a Ku-t, a nővérem interferenciát
vet be a zsaruk ellen, és mi voltunk a kimenekítő csapat.
– Akarsz segíteni a Hirun? – kérdezte Sean.
– Akarok.
– Mi állít meg?
– Az egy logisztikai rémálom lenne. Valószínűleg egy rövid
időre megkövetelné tőlem, hogy távol legyek a fogadótól. A

79
Draziri erőszakkal betörne, és nem hiszem, hogy törődnének a
diszkrécióval. Úgy gondolom, hogy fogadósként el kellene
kerülnöm azokat a helyzeteket, amelyek a fogadót
veszélyeztethetik.
– Mhm – mondta. – Mi a valódi ok?
– Ezek a valódi okok.
– Láttam az arcodat – mondta Sean. – Majdnem sírtál, amikor
elmesélte a történetét.
Annyi a kifürkészhetetlen fogadós arcomnak.
– Csak mert együttérzek vele, még nem jelenti azt, hogy nem
tudom objektíven értékelni a helyzetet.
Nem szólt semmit.
Balra, a távolban egy sötét pont jelent meg az égen, amely
gyorsan nagyobbra nőtt. A helikopter.
– Három... kettő...
– Egy – mondta Sean.
Fehér gömb nyelte el a helikoptert. Maud kilőtte a zavarót.
A golyó kiszélesedik, szürkévé válik és áthatolhatatlanná
vastagszik a levegőben. Egy második robbanást lehetett látni,
szintén vakító fehéren és alacsonyan az úton. Az Állami Rendőrség
átlépte azokat a zavaró, gyalogsági aknákat, amelyeket percekkel
ezelőtt telepítettünk. A rendőrautók flottája teljesen vak volt.
A kitörés megszilárdult, elvesztette fényességét. Az első
halvány gömb a zavaróból beleesett, olyan húzással, mint ahogy a
vas a mágnest vonzza. A rendőrségi járművek karavánja finoman
megállt, a helikopter lágyan leszállt valahol, remélhetőleg nem
rájuk. A gömb akár hat percig is feltarthatja őket, ez éppen elég
hosszú idő ahhoz, hogy mindenkit kiüssön az autókban, aztán pedig
eloszoljon a levegőben. A zavaró technikát néhány évszázaddal
ezelőtt fejlesztette ki egy emberrablásokra szakosodott galaktikus
bűnügyi kartell. Egy karba meg egy lábba kerül. Kétszázezer kredit
értékű lőszert figyelhettem meg akció közben. A béke
csúcstalálkozó nyereségének jókora részét. Két lépés előre, egy
lépés hátra. Bár, még így is jól jöttem ki belőle.

80
 Reméltem, hogy az aknák úgy működtek, ahogy reklámozták
őket. Ne kapd be, Maud! Ne kapd be!
Kiugrottam a teherautóból, elfutottam az oldala mentén,
bemásztam a fülkébe, és megnyomtam a kikapcsoló gombot azon
hűtőszekrény méretű foton projektoron, amelyet a teherautó
fülkéjéhez rögzítettünk. Ha valaki az autópályáról figyelt volna
minket, azt láthatnák, hogy a Ryder teherautó hirtelen előbukkan a
semmiből.
Egy magányos motoros hajtott be a látómezőbe egy szörnyű
megjelenésű antigravitációs vitorlázó kerékpárral, amely egy hálót
húzott maga mögött. Arland lovagolt a krio-biciklin, és a repülő
motorkerékpárt meg a Ku-t vontatta maga után egy fekete hálóban.
Rikoltott, ahogy megállt előttem.
– Bezsákolva és kézbesítve!
Wing rémült szemekkel nézett rám.
Arland mögött egy második krio-bicikli fordult felénk. Maud. A
szívem dörömbölt a mellkasomban. Egy darabban van. Rendben
van. Minden rendben van.
Sean a földre ugrott, kihúzta a visszahúzható rámpát és
leengedte az útburkolatra. Arland bevezette a krio-biciklit a
teherautóba, maga mögött húzva a Kut. Előhúztam egy kapszulát a
zsebemből.
– Ne!– kiáltotta Wing.
– De igen. Nagyon nagy bajban vagy.
Az orra alá dugtam a kapszulát, és feltörtem. A zöld gáz puffant,
a Ku pedig elájult.
– Szép – mondta Sean.
Ő meg Arland megragadták a Winget valamint a repülő
motorkerékpárt tartalmazó hálót, aztán bedobták a teherautóba.
– Sajnos ez az emberi anatómián nem működik.
Máskülönben Marais tiszt sokkal kevésbé jelentene problémát.
Maud megállt, a nagy, zavaró ágyút áthúzta a válla fölött, aztán
bement a Ryder teherautóba, és az Arlandé mellé szorította be a
krio-biciklijét. Átadtam neki még két kapszulát.

81
 – Ha Wing megmoccan, kábítsd el!
Bólintott egyet.
Sean becsapta az ajtót. Én a kabinhoz rohantam, kinyitottam az
ajtót, felmásztam majd beütöttem a kódot a foton projektorba. Az
egység halványkéken villogott. Leugrottam és néhány lépésnyit
hátráltam, odafigyelve arra, hogy egyenes vonalban járjak.
A Ryder teherautó eltűnt. Ha nagyon közelről nézted, láthattál
egy kis hullámos zavart, de csak ha néhány méterre voltál tőle.
– Jók vagyunk? – kérdezte a láthatatlan Sean.
– Jók vagyunk.
Egyenesen hátramentem és majdnem megugrottam, amikor a
teherautó előttem tizennyolc hüvelykre24 felbukkant. Bemásztam
az utasülésbe. Sean kivezette a teherautót a parkolóból, és
átlopakodtunk a füvön az államközire. Sean sebességre kapcsolt.
– Hogy vagyunk? – kérdezte Sean.
Leellenőriztem a telefonomat.
– Még két perc mielőtt az akna hatása eloszlik. Huszonhárom
perc mielőtt a foton projektor lemerül.
Odalépett neki. A Ryder himbálózott és dülöngélt. Csak ő meg
én voltunk a kabinban. Ez az egész nem csak kockázatos volt,
hanem meggondolatlan is. Ha elkapnak minket, a pokollal fogunk
érte fizetni.
Sean az ülésén ült, a vezetésre összpontosított. Semmit sem
mondott, amivel megnyugtatott volna engem. Csak csendes,
hozzáértő nyugalmat sugárzott. Úgy éreztem, hogy ha egy űrhajó
hirtelen megjelenne az égen és ránk lőne, Sean valahonnan
előhúzna egy hatalmas fegyvert, lelőné, aztán menne tovább,
ugyanezzel a nyugodt arckifejezéssel. Ha Sean nem lenne itt,
mindezt nekem kellett volna megtennem, de most örültem, hogy ő
itt van velem a fülkében.
– Azt kérdezted, miért utasítom el a Hiru-t – mondtam.
– Ezt tettem.

24
Kb. 45,72 centiméter. (A Ford.)

82
 – Maud. És Helen. Éppen csak megmentettem a nővéremet és
az unokahúgomat. Azután amit abban a pokolban átéltek, Maud
megérdemel egy kis békét meg csendet.
– A nővéred nagyon izgatottnak tűnt, amikor odaadtad neki a
zavaró robbanófejet.
– Tudom. Éppen ettől félek. Ha tévútra viszem a fogadót,
akkor ő ott lesz a frontvonalban, fejeket vagdosva lefelé.
– Ez az ő választása – mondta Sean.
Megszólalt a riasztóm. Elhessentettem. Az autópálya járőrök
éppen most ébrednek fel.
– Tudom, hogy ez az ő választása. A sógorom sok mindent
hozott a saját fejére abból, ami vele történt. Melizard volt a felelős a
száműzetésükért, a bolygón pedig egyszerre elvesztette az eszét.
Maud úgy mesélte, hogy egyre kétségbeesettebb lett és nem
gondolkodott tisztán, végül pedig elárulta azt a házat, amelyik
felbérelte őt, ezzel megölette magát. Normális, emberi dolog lett
volna Maudtól, hogy megkísérli a kiszabadulást a bolygóról, vagy
megpróbál valamilyen biztonsági hálót létrehozni magának meg
Helennek. Ehelyett a nővérem vérbosszút hirdetett és ezt
hónapokig folytatta.
– Mint egy rendes vámpír – mondta Sean.
– Igen. Mi most nem a Szent Anokráciában vagyunk. A
Földön vagyunk. Ez az otthona. Időbe fog telni neki, hogy
emlékezzen arra, milyen érzés embernek lenni. Nem fogom
meghozni a döntéseit helyette, vagy megmondani neki, hogy mit
kell tennie. Csak nem akarom egy újabb véres küzdelembe lökni őt,
anélkül, hogy levegővételnyi szünete lenne közötte, meg aközött,
amin keresztülmentek. Esélyt akarok adni neki arra, hogy
alkalmazkodni tudjon az emberiséghez. – Felsóhajtottam. – A
Draziri-nek egyetlen célja van. Bármilyen messzire elmennek
azért, hogy megöljék a Hirut. Te átmentél... dolgokon. Hogyan
dolgoztad fel azokat?
– Én nem beszélhetek a nővéred helyett – mondta Sean. –
Mindenkinek a saját módján kell feldolgoznia. Az emberek azt

83
mondják, hogy békére és csendre van szükséged, és amíg ott vagy,
a sűrűjében, amikor minden vér és halál, akkor te is így gondolod,
mert ezt idealizáltad. És aztán hazamész.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Csalónak érzed magad – folytatta. – Én felkelek, integetek a
szomszédoknak, elmegyek az élelmiszerboltba, megtankolom az
autómat. Egész idő alatt úgy teszek, mintha valaki más lennék, és
attól tartok, hogy rossz úton járok.
– Sean.
Fogalmam sem volt róla, hogy így érzi magát.
Rám pillantott, az arca határozott, a szeme tiszta.
– A béke meg a csend nem segít, mert a baj nem odakint van.
Az bennem van. Ez itt és most a legnormálisabb érzés, amit a
hazatérésem óta éreztem.
Kinyúltam és megfogtam a kezét. Ő levette a tekintetét az útról,
és rám nézett. A szeme elkapta a fényt, az íriszei aranybarna
borostyán színűek voltak.
– És ez. – Megfogta a kezem. – Ez normális érzés. Ettől
érzem úgy, hogy hazaértem.
Szirénák harsogtak mögöttünk. Ő még mindig fogta a kezemet,
erős ujjai körülfonták az enyémeket. Emlékeztem, ahogy elsétált
tőlem a világok közti hasadékba. Látni akarta a galaxist, plusz
tartozott egy szívességgel Wilmosnak. Átment rajta és eltűnt, én
pedig ott álltam a fűben, átölelve magam. A vendégek távoznak, mi
meg maradunk. Ez a fogadósok életének valósága. A szüleim
eltűntek, a bátyám elment megkeresni őket, és eltűnt, Maud férjhez
ment... De Sean visszajött. A vezetőfülkében ült velem, fogta a
kezemet, és nem akarta elengedni.
– Lassíts! – mondtam. – Közeledünk!
Elhagytuk a Leona-i jelzőtáblát.
A szirénák egyre hangosabban üldöztek minket. Az oldalsó
tükörre pillantottam. A rendőrautók közvetlenül mögöttünk voltak.
Fél perc, és egyenesen a Ryder hátuljába rohannak.
– Vegyél egy jobbost – mondtam neki.

84
 Sean elengedte a kezem és átvágott a füvön. Az egyenetlen
talajjal küszködve a Ryder kilengett egyik oldalról a másikra, majd
behúzott egy keskeny bejáratú útra. Az Állami Rendőrség flottája
elrohant mögöttünk, a tombolástól jajveszékelve.
Sean felnevetett egy boldog farkas csendes nevetésével.
– Ne menj vissza Wilmoshoz. – Nem akartam ezt mondani.
Legalábbis nem így, de elkezdtem, és most be kellett fejeznem. –
Maradj itt velem. Legalább egy kis ideig.
– Maradok – ígérte.
Elfordultam.
Felengedte a fékeket.
– Haladj tovább lefelé ezen az úton – mondtam neki. – Egy
Buc-ee’s-nál fogunk kilyukadni.
– Szeretem a Buc-ee’s-t – mondta Sean.
Mindenki szerette a Buc-ee’s-t. Ez egy hatalmas benzinkút lánc,
ami hasonlóan az éttermekhez meg az utazási központokhoz, a
Buc-ee’s is kínált mindent, a parféktól egészen az ötven különböző
fajtájú texasi témájú szárítotthús termékekig. Mindig teli voltak
autókkal és utazókkal, akik élvezték, hogy könnyen hozzáférhetnek
az üzemanyag szivattyúkhoz meg a tiszta fürdőszobákhoz. Csak
annyit kellett tennünk, hogy ellopakodunk a kijáratot őrző Állami
Rendőrség mellett, aztán belekeveredünk a tömegbe.
Végül, Mr. Rodriguez fog tartozni nekem egy szívességgel, nem
pedig fordítva.
– Miért akarsz segíteni a Hiru-nak? – kérdeztem Sean-t,
miközben behúztunk a hatalmas parkolóba.
– Mert valaki felrobbantotta a bolygójukat, és a kihalásig
vadássza őket. Valakinek tennie kell valamit ebben az ügyben.
Ezenkívül azért is, mert el fogod fogadni az ajánlatukat, és bele
fogsz keveredni, én pedig nem akarom, hogy ezzel az egésszel
egymagadnak kelljen foglalkoznod.
– Mitől vagy olyan biztos benne, hogy a pártfogásomba
veszem őket?
A régi Sean Evansé változva vigyorgott rám. Az átalakulás

85
olyan váratlan volt, pislognom kellett, hogy megbizonyosodjak
róla, nem csak képzeltem.
– Te gondoskodó vagy.
– Mi?
– Te az a típus vagy, aki kiszáll a tökéletesen száraz autójából
egy vihar közepén a legjobb ruhájában azért, hogy felkanalazzon
egy ázott kutyát az útról. Segítesz az embereknek, Dina. Ez az, amit
te csinálsz. És a Hiru-nak segítségre van szüksége.
– Én ésszerű vagyok – mondtam neki.
– Ma estig adok neked időt – mondta. – Még a megadott
huszonnégy óra sem kell neked. Felteszem rá a jobb karomat.

***

Sean felvezette a teherautót a kocsibejárómra, majd egy

pillanatra megállt, elgondolkodott valamin.
– Mi az?
– Kíváncsi vagyok, hogy ott hátul a nővéred meggyilkolta-e
Arlandot.
– Megtette?
Ő a fejét megbillentve hallgatózott.
– Nem. Még mindig hallom mindkettőjüket. Basszus. Hát, az
ember azért álmodozhat.
Leparkoltuk a teherautót. Kiszálltam és kinyitottam a hátulját.
Maud a fűre ugrott, amelyet a jármű nagy része eltakart az utcától.
Az arca egy hideg, semleges maszk volt.
Arland a teherautó széléhez dobta a Ku-t és a motorbiciklit.
Intettem a kezemmel. Hosszú hajlékony hajtások robbantak ki a
földről, Wing meg a motorkerékpár köré tekeredtek, és lehúzták
őket.
– Vigyétek az istállóba – mormogtam. – És tartsátok ott.
Arland leugrott a teherautóról.
– Ezt nagyon élveztem! Köszönöm ezt a kellemes
szórakozást.

86
 – Köszönet a segítségedért.
Arland elmosolyodott, éles agyarakat mutatva meg, aztán
bement a fogadóba.
Becsuktam a teherautó hátulját, és integettem Seannak. Ő
elhajtott. Visszaviszi a teherautót, és a saját autójával jön majd
vissza.
Beast robbant ki a kutyaajtón, és a karjaimba ugrott.
Megöleltem őt, de túlságosan keményen tekergett, ezért letettem, ő
pedig kutya izgalomhoz illően rohangált mindenfelé, és farkát extra
sebességgel csóválta a lábai között.
– Hol van Helen? – vonta össze Maud a szemöldökét.
– A konyhában.
Megmutattam. Egy ablak nyílt a falban. Helen bizonytalanul
üldögélt egy széken, egy nagy edény fölött. Valaki rövidebbre
vágta az egyik régi kötényemet, a napraforgósat, és a kislányra
adta. Egy nagy kanállal a fazékban lévő dolgokat kevergette. A
fogadó indái ott lengedeztek mindkét oldalán, készen állva arra,
hogy elkapják őt, ha leesne.
Előástam a telefonomat a zsebemből és lefényképeztem.
– A pasi befogta őt dolgozni? – meresztette a szemét Maud.
Orro mondott valamit reszelős hangján.
Helen bólintott, majd beleszórt valamit a levesbe, és azt
cincogta: – Igen, séf!
– Add ide azt a telefont!
A nővérem kikapta a kezemből a telefont, és elkezdett képeket
kattintgatni.
Maud nem érezte meg a lányát a konyhában. Ez vissza fog jönni.
Vissza kell jönnie. Éveket töltött el a szüleink fogadójában, és soha
nem volt problémája az összekapcsolódással.
– Tehát te meg a vámpír, miről beszélgettetek a teherautóban?
– kérdeztem.
– Semmiről.
– Olyan fajta semmiről, hogy egyáltalán nem volt egy
aprócska beszélgetés sem, vagy olyan, hogy nem akarod

87
elmondani?
– A csukva tartottam a számat féle semmiről. Nem
beszéltünk. Nem érdekelnek a vámpírok. Már egy életre eleget
kaptam belőlük.
Rámosolyogtam.
– Eldöntötted már, hogy mit teszel a Hiruval kapcsolatban? –
kérdezte.
– Még nem.
– Apu jóváhagyná – mondta. – Soha nem tudott ellenállni a
szerencsétlen történeteknek, és senki sem annyira szerencsétlen,
mint a Hiru.
– Anya nem tenné – mondtam.
– Anya is jóváhagyná. Miután az első Draziri megjelenne a
küszöbön, és fenyegetőzni kezdene.
– Nagyon sajnálnék minden Draziri-t, aki megpróbálná
megfenyegetni Anyát.
Ha valaki rávehetné őket a Föld elleni inváziójuk újra
átgondolására, az az anyánk lenne.
Az anyánk és az apánk. Ez volt a fogadó teljes lényege. Ez volt
az oka annak, hogy visszatértem a Földre, és kifüggesztettem a
portréjukat az előszobában. Azt terveztem, hogy Gertrude Hunt-ot
olyan fogadóvá változtatom, amelyet elárasztanak a látogatók.
Előbb vagy utóbb egyikük felismeri a szüleimet és elmondja
nekem, mi történt velük. A galaxis hatalmas, ennek az esélye pedig
kicsi, de ez volt minden, amim volt.
– Mit gondolsz, mit kellene tennem?
Maud összeszorította az ajkait, úgy tett, mintha mélyen a
gondolataiba merülne.
– Szerintem azt kellene tenned, amit helyesnek tartasz.
– És még te mondod azt, hogy én változtam át Anyává!
Maud a konyha ajtaja felé indult.
– Nem háríthatod át rám a döntést. Te vagy a fogadós.
A szemeimet forgattam, és követtem őt a konyhába.
– Anyu!

88
 Helen leugrott a székről, átrohant a konyhán, és Maud karjaiba
ugrott. Bámulatosan magas ugrás lett volna ez egy ötéves
embergyerektől.
– Itt van az én ügyes kislányom! – Maud összeráncolta az
arcát.
Helen is összeráncolta az övét, azután összedörzsölték az
orrukat.
– Leves25 szakács vagyok! – jelentette be Helen.
– Sous – morogta Orro a kamrából.
– És igazán hangosan azt kell mondanom, hogy „igen, séf”!
Olyan aranyosak voltak. Ez nem az a melléknév, amelyet
általában a nővéremhez társítanék. Hogyan lehetne ezt
tönkretenni?
De attól még a csúnya igazság megmaradt: a Hiru segítségre
szorult, nekünk pedig meg kellett találnunk a szüleinket. Maud meg
én olyan óvatosan beszéltük körbe, de mindketten tudtuk, mi
maradt kimondatlanul. Ez volt a legjobb esélyünk arra, hogy
megtaláljuk anyut és aput. És ha hagynám, hogy a nővérem
elkapjon akár egy leheletnyit abból, hogy azért ingadozom, mert az
ő biztonsága miatt aggódom, akkor élve megnyúzna engem.
– Amikor te meg Klaus megjelentetek, hogy elmondjátok
nekem, hogy a fogadó eltűnt, én más helyzetben voltam. – Maud
feldobta Helen-t, majd elkapta őt. Helen felsikoltott aztán nevetett.
– A Marsall fiának voltam a felesége, akinek esélye volt elnyerni a
marsalli posztot. A világom akkor nagyon korlátozott volt. Tudtam,
hová tartunk, és hogyan fogunk eljutni oda. Ott volt nekem a férjem
meg az ő Háza, az összes többi lovag, aki vele szolgált és tisztelte
őt. Barátaim voltak. Csodáltak minket, engem, Melizardot meg a
gyönyörű kisbabánkat.
– És most?
– És mostanra megtanultam az igazságot. A férjek

25
Az eredeti változatban a soup chef szerepel. Ezt javítja ki később Orro
a helyes sous chef-re, ami helyettes séfet jelent.

89
kiszerethetnek belőled. A barátok elárulhatnak téged. De amikor
messze az otthonodtól egy pokoli lyukban ragadtál, a családod
megmozgatja az eget meg a földet, hogy visszahozzon onnan téged.
Vissza kell hoznunk őket, Dina. Ők megtennék ezt értünk.
A fogadó gyorsan kettőt harangozott. Hát persze, természetesen.
– Ki az? – kérdezte Maud.
– A helyi bűnüldözés. – intettem légvonalban az ajtó felé.
– Barátságos?
– Nem.
– Tudja?
– Tudja. Csak nem tudja bizonyítani.
Összeszedtem magam, kinyitottam az ajtót és a szúnyoghálón
keresztül rámosolyogtam Marais járőrre. Nem mosolygott vissza.
Általában nem volt mosolygós hangulatban körülöttem. Rövidre
nyírt, sötét hajjal, a harmincas éveiben járó Marais járőr nézett rám
a szúnyoghálós ajtón át, mintha én már a járőrautójának hátuljában
ülnék, megbilincselve. Beast elém préselődött, és kiadott egy
óvatos ugatást.
– Marais járőr. Micsoda öröm.
– Miss Demille.
Apám mindig azt mondta nekem, hogy minden embernek van
mágiája. A legtöbbjük soha nem tanulta meg használni, mert soha
nem próbált semmit megtenni a szokásostól eltérő módon.
Egyébként néhány tehetséggel megajándékozott személynél a
felszínre bukkant. Marais tiszt egyike volt ezeknek az
előbukkanóknak. Intuitív érzékét a természetfeletti élességig
élezte. Olyan helynek azonosította be a fogadót, ahol furcsa dolgok
folynak, és teljeskörű megfigyelés alatt tartott minket. Így
végezhette úgy, hogy harcba keveredett néhány vámpír lovaggal.
Előre megjósolhatóan egy vérfejszét állítottak bele a járművébe,
Marais tisztet pedig letétbe helyezték az istállómban, úgy
összekötözve, ahogy a szarvasokat szokás, miközben én perecbe
hajtogattam magam, hogy megpróbáljam meghamisítani a fedélzeti
kamerájának felvételeit, valamint kijavítani a járművén esett

90
sérülést, így ő nem tudta bizonyítani, hogy bármi is történt volna.
Sikerült felülírnom a fedélzeti kameráját, a vámpírok pedig
megjavították Marais autóját, a kár minden nyomát elrejtve.
Sajnos, amikor egy vámpírmérnök azt mondja neked, hogy a belső
égésű motor, amelynek javítására megpróbálod rávenni őt, egy
irtózat, és annak megjavítása megsérti az esküjét, hogy ne okozzon
kárt, azt ő úgy is gondolta. Az utolsó találkozónk során Marais tiszt
megosztotta velem, hogy egy hétig oda-vissza vezette a járművét
Houstonba, és még mindig nem kellett tankolnia.
Kinyitottam a szúnyoghálós ajtót.
– Kérem, fáradjon be.
Marais rendőrtiszt óvatosan belépett, de az ajtónál maradt.
Maudhoz és Helenhez fordultam, aki az anyja lába mögé bújt.
– Ő itt a nővérem, Maud és az unokahúgom, Helen.
Maud rámosolygott. Helen sziszegett, és úgy repült be a
konyhába, mint egy rakéta.
– Ez a gyerek épp most sziszegett rám? – pislogott Marais
járőr.
– Igen – mondta Maud. – Úgy tesz, mintha macska lenne. A
gyerekek ezt csinálják.
– Ezúttal hogyan segíthetek Önnek? – kérdeztem.
– Három nappal ezelőtt zavargás volt erre. Az emberek
hangos zajokról és áramkimaradásról számoltak be.
– Igen emlékszem. Valaki egy nagyon hangos
motorkerékpárral száguldozott. – Én pedig nem tudtam várni,
megmondtam neki a magamét.
– Látta a járművet?
Az arca azt mondta nekem, hogy éppen most megy át az
indítékokon.
– Nem.
– Tudja, hogy ma nagysebességű üldözésre került sor az
I45-en?
– Ez történt?
– Ön részt vett ebben az ügyben?

91
 – Nem.
– Van ennek az üldözésnek bármi köze az itteni zavargáshoz?
Marais rendőrtisztet elpazarolták a Red Deer P.D.-nél. Errefelé
alig volt bűncselekmény. Egy nagyobb városban, az ő intuíciójával,
gyorsabban ki tudta volna ütni az eseteket a parkolópályáról, mint
ahogy el tudták volna őket hozni neki.
Marais tiszt komoly zsarutekintettel bámult engem. Minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy ne gyengüljek el.
– Ez az a rész, ahol azt mondja nekem, hogy szándékában áll
leásni az alapokig amiatt, ami itt folyik?
– Mi történik itt?
– Fontoljuk, hogy menedékhelyet adunk egy idegennek, aki
vallási keresztes hadjárat áldozata – mondtam neki. – Van egy
vámpír meg egy vérfarkas a mi oldalunkon, de nem vagyunk
biztosak benne, hogy ez elegendő lesz.
Eltette a jegyzettömbjét.
– Értesítsen, ha valami szokatlant lát vagy hall, hölgyem.
Azta! Le lettem hölgyemezve!
– Azt fogom tenni, Járőr.
Elment, és bár éreztem, félrehúztam a függönyt a homlokzati
ablakon, és figyeltem, amíg be nem szállt a módosított
rendőrautójába, és el nem hajtott.
– Lelkiismeretes zsaru – mondta Maud. – Nincs nagyobb
fájdalom. Sajnállak téged.
– Ó, még a felét sem tudod! Velem akarsz jönni beszélni a
Kuval?
– Valójában azt hiszem, fürödni megyek. – mosolygott.
– Neked kellene is.
– Mire célozgatsz? Azt mondod, hogy büdös vagyok?
– Kényes-kényes-kényes! – nyújtottam ki rá a nyelvemet,
aztán az istállóhoz indultam, Beast a nyomomban jött.
Wing és a biciklije, még mindig behálózva, az istállók közötti
széles sétányon feküdt. Fényes, kerek szemekkel figyelt engem,
ahogy közeledtem. Leültem a padra, és ránéztem.

92
 – Sajnálom – mondta.
A bocsánatkérés egy lépés a helyes irányba.
– Veszélybe sodortad a fogadót. Gondot okoztál Mr.
Rodrigueznek. Majdnem megölted magad. Mit gondolsz, mit
csinálnak veled a rendőrök, ha elkapnak téged?
Annyira lehajtotta a fejét, amennyire csak tudta és megpróbált
kisebbnek látszani.
– Mi volt olyan fontos, hogy fényes nappal kellett
kiszaladnod érte?
Pislogott a szemeivel.
– Az ajándék.
– Milyen ajándék?
A hálóval küszködött.
Bólintottam. Egy keskeny hordó ereszkedett le a mennyezetről,
és kék fényimpulzust lőtt a hálóba. az meglazult.
A Ku a lábaira gördült, és kinyitott egy nagy rekeszt a repülő
motorján. Belenyúlt, és elővett egy fényes, vörös mikulásvirágot.
Egy arany fóliába csomagolt edényből nőtt ki.
– Ez volt az?
Bólintott.
– Elloptad?
– Vettem.
– Mivel fizettél?
Benyúlt a hevederén lévő zsebbe, és megmutatott nekem egy
maréknyi kis könnycsepp alakú aranycseppet. Nos, valakinek ma
szerencséje volt.
– Miért?
A padlón a Mikulásvirág fölé kuporodott, a hangja halk volt.
– Olyan, mint az otthonom.
– Hiányzik az otthonod?
Bólintott.
A jogos haragom elpárolgott. Az univerzum nagyon nagy, a Ku
pedig olyan nagyon kicsi.
– Miért jöttél el?

93
 – Kalandok – mondta.
– Vissza tudsz menni?
Bólintott. – Amikor hős leszek.
– Tudod az, hogy elhoztál nekem egy üzenetet a nővéremtől,
az nagyon hősies volt. – mondtam neki.
– Nem elég – felemelte a karjait, nagy kört rajzolt. – Nagy
hős.
Rám nézett, mintha arra várna, hogy megerősítsem, ez egy
méltó cél.
– Mindenkinek van egy álma – mondtam. – Te bátor vagy és
kedves. Egy nap nagy hős leszel.
A Ku rám mosolygott, megmutatva ijesztő
dinoszauruszfogakkal teli száját.
– Közben itt fogsz megszállni a fogadóban – mondtam neki. –
Ne próbálj elmenni. A fogadó nem fog elengedni. Menjünk,
készítsünk egy szép helyet a virágodnak, és adjunk neki vizet.
Tudtad, hogy ezek fehérben is léteznek?

***

Kialakítani egy szobát a Kunak végtelenül könnyebb volt, mint

a Hiru mozgó mennyezetének megalkotása. Csináltam már
néhányszor, mielőtt fogadós lettem volna, amikor még a szüleim
vendéglőjében éltem. A megszokott fa falak témájából indultam ki,
fából készült csíkokból fonva össze őket három szintté; az első a
földszint, a második padló párnákkal beszórva, a harmadik pedig a
tetőtéri fészek egy függőággyal közvetlenül az ablak mellett, ami
kilátást enged neki az utcára. Hozzátettem még néhány kötelet és
egy indából készült hintát. Mire odaértünk a szobája ajtajához,
Gertrude Hunt előhúzta a növényeket a sztázis tárolóból, így
amikor belépett, a virágzó indák meg a hinta köszöntötte Winget.
Megragadta a mikulásvirágát, felrohant a kötélen a tetőtérbe, és a
függőágyban landolt. Az összes kötél meg a hinta tesztelése
legalább néhány órán át elfoglalja majd.

94
 Éppen végeztem az elhelyezésével, amikor varázslat
harangozott a fejemben. Ez a harang mélyebb volt, mint általában.
Egy pillanatra összezavarodtam tőle, aztán rájöttem. Mr.
Rodriguez.
Kipillantottam a hall ablakán. Egy fehér, ablak nélküli furgon
várakozott udvariasan a kocsibejáró végén. Amikor elmentem,
hogy találkozzak Mr. Rodriguez-zel, én is ugyanezt tettem.
Beléptem a fogadójának földjére, és várakoztam. Amikor senki
nem jött, hogy kidobjon, bementem. Nem tudtam, mi a megfelelő
etikett, de itt ülni, és hagyni őket várakozni, nem tűnt udvarias
dolognak.
Lementem a lépcsőn, kiléptem és integettem a kisteherautónak.
Az tolatott, megfordult aztán felgördült a kocsibehajtómra. Mr.
Rodriguez kiszállt. Az ötvenes éveinek elején járt, bronzbőrrel és
sötét hajjal, amit már megérintett az őszülés. Vágott szakáll öleli
körül az állát.
– Dina.
– Mr. Rodriguez. – Léptem előre, és megöleltem.
Valószínűleg ez is az etikett megsértése volt, de nem érdekelt.
Az utas oldalon Rodriguez fiatalabb verziója ugrott ki a
járműből.
– A fiam, Tony – mondta Rodriguez.
Kezet ráztunk. Tony korombelinek tűnt, ugyanolyan sötét hajjal
és sötét szemekkel, mint az apja.
– Kérem, jöjjenek be. – bevezettem őket a nappaliba. –
Szeretnének egy kis jeges teát?
– Nem bánnám – mondta Rodriguez.
A konyhán keresztül a teraszra vezettem őket. Tony nem bámult
Orróra, de határozottan vetett egy pillantást az irányába.
A hátsó tornácon helyeztem el őket, visszamentem a teáért, és
félre kellett ugranom, amikor Orro majdnem leütött egy tálcával. A
tálcán volt egy kancsó jeges tea, három pohár jéggel és egy tál apró
előételekkel megtöltve, amelyek nagyon kicsiknek tűntek,
aranyszínűre sütött ropogós rák fasírtok, amelyek tetején egy-egy

95
kupac fehér szósz és zöldhagyma volt.
– Köszönöm! – tátogtam, és kivittem a tálcát.
– Olyan gyönyörű ez a ház! – mondta Mr. Rodriguez.
– Köszönöm.
Felszolgáltam a teát és leültem.
Mr. Rodriguez és Tony egyaránt vettek az előételből és
megrágták.
Kipróbáltam egyet. Orro ételeiből enni közel olyan volt, mint
megvilágosodás nélkül eljutni a nirvánába.
– Minden jól ment? – kérdezte Mr. Rodriguez.
– Olyan jól ment, amennyire csak lehetett – mondtam, és
belekortyoltam a teámba. Hogyan lehet ezt elmondani anélkül,
hogy sértő lenne, vagy megpróbálnék burkoltan célozgatni. –
Éppen most helyeztem el a szobájába. Úgy tűnik, kényelembe
helyezte magát.
– Miért ment el? – kérdezte Tony.
– Egy virágot akart. Az otthonára emlékeztette.
– Ó! – mondta Mr. Rodriguez. – Valószínűleg hősi utazáson
van.
– Annyit mondott, hogy ez nagyobb annál. – Amint távoztak,
utána fogok nézni ennek.
– A Kuk vadászó-gyűjtögető társadalom – mondta Mr.
Rodriguez Tony-nak.
Tony rám nézett egy olyan már felnőtt gyermek elnéző
türelmével, aki tudja, hogy egy oktató előadás következik, és nincs
lehetősége elmenekülni előle.
– Van, aki azzal tünteti ki magát, hogy nagy vadásszá, vagy
nagy kézművessé válik. Azok, akik sehogy sem tudnak dönteni,
elindulnak a hősi utazásra keresztül a galaxison. Nekik nagy
cselekedetet kell végrehajtaniuk, és bizonyítékot kell
szolgáltatniuk erről a törzsüknek. Ez nagy megtiszteltetésben
részesíti a családját.
Tony és én udvariasan belekortyoltunk a teánkba.
– Nem bánnám, ha kivehetném őt a kezedből – mondtam. –

96
Úgy tűnik, kényelmesen el van itt, és tényleg elég kevés dolgom
van, nem zavar, hogy szemmel kell tartanom őt. Jelenleg csak
három másik vendégünk van, tehát senkit sem fog zavarni.
– Ezt sejtettem is. – mondta Rodriguez. – A dolgai a
furgonban vannak.
– Nincsenek Oporianok? – kérdezte Tony.
Az Oporianok alapvetően a Ku-k nagyobb verziói voltak. Bár
egy másik bolygóról származtak, rendkívül hasonlónak látszottak.
Valamint azt gondolták, hogy egy Ku ízletes étel.
– Nincsenek. Van egy állandó vendégünk, egy vámpír és a
Hiru.
– Hiru? – Mr. Rodriguez felegyenesedett ültében. – Azok
ritkák.
– Igen, ez egy kis meglepetés volt.
– Mit csináltál a szobával, ha nem bánod a kérdésemet? A
közös bölcsesség feketeséget és ablaktalanságot mond, ám ebben
mindig is voltak bennem kétségek.
– Ezt egy kicsit nehéz elmagyarázni. Megmutathatom, ha
szeretné.
Bólintottam a fogadónak. A falról leereszkedett egy képernyő,
amelyben a Hiru szobájának képe jelent meg, az izzó felhőkkel. A
fogadó mindig rögzít állóképeket éppen azelőtt, hogy egy vendég
belépett volna a szobába, tehát volt róla felvételem.
Mr. Rodriguez rámeredt.
– Gondolod, hogy láthatnám? Személyesen?
Nem azt kérte, hogy a tényleges szobát láthassa. Ez
megsérthetné a vendég magánéletét.
– Örömmel készítek róla egy másolatot.
Három perccel később a Hiru lakosztályának a pontos
másolatában álltunk. Tony bemerítette a kezét a medencébe. Mr.
Rodriguez a felhőkre meredt, arcát megvilágította a ragyogásuk.
– Miért ilyen az ég? – kérdezte.
– Ez tűnt helyesnek. A vendég kedveli. Szeret úszni és az eget
nézni.

97
 Pontosan ezt is tette az elmúlt néhány órában.
Mr. Rodriguez összevonta a szemöldökét.
– Nem tudom, hogy mondta-e már valaki neked, de
tehetséges vagy.
Azta! A legnagyobb bók, amelyet az egyik fogadós adhat a
másiknak.
– Köszönöm.
Visszanézett az égre. – Szellemi táplálék.
– Természetesen, ha a Hiru itt marad, az Draziri fenyegetést
jelent – mondtam. – Mi a Közgyűlés álláspontja a Drazirival
szemben?
– Attól tartasz, hogy következményei lesznek rád nézve
annak, ha továbbra is menedéket nyújtasz?
– Nem, de a Draziri egy nagyobb kockázatnak kitettséget
jelent. Ők nem törődnek ezzel.
– Ez nem a te gondod! – mondta Rodriguez.
– Apu! – mondta Tony.
– Sajnálom, hogy ez sokkal durvábban hangzott, mint ahogy
akartam. – Mr. Rodriguez megvertnek tűnt.
– Öten vagyunk testvérek – mondta Tony. – Egész nap velünk
foglalkozik, így hát nem tudja kikapcsolni az Apu módot.
– Én úgy értettem, az az, amit a Draziri tehet velük. Neked,
mint fogadósnak, csak egyetlen elsődleges célod van – a vendégeid
biztonságának megőrzése. Ez az alapja annak, akik vagyunk. Úgy
döntöttél, hogy vendégedként fogadod el a Hirut. Most a te
felelősséged és kötelességed megtenni mindent, ami szükséges a
biztonságának megőrzéséhez. Még akkor is, ha a Draziri úgy
döntene, hogy betör a bolygóra miatta, a hibás ítélőképességük nem
a te problémád. A te kötelezettséged csak a vendégeidre
vonatkozik. A Közgyűlés tudja ezt. A Draziri nem az első
fenyegetés, amellyel szembesültünk, és nem is az utolsó. Nem
hunyászkodhatunk meg.
Oké. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.
– Azt jó tudni, hogy a veszély fennáll – mondta Mr.

98
Rodriguez. – Segítek neked üzenetet írni a Közgyűlésnek. Ez a
legkevesebb, amit megtehetek. Ha nagyszabású rendezvényt kell
tartanunk, akkor mindig az a legjobb, ha felkészülünk rá.
– Köszönöm. Szeretnének itt maradni vacsorára?
– Viccelsz velem? – kérdezte Tony. – Igen!
– Úgy tűnik, hogy maradunk. – vigyorodott el Mr. Rodriguez.
Kivezettem őket a szobából.
Veszélyes vagy sem, jó vagy rossz, a Hiru a vendégem. Ez a rész
nem volt kétséges. Megteszek mindent, ami szükséges, hogy
biztonságban legyen.
Azt még mindig nem tudtam, hogy elfogadom-e az ajánlatát.

Úgy döntöttünk, hogy a tornácon fogunk enni. A texasi télben

több levertség volt, mint egy emós tinédzserben, és mivel a nap
furcsán melegnek és szépnek bizonyult, szégyennek tűnt volna
elpazarolni.
Orro órákig sprintelt keresztül a konyhán, szeletelt, ízlelt,
fűszereket dobált, a tűzhelyéből származó illattól pedig folyni
kezdett a nyálam.
Mr. Rodriguez meg a fia odakint ült, a nővéremmel, Arlanddal
és Caldenia- val beszélgettek. A nappaliból hallottam Arland
nevetését. Olyannak hangzott, mint egy kuncogó tigris. Helen és
Beast körös-körül futkároztak a gyepen. A garázsban találtam egy
spinball-t. A grapefruit méretű gömb vad fordulatokkal
cikcakkozott a füvön, és változtatta a színét, Helennek és Beastnek
pedig teljes egészében jó móka volt az üldözése. Meginvitálták a
Lelkek Kitépőjét is, de ő elutasította, és most megbotránkozva
nézte őket az ablakból.
Wing eleinte nem volt hajlandó kijönni, mert Mr. Rodriguez-zel
szembenézni túl félelmetes volt, de Orro főztjének illata végül
elérte a szobáját, és ő is gyorsan az asztalhoz sietett. Mr. Rodriguez
úgy tett, mintha nem látná őt.
Mindenki itt volt, kivéve egyvalakit.
Visszavonultam a konyhába, és tárcsáztam Sean mobilját.

99
 – Igen?
– Mit csinálsz vacsorára?
– Ezt meg azt.
Valószínűleg egyedül megy enni az üres konyhába. Nem láttam,
hogy oly gyakran elhagyná a lakóparkot. Valószínűleg nem is volt
élelmiszert vásárolni. Elképzeltem, ahogy Sean egyedül ül az
asztalánál, és egy darab penészes sajtot bámul.
– Nagy vacsorát adunk. Szívesen látunk, ha benéznél.
– Talán.
– Én örülnék neki.
– Akkor ott leszek.
Elmosolyodtam, eltettem a telefont, lementem a hallba, és
bekopogtam a Hiru ajtaján.
– Bejöhetsz – mondta egy halk hang.
Az ajtó kinyílt, én pedig beléptem. A Hiru a medencében állt. A
víz a nyakáig ért.
– Vacsorázni fogunk. Tudom, hogy nem fogyasztja a mi
ételünket, de azért jöttem, hogy meghívjam önt a társaságba.
– Ez nagyon kedves tőled, de a megjelenésem másoknak
kényelmetlenséget okozhat.
Tudta.
– Ők alkalmazkodni fognak.
– Inkább nem.
– Akkor nem fogok nyomást gyakorolni önre. Itt a Földön, mi
a barátságunkat az ételünk megosztásával mutatjuk meg. A
jelenléted nem jelentene terhet. Örülnénk, ha velünk lenne. Ha
meggondolná magát, szívesen látnánk közöttünk.
– Köszönöm.
Megéreztem, hogy Sean átlépte a határt, így elmentem
találkozni vele, majd az asztalhoz vezettem. A velem szemben lévő
szék mellett döntött. Mindenki helyet foglalt, beleértve Orrot is.
Néhány étkezésre volt szükségünk hozzá, Caldeniának meg nekem,
hogy meggyőzzük őt, jobban szeretnék, ha inkább csatlakozna
hozzánk az étkezéskor, ahelyett, hogy egyedül lógna a konyhában,

100
onnan figyelve minket, ahogy elpusztítjuk kulináris varázslatának
eredményeit. Végül beleegyezett abba, hogy különbséget tegyen a
hétköznapi és a formális étkezés között.
A lakoma hihetetlenül finom volt. A frissen sült kenyérszeletek
küzdöttek a helyért a füstölt csirkével meg a szeggyel, ami olyan
porhanyós volt, hogy a villának egyetlen nyomásától is szétesett.
Nagy tál frissítő salátákat kínáltak, az első uborkával,
paradicsommal, avokádóval és zöldhagymával készült, amelyet
olaj és ecet finom keveréke ízesített, a második pedig áfonyával,
spenóttal meg valamilyen mézes öntettel, amelytől teljesen
mohóvá váltam.
Az étkezés közben a Hiru lépett ki. Nem ült le az asztalhoz, de
előhúztam neki egy hatalmas fonott széket a raktárból, ő pedig a
közelben lepihent. Nem szólt egy szót sem. Csak figyelte, ahogy
beszélgettünk, nevettünk és az ételünkért nyúltunk. Ez sokkal jobb
volt annál, minthogy egyedül várakozzon egy sötét szobában.
– Ha még egy falatot eszek, meg fogok halni! – jelentette ki
Tony, és azonnal evett még egy kis szegyet.
Sean, aki az étkezés nagy részében úgy nézte őt, akár egy
sólyom, végre elmosolyodott.
– Készen vagyok! – jelentette be Helen.
– Lehetne inkább elnézést kérek? – javította ki Maud.
– Elnézést kérek! – szavalta Helen.
Maud kinyitotta a száját, aztán meggondolta magát.
– Igen, megteheted.
Felkapta az asztal alól a spinballt, és a fűbe dobta. Beast kilőtt az
asztal alól, mintha egy kis Shih Tzu ágyúból lőtték volna ki. A Hiru
figyelte őket, ahogy fel-alá rohangáltak a pázsiton.
A fogadó harangozott. Valaki átlépte a határt. Három valaki,
kettő keletről egy pedig délről.
Kiterjesztettem a mágiámat. A gyep körül minden oldalról a
fogadó gyökerei alig a felszín alatt, várakozva remegtek.
A déli betolakodó, kapkodás nélkül, felkanyarodott a
kocsibehajtómra. Két barátja csendben surrant, és a fogadó

101
területének peremén haladtak a gyep felé, ahol Helen játszott. Jók
voltak. Erről a helyről látnom kellett volna őket, de a birtok teljesen
üresnek tűnt. Mozgásmintáikból ítélve, meg kell közelíteniük,
majd a területre kell rohanniuk.
Sean rám nézett, szemei sötétek voltak. Vagy meghallotta, vagy
kiszagolta őket. Nagyon picit megráztam a fejem.
– Elnézést kérek.
Felkaptam a seprűmet, odamentem a bejárati ajtóhoz, és
csettintettem az ujjaimmal. A falból előcsúszott egy képernyő,
amelyen egy emberi alakú lény volt látható, aki a kocsibehajtón
sétált, hosszú, fekete viharkabátba öltözve. Kiöblösödött, ahogy
előrehaladt. Felfűzött szíjak rögzítették a kabát ujjait. A kapucnija
fel volt húzva, és világos, majdnem fehér haja hullott ki belőle.
Érdekes. Korábban még soha nem éreztem olyan vendéget, mint
ez.
Kinyitottam a bejárati ajtót, zárva hagyva a szúnyoghálós ajtót,
a seprűmre támaszkodtam és vártam.
Ez a férfi nem sétált, úgy siklott, mint egy kecses táncos,
könnyed lábakkal.
Nem jó jel.
A fogadó a fejemben harangozott. Az osztott képernyőn két
árnyékos alak volt látható, az egyik lapítva feküdt a fűben, a másik
egy fa mögé kuporodott. Mindegyiküknél volt fegyver, amelyet a
fogadó letapogatója fehér színnel emelt ki. Hosszú puskacső és
ívelt nyél. Tű puska volt náluk. A tűvel történő egyetlen lövés
megbéníthat, sőt, néha ölhet is, ha a célpont súlya elég kicsi. Egy tű
nem hatolhat be a Hiru fémjébe. A puskákat nekünk szánták.
A betolakodó odaért hozzám. A ház elrejtette őt az utca elől.
Leengedte a kapucniját. Gyenge fényben összetévesztheted őt egy
emberrel. Egy gyönyörű, angyali ember. A bőre egyenletes
aranyszínű volt, és olyan lágynak tűnt, mint a bársony. A haja,
tiszta fehéren, a szürkeség vagy a szőkeség egyetlen nyoma nélkül,
hullott alá a fejéről, a hajvége pedig fekete. A szemöldöke is fehér
volt, vastag, tollszerű, a végein szénfekete vonással. Nagy szemek

102
néztek rám a szemöldöke alól, az íriszek türkizkékek és tele belső
tűzzel, mint két akvamarin. Ragyogó ezüst vonalak jelölték meg a
homlokát, bonyolult mintázatban íveltek, beágyazódva a bőrébe.
Az orra feltűnő hídjában nem volt görbület sehol sem az egyedi
orrlyukakig. Egyenes volt és háromszög alakú, a vége pedig
csőrhöz hasonlóvá szélesedett ki. Egy arrogáns szájhasíték meg
egy emberi kinézetű állkapocs, amelynek kontúrja olyan éles,
mintha kőből lett volna kifaragva, tette teljessé az arcát.
Ha egy klubban botlottál volna bele, vagy sötétedés után láttad
volna sétálni, rosszul megvilágítva az utcai lámpáktól, akkor azt
gondolnád: „Micsoda jóképű férfi!” De csak egy lábnyira állt,
erősen megvilágítva a késő délutáni napfénnyel. Az a tökéletes bőr
nem csupasz hámszövet volt, hanem nagyon tömör és sűrű tollpihe.
Ami első pillantásra hajnak látszott, egy halom vékony, finom toll
volt. Egy Draziri. Ráadásul a magasabb kasztból valaki, a
homlokán lévő rangból ítélve.
– Jó estét – mondta, a hangja kulturált volt és tiszta. A
Hiru-val ellentétben ő nyilvánvalóan hozzáfért a drága
technikákhoz.
– Jó estét.
– Egy szobát szeretnék.
– Jelen pillanatban egyetlen szabad sincs.
Pislogott, tollas szempillái az arcát legyezték.
– Arra a benyomásra jutottam, hogy az ön fogadójában kevés
a vendég és több, mint elegendő helyiség található.
– Ha ismeri a fogadósokat, akkor tudnia kell, hogy
fenntartjuk a vendégeink megválasztásának jogát. Sajnos most nem
tudok önnek szobát biztosítani. Talán egy későbbi időpontban.
– Szükségem van egy szobára – mondta.
– Dallasban, csupán néhány órányira innen, van egy
csodálatos fogadó.
A Draziri közelebb lépett.
– Tudom, hogy itt van a Hiru – mondta halkan, de
fenyegetéssel megtöltött hangon.

103
 – Önnek az útjára kell kelnie. – Vedd a célzást!
– Engedjen be. Ennek gyorsan vége lesz.
– A Hiru Önnek nem elérhető.
– Gyönyörű fogadója van – mondta. – Hallok további
vendégeket és egy gyermeket, aki a füvön játszik.
Te rohadék. Helent lőnék le. Ez a terv. Lelövik Helent, és
elcserélik őt, vagy a holttestét a Hiruért.
– Az ön helyzete komplikált – mondta. – Én sok rajtaütést
vezettem már az életem során. Ezek lehetnek könnyűek és gyorsak,
vagy lassúak és mocskosak. Oly sok lény van a füvön, akik
véletlenül útba kerülhetnek. És egy gyerek. Olyan kedves gyermek.
Kár lenne, ha megsérülne.
A két másik tovább haladt felé a gyepen. A gyökerek kilőttek,
eltüntetve mindkét alakot. Nem volt hang. Nem volt sikoly.
Megrántottam a mágiámmal. A gyökerek a földbe süllyedtek, és
magukkal húzták a két testet.
A gyepen elhalt a beszélgetés.
A gyökerek a férfi mögött ropogva emelkedtek a felszínre.
A Draziri megfordult, és két holttestet látott felfüggesztve a föld
felett, mindkettőnek a fogadó vastag gyökere szúrta át a száját és a
koponyáik hátsó részén keresztül távozott.
– Igaza van. Az unokahúgom egy kedves gyermek. Kár lenne,
ha valami történne vele.
A Draziri pislogás nélkül meredt rám.
– Arrogáns vagy. Alázatra kell tanítanom téged.
Éreztem Seant a hátam mögött.
– Maga nem csinálta meg a házi feladatát. Ez az én területem!
Itt még a levegő is az enyém, amelyet belélegez!
– Én mindig megkapom, amit akarok. Az első módon vagy...
– Kifelé!
Úgy repült le a kocsifelhajtóról, mintha egy láthatatlan kéz lökte
volna hátra, megtisztította a sövényeket, és egy csomóban landolt
az utcán. Egy teherautó dübörgött lefelé az utcán, azzal fenyegetve,
hogy áthajt rajta. A Draziri elugrott az útból, mintha egy hosszú

104
fekete selymet rántottak volna a látószögön kívülre, aztán eltűnt az
Avalon lakóparkban.
– Meg kellett volna ölnöd a félelmetes fehéret – mondta Wing
a hátam mögött.
– Jobb az az ördög, akit ismerek, mint az, amelyiket nem.
Megfordultam. Wing állt a konyha ajtajában. Bóbitájának tollai
olyan síkban feküdtek a fején, hogy nedvesnek tűntek. Rémült volt.
– Ismered a Drazirit?
A Ku bólintott.
– Nem azért ölnek, mert éhesek. Ők azért ölnek, mert
szeretnek ölni.
– Itt, a fogadóban biztonságban leszel. – mondtam neki.
– Már ismerjük az arcát – mondta Sean. – Meg fogjuk tudni a
nevét, és akkor kitaláljuk, mi vette rá erre.
Betúrtam a farmerem zsebébe, előhúztam a dollárt, amit Sean
adott nekem, és felajánlottam neki.
– Fel vagy véve.
– Te aztán keményen alkudozol! – mondta és elvette a dollárt.
– Tudom. – a karomat Wing köré tettem. – Gyere, még nem
fejeztük be a vacsorát.
Kint az asztalnál mindenki rám nézett. Helen Maud ölében ült.
– Megtaláltak engem – mondta halkan a Hiru. Szörnyű
véglegesség rezonált a hangjában. Olyannak hallatszott, mint egy
olyan lény, akinek az arcán a biztos halált láthatod.
Megtalálták a fájdalom világát, ezt találták meg.
– Gertrude Hunt elfogadja az Ön javaslatát. Menedéket adunk
a Levéltárnak.
Egy tű koppanását is meghallhattad volna.
– Miért? – kérdezte végül a Hirn.
– Mert senki sem fenyegethet meg engem vagy a
vendégeimet a házamban! Nem jöhetnek ide megfélemlíteni
engem, nem árthatnak a családomnak, és nem ölhetik meg a
vendégeimet! Meg kell tanulniuk azt, amit a nem szó jelent, én
pedig újra meg újra megtanítom nekik ezt a leckét, mindaddig,

105
amíg meg nem értik!
Senki sem szólt semmit.
Arland kinyúlt, egy halom szegyet szúrt fel a villájára, majd a
tányérjára tette. Caldenia anélkül mosolyodott el, hogy szétváltak
volna az ajkai, és késének egyetlen pontos mozgatásával
keresztülvágta a csirkét.
– Szórakozni fogunk, virágom – mondta Maud Helennek.
Helen két apró agyarat fedett fel.
– Desszert! – jelentette be Orro. – Sült körte eszpresszós
mascarpone krémmel.
– Kettőt fogok venni belőle! – mondta Tony.

106
 6. fejezet

Becsuktam a szemeimet és elképzeltem a fogadót. Amikor

valaki a bejárati ajtón keresztül lépett be a Gertrude Hunt-ba, egy
teljesen hétköznapi előszobát láttak. Közvetlenül a bejárati ajtóval
szemben, a falon, a szüleim portréja lógott. Elkerülhetetlenül. Ha
beléptél a fogadóba, megláttad a portrét. A béke csúcstalálkozó
alatt folyosót alakítottam ki a fal mögött, kicsit hátrébb mozdítva a
portrét. Ha a portréhoz sétáltál, lehetőséged volt jobbra vagy balra
fordulni. Az egyik út a Szent Anokrácia szárnyához vezető
lépcsőhöz vezet, a másik pedig a Remény-Zúzó Hordó
laktanyájába vezet. Mindkét helyiség a Nagy Bálteremre nyílt. Az
emberi tudomány szerint olyan módon hajlítottam meg a teret,
ahogy annak nem kellett volna működnie, de a fogadónak megvan
a saját mikrokozmosza, amely átnyúl a dimenziós határokon és
összezavarja a tér szövetét.
Az elmémben hátra toltam a Nagy Báltermet. Az mélyebbre
csúszott a fogadó kiterjedésében, a hozzá vezető folyosók pedig
meghosszabbodtak, hogy megőrizzék a bejárat és a kijárat
szerkezetét. Tíz láb, húsz, ötven... Éppen jó. Mélyen alattam értem
el. A szoba magja lüktetett, én meg felhúztam. Mély morajlás
remegett keresztül a fogadón, amikor a szoba közvetlenül a szüleim
portréja mögé csúszott be az új helyére. Éreztem, ahogy kábelek
csúsznak át a falakon, és rögzítik a szoba felszerelését. A portré
alatti fal kettévált, és úgy húzódott szét, mintha folyékony lenne,
ahogy ajtót formázott. Egy inda kapta el a portrét, mielőtt leesett
volna, majd bevitte az új szobába. Követtem.

107
 Az új tér egy tökéletes gömb volt, a falai finom bézs színűek.
Szükség esetén a fogadó a külső kamerák által küldött felvételeket
ide továbbítaná, 360 fokos képet adva a fogadó területéről. A szoba
közepén a fa egy része fel volt fedve, az árulkodóan csíkos
textúrája mahagónira és a simatűjű szálkásfenyőre emlékeztetett. A
fogadó élő ága, a szívének az artériája. Ez volt a háborús terem, a
fogadó védekezésének központja.
Ráléptem a fára. A mágia az elkövetkezőkre várakozott.
Becsuktam a szemeimet, és engedtem, hogy áthatoljon az
érzékeimen. Az erőm kinyúlt, összekapcsolódva a Gertrude Hunt
legtávolabbi ágaiba áramlott. Ha lennének szárnyaim, ez olyan
lenne, mintha kitárnám őket.
A fogadó és a fogadós közötti kapcsolat sokkal nagyobb volt,
egy szolga és a mestere vagy egy háziállat és a tulajdonosa közötti
kapcsolatnál. Mi szimbiózisban léteztünk. Amikor egy fogadós
meghalt, a fogadó elszunnyadt, mély alvásba zuhant. A kötés
nélkül minden év múltával a fogadó egyre messzebb és messzebb
csúszott, míg végül megkövült és meghalt. Amikor rátaláltam
Gertrude Hunt-ra, az alvása olyan mély volt, és már oly régen
tartott, hogy nem voltam biztos abban, fel tudom-e ébreszteni.
A kötés mindkét irányba hatott. Néhány fogadós túlélte a
fogadójának pusztulását. Néhányan meghaltak. Mások
elveszítették az eszüket. A fogadó bármit megtenne a fogadósért, a
fogadósnak pedig az életével kell védenie a fogadót. És én
pontosan ezt is fogom tenni.
A fogadó védelmei megváltoztak, ahogy átszerveztem őket.
Amikor utoljára használtam a háborús szobát, miután Caldenia
megérkezett a fogadóba, úgy konfiguráltam Gertrude Hunt-ot,
hogy egy apró fejvadász hadsereget verjen vissza. A fejvadászok
egyenként valóban egy sereg voltak – a számuk dacára,
mindannyian önállóak voltak benne. Nem bíztak meg egymásban,
és nem is érdekelte őket az erőfeszítéseik összehangolása. A
Draziri vezető homlokán lévő fém intarzia azt jelentette, hogy
valószínűleg ő vezeti a saját seregét, egy klánt. A seregek nagyon

108
szervezettek és fegyelmezettek voltak. A Draziri rajként támad. És
valószínűleg nem próbálnák lelőni a Hirut, ahogyan a fejvadászok
próbálták meg egyenként lelövöldözni Caldeniát. A Hiru
meggyilkolása vallásos diadal lesz számukra. Megpróbálnak rést
ütni a fogadó védelmén, majd bekeríteni a gyilkossághoz.
Lassan fordulva kipróbáltam a kamerák bejátszásait. Az éjszaka
eljött, de a fogadó technikájának csupán egy picike fényre volt
szüksége a tiszta kép megjelenítéséhez. Kilátás a gyümölcsösre, a
gyepre, a tölgyekre, az utcára, Sean Ford F-150 teherautójára...
Sean teherautója. Mondott valamit egy éjszakai csomag
begyűjtéséről, és nem sokkal azelőtt ment el, hogy Mr. Rodriguez
és Tony elindultak volna.
Ez egy rövid út volt, mivel a háza éppen lefelé volt az utcán, de a
teherautó teljesen fel volt pakolva és ponyvával beborítva. A
teherautó rugói nyikorogtak, ahogy felmanőverezte a
kocsifelhajtóra majd a fogadó mögé.
Sean kiszállt a teherautóból. Fekete nadrágot meg testhezálló,
sötétszürke és fekete ballisztikus selyem inget viselt, amelyet a
puskagolyó kinetikus ütésének, valamint az energiafegyver
alacsony erejű lövésének megállítására terveztek. Ezt érdemes
közelebbről is megnézni.
Fél hüvelynyit intettem az ujjaimmal, és a fogadó ránagyított,
kiterjesztve a képet az előttem lévő teljes falra. A ballisztikus
selyem úgy illeszkedett Seanra akár egy kesztyű, kirajzolva széles
vállainak és erőteljes hátának körvonalait. Néhány férfinak izmos a
háta, de a dereka szélesebb, így szinte téglalap alakúnak tűnnek. A
különbség Sean vállai és a keskeny dereka között annyira markáns
volt, hogy a háta majdnem háromszög alakú. A lábai hosszúak, a
karjai izmosak. Nagyon tetszett nekem, ahogy mozog, gyorsan,
biztosan, de olyan természetes eleganciával, amivel néha a nagyon
erős emberek rendelkeznek. Volt benne valami veszélyes. Valami,
ami azt mondta, hogy ha erőszak fordul elő, a válasza azonnali és
halálos lesz, és az idióta, aki én vagyok, egész nap bámulhatnám
őt...

