Ilona Andews - Kate Daniels sorozat 9

Varázskötések

1. fejezet

A koponya üres szemgödreivel dühösen nézett rám. Furcsa rúnákkal jelölték meg a homlokát, amit a
megsárgult csontba faragtak és tintával töltötték fel. Vastag alsó állkapcsából, egy sor kúpos agyar állt ki,
hosszúak és élesek, mint egy krokodil fogai. A koponya egy régi STOP tábla tetején ült. Valaki fehérre
festette a nyolcszög felületét, és nagy egyenetlen betűkkel ráírta: TILOS AZ ÁTJÁRÁS. Vöröses barna folt
kente össze a tábla alsó részét, ami gyanúsan úgy nézett ki, mint a rászáradt vér. Közelebb hajoltam.
Igen, vér. És némi haj. Emberi haj.

A tábla láttán Curran összeráncolta a homlokát.

- Gondolod, hogy ezzel üzenni szeretne valamit?

- Nem tudom, de nagyon finom megoldás.

A tábla mögé néztem. Körülbelül száz yarddal hátrébb egy nagy kétemeletes ház állt. Egyértelműen a
Váltás után épült fából, és kézzel faragott kőből, hogy túlélje a mágia hullámokat. De a szokásos egyszerű
négyszög, vagy a legtöbb Váltás utáni épület téglalap alakú alapja helyett, ebben az épületben a modern
préri otthon, Váltás előtti minden jellemzője meg volt: nagy ablakok vízszintes sorban, tágas alaprajz. A
préri stílusú otthonok kivételével, az épületeknek általában hosszú, lapos tetejük volt, és kevés díszítés
volt rajtuk, míg ez a ház bonyolult faragott gerendák által tartott ferde tetővel, gyönyörű hajódeszkákkal,
és díszes faablakokkal rendelkezett.

- Olyan, mintha valaki fogott volna egy orosz gerendaházat, és egy Váltás előtti átlagos házat, bedobta
volna őket egy turmixgépbe és ez lett volna belőle.

Curran összeráncolta a szemöldökét.

- Ez az övé... Minek hívod ezt? Kastély?

- A kastély az, ahol az orosz hercegnők élnek.

- Pontosan.

Közöttünk és a ház között fekete szemét mező feküdt. Lágynak és porosnak tűnt, mint a cserepes talaj,
vagy mint a felszántott mező. Régi és rohadt, félig rohadt, és törött táblák sora ívelt keresztül a mezőn a
bejárati ajtóig. Nem volt jó érzésem a szeméttel kapcsolatban.
Megpróbáltuk megkerülni a házat, és belefutottunk egy vastag, tüskés természetes kerítésbe, melyet
vadrózsa bokrok, szederbokrok és fák alkottak. A kerítés tizenkét láb magas volt, és amikor Curran
megpróbált elég magasra ugrani, hogy átjusson rajta, tüskés szőlő robbant ki a kerítésből és hősies
erőfeszítést tett, hogy meglasszózza őt. Miután segítettem kiszedni a tüskéket Curran kezéből, úgy
döntöttünk, hogy a legjobb megoldás a frontális támadás.

- A piszokban nincsenek állati lábnyomok. - mondtam.

- Állatok szagát sem érzem. - mondta Curran. - Körülöttünk a fákon vannak szagnyomok, de itt nincs.

- Ezért vannak óriási ablakai, rácsok nélkül. Semmi sem juthat el a házhoz.

- Igen, vagy őt nem érdekli. De mi az ördögért nem veszi fel a telefonját?

Ki tudhatja, hogy mit miért tesz a Sötétség és a Gonosz istenének a papja?

Felkaptam egy követ és beledobtam a szennyeződésbe, és megfeszítettem magam. Semmi. Sem fogazott
állkapcsok nem robbantak elő a talajból, sem mágikus tűz nem lobbant, és a talaj sem nyílt meg. A
kődarab csak ült ott.

Visszajöhetnénk később, amikor eltűnik a mágia. Az lenne az ésszerű dolog. Azonban megtettünk tíz
mérföldet, a Georgiai nyár bűntető melegében, a pocsék forgalomban, majd még megtettünk egy
mérföldet az erdőn keresztül, hogy ide érjünk, és a határidőnk gyorsan közeledett. Így vagy úgy de
bejutok ebbe a házba.

Az első táblára tettem a lábam. Egy kicsit megsüllyedt alattam, de tartott. Lépés. Újabb lépés. Még
megtartott.

Szinte lábujjhegyen jártam a deszkákon, Curran közvetlenül mögöttem. Csak nyugodtan.

A sötét talaj megremegett.

Még két lépés.

Egy domb alakult ki tőlünk jobbra, a piszok úgy mozgott mellettünk, mint a fekete tenger hulláma.

Ó.

- Jobbra. - mormoltam.

- Látom.

Hosszú, kígyózó csontgerincek törték át a dombot, és felénk csúsztak a talajon, mint egy tengeri kígyó
uszonyai, melyek az éjfekete, poros óceán felszínén siklottak.

Az ajtóhoz rohantunk.

A szemem sarkából láttam, hogy a laza föld szétreped a baloldalon. Egy póni méretű fekete skorpió lőtt
ki, és rohant utánunk.

Ha megöljük a kedvenc házi skorpióját, életünk végéig hallgathatjuk.

Felrohantam a tornácra, és megvertem az ajtót.

- Roman!

Mögöttem csontgerincek nőttek ki a talajból. Az, amiről úgy gondoltam, hogy uszony, csápok
csoportjává alakult át, melyek mindegyike csontszegmensekből állt, melyeket a porc maradványai és
száraz, gyenge minőségű kötőszövet tartott egyben. A csápok felcsattantak és megragadták Currant.
Curran megragadta a csápokat, és erőlködve, de szétválasztotta őket. A csont összeroppant, a kötőszövet
elszakadt, és a baloldali csáp leszakítva csapkodott a földön.

- Roman! - a fenébe is.

Egy csontcsáp megragadta a lábam és felrántott, legalább hat láb magasan lógtam a levegőben. A skorpió
előrehajolt, a tüskéje ölésre készen előre meredt.

Az ajtó kinyílt felfedve Romant. Pólót és skótkockás pizsama alsót viselt, sötét haja, melyet oldalt
leborotváltak, a fejtetőn pedig úgy hordta, mint a csikósörényt, a feje bal oldalára lógott. Úgy nézett ki,
mint aki még alszik.

- Mi ez az egész?

Minden megdermedt.

Roman felém pislogott.

- Mit kerestek itt srácok?

- Ide kellett jönnünk, mert nem veszed fel az átkozott telefonodat. - mondta Curran olyan jeges hangon,
amiből tudtam, hogy elfogyott a türelme.

- Nem veszem fel a telefont, mert kihúztam.

Roman intett a kezével. A skorpió visszavonult. A csápok óvatosan letettek és visszacsúsztak a földbe.

- Te is kihúznád a telefont, ha az én családommal állnál rokonságban. A szüleim ismét harcolnak

egymással és megpróbálnak rávenni, hogy válasszak oldalt. Azt mondtam nekik, hogy majd akkor
beszéljenek velem, ha már elkezdtek felelős felnőttként viselkedni.

Ennek kevés volt az esélye. Roman apja Grigorii volt a vezetője a fekete volhvoknak a városban. Az anyja
Evdokia pedig a Boszorkány Orákulum egyik tagja volt. Amikor ők harcoltak egymással a dolgok nem
felforrtak, hanem felrobbantak. Szó szerint.

- Eddig elkerültem mindkettőjüket, így élvezem a nyugalmat és a csendet. Gyertek be.

 Tartotta az ajtót, amíg besétáltunk. Egy nagy nappali szobába léptünk be, melynek aranyszínű fapadlója
volt, hatalmas kandalló állt benne és kényelmes bútorok, a mennyezete legalább harminc láb magas volt.
Könyvespolcok sorakoztak a falak mellett, tele zsúfolva könyvekkel. A hely otthonosnak és barátságosnak
tűnt.

Curran besétált mögöttem és megfigyelte a szobát. Vastag szemöldökei megemelkedtek.

- Mi az? - kérdezte Roman.

- Nincs oltár? - kérdezte Curran. - Nincsenek véres kések és ijedt szüzek?

- Koponyákkal teli áldozati gödör sincs? - kérdeztem.

- Haha. - mondta Roman. - Ezt még soha nem hallottam. Az alagsorban láncoltam le a szüzeket. Kértek
kávét?

Megráztam a fejem.

- Én kérek. - mondta Curran.

- Feketén?

- Nem, tegyél bele tejszínt.

- Jó ember vagy. Csak kétféle ember issza feketén a kávét, a zsaruk és a sorozatgyilkosok. Üljetek le.

Leültem a kanapéra, és majdnem belesüllyedtem. Segítségre lesz szükségem, hogy innen felálljak. Curran
mellém ült.

- Ez kényelmes. - mondta.

- Ühüm.

- Kellene egy ilyen a mi nappalinkba is.

- Összekennénk vérrel.

- És akkor? - vonta meg a vállát Curran.

Roman két bögrével tért vissza, az egyikben koromfekete kávé volt, a másik tejszínnel felöntve. A
világosabb kávét Currannak adta.

- Látom, te feketén iszod a kávét. - mondtam neki.

Roman vállat vont és leült a kanapéra.

- Eh... megy a munkához. Tehát, mit tehetek értetek?

- Összeházasodunk. - mondtam.
- Igen, tudom. Gratulálok. Ivan Kupala éjszakáján. Hogy ez jó, vagy rossz, azt nem tudom, de bátor tett.

Ivan Kupala éjszakája volt a vad mágia ideje, a szláv folklórban. Az ősi oroszok szerint ebben az időben
elmosódnak a határok a világok között. A mi esetünkben ez egy igen erős mágia hullámot jelent. Furcsa
dolgok történtek Ivan Kupala éjszakáján. Ha rajtam múlt volna, egy másik dátumot választottam volna,
de Curran ezt a dátumot határozta meg. Neki ez a vérfarkas nyár utolsó napja volt, egy alakváltó ünnep,
ami tökéletes az esküvőnk számára. Azt mondtam neki, hogy hozzá megyek, és ha Ivan Kupala éjszakáján
akar megházasodni, akkor Ivan Kupala éjszakáján házasodunk össze. Miután legalább egy tucatszor
áthelyeztem a dátumot, ez a legkevesebb, amit megtehetek.

- Tehát azért jöttetek, hogy meghívjatok? - kérdezte Roman.

- Igen. - felelte Curran. - Szeretnénk, ha te adnál össze bennünket.

- Tessék?

- Szeretnénk, ha összeadnál bennünket. - mondtam.

Roman szeme elkerekedett.

- Mármint, hogy én? - mutatott magára.

- Igen. - mondta Curran.

- Én adjalak össze?

- Igen.

- Te tudod, hogy én ki vagyok, igaz?

- Igen, te vagy Csernobog papja.

A csernobog szó, szó szerint Fekete Istent jelentett, de volt más mókás neve is, mint például Fekete
Kígyó, Sötétség Ura, a hideg, a pusztítás, a gonoszság, és a halál Istene. Néhány ősi szláv felosztotta a
panteonját a fény és a sötétség ellentétes erőire. Ezek az erők egyensúlyban voltak, és e szerint a
nézőpont szerint Csernobog, a szükséges rossz volt. Neki is szüksége volt papokra és Roman elvégezte ezt
a munkát. Elmondása szerint ez családi vállalkozás volt.

Roman előre hajolt sötét szemei élénkek voltak.

- Biztosak vagytok benne?

- Igen. - felelte Curran.

- Nem fogjátok meggondolni magatokat?

Mi ez a rengeteg kérdés?
- Megteszed vagy sem?

- Természetesen megteszem. - ugrott fel Roman a kanapéról. - Ha! Soha senki nem kér meg engem, hogy
adjam őket össze. Mindig Nikolajhoz mennek, az unokatestvéremhez, aki Vaszilij legidősebb fia.

Romannak hatalmas volt a családfája, de emlékeztem Vaszilijra, a nagybátyjára. Vaszilij Belobog papja
volt, Csernobog testvére, és a pontos ellentéte. Vaszilij szintén nagyon büszke volt a gyerekeire,
különösen Nikolajra, és mindig róluk hencegett, ha lehetőséget kapott rá.

Roman lebukott a kanapé mögé, és telefonnal a kezében állt fel.

- Amikor valami természetfeletti piszok megpróbálja elvinni a gyerekeket, akkor Romant kell hívni, mert
ő átgázol véren és szennyen, hogy megmentse őket, ám, ha valami kedves dologról van szó, mint esküvő
vagy keresztelő akkor ó nem, nem hívhatjuk Csernobog volhvját. Az balszerencse, hívd Nikolajt. Ha
megtudja, kiket fogok összeadni, aneurizmája lesz. A feje fel fog robbanni. Még jó hogy orvos, talán tudja
kezelni magát.

Bedugta a telefont a konnektorba.

A telefon csengett.

Roman úgy bámult a telefonra, mint egy viperára.

A telefon ismét csengett.

- Na, nem. - húzta ki Roman a telefon.

- Nem lehet, olyan rossz. - mondtam neki.

- Ó, de ez nagyon rossz. - bólintott Roman. - Az apám megtagadta, hogy segítsen a második nővéremnek
házat vásárolni, mert nem szereti a barátját. Anyám felhívta őt, és nem lett jó vége. Megátkozta apámat.
Minden alkalommal, amikor vizel, a sugár felfelé tör.

Ó.

Curran összerezzent.

- Éhes vagy? Szeretnél valamit enni? Füstölt marha szegyet csináltam.

A vőlegényem hirtelen érdeklődve előrehajolt.

- Nedvesen vagy szárazan füstölted?

- Nedvesen. Mi vagyok én, pogány?

Technikailag pogány volt.

- Nem maradhatunk. - mondtam neki. - Mennünk kell. Ma este Konklávé van.

- Nem tudtam, hogy még mindig jártok oda. - mondta Roman.

- Ghastek kierőszakolta. - mondta Curran.

A Konklávé havi találkozóként indult a Falka és az Emberek között. A város két legnagyobb
természetfeletti frakciójaként gyakran keveredtek konfliktusban, és egy ponton úgy döntöttek, hogy
célszerűbb beszélgetéssel megoldani a kisebb problémákat, mint öt percenként vérfürdőt csinálni. Az
évek során a Konklávé egy olyan találkozóvá fejlődött, ahol Atlanta nagyobb hatalmai találkoztak és
megvitatták üzleti ügyeiket. Nagyon sok Konklávén vettünk részt, amíg Curran volt a Bestiák Ura, de
amikor visszavonult, azt hittem kínzásainknak vége lett. Igen, de nem elég gyorsan.

- Március végén Roland emberei zaklatni kezdték a fuvarosokat. - mondtam.

- A városban? - emelte meg Roman a szemöldökét.

- Nem. - a magaménak követeltem Atlantát, hogy megóvjam az apámtól, és felelősséget vállaltam ezért.
Az apám és én a nyugtalan béke állapotában éltünk, de eddig még nem szegte meg azt. - Öt-hat
mérföldre annak a földnek a határától, amit magamnak követeltem. A fuvarosok a teherautóikkal,
mennek az úton, amikor hirtelen húsz fegyveres eltorlaszolja az utat, és megkérdezik hova mennek és
miért. Ez idegessé tette a szakszervezetet, ezért a fuvarosok képviselői eljöttek a Konklávéba, és
megkérdezték akar-e ez ellen tenni valaki.

- És miért nem a Rendhez mentek? - kérdezte Roman. - Ez az ő feladatuk.

- A Rend és a szakszervezetek nem tudtak megállapodásra jutni. - mondta Curran.

Az Irgalmas Segítség Lovagrendje a támogatását, mindig bizonyos feltételekhez kötötte, az egyik feltétel
nem utolsó sorban az volt, hogy ha egyszer elvállalták a munkát, a saját feltételeik szerint fejezték be, és
az ügyfeleiknek nem mindig tetszett a végeredmény.

- Így a fuvarosok képviselői az Embereket kérték meg, hogy állítsák le az embereik zaklatását. - mondta
Curran. - Ghastek pedig azt válaszolta nekik, hogy Kate az egyetlen, aki ezt képes megtenni.

- És megcsináltad?

- Igen, megtettem. - mondtam. - És most mehetek a Konklávéra.

- Én pedig elkísérem, mint támogató hitves. - vigyorodott el Curran, kivillantva a fogait.

- Tehát apád miért zavarta a konvojokat? - kérdezte Roman.

- Nincs rá oka. Csak azért teszi, hogy megnehezítse az életemet. Ő egy halhatatlan varázsló,
megalomániás komplexussal. Nem ért meg olyan szavakat, mint a "nem" és "határok". Zavarja, hogy
enyém ez a föld. Nem engedheti el, így ül a határom mellett és szurkálgat. Megpróbált építeni egy
tornyot Atlanta szélére. Rákényszerítettem, hogy leállítsa, ezért most öt mérföldnyire épít egy "kis
rezidenciát".
- Mennyire kicsi? - kérdezte Roman.

- Körülbelül harmincezer négyzetláb. - felelte Curran.

Roman fütyült egyet majd háromszor kopogtatott az asztalon.

Curran rám nézett.

- A házban fütyülni balszerencsét hoz. - magyaráztam.

- Elfütyülöd az összes pénzed. - mondta Roman. - Harmincezer négyzetláb, huh.

- Folyamatosan változtatja. - mondta Curran. - Az építőipari brigádja folyamatosan akadályozza a Falka

vadászterületeit Atlantán kívül. A katonái folyamatosan zaklatják a területen kívüli kis településeket, és
megpróbálják rávenni az embereket, adják el a földjüket.

Az apám lassan az őrületbe kergetett. Belépett a területemre, amikor a mágia fenn volt, így éreztem a
jelenlétét, és távozott mielőtt oda értem, hogy számon kérjem. Az első pár alkalommal odalovagoltam,
és rettegtem, hogy háború lesz belőle, de soha senki nem akart megküzdeni velem. Néha az éjszaka
közepén felébredtem, mert úgy éreztem, hogy belépett a területemre, majd csak feküdtem
összeszorított fogakkal, és igyekeztem visszafogni a késztetést, hogy felugorjak, megragadjam a
kardomat, és kiszaladjak a házból, hogy levadásszam.

- Ne felejtkezz meg a szörnyekről sem. - mondtam. - Állandóan a határ körül rajzanak, majd megtámadják
Atlantát.

- Legtöbbször nem tudjuk hozzá kötni. - mondta Curran. - Ha még is sikerült, akkor felhívja Kate-et,
bocsánatot kér, és nagylelkű kártalanítást ajánl fel.

- Ezek után mindig valamilyen tenger gyümölcsei étteremben végezzük, ahol az apám megrendeli az
egész menüt, a pincérek pedig üveges tekintettel szolgálnak fel. - mondtam.

Curran egy slukkra lehajtotta a kávéját.

- A múltkor egy csapat hárpia támadta meg a Druid Hills-t. Hat órájába került a Céhnek, hogy lenyomja
őket. Az egyik zsoldos valamilyen mágikus veszettséggel végezte a kórházban.

- Nos, legalább csak veszettséget kapott. - mondta Roman. - Akár leprát is kaphatott volna.

- Felhívtam Rolandot az ügyben. - mondtam. - Azt felelte: "Ki tudja, hogy mit miért csinálnak a hárpiák,
Virágom?" Aztán azt mondta, hogy van két jegye, Aivisha koncertjére, és az egyiken az én nevem van.

- Szülők. - sóhajtotta Roman. - Nem lehet velük élni. És nem lehet előlük elmenekülni. Amikor
megpróbálsz elköltözni, vesznek egy házat a szomszédságodban.

- Megszűnik minden szülőkkel kapcsolatos problémád, ha megölik őket. - mondta Curran. - Nekem nincs
a szüleimmel gondom.
Roman és én ránéztünk.

- Most már igazán mennünk kell. - mondtam.

- Köszönöm a kávét. - tette le az üres bögrét az asztalra Curran.

- Nem baj. - mondta Roman. - Elkezdem ezt az esküvői dolgot.

- Igazán értékeljük. - mondtam.

- Ó, nem, nem. Nekem öröm.

Felkeltünk, az ajtóhoz sétáltunk, és kinyitottam. Egy fekete holló repült el mellettem, és leszállt a kanapé
hátuljára.

Roman a tenyerébe temette az arcát.

- Hát itt vagy. - mondta a holló Evdokia hangján. - Hálátlan fiú.

- Essünk túl rajta... - motyogta Roman.

- Tizennyolc óra vajúdás után, ennyit kapok tőle. Még a telefont sem képes felvenni, hogy beszéljen a
saját anyjával.

- Anya, nem látod, hogy más emberek is vannak itt?

- Fogadjuk, hogy ők felveszik a telefont, ha az anyjuk hívja őket.

Hát, az egy ügyes trükk lenne, mindkettőnk számára. Sajnos a halott anyák még a Váltás utáni Atlantában
sem térnek vissza az életbe.

- Örülök, hogy láttalak Roman. - ragadtam meg Curran kezét.

A madár felém fordult.

- Katya!

Ó, ne.

- Ne menj el. Beszélnem kell veled.

- Mennem kell. Viszlát.

Kiugrottam a házból. Curran csak egy fél másodperccel maradt le mögöttem, és bezárta az ajtót.
Leszáguldottam a fából készült úton, mielőtt Evdokia úgy dönt, hogy követ.

- Valóban elmenekülsz Evdokiától?

- Igen, azt teszem. - a boszorkányok nem voltak teljesen elégedettek velem. Bíztak benne, hogy
megvédem Atlantát és a koveneket, helyette a magaménak követeltem a várost.

- Talán ma este kihagyhatnánk a Konklávét. - mondta Curran.

- Nem tehetjük.

- Miért?

- Mert ma este Mahon van soron, hogy megjelenjen.

Atlanta Kodiakja hatalmas volt és bátor, és ő állt legközelebb ahhoz, amit Curran apának nevezhet.
Rendkívüli képessége volt hozzá, hogy maga ellen fordítson mindenkit a szobában, és aztán meg kellett
védenie magát, amikor kitört a verekedés. És ő komolyan vette a védelmét. Néha egyetlen épület sem
maradt állva, miután végzett.

- Jim is ott lesz. - mondta Curran.

- Nem. - a Falka a Konklávé szolgálatot cserélgette az alfák között, így ha valami történne a Konklávén,
nem pusztul el a Falka teljes vezetése. - Jim a legutóbbin volt. Te is tudnád, ha nem hagytad volna ki, csak
azért, hogy megküzdj valami szörnnyel a csatornákban. Most Raphael, Andrea, Desandra és az apád
jönnek. Felügyelet nélkül.

Curran káromkodott.

- És mi a fenét akart elérni Jim ezzel a felállással?

- Még jó, hogy neked nincs szülő problémád.

Morgott valamit az orra alatt.

Mahon és én nem mindig álltunk egy oldalon. Úgy gondolta, hogy nem leszek jó társa Currannak, és én
voltam az oka, hogy Curran elhagyta a Falkát, ezt ő mondta nekem, de már kibékült a helyzettel.
Mindketten szerettük Currant, tehát össze kellett fognunk, és a lehető legtöbbet kihozni ebből. Bár
mostanában Mahon szokatlanul kedves volt velem. Valószínűleg ez egy csapda volt.

- Végig csináljuk a Konklávét, azután haza megyünk, iszunk egy kávét, és megesszük az almás pitét, amit
tegnap este készítettem. - mondtam. - Remek lesz.

Curran körém fonta a karját.

- A Konklávé csak egy vacsora.

- Ne mond ezt!

- Hogy...

Dühösen néztem rá.

- Tudtam! Csak egy csendes estét akarok!

- ... lehetne ezt elrontani.

- Most tönkre tetted. Ha egy égő óriás tör be az ablakon, amíg a Konklávén vagyunk, és embereket kezd
enni, annyira karon váglak.

***

A Bernards's mindig tele volt, de soha nem volt zsúfolt. Egy hatalmas angol stílusú udvarház, volt, ami a
gazdagabb északi városrészben állt. A Bernard's azok közül az éttermek közül való volt, ahol legalább két
héttel korábban kellett asztalt foglalnod. Az ételek gyönyörűek voltak és drágák, az adagok aprók - a
mecénások voltak az igazi húzás. A férfiak ezer dolláros öltönyökben, a nők fényes ruhákban, a nyakukon
és a csuklóikon csillogó ékszerekkel elvegyültek, és udvariasan beszélgettek, közben bort és drága
likőröket kortyoltak.

Curran és én munkaruhában léptünk be a Bernard's-ba: kopott farmer, póló és csizma. Szerettem volna a
kardomat is elhozni, de a Bernard's szigorúan tartotta magát a "semmi fegyver" politikához, ezért
Sarratnak az autóban kellett várnia.

Az emberek bámultak, ahogy a konferencia teremhez sétáltunk. De az emberek mindig megbámultak.

Suttogások lebegtek.

- Ez ő?

- Nem úgy néz ki, mint...

Huh.

Curran a beszélők felé fordult, a szemei jegesek, az arca merev. A suttogások elhaltak.

Beléptünk a konferencia terembe, ahol egyetlen hosszú asztalt állítottak fel. A Falka már ott volt. Mahon
ült középen szemben az ajtóval, Raphael ült a jobb oldalán, három üléssel arrébb Desandra a bal oldalán.
Mahon észrevett bennünket és elvigyorodott, simogatva a szakállát, ami régen fekete volt, de most már
ezüst szálak szőtték át. Amikor megpillantottad Atlanta Kodiakját egy szó jutott rögtön az eszedbe: nagy.
Magas, hatalmas vállakkal, hordószerű mellkassal, széles, de nem kövér, Mahon testesítette meg a
hatalmat és a nyers fizikai erőt. Míg Curranon a kirobbanó erőszak veszélyes ígérete látszott, addig
Mahon úgy nézett ki, mint aki a hirtelen leszakadó tetőt is elkapná, morogna, de megtartaná.

A mellette ülő Raphael nem is üthetett volna el jobban. Karcsú, magas, metsző sötétkék szemekkel, a
bouda klán alfája nem volt a hagyományos értelemben jóképű, de volt valami az arcán, ami a nőket
megszállottá tette. A nők ránézetek és a szex jutott az eszükbe. Azután megnézték a jobb oldalát, és úgy
döntöttek nem érdemes meghalni érte. Különösen az utóbbi időben, mivel Andrea az elmúlt kilenc
hónapban terhes volt, és többnyire vicsorgósan viselte. És nem ült az asztalnál.

Desandra gyönyörű és szőke, a testfelépítése pedig olyan, mint egy hivatásos női ketrecharcosnak, aki
most épp hússzeletek pakolt a tányérjára, ami valószínűleg valamilyen ínyenctál volt. Egy villával felénk
intett, majd visszafordult az ételhez.

Curran Mahon mellé ült. Leültem egy székre közte, és Desandra között, és előre hajoltam, hogy lássam
Raphaelt.

- Hol van Andrea?

- A Toronyban. - mondta. - Doolittle szemmel akarja tartani.

És valószínűleg a Falka medmágusa volt az egyetlen, aki rá tudta kényszeríteni Andreát, hogy pihenjen.

- Fiú. - csapott Mahon Curran vállára. Az egész arca ragyogott. Curran elvigyorodott. Már megérte az
egész Konklávé.

- Öreg. - mondta Curran.

- Vékonyabbnak tűnsz? Izgulsz az esküvő miatt? Vagy Kate nem ad enned eleget?

- Azt eszi, amit megöl. - mondtam. - Nem tudok rajta segíteni, ha pocsék vadász.

Mahon kuncogott.

- Elfoglalt voltam. - mondta Curran. - A Céh sok időmet veszi igénybe. A Tornyon kívül nem minden csak
ünnepség és mézes muffin. Egyszer ki kellene próbálnod.

- Ó. - Mahon megfordult és beletúrt a táskába, amit a székére akasztott, majd elővett belőle egy nagy
négyszögletes Tupperware dobozt. - Martha küldte ezt neked, mivel soha nem jössz el a házba.

Curran levette a doboz tetejét. Hat tökéletes arany muffin volt benne. Méz és vanília illata lebegett az
asztal körül. Desandra úgy éledt fel, mint egy téli farkas, ha nyulat érez a közelben.

Curran elővett egy muffint és átadta nekem, egy másikba pedig beleharapott.

- A múlt héten voltunk nálatok.

- Én egy üzletet intéztem a klánnak, az nem számít.

Bele haraptam a muffinba, és az az öt másodperc, amíg megrágtam elvitt engem a mennyországba.

Az Emberek besorakoztak a szobába. Ghastek vezette őket: magas volt, fájdalmasan vékony, és a sötét
öltöny, amit viselt, még vékonyabbnak mutatta. Rowena lépkedett mögötte, aki megdöbbentőbben
lenyűgözően nézett ki, mint mindig. Ma egy whisky színű koktélruhát viselt, ami kiemelte gömbölyű
melleit és csípőjét, és kihangsúlyozta keskeny derekát. Vörös színű vízesés szerű haját egy széles fonatba
fonta, és oldalt kontyba csavarva viselte. Azt sem tudnám, hogy kell elkezdeni ezt a frizurát.

Hiányzott a hosszú hajam. Most alig a vállamig ért, és mást nem tudtam vele kezdeni, mint vagy
lófarokba fogtam, vagy kiengedtem.
Curran felém dőlt, a hangja alig volt több mint egy suttogás.

- Azok ketten miért nem jöttek még össze?

- Fogalmam sincs. Miért tennék?

- Azért, mert az összes többi Holtak Mestere mind kapcsolatban áll. Ezek ketten függetlenek, és mégis
mindig együtt vannak.

Az alakváltók pletykásabbak voltak, mint az idős hölgyek.

- Talán összejöttek, csak mi nem tudunk róla.

Curran enyhén megrázta a fejét.

- Nem, már évek óta figyelem őket. Ghastek soha nem jött ki még Rowena házából, és Rowena soha nem
volt az övében.

Az Emberek leültek velünk szemben.

- Van valamilyen sürgető ügy? - kérdezte Ghastek.

Mahon elővett egy vonalas papírt.

Fél órával később az Emberek és a Falka is kifutott a megbeszélésre váró dolgokból. Semmi nagyobb
dolog nem történt, és a Falka és az Emberek között határon lévő ingatlanirodával kapcsolatos váratlan
vita is gyorsan megoldódott.

Bort szolgáltak fel, majd finom desszerteket, melyek azonban meg sem közelítették Martha
mézmuffinját. Valójában nagyon kellemes volt ott ülni, és kortyolgatni az édes bort. Soha nem
gondoltam, hogy hiányozni fog a Falka, de most egy kicsit igen. Hiányoltam a nagy étkezéseket, és a
társaságot.

- Gratulálok a közelgő esküvőhöz. - mondta Ghastek.

- Köszönöm. - feleltem.

Technikailag Ghastek és az Emberek teljes Atlantai irodája az apámhoz tartozott, aki csendben
megerősítette őket. Két új Holtak Mesterét jelöltek ki Ghastekhez, így a Holtak Mesterei már nyolcan
voltak. Számos új dolgozója volt a Casinónak is. Szokásommá vált, hogy időként elhajtottam autóval a
Casino mellett, és minden alkalommal több vámpírt éreztem a palota fehér mintás falán, mint korábban.
Ghastek egy kiélezett tőr volt a hátam mögött. Eddig ez a tőr a tokjában maradt, és tökéletesen szívélyes
maradt, de soha nem felejthetem el, hogy kinek szól a hűsége.

- Ghastek, miért nem házasodtál meg soha? - kérdeztem.

- Mert ha megházasodom, akkor családot szeretnék. Nekem a házasság egyet jelent a gyerekekkel. -
mosolygott rám halványan.
- És mi a probléma? Üresek a patronjaid? - kérdezte Desandra.

Valaki öljön meg.

- Nem. - mondta Ghastek. - De ha nem vetted volna észre ez a város ostrom alatt áll. Felelőtlenség lenne
gyermeket hozni a világra, ha nem tudod őt biztonságban tartani.

- Költözz el. - mondta Desandra.

- Nincs olyan hely, ami biztonságba lenne az apjától. - mondta Rowena. - Amíg él...

Ghastek hosszú ujjait Rowena kezére tette. Rowena hirtelen elharapta a mondanivalóját.

- ... amíg ő él, örömmel szolgáljuk. Az életünk nem a sajátunk.

Nick Feldman lépett be az ajtón. Az Irgalmas Segítség Lovagrendje rendszerint nem vett részt a
Konklávén. Ez nem jelent jót. Egyáltalán nem jó.

- Itt jön a Lovag Védő. - figyelmeztetett Raphael csendesen.

Mindenki Nickre nézett. Ő megállt az asztal végén. Amikor megismertem Nicket úgy nézett ki, mint egy
koszos koldus, de ha az alkalom megköveteli, ki tudja fényesíteni magát. Amikor ismét láttam őt, Hugh
D'Ambray-nak az apám hadvezérének dolgozott, és úgy nézett ki, mint Hugh belső körének tagjai:
kemény, gyors, mentes bármilyen gyengeségtől, mint egy fegyver, amit törhetetlen keménységűre
fentek. Most valahol a kettő között volt. Még mindig nincs semmilyen gyengesége, rövid barna haj, ólom
szemek, és egy csendes veszély áradt belőle.

Nick gyűlölt engem. Anyám volt az oka, Nick boldogtalan gyerekkorának. Gyanítottam, hogy nem ez a fő
oka, hogy utált engem, de határozottan nem segített. Nick utált, mert közeli és személyes kapcsolatba
került az apámmal. A saját szemével látta, hogy hogyan működik Roland, és azt hitte én is olyan vagyok.
Örültem, hogy csalódást okozok neki.

- Élvezitek a vacsorát, mint egy nagy boldog család?

- A Lovag-Védő megtisztelt bennünket a jelenlétével. - mondta Rowena.

- Hé, jóképű! - kacsintott rá Desandra. - Emlékszel még rám?

Egyszer már összefutottak, és majdnem megölték egymást. Nick nem nézett Desandrára, de a bal szeme
sarkában, egy kis izom megrándult. Rendben, tehát emlékezett rá.

- Mit tehetünk érted? - kérdezte Curran.

- Értem semmit. - nézett rám Nick.

- Csak bökd ki. - mondtam neki.

Egy maroknyi papírdarabot dobott az asztalra. Szétcsúsztak, ahogy leestek. Fényképek. Az apám
"rezidenciája". Fekete ruhás katonák egy nagy testet vonszoltak a kapu irányába, deréktól felfelé
meztelen volt, hófehér bőrét vörös és lila zúzódások borították. Egy fekete zsák elrejtette a fejet. Egy
másik kép, ez a vonszolt személy lábait mutatta, a lábakat, melyek össze voltak vagdalva, mint a
hamburgerhús. Bárki is volt a személy, túl nagy volt ahhoz, hogy normális ember legyen.

Raphael felemelt egy képet maga mellől, felállt és gondosan elém helyezte.

A zsák lekerült a fejről. Kékes haj, sápadt sörénye lógott le a rab vállaira. Az arca össze volt verve, de
mégis felismertem. Saiman volt az természetes formájában.

Apám elrabolta Saimant.

Harag forrt bennem.

Eddig toleráltam az apám minden szarságát, de az embereim elrablásával túl messzire ment.

- Mikor történt ez? - kérdezte Curran nyugodt hangon.

- Tegnap este.

Saiman volt a szakértőm számos furcsa és mágikus dologban, de legutóbb amikor fel akartam fogadni,
azt mondta nekem, hogy az apám előbb vagy utóbb meg fog ölni engem, és ő nem olyan hülye, hogy a
vesztes csapat mellé álljon. Tudtam, hogy Saiman a saját univerzumának a középpontja, de ez még
mindig meglepett engem. Többször is megmentettem már az életét. Nem számítottam tőle barátságra -
ez tőle messze állt - de számítottam némi hűségre. Egy dolgot biztosan tudtam: Saiman nem dolgozna
együtt az apámmal. Roland megrémítette őt. Egy csipetnyi érdeklődés az apámtól, és Saiman elfutna, és
soha nem nézne vissza.

Azt kívántam, hogy egy pillanat alatt átléphessek távolságokat, és egy égő űrsziklát dobhassak az apám
házára.

Nick rám nézett. Bizonyára egy része élvezte ezt. Nem mosolygott, de láttam a szemében.

Kényszerítettem magam, hogy nyugodt maradjon a hangom.

- A Rend elfogadta a megbízást?

- Nem. A megbízáshoz kérvényt kell benyújtani, és senki nem nyújtott be kérvényt.

- Ez nem tartozik a veszélyeztetett állampolgár ügy alá? - kérdeztem. - A Rend egyik ügynöke készítette
ezeket a képeket. Látták, hogy Saiman közvetlen veszélyben van, ám nem tettek semmit.

- Tettünk valamit. - mondta Nick. - Értesítettelek téged.

- Megdöbbentő az együttérzésed. - mondta Ghastek.

Nick ólomtekintetét a Holtak Mestere felé fordította.

- Figyelembe véve az említett polgár eredetét, valamint hosszú és kreatív bűnügyi nyilvántartását, a
megmentése alacsony prioritást élvez. Valójában a város sokkal biztonságosabb, ha ő nincs benne.

- Akkor egyáltalán miért mondtad el nekem? - kérdeztem.

- Mert szeretném látni, ahogy te és az apád egymásnak ugrotok, mint két vadmacska, amiket ugyanabba
a zsákba dobtak bele. Ha közületek az egyik megöli a másikat, a világ már jobban jár. - Nick
elmosolyodott. - Add neki a poklot Sharrim.

Mahon az öklével az asztalra csapott. A fa úgy puffant, mint a dob.

- Próbálj meg tisztességes ember módjára beszélni, ha a menyemhez szólsz.

- A menyed undorító. - mondta Nick.

Mahon felugrott. Raphael elkapta a jobb karját, Curran a bal karját.

- Ez az, tartsátok vissza a veszett medvét. - mondta Nick. - Ezért kezel benneteket a világ, úgy, mint az
állatokat.

Felugrottam az asztalra, majd Mahon és Nick közé léptem.

- Oké. Nick csak azért jártatja a száját, mert nem tud semmi mást tenni.

Nick megfordult és kivonult a szobából.

Curran karja megfeszült.

- Ülj le, öreg. Ülj le.

Végül Mahon visszaesett a székébe.

- Az a kibaszott fasz.

Raphael is lerogyott a székébe.

Én az asztalon ültem a tányérok között. A Bernard menedzserének biztosan nem tetszene, de nem
érdekelt. Visszatartani Mahont, elvette a maradék energiámat.

Ghastek és Rowena rám bámultak.

- Ti tudtátok? - kérdeztem.

Ghastek megrázta a fejét.

- Nem értesítenek, bennünket mindenről, amit tesz.

- Mit fogsz most csinálni? - kérdezte Desandra.

- El kell mennünk és beszélnünk kell vele. - mondtam. Inkább ennék törött üveget.

- De az a degenerált. - mondta Raphael. - Miért nem hagyjuk ott?

- Mert Roland nem tud embereket kivinni a városból, amikor csak akar. - mondta Curran, sötét arccal. -
És ez a seggfej tudta ezt, amikor elhozta a képeket.

- Hagynod kellett volna, hogy lecsavarjam a fejét. - mondta Mahon. - Nem engedheted meg az
embereknek, hogy sértegessék a feleségedet Curran. Egy nap választanod kell a diplomácia és a hitvesed
között. Most szólok előre, hogy a feleségedet kell választanod. A diplomácia nem törődik azzal, hogy élsz-
e vagy meghalsz. A feleséged igen.

2. fejezet

Az I-85-ös út viharvert teste húzódott előttem, fákkal szegélyezve kanyargott a távolba. Ragyogó kék ég
emelkedett felette, elárasztotta a napfény. Alig volt még reggel hat óra, és a hőmérséklet már is harminc
fok felé csúszott. Ez egy pokoli forró nap lesz.

A hátam mögé pillantottam a tíz zsoldosra, akiket Curran rendelt ki. Mindenféle alakúak és méretűek
voltak. Eduardo mindegyik felé magasodott, kivéve Douglas King-et, aki hat láb öt hüvelyk magas volt,
akkora vállakkal, ami nem fért be az ajtón, és fatörzs szerű lábakkal. Douglas borotválta a fejét, mert úgy
érezte nem elég hangsúlyos a rosszfiús kinézete, valamint fekete festékkel mágikus rúnákat festett a
fejbőrére és az arcára. A rúnák semmit nem értek, korábban már mondtam neki. De nem érdekelte őt.

Mellette az öt láb magas Ella még kisebbnek tűnt. Neki barna, teljesen sima haja volt, ami alig egy
hüvelykkel ért a válla alá, csinos kellemes arcával, amely mentes mindenféle sminktől, jobban illett volna
egy szendvicsboltba vagy egy állatorvos irodájába. Az emberek hajlamosak voltak arra, hogy alábecsüljék
őt. Ella vékony volt, gyors és gonosz, szerette a wakizashi-t (rövid kard vagy tőr, a katana párja) mellyel
darabokra vágott dolgokat.

A többi zsoldos e két szélsőség között mozgott: sovány és terjedelmes, magas és alacsony, néhányuk
karddal, mások íjjal. Ők voltak Curran elit csapata, a kemény mag, mely köré az új Céhet építette.

Curran akkor alakította ezt a csapatot, amikor elvállalt egy olyan munkát, amit mindenki visszautasított a
városban. Még a Vörös Gárda sem vállalta. A Négy Lovas, a Céh legjobb csapata egyenesen
öngyilkosságnak nevezte. Curran és én elvállaltuk a munkát, Eduardo velünk tartott, és valahogy a Céh
még kilenc embere, aki elég őrült volt, csatlakozott még hozzánk, és akik elég jók voltak ahhoz, hogy túl is
éljék. A munkát elvégeztük, és a Céh megbízásai egyik napról a másikra megduplázódtak, és ez a tíz
zsoldosnak elég jó hírnevet hozott. Ők voltak a Céh legjobbjai, és ezután a megbízás után meghaltak
volna Curranért.

Egyikünknek sem volt jó megérzése, a Rolanddal történő megbeszéléssel kapcsolatban. Curran hátra
marad. Először is ez megkönnyíteni a beszélgetést. A helyzet forróvá válhat, és tekintettel arra, hogy az
apám és a vőlegényem képes azon is összevitatkozni, hogy a szél merről fúj, jobb, ha először
megpróbálom egyedül kezelni. Másodszor, ha velem történne valami, Curran volt az egyetlen, aki meg
tudja tartani a várost, és talán engem is vissza tudna hozni.

Curran megpróbálná. Ha a dolgok rosszul alakulnának, karmokkal és agyarakkal felfegyverzett kemény

csapatot irányítana Lawrenceville-be, hogy kiszabadítson az apám fogságából. Gondoskodnom kell arról,
hogy erre ne kerüljön sor, mert senki számára nem lenne jó vége.

Curranhoz hajoltam és megcsókoltam. Egy csontropogtató másodpercig magához szorított.

- Indulok.

- Én itt leszek. - mondta.

- Érezd jól magad az A-csapatoddal. Élesítsetek ki néhány kést, tisztítsatok ki néhány fegyvert, de ne
öljetek meg senkit, amíg nem vagyok itt.

- Nem ígérhetek semmit.

Felmásztam Cuddles nyergébe. A fekete-fehér óriás szamárnak megrándultak a fülei.

- Megmondom a kedves, idős apámnak, hogy nagyon sajnálod, hogy nem találkozhattatok.

Curran mögött Eduardo felhorkantott, Curran kivicsorította a fogát.

- Nem vagyok annyira bánatos, mint amennyire ő lesz, ha el kell mennem, meglátogatni őt.

- Hé, Daniels. - kiáltott utánam Ella. - Visszafele hozz néhány süteményt.

- Miből gondolod, hogy lesznek sütemények?

- Ha haza megyek, meglátogatni a szüleimet, mindig vannak sütik.

Ha Rolandnak vannak süteményei, valószínűleg felrobbannak.

- Meglátom, mit tehetek.

Elindultam az úton. Legdicsőségesebb napjaiban az I-85-ös egy államközi autópálya volt, hat szabályos
sáv, és két oldalán egy-egy expressz sáv. A mágia táplálta a fák növekedését. A járda a szélein
szétmállott, a mágia hullámok könyörtelen támadása miatt, megkönnyítve a gyökerek számára,
megemelni az aszfaltot, és az egykor hatalmas autópálya erdei úttá változott. Hatalmas hickori fák,
juharok és kőrisek szegélyezték, versenyezve a területért, a spanyol mohával borított, kolosszális virginiai
tölggyel. A meleg brutális volt, a nap úgy döngette az utat, mint a kalapács. Legalább húsz perc, mire
Lawrenceville-be érek, és jó ropogósra sülök addig. Ragaszkodtam a fák árnyékához.

Mi a fenét akarhat Roland Saimannal?

Gondolkodás közben összeszorítottam a fogaimat. Betört a területemre. Elvitte az egyik emberem. Nem
számít, hogy éreztem Saiman felől, ő is Atlanta lakója volt. Ha lenne szőr a nyakamon, most mind égnek
állna.

Azt gondolhatnád, hogy tizennégy nappal az esküvőm előtt, abba hagyja a velem való kötözködést. Csak
úgy udvariasságból.

Még mindig nem vettem ruhát. Háromszor mentem el vásárolni, de mindig üres kézzel tértem haza, mert
nem találtam semmit, amit akartam.

Előttem Derek lépett ki egy széles kőrisfa mögül, miközben egy alakváltó, könnyed, sikló lépésével
mozgott. Húszas évei elején járt, széles vállakkal, és az élet darálója által megkeményedett
arcvonásokkal, sötét szemekkel nézett rám. Néhány alakváltónál az állatuk természete nyilvánvalóbb
volt. Derek az emberi testben is farkasnak nézett ki. Egy ragadozó, magányos, okos farkas.

- Már épp azon töprengtem, hogy hol vagy.

A korábbi csodagyerek megvonta a vállait.

- Előre mentem, felderíteni. - a hangja illet a külsejéhez, mély, fenyegető és durva.

- Láttál bármit?

- Nincsenek őrjáratok köztünk és Lawrenceville között.

Nem voltam biztos benne, hogy ez jó - nem kellett sem megfélemlítenem sem megölnöm senkit - vagy
rossz, mert az apám nyilvánvalóan a legkevésbé sem aggódott miattam, bemutatott egy fenyegetést,
majd elmulasztotta a védelmet.

- Úgy nézel ki, mint aki meg akar gyilkolni valakit. - mondta Derek.

- Általában nem úgy nézek ki?

- De nem ennyire.

- Valószínűleg azért van, mert egy idegrendszerem van és az apám folyamatosan le-fel ugrál rajta.

Tovább lovagoltam, Derek mellettem ügetett.

- Curran mesélt nekem a Konklávéról. - mondta.

- Hm.

- Miért utál Nick téged? - kérdezte.

- Ismered a történetet rólam és Voronról? Tudod, hogy miután Roland megölte az anyámat Voron
nevelt?
Derek bólintott.

- Amikor eljutottunk Atlanta térségébe, Greg Feldman meglátogatott bennünket. Amikor idősebb lettem,
furcsának találtam, mert Greg lovag-jós volt, és Voron kerülte a Rendet, ha lehetett. Megkérdeztem tőle,
és azt mondta, hogy ő, anyám, Greg és Greg volt felesége Anna, régen barátok voltak. Aztán Voron halála
után Greg lett a gyámom. És ő elvitt időnként Anna házába. Anna eleinte nem kedvelt engem, de később
segített. Ő egy látó. Sokat töprengtem miért nem hallottam felőle régóta, de most már van értelme.

- Rendben. - mondta Derek. - De hogy illeszkedik ebbe az egészbe Nick?

- Emlékszel arra, amikor Hugh megölte a Rend atlantai lovagjait, és Nick levette az álcáját? Maxine, Nick
Feldman-nak hívta. Amikor visszatértünk a Toronyba, megkértem Jim-et hogy nézzen utána. Nick
Feldman, Greg Feldman fia.

- Te nem tudtad, hogy van egy fia? - ráncolta össze Derek a szemöldökét.

- Nem. Greg körülbelül tíz évig gondoskodott rólam. Sem ő, sem Anna, soha nem említett gyereket.
Képek nem voltak, és soha senki nem említette a nevét. Ezért, miután Jim elmondta nekem, felhívtam
Annát.

Négy telefonhívásra és egy ígéretre volt szükség, hogy az Észak-Karolinai otthonában találom meg őt,
mire végre visszahívott.

- Mindig úgy gondoltam, hogy Greg és Voron barátok voltak. Van egy képem négyükről, Greg, Anna,
Voron és anyám együtt állnak rajta. Úgy tűnik, hogy mindez nem igaz. Ismerték egymást, de nem voltak
barátok. Anyám egy rövid ideig dolgozott a Rendnek, mielőtt hozzáment Rolandhoz. Ott találkozott
Greggel, és Greg beleszeretett. Elmondta Annának, de Nick akkor még csak két éves volt, ezért úgy
döntöttek, hogy a kedvéért együtt maradnak. Anyám ismét kapcsolatba lépett Greggel, amikor ő és
Voron Roland elől menekültek. Én akkor még csecsemő voltam. Greg elhagyta Annát, azon a napon,
amikor megtudta, hogy anyám meghalt. Nick akkor volt hat éves.

- Nem értem. - mondta Derek. - Miért akkor hagyta ott a feleségét, amikor a másik nő meghalt?

- Nem tudom. Fogalmam sincs mi járhatott Greg fejében. Talán azt hitte, elárulja anyám emlékét, ha
Anna mellett marad.

Ha újra átgondolom, és más szemszögből nézem a Greg és Voron közötti találkozókat, nem úgy
viselkedtek, mint két barát. Inkább olyanok voltak, mint két férfi, akik ugyanaz a nő halálát gyászolják.

- Greg és Anna megosztották a gyerekfelügyeletet, de amikor Nick tizenkét éves lett jelentkezett a
Squire's Rest-be. Ez a Rend bentlakásos előkészítő iskolája, ahova a Rend lovagjai először járnak. Nick
belépett és soha többé nem látták őt. Anna szerint Nick utálta őt is és Greget is. Amikor Nick belépett a
Keresztes lovag programba, azt mondták Gregnek, hogy távolítsa el Nick összes nyomát, fényképeket,
dokumentumokat, mindent, Nick és a családja biztonsága érdekében. Végül Nick több mint két éven át
kémkedett Hugh-nál. Tehát anyám széttörte a szülei házasságát, és az apám volt az oka, hogy két évig
szar helyen kellett lennie. Nem én vagyok a kedvenc embere.
- Haragszom a szüleire és az anyádra, de te még csak egy kisbaba voltál.

Felsóhajtottam.

- Talán, ha egy másik nő lánya lennék, akit az apja szeretett, vagy egy gyerek, akit az apja befogadott,
vagy csak Roland lánya, akkor talán megbirkózna vele. De ezek közül mindegyik én vagyok. De tudod mit,
Derek, hogy kibírja-e vagy sem, egyáltalán nem érdekel.

Már gondolkodtam rajta korábban. Greg volt a gyámom egy ideig, és úgy viselkedett velem, mint egy
apa, Nick Greg gyereke volt és idősebb tőlem, így összerakva, Nick veszélyesen közel került hozzá, hogy a
fejemben az "idősebb testvér" kategóriába kerüljön. De ha erről Nick tudomást szerezne, valószínűleg
fuldokolna.

A fák úgy húzódtak el az úttól, mintha két kéz széttolta volna őket, és felváltotta őket a tiszta füves
síkság, és a régi autópálya befutott egy alacsony blokkos toronyba. Úgy tervezték, hogy messziről jóval
magasabbnak tűnt. Egy erőd kezdett kialakulni, a falai már háromnegyed részig elkészültek. A fenébe.

- Úgy emlékszem azt mondtad, elfogadta, hogy nem építkezik többet a határunk mellett. - mondta Derek.

- Beleegyezett, hogy abba hagyja a torony építését, de megegyeztünk, hogy építhet egy lakhelyet
magának.

- Ez nem egy lakóhely, ez egy kastély.

- Látom. - feleltem.

És gyorsan fel is húzták. Három hónappal ezelőtt az alapokon kívül nem volt még itt semmi. Most már
állt, a majdnem elkészült fal, a főépület, és a falon belül kisebb szerkezetek, és hosszú vérvörös zászlók
lengedeztek a szélben a mellvédekről. Kényelmes lakhelyet épített magának, igaz?

Egy lovas lőtt ki a baloldalon lévő fák közül, keményen vágtázott, és egy hosszú égkék színű zászlót vitt
magával egy hosszú zászlórúdon. Bárhol felismertem volna azt a lovat. Olyan felépítése volt, mint egy
kisebb igáslónak, világos szürke alapon fekete pettyes színű, fehér színű patáival verte az utat. Fehér
színű, hosszú, hullámos sörénye lobogott a szélben. A lovasa egy karcsú, szőke lány volt, akinek hosszú
szőke haja lófarokba volt kötve, és úgy ült a lovon, mintha rajta született volna. Julie és Peanut,
egyenesen Roland kastélyához tartottak.

Ma reggel elmondtam neki, hova megyek és mondtam, hogy maradjon a Pengeélben. Ehelyett ide jött és
várt, amíg meg nem látott, és drámaian be tud lovagolni a várba előttem. Miért én? Miért?

- Meg fogom őt ölni.

- Ő a Hírnököd. - mondta Derek. - Ez a te színed. Kék, az emberiségért.

Az én micsodám?

Derek látványosan oldalra lépkedett.

Ránéztem.

- Csak ha felrobbanna a fejed. - magyarázta segítőkészen.

Felkuncogott, egy szórakozó farkas nevetése. A legjobbkor jön elő a humora.

Az apámnak két hadvezére volt a modern korban. Az első Voron volt, aki otthagyta a szolgálatot, hogy
megmentsen engem, mert az anyám varázslata meggyőzte arról, hogy reménytelenül szerelmes belé.
Hugh D'Ambray volt a második, és a kiképzése során Voron alatt, Hugh Roland Hírnökeként szolgált.
Voron szerint az apám több ezer évvel ezelőtt is így csinálta, mielőtt még a mágia eltűnt a világból, és
mágikus birodalma összeomlott. Először Hírnök lettél, azután Hadvezér. És most Julie úgy döntött, hogy ő
lesz az én Hírnököm. Én soha nem meséltem neki erről. Ezek szerint még mindig beszél Rolanddal. Nem
tudom, hogy csinálja, amikor néhány héttel ezelőtt rákérdeztem, tagadta.

Nyilvánvaló, hogy hazudott.

A fogaim megcsikordultak.

Semmi jó nem származna abból, ha Julie beszélgetne Rolanddal. Az apám egy méreg. Korábban már
megakadályoztam az egyik beszélgetésüket, és mindent megtettem, hogy megakadályozzam a
továbbiakat. Logika, magyarázatok, őszinte kérések, fenyegetések - egyikkel sem értem el semmit.
Semmivel nem értem el eredményt, csak egy közvetlen parancs lenne a megoldás, de arra még nem
voltam kész, hogy ezt a hidat felégessem. Ráadásul a parancsot is úgy kellene megfogalmazni, hogy ne
találjon rajta kiskapukat. Talán meg kellene kérnem Barabast, hogy fogalmazza meg.

Julie beszélget az apámmal és én képtelen vagyok megakadályozni. Az apám folyton bejött a

területemre, kigúnyolt engem, és én képtelen voltam bármelyiket leállítani. És most Julie a várába
lovagol, hogy bejelentsen engem.

Felemeltem a fejem, és kihúztam magam. Cuddles megérezte a hangulatomat, és ügetni kezdett. Derek
futni kezdett lépést tartva velünk. Julie-nak és nekem lesz egy hosszú beszélgetésünk, ha haza értünk.
Nem akartam Hírnököt, de vissza sem fordulhattam. Úgy kocogok be abba az átkozott kastélyba, mintha
Hírnök jelentené be a napom minden egyes pillanatát, miközben rajongók zászlókat lengetnek.

Négy bőrpáncélos őr állt a kastély bejáratánál, két férfi és két nő, mind komor, úgy néztek ki, mintha
valaki talált volna néhány vad kutyát, és emberré változtatta volna őket, és ők lettek a katonai
tökéletesség mintái. Összhangban hajtották meg a fejüket, és négy hangon hallottam.

- Sharrim.

Remek. Ez egy csodálatos látogatás lesz, tudhattam volna.

Bevonultam az udvarra és megálltam Julie mellett, aki pihenést tartott a parádés bevonulás után a hülye
zászló mellett. Egy kis állvány állt mellette. Hoztak neki egy állványt a zászlóhoz.

Egy férfi közeledett hozzánk, majd fél térdre ereszkedett. Láttam már őt korábban. Ötven év körüli volt,
ősz hajjal, és úgy nézett ki, mint aki megküzdött minden évért. Amikor emberek térdeltek előttem, az
olyan volt, mint kitisztítani egy szennyvízcsatornát, az általam utált dolgok listáján volt.

- Megtisztelt bennünket Sharrim. Tájékoztattam a Sharrumot az érkezésedről. Ő el van ragadtatva.

Igen, fogadok, hogy el van ragadtatva.

- Köszönöm a meleg fogadtatást.

- Tehetek valamit érted?

- Jelenleg nem.

A férfi felállt, a fejét még mindig lehajtva, majd pár méterrel elhátrált.

Körülöttünk a falakon álló katonák megpróbáltak nem bámulni. Egy nő lépett ki az egyik melléképületből.
Észrevett bennünket, majd megfordult és visszament.

- Téged nem hívtalak. - mondtam Julie-nak halkan.

- Különben sincs semmilyen társadalmi életem. - mormolta Julie. - Mielőtt elindultam, Barabas hívta a
házat. Azt üzeni, ne égess fel minden hidat.

Ez volt Barabas állandó tanácsa, amikor az apámmal találkoztam. Ha felégetném, a hidat az háborút
jelentene.

- Barabas hol van?

- Otthon van. - mondta Julie. - Christophernek volt egy ideg-összeroppanása és elégetett egy könyvet.

Ennek nem volt semmi értelme. Christopher szerette a könyveket. A könyvek voltak a kincsei, és a
könyvekbe tudott elmenekülni.

- Melyik könyv volt az?

- A Bullfinch Mitológia.

Mi történhetett vele a Bullfinch miatt?

Jobb oldalon egy férfi és egy nő sétált ki egy kis oldalsó toronyból. A férfi a meleg ellenére hosszú
kabátot viselt. A kabát bőrből készült, és már többször megfoltozták, úgy tűnt, hogy ahányszor szakadás
támadt rajta, egy darab bőrrel javították meg. A baloldalon volt egy speciális folt, ami nem tetszett.

A férfi arca túl sima volt ahhoz, hogy ember legyen, a vonásai túl tökéletesek, sötét szemei a belső sarok
felé elkeskenyedtek. A haját rövidre vágatta, és kócos volt, mintha elaludta volna és napok óta nem
vesződött vele, hogy megfésülje, de mégis fényes fekete volt, és lágynak tűnt. Tiszta volt és borotvált,
anélkül, hogy az állán borosta árnyék lenne, de mégis valahogy tisztátlannak tűnt. Az arcszíne is furcsa
volt, egyenletes olíva árnyalatú. Amikor a legtöbb ember olíva színűnek ír le egy bőr árnyalatát,
aranybarna színre utal, enyhe zöldes beütéssel. A férfi olíva színe nem volt sötétebb, de valahogy
erősebb zöldes színű. A válla felett kinyúló kard markolata, lila zsinórral volt borítva. Ugyanaz a lila szín
látszott a kabátja alatt.

A nő mellette állt. Több, mint hat láb magas volt, sötét bőrű, széles vállú, páncélinget viselt, a fekete
taktikai felszerelés felett, és egy nagykalapácsot hordott. A páncéling alatti teste karcsú volt: kis mellek,
erős derék, keskeny csípők. Csupa izom volt. Haját rövid raszta fonatokban viselte. Árnyékok rejtették a
szemét. A vonásai elnagyoltak, de csinosak voltak, és teljesen emberinek tűnt, bár úgy nézett ki, hogy át
tud ütni egy szilárd falon. A derekáról, egy könnyű, fényes lila kendő lógott.

- A jobb oldalon, a pár a falon. - mondtam halkan.

Derek és Julie egyenesen előre nézett, de tudtam, hogy látják őket.

- A kabátja bal oldalán az emberi bőr.

Ha a dolgok rosszra fordulnak, az a kettő, problémát jelent.

Negyven lábbal felettünk, a torony ajtaja kinyílt és apám lépett ki az erkélyre. A mágia úgy burkolta be,
mint egy rongyos köpeny. Visszafogta, amennyire tudta, de így is éreztem. Megzavartuk valamiben.

- Virágom!

- Apám. - mondtam, és nem kezdtem el fuldokolni.

- Annyira jó látni téged.

Elindult lefelé a lépcsőn. Az apám úgy nézett ki, mint minden árva álma. Miattam megengedte magának,
hogy úgy nézzen ki, mint egy olyan férfi, akinek van egy huszonnyolc éves lánya. A haja őszes volt, és
hagyta, hogy néhány ránc felgyűrődjön a szeme és a szája sarkában, elég ahhoz, hogy tapasztalatot
sugalljon, de úgy mozgott, mint egy atletikus fiatalember. A testét farmerbe és egy szürke tunikába
burkolta, melynek ujja fel volt tekerve, úgy nézett ki, mint egy zsoldos, akár Curran csapatába is beillett
volna.

Az arca, egy próféta arca volt. Kedvesség és bölcsesség sugárzott a szemeiből. Tudást és hatalmat
ígértek, és most ragyogott az apai örömtől. Bármely gyermek, amelyik ránéz, ösztönösen tudná, hogy
remek apa lenne, gondoskodó, figyelmes, türelmes és szigorú, amikor az alkalom megköveteli (de akkor
is csak azért, mert a legjobbat akarja a gyermekeinek) és mindenek felett büszke minden
teljesítményedre. Ha tizenöt éves koromban találkoztam volna vele, amikor Voron meghalt, és a világom
összetört, nem lettem volna képes ellenállni neki, Voron minden kondicionálása ellenére sem. Akkor
annyira egyedül voltam, és vágyakoztam, bármilyen emberi melegségre.

Julie árva volt. Neki ott voltam én és Curran, de mi a második családja voltunk.

Bámultam azt az atyai arcot, és azt kívántam bárcsak el tudnám Julie-t távolítani tőle. Ha a kívánságoknak
lenne hatalma, az enyém kő és por lavinájává változtatná, ezt a várat.
- Ettél már? Meghívhatlak ebédre. Megtaláltam a legcsodálatosabb vörös curry receptet.

Igen, gyere, fogadj el egy kevés varázslatosan finom curry-t, egy legendás varázsló házában, aki a
csizmája talpa alá hajtja a világot. Mi lehet abban a rossz?

- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes.

- Gyere, sétálj velem. Meg akarok mutatni valamit.

Derekre pillantottam, és enyhén megráztam a fejem. Maradj itt.

Derek bólintott.

Intettem Julie-nak. A zászlóját az állványra helyezte, majd követett engem, tartva a mintegy négy láb
távolságot. Az apám orra alá akartam dörzsölni azt a zűrzavart, amit okozott. Előhozná a csúnya oldalát.
Egyszer vagy kétszer már láttam ezt, és nem olyasmi, amit az ember könnyen elfelejt. Legfőbb ideje, hogy
Julie is lássa.

Az apám és én átsétáltunk az udvaron, fel a lépcsőn a falra. Egy összetett árokhálózat húzódott a
baloldalon, és körbe ölelte a várat nagyjából félhold alakban. Homok dombok és színes kavicsokból álló
dombok emelkedtek az oldalán. Megpróbáltam fejben felvázolni az árok kinézetét, milyen lehet
felülnézetből, de nem találtam semmit. Ha ez egy mágia alaprajza, akkor pokolian bonyolult.

Milyen varázslathoz van szükség homokra és kőre? Kő gólemet épít? Ebből egy igazán nagy gólem lenne.
Az anyagok mennyiségét elnézve, ez egy kolosszus lenne. De miért kavicsokat használ? Miért nem faragja
ki sziklából?

Talán ez egy idézés. De mit idézhet meg, hogy húsz futballpályányi helyre van szüksége.

- Úgy döntöttem, vízkertet építek.

Oh.

- Meséltem neked, a gyerekkori palotánkban volt egy vízkert. Azt szeretném, ha az unokáimnak is
lennének ilyen emlékei.

Az emlékektől hirtelen összerándult a gyomrom: az apám egy füves dombon, elsétál a fiammal miközben
és sikoltozom. Ezt a látomást egy dzsinn elméjében láttam. A dzsinn nem volt a legmegbízhatóbb
teremtmény, de a boszorkányok megerősítették a látomást. Ha... nem ha, hanem amikor. Amikor nekem
és Currannak fia lesz, az apám megpróbálja elvenni. Megkapaszkodtam ebbe a gondolatba, és
kényszerítettem magam, hogy ne látszódjon az arcomon.

- Eltereljük a folyót. Az időjárás enyhe, és egy kis mágikus segítséggel igazi paradicsommá változtatom ezt
a helyet. Mit gondolsz?

Nyisd ki a szádat, és mondj valamit. Mondj valamit.

- Úgy tűnik gyönyörű lesz.

- Igen, az lesz.

- Gondolod, hogy a nagymamám is szeretné látni? - szúrj, szúrj, szúrj.

- A nagyanyádnak az a legjobb, ha nem zavarják.

- Ő szenved. Egy kődobozba tartod fogva, egyedül.

- Néhány dolgon nem lehet segíteni. - sóhajtott.

- Nem félsz attól, hogy valaki kiszabadítja? - mondjuk valaki, mint én.

- Ha valaki megpróbálna belépni Mishmarba, arról tudnék, és megtalálnám. Soha nem távoznának.

Kösz, a figyelmeztetést apa.

- Nagyanyád már nem él, Virágom. Ő egy vad erő, egy személyiség nélküli vihar. Csak károkat okozna, ha
szabadon engedném.

Aha. Természetesen, eltemetted őt minden elől, amit szeret, mert túl veszélyes.

Folytattuk a sétát a falak mentén, lassan megkerülve a tornyot.

- Hogy mennek az esküvői előkészületek?

- Nagyon jól. Hogy megy a világuralom?

- Meg vannak a pillanatai.

Sétáltunk a falon. Ez elég semmit mondó beszélgetés. Ha hagyom, hogy ő irányítson, soha nem hozom
vissza Saimant.

- Ide hozták Atlanta egyik lakosát. Azért vagyok itt, hogy vissza vigyem őt.

- Aha. - bólintott Roland.

Megfordultunk a sarkon, és megpillantottam Julie arcát, ahogy mögöttünk sétált. A keleti falon túli üres
mezőt nézte. A szemei elkerekedtek, az arca élesebbé vált, a bőre két árnyalattal fehérebb lett. A
mezőre pillantottam. Gyönyörű smaragdzöld fű. Julie kimeredt szemekkel bámulta. Határozottan látott
valamit.

Tovább sétáltunk.

Ne égesd fel a hidakat. Maradj civilizált.

- Elraboltad Saimant.
- Meghívtam, hogy legyen a vendégem.

Kihúztam a fényképet a zsebemből, melyen Saiman összetört teste látszott, és átadtam neki.

Roland rápillantott.

- Talán a "vendég" egy kicsit erős túlzás volt.

- Nem rabolhatsz el atlantai polgárokat, amikor neked úgy tetszik.

- Technikailag megtehetem. Eddig azért nem tettem, mert te és én kötöttünk egy megállapodást, de
határozottan megtehetem.

Kinyitottam a számat, majd csattanva becsuktam. Megálltunk egy négyzet alakú résznél, amely
kiszélesedett a falból, valószínűleg a szomszédos torony alapja lesz. A mező jobb oldalán egy ember
lógott egy kereszten. Véres volt, a ruhái szakadtak, összetört arca a mellére bukott. Azt hittem, hogy
halott, kivéve, hogy szemeit dacosan Rolandra meresztette.

- Apa?

- Igen?

- Egy embert keresztre feszítettek.

Abba az irányba pislantott, és egy árnyék suhant át az arcán.

- Igen, így van.

Ugyanolyan pillantást vetett rám, mint amilyet Julie-n láttam, amikor sört lopott a hordóból, de
elfeledkezett az asztalon maradt korsóról. Elfeledkezett az emberről, aki lassan megölt.

Julie hátra pillantott az üres mezőre. Oké, ennyi elég. Vissza kell őt küldenem a kijárathoz, amilyen
gyorsan csak tudom.

- Négyszemközt szeretnénk beszélgetni. - mondtam neki. - Menj vissza Derekhez, kérlek és várj meg.

Julie meghajolt, majd megfordult és elsétált.

- Túl kevés teret adsz neki. - mondta Roland.

- Minden elismerést megadok neki. De soha nem feledkezem meg róla, hogy csak tizenhat éves.

- Egy csodálatos kor. Tele lehetőségekkel.

Lehetőségek, de nem mindegyik jó üzlet.

- Mit csináltál?

Roland felsóhajtott.
- Mi olyan rosszat tett, hogy úgy döntöttél megkínozod őt?

Roland Julie után nézett.

- Az a baj a hadvezérekkel, hogy a pozíciójuk alapvetően hibás. Egy tábornok, aki képtelen a vezetésre
alapvetően haszontalan, miközben úgy kell vezetnie, hogy megmaradjon a hűsége. Amikor a csapatok
kirohannak a harcmezőre, és tudják, hogy elveszíthetik az életüket, a tábornokukra figyelnek, nem pedig
a mögötte álló királyra. Ezért előbb vagy utóbb a hűségük megoszlik. Elhagyják a királyukat, és inkább
arra figyelnek, aki velük vérzett és szenvedett.

A kereszten lógó emberi roncsra nézett.

- Ő Hugh egyik embere?

- Igen.

- Mit tett?

- Megtagadta a parancsomat. Megmondtam neki, hogy mit tegyen, amire azt felelte, hogy ő katona, nem
pedig mészáros. Ebben a látszólagos erkölcsi álláspontban az a képmutatás, hogy ha ugyanazt az
utasítást Hugh adta volna neki, akkor valószínűleg teljesíti. Csupán csak emlékeztettem rá, hogy azért él,
mert én engedem neki.

És megparancsolta, hogy kötözzék a keresztre. Így a halála hosszabb.

- Ez barbárság.

Roland egy halvány mosollyal fordult felém.

- Nem. A barbárság általában gyors halált hoz. A kegyetlenség a civilizált ember jellemzője. Még mindig
legalább száz Vas Kutya tartózkodik ezen a helyen. Így ő kiváló szemléltető eszköz.

És ott is volt ő egy dióhéjban. Semmi nem volt megengedhetetlen a számára, amíg a céljai elérését
szolgálta.

- Milyen régóta van már ott?

- Öt napja. Már meg kellett volna halnia, de a fájdalom ellenére mágiát használ arra, hogy életben tartsa
magát. Az élési vágy valóban figyelemre méltó dolog.

Le akartam menni és le akartam venni Hugh emberét a keresztről. Nem voltam kedves ember. Tudtam
kegyetlen lenni. Korábban már használtam a kardomat büntetésre, de a legrosszabb esetben is a
büntetés, amit használtam percekig tartott. Az a férfi a kereszten már napok óta ott volt. Lehet, hogy a
Vas Kutya Hugh-hoz tartozott, de volt egy választóvonal jó és rossz között, és ez a fajta kínzás átlépte a
határt. Ez többről szólt, mint Hugh és én. Ez a helyesről és a helytelenről szólt.

- És Hugh vissza fog térni?

- Nem fog. Megtisztítottam őt.

- Mit csináltál?

- Az, amit szabadon adnak, vissza is vehető. Megszakítottam a közöttünk lévő kapcsolatot. Még mindig
használhatja a vérünk hatalmát - ezt sajnos nem tudtam elvenni úgy, hogy el ne venném az életét - de
már nem vagyunk összekötve. Az ajándékának a fénye már nem számít nekem.

A tarkómon lévő kis hajszálak égnek álltak. Az apám már nem törődött vele, hogy Hugh él-e vagy meghal.

- Halandóvá tetted őt.

- Igen. Még a gyógyító képességével is arra számítok, hogy nem éri meg a következő évszázadot.

- Ezt ő is tudja?

- Igen.

Hugh volt az apám romboló golyója. Roland a célra mutatott és Hugh összetörte, amíg csak vér és hamu
maradt. Azután az apám bevonult, hogy megfékezze kegyetlen és erőszakos hadvezérét, és Hugh
áldozatai örvendeztek, mert minden jobb volt, mint Hugh. Roland volt az oka, amiért Hugh élt. És most az
istene elutasította és elhagyta őt.

Utáltam Hugh-t, és ennek volt egy mérföld hosszú oka. Az emberei meggyilkolták B nénit. Arra használta
a mágiát, hogy bezárjon apám börtönébe, és lassan halálra éheztetett, hogy megtörje az akaratomat.
Megölte az egyik barátomat előttem. De megértettem Hugh-t. Apám akaratának egyik eszköze volt,
ugyanúgy, ahogy én Voron eszköze voltam. Voron rámutatott valakire, és én megkérdőjelezés nélkül,
vagy ami még rosszabb, kétség nélkül megöltem. A halála után éveknek kellett eltelnie, mielőtt
megszabadultam tőle. Pontosan tudtam, hogy mennyire fájhat az elutasítás attól az embertől, aki
apaként nevelt fel. Úgy hittem, Voron törődött velem. Amikor rájöttem, hogy csak kiképzett engem, hogy
lássa az apám arcán a fájdalmat, amikor Roland megöl engem, majdnem összetört, pedig Voron akkor
már egy évtizede halott volt.

- Te voltál a mindene. Elkövette az összes atrocitást, amire utasítottad, és ezek után elvetted tőle a
szeretetedet, az egyetlen dolgot, ami érdekelte.

- Hugh túlélte a hasznosságát. Az élete egyszerű feladatok sorozata volt, és végül ez lett a munkája.

És ez kinek a hibája volt?

- Felszedted őt az utcáról. Pontosan úgy nevelték, ahogy te akartad.

- Volt benne potenciál. - mondta Roland szomorú hangon. - Olyan sok mágia. Olyan volt, mint egy leesett
csillag, egy izzó meteor. Megolvasztottam és kardba kovácsoltam. Igazad van, ez nem az ő hibája, de a
tény akkor is tény marad - a világ egyre összetettebb lesz. Néhány kardot csak egyszer kell kovácsolni.
Jobb, ha egy frissebbel kezdünk.
Julie. Julie szintén egy izzó meteor volt, fiatal és formálható, könnyű beolvasztani és átalakítani. Te
kibaszott seggfej. Julie-t nem kapod meg. Hamarabb terem rózsa a pokolban. Ellazítottam a fogaimat, és
kényszerítettem magam, hogy a hangom nyugodtnak hasson.

- Kedvesebb lett volna megölni őt.

Roland mosolya egy pillanatra sem lohadt le, de most egy pillanatra kihunyt a melegség a szeméből és
megláthattam benne a jeges acélt.

- Én nem vagyok kedves lányom. Én tisztességes vagyok.

Ki kell innen szabadulnom, mielőtt olyasmit teszek, amit később megbánok. De Saimant is ki kell
szabadítanom, és el kell kerülnöm a háborút Rolanddal.

- Küld vissza Saimant nekem.

- A fagyóriás önként hagyta el a városod határait. Az embereim nem sértettek birtokot.

Tehát várakoztak rá, és elkapták, amikor utazott. A fenébe.

- Mindez nem számít. A lakhelye Atlantában van. Az üzleti érdekei Atlantában vannak. Ingatlan tulajdona
van, embereket alkalmaz és Atlantában fizeti az adóját. Ő az enyém.

Roland hosszan elgondolkodott.

- Nem. Szükségem van rá.

Remek. Betartja a megállapodás betűit, de nem a szellemét.

- Ezzel arra kényszerítesz, hogy cselekedjek.

- Még csak nem is kedveled őt. - vonta össze Roland a szemeit. - Miért baj, ha megtartom a
teremtményt?

- Az elveim miatt. Ugyanezt tenném, ha korábban még soha nem találkoztam volna vele. Küld vissza a
fagyóriást apám.

- Vagy?

- Vagy nekem kell visszahoznom őt. Nem hagyom cserben az embereimet.

- Utálom, amikor harcolunk. - döntötte oldalra Roland a fejét. - Mi lenne, ha azt az életet ajánlanám fel
neked? - biccentett a fejével a kereszt felé. - Egy vigaszdíj. Zavar téged, látom a szemedben.
Megkaphatod Hugh második parancsnokát, lányom. Csinálj vele, amit akarsz.

- Köszönöm, elfogadom, mert nekem adtad őt. De akkor is szükségem van a fagyóriásomra.

- Ne emeld rám a kezed Kate. Minden, amit tenned kell, hogy elsétálsz.
Minden ígérete ablakon kidobott szó volt, ha el akart érni valamit. Elfogott a kísértés, hogy ezt bele
ordítsam az arcába. De az ordítással nem érnék el semmit, kivéve, hogy belekergetném magunkat egy
olyan konfliktusba, amire még nem álltunk készen.

- Nem fog megtörténni.

Roland felsóhajtott.

- Nem hagysz más választást nekem. Ha követem a logikádat, minden emberem szabad préda, aki
elhagyja a városom határait. Mivel közvetlenül a város határán parkolsz, Atlanta ostrom alatt áll, és az
ostrom egy háborús cselekedett. Megszegted az egyezségünket, apám.

Roland halkan nevetett.

- Ezt nagyon egyszerűen megoldhatjuk. Add vissza, amit elvettél. Te indítottad ezt el. Én csak reagálok.

- Nem állsz készen arra, hogy ellenkezz velem. Ne nyisd ki ezt az ajtót. Nem vagy elég kegyetlen hogy
harcolj velem.

Na, ebből elég volt.

- Mikor öltél meg valakit utoljára apám? Nem mágiával gondoltam, hanem a saját két kezedre, amikor
olyan közel volt valaki, hogy bele tudtál nézni a szemébe. Egy hete megöltem egy nőt, hogy
megakadályozzam azt, hogy feláldozza a gyermekeit egy rég elfeledett istennek. Olyan sok embert
megöltem már, hogy nem emlékszem mindegyiknek az arcára. Összekeverednek. Az ajtó pedig már
tárva-nyitva áll, és te voltál az, aki kinyitotta. Készen állsz rá, hogy átmenjek rajta?

