0

ILONA ANDREWS

Clean Sweep -
Nagytakarítás
A Fogadó Krónikái #1

Rajongói fordítás
2016.
TERJESZTENI TILOS!

1
 A sorozat eddig megjelent kötetei:
1. Clean Sweep (2012.)
2. Sweep in Peace (2015.)

A könyv eredeti címe:

Ilona Andrews: Clean Sweep – Innkeeper Chronicles 1 –
2012.

A fordítás alapjául szolgáló könyv:

Ilona Andrews: Clean Sweep – Innkeeper Chronicles 1 –
2012.

2
 Első fejezet

Brutus meghalt. A teste egy tölgyfa alatt feküdt

Hendersonék pázsitján. Egy kis csoport gyűlt össze a
szomszédok közül a tetem körül, az arcuk szomorú volt és
döbbent.
Olyan szép reggelnek indult. A texasi nyár végre lehűlt egy
kicsit, teret engedve egy kis, boldog szellőnek. Sehol sem volt
felhő a kék égen, és a séta az éjjelnappali bolthoz a
benzinkútnál nagyon is kellemesen telt. Általában nem
mentem vásárolni a benzinkúthoz 7:30-kor egy péntek
reggelen, de amikor egy panziót vezetsz, illik teljesíteni a
vendégek kéréseit, különösen, ha egy életre fizettek a
bentlakásért. Így hát összefogtam a szőke hajamat lófarokba,
felvettem a virágos szoknyámat és a szandálomat, és
lesétáltam a fél mérföldet a boltig.
Visszafelé tartottam a vásárolt dolgokat cipelve, amikor
megláttam a szomszédjaimat a fa alatt összegyűlve. És ezzel a
derűs napom véget is ért.
- Szia, Dina! – köszönt Margaret Pineda.

3
 - Helló! – A holttestre pillantottam. Egy másodperc elég
volt, hogy mindent megtudjak, amit kellett. Pont, mint a másik
kettő.
Brutus nem volt épp jó kutya életében. Egy túlméretezett
fekete csau-csau volt, aki senkiben sem bízott, makacs volt, és
gyakran sokkal hangosabb, mint kellene. A legfőbb
elfoglaltsága, amikor sikerült kiszöknie Mr. Byrne kertjéből az
volt, hogy elbújt a szemeteskukák mögött, és mennydörgő
ugatásban tört ki, ha bárki el mert menni a környéken. De nem
számít mennyire volt idegesítő, nem érdemelte meg, hogy
meghaljon.
Egy kutya sem érdemelte, hogy így haljon meg.
- Talán egy puma volt – mondta Margaret. Napbarnított
nő volt, nagy, sötét, göndör hajfelhővel, ami az arcát keretezte,
és a negyvenes évei közepén járt. Újra ránézett a testre, majd
elfordult a szájára téve a kezét. – Ez egyszerűen rettenetes.
- Mármint egy igazi puma? – Kayley Henderson felemelte
a fejét a telefonjából. Tizenhét évesen Kayley élt-halt a
drámáért.
David Henderson megvonta a vállát. Nagydarab ember
volt, nem kövér, de elég testes has tájékon. Ő és a felesége egy
medence tartozékokat áruló boltnak voltak a tulajdonosai a
4
városban, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy jó irányba
tereljék Kayleyt, több-kevesebb sikerrel.
- Itt? A kertvárosban? – David megrázta a fejét.
- Miért ne? – Margaret keresztbefonta a karját. – Vannak
itt baglyok is.
- A baglyok repülnek – mutatott rá David.
- Hát, persze, hogy repülnek. Madarak.
Nem puma tette. Egy puma leszorította volna a kutyát,
hogy átharapja a nyakát, aztán elvonszolta volna, vagy
legalább megette volna a gyomrát és a bensőségeket. Az a
valami, ami megölte Brutust egy hatalmas csapással
összezúzta a koponyáját. Utána végigmarta a kutya oldalát,
felhasította a hasfalat kihúzva a beleket, de egy falatot sem
evett belőle. Ez egy területjelölő gyilkosság volt, amit nyílt
színen hagytak: Nézzétek milyen gonosz és okos vagyok.
- Ez a harmadik kutya két héten belül – mondta
Margaret. – Biztos, hogy puma lesz.
Az első egy aranyos, de buta szabaduló művész bokszer
volt egy utcával arrébb. Ugyanígy találtak rá, kibelezve egy
sövény mögött a postaládáknál. A második egy Thompson
nevű beagle volt, egy visszaeső pázsitbandita, aki élete
küldetésévé tette, hogy minden lenyírt gyepen hagyjon egy kis
5
ajándékot. Egy bokor árnyékában hagyták. És most itt volt
Brutus.
Brutusnak sok bundája volt. Bármi is ejtette azokat a
vágásokat az oldalán, hosszú karmai voltak. Hosszú,
borotvaéles karmok, amik kézügyességgel megáldott ujjakból
nőttek ki.
- Te mit gondolsz, Dina? – kérdezte Margaret.
- Ó, biztos, hogy puma volt – mondtam. – Határozottan.
David kifújta a levegőt. – Elegem van ebből. El kell vinnem
Kayleyt az iskolába, és ki kell nyitnom a boltot tizenöt perc
múlva. Felhívta valaki Byrne-t?
Brutus volt Mr. Byrme öröme és büszkesége. Minden
délután megsétáltatta a környéken, büszkén mosolyogva,
amikor valaki megállt, hogy megdicsérje.
- Felhívtam – felelte Margaret. – Biztos elment, hogy
elvigye az unokáit az iskolába. Üzenetet hagytam.
Szia, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a kutyád szörnyű
halált halt... Ennek véget kellett vetni. Most.
Egy férfi ment végig az utcán. Lendületesen járt, ami
elárulta, hogy igazán gyorsan tud futni, ha akar. Sean Evans.
Pont az ördög, akit látni akartam.

6
 Sean Evans új lakója volt Avalon kertvárosának. A pletyka
szerint ex-katona volt. A pletyka valószínűleg igaz volt.
Tapasztalataim szerint a leszerelt katonáknak két típusa volt.
Az első megnövesztette a haját és a szakállát, és mindent
kiélvezett, amit nem tehetett meg, amíg a seregben szolgált. A
második minden tőle telhetőt megtett, hogy úgy tegyen,
mintha sosem szerelt volna le.
Sean Evans a második kategóriába tartozott. A vöröses-
barna haja rövidre volt nyírva. A szögletes álla simára volt
borotválva. Magas volt, széles vállakkal és erős, edzett testtel,
amit állandó edzés formálta szikár, izmos tökéletességgé. Úgy
nézett ki, mint aki fel tud kapni egy 25 kilós zsákot, átfutna
vele a városon, hogy aztán istentelen számú ellenséget verjen
véres halommá puszta kézzel, miközben a háttérben drámaian
robbannak fel dolgok. Állítólag mindig kifogástalanul
udvarias volt, de valami a pillantásában egyértelműen azt
üzente „ne szórakozz velem”.
- Sean! – integetett Margaret. – Találtunk még egy halott
kutyát!
Sean egy kicsit irányt változtatott és felénk indult.
- Olyan dögös, hogy az már beteg – jelentett ki Kayley.

7
 David arca ellilult. – Az az ember huszonhét éves. Túl öreg
hozzád.
- Nem azt mondtam, hogy járni akarok vele, Apa. Jesszus.
Számomra a fizikai vonzalom bonyolult kombinációja volt
az észnek, humornak, és néhány más dolognak, de mindezek
mellett is hajlandó voltam elismerni, hogy Sean Evansre
kellemes volt nézni. Sajnálatos módon, a két éjszakával ezelőtti
események tükrében ő volt az elsőszámú gyanúsítottja a kutya
gyilkosságoknak.
Sean megállt és ránézett Brutusra. Amikor felpillantott
figyeltem a szemeit. Borostyán színűek voltak, egy különleges
árnyalatú barna szín, egy kis arany fénnyel, ami szinte
narancsnak tűnt a fényben, és meglepettnek tűnt. Nem ő ölte
meg Brutust. Halkan kifújtam a levegőt.
Egy fekete furgon fordult be a sarkon. Mr. Byrne. Ó, ne!
Hendersonék gyorsan leléptek, míg Margaret intett a furgon
felé. Sean nézte még egy kicsit a kutyát, majd megrázta a fejét
és ellépett a testtől. Mindjárt el fog menni. Megállítani, és
felvonni magamra a figyelmét rettenetes ötlet volt.
Belekeveredni ebbe az egész halott-kutya dologba bármilyen
módon még annál is rosszabb ötlet volt. De a másik lehetőség,
hogy nem csinálok semmit. Nem tettem semmit az első két
8
alkalommal, és a kutyák sorozatgyilkosa nem tűnt úgy, hogy le
fog állni.
- Mr. Evans? – szólítottam meg. – Szánna rám egy
pillanatot?
Úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna korábban. –
Ismerem magát?
- A nevem Dina. Az enyém a panzió.
Elnézett mellettem az utca elején álló öreg ház felé. – Az a
monstrum?
Hát nem édes? – Igen.
- Mit tehetek Önért?
Az úton a furgon csikorogva lefékezett. Mr. Byrne kiszállt.
Alacsony, idősebb férfi volt, de úgy tűnt még jobban összeesik,
ahogy a kutyája holttestéhez közeledett. Az arca falfehér lett.
Sean és én is ránéztünk egy pillanatra.
- Meddig szándékozik hagyni, hogy ez folytatódjon? –
kérdeztem halkan.
Sean összeráncolta a homlokát. – Nem értem.
- Valami nyilvánvalóan kutyákat öl a maga területén. Azt
hihetnénk, el akarja ezt intézni.
Sean kimért pillantással nézett rám. – Asszonyom, nem
tudom, mi a fenéről beszél.
9
 Asszonyom? Asszonyom? Legalább négy évvel fiatalabb
voltam nála.
Mr. Byrne letérdelt a fűre Brutus teste mellett. Az arca
elborult.
- Az első két kutya el volt rejtve, de ezt itt hagyták a nyílt
színen. Bármi is gyilkolja őket, tovább lépett, és magát
provokálja. Ott hagyja a tetemet, ahol mindenki láthatja.
Sean arca „nem tűröm az ostobaságokat” kifejezést öltött. –
Azt hiszem maga őrült.
Mr. Byrne úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik.
- Elnézést. – Letettem a bevásárló szatyromat a földre,
megkerültem Seant, és leguggoltam az idős férfi mellé. A
kezeibe temette az arcát.
- Annyira sajnálom.
- Nem értem. – mondta Mr. Byrne üres hangon. – Jól volt
ma reggel, amikor kiengedtem a kertbe. Nem értem... Hogy
juthatott egyáltalán ki?
Margaret úgy döntött itt a megfelelő idő, hogy megszökjön,
és elhátrált.
- Miért nem megy vissza a házba? – kérdeztem. –
Elhozom a kocsimat, és elviszem Brutust magához.

10
 Remegett a keze. – Nem, ő az én kutyám. El kell vinnem az
állatorvoshoz...
- Segítek – ígértem.
- Szerzek valamit, amivel ki lehet bélelni a csomagtartót –
szólt Sean. – Csak egy perc.
- Nem tudom... – Mr. Byrne arca megfeszült.
- Gondoskodom róla – mondta Sean. – Részvétem a
vesztesége miatt.
Sean visszajött néhány tiszta kerti fóliával. Körülbelül öt
percbe telt, hogy becsomagoljuk Brutus maradványait, majd
Sean betette a csomagot a furgon hátuljába. Mr. Byrne beszállt,
és Seannal figyeltük, ahogy elhajt az autóval.
- Csak szeretném elkerülni a félreértéseket – szólaltam
meg. – Mivel nem hajlandó megvédeni a területét, nekem kell
gondoskodnom róla.
Közelebb hajolt hozzám. – Hölgyem, azt hittem, már
világosan közöltem, hogy nem tudom miről beszél. Menjen
vissza a házához, és sepregessen a tornácán, vagy bármit is
szokott ott csinálni.
Hülyének akarta tettetni magát. Nem sok mindent tehettem
ez ellen. Talán gyáva volt, bár nem tűn olyan típusnak. Talán

11
csak nem érdekelte. Nos, engem érdekelt. Ennek elégnek kell
lennie.
- Hát jó. Amíg nem áll az utamba, nem lesz gondunk.
Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Evans.
Elindultam az úton a házam felé.
- Hölgyem, maga őrült! – kiáltotta utánam.
Lehet, hogy őrült voltam, de nagyon ritkán tévedtem, és
volt egy olyan érzésem, hogy a texasi Red Deer kertvárosában
épp most lett sokkal bonyolultabb az élet.

A Gertrude Hunt Panzió az Avalon városrész bejáratánál

állt három hektár földön, aminek a nagy részét a
gyümölcsöskert és a kert tette ki. Több idős tölgy árnyékolta a
házat, és egy másfél méter magas sövény határolta a gyepet az
utca felőli oldalon. Az épület eredeti halpikkely mintázatú
burkolata már rég elkorhadt és le lett cserélve egy
praktikusabb, modern verzióra, mély vadász-zöld színben. Az
1880-as évek végén épült három emeletes fogadó minden
túldíszített, amerikai stílusú, Anna királynő korabeli jeggyel
rendelkezett: egy nagy, körbefutó külső tornáccal rövid
12
korinthoszi oszlopokkal, amik a bejáratot őrizték, három kicsi
második emeleti erkéllyel, túlnyúló párkányokkal, és minden
ablak látszólag véletlenszerűen volt elhelyezve rajta. Mint az
idősebb viktoriánus házak többségénél, a fogadó
aszimmetrikus alakú volt, és ha valaki megnézte volna az
északi oldalról, majd a déliről, még csak nem is tűnt volna
ugyanannak a háznak. A keleti falon volt egy kis torony, a
nyugati oldalon pedig egy kerek, kiugró veranda. Olyan volt,
mintha egy középkori kastélynak és egy déli kúriának született
volna egy közös gyereke, amit egy gót, esküvői torta dekorátor
segített a világra.
A fogadó tele volt díszítésekkel, nem volt értelme a
felépítésének, és túl bonyolítottnak tűnt, de nem volt
monstrum.
Felsétáltam a tornác lépcsőin, és megpaskoltam a fehér
oszlopokat. – Ő csak egy udvariatlan idióta. Ne is figyelj rá.
Szerintem elbűvölő vagy.
A ház nem felelt.
Beléptem és a szívem halkan dobbant egyet a
mellkasomban, ahogy a szüleim képe felé biccentettem, ami az
előszobában lógott. Akárhányszor elmentem itthonról, egy kis

13
részem abban reménykedett, hogy amikor visszajövök, itt
fogom találni őket a folyosón, rám várva.
Nyeltem egyet, balra fordultam, felmásztam a széles lépcsőn
a második emeletre, és kisétáltam az északi erkélyre, ahol
Őfelsége Caldenia ka ret Magren teázott éppen. Látszólag a
hatvanas évei közepén járt, de ez olyan hatvanas évek volt,
amit az évek luxusa hoz magával. A platina-ősz haja rendezett
kontyba volt fogva. Erős profilú arca volt, klasszikus görög
vonású orral, hangsúlyos arccsontokkal és kék szemekkel,
amik általában kissé távolságtartónak tűntek, hacsak nem talált
valamit viccesnek. Teljes eleganciával tartotta a teáscsészéjét,

14
15
 kissé cinikus, melankolikus hangulatban pillantva le az
utcára.
Elrejtettem a mosolyomat. Caldenia nagyvilági volt, bölcs,
és divatosan életunt. Az unott kisugárzása ellenére nem állt
szándékában halkan átevezni az örök éjszakába, és sok
mindent megtett azért, hogy biztosítsa, ne távozhasson el a
közeljövőben.
Kinyitottam a szatyrot és elővettem belőle egy sárga
műanyag zacskót, és egy sárga konzervdobozt. – A Funyunok
és a Mello Yello, Felség.1
- Áh! – Caldenia életre kelt. – Köszönöm.
Kinyitotta a zacskót egy ujjmozdulattal, és kirázott néhány
Funyun karikát egy tányérra. A hosszú ujjaival felvett egyet,
beleharapott és egyértelmű élvezettel kezdte rágni.
- Hogy ment a vérfarkassal? – kérdezte.
Leültem a székre. – Azt tetteti, hogy őrült vagyok, és nem
tudja miről beszélek.
- Talán visszamaradott.
Felvontam a szemöldököm.
Caldenia kecsesen elrágcsált még egy Funyunt. – Néhányuk
mentálisan kasztrálja önmagát ily módon, drágám. Erőskezű
1
Amerikában forgalmazott hagymakarika szerű chips és üdítő.
16
vallásos anya, gyenge, passzív apa... tudod, hogy megy. A
genetikus memóriának is megvannak a határai. Én személy
szerint mindig is úgy gondoltam nem szabad elfojtanunk a
vágyainkat.
Igen, és több millió ember fizette meg az árát.
Caldenia a Mello Yello dobozának pereméhez illesztette a
hüvelykujj körmét és elfordította. A fém megcsikordult. A
doboz engedett és szépen levette a tetejét. A vágás széle
borotva éles volt. Beleöntötte a doboz tartalmát a csészéjébe és
mosolyogva megitta.
- Nem visszamaradott – feleltem. – Az elmúlt két hónapot
azzal töltötte, hogy megjelölje minden centijét az elfoglalt
területének.
Caldenia felvonta a szemöldökét. – Megláttad?
Bólintottam. Még a sötétben is, Sean Evanst nehéz volt
összekeverni valaki mással. Amiatt, ahogy mozgott, akár egy
kecses, erős ragadozó, amikor vadászik.
- Vetettél egy pillantást a felszerelésére?
- Én őszintén nem...
Caldenia megvonta a vállát. – Csak tudni szeretném, hogy
jól megtermett-e. Természetes kíváncsiság.

17
 Persze, kíváncsiság. – Fogalmam sincs. Aránylag diszkréten
csinálta, én pedig nem időztem ott.
- Nagy hiba. – Caldenia belekortyolt a teájába. – Carpe
diem quam minimum credula postero, kedvesem.
- Nem érdeklődöm Sean Evans napjainak leszakasztása
iránt. Csak azt akarom, hogy állítsa meg a kutyagyilkost.
- Tudod, ez mind nem a te gondod. A fogadó nincs
veszélyben.
- Ezek az emberek a szomszédjaim. – Ahogy a tieid is. –
Fogalmuk sincs mivel állnak szemben. A gyilkos egyre
merészebb. Mi van, ha legközelebb egy gyereket öl meg?
Caldenia a szemét forgatta. – Akkor, bármit is alkalmaznak
rendfenntartó erőként az univerzum eme sarkában, majd az
foglalkozik vele. Nagy valószínűséggel el fognak bukni, de az
elkövető vagy le fog állni, hogy ne hívjon fel magára még több
figyelmet, vagy talán a Szenátus küld valakit, hogy intézze el.
Így vagy úgy, nem a te gondod.
Lenéztem az utcára. Az erkélyről közel 300 méterre elláttam
a nevetségesen elnevezett Camelot Road első kanyarjáig,
mielőtt kanyarogni kezdett a köznyéken. Az emberek
munkába siettek. Jobbra néhány kisgyerek hajtott a triciklijén
fel-le a beton behajtókon a házaik előtt. Balra Margaret töltötte
18
újra a madáretetőjét, míg egy kis, bolyhos, vöröses szőrgolyó,
ami állítólag egy pomerániai törpespicc volt, le fel ugrált a
lábainál.
A szomszédjaim voltak. Normális életük volt, és hétköznapi
problémáik. A kertvárosban éltek, adóssággal és rossz
gazdasági környezettel küszködtek, és próbáltak félretenni a
gyerekeik felsőoktatására. A legtöbbjük nem tudott volna
legyőzni egy éles fogakkal és ragadozó intelligenciával
rendelkező valamit, ami éjszaka cserkészi be őket. A
legtöbbjük még csak nem is sejtette, hogy ilyesmik léteznek.
A képzeletem előhívott egy lényt hosszú karmokkal, amint
előtör a sövény alól és elragad egy kisgyereket. A szabályok és
törvények, amik szerint éltem azt diktálták ne keveredjek bele
a dologba. Definíció szerint semleges voltam, amivel bizonyos
védelem is járt, de ha felrúgom ezt a semlegességet, szabad
préda leszek a hosszú karmok tulajdonosa számára.
- Misha! – kiáltotta Margaret.
A pomerániai körülötte cikkázott, szinte repülve a zöld fű
felett.
- Misha! Gyere ide te rosszaság!

19
 Misha a másik irányba rohant, nagyon is élvezve a játékot.
Egy percen belül Margaret el fogja veszíteni a türelmét, és
üldözőbe veszi.
Egy szívtelen kígyónak kellene lenned ahhoz, hogy
magukra hagyd őket a szörnnyel. Caldenia, az iker szívei
ellenére, meglehetősen szívtelen volt, de ez nem jelentette azt,
hogy nekem is annak kell lennem.
Caldenia elropogtatott még egy Funyunt.
Elmosolyodtam. – Még egy kis Mello Yellót, Felség?
- Igen, kérek.
Kihalásztam még egy dobozzal a szatyorból. Nem lesz több
halott kutya, ha rajtam múlik.

Kinyitottam a szemem. A hálószobám félhomályos volt, a

holdfény hosszú, ezüstöt csíkokat festett a fapadlóra. A mágia
a fejemben csilingelt. Valami átlépte a fogadó területének
határát. Nos, valami, ami mágikusan aktív, vagy több, mint 25
kilót nyom. A fogadó elég jól meg tudta különböztetni a
potenciális fenyegetéseket, és a néha előforduló kisállatokat,
amik a területére tévedtek.
20
 Felültem. Az ágy mellett Beast2 felemelte az apró fejét a
kutyaágyáról.
Hallgatóztam. Tücskök ciripeltek. Hűvös szellő suhant be a
nyitott ablakon át, meglebbentve a bézs függönyöket. A
fapadló hűvös volt a talpam alatt. Tényleg szereznem kellene
ide egy szőnyeget.
Újabb halk csilingelés. Olyan érzés volt, mintha valaki egy
kavicsot dobott volna egy nyugodt víztükörbe, és a kis
hullámok a bőrömhöz érnének. Határozottan egy betolakodó.
Felkeltem. Beast előreugrott és megnyalta a bokámat.
Elvettem a seprűt a fal melletti helyéről, és kimentem a
hálóból. Hosszú folyosó nyújtózott előttem, hűvös sötétségbe
és a nagy ablakokból jövő holdfénybe burkolózva.
Végigmentem a folyosón egyenesen a birtokháborító felé
tartva. A shih-tzu mellettem trappolt, mint egy éber, két és fél
kilós fekete-fehér felmosórongy.
A fogadó és én olyan szorosan össze voltunk kötve, hogy
szinte a részem volt. Minden behatolásról pontosan meg
tudtam állapítani hol történt. Ez a behatoló nem mozdult. Egy
helyben várakozott.

2
Jelentése: Szörnyeteg
21
 A ház sötét és csendes volt körülöttem. Végigértem a
folyosón, elfordultam és megálltam a nyugati erkély ajtajánál.
Valami mozgott odalent a gyümölcsöskertben. Lássuk, mit
hozott magával az éjszaka. Az ajtó hangtalanul kitárult
előttem, és kiléptem az erkélyre.
A gyümölcsösben, húsz méterre a háztól, Sean Evans épp az
almafámra vizelt.
Ugye ez csak valami vicc?
- Hagyd abba! – sziszegtem drámaian.
Tudomást sem vett rólam. Háttal állt nekem, és még mindig
ugyanaz a farmer és szürke póló volt rajta, amiben reggel
láttam.
- Sean Evans! Látlak. Ne jelölgesd a területedet az én
almafámon!
- Ne aggódj – mondta anélkül, hogy megfordult volna. –
Nem fog ártani az almáknak.
Van bőr a képén. – Honnan tudod? Valószínűleg még
életedben nem neveltél almafát.
- Azt akartad, hogy csináljak valamit – mondta. –
Csinálok valamit.

22
 Csinált valamit, az biztos. – Miből gondolod, hogy ennek a
jelölgetésnek lesz bármilyen hatása? A kutyagyilkos már fittyet
hányt a jelöléseidre korábban.
- Ez így működik – mondta. – Be kell tartani egy bizonyos
etikettet ezekben a dolgokban. Ő kihívott engem, válaszul
pedig én most kihívom őt.
- Nem az én gyümölcsöskertemben. Tünés innen.
Beast vakkantott egyet, hogy kifejezze a támogatását.
- Az meg mi? – kérdezte Sean.
- Egy kutya.
Sean felhúzta a sliccét, megfordult és nekifutott egy tölgyfa
felé véve az irányt. Hihetetlen volt végignézni: két méterre a
tölgytől felugrott, elrugaszkodott a törzsről és felérkezett egy
pontra, ahol két nagy ág elágazott a törzstől, kinyomta magát
róluk, mintha pehelykönnyű lenne, megérkezett az ágra, ami
az erkély felé nyúlt, végigfutott rajta, amíg el nem vékonyodott
és leguggolt. Az egész dolog kevesebb, mint két másodpercig
tartott.
A szemei egy pillanatra felvillantak arany-borostyán
színnel. Az arckifejezése veszélyesen éles lett, ragadozószerű
és egy kicsit vad. Reszketés futott végig a gerincemen. Nem,
nem volt visszamaradott. Egy kicsit sem.
23
 Egy vérfarkas sosem jelentett jót. Ha az utcán találkoztam
volna vele így, csitító hangokat kezdtem volna kiadni
menekülő stratégiákon gondolkozva. De most hazai pályán
voltunk.
- Az nem egy kutya – felelte Sean.
Beast halkan felmordult, felháborodva a sértésen.
- Hány kiló, kettő, két és fél? Nos, hajlandó vagyok
elismerni, hogy valahol a távoli múltban az egyik felmenője
talán kutya volt. De ő most már csak egy túlméretezett
csincsilla.
- Először a házamat sértegeted, és most a kutyámat. –
Ráhajoltam a seprűmre.
- Kis csurkái vannak – mondta Sean, a két kis lófarok felé
biccentve a shih-tzu szemei felett.
- A szőre belelóg a szemébe. Nem sokára meg kell nyírni.
- Aha. – Sean oldalra biccentette a fejét. Most már teljesen
ragadozószerűnek tűnt. – Arra kérsz, hogy vegyek komolyan
egy kutyát két lófarokkal.
- Nem kérlek semmire. Mondom: tünés a kertemből.
Kivillantotta a fogait egy kissé őrült mosollyal. Éhesnek
tűnt. – Vagy mi lesz? Megütsz a seprűddel?
Valami olyasmi. – Igen.
24
 - Annyira félek, hogy szinte remegek.
A fogadó területén volt. Nyilvánvalóan én voltam a fogadós
– a seprű egyértelműen elárulta. Mégsem mutatott egy csepp
tiszteletet sem. Találkoztam már néhány arrogáns vérfarkassal
– amikor egy nagyon hatékony gyilkoló gép vagy, hajlamos
vagy azt hinni, hogy a világ a tiéd – de ez még őket is lepipálta.
– Menj innen, siri! – Tessék. Ez majd helyre teszi.
- A nevem Sean. – Megint oldalra biccentette a fejét.
Semmi reakció a sértésre. Vagy kikezdhetetlen egója van,
vagy fogalma sem volt róla, hogy most neveztem gyávának a
saját nyelvén.
Sean oldalra hajtotta a fejét. – Szóval honnan tud egy olyan
lány, mint te a vérfarkasokról?
- Egy olyan lány, mint én?
- Hány éves vagy?
- Huszonnégy.
- A legtöbb huszonnégy éves nő, akit ismerek valami
kihívóbban szokott aludni. Valami felnőttesebben.
Felvontam a szemöldököm. – Nincs semmi baj a Hello Kitty
pólómmal. – Vékony volt, kényelmes, és combközépig ért, ami
azt jelentette, hogy ha fel kell kelnem az éjszaka közepén, hogy

25
megszabaduljak egy betolakodótól, fedett fenékkel és sértetlen
büszkeséggel tehetem meg.
Sean összevonta a szemöldökét. – Persze, ha öt éves vagy.
Egy cseppnyi visszamaradott fejlődéssel van itt dolgunk?
Argh! – Semmi közöd hozzá mivel van itt dolgunk.
- Passzol.
- Micsoda?
- A póló. Passzol az egész életstílusodhoz. Lefogadom,
hogy még ezen a környéken is nőttél fel.
Mit akart ezzel? – Talán.
- Valószínűleg sosem mentél el a városból, ugye? Sosem
jártál furcsa helyeken, sosem tettél semmilyen őrültséget, és
most ezt a kis panziót vezeted, és idős hölgyekkel teázol az
erkélyen. Egy szép, csendes élet.
Ha! – Nincs semmi baj egy szép, csendes élettel.
- Persze. – Sean megvonta a vállát. – Amikor én
huszonnégy voltam, látni akartam a világot. Új helyekre
akartam menni és embereket megismerni.
Nem tudtam megállni. – És megölni őket.
Kivillantotta a fogait. – Néha. A lényeg az, hogy ha egész
életedben a környéken éltél, honnan tudsz a vérfarkasokról?
Több mérföldes körzetben nincs rajtam kívül másik, és ha
26
mégis, nem aktívak. Átfésültem a területet, mielőtt elfoglaltam.
A legközelebbi vérfarkas Houston kertvárosában él, és amikor
beszéltem vele megerősítette, hogy évek óta nem volt aktív
vérfarkas ezen a területen. Szóval honnan tudsz a
vérfarkasokról?
- Nem igazán kedveled a társaidat, ugye?
- Mindig kikerülöd a kérdéseket, vagy csak én vagyok
ilyen különleges.
- Te vagy különleges – feleltem, annyi szarkazmust
sűrítve a hangomba, amennyit csak tudtam. – Most pedig,
hess! Menj innen.
Lehajtotta a fejét és rám meredt pislogás nélkül, teljes
figyelemmel, mint egy farkas a tél közepén, mikor megpillantja
a prédáját. A szemei felvillantak, visszatükrözve a holdfényt.
Minden szőrszál felállt a tarkómon.
- Ki fogom deríteni. Nem szeretek a sötétben tapogatózni.
És most fenyegetőzött. Ennyi. Még egy szó, és megbánja,
hogy kinyitotta a száját. – Menj! Most.
A vérfarkas rám vigyorgott, a szemei tele voltak vadsággal.
– Oké, oké. Aludj jól.
Leugrott az ágról, két emeletnyit esett a föld felé, puhán
földet ért és futásnak eredt. A hosszú lábai elvitték a
27
kertemből, és egy másodperccel később a mágia csilingelt a
fejemben, jelezve, hogy kilépett a fogadó területéről.
Megfordultam és visszamentem a hálószobámba. Az
erkélyajtó halkan bezárult mögöttem. Idegesítő okos-tojás.
Sosem voltál sehol, sosem csináltál semmit, mi?
Visszamaradtál a fejlődésben, mi? Mondja ezt a férfi, aki az
estéit azzal tölti, hogy a szomszédjai kerítésére vizel. Fenébe,
ezt kellett volna felelnem neki. Ó, hát, most már túl késő.
Visszamásztam az ágyamba. Nem véletlenül hívták a fajtáját
holdkórosnak. Legalább úgy határozott, kezd valamit a
kutyagyilkossal.
Fél órával később úgy döntöttem ideje abbahagyni a
sziporkázó, kreatív sértések kitalálását, amik vérfarkasokról
szólnak. A ház csendes volt. Beast halkan horkolt. Ásítottam,
megfordítottam a meleg párnámat, és mélyebben befészkeltem
magam a takaró alá. Ideje aludni...
A mágia felcsobbant, nekem ütközve, mint egy hullám.
Valami a fogadó területének határán szaladt súrolva azt.
Gyorsan mozgott, túl gyorsan, hogy ember legyen. Lehetett
Sean, de valahogy kételkedtem benne.

28
 Második fejezet

Letérdeltem a helyen, ahol a betolakodó elkanyarodott a

fogadó határától. Négy háromszög alakú bemélyedés maradt a
kemény földben. Karom nyomok. A behatoló a földbe
mélyesztette a karmait, ahogy megfordult a sarkán és elrohant.
Épp csak elkerültem.
Előttem az utca csendesen nyújtózott, a fák csupán szürke
árnyak voltak, lágyan susogva a szélben, mint az egymáson
sikló papírlapok. A kertváros nem volt túl zajos, és még péntek
esténként is abbamaradt a mozgás éjfélre. Most egy óra volt.
Halkan beszívtam a levegőt, hallgatóztam, figyeltem. Nem
volt mozgás sehol. Nem hallottam furcsa zajokat. Rááldoztam
három értékes másodpercet, hogy felvegyek egy
rövidnadrágot és egy vastagabb pólót, összefogtam a hajam
egy hajgumival, így a karmos lény eltűnt mostanra.
Felemeltem a kezem, az ujjbegyeimbe koncentráltam az
erőmet, és megérintettem a lenyomatot. Halványsárga nyomok
villantak fel a földön. Szinte azonnal eltűntek, de sikerült
meglátnom az irányukat. Az utcán haladt a városrész közepe
felé.

29
 Ha üldözőbe veszem, el kell hagynom a fogadó területét,
ahol a legerősebb voltam. Ki kellene maradnom az egészből.
Meg kellene fordulnom és visszamenni az ágyba. Nem az én
ügyem volt.
Ha megöl egy gyereket, képtelen leszek tükörbe nézni. Így
vagy úgy, de döntést hoztam. Nem most volt itt az ideje
megkérdőjelezni.
Szükségem volt egy fegyverre. Valamire jó fogással.
Koncentráltam. A seprű a kezembe repült, a nyél „műanyag”
része sötét fémmé olvadt, amit hajszálrepedések szőttek át
világító, ragyogó kék fénnyel. Borotvaéles penge jelent meg az
egyik végén, míg a seprű nyele két méteresre nyúlt. Egy régi
idézet egy olasz harcművész kézikönyvből eszembe jutott:
minél hosszabb a dárda, annál kevésbé megtévesztő. Két méter
elég lesz.
A kék hajszálrepedések eltűntek. A dárda, immár sötét
teflon-szürkén, kényelmes volt a kezemben. Elindultam az
úton az árnyékokba húzódva. A világító nyomvonal eltűnt.
Remek lett volna újra előhívni, de már nem voltam a fogadó
területén és a trükkjeim tárháza leszűkült.
Avalon városrészét egy részeg tervezte, aki akkor se tudott
volna egyenes vonalat húzni, ha az élete múlik rajta. Az utcák
30
nem csak kanyarogtak, megfordultak és visszakanyarodtak
önmagukba, mintha egy óriás ujjlenyomatának vonalai
lennének. A Camelot Road volt a városrész fő utcája, és még az
is úgy kanyargott, mint egy vonagló kígyó a házak erdején át.
Elhaladtam a mellékutcákon, gyorsan bepillantva
mindegyikbe. Gawain Street, Igraine Road, Merlin Circle... Az
utcák üresek voltak. Itt-ott még égtek lámpák, de a lakók nagy
része már lefeküdt.
Galahad Road.
Egy kinti lámpa fényesen világított a távolban. Valószínűleg
mozgás érzékelős volt. Valaki vagy valami mozgott odakint.
Menjek tovább vagy nézzem meg? Ha nincs ott semmi, időt
vesztegetek rá. De ha mégis valami, akkor abbahagyhatom a
keresést.
Átmentem az utcán a túloldalra és futásnak eredtem,
elrejtőzve egy öreg tölgy árnyékában. Csak egy percig fog
tartani.
A ház egy nyárfa árnyékában állt. Szürke texasi mészkőből
épült, két emeletes ház volt, kiugró ablakokkal, és két kocsis
garázzsal. Elég átlagos volt ezen a környéken. Egy autó állt a
felhajtón, egy Honda Odyssey. Mind a hátsó ajtók, mind a
csomagtartó nyitva volt, felfedve a fehér műanyag zacskókat a
31
csomagtartóban, amik valószínűleg egy éjjelnappaliból voltak.
Egy gyerekülés alakja látszott a hátsó ülésen. A ház ajtaja
résnyire nyitva állt.
Egy pár, akik hazajöttek egy útról, talán? Biztos megálltak a
boltnál az úton, hogy ne kelljen elmenniük holnap, hazajöttek,
leparkoltak, és bevitték a gyereküket. Valószínűleg semmiség
volt, de nem fogom biztosan tudni, amíg meg nem nézem
közelebbről.
Az utca túloldalán lévő ház nem nyújtott fedezéket, de
közvetlenül előtte szép, sűrű sövénye volt. Átlopakodtam a
sövényhez, és lekuporodtam mellette, letéve a dárdámat a
fűre.
Egy kocsi motorja indult be valahol távolabb és elhajtott, a
motor hangja fokozatosan elhalkult. Csendbe borult az este. A
hold fényesen ragyogott, egy világító ezüst érme, ami áttetsző
fátylat vetett a vékony felhőtakaróra. Itt-ott csillagok
szakították meg a sötétséget. Balra egy repülő húzott vékony
csíkot az égen. A levegőnek friss illata volt, az esti szellő
kellemesen hűvös volt a bőrömön.
Csend.

32
 Egy árny szelte át a kivilágított felhajtót, felkapott egy
bevásárlószatyrot a kocsi hátuljából, és átrohant a kerten a ház
oldalához, aztán eltűnt az éjszakai árnyékok között.
Megvagy, te hátborzongató seggfej. Ha pislogtam volna,
nem veszem észre. Így is csak homályosan annyit láttam, hogy
valami majomszerű és nagy dolog volt, helyenként bundával
borítva.
A ház oldalánál a lény széttépte a szatyrot, szétdobálva a
darabjait a holdfényes gyepen. Csak a mellső mancsai voltak
láthatóak, patkányszerű, emberi kezeknél nagyobb, csontos
kopasz ujjak, éles fekete karmokkal. Sárga habtálca darabok
követték a szatyrot, és a lény nekiesett a tartalmának. Ropogó
hang jelezte a madárcsontok roppanását. Bájos.
- Kicsim, behoztad a cuccokat? – kérdezte egy nő a ház
belsejében.
Tompa férfi hang felelet neki.
Maradj a házban. Maradj a szép, biztonságos házban.
Egy nő tűnt fel az ajtóban. A harmincas évei elején állt, és
fáradtnak tűnt, a vállig érő haja kócos volt, a pólója gyűrött.
A lény ledobta a lopott húst.
Maradj a házban.

33
 A nő átlépett a küszöbön és az autó felé indult. A lény
beolvadt az árnyak közé. Vagy azért rejtőzött el, mert félt, vagy
lecsapni készült.
A nő benézett a csomagtartóba, kivette a másik
bevásárlószatyrot, belenézet és összeráncolta a homlokát. –
Malcolm? Bevitted a csirkét?
Nem jött válasz.
A szörnyet nem lehetett látni.
Fogd a szatyrot és menj be.
A nő behajolt a hátsó ajtón, magában beszélve. –
Megesküdtem volna rá... teljesen elmegy az eszem.
Egy apró mozdulatot láttam a ház oldalán, magasan,
körülbelül 5 méterre a földtől. Megfeszültem, készen a futásra.
A szörny bemászott a fénybe, a puszta falon kapaszkodva öt
méter magasban, mint egy hatalmas szörnyszerű gekkó.
Legalább másfél méter hosszú volt, talán több is. Pöttyözött
fekete és kék bunda nőtt foltokban a gerince mentén, a többi
részét rózsaszínes ráncos bőr borította. A koponyája szinte
lószerű volt, már ha a lovak húsevőek lennének. Előre ugró
hosszú állkapcsa volt, túl nagy a fejéhez képest, amitől a széles,
lapos orr nevetségesen kicsinek tűnt. Erdőnyi éles, vérvörös
fogak álltak ki az állából, alig takarták őket a fehér ajkak. De a
34
szemei, a szemei voltak a legrosszabbak. Kicsik és mélyen
ülőek voltak, és gonosz intelligenciával lángoltak.
A lény megmarkolta a téglafalat a túlméretezett ujjaival és
átsietett rajta a kocsi felé, ügyesen, mint egy majom, túl
gyorsan ahhoz, hogy eltalálja egy dárda. Egy pillanattal később
leugrott a falról, átvetette magát az autón egyetlen, erős
ugrással és a Honda mögött ért földet.
Francba! Felkaptam a dárdám és futásnak eredtem.
A nő kiegyenesedett.
A szörny előre hajolt, az izmok megfeszültek a négy
végtagján. Most hatalmasnak nézett ki. A legnagyobb dán dog,
amit valaha láttam egy méter hosszú volt. Ez a bestia legalább
30 centivel nagyobb volt annál.
A lény kinyitotta a száját és felmordult. Mély, torokból jövő
morgás szelte át az éjszakát. Felállt a tarkómon a szőr. Nem
hasonlított egy kutyára. Valami veszélyesre és kegyetlenre
emlékeztetett.
A nő megdermedt.
Ne fuss, könyörögtem magamban, feléjük mozogva. Bármit
teszel, ne fuss. Ha futsz, üldözni fog és megöl.
A nő tett egy apró lépést az ajtó felé.

35
 A lény mögé csusszant és mondott valamit egy furcsa
nyelven tele suttogással és nyögéssel, mintha egy tucat ember
jajgatott és mormolt volna egyszerre.
- Ó, Jézusom – nyögte a nő, és tett még egy apró lépést az
ajtó felé.
A szörny kiadott egy magas, kacagó hangot. Majdnem ott
voltam.
A nő berohant a házba. A szörny utána vetette magát. Az
ajtó becsapódott és a lény fejjel nekirohant. Az ajtó
megremegett egy hangos puffanással.
Ó nem, ezt nem engedem. Megfordítottam a dárdát és felé
döftem. „Add bele a súlyodat, drágám!” - mondta az anyám
hangja az emlékeim közül. Az összes lendületemet beleadtam
a dárdába. A dárda feje belevágott a rózsaszín, ráncos húsba,
egyenesen a lény bordái között.
A szörnyeteg felüvöltött. Fehér vér bugyborékolt fel a seb
körül.
Ráhajoltam a dárdára és elfordultam, elrántva a felnyársalt
lényt az ajtótól és a fűre toltam. A szörnyeteg végigszántotta a
gyepet, a dárdám a bordái között ragadt, mint egy szigony.
Lehajoltam, lefogtam a földre, és előre toltam, minden csepp

36
erőmet a dárdára összpontosítva, áttolva a szörnyet a füvön a
ház oldalánál lévő sötétségbe.
A visszataszító lény felvisított, és a dárda végén vonaglott.
Ha ember lenne, már meghalt volna. El kellett volna találnom a
szívét, de nem mutatta jelét, hogy szándékában állna
elhalálozni. Gyorsan végeznem kellett vele, mielőtt az egész
környéknek feltűnik a visítása, és kijönnek, hogy utána
járjanak a dolognak. Fogalmam sem volt, mik a létfontosságú
szervei, vagy hogy hol vannak.
Ha a precizitás nem opció, akkor a súlyos traumát kell
megcéloznom. Kiszabadítottam a dárdát egy éles rántással. A
szörny talpra ugrott lehetetlenül gyorsan, és lecsapott a
hosszú, sarlószerű karmaival. Oldalra léptem. Éles karmok
hasították végig a baloldalamat, forró fájdalommal perzselve a
bordáimat. Elharaptam a sikolyomat, és előre döftem a
gyomrára célozva. A lény félrelökte a dárdámat a vállával.
Megpördítettem a fegyverem, és belevágtam a dárda végét a
torkába, a ház oldalához szorítva vele. A szörnyeteg hörögni
kezdett, a karmaival a levegőt karmolta, próbálva darabokra
szaggatni engem. Most, amíg levegőért kapkod, vagy soha.
Megfordítottam a dárdát, és belevágtam a mellkasba.

37
 Csont roppant. Kirántottam a dárdát és beledöftem újra és
újra, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyenletes, erős
döfésekkel. Újabb roppanás. Fehér vér kezdett szivárogni a
sebekből. Izzadtság ült ki az arcomra. A dárda túl nehéznek
tűnt.
Újabb döfés, még egy, még egy...
Sűrű, rózsaszín darabokkal teli fehér váladék kezdett
szivárogni a sebekből.
A szörny összeesett. A rettenetes karmos keze még egyszer
felemelkedett, majd leesett elernyedve.
Újra ledöftem, csak hogy biztosra menjek. A sebem úgy
égett, mintha valaki izzó tűket döfködne az oldalamba. Előre
hajoltam. Au! Au, au, au!
Bármennyire is szerettem volna drámaian összeesni
fájdalmamban, nem ez volt a megfelelő hely vagy időpont erre.
El kellett tüntetnem ezt az átkozott lényt innen, mielőtt valaki
meglát.
Végigmértem a szörnyet. Sovány volt, de akkor is legalább
másfél méter magas. Legalább ötven kilót nyomhatott. Ki volt
zárva, hogy képes lennék cipelni. Nemcsak túl nehéz volt, de
fehér nyálka szivárgott belőle, ami talán savas vagy mérgező
volt. A legjobb, ha megpróbálom elvonszolni.
38
 Koncentráltam és egy mentális képet küldtem a dárdának.
Kék, elektromos hajszálerek járták át a fegyvert. A dárda feje
félkör alakú hegyes kampóvá alakult. Egy fogó alakult a
nyélen kereszt alakban. Ez megteszi. Beleakasztottam a
szörnybe, és meghúztam.
A holttest átcsúszott a füvön. Az átkozott izé jó nehéz volt.
Egy puffanás, majd egy halk nyikorgás hallatszott, jelezve,
hogy kinyitották a ház ajtaját. Nagyszerű, pont erre volt
szükségem. Megpördültem, mérlegelve a lehetőségeimet. Két
ház közötti keskeny területen voltam. Mögöttem egy fából
készült kerítés őrizte a hátsó kerteket. Az előttem lévő füves
kert nem nyújtott búvóhelyet. Ha baloldalt belépek a fénybe,
az emberek meg fognak látni. Nem volt hová mennem.
Egy férfi elkáromkodta magát. – Nézd az ajtót.
Egy nő megszólalt. – Ó, Istenem!
Ó, Istenem, ahogy mondod.
Egy mobil csipogni kezdett. – Egy támadást szeretnék
bejelenteni – mondta a férfi. – Valami üldözőbe vette a
feleségemet...
Csak perceim voltak, mielőtt a hely tele lesz zsarukkal. Hát
nem ez a nap fénypontja?

39
 A baloldalt lévő házhoz tartozó kerítésen volt egy kapu.
Kinyúltam felé, egy zár után tapogatózva. Az ujjaim fémhez
értek. Győzelem! Kiakasztottam a zárat. A kapu kinyílt.
Kampóra akasztottam a lényt, berángattam a szomszéd
hátsókertjébe, és bezártam a kaput magam mögött. Eddig
megvagyunk.
A kert üres volt. Fiatal tölgyfák vettettek árnyékot a fűre, és
jobb oldalt egy fa játszóház rejtőzött a sötétben. Túl kicsi, és túl
látható volt ahhoz, hogy jó búvóhely legyen. Emellett, nem
tölthettem az éjszakát egy játszóházban. Fogalmam sem volt
meddig maradnak a rendőrök, és nem vonszolhattam haza a
szörnyeteget fényes nappal.
Áthúztam a lényt a füvön a kert másik felébe, és
megtapogattam a kerítést. Öreg volt, és rossz állapotú.
Egy sziréna távoli hangja hasított az éjszakába. Elfogott az
ijedtség. Megragadtam az öreg szürke fát, és megrántottam.
Egy szög megreccsent, a fa engedett, és egy deszka lejött a
kerítésről. Megragadtam a következőt.
A sziréna egyre közelebb ért.
Lerántottam a második deszkát is. Reméljük, hogy a lakók
mély alvók.
A szirénák már nagyon közel szóltak.
40
 Kiszabadítottam még egy deszkát, majd még egyet. Most
már elég szélesnek kellett lennie a résnek. Beakasztottam a
szörnyet a bordái alatt, és átnyomtam a lyukon. Beragadt.
Megfogtam a lábait, és egyesével átgyömöszöltem őket,
óvatosan, hogy ne érjek a nyálkához. Gyerünk, férj be rajta, te
rondaság!
A sziréna elhallgatott. Hátrapillantottam a vállam felett.
Vörös és kék fények világították meg az éjszakát. A lovasság
megérkezett.
Áttuszkoltam a lény maradékát a résen, és utána másztam.
Jobbra tőlem egy alacsony pálma nyújtóztatta a leveleit,
körülötte elefántfű nőtt. Víz csobbant.
- Hallottad ezt? – kérdezte egy női hang.
Lekuporodtam a növények mögött. Nem, nem hallottatok
semmit. Ne is törődjetek velem, nem rejtegetem egy undorító
lény tetemét a virágágyásotokban. Dehogy. Nincs itt semmi,
csak édes, bolyhos kis nyuszik, aranyosan ugrándozva az
éjszakában...
- Micsodát? – kérdezte egy férfi.
- A szirénát, Kevin.
- Nem.
Bírtam ezt a Kevint.
41
 - Kevin...
Víz csobbant. – Az egyetlen szirén, aki érdekel, itt van
előttem.
Helló, Mr. Nagydumás.
A nő felkacagott.
Előre hajoltam, és kilestem a növények mögül. A medence
előttem volt. Napelemes lámpák úsztak a vízen, vörös és sárga
fénykörökkel festve be az alját. A távolabbi végében egy
negyvenes férfi és nő ült a lépcsőn, félig elmerülve a vízben.
- Ugyan – mormolta Kevin. – A gyerekek alszanak, a víz
meleg, a hold világít... Itt van a bor. Megisszuk, és utána...
- Szeretnél egy kicsit szórakozni? – kérdezte a nő.
- Nem lenne ellenemre.
A nő a férfi nyaka köré fonta a karját. – Csak nem
romantikus leszel öregkorodra?
A medence szélén lévő bokrok túl alacsonyak voltak.
Valószínűleg elosonhatnék észrevétlenül, ha gyors vagyok, és
nem figyelnek. De ha magammal vonszolom a holttestet,
biztos, hogy meg fognak látni.
Felnéztem a házra. Velem szemben, a második emeleten,
nyitva volt az ablak. Egy iPod töltő volt a párkányon egy plüss
maci mellett. Gyerekszoba.
42
 Még több kuncogást hallottam.
Végigosontam a növények mentén, a házhoz szaladtam és
visszafojtottam a lélegzetemet.
- Mmm, kézbe vetted az irányítást... – mormolta a nő.
- Imádod, kicsim.
Szinte bűntudatom volt, de nem volt más választásom.
Rátettem a kezem a ház falára. Sokkal gyengébb voltam a
fogadón kívül, de még így is képes voltam egyszerű dolgokra.
Láttam magam előtt a ház belső működését, a tartó
szerkezeteket, a hosszú csöveket és az elektromos vezetékek
hálózatát. Megkerestem a megfelelő vezetéket, és finoman
megböktem.
Az iPod feléledt Nicki Minajt üvöltve az éjszakába.
A medence elnémult.
Valami csattant egyet felettem. A zene megszűnt.
- Anya? – kérdezte egy lány. – Te vagy az?
- Igen – felelte a nő. – Menj vissza aludni.
- Az ott Apu? Ti a medencében csináljátok? Fúj!
Kevin felmordult.
Újabb ablak nyílt ki, és egy fiú hangját lehetett hallani. – Mi
folyik itt?
- Anya és Apa a medencében csinálják.
43
 - Ugh.
- Senki sem csinál semmit! – kiáltotta Kevin. – Feküdjetek
vissza!
- Ugye tudjátok, hogy így betegségeket kaphattok el? A
medence vize nem tiszta...
- Az biztos, hogy nem lesz tiszta miután végeztek –
jegyezte meg a srác.
- Vissza az ágyba! Most!
Az ablakok bezáródtak.
Kevin felmordult. – Mennyi idő múlva fogják befejezni a
középiskolát, hogy elmenjenek főiskolára?
- Még három év.
- Nem hiszem, hogy kibírom addig.
- Miért nem visszük be a bort? – kérdezte a nő. –
Bemehetünk a hatalmas, kényelmes hálószobánkba, bezárjuk
az ajtót, és bort iszogatunk. Az ágyban.
- Ez remek ötlet.
Néhány perccel később az ajtó bezárult. Vártam még egy
kicsit, hogy biztosra menjek, és fojtattam a vonszolást. Ha a
karom nem esik le, a zsaruk nem buktatnak le, és a szerelmes
kertvárosi lakók a házukban maradnak, talán még haza is érek
egy fél óra múlva.
44
 Egy órával később a fakerítésem oldalkapujához
vánszorogtam. Várakozva kinyílt előttem, és átléptem rajta a
fogadó területére. Erő áradt szét bennem. A dárda-kampó
visszaalakult seprűvé.
Az északi bejárati ajtón lévő kutyaajtó kicsapódott, és Beast
kirohant rajta. Megnyalta a lábamat, rámorgott a halott lényre,
és körbe futott a lábam körül.
- Minden csendes volt, amíg távol voltam?
Beast megint a lábamhoz ugrott, és megnyalta a cipőm.
- Vidd az alagsorba – mondtam.
A gyep szétnyílt a holttest alatt és a hulla leesett. A föld és a
fű összezárult mögötte és elrendeződött.
Bementem. Az előszoba padlója szétnyílt, ahogy
közeledtem, összehajtogatódott, és lesüllyedt egy lépcsőt
formálva, ami a ház alá vezetett. A lépcső egy acél ajtónál ért
véget. Lementem és megérintettem a fémet. Mágia nyaldosta a
tenyeremet. Bonyolult mintájú sötét kék hajszál repedések
jelentek meg az ajtón, és oldalra csúszott. Besétáltam.