109
 – Szóval mi van veled és a vérfarkassal? – kérdezte a
nővérem a fülem mellől.
Ugrottam egyet.
Nem hallottam őt bejönni. Meg sem éreztem, hogy bejön, ami
ennél sokkal rosszabb volt.
– Semmi!
– Mhm – mondta Maud. – Ez az oka annak, hogy itt fixírozod
őt egy óriási képernyőn.
– Nem fixírozom! – Igen, igen, azt tettem.
– Visszatartottad a lélegzeted, Dina!
– Nem tettem.
Maud a képernyőt tanulmányozta.
– A pasi nagyon ínycsiklandó.
– Milyenféle? – Ebben nem volt semmi olyanféle.
– Szükség lenne még több. – Maud szélesre tárva tartotta a
kezeit.
– Több micsodára?
– Izomra. Nagyságra. Úgy szeretem őket ha. túlméretezettek.
– Ő éppen elég nagy! – Hat lábnál 26 magasabb volt. – És
nagyon erős!
– Ó, nem kételkedem abban, hogy erős és nagyon gyors is. De
lehetne. nagyobb.
Rásandítottam.
– Azt hittem, hogy már túl vagy a vámpír imádatodon.
– Én semmit sem mondtam vámpírokról. Csak szeretem a
nagyobb férfiakat.
– Aha, persze!
Sean hátrahúzta a ponyvát, ládákat és fegyvereket fedve fel. Egy
hosszú, karcsú fegyvert akasztott a vállára, majd felkapott egy
fekete ládát, amely úgy tűnt, hogy el tudja nyelni a fényt.
Maud a képernyőre sandított.
– Az egy Specter mesterlövészpuska, amit kicsomagol?

26
Kb. 1,83 méter. (A Ford.)

110
 – Mhm. Ráadásul úgy néz ki, mint a legújabb modell.
A Specter fegyverek kémiai reakció helyett elektromágneses
teret használnak a lövedékek indításához. Elakadás-biztos és szinte
teljesen mentes a mozgó és esetlegesen hibásan működő részektől.
A Specter mesterlövészpuska 300 m/s-os sebességgel lövi ki a
golyókat, a hangsebesség alatt, elkerülve a hangrobbanást, amely
jobban ismert, mint egy golyó csattanása. Teljesen csendesek
voltak.
Maud egy csavart alakzatot tanulmányozott a teherautóban.
– Neked nincs HELL27 egységed?
– Kettő is van, meg néhány kisebb szilárd lézer, amelyet egy
számítógép kapcsol be a védelmi hálózatba. De ő ezt nem tudja.
– Hát – mondta Maud. – Nagy Energiájú Folyékony Lézert
hozott, hogy megvédjen téged. Igaz szerelem.
– Fogd be! – mondtam neki.
– Teljesen komolyan, ez egy nagyon drága hardver.
Igaza volt. A folyékony lézerek olyanok voltak, mint a
számítógépek. Minél kisebbek, annál drágábbak, és a Sean
teherautójában lévő hordozható egység kívül esett a
költségvetésemen. Az én két egységem egyenként egy-egy közepes
méretű szedán nagyságú volt, és mindkettő legalább kétszáz éves.
Sean karcsú modern vadállatához képest régiségek voltak, ám az
ütésük a pokolig leért.
– Környezeti hatásoktól védőöltözet, álcaköpeny, pulzus
oldalfegyver... Elég fegyvere van ahhoz, hogy véget vessen egy kis
háborúnak. Hogyan engedheti meg magának mindezt? Titokban ő
egy herceg? Te egy galaktikus fegyver-úrral randevúzol? Van egy
gazdag apja vagy esetleg egy bátyja?
– Nem! Ő nem egy herceg, nem is fegyverkereskedő, az apja
pedig nem gazdag, hanem egy ügyvéd, és Sean az egyetlen

27
HELL azaz High Energy Liquid Laser szerepel az eredeti szövegben.
Én Nagy Energiájú Folyékony Lézernek fordítottam, de a HELL
mozaikszót megtartottam. (A Ford.)

111
gyermeke. Elvégzett néhány nagyon jól fizetett zsoldos munkát.
– Tehát randevúzol vele.
– Én nem ezt mondtam. – Technikailag egyszer elmenni egy
randevúra szigorúan véve nem jelenti a randevúzást.
– Sean és Dina egy fánál ülnek. Cs-ó-k.
– Annyira meg akarlak ütni!
Sean felnézett. Megesküdtem volna rá, hogy hallott engem,
kivéve azt, hogy a fogadó hangszigetelt. Koncentráltam és
kivetítettem a hangomat.
– Hé.
– Hé – mondta. Nem ugrott meg, bár látszólag a puszta
levegőből beszéltem vele.
– Szükséged van egy segítő kézre a felszereléseidhez?
– Ó, minden bizonnyal neki nagyon nagy szüksége van a te
segítségedre a felszereléséhez – suttogta Maud.
Rátiportam a lábára, de gyors volt, így éppen csak az ujjai szélét
kaptam el. Nem volt mód arra, hogy csak a saját hangomat vetítsem
ki. Kivetítettem a körülöttem lévő hangokat is.
– Van fegyvertárad? – kérdezte.
– Igen.
– Kaphatok hozzá hozzáférést?
– Teljes hozzáférést! – suttogta Maud, és megrebegtette a
szempilláit.
– Igen – mondtam neki, alagutat nyitva a földön mellette. –
Beléphetsz... – Ha azt mondanám, hogy alagút, Maud nem lenne
képes visszatartani magát. – Az úton, amit éppen készítettem.
Földalatti. A fogadó odaviszi a fegyvereket.
– Arra gondoltam, ellátogatok Baha-char-ba, miután
végeztem mindennek az elhelyezésével – mondta. – Beszélnem
kell Wilmossal.
– Persze. Nyitok neked ajtót, de magaddal tudnád vinni
Orrót? Valamiféle furcsa fűszert akar, és nem akarom, hogy
egyedül menjen.
– Megteszem.

112
 Rám vigyorgott, az arckifejezése pozitívan gonosz volt, aztán
lement az alagútba.
Végignéztem, amint a fogadó teljesen elnyeli a teherautót,
behúzza a garázsba, majd a nővéremhez fordult.
– Utállak téged!
– Láttad, hogyan mosolygott? – kérdezte Maud. – Gondolod,
hogy meghallott engem? Én nem voltam kivetítve.
– Igen, hallott téged! Az utca túloldalán lévő szomszédjaim is
hallottak téged! Nem tudod, hogy hogyan kell suttogni?
– Elpirultál? – kérdezte Maud.
– Itt! – nyitottam egy ajtót, és kidobtam a folyosóra. – Mivel
te is belevágtál ebbe, ellenőrizheted az impulzus ágyúkat
helyettem. Tedd magad hasznossá.
– Igen, Anya! – Maud megállt az ajtóban, és visszanézett a
háborús szobába. A hangja csendessé és szomorúvá vált. –
Visszahozza az emlékeket.
Igen, ezt tette. Amikor először hívtam fel a háborús szobát
Gertrude Hunt mélységéből, a szüleink fogadójának háborús
helyiségének tükörképére alakítottam át. Anya számtalan
gyakorlatot csináltatott velünk egy olyan háborús szobában, ami
éppen olyan volt, mint ez.
– Vissza fogjuk hozni őket – mondtam.
– Igen – mondta. – Megtesszük.
Maud felmászott a tetőtér létráján. Lihegtem, és mentem, hogy
hideg vizet fröcsköljek az arcomra. Elvörösödtem, és az egész
arcomon azt éreztem, mintha tüzet fogott volna.

***

Húsz perccel később azt néztem, ahogy Sean meg Orro az ajtón
át besétálnak Bahachar fényes napsütésébe. Sean egy rongyos
köpenyt húzott maga köré, az arcát elrejtette a kapucnija mélyén.
Orro viszont magasra tartotta a fejét, de minden tüskéje enyhén
reszketett, készen állva arra, hogy abban a pillanatban

113
kimeredjenek, amint észreveszik őt. Komolyan kételkedtem abban,
hogy a Draziri odaugrana értük, de ha igen, meg fogják bánni.
Visszamentem a konyhába. Orro távollétében Arland elhozott
egy szürke táskát, amely most mellette feküdt egy széken, a
páncélját pedig az ebédlőasztalra terítette. Lekapcsolta a lámpákat.
Csak a két asztali lámpa világított, meleg fényük vajsárga volt és
megnyugtató. Egy készlet, amely hasonlított ahhoz, amit Maudnak
küldött, nyugodott az asztalon, kinyitva, tartalmát őszibarackszínű
fény világította meg. A különféle folyadékok apró fiolái gyengén
világítottak a rájuk vetülő fényben. A készlet csendes dallamot
játszott, az ezüst harangok csengése, valamint a női hangok ütemes
kántálása megnyugtató volt, de rejtélyes, mintha valamilyen titkos
varázslatot szőnének.
Helen csendes lenyűgözöttséggel ült a sarokban.
– Nem múlt még el a lefekvési időd? – kérdeztem.
– Nem. – ásított. – Nem vagyok álmos.
– Hagyd, hadd maradjon – mondta Arland csendesen. –
Emlékszem, hogy én is éppen így ültem, amikor az anyámat
figyeltem. Az illatok meg a fények megnyugtatóak.
Leültem egy székre. Bizonyos módon megnyugtató volt nézni.
Meditatív, nyugodt jellemvonása volt a mozgásának, mintha egy
rituálén menne keresztül, amelyet már több százszor tett volna
meg. A profilján játszott a fény, meg a lófarokból kiszabadult
hosszú szőke hajszálakon. Igaza volt. Helen valószínűleg figyelte,
ahogy az apja vagy a nővérem pontosan így ellenőrizték a
páncéljaikat.
Egy ideig csendben dolgozott. Helen feje lekonyult.
Felsóhajtott, és az asztalon lévő karjaira fektette a fejét. Behunyta a
szemeit. Még nem aludt el. Láttam, ahogy a szempillái remegnek.
Még néhány perc, és hagyom, hogy a fogadó ágyba vigye.
– Mennyire jól ismered Sean Evans-t, hölgyem? – kérdezte
Arland halkan.
– Éppen olyan jól, mint ahogy téged ismerlek.
Valójában Seant jobban ismerem. Megosztotta velem a titkait.

114
Arland nem.
– Nem hiszem, hogy ő az, akinek mutatja magát. – mondta
Arland.
– Ezt miből gondolod?
Arland egy kis szerszámmal a kezében emelte fel a kezét, és egy
képzeletbeli vonalat húzott. Magasan indult, felfelé emelkedett, és
ívben egyenletes lett.
– Ez egy szabványos bolygó-keringési-pályájú űrhajó
pályagörbéje.
Kissé elmozdította a szerszámát, és húzott egy második vonalat.
Ezúttal alacsonyan indult, felgyorsult majd élesen ívelve, kilőtt
felfelé. A pályagörbe szinte teljesen inverz volt.
– Ez az amit Sean Evans csinált.
– Nem tudlak követni.
– A második pályagörbe élesen felgyorsítja a hajót a
drasztikus légköri emelkedés előtt. Kevésbé kényelmes az
utasoknak, és nehezebb a hajónak.
Én is bizonyíthatom, hogy kevésbé kényelmes. Akkor úgy
éreztem, mintha egy orrszarvú ülne a mellkasomon.
– Csak egyetlen egy olyan helyen van, ahol feltétlenül
szükség van erre a pályagörbére. Az ottani légköri
rendellenességek kiszámíthatatlanná és veszélyessé teszik a
repülést, ezért a lehető leggyorsabban el kell érni a megfelelő
sebességet és gyorsulást alacsony tengerszint feletti magasságon,
mielőtt a lehető leggyorsabban átlyukasztjuk a légkört,
ugyanakkor, amikor meggyőződtünk arról, hogy az út tiszta és nem
vezeted át a hajót egy anomálián, amely hirtelen alakult ki a hajód
felett.
– És melyik ez a hely? – Tudtam a választ.
– A Nexus – mondta Arland.
Ez az, amire gondoltam.
– Nem tudom, mit mondott neked, de én megkérdeztem tőle,
hogy hol tanult meg repülni.
– Ott voltam. Emlékszem. Azt mondta, hogy Wilmos

115
tanította őt.
Arland bólintott.
– Végeztem néhány ellenőrzést az adatbankjainkon keresztül.
Wilmos nem ismeretlen a Házamnak. A Szent Anokrácia
lovagjaként a szavamat adom neked, hogy Wilmos Gerwar ismeri a
bolygó-keringési-pályájú űrhajók megfelelő emelkedési
pályagörbéjét.
– Szerinted Sean a Nexuson volt.
Arland bólintott.
– A kereskedők sok zsoldost foglalkoztattak.
– Olyan rossz dolog, ha ő az volna?
– A Nexus megváltoztatja az embereket – mondta Arland. –
Csak az ön biztonsága miatt aggódom.
– Ebben az esetben ön miatt is aggódnia kellene – mondta
Maud az ajtóból. – Végül is ön két utat is megtett, Lord Marshall.
Arland felemelte a fejét és tanulmányozta őt.
A nővérem besétált, és a páncélját az asztalra tette. A fogadó
fala kinyílt, és a javítókészlete, amit Arland adott neki, előcsúszott.
Ő elkapta a nehéz dobozt, és az asztalra tette.
– Én lovag vagyok. Engem gyermekkoromtól kezdve arra
kondicionáltak, hogy kezelni tudjam a háború nehézségeit.
Maud kiterítette a páncélját, szemeit félig bezárta hosszú
szempillái alatt, miközben felmérte.
– Meg lenne lepve, hogy hány lovag törik meg a háború
nehézségei alatt, uram. Megtörnek és elfutnak, miközben a
becsületük mögöttük haldoklik.
– Én nem futok el, hölgyem.
Maud felvonta a szemöldökét. Ha nem tudtam volna,
megesküdtem volna rá, hogy vámpír.
– Én elfutottam, uram. És megtenném újra, ha a körülmények
ezt tennék szükségessé. A becsület nem tudja életben tartani a
lányomat, de én igen!
– Különbség van az életedért való vakon menekülés és a
stratégiai visszavonulás között, mert egy csata elveszett – mondta

116
Arland, és gyöngyházfényű oldatot permetezett a páncéljára.
– Időnként nagyon nehéz meghatározni a kettő közötti
különbséget.
Maud megérintette a javítókészletet. Az úgy nyílt szét, mint egy
virág. Hosszú, elegáns ujjaival kiválasztott egy keskeny
szerszámot, és a jobb vállán lévő alig észrevehető hibára
koncentrált.
Arland szemei összeszűkültek.
– Bár, ha viselnéd a páncélodat, akkor elfutnék, hölgyem. Ez
egy manuális terminál az alkarvédődön?
Maud elfintorodott.
– Megsérült a címered?
– Letépték a páncélomról, amikor az Ervan Ház száműzött
engem meg a férjemet, uram. Ön olvasta a fájlt.
– Ebben nagyon biztosan tűnik, hölgyem.
Ő egy gyors pillantást vetett rá.
– Egy olyan lovag, akit a háború nehézségeinek kezelésére
kondicionáltak, mint például önt, biztosan meggyőződne arról,
hogy pontosan tudja, ki az, akit felengedett a rombolója
fedélzetére.
Arland kinyitotta a táskáját, egy fekete dobozt vett elő, aztán
letette a páncélja mellé. Egy négyzet alakú, hatszor hat
hüvelykes28, teljesen tömör doboz volt. Sem barázda, sem csík nem
volt, amely jelezné a helyet, ahol a fedél illeszkedik. Csak egy
tömör doboz, amely úgy tűnt, hogy elnyeli a fényt.
Maud szeme elkerekedett. Arland visszament a páncéljához.
Maud is ezt tette. Valamiféle furcsa vámpírkommunikáció zajlott le
itt.
– Egy gyermek száműzése példa nélkül való – mondta
Arland.
– Így van – értett egyet Maud, és óriási erőfeszítéseket tett
azért, hogy figyelmen kívül hagyja a dobozt.

28
Kb. 15,24-szer 15,24 centiméteres méretű a doboz. (A Ford.)

117
 – Mi vezetett ehhez a döntéshez?
A nővérem elmosolyodott.
– Talán egy napon elmondom önnek, Lord Marsall.
– Az okoktól függetlenül igazságtalanul bántak önnel. A
gyermekkel is igazságtalanul bántak. A Szent Anokráciának nincs
olyan sok gyermeke, hogy eldobhatná őket. Különösen, ha az olyan
tehetséges, mint Helen.
– Ön túl kedves.
– Talán megengedné, hogy cserébe kérjek viszonzásul egy
kis kedvességet – mondta Arland. – Engedje meg nekem, hogy
ellensúlyozzam az igazságtalanság egy kis részét.
A nővérem felé tolta a dobozt, aztán folytatta a figyelmen kívül
hagyását.
Ez jobb volt, mint egy szappanopera.
Maud megérintette a doboz tetejét. A fedél szakaszról szakaszra
csúszott szét. Beledugta az ujjait, és egy címert húzott elő. Arland
címerével ellentétben, amely stilizált, vörösben és feketében
vicsorgó krahrt mutatott, ez a címer tömör fekete és üres volt. Egy
Házon kívüli címer. Láttam már ilyet ezelőtt. Azok a vámpírok
viselték őket, akik elhagyták a Házukat. Ugyanúgy működtek, mint
a szokásos Ház címerek: irányítják a páncélt, jeleket küldenek,
amelyek kommunikálnak a hajókkal meg a védelmi hálózatokkal,
valamint információkat tárolnak.
Maud úgy méregette, mintha egy gyémánt volna.
– Köszönöm.
Arland lehajtotta a fejét és visszatért páncéljához.
A fogadó varázslata harangozott a fejemben. A Draziri
mozgásba lendült.
Felálltam.
– Látogatóink vannak.

***

Egyetlen jelzésként indult, egy betolakodóval, aki elsöpört a

118
határ mellett. Megérintette a határt, majd fél tucat gyorsan mozgó
betolakodóvá szakadt. A Draziri nem játszadozott. Jó, mert én sem
tettem.
Átmentem a küszöbön, be a háborús helyiségbe aztán ráléptem a
fára. Wing a szobájában, Helen pedig a sajátjában volt. Maudnak
fel kellett vinnie az emeletre. Tökéletes. Mély harangszó zengett
keresztül Gertrude Hunton, tiszta magas hangon, melyet nem
lehetett figyelmen kívül hagyni. A külső redőnyök meg a falak
zengve lezártak. A hangom átjárta a fogadót, keresztül
visszhangozva minden szobán.
– A Gertrude Hunt támadás alatt áll. További értesítésig zárva
vagyunk. Elnézést a kellemetlenségért.
Vékony, rugalmas hajtások tekeredtek ki a fa főágának széléből,
amelyen álltam, két láb magas rácsot képezve. Kinyújtottam a
seprűmet. Az ezernyi izzó kék szálra bomlott, amely a köpenyembe
sugárzott, a bőrömhöz, valamint a fogadó rácsához tapadt. Ez
gyorsabbá tette Gertrude Huntot meg engem is. A körülöttem levő
falak elhalványultak, 360 fokos képet mutatva a fogadó területéről.
A távolban, északról hat narancs méretű gömb lebegett körülbelül
két lábnyira 29 a földtől, lassan téve meg az útjukat befelé, a
területemre. Egy gyors kutatás elmondta nekem, hogy fel fognak
robbanni.
A varázslat belém csapódott, újabb behatolást jelentve. Ha! Azt
hitte, hogy nem veszem észre. A kedves Draziri Parancsnoknak
még sokat kell tanulnia a fogadósok képességeiről.
Caldenia sétált be az ajtón, egy pohár bort hozva.
Rámosolyogtam, és engedtem, hogy a szokásos széke
kiemelkedjen a padlóból. Leült aztán visszavigyorgott rám,
felvillantva az embertelenül éles fogait.
A nővérem és Arland egyszerre érték el az ajtót. Összeütköztek
volna, de Arlandon felülkerekedett az évek során beleivódott
udvariasság, így simán megállt, megengedve Maudnak, hogy

29
Kb. 0,61 méter. (A Ford.)

119
berobbanjon a szobába. A nővérem hozta a kardját. A Krahr Ház
Marsallja páncélt viselt.
Maud Caldeniára nézett.
– Őfelsége? Nem lenne kényelmesebb a saját szobájában?
– Nonszensz, kedvesem! – Caldenia szeme ragyogott. –
Szeretem nézni, ahogy dolgozik!
– Hadrendbe állította a felderítő gömböket – mondta Arland,
miközben azt a maroknyi robot felderítőt nézte, amelyek az útjukon
kószáltak a területemen. – Megpróbálja feltérképezni a
hatótávolságodat. Drága módszer ezt így csinálni.
– Drága és értelmetlen – mondta Maud. – Már hat méterrel
ezelőtt hatótávolságba értek. A húgom nem fogja csak úgy
elpusztítani őket, amint megérintik a határt.
A terület ábrázolására koncentráltam. A nyugati oldalról egy
terület rohant felém, egyre közelebb és közelebb zoomolva. A
csalitos hegyméretűre nőtt, az egyes fűszálak erdővé váltak, és
abban az erdőben tíz hangya lánca sietett a fogadó felé.
Átvizsgáltam a hangyákat, amikor először megéreztem őket,
ahogy átlépik a határt, és most a képernyőre dobtam a letapogatás
eredményeit, hogy a többiek is láthassák. Az egyik hangya
megnövekedett, forgott, az elemzés a kép mellett gördült,
felsorolva a komplex leolvasásokat. A kiborg technológia
remekművére néztem: egy élő rovar hordoz magában nagyjából
egymillió nanobotot. Csendes, a legfejlettebb szkennerek
kivételével, szinte mindenki számára észrevehetetlen, a hangyák
célja, hogy Gertrnde Hunthoz érjenek, és elengedjék az apró
robotjaik hordáját, amelyek bármire képesek, a megfigyeléstől a
szabotázsig. A Drazirinak fogalma sem volt arról, hogy a fogadó
architektúrája folyékony és a szeszélyeimtől változó. Gyenge
pontokat keresve próbálta meg feltérképezni Gertrude Huntot.
Arland kivillantotta a fogait.
– Okos gazember.
– Nem olyan okos, mint ahogy gondolja – mormoltam.
Mágia rántott meg. Nyitottam egy második képernyőt a falban.

120
A Hiru jelent meg rajta.
– Miben lehetek a szolgálatára? – kérdeztem.
– Tudom, hogy... nem a legjobb az időzítés. – a Hiru hangja
feszültnek hallatszott. – Az első Levéltáros megérkezett a Földre.
Nem jó.
– Hol?
Hiru felemelte a jobb tenyerét. Red Deer picike térképe tűnt fel,
egy apró izzó pont jelölte meg az egyik utcát. A Walmart parkolója.
Nos, legalább a Levéltár első tagja nem volt szembeötlő.
– Hogy néz ki?
A Hiru megérintette a tenyerét, és kivetítőn megjelent egy
harmincas évei közepén járó, barna bőrű férfi, kopasz fejjel és
intelligens arccal. Az arcvonásai valahogy eltűntek. Valami velük
kapcsolatban olyan hangosan jelezte az idegent, hogy gyakorlatilag
megütötte az érzékeidet. Kellett nekem egy pillanat, hogy rájöjjek.
Az arcának nem voltak pórusai. Sem ráncok, sem egy kis
tökéletlenség még egy tónusváltozás sem zavarta meg a bőrt. A
férfi műanyagnak tűnt. A hatás furcsa volt. De sötétben adni tudja
az embert.
– A Levéltárost el kell hozni – mondta Hiru. – Azonnal.
Nincs nyomás. A hangyák még mindig jó kétszáz méterre
voltak. A gömbök veszélyesen közel sodródtak ahhoz a ponthoz,
ahol problémává válhatnak.
– Lehet, hogy az elhozással várni kell.
A Hiru előrehajolt, és hangja zihált.
– A Levéltáros nem tudja megőrizni az alakját az Ön
bolygójának körülményei között. Nemes gázba kell bele meríteni,
hogy megtarthassa önmagát.
A nemes gáz argonkamrát jelentett. Gyerekjáték, de csak a
fogadó területén.
– Mi történik, ha elveszíti az alakját? – kérdeztem.
– Ő egy energia lény.
Nem jó. Annyira nem jó! Az energia felszabadulás bármit
jelenthet a robbanástól az erős fényig, a helyi tér-idő kontinuum

121
teljes széteséséig.
– El kell őt hozni! Mi mindent kockára tettünk! – A
hangjában kétségbeesés remegett.
Ez az információ nagyszerű lett volna, ha korábban
rendelkeztem volna vele.
– Mennyi idő?
– Harmincnégy perc.
A fene egye meg! Feldobtam egy számlálót a falra, a
másodpercek visszafelé ketyegtek harmincnégy percről a nulla felé
haladva.
– Rendben van. – mondtam. – Hogyan fogja megismerni a
Levéltáros az emberemet?
– Vidd ezt. – A Hiru bal alkarja kinyílt, felfedve egy kicsi
toll-szerű adót. – Le fogja vadászni a jeledet.
És ugyanezt tenné a Draziri is, ha valaha összeadnának kettőt
kettővel. Az erről szóló vitával azt az időt pazarolnánk, amink
nincs. Miután foglalkoztunk ezzel a kezdeti támadással, Hiru-nak
meg nekem le kell ülnünk és beszélnünk kell egymással.
Bólintottam, aztán megszakítottam a kommunikációt.
– Ezt elintézem én – mondta Maud.
Olyan nagyon szerettem a nővéremet.
– Vidd el a kocsimat. Golyóálló. A Walmart csak hét vagy
nyolc percnyire van innen.
– Hölgyem – mondta Arland, és eltartott egy pillanatig, amíg
regisztráltam, hogy nem hozzám beszél. – Nagy örömömre
szolgálna, ha segíthetnék.
– Tudom kezelni ezt – mondta Maud.
– Vidd el a vámpírt, kedvesem – mondta Caldenia. – Soha
nem tudhatod, mikor lehet szükséged izmokra.
Maud szemöldökeit összehúzva ráncolta össze a homlokát.
Behúztam a felvételt a Park Street-ről. Első pillantásra minden
normálisnak tűnt. Szerencsére a fogadó rögzítette az előző négy
órát. Az összehasonlító elemzés csak a másodperc néhány tört
részét vette igénybe, és négy Draziri kontúrja ragyogott fel a

122
képernyőn, mindegyikük high-tech álca köpenybe burkolózva. A
köpeny ugyanúgy utánozta a környezetet, akár egy kaméleon tudja,
gondosan replikálva a kerítést és a bokrokat. Valamilyen módon
blokkolni tudták a testhőt is, mert nem tűntek fel az infravörös
szkennen.
A Draziri az árnyékban várakozott, kettő Ramirez úr kerítésénél,
kettő pedig az Avalon lakóparkba vezető Camelot Road másik
oldalán. Szerencsés alkalmat választottak – Mr. Ramirez elment a
heti bowling találkozójára, és magával vitte a kutyáját is.
– Mekkora fedezetet tudsz adni nekem? – kérdezte Maud.
– Meg tudom csinálni az Anyai Gondoskodást – mondtam.
– Annak elég jónak kell lennie.
– A távozással nem lesz probléma – mondta Arland. – De a
visszatérés enyhe nehézségeket okozhat.
Harminc perc. Most kell eldöntenünk.
Arlandnak igaza van. A Draziri nem számít arra, hogy távoznak,
de azt várni fogják, hogy a jármű visszatérjen. A hatótávolságom
korlátozott, engem pedig kötnek a fogadósok törvényei. Nem
tehetek semmit, ami túl hangos vagy túl nyilvánvaló lenne. A
Draziri lesben állhat a visszatérő járműre. Egyetlen jól célzott lövés
bármilyen klassz galaktikus fegyverből, és a nővérem, Arland meg
a Levéltáros is elporlad.
Egy gyors kalkulációra került sor Maud fejében. A vámpír felé
fordult.
– Lord Arland, nagy megtiszteltetés számomra, hogy
elfogadhatom nagylelkű ajánlatát.
Arland elmosolyodott. Ez úgy pattant le Maud-ról, mint a száraz
borsó a falról.
A nővérem koncentrálva megfeszült. Éreztem, hogy a fogadó
válaszul megmozdul. A fölöttünk lévő mennyezet kettévált, és az
autó kulcsai beleestek a tenyerébe.
– Megmondtam neked – mondtam. – Mint a kerékpározás. Ne
felejtsd el a Hiru kütyüjét.
Maud megfordult és elfutott. Arland követte őt.

123
 A robotgömbök összhangban kattogtak, felkészültek a
robbanásra. Elmosolyodtam, és ütöttem egy lyukat a valóságon át.
Egy pillanatra egy narancssárga síkság villant fel a lila égbolt alatt,
egy olyan látvány, amilyen a Földön sehol sem található. A
dimenziós hasadék befalta a gömböket. A robot aknák eltűntek, és
egy pillanat alatt egy több ezer fényévnyi távolságra lévő bolygóra
lettek elszállítva. A Kolindáról nincs visszatérés.
Hagytam, hogy a hangyák tovább haladjanak.
– Játszadozol a fickóval, kedvesem – mondta Caldenia.
– Megengedem neki, hogy azt gondolja, még mindig van egy
ász az ingujjában.
– Helyeslem. – Elmosolyodott, a szemei csillogtak az
örömtől.
A garázs képe jelent meg a bal oldalamon. Maud felpörgette a
motort. Arland az anyósülésben ült, a kezében egy pozitron
ágyúval.
Fogtam a mágiát, és felépítettem.
– Mi az az „Anyai Gondoskodás”? – kérdezte Caldenia.
– Meg fogod látni.
A mágia felhúzva körülöttem, szorosan és készen. A fogadó
nyikorgott.
Maud adott nekem egy okét a szélvédőn keresztül. Meglöktem a
mágiámmal. A garázs ajtaja eltűnt. A földből, kőből és a fogadó
gyökereiből kialakul alagút csapott le pörögve a kocsibejáróra,
majd jobbra fordult lefelé az utcán. Maud rákapcsolt. Az autóm úgy
lőtt ki az alagúton keresztül, akár egy ágyúgolyó, aztán a járdára
rohant. A Draziri utána bámult, túl döbbenten ahhoz is, hogy lőjön.
Visszahúztam az alagutat és feloszlattam. Az egész dolog két
másodpercig tartott. Az utcáról nézve a ház ismét normálisnak tűnt,
éppen olyannak, mint néhány pillanattal ezelőtt volt.
A számláló huszonkilenc percet mutatott. Sok szerencsét, Maud!
– Az édesanyánk ezt kiegészítő biztonsági biztosításnak
használta a fogadóból távozó magas kockázatú vendégeknél –
mondtam.

124
 – Az édesanyád figyelemre méltó nő – mondta Caldenia. –
Most mit tehetünk a hangyákkal?
– Azt hiszem, nagyon szép idejük van a gyaloglásra –
mondtam. – Hagyjuk hadd folytassák.
Caldenia előrehajolt és figyelte, ahogy a hangyák mozgásának
megtartása érdekében megsértem a fizika törvényeit. Alattuk lévő
talaj finoman eltolódott, a gyep egy nagy darabja visszacsúszott,
ahogy haladtak előre. A megfigyelőjüknek a talaj tökéletesen
helyhez kötöttnek tűnt. Végül az, aki megfigyeli őket, rá fog jönni,
hogy most sincsenek közelebb a házhoz, mint tíz perccel ezelőtt
voltak, de ez szerez nekem némi időt.
Tizenöt percet nyertem. A hangyák végül megfordultak,
megkíséreltek kijutni, én pedig kidobtam őket Kolinda
pusztaságaiba.
Tizenhárom perc.
Az út túloldalán egy Draziri felhagyott a finomkodással,
felugrott a fából készült kerítésre, majd lélegzetelállító
könnyedséggel szaladt mellette, végig a jobb oldalon, kifelé a
csendes fegyvereim hatóköréből. Egy másik az ellenkező irányba
rohant. A többi, két csoportra oszolva követte őket. Áthaladtak a
lakóparkon, az egyik fele balra, a másik pedig jobbra, nem tudva,
hogy melyik irányból fog visszatérni a jármű.
Két szondát indítottam el. Az apró kamerák az utca mentén
sugároztak, követve a Drazirit és a megosztott képernyőn két
betolakodó csoport látszott. A bal oldali a Timber Trail mellett állt,
egy csendes utcában, amely az Avalon lakópark legújabb
kiegészítése volt. Házak sora, amely egy általános iskolába
vezetett. A jobb oldalon lévő csoport a kerítésnél guggolt az
útkanyar mögött. Egy, kettő, három, négy... Nyolc mindkét
oldalon.
Sokkal nagyobb volt a raja, mint amire számítottam.
A nyolc határozottan túl sok, és amennyire eddig láttam, a
Draziri jól fel volt fegyverezve. Választhattam, hogy hová küldjem
Maudot. Meg tudja közelíteni a fogadót jobbról, pontosan azon az

125
úton, amelyen távozott, vagy balról, miután végighajtott néhány
párhuzamos utcán.
A jobb oldalról közelítés volt az egyetlen felelősségteljes
lehetőség. A baloldalon, a Timber Trailen a házak úgy össze voltak
zsúfolva az apró parcellákon, mint a szardíniák. Ott a harcot nem
lehetett volna észrevétlenné tenni, és néhány energia puska, amiket
a Draziri cipelt, úgy vágott volna keresztül a stukkón meg a
gipszkartonon, ahogy a kés halad át a vajon. Kívülálló halálos
áldozataink lennének.
Jobb oldalon egy tömör kőkerítés választotta el a lakópark
nagyobbik részét az utcától, legalább egy kis védelmet biztosítva a
házaknak. A Park Street azonban némileg éppen a fogadó mögé
tartott. Nincs lehetőség közvetlen lövésre. Volt néhány darabom,
amely a sarkok környékére tudott lőni, de azok a testhőre voltak
beélesítve, és a Drazirik álcázták az övéket.
Mágia harangozott. Sean és Orro.
– Ide! – hívtam.
Sean jelent meg a háborús szoba küszöbén, egy kis táskával a
kezében, és jött, hogy megálljon mellettem.
– A nővérem meg Arland elmentek, hogy elhozzák az első
Levéltárost. – mondtam.
– A számláló? – kérdezte Sean.
– A határidő, amikor a Levéltáros felveszi a valódi formáját.
– Milyen forma is az?
– Energia. Nyolc Draziri vár rájuk az utca mindkét oldalán.
Mindkét csoport túl messze van a csendes fegyvereimnek. Nekem
van egy tűpuskám, de a nyilai a test hőjére vannak beélesítve, ők
pedig nem jelennek meg az infravörös szkenneren. Bármi más túl
hangos és túl nyilvánvaló lenne.
Megszólalt a telefonom, én pedig fogadtam a hívást. A nővérem
hangja visszhangzott keresztül a háborús szobán.
– Nálunk van!
Tudtam, hogy meg tudja csinálni.
– Azt akarod, hogy ugyanarra jöjjek vissza?

126
 Ugyanígy kell visszajönnie, jobbról, és a lesben állók közé fog
behajtani. Még ha ki is tolom az alagutat olyan messzire,
amennyire csak lehet, az sem lenne elég. A Draziri eltalálná a
kocsit, még mielőtt egyáltalán elérhetné az alagutat.
Élő pajzsként kellene használnom a fogadó területén lévő
barlangban élő denevéreket. A szívem apró labdává szorította össze
magát. A denevérek a fogadó részét képezték, és mindegyiket
feláldoznám, hogy megmentsem a nővéremet, ám ők sem lennének
elegek. Nem tudom őt biztonságosan visszahozni.
Hét perc. Válaszolnom kell neki.
– Hadd végezzem a munkámat – mondta Sean.
– Mindkét oldalon nyolcan vannak.
Rám nézett, a szeme tisztán farkas volt, és rájöttem, hogy nem
számít, hányan vannak. Ő mindezek ellenére kimenne oda.
– Igen – mondtam Maudnak. – Ugyanarra gyere vissza!
Letette.
– Balra vagy jobbra? – kérdezte.
– Jobbra.
– Szükségem van a Specterre!
– Adj meg neki bármit, amit csak akar – mondtam Gertrude
Huntnak.
Leejtette a táskáját aztán elhagyta a háborús szobát. Követtem őt
a fogadón keresztül, ahogy kilépett a konyhából, egy sötét alak a
képernyőn. Sean ledobta a köpenyét, és előhúzott egy zöld pengés
ívelt kést. A szemei fényes borostyánszínben ragyogtak,
visszatükrözve a holdfényt. Felemelte a kezét, és a Specter
mesterlövészpuska beleesett. Sean átrohant a gyepen, be a fák
közé, gyorsan és csendesen, mint egy fantom, majd a szkennereim
hatókörén túl, eltűnt az erdőben.
Behúztam a felvételt a szondámból, kinagyítva, így elfoglalta a
közvetlenül előttem lévő fal nagy részét. A Draziri a hosszú, fából
készült kerítésen vette fel a pozícióját, lekuporodva, mint az
álcázott, hátborzongató angyalok. Nem volt sok választásuk. A
kerítés a következő negyed mérföldön át felfelé futott az utcán.

127
 Egy jármű dübörgött le az úton. Megfeszültem.
Fehér teherautó mennydörgött el mellettünk. Nem Maud.
Három perc.
Jobb oldalon az első Draziri leesett, akár egy kő. Sean lőtt a
Specter puskával.
A második Draziri, közvetlenül az első mögött, hang nélkül
esett el.
A megmaradt Drazirik leugrottak a kerítésről, és az utca
túloldalára rohantak Az éjszakában narancssárga fény gyulladt fel,
amikor elsütötték az energiafegyvereiket. Sean közöttük landolt,
gyorsan, oly megdöbbentően gyorsan. Egy rendkívül pontos
vágással kibelezte a harmadik Draziri-t, majd megfordította a
pengét, és felhasította a negyedik támadó torkát. Vér spriccelt.
A túlélő Drazirik megpördültek, fényes halvány fémből készült
rövid pengéket mutatva meg. Támadásba léptek, forogtak meg
ugráltak, mintha táncolnának, Sean pedig keresztülhasított rajtuk,
úgy vágva utat, mintha tudta volna, hol lesznek, még mielőtt
elhatározták volna, hogy odamozdulnak.
Két Draziri vált le a bal oldali csoportról, és rohantak jobbra a
harc felé a gyilkolási zónámon keresztül. Ó, nem, ti nem! A rövid
hatótávolságú pulzus ágyú egyszer tüzelt, a láthatatlan sugara
átvágta a területet. Két füstölgő holttest zsugorodott össze a földön.
Sean támadói egy főre csökkentek, de az utolsó Draziri úgy
mozgott, mintha súlytalan lenne, vágások forgószeleként lőtt ki,
majd vágott és eltáncolt Seantól, mielőtt még a zöld penge
megtalálta volna.
Megcsörrent a telefon. Arland hangja töltötte be a helyiséget.
– Még három utca.
Nyolcvan másodperc.
A képernyőn a Draziri penge elkapta Sean oldalát. A szívem a
torkomba ugrott.
Sean a kését a Draziri mellkasába temette, egy éles rántással
kiszabadította azután beugrott a fogadóval határos, egyenetlen
Texasi-erdőbe.

128
 – Tiszta – mondtam, és odahajítottam az alagutat az utcára.
Az elkapta az autót. Maud behajtott a garázsba, az autó csikorogva
állt meg. A Levéltáros kibotorkált. Egy hengeres tartály lőtt ki a
földből, bezárva őt. A tartály teteje zengve bezáródott. Argon
töltötte meg a belsejét.
Tíz másodperc.
Kilenc.
Öt.
Három.
Kettő...
Egy.
A Levéltáros a nővéremet nézte a tartály belsejéből, még mindig
humanoidként.
Megcsináltuk.
Sean!
Kiszáguldottam a háborús szobából, a gyepen meg az erdőn át
keletre.
Legyél jól! Kérlek, legyél rendben.
Átlépte a határt, és én megláttam őt, ahogy felém rohan.
Összeütköztünk, én pedig a karjaimat köré fontam. Egy pillanatig
ott állt, mintha nem lenne biztos abban, hogy mit kellene tennie,
majd magához ölelt engem.
– Jól vagy? – suttogtam.
– Most már jól – mondta.

***

A férfiaknak és különösen a vérfarkasoknak a problémája a

furcsa perspektívájuk volt. Sean a bordáin keresztül húzódó mély
vágást karcolásnak látta. Én egy nyitott sebnek láttam, amit egy
olyan monomolekuláris penge csinált, amely képes átvágni a
vérfarkas páncélját, és megfertőzni a testét földön kívüli
mikroorganizmusokkal és esetleg méreggel. Megállapodtunk, hogy
valahol középen találkozunk. Megengedte nekem, hogy

129
fertőtlenítsem és lezárjam a sebet, én pedig megígértem, hogy
abbahagyom a fenyegetőzést, hogy bezárom őt.
– Kíváncsi vagyok – mondta Maud, amikor befejeztem. –
Mindig megfenyegeted az embereket, akik próbálnak segíteni
neked, vagy ő különleges eset?
– Nem az – jelentkezett önként Arland. – Egyszer azzal
fenyegetőzött, hogy szennyvízbe fog fojtani engem.
– A Lord Marsall megérdemelte.
Letettem a sebészeti eszközt, és megvizsgáltam a kezem
munkáját. A seb egy hajszálvékony vörös heggé redukálódott.
Figyelembe véve, hogy a vérfarkasok biológiailag milyen jól lettek
kifejlesztve, valószínűleg gyorsan meg fog gyógyulni. Néhány nap
múlva meg sem tudnád mondani, hogy valaki megpróbálta megölni
őt.
A nappaliban voltunk. Ez a helyiség rendelkezett mindenkinek
elegendő ülőhellyel, én meg három különböző képernyőt
alakítottam ki, hogy megfigyelhessem a környéket. Az elülső
képernyőn a megmaradt hat Draziri óvatosan visszaszerezte a
halottaik holttesteit. Nagy helyet adtak a fogadónak, a hátsó utcákat
használták arra, hogy körül járják és a fegyvereim hatókörén kívül
maradjanak. Nem kellett volna zavartatniuk magukat. Fogadósként
az én feladatom a fenyegetésekre való reagálás, nem pedig támadás
kezdeményezése. Miután az összetűzés véget ért, biztonságban
voltak. Mindaddig, amíg nem próbálnak a fogadóra lőni, akár egész
nap ott parádézhatnak előtte.
Sean visszahúzta pólóját. Nem bántam volna, ha néhány perccel
tovább tartotta volna levéve, de úgy, hogy itt van a nővérem,
később pokolian meg kellett volna fizetnem azért, ha túl hosszan
nézem őt, vagy észreveszem, milyen izmos a háta. Vagy tudomást
veszek a hasizmairól. Alapos pillantást vethettem a hasára,
miközben a mély seben dolgoztam, de nem fájna, ha vetnék rá egy
második pillantást is.
– Megtaláltad Baha-charban azt, amit kerestél? – kérdeztem.
– Igen.

130
 Sean előhúzott egy kis négyzet alakú adatcsipet a zsebéből, és
felajánlotta nekem. Kihúztam az ujjai közül, előhívtam egy
terminált a falból, és leraktam rá a chipet. A terminál felülete
elnyelte a chipet. A középső képernyőn megjelent annak a
Drazirinek az arca, aki azért jött, hogy beszéljen velem.
Felálltam.
– Erre hadd hozzam ide a Hirut.
Besétáltam a fogadó mélyére a Hiru negyedén túlra, egy
keskeny kamrába, amelyet egy ajtó védett. Egy sor fülke várakozott
a falban, az első tele volt az argontartállyal. A Hiru mellette állt, és
a benne lévő humanoid lényt nézte.
Bátor harcot folytattam a szag ellen. Az emberi orrnak állítólag
nem kellene észlelnie egy szagot, amikor annak már néhány perce
kitették, de a Hiru szaga eléggé megsemmisítette ezt a szabályt.
Csak a puszta akaraterőm akadályozta meg, hogy hányni kezdjek.
A Hiru nem vette észre, elmélyülten figyelte a tartályt.
– Mit látsz? – kérdeztem.
A félszeg földönkívüli felsóhajtott, a hangja szomorú volt.
– A jövőt.
A Levéltár első tagját nézte, aki transzban pihent a földön.
Megkérdeztem, vajon szüksége van-e valamire, de a Hiru azt
mondta, hogy a tartály elegendő.
– Itt túl sok hely van – mondta Hiru a falra mutatva. – Tíz.
– Hánynak kell lennie?
– Kilencnek.
Ez azt jelentette, hogy a kaptárnak még nyolc tagját kell
elhoznunk. Kettőben vagy háromban reménykedtem.
– Legközelebb több figyelmeztetést kell adnia nekünk –
mondtam. – Előre kell tudnunk, hogy hol és mikor tűnik fel a
következő tag. Ha nem ad nekünk elegendő figyelmeztetést, a
Draziri kapja el őket elsőnek, vagy előfordulhat, hogy mi nem
tudjuk időben elhozni őket.
– Megpróbálom – ígérte Hiru. – Az embereim megpróbálják
biztosítani az Levéltár biztonságát, de a dolgok bonyolultak.

131
Rejtőzködnek.
A Hiru bármilyen feltűnése úgy vonzza a Drazirit mint a
lepkéket a láng.
– Meg fogjuk vizsgálni azzal a Drazirival kapcsolatos
információkat, aki megtámadott minket. Csatlakozik hozzánk? Az
Ön hozzájárulása értékes lehet.
A Hiru nem válaszolt.
Vártam. Volt egy olyan érzésem, hogy itt akar állni és őrizni a
tartályt.
– Megteszem – mondta végül.
Visszavezettem a nappaliba, és néztem, ahogy mindenki
próbálja ott tartani a gyomra tartalmát, ahová tartozik. Megállt egy
sarokban, távol mindenkitől. Orro a konyha ajtajából figyelt.
Őfelsége a megszokott székében ült.
– Most már készen állunk – mondtam Seannak.
– A neve Kiran Mrak za Ezara za Krala-Kric – mondta Sean.
– Ez egy túl hosszú név – vetette közbe Arland.
– A Draziri társadalom rajokra tagolódik – mondtam. – A raj
általában a vezetőből és annak családjából, valamint azokból a
csatlósokból áll, akik úgy döntöttek, hogy szolgálják őket. Minél
nagyobb a vezető, annál nagyobb a raj. Egyes rajoknak több ezer
tagja van, másoknak csupán nagyjából egy tucat. A név fordítása:
„Kiran Mrak, a Valami Rajának Első Madara”. Azt a szót nem
értem, hogy minek a raja.
– Látomás – mondta Sean.
– Nagy törekvések – mondta Maud.
– A nevet jóval Kiran születése előtt választották ki – mondta
Sean. – Körülbelül háromszáz családot irányít, és durván
két-háromszáz zsoldos katona van a hatalmában. Lehet, hogy még
többre is szert tehetne, de ő igényes a zsoldjába fogadásában. Ez
nem egy nagy raj, de gazdag – folytatta Sean. – A Látomás Raja
mocskosan játszik. Kiran tizenkét évvel ezelőtt vette át az apjától,
és eléggé elfoglalt volt vele.
– Milyen jellegű az üzleti tevékenysége? – kérdezte Arland.

132
 – Fegyverkereskedés, kémkedés, de leginkább merényletek.
Ez az utolsó a seggébe harapott. – Sean rám pillantott. – Lapoznál
egy oldalnyit nekem?
– Következő kép – mondtam.
Egy új Draziri jelent meg a képernyőn, ez idős, a bőre
megereszkedett és ráncos, hosszú tollhaja sötét bíborvörös. A
homlokába aranymintát karcoltak, egy a négy szárnyát kitáró
madár stilizált alakját.
– Egy onizeri? – mormogtam. – Megölt egy főpapot?
Sean bólintott.
Azta!
– Azt hittem, hogy a társadalmuk egy teokrácia – mondta
Arland.
– Az is – mondta Sean. – A főpapokat olyan jól őrzik, hogy
szinte lehetetlen megölni őket. Amikor a rájuk kötött szerződések
felbukkannak, az áruk mindig felháborító. Általában senki sem
kapja be a csalit, és ha valaki mégis megteszi, akkor soha nem tér
vissza.
– Tehát, akkor ő egy renegát – mondta Caldenia.
Megdöbbentem. Olyan csendben volt, hogy elfelejtettem ő is itt
van.
– Nem tudtam, hogy Wilmos merényletekkel is foglalkozik –
mondtam.
– Nem teszi – felelte Sean. – Zsoldos tehetséggel foglalkozik.
Ő nem jár az árnyékban, de tudja, hol kell keresni. Kiran Mrak
bizonyos körökben eléggé jól ismertté tette magát.
– Mennyit keresett abból a gyilkosságból? – kérdezte Maud.
– Eleget ahhoz, hogy sok drága játékot vásárolhasson –
mondta Sean. – De nem hiszem, hogy pénzért csinálta.
– Kérkedésből csinálta – mondta Caldenia.
Sean bólintott.
– Az elmúlt kétszáz évben ő az egyetlen a nyilvántartásban,
akinek ezt sikerült végrehajtania. Az utolsó orgyilkost, aki Kiran
előtt sikerrel járt, Rookar Mrak za Ezara za Krala-Kric-nek hívták.

133
 – Egy rokon – mondta Caldenia.
– Dédapa – mondta Sean.
– Tehát ez egy családi hagyomány – mondta Arland. –
Néhány generációnként megölnek egy szent embert, csak azért,
hogy mindenkit lebeszéljenek arról a gondolatról, hogy megingott
volna a bűncselekmények, a gyilkosságok és az istenkáromlás
iránti elkötelezettségük.
– Nagyjából – mondta Sean. – A családok egy része már
generációk óta benne van a rajban. Nagyon jók abban, amit
csinálnak. Akiket ma este megöltem, az mind bérelt izom volt. A
rajnak csupán egyetlen tagja volt köztük, és hagyott nekem egy
emlékeztetőt, hogy vegyem őket komolyan.
– Röviden: egy Draziri bűnügyi szindikátus célzott meg
minket, amely gyilkosságokra szakosodott és hajlandó
meggyilkolni akár a saját papjaikat is.
Ez egyre csak jobb és jobb lett.
Maud hátradőlt és felnevetett.
Ránéztem.
– Te semmit sem csinálsz félgőzzel – mondta.
– Egy kérdés! – emelte fel Arland a mutatóujját. – Ki van
közösítve?
– Úgy tűnik, hogy a Draziri nincs kiközösítve, hanem el
vannak ítélve – mondta Sean. – A Draziri csak kétféle módon juthat
be a mennybe és kaphatja meg a szárnyait a túlvilágon. Az egyik
példamutató életet és sok pénzügyi hozzájárulást igényel. A
második megköveteli...
– Egy Hiru halálát – mondta halkan a Hiru.
– Igen – felelte Sean. – Kirant hivatalosan a pokolra elítélték,
ahol a Draziri-i szent szövegek szerint az örök sötétségbe fog
zuhanni, miközben tűzkígyók tépik darabokra a testét, a belső
részeiből táplálkozva. A rajából mindenkit elítéltek vele együtt.
Minden követője, a házastársaik, a gyermekeik és mindenki a
feneketlen pokolba fog menni, kivéve, ha a raj megöl egy Hirut. Ha
sikerül egyet meggyilkolniuk, akkor a raj minden tagja, még azok

134
is, akik már meghaltak a Hiru üldözése közben, a mennybe fognak
emelkedni.
– Ez egy kicsavarodott vallás – mondta Arland.
Amikor egy vámpír úgy gondolja, hogy a vallásod túl messzire
megy, akkor határozottan problémáid vannak.
– Szóval kétségbeesett.
Sean bólintott.
– Kétségbeesett, jól képzett és jól felszerelt. Az emberei
motiváltak. Fájdalmas lesz megölni.
Nagyszerű.
– Mindegyiknek ezüst mintája van – mondta Maud. – Nem
kell aggódnunk egy teljes körű invázió miatt.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert a Látomás Raja akar az lenni, aki megöli a Hirut.
Csendben fognak maradni. Ellenkező esetben kockáztatják, hogy
elveszítik a célpontjukat néhány másik raj miatt. Ezt egyedül
akarják megcsinálni.
Aprócska vigasz. A Hiru felé fordultam.
– Van még valami, amit hozzá tudna tenni? Bármi, ami
segíthet nekünk?
– Semmi sem állíthatja meg őket abban, hogy megöljenek
engem – mondta a Hiru. – Keresztül fognak rohanni a tűzön. Nincs
olyan akadály, amelyet ha az útjukba tennél, elrettentené őket.
A szoba elnémult.
– Nem foglalkozom tűzzel – mondtam. – Nehéz ellenőrizni,
és a fogadó nem szereti. De kiváló vagyok az űr erőtér
létrehozásában.
Sean rám meredt.
Arland felköhögött.
– Az űr erőtér nagy hatékonyságú nukleáris reaktort igényel.
– Vagy egy fogadót egy jól képzett fogadóssal – mondta
Maud.
– Te meg tudod ezt csinálni? – kérdezte Sean.
– Már meg is tettem – mondtam neki. – Akkor tettem a

135
helyére, amint te belülre kerültél.
Arland kinyitotta a száját majd egy szó nélkül becsukta.
Az űr erőteret nehéz volt fenntartani, de az a terület, amelyet le
kellett fednem, viszonylag kicsi volt, és a béke csúcstalálkozó
elegendő energiát adott a fogadónak ahhoz, hogy a következő
néhány napban fenn tudja tartani.
– Az űr erőtér megállítja a szerves, szervetlen vagy energia
alapú lövedékeket – mondtam. – Nem fogja bántani Önt, de Önt
átjutni sem engedi átjutni. Kérem, hadd hívjam fel a figyelmet,
hogy Önök közül senki sem mehet el a fogadó területéről. Azt
hiszem, itt az éjszaka. Aludjon jól! Itt biztonságban van.
Maud megölelt aztán elment lefeküdni. Arland bólintott felém
majd a szobájába ment. A Hiru is távozott.
Caldenia felállt a székéből, és megközelítette Seant.
– Legyen olyan kedves és szerezzen meg nekem mindent,
amit csak tud Kiran Mrakról és beosztottairól! És én valóban
mindenre gondolok!
Sean bólintott.
– Jó éjszakát.
– Jó éjt, Őfelsége.
Ő ment a saját útjára. Orro is eltűnt. Most már csak én és Sean
maradtunk. Felállt, és felém sétált, csak néhány centiméternyire
állva meg tőlem.
– Csapdába ejtettél engem a fogadóban – mondta.
– A saját biztonságod érdekében.
– Aggódsz a biztonságom miatt? – A szája sarkában egy
mosoly nyoma rejtőzködött.
A szívem felgyorsult. Túl sok dolog történt ma este. Nem
voltam rémült – nem igazán –, de rágott engem az aggodalom. Meg
kellett védenem magunkat a Draziri-tól, be kellett gyűjtenünk a
Levéltár többi részét, és mindezt titokban kellett csinálni. Néhány
órán keresztül nem akartam erre gondolni.
Sean előttem állt, olyan közel, hogy ha kinyúlnék,
megérinthetném őt. Nagyon jó érzés lenne megérinteni őt. Még

136
jobb érzés lenne, ha ágyban lehetnék vele. Ő tartana engem.
Pontosan tudtam, hogy milyen érzés lenne. Biztonságos, meleg és
jól érzés. Ha együtt feküdnénk egy ágyban, megfeledkezhetnék a
Draziriról meg a Hiruról és mindenről.
Találkozott a tekintetünk. Volt egy erdő a szemében, homályos,
sötét fákkal, szélén egy farkas várakozott, és azon tűnődött, vajon
ki akarom-e őt onnan csalogatni.
Olyan egyszerű lenne. Egyetlen lépés, és fel tudnám futtatni a
kezeimet a mellkasán, a vállai felé. Körbefonnhatnám a karjaimmal
és megcsókolhatnám, és ő velem jönne.
Azért akartam Seant, mert őt akartam, vagy azért, mert féltem
meg ki voltam merülve, és biztonságban akartam érezni magam?
Nem tudtam megmondani. Nem voltam biztos benne. Biztosnak
kell lennem.
Fogadós vagyok. Mindig együtt éltem ezzel. Maud
megmentésével tényleg megfogott engem. Nem most volt itt az
ideje, hogy ezt tisztázzuk. Sean jobbat érdemel. Én is jobbat
érdemeltem.
– Jó éjt, Sean.
A farkas visszaolvadt az erdőbe.
– Az lehetett volna – mondta Sean.