Árnyék suhant át az arcán. Éreztem, ahogy a mágia növekszik benne, mint egy ragyogó új csillag, ami az
üres sötétségből növekszik.

- Büszke lányom, érzékeny, kedves gyermekem, együtt érző vagy az ellenségeddel szemben,
megmentettél egy embert a sorsától. De mit fogsz csinálni velük?

A mágia kilőtt belőle. A tőlünk balra lévő üres mező megremegett. Keresztek jelentek meg, mint a
délibáb a sivatagban, ami testet ölt a hullámzó, forró levegőben. Férfiak és nők, idősek és fiatalok lógtak
a fákról. Ó kedves Istenem... Legalább harminc kereszt volt azon a mezőn. A testek ernyedtek voltak,
senki sem mozgott.

A szag elért hozzám, az emberi test, rettenetes, rothadó bűze. Halottak voltak. Mindannyian.

Jég gurult végig a hátamon. Ez a rémület túl nagy volt.

Roland a magányos túlélőre nézett a kereszten. A Vas Kutya arca eltorzult. Az ő keresztje a többiek felé
nézett.

- Elérted, hogy lássa őket. Egyszerre, fájdalmak között haltak meg egytől-egyig és a Vas Kutya látta az
egészet.
- Fogalmad sincs arról, hogy mire vagyok képes. Nem állhatsz ellen nekem. Amikor elrendeltem, hogy
ölje meg ezeket az embereket, kedves voltam. Nem engedelmeskedett, és nem adott gyors halált nekik,
így megmutattam neki, hogy az engedetlensége mibe került.

A jég elérte a derekamat és szinte elfüstölt. Roland engem figyelt, hogy megbizonyosodjon róla,
megértettem az üzenetet. Ó, nem apám. Ne aggódj. Megértettem.

- Az engedetlensége nélkül erre nem lett volna szükség.

A mágiám felsikoltott és megpróbált kitörni, bele szivárgott a hangomba.

- Nem.

Roland összehúzta a szemeit.

- Úgy beszélsz, mintha valami külső erő kínozta és gyilkolta volna meg ezeket az embereket. Mintha ez
valami katasztrófa lenne, ami elkerülhetetlen volt, de te jóindulatúan megpróbáltad ezt megakadályozni,
de az alárendeltjeid cserben hagytak. De ez vagy te. Úgy döntöttél, hogy megölöd őket. Úgy döntöttél,
hogy keresztre feszíted őket. Te. Te vagy ennek a gonoszságnak a forrása. Ez a te hibád, nem az övé. Te
vagy az a beteg fattyú, aki úgy döntött, hogy joga van a tömeges gyilkossághoz.

Roland visszahőkölt. A szemei lángoltak. A mágiája kilőtt egy dühös özönben, és úgy forrt körülötte, mint
egy viharfelhő.

A mágiám elcsavarodott, és én is elengedtem. A hatalmam kitört belőlem, és olyan volt, mint az övé. A
várfal megremegett alattunk.

Dühösen néztem rá.

- Nincs ehhez jogod. Elgondolkodtál már rajta, hogy miért kell mindig felégetned mindent, és mindenkit
megölnöd a hatalomhoz vezető úton? Miért nem jön soha senki és mondja azt: "Kérlek hatalmas Nimród,
vezess bennünket!" Azért mert az uralkodásod csak szenvedést, és fájdalmat hoz. Senki nem akar téged.

- TE NEM BESZÉLHETSZ VELEM ÍGY.

A mágiája megnőtt és kilőtt. Szél tört elő a semmiből és körülöttem tombolt. A kövek alattunk remegtek.
Több kőtömb kicsúszott és leesett. Az udvaron az emberek összehúzódtak.

- Te egy bitorló vagy apám. Folyamatosan szörnyű dolgokat teszel a nagyobb jó érdekében, de nincs
nagyobb jó. Csak ez van. - mutattam a keresztekre. - Ez az, amit a családunk képvisel. Nem a békéért,
vagy a boldogságért, vagy a haladásért. Ez az örökséged. Egy zsarnok vagy. Egy gonosz teremtmény,
akivel az emberek a gyerekeiket ijesztgetik éjszaka. Az egész bolygón, te vagy az egyetlen személy, aki azt
gondolja, hogy alkalmas az uralkodásra.

- HALGASS!

A mágiája robbant, és szinte levert a lábamról. Ó, nem. Nem zársz be engem. Még rengeteg olyan dolog
volt, amit ki kellett mondanom. Hónapok óta gyűjtögettem.

A mágiám visszapattant. Ha hangja lenne ordított volna.

- Nincs feletted semmilyen hatóság, csak a sajátod. Még most sem tudod elfogadni, hogy ez az én
városom. Nem tudod elengedni. Csak tervezel, manipulálsz, és szurkálódsz, arra kényszerítesz, hogy
megtoroljam, és megnyugtatod a lelkiismeretedet azzal, hogy azt mondod magadnak, hagytál választást.
Ha csak belenyugodnék, hogy semmibe veszed a saját szavaidat, nem történne semmi. Tetetnéd, hogy
minden az én hibám. De ez a te hibád, apám. A saját nővéred is inkább meghalt, minthogy egy olyan
világban éljen, amit te alkottál.

A keze kilőtt, de már előre láttam. Varázsló volt, de én egy profi gyilkos. A pofon soha nem ért célba.
Roland a kezemre meredt, ami lefogta a kezét.

- Most elmegyek apám. De vissza fogok jönni Saimanért. Elvetted tőlem, de vissza fogom vinni, akkor
majd egyenlők leszünk, és ismét lesz választásunk.

Megfordultam és lementem a falról. Nem volt semmi más mondanivalóm. Az emberek menekültek az
utamból. A két harcos a falról eltűnt. A kastély felett viharfelhők gyűltek, de engem a legkevésbé sem
érdekelt.

Derek és Julie várt rám, nyugodtan álltak az emberi káoszban, ahogy Roland emberei megpróbálták
megvédeni a kastélyt, az egyre erősödő szélben. Julie arca vértelen volt. Fogta a lovak gyeplőit és
megpróbálta őket helyben tartani, az emelkedő vihar miatti pánik ellenére. Derek arcáról nem lehetett
leolvasni semmit, teljesen közömbös volt. De a szemei sárgás-zöldek voltak. Az erőszak szélén állt.
Elmentem mellettük, ki a kapun, a keresztig. Követtek engem. Az apám még mindig ott állt, ahol
hagytam, figyelt bennünket.

Derekre néztem és a keresztre mutattam. Derek a kereszt mögé állt.

Az apám arcát képzeltem a fára, léptem egyet előre és bevittem egy oldalrúgást a kereszt alapjába.
Belevittem a teljes erőmet, és a dühöm egészét. A fa megreccsent. Újra és újra és megint megrúgtam. A
kereszt a férfival együtt eldőlt, és Derek elkapta. Elővettem egy kést a hüvelyéből és elvágtam a
köteleket a Vas Kutya csuklóin és bokáján. Derek levette őt a keresztről és rácsúsztatta Cuddles hátára.
Felültem a nyeregbe és ellovagoltam, Derek és Julie követett.

Mögöttünk sötét felhők gyülekeztek, eltakarták a napot.

3. fejezet

Mire a találkozó helyére értünk Curran csoportja két új taggal bővült. A tüskés hajú Barabas, Jim egyik
cserkészével Evelynnel kártyázott.

Ella a nyergemen fekvő Vas Kutyára nézett.

- Ez nem süti.

Curran rám nézett, az arckifejezése megkeményedett.

- Hogy áll a híd? - kiáltott Barabas.

- Nincs híd.

Barabas kinyitotta a száját, majd egy kattanással bezárta.

- Mikor fog támadni? - kérdezte Curran.

- Nem tudom.

Derek levette a Vas Kutyát a lovamról. Hugh embere halottnak tűnt.

Derek könnyedén megütögette a férfi arcát.

- Hé.

A férfi szemei megrebbentek.

- Van valakinél víz? - nézett fel Derek.

Az egyik zsoldos átnyújtott neki egy kulacsot, és Derek a férfi szájához emelte.

A rab megragadta a kulacsot és inni kezdett.

- Ne adj neki túl sokat. - mondtam, miközben leszálltam a lóról. - Hányni fog.

- Ki ez? - kérdezte Curran.

- Hugh második parancsnoka.

Curran egy hosszú másodpercig bámult rám.

- Mit mondott pontosan? - kérdezte Barabas.

- Mondtam az apámnak, hogy vissza kell adnia Saimant. Vigaszdíjként nekem adta ezt a férfit. Roland
megparancsolta neki, hogy öljön meg néhány embert. A Vas Kutya visszautasította, ezért Roland úgy
döntött, hogy megkínozza, és lassan megöli. Az apám kegyeskedett elmagyarázni, hogy ilyen dolgok
történnek, amikor az emberek nem engedelmeskednek. Megmondtam neki, hogy mit gondolok erről.

Barabas egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Hogyan fogadta?

- Nézz a hátam mögé.

Barabas a keleten tomboló viharra nézett.

- Tudtam, hogy veled kellett volna mennem. Az én hibám. Mondott valamit a háború kihirdetéséről vagy,
hogy mikor jön?

- Nem. Megpróbált megütni.

- Mit csinált? - vicsorgott Curran aranyszínűre változott szemekkel.

- Megpróbált megütni engem. Blokkoltam az ütést, majd azt mondtam neki, hogy vissza fogom hozni
Saimant, akkor majd egálban leszünk, és utána el kell döntenie, hogy mit akar tenni.

- Mondott bármi mást?

- Nem.

A Vas Kutya öklendezett majd a földre hányta a vizet.

- Tehát nem tett háborús nyilatkozatot. Akkor ezzel dolgozhatunk. - lélegzett fel Barabas.

Igen, igaza van.

- Nem akarok ezzel dolgozni.

- Teljesen megértem. - bólintott a vérmongúz vörös fejével. - Ezért azt tanácsolom, hogy kerüld az
apáddal való beszélgetést, amíg kibogozzuk ezt a csomót, és remélhetőleg megakadályozzuk, hogy
belerángassa a várost egy szörnyű háborúba, melynek tömeges áldozatai lesznek.

- Igen, természetesen ez mind az én hibám.

- Igen, ez van. - mondta Barabas. - Csak annyit kellett volna tenned, hogy oda sétálsz, és egyszerűen
elbeszélgetsz az apáddal.

Egyszerűen?

- Tudod, hogy mire nincs szükségem Barabas? Arra, hogy kritizáld a beszélgetésemet az apámmal.

A zsoldosok összhangban léptek hátra egy lépést.

Curran a vállamra tette a kezét.

- Légy óvatos Kate. - mondta Barabas olvashatatlan arckifejezéssel. - Megmutatkozik a mágiád.

- Tudod, hogy hol találtam rá? - mutattam a Vas Kutyára. - Egy keresztről vettem le. És még harminc ilyen
állt mellette.

- Harminckettő. - mondta egy rekedt hang.

A hang irányába fordultam. A Vas Kutya felült, világos szürke szemei nyitva voltak.

- Harminckét ember. - ismételte halkan. - Három nap alatt haltak meg.

- Mivel nem volt hajlandó megölni őket, az apám arra kényszerítette őt, hogy nézze, ahogy meghalnak. És
te arra kérsz, hogy erről tárgyaljak vele Barabas.

- Pontosan ezért van szükségünk rá, hogy tárgyalj vele.

- Belebetegszem abba, hogy megpróbálsz utasítgatni engem a saját földemen.

- Elég. - mondta Curran.

Barabas hátrált egy lépést.

- Majd máskor beszélünk erről.

Curran az ülő ember mellé guggolt.

- Mi történt?

- Volt egy földterület öt mérföldre, délre. - mondta a férfi rekedt hangon. - Valamilyen vallási csoporté.
Roland akarta a földet. Nem mondta miért. Felajánlotta, hogy megvásárolja tőlük, de nem adták el neki.
Valamit biztosan mondtak neki, amivel felidegesítették, mert azt mondta, hogy vigyem az embereimet és
tisztítsam meg a területet tőlük. Azt mondta, hogy valahol a területen kívül temessük el őket. Azt
mondtam neki, hogy én katona vagyok. Nem parancsolom meg az embereimnek, hogy mészároljanak le
fegyvertelen civileket.

- És ha Hugh utasított volna, megtetted volna? - kérdezte Curran.

A Vas Kutya tiszta szemekkel nézett a szemeibe.

- Hugh nem tett volna ilyet.

Ja, igaz.

- Ezt nehezen tudom elhinni. - mondtam.

- Én katona vagyok. - mondta a Vas Kutya. - Nem egy Hasító. A katonák más katonákkal harcolnak.

- Igazat mond. - szólalt meg Julie a hátam mögött. - Amikor Hugh-nak mészárosokra van, szüksége a
Hasítókat használja. A legtöbbjük mostanra már halott.
Ne robbanj fel. Soha semmi jó nem származott abból, ha felrobbansz.

Julie felé fordultam.

- A Vas Kutyáknak hat cohorsuk van. - mondta Julie. - Az első öt cohorsnak négyszáznyolcvan katonája
van cohorsonként, akiket hat darab nyolcvan fős századba osztanak. A hatodik cohorsban
kétszáznegyven ember volt, őket hívták Hasítóknak, ez egy rohamcsapat volt. Minden cohors-nak volt
egy kapitánya. A Hasítók kapitánya Hibla volt. Ez a férfi Stoyan Iliev, az első cohors kapitánya. Ő volt az
első kapitány akit Huhg toborzott.

Remek. Megmentettem Hugh legjobb emberét.

Stoyan felém fordult.

- A Hattyú Palotában voltam. Láttam, amikor megölted Hiblát. Ha engem is meg akarsz ölni, először adj
egy kardot.

- Állj le. - mondta neki Derek. - Nem tudsz megtartani egy kardot. Még a vizet sem tudod megtartani.
Nem azért húzott le egy keresztről, hogy megölhessen téged.

- Már nem számít. - mondta a Vas Kutya. - Ha nem így, akkor másként bánt volna el velem. A hat cohors
közül a Hasítók szinte teljesen eltűntek, és a többi cohorsnak is több mint a fele hiányzik. Roland
tisztogatást tart. Mindenkit megöltek, aki hűséges Hugh-hoz, vagy megszökött, az Arany Légió Legátusa
nyíltan vadászik olyan emberekre, akiket Roland száműzött. Ha nem akarsz megölni, mit fogsz velem
csinálni?

Curran rám nézett.

- Ez a te ügyed.

Felsóhajtottam.

- Elvisszük a Céh orvosához. A mágia fent van, és a medmágusunk jó. Huszonnégy óra alatt talpra kell
állnod. Már ne légy a városban, amikor holnap felkel a nap.

- Nem leszek. - felelte.

- Remek. Tegyétek a kocsiba.

Curran felállt és odajött hozzám.

- Beszéljünk.

Követtem őt az úton.

Felemelte a fejét, és rám nézett.

- Mi történt?
- Családokat feszített keresztre, Curran. Szagolhattam a rothadó testüket. Aztán vakmerően azt mondta
nekem, hogy ez történik azokkal az emberekkel, akik nem engedelmeskednek neki. Engedelmeskedni.
Mintha én az egyik szurkolója lennék, aki imádattal bámul rá, és leveti magát az első szikláról, ha ő
rosszallóan néz rá. Ezt én már nem tudom csinálni. Csak ül ott, és rajtam gúnyolódik. Meg kell védenem a
földemet.

- És ez mikor lett "az én földem". - kérdezte halkan. - Néhány hónappal ezelőtt ez még a város volt.

- Az én földem lett, amikor a magaménak követeltem. Senki más nincs, aki megvédhetné tőle.

- És mi van velük? - intett a zsoldosok felé, akik épp Stoyant segítették be egy autóba. - Ők nem
segítettek? Én nem segítettem?

Meg akartam őt ütni.

Állj!

Vettem egy mély levegőt, és lassan kifújtam.

Honnan jön ez az érzés? Szeretem Currant.

- Barabas a barátod. - mondta Curran.

- És?

- Úgy látszik elfelejtkeztél róla. Csak szeretnélek emlékeztetni.

Nem tetszett, ahogy rám nézett. Úgy nézett, mint aki megpróbálja kitalálni, mi bajom lehet.

- Roland megpróbálja úgy irányítani Julie-t, hogy ő legyen a következő Hadvezére. Még mindig beszélnek
egymással, és nem tehetek ellene semmit.

- Beszélni fogok vele. - mondta Curran.

- Nem érünk el vele semmit. Már mindketten beszéltünk vele. Roland már bele vájta a karmait, és nem
tudom, hogy lazíthatnám meg.

- Harcolunk érte. - felelte. - Ameddig csak lehet. De Julie a saját maga ura, Kate.

- Julie csak egy gyerek. Roland pedig több ezer éves.

- Tizenhat éves, egy öreg tizenhat éves. Szeret téged és engem. Én nem aggódom. Roland már kipróbálta
a trükkjeit rajtam, kipróbálta rajtad is, és még mindketten itt vagyunk. Nem léptünk le, hogy
csatlakozzunk az őrült parádéjához. Julie a mi gyerekünk. Ő a hatalom ellen harcol. Én nem gondolom,
hogy olyan rossz a helyzet, mint ahogy gondolod. De el fog jönni az a pont, amikor olyan döntést hoz, ami
nem fog tetszeni neked, és nem fogod tudni megállítani.

De én nem voltam tehetetlen. Tudnék neki parancsolni, és nem lenne képes visszautasítani a
parancsomat. És akkor olyan lennék, mint az apám.

- Az irodába megyek. - mondtam neki. Nem akartam tovább beszélgetni. Helyre és időre volt szükségem,
hogy helyre tegyem magamban a dolgokat.

- Rendben. - mondta. - Oda megyek érted, ha végeztem a Céhben.

- Ha akarod. - oké, most már teljesen segg voltam. - Szeretném, ha eljönnél.

- Ahogy akarod. - felelte.

***

A Jeepünkkel az irodámhoz hajtottam, és legszívesebben arcon ütöttem volna valakit, csak hogy
levezethessem a frusztrációmat. Barabasnak igaza volt. Elvesztettem a türelmemet. Currannak is igaza
volt. Barabas a barátom volt, és jobbat érdemelt. A tény, hogy mindkettőjüknek igaza volt, csak még
dühösebbé tett.

Valami történt akkor, amikor Curran ott állt előttem. Valami, ami majdnem felülbírálta a fékeimet.
Megkérdőjelezte a hatalmamat, épp úgy, mint ahogy az apám megkérdőjelezte a földhöz való jogomat,
és úgy éreztem, hogy egy szakadék szélén egyensúlyozom. Annyira erős lett bennem a vágy, hogy
érvényesítsem az akaratomat. A gondolkodástól még nyugtalanabb lettem.

Ez nem én voltam. Ebből semmi nem volt rám jellemző.

Rengeteg energiám volt, és kétségbeesetten szükségem volt rá, hogy elégessem. Az egész testem
zümmögött. Általában elzártam a mágiámat, és soha nem hagytam, hogy meglátszódjon, és ez a sok
kihasználatlan mágia, most az őrületbe kergetett.

Leparkoltam a Pengeél előtt, oda sétáltam az irodához és bedugtam a kulcsomat a zárba. A kulcs nem
fordult el. Képzett nyomozóként arra a következtetésre jutottam, hogy az ajtó nyitva van.

Nem akartam senkit látni, és nem akartam senkivel beszélgetni. Csak egy órát akartam egyedül, és hogy
szétverhessek egy homokzsákot.

Kulccsal a zár előtt állni hülye dolog volt, ezért gyorsan kinyitottam az ajtót és besétáltam. Ascanio, a mi
bouda gyakornokunk ült az asztal mellett, kezeiben kártyákat tartott. Vele szemben Roman foglalta el a
másik széket.

Oh.

A fekete vholv a védjegyének számító fekete köpenyét viselte, melynek ezüst hímzéses szegélye volt. Hat
láb magas botja a falhoz támasztva állt. A bot vége egy szörnyű madárfejbe volt faragva, de most
mozdulatlan maradt. Vetettem rá egy gonosz pillantást. Megvolt az a bosszantó szokása, hogy életre kelt
és megpróbált megharapni engem.

- Tehát három egyforma üt két párt? - kérdezte Ascanio.

- Igen.

- De ennek nincs értelme. Két párhoz négy kártya szükséges, de három egyformához csak három. Azt
nehezebb összehozni.

- Statisztikailag annak az esélye, hogy két párt kapj, nagyobb, mint hogy három azonos értékű lapot kapj.

- Csak az idődet pazarolod. - mondtam neki. - Ascanionak van a legrosszabb pókerarca, amit valaha
láttam.

- Van egy stratégiám. - jelentette ki Ascanio.

- Aha.

- Nőkkel fogok játszani, és elvonom a figyelmüket a kisugárzásommal. - szabadított el Ascanio egy

pusztító mosolyt. Kétség kívül ő volt a legszebb tizenhét éves gyerek, akit valaha láttam. Még a sérülését
megelőző Dereket is megverte, bár Dereknek mindig volt egy kisfiús lefegyverző őszintesége, amíg
Ascanio pontosan tudta, hogy mit csinál. Épp ezért néha csorbítani kellett a hiúságát.

- Akkor hát lássuk!

- Mit akarsz látni? - pislogott.

- A kisugárzást.

Oké, el kellett ismernem, hogy a kisugárzása tényleg elég jó volt.

- Némi fejlesztésre lenne szükséged. Jobb lenne a több csábítás és kevesebb a székrekedés.

- Nem úgy nézek ki, mint akinek szorulása van.

Romanra pillantottam.

- Ah. - mondta a volhv. - Nem a székrekedés a problémád. Ügyes vagy, de a nők megérzik, ha csaló vagy.

- És mit kellene tennem ellene?

- Hagyd abba, hogy olyan keményen próbálkozol.

A fekete vholv felém fordult.

- Kérdéseim lennének.

- Nem várhatnak?
- Nem. Két hét múlva lesz az esküvőd. Összeállítottad már a vendéglistát?

- Miért kellene listát készítenem? Úgy gondoltam, hogy aki el akar jönni az, megjelenik.

- Szükséged van listára, már csak azért is hogy tudd hány embert kell megetetned. Meg van már, hogy ki
készíti az ételt?

- Nincs.

- Megrendelted a tortát?

- Ö...

- Virágárus?

- Virágárus?

- Az a személy, aki kihozza a drága virágokat és csinosan elrendezi az esküvő helyszínén.

- Nincs virágárus.

Roman pislogott.

- Most már félek megkérdezni. Legalább ruhád van?

- Igen.

- Fehér?

- Igen.

- Egy esküvői ruha? - húzta össze a szemöldökét.

- Egy fehér ruha.

- Volt már rajtad korábban?

- Talán.

Ascanio kuncogott.

- Van gyűrűd Kate?

Ó, basszus.

Roman felsóhajtott.

- Te úgy gondolod, hogy ez egy olyan parti, ahol megjelensz, azt mondod "akarom" és utána mindenki
hazamegy?
- Igen? - pont valami ilyesmi járt a fejemben.

- Te tudtad, hogy Atlanta legtöbb "Ki kicsodájának" meghívása van rá?

- Megharaphatnak. Ez az esküvő Curranról és rólam szól, nem a többiekről.

Roman az asztalra fektette a könyökét, az arcát a tenyerébe hajtotta és reménytelen szórakozottsággal

nézett rám.

- Most mi van?

- Szóval szerinted meg kellene mondanom az anyámnak, hogy ne vesződjön azzal, hogy eljön?

Megsérteni Evdokiát és Atlanta Boszorkány Kovenjét nem volt a napirenden. Már így is vékony jégen
táncoltam, ha róluk volt szó.

- Meghívtuk az anyádat.

- És mi van a Falkával? A Bestiák Ura Curran legjobb barátja.

- Grr. A Falkát szintén meghívtuk.

- És Luther?

- Luther? Mi közöm van a Vegyvédelem önjelölt varázslójához?

- Amikor ide tartottam összefutottam vele, és történetesen megemlítettem az esküvőt.

- Aha. Tehát dicsekedtél, hogy te adsz össze bennünket.

- Igen, és nem bánom. Jön az egész Vegyvédelmi Osztály.

Behunytam a szemeimet, és fejben lassan megpróbáltam elszámolni tízig. Egy...kettő...

- És az apád is.

A szemeim felpattantak.

- Mi van az apámmal?

Roman pislogott.

- Te vicsorogtál!

Ascanio tágra nyílt szemmel bólintott.

- Igen, néha nagyon félelmetes. Nagyon nehéz neki dolgozni.

- El tudom képzelni. - bólintott felém Roman. - Roland meg fog jelenni, és valószínűleg ő is meghív
néhány embert.
- Mire eljön az esküvő napja, már háborúba fogunk állni. Nem fog eljönni, hidd el nekem.

- Kate te jó ember vagy. De tévedsz. Oké, megházasodsz. Rólad mindenki úgy gondolja, hogy
megtévesztő vagy, irracionális és őrült.

- Ismét elmondanám, hogy ez az esküvő rólam és Curranról szól. Nem változtathatod egy három gyűrűs
cirkusszá.

- Nem. - állt fel Roman a székéről. - Az esküvő éjszakája szól rólad és Curranról. Az esküvő pedig mindenki
másnak, és ez az az ár, amit meg kell fizetned, hogy odaérj az esküvő éjszakájához. Ne aggódj. Majd én
gondoskodok mindenről. Egyébként is most nagyobb problémánk van. A Boszorkány Orákulum látni akar
téged.

- Nem. Ahányszor a Boszorkány Orákulum mondani akar nekem valamit, abban soha nincs semmi jó,
mint például, hogy jó életed lesz, kövér és boldog leszel. Mindig csak világvégét jósolnak. Javíts ki, ha
tévedek!

- Az anyám nagyon ragaszkodott hozzá. - a jóindulatú szórakozottság eltűnt Roman arcáról, a szemei és
az arca komoly lett. - Sienna látott valamit.

Fogadok, hogy megtette.

- Nem megyek Roman. Itt maradok, és nem akarom tudni, milyen rossz fog történni.

- Ez a fiadról szól. - mondta.

***

- Milyen messze van az a hely? - merően néztem le a benőtt útra. A Jeep menydörgött és üvöltött,
mérföldek óta préselte ki a vizet a földből. Általában amikor a Boszorkány Orákulum látni akart engem, a
Centenial Parkban találkoztunk, az egykori olimpiai játékok helyszínén, ami most egy sűrű, de gondosan
kezelt vadon volt, Atlanta középpontjában, és a Kovenhez tartozott. A velük való találkozás azzal is járt,
hogy be kellett másznom egy mágikus teknősbéka szájába, ami szintén nem volt a kedvencem.

Ezúttal azonban Roman azt mondta, hogy egy Cochran Mill Park nevű helyen várnak rám. Roman szerint
ez nem is egy park, hanem inkább egy erdő, és az ide vezető út két órát vett igénybe, pokoli forgalomban
és rossz utakon. Tizenöt percre elakadtunk egy teve mögött, mivel az átkozott állat egy víznyelő körüli
forgalomelterelésnél megtagadta, hogy átmenjen a deszkahídon. Végül a vezető a gyeplőnél fogva
nehezen áthúzta, miközben ordítozott és a karjait lengette. Szegény teve lehányta a férfi fejét. Remek
jószág volt.

Most a South Foulton Parkway-n haladtunk, amely már rég feladta a harcot a mágikus erdő
behatolásával szemben. A juharok, a hickorik és a nyárfák szétmorzsolták az utat, felül pedig összefonták
az ágaikat és az út hosszán végig hajtva olyan volt, mintha egy zöld alagútba léptünk volna be, és a
napfény is zöldnek látszódott.

- Miért itt? - kérdeztem. - Miért nem a teknősbékánál?

- A parkot figyelik.

- Ki figyeli?

Roman csak rám nézett.

Remek.

- Miért érdeklődne az apám a Kovenek iránt?

- Nem a Koveneket figyelik, hanem az Orákulumot. És különösen akkor, amikor te meglátogatod őket. Itt
fordulj le.

Jobbra fordultam egy földútra, és a Jeep egy parkolóig gurult. Megálltam és kiszálltam.

- Innen gyalog megyünk tovább. - jelentette be Roman, és elindult egy keskeny ösvényen.

Körülöttünk az erdő hanggal és fénnyel volt tele. Madarak csiripeltek, énekeltek és trilláztak, mókusok
makogtak és rókák ugattak. Valahol egy farkas üvöltött az ég felé, túl messze ahhoz, hogy fenyegetést
jelentsen. Egy kövér borz sétált keresztül az útvonalunkon, apró szemeivel úgy nézett rám, mintha
megsértődött volna, amiért zavarni merem a birodalmában, és sietség nélkül tovább sétált. Ez egy
boszorkányerdő volt. Az állatokhoz tartozott és azokhoz, akiknek a mágiája a természethez igazodott. A
normális emberek nem gyakran jártak erre, és nem voltak szívesen látott vendégek.

- Légy vidám. - mondta Roman. - A nap süt, a levegő tiszta. Ez egy jó nap a kiránduláshoz.

Bárcsak ki tudnám verni az apámat és a kereszteket a fejemből. Nagyon reméltem, hogy nem indítottam
el egy háborút ma reggel.

A fák szétváltak előttünk, és felfedtek egy tiszta vizű sziklás medencét, melyet hatalmas sziklák és
smaragdzöld fák öveztek. Egy hatvan láb magas sziklafal állt felette. Atlanta tulajdonképpen nem
rendelkezett hegyekkel, kivéve a Stone Mountaint, ami alapvetően egy hatalmas szikladarab volt, ami
elszakadta barátjától az Appalache-től. Ez a hely úgy nézett ki, mintha Georgia észak-nyugati részéhez
tartozna.

Romanra pillantottam.

- Ez régebben kevésbé volt lenyűgöző. - mondta Roman. - A legutolsó Mágiarobbanáskor itt is történt egy
robbanás. Egy hegy lökődött ki a földből, és a repedések egészen a Kis Medve patakig terjedtek. Ez most
már a Kis Medve folyó. - a botjával a szikla felé intett. - Itt várunk.

Ültünk a sziklákon, a vizet néztem. A medence kristálytiszta volt, és kis vízesések ugrottak le a szikláról a
másik végén. Annyira szép és derűs. Romannak igaza volt. Ez egy szép nap a túrához.

Tőlünk jobbra három nő sétált ki a fák közül. Evdokia volt legelöl, középkorú, kövérkés, barna haja a háta
közepéig ért, egyszerű fehér tunikát viselt, és egy csokor levelet tartott, hogy a víz felé vezető ösvényen
sétált. Roman hasonlított az anyjára. Ezt eleinte nem vettem észre, a bajusza, a szakálla és fején keresztül
húzódó csikósörénye miatt, de sok volt benne Evdokiából. A hasonlóság megbújt a szája sarkában,
amikor mosolygott, és a szemében fénylett, amikor úgy gondolta, hogy valami vicceset mondott.
Találkoztam már az apjával. Ő egy vékony, mogorva férfi volt. Ha Grigorii valaha is elmosolyodna, az arca
megrepedne és leesne a fejéről.

Evdokia mögött Sienna vezette Mariát az ösvényen. Azalatt a néhány év alatt, amióta ismertem őket,
Maria az öreg vad banyából egyszerűen ősi lett. Leginkább egy ragadozóra emlékeztetett, sovány,
kemény, karmai készen álltak a gyilkolásra. Most egy olyan kort sugárzott magából, mint a nagyon öreg
fák. A fehér tunika lógott a vállán, a ruha széles ujjai miatt csontos karja olyan vékonynak tűnt, mintha
egy erősebb szorítással el lehetne roppantani. Sienna azonban javulást mutatott. Már nem beteg, simán
mozgott, a teste karcsú, de gömbölyű ahol számít. Szőke haja gazdag hullámokban hullott a hátára.

A három boszorkány elérte a vizet és akkor vettem észre, hogy mezítláb vannak. Megfordultak, és egy
alig látható utat követtek a sziklafal felé.

- Gyerünk. - állt fel Roman.

Követtük a boszorkányokat a kőfalon lévő kis gránitrepedéshez, alig volt olyan széles hogy két ember
elférjen egymás mellett. A boszorkányok egyesével mentek át rajta.

- Csak utánad. - bólintott a vholv a nyílás felé.

Remek. Gyere el a boszorkány erdőbe, és lépj be a mély, sötét barlangba. Milyen baj érhet? Csak egyszer
szeretnék egy fontos találkozót, egy boldog kis réten, vagy egy gyümölcsösben.

Átléptem a nyíláson, és becsuktam a szemem pár pillanatra, hogy hozzá szoktassam a félhomályhoz. Egy
kis barlang feküdt előttem, majdnem tökéletesen kerek. A barlang nagy részét víz töltötte meg, kivéve a
sötét falak melletti keskeny részt és egy kicsiny fából készült részt néhány fapaddal. Felettünk a barlang
kupolája meghasadt és egy vízesés zuhogott bele a medencébe, melyet hátulról megvilágított a napfény.

Az idősebb boszorkányok elhelyezkedtek a deszkán. Elindultam feléjük Romannal a hátam mögött.

Sienna belépett a vízbe, ami a derekáig ért, fehér tunikája körülötte lebegett.

Remegett és a karjait dörzsölgette.

- Hideg.

- Te akartad megcsinálni. - mondta neki Maria.

- Megcsinálom. - Sienna odaért egy sötét tárgyhoz, ami a vízben lebegett és magához húzta. Egy fából
készült vödör volt. Sienna belemártotta a vízbe, majd a fejére öntötte.
- Ó, Istennő!

- Beteg a teknősbéka? - kérdeztem, hogy felbosszantsam őket.

Ha tekintettel ölni lehetne, elvéreztem volna Maria tekintetétől.

- Tartsd a nyelved, gonosz ivadék.

Itt is van az öreg hárpia, akit ismerek. Minden rendben van a világgal.

- Ez most egy szent hely. - mondta nekem Evdokia. - Itt könnyebb beidézni a látomásokat.

- Bele néztem a jövődbe. - indult el a vízesés felé Sienna.

- Nem akarom tudni. - nem, ezt nem akarom. Amint megismered a látomásokat, megláncolnak téged, és
egy előre meghatározott útra kényszerítenek. A legjobb a saját utadon haladni.

- De akarod. - Sienna felém fordult és odahátrált a vízeséshez.

Felsóhajtottam.

- Mond el neki. - csattant fel Maria.

- Ha hozzá mégy Curran Lenarthoz, ő meg fog halni.

Valaki a mellkasomba nyúlt és egy hosszú tűt szúrt a szívembe. Sienna szinte soha nem tévedett.

- Mutasd meg nekem.

A fiatal boszorkány hátrálva bele lépett a vízesésbe. A mágia mozgott Sienna körül, a vízesés bal oldalán
lassan megjelent egy fénysugár, majd kinyílt, mint egy gyorsan virágzó virág. Egy csatatért láttam. Testek
ütköztek össze, néhány páncélban, néhány szőrös. Fegyverek csaptak össze, nyilak sípolva szaggatták
keresztül a levegőt, mágia forralta a testeket. A káosz iszonyatos hangzavarral járt, egy olyan lármát, amit
csak egy csatatér közepén lehet hallani: sikolyok, jajgatások, morgások, fém csikordult fémen, alakváltók
horkantása, embertelen sikoltások, mind összekeveredett egy elsöprő kiáltásba, ami a háború hangja
volt. Az egész megütött engem, nyers és zsigeri módon, majd hirtelen ott találtam magam a káosz
szívében, miközben a kardomat forgattam és célt kerestem. A levegő vértől és füsttől bűzlött. Hamu
kavargott a harcolók körül.

Az egészen túl egy torony emelkedett a kastély felé, az az ismerős félkész szerkezet, amit ma reggel
láttam, már egész volt. Egy hatalmas szürke teremtmény, félig ember, félig állat, vámpírtesteket sepert
félre, ahogy a torony felé tartott. Vér festette a bundáját. Nem ordított, csak haladt előre eltakarítva
útjából a testeket.

Curran.

A torony fenyegetően közeledett. Az apám állt a tetején vérvörös köpenyben, kezében vérből készült
lándzsát tartva. A szívem kihagyott egy ütemet.
Curran ugrott és a teljes erejét bevetette ebbe az ugrásba. Vicsorogva fellőtt, agyarai és karmai
kimeresztve.

Az apám elhajította a lándzsát. Egy tökéletes dobás volt. A lándzsa átütötte Curran mellkasát.

Vér ömlött.

Curran nem fogta meg a dárdát. Nem próbálta meg kiszabadítani magát. Miért nem tépi ki magából?
Láttam már, hogy olyan sebeket szerzett, melyek majdnem ketté vágták. Miért nem harcol?

Curran teste emberi alakba esett vissza, de a normális színe helyett tompa szürkévé vált.

Ó, kedves Istenem! A testét eltelítő Lyc-V meghalt. Az egész. Egyszerre.

Az apám megragadta a lándzsát és megfordította. A látomás perspektívája elmozdult és én ott álltam

Roland mellett. Curran arca elernyedt, a szemei üressé váltak. A talaj eltűnt a lábam alól és lehullottam
egy hideg gödörbe. Zuhantam és nem tudtam megállni. Halott. Curran meghalt.

Az apám morgott és visszalökte Curran testét a csatába. A mezőn túl a nap vérvörösen nyugodott le.
Atlanta égett, mintha kinyílt volna a pokol szája. A város romjaiból forró, fekete olajos füst szállt fel, mint
egy temetési halotti lepel.

A látomás befejeződött, a másik valóság, a csata, Curran holtteste szétszakadt, mint egy vékony
papírképernyő, én pedig visszatértem a saját testembe, a barlangban. A medence közepén álltam, és
Sarrat-ot tartottam a kezemben. Sápadt gőz emelkedett fel a pengéből, reagált a bánatom visszhangjára.

Az arcom égett, a szám keserű volt.

Visszadugtam a kardomat a hátamon lévő hüvelybe, belemártottam a kezemet a vízbe, hagytam, hogy
lehűtse a bőrömet.

Senki nem szólt egy szót sem.

Végül sikerült megmozdítanom az ajkaimat.

- Ez mindig egy lándzsa? - a lándzsákat el lehet törni.

- Néha ez egy kard. - mondta Sienna. - Néha egy nyíl. De mindig Roland az eredete, és Curran mindig
meghal.

A fenébe.

- Mi van, ha nem megyek hozzá? - kérdeztem.

- Még rosszabb.

- Honnan tudod?
- Mert az elmúlt hónapban több, mint ötvenszer néztem bele a jövődbe. Néha ingadozik a jövő, mert
nem vagy benne biztos, hogy hozzá kellene-e menned. A látomás olyankor megváltozik. Látni szeretnéd,
vagy azt akarod, hogy elmondjam?

Megerősítettem magam.

- Mutasd meg.

Sienna visszalépett a vízesésbe.

A csata ismét felcsapott előttem, vér és füst örvénylett körülöttem. Megpördültem. Mögöttem Atlanta
égett.

Egy kiáltás arra késztetett, hogy megforduljak.

Az apám ugyanazon a helyen állt, a torony tetején. Előtte a falon egy rongyos teremtmény térdelt.
Karmos kezeiben egy babát tartott.

Oda kell mennem a toronyba.

Úgy futottam, mint ahogy életemben még soha nem futottam. A levegő égett a tüdőmben. A testek
lepattantak rólam. A mágiám lobogva izzott mögöttem.

Az apám kinyújtotta a kezét, az arca elszomorodott. Az az idősebb harcos, aki ma reggel előttem térdelt
az udvaron átnyújtotta neki a vérlándzsát.

Nem!

Már majdnem a toronyhoz értem.

Az apám a fogait csikorgatta, az arca természetellenesen tiszta volt előttem. Könnyek csillogtak a
szemében. Letette a lándzsát. Egy baba sírt fel, a kiáltása elsorvasztotta a lelkemet. Az apám felemelte a
fegyvert és úgy tartotta, mint egy zászlót.

A kisfiam a lándzsára tűzve rángatózott. A fájdalma úgy vágott, mint ha egy kés szeletelt volna ki belőlem
darabokat a lelkemből. A fiam értem sírt, felém nyújtotta a karjait, és nem tehettem érte semmit.

A kis szíve még egy utolsót vert és megállt.

Hő lobbant fel bennem, a szívem összetört.

Víz. Hideg, enyhítő víz. Ezúttal belemerültem a vízbe, megpróbáltam enyhíteni a bőrömből származó hő
egy részét. Addig maradtam, amíg a tüdőmből teljesen elfogyott a levegő. Amikor a felszínre
emelkedtem a barlang csendes volt.

A medence széléhez botladoztam, és felhúztam magam a nagy sötét sziklák egyikére. Sienna kilépett a
vízesés alól, a haja a fejére tapadt, az arca sápadt volt, elindult a barlang másik végére, és a hátára
omlott.
- Jól vagy? - kérdezte Roman.

- Végig nézte, ahogy a gyermeke meghal. - mondta Evdokia. - Hagyd pihenni.

A pihenés egy olyan luxus volt, amit nem engedhettem meg magamnak.

- Van egy olyan változat, amiben nem ég fel Atlanta és nem hal meg a fiam és Curran?

- Nincs. - felelte Sienna. - Nagyon sajnálom.

- Mióta látod ezt?

- Az elmúlt hónap során.

- Miért nem mondtad el nekem?

Sienna felsóhajtott.

- Reméltem, hogy tévedek.

- Lehet, hogy tévedsz? - kérdezte Roman. - Ezek csak lehetőségek, nem bizonyosság.

- Megjósolni a jövőt, olyan, mint belenézni a tölcsér keskenyebbik végébe. - mondta Sienna. - Minél
távolabbi eseményeket nézel, annál több a lehetőség. Minél közelebb kerülünk magához az eseményhez,
annál világosabb és konkrétabb a valószínű jövő. Ezek a látomások túl részletesek. Majdnem
bizonyosságok. Mostantól vagy az egyik vagy a másik megvalósul. Atlanta felég, vagy a fiú vagy az apja
meghal, és a többiek szenvednek. Nem láttam más lehetőségeket. Higgy nekem, megpróbáltam.

Felém fordította a fejét és rám nézett.

- Megpróbáltam Kate. Ha Atlanta felég a csatában és meghalok.

- Mindannyian meghalunk. - mondta Evdokia. - Mindenki, aki itt van ebben a barlangban, kivéve Kate-et.

- Téged nem látlak ebben a csatában. - mondta Sienna. - Elrejtik előlem.

Ha ilyen részleteket látott, akkor ennek a látomásoknak a nagyon közeli jövőből kellett származniuk.

- Mennyi időnk van?

- Maximum egy év, ha nem mégy hozzá Curranhoz. - mondta Sienna.

Ez azt jelenti, hogy halálra ítéljük a fiunkat.

- És ha hozzá megyek?

- Akkor két hét.

Két hét? Mit tegyek? Hogy tudom ezt megoldani?

- Te vagy a vad kártya. - mondta Evdokia. - Téged nem lát.

- Ez két dolog közül az egyiket jelentheti. - mondta Sienna. - Vagy te lényegtelen vagy, mert ez
mindenféle képen megtörténik, vagy te vagy a tű, amin ez a jövő múlik. Ha ez az utóbbi, akkor meg van
rá a lehetőséged, hogy megváltoztasd.

Csak tudnám, hogy hogyan.

- Hát ez annyira jellemző. - emelte az égre Roman a szemét. - Most az egyszer megpróbálok valami jót
tenni, mint például hogy összeadok két embert, akik már régóta szeretnének összeházasodni. Csak
egyszer! És ez az egész a pokolba megy, mert már megint világvége próféciák és halál a jövő. Tíz éve
szolgállak téged. Belehalnál, ha most az egyszer nem lenne minden ilyen átkozott?

- Igen, természetesen, ezt az egészet csak miattad csinálj. - mondta Evdokia.

- Várjunk csak, Roman adja össze őket? - kérdezte Sienna.

- Vérrel fogja felkenni őket. - horkant fel Maria. - Meg kellett volna inkább kérdeznetek Vaszilijt.

Evdokia felé fordult.

- Semmi baj nincs azzal, hogy a fiam adja össze őket. Ez lesz a legjobb esküvő, és ő lesz a legjobb pap.

Maria kinyitotta a száját.

- Jobb, ha meggondolod, hogy mit akarsz mondani. - mondta Evdokia.

- Ez most nem segít. - emeltem fel a hangomat.

- Le kell őt győznöd. - mondta Sienna.

Jó hogy elkerülte a "megölni" szót.

Egy furcsa szorongás fogott el. Nem akartam megölni az apámat.

Ennek nem volt semmi értelme. Az apám egy szörnyeteg és zsarnok volt. Ha választanom kellene az
életem és az ő élete között a saját életemet választanám. Ma reggel meg akartam sebezni őt. De akkor is
az apám volt. Mi a fene baj van velem?

Túl bonyolult volt, hogy most erről gondolkodjak, ezért félre toltam. Majd később átgondolom.

- Elértél valamilyen haladást az ifrit dobozával? - kérdezte Evdokia. - Beszéltél Bahir-al és az embereivel?
Megtudtál valamit?

- Nem tudtam kitalálni, hogyan működik. Beszéltem róla néhány nagyon okos és művelt emberrel. Ők
sem tudják, hogyan működik. Maga a doboz már nincs nálunk, ezért nem tudjuk megvizsgálni. Csak a
ráolvasások vannak meg, amelyek egy tipikus egyházközösség egy variációja, és isteni hatalommal töltik
fel. És innen nem tudok tovább lépni.
- Egyikünknek sincs annyi hatalma a jövő felett, mint neked. - mondta Sienna.

- Ez azt jelenti, hogy tenned kell valamit. - csattant fel Maria.

- Mit csináljak? - néztem rá. Ő már nagyon hosszú ideje volt elég erőteljes ahhoz, hogy meghátráljon, de
most némi bizonytalanságot láttam a szemeiben. - Gyerünk! Várok a bölcsességedre.

- Tegyél meg bármit! - mondta a banya. - Neked adtuk ezt a várost..

- Nem! Elvettem a várost. Én vettem el és megvédtem az apám követelésétől. Te nem segítettél. Nem
voltál ott.

Maria szemei lángoltak.

- Ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz!

- Neked is meg kellene fogadnod a saját tanácsodat.

A barlang teljesen elcsendesedett. A boszorkányok rám bámultak. Sienna dörzsölte a torkát, mintha nem
jutna elegendő levegőhöz.

Az a vihar, amit ma reggel vissza kellett tartanom, sütött a bőröm alatt. Az apám megöli Currant vagy a
fiunkat. És nincs semmi, amit tehetnék.

A mágia forrt bennem. Le kell eresztenem, különben szétszakít. Felnéztem, arra a darabka fényre, ami
felettem volt, és kieresztettem.

A mágia kirobbant belőlem, és felemelkedett az égbe. A medence vize felemelkedett a levegőbe ezer
csillogó pontba szóródva, felfedve a barlang sziklás alját. Az erő és a düh úgy áradt ki belőlem, mint a
tomboló folyó.

A nyomás enyhült. Leállítottam a mágia áradatot. A víz visszazuhant a medencébe.

- Ó, Katyenka! - suttogta Evdokia.

Maria kis fuldokló hangot adott ki. Sienna hozzá lépett.

- Roman segíts nekem. Friss levegőre van szüksége.

Együtt felsegítették a vén boszorkányt a padról, és kivezették a barlangból.

- Ma reggel láttam az apámat. - mondtam Evdokiának. Az ég olyan kék volt felettem. Ha növeszthetnék
szárnyakat, minden problémámtól messzire repülhetnék. - Elrabolta Saimant. Nem hajlandó vissza adni,
és ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. Háború lesz. És aláírtam a férjem és a gyerekem halálos ítéletét.

Evdokia rám nézett. Az arca egyszerre volt szomorú és kedves.

- Nem. Nem te csináltad. Már napokkal ezelőtt előre láttuk ezt. Így vagy úgy de megtörtént volna.
Oda mentem hozzá, és leültem mellé. Felnyúlt és megsimogatta a hajamat. Ez annyira ismerősnek tűnt.
Biztos csinálta akkor is, amikor még kicsi voltam, mielőtt Voron elvitt engem.

- Segíts nekem. - mondtam csendes rekedt hangon.

- Bármit, ami hatalmamban áll. - ígérte. - Minden mágiám a tiéd. Bárcsak tudnám, hogy mit kell tennem.

Sienna visszajött a barlangba és leült mellém.

- Miért nem mentek el mindketten? - kérdeztem.

- Mert ez a városunk. - felelte Evdokia. - Az otthonunk. Nem mehetünk el Katenka. A jövő úgyis
megtalálna bennünket.

- Roman-nek igaza van. - mondta Sienna. - A jövő folyékony. De amikor ennyire közeli és ennyire
bizonyos, valami igazán nagy dolgot kell tenned, hogy megváltoztasd. Valamit, ami mindent
megváltoztat. Valamit, amire senki nem számítana.

- Nekem nincs egy Rubicon folyóm, amin át kellene kelnem. - mondtam neki.

- Találj egyet. - mondta Sienna. - Ha bárki meg tudja tenni, akkor a te vagy.

4. fejezet

A mágia hullám véget ért, mire visszaértünk a városba, és a technológia ismét megerősítette magát. Kora
délután értünk vissza az irodámba és már senki sem volt ott. Ascanio biztos korán elment. A mamut
szamaram szintén nem volt itt, valószínűleg otthon volt, a házunk mögötti istállójában. Útjára engedtem
Romant, bementem az irodába és elővettem egy csomag írótömböt. Mindig könnyebben ment a
gondolkodás tollal a kezembe.

Különböző lehetőségeket vázoltam fel a papírra, majd bámultam.

Harcoljak most az apámmal, mielőtt még számítana egy közvetlen támadásra.

Várjam meg, amíg az apám támad.

Működjek együtt az apámmal.

Az első választás nem jó. Nekem még mindig fogalmam sem volt, hogyan tudnám legyőzni az apámat.
Ma reggel éreztem a hatalmát, és bár meg tudtam tartani a sajátommal, ha minden erejét beleadta
volna, összetör engem. Valamint nekem nem volt hadseregem. Kérhetnék ugyan segítséget a Falkától és
a Boszorkányoktól, ám elvárnának valamilyen stratégiát, amellett, hogy "rohanjuk le Roland várát és
öljünk meg mindenkit".
A második választás sem volt sokkal jobb. Elméletileg képesnek kellett volna lennem megvédeni Atlantát,
azok után, hogy a magaménak követeltem. Gyakorlatban fogalmam sincs, hogyan kell megtennem.
Amikor elértem a föld mágiáját, az olyan volt, mint a békés óceán. Az élet mélyen belül mozgott és
csillogott. Vizek és viharok voltak a mélyben, de nekem fogalmam sem volt hogyan lehet megmozdítani
őket.

A harmadik választás az volt, amit az apám akart. Ez már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy
megállítson. Kivéve, amikor lehunytam a szemem és két élettelen testet láttam. Ha most elmennék az
apámhoz és elhagynám Currant, Curran életben maradna. És az apám nem tudná megölni a
gyermekemet, ha a gyermek nem létezik.

Szerettem mindkettőjüket. Szerettem a még meg sem született, jövendőbeli gyermekemet. Szerettem
Currant, a szemét, a nevetését, a mosolyát. Mellette ébredtem, együtt reggeliztünk, együtt mentünk el
dolgozni, és együtt jöttünk haza. Ez volt mindennek a középpontja annak, ami én voltam: Curran, Julie,
Derek, sőt még Grendel is, a család, amit én alkottam.

Ha az apám szolgálatába állnék, egy kis időre megmenteném őket. De csak egy dologban voltam jó: a
gyilkolásban. Az apám előbb-utóbb ebben a minősében használna fel engem, és elvenném valaki más
Curran-jét, vagy Kate-jét. Mert az emberek szembeszállnak az apámmal, és azok az emberek, akiket
zavarnak a keresztre feszítések, meghalnának, és nekem kellene megölnöm őket.

Nem tudnám megcsinálni. Életem első tizenöt évében Voron támadó kutyája voltam. Nem akartam ezt
még egyszer.

Áthúztam a listát, és kezdtem előröl.

Új terv.

Szerezz félelmetes kozmikus erőket.

Az apám egy atomfegyver.

Az apám visszavonul a földkövetelő üzletéből.

Teljesen kikészültem a tervezéstől. Bárcsak lenne valamilyen módja, hogy megvalósítsam.

Talán valaki hozna nekem egy mágikus tekercset, egy varázslatot, ami mágikusan bebörtönözné az
apámat egy barlangba. Bármire hajlandó lennék érte, öreg hölgyeknek fát hasogatnék, aranyba fonnék
szalmát, vagy elindulnék a tekercs keresésére.

Az ajtóra bámultam. Gyerünk mágikus tekercs.

Gyere be!

Dehogy.

El kell tűnnöm az irodából és haza kell mennem. Otthon jobban érezném magam.
Haza megyek, kitakarítok, főzök egy finom vacsorát, mert kedvem van hozzá, és kitalálom, mihez kezdjek
Saimannal és az apámmal.

***

Amikor a házhoz értem, Christopher ült a felhajtó melletti füvön. Meditált. Helyes.

Christhoper együtt élt Barabas-al, ő felügyelt rá. A Toronyban gyakran elfeledkezett az étkezésről, és
néhány hét éhezés után úgy nézett ki, mint akit a legkisebb szél is elfúj, és összeesik, amíg vagy Barabas
vagy én észre nem vettük, és meg nem etettük. Most, hogy a mellettünk lévő házban laktak, Barabás
vállalta a felelősséget az egészségéért, és a vérmongúz nagyon céltudatos volt.

Mindent megtettem, hogy segítsek. Így ketten együtt, elértük, hogy mindig időben evett, minden nap
fürdött, Barabas-al együtt eljárt a Céhbe, ahol rendszeresen edzett, és tiszta ruhákat hordott. Még
mindig vékony volt, de a bőrének egészséges színe volt, és sápadt, színtelen haja ellenére, nem úgy
nézett ki, mint egy szellem.

Az egyetlen dolog, amit nem tudtunk meggyógyítani, az az elméje volt. Az összes külső nyomás
megszűnt. Christopher biztonságban volt, védve volt, a barátai között volt és jól táplált, de a mentális
egészsége nem javult. Elvittük őt az Emory Orvostudományi Egyetemre, a Duke Egyetemre, és még a
John Hopkinsba is. Ez volt az az utazás, amit legszívesebben elfelejtettem volna. Útközben majdnem
meghaltunk, és amíg távol voltunk, megöltek egy ismerős helyi családot. Julie és Derek kezelték a
helyzetet, de ha rá gondoltam még mindig felfordult a gyomrom.

Az orvosok egy dologban mind egyetértettek: Christopher testileg rendben volt. Pszichológiai
szempontból azonban nem illet össze egyetlen speciális rendellenességgel sem. Christopher mindig azt
állította, hogy az apám összetörte az elméjét. Az Emoryban és a Duke-ban az orvosok egyetértettek
abban, hogy valaki mágikusan elpusztította a pszichéjét. A John Hopkins pszichiátere egy kivételes erővel
rendelkező empata volt, aki meg tudta érezni mások érzelmeit. Miután elbeszélgetett Chrisopherrel azt
mondta, hogy valamilyen pszichés trauma érte az elméjét. Valami nagyon rossz történt Christopherrel. És
nem volt hajlandó szembe nézni vele, nem akart emlékezni rá, tehát szándékosan maradt abban az
állapotban, amiben volt. Christopher nem adott semmilyen visszajelzést. Csak csendben ült, és
szomorúan mosolygott végig. A kezében tartotta a saját gyógyulásának kulcsát, és nem tehettünk
semmit, hogy rávegyük, fordítsa el azt.

Kiszálltam az autóból. Christopher nézte, ahogy felé sétálok a füvön, sárga pitypangok és vad
százszorszépek között. Mivel a bosszantó szomszédok többsége elköltözött és magukkal vitték a bimbózó
háztulajdonosok társulását, Curran akkor vágta a füvet, amikor kedve volt hozzá, és nem érzett
késztetést, hogy kiirtsa a pitypangot.

- Van kedved meditálni? - kérdezte Christopher.

- Ma nincs. - feleletem. Az utolsó hely, ahol most lenni akartam, az a saját fejem. - Sajnálom.

- Semmi gond.

Megkérdezzem őt a könyvről vagy sem? Ha megkérdezem és kiborul, akkor fenékbe rúgom magam.
Jobb, ha először beszélek Barabas-al.

- Hol van Maggie?

Christopher előhúzott egy vászonzsákot a háta mögül. Egy szőrös fej bújt elő a zsákból, és a valaha volt
legszomorúbb barna kutyaszemek néztek rám. Maggie egy körülbelül nyolc fontnyi teremtmény volt,
nagy részben hosszú szőrű Chihuahua, a többi része az valami nagyon más. Kicsi volt és furcsa, fekete
szőre véletlen helyeken, furcsán göndörödött. Mindig kissé lassan sétált, esetlenül, és ha azt gondolta,
hogy bajban van, felemelte az egyik mancsát, és úgy tett, mintha megsérült volna. A legnagyobb
ambíciója az életben az volt, hogy feküdhessen valakinek az ölében, lehetőleg egy takaró alatt.

A John Hopkins után Barabas azt mondta, hogy nem adja fel. Én is azt mondtam, hogy nem adom fel.
Azután elkezdtem vele meditálni, Barabas pedig hozta Maggie-t.

A kiskutya rám nézett, majd megfordult és visszamászott a táskába. Remek.

- Láttad már Currant vagy Julie-t?

Christopher megrázta a fejét.

Egy Falka Jeep fordult be az utcánkba és megállt a házunk előtt. Az ablaka leereszkedett és Andrea dugta
ki rajta szőke fejét.

- Szabad vagyok! Szabad!

Ó, egek!

- Neked nem a Toronyban lenne a helyed? - megesküdnék rá, hogy a Konklávé alatt Raphael azt mondta
nekem, hogy Doolittle a kórházi részlegből nem engedi ki Andreát.

- Cseszd meg! Elmegyünk ebédelni.

- Már majdnem vacsoraidő van.

- Akkor vacsorázni megyünk, vagy uzsonnázni. Vagy késői ebéd- vacsora akármi kombó, amit találunk.

- Most nem...

Andrea szemei lángoltak.

- Kate, kilenc hónapja terhes vagyok, és éhes vagyok. Szállj be ebbe az átkozott autóba.

Beugrottam az autóba, és Andrea úgy startolt el, mint denevér a pokolból.

- A Parthenonba megyünk. Gyrost fogunk enni. - a hasa miatt biztos, hogy hátrább kellett tolnia az ülést,
mert nyújtózkodnia kellett, hogy elérje a kormányt.

- Félelmetesnek találom az arcodon lévő komor elhatározást. - mondtam neki.

- Az elmúlt két hétben bezártak engem a Torony betegszobájába. - mondta Andrea.

- Miért?

- Mert Doolittle aggodalmaskodott. - intett a kezével.

Ez szar.

- Andrea, Doolittle tudja, hogy most hol vagy?

- Igen.

- Biztos vagy benne?

- Teljesen. Értesítettem őt. Különben is ebédelni megyünk.

- Andrea...

- Ebéd! - vicsorította rám a fogait.

Becsuktam a szám, és hagytam őt vezetni.

Húsz perccel később leparkolt a Parthenon előtt és figyeltem, ahogy megpróbál kiszállni az autóból.
Hátra tolta az ülést, amennyire csak tudta, aztán kidugta az egyik lábát, majd a fenekének a felét, és a
hasát. Andrea alacsony volt, a Jeep pedig igazán magas volt. A lába lógott a levegőben. Felajánlanám
neki, hogy segítek, de nála mindig volt fegyver és le tudta lőni a dominóról a pontokat, és igazán nem
akartam, hogy megöljön.

- Segítesz nekem, vagy sem? - morogta.

Megragadtam a karját, és szilárdan megtartottam, amíg kilépett.

- Azt hittem, lelősz, ha felajánlom, hogy segítek.

- Haha. Nagyon vicces. - tágra nyíltak a szemei, rubint piros fény látszott az íriszében. - Ételszagot érzek.

Ó.

- Enni fogunk. Most.

Áttörtünk a Parthenon ajtaján, mint a görögök Trója kapuján. Öt perccel később a szokott helyünkön
ültünk, a kertrészben, annak ellenére, hogy két lépcsőn kellett felkapaszkodnunk ide, Andrea
ragaszkodott hozzá, és a kertben kellemes délutáni meleg volt. A tulajdonosok végül megszabadultak a
padlóhoz csavarozott székektől, és úgy tudtam leülni, hogy ráláttam az ajtóra, és a jobb oldalon lévő két
nőre, akik rajtunk kívül az egyetlen kerti étkezők voltak. Megrendeltünk egy nagy tál húst, egy nagy adag
tzaziki mártást, és egy vödör sült okrát (afrikai eredetű zöldség), mert Andrea nagyon szerette volna, és
vártunk az ételünkre.

Andrea megitta a jeges teáját, majd felsóhajtott.

- Hogy vagy? - kérdeztem.

Rám nézett.

- Ez most komoly kérdés? Tényleg tudni akarod, vagy csak beszélgetsz?

- Mikor volt az, hogy én csak fecsegtem?

- Oké. Én túl kemény és túl érdes vagyok, és úgy uralom a klánt, mint egy vas-hasú kurva.

- Aha. Fogalmam sem volt, hogy hogyan lehetne másként irányítani a Bouda klánt. Ők mind kemény diók.

- A múlt hét kedden, Lora, Thomas, Karen, és az új fiú Kyle, haza jöttek egy bárból, ahol sikerült tök
részegre inniuk magukat.

Részegre leitatni egy alakváltót vesztes ügy volt. Az anyagcseréjük az alkoholt méregként kezelte, ami
tulajdonképpen az is volt, és olyan gyorsan megtisztította a szervezetüket tőle, mint ahogy bekerült a
véráramba. Currannak egy teljes üveg vodkát kellett meginnia, ahhoz, hogy egy kicsit zavart legyen, és
mivel utálta az ízét, ragaszkodott a sörhöz.

- A visszaúton ez a négy zseni elhaladt a Mágusok Főiskolája mellett.

Ó, egek.

- Mágusok Főiskolájának történetesen van egy jegesmedvéje.

Ez egyre jobb és jobb.

- Honnan szereztek egy jegesmedvét?

- Úgy tűnik, hogy pont akkor jött elő Macon közelében az erdőből, amikor néhány mágus történetesen
épp tanulmányi kiránduláson járt ott, a jegesmedve épp izzott, a mágusok pedig elfogták és elvitték az
egyetemre, amíg kitalálják, hogy mihez kezdjenek vele. Nagyon szép kis házat építettek neki.

- Oké. Ez egy tipikus Váltás utáni esemény.

- A hölgyek látni akarták a medvét, a két fickónak pedig nem voltak elég nagy golyóik, hogy nemet
mondjanak nekik. Tehát betörtek az éghajlat-vezérelt házba, és Lora úgy döntött, hogy dédelgeti egy
kicsit a medvét, mert "tetszett" neki.

Megérkeztek a gyrosaink. Andrea elvette az első nyársat, egy apró darabot lehúzott belőle, és látható
örömmel elrágcsálta.
- Hol is tartottam?

- Kalandos medve petting.

- Nos, igen, végül a medve dédelgette meg az ő hátát.

Akaratom ellenére elnevettem magam.

- Nem tudom hibáztatni a medvét. - nyitotta tágra Andrea a szemeit. - Ha valami whiskey-vel átitatott
ember-hiéna szagú teremtmény közeledne hozzám, miközben megpróbálok pihenni a szép házamba, én
is megdédelgetném. A karmaimmal.

- A medve túlélte?

- Túlélte. De jól helyben hagyták, természetesen a négyes is számos sebet szerzett, miközben
megpróbálták kimenteni Lorát a medve karmai közül, anélkül hogy megölnék. Büntetésként három hétig
kellett dolgozniuk a Torony építésénél mindannyiuknak, amit túl kemény büntetésnek találtak. Senkit
nem érdekel, hogy azóta a Mágusok Főiskolája folyamatosan a nyakamba liheg, mivel a medvéjüket
érzelmi megpróbáltatás érte, és az Atlantai PTO vádemelést akar benyújtani birtokháborításért és
rongálásért. Ó, de nem, én túl kemény voltam velük. - egy pillanatra abba hagyta az evést. - Tudod, hogy
mit mondott az egyikük nekem? Azt mondta, hogy B néni soha nem lett volna ilyen durva velük. B néni!
El tudod ezt hinni?

- B néni kitépte volna a lábukat. - vele aztán nem lehetett szórakozni.

- Ki ez a kedves szelíd B néni, akire emlékeznek? Én voltam a Béta. Pontosan tudom, hogy milyen
büntetéseket szabott ki az a nő. Pontosan tudom, hogy akkora vagyok, mint egy ház, nem ehetek
tisztességes mennyiségű ételt, mert fájni fog, ez a gyerek úgy rugdossa a veséimet, mint egy bajnok, és
mindenki más úgy kezel engem, mintha üvegből lennék. - egy pillanatra rám nézett. - És minden éber
pillanatomban attól rettegek, hogy a babám születéskor loup-á válik, és amikor alszom, erről vannak
rémálmaim.

Raphael két testvére is loup-á vált.

- De szeded a panaceát.

- Tudom. - válaszolta.

- Te beatskin vagy. Az alakod nagyon szilárd. Még akkor sem vagy veszélyben, hogy loup-á válsz, ha
súlyosan megsérülsz.

- Tudom. - sóhajtott fel. - Tudom, tudom, tudom. Csak szeretném, ha minden rendben lenne. Szeretnék
szülni egy egészséges babát, és boldog szeretnék lenni.

Ugyanúgy, ahogy én is.

- Te jössz. - mutatott rám Andrea a második nyárssal. - Nálad mi újság? És nem fecsegünk.
Kinyitottam a számat, és semmi nem jött ki rajta. Annyi minden mondanivalóm volt.

Andrea abba hagyta az evést.

- Mi történt?

Küszködtem, hogy elmondjam-e.

- Kate, az esküvő az? Ha nem akarsz hozzá menni ahhoz a szamárhoz, akkor nem kell hozzá menned. Csak
egy szót kell szólnod, és a klán jön, elvisz téged és Julie-t is. Lehet, hogy ő egy oroszlán, de velem van az
egész hiéna klán.

- Ez komplikált.

Andrea letette a gyrosát.

- Hallgatlak.

A hangján hallottam, hogy ezt muszáj elmondanom neki.

Tehát meséltem neki az apámról és a keresztekről, a pofonról, a késztetésről, hogy összetörjem az

apámat, hogy ráförmedtem Barabas-ra és a boszorkányokra, hogy láttam Curran és a fiam halálát.

Andrea hosszú ideig csendben ült.

- Nos, ez kibaszottul gáz.

- Igen.

- Meg tudod ölni Rolandot?

- Nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom ölni. -

- Természetes, hogy nem akarod megölni. Ő az apád.

Andreára bámultam. Ő megsimogatta a hasát és elvigyorodott.

- A gyerekem nem igazán tud elhelyezkedni.

- Hogy érted azt, hogy természetes, amiért nem akarom megölni őt? Andrea, ő egy gonosz. Nem fog
megállni, amíg mindenki be nem hódol neki. Egy város, egy állam, egy ország nem lesz elég neki. Addig
folytatja, amíg a birodalma körbe nem éri az egész bolygót. Embereket kínoz. A hátam mögött beszél
Julie-val, és megpróbálja magához csalni őt. Miért vannak mégis kétségeim? Mi a baj velem?

- Ő az apád. Ő készített téged, Kate. Ő a kapcsolatod a családodhoz, az egyetlen kapcsolatod. És szeret

téged, a saját kitekert módján. Láttam, hogy nézett rád, amikor a magadénak követelted a várost.
Gyakorlatilag sugárzott a büszkeségtől. Ha sikerülne szíven szúrnod őt, az utolsó leheletével is büszke
lenne rád. Természetes, hogy kétségeid vannak. Ha nem lennének, nem is lennél ember.
- Ezzel nem segítesz.

- Arra számítottál, hogy majd bevonom cukormázzal? Én vagyok a legjobb barátod. Az a dolgom, hogy
őszinte legyek. Ő egy szörnyeteg, de szeret téged, és megpróbál tisztességes apa lenni. Csak annyi a
különbség, hogy a normális emberek tisztessége, és az ő tisztessége, nem egy bolygón vannak. Tehát,
meg tudod őt ölni? Úgy értem, hogy tudod, és testileg is képes vagy rá?

- Nem, és valószínűleg nem. A mai viharból ítélve, még hosszú utat kell megtennem. Még azt sem tudom,
hogy tudok-e hatalomszavakat használni ellene. A legjobbakat kaptam meg, és amikor legutoljára
használni akartam, egy hasonló mágikus teremtmény ellen, mint Roland, az agyam majdnem felrobbant.

- Hát ez szar. - simogatta meg ismét a hasát. - De mindig van megoldás. Mi van az ifrit dobozával? Tudod
száműzni, vagy csapdába ejteni valami hasonlóval?

- Ismét csak azt mondhatom, hogy nem tudom. Megpróbáltam kitalálni, hogyan működik a doboz, de túl
bonyolult, és isteni erőn alapul. Egy egész életen át megtartott hit. Még Luther is elakadt a
megfejtésében. Nem értjük eléggé, hogy hogyan is működik, és mivel nincs meg a doboz, meg sem
vizsgálhatjuk.

- Oké, meg tudsz még valakit kérdezni Luther-en kívül?

- Már mindenkit megkérdeztem. - dobtam az asztalra a szalvétámat. - Nincsenek válaszok Andrea.

Átnéztem az összes könyvet, elvégeztem az összes kutatást, és nincs rá semmilyen módszerem, hogy
elzárjam őt.

- Hagyd, hogy kiforrjon. Olyan vagy, mint egy sétáló mitológiai enciklopédia Kate. Véletlenszerű
mitológiai szarokat húzol elő a fejedből, és megállapítod, hogy egy olyan óriási szörny, amit háromezer
éve nem látott senki a bolygó felszínén, és ami allergiás a sündisznókra, majd találsz egy aranyos
sündisznót, mellyel szemen szúrod a szörnyet.

- Honnan veszed ezt a szart?

- Mondok neked egy elméleti példát. Lennie kell valaminek, egy talizmánnak, egy varázslatnak, vagy egy
teremtménynek, amiben a gyengesége rejlik.

- Én vagyok a gyengesége. Elrejtette előlem a harminc keresztet, mert jó apa akart lenni, és nem akarta,
hogy ideges legyek. Nem engem öl meg a látomásokban. A férjemet, és a gyerekemet öli meg.

A távoli asztalnál ülő két nő rám nézett. Visszanéztem rájuk, és úgy döntöttek, hogy máshol érdekesebb
látnivaló van.

- Az egyetlen személy, aki elég közelről ismerte, és tudhatott a gyengeségeiről az Erra volt, és én
megöltem. Megkérdezhetném a nagyanyámat, de ő már túl távoli - egy elemi jelenlét, nem személy.
Nem válaszol a kérdésekre. Ő csak... érez.

- De kár, hogy nem tettél fel a nagynénédnek több kérdést, mielőtt megölted...
Andrea megfeszült a széken.

- Mi történt?

- Azonnal a Toronyba kell mennünk.

- Miért?

Pánik látszott a szemeiben.

- Jön a baba!

- Most?

- Igen, most!

Remek. Pénzt dobtam az asztalra.

- Le tudsz jönni a lépcsőn?

Andrea felmordult.

- Én a Rend korábbi kibaszott lovagja vagyok. Menj, szerezz, egy autót!

Kivágtattam az étteremből az autóhoz. A mágia épp lent volt, a benzinmotor dorombolt, ahogy
elfordítottam a kulcsot. Kihajtottam a parkolóból és csikorogva megálltam az épület előtt. Andrea
kibotladozott az étteremből. Kiugrottam az autóból, kinyitottam a hátsó ajtót, és betuszkoltam a hátsó
ülésre.

- Húsz perc alatt elérünk a Memorial Kórházhoz. Tarts ki!

- Nem! Vissza kell mennünk a Toronyba. Ez egy magas kockázatú terhesség. Doolittle szerint akár bele is
halhatok a szülésbe.

A pokolba az egésszel! Körbe futottam az autót, beszálltam a vezető ülésbe, és padlóig nyomtam a
gázpedált.

- Hogy engedhetett ki téged Doolittle?

- Nem tette. Kiszöktem.

- Mi? Azt mondtad nekem, tudja, hogy hol vagy.

- Nem tudja. Hagytam neki... egy üzenetet. Ez több, mint... hogy nem tudja... hol nem vagyok. Ááá, ez
kurvára fáj.

- Miután megszülted azt a gyereket, meg foglak ölni téged. Mi a fenét gondoltál?

- Arra gondoltam, hogy már két hete be vagyok zárva az átkozott betegszobába, és ha nem juthatok ki,
lefejelem a falat. Ezt te nem értheted. Fizikailag jól vagyok. Csak az aggódás okozhatja a problémát. Csak
ültem egy helyben, és arra gondoltam, mikor lesz a babám loup. Ki kellett szabadulnom.

- Tartsd vissza azt a babát! - úgy száguldottam az utcán, mintha a pokol teremtményei üldöztek volna. -
Nem tudok semmit arról, hogyan születnek a babák.

- Nem akarom, hogy levezesd a szülést. Azt akarom, hogy vezess! Hajts, kérlek!

Andrea úgy lélegzett, mint egy maratoni futó. Bele néztem, a visszapillantó tükörbe. Verejték folyt végig
az arcán.

Vezettem, mint egy őrült.

***

A Torony egy jó napon egy óra távolságban volt. Most odaértem negyven perc alatt.

- Már majdnem ott vagyunk.

- Nem tudok tovább várni. - izzadságban úszott az arca, a bőre sárga volt.

Végig hajtottam a keskeny úton, közvetlenül egy Falka őr mellett. Az udvar kapu tárva-nyitva álltak az
udvar tele volt alakváltókkal, és én egyenesen közéjük hajtottam. Az emberek kitértek a száguldó autó
elől, mint a hullámok... egy kivételével. Jim eltorlaszolta az utam. A szemein láttam, hogy nem fog
megmozdulni.

Rátapostam a fékre.

Ne öld meg a Bestiák Urát. Ne öld meg a Bestiák Urát...

Az autó megcsúszott és egy lábnyira Jim előtt megállt.

Jim feltépte a vezető oldali ajtót.

- Mi a fenét...

- Szülni fog!

Észre vette Andreát és elordította magát.

- Tisztítsátok meg az utat, a gyógyító részlegig!

Raphael száguldott ki az egyik ajtón. Kiemelte a feleségét a hátsó ülésről, és visszarohant a Toronyba.

- Órák óta őt keressük. Doolittle annyira dühös, hogy meg sem tudott szólalni, csak állati hangokon
morog. Mit gondoltál, amikor egy terhes nőt, akinek ágynyugalomra van szüksége elvittél sétálni? - Jim
szemei lángoltak.
Jellemző. Ez már megint az én hibám.

- Ő vett fel engem.

- Azonnal vissza kellett volna hoznod a Toronyba.

- Én és még milyen hadsereg? Szeretném látni, ahogy elveszed tőle a kulcsokat.

Valahol Andrea sikoltott.

Kiugrottam a kocsiból és Raphael után szaladtam.

***

A várakozás volt a legnehezebb. Andreát a gyógyító részlegbe vitték, két hangszigetelt ajtó mögé, amik
tompították a sikolyait. Raphael bement vele, és amikor átvitte az ajtókon megpillantottam Doolittle-t a
tolószékében, és Nasrint, az első helyettesét, rajtuk kívül még hárman voltak a szobában, ápolók és egy
testes alakváltó, aki úgy nézett ki, mintha cementtömböket tudna porrá zúzni a puszta kezével. A
váróteremben kellett maradnom, egy nagy tágas helyiségben, rengeteg párnával és egy puha kanapéval.

Néhány perccel azután, hogy elhelyezkedtem, egy férfi és egy nő jöttek be a váróterembe és megálltak az
ajtó két oldalán, velem szemben. Pearce Bailey és Jezabel. Két romboló, mindkettő a Bouda klánból.

Pearce erős felépítésű volt, sötét bőrrel és számító tekintettel, az arcán komoly kifejezéssel. Nem sokat
tudtam róla, azon kívül, hogy B néni teljesen megbízott benne.

Jezabelt viszont nagyon jól ismeretem. Néhány héttel azelőtt, hogy én lettem a Hitves, kihívta a nővérét
Salome-t a klánban betöltött pozíciója miatt. A Falka törvényei szerint a kihívások mindig halállal
végződtek. Jezabel veszített. Néhány percig klinikailag halott volt, de a teste valahogy visszatért az
életbe, és Salome nem tudta még egyszer megölni. Jezabel így kikerült a Bouda klán struktúrájából, ezért
amikor a Toronyba kerültem, Curran kómába esett, és egymás után szembesültem a kihívóimmal, B néni
Jezabelt és Barabas-t rendelte mellém, hogy figyeljék a hátamat, és segítsenek eligazodni a Falka
politikájában. Majdnem két éven keresztül Jezabel volt az állandó testőröm. És amíg ő ott volt, senki nem
tudott hátba döfni.

És ő volt az egyetlen személy, akire Julie hallgatott. Amíg én voltam a Hitves, Jezabel vigyázott Julie-ra.
Nem tudtam, Julie minden balhéjáról, de mindig történtek események, de Jezabel tudta ezeket kezelni.
Julie mindig élve jött haza, és Jezabel megőrizte a gyerekem titkait.

Miután Curran és én kiváltunk a Falkából, azt hittem Jezabel velünk jön, de inkább úgy döntött, hogy a
Falkával marad. Jezabel Rombolónak edzett, mielőtt Julie és az én testőröm lett, és most visszatért
ehhez. Utoljára azt hallottam, hogy talált egy kedves fickót, és örökbe fogadta annak a kislányát.
- Hello, Jezabel.

- Hello, Alfa.

- Már nem vagyok Alfa.

- Mindig alfa leszel. Hogy van Julie?