45
 A szoba közepén lógó lámpa felgyulladt, fehér ragyogásba
vonva az alatta lévő acél asztalt. A halott lény rajta feküdt, és
pont olyan visszataszító volt, mint ahogy emlékeztem.
Mindkét oldalon hangulatfények gyulladtak fel a falakon, a
sárga fényük nyugtató volt és kényelmes, éles ellentétben a
laborlámpa steril fényével. Polcok borították a szemben lévő
falat roskadásig tele könyvekkel, míg a másik két falnál
üvegszekrények álltak üvegcsékkel és mindenféle méretű és
alakú tároló dobozokkal. Jobb oldalt egy csempézett beton
fertőtlenítőzuhany várt az alkalomra, hogy ragyoghasson
vészhelyzet esetén.
- Köszönöm. – Megérintettem az asztalt. – Rögzítsd,
kérlek.
Fém kapcsok íveltek ki az asztal sarkaiból, rögzítve a lény
négy végtagját. Nem gondoltam, hogy fel fog éledni, de sosem
lehet tudni. Furcsább dolgok is történtek már. Felvettem egy
köpenyt, egy védőszemüveget, és felhúztam egy pár kesztyűt.
A lény a hátán feküdt, a ráncos, szőrtelen hasát felfedve.
Ronda egy bestia.
Ideje elővenni a Lény Határozót. Kihúztam egy vastag
könyvet a polcról, és intettem felette az ujjaimmal. A könyv
végiglapozta az oldalakat, a mágiámra reagálva. Könyvekből
46
kikeresni a dolgokat több száz éves hagyomány volt, olyan
régi, mint maguk a fogadók. A számítógépek megjelenése nem
változtatott ezen semmit. Egy rendőrségi házkutatás során a
számítógép lenne az első, amit a rendőrök lefoglalnának. Volt
egy laptopom az emeleten jól látható helyen, részben pont
emiatt. Nyugodtan nézegethették a Twitter fiókomat és a cuki,
vicces Halloween kosztümökbe öltöztetett bolyhos állatókból
álló képgyűjteményemet. Már senkinek sem jutott eszébe
megnézni a halott-fából készült könyveket, és még ha meg is
tennék, valószínűleg fikciónak gondolnák a Határozót.
A Lény Határozó ezen példánya öreg volt. A fogadó maga a
késő kilencedik századból származott, de a Lény Határozónak
márványmintás bőrkötése volt, valamilyen aranyozással a
borítón, ami legalább kétszáz évvel korábbra tette az időben. A
fogadó előző tulaja valószínűleg egy másik fogadóstól
örökölte. Amint szerzek egy kis tőkét, be kell szereznem egy
naprakészebb verziót.
A könyv többféle téma szerint volt indexálva. A Légzés
mellett döntöttem. Ez volt a legnyilvánvalóbb választás, és így
elég sok fajt kihúzhattam a listáról. Az oldal kódok hosszú
listáját mutatta. Elvettem egy csipeszt a tálcáról és kinyitottam
a lény orrát. Semmisem akadályozta a négy orrjáratot. A
47
levegőnek nem volt látható ártalmas vagy mérgező hatása rá.
Lejegyeztem a nitrogén, oxigén, argon, széndioxid és neon
kódját, és folytattam.
Szimmetria: bilaterális. Ha húznánk egy vonalat a lény
testén az orrától a farkáig, a baloldal tükörképe lenne a
jobbnak. Élőhely: feltehetően a szárazföldfelszín. Nem volt
kopoltyúja, uszonya, tollai vagy ásáshoz való karmai. Vér:
fehér. Egy oldalnyi kémiai teszt kínálta fel magát, így vettem
néhány mintát és munkához láttam.
Egy fél órával később megvolt a kódtartomány és elővettem
egy másik vastag kötetet a polcról. – M4K6G-UR174-8LAN3-
9800L-E86VA. – Próbáld ezt kimondani gyorsan háromszor.
A lapok megrezzentek. Az elemzésemmel durván
százharminckét lehetőség maradt. Szerencsémre, a leírásokhoz
képek is tartoztak. Lássuk csak... Nem, nem, fúj, nem, hogy a
fenébe tud egyáltalán ez az izé mozogni, nem... Tovább
lapoztam az oldalakat, és amikor egy ismerős, visszataszító
kép tűnt fel, majdnem elsiklottam felette.
Ma’avi Kerras. A Ma’avi Vadász család. Ragadozó, halálos,
látás és szaglás alapján vadászik, falkában utazik. Falkában. Remek.
Az intelligencia skála negyvenhat és ötvennyolc közé sorolta
őket, körülbelül olyan intelligensnek, mint egy átlagos pávián,
48
vagyis elég okosnak számítottak az állatok királyságában, és
igen veszélyesnek. Ugyanakkor nem elég intelligensek ahhoz,
hogy egyedül ideutazzanak a fogadóhoz. Valaki idehozta ezt a
csodálatos lényt Red Deerbe, és szabadon engedte a gyanútlan
lakók között. Azért tették ki itt, hogy káoszt okozzon? De
miért? Kicsoda? Hol volt a gazdája?
Újra elolvastam a bekezdést. Inkább rövid összefoglaló volt,
mint részletes leírás. Több adatra volt szükségem.
Felsóhajtottam. Egy dolog, amikor tudod, hogy feljegyzéseid
rettenetesen elavultak, és egy teljesen másik, amikor bele is
dörgölik az orrodat.
A vadász halott volt. Még ha valahogy sikerült is volna élve
elfognom, nem volt annyi esze, hogy elcsicseregje, amit tudni
akartam. Apró darabokra szabdalni jó érzés lenne, - még
mindig fájtak a bordáim -, de haszontalan.
Lehúztam a kesztyűmet. Bárcsak Anya és Apa itt lennének...
A szívem sajgott. Szorosan behunytam a szemem a fájdalom
miatt és mindenemmel azt kívántam, hogy sétáljanak be az
ajtón. A mágiám erős hullámban omlott ki belőlem.
A fogadó ijedten nyikorogni kezdett.
Szép volt. Megijesztettem a házat.
Kinyitottam a szemem. Nem voltak itt. Persze, hogy nem.
49
 - Semmi baj. – Megsimogattam a falat. – Ez csak egy
emberi dolog. Hiányoznak nekem, ennyi az egész.
A további kutatásnak holnapig kell várnia, amikor a fejem
már tisztább lesz. Megmondtam a háznak, hogy jegelje le a
bizonyítékomat és felmentem az emeletre, hogy
lezuhanyozzak, kezeljem a sebeimet és lenyeljek néhány
fájdalomcsillapítót.

50
 Harmadik fejezet

Beast felemelte a fejét és felmordult. Kinyitottam a szemem.

Egy puha, hatalmas karosszékben ültem, próbálva kikúrálni a
fejfájásomat egy csésze kávéval. Betolakodókkal foglalkozni az
utolsóelőtti dolog volt, amivel ma reggel törődni akartam. A
lista legalján azok a dolgok álltak, amiknek vérfarkasokhoz
volt köze.
A sebeimről kiderült, hogy csak felszínesek. A karmok alig
súrolták a bordáimat, de így is pokolian fájt. Miután rendesen
elláttam őket, a legtöbb gyógyulásnak indult. Sajnos a hajnal
hasogató fejfájással ajándékozott meg, és ezer milligramm
fájdalomcsillapító meg sem kottyant neki. Végül feladtam az
alvással próbálkozást, levánszorogtam a földszintre, főztem
egy kávét, és letelepedtem a székbe a ház elülső részén lévő
szalonban, hogy békében iszogassam a kedvenc mérgemet.
A szüleim engem bámultak a falon lévő fotóról. Igen,
elhagytam a fogadó területét, és belefolytam valami hatalmas
zűrzavarba. Ti is ezt tettétek volna a helyemben.
Beast vakkantott egyet az ajtóra szegezett pillantással.
Nem lehet nyugton az ember.

51
 A mágia felcsobbant körülöttem. Valaki jött. Lehet, hogy
egy vendég, de a legtöbb vendég udvariasabb lenne.
Előre dőltem, hogy kipillantsak az ajtón. Sean Evans a
kertemen át menetelt felém fenyegetést sugározva. Az arca
komor volt, a szemei acélos elszántságról árulkodtak. Az a sok
kemény izom végre felfedte az igazi funkcióját, félelmetes
sebességgel hajtották felém a nagy testét, és az ereje garantálta,
hogy mindent ledózerol, ami az útjában áll. Ha bezárnám az
ajtót, egyenesen átmenne rajta. A középkori lovagok valahogy
így nézhettek ki, amikor lerohantak egy kastélyt.
Rápillantottam Beastre. – Vond fel a függőhidat!
Az apró kutya értetlenül meredt rám.
- Rettenetes kapuőr vagy.
Sean dörömbölni kezdett az ajtókereten. – Tudom, hogy
odabent vagy.
- Be kellene engednünk? – tettem fel a kérdést Beastnek.
- Hallak – vicsorogta.
Az biztos. – Oké. Gyere be! Nyitva van.
Felrántotta az ajtót, és berobogott a házba. – Hol van?
- Neked is jó reggelt, napsugár!
- Azt kérdeztem, hol van?

52
53
 - Ne ilyen hangosan. Fáj a fejem.
Előre hajolt, megmarkolva a székem karfáját mindkét
oldalon. A borostyánszínű szemei gyakorlatilag lángoltak.
Sean Evens hivatalosan is dühös volt. Meg is érdemled,
szőrgombóc.
- Mit csináltál vele?
- Fogalmam sincs miről beszélsz. – Belekortyoltam a
kávémba.
- Kimentél és megölted tegnap este, majd
visszavonszoltad ide.
A legszebb ártatlan pillantásommal néztem rá. – Uram, azt
hiszem maga őrült.
- Egy mérföldes szagnyomot hagytál magad után, és
vissza követtem a házadig. Elloptad a prédámat és megsérültél
közben.
- Ezt miből gondolod?
- Kiszagoltam a véred. Mi a fene ütött beléd, hogy
kimentél oda? Mondtam, hogy kézben tartom a dolgot.
Ó, hát ez remek. – Mit tartottál kézben? Arra kértelek, hogy
gondoskodj róla. Leráztál, és úgy döntöttél csak az almafáim
mérgezésére szorítkozol.

54
 - A mérgezésükre? Komolyan? – Valósággal köpködte a
szavakat.
Azért akartam, hogy ő intézze el, mert nem akartam feladni
a semlegességemet, és ő különösen alkalmas volt különböző
dolgok megölésére. De az a hajó már elúszott, és figyelembe
véve a hozzáállását, jobban jártam az állítólagos segítsége
nélkül. Előre hajoltam, hogy szemben legyünk egymással. –
Kézbe vettem az ügyet. Rád már nincs szükség. Nyugodtan
folytathatod a sorozat vizelési körutadat.
- Azt nem hinném.
- Sean! Menj. El.
Megfeszítette az állát. – Nem tudom, hogy mi a fene folyik
itt, de nem megyek el, amíg ki nem derítem.
Az összes bunkó, arrogáns idióta közül... – Valóban?
- Igen. Megmutatod azt a lényt, és innentől kezdve én
fogok foglalkozni velük.
Hatalmasra nyitottam a szemem és megrebegtettem a
szempilláimat. – Sajnálom, biztos lemaradtam a
koronázásodról. De buta vagyok.
- Dina!
Ha! Emlékezett a nevemre. Az ajtó felé intettem az
ujjaimmal. – Hess! Menj, és ne csapd be az ajtót magad után.
55
 Lecövekelt keresztbe font karokkal, az izmok megfeszültek
a karján. – Kényszeríts.
Nem érdemelt meg egy figyelmeztetést, de azért megkapta.
– Most már elegem van. Komolyan mondom, Sean. Menj el,
vagy következmények lesznek.
- Ne kímélj.
Rendben. – A vendéglátást visszavonom.
A mágia Seannak csapódott. A levegőbe repült. Az ajtó épp
időben tárult ki, és átrepült rajta a gyümölcsöskertbe. A
gyümölcsös biztonságosabb volt. A ház eltakarta a járdáról és
az útról nézve, aminek hála remélhetőleg el tudjuk kerülni a
kényelmetlen kérdéseket.
Hallottam egy hangos puffanást, felkeltem és kinéztem a
nyitott ajtón. Beast csatlakozott hozzám.
Sean mozdulatlanul feküdt a fűben. Aucs.
Beastre néztem. – Én figyelmeztettem.
Sean felemelte a fejét, megrázta, majd talpra pattant. Az
arcán vad, ragadozószerű kifejezés jelent meg.
- Ajjaj. Jobb, ha felkészülünk az ostromra. –
Belekortyoltam a kávés csészémbe.
Sean nekifutott és elindult az ajtó felé. Az ajtó záródni
kezdett, de intettem egyet az ujjammal, jelezve a fogadónak,
56
hogy hagyja nyitva. Pénzbe kerülne kicserélni az ajtót. Sean
beugrott az ajtón, tett másfél lépést, és a mágia újra lecsapott
rá, hátralökve. Sean elrepült, végig gurulva a füvön, ahogy
földet ért.
Nem lett volna szabad ilyen messzire bejutnia. Egyáltalán
nem lett volna szabad képesnek lennie arra, hogy belépjen.
Igaz, a fogadó sokáig elhagyatva állt, és még nem volt olyan
erős, mint a legtöbb fogadó, de kint kellett volna tartania.
Sean talpra ugrott. A szemei teljesen vadak lettek.
Leguggolt, majd emberfeletti gyorsasággal sprintelt az ajtó
felé. Éreztem, hogy a fogadó visszatartja. Beleütközött egy
láthatatlan falba, áttört rajta, és sikerült két lépést bejönnie.
A mágia neki csapódott, hátralökve. Elkapta az ajtókeretet a
kezeivel és megkapaszkodott.
Hűha!
Sean felmorgott, mint valami vadállat. Hátborzongató hang
volt, amit egy embernek sem lett volna szabad kiadnia.
Felvettem a seprűmet. A fogadónak szüksége lesz egy kis
segítségre. – Tudod mi az őrültség definíciója, Beast?
Sean megfeszült. Az izmok kidagadtak a karján és a testén,
mint vastag kötélcsomók a bőre alatt. Lassan előre jött egy
centit. Még egy centit. Hűha! Kivételesen erős volt.
57
 - Einstein szerint az, hogy ugyanazt csináljuk újra és újra,
de más eredményt várunk. – Lekoppintottam a seprű végét a
földre. – Kifelé.
A mágiám felzendült a fogadóban, mint egy hatalmas harang
hangja. Nem volt igazi hangja, de én így is hallottam. Sean
kirepült a házból, mint egy porszem, amit felkapott a szél, és
nekicsapódott egy almafának tíz méterrel arrébb. Egészen
odáig hallottam a reccsenést, ahol álltam.
- Karma – mondtam, megpaskolva az ajtókeretet.
A ház megnyikordult.
- Ügyes voltál – mormoltam neki. – Egyszerűen csak
ijesztően erős.
Hihetetlenül erős. Volt már dolgom vérfarkasokkal. Őrültek
voltak és halálosak, de egyik se lett volna képes erre.
Sean nem mozdult. Talán a becsapódás eltört valamit. Nem
mintha nem gyógyulna meg, ráadásul nagyon gyors
tempóban, de akkor is, nem állt szándékomban eltörni a
gerincét.
Beast hozzábújt a lábamhoz.
- Meg kellene néznünk?
A mágia jelzett. Hátra hajoltam, hogy kinézzek a bejárati
ajtón. Egy rendőrautó parkolt a felhajtómon, és egy
58
egyenruhás férfi tartott az említett felhajtón a ház felé. A Red
Deeri rendőrség meglátogatott. Visszafordultam.
Az almafa alatt üres volt a gyep. Sean Evans eltűnt.

- Megkínálhatom teával, biztos úr?

Hector Marais járőr rám nézett. Zömök volt és izmos,
simára borotvált arccal, a sötét haját rövidre vágta. A
foglalkozása egész lényét testesítette meg. Ha farmerben és
melegítő felsőben találkoznál vele az utcán este, nem térnél ki
az útjából, mert tudnád, hogy rendőr. Sugárzott belőle a
fegyelem, és ahogy átlépte a fogadó küszöbét, úgy nézett végig
rajtam és a fogadó belsején, mintha fegyverek után kutatna.
- Nem, köszönöm, Ms. Demille. Történt egy incidens a
környéken tegnap éjszaka hajnali egy körül. Egy nőt
megtámadtak. Észre vett bármi szokatlant?
- Ó, istenem! Ki volt az? Jól van? Mi történt? – Azok, akik
már tudtak a dologról, nem tettek fel kérdéseket.
Marais járőr figyelmesen nézett. – A sértett jól van. Vadállat
támadásnak minősítettük. Észrevett bármi szokatlant múlt

59
éjjel? Valamilyen hangot, vagy talán egy szokatlanul nagy
állatot?
- Nem. Kulcsra kellene zárnom az ajtómat?
- Mindig be kellene zárnia az ajtóját. Tud bárkiről, aki
egzotikus állatokat tart?
- Robyn Kaynek van egy hüllője – feleltem. – Azt hiszem
egy iguána.
Marais járőr elővett egy jegyzetfüzetet és írni kezdett. – A
címe?
- Az Igraine Courtnál lakik. Nem jut eszembe a házszám.
Egy téglaépület nagy fügekaktusszal az előkertben.
- Nem tud esetleg arról, hogy valaki pumát vagy esetleg
medvét tart?
Megráztam a fejem. – Sosem hallottam olyanról, hogy
valakinek medvéje vagy pumája van. Tudnánk róla. Az
embereknek nincs túl sok titkuk ezen a környéken.
- Meg lennél lepve – mondta.
Felét sem tudta.
- Tud róla, hogy több kutyát megöltek a környéken az
utóbbi időben?
- Ó, igen. Rettenetes.

60
 - Okunk van azt feltételezni, hogy valaki a környéken egy
nagy ragadozó állatot tart háziállatként. – Beast felé biccentett.
– Azt javaslom, hogy a kutyáját mindig tartsa pórázon, és
figyeljen rá, amikor kiengedi.
- A neve Beast.
Marais járőr meglepetten pislogott.
- Lány kutya – tettem hozzá.
Beast vakkantott egyet, hogy hangsúlyozza a dolgot.
Marais járőr elővett egy névjegykártyát. Egyszerű, fehér
színű volt, kék tintával. – Ha megtudja, hogy valaki egzotikus
állatot tart vagy meglátja az állatot, kérem, hívjon fel. Ne
menjen az állat közelébe.
- Természetesen.
- Akadt még gondja tinédzserekkel?
Nem felejtette el. Három évvel ezelőtt, kicsivel azután, hogy
megnyitottam a fogadót, Caldenia megérkezett egy kisebb
hordányi fejvadásszal a nyomában. Néhányuk elég ostoba volt
ahhoz, hogy megpróbálja lelőni. Szinte azonnal gondoskodtam
róluk, de nem azelőtt, hogy Mr. Ramirez, aki az utcában lakik,
felhívta a rendőrséget azzal, hogy lövéseket hallott. Marais
járőr a négy kiérkező járőr kocsi egyikében ült.

61
 Mivel a fogadó elrejtette a károkat, és csak nemrég volt
szilveszter, azt állítottam, hogy néhány kölyök megmaradt
tűzijátékokat lőtt fel. Sajnos, Mr. Ramirez visszavonult
tengerésztiszt volt, és hajthatatlan maradt, hogy lövések
hangját hallotta. Bizonyíték hiányában a rendőröknek nem volt
más választásuk elmentek, de nyilvánvaló volt, hogy Marais
járőr nem vette be a történetemet.
- Egyáltalán nem – feleltem.
Marais még egyszer végigmért. – Köszönöm az
együttműködését, hölgyem. Kérem értesítsen, ha megtud
bármit az üggyel kapcsolatban. Viszont látásra!
- Viszlát!
Figyeltem, ahogy visszamegy a kocsijához. A legtöbb ember
ostoba babonának tartotta a megérzéseket. Én tudtam az
igazat. Akárhányszor túl öntelt lettem az erőm miatt, Apa
emlékeztetett, hogy minden embernek van mágiája. A
különbség köztük és köztem csak a tudás, és a gyakorlás volt.
A legtöbb ember egyszerűen nem volt tisztában azzal, hogy
képes dolgokra, amik megváltoztatják a valóságot. Majdnem
olyan volt, mint amikor valaki olyan helyen nő fel, ahol
nincsenek mély folyók vagy tavak. Ha sosem próbáltad,
honnan tudnád, hogy képes vagy úszni?
62
 De még gyakorlás nélkül is, a mágia talált rá módot, hogy
felfedje magát. A megérzések is ilyenek voltak. Marais
megérzése tisztán és érthetően azt súgta neki, hogy valami
nem stimmel velem. Képtelen volt megmondani mi az, de a
makacssága nem engedte, hogy tovább lépjen. Annak ellenére,
hogy ez az incidens több utcányira arrébb történt, úgy döntött
a biztonság kedvéért benéz hozzám. Most, hogy volt oka
visszajönni ide és rajtatartania a szemét a környéken,
vigyáznom kell majd, mit teszek.
A megérzésekről beszélve... Valami nem hagyott nyugodni
a Seannal való beszélgetésemmel kapcsolatban.
Végiggondoltam és rájöttem micsoda. Azt mondta: „innentől
kezdve, én foglalkozom velük.” Velük. Többes számban. A
Lény Határozó azt írta a vadászok falkában járnak, de Sean erről
nem tudhatott. Ha lenne valami, amivel betudna azonosítani
egy vadászt, azt is tudná, én mi vagyok és másképp viselkedett
volna ahelyett, hogy lerohanja a kastélyt.
Biztosan különböző szagokat érzett. Talán mégsem volt
olyan remek ötlet kihajítani innen. Nem, nem. Az volt. Voltak
határok. Nem számít milyen erős volt, nem engedhettem, hogy
féktelenül rohangáljon a fogadóban.

63
 A „velük” azt jelentette, hogy az incidensek folytatódni
fognak. Bárki is állt emögött, nemsokára rá fog jönni, hogy
elintéztem a falka egy tagját. Lehet, hogy bosszút fog állni, és
fogalmam sem volt, ez a bosszú milyen formában fog
megnyilvánulni. Egy rövidke bekezdéstől eltekintve a Lények
Határozóban, a vadászokkal kapcsolatos kutatásom során nem
találtam semmi hasznosat. Ritka faj voltak, nem túl népesek, és
nem ismerték őket túl jól.
Átnézhetném a többi rendelkezésre álló forrásomat.
Hozzáfértem még néhány könyvhöz, de kételkedtem benne,
hogy találnék még valami használhatót. A vadászok más
fajokkal kapcsolatos említését kellene keresnem, és a többi
kötet nem volt katalogizálva vagy tárgymutatóval ellátva.
Többnyire csak anekdoták voltak, amiket fogadósok jegyeztek
fel.
Amikor nyolc éves voltam, a szüleim elvittek engem, a
bátyámat, és a nővéremet Kaliforniába vakációra. Sok
fantasztikus helyen jártunk, az egyik a Glass Beach volt Fort
Bragg város közelében. A helyi lakók korábban szemetet
szórtak az óceánba, amiben sok üveg volt, és az évek során a
hullámok gyönyörű üvegkavicsokká csiszolták az éles
szilánkokat, és több ezret visszasodortak a partra. Az
64
összképet tekintve, a vadászokat keresni olyan volt, mint egy
kifejezett üvegdarabot keresni Glass Beachen a több ezer
között. Sokáig tartana, és nem volt sok időm.
Hiányzott a nővérem. A bátyámtól eltérően, aki
alkalmanként beugrott, amikor el tudta szakítani magát a
világegyetemtől, ő sosem látogatott meg. Szerelmes lett,
megházasodott, és a férjével az ő bolygójára költöztek.
Fogalmam sem volt milyen az új élete, de reméltem, hogy jó.
Szükségem volt segítségre. Valakire, akinek több
tapasztalata és gyakorlati tudása volt, mint nekem.
Odasétáltam a szüleim képéhez, és megnyomtam a
hüvelykujjammal egy fa görcsöt a kereten. Egy apró felirat
jelent meg a felső sarokban az anyám feje felett.
Brian Rodriguez, 8200 Cielo Vista, Dallas
Elengedtem a keretet és a szavak eltűntek. Brian Rodriguez
egy fogadós volt. Nem ismert engem, és én se ismertem őt, de
az apám már beszélt róla korábban. Mr. Rodriguez vezette az
egyik legrégebbi fogadót Texasban, ami már akkor ott állt,
amikor a Spanyol Birodalom még hatalmi tényezőnek
számított. Gertrude Hunttól eltérően, az a fogadó
folyamatosan működött, és a tudás és tapasztalat tovább szállt

65
egyik fogadósról a másikra. Ha bárki tudott valamit a
vadászokról, az Mr. Rodriguez lesz.
Dallas több, mint négy órányira volt autóval. Ha most
elindulnék, elméletben vissza tudnék érni éjfél előtt. Hacsak
nem robbanok le az autópályán. Nem hittem, hogy bármi
történne nappal, de ha leszáll az éj, nélkülem a fogadó szabad
préda lenne. Ha a vadászok, a szövetségeseik, vagy Sean úgy
dönt bosszút áll, a ma este remek alkalom lenne.
Leültem és ledöntöttem a teámat. Sosem találkoztam még
Mr. Rodriguezzel. Az apám elismerően beszélt róla, és ott
voltam, amikor az anyám felírta a nevét és a címét a portréra.
Azt mondták megbízható és kérhetek tőle tanácsot.
Ugyanakkor, nem számított barátnak. Amikor a szüleim
eltűntek, írtam neki, de nem kaptam választ.
Értelmetlen lenne megpróbálni felhívni. Egy fogadós sem
válaszolna egy telefonhívásra. A fogadósok pártatlan felek
voltak, akik titokban és függetlenül működtek, távol
egymástól. A vendégeink biztonsága volt a legfontosabb. Első
benyomásokra támaszkodtunk, kézfogásokra, és csak szemtől
szemben intéztünk ügyeket.
Még ha el is megyek Dallasba, nem volt rá garancia, hogy
Mr. Rodriguez válaszolni fog a kérdéseimre.
66
 Mit tegyek?
Itt ülni azt várva, hogy a vadászok lépjenek először,
értelmetlen volt. Fogalmam sem volt hogyan fognak támadni.
Azt sem tudtam pontosan mire képesek. Volt egy intelligens
fél mögöttük, aki irányította őket, vagy csak kitették itt őket,
hogy garázdálkodjanak?
A fogadó itt hagyása kockázatos volt, de ezt a kockázatot
vállalnom kellett. Úgy döntöttem belefolyok a dolgokba, ami
talán hiba volt a részemről, de most már túl késő volt
meggondolni magam, és biztosítanom kellett a fogadó
biztonságát. Az információ a legjobb védelem.
Emellett, alaposan megerősítettem a fogadó védelmét az
elmúlt három évben. Gyakoroltunk és különböző
forgatókönyveket néztünk át. A fogadó nem volt bevehetetlen,
amikor távol voltam, de lehetetlen volt betörni anélkül, hogy
rengeteg zajt csapnának. Volt egy olyan érzésem, hogy senki
sem akart zajt csapni.
Ha megyek, most kell elindulnom. Jelenleg Caldenia volt az
egyetlen vendégem, és ő biztonságban lesz a lakosztályában.
De ha egy másik vendég hirtelen feltűnik, az utam el lesz
halasztva.

67
 Felkeltem és felmentem az emeletre az északi erkélyre.
Caldenia a kedvenc székében ült az utcát nézve. Meglátott és
intett a hosszú ujjaival. – Nézd. Ezt igazán érdekesnek találom.
Leültem mellé. Alattunk két rendőr próbált lenyugtatni két
nyomkövető kutyát. A nagy kutyák ide-oda ugráltak a
pórázukon. Marais és egy másik rendőr figyelte őket.
Végül az egyik rendőrnek sikerült lenyugtatnia a kutyáját,
és mondott valamit. A kutya engedelmesen megszimatolta az
aszfaltot, tett három lépést előre, és nyüszítve elhátrált lába
közé húzott farokkal.
- A lényt érzik, amit tegnap visszahoztál?
- Sean Evanst érzik.
Tegnap este, amikor a bokrok között kellett bujkálnom a
hátborzongató trófeámmal, rájöttem, hogy a lény fehér vére
elpárolgott a levegőben körülbelül öt perc után. Csak a
vonszolás nyomai vagy szag alapján tudna valaki követni. Így
kockáztattam és kivonszoltam az útra, nyílt színen húzva a
testet, készen, hogy elrohanjak vagy elbújjak a legkisebb zajra.
Végül elértem az Uther Streetet, ami az Igraine Roadhoz
vezetett. Épp az Igraine-re fordultam be, amikor megláttam
Seant, egy hatalmas, bozontos árnyat, teljesen fekete volt, és
négykézláb rohant. Végigfutott a Cameloton és én nekidőltem
68
a legközelebbi kerítésnek egy percre, félve, hogy a szívem
kiugrik a mellkasomból, mert olyan gyorsan vert.
A második kutya egy helyben toporgott, és felvonyított,
hisztérikusan és ijedten.
- Tegnap este megerősítette a szagnyomát – mondtam. –
Azt hiszem, nagyon birtokló a területével kapcsolatban, így
biztos messzire ment, hogy megjelölje a határait. Amikor a
rendőrség megjelent, Sean kíváncsi lett, gyorsan
odalopakodott, hogy lássa mi történik. A feromon nyomaival
tele van az utca.
A vérfarkasoknak három alakja volt. Az emberi alakjuk,
amiben a legügyesebbek voltak, ezt hívták működés közbeni,
MK formának; az árnyékformájuk, egy emberi farkasszerű
szörny a személyes- és közelharchoz; és az MO, a mozgó
alakjuk, egy rejtőzködő forma, ami gyorsan és csöndesen képes
nagy távolságokat megtenni. Amikor átváltoztak egyik
alakjukból a másikba, a kémiai koktél a testükben olyan
feromonokat bocsátott ki, ami mindent kiakasztott, ami négy
lábon közlekedik. Mrs. Zhu, egy idősebb vérfarkas, aki a
szüleim fogadójában szállt meg régebben, azt mondta a
feromonok kibocsátása egy szándékos jelzés, ami beléjük volt
programozva, de nem tudták irányítani. Amikor küldetésen
69
voltak, hasznos volt tudni, hogy a csapatod többi tagja alakot
váltott, anélkül, hogy vizuális vagy hangjelzést kellene adnod,
ami elárulhat.
A környéken élő kutyáknak nem volt gondja Seannal, az
emberrel. Sean a „farkas” ugyanakkor kiborította őket. Úgy
tudtam, hogy a feromon kibocsátása abbamaradt körülbelül
tizenöt perccel az átváltozás után, de sokáig tartó
szaglenyomatot hagyott maga után. Sean nemrég változott át.
Abban bíztam, hogy a szaga erős lesz, és ez bejött. A
feromonok annyira kikészítették a nyomkövető kutyákat, hogy
nem voltak hajlandóak követni a nyomát, és mivel az én
nyomom ugyanabba az irányba vezetett, ezt sem követték. Vér
és szagnyom nélkül senkinek sem volt oka összekapcsolni a
fogadót és engem néhány karomnyommal egy ház ajtaján, ami
több utcányira arrébb volt.
Mintha csak megérezte volna, Marais megfordult és
egyenesen ránk nézett.
- Ő sejt valamit – jegyezte meg Caldenia.
- Nincs bizonyítéka.
- Ha egyszer problémát fog jelenteni, elfogyaszthatom.
Ínycsiklandozónak néz ki.

70
 - Köszönöm, de erre nem lesz szükség. – És ez nem volt
hátborzongató. Egyáltalán nem.
Caldenia elmosolyodott. – Meg lennél lepve milyen nehéz
megszabadulni egy emberi holttesttől. Azt mondanám, hogy
talán 85 kiló lehet. Ez rengeteg hús. Lefagyaszthatnánk.
Legalább három hónapig elélnék belőle.
Igen, emellett boldog házasságban élt, két kislánnyal.
Rákerestem az első találkozásunk után, és megtaláltam a
felesége blogját. Terapeutaként dolgozott és szeretett kötni.
- El kell mennem – szóltam. – Vissza fogok érni éjfél előtt.
Kérem, maradjon bent.
- Úgy lesz. Van egy vadonat új Eloisa James könyvem,
ami elszórakoztat majd.
Tíz perccel később összepakoltam a hátizsákomat.
Visszamentem az előszobába. A ház nyikorogni kezdett
körülöttem.
- Visszajövök este. – Megpaskoltam a falat. – Ne aggódj!
A TÁVOL biztonsági protokoll hatvan másodperc múlva
életbe lép.
Megsimogattam Beastet, felkaptam a kulcsaimat és
kimentem. A shi-tzu halkan szűkölni kezdett.

71
 - Őrizd a házat. Lehet, hogy segítségre lesz szüksége.
Nemsokára visszajövök.
Kivittem a kocsit a garázsból, és vártam néhány
másodpercet ezután, visszafelé számolva. Öt, négy, három,
kettő... egy.
A ház kattanó hangot adott ki. Kívülről semmi sem
változott, de én tudtam, hogy odabent redőnyök záródnak le
az üveg és a függönyök mögött. A két ajtó, ami látható volt az
utcáról kulcsra zárta és elreteszelte magát, míg a másik kettő
kevésbé látható ajtó teljesen beleolvadt a falba. A fogadó egy
erőddé változott, ami megvédi magát és rögzít mindent, ami
addig zajlik, amíg távol vagyok.
Vezess a sebességkorlátozáson belül, juss el Dallasba, tudd
le a találkozót és gyere vissza. Ne időzz. Elindultam az utcán.
Minél hamarabb odaérek, annál hamarabb jöhetek vissza.

72
 Negyedik fejezet

Az I-45-ös lapos aszfaltszalagként nyújtózott előttem, amit

mindkét oldalon alacsony kőris-, és tölgyfák szegélyeztek. Az
autó sebesen haladt, leküzdve a mérföldeket. Mindig is
szerettem vezetni. Ahogy anyám is.
Az apám olyan korszakban született, amikor a
csúcssebesség, amit egy ember elérhetett egy vágtázó ló volt.
Amint beszállt egy autóba elkezdődött, amit anyám csak úgy
hívott a „Gerard Show”. Az út elején tökéletesen
mozdulatlanul ült az anyósülésen, elfehéredett ujjpercekkel
szorítva a kocsiajtót, sápadt arccal, zord, eltökélt
arckifejezéssel, a szemeit nagyra nyitva. Ez addig tartott, amíg
forgalomba nem kerültünk, amikor is elkezdett autókra és
kátyúkra mutogatni halk, bepánikolt hangon. Becsukta a
szemét és megfeszült, amikor sávot váltottunk. Ha meg kellett
állnunk egy piros lámpa előtt és egy másik jármű ért oda
előttünk, a kezeit mindig az arca elé kapta, vagy Anya teste elé
tartotta, próbálva megvédeni, amikor megálltunk. Egyszer
úton voltunk, amikor egy hatalmas furgon egy kicsit túl közel

73
jött hozzánk. Felkiáltott, hogy „Jézusom, Helen, fordítsd el a
lovakat!”, aztán egész hátralévő nap zavarban volt miatta.
Egyszer volt egy tanárom, aki súlyosan félt a repülőutaktól.
Azt mondta, hogy minden egyes alkalommal, amikor felszállt
egy gépre, teljesen meg volt róla győződve, hogy meg fog
halni. Összekészített egy halálfejjel jelölt borítékot, amiben a
végrendelete és az életbiztosításával kapcsolatos papírok
voltak, és szem előtt hagyta, hogy a családjának ne kelljen
„információ után kutatnia” a halála után. Az apám, aki a
legbátrabb ember volt, akit valaha ismertem, hasonlóan
gondolkodott. Minden egyes alkalommal, amikor beült egy
autóba, arra számított, hogy ő – vagy Anya és én, ami
határtalanul rosszabb volt számára –, nem fogja túlélni az utat.
Minden autóút halál közeli élmény volt.
Mindezek ellenére, Anya valahogy megtanította vezetni.
Nagyon ritkán, amikor végképp muszáj volt, elvezette az autót
egy csendes utcán a másfél mérföldre lévő közérthez és
benzinkúthoz. Mi nem mehettünk vele, mert nem akart felelős
lenni a mi halálunkért. Sosem volt hajlandó 35 kilométer per
óránál gyorsabban hajtani. Amikor visszajött felszerelkezve a
bevásárolt dolgokkal, leparkolta az autót a behajtón, kiszállt, és
lefeküdt a fűre az eget bámulva körülbelül tíz percig. Néha
74
kijöttem, és lefeküdtem mellé. Néztük az eget, a fák
ringatóztak felettünk, és örültünk, hogy élünk.
Mindkettőjük annyira hiányzott. Meg fogom őket találni.
Valakinek valahol tudnia kell valamit róluk. Egy nap ez a
valaki be fog sétálni a fogadómba, meglátja a szüleim portréját
a falon, és látni fogom rajta, hogy tud valamit. És akkor meg
fogom találni a szüleimet.
A GPS-em életre kelt és Darth Vader utasított, hogy
forduljak be a következő lehajtón. Tíz perccel később, miután
balra fordultam a „sötét oldalra”, leparkoltam egy nagy ház
előtt. Távolabb állt az utcától, magas, vékony pálmák és
akácok mögött, így alig láttam a barackszínű stukkó falakat a
terrakotta csempetető alatt. Egy széles kőösvény vezetetett a
füvön keresztül a ház felé.
Átmentem az utcán és megálltam az ösvény előtt. Fantom
bogarak szaladtak végig a bőrömön. Felállt a karomon a szőr.
Egy másik fogadó területének határán álltam.
Tettem egy lépést előre. A mágia elözönlött. Nagy levegőt
vettem és egyhelyben álltam, várakozva. Ha a fogadós nem
akarja, hogy belépjek, tudatni fogja. Az apám közkedvelt
ember volt, mivel mielőtt fogadós lett volna belőle vendég volt,
és kockára tette az életét, hogy segítsen egy fogadó
75
tulajdonosának. Több évszázadnyi bebörtönzéssel és
magánnyal fizetett érte. De ugyanígy ellenségei is voltak. Ha
szerencsém van, Mr. Rodriguez nem az utóbbiak közé
tartozott.
A csend elhúzódott. Madarak csicseregtek a fákon felettem.
Eltelt egy perc. Még egy. Elég idő telt el. Mivel senki sem jött,
hogy kidobjon, valószínűleg szívesen látnak.
Elindultam az ösvényen. A levegő friss és tiszta illatú volt,
egy kis párával. Az utacska befordult, és megpillantottam a
nedvesség forrását. Egy sekély tavacska feküdt a gyönyörűen
ápolt kert közepén. Narancssárga és fehér koi pontyok
úszkáltak a 30 centi mély zöld vízben. A tó körül növények
nyíltak elkerített virágágyásokban, élénk vörös és sárga
virágok nagy levelekkel. Kis, lila és vörös verbéna fürtök és a
liliom-sárga csillagocskái a százszorszép bokroknak virítottak.
Törpe pálmák és művészien nyírt mesquite fák nyújtottak
árnyékot az öreg kovácsoltvas keretes fapadok felett. A kert
mögött feküdt a ház, egy két emelet magas félkör alakban
elhelyezkedő épület tornácokkal, díszes oszlopokkal ellátott
árnyékos erkélyekkel, boltívekkel és fa ajtókeretekkel.
Többféle mágia lenyomatot éreztem, ahogy haladtam, az erő
nyomait, amiket több tucat vendég hagyott. Ez egy virágzó
76
fogadó volt, amit sokféle lény látogatott eltérő képességekkel.
A szüleim fogadója is ilyen volt, erős és energikus. Élettel teli.
Ha ez a fogadó egy reflektor lenne, Gertrude Hunt csak egy
lángocska lenne egy magányos lámpásban összehasonlítva
vele. Nem baj, ígértem magamnak. Majd egy nap...
Egy férfi guggolt az egyik virágágyás mellett, óvatosan ásva
a földet egy kézi ásóval. Az ötvenes évei végén járhatott, őszes
haja volt és természetesen barna bőre, amit az idő és elemek
mély ráncokkal tarkítottak. Rövid, szépen nyírt szakáll
borította az állát. Egy fiatal nő állt mellette visszafogott, kék
ruhában és ezüst cipőben, a sötét haját ízlésesen feltűzve.
Néhány évvel idősebb volt tőlem, de az arckifejezése
összetéveszthetetlen volt. Az az arc volt, amit minden gyerek
megismer, aki már elmúlt 12, és tökéletesen tudja utánozni.
Azt üzente: „Leszidnak a szüleim. Megint. El tudod ezt hinni?”
- ...ha én magam akartam volna megcsinálni, Isabella,
nem kértem volna a segítségedet.
Ó, ne, csak a „türelmes apa” hangot ne.
- Az egész lényege annak, ha kiadsz valakinek egy
feladatot, hogy nem neked kell megcsinálnod.
Isabella felsóhajtott. – Igen, Apa. Jött hozzád valaki.

77
 - Tökéletesen tisztában vagyok vele, köszönöm. – A férfi
éles sötét szemekkel nézett rám. – Segíthetek?
Valószínűleg hiba volt idejönni. – Az apám egyszer azt
mondta, hogy él itt egy ember, akitől tanácsot kérhetek.
- Mi volt a neve?
- Brian Rodriguez.
A férfi türelmesen bólintott. – Tudom mi a nevem. Mi volt
az apja neve?
- Gerard Demille.
A férfi végigmért. – Gerard Demille? Te vagy Gerard és
Helen lánya?
Bólintottam.
Felkelt. – Köszönöm Issy, elmehetsz.
Isabella újra felsóhajtott. – Ez azt jelenti, hogy befejezted a
leckéztetést?
- Igen. Hogy válaszoljak a kérdésedre, mondd meg az
ifritnek, hogy ha az ünnepi ebédlőt akarják használni,
szükségünk lesz valamire a kántól, amiben leírja, hogy
vállalják a költségeket. Ez rögtön elhallgattatja majd őket. – A
padra mutatott. – Kérlek, foglalj helyet.
Isabella megfordult és a ház felé indult a fejét rázva.
Leültem a padra a férfi mellé.
78
 - Dina Demille - szólt Brian Rodriquez. Mély, kicsit recés
hangja volt. – Amikor hallottam, hogy beköltöztél Gertrude
Huntba, azt hittem korábban meglátogatsz majd.
- Nem voltam benne biztos, hogy szívesen látnak.
- Kedvesem, az apád veszélybe sodorta a saját életét egy
fogadós felesége és gyerekei miatt. Nagyon fiatal vagy, így
valószínűleg nincs elég tapasztalatod ahhoz, hogy tudd,
milyen ritkán kockáztatja magát egy vendég miattunk. Gerard
nagyon bátor ember.
- Ő azt mondaná, hogy nagyon ostoba.
- Igaz. Minden hencegése és gazembernek tettetése
ellenére, mindig is szerény ember volt. Minden fogadós
hálával tartozik neki, és az édesanyád önzetlenül megmentette
őt az örökkévaló fogságtól. A lányukként mindig szívesen
látunk ebben a fogadóban. Miből gondoltad, hogy nem?
- Nem válaszolt a levelemre.
- Milyen levélre?
- Küldtem egy levelet az incidens után. Néhány évvel
ezelőtt.
Mr. Rodriguez megrázta a fejét. – Nem kaptam meg. Mit
írtál benne?
Teljesen őszintének tűnt.
79
 - Arról érdeklődtem, hogy tud-e valamit az eltűnésükről.
– Egy aprócska, törékeny reménysugár felütötte a fejét a
szívemben.
- Mr. Rodriguez előre hajolt. – Egy szóval, nem. Az
emberek eltűnhetnek és el is tűnnek időről időre, de hogy egy
egész fogadó egyszerűen eltűnjön, ez példanélküli. A szüleidet
kedvelték. Amikor az eset történt próbáltam utána járni, ahogy
sokan mások is. De az összes tudásunk csődöt mondott. Nem
tudunk semmit.
A reménysugár elhalt. Minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy elrejtsem a csalódottságomat.
- Biztosan hiányoznak – mondta.
- Igen. – Minden egyes nap.
- Sajnálom.
- Köszönöm.
Mr. Rodriguez halványan rám mosolygott. – Szóval mit
tehetek érted, Gerard és Helen lánya?
Elővettem egy vadászról készült fotót és odaadtam neki.
Mr. Rodriguez a fényképre meredt. Ijedtség jelent meg az
arcán.
- Egy Ma’avi vadász. Undok teremtmények,
bosszúszomjasak és kegyetlenek. A fogadó veszélyben van?
80
 - Igen. – Technikailag most már veszélyben volt, hogy
belefolytam az ügybe. – A vadász kutyák gyilkolásával kezdte,
aztán tovább lépett. Szerintem többen vannak. Hogy kerültek
ide?
- Ahogy mindenki más. – Mr. Rodriguez a képet
méregette. – A kérdés az, hogy miért, és ki hozta őket ide. Nem
volt szokatlan vendéged?
- Csak Caldenia.
- Áá, igen. Nem sok ember fogadta volna őt be.
Gondolom jól fizet, de a gond, ami vele jár, nem érheti meg az
árat.
- Nem a pénzről volt szó - feleltem. – Habár jól jött. A
fogadónak szüksége volt egy vendégre.
Brian elmosolyodott. – Á. A szüleid büszkék lennének. A te
korodbeliek nem mindig értik ezt az egyszerű igazságot. A
fogadóknak vendégekre van szükségük, hogy virágozzanak.
A szüleim sosem utasítottak el egy vendéget sem, nem
számít milyen nehéz volt elszállásolni. Ők egyszerűen így
intézték a dolgokat. Nem láttam okot arra, hogy letérjek erről
az ösvényről.
Mr. Rodriguez megkocogtatta a fényképet. – Évekkel
ezelőtt, amikor sokkal fiatalabb voltam, a szüleim a nyugati
81
partra küldtek, hogy intézzek el valamilyen privát ügyet. A
Blue Fallsban szálltam meg, egy nagyon speciális fogadóban.
Magas kockázatú vendégekre specializálódott. Az egyik
vendég egy lény volt, amit dahakának hívnak. A recepciónál
volt, amikor megérkeztem és körülbelül öt percet kellett
várnom, amíg végzett. Harminc éve volt, de úgy emlékszem
rá, mintha tegnap lett volna. Páncélt viselt, high-tech fegyverek
voltak nála, és két vadász ült a lábánál. Egy légtérben lenni
vele olyan volt, mintha összezártak volna egy ketrecben egy
vérszomjas, éhes vadállattal. Éreztem a rosszindulatát. Úgy
sugárzott belőle, mint a tűzből a forróság. A vadászai a
nyálukat csorgatták, amikor megláttak. Láttam az éhséget a
szemeikben. Számukra én préda voltam. Étel.
Megremegett és megrázta a fejét. – A dahaka futólag rám
pillantott, ahogy a szobájába ment. Olyan volt, mintha valaki
egy vödör jeges vizet öntött volna a fejemre. Minden szőrszál
égnek állt a testemen. – Megdörzsölte a karját. – Akkor még
fiatal kölyök voltam, húsz éves. Tele voltam hatalommal és azt
hittem halhatatlan vagyok. Az volt az a pillanat, amikor
rájöttem, hogy meghalhatok.
Ez nem hangzott túl jól. Egyáltalán nem. – És vadászok
voltak vele?
82
 Mr. Rodriguez bólintott. – A dahaka egy világtól elvonultan
élő, nagyon agresszív faj. Legfőbb büszkeségük az ölési
képességük, és gyakran használnak más lényeket, ahogy a
vadászok nálunk kutyákat használnak. A Ma’avi vadászok az
egyik kedvenceik.
Hangosan gondolkoztam. – De mit keresne egy dahaka Red
Deerben, Texasban? Nincs ott semmi. És ha tényleg ott van
egy, miért nem jött el a fogadóba?
- Nem tudom. De azt tudom, hogy van egy mód, hogy
megtudd, dahakával van-e dolgod. Nyomkövetőket tesznek az
állataikba. Ha ez egy dahaka, a vadász testében van egy
nyomkövető valahol.
Tehát egy nagyon agresszív lénnyel álltam szemben, ami
fejlett fegyverekkel van felszerelkezve és egy horda gyilkos
szörnnyel. Hogy a fenébe tudnék kezdeni ezzel valamit?
- Bárcsak segíthetnék – szólt Mr. Rodriguez.
- Köszönöm. – Mindketten tudtuk, hogy nem segíthet.
Neki megvolt a saját fogadója, és nekem is. – Csak örülnék, ha
a fogadóm erősebb lenne, ennyi az egész.
- Adhatok egy kéretlen tanácsot?
- Minden tanácsot szívesen fogadok.

83
 Megfordult és a fogadó felé biccentett. – Casa Feliz egy
nagyon forgalmas hely. Hozzánk tartozik Dallas, Fort Worth és
egy nagy rész Oklahomából. Megalapozott a hírnevünk, hogy
a legtöbb vendég számára jó választás vagyunk. Gyakorlatilag
mi vagyunk az Üdülő Fogadója a mi világunknak.
Igen, az ő fogadója népszerű volt, míg az enyém nem.
Fájdalmasan tudatában voltam ennek a ténynek. – Attól tartok
nem értem.
- Amikor Gertrude Hunt megépült sok évvel ezelőtt, egy
útkereszteződésnél állt. De az utak már máshol futnak, a
fogadó elhagyatottan állt, és azt gyanítom, hogy még Austin és
Houston közelsége ellenére sem érkezik sok látogató. Amire rá
akarok mutatni, hogy különböző típusú fogadók vannak.
Néhány fogadó olyan, mint Casa Feliz, és széles vendégkört
szolgál ki. Néhány csak kevés, meghatározott ügyfelekre
specializálódik. A különleges igényű vendégekre. Ne küzdj, a
félreeső elhelyezkedés ellen. Fordítsd a hasznodra. Ha ez
sikerül, olyan csendes hírnevet fogsz kiépíteni, ami nagyon
sokat számít. Az elzártságod kincs lehet, ahogy Blue Falls
esetében is.
- Köszönöm. – Jó tanács volt. Csak ötletem se volt, hogy
kövessem. – Esetleg megkérhetem, hogy mutasson be a Blue
84
Falls fogadósának? Talán felhívhatnám, hogy további
információt kérjek a dahakákról.
Mr. Rodriguez megrázta a fejét. – Sajnálom, de Blue Falls
elpusztult tizenhét évvel ezelőtt. Az egyik vendég megőrült, és
megölte a fogadóst és a családját. Rettenetes tragédia.
Öhm. Tehát lehetnék olyan, mint az a másik fogadós, aki
szörnyű körülmények között halt meg.
Felálltam a padról. – Nagyon köszönöm a segítséget. Most
mennem kell.
- Sokat vezettél. Szeretnél maradni ebédre?
- Nem, köszönöm. Vissza akarok érni, amint lehet.
Mr. Rodriguez bólintott. – Megértem. Ha van bármi más,
amit tehetek, nyugodtan hívj. Segítek, ahogy csak tudok.
Elindultam az ösvényen. Ó, a fenébe, Sean. – Mr.
Rodriguez?
- Igen?
- Tudja miért lehet egy vérfarkas sokkal erősebb, mint a
többi?
Mr. Rodriguez elmosolyodott és azon a türelmes hangon
szólalt meg, amit Isabellával használt. – Utána néztél a Lény
Határozóban?
- Igen. Nincs benne semmi a témában.
85
 - A fogadóval örökölted meg?
- Igen. Az összes könyvem és dolgom eltűnt a
szüleimmel.
Mr. Rodriguez bólintott. – Valószínűleg elavult. Mielőtt a
vérfarkasok felrobbantották magukat, létre hozták a katonák
második generációját, hogy biztosítsák a kapukat a Nap Horda
ellen, amíg a népesség evakuált. Pont olyanok, mint az átlagos
vérfarkasok, kivéve, hogy többek. Erősebbek, gyorsabbak,
nehezebb végezni velük, agresszívebbek, minden szempontból
jobbak. Nem túl stabilak, de senki sem aggódott emiatt akkor,
mert nem számítottak rá, hogy élni fognak. A vicc az, hogy a
teremtőik arra nevelték őket, hogy lehetetlen körülmények
között is túléljenek, védve a kapukat a túlerőben lévő sortűzzel
szemben, gyakran csak vasakarattal, aztán hihetetlenül
meglepődtek, amikor a teremtményeik nem voltak hajlandóak
feladni és csendben meghalni a végén. A második generáció
nagy része tényleg meghalt a végső ostromnál, de több egység
átjutott a kapukon. Ritkák, és a többi vérfarkas távol tartja
magát tőlük. Néhányan azt mondanák, hogy kiközösítik, vagy
akár kitagadják őket, mások azt állítják, hogy csupán megadják
számukra a kellő távolságot és a tiszteletet, amit az áldozatuk
és hősies küzdelmük megkövetelt. Csak azon múlik, kit
86
kérdezel. Ha találkozol eggyel, én óvatosan kezelném. Ha úgy
határoznak veszélyt jelentesz, váratlan és extrém agressziót
alkalmaznak, és nagyon nehéz őket megölni.