137
 7. fejezet

A konyhámban álltam, és az első kávémat ittam. Nincs semmi,

ami hasonlítható lenne az első csésze kávéhoz. Valamilyen oknál
fogva, ennek mindig különlegesen finom az íze.
Reggeli fény áramlott be az ablakokon keresztül. Egyetlen felhő
sem pettyezte a tiszta égboltot. Szép, meleg nap lesz, egyike
azoknak a csodálatos napoknak Texasban, amikor a természet
elfelejtette, hogy tél van, és úgy tett, mintha május lenne.
Már elvégeztem a reggeli házimunkámat. Ellenőriztem a
kerületet. A Draziri az éjszaka folyamán megpróbált egy lyukat
ütni az erőteremen, de semmire sem jutottak. Aztán megnéztem
Seant. Felkelt, de még mindig a szobájában volt, én pedig nem
akartam betolakodni. Tegnap este egy kicsit hirtelen voltam, és
nem tudtam, hogyan kellene ezt megoldani, ezért elkerültem őt, és
inkább a szegény Winghez mentem, hogy kiengedjem az
elzárásból.
Tegnap éjjel minden teketória nélkül bezártam őt a szobájába.
Pragmatikus lényként úgy döntött, hogy játszik a TV-jével, majd az
éjszaka felében különféle TV-műsorokat néz. A kedvencei
nyilvánvalóan az Indiana Jones filmek maratonja meg a Zsaruk
voltak. Nem voltam biztos abban, hogy mit is gondolok erről.
Megbeszéltük a Drazirikat, valamint az erőteret, aztán elment a
garázsba játszani. Úgy éreztem, hogy a nyitott hadviselés nem
olyan valami, amit Wing alig várt. A hatalmas dinoszaurusz
lényekkel belakott bolygón a Ku-k alacsonyabb szintű ragadozók
voltak, akik a falkákban keresték a biztonságot. A kultúrájuk tele
volt a sok nagy harcos legendájával, akik egyedül terítettek le egy
nagyobb zsákmányt, de a valóságban ők kicsik voltak és ezt tudták
is magukról. A nagy ragadozókat követték, sérült vagy gyenge
ragadozókat választottak ki, a földre vitték őket, és nagy
csoportokban harcoltak. Engedélyt kért, hogy a garázsban
játszhasson, én pedig megengedtem neki.
Én a kávémat élveztem. Orro a szigetnél vert fel valamit egy
tálban, egy habverőt tartva a karmaiban. Caldenia a
konyhaasztalnál elégedett mosollyal az arcán kortyolgatta az első
csésze teáját.
Arland lépett be a konyhába. A „Föld üzemmódjában” volt, laza
fehér pólóban és sötét nadrágban. Szőke sörényét lófarokba fogva
húzta hátra az arcából. A vérbuzogányát is hozta.
– Lady Dina, Őfelsége, Orro, jó reggelt mindenkinek –
mondta Arland.
Caldenia meghajtotta a fejét. Orro morgott valamit.
– Készül valahová, Lord Marsall? – kérdeztem.
– Egy kis aerobicos aktivitást terveztem. Az egészségemért.
Végül is éppen kikapcsolódom.
Nagy bemutatót szándékozik összedobni a Drazirinek, akik
valószínűleg a fogadó hátsó részét figyelik. A legjobb vámpír
logika: ha nem tudsz közvetlenül támadni, akkor próbáld meg
megfélemlíteni. Teljes biztonságban van, amíg az űr erőtéren belül
marad.
– Segítséget jelentene, ha néhány tárgyat a rendelkezésére
bocsátanék azért, hogy változatosabb legyen az edzése?
Intettem a fogadónak. Egy állványon gyakorló fegyverek
jelentek meg a gyepen, úgy emelkedve ki a földből, akár egy
gomba. Az állványon mindenféle formájú és méretű buzogányok,
fejszék, kardok és tőrök várakoztak, mindegyik fegyver kemény,
gumiszerű anyagból készült, hogy megfeleljenek az igazi
fegyverek súlyának és méretének. Ezek nem vágnák, de attól még
fájdalmat okoznak. Maud egyszer egy ilyen gumikarddal üldözött
engem, mert Kool-Aid port öntöttem a hajkondicionálójába. Maud
mindig is olyan ember volt, aki kényes a hajára. Feltette a
kondicionálót, majd egy órára kiült a medence mellé, a „mély
kondicionálás érdekében”. Két fontos dolgot tanultam meg azon a
napon: a vörös Kool-Aid nem lehet kimosni a hajból, a gumi
kardok pedig fájdalmat okoznak.
És Maud most az összes gyönyörű haját levágta.
Arland elvigyorodott.
– Lady Dina, messzebbre és tovább mész, mint mindig.
– Enyém az öröm.
A fegyvertartó legalább kétszáz éves volt, de a vámpírfegyverek
nem változtak sokat, legalábbis abból következtetve, amit láttam.
Kimenetelt az udvarra, letette a buzogányát, felkapott az
állványról egy alabárdot, és körbeforgatta.
Megfordultam, aztán elmostam a kávéscsészémet.
– Olyan udvarias fiú – mondta Caldenia.
Arland minden bizonnyal udvarias volt, de egyszer láttam őt,
ahogy egyetlen csapással levágta egy vámpír fejét, ami teljesen új
megközelítést adott az udvarias gesztusoknak.
– Már korán felkelt, Őfelsége.
– Ez egy szép nap, mi pedig ostrom alatt állunk! Az emberek
megpróbálnak meggyilkolni minket! – A szemei ragyogtak az
izgalomtól. – Hát nem csodálatos?
Hát, ha ő így gondolja, miért ne lenne az?
– Nem fognak sikerrel járni!
– Természetesen nem, kedvesem! Szándékomban áll
biztosítani, hogy ez így legyen! Mellesleg, csak abban az esetben,
ha az egyik holttest a fogadó területén landolna, a Draziri ízletes.
– Valóban, Őfelsége?
– A húsuk lédús, de unalmas – mondta Orro. – Olyan ízűek,
mint a kistermetű szárnyasok, és könnyen átveszik a mártás ízének
profilját.
– Valóban főztél már meg Draziri-t?
– Természetesen! – Húzta ki magát teljes magasságába. –
Vörös Bárdos séf voltam! Nagyon sokféle lényt megfőztem!
 Huh! Felejtsd el, hogy megkérdeztem!
– Dina, soha nem értettem, hogy miért találod olyan
zavarónak az érző lények megevésének gondolatát! – mondta
Caldenia. – Végülis, ez nem kannibalizmus! Még egészségügyi
kockázatok sincsenek, ha az étel megfelelően van elkészítve!
Az ablak felé fordultam.
– Hű, nézzék a napsütést! Ez már valami, nem igaz?
Caldenia halkan felnevetett.
Olasard a lábamnál dorombolt, a hátát felívelte, és a fejét a
bokámhoz dörgölte. Felkaptam őt, aztán a füle mögött vakargatva,
megsimogattam. Hangosabban dorombolt. A tálkája még mindig
tele volt, tehát ennek valódi macskaféle szeretetnek kellett lennie.
Helen lopakodott be a konyhába, csendesen, mint egy szellem,
leült a padlóra a lábam mellé és megsimogatta Olasardot. A cica
Helen arcához dörgölte a pofáját. A kislány felkuncogott.
– Édesanyád még alszik?
Ő bólintott. – Trükkös vagyok.
– Nem mondod!
– És ádáz! – Megmutatta nekem az agyarait.
– Ezek aztán éles agyarak!
Bólintott, és beleharapott a levegőbe.
– Ijesztő – mondtam neki.
– Nem foglak megharapni téged, Dina néni. Te kedves vagy.
Odakint Arland egy masszív kétkezes kalapáccsal forgott körbe
és morgott. Helen elhagyott engem meg Olasardot, és a hátsó
ajtóhoz ment.
Arland kardra váltott. Mozdulatlanul állt, a kardot lefelé tartva,
majd az egész teste egyszerre mozdult, és egy gonosz felső vágást
hajtott végre. Az ellenkező irányba vágott, aztán pusztító erővel
fordult meg. A lábait nagyon keveset mozgatta, kitámasztást adva
így a fantom ellencsapások ellen, és lendületet adva neki, amikor
nagy testének teljes súlyával akart vágást bevinni. Támadásai
ellenőrzött, precíz zuhatagként jöttek.
Helen úgy nézett rá, mint ahogy egy macska figyeli a madarat.
Ha nem engedem ki őt, akkor madár csalogató hangokat kezdene el
kiadni. Kinyitottam az ajtót. Helen kirohant, majd megbabonázva
leült a tornácra.
– Ez egy vámpír gyermek – mormogta Caldenia.
Mondj nekem valamit, amit nem tudok.
– A lányom el fogja intézni – mondta Maud a hátam mögött.
Majdnem ugrottam egyet. Tudtam, hogy hol tartózkodik az
összes vendég a fogadóban, de ennek előhívása csekély erőfeszítést
igényelt, és ha szükséges, dönthettem úgy, hogy figyelmen kívül
hagyom egy adott vendég megfigyelését. Tegnap úgy döntöttem,
hogy abbahagyom Maud követését. Helen követése
nélkülözhetetlen volt, mert ő olyan fiatal, de a nővérem volt a
családom. A szüleim tizenéves korunkban abbahagyták az aktív
nyomonkövetésünket, ami nem azt jelentette, hogy anya nem tudott
volna rólunk semmit tűhegynyi pontossággal, amikor bajban
voltunk. Apu és ő egyaránt megadták nekünk a magánéletet, tehát
én is megadtam Maudnak a magánéletet, és most mellém
settenkedett.
– Mióta állsz ott?
– Egy ideje – mondta.
Valahogy úgy nézett rám, ami azt is lehetővé tette, hogy
titokban Arlandot is nézhesse az üvegajtón keresztül. És annak
ellenére, hogy minden erőfeszítést megtett azért, hogy úgy tegyen,
mintha nem látná, Maud figyelte őt.
– Nézzük mid van! – mondta Arland Helennek.
Helen a tornácon maradt.
– Na, gyere! Vagy félsz?
Helen megmutatta neki a fogait.
Arland intett neki. Az unokahúgom a tornácon maradt.
Az ajtó kitárult, amikor Maud rávette a fogadót, hogy mozdítsa
meg. Kilépett a tornácra.
– Helen, öld meg! – mondta a nővérem.
Az unokahúgom felkapott egy gumitőrt az állványról, és a fűre
lépett, lábat láb elé téve, úgy osonva, mint egy macska. Arland
kiegyenesítette a vállait. A kontraszt nevetséges volt. A lány pici
volt, a férfi óriási; neki egy kis tőre volt, ő pedig egy hatalmas
kardot tartott; de mindketten azonos arckifejezéssel néztek
egymásra, mintha két tigris találkozna a territóriumuk határán.
Várakozás. A távolság felmérése a tekintetükkel. A gyenge pontok
nyomának figyelése.
A támadás vakító sebességgel jött. Helen előrehajolt. A tőre
megvágta Arland combjának elülső részét, majd hátrafutott
körülötte, átvágva a lábikráit. Arland kieresztett egy drámai
üvöltést, aztán térdre hullott. Helen felugrott, és elvágta a torkát.
Olyan gyors és pontos volt, már több tucatszor meg kellett tennie.
Gyakorlásban reménykedtem. Gyakorlásnak kellett lennie.
Arland, kényelmesen a hátára gördülve, a földre zuhant. Helen a
mellére tette lábát, felemelte a tőrét, és kieresztett egy vámpír
üvöltést.
Most el kellene borzadnom, vagy ki kellene iktatnom? Nem
tudtam eldönteni.
– Szép munka – mondta Maud.
Arland megragadta Helen bokáját. A kislány felsikoltott és
felrohant a tornácra. A férfi nagy vigyorral az arcán ült fel.
– Mint láthatja, a lányomnak nincs szüksége semmilyen
oktatásra magától – mondta Maud.
– Nem bánná meg.
Ne, Arland! Ne, ne!
– Valóban? – kérdezte Maud.
Arland lábára gördült. – A maga lánya vámpír.
– Félig!
A férfi megrázta a fejét.
– Agyarai vannak. Az emberek vámpírnak fogják látni. A
vámpírok is vámpírnak fogják látni.
Maud arca barátságossá, szinte meleggé vált. Ha én lennék
Arland helyében, most elszaladnék.
– És van valami baj azzal a módszerrel, ahogy az agyarakkal
rendelkező gyermekemet edzem?
 Maud szinte mellékesen a fegyverállvány felé lépett.
Sean belépett a konyhába, és megállt mellettem.
– Miről maradtam le?
– A nővérem el akarja pusztítani Arlandot.
Arland hátradőlt a gyepen.
– Egy ilyen fiatal gyermek számára a kihívás kérdésére a
kihívás a válasz. Maud a fegyvereket latolgatta.
– Mire akar utalni?
– Egy megfelelően kiképzett vámpír gyermek nem várta
volna meg az ölésre adott engedélyt – mondta Arland.
Csak tovább ásta a saját sírját.
Sean kinyitotta a konyha ajtaját.
– Hová mész? – suttogtam.
– Ehhez egy első sorban lévő széket akarok.
Követtem őt kifelé, aztán leültünk a székekre.
– Túlságosan kontrollált. Ön azt mondja, ülj, ő pedig leül. Azt
mondja, várj, ő pedig vár.
Több szó, mélyebb lyuk.
– Az ösztöneinek kellene vezérelnie őt, Rassának kellene
lennie a fűben. Ehelyett ő egy goren a tornácon.
Épp most mondta azt a nővéremnek, hogy a lánya nem egy
farkas, hanem egy idomított kutya.
Megerősítettem magam.
Maud olyan gyorsan húzott ki egy kardot a tartóból, hogy úgy
nézett ki, mintha a fegyver önmagától ugrott volna a kezébe.
Megforgatta. A színlelt kedvesség minden jele eltűnt az arcáról.
– Talán hajlandó lenne néhány instrukciót adni nekem.
– Ha kívánod.
Arland felkapott egy gyakorló buzogányt.
A nővérem megütötte. Összecsaptak. Az egyik pillanatban
Arland állt, a másikban pedig hátra tántorodott, megrázta a fejét, az
arca oldalán a gumi kardpenge piros lenyomata.
Sean felnevetett.
 Maud nyitásban lendült előre. Arland úgy lendítette meg a
buzogányát, mintha az olyan könnyű lenne, akár egy fogpiszkáló,
majd jobbra ütve a pengéjét, hárította a kardját. A nővérem a bal
kezével a vámpír torkába ütött. Ő fuldokolva elfordult tőle, de
mégis visszaütött. Maud lebukott a lendítése alá, kardja pengéjével
pedig a férfi hónaljába sújtott.
Sean meg én jaj hangjokat hallattunk.
Arland az agyarait felfedve felordított.
Maud a bordáit ütve táncolt körülötte. A vámpír bal kezével
félrelökte a kard pengéjét, és megrúgta őt. A nővérem repült, a
füvön gurult, majd a guggolásból vakítóan gyors támadással tért
vissza.
A kard és a buzogány összecsapódva dobolt. Arland és Maud
egymást ütve tomboltak kersztül a gyepen. Sean meg én néztük
őket, és összerezzentünk, amikor egyikük felmordult a fájdalomtól.
Helen a lábaim mellett ült, elmerülve a harc erőszakosságában.
Olyan kicsi még, és a világunk hirtelen annyira erőszakossá vált.
– Tudtad, hogy Draziri íze olyan, mint a csirkéé? –
kérdeztem.
Sean úgy nézett rám, mintha nem lenne biztos abban, hogy jól
vagyok-e.
– Fogalmam sem volt róla.
– Orro azt mesélte nekem – mondtam neki. –, hogy gyilkos
baromfik ostroma alatt állunk.
Sean kinyúlt, és megfogta a kezem. Engedtem neki.
– Ez megvan nekünk – mondta. – Rendben lesz.
A nővérem és Arland is csillogtak az izzadságtól. A gumi
fegyvereket nem úgy tervezték, hogy vágjanak, de valahogy
mindketten véreztek néhány sekély karcolásból. Keresztül
táncoltak a gyepen, oda-vissza, egyre növelve a területüket, majd
elveszítve azt.
– Nem tart már sokáig – mondta Sean. – Kezdenek fáradni.
Arland blokkolta Maud kardját. Ő megcserélte a fogását,
megmarkolta a pengét, és a kardgombbal ütött rá. A csapás a férfi
szemei között landolt. Arland elesett.
– Add fel! – morogta a nővérem.
Arland kirobbant a földről, elsöpörte a lábát, akár egy támadó
bika, és fának hajította a nőt. Maud háta a kéregnek csapódott, egy
láb négy hüvelyknyire30 a földtől. A férfi odaszegezte őt.
Ha beavatkoznék, pokolian meg kellene fizetnem érte.
– Add fel, hölgyem! – fedte fel a fogait Arland egy
hüvelyknyi31 távolságra a nő nyakától.
A nő rámeredt. – Nem adom fel!
Arland lába alatt megnyílt a föld, és a térdéig elnyelte őt.
Elengedte. Maud leesett, felkapta a kardját, és elsétált.
Felsóhajtottam, és kiszabadítottam Arlandot a lyukból.
Maud a kardot az állványra dobta, és a tornácra tiport.
– Csaltál – mondtam neki.
– Ja, ja.
Bement a házba, és az ajtó becsapódott mögötte.
Visszaadtam a kezemet Seannak.
Arland nyújtózkodott, megrezzent, felkapta a gyakorló
buzogányt, és a tornáchoz sétált. Sápadt bőrét piros csíkok
borították. Úgy nézett ki, mintha valaki mindenhol megdolgozta
volt őt egy zsák burgonyával.
Helen a lábujjaira állt, és gyomron ütötte.
– Au – mondta.
Helen sziszegett, elvigyorodott, azután berohant.
A Krahr Ház Marsallja kinyitotta a száját.
Én megerősítettem magam.
– A nővéred káprázatos – mondta Arland.

***

30
Kb. 0,4 méter. (A Ford.)
31
Kb. 2,54 centiméter. (A Ford.)
 Maud a Káprázatos vizet csapott a szájába, és vért köpött a
fürdőszoba mosdójába. Segítőkészen odanyújtottam neki egy
törülközőt. Önmagát nézte a tükörben.
– Nem.
– Használd magadon.
Megfordult és elvette a törülközőt.
– Magammal beszéltem.
– Oh? Nem olyan volt ez, mint egy kegyelem nélküli boksz
meccs, vagy nem is, inkább, mint vámpírszexben összeragadni
Arland Krahrral és elcsábítani őt, olyan rettenetes ötlet lenne?
Hátraléptem arra az esetre, ha el kell kerüljek egy ütést.
Megszárította az arcát a törölközővel.
– Nem, olyan, nem engedem, hogy megint felpiszkáljam
magam. Ezen felül, Dina, elcsábítani? Túl régóta lógsz együtt
Caldeniával.
– Helen kedveli őt. Miután te elviharzottál, ő gyomron vágta.
– Alacsonyabbra kellett volna céloznia.
A fogadó harangozott, értesítve engem, hogy a Hiru igényli a
figyelmemet.
Intettem a kezemmel. A fal oldalában nyílt egy képernyő. Rajta
a Hiru előrehajolt, a mechanikája gyorsan és hangosan zihált.
– A Levéltár második tagja!
– Hol és mikor? – kérdeztem.
– Nem tudja elérni a Földet. A Baha-charon várja, hogy
elhozzák.
– A Baha-charon hol? – kérdezte Maud. – Az egy nagy hely.
– Kilencedik Sor, a Halál Kereskedői mellett. Ez a tag
argontartályban érkezik meg tizenöt percen belül, és Aka Lorvus
kereskedőnél kell felvenni. A helymeghatározótok venni fogja a
jelét.
– Köszönöm. Csatlakozik hozzánk reggelire?
A Hiru szünetet tartott. – Nem kell folytatnod az invitálásomat.
Tudom, hogy a megjelenésem kellemetlenséget okoz neked.
– Ez egy ösztönös reakció, és csak néhány pillanatig tart. Mi
többek vagyunk az ösztöneinknél.
– Fontolóra fogom venni – mondta. – De lehet, hogy a
szobámban maradok.
– Megértem. Megmondaná nekem legalább a nevét?
Hosszú feszült csend.
– Sunset32 – mondta végül a Hiru. – A nevem Sunset.
– Ez egy gyönyörű név.
Megszakította a kapcsolatot.
Intettem, hogy zárjon be a képernyő. Legalább ebben az esetben
egy kicsit hosszabb időnk volt.
– Hadd menjek én a Levéltárosért – mondta Maud.
Ez volt a leglogikusabb választás. Ha elhagynám a fogadót, az
űr erőtér lehullana. A fogadó nem lenne védtelen, de miért
kísértenénk a sorsot?
– Te hoztad be az utóbbit is. Utálom, hogy minden munkát te
végzel el.
Maud intett a törülközővel.
– Mi egy csapat vagyunk. Nézd, megyek elkapom azt a szőke
bolondot, és pillanatok alatt visszaérünk ide.
– Elvihetnéd Seant.
Ő megrázta a fejét.
– Nem. Arland egy arrogáns, agresszív, csökönyös szamár...
– Ne tarts vissza semmit!
– ... de átkozottul lenyűgözően néz ki páncélban, és úgy üt,
mint egy faltörő kos. Ezekben az elmúlt években többet harcoltam,
mint előtte egész életemben. Megvertem vámpírokat, akik
nagyobbak voltak, de a vele vívott bokszmeccs után, úgy érzem,
mintha a karjaim le akarnának esni. Ha Arlandot viszem, akkor
nem kell harcolnom. Az emberek látják ezt a feléjük sétáló
kastélynyi hordót, és félreállnak az útból, de ha valaki mégsem így
tenne, akkor összezúzza őket a buzogányával, amíg nem marad

32
Sunset: magyarul Napnyugta vagy Alkonyat. Mivel itt személynév,
nem akartam magyarra fordítani, ezért maradt az eredeti név.
más belőlük, csupán vér meg pép! Dina, évek óta nem jártam
Baha-charban, de hosszabb ideig jártam oda, mint te! Engedd, hadd
csináljam meg ezt én!
– Oké.
– Megyek a páncélomért. Különben is, le akarom tesztelni a
címert!
Arland szobái felé haladva indult el. Egy pillanattal később
meghallottam a hangját.
– Lord Marsall? Érdekelné önt egy kirándulás?
Igen, érdekli. Valójában volt egy olyan érzésem, hogy fel fogja
villanyozni.

***

Tíz perccel később Maudot meg Arlandot néztem, ahogy a hall

végében lévő ajtón keresztül belépnek a galaktikus piac fényes
napsütésébe. Az ajtó becsukódott mögöttük. Beast lágyan
nyüszített a lábamnál.
– Tudom. Rendben lesznek.
Felsóhajtottam, aztán mentálisan leellenőriztem a vendégeimet.
Helen a garázsban volt Winggel, a Hiru a szállásán, a Levéltár első
tagja a tartályában, Sean és Caldenia a hátsó tornácon, Orro pedig –
előre láthatóan – a konyhában időzött. Mindenkivel sikerült
elszámolni.
Miről beszélhet Caldenia meg Sean? A tornác felé indultam.
Beast előttem rohant.
Sean az asztalnál ült, és egy sor alkatrész szóródott szét előtte
egy zöld ponyván. Kétségtelen, hogy az alkatrészek valamilyen
halálos fegyverbe illenek bele. Caldenia a hintaszékben
kortyolgatta a Mello Yello-t. Beast a farkát csóválta felém a Sean
melletti széken lévő helyéről.
Hátat fordítottam a fáknak, arra az esetre, ha valaki úgy döntene,
hogy olvasni akar az ajkaimról.
– Megvan a második elhozni valónk – mondtam. –
Baha-char-ban. Maud és Arland elmentek, hogy begyűjtsék.
– Mennyi idejük van? – kérdezte Sean.
– Már tartályban érkezik, így bőségesen van idő.
Sean bólintott, és visszatért ahhoz, amivel piszmogott.
– Olyan szép nap van – mondta Caldenia. – El kellene vinned
az unokahúgodat meg azt az imádnivaló kutyádat egy sétára az
erőtér határára.
Ránéztem.
– Bizonyos felszereléseket is kell viselned, így mi is
hallhatunk minden beszélgetést, amit lefolytatsz. – Őfelsége
belekortyolt az italába.
Oh.
– Kiran Mrak beszélgetni szeretne?
– Ő semmit sem tud rólad. Te egy rejtély vagy. Bízz bennem,
kedvesem. Ha egy kicsit is jó abban, amit csinál, akkor beszélgetni
akar. Nem fogja kihagyni annak a lehetőségét, hogy információt
gyűjtsön és megpróbáljon felbecsülni téged.
Sean belenyúlt a lábánál lévő táskába, és egy kis műanyag
dobozt húzott elő, amelynek átlátszó teteje a fehér aljába pedig egy
réteg komplex elektronika volt beágyazva. Egy hússzínű, centnyi
méretű tapasz volt benne. Elvettem a dobozt. Megtehettem volna,
hogy a hangom a fogadó bármely pontján visszhangozzon, de ő
vette a fáradtságot, hogy megtalálja nekem ezt a kütyüt, én pedig
viselni fogom. Felnyitottam a dobozt, és ujjammal kiemeltem a
tapaszt. Azonnal leutánozta a bőrszínemet, oly maradéktalanul
elvegyülve, hogy nem találtam volna meg, ha kizárólag csak
figyelem.
– Hová tegyem ezt?
– A fülednél működik a legjobban – mondta.
Egy közvetlenül a jobb fülem alatt lévő ponthoz éritettem a
tapaszt. Odaragadt. Sápadt zöld fény pulzált keresztül a dobozon.
– Minél kevesebb információt adj neki! – mondta Caldenia. –
A kérdéseid ne legyenek nyilvánvalóak, vagy abba fogja hagyni a
beszélgetést. De gyakorolj rá nyomást, kedvesem. Ha bármilyen
érzelem egy cseppjét is érzed felőle, használd fel és teszteld, hogy
meglásd, kapsz-e rá reakciót.
– Gyere, Beast! – mondtam sztereóban: az egyik hang a
számból érkezett, a másik pedig a dobozból.
A Shih-Tzu leugrott a székről, aztán ő meg én elindultunk az űr
erőtér felé.
A határ mentén sétáltam. Beast húzott engem maga után,
megállt és elkezdett véletlenszerű fűcsomókat meg izgalmas
botokat szimatolni.
Felkaptam egyet, és eldobtam neki. Fekete-fehér foltként rohant
utána. Felnéztem és megláttam Kiran Mrakot. Kevesebb, mint egy
méternyire állt, egy köpenybe burkolózva, amely tökéletesen
utánozta a körülötte lévő cserjéket. Az űr erőtér megállította a
lövedékeket, de a hangot meg a fényt átengedte. Nem hallottam őt.
Ha nem a földemen lennék, megölne, és úgy halnék meg, hogy
soha meg sem tudnám, mi is történt velem.
Rám meredt, türkiz színű szemei rendkívül gyönyörűek voltak.
Léptem egyet. Ő is tett egyet velem együtt, tökéletesen letükrözve a
mozdulataimat, mintha ő egy varázslatos visszatükröződés lenne,
kivéve, hogy olyan kecsességgel mozgott, amelyet én soha nem
tudnék végrehajtani. Még mindig nem hallottam őt.
Végigsétáltunk az űr erőtér határán.
Szépség volt a Draziri-ben, valamint elegancia és másvilági
levegő. Amikor ránéztél egyre, az olyan volt, mintha valamilyen
legenda misztikus lényével találkoznál.
Beast visszahozta a botot, meglátta a Draziri-t, de nem érezte a
szagát, és én sem tűntem rémültnek. Ismét eldobtam a botot, ő
pedig utána szökkent.
– Shi-Tzu-Chi – mondta Kiran mély, dallamos hangján. –
Imádnivaló és ölésre teremtett.
– Néha a dolgok nem olyanok, mint amilyennek látszanak.
– Hát, arra már rájöttem.
Hátratolta a kapucniját, és a válla mögé dobta köpenyét. Alatta
puha, szürke tunikát viselt, fekete szegéllyel. Derekán egy kard
nyugodott. Hosszú, fehér haja tökéletesen egyenes vízesésben
hullott alá. Kasztjának vonalai ezüstszínben világítottak a
homlokán.
– Egy pici nő egy stagnáló bolygón lévő öreg házban, akinek
képzeleten túli hatalma van. Ennek szinte legendás levegője van.
Egy szent küldetés az őskorból.
– Kivéve, hogy a szent küldetéseknek általában méltó célja és
hőse van. Egy olyan lényt próbál megölni, amely nem ártott önnek.
– Ő egy irtózat! – mondta Kiran. – Meg kell halnia!
– Magyarázzon meg nekem valamit – mondtam. – Maga
pénzért gyilkol.
– Igen.
– Maga gyilkol még büszkeség meg kihívás miatt is.
– Igen.
– De ön nem egy vallásos ember. Nem gyilkol az egyháza
miatt. Miért ez a hirtelen érdeklődés a Hiru iránt?
– Ön nem ismer engem.
– Egy istenfélő ember nem meggyilkolt volna meg egy papot.
Elmosolyodott, felfedve egyenletes, éles fogait, amelyek nem
tartozhattak egyetlen ember szájába sem.
– Főpapot!
És még ő hívott engem arrogánsnak!
Sétáltunk még egy kicsit.
– A neve Sunset – mondtam.
Kiran megbillentette a fejét, hogy rám pillantson.
– A Hirué, akit meg akar ölni. Van neve. Van tudata.
– Maga naiv, ha azt gondolja, hogy ennek különbséget
kellene jelentenie nekem. Több száz lényt öltem már meg.
– Ezt nem fogja megölni.
– Meg fogom – ígérte meg nekem. – Nem tarthatja fenn
korlátlan ideig ezt az erőteret.
Igaz. Nagyjából még egy hét, és el kell kezdenem a fogadóra
szűkíteni.
– Elég hosszú ideig fenn tudom tartani. Miért nem néz egy
könnyebb célpont után?
– Mert a Hiru ritka. Egy másikat találni időt venne igénybe.
– Ki fog futni az időből?
– Nem én.
Egy vad szúrást vittem be a sötétbe.
– Valaki, aki közel áll magához, haldoklik. A Hiru megölése
megváltja Önt és őket is.
Nem válaszolt.
Kivel törődne ő eléggé ehhez? Sean meg én annyiszor néztük
végig azokat az iratokat, amelyeket Wilmostól hozott, amíg
átkozottul meg nem jegyeztük őket. Kiran nem nős.
– A szeretője?
A szájához enyhe dermedés csengett.
– Az anyja. Mekrikzi.
Valami gonosz futott át a szemén. Harcoltam a hátralépésre
irányuló késztetésemmel.
– Az anyám egy figyelemre méltó nő! – mondta halkan. –
Egy pillanatot sem fog eltölteni a pokolban, és te nem
szennyezheted be a nevét a mocskos száddal!
Ez nagyon jó! Most már mocskos a szám! Nos, ha ez nem az
érzelem egy cseppje, akkor nem tudom, mi az.
– Most már értem, hogy magának miért nincs felesége!
– És miért is van ez így?
– A bolygónkon van egy kifejezésünk az olyan férfiakra, mint
maga!
– És mi lenne az?
– Anyuci pici fia!
Megint elmosolyodott. A mosolyban nem volt humor, csupán
idegen fogak gonosz felvillanása.
– Mindenkinek van gyenge pontja. Mindannyiunk életében
vannak olyan emberek, akik közel állnak hozzánk. Meg fogom
találni a tiédet!
– Utána kellene néznie a szüleimnek! – javasoltam. – Mondja
el majd nekem is, hogy mit talált.
 A mosolya kicsit elhalványult.
– Vannak barátaid! Családod!
– Mindannyian itt vannak, ebben a fogadóban. Mindenki,
akivel törődöm, itt van.
– Át fogom vizsgálni az életedet! Megtalálom minden
vendégedet, akik valaha is megszálltak a fogadódban!
– Kezdje a Remény-Zúzó Horda Khanum-ával és az ő elit
harcosaival! Teljes mértékben meg kellene fizetnie nekik a
meglepetésszerű látogatásáért, és el kellene ejtenie néhány
homályos fenyegetést, amíg ott van! Ők imádják ezt a dolgot!
A férfi megállt. Gyönyörű arca kegyetlenné változott.
– Amikor ennek vége lesz, földig égetem a házadat, rabszolga
gallért teszek a nyakad köré, és kivonszollak innen téged! Évekig
fogsz szenvedni, és amikor már megelégedtem mindazzal a
kegyetlenséggel és perverzióval, amit csak ki tudtam eszelni,
azután eladom azt a szánalmas roncsot, ami marad belőled, a
legtöbbet ajánlónak!
Köpenye kiöblösödött, ő pedig eltűnt a csalitosban.
Felsóhajtottam. – Gyerünk, Beast!
Befejeztük a sétánkat, és visszamentem a tornácra. Sean
összerakott egy gonosz kinézetű fegyvert. Caldenia a harmadik
doboz Mello Yello-nál tartott.
– Nos, ez a helyzet. – Leültem egy székre. – Nem tudtam meg
semmi hasznosat, kivéve, hogy Freud szeretne interjút készíteni
vele, és hogy néhányszor nyilvánvalóan elgondolkodott már azon,
hogy megkínozzon engem.
– Éppen ellenkezőleg, kedvesem. – Caldenia letette a kannát.
– Sokat megtudtunk.
– Hogy érti?
– Hallottál, de nem figyeltél. Meg kell tanulnod figyelni,
Dina!
A fogadó mélyén a Baha-charra nyíló ajtó kinyílt. Éreztem
Maudot meg Arlandot, de senki mást. Ez rossz!
– Mi az? – Sean már talpon volt.
 – Visszajöttek. Egyedül.
Az ajtó kinyílt előttem, én pedig, Seannal és Caldeniával a
hátam mögött, besiettem a konyhába, aztán a nappaliba. Maud és
Arland tűntek fel a folyosón. A páncéljukat kása, gyümölcshéj,
valamint szemét borította. Arland mellvértjét valamilyen
azonosítatlan ragacsos sárga nyálka mocskolta be, és néhány törött
áramkör darabkája ragadt bele. Maud haja fehér hamuval volt tele.
Arland remegett a dühtől. Maud készen állt arra, hogy letépje
valaki fejét. A rothadó szemét bűze töltötte meg a szobát, én pedig
émelyegtem tőle.
– Mi történt? – préseltem ki magamból. – Hol van a
Levéltáros? Maud kardját a földre hajította és egyetlen szót köpött
ki.
– Muckratok!

***

– Te hagytad, hogy a muckratok ellopják a Levéltárost?

Megőrültél? – Az összes... Hogyan tudták... Argh!
– Már ott voltak! – Maud intett a karjával. – Esküszöm!
– Lady Maudnak igaza van – mondta Arland. – Amikor
megérkeztünk, a kereskedő üzletét már kifosztották.
– Pénzzel tartozott a muckratoknak – tette hozzá Maud. –
Elmulasztotta a fizetést, ezért átkutatták a szállítmányát, és elvitték
a Levéltárost.
Az arcom elé tettem a kezemet. Az összes teremtmény közül
éppen a muckratoknak kellett lennie!
– Miért akarták a Levéltárost? – kérdezte Sean nyugodt
hangon.
– A fények – mondtam.
– Mit értesz ez alatt? – kérdezte Sean.
– A tartály valószínűleg nagy, díszes, és villogó fények
vannak rajta.
– Üldözőbe vettük őket – mondta Arland. –, aztán pedig
megpróbáltunk alkut kötni velük. Amikor az érvelés kudarcot
vallott, megpróbáltuk megrohamozni a táborukat.
– Véletlenül összeakadtatok egy hulladékpréssel, és azon
keresztül kellett rohamoznotok? – kérdezte Sean.
Arland egy üres pillantást vetett rá.
– Ez nem az ő hibája – mondta Maud. – Bátor volt és
megpróbálta. Én is megpróbáltam. Szemetet dobáltak ránk, utána
meg savat.
Leguggolt, felkapta a kardját a padlóról, majd felállt, mindezt
egyetlen folyékony mozdulattal, és az orrom alá dugta a kardját. A
penge félig megolvadt gyertyára hasonlított.
– Két év! – Maud hangja remegett, és nem tudtam volna
megmondani, hogy ez a kétségbeeséséből vagy felháborodásából
származik-e. – Ez a kard már két éve velem van! Ez mentette meg
az életemet! Nézd meg!
– Nem kell aggódnia, hölgyem – mondta Arland halkan. –
Biztosíthatom önt, hogy még alkonyat előtt lesz egy olyan új
pengéje, amely megfelel a képességeinek.
Felsóhajtottam. A szidás meg a kiabálás semmit sem javítana a
helyzeten. Én sokkal jobban érezném magam tőle, de nincs
pazarolni való időnk.
– Amilyen hamar csak tudtunk, visszajöttünk ide – mondta
Maud.
– Én még mindig úgy gondolom, hogy egy elnyújtott támadás
hozhatott volna bizonyos eredményeket – mondta Arland.
– Nem, Maudnak igaza van! – Lehúztam magamról a
köntösömet, aztán lekaptam az autó kulcsát az ajtó melletti
kampóról. – Nem harcolhatsz a muckratokkal! Velük még csak
nem is érvelhetsz! Csak kereskedhetsz! Maud, meg kell védened a
fogadót! A Draziri valószínűleg nem fog támadni. Fényes nappal
van.
– Hová mész? – kérdezte Sean.
– A Walmartba!
– Veled megyek. Kiran rád fixálódott. Nem számíthatsz arra,
hogy ésszerű lesz.
Kinyitottam a számat... A vita sok időt elvinne, nekünk pedig
nincs időnk. Mindabból, amit a muckratokról tudtam, épp most
nyithatják ki kíváncsian az argontartályt, miközben beszélgetünk.
Különben is, igaza van. A Draziri az utolsó beszélgetésünk során
személyessé tette a dolgokat.
– Oké. – fordultam Maudhoz. – Tartsd a fogadót! Kérlek!
– Értettem! – mondta.
A lábamat a cipőmbe dugtam, a bejárati ajtón át távoztam, és a
garázsba rohantam. Sean követte engem.
Beugrottam a vezetőülésbe, ő az utasülésre ült, és arra
kényszerítettem magam, hogy hétköznapi módon hajtsak ki a
garázsból, és ésszerű sebességgel húzzak az utcára, ahelyett, hogy
úgy fordulnék rá, mint egy Nascar-sofőr. Senki sem támadott meg
bennünket. Senki sem követett.
– Mik azok a muckratok? – kérdezte Sean.
– A galaxis szarkái. Van egy erődjük Baha-char-ban.
Tíz perccel később átléptünk a Walmart ajtajain. Egyenesen a
játékok folyosójához indultam.
– Mit keresünk? – kérdezte Sean.
– Keresd a legbosszantóbb dolgot, amit csak találsz. Bármit,
ami hangos, villogó fényei és bonyolult, mozgó alkatrészei vannak!
Felmértem a játékokat. Elég gyér volt a választék. Azt
gondoltam, hogy nagyobb lesz, de az ünnepek közeledtével a játék
szigetet kifosztották.
Várjunk csak! Lehúztam egy dobozt a polcról. Zenélő Tréfás
Kalapács Ütögető Gyerek Játék. A Whack-A-Mole egyik változata,
felbukkanó fényes húsvéti színű vicces arcokkal díszített műanyag
tojásokkal meg egy kalapáccsal, amivel ütni lehet őket. Kérlek,
mondd, hogy vannak bemutató darabok. Ott is volt, a folyosó végén
a játék, amelyet egy kábellel rögzítettek. Négy gombbal az alján.
Megnyomtam egyet. A játékból szörnyen hangos zene harsogott.
Eddig jó. Megragadtam a zöld műanyag kalapácsot és
megnyomtam a demó gombot. A kék tojás felugrott. Ráütöttem,
mire a belsejében rohamot kiváltó stroboszkópszerű fény gyulladt
ki, és hozzáadva egy rendőrségi sziréna üvöltött. Ráütöttem egy
másik tojásra. Egy főemlős visítozása hasogatta a dobhártyámat.
Tökéletes. Felkaptam a dobozt, és kiléptem a folyosóról, majdnem
beleszaladva Seanba.
Megmutattam neki a dobozt.
– Neked mid van?
Felemelt egy bizarr kinézetű szerkentyűt, amely úgy nézett ki,
mintha egy hajszárítót meg egy hangszóró kereszteztek volna, a
műanyag keret mentén egy fénysorral.
– Mi a fene az?
– Ez egy bűz fegyver.
– Egy mi?
Sean meghúzta a ravaszt. A fények drámai módon kigyulladtak,
és a fegyver hangos fingó hangot adott.
– Bűz fegyver! Abból a gyerekfilmből 33 ! Azt mondtad,
idegesítő legyen.
Ismét meghúzta a ravaszt. A fegyver fingott. Egy nő, a
gyermekével a kocsijában, ránk nézett.
Sean szája lassan mosolyra húzódott.
– Rendben, jó lesz!
A pénztár felé rohantam.
Egy fing.
– Be tudnád ezt fejezni?
Egy újabb fing.
– Sean! Hány éves vagy te, öt?
Ő halkan felnevetett.
Az expressz pénztár sávja üres volt. Csodák csodája! A
dobozomat a szalagra csúsztattam. Sean követett.
A pénztáros, egy idősebb, molett nő ránk mosolygott.

33
Sean valószínűleg itt a Gru 1. című animációs mesére céloz. Abban
használnak ilyen fegyvert. (A Ford.)
 – Óóó! Milyen aranyos pár, akik játékokat vásárolnak!
Gyermeket vártok?
Mi van?
– Igen, azt várunk – felelte Sean, és a karját körém fonta.
Meg fogom ölni!
– Gyűrűk sehol? – A pénztáros áthúzta a bűz fegyvert a
szkenneren. – Jobb lesz, ha gyorsan túlesnek azon az esküvőn!
Az összes közül... Lehúztam a kártyámat, azután beütöttem a
kódomat a terminálba. Ezért nem jöttem soha a Walmart-ba!
A kártya átment. Sean felkapta a két játékot, és elindultunk.
– Sok szerencsét, kettőtöknek! – szólt utánunk a pénztáros.
Amint kívül voltunk az ajtókon, Sean felé fordultam.
– Komolyan tudnád ezt venni? Egy egész faj jövője forog
kockán.
– Igen, bűz fegyverrel fogjuk megmenteni őket!
– Ne!
Fing.
Huh.
Tizenöt perccel később berohantam a fogadóba. Úgy tűnt, hogy
Gertrude Huntnak nem ártott meg a távollétem. Maud a háborús
szobában volt. Bedugtam a fejemet.
– Van valami?
– Megpróbáltak szondát küldeni, én pedig nukleáris csapást
mértem rá! – mondta. – Menj, Dina! Menj, mi jól vagyunk!
A fogadó a lábaimhoz dobta a sötétbarna, rongyos szegélyű
Baha-chari köpenyemet. Felhúztam, kivettem egy zsákot a
szekrényből, és nyitva tartottam. Sean beletömte a játékokat, én
meg odaadtam neki. Ha van valaki, aki meg tudja akadályozni,
hogy ellopják, akkor az Sean. A hosszú folyosó végén lévő ajtó
kinyílt, a fogadóba beömlött Baha-char ragyogó napfénye.
Átlépünk az ajtón.
Hőség mosott át engem. Halványsárga csempéken álltunk,
amelyek a sikátort burkolták. Mindkét oldalán tizenöt emelet
magas, homokkőből épült, színes csempékkel díszített épületek
álltak, mindegyik erkélyekkel, teraszokkal és hidakkal tönkretéve.
Fák, kúszónövények és virágok nőttek a virágládákban,
megnyugtató üdvözölést adva a homokkő egyformaságának.
Transzparensek lobogtak a szélben, burgundi, türkiz és arany
színben. Fent, a lila égbolton, egy óriási levendulaszínű bolygó, a
közepén lefelé megrepedve, felügyelt mindent, darabjai a főrész
mellett úsztak, akár az elmosódott holdok.
Kisiettem a sikátorból, Sean mellettem jött. Ráléptünk az utcára,
és a lények áramlata magával ragadott minket. Mindenféle formájú
és méretű lény sétált, mászott, lebegett, dobogott és csúszott az
épületek között, keresve a kereskedők bódéiban és üzleteikben azt
a különleges valamit, amelyet sehol máshol nem lehetett
megvásárolni. Az utca lélegzett és ezer hangon beszélt.
Összefonódva mentünk az utunkon keresztül az áramlaton, és
megálltunk egy nagy épület előtt, amelynek téglalap alakú ajtaja
sötét volt. Sean elfintorodott. Nem ez volt a kedvenc helye. A
fenébe is, gondolnom kellett volna erre, mielőtt magammal hozom.
Nuan Cee, Baha-char egyik hatalmas kereskedője volt az, aki
felbérelte Seant arra, hogy Turan Adinná váljon. Seant
valószínűleg mindenféle olyan emlék ütötte meg, amelyeket
próbált elfelejteni.
– Sajnálom – mondtam neki. – De szükségünk van a
segítségére.
– Sosem tesz semmit úgy, hogy meg ne kérné érte az árát.
– Tudom.
– Éppen visszamehetnénk, elhozhatnánk Arlandot, és
megrohamozhatnánk a helyet...
Közel léptem hozzá, és megcsókoltam. Gyors csóknak, az
ajkamat az övéhez simításának szántam, de abban a pillanatban,
amikor egymáshoz értünk, izgalom rohant át rajtam. Annak az
emléke, hogy milyen érzés volt megcsókolni Sean Evanst, rövidre
zárta az agyamat. Nem törődtem az elővigyázatossággal, és
keményen megcsókoltam őt. A nyelvem megnyalta az ajkait.
Kinyitotta a száját, én pedig megízleltem Seant. Olyan volt, mintha
tüzet ittam volna.
Szétváltunk. Kinyitottam a szemét, és megláttam a mély erdőt a
szemében, és egy sebhelyes vad farkas nézett vissza rám. Közel
volt, sokkal közelebb, mint ezelőtt bármikor.
Sean a derekam köré fonta a karját, és szorosan magához húzott.
Egy kis izgalom rohant át rajtam. Elkaptak, és én nem bántam.
Sean tanulmányozta az arcomat, lehajolt, és száját az enyémre
zárta. Visszacsókolt, mélyen, megfontoltan, ott az utcán elcsábítva
engem. Nem akartam, hogy véget érjen.
Sean megtörte a csókot, és elfordította a fejét.
Egy teremtmény jelent meg az ajtóban. Nagy behemót alak,
bozontos, hosszú fekete szőrrel, masszív karokkal, amik karos
ujjakban végződtek, és szörnyű arccal, amit agyarak töltöttek meg,
így olyannak látszott, amit a Föld sosem lenne képes létrehozni.
– A Kereskedő látni szeretne titeket – dörögte a lény.
– Be kellene mennünk – suttogtam.
Lassan engedett el engem.
Követtük a testőrt egy magas előcsarnokba, amit szürke
csempével burkoltak. Vízesés loccsant a távolabbi falból, majd egy
keskeny medencébe hullott. Itt és ott növények mindenféle
árnyalatban, a lilától meg a magentától a smaragdzöldig, virágozak
a díszes virágtartókban. Egy vulkáni üvegből készült asztal
várakozott a szoba közepén. Leültem az asztal mellett egy puha lila
kanapéra. Sean állva maradt.
A jobb oldali függöny szétnyílt, és egy alig három és fél láb34
magas, bűnösen bolyhos, ékszerekkel díszített kötényt viselő
rókaszerű lény sietett ki rajta két lábon járva. Kinyitottam a számat,
aztán elfelejtettem becsukni. Nuan Cee-ra számítottam. Ez meg.
– Cookie?
Az alacsony róka kitárta karjait és odarohant hozzám.
Megöleltem.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Sean.

34
Kb. 1 méter. (A Ford.)
 Cookie kinyúlt, hogy megölelje őt. Sean visszaölelte.
Cookie megrántotta hiúz füleit.
– A nagybátyám nincs az üzletben. Én vagyok a felelős, amíg
vissza nem tér. Hátralépett, és nagyon hivatalosan összetéve
tartotta a mancsait.
Vörösesszőke színű bundája meg az élénkkék szemei szinte túl
aranyosak volt ahhoz, hogy komolyan vedd őt. Ugyanakkor a Nuan
klán tagja volt, és alábecsülni őt halálosnak bizonyulhat.
– Tehát mit tehet Önért a nagy Nuan Cee? – kérdezte Cookie.
– Szükségünk van a segítségedre, hogy alkut tudjunk kötni a
muckratokkal – mondtam. – Egy kereskedő tartozásának
megfizetése fejében elvittek egy argon tartályt, amelynek
belsejében egy teremtmény van. Vissza kell szereznünk azt a
tartályt.
– Mit kínálsz cserébe?
– Egy szívességet – mondtam. Nem volt semmi másom.
Cookie kék szemei összeszűkültek.
– Megteszem. Cserébe hívni foglak téged, ha szükségem lesz
rád.
– Megállapodtunk – mondtam.
Cookie egymáshoz dörzsölte a mancsait.
– Mivel akarsz üzletet kötni a muckratokkal?

***

Fing.
Fing.
Fiiiiiiiiing.
– Kérlek, abba tudnád ezt hagyni?
Cookie felkuncogott, és körbelendítette a bűz fegyvert.
A férfiak meg a fingások! Bármilyen faj, bármelyik bolygó, nem
számít.
Átsétáltunk Baha-char árnyékos területén. Az utcák itt
keskenyek voltak, a színek fakók, a napellenző ponyvák kopottak.
Az ajtókon megtelepedett a piszok. Az üzleteikben a kereskedők a
fegyvereiket elérhető helyen tartották. Sean mereven bámulva
vizsgálta át az utcát. Kimerültnek éreztem magam. Cookie
aggodalom nélkül szökdécselt a földön, mintha egy napos rét
közepén járna. Talán azért, mert a testőreként szolgáló nagydarab
szörny követett minket, lefelé, a nyakamba lélegezve, de ami még
valószínűbb azért, mert a köténye Kereskedő klán sarjaként
azonosította őt. Sérülést okozni a Kereskedők egyik tagjának, a
saját halálos ítéleted aláírását jelentette.
Megfordultunk a sarkon. Sean megállt. Magas kőfalak
emelkedtek mindkét oldalunkon, körülzárva egy futballpálya
méretű területet. Közvetlenül előttünk egy hatalmas fémfal állt,
amelyet óriási, téglalap alakú, kemény acéllemezekből ütöttek
össze. Ezt kisebb lemezek szakították meg, rozsda és sav nyomok
nyúltak ki belőlük a fém felett. A földszint középen lévő hatalmas
kapu elég nagy volt ahhoz, hogy két elefánt egymás mellett
áthaladhasson rajta.
Cookie összedörzsölte a kezeit.
– Kérlek, álljatok hátrébb, és maradjatok csendben!
Felemelte a bűz fegyvert, és elsütötte.
Egy kicsi lemez, körülbelül ötven lábnyira 35 a földtől,
félrecsúszott.
Cookie elvette a hatalmas játékot, és erősen ráütött a
kalapáccsal. Fények és rémes sivító hangok törték meg a csendet.
Még több lemez nyílt ki.
Cookie felemelte a kezét, és a muckratok csiripelő nyelvén
beszélt. Intett a karjaival. Oda-vissza sétált. Még egy kicsit
sétálgatott, előadást tartott. Felemelte a bűz fegyvert, és egy újabb
fütyülő hangot adott ki. A kalapáccsal ráütött a játékra. Újra
beszélt, azután elhallgatott.
Egy rövid csiripelő kérdés érkezett a falból.
– Chichi-chichi?

35
Kb. 15,24 méter. (A Ford.)
 Cookie egy második előadásba kezdett. A lábujjain állva
felemelte a karjait, amennyire csak tudta őket, és egy nagy kört
rajzolt. A karjait a háta mögé tette, majd körbesétált. Azután várt.
Az erőd csendes maradt.
– Én mondtam, hogy rohamozzuk meg! – suttogta Sean.
– Csitt!
Még egy csipogás.
Cookie felém fordult.
– Megkaphatom a cipődet?
A tornacipőmért nyúltam.
Az erődből felháborodott rikoltások kórusa áradt.
– A másik cipőt – mondta Cookie halkan.
Levettem a bal cipőmet. Cookie úgy emelte fel, mint egy
kincset, és a játékokra helyezte.
Fém zengése visszhangzott keresztül az erődön, amelyet gyors
dobbanások követtek. A kapu kinyílt, és egy hordányi muckrat
ömlött ki rajta. Körülbelül négy láb 36 magasak voltak, olyan
menyétre hasonlítottak, amik valahogy felegyenesedve járnak, és
amiknek majom kezük fejlődött ki. Sima bundájuk színe a
rozsdabarnától feketéig terjedt, és kis, lámpákkal díszített bőrkiltet
viseltek. A hatalmas argontartályt húzva ömlöttek kifelé a kapun. A
tartályt a földre tették. Egy alacsony muckrat egy halom aranyat
dobott a tartályra, egy másik hozzáadott egy kismacska méretű
döglött kavicspatkányt, a harmadik pedig egy komplex
elektronikus alkatrészt tett rá.
A vezető muckrat a halomra mutatott.
– Chi?
Cookie nagyszerű show-t adott elő az áruk ellenőrzésekor.
– Chi.
A vezető muckrat megragadta a cipőmet, és a feje fölé emelte.
– Chiiiiiiiiiiii!
A muckratok rikoltozásban törtek ki. A játékok eltűntek, a horda

36
Kb. 1,22 méter. (A Ford.)
pedig visszatért az erődbe, mintha az beszívta volna őket. A fém
ajtók zengve bezárultak.
Sean felkapott egy aranyérmét a halomból.
– Ezek spanyol dublonok?
– Nagyon sajnálom a cipőt – mondta Cookie gyászosan,
miközben a testőre úgy vette a vállára az argontartályt, mintha
semmi súlya nem lenne –, de ebben nem voltak hajlandók engedni.
 8. fejezet

– Nem vihetsz engem!

Lehúztam a jobb tornacipőmet és elindultam lefelé az utcán.
– Fogalmad sincs, mi van ezen az utcán! – Sean az orrát
ráncolta. – Ez undorító!
– Akkor találok cipőkereskedőt, és veszek egy új párat!
– Tudod, hogy belőled hármat is el tudnék vinni, és az sem
lassítana le engem?
– Tudod, hogy egyet sem tudsz kezelni belőlem? Belőlem
három igazán túl sok lenne!
Sean kinyitotta a száját.
– Sétálok! – mondtam neki. – Nem fog megölni, ha mezítláb
megyek néhány háztömbnyit!
Sean motyogott valamit az orra alatt.
– Ezt hallottam! – mondtam neki. Nem így volt, de neki ezt
nem kellett tudnia.
Rossz ötlet volt Baha-char ezen részén mezítláb sétálni. A
szabadban heverő nagy négyzet alakú burkolólapok, amelyeket
égetett a nap, túlságosan forróak voltak, és ez arra kényszerített
engem, hogy az utca épületeknél lévő széleihez ragaszkodjam, ahol
a szemét és a piszok örvénylett, a szél és a soha véget nem érő
vásárlók árjától tolva. A földet bámultam, hogy
megbizonyosodjam arról, nem lépek semmi olyanra, ami felvágná
a lábamat, ebben nagyon gyorsan jártas lettem. De hagyni, hogy
Sean vigyen engem, nem volt opció. Meg kellett őriznem némi
méltóságot. Különben is, hogy ő vigyen az ölében... jó lenne. Volt
egy olyan érzésem, hogy szeretném. Nem kellene azon
elmélkednem, pontosan hogyan is érzem magam, amikor ilyen
közel vagyok hozzá, amíg vissza nem érünk a fogadó
biztonságában.
Elég hosszú ideig néztem fel ahhoz, hogy lássam, hová tartunk.
A háztömb végén egy koszos üzlethelyiség, egy vacak zöld ponyva
alatt, amit fényes neon felirattal láttak el, amely hét nyelven
jelentette be: LÁBBELIK. Egy színes csigaház, amely egy kerti
csigára hasonlított, üldögélt az üzlet ajtajában, de ez öt láb37 magas
volt, ragyogó piros, gazdag barna meg citromsárga
színárnyalatokkal.
– Nézzétek, cipők!
Felgyorsítottam az utcai kirakatig. A kereskedő, egy Took,
megérezte, hogy jövök, és egészen kinyújtotta ráncos nyakát a
csigaházából. Cookie összedörzsölte a kezeit.
– Csak egy pár cipőre van szükségem – mondtam neki.
– Természetesen – felelte a kis róka. – Mindaddig, amíg a
megfelelő áron kapjuk meg őket.
Az üzlet belsejében egyetlen hatalmas cipő halom volt,
mindenféle anyagból, mindenféle láb számára. Mindenféle lábak
szaga is volt, de ezzel nem törődtem. Átástam magam rajta,
megpróbálva találni valamit, amit embereknek készítettek. Sean
leparkolta magát az üzlet bejáratánál, az utcát figyelve. Cookie
bozontos testőre mellette állt meg.
Átkutattam a cipőket. Túl nagy, túl kicsi, túl nyálkás, ez
olyannak készült, aki éppen úgy jár lábujjhegyen akár az elefántok,
túl éles, túl... Ez a pár nem volt olyan rossz. Felemeltem a két
szandált, alig volt több, mint talpak egy szalagnyi olcsó gyönggyel.
– Mennyi?
A Took csápjai integettek.
– Két kredit.
– Két kredit! – Cookie hátra tántorodott, és összeroskadt,

37 Kb. 1,52 méter. (A Ford.)

mintha behúztak volna neki egyet. – Ez felháborító! Meg akarsz
gyilkolni minket?
Ez gáz. Elfelejtettem, hogy ő is velünk van. Ezt most azonnal le
kell állítanom, mielőtt alkudozásba csapna át.
– Két kredit p...
– Pénzügyi bűntett! – jelentette be Cookie.
A Took tintahalszerű szemei felvillantak, színük mélyvörösről
élénkzöldre váltott.
– Ez eredeti okariai bőr!
Cookie lerántotta az ujjaimról a szandált, és körbeintegetett
velük.
– Igen, egy valódi okariai nifrook seggéről. Szagoltad már
ezeket a cipőket?
– A szag karaktert ad neki!
– Karaktert? – Cookie kivillantotta a fogait. – A barátomat
nem érdekli a karakter. Nem látod, hogy ő a fajának egy fiatal és
vonzó nősténye? Ha ezeket a cipőket viseli, kompenzációt kell
kérnünk tőled minden lehetséges társa miatt, akiket ez a
kellemetlen lábbeli visszataszít.
A Took szeme összeszűkült.
– Egy és háromnegyed kredit.
– Valójában, ha megvennénk ezeket a cipőket, akkor a
többinek a halomból jobb szaga lenne! Inkább neked kellene
fizetned nekünk ezért a szívességért, hogy eltávolítjuk ezeket az
úgynevezett szandálokat a boltodból!
– Mi van?
– Hallottál engem! Na már most! – Cookie felemelte a jobb
cipőmet a levegőbe. – Ez cipő!
Felsóhajtottam és elindultam, hogy Sean mellé álljak.
– Mezítláb kellett volna tovább mennem. Most, az elveiből
nem engedve, ítéletnapig fog alkudozni.
Sean nem válaszolt. Visszafelé nézett az utcára, ahonnan
jöttünk. A szemébe néztem, és Turan Adint láttam ott. A tarkómon
felállt a szőr.
 – Mi az?
– Vadásznak ránk.
– A Draziri az?
– Nem tudom.
Amikor egy farkas azt mondta neked, hogy vadásznak rád, azt
csak egy bolond hagyta volna figyelmen kívül. Elhallgattam. Sean
érzékei sokkal élesebbek, mint az enyéim, és megzavarni őt, éppen
most, buta ötlet lenne. Felhúztam a kesztyűmet, és kihúztam az
energiakorbácsot a köntösöm belső zsebéből.
Az utca mindkét oldalunkon üresen terült el. A gyenge szellő,
amely általában átmozgatta a levegőt Baha-char kanyonszerű
utcáin, elhalt. A levegő forró lett és tikkasztó. Megborzongtam.
Rosszat éreztem.
– És maradj távol! – mennydörögte mögöttem a Took.
Cookie tűnt fel a szandállal, és a kezembe adta a cipőket meg a
kredit zsetont.
– Itt van a szandál meg fél kredit. Odaadtam neki a jobb
cipődet cserébe.
– Köszönöm. – húztam fel a szandálokat a lábamra.
– Ezt nekem kellett helyrehoznom. – mosolyodott el Cookie.
– Menjünk! – mondta Sean halkan.
Siettünk lefelé az utcán. Cookie elkezdett szökdécselni, de két
kanyarral később eltűnt belőle a szórakozás. Most gyorsan és
csendesen ólálkodott a bársonyos mancsain.
Átpillantottam a vállam fölött. Az utca még mindig üres volt.
Úgy tűnt, hogy a sötétség összegyűlt mögöttünk. A pulzusom
felgyorsult. Talán ez a fantáziám volt, talán nem, de nem voltam
hajlandó kockáztatni. Most már majdnem futottunk.
Vettünk egy utolsó fordulót, és kijutottunk az egyik főutcára. A
tömeg hangja átmosott engem. Fellélegeztem. Átvágtunk a
forgalmon, Cookie szörnyetegének hátsójára összpontosítva.
Ismét a hátam mögé pillantottam. Semmi, csupán a tömeg.
Mély levegő! Mély levegő! Mindjárt otthon vagyunk!
Sean arca kissé ellazult. Jó.
 Még két háztömb, és befordulhatunk a fogadó ajtójához vezető
sikátorba.
Mágia okozott hidegrázást a gerincemben, jegesen és nyálkásan.
Megdöbbentem. Visszataszító volt, de szinte... ismerősnek
éreztem? Hogyan...
Az előttünk lévő tömeg riasztó sebességgel megritkult. A lények
elmenekültek, bemenekültek az üzletekbe meg a mellékutcákba.
Az utca kiürült, egyedül hagyva így egy magányos lényt, aki a
sikátorunk előtt állt.
Nyolc láb 38 magas volt, kopott köpenyt viselt, felhúzott
kapucnival. Ez úgy nézett ki, mint a sajátom tükörképe, kivéve,
hogy nagyobb, mélyebb a kapucnija és bővebbek az ujjai. Ennek
véletlennek kellett lennie. A galaxisban milliónyi köpeny volt.
Nagyon valószínű volt, hogy belőlük kettőt nagyon hasonló módon
vágják és varrják össze.
Megszorítottam az energiakorbácsot, kiengedve a vékony
szálat. Az a földre hullva felrobbantotta a követ.
Mellettem Cookie kihúzott egy kést a kötényén lévő,
ékkövekkel díszített hüvelyből.
Sean Cookie bozontos testőrére nézett.
– Veszélyben van!
A lény felfedte az agyarait. Egy hatalmas kéz landolt Cookie
vállán. A fenevad felrántotta a kicsi rókát, megpördült, és elrohant
lefelé az utcán, visszacipelve Cookie-t meg a tartályt, arrafelé,
ahonnan jöttünk, óriási lábának minden dobbanása olyan volt, mint
egy-egy ütés egy kőtörő kalapáccsal. Cookie felháborodott
sikoltozása elenyészett.
Sean előhúzta a zöld élű kését.
A köpenyes lény közöttünk és a sikátor között várakozott. Nincs
másik út a fogadó ajtajához. Át kellett mennünk rajta.
– Dina? – kérdezte halkan Sean. – Mi ez?
– Nem tudom.