- Jól teljesít az iskolában. Vannak barátai. Már olyan eset is előfordult, hogy a barátnőjénél aludt. Egy
vicces filmet néztek.

- Még mindig küzd a matematikával?

- A geometriából A, az algebrából C jegyet kapott. Úgy látszik az algebra elég unalmas.

- Örülök, hogy nem változott meg. - villantott rám Jezabel egy gyors mosolyt.

- És te hogy vagy?

- Remekül. Nem panaszkodom. Örülök, hogy látlak téged.

- Én is örülök, neked Jezabel.

Jezabel semleges arckifejezése ismét visszatért. Ő itt ma őrködött, és én már nem tartoztam a
parancsnoki láncba.

A Rombolók voltak a Falka elit katonái, és annyira közel álltak a biológiai tömegpusztító fegyverekhez,
amennyire csak lehetett. Erősek, gyorsak, és pontosak voltak, és ha Andrea vagy Raphael megőrülne
attól, hogy a babájuk loupnak született, a két Romboló minden tőle telhetőt megtenne, hogy
semlegesítse őket.

Pearce és Jezabel egyaránt engem figyeltek. Potenciális fenyegetést láttak bennem. És nem is nagyon
tévedtek. Ha Andrea kirontana azon az ajtón, a gyermekét cipelve, és megpróbálna elszökni, nem voltam
benne biztos, hogy mit tennék. Valószínűleg segítenék neki. Ez helytelen lenne, és mindenki számára
nehezebbé tenné a dolgokat, de abban a pillanatban ő a barátom lenne, aki az életéért fut, és
megtennék mindent, hogy biztonságba tartsam. A Rombolók félelmetes akadályt jelentenek: Pearce
rosszat jelentett, olyan szempontból, hogy nagyon keveset tudtam róla, Jezabel viszont biztosan
problémát jelentett. Láttam már, ahogy kiüt embereket, és egy darabig nem tértek magukhoz.

Ebbe az egészbe Jim keze munkáját láttam. Julie az életével tartozott legalább egy incidensért
Jezabelnek. Jim választotta ki az őrszolgálatra Jezabelt, mert tudta, hogy Andrea és én is vonakodnánk
bántani őt.

De persze így is harcolnék velük.

Ezért nem én voltam a legjobb Hitves. A törvények tiszteletben tartása, még a legjobb törvényeké is, nem
tartozott az erősségeim közé.
Pearce felállt és kisétált. Jezabel és én tartottuk a szemkontaktust, miközben egymásra mosolyogtunk. A
férfi render visszatért, és leült a kanapéra. Senki nem szólt egy szót sem. Felálltam és elvettem egy puha
fedelű könyvet a kosárból, amit Doolittle az ajtó mellett tartott és elkezdtem olvasni.

További fél órát csendben ültünk. Andrea rendben lesz. Teljesen jól lesz, ő is és a babája is. Eljutottam a
könyvben ahhoz a részhez, ahol az ördögi sorozatgyilkos megölte a főhősnő kutyáját, és leégette a
lakását, amikor a két Romboló kiegyenesedett ültében. Az ajtóra pillantottam. Curran lépett be, és
semmilyen hangot nem adott ki, ahogy mozgott. Leült mellém a kanapéra, felemelte a kezem és
megszorította.

- Jól vagy?

Nem.

- Igen.

Az ujjaival körbefonta az enyémeket. Na, igen, nem hitte el. Ez a baj azzal, ha megosztod valakivel az
életedet. Tudja, mikor csak duma, amit mondasz.

A két Romboló ellazult.

- Visszahívták a lovasságot? - kérdeztem tőlük.

- Csak nem kezdeményezünk. - mondta Pearce.

Jezabel egy bocsánatkérő pillantást vetett rám.

- Andrea és Raphael a Falka tagjai. - mondta Curran. - A törvény világos, és ők pontosan tudják, hogy mit
kell tenniük. Te nem vagy a Falka tagja, és te vagy a korábbi Hitves. Ez zavaró tényező, és a Rombolók
nem szeretik a zavaró tényezőket.

- Nem, uram. - mondta Jezabel. - Valóban nem szeretjük.

- Már nem vagyok az urad. - mosolygott rá Curran.

- Hogy ment a Céhben? - kérdeztem.

- Jól ment. Volt néhány apró bosszantó dolog, de megoldottam. Egyébként Ascanio azt mondta, elmentél
találkozni a boszorkányokkal.

Az egész testem megfeszült.

- Majd később elmondom.

Curran figyelmesen nézett rám.

- Oké. Majd később.

- Andrea szedi a panaceát. - mondtam.

- Igen.

- Ő rendben lesz.

- Igen. - bólintott Curran.

- A babájából nem lesz loup. - most már magamat bíztattam.

- Minden rendben lesz, bébi.

A szárnyas ajtók kinyíltak. A Rombolók és én talpra ugrottunk. Curran körém fonta a karját, a hátamat a
mellkasához húzta. A fáradt arcú Nasrin jelent meg az ajtóban.

Elfelejtettem hogyan kell lélegezni.

- Gyertek be. - Nasrin félre állt az ajtóból, hogy beengedjen.

Beléptünk a szobába. A szívem túl gyorsan dobogott. Andrea félig ült félig feküdt az ágyban, a hátát
párnákkal támasztották meg, szőke haja olyan csapzott volt, mintha elfutott volna Floridáig és vissza.
Raphael háttal nekünk, mellette állt. Doolittle kimerülten ült a tolószékében. A többi ember valószínűleg
egy másik ajtónk keresztül távozott.

Hol van a baba?

Raphael megfordult. Egy takaróba bugyolált csomag feküdt a karján. Felém mozdította a csomagot,
felfedve egy apró piros arcot, és rengeteg sok sötét hajat.

- Beatrice Kate Medrano. - mondta Raphael. - A nagymamája és a te nevedet kapta.

- Az én nevemet?

- Igen, ha te nem lennél, mi soha nem találkoztunk volna. - felelte.

Andrea kinyitotta a szemét és elmosolyodott.

- Hívjuk őt B babának.

- Nincs nyoma a loupizmusnak. - mondta Nasir mögöttünk.

- Fogd meg. - adta oda Raphael a babát.

Áááá!

- Nyugalom. - kuncogott Andrea. - Nincs üvegből.

Nagyon óvatosan vettem el a babát. Annyira apró volt, annyira könnyű. Kicsi kezeit ökölbe szorította.
Ezelőtt nem volt semmi, és most itt van egy élet. Egy kicsi, apró, tehetetlen élet.
Teljesen nyugodtan álltam és figyeltem, ahogy lélegzik. Tele volt fénnyel. Úgy tűnt, hogy áramlik kicsiny
kis kövérkés arcából, sötét szempillájáról, az egész testéből. Az ujjai annyira aprók voltak.

- Valaki vegye át a gyermekemet, mielőtt Kate elájul. - mondta Andrea.

Akkor vettem észre, hogy visszatartom a lélegzetem.

Curran óvatosan kivette a kezemből, majd hosszú ideig tartotta, azután visszaadta Raphaelnek. Raphael
leült az ágyra Andrea mellé, majd a fülébe súgott valamit, amit nem értettem. Andrea szemei ragyogtak.
Boldog elégedett fénnyel. Teljesen békésnek nézett ki.

Négy hét múlva Atlanta feléghet.

Curran keze a vállamon pihent.

Atlanta felég, és B baba világa megváltozna. Ő még nem tudta, mert kicsi volt. Az apám azonban kinyúlna
és megfojtaná a jövőjét.

Nem akartam, hogy meghaljon, mielőtt esélye lenne felnőni. Nem akartam, hogy rabszolga legyen belőle.
Nem akartam, hogy a mi világunkba induljon az élete, és az apáméba nőjön fel, és azt gondolja, ennek így
kellett lennie.

- Kate? - mondta Curran. - Bébi?

A mágia forrt a bőröm alatt.

- Levegőre van szükségem.

Megfordultam és kimentem a folyosóra. A lábaim kivittek egy rövid kőtorony tetejére. A napfény szinte
megütött. Belélegeztem, majd mélyebben vettem a levegőt, éreztem, hogy a tüdőm megtelik.

Meg kell akadályoznom, hogy ez bekövetkezzen. Tennem kell valamit.

- Hé! - Curran takarta el előlem a napfényt.

- Hello!

- Komornak látszol. Kemény nap?

- Még rosszabb.

- Elmondod, hogy mit láttak a boszorkányok, vagy tőlük kell megkérdeznem?

Kitalálta, hogy mi a bajom.

- Egy hónapon belül háború lesz. - mondtam. - Atlanta égni fog. Ha összeházasodunk, meghalsz. Roland
megöl téged. Láttam, ahogy ez megtörténik.

Nem akartam a fiunkról mesélni neki. Még nem. Amikor a jövőről beszélgettünk, mindig gyerekekről
beszélt. Az apja meghalt, amikor őt védte, és Curran is megtenné ezt a fiunkért. Meg kell védenem őt
attól, hogy megtudja, lehet, hogy a babánknak nincs esélye. Elég volt nekem tudnom. Az, ha elmondom
neki, ezen a ponton nem változtatott volna meg semmit, kivéve, hogy még több súlyt rakok rá.

Curran megvonta a vállát.

- Engem nem érdekel. Nem fogom más látomásai szerint élni az életemet. Az apád nem diktálhat nekünk.
A boszorkányok sem utasíthatnak. Az egyetlen kérdés, ami számít, hogy te akarsz-e a feleségem lenni?

- Igen.

- Akkor összeházasodunk. Ők pedig mindannyian baszódjanak meg. - átölelt és magához szorított. - Ha

meg kell halnom, inkább a férjedként halok meg. És ami még ennél is fontosabb, miből gondoltad, hogy
átfordulok?

- Nem mondtam, hogy megtennéd. És én sem tervezem, hogy átfordulok. Győzni akarok, de nem tudom,
hogy hogyan.

Végig néztem a Torony udvarán, a falakon túlra, ott ahol a fák összeértek a horizonttal. Valahol ott kint,
az apám hozzáépítette a tornyot a kastélyához. Nem volt kétségem felőle. A látomás teljesnek mutatta.
Le fogom bontani.

- Nyerni fogunk a régi módszer szerint. - mondta Curran. - Kihúzzuk őt a várából és harcolunk. Azt
tesszük, amit mindig tenni szoktunk.

Ez nem lesz elég, de ha ezt mondanám neki, azt felelné, hogy nem tudhatjuk, amíg ki nem próbáltuk. Ez
az, amit én is mondanék neki.

- Lehetne rosszabb is. - mondta.

- Hogyan?

- Harcolhatnánk egyszerre vele, és a nagynénéddel.

A fejemben láttam Errát, ahogy meghal a havon.

- Beszéltem vele, mielőtt meghalt.

- Mit mondott?

- Azt mondta: "Élj hosszú ideig gyermek. Elég hosszú ideig ahhoz, hogy láss mindenki, akit szeretsz
meghalni. Szenvedj végig, ahogy én tettem."

Ott a havon elvérzett és meghalt, engem pedig csak egyetlen dolog érdekelt, hogy Curran és én túléljük-
e. Azt hiszem most elért az átka.

- Nem akarta még egyszer átélni mindezt. - az előttünk lévő fákra néztem. - A föld, az apám gondolkodás
módja, emberek megölése... Azt hiszem, hogy Erra eldöntötte, hogy az egyetlen megoldás, ha vagy ő,
vagy az apám meghal. Megengedte nekem, hogy megöljem őt.

És én nagyon hasonlítottam a nagynénémre. Jobban, mint amit hajlandó voltam beismerni. Egyikünknek
sem volt érzéke a diplomáciához. Az egyetlen oka, hogy ilyen hosszú ideig kitartottam az apámmal
szemben, hogy vagy Curran vagy Barabas visszatartott attól, hogy nekimenjek. Az apámnak tudnia
kellett, hogy ha csak magamra támaszkodhatom, akkor bekattanok és megtámadom.

- Erra sokat harcolt. - mondta Curran. - De Roland volt, aki elmondta ezt neked, és én nem bízom benne.

- Megharaphatja a seggem. Azt mondtam az apámnak, hogy még a saját testvére sem akart abban a
világban élni, amit ő teremtett.

Curran felnevetett.

- Most mi van?

- Mindig tudtad, hogy kell valaki bőre alá szúrni.

- Ez most mit jelent?

- Ez a te szuperhatalmad. Bízz benne, tudom.

Curran rám nézett és még jobban nevetett.

- MI az?

- Tetszik, amikor rám vicsorítod a fogad. Minden alakváltó megirigyelné tőled. Olyan helyes alakváltó
lennél.

- Kibaszottul le foglak dobni erről a toronyról.

- Te és még milyen hadsereg? - tárta szét a karjait. - Adj bele mindent bébi.

Végig gondoltam és megráztam a fejem.

A mosoly eltűnt az arcáról.

- Oké. Most már kezdek aggódni.

Élj olyan sokáig, hogy láss mindenkit, akit szeretsz meghalni.

Errának szeretnie kellett valakit. Biztos gyászolta őt. A fiairól beszélt, és arról hogy meg kellett ölnie őket,
amikor gyilkos pszichopatává váltak.

Ez úgy ütött meg engem, mint egy tehervonat. Hűha.

Ez egy nagyon ostoba ötlet volt. Egy idióta, hülye, öngyilkos ötlet.

Találj egy Rubicont, melyen átléphetsz. Majd mutatok neked egy Rubicont. És azt nem csak keresztezni
fogom, de felégetem és felrobbantom.

- Emlékszel arra, amikor a Fekete-tengerhez mentünk és úgy tettél, mintha belebolondultál volna Lorelei-
be?

- Ne kezd, megint. - zárult be az arca.

- Valami nagyon veszélyes és ostoba dolgot fogok tenni. Csináltam már néhány idióta dolgot életemben,
de ez lesz a hab a tortán.

- Mond el.

- Nem.

A szemei aranyszínre váltottak.

- Hogy érted azt, hogy nem?

- Ha elmondom, megakadályozod, hogy megtegyem.

- Most azonnal el kell mondanod.

Megráztam a fejem.

- Visszavonom a Lorelei ügy utáni szívességet. Engedned kell, hogy megtegyem.

- Kate!

- Nem!

Ha valaki egy órával ezelőtt elmondja nekem a ragyogó ötletemet, kinevettem volna, azután szétverem
az arcát.

- Mond el nekem.

Curran egy macska volt és kontrollmániás. Megőrjítette, hogy nem tudja.

- Nem. De tudatni akartam veled, hogy van egy tervem, és néhány napra el kell hagynom majd a várost.

Ha csak eltűnnék, kiborulna és felforgatná Atlantát, hogy megtaláljon.

Morgás tört fel a torkából.

- El fogod mondani nekem.

- Curran! Ne harcolj velem, kérlek. A kötél végén vagyok, és épp hogy látom a fényt az alagút végén.

Curran vicsorgott, a csalódottság szinte felrobbant benne.

- Rendben. Mit segíthetek az őrült tervedben?

- Meg tudod menteni Saimant?

- Ha megmentem elmondod nekem?

- Ha megmented Saimant és a dolgok jól alakulnak, mindent elmondok, amint visszatérek.

Körülöttem sétált.

- Vagy akár most is elmondhatnád.

- Az apám úgy gondolja, hogy mindent előre látott. Hogy sarokba szorított bennünket. Hogy csapdába
estünk. De nem fog nyerni Curran. Nem nyer. Nem fogja elpusztítani B baba világát, nem fogja tönkre
tenni a házasságunkat, és nem fogja... - nem teszi a kezét a fiunkra - nem fog nyerni. Nem engedem.

- Ez már jobb. - mondta Curran, és a mosolyának volt egy gonosz éle. - Ez az én Kate-m.

Hirtelen bezárta a távolságot közöttünk és megcsókolt.

- Szeretlek. - mondtam neki.

- Kihozom neked Saimant. És ígérem, hogy életben lesz. És akkor mindent elmondasz nekem.

- Igen, ígérem. Elmondom.

5. fejezet

Lementünk a lépcsőn és ketté váltunk. Curran elment, hogy megpróbáljon utolérni régi barátokat, én
pedig az őrállomáshoz mentem, és kértem, hogy használhassam a telefonjukat. Beengedtek az üres
konferenciaterembe, és bezárták az ajtót.

Sienna számát tárcsáztam. Az első csengésre felvette.

- Igen?

- Nézz bele a jövőbe.

Csend.

Sienna suttogása távolinak hangzott.

- Nem tudom kitalálni.

Sienna felnyögött.

- Repülj magasabbra, ló. Magasabbra! A híd... Ne engedd el, Kate.

A telefon elcsendesedett. Egy repülő ló? Egy repülő lovon lovagoltam? Reméltem, hogy nem. A
magasságok nem voltak a kedvenceim. Mishmarban volt egy híd...

- Mit tettél? - suttogta Sienna.

- Ez nem az, amit tettem. Ez az, amiről úgy döntöttem, hogy megteszem. Ég a város?

- Kate ez az áldozat útja...

- Sienna! Ég a város?

- Lehet. De lehet, hogy nem. Homályossá tetted a jövőt.

Fogadjunk, hogy homályos. A homályos az jó.

- Remek.

- Kate várj! Ahogy én belenézek a jövőbe, úgy Roland is. Kizárt, hogy nem teszi meg. Azt nem tudom,
hogy ő maga teszi meg, vagy valaki más teszi meg helyette, de az apád hamarosan megtudja, hogy a
dolgok elmozdultak, és bizonytalanok.

És valószínűleg mindent megtesz, hogy visszahúzzon a számára kényelmesebb pályára.

- Tehát folytasd. És figyelj az apámra.

- Az egyik felvillanásban láttam, hogy holnap meghalsz. A fej problémát okozhat. Légy óvatos.

Fej? Milyen fej? Majdnem megkérdeztem, de sikerült leállítani magamat. Néhány alkalommal már
ráléptem erre az útra. Ha túl sokat tudunk a jövőről a dolgok bonyolultabbá válnak, nem is kicsit.

- Köszönöm.

- Szívesen. Sok szerencsét, In-Shinar.

Sienna letette a kagylót. Én is letettem, majd bámultam a telefont. Shinar volt az apám régi királyságának
a neve, az volt, ami mindent elindított. És nekem fogalmam sem volt, Sienna mire gondolt ezzel. Ha
megkérdezném, az csak további problémákat okozna. Az Orákulumok soha nem magyarázták meg a
dolgokat. Feltettél egy kérdést és furcsa alakú puzzle-darabokat kaptál tőlük, amik nem illettek sehova,
és nem magyaráztak meg semmit, csak amikor már túl késő volt.

Nem volt rá időm, hogy üljek itt és puzzle darabokat rakjak ki. Beszélnem kellett Jimmel és meg kell
győznöm, hogy egyet értsen a tervemmel. Szeretni fogja ezt a beszélgetést.

***

Amíg Curran volt a Bestiák Ura, soha nem tartott fenn formális irodát. Fenn tartottak neki egy szobát,
amit formálisan kineveztek az irodájának, de soha nem tartózkodott benne, sőt úgy kerülte, mint a
pestist. Amikor elmaradt a papírmunkával, szétterítette egy asztalon, lehetőleg sok élelmiszer közelében.
Jim fenntartott egy tényleges irodát, a nyolcadik emeleten. Ahogy közeledtem, a szélesre tárt ajtókon
keresztül láttam, hogy az íróasztalánál ül, és dossziékat olvas.

Egy pár őr állt az ajtók előtt. Mindkettőjüknek bólintottam. Ők voltak korábban Curran és az én őreim is.

- Engedjétek be. - kiáltott Jim, anélkül, hogy felnézett volna az iratokból.

Besétáltam az őrök mellett az irodába, és leültem Jimmel szembe egy székre. Szép iroda volt, tágas, sima
fapadlóval és saját erkéllyel. A nagy ablakokon keresztül beáradó napfény, megszelídítette a szigorú
kőfalakat. A falakat polcok szegélyezték, melyeken szépen elrendezték a könyveket és az iratokat. Jim
hatalmas íróasztala katonai pontossággal volt megszervezve. A legtöbb embertől eltérően Jim láthatóan
nem érzett kényszert, hogy minden vízszintes felületet megtöltsön olyan dolgokkal, melyekre egy nap
valószínűleg szüksége lesz, vagy amelyeket el kellett volna dobnia.

- Igen? - kérdezte Jim.

- Négyszemközt szeretnék veled beszélni.

- John, Ramona, menjetek egyetek valamit. - pillantott fel Jim.

A két őr, szó nélkül távozott.

- Roland fogva tartja Saimant.

Jim elmosolyodott, kivillantva éles, fehér fogait. Saiman szerepelt Jim halállistáján. Lehet, hogy Saiman
megszerezte a Falka Barátja státuszt, de mihelyst tett valamit a Falka ellen, rögtön érezhette, hogy Jim
karmai a gerincén, és Jim agyarai a torkán vannak.

- Ő is Atlanta lakosa, ezért Curran és én vissza fogjuk hozni őt.

- Te és Curran, azt tesztek, amit akartok. A Falka nem vesz részt benne. Nincs belőle semmi hasznunk. Ha
erről akartál velem beszélni, akkor ez rövid beszélgetés lesz.

Seggfej.

- Nem, csak az elején kezdem a mondanivalóm.

- Mint ahogy te is tudod, elmentem meglátogatni az apámat.

- Felidegesítetted. - nézett rám Jim.

Igen, a cserkészei már jelentették neki.

- Igen. Megtagadta, hogy vissza adja Saimant, ezért kénytelen leszek cselekedni. Nem tudja kezelni a
tényt, hogy itt vagyok és független vagyok tőle. Képtelen arra, hogy osztozzon egy másik hatalommal, és
én ráadásul a lánya vagyok.

- Még mindig várom, hogy megtudjam, ez mennyiben érint engem.

- A Boszorkány Orákulum az elmúlt hónapban többször is belenézett a jövőbe. Háborút jósolnak. Ez
kétféle módon mehet végbe. Az első mód: az apám megöli Currant, a Falkát levágják, a város ég, a
boszorkányok meghalnak.

Jim arca nem árult el semmit.

- A másik mód: az apám megöli a fiamat. Felszúrja egy lándzsára. A Falkát levágják, a város ég, a
boszorkányok meghalnak. Láttam a látomásokat, a pokol járt a Földön. - hátra dőltem. - Négy hetünk van
azelőtt, hogy az első lehetőség megvalósuljon.

A csend úgy feküdt közöttünk, mint egy tégla.

- Van terved? - kérdezte.

- Igen. Szükségem van a nagynéném vérére és csontjaira.

- Miért?

- Mert elviszem Mishmarba.

Jim rám meredt. Egy izom rángatózott az arcán. Ó ne. Szélütést kapott miattam a Bestiák Ura. Úgy tűnik
ez az én küldetésem az életben.

- Jól vagy?

- Megpróbálom eldönteni, hogy valóban hallottam, amit mondtál, vagy valahogy az agyam megtréfál és
hallucinálok.

- Nem kell kapkodni.

- Mishmar. Az apád pokoli börtöne, melyet az általa elpusztított Omaha épületeinek maradványaiból
épített. Mishmar, melyet mutáns vámpírokkal töltöttek meg. Az a Mishmar.

- Igen.

- Legutóbb alig tudtál kimenekülni Mishmarból, pedig ott volt veled Curran, én, két alfa, az egyik a Falka
legjobb harcosa, Atlanta legjobb Holtak Mestere, és Nasrin a csodálatos medmágus. Volt még egy
vezetőd is. És még így is alig menekültünk ki.

- Nem megyek be mélyre. Csak a nagymamám testéig.

- Oké, harapni fogok. Miért?

- Elviszem a nagynéném testét a nagymamámnak, és kérni fogom a segítségét. - minden meggyőző

hazugságba kell igazság is.

- Azt mondtad nekünk, hogy a nagymamád csak egy entitás, és ezen a világon túl van. Tele van bánattal
és haraggal, és el akarod neki vinni a nagynénéd csontjait. Elfelejtetted, hogy te ölted meg a
nagynénédet. Szemen döfted. Mit fog ehhez szólni a nagyanyád? Egy meleg családegyesítésre számítasz?

- Jim, a nagynéném volt a Város Evő. Idősebb volt nálam, nagyobb, és erősebb, egy mágikus erőmű.
Becsülettel akart meghalni, és megengedte nekem, hogy elvegyem az életét. Ez az ő választása volt. Én
csak a megfelelő eszköz voltam a megfelelő helyen és a megfelelő időben.

- És te úgy gondolod, hogy ezt az őrült dolgot a nagyanyád meg fogja érteni?

- Igen. - nem, de nem számít. Ha elmondanám neki a tényleges tervemet, azt gondolná, hogy
megőrültem.

- Elmondtad ezt Currannak is?

- Azt mondtam neki, hogy valamilyen őrült és veszélyes dolgot akarok tenni, azt felelte menjek előre, és
szóljak, ha bármiben tud segíteni.

- Nem értelek benneteket.

- Nem is kell. Jim, kétségbe vagyok esve. Nem tudom megvédeni a várost. Még azt az embert sem tudom
megvédeni, akit szeretek, és ha a látomások igazak, a gyermekünket sem. Ma, most van egy esélyünk
arra, hogy Atlanta ne váljon egy másik Omahává. Vagy elköltözünk. Minden alkalommal, amikor Roland
közeledik egy kicsit messzebbre, nyugatra menekülünk, amíg el nem érünk San Francisco-ig.

Jim elfintorodott.

- Folytasd!

- Mindketten tudjuk, hogy a birodalmak kereskedelmi útvonalakra és jó logisztikára épülnek. Most neki
Közép- Nyugaton nincs tengerpartja. Kikötőkhöz akar hozzáférést. Nyugat felé nem tud terjeszkedni,
mert meg kellene tisztítania a sivatagot és a hegyeket. Mississippi-be nem mehet le. Senki nem akar
kikezdeni Louisiana-val, mert az ottani őshonos mágia túl erős, és mert a hajóinak először meg kellene
tisztítani az öblöt, ami tele van hajóevő dolgokkal. Így marad a keleti tengerpart. Ha észak felé haladna,
harcolnia kellene a szövetségi kormánnyal, és erre még nem áll készen. Az egyetlen logikus választása
Atlanta. Ez az egész Dél kulcsa. Nem lehet az övé a város. Szárazra csapolja, és ezt nem pénzügyi
szempontból értem, hanem mágikusan. Ha a magáénak követeli a várost, úgy kiszívja, mint a pióca, hogy
növelje a saját hatalmát. Emlékszel a Világítótorony Őrzőire. Tudod, hogy mi történik, ha valaki mágiáját
teljesen lecsapolják. Segíts nekem, hogy megakadályozzam ezt.

- Mire van szükséged? - sóhajtott fel Jim.

- A Falkánál van a nagynéném teste és vére. Meg szeretném kapni, hogy elvihessem Mishmarba.

- Egyébként sem akadályozhatnám meg, hogy elvidd. - mondta Jim. - A rokona vagy.

- Tudom. - Georgia törvénykönyve kimondja, hogy minden alakváltó testét vissza kell adni a családjának.
A Falka lobbizott azért, hogy ezt a törvényt elfogadják. Curran biztosítani akarta, hogy egyetlen alakváltó
szerveit se értékesítsék a feketepiacon. Mivel a törvény tőle származott, a Falka szintén beiktatta, és
tiszteletben tartotta, és kiterjesztette minden Falka tagra, nem csak az alakváltókra. Akkor, amikor a
nagynénémet szemen szúrtam, a Falka tagja voltam.

- Azt akartam, hogy tud, miért teszem.

Jim arca komor volt.

- És az Orákulum szerint a háború elkerülhetetlen?

- Igen.

Jim arckifejezése sötétebb lett. Tudtam mire gondol. Evakuálni vagy evakuálni. Döntenie kell arról, hogy
a gyerekeket elküldi a Toronyból. Arról is döntenie kell, hogy összegyűjti az erőit a harchoz, vagy
szétszórja őket, hogy alacsonyan tartsa az áldozatok számát. Voltam már korábban ebben a helyzetben.
Minden döntés súlya elegendő ahhoz, hogy összetörje a gerincedet.

- Ha elmegyek a Boszorkány Orákulumhoz, nekem is megmutatják a látomást? - kérdezte.

- Kérdezd meg. Nem veszíthetsz vele semmit. Legfeljebb azt mondják, hogy nem. El tudom vinni a
maradványokat valamilyen szállítható formában?

- Utána fogok nézni. Kate, ne gondold, hogy egyedül kell szembeszállnod vele. Így beszélsz róla, de ez
nem igaz. Ő egyedül van, de mi együtt vagyunk és együtt fogunk kiállni ellene. Nagyon sok jóakaród van
ebben a városban.

- Köszönöm Jim. - ez váratlanul ért.

- És ha valaha is olyanná válsz, mint az apád, és piócaként táplálkozol a városból, meg foglak ölni.

Valóban? A legvadabb álmaidban sem.

- Ha valaha is olyanná válok, mint az apám, meg fogod adni magad nekem, és letérdelsz előttem, Jim. És
boldog leszel, hogy megteheted.

Jim arca megnyúlt.

Rákacsintottam, majd felálltam és távoztam. Nem volt túl okos dolog, hogy ezt mondtam neki, de már
belebetegedtem, hogy különböző emberek fenyegetnek, és nem szólhatok vissza. Legalább így lesz, min
rágódnia.

***

A házunk sötét volt. Nem égett fény az ablakok mögött, kivéve a tündérlámpát.

- Julie kerül engem.

- Hibáztatod ezért? - kérdezte Curran. - Tudja, hogy bajban van, és reméli, hogy lenyugszol.

- Ha kerül engem, csak még dühösebb leszek. Végül elmegyek, megkeresem, és az még inkább nem fog
neki tetszeni.

- Nem, nem fogsz menni. - mondta. - Te túl elfoglalt vagy. Mit tettél eddig?

- Ha-ha, szép próbálkozás.

- Mond el.

- Nem.

- Mond el.

- Nem.

A velünk szemben lévő ház ajtaja kinyílt. Az a hely korábban az emberi végzetemhez tartozott, de ő és a
férje úgy döntöttek, hogy megmérgezzük az egész szomszédságot, ezért elköltöztek. George és Eduardo
szerezték meg a házukat. Curran korábban felajánlotta nekik az egyik általa vásárolt tartalék házat, és
kezdetben a Barabas melletti házban laktak. De miután a szomszédjaink piacra dobták a házukat George
és Eduardo megvásárolták azt. Soha nem kérdeztem, honnan származik a vásárláshoz szükséges pénz,
de Martha és Mahon gyakran meglátogatták őket, ezért úgy gondoltam, hogy ők segítettek, hogy ne
legyen jelzáloguk.

George lépett ki a házuk teraszára és felénk integetett.

- Hej, gyertek vacsorázni!

Curran szeme felvillant.

- Vacsora!

Felnevettem, és követtem őt a házig. A mágia nagyon erős volt ma este. Itt maradhattam volna az utcán,
hogy érezzem, ahogy terjed a földemen keresztül, és átitat mindent a határaimon belül.

A ház belseje világos és meleg volt. Sült hús, friss kenyér és méz illata szállt körülöttem. Összefutott a
számban a nyál.

Egy nagy asztal állt az étkezőben melyet tele zsúfoltak étellel. Martha és Mahon ültek az asztalnál. Ó.

- Tam-tam-da-dam! - Natalie, George fiatalabb húga lengette a karjait. Nagyon hasonlított George-ra, és
a másik nővérére, Marionra - ugyanolyan vad, göndör haj, azonos sötét bőr, ugyanolyan fényes, nagy
szemek. Natalie tizenhét éves volt, és ameddig lehetett, kitolta a gyerekkorát.

- A halál induló nekem vagy Currannak szól? - kérdeztem.

- Mindkettőtöknek.
- Mit csináltok itt? - ült le Curran Eduardo mellé.

- Meg kell javítani a tetőt. - mondta Eduardo. - Segíteni jöttek.

- És nekem nem szóltál? - töltötte tele Curran a tányérját.

Leültem Curran mellé, és George elém tett egy tányért.

- Egyél!

Elvettem egy szelet kenyeret a kosárból, megragadtam egy darab nyárson sült szarvas húst, és
nekiláttam. Mm, étel.

- Holnapig még rengeteg munka van hátra. - mondta Mahon. - Különben is téged lefoglal a Céh, nem
igaz?

- Biztos vagyok benne, hogy találok egy-két szabad órát. - felelte Curran.

- Látta valaki Julie-t? - kérdeztem.

- Láttuk őt. - mondta George. - Azt üzeni, hogy nem halt meg, de ma este az irodában marad.

Morognék, de túl éhes voltam.

Néhány percen keresztül senki nem beszélt. Az alakváltók különös odaadással imádták az ételt, én pedig
túl éhes voltam, hogy beszéljek. Ettünk, még több ételt szedtünk ki magunknak, és rágtunk.

Ha még egy falatot eszek, szétpukkanok. Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, nincs szükségem több ételre,
ittam egy kis jeges teát.

Martha rám mosolygott az asztal túl oldaláról. Idősebb, telt alakú, közepesen sötét bőrrel, nagyon
hasonlított a lányaira. Általában keveset beszélt, legalábbis hozzám, de a Falka Tanácsülésein sokszor
néztem, ahogy pulóvereket köt.

- Megházasodsz. - mosolygott még szélesebben.

Mahon vigyorgott mellette.

- Négyből három.

Emlékeztem, mennyire ellenezte, hogy összeházasodjak Currannal.

- Már csak egy kedves fiút kellene találnom, aki elveszi ezt a komisz kölyköt... - mondta Mahon.

A kölyök kinyújtotta rá a nyelvét.

- Talán egy lányhoz fogok hozzá menni.

- Az is jó lesz. - mondta Mahon. - Amíg szeret téged.

Natalie a szemét forgatta.

- Gondoltál a gyerekekre? - kérdezte Martha.

- Anya! - mondta George és Natalie ugyanazon a hangon.

- Nem. - mondta Curran.

- Igen. - mondtam vele egyszerre.

Curran rám nézett.

- Gondoltam rá. - mondtam. Kérlek, ne kérdezz semmi mást a gyerekekről.

Martha még szélesebb mosolygott. Ha lekapcsolnánk a villanyt, ő és Mahon tovább ragyognának.

- Te gondoltál gyerekekre? - kérdezte Mahon George-tól.

Eduardo torkán megakadta egy darab kenyér, és halkan köhögött.

- Apa, tartsd távol a mancsaidat a házasságomtól. - mondta George.

Curran összevonta a szemöldökét.

- Rögtön vissza jövök.

Felállt, menet közben végig simított a vállamon, majd kiment.

- Valaki megállt a házatok előtt. - mondta Eduardo.

Alakváltók és az ő hallásuk.

- Amíg visszajön, gyere velem. - mondta Martha.

Követtem őt a hátsó szobába. Az éjjeliszekrényről leemelt egy kis dobozt, és átadta nekem.

- Valami régi.

Valami régi? Ó! A rím. Valami régi, valami új, valami, amire nem emlékszem, majd valami kék...
Kinyitottam a dobozt. Egy sötét lánc feküdt benne.

- Vedd ki. - mondta Martha.

Kivettem. A lánc nehéz volt, hosszú, és hirtelen egy nagy fényes zöld drágakövet láttam meg rajta, egy
körülbelül másfél hüvelyk nagyságút. A fény felé tartottam. Egy medve volt, gondos pontossággal
kifaragva, még szőre is volt.

- Nem sokkal azután, hogy Mahon és én találkoztunk, elhagyott. - mondta Martha. - Még akkor is, amikor
emberi volt, tele volt a medve dühével. De én tudtam, hogy az ember ott van valahol benne, ezért
mentem és megkerestem. Mielőtt összeházasodtunk adott nekem egy ékszer készletet: gyűrű,
fülbevalók, karkötő, és egy medál. Azt mondta, azért mert én vagyok az erősebb medve. - Martha
elmosolyodott. - Akkor még nem voltak különleges alakváltó-féle ötvözetek, ezért ez acél. De a kő igazi
peridot. Azt akarom, hogy a tiéd legyen.

Ó, Istenem!

- Nem tudom.

- De igen, tudod. Minden lányomnak adtam egyet az esküvője előtt. Marionnál van a gyűrű, George-nál a
fülbevaló, Natalie kapja a karkötőt. És azt akarom, hogy a tiéd legyen a medál. Ugye nem akarod, hogy
Curran hordja helyetted?

- Nem tudom.

- Miért nem?

Kinyitottam a számat.

- Igen?

- Mahon ráadásul nem is kedvel engem, alig tolerál.

- Természetesen szeret téged. Én is szeretlek. Mahon persze nem mindig gondolta, hogy te lennél a
megfelelő feleség az ő különleges fia számára, de mindig kedvelt.

Akár rászedhetett volna.

- Mi változott?

- Láttunk téged, amikor vitted a dzsinnt. - mondta Martha. - Mindketten ott voltunk és láttuk, hogy
lemondasz róla és átadod Currannak, majd láttuk, hogy ő visszaadja neked. Ami köztetek van az egy
nagyon ritka dolog. Nem úgy szeretjük Currant mint egy fiút. Ő a mi fiúnk, a gyerekeink közül az egyik.
Lehet, hogy Mahon egy öreg, makacs medve, de nem vak vagy hülye. Tudja, hogy Curran nem akar mást.
És mi szerencsések vagyunk, hogy te leszel a menyünk.

Ez volt a legostobább dolog, de kedvem lett volna sírni.

Martha fogta a láncot és a kezembe nyomta.

- Viseld! Azt akarom, hogy a tiéd legyen.

***
Tetszett a lánc a nyakamon, szerettem a súlyát. Segítettem leszedni az asztalt, Curran visszajött és ő is
segített. Majd elköszöntünk és kiléptünk a házból.

Ha átölelhettem volna az éjszakát, most megtettem volna, pedig nem is vagyok ölelgetős típus.

- Ki jött meglátogatni? - kérdeztem, miközben átsétáltunk a pázsitunk felé vezető úton.

- Jim.

Ismertem ezt a hangszínét. Ez volt a Bestiák Urának hangja, semleges és nyugodt, egészen addig a pontig,
amíg ki nem robban egy ordításba.

- Mit mondott Jim?

- Mit mondtál neki?

Csak óvatosan. Vékony jég, járj óvatosan. Az utolsó dolog, amit akarok, hogy el kelljen magyaráznom
neki, hogy miért akarom elhozni Erra csontjait a raktárból, és hogy mit akarok csinálni vele.

- Miről?

Megállt a házunk előtt.

- Ne játszadozz velem. Mit mondtál neki az esküvőnkről?

- Semmit. Nem vitattuk meg.

- Valamit biztos mondtál neki, mert félre dobott mindent, hogy ide hajtson, és azt mondja nekem, hogy
ne vegyelek el.

- Mi? Miért?

- Jim aggódik, hogy az érzéseim nem a sajátom.

Jim te szamár. Tudtam, hogy paranoiás, de ez már őrültség volt.

- És mit gondol, hogy kinek az érzéseit érzed?

- Úgy gondolja, hogy a mágiád befolyásol.

- Ó. Jó tudni. Az a mágia, amit még soha senki máson nem tudtam használni, pedig végtelenül
megkönnyítette volna az életem. Az a varázslat?

A szemei aranyszínűek lettek.

- Mit mondtál neki?

Ó, valakit bosszant, hogy a legjobb barátja aggódik.

- Mennyire megható, hogy ennyire törődsz Jimmel.

És már meg is kaptam a teljes alfa-tekintetet. Jó tudni, hogy hol állok a fontos emberek listáján.

Megmozdultam és körbejártam Currant. A mágiám úgy követett, mint egy köpeny az éjszakában.

- Jim azt mondta nekem, hogy megöl engem, ha az erőmet a saját hasznomra használom. Én pedig
megmondtam neki az igazat.

Curran velem mozgott. Harag lobogott a szemeiben. Még mindig az alfa merev tekintetével nézett rám.
Szóval te így. Rendben. Akkor játszunk.

- Azt mondtam neki, hogyha a saját hasznomra fordítom a hatalmamat, hűséget esküdne nekem, és még
tetszene is neki. Hasra esne a saját lábában, úgy igyekezne kifejezni a rajongását.

- Mi az ördögért kellett ezt mondanod neki. Ő a Bestiák Ura.

Ó, ez eszembe se jutott. Megálltam.

- Tényleg, hogy is felejthettem el. Mit is gondoltam? Szerinted most mit fog tenni?

A mágia várt körülöttem. Mintha egy egész óceánnyi élet, ami a földem volt, elfojtott lélegzettel
várakozott volna.

- Gondolod, hogy Jim megbüntet bennünket? Vagy úgy gondolod, hogy megölném és utána kacagnék?

Felemelte a kezét és felém intett.

- Oké. Gyere vissza hozzám, bárhova is mentél.

- Emlékszem amikor Jim és én együtt dolgoztunk egy munkán, ő pedig egy ketrec közepén hagyott,
amibe elektromos áramot vezettek, mert a Falkának szüksége volt rá. Nyolc órán keresztül ültem ott,
amíg nem jött egy mágia hullám.

A saját erőm most kint volt, egyáltalán nem fojtottam el. Curran áthelyezte a testsúlyát. Érezte az
erőmet, és kész volt lecsapni.

- Ó, emlékszem egy másik esetre is, amikor a rakshasák olvasztott fémet öntöttek Derek arcába, és Jim
nem tudta, hogy mit tegyen, én kockáztattam ő pedig hagyta az embereinek, hogy megverjenek. És
amikor megkérdeztem tőle, hogy engedhette ezt meg, mivel ő és én már évek óta együtt dolgozunk, azt
mondta nekem, hogy én nem vagyok alakváltó. És soha nem lennék elég jó.

- Jimnek vannak problémái.

Rámosolyogtam Curranra, a hangom szinte énekelt.

- Tudod, hogy az apámnak miért vannak problémái az alakváltókkal? Mert a mágiájuk olyan régi. Ősi.
Megelőzi még az övét is. Neked különleges kapcsolatod van a földdel. Te egy itt született erő vagy.
Curran nem válaszolt, de úgy nézett rám, mint egy sólyom.

- De most nekem is különleges kapcsolatom van a földdel. Érzem a benne lévő életet. Érzem, ahogy a
szíve dobog. Mint ez.

Megérintettem az óceán felszínét. Lüktetett. Curran hátra ugrott vagy tizenöt lábat.

Ez most érdekesnek tűnt. Ismét megérintettem. Egy másik impulzus.

- Minden alkalommal, amikor használom a mágiámat, mindenki annyira aggódik. Megvédem őket, értük
vérzek, és amikor a közvetlen veszély elmúlik, közlik velem, hogy mennyire helytelenítik. Mintha bármit is
számítana a kibaszott elutasításuk. Mintha az engedélyüket kellene kérnem, mint egy szolgának, hogy
megtegyem azt, ami a hatalmamban áll.

- Kate! - mondta Curran. - Tudom, hogy ott vagy bent. Állj le!

Megsimogattam az óceánt, jelezve az erőmet. A tündérlámpák fényesebben világítottak, az utca összes

házán.

- Gondolkodtál már azon, mi történne, ha abba hagynám, hogy hallgassak minden szánalmas
teremtményre, akik azt gondolják, hogy jogukban áll bírálni minden döntésemet. Nem lenne jó, ha nem
kellene engedélyt kérni valamiért, ami már amúgy is a tied? Mi értelme van a hatalmadnak, ha soha nem
használhatod?

Újra és újra megütöttem, gyorsabban, felvettem a ritmust. Puff, puff, puff.

- Mindet összetörhetném, de nem teszem. Az pazarlás lenne, és én nem vagyok pazarló. Használni fogom
a mágiámat, és boldog rabszolgákká teszem őket.

- Nem. - mondta Curran. - Nem teszed.

- Nem szeretsz engem Curran? Nem akarod, hogy gyerekeink szülessenek? El tudod képzelni, hogy
milyen erősek lesznek?

Magamhoz húztam egy kevés mágiát. Ez belülről melegített, majd kiengedtem. Úgy éreztem, mintha
izzanék, de ránéztem a karjaimra, és nem tűnt úgy, mintha átragyogna az izzás.

Curran megfagyott.

- Fogd meg a kezem Curran. Tudom, hogy akarod.

- Nem, ez nem te vagy.

- Persze, hogy ez vagyok. Jim mondta neked. Fogd meg a kezem bébi. Légy velem örökké. Uralkodj velem.
Csak annyit kell tenned, hogy szeress engem, és minden erőt és halhatatlanságot megadok neked, amire
valaha vágytál.

George házának az ajtaja kinyílt és Eduardo lépett ki rajta.

- Minden rendben?

Au. Eduardo tönkretette. Nos, mókás volt, amíg tartott. Elengedtem a mágiát.

- Minden rendben. Csak Currannak és nekem volt egy házasság előtti pillanatunk.

- Ó, sajnálom. - Eduardo megfordult és visszament.

Curran úgy nézett ki, mintha egy repülő mágikus hal bukkant volna fel előtte, és arcon csapta volna a
farkával.

- Látnod kellene az arcodat! - kuncogtam.

- A fenébe Kate!- vicsorogta.

Helyes. Most megkaptad.

- Azt hitted, hogy ez a szar vicces?

Tovább nevettem.

Curran káromkodott.

- Hu-hu! - intettem az ujjaimmal nevetés közben. - Te és Jim idióták vagytok mindketten. Talán nektek
kellene összeházasodnotok. Uralkodhatnátok együtt a Falkán.

- Mi a pokolért csináltad ezt velem?

- Mert megérdemelted. Jim ezzel az ostobasággal jött hozzád, és te is el kezdtél aggódni.

- Azt mondtam Jimnek, hogy menjen a pokolba. Azt is mondtam neki, hogy ha még egyszer azt mondja
nekem, hogy a feleségem egy "potenciális fenyegetés" akkor, én válok valódi és közvetlen fenyegetéssé.

Felnevettem és kitártam a karjaimat.

- Én hősöm.

- Seggfej vagy. - mondta nekem.

- Ezt már akkor is tudtad, amikor megkértél, hogy legyek a feleséged. Akkor nincs ölelés?

- Tudod, hogy milyen paranoiás Jim. Tudod, hogy mit tesz a lehetséges fenyegetésekkel. Ő
kezdeményező alkat. Miért kellett felhúznod?

- Mert ült velem szemben fontoskodva, és bejelentette, hogy megöl, ha kilépek a sorból. Hé,
rákacsintottam, miután ezt mondtam. Nem az én hibám, hogy nincs humorérzéke.

Curran megrázta a fejét.

Leengedtem a karjaimat.

- Oké, miért vagytok ennyire kiborulva?

- Mert azt tetted, amit az apád szokott tenni.

- Mit tettem?

- Mosolyogtál, és az olyan volt, mintha áldott lenne.

Kinyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang.

- Tudom kezelni az apádat, mert megvetem őt. - szürke szemei kemények voltak. - De téged szeretlek. Ne
csináld ezt újra velem.

Olyanná váltam, mint az apám.

Elfordultam tőle, mielőtt észre veszi az arcomat. Mögém állt és a karjait körém fonta. Amúgy is látta.

- Milyen érzés volt? - kérdeztem csendesen.

- Úgy éreztem, mintha egy isten észrevett volna engem. - mondta. - Meleg és barátságos. Mintha a nap
áttört volna a felhőkön.

Karjainak melege védett engem. Curran megóvna engem mindentől, kivéve saját magamat. Ez csak
rajtam állt.

- Szeretlek, úgy, mint még soha senkit. - mondta. - De nem akarok egy új napot, vagy egy istennőt. Téged
akarlak. Egy társat.

- Tudom. - elhúzódtam tőle és bementem a házunkba.

Követett engem.

Levettem a cipőimet és felmentem a hálószobánkba. Curran utánam jött és nem mondott semmit.
Levettem Sarrat hevederét és a kardot a szokásos helyére tettem, az ágyam mellett az éjjeli szekrényre.

- Akarsz beszélni róla?

- Nincs mit mondanom. A mágia megváltoztat engem Curran és nem vagyok ennek mindig a tudatában.
Meg kellene szabadulnod tőlem, mielőtt a pokolra kerülök.

- Nem.

- Lehet, hogy ez az utolsó esélyed, hogy megszabadulj. - levettem a nadrágot és az inget. Csak áztatni
akartam magam a kádba, és lemosni magamról a mai napot.

- Nem megyek sehova. Egyébként a pokolban is együtt vagyunk a legjobbak.

Megálltam és ránéztem.

- Tudod, hogy nálam hol van a határ.

Tudtam. Mindketten meghúztuk a határokat. Én attól a mutatványától készültem ki teljesen, amikor a

Fekete-tengernél úgy tett, mintha egy másik nő után érdeklődne, csak hogy "megmentsen engem".
Curran pedig attól, ha még egy Julie-t készítenék, azáltal, hogy a véremmel elveszem egy másik ember
szabad akaratát. Nála a rabszolgaság volt a határ. Ez egy ésszerű megállapodás volt.

Bementem a fürdőszobába, és megengedtem a kádba a vizet.

Curran megállt az ajtóba, neki dőlt az ajtófélfának, és keresztbe fonta a karjait.

Dobtam néhány Epsom-sót a kádba.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ennek az egésznek a végén, én, én maradok.

Meleg kéz simított végig a hátamon. Mögém settenkedett.

Kiegyenesedtem. A kezeivel átfogta a derekamat és magához húzott.

- Én mindig itt leszek. - mondta. - És harcolni fogok érted. Eddig mindent legyőztünk. Ezt is le fogjuk
győzni.

Doolittle egyszer azt mondta nekem, hogy nem fél tőlem. Attól fél, amivé válhatok, akaratom ellenére. A
félelmei valóra váltak.

- A hatalom kábítószer. - mondta Curran. - Néhány ember kipróbálja, és utána nem tud megállni. Más
emberek elveszik a hatalmat, és utána egyre többet akarnak, amíg nem marad semmi más csak még több
hatalom.

- Tudod, hogy én nem ilyen vagyok.

- Tudom. Te vagy a legkevésbé hataloméhes ember, akivel valaha találkoztam. Ugyanakkor te vagy a
legmakacsabb ember is, akivel valaha találkoztam. Tiszteletlen. Nagyhangú.

- Te általában értékeled, ha valaki önálló és kezdeményező.

- Így van. De dühítő is vagy. És erős. Nem fogod, megengedi senkinek, hogy elvegye a szabadságodat,
Kate.

Igaza volt. Átkozott legyek, ha hagyom, hogy a mágia irányítsa, hogy mit tegyek, vagy mit gondoljak.

Currannak volt hatalma. Emberek százai várták lélegzet visszafojtva, hogy megmondja nekik, mit
tegyenek, és ő ott hagyta - miattam. Meg lehet csinálni. Ő megtette. Nekem is meg kell harcolnom ezzel
a döntéssel.

Ez nem fog megváltoztatni engem. Nem fog uralkodni rajtam. Nem fog megtörténni.
- Téged megkísértett, Őszőrössége? - kérdeztem.

- A gonoszságod miatt? - a hangja forró, mély suttogás volt a fülem mellett.

- Igen.

- Nem. Ha te és én örökké uralkodnánk, soha nem lennénk önmagunk. Kipróbáltuk már, emlékszel?

- Szóval te mohó vagy?

A hangjától megemelkedtek a tarkómon lévő apró szőrszálak.

- Fogalmad sincs mennyire.

A tűzzel játszottam.

- Mennyire vagy mohó?

Körbe pördült velem, a szemei tele voltak apró arany szikrákkal, és egy ragadozó izgalmával.

- Hadd mutassam meg.

Végül eljutottunk a kádba, de tovább tartott mit gondoltuk.

6. fejezet

Már reggel volt és lejöttem az emeletről, mert Curran a zuhany alatt állt, és Barabas állt az ajtó előtt.

- Jó reggelt, Kate. - mondta.

- Jó reggelt. - tartottam nyitva az ajtót.

Bementem és Barabas követett a konyhába.

- Teát? - kérdeztem. Béke ajándék.

- Igen, kérek.

- Menta, kamilla, Earl Grey...

- Kamilla.

A konyhaszigethez sétáltam, és levettem egy TENSION TAMER felirattal ellátott dobozt a polcról és teát
kanalaztam egy bögrébe. A feszültség kettőnk között nyilvánvaló volt. Ez a beszélgetés gáz lesz.

A csend elmélyült.
- Hol van Chirstopher? - Kate Daniels a jégtörő.

- A tornácon lévő függőágyba alszik. Volt egy pár durva napja.

- Julie azt mondta, hogy elégette Bullfinch Mitológiáját.

Barabas felsóhajtott.

- Vettem egy gyönyörű, bőrrel kötött kiadást a születésnapjára, és elrejtettem a vendégszoba

szekrényébe. Tegnap, amikor indulni készültem, megtalálta. Megkerestem, hogy elköszönjek tőle, a
kertben találtam meg, és a könyvet égette.

Tehát nem csak egy könyvet égett el, hanem azt a könyvet, amit Barabas vett neki. Minden ember közül,
aki törődött Christopher-el, Barabas volt a legfontosabb. Én csak egy távoli barát voltam

- Megmondta miért égette el?

Barabas megrázta a fejét.

- Addig maradt ott, amíg teljesen hamuvá nem égett, és csak sétált a tűz körül. Amikor teljesen elégett,
felvett egy takarót a kanapéról, lefeküdt a függőágyba és még a fejét is betakarta. Még Maggie-t sem
vitte magával. A kutya a függőágy alatt sírt, amíg magamhoz nem vettem. Christopher délután felkelt,
hogy veled meditáljon, azután visszament a függőágyba. Azóta is ott van.

- Sajnálom. - mondtam.

- Nem tudom kitalálni mi volt a baj. A kötés nem volt jó? De van más könyve is, ami bőrrel kötött.

- Talán nem tetszett neki, az egyik mítosz.

Barabas felsóhajtott.

- Néha azt kívánom, hogy bárcsak kinyithatnám a fejét, hogy megjavítsam az agyát, hogy úgy működjön,
ahogy kell.

Vizet töltöttem a teáscsészékbe, és mézet tettem Barabas elé.

Nem akartam tovább húzni az időnket.

- Tegnap goromba voltam veled. Sajnálom. Megpróbálok saját magam maradni, de ez az utóbbi időben
nagyon nehéz volt.

- Bocsánatkérés elfogadva. - mondta csendesen. - Én is sajnálom. Tudom, hogy nagy nyomás alatt vagy.
És igazad volt, én nem voltam ott.

Nos, ez nem volt kínos. Egyáltalán nem. A teámba meredtem.

- Tudod, hogy miért hagytam el a Falkát? - kérdezte Barabas.

- Nem. - soha nem értettem meg. Annyi mindent ott hagyott. Nekem úgy tűnt, hogy Jezabel őrzi Julie
minden lépését, és védi a hátam. És ő mégis maradt. De Barabas vezette a Falka Jogi Osztályát. Őt a
Bestiák Urának személyes ügyvédjének tekintették. Nem ő volt ott a legrégebben, és nem neki volt a
legtöbb tapasztalata, de az emberek hallgattak rá.

- A Falkában eljutottam addig, ameddig lehetett. Én soha nem leszek alfa. Nem is akarok alfa lenni. Még
az első tanácsadód sem akartam lenni. Szeretem a problémamegoldást. Szeretem a válságkezelés, a
problémát kezelhető darabokra szedem, és megkeresem a megoldást. De nem szeretem az apró
részleteket és nem szeretem a papírmunkát.

- De a tárgyalásokat szereted? - mindig olyan feldobottnak tűnt a perek előtt.

- Az utolsó tárgyalás, amiben részt vettem, egy elhelyezési per volt, az anyám legjobb barátjának a lánya
és annak a házastársa között. A szemben álló fél ügyvédje, bekérte az utolsó öt év jövedelemadó
bevallásának másolatát. Elküldtük nekik. Az előzetes meghallgatás során az ügyvéd, nem tudta
megmondani hol vannak, majd megtalálta az első két évet, de az utolsó háromévit nem. Azt állította,
hogy nem nyújtottuk be őket, aminek nem volt semmi értelme, mert az első kettőt megtalálta és egy
csomagban volt mind. Azon spekulált, hogy elveszett a postán, pedig futárral kézbesítettük az irodájának.
Csak ott állt és rakosgatta a papírjait, én pedig a világon mindennél jobban szerettem volna felhasítani a
gyomrát és kitépni a beleit.

Belenevettem a csészémbe.

- Hatalmas erőfeszítés kellet hozzá, hogy nyugodtan álljak, de a kezeim remegtek. - mosolygott Barabas. -
Az egyik jogi iskolai professzorom a jogi hivatás dicsőséges rabszolgamunkájaként emlegette ezt. Ettől
több dicsőséget már nem bírtam volna ki. A Falkának dolgozni, annyit jelentett, hogy valaki másnak
dolgozom. Ez volt a dolgom, és megtettem, és közben arra vártam, hogy jöjjön valami jobb. Egy dicsőített
szolga voltam.

- Barabas...

Barabas felemelte a kezét.

- Nem úgy értettem, hogy ez annak az eredménye, amit te vagy Curran tettetek. Ez egyszerűen a pozíció
jellege volt. És megtiszteltetés volt egy nagyobb ügyet szolgálni. De valami olyat akartam, ami az enyém.
A Falkától való elválás, lehetőséget adott arra, hogy kitaláljam, mi lenne az.

- Értem. - az elválasztás volt az egyetlen módja annak, hogy egy alakváltó elhagyhassa a Falkát, de
továbbra is Atlantában lakjon.

- Amikor Céh részvényeket vásároltam, Curran és én társak lettünk egy vállalkozásban. A kulcsszó itt a
partnerek. Mi egyenlők vagyunk. Korszerűbbé tesszük a Céhet, új formába öntjük és működik. A
megbízások száma folyamatosan, havonta öt-tíz százalékkal nő.

Barabas élénken előre hajolt, a szemei fényesek és fókuszáltak voltak.

- És mindez az enyém.

Bólintottam.

- Szeretem a munkám. Szeretem a házat, amelyben lakom. Vigyázok Christopher-re. Anyám szerint
kiszámíthatatlan voltam minden korábbi kapcsolatomban, mindig olyat kerestem, akire támaszkodhatok,
most jó, hogy én gondoskodom valaki másról. A lényeg az, hogy végre élvezem az életemet, Kate. És nem
akarom, hogy ennek vége legyen.

- Én sem akarom.

- Amikor olyan dolgok történnek, amelyek fenyegetik a jelenlegi életemet, megijedek. Sajnálom, hogy túl
reagáltam. A Céh az én feladatom. A sajátom, ápolom, és elérem, hogy növekedjen. Tehát megértem,
Kate. A város a te feladatod.

- De én nem birtokolom azt.

- És én megkönnyebbültem, hogy nem teszed meg. De a tények a következők: őrzöd azt, az életeddel
véded azt, és felelősnek érzed magad érte. Azt akarod, hogy a város virágozzon, és nem akarod, hogy az
apád birtokolja. Ha félre teszed a törvényességet és az erkölcsi skrupulusokat, rájössz, hogy mégis a te
birtokodban áll, és amikor az apád kinyújtja felé a kezét, kiborulsz.

- Nincs joga hozzá.

- Fontos emlékeztetnem rá téged, hogy neked sem.

Viszketést éreztem az állkapcsom alatt, egy kényelmetlen igényt, hogy összeszorítsam a fogaimat.

Nagyon figyelmesen nézett rám.

- Nehéz ezzel kompromisszumot kötni?

- Igen. - akartam hazudni.

- Azt hiszem, hogy így kezdte az apád is. Tudom, hogy ez az ősi történelem, de neki évezredekkel ezelőtt
lennie kellett egy királyságának.

Ó, hát miért is ne. Már nem kell titkokat őriznem.

- Shinar királyságának hívták. Akkad, Erech, és Calneh városaival kezdődött. Az az egész régió kicsi
királyságok sora volt, mindegyiket mágikusan erős, de többé-kevésbé egyenlő hatalommal rendelkező
családi dinasztiák irányították. Ismertek más hatalmakat, északon Franciaországig, délen Kongóig, de
megelégedtek a saját helyzetükkel, és Mezopotámiában maradtak. Akkoriban az a terület más volt. Volt
még két folyója, az éghajlata enyhe volt, Mezopotámia egy gyönyörű kert volt.

- Mint Éden. - bólintott Barabas.

- Nem egészen. Az Éden folyónak négy mellékfolyója volt - Pison, Gihon, Eufrat, és Hiddekel - melyek
egyetlen folyóvá egyesültek, mielőtt a tengerbe rohantak. Az Eufrátesz még mindig ott van. A Hiddekelt
most Tigrisnek hívják. A Pison egy olyan folyó volt, ami keresztül folyt egész Észak-Arábián, egy olyan
hely, amit a bibliai héberek Havilah néven ismertek. Ez azóta kiszáradt. A Gihon ma a Karum folyó, ami
ma sokkal kisebb, mint régen. Ez a négy folyó egyetlen hatalmas folyóvá egyesült, amely átfolyt az Éden
völgyén, a Perzsa öbölbe, amíg az Éden síksága el nem süllyedt. A királyságok erőteljesek voltak, de még
ők sem tudták megállítani a Flandriai Átmenetet, amikor a gleccserek elolvadtak, és elárasztották az
óceánokat.

Barabas úgy bámult rám, mintha két fejem lett volna.

- Kate, azt akarod nekem mondani, hogy a családod Édenből származik?

- Abból a térségből.

- Tehát Roland, akarom mondani Nimród, valójában Ádám unokája? Az igazi Ádámé?

Felsóhajtottam.

- Ádám nem egy személy volt. Ádám egy város volt.

Barabas rám meredt.

- Az Ubaidok nyelvén, akik legelőször telepedtek le ott, Éden "termékeny síkságot", Ádám pedig
"síkságok városát" jelenti. Volt egy igazi Káin is, de nem ölte meg a biológiai testvérét. Támogatta a
mezőgazdaságot, de a vadászok és a pásztorok kiszorították őket, mert úgy látták, hogy megfosztja őket
a földjeiktől.

Barabas nem mondott semmit.

- Azt kérdezted, hogy az apám hogyan vált azzá, aki. Nem ismerem az összes részletet, de ő és a
nagynéném a kezdetekben felszabadítók voltak. Szabadságot, civilizációt és megvilágosodást hoztak, de
soha nem álltak le. Folyamatosan haladtak előre, várost város után foglaltak el, és elfojtottak
lázadásokat, amikor a birodalmuk már túl nagyra nőtt.

- Hősök voltak. - mondta Barabas halkan.

- Amíg zsarnokká nem váltak. - pontosan értettem, hogyan történhetett ez meg.

- Gondolod, hogy az emberek megpróbálták megállítani őket?

- Valószínűleg. Bizonyára voltak olyan emberek, akik azt mondták nekik, hogy túl messzire mennek, de
kétlem, hogy ezek az emberek sokáig életben maradtak. Az apám nem szereti a nem szót.

- Én mindig ott leszek, hogy nemet mondjak neked. - mondta.

- A családom története nem igazán inspiráló. Egy nap megölhetlek téged Barabas.

- Elfogadom ezt a lehetőséget. De hiszek benned, Kate.

Curran sétált le a lépcsőn. Hallania kellett az utolsó mondatokat. Az ember meghallja, hogy kinyílik a sütő
ajtaja, különösen, ha pitére vár.

- Akkor rendben. - mondta Barabas. - Ideje, hogy Saimanról beszéljünk. Amint látom, a problémát az
jelenti, hogy Roland elrabolta Saimant, a saját elmondása szerint, akkor, amikor Saiman Atlanta határán
kívül volt. Technikailag nem sértette meg azt a megállapodást, amit ketten kötöttetek.

- Igen, de ha itt ül... - az "én földem" nem a jó kifejezés - a földünk mellett és elrabolja a polgárokat,
amikor azok elhagyják a város határát, az azt jelenti, hogy a város ostrom alatt áll. Az ostrom háborús
cselekedet, tehát megsérti azt, amit mondtam neki. Nem címkézte meg azt, tehát tudja, hogy a szürke
zónában van.

Barabas egy pillanatra megállt.

- Kate, néha igazán meglepsz engem. Igazad van. De ez még mindig csak közvetett cselekedet. Te és az
apád hidegháborúban álltok. Ha közvetlenül reagálsz, ha megpróbálod Saimant erőszakkal visszaszerezni,
akkor a konfliktus felmelegszik.

- Kate-nek egy elfogadható tagadásra van szüksége. - mondta Curran. - Vissza kell rabolnunk a
degeneráltat, de Kate közvetlenül nem lehet benne érintett.

- Mi az esélye annak, hogy az apád közvetlenül nem torolja meg, ha te nem vagy benne? - kérdezte
Barabas.

- Elég karcsú. - feleltem.

- Egyetértek. - bólintott Curran. - Roland fenntartja a látszatott, hogy megtartja a szavát. A fő célja az
uralkodás. Egy uralkodó szava kötelező.

- Ha felbosszantja valami, amit az én embereim tettek, akkor felvetné nekem.

- Így gondoltam én is. - mondta Barabas. - A fényképes bizonyítékokból egyértelműen kitűnik, hogy
Saimant akarata ellenére vitték el. Nem valószínű, hogy egy kellemes meghíváson vesz részt. Ha esélyt
kap, valószínűleg bármit megtenne, hogy kiszabaduljon.

- Beleértve azt is, hogy felbérli a Céhet, mentse meg őt. - mondta Curran.

Barabas egy pillanatra kivillantotta a fogait.

- Valóban.

- Ahhoz, hogy ez megtörténjen, kommunikálnunk kellene Saimannal. - mondtam.

- És ez az a pont, ahol az egész történet megáll. - mondta Barabas.

- De ez legalább egy olyan speciális probléma, amin dolgozhatunk. - mondta Curran. - Át kell néznünk a
zsoldosokat, és meg kell vizsgálnunk, hogy van-e bármelyiküknek olyan tehetsége, amely lehetővé teszi
számunkra, hogy kommunikáljunk Saimannal, Roland területén belül.

- Ez az egyik probléma. A másik, Roland tudja, hogy jönni fogunk. - mondta Barabas. - Tehát nem
támaszkodhatunk a meglepetés erejére.

- Lehetséges, hogy ebben tudok segíteni.

- Hogyan? - kérdezte Curran.

Elmondani neki, vagy nem elmondani?

- Oké, emlékszel arra az őrült, meggondolatlan dologra, amit nem mondhatok el neked?

Curran szemei felragyogtak. Ó, igen, emlékezett rá.

- Ez azzal jár, hogy vissza kell mennem Mishmarba.

Barabas leejtette a teáscsészéjét, és egy centire az asztaltól kapta el. Az alakváltó reflexek nyertek.

- Miért? - kérdezte Curran.

- Nem mondhatom el neked.

Egy ordítás morajlott fel Curran torkában. Barabas egy kicsit hátra dőlt.

Megborzongtam.

- Ez nagyon ijesztő. De akkor sem mondhatom el.

Curran kinyitotta a száját.

- Lorelei. - mondtam.

Curran káromkodott.

Barabas elvigyorodott.

- Ne csináld. - figyelmeztette őt Curran.

- Az apám azt mondta, hogy Mishmarban van egy figyelmeztető rendszer. Abban a pillanatban, amint
belépek oda, az apám mindent félre dob, és minden mágikus segítséget igénybe véve, odarohan. Azt
nem mondta el, hogy hogyan, de azt hiszem bármilyen módszert fog használni, átkozottul gyors lesz.

- Miért? - kérdezte Barabas.

- Mert nem akarja, hogy beszéljek a nagymamámmal.

Barabas Curranra nézett.

Curran megvonta a vállait.

- Ez családi ügy. Az apád néha nagyon rossz helyre zárja be a félig halott nagyanyádat, és szégyenkezik
emiatt.

- Igaz. - mondta Barabas. - Mindannyian ott voltunk.

- Kibírhatatlanok vagytok ti ketten. - mondtam nekik. - Nem hiszem, hogy az apám teleportálna, mert a
teleportáció elég kockázatos. Ha a mágia hullám véget ér miközben utazik, meghal, így az utazása
legalább egy ideig eltart. Ha jól időzítjük, amikor kinyitom Mishmart, apám elindul, neked pedig lesz egy
lehetőséged Saiman-nél. De ugyanakkor az apám emberei még mindig ott vannak.

- Ez nem probléma. - mondta Curran. - Ami a problémát jelenti, az az, hogy Mishmar az apád földjén van.
Az apád ott a legerősebb. El kell jönnöd, onnan, mielőtt ő odaér. Ezt hogy tervezted?

- A Boszorkány Orákulum szerint egy repülő lóval. - és még valakinek a feje is szerepet játszott, ami
fontos. Bárcsak tudnám, hogy kinek a feje.

- Kate. - mondta Curran. - Te rettegsz a magasságtól.

Magasság, vagy a fiam meghal az apám lándzsáján. Itt nincs választás.

- Kettős izgalom.

- Elkéred Eduardo apjának a lovát? - kérdezte Barabas.

- Nem, Bahíron kívül Amal senkinek nem engedi, hogy lovagoljon rajta. Julie a múlt héten beszélt repülő
lovak észleléséről. Arra gondoltam, hogy utána nézek.

- Ezt most komolyan gondolod? - húzta össze Curran a szemöldökét. - Azt sem tudod, hogy azok a lovak
valóban lovagolhatóak-e.

- Az apám nem számít egy repülő lóra. A Boszorkány Orákulum látott engem repülő lovon lovagolni, a
legkevesebb, amit megtehetek, hogy kipipálom a listámon. Egyébként sincs sok választásom, ha le akarok
lépni az apám elől. Az apám sok mindenre képes, de amikor legutoljára ellenőriztem, nem tudott
repülni.

Ha Julie beszélt róla, akkor a jelentést kartotékolta valahol az irodában. Ha volt valami, amiben Julie jó
volt, akkor az az volt, hogy nyilvántartást vezetett minden furcsaságról, amivel találkozott.

- Tehát mit fogsz csinálni Mishmarban? - kérdezte Curran csak úgy véletlenszerűen.

Felálltam, megcsókoltam, és elmentem felöltözni.

***

Mire a Pengeélhez értem, Peanut már nem volt ott. Ez most már nevetséges.

Odabent Ascanio egy ragyogó mosollyal üdvözölt.

- Jó reggelt Alfa Sharrim.

Miért én?

- Hol van Julie?

- Egy fél órával ezelőtt elmenekült.

Argh.

Oda mentem a nagyobb iratszekrényhez és átválogattam az iratokat.

- Hol van a Furcsa Dolgok dossziéja?

- Derek asztalán van. - átsétált Derek asztalához, felvette a dossziét és átnyújtotta nekem.

Átlapoztam a dossziét, miközben átnéztem a feljegyzéseket és az újságkivágásokat. Ez volt az a mappa,

ahova lefűztünk mindent, amit az íróasztalunkon találtunk, de még számunkra is túl furcsa volt, vagy nem
volt rá magyarázat. Lássuk, csápszörny a Grimoire utcai csatornában, kék gömbillám, nem, nem, nem...
És itt is van, egy újságcikk, mellette Julie határozott kézzel írt jegyzetei.

Egy harmadik jelentés egy repülő lóról a környéken. A lóról azt írják, hogy 15-17 marok magas, és
aranyszínű. Az ókori Görögország lovai általában pónik voltak: Skyros póni, ami átlagosan 10 marok
magas, Thesszaloniki póni, ami átlagosan 11 marok magas. Furcsa.

Visszafordítottam az oldalt az újságkivágáshoz.

Milton megye.

Helytelen viselkedések: Jeremiah B. Eakle, és Chad L. Eakle nyilvános szeméremsértés és ittas

rendzavarás vádja.

Ennyi volt. Nincs további szöveg, nincs magyarázat a cikkre. Nincs több jegyzet. Ezek voltak azok az
emberek, akik arról számoltak be, hogy láttak egy repülő lovat? Hogy kapcsolódtak egymáshoz?
Átlapoztam a dosszié többi részét. A feljegyzések szerint ez volt a harmadik jelentés, hol van a többi?

Ascanióra néztem.

- Hol van a másik két jelentés?

Ascanio megvonta a vállait, arcán a tökéletes ártatlanság.

- Julie fűzte le az iratokat. Én csak itt dolgoztam. Fogalmam sincs, hogy mit miért tesz a Szőke Hárpia.

Argh.

Felemeltem a telefont és haza telefonáltam. Talán haza ment.

Nem vette fel.

Volt idő, amikor ez pokolian kiborított volna engem. Most már belenyugodtam. Julie, ha otthon is volt
nem vette fel a telefont. Most, hogy lenyugodtam, és megpróbáltam racionálisan gondolkodni, nem
hibáztattam. A helyében én sem venném fel. Mindketten tudtuk, hogy csúnya beszélgetés következik.
Előbb vagy utóbb a nyomára akadnék. Ha nem lenne nagyon kevés időm, már megtettem volna.

Felhívtam Beau Clayton irodáját.

Nem volt csengőhang csak sok száraz kattanás. A mágia biztos kiütötte a telefonvonalakat, valahol Milton
megyében.

- Maradj itt. - mondtam Ascanionak. - Ha Julie felbukkan, mond meg neki, hogy kettőnknek beszélnünk
kell egymással, ezért jó lenne, ha ma este időben otthon lenne. A nekem megfelelő időben, nem az
övében. Ha Curran megjelenik, mond meg neki, hogy elmentem meglátogatni Beau Claytont. Mindenki
más húzhat egy sorszámot, és majd később foglalkozom vele. Ha az apám jelenik meg, ne beszélj vele.

Ascanio levetette az ártatlan arcát, a szemei komolyak lettek.

- Veled akarok menni.

- Miért?

- Mert az apád meg akart ütni téged, és én vigyázni akarok rád.

- Te honnan tudod ezt?

- Hátvédre van szükséged.

Nem is rossz ötlet. Ascanio tizenhét éves és hat láb magas volt, és képes volt arra, hogy irányítsa az
agresszióját, eléggé ahhoz, hogy küzdelem során gondolkodni tudjon, lehetne rosszabb is.

Felírtam egy darab papírra, hogy elmentem Beau Claytonhoz és az íróasztalomon hagytam.

- Gyerünk!

Egy pillanattal azelőtt nyitottam ki az ajtót, hogy Derek belépett volna.

- Hallottam a beszélgetést. Én is jövök. - mondta.

Ascanio összehúzta a szemeit.

- Ez mókás lesz.

Derek megállt az ajtóban.

- Hátvédre van szükséged.

- Kate-nek már van hátvédje.

- Igen, de majd valakinek cipelnie kell a Hiénák Hercegét, ha véletlenül megszúrja a rózsaszínű lábujját, és
Kate nem alakváltó.

- Jól van. - elindultam a járművem felé.

Mögöttem Ascanio felhorkant.

- Idióta farkas.

- Elkényeztetett bouda kölyök.

- Bigott.

- Síró baba.

- Húgy agyú.

- Mama kicsi fia.

Univerzum, adj nekem türelmet.

***

Besétáltam Beau irodájába, hat üveg gyökérsörrel és egy vödör sült csirkével. Beau felemelte a fejét a
papírokból, melyeket az íróasztala mögött olvasott, bele szippantott a levegőbe, majd felegyenesedett
ültében.

Beau Clayton, Milton megye seriffje, egy olyan ember volt, aki már életében legenda lett. Néhány
hónappal ezelőtt Hugh D'Ambray eljött, hogy elvigyen engem, hogy találkozzam az apámmal. Bonyolult
módon fogott hozzá, aminek az lett a vége, hogy a Falka egyik tagja megölte az egyik Holtak Mesterét. Az
Emberek azt követelték, hogy a Falka adja át a vádlottat. Megtagadtuk, mert megölték volna. És joga volt
egy tárgyaláshoz.

Az Emberek kiürítették a Casino alatti istállójukat, és elhoztak egy vámpírhordát, hogy megtámadják a
Tornyot. Akkor még én voltam a Hitves, és az embereink nagy része a városban volt. Csak én maradtam a
Toronyba és néhány állandó Falka tag, javarészt, kisgyerekes szülők.

Felvettem a kapcsolatot az Atlantai PTO-val, és felajánlottam, hogy átadjuk a bűnös nőt az őrizetükbe, de
nem akartak kockáztatni. Senki nem akart kockáztatni, ezért végső mentsvárként Beau Claytont hívtam,
mert a Falka száztizenkét négyzet yardnyi területe Milton megyében fekszik. Ez volt a legvékonyabb
kifogás, amit valaha joghatóság megállapításához használtak.

Az Emberek több száz vámpírral akartak megostromolni bennünket. A Torony előtti mezőn vérfürdő
készült. Beau Clayton ezt a pillanatot választotta, hogy belovagoljon a két szemben álló fél közé. Nem
hozott magával hadsereget. Csak két helyettes seriffet hozott, és megállt a Torony és az élőhalottak
hordája között, és közölte, hogy ő Milton megye lakói által törvényesen megválasztott seriffje. Ő a
törvény és azért jött, hogy őrizetbe vegye a gyanúsítottat. Azután azt mondta, hogy lehet oszolni.

Nem sikerült látnom az egészet, de nem tört ki háború azon a mezőn. Az Emberek fogták a vámpírjaikat
és haza mentek. Beau őrizetbe vette a gyanúsítottat, és zavartalanul elvitte a Milton megyei börtönbe.
Az emberek elkezdték őt Beau-nak a bátornak hívni.

Beau-ra nézve könnyű elhinni, hogy miért inspirál legendákat. Hatalmas volt, hat láb magas, széles
vállakkal és erős karokkal, az íróasztal szinte kicsinek tűnt mellette. És nem csak a mérete miatt, Beau-
ban volt valami rendíthetetlen, egyfajta kemény szilárd nyugalom. Pontosan tudta, hogy mi a küldetése
az életben: ő volt az érvek hangja, és amikor az érvei kudarcot vallottak, betartotta a törvényt.

- Ez sült csirke?

- Igen.

- Virginiai sült csirke?

Észak-Atlanta területén Virginiában készítették a legjobb sült csirkét, és soha nem próbáltak meg
patkányhúst eladni csirkének.

Sikerült sértődöttnek tűnnöm.

- Persze, hogy az. Kinek nézel te engem?

Beau hátra dőlt.

- Lehet, hogy Ön meg akar vesztegetni egy törvény végrehajtási tisztviselőt Ms. Daniels?

- Még jó hogy.