Egyenesen haza hajtottam. Természetesen dugóba kerültem

a 45-ösön. Egy furgon megpördült, elzárva mindkét sávot. A
rádió szerint senki sem sérült meg komolyan, de mire
begurultam a garázsba már sötét volt. Az utca üres volt. Egy
falevél sem mozdult az öreg tölgyön a kertben, aminek az ágai
éjszakai árnyakat festettek a gyepre.
A ház csendült egyet, amikor megérkeztem, felhúzva a
redőnyöket és kinyitva a zárakat. Beast kilőtt a lábam felé,
balra rohant, majd jobbra, és megint balra, túláradó
izgatottsággal szaladgált körülöttem, gyorsan kapkodva a
hátsó lábait, ahogy futott.
- Én is szeretlek, te lökött kutya.
Az ajtó kinyílt és beléptem. A fahéj ismerős illata körülölelt,
ahogy a meleg fényű lámpák egymás után felgyulladtak.
Biccentettem a szüleim portréjának. A nyomás, ami a vállaimat
nyomta az út során, eltűnt. Itthon voltam.
87
 Csináltam magamnak egy csésze kávét és leültem a
székembe a hallban. Beast felugrott az ölembe.
- A terminált kérem.
A fal előttem megtört, visszahúzódott, és felfedte egy
képernyő sima felületét.
- Hangot.
Két hosszú hangfal jelent meg a falon a képernyő mellett.
- A kamerák felvételét mióta elmentem.
A képernyő négy különböző képre oszlott. Autók. Két
kölyök biciklivel. A szél mozgatja a tölgy ágait. Egy idősebb nő
elkocog itt – őt már láttam korábban. Minden délután
elkocogott a ház mellett, akár esett, akár fújt. – Tekerjük előre,
amíg történik valami.
A nap estébe fordult. A kép a bal felső sarokban egy sötét
alakot mutatott a fogadó határán. Az időzítő este 11.22-őt
mutatott.
- Nagyítást.
A kép megnőtt, elfoglalva a képernyő nagy részét. A belső
kamera képe látszott a képernyő egyharmadán jobb oldalt.
Sean Evans. Szürke póló és laza farmer volt rajta. A levegőbe
szimatolt, megfordult, és egyenesen a kamerába nézett. A

88
szemei parázsként világítottak. Nagyon megfontoltan tett egy
lépést előre a fogadó területére.
Pont erre volt szükségem. Hátradőltem és figyeltem a
videót.
A belső kamera felvételén hallatszott egy halk zaj, egy sóhaj,
ahogy a ház megnyikordult, felkészülve, hogy megvédje
magát.
Sean megkerülte a házat, puhán mozogva a lábujjain.
A képernyőn Beast lerohant a lépcsőn, és átpréselte magát a
kutyaajtón. A külső kép megnőtt, hogy betöltse az egész
képernyőt.
Beast megállt egy pillanatra a tornácon, aztán
nekiiramodott, viccesen döcögve le a lépcsőkön. Megkerülte a
házat és megállt tíz méterre Seantól.
Sean felé fordult.
Beast kivillantotta a kis fehér fogait és ugatott egyet.
- Nézd, kutya, és most lazán kezelem a kutya szó
jelentését. Nekünk nem lesz gondunk egymással.
Beast újra vakkantott, azt tetetve, hogy előre ugrik, majd
újra elhátrált.
- Menj innen – szólt Sean. – Hess! Nem akarlak bántani.

89
 A hátsó ajtót méregette. Valószínűleg úgy döntött az a
legegyszerűbb behatolási pont.
Beast újra ugatott egyet.
- Ja, tök mindegy. – Sean tett egy lépést a ház felé.
Beast felmordult. A morgás tónusa megváltozott, veszélyes
élt kapott. Sean rápillantott.
Beast hosszú bundája égnek állt, mint egy dühös macska
szőre. Karmok nőttek a lábán. A szája kitárult, egyre
szélesebbre és szélesebbre, mintha az egész feje kettéhasadt
volna. Négysornyi hegyes fog csillogott a szájában.
- Mi a franc...? – Sean elhátrált.
Beast előre ugrott, három métert téve meg egyetlen
szökkenéssel.
Sean megragadta egy fiatal ágát a tölgynek és letépte a fáról.
Beast előre vetődött, és Sean meglendítette az ágat, mint egy
ütőt, próbálva félrelökni. Egy mérges rozsomák és zabos hiúz
közötti hangot hallatva Beast ráharapott az ágra. Sean ide-oda
rángatta, próbálva lerázni róla. Beast belekapaszkodott és a
levegőbe emelkedett. Négy sornyi fog aprította a fát – ham-
ham-ham – és Sean hátratántorodott egy ágdarabkával a
kezében.
Beast talpra érkezett és kivillantotta a fogait. – Avúúúúú!
90
 - A francba!
Sean megpördült és a legközelebbi almafához futott. Beast
újra vonyított, és üldözőbe vette. Sean felugrott és felmászott a
törzsön az ágak közé. Beast a fa körül rohangált, eszeveszetten
ugatva.
Sean megtámasztotta a lábait a törzs elágazásánál,
kényelmesen elhelyezkedve. Beast körbe sprintelte a fát,
megkerülte balról, majd jobbról, csak egy fekete-fehér
elmosódott folt látszott belőle.
Sean kivillantotta a fogait és felmordult. Még videón nézve
is felállt a tarkómon a szőr miatta. Egy nagy, rémisztő
ragadozó hangja volt, éhes, vad és magabiztos, és valami olyan
ösztönös félelmet érintett meg, ami után boldog voltam, hogy
bent vagyok a házban, égnek a lámpák és be vannak zárva az
ajtók.
Egy átlagos kutya elmenekült volna. Beast megugatta, fel-le
ugrálva a fűben.
- Nem tudsz felmászni, mi? – kérdezte Sean mély,
reszelős hangon. A szemei úgy ragyogtak, mint két sárga hold.
– Milyen kár.
Beast megint körbefutotta a fát, megtorpant, és beleharapott
a törzsbe.
91
 - Hagyd abba!
Beast elrohant a fától, egy nagy kanyarral megfordult, és
megint beleharapott a fába. Faszilánkok terítették be a füvet.
- Azt mondtam, hagyd abba! Nem akarlak bántani.
- Ávúúúúúú. Vau-vau-vau! – Újra megharapta a törzset a
fát rágcsálva, a fatörzs körül körözve, mint egy fogakból és
bundából álló forgószél. A fa megremegett.
Sean káromkodott egyet, letépett egy kis, éretlen almát a
fáról, célzott, és Beast fejére ejtette.
Beast felháborodottan vakkantott egyet.
Sean megfogott még egy almát, és eldobta, mint egy
baseball labdát. Centikre ért földet tőle. Beast hátraugrott.
Almák sorozata dobolt a gyepen. Beast ide-oda szlalomozott,
mint egy hátvéd a labdával a kezében.
Sean leugrott a fáról, és az ellenkező irányba rohant
emberfeletti gyorsasággal. Beast utána eredt, egy fekete-fehér
csíkká változva. A kamera addig fordult ameddig csak tudott,
követve őket a fogadó területének széléig, de eltűntek a képről.
Egy pillanattal később Beast visszaügetett, megmászta a
lépcsőket, átfurakodott a kutyaajtón, és kimerülten elterült a
szőnyegen.
Magamhoz öleltem. – A legjobb kutya a világon.
92
Beast a pólómhoz dörgölte a fejét és megnyalt.

93
94
 - Azt hiszem ideje egy kis jutalomnak. – Felkeltem,
bementem a konyhába, és elővettem egy műanyag tárolót tele
marhabordákkal, amit pontosan erre a célra vettem. A shi-tzu a
lábam körül táncolt. Kivettem egy bordát és odanyújtottam
neki. Beast megragadta, és bevitte az asztal alá boldog szörny-
kutya hangokat hallatva közben.
Visszatettem a tetőt a dobozra, és visszaraktam a hűtőbe.
Sean vissza fog jönni. Biztos voltam benne.
Valahogy negyvennyolc óra leforgása alatt, az életem
komolyan megbonyolódott. Felsóhajtottam és megmostam a
kezem. Túl fáradt voltam a gondolkozáshoz. A vadász
testének megröntgenezésének holnap reggelig várnia kell.

95
 Ötödik fejezet

A vadász testéről készült röntgenfelvételre meredtem.

Mintha egy 1000 darabos puzzle-t próbálnék összerakni a
szélső darabok nélkül. Úgy tűnik a vadászok kis csontlapokat
növesztettek a szöveteik között. Hogy miért, arról fogalmam
sem volt. A lapok úgy tarkították a röntgent, mint a pikkelyek
egy piton bőrét, és a zagyva káosz alatt furcsa csontok nőttek
érdekes alakzatban. Amint felébredtem lementem a laborba, és
két órát ott töltöttem. Képtelen voltam megtalálni a
nyomkövetőt. Próbálkoztam mágnesekkel, próbálkoztam
röntgennel, próbáltam sugárzást keresni, elektromágneses
hullámokat és mágiát. Semmi.
Sem-mi. Volt egy holttestem egy lehetséges nyomkövetővel
valahol a belsejében, ami akár most is közvetíthette a helyét
egy halálosan veszélyes lénynek, ami feltehetőleg Avalon
kertvárosában kempingezett éppen, és képtelen voltam
megtalálni.
A mágia nekem csapódott, sürgetően és hirtelen. Falra
festett ördög. Valaki épp most lépett be a fogadó területére.

96
 Lehúztam a kesztyűmet és felkaptam a seprűm. Kezdtem
megunni a játékot. Ha ez a dahaka azt hiszi a fogadó könnyű
célpont, akkor hatalmasat téved.
Felszaladtam a lépcsőn, hagyva, hogy eltűnjön mögöttem,
és a bejárati ajtóhoz rohantam a behatolás forrása felé.
Egy vadász teste feküdt 3 méterre a fogadó határától. Az én
hullámtól eltérően, ennek vöröses bundája volt, és a járda
közepén feküdt. Nyílt színen. Reggel 10 órakor. Nem úgy
nézett ki, mint egy döglött kutya. Nem úgy nézett ki, mint egy
döglött szarvas. Úgy nézett ki, mint valami nem evilági
szörnyeteg, ami ténylegesen is volt, és pontosan öt perc múlva
Mr. Ramirez be fog fordulni erre a járdarészre, Asadot, az
afrikai oroszlánkutyáját sétáltatva, ahogy tette minden egyes
nap, amióta 3 éve itt élek.
Ez valószínűleg csapda volt. Nem számított. A fogadó
területére kellett vinnem a vadászt mielőtt bárki meglátta
volna.
Árfutottam a kerten. A lény az oldalán feküdt, a feje szinte
teljesen fordítva állt. Csontok álltak ki a szétmarcangolt bőrből
a nyakán. Valami eltörte a nyakát, aztán kitépte a torkát
ráadásként.

97
 Nem volt idő kampókkal és dárdákkal bajlódni. A fűre
dobtam a seprűt, kirohantam az utcára, megragadtam a vadász
lábait, és húzni kezdtem. A test végig csúszott a betonon.
Nehéz volt. Megfeszültem, és kis rántásokkal áthúztam a
járdán. Egy, két, há....
A mágia felcsendült körülöttem – még egy behatoló. A fűre
rántottam a testet egy bokor mögé, és megpördültem. Sean
Evans rám kacsintott. Nála volt a seprűm.
Ó, te idióta.
Sean megmozdult. Nagyjából láttam, egy elmosódott folt
rohant felém, és hirtelen a tölgynek szegezve találtam magam.
A nagy teste hozzám simult, a bal lába a fához nyomta az
enyémet, a bal karját megtámasztotta a fatörzsön a vállam
felett. Hozzám hajolt eltartva a seprűt a közelemből a jobb
kezével, és boldog, öntelt farkas-vigyorral mosolygott rám.
- Most mihez fogsz kezdeni, nagymenő?
Az arcunk csak centikre volt egymástól. A borostyán szemei
rám nevettek. Egy apró, elektromos szikra végig szaladt
rajtam. Túlságosan közel volt hozzám.
Az arcomat tanulmányozta és a seprű felé biccentett. – Ez a
te seprűd? Igen? Nálam van, ami kell neked, kisvirág.

98
 Nála van, ami kell nekem, mi? Kisvirág, mi? Legyen. –
Nagyon elégedettnek tűnsz magaddal – mondtam.
- Persze, hogy az vagyok. Megleptelek, elvettem a
játékszeredet, és csapdába ejtettelek ennél a fánál. Azt hiszem,
egy bocsánatkéréssel fogunk kezdeni.
- Én? Kérjek bocsánatot tőled? Miért?
- Amiért megpróbáltál megölni, amikor nekicsaptál a
fának. És a kis kutyádról is el kell majd beszélgetnünk.
A szemébe néztem. – Sean...
- Igen? – Még közelebb hajolt, és egyfajta férfias
érdeklődéssel nézett rám. Ki gondolta volna? Megakadt rajtam
a vérfarka szeme. De jó nekem. Küldtem egy mágia löketet a
seprű felé. A seprű nyelének teteje megolvadt, szürke
fémbuborékká alakulva, amit ragyogó kék erek szőttek be.
Most már csak el kellett érnem, hogy ne nézzen arra.
Belenéztem a farkas szemeibe. – Sosem akartalak megölni.
- Aha.
- De most már kísértést érzek rá.
Elmosolyodott. A mosolytól felragyogott az arca, veszélyes,
rosszfiús kisugárzást adva neki... és humort. Tudta, hogy
rossz. És úgy gondolta, hogy ez vicces. Azta! Korábban sosem
értettem igazán a „jóképű ördög” kifejezést. Tudtam mit jelent
99
elméletben, de most a gyakorlatban láttam. Sean a jóképű
ördög megtestesülése volt: arrogáns, veszélyes és szexi.
Tudtam, hogy nem való nekem, de abszurd késztetést éreztem
arra, hogy kinyúljak és megérintsem az arcát. Ha nem lett
volna ennyire eltelve magától, talán meg is fontoltam volna.
- Nálam van a seprűd, és nem mész sehová – mondta
Sean. – Szeretném látni, ahogy megpróbálod.
- Ebben biztos vagy?
- Aha. Adj bele mindent.
Koncentráltam. A fém buborék bekapta Sean öklét,
hozzáragasztva a seprűhöz. Sean szemei elkerekedtek.
Megpaskoltam a vállát. – Vidd be, és kötözd meg. – A seprű
hátrarántotta Seant, és átvonszolta a füvön. A ház ajtaja
kitárult, mint egy hatalmas szörny szája, lenyelte Seant, aztán
bezárult.
- Vidd a holtestet a laborba, és zárd el – mormoltam.
A vadász teste alatt kinyílt a föld, és elnyelte a hullát.
Lehúztam a pólómat helyre igazítva. Mr. Ramirez elsétált
mellettem. A kutyája megszimatolta a járdát.
- Jó reggelt! – kiáltottam.
Mr. Ramirez komolyan bólintott. – Jó reggelt. Szép napunk
van.
100
 - Úgy hallottam, akár 38 fok is lehet ma.
- A hőség jót tesz egy ilyen öregembernek, mint én.
Elmosolyodtam. – Ó, Mr. Ramirez, ön nem öreg.
- De igen, viszont az alternatíva rosszabb. – Intett nekem
és tovább indult.
Megfordultam, és a házhoz siettem. Sean a falhoz volt
ragadva, mint egy légy a légypapírra. A seprű többtucat
keskeny fém pánttá alakult, amik behálózták Sean testét,
szorosan tartva őt, és kéken felvillantak ahányszor csak
megpróbált kiszabadulni. Sima fagyökerek, amik olyan
vastagok voltam, mint a karom, tekeredtek Sean végtagjaira,
beleolvadva a falba. A ház úgy döntött beszáll a buliba. Csak
Sean arca volt rendesen látható, de a szemei azt üzenték, hogy
eltökélt, hogy kiszabadítsa magát.
Caldenia lejött a lépcsőn és meglátta. – Óóó! Izgalmas
reggelt terveztél?
- Nem, csak elintézek egy bosszantó betolakodót.
- Ó, nos, ha megölöd, tartsd meg a máját. A vérfarkas máj
nagyon ínycsiklandó ínyencég. – Megnyalta a száját. –
Különösen, ha vajban megpirítják.
- Mi a franc...? – morogta Sean.
- Ezt majd észben tartom.
101
 Caldenia elsétált mellettem a konyhába, levett egy zacskó
Funyunst a pultról, aztán visszament az emeletre.
Seanhoz léptem és összefontam a karomat. – Nos, akkor.
Beszélnünk kell.

Sean végigmért, a szemei teljesen józanok voltak. – Tehát

nem a seprű az.
- Nem. – Én voltam.
A szeme elkeskenyedett. – De nem használtad a fantasztikus
hatalmadat, hogy eltüntesd azt a hullát az útról. Bármi is ez, a
házra korlátozódik.
Sean Evans lehet, hogy őrült volt, de nem volt ostoba.
- Nem te vagy az első vérfarkas, akivel találkoztam –
mondtam.
- Ez mit akar jelenteni?
- Azt jelenti, hogy nem veszem be a morgós
színjátékodat. Arra terveztek, hogy nyugodt maradj erős
tűzerő alatt, és egyszer sem vesztetted el a fejedet. Még akkor
sem, amikor nekicsaptalak a fának. Ami véletlen volt,
egyébként. Sosem tennék ilyet szándékosan az egyik fámmal.
102
 Kivillantotta a fogait. – Látod, nem kellene ilyen
gyengepontokat felfedned. Legközelebb, ha fel akarlak
bosszantani, csak ki kell vágnom néhány facsemetét.
- Nem váltottál az árnyékalakodra. Emellett módszeresen
teszteled a kötelékeidet, amíg a nagy fogaidat mutogatod
nekem, úgy csinálva, mintha vicsorognál rám.
- Még nem teszteltem őket igazán – mondta Sean.
Ezt el is hittem. – Jó, mert még nem használtam a saját
erőmet, hogy lefogjalak. Jelenleg csak a ház és a seprű tart
fogva. Én is beszállhatok, de inkább beszélgetni szeretnék.
Sean végiggondolta. – Rendben. Beszélgessünk. Bármilyen
hatalmad van, az a házra korlátozódik, és meg tudom
állapítani a külsődből, hogy civil vagy. Nincs meg a megfelelő
izomzatod, és nem úgy mozogsz, mint akinek van gyakorlata a
közelharcban. Nem vagy 100 százalékig biztos benne mivel
van dolgod, vagy pontosan tudod mivel állsz szemben, de
akkor is félsz.
- És erre miből jöttél rá?
- Tegnap korán reggel elmentél és nem jöttél vissza késő
estig. Láttam az arcod, amikor a kocsidhoz menttél. Megálltál
és ránéztél a házra. Aggódónak tűntél. Az idős hölgy, aki

103
általában az erkélyen ücsörög órákig, az egész napot bent
töltötte.
- Figyelted a házamat.
- Igen. Azok a valamik, amik odakint vannak, bármik is
legyenek, nem játszadoznak. Arra számítottál, hogy meg
fogják támadni a házat, ezért figyelmeztetted a bérlődet, hogy
rejtőzzön el. Csak egy oka lehet, ha valaki a te helyzetedben
elmegy egy hosszú útra. Segítségért menttél. Nekem nem úgy
tűnik, hogy sikerrel jártál.
Alábecsülni őt igazán rossz ötlet volt. – És ezt hogy
követeztette ki, Mr. Holmes?
Elmosolyodott. – Egyszerű, Watson. Ha találtál volna
segítséget, jókedvűbb lettél volna. Ehelyett, amikor kiszálltál a
kocsiból úgy néztél ki, mintha egy horgonyt vonszolnál magad
után. Már láttam ezt a nézést. Azt üzeni: „Segítséget kértem a
rádión, de azt mondták nem jön, és egy ellenséges hadosztály
felém tart”. – Félrebiccentette a fejét. – Talán nincs kéznél
hadsereg, de itt vagyok neked én.
- Várj egy percet. Tegnap valami pasi berontott a
házamba, és azt hajtogatta, hogy mindent egymaga elintéz. Az
te voltál?

104
 - Tegnap még azt hittem, hogy egy hétköznapi ember
vagy, és nem akartam, hogy bántódásod essen. Dina, miattad
meg kell osztanom a figyelmemet. Elég biztos vagyok benne,
hogy biztonságban vagy a házadban, de állandóan elhagyod
ezt a biztonságot. Nem járőrözhetek a környéken miközben
téged őrizlek, és mivel nem bánsz bőkezűen az információval
sosem tudom mikor indulsz újabb expedícióra a környéken. Itt
kell ücsörögnöm ölbe tett kézzel, mint egy kisgyerek, és
figyelek a házadra. Nem szeretek ölbe tett kézzel ülni.
- Nem kértem, hogy védj meg.
- De arra kértél, hogy csináljak valamit a halott kutyákkal.
Ezzel megfogott.
- Éveket töltöttem azzal, hogy végigrángatnak a fél
világon, és harcolnom kellett, mert valaki azt mondta. Ezt a
helyet választottam, hogy letelepedjek. Ez az én területem,
ahogy a házad a te területed. Ez az otthonom. Harcolni fogok
érte. És csak hogy tudd, sosem akartam figyelmen kívül
hagyni a kutya gyilkosságokat.
- És ha nem kérek a védelmedből?
Sean úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. –
Ahogy mondtam, a házad a területemen van. Meg foglak
védeni.
105
 Persze. Genetikailag arra tervezték, hogy kiállja az
ostromokat, és megvédjen dolgokat a lehetetlen esélyek
ellenére. Valószínűleg akkor se tudta volna leküzdeni a
védelmező ösztönét, ha akarja, és ő határozottan nem akarta. –
Nem vagy te túl fiatal ahhoz, hogy kapuőr legyél, Sean?
Összeráncolta a homlokát. – Ezt nem értem.
Talán tényleg nem tudta. – Én egy fogadós vagyok. Ez jelent
számodra valamit?
Felnevetett. – Bocs, hogy nekem kell közölnöm, de egy kis
panziót vezetsz, és az egyetlen vendéged úgy tűnik egy
hátborzongató idős hölgy. Fogadósnak nevezni magadat, egy
kicsit túlzás, ha érted mire gondolok.
Fogalma sem volt miről beszélek. – És Auul? Ez ismerősen
cseng?
Helyesen kiejtve a név rímelt azzal, hogy Raul, csak puhább
volt, vágyakozással kiejtve, minden hang elnyújtva, így úgy
hangzott, mint egy magányos farkas vonyítása a telihold alatt.
- Cuki – felelte. – Most meg is fogsz ugatni? Nem bánom,
ha gúnyolódnak rajtam, de szeretném, ha ez a beszélgetés
értelmes maradna.
Kinyúltam a mágiámmal. – Képernyő, az Auul fájlt kérem.

106
 A ház megremegett. Egy nagy képernyő jelent meg a
túloldali falon. A képernyőn egy hatalmas erdő terült el,
felülnézettből volt látható. Az óriások világa volt. Hatalmas fák
kékes-zöld lombokkal csillogtak az éjszakai szélben, felettük az
éjféli égbolt nyújtózott tele ragyogó csillagokkal, amik
drágakövekként fénylettek. Egy hatalmas hold emelkedett jobb
oldalt elfoglalva a horizont negyedét, kék és zöld színnel
ragyogva, mellette pedig egy második hold erős arany fénnyel
és vörös színekkel átszőve függött a távolban.
Sean megfeszült. A szemei felcsillantak, visszatükrözve a
fényt. Az izmok megfeszültek a pántok alatt. A fémpántok
elpattantak, és Sean ellépett a faltól a képet bámulva.
Hűha! Elengedtem, nem volt értelme visszatartani. A törött
fémpántok elolvadtak, lecsöpögtek és felém úsztak a földön,
újra formálva magukat. Felnyújtóztak és egy seprűnyél ért a
kezemhez. Megfogtam.
- Auul – idéztem. – Finom, mint a szeretet sóhaja egy
anya ajkán, erős, mint egy bosszúkiáltás, egy emlék vagy, egy
gyermeki álom, egy le nem rótt tartozás, a vérünkkel öntözve,
örökre elveszve, de sosem felejtve.
- Ki írta ezt? – kérdezte Sean, a szemei még mindig a
képre tapadva.
107
 - Egy vérfarkas. Elég költőiek lettetek a bolygóddal
kapcsolatban miután felrobbantottátok.
Sean felém fordult. – A bolygómmal? Tennessee-ben
születtem.
- Honnan származnak a vérfarkasok?
- Mindig is itt voltunk. Egy genetikai mutáció vagyunk,
egy abnormalitás. A te seprűd honnan származik?
Aha. – Mondd, hogy ez a kép nem szólít meg, Sean.
Megint felnézett a holdra.
A kép eltűnt, és egy vékony nő vette át a helyét, vad
szemekkel. A haja hosszú, vöröses zuhatagban omlott a hátára,
amit arany hajtűkkel tűztek hátra. Finom fémlánc futott a
vállán. Egy arany lánc futott a fedetlen mellei alatt. Zene
hangzott fel, csendesen, távolian, és a nő ringatózni kezdett, a
hosszú, áttetsző sötét szoknyája lebegett, ahogy megfordult.
Egy holtnyelven kezdett énekelni, és Sean úgy hallgatta,
mintha minden szavát értené.
A nő befejezte a dalt. A fájl szerint egy altató volt. Talán
Sean hallotta gyerekkorában.
- Oké – mondta végül. – Hadd halljam.
- Nem fog tetszeni.
- Azt hiszem, ezt majd én eldöntöm.
108
 Ő kérte. Erre majd emlékeztetem, ha kiakad.
- Van egy naprendszer két lakható bolygóval, ami az
Auul és a Mraar. – A kép megváltozott, előhívva a két bolygó
képét a fájlból. – Nem egyértelmű, hogy az Auul lakható volt
kezdettől fogva, vagy terraformálták. Abban mindenki
egyetért, hogy a civilizáció a Mraaron kezdődött. Ha a Nap
Hordát kérdezed, egy szakadár csoport elfoglalta az Auult, és
kinyilvánították a függetlenségüket. Ha a te népedet kérdezed,
száműzték őket az Auulra, és magukra maradtak. Nem tudjuk
mi az igazság, és soha nem is fogjuk. De abban mindenki
egyetért, hogy miután a két civilizáció egymástól függetlenül
létezett majdnem ezer évig, a Mraar Raooja megszállta Auult.
Leültem a székbe. Már meguntam az ácsorgást.
- Ezeket honnan tudod? – kérdezte Sean.
- Fogadós vagyok.
- Ez semmit sem magyaráz meg, de rendben. Mi lett a
megszállással?
- A Raooknak szétrúgták a seggét. Nem egyszerű
elfoglalni egy bolygót.
- Van értelme elméletileg. Elég katonát juttatni a felszínre
kihívást jelentene.

109
 Nagyon jól kezelte eddig a dolgot. Valószínűleg őrültnek
gondolt, és úgy döntött nyugodt marad, arra az esetre, ha
alufóliát kezdenék a fejemre tekerni.
- A háború évekig húzódott, inkább volt véget nem érő
köre a rohamoknak és a gyors visszavonulásoknak. Aztán a
Raoo szerzett egy kaput. Hogy valaki eladta-e nekik a
technológiát, vagy valahogy rábukkantak, nem tudjuk.
Valószínűleg megvették valahogy.
- Mi az a kapu?
- Egy Einstein-Rosen híd. Egy miniatűr, utazásra
alkalmas féregjárat, ami közel azonnali utazást tesz lehetővé az
univerzum egyik sarkából a másikba. Léteznek természetesen
előforduló féregjáratok, de a Raoo-k építettek egy
mesterségeset. Hatalmas mennyiségű energia kellett az
üzemeltetéséhez, és csak rövid ideig lehetett nyitva, különben
destabilizálta volna a bolygót. A tizennégy nap alatt, amíg
nyitva volt, a Raoo több millió katonát küldött az Auulra. A
Mraar túlnépesedett, az Auul pedig mindig is ritkán lakott
volt. A te néped vesztésre állt. Amikor a bolygó kétharmadát
elfoglalták drasztikus eszközhöz folyamodtak, és megalkották
a vérfarkasságot. Minden emberen elvégezték a procedúrát,

110
felnevelték a szuperharcosok új generációját, és a háború
menete fordulni kezdett.
- Vissza egy kicsit. – Sean feltartotta a kezét. – Hogy érted
azt, hogy megalkották?
- Létrehoztak egy ossait, egy mikroszkopikus méretű
mesterséges programozható vírust. Feltöltöttek rá egy
programot és arra használták, hogy újraírják az élőlények
genetikai kódját. Amikor aktiválták, az ossai erősebbé és
gyorsabbá tette az aktuális generációt, és az utódaikat
vérfarkassá alakította. Amikor alakot váltasz, biztosan fáj, de
nem annyira, mint kellene. Ez azért van, mert amikor
átváltozol az ossai a testedben fájdalom csillapítót bocsát ki.
- A katonaságnál voltam – mondta Sean. – Rengetegszer
tesztelték a véremet.
- Az ossai kicsi. Ezen kívül megsemmisíti magát, amikor
elhagyja a testet. A felületes vizsgálatok nem mutatják ki, így
hacsak valaki nem szekvenálja a génállományodat, embernek
fogsz tűnni.
Elfintorodott. – Mindegy. Mi lett az invázióval?
- Majdnem egy évszázadig tartott a Raoo-nak, de végül
megfejtették az ossait, és megalkották a saját verziójukat,
nagyobbak, jobbak, erősebbek lettek – a vérmacskák, akiket a
111
Nap Hordaként is ismernek. A néped sejtette, hogy ez fog
történni, mert mire a Nap Horda megjelent, már a saját
kapuikat építették. Meghozták a döntést, hogy elhagyják az
Auult, de nem akarták, hogy a Mraar kaparintsa meg. Nyitva
hagyták a kapukat, tudva, hogy katasztrófához fog vezetni, és
akkora részét evakuálták a lakosságnak az univerzum más
pontjaira, amennyit csak tudtak. Évekbe telt. Hogy megvédjék
a kapukat a Nap Hordától, létrehozták a vérfarkasok második
generációját, akiket úgy jellemeztek nekem, mint erősebb, de
kevésbé stabil vérfarkasok, és úgy tűnik te is ide tartozol.
- Remek – szólt Sean.
- Az alfa generációs vérfarkasok addig őrizték a kapukat
ameddig csak tudták, míg végül a művelet egy apró
feketelyukat hozott létre. A feketelyuk elnyelte a bolygót
hatalmas mennyiségű energiát bocsátva ki, míg az Auul
teljesen el nem tűnt. Az utána következő kataklizma
létrehozott egy nagyon kicsi, de szuper sűrű tömeget, ami
felborította az egyensúlyt a naprendszerben, így a Mraar
lakhatatlan lett. A Nap Horda egy része kijutott, de nem sokan.
A halottak száma milliárdokra rúgott. Most a Mraar egy
élettelen kődarab, az Auul pedig egy aszteroida öv. Mindkettő
népe menekült lett az ismert világokon.
112
 Meglendítettem a seprűmet és a képernyő eltűnt.
- Ez egy érdekes történet – mondta Sean. – És eszerint a
kreatív narratíva szerint mikor történt mindez?
- A vérfarkasok évszázadok óta látogatják a Földet –
feleltem. – Néhányan más kapukon keresztül, néhányan más
módokon. De az utolsó menekültek Auulról negyvenkét évvel
ezelőtt érkeztek ide.
A legtöbb ember mostanra már közölte volna velem, hogy
őrült vagyok. Sean nyugodt volt, mint egy kőszikla.
Beast leszaladt a lépcsőn, az ölembe ugrott, és kivillantotta a
fogait Seanra.
Sean viszonozta a gesztust. – Veled majd később számolok.
– Rám nézett. – Telefonálnom kell. Nem gond?
A hátsó ajtó felé biccentettem. – A tornác csak a tiéd.
Kiment. A tornácajtó bezárult mögötte, és meghallottam a
halk hangját. – Szia, Apa! Az a szó, hogy Auul, mond neked
valamit?

113
 Hatodik fejezet

Beast és én a fogadó belsejéből figyeltük, ahogy Sean ide-

oda járkál. A szüleivel beszélt, és nem ment túl jól.
- Aha. El akartátok mondani valamikor? ... Mit
gondoltatok, mikor leszek elég idős? A fenébe is, felnőtt ember
vagyok, Apa. Két háborúban harcoltam. ... Nem, nem vagyok
tiszteletlen, csak dühös. ... Tényleg jogom van dühösnek lenni.
Hazudtatok nekem. ... Valamit elhallgatni ugyanúgy
hazugságnak számít, Apa. Ez az igazság elhallgatása.
Szerintem teljesen jól megtudjuk ezt beszélni telefonon
keresztül is. ... Igen, kérlek, hangosíts ki. ... Szia, Anya! ... Igen.
... Igen. ... Nem, nem vagyok feldúlt. ... Egy lány. ... Nem, nem
beszélhetsz vele.
És most már én is belekeveredtem. El tudtam képzelni hogy
menne ez a beszélgetés. „Igen, helló, ki maga, honnan tud
ilyen sokat a vérfarkasokról és pontosan milyen kapcsolatban
áll a fiammal...?”
- Egy fogadós.
És most?

114
 Sean lement a lépcsőn a gyümölcsöskert felé. Hallgatózni
próbáltam. Az ajkai mozogtak, de hallótávolságon kívül volt.
Felsóhajtottam és lenéztem Beastre. Megnyalta a kezemet.
Sean gyorstalpalót kapott a fogadókról és a fogadósokról, és
fogalmam sem volt mit mondanak neki.
Tíz perccel később Sean eltette a telefonját, visszajött a házba
és lehuppant egy székre.
- Szóval, hogy ment?
- Olyan jól, ahogy számítani lehetett rá. – Hátradőlt a
széken és kifújta a levegőt. – Mindketten huszonévesek voltak,
amikor idejöttek, csatlakoztak a sereghez, és új életet kezdtek.
Nem mondták el, mert mint kiderült, a második generációs
vérfarkasokat nem szívleli a többi auuli menekült, és nem
akarták, hogy emiatt rosszul érezzem magam.
Rosszul? Mintha így most jól érezné magát.
Sean komolyan rám nézett. Ajjaj.
- Hogy működik a seprű?
- Mágia.
Megfeszítette az állát. – Ne gyere nekem ezzel. Bolygókról
és féregjáratokról beszéltél eddig. Kinyitottad az ajtót. Akár ki
is tárhatjuk teljesen.

115
 Nem, ő nyitotta ki az ajtót az éjféli területjelölő
expedícióival. Megsimogattam Beastet. – Hallottál már Arthur
C. Clarke harmadik törvényéről? Azt állítja, hogy bármilyen
kellően fejlett technológiát nem lehet megkülönböztetni a
mágiától. Fogj egy okostelefont, és nyomd egy ókori római
kezébe. Azt fogja hinni, hogy ez egy varázsablak az istenek
világába, és a rajta lévő Beyoncé videó Vénuszt mutatja. A
seprű mágia. A fogadó mágia. Én is mágia vagyok. Érzem,
képes vagyok manipulálni, de nem tudom megmagyarázni.
Több százszor változtál át életed során abban a hitben, hogy ez
mágia. Miért számítana most, hogy nem az?
Sean a szék karfáján dobolt az ujjaival. – Szóval ez a hely
valamiféle menedék?
- Igen és nem. Ez egy fogadó, semleges terület. Egy
anomália ennek a bolygónak a szokványos világában. Én
fogadós vagyok. Itt végtelen a hatalmam. Ha bebocsájtást
nyersz vendégként, a védelmem alá fogsz esni, és amíg itt
vagy élvezni fogod a menedékjogot. Sok okból kifolyólag a
Föld rengeteg utazó megállója. Mi vagyunk a galaxis Atlantája,
sok lény megáll itt pihenni. Néhányuk idegen lény, néhányuk
nem. A fogadósok fenntartják a rendet, biztonságos helyet
biztosítunk, ahol megszállhatnak és minimálisra csökkentjük a
116
helyi népességnek való kitettséget, valamint a vérfürdőt, ami
bekövetkezhetne. Senki sem akar világszintű pánikot.
Évszázadok óta így mennek a dolgok.
- Tehát az idős hölgy egy vendég?
- Igen.
- Meddig fog itt maradni?
- Élethosszig tartó szállásért fizetett.
- Okos. – Sean előredőlt. – Így a fogadódban marad, és
senki sem viheti ki innen. Mit követett el?
- Nem akarod tudni.
- Nem fogod elárulni.
Megráztam a fejem. – Nem. – Megvédtem a vendégeimet, és
ebbe beletartozott a magánszférájuk védelme is.
Sean figyelmesen nézett. Szinte éreztem, ahogy a
fogaskerekek dolgoznak a fejében. Ijesztően gyors volt, ahogy
feldolgozta a dolgokat.
- Az apám azt mondta, hogy fogadósként semlegesnek
kell maradnod.
- Hagyomány, hogy az maradok. De semmilyen szabály
vagy törvény nem kötelez rá, hogy az maradjak.
- És hogy nem kérhetsz segítséget.

117
 - Az apád téved. Minden fogadós maga dönti el, hogy
kér-e egy vendégtől vagy egy harmadik féltől segítséget. A
legtöbb fogadós sosem folyamodik ilyen kéréshez, mivel nem
akarunk másokat veszélybe sodorni. A vendégeink biztonsága
a legfontosabb.
Sean elmosolyodott. Más körülmények között talán tetszett
volna a látvány – tényleg jóképű volt – de attól, ahogy most
mosolygott rám, át akartam változtatni a seprűmet egy pajzzsá
lehetőleg nagy tüskékkel, és meghúzni magam mögötte.
- Szóval segítséget kértél tőlem, és most veszélyben
vagyok emiatt.
Tessék? – Nem tettem ilyesmit. Sosem hagyta el a számat,
hogy „Segíts nekem, Sean Evans”.
Beast vakkantott egyet, hogy kifejezze egyetértését.
- Megkerestél – az ujjain számolta a dolgokat -, a
szememre vetetted, hogy nem reagálok a támadásokra, és
megpróbáltál biztosítékot szerezni, hogy tenni fogok valamit
az ügyben, és amikor biztosítottalak, hogy így lesz, ennek
ellenére belekeveredtél egy erőszakos összetűzésbe, ezzel
megnövelve mindkettőnk számára a veszélyt. Ez mind
értelmezhető segítségkérésként, és most miattad az életem
veszélyben van.
118
 - Nem. – Ez őrültség volt. Annyi dolgot akartam
egyszerre mondani, hogy a szavak elállták egymás útját.
- Rendben. – Újra rám vigyorgott kivillantva a fogait. –
Van valaki, akivel kapcsolatba léphetünk, hogy eldöntsük ezt a
vitát? Valaki felügyeleti joggal esetleg?
A Fogadósok Gyűlése. Ó, te gazember. Biztos az apja beszélt
neki róla. – Fenyegetsz engem?
- Én nem fenyegetőzök. Problémákat oldok.
- És ez nem hangzott öntelten. Egyáltalán nem.
Széttárta a karját. – Egyszerűen tényeket sorolok.
A Gyűlés a fogadósok informális, önigazgató szervezete
volt. Ha Sean elmegy hozzájuk, a vizsgálatuk egy kérdéssel
kezdődne és végződne: „A fogadó közvetlen veszélyben volt?” Azt
kellene felelnem, hogy nem. Technikailag nem szegtem meg
egy írott törvényt sem, mivel nem rendelkeztünk ilyesmivel,
de megszegtem a kimondatlan semlegességre vonatkozó
szabályunkat. Ezt nem bölcs dolognak ítélnék meg, javasolnák,
hogy többé ne tegyek ilyet, és levinnék az értékelésemet egy
csillagra, ami mindenkinek azt üzenné, hogy Gertrude Hunt
nem biztonságos. A fogadónak még így is csak két csillaga
volt, mivel elhagyatottan állt és én ismeretlen voltam. A
szüleim fogadójának értékelése ötös volt. Ha megbélyegeznek
119
az egyes minősítéssel, az minden esélyt elűzne, hogy
felélesszem Gertrude Huntot. Nem tudnánk felállni ezután.
Áhh! Sarokba szorított és ő is tudta. – Pontosan mit is
csináltak a szüleid a seregben?
- Az apámat egyszer letartóztatták, mert nem ismerte a
törvényeket, így úgy döntött mindet megtanulja. Tiszt lett és
ügyészként kezdett dolgozni a Legfőbb Katonai Ügyészségen.
Az anyám szerette nézni messziről, ahogy mások feje
felrobban, így mesterlövészként szolgált.
Nagyszerű. – Mit akarsz?
- Azt akarom, hogy együtt dolgozzunk.
- Szóval hadd tisztázzam. Először arra kérlek, hogy
dolgozzunk együtt, amit visszautasítasz, aztán
birtokháborítást követsz el, gúnyolódsz velem, megpróbálsz
megfélemlíteni, megtámadod a kutyámat...
- Szerintem kutyának nevezni egy kicsit túlzás.
- A felmenői shi tzuk voltak, tehát kutya leszármazott.
Megtámadod a kutyámat...
- Felkergetett egy fára!
Beast felmordult.
- Megérdemelted. Hol tartottam?
- A kutyánál – mondta segítőkészen.
120
 - Igen. Megtámadod a kutyámat, aztán rám támadsz a
kertben, és most megzsarolsz, hogy működjünk együtt. Nem
lett volna egyszerűbb együttműködni, amikor az elején
megkértelek?
Magára mutatott. – Először is, magányos farkas vagyok.
Egyedül dolgozom. Ez az alapbeállításom. Másodszor, azt
hittem, hogy hétköznapi ember vagy, aki valahogy tud a
vérfarkasokról. Nem rendelkeztem az összes lényeges
információval. Ha tudtam volna, hogy egy kísértetház, egy
varázs seprű, egy ördögi kutya áll az oldaladon, a kezdeti
válaszom más lett volna.
Összefontam a karomat.
- Sajnálom, hogy megfélemlítettelek – mondta. –
Sajnálom, ha megijesztettelek.
- Nem ijesztettél meg.
- Nos, akkor is sajnálom. Akár tetszik, akár nem,
segítséget kértél tőlem, és most már együtt vagyunk ebben.
Mindkettőnk érdekében az áll, hogy kicsináljuk ezeket a
szemeteket, amilyen gyorsan csak lehet. Te többet tudsz arról,
hogy mi folyik itt, de én gyorsabban és egyszerűbben tudom
őket megölni.
Ez igaz volt, de attól még nem kellett, hogy tetsszen.
121
 - Ha velem dolgozol, ígérem, hogy nem fogok titkolózni
előtted, és figyelembe fogom venni a véleményedet, mielőtt
cselekszem. És azt is megígérem, hogy nem fogok bosszút állni
a kis démonon az öledben egy teljesen indokolatlan támadás
miatt.
Beast felmordult és Sean elmosolyodott. Lehengerlő, kisfiús
mosoly volt. A farkas még mindig ott bujkált a szemeiben, de
most nagyon erősen próbálta tetetni, hogy csak egy apró,
bolyhos kiskutya. – Mit mondasz?
Nem akartam, hogy elmenjen a Gyűléshez. Volt egy olyan
érzésem, hogy nem tenné, de akkor is ott volt a kockázat, és
nem hagyhattam figyelmen kívül. Emellett segítségre volt
szükségem. Vérfarkasos segítségre. Ezért kerestem meg eleve.
- Dina?
Abba kellett hagynia a nevem kiejtését ezen a hangon. –
Azon tanakodom, hogy hagyjalak-e még könyörögni egy
kicsit.
- Valószínűleg ez az összes könyörgés, amit kicsikarhatsz
belőlem. Ha nemet mondasz, egyedül fogom megpróbálni.
Véres lesz és ocsmány.
Kifújtam a levegőt. Nem volt értelme tovább harcolni vele. –
Milyen a szaglásod?
122
 - Éles.
- Szerinted ki tudnál szagolni egy ismeretlen tárgyat az
egyik ilyen lényben?
Sean pislogott egyet. – Megpróbálom.
- Rendben. Együtt fogunk dolgozni. De csak addig, amíg
ennek vége. Ha elárulod a bizalmamat, száműzlek ebből a
fogadóból. Komolyan mondom, Sean. Higgy nekem, nem
leszek finom. Nem fog tetszeni, és sokára fogsz hazatalálni
utána.

Két választásom volt. Vagy Seant viszem le a ház alatti

laborba, vagy a vadász tetemét hozom ide. Az első esetben be
kellene őt engednem a privát zónámba, ahol a könyveket és
más dolgokat tartottam. Általában a vendégek nem mehettek
be a laborba, és ez nem véletlenül volt így. A második
verziónál át kellene rendeznem a fogadót.
Nem akartam még beengedni a laborba. Azt se akartam,
hogy lássa mire vagyok képes igazából a fogadóban, de ez tűnt
most a kisebbik rossznak.

123
 Megkocogtattam a padlót a seprűvel, engedve, hogy a
mágiám átáramoljon rajta keresztül a padlóba, a falakba, és a
laboratóriumi asztalba alattunk. Koncentráltam. A fa és a fém
olvadt gyantaként kezdett folyni. Egy hosszú, keskeny repedés
jelent meg a nappali padlóján. A fa eltűnt, a mélyedés
kiszélesedett és a laborasztal feljött, rajta a vadász holttestével,
még mindig a kötelékeiben. Megpróbáltam felboncolni, így a
mellkasa fel volt nyitva, a bőrét műtőcsipeszek húzták szét.
Nem igazán tudtam hogy kellene kinéznie a vadász belső
szerveinek, de a dárdám rajta hagyta a nyomát a belsőségein,
így jelenleg szakadt szövetek kusza kavalkádja volt. Kiszáradt
szöveteknek. A vére elpárolgott annak ellenére, hogy
műanyagba zártam.
- Azt az eget! – Sean az asztalra meredt. – Mire képes még
ez a hely?
- Szeretnéd tudni, mi?
- Igen, nagyon is.
- Mi lenne, ha inkább kiszagolnád a nyomkövetőt
helyette?
Sean megkerülte a testet. – Azt tudom, hogy legalább
húszszor leszúrtad.
- Honnan?
124
 - Nos, mivel a belső szervei össze-vissza vannak, ebből
már lehetne következtetni, de jártam Quirkék házánál miután
a rendőrök elmentek. Karcolásnyomok voltak a keleti falon,
olyanok, amilyet egy szúró fegyver hagy. Mit használtál?
Nem sok minden kerülte el a figyelmét. – Egy dárdát.
Sean közelebb hajolt a testhez. Kitágultak az orrlyukai.
- Nos? Mi a szakértői véleményed?
- Néhány évvel ezelőtt az egységünk hazajött egy
kellemetlen helyen lévő kiküldetésről. A kiküldetés teljes
utolsó hónapja alatt az egyik haverom, Jason Thomas arról
beszélt, hogy haza fog jönni és eszik egy hot dogot. Egy hot
dogot, amin minden van. Mikor hazaértünk elmentünk este
kikapcsolódni, és vett magának két hot dogot minden
lehetséges feltéttel. Aztán beültünk néhány bárba, és rögtön
Jose Cuervo tequilával kezdett. Hogy rövidre fogjam, két
órával később egy sikátorban rókázott.
- És?
- A szakértői véleményem az, hogy ennek pont olyan
szaga van, mint annak a hot dog-tequila hányásnak.
Kac. Kac. – Ezt én is megmondhattam volna, és nem vagyok
vérfarkas.

125
 Sean még egyet szimatolt. – Nézd, már szagoltam bomló
holtesteket. Emberi testeket, állati testeket. Ennek
természetellenes szaga van. Hova való, mert az biztos, hogy
nem a környékről jött?
- Az univerzum egy pokoli szegletéből, amiről
gyakorlatilag semmit sem tudok.
- Mit keresek? Fémet, műanyagot, mit?
- Nem tudom.
Sean megint nagy lélegzetet vett. – A tetemnek túl erős a
szaga. A fémnek és a műanyagnak nincs erős szaga. Ha van
benne valami, a bűz elfedi.
- Eddig nem vagy túl nagy segítség.
- Dina, azt sem tudom mit keresek.
Ebben igaza volt. Nem voltam fair. És mogorva voltam,
aminek igazából nem Seanhoz volt köze, hanem ehhez a
lehetetlen szituációhoz. – Egy röntgenfelvétel segítene?
- Megröntgenezted?
Feltartottam a kezem. A röntgenkép kirepült a padlóból és
átnyújtottam Seannak. Az ablak felé tartotta, hagyva, hogy a
fény átvilágítson a felvételen. – Mi a fene...?
- Ugyanezt mondtam én is. – Leültem a székbe. –
Próbáltam mágnesekkel. Ellenőriztem mágia kibocsátásra,
126
rádió jelekre, sugárzásra, és végig mentem rajta egy
elektromosság mérő műszerrel a biztonság kedvéért. Semmi.
- Biztos vagy benne, hogy van benne nyomkövető?
- Nem.
Sean rám nézett. – Mi lenne, ha mindent elmesélnél az
elejétől?
Elmondtam amit tudtam a dahakákról, a vadászokról, és az
elpusztult fogadóról.
Sean összeráncolta a homlokát. – Várj egy percet, valaki
elpusztította azt a fogadót, és a Gyűlésetek nem csinált
semmit?
Megráztam a fejem. – Nem. Minden fogadós magára van
utalva. A Gyűlés csak irányelveket alkot, és minősíti a
fogadókat, akár egy kozmikus hitelminősítő rendszer. Ha
valaki besétál ide és megöl, nem fognak tenni semmit. Ha
panaszt tennél náluk miattam, csak nem-biztonságosnak
minősítenék a fogadómat, ami azt jelentené, hogy senki sem
fog itt megszállni.
- Tehát a megélhetésedet venném el.
Ahogy mondta arra utalt, hogy bűntudata van miatta. Hm.
Ki gondolta volna, egy lelkiismerettel rendelkező vérfarkas. –
Nem csak az, de a fogadó egy élőlény. Szimbiózisban él a
127
vendégeivel. Vendégek nélkül a fogadó meggyengül és
elalszik, mint egy medve, amikor téli álomra hajtja a fejét. Ha a
fogadó túl sokáig alszik, elszárad és meghal.
A ház recsegni kezdett körülöttem, a vastag gerendák a
falakban ijedten ropogtak.
- Kizárt, hogy ez megtörténne – nyugtatgattam a házat. –
Itt vagyok neked én és Caldenia.
- Tudata van? – Sean rásandított a falakra.
- A ház megért néhány dolgot. Nem tudom, hogy van-e
tudata úgy mint nekünk, de határozottan élőlény, Sean.
Caldenia besétált az ajtón. Egy paradicsom ág volt a
kezében négy érett, piros paradicsommal rajta. Caldenia
meglátta a vadász tetemét. A gondosan alakított szemöldöke
felszaladt.
Most meg megint mi van? – Igen, Felség?
- Örülök, hogy több hónapnyi tökéletesen unalmas lét
után a fogadó végre tele van érdekes eseménnyel. De szólnom
kell, hogy ez a bűz rettenetes. Mit csináltok?
- Próbáljuk kideríteni, hogy van-e ebben a holtestben
nyomkövető.
- Áh! Jó szórakozást, de mielőtt beleásnátok magatokat,
vess erre egy pillantást.
128
 Megmutatta nekem a paradicsomokat.
- Épp most folytattam egy felhőtlenül kellemes
beszélgetést egy nővel, aki az utcában lakik. A neve Emily, úgy
hiszem.
- Mrs. Ward?
Caldenia intett az ujjaival. – Igen, valami hasonló. Mint
kiderült, paradicsomot termeszt a kertjében.
- Elhagyta a fogadó területét?
- Természetesen nem, kedvesem, nem vagyok
gyengeelméjű. A sövényen át beszéltünk. Szeretnék
paradicsomot termeszteni.
Bármit, ami lefoglalja. – Rendben. Venni fogok néhány
palántát és kertész szerszámokat.
- És egy kalapot – szólt Caldenia. – Egy olyan rettenetes
szalmából készültet, kis virágokkal.
- Természetesen.
- Zöld paradicsomot fogok nevelni, aztán megpirítjuk
őket vajon.
- Felség, még sosem evett pirított zöldparadicsomot.
- Az élet az új tapasztalatokról szól. – Caldenia szélesen
rám mosolygott.
- Én megenném – szólt közbe Sean.
129
 Rámeredtem.
Megvonta a vállát. – Finomak.
- Megzsaroltál. Nem vagy meghívva ezekre a képzeletbeli
pirított paradicsomokra.
- Nonszensz – szólt Caldenia. – Az én képzeletbeli
paradicsomaim. Meg vagy hívva.
Felsóhajtottam. Nem tehettem mást.
Caldenia elindult felfelé a lépcsőn, majd megállt. – Mellesleg
a fiatalabb évimben egy férfi betört a birtokomra, és ellopta az
Inndar Csillagát. Gyönyörű ékkő volt, világos kék, és tökéletes
volt fényvésett adatok tárolására. A pénzügyi adataim voltak
rajta. Azt hittem a férfi talán egy forradalmár, aki azért jött,
hogy hősiesen megdöntse az uralmamat, de sajnos csak egy
átlagos tolvaj volt, akit a pénz motivált. Egy karian volt, és
több tucat rejtett zseb volt a bőrén. Mielőtt elfogták, elrejtette a
Csillagot valahol a testén. Szükségem volt az ékkőre, hogy
véghez vigyek egy bizonyos pénzügyi ügyletet, és nem volt
időm átásni magam rajta és kockáztatni, hogy közben
megsértem a Csillagot.
- És mit csinált? – kérdezte Sean.
Sose tedd fel ezt a kérdést.