38
Kb. 2,44 méter. (A Ford.)
 A lény fellökte a bal karját, sápadt és elszáradt humanoid kezet
fedve fel, vastag, megsárgult karmokkal. A kar vénái pulzáltak.
Éreztem, ahogy a varázslat összegyűlt körülötte, visszataszítóan és
émelyítően. Ha a mágiának teste lenne, akkor ez egy rothadó
holttest lenne. De az a minta, amelyben áramlott, annak mögöttes
magja. Sokk markolt belém.
– Ez egy fogadós!
– Mi?
– Valahogy megrontották! Meg kell ölnünk! Ez egy irtózat!
A lény ujjaiból tiszta energiagömb lőtt ki, egy narancssárga
villámgömb, akkora nagyságú, mint egy grapefruit. Sean fel- és
előreugrott, de az elrohant mellette, és kanyarogva engem követett.
Nem tudtam megelőzni.
Sean egy fegyvert húzott elő a ruhájából és a köpenyes lény felé
futva tüzelt. A kapucnis alak körül fodrozódott a levegő. A
galaxisban ezek a leghalálosabb impulzus lövedékek, és ez mégis
blokkolta őket.
A villámgolyó felém lendült.
A hasonló megöli a hasonlót. Csettintettem az
energiakorbáccsal.
A villám felrobbant.
Fehér pára fojtogatott engem. A mágikus sokkhullám
visszaverődött keresztül a csontjaimon majd felrobbant a
mellkasomban, ahogy a szívem is megpróbált felrobbanni.
Öklendeztem aztán a földre hánytam. Sean az épület oldaláról
ugrott vissza és a lény mögött landolt. Előrelendült, túl gyorsan
ahhoz, hogy láthassam, és a kést a kapucnis alak bordáira
irányította. Villám harapott belé. Sean úgy repült vissza, mintha
egy hatalmas ököllel ütötték volna meg.
Ó, nem, te nem! A fogaimat csikorgattam és előre tántorogtam,
az ostorom égett az energiától.
Egy második villámgömb csöppent ki a lény karmaiból és rám
lőtte. Meglendítettem az ostoromat. Összekapcsolódtak. A villám
rám robbant. Hő és fájdalom borította el a mellkasomat meg a
gyomromat. A köntösöm meggyulladt. Leszakítottam azt a részt,
megpróbálva távol tartani a bőrömtől.
Sean teste elmosódott, és egy hatalmas vérfarkas landolt a
csempéken, magas, izmos, hatalmas vállakkal és kéthüvelykes39
karmokkal felfegyverzett hatalmas kezekkel. A köpenyes alak felé
fordult. A vérfarkas felfedte az agyarait, és a megrontott fogadós
felé lendült, olyan gyorsan szurkálta, hogy a kés zöld csíkká
változott. Villám robbant ki a köpenyes alakból és megperzselte a
szőrét, de ő őrjöngve folytatta tovább a szurkálást.
A fejemre rántottam a köpenyt. A mellkasomon lévő bőr égett,
mintha valaki egy sajtreszelőt használt volna rajta, de nem
foglalkoztam vele. Feléjük sprinteltem.
A szőr Sean karján begöndörödött. Az égett haj bűze szennyezte
be a levegőt. A köpenyes alak, megpróbálva elkerülni a kést,
megpördült. Köntösének darabjai csapkodtak a levegőben – Sean
néhány vágása eltalálta.
A megrontott fogadós kiszáradt kezével átgereblyézte Seant,
karmaiból csöpögött a mágia. Vér buggyant ki a vérfarkas
melléből.
Csettintettem az ostorommal, éreztem, ahogy a kreatúra mágiája
válaszul elmozdult. Az energia ostor csattant, két centiméternyire a
fejétől az üres levegőben pattant ki. Gyors. Újra csattintottam az
ostorral. Ez valahogy félrecsúszott. Rendben van. Nem tud örökké
kicselezni engem.
Sean felhasította a hátát.
Mágia robbant ki a köpenyből. A robbantási hullám felkapott a
lábaimról. Hátra repültem, úgy söpört el engem, mint a porszemet
egy cunami, és háttal egy épületnek csapódtam. Ó, ez fáj! Olyan
nagyon fáj!
Sean esett keresztül a fölöttem lévő ponyván, és mellettem a
törött fára meg a szakadt anyag közepére zuhant.
A lény összehúzta a karjait. A kezeiből egy energialövedék áradt

39 Kb. 5,08 centiméter. (A Ford.)

ki, egy felénk irányított lándzsa.
Küszködve lábra álltam, és Sean elé vetettem magam. Az ostor
ezt nem állíthatja meg. Meg fogunk halni.
Ez egy fogadós volt.
Ledobtam az ostort meg a kesztyűt, felkaptam a törött korlát egy
darabját, és rá összpontosítva magam elé tartottam. Ez nem seprű
volt, éppen csak egy bot, de én fogadós vagyok, a fenébe is, és nem
fogja megölni Seant!
Az áradó energia megütött és áttörött a bot fölött, a narancssárga
villám kettészakadt és mély türkizkékben égett, ahol megérintette a
botomat meg a mágiámat. A bőröm elzsibbadt. Valaki apró
kampókat süllyesztett az ereimbe, és rántott egyet rajtuk,
megpróbálva kihúzni őket a testemből.
Ez fájt.
A kapucnis lény a háta ívbe feszült. A köpenye tiszta feketévé
vált, mintha a színt kiszívták volna az anyagból. A kopott szegély
szálakra bomolva kirojtosodott. Az áramlat erősebben ütött rám.
Istenem, ez fáj! Ez fáj, fáj, fáj...
Az egész testem remegett az erőfeszítéstől. A fájdalom
tekeredett a gerincem minden egyes csigolyája köré, és
megszorította, őrölve a porcot meg a csontot, amíg semmi sem
maradt belőlük. A karom megpróbált kificamodni a vállgödrömből.
Egy hátborzongató, földöntúli sikítás vágott a fülembe. A
kapucnis lény sikoltozott.
Vér ízét éreztem a számban.
Nem tudom ezt örökké tartani. Én.
Golyók folyama verte a teremtményt balról, mindegyik
nekiütközve a hullámoknak a levegőben, megállítva őket éppen
csak egy kicsivel azelőtt, hogy a testét érték volna. Az energia
áramlása meggyengült. Ez változékony mágia volt, hogy önmagát
fedezze.
A gyötrelem az agyamat péppé változtatta. A fogaimat
csikorgattam, és haladtam előre, visszafelé tolva az áramlatot. Egy
lépés. Egy újabb lépés.
 A kapucnis lény tett egy lépést hátra.
Igen!
Tett még egy lépést, meghajolva az erőfeszítés alatt, amellyel
pajzsolta magát a golyók zárótüzétől meg a mágiámtól.
Mögöttem Sean késsel a kezében nekirugaszkodott.
Sikoltottam, és mindent belevetettem a botomba. Ez olyan
módon reped meg, ahogy csak a fogadósok seprűje képes. A tetején
éles fa penge alakult ki. Ezt addig toltam az áramlatba, amíg a
penge közvetlenül a megrontott fogadósra mutatott, átvágva az
energiafolyamot.
A köpenyes kreatúrából a mágia egy narancssárga félgömbben
szakad ki, elfedve őt előlem meg a lövész elől. Sean tűnt fel
mögötte. A kés felvillant, a köpenyes alak pedig erőtlen halomba
omlott össze.
A visszataszító mágia nyomása eltűnt.
Térdre roskadtam majd elterültem a földön. A bal oldalamon
egy őszülő idősebb vérfarkas leeresztett egy bizarr kinézetű
Gatling gépfegyvert. Köszönöm, Wilmos! Mellette Cookie
abbahagyta a fel-leugrást és hozzám rohant.
Sean felkapott a földről.
– Jól vagy?
Bólintottam. Még csak beszélni sem tudtam.
Az ajkát az enyémhez simította, azután óvatosan magához
szorított, mintha én lennék a legfontosabb dolog a világon.

***

A szám végre engedelmeskedett.

– A tartály?
– A boltomban – mondta Wilmos. Úgy nézett rám, mintha a
látványom fájdalmat okozott volna neki.
Sean elindult lefelé az utcán a fogadó felé.
– Ne!
– Dina, nagyon megégtél. Szükséged van a fogadóra, hogy
meggyógyítson téged.
– Szerezd meg a tartályt!
– Később!
– Nem!
– Ne vitatkozz velem.
Nem emelte fel a hangját. Nem látszott rajta semmi különbség.
De a hangszínétől a szavai úgy vágtak, akár egy kés. Ezzel
lehetetlen volt vitatkozni. Ennek ellenére megpróbáltam. A szavak
megfogalmazása erőfeszítést és kitartást igényelt, amik nekem nem
voltak.
– Egyszer már kudarcot vallottunk. Nem tudok... besétálni a
fogadóba a tartály nélkül! Vendég! Bizalom! Kérlek! Kérlek, Sean!
Kérlek!
Morgott, farkasának szája megmutatta a fogait.
– Kérlek!
Wilmos ránézett.
– Megszerezzük a tartályt – mondta Sean.
– A test...
– Meg a holttestet! – mondta dühös vicsorgással a hangjában.
A tekintete megállapodott rajtam. Közvetlen és hideg volt. A farkas
tekintete. – Egy szót se, amíg a fogadóba nem érünk! Csukd be a
szemed és pihenj!
Az utolsó dolog, amit láttam, az volt, hogy Cookie testőre
felkapta a kapucnis testet. A fejemet Sean vállára fektettem, és
lehunytam a szemeimet, sodródva, sem ébren, sem aludva, hanem
megragadtam közöttük egy fájdalmas, összezavaró helyen. A
mellkasom égett.
Az idő nyúlt, hosszan és ragadósan.
A fogadó mágiája érintett meg engem. Éreztem a hűvös levegőt
a bőrömön – átjutottunk a Baha-char hőségéből az otthonomba. A
falak recsegtek és ropogtak a pániktól. Gertrude Hunt felsikoltott.
Kinyitottam a szememet, és elmosolyodtam, amikor megláttam a
nővérem rémült arcát.
– Jól vagyok. Minden rendben lesz.
 A fogadó indái körém fonódtak, én pedig Gertrude Hunt
mélyébe süllyedtem, ahol a fogadó ragyogó szíve várt rám. Kinyílt
és magába fogadott engem. Becsuktam a szemem, és végre
elaludtam.

***

– Dina néni rendben lesz? – kérdezte Helen.

Kinyitottam a szemem. Helen és Maud együtt álltak a
megnyugtató sötétségben. Maud a páncélját viselte. A csípőjén egy
kard lógott a hüvelyében. Helen szeme nagy volt és kerek.
Körülöttem sima fa indák fonódtak össze egy oszlopba, a padló
és a mennyezet között tartva engem. A fogadó életereje áramlott
keresztül rajtuk, gyógyító melegbe burkolva engem, az indák meg
belülről zölden világítva ragyogtak. A halványkék fények lebegtek
körülöttem, amik tiszta, erős mágiából születtek. A levegőnek itt
olyan friss illata volt. Tiszta és élettel teli.
Eddig kétszer voltam már itt. Először akkor, amikor
felébresztettem Gertrude Huntot mély álmából. Pont itt ültem,
kezeimmel a szívén, és visszahízelegtem őt az életbe. Másodszor,
amikor túl sok energiát használtam fel a fogadón kívül, és amikor
Sean visszahozott, szinte már halott voltam. A fogadó akkor is
meggyógyított, éppen úgy, ahogy most.
Megmozdultam, ellenőrizve a mágiát az indákon keresztül.
Erős. Sokkal erősebb, mint amilyen az első gyógyulásom után volt.
Nem használtam el annyi mágiát, mint amennyit gondoltam. Vagy
talán túl kevés bizalmat adtam Gertrude Hunt-nak.
– Dina néni jól lesz, virágom – mondta Maud. – Pihen.
– Ébren van – mondtam.
Beast ugrándozott ki a sötétségből, Helen pedig felém rohant, és
átölelte az indákból készült fa oszlopot, amely benn tartott engem.
A fogadó felsóhajtott körülöttem. Ez egy boldog, elégedett sóhaj
volt.
– Sajnálom – suttogtam. – Megpróbálom ezt nem
megismételni.
– Jobb lesz, ha ne teszed ezt többé! – morogta Maud.
Az indák szétváltak, megengedve nekem, hogy a padlóra lépjek.
Beast megnyalta a lábamat, hanyatt fekve a hátára pottyant, majd
elviharzott, körbe futva, mintha a kutyaérzései jobbak lett volna
tőle. Leguggoltam és megöleltem Helen-t.
– Virágok vannak a mellkasodon! – mondta az unokahúgom.
Lenéztem. A vendéglő meggyógyította az égési sérüléseimet –
nem voltak mélyek –, és a bőr sima volt, de halvány hegek
maradtak rajta. Nem úgy néztek ki, mint a virágok. Halvány
örvényeknek tűntek. És valószínűleg nem fognak eltűnni.
Maradandóan heges maradtam.
– Nem néz ki olyan rosszul – mondta Maud.
Ránéztem.
– Ó, az szerelmére! Ne csinálj úgy, mintha leégtek volna a
melleid! Jól nézel ki! Semmilyen szoláriumkrém se hozná rendbe!
Odamenetelt hozzám, megölelt, és átadta nekem a köpenyemet.
Belebújtam.
Beast a lábam felé robogott. Helen felsikoltott és üldözőbe vette
őt.
– Hogy mennek a dolgok?
– Sunset el van ragadtatva amiatt, hogy a Levéltár egy újabb
tagját begyűjtöttük. A fogadó megpróbálta kívül tartani azt a
holttestet, vagy akármit is hoztál be, és amikor nyitva tartottam az
ajtót, hogy be tudják cipelni, az az izé megpróbált elhúzódni tőle.
Egy műanyag tartályba tettük, és lezártuk. Ez volt az egyetlen mód
arra, hogy Gertrude Hunt befejezze a kiborulást. Ki kell
elemeznünk, de nekem nem engedte, hogy annak a közelébe
menjek, és kizárt engem abból a laboratóriumból, ahova betettük.
A madarak rögtön sötétedés után megpróbáltak egy közvetlen
támadást indítani. Megengedtem, hogy az az idióta meg a
vérfarkasod lecsapjon rájuk. Szerintem Sean zavart lehet. Levágta
a fejüket, és karókra húzta őket a hátsó udvarban.
Felsóhajtottam.
 – Láthatják őket az utcáról?
– Nem! Koncentrálj! Azt mesélem neked, hogy a barátod
lefejezte az ellenségeidet, és karókra szúrta fel a koponyáikat, és te
ebből az egészből csak amiatt aggódsz, hogy a szomszédok
megláthatják-e őket!
– Ő jól van?
– Fizikailag igen. Mentálisan... Ne érts félre, a fejek egy
hatékony taktika. De mégis – zavar. Ha véletlenül a megfelelő
pillanatban elkapod a pillantását, valami visszabámul rád.
– Az a farkas – mondtam neki.
– Mi?
– Az a farkas egy sötét erdőben.
Maud felsóhajtott.
– Te a farkast látod. Én városokat látok leégni. Van valami,
ami nincs igazán rendben vele. Valami nyugtalanító. Én korábban
megjártam már a poklot. Dina, én ismerem ezt a pillantást. Még
nem késő, hogy meggondold magad.
– Kedvelem őt.
Maud a szemeit forgatta.
– A Lord Marsall leszállította?
– Mit szállított le? – kérdezte.
– Tudod, hogy mit! Ígért neked egy kardot! Azt hiszem,
pontos szavai a következők voltak: „Új penge még alkonyat előtt.”
Összeszorítva becsukta a száját, aztán előhúzott egy vérkardot a
kardhüvelyből.
– Ez egy jó kard?
– Kitűnő. – Úgy hangzott, mintha éppen citromba harapott
volna. – Ő küldte le a hajójáról. Hatalmas jelenetet csinált belőle. A
futár teljes páncélzatban, karmazsinvörös zászlókkal érkezett, és
letérdelt elém, hogy átnyújthassa ezt.
Az kívántam, bárcsak láthattam volna az arckifejezését.
– Megpróbáltam visszautasítani.
Arland rendkívül kitartó tud lenni, amikor valami nagyon
felkelti az érdeklődését.
 – Hogy ment?
– Világossá tette, hogy ez a Háza ajándéka. Ha nem fogadom
el, akkor megsérteném az egész Krahr Házat. Nem hozhattam
magunkat ebbe a helyzetbe. Amíg távol voltál megnéztem a
besorolásunkat. Két és fél csillagod van.
– A fogadó hosszú ideig aludt.
Maud intett a kezével.
– Ahogy én értettem, a Krahr Ház nyilvánosan támogatja
Gertrnde Huntot. Veszélyes és hálátlan dolog is lenne megsérteni
őket.
Elfogadta. Természetesen ezt tette.
– Azt is világossá tettem, hogy az első adandó alkalommal
vissza fogom fizetni ezt az ajándékot. Nem kedvelem őt – mondta
Maud. – Makacs, csökönyös, és ragaszkodik ahhoz, hogy a
dolgokat a saját módján tegye.
– Tudod, hogy ezek mind szinonimák?
– Nem kedvelem őt, Dina. Felelősséggel tartozom a
gyermekemnek. Nem kockáztatom meg, hogy visszatérjünk egy
olyan társadalomba, amely úgy hajította ki őt, mint a szemetet.
Végeztünk a vámpírokkal. Na gyere! Van még tennivalónk.
Vettem egy mély lélegzetet. Az űr erőtér a helyére kattant.
Kinyújtottam a kezemet. Egy seprű emelkedett fel a földről, én
pedig az ujjaimmal körbezártam, érezve a kopott, meleg fát. Otthon
voltam. Ideje volt megnyugtatni a vad farkast és megvizsgálni a
megrontott holttestet.

***

A farkas a második emeleti erkélyen várt rám, azon a helyen,

ahová kijöttem hozzá az éjszaka közepén találkozni. Olyan
távolinak tűnt, pedig csak néhány nap telt el azóta. Kiléptem az
erkélyre. Beast a lábam körül keringett.
Sean az ajtó bal oldalán lévő falnak támaszkodott. Meglátott
engem. A szeme, elkapva a fényt, borostyánszínben ragyogott. Egy
szót sem szólt. Nyilvánvalóan rajtam múlik, hogy elindítsam a
beszélgetést. Csak így lehetett tisztességes. A küldetésem majdnem
megölte őt, nélküle pedig én meghaltam volna azon a Baha-chari
utcán.
Hallottam, hogy megöltél néhány embert, és kiélezett botokra
szúrtad a fejüket. Meg akartam nézni, hogy jól érzed-e magad...
Valószínűleg a legjobb lenne valami egyszerűvel indítani.
– Szia.
– Amikor fogadóban vagy, én rád bízom az életemet –
mondta. – Amikor odakint tartózkodsz, neked kell rám bíznod a
tiédet.
– Tudom.
– Ez azt jelenti, hogy amikor azt mondom neked, hogy fuss,
te futsz. Nem vitatkozol. Nem sírsz. Azt teszed, amit mondtam,
vagy mindketten meghalunk.
Oh. Ez ilyen típusú beszélgetés lesz. Összefontam a karjaimat.
Szembenézett velem.
– Bízom benne, hogy elvégzed a munkádat. Neked is bíznod
kell bennem, hogy én is elvégzem az enyémet.
– Bízom benned. A prioritásaidban nem bízom.
Ki akartam nyúlni, és letörölni az arcáról ezt a kőkemény
arckifejezést.
– Az én legfontosabb prioritásom a te túlélésed biztosítása.
– Pontosan. Az én prioritásom a vendégeim biztonságának
fenntartása. Ez nem mindig egy és ugyanaz.
– A Hiru biztonságban volt a fogadóban – mondta Sean. – A
ragaszkodásod ahhoz, hogy elhozd a tartályt, mert le akarod
nyűgözni őt vele ...
– Nem arról volt szó, hogy bárkit is le akarnék nyűgözni. Ez a
bizalomról szólt. Megígértem, hogy visszahozom a tartályt. Azzal
együtt kellett visszajönnöm.
– ...veszélyeztetted saját magadat, engem, Cookie-t és
Wilmost. Ahelyett, hogy arra koncentrálhattam volna, hogy
elhozzam Wilmos üzletéből a tartályt, téged kellett vinnem.
 – Sajnálom, hogy ezt a szörnyű terhet róttam rád!
Már abban a pillanatban sajnáltam, amikor a szavak elhagyták a
számat.
– Ez mindenkit veszélyeztetett a fogadóban! Ha meghaltál
volna, Maud nem lett volna képes visszatartani a Drazirit! A Hiru
meghalt volna!
– A nővérem nagyon jól elbánt volna velük!
Beast felugatott a lábamnál, bizonytalanul, de érezte a nyomást,
hogy kutyaféle támogatást adjon. Sean figyelmen kívül hagyta őt.
– Vannak olyan készségeim és képességeim, amelyekkel te
nem rendelkezel! Sőt, vannak tapasztalataim is!
– Nekem is!
– Láttalak téged ölni! – mondta. – Csak akkor ölsz, ha meg
kell tenned! Minden téged ért fenyegetésre adott válaszaid közül
valaki megölése számodra a legutolsó választás! Számomra ez nem
választás kérdése! Ez ösztön! Én nem is gondolok erre! Meglátom
a fenyegetést, és semlegesítem azt! Kettőnk közül, én vagyok az
alkalmasabb arra, hogy kezeljem a fogadón kívüli támadásokat!
– Ez nekem egy kicsit sem hangzik bizalomra méltóbbnak!
– Ez tartott engem életben! És ha megengeded nekem, téged
is életben tartalak. Minden tőlem telhetőt megteszek annak
érdekében, hogy túléld.
– Hiszed vagy sem, valahogy sikerült túlélnem mindezen
éveket a te segítséged nélkül is!
– Vagy bízol bennem, vagy nem! Döntsd el, Dina! Mert ha
nem, akkor nincs semmi értelme annak, hogy itt vagyok! Nem
tudom elvégezni a munkámat, ha megveted a lábadat, amikor
szükségem van arra, hogy az én irányításomat kövesd! Torkig
vagyok! Kérlek, add majd tudtomra, hogy döntöttél!
Leugrott az erkélyről.
Nagyszerű.
– Idióta vérfarkas!
Beast felnyüszített.
– Psszt! – mondtam neki, és visszadobogtam a földszintre.
Övé a pont. Közülünk az egyik a fogadót vezette, a másik pedig
több száz érző lényt ölt meg. Kettőnk közül ő volt a sokkal jobb
gyilkos és a sokkal jobb testőr. Ő kiadta a parancsot, nekem pedig
bíznom kellett volna benne. Én utaltam arra, hogy követni fogom
az irányítását, amikor egy dollárért felbéreltem őt. Ehelyett azt
tettem, amit meg kellett tennem annak érdekében, hogy Sunset ne
veszítse el bizalmát a szállítási képességemben. Valóban szükség
volt erre, vagy a büszkeség miatt tettem? Nem akartam erre
gondolni.
Az egész beszélgetés nem ment úgy, ahogy reméltem, hogy
menni fog.
A földszintet finom illat járta át a szélben úszva. Olyan illata
van, mint... a csirkének.
Ó, ne!
Beléptem a konyhába.
– Orro! – A hangom úgy vágott a levegőbe, akár egy kés.
Felemelte a fejét egy edényből, aztán felém fordult.
– Draziri-t főzöl?
A tűk felálltak a hátán.
– Ne hazudj nekem! Azt hittem, hogy teljesen világossá
tettem! Nem tudok tolerálni semmilyen.
Orro kinyitotta a sütőt, és kihúzott belőle egy nagy sütőedényt.
Rajta, tökélesen aranybarnára sütve, egy közepes méretű madár
csücsült.
– Sült kacsa – mondta Orro. – Hajdina kásával és almás
töltelékkel.
Ezt elcsesztem.
Teljes magasságában kihúzta magát, valahogy elfoglalva a
konyha nagy részét, olyan fenyegetően, mint egy legenda démoni
sündisznója.
– Mindazon éveim alatt, azóta, hogy egyszerű tanoncként
ahhoz is csak alig voltam magas, hogy egy edényt a tűzhelyre
csúsztassak, csak egyetlen egyszer törtem meg a konyhai törvényt!
Akkor egyszer, amikor engedtem, hogy egy fogás, amit nem
kóstoltam meg, elhagyja a konyhámat! Sem azelőtt, sem azóta nem
törtem meg soha! A törvény az életem, a vallásom és a
lelkiismeretem. E nélkül – hasított a levegőbe a karmaival –, csak
egy igénytelen barbár lennék!
Ezt nem lehetett megállítani. Én hoztam ez magamra, ott kellett
hát állnom és el kellett viselnem.
– Kelj fel korán, hogy korán érkezz az állomáshelyedre! –
zendített rá Orro. – Tartsd élesen a késeidet! Soha ne érintsd meg
egy másik séf kését! Tartsd tisztán magadat, az állomáshelyedet és
az ételeidet! Soha ne engedj ki egy fogást a konyhádból anélkül,
hogy megkóstolnád! Ismerd meg az összetevőket! Tiszteld az
előkészítő asztalodon lévő lényeket; tiszteld az életüket! Ismerd
azokat, akiket étkeztetsz! Azok ízlése szerint főzz, akik étkeznek,
ne a sajátod szerint! Soha ne szolgálj fel olyan ételt, amely kárt
okozhat a fogyasztója egészségében vagy a lelkében! Soha ne érd
be a második legjobbal! Soha ne hagyd abba a tanulást! Ezek a
sarokkövei mindannak, ami vagyok! Ezek képezik az én
univerzumom erősségét!
Megállt fölöttem.
Bólintottam.
– Valamiféle csavargó vagyok, akit úgy találtál, hogy az
utcán patkányokat főz egy rozsdás edényben?
Ó, az szerelmére!
– Őszintén azt hiszed, hogy olyan mélyre süllyedtem, hogy
kárt okozok a lelkedben azzal, hogy egy érző lényt szolgálok fel
neked? Ilyen keveset gondolsz rólam?
– Bocsánatot kérek!
A karmos kezét a szemei elé csapta egy olyan pózban, amelyre
minden Shakespeare-i színész büszke lett volna.
– Menj! Csak.... menj!
Elmenekültem a konyhából, mielőtt úgy döntene, hogy folytatja
a beszédét.
Eddig összevesztem Seannal és Orroval. Ha ez a mai napon így
folytatódik tovább, ha elég sokáig elidőzök, valószínűleg halálosan
meg fogom sérteni Caldeniát. Nyilvánvalóan csak egyetlen olyan
hely van, ahol biztonságban lehetek. Kinyitottam a padlót és
lementem a lépcsőkön a laboratóriumba.
A megrontott lény holtteste a laboratóriumi asztalon feküd.
Amikor Maud azt mondta: „műanyag tartályba van zárva”, én úgy
értettem, hogy ez azt jelenti, hogy valamilyen műanyag tartályba
tették. Nem ezt tették. Egy tíz láb hosszú40, valamint négy láb41
széles, tiszta műanyag tömb üdvözölt engem. A holttest ennek
belsejében feküdt, mint az üvegkoporsóban alvó Hófehérke
valamiféle őrült változata.
Hogyan. Ó! Maudnak egy rögzítő csőbe kellett beletuszkolnia a
holttestet, egy tiszta inaktív PVDF42 műanyag hengerbe. Egy egész
szakaszt szenteltem ezeknek a raktáramban. Mindenféle méretben
voltak, és általában szokatlan tárgyak karanténba helyezésére
használtam, a kicsi vízi vendégek számára biztosítottam bennük
mirkolakóhelyeket, meg általában olyan dolgokat tartottam
bennük, amiknek kötelező volt az alacsony hővezető képesség és a
magas kémiai korrózióállóság. A PVDF nem vezette az áramot, a
legtöbb sav számára áthatolhatatlan volt, valamint ellenállt a
sugárzásnak. Az argonkamra, amelyet a Levéltárosnál használtam,
az is PVDF-ből készült.
Maudnak meg kellett találnia a raktárkészletemet, vagy
Gertrnde Hunt a stresszre reagálva egy nagy konténert ásott elő. A
holttestnek az említett tartályba való bezárása azonban nem
bizonyult elégnek. A fogadónak valahogy sikerült műanyagba
borítania a rögzítőcsövet.
Kinyúltam, és megérintettem. A fogadó riasztóan nyikorgott.
Nem, nem műanyag. Tiszta gyanta. A fogadó gyantát választott ki,
és lezárta vele a rögzítőcsövet, amíg nyolc hüvelyknyi 43 a saját

40
Kb. 3,05 méter. (A Ford.)
41
Kb. 1,22 méter. (A Ford.)
42
Polivinilidén-fluorid – műanyag (A Ford)
43 203,2 mm
életnedvéből, le nem védte őt a holttesttől.
Fúrnom kellene azért, hogy vehessek belőle egy mintát, és
Gertrude Hunt ennek minden lépésében harcolna velem. Éreztem.
– Mintát kell vennünk – mondtam.
A kis laboratóriumom falai úgy hullámzottak, mintha láthatatlan
kígyók csúsztak volna közvetlenül a felszínük alatt.
– Meg kell tennünk – mondtam.
A falak megremegtek.
– Tudom, hogy félsz. Megértem. De bátornak kell lenned. –
Megveregettem a falat. – Ez veszélyes. Tudnunk kell, mi ez,
mielőtt sérülést okozna nekünk vagy más fogadósoknak és más
fogadóknak. Minden egyes lépésnél veled leszek. Nem hagyom,
hogy sérülés érjen. Egyszer blokkoltam ezt, amikor távol voltam a
fogadó földjétől. Újra blokkolni fogom. Együtt erősebbek
vagyunk.
A fogadó nem válaszolt. Csendben ültem és finoman
simogattam a fát. Az úgy mozgott az ujjaim alatt, mint egy hátát
ívelő macska. Kényszeríthettem volna Gertrude Huntot, hogy
válaszoljon. A fogadó engedelmeskedik a fogadósnak. Végül eljön
az az idő, amikor rá kell kényszerítenem az akaratomat. Minden
fogadós előbb vagy utóbb szembesült ezzel a kihívással. A fogadó
egyetértésének kikényszerítése azonban csak az utolsó lehetőség
volt, amelyet csak az élet megóvására használtak, amikor
semmilyen más módszer nem mutatkozott rá. Csak kétszer láttam,
hogy a szüleim ezt teszik, és ez nagyon nagy árat követelt tőlük
meg a fogadótól is.
– Tudom, hogy sokat kérek. De mindent meg kell tudnunk,
amennyire csak képesek vagyunk, így készen állhatunk. Ha több is
van ezekből, ha eljönnek meglátogatni minket, akkor nem lehetünk
vakok.
Csend.
A szörnyű lény holtteste várakozva hevert. Még a halálban is
volt benne valami baljóslatú, szinte úgy, mintha egy sötét árnyék
takarta volna, átszivárogva a testen és a ruhákon. A csillagok
közötti hideg űrből született szellem. Nyugodtan feküdt, de
felkészülten. Lehet, hogy ez csak a képzeletem volt, de úgy
éreztem, mintha figyelne engem.
A fogadóban voltam, ahol semmi sem okozhatott nekem
sérülést, hacsak nem engedtem volna meg, ez a dolog pedig még
mindig a hidegrázást hozta rám. Nem akartam kinyitni az átlátszó
börtönét.
De ha nem teszem meg, és ez újra támadna, a lehetséges
elvesztett életért való felelősség az én vállaimon landolna. Fogadós
vagyok. Kötelességeim vannak.
– Meg tudjuk csinálni. Együtt.
Csend.
Vártam.
A laboratóriumi padló szétvált. Egy kis műanyag tartály
emelkedett ki a padlóból.
– Köszönöm.
Felemeltem a seprűmet, és belevezettem a mágiámat. Elhasadt,
a nyele megrepedezett, hogy felfedje a tiszta mágia elektromos kék
magját. A gyanta fölé tartottam.
– Készen állsz?
Egy gyökér csúszott ki a földből, és úgy hajlott, hogy a seprűm
fölé lebegjen. Ragadós gyantacsepp képződött a csúcsán, amely
nagy grapefruit méretűre duzzadt.
A seprűt a megkeményedett gyantatömbre irányítottam és tolni
kezdtem. A kék mag belemerült a nedvbe, utat égetve magának
lefelé. Hagytam, hogy dolgozzon. Nem kellett sietni vele. Illatos
füst kígyók fodrozódtak a fúrás helyéből.
Az út negyede.
Fele.
Háromnegyede.
Csak a testnek kis maradványára volt szükségünk, éppen csak
ahhoz elégre, hogy elvégezzük az alapvető elemzést meg a
szkennelést.
Majdnem ott vagyunk.
 A seprű átért a gyantán, és összetalálkozott a műanyag kemény
ellenállásával. Finoman megnyomtam.
A műanyag héj megolvadt.
A fekete árnyék, amelyet megéreztem, nekilódult felfelé, a seprű
felé, és egy pillanat alatt lefedte a test és a műanyag felső fala
között lévő néhány hüvelyknyi távolságot. A visszataszító mágia
megragadta a seprűmet és felcsavarodott rajta. Büdös, hideg és
félelmetes erő áramlott át a seprűn, megpróbálva kijutni.
Mindkét kezemmel megragadtam a seprűmet, és leküzdöttem,
átküldve rajta a mágiámat.
Az árnyék meghajlott és a seprű izzó csúcsa körül kanyargott.
Nem volt arca, nem volt anyaga, de itt volt, pont itt, harcolva
velem. Ki akart jutni. Éreztem a dühös éhségét. Fel akart falni
engem és Gertrnde Huntot, meg mindent, ami benne van.
A seprűbe öntöttem a hatalmamat. Nem! Nem fog megtörténni!
Az árnyék egy kínzó pillanatig kitartott... aztán megtört. A
testbe szúrtam a seprűt. Egy mentális sikoly vágta át az agyamat,
mintha fém csikorogna a fémen. Ismét átszúrtam az árnyékot. Az
elmémbe vágódva sikoltott és jajgatott.
Nem az én fogadómban! Nem, amíg én őrzöm!
Szúrtam és döftem, míg végül mélyen a testbe süllyedt és
elrejtőzött ott.
Letompítottam a seprűt, azután a testbe csúsztattam, levágtam
egy kis mintát a húsból, majd kiszabadítottam, a mintát a műanyag
tartályba helyeztem, és rácsuktam a fedelet. Abban a pillanatban,
amint a seprű kiszabadult, a fogadó gyantát csurgatott a nyílásba,
bezárva az árnyékot odabent. Zöld és piros lámpák villogtak
miközben a fogadó szkennelte a mintát.
Várakoztam, a holttestet bámultam, az árnyék bármilyen
visszatérő jelére várva.
Egy hangjelzés jelentette be a DNS-vizsgálat befejezését. Túl
gyors. Az idegen lények szekvenálása sokkal hosszabb időt vette
volna igénybe. A képernyő felé fordultam, hogy megnézem az
eredményeket.
 Jég rohant át rajtam, a fejem tetejétől egészen a lábujjaimig.
– Szükségünk lesz egy másik rögzítőcsőre.
Tíz perccel később Maud sétált be a laborba.
– Tessék. Itt van.
Ledobta magát egy székbe, keresztbe téve hosszú lábait.
– Helen azt mondta, hogy furcsa sikolyt hallott, ezért
átkutattam a területeket, de nem találtam semmit.
– Hogyan hangzott?
– Azt mondta, hogy úgy hangzott, mint egy éjszakai rikoltó.
Ez egy csúnya madár. Nos, sokkal inkább hüllő, mint madár. Olyan
hangja volt, mint a körömnek az iskolatáblán.
Vagy fémen a fém.
A fejem a műanyagba burkolt, gyantával lezárt holtteste felé
biccentett, majd egy nagyobb műanyag csőbe burkolta és újra
lezárta. A fogadó még mindig nedvet öntött rá.
– Nem gondolod, hogy ki kellene szállnod a hajóból?
Kilyukasztottam a mintatartó fedelét, és viszkózus lila
folyadékot öntöttem bele.
– Ez carnyte?
– Igen.
Intettem a kezemmel. Az előttem lévő fal kinyílt, egy
elhagyatott tájat fedve fel. Beledobtam a mintatartót. A fogadó fala
átalakult, átlátszóvá változott. Az edény leesett, és füstmentes
karmazsinvörös tűzben lobbant lángra. A carnyte volt az egyik
legrosszabb dolog, amit valaha feltaláltak a galaxisban. Szinte
mindent átégetett, darabjaira tépve szét a molekulákat.
– Oké – mondta Maud, elnyújtva a szót. – Megosztod a
gondolataidat?
A karmazsinvörös tűz még mindig égett.
– Szekvenáltam a DNS-t.
– Ez gyors volt.
– Volt egy egyezés az adatbázisban.
Maud rám meredt.
– Azt mondod nekem, hogy az a dolog... egy ember volt?
 A holttestre mutattam.
– Ez Michael.
A homlokát ráncolta.
– Michael. ?
– Michael Braswell.
Egy éles lélegzetet vett.
Intettem a képernyőnek. Egy fogadós képe töltötte be, egy
harmincas éveiben járó férfi, őszinte arc, világosbarna haj, kék
szemek.
Ugyanabban a pillanatban néztünk mindketten a
karmazsinvörös tűz felé. Könnyebb volt nézni, amint elég, mint
szembesülni azzal, hogy megöltem azt az irtózatot, aki régen a
bátyám legjobb barátja volt.
 9. fejezet

– Hogyan lehetséges ez? – lépett Maud a test felé.

– Nem tudom.
Túl nyugtalanító volt. Nem akartam ezen elgondolkodni. Kellett
volna, de nem akartam. Tizenkét éves koromban úgy döntöttem,
hogy középiskolába fogok járni. Egy hétig tartottam ki.
Kétségbeesetten akartam, hogy elfogadjanak, de ahelyett, hogy
barátokat szereztem volna, végül én lettem a furcsa gyerek. A
középiskolai küzdelmek gonoszak voltak. Ahogy sokkal később
ráébredtem, mindenkiben volt egy halom bizonytalanság meg
hormonok, és készen álltak arra, hogy minden olyan célpontra
lecsapjanak, amelyik kitűnik a csapatból. A családom olyan
nagyon szeretett engem. Védett gyerek voltam. El sem tudtam
képzelni, hogy bárki ilyen aljas lehet.
Amikor dicsőséges középiskolai tapasztalatom utolsó péntekén
felhívtam a házat, sírtam és burgonyapürét szedegettem ki a
hajamból, a szüleim távol voltak. Klaus vigyázott a fogadóra, így
nem tudta elhagyni. Michael volt az, aki eljött, hogy felvegyen
engem a hatalmas kisteherautójával. Azt tervezte, hogy a hétvégén
meglátogatja Klaust, ehelyett három órát vezetett, hogy elvigyen
engem a szülei fogadójába, ahol le tudtam zuhanyozni,
megvacsorázhattam a családjával, és úgy tehettem, hogy az a
Péntek soha meg sem történt, mert még nem tudtam szembenézni a
családommal. Másnap reggel Michael volt az, aki hazavitt, és azt
mondta, hogy minden rendben lesz.
Most már halott, és a teste valami olyannak volt a házigazdája,
amit túl szörnyű lenne leírni.
– Nem mondott semmit? Felismert téged? – kérdezte Maud.
– Ha igen, akkor egész biztosan különös módon mutatta ki.
– Ez a Levéltárhoz kapcsolódik? Ez a Draziri?
– Nem tudom.
Maud megállt és rám bámult.
– Mi a következő lépés?
– Az következik, hogy jelentést teszünk a Közgyűlésnek. –
Ez a rész könnyű volt.
Maud folytatta a járkálást.
– És ők jönnek és elviszik? Kérlek, mondd, hogy eljönnek és
elviszik.
– Végül igen.
A nővérem ismét megtorpant.
– Mennyi ideig tart ez a végül?
– Nem tudom. Ma estig nem tudok kapcsolatba lépni a
Közgyűléssel.
A sürgősségi kapcsolatfelvételre vonatkozó szabályok nem
csupán szigorúak; azok drákóiak. Egy kóbor adás elárulhatja a
fogadók létezését, így a periódus nem haladhatta meg a harminc
másodpercet, és az adást az év elején minden fogadóhoz eljuttatott
ütemterv szerint kellett elküldeni. Korábban már leellenőriztem,
amikor azon gondolkodtam, hogy elfogadjam-e a Hiru alkuját. A
sürgősségi periódusom ideje este 11:07 perckor volt, Középidő
szerint.
– Még mindig életben van – mondtam.
– Micsoda?
– El kell tárolnunk, és van ott valami... romlott, ami még
mindig életben van a testben. Valami, ami ki akar jutni.
– Hogyan? Ez egy teremtmény? Egy parazita?
– Nem tudom. Megtámadott engem, amikor megszereztem a
mintát. Többször is meg kellett szúrnom, hogy rávegyem a
meghátrálásra. Azt a sikoltást hallotta meg Helen.
Maud káromkodott. Mindketten a gyanta koporsóra néztünk.
 – Az mitől félne? – kérdezte.
Megdörzsöltem az arcomat.
– Nincs mód arra, hogy ezt megmondhassuk, kivéve, ha
kielemezzük, de Gertrude Hunt nem engedi meg nekem, hogy ezt
tegyem. A fogadót lehetetlen rákényszeríteni további minták
vételére. Biztonságosan nem kezdhetünk hozzá ennek az
elemzésnek az elvégzéséhez, azt pedig nem engedem, hogy ez a
romlottság megfertőzzön minket.
– Tűz? – elmélkedett Maud.
– Túl bonyolult. Annak egész végig nagyon forrónak és
fenntarthatónak kellene lennie, a fogadó pedig nem szereti a nyílt
lángot. Meg tud birkózni egy kis tűzzel vagy akár egy kinti
tábortűzzel, de a belsejében egy ekkora intenzitású láng nagyon
rossz ötlet lenne. Nem, nekünk valami erősre, de hosszú távon
életképesre van szükségünk.
Újra a csőre néztünk.
– Sav! – mondtuk egyszerre.
Húsz percembe telt, hogy megépítsek egy kamrát, a külsejét
kőből, és megtöltsem a legnagyobb rögzítőcsövünket sósavval.
Bezártuk a gyanta koporsót egy másik kisebb csőbe, aztán
felfüggesztettük a savban. Nem volt tökéletes. Jobban szerettem
volna lerakni valamelyik ismeretlen bolygón, de azért, mert egy
ember felelősségteljes attól még egy másik lehet könnyelmű, és
ennek az irtózatnak a kiszabadulásának terhét nem akartam senki
más vállaira rárakni.
Miután a csövet felfüggesztettük, beállítottam a riasztásokat. Ha
a műanyag csupán egy töredék hüvelynyit is mozdulna, a fogadó
felvijjogna a fejemben. Visszavonultunk a laboratóriumba, ahol
rávettem a fogadót, hogy mutassa nekem a kamrát a nagy
képernyőn. Ültem és néztem. Ha az a valami megpróbál kitörni,
miután mi távoztunk, azt látni akartam. Maud leült mellém.
Egyikünk sem szólt semmit.
– A Közgyűlésnek kell értesítenie a családot – mondtam.
Az a gondolat, hogy Mrs. Braswellre nézek, miközben
megpróbálom elmagyarázni neki, hogy mivé vált a fia, émelygőssé
tett engem.
– Nekik kellene – mondta Maud.
Még egy kicsit tovább néztük a tartályt. Semmi nem mozdult. A
Közgyűlés rengeteg erőforrással rendelkezik. Néhány fogadós a
kutatásra szakosodott, és fogadóik korszerű laboratóriumoknak
adtak helyet. És természetesen ott voltak az ad-halok. Amikor a
fogadósok gyermekei felnőttek, három út állt előttük. Nagyon
sokan elhagyták a bolygót, és Utazókká váltak, mindenen túl
csavarogtak a nagy mindenségben. Az itt maradók közül néhányan
teljesen feladták a fogadósok életét, és visszatértek az emberi
társadalomba, normál életet élve. De ha a világunkban akarsz
maradni, akkor fogadóssá válhatsz, ha megöröklöd a fogadót a
szüleidtől, vagy nagyon ritkán, átköltözöl egy új fogadóba. Vagy
ad-hallá válsz. Ez egy ókori szó a titokra, az ad-hal a Közgyűlést
szolgálja, és a Galaktikus Szenátus kiterjesztéseként, ők a
végrehajtóik a Földön. Az én hatalmam a fogadóhoz van kötve. Az
ad-halok ereje belőlük jött. Amikor a dolgok rosszra fordulnak,
rettenetesen, katasztrófásan rosszra, egy ad-hal jön és ő foglalkozik
vele. Az ad-hal nem ismer kegyelmet. Felbecsülik a helyzetet és
kiszabják a büntetést. Ha meglátsz közülük egyet, az soha nem jó
jel.
Lehet, hogy a Közgyűlés egy ad-hal-t küld majd azért, hogy
begyűjtse Michael testét.
– Ma este a lelkéért fogok virrasztást tartani. – mondta Maud.
– Megöltem őt.
– Nem, megszabadítottad őt! Szükséged van az erődre –
mondta. – Megérdemli a virrasztást.
– Oké.
A percek múltak.
Maud végre beszélni kezdett.
– Hogy állnak a dolgok közted meg Sean között?
– Remekül.
– Aha. Akarsz róla beszélni?
 – Nem.
– Mert én itt vagyok.
– Maud... – kezdtem, de észrevettem magam.
– Ez a nevem. Ne félj, nem fogod elkoptatni.
– Te már átmentél... sok mindenen. Eltemetted a férjedet.
Nem akarom rád zúdítani a romantikus problémáimat.
– Soha nem gondoltam, hogy találni fogsz valakit, aki benn
van – mondta Maud.
– Benn?
– A mi világunkban. A mi kis fogadós körünkben. Mindig azt
gondoltam, hogy el fogsz menni, és normális életet fogsz élni
valakivel, nem is tudom, valakivel, akit Philnek hívnak.
– Phil? – pislogtam.
– Igen. Könyvelő vagy ügyvéd lenne. Lenne egy teljesen
normális házasságod meg teljesen normális gyermekeid. Az lenne a
legnagyobb aggodalmadat, hogy megbizonyosodj arról, hogy a
többi SZMK 44 -ás anyuka nem ragyog túl téged a tantestület
elismerésének napján.
Pislogtam.
– Először is, honnan tudsz egyáltalán a tantestület
elismerésének napjáról? Mennyit is jártál iskolába, egy évet a
középiskolában?
Felsóhajtott.
– Hinnél nekem, ha azt mondanám, hogy a vámpíroknak is
van ilyenjük?
– Mit visz egy vámpír a tantestület elismerésének napjára?
– Fegyvereket – mondta Maud. – Általában kis késeket.
Díszeseket és drágákat.

44
Az eredetiben „PTA moms” szerepel. Ezt a kifejezést leginkább a
focista anyukákra vagy a nagyon elkötelezett éltanuló anyukáira
mondják. Ebből kiindulva szerintem nálunk leginkább a Szülői Munka
Közösséges anyukák lehetnek a megfelelő alternatíva, ezért használtam
a könyvben az SZMK-ás anyuka kifejezést. (A Ford.)
 – Ugratsz engem!
– Nem. Nagyon sok etikettel jár annak eldöntése, hogy a kés
pontosan mekkora értéket hordozzon. Oké, igen, ugratlak.
Harapnivalókat. A vámpír tantestület elismerési napjára
harapnivalókat viszel. És az extra iskolai felszereléseket nagyon
nagyra értékelik. Nem érdekes, hogy mennyire fejlett a
civilizációd, a gyerekek továbbra is színes krétával akarnak
sziklákra rajzolni.
– Miért gondoltad, hogy elmegyek és feleségül megyek
valaki normálishoz?
– Mert mielőtt elmentem annyira nyafogós voltál.
Rábámultam.
– Az voltál – mondta Maud. – Mindig csak én, én, én! Ó ,
annyira el vagyok nyomva, hogy ebben a mágikus házban kell
élnem, és senki sem ért meg! Semmit sem akartál csinálni a fogadó
körül! Ha házimunkát végeztél, az olyan volt, mintha a fogadat
húznák! Csak annyit akartál, hogy elhagyhasd a fogadót, és együtt
lóghass a középiskolai barátaiddal!
– Alig voltam tizennyolc éves! És ők nem voltak a barátaim;
ők az ellenségeim voltak, akik a barátaimnak tettették magukat!
Maud elvigyorodott.
– Én mindig azt gondoltam, hogy végül fogadós leszek.
– Én mindig azt hittem, hogy ad-hal leszel.
Elmosolyodtam, de nem vicceltem. Kiváló ad-hal lett volna
belőle.
– Úgy gondoltad, hogy elég könyörtelen vagyok hozzá.
– Mhm. Még tartalékod is volt könyörtelenségből.
Felsóhajtott.
– Ehelyett egy becstelen lovag özvegye vagyok, miközben
neked van egy fogadód, és megpróbálsz randevúzni egy
komplikált, öldöklő vérfarkassal.
– Megszerezhetnéd a saját fogadódat.
Nem lenne könnyű, de Maud soha nem adta fel azért, mert a
dolgok kihívást jelentettek neki.
 Ő a fejét rázta.
– Nem, nem hiszem, hogy ez szerepel a kártyák között, Dina.
Büszke vagyok rád és mindarra, amit tettél azért, hogy ilyen
messzire eljuthass, de ez nem nekem való. Hat évig voltam
Melizard felesége. Jól harcolok. Megtanultam jó lenni a politikai
manőverezésekben. Ha adsz nekem egy csatateret vagy egy olyan
báltermet, amely tele van olyan emberekkel, akik el akarják
metszeni a torkomat, tudom, mit kell tennem. De az, hogy egy
fogadóban üldögéljek és megpróbáljam kielégíteni egy tucat
vendég igényeit, akik mindannyian egyszerre akarnak valamit,
miközben ezt az egészet titokban kell tartanom a külvilág előtt, az
nincs meg bennem. Harcba fog indulni, amikor neked meg vannak
kötve a karjaid.
A szívem elsüllyedt.
– Ez azt jelenti, hogy nem maradsz itt velem, a Gertrude
Huntban?
– Ez azt jelenti, hogy nem akarok saját fogadót. Veled
maradok, Dina. Addig, amíg itt akarsz tudni engem.
– Jó! Mert különben szét kellene rúgnom a seggedet!
– Nagyon sajnálom – mondta. – Anya és apa eltűntek, te
pedig eljöttél hozzám, engem meg túlságosan is lekötöttek a saját
problémáim. Sajnálom, hogy nem voltam ott. – a hangjában
érzelem remegett.
– Házas voltál, és éppen akkor született gyermeked.
– Ez nem kifogás. Te a kishúgom vagy. Szükségetek volt
rám, és én nem voltam ott. A nagy testvérek ezt nem csinálják.
– Nem voltam egyedül. Nekem ott volt Klaus.
A szeméből nedvességet törölt ki.
– Hol van most?
– Ki tudja. – sóhajtottam fel.
– Gondolod, hogy bajban van?
– Klaus? A mi Klausunk? Nem. De mielőtt távozott,
megígérte, hogy vissza fog térni, amikor talál valamit anyáról meg
apáról. Tudod, hogy milyen.
 – Nem fog visszajönni, csak ha van nála valami. – Maud
lemondónak tűnt. – Férfiak!
– Igen.
– Hát, most itt vagyok! Mesélj nekem a vérfarkasról!
Nem mondta, de hallottam a hangjában. Maud utálta, ha
áldozatként kezelik őt. Nem akart semmilyen olyan támogatást,
ami járna neki. Ismét a nagy testvér akart lenni. Félúton
találkozhatnék vele.
– Én... konfliktusba kerültem. És volt egy csatározásunk is.
– Mi miatt harcoltatok?
– Túl sok mágiát használtam fel, hogy megvédjem magamat
meg őt attól a dologtól. – Bólintottam a képernyő felé. – Utána
Sean egyenesen a fogadóba akart hozni engem, én viszont rávettem
őt, hogy menjen el a tartályért, amiben a Levéltáros van.
– Definiáld azt, hogy „rávettem őt”
– Sírtam és arra kértem őt, hogy hozza el.
– Sírtál? Te?
– Azt hiszem, azt tettem. Lehet, hogy arra is utaltam, hogy
anélkül nem nyitom ki a fogadó ajtaját. Legalábbis ezt
szándékoztam sejtetni. Ez egy kicsit homályos. Tehát elmentünk és
elhoztuk a Levéltárost Wilmos üzletéből. Most ideges.
Ultimátumot adott nekem: vagy hagyom, hogy végezze a
munkáját, vagy pedig azonnal fogja a holmiját, és elmegy. Azt
mondta, hogy ő egy képzett gyilkos, én pedig nem vagyok az.
– Nála van a pont. Tudod, hogyan szerezte meg a gyakorlatát?
– Igen.
– El akarod mondani nekem?
– Nem. Nem az én tisztem elmondani.
Felsóhajtott.
– Ez elég korrekt. Elmondhatom neked, amit ma este láttam.
Az utóbbi éveket profi katonák köreiben töltöttem, azokkal, akik
azért mennek a csatatérre, mert ez a munkájuk. Amikor ölnek,
hatékonyan és gyorsan teszik. Ha elegendő gyakorlatot és
tapasztalatot gyűjtöttek, már olyan ösztönösen csinálják, mint
például a légzést. Fekete-fehérben látják a dolgokat, mert a szürke
árnyalatok megölik őket, és végül már nem sokat
aggodalmaskodnak miatta. Különböző hátterekkel indulnak, eltérő
személyiségekkel rendelkeznek, lehetnek emberek, vámpírok vagy
Otrokarok, ám előbb vagy utóbb mindannyian olyan helyre
kerülnek, ahol a szenvtelenség irányít. Ez a módja annak, hogy
túléljenek, mert nincs jelentősége számunkra annak, hogy más
lényeket mészárolunk le hétről hétre.
Megállt.
– Oké – mondtam, hogy mondjak valamit.
– A te farkasod nem olyan, mint ezek a katonák. Ő azért öl,
mert a lénye egy részének szüksége van rá. Ő egy ragadozó, Dina!
– Te úgy beszélsz róla, mintha mániákus lenne! Ő nem leli a
kedvét ebben!
– Nem azt mondtam, hogy ezt tette! A pasi nem kegyetlen!
De amikor megérkezik a csatatérre, ő nem ellenséget lát! Ő a
zsákmányt látja! Nem szenvtelen. Ő mindez egyben, Ma este
büntetett. Eltörte a csontjaikat, rávette őket, hogy sikítsanak, aztán
levágta a fejüket, és egy lándzsára szúrta őket.
– Ő sok mindenen ment keresztül.
Maud bólintott.
– Tudom. Próbálok elmagyarázni valamit, amit érzek, és ez
nehéz. Annak ellenére, ahogyan a filmek és a könyvek láttatják, ha
odakint vagy, és valaki megpróbál megölni téged, akkor nem
gondolkozol. Csak cselekszel. A lehető leggyorsabban megölöd az
ellenséget, mert ez az egyetlen lehetőséged. Ő... Nem ilyen. Ő
aktív. Nem adja meg magát ennek a harcnak vagy a gyors
reakciónak. Néztem őt, ahogy keresztül vágott a Drazirin. Fél
másodpercig nézte őket, kidolgozott egy tervet, majd követte is azt.
Benne minden teljesen elkötelezett, még az a rész is, amelyet a
legtöbb ember lekapcsol.
– Mit próbálsz elmondani?
Maud felsóhajtott.
– Amikor eljöttél, hogy megkeress engem, felkaptad Helen-t.
Miért?
– Természetesnek tűnt ezt tenni. Én gyorsabban tudok futni
úgy, hogy viszem őt, mint ahogy ő tudna egyedül. Meg tudom
védeni őt.
– Abban a pillanatban, amikor felkaptad őt, sem te, sem ő
nem tudott volna hatékonyan reagálni a fenyegetésekre. Ötven
fontot45 adott hozzá a súlyodhoz. Valamint el is raboltad tőle az
egyetlen előnyét: a mozgékonyságát. Helen gyors és jó a
cselezésben. Nem tudott volna cselezni, amíg te viszed őt.
– Nos.
– Igen.
Övé volt a pont. Nem tetszett, de neki volt igaza.
– Az ajtóhoz mentél, mert amikor Sean meglátott téged,
ahogy felkanalazod őt, elkezdett utat vágni hozzád, hogy oda
juthasson. Nem szólt semmit. Csak kompenzált. Az ösztöneitek
nem mindig megfelelőek a harcban, Dina. De ő az. Rakd őt bele
bármelyik hadseregbe, és néhány hét múlva már ő fogja azt vezetni,
mert a hivatásos katonák látni fogják őt harcolni és tudni fogják,
hogy ő túl fogja élni. Ez olyan valami, amit megérzel. Ez egy
limbikus rendszeri dolog. Ha megterveznék egy stratégiát, és ez
lenne a legjobb terv a világon, és ő azt mondaná nekem, hogy
változtassam meg, megtenném, mert neki van valamilye, ami
nekem nincs. Tehát amikor veszélyben vagy, és azt mondja neked,
hogy kövesd az ő irányítását, akkor neked ezt kellene tenned!
– Nem szeretem az ultimátumokat!
– Én sem! De megvolt rá az oka, hogy adjon neked egyet. Azt
hiszem, szeret téged, Dina. Attól fél, hogy el fog veszíteni téged.
Rábámultam.
– Ha veszélyben vagy, és te megbéklyózod őt, akkor
mindketten meghalhattok. Nem mondok neked semmi olyat, amit
ne tudtál volna már. Ezért adtad neki azt a dollárt. Miről is szól
igazából ez a harc?

45
Kb. 22,68 kilogramm. (A Ford.)
 Lehunytam a szemeimet.
Ő várakozott.
– Attól félek, hogy el fog hagyni. – Ott. Ez jött elő. – Utálom
ezt.
– Miért?
– Mert rászorulónak és kétségbeesettek hallatszok.
Maud felhorkant.
– Te vagy a legkevésbé rászoruló ember, akit ismerek.
– Azt akarom, hogy itt maradjon velem és vezessük a fogadót.
Minden nap úgy akarok felkelni, hogy ott látom őt az ágyban
velem. És még alig ismerem őt. Csak egyetlen randevúnk volt.
Ennyire magányos vagyok, Maud? Mert én teljesen benne vagyok
ebben, és nem tudom, hogy ő is így van-e ezzel, ráadásul nincs
jogom ilyen sokat kérni tőle. Te tudod, mit jelent fogadósnak lenni.
Mi össze vagyunk kapcsolódva a fogadónkkal.
– Ha csak magányos lennél, akkor bárkibe belekapaszkodnál,
aki ide jött – mondta. – Meg akarnád fogni Sean helyett Arlandot?
– Nem.
– Látod?
– Neked két évedbe telt, mire eldöntötted, hogy szereted
Melizardot.
Újra felhorkant.
– És nézd, milyen sok jót tett ez velem! Nem sajnálom, mert
most itt van nekem Helen. De ez nem volt a legjobb lépés. Ki
törődik a randevúkkal? Amikor szüntelenül nyomás alatt állsz, az
számít! A pasi kockáztatta érted az életét! Kész volt harcolni a
Hiruért, mert igazságtalanságot látott! Kedves, amikor nehézség
adódik? Még akkor is helyesen cselekszik, amikor minden rosszra
fordul?
Életre szóló szerződésért adta el magát a Kufároknak, hogy én
ne haljak meg.
– Igen.
– Akkor beszélj vele! Mondd el neki, hogy érzed magad!
Semmi sem öl meg annál gyorsabban, mint ha nem beszélünk! Bízz
bennem, én tudom! Így ért véget a házasságom!
Az arca egyhangú volt. Semmi érzelem. Nem volt remegés a
hangjában. Olyan nagyon imádta Melizardot, követte őt a
galaxison keresztül egy idegen bolygóra, ahol tökéletes
vámpírlovaggá alakult. És annyira csúnyán ért véget. Meg akartam
ölelni, de mereven ült, egyenes háttal. Semmi gyengeség.
Képernyő nyílt meg a falban. A Hiru furcsa arcvonásai töltötték be.
– Mit tehetek önért? – kérdeztem.
– A harmadik Levéltáros öt perc múlva érkezik meg a
fogadóba – mondta Hiru. – Kérem, távolítsa el az űr erőteret.

***

Az érzékeimmel átnyúltam a fogadón. Sean a tornác mellett

várakozott.
– Sean! – suttogtam. – Szükségem van a segítségedre!
Éreztem, ahogy elindul felém.
– Ó, Sean... – suttogta Maud éneklő hangon, a szemeit
forgatva.
Rásandítottam.
– Te akarsz szólni Arlandnak, vagy nekem kell?
– Csináld te! – mondta.
Átnyúltam a fogadón. Arland a konyhában volt, Helennel.
Valószínűleg megint a páncélját javítgatta.
– Lord Marshall – mondtam. – Kérem, láthatnám Önt a
háborús szobában? Kevesebb, mint egy perccel később Sean lépett
be az ajtón. Arland csak néhány lépéssel jött mögötte. Helen úgy
lovagolt a vállán, mint egy papagáj. Maud kinyitotta a száját, aztán
csattanva becsukta.
– A harmadik Levéltáros négy perc tíz másodperc múlva
érkezik meg a fogadóba, – mondtam. – Le kell engednem az űr
erőteret, Benne vagytok?
– Természetesen.
Tette le Arland óvatosan Helent a földre.
 – Igen – felelte Sean.
Ennyit az ultimátumáról.
– Ahhoz, hogy a Levéltáros ide jöhessen, a másik oldalon ki
kell nyílnia egy ajtónak. – mondta Maud. – Egy portál! Ha én
lennék a Draziri, akkor megpróbálnám abban a pillanatban
felrobbantani, amint meglátom!
– A portál a hátsó mezőn fog megnyílni. – mondtam. Minden
fogadó listázza a kijelölt érkezések hivatalos koordinátáit. A miénk
hátul volt, ahol a ház blokkolta a kilátást. – Mindenáron meg kell
védenünk a Levéltárost! Kell nekünk egy terv. Sean?
Számítás vette át a helyet Sean szemeiben.
– A Draziri az egész fogadót körülvéve helyezkedett el az
erdős oldalon. Figyelik a területet.
– A védekezésünket a portál köré szeretnéd rendezni? –
kérdezte Arland.
– Nem – felelte Sean. – Egyáltalán nem akarom védeni.
Arland eltöprengett rajta. Szőke szemöldökei összevonódtak.
Maud elvigyorodott, mint egy farkas, és előhúzta az új vérkardját.
– Ha meglátnak téged, fel lesznek tőled tüzelve – mondta
Sean nekem.
– Igaza van – erősítette meg Arland. – Te kiemelkedően
fontos célpont vagy. Ha téged megsemmisítenek, az esélyeik a Hiru
megölésére jelentősen megnőnek.
– Mennyire lennél biztonságban a szabadban? – kérdezte
Sean.
– Tökéletes biztonságban, amíg a fogadó területén vagyok. –
Bármelyik kinetikus lövedéket blokkolni tudom, a fogadó pedig, az
én irányításommal, el tudja nyelni az energiabombázások
legtöbbjét. – Azt akarod tőlem, hogy eljátsszam a csalit odakint?
– Igen – felelte Sean. – Van bármi olyanja a fogadónak,
amivel a határon kívül lévő területet bombázni tudja?
– Lehetne ezt egy kicsit pontosabban?
– Egy fegyver, amely nem vonz magára figyelmet az utcáról,
de veszélyes annyira, hogy szétoszlassa a Draziri-t.
 Gertrude Hunt sokkal erősebb, mint régen volt. Ennek ellenére,
a forrásai korlátozottak.
– Pontosnak kell lennie?
– Nem – felelte Sean. – Amíg van hatása.
Most én voltam a soros a mosolyogásban.
– Ha hatást akarsz, én adhatok neked egyet.
Egy alacsony árnyék esett az küszöbre.
– Wing? – kérdeztem.
A Ku belépett. Tollas bóbitája teljesen simán feküdt a fején.
Rémült volt.
– Harcolok.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Harcolok! – mondta a Ku. – Segíteni akarok!
Nem rám nézett. Seant nézte.
– Tudunk használni téged – mondta Sean.