Beau Derekre pillantott.

- Gaunt.

Derek bólintott.

- Seriff.

Beau Ascanio felé fordult.

- És te ki lennél?

Majdnem kinyitottam a számat, hogy elmondjam neki, Ascanio a mi gyakornokunk, de aztán leállítottam
magam. Hajlandó volt felnőtthöz való kockázatot vállalni, ezért megérdemelt egy felnőtthöz méltó
bemutatást.

- Ő Ascanio Ferrara a Bouda Klánból. Velem dolgozik.

Ascanio pislogott.
Beau hosszú pillantást vetett Ascanióra, valószínűleg elmentette az arc és a név kombinációját a fejében
lévő kiterjedt fájlok közé.

- Szóval hogy megy az üzlet?

- Elég tisztességesen. És a tied?

- Ugyanolyan. A dolgok az utóbbi hat hónapban egy kicsit lecsendesedtek.

- Ez csak a hírneved miatt lehet. - mondtam és kinyitottam az egyik sört és lenyeltem egy kortyot. - Beau
a Bátornak van némi visszatartó ereje.

Beau felmordult.

- Képzeld el, hogy háromszáz év múlva legendákat fognak mesélni rólad.

- Így lesz. - tette hozzá Derek. - Beau a Bátor, kilenc láb magas, és tíz vámpír fejét képes egy csapással
levágni.

- Soha nem gondoltam erre. - mondta Beau. - De ha ez megakadályozza, hogy a soha-nem-csinál jót féle
emberek bajt okozzanak, együtt tudok vele élni.

- Soha-nem-csinál jót? - kérdezte Derek.

- Olvastam valahol. - Beau sértődöttnek tűnt.

- Ősi irodalom? - érdeklődött Ascanio. - Vannak benne olyan kifejezések, mint "hölgy" és "székgalamb"?

- És elérted, hogy a helyetteseid "copper-nek" hívjanak? - kérdezte Derek.

- Ti ketten gondoltatok már arra, hogy fellépjetek egy humor show-ban? - kérdezte Beau.

Ha Beau legendája elég nagyra nőne, és elég ember hinne benne, ő hosszú ideig élne, és még akár
magasabbra is nőne. Nem volt szívem ezt elmondani neki. Nem úgy tűnt, hogy jól viseli ezt a dolgot.

- Tehát mit tehetek érted? - kérdezte.

Elővettem az újságcikk darabkáját, és az asztalon keresztül felé toltam.

Beau a cikkre pillantott.

- Miért érdekelnek az Eakle testvérek?

- Nem érdekelnek.

- Ah. Aranyszárnyú pegazust keresel.

Arany? Julie cikkeiben említettek aranyszínűt.

- Valami hasonló. Tudnál róla többet mondani?

Beau kortyolt egyet a gyökérsörből.

- Chad és Jeremy, Caleb és Mary Eakle fiai. Elég helyes fiúk, de nem sok agyuk van. Soha nem kerültek
komoly bajba. A helyetteseim összeakadtak velük párszor, néhány évvel ezelőtt, amikor még
középiskolába jártak. Semmi nagyobb dolog, tipikusan olyan tettek, amit unatkozó gyerekek csinálnak:
sörösüvegekkel dobálták a stop táblákat, tábortüzet raktak, a Cassidy Híd korlátjára másztak. A szokásos.
Most már mindkettőnek van munkája és családja. Mindkettő templomba jár.

- Úgy tűnik, rendes, törvénytisztelő állampolgárok. - Beau-ból gyorsabban kiszedni a dolgokat, több
mágiába kerülne, mint amennyi nekem és az apámnak együttesen van.

- Eléggé. A múlt szombaton söröztek és horgásztak a Kék Folyó Erdőben. Már néhány órája ott voltak, és
közben megitták a Jekyll Sörgyárból származó kis hordó felét.

A kis hordó a Váltás utáni Atlantában három gallonnak felelt meg, ami azt jelentette, hogy megittak egy
hatos csomagolású sörmennyiséget.

- Elég meleg nap volt. Mivel nem volt senki a közelben, levették a ruháikat, hogy elmenjenek úszni egyet,
amikor egy szárnyas "nagy, arany ló" lépett ki az erdőből a túlsó parton, és inni kezdett. A két zseni úgy
döntött, hogy megpróbálják elkapni, és már majdnem átjutottak a túlsó oldalra, amikor szerintük egy
"szárnyas ördög" szállt le a lóra, és azt mondta nekik, hogy fussanak, mielőtt felfalja a lelküket.

Remek, határozottan gyorsul. Szárnyas ördög, hú.

- És ez az ördög lovagolt?

- Állítólag.

Tehát a szárnyas lovak lovagolhatóak.

- Úgy látszik az Eakle fiúk komolyan vették őt, mert úgy menekültek ki a folyóból, mint a pokolból, majd
meztelenül, sikoltozva rohantak keresztül az erdőn, egyenesen a Lány Cserkészek táborhelyére, ahol két
rivális lánycsapat épp íjászversenyt tartott. A cserkészek egyesítették erőiket és legyőzték a
betolakodókat.

Ascanio felhorkant.

Beau szeme ragyogott.

- Mire a helyetteseim oda értek meg voltak kötözve, mint két disznó. Jeremiah Eakle kapott egy
nyílvesszőt a baloldali fenekébe. Megállapítottuk, hogy a sérülés nem életveszélyes, ezért a nyilat
eltávolítottuk és a két férfit előállítottuk közszemérmet sértő nyilvános meztelenkedés, és ittasság miatt.
Kijózanodtak és óvadék fejében szabadon bocsátottuk őket. Nem emlékeznek sokra, kivéve a lelket
felemésztő részre.
Ilyen az én szerencsém.

- Mindazonáltal, mivel tapasztalt rendőr vagyok, elküldtem az egyik helyettesemet, hogy ellenőrizze le a
történetüket, és gyűjtse be a ruháikat, és szerezzen bizonyítékokat. A bizonyítékok érdekelhetnek téged.

Miért volt hirtelen olyan érzésem, hogy ez sokba fog nekem kerülni?

- Láthatom a bizonyítékot?

- Szükségem van egy szívességre. - mondta Beau.

Természetesen.

- Mond.

- Van egy idős nő. Jene Boudreaux.

A Jene-t Zhe-nek ejtette.

- Legalább nyolcvan éves, egyedül él, és a szomszédjai furcsa dolgokra panaszkodtak. Furcsa hangok,
zavaró szagok, és az egyik szomszéd esküszik, hogy látta, ahogy felvesz egy halott galambot, amit nem
evett meg a macskája, bevitte a nő a házába. Szóval arra utasítottam az embereimet, hogy végezzenek
egészségügyi és jóléti ellenőrzést a házában. Ha éhezik, és arra szorul, hogy elhullott galambokat egyen,
akkor erkölcsi kötelességünk valamit tenni. A helyettesem elment hozzá. A nő csak motyogott az orra
alatt, majd egyszer csak neki esett a helyettesnek és úgy vállon harapta, hogy vérzett. Ezért behozta
Jene-t.

- Ellenőrizted a fogait? - kérdeztem. A fogak mutatják az első jeleit annak, ha valaki emberből valami
mássá alakul.

- Igen. Normál emberi fogak. Beszélgettem vele. De nem jutottunk sehova. Tehát elhelyeztük egy cellába,
és felhívtuk a városi pszichiátriai osztályt, hogy valaki jöjjön ki és értékelje. Körülbelül egy órát töltött ott.
Amikor Connie elment körbe járni, a cella ajtót nyitva találta, az öreg hölgy pedig eltűnt.

Ez egyre jobb és jobb.

- Senki nem látta őt távozni?

Beau a fejét rázta.

- És a kamerák nem működtek, mivel a mágia még fenn volt. Az iskolából hazafelé tartó gyerekek egy
csoportja látta őt, ahogy bemegy az erdőbe. Megpróbáltuk követni őt kutyákkal, de a kutyák
megtagadták a nyomkövetést. Már több, mint tíz órája elment. Mivel a Falka nem is egy, hanem két tagja
áll a rendelkezésedre, itt az alku. Te megtalálod Jene Boudreaux-t, és én megengedem, hogy megvizsgáld
a bizonyítékot, amire szükséged van.

Még ha a bizonyítékok nem is értek semmit, de tartoztam Beau-nak.

- Áll az alku, de látni szeretném a házát. Tudni szeretném, hogy mibe sétálok bele.

- Részemről rendben. - Beau felemelte a hangját. - Robby!

Egy nyurga, szőke helyettes jelent meg az ajtóban.

- Ő Robert Holland. - mondta Beau. - Robert elkísér titeket, segítséget és jogi felhatalmazást nyújt.

- Emberek. - bólintott felénk Holland.

- Mrs. Boudreaux egész életében a közösségünk tagja volt. - mondta Beau. - A férje hordta a fiaimat az
iskolába páncélozott buszon, amíg élt. Az emberek ismerik. Azt akarom, hogy értsétek meg, még akkor is,
ha Mrs. Boudreaux nem is önmaga, ezt Holland helyettesnek kell ezt igazolnia. Ha az erőszak
elkerülhetetlen, akkor az egyiküknek engedélyeznie kell.

Részemről rendben.

***

Jene Boudreaux egy apró, öreg házban élt, amilyen jellemző volt a Váltás előtti Georgia külvárosaira:
egyszintes, körülbelül száztíz négyzetméteres, fából készült kerítés, előtte rengeteg növény és sövény. A
növények láttak már jobb napokat is, a sövény pedig elfedte az ablakokat.

Húsz lábra a háztól Derek és Ascanio egyszerre álltak meg.

- Furcsa szagok? - kérdeztem.

- Hm-hm. - vett egy nagy levegőt Derek és elfintorodott. - Olyan szaga van, mint a forró vasnak.

Néhány lábnyira az ajtótól már én is éreztem, vastag éles szag volt. Az illata nem emlékeztetett semmire,
de valamilyen ronda szag volt, ami úgy vágott az érzékeimbe, mint egy kés. Valami rossz élt itt.

Robert Holland beletette a zárba a kulcsot és kinyitotta az ajtót.

- Elkoboztuk a kulcsait, amikor letartóztattuk Jene-t.

- Te is láttad őt mostanában?

Robert megrázta a fejét.

- Shannon tartóztatta le. De ismerem őt. Az anyám vezetett egy kézműves klubot, ahol az idősebb
hölgyek összegyűltek, beszélgettek, kötöttek vagy paplant készítettek.

Egy kézimunka kör. Egyre népszerűbbé váltak, mivel a gépi kötött ruhákat egyre nehezebb volt
beszerezni.
- Az idős hölgyeknek két fajtája van: a nagyon kedves vagy a durva. Ő a durva fajtához tartozott. De az
anyám mindig megpróbálta bevonni, amíg Jene három évvel ezelőtt véglegesen el nem utasította.

A ház belseje sötét volt. A vastag függönyök eltorlaszolták a fényt. Félre húztam a függönyöket, és
beengedtem a napfényt, az üvegterasz ajtaján keresztül. Az ablakokon nem voltak rácsok. Furcsa.
Láthatóan Jene nem félt attól, hogy egy mágia hullám alatti éjszakán valami betoppan a házba.

Porréteg vonta be az öreg bútorokat. Derek végig húzta rajta az ujját.

- Ragadós.

Nem por, hanem piszok. Az a fajta szenny, ami a szándékos hanyagság évei alatt halmozódik fel.

- Mikor vált furcsává? - kérdezte Ascanio.

- Mindig is furcsa madár volt. - mondta Holland. - Nem volt igazán kedves ember. Ellenőriztem a
bejelentéseket. Bennünket körülbelül egy évvel ezelőtt hívtak ki miatta. Néhány gyerek játszott az utcán
és elég hangosak voltak. A szomszédok azt mondják, hogy Jene kirohant a házból és rájuk vicsorgott. A
gyerekek halálra rémültek tőle. A szülők panaszt nyújtottak be. Valószínűleg korábban is történtek
hasonló események, de a legtöbb ember itt él, és hallgatnak, tehát nehéz megmondani.

Remek. Kate Daniels a harapós fétissel rendelkező idős hölgyek nyomozója.

Derek kinyitotta az üvegajtót és kilépett az udvarra.

Nincsenek képek a falon. A mosogatóban nincsenek edények. A mosogatót por lepi be. Az hogy nem
takarít valaki egy dolog, de ha megnyitod a vizet, elkerülhetetlen hogy víz fröccsenjen a pultra. De nincs
vízfolt a porban. Ascanio kinyitotta a hűtőszekrényt.

- Üres.

Nem volt jó érzésem ezzel kapcsolatban.

- Kate? - kiáltott Derek.

Kiléptem az udvarra. Az udvar teljesen szokványosnak tűnt. Zöld fű, bokrok, madáretető. Sok-sok
madáretető, minden formában és méretben. Észrevettem legalább két ketreccsapdát a bokrok alatt.

Derek közelebb lépett hozzám.

- Érzem Roland egyik emberét.

Remek.

- Melyiket?

- Nem tudom. De ezt az illatot éreztem, amikor elmentünk beszélni vele. Most itt érzem.
Visszamentem a házba, és elmentem az első hálószobához. Sötét foltok látszódtak a kerek
kilincsgombon. Benyúltam a zsebembe, elővettem egy hosszú gézdarabot, a kilincs köré tekertem és
kinyitottam az ajtót.

A bűz szinte orrba vágott. Csontok hullottak felém, hátra ugrottam, ahogy végig gurultak a mocskos
szőnyegen.

- Szent szar. - mondta Holland.

Ha a hálószoba padlóján egykor szőnyeg volt, akkor nem lehetett megmondani milyen színű volt
eredetileg. Legalább hat-hét hüvelyk magasan kisállat csontok borították a padlót. Sok madártetem.
Néhány mosómedve csontváz, és pár macska csont. Valószínűleg volt néhány probléma a környéken a
hiányzó háziállatok miatt. Gézzel lenyúltam és felemeltem egy kiskutya combcsontját. A csontvelőt
kiszívták.

- Ide tüntette el a csontokat. - mondta Ascanio.

Bizonyosan az ablakon keresztül dobálta be a csontokat, mert nem tudta volna kinyitni az ajtót, anélkül,
hogy ki ne guruljanak.

A csontok bűzlöttek. Nem volt bomlás szaga, egyébként sem volt itt semmi, ami bomlott volna. Nem ez a
savanykás szag a köpetének a szaga volt, miközben tisztára szopogatta a csontokat. Nem csoda, hogy a
vérebek nem követték őt. Ettől a bűztől minden hajam szála égnek állt.

Derekre pillantottam.

- Tudod követni a nyomát?

- Természetesen. A követés nem probléma. - mondta.

- Csináljuk! - nem akartam, hogy felügyelet nélkül szaladgáljon a földemen, főleg ha az apám emberei is
érintettek a dologban, bár fogalmam sem volt miért érdekelné őt. Ez nem olyan volt, mint az apám
mágiája, ami strukturált, majdnem tudományos pontosságú. Ez valami öreg és sötét volt, ami az
éjszakában lopakodik.

- Mi a baj Kate? - kérdezte Ascanio, ahogy elhagytuk a házat.

- Fogalmam sincs.
7. fejezet

Mélyen bent jártunk a Kék Folyó Erdő fái között. A fák visszaverték a nap támadásának oroszlánrészét, de
a meleget éreztük. Az izzadság a dezodor ellenére összegyűlt a hónaljamban. Még egy fél óra ebben a
melegben, és senkinek nem okozna problémát, hogy kövessen bennünket. Legalább egy mérföldes
illatnyomot hagytunk.

A folyó északról délre haladt keresztül az erdőn, és belefolyt egy hegyekkel határolt keskeny völgybe. Így
alakult ki évekkel ezelőtt a hatalmas Byron Tó. A környéken szinte minden víz viharok után a Kék folyóba
ömlött bele, apró patakokon keresztül, és amikor esett a folyó felduzzadt. De most nyugodtan feküdt, és
hideg vize csábítóan integetett felém, ahogy átkeltünk a keskeny fahídon, észak felé tartva, még
mélyebben haladva az erdőbe.

Szerettem volna a vízbe merülni, csak tíz perc, és ismét készen álltam volna arra, hogy öreg hölgyekre
vadásszak.

Az út nyugatra fordult, fel a dombokra.

Derek ismét elfintorodott. Soha nem panaszkodna, de a szag nyilvánvalóan csavarta az orrát. Ascanio
ugyanolyan sztoikus volt. Az utóbbi fél órában egyikük sem kicsinyelte le a másik eszét, harci vagy
szexuális képességeit. Ha kevésbé lennék rossz, akkor most aggódnék.

Újabb tizenöt percet sétáltunk, amikor Derek megállt. Ascanio mellé állt. A fákon keresztül előre
bámultak, ahol a fény egy tisztást jelzett. Elértük az alacsony domb tetejét.

- Közel van?

Mindketten bólintottak.

- Az illat olyan... rossz. - mondta Ascanio.

Kihúztam Sarrat-ot a hüvelyéből. Holland elővett egy kardot a csípőjén lévő hüvelyből. Sötét színű kard,
furcsa epoxy és bőrfogantyúval, a penge körülbelül tizenkilenc hüvelyk hosszú és legalább másfél hüvelyk
széles, a típusa valahol a falchion és a Collins-machete közé esett. Holland úgy tartotta, mintha korábban
bepiszkolódott volna.

Ha Beau helyettese megsérül, búcsút mondhatunk az együttműködésnek a seriffel.

Elindultam a fény felé haladva, szép lassan sétáltam, gondosan figyelve hova lépek. Az alakváltók a két
oldalamon siklottak. A hátam mögött alig hallottam Hollandot. Nem most járt először erdőben.

A fák szétváltak előttünk. Egy természetellenesen szabályos kör alakú tisztás látszott előttünk, mintha
egy óriás egy hatalmas érmét dobott volna le az erdő közepére, és egy-két évtizedig elfeledkezett volna
róla. Fű borította a talajt, de egyetlen fának sem sikerült behatolnia a tisztásra. A fák körülöttünk fiatalok
voltak, magasak, de vékonyabbak, mint fél mérföldre innen a folyó parton. Bizonyára tűz ütött ki itt
néhány évvel ezelőtt.

A tisztás széléhez sétáltam. Egy idős nő állt a fényben, a jobb oldalával felém fordulva. Bézs nadrágot
viselt, egy fehér galléros blúzt, hozzá illő bézs pöttyökkel, és egy fehér kötött kardigánt. Legalább
harmincöt fok volt, izzadtam, mint egy disznó, ő pedig ott állt gyapjúba csomagolva.

Holland felé lépett.

- Mrs. Boudreaux? Holland helyettes vagyok. Velem kell jönnie.

Semmi reakció.

- Mrs. Boudreaux!

Még csak felé sem fordult.

Karddal a kezemben felé sétáltam. Holland utánam jött, míg Derek és Ascanio két oldalra húzódott.

- Mrs. Boudreaux? - kérdeztem.

A nő felém fordult. A szeme fehérje sárga volt, vérrel teli vénák hálózták be. Rám meredt.

Holland rámosolygott.

- Mrs. Boudreaux, Robby Holland vagyok. Gladys Holland fia. Régebben együtt kötöttek, emlékszik?

A nő ránézett a nyakát olyan szögbe fordítva, mint egy tanácstalan kutya.

- Mindannyian nagyon aggódtunk, amikor elment. És még azt sem mondta meg, hova tart. - a hangja
nyugtatóan hangzott. - Elég meleg van itt kint. Menjünk le a dombról, a kellemes hűvös árnyékba. Mit
szól?

Jene kinyitotta a száját.

- Kis fasz.

Hát ez szép.

- Nincs oka durváskodni. - mondta Holland. - Sajnálom, de ragaszkodnom kell hozzá, hogy velem jöjjön.

A nő felém fordult.

- Te az övé vagy. Te vagy az ő kurva lánya.

Köszönöm a jó hírnevet apa.

- Igen, én vagyok.

Nyugtalanító tekintettel nézett rám.

Csak próbálkozz velem, és rájössz milyen nyugtalanító vagyok.

- Szolgálhatnálak téged. - mondta. - Erős vagyok. Van mágiám. El tudok sorvasztani dolgokat. Nézd, ezt is
én csináltam. - rámutatott a tisztásra. - Már tíz éve, és füvön kívül semmi nem nő itt. Csendes vagyok és
nehéz megölni.

Aszta.

A nő megpróbált mereven rám nézni Holland válla felett, tágra nyílt, állhatatos szemekkel, tébolyult
arccal. Sötétebb sárga szín öntötte el a tekintetét, mint a rohadt citrus.

- Meg tudok neked tenni dolgokat. Mágikus dolgokat. De ételre van szükségem. Te hozol nekem ételt, és
én meg teszek neked dolgokat. - bólintott. - Hozz nekem gyerekeket. Szegény gyerekeket, ők senkit nem
érdekelnek.

Derek megfeszült mellettem, Holland tátott szájjal meredt rá.

- Mennyi gyereket? - kérdeztem.

- Nem kell sok. Havonta egy-kettő. A gyerekek könnyebben ehetőek, puha a csontjuk.

- Alfa? - Ascanio hangja tele volt figyelmeztetéssel.

- Sok gyermeket ettél meg? - kérdeztem. - Tudnom kell okozhatnak-e problémát a szüleik.

- Csak kettőt. - mondta. - Évekkel ezelőtt. Nem fognak problémát okozni. A csontokat a szemétbe
dobtam. Tiéd a föld. Én a föld teremtménye vagyok, úgyhogy szolgálni foglak téged, te pedig hozol
nekem ételt, és megvédesz a nagyobb teremtményektől. Ez egy jó üzlet.

- Nem. - mondtam neki.

Derek lehúzta a cipőit. Ascanio a másik oldalon ugyanezt tette.

Megráztam a fejem.

- Te egy gonosz teremtmény vagy, ami gyerekeket eszik. Itt nincs számodra hely.

- Nincs választásod. - mondta. - Én a föld része vagyok. Itt születtem. Az én népem itt született, már sok
generáció óta. Ide tartozom.

- A madaraknál kellett volna maradnod. - mondtam.

- Nem lehet jó a rossz nélkül. - mondta. - Néhány teremtmény füvet eszik, és néhány teremtmény
megeszi a fűevőket. Mindannyian okkal születünk. Szükséged van szörnyekre, hogy megvédjék a
földedet, és én jól fogom védeni. Ha szükséged van valamire, én megteszem azt. Ráadásul embereket
sem fogok enni, csak akiket te hozol.

- Nem.
- Szolgákra van szükséged, hogy megtegyenek érted dolgokat. Én lehetek az egyik. Ez egy jó alku. Ez a te
földed és én vagyok az egyik teremtményed.

Egy részem, az a mély sötét rész, amely tegnap éjszaka érezte a mágikus impulzust, eltöprengett rajta, és
azt mondta, hogy ez nem ésszerűtlen. A föld szülte ezt a szörnyet és én őriztem a földet, tehát ő is az
enyém volt. Ők mind az enyémek voltak, és felhasználhatnám őt.

És ott is voltam. Apró döntések. Kate Daniels a Szörnyek Királynője.

- Igazad van. Az enyém vagy. Ha nem bántottál volna senkit, akkor hagytam volna, hogy távol
mindenkitől megtaláld a saját helyed. De ember gyerekeket ettél, és újra meg akarod tenni. Az én
földemen szabályok vannak, és te megszegted őket. Nem azért vagyok itt, hogy üzletet kössek. Azért
vagyok itt, hogy megbüntesselek.

Mereven, pislogás nélkül nézett rám, az arcára kiült a gyűlölet.

- Azt hiszed, hogy megállíthatod őt. De nem tudod. Mindannyian meg fogtok halni.

Megforgattam Sarrat-ot, bemelegítve a csuklómat. Megígértem Beau-nak, hogy a helyettese döntheti el

mi a teendő, be kell tartanom az ígéretem.

- Holland neked kell döntened.

- Bevihetlek téged. - mondta Holland. - Kate megöl téged, de Milton megye megvédhet. Lehetőséged van
egy tisztességes eljárásra.

Jene már döntött, de hagynom kellett, hogy Holland tegyen egy próbát.

Dudorok gurultak végig Jene bőre alatt, mint a biliárdgolyók, végig mozogtak a testén.

Ascanio két gonosznak kinéző kést húzott elő az övéből.

- Holland! - a fenébe.

Jene, az arcán egy hátborzongató szomorú mosollyal kinyújtotta a kezét, és ujjhegyével megérintette
Holland arcát és gyengéden megsimogatta a bőrét.

- Gladys fia.

- Így van. - bólintott Holland. - Gyere velem. Hadd vigyelek be...

- Amikor ő eljön a katonáival és a tüzével, csatlakozni fogok hozzá.

A nő több lépést hátrált.

- És enni fogok. Megvárom, amíg megöl téged, Gladys fia, és utána szárazra szopogatom a csontjaidat.

A nő teste rángatózott majd megrepedt. A ruhái szétszakadtak, és egy hatalmas test ömlött ki belőle,
majd egyre nagyobb és nagyobb lett. A lény a földre zuhant kezeivel a talajba markolt, a könyökét
behajlította mintha készülne fellökni magát.

- Mi a fasz... - nyögte ki Holland.

A lábai kifordultak az ízületeknél, egy hányingert keltő ropogás kíséretében, a térdei felfelé álltak, mint a
pók lábai. A nyaka meghosszabbodott, a bőr megvastagodott és úgy lógott, mint egy tasak. Fehér haja
szétterült óriási feje körül, ráncos mellei lelógtak az erdő talajára, a gerincén vékony szürke prémes csík
húzódott végig. Sárga karmok íveltek az ujjain és a lábujjain. Akkor volt, mint egy busz.

- Éhes vagyok! - sikoltotta éles kúp alakú fogait csattogtatva. - Éhes vagyok!

Beau foghatja az utasításait és feldughatja oda, ahová nem süt be a nap.

- Kapd el!

A két alakváltó oldalról támadt. Az a dolog, ami Jene Boudreaux volt egy csótány sebességével rohant
előre, egyenesen felém.

Félre löktem Hollandot és a kardommal keresztül vágtam a lény arcát. Véres vonal húzódott keresztül a
bőrén, levágva az ajkait. Megütött engem. Hátra repültem, a füvön landoltam, még időben a lábaimra
gurultam, hogy lássam, ahogy a jobb lábával megrúgja Dereket. Derek keresztül száguldott a levegőn és
eltűnt a bokrok között.

Oda rohantam teremtményhez.

Ascanio mindkét kését a lény oldalába süllyesztette. A lény ordított és az oldalára gördült, masszív teste
alá szorítva Ascaniót.

Karddal csapkodtam a vállait. Tűnj el a boudámról te kurva.

Felém kapkodott a fogaival, karmos kezeivel megpróbált félre ütni, miközben Ascaniót belepréselte a
földbe. Levágtam a kezét, pontos vágásokkal faragtam le belőle darabokat. Sikoltott a fájdalomtól.

A kézben rengeteg ideg van. Fáj, mint a pokol, ugye? Szállj le a fiúról!

Egy sötétszürke lény robbant ki a bokorból és a lény hátán landolt. Derek belevágta karmait a gerincébe.
Jene a másik irányba gurult, megpróbálva elsodorni őt a súlyával. Derek leugrott róla és a jobb oldalamon
landolt. Ascanio felugrott, ahogy kiszabadult a lény alól. A teste egy hiéna és egy ember lidérces
keverékébe csavarodott. A fejét felemelte és felvihogott.

Jene a kezeire és a lábaira fordult, az oldala vérzett, mint egy marha a vágóhídon, ahol Ascanio
felhasította a késeivel.

Leráztam a vért a kardomról.

Jene ránk nézett, a jobb oldalán ott álltunk hárman, a bal oldalán az erdő, és ő elrohant a szabadság felé.
Holland az útjába állt, és meglendítette a kardját. Jene felemelte a fejét, gyorsan, mint egy kígyó, majd
bekapta Hollandot, és egészben lenyelte.

Édes Istenem, megette Beau helyettesét.

Egy dudor keletkezett a torokzsákjában, és rugdalózni kezdett. Nyugat felé tartva az erdőbe rohant,
vakító gyorsan haladt keresztül az erdőn, mint egy szörnyű sápadt gyík.

Hollandnak csak másodpercei voltak, hogy ezt túlélje. Soha nem tudnánk időben elkapni és megölni.
Vissza kellett fordítanunk. Jobbra egy lejtő vezetett a folyó felé. Ha valaki menekül, természetesen
inkább lefelé fut.

- Derek! Tereld el őt! Haladjon dél-kelet felé a folyó mentén.

Derek szeme sárgán villant fel. Derek felemelte a fejét és kiengedett egy hosszú farkasüvöltést, ami a
vadászatot jelentette. A tarkómon lévő apró hajszálak égnek álltak. A farkas és a vérhiéna beszáguldottak
az erdőbe.

Lerohantam a déli lejtőn és majdnem belerohantam egy vékony fába. Jól csinálom. Talán ha kitöröm a
nyakam talán megmentek mindenkit a bajtól.

Tőlem balra Derek folyamatosan üvöltött, Ascanio félelmetesen vihogott, vér hallatszott ki a farkas
dalból.

Elkaptam egy fát és megálltam, miközben felmértem a környezetet. A folyó tőlem jobbra feküdt. Pár száz
méterre egy híd ívelt át a mély víz felett. Előttem egy régi kerékpár útvonal, benőtt, de még látható,
kígyózott keresztül az erdőn, párhuzamosan a parttal. Ha a lény nyugatról jön, akkor észre veszi.

Az út bal oldalán egy hatalmas tölgy emelkedett. Tökéletes.

A hátamat a kérgéhez préseltem. Csak egy esélyem lesz.

Fák és bokrok zörgését hallottam nyugatról.

Visszatartottam a lélegzetem.

Közelebb.

Még közelebb.

Egy facsemete hangos reccsenéssel eltört.

Most. Kiugrottam a fa mögül, és ahogy elrohant mellettem, átvágtam a torkát.

A bőrzsák kinyílt Sarrat irgalmatlan éle alatt. Holland kiesett, nyálkával borítva kapkodott levegő után.

Nem volt időm ellenőrizni, hogy egy darabban van-e. Megfordítottam a pengét és mélyen belevágtam a
lény oldalába. Sarrat egy mély sziszegéssel csúszott bele a húsba, a penge füstölt. Élesen megcsavartam
jobbra. A penge körüli sebből vér folyt.

A lény sikoltott, dühösen rázta a bokrokat.

Kihúztam belőle a kardomat.

A lény körbe vergődött, a torkán lévő bőr lebegett, mint egy kilyukasztott léggömb, felém kapott a
fogaival, megpróbált belém harapni. Visszatáncoltam a fa mögé. Követett, és undorító gyorsasággal
mászott fel a tölgy oldalán, a fogai úgy csattogtak, mint egy medvecsapda. Visszafutottam a bokrokon
keresztül, és megpróbáltam nem elesni. Ha a belső részei megegyeznek egy emberével, akkor
felszeleteltem a máját, és átvágtam a májba vezető vénát, vagy egy főütőeret, valószínűleg mindkettőt.
Ha elég sokáig futtatom, akkor elvérzik.

Ascanio robbant ki a fák közül, felfelé rohant.

Az öreg hölgy megragadott, és levágtam az ujjait. Folyamatosan jött, elfeledkezve a fájdalomról, az arca
egy ronda maszk volt. Fájdalmai voltak, de csak az számított, hogy megölhessen engem.

Ascanio neki esett az oldalának, de Jene figyelmen kívül hagyta, csak rám figyelt. Újra és újra megvágtam.
Egy pillanatra lassú voltam, és belém markolt. Üss, vágj, vágj. Ez túl szórakoztató.

Derek a hátán landolt, és egy fiatal fát keresztül szúrt rajta. Az idős hölgy csapkodott, mint egy feltűzött
bogár. Derek felülről hasított bele, Ascanio oldalról tépte.

Lebuktam, ahogy csapkodott. A karjai elszáguldottak felettem, karmos ujjait széttárta, elvágtam a
bicepsze belsejét és hátra léptem. Egy karnak vége. Egy még működik. A türelem erény...

Egy üvöltéssel Holland ugrott ki a bokrok közül, elrohant mellettem és a lény nyakába vágta a pengéjét. A
lény megpróbálta visszarántani a fejét, de a karó megtartotta. Holland úgy vagdalta a nyakát, mintha egy
fa lenne, a kardja felemelkedett és őrjöngve csapott le. A lény feje oldalra csuklott, egy pillanatig egy bőr
és izomszálon lógott, majd leesett és elgurult. A test bezuhant a bokorba, vér ömlött a csonkból.

Oké, ez az egyik módja ennek.

Holland vad szemekkel meredt rám, a testéről nyálka és vér csöpögött.

- Rendben vagy. - mondtam neki. - Menő vagy. Minden rendben.

- Kilépek.

- Jól van, ez csak a sokk miatt van.

- Nem, befejeztem. - felém intett a kardjával. - Lenyelt engem! Benne voltam!

Ascanio felvihogott és kimutatta rengeteg hiéna fogát. Halálos pillantást vetettem rá, mire becsukta a
száját.

- Befejeztem! - dobta el Holland a kardját.

- Oké. - mondta Derek.

- Nézd, légy ésszerű. - mondta Ascanio. - Mi már mind voltunk ilyen helyzetben. Egyszer volt egy éhes
wendigo...

- Felesleges. - mondta Derek.

Ascanio a szemét forgatta.

- A lényeg, hogy történnek furcsa szar dolgok. Sok furcsaság történik, és ez traumát okoz. Nézd, ez rám
gurult. Ne akard tudni, hogy milyen dolgok nyomódtak az arcomhoz.

Holland arca megrándult.

- Még túl korai. - mondta Derek. - Ha ő azt mondja, hogy befejezi, akkor hagyd rá. Majd én viszem a
kardodat.

- Mit csinálsz? - kérdezte Ascanio. - Nyilvánvaló hogy még sokkos állapotban van. Beau őt jelölte ki, hogy
babysitter legyen mellettünk. Nehéz bánni a gyerekekkel, ezért Beau-nak tisztelnie kell a helyetteseit,
ami viszont azt jelenti, hogy Holland helyettes jó a munkájában.

- Szóval? - kérdezte Derek.

A mágiahullám elárasztott bennünket. A két alakváltó egy pillanatra megállt, majd folytatták.

Ascanio megrázta szőrös fejét.

- Valószínűleg az egész személyiségének a lényege az, hogy ő helyettes. Nem hagyhatja, hogy ez az eset
elpusztítsa az önérzetét. Ki kell beszélnie magából.

Holland először a vérfarkasra bámult majd a boudára.

Ascanio édesanyja a Falka egyik tanácsadója volt. Fogalmam sem volt, hogy ilyen sok mindent eltanult
tőle.

- Nem jól csinálod. - mondta Derek.

- Sokkal jobban tennéd, ha hagynád a segítést, és engednéd, hogy kilépjen.

Megéreztem az erdőn keresztül a mágia egy indáját, egy finom, tétovázó, fürkésző valami tapogatózott
felém. A mágia megérintett engem, majd rugalmasan visszahúzódott.

Hello. Hát te ki vagy?

- Derek, hallgass el egy pillanatra. - Ascanio Hollandhoz fordult. - Holland helyettes, furcsa és rettenetes
dolog történt ma velünk. És mivel te elviselted ezt, ez a furcsa szar, már nem történhet meg senkivel.
Senkit nem fognak megenni. Tettél egy esküt, és megtartottad az esküdet. Ez nemes dolog volt.
- Nem érdekel. - mondta Holland.

A fákat figyeltem a folyó túloldalán. Hol vagy?

- Nem számít. - Derek a hajánál fogva felemelte az öreg hölgy fejét. Az állától a haja végéig majdnem
négy láb magas volt. - El kell vinnünk a fejet Beau-nak, mielőtt elkezd bűzleni.

- Miért? - kérdezte Ascanio.

- Mert a közösség része volt. - mondtam anélkül, hogy megfordultam volna. - Fel kell mutatnunk egy
bizonyítékot hogy nem volt más választásunk, mint megölni.

Egy nő lépett ki a fák közül a folyó másik oldalán, egy fátyolszerű sötét lila sál borította be a fejét, ami
elrejtette az arca alsó felét. Lassan lehúzta az arcáról, így lelógott a válláról. Körülbelül olyan magas és
olyan korú lehetett, mint én, sötét szemű, sötét haja lófarokba fogva. Fekete nadrágot, puha fekete
csizmát, és lila díszítéssel ellátott, középen felhasított kabátot viselt, hogy ne akadályozza a mozgásban.
Fekete bőr nyakpánt védte a nyakát, amely lehúzódott a mellkasára és betakarta a mellét is. A mellvért
nem védi meg egy kardszúrástól. Nem is arra tervezték. De elegendő védelmet nyújtott a számára, ha az
ellenfél rosszul számít ki egy vágást, ami egy fél hüvelykkel rövidebb, így elkerüli a sérülést. Egy katana
lógott az oldalán.

Ismét fekete és lila. De legalább nem emberi bőrt visel.

A nő egyenesen rám nézett, és oda sétált a hídhoz.

Ah. Értem.

Ascanio kinyitotta a száját.

- Nyugalom. - mondta neki Derek.

Sarrat-al a kezemben elindultam a füvön a híd irányába.

Egyszerre léptünk a deszkákra.

A nő megállt. Én is.

A nő meghajolt szemét az arcomon tartva.

- Az illat az öreg nő házából. - mondta Derek.

A szag, amit Roland várában érzett, majd ami megjelent Jene hátsó udvarában. Gondoltam.

- A fejért jöttem. - mondta a nő olyan akcentussal, amit nem tudtam beazonosítani.

A fejemben hallottam Sienna szavait. A fej fontos.

Egy pillanatra eltűnődtem. Az apám akarta a fejet. Miért? Teljesen semleges volt. Nem éreztem belőle
semmilyen mágiát.

- Nem. - mondta Holland.

Hátra néztem a vállam felett. Egyenesen kihúzta magát.

- Az a fej bizonyíték egy Milton megye által folyamatban lévő nyomozásban. Ez Milton megyéé.

Visszafordultam a nő felé.

- Hallottad a helyettest.

- Parancsot kaptam, hogy elvigyem a fejet. - mondta.

Az erőszak érződött a levegőben.

- Ahhoz át kell jutnod rajtam. - mondtam.

- Hát legyen.

- Menj el. - mondtam neki. - Az apámat nem érdekli az életed.

- Ha megölsz engem, a Sharrim fog megölni téged egy csatában. Ha megöllek, a Sharrum fog megölni
engem, bánatában. Ez az életem csúcspontja. Biztosítja, hogy eljussak a túlvilágra. Békére leltem.

- És mi a helyzet a hármas számú ajtóval. Fordulj meg és élj szép életet valahol máshol.

- Nagy megtiszteltetés ez nekem Sharrim. Védd magad.

Kinyitotta a száját. Tengernyi mágia csapott belém. A fülem felismerte a tényt, hogy kellett lennie
hangnak, de nem hallottam azt, csak éreztem. Rám zuhant és azonnal megfagyasztotta a testem minden
izmát. Olyan volt, mintha minden sejtem megszilárdult volna. A világ lelassult. Nem tudtam mozogni.

Egy Hatalom Szót használt ellenem.

Láttam, ahogy a nő támad, katanája gyönyörű csillogó ívben felemelkedik, és lehetetlen megállítani.
Klasszikus támadás, két kéz, pusztító erő, számtalan nemzedék által tökéletesített erőből, sebességből,
és pontos mozgásból származik.

A kard felém száguldott, én pedig csak álltam ott, mint egy idióta.

Mélyen magamba nyúltam, és meghúztam a mágiámat. Az erőlködés fájdalmas volt. Az erő megidézése
olyan volt, mint megragadni a saját ereimet és kirántani a testemből.

A kard elérte a legmagasabb pontot, és elkezdte az elkerülhetetlen leereszkedést.

Meghúztam a mágiát. Mozogni vagy meghalni. Nem volt harmadik választás.

A kard ösvényt vágott a levegőben.

Kényszerítettem az ajkaimat, hogy résnyire kinyíljanak. A hatalomszó csak egy halk suttogás volt, egy
leheletnyi lélegzet, mely szinte magától szökött ki a számon.

- Dair. - szabadulás.

A fogva tartó mágia összetört. Hátra léptem. A katana hegye jobbról balra keresztül vágott az arcomon,
fájdalmas hajszálvékony csíkot húzva maga után. Félre ütöttem a pengét. Az acél csengett. Harmadszor is
felém vágott és Sarrat-al megfogtam a kardját. A pengék egymásnak feszültek. A nő teljes súlyával felém
dőlt és tolt.

A karjaim remegtek az igénybevételtől. A pengék remegtek. Erős volt.

Nyögött és még nagyobb nyomást gyakorolt rám. Nagyon erős.

De nem eléggé.

Felrántottam a karjaimat, őt és a pengét felfelé dobtam. Visszahúzta a karjait, miközben egy újabb
pusztító vágást indított el, de átvágtam a törzsét balról jobbra. Sarrat mélyen harapott belé, keresztül
vágta a gyomrát, majd kiszabadult, a pengéről repült a vér.

A nő térdre esett, majd összekuporodott a földön. Annyi gyakorlat. Annyi sok képzés veszendőbe ment. A
sok éves tanulás egy három másodperces csatában elveszett, és miért? Mert az apám azt mondta neki,
hogy mindenáron szerezze meg a fejet. Nem kérdőjelezte meg a parancsot. Csak engedelmeskedett.

- Megérte?

Kapkodva lélegzett.

Mellé guggoltam.

- Megérte az életed? Láthatod a túlvilágot? Ez minden, amit az apám mondott neked? Vagy ez csak a
sötétség és semmi más?

A nő csak bámult rám, a szeme tágra nyílt a félelemtől.

Meg kellene őt ölnöm, és a fejét elküldenem az apámnak egy kibaszott lándzsán. A jelenléte a földemen
egy sértés volt.

Több csepp vér folyt le az arcomról, és bele esett a gyomrán lévő vágásba. A vérem belehullt a
vértócsába, mintha egy tiszta tűzből álló csepp beleesne, a hűtővízbe, aztán valami a vérében válaszolt. A
teste belekapaszkodott a vérembe, lelkesen és folyékonyan. A mágiája felismerte az enyémet. Az apám
valamit tett vele. Apám hatalmának a lenyomata égett benne. Birtokolta a nőt, és mágiával lepecsételte
a tulajdonjogát. Korábban már éreztem valami hasonlót olyan embereken, akik átkozottak voltak. A nő
rabszolga volt.

Nem. A nő a földemen van. Az apám nem tarthatja meg. Most már az enyém.
Végig húztam a kezem a sebem felett, és hagytam, hogy a vérem a nő sebére essen.
Megparancsolhatnám neki, hogy legyen szabad, de az apám tulajdonjogát meg kell törnöm.

- Hesaad. - az enyém.

A nő teste megremegett. Az apám pecsétje tartott. A fogaimat csikorgattam miközben még több mágiát
töltöttem bele. Ez visszahúzta a nőt a halál széléről, de még mindig az apámé volt.

- Esküt tettem, Sharrim... - suttogta. - Ő, Sharrum...

- Ő nincs itt. Ez az én földem. Itt én Sharratum vagyok. Itt uralkodom. Itt az én szavam az egyetlen, ami
számít.

Az erőm nyomása szinte semmit nem ért el a pecséten, nem tudta áttörni. Ezt belülről kell összetörni.
Mozdulatokra, vagy szavakra, valamilyen jelre, vagy egy konkrét cselekedetre van szükség, amivel el
tudom érni. Ha a nő elismeri és engedelmeskedik, az összetörné a pecsétet, mint egy tőr csapása.

- Emelkedj!

A nő sikított.

- Emelkedj!

A nő teste görcsösen rángatózott. Segítségre volt szüksége. Túl sok vért veszített.

A kezemet a mellkasa felé helyeztem, a tenyerem felszíne olyan volt, mint egy prizma, melyen keresztül a
vérére koncentráltam. Az érzés... jó. Éreztem a szívdobogását, és a vérem úgy terjedt rajta keresztül,
mint a tűz. A vére pumpált, és minden egyes impulzus lángolva végig égette az erei hálózatát.

A mágia feltört valahol mélyen bennem, és átfolyt belé. A teste kiegyenesedett, az erőm meghúzta.

- Emelkedj!

A pecsét hatalmas robbanással összetört. A lány lábra gurult és felállt.

A hangja feszültnek, kínzott kiáltásnak tűnt.

- Az életem... a tiéd. Sharratum.

A nő megingott, de állva maradt. A vér átitatta a kabátjának a teljes elejét. Lepecsételhetném őt és akkor
teljesen az enyém lenne. Az alapok már megvoltak.

Nem. Curran nem szeretné.

- Az életed a sajátod. Nem akarom azt. Már nem vagy rabszolga.

Elengedtem a lányt. Összeomlott a hídon.

Megfordultam. Mint egy négy lábnyira Derek állt előttem, teljesen mozdulatlanul. Annyira keményen
koncentráltam a lányra, hogy nem hallottam Dereket sétálni. Mögötte Ascanio meredt rám, az arca még
félformában is döbbent volt. Holland a kardját markolta és úgy nézett rám, mintha veszett lennék.

A pokolba. Megint megtettem. Hagytam, hogy a mágia magával rántson. Hogy a fenébe történt...?

- Sharrim. - suttogta a földön fekvő nő. - Hadd szolgáljalak téged Sharrim. Az életem a tiéd. Az akaratom a
tiéd. Ölj meg engem.

Ó, basszus. Ez nagyon szar.

- Minden, ami vagyok a tiéd. Amit kérek, az csak egy jó halál.

- Miért teszed ezt állandóan? - vicsorgott Derek.

- Nem csináltam semmit.

A szemei élénk sárgán izzottak. Kivicsorította a fogát, a pofája egy ronda vicsorgásba rándult. A szőr a
hátán felállt.

- Gondolod, hogy Julie számára ez kibaszott könnyű? Soha nem tudja elfelejteni, hogy egyetlen szóval
felül bírálhatod az akaratát. Érez téged. Mindig. Minden nap, minden kibaszott másodpercében.

Julie tudja. Tudta.

- Julie annyira szeret téged, amennyire csak tud. Én meghalnék harc közben érted. - karmos kezével
Ascanio felé mutatott. - Ő is meghalna érted. Ez mi a faszért nem elég, Kate? Mennyi szeretetre és
odaadásra van szükséged, hogy állandóan rabszolgákat készítesz?

Ez olyan volt, mintha szíven döfött volna.

- Nem tettem rabszolgává.

- Vérzik, és minden, amit akar, hogy szeresd és öld meg őt. Mi a fenének hívod ezt?

- Nem csináltam belőle rabszolgát! Az apám tette. Én csak megtörtem a köteléküket. Most már szabad.

- Nagyon sajnálom, Sharrim. - suttogta a földön fekvő nő. - Nem állt szándékomban megnehezíteni a
dolgokat.

- Engedelmeskedsz minden parancsnak, amit ad? - vicsorogta Derek.

- Igen.

Derek a nőre mutatott.

- Ne hazudj nekem Kate. Megteszek érted szinte bármit, de ne hazudj nekem.

Derek nem hitt nekem. Ő ott volt, amikor ez történt, és nem hitt nekem. Curran sem hinne nekem. Julie
tudja, hogy nem utasíthatja vissza a parancsaimat. Minden, amit felépítettem összeomlott körülöttem.
A mágia kirobbant belőlem és sikítottam. A föld velem együtt sikított. A víz kilőtt a folyóból, a fák úgy
rázkódtak, mintha egy láthatatlan kéz rázta volna őket, és minden gyom tökéletesen egyenesen állt.
Derek belekapaszkodott a híd korlátba. Holland visszarepült. Ascanio elkapta, körbe fordult vele,
megragadta a korlátot, és a hátával védte a helyettest.

Sikítottam, amíg a csalódottság, ami forrt bennem végleg el nem tűnt.

A víz visszazuhant a folyóba és vízpermettel árasztott el bennünket.

Meg kell javítanom ezt. Ötletem sem volt, hogy hogyan, és hirtelen annyira fáradtnak éreztem magam.

Nagy levegőt vettem és Derek felé fordultam.

- Hazudtam valaha is neked?

Nem válaszolt.

- Derek, hazudtam én valaha neked?

- Nem.

- Most azt mondom neked, hogy nem tettem őt rabszolgává. Meg tudtam volna csinálni, de nem tettem.
Nem tudom, mi van vele. Nem értem miért viselkedik így. De meg fogjuk tudni. Vedd fel őt. Elvisszük egy
medmágushoz, és amikor jobban lesz, fel tehetünk neki kérdéseket.

- Ha te nem viszed, akkor majd én fogom. - mondtam neki. - De veled kényelmesebb lenne, mert erősebb
vagy. Vagy el is mehetsz. Úgy is jó lesz.

Derek lecipelte a nőt a hídról. Ascanio felemelte az öreg hölgy fejét.

Elindultunk vissza a civilizáció felé vezető úton.

Ezt elbasztam. Nem léptem át a határt, de elég közel kerültem hozzá, és láttam a szakadék alját. Nagyon
nehéz lenne ezt elmagyarázni Currannak. Derek ott volt és nem hitt nekem.

- Mi a neved? - kérdeztem a nőtől.

- Adora.

- Elviszünk egy kórházba, ahol egy medmágus meggyógyít. Kérlek a medmágusnak ne mondj semmit
rólam vagy az apámról. Ha megkérdezi, hogy szerezted a sebet, mond azt, hogy kérdezzen engem.

- Igen, Sharrim.

Derek szeme felizzott.

- És kérlek, ne hívj Sharrim-nak. Hívj Kate-nek.

- Igen, Kate.
Pontosan meg kell tudnom, hogy ki ő, mielőtt találkozom Currannal, mert magam sem értettem, és nem
akartam több félreértést. Tudtam, hogy mit tettem és mit nem. Ha azt mondanám, hogy "higgy nekem,
mert én vagyok és ismersz engem" akkor kételkedne bennem, és nem akartam azt. Abszolút
bizonyossággal be akartam neki bizonyítani, hogy nem csináltam rabszolgát a nőből. Nem léptem át a
határt. Meglovagoltam egy elefántot, előre hátra futkostam a széle mentén, miközben egy mariachi
zenekar játszott a háttérben, de nem léptem át a határt.

- Milyen nyelv volt? - kérdezte Holland.

- Micsoda?

- Amikor beszélgettél vele a hídon, miközben kérdéseket tettél fel, milyen nyelven volt?

Mi van? Én angolul beszéltem.

- Majd meg kell írnom a jelentésem. - mondta Holland.

Derekre néztem.

- Másik nyelven beszéltem?

- Igen. - nem nézett rám.

- Hogy hangzott?

- Fájt. - mondta Ascanio.

- De emlékszel tényleges szavakra?

- Estene kari la amt-am. Ez volt az utolsó, amit mondtál. - felelte Derek.

Te már nem vagy rabszolga. Ó, bassza meg. Már megértettem azt, és beszéltem. Egész idő alatt azt
hittem, hogy a mágia telíti meg a szavaimat. Basszus.

- Írd bele a jelentésedbe a hatalom szavait. - mondtam.

- Oké. - mondta Holland.

A Milton megyei kórház volt az első állomásunk. Adorát ott hagytuk. Kifizettem a kezelést és az első
huszonnégy órát, és azt mondtam Adorának, hogy maradjon ott, amíg érte nem jövök, és el nem viszem.
A medmágus összezárta a sebet az arcomon, és azt mondta nekem, hogy ne várajak csodára, a heg nem
fog eltűnni.

Besétáltunk Beau irodájába a fejjel. Az alig fért be a dupla ajtón. Milton megye seriffje megnézte a fejet,
majd ránk nézett, felmérte helyettesének állapotát, majd az íróasztala felé nyúlt és elővett egy tollat.

- Itt látták a lovakat. A két testvér szerint ezt a szárnyas ördög ejtette el.
 Elvettem a tollat. Fekete volt, hosszú és fényes, úgy tűnt, mintha elnyelte volna a fényt, kivéve a végét,
amely narancs-vörösen izzott, mintha valaki folyékony tűzbe merítette volna. Csak egy lénynek volt ilyen
tolla - Thanatos, a halál angyala, fekete szárnyakkal és lángoló karddal.

Amint találok egy működő telefont, fel kell hívnom Teddy Joe-t.

- El kell mondanod Curran-nak. - mondta Derek, ahogy visszasétáltunk az autónkhoz.

- Ne szólj bele a párkapcsolatomba.

- Nem akarom, hogy valaki mássá válj. - mondta halkan.

- Nem fogok. - vissza emlékeztem az erdőre, amikor beleordított az arcomba, össze akartam törni
minden csontot a testében.

A vágy szinte toporzékolt bennem, nem engedtem el, de ott volt. Kevés dolog volt, ami megrémített
engem. De ez igen.

***

Egy tucatnyi dolgom volt. Fel kellett hívnom Teddy Joe-t. Beszélnem kellett Sienna-val. Bele kellett
néznem az apámmal kapcsolatos jegyzeteimbe, hogy megtudjam, találok-e bármilyen utalást arra, mi
lehet Adora. Ehelyett kitettem Ascanio-t az anyja házánál, kitettem Dereket a Pengeélnél, majd
megfordultam. Keresztül hajtottam a városon, ahogy a nap lassan legördült a láthatár felé. Mire
odaértem a Toronyhoz, a nap melege elkezdett enyhülni. Közeledett az este.

Besétáltam a Toronyba, azonosítottam magam az őröknél, majd az egyik őr elkísért a kórházi részleghez.
Új szabályok. Jim úgy döntött, hogy nem szabad kíséret nélkül sétálnom a Toronyban. Ez még csak nem is
zavart. Fásult lettem.

Andreát áthelyezték egy nagy ablakokkal ellátott sarokszobába. Besétáltam. Andrea sült csirkét evett,
Raphael pedig B babát tartotta.

Andrea ránézett az arcomra és abba hagyta az evést.

- Azért jöttem, hogy egy kicsit tartsam a babát. - mondtam neki.

Andrea bólintott Raphaelnek. Raphael felállt és átadta nekem a lányát. Átvettem B babát. Ő mocorgott
egy kicsit alvás közben, és befészkelődött a karomba.

- A másik szobában van hintaszék. - mondta Andrea és a nyitott dupla ajtóra mutatott. - Van egy szép
ablak is.

Átmentem a másik szobába, és leültem az ablak melletti hintaszékbe, B babával a karomban.

- Minden rendben? - kérdezte Raphael csendesen a másik szobában.

- A dolgok mostanában eléggé elcsesződtek. - mondta Andrea. - Majd később elmesélem neked.

Ringattam B babát. Csak én voltam, a baba és a lassan haldokló este.

Nem tudom mennyi idő telt el.

Valaki besétált. Hallottam a lépéseit. Julie.

- Szia. - mondta a hátam mögött.

- Szia.

Odajött és leült mellettem a padlóra.

- Mi újság? - kérdeztem.

- Derek beszélt velem. - sóhajtott Julie és átölelte a térdeit. - Derek egy fajankó. Miért nem tudnak a
férfiak titkot tartani?

- Ez egy elég nagy titok volt.

- Nos, nem ő mondta el.

- Mikor tudtad meg? - kérdeztem.

- Roland mondta, amikor elutaztál a Fekete-tengerre.

- Azóta beszélsz vele?

Julie bólintott.

- Ő egy méreg.

- Tudom.

- Miért Julie? - néztem rá. - A hatalom miatt? Vagy a tudás miatt?

- Azért mert szeretlek. - mondta halkan.

- Miért?

- Huszonnyolc éves vagy. - mondta. - Voron majdnem harminc évvel ezelőtt lépett ki Roland
szolgálatából. Az utolsó naprakész információ, amit tudsz róla, harminc éves. Amikor Voron tizenhárom
évvel ezelőtt meghalt, még azt is elvesztetted. Roland az elmúlt harminc évben sokat tett.

- Nem kell, hogy nekem kémkedj Roland után. Túl veszélyes. Tizenhat éves vagy. Ő legalább ötezer éves,
talán több. Nem bízhatsz semmiben, amit mond. Abban sem bízhatsz, amit látsz. Ő manipulál téged és
kiképez.
- Így van. - mondta Julie. Ezt csinálja. Manipulál és kiképez. Nem hagyott békén Kate, először csak annyit
akartam tanulni, hogy ki tudjam őt zárni. Azután...

- Azután?

- Igazad van. Tizenhat éves vagyok. Ő nem emlékszik milyen tizenhat évesnek lenni. Nem érti meg.
Számára mindenki gyerek. A saját gyerekkora hosszú és boldog volt. Egy elkényeztetett herceg volt. De
én éheztem az utcán. Már tíz évesen megtanultam, hogyan kell az emberekben olvasni, és hogyan kell a
felnőtteket manipulálni. - Julie beleharapott az ajkába. Azt hittem, hogy ő körmönfontabb lesz. Talán ha
nekem nem lennétek ott te és Curran. Vagy ha fiatalabban kapott volna el, mint Hugh-t...

- Azt hiszed, hogy kiismerted Julie, de nem.

- Ő azt hiszi, hogy kézben tartja mindazt, amit megmutat nekem. - mondta Julie. - De én nem te vagyok,
úgyhogy nem tud eléggé irányítani. Te vagy a lánya, az ő drága ékszere. Annyira büszke rád. Én csak egy
nélkülözhető eszköz vagyok. Kitanít engem, felhasznál engem, majd azután eldob, amikor teljesítettem a
célomat, mint ahogy eldobta Hugh-t is. Kevésbé óvatosan kezeli azt, amit láthatok.

- Még több érv arra, hogy miért nem kellene kapcsolatba lépned vele.

- Megparancsolhatnád, hogy nem tegyem. - mondta.

- Nem tehetem Julie. Ez a te életed. Te egy önálló személy vagy. Annak ellenére, hogy ez kiborít engem,
neked szabadon kell meghoznod a döntéseidet, még a rossz döntéseket is. De úgy gondolom, hogy ez
ostoba és veszélyes dolog, és ezt meg is mondom neked.

- Nagy részletességgel. És az arcodon lévő ijesztő kifejezéssel. - sóhajtotta Julie.

- Igen. De végül is a te döntésed. Nem vagy már kisbaba.

- De néha úgy bánsz velem, mintha az lennék.

- Majd ha már ötven éves leszel, akkor is úgy kezellek, mint egy gyereket. Szokj hozzá. - B babára néztem.
- Nem azért tettem, hogy uralkodjak rajtad. Azért tettem, hogy megmentsem az életed. Nem volt
választásom.

- Tudom. Tudtad, hogy utálni fogom, de megtetted, mert szeretsz engem. - nyelt egy nagyot Julie. -
Ahogy én is. Beszéltem Rolanddal, bár tudtam, hogy utálni fogod. De ez a te hibád. Te voltál a
példaképem.

- Remek.

- Nem úgy gondoltam, csak vicc volt. - Julie lenézett a lábára. - Tanít engem. Azt hiszem, azt szeretné,
hogy én legyek a következő Hugh.

- Hugh az egyik leghalálosabb harcos, akit ismerek. Te a közelébe sem érsz. A mágiád nem harci mágia.
- Most már az is van.

A szívem nagyot dobbant a mellkasomban.

- Hatalomszavak?

Julie bólintott.

- És varázslatok. Sokkal könnyebbé teszik a hatalomszavak használatát.

- Mindig is szerettél volna harci mágiát. - mindig is zavarta őt hogy nem volt benne egy szemernyi sem.
Először egy magán középiskolába helyeztük el Juliet. Az ottani gyerekeknek volt harci mágiája, neki nem.
Ez nehezebbé tette számára a dolgokat. Nem tudott beilleszkedni, és állandóan megszökött.

- Megtettem. - mondta Julie. - Most már van.

És így szerezte meg a harci mágiát. Négy fő oka volt annak, hogy az emberek cselekedtek: hatalom,
tudás, gazdagság, érzelem. Az apám felajánlotta a hatalmát és a tudását, négyből kettőt. Julie hozzám
tartozott, így az apám nem tudta egyenesen elvenni tőlem, ezért megmérgezte. Addig tolta és formázta,
amíg egy másik Hugh-vá nem változtatta őt.

Hinni akartam benne, hogy Julie nem az apám kreatúrája. Annyira akartam hinni benne, hogy megőrizte
a függetlenségét, de a félelem úgy ült bennem, mint egy tégla.

Biztos, hogy Curran is így érezte magát, amikor megígértem neki, hogy harcolni fogok a mágia ellen, ami
megváltoztat engem. Huh.

- A lány sahanu. - mondta Julie.

- Kicsoda?

- Adora, ő egy sahanu.

A Sahanu ősi Akkád nyelven azt jelentette "kardot rántani". Pontosabban előhúzni egy tőrt.

- És a másik kettő a falon?

- Ők is sahanuk. El akartam mondani neked, de Roland kijött, te pedig mérges lettél.

- Ők valamilyen elit csapat tagjai?

- Erra ellen hozta létre őket. - mondta Julie. - Korábban már megmutatta őket. Úgy gondolom, hogy
amikor érezte, hogy a nagynénéd felébred, aggódott amiatt, hogy nem fogja tudni irányítani őt, ezért
létrehozta a Sahanuk Rendjét. Az ötletet egy merénylőkről készített dokumentumfilmből szerezte.

Meg kellett mozdulnom, mert B baba mocorogni és nyafogni kezdett. Ringattam a babát, és közben
susogtam neki.
- Összeszedett egy csomó gyereket, és bezárta őket egy erődbe. - suttogta Julie. - Valahol Közép-
Nyugaton. Igazán jó tanárokat vett fel melléjük. Az egész dolgot egy vallássá változtatta.

- Sssis... suss... Soha nem engedné, hogy emberek imádatának tárgya legyen. "Amikor megengeded az
embereknek, hogy imádjanak téged, a hitüknek hatalma lesz feletted." Az apám soha nem tolerálná,
hogy bármi is korlátozza az akaratát.

- Nem őt imádják, hanem a vért.

B baba kinyitotta a száját, és kicsi szíve minden kétségbeesésével felsírt. Felálltam, és elvittem őt
Andreához.

- Látom, ám hogy működik ez. - hunyorított rám. - Amíg csendes mindenki tartani akarja őt, de amint
felsír, add vissza a szüleinek.

- Így van. - kacsintottam rá.

Andrea hosszan nézett rám, majd magához ölelte B babát. Julie és én elhagytuk a szobát. Csendben
mentünk végig a Tornyon. A falaknak itt füle volt. Az udvaron csak az autóm állt. Peanut-ot sehol nem
láttam.

- Hogy kerültél ide? - kérdeztem.

- Derek hozott el.

Kinyitottam az autót és Julie felmászott az utas ülésbe.

- A sahanuk csak egyetlen módon kaphatják meg a jutalmat a túlvilágon. A véred szolgálatában kell
meghalniuk. Ha a vérvonaladból öli meg őket valaki, vagy ha egy másik vérrokonod utasítására megölnek
a vérvonaladból valakit, bejutnak a mennyország különleges szintjére. De ha elbuknak, a fagyos pokolra
ítélik őket. Ez elég beteg és kicsavart.

És nekem fogalmam sem volt, hogy Julie az igazságot mondta, vagy csak azt, amit az apám akart, hogy
halljak. Ezt valahogy bizonyítanom kellene. De ha ez igaz, akkor megmagyarázná, hogy Adora miért esett
pánikba attól, hogy szabadon engedtem. És most Adora az én piszkos kis titkom volt. Fogalmam sem volt,
hogy lehetne elmondani Currannak.

- Dühös vagy rám? - kérdezte Julie vékony hangon.

- Nem. - magamra voltam dühös. - Csak aggódom.

- Tudok vigyázni magamra. - mondta Julie.

- Meg fog sebezni téged. Mindig ezt csinálja.

Mosolygott, profilból láttam az arcát, az esti égbolttal a háttérben. Akkor nagyon fiatalnak tűnt, de a
mosolya keserű volt.
- Amikor vele beszélek, soha nem felejtem el mit tett Hugh-val.

Jaj.

- Ígérd meg, hogy te soha nem fogod ezt tenni velem.

- Soha nem foglak száműzni téged. És soha nem fogom megakadályozni, hogy elmenj. - annyi mágiát
öntöttem ezekbe a szavakba, hogy egy egész kórtermet megtölthettem volna vele.

Julie átölelte a térdeit.

- A lányom vagy Julie. De meg kell ígérned nekem, hogy ha látod, hogy úgy bánok az emberekkel, mint az
apám, elhagysz.

- Ne mond ezt.

- Ígérd meg Julie.

- Oké. El fogok menni. De ugye nem teszed meg?

- Rendben. - az utolsó lélegzetemig harcolnék, hogy én maradjak. Nem tudtam, hogy nyerhetek-e, de
átkozott legyek, ha feladom.

Csak várj apa. Beszélgetni fogunk a gyerekemről és minden másról. Ígérem neked.

***

Amikor haza értünk Curran nem volt otthon. Besétálni a konyhámba, olyan volt, mint felvenni a kedvenc
pólómat. Mire készítettem magamnak és Julie-nak egy szendvicset kenyérből, sajtból, és a maradék sült
húsból és főztem egy csésze teát, már majdnem normálisnak éreztem magam. Még volt időm néhány
telefonhívásra.

Először Teddy Joe-t hívtam.

- Igen?

- Hello, szárnyas ördög! A Pegazusok lovagolhatóak?

- Kate? - kérdezte döbbent hangon.

- Igen.

- Jó estét neked is.

- Jó estét Teddy Joe. Milyen az élet? Hogy van a család? A Pegazusok lovagolhatóak?

- Először is pegasi. Ez nem az eredeti Pegazus. De hogy megválaszoljam a kérdésedet, igen, lovagolhatók.
A megfelelő személynek.

A megfelelő személynek. Remek, ki kell párnáznom magam. Sokba fog ez nekem kerülni.

- Ott vagy még?

- Persze. - Hé, Kate vagyok, azért jöttem, hogy elvégezzek tizenkét munkát. Hol lehet rá jelentkezni?
Kezdtem kételkedni az egész orákulum dologban. - Hogy lehetek én a megfelelő személy?

Hosszú csend.

- Teddy Joe? Jól vagy?

- Van néhány dolog, amit nem csinálsz. - mondta. Furcsa véglegesség volt a hangjában, ami azt mondta,
hogy nem a repülő lovakról beszél.

- Bajban vagy?

Csend.

- Bajban vagy?

- Igen.

- Mennyire rossz?

- Rossz.

- Hogy szabadulhatsz ki a bajból?

Csend.

- Hosszú napom volt, de nincs ellenemre, hogy elmenjek hozzád, ha inkább személyesen szeretnél
beszélni. - fordítás: a türelmem elfogyott, és oda megyek bárhova, ahol vagy és addig rázlak, amíg el nem
mondod nekem.

- Össze kell hoznom egy találkozót közted és valaki más között. Itt ültem és ezen gondolkodtam, amikor
telefonáltál.

- Ez olyan fajta találkozó, ahonnan nem távozom?

- Nem tudom.

- Mivel zsarolnak?

- Náluk van valami, ami az enyém. Valami, aminek nálam kellene maradnia, hogy én én legyek. - pánikot
hallottam a hangjában. Bármit is vettek el tőle megijedt, és Teddy Joe nem ijed meg könnyedén.

- Szóval azt mondod, hogy meghívtak egy érdekes találkozóra és nem akartál szólni nekem róla. Ez nem
szép Theodor. Nem menő...

- Kate...

A lehető leghamarabb el kell jutnom Mishmarba. De Teddy Joe hangjából ítélve segítségre van szüksége,
és most kell segítenem. Igyekezett jól elrejteni a kétségbeesését, de ott volt. És volt egy olyan érzésem,
hogy ez mind valamilyen módon kapcsolódik egymáshoz.

- Barátok vagyunk, már mióta is, négy éve? Vagy öt? Többre számítottam tőled. Hova megyünk és mikor?

- Holnap felveszlek téged a házadnál. - a hangja visszanyerte a szokott morcosságát. - Kilenc óra. Vegyél
csizmát, és hozd a kardod.

- Mindig hozom a kardomat.

Julie hozott egy halom postát, és elém tett egy fehér borítékot.

- Jó. Én hozok egy hámot.

- Minek hozol hámot?

- Inkább kinek viszem. Neked. Így könnyebben el tudlak vinni.

- Repülünk? - sóhajtottam fel.

- Én repülök. És ha szerencséd van, nem ejtelek el.

- Ha elejtesz, nagyon megbánod.

- Igyekszem észben tartani.

Letettem a kagylót és kinyitottam a borítékot.

A belsejében egy rózsákkal dombornyomott keménypapír volt, rajta egy botrányosan kacskaringós írással
ez állt:

Nagy örömmel

meghívjuk Önt

Kate Daniels

és

Curran Lennart

- Mi ez?

- Ez egy esküvői meghívó. - mondta Julie.

- Nem rendeltem semmi ilyesmit.

Julie rám vigyorgott.

- Roman.

Uh. Remek. A boríték felé intettem.

- Ezen virágok vannak.

- Jobban szerettél volna vért, kardokat, és levágott fejeket? - kérdezte.

Okos tojás.

Apropó, levágott fejek... Felvettem a telefont és tárcsáztam Sienna számát. Azonnal felvette.

- Mi a fej jelentése?

- Fogalmam sincs.

- De azt tudtad, hogy ez fontos.

- A fej egy horgony. Amikor belenézel a jövőbe, néhány dolog homályos, de néhány létfontosságú
esemény világos. Gondolj úgy erre, mint egy keresztútra. Ha teljesíted a feltételeket, a helyes útra lépsz,
ha kudarcot vallasz, akkor a rosszra.

- Oké. - ennek így van értelme.

- A fej az egyik ilyen pont volt. Láttalak téged, ahogy átadod a fejet, egy seriffnek. Azt hiszem, hogy
Roland emberei is látták. Tudták, hogy ez egy horgony, ezért Roland valószínűleg lépéseket tett, hogy ez
ne történjen meg. Harcolnod kellett?

- Igen.

- És nyertél?

- Igen.

- Akkor gratulálok.

A gratuláció még korai volt. Voltak még ezzel kapcsolatban kérdéseim, melyek piszkáltak engem. Először
is, ha az apám annyira akarta azt a fejet, miért küldött csak egy sahanut, hogy megszerezze?

- Tehát ezek a horgonyok, olyanok, mint az ellenőrzőpontok, melyeket meg kell tisztítanom?

- Igen, bizonyos értelemben.

- Mi lesz a következő?
- Nem tudom. De felhívlak, ha már látom.

- Köszönöm.

- Még nem késő visszafordulni. - mondta Sienna. - Ez veszélyes út számodra. És nekem nem tetszik a
vége.

- Még mindig a pályán vagyunk?

- Egy bizonyos értelemben.

- Akkor tovább megyünk. Köszönöm a segítségedet.

Letettem a telefont.

- Tehát a fej sem volt fontos? - kérdezte Julie.

- Látszólag nem.

Csengett a telefon. Felvettem.

- Van nálad valami, ami az enyém.

Kontroll. Zen. Ősi nyelven sikítani az nem zen.

- Nem mondod. Rabszolgát csináltál abból a szegény lányból. Megvetendő vagy apám.

- Engedetlen, bolond gyermek vagy. Én biztonságot és célt adtam neki.

- Tehát elismered, hogy te küldted őt a területemre?

- Nem ismerek el semmit.

- Gyerünk apám. Ez nem illik hozzád. Nem értem, miért küldtél csak egyet? Valóban csak ilyen keveset
gondoltál rólam?

- Azért küldtem csak egyet, mert úgy gondoltam, hogy elegendő. Nem akart megölni téged, Virágom.

Ah. Csak annyi volt a célja, hogy megzavarjon abban, hogy megakadályozzam, az apám megöljön
mindenkit, akivel törődöm.

- Küld vissza nekem Saimant.

- Nem. És ez szintén nevetséges. Miért kell választanom a hús és a vegetáriánus opció között?

- Tessék?

- Te vagy Shinar hercegnője. A vérvonalad túlmutat az ismert történelmen. Nem lenne szabad, hogy a
vendégeid csak egyetlen lehetőséget választhatnak. Az esküvődnek egy ünnepnek kell lennie.
Kinyitottam az esküvői kártyát. Egy kisebb belső kártyán ez állt: kérjük, jelezze, ha inkább vegetáriánus
menüt kér.

- Ha nem tudod kifizetni a saját esküvődön a megfelelő ételsort, akkor majd én biztosítok olyan lakomát,
amitől leszakadnak az asztalok. Majd én gondoskodom arról, hogy a vendégeidnek legyen egy olyan
ünnepségük, melyet nem felejtenek el soha. Nagyobbat, mint amire a legidősebb vendéged is
emlékezhet, és csodálatosabbat, mint amit a legfiatalabb is megtapasztalhat.

Valaki segítsen, vagy különben megölöm Romant. Egy fejszével darabokra vágnám, majd azokat a
darabokat még kisebbre csapkodnám. Küldött meghívót az apámnak az esküvőmre.

- Apám, elég vegyes jeleket küldesz. Először elküldesz ma egy nőt, hogy megöljön, most pedig az esküvői
vacsora miatt vagy feldúlt?

- Nem az én hibám, hogy úgy döntöttél hozzá mégy egy koldushoz. A kihívást pedig különbeni is élvezted.

- Nem akarok veled tovább beszélni. Elég durva napom volt, lefekszem.

- Kate...

- Tartsd távol magad a gyerekemtől.

- Talán neked meg kellene kérdezned a gyereket, hogy mit akar.

- Megkérdeztem tőle. Itt van, és most el kell magyaráznom neki, hogy a nagypapa gonosz és rabszolgákat
csinál az emberekből. Jó éjszakát.

Letettem a telefont és Julie-ra néztem.

Julie visszahőkölt.

- Ő nem a nagypapám!

- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy ez őt jobban zavarja, mint téged.

Megittam a teám maradékát, és lefeküdtem.

8. fejezet

Nyolc óra alvás után úgy éreztem magam, mint a mennyországban. Felébredtem és hosszú ideig
feküdtem az ágyban, boldogan attól, hogy nem kell megmozdulnom. Curran feküdt mellettem. Hazajött,
miután lefeküdtem. Bizonyára fáradtabb voltam, mint gondoltam, mert amikor besétált a szobába,
felébredtem, megragadtam Sarrat-ot, és két egész lépést tettem feléje, mielőtt ráébredtem mi történik,
hogy Curran szólongat. Azután meglátta a sebhelyem, és úgy csinált, mintha az arcom felét levágták
volna. Majdnem elcipelt a Céh medmágusához, de azzal fenyegettem, hogy megdöföm, és elég
meggyőzőnek kellett lennem, hogy megnyugtassam, rendben vagyok. Minden férfi közül pont őt kellett
kiválasztanom, hogy hozzá menjek feleségül.

Azután lezuhanyozott és belezuhant mellettem az ágyba, majd boldogan és kimerülten összefonódva

elaludtunk. És most nem akartam felkelni.

Teddy Joe hamarosan itt lesz. Huh.

Legurultam az ágyról. Egy kéz kulcsolódott a bokámra és visszahúzott. Visszaestem mellé. Szürke szemek
nevettek rám.

- Hogy van az arcom?

- A heg most már jobban néz ki.

- Csak egy karcolás. - még jó hogy nem látta mielőtt a medmágus egy fél órát dolgozott rajta. Ascanio
szerint be lehetett látni a fejembe.

- Tehát Julie itthon van. - mondta.

- Igen, itt van.

- Megállapodtál vele Rolandról?

- Nem. Az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzam a vele való beszélgetését, ha megtiltom. De azt
nem teszem meg.

- Julie tudja?

- Az apám elmondta neki. Már hónapok óta tudja.

Curran arckifejezése megfizethetetlen volt. Hideg düh koncentrálódott rajta. Ha abban a pillanatban
rátehette volna a kezeit az apámra, Roland azt is megbánta volna, hogy megtudta Julie létezik.
Megcsókoltam. Imádtam őt érte.

- Azt mondta információkat gyűjt nekünk Rolandról. - mondtam. - Nem tehetek semmit. Bíznom kell
benne, hogy eléggé kitanulta az apámat, és elég független ahhoz, hogy ellenálljon a hatásának.
- Tennünk kell valamit az apáddal kapcsolatban. Nagyon hamar.

- Igen. Ide telefonált, elég ideges a fogadási vacsora miatt.

- Tudom. A Céhet is felhívta.

- Valóban?

Curran bólintott.

- Ő és én beszélgettünk. Mondtam neki, hogy egy kicsit késő az év apját játszani, de ha megpróbál
viselkedni, akkor gondoskodunk arról, hogy legyen helye az esküvőn.

Felnevettem.

Megszólalt az ajtócsengő. Rápillantottam az órára. Nyolc óra. Még túl korán van ahhoz, hogy Teddy Joe
legyen.

- Nyitom! - kiáltotta Julie. - gyors puffanások jelezték, hogy lerohan a lépcsőn. - Kate! Kate, téged
keresnek! Kate!

A hangjában hallatszó sürgetés kirántott az ágyból. Megragadtam Sarratot, kirohantam a hálószobából,

le a földszintre. Emberek vonultak be a nappalinkba, fehér szövetcsomagokkal. Egy fekete ruhás alacsony
ázsiai nő rám nézett és felvonta a szemöldökét.

Rájöttem, hogy egy bugyiban és egy apró pólóban állok a lépcső alján kezemben karddal.

- Te ki vagy?

- Fiona Katsura vagyok.

Fürge Klán.

- Miért vagy a házamban?

- Azért vagyok itt, hogy felpróbáld az esküvői ruhádat.

- Én nem...

- Természetesen te nem. Nem akarsz tiszteletlen lenni. - tette csípőre a kezét. - A családunk három
generáció óta tervez esküvői ruhákat. Mi nem egyszerűen varrunk, hanem művészi ruhákat készítünk.
Londonból és Los Angelesből érkeznek hozzánk tervezők, hogy megnézhessék a munkánkat. Az
ügyfeleink kölcsönöket vesznek fel, hogy megvehessék az egyik ruhánkat. A ruhád hónapok óta áll a
projektasztalunkon, még amikor Hitves voltál. Sok vázlat készült és került elutasításra. Számtalan órányi
gondolkodásba és mérlegelésbe került a tervezés. Négy találkozó volt betervezve, a legutolsó csak három
héttel ezelőtt, olyan találkozók melyeket képtelen voltál betartani, kétségtelenül az elfoglaltságod miatt.
Tehát amikor egy furcsa ember felhívja a Tornyot, és megkérdezi vannak-e terveink a ruhádhoz és
felteszi a kérdést, hogy hajlandóak lennénk-e a rendelkezésedre állni - olyan élesen ejtette ki a szavakat,
hogy meg kellett néznem nem vágott-e meg - hogy időben elkészüljön az esküvőre, mindannyian tudtuk,
hogy csak szörnyű félreértés történhetett.