130
 - Megfőztem, drágám. Még mindig ez az egyetlen módja,
hogy elválasszuk a kemény részeket attól a sok hústól. És
nektek megvan az előnye, hogy a fogoly már halott, így nem
kell majd hallgatni azt a rengeteg bosszantó sikoltozást, ami
felkeltheti a szomszédok figyelmét. Sok szerencsét!
Felment a lépcsőn.
Sean rám nézett. – Ez a nő komoly?
- Nagyon is. – Ránéztem a holttestre. – Ha megpróbáljuk
megfőzni, nem tudhatjuk milyen gázokat vagy mérgeket fog
kibocsátani. Odakint kell majd csinálnunk és bűzleni fog. – És
ez olyan bűz lesz, ami miatt az egész környék a 911-et fogja
tárcsázni.
Sean végiggondolta. – Az a füstölő, ami a hátsó terasznál áll,
használható?
- Valószínűleg. Azt javaslod, hogy füstöljük ki? – Mi a
fene...?
- Nem, azt javaslom, hogy sertésbordát füstöljünk.
Nagyon-nagyon sok hikori fával.

131
 A vadász holtteste úgy feküdt az asztalon, mint egy
groteszk pillangó, ami megszökött egy hallucinogének okozta
rémálomból. Habár a legtöbb vér elpárolgott, még így is vagy
50 kilót nyomott. Szét kell majd darabolnunk.
- Van egy nagyon nagy fazekad? – kérdezte Sean.
- Gyere utánam.
Átvezettem a konyhába a kamra ajtajához, ami néhány
szekrénnyel arrébb volt a hűtőtől. Sean kihajolt a
konyhaajtóból, hogy ellenőrizze a fal vastagságát – szokványos
15 centis fal volt – majd visszahajolt. – Hová menjek utánad? A
szekrénybe?
Ó, te tökfej. Kinyitottam az ajtót és felkapcsoltam a lámpát.
45 négyzetméteres kamra várta bent Seant. Kilenc sornyi polc
szegélyezte a falakat, amik egészen a 3 méter magas plafonig
értek. Edények és fazekak töltötték meg az elől lévő polcokat,
azokon túl liszt, cukor és más száraz alapanyagok álltak nagy
műanyag tárolókban, mind szépen felcímkézve. Egy nagy
fagyasztóláda állt a fal mellett.
Sean végignézett a kamrán, megperdült, megint kiment
ellenőrizni a falat és visszajött. – Hogyan?
Intettem egyet. – Mágia.
- De...
132
 - Mágia, Sean. – Beljebb mentem és levettem egy hatalmas
60 literes üstöt a polcról a sarokban. – Több ilyenem is van.
- Honnan szerezted ezt a sok cuccot?
- Mielőtt a fogadó megárvult népszerű hely volt. A sok
vendég sok nagy étkezést jelentett. A kérdés az, hogyan fogjuk
megfőzni a testeket? Nem igazán rajongok az ötletért, hogy a
konyhámban legyenek. Talán szerezhetnénk néhány
elektromos főzőlapot, felállítjuk őket a hátsó tornácon és
azokra tesszük az üstöket.
- Mhm. – Nem tűnt úgy, hogy meggyőztem volna Seant.
– A kérdés az, hogy elég forró lenne-e.
- Ezt lehet, hogy meg kell kockáztatnunk. Egyébként is
lassú lángon kell főzni.
Gúnyosan rám vigyorgott. – Sok holttestet főztél már meg?
- Nem, de sokszor főztem sertéshúst.
- 60 liter vizet nagyon nehéz lesz felforralni.
- Mi más választásunk van?
- Hadd gondolkozzam rajta – felelte Sean. – Elmegyek a
barkácsboltba. Egy óra múlva visszaérek. Vegyek sertés
bordát?

133
 - Nem. – Kinyitottam a fagyasztóládát. Sean rámeredt az
egy méter magas borda toronyra, ami vákuum csomagolva
volt. Felpakoltam őket, mint a tűzifát.
Sean megpróbálta megemészteni a bordák látványát. Úgy
tűnik eggyel több meglepetés érte ma a kelleténél.
- Oké – mondta végül. – Megkérdezem. Miért?
- Beast szereti őket.
- Ez megmagyarázza. – Az ajtó felé indult.
- Sean, mennyi pénzre lesz szükséged?
Kifejezéstelen arccal nézett rám. Nem tiltakozott, nem
dühöngött, csak látszott, hogy hallani sem akar a dologról. –
Egy óra múlva itt leszek. – Kiment az ajtón.
A pokol előbb kivirágzik, mint hogy Sean Evans fizeti ki a
számláimat. Rá fogom venni, hogy fogadja el a pénzem. Csak
ügyesen kell csinálnom.
Beastre néztem. – Komoly kétségeim vannak a
partnerségünkkel kapcsolatban.
Beast nem válaszolt.
Még akkor is kellett valamit kezdenem a vadászok testével.
Nem segítene, ha félbehajtanánk őket. Még úgy sem férnének
be. Felvettem a seprűmet és koncentráltam a mágiámmal. A
fém megmozdult, átalakulva egy borotvaéles macsétává.
134
 Ez ronda lesz.
Ötvenkét perccel később meghallottam egy furgont. A
mágia hatalmasat csendült, ahogy a kocsi felhajtott a
behajtómra... és tovább jött, megkerülte a házat átgurulva a
gyepen, mielőtt megállt a hátsó terasznál.
A hátsó ajtóhoz siettem. Kinyílt előttem és kiléptem a
tornácra. Beast követett. Egy narancssárga bérautó a Home
Depotból állt a füvön, úgy parkolva, hogy a hátsó része nézett
felém. Tele volt burkolókővel. Mellettük több zsák sóder,
homok, lécek és tűzálló téglák voltak... Sean leugrott a
vezetőülésből, kinyitotta a csomagtér ajtaját és felkapott két
huszonöt kilós homokzsákot erőlködés nélkül, mintha két
üveg tej lenne.
- Mi történt a főzőlapos tervvel?
- Gondolkoztam rajta, és először is, nem lesz elég forró,
másodszor pedig, több füstre lesz szükségünk, hogy elfedjük a
szagot.
- Aha.
- Ellenőriztem a tűzvédelmi előírásokat, és minden ilyen
típusú kültéri sütőnek legalább 7,5 méterre kell lennie minden
éghető építménytől. Ez a terasz túl közel van a házhoz,
úgyhogy építenek neked egy újat.
135
 Rámosolyogtam és megkopogtattam a teraszt a seprűmmel
egy kis mágiát irányítva felé. A betonplacc kiemelkedett a
földből és átsiklott a fű felett. 10 méterrel arrébb letettem. –
Elég messze van így?
Sean pislogott egyet.
- Sean?
Összeszedte magát. – Persze. Megspórolok így egy kis
munkát.
- Segítsek valamit?
- Nem, menni fog.
- Ahogy akarod. Akkor csinálok egy kis limonádét.
Bementem és leültem az ablakbeugrónál. Sean odament a
tornáchoz, egy darabig nézte, aztán megbökdöste a
csizmájával. A tornác várható módon a helyén maradt. Sean
gyanakvóan méregette.
Ó, ez túl jó volt ahhoz, hogy kihagyjam. A tornác felé
nyúltam a mágiámmal.
Sean rálépett a betonra, ránehezedve a testsúlyával. A
tornác tizenöt centit süllyedt a földbe. Sean felugrott.
Egyenesen felemelkedett, mint egy ijedt macska, megpördült a
levegőben, és a füvön landolt. He-he! Visszaemeltem a
tornácot.
136
 Sean tett felé egy lépést. A tornác hátracsúszott 30 centit.
Sean megint lépett egyet. A tornác megint hátra csúszott.
Sean megpördült a ház felé és meglátott az ablakban. –
Hagyd abba!
Felnevettem és nekiláttam a limonádénak.

137
 Hetedik fejezet

Egy fakanállal kimentettem az utolsó franciakenyeret a

serpenyőből. Olvasztottam egy kis vajat egy teflon
serpenyőben és mindegyiket addig sütöttem, amíg arany-
barnára nem pirultak. A trükk az volt, hogy nem szabad
hagyni, hogy a kenyér teljesen megsüljön, csak addig szabad
pirítani, amíg a szeletek szép arany kérget kapnak.
Meghámoztam néhány foghagyma gerezdet, így fogtam
egyet, levágtam a tetejét, és bedörzsöltem minden
kenyérszeletet a fokhagymával.
Az első dolog, amit csináltam miután átvettem a fogadót az
volt, hogy sokkal nagyobbra cseréltem az ablakokat a
konyhában, új felszereléseket vettem, és kicseréltem a repedt,
hézagos fehér csempéket a konyhapulton. A pénz szűkös volt,
így fa konyhapultot választottam. A juharfa meleg, hívogató
külsőt adott a konyhának, és ezt egyszerűbb volt a háznak
feldolgoznia. Minden építőanyag, ami a fogadó területére
került, végül a fogadó részévé vált. A fogadó képes volt fát és
követ szintetizálni, de rengeteg energiába került, és az
alapanyagokat biztosítani sokkal könnyebbé tette a dolgokat.
A fogadó a környezetéből táplálkozott, de az életenergiájának
138
nagy része a vendégektől és tőlem származott. Vendégek
nélkül a fogadó elaludt, próbálva energiát spórolni, és ilyenkor
a fogadó leamortizálódott és szétesett, mint minden más ház.
Amikor megérkeztem, hogy felébresszem Gertrude Huntot a
hibernációjából, már olyan sokáig aludt, hogy a
deszkaburkolat elkorhadt, és a külső csövek nagy része
megadta magát a fák gyökereinek.
A nap javában tartott, a délután aranyszínű és gyönyörű
volt odakint, és a pult szinte ragyogott, mintha mézzel vonták
volna be. A pult mellől jól láttam az északi teraszt, ami az utca
felé nézett. Ez volt az egyik kedvenc helyem. Szerettem kiülni
a nyugágyba és a könyvemet olvasni.
Most a terasz kiegészült egy füstölős grillel és Seannal, aki
hatalmas húsforgató csipesszel volt felfegyverkezve.
Szörnyeteg a grill mellett feküdt. Sean bordákkal vesztegette
meg.
El kellett ismernem, tudta hogyan kell tűzet rakni. Bezártam
az ablakokat, de még így is éreztem a fűszeres, csípős szagát a
füstnek. Az illata a gyerekkorra emlékeztetett, és visszahozta a
hosszú, lusta nyári napokat, a grillezéseket, a dinnyéket és a
jégkrém nyalókát. Ha becsuktam a szemem, szinte meg tudtam

139
magam győzni, hogy Apa állt odakint a grill mellett, az
önismereti gondokkal küzdő vérfarkas helyett.
A legjobb az volt, hogy a füst minden más szagot elnyomott.
Tegnap este Sean épített egy külső tűzrakó helyet a ház
mögött. Húzott egy nagy kört a betonra, aztán épített egy falat
köré beton blokkokkal, helyet hagyva, hogy fát lehessen a
tűzre rakni. Utána tűzálló téglákkal rakta ki a belsejét, szellőző
réseket hagyva, és felállította a grillt. Elővettük az üstöket,
megtöltöttük őket vízzel a kerti slaggal, és feltettük egész
éjszakára főni. A hikori fa a tűzön elnyomta a bűz nagy részét,
de ha az üst mellett álltál, érezted a savas, mérgező szagot. De
ahhoz, hogy valaki hátrajusson, előbb el kellett mennie Sean
grillje mellett a ház előtt, és amint megéreznék a barbeque
illatát, nem akarnának tovább menni.
Sean felemelte a grill fedelét, és ellenőrizte a húst. Farmer és
egyszerű zöld póló volt rajta. A póló rásimult az izmos
vállaira. Sean ereje egyedi volt, erős, ugyanakkor ruganyos,
gyors és hajlékony, de gyengeségek nélküli. Mint a hajlékony
acél.
És én már túlságosan régóta bámultam őt.

140
 Befejeztem a kenyeret, kivettem egy tálat a tojás keverékkel
a hűtőből, és a kenyérre kentem, elrendezve a szeleteket egy
szép zöld tálcán, ahogy haladtam.
A tornácajtó kinyílt, és Sean jött be a konyhába. – Minek van
ilyen jó illata?
Hogy érezte egyáltalán a füst mellett? – Tessék, vegyél
egyet.
Sean felkapott egy szendvicset a tálcáról, és beleharapott. –
Mmm. Mi ez?
- Tojás, majonéz, fokhagyma, és franciakenyér.
- Szóval olyan, mint egy tojássaláta. Nem olyan az íze,
mint a tojássalátának.
- A fokhagyma és a kenyér miatt. – Felvágtam a
zöldhagymát és megszórtam vele a szendvicseket. – Hogy
állnak a bordák?
- Jól. Nagyjából készen állunk.
Sean még egy szendvicsért nyúlt. Felemeltem a késem.
- Ne fenyegess, ha nem gondolod komolyan – mondta.
- Ne lopd el az ételt mielőtt az asztalra kerül, és nem lesz
rá szükség.
Felnevetett és megmosta a kezét.

141
 Kivittem a limonádéval és jeges teával teli kancsókat az
asztalhoz. Sean segített kihozni a szendvicseket, a főtt
kukoricát, a szalvétákat és a papírtányérokat. Kayley
Henderson és a barátja, Robbie elsétáltak a járdán, és megálltak
a sövénynél.
- Ti grilleztek? – kérdezte Kayley.
- Igen – erősítettem meg.
- Már a buszmegállónál éreztük az illatát. – Robbie a grillt
bámulta.
Sean megjelent odabentről. Kayley felvonta a szemöldökét.
- Miért nem csatlakoztok? – kérdeztem. – Rengeteg van
belőle.
- Köszönjük! – lelkesedett Kayley.
Megkerülték a sövényt és odahúztak két széket. Egy
pillanattal később Caldenia csatlakozott hozzánk.
Sean levette az első adag bordát a grillről és letette egy
vágódeszkára. – Egy kicsit hagyni kell őket állni.
Caldenia megajándékozta Kayleyt egy barátságos mosollyal.
– Hogy mennek a tanulmányaid?
A következő tíz percben a Cedar Creek gimi történeteit
hallgattuk. Valaki ellopta valaki más barátját, valaki árulta a
hiperaktivitás elleni gyógyszerét, és három srác lebukott,
142
amikor el akarták lopni az iskola zászlóját. Nem voltam olyan
sokkal idősebb, és azoktól a dolgoktól, amiket átéltem égnek
állna a hajuk, de miután ezt mind végighallgattam, nagyon
örültem, hogy már végeztem a gimivel.
Sean felvágta a bordákat, és elkezdte osztani őket. Levágtam
egy kis darabot az enyémből. Fantasztikus volt, pont jó, édes és
ízletes egy kis füstös ízzel.
- Hé, ti ott! – Margaret átsétált az utcán, a pomerániai
kutyája a lábainál ugrándozott, mint egy kis szőrpamacs. –
Kayley, az édesanyád téged keres.
Kayley felállt. – Elvihetjük magunkkal a kaját?
Intettem egyet. – Hát persze.
- Köszönjük, Dina! A szendvicsek fantasztikusak.
A gyerekek eltűntek a tányérjaikkal.
Misha körberohanta a sövényt, Szörnyeteg futott utána, és a
két kis kutya ide-oda körözött a kertben.
- Csatlakozzon hozzánk – invitálta Sean Margaretet.
- Dinának főzöl? – Margaret nagyra nyitotta a szemét. –
Óh!
- Hát nem édes páros? – kérdezte Caldenia.

143
 Leküzdöttem az ingert, hogy beledöfjem a villámat. – Nem
vagyunk egy pár. Sean megjavította a grillemet, és úgy
döntöttünk kipróbáljuk.
- Nem egy holtestet főztök épp odabent, ugye? – kérdezte
Margaret.
Majdnem az ölembe ejtettem a tányéromat. – Mi? Fúj!
Sean felvonta a szemöldökét. – Miért kérdezi ezt?
Margaret odajött és leült egy székre. – Nem láttátok a
híreket? Kapcsoljátok be az ötös csatornát.
Hirtelen volt egy baljós előérzetem, hogy valami nagy baj
történt. Felkeltem. – Ha megbocsátotok egy pillanatra.
Sean követett az előszobába.
- Képernyő – mondtam. – Az ötös csatornát.
A fal szétnyílt, felfedve a monitort. Életre kelt, rajta egy
tanyasi házról készült felvétellel, amit fentről vettek,
valószínűleg egy helikopterből.
- ...egy rettenetes tragédia helyszínéről – szólt egy férfi
tudósító hangja. – Hányat számoltak eddig Amy?
A kép egy szőke riporterre váltott, aki egy felhajtó előtt állt.
Mögötte a távolban egy ház látszott, amit rendőrautók vettek
körül.

144
 - A rendőrök megerősítették, hogy mind a negyvenkét
tehenet megölték és részlegesen elfogyasztották, Ryan.
Ugyanakkor nincs hivatalos információ John Rook
holttestétnek állapotáról, de egy a nyomozáshoz közel álló
forrás megerősítette, hogy ugyanaz lett a sorsa, mint az
állatainak.
- Azt mondod, hogy valaki evett a testéből?
Amy úgy nézett ki, mint aki mindjárt elhányja magát. – Úgy
tűnik, Ryan. A halála után darabolták fel, és egy részét a
tehenekkel együtt... megfőzték.
Majdnem öklendezni kezdtem.
- Senki sem látta John Rookot már több napja. Lehet, hogy
már jó ideje halott. Meg kell várnunk a halottkém jelentését...
Az adás alatt a hírsáv felvillant: holtan találták a helyi
farmert, az állatait lemészárolták.
Biztos, hogy a dahaka volt. Rettenetes. Megölte a farmert,
megfőzte és megetette a kutyáival. Meg kellett állítanom.
Sean elővette a telefonját és beírt valamit. – Kevesebb, mint
tíz mérföldre van innen északra.
- Mire gondolsz?
- Tegyük fel, hogy egy dahaka vagyok. Van egy falkányi
vadász velem és etetnem kell őket, de nem akarom, hogy rám
145
találjanak. A vadászoknak valószínűleg sok húsra van
szükségük. Nagyok és ragadozóak. Rátalálok egy farmra egy
csorda tehénnel. Elég elhagyatott a hely, hogy napokig itt
rejtőzzek. Megölöm a farmert, elkezdem leölni az állatait, és a
vadászokat használom, hogy őrizzék a területet és biztosítsák,
hogy senki ne jöjjön oda. Kivéve, ha a vadászok olyanok, mint
a kutyák, elunják magukat és egyre messzebb és messzebb
csatangolnak, amíg nem találnak valami érdekeset.
- Mint a mi városunk.
- Pontosan.
A képernyőn megint megmutatták a lemészárolt csordát.
Rosszul voltam tőle. – Negyvenkét tehén. Az hatalmas
mennyiségű hús.
- Találtam egy kiszivárgott képet. – Sean megmutatta a
fotót. Egy tehén véres teteme feküdt a füvön. A feje, a háta és a
lábai épek voltak, de a hasa hiányzott, és a testének teljes első
része szétszaggatott vörös foszlányokból állt.
- A puha részekre mentek rá. Pazarlás. Ez arról árulkodik,
hogy vagy nem tudja őket igazán kordában tartani, vagy nem
érdekli.

146
 - Akármelyik, most találnia kell egy másik élelemforrást.
– Pontosan tudtam hol volt ez a forrás. Vagy még több farmot
fog megtámadni, vagy délnek fordul, felénk.
Egy olyan környék felé, ami tele van családokkal.
Vettem egy mély levegőt, és magamra erőltettem egy
mosolyt. Ki kellett mennünk, és elcsevegni Margarettel, mielőtt
úgy dönt bejön, hogy megnézze mi tart ilyen sokáig.

A konyhaasztalnál ültem. A vérfarkas velem szemben ült.

Két tökéletesen kerek gömb feküdt az asztalon, mindkettő
körülbelül akkor volt, mint egy kis kivi. Egymást keresztező
sötét spirálok bonyolult mintázata szőtte be az anyagát. Az
üstből halásztuk ki őket, miután a hús leesett a vadászok
csontjairól. A fogadó földje elnyelte mindkét csontvázat az
undorító húslével és az üstökkel együtt. Nem akartam újra
használni őket.
A nyomkövetők az asztallapon várakoztak némán és
mozdulatlanul. Nem áradt belőlük mágia. Nem adtak ki
elektromágneses jelet. Csak két ártalmatlannak tűnő gömb
147
volt. De amikor a mágiámmal nyúltam feléjük éreztem egy
szikrát. Mélyen szunnyadt bennük, parázslóan és élettel telve,
szabadulni akarva, hogy fellángolhassanak.
Körülöttünk a fogadó csendes volt. Caldenia lefeküdt
aludni, miután elegánsan elfogyasztott annyi húst, ami három
felnőtt férfit is jól lakatott volna. Az ablakokon kívül a
naplemente ragyogott. Olyan mesés texasi naplemente volt,
amikor a színek élénkek lettek, és a hosszú felhőcsíkok narancs
színben ragyogtak a szinte lila égbolton. Szörnyeteg a
lábamnál feküdt egy csontot rágcsálva, amit Sean adott neki. A
nap folyamán megváltoztatta Sean státuszát „azonnal végezni
vele”-ről „gyanús”-ra, amiből végül „a finom falatokat kínáló
ember, akiben megbízhatunk” lett. Hajlandó volt elfogadni tőle
egy csontot, de a simogatás még mindig ki volt zárva.
Sean nyugodt érdeklődéssel figyelte a gömböket. – Képes
vagy őket aktiválni?
- Igen.
- A nyomkövetők azért deaktiválódtak, mert meghaltak a
vadászok?
- Nem hinném. A tesztek alapján egyszerűnek tűnnek:
kikapcs, bekapcs.
- Tehát a dahaka szándékosan kapcsolta ki őket.
148
 - Valószínűleg.
Sean hátradőlt. – Ha a helyében lennék, és egy ismeretlen
helyen ragadtam volna, mindig tudni akarnám hol vannak a
kutyáim. Ő kikapcsolta a nyomkövetőket. Bujkál, de nem
előlünk. Valaki elől, aki le tudná nyomozni a jel alapján, amit
ezek a nyomkövetők kibocsátanak.
Hangosan kezdtem gondolkozni. – Talán olyan miatt
rejtőzködik, akire épp vadászik.
- Vagy valaki miatt, aki rá vadászik – mondta Sean.
Ha valaki egy dahakára vadászott, az illető állig fel volt
fegyverkezve, könyörtelen volt és erős. Átfogalmazva, valaki,
akit bölcs lenne elkerülni. Vagy összebarátkozni vele.
Sean felvette az egyik gömböt és megvizsgálta. – El kell
döntened mennyire akarsz belefolyni az ügybe.
- Tudom. – Ha szabadon hagyjuk a dahakát, megint ölni
fog. Efelől nem volt kétségem. Okkal kapcsolta ki a
nyomkövetőket, és azt akarja majd, hogy így is maradjanak.
Ha újra aktiváljuk őket, ott hagyja amivel épp foglalkozik, és
egyenesen ide fog jönni, hogy körülnézzen. És nem csak ő, de
mindenki más is, aki képes fogni a jelét, akár üldöző, akár
préda. – Vagy nem veszünk róla tudomást, vagy adunk neki
egy célpontot.
149
 - Egyet értek. – Sean hátradőlt a székén.
Amíg a dahaka a fogadóra koncentrál a többi ember
valamennyire biztonságban lesz. Alkalmasabb voltam kezelni
ezt a helyzetet, mint szinte bárki más a környéken. És ha
tényleg aktiválom őket, itt kell csinálnom. Nem voltam teljesen
hasznavehetetlen a fogadó területén kívül, de sokkal gyengébb
voltam.
Ha itt aktiválom a nyomkövetőket, az a fogadósok
legalapvetőbb elvei ellen menne. A vendégek biztonságát
mindig biztosítanunk kell. Ha bekapcsolom ezeket, veszélybe
sodrom Caldeniát. De a dahaka átváltott az emberek
megölésére. Olyan helyzetben voltam, hogy tehettem valamit
ez ellen. Ugyanakkor, ha célponttá teszem a fogadót, veszélybe
keverem a szomszédaimat. Biztosítanom kell majd, hogy a
dahaka figyelme a fogadón marad, ahol a legerősebb vagyok.
Észrevettem, hogy a szüleim portréját nézem. Annyira
szerettem volna, ha tanácsot kérhetek tőlük. Ilyen erővel arra is
várhatnék, hogy pénz hulljon az égből. Egyedül voltam. Senki
sem fog tanácsot adni. Abban sem voltam biztos, hogy egy jó
tanács, most segítene. Tudtam, mi a helyes lépés: ülj ölbe tett
kézzel, őrizd a fogadót és ne csinálj semmit.
Valakinek felelnie kellett John Rook haláláért.
150
 - Mi történt velük? – kérdezte Sean.
- Mmm?
A kép felé biccentett.
Annyira hiányoztak. Elmesélni ezt Seannak valószínűleg
nem volt jó ötlet, de szomorú voltam és magányos, és azt
akartam, hogy megértse miért. – A szüleimnek Georgiában
volt fogadójuk. Nagyon öreg volt és nagyon erős. A legtöbb
fogadó sosem kap többet négy csillagnál. A szüleim fogadóját
ötösre értékelték. Virágzó, mágikus hely volt, és imádtam ott
élni. De főiskolára akartam járni. Két hónappal az első félévem
kezdete után kaptam egy üzenetet a bátyámtól. Hazajött egy
hosszú út után, és nem találta a házat. Mindent ott hagytam, és
visszasiettem. A bátyám mellett álltam és a helyet néztem, ahol
a fogadó korábban állt. A fák, a kert és a ház eltűntek. Csak
egy üres telek állt ott kopár földdel.
A telek teljesen élettelen volt. Még a fű is eltűnt.
Emlékeztem arra a rettenetes üres érzésre belül. Amikor még
gyerek voltam, egyszer átmentem egy barátom házához úszni,
és amikor a medencéhez szaladtunk, megpillantottunk egy
halott kiscicát az alján. Egy kóbor cica volt, aki átmászott a
kerítésen, beleesett a medencébe, bepánikolt és megfulladt.
Kelly apja annyira próbálta újraéleszteni a kiscicát.
151
Megpróbálta kitisztítani a légútjait, és masszírozta a kis
mellkasát, még fejjel lefelé is tartotta, míg mi ott álltunk sírva,
de a cica halott volt. Azt az üres telket látni pont olyan érzés
volt, rettenetes és végleges. Valami borzasztó történt ott,
valami visszafordíthatatlan, és a nyom, amit maga után
hagyott felpörgette a szívverésem. Az aggodalom, a félelem, és
a kétségbeesett vágy, hogy visszacsináljam, hogy valahogy
visszaforgassam az időt és meg nem történtté tegyem a
történteket elfogott és nem eresztett, még azután sem, hogy
kiadtam a gyomrom tartalmát a kopár földön, ami régebben az
előkertünk volt.
- Hová tűnt? – kérdezte Sean.
- Senki sem tudja.
- A szüleidnek voltak ellenségei?
- Olyanok voltak, mint a legtöbb ember. Volt néhány
ember, akit kerültek, és néhányan közülük nem kedvelték
őket, de senki olyan, akit ellenségnek mondanék. Miután a
fogadó eltűnt a bátyámmal beszéltünk mindenkivel, akit
ismertünk. Semmit sem találtunk.
- Kerested őket?

152
 - Igen. – Két évet töltöttem a keresésükkel, majd egy évet
a céltalan sodródással, mert nem tudtam mit kezdjek
magammal.
- És mi van a bátyáddal?
- Klausszal? Ő még mindig odakint van tovább kutatva. –
Klaus mindig is vándor volt és sosem adta fel. Én se adtam fel.
A portré felé biccentettem. – A nővérem megházasodott és
elköltözött, de nem hinném, hogy a bátyám valaha abbahagyja
a keresést. Ezért olyan fontos a fogadó minősítése. Minél több
csillagot szerzünk, annál több ember fog idejönni. Egy nap ez a
fogadó virágzani fog, és minden vendég, aki belép azon az
ajtón látni fogja a szüleim képét. Egyszer valaki reagálni fog, és
akkor újrakezdem a keresést.
A két nyomkövető előttem volt az asztalon.
- Mit tennének a szüleid? – kérdezte Sean.
- Nem tudom. Azt tudom, hogy tennének valamit. Sosem
engednék, hogy egy idegen a szomszédaikat gyilkolja. –
Felnéztem Seanra. – Ha meggondoltad magad, most menj el.
- Én benne vagyok – mondta. – Nincsenek feltételek vagy
kikötések. Nem jöhet a bolygónkra, hogy kutyajátéknak
használja a csontjainkat.

153
 A nyomkövetők felé nyúltam és elhúztam felettük a
kezemet, feltüzelve az apró mágiaszikrát az erőmmel. A
gömbön lévő spirális vonalak narancsvörösen felragyogtak.
Visszafojtottam a lélegzetemet. A gömbök szétestek, a részek
úgy forogtak, mint egy Rubik kocka. A nyomkövetők
átrendezték magukat, a spirálok koncentrikus körökbe
rendeződtek, majd mozdulatlanok lettek, egyenletesen
bocsátva ki a mágiát.
Egymásra néztünk Seannal.
- Azt hiszem ennyi – mondta.
- Arra számítottál, hogy felrobbannak? – Én egy kicsit
igen.
- Eszembe jutott. – Sean előre hajolt. – Nagy az esélye,
hogy ma éjszaka fel fog tűnni.
- Szeretnéd itt tölteni az éjszakát?
- Szerintem bölcs dolog lenne. Ígérem, hogy semmivel
sem próbálkozom. Hacsak nem szeretnéd. – A farkas rám
kacsintott.
- Hadd tisztázzam. Ha megpróbálkozol valamivel, egy
fémasztalhoz kötözve fogod magad találni acél kábelekkel,
amiket még te sem fogsz tudni eltörni.
Gonosz fény csillogott a szemeiben.
154
 - Ne! – figyelmeztettem.
Feltartotta a kezeit. – Angyal leszek.
Ha-ha. Persze. – Milyen szobát szeretnél? – Valami
egyszerűt és letisztultat. Valószínűleg egy csepp countryval,
hogy inkább tűnjön otthonnak, mint egy spártai katonai
szállónak. A vicc kedvéért betehetném a Romantikus Hálóba.
Az arckifejezése, amikor meglátja a baldachinos ágyat,
megfizethetetlen lenne. Elkezdtem mozgatni odafent a falakat,
átalakítva a szobát és előhozva a bútorokat a raktárból.
Kigondoltam neki valamit...
Megvonta a vállát. – Nincs szükségem sok mindenre. Egy
ágyra. Egy fürdőszoba jó lenne. Ha tiszta.
Rámeredtem. Hogy sértsünk meg egy fogadóst kevesebb,
mint öt szóban...
- Mi az?
- Nem, csupa mocsok, de nem hittem volna, hogy a
rothadó kaja és a halott prostik az ágy alatt zavarni fognak. – A
szoba már majdnem készen volt.
- Rosszabb helyen is aludtam már.
Kész. Felkeltem. – Gyere velem.
Felvittem az emeletre a jobb oldali második szobához, és
kinyitottam az ajtót. Tágas négyzet alapú hálószoba nyújtózott
155
előttünk. Nagyon világos, égerfa burkolat fedte a falakat és a
mennyezetet, ami egy rusztikus faházikó illúzióját kölcsönözte
neki. Egy nagy, egyszerű ágy lakkozott ágytámlával, ami
valahogy még így is el tudta hitetni valakivel, hogy egy
random fadarabból hasították ki, állt a fal mellett, rajta egy
puha matrac fehér lepedőkkel, egy kisebb hadseregnyi
párnával és egy fű színű ágytakaróval. Két éjjeliszekrény, egy
szekrény és egy könyvespolc, ami mind egyezett az ágytámla
stílusával, de nyilvánvalóan nem egy garnitúrát alkotott, tette
teljessé a szobát.
- Szép – szólt Sean.
- A fürdőszoba jobbra van – biccentettem felé.
Bement a fürdőbe, ami majdnem olyan nagy volt, mint a
hálószoba, ránézett a fürdőkádra, a zuhanyzóra és megállt az
ablakoknál.
- Ez egy hatalmas fürdőszoba – mondta.
A fürdőszobák voltak kedvenceim. – Legalább tiszta.
Megfordult. Elkeskenyedett a szeme. – A délkeleti részén
vagyunk a háznak. Látom az utat.
- Igen.
- Sok időt töltöttem a házad külsejének
tanulmányozásával.
156
 - Aha. – Hová akart kilyukadni?
- Biztosan tudom, hogy három boltíves ablak van egymás
mellett egy kis erkéllyel ennek a fürdőszobának a helyén. –
Sean a két kis kerek ablakra mutatott, amik egymás alatt
helyezkedtek el, hogy bevilágítsák a kádat.
- Ha szeretnél egy nagy boltíves ablakot, hogy az
emberek megcsodálhassanak meztelen valódban, amíg
fürdesz, az is megoldható.
- Dina – morogta.
- Az emberek azt mondják, a fizikának vannak törvényei
– mondtam az ajtóhoz sétálva. – Én inkább úgy tekintek rájuk,
mint rugalmasan kezelhető iránymutatók.
Sean követett kifelé. Egy lapos képernyőjű TV lassan
megjelent a falon az ággyal szemben. A plafon kidobta a
távirányítót, és Sean reflexszerűen elkapta.
- Köszönöm, hogy itt maradsz, Sean – mondtam. –
Örülök, hogy itt vagy. Tudod, hol a konyha, szóval ha
megéhezel az éjszaka közepén, nyugodtan ehetsz. Kérlek szólj,
ha valamire még szükséged van.
Kinyitotta a száját, visszacsukta, mintha meggondolta volna
magát, és csak annyit mondott – Persze.

157
 Kiléptem és bezártam az ajtót. Szükségem volt egy jó hosszú
zuhanyra, hogy kimossam a sok füstöt a hajamból.
Két órával később ágyban voltam, olvasgattam, és
próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Sean három szobával
arrébb volt, amikor Szörnyeteg vakkantott egyet. Néhány
másodperccel később hallottam, hogy egy autó megáll a
fogadó előtt. Kinéztem az ablakon. Két terepjáró parkolt az
utcánkban. Az ajtók kinyíltak és a járművekből nagy,
ballonkabátba öltözött emberek szálltak ki.
Hmm. Ti meg kik lehettek?
Az utolsó férfi, aki kiszállt visszahajolt a kocsiba, és kivett
valami hosszú, anyagba csomagolt valamit. Amilyen
szerencsés vagyok, aknavető lesz. Felkészülni a robbanásra,
három, kettő, egy...
A férfi kiegyenesedett, a kabátja elcsúszott. Hosszú, sötét haj
omlott ki alóla.
Nem kormányügynökség. Mikor utoljára néztem, sem az
FBI sem a CIA nem engedte az ügynökeinek, hogy hosszú,
szélfútta loknikat növesszenek.
A férfi átadta a terhét valakinek, elővett még néhányat és
bezárta a kocsiajtót. Mintha, valamilyen láthatatlan jelre
reagálnának, a férfiak megálltak és lehajtották a fejüket, a
158
kezüket összezárták, a karjuk be volt hajlítva a könyöküknél,
mintha imádkoznának. Hunyorítottam. Az ujjaik
összesimultak, a tenyerük szétvált, a hüvelyk és a kisujjak
érintették egymást vízszintesen. A Szent Piramis. Megvagy.
Felkaptam a melltartómat és kivettem a fogadós
köpenyemet a szekrényből. Beszélni akartak, imádták a
formaságokat, és nem volt időm ténylegesen felöltözni.
Tíz másodperccel később végigmentem az előszobán egy
hosszú, szürke, csuklyás köpenybe öltözve, kezemben a
seprűmmel. Sean már kijött a szobájából, és fel volt öltözve.
- Kik ezek?
- A Szent Kozmikus Anokrácia. Nem tudom melyik Ház.
- Ez nekem semmit nem mond. És miért vagy úgy
öltözve, mint egy szerzetes?
- Szereznem kell neked valahonnan egy tájékoztató
füzetet, amit elolvashatsz. – Lementem a lépcsőn. – Ha
szerencsénk van, csak közkatonák lesznek. Ha van velük egy
lovag, megbonyolódhatnak a dolgok.
- Mennyire?
- Nagyon.

159
 A mágia csilingelt, tudatva velem, hogy valaki megállt a
területem szélén. Nem jöttek be a fogadó területére. Csak
tudatták velem, hogy itt vannak. Jó jel.
Elértem az ajtóhoz.
- Dina – szólt Sean. – Tudnom kell mivel van dolgunk.
- Vámpírokkal – feleltem. – Kérlek hagyd, hogy én
beszéljek.

160
 Nyolcadik fejezet

Kiléptem a házból és végig mentem a kanyargós ösvényen a

kert széle felé, ahol hat vámpír várakozott. Sean követett. A
katonák figyeltek minket. Mind több, mint 190 centi volt,
mindnek ugyanolyan szögletes kidudorodások voltak a
ballonkabátja alatt, amitől úgy néztek ki, mint a
védőfelszerelésbe öltözött focisták. Syn-páncél. Nem
szórakoztak.
Nem láttam zászlót. Különös. Általában volt náluk zászló.
- KÉSZENLÉTI protokoll – mormoltam. – Maximum
fenyegetettségi szint.
Mögöttem átalakultak a dolgok, ahogy a ház felkészült egy
ütközetre.
Rég nem volt dolgom a Szent Kozmikus Anokráciával, és
akkor még ott voltak a szüleim, hogy vigyázzanak rám. Most a
segítségem egy kiszámíthatatlan vérfarkas volt, aki hajlamos
volt hirtelen döntéseket hozni, és maximális erővel reagálni.
A legnagyobb vámpír a többi előtt ált. Magas volt, széles
vállakkal, és hatalmas barnás-őszes hajzuhatag omlott le a
hátán. Rövid szakáll keretezte a szögletes állát. Az emberi

161
férfiak általában nagyobbak lettek, ahogy idősödtek. A
vámpírok esetében ez a folyamat még hangsúlyosabb volt.
Izmosabbak lettek. A férfi, aki most engem nézett közel kellett
hogy járjon a hatvanhoz. Mivel háttal állt az utcai lámpának,
nem láttam teljesen.
Küldtem egy mágiahullámot a seprűmbe. A nyél feje
halvány kék fénnyel felragyogott. A vámpír szemei
visszatükrözték a fényt, halvány vörös színnel ragyogva, mint
egy tigris írisze. A seprű kék fénye a syn-páncélján táncolt, ami
az erős mellkas vonalait követte. Feltűnés mentesen
megkerestem rajta a sötét vörösen világító rúnákat. A rangját
nagyjából Lovag Hadnagynak lehetett volna lefordítani. Ez
rossz hír volt.
Megálltam nagyjából 15 centire a fogadó határától.
Egy másik vámpír előre lépett, és feltartott egy tegezt, amit
vízszintesen tartott körülbelül szemmagasságban. Sötétvörös
anyag omlott ki belőle, majdnem érintve a füvet. Áh! Itt volt a
zászló.
Egy ragadozó fej nagy szemfogakkal és vérszomjas
szemekkel volt arannyal ráhímezve a vörös anyagra. Úgy
nézett ki, mint egy medve és egy kardfogú tigris keresztezése.
- Krahr Ház! – kiáltotta halkan a zászlót tartó vámpír.
162
 - Krahr! – suttogta a másik négy vámpír és rám meredtek.
Általában torkuk szakadtából üvöltötték a házuk nevét,
próbálva megfélemlíteni... Óh. Próbáltak nem feltűnőek lenni.
Az ajkamba haraptam, hogy el ne nevessem magam. Még
sosem próbáltak megfélemlíteni suttogva.
- Gertrude Hunt üdvözli a Krahr Házat és felajánlja
vendégszeretetét bátor harcosainak – szóltam. A protokoll
fontos volt. Mindenkit kordában tartott és a minimumra
csökkentette a gyilkosságok számát.
- A Krahr Ház üdvözli a fogadóst – szólt az idősebb
vámpír. – Nem akarunk rosszat.
- Szeretnének bejönni? – kérdeztem.
- Sajnos vissza kell utasítanunk – mondta az idős vámpír.
– A nevem Lord Soren, Gertana, a Nur Kastély Bárója fiának,
Roknak fia vagyok.
- Dina Demille, Gerard és Helen lánya. Nagyuram, miért
viselnek ballonkabátot?
- Be kell illeszkednünk – felelte. – Ez egy titkos küldetés.
Ne nevess, ne nevess, ne nevess... – Nagyon meleg van –
mondtam. – A ballonkabát hideg időjáráshoz való öltözet.
Sean megköszörülte a torkát. – Fél tucat nagydarab fickó
rossz méretű ballonkabátban kiszáll néhány fekete terepjáróból
163
a texasi hőségben. Biztos benne, hogy titkosra gondolt és nem
feltűnőre?
Lord Soren összeráncolta a szemöldökét. – Van meleg
időjáráshoz való alternatíva is?
- Esőkabát - mondta Sean. – Ha esik. Egyébként
túlméretezett foci mezekkel és sisakokkal próbálkozzanak.
- Biztos benne, hogy nem szeretnének bejönni? –
kérdeztem.
- Nem. Egyenesen a tárgyra térek. Az egyik vendégért
jöttünk.
Szóval így állunk, hmm. – Nagyuram, ha a Krahr Ház
fenyegetni akarja a vendégeim biztonságát, attól tartok nem
hozott elég embert.
A vámpírok felkapták a fegyvereket, kardjaikat, fejszéiket.
Halk zümmögés jelezte a vérpengék élesítését. Ha aktiválják
őket, egy vérpenge keresztül tud szelni egy fa telefonoszlopot.
Szemtanúja voltam.
Megütöttem a seprűvel a földet. Páncélozott redőnyök
ugrottak a helyükre, fegyverek jelentek meg, és mágia
kavargott körülöttem, a köpenyemet fodrozva. Mellettem Sean
megfeszült, a szemei ragadozószerűek lettek, az arca kemény.

164
 - Várjon – Lord Soren feltartotta a kezét. – Járna velem
egyet?
- Ahogy akarja. – Attól, hogy arrébb megyek, még célba
tudom őket venni.
Végig sétáltunk a határ mentén, ő az egyik oldalon, én a
másikon.
- A dahakát akarjuk – mondta.
- Miért?
- Ez a Ház privát ügye. Becsületbeli kérdés. Véradósunk,
és mi mindig rendezzük a számlát.
A dahaka megölt valakit. Valaki fontosat. – Ez egy bosszúra
irányuló küldetés?
- Privát ügy – ismételte meg Lord Soren. – Az egy
rettenetes lény. Adja elő, és végeztünk.
- Ezt nem tehetem. – Gyerünk, áruld el miért akarjátok.
- Nem akarok erőszakhoz folyamodni.
- Lord Soren, Ön egy ragadozó fajból származik, ami a
torkuk átharapásával öli meg a prédáját. Mindig van legalább
öt folyamatban lévő katonai konfliktus a Szent Anokrácia
Házai között. Syn-páncélt viselve jöttek ide, és halottam, hogy
kiélesítik a fejszéiket. Azt mondanám, hogy nem kell tudatosan
erőszakhoz folyamodniuk. Ez az alapreakciójuk.
165
 Lord Soren megtorpant és rám meredt. – Öt katonám van
velem. Mind sokat tapasztalt veteránok.
- Velem van a seprűm, a fogadó és egy alfa-generációs
vérfarkas.
Lord Soren Seanra pillantott, aki az öt vámpír útját állta, a
karja a mellkasa előtt összefonva. – Komolyan?
- Igen.
Lord Soren elgondolkozott. Sean nagyobb benyomást tett rá,
mint a seprűm vagy a házam. Nyilvánvalóan többet tudtak az
alfa-generációs vérfarkasokról, mint én.
- Ha összeütközünk az hangos lesz és véres. Nem akarjuk
felhívni magunkra a figyelmet, de ez nem a mi bolygónk. El
fogjuk tiporni és elmegyünk.
- Megpróbálhatják.
- Még ha sikerül is megvédenie magát tőlünk, a
következményekkel számolnia kell majd.
Igaza volt. Nagyon nehéz lenne.
- A Föld semleges terület – feleltem. – Ha provokáció
nélkül megtámadnak, a Gyűlés meg fogja vonni a Háza
hozzáférését a szolgálatainkhoz. Biztos vagyok benne, hogy a
Krahr Ház egy erős ház sok ellenséggel, akik boldogan hasznot
húznának az utazási nehézségeikből.
166
 Fölém tornyosult. Ez nem tetszett, mi?
- Senkinek sem kell megtudnia, hogy átadta nekünk a
dahakát.
Felvontam a szemöldököm. – Azt javasolja, hogy
mocskoljam be a becsületemet?
Lord Soren megtorpant. Ezzel sarokba szorítottam. A
becsület nem olyasmi volt, amit egy vámpír könnyedén sutba
vág. Különösen egy lovag.
- Ha visszavonná a vendéglátását, már nem lenne
vendég.
- Nem szoktuk átadni a vendégeinket az első fegyveres
embernek, aki megjelenik az ajtónknál.
Lord Soren rágódott ezen egy hosszú percig. – Akkor
letáborozunk, és addig figyeljük a fogadót, amíg el nem megy.
Nem fog több információt adni. Ideje volt véget vetni ennek.
– Az meglehetősen haszontalan volna, nagyuram, mert nem
vendég nálam.
- Ne játszadozzon velem. Vettük a nyomkövetőjének a
jeleit.
- Ezeknek a nyomkövetőknek?
Elővettem a két nyomkövetőt a zsebemből.
- Magyarázatot! – morogta Lord Soren.
167
 - Ne parancsolgasson neki – kiáltotta oda Sean.
Vérfarkas hallás. Sokkal jobb, mint ahogy gondoltam.
- Magyarázza meg, kérem! – szólt Lord Soren.
- Földi embereket, vágóállatokat és kutyákat öl. Megölte a
szomszédaim kutyáit, így megöltem a vadászait válaszul.
Lord Soren végig gondolta a helyzetet. – Aktiválta a
nyomkövetőket. Miért?
- Hogy idecsalogassam.
- Nem így szokták intézni a dolgokat. A fogadósok
semlegesek.
- Lord Soren, én egy különleges típusú fogadót vezetek,
ami egy nagyon speciális ügyfélkört szolgál ki. Nem úgy
intézem a dolgokat, ahogy más fogadósok szokták. Ön és az
emberei nyugodtan maradhatnak, hogy velünk várják, amíg a
dahaka megjelenik.
Lord Soren ránézett az embereire, aztán Seanra, majd rám. –
Nem. Mint mondtam, a Ház becsülete a tét. Egyedül fogjuk
elintézni.
Bármit mondanék, úgy venné, hogy kétségbe vonom a
becsületét, a Háza becsületét, az emberei becsületét és a szüleik
becsületét és a szüleik szüleinek becsületét... – Ez jogában áll,
nagyuram.
168
 Lord Soren ránézett a nyomkövetőkre a kezemben. – A
Krahr Ház meg kívánja vásárolni a nyomkövetőket.
- Hajlandó lennék egytől megválni.
- Megteszi – felelte. – Nevezze meg az árát.
Átnyújtottam a kezem a határon és az egyik nyomkövetőt a
kezébe ejtettem. – A jószándékom jeléül, nagyuram. Talán
legközelebb, ha találkozunk, nem fenyegetésekkel fogjuk
kezdeni a beszélgetésünket. Csak annyit kérek, hogy ne
keverjék bele a szomszédaimat a csatába.
Pislogott egyet és meghajolt. – Ahogy kívánja.
Lord Soren feltartotta a kezét benne a nyomkövetővel és
kivillantotta a fogait. A két és fél centis szemfogai
megcsillantak az utcai lámpák fényében. A vámpírok fegyverei
varázsütésre eltűntek, és a katonái visszavigyorogtak rá,
kivillantva a hosszú fogaikat.
Sean felé fordult. – Ez a mi vadászatunk. Maradjon ki belőle.
- Nekem mindegy – felelte Sean.
Visszasétáltam hozzá és figyeltük, ahogy visszamásznak a
terepjárókba és észak felé hajtanak, fel az utcán.
- Köszönöm, hogy segítettél – szóltam.
- Nincs mit. Vámpírok, mi?
- Mhm.
169
 - Hallottam egy szívverést és láttam, hogy az egyikük
izzad. Nem élőhalottak.
- Nem, egy ragadozó válfaja az embereknek. Mi alkalmi
ragadozók vagyunk és mindenevők. Ők húsevők.
- Hogy keverték össze őket hullákkal?
- Vastag a bőrük. Nem pirulnak el, a testhőmérsékletük
alacsonyabb, mint a miénk, és láttad milyen sápadt az ajkuk.
Ezenkívül koporsószerű modulokban szoktak sztázisban
várni, amikor tudják, hogy a bolygónkon ragadtak és sokáig
kell várniuk arra, hogy valaki felvegye őket. Néha elássák
ezeket a modulokat, mert nem akarják, hogy valaki véletlenül
megtalálja őket.
Visszaindultunk a házhoz.
- Ez jó messze van egy sétáló hullától – mondta Sean.
- A mítoszok hajlamosak kicsúszni az ember kezéből. Te a
holdat nézve szoktál vonyítani és szüzeket rabolsz, hogy
felfald őket?
- Ez a szűztől függ – felelte.
Most flörtölt velem? Valaki felfalása nem igazán illet a
flörtöléshez, de a hangsúlya igen. Így flörtöltek a vérfarkasok?
Hé, szépségem, ha meg kellene ölnöm egy lányt, hogy
megegyem, te lennél az...
170
 - Embernek tűnnek. – Sean megrázta a fejét.
- Hasonlóak hozzánk. A fajunk kompatibilis. Vannak
vámpír-ember hibridek.
Felém fordult és rám nézett.
- Vannak vérfarkas-ember hibridek is. – Megvontam a
vállam. – Az alap génállomány ugyanaz...
Egy fájdalom kiáltás hasította át az éjszakát. Északról jött.
Sean megpördült a hang irányába. Elmosódott és hirtelen
egy szörny állt a helyén. Magas volt, izmos, hatalmas
vállakkal, és sűrű, sötétszürke bunda borította. A nagy,
szögletes feje, ami inkább hasonlított farkashoz, mint
emberhez, hatalmas állkapoccsal rendelkezett, és vastag, izmos
nyakon ült. A kezei, amik ötcentis karmokkal rendelkeztek, az
egész fejemet le tudnák fedni. Hatalmas volt. A vérfarkasok,
akikre emlékeztem, kiskölyköknek tűnnének mellette.
Félelem kerített hatalmába, egy alapvető ösztönös reakció.
Megremegtek a térdeim.
Vicsorgott egyet, a szemei ragyogó borostyán színűek
voltak. Mély hangon megszólalt. – Maradj itt.
- Sean!
- Maradj itt!

171
 Átrohant a kerten lehetetlenül gyorsan, és átvetette magát a
sövényen egyetlen ugrással.