***

A nap lenyugodott. Alkonyat ereszkedett Texas-ra, és az

ártalmatlan fákat sötétté és kicsavarodottá változtatta. Kinyitottam
a konyhaajtót, ledobtam az űr erőteret, és kisétáltam a hátsó
udvarba. Beast a jobbomon, a balomon pedig Wing felfegyverezve
Sean egyik fegyverével, egy rövid, egyszerű kinézetű puskával.
Megkérdeztem Seantól, hogy mi is ez, és azt mondta, hogy ez egy
lefűrészelt csövű vadászpuska űr megfelelője.
Elértük a gyep közepét. Megálltam. A talaj elmozdult és alám
csúszott.
Egy feszült pillanatig semmi sem történt. Aztán energia és
kinetikus lövések zápora dúlta fel az alkonyatot, egy egyenetlen
félkörből érkezett felém. Tessék.
Gyökerek robbantak ki a földből, falat húzva fel a talajból, hogy
megvédjenek engem a zárótűz legrosszabb részétől. A seprű a
kezemben meghasadt, én meg beleszúrtam a földbe. A varázslat
kiömlött belőlem.
 A gyep felböfögött. Három, mosógép méretű szikla robbant ki a
földből. A mágiámmal elhajítottam őket. A sziklák a Draziri felé
gurultak. Wing tüzelt, a puskája halványkék lövedékeket
köpködött. Ezek a fák között meg a bozótosban landoltak,
kitágultak, mint a vízzel töltött léggömbök, és ragyogó kék fényben
csendesen felrobbantak. Az izzó ragyogás megakadt a menekülő
Drazirik alakjain, ahogy szétszóródtak a bozótosban. A sziklák a
határ mentén pörögve üldözték őket.
Sötétlilán tekeredő spirál jött létre a föld felett forogva,
közvetlenül a bejárat koordinátái felett. Egyetlen Draziri tört elő a
fák közül, megpróbálva elkerülni a szikláimat, és a formáló örvény
felé rohanva, olyan könnyű lábakon, mintha azok táncolni
tudnának a levegőben.
Nyomást gyakoroltam rá. A fű az örvény és a határ között
feltört, és kiköpte Arlandot teljes harci páncélzatban. A Krahr Ház
Marsallja felordított és megrohamozta a szaggatott Draziri-vonalat.
A buzogányát forgatva úgy száguldott közéjük, mint egy
bowlinggolyó. Egyetlen ütéssel úgy elhajította a Drazirit, hogy az a
fogadó területére repült. A testét gyökerek fonták körül, és
áthajították a fákon, vissza oda, ahonnan jött.
Arland hangosan és ijesztően tombolt. A Draziri szúrta és vágta
őt, ő pedig, immunisan a félelemre meg a fájdalomra, átvágott
rajtuk. A vérbuzogány újra meg újra lecsapott, koponyákat
összezúzva és csontokat törve. Nem láttam, de tudtam, hogy a csata
mögött, a sötétben, a nővérem meg Sean oldalról vágnak keresztül
a Drazirik során, akár az olló két éle.
Az örvény szinte teljes volt.
Egy sikoly törte meg az éjszakát. Egy másik. A Draziri pánikba
esve rohangált fel-alá.
Az örvény kiköpte a Levéltár egy újabb tagját. Egy argontartály
emelkedett ki a gyepből. A lény belelépett a tartály pedig a földbe
süllyedt. Megvan!
Egy második alak emelkedett ki az örvényből, egy groteszk,
dübörögve mozgó alak. Egy másik Hiru jött át.
 Egy nagy lövedéket lőttek ki a fák vonaláról. Egy fél másodperc
alatt a fogadó területe fölé repült, a mágiám megmondta nekem, mi
is ez. Egy ajtót löktem az útjába, átszakítva a mi világunk szövetét.
A rakéta átszáguldott a valóságon ütött lyukon, egy narancssárga
óceán fölé sietett majd az idegen vízbe zuhant. A Kolinda óceánja
felsikoltott. Vízből meg gőzből álló hegy robbant felfelé, kinyílva,
mint valamiféle borzalmas virág.
Késleltetett válaszként pánik rohant át rajtam. Jeges verejték
folyt a bőrömön. A szívem olyan erősen vert, hogy úgy éreztem,
eltörhetnek tőle a bordáim. A nyakizmaim olyan keményre
szorultak össze, hogy elkapott a szédülés.
Bezártam az ajtót, mielőtt még a lökéshullám elérhetett volna
minket.
A Hiru a füvön landolt. Az örvény szertefoszlott a puszta
levegőben. Felrántottam a gyökereket, hogy megvédjem az új
vendéget a Draziritől, és hagytam, hogy Gertrude Hunt levigye a
férfit a föld alá.
Maud ugrott át a határon. Egy pillanattal később Arland, testeket
húzva magával, lépett ki az erdőből, miközben Sean bozontos
szürke szőrrel, az összes agyarával és karmával, mint valami
démoni rémálom, a vámpír lovag körül mozogva szeletelte a
Drazirikat. Arland bal öklével leütött egy ellenfelet. Sean elkapta a
leeső Drazirit, és sietve leszúrta. Egy másik támadó előretörve
hátba támadta Seant, mire Arland belevágta a buzogányát.
Sean és Arland együtt vonultak vissza az erdőből a vendéglő
felé. Arland nehezen lélegzett, a buzogányáról csöpögött a vér.
Horpadások és mély vágások hagytak nyomot a páncélján. Sean
jobb vállán a szőr nedves és fekete volt a haldokló esti fényben.
Nem tudtam megmondani, hogy az az ő vére-e, vagy valaki másé.
Egy lépés.
Egy újabb lépés.
Átjutottak a határon. A helyére pattintottam az űr erőteret.
Vér csöpögött Maud arcára, a fejbőrén lévő mély vágásból.
Piszok kente össze az arcát. Látta, hogy nézem mire elvigyorodott,
a fogai tiszta fehérek voltak.
A fák vonala holttestekkel volt teleszórva. Egy, kettő, három...
hét...
– Ezt ismerem – mondta Arland halkan, szinte magának. –
Harcoltam már ez ellen.
Sean kiegyenesedett. A bundája eltűnt, teste visszaesett emberi
alakjába. Lassan megtörölte a zöld késének pengéjét a combján.
Arland körülötte forgott. A pillantása a késre ugrott. Az arcán
rángatózott egy izom.
Sean egy szót sem szólt.
Arland szájának sarka reszketett a dühtől.
A Krahr Ház Marsallja felfedte az agyarait és megtámadta.
Sean elmozdult az útból, simán és gyorsan, mintha inkább
árnyék lenne, mint fizikai lény.
Arland ismét nekilendült, és elvétette.
– Te! – ordította Arland. – Harcolj velem, oryh! Küzdj meg
velem!
– Nem – felelte Sean, és ledobta a kését.
Előre léptem. Sean megrázta a fejét.
Meg tudtam volna ezt állítani, de ha megteszem, akkor sem
oldódik meg. Nekik maguknak kellett ezt rendbe hozniuk.
– Küzdj meg velem, vagy halj meg!
– Te a barátom vagy – mondta Sean, és felemelte a kezét.
Arland meglendítette a buzogányát. Sean nem kerülte el. A
csapás a gyomrán találta el. Sean hátrarepült.
Arland rohamozott utána, szeme őrjöngő és forró volt a
megállíthatatlan dühtől.
Maud az útjába lendült, és a karjait köré dobta.
– Állj meg!
A férfi elkaszálta, és úgy cipelte, mintha a nőnek semmi súlya
nem volna.
– Állj meg, Marsall! – Maud hangja zengett. – Ő
fegyvertelen! Ő a barátod! Nincs becsület ebben a gyilkosságban!
Arland lelassult.
 – Becsület – ismételte meg Maud, kezei a férfi arca körül,
egyenesen a szemébe nézve. – Ő, aki a vérét hullatta, hogy
megvédje a hátamat a csatában,az az én testvérem. Én is úgy
vigyázok rá, ahogyan ő vigyázott rám.
Értelem kúszott be Arland kék szemeibe. Elhúzódott a nőtől, a
fejét az éjszakai égbolt felé emelte, és felüvöltött.
– Fogadós – szólított meg egy ismerős hang.
Megfordultam. Kiran Mrak állt a határon. Mögötte klánjának
tagjai várakoztak, néhány fekete tollakkal, mások világoskékkel,
élénkvörössel és gazdag krémszínűekkel. Nyílt gyűlölettel
bámultak engem.
– Nem adtam ki rakétára szóló parancsot – mondta.
– Önök kilőttek egy nukleáris fegyvert – mondtam. –
Megszegték a szerződést. Ennek következményei lesznek. Innen
már nincs visszaút.
– Ebben széthúzás volt a soraimban. Ez valami közös közted
és köztem. – Kiran Mrak felemelte bal kezét. Abban egy levágott
Draziri fejet tartott. – Én elbántam az enyémmel. Te jössz.
Hátat fordítottam neki. Felnevetett.
– Én nem ölöm meg azokat, akikkel törődöm – szóltam hátra
a vállam fölött.
– Gyenge vagy.
– Ön meggyilkolja a saját családját. A hűség kétirányú utca.
Ismét felnevetett.
Sétáltam tovább.
Wing felém menetelt, a hátam mögött álló Drazirire bámult,
megfordult és szándékosan földet rugdalt az irányukba.
Sean a lábaira gördült és felkapta a kését.
Arland felemelte a buzogányát, és a ház felé dobogott. Maud
mellette sétált, a karjával körülölelve a férfiét.
Sean rám várt. Odasiettem hozzá.
– Megsérültél?
– Egy repedt borda – mondta. – Meg fog gyógyulni.
Visszafogta magát.
 Onnan, ahol én álltam, nem úgy tűnt, mintha visszafogta volna
magát.
– Na, gyere! Segítek neked a bordáddal. Beszélnünk kell.
– Igen – mondta. – Tegyük azt.
Amikor besétáltam a konyhába, Caldenia tiszta örömmel
mosolygott rám.
– Nagyon jó, kedvesem! Éppen a helyes dolgot mondtad!
– Őfelséged helyeslése örömmel tölt el.
– Egy olyan lény, mint Kiran Mrak, azért uralkodhat, mert
megbízást kapott rá a népétől. A követői az ő bázisa. Repeszd meg
az alapot, és ő le fog zuhanni! – Caldenia kezeit egymáshoz téve
összeszorította az ujjait. – Ez elragadóan mulatságos lesz!
A két Hiru felé fordultam. Sunset előttem állt, az újonnan érkező
pedig mögötte, mintha Sunset védelmezte volna az új vendéget.
Olyan érzésem volt, hogy ha a Hiru nem lenne olyan terjedelmes,
akkor az újonnan érkező a válla fölött leskelődött volna. Segített
volna, ha még a csata előtt tudom, hogy jönni fog egy második
Hiru. Nyitottam a számat, hogy ezt elmondjam nekik.
Az új Hiru rám mutatott.
– Az ő? – a hangja lágy volt, szomorú és női.
– Ő az. – mondta Sunset. – Ő itt Remény.

***

Egy üres szoba közepén álltam. Egy hat láb széles lágy türkiz
fényű kör jelölte meg körülöttem a padlót, azonosítva a felvétel
területének határait. A kék köpenyemet viseltem, lehúzott
kapucnival, a seprűmet pedig a kezemben tartottam.
Némi időbe telt a két Hiru elhelyezése. Nem voltam biztos
benne, hogy a Hiru-knál léteznek-e nemek, de ha emberek
lennének, azt feltételezném, hogy az új vendégünk egy nő.
Alacsonyabb volt, mint Sunset, szomorú hangja magasabb volt, és
amikor a másik Hiru beszélt róla, a fordítószoftvere az „ő”t nőként
használta azonosító névmásként.
 Azonban a galaxis egy nagy hely. Míg a két nem és a nemi
dimorfizmus 46 elég gyakran előfordult, ez csak egy volt a
szaporodás és a nemek számtalan konfigurációja közül. A
Garibu-knál három nem és hat gender volt, az Allui- férfiak
kisebbek és törékenyebbek, mint a nők, a Parakis-ok pedig párosító
estélyeket alakítottak ki, ahol mindenki keresztülment egy
háromlépcsős vedlési folyamaton, amelyek során kétszer nemet
váltottak. Amikor ezen lények egyike meglátogatta a Földet, a
fordítószoftvereik megküzdenek a nemek hozzárendelésével, hogy
az idegen beszédet az emberek számára kellemesebbé tegyék,
gyakran vicces eredményekkel. Tehát nem voltam biztos abban,
hogy az új Hiru valóban nő-e, ám mivel Sunset nőként utalt rá, én is
úgy hivatkoztam rá. Miután elvittem a nőt, hogy láthassa a
Levéltárosokat, megmondta nekem a nevét.
47
Moonlight-on-the-Water -nek hívták.
Moonlight imádta Sunset szobáját. A lány átsétált a küszöbön,
és egy kicsit felzihált. A férfi kinyúlt a nőért, és együtt mentek
tovább a medence felé, fémkarjaik megindítóak voltak. Ekkor
hagytam ott őket, lebegve a medencében, és a felhős mennyezetet
bámulva.
A Hirut elhelyeztem, elmentem megkeresni a nővéremet, és a
konyhában találtam, óvatosan kávét kevergetve, amit egy bögrében
főzött, és félig felöntött tojáslikőrrel. Megvonta a vállát, és azt
mondta, hogy Arlandnak van szüksége rá. Azután felviszi majd

46
A nemi dimorfizmus, más néven ivari kétalakúság az a jelenség,
amikor egy faj hímnemű és nőnemű példányainak testfelépítése, mérete,
színe stb. jelentősen eltér. Állatok a párzási időszakban gyakran az
udvarláshoz vagy a párharcokban felhasználható dísztollakat, szarvakat
stb. növesztenek. A nemi kétalakúság legjellemzőbb oka az állatoknál a
nemi szelekció. Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Nemi_k%C3%A9talak%C3%BAs%C3
%A1g (A Ford.)
47
Holdfény-a-vízen. (A Ford.)
neki a szobájába. Elgondoltam azon, hogy elmeséljem-e neki, hogy
amikor a Krahr Ház Marsallja utoljára kávét ivott, levette az összes
ruháját, és fényes nappal fel-alá rohangált az gyümölcsösömben,
azokat az ajándékokat fitogtatva, melyeket a vámpír istennő adott
neki, amíg Sean végül meg nem állította őt. De kicsúfolt engem,
amikor Sean-t hívtam, ezért úgy döntöttem, megengedem neki,
hogy felfedezhesse azt a csodát, ami a részeg Arland lehet neki.
Nagyon óvatosan mérte ki azt a kávét, így talán Arlandnak sikerül
magán tartania a ruháit.
Lecsekkoltam Helent, aki elaludt a szobájában, az
összegömbölyödött macskával a lábainál. Leellenőriztem Winget.
A csata felrázta őt, és újból eljátszotta nekem a hősies
cselekedeteit, csak hogy tökéletesen megbizonyosodhasson arról,
hogy azok valóban hősiesek voltak-e. A hősiesség megerősítése
egy kicsit tovább tartott annál, mint amire számítottam. Most már
éjszaka 10:40 volt, és közeledett a kommunikációs ablakom a
Közgyűléshez.
A feszültség a nyakam izmait csavarta. Ez lesz életemben a
harmadik alkalom, amikor a Közgyűléshez fordulok. Először csak
a bátyám oldalán álltam, amikor Klaus petíciót nyújtott be a
Közgyűlésnek a szüleim megtalálásában nyújtott segítségért.
Akkor több mint egy hónapig semmit sem hallottunk, azután a
Közgyűlés részvétét fejezte ki és tájékoztatott minket, hogy a
nyomozásuk során nem fedeztek fel semmit. Másodszor petíciót
nyújtottam be nekik egy saját fogadó miatt. A válasz tizenkét órán
belül megérkezett, a fogadó nevével és Gertrude Hunt címével.
Még egyszer átfuttattam az üzenetet a fejemben. Mostanra már
hat-hét alkalommal elismételtem a fejemben. Helyesen volt
megfogalmazva: nincsenek nevek, nincsenek címek, semmi, ami
visszavezetne hozzám, ha ezt valamilyen harmadik fél dekódolná.
Nem kellett volna ilyen idegesnek lennem, de a feszültség úgy
szorított engem, mint egy medvecsapda, és nem volt hajlandó
elengedni.
Sean surrant be a szobába, a mögötte lévő fal a belépésének
pillanatában lezárt. Én hívtam meg őt. Először le akarta ellenőrizni
azt a területet, ami az ő szavai szerint azt jelentette, hogy be akarta
cserkészni a Drazirit és megnézni, hogy mekkora kárt sikerült
okoznunk nekik. Megkértem, hogy keressen meg engem, amint
végzett, és azt mondtam a vendéglőnek, hogy mutassa meg neki az
utat. Reméltem, hogy beszélni tudok vele, még mielőtt elküldöm az
üzenetet, de mostanra ehhez már túl késő volt. Ezután beszélnünk
kell. Különben is így lesz jobb. Nem voltam olyan formában, hogy
beszélni tudjak, amíg az üzenetet el nem küldtem.
A szkenner életre kapott, megfürdetett engem a fényben, és a
szőke hajamat tündöklővé tette. Majdnem megugrottam. Én
programoztam be a szkennert 10:40-re, de attól még ugyanúgy
megdöbbentem. Túl szűkre állítottam be az időt.
A fény rám fókuszált.
A galaxisban sok nyelv született, de az egyik régebbi volt, mint
a legtöbb, olyan régi, hogy azt szinte már elfelejtették, kivéve a
fogadósokat és a hozzánk hasonlókat. Kinyitottam a számat, és a
Régi Galaktika lendületesen éneklő szavai úgy gördültek le a
nyelvemről, mint egy dal, amely olyan ősi, mint maguk a csillagok.
– Üdvözlet a Közgyűlésnek. Két ügyet hozok önök elé. Először,
két vendégem Hiru. Ma este a fogadómat ostromló Draziri
nukleáris rakétát lőtt a fogadóm területére. A vendégeim életének
megmentése érdekében a világon kívülre irányítottam. Nagyon
sajnálom, az ennek eredményeként elvesztett életeket és remélem,
hogy ennek következtében érző lények nem sérültek meg. Jelenleg
nincs szükségem segítségre.
Ott is van. Hivatalos értesítést tettem arról, hogy megsértették a
szerződést. A labda az ő térfelükön van. Belevettem a nukleáris
robbanás koordinátáit, így ők saját maguk is megtekinthetik a
bizonyítékokat.
– Másodszor, Baha-charban megtámadott egy ismeretlen
ellenség. A sötétség és a romlottság teremtménye volt. Barátok
segítségével legyőztem, aztán behoztuk a fogadómba, ahol a
romlottság megpróbálta elhagyni a gazdaszervezetét, és
megfertőzni engem, valamint magát a fogadót. A holttestet
tartályba tettem, de nem tudom, meddig fog kitartani a tartály. A
test bezárása előtt DNS mintát vettem, és egyezést találtam az
adatbázisban. A test egy fogadóshoz tartozik, a családom egyik
barátjához. Mellékeltem az önök felülvizsgálatához szükséges
bizonyítékokat.
A kék fény mély indigó színűvé változott, amikor a szkenner
titkosította az üzenetemet, átrágva az adatokat meg a képeket, majd
egy olyan kaotikus rendetlenségbe ragasztva össze, amelyet csak a
fogadósok visszafejtési protokolljai képesek megfejteni.
Egy digitális óra jelent meg a falon. Harminc másodperc a
kommunikációs ablakig. Kicsit szorosabbra vágtam, mint kellett
volna. Húsz másodperc.
Tíz.
A szkenner fénye fehéren villogott. Az üzenet elment.
– És most? – kérdezte Sean.
– Most a Közgyűlésnek el kell döntenie, hogy mit tegyen. Én
megtettem az én részemet.
– Hogyan működik ez? – kérdezte. – Megszavaztatják az
összes fogadóssal?
– Megtehetik, ha az ügy a fogadósok politikájának
megváltoztatására vonatkozik. Ez szinte soha nem történik meg.
Legtöbbször az ilyen dolgokat, mint ez a bolygó huszonöt
legidősebb vagy legerősebb vendéglőjének vezetői tárgyalják meg
egymás között. Azt hiszem, Mr. Rodriguez ennek a huszonöt
tagnak az egyike. Amikor a szüleim...
Majdnem azt mondtam, hogy amikor a szüleim még éltek.
Összerezzentem ettől a gondolattól. Nem tudtam így gondolkodni.
Ők most is élnek. Mindaddig, amíg nem láttam a halálukra
vonatkozó bizonyítékokat, megcáfolhatatlan bizonyítékokat,
élőként gondolok rájuk és keresem őket.
– Amikor a szüleim fogadója aktív volt, apám és anyám egy
szavazaton osztoztak meg a huszonöt közül. Az apám egyedülálló
volt és hozzájárulását nagyra becsülték.
 – Mikor tudsz meg valamit? – kérdezte.
– Azt lehetetlen megmondani. – A fal kettévált előttem, egy
hosszú folyosóra nyílva. Bementem oda, Sean pedig csatlakozott
hozzám. – Dönthetnek úgy, hogy visszaküldenek valamilyen
választ, esetleg anélkül cselekszenek, hogy elmondanák nekem,
vagy az is lehet, hogy figyelmen kívül hagynak engem.
– Ez nem tűnik a legszervezettebb rendszernek – mondta
Sean. – Ha segítségre van szükséged, és kéred azt, akkor nem
tudhatod, hogy megkapod-e.
– Minden fogadósnak megvan a saját világa – mondtam. – Ez
mindig is így volt. Voltak olyan idők a történelemben, amikor egy
hangon beszéltünk, például amikor egy durván figyelmen kívül
hagyott szerződés miatt kitiltottuk a Földről az egyik fajt.
Az alagút kinyílt, és egy széles, fedett erkélyre sétáltunk ki,
amelynek közepében egy besüllyesztett tűz gödör körülötte pedig
egy kanapékból álló gyűrű, amely élénk színű párnákkal volt tele.
Egy vízforraló várakozott, egy fémoszlopon lévő kampóról
lelógatva. Sean felvonta a szemöldökét.
– Az Otrokarok szálláshelye?
Bólintottam.
– Nem tudom, miért, de a tűz melletti üldögéléstől jobban
érzem magam.
A tüzet már elrendezték. Sean felvett egy öngyújtót az oldalsó
asztalról, és meggyújtotta. A forró narancsszínű láng megnyalta a
rönköket. A gúla középen lévő gyújtós ropogva lángra kapott. A
lángok elterjedtek, elnyelve a rönköket. A meleg szétterjedt az
erkélyen.
Felkaptam a szertartási botból lógó teáskannát, és a tűz feletti
fém sínre lógattam.
Sean leült a fényes párnákra velem szemben.
– A Khanum helyeselné.
Bólintottam. Így készítették az Otrokarok teát már évszázadok
óta.
– Hogy vannak a bordáid? – kérdeztem.
 – Nem olyan rossz, mint amennyire lehetett volna. – Sean
elmosolyodott.
– Tudod, van egy medkamrám. Nem olyan szép, mint
amilyen a Kufároknak van, de biztos vagyok benne, hogy tudnál
aludni benne, csak most az egyszer...
– Jól vagyok.
Szipogtam. A víz felforrt, én pedig levettem a vízforralót a
tűzről, visszaakasztottam a horogra, aztán beledobtam a leveleket.
Télen a tea legjobb... Ó! A felismerés úgy ütött meg engem, akár
egy vonat. Lehet, hogy egy-két napot távol voltam. Nem. Igazam
volt. Sírhatnékom támadt.
– Mi az? – kérdezte, rám összpontosítva.
– Karácsony van!
Sean a homlokát ráncolta.
– Ma este van Karácsony! Nincs fám! Egyetlen ajándékot
sem vettem! Nem díszítettem! Nincs semmim! – Nem tudtam távol
tartani a kétségbeesést a hangomból. – Elszalasztottam a
karácsonyt!
Ez volt a leghülyébb dolog, de erőlködnöm kellett, hogy
visszatartsam a könnyeimet.
Átjött, leült mellém és körülölelt a karjával.
Nem így terveztem ezt a beszélgetést. Egy hivatalos tárgyilagos
megbeszélést terveztem. Ehelyett felé hajoltam, mert a szemei azt
mondták nekem, hogy ő megért.
– Ez csak egy dátum a naptárban – mondta, és ujjaival
finoman megsimogatta a vállamat. – Még mindig lehet
karácsonyunk.
– Az nem lenne az igazi.
Megrázta a fejét.
 – Helen nem foglalkozik azzal, hogy nem pontosan december
25-én lesz. Caldeniát sem érdekli. Orro ugrani fog, és bármit
megbocsát, hogy az ünnepre főzhessen. A nővéred fel tudná
használni a Karácsonyt. Egy ideje nem volt benne része. Veszünk
egy fát, feldíszítjük, ajándékokat csomagolunk, és megölöm
bármelyik Drazirit, aki megpróbálja megakadályozni...
A fejemet a kemény mellkasához tapasztottam. Ő szorosabban
tartott.
– Mi baj van velem?
– Visszamaradt harci stressz – mondta. – Megesik, amikor
egy megrontott fogadós majdnem megöl téged, aztán meg egy
idióta bérgyilkos nukleáris fegyverrel lő rád, mindezt huszonnégy
órán belül.
– Mikor tanultad meg a Régi Galaktikust?
– Körülbelül három vagy négy hónap alatt a Nexus utazáson.
Ott nem volt sok tennivaló, csak harcolni meg várakozni a harcra.
Nagyon sok kézikönyvön és agyi lenyomaton mentem át. Ez
akadályozta meg, hogy bekattanjak. Én egy véletlenszerű tudással
megtöltött sétáló enciklopédia vagyok.
Hosszan, lassan fújtam ki a levegőt. Ő megdörzsölte a hátam.
– Azt hittem, összepakoltál.
– Hová menjek? – kérdezte tőlem.
Hozzá dőltem és egy ideig csendben ültünk a tűz előtt. Semmit
sem adhatok Seannak. Nincs lágyság a testében. Az egész kemény
izmokból és csontokból áll, egy kemény ragadozó erejébe
csomagolva. A sovány magányos farkas kiügetett a sötét erdőből,
hogy a tűz mellé feküdjön, mert én itt voltam. Ő soha nem felejtette
el, hogy ki is ő. Még mindig éles fogai és tüzes szemei voltak, nem
szelíd, de megelégedetten viselkedett, így hát nem üldöztem el őt.
Ez inkább arra késztetett engem, hogy menjek le a konyhába, és
hozzak neki valami ennivalót.
Összeállítottam egy logikus, meggyőző beszédet, de az az egész
most mind hülyeségnek tűnt.
– A fogadónak kell az elsőnek lennie – mondtam. – A
vendégek biztonsága a fogadós biztonsága előtt való.
Nem szólt semmit.
– Ez egy furcsa élet. Ha egyszer összekötődsz egy fogadóval,
valójában soha nem hagyhatod el. Még ha meg is teszed, akkor is
érezni fogod a vonzását. Egyesek úgy látják ezt, mintha csapdába
esnének, és nem tudják kivárni, hogy kijussanak. Unalmas lehet,
amikor nincsenek vendégek. Utána pedig, amikor vannak
vendégek, akkor annyira elfoglalt leszel, hogy alig van esélyed az
alvásra. A vendégek néha ésszerűtlen dolgokat akarnak. Néhányan
meghallgatnak téged, amikor elmagyarázod neki a veszélyeket,
majd egyenesen belerohannak. De ez az életed. Te gondoskodsz a
fogadóról. Te tartod őket biztonságban. Ők elmennek, te meg
maradsz. Mindig.
Még mindig nem szólt semmit.
Mély lélegzetet vettem.
– Ez az, amit választottam. Jó vagy rossz, én itt vagyok. Ez az
otthonom.
Miért volt ez ilyen nehéz? Csak el kell mondanom. Még akkor
is, ha felkel és elmegy, legalább tudni fogom, hogy hol állunk.
– Ha te is fogadós leszel velem együtt...
Közelebb húzott engem. A hangom elakadt. Nyeltem egyet és
folytattam. - a vendégek biztonságát kell előtérbe helyezned.
Követni fogom az irányításodat a harcban. Nem fogok vitatkozni és
könyörögni. Nem kérem azt tőled, hogy változtasd meg a
stratégiádat. De ennek az életnek elégnek kell lennie, mert nem
tudom nem ezt választani. Ha ez nem az, amit akarsz.
Nem szólt semmit. Olyan érzés volt, mintha egy életen át
tartana. A levegő nyúlós volt és nehéz, mintha melaszon úsztam
volna keresztül.
Felemeltem a tekintetemet. Rám nézett, borostyánszínű szeme
tele volt a tűz lángjaival.
– De megkapnálak téged, ha fogadós lennék?
– Igen.
– Ez minden, amit akarok.
 A súly lehullott rólam. Nem is tudtam arról, hogy cipeltem.
Megcsókoltam. Egy pillanatra ránéztem, és aztán az ajkaim
megérintették az övét, megteremtve a kapcsolatot köztünk.
Karjának izmai megfeszültek az ujjaim alatt. Az ajkai az
enyémre zárultak, forrón és éhesen. A csók elmélyült, birtoklóvá,
forróvá és szenvedélyessé változott, mintha egy mámorítóan
meleg, erős bort túl gyorsan nyeltem volna le. Megnyalta a
nyelvemet. Olyan jó íze volt. Többre vágyva csúsztattam köré a
karjaimat. Nem törődnék azzal sem, ha az egész galaxis égne,
mindaddig, amíg így csókolt engem.
Megtörte a csókot. A szemei teljesen vadak voltak. A farkas
bámult vissza rám, és jobban akart engem, mint bármi mást az
erdőben. Ettől gyönyörűnek éreztem magam.
– Nem ma este – mondta. – Ma este nem vagy a megfelelő
helyen.
Igaza volt. Közelebb csúsztam hozzá, és a mellkasára tettem a
fejemet.
– Oké.
Eltelt néhány másodperc.
– Idióta vagyok – mondta Sean. Lemondóan hangzott.
– Nem! – mondtam neki. – Te az én farkasom vagy!
Felém fordult, és az éles humor szikrája ragyogott fel a
szemében.
– Nem tudod, hogy a farkasok veszélyesek?
– De tudom! Újra meg kell csókolnod engem, Sean Evans!
Igazán nagyon szeretném, ha megtennéd!
Visszacsókolt engem, én pedig beleolvadtam.
 10. fejezet

– Dina néni – úszott egy suttogás a fülembe.

A szemeim felpattantak. Helen hajolt fölém, az összes haja csak
úgy ragyogott a kora reggeli fényben. A kialudt tűznél feküdtem a
párnákon. Az utolsó dolog, amire emlékeztem az, hogy
összegömbölyödök Sean mellett a kanapén, de most a padlón
voltam egy takarón, egy párnával a fejem alatt, egy másik takaró
pedig fölöttem. El kellett mozdítania engem, miután elaludtam.
Jobbra pillantottam. Balra pillantottam. Egy második párna feküdt
mellettem, egy mélyedés, amit Sean feje hagyott, még mindig
látszott rajta.
– Mennyi az idő?
– Közvetlenül napkelte után vagyunk.
– Miért vagy itt, és nem a saját szobádban? – kérdezte Helen.
Kinyitottam a számat.
Helen a levegőbe szimatolt, azután az orrát ráncolta.
– És miért bujkál Lord Sean az erkélyen?
Lord Sean ezt a pillanatot választotta, hogy visszalépjen a
látószögünkbe, mivel a további bujkálás nyilvánvalóan értelmetlen
volt.
Helen összevonta a szemöldökét.
– Magánidőd volt?
Hm, ah... hát.
– Anya szerint a magánidő nagyon fontos.
– Hol van az anyukád?
– Kint van. Azt mondta, hogy azonnal megkeres téged, mert
„az a zsaru éppen készül besétálni a gonosz Mrakok közepébe”.
Felugrottam a padlóról.
– Előre néző ablakot!
Egy ablak nyílt a falban. Maud a fogadó határán állt, a háta
merev volt, a karjai keresztbe fonva, az utca túloldalát nézte. Az út
másik oldalán a vízhez jutást valamint a csatornához való
hozzáférést őrző, kis négyszögletes fém borítás nyitva hevert. A bal
oldalán Kiran Mrak meg három másik Draziri állt, kapucnis
pulóverben és farmerben. A jobb oldalon Marais rendőrtiszt állt,
egyik kezével a sokkolóján.
Egy kis pillanatra lehunytam a szemem, majd kinyitottam őket.
Marais járőr és a Drazirik még mindig ott voltak.
– Zárd el az összes vizet meg a csatornát!
Kiszáguldottam a szobából majd lefelé a hatalmas lépcsőn. Sean
káromkodva rohant mellettem. Helen követett minket, felugrott a
lépcsőkorlátra, és lecsúszott rajta, az alján a lábaira szökkent.
Miért? Mi a világért lenne itt Marais még egy nappal Karácsony
után is? Nincs családja, ahova hazamenjen? Miért nem kaphatok
egy kis szünetet?
Sean megragadta a kezemet.
– Dina, nyisd ki az űr erőteret! Én mögéjük kerülök.
– Kész.
A szeme borostyánszínben villogott.
– Kérlek, maradj a birtokon. Azt akarom, hogy lássanak
téged.
– Oké.
Átszáguldottam a házon, felrántottam az ajtót, és átrohantam a
gyepen, ahol Maud állt. Beast a nyomomban jött.
– ... tökéletesen jól értem, ki vagy te – mondta Kiran Mrak, a
hangját elborította a gúny. – Te vagy az, akit felvonultat a helyi
rendészeti szerv. Kiképzetlen, alulképzett, valószínűleg olyan
szegény rétegből származó, hogy a saját szemszögéből ezt a
munkát előrelépésnek tekinti; egy stabil, tiszteletre méltó
módszernek arra, hogy gondoskodhasson a családjáról.
 – A szerződés! – kiáltottam fel.
A férfi figyelmen kívül hagyott engem.
– Ha éjszaka találkoztunk volna, akkor a dolgok talán
másképp történhettek volna. De most fényes nappal vagyunk.
Ezért, járőr, ez úgy történik, hogy a mi érdekeinkhez igazodjon.
Gondoskodni akarsz a családodról, és éppen ezt akarom én is.
Abban a pillanatban, amikor a lábammal leléptem a fogadó
talajáról, a Draziri elfelejtett mindent Marais-ról, és rám
hangolódtak. Megígértem Seannak, hogy tiszta rálátásban maradok
a határon belül, és ezt is fogom tenni. De a vágyam arra, hogy
odasétáljak, nagyon erős volt.
– Hol van a farkasod? – kérdezte suttogva Maud.
– Körbemegy és a hátuk mögé oson.
Marais nem szólt semmit. Világosan elhatározta, hogy egyszer
és mindenkorra ki fogja deríteni, mi történik itt.
– Tehát – mondta Kiran Mrak, egy olyan ember
rezignációjával, aki ezt már több százszor megtette –, mennyibe
fog kerülni?
– Uram, maga megpróbál megvesztegetni engem? – kérdezte
Marais, nagyon nyugodt hangon.
– Nem. Megpróbálok segíteni abban, hogy kiegészítse a
fizetését. Az nyilvánvalóan nem kielégítő egy a maga
intelligenciájával rendelkező embernek.
Marais elmosolyodott. Ó, basszus!
– Egy embernek szembe kell néznie a munkája során
felmerülő veszélyekkel, akkor azzal összhangban kellene őt ezért
kompenzálni – mondta Mrak. – És a te munkád rendkívül
veszélyes, különösen ebben a pillanatban.
– Óóóh – mondta Marais, elnyújtva a szót. – Én szeretem a
veszélyt.
– Nem, őt nem! – kiáltottam fel. – Ha ennek az embernek
csak a haja szála is meggörbül, én...
– Én hiszek a méltányosságban, járőr – mondta Mrak. –
Szóval kreditet akarsz? Valutát szeretnél? Mi az, amit értékelsz
ezen az istentől is elhagyott nyomorúságos bolygón? Az aranyat,
ugye? Ti emlősök, az aranyat szeretitek.
Meg fogom ölni! Meg kell halnia! Mögöttem egy kis lövetű
ágyú csöve csúszott elő a fogadó teteje alól. Alapvetően egy puska
továbbfejlesztett változata volt, és az energiafegyverekkel
ellentétben ez nagyon hatékony volt. A fogadónak problémát
okozott betölteni és céloznia vele, de én már betöltöttem és csak
egy lövésre lenne szükségem.
Mrak felemelte a kezét, és a többi Draziri közül az egyik beletett
egy kis zacskót. A bérgyilkos kinyitotta és egy dió méretű arany
rögöt húzott elő belőle. Ránézett, kirázott még néhányat a
tenyerére, mintha pénzverdéjük lenne, azután Marais-ra nézett.
– Visszavonulás! – mondtam. – Vagy esküszöm, hogy az
egész faját feketelistára teszem!
Mellettem Helen, az agyarait felfedve sziszegett. Mrak és
Marais egyaránt rápillantottak. Helen Mrakra meredt, felemelte az
ujját, és keresztbe húzta a torkán.
– Milyen bájos gyermek! – Mrak Marais felé fordult. – Ez
elég lesz?
– Uram, tudatában van annak, hogy egy rendőrtiszt
megvesztegetése bűncselekmény? – kérdezte Marais, a hangja még
mindig enyhén kíváncsi volt.
– A megvesztegetés egy bűncselekmény, a kapzsiság pedig
vétek a kultúrádban, járőr, mégis ezek szabályozzák a szánalmas
kis életedet, függetlenül attól, hogy egyébként mennyire tiltakozol
ellene. Fárasztónak tartom ezeket a tárgyalásokat. Igen vagy nem?
Marais kinyitotta a száját. Pontosan tudtam, mi fog kijönni rajta.
Ez többé már nem számított. A fogadóm lelepleződött Senki sem
tudja, hány ember nézi végig mindezt az ablakokból. Hát így fog
véget érni. Az egyetlen dolog, ami most számított, az Marais
rendőrtiszt megmentése volt, akinek ehhez az egészhez semmi
köze sincs, és csak a munkáját próbálta végezni.
– Uraim, ez nagyon szórakoztató volt. – zendült fel a hangja.
– Feküdjenek arccal lefelé a földre, kezeikkel a fejük mögött.
 Igen. Pontosan arra gondoltam, hogy ezt fogja mondani.
– Igazán? – sóhajtott fel Mrak.
– Feküdjenek le a földre! – kiáltotta Marais. – Kezek a fej
mögött! Csinálják, most!
– Remek! – csattant fel Mrak. – Megölni őt!
A mágia megmozdult. Tőlünk balra a talaj felhasadt és Arland
robbant ki a szabadba. Fekete és karmazsinvörös testre szabott
teljes páncélzatot viselt. Arany sörénye a vállaira hullott. A
vérbuzogány a kezében feltöltve nyöszörgött. Jött,
megállíthatatlanul, akár egy faltörő kos. Vetettem egy pillantást
Maud arcára. A nővérem mosolygott. Ezt ő hozta létre.
Arland elérte a fogadó határát. A szája kitárult, az agyarai
teljesen felfedve látszottak. A Krahr Ház Marsallja úgy bömbölt,
mint egy dühös oroszlán, és támadott. Maud megragadta Helent,
mielőtt esélye lett volna követni.
A Draziri azt tette, amit minden normális érző lény tenne,
amikor látja, hogy egy dühös vámpír közeledik – hátráltak,
megpróbáltak szétszóródni, és egyenesen Seanba szóródtak. Az
első Draziri azt sem tudta, mi történt, amikor Sean eltörte a nyakát.
Arland buzogánya zúzta szét a második Drazirit. Sean és ő
egyaránt Mrak után indultak. Úgy csúszott át közöttük, mintha
levegőből lett volna. Egy kék penge jelent meg a kezében. Gyorsan
és precízen vágott vele. Keresztül táncoltak az utcán, Mrak úgy
kerülte el az ütéseiket, akár egy szellem. Nincs lövés.
A harmadik Draziri Marais felé lendült.
Beastre pillantottam, majd a harmadik Drazirire mutattam.
– Öld meg!
A kutyám átvágtatott az utcán, karmai kicsúsztak a mancsaiból.
A rendőrtiszt felkapta a sokkolóját. A sokkoló szikrázott. A
Draziri rángatózott aztán kitépte a fémvillákat a testéből. Marais a
fegyveréért nyúlt.
Beast felugrott a levegőbe, szája kitárult, négy sor borotvaéles
fogat fedve fel, és kitépte a Draziri torkát. A vér Marais lábainál
spriccelt az aszfaltra.
 Halálra vagyunk ítélve. Mindannyian halálra vagyunk ítélve.
Kiran Mrak megpördült, elkerülve Sean kését. Egy fegyver
csövével néztem szembe. Jobbról került meg minket oda, ahonnan
tökéletes lövést tudott leadni rám.
– Most! – rántottam magam elé egy föld falat.
A fogadó és Mrak ugyanabban a pillanatban lőttek.
Valami megégette a lábamat. Éppen időben dobtam le ahhoz a
földet, hogy láthassam Mrakot megrándulni, mintha megcsípték
volna.
A Draziri kikerülte Sean és Arland támadásait, egyenesen
felugrott, tucat lábnyira 48 kilőtt a levegőbe, az elektromos
vezetéken landolt. Úgy futott végig rajta, mintha szilárd talaj lenne,
egy ház tetejére ugrott, azután eltűnt a látószögemből.
Marais sokkoltnak tűnt, az arca sápadt, a szája pedig tátva.
Volt egy lyuk a köpenyemen. A lábam vérzett a szövet alatt. A
golyó áthatolt a földön. Szerencsém volt, hogy a föld akadály
eltérítette, mert mindabból amit Mrakról mondtak az derült ki,
hogy nem túl gyakran téveszt.
Arland megragadta az első holttestet, ami a lábai mellett volt, és
minden ceremónia nélkül félig áthúzta az utcán majd az én
irányomba hajította. A gyep ásított és elnyelte.
Sean megragadta a lábuknál lévő második és a harmadik
holttestet, és áthúzta őket. A gyep őket is elnyelte.
Sean és Arland a fogadó területére sétált. Mindketten fél
tucatnyi sekély vágásból véreztek. Arland úgy nézett ki, mintha
nem jutott volna elegendő vér a kezére, és kétségbeesetten meg
akarna ölni valamit. Sean úgy nézett ki, mint akin bármelyik
pillanatban ki akarna nőni a bunda.
Visszaállítottam az űr erőteret.
Sean megállt mellettem, belélegzett, és a szemei vaddá váltak.
– Csak horzsolt engem – mondtam neki.
Az utca felé fordult, én pedig megfogtam a karját.

48
Kb. 3,66 méter. (A Ford.)
 – Ne! Kérlek! Szükségem van rád a házban!
Különben is, ők mindketten sokkal jobban véreztek, mint én.
Vicsorogott, aztán bement.
Marais végül visszanyerte az irányítást a lábai felett, mert
gyorsan mozdulva felém indult. Vártam. Arccal előre rohant bele
az akadályba, és visszapattant róla.
– Miss Demille! – csikorogta összeszorított fogain keresztül.
– Nem! – mondtam neki. – Van nálam egy gyermek és
vannak vendégeim, akikről gondoskodnom kell! Azok a rohadékok
beleraktak valamit a csatornarendszerbe, és nekem fogalmam sincs
róla, hogy a fogadóba került e valamilyen pestis, vagy fel fog-e
robbanni! Nem akarom, hogy maga az én kezeim között haljon
meg! Menjen, üljön be az autójába. Amikor biztonságos lesz,
eljövök magáért.
Megfordultam, és Helent meg Beastet vonszolva bementem a
házba.

***

Besétáltam a fogadóba, és egy szondázó impulzust küldtem át az

egész épületben. Semmi. Gertrude Hunt nem talált semmilyen
hibát a csövekben.
Kiterjesztettem. A padló, a falak és a mennyezet elmozdultak
tőlem, eltorzultak, mintha a tömör fa és a kő folyékonnyá vált
volna, én pedig egy kő lennék, amit egy nyugodt tóba dobtak.
Semmi. Ez mélyebb szondázást igényel.
A fogadó forgott körülöttem, mint egy hatalmas óra belseje,
mint amikor az életre kel. A két Hirut meg Winget a pázsitra vittem
a fogadón kívülre, de még mindig odabent voltak a saját kis
szobájukban. Maud, Helen, Sean és Arland a nappali sarkában
álltak, Caldenia mellett, aki az ablaknál lévő székében ült.
– Ne mozduljatok! – mondtam.
Orro lépett ki a konyhából.
– Hogyan várhatják el tőlem, hogy víz nélkül főzzek...
 Meglátta az arcomat és elhallgatott.
Koncentráltam. Impulzus, újabb impulzus. Bármit is tettek a
vízbe vagy a csatornába, azt meg fogom találni. Ez nem okozhat
sérülést a fogadónak. Kinyújtottam, eljutottam a csövek mélyére.
Hol van?
– Mit csinál? – kérdezte Arland.
– Diagnosztikákat – mondta a nővérem.
– Miért van rácsatlakoztatva a fogadó a városi vízvezetékre?
– kérdezte halkan Sean.
– Mert gyanús lenne, ha nem vételezne némi vizet – mondta
Maud. – A város csak egy kis részét biztosítja a fogadó
vízellátásának, de a mérőnek havonta mutatnia kell előrehaladást.
Az űr erőtér megállított volna bármit, amit a Draziri oda dobott, de
le kellett vonnom, hogy megmentsem Marais-t.
– Mrak számított erre – mondta Sean. – Marais egy csali volt.
– Igen – értett vele egyet Arland.
Nem találtam. Mrak önelégült arca bukkant fel a memóriámban.
Ó, ne! Nem, te nem!
A seprűm ezernyi izzó kék színű indára hasadt. Körbefonták a
kezemet majd belemerültek a padlóba, és közvetlen kapcsolatot
teremtettek köztem meg a fogadó között. A kezeim
keresztülnyúltak a gyökerein. A szemeim átnéztek az ablakain.
Gertrude Hunt lettem.
Sean rám meredt. Tudtam, hogy a szemeim fényes türkizkék
színűre változtak, a seprűm ragyogásához igazodva, miközben a
csövek belsejének minden folyadékkal töltött négyzet hüvelykén
áthatoltam. A ház nyikorgott és nyöszörgött körülöttem.
Hol van?
Helen egy kis hangot adott ki, és az arcát Maud ruháiba dugta.
– Shhh, virágom! – suttogta a nővérem. – Ne aggódj! Hagyd a
nagynénédet dolgozni!
Hol van?
Az egész ház megcsavarodott, megpróbálta kifordítani magát,
hogy nyitott legyen a vizsgálatomra. A mágia újra meg újra
felpulzált belőlem, a legmélyebb szélig, a legkisebb gyökerekig.
Valami mélyen megérintette a vízvezeték belsejében. Valami
aprócska. Valami, ami felszívta a mágiámat. Az apró szikrára
koncentráltam. Oly nagyon ugyanazt az érzést keltette, mint maga a
fogadó, ez egyenesen túljutott Gertrnde Hunt összes védekezésén,
és ez egy folyamatosan növekvő szál volt, amely a napot és a
meleget kereste.
Lezártam a csőnek ezt a szakaszát, és mindkét végét
műanyaggal lefogtam. A szál keresztül csúszott rajta, mintha a
szilárd akadály ott sem lett volna.
Mágia.
Ha arra használnám az űr erőteret, hogy ezt leállítsam vele, az is
csupán csak késleltetné az elkerülhetetlent. Lehet, hogy meg
tudnám semmisíteni, ha egyszer megtalálom a feltartóztatásának
módját.
Követtem, a nyomában járva. Alig voltam képes megérezni.
Olyan jól belevegyült a fogadó szövetébe, hogy ha nem merültem
volna bele mindenbe, amikor ezt kerestem, soha nem tudtam volna
meg, hogy ott van.
A konyha!
Visszahúztam a seprűt a normál alakjába, és beléptem a konyha
ajtaján. Maud követett engem.
Egy virág nőtt ki a konyhai mosogatóból, lila szára egy óriási,
négylábnyi49 átmérőjű virágot támasztott alá. A szirmok hullámai,
amik világosrózsaszínben meg aranyszínben csillámlottak, ölelték
körbe a magját, amely csaknem kosárlabda méretű volt. Az
ejtőernyő-szerű kiemelkedései, akárcsak a pitypang pihéi, a
magból lökődtek ki, tollas végük gyönyörű karmazsinvörösben
ragyogott finoman. Soha nem láttam még semmi ehhez hasonlót.
– Londar Len Teles – suttogta mellettem Arland.
A nővérem felvonta a szemöldökét.
– A világ gyilkos?

49
Kb. 1,22 méter. (A Ford.)
 – Ne mozdulj! – figyelmeztetett Arland, a hangja sürgetően
suttogott. – Ha megmozdulsz, akkor kilövi a spórákat, amik beléd
szúródnak és a testedből fognak kinőni!
Teljesen mozdulatlanul álltam.
– Állj mozdulatlanul, virágom! – mondta Maud anélkül, hogy
elfordította volna a fejét. – Ha megmozdulsz, mindannyian
meghalunk!
– Ne emeljétek fel a hangotokat – mondta Arland, ajkait alig
mozdítva. – Reagál az élet minden jelére: a mozgásra, a hangra, a
hőre, a levegő összetételének változására. Ez egy vadász. Van még
belőle?
– Nem. Ez az egyetlen egy van.
Az ejtőernyők lágy tollai kissé megremegtek, felénk fordultak.
– Be tudod zárni? – kérdezte Maud.
– Túljutott a szilárd műanyagon – suttogtam.
– Ezt nem tudod megállítani – suttogta Arland. – Érzéketlen a
tűzre, a savra, az energiafegyverekre és a vákuumra. Áthalad
bármilyen akadályon, amilyet csak meg tudsz idézni, mert csak
akkor ölt testet, ha az felel meg a zsákmányának. Ha elküldöd egy
másik világba, akkor azt a világot kihalásra fogod ítélni. Ölni és
növekedni fog, majd újra gyilkol, amíg ez lesz az egyetlen dolog,
amely életben van azon a bolygón.
Nem vállalhatom a felelősséget egy egész bolygó haláláért. És
nem tudom bezárni, elégetni vagy megfojtani.
– Hogyan ölhetjük meg? – kérdeztem.
– Te nem tudod – mondta Arland. – De én igen.
– Hogyan? – kérdezte Sean a háta mögül.
– Az én vérem méreg neki – mondta Arland. – Meg fogom
magyarázni, ha életben leszek. A magoknak nem kellene belém
ültetniük magukat.
– Kellene? – suttogta Maud.
– Ne mozdulj, és ne sikíts! – mondta Arland. – Én leszek az
egyetlen célpont. Ha bárki másra hangolódik rá, a mag annak a
testében fog kivirágozni, és a szennyeződés elterjed. Lehet, hogy
egy növényt túlélek. Kettőt nem fogok túlélni.
 – Mi a helyzet az űr erőtérrel? – kérdeztem.
– Nem – mondta Arland. – Ki kell húznom. Ha az űr erőtér
működik, és elvágja a szárát, akkor a virág csak újra kinő, egy új
irányba.
– Ez ostobaság! – mondta Maud feszült hangon. – Kell lennie
erre más módszernek!
Arland hangja félelmetesen nyugodt volt, tekintetét a virágra
szegezte.
– Lady Maud, ha meghalok, mondja el értem a Bukottak
Liturgiáját.
Maud kinyitotta a száját. Arca vértelen maszkká változott,
szemei keménnyé váltak, és anélkül, hogy az izmait mozdította
volna, a nővéremből egy vámpír lett. A hangja nyugodtan és
egyenletesen szólt. Vámpír szavak gördültek le a nyelvéről.
– Járj az Istennővel, Lordom! Nem fogunk elfelejteni!
Arland berohamozott a konyhába.
A virág felrobbant. Minden ejtőernyő a levegőbe szökkent, a
végein ragyogó világos rózsaszín magvak felizzottak, és a vámpírra
ragadtak. Arland felmordult, akár egy sebesült állat. Az ejtőernyők
elborították, körülvéve őt, mint egy szoros dzseki, a magvak piros
színben pulzáltak, átfúrták a páncélját, majd feketén és élettelenül
lehullottak. Megsértették az arcát, vért fakasztva. Ő a fogát
csikorgatta, és a kezét a virág magjára zárta. A szirmok
élénkvörösben villogtak. Arland felordított, a hangja nyers
fájdalom, és magához húzta a virágot. A szirmok feketévé váltak.
Az egész teste remegett. Az a mozdíthatatlan hegy, ami Arland
volt, alig tudott egyenesen megállni. A virág szára körülölelte a
karját, mint egy óriáskígyó, ami megpróbálja megfojtani az
áldozatát. Arland megragadta és húzta, kapaszkodva, fogai
felfedve, a szemei kidülledtek. A szár leesett, köré tekeredve.
Ostorozta őt, úgy hatolva át a páncélon, mintha az ott sem lett
volna. Vér áztatta át az arcát, a tucatnyi apró sebből előbújva.
Arland a térdeire zuhant, még mindig nyersen és kétségbeesetten
sikoltva, a szemeiből könnyek szivárogtak. A füleimre akartam
szorítani a kezeimet és labdába gömbölyödni, így nem kellene
hallgatnom vagy látnom őt. Maud mereven állt mellettem, kezei
ökölbe zárultak, a levegő az összeszorított fogain keresztül sípolt.
Az utolsó néhány lábnyi szár kiömlött a csatornából, a végén
diónyi méretű izzó kék színű hagymát hordozva.
Krahr Ház Marsallja megmarkolta. Az vakító fénnyel lüktetett
fel. Beledöfte az agyarait, egy lyukat tépve a hagymába,
megharapta a kezét, aztán beleköpte a saját vérét a közepébe.
A hagyma feketévé vált.
A növény megvonaglott, megszorította őt, ahogy utolsó
kísérletképpen megpróbálta megfojtani áldozatát, majd feketévé
vált, és elcsendesedett.
Arland felemelte a kezét, és egyetlen szót morgott.
– Tiszta!
Maud odasprintelt hozzá.
– Nos – mondta Caldenia. –, senki sem mondhatja, hogy ez az
ostrom unalmas!