Megfojtom Romant. Nem vitás.

- Rendben, ex-Hitves, ha nem tudsz eljönni a stúdiónkban, elhoztuk neked a stúdiót.

- Sajnálom. Igazán, de nincs időm...

- Jun? - húzta össze Fiona a szemét.

Egy japán fiatalember állt meg mellette.

- Nővérem.

- Hozd ide az ex-Hitvest.

- Curran! - hőköltem hátra a korláttól. - Curran segíts!

Nevetés robbant fel a hálószobában. Fattyú.

***

A nappali közepén álltam és próbáltam nem mozdulni, amíg Fiona három embere - két fiatal nő és egy
középkorú férfi - aki nagyon hasonlított rá és Junra, varrták rám a ruhát. Jun, Fiona testvére és
végrehajtója előttem állt. Az igazi esküvői ruha valószínűleg majd később jön, és szerintük nekem még
kétszer kell próbálnom. Alig tudtam megfékezni az örömöm.

- Kérlek, hagyd abba a fogcsikorgatást. - mondta Fiona. - Nagyon zavaró.

- Ez vagy ez? - tartott fel Jun kétféle csipkét.

Megpróbáltak rávenni, hogy húsz különböző mintából válasszak egyet. Mondtam nekik, hogy engem nem
érdekel, úgyhogy kiesés alapon választottak.

- Bal. A jobboldalit egyértelműen valami nagymama asztaláról lopták el. - Teddy Joe mindjárt itt lesz.

- Ha megérkezik, elmehetsz. - mondta Fiona.

Egy tű szúrt a combomba.

- Sajnálom ex-Hitves. - mondta az egyik varrónő.

Láttam, hogy Julie kuncog az egyik sarokban.

- Hol van Curran?

- Curran nem lehet itt. - mondta Fiona. - Balszerencsét hoz, ha a vőlegény látja az esküvő előtt a
menyasszonyi ruhát.

- Ki hozta ezt a szabályt?

- Ez a hagyomány. - mondta Fiona.

- Nem érdekel a hagyomány.

- A hagyomány a minden. - mondta Fiona.

- Julie hol van Curran?

- Elment, hogy ellenőrizze a lovakat.

- Valóban? - utálja a lovakat.

Julie szemei csillogtak.

- Azt mondta, nagyon fontos hogy ellenőrizze ott vannak-e még. És hogy ő is ott van és nem itt, amikor
mérges leszel.

Mihelyst kilépek ebből a ruhából, megtudja, milyen dühös vagyok.

- Állandóan mozog. - mondta a bal oldali varrónő.

- Mennyi a különbség? - kérdezte Fiona.

- Összesen egy hüvelyk. Nagyon izmos. - mondta a férfi.

- Ne beszélj rólam úgy, mintha itt sem lennék.

A bal oldali varrónő meghúzta az anyagot.

- Ha azt akarod, hogy vegyem ki a lazaságot, és lehajol az esküvő alatt, lesz egy kis problémánk.

- Ő egy ember. - mondta Fiona. - Nem érdekel, hogy milyen izmos, nem fogja úgy széthasítani a ruhát,
mint Hihetetlen Hulk.

- Nem fogja széttépni, de eltorzítja a varratot itt.

Fiona rosszallóan összehúzta az ajkait, és a ceruzával ütögette.

- Engedd le.

A varrónő elengedte az anyagot és mind az öten a derekamra meredtek. Figyelem, itt valami trükk lesz.

Kopogtak az ajtón. Megfordultam.

- Ne mozogj! - csattant fel Fiona.

Jun kinyitotta az ajtót és Barabas lépett be. Körbe nézett a helyszínen és ragyogó mosollyal nézett rám.

- Ó! - mondta Fiona. - Tökéletes. Elfogulatlan vélemény. - hozzám lépett és szorosan meghúzta az

anyagot. - Laza? Vagy nem laza?

- Nem laza. - mondta Barabas. - Így szinte homokóra alakot ad neki. Kate, neked hogy tetszik?

- Nem érdekel.

- Az ex-Hitves nem igazán együttműködő. - mondta Jun.

- El sem tudom képzelni, miért. - vigyorgott Barabas még szélesebben. - Ő általában a türelem és az
együttműködés megtestesítője.

Christopher botladozott be hátrafelé a házba, a szemei tágra nyíltak. Valami baj van.

- Christopher?

Felém fordult, az arca döbbent, a szája sarkai megremegtek.

- Thanatos.

- Micsoda? - kérdezte Barabas.

- Thanatos jön. - remegett meg Christopher hangja. - A lelkek aratója jön, hogy elvigyen valakit közületek
a túlvilágra.

Ó, egek.

- Nem, ez Teddy Joe. Jó barát.

- Chris. - lépett Barabas az ajtó elé. - Emlékszel, hogy beszéltünk vizuális útmutatásokról? Nézz az
arcomra. Nem vagyok ideges. Nézz Kate-re. Ő sem ideges.

- Minden rendben, Christopher. - mondtam. - Nekem és Teddy Joe-nak találkozónk van ma reggel. Ő
valójában egy kedves srác. Azért jön, hogy felvegyen.

Pánik látszott az arcán.

- Nem! Nem látod? Valaki lelkéért jön!

És a könyv égetése most kapott értelmet. Nyilvánvalóan Christopher-nek volt egy görög alvilág
fikszációja.

- Vegyél egy mély levegőt. - mondta Barabas. - Nyugodj...

- Senkit sem fog elvinni. - mélyült el Christopher hangja. - Nem fogom megengedni.

- Nyugodj... - ismételte Barabas.

Christopher felemelte a kezeit, és félre lökte Barabast. A vérmongúz keresztül repült a szobán, és
beleütközött a bal oldalamon lévő falba.

Basszus.

Christopher teste hirtelen megnőtt és szétrepesztette a ruháit. Kinyitotta a száját, a szemfogai

megnőttek, és meggörbültek, mint a vámpíragyarak. Vörös füst kanyargott ki a hátából.

- Maradj a házban!

Kirohant a házból.

- Mi a fasz? - rohant utána Barabas. Felkaptam a köntösöm szegélyét és utánuk futottam.

Kiszaladtam a pázsitra. Barabas az utcát fürkészve forgott körbe.

Christopher nem volt sehol.

Teddy Joe-n kívül, aki nyugatról repült felénk sötét szárnyain, nem láttam senkit.

- Állj! - kiáltottam, miközben a karjaimat lengettem. - Állj meg!

Teddy Joe visszaintett nekem.

A ruha összegabalyodott a lábaim körül, és majdnem megbotlottam. Megragadtam a szélét és a

derekamig végig hasítottam a szoknyát.

- Mi a fene volt ez? - kérdezte Barabas.

- Nem tudom.

- Hol van? - pördült körbe Barabas.

- Nem tudom.

Julie a gyepre rohant.

Egy metsző sikítás hasított keresztül a levegőn. Félelem ragadt meg, mint egy szoros ököl, egy ösztönös
mély rettegés valahol belül, az első emberi félelmek a tűztől, a sötétségtől és a ragadozóktól. Barabas
kiadott egy furcsa éles hangot, melyet emberi szájnak nem lehetett volna kiadnia.

Egy szárnyas alak zuhant le fentről, hatalmas vérvörös szárnyain úgy zuhant, mint egy vadászó sas. Teddy
Joe észrevette és keményen oldalra dőlt. Az a teremtmény, aki Christopher volt, széttárta a szárnyait,
megpróbálva lassulni és a pázsiton landolt. Izmos volt, mint egy antik szobor. Kinyitotta a száját, az
agyarai ragyogtak. Őrület tajtékzott rubinvörös íriszében.

- Mi a pokol! - sikította Teddy Joe.

Christopherhez száguldottam. Barabas fél másodperccel megelőzött, de még mielőtt elérte volna,
Christopher kitárta a szárnyait és kilőtt az ég felé. A vérmongúz karjai az üres levegő felett zárultak össze.

Christopher felrepült és belerohant Teddy Joe-ba. A halál angyala felemelte a karját és megpróbálta
eltéríteni a csapást, de Christopher teste megütötte oldalról. Ha a lángoló kardját használta volna,
Christopher már csak egy gondolat lenne.

Két szárnyas alak forgott a levegőben, fekete és vörös szárnyak csaptak össze újra és újra.

Még egy sikoly. A rettegés elkapott és összetörte a gondolataimat. Ez nem lehet... Szar, szar, szar.

Teddy Joe zuhanni kezdett az égből.

Balra ugrottam, Barabas jobbra, Teddy Joe pedig úgy zuhant közénk, mint a kőszikla. A talpára gurult,
hatalmas szárnyai a földet söpörték. Vér fröcskölte az arcát és a mellkasát. Felettünk Christopher
felrepült, felkészült egy újabb zuhanásra.

- Ez egy avatár! - mordult rám Teddy Joe. - A fenébe Kate!

- Nem tudtam. Hol van a kardod?

- Nincs nálam. Nem tudok vele harcolni kard nélkül.

Mindig magával viszi a lángoló kardot.

- Menjen be, mielőtt Christopher megsérül! - mutatott az ajtóra Barabas.

- Christopher sérül meg? - kiáltott Teddy Joe lila arccal.

Christopher lezuhant az égből és az ajtó előtt landolt, szárnyaival elzárta a bejáratot.

Az autó. Ez volt az egyetlen lehetőségünk.

- Maradj mögöttem. - Christopher és Teddy Joe közé léptem és elkezdtem a Jeep felé oldalazni. A hátsó
üléssor le volt döntve. Ha Teddy Joe összehajtja a szárnyait, beférhet.

- Chris. - Barabas közelebb lépett Christopherhez széttárt karokkal és nyitott tenyérrel. - Héj! Én vagyok.
Higgadj le. Minden rendben.

Christopher összehúzta a szárnyait és teljesen eltakarta magát. Majd a szárnyak hirtelen szétnyíltak és
felrepült a levegőbe. A szélrobbanás leverte Barabast a lábairól.

- Fuss! - toltam Teddy Joe-t a Jeep irányába.

Keresztül rohant a pázsiton. Christopher lecsapott rá. Teddy Joe a Jeep mellett landolt. Eltakartam őt,
megpróbáltam megakadályozni, hogy Christopher hozzá férjen. Julie guggolt mellettem. Teddy Joe félre
lökött bennünket és körbe rohant az autó körül, és behúzódott két jármű közötti szűk helyre. Christopher
utána nyomult, de a rés túl keskeny volt. Felrepült és felettünk körözött. Láttam, hogy kinyitja a száját,
ezért a fülemre szorítottam a kezem.
Christopher sikoltott és a világ belefulladt a félelembe. A gondolataim szétszóródtak...

Annyira félek...

Futnom kell.

...

Hallottam magam, ahogy sikoltozom.

Barabas sikoltozott mellettem, a rettegés egy vértelen maszkká változtatta az arcát. Julie egy labdává
gömbölyödött össze a földön.

Curran átugrott a hét láb magas kerítésen és hozzám rohant.

- Segíts! - kiáltottam.

Felnézett, tekintetével Christopher követte, ahogy az ide-oda körözött a levegőben. Curran izmai
megfeszültek. Összehúzta magát, majd felugrott, mintha ágyúból lőtték volna ki, és kiütötte Christophert
a levegőben, és lerántotta a földre.

Christopher megpróbált felkelni. Curran teste harcos alakba csavarodott csupa izomba és fontba
csomagolva. Erőlködött, de a földön tartotta Christophert.

Rádobtam magam, hozzáadva a súlyomat Curranéhoz. Barabas a másik oldalon landolt, lefogva
Chritopher bal karját. Julie megragadta Christopher lábát.

- Christopher! - mondta Barabas. - Mindannyian biztonságban vagyunk. Nem kell bántanod senkit. Senki
sincs veszélyben...

Christopher vicsorgott lemeztelenítve az agyarait, majd mindannyiunkat lerázva felállt.

- Curran! - kiáltottam.

- Elkaptam. - Curran teste ismét változott. Most már majdnem teljesen oroszlán volt. Több száz font súly,
de Christopher még mindig állt.

- Chirs! - kiáltotta Barabas.

Christopher sikított. Minden rémálmom, ami valaha volt, előjött és arcon ütött.

...

Maradnom kellett. Le kellett őt fognom. Vagy ez, vagy megöli Teddy Joe-t.

Meg kell védenem Teddy Joe-t.

Könnyek öntötték el az arcomat.

Mögöttem Maggie lőtt ki a házból ugatva, és megharapta Curran bokáját.

- Julie. - morogta Curran.

Julie elengedte Christophert, felkapta Maggie-t és visszavitte a házba.

A testem minden izma remegett attól, hogy megpróbáltam lent tartani Christophert.

Egy lovas fekete lovon vágtatott át az utcán.

- Meg van! - kiáltotta Roman. - Elkaptam!

Közénk lépett és egy csomó sötét anyagot tömött Christopher szájába.

Christopher csapkodott. A lábaim elhagyták a földet és a fű fölött lengtek.

Roman botja kinyitotta a szemét. Beleszúrta a földbe. Mágia mozdult meg körülöttünk.

- Syra mat zemlya, ne dershi ty ego!

Christopher csípőig a földbe merült. Curran megragadta a jobb karját, amíg Barabas a bal karját tekerte
hátra.

- Ennek elégnek kell lennie. - mondta Roman. - A görögök és a szárnyaik. Ide repülnek, oda repülnek,
sikoltanak és megijesztik a lovakat.

A Fürge Klán divatosztálya tapsolt az ajtóban. Örülök, hogy segítenek.

Christopher! - kiáltotta Barabas. - Christopher!

Christopher teljesen figyelmen kívül hagyta.

Néha egy művelt találgatás a legjobb.

- Deimos?

Christopher felém kapta az arcát.

- Deimos? - kérdezte Barabas csodálkozva.

- Árész fia, aki a háború görög istene, az anyja Afrodité a szerelem istennője.

- Egy isten? - kérdezte Barabas. - Minek az istene?

- A terroré.

Christopher rám meredt. Ha pillantással ölni lehetne, már a földön feküdnék élettelenül.

- Hogyan? - kérdezte Curran.

Az istenek nem tudtak testet ölteni kivéve a mágia robbanás alatt.

- Fogalmam sincs. Deimosnak Christopherben kellett lennie, meglátta Teddy Joe-t, felismerte benne
Thanatost, és elvesztette a fejét.

A John Hopkins pszichiátere azt mondta, hogy Christophernek ösztönzésre van szüksége a gyógyuláshoz.
De én nem erre gondoltam.

Teddy Joe félre tolta a két Jeep-et, kilépett közülük, odament Romanhoz és állkapcson vágta.

Oké, a világ most már tényleg megőrült.

A volhv hátra botorkált néhány lépést.

- Ez most mi a pokol volt?

- Tudod, hogy miért!

- Nem tudom.

- Az lehet, de ő igen.

- Semmiben nem vettem részt. Ez a saját hibád. Ha nem vadásznál éjszaka meztelen nőkre, nem lennél
ekkora pácban.

- Azt hittem, hogy veszélyben van. - motyogta Teddy Joe.

- Persze, hogy azt hitted. Mondogasd ezt csak magadnak.

Teddy Joe tett egy lépést előre.

Roman összehúzta sötét szemöldökét.

- Vigyázz madár, mielőtt letöröm a szárnyaidat. Egyet már elkaptam közületek. Nem okoz problémát,
hogy még eggyel megtegyem.

Jó tudni, hogy válságos helyzetben eltűnik az orosz akcentusa. Közéjük léptem.

- Mi történt?

- Hogy mi történik? - lengette a karját Teddy Joe. - Én azért repültem ide, hogy veled találkozzam, erre te
rám uszítod Árész fiát. Én félisten vagyok. Ő meg egy teljes avatár. Hogy-hogy ő nem tűnik el?

- Senki nem tudta, hogy ő egy avatár. Te indítottad el az átalakulását. És nem az én hibám, hogy otthon
hagytad a kardodat.

- Nem hagytam el! Legyen átkozott az egész Tartarosz!

- Bébi. - kiáltotta Curran, a hangjából hallatszott az erőfeszítés. - Fogd Teddy Joe-t és menjetek.
Christopher nem fog megnyugodni, amíg el nem viszed innen.

Nem akartam elmenni. Maradni akartam, és kitalálni, hogy mi történik Christopherrel. De Currannak
igaza van. Christopher nem fog lenyugodni amíg Teddy Joe látó- és hallótávolságban van.

Berohantam a házba, levettem a ruhát és hozzá vágtam Fionához, majd felrohantam az emeletre. Két
perccel később visszamentem a saját ruháimban, Sarrat-al a hátamon.

Teddy Joe széthúzott egy láncokon függő bőrhintát.

- Ülj bele.

- Azt mondtad van egy hámod. Ez nem hám, ez egy játszótéri hinta.

- Mi van, ha Kate leesik? - kérdezte Roman.

Teddy Joe szemei kidülledtek. A türelme végén járt.

- Ha leesik, elkapom.

- Ez az. - Roman felém döfött a botjával. - Tartsd ott őt. Én is megyek. Szükség lesz rám a tárgyalásoknál.

Teddy Joe lehunyta a szemét.

- Nem fogom elveszíteni a lehetőségem erre az esküvőre. Kate végig fog sétálni a folyosón, és én
hozzáadom Curranhoz.

Teddy Joe rám nézett.

- Ő fog összeadni benneteket? Tudod, hogy mit csinál?

- Nem lehetne máshol lefolytatni ezt a beszélgetést? - kérdezte Barabas.

Roman előre nyújtotta a nyakát és kinyújtotta a karjait, mintha úszást imitálna.

- Gondoskodjatok a lovamról, kérlek. - terpeszállást vett fel, vett egy nagy levegőt, majd kifújta. - Utálom
ezt a részt.

Csontok ropogtak, Roman a földre dobta magát. Fekete tollak robbantak fel, és egy ember méretű holló
nézett rám barna szemekkel.

Szent szar.

Megöleltem Currant aki még mindig Christopher - Deimost tartotta.

- Szeretlek. Hamarosan vissza jövök. Ne engedd, hogy vért igyon.

- Szállj be a hintába. - mondta Teddy Joe.

Christopher erőlködött és közben sikított. Én Barabas és Curran közé léptem és megöleltem őt.

- Ne aggódj. Visszajövök.

Folytatta a küzdelmet Curran ellen. Christopher arca volt és Christopher haja, de egyébként semmi más
nem maradt belőle. Christopher szelíd volt. Ez a lény, ami olyan keményen harcolt, hogy Curran izmai
kidudorodtak, hogy meg tudja tartani, minden volt csak nem szelíd. Nagyon reméltem, hogy az a
személy, akit ismeretem nem hal bele az átalakulásba.

Julie rohant ki a házból.

- Sienna telefonált.

A fene egye meg.

- Mit mondott?

- Óvakodj a sárkánytól.

Nos, ez volt a cseresznye a reggelem tetején.

***

A repülést túlértékelik. A magasságot is túlértékelik. A szárnyakkal való repülés valószínűleg nem túl
rossz, ha a szárnyak a tieid, de amikor bőrszíjakon lógtál, ami ide-oda himbálódzott, ahogy a halál
angyala mozgatta a szárnyait, újra értékelni tudtad a sétát. Sétálni elképesztő és bámulatos, és ismét
meg akartam tenni.

- Kate! - kiáltotta Teddy Joe. - Hogy akarsz pegazival repülni? Rettegsz a magasságoktól.

- Nem félek a magasságtól, csak nem szeretem.

- Hát szerintem igazán nem szereted.

Köszönöm Nyilvánvaló Kapitány. Egyenesen előre néztem. Lefele nézve minden hajszálam égnek állt.
Meg kell tennem, nem volt más választásom.

Sajnos egyenesen előre nézni unalmas volt, ezért visszatértem oda, hogy megpróbáltam feldolgozni az
egész Christopher dolgot, de kudarcot vallottam. Ha ő Demios avatára, nem lenne szabad léteznie. Ezt
nem lehet kikerülni.

- Szeretnél most elmondani nekem, hogy mi történt a kardoddal? - lazítottam el a kezeimet a láncon. Ha
továbbra is ilyen keményen szorítom, megsérül a kezem, és szükségem van a kezemre, hogy megtartsa a
kardomat.
- Haza felé repültem. - mondta Teddy Joe. - Sötét volt. Észrevettem magam alatt egy meztelen nőt, aki az
út mentén botladozott. Leszálltam, hogy megnézzem jól van-e. Azt mondta nekem, hogy egy szörnyeteg
van az erdőben. Előhúztam a kardomat, majd a sárban ébredtem fel az erdő közepén. Egy hang azt
mondta nekem, hogy három napon belül vigyelek téged oda, hogy alkut kössetek.

- Milyen hang?

- Női. Nagyon szép.

- És ezért kellett megütnöd Romant?

- Az istene vette el.

- Úgy gondolod, hogy Chernobog vette el a kardodat?

- Nem gondolom. Tudom. Nézz le.

Északnak repültünk a Chattahoochee Nemzeti Park irányába, majd felette. Össze szorítottam a fogaimat,
majd lenéztem.

Egy fekete folt terjedt alattunk. Hatalmas fák olyan sűrűn nőttek egymás mellett, hogy nem lehetett
átlátni a koronájuk között, a leveleik annyira sötétzöldek, hogy feketének látszottak. Egy keskeny út
kígyózott a fekete erdő körül.

- Beszéltél róla Romannal?

- Igen. Azt mondja, hogy nem tudja miért történt.

- Ha Chernobog beszélni akart velem, miért nem használta Romant?

- Ezt senki sem tudja.

- Miért akar beszélni velem?

- Állandóan ezeket a kérdéseket teszed fel. Elmondtam neked minden információt.

- Mit tudsz mondani a nőről?

- Kék haja volt.

Előttünk a hatalmas holló, ami Roman volt, lecsapott.

- Várj! - mondta Teddy Joe.

- Pedig úgy gondoltam, hogy feltartom a karjaimat, mint a hullámvasúton.

- A te temetésed.

- Jobban jársz, ha nem. Ha meghalok, talán soha nem kapod vissza a kardodat.
Lejjebb ereszkedtünk. A szél fütyült a fülem mellett. A föld száguldott felénk.

Alattunk a holló visszacsavarodott emberré.

A föld riasztó sebességgel száguldott felénk.

Mindannyian meghalunk...

Hat lábbal a fű felett úgy döntöttem, hogy megragadom a lehetőséget. Kiugrottam a hintából - a föld
megütötte a lábam - tovább gurultam.

Roman tapsolt.

- Mi az ördögöt művelsz? - kérdezte Teddy Joe, miközben leszállt. - Letettelek volna téged.

A lábak töretlenek, a karok töretlenek, de a legjobb, hogy szilárd talajt éreztem a talpam alatt.

- Jól vagyok.

Roman felnevetett.

- Ne nevess!

- Nem tudok változtatni rajta. - a mosoly leolvadt az arcáról. - Lehet, hogy most nevettem utoljára.
Semmi jó nem származik abból, ha te most belépsz ebbe az erdőbe. Ez nem az a hely, ahol a normális
embereket szívesen látják.

- Én is szívesen maradtam volna otthon.

- Komolyan mondom, Kate. Itt a régi hatalmak uralkodnak. Elemi hatalmak. Még nem túl késő
visszafordulnod.

- Már túl késő. - mondtam neki.

- Emlékszel, hogyan lehet beszélni az istenekkel?

- Ne kérj semmit, ne ígérj semmit, és ne fogadj el ajándékot.

Roman felsóhajtott.

- Akkor menjünk. - elindult be az erdőbe. Mi követtük, az utunk egy keskeny ösvényen vezetett az
aljzaton keresztül.

- Chernobog miért nem neked mondta, hogy beszélni akar velem? - kérdeztem. - Ez sokkal egyszerűbbé
tette volna a dolgokat.

- Megtette. - mondta Roman. - Néha akar dolgokat, és én lebeszélem róla. Azt hittem, hogy
megegyeztünk abban, hogy hagyunk téged. Van elég bajod.
- Az istened megkerült. - mondta Teddy Joe.

- Igen, megtette. Megpróbáltam elmondani neki, hogy ez egy rossz ötlet, Kate-nak is elmondtam, hogy ez
rossz ötlet, de senki nem hallgat rám. Tehát itt vagyunk. - intett a fák közötti sötétség felé.

- Nem nagyon próbáltad lebeszélni róla. - mondta Teddy Joe.

- Tisztelem Kate-et. - mondta Roman. - Tudja, hogy mit tesz. Ha azt mondja, beszélni akar az istenemmel,
akkor legyen. Egyébként is ha Chernobog beszélni akar veled, megtalálja a módját.

Ha már a tiszteletnél tartunk...

- Van valami, amiről nekem is beszélnem kell veled.

- Ó!

- Te küldtél az apámnak esküvői meghívót?

- Persze, hogy én küldtem.

- Megbeszélted velem?

Roman összeráncolta a szemöldökét.

- Nem voltál elérhető.

Körülöttünk a fekete fák beszűkítették az utat, fekete fatörzsek, fekete levelek, fekete gyökerek. Itt nem
tudhattad, hogy egyébként dél van, és felettünk néhány láb magasan a világ fényes, és tele van
napsütéssel. Itt nem a napsütés uralkodott. Volt valami ősi benne. Valami primitív és régi. Keskeny, izzó
szemű dolgok bámultak ránk a bokrok mögül. Ez az erdő a frászt hozta rám.

- Az apám sértetten felhívott, hogy az esküvői vacsora nem elég ünnepi.

- Ó. - mondta Roman.

- Curran szintén megsértődött, mert az apám szegénynek titulálta.

- Ó. - mondta Roman.

- Azután felhívtad a Tornyot, megsértetted a ruhatervezőket, tehát ma reggel lerohanták a házam és

elfogtak engem.

- Szükséged van ruhára.

- Te nem esküvőszervező, vagy hanem egy fenyegetés. Hagyd abba, hogy megtervezed az esküvőmet.

- Leállok, ha te elkezded.

- Nem kell semmit megszervezni.

Roman Teddy Joe-hoz fordult.

- Látod, hogy mivel kell foglalkoznom?

- A fejedben milyen ez az esküvő? - kérdezte Teddy Joe. - Olyan, hogy a család odamegy, ez az orosz
pedig összead benneteket?

- Igen.

- Nem. - mondta Teddy Joe.

- Ez az én esküvőm. Értem van.

- Nem, a nászéjszaka van érted. Az esküvő mindenki másnak szól.

- Mondtam neki. - szólt Roman. - Az esküvők előkészületeket igényelnek. Ez egy jelentős, remélhetőleg
egyszeri, egy életen át tartó esemény ahol megesküszöl arra, hogy szeretsz és ápolsz egy másik embert,
nem alkalomszerűen, hanem tűzön-vízen át. Ez egy olyan ígéret, melyet örökre meg kell őrizni. Őszintén
Kate, férjhez akarsz menni? Ez egy komoly kérdés.

Felsóhajtottam.

- Férjhez akarok menni. És talán szeretnék ott lenni, hogy kiválasszam a virágokat, a ruhát, a menüt. De
háború közeledik. A jövőm tűzben ég, és tennem kell valamit, ha azt akarom, hogy bármilyen jövő
megmaradjon...

Már nem voltak előttem.

Bezártam a szám. A két férfi eltűnt. Egyedül álltam. Előttem az ösvény szintén eltűnt, beleolvadt egy
ötven láb széles mocsárba. Mindkét oldalon a fekete sarat fekete víz borította. Hatalmas fekete fák
határolták a mocsarat, az ágaik magasan felettem összefonódtak, mint a kéz ujjai összefűzve egy ökölbe.

Nyilvánvaló, hogy Chernobog kettesben akarta ezt a beszélgetést lefolytatni. Roman vagy Teddy Joe
keresése felesleges lenne. Ez az ő erdeje volt, és azt csinált, amit akart. Állhatok itt a mocsár szélén, vagy
el is indulhatok előre.

Beléptem a sárba. Nedves cuppogással húzódott össze a súlyom alatt. Lépés, még egy lépés, és még egy
pár...

Valami figyelt engem az erdő mélyéről. A bőröm túl szorosnak tűnt, a tekintet alatt.

Amikor egy sötét erdőben egyedül vársz egy találkozóra egy gonosz istennel, a legóvatosabb cselekedett
az, hogy csendben vagy és vársz. Az óvatos nem volt a kedvenc szavam.

- Hello. Azért jöttem, hogy kölcsön kérjek egy csésze cukrot. Valaki? Talán van itt egy öreg hölgy
cukorkából épült házzal, aki segíthetne nekem?

- Szerelemből megházasodni nem bölcs dolog.

A hang valahonnan balról jött. Dallamos, de nem puha, határozottan női hang, és telítve volt a rejtett
hatalom ígéretével. Valami azt súgta, hogy meghallani a sikolyát nem végződik számomra jól.

Megálltam és a hang felé fordultam.

- Házasodj meg a biztonságért. Házasodj meg a hatalomért. De csak a bolondok mennek férjhez
szerelemből.

Amikor egy furcsa hang beszél hozzád, egy fekete erdőből, csak az idióták válaszolnak.

Ez az idióta én voltam.

- Köszönöm neked a tanácsot. Mennyivel tartozom ezért a foglalkozásért?

Sár cuppogott. Kis gallyak törtek száraz roppanással. Valami mozgott a fák között, a látásom peremén.
Valami sötét és valami nagyon nagy.

- A szerelem elhalványul. A szerelem a szépség, az ifjúság az egészség. A szerelem egy pillanat az időben.
A testek meghíznak, megereszkednek, ráncosodnak.

És csak folytatta. Ez a baj az ősi istenekkel. Nincs humorérzékük.

Egy hosszú, kanyargó test siklott a fák mögött, óriási, magasabb nálam, szélesebb, mint egy teherautó.
Nem ért véget, egyre közelebb jött, keresztül csúszott a mocsáron. A hang a baloldalon volt, a sikló
sötétség a jobbon.

- Az ifjúság elhalad melletted, és mielőtt megtudnád, ketten két különböző úton jártok. Azután jön a
fájdalom a csalódás és az árulás.

- Izgalmas. - mondtam. - És csak azért loptad el Thanatos kardját, hogy megvitasd a közelgő
házasságomat?

A bokrok surrogtak. A hatalmas teremtmény mögöttem csúszott, miközben körbejárta a mocsár

szegélyét. Remek. Egyszerűen remek.

Megfordultam, hogy követhessem a mozgását. Egy nagy madár ült egy vastag ágon felettem, tőlem
balra. Hosszú, selymes tollazata kékes fekete színű volt. A feje emberi volt, megdöbbentően szép arccal,
melyet kék színű haj díszített. Arany korona ült a fején. A mellkasa is emberi volt, tökéletesen formázott
mellekkel.

Sirin.

Tökéletesen nyugodtan álltam.

A szláv legendákban szereplő, összes mitológiai madár közül Sirin volt a legveszélyesebb. Mint Veles, az
isten, aki az apja volt, mágiából, a természet és az élet lényegéből, a létezés artériás véréből született,
zabolátlan, irányíthatatlan, és olyan kiszámíthatatlan, mint az időjárás. Sirin burevesztnyik a
viharhordozó. És őt látni, mindig egy dolgot jelentett: sok ember fog meghalni.

Nagy kék szemekkel nézett rám.

- Hello, burevesztnyik. - mondtam. - Lesz a jövőben természeti katasztrófa vagy csata?

Nevetett, miközben felemelte a szárnyait, és rám pillantott egy résen keresztül.

- Egy csata. Egy véres csata.

A mögötte lévő sötét dolog előre csúszott. Egy hatalmas méretű fekete csőr jelent meg, mögötte egy
autó méretű hüllőarc, obszidián pikkelyei halványan csillogtak. Két csáp lógott a csőrén, mint egy kínai
bajusz.

Aspid. Chernobog egyik sárkánya. A farka még mindig eltűnt az erdőben valahol a hátam mögött. Több
száz láb hosszúnak kellett lennie. Csupán karddal nem tudnám megállítani. Ez egy ősi mágia volt. Ez a
fajta mágia már akkor létezett, amikor az apám még fiatal volt.

Aspid fejét felemelve nagy aranyszemekkel bámult rám. Hatalmas mancsok, akkora karmokkal, mint én,
belemerültek a mocsár fekete sarába. Láttam a vállán összehajtott szárnyait, rengeteg smaragd, zafír és
gyémánt csillogott a felszínén, megragadva a kevés fényt.

Sirin mosolygott miközben a szárnyaival csapkodott. Veles biztosan kölcsönadta madár-lányát

Chernobognak. Ők házasság révén rokonságban álltak.

- Miért jöttél? - kérdezte Sirin.

Általában a legjobb politika az őszinteség.

- Mert a barátom bajban volt.

- Még mindig elég emberi vagy, hogy barátaid legyenek. - mondta Sirin. - Lehet, hogy végül is tárgyalni
fogunk veled.

- Mit kell tennem ahhoz, hogy visszakapjam a lángoló kardot, és kivihessem ebből az erdőből Romant és
Thanatost sértetlenül?

- Romannak itt nincs mitől félnie. - mondta Sirin.

Becsuktam a számat. Már feltettem a kérdésemet. Minél kevesebbet beszélek, annál jobb az
egészségemnek.

- Megállapodsz velünk Nimród Lánya? - kérdezte Sirin.

Alku a pusztulás és az abszolút gonosz istenével, vagy megesz téged egy óriási sárkány. Nincs nagy
nyomás.

- Meghallgatlak.
A fákat összekötő sötétség elvált. A mágia felduzzad, mint egy hideg fekete hullám, ami fojtogatott.
Roman lépett ki a mocsárból és felém indult. A kezében lévő bot egy hatalmas fekete karddá vált. A
szeme fehéren ragyogott, íriszei szinte láthatatlanok voltak a fehérségben. Egy sötét korona pihent a
homlokán, hegyes tüskéi, mint borotvaéles pengék nyújtóztak Roman feje felett.

A volhv megállt előttem.

Bármit is csinált Roman, ő maga már nem volt ott. Az a teremtmény, aki előttem állt nem Roman volt. De
még ember sem volt.

Chernobog nem öltött testet. Ő birtokolt és a papja volt a tároló edénye.

Valakinek meg kell szólalnia. Világos volt, hogy ő nem akar.

- Miért vagyok itt?

Aspid előre siklott és körém tekeredett.

- Egy csatában fogsz harcolni. - mondta Roman-Chernobog olyan hangon, ami mély és sziszegő volt, ilyen
hangjának Aspidnak kellett volna lennie, aki körém csavarodott. A hangban lévő mágia csontig
megdermesztett. - Legyen a mészárlás az én nevemben és visszaküldöm neked a kardot és a görögöt.

- És mi haszna származna ebből?

- Erő.

Oké. - Lehetne pontosabb?

Aspid gyűrűi szorosabbra húzódtak, miközben megütötte a hátamat. A kezemmel megnyomtam a

hatalmas pikkelyét.

- Állj meg. Az apáddal próbálok beszélni. Nem fogok elfogadni semmit, amíg meg nem értem az alku
lényegét.

- Az emberek világosabb isteneket imádnak, azok miatt az ajándékok miatt, amiket remélnek, hogy
megkapnak tőlük. - mondta Sirin az ágáról. - A félelem miatt sötétebb isteneket imádnak. A félelem miatt
büntetést kell alkalmazni, amikor hiányzik a tisztelet. De nem lehet büntetni, ha kevés a követő.
Egyensúly hiány van.

Most már van értelme. Roman már korábban panaszkodott, hogy nem hívták meg semmilyen
keresztelőre, születésre, esküvőre, csak Belogog és más világosabb istenek vholvjait. Az olyan istenek,
mint Chernobog és Veles kapták a bot rövidebb végét. Ez egyensúlyhiányt hozott létre, melyet
Chernobog igyekezett kijavítani.

Az ősi időkben Chernobogot nem annyira imádták, inkább megbékítették, mert ha az ősi szlávok
megfeledkeztek a megbékítéséről, emlékeztette rá őket. Atlanta egy csomópont volt, és vonzotta az
embereket, dél minden részéről, de a szláv pogányok népessége túl kicsi volt bármilyen hatásos
büntetéshez. Ha megtizedelné őket, még hosszabb időt venne igénybe az egyensúly helyreállítása. Csak
lábon lőné saját magát.

De ha a csatát neki szentelnék, minden halál növelné a hatalmát. Ez egy pokoli ígéret lenne tőlem.

- Érted ember? - kérdezte Sirin.

- Igen. Gondolkodom. A Chernobog nevében megölt emberek lelkei, mind az övé lennének?

- Nem tartok igényt lelkekre. - mondta Roman-Chernobog.

- Hogyan történne a felajánlás?

- A vholvom nekem fogja szentelni a mezőt.

Sirin-re néztem.

- Mi Veles szerepe ebben az egészben?

- Veles nem tart igényt a mezőre, sem az elveszett életekre. Most.

Szembe néztem Roman-Chernoboggal.

- Ha neked szenteljük a mezőt, akkor minden halál, egy emberi áldozatbemutatás lesz.

Sirin felcsapta a szárnyait. Aspid kinyitotta a csőrét, arany szemeivel rám bámult. Nyilvánvalóan
meglepte őket a tény, hogy nem voltam teljesen idióta.

Nem volt kiút. Ha elutasítanám az alkut, sem én sem Teddy Joe nem jutnánk ki ebből a mocsárból. Ha
meghalok, az apám átvenné a várost, és összetörné.

Ha elfogadnám az alkut, megállapodást kötnék a Gonosz Istenével. Soha semmi jó nem született az ilyen
alkukból. Soha semmi jó nem származott az istenekkel kötött alkuból. Különösen akkor, ha az, amit kér,
nem az enyém.

Mit kellene tennem? Hogy hozzam ki a lehető legtöbbet ebből a káoszból? Szerettem volna tanácsot
kérni Romantól, de nagyon kételkedtem abban, hogy Chernobog megengedi, hogy megtegyem, de még
ha igen, akkor is nyilvánvaló az összeférhetetlenség.

- Mi van, ha nem lesz csata?

- Lesz csata. - mondta Sirin. - Először is harcolsz a szeretődért. Ha nyersz, harcolsz az örökösödért. Nem
fogsz életben maradni. Ezek közül a csaták közül az egyikben véged lesz.

- Talán megoldom a problémáinkat az apámmal.

- Nem fogod. - mondta Sirin. - Légy óvatos Nimród Lánya. Láttam a halálodat, és az olyan borzalmas, amit
el sem tudsz képzelni.
Fantasztikus.

- Döntsd el. - mondta Roman-Chernobog.

Nekem munícióra lenne szükségem az apám ellen. A Boszorkány Orákulum előre látta a csatát, Sirin előre
látta a csatát, tehát a háború meg fog történni. Curran meghalna. Atlanta megégne.

Felszentelni a földet Chernobognak, hogy minden halál az ő erejét táplálja... Nem volt sötétebb sötétség
ennél a sárkánynál, mint ami körülöttem kanyargott. Ennek messzemenő következményei lennének.
Évek óta nem volt a világban nagyszabású emberáldozat. Kinyitnék egy olyan ajtót, ami miatt olyan sok jó
ember küzdött, hogy zárva maradjon. Átadnék Chernobognak egy talpalatnyi helyet Atlantában.

De idióta lennék, ha visszautasítanám az ajánlatát. Ráadásul még a mocsárból sem jutnék ki. Az én
felelősségem volt a földemen élő emberek védelme. Ez volt a terhem. Mindent meg kellett tennem, hogy
biztonságban tartsam őket. Az apám közvetlen veszélyt jelentett. Chernobog egy távoli, homályos
jövőbeli fenyegetést jelentett. Nekem nem volt szükségem senki engedélyére. Meg tudnám csinálni.

- Döntsd el. - ismételte Roman - Chernobog.

Felemeltem a fejem és a szemébe néztem az istennek.

- Nem.

Aspid sziszegett.

- Olyan dolgot kérsz tőlem, ami felett nincs hatalmam. Őrzöm a földet. Nem birtoklom azt, és nem
birtoklom az embereket sem. Ők a saját isteneikhez imádkoznak.

- Akkor meghalsz. - mondta Roman-Chernobog.

- Ha megölsz, az apám átveszi a hatalmat a város és a körülvevő összes föld felett. A hatalmával
kapcsolatban nem tűr meg versenytársakat. A boszorkányok és a vholvok félnek tőle és ellenzik. Az apám
tudja ezt. A híveid most azon a földön élnek, amit én őrzök. Én nem birtoklom őket. Ahhoz imádkoznak,
akit ők választanak. Amint az apám átjön, ennek vége lesz. Azoknak a többsége, akik téged tisztelnek,
meghalnak a csatában. Azokat, akik életben maradnak, meg fogják büntetni és rabszolgák lesznek, mert
ellenzik az apámat. Ha megölsz, Atlantában senki nem fogja kimondani a neved. - Sirinre néztem. - Mond
el neki.

Az arckifejezéséből látszott, hogy már mondta.

- Azért hozattál ide, hogy megalkudjunk. Akkor hát alkudjunk.

A csend elmélyült. Ez volt az a rész ahol engem megehetnek. Olyan értékesre csináltam számára, ahogy
csak tudtam.

- Mit ajánlasz? - mondta az isten.

- Ha beleegyezel abba, hogy segítesz nekem megtörni az apám erőit, segítségül fogom hívni a nevedet,
azok előtt a csapatok előtt, akik összegyűlnek. Azt fogom mondani azoknak, akik velem harcolnak, hogy
te jelen leszel, így tanúi lehetnek a hatalmadnak. Gondoskodni fogok róla, hogy ismerjék a nevedet, így
dönthetnek úgy, hogy imádkoznak hozzád. Ha az erőd olyan hatalmas, mint ahogy a vholvod
megmutatta, akkor ez a csata sok megtérőt hoz. Ezt az üzletet nem fogom semmilyen más istennel
megkötni. Nem számít, mennyit segít Belobog vagy Perun vissza fogom utasítani. Nem fogok segítséget
kérni a vholvjaiktól és nem kérek tanácsot. Te leszel az egyetlen szláv isten azon a napon, a mezőn. Téged
tisztelni fognak, félni fognak tőled, és emlékezni fognak. Évek múlva legendákat fognak mesélni erről a
napról és a nevedet fogják emlegetni.

Csend.

Az isten szemei ragyogtak.

- Elvégeztetett.

Sötétség kavargott Roman körül, majd visszahúzódott az erdőbe. Roman pislogott, mint aki akkor ébredt,
hatalmas kardja ismét egyszerű bot lett, csupasz fejjel.

Aspid sziszegett és odacsúszott Romanhoz, a kígyósárkány hatalmas feje egy magasságba volt vele. Ha
kinyitná a száját, egy slukkra lenyelhetné a vholvot.

Roman megrázta a fejét, hogy megtisztítsa.

A sárkány kinyitotta a száját, a fogai olyanok voltak, mint a hosszú, ívelt kardok. Ó, a fenébe!

- Roman! - elindultam felé és elsüllyedtem a sárba.

Aspid hosszú, kígyózó nyelve kinyúlt és a vholv körül kanyargott. Felgyorsultam és keresztül csörtettem a
mocsáron. Semmilyen módon nem tudtam időben keresztül jutni ezen a trágyán.

Roman ismét pislogott és a kezével megütötte Aspid orrát.

- Mit mondtam a csókokról? Nincs csók meghívás nélkül.

Aspid nyelve visszahúzódott. És behúzta Romant a szájába.

Rohantam.

- Igen, én is szeretlek. - mondta Roman a fogak erdejéből. - De most mennem kell. Gyerünk.

A sárkány kinyitotta a száját és visszaejtette Romant a sárba. A hatalmas kígyó rám nézett, sziszegett és
visszasiklott az erdőbe, obszidián teste csak ment, és ment... Ez mulatságos lenne, ha nem lenne annyira
átkozottul ijesztő. A hátam mögé pillantottam. Sirin eltűnt.

- Minden alkalommal ez történik. - mondta Roman. - Hiányzik neki az apja. Én vagyok a pótlék, amíg nem
látja ismét Chernobogot a következő mágiarobbanásban.
- Furcsa életed van.

- Nocsak, ki beszél. - vonta meg a vállát. - Az nem igaz, hogy én gonosz vagyok. Csak gonosz dolgok által
vagyok szeretett.

Egy fekete vászonba csomagolt kard emelkedett ki a mocsárból, mint valami furcsa virág. Megragadtam a
markolatát. Az érintése nagyon hűvös volt. Huh. Amikor utoljára használtam speciális kesztyűt kellett
beszereznem a markolatot pedig három réteg anyagba kellett becsavarnom. Kiszabadítottam a kardot.
Vannak olyan emberek, akik kövekből húzzák ki a kardot, és utána uralkodnak egész Britannián. Én
kihúztam egy kardot a sárból, és megpróbáltam nem arra gondolni, mit tettem.

- Erre. - mondta Roman és elindult a fák között. - Nos, ez elég mókás volt.

- Mindent megtettem, amit tudtam. - mondtam neki.

- Nem kérdőjeleztem meg. - húzta végig a kezét az arcán. - A nagybátyámnak el kell majd mondani.
Szakmai udvariasság. Ez azért majd felkavarja a dolgokat. Ezért nem használt a Sötét Isten engem.

- Miért?

- Mert ha tudtam volna, hogy mit akar, lebeszéltem volna őt erről.

- Azt akarta, hogy az egész csatateret szenteljük neki.

- Tudom. - grimaszolt Roman.

- Legalább így, hogy ő is a csatatéren van, nem fog emberáldozatokat követelni.

- Az nem ő lesz. - mondta Roman. - És rajtam keresztül vezeti le az erejét. Én egy harci vholv leszek. -
vigyorgott. - Ez lesz az első alkalom. Nagyon izgatott vagyok.

- Nem akartalak belekeverni ebbe az egészbe.

- Én sem akartalak egy ijesztő mocsárba hozni téged. A dolgok néha megtörténnek.

- Sirin jóslatai milyen gyakran tévednek, Roman?

- Az igazat akarod hallani, vagy azt, amivel együtt tudsz élni?

- Gyakran, ugye?

Bólintott.

A fák szétváltak. Teddy Joe állt az út közepén láthatóan elég zavartan. A nap a jobb oldalunkon volt.
Valahogy elveszítettünk néhány órát.

Teddy Joe észrevett bennünket és megrázta a fejét.

- Kétszer is megpróbáltam keresztülmenni az erdőn. Végig ezen az úton vagyok.

- Azt hiszem ez a tiéd. - lehúztam a szövetet a kardról. A penge lángra lobbant. Teddy Joe felé dobtam.

Elkapta a pengét. Az egész teste átrendeződött, kiegyenesedett, magasabb lett, a vállai szélesebbek
lettek, a bőre színe fényesebb. Teddy Joe egy másodperccel korábban sápadt árnyéka volt annak, aki
most előttem állt. Soha nem tudtam, hogy ez a kard mit jelent. És egyszer kölcsön adta nekem, hogy egy
tréfát kövessek el vele Curranon.

- Mit adtál érte? - kérdezte.

- Semmi fontosat.

Romanra néztem.

- Majd később elmondom. - mondta a vholv.

- Semmi fontosat. - ismételtem meg. - Menjünk haza! Mesélj nekem a pegazikról, Teddy Joe!

Meglengette a hintát, és belehelyeztem a fenekemet. Most haza kell mennünk és ki kell találnunk mi
történt Christopherrel. Ha ő még egyáltalán Christopher. De legalább a sárkány kikerült az útból.
Köszönöm az univerzumnak ezt a kis szívességet.

9. fejezet

Roman kijelentette, hogy egy nap kétszer varjúvá válni, meghaladja az ő fizetési fokozatát. Furcsa
hangokat adott ki az ajkai közül és egy fekete ló ügetett ki a fák közül. Nyereg nélkül ült fel a lóra, és
elindult a házhoz.

Visszaültem a hintába. A repülést tényleg túlbecsülik, de gyors volt, és a koldusok ne válogassanak.

Teddy Joe szerint a pegazikat nem lehet megszelídíteni, de el lehet őket csábítani.

- Kíváncsiak és szeretik a kalandot. - mondta és közben dél-nyugatnak repültünk. - Oda mégy a csordához
és ajándékot kínálsz fel. Sárgarépa, cukor, bármi. Ha elég érdekes vagy, az egyik talán közülük odamegy,
és úgy dönt, hogy kalandozik veled.

- És ha egyik sem akar velem kalandozni?

- Akkor nem tehetünk semmit.

Ó, egek.

- Miért van szükséged pegazira Kate?

- Mishmarba kell mennem.

- Mi az a Mishmar?

- Az apám mágikus börtöne Közép- Nyugaton.

Teddy Joe rágódott egy darabig az információn.

- Miért akarsz oda menni?

- Inkább nem mondanám el. De oda kell érnem, amilyen gyorsan lehet.

- Nos, ők rohadt gyorsak. Gyorsabban repülnek, mint én. A múltkor Miamiba mentem az egyikkel. Hat
óra alatt odaért. Ha jól értem neked a lehető leghamarabb szükséged van egyre?

- Igen. - három napja szereztem tudomást Saiman elrablásáról, ami tizenkét nappal az esküvőm előtt
volt. Sienna eredeti látomása szerint összeházasodtam Currannal, és az esküvőnk a csatához vezetett. De
ahogy megváltoztattam a jövőt, úgy éreztem a csata az esküvőm előtt lesz.

- Akkor megcsináljuk ma este. Tizenegy körül felveszlek. Össze tudsz csomagolni addig?

- Igen. Megkérhetlek, hogy tegyél le a Miltoni Kórháznál. Ellenőriznem kell az egyik beteget.

- Biztos vagy benne, hogy kitegyelek Miltonba? Hosszú az út és neked nincs lovad. Meg tudlak várni.

- Miért vagy hirtelen ilyen kedves?

- Nos, visszaszerezted a kardomat, egy-két napig tudok szívélyes lenni. De ez hamar elfogy.

- Igen, fantasztikus lenne, ha megvárnál.

- Akkor csináljuk. - mondta.

A Miltoni Kórház egy zömök, szilárd épületet foglalt el, ami nem kórháznak tűnt, hanem inkább egy
bunkernek, keskeny ablakokkal, melyeket vastag rácsok őriztek, vastag falak, és tüskék a tetőn. A legtöbb
kórház mostanság így nézett ki. Az olyan lényeket, melyek embereket ettek vonzotta a vér illata, a
kórházak pedig tele voltak vérző emberekkel.

- Nyomasztó helyek a kórházak. - mondta Teddy Joe, miközben leszállt néhány teherautó mögött a
parkolóban. Megvonta a vállait és a szárnyai eltűntek. - Egy barátodat látogatod meg?

- Valami olyasmi.

- Csatlakozok hozzád. Majd használok egy szép széket.

A váróteremben hagytam Teddy Joe-t. Egy idősebb, vékony, szőke kontyos ápolónő, kísért Adora
szobájához. A sahanu az ágyon ült és egy újságot lapozott. A színe jó volt. Tekintettel arra, hogy
huszonnégy órával ezelőtt a belei kiömlöttek, ez egy nagy javulás volt.

Adora észrevett engem és megpróbált felállni.

- Nem, ne állj fel, maradj ott, ahol vagy. - mondtam neki.

- Igen, Kate. - hajtotta le a fejét.

Az ápolónő furcsa pillantást vetett rám. Felsóhajtottam.

Az ápolónő Adorához fordult.

- Ha bármire szükséged van, a folyosón leszek.

Fordítás: csak kiáltanod kell, és rohanok. Nem igazán tudtam hibáztatni. Olyan szagom volt, mint a
mocsárnak, és a kard sem segített a megbízható kép kialakításához.

Leültem egy fából készült székre.

- Hogy érzed magad?

- Sokkal jobban. Hamarosan ismét hasznos leszek.

Megpróbáltam úgy gondolkodni, mint Martina. Ascanio anyja volt a Falka egyik tanácsadója, és korábban
már segített nekem. Sajnos én nem rendelkeztem sem a képességeivel sem a tapasztalatával.

- Fontos hogy hasznos legyél?

- Igen.

- Miért?

- Minden dolognak kell lennie céljának. Az én célom, hogy szolgáljak valakit a véredből.

- De te nem vagy dolog Adora. Te egy személy vagy.

- Az embereknek is hasznosnak kell lenniük.

Remek, hát ez nem megy valami jól.

- Mesélj magadról.

- Gyors és erős vagyok. Jártas vagyok a vágófegyverek használatában, de leginkább a japán stílusú
kardokat kedvelem. Három Hatalom Szót ismerek, de egyszerre, csak egyet tudok használni. A
nemzedékemből a negyedik helyre soroltak be.

- Miért a negyedikbe?

- Nagyon gyors vagyok. - habozott egy kicsit. - De két másikhoz hasonlítva korlátozott a mágiatartalékom,
a harmadikhoz képest pedig, kevesebbet öltem. Valamint rövidtávon ölök jobban.

- Mennyi sahanu volt a korosztályodban?

- Eredetileg huszonkettő.

Adora nem lepődött meg a sahanu kifejezésen. Úgy tűnik Julie információi pontosak.

- Hogy érted azt, hogy eredetileg?

Ismét habozott.

- Néhányan meghaltak. Néhányat még azelőtt elvittek az erődből, mielőtt elvégezték a tanulmányaikat,
mert máshol volt rájuk szükség.

- Hányan végeztek veled együtt?

- Kilencen.

- Láttam egy nagy, sötét bőrű nőt, aki páncélinget és kalapácsot hordott.

- Carolina. Ő a nyolcadik helyen van.

Nem látszott rajta, hogy aggódna.

- Volt még ott egy férfi, foltozott hosszú kabátban.

- Razer. - szünetet tartott. - Ő van az első helyen.

- Mesélj róluk nekem.

- Carolina erős, de nem olyan gyors, mint én. A mágiája egy telekinetikus lökés, amely egy öt méteres
tartományban is pusztító. Egy gyorsabb harcos, vagy egy távolsági ellenfél, kivonhatja őt. Ő jobb egy két
vagy akár több fős csapatban, ahol valaki vigyáz a hátára.

- És Razer?

- Razere gyorsabb, erősebb és pontosabb, mint én. A mágiája erősebb, mint az enyém. Megöli az
ellenfeleit és néha megeszi a húsukat.

- Razer egy fae?

Adora bólintott.

Én is így gondoltam. Korábban már számoltak be olyan gyerekekről, akik látszólag normális szülők
gyerekeiként születtek, de a képességeik és a vonásaik megegyeztek a legendákban leírt fae-el.
Leginkább az északi városok területein, ahol nagyszámú ír bevándorló lakott, például Boston és
Weymouth. A legutóbbi népszámláláskor Atlanta lakosságának hat százaléka állította, hogy ír
származású. Azért tudtam ezt, mert a Falka részletes várostérképet készített, és megkértek, hogy
segítsek felcímkézni kultúrájuk mitológiája szerint. A Váltás utáni világban számított, hogy te honnan
származtál, mert szülőfölded mítoszai és legendái követtek téged.
Senki nem tudta, mire képesek a fae-k. Néhányan manóknak, néhányan tündéreknek, mások tisztességes
népnek vagy Tuatha Dé Danan-nak nevezte őket, de mindenki egyetértett abban, hogy rossz hírük volt.

- Mi az ereje?

- Nem tudom. - mondta Adora. - Csak kétszer harcoltam ellene. Nem használt mágiát, hogy győzzön.

Ez azt jelentette, hogy Razer győzött a sebességével, az erejével és az ügyességével, pedig ebből
Adorának is háromszor annyi volt, mint egy normál embernek. Razer szórakoztató lenne.

- Van más fae is a sahanuk között?

- Igen.

- A kilenc közül?

- Irene is fae. - mondta. - Szerintem.

- Mi az ereje?

- Nem tudom. - Adora szája megremegett. Nem akart csalódást okozni nekem, és valószínűleg aggódott a
rosszallásom miatt. Már elég feszült lett attól is, amin átvittem. Tovább kell lépnem.

- Köszönöm. Ha jobban érzed magad, szeretném, ha mindent leírnál a nemzedéket többi sahanujáról,
amit fontosnak tartasz. Van olyan korosztály, ami idősebb tőletek?

- Nem. - rázta meg a fejét. - Mi vagyunk az első generáció. Csak fiatalabb generációk vannak.

Huh.

- Hány éves vagy Adora?

- Huszonnégy.

Csak négy évvel volt fiatalabb tőlem, de szinte gyerekes egyszerűség volt benne. A világát pontosan
meghatározták: szolgálni és boldoggá tenni engem az jó, számomra haszontalannak lenni a rossz.
Habozás nélkül megadott nekem minden információt, amit akartam. Két nappal ezelőtt valószínűleg
meghalt volna, hogy ezeket az információkat titokban tartsa előttem, de most a hűsége elmozdult,
semmit nem tartott titokban, mint egy olyan kisgyerek, aki ösztönösen egy hatóságnak ismer el egy
felnőttet, és alig várja, hogy bebizonyítsa neki, hogy ő milyen okos és találékony. A legtöbb ember már
legalább közepesen megcsömörlött, de ő nem volt kiégett. Ez nem olyan fajta naivitás volt, ami elhiszi,
hogy a világ egy jó hely, ez egy olyan ártatlanság volt, mint egy gyermek hite, hogy helyesen cselekszik,
mert a hatalmi személy biztosította őt erről.

Meg kellett repesztenem ezt a világképet. A lelkében kellett lennie valaminek, ami lázadt az apám
nézetei ellen, a tökéletesség ellen, amit aranyfénybe csomagoltak.

- Mióta szolgáltad az apámat?

- Hét éves korom óta.

- Ekkor vittek téged arra a helyre, ahol a sahanukat kiképzik?

- Igen.

- Volt családod mielőtt oda vittek téged? - ha volt benne bármilyen emberi érzelem most meg kell
látnom a szikráját.

- Igen. Néhány gyerek árva volt, de én nem voltam. Az anyámat és az apámat nagyon jól kárpótolták. A
mágiám miatt választottak.

- Hiányzott a családod?

Adora habozott. Visszatartottam a lélegzetem.

- Igen. De most a sahanu a családom.

És mégis kiadott nekem olyan információkat, amelyek segítenének, hogy habozás nélkül megöljem őket.

- Dühös voltál, hogy a szüleid eladtak téged? Elhagyottnak érezted magad? Úgy gondoltad, hogy ez
igazságtalan?

Adora kinyitotta a száját majd becsukta.

- Az apám nincs itt. Az oktatóid sincsenek itt. Csak te és én vagyunk. Úgy gondoltad, hogy ez
tisztességtelen?

- Igen. - mondta halkan. - Sírtam. Hiányzott az apám, az anyám és a nővérem.

- Gondolod, hogy a többi gyereknek is hiányoztak a szülei?

- Igen. - túl sok aggodalom látszott az arcán. Meg kell változtatnom a témát.

- Öltél valaha az apámnak?

- Igen. - vett egy nagy levegőt. Visszatértünk az ismerős területre.

- Kit öltél meg?

- A kiképzés alatt több harcművészt és fegyvermestert öltem meg.

- Miért ölted meg őket?

- Gyakorlat céljából.

- Kényszerítették őket, hogy harcoljanak?

- Nem. Fizettek nekik, hogy öljenek meg minket.

Ez egy ismerős taktika volt, amit az apám Vorontól tanult.

- Mivel fejeződött be a kiképzésed?

- Megöltem Guram Követőit. Ők elkapták Sharrum egyik emberét és megölték, amivel felbosszantották.

Korábban összefutottam Guram Követőivel. Ronda szekta volt, szerették lenyúzni az emberekről a
tetoválásokat, melyet halandó bűnnek tekintettek, és ezzel elnyerhették Guram istenének kegyét. Guram
egyfajta próféta volt, és az a szóbeszéd járta, hogy aki meghallgatta a szentbeszédét, bhaktává vált. A
bűnüldöző szervek igyekeztek feloszlatni, de olyanok voltak, mint a hidra. Ha levágtad az egyik fejét, egy
másik városban felbukkant egy másik fej. Bár néhány éve már nem hallottam felőlük.

- Hányat öltél meg a követői közül?

Halványan elmosolyodott.

- Mindegyiket.

Aszta.

- Meddig tartott?

- Két évig.

- És mi van Guram-el?

- Őt is megöltem.

- Mit éreztél, miközben megölted azokat az embereket?

- A Sharrum holtan akarta látni őket.

Végül rájöttem, hogy miért zavar Adora engem annyira. Ő volt az, amivé Voron akart tenni engem. Egy
gyilkos bűntudat nélkül, kétség és kérdés nélkül. Mutass rá a célra, és nézd a vérpermetet.

Az apám tette ezt vele. Mint ahogy nekem mondta, célt adott neki. És Adora nyugodt volt. Csak akkor
vált izgatottá, amikor el akartam őt küldeni. Az apám volt a legközelebb ahhoz a dologhoz, mint egy
isten, amit a lány ismert. Amikor az istened megparancsolja, hogy ölj, és teljes felelősséget vállal érte, az
megszabadít a bűntudattól, a szégyentől és a kétségtől.

Ezt meg kell állítani. Az apámat le kell állítani.

- Adora, mit akarsz csinálni?

- Szeretnélek téged szolgálni.

- És ha azt mondanám, nem tudsz, mit csinálnál?

- Megölném magam.
Nem volt semmi kétség a nagy barna szemeiben. A teljes odaadást kivéve, semmi.

- Nem mennél vissza az apámhoz?

- Engem megölnének. Már nem lennék hasznos a számára. De ha nem lenne más választásom,
visszamennék a Sharrumhoz.

Vissza kell vezetnem őt a civilizációba, még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit megteszek.

- Miért nem kedvelsz engem Sharrim? - kérdezte halk hangon. - Nem én vagyok a legjobbra értékelt, de
keményen edzettem és szorgalmas vagyok.

- Nem utállak Adora. De nem akarlak használni, mert az embereket nem lenne szabad használni. Az
embereknek a saját útjukat kellene követni az életben.

- De én szolgálni akarlak téged. Ez az egyetlen módja, hogy bejussak a mennyországba.

Amikor Jene holtteste felett álltunk, Ascanio azt mondta, hogy Holland helyettes személyiségének
lényege az, hogy a törvény oldalán áll. De Holland nem rendőrként nőtt fel. Neki valószínűleg voltak
barátai a seriff hivatalán kívül is, volt családja, voltak emberek, akikkel középiskolába járt. Egy egész
emberháló volt körülötte, hogy elkapja, ha megbotlik. Adorának nem volt senkije. Sahanuként nőtt fel.
Csak ezt ismerte. Elvesztette a családját, és az egész életét annak szentelte, hogy ő legyen a legjobb
merénylő, mert az apám biztosította, hogy így eljut a mennyországba.

Össze kell törnöm ezt a hitet. El kell magyaráznom neki, hogy minden, amit tett, az összes kiképzés,
amiért olyan keményen dolgozott, az egész élete hazugság volt. Olyan ez, mintha egy egész életen át
tartó odaadó kereszténynek, megdönthetetlen bizonyítékot mutatnánk fel arról, hogy isten nemlétezik.
Az egész világa összeomlana. Megkíméltem az életét, és most szét kellene rombolnom mindent, amit az
élete utolsó tizenhét évében igazságnak hitt. Ez nem csak kegyetlen lenne. Ez elpusztítaná. Ez összetörné
őt. Kegyesebb lett volna megölni.

Ránéztem és a belsőm összeszorult. Nem azért kíméltem meg őt, mert lenyűgöztek a képességei, vagy
azért mert azt gondoltam, hogy érdemes megtartani. Nem, azért mentettem meg őt, mert magamat
láttam benne. Azért mentettem meg, mert egy nagy "Baszd meg"-et akartam küldeni az apámnak. Azzal,
hogy elküldte Adorát a területemre, megsértett. Ezzel olyan dühössé tett, amilyen mérges nem voltam
már nagyon rég óta.

Valahol mélyen, bennem egy hang, be akart menni a várába, be akart menni a kastélyába, össze akarta
törni őt, és el akarta venni a földet, amit birtokolt. Az nem lenne elég, hogy győzök. Meg akartam alázni
őt, és el akartam venni a földjét. Felhalmozni, mint egy sárkány.

Mi a pokol történik velem?

- Jól vagy, Kate? - kérdezte Adora.

Egy darab szar voltam. Ő egy személy volt, egy igazi élő ember, és én úgy döntöttem, hogy játszom az
életével, mint egy isten. Amikor lehetőségem volt rá, hogy rabszolgává változtassam, megálltam, mert
rájöttem, hogy Currannak nem tetszene. De azért kellett volna megállnom, mert tudnom kellett volna,
hogy ez hibás dolog. Mert én nem csinálok rabszolgákat.

- Kate?

Hogy mehettem el ilyen messzire? Hogyan tudnám ezt kijavítani? Ha tovább mennék ezen az úton, Adora
lenne az első a sok közül.

- Kate, beteg vagy?

Nem. Meg kell találnom, hogy mi késztetett erre. És tartozom annyival Adorának, hogy elmondom neki a
teljes igazságot, olyan kíméletesen, ahogy csak tudom. Segítségre lesz szükségem. Nagyon lassan kell
haladnom. Lépésenként.

- Adora, mit szeretsz csinálni? Amikor nem az apámnak dolgozol, hanem amikor szabadidőd van?

- Nem tudom. - mondta.

- Mi a kedvenc ételed?

- Az édesség.

Oké. Édességet vehetek.

- El kell utaznom pár napra. Szeretném, ha itt maradnál és gyógyulnál, az orvosoknak tovább kell
kezelniük a sebeidet. A Hírnököm el fog jönni és ellenőrizni fog téged. Tudasd vele, ha szükséged van
valamire. Ha azonban nem akarsz itt maradni és el akarsz menni, nincs szükséged az engedélyemre. Nem
vagy fogoly. Ha az apám ügynökei kapcsolatba lépnek veled, nem kell elmenned velük, ha nem akarsz, de
megteheted. A te döntésed. Oké?

- Oké.

Már majdnem az ajtónál jártam, amikor utánam kiáltott.

- Kate!

- Igen?

- Vissza jössz értem?

- Igen. - ha nem halok meg.

- És akkor megint hasznos leszek?

- Igen. - a pokolra fogok jutni. Amikor meghalok, egy lyuk fog nyílni a lábam alatt és egyenesen oda
zuhanok.
Lementem a váróterembe és a pénztárosnál álltam meg.

- Szeretném kifizetni a következő heti ellátást.

Megmondta az összeget. Előhúztam a pénztárcámat és kivettem egy csekket - megtanultam, hogy mindig
legyen nálam egy pár darab - és megírtam. Hozzáírtam még ötven dollárt, és a hátam mögött lévő
ajándékboltra és pékségre mutattam.

- Ezen kívül szeretnék még mindenféle édességet, amit hoznál neki.

- Ha az orvosa is megengedi.

- Hagyd, hogy legyen nála édesség. - tudván, hogy milyen gondos volt az apám az eszközeivel, Adora
valószínűleg hamar meggyógyul.

Arra készülök, hogy elpusztítsam a világod, itt van egy kis cukorka. Pfuj.

Teddy Joe felállt és kimentünk.

- Ő kicsoda?

- Hallgatóztál?

- Csak néhány lábnyira voltál tőlem, és nagyon éles a hallásom.

- Ő egy olyan fegyver, amit az apám készített, és aki soha nem kérdőjelezi meg az utasításokat. És lehet,
hogy ő a legnagyobb hiba is, amit valaha csináltam. - másztam be a hintába.

- Biztos vagyok benne, hogy ez nem olyan rossz. - mondta.

Rossz volt. És előbb-utóbb Currannak is el kell magyaráznom. Nem voltak titkaink egymás előtt. Mi
beszélgettünk. Ha lehetőséget kapok rá, elmagyarázom, hogy mi Adora, és meggyőzöm, hogy nem
rabszolga. Curran jobban szeret engem, mint bárki, akit ismertem. Végig hallgatna engem. Nem ez állított
meg engem. Ha hagynám, hogy lássa Adorát, megkérdezné tőlem, hogy miért nem öltem meg. Nem
hazudnék neki. Mindent el kellene mondanom neki, az apámról, hogy el akartam venni a földjét, Adora
vérének lecsapolásáról, és hogy a szolgálatomba akar állni, mintha ő csak egy tárgy lenne.

Nem akartam, hogy Curran tudja, milyen messzire jutottam a sötétségbe. Megijesztett engem, amikor
erre gondoltam.

De megtettem, bennem volt ez. Tetszik vagy sem, majd akkor foglalkozom vele, ha visszatértem
Mishmarból. Ha visszatérek.

- Meg kell állnom egy kovácsműhelynél. - mormoltam, majd rájöttem, hogy hangosan kimondtam. -
Sajnálom, magamban beszéltem.

- Van már gyógyszerünk erre.

- Köszönöm, doktor.

- Szívesen. Miért kell megállnod egy kovácsnál?

- Porított vasat kell vennem.

***

A hátsó tornácon ültem Teddy Joe-ra várva. Az ég fekete és mély volt. Fent ragyogó csillagpermet
csillogott. Az éjszaka lélegzett.

Megálltam a Céhnél és beszéltem Currannal. Összeállított egy csapatot, Saiman megmentésére. A Falka
megosztotta azokat az információkat, melyeket a felderítői megtudtak, és Curran talált egy zsoldost, aki
képes a távolsági kommunikációra. Egeres boszorkánynak hívták, és amikor találkoztam vele, Barabas
irodájában ült, két denevér lógott a ruháin, egy mókus ült a vállán, és egy apró bagoly volt a kezében. Ma
este a bagoly és a denevérek elrepülnek a kastélyba, és megpróbálják megtalálni Saimant. Ha
megtalálják, akkor képes lesz beszélni vele.

Elmondtam Currannak a találkozásomat Chernoboggal. Ő mesélt Christopherről. Mihelyst a mágiahullám

véget ért, a szárnyai eltűntek és felhagyott a küzdelemmel. Ekkor kihúzták a földből, ő pedig felvette
Maggie-t és visszament a házba. Barabas megpróbált beszélni vele, de Christopher összehúzta a
függőágyat, magához ölelte a kutyát és megtagadta a kommunikációt. Barabas otthon maradt, hogy
vigyázzon rá.

Megöleltem Currant és megcsókoltam búcsúzásként. Folyamatosan kérdéseket tett fel nekem. Nem
akarta, hogy menjek. Én sem akartam menni, de végül indulnom kellett, hogy összeszedjem a dolgaimat.

Megálltam a kovácsnál és vettem egy font porított vasat. A legendák okkal léteznek.

Otthon felhívtam Jim-et és megkértem, hogy készítse össze a maradványokat, úgy három órára. Azt
mondta kész lesz.

Felhívtam Martinát és elmagyaráztam neki Adorát. Nem szépítettem. Azt mondta beszélni fog vele, és
megkért, hogy vacsorázzak vele, amint lesz időm. Megígértem. Aztán beszéltem Julie-val, megkértem,
hogy ellenőrizze Adorát, amíg én távol vagyok.

Azután elcsomagoltam néhány ruhát, szárított húst, diót és kenyeret, ami pár napig eláll a hátizsákba.
Eltettem két kulacsot és egy tekercs WC papírt. Visszatekintve azokra a kirándulásokra, melyekre Voron
küldött engem, ez a készlet egyenesen kényeztető volt. Nem maradt más dolgom, mint várni.

Teddy Joe-nak még van pár perce.

A hátsó kapu nyitódására megfordultam. Christopher sétált el a ház mellett és leült mellém.
- Hello. - mondtam.

- Hello. - mosolygott. Ez ugyanaz a szégyenlős mosoly volt, amit az arcán szoktam látni. Olyan volt, mint
kezet rázni egy régi baráttal. De a szemeiben már nem volt az a távoli álmodozó pillantás, mintha olyan
dolgokat látna, amit senki más nem láthatott.

- Hol van Barabas?

- Elaludt. - mondta Christopher. - Hosszú napunk volt.

- Te sokáig ébren maradtál. - egy kis csevegés a terror istenével.

- Veled megyek.

- Miért?

- Mert túl sokáig voltam haszontalan.

Ó, egek. Már megint a haszontalan dolgok.

- Christopher, Teddy Joe elvisz engem.

- Nem harcolok vele megint.

- A szárnyaid a mágiával eltűntek. Még mindig a technika van fent. Nem hiszem, hogy el tudsz vinni
mindkettőnket.

Vörös füst csapott fel a vállaiból, és hatalmas szárnyak nyíltak ki csattanva.

Remek.

- Mindenki túl fáradt volt már ahhoz, hogy harcoljon velem. - mondta. - És mindannyian szerettek volna
megnyugodni, hogy nem kattanok be újra.

- Ezért úgy tettél, mintha elvesztenéd az erődet, ha a mágiahullám véget ér.

- Oda kellett figyelnem rájuk. Annyira kiváltságos voltam, mert voltak emberek, akik aggódtak értem, és
közben elfelejtettem, hogy milyen érzés, ha az emberek félnek tőlem.

- Nem féltünk. Aggódtunk.

- Az a részem, aki Demios, közelről ismeri a félelmet. Barabas félt. Annyira félt, hogy a félelme világított,
mint egy jelzőfény.

- Barabas alkalmazkodni fog. Nem hiszem, hogy tőled félt Christopher. Szerintem aggódott miattad.
Ahogy én is. Nem akarlak elveszíteni.

Christopher bólintott.
- Minden rendben közted és Barabas között?

Elnézett a távolba.

- A dolgok jelenleg bonyolultak. Korábban nem volt rend a fejemben. Most ő nem tudja, hogy én ki
vagyok.

- Ki vagy te Christopher? Te mit gondolsz? Mit érzel?

- Szeretem őt.

Azt kívántam bárcsak tudnám, mit kell mondani.

- Van valami a hátizsákodban. - mondta. - Ez vonz engem.

Belenyúltam a zsákomba, és egy kis kerámia edényt vettem ki, melyben egy kis apró szikra volt.

- Tartsd meg ezt egy pillanatra.

- Mi ez?

- Egy fáklya lepke. - tovább kerestem a zsákomba. - Amikor elengeded, felrepül, minél magasabbra repül
annál fényesebb lesz. Itt is van. Ez az? - kivettem egy egyszerű sárga almát és felajánlottam neki.

Óvatosan elvette a kezemből és felemelte.

- A halhatatlanság almája. Honnan szerezted?

- Vicces történet. Teddy Joe egy éjjel váratlanul kitette őket. Azt mondta nem tudja, mit kell velük
csinálni, de biztos volt benne, hogy a családom története alapján tudom kezelni őket. Pitét készítettem
belőle, és meg akartam etetni Currannal a nagy napunkon. Elvesztettem egy fogadást, és megígértem,
hogy cserébe meztelenül tálalom fel a vacsorát.

Christopher elmosolyodott.

- Felültetett engem. Ez nem az ő hibája volt, de akkor nem tudtam, és elég mérges lettem, ezért
kidobtam az ételt és eltemettem a pitét.

- Eltemetted?

- Akkor jó ötletnek tűnt. Volt elég almám, hogy később egy másik pitét készítsek Currannak. Néhány
hónappal később, amikor visszatértem a házamhoz Savannah közelében, találtam egy vadonatúj almafát.
Beszéltem róla Teddy Joe-val, és megegyeztünk, hogy az alma túl veszélyes ahhoz, hogy felügyelet nélkül
maradjon, ezért kiástuk a fát, és az ő háza mellé ültettük. Minden alkalommal hoz belőle, ha megérik az
alma. Azt mondja, hogy a fa akarja, hogy ezt tegye.

- Megetted őket?
Bólintottam.

- Eddig nincs halhatatlanság. De gyilkos lekvárt tudok készíteni belőle, ha adok hozzá egy kis citromhéjat.
Arra gondoltam, hogy a pegazik értékelni fogják.

Visszaadta az almát és halkan felnevetett.

Kinyújtottam felé a kezem.

- Kate Daniels. Nimród, a Toronyépítő lánya, Atlanta Őrzője.

Ránézett a kezemre, majd hosszú, karcsú ujjaival megfogta.

- Christopher Steed, az Arany Légió huszonkettedik Legátusa, a terror istene.

Kezet ráztunk.

- Az Arany Légió Legátusa. - fütyültem egyet. Ha a Holtak Mestere különösen tehetséges volt,
kiválasztották, hogy csatlakozzon az Arany Légióhoz, az elitek elitjéhez apám navigátorai közül. A Legátus
vezette a navigátorokat, ugyanúgy, ahogy Hugh vezette az apám katonáit. A Legátus közvetlenül
apámnak jelentett.

- Felmásztam a hatalomba. - mondta Christopher. - Nem nekem adták. Kiemelkedtem és elvettem azt.
Én... sajnálom.

Mindannyian sajnáljuk.

- Hadd meséljek neked a barátomról. A neve Christopher. Azt mondja, tud repülni, csak nem emlékszik rá
hogyan kell. Kiderült, hogy tényleg tud repülni. Ő kedves és szelíd ember. Akkor is megpróbál segíteni,
amikor a dolgok nehézzé válnak és ő megijed. Egyszer bement Mishmarba, hogy megmentsen.
Gondoskodik a kiskutyájáról és megpróbál főzni Barabasnak, mert mindannyian tudjuk, hogy Barabas
szörnyű a konyhában.

- Nem, ő... igen, nem tud főzni.

- Ez az egyetlen Chirstopher akit ismerek. Soha nem találkoztam az Arany Légió Legátusával. Nem is
akarok találkozni vele. - ránéztem. - Nem számít, hogy mi voltál. Csak az számít, ami most vagy.

- Elfelejtettél egy címet a bevezetődben. - mondta.

- Ó.

- Kate Daniels, Nimród a Toronyépítő lány, Atlanta Őrzője, Christopher megmentője.

- Nem tettem semmi ilyet. - mondtam neki.

- Meghaltam volna abba a ketrecbe.