Minden porcikám azt üvöltötte, hogy menjek utána. De

amikor ilyen közel járt a veszély, meg kellett védenem a
fogadót.
Mozdulatlanul álltam, próbálva az éjszakai zajokra figyelni.
Félhomály borította a környék utcáit.
Gyerünk, Sean. Ne essen bajod, és tűnj el onnan. Valaki
hívni fogja a rendőröket.
Ha letartóztatják, tuti leteszem az óvadékot.
Egy halk neszt hallottam jobbról. Megfordultam, az utca
túloldalán lévő házat figyelve. Innen az oldala látszott, mivel a
Camelot Road felé nézett. A bokrok alatti sötétséget
kémleltem, mozgás után kutatva.
Semmi.
Valami figyelt a sötétből. Nem láttam, de ott volt. Felállt a
hátamon a szőr. A pillantás rám nehezedett, mintha egy
borotvapenge szelné át lassan az idegeimet.

172
 A seprű átalakult a kezemben, két hosszú, kardszerű pengét
alakítva ki a két végén.
Mutasd magad.
Semmi.
Legalább Beast be volt zárva odabent. Nem akartam, hogy
megsérüljön.
Valahol a sötétben izmok és inak feszültek meg, ahogy
valami ugrásra készült. Szinte éreztem.
- Ne lőj – suttogtam. A fogadó beleegyezően
megnyikordult. Minél kisebb zajt csapunk, annál jobb.
A városrész mélyén egy kutya ugatni kezdett.
A sötétség visszabámult rám láthatatlan, gonosz szemekkel.
A térdeim megremegtek. Minden izmom megfeszült. Nem ez
volt az első közelharc amiben részem volt, de a vadászt kivéve,
sosem szálltam szembe ilyesmivel egyedül. A szüleim, vagy a
testvéreim mindig mellettem voltak.
Nem ez volt a megfelelő időpont arra, hogy kiboruljak.
Bármit is fogok csinálni, működni fog. Működnie kellett. Ezért
gyakoroltunk.
Mutasd magad.
Egy vadász tört elő a bokrok alatti árnyékokból, és átrohant
az úton olyan gyorsan, hogy csak elmosódva látszódott, aztán
173
átvetette magát a sövényen. Minden gondolat eltűnt a
fejemből. Megpörgettem a seprűmet, belehajolva, pont, ahogy
gyakoroltam.
A vadász átrepült a levegőn felém tartva.
Az első penge a vadász mellkasát érte. A lendülete tovább
vitte. A második penge az oldalát vágta át. A vadász a földre
zuhant. A fogadó gyökerei kilöveltek a földből. A hosszú, fás
csápok elkapták a vadászt, és lefogták egy másodpercre.
Megpördítettem a fegyveremet és levágtam a fejét. Fehér
folyadék bugyogott a sebből.
Még egy vadász tűnt elő balról, átugorva a sövényt.
Megpördültem és átszeltem a gyomrát, még ugrás közben.
Fehér vér fröccsent, beterítve a legközelebbi tölgy törzsét. A
vadász a földre esett, embertelen hangon felvicsorgott, és
nekem rontott. Előre vetődtem, és beledöftem a pengét a
mellkasába. A fém úgy szelte át a húst, mint egy kés az érett
gyümölcsöt. A vadász hörgő hangot adott ki felnyársalva a
dárdámra, de még így is próbált elérni.
A harmadik lény a fogadó felé futott az utcán. Meg kellett
szabadulnom a másodiktól, mielőtt szembe nézhetek a
harmadikkal.

174
 Egy mágiahullámot küldtem a seprűbe. A seprű pengéje
tucatnyi tüskévé alakult. A tüskék átdöfték a vadász mellkasát
és a hátát, a borotvaéles hegyek halvány kék fénnyel
világítottak.
A vadász levegő után kapott és összeesett.
Kirántottam a seprűt a testéből, visszahúzva a tüskéket.
A harmadik vadász már majdnem itt volt.
Egy izmos bundás test ugrott az utcára, elállva a vadász
útját. Sean. Egy páncélos alak lógott a vállán átvetve.
A vadász támadott.
A vérfarkas kigáncsolta a lényt, majd felkapta, egy hatalmas
karmos kézzel megragadva a szörny torkát. Sean megrázta az
ötven kilós lényt egyszer, egy erős, gyors mozdulattal, mintha
egy ostorral csettintene. Valami reccsent. A vadász
mozdulatlanul lógott. A feje oldalra fordult.
Sean most ölt meg egy vadászt fél kézzel. Oké. Ez az infó
még jól jöhet később, főleg ha megint úgy döntök
megfenyegetem.
Egy közeledő autó hangja hallatszott jobb oldalról.
- Sean!

175
 A vérfarkas a fűre lökte a vadászt és a házhoz futott. A
biztonság kedvéért ledöftem a vadász holttestét, és beálltam
egy tölgy mögé. Sean eltűnt az ajtóban.
A kocsi reflektorai bevilágították az éjszakát, és egy furgon
elhajtott mellettünk anélkül, hogy megállt volna.
Huh! – Biztosítsd a holtesteket.
Gödrök nyíltak a vadászok alatt, ahogy a ház lehúzta őket a
mélybe. Az ajtóhoz futottam visszaváltoztatva a fegyvert a
kezemben a seprűmmé.

Odabent Sean lefektette a vámpírt az asztalra. Barna, ezüst

szálakkal tarkított hajzuhatag omlott le a szélén. Lord Soren.
Ó, ne!
- Képernyőt! – utasítottam.
A kommunikációs konzol kinőtt a földből, mint egy gomba
egy vékony tönkön. Kék ikonok világítottak a sima
fémfelületen.
- Mi történt?
- Megtámadták őket. – Sean a páncélt feszegette. – Erősen
lecsapott rájuk. Az egyik kocsi teljesen darabokban van,
176
mintha valami lefagyasztotta, aztán darabokra zúzta volna. A
másik egy árokban volt.
Valami hörgő, fütyülő hangot adott ki és rájöttem, hogy ez
Lord Soren légzése. – Mire odaértem, a kocsijuk az árokban
volt, és két vadász próbálta őt elvonszolni. Szívós az öreg.
Megölt kettőt, mielőtt a többi elkapta. Csak őt találtam meg.
Dina, el fog vérezni. Hogy a fenébe szedjük le róla ezt az
átkozott páncélt?
- Nem tudjuk. Genetikus zárral van lezárva. Hacsak nem
tér magához, vagy egy vérrokona nem jön ide, nem tehetünk
semmit. Meg tudom gyógyítani, de akkor nem, ha rajta van a
páncélja.
- Nem tudjuk levágni?
Megráztam a fejem, átállítva a beállításokat. – Ezért ölték
meg őket karókkal. Anno, amikor a legenda indult, nem kis
virágkarókra gondoltak, hanem kihegyezett gerendákra. Ha
egyszerű katona lenne, valószínűleg sikerülne, de ő egy lovag.
A syn-páncélját megerősítették.
- Szóval meg fog halni? – Sean hitetlenkedve meredt rám,
a szemei visszatükrözték a fényt.
- Nem, ha rajtam múlik.
Végre észrevette a konzolt. – Mit csinálsz?
177
 - Mi nem tudjuk levenni róla a páncélt, de más vámpírok
igen. Nagyon gyorsan ideértek, ami vagy azt jelenti, hogy van
valahol egy kapu, vagy van egy hajójuk Föld körüli pályán.
- És mivel ez egy hajtóvadászat, nem terveztek sokáig
maradni – mondta Sean. – Így vagy úgy, valakit hátra hagytak,
hogy őrködjön.
- Pontosan. Valahol lennie kell a testén a Háza címerének.
Az a nagyfogú tigris-medve lesz.
Sean lekapta a címert a páncélról, és odanyújtotta nekem.
Körülbelül üdvözlőlap méretű volt. Becsúsztattam a vájatba a
konzolon, és megérintettem a felkiáltójelet a konzolon. Apró
vörös fénycsík futott végig a címer szélén, bekeretezve.
- Felkiáltójel? – kérdezte Sean.
- A bajba jutás univerzális szimbóluma. Ha a Házának
egy tagja a közelben van, nem sokára meg fog érkezni. Addig
az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy biztosítjuk a kényelmét.
Egy halvány rózsaszín vonal jelent meg az asztal feletti
falon. Folyamatosan mozgott, hegyeket és völgyeket rajzolva.
- A szívverése? – tippelt Sean.
Bólintottam. – Ha megáll, meghalt.
Egymásra néztünk. A rózsaszín vonal a falon ide-oda
táncolt.
178
Most már csak annyit tehettünk, hogy várunk.

179
 Kilencedik fejezet

A mágia felcsendült. Valami súrolta a fogadó határát. A

jelzés feltűnt, abbamaradt, majd megint megjelent. Valaki
kopogott.
A lépcső felé pillantottam. Sean a fürdőbe ment, hogy
lemossa a vért, mert „hangos volt a szaga”, és így könnyen
lehetett követni. Lord Soren még mindig az asztalon feküdt.
Egy oxigén tartályba zártam, ami megteremtette az optimális
atmoszférát számára. A vámpírok 24 százalék oxigént
kedveltek a levegőben. A tartály átlátszó volt, így úgy nézett
ki, mint az üvegkoporsóban fekvő Hófehérke torz verziója.
A kopogás nem szűnt. Nem olyan volt, mint egy
mentőakcióra érkező magányos vámpír. Ez a kopogás kitartó
volt és udvariatlan, eltökélt határozottsággal keverve.
Feltettem a csuklyámat a fejemre, megfogtam a seprűmet és
kimentem.
Az éjszaka illata megcsapott, számtalan illatot hozva
magával. Nedves fű, egy cseppnyi távoli füst, és még valami.
Valami idegen. Egyfajta száraz, keserű szag. A testem
megfeszült, mint egy ágaskodó ló. Ez a szag rossz volt. Egy

180
gonosz, erős bűz, feromonokkal és mágiával átitatva, és a
forrásával találkozni rettenetes ötlet volt.
Megálltam a tölgy árnyékában és koncentráltam.
A mágia kavargott körülöttem. A bűz odafentről jött.
Felnéztem.
Felettem ült, egy utcai lámpa tetején, nagy karmos lábakkal
rögzítve magát. Kékes-zöld páncél védte a nagyjából
emberszerű testét. Összefűződő lemezekből álló sisak védte a
fejét, szabadon hagyva a két háromszög alakú fülét. Két lába
volt és két karja, egy feje, de a Homo sapiensekkel való
hasonlósága itt véget ért. A gerince hajlott volt. Nem teljesen
görnyedt előre, de elég görbe volt ahhoz, hogy könnyedén
négykézlábra ereszkedhessen. Még ezzel a görbeséggel is, a
lény legalább két és fél méter magas volt. A nyaka vastag volt,
a vállai szélesek, és a csípője furcsa helyeken dudorodott, egy
nehéz, gyíkszerű farkat támogatva. Az izmos testfelépítése
ellenére a dahaka hajlékonynak tűnt, akár egy majom.
Valahogy helytelennek tűnt, olyan idegennek, hogy az agy
megállt, végigzongorázva az ismerős állatokon,
kétségbeesetten próbálva valamilyen asszociációval
előrukkolni, de hiába.

181
 A lény két lilán izzó szemmel meredt rám. Nem volt
pupillája, csak a lilán izzó írisze. A szemeibe nézve
megdermedtem. Azonnal tudtam, hogy könyörtelen, kegyetlen
lény, és úgy gondolja, hogy én vagyok a prédája. A
gondolataim és az érzéseim egyáltalán nem számítottak neki.
Ha lehetősége lenne rá, levadászna és felfalna.
- Célpont – mondtam.
A fogadó kattanó hangot adott elfordítva a hatalmas
fegyvereket odabent, hogy célba vegye a lényt.
Lemászott a lámpaoszlopon, lecsúszott rajta, és a járdára
ugrott épp a fogadó határán kívül. Egy mély hang, félig
elfojtott morgás, félig horkantás tört elő a torkából. Felállt a
hátamon a szőr. A testem azzal fenyegetett, hogy kővé
merevedik a félelemtől.
Rámeredtem. Nem fog megfélemlíteni a saját otthonomban.
Egy kis fémlap az arcának bal oldalán sötétlila színnel
felvillant.
- Add át a vámpírt, hús – követelte a dahaka. Pont úgy
hangzott, mint amire számítanál. Mint egy démon, aki
előmászott egy mély veremből.
- Nem.
- Akkor meghalsz.
182
 A sarkamra kellett állnom. – Gyere közelebb és meglátjuk ki
fog meghalni.
A dahaka felemelte a fejét, elfordítva akár egy kutya, ami
valami furcsa hangot hallott.
Magamhoz húztam a mágiát. A térdeim remegtek a
köpenyem alatt. A levegő közöttünk remegett a feszültségtől.
A dahaka megpördült és elrohant az utcán.
Mögöttem az ajtó kicsapódott. Megfordultam és
megpillantottam Seant a tornácon. Az emberi alakjában volt.
Egy vörös csillag szikrázott fel felettünk, lezuhant és
felrobbant 10 méterrel a járda felett, egy ragyogó gömbbé
változva, amit vörös villámok kereteztek.
Sean átszelte a közöttünk lévő távolságot fél másodperc
alatt.
A gömb vörösen villant és kilökött magából egy férfit, aki
fél térdre érkezett a járdán. Fekete páncélt viselt, amit vörös
fények szőttek át. A hosszú, arany árnyalatú hamu-szőke haja
a vállaira omlott a mellvértjéig. Egy hosszú dárdát tartott a
Krahr Ház vér-színű lobogójával rajta.
Egy marsall. Szent ég. Ő volt a Házának katonai vezetője.

183
 - Szeretik a hatásos belépőket, mi? – mormolta Sean. –
Hé, te! Szerinted sikerült már mindenkit felébresztened? Talán
bedörömbölhetnél minden ajtón, vagy tüzet okádhatnál.
A lovag felemelte a fejét és kiegyenesedett.

184
185
 Csak bámulni tudtam. Ha ábrázolni kellene Lucifert mielőtt
bukott angyal lett, pont így nézett volna ki. Körülbelül
harminc éves volt, és nem csak jóképű, de gyönyörű, egy
leheletnyi rosszfiúsággal. Olyan arca volt, ami képes közúti
balesetet okozni, és amikor az utolsó autó is belekoccant az
előtte lévőbe, csak magában kuncogna a dolgon.
- Hölgyem – mondta a vámpír mély, zengő hangon. – A
nagybátyámért jöttem. Megengedi, hogy belépjek?

A marsall engem nézett, várva a válaszomra. Figyelembe

véve, hogy a nagybátya odabent haldoklott, csak egyféle
választ adhattam neki.
- Bejöhet.
- Köszönöm, hölgyem.
- Kövessen.
Elindult utánam az ösvényen. Sean összefonta a karját,
megrázta a fejét és csatlakozott hozzánk. Az ajtóhoz vezettem
őket. A marsall leszúrta a földbe a zászlót és bement, ahol a
nagybátyja várta az üvegbúra alatt. A zászló felé intettem az
ujjaimmal. – Rejtsd el.
186
 A zászló a földbe süllyedt.
Bólintottam és bementem. A marsall a nagybátyja mellett
állt, az arca komor volt.
- Nyisd ki a búrát – mormoltam a háznak.
Az üveg felemelkedett a test felett, egy falból kinövő inda
emelte fel, elhúzta és beleolvadtak a padlóba.
A vámpír a mozdulatlan test fölé hajolt. Az arca elkomorult.
Áthajolt a páncélon, megérintette a tenyerével a mellkast és
lenyomta. Vörös fény futott végig az ujjai alatt. Valószínűleg az
ujjlenyomatát, vagy a DNS-ét ellenőrizte.
A páncél kattant egyet, és az egész páncélzat szétnyílt és
szétesett. Mellvért és lábvért darabok hullottak a földre. Lord
Soren véres teste mozdulatlanul feküdt. Élénkvörös folt
éktelenkedett a baloldalán. Ha ember lett volna, azt mondtam
volna pont a szíve alatt volt.
Egy keskeny penge csúszott elő a marsall jobb páncél
kesztyűjéből. Végigvágta az inget egy gyors mozdulattal,
felfedve a vérző sebet Lord Soren mellkasán. A marsall bal
kesztyűje kinyílt a karján, és egy összefonódó fémekből álló
simára csiszolt lemez ugrott ki belőle. A marsall a seb fölé tette
és belenyomta Lord Solen testébe. Vörös rúnák villantak fel a
lemez felszínén. A marsall hozzám fordult.
187
 - Csatlakoztattam a hordozható elsősegély egységet.
Megvizsgálta a sebet, és adagolni fogja a megfelelő
gyógyszereket. A seb súlyos. Tudom, hogy betolakodtam ide,
de alázatosan kérem, hogy hagyjanak magamra. Imádkoznom
kell a nagybátyámért.
- Természetesen.
Seanra néztem. Leült a kávézóasztal melletti székre.
- Sean? Nem szeretnél feljönni az emeltre a szobádba?
- Tetszik ez a szék. Nagyon kényelmes.
Hát persze. Úgy döntött itt fog ülni, és szemmel tartja a
vámpírt. – Ez nem szükséges.
- Nem fog zavarni – mondta a marsall. – Az ő helyében
ugyanezt tenném.
Kényszeríthetném Seant, hogy mozduljon, de kényszert és
valószínűleg erőszakot alkalmazni ebben a szituációban
tiszteletlenség lett volna. Egy kis mágiahullámot küldtem a
seprűmbe. – VIRRASZTÁS protokoll.
A Lord Soren melletti fal puha fénnyel világítani kezdett.
Egy hatalmas kert jelent meg rajta, egy hosszú ösvény
kanyargott a virágok és növények között, amiket a Földön
sosem látni. Az ösvény felfutott a hegyoldalon, vízesések és
hatalmas fák között. Egy harang csendült, dallamosan és
188
halkan, és egy lágy, szomorú dallam követte. Fehér ruhákba
öltözött alakok sora jelent meg az ösvényen, az arcukat
eltakarták a csuklyák. A szél hosszú kék és fekete szalagokba
kapott bele, amik a kezükre voltak kötve. Minden alak egy
hosszú botot tartott, aminek egy kerek lámpa volt a végére
erősítve egy lánccal. A tökéletesen kerek, homályos üvegű
lámpák lágy sárga fénnyel világítottak.
Egy női hang kezdett énekelni a dallam mellett. Több hang
csatlakozott hozzá, minden egyes hang, akár egy fa levelei,
gyorsan növekedtek és az első énekhang köré fonódtak. A
levegőnek virág, narancs és citrom illata volt. Békés hangulat
telepedett a szobára, mintha a kert és az énekesek nyugalma
körénk fonódott volna, nem elzárva a világtól, de finoman
tompítva az élességét, kellemes nyugalomba vonva. Fény gyúlt
a plafonon a marsall felett, bonyolult mintázatot rajzolva ki a
padlón.
Felém fordult, a szemei nagyra nyíltak. – A Sebesült Lélek
Liturgiája. Honnan tudta?
A szüleim már fogadtak be sérült vámpírokat korábban. –
Fogadós vagyok – feleltem.
Tett egy lépést előre és meghajolt. – Köszönöm!
- Szívesen. A Gyógyítás asszonya mulassza fájdalmát.
189
 - Úgy lesz, ahogy Ő akarja.
Visszafordul Lord Soren testéhez, és letérdelt a fénykörben,
a haja szinte ragyogott.
Sean a szemét forgatta, még mindig a székben ülve.
- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz pihenni? –
kérdeztem.
Előre hajolt, ellopta a kötött takarót a kanapé hátuljáról, és
magára terítette. – Látod? Tökéletesen kényelembe helyeztem
magam.
- Jó éjszakát!
- Jó éjszakát!
Felmentem az emeletre. Itt volt egy sebesült vámpír lovag,
egy vámpír Ház marsallja imádkozott érte, és egy instabil
vérfarkas figyelte őket, ha valamelyik próbálkozni akarna
valamivel. Ha Apa és Anya itt lett volna, pont olyan lenne,
mint otthon volt.

190
 Tízedik fejezet

Felébredtem, mert a reggeli napsütés vakítóan tűzött be a

függönyök között, mézsárga fénnyel árasztva el a szobát.
Olyan csend volt. Általában madarak csiripeltek az ablakom
alatt, de azt hiszem túl sokáig aludtam.
A józanész azt diktálta, hogy elő kell állnom valamilyen
tervvel a dahakkával kapcsolatban. Információra volt
szükségem, és ezt valahogy a két vámpírtól kellett
megszereznem. Utána néztem a Krahr Háznak amennyire
tudtam. Közepes méretű vámpír Ház volt, felmenők hosszú
sorával, és az extrém agresszió szép hagyományával a Szent
Anokrácia nevében. Még nem került ki közülük sem Pap, aki
az Anokrácia vallási vezetőjeként szolgált, sem Hadúr, aki az
Anokrácia egyesített katonai erejének kijelölt parancsnoka volt,
és csatába vezette őket, ha idegen ostrom alatt álltak.
Ugyanakkor a Krahr lovagok pénzügyileg stabilak voltak,
ügyesek a politikában, a szövetségeseik és a riválisaik tisztelték
őket, és nem voltak hajlandóak egy sértést sem eltűrni.
Magyarán egy tradicionális Ház volt, ami azt jelentette,
hogy titkolózni fognak, gyanakvók lesznek, és sértésnek fogják

191
venni, még azt is, ha a szél rossz irányból fúj. Valószínűtlen
volt, hogy bármilyen választ is kicsikarjak belőlük.
Harapófogóra lesz szükségem, csak ahhoz, hogy a marsall
nevét megtudjam.
Felnéztem a plafon fadeszkáira. Sajnos nem jelentek meg ott
a válaszok. Életem során sokféle hálószoba stílust kipróbáltam,
és a szüleim fogadója mindig engedelmeskedett az
akaratomnak. Amikor kicsi voltam, szép hercegnő szobám volt
baldachinos ággyal és felhőkkel a plafonon. Amikor tíz éves
voltam, láttam egy dokumentumfilmet a Dale Chihuly üveg
kiállításról, és a különös színes formák megszállottja lettem. A
szüleim fogadója üveg indákat növesztett a plafonról a
szivárvány minden színében. Amikor a nap reggelente
rásütött, a szobám úgy csillogott, mint egy hableány víz alatti
palotája egy mágikus zátony közepén. Tizenhárom évesen azt
akartam, hogy a szobám teljesen fekete legyen. Tizenhat
évesen a fekete egy része fehérré változott, szigorú modern
hatást kölcsönözve neki. Úgy gondoltam ez így nagyon
felnőttes. Elköltözni a főiskola miatt, életem legfurcsább
élménye volt, mert akkor először a szobám nem volt hajlandó a
hangulatommal együtt változni.

192
 Amikor beköltöztem Gertrude Huntba, nem egy jó
korszakomat éltem. Három évig jártam az univerzumot a
szüleim után kutatva, és elbuktam. Elmondtam Klausnak,
hogy abba akarom hagyni a keresést, de ő képtelen volt rá. A
fogadósok gyerekei három út közül választhattak. Néhányan
tökéletesen hétköznapi életet éltek, boldogan, hogy
elcserélhették a fogadók olykor bizonytalan környezetét a
bizonyosságra, hogy nem kell olyasmi miatt aggódniuk, mint
két, különböző hordából származó ifrit, akik az előszoba
közepén verekednek össze és felgyújtják a házat. Mások
fogadósok lettek, és nagyon kevesen ad-hal-lá váltak. De a
többségünk elment, elcsábítva a Földről a végtelen Űrbe. A
bátyám is ilyen utazó volt. Túl sok látni és tenni való volt.
Szeretett engem, de nem telepedett volna le velem fogadóst
játszani, csak mert hiányoztak a szüleink.
Miután összegyűjtöttem egy kis pénzt, visszatértem a
Földre, a Tanácshoz mentem és kitűnő eredménnyel
vizsgáztam náluk. Nem volt sok nyitott pozíció új
fogadósoknak, és a magas pontszám fontos volt. Általában egy
új fogadós egy régi helyére lépett, aki már készen állt
nyugdíjba vonulni, vagy egy teljesen új fogadót nyitott, de
valamilyen ismeretlen oknál fogva nekem Gertrude Huntot
193
ajánlották fel, egy öreg, elhagyatott fogadót, ami olyan mélyen
aludt, hogy senki sem volt benne biztos, fel lehet-e ébreszteni.
Valahogy úgy tűnt összepasszolunk. Mindketten árvák
voltunk és nem akartak minket. Elfogadtam az ajánlatot és
kicsalogattam Gertrude Huntot a hibernációból.
Amikor átalakítottam a fogadót és megalkottam a szobámat,
kényelmet akartam és otthon akartam érezni magamat.
Belefáradtam, hogy nincs egy hely, ami csak az enyém. Mindig
is volt egy romantikus elképzelésem egy hegyi kunyhóról, ami
elveszett valahol a hóbuckák között. Nem akartam pontosan
azt lemásolni, de közel kerültem hozzá. Felettem vastag
fagerendák keresztezték a göcsörtös fenyő deszkákat. A plafon
ferdén futott, mint egy padlásszobánál, a legalacsonyabb
pontja a franciaágynál volt, a legmagasabb a szemközti falnál,
ahol egy magas ablak öntötte el a szobát fénnyel. A falak
megnyugtató bézs színűek voltak, a vastag szőnyeg az ágynál
tojáshéj színű volt, de ugyanúgy fenyődeszkák borították a
padlót. Nem volt előkellő, de otthonos volt, kényelmes és
teljesen az enyém.
A kényelmes ágyamon feküdtem, és végiggondoltam a
helyzetemet. Jelenleg három lény volt a fogadóban, akik nem
voltak se vendégek, se alkalmazottak. Idegeneket beengedni a
194
fogadóba igazán rossz ötlet volt. Amikor egy vendég megszállt
a fogadóban, mind a vendéget, mind a fogadóst kötötték a
vendéglátás szabályai. A fogadós megígérte, hogy biztosítja a
vendég biztonságát és kényelmét, míg a vendég megígérte,
hogy tiszteletben tartja a fogadó szabályait. A fizetéssel
pecsételték meg az üzletet.
Sem Sean, sem a vámpírok nem ígérték meg, hogy betartják
a fogadó szabályait. Egy szürke, megfoghatatlan területen
álltak jelenleg, és én szerettem, ha egyértelműek a dolgok.
Nem tudtam elűzni az érzést, hogy valahogy elszúrom ezt az
egészet. Valahogy még a hálószobám sem tűnt olyan
megnyugtatónak, mint egy héttel ezelőtt.
Az ágyban fekve tépelődés nem fog megoldani semmit.
Felkeltem és a fürdőszobába mentem, hogy felfrissítsem
magam. Épp a fogamat mostam, amikor a fogadó nyikorogni
kezdett. Valami történt odalent.
Felöltöztem és lementem a lépcsőn. Lord Soren még mindig
az asztalon feküdt, és a Marshal mellette térdelt. Vékony,
fűzöld indák alkotta kör nőtt ki körülötte, és minden törékeny
félméter hosszú száron egy vékony bimbó nőtt.

195
 Sean még mindig a széken ült. Beast a pléddel takart ölében
feküdt. Mindketten a vámpírt bámulták ugyanolyan döbbent
kifejezéssel a nagyon különböző arcukon.
Sean meglátott, rámutatott a vámpírra és azt tátogta: - Mi a
franc ez?
Odamentem hozzájuk. – Felkelt egyáltalán?
- Nem. Egész éjszaka így maradt. Te is látod ezt?
Számítottam erre. – Imádkozik és rengeteg mágiát bocsát ki.
A fogadó reagál erre egy kicsit. Nincs miért aggódni. Normális
körülmények között adtam volna nekik egy külön szobát, de
sietnünk kellett.
Amikor a dolgok lenyugszanak, el kell majd különítenem
egy könnyen megközelíthető szobát vészhelyzetek esetére. Egy
elsősegély szoba egyébként sem lenne rossz ötlet, amikor a
pénz már nem ilyen szűkös.
Lord Soren vett egy mély, reszketeg lélegzetet. A szemei
kipattantak. A bimbók kinyíltak, virágok lettek, és mindnek öt
élénk kék színű szirma nőtt. A közepén a virágok hirtelen
ragyogó lilák lettek, vékony kerek határt alakítva az öt
sárgavégű porzó körül.
A marsall felemelte a fejét és elmosolyodott. – Üdv,
Nagybátyám.
196
 - Arland – szólt Lord Soren. Nyelt egyet, a hangja
reszelős volt.
Arland felkelt. – Miért nem vártál meg?
- Szűkös volt az idő. Attól féltem, hogy elhagyja a
bolygót. – Lord Soren megköszörülte a torkát. – Elbuktam.
- Nem. – Arland megrázta a fejét. – Megtaláltad.
- Öt ember. – Lord Soren hangja megremegett. – Öt jó
ember.
- Ez már a múlt. Pihenned kell, Nagybátyám. Szükségünk
lesz rád. Szükségünk lesz az erődre.
Lord Soren előre lendült és megragadta az unokaöccse
karját. – Ne menj utána egyedül. Ígérd meg!
- Szavamat adom. – Arland megérintette a fémlemezt és
óvatosan visszaengedte Lord Sorent az asztalra. A nagy férfi
felsóhajtott és becsukta a szemét. A légzése egyenletes lett.
Arland hozzám fordult. – Köszönöm a vendéglátást. Attól
tartok még élnem kell vele egy darabig. Szeretnék kivenni egy
szobát magamnak és a nagybátyámnak.
Itt volt az esélyem, hogy kisajtoljak belőle egy kis
információt. – Ön és a nagybátyja komoly fenyegetést
jelentenek a vendégeimre. Örömmel kiadok egy szobát, de
magyarázatot kell kérnem.
197
 - Arra kér, hogy adjam ki a Házam bizalmas ügyét. Ezt
nem tehetem.
- Akkor nem adhatom ki a szobát.
Arland rám meredt. A szemei pontosan olyanok voltak,
mint a virágok a földön, ugyanolyan mély, intenzív kékek.
- Hölgyem, nem hagy választási lehetőséget.
- Van választási lehetőséged – szólt Sean. – Kisétálhatsz
innen.
Beast vakkantot egyet.
Arland felvonta a szemöldökét. – Egy Shi-Tzu-Chi. Milyen
pompás állat. A húgomnak is volt egy.
Tett egy lépést Beast felé kinyújtott kézzel. Beast
kivillantotta a fogait és halkan felmordult. Arland úgy döntött,
hogy remek ötlet lenne leengedni a kezét.
- Ragaszkodnom kell hozzá, hogy beavasson – szóltam.
Arland felém fordult. – Menedéket kérek.
A fogadó megnyikordult körülöttem, várva a válaszomat.
Ez egy ősi kérés volt. Azt jelentette, hogy egy vendég
közvetlen veszélyben van. Ha most visszautasítom, azzal
mindennek ellene megyek, amit a fogadósok képviselnek.
Kijátszott.
Felemeltem a fejem. – A menedéket megadom.
198
 Mágia hullámzott végig a fogadón.
- Ez mit jelent? – kérdezte Sean. – Akkor most itt
maradhat, és nem kell elárulnia, mi folyik itt?
- Igen.
- Egy nagy fenét.
- Gondod van velem? – kérdezte Arland.
Sean felkelt. – Igen, van.
- Vendég vagy?
- Ennek mi köze bármihez is?
Arland bólintott. – Gondoltam. Nem vagy se vendég, se
alkalmazott, tehát a problémád lényegtelen.
Egymásra meredtek. A tesztoszteron percről percre egyre
sűrűsödött a szobában.
- Majd én teszek róla, hogy lényeges legyen. – Sean
hangja veszélyesen, fagyosan halk lett.
- Ha megpróbáltok a fogadó területén harcolni,
mindkettőtöket lefoglak – szóltam.
- Mindig is kíváncsi gyerek voltam – mondta Arland. –
Rászántam az időt, hogy megismerkedjek sok hely
népmeséivel.
- És? – kérdezte Sean.

199
 A marsall szeme elkeskenyedett. – Nem vagyok se fából, se
szalmából.
- Ez mit akar jelenteni?
- Azt jelenti, hogy keress magadnak egy másik kunyhót,
amit megpróbálsz elfújni.
Ha!
A feszültségtől Sean megfeszült. Hirtelen veszedelmesen
nézett ki. – Ennyi. Kifelé. Hacsak nem akarsz Dina szoknyája
mögött elbújni.
- Tökéletes. – Arland hozzám fordult. – Elnézést az
udvariatlan, de elkerülhetetlen megszakításért a
beszélgetésünkben. Ígérem, olyan gyorsan elintézem, ahogy
csak lehet.
- Pontosan. – bólintott Sean, ijesztő arckifejezéssel. – Ez
csak egy percig fog tartani.
A vámpírnak és a vérfarkasnak elment az esze. – Ez
őrültség.
Sean kinyitotta a bejárati ajtót. – Csak utánad, szöszi.
Arland szeme elsötétedett. – Örömmel.
Az ajtóhoz masírozott. Sean kipillantott és hirtelen
visszacsukta az ajtót. – Egy zsaru tart a ház irányába.

200
 A mágia csendült egyet. Az ajtóhoz siettem és kinéztem az
oldalt lévő ablakon. Marais járőr. Hát persze.
Megérintettem a falat, egy gyors parancsot adva a
fogadónak. Az asztal Lord Sorennel eltűnt a folyosón.
- Bújjatok el – suttogtam.
- Nem – mondta Seam.
- Kizárt – szólt Arland.
Nem volt időm most erre. – Ő egy rendőr. Mit csinálna?
- Nem fogok kockáztatni – mondta Sean. – A sok
furcsasággal, ami most történik, talán ő nem is rendőr.
- Ez jó érv – mondta Arland.
Áh! – Páncélt viselsz.
- Igaza van – mondta Sean. – El kéne bújnod, Csingiling.
- Kezd betelni a pohár – morogta Arland.
Marais már majdnem az ajtónál volt.
- A folyosó végén balra az első ajtó egy szekrény. Öltözz
át normális ruhákba és próbálj emberként viselkedni. Sean,
segíts neki. Gyorsan.
A csengő megszólalt.
Minden csepp fenyegetést előszedtem, amire csak képes
voltam és suttogva megszólaltam. – Gyerünk, vagy
mindkettőtöket a csatornába doblak.
201
 Elindultak a folyosón.
A csengő megint megszólalt. Beast vakkantott egyet, fel-le
ugrándozva. Vártam még egy másodpercet, hogy biztosan
eltűnjenek és kitártam az ajtót. – Marais őrmester. Milyen
kellemes meglepetés.

Marais őrmester rám nézett, az arckifejezése teljesen

semleges volt.
- Kér egy kávét? – kérdeztem.
- Nem.
- Nos, én szeretnék egy kávét. Kérem, nyugodtan
kövessen a konyhába. – Átmentem a konyhába, elővettem egy
bögrét és bekapcsoltam a kávéfőzőmet. Gertrude Hunt nem
volt egy gazdag fogadó, de nem voltam hajlandó a kávén
spórolni. Marais szótlan árnyékként követett.
- Biztos benne, hogy nem szeretne egy csészével?
- Igen. Ms. Demille, hol volt tegnap éjszaka 11 és hajnali 3
között?
Kortyoltam egyet a kávémból. – Odafent az ágyamban.
Úgy néztünk egymásra, mint két vívó párbaj közben.
202
 - Hallott bármi szokatlant? – támadt Marais.
- Mit ért szokatlan alatt? – hárítottam.
- Hallott bármilyen hangot?
- Nem. Aludtam. Megkérdezhetem, hogy miről van szó?
- Igen. A szomszédai az utcában jelentették, hogy
kiáltásokat hallottak, amit egy nagy vörös villanás követett.
- Köszönöm, Arland. – Nem hallottam kiáltozást. Egy
férfi vagy egy nő kiáltott? Valami baj történt?
- Hogy lehet, hogy az utcában mindenki hallotta a
kiáltozást, csak maga nem?
- Mélyen alszom.
Tartottunk egy szusszanásnyi szünetet. Sean és Arland
bejött a konyhába. Arland farmert és egy fehér pólót viselt. A
páncél nélkül kevésbé tűnt hatalmasnak. Sean vékonyabb volt,
az izmai keményebbek és kidolgozottabbak voltak. Arland
néhány centivel magasabb volt, szélesebb volt a válla, és
nagyobb izmai voltak. Sean képes lett volna felkapni egy
huszonöt kilós zsákot és kilómétereket futni vele, míg
Arlandot egyértelműen arra tervezték, hogy lyukakat üssön
tömör falakba.
- Marais őrmester, ő itt Mr. Arland. A panziómban szállt
meg. Régi barátja Mr. Evansnek.
203
 Mr. Evans hősiesen próbált nem fulladozni ezt meghallva.
- Hallott bármi szokatlant múlt éjszaka? – kérdezte Seant
Marais.
Sean megvonta a vállát és felvette a kis kávétartályt a
pultról. – Nem. És te?
Arland megrázta a fejét. – Nem.
- Honnan származik, Mr. Arland? – kérdezte Marais.
Oké, ebből elég. Letettem a bögrémet. – Biztos úr,
beszélhetnék önnel egy percre?
Kisétáltam a nappaliba mielőtt nemet mondhatott volna.
Marais követett.
- Mióta ide költöztem, nyolcszor jelent meg nálam.
Betartom a törvényeket, fizetem az adót, és még életemben
nem szereztem egy parkolás bírságot sem. Mégis, ha bármi
történik a környéken, megjelenik az ajtómnál. Lefogadom,
hogy ha egy meteor becsapódna valahol a környéken, máris itt
teremne, hogy megkérdezze személyesen én lőttem-e ki az
űrágyúmból.
- Asszonyom, kérem, higgadjon le.
- Tökéletesen nyugodt vagyok. Nem emeltem fel a
hangomat. Ide jöhet, és bármilyen kérdést feltehet nekem, de

204
meghúzom a határt a vendégeim zaklatásánál. Akadályozza,
hogy az üzletemet vezessem.
- Nem, én csak kérdéseket teszek fel.
- Már elnézést, de nem vagyok köteles válaszolni
egyetlen kérdésére sem. Miért nem kedvel engem Marais
őrmester? Azért mert nem idevalósi vagyok?
- Nem számít hová valósi. Most itt van, és az a munkám,
hogy megvédjem magát és mindenki mást itt. A munkámat
végzem, és nem tetszik ami itt folyik. Valami nem stimmel
magával és ezzel a házzal. Furcsa dolgok történnek körülötte.
Nem tudom mi folyik itt, de ki fogom deríteni. Megkönnyítené
a helyzetét, ha mindent elmondana.
- Rendben. Ez egy varázs panzió, és a két fickó a
konyhámban idegenek a távoli űrből.
- Persze. – Marais megfordult. – Kiengedem magam.
Megfordult és kisétált. Minden akaraterőmre szükségem
volt, hogy ne segítsek az ajtóval lendületet adni neki kifelé. Az
kicsinyes lett volna.
Caldenia lejött a lépcsőn mögöttem. – Hagyod, hogy
felbőszítsen.
- Tudom. Az idegeimre megy.

205
 Marais problémát jelentett. Hogy milyen nagy problémát, az
még kérdéses volt. Végül is csak a munkáját végezte, és nem
olyan embernek tűnt, aki bizonyítékot hamisítana, így rajtam
állt hogy okosabb és diszkrétebb legyek és ne adjak neki
semmit, amitől gyanakvóbbá válna.
Követtem Caldeniát a konyhába. Arland meglátta őt, letette
a bögréjét és felkelt, majd fejet hajtott. – Letere Olivione.
A hivatalos címén szólította.
- Milyen udvarias fiú. – Caldenia rámosolygott. – Itt az
Őfelségét preferálom. Elvégre alkalmazkodni kell a helyi
szokásokhoz. Krahr Ház, ha nem tévedek.
- Igen, Felség. – Arland elmosolyodott és kortyolt egy
nagyot a bögréjéből.
- Úgy hiszem találkoztam egyszer a nagyapáddal, Odar
Véres Mészárosával.
- Így van.
- Igen, már emlékszem. Szórakoztató ember, csodálatosan
száraz humorérzékkel.
Arland nagyot pislogott. – A nagyapámat sok névvel illették
élete során. A szórakoztató nem tartozott közéjük. Ő is
emlékszik Önre. Megpróbálta megmérgezni.

206
 Caldenia legyintett egyet. – Mindenkit megpróbáltam
megmérgezni valamikor. Ne vegye magára.
- Természetesen – mondta a vámpír és ismét ivott egy
nagyot.
Várjunk csak. – Mi van abban a bögrében?
- Kávé – felelte Sean.
- És ínycsiklandozó. – Arland ivott még belőle.
Ó, a francba! – Kávét adtál egy vámpírnak?
- Igen. – Sean összeráncolta a homlokát. – Mi a baj?
Nagyon ízlik neki. Ez a második bögréje.
- Ez nagyon szórakoztató lesz. – Caldenia leült.
Arland megrázta a vállát, mintha egy láthatatlan súlytól
próbálna megszabadulni.
- Nagyuram, megkaphatom a bögrédet? – kérdeztem.
Arland odaadta a bögréjét. Üres volt. Ó, ne. Talán a
szervezete elég erős volt, és megússzuk a dolgot.
Arland megajándékozott egy ragyogó mosollyal, kivillantva
a szemfogait. – Említettem már milyen hihetetlenül gyönyörű
vagy?
Nem, nem úsztunk meg semmit. Felkészültem.
- Van egy kuzinom, akinek a mostohabátyja elvett egy
földi nőt. Ő azt mondta…
207
 - Nagyuram, nem illendő beszélned a kuzinod
mostohabátyjának feleségéről.
Arland szeme nagyra nyílt. – Igazad van – mondta
elképedve. – Személyes becsület. Nagyon fontos. – Az ablak
felé fordult. – Olyan szép odakint. Csodás ez a bolygó. És te,
Dina, szintén csodás vagy. Ezt említettem már?
- Igen – felelte Sean.
- Barátom. – Arland odalépett hozzá és beleütött Sean
karjába. – Ez valami csodálatos ital volt. Innunk kellene még
belőle. Ki kell innen mennem.
- Nem, nem kell – szóltam. – Nagyuram, le kell feküdnöd.
Arland kinyitotta a hátsó ajtót és kisétált. Az ajtóhoz
szaladtam. Megállt a gyep közepén és lerántotta a pólóját,
megajándékozva minket az izmos hátának látványával.
- Szóval a kávétól részeg lesz – szólt Sean.
- A vámpírok szervezete nagyon érzékeny – mondta
Caldenia.
- Most itta meg egy egész üveg whiskey megfelelőjét –
mondtam.
Arland farmerja is a póló sorsára jutott. Nem viselt alatta
semmit.
- Óó! – szólt Caldenia. – Mit is mondanak? Parti van!
208
 Végighúztam a kezemet az arcomon. Arland a levegőbe
dobta a nadrágot és futásnak eredt a gyümölcsösben.
- Sosem értettem néhány fickó miért vetkőzik le részegen.
– Sean elvigyorodott.
- Ez nem vicces. Egy meztelen, részeg vámpír rohangál a
kertemben.
Arland ide-oda cikkázott a fák között.
Sean összepréselte az ajkait, az arca megfeszült.
- Ez nem vicces!
Sean nekidőlt az ajtónak és felnevetett.
- Ez a te hibád. Te adtál neki kávét. Menj és hozd vissza,
mielőtt elmegy és Marais elkapja – morogtam.
- Igenis, hölgyem! Rajta vagyok.
Kiszaladt a napsütésbe és Arland felé vette az irányt.
- Annyira örülök, hogy úgy döntöttél kidobod a
szabályokat az ablakon – mondta Caldenia. – Percről percre
izgalmasabb itt az élet.

209
 Tizenegyedik fejezet

- Meztelenül? – Arland felemelte a vizes törölközőt az

arcáról, hogy elborzadva Seanra pillantson.
- Nem nagy ügy – mondta Sean. – Bárkivel megeshet.
A hangja nemtörődöm volt, de Sean úgy figyelte Arlandot,
mint egy tekergőző kígyót. Nyugodtan, de készen, hogy
rátaposson, ha felé indulna.
Arland felnyögött és visszatette a törölközőt az arcára.
Valahogy Seannak sikerült lenyugtatnia és rábeszélnie, hogy
menjen vissza a konyhába és vegye vissza a ruháit, majd
néhány másodperccel később a koffein elvonás lecsapott. Most
a vámpír a konyhában ült a falnak vetett háttal egy jéghideg
törölközővel az arcán. A Tylenol vagy az Ibuprofen ki volt
zárva. Ötletem sem volt a vámpírok szervezete hogyan
reagálna rá, és az orvosi egysége épp a nagybátyját tartotta
életben.
Egy vámpír egyszer azt mondta nekem, hogy a koffein
okozta fejfájás volt a legrosszabb fájdalom, amit valaha átélt, a
gyerekszülést is beleértve. Eddig Arland hősiesen tűrte a
dolgot.

210
 A kávéfőző abbahagyta a zúgást. Elvettem a csészét, tettem
bele egy teáskanál cukrot, leguggoltam Arland mellett és
felemeltem a törölköző sarkát. Rám nézett. – Mi ez?
- Borsmenta tea. Segíteni fog a fejfájáson. Ígérem, nem
lesz mellékhatása.
Elvette tőlem a csészét. – Köszönöm. Amíg… részeg voltam,
véletlenül nem említettem meg a kuzinomat?
- Többször is – mondta Sean.
Arland felmordult. – Elnézést kérek.
- Nem nagy ügy – feleltem.
- Mást is mondtam?
- Mire gondolsz, a vértartozásra, hogy meg kell ölnötök a
dahakát és hogy a Házad becsülete forog kockán? – kérdezte
Sean. – Nem, nem említetted.
Arland végighúzta a kezét az arcán.
- Nem kell az orra alá dörgölnöd – mondtam.
Sean megvonta a vállát. – Miért ne? Én itt élek. Ez az én
városom. Megvédem, ahogy téged is meg foglak védeni. – A
hangja nyugodt és tárgyilagos lett. – Vegyük át újra mi történt:
először ennek a fickónak a nagybátyja megjelenik itt,
megfenyeget téged, nem törődik a figyelmeztetéseddel, elindul
levadászni a dahakát, megöleti az embereit és majdnem
211
meghal. Én megmentem, te életben tartod, aztán Aranyhaj
herceg feltűnik egy vörös fénysugár kíséretében, rákényszerít,
hogy védd meg, veszélybe sodorva ezzel téged és az egész
környéket, majd nem ad magyarázatot semmire.
Igen, ez mind igaz volt.
Sean folytatta. – A dahaka a vámpírok miatt van itt.
Nyilvánvalóan próbálják elfogni vagy megölni, és idáig
tökéletesen elcseszték minden lehetséges módon. A
legkevesebb, amit a vendéged tehet, hogy elmagyarázza az
okát. Amennyire mi tudjuk, lehet hogy a vámpírok indították
el az egészet. Talán lebombázták a dahaka bolygóját vagy
megölték a szenszejét, vagy mit tudom én, és most jogosan
akar bosszút állni, amíg te a verejtéket törölgeted Arland
homlokáról és teát hozol neki.
Arland felállt. Nagyon hirtelen mozdulat volt. Egyik
másodpercben még a földön ült, a következőben már talpon
állt, kihúzta a vállát és kivillantotta a szemfogait. – Szóval
azért adtál nekem kávét, hogy szóra bírj?
Sean szembe nézett vele. – Nem. Azért adtam neked kávét,
mert azt hittem felnőtt vagy, aki kibír egy felnőtteknek való
innivalót.
- Tudtad milyen hatása lesz?
212
 - Azt se tudtam, hogy léteznek vámpírok, amíg a
nagybátyád meg nem jelent itt vicsorogva és a mellét verve.
- A nagybátyám hét háború veteránja, két lovag apja és
egy becsületes ember – szűrte Arland a fogai között. – Nem
vagy méltó arra sem, hogy az árnyékába lépj.
Sean összefonta a karját. – Nem érdekel ki a nagybátyád,
vagy hogy mit csinált. Eddig nem nyűgözött le. Minél
hamarabb lelép a bolygónkról a kis csapatotok, annál jobb.
- A te bolygód. Érdekes, amikor az űrből néztem, nem
volt ráírva a neved. – Arland előrehajolt. – A te bolygód csak
egy aszteroidaövnyi szikla törmelék a semmiben. Nincs
otthonod, Házad vagy becsületed. Számkivetett vagy.
- Elég – mondtam. Ha most nem állítom le őket, egy perc
múlva a földön fognak hemperegni egymást ütve.
- Itt születtem. – Sean a földre mutatott. – Ezen a bolygón.
Ez az otthonom. Nem tudom honnan jöttél, de ha nem találsz
vissza, segíthetek vissszajutni.
- Próbálod lenyűgözni a lányt – mondta Arland. –
Megértem, de nem fog sikerülni. Ne aggódj, gondoskodni
fogok a Házam adósságáról. Ha tudtam volna, hogy egy
koszos kutya az utamba fog állni, magasabbra céloztam volna
az almafákon.
213
 Úgy tűnik Sean kreatív vizelési szokásai nem maradtak
észrevétlenek. Nem lepett meg, a vámpírok ragadozó faj voltak
és minden érzékszervük, ami segített a préda elejtésében
nagyon fejlett volt.
Sean kivillantotta a fogait. Az agresszió a szemében bujkált,
készen, hogy szabadjára engedje.
- Elég! – A földhöz koppintottam a seprűt, egy mágia
hullámot küldve a fogadóba. A ház megremegett.
A vámpír és a vérfarkas befogta a száját.
- Nem lesz verekedés a fogadómban. – Arlandhoz
fordultam. – Nagyuram, a szobád a folyosó végén van. Térj
vissza oda.
Kinyitotta a száját.
- Menj vissza vagy visszavonom a vendéglátást,
menedékkérés ide vagy oda.
Arland megfordult és merev léptekkel elsétált a borsmenta
teával a kezében.
Seanhoz fordultam.
A vérfarkas megrázta a fejét. – Tudod mit, végeztem.
Egyedül is kitalálok.
Sarkon fordult és kiviharzott.

214
 Megvontam a vállam. Minden fogadósnak szembe kellett
ezzel néznie, általában előbb, mint utóbb. Amikor az
univerzum összes pontjáról látsz vendégül lényeket, a
személyiségek összecsapnak és ha nem vigyázol átgyalogolnak
rajtad. Fogadósnak lenni azt jelentette, hogy az előzékenység
és a zsarnokság közötti vékony határvonalon kellett
egyensúlyoznom.
De Seannak igaza volt. Arland és a Háza mindannyiunkat
veszélybe sodort, és nem volt világos miért. Az, hogy nem
szívesen osztottak meg információkat nem igazán volt
meglepő, de egyáltalán nem könnyítette meg az életemet. A
legtöbb fogadós a helyemben hagyta volna az utcán meghalni
a nagybátyját. Általában nem folytunk bele a dolgokba, amíg
valami nem fenyegette közvetlenül a fogadót magát.
Seannak még kevesebb oka volt belekeveredni, mint nekem.
Jól kezelte a rá zúduló megdöbbentő információkat, még ha
harapós kedvében is volt miattuk, de azzal próbált úrrá lenni a
szituáción, hogy átveszi az irányítást, és ez mégis mindig
kicsúszott a markából. Együtt éreztem vele, de mikor utoljára
ellenőriztem még nem feleltem vérfarkasoknak. Vagy
vámpíroknak.

215
 A vámpírokról szólva… Kinyitottam a hűtőmet. A
vámpírok speciális étrendet igényeltek, sok friss hússal és sok
friss fűszerrel. A szárított fűszerek nem lesznek jók. Igazira
lesz szükségem, friss petrezselyemre, kaporra, bazsalikomra és
főleg mentára. A különféle mentáknak, mint például a
borsmenta, a fodormenta és a Mentha nemzettség más
tagjainak szinte csodával határos hatása volt a vámpírokra.
Megerősítették az immunrendszerüket és lerövidítették a
sérülésekből való felépüléshez szükséges időt. Lord Sorennek
szüksége lesz mentára az étrendjében amint elég jól lesz ahhoz,
hogy egyen.
A petrezselyem és a kapor nem volt gond. Termesztettem
belőlük a gyümölcsös kert fái alatt. De bazsalikomot és mentát
vennem kell. Sajnos a Mello Yelloból is kifogytunk, ami
Caldeniát jó hangulatban tartotta és anélkül is elég gondom
volt, hogy ő harapós kedvében legyen. Beast már majdnem
kifutott a kutyakajából és kifogyóban voltam néhány dologból,
például a kávéfehérítőből. Kivettem egy doboz tejet a hűtőből,
kinyitottam és beleszagoltam. Fúj! És tejből.
Már majdnem tíz óra volt. A nap fényesen sütött. Ha el kell
mennem a boltba ez a tökéletes idő rá. Ha Hollywood legjobb
speciális effekt készítői megpillantanák a dahakát és a
216
vadászait, a puszta irigységtől gutaütést kapnának. Kizárt,
hogy nappal előmerészkedhetnének. Most vagy soha.
Elővettem a kocsikulcsot a fiókból és felkaptam a táskám. –
Elmegyek a Costcóba. Nemsokára visszajövök. Ha Sean
visszajön, ne engedd be. Ha a vámpírok megpróbálnak
elmenni, ne akadályozd meg, de figyelmeztesd őket, hogy nem
biztonságos.
A ház egyetértőleg megnyikordult. Kimentem, látványosan
bezártam a bejárati ajtót, ha esetleg Marais rendőr még a
környéken ólálkodna és a kocsim felé indultam.