***

Arland nem tudott felállni a padlóról. Az arcán hegek alakultak

ki, amelyek másodpercek alatt vérrel töltött hólyagokká duzzadtak.
Úgy lélegzett, mintha sprintet futott volna.
– Le kell vennie a páncélt! – mondta Maud. – Vérzik alatta!
– Szükségem van... egy... pillanatra..., hogy lélegzethez
jussak.
– Arland! – mondtam. – Le kell vennie a páncélt.
Nem válaszolt. Kiemelni őt a páncélból szinte lehetetlen lenne
az együttműködés nélkül. A Szent Anokrácia lovagjai számára a
páncél volt minden. Életük nagyobb részét töltötték benne, mint
rajta kívül, és az életveszélyes sérülések idején a túlélés iránti vágy
gyakran túlterhelte őket.
Sean Arland elé lépett, megragadta a karját, és lábához húzta a
Marsallt.
– Ha a páncélban maradsz, meghalsz! – mondta.
– Ne halj meg! – kiáltott fel Helen az előcsarnokból.
Maud a homlokára csapott a kezével.
– Már mozoghatsz, drágám!
Helen berohant a szobába, és megölelte Arland lábát.
– Ne halj meg!
Remegés ragadta meg Arland testét. A levegőt harapta, mintha
megpróbálta volna megölni a fájdalmat.
Maud közelebb lépett hozzá, arcuk csak hüvelyknyi távolságra
volt egymástól.
– Tudom! – mondta a nő feszült hangon. – Én tudom! Én
voltam már itt. Az most a legutolsó dolog, amit akar, hogy páncél
nélkül legyen. Nem akarja, hogy sebezhető legyen. De meg fog
halni, Lordom. Nem akarom, hogy ez történjen. Helen sem akarja,
hogy ez történjen.
Arland Helenre nézett. A kislány a páncélos lábába
kapaszkodott, rémült szemei tágra nyíltak.
– Ne halj meg!
Arland nyelt egyet aztán a mellkasán lévő címerre ütött. A
páncél lehullott róla.
– A medkamrát! – parancsoltam.
Egy inda hajtott ki a padlóból, körbefonta Arlandot, és lehúzta őt
a fogadó mélyére. Követtem. Helen utánam ugrott, de Maud
elkapta őt.
– Ne!
– De miért?
– Mert ő nagyon büszke. Maradj itt, Helen.
Beléptem a medkamrába. Maud csak egy lépéssel jött
mögöttem. Lezártam az ajtókat mögöttünk. A fogadó letette
Arlandot a fém vizsgálóasztalra. Elővettem egy szikét a fiókból, és
átvágtam a kezeslábasának fekete szövetét.
Véres hólyagok borították az egész testét. Néhányan felhasadt és
ráragadt a bőrére szivárgot belőle a vér ami megfertőződött valami
undorítóval. Olyan szaga volt, mint az ecetnek meg a rothadásnak.
Megérintem a bőrét. Túl hideg.
– Mit tehetünk? – kérdeztem tőle.
– Semmit – mondta. – Élek vagy meghalok.
– Lennie kell valaminek, amit tehetek.
Felsóhajtott.
– Utoljára vettem egy fürdőt. Csillagvirággal.
– Menta – mondta Maud, mintha nem tudtam volna.
– Az segített valamennyit.
Nyitottam egy képernyőt a konyhára, megbizonyosodva arról,
hogy Arland nincs a látómezejében. Orro sütött valamit a
tűzhelyen.
– Mentára van szükségem! – mondtam. – Az összesre!
Mindre, amink csak van!
– Van két csemeténk – mondta Orro.
Nem sokkal a csúcstalálkozó lejártát követően minden arra
alkalmas helyre friss fűszernövényeket állított, én pedig
létrehoztam egy melegházat, amelyet lassan betelepítettünk
gyógynövényekkel.
– Az nem lesz elég. Fogd az összes mentateánkat, és forrázd
le a lehető legnagyobb teáskannában, amink csak van.
Bólintott. Bezártam a képernyőt
Maud megfogta Arland kezét.
– Ne! – mondta. – Nem akarom, hogy... így láss engem!
– Ne légy nevetséges! – mondta Maud. – Egy falkányi rassa
sem tudna rávenni engem arra, hogy távozzak!
– Hölgyem.
Maud a férfi ajkaira tette az ujjait.
– Maradok.
Megfogtam az ágy oldalán lévő kézi zuhanyfejet, melegre
állítottam a vizet, és lemostam róla a szennyezett vért.
Egy szót sem szólt. Csak feküdt ott. Nem volt ereje tiltakozni.
Nem volt energiája szégyenkezni. Ott feküdt, és Maud kezét fogta.
Nem veszíthetjük el Arlandot! Nem tehetjük!
 – Nem érzek virrasztó szobát – mondta Maud. – Van neked
olyanod?
– Nincs.
– Akkor megyek és csinálok egyet. Távol a konyhától.
Koncentrálva lehunyta a szemét.
A vámpírok nagyra becsülték a családjaikat. A legrosszabb sors,
amelyet egy vámpír el tudott képzelni, egyedül halni meg. Harcban
estek el, más vámpírokkal körülvéve, vagy otthon haltak meg, a
rokonaik és a szeretteik felügyelete alatt. Arland nem lesz egyedül.
Ez volt a legkevesebb, amit megtehetünk.
– Ehhez egy kádra lesz szükség – mondtam neki.
Olyan pillantást vetett rám, amely azt mondta nekem, hogy ő
nem egy idióta, aztán ismét lehunyta a szemét.
Éreztem a fogadó mozgását, ahogy annak részei elmozdultak a
nővérem akaratának megfelelően. A teljesítés minősége lomha
volt, szinte olyan, mintha Gertrude Hunt habozna, mielőtt
elvégezné a kiigazításokat.
– Tedd meg, amit kér – suttogtam, olyan csendesen, hogy
még én sem hallottam. Ez nem parancs volt vagy követelés. Ez
beleegyezés volt.
A fogadó gyorsabban mozdult.
Arland még mindig vérzett. Minél többet mostam és
paskolgattam szárazra a sebeit, annál több szennyezett vér
szivárgott ki a sebekből. Ha lezárnám a sebeket, csapdába ejteném
a rothadást, meg a mérget a testében.
Maudra néztem. Elvette tőlem a zuhanyfejet és folytatta a
mosást.
Arland lélegzete lelassult. A mellkasa alig emelkedett.
– Ne menj el! – mondta neki Maud. – Kapaszkodj belém!
A férfi a nővéremre mosolygott. Amikor Arland elmosolyodott,
azzal háborút jelentett be. Káprázatos volt. Abban volt életerő és
hatalom. Ebben a mostani mosolyában nem volt életerő.
– Harcolj ellene! – szorította meg Maud a kezét.
– Minden lelassul.
 Felemelte a kezét. Remegett. Maud fölé hajolt. A férfi az
ujjhegyeivel megsimította az arcát.
– Nincs időm – mondta.
– Harcolj ellene! – A kétségbeesés lüktetett a nővérem
hangjában. – Élj!
Meg fog halni. Arland haldoklik.
Egy jelenlétet éreztem az ajtó előtt. Caldenia.
Bekopogott.
Mit akarhatna éppen most? Ráejtettem egy törülközőt Arland
csípőjére azután kinyitottam az ajtót. Őfelsége belépett, kezeiben
egy kis fadobozt hozva. Kinyújtotta a nyakát, és Arlandra
pillantott.
– Nos. Épp olyan tökéletes példány vagy, mint ahogyan
emlékszem rád a gyümölcsösben tett csodálatos kirándulásodról.
– Még nem vagyok halott! – Arland hangja remegett.
Megpróbált vicsorogni, de nem volt hozzá ereje. – Nem ehetsz meg
engem!
Caldenia hosszú pillanatig felemelte a szemeit.
– Kedvesem, a gyomrom nem uralkodik felettem! Jelenleg
engem egy altruista impulzus mozgat! Ennek nagyon rövid az
élettartama, ezért ki kellene aknáznod, amíg tart!
Kinyitotta a dobozt, és egy kis fecskendőt vett elő, amiben tiszta
folyadék volt.
– Mi az? – kérdezte Maud.
– Ez egy bizonyos bakteriofágból 50 szintetizált oltás. –
mondta Caldenia, lekapva a védőkupakot a fecskendőről. –
Ugyanaz a prokarióta 51 vírus, amit a mi drága Marsallunk a

50 Bakteriofágnak nevezzük a baktériumokat fertőzni képes vírusokat.

Gyakran röviden csak fágként említik őket. Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bakteriof%C3%A1g (A Ford.)
51 A prokarióták, más néven elősejtmagosok vagy sejtmag nélküli
egysejtűek egysejtű (ritkán többsejtű), körülhatárolt sejtmag nélküli élőlények.
Ezek az ismert legősibb sejtes szervezetek, egyúttal a legegyszerűbbek is, mivel
az eukarióták rendkívül differenciált és fejlett sejtszervecskéket alkotó belső
vérében hordoz. – Arlandhoz fordult. – Befecskendezem neked,
kivéve, ha az őseid bűnei miatt meg akarsz halni ezen az asztalon.
Vagy az Ön esetében feltételezhetően a nevetséges bátorságuk és
az abszurd etikai lekötelezettségek miatt.
Felemelte a fecskendőt.
– Ne! – préselte ki Arland.
Caldenia rám nézett.
– Meg fog halni, Dina!
Arland megpróbált felkelni. Az egész teste remegett az
erőfeszítéstől. Visszaesett.
– Te megbízol benne? – kérdezte Maud.
– Nem – mondtam. – Neki nincsenek altruista impulzusai.
– Végül csak tanítottam neked valamit – mosolyodott el
Caldenia, felvillantva embertelenül éles fogait.
– De a túlélési ösztönében megbízok. Arland nélkül a fogadó
sebezhetőbb, és ha a Draziri betör, mindenkit le fog mészárolni.
Őfelsége nem azért utazott fényéveket keresztül a galaxison, hogy
néhány tollas vallási fanatikus gyilkolja meg.
Arland egyenesen feküdt, tekintetét a mennyezetre szegezve.
– A vendégeim biztonsága az elsődleges prioritásom –
mondtam neki, óvatosan lesimítva a haját az arcáról.
– Ő túl udvarias ahhoz, hogy elmondja neked – mondta
Caldenia. – Ha megöllek téged, akkor megszegem a Dinával kötött
szerződésemet. Ez a szerződés kimondja, hogy abban a pillanatban,
amint megölök egy másik vendéget, még akkor is, ha öntudatlanul
cselekszem, neki joga van érvényteleníteni a megállapodásunkat.
Elveszíteném a menedékemet. Az nagyon kellemetlen lenne
nekem.
Feszült csend.
Arland Maudra nézett.

membránrendszere bennük még nagyon kezdetleges. A prokarióta név a görög

prósz (előtt) és karüon (mag) szavak összetételével jött létre, jelentése tehát
„sejtmag előtti”. Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Prokari%C3%B3t%C3%A1k (A Ford.)
 – Fogadd el! – mondta. – Kérlek!
– Csináld – préselte ki gyenge és rekedt hangján.
Caldenia a fecskendőt a gyomrán lévő sebhez szorította és
benyomta. Arland megrándult, és egy mély lélegzetet vett.
– Most le kell fogni őt – mondta Caldenia. – Ez csípni fog.
Maud a csuklójára szorította a kezét.
Arland felsikoltott.
Fölé löktem a seprűmet. Az ketté hasadt, az asztalhoz kötözve
őt. Maud rávetette és köré fonta magát, amennyire csak tudta.
Hab csúszott ki Arland ajkai közül. Hadonászott a kötelékek
alatt.
Ökölbe szorítottam a kezem. Nem tehettem semmit. Maud arca
szörnyű volt, ajkai lapos, vértelen sebhelyek az arcán, szemei
tompák, mintha hamuval lennének behintve.
Újabb vonaglás... Még egy...
Csekély remegés.
Belélegzett, aztán nyugodtan feküdt.
Meghalt?
– Arland? – szólította Maud halkan. – Arland?
A szempillája megrezzent. Kinyitotta kék szemeit, ránézett,
majd ismét becsukta őket. Mellkasa egyenletes ritmusban
emelkedett és süllyedt.
Maud felállt. Én elengedtem a seprűmet. Maud lemosta róla a
vért. A víz pirossá változott, majd kitisztult. A sebek abbahagyták a
vérzést. Ez gyors volt. Nagyon gyors.
Előhúztam egy tiszta lepedőt a fiókból, és befedtem vele.
– Hogyan? – kérdeztem.
Caldenia ismét elmosolyodott.
– Szigorúan véve, ez a virág valójában nem növény. A
szerkezete közelebb áll egy makrobaktériumhoz, természetesen
erősen módosítva. Kórokozó, amely mind a növényekre, mind az
állatokra hatással van. Az ebben lévő tudomány hosszú és
bonyolult. Elegendő annyit mondani róla, hogy körülbelül
háromszáz évvel ezelőtt vállalkozó szellemű vámpírcsoportok
fedezték fel a természetben előforduló változatát. Ez egy finom
egyensúlyban létezett, amelyet a virulens bakteriofágok
ellenőriztek, amelyek ugyanúgy élősködtek rajta, mint ahogyan az
élősködött más életeken. A vámpírok gyarmatosították a hamis
virág bolygóját, és azonnal megkísérelték úgy manipulálni, hogy
olyan fegyverré váljon, amely az ellenségeiket egyszer és
mindenkorra elpusztítja. Nagyon sikeresek voltak. Ez
megsemmisített minden őshonos életet azon a világon.
– Olyan dolog, aminek soha nem kellett volna léteznie –
mondta Arland halkan. – Nem lett volna szabad létrehozni.
Beszélt. Még mindig gyengének hallatszott, de ott volt benne a
hatalom árnyéka, amely Arlandot alkotta. Maud a kezei közé fogta
a kezét, és megcirógatta az ujjait.
– Ó, nem is tudom. – intett Őfelsége hosszú, elegáns ujjaival.
– Van benne egyfajta vad szépség.
Szép volt, halálos és válogatás nélküli étvággyal rendelkezett.
Természetes, hogy rokonságot érzett vele.
– Mi történt?
– Elvesztették a kapcsolatot a kolóniával, a Szent Anokrácia
pedig megmozdult, és mentőflottát küldött – mondta Caldenia. –
Az első ott landoló csoport önkéntesekből állt, akik közül több a
Krahr Házból és az Ilun Házból származott. Volt ott egy harmadik
ház is, nem igaz, kedvesem?
– A Morr Ház – mondta Arland.
– A hosszú sztori röviden – mondta Caldenia –, két tucat lény
ment be, öten jöttek vissza, majd a flotta a bolygó holdját nukleáris
és kinetikus lövedékekkel bombázta, amíg darabokra nem tört,
fokozott vulkáni aktivitást, szökőárakat és egyéb katasztrofális
fejleményeket okozva a bolygó felszínén. A gravitáció gyűrűvé
szakította a hold maradványait, az Anokrácia flottája pedig segített
az így keletkező aszteroidáknak a bolygóra zuhanni, a
becsapódások telet okoztak. Semmi sem élte túl.
– Akkor hogyan került ide a virág? – kérdeztem.
– Pénz. – kacsintott rám Caldenia. – Ha adott a megfelelő
felszerelés, akkor beszerezhető. Mielőtt megölték volna saját
teremtményüket, a fegyvergyártók mintákat értékesítettek a
kutatásuk finanszírozására. Vettem egyet. És természetesen az
ellenszerét is. Soha senkinek nem lenne szabad szabadon engedni
egy fegyvert, ha nem tudja túlélni azt.
Rábámultam.
– Az én értelmezésem szerint a Krahr Ház két túlélő tagját
annyira befolyásolták a tapasztalataik, hogy ragaszkodtak a teljes
klánjuk beoltásához. Sajnos a vakcinaellátásuk korlátozott volt, és
a védekező intézkedéseik hatékonysága minden újabb
generációban egyre inkább felhígult. Állítólag a mi kedves
fiúnknak itt, pubertáskor egy rítuson kellett átesnie, mint ahogyan a
Krahr Ház legtöbb tagjának is, aki potenciált mutatott. A rituálé azt
jelenti, hogy megszúrják egy maggal, és ezt a kifejezést pontatlanul
használom. Úgy gondolják, hogy ez a tűzpróba növeli a bakteriofág
koncentrációját a vérében, abban az esetben, ha valaha is találkozik
a virággal.
– Ez nyilvános információ? – kérdeztem.
– Nem. – mondta Maud. – Én soha nem hallottam erről.
Caldenia lebiggyesztette az ajkát.
– A nővérednek igaza van. Ez egy szigorúan őrzött titok.
– Tehát vagy Mrak nem tudta, hogy Arland részleges
immunitással rendelkezik, és azt remélte, hogy a virág
mindannyiunkat meg fog ölni, vagy tudta, és kifejezetten Arlandtól
akart megszabadulni – mondta Maud.
– Valóban. – Caldenia bezárta a fadobozát, és megveregette
Arland lábát. – Legyél jobban. Sokkal szórakoztatóbb vagy, amikor
ordibálsz. Ezt a búcsú gondolatot hagyom itt neked. Valakinek el
kell gondolkoznia azon, hogyan jöhetnek a Krahr Házból
folyamatosan ezek a magvak.
A nyakam hátán felálltak a szőrszálak.
Kinyitottam az ajtót. Caldenia kilépett.
– Kérlek, mondd azt, hogy nincs valahol egy melegházad tele
ezekkel a dolgokkal!
Arland megrázta a fejét.
– Néhány dologról, még nekem sincs jogom tudni.
– A virrasztó szoba készen áll – mondta Maud.
 11. fejezet

Végigsétáltam a birtok szélén oda, ahová Marais járőrtiszt

leparkolt a sövényem mellé, és intettem neki. Futó pillantást vetett
a fogadós köpenyemre, azután kiszállt a kocsijából. Csak annyi
időre szüntettem meg az űr erőteret, hogy áthaladhasson rajta, majd
visszaállítottam. A fenntartása egyre nehezebbé és nehezebbé vált.
Hamarosan egy időre le kellene állítanom, hogy megpihenhessek.
– Tudni akarom, mi folyik itt! – mondta, miközben
visszasétáltunk a házhoz. – Az egész sztorit akarom! Minden
részlet! Ki és mi, mikor és hol! Még azt is, ami túl csúnya, meg az
olyan részeket is, amelyekről nem gondolja, hogy fontosak
lehetnek! Azt akarom, hogy magyarázza meg nekem a köpenyt! És
ha valaki egy fecskendővel akar közelíteni hozzám, akkor azt maga
fogja megbánni! Szét fogom szedni ezt a helyet, tégláról téglára.
– Technikailag, deszkáról deszkára – mondtam neki, kinyitva
az ajtót előttünk. – Deszkaburkolatunk van, tégláink nincsenek.
– Most nem megfelelő az idő viccesnek lenni... – Belépett a
fogadóba, és megdermedt. Az előszoba távolabbi fala feloldódott.
Egy hatalmas sivatag terjeszkedett mögötte, sekély
homokhullámok tengere, teleszórva a régmúltból itt maradt
hatalmas szörnyek csontvázaival. A napfény ellenére egy hatalmas
és csíkos kísérteties hold foglalta el a világoszöld színű ég
egynegyedét. Egy karaván közeledett, hatalmas bozontos
vadállatok, amik mellett eltörpülnének a Földi elefántok,
nehézkesen lépkedtek át a homokon, tüskés páncéljaik ragyogtak a
napfényben. Vezetőik a lények lábai mellett sétáltak, testüket
könnyű, csillámló szövet borította. Jó időzítés.
Forró szél legyezte az arcunkat.
Marais rendőr néhány remegő lépést tett előre, átnyúlva
átszakította a tér szövetét, felvett egy maréknyi homokot, aztán
hagyta, hogy a szemek leperegjenek az ujjairól.
Odamentem, megálltam mellette, és intettem a kezemmel. Két
ötvenöt gallonos tartály, vízzel megtöltve, jelent meg a padlón.
Amikor a fogadó hat hónappal ezelőtt először kinyitotta ezt az ajtót,
a karaván vezetője ajándékot adott nekem. Nem tudtam, mit adjak
nekik viszonzásul, ezért megosztottam velük a vizemet.
Megjósolható módon a víz értékes volt számukra. Néhány hetente
átmentek az utamon, én pedig kialakítottam egy helyet, ahol némi
víz volt raktáron. Nagyon kevésbe került ez nekem, de nekik sokat
jelentett.
A karaván közelebb húzódott. Most már láthattam a karaván
vezetőjét. A bőrének olyan színe volt, mint az aligátor bőrének,
hosszú nem emberhez hasonló arca és nagy smaragdzöld szemei
voltak, mint két nyers drágakő.
– Ne lőjön! – mondtam Marais-nak.
Ő tátott szájjal bámulta a karavánt.
Az első fenevad megközelített, a páncélján lévő fém tüskék,
amelyek homlokát védték, akkora nagyon voltak, mint egy kisebb
fa. Az agyarai kifelé íveltek, mindegyik végén ragyogó fém,
amelyen régi, megszáradt vér hagyott foltot. Ahhoz sem voltunk
elég magasak, hogy a térdéig felérjünk. Állati szag csapott meg
meg minket, sűrű és csípős. A vezetője, akinek világoskék
köpenyét a forró szél mozgatta, megállt a szakadás előtt és hosszú,
elegáns ujjaival kört írt le a levegőben, ujjhegyein ívelt ezüst
karmokkal.
– Ahiar ahiar – mondta. A hangja lágy volt, mint a homok
csúszása, és meghajtotta a fejét. Béke neked és a tieidnek.
– Ha ahiar. – hajoltam meg én is. Tartós béke. – Kérem,
fogadja el a vizemet!
– Köszönöm, fogadós! Élj ezer évig!
 A fogadó a két tartályt rakott le a homokba. A vezető úgy kapta
fel őket, mintha semmi súlyuk nem volna.
– Van egy ajándékom a számodra, fogadós!
A karaván vezetője intett a kezével. Két másik lény jött előre, az
egyik egy réz színű köpenyben, a másik pedig rózsaaranyban,
hoztak valami hosszút, ami vászonba volt csomagolva. Beletették a
homokba, és lehúzták róla a ponyvát. Egy sztázis hüvely. Ismerős
vonások néztek vissza rám. Egy Levéltáros.
Hogyan? Nem fontos. Ne nézze senki egy ajándék
Levéltárosnak a fogát.
– Az adósotok vagyok. – hajtottam meg a fejemet.
– Nem. Még mindig mi vagyunk a tiéd.
A sztázis hüvelyt betolták a fogadóba, Gertrude Hunt pedig
elnyelte, levitte, hogy a többihez telepítse.
A karaván tovább ment, a kolosszális lények imbolyogtak.
Hagytam, hogy az ajtó bezáródjon. Marais az újonnan kialakult
falra meredt.
– Néhány hetente ezen az úton járnak – mondtam neki. – A
víz nagyon nagyra becsült a bolygójuknak ezen a részén. Erre.
Követett engem a konyhába, balra nézett, majd még kétszer
megtette. Egy nagy szoba nyújtózott, elfoglalva a konyhát. Indák
borították a falait, ami oly sűrű volt, hogy nehezen lehetett meglátni
alatta a halvány köveket. Fa ágai törték át a köveket, kérgük durva
és sötét volt, és a fal mentén végignyúlva, a meleg sárga fénnyel
ragyogó fémlámpákat támasztottak alá. Apró, fehér virágok
virágoztak az indákon. Itt-ott egy nagy sárga virág, amely
valamilyen fajta liliom alakú krizantémra emlékeztetett, engedett
halvány mézes aromát a levegőbe. A padló mohából, kőből és a fa
gyökereiből állt. Türkiz virágok, mindegyiken öt szirom,
nyújtózott a padlótól, két lábnyi52 magas, zsályaszínű szárakon. A
kék virágok tágra nyíltak, megmutatva lila közepüket. Kiváló.
A szoba közepén, a nagy Jacuzzi-kádban ült Arland. Az arcán

52
Kb. 0,61 méter. (A Ford.)
bezárultak a sebek. A menta illata lebegett körülöttünk a virágok
aromájával összekeveredve.
Maud a kád melletti gyökéren ült, csukott szemmel, nyugodt
arccal, a kardjával az ölében. Helen mellette állt, egy haranggal
ellátott botot tartva.
Arland kinyúlt, és néhány csepp vizet Maud irányába fröcskölt.
Helen megrázta felé a botját, a csengő csengetett.
– Lord Marshall – mondta Maud, még mindig lehunyt
szemmel. – Megpróbálom felgyorsítani a gyógyulást. Vegye ezt
komolyan.
Marais felém fordult, és észrevette Seant a falnak támaszkodva,
mint egy sötét árnyékot. Mellette, egy ablakpárkányon, Wing
faragott valamit egy darab fából. Marais megváltoztatta a pózát.
Sean tetoválásai szétterjedtek, felkacskaringóztak a nyakára,
amikor a bőre alatt lévő páncélja megmozdult, hogy megvédje őt az
észlelt fenyegetéstől.
– Hé! – mondta Marais.
Sean bólintott. Wing folytatta a faragását.
Kihúztam egy széket az asztalnál.
– Kérem, üljön le.
Marais leült. Orro tűnt fel a kamra mélyéről, és Marais felé
haladt. Marais a kezét a sokkolójára tette. Orro drámaian lendületes
mozdulattal söpört el az asztal mellett. Egy letakart tányér landolt
Marais előtt. Orro hosszú karmaival kinyúlt, lerántotta a fehér
fedelet és gyorsan eltűnt.
A tál közepén egy csokoládépelyhekkel és áttetsző
cukorszikrákkal tarkított egyetlen aranyszínű fánk csücsült.
Beszélnem kell Orróval az ő szó szerinti értelmezéséről a mi tévé
programjaink kapcsán.
Marais rám nézett.
– Ez meg van mér...
– Ne! – sziszegtük Sean meg én egyszerre.
Sean Marais fölé hajolt, és csendes fenyegetéssel azt mondta:
– Ne mondd ki az „m” betűs szót! Edd meg a fánkot! Ez a
legjobb, amit valaha kóstoltál.
Marais felkapta a fánkot, és bizonytalanul harapott belőle egyet.
A szemei elkerekedtek. Újra beleharapott.
– Szóval – mondta rágás közben. – Idegenek?
– Idegenek.
– Miért?
– Mi egy megállóhely vagyunk valahová máshová vezető
úton – magyaráztam. – Biztonságos, kényelmes hely egy éjszakai
pihenéshez meg ahol levegőhöz juthatnak, mielőtt elérik az
úticéljukat.
– Egy galaktikus panzió? – Marais ismét harapott egyet.
– Egy fogadó – mondta Sean.
– És maga...
– Egy fogadós – mondtam neki. – Mindenáron biztonságban
tartom a vendégeimet és titokban tartom a létezésüket.
– Ki más tudja még? - kérdezte.
– Más fogadósok, mint én.
– Az Elnök tudja?
– Fogalmam sincs – mondtam őszintén. – Valószínűleg nem.
Marais elmerengett a fánkon. Mindezt meglehetősen nyugodtan
vette tudomásul. De aztán sok nyomravezető jelet hagyott, végig az
út mentén.
– Miért? – kérdezte Marais.
– Ez egy szerződés, amelyet több száz évvel ezelőtt
kötöttünk. Kellett már azóta tankolnia az autójába?
– Még nem. Várok vele addig, amíg el nem ér a tartály a
negyedéig.
– Alkut kötöttünk, így tehát az olyan civilizációk, mint az
övé. – mutattam Arlandra, akinek a mérnöke módosította az autót,
– nem hódíthatnak meg minket. Ők sokan vannak és kiváló a
technológiájuk. A Földet biztonságos semleges területnek minősítő
szerződés nélkül, kiirtanának, megennénk vagy rabszolgává
tennének minket. A galaxis egy nagy és gonosz hely.
– Mi történik, ha erre rájönnek az emberek? – kérdezte
Marais. – Mert rá fognak jönni.
– Már jó pár ezer év telt el, és még nem tudták meg. –
mondtam. – Ha megszegjük a szerződést, és felfedjük a vendégeink
létét, vagy nem sikerül megakadályozunk ezt a leleplezést, annak a
következményei súlyosak lesznek.
– Mi fog történni? – kérdezte Marais.
– A fogadósok vagy megölnek téged, vagy otthagynak téged
egy pokollyukban – mondta Sean. – Soha nem fogsz haza jutni.
Az arcából meg tudtam mondani, hogy Marais-nak ez nem
tetszik.
– Nem lenne jó, ha az emberek ezt megtudnák – mondtam. –
Mi egy fiatal civilizáció vagyunk. Az emberek pánikba esnének.
Elveszítenék a hitüket. Háborúzni akarnának az univerzummal.
Önnek vannak rendőrségi kódjai, mert nem akarják, hogy minden
bűncselekmény helyszínén bámészkodók jelenjenek meg. Ön
korlátozza a nyilvánosság hozzáférését. Ahogy mi is ezt tesszük.
Marais eltöprengett rajta.
– Mi a helyzet a világos hajú punkkal? Ő mivel foglalkozik?
Körülbelül tíz percbe telt elmagyarázni a Hirukat meg a
Drazirikat. Részletesebben be kellett számolnom a fogadósok
hatalmáról és a fogadó területeiről.
– Tehát megsértették a szerződést, és eddig semmi sem
történt. Ez nem tölt el engem azzal a bizalommal, hogy hatékonyan
működik a maguk belső rendészete.
– Jelentést tettem róla – magyaráztam. – Ez időbe telik.
– Van-e bármilyen mód arra, hogy megnézhessem ezt a
szerződést? – kérdezte Marais.
Aki á-t mond, mondjon bé-t is.
– Igen.
Nyitottam egy képernyőt a falon, és felvittem rá a szerződést.
Marais elővett egy jegyzettömböt meg egy tollat, és jegyzeteket
kezdett készíteni. Vártunk. Tizenöt perccel később felállt.
– Tehát? – Megkérdeztem. – Mi lesz most?
– Most el kell gondolkodnom ezen. Nincs több erőszakos
cselekmény a fogadón kívül – mondta. – Legalább próbálja meg
minimálisra csökkenteni. Értesíteni fogom arról, hogy hogyan
döntöttem. Elmondhatom önnek, hogy eddig tiszta maradt. A harc
után a járőrkocsiban ültem, és senki sem jött ki, hogy ellenőrizzen
engem, és segélyhívás sem történt. Ez egy ünnep utáni reggel. A
legtöbb ember még alszik.
Megfordult, hogy távozzon. Orro elállta az útját, és egy
papírzacskót nyomott a kezébe.
– A kapitányának! Remélem, ettől kevesebbet fog kiabálni és
megakadályozza magát abban, hogy visszaadja a jelvényét!
Marais rám pillantott.
– Nagyon gyakran nézi a Halálos Fegyver filmeket –
magyaráztam.
– Köszönöm – mondta Marais, és kisétált.
– Gondolod, hogy csendben marad? – kérdezte Maud.
– Már néhány hete mágikus űrkocsija van, és eddig még nem
mondott semmit – válaszoltam.
– Ha nem marad csendben, akkor tudom, hogy hol lakik –
mondta Sean.
Odafordultam hozzá.
– Hogyan?
– Amikor a dahakára vadásztunk, az egyik éjszaka hazáig
követtem őt.
– Ez hátborzongató!
Megvonta a vállát.
– Sean, nem ölheted meg Marais járőrt!
Sean elmosolyodott egy hosszú, farkasos mosollyal, kinyúlt és
megveregette a kezemet.
– Segítek neked megölni őt – mondta Arland.
– Sean Evans! – tettem a csípőmre a kezeimet.
– Meditálni próbálok! – csikorogta Maud. – El tudnátok vinni
a szerelmes civakodásotokat valahová máshová?
– Nyugi! – mondta Sean. – Csak ugrattalak! Marais jó srác.
Láttam őt odakint. Egyébként is, van egy megbízatásom, ahova el
kell szaladjak.
Kiment. Ledobtam az űr erőteret, éreztem őt, meg Marais-t,
ahogy áthaladtak a határon, majd újra felhúztam.
Nos, az egyik vendégemet majdnem meggyilkolták, és a fogadó
meglehetősen lelepleződött. Ez eddig nem volt egy jó nap.
Arland címere, amelyet a kád sarkára rakott, piros fénnyel életre
kelt. Arland kinyúlt, hogy leellenőrizze. A szemei elkerekedtek.
Káromkodott, feltápászkodott azután fröcskölve teljes testével a
kádba zuhant.
Ó, ne!
Arland a felszínre emelkedett, hosszú szőke haja a fejéhez
tapadt.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Micsoda? – ugrott talpra Maud.
– Ez háború? – Helen szemei, elkapva a fényt felragyogtak.
– Rosszabb! – Arland felnyögött. – Jön a nagybátyám! Valaki
adjon nekem egy köpenyt! Ki kell jutnom ebből a kádból!

***

Késő délután volt, és kellemes illat lebegett keresztül a konyhán.

Orro a vacsorakészítés agóniájában volt. Őfelsége az asztalnál ült,
finoman kortyolgatva egy Mello Yello-t. Egy nagy szalmakalap
feküdt mellette. Miután Arland kimenekült a kádból, ő letette a
kalapját és bejelentette, hogy kertészkedni fog. Rajta tartottam a
szememet, de a kertészkedése többnyire néhány apró ágacska
lenyisszantását jelentette egy metszőollóval, valamint beszélgetést.
Nem láthattam, hogy kivel beszél, de helyzetünket tekintve
valószínűleg megbeszéléseket folytatott a Drazirival. Nem osztott
meg semmit abból, amit megtudott, és ismerve őt, erről kérdéseket
feltenni nem lenne jó.
Sean vele szemben ült, egy személyi adattáblán görgetve,
amelyről fogalmam sem volt, hogy van neki. A megbízatása
majdnem két órát vett igénybe. Pontosan tudtam, mikor jött vissza,
mert felhívott, hogy tudassa velem, körülbelül mikor fog belépni,
így hát beengedtem. Nem mutatta semmi jelét annak, hogy
elmondaná nekem, miféle volt a megbízatása. Wing még mindig az
ablakpárkányon üldögélt, a faragó projektjén dolgozva.
A falon, egy nyolc láb széles képernyőn Maud és Arland,
mindketten páncélban, harcoltak a Nagy Bálteremben. Miután
kiszállt a kádból és magára húzott egy köntöst, Arland a szobájába
ment, ahol az ágyra omlott, és elájult. Maud lecsekkolta őt, hogy
megbizonyosodjon arról, hogy nem arccal lefelé aludt el, és nem
fog megfulladni. Öt órán keresztül úgy aludt, akár egy darab fa,
azután tizenöt perccel ezelőtt teljes páncélzatban jött le, a haja
megfésülve, az álla megborotválva, úgy nézett ki, mintha egy
felvonulásra készülne, és bejelentette, hogy fél óra múlva fog
megérkezni a nagybátyja.
Maud megkérdezte tőle, hogy pontosan hány stimulánst
pumpált magába, ő pedig annyit mondott neki, eleget ahhoz, hogy
Maud leengedje kardját, amikor megadja magát. A nővérem azt az
összeszűkülő dolgot csinálta a szemével, amely arra késztetett
engem, hogy anyám után kiabálva elszaladjak, és megkérdezte tőle,
hajlandó-e kipróbálni az elméletét. Most pedig gyakorló
fegyverekkel püfölték egymást.
Ez rendkívül esztelen dolog volt. Tehát ezt mondtam a férfinak.
Így hát ezt mondtam Maudnak is. A nővérem megveregette a
vállamat és azt mondta, hogy Arlandnak meg kell figyelnie
bizonyos tulajdonságokat, mikorra találkozik a nagybátyjával.
Nem lenne helyes kimerülten és meztelenül egy kádnyi menta
teában ülve találkoznia vele, és egy kis testmozgás segít a
stimulánsoknak gyorsabban elterjedni a férfi rendszerében.
Helen meg a macska az emelvényen ültek a bálteremben, és a
harcot figyelték. Az emelvény tökéletes hely lenne a
karácsonyfának.
– Meg akarom ünnepelni a Karácsonyt! – mondtam.
– Nincs már egy kicsit késő a Karácsonyhoz? – kérdezte
Caldenia.
 – Tudom, de én mégis meg szeretném ünnepelni! Fát akarok,
meg dekorációkat! Ajándékokat akarok és karácsonyi zenét! Nem
érdekel, hogy hány Draziri van odakint! Nem fogják elvenni tőlem
a Karácsonyt!
– Igen, de nekünk nincs meg hozzá a megfelelő hímünk! –
mondta Orro. – És csupán egyetlen kutyánk van!
Ránéztem.
– Mi ez a Karácsony? – kérdezte Wing.
Orro elfordult a tűzhelytől.
– Ez egy átkelés alatti rítus, amely során az emberi faj fiatal
hímjei megtanulják az agresszió bemutatását és a fegyverek
használatát.
Sean abbahagyta, amit csinált, és Orróra nézett.
– A fiatal férfiak kis csoportokban kimennek – folytatta Orro.
– Dacolva a hideggel és konfliktusba kerülnek más csoportokkal,
majd fizikai küzdelem útján kell bizonyítaniuk a dominanciájukat.
Az apáik leckéken keresztül megtanítják nekik a káromkodások
megfelelő használatát, majd a fiatal férfiaknak állóképességi
teszteken kell átmenniük, mint például szappan tartása a szájukban
meg hideg fémtárgyak megnyalása.
Sean elfojtott hangot hallatott.
– A próbák végeztével elmennek egy vörösbe öltözött bölcs
vénhez, hogy igazolják az érdemeiket. Ha méltónak ítélik őket, a
család szertartási fát állít fel és fegyverekkel ajándékozza meg
őket.
Sean egyértelműen küzdött, mert a feje remegett.
– Ugyanakkor – tette hozzá Orro –, áldozati baromfit
készítenek, majd azt a vadállatoknak adják, valószínűleg a
természet szellemeinek megnyugtatásaképpen.
Sean felröhögött.
Rávigyorogtam.
Hátrahajolt, remegve, ahogy a nevetés kirobbant belőle.
– A ti kultúrátok oly nagyon bonyolult – mondta Wing. – Az
én világomban mi csak arra törekszünk, hogy megöljünk valami
nagyot.
– Úgy gondolom, hogy a kis Helen helyettesíthetne egy hímet
– mondta Orro elgondolkodva. – Biztos vagyok benne, hogy
tudnánk neki megfelelő fegyvert szerezni.
– Nem tudunk! – sikerült kimondani Seannak nevetés
közben. – Kiszúrná vele a szemét!
– Úgy tűnik, hogy a szülők körében ez ad a leginkább
aggodalomra okot – mondta Orro. – Talán használhatnánk
valamilyenfajta védőszemüveget.
– Orro, neked meg nekem, együtt meg kell néznünk a
Karácsonyi Történet-et, hogy elmagyarázhassam neked azt a
filmet! – nyitottam egy másik képernyőt. – Képek, Karácsonyi
ünnep!
Orro az ételekkel telitöltött képernyőre meredt a falon.
Keresztbe fontam a karjaimat a mellkasomon.
– Hivatalosan a Karácsony egy vallási ünnep, amelyen a
keresztények, az egyik legnépszerűbb vallásunk tagjai, Jézus
Krisztus születését ünneplik. Úgy vélik, hogy ő Isten fia volt, aki
feláldozta magát, hogy megszabadítsa őket a bűntől. Nem
hivatalosan ez az az idő, amikor családként összegyűlünk és a
barátainkkal ünnepelünk. Feldíszítjük házainkat, megosztjuk
egymással az ételt, ajándékokat adunk egymásnak, és szünetet
veszünk ki a világtól. A Karácsony egy varázslat! Ez a kedvesség
ideje, amikor a normális emberek megengedik maguknak, hogy
majdnem elhiggyék azt, hogy történhetnek csodák! Karácsonyt
szeretnék tartani, Orro! És azt szeretném tőled, hogy készíts rá egy
hihetetlen lakomát!
A nagy Tüskés meghajtotta a fejét.
– Ahogy kívánod, fogadós!
Wing az asztalra tette a tárgyat, amelyet kifaragott.
– Kész!
Kiran Mrak-nak egy figyelemre méltóan élethű változatát
faragta ki. Csak egy láb53 magas volt, de az arca félreismerhetetlen,
és a tollaknak, sőt a tunikája redőinek a részletei is tökéletesek
voltak.
– Wing, ez gyönyörű! Tehetséges vagy!
A kicsi Ku megnézte a szobrot, aztán kinyújtotta a kezét.
– Készen állok!
Orro egy hosszú fém nyársat tett Wing kezébe. A nyárs hegye
élénkvörösen izzott.
– Ez miért kell? – kérdeztem. Wing volt az utolsó ember,
akire rábíztam volna egy forró nyársat.
Wing összpontosított, halkan kántált valamit, azután leszúrta a
szobrot.
Ááááá!
– Wing!
Újra és újra dühösen beleszúrt.
– Ez a régi mágia. Az én bolygóm mágiája. Az én őseim
nagyobbak, mint az ő ősei! Darabokra fogják tépni őt! Majd
meglátod!
Az arcomra csaptam a kezemet.
Felkapta a sebhelyes szobrot, azután nekicsapta az asztalnak.
Ráugrott, fel-le ugrált, és megkarmolta a lábával.
– Működik? – kérdezte. – Meghalt?
– Nem hallottam sikolyt – mondta Orro.
Wing szemei elszántan ragyogtak. A tunikájához nyúlt.
– Ha arra készülsz, hogy rávizelj, akkor menj ki! – mutattam
az ajtóra. – Kifelé!
Wing fogta a szobrot, és kiment hátra.
Egy harangjáték visszhangzott keresztül a fogadón, a riasztó,
amelyet beállítottam, hogy tudassa velem, amikor Lord Soren
éppen elhagyja az orbitális pályát.
– Lord Soren érkezőben van – jelentem be.
– Akkor én átöltözöm! – Őfelsége felállt és kilebegett. –

53 Kb. 0,30 méter. (A Ford.)

Valakinek meg kell figyelnie a tulajdonságokat!
A képernyőn a nővérem és Arland még mindig egymást
püfölték.
– Mindenki annyira aggódik a tulajdonságok miatt, ők meg
lehet, hogy halálra verik egymást – motyogtam.
Sean rám pillantott.
– Szeretnéd, ha belebújnék valami kényelmesebbe?
Rámutattam a seprűmmel.
– Ne sürgess engem, Sean Evans!
Felnevetett.
Kiléptem a hátsó udvarra, és ledobtam az űr erőteret.
Körülöttem a texasi estében éppen lement a nap, az ég mély lila, a
fák sötétek. A fák ágai között úgy tűnt fel egy alak, közvetlenül a
fogadó területe mellett, mintha varázslat lenne. Valószínűleg Kiran
Mrak vette le éppen az álcázó köpenyét. Engedte, hogy meglássam.
Milyen kedves! Egy kis emlékeztető nekem, hogy ő mindig ott van
és mindig figyel.
Egy vörös csillag jelent meg az égen, lesugárzott, fellobbant
majd kiengedte a Szent Anokrácia lovagját. Felemeltem az űr
erőteret.
A vámpírok a korral egyre inkább szélesebbé váltak. Nem
kövérré, hanem vastagabbá, izmosabbá és őszebbé. Lord Soren jó
példája volt egy középkorú vámpírnak. Nagydarab, barna
sörénnyel, amely bőkezűen át volt szőve szürkével és rövid
szakállal, olyan nagynak tűnt a páncéljában, mint egy tank. Volt
egy olyan érzésem, hogy ha ő lecövekelné magát, és egy vontató
száguldana felé teljes sebességgel, a teherautó csak össze tudna
gyűrődni körülötte. Figyelembe véve komoly arckifejezését, nem
volt kedve ostobaságokhoz.
– Lord Soren – mondtam, hátat fordítva az erdőnek. –Azt
kívánom, bárcsak más körülmények között találkozhatnánk!
Kérem, jöjjön be!
Beledübörgött a konyhámba, én meg becsuktam mögöttünk az
ajtót.
 – Elnézést kérek a betolakodásért, de az unokaöcsémért
jöttem!
Lord Sorennek kétféle hang beállítása volt: az ordítás és a
mennydörgés. Megpróbált udvarias lenni, így hát csak mérsékelt
ordításra szorítkozott.
– Ezek a kis vakációk meg kirándulások, amikor
figyelmeztetés nélkül eltűnik, már legendássá váltak! Az emberek
suttognak! A Krahr ház Marsallja ismét eltűnt! Hol van?
Kinyitottam a számat, hogy elmondjam neki.
– Ideje felnőnie! Ideje csatlakoznia a Házhoz, amikor
megvitatják azokat a fontos és állami kérdéseket, amelyekben
szükség van a Marsall véleményére! Nincs elég dolga otthon
ahhoz, hogy lefoglalja az elméjét?
A bálterem felé kezdtem sétálni. Lord Soren követett engem.
– Minden ok nélkül elvitte a rombolóját a Karharira!
Megtámadták őt!
– Ő nyert – mondtam.
– Természetesen ő nyert! – Lord Soren szemei kidülledtek. –
Ő az én unokaöcsém! Heten támadtak rá egyszerre, ő pedig úgy
száguldott keresztül rajtuk, mintha gyerekek lennének! A felvételét
megosztották keresztül az egész Anokrácia területén.
Ó, ne! Arland vírusos lett.
– Kézhez kaptunk négy – négy! – potenciális házassági
ajánlatot az elmúlt két napban.
Nem tudtam volna megmondani róla, hogy büszke vagy ideges,
vagy éppen mindkettő.
– A fiúban van potenciál! Tehetséges! De ő maga felhasználja
ezt? Nem! Itt az ideje, hogy feleséget szerezzen! Ideje gyermekeket
produkálnia! Nem fog örökké élni, és túl fiatal ahhoz, hogy
nyugdíjba vonuljon! Nem távozhat csak úgy, amikor csak akar,
mint valamiféle kozmikus csavargó, család vagy kötelesség nélkül!
Vannak bizonyos felelősségei! Ha ő nem akarta ezeket a
felelősségeket, erre akkor kellett volna gondolnia, mielőtt még
megküzdött volna a többi jogosulttal a Marsall posztjáért! Tudja,
mit mondott szárnysegédjének?
Lord Soren egy pillanatra rám meredt.
– Én...
– Azt mondta, hogy elmondta nekem, hogy ez a nyaralás
boldoggá fogja tenni őt! Én nem azt akarom, hogy boldog legyen! –
Lord Soren az ökölbe szorított kesztyűs kezével a másik tenyerébe
csapott. – Én azt akarom, hogy felnőtt legyen! Azt akarom, hogy a
feladataival foglalkozzon! Azt akarom, hogy legyen egy felesége
és csináljon gyermekeket, így a házunk nem fog eltűnni! Annyira
jól csinálta, amíg el nem látogatott a Földre! Valójában véget kell
vetni ennek a földi nők iránti elragadtatásának!
A bálterem ajtaja kinyílt előttünk, és én bevezettem őt a
barlangszerű helyiségbe.
– Én megértem a vonzerőt! Azonban, soha egyetlen földi nő
sem készült megfelelő házastársnak egy Marsallnak! Egyrészt, ők
nem ismerik a mi szokásainkat! Ők nem értik a mi társadalmunkat!
Ők nem képesek felfogni a családi kötelezettségek vagy a mi
politikánk jelentőségét! Még arra sincsenek felkészülve, hogy
megvédjék az utódaikat.
Maud ezt a pillanatot választotta, hogy felugorjon és Arland
fejének oldalra vigyen be egy súlyos ütést a kardjával. Ő vicsorgott,
és meglendítette a buzogányát. A nővérem elgurult az útból, és
rávigyorgott.
– Próbálkozzon keményebben, Lordom!
Helen felnevetett, mintha egy kis csengő csilingelne.
Lord Soren becsukta a száját.
– Az meg kicsoda?
Édes mosolyt vetettem rá.
– Ő egy Földi nő!
Néztük, ahogy Arland és Maud keresztül táncolnak a
bálteremben, Arland pusztító csapásokat szabadít el, Maud pedig
eltáncol az útból, fürgén, akár egy macska. Végül Arlandnak
sikerült belevágnia őt egy oszlopba. A nővérem néhányszor
megrázta a fejét és mondott valamit, nem tudnám megmondani,
hogy mit, mivel a férfi még mindig az oszlophoz szegezte őt.
Arland mondott neki valamit válaszul. Maud felvonta a
szemöldökét, és megérintette a kezével a férfi bicepszét. Ő erre
elengedte a nőt.
Maud felé indult. Helen leugrott az emelvényről és rámorgott
Arlandra. Arland oldalra emelte a karjait, és drámaian felordított.
Egymás felé rohantak.
Arland felkapta Helent, és körülbelül húsz láb 54 magasra
feldobta a levegőbe. Felnyögtem. Ő elkapta Helent. A kislány
felvisított.
– Lord Soren! – mondtam. – A nővérem, Maud és a lánya,
Helen. Maud, ez itt Lord Soren, a Lord Marshall nagybátyja,
valamint a Krahr Ház Lovag Őrmestere.
Maud elmosolyodott és meghajtotta a fejét.
– Azt hiszem, találkoztam a második unokatestvérével, uram.
Lord Cherush-al a Karharin.
Lord Soren végre magához tért.
– Hölgyem. Hogy van, arhm ... az unokatestvérem?
– Kifogástalanul, szokás szerint. Még mindig minden ősszel
találkozik Kaylin-nel a Setor Házból. Beszélgetnek a Karim déli
részének lerohanásáról, de soha nem teszik meg. Az nem lenne
jövedelmező. Az üzemanyag költsége önmagában magasabb lenne,
mint amit a törzsektől szerezhetnének. Lord Kaylin gyámoltja,
Eren a Phis Házból, férjhez adható korban van, és az
unokatestvéred második fia még mindig nem házas, valamint ki is
fejezte az érdeklődését, tehát azt hiszem, hogy ez így lesz a legjobb
mindenkinek.
Lord Soren felfújta a mellkasát.
– Phis? A második unokaöcsém azoknak a gyáváknak a
Házából akar nősülni?
– Nem a Déli Phis-ből, uram! Adj némi hitet annak a szegény
fiúnak! Eren az Északi ágból származik. Az anyja Toran Házból

54 Kb. 6,10 méter. (A Ford.)

való, az ő Lovag Őrmesterüknek a lánya. Ott jó vér van, és mint
tudod, még mindig a Toranok tartják az északi kikötőt! Ez a
szövetség előnyére válna Lord Cherushnak a prém
kereskedelmében.
Lord Soren egy nagyot sóhajt fújt ki.
– Legalább megvan annak a lánynak az összes ujja meg foga?
– Ő egy kedves lány. Nagyon jól bánik az energia
karabéllyal!
– Írnom kellene az unokatestvéremnek – mondta Lord Soren.
– Végülis, az már ezer éve volt.
– Valóban. Szeretettel említ téged. Ha megbocsátana nekem,
uram, fel kell frissítenem magam. Az Ön unokaöccse elég életerős!
Azt gondolhatnánk, hogy egy olyan ember, aki a Világ Gyilkos
teljes támadását beszedte, az ágyában fekszik, nyöszörögve a
fájdalomtól, ő mégis itt van!
– Világ Gyilkos? – pislogott Lord Soren.
– Ő mentett meg mindannyiunkat! – mondta Maud.
Lord Soren felfújta a mellkasát.
– Egy kisebb lovag belehalt volna. Lord Arland a valódi
bizonyíték arra, hogy egy kivételes vérvonal kivételes gyümölcsöt
hoz.
Lord Soren még nagyobbra felfújta magát.
– Ő a házunk büszkesége!
– Minden kétséget kizáróan! – Maud meghajtotta a fejét. – Jó
napot, uram.
– Jó napot, hölgyem.
Arland megfordult, Helent tartva, miközben a kislány úgy tett,
mintha elvágta volna a férfi nyakát a tőrével, és azt színlelte,
mintha végre észrevette volna a nagybátyját.
– Nagybátyám! Hát itt vagy!
Lord Soren egy hosszú pillanatra elmerengett kettőjükön, majd
feléjük sétált.
– Nem szégyelled magad? – mormoltam oda Maudnak.
– Nem – mondta. – Ezenfelül, a vámpírok eljárását illetően,
Arland nem teljesen szörnyű. Egyszerűen elsimítottam a dolgot. Ez
volt a legkevesebb, amit megtehetek. Megmentette a kicsikémet.
A nővérem elsétált. Lord Soren Helenen tépelődött, majd az
unokaöccse felé fordult.
– Mesélj nekem a Világ Gyilkosról!
 12. fejezet

A bálterem hosszában sétáltam, teljesen biztos voltam abban,

hogy pontosan tudom, mit akarok csinálni vele. Helen engem
nézett, szemei nagyok voltak és kerekek. Beast mellette feküdt,
négy mancsával a levegőben. Amikor Helen elfelejtette simogatni a
kutya szőrös hasát, Beast izgett-mozgott, amíg a simogatás nem
folytatódott.
A padló közepén álltam meg, ahol a mozaik Gertrude Hunt
stilizált változatát ábrázolta, felemeltem a seprűmet, és megtoltam
az erőmmel. Ragyogó aranyfüst meg aranyszínű lámpák fonalai
tekeredtek ki a padlóból, majd a gyönyörű oszlopok köré
csavarodtak. A falakon arany- és fehér üveg díszekkel és csillogó
szalagokkal borított fenyőágak girlandjai követték a nyomukat.
Indák pattantak ki a mennyezetből, nagy, pompás mikulásvirágok
lógtak le róluk, fehér és piros szirmaik csillogtak, mintha
tündérporral lennének beszórva. Wing ezt szeretni fogja.
A távolabbi falnál lévő padló kettévált, és egy hatalmas
karácsonyfa emelkedett fel belőle, amely egy tizenöt láb55 széles
tartályból nőtt ki. A tartályt közvetlenül a padlószint alá
süllyesztettem és hagytam, hogy a mozaik köré záruljon. Ezt a fát
tavaly vettem, a második karácsonyomra a fogadóban. Kivágva
érkezett meg hozzám, de aztán a fogadó megérintette a
varázslatával, és egyik napról a másikra gyökeret eresztett és nőni

55
Kb. 4,57 méter. (A Ford.)
kezdett. Mostanra húsz láb56 magas lett, telt és egészséges. Zöld
tűlevelei készen állnak a dekorációra, amelyek a falból tűntek fel,
egy szemeteskuka nagyságú ládában.
Integettem a kezemmel, mire a vendéglő óvatosan kihúzott egy
ötágú csillagot a láda tetejéről, és leeresztette a fa tetejére. Az arany
fénnyel villogott és ragyogott.
Helen lenyűgözve nézett rá.
– Karácsony?
– Karácsony – mondtam neki.
A szemében látott tekintet jelentett mindent.
– Ezt nézd! – Benyúltam a ládába, és kivettem egy
üveggömböt. Körülbelül egy nagy grapefruitnyi nagyságú volt és
rubinvörös, finoman ragyogott, mintha tűz esett volna csapdába
benne. Odanyújtottam neki.
– Fújj bele!
Helen lélegzetnyi levegőt fújt az üvegbe. Egy aprócska vihar
villám robbant fel benne, a vörös villám megcsókolta az üveget.
Felkuncogott.
– Hová tegyük? – ajánlottam föl neki a gömböt.
Egy a földtől hét lábnyira57 lévő ágra mutatott.
– Oda!
Kinyúltam a gömbért.
– A mesterdekorátor beszélt. Ha volnál szíves...
Egy vékony inda csúszott le a falról, felkapta a gömböt, és
szépen lerakta az ágra.
– Van még? – kérdezte Helen.
– Van még. – mondtam neki. – Ez az egész doboz tele van a
Galaxis minden részéről származó kincsekkel. Ez egy mágikus
doboz, egy mágikus fához!
Bemerítettem a kezemet a ládába, és elővettem a következő
díszt. Ez egy kicsit nagyobb volt és kristálytiszta. Benne egy

56
Kb. 6,10 méter. (A Ford.)
57 Kb. 2,13 méter. (A Ford.)
aprócska fa tárta szét fekete, kacskaringós faágait. Az ágait
háromszög alakú zöld levelek pöttyözték, köztük halványkék
virágfürtök virágzottak. A gömbön belül, a gyökerek részleteitől
kezdve a fatörzsön lévő zuzmóig, minden hihetetlenül élethű volt.
– Óóó! Ez valódi?
– Nem tudom. Az egyetlen módja annak, hogy megtudjuk az,
hogy összetörjük. De ha összetörjük, akkor azzal a rejtély véget ér.
Az orrát az üveghez tette. A szeme kissé keresztbe állt, ahogy
megpróbált a fára összpontosítani. Megöl engem a cukiságával!
– Megtarthatod – mondtam neki. – Ez lehet Helen dísze.
Felragyogott az arca. Helen a fa felé lépett, macskásan
megfordult, és az ajtó felé nézett.
A Hiruk elhagyták a szobájukat és felénk tartottak.
– Ne félj! – mondtam neki.
– Rossz szaguk van! – suttogta. – És durván néznek ki!
– Tudom. De még mindig érző lények. Soha nem bántottak
senkit. Ők szelídek a Draziri pedig vadászik rájuk, és megölik őket,
bárhol is találnak rájuk.
– Miért? – kérdezte Helen.
– Senki se tudja. Próbálj meg beszélni velük. Talán el fogják
mondani neked.
– Miért véded meg őket, Dina néni?
– Vannak gyilkosságok, amelyek igazolhatóak. Valaki
olyannak a megölése, aki megpróbált megölni téged, az
önvédelem. Megölni azt, aki szenved és már nem lehet segíteni
rajta, az irgalom. Megölni valakit azért, mert nem tetszik neked
ahogy kinéz, az gyilkosság. Ebben a fogadóban nincs helye
gyilkosságnak! Azt nem támogatom!
A két Hiru jött keresztül az ajtón, Sunset volt az első, egyszerre
egy lépést megtéve, mechanikus ízületeik az olajozás ellenére is
csikorogtak. Az átható romlott halszag megütött minket. Azt
gondolhatnád, hogy mostanra már megszoktam, de nem.
Erőlködtem, hogy ne fintorogjak.
A Hiru közelebb lépett. Helen kissé kéknek tűnt. Megpróbálta
visszatartani a lélegzetét. A szagnak pokolinak kellett lennie a
vámpírérzékeknek. Sean soha nem adta jelét annak, hogy zavarná
őt, de neki is szörnyűnek kellett lennie.
Helen egy pukkanással kinyitotta a száját, a fára mutatott, és azt
mondta:
– Karácsony!
– Igen – mondta Sunset gyászos hangon.
Sean sétált be a bálterembe, és úgy mozgott a fal mentén
csendesen, akár egy árnyék. Az oszlop felé hajolt, és a Hirut
figyelte.
– A fenyőtűs dolog elmagyarázta – mondta Moonlight. – Ez a
család ideje.
– Van családod? – kérdezte Helen.
– Nincs – mondta Sunset.
– Hol van az apukád?
– Meghalt – mondta Sunset halkan.
– Az én apám is meghalt – mondta Helen. – Hol van az
anyukád?
– Ő is meghalt.
Helen az ajkába harapott.
– Vannak lánytestvéreid?
– Volt kettő.
– Hol vannak?
– Halottak.
Helen habozott.
– És fiútestvérek?
– Szintén halottak – mondta Sunset. – Mi vagyunk az, ami a
családunkból megmarad, kicsi. Mi vagyunk az utolsók. Nincs
semmink.
Helen azzal a furcsa intenzitással gondolkodott el, amit már
korábban is észrevettem rajta, a Hiru felé lépett, és odanyújtotta
neki a díszét.
– Tessék!
– Mi ez? – kérdezte Sunset.
 – Egy ajándék neked! – Helen közelebb lépett. – Vedd el!
Megremegett. Szervói pörögtek valahol a Hirun belül,
kétségbeesetten próbálva megbirkózni azzal, amit érez.
– Ajándék? – a fordító program elfulladt, az érzelmeket
csikorgássá fordítva.
– Igen! – Helen a férfi tenyerébe tette a díszt. – Most már van
valamid!
Holdfény fojtott hangot hallatott.
A Hiru megbillent. A lábai remegtek. Valahogy állva maradt.
– Ez nagyon szép! – mondta, és hangja elfojtott volt az
érzelmektől. – Köszönöm!
Megfordult és kinyújtotta Holdfény felé. Mechanikus kezeiket
összeérintették. Egy hosszú másodpercig együtt tartották, majd a
nő óvatosan visszahúzta a tenyerét.
– Ez a tiéd, de van itt még több is! – mondta Helen. – Gyere,
megmutatom neked!
Repülő rajtot vett, és felmászott a láda oldalán, hogy leüljön
annak szélén.
A Hiru követte őt, ujjaival óvatosan tartva a díszt.
– Ő egy tari – mondta Moonlight halkan. – Az ő családja
gyógyította a fákat.
– Mit csinált az Ön családja?
Minden információmorzsa hasznos lehet.
– Mi a csillagok közti útvonalakat tanulmányoztuk. – A feje
felém fordult. – Azért jöttünk, hogy elmondjuk neked, többé már
nem kell segítened nekünk. Veszélybe sodortunk téged. Mindenkit
veszélybe sodortunk. A következő Levéltáros olyan helyen
található, ahonnan nem lehet elhozni. Többé már nem kell
harcolnod.
– Ez nem csak Önökön, kettejükön múlik. Önök a vendégeim.
Nekem kötelességeim és kötelezettségeim vannak, és Önök nem
érvényteleníthetik őket. Hol van a következő Levéltáros?
– Eno Szentélyében. Csupán néhány kiválasztottnak van
engedélye a belépésre. Minket nem látnak szívesen. Téged sem
látnak szívesen. Azok ott a Szentélyben nem engedik szabadon az
Levéltárost, hogy hozzájárulhasson a folytatáshoz.
A karácsonyi dekorációmra néztem és felsóhajtottam. Az utolsó
dolog, amit most tenni akartam az, hogy távozom.
– Igaza van – mondta Sean.
Holdfény ugrott egy picit. Eddig nem vette észre, hogy itt van.
– A Szentélyt valamiféle kultusz üzemelteti. – mondta. –
Megölnek mindenkit, aki meghívás nélkül lép be.
– Ők nem kultuszosok. – mondtam neki. – Ők próféták.
Látják a jövőt. Nem engedik szabadon a Levéltárost, de ez nem azt
jelenti, amit Ön szerint jelent.
– Hihetetlen. – mondta Sean. – Te mit gondolsz, mit jelent
ez?
– Ez azt jelenti, hogy a Szent Seramina szeretne látni engem –
mondtam neki.

***

– Nem mehetsz egyedül! – mondta Sean.

– Arland megsérült. Jó kis showt csinált a nagybátyjának, de
minden segítségre szüksége lesz.
– Te vonzó célpont vagy! – mondta. – Megölnek téged, ezzel
hazavágják a fogadó legnagyobb védelmét! Kiran Mrak egy
söpredék, de nem hülye!
Védelemre van szükséged! Maud nem mehet veled, mert ő az
egyetlen másik fogadósunk, akink van! Arland még gyógyul! Így
én maradtam. Ez az én döntésem biztonsági alkalmazottként!
Azt mondtam neki, hogy követni fogom az irányítását. Itt az
ideje meglépni.
– Oké.
Bólintott.
– Ahhoz, hogy Enoba juthassunk, átjáró kapura lesz
szükségünk. – Dörzsöltem meg az arcomat.
– Találhatsz egyet Baha-charban – mondta Moonlight. – Ez
nagyon sok pénzedbe fog kerülni.
– Wilmosnak van egy – mondta Sean.
– Megengedné, hogy azt használjuk?
Sean csak nézett engem.
– Oké – mondtam. – Wilmos megengedi.
Felhúztam egy képernyőt, és Maudra gondoltam. A nővérem
jelent meg rajta. A konyhánkban volt. Caldenia és Lord Soren ült
mellette az asztalnál, valamit kortyolgatva a gőzölgő bögrékből.
– Ki kell mennem – mondtam neki.
– Hová?
– Eno Szentélyébe.
Maud füttyentett.
– Tudom, hogy sokat kérek, amikor Arland még mindig
gyógyul, de tudnád tartani a fogadót néhány órán át?
Lord Soren kiegyenesítette hatalmas vállait, és boldog vigyorral
fedte fel az agyarait, amely a legtöbb embernél rémálmokat idézne
elő.
– Igen – mondta Maud. – Tartani fogjuk. Dina, lehet, hogy
érdemes lenne kinézned. A kocsifelhajtóra.
– Első ablak! – mormoltam, és a képernyő az utcáról mutatott
képre váltott. Rajta egy fekete-fehér rendőrautó állt leparkolva az
Avalon lakópark bejáratánál. Két szürke kapucnis alak állt a járdán.
Marais tiszt emelkedett föléjük.
Ó, ne!
– Nagyítás!
A képernyő megnőtt, elfoglalva a fal felét.
– ...megszegve a Föld Egyezmény 3. Paragrafusának az
1-től-3-ig, a 7-es, a 12-es valamint a 16-os bekezdését – mondta
Marais rendőrtiszt módszertani pontossággal, – Önök fenyegetik a
Föld semleges státuszát azáltal, hogy elősegítik a külső civilizációk
felfedezését, és közreműködnek az említett Paragrafus
megszegésében, amelynek eredményeként a fajuk erről az
útihelyről tartósan kitiltható. Menjenek tovább!
A két Draziri nem igyekezett megmozdulni.
 Egy teherautó hajtott el, majd egy Ford Explorer követte. Senki
sem kifogásolta a jelenetet. A fekete-fehér színek jelenléte olyan
volt, mint egy varázslat – mindenki arra koncentrált, hogy a
sebességkorlátozást betartva haladjon, és megálljanak a stop
tábláknál.
Marais rendőrtiszt felsóhajtott, és előhúzott egy fémbotot. A
kezében egy csattanással kinyílt, a különálló részek mozogtak és
elcsúsztak, hogy felfedjék az aranyfényű belső magját. Majdnem
későn kapcsoltam. A két Draziri megdermedt.
– Szétszóródni! – parancsolta.
A kapucnis gyilkosok megpördültek, és gyorsan lerohantak a
járdán.
– Sean Evans? – kérdeztem. – Hogyan kapott Marais
Járőrtiszt a kezébe egy szubatomikus párologtatót?
Sean elmosolyodott.