- Az apád összetörte az elmédet és megkínzott téged. Csak megpróbáltam kijavítani a hibát.

- Nimród nem törte össze az elmémet. Én törtem össze. - Christopher felnézett az éjszakai égboltra és
valami gonosz árnyék borult az arcára. Én voltam a legerősebb Legátus. Az apád egy éjjel meghívott
vacsorára és ajánlatot tett nekem: kidolgozott egy módszert egy istenség beültetésére egy emberi
gazdaszervezetbe. A folyamatnak van néhány korlátja. Az istenségnek elég jól ismertnek kell lennie,
ahhoz hogy megkülönböztetett jelenléte legyen, de nem lehet elég öntudatos ahhoz, hogy zavarja az
emberi gazdatest egóját. Olyan isten, akinek szinte nincsenek követői, hogy a gazdatest ne hasson rá. Az
embernek hatalmas mágiatartalékkal kellett rendelkeznie, amely elegendő az istenség hatalmának
fenntartásához és táplálásához. Az apád ahhoz hasonlította, mint amikor egy vihar közepén állsz és
magadba szívod az összes dühét. Egy ilyen személy, mondta, felülmúlná a Legátust, és a Vaskutyák
Rendjének Preceptorát. Valójában ő lenne a másodparancsnoka. Nagyon meggyőző volt.

- Igent mondtál?

- Nemet mondtam.

- Nemet mondtál az apámnak?

- Igen. Azt mondtam neki, hogy a vihar széttéphet és én nem akartam darabokra szakadni.

Ez azt jelenti, hogy Christopher komoly golyókkal rendelkezett.

- Azt mondta, hogy megértette. Mondtam neki, hogy D'Ambray jobb jelölt lenne. Mi mindannyian
imádtuk az apádat, de Hugh volt vele a leghosszabb ideig, mivel gyerekkora óta vele volt. Hugh bármit
megtenne, amit Nimród kér tőle.

És milyen csodálatos ajándékot kapott Hugh az odaadásáért.

- Azt mondta, hogy a folyamat Hugh-n nem fog működni. A gyógyító ereje túl erős volt, és visszautasítaná
az idegen mágiát. Erről beszéltünk, és befejeztük a vacsorát. Nem emlékszem arra, hogy felállok az
asztaltól, de amikor felébredtem már Mishmarban voltunk és a folyamat elkezdődött. Emlékszem a
fájdalomra. Kínzó fájdalom. Egy örökkévalóságig tartott. Akkor döntöttem el, hogy ha túlélem, Nimród
soha nem fog profitálni abból, amit velem tett, így amikor Demiost felszívtam, minden hatalmát befelé
fordítottam. Így csak annyi terror maradt, amit egy emberi elme kezelni tud.

Ehhez megdöbbentő akaraterőre volt szüksége.

- Nem tudom, mit mondjak. A "sajnálom" nem tűnik megfelelőnek. Az apám valóban utálja, ha nemet
mondanak neki.

- Nem hallja túl gyakran. - rubin fény villant az íriszében.

- Megpróbált összerakni téged?

- Igen. De kudarcot vallott. A kár túlságosan hatalmas volt, és én törött akartam maradni. A több
hónapos kísérletezés és kínzás után, egy utolsó kétségbeesett próbálkozással elküldött Hugh-val a
Kaukázusokba. Görögországba nem akart küldeni - mivel ott született a hatalmam és ez túl kockázatos -
de a Fekete-tenger partja elég közel van Deimosnak ahhoz, hogy érezze a föld húzását. Remélte, hogy a
közelség Görögországhoz szóra bír engem, ezért azt mondta Hugh-nak, hogy tegyen ketrecbe, hogy
lássam az eget és érezzem a szelet, és éheztessen. De túl messzire mentem. Meghaltam volna abban a
ketrecben, de te kihoztál, és azóta te és Barabas gondoskodtatok rólam.

A ketrecbe zárt Christopher emléke azóta is dühöt váltott ki belőlem. Soha, egyetlen emberrel sem
kellett volna így bánni, éhezve, szomjazva ülni a saját ürülékében.

- Most mihez fogsz kezdeni? - kérdeztem.

Elmosolyodott lemeztelenítve a vámpír agyarait.

- Amikor harcolni fogsz az apáddal, feletted fogok repülni. Azt akarom, hogy én legyek az utolsó dolog,
amit lát mielőtt meghal.

Most már a gonoszság és a terror istene is az én oldalamon állt. A "jófiú" képem komoly fordulatot
vetett. Talán toboroznom kellene néhány cicát vagy egyszarvút szivárványos képességekkel, hogy
kiegyenlítse.

Teddy Joe sétált ki a teraszra.

- Itt vagy... a fenébe.

Christopher felé küldött egy kis mágiahullámot.

- Nem érzed őt, amikor a technika van fent? - kérdeztem.

Teddy Joe figyelmen kívül hagyott engem.

- Mit akarsz?

- Szeretnék jönni. - mondta Christopher. - Csak arra az esetre, ha valami hiba történne. Nem lesz velem
baj.

Teddy Joe kinyitotta a száját.

- Ne légy durva vele. - mondtam.

- Durva? Én? Vele?

- Igen.

Teddy Joe arca elsötétült. Leült mellém egy székre.

- Mond meg nekem, hogy létezhetsz?

- Kényszerített teózis. - mondta Christopher.

- Hogyan? - kérdezte Teddy Joe.

- Az apját kérdezd meg. Én csak a fájdalomra emlékszem. Valószínűleg beültetésként, kényszerített

birtoklásként kezdődött, de hogy pontosan hogyan, nem emlékszem.

- Megtetted?... - csuklott el Teddy Joe hangja.

- Felszívni Demios lényegét? Igen.

Teddy Joe megrázta a fejét.

- Ez nem apoteózis. A megdicsőülés azt jelenti, hogy hittel elérjük az elragadtatás és az istenség állapotát.
Ez nem egy megjelent megtestesülés.

- Nem. - mondtam. - Ez azt jelentené, hogy egy istenség szándékosan és önként leereszkedett egy emberi
testbe, hogy újjászülessen, és azt megértettem az eljárásból, hogy nem volt önkéntes. Demios nem
reinkarnálódott.

- Nincs rá szó. - mondta Christopher.

Teddy Joe előre dőlt, és az öklét a szájához emelte.

- Ennek az az oka, hogy ellentétes az összes vallás elsődleges alaptételével. Vagyis, hogy egy ember
irányítani tudja az emberfeletti erőket.

- A Buddhizmus kivételével. - mondta Christopher.

- Igen. A kulcs itt az "emberfeletti". Egy istenség elfogyaszthat egy embert vagy egy másik istenséget, de
egy ember soha nem nyelhet el egy istenséget, mert az azt jelentené, hogy az emberi hatalom nagyobb,
mint az isteni.

Csak egy átlagos éjszaka Atlantában. Ültem a tornácomon egy görög istennel, aki igazából ember volt, és
egy egzisztenciális válságban lévő halál angyala között.

- Ennek nem lenne szabad léteznie. Te nem lehetsz Demios.

- De az vagyok.

- Tudom.

- Ez a Váltás. - mondtam. - Egy elhanyagolt isten, mint Demios és egy nagyon erős ember közötti hatalmi
egyensúly, eltolódik az ember felé, különösen, ha nincsenek hívők.

- De ennek egy nagyon erős embernek kellene lennie. - mondta Teddy Joe.

- Az voltam. - mondta Christopher. - Vagyis azt kellene mondanom, az vagyok.

- Megtartottad a korábbi navigátori képességeidet? - kérdeztem.

- Nem.

Ültünk együtt a tornácon és figyeltük, ahogy a világegyetem lemezteleníti magát felettünk.

- Theophag. - mondtam.

- Hogyan? - kérdezte Teddy Joe.

- Akartál egy szót Christopherre. Theophag.

- Istenek evője? - mosolygott Christopher.

- Ez a szó az isteni szentség megevésére vonatkozik gabona és hús formájában. - mondta Teddy Joe.

- Nos, ez most szó szerint történt.

- Indulnunk kellene. - mondta Teddy Joe.

- Tehát jöhetek? - kérdezte Christopher.

- Hova? Hova akarsz menni? - kérdezte Teddy Joe.

- Mishmarba. Én is elvihetem Kate-t. Nem lenne szüksége pegazusra.

- Nem. Még ha el is tudnád vinni őt ilyen messzire, nem érnél oda elég gyorsan.

- Igaza van. - tettem hozzá. - A terv az, hogy elmenekülök Mishmarból, mielőtt az apám odaérkezik, de
lehetséges, hogy ott tart. Valamilyen okból vonakodik megölni engem, de veled nem fog habozni,
harcolni. Mit tennél, ha meglátnád őt?

- Megölném. - mondta Christopher tárgyilagosan.

Nos, határozottan megpróbálná.

- És ezért nem mehetsz. - mondta Teddy Joe. - Megérted, hogy miért? Ha vele mégy Mishmarba, lehet,
hogy egyikőtök sem jön ki onnan élve. Egyedül nagyobb biztonságban van.

Christopher bólintott.

- Nos, akkor veletek mehetek, hogy lássam a lovakat? Megígérem, hogy jó leszek, és nem ijesztem meg
őket.

- Hát peresze, miért is ne. - intett Teddy Joe. - A teljes Hádész is eljöhet. Majd rendezünk egy bulit.

Chirstopher lesétált a tornácról a hátsó udvarba, kitárta a szárnyait majd kilőtt az égbe. A szél majdnem
levert a lábamról.

- Köszönöm. - mondtam Teddy Joe-nak.

- A frászt hozza rám. - morgott Teddy Joe.

- Te vagy a halál legjobb angyala, akit ismerek.

- Hát persze. Szállj be abba az átkozott hintába.

***

Az erdő úgy nyújtózott előttem, mint egy levelekbe burkolt, őrült mozdulatlan tenger. A Kék folyó vize
csendes és nyugtató volt, az öreg hold fényétől csillogva fénylettek a kicsi kvarc pettyek a folyómeder
alján. Vékony, vizes köd csapódott le a fák között, átsiklott a víz felett, és lehullott a folyóból kiálló nagy
sziklákra, melyek úgy ültek a mederben, mint a térdeplő szerzetesek.

Csendben ültem és vártam egy nyereg és egy takaró mellett. Teddy Joe letett engem, és visszavonult, de
előtte azt mondta nekem:

- Ne úgy bánj velük, mint a szokásos lovakkal. Úgy bánj velük, mint egyenlő felekkel.

Christopher felettem siklott, túl magasan ahhoz, hogy lásson. Őt nézve szinte elfelejtettem, hogy sok száz
láb semmi van közte és a nagyon kemény talaj között. Christopher emlékezett rá, hogyan kell repülni.
Felrepülni, elhajolni, a föld felé zuhanni hajmeresztő sebességgel, amiből egy hirtelen kanyarral ismét
felrepült és szárnyalt. Teddy Joe morgott.

- Azt hinné az ember, hogy már korábban is tudott repülni. - aztán fogta magát és elment.

Most minden csendes volt.

Még ha sikerül is elcsábítanom egy pegazit, lovagolnom kellene a hátán miközben repül. A gondolattól a
gyomrom dióméretűre zsugorodott. Ha lezuhanok róla, egy Kate palacsinta leszek. Az élet az utóbbi
időben többféle formában próbált megölni, de lezuhanni egy repülő lóról egy új és nem kívánt fejlemény
volt.

Meg kell nyernem egy lovat. Nem csak a hülye tervem függött tőle de Curran is. A zsoldosaival bemegy az
apám kastélyába, és nekem kell zavart okozni, hogy ki is tudjanak jönni. Sienna előre látta a repülő lovat.
Eddig nem tévedett.

Tőlem balra egy alak mozdult meg a fák között. Megfordultam. Egy másik alak, majd még egy. Egyetlen ló
emelkedett ki a homályból, először egy finom fej, majd egy izmos mellkas, majd vékony elegáns lábak.
Egy csődör, halvány arany palomino, a szőre fémesen csillogott, mintha minden selymes szőrszál fehér
arannyal lenne bevonva. Két hatalmas tollas szárny feküdt a hátán.

Nem görög póni. Nem helyi fajta ló. Úgy nézett ki, mint egy Akhal-Teke, a sivatagban született ősi
türkmén lovak.
Kivettem az almát és a kezemben tartottam.

A csődör kék szemekkel nézett rám, majd megrázta a sörényét, és folytatta az útját a víz felé.

Visszatartottam a lélegzetem.

Elment mellettem a folyóhoz és inni kezdett, a fenekét mutatva felém. További lovak érkezek: perlino,
fehér, arany, szürke... Mindannyian a folyóhoz mentek, ittak, és úgy tettek, mintha nem látnának engem.

Nem volt szerencsém. Csak ültem ott és néztem, ahogy isznak, a kezembe tartva a hülye almát. Oda
kellene mennem és turbékolnom nekik? Teddy Joe azt mondta, hogy ne mozogjak, és hagyjam, hogy
odajöjjenek hozzám. Nos, nem jöttek.

Mit csináljak? Mit tegyek, hogy elég gyorsan odaérjek Mishmarba? Az autó nem elég gyors. Néhány hete
megmentettem egy ifrit kutyát a gohulizmustól. Talán elég messzire el tud vinni Mishmarból ahhoz, hogy
megmeneküljek az apámtól. Nem ez nem jó ötlet, ő nem lenne elég gyors. Az apám elkapna minket és
mindketten meghalnánk.

Egy ló kivált a ménesből. Sötétbarna színű és olyan fényes, hogy nem is tűnt igazinak, legalább tizenöt
tenyér magas volt. A háta és a fara sötétbarna, majdnem fekete, a hasa gazdag gesztenyeszínű. A
sötétbarna szárnyakat, alig látható gesztenyeszínű szálak tarkították. Rám nézett. Visszanéztem. Lépett
még előre három lépést és elvette a tenyeremből az almát.

- Hello. - mondtam.

A ló elropogtatta az almát. Ez valószínűleg ugyanolyan jó választ volt, mint amire számítottam.

Kinyúltam és megsimogattam a nyakát. A kanca megbökött az orrával.

- Nincs több mágikus almám, de van néhány sárgarépám és cukorkám. - a hátizsákomba nyúltam és elé
tartottam a cukorkát. - Hadd tegyek rád nyerget és neked adom a cukrot.

Úgy beszéltem a mágikus szárnyas lóval, mintha ember lenne. Ez az. Hivatalosan is őrült lettem.

A takaróért nyúltam. A szárnyai csattanva szétnyíltak. A bal szárnya szinte a nyakamhoz ért. Fenékre
estem és arrébb másztam, ha esetleg úgy döntene, hogy megtapos engem.

A ló felnyerített, kimutatva a fogait.

- Kinevetsz engem?

A kanca ismét felnyerített. Mögöttem a ménes is nyerített. Szuper. A lovak kigúnyolnak.

Cukorkát vettem elő. Kinyúlt és kivette a kezemből, majd elropogtatta.

Kivettem még egy cukorkát és felemeltem a takarót.

- Rendben, Twinkle Pie, vagy bármi is a neved. Rád teszem a takarót és még több cukrot kapsz. Te
döntesz.

***

A Torony főtornyán leszállni fantasztikus ötletnek tűnt eredetileg. Egyrészt így elkerülném, hogy
meglássanak, Jim ott átadhatja nekem a nagynéném csontjait, anélkül, hogy a Torony lakosságának nagy
része észre venne. Legalábbis így magyaráztam el Teddy Joe-nak, amikor megkértem, hogy menjen előre
és mondja meg Jim-nek, hogy ott találkozzon velem.

Elméletben ez mind jól hangzott. A gyakorlatban a Torony teteje egy nagyon kicsi és nagyon nehéz
célpont volt. Különösen innen fentről.

Az első tizenöt perc után úgy döntöttem, hogy abba hagyhatom a szorongást Cukron, minden
alkalommal, amikor megveregettem a szárnyait, számára azt jelentette, hogy itt az ideje a légi
akrobatikának. Élvezettel belevetette magát, és boldogan nyerített, minden alkalommal, amikor én
sikítottam. Nekem nem sikerült hánynom, neki nem sikerült megölnie engem, és a harminc perces
próbarepülés végére sikerült egyetértésre jutnunk. Rájöttem, hogy nem akar megölni engem, ő pedig
rájött, hogy komolyan gondolok minden szót, amikor azt ígérem, hogy a földre dobom a cukorral teli
zsákot, ha nem hagyja abba mutatványokat. Christopher biztonságos távolságból figyelte az egészet, de
néhányszor így is meghallottam, hogy nevet.

Mindazonáltal a Torony tetején való leszállás egy teljesen új kihívást jelentett. Egy mérföld átmérőjű
körben körül repültük a Tornyot. Alattam Jim, Dali, Doolittle és Teddy Joe beszélgettek. Innen fentről
nem láttam Jim arcát, de a testtartását elég jól felismertem. Ez egy "Ez meg mi a fene?" póz volt.

Dali felnézett, meglátott és integetve fel-le ugrándozott.

- Csak nyugodtan. - mondtam. - Itt szálljunk le... Ó, Istenem!

Cukor szétterítette a szárnyait, majd ereszkedni kezdett. Szél fütyült az arcom mellett.

- Cukor! - beletettem egy kevés keménységet a hangomba. Le fogunk zuhanni. Összetörünk a kövön és
csak egy nedves folt marad utánunk. - Cukor!

Teddy Joe félre ugrott, Jim Dalira vetette magát és a földre döntötte. Ahogy süvítettünk elkaptam egy
pillanatra Doolittle arcát, Cukor szárnyai úgy négy hüvelykre hussantak el a feje mellett. Nevetett.

- Te egy vacak ló vagy!

Cukor nyerített, csapott egyet a szárnyaival és megfordult.

- Fegyelmezd a lovadat! - vicsorogta Jim.

- Fegyelmezd meg te a lovadat! - hűha, ez most szellemes visszavágás volt. Most bizonyára térdre esik és
meghajol az intellektuális ragyogásom előtt.

Cukor letette a patáit a kőre.

- Egy pegazi! - Dali visszatolta a szemüveget az arcára és kinyúlt Cukor felé.

Jim megragadta Dali karját és hátra húzta.

- Észnél vagy?

Dali visszahúzta a kezét és megsimogatta Cukrot. A pegazi lehajtotta a fejét.

- Látod? Érzi a mágiámat. - Dali végig simogatta Cukor nyakát. - Olyan gyönyörű vagy.

- Nem akarok leszállni. - mondtam nekik. - Nem tudom, hogy engedi-e, hogy visszaüljek a hátára.

Teddy Joe felemelte a Doolittle mellett álló két nagy zsákot, lassan közelebb jött hozzánk és átadta
nekem. A nyeregre akasztottam.

- A vér a baloldalon van, a csontok a jobb oldalon. - mondta Doolittle. - A csontok vákuumcsomagolásban
vannak. A vér le van fagyasztva és három különböző termoszban van.

- Köszönöm. - mondtam neki.

Dali felemelte a karjait. Lehajoltam és megöleltem.

- Meg tudod csinálni. - mondta a fehér vértigris. - Rúgd szét a seggüket.

Bárcsak én is ennyire tudnék bízni.

- Van élelmed és vized? - kérdezte Teddy Joe.

- Igen. - már reggel is megkérdezted tőlem.

- És iránytűd?

- Igen.

- Hoztál sí maszkot?

- Igen. Bár nincs hideg és magasan sem.

- Nem a hideg miatt kell. A pegazik szeretnek madarakat üldözni. A madarak viszont nem szeretik, ha
üldözik őket.

- Oké. - bármit is jelent ez.

Jim felemelte Doolittle-t kerekes székkel együtt. Megöleltem a Falka medmágusát.

- Sok szerencsét. - mondta nekem.

- Köszönöm. - szükségem lesz minden cseppre.

- Emlékszel? Próbálj meg kötődni a pegazihoz. - mondta Teddy Joe. - Úgy bánj vele, mint egy baráttal, ne
úgy, mint egy lóval.

- Próbálok vele barátkozni, de őt túlságosan lefoglalja, hogy egy okos tojás legyen.

- Most már te is tudod, hogy érezzük mi magunkat mindannyian. - mondta Jim. - Az meg mi az pokol?

A mutatott irányba pillantottam, ahol egy ember vérvörös szárnyakkal meglovagolta a légáramlatokat.

- Az Christopher.

- Ki? - Jim úgy nézett ki, mint aki szívrohamot kap.

- Christopher. Eszébe jutott, hogyan kell repülni.

Dali felnevetett.

Jim rám meredt. Mennem kell, mielőtt szélütést kap, és a Falka többi része, Dalival az élen utánam jön.

- Viszlát!

Cukor a Torony széléig vágtatott, majd ismét repültünk, a nagynéném maradványaival a

nyeregtáskámban.

10. fejezet

A madarak seggfejek. Levettem a sí maszkot, egy többemeletes ház romjaiban lévő jó meleg hely mellett,
ahol kimostam egy közeli patakban majd megszárítottam és elcsomagoltam a hátizsákomba. Cukor
élvezte, hogy oda-vissza repked a madárseregletek között, ők pedig megtorolták, és igyekeztek
megcsípni, és karmolni az arcomat és a fejbőrömet. Elég erősen meg kellett súrolnom a sapkát egy
sziklán a patakban, hogy a madárürülék kijöjjön a gyapjúból, mielőtt a maszkot ismét visszatehetném a
fejemre a visszaúton. Köszönetet kell majd mondanom Teddy Joe-nak, ha sikerül visszatérnem. De még
jobb lett volna, ha egy antik motoros sisakot hozok magammal.

Amikor az apám összetákolta Mishmart Omaha maradványaiból, toronyházakat mozgatott el és

összeolvasztotta egy szörnyű épületbe. Ahol most voltam, már biztos a felesleg volt, mert az apám
otthagyta az oldalán fekve egy alacsony domb tetején, úgy két mérföldnyire Mishmartól. Előnyös
helyzetből láttam a börtönt, ami úgy emelkedett ki, mint egy legendás fellegvár a síkság felett, masszív
falak gyűrűjébe csomagolva.
A mágia lent volt, de mégis éreztem. Valahol a falak mélyén a nagyanyám csontjai vártak. A csontjai és a
kísértete. Vagy a haragja. Inkább a haragja.

A nagyanyám folyók partjára vágyakozott, ahol süt a nap és élénk virágok nyílnak, lágyan hajladozva a
szellőben. Ehelyett az apám egy szilárd sírba zárta, és arra használta a mágiát, hogy az erejét Mishmarba
sugározza. A nagyanyám utálta.

Cukor megbökött az orrával. Megsimogattam és felajánlottam neki egy sárgarépát.

A pegazi nyerített.

- A túl sok cukor ártalmas a fogaidnak.

Elvette a sárgarépát, de a horkantása egyértelműen elárulta, hogy nem volt hálás. Valószínűleg
unatkozott.

Curran és én egy egyszerű tervben állapodtunk meg: várok, amíg a mágia van fent, és napnyugta után
bemegyek. Ha akkor próbálnék bejutni, amikor a technika van fent, lehet, hogy az apám nem érezné
meg, vagy úgy döntene, hogy marad, mert mágia nélkül nem érne ide elég hamar.

Cukor és én huszonnégy órája szálltunk le a romos felhőkarcolónál, de a technika fennmaradt végig az

első éjszaka. Ez már a második éjszaka volt, és a nap nagy vörös gömbje vidáman gördült a látóhatár felé,
hacsak a mágia úgy nem dönt, hogy a következő órában megerősíti magát, kénytelen leszek még egy
estét eltölteni az unatkozó pegazi mellett. Ez most nem is tűnt olyan szörnyűnek. Atlantától távol kezdett
kitisztulni a fejem. Szinte felszabadultnak éreztem magam.

Legalábbis abba hagytam az aggódást, hogy Cukor elrepül és magamra hagy. Úgy tűnik szórakoztatónak
talál és mellettem marad. Megtanultam elsettenkedni tőle, ha fürdőszoba-szünetet akartam tartani,
mivel szerinte a legviccesebb dolog, hogy mögém settenkedik és megijeszt, ha találok egy félreeső helyet
pisilni.

Az egyik jó dolog a várakozásban az volt, hogy el tudtam gondolkodni rajta, mit mondjak. Még akkor is,
ha ez működik... Még azt sem tudtam, hogy a nagyanyám megért-e engem. Ha kudarcot vallok, nincs B
terv.

- Nincs B terv, Cukor. - mondtam neki. - Ha ezt elszúrom, Curran meghal. A város felég. Minden barátom
halott lesz.

Cukor felém billentette a füleit.

- Minden sokkal könnyebb lenne, ha gonosz lennék. Meglenne a célom, és a bosszantó problémák közül
egyikkel sem kellene foglalkoznom.

Cukor nem látszott lenyűgözöttnek.

A fény pirossá vált, amikor a nap a horizont felé gördült.

A világ pulzusa kihagyott egy ütemet, és a mágia szétáradt.

- Igen. - vigyorodtam el és magragadtam a takarót. - Induljunk, nemes csatalovam. Az elkerülhetetlen

végzetünkbe és a véres halálunkba.

Harminc másodperccel később felszálltunk a levegőbe. Mishmar tornya közelebb került, különböző részei
úgy tapadtak egymáshoz, mintha összeolvadtak volna. A vörös tégla, szürke gránittá vált, majd
átváltozott több darab terméskővé, azután szürke téglává. Az a mágia mennyiség, ami ehhez volt
szükséges megijesztette az elmémet.

Szárnyas alakok szálltak fel a torony tetejéről, és le-fel repkedtek a légáramlatokon.

- Tegyél le az udvaron. - mondtam Cukornak. - A hídon. Gyorsnak kell lennünk. Ne játssz azokkal a repülő
dolgokkal. Nem madarak. Hosszú csőrük van, fogakkal, a szárnyaik pedig bőrből van. Ők nem olyan
kedvesek és jók, mint az a csapat liba, amely megpróbálta letépni a fejem, amikor keresztül repültél
rajtuk. Meg fognak sebezni, ha túl közel kerülsz hozzájuk, és nem akarom, hogy ez megtörténjen.
Kedvellek.

Cukor felhorkantott.

- Ha sikerül kijutnom, elengedem azt a lepkét, amit korábban mutattam neked. Csak akkor gyere értem,
ha meglátod. Ha nem jövök vissza egy vagy két nap múlva, akkor halott vagyok, és neked vissza kell
menned a méneshez.

Cukor vajon megértette ennek legalább egy részét, vagy csak magammal beszéltem? Reméltem, hogy
megértett, mert ha nem, akkor nekem lesz egy nagyon kellemetlen családi találkozóm, amikor az apám
megérkezik villámmal és menydörgéssel, vagy bármilyen más teátrális előadással.

Az előttünk lévő fal fenyegetően közeledett. Cukor lejjebb ereszkedett. Mishmar egy fallal körülvett mély
gödör volt, amelynek a középpontjából emelkedett ki a torony. A kapuktól a toronyig kőhíd húzódott.
Cukor leszállt és galoppra váltott, egyenesen a hatalmas ajtó elé vitt, ütemes lépteinek patacsattogása
visszhangzott a hatalmas üres udvaron. Megállt, leugrottam a hátáról és levettem róla a nyeregtáskákat.

- Menj!

Felettünk szörnymadarak sikoltottak.

- Menj!

Cukor felágaskodott, mellső lábaival a levegőbe csapott, majd végig vágtatott a hídon és a levegőbe
emelkedett. A hatalmas ajtó felé fordultam. Amikor utoljára láttam, elfutottunk innen, Curran Andrea és
a többiek kimentettek innen. Soha nem gondoltam volna, hogy újra átmegyek ezen.

Eszembe jutott, ahogy lassan haldoklom a langyos vízben. Köszönöm, agy. Már csak erre volt szükségem.

Egy új rúd biztosította az ajtót, vastag acélsáv, melyet egy kerék vezérelt, nyolc kiálló fogantyúval. Dolgok
mozogtak a torony belsejében, áthatoltak a falakon, félig elsorvadt agyukat úgy érzékelte az én agyam,
mint vörös fények tűszúrását. Vámpírok. Szabadon eresztve és a vérszomjtól őrülten. Megölték a
gyengéket, akiket Roland bebörtönzött Mishmarba, legyengítették az erőseket, zsákmány nélkül pedig
egymást ették.

A térdeim remegtek. Nem akartam bemenni. Szinte bármit megtennék, hogy ne kelljen bemennem.

- Szép hely. - mondtam magamnak, csakhogy halljam a saját hangom. A kövek visszaverték a hangom.

Curran számított rám. Én is számítottam magamra. Nem volt időm poszttraumás stresszre.

Éreztem a víz emlékét a bőrömön, kiszívta belőlem az élni akarást. Hallottam, ahogy mellettem Ghastek
fáradtan lélegzik. Szinte láttam, ahogy bólint, a szája túlságosan közel a vízhez, ott lógott a fémrostélyra
felfüggesztve, ami megakadályozta a kijutásunkat.

Gyerünk gyenge ember! Nyisd ki azt a kibaszott ajtót! Mennyire lehet nehéz?

Megfordulhatnék és elmehetnék. Sétálj el, menj tovább, és soha ne gyere vissza.

Nyisd ki. Az. Ajtót.

A kerék most lehetetlenül nagynak tűnt, és valahol a lényem legmélyén tudtam, hogy ha megérintem
szörnyű dolgok fognak történni.

Nyisd ki az ajtót.

Curran már elindította az embereit. Úton volt. Ha nem nyitom ki az ajtót, az apám nem indul el
Mishmarba.

Megragadtam a kereket és megforgattam. A fém nyikorgott és recsegett, láthatatlan fogaskerekek

fordultak el, és a rúd félre csúszott.

Nagy levegőt vettem és kinyitottam az ajtót.

Sötétség.

Az ajtóban álltam és hagytam, hogy a szemeim alkalmazkodjanak. Egy sötét kő előcsarnok, üreges, a
tetejét két oszlopsor támasztja alá. Valószínűleg egy szállodához vagy egy bankhoz tartozott. Kellett
lennie egy olyan kijáratnak, ami mélyebbre vezet Mishmarba, mert amikor utoljára itt jártam,
kereszteztük ezt a csarnokot, de nem láttam.

Oldalra léptem, távol a naplemente fényétől, és a fallal a hátam mögött vártam.

A vámpírok távol maradtak. Pedig hallaniuk kellett a rúd elcsúszását és a kapu nyikorgását. Futva kellett
volna jönniük, helyette az elméik felettem és oldalt lebegtek. Ez csak egy dolgot jelenthetett. Valami volt
ebben az előcsarnokban, valami annyira veszélyes, hogy annak tudatossága átjutott, még a vérszívók
vérszomjtól őrült elméjén is.

Vártam, lassan és csendesen lélegezve. Volt egy trükkje a láthatatlanná válásnak: hagyd abba a
gondolkodást. Megtisztítottam a fejem, és egyszerűen csak vártam, a sötét és hideg kőfal megérintette a
hátam.

Múltak a pillanatok. Néztem, ahogy az egy lábnyi széles napfény keresztezi a padló köveit, ahogy a
napfény átcsúszott az ajtó két szárnya közötti résen. A kamra nagyjából téglalap alakú volt, az oszlopok a
két hosszabb oldala mentén futottak. A legtöbb oszlop túlélte a költözést, de legalább három darabokra
tört össze. A falak nem voltak tökéletesen simák. Egy polcszerű dekoratív díszléc futott körbe az
előcsarnok kerülete mentén, körülbelül húsz láb magasan. Efelett, egyenletes közökben, nagy
domborművek szakították meg a követ, modern embereket és épületeket ábrázolva. A padló fényezett
márvány volt, ami most poros és piszkos volt, de még mindig sima. Óvatosan kellene futnom rajta.

Teljesen nyugodt maradtam.

A támadás fentről jött, gyorsan és csendesen. Egy másodperccel korábban éreztem meg a lándzsa
suhanását és jobbra ugrottam. Egy rövid dárda csattant a földön. Visszaugrottam - két shuriken suhant
keresztül azon a helyen ahol egy pillanattal ezelőtt voltam - és egy oszlop mögé ugrottam. Az oszlop négy
láb átmérőjű volt és nem sok választási lehetőséget hagyott: jobbra vagy balra. Nem sokat takart.

Balra a nyitott előcsarnok, melyet ketté szelt az ajtó résén beáramló keskeny fény, a jobb oldalamon fal.
Lefelé nem volt lehetőség, a felfelé sem. A felettem mozgó vámpírok túl messze voltak. Arra
koncentrálni, hogy közelebb hozzam őket, túlságosan megosztaná a figyelmemet.

Egy shuriken csapódott az oszlopba baloldalról. A becsapódási szögből ítélve, a támadónak vagy húsz láb
magasnak kell lennie, vagy a talajszinttől magasabban áll.

A shuriken egy kellemetlen fegyver volt, elvonta a figyelmet és pánikot keltett. Még akkor is, ha méregbe
mártották, ritkán ölnek. A támadó a fal felé próbált terelni.

Jobbra lendültem, de ahelyett, hogy a falhoz rohantam volna, körbe futottam az oszlop körül és a kamra
közepén lévő nyílt térbe szaladtam.

Shurikenek szálltak felém a sötétből, egy kissé balról és fentről. Kitértem az első elől, egyetlen gyors
mozdulattal előhúztam Sarrat-ot és a másodikat félre ütöttem.

A sötétség várt. Én is így tettem.

Kész? Lássuk, mid van még.

Az ajtón áttörő fény sugara megfestette mögöttem a padlót, nem igazán világította meg a homályt, de
eléggé felhígította ahhoz, hogy látni lehessen a mozgást. A shurikenek szöge a fal egyik pontjára
mutatott, az oszlop közelében, mintha valaki felugrott volna egy domborműre. A szürkület túl vastag volt
ahhoz, hogy világosan lehessen látni, és a fal nem tűnt semmivel másnak.

Minden csendes volt. Semmi nem mozdult abból az irányból, ahonnan a shurikenek jöttek.

Mélyet lélegeztem, ha a támadó mágiát használt nem éreztem belőle semmit.

Gyere közelebb. Tudod, hogy akarod. Gyere ide. Mond, Hello! Barátságos vagyok.

Az oszlop melletti fal textúrája egyetlen éles pillanatra megváltozott. Valami volt ott, azután eltűnt.

Tisztán az ösztöneimre hallgatva meglendítettem a karom. Sarrat összeütközött egy a bordáimat célzó
hosszú kés pengéjével, balról jobbra félre ütve. Fél másodpercig a támadó nyitva hagyott egy
sebezhetőrészt, egy magas alak volt, szürke köpenyben, jobb karját balra dobta az ütésem ereje. A
támadható rés felé szúrtam, közben megragadtam a köpenyét és magam felé rántottam.

A szövet szabadon ellenállás nélkül lecsúszott, könnyű, finom selymet éreztem az ujjaim alatt. A támadó
eltűnt.

Mozgást éreztem a jobb oldalamon.

Hátra ugrottam. Kés szelte át a levegőt két hüvelykre a torkomtól. A támadó hirtelen szúrt, őrült
sebességgel hasítva a nyakam felé. A támadónak mellei voltak. Egy nő. Felrántottam Sarrat pengéjét,
keresztezve a tőrt. Megfordította a csapást, és a bordáim felé döfött. Eltáncoltam az útból.

Döfés. Kitérés.

Döfés. Kitérés. Úgy csapkodott, mint egy őrült.

Döfés. Kitérés. A pengéje legyezte az arcomat.

Hagytam, hogy belesüllyedjen a ritmusba, majd váratlanul előre léptem és ököllel a jobb fülére csaptam.

Megbotlott és hátrafelé bukfencezett, teljes harminc lábnyira kerültünk egymástól és félig felguggolt.

Fekete feszes ruhát hordott. Fekete, szintetikus anyagból készült csuklópántok és lábszárvédők védték a
végtagjait, melyek valószínűleg acéllal vagy műanyag betétekkel voltak bélelve, hogy megállítsanak egy
pengét, vagy megakadályozzanak egy vágást. Valamilyen szalagszerű minta volt a felsőtestén. Puha,
papucsszerű fekete csizmák voltak a lábain, szövetre emlékeztető talpakkal. Szürke terepszínű minta
díszítette a bőrét. A köpeny elrejtette a haját, de most már szabad volt, annyira halvány szőke volt, hogy
szinte fehérnek látszott, egy rövid magas lófarokba fogta össze. Vékony, hosszú karok, vékony, hosszú
lábak, hosszú nyak - sok hely egy jó vágáshoz, ha elég közel kerülhetnék. A hosszú lábak általában az
előnyére váltak egy nőnek, de nem neki. Hosszuk és alakjuk miatt inkább hátborzongató volt, mint vonzó.
Volt valamilyen mélyen zavaró a sziluettjében. Embertelen, majdnem idegen. Adora mondta, hogy a
sahanuk között van egy másik fae. A karomba fogadnék, hogy épp előttem áll, és hosszú lábain teflon-
szürke taktikai késeket tart.

- Hanyag Irene. - felé fordultam és képzeletbeli vért pöcköltem le a kardomról. - Csináld jobban.

Elmosolyodott, amivel megmutatta emberi méretű, de éles fogakkal teli száját, mindegyik tiszta fehér és
hegyes, mintha valaki harminckét szemfoggal tűzdelte volna tele az ínyét.

Mindkét zsebemben volt egy maréknyi vaspor.

De nem sok bőr volt rajta fedetlen. Csak az arcán tudnám használni a port. Most még nem tudja, hogy
van nálam vaspor, de ha elveszítem a meglepetés erejét a dobott port könnyű elkerülni. Akkor kell
használnom, amikor biztosra tudok menni.

- Még ma. - mondtam neki. - Dolgom van.

A bal kezébe dobta át a kardot, és előhúzott egy rövid taktikai kardot. Ugyanaz a sötét felület, ugyanaz a
profil, olyan, mint egy steak kés, csak tizenhat hüvelykes pengével. Elúszott az előnyöm.

Irene támadott. Elkerültem a kardot és felemeltem Sarratot, de nem elég gyorsan. A kés elérte a bal
bicepszemet. A vágás égetett.

Visszaugrott és elvigyorodott, a szájához emelte a kést. Lenyalta a vért.

Erőt préseltem a vérbe.

Irene felsikoltott, amikor a vérem tűkké vált a szájában és átlyukasztotta a nyelvét.

- Ostoba. - mondtam neki.

Felém szúrt, pengéi szinte villogtak mozgás közben. Elkerültem, blokkoltam és vártam egy szabad nyílást.
Bal, jobb, bal - a pengéi csengtek, amikor találkoztak Sarrat-al. Vágás, vágás, vágás - megvágta a jobb
alkaromat - bal, jobb - izzó fájdalom ismét megvágta a bal vállamat - vágás, vágás...

Nehéz volt lépést tartanom vele. Átkozottul gyors volt. Egy embernek ilyen hosszú karokkal nem kellene
ennyire gyorsnak lennie. Ilyen sebesség mellett hamar elfáradok. Még néhány pillanat és elég fáradt
leszek ahhoz, hogy lelassuljak.

Vágás, vágás...

Most. Fél másodpercig előttem állt, a bal karját kezében a késsel kinyújtotta, a jobb karját felemelte egy
vágásért. Megvágtam a bal csuklóját, hátra léptem, és becsúsztattam a bal karomat a jobb karja alá, és
lefogtam. Irene-t a pengémre rántottam. Halott vagy.

Nem volt ott. Az egyik másodpercben még lefogtam, a másikban már eltűnt.

Egy teleportáló.

Egy kés vágta keresztbe a hátam. Megfordultam, és elkiáltottam egy hatalmi szót.

- Aarh! - Állj!

A hatalomszó megkötötte Irene-t. Mágia tört ki belőle, egy rövid koncentrált robbanásban, és összetörte
az enyémet. A gyomrom felé döfött és egy hüvelyknyire belém hatolt, hátra húzódtam, hogy a kard
kicsússzon belőlem és Irene-be rúgtam.

Hátra esett, de azonnal a lábaira gördült, de én már ott voltam és vágtam. Sarrat pengéje megcsókolta
hosszú nyakának bőrét, egy csepp skarlátvöröset rajzolva. A szemei jobbra tekintettek. És eltűnt.
Egy rövid távú teleportáló, és látnia kell a célt. Jobbra fordultam és futottam, előre-hátra mozogva,
mozgó célponttá váltam. Üldöznie kell, ha el akar kapni.

Irene előttem bukkant fel és támadt. A saját kardommal blokkoltam az övét. Összecsaptunk a padló
közepén, fém csikorgott. Megvágtam a hátát. Eltűnt. A fenébe.

Jobbra futottam, cikcakkban mozogtam miközben nagyjából egy durva kört tettem meg. Fájt a gyomrom,
a bal karom égett. Túl gyorsan lélegeztem.

A jobb oldalamon bukkant fel. Fél térdre estem, hosszú pengéje elfütyült a fejem felett, és oldalra szúrt.
Sarrat felhasította a combját. Hátra ugrott és eltűnt.

Állandóan mozogtam, kissé gyorsabban lélegeztem, mint kellett volna, kissé lassabban futottam.
Hagytam, hogy Sarrat hegye egy kissé lejjebb lógjon.

Gyere csak. Én kedves vagyok és fáradt.

Egy kevés mozgás, valami hangtalanul csúszott a bal oldalamon lévő sötétségben. Hello, Irene. Jobbra
fordultam és drámaian felszeleteltem az üres levegőt. Így van, félek és szellemeket üldözök. Élvezd a
bemutatót.

Visszafordultam, előttem a kard emelkedett és állandóan mozgott. Tényleg fáradt voltam.

Követett engem, csendesen, türelmesen, egy furcsa teremtmény, aki úgy nézett ki, mint egy ember, de
nagyon távol állt tőle.

Vettem egy mély lélegzetet, hogy lelassítsam a zihálásom.

Irene eltűnt.

A csapás balról jött. Én távolabb pördültem abban a pillanatban, ahogy láttam őt eltűnni és ő belelépett a
fordulatomba, fogait kivicsorította a szemei tágra nyíltak, ahogy a könnyű zsákmányra várt.

Egy maréknyi vasat dobtam az arcába.

Irene sikított. Előre szúrtam, és beletemettem Sarrat-ot a gyomrába, a pengét a ruhája megerősített
részei közé csúsztattam. Még jobban sikoltott. Megcsavartam a pengét, kiszélesítve a vágást, és a
maradék port a kitátott szájába dobtam. A sikolyt, mintha elvágták volna, csak egy fuldokló bugyogás
maradt.

Áttetsző szárnyak csattantak ki Irene hátából. Felugrott, a szárnyai őrülten verdestek, felrepült egészen a
mennyezetig, azután lezuhant és egy puffanással ért földet. Valószínűleg nem volt elegendő erő a
szárnyaiban, hogy valóban repülhessen, de valószínűleg pokoli jó ugró volt.

Sötét vér nedvesítette be a pengémet, barna, szinte rozsdaszínű, mintha a normál emberi vér élénk
pirosát zöldre színeznék.
Irene egy gyűrött halomban feküdt a padlón.

Én is le akartam feküdni. Helyette vettem egy nagy lélegzetet és odasétáltam hozzá. Rozsdaszínű
folyadék ömlött a szájából. Saját vérének pocsolyájában mászott.

Felemeltem a pengémet, és befejeztem.

***

Mindenem fájt.

A bal karom fájt. A jobb karom fájt. Fájt a gyomrom. Megálltam, hogy feltegyek néhány kötszert a
vágásokra. Tudtam irányítani Mishmar vámpírjait, de ha elég sokan összegyűlnek és csábítja őket a
vérem, nehéz lenne velük bánni, fáradt voltam.

Senki nem támadt rám, miközben lementem a hosszú folyosóra. Ha bármilyen más szörnyek lapultak is a
sötétben, el kellett dönteniük megéri-e hogy megöljem őket.

Amikor kiharcoltuk magunkat Mishmarból a nagyanyám sírjától az ajtóig az út majdnem egy óráig tartott,
vagy legalábbis egy órának tűnt. Harcoltunk a vámpírokkal, lassan mozogtunk, mert az erőm végén
jártam, és legalább kétszer eltévedtünk. Most ez alig tizenöt percet vett igénybe.

Előttem a falak hatalmas barlangszerű kamrában folytatódtak, a mennyezete elveszett a sötétben, az

alját száz láb után köd burkolta. Egy keskeny torony emelkedett a kamra aljából, betonból, kőből és
téglalapokból összeolvadva. Egy azonos, de fordított torony ereszkedett le a menyezettől. Középen
találkoztak, összeszorítva egy harmincöt láb magas téglalap alakú kődobozt. Egy fém árkád vette körül és
egy fémhíd vezetett az árkádig a kőpárkányról ahol én álltam. A helyiségben mágikus vihar üvöltött,
olyan hatalmas, olyan ősi, annyira dühös, hogy remegésre késztetett.

- Hello, nagymama! - suttogtam, és megtettem az első lépést a hídra. Ez hosszabbnak tűnt, mint ahogy
emlékeztem. Elértem az árkádot, és körbe jártam a szobát, a lépéseim túl hangosan csattantak a fémen,
amíg elértem az ajtót. Sápadt lila fénnyel világított. Vettem egy mély lélegzetet és bementem.

Egy téglalap alakú szoba feküdt előttem. A távolabbi kőfalnál egy egyszerű kőoltár emelkedett egy emelt
platformon. A jobb oldalon öt kőlépcső vezetett oda. Az oltár és közöttem feküdt a nagyanyám teste.
Hosszú, éles pengék, átlátszatlanok és fehérek, nőttek ki a hatalmas kilenc láb magas csontvázból,
némelyik elágazott, némelyik elkülönült, mások csoportokban. Ezek közül a pengék közül az egyik most a
hátamon volt, egy markolathoz erősítve.

Életében a nagyanyám Semiramis, a Nagy Királynő, Asszíria Pajzsa volt. A halálában a teste már nem volt
emberi dolog, helyette mágikus korallá vált, nem teljesen csont, nem teljesen fém, felfelé nyúlt és
elágazott, miközben virágzott, mint egy halálos krizantém. A mágia hideg tüzével égett.
Még mindig vissza tudtam volna fordulni. Még mindig volt rá esélyem.

Nem, már túl messzire jöttem, ahhoz, hogy megálljak.

Megközelítettem a csontokat. A mágia tollpiheként röppent el mellettem, és az a hatalom, amit

hordozott, megragadta a szívemet, és kipréselte belőle az összes vért. A világ elfeketedett.

Lélegezz... lélegezz...lélegezz

A mágia elengedett. A nagyanyám felismert.

Letérdeltem és kinyitottam a zsákot, és a nagynéném csontjait óvatosan az anyja mellé helyeztem.

Egy jajgatás száguldott keresztül a kamrán. A mágia belém vágódott és keresztül dobott a szobán. A fal
állított meg, a testemben minden csont ropogott.

Au.

Pislogtam és megláttam a nagyanyám fátyolszövet szerű alakját. Egy vékony, vörös köpenyt viselt csillogó
aranyszálakkal, melyek végig futottak a köpeny hosszán. Fekete haja, mint a vízesés, hullámokban esett a
hátára. A csontok mellett térdelt, bronzszínű arcáról és feneketlen barna szemeiből áradt a bánat.

A lábaimra gurultam és visszabotladoztam a zsákokhoz. Hagyta, hogy közelebb menjek. Letérdeltem

mellé, kihúztam egy Erra vérével töltött termoszt és a csontokra öntöttem. A vér halvány vörös színben
ragyogott. Kinyitottam a második termoszt és azt is kiürítettem. A csontok felizzottak majd
elhalványodtak.

Harmadik termosz. Egy gyenge izzás, majd semmi.

Nem működött. Eljöttem erre az útra, annyi mindent végig csináltam és ez nem működött?

A nagyanyám viharosan rám nézett, mintha várt volna tőlem valamit. Lefelé néztem. A szemeibe nézni
olyan volt, mintha szakadékba bámulnék. Egészben lenyelne.

Nincs több vér. Minden, amit a Falka összegyűjtött, ott volt előttem, mint a tűz, melyet égni hagytak.
Gyorsítóra lenne szüksége...

Visszahúztam a kezem, lehámoztam az egyik ragtapaszt az alkaromról és kipréseltem a vérem egy részét.
Miért is ne? Minden, amit a családom tett a vérhez volt kötve. Hagytam, hogy a forró vörös cseppek
lecsússzanak az ujjaimról a csontokra.

Semmi.

Gyerünk, átkozott! Gyerünk!

A nagyanyám felsikoltott. A mágia megütött és én átgurultam a kamrán. A fejem zúgott.

Szükségem van rá, hogy működjön. A fiam meghal, ha nem működik.

A kezeimre és a térdeimre gördültem és visszakúsztam a testhez.

Hogy lehet, hogy nem működik? Annyira biztos voltam... Erra egy olyan makacs ribanc volt, hogy ennek
működnie kellene.

A csontok tehetetlenül feküdtek. A vérem nem jelentett különbséget. Felnéztem a nagymamámra.

Semiramis szörnyű pillantása kiszívta a lelkem.

- Segíts!

Rám nézett. Hatalmas mágiával rendelkezett. Mindketten fürödtünk a mágiában, és ha tudott volna
segített volna nekem. A márvány padlóra ültem a nagynéném maradványai mellett. Vége volt. Kész
voltam. A legjobb tudásom szerint megpróbáltam, és kudarcot vallottam.

Cserben hagytam Currant. Cserben hagytam a meg nem született fiamat. Cserben hagytam a Falkát, a
Boszorkány Orákulumot, a várost és benne mindenkit. Erra volt az utolsó lehetőségem. Most már csak
két választási lehetőségem maradt: egy eszközzé válok az apám kezében, mint előttem Erra, vagy
meghalok a harcban.

Visszamennék Atlantába és harcolnék. Harcolnék az utolsó leheletemig, de már kudarcot vallottam.

Néztem a nagyanyám kísértetét, úgy hajolt le a lánya testének maradványaihoz, mint a bölcsőhöz. Ez
számára mennyire lehetett szörnyű? Egyszer a nagyanyám is volt fiatal, mellette Erra pedig egy totyogó
kisbaba. Majdnem el tudtam képzelni őket, ahogy együtt sétálnak abban a kertben, amit az apám próbált
újjá építeni. Idillikus és békés, csak egy fiatal nő és a lánya, egy Vizi kertben, ami tele van fényes halakkal
és vízi virágokkal, a háború előtt. Mielőtt a nagynéném szörnyé vált. Mielőtt végig nézte, ahogy a
gyermekei felnőnek és meghalnak, megölte őket a hatalom és a mágia átka, ami a vérükben volt. Láttam
a saját fiamat az idő függönyén keresztül. Még nem is ismertem, de már gyászoltam.

Hogy érhet véget a világ egy ilyen üres kőhéjban? Ez nem lehet az a hely, amely után bármelyikük is
vágyódott. Biztos családra és szeretetre vágytak. Biztos boldogok akartak lenni. Ehelyett a nagyanyám
meghalt miután látta, hogy a lánya egy élő pestissé válik, és a nagynéném soha nem volt boldog. Erra
tehetetlen dühében mindent elpusztított és megölt, és egy része biztos rájött, hogy csapdába esett a
múltja és a vére miatt, ezért egyre keményebben tombolt, de soha nem tudott szabadulni. Még ebben a
korban is felébredt, de annyira elöntötte az önutálat, hogy megkereste a módját a halálnak.

Könnyek nedvesítették be az arcomat. Kihúztam Sarrat-ot a hüvelyéből, megöleltem, mint

gyerekkoromban Slayert, és sírtam. Sírtam a nagymamámért, akit az otthonától távol bezártak ebbe a
beton sírba. Sírtam a nagynéném miatt, akit végül megértettem. Sírtam magam miatt, mert utáltam
tehetetlennek érezni magam, és olyan kibaszottul fáradt voltam, hogy nem tudtam lélegezni, és most
minden haragom könnyekben folyt ki a szememből. Csak sírtam és sírtam. A könnyeim bele estek a
vérbe. Nem maradt semmim.

Senki nem látja. Senkit nem érdekelne. Sírtam minden miatt, amit akartam, és senki nem szólhatott meg
miatta.
Végül elfogyott az energiám. Megtöröltem a szemeimet. Ideje, hogy összeszedjem magam és tovább
lépjek.

A nagynéném csontjai rubinvörösen ragyogtak.

Térden állva megfagytam.

Erra testének laza csontjai elmozdultak, és egy kerek halomba csavarodtak. Pengék robbantak fel és
nyúltak a magasba, meggörbültek és összeforrtak egy izzásba. Vörös fény villant majd fényesebb lett. A
csontpengék meggörbültek és kinyíltak, mint egy virág szirmai.

A nagynéném állt a ragyogásba, vérpáncélba öltözve. A szomorúság beárnyékolta áttetsző arcát, sötét
haja a derekáig ért.

Ó, édes Istenem! Működött!

Erra szeme kinyílt. A Városok Evője meglátott engem.

- Te!

Felém rohant, és keresztül száguldott rajtam. Olyan volt, mintha fájdalomból és hidegből készült finom
szitán haladtam volna keresztül. Döbbent arccal fordult meg. Vörös tűz tört ki belőle és megragadta a
testemet. A lábaim elhagyták a talajt. Hátra felé repültem és beleütköztem a kamra kőfalába. A fejem
zúgott. A tüdőm tűzben égett. Egy láthatatlan mágikus kéz belevágott engem a kőbe. A csontjaim
felnyögtek a nyomástól.

- Te! - vicsorgott Erra. - Meg kellett volna öljelek. Most megteszem.

Vörös körök úsztak a szemeim előtt. Nem kaptam levegőt. Meg fogok halni.

- Meg akartam halni. Még ezt sem tudtad megcsinálni. Siránkozva összegyűjtötted a maradványaimat.
Hogy merészelsz gyászolni engem? Most magammal viszlek.

Az Erra mögött húzódó vihar elmozdult.

- Anya? - kerekedett el Erra szeme.

A mágikus nyomás eltűnt. Lezuhantam a földre és kétségbeesetten kapkodtam levegő után. A tüdeim
égtek, megtagadták a működést.

A mágikus vihar összeállt Semiramisba, és megállt Erra áttetsző alakja előtt. A nagynéném tátott szájjal
állt, arcán gyengéd kifejezéssel.

- Ama. - suttogta Erra. - Ó, istenek, Ama.

Semiramis mágiája megölelte őt. Erra átölelte a hátát, az erejük összekeveredett. Körülöttünk a falak
remegtek a nyomástól.
Könnyek nedvesítették be a nagynéném szemeit. Az anyja mögött a csupasz falakat nézte.

- Istenek, mit tett veled. - suttogta. - Mit csinált...

Végül a hátamra fordultam és sikerült levegőt vennem. Minden tagom sérültnek tűnt. Valaki
szögesdróttá változtatta a rekeszizmomat, amíg nem figyeltem.

Erra felém állt.

- Beszélj!

Remek. Először a legfontosabb dolgot kell elmondanom neki, mielőtt kipréseli belőlem az életet.

- Meg fogja ölni a fiamat.

- Van egy fiad?

- Még nincs, de lesz.

A mágia megragadott. Esküszöm, ha még egyszer a falhoz csap felgyújtom az átkozott csontjait.

- Mennyire vagy biztos benne?

- Több orákulum is előre jelezte. Láttam egy látomásban. Lesz egy csata. Átszúrja a kisbabámat egy
lándzsával, és felemeli, mint egy zászlót.

Errának fiai voltak. Szerette őket, bár erőszakosak és őrültek voltak. Meg kellett értenie.

- Ezért ide hoztál engem ebbe a sírba, a könnyeiddel visszahívtál a létezésbe, miközben a holttestem
felett sírtál, mint egy gyenge ember?

Íme, a nagynéném.

- És mit akarsz tenni? - kérdezte. - Meg akarod ölni a bátyámat?

Nem válaszoltam. Nem tűnt biztonságosnak.

- Hol van most?

- Kastélyt épített Atlanta szélén, a területem közelében.

- A te területeden? - Erra röhögve felnevetett.

- A sajátomnak követeltem Atlantát.

Erra megállt és rám nézett.

- A sajátodnak követelted? Hogyan?

- El akarta foglalni, én megállítottam és elértem, hogy az enyém legyen.

- Hogyan? Pontosan írd le, te gyengeelméjű.

Cseszd meg!

- Készített egy óriási mágikus lándzsát és megpróbált ledöfni vele. Blokkoltam a lándzsát, azután
felrepültem a levegőbe és kibocsátottam egy hatalmas mágikus impulzust. - széttártam a karjaimat. -
Ennyi.

- Ennyi. - Erra a nagyanyámhoz fordult. - Ama, hallod ezt?

Semiramis mosolygott.

- Akkor te most Sharratum vagy? Egy királynő?

- Nem vagyok királynő! - és erre folyamatosan emlékeztetnem kell magam.

- És Im hagyta, hogy ezt megtedd?

- Nem volt más választása.

- És mennyi időre? Biztos adott határidőket.

- Száz év békét ígért nekem, azután a területem szélére épített egy kastélyt. Gúnyolódik rajtam, elrabolja
az embereimet, beleavatkozik az életembe, irányítani akarja minden szempontból, megsértődik az
esküvői fogadásomon, közben bérgyilkosokat küld rám...

Erra felemelte a kezét.

Elhallgattam.

- Mióta?

- Mi mióta?

- Mióta tart ez?

- Körülbelül hat hónapja.

- Hat hónapja ül a területed szélén, és nem támadt meg?

- Igen.

- Hazudsz.

- Mi a fenéért hazudnék?

A nagynéném eltűnődött majd suhintott egyet a kezével. Egy láthatatlan mágikus kalapács csapott
belém. Ezúttal sikerült összegömbölyödnöm mielőtt a falba csapódtam. Bónusz pontok.
- Azt mondtad a magadénak követelted a várost. Bizonyítsd be.

A talpamra gurultam.

- Az én földem. A városom. - gúnyolódott Erra. - Kis baba hercegnő. Trónkövetelő. Puhány.

- Hagyd abba a gúnyolódást, vagy megbánod.

A mágia levert a lábaimról. Keresztül gurultam a kamrán.

- Nincs neked semmid. Nem birtokolsz te semmit.

A lábaimra álltam.

- Hazug. - felkészült a harmadik fordulóra. Éreztem, ahogy a mágia változik. - Imposztor. Szégyent hozol a
nevünkre.

- Elég! - hagytam, hogy a saját hatalmam kiáradjon belőlem és a nagynénémbe csapódjon. - Harcoltam és
véreztem a városért. Az enyém és nincs semmi bizonyítékom számodra. Te és az apám már elég szégyent
hoztatok a család nevére. Az emberek meglapulnak, amikor meghallják a nevetek. És ha még egyszer
megütsz a legmélyebb csatornába dobom a csontjaidat, amit találok.

Erra összehúzta a szemöldökét.

- Elveszem a földed és én fogok uralkodni rajta.

- Nem, az enyém!

- És meg is van. - mondta Erra. - Tudod te egyáltalán mi az, ami felütötte benned a ronda fejét? Hát
persze, hogy nem tudod.

Kinyitottam a számat.

- Hallgass! Gondolkodom.

Ez volt a legrosszabb ötlet, amit valaha kitaláltam.

- Sharnak hívják. - sóhajtott fel Erra. - Ez egy ősi szó, amit egy nagyon régi nyelvből vettünk át. Ádám
szavai. A jogot jelenti a kormányzásra. A késztetés, hogy megszerezzék és megtartsák a földet, öröklődik
a családunkban. Tudod, hogy miért buknak el a dinasztiák?

- Mert végül egy inkompetens örököst hoznak létre.

- Igen. A Shar biztosítja, hogy a vérvonalból mindig a legerősebb van hatalmon. Ha egyszer megkóstoltad
vagy felfal téged, vagy felül tudsz kerekedni rajta.

- Az apám...

- A Shar felemészti? Volt elég ideje, már rég megtanulta irányítani. Ez egy erő benne, ez hajtja egy részét,
de voltak olyan esetek, amikor elhagyta az igényelt földet, és évekig nem tért vissza. Im egy Shinar
herceg. Már akkor megkapta az útbaigazítást az ajándékának a felhasználásához, amikor megértette a
szavakat. De neked nagyon kevés védelmed van ellene. Egyrészt túl fiatal vagy. Túl hamar és túl sokat
követeltél. Másodszor, nem vagy kiképezve. A gyerekek számára lehetővé kell tenni, hogy igényeljenek
egy kis földterületet, hogy megszokják a nyomást. És harmadszor, a Shar akkor van a csúcspontján,
amikor a családunk két tagja szomszédos földterületet birtokol. Ennek az egésznek a célja, hogy egymás
ellen kényszerítsen bennünket, amíg csak egy győztes marad. Ez az oka annak, hogy én soha nem
követeltem a magaménak földet. Nem akartam uralkodni.

- És az apám...

- Az apád kegyetlen. Kínoz téged. A Shar előbb vagy utóbb arra fog kényszeríteni, hogy ellene fordulj.
Csak annyit kell tennie, hogy várakozik, és a világ minden ideje a rendelkezésére áll.

- De miért vállalja ezt a kényelmetlenséget? Ha háborút akar miért nem szegi meg a szerződést? Semmi
nem állítaná meg őt?

- Mert a szavát adta neked. - mondta Erra. - És a Sharrum szava kötelező. Ez a királyságának alapja. Az
igazi kérdés az, hogy miért ment bele egy színlelt megegyezésbe. Ennek nincs semmi értelme... - szünetet
tartott. A szemei hirtelen felvillantak. - Miért segítek neked?

- A nagynéném vagy.

- És?

- Nézz körül. - mondtam neki.

- Mi van vele?

- Ez a családunk sírja.

A nagynéném lassan körbe fordult, végi nézve a csupasz falakon.

- Az apám, a te bátyád, ide hozta az anyját, mert félt, hogy felemelkedik és kihívást jelent a számára.
Bezárta ebbe a kődobozba, hogy ellenőrizze. Tudod, hogy hol vagyunk? Mishmar szívében vagyunk.

Erra arca megrándult. Felismerte a nevet.

- Az apám a nagyanyám energiáját használja fel ahhoz, hogy fenntartsa. A nagyanyám szenved. Az apám
tudja ezt, de nem tesz ellene semmit. A számára mi csak hasznos eszközök vagyunk.

Erra szája megkeményedett. Sikerült megütnöm egy fájó pontot.

- Miért akartál meghalni?

A haragtól eltorzult az arca.

- Mond meg nekem Város Evő, miért akartál meghalni?

- Mert ez nem az én világom. - horkant fel. - Számomra itt nincs semmi.

- És nem is az apám világa. Ha valaki nem állítja le, ő lesz az utolsó a vérvonalunkban, mert én a halálomig
harcolni fogok, hogy megvédjem a szeretett férfit, és a születendő gyermekemet. El fog pusztítani
engem, és miután én elmentem, megöli a gyermekem. Még ha magához is veszi a gyermekem, és hagyja,
hogy felnőjön, előbb vagy utóbb úgyis megöli, mert az apám nem tud osztozni a hatalmán. Kérdezd meg
magadtól, hogy a gyermekeid közül miért nem maradt egyik sem életben. És az apámnak miért nem
maradt egy sem? Azért mert ő egy olyan lény, aki megeszi a saját fiataljait. A családunknak nincs jövője.
Ő már felfalta azt.

Erra arca teljesen érzelemmentes volt.

- Előbb vagy utóbb mindannyian itt fogjuk végezni, és az apám nem fog leállni, amíg meg nem fojtja az
életet a föld többi részén is. Átalakítja ezt a világot a régi másolatává, amíg ez is összeomlik a súlya alatt,
és a ciklus újra elindul. Tízezer év múlva, amikor harmadik alkalommal ébredsz fel, és egy másik lány áll a
helyemen, aki a segítségedet kéri, tőle is meg fogod kérdezni, hogy miért?

Nem tudtam megítélni, hogy bármi is megérintette-e abból, amit mondtam.

- Nézd meg ezt. - felemeltem a kezem a kődoboz felé intve, amiben álltunk. - Csak nézd meg.

A mágia felvillant. A nagyanyám képe eltűnt, és a helyén a vér mágia halvány lila színű pokoli fénye tűnt
fel. Felemeltem a kezeimet, hogy védjem a szemem. A mágia dühöngött körülöttem, forrt és kavargott.

A csend kifeszült.

- Jó beszéd. - mondta Erra valahol a pokol mélyéről.

- Ez nem....

- Mi van még?

Mit mondjak még? Küzdöttem a válasszal, és próbáltam valamire - bármire - gondolni, amivel
meggyőzöm őt.

- Újjá építi a Vízi Kertet.

- Mi van vele?

- Az apám azt mondta, hogy szeretted. Hogy együtt játszottatok ott. Hogy boldog gyerekkorod volt.

- És?

- Nézd meg az emlékeimet. Tudom, hogy meg tudod csinálni, mert a nagyanyám is megtette. Nézz bele a
fejembe. Nézd meg azt a gyerekkort, amit az apám nekem adott.

Fény gyulladt ki és megérintett engem, miközben kemény ököllel szorosan megragadott. A fájdalom
elárasztotta az elmémet, széttépett, mintha a lelkem szövet lenne, és szálaira bomlana. Hagytam, hogy
fájjon, és felolvadtam, feladva mindent, minden félelmemet, minden emlékemet, minden álmom.

***

A nap meleg volt az arcomon. Egy meleg barátságos nap. Egy sekély tó feküdt előttem, csak bokáig ért a
vize, egy ékszer, melyet a büszke ciprusfák zöld kezében ringott. Apró halak cikáztak keresztül a tiszta
vízen, arany és fehér szikrák süllyedtek le a türkiz fenékre. A közepén egy rózsaszín kőpavilon
emelkedett, kupolás tetővel, falak nélkül, csak négy ív. A mennyezetét finom csempe mozaik díszítette,
amelyen a nap, a bolygók és a csillagok látszottak, mintha hihetetlen szépségű perzsaszőnyeget terítettek
volna ki. Egy sötét hajú nő ült a pavilon lépcsőin, a lába a vízben, vérvörös ruhája a vízben lebegett. A nő
felém intett.

Beléptem a tóba és oda sétáltam hozzá. A türkizkék köveket simának éreztem a lábam alatt. A fehér
ruhám lebegett és örvénylett a vízben.

A nő megpaskolta a lépcsőt maga mellett. A nő gyönyörű volt, a nagynéném.

Leültem. A hajamhoz nyúlt, ami ismét hosszú volt, ahogy szerettem. Erra végig futtatta a kezeit a barna
szálakon, kihúzott egy teknőspáncél fésűt és végig húzta a hajamon.

Láttam a tükörképünket a vízben. A fehér ruhás lány arca az enyém volt, de annyira fiatal és csinos volt.
Puha volt, mintha még soha nem nyitotta volna fel egy másik ember testét a pengéjével, és hagyta volna,
hogy a vére a gödör homokjára folyjon. Valaki arany festéket kent a szemhéjamra. Valaki feketével húzta
ki a szemeimet. Valaki finom aranyláncot helyezett a nyakam köré, egy mélytüzű vörös kővel.

Ez valóban én lennék?

A nagynéném egy fehér virágot tűzött a hajamba.

- Ez az, aminek lenned kellett volna. - mondta. - Shinar hercegnője. Nem egy korcsnak család nélkül. Nem
egy ember harci kutyája. Nem annak a tudatlan fegyvernek, amit az emlékeidben láttam. Nem tudtál
erről, az apád távol tartott tőle, de ez most a tiéd.

- Így nézett ki? A Víz Kertek?

- Igen.

Örökre itt maradnék. Annyira békés volt itt.

- Ez volt a kedvenc helyem. Ide akartam hozni a lányaimat, ahogy az anyám hozott ide engem. - mondta a
nagynéném, sötét szemei lágyak voltak, mint a bársony. - A háború elpusztított mindent, amit látsz, és
soha nem voltak lányaim. Im újjá építette a kerteket, de soha nem volt ugyanaz. Soha nem lesz ugyanaz.
Most már minden eltűnt. Shinar ragyogása porrá lett. Már csak mi vagyunk, ami megmaradt.
- Nem akarom, hogy eltűnjön.

- Pedig elfog. - mondta. - Már csak a szívem mélyén él. És most már a tiédben is.

Megfordultam, hogy rá nézzek. A pavilon eltűnt. Egy szobában ültem. Fátyolszerű vörös függönyök
elzárták a kilátást, egy résen keresztül egy rácsos erkélyt láttam. Egy ragadós sötét pocsolya lassan
terjedt a padlón a lábaim felé haladva. Túl sok pocsolyát láttam már pontosan így. A szaga meleg és
fémes volt. Egy rettenetes ropogó hang hallatszott a vörös függöny fátylán túl.

- Mi ez?

- Meg akartad osztani az emlékeidet. - mondta a nagynéném. - Te megmutattad a tiédet. Én

megmutatom az enyémet.

Félre húztam a függönyt. A hang egyre hangosabb lett, undorító, rágó, szürcsölő hang.

Félre húztam az utolsó függönyt. Egy ágy, tele gyerekjátékokkal, és színes párnákkal. Egy dolog meredt
rám a padlóról. Kopasz, szürke, rettenetes, hatalmas bagolyszemekkel, vérfoltos fogakkal. Mellső
végtagjaiban egy gyermek fejetlen holttestét szorongatta. Rám bámult és tovább rágott.

- Így halt meg a nagybátyád. - mondta a nagynéném. - És még két nagynénéd.

Támadtam. A lény felsikoltott és magával húzta a gyermek holttestét. Üldöztem. Meg kellett ölnöm azt a
valamit.

- A tengerből jöttek. - mondta Erra. - A nevüket nem fogod sehol megtalálni. Elpusztítottuk őket, és az
emléküket is. Kitöröltük őket a létezésből. Megtámadták a királyságokat, mint egy pestis, elhozva a
mágiájukat és az alkotásaikat, mint egy olyan dolgot, amit túl keményen próbálsz megölni.

Ha meg tudnám fogni azt a dolgot, összeroppantanám a koponyáját, mint egy diót.

- A szomszédjaink árultak el bennünket. Elmentünk, hogy megerősítsünk egy szövetséget. Mire

visszatértünk Shinar palotája csendes volt. Csak félig megevett holttesteket találtunk.

A dolog a nagynéném irányába lendült. Erra ránézett, és a lény csontjai összetörtek. A koponyája
behorpadt, mintha egy kupola összeomlik.

- Nézz ki. - mondta Erra.

Kiléptem az erkélyre. Egy végtelen síkság terült el előttem. Egy hadsereg tartott felém. Bozontos,
hatalmas páncélozott mamutok, csíkos hátsó részű furcsa vadállatok, a fejük túl nagy a testükhöz képest,
állkapcsuk túlméretezett hiéna fogakkal tele, lények melyeket nem tudtam megnevezni, és emberek
páncélban. A hátam mögé pillantottam. A sötét szoba eltűnt. A nagynéném a csapatai előtt a mezőre
lépett. Vérpáncélt hordott. Kibontott haja lebegett a szélben. Mögötte smaragdzöld zászlók lobogtak.
Először lassan kezdett futni, azután felgyorsította a sebességet. A háta mögött álló csapatok
megindultak. A jobb oldalán, egy fehér lovon ülő vérpáncélt viselő férfi emelte fel a lándzsáját és kiáltott.
A ló felágaskodott, megláttam a férfi arcát, hihetetlenül jóképű volt, áradt belőle a mágia. Az apám...
A nagynéném köré mágia csavarodott, a mezőn keresztül támadt.

Az ellenség első sora szinte előtte volt.

Erra kinyitotta a száját. Hatalom áradt ki belőle, megállíthatatlan robbanással, elrepítve a páncélos
mamutokat.

A mező másik végén az apám felemelte a kezét. A föld meghasadt elnyelve az ellenséget.

A két hadsereg összeütközött. Egy kard landolt mellettem. Megragadtam.

- Ez is te vagy. - mondta mellettem Erra. - Ez a Shinar haragja. Azok, akik azt hitték, hogy meggyilkolnak
bennünket, elveszik a városainkat, megeszik a gyermekeinket, találkoztak a haragunkkal, és
felemésztette őket. Bennünket is felemésztett, de előtte kitöröltük az emléküket is a történelemből.
Letakarítottuk őket a bolygó felszínéről, mintha soha nem is lettek volna.

Tombolt körülöttem a csata. Az apám egy mágikus örvény közepén forgott. Mögötte a föld megremegett
és megtört. Egy fémből és mágiából álló teremtmény egy száz láb magas aranyoroszlán robbant ki a
mezőre. A nagynéném megperdült és levágta a támadó fejét. A fej elrepült.

- És arra kérsz, hogy ezt áruljam el. - mondta a fülembe Erra.

Becsuktam a szemem és elképzeltem egy gyermek súlyát és melegét a karjaimba. Amikor kinyitottam a
fiam Curran szürke szemeivel nézett vissza rám. A csata eltűnt. Ismét a pavilonban ültünk.

Erra felé nyújtottam a gyermekem.

- Ez az, amit kérek, hogy mentsd meg.

Elvette tőlem a gyermeket és az arcára nézet.

- Csak azt akarom, hogy boldog életet éljen. - mondtam neki. - A háború szörnyű. Soha nem ér véget,
mindaddig, amíg az apám szabad. Nem tud leállni. Talán egy része meg akar állni, de még ha így is van,
nem tudja, hogyan kell. Valakinek véget kell vetnie ennek.

Egy nő jelent meg mögöttünk, királyi, magas, csuklóján nehéz aranykarkötő, leomló ruhája mély
smaragdzöld. Fekete festék szegélyezte a szemeit, a szemhéja és az ajka aranyozott. Semiramis lenyúlt
elvette a fiam Erra kezéből és rámosolygott.

***

A kertek elhalványultak. A mágia szorítása elengedett, fájdalma visszhangzott a csontjaimban. A

misztikus pokol elhalt. Semiramis visszavonult felfedve Errát.
- Létre hozta a merénylők rendjét, hogy megöljön engem. - suttogta Erra. Látta a sahanut az
emlékeimben. Volt valami sebezhető az arcán.

A nagyanyám kinyúlt felé, és kísérteties karjait a lánya köré fonta. A mágia örvénylett körülöttük.

- Tudom. - suttogta Erra. - Értem.

Felém fordult, minden érzékenység eltűnt az arcáról, mint egy maszk.

- Két dolgot fogsz megtenni értem. Amint ennek vége, kiválasztom a temetkezési helyet magamnak és az
anyámnak. És te elviszel oda bennünket.

- Rendben. - amúgy is megtettem volna.

- És el fogod hagyni a várost.

- Hogyan?

- Bele fogsz egyezni abba, hogy soha nem uralod azt a földet, amit követeltél.

Kinyitottam a számat. Minden részem fellázadt az ötlettől. Az én városom volt, a földem, az embereim,
az enyém...

Nem. Nem volt az enyém. Elvettem azt, de soha nem volt az enyém.

Felemeltem a kezem.

Nagyon nehéz volt. Rá akartam támadni a szobán keresztül és a kőbe verni a fejét, és addig ütni, amíg
meg nem látom az agya színét.

Nem, ez nem én voltam. Nem válhatok olyanná, mint az apám.

Hazudhatnék.

Összetörtem a gondolatot.

- Megígérem, hogy azon a napon, amikor az apám meghal, vagy el lesz zárva, elsétálok attól a földtől,
amit magamnak követeltem.

Fájt, ahogy kimondtam.

- Ez nem elég jó. - mondta Erra. - Nem akarom, hogy elhagyd a földet. Azt akarom, hogy fogadd meg,
hogy soha nem fogsz uralkodni rajta. Te királynő vagy, mint a nagyanyád és előtte az anyja. Esküdj meg
nekem az igaz nyelven.

Kinyitottam a számat, és nem jött ki belőle hang.

- Mi a baj kismókus? Meg akarsz ölni engem a merészségem miatt?

Igen. Ó, igen. Nagyon.

Mélyen magamba kellett nyúlnom és megtalálnom az erőt, amire szükségem van.

- A földed, vagy a szerelmed és a fiad. Válassz!

Ez nem volt választás.

- Esküszöm... - minden szó lehetetlenül nehéz volt. A szoba körülöttünk remegett. Vakolatdarabok
hullottak le a mennyezetről. - ... soha... - Úgy éreztem, hogy a torkomban lévő ínszalagok elszakadnak. A
sír rengett. - ... nem uralkodok a földön, amit magamnak követeltem.

Ez annyira fájt.

- A Sharratum szava kötelező. - mondta Erra. - Én vagyok a tanú.

A szoba abba hagyta a remegést.

Egy hűvös szellő sepert rajtam keresztül. A levegő hirtelen könnyebbnek tűnt.

- A Shar egy tartós ribanc. - mondta a nagynéném. - Az első lépés feladni a földet, amit birtokolsz. A
második lépés, nézni, ahogy egy másik ember elveszi. A harmadik, hagyni, hogy éljenek. Ha túléled, akkor
ezt újra és újra megtesszük, amíg el nem éred az egyensúlyt, vagy meg nem őrülsz.

- Köszönöm. - úgy értettem, hogy az univerzum segítsen nekem.

A nagynéném legyintett a kezével.

- Im miért hagyta, hogy te élj?

- Szerinte azért, mert én vagyok a nagyra becsült lánya, a virága vagyok, értékes vagyok, és jobban szeret,
mint bármi mást.

Hallottam a saját szavaimat és valami megrepedt bennem. Erra nevetett. Miután elkezdtem nevetni, már
nem tudtam megállni. A nevetés csak jött, amíg már könnyek nem kezdtek hullani a szememből. Csak
álltunk és nevettünk.

- Ó, ez jó. - ült le Erra a lépcsőre. - Nagyon jó.

Nem emlékeztem rá, mikor nevettem ennyire. A gyomrom is megfájdult. De szükségem volt rá.

- Mit gondolsz, miért hagyta, hogy élj?

- Fogalmam sincs.

- Kell lenni, valami okának.

- Nem tudom. Korábban már próbált megölni. Azt mondta, hogy szerette az anyámat, és megígérte neki,
hogy olyan gyermeket fog neki adni, amilyen még nem született, de azután látta, hogy Kali-vá fogok válni,
a világok pusztítójává, így megpróbált megölni, de kudarcot vallott. De azt a részt elkendőzte.

Erra elgondolkodott.