Volt valami szinte békés abban, ha valaki a Costcóban

sétálgatott reggel. A padló a végtelenségig nyúlt, amit csak a
hat méter magas polcok és a gondosan kupacba rakott áruk
szakítottak meg a szürke betontengeren.
Talán a bőség érzete miatt volt. Minden hatalmas méretre
volt csomagolva. A dolgokat hatalmas dobozokban adták és a
súly kilóban volt mérve nem dekában. Hamis, de kellemes
érzés járta át az embert, hogy egyszerre sokat vesz és nagyon
olcsón jut hozzá. Vehetnék tíz hatalmas üveg mogyoróvajat és
217
bezsúfolhatnám a csomagtartóba. Az otthonom csatatér volt
egy mogorva vérfarkas és egy arrogáns vámpír között, egy
gyilkos idegen próbált megölni minket, de sosem fogynék ki
többé a mogyoróvajból és ráadásul szinte ingyen vinném haza.
A mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Megnéztem ki az.
Sean. Honnan szerezte meg a számom?
Hagytam csörögni. Nem hagyott hangpostát. Akkor nem
volt sürgős.
Eltoltam a bevásárlókocsit a ruhahalmokkal teli asztalok
előtt az üzlet egyik sarka felé, ahol hatalmas csomag
papírtörlők és WC-papír halmok álltak. Ilyen korán az áruház
gyakorlatilag üres volt. Itt-ott egy anyuka tolta a
bevásárlókocsit egy kisgyerekkel. Egy nyugdíjas pár arról
beszélgetett melyik hatalmas doboz kávét vegye meg. Egy
átlagos reggel egy átlagos csendes üzletben. Pont, ahogy
szerettem. Minden szép volt és nyugodt.
Sajnos mivel szinte teljesen egyedül sétálgattam egy szép
nyugodt üzletben, így hamar lenyugodtak a gondolataim. A
fejem gyorsan kitisztult és egy nehéz gondolat fészkelte be
magát a fejembe. Így vagy úgy, de meg kellett szabadulnom a
dahakától. Ötletem sem volt, hogy tegyem ezt meg.

218
 Nem számít milyen szempontból néztem, Arland volt a
legnagyobb esélyem. Ő ismerte a válaszokat. De a vendéglátás
szabályai azt diktálták, hogy vendégként kezeljem. Menedéket
kért és én megadtam. A szóbeli szerződésünk kötött, és csak
nagyon különleges körülmények között lehetett azt megszegni.
A menedékjogot akkor lehetett visszavonni, ha a vendég
hazudott a helyzete súlyosságáról, ha a fogadóban való
jelenléte olyan veszélyt jelentett a többi vendégre, amit a
fogadós nem tudott kezelni, vagy ha a vendég szándékosan és
tudatosan bűnrészessé vált a titoktartási egyezmény
megszegésében.
Arland nem hazudott a helyzete súlyosságáról. A
nagybátyja tényleg a halálán volt és mindketten nyilvánvalóan
közvetlen veszélyben voltak. A második kitétel általában akkor
lépett életbe, ha a vendég agresszív mániákus volt, aki
megpróbált más vendégekre támadni a fogadóban. Nemcsak,
hogy Arland nem felelt meg ennek a leírásnak, de ennek a
záradéknak a használata szinte mindig a fogadó
leminősítésében végződött. Ezzel a fogadós elismerte, hogy
elbukott. Ha a fogadós tudta, hogy képtelen kezelni egy
agresszív vendéget, nem kellett volna elszállásolnia. Ha már
megtette, akkor féken kellett tudnia tartani, különben eleve
219
nem volt való egy fogadó vezetésére. Olyan volt, minta
kiraknánk egy táblát a felirattal, hogy „Helló, alkalmatlan
vagyok a munkámra.” Emlékeztettem magamat, hogy
Gertrude Hunt nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen
egy csillagot.
Az utolsó záradék olyan vendégekre vonatkozott, akik
szándékosan és tudatosan megsértették a fogadókra vonatkozó
titoktartást. Minden bolygó és minden világ lakói, akik
menedékre akartak lelni a fogadókban megesküdtek, hogy
elrejtik a fogadók és fogadósok létezését. A bolygónk még nem
állt készen az univerzum felfedésére. Néhányan már
próbálkoztak, hogy lássák hogy reagálnak az emberek, mint
például 1938 októberében, és az eredmények nem voltak
biztatók. Ugyanakkor Arland nem tűnt úgy, mint aki random
járókellőkhöz akar odamenni az utcán, hogy elmondja nekik ő
egy vámpír a galaxis egy távoli pontjáról, és felajánlja, hogy
érintsék meg a szemfogait. Ott voltam, ahonnan indultam.
Elvettem a polcról néhány papírtörlőt és a bevásárlókocsim
alsó rekeszére tettem. Talán kifelé veszek majd magamnak egy
jégkását. Nem, mintha az segítene megoldani ezt a problémát,
de én jobban érezném magam tőle.

220
 Befordultam a sarkon. A közeljövőben el kell majd mennem
a barkácsáruházba is, hogy vegyek egy kis fát, festéket és
műanyagcsöveket. Ha a fogadónak növekednie kell majd,
segítenem kell neki azzal, hogy biztosítom a nyersanyagokat.
Gertrude Huntnak megvolt az előnye, hogy idős volt, így a
fogadónak nagyon mély gyökerei voltak, de olyan sokáig állt
elhagyatva. Még akkor is, ha a közelmúltbeli események
annyira nem terhelték meg, jobb volt félni mint megijedni…
Egy duci, sötéthajú nő hirtelen megtorpant előttem és
majdnem nekiütköztem a kocsimmal.
- Elnézést – mosolyogtam rá.
Rám pillantott nagyra nyílt szemekkel. – Maga is látta?
- Micsodát?
- Ott. – A nő a két méter magas fagyasztó felé mutatott.
Végignéztem a polcokon. Színes fagyasztott pizzás
dobozok, zacskós mirelit kukorica és borsó. Semmi szokatlan.
- Azt hiszem csak képzelődtem. – A nő összeráncolta a
homlokát.
- Mit gondol mit látott ott?
Egy éles, nyikorgó hang hasított a csendbe. Valami éles
karmolta végig a fémet. Felnéztem. A fagyasztó felett a fehér

221
falon egy vadász ült a hatalmas karmaival kapaszkodva a
falba.
A nő levegő után kapott.
Jézusom! Itt volt fényes nappal.
Nem volt itt a seprűm. Mindenhol biztonsági kamerák
voltak. Egy ragadozó idegen szörny volt a gyanútlan
emberekkel teli bevásárlóközpont közepén. Egy
tizedmásodperc alatt felmértem az előttem lévő polcokat és a
bevásárlókocsimat. Polcok: papírtörlők, papír tányérok,
szalvéták. Kocsi: tíz három literes Mello Yello üveg, egy nagy
csomag kutyakaja, mentával és bazsalikommal töltött
műanyag dobozok, süti, két üveg klorox, oliva olaj…
A vadász elfordította a fejét, a gonosz, vérszomjas szemei a
távolságot méregette köztünk és közte.
- Mi a pokol ez? – suttogta a nő.
A vadász megfordult, elcsavarva a testét, mintha nem
lennének csontjai.
- Fusson! – kiáltottam és megragadtam a fémpolcot, hogy
egy mágiahullámot küldjek az épületen keresztül. A mágia
végigszáguldott a polcon a padlóba.

222
 Istenem, ez a hely hatalmas volt. Erősebben koncentráltam,
a mágia özönlött belőlem, átszáguldott a vezetékeken a
padlóban és a falakban.
- Tessék? – A nő rám bámult.
A vadász izmai megfeszültek.
- Fusson!
A nő lecövekelt. – Egy fenét! Ez a hely tele van idősekkel és
kisgyerekekkel.
Egyszer bukok le a nyilvánosság előtt, és a szemtanú helyt
akar állni ahelyett, hogy elfutna.
A mágia a „helyére kattant”, a megfelelő drótok köré
fonódva. A biztonsági kamerák kikapcsoltak.
A vadász elrugaszkodott, a karmait gyilkolásra nyújtotta.
Kirántottam a hatalmas üveg fehérítőt a bevásárlókocsiból és
meglendítettem, mint egy ütőt. Az műanyagüveg hangos
puffanással ért célt és félreütötte a vadászt. Elrepült,
kiegyensúlyozta magát, mint egy macska és a folyosón ért
földet hátra felé csúszva. Karmok karcolták végig a betont.
A szörnyeteg felém vetette magát. Megint meglendítettem a
fehérítős üveget. A vadász kitért balra. A sötét hajú nő felkapta
a hatos zsugor konzervkukoricát a kocsijáról és a lényhez
vágta. Az ütés a vállán érte. A vadász megbotlott és felém
223
tántorodott. Fejbe vágtam a fehérítővel. A vadász hátraugrott
és végigszántotta a karmait az üvegen. A műanyag kitartott.
Egy hatalmas üveg paradicsompüré csapódott a szörny
oldalába. A vadász a nő felé kapott a karmaival. A karmai
hegye végigszántották a nő alkarját és felkiáltott. Felkaptam az
üveges olivaolajat a kocsijáról és lecsaptam vele, mint egy
kalapáccsal. A vadász hátraugrott. Megdobtam az üveggel.
A vadász hátborzongató, susogós morgást hallatott, amitől
minden szőrszál felállt a testemen. A nő sorban kapta fel a
konzerveket a kocsijából és megdobta velük, egyikkel a másik
után. A vadász visszavonult a konzervek áradata miatt, és
kivillantotta csúf vörös fogait. Egy lépés, még egy. A polc
mögötte tornyosult.
A vadász felugrott, olyan gyorsan végigszaladt a lefóliázott
árukon a polcokon, hogy csak elmosódva látszott és egyenesen
rám vetette magát. Nem volt időm reagálni. A hatalmas
karmok elérték a karomat, átvágva a ruhám anyagát. Fájdalom
hasított a vállamba. Az összeütközés ereje hátralökött és
nekiütköztem a fém polcnak mögöttem. A vörös fogak egy
centire csattantak az arcomtól. Undorító, bűzös lehelet fújt
rám.

224
 Lecsavartam a kupakot a fehérítőről és az ocsmány fejére
borítottam.
A vadász visítása olyan volt, mint amikor fémmel
karistolják a táblát.
A nő nekifutott és nekivágta a bevásárlókocsiját a lénynek,
lelökve ezzel rólam és belevágva a polcokba. A vadász a
fémpolc és a kocsi közé szorulva vonaglott.
Eltoltam magam a polctól. Szereti a fehérítőt, hát tőlem
kaphat belőle. Odafutottam és a fejére öntöttem az üveget. A
klór elborította a szemét és a száját.
A vadász megvonaglott. A kocsi elrepült, a konzervek és a
hús szétgurult a betonon. A lény össze-visszavergődött,
vonaglott, a végtagjai rángatóztak. Görcsbe rándult az egész
teste. Elemelkedett a földtől majd visszazuhant, mint egy
partra vetett hal és a feje nedves reccsenéssel ütődött a
betonba. Repedések jelentek meg a koponyáján, amiken fehér
váladék szivárgott. A fejét a földhöz csapkodta, tócsákat
hagyva maga után.
A szörny megfeszítette a hátát, a levegőbe karmolt, aztán
mozdulatlanná vált.
A nő felvett egy adag műanyagba csomagolt konzervet a
földről. Tíz babkonzerv emelkedett a feje felé, majd landolt a
225
vadász koponyáján egy hangos, recsegő puffanással. Egy pont
a Homo sapienseknek.
A nő a szétzúzott testre bámult. Vér csöpögött a karjából.
Halvány vörös cseppek borították az arcát, biztos azután került
rá, hogy ledobta a konzerveket. Megtörölte az arcát a bal
karjával és belerúgott a vadász holttestébe. – Ne szórakozz
Texasszal!
Ránéztem.
Megvonta a vállát. – Úgy éreztem idekívánkozik ez a
mondat.
Volt egy halott vadász a Costco közepén. Nem volt hova
rejtenem. Még ha valami csoda folytán sikerülne is elrejtenem
egy papírtálca kupac mögé, bűzlene és megtalálnák, arról nem
is beszélve, hogy volt egy szemtanúm, aki valószínűleg nem
lesz hajlandó megváltoztatnia a sztoriját és ha valaki
megjegyezné, hogy megőrült, valószínűleg lecsapná az illetőt
egy kilós zöldségkonzervvel.
A teljes lebukás szélén álltunk. A jég végigkúszott a
gerincemen. A gondolatok ijedten cikkáztak a fejemben
egymást kergetve. El fognak jönni a holttestért, mintákat
fognak venni, képeket készítenek, és dokumentálják. Perceken
belül az interneten lenne. Ha a holttest elhagyja a
226
bevásárlóközpontot, nem lehetne meggátolni, hogy
kiszivárogjon és az én nevem visszavonhatatlanul az ügyhöz
kötődne. Tönkretettem a kamerákat és a felvételeket, de az
ujjlenyomataim mindenhol ott voltak. A nő azonosítana
engem. Tele volt vérrel és a lény nyálkájával a ruhám. Itt és
most kellett eltüntetnem a bizonyítékokat.
El kellett rejtenem a holttestet.
Most.
- Mi a pokol ez a lény?
- Fogalmam sincs, de el kellene látnia a karját. –
Próbáltam elérni, hogy ne reszkessen a hangom. - Ez az izé
nem tűnik tisztának.
- Az biztos. Magát is elkapta. Elmenjek szólni a
boltvezetőnek? – Rám nézett.
Olyan szorosan markoltam a fehérítő üvegét, hogy már fájt.
– Takarítót kérünk az ötös folyosóra. – Elmosolyodtam.
A nő kuncogni kezdett. Vele nevettem. Egy kicsit őrülten
hangzott. Mint egy holdkóros, aki most látta a teliholdat.
Elnyomtam a kuncogásom. – Maga hozza ide a vezetőt. Én
addig vigyázok erre az izére, bármi is legyen.
- Rendben. Azonnal visszajövök.
- Várjon!
227
 Megfordult.
- Csendesen – szóltam. – Az idősek és a gyerekek miatt.
Bólintott és elindult.
A holttesthez rohantam és a vadászra dobtam a fehérítős
üveget.
Egy tömör betonfelületen feküdt. Egy épületben, ami nem
egy fogadó volt.
Ne gondolj rá. Egyszerűen ne gondolj rá. Csak azért, mert
mindenki azt mondja, hogy lehetetlen, még nem feltétlen igaz.
Az olívaolaj. Sarkon fordultam, végigszaladtam a folyosón,
felkaptam az üveget és a testre hajítottam. A folyosó tele volt
konzervekkel. Össze kellett őket szednem.
Nincs idő rá.
Leguggoltam a holttest mellett, hozzányomtam a tenyerem
a földhöz és koncentráltam. Miért nem lehet ez fa? A különálló
deszkákat feltéphetném.
A mágia özönlött belőlem és összegyűlt a betonon, mint egy
láthatatlan tócsa.
A fogadósoknak voltak korlátai. Alap trükkök voltak a
legtöbb, amit a legtöbben remélhettek egy nem-fogadótól. Ha
képes voltál belepiszkálni a vezetékekbe, már messze a
mezőny előtt jártál.
228
 Ne gondolj rá. Csak azért lehetetlen, mert még senki se tette
meg. Nem volt választásom. Meg kellett tennem.
A bőröm érzéketlen lett, de a karom belül úgy fájt, mintha
valaki kampót akasztott volna a vénáimba és lassan kihúzta
volna őket a testemből.
Istenem, de fájt.
Ne gondolj rá.
Csak tedd meg.
A testem remegett az erőfeszítéstől. A fájdalom a
gerincemre csavarodott. Alig tudtam levegőt venni. Ez nem
egyszerű fájdalom volt, hanem nagybetűs Fájdalom, olyan kín,
ami minden mást elnyomott.
A beton át volt itatva. Nem tudtam többet adni.
Megfeszültem.
A fájdalom izzó ostorcsapásként hasított a hátamba. Egy
hajszálrepedés jelent meg a folyosón. A padló ketté vált.
Ez az. Csak így tovább.
A repedés kiszélesedett. Az olivaolajos üveg beleesett.
Csak még egy kicsit. Összeszorítottam a fogamat és
széthúztam a tömör betont.
A test beleesett.
Igen.
229
 A világ kezdett elhomályosodni. Nem fogok elájulni. Csak
megrekedtem ezen a rettenetes helyen az élet és a halál között
és tele volt fájdalommal. Megálltam a rés felett és egy
másodpercre azt hittem én is bele fogok esni.
Szétnyitni nem volt elég. Be is kellett zárnom. Összehúztam
a betont. Gyerünk. Ilyen erővel egy autót is megpróbálhattam
volna eltolni az útból. Gyerünk.
A végtagjaim remegtek. Lassan a beton megmozdult,
centiről centire. Gyerünk.
Nem voltam rá képes. Nem tudtam bezárni.
De igen. Kötelességem volt bezárni. Be fogom zárni.
A fájdalom izzó takaróként telepedett rám.
A repedés utolsó centije is eltűnt. A beton kisimult.
Nem tudtam felállni. Ó, ne.
Megfogtam a fémpolcot és belékapaszkodva felhúztam
magam. A fejem kavargott. Rátámaszkodtam a
bevásárlókocsira és tolni kezdtem. Mennem kell. Ki kell
jutnom az üzletből. Kényszerítettem magam, hogy járjak. A
cipőm valószínűleg töviseket növesztett, mert a járás
rettenetesen fájt.
Befordultam a fagyasztóknál és tovább mentem. Egy résen
keresztül láttam, hogy a sötéthajú nő a folyosón siet nyomában
230
egy fekete pólóba és vászonnadrágba öltözött férfival.
Sajnálom. Segítettél nekem, és miattam őrültnek fognak hinni.
Ha valaha lesz rá esélyem, vissza fogom fizetni neki.
Elhagytam még egy folyosót, letöröltem a kocsit a
pólómmal és elsétáltam mellőle. A vállam vérzett. A ruhákkal
teli asztal felé kanyarodtam és megfogtam egy fekete pólót.
Fájt felvenni. Látható helyen hagytam a címkét és a pénztár
felé indultam.
A legrövidebb sorban négy ember állt.
- Hölgyem, ide is jöhet! – Egy férfi. Átlagos magasságú.
Sötét hajú. Costco kitűzővel.
Követtem és felmutattam neki a címkét.
- Csak a póló? – kérdezte.
Kikényszerítettem a szót. – Igen.
- A kártyáját.
Benyúltam a táskámba, előkotortam a pénztárcámat,
kivettem a Costco kártyámat, lehúztam, adtam neki egy
húszast, kaptam egy dollár visszajárót és ott volt az ajtó,
kimentem rajta a napsütésbe, kezemben a kocsikulcsokkal.
Az ezüstszínű Chevy HHR kocsim egészen a sor végén állt.
Mindig a távolabbi végén parkoltam a kocsimmal, egyrészt
mert így egyszerűbb volt elmenni, másrészt olyan messze
231
került az autóm a kameráktól, amennyire csak lehet. Ma ez a
szokásom sokba fog nekem kerülni.
Az aszfalt elnyújtózott előttem. Egyik lábamat a másik után
tettem. A parkoló táncolt előttem és szédültem miatta. A texasi
nyár hősége elöntött. Levettem az extra pólót.
Ha elájulok a parkolóban, az nem lesz jó. Rettenetes lenne.
Meginogtam, de megtettem az utolsó néhány méter, és
megszorítottam a távnyitót. Az ajtók kinyíltak, becsúsztam a
hátsó ülésre, bezártam az ajtót és elterültem.
Ilyen érzés volt haldokolni. Sikerült megölnöm magam?
Anya? Apa? Tudjátok mi fog most történni?
Térj magadhoz. Kivettem a telefonom a farmerzsebemből és
a gombokat nyomkodtam. Utolsó hívás. Sean.
- Halló? – szólalt meg Sean.
Megpróbáltam mondani valamit, de nem volt hangom.
- Dina, jól vagy?
Mi történt a hangommal?
- Megsérültél?
…
- Hol vagy?
Megpróbáltam megnyomni az SMS gombját. Valaki
érzéketlenné változtatta az ujjaimat, amik nem voltak
232
hajlandóak engedelmeskedni. Na most. C…O…S… Az SMS
teljesen érthetetlen volt. Oké, ez nem működik.
Kép csatolása. Csatolása. Harmadik próbálkozásra sikerült
és feltartottam a telefont. A kamera kattant. Megnyomtam a
küldést a képernyőn.
A telefon kicsúszott az ujjaim közül.
Ha meghalok a Costco parkolójában, nagyon boldogtalan
leszek a túlvilágon.

233
 Tizenkettedik fejezet

Nem vesztettem el az eszméletemet. Azt hittem el fogom, de

csak feküdtem ott, levegő után kapkodva, mint egy partra
vetett hal, szenvedve. A szám kiszáradt és keserű ízt éreztem.
Az az abszurd gondolatom támadt, hogy a nyelvem összement
és kiszáradt, mint egy halott falevél. Minden lélegzetvétel egy
örökkévalóságig tartott.
Ez nagyon nagy ostobaság volt. Ha túlélem sosem fogok
ilyet csinálni újra. Nos, legalábbis nem rengeteg gyakorlással
előtte. Óvatos gyakorlással, ami nem fáj ennyire.
Tényleg nem akartam meghalni. A halál gondolata
megrendített. Hirtelen olyan kibírhatatlanul szomorú lettem,
hogy elsírtam volna magam, ha képes vagyok rá. Nem
akartam meghalni. Élni akartam. Annyi mindent akartam még
tenni és látni. Éveket akartam. Éveket, amíg gyarapítom a
fogadót, új vendégeket ismerek meg, és kis, apró örömöket
tapasztalok meg. Éveket, hogy szerelmes legyek és boldog.
Éveket, hogy kereshessem a szüleimet és rájuk találjak.

234
 Anya… annyira félek. Annyira rettegek. Bárcsak itt lennél.
Bárcsak velem lennél. Te mindig mindent jobbá tettél.
Sean nem fog jönni. Valószínűleg azt se tudta hol vagyok.
Fel kellett kelnem. Tennem kellett valamit.
Megpróbáltam megmozdítani a jobb karomat. Csak feküdt
ott tehetetlenül. Erőlködtem. Még az ujjam se rándult meg.
Csapdába estem a saját testemben.
Senki se fog rám találni. Egy parkoló közepén voltam egy
sötétített üvegű autó hátsó ülésén. Még nem volt dél, de a
kocsi már így is forró volt. A hőség vastag, fullasztó takaróként
borult rám. Még ha sikerül is kitartanom, hamarosan
meghalok hőgutában.
Kelj fel! Nem fogod feladni és meghalni a saját autód hátsó
ülésén. Hagyd abba az önsajnálatot!
A kezemre összpontosítottam. Semmi válasz. Egyre
gyengébb lettem.
Csak annyit kellett volna tennem, hogy felveszem a
telefonom, és tárcsázom a 911-et. Olyan apróság. Sosem
éreztem még magam ilyen tehetetlennek.
Nem számít milyen erősen rúgkapáltam odabent, a testem
nem volt hajlandó válaszolni. Izzadtság ült ki az arcomra.

235
 Az utasülés ajtaja kinyílt. A forró levegő eltűnt a hirtelen
huzatban és megpillantottam Sean arcát. Fölém hajolt. A szeme
elkerekedett. Az arckifejezésre nem változott, csak egy
árnyalattal sápadtabb lett. Biztosan rettenetesen festettem.
- Tudsz beszélni?
…
- Kórház?
- Nnnn…
- A fogadó?
Megpróbáltam bólintani.
- Ne aggódj! Itt vagyok.
Behajolt, a teste az enyém felett volt, olyan közel, hogy
éreztem a bőre melegét, felvette a kocsikulcsot a padlóról és
eltűnt. Az ajtó bezárult.
Ne menj!
A vezetőülés felőli ajtó kinyílt és Sean beugrott az ülésbe. A
motor beindult és elindultunk.
Tíz perc. Általában ennyi idei tartott, hogy elérjek a
Costcóba. Tizenöt, ha mindenhol piros volt a lámpa.
Ki tudok tartani tizenöt percig.
Belekapaszkodtam az életbe. Az autó haladt, a fák árnyékai,
amik mellett elhaladtunk hosszú csíkokban suhantak el. Egy
236
hideg légáramlat ölelt körül. Biztos bekapcsolta a légkondit.
Mennyei érzés volt.
- Ne aggódj – szólt Sean. – Már Redfordnál vagyunk.
Mindjárt ott leszünk. Minden rendben lesz.
A hátam érzéketlen lett. Olyan volt, mintha lebegnék…
Pontosan éreztem, amikor átléptük a fogadó határát. A
hirtelen mágia átáramlott rajtam, mintha áramütés ért volna.
Levegő után kaptam.
- Majdnem ott vagyunk – mondta Sean. – Tarts ki.
Meg tudtam szólalni. – Köszönöm…
Az autó megállt. Az ajtó kicsapódott. Sean felkapott,
elrendezett a karjában, hogy a vállának dőljek és a fogadóhoz
rohant. A bejárati ajtó kinyílt és gyorsan bement rajta.
A fogadó megremegett. Minden fal, minden padlódeszka,
minden szarufa és gerenda nyikorgott, recsegett és egyszerre
nyöszörgött. Fülsiketítő volt. A falak felénk nyújtóztak. Az
egész épület elhajlott. Valahol jobbra Beast éles hangon
felvonyított.
Sean felhúzta a vállát próbálva megvédeni.
- Semmi baj – suttogtam. – Csak megijedt. Tegyél le.
Lassan, szemmel tartva a plafont, letett a padlóra. A hátam
hozzáért a fához. Meleg, megnyugtató érzés kerített
237
hatalmába. Évekkel ezelőtt, amikor a családom elment Keysbe,
egy homokos partszakaszon pihentem a dagály idején. Az
óceán vize, ami olyan meleg volt, mintha egy jakuzziból jött
volna finoman elöntött, míg az emelkedő vízszint felemelt a
homokról és csak lebegtem a lenyugvó nappal és a felkelő
holddal felettem. Ez pontosan olyan érzés volt.
- Tehetek bármit? – kérdezte Sean.
A padló megmozdult. Vastag, barázdás facsápok tekeredtek
körém és felemeltek. Sean tett egy lépést hátra.
- Hozd ide a seprűmet, kérlek.
Megfordult és felkapta a seprűmet a sarokból. A
nyúlványok összefonódtak egy burkot formálva, felemelve fél
méterre a földtől. Sean megfordult, meglátta a burkot és hátrált
egy lépést.
- Semmi baj – mondtam.
Sean lassan kinyújtotta felém a seprűt. Egy nyúlvány
felkapta és behúzta mellém. A burok Sean felé dőlt, egymás
közelébe hozva az arcunkat.
- Köszönöm – suttogtam.
Egy pillanatra ott maradtunk 5 centire egymástól, aztán a
nyúlványok gyorsan átvittek a padlón, keresztül egy új
hasadékon a falon, egyenesen a fogadó szívének mélyére.
238
 Kinyitottam a szemem. Körülöttem nyugtató sötétség volt,
kellemes és meleg. Halványkék fénypontok úsztak el
mellettem, mintha elektromos szentjánosbogarak lennének.
A nyúlványok, amik tartottak, egy oszlopot formáltak a
padló és a plafon között. Meleg energia áramlott rajtük
keresztül, a fogadó életenergiája lüktetett bennük, mint egy
hatalmas szívben. Belülről világította meg a gyökereket
halványzöld fénnyel, áttetszővé téve a fát, így a kéreg alig volt
látható. A levegő friss volt és tiszta, amilyen az erdő mélyén
lenne egy nyári napon.
Újabb szikrák úsztak el mellettem. A mágia olyan sűrű volt
itt, hogy szinte kanalazni lehetett.
Egyszer már jártam itt korábban. Bementem a fogadó
mélyébe, amikor aludt, ezért át kellett másznom a falakon,
aztán leültem itt a fogadó gyökereinek élettelen erdejében,
megérintettem őket és mágiával tápláltam, amíg felébredt.
Gertrude Hunt évekig aludt, olyan mély hibernációban, hogy
szinte halott volt. Visszahozni a mély álmából sokáig tartott.

239
 Most a gyökerek átöleltek, megosztva velem a fogadó
mágiáját. Bezárult a kör. Szerencsém volt. A sérüléseim a túl
gyorsan kibocsátott mágia miatt voltak. A fogadó adott az
erejéből. Ha komoly fizikai sérüléseket szenvedek, a
felépülésem sokkal tovább tartott volna.
- Köszönöm – szóltam. – De ideje mennem. Túl sokáig
maradtam.
A gyökerek szorosabbak lettek egy kicsivel, védelmezően
hozzám fonódtak, finoman, de határozottan.
A fogadósok sosem egyeztek meg hivatalosan, hogy a
fogadók éreznek-e vagy sem. Tudtuk, hogy reagálnak, de az
hogy szerettek-e minket, vagy egyszerűen csak szolgáltak a
szimbiotikus függés miatt, sosem lett eldöntve. Nekem
megvolt a saját véleményem ezzel kapcsolatban.
- Itt az idő – suttogtam újra és megsimogattam a
gyökereket.
A nyúlványok széthúzódtak. Lecsúsztam és kiléptem a
meleg padlóra. Minden ruhám eltűnt és meztelen volt a lábam.
Valami kis dolog ugrott elő az árnyékok közül és megnyalta
a lábamat.
- Szia, Beast.
Az aprócska kutya körbe rohant a lábam körül.
240
 Egy csáp felemelkedett. A köpenyem lógott rajta, tétován
várakozva. Olyan jó lett volna itt maradni a kellemes
sötétségben. De meg kellett védenem a fogadót. Belebújtam a
köpenyembe és felvettem a seprűm.
A sötétség szétvált előttem, a falak és dimenziók szédítő
gyorsasággal váltakoztak és pörögtek. Csak egy pillantás erre
egy egész egyetemnyi húr elmélettel foglalkozó fizikust
levenne a lábáról. Távoli férfi hangok szűrődtek be ide. Hát
persze. Magukra hagytam őket néhány órára. Vetettem egy
utolsó pillantást a fogadó szívére mögöttem, felsóhajtottam és
átléptem a káoszba, ami a nappaliba vezetett.

- Ha Dina meghal, meg foglak enni, drágám. – Caldenia

teljes természetességgel jelentette ezt ki.
- Azt hiszem nem lesz majd olyan egyszerű dolga, Felség
– felelte Arland.
- De, nagyon is egyszerű dolga lesz, miután végeztem
veled – szólt Sean.
Caldenia elmosolyodott. – Mulattat, hogy azt hiszed
segítségre van szükségem, de legyen, megkaphatod először te.
241
Szeretem, ha a hús kellőképpen meg van puhítva. Kérlek
próbáld a szilánkos töréseket elkerülni.
- Milyen töréseket? – ráncolta a homlokát Sean.
- Szilánkos. Amikor a csontok darabokra törnek.
Meglehetősen nehéz kiszedni a szilánkokat a fogaim közül
úgy, hogy megőrizzem a méltóságom.
Megérintettem a falat és mágiát küldtem belé, hogy lezárjam
a szobát.
A bejárati ajtó eltűnt, fallá változva. A kinti fény egy kicsit
megváltozott, narancsos árnyalatot kapott. A konyha felé
vezető ajtó bezárult, ahogy az emeletre vezető feljáró is eltűnt.
A testem tiltakozott a mágiakibocsátás ellen, de ha megütsz
egy vámpírt, erősen kell ütnöd. Ez alaposan meg fogja lepni.
- Nem tettem semmi rossz… - kezdte Arland.
Az északi fel eltűnt, engedelmeskedve az akaratomnak.
Arland megakadt szó közben. Sean megdermedt. Caldenia
lassal felállt.
Narancsszínű mező terült el odakint a lila ég alatt. A fal egy
szikla tetejére nyílt és ebből a szemszögből a sivár pusztaság
kiterjedése végtelennek tűnt. A nap már lement, de a távoli
nyugat még mindig vörös és sárga színekben pompázott. A
hatalmas hold, ami betöltötte a látómező felét, balra feküdt a
242
sötét égen, a csillagok mögötte ragyogók voltak. Fakósárga fű
borította a tűz színű dűnéket. Szikár, kiszáradt ágú fák álltak
itt-ott, kopár tűlevelekkel.
A mező elterült előttük és az arcukba lehelt, megtöltve a
szobát a fű keserű szagával és valami mással. Valami
veszedelmes állat szagával. Egy vad, ocsmány szag volt ez,
ami felborzolta az ösztöneidet és egyenesen az elmédnek
üzent. „Valami hatalmas dolog a közelben van. Valami, ami
éhes és vérszomjas.”
A föld megremegett. Egy kolosszális lény tűnt fel hat
hatalmas lábon, amik elég nagyok voltak, hogy egy autót
kilapítsanak. Gyorsan mozgott, a lábak kapaszkodtak, a
hosszú, szelvényes, a végén nagy bunkóval rendelkező farka
ide-oda csapkodott, ahogy mozgott. A szürkülő fény
végigfutott a lila hátán.
Sean kinyitotta a száját és úgy maradt egy másodpercre.
Arland jobb kezét nyitogatta, valószínűleg a kardja markolatát
keresve.
A szörnyeteg megdermedt, majd hirtelen felágaskodott a
farkára nehezedve, a mező fölé tornyosulva, mint egy
függőlegesen felállított teherautó. A dinoszauruszhoz hasonló
nyaka meghajlott, ide-oda mozgatva a nagy fejet. Hat pár vér-
243
narancs színű szem pásztázta a füvet. A bestia beszívta a
levegőt, kitágítva az orrlyukait. Biztos furcsa szagunk volt.
A szörny hatalmas pofája kinyílt, olyan szélesre tárta a
száját, hogy úgy tűnt, mintha ketté vágták volna a fejét,
kivillantva a háromszög alakú fogak erdejét. A lény felüvöltött.
Olyan hang volt, amit a legtöbb civilizált élőlény sosem hall,
de ha mégis, örökké emlékezni fognak rá. Még álmukban is
felismernék, és ha újra hallanák nem gondolnának semmire,
csak hogy megtalálják a legközelebbi sötét lyukat, ahol
elbújhatnak.
Arland és Sean is megfeszült és maguk mögé néztek.
- A kijáratok eltűntek – szólt Arland.
- Feltűnt. – Sean kilazította a vállát, mintha sprintre
készülne.
Kiléptem az árnyékok közül és besétáltam közéjük. Ahogy a
szürkülő naplemente fényébe léptem a köpenyem
narancsvörös lett, kicsit megváltoztatva a külsejét, hogy
alkalmazkodjon az eltérő világhoz.
- Mi ez? – kérdezte Arland.
- Kolinda. A fogadó nem csak egy helyen létezik.
Léteznek ajtók a világok között és néhányuk ide vezet. Két
változatunk él a Földön, a fogadósok és az ad-hal.
244
 A szörny a mezőn felénk fordult végül kiszúrva a különös
szag forrását. Hátat fordítottam neki.
- Az ad-hal egy ősi szó, ami titkot jelent.
- Dina – szólt Sean, elnézve a vállam felett.
- Mindenkire, aki belép a világunkba, vonatkozik a
Kozmikus Szenátus által aláírt egyezmény, és ennek az
egyezménynek a legfontosabb pontja, hogy titokban kell
maradnia.
A föld megremegett, megrezegtetve a padlót. A szörnyeteg
felénk száguldott.
- Azok, akik elveszítik a fogadójukat, vagy a fogadósok
gyerekei, akiknek nincs saját fogadójuk, néha csatlakoznak az
ad-halhoz – mondtam. – Itt szolgálják a Szenátust a Földön.
Amikor valaki szándékosan megpróbálja lebuktatni a
fogadósokat, eljönnek. Ez nagyon ritkán történik meg, de
megtörténik. Elfogják az elkövetőt és ilyen helyekre viszik.
Most már az egész fogadó remegett. A hatlábú lény a
sziklán mászott felénk.
- Hölgyem! – Arland tett egy lépést előre.
- Nem lesz űrhajó – folytattam. – Nem lesz dimenziós
kapu, vagy mágikus portál. Nem érkezik majd segítség, nem

245
lehet majd kapcsolatba lépni senkivel. Akkor csak te vagy és a
vadon.
Lassan megfordultam, épp időben, hogy megpillantsam a
dühös szemeket és a hatalmas fogakat.
Bűzös, forró lehelet borított be. A padlóhoz koppintottam a
seprűt. A fal visszatért, de átlátszó volt. A szörny felvicsorgott
összezavarodva, de nem lehetett hallani. Belemart az üres
levegőbe maga előtt, de nem tudott minket elérni. A köpenyem
újra átalakult.
- Ma egy vadász fényes nappal rám támadt szemtanúk
előtt egy zsúfolt boltban. Minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy elfedjem a nyomokot és emiatt majdnem meghaltam. Az
információk visszatartásával te és a Krahr Ház bűnrészessé
váltatok az incidensben.
Arland összehúzta a szemét. – Szóval ez egy fenyegetés?
- Én nem fenyegetem a vendégeimet, nagyuram. Nincs rá
szükségem. Ez a valóság. Ha a dahaka tovább támad, nem
garantálhatom, hogy el tudom tusolni. Senki sem
garantálhatja, mert őt nem érdekli semmi. Ha a lemészárolt
tehéncsorda nem úgy festett volna, mint amit vadállatok
támadtak meg, a titoktartók már itt lennének. Ha az ad-hal
eljön, nem foglak megvédeni. Nemcsak, nem tudnálak, de nem
246
is foglak. A titkaid mindnyájunkat veszélybe sodorják, és a
vendégeim védelme az elsődleges dolgom. Ha felfedik, a
Házad elveszti a becsületét és kitiltják a Földről.
Leültem.
- Van egy mondásunk itt. Nálad a labda. Azt hiszem
nektek is van egy hasonló kifejezésetek.
- A krahr a lovaidat eszi – mondta Arland. Az arca komor
volt. – Ha elmondom, mi garantálja azt, hogy ez az információ
ebben a szobában marad?
- Kivel osztanánk meg? – kérdeztem.
Arland Caldeniára nézett, aki megvonta a vállát. – A fogadó
az állandó lakhelyem, ahogy talán hallottál róla.
A vámpír Sean felé fordult.
- Igen, szaladok vele rögtön a híradóhoz, mert mindig is
azt akartam, hogy komplett őrültnek gondoljanak. Örülnék, ha
életem végéig zárt osztályon lakhatnék. És a szüleim, akik még
mindig a bolygón vannak és még mindig idegenek, olyan
büszkék lennének rám.
- Egy egyszerű nem elég lett volna – mondta Arland.
Mind várakoztunk. Arland leült és szóra nyitotta a száját. –
Minden egy esküvővel kezdődött.

247
 Tizenharmadik fejezet

- Milyen érdekes. – Caldenia felvonta a szemöldökét. –

Általában az esküvővel végződnek a történetek.
- Ki házasodott? – kérdeztem, miközben elsötétítettem a
falat mögöttem és kinyitottam a kijáratokat. Elértem a célomat
és a kapu nyitva tartása merítette a fogadó erőforrásait.
Arland megvonta a vállát leülve egy székre. – A
másodunokatestvérem. A rangom miatt belekerültem a dolgok
sűrűjébe és az egész egy rémálom volt. Apró dolgok sikerülnek
félre és az általában értelmes emberek hisztérikusak lesznek
miatta. Csak a virágok kérdése… Amikor majd megnősülök,
biztos, hogy minden szervezést rábízok majd valaki másra.
Amíg megmondják hová menjek, egy kicsit sem érdekel hogy
vannak hajtogatva a szalagok, és hogy a megfelelő árnyalatú
pirosak-e.
Arland a konyhaajtó felé biccentett. – Kinyitottad az ajtókat.
Ez azt jelenti, hogy úgy döntöttél megbízható vagyok?
- Nem, csak szeretnék egy csésze teát. – Felkeltem és
kimentem a konyhába. – Más is szeretne valamit?

248
 Megrázták a fejüket. Csináltam magamnak egy csésze Earl
Greyt és visszaültem a helyemre.
- Számos barátunk és szövetségesünk meg lett hívva az
esküvőre, többek között a Gron Ház is – folytatta Arland. – A
házaink már régóta békét kötöttek és három évvel ezelőtt
aláírtuk a testvérszövetséget velük.
- A testvérszövetségek ritkák – mondtam Sean miatt.
- Igen – erősítette meg a vámpír. – Egyezményeket
állandó kötnek és felrúgnak. A testvérszövetség egy erős
kötelék. Megesküdtünk a szerződésre a Lánc és Fény
Katedrálisában. Ez nem olyasmi, amit egy egyszerű hátba
szúrással fel lehet rúgni.
- Miért kötnétek így meg a kezeteket? – kérdezte
Caldenia. – Az ilyen egyezségek csak hátráltatni szoktak.
Arland felsóhajtott. – Ez egy bonyolult ügy kereskedelmi
utakkal, közös ellenségekkel és egy törvénytelen gyerekkel.
Részletesen elmesélhetném, de elég annyi, hogy a szövetség
szolgálta a leginkább az érdekeinket. Benne vagyunk egy
ügyben, ami erősen függ a közös tervezésünktől. Az esküvő
kihangsúlyozta volna, hogy a Házaink továbbra is kölcsönösen
elkötelezik magukat egymás felé.

249
 - Hadd találjam ki – szólalt meg Sean komor arccal. –
Valakit meggyilkoltak.
- A Karperec Vivőt – felelte Arland.
- Karpereceket és karkötőket használnak gyűrűk helyett –
mondtam Seannak. – A karperec vivő őrzi a karpereceket a
ceremónia alatt. Megtiszteltetés annak lenni.
- A karperec vivő meglehetősen híres lovag volt és
hihetetlenül nehéz volt őt megölni – mondta Arland. – Valaki
meglepte és igen szörnyű módon megölte. Az esküvő reggelén
találtunk rá. Amikor a katedrális kapui kinyíltak az egész
násznép látta a véres holttestét, a szent láncokkal a torka körül
akasztották fel a plafonra. – Összevonta a szemöldökét, az arca
kemény lett. – A legfiatalabb nagynéném volt. A Házunk
megszégyenült, a szent helyünket megszentségtelenítették és a
Gron Ház egy tagjának DNS-ét és vérét megtalálták a
holttestén.
A sértés hatalmas volt. Nem csak, hogy valaki bejutott a
Krahr Ház területének szívébe, de megölt egy lovagot egy
esküvőn a templomban. A Krahr Háznak gyorsan bosszút kell
állnia, különben a pozíciójuk elvesztését kockáztatják az
Anokrácián belül.
- Mit tettetek? – kérdezte Caldenia.
250
 - Titokban tartottuk a molekuláris analízis eredményét,
különben azonnal vérfürdő tört volna ki. Csak egy maréknyi
ember tud a dologról. Négyszemközt találkoztunk a Gron
Házzal és minden vádat tagadtak. Nem tudtak magyarázatot
adni az idegen vérre Olinia testén, de négyéves korunktól
ismerem Sulindar Gront. A legjobb barátok vagyunk és
bajtársak. Megesküdött, hogy nem az embereik felelősek ezért
és hajlamos vagyok hinni neki.
Caldenia összevonta a szemét. – Miért, az érzelgős
gyerekkori barátság miatt?
- Nem, mert Sulindar egy alattomos, ravasz gazember. Ez
túl egyértelmű lenne ahhoz, hogy ő legyen.
Vámpírok. – Megtaláltátok a bűntény elkövetésének
helyszínét? – kérdeztem.
Arland megrázta a fejét. – Nem. De a nagynéném
megsebezte a támadóját. Az illető eltűntette a vért, de
megtaláltuk egy ismeretlen folyadék nyomatit a fogain. Három
hosszú napba telt míg azonosítottuk, hogy a dahakához
tartozik. A fajuk ritka és észrevették volna őt, úgyhogy nem
jöhetett szokásos útvonalon. Nem tudjuk hogyan jutott be,
vagy hogyan jutott ki.

251
 - A cselekmény kezd érdekessé válni – jegyezte meg
Caldenia.
- Bérgyilkosság volt. – Arland kivillantotta a szemfogait.
– Ez már önmagában is gyengeség. Miféle vámpírnak van
szüksége arra, hogy felbéreljen egy bérgyilkost? De ami még
fontosabb, az volt a célja, hogy éket verjen a Krahr és Gron ház
közé. El se tudjátok képzelni milyen sokat dolgoztunk azon a
közös hadjáraton. Ez az egész szituáció egy hissot.
- Ez mit jelent? – kérdezte Sean.
- Egy mérgező kígyófészek, ami kiemelkedően ocsmány.
– Frusztráció remegett Arland hangjában. – Két szezonnyi
tervezés ment tönkre. Ötvenezer Khrar klántag követeli, hogy
büntessék meg a felelősöket, bárkik is azok, és körülbelül
ugyanennyi Gron csatlós lett készenlétbe állítva, mert a
vezetőik azt hiszik, hogy válaszcsapást tervezünk. Nem elég
megölnünk a dahakát. Azt is meg kell tudnunk ki bérelte fel.
Lehet, hogy az ellenségeinknek dolgozik, egy harmadik félnek,
talán magának Gronnak. Ezért sebesült meg a nagybátyám.
Nem megölni próbálta a dahakát, hanem elfogni.
Sean előre hajolt. – Láttam mit művelt a nagybátyád
embereivel. Hidd el, nincs elég erőforrásunk ahhoz, hogy
fogva tartsuk.
252
 - Úgy beszélsz, mint egy katona - mondta Arland.
Sean kifejezéstelen arccal meredt rá.
- Ne érts félre, a katonák adják a hadsereg gerincét. Egy jó
katona megéri a súlyát aranyban. De nem foglalkoznak az
összképpel. Ez nem csak a bosszúról szól. Két Ház stabilitása a
tét. A dahakát élve kell elfognunk.
Sean összefonta a karját.
- Egyedül túlerőben van velem szemben – mondta
Arland. – De közösek az érdekeink. Azt akarod, hogy a dahaka
eltűnjön a bolygótokról és én is. Együtt van esélyünk.
- Nincs elég emberünk, hogy elfogjuk – felelte Sean. – Ez
egy egyszerű tény. Ha egy pillanatig végiggondolod, te is rá
fogsz jönni.
- A fogadó területére csalogathatnánk.
- Nem fog sikerülni – szóltam.
- Miből gondolod ezt, hölgyem? – kérdezte Arland.
- Beszéltem vele.
A vámpír rám meredt. Láttam már pontosan ugyanezt az
arckifejezését Sean arcán.
- Mikor történt ez? – kérdezte Arland halkan.
- Amikor Sean idehozta Lord Sorent. Éreztem valamit,
kimentem és megláttam egy lámpaoszlopon. Elbeszélgettünk.
253
 - És nem érezted úgy, hogy szólnod kellene róla? –
kérdezte Arland.
- Nem.
Sean már tudott róla, látta amikor a dahaka elszaladt. De
mivel a vámpírok nem voltak bőkezűek az információkkal, én
is megtartottam ezt magamnak.
Arland kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni. Úgy
tűnt nagyon küzd magában. Végül sikerült kinyögnie néhány
szót. – Ez egyáltalán nem volt bölcs dolog.
- Nem szólni arról, hogy miért jöttetek erre a bolygóra,
még kevésbé volt az.
Sean felvillantotta az ördögi vigyorát.
Arland végig gondolta. - Rendben. Ezt megérdemeltem.
Sean rám nézett. – Már meg akartam kérdezni, mit akart?
- Lord Sorent.
- Sean összeráncolta a homlokát. – Miért?
- Bónuszért – mormolta Caldenia.
Ránéztünk. Egy elegáns mozdulattal intett egyet. – Ne is
figyeljetek rám.
- A dahaka okosnak tűnt és kegyetlennek. Teljesen lenéz
minket, engem húsnak szólított. De nem támadott meg és a
vadászai sem tettek rá komoly kísérletet, hogy lerohanják a
254
fogadót. Tudja, mi vagyok, és nagyon vigyáz rá, hogy ne lépjen
a fogadó területére.
- El tudnád fogni, ha belépne? – kérdezte Arland.
- A kertben valószínűleg. A házban biztosan. De nem
valószínű, hogy hagyja magát idecsalogatni.
Arland hátradőlt és felsóhajtott, hogy kiadja a feszültséget. –
Lennie kell egy módnak, hogy csapdába ejtsük. Minden
tiszteletem, de te csak egy fogadós vagy, hölgyem. Nincs
tapasztalatod a vadászatban.
Oké. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.
- Talán felzavarhatnánk, hogy előbújjon.
- Arra mások is felfigyelnének – mondta Sean. – És mi
nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet.
- Egyet értek. – A vámpír kivillantotta a szemfogait.
Tanácstalanul bámultak egymásra, aztán rám néztek.
Megvontam a vállam. – Én nem vagyok hős vadász. Csupán
egy déli lányka, aki otthon marad, sütit süt és talán jeges teát
tölt a hős vadászoknak, ha véletlenül arra járnak.
Arland pislogott egyet.
- Te szúrtad el, te hozod helyre – mondta Sean.

255
 A vámpír előredőlt és rám koncentrált. A szemei
melegséggel teltek meg és egy elbűvölő, bűnbánó mosoly
derítette fel az arcát.
Hűha!
- Nem válogattam meg tapintatosan a szavaimat,
hölgyem. De csak egy férfi vagyok, ráadásul katona, képzetlen
az udvarias társalgásban. A Házam szolgálatának szenteltem
magam. Vérrel és csatákkal foglalkozok, és még nem voltam
elég szerencsés ahhoz, hogy egy asszony gyengéd kezei közt
megváltozhassak.
Sean a markába köhögött. Az egyik köhintés gyanúsan úgy
hangzott: „kamu”.
- Alázatosan a bocsánatodat kérem. Nem érdemlem és
nem is várom, így csak a jóindulatodban bízhatok. Ha olyan
szerencsés lennék, hogy megbocsátást nyerek, ígérem, hogy
sosem követem el még egyszer a bűnömet.
Arland szerencsétlenségére már találkoztam néhány
vámpírral korábban. – Egy másik Házból származó vámpír
egyszer valami nagyon hasonlót mondott nekem. Még
féltérdre is ereszkedett közben.
- Megbocsátottál neki? – Arland újabb mosolyt villantott
rám. A vámpír mosolyokat be kellene tiltani.
256
 - Amíg azzal voltam elfoglalva, hogy mérlegelem a
dolgot, rám vetette magát és megpróbálta eltörni a nyakamat a
fogaival, szóval nem. – Tizenöt éves voltam és remek lecke
volta vámpírok viselkedéséről. A gyönyörű arcuk, a vallásuk, a
ceremóniáik és a sármjuk ellenére, a vámpírok ragadozók
voltak. Ha ezt csak egy pillanatra elfelejted, az életedet
kockáztatod, mert ők sosem felejtették el.
Arland szólásra nyitotta a száját.
- Nem vagyok mérges, nagyuram. Csak fogalmam sincs
hogy ejthetnénk csapdába a dahakát. Vagy hogyan öljük meg.
- Kérhetek egy kis teát? – kérdezte Caldenia.
- Természetesen. – Bementem a konyhába és kivettem a
kedvenc bögréjét a szekrényből.
- Egy nagy hatótávú puska meg tudná ölni? – kérdezte
Sean.
- Miféle puska? – kérdezte Arland.
- Egy Stealth Recon Scout – felelte Sean.
- Fém lövedékeket lő ki?
- Igen.
- Milyen gyorsan?
- Elég gyorsan ahhoz, hogy kétezer méterről megöljön
egy embert.
257
 - Nem hinném. – Arland elhúzta a száját. – A dahakának
valószínűleg van mágneses energiapajzsa, nem beszélve a
páncéljáról, a sisakjáról és hihetetlenül kemény koponyájáról.
Hoztam egy csésze Citromos Zingert Caldeniának. Egy
biccentéssel elfogadta.
- Próbálkozhatnánk páncéltörő lövedékkel – mondta
Sean.
- Ha szabad… – Caldenia megkavarta a teáját. – Rossz
kérdéseket tesztek fel.
- És mi lenne a megfelelő kérdés, Felség? – kérdezte
Arland.
- Valamelyikőtök alkalmazott már bérgyilkost? –
Caldenia az ajkaihoz emelte a teáscsészéjét a hosszú ujjaival
tartva. A körmei manikűrözve voltak és gondosan meg voltak
formázva, de még így is karmokra emlékeztettek.
- Nem – felelte Arland.
Sean megrázta a fejét.
- Kellemetlen dolog. Ha felbérelsz egyet valamilyen
kényes ügyre, akkor őt is meg kell öletned, aztán valaki mást is
szerezned kell, aki megöli a gyilkost… Akár a dominók. Sehol
sincs vége a sornak. – Caldenia megvonta a vállát. – Egy jó
bérgyilkos mindig szerez valamilyen biztosítékot. Valamilyen
258
zálogot, vagy bizonyítékot, amivel megfenyegetheti az
alkalmazóját, ha fennállna a veszélye annak, hogy elteszik láb
alól, amit az említett munkaadónak, ha okos, határozottan meg
kell próbálnia.
- Ez egy huszonkettes csapdája – mondta Sean.
- Egy dilemma – értett egyet Caldenia. – A legtöbb
alkalmazó szeretné eltüntetni a bérgyilkost miután elvégezték
a munkát, és a legtöbb bérgyilkos, várható módon szeretne
életben maradni. Ezt észben tartva kérdezd meg magadtól,
miért van itt a dahaka?
- Nem értem. – Arland összeráncolta a homlokát.
- Miért nem tért vissza a bolygójára, ami tele van
dahakákkal? Miért maradt itt egy pártatlan világon,
kockáztatva a lebukást, amikor élvezhetné a munkája
gyümölcsét a saját bolygóján, ahol elérhetetlen?
Jó kérdés. – Talán nem tud haza menni? Talán száműzték,
de még akkor is, tovább kellett volna állnia, nem itt maradni.
Caldenia bólintott és Arlandhoz fordult. – Áruld el, mi
történik, amikor egy hajó belép a bolygótok atmoszférájába?
- Az eljárás megegyezik a Szent Anokrácia mind a hat
bolygóján – felelte Arland. – A bolygó körüli pályán lévő
védelmi egységek jeleznek a hajónak, ami továbbít egy kódot a
259
ház egy címerén keresztül. Amikor a hajó leszáll egy Ház
területén, a légivédelem is jelez nekik. A címer megint elküldi
a kódot. Mi például átmenetileg engedélyeztük a Gron Ház
tagjainak, hogy belépjenek a területünkre az esküvői
ünnepségek hetén.
Ó, ne. – Le lehet másolni a Házak címerét? – kérdeztem.
- Nem. Genetikailag kódolva vannak a Ház tagjaira és a
tulajdonos szükségleteihez igazodnak. Működik
kommunikációs egységként, tartalék tápegységként, és sok
más dologként. Egy vámpír sosem válna meg tőle…
Caldenia a csészéjébe mosolygott.
Arland elhallgatott. – Idióta vagyok.
- A dahakánál van egy címer – tippelt Sean.
- Csak így juthatott át a Ház légivédelmén. Azt hittük,
hogy becsempészték, de nem találtunk feljegyzést hajóról, ami
a gyilkosság idején tért vissza vagy ment el. De ha volt egy
címere, nem tudhattunk róla. A címerek jele úgy működik,
mint egy kulcs. Megengedik az átkelést, de nem rögzítjük
melyik mikor került aktiválásra.
- Ez biztonsági résnek tűnik – mondta Sean.