***

Két nehezen meghatározható barna köpenybe burkolózva

siklottunk be Baha- char utcáira. A nap a végéhez közeledett, és a
rövid Baha-chari éjszaka már itt volt a sarkon. A teraszokon fények
gyulladtak, néhány arany, mások fehér, mások levendula és kék
színben. Az apró lámpások girlandjai rajzolták ki az standok
körvonalait, az üzletek bejáratait pedig gondosan kidolgozott
lámpák jelölték, mindegyik lámpa furcsább volt, mint az előző. A
kereskedelem még mindig teljes lendületben volt. Baha-char-ban
soha nem állt meg az élet.
Befordultunk a sarkon és belevegyültünk az utcán lassan mozgó
vásárlók sokszínű tömegébe.
– Hát. Egy megbízás, mi? Te adtál neki egy szubatomikus
párologtatót!
– Ő egy zsaru! Ő tartatja be a törvényt! Ha ilyen
reménytelenül felfegyverzetlen, nem tudja betartatni!
– Odaadtál neki egy fegyvert, amely bármelyik élőlényt
képes gázfelhővé változtatni. Egyáltalán honnan szereztél
szubatomikus párologtatót?
– Odaadtam neki, mert csak akkor fogja használni, ha
feltétlenül szüksége lesz rá.
Milyen kedves tőle, hogy figyelmen kívül hagyta a kérdést.
– Mi lesz akkor, ha összezavarodik, és véletlenül
elpárologtatja a feleségét? Vagy saját magát?
– Honnan tudod, hogy van felesége?
– A nőnek van egy kötő blogja. Azt én is követem. Hagyd
abba, hogy kihúzod magad a kérdéseim alól! Két gyerekük van. Mi
van, ha ők találják meg a párologtatót?
– Marais tudja, hogyan kell megfelelően tárolni a fegyvereit.
A párologtatót az ő DNS-e és az ő ujjlenyomatára hangoltam be.
Kétszeresen le van zárva. Szinte lehetetlen véletlenül feloldani.
Telepatikus kapcsolaton keresztül működik egy implantátumon
keresztül, tehát aktívan el kellene képzelnie, hogy valakit
felrobbant vele ahhoz, hogy elsüthesse. Ha valamelyik zsaru
barátja megtalálja, azt fogják gondolni, hogy ez csak egy újfajta
gumibot. Egy gyerek felkaphatja, és ütheti vele a baseball-labdákat
egész nap, és még akkor sincs semmi esélye annak, hogy elsüljön.
Sean a könyökömre tette a kezét, és felgyorsított.
– Követnek minket?
– Igen.
– A Draziri?
– Igen.
– Valóban behelyeztél egy implantátumot Marais
rendőrtisztbe?
– Igen.
– Sean!
– Az egy két milliméteres szerves implantátum. A fejbőrében
van.
– Mi lesz akkor, ha egy MRI-n kell átesnie, mert
agyrázkódása van?
– Szerves! Nem fog megjelenni rajta! Ne legyél már ilyen
nagyon negatív!
Átfúrtuk magunkat a tömegen.
– Nem vagyok olyan nagyon negatív!
– Csak mérges vagy, mert nem szóltam neked róla.
– Igen! Igen, az vagyok!
– Ó, kicsim, én mindenféle dolgokat csinálok, amiről nem
szólok neked!
Szamár.
– Igen?
– Igen.
Mostanra már majdnem futottunk. Sean szemei
borostyánszínben ragyogtak. A tetoválás sötét vonala kúszott föl a
nyakára a bőre alatt, védve a létfontosságú pontokat.
– Fenn kell tartanom a titokzatosság látszatát! A csajok a
titokzatos férfiakat keresik.
– Nem mondod!
– Tudod, mit keresnek még a csajok?
– Szubatomikus párologtatókat?
– És a vérfarkasokat! A csajok tényleg keresik a
vérfarkasokat!
– Szegény te, az összes csajt légycsapóval kell magadról
leütögetned, csak azért, hogy végigsétálhass az utcán!
– Még a felét sem tudod! – Visszapillantott az utcára. –
Tudom, hogy nagyon nehéz, Dina, de próbálj meg ellenállni
nekem! Üldöznek minket meg minden!
– Sok Draziri üldöz minket?
Bólintott.
– Mennyi?
– Túl sok. Most futnunk kell!
Sprinteltünk.
Előttünk egyetlen kék lámpás világította meg Wilmos üzletének
bejáratát. Berobbantunk az ajtón, aztán megtorpantunk.
Az üzlet tele volt vérfarkasokkal. Őszülők, bőrbe és sötét ruhába
öltözöttek, a székekben pihentek, ittak. Az egyik oldalon az egyik
asztal egy baki-t tartott, egy harci játék, amit egy nagy táblán
játszanak, csillogó kövek seregeivel. Fejjel előre rohantunk bele
egy zsoldos gyűlésbe.
Sean előttem mozgott, folyékony ízületekkel.
– Ez ő? – kérdezte valaki.
– Igen – mondta Wilmos jobbról, ahol a pultnak
támaszkodott. – Az ott ő.
A vérfarkasok Seanra néztek. Sean a vérfarkasokra nézett.
Mindenki nyugodtnak tűnt, mintha semmi fontos nem történt
volna.
– Mire van szükséged? – kérdezte Wilmos.
– Az átjárókapura. Elviszem a barátnőmet Eno Szentélyébe.
Azt mondta, hogy a barátnője vagyok!
Sean hangja kimért és nemtörődöm volt.
– Szükségünk van egy kis időre egyedül, de szinte lehetetlen
elmenekülnünk.
– Mi a galaxis érkezik? – szólt be csípősen valaki hátulról.
– Valaki van a hátatokban? – kérdezte Wilmos.
– A Draziri – mondta Sean.
– Mennyien? – kérdezte valaki más.
– Huszonhárman – mondta.
– Az érkezés becsült időpontja? – kérdezte egy idősebb
vérfarkas nő.
– Negyven másodperc – mondta Sean.
Egy hatalmas sötét bőrű vérfarkas eltúlzott sóhajt hallatott.
– Ha lenne csak néhány fegyverünk...
Wilmos megérintett egy kapcsolót a pulton. A falak körbe
fordultak, fegyverek százait fedve fel, minden elképzelhető
formában és stílusban. A vérfarkasok kivillantották a fogaikat.
– Nos, ezt nézd meg! – mondta az idősebb vérfarkas nő. –
Milyen sok szép játék!
Wilmos a hátsó szoba felé biccentett. Sean megfogta a kezemet,
és hátrafelé tartva keresztülhúzott a szobán.
– Hé, alfa! Hadd lássuk! – szólt oda az idősebb vérfarkas.
 Sean megállt, hogy rápillantson.
– Egyébként sem engednek be téged Eno-ba az emberi bőrödben
– mondta valaki más. Hadd lássuk!
Sean elengedte az ujjaimat. A teste másodperc alatt szétszakadt,
majd egy hatalmas szörny ömlött ki belőle, bozontos, sötét, az
ember és a farkas félelmetes hibridje, amely valahogy
természetesnek és egésznek tűnt.
Mindenki megtorpant. Rábámultak, és tiszteletet láttam a
szemeikben. Tiszteletet és valami mélyebbnek az árnyékát, egy
furcsa vágyakozás félét, mintha egész életükben kerestek volna
valakit, és hirtelen megtalálnák őt.
A szörny megragadta a kezem a karmos ujjaival, és behúzott
engem a hátsó szobába, ahol az átjárókapu fém íve várakozott a
falnál.
 13. fejezet

Egy sötét sziklából álló kopár fennsíkon álltunk. Kék erekkel

átszőtt szürke sziklák álltak ki belőle itt-ott. Felettünk az éjszakai
égbolt terült szét, gyöngyházszínű ködben ragyogva, mintha valaki
a légkör felső rétegét gyöngyházfényű fóliába csomagolta volna. A
ködön túl az éjszakai égbolt terült el, olyan fajta égként, amelyet
soha nem felejtesz el, élőként a távoli csillagok fényében, ahol
csillagköd forrongott és ütközött össze.
Öt alkalommal jártam már itt. Soha nem láttam, hogy a fény
megváltozott volna. Mindig ilyen volt: áttetsző köd mögötte pedig
az univerzum, elérhetetlenül és hidegen. Túl nagy. Túl mérhetetlen.
Ha túl hosszú ideig néztél rá, akkor eltöltött téged a kétségbeesés.
Előttünk egy fal emelkedett, több száz láb magas és meredek,
ugyanabból a sziklából készült, mint amiből a fennsík állt. Egy
kapu törte meg. Ami nyitva állt, és onnan, ahonnan álltunk láttuk,
hogy a mélysége száz lábnyi58. Egyszer, még a főiskolán eltöltött
rövid időm, alatt megnéztem egy darab krétát a mikroszkóp alatt.
Nem tudom, mire számítottam, de finom csipke körökből készült
gömböket láttam, kivéve, hogy cérna helyett a csipke olyan
kalcithéjakból készült, amelyeket több millió mikroorganizmus
hullajtott el. A kapuk is éppen így néztek ki. Rétegek és rétegek a
gondosan kidolgozott halvány khakiszínű rácsokból, szédítő
mintákban, egyes helyeken a pókhálóra hasonlítottak, másokon
méhkasra; megint mások pedig finom mandalákat alkottak. Lyukak

58
Kb. 30,48 méter. (A Ford.)
törték át a kapukat itt-ott, csak hogy még több mintát fedjenek fel.
– Nekem ez nem tetszik – mondta vérfarkas Sean.
– Ez a nyugalom helye, de nem a boldogságé. Most farkas
alakra kell váltanod. A próféták beengednek téged, ha állatnak
nézel ki. Az állatokat a természet részének tekintik.
– A kapuk úgy néznek ki, mintha állkapcsok lennének.
Fogakkal.
– Ennek az az oka, hogy azok is. Ha megpróbálnál belépni
olyan állapotban, mint amilyenben most vagy, akkor félúton rád
zárulnának.
Egy pillanatig engem tanulmányozott.
– Visszamehetünk.
– Nem, nem tehetjük. A Levéltáros ott van.
– Mesélj nekem erről a Szent Seramináról!
– Akkor ismerkedtem meg vele, amikor Klaus meg én a
szüleinket kerestük. Valami az erőmben vonzza azokat Eno-ban.
Rokonságot éreznek velem, és engednek engem belépni.
Hárommal beszéltem közülük, és Seramim is eközé a három közé
tartozik. Ő egy Kelah. Az ő népe nagy városokban él, amelyeket
fészeknek hívnak. Minden fészket egy királyi pár és a tanácsadók
tanácsa vezet. Mindegyik fészeknek van egy szentje is, egy
szellemi vezetője, mindazoknak, akik útmutatást keresnek. A szent
emberek a jövőbe néznek, de csak katasztrófákat látnak előre, így
megmenthetik a népüket a szerencsétlenségtől. Seramina előre
látott egy óriási lényt, amely felfalja a fészket, de nem hitték el
neki. A fenyegetés túlságosan furcsa volt. Soha senki nem
találkozott még ilyen teremtménnyel. És Seramina akkoriban
párosodott, a párzás pedig megzavarja a szentek jövőbe látó
képességét. A lény megérkezett, és felfalta a fészket, mindenkit
megevett, kivéve őt. Ő végignézte, ahogy mind meghaltak. Most itt
van, mások között a Szentélyben.
– Ez egy igazán kedves történet – mondta Sean. – Vissza
kellene mennünk.
– Te várhatsz itt, de nekem be kell mennem.
 Megrázta a fejét. A teste elmosódott, és egy hatalmas
farkasszerű lény ügetett felém. Szőrös hátára tettem a kezemet –
olyan nagy volt, hogy nem kellett lehajolnom –, és megtettem az
első lépést át a kapun. Az nyitva maradt.
Csendben sétáltunk, a farkas meg én. Valami figyelt minket.
Nem láttam, de éreztem a tekintetének súlyát. Nem akartam itt
lenni.
A kapu véget ért. Előttünk egy kert terült el, vad fákkal tele, a
kéregük fekete volt és sima.

Minden fa különbözően nőtt a társaitól, fénylő, kék leveleik a

sűrű lombkoronában csillámlottak. Hagymaszerű, narancssárga
gyümölcs lógott az ágaikról, ragyogva, mint a papír lámpások.
Hosszú, selymes, tompa, fegyverszürke színű fű töltette ki a fák
közötti tereket, szétterjedve a távolban. Egy madár sem énekelt.
Semmi sem zavarta meg a csendet, kivéve az időnkénti szellőt,
amely megsusogtatta az ágakat. Küzdöttem azzal a kényszerrel,
hogy megöleljem magam. Amikor Homérosz írt Elysium kietlen
síkságáról, ahol az ókori görög hősök a haláluk után éltek, ezt a
helyet kellett szem előtt tartania.
Sean felfedte a fogait.
– Tudom – mondtam neki.
Az apró fehér fények örvénye lebegtek ki a fák közül,
felsorakoztak, hogy megvilágítsanak egy utat a fűben. Szólítottak
minket. Követtem őket, Sean mellettem jött, csendes
farkasmancsokon. Mélyebbre sétáltunk az erdőben, de a fák nem
lettek sűrűbbek. Ugyanaz maradt: egy fa, néhány gyümölcs és a fű,
majd egy másik fa...
Egy tisztásra értünk. Egy kőfal zárta el az utat, kissé oldalra
hajolva, a felületén egy rétegnyi moha. A fények felizzottak majd
eltűntek.
 Egy lény lépett ki az árnyékból a fal mögül. Nyolc láb59 magas
volt és karcsú, vajszínű, bőrszerű bőrű. Felegyenesedve állt két
hosszú lábon. Négy finom és keskeny karjaival egy imádkozó
sáskára vagy egy szitakötőre emlékeztetett, de a szeme egy
bagolyéhoz tartozott: nagy vérvörös korongok, kerek, fekete
pupillákkal. A finom, fátyolszövet tunika fedte el a testét, amely
átlátszó rétegű, halványan csillogó anyagból készült.
– Dinaaa! – Hangja a levegőben időzött, megtagadva, hogy
elenyésszen.
– Szent Seramina – mondtam. – Te hívtál, én pedig jöttem.
– Elhoztad a farkasodat. – mondta Seramina. Hangjának
visszhangjai a fű fölött lógtak.
– Igen.
– Ez jó – mondta.
A nő letérdelt Sean mellé, és a szemébe nézett.
– Ő nem kedvel engem.
– Nem szereti ezt a helyet.
Seramina felállt.
– Itt nyugalom van. Itt csend van. Békében élünk. Béke.
Hamarosan békére lesz szükséged, Dina.
– A bölcsességedet kérem! – mondtam ki a rituális szavakat.
– Az iránymutatásodat kérem! Ó, szent ember, mondd meg nekem,
milyen veszély tanyázik a jövőmben!
– Fel fogják ajánlani azt, amit nem tagadhatsz meg! –
suttogta. – Az mindent meg fog ölni, ami életben van benned!
Félelem futott át rajtam.
– Van bármilyen mód arra, hogy ezt elkerülhessem?
– Nincs. Ez jönni fog, hogy megtörténjen. Nem állíthatod
meg, mert nem tagadhatod meg annak a természetét, aki vagy. –
Ismét letérdelt Sean mellé, és őt tanulmányozta. – Amikor a lelke
meghal, hozd el őt ide! Soha nem fog újra élni, de itt létezhet,
velünk. Ő egy lehet közülünk, egy a töröttek közül. Itt békére fog

59
Kb. 2,44 méter. (A Ford.)
lelni. Ez az én próféciám.
Felállt és besétált a fák közé.
Megfordultam és követtem a lámpákat. A Levéltáros keresztbe
lábakkal ült a kapuk belsejében. Felettük egy portál nyílt. Nem egy
technológiai körív által meghatározott kapu, nem is alagút, hanem
egy egyenetlen lyuk, amely egyenesen átmetszette a valóságot.
Amikor megközelítettük a Levéltáros felállt és szó nélkül
követett minket.
Átsétáltunk a hasadékon. Az univerzum meghalt. Üres sötétség
volt, aztán Wilmos üzletének hátsó szobája robbant létezésbe
körülöttünk. A levegőnek energiakisülés és puskapor szaga volt.
Az egyszerre tüzelő rengeteg fegyver hangja ütötte meg a fülemet.
A farkas szétrepedt, és Sean esett ki belőle, csak a bőre alatt lévő
páncélját viselve.
Megragadott, és magához húzott engem, a szemei vadak voltak.
– Soha nem viszlek téged vissza oda!
Az ajkai az enyémre zárultak. A csók megbélyegzett engem, és
egy pillanatra éreztem Seant meg a benne lévő erdő ízét.
Az emberi Sean kiszabadította magát. A teste elmosódott. A
hatalmas farkasszerű szörny zöld kést lóbált és átszáguldott a hátsó
helyiség ajtaján, bele a lövöldözésbe.

***

Odapréseltem magam a fal mögé, és kinéztem az ajtón. Wilmos

üzletének elülső fala eltűnt. Egy egyenetlen rés, amelynek szélei
füstöltek és sercegtek, szakította át a kirakatot. A vérfarkasok
fedezékbe vonultak a pult mögött, rövid robbanásokkal lőtték az
utcát, ahol a néhány felborult kereskedőbódé mögé rejtőzött Draziri
viszonozta a tüzet.
Sean átszáguldott a szobán, egy sötét elmosódás, amely
megtisztította a nyílást majd kirobbant az utcára.
Sean!
– Idióta! – kiáltotta az idősebb vérfarkasnő.
 A vérfarkasok vonala lövésekben tört ki, amikor megpróbálták
tűzzel fedezni őt.
Wilmos elmosolyodott.
Sean valahogy megtisztította azt az ötven yardot, ami
elválasztva őt a felborult bódéktól. Átugrott a bal oldali fölött.
Lövések dördültek.
– Tartsátok a tüzet! – ugatott az őszülő, sötét bőrű vérfarkas.
Az utca túloldalán valaki felsikoltott, egy kétségbeesetten
rémült sikoly, amit a hang közepén elvágtak.
A halvány Draziri köpenyben harcosok csoportosultak össze a
két stand között, fel-le pattogva az utcán, mint egy
ellenőrízethetetlen búgócsiga.
– Remélem, szereztél tőle DNS-mintát, mielőtt még ezer
darabra vágják őt – mondta egy szőke hím vérfarkas.
– Nézd! – mondta Wilmos.
A csoport megfordult, a testek közötti terek egy pillanatra
megnyíltak, és a mélységében Sean mozogott villámgyorsan.
Lecsapott, mozgása rövid, pontos, mégis folyékony, vágott, szúrt,
metszett, gyorsan, olyan gyorsan. Késének minden gonosz húzása
vért fakasztott. Úgy vágta a Drazirit, mintha azok manökenként
mozdulatlanul állnának. Sötét foltok spriccelték be mindenütt a
testét, majdnem feketévé változtatva a szőrét, balra csúszva, hogy
megvédje a gyomrát, majd fel a nyakáig, hogy elkerüljön egy ütést.
Ennek a bőr alatti páncéljának kellett lennie.
– Nézni fogjuk ezt a... – mormolta valaki.
A Draziri megpróbálta levágni őt, de közöttük mozgott, kivágta
őket a létezésből, és mozdult is tovább, mielőtt még esélyük lett
volna a földre zuhanni. Egy táncos a penge élén.
Kétségbeesett szükség volt abban ahogy mozgott, mintha
megpróbálná darabokra hasítani a valóság szövetét. Rájöttem, hogy
szeret. Olyan nagyon szeretett engem, és Nexus sebei még éppen
csak behegesedtek. A prófécia átlökte őt a peremen. Ki kell töltenie
a haragját, különben ez belülről kifelé széttépné őt.
A vérfarkasok felálltak. Azzal a furcsa, vágyakozó kifejezéssel
az arcukon nézték őt. Valami zajlott közöttük, valami, amit nem
egészen értettem.
Wilmos egy áttetsző datapadot húzott ki a falból. Ujjai
végigtáncoltak rajta.
Néhány rejtett hangszóróból hangos, kitartó ritmus tört elő, a
dallam vad volt és félelmetes. Egy férfi és egy női kórus is
csatlakozott a zenéhez, szavak nélkül énekelve, hangjuk egyetlen
hatalmas üvöltésbe adódott össze. A tarkómon felállt a szőr.
Wilmos zsoldosai kivillantották a fogaikat. A sötét bőrű
vérfarkas felemelte a fejét és felüvöltött. Tőlem balra az idősebb
női zsoldos is felüvöltött. Körülöttem a szemek borostyánszínűvé,
arannyá és zöldszínűvé változtak.
A teraszos falak mindkét oldaláról Draziri harcosok özönlöttek.
Megérkezett az erősítés.
A vérfarkasok elmosódtak, átalakultak a véres munkához való
alakjukba azután támadtak. Vettem egy pillantást Wilmosra, a
szemei tűzben égtek, agyarai felfedve, az arca az egyik pillanatban
emberi, a másikban pedig őszülő szörny. A farkasszerű háziállata
felmordult, és belerohant mellette csetepatéba.
A Drazirinak támadtak, miközben diadalmasan üvöltötték egy
halott bolygó harci himnuszát.
Végül nem maradt megölni való Draziri. A sérült túlélők
elmenekültek. Senki sem üldözte őket. Úgy éreztem, mintha egy
örökkévalóság telt volna el, de a telefonom azt mutatta, csak öt perc
telt el azóta, hogy Sean meg én ismét beléptünk a boltba.
Sean odasétált hozzám, esetlenül és vérben ázva. A karjaimat a
nedves, szőrös vállai köré tettem, és megöleltem őt. Ő csendesen
felsóhajtott.
– Menjünk haza! – mondtam.
– Én is megyek! – mondta Wilmos.
– Mi tartjuk a boltot! – mondta a női zsoldos.
Mi négyen, Sean, Wilmos, a Levéltáros meg én átmentünk
Baha-char utcáin. Senki sem támadott meg minket. Elértük a
fogadó ajtaját, kinyitottam, és beléptünk.
 Egy sztázis tartály emelkedett ki a padlóból, elnyelte a
Levéltárost, és vitte, hogy csatlakozhasson a többi taghoz. Én pedig
ott álltam egyedül a folyosón két véresmunkához való alakban lévő
vérfarkassal, a szürke pofás Wilmossal és az egy fejjel magasabb
Seannal. Néhány hónappal ezelőtt enyhén szólva rémült lettem
volna emiatt. Mostanra ez már csupán megszokott dolog volt.
Felsóhajtottam és a helyére pattintottam az űr erőteret. Amikor
elkezdtem, olyan volt, mint belebújni egy kabátba. Most olyan
érzés volt, mintha egy autó telepedett volna a mellkasomra. A
fenntartása annyira kimerített engem, hogy egészen a csontjaimig
éreztem a fáradtságot.
Végül véget fog érni, és akkor majd pihenhetek.
Elindultam. Mindkettőt zuhanyozni kell vinnem.
– Dina! – egy képernyő nyílt a falban, és csúszott, a
tempómnak megfelelően. Maud szemei olyan nagyok volt, mint a
csészealjak. – Van egy problémánk!
A fenébe is, kaphatnék egy kis szünetet? Csak egyet? Mindenki
szerelmére kérem, aki szent ebben a végtelen világegyetemben!
– Milyen probléma?
– Nagy! – sziszegte a nővérem. – Gyere ide!
Idegenek vannak a fogadómban. A nappalimban. Átjöttek az
ajtómon.
Felgyorsítottam. A vérfarkasok követtek engem. Berohantunk a
nappaliba.
Két ember állt a nappalimban, egy férfi és egy nő, mindketten
középkorúak. Volt valami homályosan ismerős az arcukban. A
nővérem a bal oldalon várakozott, óvatosan semleges
arckifejezéssel. Arland mellette állt, egyértelműen ingadozott a
fegyverének kihúzása és az udvariasnak maradás között.
A férfi és a nő rám nézett, majd a hátam mögött lévő két
vérfarkasra.
A férfi rásandított.
– Wilmos?
A nő Wilmosra pillantott, majd a tekintete balra csúszott. A
hangja suttogó volt.
– Sean?
A nagydarab szörnyeteg megemelte az pofáját.
– Anya? Apa? Mit csináltok ti itt?
Ó, basszus!

***

Sean anyja kicsit molett volt, alacsony és szőke. Ha egy

élelmiszerbolti rohanásom során beleütköztem volna,
rámosolyogtam volna, elnézést kérek tőle, és soha többé eszembe
sem jutott volna. Most Wilmosra nézett, és a farkas ott volt a
szemeiben, egy ijesztő, őrült nőstény farkas. Amikor kinyitotta a
száját, hangja megfagyasztotta a levegőt a szobában.
– Wilmos, honnan ismered te a fiunkat, és miért van neki vér
szaga?
– Uh... – mondta Wilmos.
Sean apja ledobta a táskáit. Nagyon hasonlított Seanra, sportos
volt, széles vállú, barna haja rövidre vágva. A tekintete úgy szúrta
át Wilmost, mint egy tőr.
– Négy hónappal ezelőtt Agran felhívott engem és azt
mondta, hogy háború van a Nexuson, és hogy te tábornokkal láttad
el a Kufárokat minden egyes alkalommal, amikor az övéik közül
egyik elbukott. Azt mondta, hogy az, akit utoljára kaptak az kilóg a
grafikonokból, és azt pletykálják, hogy a srác egy alfatörzsű
vérfarkas. Én ezt elhessegettem, mert minden alkalommal, amikor
valamiféle fantom harcos megjelenik, az embereink ezt hiszik.
Wilmos óvatosan hátra lépett.
– Te elküldted a fiamat a Nexusra? – morogta Sean apja.
Fekete tinta kúszott fel a nyakára.
Ó, ne! Nem, nem akarom ezt csinálni! Ez nem tenne jó
benyomást.
Wilmos kinyitotta a száját.
– Corwin! – mondta Sean anyja halkan. – Sean az Auroon
Tizenkettőt viseli!
– Wilmos? – mordult fel Sean apja.
Az idős vérfarkas felsóhajtott.
– Igen.
– Hogy merészelted? – Sean anyjának arca remegett a dühtől.
– Túléltünk! Megmenekültünk! Felépítettünk egy életet, így a
gyermekeinknek soha nem kellene úgy harcolnia, ahogy nekünk
kellett. És te, te mániákus seggfej, te féreg, te. elküldted őt a
Nexusra!
Sean apja elmosódott. Egy hatalmas sötét vérfarkas esett ki és
ugrott neki Wilmosnak. Hagytam, hogy a lába elhagyja a talajt,
aztán a fogadó az ugrás közepén, még a levegőben elkapta. Erős.
Nagyon erős.
A második vérfarkas támadásba lendül át a padlón. Sean simán
előre lépett és elkapta. A nő vicsorgott.
– Anya – mondta Sean gyengéden. – Nem teszel jó első
benyomást.
– Sean William, engedj el engem, de azonnal!
– Nem tehetem.
A nő ellene feszült. Sean karjainak izmai nem engedtek.
– Az a lány ott – mondta Sean halkan. – Az az én csajom. Ha
ő kénytelen lesz betemetni téged a padlóba, hogy nyugodtan
tartson, az nagyon kínos lesz.
Az édesanyja kivillantotta a fogait majd hirtelen leállt.
– Várj, micsoda?
– Azt hiszem, mindannyiunknak meg kellene nyugodnunk –
mondtam. – Szeretne valaki egy kis teát?
– Igen – mondta Arland, végül megtörve a csendet. – Egy tea
nagyon jó ötlet lenne!
Körülbelül fél óra telt el, mire a vérfarkasok lezuhanyoztak,
abbahagyták a vicsorgásokat, és letelepedtek az étkezőben. Arland,
a nővérem meg a többi vendég bölcsen úgy döntött, hogy biztosít
nekik egy kis magánéletet. Nyilvánvalóan Sean szülei nem
reagáltak jól Arlandra. Sean elmondott nekik néhány dolgot, ami
akkor történt, amikor Arland és ő először jöttek a fogadóba, és
amikor Maud nem tudta előhozni nekik Seant, az apja azt javasolta,
hogy talán Arland fusson ki a gyümölcsösbe, hogy megkeresse őt,
de először vegyen magához egy csésze kávét, hátha az segít.
Arland diszkréten informált arról engem, hogy a véres események
elkerülésének érdekében némi lélegzetvételnyi szünetet fog
biztosítani számukra. Még Caldenia is távol maradt, ami így volt a
legjobb, mert nem akartam elmagyarázni Sean szüleinek Őfelségét
és a vérfarkasok ízével kapcsolatos észrevételeit.
Én is elillantam, és elmentem befejezni a karácsonyi díszítést.
Sok mindent kellett megbeszélniük, és jobb volt, ha én ebben nem
vettem részt.
Seramina próféciája úgy ült az agyamban, mint egy hideg kő.
Csak nem tudtam lerázni. A szüleimről volt szó? A fogadóról volt
szó? Vajon... Nem számít. Bármi is az, hamarosan el fog jönni
hozzám.
Egy órával később befejeztem a fát és a báltermet. A fogadó
mostanra egy karácsonyi csodaország lett. Nagy kár, hogy nincsen
hó. Sajnos, az időjárást nem tudom kontrollálni.
A díszítéstől nem éreztem jobban magam.
Megszólalt a mobiltelefonom. Felvettem.
– Dina! – mondta Mr. Rodriguez. – Jó napot!
– Helló! Van valami hír a Közgyűléstől?
– Hallottál már valamit?
– Nem. Azt hittem, talán ön igen.
– Ez a te fogadód – mondta óvatosan. – Amikor a Közgyűlés
döntésre jut a cselekvési tervet illetően, azt tudni fogod.
Elszorult a szívem.
– Hogy bírod?
– Fáradt vagyok – mondtam. – Fenntartom az űr erőteret, és
ez egyre nehezebb lesz.
– Mennyi ideje? – aggodalom vibrált a hangjában.
– Néhány napja.
– Dina, azt rövid távú megoldásnak szánták! Nem bölcs dolog
negyvennyolc óránál tovább fenntartani! Ezt te is tudod! Nem
tudod ezt fenntartani!
– Minden rendben van! – mondtam neki. – Csak nem alszom
túl jól, ennyi az egész.
– Tony át autózik hozzád, és veled marad.
– Mr. Rodriguez, minden rendben van, tényleg rendben
vagyok! A nővérem itt van segíteni nekem!
– Az én értelmezésem szerint a nővéred nagyon hosszú ideje
nem volt aktív fogadós! Tony erős és rátermett. Az ilyen esetekben
kötelességünk segíteni a fogadós kollégáinknak! Ő segíteni fog
neked! Ezenkívül, a séfed azt mondta az én séfemnek, hogy
karácsonyi lakomát tartasz! Tony el lesz ragadtatva! Ez a gyerek
jobban szereti az ételt, mint a hal a vizet! Minden tökéletesen
rendben lesz, Dina! Minden rendben lesz!
Kimerültség kúszott belém, kiszívva belőlem az összes életerőt.
Nem volt energiám vitatkozni.
– Oké. Köszönöm!
– Szívesen!
Letette.
Nem volt szükségem Tony-ra. Arra volt szükségem, hogy vége
legyen ennek a Draziri-rendetlenségnek. Akkor pihenni és aludni
fogok. Egyelőre azzal kellett megbirkóznom, hogy kijussak a saját
fejemből. Visszamentem a háborús szobába, bemásztam a
székembe és megnyitottam a Draziri fájlt.
A nagy képernyőn a Draziri isten képe szélesedett ki. Egy
gyönyörű lény, elegáns nyakával és kicsi, kerek fejével, ami engem
hattyúra emlékeztetett, ám tollas helyett hártyás szárnyai voltak,
finomak és lélegzetelállítóak. Áttetszően örvénylettek körbe, mint
egy Sziámi harcoshal uszonyai. Mint a Drazirinak, ennek sem volt
csőre, csak egy kicsi szája. Pasztellkék szín terjedt szét az arcán,
két szeme úgy izzott, mint a zafír. A szín legördült a nyakán,
fokozatosan sötétedve, türkizre, majd mély indigóra változott,
mielőtt sokkolóan fehérbe, majd kárminba hajlott a szárnyakon.
A Draziriknek nem volt szárnyuk. Talán elvesztették azokat az
evolúciójuk során. Talán soha nem is volt nekik. De az istenük
szárnyainak színei megszégyenítették a csillagködét. Ugyanez volt
az oka annak is, hogy az ókori görögök márványba faragták az
emberi tökéletesség csúcsát, amikor egy istent akartak ábrázolni.
Ez egy eszménykép volt és egy elképzelés, egy koncepció a
felhőkön át csillagtűz színű szárnyakon repülni, gravitáció nélkül.
A világon túl.
Oda-vissza elolvastam azt a fájlt. Nem találtam semmit, ami
megmondta volna nekem, hogy a Draziri miért hirdetett szent
keresztes hadjáratot a Hiru ellen. A Hiruk világának egyedülálló
profilja volt, a légkörben és a talajban levő elemek rendkívül ritka
kombinációja, amely biztosította a fennmaradásukat.
Nem volt ebben semmi olyan, ami megmagyarázta volna, hogy
annak dacára, hogy fejlett fajjá váltak, miért nem terjeszkedtek
soha a galaxisukon túlra. Ők egyáltalán nem jelentettek
fenyegetést. Ők az otthoni világukhoz voltak kötve. Szóval, miért
ölték meg őket? Mit tehettek, ami igazolná a megsemmisítésüket?
Talán csak az alapelv volt az. A Drazirik teokráciában élnek,
egy Isten-Király vezetésével. A papságuk a törvényhozóikként
járnak el. Lehet, hogy amikor kimerészkedtek az űrbe, a papok attól
tartottak, hogy társadalmuk nem fogja túlélni a más civilizációkkal
való összeütközést, és ők meg fognak bukni. A Földön, amikor II.
Orbán pápa meg akarta erősíteni hatalmát, elindította az első
Keresztes Hadjáratot. A Draziri papok talán úgy döntöttek, hogy
egy szent keresztes hadjárat nagyszerű módja lehet a hatalmuk
megőrzésének. Körülnéztek, meglátták a legközelebbi
szomszédjaikat, és azt mondták: „Ezek a lények csúnyák és
szörnyű a szaguk. Kényelmes ellenséggé válhatnának. Gyerünk,
öljük meg őket a mi tökéletes istenünk nevében!”
– Gyönyörű – szólalt meg Sean anyja a hátam mögött.
– A Drazirik gyönyörű emberek. Van értelme annak, hogy
gyönyörű istenük legyen. – Kár, hogy vallásuk ennyire csúnya!
– Köszönöm, hogy megmentetted a fiamat – mondta.
– Nincs szükség köszönetre. Szeretem őt.
 Ez volt az első alkalom, amikor hangosan kimondtam.
Könnyebb volt neki kimondani, mintha Seannak mondanám ki.
– Ő is szeret téged.
– Tudom.
– A nevem Gabriele.
Felkeltem.
– Örülök, hogy megismerhetem.
Előrelépett és megölelt. Én visszaöleltem őt.
– Sajnálom, hogy fogva tartottam a férjedet.
– Te egy fogadós vagy – mondta. – Nem neheztel rád miatta.
Mindketten sajnáljuk. Nem mondta el nekünk. Sem a Nexust, sem
Wilmost, vagy bármi mást. Általában karácsonyra hazajön.
Felhívtam, és olyan távolinak hallatszott. Úgy éreztem, hogy
elveszítem a gyermekemet.
– Ez az én hibám – mondtam neki. – A Nexus meg Wilmos.
Elvittem őt Baha- charba. Tudtam, hogy abban a pillanatban,
amikor bement Wilmos üzletébe, hogy legalább egy rövid időre
elveszítettem. Az univerzum olyan nagy és hangos.
A nő megrázta a fejét.
– Ez nem te voltál. A vérében van. Ki akarta próbálni magát.
A fiamnak Auul vére folyik az ereiben. Mindig nyugtalan volt. A
Föld egyszerűen nem volt elég neki. Hozzászoktam ahhoz, hogy
attól tartok, elveszítem őt valamilyen hülye, több ezer mérföldnyire
lévő háborúban. Fogalmam sem volt, hogy majdnem elveszítettem
a Nexuson. Letépném Wilmos fejét, ha Sean megengedné. Ez volt
számára a tökéletes csapda. Nem szabadulhatott volna ki, ha te nem
lettél volna ott neki.
– Végül úgyis megtette volna.
Ismét megrázta a fejét.
Lord Soren az ajtó felé sétált, és megköszörülte a torkát.
– Kérem bocsásson meg!
Ő bólintott.
Felálltam és odamentem Lord Sorenhez.
– Beszélhetek veled négyszemközt? – kérdezte.
 Miért pont most?
– Természetesen! – Átvezettem a hallon, építettem egy
egyszerű szobát, és nyitottam egy ajtót a falban. – Kérem, legyen
szíves!
Bementünk, én pedig bezártam az ajtót mögöttünk.
– Miben tudok segíteni, Lord Soren?
– A tudomásomra jutott, hogy apádat a többi fogadós hősnek
tartotta.
Mi van?
– Igen.
– Miért?
– Apám vendég volt az egyik fogadóban, amikor a fogadóst
meg a gyermekeit megtámadták. Ő megvédte a nőt. Ez nagyon
szokatlan egy vendégtől.
– Sikerrel járt?
– Részben. Elegendő időt szerzett nekik, hogy kijuthassanak.
A gyerekek életben maradtak, de a fogadós belehalt a sérüléseibe.
Apám csapdába esett a fogadóban, amíg az anyám évszázadokkal
később ki nem szabadította.
Lord Soren ünnepélyesen bólintott. Nyilvánvaló, hogy ez
rendkívül fontos volt.
– Ismered a családodat az apád oldaláról?
– Nem.
– Mi van az anyád oldalával?
– Néhányukat. Mi nem vezetünk ugyanolyan aprólékos
nyilvántartást, mint az Önök népe. – Intettem a kezemmel. Egy kis
képernyő nyílt a falban, és megjelent rajta a nagyszüleim képe.
Együtt ültek, nagyapám a Haditengerészeti egyenruhájában, a
nagymamám pedig egy csinos, kék ruhában. Amikor egyetemre
mentem, sok fényképet vittem magammal. Csak annyim maradt,
amik most nálam maradtak. – Ez a nagyapám és a nagymamám. A
nagypapám tűzoltó volt. A nagymamám meg iskolai tanár.
Lord Soren futó pillantást vetett rájuk.
– Az egy egyenruha?
 – A nagyapám a vietnami háború alatt a Haditengerészetben
szolgált.
– Azok a szalagok a dicséretes szolgálatot jelzik?
– Igen.
– Tehát a családod megérti a harci hagyományokat.
– Természetesen. Nagyapám a Haditengerészetben szolgált.
Az ő apja a II. Világháború alatt a Tengerészgyalogságnál volt.
– És az őseitek hosszú életűek?
Ez csak egyre furcsább lett.
– Az emberek között, igen.
– Bármilyen genetikai rendellenesség?
– Tudomásom szerint nincsenek. Lord Soren, miről van szó?
– Kellő gondosságról. – Lord Soren halálosan komolyan
bólintott.
Valami nekiütközött az űr erőtérnek. Megfordultam.
– Elnézést kérek! Ablakot az utcafrontra!
A kocsibehajtó végén egy magányos, karcsú alak állt, egyik
kezében egy kis fehér zászlót tartva. Fordítva viselt egy hátizsákot,
az tehát így a hasára lógott. Vastag, sötétvörös övek rögzítették a
lányhoz, szorosan a karcsú dereka és a csípője köré fonva. A
hátizsákra nagybetűkkel valaki fekete filccel ezt írta: Érezz Engem.
A betűk görbék és bizonytalanok voltak, inkább rajzolták őket,
mint írták.
Egy pillanatra leengedtem az űr erőteret.
Valami várt rám abban a hátizsákban, valami meleg és élő, de
törékeny, valami, amit nekem kell ápolnom és gondoznom. Úgy
ragyogott, akár egy csillag, és félt. A félelem hulláma átgördült
rajtam. Hideg verejték ütközött ki a homlokomon. Meg akartam
ölelni és biztonságban tartani. Bármit megtennék, hogy
biztonságban tartsam.
Ez nem lehet esetleg egy... Nem! Az pulzusom felrobbant. A vér
a fejembe keresztül kalapált. Nem!
A fogadó nyikorgott körülöttem, erőlködött, a hátizsákért
nyúlva, és Gertrude Hunt teljes egésze erre összpontosított. Soha
nem éreztem még, hogy valamit ilyen nagyon akarna.
A helyére rántottam az űr erőteret, az ajtóhoz rohantam,
kirobbantam a folyosóra, és majdnem összeütköztem Mauddal.
A nővérem megragadta a vállaimat.
– Mi az? Mi történik?
– Ki kell mennem oda!
– Miért?
Alig tudtam kimondani a szavakat.
– A Drazirinél van egy fogadó mag!
 14. fejezet

A kocsibejáró vége felé sétáltam. Maud harcolt velem. Ő maga

akart odamenni, de én győztem. Végülis, ez az én fogadóm.
Minden mozdulatomat figyelte odabentről. Ha velem történne
valami, akkor a vendégeket biztonságban fogja tartani.
A mag egy élő dolog, egy kicsi baba Gertrude Hunt, aki csak
arra vár, hogy elültessék. A fogadó magok nem csupán ritkák
voltak; szinte nem is léteztek. Néha kettőt kapunk egy
évszázadban; néha csak egyet. Kislány voltam még, amikor egy
vendéglő legutoljára magot termett. Nem a miénk volt, de három
napig ünnepeltük. Az összes házimunkát törölték. Nagy vacsorát
adtunk és a szüleim annyira boldogok voltak. Egy új mag az élet
ünnepe volt. Ez egy új fogadót jelentett, amelyet táplálni és
növeszteni kellett. Hogy a fenébe találhatott egyet a Draziri?
A kocsibejáró végéhez értem. A magányos Draziri rám nézett.
Fiatal volt, valószínűleg még mindig tinédzser, intenzív kék
szemekkel, krémszínű arccal és hosszú, világos, tollas sörénnyel,
amely a végénél mély levendula színűvé sötétedett. Ugyanolyan
mintájú ezüstös vonalak díszítették a homlokát, mint amilyeneket
Kiran Mrak viselt, ami azt jelentette, hogy rokonságban állnak
egymással. Finomnak és törékenynek tűnt, és az volt a határozott
véleményem, hogy ha behúznék neki egyet, eltörnének a csontjai.
Kinyitotta a hátizsákját, és felém hajolt. A mag odabenn feküdt,
egy körülbelül kosárlabda méretű, világosbarna gömb, belülről
fénylett a mágiától, nedves, zöldes színű fonalakból szövött
hálóban ringott. A hátizsák hátulja hiányzott, a zöld fonalak pedig
egyenesen a Draziri testébe ásták magukat.
Epe tört fel a torkomba. Visszakényszerítettem. A magot egy
Kertészeti hálóban ejtették csapdába. Egy parazita organizmus,
amely összekötötte a magot meg a Draziri lányt, a Draziriből
táplálva őt. Most már volt értelme a félelemnek. A magnak most
már ki kellene csíráznia. Már kimerítette a héjában lévő összes
tápanyagot, és túl nagyra nőtt. A háló beborította a héjat, és a
helyén tartotta, miközben a védő terméshéjat, a vetőmag külső
részét, egy menedékből börtönné változtatta. Csapdába esett és
nem tudott növekedni, az új fogadó csírája lassan haldoklott.
Ha leválasztom a magot a lányról, akkor a háló valószínűleg
széthúzza a héjat. Abban a pillanatban, amikor a mag kiszabadul,
gyökeret fog ereszteni és kihajt. De itt nem tudna kihajtani. Ezt a
helyet már Gertrude Hunt elfoglalta. Gyökerei messzire nyúltak;
ágai átterjedtek az idő és a tér szövetén, örökre megváltoztatva, és
ennek a torzításnak a területe sokkal szélesebb volt, mint Red
Deer városa. Két fogadó nem élhet együtt ilyen közelségben.
Több száz mérföldre kellene lenniük egymástól.
Ha engedem, hogy a mag itt csírázzon ki, akkor meg fog halni.
Gertrude Hunt érezné a születését és a halálát, és ha a fogadóm
rájönne, hogy a jelenléte felelős egy sarjadék haláláért... Ezt soha
nem tudná kiheverni. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy
túlélné-e. Abban sem voltam biztos, hogy én túlélem-e.
Hogyan tudnám ezt rendbe hozni?
A Kertészeti hálót el tudnám távolítani, lenne hozzá idő és
megfelelő táplálás. Csináltam már ilyet korábban, amikor kertész
voltam a szüleim fogadójában. Újra meg tudnám tenni, ha
lehetőséget kapnék rá, a Közgyűlés pedig még gyorsabban meg
tudná csinálni.
El kell távolítanom a magot ebből a lányból, és úgy kell
megtennem, hogy a Kertészeti háló sértetlen maradjon.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
A lány egy kis képernyőt tartott fel. Megjelent Mrak fehér
hajával keretezett arca.
 – El kell magyaráznom neked, hogy miért nem árthatsz a
lánynak?
– Nem.
– Jó! A lány egy orvosi egységet visel. Ha arra gondolsz,
hogy behúzod őt, és felállítod azt a falat, abban a pillanatban,
amikor a fal megszakítja a jelemet, az orvosi egység felszabadít egy
hormont, amely leválasztja a hálót, és megöli. Tisztán fejeztem ki
magamat?
Nincs űr erőtér, vagy a mag kicsírázik. Felfogtam. Túl sokat
értett abból, hogy hogyan is működnek a fogadók. Valaki ellátta őt
ezzel a tudással. A Föld egyik fogadósa sem segítene neki. Kívülről
kellett lennie valakinek. Talán ugyanaz volt, aki a megrontott
fogadóst küldte utánunk Baha-charban. Miután megoldottam ezt a
rendetlenséget, mindezt a Közgyűlés elé kell vinnem.
– Mit akarsz? – ismételtem meg.
– Azt szeretném, ha civilizált emberek módjára beszélnénk
egymással! Beszélgessünk, így ésszerű kompromisszumra
juthatunk! Kérlek, engedd be a lányt!
Ez egy csapda. Ennek valamilyen csapdának kellett lennie.
Ha beengedném a lányt, tárva nyitva hagynám a fogadót. De ha
nemet mondok, és a mag kicsírázik, akkor is, ha öt vagy tíz
mérföldnyire van innen, akkor el fog pusztulni. Meg kell védenem
a magot! Ez egy fogadó, egy élet!
A fogadó földjén vagyok a legerősebb. El kell vennem tőlük ezt
a magot! Semmi más nem számít!
– Dönts, fogadós! Ez a gyerek rémült. Nagyon nehéz teher ez
valakinek, aki ennyire fiatal.
A lány megfélemlítettnek látszott. Tulajdonképpen remegett.
– Ne próbálkozz semmivel! – mondtam. – Nem vagyok olyan
hangulatban, hogy kedves legyek!
– A szavamat adom neked! Egyszerűen csak beszélgetni
akarok!
Ledobtam az űr erőteret, és néztem, ahogy lány a fogadó
földjére lép.
 A mag kinyúlt értem. Gyenge és szánalomra méltó volt,
valamint szüksége volt rám. A mágiám felkavarodott. Gertrude
Hunt megérezte a magot, és kapcsolatot akart létesíteni. A fogaimat
csikorgattam. Ne!
A fogadó újra próbálkozott.
Ne! Felhúztam egy akadályt, és beleöntöttem az erőmet.
Ha összekapcsolódik a maggal, és megtörténik az
elképzelhetetlen, Gertrude Hunt meg fog semmisülni. Meg kellett
őt védenem az összekapcsolódástól. De magamat nem tudtam
megvédeni. A mag kinyúlt, és a kényszer a megvigasztalására
megsemmisítő volt.
A Draziri elgondolkodtatott engem. Semmilyen módon sem
engedhetem be a lányt a fogadó belsejébe. Szinte lehetetlen
megakadályozni azt, hogy Gertrude Hunt kötődjön a maghoz.
– Gyere velem!
A hátsó udvarba vezettem a lányt, és intett a kezemmel. A terasz
átcsúszott a füvön, két széket hozva magával. A lány szemei
elkerekedtek. Leültem az egyik székbe, azután a másikra mutattam.
A fiatal Draziri a hátizsákot ringatva leült.
Az udvar közepén voltunk, elég messze a háztól.
Gertrude Hunt az akadályomnak dőlt. A mag megmozdult.
Mágiájának gyenge, tétovázó indái kicsúsztak, keresve a
kapcsolatot.
Itt vagyok. Ne félj!
A mag megérintette a mágiámat és megnyugodott. Éppen úgy,
mint az altatódalra egy kisbaba.
– A Hiru egy irtózat! – felelte Mrak a képernyőn. – Ők
visszataszítóak! Ők minden, ami rossz az életben! Az élet szép,
mint ez a lány itt előtted! Mint a mag, amelyet hordoz! A Hirunak
meg kell halnia!
– Te valóban hiszel ebben?
– Az éppen elég, ha az embereim hisznek benne.
– Megsemmisítettétek a bolygójukat! – mondtam. – Már csak
maroknyian maradtak, azok, akik űrben voltak, távol a saját
világuktól! Ők nem harcolnak ellenetek! Csak békében szeretnének
élni!
– Ugyanúgy, mint az anyám! – mondta Mrak. – Békében akar
meghalni, tudva, hogy ő és a klánjának minden tagja meg fogja
találni a Paradicsomot!
– Honnan szerezted? – kérdeztem. – A magok nagyon ritkák.
– Vannak kapcsolataim.
– Az a sötét teremtmény, aki Baha-charban cserkészett be
engem, szintén a tiéd volt?
Csak a másodperc egy töredéke után válaszolt.
– Igen.
Hazudott. Erről nem tudott. Láttam a meglepetést a szemeiben.
– Önállóan cselekvővé tetted a kapcsolatodat, és elküldted,
hogy levadásszon engem?
– Ahogy mondtam, az a teremtmény az enyém volt!
– Az a teremtmény egy élő sötétség. Az maga a halál meg
romlottság. Bárki készítette is, annak sötét tervei vannak, és azok
nem hagynának téged életben.
– Te egy figyelemre méltó lény vagy! – mondta Mrak. – Itt
vagyok, és felajánlom neked azt, amit a legkedvesebbnek tartasz, te
pedig megpróbálsz információkat szerezni tőlem! Egy nagyon
érdekes háziállatot lehetne csinálni belőled!
– Az álmaidban!
A könyökére támaszkodva előrehajolt.
– Mit engednél meg, hogy csináljak veled, ennek a magnak a
kedvéért?
És ez a beszélgetés rossz irányba ment el.
– Nem kell válaszolnod! Bármit megtennél! Megadnád
magadat, de nem kell megtenned! Add nekem a Hirut!
– Van valami baj veled – mondtam.
– A sértések ideje már lejárt!
– Nem úgy értem, mint egy sértést! Valóban valami
mélységesen nagy baj van veled! Hogy lehet, hogy soha nem
tanultál meg ember lenni?
 Rám meredt.
– Én egy ember vagyok!
– Számtalan fényévet repültél keresztül, egy semleges, békés
bolygóra, hogy megölj két lényt, akik soha, semmilyen módon nem
ártottak neked! Ebből a célból tucatnyi embert áldoztál fel a
sajátjaid közül, és most itt ülsz, és undok megjegyzéseket teszel
arról, hogy megkínzol engem, mintha ez valahogy mindent
megjavítana és győztessé tenne téged! Milyen ember csinál ilyet?
Megdöbbentnek tűnt.
– Az itt léted nem fogja életre kelteni a halottaidat! Olyan
védtelen lények meggyilkolásával, akik csak egyedül akarnak
maradni, nem nyersz semmiféle feloldozást! Gondolkozz el ezen!
Miféle vallási felhatalmazás ez? Miért akarna bárki is részese lenni
ennek?
– Add nekem a Hirut!
– Az édesanyád haldoklik, és ez tragikus. De minden lény
meghal. Ha döntened kell, hogy egy gyermeket vagy egy idős
embert mentesz-e meg, a gyermeket mented meg, ugye? A
gyermekek a jövő! Ők visznek minket előre emberekként! Te
feláldozod a fiatal harcosaidat! Nézd meg ezt a lányt, akit te küldtél
ide! Rémült! Te vagy a klánjának a vezetője! Ő bízik benned és
engedelmeskedik neked! Nem kellene kapnia valamit cserébe?
– A lány tudja a kötelességét! – mondta.
– Tegyük fel, hogy megölöd a Hirut! Ez fel fog oldozni?
Ennek ellenére is el fogod veszíteni a klánod jövőjét! Generációkon
keresztül fog tartani, mire a Látomás Raja felépül. A vezető
felelőssége, hogy biztonságban tartsa az embereit, és vigyázzon
rájuk, hogy fejlődhessenek!
Kétség lopakodott a szemeibe.
– Mi az a pár rövidke év ebben a világban, a Paradicsomban
eltöltött örökkévalósághoz képest?
– Te nem hiszel ebben! Ha hinnél a Paradicsomban, akkor
nem öltél volna meg egy onizerit! Mi van akkor, ha nincs
Paradicsom, Kiran? Mi van, ha ez hazugság?
 Tudta. Láttam az arcán. Tudta, hogy a Paradicsomuk egy
hazugság, de már túl messzire ment.
– Te eretnek vagy! – mondta nyugodt hangon. – Egy hitetlen!
Elvesztettem őt. Egy apró pillanatra átjutottam, de most
elvesztettem őt.
– Szóval nézzünk téged! Miért nem mész csak úgy el? Menj
el, és éld az életedet, ahogy szeretnéd! Szabadon meghozhatod a
saját döntéseidet!
– Nem! – mondta. – A szabadság egy illúzió! Minden
irányban kötelezettségekkel vagyunk fogva tartva! Család, klán,
vallás, erkölcs, kötelességek; ezek mind fogva tartanak! Ha bárki a
világok válaszújához érkezhet, akkor te naiv vagy!
– Ha nem vagy szabad, akkor mi az értelme mindennek?
– Add nekem a Hirut! Senkinek nem kell megtudnia! Meg
tudjuk csinálni ezt úgy, hogy te feddhetetlen maradhass! Ígérem,
hogy a haláluk gyors és fájdalommentes lesz!
A magot akartam. Hívott engem. Játszottam már ezt egy ideje,
de nem tudtam kitalálni semmit. Nincsenek ragyogó tervek. Sem
gondosan kidolgozott trükkök. Olyan tehetetlennek éreztem
magam!
– Nincs semmi, amin gondolkodnod kellene, fogadós! –
szólalt meg Mrak hangja a képernyőn, lágy, csábító hangon. – A
mag, két életért, amelyek egyébként is el fognak veszni! Nincs
bolygójuk! A technológiájuk haldoklik! Alig tudják életben tartani
magukat! A halál nekik irgalom! Hozd meg a döntésedet!
– Kérem, adja meg neki, amit akar! – suttogta a Draziri lány.
– Kérem!
Úgy éreztem, hogy ketté szakítanak. Ott volt a mag, sírt,
könyörgött, hogy mentsem meg. Éreztem a két Hirut a fogadóban.
A háborús szobában voltak, valószínűleg végignézték mindezt a
nagy képernyőn keresztül. Nagyon közel álltak egymáshoz. Azon
tűnődtem, vajon fogják-e egymás kezét.
– Kérem!
Meghallottam a saját hangomat.
 – A vendégeim biztonsága a legfontosabb prioritásom! Itt
nem fog áldozatokat találni!
– Nagy kár, fogadós!
A Draziri lány feljajdult. A háló kilőtt belőle, megragadott,
egymáshoz kötött minket, engem meg a Drazirit. A lány
szétszakította a ruháit. Hepehupás fémtárgyat csatoltak a
mellkasára. Egy ajtókészítő, egy kicsi koncentrált robbanóanyag,
amelyet arra használnak, hogy rést üssenek az űrhajók testén.
Gyenge nyüszítés ütötte meg a fülemet – a bomba aktiválva volt. A
robbanás a küszöbön állt. Csak másodperceim voltak.
Nem volt időm kiszabadulni.
Nyitottam egy ajtót a fogadó legtávolabbi kapcsolatához. A
Kolinda bolygó narancssárga pusztaságai gördültek elém a
fenyegetően lila színű ég alatt. Az ajtó egy sziklára nyílt.
Előrelendültem, át az átjárón, magammal víve a Draziri lányt,
aztán becsaptam magam mögött az ajtót. Leesettünk a szikláról és
zuhantunk.
Ennyi volt.
A földre csapódtam. Az ütéstől megrázkódtak a csontjaim. A
hátizsák és a mag fölöttem landolt, a háló hozzám kötözve
megnyúlt.
Pislogtam, és megpróbáltam visszanyerni a látásomat. Egy
keskeny párkányra zuhantunk a szikla peremére. Egy szakadék
ásított mögöttünk.
– Segítség! – sikoltotta a Draziri.
Hol van a lány?
A zöld háló a párkány szélén túlra nyúlt tőlem.
Kimásztam a szélére. A lány alattam lógott. A minket összekötő
háló olyan vékony volt! Szürke foltok terjedtek szét rajta.
Haldoklik.
Kinyúltam érte. Az ujjaim kevesebb, mint egy lábnyira voltak
tőle. Ha felhúzom, kioldhatom a bombát.
– Segíts!
A háló elpattant. A lány lezuhant majd eltűnt egy heves
robbanásban.
Mögöttem a mag kicsírázott. Felültem. A héj maradványaiból
egy izzó hajtás nyúlt ki két levéllel. Könnyek gördültek le az
arcomra. Túl gyenge volt.
A mágiája kapcsolatot keresve felkiáltott. Megijedt és egyedül
volt. A karjaimban ringattam, hozzá kötődtem, menedéket
nyújtottam neki és megnyugtattam, hogy nincs egyedül. Ez egy
fogadó volt, én pedig egy fogadós.
Az apró hajtás körém tekeredett.
Békét talált.
És aztán meghalt.

***

Itt nem volt fény. Csak a sötétség. Sem hideg, sem meleg. Ez
csak volt. Ez körülvett engem, és nem tudtam áttörni rajta. Ennek
nem volt értelme.
– Dina!
Sean kapott fel engem. Megcsókolt. Magához ölelt, de nem
éreztem semmit. A sötétség túl vastag volt.
A nevemen szólított, de nem tudtam válaszolni.
Rémültnek látszott. Nem törődtem vele.
– Dina, beszélj hozzám! Kérlek, beszélj hozzám! Kérlek!
Nem éreztem semmit.
– Mondj valamit! Bármit! – Ismét magához szorított. –
Megvagy. Minden rendben van. Megvagy.
Akkor felugrottunk, azután ő felvitt a sziklára, majd a valóság
hasadékán keresztül vissza a Gertrude Huntba.
A fogadó mágiája kinyúlt értem. Néztem, ahogy megpróbálja.
Nekirontott a körülöttem lévő falnak, majd visszaesett. Ennek
nincs semmi értelme. Az én kis fogadóm meghalt. Tartottam őt,
azután meghalt. Éreztem, ahogy meghal, és én is vele haltam.
Minden véget ért.
A nővérem sírt és megölelt. Az unokahúgom is sírt. Orro hozott
nekem sütiket. Caldenia mondott valamit, és Arland is. Egyik sem
számított. Csak én voltam itt meg a sötétség.

***

– Gyógyítsd meg őt!

Megint a nővérem. Valamilyen másik fogadós. Tony. A neve
Tony. Úgy nézett ki, mint aki látott egy sétáló halottat. Ez vagyok
én. Egy sétáló halott. Lélegzik. Hall. Néz. De semmi élő nem
maradt benne.
– Nem tudom! Összekötődött a maggal! Nem hagyhatta,
hogy egyedül haljon meg, így hát összekapcsolódott vele. A
fogadója meghalt!
– A fogadója pont itt van! – vicsorogta Sean.
– A fogadók mérhetetlen erejű organizmusok – mondta Tony.
– Különböző dimenziókban gyökereznek, eltorzítják a valóságot,
és az alapvető alkotóelemekből anyagot képeznek. Az emberek
elfelejtik, mennyire hatalmasak is ők, mert engedelmeskednek a
fogadósaiknak, de a mágiájuk hatalmas. Egy fogadónak szüksége
van egy fogadósra. Enélkül nem létezhetnek, tehát egy
szimbiotikus kapcsolatot alakítanak ki egy emberrel, majd az
összes mágiáját és erejét arra irányítja, hogy megerősítse ezt a
köteléket. A fogadósok éveken át a fogadó mikrokozmoszában
élnek, kitéve annak mágiájának és hatásának. Változáson mennek
keresztül, amelyet nem teljesen értünk, mert a fogadók olyan
síkokon és szinteken vannak, amelyeket mi fel sem tudunk fogni.
Tudjuk, hogy a fogadó védelme és a hozzá való kötődés válik a
fogadós létezésének igazi lényegévé.
A férfi megállt, és végignézett rajtuk.
– Ha a fogadó Gertrude Hunt tíz mérföldes körzetén belül
csírázott volna ki valahol, Gertrude Hunt mágiája megfojtotta
volna. Ez a fogadó megérezte volna a mag halálát, és valószínűleg
ő maga is meghalt volna, és mindannyiunkat, akik benne vagyunk
is megölt volna. Ő nem engedhette, hogy ez megtörténjen. Kivitte a
magot Gertrude Hunt területéről, de miután ezt megtette, Dina az
erőzónáján kívül került.
– A fogadónak születésének pillanatától csak egyetlen célja
van: hogy találjon fogadóst. Ez a kicsi vendéglő ott a sziklán
gyenge volt és törékeny, mert túl hosszú időre esett csapdába a
héjában, de ereje még így is sokkal nagyobb volt, mint amit
bármelyikünk el tudott volna képzelni. Dina nem hagyhatta őt
meghalni. Ugyanez az ösztön eredményezi azt, hogy az ember
belemerül a jéghideg vízbe, hogy megmentse a vízbe fulladó babát.
A fogadó rémült volt. Egy köteléket keresett, Dina pedig
megnyugtatta őt és összekötődött vele, mert ez ő. Nem hagyhatta,
hogy egyedül szenvedjen és haljon meg. A kötelék, amilyen rövid
is volt, valódi volt. Amikor a mag meghalt, abban a pillanatban,
azon a sziklán, ő átélte a fogadójának halálát. A fogadósok ezt
általában nem élik túl. Ő tudta, hogy ez fog történni. Feláldozta
magát a kedvünkért, Gertrude Huntért meg azért a kicsi magért.
– De még mindig él! – mondta Sean.
– Technikailag igen.
– Mit csináljunk? Van bármi, amit tehetnénk? – követelte
Arland.
– Semmit sem lehet tenni – mondta Tony. – Nagyon
sajnálom.
Felettünk, messze benn a fogadóban, a börtönében felébredt a
romlottság. Nekicsapódott a műanyag cső belsejének, beborította
azt, beleásott és csinált rajta egy apró repedést. Gertrude Hunt
felsikoltott, de senki sem hallotta őt.

***

Az ágyban feküdtünk. Ő tartott engem. A karjai körülöttem

voltak. Nem éreztem.
– Ez az a rész, amikor azt mondod nekem, hogy „Sean Evans
kifelé az ágyamból! Nem hívtalak meg téged!”
Nem mondtam semmit.
 – Itt maradok veled. – mondta. – Nem megyek el. Nem
viszlek el téged a Szentélybe.
A sötétség megvastagodott, megpróbálta blokkolni a hangját, de
még mindig hallottam őt.
– Szeretlek! Nem hagyom, hogy bárki is bántson téged! Nem
engedem, hogy bárki is elvigyen! Nem vagy egyedül! Csak gyere
vissza hozzám, szerelmem! Gyere haza!