- Ha Im megpróbált volna megölni, akkor már halott lennél. De átgondolta. Vajon miért?

- Nem tudom. De azt igen, hogy rám véste a hatalom nyelvét még az anyaméhbe.

- És miért nem ezzel kezdted? Remélem, hogy az oroszlánodnak több agya van, mert különben a
gyermeked tökfilkó lesz.

Semiramis megmozdult.

- Igen, tudom, Ama. A nagyanyád azt mondja, hogy ez a korral csak rosszabb lesz. Mutasd meg a feliratot
nekem.

- Nem tudom. Csak bizonyos pillanatokban mutatkozik meg. Például amikor a magaménak követeltem a
várost. Az apám el tudja érni, hogy megjelenjen, amikor megérint, de én nem.

- Tudod, hogy mi van rád írva?

- Nem.

Erra felállt és megérintett. A keze keresztül ment az enyémen. Oda-vissza lengette a kezét a karomon.
Mondhatnám neki, hogy olyan érzés, mintha jeges sajtreszelőt húznának a karomon, de csak jobban
élvezné.

Erra káromkodott.

- Halottnak lenni, okoz némi problémát. Bár ad némi tisztaságot is. Megéreztem az anyámat, amikor
felébredtem. Megkérdeztem Im-et róla, de azt mondta a Tigris partjainál hagyta őt. Azt mondtam neki,
hogy ha hazudik nekem, megbánja.

- Sok dolgot fog megbánni, mire ennek vége lesz.

- Találj rá módot, hogy a szavakat rögzítsd és megmutasd nekem. - mondta Erra. - Meg kell tudnunk,
hogy miért élsz még mindig.

- Oké. Megpróbálom.

Az ajtó felé fordultam.

- Hová mégy? - kérdezte Erra.

- Menekülök. Valószínűleg a következő néhány percben apám meg fog érkezni.

Erra mögött Semiramis lila lángja fellobogott.

- Igen. - mondta Erra, kihangsúlyozva a szót, mintha egy nagyon ostoba emberrel beszélne. - Ezért kell
magaddal vinned. Mert egy idióta vagy és segítségre van szükséged, és én egy még nagyobb idióta
vagyok, mert megígértem neked.

A csontjai halmára bámultam.

- Hogyan?

Erra elfordult tőlem.

- Itt az idő.

Mágia söpört végig a kamrán, egy dühös vihar, amit bánat töltött meg. A falak remegtek. Labdává
gömbölyödtem és megpróbáltam elbújni, de mindenhol ott volt.

- Nem leszek sokáig távol. - suttogta Erra és beleolvadt a mágiába. - Visszajövök anya, és kiviszlek erről a
szörnyű helyről.

A nagyanyám sírt.

A kezeimet a fülemre kulcsoltam, behunytam a szemem, és megpróbáltam megnyugodni.

A szoba rázkódott és remegett. A testem pattogott a padlón.

Hirtelen csend lett. Kinyitottam a szemeimet. Egy tőr nőtt ki a nagynéném csontjainak közepéből,
gonoszul ívelt, kétélű penge, csontmarkolattal. A penge anyagát vérvörös vonal keresztezte. A
nagynéném neve.

Kinyúltam és elvettem. Fény villant és a csontvirág porrá esett szét.

A csontjait és a vérét tőrré formálta, és bele öntötte a lelkét. Soha nem hagyhatom, hogy az apám
meglássa ezt a kést.

- Siess! - csattant fel Erra hangja. - Érzem, hogy jön.

Kivettem a tartalék késemet a hüvelyéből és bele csúsztattam a tőrt. Nem illeszkedett pontosan, de
megteszi.

- Köszönöm, nagymama. - hajtottam meg a fejem és elrohantam.

Ha jobban belegondolok a ténybe, hogy a nagynénémet, a Város Evőt, magammal cipelem egy
késhüvelyben, idegösszeroppanásom lesz. De most ki kell szabadulnunk innen.

Kint vörös villám hasította ketté a sötét égboltot. Szél cibálta a ruháimat és a hajamat. Elővettem a
tartályt a lepkével és összetörtem a kövön. Az apró rovar fellebegett, miközben egyre fényesebb és
fényesebb lett, egy zöld szikra a sötétségben.

Gyerünk Cukor. Gyere értem.

Mishmar falának kapui kivágódtak. Tűz és fénygömb gurult a hídra, majd széttört felfedve az apámat. Az
arca sötét volt. Egy vérlándzsa alakult ki a kezében.

- Már megint engedetlen voltál, lányom!

Soha nem láttam még őt ilyen dühösnek. Még akkor sem, amikor harcoltam ellene a kastélyban.
Kihúztam Sarrat-ot a hüvelyéből.

Mögöttünk Mishmar remegett és ordított, mint egy tornádó. Megfordultam. A torony rengett. A furcsa
madarak az ég felé menekültek, kiáltásaikat elnyelte a zaj. Autó méretű beton- és kődarabok lazultak
meg a toronyba és zuhantak le.

- SHARRIM! - az apám hangját megtöltötte a mágia. Ha a híd fémből lett volna, megolvad a félelemtől.

- Ez nem az én hibám! - kiáltottam vissza.

- MAKACS, TUDATLAN, SZEMTELEN GYERMEK! MONDTAM NEKED, HOGY NE GYERE IDE! ITT FOGLAK
TARTANI TÉGED, AMÍG MEGTANULSZ ENGEDELMESKEDNI!

Ó, basszus.

Mennydörgés ütötte meg a fülemet. Egy hatalmas repedés támadt a torony falában. A nagyanyám
mágiájának lila pokla fröccsent, és csavarodott ki belőle.

Visszafordultam az apám felé, és láttam, hogy a háta mögött egy ismerős szárnyas alak bámul rám.

- Most nem tudok beszélni. A nagyi találkozni akar veled.

Az apám felhorkantott és a lándzsa hegyét felém fordította. Egy kisebb ház méretű darab vált le
Mishmarból és lezuhant. Az egész torony rázkódott. A lila mágia kiáradt, a dühe megfagyasztotta az
elmét. A börtön morajlott és azzal fenyegetett, hogy összeomlik.

Az apám káromkodott, és minden szitokszót mágia töltött meg, majd a lándzsát a hídba csapta. Arany
fény robbant ki a lándzsából és összeütközött a lila mágiával.

Igyekeztem kitérni előle.

Cukor szállt le a hídra és felém futott. Oda rohantam hozzá. Megfordult és megállt egy
szívdobbanásnyira, amíg a hátára ugrottam.

Mögöttünk az arany és a lila mágia tépte egymást.

A pegazi felszállt, hatalmas szárnyaival nagyokat csapva. Az összes mágiámat kihúztam magamból és
megpróbáltam védeni magunkat.

A két fénygömb felrobbant.

- Magasabbra Cukor! Magasabbra!

A pegazi hatalmas izmai hullámoztak alattam. Csapkodott a szárnyaival és egyre magasabbra repült.
Alattunk a mágia úgy ragyogott, mintha egy második nap kelne fel. A robbanás széle megérintett
bennünket. Visszatartottam a lélegzetem. Az izzás néhány méterre tőlünk megállt.

- Megölte a nagymamát? - suttogtam.

- Ne légy nevetséges. - hallottam a fülemben Erra hangját. - Már halott volt. Azonkívül a nagyanyád volt
Asszíria Pajzsa. Még akkor is ha Im kisajtolja a hatalmának minden egyes cseppjét, akkor sem tudja
kitörölni a nagyanyádat a létezésből. Ama időt nyer nekünk. Mozgalmas éjszaka áll Im előtt.

- Észak. - mondtam Cukornak. - Észak felé repülünk. Arra nem keresne bennünket.

A pegazi megfordult és észak felé menekült, amilyen gyorsan csak vitték a szárnyai.

- És csak tájékoztatás képen. - mondta Erra. - Nem mindig voltam Város Evő. Ez az a név, amit az
ellenségeink adtak nekem, és te nem használhatod.

Ó.

- És hogyan neveztek, mielőtt Város Evő lettél volna?

- A Tigris Rózsája. De most hallgass, és érd el, hogy ez a ló még gyorsabb legyen.

11. fejezet

Erra-nak igaza volt. A Shar valódi volt. Éreztem az ismerős vonzást, amikor átléptem a területemre. Nem
is tudtam, hogy ez mennyire megvisel engem, amíg vissza nem tértem, mint egy fáradt igásló, amit
visszaállítottak a hámba.

Mindenem fájt. A hátam tele volt horzsolásokkal. A sebesült gyomrom fájt. Csak haza akartam menni és
aludni.

Cukor lerakott engem a házam előtt. Megöleltem és adtam neki egy újabb cukorkát.

- Köszönöm.

Cukor felnyerített, a fejét az arcomhoz dörzsölte, majd felrepült az éjszakába.

Nem tettem többet két lépésnél a házba, és Curran már is megjelent a nappaliból, és megölelt. Nem szólt
semmit. Csak körbe font a karjaival és magához ölelt, amíg a csontjaim fel nem nyögtek.

Vér szaga volt. Valószínűleg nekem rosszabb szagom volt. Az egész testem fájt, és amikor megölelt úgy
éreztem, mintha elütött volna egy autó. És nem volt olyan hely, ahol jobban szerettem volna lenni, mint
itt.
- Hello. - mondtam.

- Szia. - válaszolta Curran.

- Én... - feltámasztottam a nagynénémet, aki megpróbált téged megölni, ezért tizenegy napig kómában
voltál. - ... Örülök, hogy itthon lehetek.

- Én is örülök, hogy itthon vagy.

- Hogy ment?

- A korcs a Céhben van. - mondta Curran. - Regenerálódik.

- Az embereid közül megsérült...

- Nem. - mondta. - Kingnek eltört a lába, és Samantha megégett, de élve kiszabadultunk.

Megmentette Saimant és élve kihozta az embereit. Fellélegeztem.

- Hogy ment?

- Jó volt. - mondta Curran.

- Rendben vagyunk. - szólt ki a nappaliból szinte ugyanakkor Derek.

Curran kiengedett az ölelésből, de én megfogtam a kezét. Még ne. Még mindig nem voltam száz
százalékig biztos benne, hogy egy darabban visszatért. Még egy kis bizonyítékra volt szükségem.

A nappaliban Derek feküdt egy padlóra terített takarón, a szemeit lecsukta, kemény izomzatú teste
emberi volt, és csak egy stratégiailag elhelyezett törölköző takarta. Julie térdelt mellette, egy hosszú
csipesszel a kezében.

- Tollak. - mondta Julie. - Nagyon vékony tollpengék. Volt egy mágikus növény és Derek úgy döntött, hogy
jó ötlet lesz megölelni. Mert ő ilyen okos.

Tehát magukkal vitték Julie-t. Tekintettel arra, hogy hol jártam és mit tettem, nem volt jogom kötekedni.

Derek nem vesződött vele, hogy kinyissa a szemét.

- Nem ölelgettem a növényt, Ellát védtem.

- Hm. - Julie kiszedett egy vékony pengét a gyomrából. - Igazán jól védted őt. Mert ez olyan, mintha
Carlos nem lett volna velünk.

Carlos egy tűzbogár volt. Ezek szerint a növényt fel kellett gyújtani.

- Még dolgoznunk kell a vegyes egység taktikán. - mondta Curran. Fáradtnak tűnt. Egy pokoli út lehetett.
- Tehát mit csináltál Mishmarban?
- Láttam az apámat. - mondtam. Kezdjük kicsiben.

- Hogy történt? - kérdezte.

- Egy kicsit ideges volt miattam.

- Aha.

- Egy kicsit megtörtem Mishmart.

Mindhárman rám néztek.

- Vagyis jórészt a nagyanyám csinálta.

- Milyen kicsit? - kérdezte Derek.

- Lehet, hogy van rajta egy repedés. Talán hét láb lehet a legszélesebb pontján.

Derek felnevetett.

- És mit csináltál még? - kérdezte Curran.

Figyelmes rohadék.

- És még ezt. - előhúztam a tőrt és megmutattam neki.

- Készítettél egy mágikus kést? - kérdezte.

- Igen. Bizonyos értelemben.

- De ezzel még mindig elég közel kell kerülnöd Rolandhoz, hogy leszúrd vele. - mondta Derek.

- Ez nem így működik. Segít nekem, valaki.

Curran egyenesen rám nézett.

- Kate?

- Ez inkább egy tanácsadó kés.

- Beszélj világosan. - mondta. - Bármi történt is már megtörtént, és kezelni tudjuk.

A nagynéném ebben a pillanatban megjelent a szoba közepén.

- Hello, félvér.

Curran teste kirobbant. Sajnos ugyanabban a pillanatban Derek is kirobbant az ellenkező irányból. Egy
hangos puffanással ütköztek össze Erra átlátszó testében. Derek vissza esett és Curran megbotlott
néhány lépést.
Erra a hüvelykujjával Curranra mutatott.

- Ehhez akarsz hozzá menni? Hiány van a férfiakban?

Curran előre ugrott és a fejére ütött. A keze áthaladt a nagynéném arcán. Derek a lábaira ugrott és Erra
körül körözött, izzó szemekkel.

- Aggódom az unokaöcsém miatt. - mondta Erra. - Egy idióta lesz.

A telefon csengett.

- Felveszem. - valószínűleg úgyis engem keresnek, és meg kellett szöknöm a helyzetből.

A konyhába futottam és felvettem a telefont.

- A baba. - mondta Sienna feszült hangja a telefonba.

- Micsoda?

- A baba a következő horgony. Láttalak téged a Toronyban, ahogy egy kisbabát tartasz a karodban. De
nem a te gyereked volt. Siess!

A tarkómon égnek állt a haj. B baba.

- Roland megtámadja B babát! - kiáltottam, és a Torony biztonsági számát tárcsáztam egy lépésnyire
Jimtől.

- Igen? - szólt a telefonba egy ismeretlen férfihang.

- Azonnal ad Jim-et.

- Ki az?

Curran elvette tőlem a telefont.

- Kapcsold Jim-et, most.

A vonal kattant egyet és Jim hangja hallatszott.

- Igen?

- Andrea még mindig a kórházi szárnyban van?

- Igen.

- Roland meg fogja támadni B babát. - mondta Curran kimért tárgyilagos hangon. - Elindulunk a
Toronyba.

- Rendben. - Jim hangja szinte nemtörődömnek tűnt.

Kirohantam az ajtón. Curran jött mögöttem kulccsal a kezében. Julie követte, utána Derek a Falka
melegítőjében, és egy fehér pólót húzott magára.

Beszálltunk az autóba, és Curran úgy indult el mintha égne mögöttünk az utca.

A fenébe. Ott hagytam Errát. Most már késő.

Végig száguldottunk a városon. A sebességmérő azt mondta, hogy majdnem hatvan mérföldes
sebességgel robogtunk végig a félig romos utakon. Ettől gyorsabban nem tudtuk volna menni. Mégis úgy
éreztem csak cammogunk.

- Miért? - kérdezte Julie a hátsó ülésről. - Mit ártott neki B baba?

- Semmit. - válaszoltam. - Ő egy horgony.

- Milyen horgony?

Kényszerítettem magam, hogy teljes mondatokban beszéljek.

- Sienna azt mondta, hogy a jövő folyékony. Lát felvillanni olyan pillanatokat, amelyek során a jövő
megváltozhat. Horgonynak nevezi őket. Az hogy átadtuk az öreg nő fejét a rendőrségnek egy horgony
volt. Ugyanez volt Chernobog sárkánya is. Vagy Roland, vagy az orákulumai szintén látnak a jövőbe.
Látják a horgonyokat, és megpróbálják megváltoztatni őket, hogy a saját verziójuk szerint alakítsák a
jövőt.

- Mi történik, ha nem érünk oda időben? - kérdezte Julie.

- Oda fogunk érni. - mondta Curran, az útra összpontosítva. - Mostanra Jim lezárta a Tornyot. Kívülálló
nem fér a babához.

- Nem a kívülállók miatt aggódom. - mondtam neki. Roland emberei korábban már megtudták
vesztegetni a farkas-alfát, aki a Falka legnagyobb klánjának a vezetője volt. Nem tudhatjuk, hogy ki más
volt még a karmaikban. Ha valami történik B babával...

- Mi történik, ha megbukunk, és nem tudunk biztosítani egy horgonyt? - kérdezte Derek.

- Atlanta égni fog, rengeteg ember meghal, Roland megöli Currant és a fiát.

Basszus. A fenébe. Belehaltam volna, ha gondolkodom, mielőtt kinyitom a számat. Talán Curran nem
figyelt rám.

- A fiamat? - kérdezte Curran nyugodt hangon. Az arca felvette a Bestiák Ura maszkját. - Erra unokaöccse.

Akkora hülye vagyok.

- Igen.

- Terhes vagy?
- Még nem. De hamarosan az leszek.

- Hogyan hal meg a fiunk?

- Roland leszúrja őt egy lándzsával.

- Mióta tudod?

- Hogy meghal? Amióta meglátogattam a boszorkányokat.

- Azt hogy lesz egy fiunk.

- A dzsinn mutatta meg nekem.

Már majdnem hetvennel ment. Fel fogunk borulni.

- Kate! - mondta. Ismertem ezt a hangszínt. - Mi történt Errával? Feltámasztottad a nagynénédet?

- Nem egészen. Technikailag ő nem él.

Curran rám nézett, a szemei aranyszínűek lettek. Nem érdekelte, hogy "technikailag". A hangja mélyről
jött, szinte démoni volt.

- Miért?

- Mert kétségbeesetten szükségem van segítségre. Olyan dolgok történnek velem, amit nem tudok
megmagyarázni és nem értek. Tudom, hogy az apám támadni fog, és ez nagyon hamar lesz. És amikor
megteszi, meg kell védenem magunkat, és nem tudom. Meg van a hatalmam, de nem tudom, hogyan
kell használni, és amikor használom, minden élőlény életét befolyásolom a földemen. Attól félek, hogy
hibát követek el, és megölök mindenkit Atlantában. Útmutatásra van szükségem. És ő az egyetlen, aki
rendelkezik azzal a tudással, amire szükségem van.

- Megpróbált megölni bennünket. - vicsorogta Curran.

- Tudom. De ő Shinar hercegnője. És az egyetlen dolog, amit mindenek felett becsül az a család. Igen,
megölt volna, ha életben lenne, és én kihívnám, de a dolgok megváltoztak. Megmutattam neki a
nagymamámat. Ettől nagyon dühös lett. Megmutattam neki az összes emlékemet és a fiamat. Segíteni
fog nekünk.

- Nem bízhatsz meg benne. - mondta Curran.

- Tudom. Nem érted vagy értem csinálja. A vérvonala túlélésének érdekében teszi. Az, amit az apám tesz
egy aberráció. A családtagjaink nem akartak örökké élni. Tőlünk azt várták, hogy családunk és gyerekeink
legyenek. Amíg az apám él, vérvonalunk egyetlen tagja sem fog életben maradni. Még Erra sem. Tud a
sahanuról.

- Mi az a sahanu? - kérdezte Curran.

Ma sikerül kifecsegnem minden titkomat.

- Az apám félt Errától, ezért létre hozott egy vallási szektát, melynek célja Erra megölése. Most én vagyok
a következő célpontjuk. Harcoltam közülük az egyikkel Mishamarban. Egy nő volt, nehéz volt megölni.

- Ezért van, hogy tele vagy sérülésekkel, és érezem a véred szagát? - kérdezte Derek a hátsó ülésről.

- Igen. És némelyiket Erra okozta. Nehéz volt meggyőzni.

- De segíteni fog nekünk? - kérdezte Julie.

- Megteszi.

Curran egyenesen előre nézet. A kezei a kormánykereket szorították.

- Meg fogod hajlítani a kormányt. - mondtam neki.

Egy alfa merev tekintetével nézett rám, és tovább vezetett.

- Jól vagy? - mi jók vagyunk Curran?

- Szerezzünk nekik egy szobát, ahol tudnak beszélgetni. - mondta Julie.

- Csendet. - mondta Derek.

- Van még valami, amit el akarsz mondani? - kérdezte Curran.

- Nem. - nem most volt rá a megfelelő idő, hogy megemlítsem Adorát. - És van valami, amit te el akarsz
mondani nekem?

- A kastély egyik szobájában volt egy teremtmény. - mondta Curran.

- Milyen teremtmény?

- Egy hatalmas macska. - mondta Curran. - Izzott.

- Mi történt a nagy izzó macskával? - miért volt egy olyan érzésem, hogy nem akarom tudni a választ.

- Megöltem. - mondta Curran.

- Aha. - először megrepesztettem Mishmart, azután Curran visszalopta Saimant, és megölte az apám izzó
macskáját. Talán Roland feje felrobban.

- Az egy kardfogú tigris volt. - mondta Julie. - Ezüst fényben ragyogott.

Az ezüst isteni mágiát jelentett. Ki tudja honnan szerzett az apám egy kardfogú tigrist.

- Besúgó. - mondta Derek.

Julie legyintett.
- Curran megölte, azután megette.

Curranra néztem.

- Megöltél egy állati istent, azután pedig megetted?

- Lehet. - mondta Curran.

- Mit értesz, a lehet alatt?

- Nem hiszem, hogy isten volt.

- Ezüst ragyogása volt. - mondta Julie. - Határozottan imádták őt.

Ó, egek.

Curran lassított, hogy kikerüljön egy fekvőrendőrt, amit az aszfaltot megemelő fagyökerek alkottak.

- Imádhatnék egy lámpát is, attól még nem lesz belőle isten.

- Miért etted meg? - kérdeztem halkan.

- Akkor helyesnek tűnt.

- Felfalta. - mondta Julie. - Teljesen, csontokkal együtt.

Ha ez valamilyen isteni állat volt, és megette, akkor nem lehet tudni, hogy mit tesz vele a hús mágiája.
Ennek következményei lesznek. Mindig voltak következmények.

- Érzed, hogy van bármilyen hatása?

- Nem akarok előttük erről beszélni.

Ó, egek.

Elmentünk az Infinity Building kiégett váza mellett, az utolsó ismert felhőkarcoló, ami a Váltás előtt épült.
Félúton jártunk.

Várj, B baba. Jövünk.

***

Befordultunk a keskeny mellékútra, ami a Toronyhoz vezetett. Curran beletaposott. Az autó felgyorsult.
Farkasok jelentek meg az autó mellett párhuzamosan futva. A fák elfogytak és egy mérföld hosszú nyílt
területre értünk a fák és a Torony között. A nehézfém kapukat bezárták.
Curran keményen fékezett. A jármű megcsúszott majd megállt a szürke kőfal előtt úgy két lábnyira.
Kiszálltam a pokoli autóból. A farkasok megszaglásztak, bundák és fogak fala választott el a kaputól. A
vezető farkas felemelte a fejét és üvöltött.

A kapuk kinyíltak annyira, hogy beférhessünk, így mind a négyen beléptünk. Robert a Patkány Klán alfája
és a Falka biztonsági főnöke lépett ki a főbejáraton.

- Van valami? - kérdezte Curran.

Robert megrázta a fejét.

- Nincs suttogás. Nincs semmilyen mozgás, nincs jele támadásnak, semmi.

Végig sétáltunk a Torony folyosóin a kórházi szárny felé, áthaladtunk pár őr között.

- A mágia lent van. - mondta Robert. - Ha megtámadnak, akkor az egy ügynökön keresztül történik.
Jelenleg pontosan hat kívülálló van a Toronyban: két fuvarozó, akik szállítmányt hoztak, és ti négyen.

Hoppá.

- Mi volt a szállítmányban? - kérdezte Curran.

- Papír. - válaszolta Robert. - Az embereim átvizsgálták.

Alakváltók őrizték a kórházi szárny ajtaját. Ha Sienna nem hívott volna fel, hogy figyelmeztessen, akkor
nem lennék a Toronyba, és nem tartanám a karomba B babát, és a támadás nem következne be. A jövő
egy önmegvalósító prófécia volt.

- B baba azért lett célpont, mert az apám látta a jövőt és benne, ahogy tartom a karomban. - mondtam.

- Miért fontos a baba? - kérdezte Robert.

- Ez egy horgony. Ez egy olyan esemény, aminek meg kell történnie, hogy a jövő a megfelelő módon
történjen meg. - feleltem.

- Mi a megfelelő jövő?

- Ahol nem halunk meg mindannyian. - mondta Curran.

Robert szemei összehúzódtak.

- Gondolom, Roland a másik verziót részesíti előnyben.

- Ha besétálok abba a szobába, és megpróbálom a kezembe venni B babát, azzal kiprovokálok egy
támadást.

- Ha nem sétálsz be abba a szobába, akkor a város égni fog.

- Teljes felelősséget vállalok. - mondta Robert és az őrök felé bólintott. A baloldalon álló nő kinyitotta az
ajtót.

Andrea az ágyon ült a szoba közepén teljesen felöltözve, és B babát tartotta, Raphael állt mögötte. Jim és
Dali a bal oldalán álltak, a két render Jezabel és Pearce a jobb oldalon. Mahon a bal oldali ablakban állt
Jim és Dali mögött. Desandra a másik ablakban állt Jezabel és Pearce mögött. Doolittle a
kerekesszékében ült a sarokban, Nasrin mellett. Mindenki komornak tűnt.

Az ajtók becsukódtak mögöttünk. Tizenhat ember, közöttük én is. A szobában lévő minden egyes
emberben megbíztam. Harcolnék azért, hogy megvédjem mindegyiküket.

Túl sokan voltunk itt. Jim mindig túlzásba vitte az óvatosságot.

- A fenyegetés megszüntetése érdekében Kate-nek kell tartania a babát. - mondta Robert. - Ha megfogja,
a babát az kiprovokálja a támadást. De ha nem tartja a babát, az katasztrofális következményekkel jár a
Falka jövőjére nézve.

Andrea arca kemény volt, a tekintete még keményebb.

- Ha bekövetkezik a támadás. - folytatta Robert. - Ha lehetséges élve kell elfognunk a támadót. Fontos
kérdésekre kell választ kapnunk.

Raphael szemei őrült rubin fénnyel ragyogtak. Robert nem normális, ha azt hiszi, hogy Raphael bárkit is
életben hagy.

- Engedélyezik a Bouda Klán alfái? - kérdezte Robert.

Pearce és Jezabel egyszerre léptek előre.

- Igen. - mondta Andrea és úgy nézett rám, mintha egy feltűnő kobra lennék. - Megadjuk az engedélyt.

Húsz láb választott el B babától. Tettem egy lépést Andrea felé.

A szobában feszültség volt. Mindenki valaki másra nézett. Az izmok megfeszültek Pearce testén. Mahon
valahogy nagyobb lett.

Még egy lépés.

A fenébe, valaki csináljon valamit. Ha támadni akarsz, tedd meg most.

Másik lépés.

- Hoppá! - mondta Desandra.

Mindenki felé fordult. Pearce felugrott, de ugrás közben felismerte Desandrát, és félbe szakította a
támadást. Jezabel kifújta a levegőt és elfordult a farkas alfától, az arcáról egy pillanatra eltűnt a
feszültség. Derek káromkodott mögöttem.

- Túl nagy volt a feszültség. - vonta meg a vállát a farkas alfa.

Ezután megfojtom Desandrát. Nem érdekel Jim mennyire fog tiltakozni.

- Belehalnál, ha nem lennél seggfej legalább harminc másodpercig? - kérdezte Andrea.

Desandra rákacsintott.

- Nem tudom, még soha nem próbáltam.

Jezabel előrántott egy kést a hüvelyéből és az Andrea karjában lévő B babára támadt. Előre ugrottam, de
túl távol voltam. Láttam, ahogy a kés szeli a levegőt. Nagyon rövid volt az a távolság, amit a késnek kellett
megtennie, én pedig olyan távol voltam...

Dali a kés elé ugrott, miközben Andrea hátra húzódott a hatóköréből.

A kés becsúszott Dali mellkasába.

Raphael elvágta Jezabel torkát. A csapás ereje megfordította a nőt.

Dali bugyogó hangot adott ki, a szájából vért tört elő. A penge elérte a szívét. A kés szöge tökéletes volt,
mint a tankönyvekben.

Jim arca egy pillanat alatt átváltott egy jaguár pofájába. Mielőtt Jezabel befejezte volna a fordulást
megragadta a torkát, karmos kezét a bordái alá döfte és kibelezte.

Még mindig futottam.

Curran átugrott felettem, egy hét láb magas rémálom, majd Jim és Raphael közé vetette magát. Bal keze
Jim vállát tartotta, a jobb kezével Raphael torkát szorította. Az izmok a hátán kidagadtak.

Jezabel Curran lábai előtt zuhant a földre. A két alakváltó küzdött a fogságban. Curran tartotta őket. Nem
kellett volna képes lennie megtartani mindkettőt. Curran megdöbbentően erős volt, de ez még az ő
képességeit is meghaladta.

Robert Jezabel mellé ugrott és megpróbálta saját testével védeni.

- Élve! Élve van rá szükségünk!

Raphael Curran karjára csapott.

Jim felemelte a lábát és megrúgta Curran bordáit, hogy kiszabadítsa magát. Curran teste megrázkódott
az ütéstől, de talpon maradt.

Jim lepattant a falról a szemei izzottak. Közé és Curran közé ugrottam a kezemben Sarrat-al.

Dali egy halk ziháló hangot adott ki és összeesett. Jim elkapta Dali kicsi testét. Dali gyorsan kapkodva
lélegzett. Fekete vér ömlött ki a szájából - a testét eltelítő Lyc-V milliói pusztultak el. A penge ezüsttel volt
bevonva.
- Doolittle! - fordult Jim a medmágus felé.

A mágia lent volt. Nem volt medmágus gyógyításra lehetőség.

- Tartsd meg! - kiáltotta az orvos. - Nasrin, szikét!

Raphael végül kiszabadult Curran szorításából. A szemei teljesen őrültek voltak. Előre ugrott, de Mahon
egy medveölelésbe szorította.

B baba sírt.

Hogy a fenébe tehette ezt Jezabel? Egy polimorf lett volna Jezabel alakjában?

Robert Jezabel teste mellett térdelt. Julie a bouda teste mellett térdre esett, bele egy vértócsába.

- Ki még? - kérdezte Robert. - Ki tartozik még Rolandhoz?

- Miért? - könnyek csorogtak végig Julie arcán. - Miért?

Jezabel kinyitotta a száját, minden levegővételért meg kellett küzdenie. Egyenesen rám nézett.
Erőlködött, hogy mondani tudjon valamit.

A szoba tele volt zajjal - Raphael horkant, Jim morgott, B baba sírt.

- Csendet! - kiáltotta Curran.

A csendben Jezabel hangja túl hangosnak hallatszott.

- Sharrim...

Kinyújtotta a karját, a saját vérében csúszott, ahogy megpróbált felém mászni.

Ó, Istenem.

- Áldj meg engem... hogy szolgáljalak... a túlvilágon...Áldj meg...

- Nem. - mondtam neki.

- Áldj meg... - a teste megremegett.

- Én, megáldalak téged. - húzta magához Julie a testét, és a fejét a karjaiban ringatta. - Az ő vére az én
vérem. Engem is szolgálhatsz.

Jezabel kinyújtotta a karját és véres kezével megsimogatta Julie arcát. Majd az ujjai lecsúsztak és piros
csíkokat hagytak Julie sápadt bőrén. Jezabel zihált és meghalt.

Julie felkiáltott, a hangja tele volt nyers bánattal.

A sarokban Dali görcsösen rángatózott.

Andrea keresztül futott a szobán és a karomba tette B babát.

- Tartsd meg!

Elvettem a babát. Andrea hagyta, hogy pontosan három másodpercig tartsam majd visszavette.

Jim felénk fordult, az arca még mindig jaguár volt.

- Kifelé!

***

Minden elcsesződött.

A folyosón sétáltunk a lépcső felé. Derek megfogta Julie kezét, talpra állította, és most mellette sétált,
kezét a markába szorítva. Julie a fogait összeszorítva egyenesen előre nézett. Könnyek csorogtak az
arcán, de egyetlen hang nélkül sétált. Derek sztoikus arccal ment mellette, szemei folyamatosan a
lehetséges veszélyeket keresték. Curran még mindig harcos alakjában mellettem lépkedett.

Pearce követett bennünket. Amikor elhaladtunk az őrök mellett ők is követtek minket. Az alakváltóknak
kiváló a hallása. És a földön mindenki hallotta a Bestiák Urának kiáltását.

Ő az igazi Jezabel volt. Annak kellett lennie. Az alakváltók kiszagolták volna a polimorfot. Az apám mikor
fordította át Jezabelt? Amikor Julie-ra vigyázott? Azelőtt, hogy elvettem a várost? Soha nem tudjuk meg.
Csak egy halom kérdésem volt, egy halott nőhöz, akiről azt hittem, hogy a barátom, és egy másiknak, aki
ezüstmérgezéstől haldoklott.

Mi a pokolért ugrott Dali a kés elé? Nem értem. Andrea soha nem engedte volna, hogy a gyermeke
megsérüljön. Én tudtam, Jim tudta, de Dali, a kedves okos Dali, aki ritkán harcolt nem tudta. Látta a kést,
és a babát és reagált. És most az életéért küzd.

Az apám barátról barátra széttépte az életemet. A kísértés, hogy leromboljam a félig elkészült várát,
lenyűgöző volt. És ezt várta tőlem. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne tegyem meg,
csak ha már biztosan tudom, hogy semlegesíthetem őt.

A harag forrt bennem. Alig tudtam megfékezni, és ha túl sokat gondolok az apámra, vöröset látnék és vak
lennék. Valami másra kell gondolnom. Akármi másra.

A lépcsők elfogytak, kimentünk az udvarra. A reggeli napsütés túl világosnak látszott. Fájt a szemem tőle.

- El az utamból. - parancsolta egy mély hang. Hátra néztem a vállam felett. Mahon egyenesen felénk
tartott.

Curran átadta a kulcsot Dereknek.

- Szálljatok be Julie-val a kocsiba.

- Meg fogjuk ölni őt. - mondta Mahon.

- Megöljük. - mondta Curran.

- Sebezhető és védtelen vagy, odakint a városban. Örülnék, ha beköltöztetnéd az embereidet, akár

alakváltó akár nem alakváltó a Nehéz Klán házába. Ha nem, akkor engedd meg, hogy embereket küldjek
hozzátok, hogy megerősítsék a védelmedet. Nem azt mondom, hogy minden sarokban legyen egy őr, de
némi izomerőt tudok biztosítani.

Curran átgondolta.

- Köszönöm. Tudjuk használni a segítséget.

- Vigyázz a kicsire. - mondta Mahon. - Jim el fog jönni.

A medve megszorította Curran vállát, majd megfordult és visszament a Toronyba.

Elértünk a kocsihoz. A sofőr oldalára mentem - harcos alakjában Curran túl nagyvolt, hogy beférjen a
volán mögé.

- Mindez miattam van.

- Nem. Mindez Roland miatt van. - mondta Curran. - Nem te raboltad el Saimant. Nem te támadtál meg
egy gyereket. Mindaz, amit tettél, és mindaz, amit mindannyian akarunk, hogy békében éljük a kibaszott
életünket.

Annyira szerettem őt.

- Köszönöm, de nem erre gondoltam. Arra gondoltam, hogy eddig minden horgony hozzám kapcsolódott.
Ha nem tudtam volna a jóslatról, nem mentem volna a Toronyhoz.

- Igen. És épp ezért te és én mostantól összenőttünk.

Felvontam a szemöldököm.

- Így lesz. - villantotta rám a fogait. - Megtettem, amit kértél. Kihoztam neked Saimant. Te... Megtetted,
amit tenned kellett. Mostantól mindent együtt csinálunk.

- Oké.

Elindítottam az autót, és ráhajtottam az útra. Abban a pillanatban, ahogy kihajtottunk a Falka udvaráról
Julie megtört. Derek átölelte a karjával. Julie csak sírt és sírt megtört szívvel. Julie szinte soha nem sírt.

Ha Dali meghal... Nem is akartam erre gondolni. Ha megtehetném, most keményen, gyorsan és erősen
megütném az apámat. Helyette most a kezeimen kell ülnöm, mert nem nyerhetnénk. Csak addig, amíg a
nagynéném segít nekem kitalálni, hogy lehet legyőzni őt.
- Nem tudtam. - zokogta Julie. - Két évig vigyázott rám és nem tudtam.

- Senki nem tudta. - mondta neki Curran.

- Az apád eldobta őt. Csak úgy. A semmiért.

Majdnem azt mondtam, hogy megpróbáltam már korábban is elmondani neked, de lenyeltem mielőtt
kimondhattam volna. Nem ez volt a megfelelő idő.

- Miért ő? Miért? Annyira kedves volt.

- Mert közel állt hozzád. - mondta Curran.

Julie a kezeibe temette az arcát és sírt.

- Nagyon sajnálom. - mondtam neki. - Nagyon sajnálom, kedves. Meg fog fizetni érte. Megígérem.

- Ez nem fogja visszahozni Jezabelt. - suttogta.

A szívem megrepedt és fájt. Te rohadék. Te kibaszott fattyú.

- Tudom. Sajnálom.

Tovább mentünk a fák között. Néhány percig egyikünk sem szólt. Vezettem és egyenesen előre néztem.

- Hová megyünk? - kérdezte Derek.

- A Céhbe megyünk. - mondtam. - Dolgozni fogunk.

- Miért? - kérdezte.

- Mert szükségem van rá, hogy Saiman elolvassa mit írt az apám a bőrömre, amikor még az anyaméhbe
voltam. Minél hamarabb megmondja Erra, hogy mi az, annál hamarabb meg tudjuk ölni az apámat.

Az autó elnémult.

- Remek. - mondta Curran. - Legalább a perverznek lesz célja.

12. fejezet

A Céh egy szálloda maradványát foglalta el a Buckhead szélén. Amikor Curran, Barabas és én átvettük a
Céhet, az épület romokban volt, részben azért, mert egy vad óriás letépte a tetejét, és megpróbálta
megenni a benne rejtőző finom embereket. A Céhnek most új teteje volt. Lett egy új első parkolója, és
lett egy hátsó is, az utóbbi egy szilárd fallal volt körülvéve, és edzőtérnek lett kialakítva. Barabas
megpróbálta engedélyeztetni a várossal, hogy tegyék lehetővé egy még nagyobb fal építését az épület
köré.

Bármikor, ha Curran szerzett egy bázist, be akarta keríteni azt. Védelmi célokból. Az utcánkat is
megpróbálta bekeríteni, és együttesen kellett lebeszélnünk róla.

A Céh jól nézett ki. Még mindig benne volt a beadott kétszázezrünk, de lassan kezdett megtérülni a
befektetés.

Leparkoltam, majd kiszálltunk és elindultunk az épület felé. A Céh belseje szintén átesett egy
ráncfelvarráson. A rendezvénytermet visszaállították és az étel most már valóban jó volt, ennek azért volt
értelme, mert semmi nem sértette annyira az alakváltókat, mint a pocsék étkezési lehetőségek. Barabas
ragaszkodott hozzá, hogy visszahozza a koikat. Eredetileg egy patak futott keresztül a szálloda padlóján,
és egy nagy tóban végződött. Barabas nem akarta a patakot, de valahogy megtalálta a pénzt a tóra. Azt
mondta, hogy ez terápiás célokat szolgál, és megkért két Falka tanácsadót, hogy támogassák. Most egy
tavacska terült el az étkező mellett, és egy híd ívelt rajta keresztül. Öt nagy koi, három arany és két fehér,
siklott lassan a sekély vízben. A zsoldosok állandóan etették a halakat, és volt egy olyan érzésem, hogy a
koik, hamarosan elhíznak.

Körülbelül húsz zsoldos evett, háborús történeteket cserélt ki, vagy a felszerelését ellenőrizte a
földszinten, miközben munkára várt vagy pihent egyet a hazaút előtt. Egy tucat hang köszönt, amikor
beléptünk. Egy másodperccel azután, hogy átléptünk az ajtón, eszembe jutott, hogy Curran még mindig
harcos alakjában pompázik.

- Ó!

- Hoppá!

- Durva reggel, Curran?

Curran elvigyorodott és megmutatta nagy fogait.

- Héj, Daniels, vigyázhatnál rá, gyerekek is jelen vannak. - kiáltotta Juke.

- Hol? - kérdezte Collins.

- Rád gondolt seggfej. - mondta Santiago.

- Gyere ide és mond ezt az arcomba.

- Szeretném, de túl csúnya vagy.

A feszültség minden lépéssel kiszivárgott belőlem. Ezt ismertem. Ez volt az én világom.

Barabas integetett felénk az üveg mögül. A Céh korábbi adminisztratív vezetője értelmiséginek tartotta
magát, és ragaszkodott a külön irodához, a drága öltönyökhöz és a titkárokhoz. Az első dolog amit
Barabas tett, hogy kipakolta a negyedik emeleti irodáját, és eladta a drága bútorokat. Azután elfoglalta a
legkisebb konferenciatermet a földszinten, amit üvegfal választott el a többi helyiségtől. Most ott ült
farmerban és hosszú ujjú pólóban az asztala tele papírokkal. Az ajtaja általában nyitva volt. A zsoldosok
ki-be jártak hozzá a kérdéseikkel. Christopher általában szintén az irodában volt, vagy valahol a Céh
földszintjén lógott, könyvet olvasott egy asztalnál a koik mellett, az Ügyintézővel beszélgetett, attól
függően, hogy érezte magát. Maggie, a Barabas irodájában álló kis plüss ágyban feküdt, de
Christophernek nem láttam semmi jelét.

Ha én lennék a terror szárnyas istene, hol lennék?

Felpillantottam. Magasan, az újonnan felszerelt tetőablak alatt, a hatalmas támasztógerendákon egy férfi
ült, jobb lába behajlítva, a balt a levegőben lóbálta, könyv volt a kezében. Nem voltak szárnyai, de a haja
ismerős fehér volt. Barabas hónapok óta vigyázott Christopherre. Most Christopher őrizte Barabast.

- Hogy van a tisztelt vendégünk? - kiáltotta Curran olyan hangosan hogy mindenki hallja.

- Nagyszerűen. - kiáltotta Keana, egy harminc körüli vékony, sötét bőrű zsoldos. - Egy órával ezelőtt
megkaptuk a pénzt.

- Mennyit gyűjtöttünk be? - kérdezte Curran.

- A Céh összesen kétmillió-kilencszázötvennyolcezer-hatszázharminchárom dollárt szedett be. - kiáltotta

Barabas az irodájából.

- Igen! - csapta a levegőbe Curran az öklét.

A Céh éljenzésbe tört ki. Én is éljeneztem. Curran úgy éreztette velük, mintha mindannyian győztek
volna, egyesített erővé alakította őket, és a zsoldosoknak fogalmuk sem volt róla, hogy ezt teszi velük.

- Miért ilyen furcsa az összeg? - mormogtam.

- Annyi aranyat kértünk, amennyi a súlya. - mondta Curran. - Még többet kaptunk volna, de Roland
kivéreztette és éheztette. Sok ételre lesz szüksége, vagy a teste felemészti magát.

- Hol találom őt? - kérdeztem.

- A harmadik emeleten, a régi levéltár helyén. - mondta Curran. - Ma reggel beszéltem Barabas-al.
Saiman nem eszik, és nem iszik. Infúzióra kellett kötni.

Saiman úgy égette a tápanyagot, mint bozóttűz a száraz szénát.

Julie felé bólintottam.

- Gyere velem.

Amíg megmásztuk a lépcsőket halkan megkérdeztem.

- Kibírod?

Rám nézett. Ha nem ismerném őt és rám vetne ilyen pillantást, fontolóra venném, hogy hátra lépjek.

- Ha ez segít Roland megölésében, akkor igen.

- Jó. Amikor beszélek Saimannal, emlékeztess rá, hogy kérjek tőle segítséget, de nem mond el neki, hogy
pontosan mit akarok.

***

Az óriás előtt a régi levéltárnak nem voltak ablakai. Az óriás után kapott egy vastag rácsokkal védett nagy
ablakot, arra az esetre, ha egy újabb szörny támadna. Saiman az ablak mellett feküdt egy ágyon, ami az
ablakon beáramló napfényben fürdött. Sápadt és csont vékony volt. A csontjairól lógott a bőr és infúzióra
volt kötve. Általában egy semleges alakban mutatkozott, egy meghatározhatatlan korú, kopasz férfi,
érdektelen jellemzőkkel, se nem szép, se nem csúnya. Most az a lény, ami az ágyon feküdt, legalább
másfél lábbal magasabb volt, mint egy ember. Kékeszöld haj keretezte az arcát. A szeme hóval borított
jeges kék volt. Amit az apám tett vele, annyira kikészítette, hogy Saiman a természetes alakjában ragadt.

Furcsa kifejezéssel az arcán bámult ki az ablakon. Ránéztem és késztetést éreztem, hogy élelmet hozzak
neki, és bele kanalazzam, mindaddig, amíg a normális gúnyos Saiman vissza nem tér. De valaki már
korábban pontosan ezt tette. Tyúkhúsleves és frissen sült kenyér várakozott az ágy mellett egy tálcán.
Mindkettő érintetlen volt.

Calhoun, egy alacsony zsoldos, vad, égnek álló szőke hajjal állt fel az ajtó melletti székről.

- Mond, hogy azért jöttél, hogy leválts. Éhes vagyok.

- Üsd ki magad. - mondtam neki. - Itt maradok vele.

Calhoun lement a lépcsőn. Az ágy mellé húztam egy széket, és leültem. Saiman figyelmen kívül hagyott.
Julie a sarokba húzott egy másik széket.

A nap sütött ránk, felmelegítve a fehér lepedőt. Apró porszemek lebegtek a levegőben.

- Volt egy ablak. - mondta Saiman. - A cella sötét volt, de volt egy ablaka. Túl keskeny volt, hogy átférjek
rajta, de legalább láthattam egy darabot az égből.
- A remény egy szuka. - mondtam neki. - Életben tart, amikor minden, amit akarsz, hogy meghalj.

Saiman elfordította a fejét és rám nézett téllel teli szemeivel.

- Lecsapolta a véremet. Gyorsabban, mint ahogy újra tudtam termelni. Amikor elvette a testem reagált,
és felette a tartalékokat, hogy pótolja a hiányt.

- Mit csinált vele?

- Nem tudom.

- Volt egy másik teremtmény is a várban, isteni vérrel. - mondtam. - Egy állat. Egy kardfogú tigris.

- Egyszer hallottam üvölteni. - mondta Saiman.

- Miért van Rolandnak szüksége isteni vérre?

- Nem tudom. - sóhajtott fel, és oldalra fordult. - Eltörték a lábamat. Minden nap, mielőtt a nap felkelt,
bejöttek és egy kalapáccsal eltörték a csontomat.

Saiman mindig félt a haláltól és a fájdalomtól.

- Miért?

- Ennyi fájdalommal nem tudtam lelassítani a testem regenerációját. A testem meggyógyult és nem
tehettem semmit. - Saiman remegett.

- Már vége van. - mondtam neki. - Biztonságban vagy.

- Tudod, hogy miért halmoztam fel vagyont?

- Mert azt hitted, hogy megvéd téged. De vannak a világon olyan dolgok, amelyek immunisak a pénzre.

Rám nézett.

- Tudtam, hogy senki nem jön értem.

A hangja mindent elmondott nekem. Törött lábakkal ült abban a cellában, és az eget nézte,
kétségbeesetten szerette volna, ha megmentik, de tudta, hogy senki nem fog törődni vele, hogy
megmentse.

- Mi elmentünk érted.

- Miért mentettél meg?

- Nem én csináltam.

A jó öreg Saiman türelmetlenségének nyoma látszódott az arcán.

- Curran tette meg, de, csak azért mert te megkérted rá. A pénz, amit a Céhnek fizettem csak formalitás.
Egy csekély illetmény. Currannak adtam volna mindent, amim csak van, de ismerem őt. Emlékszem a
történelmünkre. A világ összes aranya sem győzné meg őt, hogy akár csak az ujját is megmozdítsa értem.
Érted tette. Miért kérted meg rá?

- Az igazi választ akarod, vagy azt, amit hallani szeretnél?

- Tudni fogom melyik az igazi.

- Mert te olyan valaki vagy, akit ismerek Saiman. Olyan valaki, aki segített nekem. Mindig meg volt az ára,
de segítettél. Önző és önfejű vagy, narcisztikus és egocentrikus, aki megszállottja a saját fontosságának,
de még is olyan valaki, akit ismerek. Nem hagyhattalak téged az apámnál.

Újra rám nézett.

- Ha segít, elmondom neked, ha otthagytalak volna téged, azzal engedélyt adtam volna az apámnak, hogy
tetszése szerint rabolja el a polgárokat a városból, és bármi is az, amit veled tett, valószínűleg erősebbé
tette, ami számunkra rossz, mert az Orákulum azt jósolta, hogy néhány héten belül felégetheti a várost.
Ez így jobb?

Nem válaszolt.

- Pihenj. - mondtam neki. - Egyél és pihenj. Meg kell gyógyulnod. És még egy dolog.

Felálltam és kinyitottam az ablakot, elhúztam a rudat, ami a rácsot rögzítette, majd felemeltem a rácsot
és félre húztam. Szél fújt a helyiségbe, és az íróasztalon lévő papírokat összekeverte.

- Nem vagy fogoly. Ha készen állsz, távozhatsz. - Julie felé bólintottam. - Mehetünk.

- De nem kérdezted meg őt. - mondta.

Köszönöm Julie.

- Tudom. De nincs abban az állapotban, hogy megtegye. Gyerünk.

- Nincs abban az állapotban, hogy mit csináljon? - kiáltotta Saiman.

- Pihenj. - mondtam neki és kimentem a szobából.

Julie utánam sietett és együtt mentünk le a lépcsőn.

- Miért nem kérdezted meg tőle? - kérdezte Julie.

- Mert csak ül abban az ágyban, belesüllyedt a traumájában, és nem hajlandó enni. Most már tudja, hogy
akarok valamit és ez az őrületbe fogja kergetni, amíg végül eszik, felöltözik, és eljön hozzám, hogy lássa,
mi volt annyira fontos.

Remek, most már akár cserélhetnék is Saimannal. Ő most már futhat, hogy kitalálja, mit akarok tőle, én
pedig fekhetnék egy puha ágyba.

A mágia megütött, az előcsarnok elektromos lámpái kialudtak, és a kék tündérlámpák lassan kigyulladtak,
majd egyre világosabbá váltak.

- Kate! - kiáltotta az Ügyintéző a pultjától. - Téged keresnek!

Talán a Torony, hogy elmondják nekünk, Dali él-e.

Átugrottam az utolsó néhány lépcsőt és felvettem a telefont.

- Üdvözlet, Sharrim. - mondta egy női hang. - Kérem, tartsa, kapcsolom az apját.

- Mondja meg neki, hogy bassza meg magát!

Letettem és elfordultam.

Mögöttem mágia robbant fel.

- Szervusz, lányom.

***

Ő nincs itt.

Megfordultam. Egy fényfal jelent meg a Céh közepén, megmutatva az apámat, aki a kezeit a háta mögött
tartotta. De igen, megtette. Ó, igen. Most igazán nem volt itt az idő, hogy vele csevegjek.

A mágia kilőtt belőlem. A harag, amit eddig megpróbáltam visszatartani kirobbant belőlem.

- A baszd meg magad, melyik részét nem érted?

A hangereje pokoli lett.

- AZ APÁD VAGYOK. ÉN VAGYOK A SHARRUM. TISZTELETET FOGSZ MUTATNI.

- Tiszteletet! Egy bérgyilkost küldtél a földemre, hogy meggyilkoljon egy csecsemőt. Milyen tiszteletet?
Egy gyerekgyilkos vagy.

- AZ A TE HIBÁD VOLT. TE OKOZTAD AZT A MAKACSSÁGODDAL.

Istenem, arcba akartam ütni őt.

- Megvetendő vagy. Szégyellem, hogy a lányod vagyok. Végig kellene sétálnom az utcán, és mindenkitől,
akivel találkozom, bocsánatot kellene kérnem, hogy még mindig létezel.
- ÉN KÉSZÍTETTELEK TÉGED. NÉLKÜLEM NEM LÉTEZNÉL. AZ UJJAIM EGY PÖCCINTÉSÉVEL EL TUDOM
TÖRÖLNI A LÉTEZÉSED, ÉS EGY TUCATOT KÉSZÍTEK OLYAT MINT TE.

- Csináld! - tártam szét a karjaim. - Tedd meg. Várok.

Harag reszketett a szája sarkában. Ezúttal igazán felidegesítettem. Jó. Kóstold meg a saját gyógyszered.

- NE KÍSÉRTS!

- Miért nem öltél meg még apám? A többieket megölted. A bátyáimat és a nővéreimet. Mi tart vissza?

- AZ ANYÁD EMLÉKE MIATT VAGYOK VELED TÜRELMES, DE A TÜRELMEM VÉGES.

Aha.

- Az enyém is. Elvitted a gyerekem gondnokát és rákényszerítetted, hogy eláruljon mindent, amit
képviselt. Julie nézte, ahogy meghal. Gyűlöllek.

- Te betörtél a házamba. Felidegesítetted a nagyanyádat. Megrongáltad a börtönömet, és elloptad a

foglyaimat. Küld vissza azt, ami az enyém.

Foglyokat. Nem tudta, hogy Curran megette a kardfogút.

- Nem tettem semmi ilyet. Nem mentem a házadba. A foglyod - a földem egy polgára, akit elraboltál és
rabként tartottál - zsoldosokat bérelt fel, hogy megmentsék őt. Elküldöm neked a szerződést, hogy az
ügyvédeid elmagyarázhassák neked. A biztonságod gyenge apám. A helyedben, átvizsgálnám.

- ÉN SHINAR SHARRUMJA VAGYOK. SZÁZ NEMZEDÉKRE TUDOM VISSZAVEZETNI A VÉRVONALAM. VELEM

NEM FOGNAK TISZTELETLENÜL BÁNNI.

- Velem sem! - a mágiám tombolt. A Céh körülöttem remegett. - Shinar hercegnője vagyok, Semmiramis
unokája, a Város Evő unokahúga, a Tornyok Építőjének lánya. Az én vérvonalam hosszabb, mint a tiéd.

Egy pillanatra sokk látszott az arcán, mielőtt visszatért a düh. Helyes. Te készítettél. Most foglalkozz vele.

- Tisztelni fogod a határaimat apám. A területem szélén csücsülsz és állandóan megpróbálsz provokálni.
Nem szegtem meg a szavam. Megtartottam a békét.

- ELVETTÉL VALAMIT, AMI AZ ENYÉM MINT EGY TOLVAJ. MEGSZÉGYENÍTESZ LÁNYOM

Mágiájának nyomása szinte túl sok volt, hogy elviseljem, de túl dühös voltam ahhoz, hogy meghátráljak.

- Nem voltam ott. Mishmarban voltam, a nagymamámmal beszéltem. Kérdezd meg tőle, ha nekem nem
hiszel.

A mágiája megütött.

- KÜLD VISSZA A FÉLISTENT NEKEM!

Magamhoz húztam a mágiámat és visszaütöttem. A padló pattogott a lábaim alatt.

- Nem.

A mágia annyira szoros volt körülöttem, reagált minden alkalommal, amikor csak lélegzetet vettem.

- GYENGE A MENTSÉGED LÁNYOM.

A mágiája összecsapott az enyémmel. Olyan érzés volt, mintha összetöredezne körülöttünk a levegő.

- Kate! - csattant fel Curran.

Körül néztem. A zsoldosok a falhoz lapultak, de engem nem érdekeltek. Az sem érdekelt, ha a tető
leomlik és mindegyiket összezúzza. Nem vonulok vissza. Most nem.

Felemeltem az állam.

- Megölted a saját családodat apám. Még most is megpróbálsz átnyúlni az időbe és a kezeiddel
megfojtani a jövőt. Te vagy az oka annak, hogy egyetlen vér szerinti leszármazottad sem maradt fenn. Ki
mint vet, úgy arat. Pontosan én vagyok az, akit megérdemelsz.

Közömbös arccal meredt rám. Majd Roland felnevetett.

- TE VALÓBAN AZ ÉN LÁNYOM VAGY.

A fény összehúzódott, beszívódott a saját középpontjába és eltűnt.

Megfordultam. Az Ügyintéző vad szemekkel bámult rám. Az orra vérzett. A jobb oldalon a megdöbbent
zsoldosok pislogtak. A hozzám legközelebb álló orra és füle vérzett. Felnéztem. Saiman a harmadik
emeleti erkélyen állt, vértelen arccal. Felette Christopher markolta a tetőgerendát, és azt a helyet
bámulta ahol az apám volt, rubinvörös szárnyai szélesre nyíltak, az arcát eltorzította a düh.

Juke letörölte a vért az orra alól és rámeredt.

Megint megtettem. Basszus. Hagytam, hogy a mágia elhúzzon attól, aki voltam.

- Mi a pokol volt ez? - kérdezte Juke. - Csak egy furcsa sziszegő nyelvet hallottam, benne néhány
"baszás".

Feszültség lógott a levegőben. Mondanom kellett valamit, hogy megtörjem.

- Ez semmi. Látnotok kellett volna, mit művelt, amikor azt mondtam neki, hogy nem megyek el hozzá
karácsonykor.

Barabas felnevetett.

A zsoldosok ránéztek, aztán vissza rám.

- Család. - mondta Curran, és közben átölelt a karjával. - Nem tudsz velük élni és nem ölheted meg őket.
Mehetünk haza, baby?

- Persze. - mondtam.

Kint megálltam.

- Újra megtettem.

- Tudom. - mondta.

- Próbálkozom.

- Tudom.

Keményebben kell próbálkoznom.

- Valami okból nagyon akarta Saimant.

- Megemlítette a tigrist?

- Azt hiszi elloptuk. Még mindig jól érzed magad?

- Igen.

Ránéztem.

- Miért etted meg a tigrist?

Megvonta a vállát.

- Nem tudom. Ez egy kényszer volt. Megláttam a tigrist és valamit tennem kellett, hogy ne legyen.

- Aggódom miattad. - mondtam neki.

A hüvelyujjával visszamutatott a Céh felé.

- Fazék, kanna.

Szép kis pár voltunk mi ketten, ugyanazt műveltük. Nem maradt más, mint hazamenni. Ki kell
használnom a csendes délutánt és egy korai vacsorát, mielőtt kitaláljuk a következő lépésünket.

***

- Beszélhetnék veled? - kérdezte tőlem Julie, ahogy ráfordultunk a házunk előtti felhajtóra.

- Igen. - ismertem ezt a hangját. Ezt a hangsúlyt mindig valami rossz követte. Valami olyasmi hogy:
"összetörtem az autót" vagy "Véletlenül felgyújtottam az iskolát". Ma már nem tudtam elviselni több
rossz hírt.

Curran és Derek bementek a házba. Az autó oldalának dőltem.

- Mi történt?

Közelebb lépett és súgva mondta.

- Adora, George és Eduardo vendégszobájában van.

- Hogyan?

Julie ahhoz a Jeep-hez lépett, melyet általában ő vagy Derek használt, ha a Pengeélhez jöttek, kihúzta a
hátizsákját belőle majd visszarohant hozzám és beletúrt.

- Néhány órával a távozásod után, az apád embereket küldött Adora-ért. El kellett hoznom őt. A kórház
nem engedte, hogy tovább maradjon. A biztosítás miatt fényképeket készítettek, és megkaptam belőlük
néhányat.

A kezembe nyomott egy halom polaroid képet. Az első egy vérrel borított falat mutatott. Élénk vörösen
kilövellő vér, majd egy jellegzetes hullámmintázat, amikor az áldozat a fal mellett botladozik. Artériás
vérzés. Egy másik polaroid, még több vér. Átlapoztam a fényképeket. Vér a padlón, vér a falakon, fejetlen
test, egy másik összeesett test, egy harmadik holttest a sarokban, még több vér, véres lepedők, és végül
Adora, a sarkain ült a vérben térdelve, a kardja előtte, és egy nagy angyali mosoly az arcán.

Miért én?

- Adora azt mondta, hogy Roland emberei vissza akarták vinni őt, de azt mondta nekik, hogy nem akar
menni.

Nos, Adora legalább választott, és nem vakon engedelmeskedett.

- És miért George házába vitted?

- Nem tudtam, hogy hol helyezzem el. Ha bármelyik másik házba viszem, Curran megérzi a szagát.
George házánál sok ember dolgozik, mert most javítják rajta a tetőt, így ott mindig több különböző illat
van.

- És a régi lakásom?

Kinyitotta a száját.

- Ó. Erre nem gondoltam.

- Legalább megmondtad George-nak hogy ki ő?

- Igen. George azt mondta részéről rendben. Adorának pedig megmondta, hogyha bármilyen zűrt okoz,
akkor ráül.

Ez a fenyegetés egy hatalmas Kodiak medvétől származott, tehát nem volt kevés.

- Ezenkívül Adora leírta az összes információját a sahanuról. - Julie beleásott a táskájába. - Ráfröccsent
egy kis vér, de ettől függetlenül el tudod olvasni... Kate?

Megöleltem.

- Holnap foglalkozunk vele. Ma este mindannyiunknak pihennünk kell. És arra is idő kell, hogy
emlékezzünk Jezabel-re, mert lehet, hogy holnaptól már nem lesz rá időnk.

- Oké. - mondta.

Bementünk.

A nagynéném úgy száguldott rajtam keresztül, mint egy hurrikán.

- Itt hagytál.

- Igen.

- Nem teszed ezt többet!

- De igen, megteszem, ha szükségesnek találom. Ha elvittünk volna a Falkához darabokra szaggattak

volna bennünket.

Erra rám pislogott.

- Mi történt?

- Két évig egy alakváltó nő gondoskodott Julie-ról, és a testőröm volt. Rábíztam az életemet és a fogadott
gyermekem életét. Ma este megpróbálta megölni a legjobb barátom gyermekét. Nem sikerült, de
megsebesítette a Bestiák Urának társát.

Erra Julie-ra pillantott.

- Azt mondtad nekem, hogy ő meghalt.

- Nem akartam, hogy megöld. - mondtam.

Erra tovább bámult Julie-ra.

- Neki adtad a vérünket?

- Ez egy hosszú történet.

- Szereted a lovakat, ugye gyerek?

Julie rám nézett.

- Gyerünk, válaszolj. - mondtam neki.

- Igen.

- És a farkasokat. Vonzódsz a farkasokhoz és a farkasszerű kutyákhoz. Kedveled őket.

- Igen.

- Milyen színű az unokahúgom mágiája?

- Nehéz leírni.

Erra rám nézett.

- Neked egy Koorgahn gyermeked van. Ráadásul tisztavérű. Nézd meg azt a hajat.

Koorgahn? Valószínűleg kurgánt gondolt. Az egyetlen kurgán, amiről tudtam, a régi orosz sztyeppék,
Ázsia és Dél-Szibéria temetkezési halmai voltak. A kurgánok temetkezési halmokként szolgáltak a szkíták
ősi népének számára, és legkorábban valamikor Krisztus előtt a kilencedik század körül születtek... Szőkék
voltak. Az ókori görögök vörös vagy szőke hajúnak írták le őket, kék vagy szürke szemekkel, és a régészek
által az ősi sírhelyekről kiásott múmiák megegyeztek ezzel a fenotípussal.

- Ki vagy te gyermek? - kérdezte Erra.

- Én Kate Hírnöke vagyok.

- Legalább van egy hírnököd. Néha jól csinálsz valamit. Most négyszemközt szeretnék beszélni az
unokahúgommal. Később még folytatjuk a beszélgetést veled is.

Julie rám nézett. Bólintottam, és ő felment az emeletre.

- Az apám beszélt vele. - mondtam.

- Természetesen. Az apád mindig is akart egyet közülük, de ez egy büszke nép volt. De nem tudott
megvásárolni egyetlen királyi vérből származó gyermeket sem, és az utódai közül sem tudott egyet sem
beházasítani közéjük. Először is ismerték a hírnevét, másodszor pedig féltek elveszíteni a Látást. Úgy
vélték, hogy két erős vérvonal keveredése egy olyan gyermeket eredményezne, aki nem látná a mágiát,
és nem akarták vállalni ezt a kockázatot. Amikor egyértelművé vált, hogy a mágia eltűnik a világból, a
népükből az emberek százasával ölték meg magukat, mert mágia-vakok lettek.

A nagynéném, nyomasztó élmény.

- Egy Koorgahn gyermek megkötése. Veszélyes játékot játszol, kismókus.

- Csak megpróbáltam őt megmenteni. Belehalt volna a loupizmusba.

- Igen, az ő népe fogékony rá. Farkasok, lovak és ragadozó madarak, ezek az ők dolgai. Lovakon mentek
csatába, farkasok és ragadozó madarak őrizete alatt. A dédapád harminc éven keresztül vívott véres
háborút, hogy távol tartsa Koorgahn népét a völgyünktől, és nyugatra terelje őket. Milyen ironikus, hogy
ebben a korban és ezen a helyen találsz egyet, de fogalmam sincs, hogyan lehet használni őt.

- Nem akarom használni őt. Ő a gyerekem.

Erra felsóhajtott.

- Majd beszélünk még erről, és arról is, hogy mi történt ma. De most megyek, és megnézem a gyereked
tudja-e meddig terjed ki a hatalma.

- Sok szerencsét. Még arra sem tudom rávenni, hogy kitakarítsa a szobáját.

Megfordultam és felmentem az emeletre. Becsuktam a hálószoba ajtaját, és bementem a fürdőszobába.

Curran már a zuhany alatt volt.

Levettem a ruháimat és odaálltam mellé.

A testemre meredt. Úgy néztem ki, mint akit egy csapat utcai orgyilkos acélorrú csizmával megrugdosott.
A víz alá léptem és megöleltem.

Visszaölelt.

***

Valami megérintette a fülemet. Elég sokat aludtam hozzá, hogy ki tudjam nyitni a szemem és láttam,
hogy Curran tartja a telefont. Nekem. Huh.

- Igen? - szóltam a telefonba.

- Mire van szükséged? - kérdezte Saiman.

Nos, nem tartott sokáig.

- Hadd készítsek neked egy listát...

- Kímélj meg a vicces megjegyzéseidtől. Mit szeretnél, hogy megcsináljak neked?

- Egy módszerre az apám megölésére vagy visszatartására. Ennek hiányában, szükségem lenne arra, hogy
mit írt rá a bőrömre.

- Az irodádban, két órán belül.

Saiman letette a telefont. Kinyitottam a szemem és Curranra néztem.

- Mennyi az idő?

- Hat óra.

- Hagyta, hogy teljes négy órát aludjak? - most egész éjszaka ébren leszek.

- Tizenhat órát aludtál. - mondta. - Reggel hat van. Szükséged volt rá.

A zuhany után összeomlottam. A dolog a nagynénémmel elég sokat kivett belőlem, és az Andrea
babájával történtek sem sokat segítettek. Előbb vagy utóbb mindenért meg kell fizetni. Homályosan
eszembe jutott, hogy valamikor felébredtem, mert azt álmodtam, hogy Dali meghalt és Jim nem engedte,
hogy elmenjek a temetésre, de a kimerültség hamarosan visszahúzott.

- Tegnap este vacsoráztál?

- Igen. A gyerekek és én átmentük George-hoz és Eduardo-hoz. - mondta. - Mahon medve őrei mézes
muffinokkal és sült szarvasokkal érkeztek, és mindannyian degeszre ettük magunkat.

- Remek. - öleltem meg a párnámat. - Felébresztesz egy óra múlva?

Curran felkapott és egyenesen a lábamra állított. Megütöttem a nyakát. Nem túl keményen és nem túl
gyorsan. Elhibáztam.

- Itt van a medmágus.

- Nincs szükségem medmágusra. - ásítottam.

Felkapott, bevitt a fürdőszobába és a tükör elé helyezett. Szép vöröses-lila színű volt a bőröm. Mindkét
vállam málna piros színű lett. A sebeim szélei felpuffadtak. Irene-nek talán volt valami ronda dolog a
pengéjén, vagy talán Mishmar nem volt a legsterilebb környezet. A bal csípőm, a térdeim - valószínűleg a
hátam, a fájdalomból ítélve a trapéz izmok - mélykékek voltak szintén.

- Egy páva megszemélyesítése, a terveim szerint folytatódik.

- Nem vicces. - Curran arckifejezése leállított volna egy tomboló medvét.

A zuhany után megpróbáltam elcsábítani Currant, de nem volt benne. Becsomagolt az ágyba, beszéltem
valami butaságot az új erejéről, a kardfogú-felfaló képességéről, azután semmi. Remélem nem aludtam
el egy mondat közepén.

Aha, valószínűleg megtettem.

Tulajdonképpen alhatnék még többet is. Lefekhetnék erre a szép hideg padlóra és szundíthatnék. Ismét
ásítottam.

- Curran te hova mégy?

- Reggelit készíteni.
Az álmosság elpárolgott. A szemeim kipattantak. Ha tíz percen belül nem érek le a földszintre, telefüstöli
szalonnával a konyhát.

Időben leértem, hogy megmentsem a szalonnát a szörnyű sorstól. Curran felvette Nellie Kerning-et, az
egyik medmágust, akit a Céh gyakran alkalmazott. Nelli kipakolta a felszerelését az étkezőasztalra.
Alacsony volt, kövér, úgy ötven év körüli.

- Vetkőz.

Lehúztam a ruháim többségét, de fennhagytam a sportmelltartómat és a fehérneműmet. Egy nőnek

kellenek határok. Nellie megvizsgált.

Észrevettem, ahogy Curran érdeklődő pillantást vet rám. Ő voltaképpen... Igen, átvizsgált engem. Igen,
hol is voltál tegnap este, haver? Ha ébren maradtam volna... Na, jó. Valószínűleg nem ment volna.

- Egy rock-trollal fogócskáztál? - kérdezte Nellie.

- Nem, a nagynéném velem fallabdázott. De a pontos magyarázat rontana a stílusomon.

Hol van a nagynéném?

Nellie felsóhajtott.

- Miért kell mindenkinek nehéz esetnek lennie? Ez szerepel a munkaköri leírásban?

- Igen. Valamint ismerek egy kedves vér-mézborzot, nagyon kedvelné.

- Hm-hm. Lássuk megtudjuk-e menteni ezt a rendetlenséget.

Már tizenöt perce kántált nekem, amikor Andrea és Raphael jöttek be az ajtón, őket Robert követte.

- Belehalnál, ha kopogtatnál? - kérdeztem.

- Belehalnál, ha bezárnád az ajtódat? - Andrea oda sétált hozzám és átadta B babát. - Fogd meg a
gyermekemet.

Ó, egek. Elvettem B babát. Ő rám nézett és ásított.

Raphael nagyon gondosan elkerülte, hogy a fehérneműs testemre nézzen, és bement a konyhába.

- Először is Dali életben maradt, ezért abba hagyhatod a kiborulást. - mondta Andrea. - És ne ötletelj
arról, hogy milyen kínos dolgok történtek közöttünk. A történtek nem furcsák.

- A történtek kínosak. - mondta Robert. - Az apád elrendelte, hogy megöljék a Bouda Klán örökösét, és a
merénylő megsebesítette a Hitvest.

- Kész. - mondta Nelli. - Elküldöm a számlát.

Megvártam, amíg távozik, visszaadtam a babát Andreának, majd felhúztam a pólómat és a sortomat.
- Dali magához tért már? - kérdeztem.

- Megtiltották, hogy bármilyen kérdésedre válaszoljak. - mondta Robert.

- Hogy érted azt, hogy tilos? - kérdezte Curran, a hangja nem volt barátságos.

Robert megmerevedett álltában.

- Úgy érti, hogy Jim megőrült. - lopott el egy szalonnát Raphael a tányérról. - Te és mindenki, aki veled
együtt kivált a Falkából szerepel a "ne beszélj vele" listán. Azt nem tilthatja meg neked, hogy
meglátogasd a Tornyot, mert az ellenkezne a törvénnyel, de a hozzáférésed szigorúan korlátozott lesz. Ez
vonatkozik mindenkire, akit hivatalos minőségben foglalkoztatnak a Toronyban, mint például Robert. De
Roberttől eltérően én nem töltök be adminisztratív pozíciót a klánomon kívül, tehát nem érdekel, hogy
az a fasz, mint gondol.

Andrea rávigyorgott. Valaki szerzett egy csokor plusz, férjpontot.

- Jim az agya helyett a belével gondolkodik. - mondta Raphael. - Senki sem vette észre, hogy Jezabel
kettős ügynök volt, tehát ha lenne agya, akkor rájönne, hogyha egy volt akár több is lehet. De a
bélreakciója lezárja az információáramlást, erősítenie...

- Megtorlást akar. - mondta Curran komor arccal.

- Nem tud megtorolni. - mondtam.

- Nem válaszolhatok a kérdésekre. - mondta Robert. - De meghallgathatom a tanácsokat. Jim azt nem
tiltotta meg, hogy hallgassak.

- Van bizonyíték arra, hogy Jezabel Roland parancsa szerint járt el? - kérdezte Curran.

Robert nem válaszolt.

- Valószínűleg nincs. - mondta Andrea. - De ha van, ezt az információt nem osztották meg velünk.

- Bizonyíték hiányában - mondta Curran - kívülállók számára ez úgy néz ki, hogy a Falka egyik tagja
megtámadta a másikat. Ez Falka ügy.

- Ha Jim megtorlást indít az apám ellen, az egy háborús nyilatkozat. - mondtam. - Ő és a Falka azon a
területen belül vannak, amit én védelmezek. Roland háborút akar, de nem akarja megszegni a
megállapodást. Megragad minden lehetőséget. Jim tetteit indokolatlan támadásnak fogják tekinteni.

- Ez már nem számít. - mondta Curran, és közben Robertet nézte. - Jim már döntött.

- Te mit tennél, ha a társadat egy ezüstpengével szíven szúrnák? - kérdezte Robert.

- Várnék addig, amíg teljesen biztos nem vagyok benne, hogy el tudom pusztítani az ellenséget. - mondta
Curran. - Nem dobnám el a népemet. Nem tudja megölni Rolandot, Robert. Nincs hozzá elég erőforrása.
Csak annyit tud tenni, hogy megöl néhányat Roland emberei közül, és a sajátjaiból sokat. Roland erői
eldobhatóak. A népünk, a Falka nem az.

- A jövő egy önmegvalósító prófécia.

Rám néztek.

- Olyan keményen próbálkoztunk, hogy ne provokáljuk őt és ez most mind nem számít. - mondtam. - A
csata megtörténik. Nem tudjuk leállítani.

Curran Robertre nézett.

- Mond meg Jimnek, hogy amint végig csinálja, amit eltervezett, Roland meg fogja torolni. Azt is mond
meg, hogy tudja, hol lakunk. Itt leszünk.

- Azt is mond el neki, hogy mindenkit veszélyeztet, aki a város határán belül lakik. - mondtam neki.

- Hipotetikusan - mondta Robert - ha a támadás megtörténik és Roland megtorolja, te mit fogsz tenni?

- Ő Shinar hercegnője. - a nagynéném a konyha közepén jelent meg. - És te csak a könyörülete miatt
lélegzel még mindig.

Robert hátra lépett. Raphael a késeihez kapott. Andrea kivicsorította a fogát, és elhúzta B babát. Olyan
csend lett, hogy még azt is meghallottuk volna, ha leesik egy tű.

- A családom a városban van az esküvő miatt. - mondtam halkan. - A nagynéném, Eahrratim, a Tigris
Rózsája.

Curran eltakarta az arcát a kezével.

- A szánalmas váratok az ő területén van. - mondta Erra. - Egy gondolattal meg tudja semmisíteni. Ha a
Bestiák Ura harcolni akar a testvéremmel, hogy fogsz életben maradni, ha ő nem véd meg?

- Harcolni fogunk. - mondta Robert, a teste ugrásra készen megfeszült.

- És amikor tűz esik az égből és a föld megnyílik, hogy elnyeljen, akkor kivel fogsz harcolni? A karmaid
mennyi kárt fognak tenni egy árvízben? Mond el ezt a királyodnak, félvér.

A nagynéném eltűnt.

Andrea felém fordult, a szája nyitva volt, az ujjaival arra a helyre mutatott, ahol Erra állt.

- Hosszú történet. - mondtam neki.

- Mond meg Jimnek, hogy miután kiszórakozta magát, mi itt leszünk. - mondta Curran Robertnek. - Mond
meg neki, hogy a segítség itt van. Csak annyit kell tennie, hogy megkér.
13. fejezet

A Pengeél parkolójában autók álltak.

- Megállapodtunk? - kérdeztem.

- Jól van. - mondta a nagynéném a fülembe.

- Kérlek, ne jelenj meg. Kérlek.

- Nem vagyok nagyothalló.

- Ez megijeszti az embereket. - mondta Curran. - És meg akarjuk tartani a meglepetés erejét. Ha Roland
rájön, hogy itt vagy és segítesz Kate-nek, elveszítjük az előnyünket.

- Nem fogja megtudni, hacsak az embereid nem beszélnek. - mondta Erra. - Im csak akkor érezhet meg,
ha én is akarom. Ez a halál egyik kiváltsága - és ha ti ketten nem fogjátok be, hagyom, hogy
megtapasztaljátok.

A homlokomat a műszerfalhoz ütögettem.

- Leparkolok. - mondta Curran.

Ellenőriztem, hogy a tőre biztonságban van a hüvelyében, majd kiszálltam az autóból, és bementem az
irodába. Minden asztalunkat a fal mellé tették. Ascanio az íróasztalomon ült. Mielőtt elindultam a házból
felhívott, hogy beengedheti-e Saimant. Mondtam neki, hogy tegye meg.

Egy magas, fiatal nő ült a széken, sötét, göndör haját hátra fésülte az arcából. Megfordult, amikor
beléptem. Az ajka kék volt, és a hagyományos moko TA fedte be az állát. Maori. Nem látszott simának.
Valaki univerzális vésőt használt a modern tetováló tűk helyett.

Az iroda most üres középpontjában egy kis emelt platform állt. Számos, embermagasságú tükör állt a
távoli falhoz támasztva. Saiman megfordult, amikor bementem. Azt vártam, hogy ismét a semleges
alakjában lesz. De nem volt. Hat láb magas, gyenge és törékeny volt, botra támaszkodott, egy fekete
pólót viselt mely megmutatta minden bordáját. Az arca még mindig a fagyóriásé volt, de humanizálta
annyira, hogy az emberek ne bámulják meg az utcán, de ennyi. Beesett arca még kiemelkedőbbé tette az
arccsontját. Téli jégből készült szemek néztek rám a bozontos szemöldök alól. Két kis éjjeliszekrény és
egy nagy faláda álltak mellette a padlón.