260
 - Nem szeretjük, ha megfigyelnek minket. Ha a
dahakának volt egy címere, leszállhatott a vadonban, előjött,
megölte a nagynénémet és újra el tudott tűnni.
Arland izmai megfeszültek. Úgy nézett ki, mint egy ugrásra
készülő macska. A szemei vörösen fénylettek. – Olyan mélyre
süllyedni, hogy átadja a címerét egy kívülállónak. Olyan,
mintha magát a Házat gyalázta volna meg. bárki is tette,
nagyon elszántnak kellett lennie.
- Pontosan – szólt Caldenia. – Végre a jó irányba
gondolkozol.
- Még mindig a dahakánál van – vicsorogta Arland. –
Még mindig nála van vagy nem tudta volna elhagyni a
bolygót.
- Ha megszereznéd a címert, be tudnád azonosítani, hogy
kihez tartozik? – kérdezte Sean.
- Igen.
Arland kivillantotta a szemfogait és késztetést éreztem,
hogy elhátráljak. Beast vicsorogni kezdett a székem alatt. Ez
volt az igazi vámpír. Egy megállíthatatlan, dühös gyilkos.
Ezért voltak olyan jók a háborúkban. Ha nem harcoltak volna
annyit egymás között, már rég meghódították volna a
galaxisuk szegletét.
261
 - A Földön, amikor valakit felbérelünk valamire a fizetség
felét előre fizetjük – mondtam. – A másik felét utána, amikor a
munka el lett végezve.
- Mi ugyanígy teszünk – mondta Arland.
- Szóval ha még mindig nála van a Ház címere… -
kezdtem.
- Arra vár, hogy a tulajdonosa eljöjjön érte – folytatta
Sean. – A címer a biztosítéka. Elcseréli a pénz maradékára és
elmegy. Ezért van még itt. Nem mehet haza, mert a vámpír
nem fog utána menni oda és a pénzét akarja.
- És nem maradhat a Szent Anokrácia területén, mert
minden dahakát, akit észrevesznek azonnal elfognának –
mondta Arland. – Az a kérdés, hogy kinek a címere van nála.
A Gron vagy a Krahr Házé?
Caldenia előredőlt, az arca hirtelen komoly lett. –
Gondolkozz. Gondolj a nagybátyádra.
Arland összehúzta a szemét. – A dahaka meg akarta ölni.
Miért…? Nem lehet büszkeségből. A dahaka már legyőzte a
nagybátyámat, nem kell bizonyítania semmit. Nem trófeát
akart, mert egy bérgyilkosnak elég fegyelmezettnek kell lennie,
hogy ne gyűjtsön trófeákat és semmi sem tűnt el a nagynéném
testéről. A dahaka pénzért öl.
262
 A részletek összeálltak a fejemben. Caldeniára pillantottam.
– A bónusz.
Bólintott.
Arland járkálni kezdett. – A dahaka plusz pénzt kapott
volna a nagybátyámért. Soren kifejezett célpont volt. Ha egy
harmadik fél akart éket verni a Krahr és Gron ház közé, azt
már megtették. Miért fizetnének többet a nagybátyámért?
Ugyanemiatt, ha Gron volt felelős a gyilkosságért, Soren
meggyilkolásának nincs értelme. Ő Gron párti, és szoros velem
és a Ház vezetésével a kapcsolata, de nem ő a fő döntéshozó.
Ha valaki a Gronok közül valamilyen személyes ok miatt
akarná eltűntetni, közvetlenül kihívta volna. A
bérgyilkosságban nincs becsület.
Arland maga elé bámult. Szinte éreztem, ahogy dolgozik az
agya.
- Ha Sorentől megszabadulnának, a tulajdonai és katonái
irányítása Renadrára szállna. Még fiatal és nincs tapasztalata,
így normál körülmények között nagy valószínűséggel
támogatná bármilyen döntést hoz a Ház, de imádja az apját,
így ha meggyilkolják és a Gronokat hibáztatják emiatt, bosszút
akar majd állni. Az anyai nagyanyja a Vörös Klastrom Vér
Archimandritája. Mielőtt a Gron és Krahr Ház között háború
263
kezdődhetne, az Szövetséget fel kell bontani. Az egyház egyik
nagy lovagjának engedélyére van szükség ahhoz, hogy
eltöröljék a testvérszövetséget. Renadra nagyanyja megtehetné
ezt. Renadra az egyetlen lány unokája és nagyon szereti.
Megtenné neki ezt a szívességet. Az Archimandrita áldását
adná erre a háborúra.
- A Gronok tudnak erről? – kérdezte Sean.
- Nem. – Arland hangja halk volt és vérszomjas. – Nem
tudhatnak róla.
- Tudod ki volt az – szólt Caldenia bizalmas hangon,
meggyőzően. – Nem gondoltál a válaszra, mert fájdalmas
belegondolni. Az illető egy rokon, egy barát. De láttad a
jeleket, az apróságokat, az elégedetlen morgásokat, a nem
megfelelő arckifejezést valaki arcán. Hagyd, hogy eszedbe
jusson. Nem tudod bebizonyítani, de most nem bizonyítanod
kell, csak tudnod.
Arland rámeredt. A szemei tiszta vörösen ragyogtak, mint
egy hátborzongató nagymacska, ami az árnyak közül figyeli a
betolakodót, aki a területére merészkedett. Felállt a tarkómon a
szőr.
- A dahaka azt várja, hogy kifizessék – mondta Arland. –
Az árulónak nincs meg a címere, de küldeni tud egy kódot,
264
amire a címer reagál. Én is tudok ilyet küldeni. Így találjuk
meg a halottjainkat.
Caldenia biccentett. – Van remény számodra, fiam.
- Mi van, ha tévedek?
Megvonta a vállát. – Aki nem mer, nem nyer. De ne tévedj.
- Még mindig csak ketten vagyunk ellene és a vadászai
ellen – szólalt meg Sean.
- Hárman – javítottam ki.
A vámpír és a vérfarkas ugyanolyan arckifejezéssel meredt
rám.
- Nem – mondta Sean.
- Kizárt – értett egyet Arland. – A fogadótól távol vagy a
leggyengébb.
- Akkor ne engedjétek, hogy túl messze vigyen titeket a
fogadótól – feleltem. – Szükségetek lesz rám.
- Dina, mindkettőnkre szükség lesz, hogy lefoglaljuk –
mondta halkan Sean. – A vadászok le fognak rohanni minket.
Arland páncélt visel, én pedig gyorsan gyógyulok. Te egyikkel
sem rendelkezel. Rád fogják vetni magukat és nem sokat
tehetek majd ellene.
- Talán tudok valamit, ami segíthet a vadászokkal –
mondtam. – Attól függ, hogy menni pénzt tudok összeszedni.
265
 - A Krahr Háznak vannak forrásai – mondta Arland.
- Szólni fogok, ha kimerítettem a sajátjaimat.
Arland bólintott. – Ha elő akarjuk csalogatni a dahakát
szükségünk lesz egy félreeső helyre, távol a szemtanúktól ahol
van hely mozogni, de nincs túl messze a fogadótól.
- Van egy mező a gyümölcsöskert mögött – mondta Sean.
– Félreeső és minden irányból fák takarják.
- Igen, ló legelő volt nagyon régen. A kerítés már nincs
meg, de a fű le van nyírva – mondtam. – Honnan tudsz róla?
- Az egész portádat feltérképeztem – felelte Sean. – A
területemen van.
Hát persze.
Arland felkelt. – Szeretném megnézni ezt a legelőt.
- Jövök veled – szólt Sean.
Jó ötlet. Ki tudja hol kötne ki Arland, ha magára hagyják.
A vámpír az ajtó felé indult. Sean megállt a székem mellett.
– Nem akarom, hogy bajod essen.
- Köszönöm, hogy aggódsz.
Összeráncolta a homlokát. – Ezt meg kell beszélnünk.
Négyszemközt.
- Körülbelül fél óra múlva vásárolni megyek. Nyugodtan
csatlakozhatsz.
266
 Bólintott és Arland után ment.
Megittam a most már hideg teám maradékát.
- Vásárolni mész? – kérdezte Caldenia.
- Igen, Felség.
- Szeretnél néhány nevet?
- Nem, köszönöm. – Felkeltem. Több ruhát kell
felvennem erre az útra, mint ez a köpeny. Ha szerencsém van,
csak a megtakarításaimnak mondok majd búcsút és a lelkemet
nem kell eladnom.
- Dina?
Megfordultam.
Az idősebb nő rám mosolygott. – Miért segítesz nekik?
- Mert a fogadó és a vendégei biztonsága most már
veszélyben van.
- És az, hogy mindketten szívtiprók nem játszik közre?
- Kellemes rájuk nézni. De a dahaka megfenyegetett a
saját házamban. Ezt nem fogom eltűrni. – A hangom
vérszomjas éle elég meglepő volt.
Caldenia halkan felnevetett.
Elmentem felöltözni. Ehhez szükségem lesz a jó csizmámra.

267
 Tizennegyedik fejezet

Felöltöztem és indulásra készen álltam, amikor Sean besétált

a fogadó ajtaján. Meglátott és felszaladt a szemöldöke. Sötétlila
póló volt rajtam, farmer és vastag csizma. És egy öv, amibe egy
nagy kést tettem.
Felkaptam a köpenyemet és felvettem a ruhák fölé.
Melegem lesz, de ezen nem tudok segíteni. – Hol van Arland?
- Rapunzel úgy döntött sétálgat egy kicsit, hogy
„megismerkedjen a csatatérrel”. Nem hagyja el a fogadó
területét és megígérte, hogy „teste minden erejével” fogja
védeni a fogadót. Mondtam neki, hogy ha valami gond van,
próbáljon szépen énekelni, hogy az erdei kisbarátai a
megmentésére siessenek. Nem hiszem, hogy értette.
- Mehetünk? – kérdeztem.
- Persze.
Felvettem egy nagy szürke köpenyt a székről és
odatartottam neki. Odajött hozzám.
- Miért?

268
 - Mert ha az emberek nem tudják pontosan milyen
fegyvereid vannak és hol van a pénzed, kevésbé valószínű,
hogy megtámadnak.
- Számítsak rá, hogy megtámadnak?
- Nem kizárt.
Ráborítottam a köpenyt a vállára és elől összecsatoltam.
Tetőtől talpig elfedte.
Felpillantottam és ő is engem nézett borostyánszínű
szemekkel. Ez nagy hiba volt. A szemei foglyul ejtettek,
hipnotizáltak, tele voltak valamilyen különös vadsággal, ami
veszélyes volt, de csábító. Mindig ott volt a szemeiben, de
általában félig elrejtette, különösen miután a vámpírok
megjelentek. Láttam egy-egy pillanatra, mint egy elsuhanó
farkast, ami fel-feltűnik a fák között, de most a farkas
figyelmeztetés nélkül megfordult és visszabámult rám
szórakozott érdeklődéssel, mintha kihívna, hogy menjek
közelebb.
Megszólaltak a vészcsengők a fejemben.
Túl közel álltam.
És hozzá értem.
Sean nem szelíd farkas volt. Nem volt szabad a szemeibe
bámulnom.
269
 - Pontosan hová is megyünk vásárolni? – kérdezte
halkan. Az ajkai kis mosolyra húzódtak.
Pontosan tudta milyen hatást ér el azzal, hogy így néz rám.
Leejtettem a kezem, hátra léptem és elmosolyodtam. – Baha-
charra. Gyere utánam.
Felvettem a seprűmet, felkaptam a hátizsákomat a földről,
és elindultam a folyosón. Beast előttem szaladt. Hajszálvékony,
kék fényű repedések jelentek meg a seprűn és a seprű átalakult
egy göcsörtös bottá. Borotvaéles félhold alakú penge alakult a
tetején. Felvettem a hátamra a táskát, eligazgatva a súlyát a
hátamon.
- Azt majd hozom én – szólalt meg Sean.
- Te nem hozhatod. Te vagy a testőröm. Lehet, hogy
szükséged lesz a kezeidre.
- Nem kistáska. Nem a kezemben fogom vinni. –
Kinyújtotta érte a kezét. – A hátamra fogom venni.
Az arckifejezéséből ítélve egyszerűbb, ha egyszerűen
odaadom neki. Addig nem lesz nyugta, amíg el nem veszi
tőlem.
Odaadtam neki a hátizsákot. – Minden miatt vitatkoznod
kell?
- Csak a fontos dolgok miatt. – Felvette a táskát a hátára.
270
 - Maradj a közelemben. Kérlek, ne mászkálj el. Kérlek, ne
köss bele senkibe. Ha valaki rád támad, megölheted, de ha
nem muszáj teljes erőt használnod, örülnék, ha nem tennéd.
Az ajtó kinyílt előttünk. Ragyogó fény töltötte be a folyosót.
- Készen állsz?
- Abszolút.
Az ajtó felé intettem a kezemmel. Átlépett rajta és követtem
a fénybe.

A forróság körbe ölelt, mint a szavanna száraz, kitartó

hősége a szárazévszak közepén. Egy pillanatig nem láttam
semmit a ragyogó napfényen kívül, ami megtöltötte a teret,
aranyszínűen, de egy kis lilás árnyalattal. Aztán a nagy, sápadt
sárga kövek, amik az utat szegélyezték előttem fókuszba
kerültek. Egy pillanattal később magas épületeket láttam, amik
az út két oldalán emelkedtek. Homokszínű kövekből építették,
geometriai mintájú csempékkel díszítették őket, és az ég felé
nyújtóztak tizenöt emelet magasba. Mindet rengeteg erkély,
terasz és híd borította, amiket ugyanolyan geometrikus
mintájú csempék és sok növények borított. Itt-ott élénk színű
271
vörös, arany, és türkiz zászlók táncoltak a szélben a furcsa
kúszónövényekkel borított falak között. Egy elhagyatott
sikátorban álltunk. Távoli dallam hallatszott valahonnan
fentről.
Sean felpislogott a napra és rám nézett. – Ez a valóság,
ugye?
Bezártam a fogadóhoz vezető ajtót és elindultam a
sikátorban. – Ne maradjon le, Mr. Farkas.
A sikátor elkeskenyedett, elkanyarodott és az úthoz
vezetett.
Sean megdermedt.
Egy forgalmas, hat sávos autópálya méretű út nyúlt el a
távolba. Teraszos épületek emelkedtek a magasba mindkét
oldalán, a kialakított erkélyek és szirtek tele voltak
növényekkel. Kőhidak keresztezték az utcát veszélyesen
magasan. Árusok bódéi álltak itt-ott a színes ponyvák alatt,
furcsa gyümölcsöket kínálva díszes ládákban, robot
alkatrészeket, modern cybernetikus dolgokat, parfümöket,
festékeket, ketrecbe zárt lényeket, fegyvereket és ékszereket.
Villogó táblák alatti nyitott ajtók invitálták a vásárlókat, és az
árusok holografikus képeket vetítettek az áruikról az utcán
hömpölygő tömegbe.
272
 Mindenféle lény mászkált itt, színesek voltak, sok félék és
hangosak. Néhány emberi volt, néhány szőrös vagy tollas,
néhány ruhát viselt, mások páncélt. A levegő remegett a több
száz alkudozó hangtól és a csizmák, patkók és karmok zajától,
amik a földet kaparták. A szél a sült hús, savanyú és keserű
fűszerek és a tömeg összetett szagát hozta magával.
Felette a lila égen egy hatalmas levendula színű bolygó
látszott. Nagy darabok voltak elválva a masszív tömegtől,
mintha a bolygó agyagból készült volna, és valaki összetörte a
széleit egy kalapácsütéssel.
- Mi ez a hely? – suttogta Sean mellettem.
- A Központ. Ez Baha-char. A hely, ahol vásárolni lehet.
Döbbentnek tűnt. Az orrlyukai kitágultak. Biztos a rengeteg
különböző szagot elemezte. Öt éves korom óta járok ide.
Nekem izgalmas volt, de ismerős. Számára a rengeteg
különböző zajjal, szaggal és lénnyel valószínűleg lehengerlő
volt.
- Gyere! – Kiléptem a forgalomba. Követett. Jobbra
fordultunk és elindultunk a tömeg sodrásával. Beast néhány
lépéssel előttünk trappolt egyértelműen vezetve a kirándulást.
Balra tőlünk egy kis köpenyes lény vágott át a tömegen. Egy
magas, csontsovány nő többszáz ezüstláncba burkolódzva
273
üldözte üvöltözve. A lény cikkázott majd hirtelen jobbra
fordult. A nő próbálta követni és beleütközött egy nagy
csuklyát viselő lénybe. Megpördült, az arca egy dinoszaurusz
és egy ember különös elegye volt és a nőre vetette magát. A nő
felüvöltött és hosszú karmokkal esett neki. Beletéptek
egymásba a földön hemperegve. A tömeg szétvált körülöttük
és tovább ment, hagyva, hogy vicsorogjanak és morogjanak.
- Mókás hely – jegyezte meg Sean.
- Bármit is keresel, azt meg fogod találni Baha-charon –
mondtam. – Ebbe beletartozik az is, ha a bajt keresed.
Átkeltünk az utcán és balra indultunk az egyik oldalsó
utcán, ami csak egy kicsivel volt keskenyebb. Itt a forgalom
nem volt olyan vészes. Egy kicsivel előttünk balra két férfi
sétált egymás mellett. Az első bőrnadrágot, széles ujjú fehér
inget és bőr mellényt viselt. Széles bőrpánt keretezte a bal
karját. A haja, ami különleges árnyalatú, szinte arany szőke
volt, lófarokba volt fogva. Könnyed, arisztokratikus
eleganciával mozgott, tökéletesen kiegyensúlyozva. Ha az út
hirtelen egy kötéllé változott volna, egyszerűen tovább sétált
volna gond nélkül. Az apám is így mozgott. Egy kicsit
felgyorsítottam. Felzárkóztunk hozzájuk és megpillantottam

274
egy vékony kardot az oldalán. Gondoltam. Képzett
kardforgató.
Az arcára pillantottam és pislogtam egyet. Hihetetlenül
jóképű volt.
A balján lévő férfi nagyobb volt, a vállai szélesebbek, a teste
visszafogott agressziót sugárzott. Nem járt, inkább lopakodott,
és abból ahogy mozgott látszott, hogy nagyon erős. A vörös
haja úgy festett, mintha most kelt volna ki az ágyból,
végigszántott rajta a kezével és folytatta a napját. Sötét nadrág
és fekete bőrdzseki volt rajta, ami inkább tűnt bőrzekének,
mint motoros dzsekinek. Egy durva sebhely szelte át bal oldalt
az arcát, és amikor elfordította a fejét, a szemei sárgán
villantak. Érdekes.
- Te mindig csak a munkával foglalkozol – szólt a vörös
hajú férfi.
- Valakinek a birodalom biztonságával is törődnie kell –
mondta a szőke. Keskeny mosolyra húzódott az ajka.
- Nyolc évet adtam a birodalomnak az életemből.
Bekaphatja – vágott vissza a zömök fickó. – Milyen messze
van?

275
 A vékony férfi felemelte a bal karját. Egy sólyom tűnt elő az
égből és a bőrpántra szállt le. – Majdnem ott vagyunk. Még két
tömb.
- Remek. Tudjuk le ezt a baromságot és menjünk haza.
Elfordultak egy oldalsó utcánál.
- Annak a madárnak halott szaga volt – mondta Sean.
- Halott?
Bólintott. – Legalább néhány napos. Árulj el valamit. Miért
élsz a Földön, amikor itt is élhetnél?
- Néhány ember elmegy egy egzotikus helyre nyaralni, és
beleszeret. Néhányuk még marad is, és később, amikor az
újdonság varázsa megkopott, rájönnek hogy az új hely
ugyanolyan kemény és hétköznapi, mint a régi. Mások
elmennek az egzotikus helyekre, aztán azt mondják „szép itt,
de hiányzik a házam és ideje hazamenni”. A Föld az otthonom.
Nincs szebb ég, nincs zöldebb fű és nincs hely, ahol annyira
otthon érezném magam.
Ezen elgondolkozott.
Jobbra fordultunk, majd megint jobbra és megálltunk egy
nagy épület előtt. Egy négyszög alakú ajtónyílás volt a
közepén, sötét volt, mint valami szörnyeteg kitátott szája. Egy
szürke bőrű nő állta el az utat. A sötét haja a dereka alá ért.
276
Arany szemekkel pillantott ránk, meglátta az arcomat és
elmosolyodott, felvillantva az éles, háromszögalakú fogait.
- Üdvözlet, Dina.
- Üdv, saar ah. Fogad engem a Kufár?
- Nuan Ceenek mindig van rád ideje. – Saar ah oldalra
lépett. – Gyere be!
A folyosó egy nagy terembe vezetett. Nagy négyszögletes
szürke csempék borították a padlót és a falakat. Zöld, kék és
sötétlila növények növekedtek itt-ott díszes cserepekben. A
messzebb lévő falnál, egy hosszú hasadékból víz folyt a
csempéken, végigfutott a hat méteres falon, és halk
csobogással egy keskeny medencébe esett.
Egy alacsony asztal, amit egyetlen vulkanikus üveg tömbből
faragtak ki, állt bal oldalt, amit kényelmes, sötétlila szófák
vettek körül. Saar ah odavezetett minket, ránk mosolygott,
amivel újra megmutatta a cápafogait, aztán a fal mellé állt. Mi
mindketten állva maradtunk.
- Ő milyen lény? – kérdezte Sean halkan.
- Párszor találkoztam már velük, de zárkózottak és
általában a saját világukban maradnak. Azt elmondhatom,
hogy ahhoz, hogy saar ah-ként dolgozhasson egy Kufárnál,
nagyon jónak kell lennie. Több száz árus van Baha-charon, de
277
csak néhány tucat közülük Kufár. A Kufárok jelentős
tranzakciókat kezelnek, és ahhoz, hogy valaki azzá váljon
rendelkeznie kell egy flottával és rengeteg profitot kell
termelnie. Néhányuk nagymennyiségű szállítmányokra
specializálódnak. Mások, mint Nuan Cee, ritka javakkal
kereskednek. A lényeg, hogy ha akarsz valamit, amit nem
tudsz egyszerűen megkapni az utcán, mert nehéz megtalálni
vagy nagy mennyiségben van rá szükséged, egy Kufárhoz
mész.
- Van bármi, amit tudnom kell erről a Kufárról? –
kérdezte Sean.
- Nuan Cee hiú, fontoskodó és nehéz természetű. – Saar
ah-ra pillantottam. – Kihagytam valamit?
Kivillantotta a cápa fogait. – Robbanékony.
- Igaz. Emellett gazdag és nagyon tisztelik. Ha ő nem
tudja megszerezni, amit keresel, akkor a lehetetlent kéred. –
Nagy valószínűséggel Nuan Cee hallgatózott és egy kis
hízelgés sosem ártott.
Az áttetsző, levendula és kék színű függöny jobb oldalt
szétnyílt és egy lény lépett elő. Felegyenesedve járt, de alig volt
120 centi, beleértve a 15 centis hiúz füleket is. Rövid, ezüst-kék
bunda borította a testét, mint a puha bársony, amit halvány
278
arany pöttyök pettyeztek a hátán és szinte fehérré
halványodtak a hasán. Az arca macskaszerű lett volna, ha
nincs a hosszú orra, ami egy róka pofájára hasonlított. Egy
selyem kötényt és kis világosbarna és kék kagylókból készült
ékszereket viselt. A nagy kerek szemei ragyogók voltak az
élénk türkiz íriszekkel.
Rám mosolygott, megmutatva az éles fogait. – Dina. Gyere,
gyere, gyere, ülj le!
Leültünk.
Seanra pillantott. – Látom végre alkalmaztál saar aht.
- Ő egy barátom – feleltem. – Nekem nincs szükségem
testőrre. Én nem vagyok olyan fontos, mint a hatalmas Nuan
Cee.
A Kufár elmosolyodott. – Nagyon szeretek veled
beszélgetni. Mindig nagyon kedves vagy. – A bundás arca
megkomolyodott. – Vannak híreid szülőidről?
- Nincsenek.
Bólintott. – Hegyeztem a fülem a szélben, de nincs válasz,
csak suttogás, amit nem lehet érteni. Ha hallok valamit, üzenni
fogok.
Az az üzenet nagyon költséges lesz, de megfizetném,
bármennyi is lenne az ára.
279
 - Hogy tudna ez a szerény kereskedő a segítségedre lenni
ma?
- Szeretnék venni egy sornyi Anansi gyöngyöt.
Nuan Cee előre hajolt. A szemei vérszomjas örömmel
csillogtak. Az ajkai szétnyíltak, felfedve a ragadozó fogait egy
ijesztő mosollyal. – Óóóh! Meg fogsz ö..öö..ölni valakit. Ki az?
Valaki, akit ismerek?
- Valószínűleg nem.
Felnevetett, mint amikor egy macska tüsszent egyet és intett
a mancs-kezével. – Remek, remek, tartsd meg a titkaidat, igen,
igen. Nos akkor, mit hoztál cserébe?
Több dolgot is hoztam. A szüleim kereskedtek Nuan Ceevel,
így kiskorom óta figyeltem őket, ahogy alkudoznak. Az arany
és ékszerek semmit sem jelentettek egy ritkaságokkal
foglalkozó kereskedőnek. Végül is az arany csak egy fém volt,
ami többszáz világban megtalálható volt. Nuan Cee valami
egyedit akart és ritkát. Valamit, amit legendák vesznek körül.
És hogy elcseréljék az Anansi gyöngyökre, ennek a valaminek
nagyon különlegesnek kellett lennie.
Sean átadta nekem a hátizsákot. Kinyitottam és kivettem
belőle három nagy üveget. Mindegyiken volt egy sárga címke
egy szivart szívó idősebb ember portréjával rajta. – Pappy Van
280
Winkle tizenöt éves bourbon. A legjobb kis-hordós bourbon,
ami a San Francisco’s World Spirits-nél szerepel. Szinte
lehetetlen beszerezni.
Nyitóajánlatként egyáltalán nem volt rossz. Örökké tartott,
hogy megszerezzem a bourbont és biztosan tudtam, hogy
Nuan Cee követte az alkoholkereskedelem alakulását
többtucat bolygón. Ez volt a bizonyíték, hogy meg tudok
szerezni valami ritka dolgot.
Nuan Cee lelkesen előrehajolt. – Érdekes. Négy gyöngy.
Neked öt. A szülőid mindig a legjobb dolgokat hozták és
nagylelkű leszek az emlékük miatt.
Öt nem lesz elég. Akarta az italt, de közel sem eléggé. Ideje
volt rátérni a lényegre. Reméljük elég lesz.
Benyúltam a hátizsákba és elővettem egy kis üveget
buborékfóliába csomagolva. Levettem a csomagolást és az
asztalra tettem az üveget. Nuan Cee megvizsgálta a lassan
mozgó sárga folyadékot az üvegben.
- Ez micsoda?
- Egy kincs. – Előre hajoltam és megmozgattam az
üveget. Az ablakból beszűrődő napsütés megvilágította a
tartalmát és a folyadék olvadt aranyként ragyogott.
Nuan Cee szeme felcsillant.
281
 - A Földön, messze délen az egyenlítő közelében fekszik
egy tenger, ami kristály tiszta kék színű. Az északi sarkán, ahol
két kontinens találkozik, nyúlik egy meddő pusztaság. Ahogy
messzebbre megyünk a víztől, a táj emelkedni kezd és kopár,
elhagyatott hegyekké válik. A hegyek között egy termékeny,
keskeny völgy fekszik, titokban a világtól. Ez egy ősi föld, amit
egy könyörtelen hadúr után neveztek el. A legenda szerint
olyan pusztítást végzett a csatákban, hogy az ellenségei tudták,
vele szembe kerülni létezésük végét jelenti. Hadramoutnak
hívják ezt a helyet. Azt jelenti „megérkezett a halál”.
Nuan Cee figyelt rám.
- Egy évben kétszer egyszerű kézművesek megteszik a
nehéz utat ezeken a hegyeken keresztül, ahogy az őseik is
tették hét ezer éven keresztül. Megmásszák a titkos ösvényeket
kelet felé, a felkelő nap irányába, amíg el nem érik a völgyet,
ahol a sidr fák nőnek. Ezek a fák sok vallásban szentek. A
muszlimok a Paradicsom fáiként ismerik őket. A keresztények
úgy hiszik, hogy amikor az embereket kiűzték az Édenkertből,
ennek a fának a gyümölcse enyhítette először éhüket. A
gyökerei mélyen gyökereznek a földbe, annyira, hogy túléli a
leghevesebb áradásokat és szárazságokat is. A fa minden része
gyógyhatású, minden levél értékes. De a kézművesek nem
282
nyúlnak semmihez. Óvatosan, vigyázva, kinyerik a méhek
mézét, amit a fák virágaiból készítenek és megteszik a hosszú,
veszélyes visszautat. A sidr-méz, amit magukkal hoznak
rengeteg bajt gyógyít. Benne van annak az ősi, vad földnek az
esszenciája. Az egész lényege. Nincs ritkább vagy értékesebb
nála.
Nuan Cee az üvegre pillantott. – Tizenkettő.
Felálltam. – Elnézést kérek. Nem tudtam, hogy a nagy Nuan
Ceere rossz idők járnak. Sajnálom. Nem sértenek szántam.
Nuan Cee felszisszent a sértés hallatán. Az üvegért nyúltam.
- Húsz – vakkantotta.
Az üveget méregettem magam előtt. Olyan érzés volt, mint
a kötéltánc. Ha nem tudunk megegyezni, ötletem se volt hová
forduljak. – Nehéz helyzetben vagyok. Ez az egyetlen oka,
amiért hajlandó vagyok megválni tőle. Az életemért küzdök,
Kufár. Ismered az árát.
- Harminckettő – mondta. – Az egész sor. Ez az utolsó
ajánlatom.
Kivártam a fájdalmas öt másodpercet. – Megegyeztünk.
Húsz perccel később kiléptünk Nuan Cee raktárházából, egy
nehéz kocsit tolva magunk előtt. A kocsiban lezárt ládákban

283
pihentek az Anansi gyöngyök. Harminckettő. Elég, hogy
végezzünk egy tengerészgyalogos zászlóaljjal. Talán kettővel.
- A tengerészgyalogságnál vannak zászlóaljak? –
kérdeztem.
- Nem, náluk csapatok vannak, amiket bevetési
csoportokba szerveznek. Minden csapatban több ember van,
általában hat. A hadseregnek vannak zászlóaljai. Igaz volt
bármelyik része annak a történetnek?
- A mézről? Igen. Ez a világ legdrágább méze és
Jemenben szüretelik.
Felmordult. – Mennyibe fájt?
- Az üveg egy kilós volt, tehát körülbelül 2,2 font.
Körülbelül 90 dollárba kerül egy font. A szállítással együtt, a
végén körülbelül kettő ötven üvegenként. Persze tudnod kell
hol lehet kapni a valódit…
Sean rám meredt.
- Mi az?
- Kétszázötven dolcsi?
- Nos, mézről van szó, nem fehér trüffelről. Létezik egy
árplafon.
- Mi lesz, amikor rájön, hogy eladtál neki egy üveg mézet,
amit megszerezhetett volna 250 dollárért?
284
 - A Földbolygó legritkább, és legdrágább mézét adtam el
neki. Pontosan, ahogy ígértem. Fel fogja használni a
történetemet, hogy eladja többezerért bármilyen valutában,
amit csak akar. Ha a végén úgy dönt megrövidítettem, csak
még jobban fog tisztelni miatta.
Sean megrázta a fejét.
- Emellett, ha rosszul alakulnak a dolgok, azonnal a
megmentésemre siettél volna. Biztos vagyok benne, hogy ha
ijesztően morogtál volna…
Sean megtorpant és benézett egy sikátorba. Hegyeztem a
fülem. Egy halk dallam szállt a szélben gyönyörűen és
szomorúan. A szemben lévő sötét kapualjból jött. Sean előre
tolta a kocsit, elfeledkezve róla, hogy ott vagyok és megállt az
ajtó előtt.
Egy férfi dőlt neki az ajtókeretnek. Magas volt, széles vállú
és sűrű őszülő haja volt. Az árnyékok közül figyelt minket. A
fény megcsillant a szemén árulkodó sárga fénnyel. Vérfarkas.
Mellettem Sean teljesen mozdulatlan lett. Nem félt. Csak
várakozott, lazán és készen állva, figyelve, hallgatózva.
- Melyik egység? – kiáltotta a férfi.
Sean nem felelt.
- Feltettem egy kérdést, katona. Hol állomásoztál?
285
 - Fort Benningben – mondta Sean. – Nem harcoltam a
maga világában a maga háborújában. Az én hazámért
harcoltam az enyémben.
A férfi előre lépett. Az elemek és az idő rajta hagyták a
nyomát az arcán. Megviseltnek tűnt, megkopottnak, mint egy
régi fegyver, ami azért nem kevésbé halálos. Mélyen beszívta a
levegőt.
- Alfa-generáció. Nem lehetsz több harmincnál. Ami azt
jelentené, hogy a Földön születtél. – Egy kicsit nekidőlt az
ajtónak. – Na, még ilyet. Végül sikerült teremtenünk életképes
egyedeket. Gyere be! Te vagy életem munkássága. Tőlem nincs
mitől tartanod.

286
 Tizenötödik fejezet

A bolt belseje rendezett volt, az áruk üvegbúrák alatt álltak

a pulton és a falakon, katonai pontossággal elrendezve. Voltak
tőrök fa állványokon, hajlított, sarló alakú fegyverek,
ismeretlen célú fém tartódobozok, bőr hámok és övek,
csizmák, ékszerek, sötét narancs porral töltött dobozok, türkiz
folyadékkal teli üvegcsék… Bejönni ide olyan volt, mintha egy
másik világba léptem volna be.
- Gorvar! – kiáltotta az idősebb vérfarkas.
Egy hatalmas kékes-zöld színű állat lépkedett be a másik
ajtón keresztül. A lény feje még a nagy füleitől és sűrű sötét
sörényétől eltekintve is felért a mellkasomig. A feje vonala és a
hosszú teste farkas ősökről árulkodott, de a különbség egy
földi farkas és eközött a lény között akkora volt, mint egy
kiskutya és a falka vezére között. A mi világunkban ez lenne a
farkasok királya.
- Vigyázz a kocsira – mondta neki a vérfarkas.
A farkas kiment az ajtón.
Az idősebb vérfarkas felvett egy üvegpoharat a pultról, ami
tele volt kicsi kerek gömbökkel, amik körülbelül dió

287
nagyságúak voltak, kihalászott belőle egyet és felmutatta a
mutató és a hüvelykujja között. – Tudod mik ezek? – kérdezte
Seantól.
- Nem.
- Gömb bombák.
A vérfarkas óvatosan visszatette a gömböt a pohárba, az
üvegre nézett, majd a tartalmát Sean felé hajította.
Az idő megállt.
A mellkasom felemelkedett, ahogy rémülten levegő után
kaptam.
A csillogó üveggolyók a levegőben repültek.
Sean megmozdult, csak egy elmosódott foltot láttam belőle.
Valami láthatatlan istenség újra benyomta a lejátszást a
távirányítón. Kifújtam a levegőt és pislogtam egyet. Sean bal
kezében voltak a gömbök. A jobb keze egy kést nyomott az
idősebb vérfarkas torkához.
A férfi lassan felemelte a kezét és megnézte a csuklóját. Kék
szimbólumok villantak fel a bőre alatt.
- 0,6 másodperc. Tényleg az vagy, aminek mondod
magad. – Elvigyorodott, kivillantva fehér fogait. – Tényleg az.
- Azt hiszem maga őrült – mondta Sean.

288
 - El se tudott képzelni milyen hihetetlen, hogy élsz.
Bocsánat, az ijedelem miatt. Nem élesek. Nincs bennük
detonátor. Csak biztosra kellett tudnom. – A vérfarkas kivett
egy gömböt Sean kezéből és a földre dobta. Ártalmatlanul
végiggurult a padlón. – Szuvenírként árulom őket. Vigyél haza
egy darab technológiát a halott bolygóról. A saját
pusztulásunk eszközei csupán darabját húsz kreditért a kedves
vásárlónak.
Elmosolyodott és lassan tett egy lépést hátra. Sean elengedte
és visszatette a kést a pultra. Észre sem vettem mikor vette fel.
Az öregebb vérfarkas átment a bolton, kinyitott egy panelt a
falon és kivett egy üvegkancsót, ami tele volt sötétlila
folyadékkal.
- Csak rajta, nézz körül. Ez a legközelebb, amennyire
Auulhoz kerülhetsz. Akár tetszik, akár nem, ez volt a bolygó,
ami életet lehelt a szüleidbe. Az örökséged.
Sean visszacsúsztatta a gömböket a pohárba és megfordult,
a környezetét vizsgálgatva. Úgy nézett ki, mint egy ember, aki
most tudta meg, hogy a csodált őse egy sorozatgyilkos, és most
a kriptájában állt nem tudva hogy érezzen ezzel kapcsolatban.
- A nevem Wilmos Gerwar, 7-7-12 – mondta az öregebb
vérfarkas, miközben három díszes poharat tett a kancsó mellé.
289
– A hetedik falka, hetedik farkasának, tizenkettedik fogából. A
Gerwar orvost jelent.
- Nincs vezetékneve? – kérdeztem.
- Nincs. Régebben bonyolultabb volt. Volt egy törzsed, és
felsoroltad az őseidet négy generációig a neved után. De
amikor a háború elkezdődött, úgy döntöttek a rövidebb jobb.
Amellett, már nem igazán számított többé ki vagy. Az emberek
olyan gyorsan haltak, hogy csak az számított mit csinálsz. Én
voltam a harminckettedik Gerwar a fogamban. Hosszú háború
volt.
Wilmos egy kis asztalhoz vitte a kancsót és a poharakat, és
hellyel kínált. Leültem a kipárnázott padra. Beast
összekuporodott a lábamnál. Wilmos megtöltötte a poharakat
és az egyiket Sean felé tolta.
- Nem köszönöm – felelte Sean.
Wilmos ivott egy kortyot a poharából. – Ez auuli tea.
Ismerek egy korábbi boom-boomot, ez nehéztüzérségű lövészt
jelent, akinek van egy földje Kentuckyban. Öt holdat tart ebből.
Féltucat dealernek exportálja, amilyen kevesen maradtunk a
Galaxisban. Nem mérgeznélek meg. És sosem mérgeznék meg
egy fogadóst. – Felém nyújtotta az egyik poharat. –
Mindenkinek szüksége van egy menedékre olykor-olykor.
290
 Kortyoltam egyet. A tea savanyú volt, frissítő és furcsán
idegen. Nemigazán tudtam meghatározni, hogy mi, de volt
valami nem igazán földi az ízben.
Sean elfoglalta a harmadik széket és megkóstolta a teát.
Nem tudtam megmondani az arckifejezése alapján, hogy
tetszik neki, vagy utálja. A tekintete állandóan egy pontra
tévedt a sarokban. Ott, egy kis erőmező kék fénye alatt egy
páncél állt. Sötétszürke volt, szinte fekete, és úgy nézett ki,
mint egy páncéling, amit kis, éles pikkelyekből raktak össze,
már ha a páncéling lehetne selyemvékony. A vállánál a
pikkelyek vállvértekké szélesedtek. Egy sörényes farkas
halvány képe díszítette a mellkast, amit valahogy az
összefonódó pikkelyek vonala formált. Páncélnak tűnt, de nem
lehetett az. Túl vékony volt.
- Én negyedik generációs vagyok – mondta Wilmos. – A
szüleim vérfarkasok voltak, ahogy a szüleik és az ő szüleik is.
Amikor fiatal voltam, nem hittem volna, hogy szolgálnom kell
majd a seregben. Legyőztük Mraart. Békés jövőt vártunk.
Nanosebész voltam. Aztán a Raook a Mraarról újraalkották az
ossait és megalkották a Nap Hordát. Átkozott macskák. A
titkos fegyverünk már nem volt titkos és tudtuk, hogy jön a
vég. Tudtuk, hogy hosszú lesz, véres, de elkerülhetetlen volt.
291
A legtöbb ember a kapukon kezdett dolgozni. Én azokon
dolgoztam, akik majd a kapukat védik.
Felhajtotta a poharát és újratöltött. – Két tucatnyian voltunk,
genetikusok, sebészek, orvosok. A semmiből hoztuk létra az
alfákat. Hívtak már valamikor probirának?
- Nem – felelte Sean. A pillantása elsötétedett. – Talán.
Egyszer.
- A háború előtt a Mraar fő exportcikke a cybernetika
volt. Tudod mi volt az Auulé? Költészet. – Wilmos felnevetett.
– Nagyok voltunk a művészetekben. Minden a családról és a
megfelelő oktatásról szólt. A civilizációnk több ezer könyvet írt
arról, hogyan neveljük a gyerekeinket, hogy „gyönyörű lelkek”
legyenek. Ha a gyerek nem írt meg egy hőseposzt tíz éves
korára, a szülők elvitték orvoshoz, hogy vizsgálja meg mi a baj.
Még a háború idején is, miután megnyertünk egy csatát
kétszer annyi energiát fordítottunk arra, hogy dalokat írjunk
róla. Az ábrándozás és lélekelemzés erősen bátorított volt.
Amikor egy kicsivel fiatalabb voltam mint te, egy évet
töltöttem egyedül a vadonban. Csak egy kis hátizsákot vittem
magammal. Úgy éreztem, hogy túl puhány vagyok és meg
akartam tudni, hogy tudok-e kemény lenni. Szinte, mintha
büntetnem kellett volna magam, érted?
292
 Sean bólintott. Gondolom ő talán értette. Én még sosem
éreztem szükségét, hogy egyedül éljek a vadonban, szóval
ezzel egyedül volt.
- A szüleid mesterséges környezetben fogantak és
születtek. Hogy is nevezik ezt a Földön? – Rám pillantott.
- Lombik bébik.
- Igen. Az. Megpróbáltunk embriókat ültetni az
önkéntesekbe, de az új fejlesztések egyszerűen túl mások
voltak. Újra alkottuk az ossait, és ez az új, fejlesztett alfa ossai
nem volt kompatibilis a béranyákban lévő ossaijal. Amikor
szerencsénk volt a terhesség vetéléssel végződött. Amikor
nem, az anya is belehalt. – Megállt. – Voltak olyanok, akiknek
komoly kétségei voltak afelől, hogy bölcs dolog-e a méhen
kívül csecsemőket létrehozni. Megkérdőjelezték az…
emberségüket.
Sean arca megkeményedett. – Mit jelent a probira?
- Lélektelen – felelte Wilmos.
Aú.
Sean bólintott. – Gondoltam, hogy valami ilyesmi.
Szóval ezért kerülte őket a többi vérfarkas. Volt értelme.
- A szörny alkotóknak hívtak minket. Az embertelenek
szüleinek. Sok vita volt arról, hogy talán jobb lenne kihalni,
293
mint megkockáztatni, hogy valami lélektelent engedünk
szabadon az univerzumban. De végül mind egyetértettünk,
hogy szükségünk van az alfákra, különben egyikünk sem éli
túl. A nagyzolásunk ellenére elég önző népség vagyunk. Senki
sem számított rá, hogy az alfák túlélhetik. Vagy hogy
szaporodhatnak. Én mindig is reménykedtem.
- Miért? – kérdezte Sean.
Wilmos az asztal fölé hajolt. – A szüleid generációjával
voltam öt éves korukig. Láttam az első mosolyukat. Segítettem
nekik megtenni az első lépéseiket. Olyan valódik és élők
voltak, mint bármelyik normális gyerek. A lélek, ha egyáltalán
létezik ilyesmi, nem születéskor száll belénk a köldökzsinóron
keresztül. A lélek az emberektől jön, akik hatnak rád ahogy
nőssz. Az alfák gyerekek voltak. Az én gyerekeim. És
gondjukat viseltem, ahogy csak tudtam. A csapatban mindenki
ezt tette, és közben végig tudtuk, hogy a mészárszékre fogjuk
őket küldeni. Ők voltak az utolsó védelmi vonal. Ágyútöltelék.
Wilmos megvonta a vállát és elmosolyodott. Erőltetettnek
tűnt. – Mint említettem, szeretünk búslakodni. Már régen volt.
Mindannyian hoztunk áldozatokat. Még nem árultad el kik a
szüleid.
- Azt nem kell tudnia – felelte Sean.
294
 - Jó – mondta Wilmos. – Nem szabad megosztani a
titkokat, ha nem muszáj. Ez nyerő stratégia. Legalább azt áruld
el mivel foglalkozol. Ők mivel foglalkoznak? Képesek voltak
alkalmazkodni? Milyen volt a gyerekkorod?
- A szüleim csatlakoztak a Föld katonaságához – felelte
Sean. – Jól ment nekik és visszavonultak. Az apám ügyvéd. Az
anyám segít neki. Szinte sosem válnak el egymástól. Szeretik a
könyveket és a durva számítógépes játékokat. Horgászni
járnak, de sosem fognak semmit. Csak ülnek egymás mellett a
horgászbotjukkal és beszélgetnek. Nem értettem meg, hogy
miért szeretik ezt, csak sokkal később, miután bevonultam és
rájöttem, hogy így kapcsolódnak ki. Gyerekkoromban
megőrjített. Úgy gondoltam unalmasak. Normális
gyerekkorom volt, vagy legalább is annyira normális,
amennyire katonák gyerekeként és vérfarkasként lehet. Volt
néhány incidens az átváltozás miatt, de semmi komoly.
Rengeteget sportoltam és mozogtam. A szüleim egyszerűen
élnek, de engem elkényeztettek. Mindig menő játékaim voltak
és a legjobb ruháim. Mehettem volna főiskolára, de inkább
bevonultam. Úgy éreztem nem tartozok oda, ahol vagyok és
egyedül akartam lenni. És a szüleimre is dühös voltam. Még
csak azt sem tudom miért. Talán mert kényelmes életet
295
biztosítottak számomra. Az őrületbe kergetett és úgy éreztem
jogom van valamilyen tragédiához, ami miatt levert lehetek, de
nem volt semmim.
- Ismerem az érzést – felelte Wilmos. Előre hajolt Seanra
fókuszálva. – Mennyi ideig szolgáltál? Nehéz volt? Miért
szereltél le? Árulj el mindent.
- Nyolc évig csináltam, részt vettem több kisebb
konfliktusban és két háborúban. A katonaság könnyű volt.
Légy ott, ahol lenned kell, amikor lenned kell, és csináld amit
mondanak. Én voltam a leggyorsabb és a legerősebb. Öltem
embereket, néha közelharcban is. Nem szerettem, de nem is
rágódtam rajta sokat. Egy munka volt, amiben nagyon jó
voltam. Szerettem csinálni. Lenyugtatott és normálisnak
éreztem magam. Gyorsan előléptettek, az E-5-be kerültem
három éven belül, majd az E-6-ba öt év után. A hadsereg
fedelet ad a fejed fölé, etet és ruhát ad. Ha nincs családod és
nem érdekel a legújabb kocsi a legmenőbb alkatrészekkel,
nincs sok minden, amire költeni kellene. Az első naptól kezdve
félretettem a fizetésem felét és egyszer egy évben elmentem
valahová, ahová nem a sereg küldött. A hétből hat kontinensen
jártam, és a hetedik egy fagyot pusztaság. Kerestem a helyet,
ahol otthon érzem magam, de sosem találtam meg. Két évet
296
voltam az E-6-ban, amikor elkezdtek az E-7 felé nyomni. Szinte
mindig adminisztratív munka. Az E-6 volt a legmagasabb
szint, ahol még terepen maradhattam. Tudtam, hogy ha egy
asztalhoz láncolnak, beleőrülök.
Sean hátradőlt és ivott még egy korty teát. – Addig álltam
ellen, ameddig csak tudtam, aztán leszolgáltam a maradék
időmet és leszereltem. Amikor a kirendelt végső
állomáshelyemre költöztem, egy haverommal létrehoztunk
együtt egy éttermet. Semmi különös, csak egy egyszerű ebédlő,
ami koreai kaját szolgált fel. Jó helyen volt, és jól ment. Amikor
kiszálltam, már volt két másik étterem és egy kisebb étterem
lánccá alakult. A haverom kivásárolt. Azzal együtt, amit
félretettem, körülbelül öt évem volt, hogy kitaláljam mihez
akarok kezdeni. Gondoltam rá, hogy a magánszektorban
vállalok munkát, de már dolgoztam megbízókkal korábban és
nem szerettem. Valamiért nem szeretem a bérelt-katona
dolgot. Néhányszor jártam Texasban, és tetszett. Így
választottam egy kisvárost, vettem egy takaros házat, és
megpróbáltam civilként élni, hogy lássam meddig bírom.
Aztán valami idegen seggfej megjelent a területemen és
kutyákat és embereket kezdett ölni, szóval most itt vagyunk.