***

Az időnek nincs értelme a sötétségben. A sötétség féltékeny

volt. Ez mindent más kiszorított. Örömöt, haragot, szomorúságot.
Életet.
A fogadó szívébe vittek. A lágy sötétben feküdtem, miközben
körülöttem a fogadó csorgó könnyei ragyogtak a mágiától.
Maud megint sírt.
– Miért nem kapcsolódik vele össze?
– Mert a fogadója már meghalt – mondta Tony. – Jelenleg te
vagy az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy Gertrude Hunt
aludni menjen.
– De csak egyetlen percig volt hozzá kötve!
– Ez nem számít. Túl van azon, ahol mi elérhetnénk őt. Ha
Gertrude Hunt nem tudja elérni őt, akkor senki sem tudja!
– Bárcsak soha nem látta volna meg azt a kibaszott magot!
– Ezen ő nem tudott segíteni. Egyetlen fogadós sem tudna
ellenállni egy csírázó magnak. Ez az amiért létezünk. Mi
gondozzuk a fogadókat. Az, ahogy megmentette Gertrude Huntot,
egy csoda!
Maud úgy morgott, mint egy vámpír.
– Utálom ezt! Kibaszott Draziri! Kibaszott Közgyűlés! Ő
segítséget kért tőlük, és ők nem tettek semmit! Semmit!
– Olyan nagyon sajnálom – mondta Tony.
A romlottság kisiklott a börtönéből, és egyszerre egy
molekulánként kicsöpögött.
 Sean felkapott engem a padlóról, és elvitt onnan.

***

– Ez egy egyszerű terv – mondta Sean. – Az egyszerű tervek a

legjobbak. Holnap újév lesz. Nagy zaj, rengeteg tűzijáték.
Tökéletes fedezék nekünk. A Levéltár még hátralévő részeit
egyszerre hozzuk el. Arland és Lord Soren kapja az elsőt, Tony,
Wing és Wilmos a másodikat, a szüleim önként vállalják a
harmadik elhozását, én pedig a negyediket hozom!
– Egyedül? – vonta össze Arland a szemöldökét.
– Magammal viszem Marais-t. Egyszerre idehozzuk mindet,
és befejezzük a Levéltárat. A Hiruk a fedélzeten vannak. Tudják,
hol van most a Levéltár minden része.
– A Draziri nem fog szünetet tartani – mondta Tony. – Teljes
ostrom alatt leszünk.
A romlottság közelebb csúszott.
– Hagyd őket! – mondta a húgom. – Hadd jöjjenek mind! Már
alig várom!
– Az túl sok lesz – mondta Gabriele.
– Igen – értett vele egyet Corwin.
– Beszélni fogok a népünkkel – mondta Wilmos.
– Még mindig lesz Karácsonyunk? – kérdezte Helen. A
padlón ült a székem mellett, átölelve a lábam.
Hirtelen csend lett.
– Igen – felelte Sean. – Még mindig lesz Karácsonyunk! Ez
fontos neki. Megölünk minden Draziri-t, amíg nem marad itt más,
csupán vér és holttestek! És akkor lesz Karácsonyunk!
A körülöttem lévő sötétség egy kicsit elvékonyodott.

***

Soha nem hagyott el engem. Beszélt hozzám, amikor az ágyban

feküdtem egy infúzióval, ő pedig mellettem feküdt és tartott
engem. Beszélt hozzám, amikor a fürdőkádhoz vitt. Ott ült velem,
amikor napközben a fogadó a földszinten mozgatott engem. Tartott
engem, amikor Maud sírt, mert fáj neki rám nézni.
Azt mondta nekem, hogy szeret. Viccelődött. Könyveket
olvasott nekem. Fogta a kezemet.
A világ fáj. A sötétségben nem volt fájdalom. Benne akartam
maradni beleburkolózva, de ő nem volt hajlandó elengedni, mindig
ott volt, összekapcsolt engem a külső világgal, mint egy
biztosítókötél.
A karácsonyfa alatt feküdtem egy takarón. Fölöttem lámpák
pislogtak az ágakon. Olyan sok lámpa. Olasard, a Lelkek Kitépője,
feküdt mellettem a takarómat dagasztva.
– Meddig tudod ezt fenntartani? – kérdezte Sean apja.
– Ameddig csak tart – mondta Sean mellettem.
– Már négy nap telt el. Talán...
Sean ránézett.
– Oké – mondta Corwin. – Felejtsd el, hogy bármit is
mondtam.
Elment. A Hiruk jöttek, és Sean elvitt engem a szobájukba, hogy
ott lebegjek a medencéjükben, és nézzem az eget, amit én
készítettem nekik.
– Nagyon sajnáljuk, hogy ezt hoztuk magukra – mondta
Sunset.
– Fel kellett volna adnia minket – suttogta Moonlight.
– Az nem ő lenne – mondta Sean.
– Mindig emlékezni fogunk – mondta Sunset. – Mindig.
Mindannyian. Ha túléljük, a gyermekeink és az ő gyermekeik is
mindig emlékezni fognak rá.
– A Levéltár holnap érkezik. Készen állnak az embereitek? –
kérdezte Sean.
– Igen – felelték egyszerre a Hiruk.
– Készen állsz rá, hogy felmenjünk az emeletre, szerelmem?
– kérdezte Sean.
– Fog valaha is válaszolni?
 – Válaszolni fog, amikor eljön az ideje.
– Mi lesz, ha nem fog? – suttogta Moonlight.
– Fog – felelte Sean. – Ő egy harcos. Én bízom benne.
Kivett engem a vízből. A sötétség kicsit elvékonyodott.
A kezei melegek voltak.

***

– Ez öregít, kedvesem – mondta Caldenia. – Te meg én

megállapodunk! Arra számítok, hogy tiszteletben tartod! Most kelj
fel! Nem akarod úgy tölteni az életedet, mint egy darab fa! Az a
pikkelyes lény totemet készített neked, és folyamatosan különböző
gyógyszereket tett rá meg táncolt körülötte. Kezd bosszantóvá
válni. Kelj fel, kedvesem! Nem hagyhatjuk, hogy az ellenségeink
győzzenek. Kitépjük a szívüket aztán felfaljuk őket. Neked itt
dolgod van!

***

– Mangó fagylalt! Ez a legjobb dolog, amit valaha

készítettem! Lennél szíves enni, kicsi ember? Kérlek! Kérlek
egyél, kicsi ember! Kérlek!
A mangó fagylalt szétolvadt a nyelvemen, és ízének távoli
visszhangja átcsúszott hozzám a sötétségen.

***

Virágok virágoztak körülöttem. Nyakamig merülve ültem a

virrasztó szobában lévő kádban. Négy hangú kórus imádkozott
fölöttem, sürgetően, erőteljesen, megpróbálták az életerejüket
beleönteni a szavaikba. A nővérem hangja összekeveredett Arland
meg Soren hangjával, Helen magas hangjai hangsúlyozzák a fontos
részeket.
Mágia mozgott közöttük. Ennek maradványa csúszott át
hozzám. Köré csavarodtam. Olyan meleg volt.
Az ima véget ért. Maud letörölte a könnyeit az arcáról.
Arland közelebb lépett hozzá, és köré fonta a karjait.
– Fel fog ébredni valaha? – kérdezte Helen.
– Nem tudom, virágom – mondta Maud.
– Ne ess kétségbe! – mondta Lord Soren. – Ez az ő otthona! A
nagyapámnak megvolt mindene, de feladta az életet. Lefeküdt
meghalni és visszautasította az ételt. Mégis amikor a Wrir Ház jött,
hogy betörje az ajtókat, a nagyapám felkelt a halálos ágyából, és
győzelemre vezette a Házunkat! Ezután még három évig élt, amíg a
szíve végül fel nem adta. Látnod kellett volna a temetését! Most az
van...
Arland ránézett.
– Rendben – mondta Lord Soren. – A lényeg az, hogy a
Draziri el fog jönni a Hirukért! Minden harcosukat elhozzák, ami
csak maradt! Meg fogják támadni ezt a fogadót! A húgod soha nem
hagyna fel az ellenállással!
Tony sétált be a szobába.
– Készen állunk az indulásra!
– Mi is úton vagyunk! – mondta Arland.
– Sok szerencsét mindenkinek! – mondta Tony.
A romlottság átcsúszott a fogadón, föléjük csoportosulva, egyre
közelebb jött. Ők nem érezték, de én igen. Volt valami hasonló a
romlottságban meg bennem. Mindketten hasonló helyen léteztünk,
sötétségbe burkolva, leválasztva, de tudattal bírva. Néztem, amint
elcsúszik a maga útján Gertrude Hunton keresztül. Ez a fogadómon
haladt keresztül!
Az én fogadóm!
Tony kilépett. A romlottság várakozva megállt.
Arland megfordult és egy térdre letérdelt a nővérem előtt.
– Kívánj nekem szerencsés utat, hölgyem!
Lord Soren Helenhez fordult.
– Gyere velem, kicsi!
– Miért?
 – Beszélgetniük kell.
Elmentek. A nővérem és Arland egyedül maradtak.
– Ne csináld ezt! – mondta Maud.
– Mit csinálok?
– Ne térdelj le előttem! A férjem szokott letérdelni elém! Ez
nem tartott minket távol a száműzetéstől! Nem akadályozta őt meg
abban, hogy eldobjon mindent, amit együtt építettünk fel! Utálom
ezt a vámpír szokást! Ez nem jelent semmit!
– Én nem a férjed vagyok! Ez nekem jelent valamit!
– Kérlek, ne!
Maud leült a gyökérre, és kezeivel eltakarta az arcát. Minden
ereje eltűnt. Ezt én tettem, jöttem rá. Egy szúró fájdalom ragadott
meg majd lassan elhalványodott.
– Visszajövök! – mondta Arland. – Én az oldaladon állnék, ha
velem lennél! Szeretném, ha megengednéd!
A nővérem leejtette a kezeit, és ránézett.
– Arland, én házas voltam és megözvegyültem! Van egy
gyermekem! Ő nem a te gyermeked...
– Jelenleg a kislány egyetlen férfi gyermeke sem! Apára van
szüksége, aki tanítani és kincsként fogja őrizni őt! Ezt én meg
akarom tenni érte! Szeretlek téged, hölgyem!
– Ne mondd ezt nekem!
– És azt szeretném, ha Helen az enyém lenne!
– Ne!
Arland felállt. Az arca komor volt.
– Én nem vagyok költő! Én katona vagyok! Szóval csak
elmondom neked, ahogy van, olyan ügyetlenül, mint ahogy
hangzik! Amikor először megláttalak téged, az olyan volt, mintha
kidobtak volna egy hajóból azelőtt, hogy földet értem volna.
Leestem, és amikor landoltam, azt a testem minden sejtjében
megéreztem. Megzavartál engem! Elvetted a belső békémet!
Hagytál engem sodródni! Ott azonnal akartalak téged! Azután,
amikor többet megtudtam rólad, még többet akartam! Te is akarsz
engem! Látom a szemeidben! Te tanítottad meg nekem a magány
jelentését, mert amikor nem látlak téged, egyedül érzem magam!
Elutasíthatsz engem, megtagadhatod önmagad, és ha úgy döntesz,
hogy nem fogadsz el engem, el fogom fogadni a döntésedet! De
tudd, hogy soha senki nem lesz olyan, mint te nekem, és neked sem
lesz senki olyan, mint én neked! Mindketten éveket vártunk arra,
hogy találkozhassunk!
Kiment a szobából.
Maud rám nézett.
– Mondj valamit, Dina! Kérlek, mondj nekem valamit!
Meg akartam mondani neki azt, hogy azért fél attól, hogy
szeressen, mert a férje elárulta őt! Hogy nem dobhatja el ezt a
lehetőségét annak, hogy boldog lehessen! De túl nagy volt köztünk
a sötétség.

***

– Visszajövök – suttogta Sean a fülembe.

Tűz alakult ki bennem. Egy nyomás, mely nekifesztült az üres
sötétségnek. Fájt. A fájdalom elborított engem. Megpróbáltam
elmenekülni, de nem volt hová futnom.
Csókot simított az ajkaimra.
A nyomás megszűnt, és én felsikoltottam. Ne menj! Ne hagyj el!
Teljesen egyedül leszek!
– Hamarosan visszajövök! – elengedett engem, azután az
ajtóhoz ment.
Nem hallott engem. Hogy lehet, hogy nem hallott meg engem?
Átment az ajtón.
Várj! Ne menj!
Az ajtó bezárult mögötte.
Várj!
Várj rám!

***
 A tornácon ültem, és figyeltem, hogy késő délután lassan az
estébe szivárog. Maud rám adta a kedvenc köntösömet, a kéket,
amit az anyánk készített. Úgy néztem ki, mint egy fogadós, még
akkor is, ha én nem éreztem annak magam. A nővérem úgy döntött,
hogy szükségem van kivehető első ülésre, így „ki tudom vágni
magam belőle”. Beast az ölemben feküdt. Először, amikor Sean
behozott, elrejtőzött, mintha nem ismert volna meg engem, és ez
megijesztette őt. Aztán apránként Sean a harmadik éjszakára már
be tudta csalogatni az ágyamba. Most itt ült velem, szomorúan és
időnként megremegve.
Caldenia egy balomon lévő székben ült. A nővérem jobb
oldalamon állt, egyik kezében a seprűmet, a másikban a kardját
tartva. Előttünk a hátsó udvar terült el, amögött pedig a tisztás.
Helen, a kését tartva, a lábaimnál ült. A Hiruk, nem láthatóan, a
konyhában várakoztak.
Sean vissza fog térni. Megígérte, hogy visszajön.
A romlottság fölöttem várakozott. Átfolyt a fogadón, kitöltve az
ágak közti tereket. Gertrude Hunt megpróbálta ezt
megakadályozni, de ez elszökött, mielőtt a fogadó elkaphatta
volna. Mindenki elfelejtkezett róla, de ott volt, felajánlva az idejét.
Akart valamit.
Maud, érezd meg! Meg fogod érezni, ha egyszerűen csak
kinyúlsz!
Helen megölelte a lábamat, és felnézett a fogadóra.
Maud!
– Idő van – mondta Maud.
– Felkészültél erre, kedvesem? – érdeklődött Caldenia.
– Annak kell lennem! Mi van Önnel? Vajon a beszélgetés,
meg az összes cselszövés, amit csinált, kifizetődik valaha?
– Mindent a megfelelő időben! – mosolyodott el Őfelsége,
megmutatva éles fogait.
Maud rám nézett.
– Dina, kérlek, segíts nekem!
Próbáltam. Őszintén megpróbáltam.
 Egy hasadék nyílt a gyep közepén. A Wilmos üzletében lévő
vérfarkasok egy nagy fémdobozt vonszolva sétáltak ki belőle.
Integettek nekünk, a dobozt a földre helyezték, és a barna bőrű
vérfarkas beélesítette az oldalán lévő panelen keresztül. A doboz
kinyílt, mint egy virág, kiküldve egy összetett, fényes kis
kockákból és háromszögekből készült antennaszerű szerkezetet,
amelyek mindegyike különböző irányba forgott.
– Mi ez? – kérdezte Caldenia.
– Ez egy lövedék elfojtó – mondta Maud. – Megzavarja a
kinetikus lövedékek útját, és közömbösíti az energia- és
hőfegyverek célzását. Nagyon rövid hatótávolságú és felháborítóan
drága. Kibéreltük ezt az elkövetkező két órára. Egy karba megy egy
lábba került. Ha... amikor Dina felébred, meg fog ölni engem!
Kipucoltam a költségvetését. De ha a Draziri egy darabot akar
belőlünk, akkor a kardom hatótávolságában kell megharcolniuk
érte!
Caldenia kivillantotta a fogait.
– Hol van ránk szükséged? – kérdezte a női zsoldos.
– Jó lesz itt!
Felvették a pozícióikat a tornác körül.
– A fenébe a Közgyűléssel! – motyogta Maud. – Tudtuk
volna használni a segítségüket!
– Mindazon a tiszteleten kívül, amit Dina mutatott az ad-hal
iránt, még nem láttam demonstrálni a hatalmukat – mondta
Caldenia.
– Bízzon bennem, nem akar ennek a tanúja lenni, Őfelséged!
Megpróbáltam felkelni. A nővérem arra készül, hogy
visszaverje a fogadóm elleni támadást, én pedig csak annyit
tehettem, hogy figyelem és üvöltözök a körülöttem lévő csendnek.
Mozdulnom kell! Még akkor is, ha csak annyit tudnék tenni, hogy
megmozdítom az ujjamat.
Egy halvány fény gyulladt ki a mező közepén, egy izzószállá
nyúlt, mint egy megvilágított villanykörte huzala. Az űr szövete
kettészakadt, és Sean szülei törtek át a résen, két hatalmas, csöpögő
vérű vérfarkas, az egyik sötét, a másik világosabb. A sötétebb a
hátán keresztbevetett hevederben a Levéltárost szállította.
Keresztül futottak a gyepen. Csúcstechnológiás puskák gyors
staccatója üldözte őket. A lövedékek egyike sem talált.
Mozdulj! Állj fel! Csinálj valamit! Tennem kell valamit! Az
ujjaimat a sötétségbe ástam, és erőlködtem, hogy széttéphessem.
Sean apja Maud lábai előtt lerázta magáról a Levéltárost. A
nővérem összpontosított. Gertrude Hunt lomhán válaszolt, lenyelte
a Levéltárost.
A két Hiru lassan, elgondolkodva sétált ki a tornácra, majd
megálltak mellettem.
– Mit csináltok ti itt? – kérdezte Maud. – Megállapodtunk,
hogy biztonságban a szobátokban maradtok!
– Mi vagyunk az oka ennek a küzdelemnek. – mondta Sunset.
– Hadd lássanak minket! – mondta Moonlight. – Nem félünk!
– Adunk nekik egy célt, így a Levéltárosokat be lehet gyűjteni
– mondta Sunset.
Maud felsóhajtott, és felkiáltott:
– Minden oldalról le fognak rohanni minket!
A vérfarkasok előhúzták a késeiket.
Az egyik pillanatban az erdő üres volt. A következőben a
Drazirik összhangban ugrottak le az ágakról, mintha ragadozó
madarak raja kapott volna szárnyra. Olyan sok... Földet értek és
elegáns lábaikon úgy sprinteltek át a nyílt terepen, mint a súlytalan
táncosok, Mrak vezette őket egy gonosz, ezüst pengét forgatva.
Téptem a sötétséget. Az kitartott.
Caldenia a körmeit tanulmányozta.
Egy magas Draziri, akinek a haja ugyanolyan fehér volt, mint
Mraké, Mrak hátába temette a kését. Mrak feljajdult. A másik
Draziri kiszabadította a kést, majd megpöccintette az ujjaival, harci
pozíciót vett fel. Mrak megpördült.
– Mit merészelsz!
– Alkalmatlan vagy a vezetésre! – vicsorogta a másik Draziri.
– Gyenge vagy! Újra meg újra kudarcot vallottál! Csődbe mentünk,
vadásznak ránk és haldoklunk, mindez miattad! Itt az ideje egy új
hatalomnak irányítania ezt a rajt!
Összecsaptak, a pengék éles csengéssel találkoztak össze
egymással. A betörő Drazirik kettéhasadva megtorpantak.
Kétharmaduk egymásba rohant. A többiek továbbra is felénk
rohantak.
– Oszd meg és uralkodj! – mosolyodott el Caldenia. –
Nagyon szeretem ezt a mondatot!
Vérfarkasok rohanták le a közeledő Drazirikat.
Ragyogó vörös fény lüktetett a fű fölött, majd kiköpte Arlandot
és Lord Sorent a fűre, közöttük a Levéltárossal, az összecsapó
Drazirik kellős közepére. A páncéljaik füstöltek. Arland felordított,
kivillantva agyarait. Helen visszaordított neki a tornácról, tőreit
messze eltartva az oldalától.
A Drazirik lecsaptak rájuk. A két vámpír utat vágott a gyeptől a
tornácig, egymás mellett dolgozva, mozgásuk gyakorlott volt és
biztos. Koponyák roppantak össze, vérfegyverek sivítottak,
támadók sikoltottak fel és haltak meg.
Vér fröccsent Arland arcára. Vicsorgott, amikor egy Draziri
harcosnő a páncéljába temette a pengéjét.
Maud ledobta a seprűt, és keresztül szaladt a füvön, úgy
szeletelve át a Drazirit, mintha vajból lett volna. Helen az anyja
után rohant. Beast leugrott az ölemből, és utána ugrott.
Ütöttem a sötétséget. Mit csinálsz? Használd a fogadót!
– Éppen most lenne itt a tökéletes idő arra, hogy közbelépj,
kedvesem – mormolta Caldenia.
Minden akaratommal a sötétséget téptem.
Egy nagy kést forgató női Draziri zárt el Helen útját. Beast felé
lendül. Az állkapcsának négy fogsorát a Draziri bokájára zárta. A
nő felüvöltött, amikor a csontjai összeroppantak. Helen felugrott a
Draziri nőre, és elvágta a torkát.
Valaki csináljon már valamit, az istenit!
Orro szaladt ki a konyhából, hatalmas, sötét, az összes tüskéje
felmeredt, végig mennydörgött a füvön, felkapta Helent a ruhájánál
fogva, és visszahurcolta őt fogadóba.
– Ne! – rugdosott Helen a lábával. – Ne!
Ő kinyitotta a száját, és a kislány arcába ordított.
– Állj le!
Helen megdermedt, ledöbbent. A férfi a lábamhoz dobta őt.
– Védd meg Dinát!
Helen rácsattogtatta a fogait, de maradt ahová tették. Beast
visszaügetett hozzá, és a tornácra rogyott, a szája vértől csöpögött.
A nővéremnek végül eszébe jutott, hogy van hatalma. A
második Levéltáros belecsúszott a gyepbe, forogva, akár egy
dugóhúzó. Maud Arland mellett harcolt, vágva és szeletelve,
pengéje olyan gyors, hogy folyékonynak látszott. A férfi
vigyorgott, az arca vérrel volt összefröcskölve.
Egy lyuk nyílt meg, és Sean sétált ki rajta, kihúzva a harmadik
Levéltárost. Marais követte őt, a ruháit korom borította, haja
iszaptól nedves, a szemei távoliak, beleveszve a háborútól sokkolt
katona távolba révedésébe.
Sean!
Visszajött hozzám. Visszajött! Az előttem lévő sötétség
visszahúzódott, elvékonyodott. Olyan nagyon fel akartam állni,
hogy mindenem fájt.
Marais megragadta a Levéltárost a karjánál és a tornác felé tolta.
Sean csendesen és precízen követte őket, levágva az ellenfeleket,
mielőtt még azok észrevehették volna őket.
Mágia susogott át a gyepen, keresztül csúszott a körülöttem lévő
ürességen. Egy kör alakú ajtó nyílt ki csendben, és Tony, Wing
meg Wilmos sétáltak ki rajta, magukkal hozva az utolsó
Levéltárost. Tony egyszerű barna köpenyt viselt. A kezében seprűt
hordott.
Wilmos felkapta a Levéltárost, és felém rohant keresztül a
füvön, Wing mögötte szökdécselt.
Tony ott maradt, ahol volt. Körülnézett, kedves arca furcsán
komoly volt, és a feje fölé húzta a kapucniját. Seprűje feketévé
sötétedett, kecsesen bottá hajlott, amelynek hegyének vörösen
izzott. Köntöse vér színűvé változott, szétterült, mint egy király
köpenye, látszólag önmagától mozogva, és a köpeny alatt meg
kapucnijának belsejében sötétség volt, hideg és üres sötétség, az a
csillagok között lévő fajta.
Döbbenten tántorodtam hátra. Minden ember közül, soha nem
gondoltam volna Tony-ra.
Az ad-hal kinyúlt, és megérintette Mrak vállát. A kapucni
belsejéből földöntúli hang áradt ki. Ez az a fajta hang volt, amely
megállítja a szívedet.
– Maradj veszteg!
Mrak megállt. Az ellenfele hátradőlt, arca rémültté vált.
A romlottság felébredt és előrelódult.
Ősi és hideg mágia árasztotta el a tisztást. A sötétségen át is
éreztem. A nyakam hátulján lévő apró szőrszálak felálltak. A
Drazirik között áramlott, és a helyükön tartotta őket.
Mögöttem a romlottság lecsöpögött a mennyezetről a konyha
padlóján lévő medencébe.
Arland a lény felé fordult, amely korábban Tony volt, az új
fenyegetésre összpontosítva.
– Ne! – Maud Arland kardtartó karjára dobta a súlyát.
– A Közgyűlés ítélkezett feletted. – mondta az ad-hal. –
Bűnösnek találtattál.
Mrak csak állt ott, elveszett arckifejezéssel az arcán. Senki sem
mozdult.
A romlottság kiömlött az ajtón, felemelkedett, mint egy
visszataszító felhő, amely kibocsátotta rothadt mágiáját.
Szaggattam a sötétséget. Közeledik! Nézd! Nézd, te átkozott!
Valaki felsikoltott.
A visszataszító felhő az ad-hal felé csúszott a füvön. Többé már
nem rejtőzött el. A férfi felemelte a kezét. A mágiája felemelkedett,
hogy megállítsa, de a romlottság átáradt rajta és ment tovább.
Éreztem, ahogy kiönti a hatalmát, a romlottság pedig lenyeli azt, és
még többet akar.
Ez megfertőzné őt. Ez mindvégig ezt a férfit akarta.
 Sean a romlottság és az ad-hal közé lépett, és felemelte a kését.
A szeme tiszta borostyánszínű volt.
A romlottság meg fogja ölni. Elveszíteném őt, és ez nem
történhet meg. Már túl sokat veszítettem. Elvesztettem az apámat,
az anyámat és a bátyámat. Egy időre még a nővérem is elveszett.
Elvesztettem egy fogadó magját is.
Senki sem fogja elvenni tőlem Seant! Szeretem őt, ő is szeret
engem, és ő az enyém!
Nem! Ma nem! Sohasem!
Nem az én fogadómban!
Egy hatalmas dühhullám söpört át rajtam, és keresztül robbant a
sötétségen. A fal, amelyik elzárt engem, ketté szakadt, darabjai a
semmibe olvadtak. Gertrude Hunt minden hatalma egyszerre
sújtott le rám, a fogadó hirtelen diadalmaskodott, megszédülve,
hogy végre megérzett engem és összekapcsolódtunk. A seprű a
kezemben landolt. Talpra álltam, és nem tudtam, mikor álltam fel
vagy hogyan. Felemeltem a seprűt, és átöntöttem rajta a fogadó
minden erejét meg az én összes mágiámat.
A seprű élénkkéken ragyogott fel. A tiszta mágia fala hullámzott
fel a romlott felhő előtt, egy ragyogó kék akadály választotta el
Seantól. A felhő belecsapódott azután visszapattant.
Sean rám mosolygott.
Fantomszél mozgatta meg a hajamat meg a köntösöm szegélyét
– a fogadó mágiája áradt szét bennem. A romlottság
összezsugorodott, átölelte a talajt, de nem volt hová mennie. Ez az
én fogadóm. A talaj, a fák, a levegő, ez mind az enyém. Köré
tekertem az akadályt, egy mágia gömbbe zártam.
Felugrott, megpróbált elmenekülni, de az erőm öklébe tettem, és
megszorítottam, egyre erősebben és keményebben. Azért
szorítottam, mert szerettem Seant, mert szerettem a nővéremet és
az unokahúgomat, mert a Draziri arra kényszerített, hogy átéljem
egy aprócska fogadó halálát, mert a Hiruk mindent feláldoztak, és
mert Gertrude Hunt területén senki és semmi sem mehet keresztül
ezen a fenyegetésen az enyéim közül, legyen vendég vagy a
családom.
A romlottság hatalmam nyomása alatt megvastagodott,
önmagába omlott össze.
Ez fájt, de alig vettem észre. Összenyomtam. Érezni akartam,
ahogy meghal.
A gömb összehúzódva fehéren lüktetett.
A romlottság odabenn kék lánggal égett. Üvöltött miközben
égett, a visítása belevágott a füleimbe, élesen és fájdalmasan.
Senki sem szólt egy szót sem.
Addig égett, amíg el nem tűnt a semmibe.
A Drazirira néztem. A köntösöm feketévé vált. Az arcomnak
szörnyűnek kellett lennie, mert még az ad-hal hatalmának
csapdájába esve is megpróbáltak visszahőkölni. Ő nem engedte,
hogy megmozduljanak.
– A fogadó a tiéd, fogadós! – mondta az ad-hal.
– Lehet, hogy neked kellene elkezdeni – mondtam a
Sunset-nek.
A Hiruk lesétáltak a tornácról, minden lépés egy lassú,
gyötrelmes mozdulat. A Drazirik meg a vérfarkasok szétváltak,
széles átjárót adva nekik, némelyikük maguktól, mások az ad-hal
nyomására. A Hiruk gyászos hangja visszhangzott keresztül a hátsó
udvaron, belehalványulva a betolakodó alkonyatba.
– Ti elpusztítottátok az otthonunkat! Meggyilkoltátok a
családjainkat! Majdnem kiirtottátok a népünket! Ti örök
száműzetésre ítéltek minket, mert egyetlen másik bolygó sem
tudott fenntartani minket! Ma megtudhatjátok, hogy miért!
A kilenc cső kiemelkedett a földből, mindegyik a Levéltár egyik
tagját tartotta magában. A műanyag csövek visszamerültek a
földbe. A kilenc lény egymás felé lépett, karjaikat felemelték
maguk előtt, egy gyűrűt képeztek. Ujjaikat összeérintették és
összeolvadtak, összekeveredve egymással. A testük úgy folyt el,
akár a víz, örvénnyé változott és egyetlen egységgé egyesült.
Meghajlítottam a fizikát, hogy elrejtsem az utca elől a hátsó
udvart. Az Avalon lakópark lakosai nem álltak készen erre.
 A gyepen egy óriás térdelt az egyik térdén. Emberi alakja volt,
de a fején nem voltak arcvonások, kivéve a száj sötét hasítékát.
Vérfarkas prém fedte be őt, mindegyik szál hosszú és áttetsző.
Csillagok és galaxisok csúsztak a szőr fölött és a tollas Draziri
sörényén, mintha a végtelen Kozmosz mélysége tükröződött volna
vissza benne. Egy Ku bóbita emelkedett a fején. A Tüskések tüskéi
törtek ki a vállaiból. A férfi kinyitotta a száját, és a benne lévő
sötétben két fehér vámpír agyar csillogott. Egy pár szárny nyílt ki
mögötte, csillagokkal ragyogva. A Levéltár úgy tükrözött le
minket, ahogy a teste tükrözte le az éjszakai égboltot.
– TEDD FEL A KÉRDÉSEDET! – mondta halkan. – ÉN
TUDOM A VÁLASZT!
Sunset felemelte a fejét.
– A fogadósnak kell először megkapnia a fizetését.
A kozmikus lény felém fordult.
– TEDD FEL A KÉRDÉSEDET FOGADÓS!
Csak egyetlen kérdést tehetek fel. Hol, nem, mi, nem...
– Hogyan találhatom meg a szüleimet?
A Levéltár szünetet tartott. Csend uralkodott. A szívem túl
hangosan dobogott. Kérlek, hadd legyenek életben!
– SEBASTIEN NORTH.
Ki az a Sebastien North? Mit jelenthet ez?
A Levéltár visszafordult a két Hiru felé. Óriási volt, és Hiruk
olyan kicsinek tűntek mellette, két hangya beszélgetett egy
kolosszussal.
A hátsó udvar kerülete körül tojás alakú portálok nyíltak,
mindegyik mögött egy újabb Hiru állt, várakozva, egy tucatnyi volt
belőlük. Egy egész fajt néztünk.
– Kérlek! – mondta Moonlight. – Hol van új otthonunk?
A mágia hideg áradata egy pillanat alatt átrohant rajtam. A
Levéltár mögött egy hatalmas portál nyílt, ami olyan magas, mint ő
maga. A portálon túl egy gyönyörű táj terült el egy lélegzetelállító
ég alatt. Izzó virágok, indigóban és türkizben virágzottak a
fenséges burgundi színű fák árnyékában, hosszan lecsüngő fűzfa
ágaikon halványzöld levelek csillogtak. Furcsa virágok nőttek az
ezüstzöld füves réten, amely finoman a tengerbe gördült, ahol a víz
annyira átlátszó, hogy az alatta lévő minden élénk szín
kristálytiszta volt. A zátonyban víz alatti növényekkel díszített
hosszú smaragdzöld hínár emelkedett ki a krémszínű korall közül.
Ragyogó halak szökelltek a hullámok alatt, és mindeneken túl a
tündöklő égbolt uralkodott, amit finom rózsaszín, kék meg zöld
hullámok nyaldostak.
Sunset egy lépést tett előre, a portálhoz sétált, mintha aludna. Öt
lábnyira60 tőle megállt. Fém csendült. A teste szétesett. A szerkezet
darabjai lezuhantak, a fogaskerekek a fűbe estek, a gépolaj
kiömlött, és egy ragyogó lény repült fel a szerkezet
maradványaiból majd lebegett a fű fölött. Elakadt a lélegzetem.
A Drazirik felsikoltottak, amikor az istenük széttárta
szárnyainak finom fátylát, az aurora borealis minden színében
égve. Egy aprócska, izzó fonál nyúlt ki elegáns nyakából. Helen
karácsony dísze lógott rajta.
Sunset fordult egyet, és átcsúszott a portálon, várakozva lebegett
közvetlenül a határ fölött.
Körülöttünk a Hiruk átléptek a portálokon és belépett a tisztásra,
hosszú, lassú vonalat képezve. Moonlight az első sorban, felsétált
Sunset űrruhájának kupacához. Fémhéja szétesett, ő pedig
nekilódult, ezüst, fekete és fehér színű szárnyai úgy ragyogtak,
mint a holdfény, amely a nevét ihlette. Becsúszott a portálba.
Egymás után jöttek, űrruháikat lehullatva, fénylő és szívszorító
szépségükben. Rájöttem, hogy sírok. Sean valahogy mellém állt, és
megfogta a kezem. Arland a vállára vette Helent. A kislány nézte,
ahogy a Hiruk felveszik valódi formájukat, és csillagok
tükröződtek vissza a szemeiben.
Néhány Draziri összeomlott. Mások elveszett arckifejezéssel,
sokkoltan bámultak. Mrak sírt. Könnyek gördültek le az arcán.
A Hiruk csak mentek tovább és tovább, amíg közülük az utolsó

60
Kb. 1,52 méter. (A Ford.)
meg nem torpant a portálnál. A férfi idős volt. Égések és hegek
horpasztották be az űrruháját. Felém fordult. Az egyszer gyászos
hang, amit kiadott, egyenesen örömmámorban úszóvá változott.
– Köszönjük, fogadós! Soha nem fogjuk elfelejteni!
Űrruhája csatlakozott a fűben lévő halomhoz, és egy napfény
színű lény csúszott át a portálon az új világukba.
– Várj ... – suttogta Mrak a Hiru felé.
A portál összeomlott.
A Levéltáros felemelkedett. A szárnyai egyet csaptak. Az
éjszakai égboltba repült azután eltűnt.
Mrak válla megremegett. Arra a helyre bámult, ahol a portál
még egy pillanattal ezelőtt volt.
– Neked meg nekem van még egy befejezetlen ügyünk! –
mondta az ad-hal. Mögötte egy kapu nyílt meg, a sötétség kavargó
tava.
Mrak úgy fordult meg, mint egy megbüntetett gyermek, és
együtt sétáltak be oda, az ad-hal ujjai még mindig Mrak vállán
voltak.
– Hová viszi? – kérdezte Helen.
– Nem jó helyre – mondta Maud.

***

A Drazirik távoztak, harctéri idegsokkban és elveszetten, az a

Draziri tartotta őket össze, aki megtámadta Mrakot. Kiderült róla,
hogy ő Mrak unokatestvére. Mielőtt Őfelsége visszavonult volna,
hogy szalonképessé tegye magát a vacsorára, arról informált
engem, hogy több beszélgetést is lefolytatott vele, és az ő
véleménye szerint a férfi nem komplett idióta. Megengedtem
nekik, hogy elmenjenek. A harc véget ért, és először is, én soha
nem is akartam, hogy ez a harc megtörténjen.
A vérfarkasok maradtak. Fáradtak voltak a harctól és éhesek is,
valamint beszélni akartak Seannal meg a szüleivel. A nappalimba
zsúfolódtak be, hangosan és morgósan. Bepillantottam a nappaliba,
hogy egy pillantást vethessek Seanra, de a zsoldosok tömegében
alig láttam őt. Ennek várnia kell. Ez rendben is van. Most már volt
időnk.
Orro szorított sarokba a konyhában.
– Az ünnepi vacsora tizenegy lény számára készült! Most ez a
szám megduplázódott!
Aha.
– Ez azt jelenti, hogy nem tudsz megbirkózni a feladattal?
Orro felfújta magát, fenyegetően emelkedett fölém.
– Én egy Vörös Bárdos séf vagyok!
Bólintottam.
– Két órát kérek!
Megpördült a lábán.
– Köszönöm a fagylaltot! – mondtam a hátának. – Az volt a
legfinomabb dolog, amit valaha is kóstoltam!
A tüskéi reszketve felemelkedtek, azután beszáguldott a
konyhába.
Megtámadtam Gertrude Hunt nagyon öreg borospincéjét,
véletlenszerűen felkaptam néhány palackot és hagytam, hogy a
fogadó felvigye őket a Nagy Bálterembe. Az asztalokat, amiket a
béke csúcstalálkozón használtam, még mindig alatta tároltam,
kettőt előhúztam közülük, rájuk rendeztem a palackokat, és arra
kértem Orrót, hogy amint lesz rá egy perce, szolgáljon fel kenyeret
meg sajtot.
Miután ő ezzel elkészült, a nappali felé indultam.
– Gertrude Hunt üdvözli Önöket a Karácsonyi
ünnepségünkön! Most frissítőket szolgálunk fel. Kérem,
kövessenek!
A vérfarkasok úgy estek neki a bornak, a kenyérnek meg a
sajtnak, mint az éhes vadállatok. Sean sietett el mellettem, és
megszorította a kezemet, mielőtt még magukkal húzták volna őt.
Wing és Marais is csatlakoztak hozzájuk. Wing magánkívül volt
attól, hogy úgy bántak vele, mint egy hőssel. Marais lassan
megenyhült. Biztosítottam neki egy szobát meg egy zuhanyt, hogy
felfrissülhessen, és most sokkal jobban nézett ki, anélkül, hogy
iszap borította volna a haját. Néhány pohár bor, és képes lesz
hazamenni a családjához. A szemében még mindig ott volt ez a
bagolyszerű, nincs-minden-rendben pillantás, de összességében
nagyon jól kezelte mindezt. Később amikor a dolgok már
lecsillapodtak, köszönetet kell mondanom neki.
Maud állt meg mellettem.
– Hé!
– Hé neked is!
– Néhány percre átugrom Baha-charba. – mondta.
– Miért?
– Ajándékokat vásárolni! – vigyorodott el.
– Van pénzed?
– Nincs, de van egy csomó Draziri fegyverünk, amikkel
kereskedhetünk!
Óóó.
– Mit fogok kapni?
– Nem fogom megmondani neked, és azt sem fogom
megengedni, hogy kiszimatold! Mindig is rettenetes voltál a
settenkedésben, Dina!
– Ez hazugság! Én kiváló settenkedő vagyok!
Erősen megölelt.
– Nagyon örülök, hogy jól vagy!
– Odáig is el fogok jutni.
Olyan bizonytalan lábakon állónak éreztem magam, és ha
abbahagytam azt, hogy dolgokat csinálok és beszélgetek, akkor
rám szakadt a kicsi fogadó halálának visszhangja, de túl tudtam
élni. Még sok keresnivaló van. Vannak olyan emberek, akik
szeretnek engem. Számíthattam rájuk, és amikor estem, ők
elkaptak és talpra állítottak.
– El akarsz menni Arlanddal? – kérdeztem.
– Még nem döntöttem el.
– Szereted őt?
Felsóhajtott, az arcán fájdalom volt.
 – Megpróbálom kideríteni. Ma este meg fogja kérdezni
tőlem, hogy feleségül megyek-e hozzá.
– Honnan tudod?
– Kihallgattam a nagybátyjával folytatott beszélgetését. –
Maud felsóhajtott. – Annyira hülye vagyok, Dina! Ott álltam, mint
valami szerelemtől súlytott tinédzser, és amikor azt mondta a
nagybátyjának, hogy feleségül akar engem venni, úgy éreztem,
hogy... éreztem dolgokat!
– Bele fogsz egyezni?
– Nem. Még alig ismerem őt. Én egy anya vagyok. Itt nem
csak az én életem a tét. Helené is. Egyébként is, te megint egyedül
maradsz.
– Én nem vagyok egyedül. – megbillentettem a fejem és
Seanre pillantottam. Meg kellett éreznie, hogy nézem, mert
megfordult és visszanézett rám. – Nekem is van valakim.
– Akkor ez ezután már így lesz? – mosolyodott el Maud.
– Így. Ha szereted Arlandot, biztos vagyok benne, hogy meg
fogja találja annak a módját, hogy kiderítse, szereted őt.
– Ez a címer. – érintette meg a páncélján lévő címert –
feljogosít engem, hogy szabad emberként beléphessek a Krahr Ház
területére. Ha elutasítom őt, és ő meghív, hogy menjek el vele
valahová, akkor azt megtehetem.
– Itt mindig lesz helyed. És ez nem olyan, mintha olyan
nagyon távol lennél. Arland bármikor felbukkanhat, amikor csak
neki tetszik. Ha adsz egy esélyt Arlandnak, ő vigyázni fog rád meg
a kislányodra is. Szükséged van valakire, aki vigyáz rád, Maud,
akár be akarod ismerni, akár nem.
– Ennél többet akarok! – harapott az ajkába.
– Tudom.
Nem volt kérdés, hogy miért vetette magát Arland arra a virágra.
Értem, Seanért és mindenki másért tette, de mindenekelőtt Maudért
és Helenért tette.
Maud mereven a távolba bámult. A pillantása felé néztem, és
megláttam Arlandot. A férfi visszanézett rá, a szemei melegek és
vágyakozóak voltak. Rám soha nem nézett így.
– Nehéz lesz – mondta. – Ismét kívülálló leszek. Nem hozok
magammal sem pénzt, sem szövetségeket még előnyöket sem.
Csak magamat és Helent. Megint végig kell csinálnom mindent,
mint Melizardal, ha be kell bizonyítanom az érdemeimet. Az ő
családja soha nem fogadott el engem. Nagyon sok munka lenne,
hogy megnyerjünk egy másik vámpírházat.
– Úgy le fogod majd hengerelni őket, mint egy buldózer! Az
év végére a kezedből fognak enni! Lord Soren már terveket készít!
– Mi van? Honnan tudod?
Arra gondoltam, hogy mesélek neki a családi katonai szolgálat
meg a genetikai rendellenességek témájában lefolytatott
beszélgetésünkről, azután úgy döntöttem, hogy sokkal
szórakoztatóbb lesz mindezt meghagyni meglepetésnek.
– Csak van egy megérzésem.
Rám sandított.
– Mit nem mondasz el nekem?
– El kellene menned és meg kellene próbálnod – mondtam
neki. – Gertrude Hunt nem megy sehova. Ide mindig
visszatérhetsz. Amint kitalálom, hol kezdjem el keresni anyát meg
apát, értesíteni foglak.
Az arca elsötétült.
– Sebastien North.
– Igen.
– Tudod, hogy ki ez? Mi ez?
Megráztam a fejem.
– Nem. De ki fogom deríteni!
– Talán lenyomozom Klaust – mondta Maud. – El kell
mondani neki.
– Sok szerencsét! – mondtam neki. – Én már próbáltam! Ha
megtalálod őt, húzz be neki egyet a nevemben az eltűnése miatt!
Megölelt.
– Elmegyek vásárolni!
– Menj! – mondtam neki. – Az idő rövid! Holnap lesz
Karácsony!
Vigyorgott aztán elment.
A fogadóba egy jelenlét lépett be. Egy pillanattal később Tony
rohant be a bálterembe aggódó arccal.
– Lemaradtam a vacsoráról?
– Nem. – vigyorogtam rá. – Egy ad-hal, mi?
Megvonta a vállát.
– Azért elnézést kérek. Tudod, hogy van ez. Semmit sem
tehetünk a Közgyűlés rendelete nélkül. Hamarabb jöttem volna, ha
engednek.
– Köszönöm, hogy megjelentél.
Felsóhajtott.
– A Hiruk sokkal a Drazirik előtt képesek lettek az
űrrepülésre. A legjobb, amit meg tudtunk határozni, hogy a Hiruk a
galaxisuk felfedezése során megálltak a Drazirik bolygóján.
Valahogyan a korai Drazirik meglátták őket a természetes
formájukban. Mivel attól tartottak, hogy indokolatlanul
befolyásolnák a kialakulóban lévő civilizációt, a Hiruk
visszavonultak a Drazirik bolygójáról. Ők a természetük szerint
pacifisták, és a galaxisunk bolygóinak 99,999% -a halálos
számukra. Nem tudnának túlélni rajtuk a ruháik nélkül, amelyeket
utáltak, tehát nem volt okuk arra, hogy maradjanak. A Drazirik
azonban soha nem felejtették el őket. Az évek során a Draziriknak
kialakult a vallásuk, a korai fejlődő civilizációk tipikus vallásainak
mentén: egy teremtő isten, aki ítélkezési helyzetben van, és
embereket küld a mennybe vagy a pokolba, és ezt az istent egy
Hiru, egy gyönyörű lény képére modellezték, aki egy legenda volt.
A vallás az egész bolygójukra kiterjedő teokráciává nőtte ki magát.
– Azután a Drazirik kifejlesztették az űrrepülést és
belebotlottak a Hirukba – találgattam. – Ez bizonyította, hogy a
vallásuk egy hazugság. Nincs alkotó isten. Csak egy idegen faj.
– Ha ez a tény nyilvánosságra kerül, a teljes társadalmi
struktúrájuk összeomlott volna – mondta Tony.
– És a Draziri papok meg akarták tartani hatalmukat.
 – Az is. Elpusztították a bolygót, mielőtt az egész lakosság
megtudhatta volna, hogy Hiru létezik, és azután szent
megsemmisítést hirdettek az összes Hiru ellen. A Hiruk először
nem értették, hogy miért, majd, amikor végre rájöttek, néhányan
öngyilkosságot követtek el, hogy megmutassák a Draziriknek,
kiket gyilkolnak meg. Amikor sikerrel jártak, a templomi őrök
mindenkit elpusztítottak, akik tanúi voltak a Hiruk valódi
formájának, majd a halálukért a Hirukat hibáztatták. Az emberek
szörnyű dolgokat tesznek meg annak érdekében, hogy a dolgokat
úgy tarthassák, ahogy vannak.
– Hová vitted Mrakot?
– A galaxis sarkában van egy kis bolygó – mondta. – A napja
haldoklik.
– Azt hittem, a napok halála milliárd évekig eltarthat.
– Ezé nem. Ez és az egész csillagrendszer lassan kilép a mi
dimenziónkból. A változás megölte a bioszféra nagy részét, és most
a bolygó belépett a köztes szakaszba, ahol nem létezik sem a mi
téridőnkben, sem az újban. Ez egy szellem bolygó. Ott hagytam őt.
Már nem kell ennie vagy lélegeznie. Nem tudja megölni magát.
Csak annyit tud tenni, hogy egyedül létezik egy üres óceán partján,
a kopár sziklák között, figyelve, ahogy a nap minden nappal egyre
halványul.
Megborzongtam.
– Meddig...
– Nem túl sokáig. Talán még húsz év, vagy akörül. Egy elme
csak eddig tud kitartani.
– Mi lesz azután? Csak örökké ott fog ülni a sötétben?
– Nem. Elmegyek érte, mielőtt a nap meghal, és véget vetek
neki. Ha ő még azelőtt megőrül, akkor hamarabb vége lesz. Egy
őrült lény bebörtönzése kegyetlenség.
És ezért soha nem volt jó dolog látni egy ad-hal-t. Témát kell
váltanom.
– Tudsz valamit Sebastien North-ról?
Megrázta a fejét.
 – De tudok valamit Michaelről.
Michael romlottsággal sújtott testének emléke villant fel
előttem.
– Mit?
– Ő egy ad-hal volt – mondta halkan Tony.
Hátraléptem egyet.
– Michael?
Bólintott.
– A romlottság elvitte őt, megölte, és amikor elmenekült a
testéből, rád összpontosított.
– Tudom – mondta. – Nem Michael az egyetlen ad-hal, aki
eltűnt az elmúlt pár évben. Valami vadászik ránk.
Az ad-hal-ok a védelmezőinkként szolgáltak. Nélkülük védtelek
lennénk.
– Ez a tiéd! – nyomott a kezembe Tony egy kis kártyát. –
Várni akartam holnapig, de mivel beszélgetni kezdtünk, tegyük
meg most!
Kinyitottam a kártyát. Három szó fekete tintával. Be vagy
idézve. A Közgyűlés beidézett engem. Alaposan meg fogják
vizsgálni a tetteimet. Nehéz kérdéseket kell megválaszolnom.
– Ne aggódj! – mondta Tony. – A gyülekezési pont az apám
vendéglőjében van. Ott leszek én is, hogy tanúvallomást tegyek.
Magaddal hozhatnád Seant is! Be kell mutatnod őt a
Közgyűlésnek.
– Um...
– Te is tudod, hogy előbb vagy utóbb meg kell tenned –
mondta Tony. – Minden rendben lesz, Dina! Nem te vagy az
egyetlen fogadós, aki túlélte egy fogadó halálát, de ma csatlakoztál
egy nagyon exkluzív klubhoz. Reggel többet fogunk erről beszélni.
– Igen, reggel! – rámosolyogtam. – Nekünk ma lesz
Karácsony estéje. Néhány nagyon régi bort szolgáltam fel.
Tony összedörzsölte a kezeit.
– Akkor megyek, hogy segítsek magamon!
– Pontosan ezt kellene tenned!
 Az asztalhoz sietett.
Megfordultam és elsétáltam. Van még két órám a lakoma előtt.
Le kell zuhanyoznom meg gondolkodnom is kell.

***

Éppen végeztem a zuhanyozással, amikor a mágiám azt mondta

nekem, hogy Sean jön felfelé a lépcsőn. Magam köré tekertem egy
törülközőt, azután kinyitottam az ajtót. Egy üveg bort hozott meg
egy tálcát finomnak tűnő süteményekkel.
Nézett engem egy törülközőben, a nedves hajammal a vállamon.
Egy farkas nézett rám a szemeiből, egy vadon élő farkas, éhes,
állatias, heges és minden hüvelykje az enyém!
– Szia – mondta.
– Szia.
– Bejöhetek?
– Igen.
Belépett, és letette a tálcát meg a bort az ágyra. Egy gyors
keveréke rohant át rajtam a megérzésnek meg az aggodalomnak.
– Piacra dobtam a házamat – mondta.
– Mikor?
– Három napja.
Három nappal ezelőtt én még el voltam veszve. Eladta a házát,
amíg én még távol voltam, nem tudva, hogy visszajövök-e.
– Kaptam egy ajánlatot. Elfogadtam.
– Mi lett volna, ha nem jöttem volna ki ebből?
– Tudtam, hogy ki fogsz – mondta.
– Honnan?
– Te nem adod fel. És... – felemelte a kezét, és megérintette az
arcomat. Durva ujjai cirógatva érintették meg a bőrömet. A levegő
a torkomban ragadt. – Te nem hagynál el engem.
Ott álltunk egymás mellett. Hirtelen nagyon is a tudatában
voltam annak, hogy egy törülközőn kívül nem viselek semmit. A
farkas Sean szemein keresztül nézett rám, olyan közel, hogy ha
kinyúlok, megérintethetném őt.
– Ez az a rész, ahol valószínűleg úgy fogom ezt a dolgot
csinálni, ahogy Arland tette – mondta Sean halkan. – Ahol
bejelenti, hogy ő nem egy költő, csupán egy egyszerű, ügyetlen
katona, majd ott a helyszínen komponál egy szonettet.
– De te a harcos költők bolygójáról származol! Ennek nem
kellene kihívást jelentenie számodra!
– Hát akkor mondom!
Borostyánszínű szemei ragyogtak, elkapva a lámpa fényét. A
tekintete az ajkaimra ugrott. Azon gondolkodott, hogy
megcsókoljon e engem. A felismerés elektromos borzongásokat
küldött át rajtam. Megharaptam az ajkamat. A légzése felgyorsult.
– Arról a szonettről – mondta.
– Igen?
Úgy éreztem, az egész életem attól függ, mit fog mondani a
következőkben.
– Szeretlek.
Ez volt minden, amit hallani akartam. Eddig nem is tudtam,
mennyire szerettem volna, hogy kimondja nekem ezeket a
szavakat. Korábban is mondta már, amikor elveszett voltam, de ez
most más volt. Most már ez volt minden.
– Soha nem hagylak el téged. – mondta Sean. – Ha fogadós
akarsz maradni, én is az leszek veled. Ha valami mást akarsz
csinálni, én is azt fogom csinálni veled. Bármi is következik, én itt
leszek, mert sokkal jobban szeretlek téged, mint bármit, amit
valaha is akartam. Ezzel így mindent megkaptam.
Tettem egy lépést, és bezártam a köztünk lévő távolságot. Erős
karjai körém záródtak. Lehajolt és megcsókolt. Korábban is csókolt
már meg, de azok az alkalmak elhalványultak ez előtt. Nem csak az
ajkait érintette az enyémekhez. Nem tudott betelni velem,
csábította, kényszerítette, meghódította a számat. Ez egy totális
támadás volt, mindent vagy semmit. Felajánlotta nekem magát, és
meg akarta tudni, hogy én az övé vagyok-e. Beleolvadtam ebbe.
Soha nem akartam semmi többet.
 Kezei körülöttem szorosabbak lettek. Borzongás futott végig a
hátamon. Ujjai a hajamba csúsztak. Köré fontam a karjaimat,
megpróbáltam közelebb kerülni testének melegéhez. Mély, férfias
hangot hallatott, ami megvadított engem. A pólójával
ügyetlenkedtem. Lehúzta magáról, felfedve az izmokkal bordázott
kemény mellkasát, aztán a karjaiba kapott. A törülközőm a
csípőmre csúszott. Mellbimbóim mellkasának felhevült falához
nyomódtak. Olyan melegnek éreztem magam, mintha tűzben
égnék. Kezei a testemen kalandoztak. Ismét kiadta azt a hangot, azt
az éhes, férfias hangot, amitől elvesztettem a fejem.
A törülközőm a földre csúszott. Egy lélegzetvételnyi időre
elengedett, aztán már ő is meztelen volt. A hálószobám kis ablakán
átszűrődő holdfényben bámultuk egymást. Az ezüst fény végig
csúszott rajta, széles vállain, hatalmas mellkasán, a kockás hasán
majd lefelé, ahol kemény hossza nyilvánvalóvá tette, mennyire
akar engem. A szemei úgy ragyogtak, mint a folyékony borostyán,
belülről heves vággyal hevítve. Nem volt benne lágyság, csak
veszélyes, halálos erő. Ő az én farkasom, félig a fényben, félig az
árnyékban. Olyan nagyon szeretem őt!
Kitártam a karjaimat. Odajött hozzám, és lesöpört a lábamról.
Megcsókoltam az ajkát, a borostás állkapcsát, a nyakát... Lehajtotta
a fejét és orrát a nyakamhoz dörgölte, a nyelve pedig arra az
érzékeny pontra csapott le. A kéj robbanása egy nyögést húzott ki
belőlem. Az ágyon landoltunk. A tálca a borral elrepült, a fogadó
pedig elkapta az üveget, mielőtt összetörhetett volna. A szája
lejjebb csúszott. A nyelve a mellbimbómhoz ért, hővel vonva be, az
érzés annyira intenzív volt, hogy válaszképpen az egész testem
megfeszült. Sürgető, türelmetlen fájdalom épült a lábaim között.
Azt akartam, hogy szeretkezzen velem. A várakozás megölt
engem. Az ujjaimat a hajába ástam, és köré fontam a lábaimat.
– Azt szeretnéd tőlem kérni, hogy lassítsak le? – kérdezte, a
hangja egy szakadozott morgás.
– Nem, azt szeretném, ha gyorsítanál!
– Azt meg tudom tenni.
 A szemembe nézett, és belém döfött, a folyékony forróságba.
Gyönyör söpört át rajtam, és felsikoltottam, a csípőmet feltoltam,
hogy találkozzon az övével. Megcsókolt és ismét belém döfött,
egyenesen a fájdalmam középpontjába, és boldogsággá változtatta.
Sima ritmusban mozgott bennem, mindegyik döfés tovább táplálta
a tüzet, amíg már nem tudtam tovább elviselni. A testem
megremegett, és a tiszta öröm hullámai söpörtek keresztül rajtam.
A teste megfeszült, összeszorult, és éreztem, hogy egy rekedt
nyögéssel belém üríti magát.

***

A fejemet Sean mellkasára fektettem és a lábfejemmel

hosszában dörzsölgettem a lábát. Elmosolyodott a holdfényben.
Annyira jó érzés volt mellette feküdni. Mintha a galaxisban semmi
sem bánthatott volna engem. Szóval ilyen érzés a boldogság. Már
majdnem elfelejtettem.
– Nem kellene felöltöznünk? – kérdezte a hüvelykujjával a
vállamat simogatva.
– Ez a mi fogadónk. Meg fog várni minket.
Ő várni fog, de mások nem. Felemeltem a fejemet, és ránéztem.
– Mi az?
– A Közgyűlés beidézett minket.
– Bajban vagyunk? – vigyorgott rám.
– Igen.
Közelebb húzott, a karja körülöttem volt.
– Nem akarom, hogy eljöjjön a holnap! – suttogtam.
– Miért?
– Holnap az összes probléma vissza fog térni. A Közgyűlés,
az ad-hal, a romlottság... – Most olyan nagyon boldog voltam. Azt
akartam, hogy egy kicsit tovább tartson. Csak még néhány órát.
– Nem egyedül kell foglalkoznod a problémáiddal – mondta.
Szorosabban öleltem őt.
– Együtt fogjuk megkeresni a szüleidet! – mondta.
 Megcsókoltam őt. A szemében fény szikrázott fel. Magára
húzott engem. A szája az enyémre zárult.

Beast az ajtót kaparta.

– Dina néni! – kiáltotta Helen. – Anya azt mondta...
Arccal lefelé Sean mellkasára omlottam.
– ..., hogy mondjam meg neked, hogy rendezd le a
magánidődet, mert Orro feje fel fog robbanni!
Lábainak gyors kopogása jelezte, hogy a kislány lefutott a
hallba. Beast az ajtónál nyüszített, extra szomorúságot is téve a
sírásába, csak arra az esetre, ha nem vettem volna észre.
Sean megveregette a hátam.
Legördültem róla. Újra megcsókolt, azután felkeltünk az
ágyból.
– Egy dolog! – mondta Sean. – Én nem hordom azt a köpenyt!
– Az apám köpenyt hordott! Minden fogadós köpenyt visel!
– Nem fog megtörténni!
– Sean Evans, ne kezdd ezt velem!
Rám villantotta a fogait, és a levegőbe harapott, összecsattintva
őket.
Ma este ünnep van, a holnap problémákat fog hozni, de ez
semmit sem számított. Seannak igaza van.
Nem számít, mit dob rám az univerzum, nem egyedül kell
szembenéznem vele.
A Lelkek Kitépője felugrott az üres ágyra, és boszorkányos
macska szemeivel figyelt minket. Nagyszerű! Egész végig volt
közönségünk. Valószínűleg abszurd volt, megbotránkoztatni egy
macskát, de zavarba jöttem tőle.
Sean a homlokát ráncolta.
– Honnan szerezted ezt a macskát?
– Egy PetSmart-ból, ahol egy üvegdobozban volt csapdába
esve.
 – Észrevetted már, hogy van nyakörve?
– Észrevettem. Arra gondoltam, hogy leveszem, de úgy tűnt,
hogy szereti, így hát hagytam, hogy megtartsa. Ez az első alkalom,
hogy macskát tartok, és nem akarok kárt okozni a kapcsolatunkban.
Sean megragadta Olasardot, és feltartotta őt.
– Nem hiszem, hogy így kellene bánnod vele! Még csak most
jutottam el arra a pontra, ahol jön, amikor hívom, és hagyja, hogy
megsimogassam!
– Fények! – mondta Sean.
Az elektromos lámpák felkattantak. Gertrude Hunt
engedelmeskedik neki. Huh.
Odanyújtotta nekem a macskát, ujjaival szétválasztva a szőrt,
felfedve így a nyakörvet. A kék nylonba ágyazott kis fémtáblára
esett a fény. Két betű ragyogott a táblán, gondosan kidolgozott
folyóírással gravírozva.
S.N.
Sebastien North?

VÉGE
 A SZERZŐKRŐL

Az „Ilona Andrews” egy

férj-feleség írócsapat álneve. Ilona
Oroszországban született orosz,
Gordon pedig az Egyesült Államok
hadseregének egykori kommunikációs
őrmestere. A közhiedelemmel
ellentétben, Gordon soha nem volt
hírszerző tiszt, aki ölési engedéllyel
rendelkezett, és Ilona soha nem volt
titokzatos orosz kém, aki elcsábította
őt. A főiskolán találkoztak, a 101. számú Angol Összeállításban,
ahol Ilona jobb besorolást kapott. (Gordonnak ez még mindig fáj !)

Gordon és Ilona jelenleg Texasban lakik két gyermekükkel,

valamint a rengeteg kutyájukkal és macskájukkal.

Több New York Times és USA Today bestseller sorozatnak

társszerzői. Jelenleg Kate Daniels urban fantasy-ján, a Hidden
Legacy paranormális romantikáján és a függetlenül közzétett
sorozatukon, a Innkeeper Chronicles-ön dolgoznak.

A munkájukról bővebben a weboldalukon olvashat:

http://www.ilona-andrews.com