297
 Még sosem hallottam ilyen hosszan beszélni. Biztosan nehéz
volt, hogy állandóan kereste és kereste, de sosem találta meg a
megfelelő helyet, ami az otthonának érződött.
- Még egy generációval később, a világ minden
lehetőségével együtt is katona. A genetikus programozás
kitartott a következő generációnál is. – Wilmos figyelmesen
nézte Seant. – Nem beszéltek neked az Auulról?
Sean megrázta a fejét.
Wilmos felsóhajtott. – Nem mondhatom, hogy hibáztatom
őket.
Hozzám fordult.
- Azok Anansi gyöngyök a kocsin?
- Igen.
- Mivel néztek szembe?
- Egy dahakával – feleltem. Miért ne? Talán tudott róla
valamit.
- Ocsmány faj. Minden fegyverre szükségetek lesz, ami
csak van.
Seanra pillantott. Sean megint a sarok felé nézett a pikkelyes
páncélra.
- Miért nem nézed meg közelebbről? – kérdezte Wilmos.
Sean felkelt és a páncélhoz ment. – Mi ez?
298
 - Auroon Tizenkettő. Rejtett páncélzat, kifejezetten
alfáknak készítve.
- Olyan… - kerestem a megfelelő szót.
- Áttetsző? – Wilmos bólintott. – Nano páncél. A bőr alatt
kell viselni. Ha egyszer felveszed, sosem jön le. Minden alfa
viselte valamilyen verzióját. Régebben azt mondták nem te
viseled a páncélt, az visel téged. Úgy tervezték, hogy a testtel
együtt váltson alakot, bármilyen formára vagy alakra. Láttad
valaha, hogy a szüleid nyakán tetoválások jelennek meg,
amikor dühösek?
Sean bólintott. – Igen.
- Akkor tudod, hogy amikor megjelenik a tetoválás,
bajban vagy. Ez egy ösztönös reakció. Amikor dühös vagy,
vagy félsz, a páncél terjed, hogy elfedje a sérülékeny részeket.
Vonz téged, ugye?
- Igen – felelte Sean.
- Eladó? – kérdeztem.
- Nem. De megkaphatja. – Wilmos Seanra mosolygott. –
Ha akarod a tiéd. Nekem nincs rá szükségem. De valamikor a
jövőben lehet, hogy kérek majd egy szívességet, alfa. Ez talán
sosem történik meg, vagy talán már holnap.
Sean megfontolta.
299
 - Fogadd el – szólt Wilmos. – Jó ajánlat.
- Nem. Ez rossz ötlet. – Tudtam, hogy sosem menne bele.
Kizárt. Nem bízott Wilmosban és ez egy rettenetes alku volt…
Sean kinyújtotta a kezét. – Megegyeztünk.
Wilmos megrázta. – Jó. Vedd le a pólód. Rád adjuk.
- Sean… - szóltam.
Rám nézett. – Nem tudom miért, de meg kell szereznem.
Nem tudom magam megállítani.
- Ez egy beépített kényszer – mondta Wilmos. – Ne
aggódj. Amikor rajtad lesz, elmúlik az érzés.
- Ha ez egy kényszer, akkor talán nem jó ötlet –
mondtam.
- Tudom. – Sean nagyra nyitotta a szemét, a pupillái
olyan nagyok voltak, hogy az írisze teljesen feketének tűnt.
- Hasznodra fog válni, ígérem – mondta Wilmos. –
Jobban fogod magad érezni.
Kikapcsolta az erőteret. Sean előre lépett, levette a pólóját és
megérintette a fényes pikkelyeket. A fém elolvadt, és az ujjaira
csavarodott. Vékony szürke csíkok csúsztak fel a karján, mint a
fém kígyók, át a vállán, a mellkasán… A fém szétterült,
befedve őt, és ezer apró fémpontra oszlott. Egy másodpercig

300
semmi sem történt, aztán a pontok egyszerre mozdultak,
átszakítva Sean bőrét.
Felüvöltött, egy torokhangú, brutális üvöltéssel, ami
vicsorgássá változott.
A háta ívbe hajlott, a vállai kiszélesedtek. A húsa átalakult,
és egy óriási vérfarkas állt Sean helyén. Elfelejtetten milyen
nagy volt.
Wilmos pislogott. – Ez aztán az árnyékforma.
Vérfarkas Sean felmorgott, kivillantva a hatalmas fogait.
- Érezd, ahogy a páncél mozog – szólt Wilmos. – Hagyd,
hogy tegye a dolgát. Erősebbé fog tenni. Rögtön érezni fogsz
valamit, de a teljes egyesülés eltart egy kis ideig. Huszonnégy
óra múlva már a csontjaidban lesz.
Sean megfordult. A páncél megjelent a bőre alatt a
mellkasán, a mellizmait és a lapos hasizmait védve. A
páncélzat megmozdult, és a nagyja a vállához húzódott
vállvértet alkotva. A nyaka megvastagodott. Felvicsorgott. A
szőre eltűnt, a teste összement egy szempillantás alatt, és az
emberi Sean visszatért. Sötét kékesszürke foltok keresztezték a
mellkasát és a hasát, akár a tigris csíkok. Lenézett magára. A
folt megmozdult.
- Ez az – mondta Wilmos. – Formáld meg.
301
 A színfolt megmozdult és egy törzsi mintává alakult, ami
beborította Sean felsőtestének nagy részét. Körbeölelte a
bordáit, a hátához húzódott és megállt.
Sean kifújta a levegőt.
- És most már készen állsz a csatára. Sok sikert, katona.

302
 Tizenhatodik fejezet

Amikor visszaértünk Arland a konyhában várt ránk.

Megtalálta a vendég laptopot, amit a szobában hagytam neki
és olvasott valamit a képernyőn. Egy apró rózsákkal díszített
csészében tea állt mellette. Menta illata volt. Még fehér pólóba
és farmerba öltözve is, Arland nem illett a konyhába. Olyan
volt, mintha besétáltam volna a szobámba, ahol egy középkori
lovagot találtam egy szupersztár arcával, ahogy közönyösen
teát szürcsöl a virágmintás porcelán csészémből.
A vámpír megpillantotta Seant. A szeme elkeskenyedett. –
Történt valami?
- Nem – felelte Sean.
Arland végigmérte. – Máshogy nézel ki. Nagyobbnak tűnsz.
– Mély levegőt vett. – És megváltozott a szagod. Valami biztos,
hogy történt.
Az biztos, hogy történt valami. Sean egy szót sem szólt
miután eljöttünk a boltból. Tényleg nagyobbnak tűnt,
izmosabbnak, mintha öt kilóval több izom lett volna rajta és
mind nagyon jó helyre ment. A szemei, amik inkább
aranyszínűek voltak most, mint borostyán, a távolba révedtek.

303
El volt veszve valahol a saját fejében, és most provokálni őt
nem volt bölcs dolog. Valahogy kételkedtem benne, hogy
vérfarkas költészettel reagálna. Folyamatosan a vállát
lazítgatta, mintha ki szeretné próbálni mit tudnak.
- Mit olvasol? – kérdeztem.
- Csak egy kis szociológiai kutatás – felelte Arland.
Oké. – A csatamező megfelelt az igényeidnek?
- Megfelelő lesz. Megszerezted a fegyvereket?
- Igen – feleltem.
- Elmegyek futni egyet. – Sean kinyitotta a hátsó ajtót és
kiment.
Az ablakhoz mentem. A füvön állt, felnézve az égre.
Arland összevonta a szemöldökét. – Aggódnom kellene?
- Valószínűleg nem. – Fogalmam se volt. Én aggódtam.
Szerintem idegen páncélokat felvenni, amik hozzákötődtek a
testünkhöz nem volt túl bölcs dolog. De Sean felnőtt ember
volt, és semmit sem tehettem volna. Ötletem sem volt milyen
mellékhatása lehet ennek a dolognak.
Sean újra megmozgatta a vállát és elindult, befutott a fák
közé. Egy pillanattal később teljesen eltűnt szem elől.
Reméljük egy darabban fog visszajönni.
- Lady Dina – szólt Arland.
304
 Felé fordultam. – Csak Dina, kérlek.
- Dina. – Arland hátradőlt és rám villantott egy
lehengerlő mosolyt felfedve a szemfogait.
Ajjaj. Talán jobb stratégia lett volna, ha megtartom a „lady-
t” a nevem előtt.
Felkelt és odajött hozzám. Régebben olvastam egy
könyvsorozatot egy volt katonai detektívről, aki majdnem két
méter magas volt. Soha nem gondoltam bele mennyire magas
is ez, de Arland jóvoltából most megtapasztalhattam.
- Kell valamilyen előkészületet tenned? – Arland megállt
mellettem és nekitámasztotta a karját a falnak, miközben
kinézett az ablakon. – Ha igen, meddig fog tartani?
- Körülbelül hét órára van szükségem, plusz mínusz
néhány perc a hőmérséklettől függően – feleltem. Átlagosan
ennyi ideig tartott, hogy a gyöngyök megérjenek miután
elültették őket.
- Nem okoz majd gondot a harc ma este? – kérdezte.
- Nem. – Ez egy nagyon fura beszélgetés volt.
Arland biccentett. – Dina…
- Igen?
- Ebben az egész ügyben rengeteg dolog játszik szerepet.
Büszkeség, bosszú, árulás… Mind nagyon fontos. – Megfordult
305
és rám nézett a sötétkék szemeivel. – A kötelesség és a
becsületem azt kívánja, hogy megoldjam. A Házam jövője
múlik rajta. Nem tudom Sean motivációja micsoda a
területének megvédésén kívül, és nem tudom, hogy
számíthatok-e rá. De nem számít mi a kötelességem, egyet
megígérhetek. A biztonságod lesz az első számomra. Bárcsak
úgy döntöttél volna, hogy nem veszel részt a csatában.
- Mert nő vagyok? – kérdeztem halkan.
- Mert te leszel az egyetlen ember a csatában, aki nem
képzett gyilkos. Láttam már az anyámat és a nagyanyámat
csatában. Minden vámpír egy csöppnyi ésszel tudja, hogy ne
álljon egy nő és a célpontja közé. Amikor egy férfi fegyvert fog
sok okból teheti. Néha, hogy büntessen, néha, hogy
megfélemlítsen vagy elijesszen. De amikor egy nő ragad
fegyvert, ölni akar. Úgyhogy kérlek, ezt ne vedd sértésként.
Felém hajolt. Hirtelen eltűnt közöttünk a távolság.
- Minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy
biztosítsam a túlélésed és ha szükség lenne rá, a testemmel
foglak óvni. – A hangja halk volt és bensőséges. – Ne habozz a
pajzsodként használni.
A hangjától megborzongtam.
Hűha. Nagyon tudott.
306
 Arland újra rám mosolygott, kivillantva a szemfogait. A
vámpírok sok okból mosolyogtak, de amikor egy vámpír férfi
rád mosolyog ebből a távolságból ezzel a pillantással, akkor
csak egy célja van: hogy lenyűgözzen. Nézd meg a nagy
fogaimat. Remek vadász vagyok. A génállományom
fantasztikus.
Mondanom kellett valamit. – Ezt észben fogom tartani. Ha
most megbocsátasz, elő kell készítenem néhány dolgot.
Felvettem a seprűmet, kimentem, előhúztam a kocsit a
mágiámmal, beletettem a seprűt és a tisztás felé indultam. A
kocsi mögöttem gurult.
Nem, ez nem lesz így jó. Legalább egy kis látszatát meg
kellett tartanom a normálisnak és kezdtem elkényelmesedni. A
fogadósok úgy tartották fenn az álcájukat ilyen sokáig, hogy
normálisnak tűntek, még akkor is, amikor senki sem figyelt.
Felsóhajtottam, megkerültem a kocsit és a fogantyújára tettem
a kezem.
A vámpírok tizenöt éves korom óta flörtöltek velem.
Többnyire vámpír fiúk. A vámpírok, mint faj, azért éltek, hogy
hódítsanak. A kulturális identitásuk a kihívások köré épült, és
mind a vámpír férfiak, mind a nők teljes eltökéltséggel űzték a
célpontjukat. Fogadósok lányaként érinthetetlen voltam, és
307
emiatt ellenállhatatlan. Soha nem történt semmi, és mostanra
már hozzá szoktam, de volt valami Arlandban, ahogy rám
nézett, vagy ahogy mosolygott, amibe beleborzongtam. Nem
volt kellemetlen érzés, és ez aggasztott. Viszonyba bonyolódni
a Szent Anokrácia egyik Házának marsalljával nem szerepelt a
terveim között. Ők nem ismerték a „viszony” szót. Csak a
teljes és abszolút győzelmet valaki felett. Sürgősen le kellett ezt
zárnom.
Hová mehetett Sean? Ha az a páncél megfojtotta és most
valahol haldokolva feküdt, még csak nem is tudnék róla. Idióta
vérfarkas.
Elértem a tisztás szélére. Itt az alacsony, tömzsi fák
szétnyíltak, hogy bekerítsenek egy mezőt. A fogadó határa
körülbelül három és fél méterre húzódott. Kivettem a seprűt a
kocsiból, ásóvá változtattam és belevágtam a földbe. A lyuk
nőni kezdett körülötte, szélesedni, mélyülni…
Még egy kicsit.
Hmm. 30 centi mélység megfelelő lesz.
Oké, elég is lesz. És most még 31 másikat kell csinálnom.
Megfordultam és majdnem nekimentem Seannak. Az arcán
vékony izzadtság réteg csillogott. A köpenye eltűnt. A pólója
szabadon hagyta a karját, és a bicepszét is izzadtság borította.
308
Az arcomat bámulta, a szemei olyan világosak voltak, hogy
szinte ragyogtak. Belenéztem és láttam, ahogy a farkas
visszanéz rám.
A testemben minden sejt riadót fújt. A seprűm végén
megjelent egy penge.
Sean elmosolyodott, akár egy csaholó farkas. – Dina. –
Szinte dorombolt.
- Jól vagy?
Szórakozottan rápillantott a seprűmre. – Mit csinálsz itt
egyedül?
Ez nagyon a Piroska és a farkasra emlékeztetett. Ha
megkérdezi, mi van a kosárkámban meg fogja bánni. – Nem
vagyok egyedül. Itt van a seprűm.
Előre dőlt, átszelve a 15 centi távolságot közöttünk. A sötét
tetoválás vonala a nyakán és a mellkasán mozgott. A farkas a
szemeiben hívogatott.
Ó, nem. Nem, nem, nem. Nem fog becsalogatni ebbe a sötét
erdőbe.
A dárdám hegyét az álla alá támasztottam. A bőréből
sugárzó forróság felmelegítette a kezemet.
- Óóó! – Összeráncolta az orrát. – Hegyes.

309
 - Azt hiszem az új páncélod egy kicsit túl izgatottá tett. –
Elkezdtem összegyűjteni a mágiát alatta.
- Meg foglak csókolni – szólt.
- Tessék?
Eltolta a dárdát az ujjaival és lehajolt. A keze a hajamba
siklott. Az ajka az enyémre zárult.
Sean Evanst csókolni olyan volt, mit meginni a világ
legerősebb likőrét, amit meggyújtottak.
A nyelve hozzáért az ajkaimhoz, puhán, incselkedően, nem
támadva, hanem csábítva, magabiztosan, de finoman. Az
izgalom elektromos áramként futott át rajtam és egy
létfontosságú kapcsoló felmondta a szolgálatot a fejemben a
fellobbanó vágy miatt. Kinyitottam a szám és beengedtem, a
testünk tökéletesen szinkronban mozgott. Akart engem és
visszacsókoltam.
Elszakadtunk egymástól. A testem forró volt, a fejem
kavargott. A farkas szemei rám nevettek. Úgy nézett ki, mint
aki mindjárt megismétli azt a csókot.
Sean előre hajolt.
Koncentráltam. A föld alatta kinyílt és csípőig belesüllyedt.
Elvigyorodott. – Ilyen jó volt neked?
Lejjebb küldtem még fél méterrel.
310
 Sean felnevetett.
- Akadályozol a munkában. Ne akard, hogy eltemesselek.
- Ha eltemetsz, ki kell majd ásnod a csatára.
- Talán csak ott hagylak majd a földben.
Csináltam még egy lyukat, kivettem a kocsiból egy
gyöngyöt, ami körülbelül sárgadinnye méretű volt és betettem
a földbe.
- Miért? – kérdezte Sean.
- Este meglátod. – Csináltam még egy lyukat és
beletettem a következő gyöngyöt. – Az a páncél nagyon a
fejedbe szállt.
- Nem a páncél volt, kis virág.
- Nem szeretem a beceneveket.
- És a vérfarkasokat szereted?
- Oké, nem beszélek veled többet. Elültetem még ezeket,
és ha nagyon csendben leszel, talán majd megszánlak, és
kiáslak mielőtt gyökeret eresztesz.
Elvigyorodott és megfeszült. Az izmok kidagadtak a
mellkasán.
- Nagyon lenyűgöző, de…
Sean kirobbant a földből és a fák felé vette az irányt.
Hűha!
311
 Követtem a mágiámmal. Úgy rohant, mint egy őrült, fel-le
ugrálva a fák törzsein.
Először Arland, most meg ő. Volt valami a levegőben? Talán
a küzdelem a dahaka ellen mindenkit felspanolt. Nem tudtam,
és igazából nem is érdekelt. Meg akartam ölni a dahakát és
mindkettőjüket hazaküldeni.
A dahaka… A csatára gondolva megnyílt egy lyuk a
gyomromban, ami nem akart eltűnni. Talán úgy gondolták
meg fognak halni, és ez volt az esélyük, hogy még éljenek egy
kicsit. Nagyon reméltem, hogy nem.
Egész jó csók volt. Nagyon… emlékezetes.
De ha megint a közelembe jön miközben így néz rám, fejbe
vágom, és önvédelemmel védekezek. Nincs esküdtszék a
világon, ami elítélne.

A nap lassan estébe fordult. Felhúztam a konyhai időzítőt,

ami elárulta, hogy pontosan hat óra és harmincöt perc telt el
mióta elültettem a gyöngyöket. Tizenkilenc perc múlva ki
fognak kelni.

312
 A nappaliban Arland ült a szófán menta teát szürcsölve. A
vámpír a teljes páncélját viselte. A mellvért és a megemelt
vállvért miatt a válla és a mellkasa óriásinak tűnt. A fegyvere,
egy hatalmas vér-pöröly, mellette feküdt a földön, a feje
teljesen fekete volt és ragyogó vörös sávok keresztezték.
Sean vele szemben ült egy széken, Beast pedig a lábánál
feküdt. Sean melegítőnadrágot és sötét inget viselt. A meztelen
talpa a padlón pihent. Azt tervezte, hogy alakot vált, és azt
mondta a cipő korlátozná a mozgékonyságát. Két nagy
macséta volt mellette. Nos, legalábbis az egyik egy macséta
volt. A másik úgy nézett ki, mint egy kard és egy túlméretezett
vadászkés kereszteződése.
- Szóval a kereszteknek nincs rátok hatása? - kérdezte
Sean.
- Nincs – felelte Arland. – Semmilyen mitikus erő nem
taszít minket.
- Akkor miért?
- Tilos megölnünk valakit imádkozás vagy az istene
megidézése közben. Nos, technikailag megtehetjük, de
vezekelni kell miatta és utána meg kell tisztítanunk magunkat.
Senki sem akar heteket tölteni imádkozással és a szent barlangi
forrásokban való fürdéssel. A víz csak egy hajszállal melegebb
313
a jégnél. Amikor valamelyikőtök feltart egy keresztet, nehéz
eldönteni, hogy imádkozik, megidézi az istenét, vagy csak
hadonászik vele. Így a bölcs döntés, ha elhátrálunk.
- Mi van a foghagymával?
- Az a sírásóktól jött – mondtam. – Amikor testeket ástak
ki foghagymafűzért viseltek, hogy ne öklendezzenek.
- Szentelt víz? – kérdezte Sean.
- Az az elbűvölő gyakorlat a Bizánci Birodalomból ered –
felelte Arland. – A templomaitokban sok arany volt, és hogy
távol tartsák a nem kívánatos egyéneket, a papok égetett mész
port tartottak maguknál. Biztosak vagyunk benne, hogy más
összetevők is voltak a porban, de a mészből sok volt. Egy
marok mészport szórtak az arcodba, majd szentelt vizet
öntöttek rád. A víz reakcióba lép a mésszel, és hihetetlenül
maró hatású lesz. De nem, már tettem bele a kezemet a
megszentelt vizetekbe, és önmagában semmit sem csinál.
- Honnan szereztél szentelt vizet? – kérdeztem.
- A kuzinom szuvenírként vette. Fogadásból csináltam.
Logikusan persze tudtam, hogy nem fogja leolvasztani a
bőrömet, de sosem lehet benne biztos az ember.

314
 Elképzeltem egy halom tini vámpírt ahogy egy tál körül
állnak. „Te nyúlj bele.” „Nem, te nyúlj bele…” Persze, hogy ő
belenyúlt végül.
Az időzítő megszólalt.
- Kész van? – kérdezte Sean.
Bólintottam és még egyszer utoljára megsimogattam
Beastet. – Őrizd a házat. Maradj idebent.
Beast halkan felnyüszített. Én se akartam menni, de nem
volt más választásom.
Kimentünk az ajtón. Sean mindkét kezében egy-egy pengét
vitt. Arland a pörölyét vitte. Nálam a seprűm volt. A nap már
lement, de az utolsó sugarai még halvány sárgára színezték a
lilaszínű eget nyugaton. A hold hatalmas volt és fényesen
világított, mint egy ezüst érme az égen. A fű és az égő fa
halvány illata kavargott körülöttem. A hangok élesen szóltak.
A lépéseink halk hangja, egy távoli ugató kutya, egy messzi
sziréna… A világ valahogy olyan élesnek tűnt. Farmer volt
rajtam egy texasi nyári estén és még így is fáztam.
Nagyon nem akartam meghalni.
- A félelem jó – szólt Sean.
- A túl sok félelem nem jó – mondta Arland. – Ne aggódj,
ott leszek.
315
 Sean a karomra tette a kezét és megállt, hagyva, hogy
Arland előre menjen néhány lépést. Hozzám hajolt és halkan
megszólalt. – Ne támaszkodj rá vagy rám. Ha nem jól
alakulnak a dolgok, fordulj meg, fuss vissza a házba és hagyd,
hogy a fogadó fegyverei darabokra robbantsák azt a barmot,
ha követ. A szüleim számát a konyhaasztalon hagytam. Hívd
fel őket, ha történik valami. Segíteni fognak.
Két gondolatom támadt egyszerre. Az egyik azt mondta,
„Ha a dahakát be tudnám csalogatni a fogadó területére, nem
lenne szükségem a fegyverekre”. A másik azt mondta: „Eléggé
aggódott értem ahhoz, hogy gondoljon erre”. Ez az utóbbi
rögtön elsöpörte a közelgő haláltól való félelmet és teljesen
más miatt hozta rám a frászt.
Kizárt, hogy beleessek Sean Evansbe. A rossz
tulajdonságainak listája kilóméteres volt. Arrogáns volt,
instabil, parancsolgató, egy vérfarkas… aki megmentett attól,
hogy meghaljak egy Costco parkolójában, és aki úgy csókolt,
mint… Elnyomtam ezt a gondolatot és kényszerítettem
magam, hogy megszólaljak. – Köszönöm.
Sean biccentett.
A mező széléhez értünk. Az Anansi gyöngyök megnőttek és
áttörtek a földön, felemelkedve néhány centire a földtől, mint
316
hatalmas gombák kalapja, amik ki akarnak törni. Most már
mindegyiknek egy kisebb kocsikerék nagyságúnak kellene
lennie, de mivel a nagy részük a föld alatt volt, így nehéz volt
biztosra mondani. Reméltem, hogy megértek. Néha volt egy
kis különbség az időben a hőmérséklet miatt. Csak úgy
tudnám biztosra, ha feltörnék egyet, de ha egyszer feltörték
őket, nem fognak sokáig túlélni a Föld légkörében.
Sean a gyöngyöket bámulta.
Arland felvonta a szemöldökét.
- Biztos vagy ebben? – kérdezett Sean.
- Igen. Az apám már használta őket korábban.
Sean és Arland kisétált a mezőre. Habár hivatalosan az én
földterületem volt, a fogadó még nem volt elég erős, hogy
magáévá tegye. A fogadó területe a mező szélénél végződött.
Felsóhajtottam és követtem a két férfit. A mágia védőburka
eltűnt. Meztelennek éreztem magam.
Arland elővette a címerét. Az ujjai a felületén táncoltak. –
Kész. Annak a jelét sugározza, aki szerintem elárult minket. A
dahaka nemsokára fel fog tűnni.
- Reméljük igazad van – mondtam.
Eltelt egy perc. Még egy. Az idő csiga módjára kúszott. Fura
mennyi ideig tud tartani egy perc. Ha egy jó könyvet olvasol,
317
elrepül. Ha visszatartod a lélegzeted, lassabban halad, mint
egy csiga.
- Mi van, ha nem jelenik meg? – kérdeztem.
- Itt lesz – szólt Sean. – Azt akarja, hogy kifizessék.
- És amint meglát minket, kihívás lesz számára – mondta
Arland.
Egymás mellett várakoztunk. – Nem kellett volna
felállítanunk néhány csapdát? – kérdeztem.
- Túl mozgékony – felelte Arland. – Kikerülne bármit,
amit felállítunk, mi meg belebotlanánk a csata hevében. És mi
vagyunk a csapda.
Seannal felállítottak egy energia blokkolót néhány órával
korábban. Arland szerint ki fogja kapcsolni a dahaka energia
fegyvereit, és állítólag a dahakák nem kedvelték a lövedékeket
használó fegyvereket.
Sean felnézett a holdra és mély levegőt vett. A füle
megrezzent. – Valaki jön. Körülbelül két mérföldre van. – Rám
pillantott. – Dina, ne feledd, maradj a tervnél, nem számít
milyen nehéz. Jó terv és működni fog.
Remegés futott végig Sean gerincén, mint a tűz egy
kanócon. A bőre szétvált. Köd kavargott körülötte. Egy hosszú
pillanatig az arca emberi maradt, aztán az is megváltozott, a
318
csontjai megnőttek, a húsa megnyúlt. A háta kiszélesedett, és
izmosabb lett. Felemelte az új, hatalmas karjait, amiket szürke
bunda borított és széttárta őket. A páncél előtört a bőréből,
befedve a testét egy szűk, fekete kesztyűként. Megerősített
mellvért alakult a mellkasán. Ruganyos fekete védőfelszerelés
fedte be a hatalmas nyakát. Levette a ruháit, szinte észre sem
véve tépve szét őket.
A páncélzat befedte, ami fekete volt, mint a kátrány, de a
csillogó kátránnyal ellentétben, ez elnyelte a holdfényt. A
feketeség megváltozott, elmozdult, kivilágosodott, és olyan
szürke és kék minta formálódott a felszínén, ami tökéletesen
megegyezett a fák és a fű színével, így gyakorlatilag
láthatatlanná vált.
- Próbáld meg egy helyben tartani – morogta farkas-Sean.
- Magad miatt aggódj – felelte Arland.
Sean biccentett, átfutott a tisztáson, és elrugaszkodott,
felmászva egy fára. A páncélja megváltozott, alkalmazkodott,
és már nem láttam őt.
Egy halk, suttogó morgás, mintha rengeteg ember beszélne
egyszerre, hangzott fel a fák között. A vadászok erre tartottak.
- Pont, ahogy megbeszéltük – mondta Arland és oldalra
sétált.
319
 - Emlékszem – feleltem.
Szemek villantak a tisztás másik oldalán. Szikár alakok
suhantak a fák között.
- Ne félj – mondta Arland.
Az egyik azt mondja féljek, a másik azt mondja ne féljek.
Remek.
Az első ocsmány vadász kilépett a holdfényre. Puhatolózva
a levegőbe szimatolt és rám nézett.
Arland teljesen mozdulatlanul állt.
Még több vadász csatlakozott az elsőhöz, előlépve a
félhomályból. Hűha. Nem számítottam ennyire. Ijedtség
hasított belém.
Az első vadász lehajtotta a fejét bizonytalanul. A horda
mögött egy sötét alak jelent meg, magasabb volt és két lábon
járt. A dahaka.
A vadászok ragadozók voltak. Akár a kutyák, a macskák
vagy a medvék, mind ugyanarra a viselkedésre reagáltak.
Ösztönös reakció volt és számítottunk rá.
Megfordultam és futásnak eredtem.
A mögülem szóló morgástól felállt a szőr a hátamon, és még
gyorsabb tempóra sarkalt. Átrohantam a mezőn. Hangosabbak
lettek mögöttem. Üldözőbe vettek.
320
 Átértem a fogadó határán és széles körben egy
mágiahullámot küldtem ki. Az Anansi gyöngyök teteje
egyszerre felrepedt.
Megpördültem, és a kezemben lévő seprű egy bárddá
változott.
Több mint a vadászok fele átfutott a mezőn szedett-vetett
hullámként, figyelmen kívül hagyva Arlandot. A többi a mező
szélén maradt.
A dahaka kisétált a fák közül. Ha most visszahívja őket,
mindennek vége. Arland és Sean egyet értett abban, hogy nem
fogja. Likvidálni akar majd engem, mielőtt elérném a fogadót,
és ellene fordítanám a fogadó védelmét.
Vörös vonalak gyúltak fel Arland páncélján. A vérpöröly
éles hangot adott ki, kiélesítve.
A dahaka felüvöltött, egy durva, elemi kihívásként.
A vadászok már majdnem beértek.
A gyöngyök teteje megmozdult. Kérlek, legyetek érettek,
kérlek…
Arland úgy menetelt előre, mint egy tank, ami lendületet
gyűjt.
Az első vadász átlépte a határt. Hagytam, hogy jöjjön.

321
 Rám vetette magát. Meglendítettem a bárdomat és átszeltem
a mellkasát. Fehér vér fröccsent. A vadászok egyszerre
felüvöltöttek és felgyorsítottak. Ez az. Gyertek közelebb.
A sérült vadász megpördült és elesett, ahogy fa gyökerek
tekeredtek a törzsére és a torkára.
A vadászok tömegén túl, a dahaka kirontott a fák közül és
Arlandra vetette magát.
A vadászok lerohantak. Megvágtam az elsőt, aztán a
másodikat, forgatva körülöttem a bárdot és az időt húzva.
Karmok hasították végig a lábamat. Valaki a hátamba mart.
Most.
A föld beomlott a vadászok alatt, elnyelve őket. Csak
néhány másodpercig fogja őket visszatartani. Annyinak
elégnek kellett lennie.
Az Anansi gyöngyök teteje felrepedt. Öklömnyi nagyságú
pókok ömlöttek ki a tojásokból, amiknek elektromossághoz
hasonló zöld fénnyel izzott a háta. Lerohanták a vadászokat. A
csáprágójuk a húsukba mélyedt és halálos mérget
fecskendeztek beléjük. A vadászok egyként ordítottak fel,
ahogy a húsuk mállani kezdett.
A mezőn Arland és a dahaka egymásnak feszültek. Az
idegen lény óriásnak tűnt a vámpír mellett, 30 centivel Arland
322
feje fölé magasodva. Arland nem volt lassú, de a dahaka
nagyon gyors volt. Vicsorgott, ide-oda mozgott, és egy rövid
kék pengével küzdött Arland ellen. A találatok sorakoztak a
vámpíron, de állta a sarat. A vadászok is rávetették magukat, a
karmaik a páncélról csúsztak le.
Arland páncéljának egy darabja a földre hullott, nedvesen a
vérétől.
A vámpír felnyögött és kivillantotta a fogait. A fejszéje
eltalálta a dahaka vállát. Az ütés hátralökte a dahakát.
Megbotlott, aztán megint támadt. Arland felkészült. A lény
megpördült, meglendítve a hatalmas farkát. Arlandnak
csapódott és oldalra ütötte.
- Gyorsabban – suttogtam az Anansik gyermekeinek. –
Öljetek gyorsabban.
Nem értették a szavaimat, de értették a hangsúlyomat. A
pókok gyorsabban ettek, teletömve magukat. A fogadó határán
belül lévő vadászok felnyögtek és megvonaglottak. Semmit
sem tehettem, amíg a vadászok meg nem haltak. Sean és
Arland is kihangsúlyozta, hogy ez volt az én szerepem a
tervben, és létfontosságú volt, hogy mindegyiket megöljem.
Még egy darab leesett Arland páncéljából. A dahaka
darabonként vágta ki belőle őt.
323
 Hol a fenében volt Sean? Gyerünk. Nem ijedhetett be.
Biztos, hogy nem tenné.
Arland újabb oldalütést kapott a lény farkától. A feje
lebukott. Lassan megrázta, mintha szédülne.
- Gyorsabban – erőltettem a pókokat. Ha nélkülük
mozdulok, elvesztem a raj irányítását. Pont elég ideig élnének
ahhoz, hogy Avalont a korábbi lakók élettelen burkaival
töltsék meg. – Siessetek.
A dahaka felfegyverzett forgószélként pörgött a vámpír
körül. Vér áztatta Arland páncélját. Levegő után kapott. A
dahaka pengéje a lábai hátulját érte. Arland fél térdre rogyott.
A legnagyobb pókok oldalra dőltek. A lábaik megrándultak,
aztán mozdulatlanná váltak. Túl gyorsan, túl sokat etettem
velük. Fenébe!
Az utolsó vadász felvonyított és meghalt.
Átléptem a határvonalon a pókok maradékával a
nyomomban, akiket megrészegített a mágiám. Mögöttem az
utolsó vadászok is a földre rogytak, csupán száraz burkaiként
a korábbi énjüknek.
A dahaka valamilyen parancsot kiáltott. A megmaradt
vadászok felém vették az irányt.

324
 Az idegen lény meglendítette a pengéjét Arland lehajtott
fejének irányába.
Futásnak eredtem. A pókok előre nyomultak a lény
irányába és összeütköztek a vadászokkal.
Három dolog történt egyszerre: a dahaka lecsapott a
pengéjével, Arland elugrott az útjából, és egy magas árnyék
jelent meg a dahaka mögött hirtelen, és belemélyesztette a
pengéjét a gerincébe.
A lény felüvöltött. Sean nem kímélte, vágott és szúrt a
kardjaival. A dahaka gyors és brutális vágásokkal próbált
védekezni, de Sean túl gyors volt. A bérgyilkos kardja csak a
levegőt érte.
A lábamnál lévő két pók megvonaglott és felfordult. A pók
hordám egyesével kezdett meghalni.
Arland felkelt hirtelen gyors és kecses mozdulatokkal
mozogva, és a dahaka oldalába vágta a pörölyét. A vérfarkas
és a vámpír együtt kezdték visszaszorítani a dahakát. A
vérpöröly suhogott és célba talált, és Arland fegyverének
minden csapására két-három vágás jutott Seantól. A dahaka
vérszomjas dühvel harcolt ellenük. A vér spriccolt és már nem
tudtam megmondani, kié. Folyamatosan nyomultak előre,
átterelgetve a tisztáson felém.
325
 Mostanra már le kellett volna teríteniük. Ez volt a terv. De
ide-oda táncolt, teljesen fürgén. Bármelyik pillanatban
menekülőre foghatta a dolgot, futásnak eredhetett és akkor
üldöznünk kellene. Sem Arland, sem én nem lettünk volna
elég gyorsak. A dahaka ellen túlerőben voltunk és megsérült.
Vesztésre állt és ezzel tisztában volt. Éreztem, hogy vacillál mit
tegyen. Ha futásnak ered, mindennek vége.
Kék fényszálakká olvasztottam a bárdomat. A kezeim és a
derekam körül kavarogtak, majd kinyúltak, hogy mélyen a
földbe nyúljanak mögöttem. Leküldtem a mágiámat rajtuk
keresztül. Az erőm elektromos folyamként folyt belőlem vissza
a fogadóba, összekötve minket.
Felkiáltottam. Halk, ijedt hang volt.
A dahaka megpördült és meglátott, ahogy egyedül állok
védtelenül a fogadó határán kívül, a pókjaim mind holtan
fekszenek körülöttem. A lila szemek felragyogtak. A töredék
másodperc alatt, amíg rám nézett, tisztán láttam a számítást a
szemeiben. Sean egyik oldalról szorította, Arland a másikról.
Én voltam az egyetlen lehetséges menekülési útvonal. Végezni
tudna velem, ahogy elhalad mellettem, vagy megragadhat,
hogy túszként használjon. Így vagy úgy, a két férfi nem rá

326
koncentrálna tovább, hanem arra, hogy nekem segítsenek.
Csak nyerhetett a dologgal.
A dahaka megpördült és felém rohant.
Sean utána iramodott, de a lény túl gyorsan mozgott.
Mozdulatlanul álltam. A szívem rettenetesen gyorsan vert.
Vér dübörgött a fejemben. A levegőnek fémes íze volt.
A dahaka felém tartott, gyorsan, megállíthatatlanul, mint
egy kisikló vonat.
Széttártam a karomat és előre dőltem, majd összezártam
őket és felé nyúltam. Minden erőm, minden ami fogadóssá tett,
velem mozdult. Mögöttem a ház nyikorgott, leutánozva a
mozdulatomat. Minden faág, minden fűszál, és minden kiálló
gyökér előre nyúlt velem. A szél elsüvített a dahaka mellett,
mint egy hatalmas óriás lehellete, aki kifújja a levegőt mielőtt
nagy levegőt venne. A lény rájött, hogy csapda és megpördült,
kétségbeesetten próbálva elmenekülni. Sean az irányába
suhintott, de a lény félrelökte. Egy másodpercre a menekülési
útvonala szabadnak tűnt, aztán Arland nekirohant a széles
vállával, visszalökve felém.
Kiegyenesedtem és mindkét kezemmel magam felé húztam
a levegőt. A szél felsüvöltött, ahogy az egész fogadó velem
együtt húzta. A dahaka felüvöltött, erőlködve, hogy ellenálljon
327
a neki alkotott viharnak. A lába belesüllyedt a földbe.
Négykézlábra esett, a földbe marva, tiszta rettegéssel visítva.
A ház és én húztuk, próbálva a fogadóba rántani.
A dahaka hátracsúszott a füvön az irányomba. Valahogy
megpördült és megpróbálta rám vetni magát kifeszített
karmokkal és fogakkal. Fénysávok keskeny dárdaként lőttek ki
belőlem, egy tucat helyen belefúródva. A dahaka felüvöltött, a
levegőben lógva vergődött, mint egy hal a horogra akadva.
Mögötte Sean felugrott három méter magasra, és egyetlen
precíz vágással levágta a dahaka fejét.
A lábamhoz gurult. A lila tűz kihunyt az idegen lény
szemeiben.
A térdem megrogyott és lehuppantam a fűre. A fű hozzám
bújt, úgy dörgölőzve hozzám, mint egy macska, aki
simogatásra vár.
Mi nyertünk.

Sean leült mellém a fűre. Vér borította a bőrét. A dahaka

bevitt néhány jó vágást.

328
 Figyeltük, ahogy Arland átkutatta a dahaka páncélját. Talált
valamit, alaposan megvizsgálta, aztán odajött hozzánk és leült
mellénk. A kezében egy vámpír címere volt. Felém mutatta. –
Aktiváltam és elküldtem egy üzenetet. Idejön.
- Ki volt az? – kérdezte Sean.
- A kuzinom.
- Honnan tudtad? – kérdezte Sean.
- Ellenezte a Testvérszövetséget. Nem erőteljesen, csak
odavetett egy-egy félmondatot itt-ott, amiből tudhattuk, hogy
nem örül a dolognak. Orig nem nagyon tudja fékezni magát.
Gyerekként kicsinyes dolgok miatt verekedett össze másokkal.
Tinédzserként a nehéz úton tanulta meg, hogy a nők nem
szeretik, ha molesztálják őket. Akkor van elemében, ha
szabadon dühönghet a csatamezőn a katonák között, de a
fejében ő a marsall. Beszédet mondott a lakomán, amit a
nagynéném tiszteletére adtunk, miután eltemettük őt. Fel volt
háborodva, dühöngött, és arról papolt, hogy meg fogjuk találni
a felelősöket és teszünk róla, hogy azt is megbánják elhagyták
az anyjuk méhét. A temetés után láttam, amikor egyedül volt.
Felette álltam a teraszon és azt hitte senki sem látja.
Mosolygott. Különösnek gondoltam a dolgot. A terminálodat
használva kapcsolatba léptem a Házammal. Elküldték az
329
utazási tervét az utolsó hat hónapra. Egy hónappal az esküvő
előtt elment Savvába. Az idióta leszámlázta a Háznak az
üzemanyagköltséget. Minden családban akad egy ilyen.
Sean rám pillantott.
- Savva a galaxis fejvadász fővárosa – mondtam neki
magyarázatként. – Ha fel akarsz valakit bérelni egy
gyilkosságra, az a megfelelő hely.
Arland vágott egy grimaszt. – Most nekem kell
feltakarítanom utána.
- Most? – tettem fel a kérdést.
Bólintott. – Túl akarok ezen lenni.
- Nem kellene meggyógyulnod előtte? – kérdeztem.
- Nem. – A hangsúlyából érződött, hogy ejteni szeretné a
témát.
Egymás mellett ültünk, csendben vérezve a füvön. Fél tucat
helyen fájt valamim. Fura, hogy a harc közben nem vettem
észre, de úgy tűnik eléggé összevagdaltak. A fogadó képes
meggyógyítani a mágikus sérüléseket, de a fizikaiakat nem.
Nos, ez majd elveszi a kedvem, hogy bajba keveredjek
legalább néhány hétig.

330
 A tornác ajtó becsapódott. Megfordultam. Lord Soren a
páncélja nélkül sántikált felénk. Átsétált a kerten és leült a fűre
Arland mellett.
Arland biccentett neki. – Van rá precedens, hogy kívülállók
a szemtanúk?
- Igen – felelte Lord Soren.
- Jó.
Az ég szétnyílt felettünk. Egy élénkvörös gömb jelent meg a
levegőben, majd ragyogó vörös vízesésként hullott le, és
három új vámpír jelent meg a helyén. A legmagasabb eléggé
hasonlított Arlandra. Ha ember lett volna, azt mondtam volna,
hogy a kuzonja körülbelül hat-hét évvel idősebb, de vámpírok
esetében sosem lehetett tudni.
Arland felállt és odament. – Miért?
A vámpír vicsorgott valamit.
- Kapcsold be a fordítódat – mondta Arland. – A
szemtanúim nem beszélik a nyelvünket.
Lord Sorenhez hajoltam. – Orig nem a te fiad, ugye? – Mert
az elég szörnyű lenne.
- Nem – mondta az idősebb vámpír. – Másik ága a
családnak.

331
 Orig metszőn nézett Arlandra. – Ebbe a szövetségbe, ebbe a
testvériségbe te és az apád rángattatok minket. Igazából
senkinek sem jó. Két éve béke van. Két éve nincsenek
hadjáratok, kihívások, és dicsőség. Puhányok és lusták
leszünk. Téged ez nem érdekel és értem miért. Te már
megszerezted a rangodat, de mi nem vagyunk ilyen
szerencsések. Nem lehet mindenki az aranyifjú.
Néhányunknak meg kell másznia a ranglétrát.
- Pontosan annyi lehetőséged volt, mint nekem – mondta
Arland. – Azért nem lett magasabb rangod, mert egy
fegyelmezetlen idióta vagy. Tudni akarod a titkomat? Mielőtt
kiérdemelnéd a jogot, hogy parancsokat osztogass, előbb
követned kell őket. Egy közös hadjáratot akartunk indítani a
Lon Ház ellen az ősszel. Hatalmas dolog lett volna és
kiterjeszthettük volna a befolyásunkat az egész kontinensre. Ez
a hadjárat most füstbement. Gratulálok, Orig. Egyedül sikerült
tönkre tenned három évnyi tervezést. Bevontál egy kívülállót,
hogy meggyilkolja a saját nagynénédet, és hagytad neki, hogy
bemocskolja a címeredet. Évekig fog tartani, hogy lemossuk a
szégyent, amit okoztál.
- És ha tárgyalást akarok? – kérdezte Orig.

332
 Arland ledobta a kesztyűjét a fűre, amit a mellvértje
követett. – Most azonnal megkapod a tárgyalásod. Nem mész
vissza a Házhoz, hogy mutogasd magad. Én vagyok a Krahr
Ház marsallja. Lefolytattam a nyomozásom. Itt, ezen tanúk
előtt bűnösnek talállak árulás vádjában. Védd magad.
Orig kivillantotta a fogait. Lehullott róla a páncél. – Ezen a
bolygón foglak elásni.
- Nagy szavak. Csak próbálj tisztességesen meghalni. Ne
hozd még nagyobb szégyenbe a Házat.
Összecsaptak. Fegyverek nélkül puszta kézzel és foggal.
Rövid volt és brutális. Néhányszor be akartam csukni a
szemem, de szemtanú voltam, így addig figyeltem, amíg
Arland átharapta a kuzinja tarkóját. Megrázta a prédáját,
ahogy egy kutya megráz egy patkányt és kiköpte.
- Tüntessétek el ezt a mocskot.
A két vámpír, aki Origgal érkezett felemelték a testet. Lord
Soren feltápászkodott és követte őket. Arland letörölte a vért a
szájáról.
- Te nem mész velük? – kérdezte Sean.
- Úgy gondoltam még alkalmatlankodok egy kis ideig –
mondta nekem Arland. – Nagyon szeretnék lezuhanyozni. És
megmosni a fogamat. El kell tüntetnem a család ízét a számból.
333
 A nappaliban ültem, próbálva egy könyvet olvasni
angyalokról és a nőkről, akik beléjük szerettek. A könyv remek
volt, de nem tudtam elmerülni benne. Lezuhanyoztam és
csináltam magamnak kamillateát, de az alvás lehetetlennek
tűnt.
Ez volt az első jelentős összecsapás a saját fogadómban.
Nyertem, de valahogy nem éreztem magam győztesnek.
Csak… kimerültnek.
Sean kilépett a konyhából és letett elém egy csésze kávét.
Már lemosta a vért az arcáról. – Szia.
- Szia – feleltem.
- Most mit fogsz csinálni? – kérdezte.
- Amit mindig – mondtam. – A Fogadósok Gyűlése talán
küld valakit, hogy nyomozzon az ügyben, de tudom kezelni a
dolgokat. Te mihez kezdesz?
- Tartozom egy szívességgel Wilmosnak – mondta Sean.
Ne. Hirtelen rájöttem mi fog következni.
Ránézett a kávéjára. – Elég biztos vagyok benne, milyen
szívességet akar majd. Úgy gondoltam megyek és
334
visszafizetem, még mielőtt kitalálna valamit. Szeretném látni
mi van odakint. Szeretném látni Savvát. Más helyeket. Tudod.
Tudtam. Láttam a szemében. Én is így néztem egyszer,
izgatottan, tudva, hogy valahol az űr határán túl valami titkos
és izgalmas vár. Valami, amit még sosem láttál és valószínűleg
soha nem is fogsz még egyszer. Mindig is azt a helyet kereste,
ahová tartozik. Az ismeretlen csábítása ellenállhatatlan volt. –
Elmész.
- Nem örökre – felelte. – Le akarom dolgozni az
adósságomat Wilmosnál. Amikor valaki megemlít egy bolygót
vagy valami kütyüt, nem akarok én lenni az egyetlen, aki nem
tudja miről van szó. Úgy érzem, mintha az egyik szememmel
csukva botladoztam volna végig ezen az egészen. Ki akarom
őket nyitni, hogy lássak.
Valami elcsuklott bennem. Észre sem vettem mennyire
megkedveltem és most elment.
Megkérhettem volna, hogy maradjon. Talán még bele is
ment volna. Kedvelt engem. Legalább is úgy gondoltam. De
nem lenne boldog és nem tartana sokáig. A Végtelen szólította.
Tudtam milyen erős ez a hívás. Én is feleltem rá, és évekig
róttam a világegyetemet, mielőtt végül hazajöttem. Az idő nem
mindig járt ugyanúgy ott, mint itt.
335
 A szavak lassan jöttek a számra. – A galaxis nagyon nagy. A
bátyámat elcsábította. Klaus még mindig odakint van valahol.
– Felmutattam. – Ezer éve nem hallottam felőle. Ne légy olyan,
mint a bátyám, Sean. Ne tűnj el.
- Igyekszem majd.
- Szükséged van rá, hogy nyissak neked egy átjárót?
Sean megrázta a fejét. – Wilmos adott egy szerkezetet.
Egyszeri útra jó Baha-charra.
- Könnyű ott eltévedni. Légy óvatos.
- Úgy lesz – felelte.
Arland lejött a lépcsőn. Frissen zuhanyozott. – Tovább
akartam maradni, de úgy tűnik a Ház nem enged. Rendeztem
a számlámat, Lady Dina. A nagybátyám és én nagyon
elégedettek voltunk az ellátással és a diszkrécióval.
Mindenki elment. Ez volt a fogadósok életének rendje: a
vendégek elmentek. Majd új vendégek fognak jönni. Csak
elkövettem azt a hibát, hogy túl közel kerültem egyikőjükhöz.
Legközelebb nem fogom ugyanezt elkövetni. – Köszönöm.
Arland letérdelt mellém. – Mennem kell, de vissza fogok
térni. És amikor így lesz, remélem megtisztelsz azzal, hogy a
fogadódban szállhatok meg.
- Bármikor szívesen látlak, Lord Arland.
336
 Hezitált egy kicsit. – Gondolom nem csatlakoznál hozzám…
- Nem. Ezúttal nem. Én a fogadóhoz tartozom.
Bólintott. – Fenntartom a jogot, hogy megpróbáljam
megváltoztatni a véleményed.
Mosolyt erőltettem magamra.
Arland kiment az ajtón.
Sean megtorpant. – Kapok egy búcsúcsókot?
- Csak megnehezítené a dolgokat, Sean. Döntöttél merre
indulsz. Kövesd ezt az utat és ne nézz vissza.
Szólásra nyitotta a száját, megfordult és kisétált. Intettem az
ujjammal. – A terminált, kérlek. – Egy síkképernyő jelent meg a
falon és figyeltem rajta, ahogy a gyümölcsös felé tartanak. A
nap épp felkelt. Sietniük kellett.
A fogadó biztonságban volt. Elvégeztem a dolgom. Minden
rendben volt.
Minden rendben volt.
- Mik a szándékaid Dinával? – kérdezte Arland a
képernyőn.
- Az az én dolgom – felelte Sean.
- Mhm – mormolta Arland. – Szabadidőmben
tanulmányoztam az irodalmat, ami népszerű a fiatal nők

337
körében ezen a bolygón. Mindig meg kell ismerni a
csatamezőt.
Sean rápillantott. – És?
- Azt javaslom most add fel. A kutatásom szerint, egy
vámpír-vérfarkas szerelmi háromszögben mindig a vámpír
szerzi meg a lányt.
- Tényleg? – kérdezte Sean.
- Igen.
- Ezesetben győzzön a jobbik.
Arland mérlegelte, majd elvigyorodott. – Ezt el tudom
fogadni.
Egy vörös villanás nyelte el és eltűnt.
Sean megtorpant. A gyümölcsös előtte nyújtózott. Kivett
valamit a zsebéből. A valóság szövete megszakadt előtte, akár
egy széthúzott műanyag zsák. Egy keskeny rés jelent meg a fák
között és rajta keresztül láttam az ismerős zsúfolt utcát.
Wilmos boltja a távolban derengett.
Sean vett egy mély lélegzetet és belépett a résbe.

338
 Epilógus

Megcsörrent a telefon. Felnéztem a könyvemből. Beast

felemelte a fejét a lábamnál lévő szőnyegről, ahol feküdt.
Gertrude Hunt nem szerepelt egyetlen normál hotel
jegyzékben sem. Nem volt weboldalunk és nem szerepeltünk a
telefonkönyvben. Általában egy csörgő telefon szokatlan lett
volna, kivéve, hogy a számom valahogy felkerült egy politikai
közvélemény kutató cég híváslistájára, és nem számít hányszor
mondtam nekik, hogy ne hívogassanak, nem akartak leállni.
Még egy csörgés. A nap nagy részét olvasással és
teázgatással töltöttem, próbálva feltöltődni kétes eredménnyel,
és nem volt kedvem felkelni.
Még egy csörgés. Jó, legyen.
Kimásztam a székből és a telefonhoz mentem. Ha még
egyszer megkérdezi valaki, hogy elégedett vagyok-e a
képviselőmmel, gonosz dolgokra fogom használni az erőmet.
- Gertrude Hunt – mondtam a telefonba.
- Dina – szólalt meg Mr. Rodriguez. – Hogy vagy?
- Jól vagyok, köszönöm.

339
 - Gratulálok hozzá, hogy sikerült megoldanod a
problémádat.
- Honnan tudta?
Mr. Rodriguez felnevetett. – Nézd meg a postaládát.
Letette. Hmm.
Beastre pillantottam. – Menjünk?
Felugrott és tett egy kört a lábam körül.
Kimentem a délutáni hőségbe és kinyitottam a postaládát.
Levélszemét, pizza szórólap… és egy kis boríték Mr.
Rodrigueztől. Kinyitottam és kivettem belőle egy kis brossúrát.
A borítón egy egyszerű fehér lapon fekete betűkkel az állt
„Kalauz”.
Pontosan tudtam mi ez. Ez a fogadók listája volt, amiket a
Fogadósok Szövetsége nyilvántartott. Kinyitottam és a „Hírek
és változások” részhez lapoztam. Egy pont be volt rajta
karikázva tollal.
A Szent Kozmikus Anokrácia Krahr Háza bejelentette, hogy
minden kérdéses ügyet az Észak-Amerikában tartózkodó tagjait
tekintve a Gertrude Hunt Fogadóhoz kell irányítani. Ez a bejelentés
egyidőben történt a Baha-charon élő Wilmos Gerwar ajánlásával,
ugyanezzel a fogadóval kapcsolatban.
A Gertrude Hunt név mellett két és fél csillag szerepelt.
340
 Nekidőltem a tölgyfának. Kaptam egy fél csillagot. Alig
hittem el.
A lap széléra Mr. Rodriguez azt írta: „A szüleid olyan
büszkék lennének”.
Felnéztem az égre. Odakint voltak valahol.
- Úton vagyok – suttogtam. – Tartsatok ki. Megtalállak
titeket, ígérem.

Vége

341