- Ettél? - kérdeztem.

- Igen. Szeretném, ha levetkőznél és felállnál az emelvényre.

Ma mindenki le akarta vetetni a ruháimat. Lehúztam a csizmáimat és elkezdtem vetkőzni.

Curran úgy döntött, hogy most van itt a megfelelő idő, hogy ő is bejöjjön. Rám nézett, majd Saimanra, és
keresztbe tett kezekkel megállt a fal mellett.

Levetkőztem egy bugyira és egy sportmelltartóra majd felmásztam a platformra.

- Zoé, ha kérhetlek.

A maori nő felvett egy nagy rajztömböt és oda sétált.

- Ő Zoé. Képes tökéletesen reprodukálni bármilyen képet, amit csak egy pillanatra is lát. Tekintettel arra,
hogy az írás milyen hatással volt rám, meg kell tenni bizonyos óvintézkedéseket.

Saiman bólintott, Zoé mögém állt.

Saiman intett Ascanio felé. A bouda leugrott az asztalról és odajött.

- Fogj egy tükröt és állítsd be úgy, hogy Zoé láthassa Kate tükörképét.

Ascanio felvette az egyik tükröt és elém állította.

- Egy kicsit balra. - mondta Zoé.

Ascanio arrébb mozdította a tükröt közben a lábával szétnyitotta a tartó lábait. Láttam magam a
tükörben. A horzsolódásaim elhalványultak.

- És gondolod, hogy a tükör segít?

- Igen. Az írás elveszíti az erejét a tükröződéssel.

- Honnan tudod ezt?

- Mert amikor közvetlenül rád néztem a Zsoldos Céhben, amikor elnyeltél egy hatalomszót, a fejem fel
akart robbanni. Amikor félre nézem, és véletlenül megláttam a tükörképed az üvegben, jelentősen
kevésbé fájt.

Saiman fogta az egyik éjjeliszekrényt, és az emelvény jobb első sarkához sétált, majd átlósan hat lépést
sétált.

- Emlékszel David Millerre?

- Igen. - David Miller egy mágikus idióta volt. Soha senkinek nem sikerült megtanítania arra, hogy hogyan
használja óriási mágiatartalékait, de miután meghalt, kiderült, hogy az általa használt tárgyak, furcsa
erővel töltődtek fel. A leszármazottai különböző vevőknek adták el a tárgyakat, szándékosan szétszórva
őket, de Saiman mindegyiket összegyűjtötte az évek során. Miller bowling labdáját, arra használta, hogy
megláthassuk a nagynéném arcát, amikor megpróbáltuk azonosítani őt, még akkor, amikor letámadta
Atlantát.

Saiman tett egy lépést jobbra, és letette az éjjeliszekrényt. Visszajött és felvette a másik szekrényt, majd
pontosan ugyanúgy sétált vissza az első szekrénykéhez, fordult majd nyolcat lépett balra.
- Nem lenne könnyebb mérni? - kérdezte Curran.

- A mérés nem működik. - mondta Saiman.

- Miért? - kérdezte Curran.

- Senki nem tudja. A lépéseket számolni, a rítus része.

Saiman kinyitotta a ládát és kivett egy rózsaszín vázát, amelyben három hamis rózsaszín rózsa volt.
Közvetlenül az első éjjeliszekrényhez sétált és rátette a vázát. Egy rózsaszín és kék viaszú lávalámpa volt a
következő, amit kivett a ládából. Ezt a második szekrényre helyezte. A harmadik tárgy egy világos
rózsaszínű hamis szőrmetakaró volt. Saiman óvatosan elhelyezte az emelvény elé és felém fordult.

- Egy olyan színpadon állsz, amit David Miller a lányának épített, amikor az még gyerek volt. - Saiman a
ládába nyúlt és elővett egy rózsaszín tüll tütüt.

- Nem.

- De igen.

- Nem fog rám jönni.

- Rugalmas az övszalag. - mondta Saiman. - Passzolni fog.

Curran vigyora csupa gonoszság volt.

- Ne merészeld. - mondtam neki.

- Kár hogy fent van a mágia. - mondta. - Készítenék képeket.

- Fogd be.

- Ne félj Alfa. - mondta Ascanio. - Senkinek nem mondjuk el.

Öljön meg valaki.

Saiman felém nyújtotta a tüll szoknyát.

- Talán enélkül is működni fog.

- Ne légy nevetséges.

- Ha ezt felveszem, az lesz nevetséges.

Saiman meglengette előttem a rózsaszín tüllszoknyát. Rendben. Kikaptam a kezéből és a csípőmre

húztam.

Ascanio összegörnyedt a nevetéstől.

- Most mit csináljak?

- Mozogj a színpadon. Sokat segítene, ha táncolnál.

Curran haldoklott. Ez volt az egyetlen racionális magyarázat a felőle származó zajokra.

- Ezt szándékosan csinálod. - mondtam Saiman-nak.

- Igen. A cél az, hogy el tudjuk olvasni a bőrödön lévő írást, anélkül, hogy megölné azokat az embereket,
akik ránéznek. Erről jut eszembe. Ascanio, amíg táncol, ne nézz rá közvetlenül. Nagyon káros lesz az
egészségre, és nem akarok foglalkozni dühös Falka szülőkkel.

- Igen. - mondtam. - Mindkettőtöknek el kellene takarni a szemét.

- Azt hiszem, hogy a vőlegényed rendben lesz. - mondta Saiman, és a vázás asztalhoz sétált. - Táncolj
Kate.

Lépdeltem a színpadon. Saiman a lávalámpára nézett.

- Nem lesz elég.

- Honnan tudod?

- A lámpa világítana. Többre van szükségünk. El kell kötelezned magad és erőfeszítést kell tenned, akár
korábban a gyerek, aki eredetileg a színpadon táncolt. Próbálj meg ezúttal kecses lenni. Te kardforgató
vagy. Bizonyára össze tudsz szedni némi eleganciát.

Kapd be.

- Dobd ide a zoknimat.

Curran összecsavarta a zoknijaimat és hozzám dobta. Felvettem a zoknikat, felemeltem a kezeimet, és a

klasszikus negyedik pozícióba álltam. Mély lélegzetet vettem, a tekintetem a közvetlenül előttem lévő
keskeny ablakra szegeztem, és belekezdtem egy dupla piruettbe, hogy lendületet vegyek. Egy, kettő,
fouette fordulat, még egy, még egy, még egy, pirouette, pirouette, a pokolba, gyerünk, nyolc, fouette,
fouette, hét, nyolc, pirouette, negyedik pozíció, karok tárva.

Kicsit beleragadtam az utolsó pirouette-be. Rég volt már.

Saiman és Curran rám bámultak.

- Szükségetek van egy lapátra, amivel felszeditek az állatokat a padlóról?

Saiman magához tért, kikapta a rózsákat a vázából és felém dobta. Hirtelen éles fény világított meg
engem a semmiből. Mögöttem Zoé felsikoltott. A fény eltűnt.

Megfordultam. A maori nő összeomlott egy kupacba, a kezeit a szemére szorította. Saiman a botjára
támaszkodva Zoe-hoz sietett.
- Balett? - kérdezte Curran.

- Sok minden van, amit nem tudsz rólam.

Voron orosz volt. Három évig kínzott a balettel, amikor tíz éves lettem.

- Biztonságos felnézni? - kérdezte Ascanio.

- Igen.

- Még több tükörre van szükségünk. - kiáltotta Saiman. - A szavak hatása túlságosan erős. Tompítani kell
tükörről tükörre történő visszatükröződéssel.

Hét tükröt használt fel. Miután Zoe-nak sikerült reprodukálnia az első rajzot, odahozta hozzám. A
hatalom nyelve volt, rendben, de nem tudtam elolvasni. Találtam néhány elszigetelt szót, de a legtöbbjük
nem olyan volt, mint a már ismert szavak.

Tovább folytattuk és az óra végére megfájdult a fejsebem a forgástól, a lábaim pedig az ugrástól. Nem túl
sok gyakorlatom volt a balettben, és már régen kellett csinálnom. Azon is csodálkoztam, hogy még
mindig emlékeztem a mozdulatokra. Voron azt mondta, hogy segít az erőben és az egyensúlyban.
Leginkább utáltam.

- Szünetre van szükségem. - mondtam Saimannak.

- Még csak félig vagyunk kész.

Végszóra valaki kopogtatott.

- Látod? Szerencsés véletlen.

- Egybeesésre gondolsz.

Ascanio kinyitotta az ajtót és Roman sétált be. Meglátott a színpadon és pislogott.

- Öö..

- Ne. - figyelmeztettem.

Felemelte a kezeit.

- Nem ítélkezem.

Curran hozzám dobta a ruháimat. Levettem a hülye tütüt és felvettem a pólót és a farmert.

Egy fekete bőrű nő, fényes pipacs piros fürtökkel követte Romant, miközben egy tányérokkal teli kicsi
fém kocsit húzott maga után. Roman felvett egy tányért és egy kanalat, levágott egy kis darab tortát, és
felém nyújtotta a kanalat.

- Mi ez?
- Torta.

- Miért van szükségem süteményre ebben a pillanatban?

- Ő itt Mary Louise Garcia. - mondta Roman. - Ő a Nehéz Klán Mézes Kosárka nevű pékségének főnöke.

Mary rám mosolygott és felém intett az ujjaival.

- Mary nagyon kedvesen beleegyezett, hogy mintákat hoz és kiválaszthatod az esküvői tortádat.

- Igen. - bólintott Mary.

- Mary grizzly medvévé alakul át. Egy igen nagy grizzly medvévé.

- Tudom, hogy kicsoda Mary. - mondtam neki. Korábban már találkoztam vele Andrea esküvőjén.

- Ha nem választasz esküvői tortát, Mary rád ül, és minden süteményt a szádba töm, amíg nem választasz
egyet.

- Mary és még milyen hadsereg?

- Nincs szükségem hadseregre. - mosolygott Mary.

- Ő nem választhatja ki a tortát? - mutattam Curranra. - Ez az esküvő mindkettőnkről szól.

- Már meg is tette. - mondta Mary. - Ezekre a tortákra szűkítette le.

Curranhoz fordultam.

- Tizenhatra szűkítetted le?

- Mindegyik nagyon finom volt. - mondta.

- Volt olyan, egyáltalán ami nem ízlett?

- Igen. - felelte. - A kókuszdiót és a lime-ot selejteztem.

- Miután kiválasztottad a tortát, megvitatjuk a virágokat és a színeket. - mondta Roman.

Meg fogom fojtani.

- Roman, addig kell táncolnom, amíg Zoé nem tudja rögzíteni a bőrömön lévő misztikus írás többi részét,
azután edzenem kell a mágiám használatára. Tehát nem. Nem csinálom.

Roman felsóhajtott és Mary-re nézett.

- Látod már, hogy mit kell kiállnom?

- Roman, ha nem ezt teszem, Atlantát megsemmisítik.

- Atlantát mindig el akarják pusztítani. - mondta Mary. - Egyél egy tortát. Ettől majd jobban érzed magad.

- Mielőtt elfelejtem. - mondta Roman. - Sienna azt üzenni, hogy vigyázz a... - belenyúlt a zsebébe és
előhúzott egy darab papírt. - ... Crocuta crocuta spelaea-tól. Úgy tűnik, ez próbál meg meggyilkolni. Nem
akarsz enni egy finom süteményt, mielőtt szörnyű halált halsz?

Ültem a színpadon a kezeimmel eltakartam az arcomat.

Curran keze pihent meg a vállamon.

- Jól vagy baby?

- Nem. Adj egy percet.

- Érthető. - mondta Roman. - Pihenj egyet.

- Mit mondtál, mi akar meggyilkolni?

- Crocuta crocuta spelaea.

- A "crocuta" általában a hiénát jelenti, de nem emlékszem egyetlen hiénára, sem amihez a "spelaea"
kapcsolódik.

- A barlangi hiéna. - mondta Ascanio. - Jégkori foltos hiéna néven is ismerik.

Mindannyian ránéztünk.

Ascanio a szemét forgatta.

- A Bouda Klán tagja vagyok. Ismerem a családfát.

- Milyen nagy? - kérdezte Curran.

- Elég nagy. - mondta Ascanio. - Főleg vadlovakra vadászott. Átlagosan kétszázhuszonöt fontra becsülik a
súlyát.

Természetesen. Miért is ne lehetne a jövőben egy gonosz őskori hiéna?

Kifújtam a levegőt és Romanra néztem.

- Mit kell tennem, hogy békén hagyj?

- Minden esküvői döntést meg kell hoznod. - mondta Roman. - Ki kell választanod a tortát, a szertartás
színeit, a virágcsokrot, és ki kell bírnod egy második ruhapróbát, ami holnap reggel nyolckor érkezik. Jóvá
kell hagynod a vendéglistát, és az ültető táblákat.

Curranra néztem.

- Átvehetem a listát. - ajánlotta fel Curran.

- Köszönöm. - Romanra néztem. - Mindent megteszek, akkor abba hagyod a piszkálásomat?

- Igen.

- Megegyeztünk.

- Remek. - összedörzsölte a kezeit és minden porcikájában úgy nézett ki, mint egy gonosz pogány pap. -
Szeretem, ha minden összejön.

***

Megtörtént a testemen lévő írás rögzítése. A torta változó rétegű lesz, az első csokoládétorta, fehér
csokoládé-krémmel, a második pedig fehér csokoládétorta málnakrémmel. Azt mondták, hogy
bármelyiket választhatom, és ha ez lesz az utolsó torta, amit eszem, azt akartam, hogy annyi csokoládé
legyen benne, amennyi csak lehet.

A színek zöld, rózsaszín és levendulaszínűek voltak, mert amikor lehunytam a szemem és egy boldog
helyre gondoltam, a Vízkertet láttam, ahogy lótuszok virágoztak a vízben. Mondtam Romannak, hogy
vadvirágokat akarok a csokromhoz, ő pedig engedelmesen leírta.

- Köszönöm. - mondtam Saimannak, miközben elcsomagolta David Miller dolgait.

- Kvittek vagyunk. - mondta.

- Igen, azok vagyunk.

Saiman bólintott és elment.

Roman is elment és magával vitte Mary Louise-t. Ascaniot is elengedtem miután visszatettük az
asztalokat a helyükre, mivel alig vártam, hogy mindenki hallótávolságon kívül legyen.

- Elment. - mondta Curran.

A rajzokat a padlóra fektettem.

A nagynéném megjelent előttem és a rajzokat szemlélte.

Erra a homlokát ráncolta.

- Ez a magas dialektus. A királyok nyelve. De miért tenné?... Tedd egymás mellé ezt a kettőt.

Egymás mellé helyeztem azt a két lapot, amire mutatott.

A nagynéném a rajzokat nézte. Vártunk.

- Idióta. - Erra hátra vetette a fejét és felnevetett. - Ó, te szentimentális bolond! Ez történik, amikor egy
férfi a farkával gondolkodik.

Curran és én egymásra néztünk.

- Ez egy vers. Egy gyönyörű és kiváló szerelmes vers neked és az anyádnak, amit a régi nyelven a magas
dialektusban egy királynak írtak. A Shinar tudósai a puszta örömtől sírnának, a költők pedig
féltékenységből megölnék saját magukat. Azt mondja az anyádnak, hogy ő az élete, a napja a csillaga, a
világegyetem életet hozó fénye. Lefordítanám neked, de a te nyelved túl nehézkes. Felsorolja az összes
áldozatot, amit hozna érte, hogy mennyire imádja a kedvesét, és hogy Te vagy a szerelmük végső
kifejezése.

- De ettől függetlenül még mindig megölte az anyámat. - mondtam.

- Igen, megölte. Szerelmes vagy sem, ő még mindig az apád. - Erra megrázta a fejét. - Mindezt rád írta,
miközben az anyád méhében voltál. A képesség, amely ehhez szükséges a gyermek sérülése nélkül és
ilyen tökéletességgel... Valóban apád volt korunk ékszere. Ő rémületes, de akkor is egy ékszer. Itt van a
fontos rész.

A nagynéném egy papírlapra mutatott.

- És a föld minden fejedelme megcsókolja a földet a lába alatt - ez te lennél - és ha buknia kell, vele
együtt fogok bukni, mivel egyek vagyunk, és a kétségbeesés kiszárítaná az élet forrását bennem. Érted?
Össze vagytok kötve. Nem öl meg. Mert ha igen, veled együtt fog meghalni.

Az agyam megállt. Ez nem lehet igaz.

Curran felnevetett.

Mindketten ránézünk.

- Ez nem vicces. - mondtam neki.

- De ez vicces.

- Nem értem. - leültem a székemre és megpróbáltam a hallottakat feldolgozni. Az agyamnak valódi

nehézséget okozott, hogy megeméssze.

Curran vigyora gonosz volt.

- Már töprengtem rajta, hogy mi a fenéért fektetett annyi időt Hugh-ba, hogy azután eldobja magától.
Hugh majdnem megölt téged. Az apád ült a Hattyú Palotában és érezte, hogy csak egy hüvelyk választja
el a haláltól, amikor majdnem meghaltál, annyira megijedt, hogy megszabadult Hugh-tól, hogy ez ne
történjen meg többet. Ez egy ösztönös reakció volt.

- Ez nem lehet igaz. Majdnem több alkalommal meghaltam, mint amire vissza tudok emlékezni.
- Nem, többször is megsérültél, mint amire vissza tudsz emlékezni. - mondta Curran. - Mishmar volt az,
amikor a legközelebb kerültél a halálhoz. Nasrin sem gondolta, hogy meg tudod csinálni. Azt mondta
nekem, hogy békéljek meg vele.

- Majdnem meghaltam egy ketrecben, amikor a rakshasak elcipeltek.

- Nem, elájultál, de Doolittle azt mondta, hogy jó esélyed van a teljes felépülésre. Mishmar volt a
legrosszabb.

- Ezzel foglalkozol? - kérdezte Erra. - Nyomon követed azokat az időszakokat, amikor majdnem meghalt?

- Igen.

- Nem lenne könnyebb találnod magadnak egy alakváltó üszőt, és egy alom cicát, mint hogy ezzel
foglalkozz?

Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk.

- Nos, technikailag, ha megdöngetek egy alakváltó üszőt, akkor a gyerekeknek egyenlő esélyük van arra,
hogy borjak és cicák legyenek. - mondta Curran. - Tehát lehet alom, vagy akár csorda is.

- Ha Currannak és nekem lesz egy alom cicánk, leszel a bébi csőszük?

Erra úgy bámult rám, mintha megütöttem volna.

- Nagyon aranyos cica lesz. - mondta Curran.

A Város Evőre mosolyogtam.

- Miau, miau.

- Nem lesz semmilyen cica, ha hagyjátok, hogy a testvérem szabadon sétáljon. - vicsorgott Erra. -
Emlékezz rá, te jöttél hozzám.

- Ha megölöm magam az apám is meghal?

- Nem ölheted meg magad. - mondta Curran.

- Nem mondhatod meg nekem, hogy mit tegyek.

Felém hajolt, a szeme tiszta arany volt. A hangja vicsorgott.

- Én mondom neked: nem ölheted meg magad.

- Fogjátok be mindketten. - ráncolta össze Erra a homlokát. - Ha a régi időkben tennéd, akkor igen,
meghalna. De ebben a korban nem tudom. A mágia gyengébb és az apád élni akarása nagyon erős. Ha
téged, akkor ölnének meg, amikor ő a területén kívül van, egy nagyon kemény időszakon menne
keresztül.
- Tehát ez nem garancia?

- Nem.

- De fájna neki?

- Igen.

- Tudom, hogy megpróbált megölni még az anyaméhbe, de kudarcot vallott. Azt mondja, hogy
meggondolta magát. Igen, valószínűleg meggondolta magát, mert elkezdte érezni a mellékhatásait,
amikor meg akart ölni.

- Ha Roland meghal, Kate is meghal? - nézett Curran Erra-ra.

- Igen. Valószínűleg. Kate mágiája magában rejti annak a lehetőségét, hogy ugyanolyan erős legyen, mint
az apja, de Kate képzetlen. De ez attól is függ, hogy Im hol van, és hogy Kate hol van, és hogy a mágia
fent van-e. Im erősebb a területén és Kate is a saját területén a legerősebb. Itt nagyobb Kate túlélési
esélye.

- Tehát nem tudjuk megölni? - kérdezte Curran.

- Nem, ha azt akarod, hogy Kate éljen.

Curran káromkodott.

Erra-ra néztem.

- Akkor hogyan állíthatom meg?

- Egyszerre csak egy dolog. - mondta Erra. - Először a csatát nyerjük meg, azután a háborút.

***

A Céhből telefonáltak, és Curran odaugrott "néhány percre". Erra visszahúzódott a pengéjébe. Nem
vallaná be, de ahányszor testet öltött, az mindig kifárasztotta. Röviden megjelenik, azután eltűnik.

Egyedül ültem a Pengeélben. Senki nem hívott fel vészhelyzet, vagy szörnyű jóslatok miatt. Nyitva
hagytam a bejárati ajtót, és egy kis szellő fújt át rajta, összekeverve a papírokat Julie asztalán. Derek
íróasztala mindig spártai volt, Ascanio asztalán gondosan színkódolt mappák sorakoztak, ám Julie
munkaterülete ragadós matricák, laza notebook-oldalak, és furcsa firkákat tartalmazó papírdarabkákkal
volt tele, néhány angolul, néhány görögül, vagy mandarin, vagy latin. Furcsa alakú, fehér kődarab
szorított le néhány jegyzetlapot, egy tiszta zafír színű simára csiszolt kavics feküdt egy zöld üvegdarab
mellett - ami remélhetőleg nem az Üveg Menagerie-ből származott - egy kis kék virág virágzott egy
agyagedényben, egy tőr mellett....
Haza kellene mennem és gyakorolnom kellene, hogyan irányítsam a földemet. Erra-nak volt néhány
gyakorlata, amit meg kellene csinálnom. De még egy percig csak ülni akartam itt.

Soha nem akartam sem háborút sem hatalmat sem földet... Csak ezt akartam, egy kisvállalkozást, ahol
magam választhatom ki, hogy melyik munkát vállalom el, és ahol embernek segítek. Ez az iroda volt az én
Vízkertem. Egy elég szegényes Shinar hercegnő voltam, de Atlantának kiváló Kate-je lettem.

Minden alkalommal, amikor használnom kellett az erőmet, azt kockáztattam, hogy beleesek egy olyan
szakadékba, ahonnan nem tudok kimászni. Néha a szélén ingadoztam. Néha beleestem, elkaptam a
szélét, és az utolsó pillanatban visszahúztam magam. Egyre nehezebb és nehezebb volt fennmaradni.
Pontosan nem tudtam, hogy mi vár rám a szakadék alján, de voltak bizonyos gyanúim. Egyrészt hatalom,
de nem a hatalom jelentette az igazi vonzerőt. Nekem most volt hatalmam, és a nagynéném utasításai
segítségével megtanulom, hogyan lehet használni. Ami igazán vonzott engem az a bizonyosság.

Amint lezuhannék, nem lenne semmi kétség. Megtennék mindent, amit tennem kell, anélkül, hogy
minden apró lépést, vagy képzeletbeli szabályt, mérlegelnék. És nem számítana, hogy ki helyteleníti a
tetteimet. Nem kellene embereket győzködnöm. Nem kellene, senkitől kérem, hogy tegyen meg apró
erőfeszítéseket a saját túlélése érdekében. Egyszerűen csak megtenném. Utáltam várni. Utáltam minden
politikai szarságot. Ne idegesítsd fel a Falkát, ne idegesítsd fel a boszorkányokat, ne bosszantsd fel a
Rendet, a mágusokat vagy az embereket. Olyan volt ez, mintha egy küzdőtérre dobnának összekötözött
kézzel. Még mindig tudtam harcolni, de sokkal nehezebb volt.

Ha lezuhannék Curran elhagyna engem. Julie szintén. Elértem, hogy megígérje. Derek...

Voron újra és újra elmondta nekem, hogy a kapcsolatok és a barátságok legyengítenek. Sebezhetővé
tesznek. Más emberek arra használták a képességüket, hogy irányítsanak. Igaza volt. Végül ebbe a
galibába keveredetem, mert körbejártam, és megpróbáltam mindenkit megóvni, és most hogy a
szakadék felett lebegtem a szeretetük tolt a szakadék szélére, de a létezésük tolt vissza. Még több erőre
volt szükségem, hogy megóvjam a szeretteimet. Autonómiára volt szükségem, hogy meghozzam a
döntéseimet.

Végül nem rajtuk múlik, hogy mivé válok. Ez rajtam áll. Még ha mindenki, akivel törődtem feláll és
elhagy, hogy soha ne térjen vissza, valamit képviseltem. Néhány dolog helyes volt, és néhány rossz, és
nem azért mert Curran, Julie vagy Derek jóváhagyta vagy elutasította, hanem azért mert én tettem. Volt
egy sor szabályom. Követtem őket. Ezeket a szabályokat én hoztam. Erre kellett emlékeznem.

És még Adorát is be kellett ismernem Currannak. Hé, drágám itt van egy lány, akit megmentettem az
apámtól. A jó hír, hogy nem csináltam belőle rabszolgát. A rossz hír, hogy azt hiszi, a vérem isteni, és ha
nem szolgál, engem minden lélegzetével nem kerül be a mennyországba. Össze kell törnöm a világát, ha
valaha is igazán élni akar. És ráadásul mindezt azért tettem, mert vissza akartam vágni az apámnak. Mert
néha, ha a mágia megragad engem, az emberek játékszerré válnak a számomra. Nem vagy büszke rám?
Ez egy pokoli beszélgetés lenne. Minden mással együtt, amit korábban tettem... Nem tudom, hogyan
végződne ez a beszélgetés.

A szél lefújt egy jegyzetlapot Julie asztaláról. Odamentem és felvettem, majd összegyűjtöttem a
jegyzetlapok kazlát és az asztalhoz ütögettem, hogy egyenletes legyen.

- A szülőknek sokszor kell kijavítaniuk a gyermekeik által okozott rendetlenséget. - mondta apám.

Megfordultam. Az ajtó mellett állt és egy barna köpenybe burkolózott, ami leginkább egy szerzetesi
csuhára emlékeztetett engem. A csuklyát a fejére húzta. Egy botot tartott a kezében.

- Úgy nézel ki, mint egy régi könyvben, az utazó varázsló. - mondtam neki.

- Valóban?

- Hm. Vagy mint egy ismeretlen isten.

- Odin a vándor. - mondta. - De szükségem lenne egy széles karimájú kalapra és egy hollóra.

- És csak egy szemed lenne.

- Korábban már kipróbáltam azt a megjelenést. - mondta. - Nem túl hízelgő.

Már egy egész perce beszélgettünk, és nem ordított rám, hogy feltámasztottam a húgát. Talán tényleg
nem érezte Erra-t.

- Miért vagy itt apám?

- Azt gondoltam beszélgetni fogunk.

Felsóhajtottam, hátramentem és kivettem két üveg sört a hűtőszekrényből. Követett oda, ahol egy kötél
lógott a mennyezetről, ami a tetőtér lehajtható létrájához volt rögzítve. Átadtam neki a sört.

- Tartsd meg a sörömet.

- A híres utolsó szavak. - mondta.

Meghúztam a kötelet. A tetőtér létrája leesett. Elvettem tőle az egyik sört és felmásztam a létrán.
Követett engem. Keresztül mentünk a padláson ahol a készleteinket tartottuk, és nehéz acélajtóhoz.
Elhúztam a két rögzítő rudat és kiléptem az oldal erkélyre. Ez csak háromláb széles és öt láb hosszú volt,
de elég nagy, hogy kényelmesen el lehessen helyezni két széket. Erről a helyről láthattuk a várost, az
utcai nyüzsgést, a forgalmat a Ponce de Leonon, és azon túl a felhőkarcolók kiégett vázát, melyek minden
mágiahullámmal egyre jobban szétestek.

Elvettem egy széket, apám pedig egy másikat.

- Szép. - mondta és kortyolt egyet a sörből.

- Tetszik. Szeretem nézni a várost. Két hónappal ezelőtt szereltettem be az erkélyt és a létrát. Amikor Jim
megtudta, felhívott. Aggódott, hogy ez biztonsági kockázatot jelent. Jim most már nem aggódna
semmilyen velem kapcsolatos dolog miatt. Amikor egy tíz éves barátság összetörik, a szélei megvágnak
téged.
Az apám ivott a sörből.

- Milyen volt Shinar?

A sörét a fából készült korlátra tette és kinyújtotta a kezét. Megérintettem. Aranyfény hullámzott végig a
város felett. Homok és agyagszínű, nyers egyszerű épületeket vártam. Ehelyett gyönyörű fehér tornyok
emelkedtek előttem, és zöld növényzetbe merültek el. Texturált sétányok vezettek fel a teraszokra,
melyeket fák és virágok szegélyeztek. Szikrázó tavak és patakok szakították meg a nyílt tereket. A
távolban egy hatalmas épület, piramis vagy templom emelkedett, az első szintje fehér, a második kék, a
harmadik zöld, a tetején egy ragyogó aranynap szimbólum fénylett. Minden színű és korú emberek
sétáltak az utcákon. Nők színes, leomló ruhákban, sima tunikában, katonai ruházatban, fegyvereket
hordozva vagy gyermekeket kézen fogva sétáltatva. Idősebb gyerekek futnak, vászonzsákot cipelve
integetnek egymásnak. Férfiak bőrben és fémpáncélban, köpenyben, mint amilyet apám viselt, finom
ruhákban, és egy meztelen pár, akiken vörös és kék színű testfesték kanyargott, néhányan borotváltan,
néhányan pár napos borostával.

- Nincs szakáll? - kérdeztem. A sumér civilizációról voltak a legrégebbi feljegyzések, és a néhány

megmaradt műemléken a férfiak mind teljes, göndör szakállat viseltek.

- Csak sokkal később jött divatban. - mondta.

- Nem erre számítottam.

- Nem hiába nevezték Éden Ékszerének. Emlékszem erre az éjszakára, amikor mindez eltűnt.. A vörös
tetős torony volt az első. Kifutottam az utcára és megpróbáltam megakadályozni, de nem tudtam. A
mágia egyszerűen nem volt ott. Az épületek egyenként omlottak össze előttem. Ezrek haltak meg.

Az első Váltás, amikor a technológia hulláma elárasztotta a bolygót.

- Magadat hibáztattad? - kérdeztem.

- Nem. Senkinek nem volt elképzelése sem arról, hogy ez megtörténhet. Nem voltak elméletek,
figyelmeztetések, próféciák. Semmi, kivéve véletlenszerű jelentések melyek szerint mágikus eszközök,
egyáltalán nem vagy pedig hibásan működnek. De még ha tudtuk is volna, nem hiszem, hogy bármit is
másképp tettünk volna. Ugyanazok a dolgok hajtottak bennünket, amelyek manapság az embereket:
jobbá tegyük a földünket, biztonságosabbá tenni az életünket, a társadalmunkat virágzóbbá tenni.

A látomás elhomályosult, és visszatért az én Atlantám.

- Újraépíthetem.

- Tudom. De kellene?

Apám rám nézett. Felemeltem a kezem és az utca elejére mutattam.

- Néhány évvel ezelőtt egy férfi kisétált oda, és az istene nevében mindenkit bűnbánatra szólított fel. Az
emberek figyelmen kívül hagyták őt, ezért egy meteorzáport zúdított a városra. Az egész utca romokban
hevert. De ha most megnézed, már nem látod. Az emberek alkalmazkodnak.

- Az egy autójavító műhely, és azok a zömök, csúnya üzletek? Az fazekakat javít és késeket élez. És az a
másik mit csinál?

- Cipőket készít.

- Tehát bádogos és cipész.

- Az embereknek szükségük van edényekre és cipőre, apám.

- Ez rettenetes. - mondta. - Semmi szépség nincs rajta. Ez kezdetleges és csúnya. Van elegancia az
egyszerűségben is, de mindketten egyetérthetünk abban, hogy egy ezerszemű ember sem találna itt
fényes nappal eleganciát.

Az apám, a szellemes ókori mondások mestere.

- Igen.

- Megtaníthatom nekik a szépséget.

- Saját maguknak kell azt megtanulniuk. - kihúztam a tartalék késem. - Taktikai Bowie. Kézzel kovácsolt. A
penge 5160-as szénacélból készült - olvadt só fürdőben lehűtve - hogy megerősítse a pengét mielőtt
megedzik. Tíz és háromnegyedes penge, fekete oxid kivitelben. Hosszú, karcsú, nagyon gyors.

Az ujjaimmal megérintettem a pengét a markolatnál.

- Domború középpont. A penge a markolattól vékonyodik. Körülbelül hat milliméter itt és fél milliméter a
hegyénél. - az ujjaimmal a hegyére mutattam. - A penge élénk és érzékeny. Végy egy kardot, vagy egy
domborulat nélküli kést, és ez velük összehasonlítva nehézkesnek fog tűnni.

Megérintettem a kés gerincét, ott ahol meghajolt.

- Úgy néz ki, mint egy normál penge, a hátsó része kissé le van vágva. Ezt a görbét megélesítik. Ha
előhúzom ezt a kést, közelharcba keveredtem. Ez a pengeprofil nagyobb pontosságot biztosít. Ez egy
gonosz szeletelő gép, de még jobb döfésre. Ez a kés egyetlen darab acél. A markolat és a penge egy
darabból áll. Egyszerű zsinórozott markolat. Egyszerűségben akartál eleganciát. Itt van ez, apa.

Átadtam a kést neki.

Feltartotta és tanulmányozta.

- Számtalan generáció telt el egy egyszerű kőpenge és e között a kés között. Fémkohászat, és több évnyi
kísérletezés áll a megfelelő acél előállítása mögött, hogy ne legyen sem túl törékeny sem túl puha. Több
évre van szükség a megfelelő edzéshez. Kémia. Szaktudás. A penge kovácsolásának titkát a szülők adják
át a gyerekeiknek, akik könyvben olvassák, gyakorolnak. Emberek haltak meg ennek a késnek a
geometriájáért. A haláluk segített tökéletesíteni a fegyvert. Ez a kés rengeteg tudást képvisel. Te rögtön
egy nagy lépést akarsz tenni, és egyszerűen meg akarod kerülni a tanulási folyamatot. Ha odaadnád ezt a
kést egy cro-magnoni-nak nagyra értékelné. De nem tudná, miért működik ilyen jól. Nem tudná
megismételni. Még akkor sem, ha megtanítanád neki, hogyan készítse el ennek az utánzatát. A tudás
egészét soha nem tudná megszerezni.

- Jobb kést tudok készíteni. - mondta.

Felsóhajtottam.

- Ez egy elég jó kés apa. Megfelel az igényeimnek. De még ha meg is próbálnád, a pengéje nem lenne
tökéletes.

- És miért van ez?

- Mert nem szúrsz le embereket napi szinten. - ez remek volt. Legközelebb, amikor elmegyek a várába
embereket fog leszúrni, hogy megtalálja a tökéletes késmintát.

- Használsz autót Kate. Tudod, hogy az hogyan készül?

- Nem, de ismerek embereket, akik tudják. Az emberek kollektív tudásáról beszélünk. A tudás egy olyan
gyökér, amiből másik tudás nő. - ittam a sörömből. - Fogadok, ha készítenél egy jobb kést, elkoboznál
minden más kést, hogy lecseréld a tiédre, mert az jobb.

- Így lenne.

- De mindenkinek ugyanolyan kése lenne. Nem lenne szükség haladásra.

- Ezért inkább emberek nemzedékeit ítélnéd arra, hogy megtanuljanak egy olyan dolgot, amit én már
tudok.

Felsóhajtottam.

- Minden tudás forrása akarsz lenni?

- Azt akarom, hogy az emberek megtapasztalják a szépséget és a jólétet. Azt akarom, hogy ez már most
meglegyen nekik. Nem holnap, nem a jövőben, hanem most, mert az életük rövid.

- Ha eltávolítod a hátrányokat, vele együtt eltávolítod a találékonyságot és a kreativitást. Nem kell arra
törekedned, hogy valami szebbet vagy jobbat készíts, ha az már megvan.

- Az élet tele van végtelen titkokkal. - mondta. - Valahol mindig szükség van találékonyságra.

- Nem akarod, hogy az emberek büszkék legyenek? Egy idős ember emlékszik az első késére,
összehasonlítja azzal, amit az unokája készített, és büszke arra, ha látja, hogy milyen messzire jutottak.

- Te naiv vagy Virágom. Hadd építsek egy házat ebben az utcában. Azután menj ki az utcára és kérdezd
meg az első ötven embert, hogy döntenének, abban a házban élnek tovább ahol eddig laktak, vagy
beköltöznek abba szép új házba, amit építettem. Mindegyikük ugyanazt a választ fogja adni.
- Veled nem lehet előre lépni.

- Te egy kihívást jelentő gyermek vagy. Nehéz kérdéseket teszel fel.

- Szerintem egy nagyon könnyű gyerek vagyok.

- Hogyan? - kortyolt a söréből.

- Soha nem kellett kiváltanod a börtönből, nem kellett elűznöd a barátomat a hálószobámból, nem
kellett vigasztalnod, mert őrülten sírtam, azért mert azt hittem terhes vagyok. Zsarukat sem hívtak a
szomszédok a házhoz, mert egy hatalmas partit rendeztem. Soha nem loptam el az autódat...

Az apám felnevetett.

- Majdnem elpusztítottál egy börtönt, amelynek a felépítése tíz évbe tellett. És felidegesítetted a
nagyanyádat.

- Te pedig bérgyilkost küldtél, hogy megöljön egy csecsemőt. - mondtam. - Egy kisbabát. A legjobb
barátom lányát.

- Ha ez segít egy kicsit ingadoztam, mielőtt kiadtam az utasítást.

Ingadozott. Huh.

- Kérlek, mond azt, hogy lázadozott valami benned az ellen, hogy elvedd egy kisgyerek életét.

- Nem. Ingadoztam, mert tudtam, hogy nem fog neked tetszeni. Ez bosszantana téged, és úgy gondolnád,
hogy kegyetlen vagyok, ezért haboztam.

- Kegyetlen vagy.

- Igen, de ez nem jelenti azt, hogy azt akarom, hogy ezt gondold rólam.

Megráztam a fejem.

- Egyszer azt mondtad nekem, hogy szörnyek vagyunk. Mindannyian.

Roland rám mosolygott.

- Azért mennek neked nehezen a dolgok, mert letagadod a saját természeted.

- Ne, kérlek, nem akarok még egy szülői előadást a gonoszság előnyeiről.

- A gonosz és a jó mindig a szemlélő szemében van. - mondta. - Az, amelyik hosszú távon előnyös a
többség számára, nem gonosz.

- Ez akkor igaz, ha nem mások szenvedéséből származik.

- Az emberek szenvednek Virágom. Ez a létezésük definíciója.

Olyan volt vele beszélgetni, mint körbe-körbe sétálni. Minden érvet elhárított.

- Egy tíz éves barátságba kerültél nekem.

- Tíz év. Csak egy pillanat.

- Az életem egyharmada.

- Ó. - dőlt hátra. - Mindig elfelejtem. Olyan fiatal vagy Virágom. Megkérdeztem magamtól, hogy miért
ebben a törött korban születtél. Miért nem születtél több ezer évvel ezelőtt? Milyen magasságokat
érhettél volna el.

- Nem, nem tehettem volna.

- Miért nem?

- Mert megöltél volna.

Csendesen felnevetett.

- Talán.

- Legyünk őszinték apa. Megöltél mindenki mást. Engem is megölnél, kivéve, hogy valami
megakadályozza, hogy megtedd. Majd kitalálom mi az.

- Ha meghalnál, úgy gyászollak majd, mint az elsőszülöttemet. - mondta. - Az a halál majdnem összetört
engem.

- Nagyon nehéz veled beszélgetni, mert te vagy az a tengely, amely körül a világegyetemed forog.

- Nem így vagyunk vele mindannyian?

A szemöldökét összehúzva rám nézett. Olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. Szar. Azóta ezt tettem,
amióta csak emlékszem, és ő is így csinálta. Köszi DNS.

- Te több, vagy mint mások.

Csendben ültünk egymás mellett és a várost figyelve megittuk a sört.

- Szándékodban áll végig csinálni ezt az ostoba házasságot?

- Igen. De megnyugodhatsz, lesz megfelelő ünnepség.

- Virágom, gyere vissza velem.

Megfordultam és ránéztem. Fájdalom látszott az arcán.

- Gyere vissza velem. - mondta. - Hagyd ezt hátra. Gyere haza velem. Bármi legyen is az ára, megfizetem.
Kifutunk az időből, de nem kell, hogy így legyen. Gyere haza. Olyan sokat kell még beszélgetnünk.
Csak annyit kellene tennem, hogy felállok és elmegyek vele. Nem tudja megölni a fiamat, ha nincs fiam.
Ez így sokkal könnyebb lenne. És minden nyomás eltűnne. Alkudhatnék Curran életétől és a városról, és
átvehetném a nagynéném helyét. Szörnyeteggé válhatnék.

Lenyeltem a csomót a torkomban.

- Nem tehetem.

Szomorúság töltötte meg a szemeit.

- Nem menthetsz meg mindenkit, virágom.

- Ez nem arról szól, hogy megmentsem őket. Arról szól, hogy megmentem magam. Ha elsétálok veled,
elsétálok mindentől, amit képviselek. Nem akarok szörnyeteg lenni. Nem akarok embereket gyilkolni,
vagy városokat lerombolni. Nem akarom, hogy mindenki megalázkodjon, amikor meghallják a nevem. Azt
akarom, hogy legyen életem.

Apám összerezzent.

Kinyúltam és megfogtam a kezét.

- Apám, az, amit teszel rossz. Az, amit az elmúlt években tettél, és az, amit ezek után tenni fogsz, hogy
vissza akarod állítani Shinart, az rossz. Te fájdalmat és szenvedést hozol. Te vissza akarod állítani a régi
királyságot, de a világ tovább lépett. Shinar nem tartozik ide. Elveszett. Soha többé nem lesz. És ha
valamilyen módon sikerülne kényszerítened ezt a világot, hogy engedelmeskedjen az akaratodnak, akkor
ugyanazt az utat járnád be, ami miatt a régi világ megszűnt. Maradj a városban apám. Élj normális életet
egy kicsit. Gyere el az esküvőmre, találd ki, hogy kell nagyapának lenni. Élvezd az élet apró dolgait. Élj
apa. Élj egy darabig anélkül, hogy bárkin is uralkodnál.

- Megbocsátanád nekem minden korábbi bűnömet, ha maradnék? - kérdezte.

- Igen. Te vagy az apám.

Ha ez azt jelentené, hogy a város életben marad, akkor megtenném. Nézném Andrea arcát, ahogy tartja
B babát, Julie könnyeit, Jim merev tekintetét, ahogy a kést bámulta Dali mellkasában, és mindent, amin
keresztülmentem félretenném, hogy élhessenek.

Apám finoman megpaskolta a kezemet.

- Nem tudok. Ez ellentétes lenne a természetemmel. Évtizedekkel ezelőtt, amikor felébredtem, talán. De
most már túl késő. Ezen az úton kell végig haladnom.

- Igazam van. Mélyen belül tudod, hogy igazam van. Ez egy egyszeri ajánlat. Nem hagyom, hogy megöld
azt a férfit, akit szeretek. És persze biztosan nem fogom hagyni, hogy megöld a fiamat. Fogalmad sincs,
hogy milyen messzire elmennék, hogy megállítsalak. Nem hagyom, hogy rákényszerítsd az akaratodat
azokra az emberekre, akiket az utcán látsz.
- Az embereket vezetni kell.

- Az embereknek szabadnak kell lenniük.

Megrázta a fejét és felsóhajtott.

- Mit csináljak veled Virágom?

- Gondold végig apám.

- Háborúzni fogunk lányom. Nagyon szeretlek Virágom.

- Én is szeretlek apám.

Ültünk és néztük a várost, majd felállt, a fejére húzta a köpenyét, és távozott, majd lassan beleolvadt a
forgalomba.

Erra jelent meg mellettem, alakja vékony volt, csak egy árnyék.

- Viszlát, testvérem. - suttogta.

14. fejezet

A hátsó udvarban álltam, amikor a nap lenyugodott, a mágia láthatatlan óceánja hullámzott körülöttem.

- Fogd meg és tartsd. - mondta a nagynéném.

A mágia meghajolt engedelmeskedve az akaratomnak. Az egész földön, ami az enyém volt a mágia
megállt és megszilárdult, mintha a hajlítható lágy víz áthatolhatatlan jéggé szilárdult volna meg. Olyan
volt, mint egy izom működtetése. Erra mágiája megütötte a "jég" falamat, majd visszavonult.

Már négy órája ezt csináltuk.

- Elengeded. Fogd meg és tartsd. Elengeded. Már jobban csinálod, de kevesebbet kell gondolkodnod. A
föld mágiája egy pajzs. Te pedig felemeled. Ennek ösztönösnek kell lennie, különben nem tudsz időben
reagálni.

Fogd meg és tartsd. Elenged.

Fogd meg és tartsd. Elenged.

- Bízz magadban! - vicsorgott a nagynéném. A mágia fejen ütött. A látásom elhomályosodott.

- Au.
- Mitől félsz?

- Hogy túl sokat veszek el.

- Miből veszel el túl sokat?

- Túl sok mágiát. Egyszer harcoltam egy dzsinnel és hatalomszót használtam ellene...

Erra az ég felé fordította a szemét.

- Anyám adj nekem erőt. Miért csináltál ilyen hülyeséget?

- Mert nem tudtam, hogy dzsinn vérünk van. - csak ezután tudtam meg, hogy az egyik ősöm egy ifrit volt,
és a vérének jelenléte a családunkban, immunissá tette a dzsinnt a hatalom szavaira. Ez felvetette azt a
kérdést, hogy mi történne, ha hatalomszót használnék az apám ellen. Valószínűleg nem működne. Úgy
tűnt, hogy Hugh-nak és Adora-nak nem okozott problémát, hogy hatalomszavakat használjanak ellenem,
és az agyuk nem robbant fel, de az ő vérük nem olyan erős, mint az apámé.

Erra orrlyukai kitágultak. Nem értettem, de ő lélegzett. Láttam, ahogy a mellkasa megemelkedik, majd
leereszt. Nem volt oka arra, hogy lélegezzen, ő halott volt. Ez talán a megszokás hatalma volt.

A fejem csengett.

- Au.

- Koncentrálj! Mi történt a dzsinnel?

- Az agyam megpróbált felrobbanni. Meghaltam, nem fizikailag, hanem szellemileg. A mágia nem volt
fent és nagyon kevés dolgot tudtak tenni értem. Így csak feküdtem az ágyban, és éreztem, hogy
meghalok, ezért kinyúltam és elvettem egy kevés mágiát, hogy életben maradjak. Ez megsebezte a
földet.

Hirtelen a nagynénim arca egy hüvelyknyire volt az enyémtől.

- Most nagyon figyelmesen hallgass rám. Ne tedd ezt még egyszer. Ha továbbra is ezt teszed, akkor, egy
kártevő, egy förtelem leszel. Te királynő vagy. A te felelősséged az, hogy megvédd a földet, nem pedig
hogy táplálkozz belőle.

- Nem áll szándékomban megismételni.

- Jó, mert magam öllek meg, ha megismétled. Ez egy szent szabály. Még soha, a legrosszabb esetben sem
fordultam ehhez. Amikor az apád szeretett tornyai összedőltek, nem használta fel a föld erejét, hogy
megtartsa őket.

- Megértettem. - morogtam.

- Nem hibáztatlak téged. - mondta. - Én hibáztam. Az ember egyszerűen nem ad át egy gyereknek egy
darab földet, és hagyja, hogy az csak botladozzon a sötétben. Az apád tanított neked valamit?
- Felajánlotta, de csak akkor, ha megígérem, hogy engedelmeskedem neki.

- Ezt nem értem. Im nem szeret semmit jobban, mint tanítani. Minden gyerekét tanította, még azokat is,
akiket nem kedvelt. Még azokat is, amelyeknek nem volt sem agyuk sem hatalmuk valódi károkat okozni
maguknak vagy másoknak. Te intelligens vagy, fegyelmezett és van hatalmad. Te vagy az egyik
legerősebb gyereke, akit láttam. Miért?

- Már gondolkodtam róla. - mondtam. - Szerintem azért van, mert nem számítok.

Erra rám bámult.

- Magyarázd meg.

- Mert nem fontos, hogy bármit is tudjak a föld birtoklásáról. Az apám szemében én a te helyettesed
vagyok.

Erra visszahőkölt.

- Az apám kardnak, nem pedig uralkodónak lát engem. Nem számít, mit mond, soha nem fogom
megkapni a királysága kulcsait. Tőlem csak azt akarja, hogy öljek érte, legjobb esetben vezessem a
seregeit, a legrosszabb esetben hogy meghaljak. Nem tudom, hogy azért gondolja, így mert túl öreg vagy
túl makacs vagyok, de így van. Ha véletlenül elpusztítom a földet az a legjobb. Ez elég kétségbeesetté
tenne engem ahhoz, hogy könyörögjek az ő bölcsességéért, és így áthelyezhetne arra a helyre, amit
kiválasztott számomra. De ha minden másban kudarcot vallanék az ő szempontjából, az unokáját még a
világra hozhatnám. Tudom, hogy a prófécia szerint megöli a fiamat, de azt hiszem, van rá esély, hogy
megtartja. Az apám szereti az új és ragyogó dolgokat, és a fiam ragyogó lesz.

Erra rám meredt. Ha nem tudnám jobban, azt gondolnám, hogy megdöbbent.

- Te nem zsoldos vagy. - mondta végül. - Te a királyi vér egyik gyermeke vagy. Az apád vére. Az én vérem.
Jogod van tudni ezeket a dolgokat. És szülőként kötelessége továbbadni neked.

Széttártam a karjaimat.

Erra behunyta a szemét és az arcára helyezte a kezét.

- Te, az anyánk... Olyan, mintha már nem is ismerném Imet. Az aranygyermekből nem maradt semmi.
Vagy azért mert én aludtam, amíg ő ezer évig ébren maradt, vagy egész életemben vak voltam.

- Az apám nem téved. - mondtam. - Jobb vagyok gyilkosnak, mint uralkodónak.

Mágia robbant a mellkasomon. Fenékre estem.

- Soha nem becsüld le magad. - vicsorogta Erra. - Te az unokahúgom vagy. Ha Im nem tanít téged, majd
én megteszem. Lehet, hogy soha nem követeltem a magaménak egyetlen királyságot sem, de nem azért
mert nem tudom, hogyan kell csinálni, vagy mi a teendő, miután az igényt benyújtották. Kelj fel.
Gyakorolnod kell.
Talpra álltam.

- Meg akar változtatni engem.

- Micsoda?

- A föld. A Shar. Amikor használom, a mágiát érzem a sürgetést.

Erra összehúzta a szemeit.

- Vágysz még több hatalomra?

- Nem, az a vágyam, hogy semmilyen felelősséggel nem tartozom. Abbahagyom a fontos dolgok
gondozását, mint a család, barátok...

- Figyelj rám. A Shar sürget téged, hogy szerezz földet és védd meg azt. Ez a viszály alapja az apáddal. De
semmi mást nem csinál. Az, amit tapasztalsz az teljesen más dolog. Amikor érzed a földet, milyen érzés
számodra?

- Mint az óceán.

- Te most egy kopár szikla vagy ezen az óceánon belül. Egy részed érzi a nagyhatalmat, ami ott fekszik és
eggyé akar vele válni. Olyan sok mágia van és te csak egy ember vagy. De mivel csak ember vagy,
korlátokat írsz elő magadnak, olyan dolgokról, amit nem teszel meg, bármi is történjen. Ezek a
korlátozások jók. Megóvják az egódat. Nélkülük beleolvadnál a vízbe.

- Mi történne akkor?

- Azzá válnál, amitől félsz. Egy zsarnok, egy démon, végül egy isten. Nevezd, ahogy akarod. Meg kell
találnod a módját, hogy vonzd magadhoz az óceánt, anélkül, hogy elveszítenéd önmagad. Neked kell
elnyelned nem pedig fordítva. Ez alapvetően nehezebb, mint hogy hagyd, hogy eggyé válj vele.

Csak bámultam rá.

- Te nem a földdel harcolsz!- ugrott fel elkeseredetten. - Te magaddal harcolsz. A föld mágikus ereje
együttesen sokkal nagyobb, mint a tiéd, de nincs saját akarata. Az egymáshoz való interakciótok
félelmetes, mert az ösztöneid figyelmeztetnek téged a köztetek mutatkozó hatalmas különbségre. A
félelmed sürget téged, hogy igázd le, a félelmed azt mondja neked, hogy ha te irányítod a föld akaratát,
akkor rabszolga lesz, és már nem jelent veszélyt. De ez az egyetlen dolog, amit nem tehetsz meg. Ez
győzelemnek tűnne, de valójában vége lenne annak, aki te vagy. Meg kell találnod az egyensúlyt, egy
helyet a föld erején belül. Ezt megtenni sokkal nehezebb, ezért egy részed fellázad az ellen, hogy ezt
megtedd. Igen, úgy fogod érezni, mintha egy külső erő nyomást gyakorolna rád. Ismertem olyan
embereket, akik még a hangját is hallották és beszélgettek vele. Néhányan meg is őrültek, gyermek. Bízz
bennem. Le kell győznöd önmagad. Ha a földnek saját akarata lenne és viaskodna veled, sokkal könnyebb
volna. Csak összetörnéd és tovább lépnél. De te magaddal harcolsz.

- Hogyan nyerhetek?
- Neked kell kitalálnod. Az egyik vagy a másik rész felül fog kerekedni. De ez most nem fontos. Az apád
harcra készül. Neked fel kell készülnöd arra, hogy megvéd a földet és mindenkit rajta. Amit most
gyakorolunk, alapvetően különbözik attól, amit korábban tettél, hogy életben tartsd magad. Semmit nem
veszel el. Úgy formálod a mágiát, ahogy az agyagot formálod, majd elengeded. Ez nem árt senkinek.
Érezd a mágiát. Bízz magadban. Hagyd, hogy teljesen elsüllyedj benne, de ne hagyd, hogy szétszedje a
lényeged.

Hagytam, hogy a mágia óceánja átmosson.

- Még mélyebbre. - mondta a nagynéném. - Nem hagyom, hogy bárkinek is árts.

Kinyitottam magam, és hagytam, hogy a mágia egészben elnyeljen.

- Végre. - mondta Erra. - Fogd és tartsd. Engedd el. Megint. És újra. Megint.

***

A hátamon feküdtem a fűben és figyeltem, ahogy a csillagok fényesebbé válnak. Nagyon fáradt voltam.

Curran fenyegetően hajolt felém. Nem hallottam, ahogy közeledik. Szürke szemei sötétek voltak.

- Mi történt? - ültem fel.

- Azt mondtam Dereknek, hogy találkozzunk kilenc órakor. Most tíz óra van.

Derek mindig pontos volt. Ha azt mondta kilenckor itt lesz, akkor itt volt. Órát lehetne igazítani hozzá.
Megriadtam.

- Talán feltartották?

- Felhívott, azt mondta, ő és Julie elintéznek egy rövid megbízást, és utána egyenesen ide jönnek. Ez két
órával ezelőtt volt. Julie-nak Romannal kellett volna beszélnie a koszorúslány ruháról. Roman egy fél
órája ül a nappalinkban.

Valami történt.

Lábra álltam.

- Megyek az autóért.

Tizenöt perccel később a fekete vholv-al a hátsó ülésen kihajtottunk az éjszakába.

- Megmondták, hogy hova mennek? - kérdeztem.

- A Griffmadár utca közelében.

A régi lakásom a Karen utcában volt, a Griffmadár közelében. Szar.

- Erős a mágia, ma este. - mondta Roman a hátsó ülésről.

Én is éreztem. Elárasztott engem erővel. Száguldottunk az utcákon.

- Van ötleted, hogy mit kerestek a Griffmadár utcában? - kérdezte Curran.

Valószínűleg beköltöztettek egy bérgyilkost a lakásomba, aki azt hiszi, én vagyok a kulcs a
mennyországhoz.

- Néhány.

- Elmondod?

- Nem.

- Kate, ebbe bele betegszem. Nyugodt maradtam Mishmarral kapcsolatban, nem foglalkoztam vele,
amikor a nagynénéd szellemét a házba hoztad, de ez az egész titkolózás kikészít. Tudod, hogy mi folyik itt
és a gyerekek most veszélyben vannak.

- Majd utána elmondom. Bonyolult elmagyarázni, és fel fog idegesíteni téged.

- Már most is dühös vagyok. - vicsorogta.

Még nem. Amikor igazán dühös volt, jéghideg lett.

A szeme teljesen arany lett. A kormánykerék felnyögött az ujjai szorítása alatt.

Elhagyna engem. Teljes bizonyossággal tudtam. Amikor mindent megtud, távozik. Ez már így túl sok volt.

- Kate-nek igaza van. - mondta Roman a hátsó ülésről. - Először mentsük meg a gyerekeket.

- Maradj ki ebből. - mondtuk egyszerre Curran-al.

Roman felemelte a kezét.

Curran befordult a következő kanyarban. Kigurultunk az utcára, amely a Berkins felüljáróhoz vezetett:
egy hatalmas kőhíd, amely egy törmelékmező felett ívelt át, ahol több irodaház omlott össze, és a város
egy része elsüllyedt.

Jobb oldalon Julie térdelt a hídon. Halvány vörös fény ragyogott körülötte. Felállított egy vérkört. A
védelmező mágián belül Derek járkált fel és alá. Adora Julie mellett térdelt a fejét lehajtva.

A kör mellett egy tucat ember várakozott. Két ember külön állt a csoport mögött, egy férfi és egy nő,
ikrek a húszas éveik elején, mindkettő vörös hajú, mindketten a sahanu fekete-lila ruháját viselték. Öt
hiéna ült a nő lábai mellett, hosszú láncokon.

- Az ikrek az apám gyilkosai. - mondtam.

A nő lenyúlt és levette a nyakörvet az első hiénáról.

- Az uram annyira jó hozzám. - vigyorgott Roman.

- Mi?

- Ez egy híd. - dörzsölte össze a kezeit. - Szeretem a hidakat.

Nyilak csapódtak az autóba. Varázslat sikoltott és a szélvédőnk összetört.

Curran jobbra tekerte a kormányt és fékezett. Az autó oldalra csúszva állt meg, most a vezető oldala
nézett a híd felé. Curran megragadta az ajtót. A fém felnyögött. Az ajtó kiszakadt. Curran pajzsként
tartotta maga előtt. A teste változott. A csontok növekedtek, az izmok körülöttük erőteljesebbek lettek,
szőr burkolta be az új testet. Az állkapcsa meghosszabbodott, a koponyájának csontjai ropogtak és
elmozdultak, oroszlán állkapoccsá. Ujj méretű agyarak törtek ki az ínyéből. Éles karmok nőttek ki a
szörnyű kezek ujjaiból. A változás kevesebb, mint egy másodpercet vett igénybe, majd az a rémálom, ami
Curran volt harci formájában, vicsorgott és felugrott a hídra.

- Szétszóródni! - parancsolta a férfi iker. - Ő a miénk.

Az apám katonái elálltak Curran elől, megtisztítva az ikrekhez vezető utat.

Kiugrottam az autóból, majd lebuktam a motorháztető mögé, amikor ököl méretű éles jégdarabok verték
végig a járművet. Mágusok. Szar.

- Roman! - kiáltottam.

- Megvan.

Roman kiegyenesedett figyelmen kívül hagyva a jeget, a híd lépcsőjéhez csapta a botja végét, a szemei
ragyogtak. A bot fából készült teteje megmozdult, és egy szörnyű madárfejjé vált. A fa csőr kinyílt és a
bot felsikoltott. Sötétség lőtt ki a lábai alól, spirál vonalban kavargott körülötte és ezer varjúvá vált. A
varjak felemelkedtek a híd körül, mint egy vízszintes tornádó, elzárva a jeget.

Keresztülvágtam a hídon a gyerekek irányába.

A körben Derek megrázta Julie-t de a lány szemei még mindig le voltak zárva. Derek elhagyhatta volna a
kört, de akkor Julie-nak vissza kellett volna állítania. Csapdába kerültek.

A hatalomszavak használata kérdéses volt. Egy-egy ellenfélre elpazarolni nem éri meg a kockázatot. Csak
két szót ismertem, amelyek egyszerre hatnának minden harcosra, az ahissa a menekülj, és az osanda a
térdelj, de mindkettő érintené Currant és Julie körét. Nem tudtam, hogy a vérkör hogyan reagálna a
hatalomszavakra. Azonkívül nem akartam, hogy térdeljenek vagy meneküljenek. Meg akartam gyilkolni
mindegyiket.

Curran odaért a sahanu ikrekhez. A férfi iker elvigyorodott. A szája kitárult egyre szélesebbre. Agyarak
hajlottak ki az ínyéből. A ruhái szétrepedtek és egy hatalmas vérhiéna állt a hídon. Nem bouda volt.
Ahhoz túl nagy volt, majdnem olyan nagy, mint Curran, a szőre vastag volt barna sávokkal csíkozva.

Crocuta crocuta spelaea. Szar. Sienna soha nem téved.

Majdnem Julie és Derek közelében voltam.

Az ikerpár nőtagja felvihogott és a lábai előtt lévő hiénák visszavihogtak. A női sahanu kinyitotta a
gallérjukat és ledobta a láncot.

- Nézz ránk Sharrim! - kiáltott fel a női sahanu. A bőre megrepedt, a szőre előtört. A lábai előtt a hiénák
vihogtak és ugattak. - Ismerj meg bennünket! Áldj meg minket a véreddel, amibe belefürdünk!

Az apámnak nem lehet megengedni, hogy még több ilyen gyilkost neveljen fel. Ennek a hátborzongató
állvallásos dumának véget kell vetni.

A női sahanu vicsorgott. A hiénafalka felém vágtatott a hídon.

Curran és a férfi vérhiéna összecsapott. A vérhiéna a nyaka felé ütött. Curran elkerülte az ütést, és
belekarmolt a férfi vérhiéna mellkasába. A nőstény végig karmolta a szürke hátát. Curran vicsorgott. Az
ikreknek fogalmuk sem volt, mire képes Curran amikor komolyan feldühödik. De arra készültek, hogy
megtudják.

Egy nyíl csapódott be a lábam elé. Az íjászok felébredtek és elkezdtek rám lőni.

Az első hiéna nekem esett. Elkerültem a hatalmas állkapcsokat, és a pengémmel kinyitottam a nyaka
oldalát. A fenevad felém ütött és én megrúgtam. A hiéna megbotlott.

Fél másodperc múlva az egész falka rajtam lesz.

Belenyomtam a kezem a vérkörbe és felrobbantottam. Összetört, mint egy átlátszó vörös üvegtábla, a
darabok leestek és felolvadtak a semmibe.

Julie szemei kinyíltak. Felkiáltott, amikor a mágikus ütés elérte.

A vezér hiéna megharapta a combomat belém süllyesztve az agyarait. Mintha medvecsapdába léptem
volna. Egyenesen lefelé döftem, átvágva a vadállat gerincét.

A második hiéna rám ugrott. Egy vérfarkas ütközött bele a levegőbe és oldalra taszította. A hiéna
lezuhant, eltört a nyaka.

A szemem sarkából észrevettem egy nőt, aki baltát lengetve rontott nekem. Elzuhant, egy villámgyors
katana csapás vágta le.

- Sharrim! - mosolygott rám Adora.

Derek felüvöltött. A két megmaradt hiéna felé fordult.

Tizenegy célpont köztem és Curran között. Belemártottam a kezem a combomon folyó vérbe, és formába
kényszerítettem. Vértőr alakult ki a bal kezembe. Előre léptem.

A hídon a két szörnyeteg Curranba csapódott. Csontok ropogtak. A női vérhiéna bal karja törötten lógott.
A férfi vérhiéna jobb oldalából hiányzott egy darab, a seb vörös volt és nyers. A vérük átitatta Curran
bundáját. Nem tudtam megmondani, hogy ki győzött, de azt tudtam, hogy ki marad állva. Meg fogja ölni
mindkettőt. Ha időben odaérek hagy nekem is valamit belőlük.

Két nő fogott közre, mindkettőnél kard volt. A bal oldalinál szablya volt, a jobb oldalinál katana. Balra egy
hatalmas férfi buzogánnyal támadta Adorára.

Szablya és katana ketté váltak és körül jártak. Ha az egyik felé fordulnék, a másik a hátam mögé kerülne.

Szablya megforgatta a kardját. Régebbi stílusú penge volt, nagyobb és nehezebb a modern változatoknál.

Katana úgy nézett rám, mint egy sólyom, a teste seigan kamae-ban volt: jobb láb előre, a súly nagyobb
része a vezető lábra került, a penge közvetlenül előtte, kissé behajlított könyökkel, a kissiaki a katana
pontja a szemem felé irányult. A támadás és a védelem harmonikus egyensúlya.

Szablya bekerítene. Katana egyetlen csapásra számítana a megfelelő pillanatban. Egy pontos vágás. Ilyen
volt a szamuráj útja. A legjobb stratégiájuk az lenne, hogy Szablya támadna, Katana pedig várna a
megfelelő nyitásra.

Nem volt időm megvárni, hogy eldöntsék, mikor támadnak meg engem. Kissé Katana felé fordultam, és
elmozdítottam a súlyomat a jobb lábamra.

A kard harcos meglepő sebességgel lecsapott. Katana elindított egy gyönyörű átlós ütést. Egy pillanat az
örökkévalóságig nyúlt. Hátrahúzódtam, megakasztva a katanát, és hagytam, hogy a kard egy hajszálnyira
a gyomromba hatoljon, belevágtam a vértőrömet Szablya torkába, majd kirántottam, visszatoltam
Katanát, és a vérpengét a gyomrába toltam.

Az idő visszatért a normál sebességre, a rugalmas szalag meglazult. A két nő összeesett. Letérdeltem a
két pengét a testükbe szúrtam, és tovább mentem. Kilenc.

A varjak eltűntek. A híd másik végén egy női mágus kimerülten összeesett. Hátra pillantottam. Roman a
botjára támaszkodott és úgy lélegzett, mint aki lefutotta a maratont.

Egy férfi nekem esett. Kikerültem a csapását, megfordultam és a könyökömmel a mellkasába csaptam.
Visszabotlott és felnyitottam a nyakát. Nyolc.

Egy nő, két kard, gyors. Az egyik pengét blokkoltam, hagytam, hogy a másik elérjen, és fejbe rúgtam.
Összeesett és én Sarrat-ot a bordái közé szúrtam, összezúzva a tüdőt és a szívét. Hét.

Curran felordított. A férfi vérhiéna belemart az oldalába. A nőstény a torkát szorongató karját
karmolászta. Csontok roppanása hallatszott - Curran bordái eltörtek a hiénafogak nyomása alatt.

Egy férfi, egy buzogány, egy fej, ami gurul a hídon. Adora. Hat.
Egy nő, lándzsa, túl lassú. Kinyitottam a gyomrát oldalról, és leszúrtam, amikor nem maradta a földön.
Öt.

Egy nyíl felhasította a bal vállam. Fáj. Semmi jelentős. Az íjász ellőtt még egy nyilat, majd összeesett,
amikor Derek összetörte a koponyáját. Négy.

Curran ordított. Vér futott le az arcán - közvetlenül a pofacsont felett. A két hiéna lassan körözött
körülötte. A vele való harc kifárasztotta őket.

Curran bicegett, húzta a bal lábát. Ismertem ezt a lépést, úgy hívják: "gyere és kapj el". Már háromszor
kapott így el, kétszer a bicegéssel, egyszer egy állítólag sérült vállal. Meghívás egy közvetlen támadásra.

A hiénák lecsaptak, megérezték a biztos vadászzsákmányt.

- Érted, Sharrim! - Adora leengedte a kardját és előrefutott.

- Ne!

Utána futottam.

Adora felkapta a láncok kötegét, amelyekkel a vérhiénákat tartották, a lánc egyik végét a csuklója köré
hurkolta, majd ugrott és a lánc másik végét meglendítette. A lánc a nőstény vérhiéna nyakára tekeredett.
A nő iker hátra botlott. Adora a híd alacsony falán landolt, és lenézett a nyolcvan láb mélységbe.

Egy hatalomszó ütötte meg a vérhiénát. A szemei felakadtak. Adora rám mosolygott majd ugrott,
magával vitte a nőstény vérhiénát.

Ó, Istenem.

A láncköteg előttem csúszott. Eldobtam Sarrat-ot és megragadtam a láncokat. A lánc megrándult,

majdnem kitépte a karomat a helyéről. Adora ott lógott a nyolcvan lábnyi mélység felett, a jobb csuklója
még mindig a lánc hurkában volt. A vérhiéna testén látszott, hogy halott.

- Áruló! - egy embertelen hang üvöltött mögöttem.

- Hadd haljak meg! - Adora megpróbálta letépni a láncot a csuklójáról. - Sharrim, hadd szolgáljalak a
halálban! Kérlek!

Tűz vágta meg a hátamat. Valaki megpróbálta átvágni a gerincemet. A vágásból ömlő vért egy keskeny
vérpáncél csíkká alakítottam, hogy megóvjam a gerincemet.

Ha elengedném, a láncot nem lennének kérdések. Azt mondhatnék Currannak, amit csak akarok. Derek
nem beszélt Adoráról és Julie sem. Curran nem hagyna el engem. Nem kellene elrejtenem Adorát, nem
kellene felelősnek lennem érte és nem kellene eltörölnöm a világát és nem kellene elmondanom neki,
hogy nincs nálam a mennyország kulcsa.

Dobd le, mondta a mágia. Dobd le őt. Ez az okos lépés. A helyes cselekedet.
A nyomás egyre nagyobb lett bennem, mintha a lelkem kettészakadna. Egy rész a hatalmat akarta, a
másik rész tudta, hogy mi a helyes, és mindkét rész Currant akarta, és én ott voltam szétszakítva
középen.

Dobd el és minden rendben lesz. Ez az, amit ő is akar.

Dobd el.

DOBD EL!

...

Nem!

Valami csattant bennem, mintha a darabok a helyükre csúsztak volna. Megragadtam a hangot a
belsőmben és elhallgattattam.

- Ne engedd el! - kiáltottam. - Ez parancs!

- Hadd menjek! - sírt Adora. - A mennyországba megyek. Örökké szolgálni foglak a túlvilágon.

- Nem vagyok isten. Nincs, olyan túlvilági mennyország ahol szolgálhatnál engem. Az apám hazudott.
Adora ne engedd el.

Egy szőrös kar ragadta meg a láncot az enyém alatt és meghúzta. A hatalmas súly eltűnt. Curran felhúzta
a láncot méterről méterre, az arca oroszlán volt, a szemei égtek.

Körülöttünk testek feküdtek szétszórva a hídon, a férfi vérhiéna feje a teste mellett hevert, a nyaka
helyén egy összetört csonk volt, ahol Curran fogai belemartak és szétszakították a csontot. Derek oldalát
és lábait vér áztatta. Julie összeroskadva feküdt, teljesen kimerült. Roman arca vértelen volt.

Curran felhúzta a síró Adorát a hídra és levette róla a láncot.

Adora eltakarta kezeivel az arcát.

- Sajnálom Sharrim. Sajnálom.

Láttam a szemeiben. Ez már túl sok volt neki.

- Ültesd be a gyerekeket az autóba. - mondta Curran.

- Tudok...

Hideg arckifejezése megállított.

- Szálljatok be az autóba.

Bepakoltam Adorát a Jeep-be. Curran Julie-t emelte fel és az autóba tette.

- Jól vagy? - kérdeztem.

- Fáradt vagyok. - suttogta Julie. - Annyira fáradt.

Roman felállt és beszállt az autóba. Derek a kocsi felé bicegett. Curran kinyitotta előtte az első utas ülés
ajtaját. A vérfarkas bemászott az ülésre. Curran becsukta az ajtót.

- Menjetek haza.

- Curran...

- Menjetek haza. - ismételte meg jeges arccal.

Beindítottam a Jeep-et, hátratolattam, majd megfordultam. Bele néztem a visszapillantó tükörbe a

hátam mögött a híd üres volt.

- Visszajön? - suttogta Julie.

- Természetesen visszajön. - mondtam neki. Nem kételkedtem benne. Curran nem hagyna el engem,
különösen úgy nem, hogy előtte nem beszélt velem. - Csak épp le kell nyugodnia.

- Sajnálom. - suttogta Adora.

- Jól van. - mondtam Adorának. - Minden rendben. Nem tettél semmi rosszat. Nem a te hibád.

Az enyém volt.

***

Haza vittem mindenkit. Ennyit tehettem.

A gyerekek Adorát költöztették a régi lakásomba, amikor körbe vették őket. Derek harcolni akart, de Julie
egy kettős vérkört készített, hogy benntartsa. Már az első kör elkészítése is erőfeszítésbe került. Kettő
már teljesen kimerítette, de a vérkörei visszatartottak mindent, amit Roland emberei képesek voltak
rádobni. A vérhiéna sahanu jártatta a száját, de Julie volt a célpont. Követték őt a környékünkre, de túl
sokat láttak Mahon medvéi közül. Köszönetet kellene mondanom Mahonnak. Ezért ahelyett, hogy
bementek volna, hátra hagytak egy megfigyelőt majd utolérték Julie, Adorat és Dereket a hídon.

Visszahoztam Saiman-t és elszakítottam Adorat az apámtól. Azzal torolta meg, hogy megpróbálta elvenni
tőlem Julie-t. Ezután már nincs visszaút.

Erra teljes beszámolót akart. Mondtam neki, hogy majd Julie mindent elmond. Nekem nem volt kedvem
a beszédhez.
Derek sérülései enyhébbek voltak. Sok vért vesztett, de gyorsan gyógyult. Nekem sem volt túl sok sebem.
Felhívtam Nellie-t és eget-földet megígértem neki, ha eljön és összeeszkábál mindenkit. Megtette. Ezen
kívül nyugtatót adott Adorának és nekem. Az enyémet nem vettem be.

Nellie elment. Felhívtam a lovasságot és most a tornácon ültem és vártam.

Négy ember lépett elő a sötétből és feljöttek a tornácra. Felhívtam azokat a medvéket, akiket Mahon
arra jelölt ki, hogy vigyázzák az utcánkat. Raoul állt meg mellettem, ő alacsony volt, de olyan széles vállú,
hogy szinte négyszögesnek tűnt.

- Semmi gond. Rájuk ülünk éjszakára.

- Köszönöm. Ha bármi ronda jönne, a ház körüli védőgyűrűk visszatartják.

- Ha bármi ronda jönne, széttépjük. - paskolta meg Lilian a kezem.

- Köszönöm, fiúk.

Az istállóba mentem és kihoztam az óriás szamaramat. Cuddles érezte, hogy nem most van itt az ideje a
"különleges" viselkedésnek, ezért nem okozott gondot nekem. Felnyergeltem és elindultam.

Körülöttem a város mágiában úszott. Belélegeztem az éjszakát és megízleltem a varázslatot a

nyelvemmel. Furcsa módon békében voltunk egymással a mágia és én.

A tündérlámpák fényei elvarázsolt kék szikrákkal villogtak a távoli ablakokban, így harcoltak a sötétség
ellen. Tovább lovagoltam. Nem tudtam hova megyek, de nem akartam a házunkban maradni. Ez a
kettőnk háza volt. Minden emléket és mindent, ami benne volt együtt csináltunk. És most úgy éreztem,
hogy mindent tönkretettem.

Időre volt szükségem, hogy mindent átgondoljak és rendszerezzek. Ezt nem tudtam volna megtenni a
házunkban, a hálószobánkban vagy a tornácon. Térre volt szükségem. Curran visszajönne. Nem számít,
hogy ő mellettem áll és hogy én mellette állok. Ebben a pillanatban nem akartam magam lenni. Ha ki
tudtam volna bújni a bőrömből megtettem volna.

Hagytam, hogy Cuddles csak úgy kanyarogjon az utcákon, amíg fel nem emeltem a fejem és észre nem
vettem, hogy a régi lakásom előtt állunk. Felbámultam. Amikor még a Rendnél dolgoztam, pontosan így
tértem haza, kivéve, hogy akkor Marigoldon tettem. Meg kellene ütnöm a nagynénémet, amiért megölte
az öszvéremet. Csak az a baj, hogy nem érezné. Bizonyára öntudatlanul adtam a jelzéseket Cuddlesnek.
Hol kell befordulni, melyik úton kell menni...

Mindent ugyanúgy csináltam. Betettem Cuddlest a lakóház istállójába, felmentem és kinyitottam az ajtót.
Nem volt rá alkalmam, hogy bármilyen védelmet elhelyezzek ide, miután a nagynéném összetörte a
lakásomat, és Curran felújította, de legalább az ajtó új. Nem igazán volt szerencsém az ajtókkal.

Bementem, becsuktam az ajtót és leültem a konyhaasztalomhoz.

Ez korábban Greg lakása volt, azután az enyém lett. Itt is voltak emlékek, de legtöbbjük csak az enyém
volt.

Ültem a konyhaasztalnál és próbáltam nem gondolkodni. Legbelül túl sérültnek éreztem magam.
Zsibbadt voltam.

Itt kezdődött minden. Amikor Atlantába jöttem Greg halálát kivizsgálni, végül ebben a lakásban kötöttem
ki. Az élet sokkal egyszerűbb volt akkoriban, amikor még egyszerű zsoldos voltam. Még a Renddel való
együttműködés sem volt túl rossz. A munka nem volt mindig túl egyszerű, de inkább segítettem az
embereknek, mint bántottam őket.

Bassza meg.

Felálltam és bementem a nappaliba. Ez egy egy hálószobás apartman volt, és még Greg halála után is a
hálószoba az ő és az emlékeinek a szobája maradt. Ez az ő tere volt. Amikor itt éltem mindig a nappaliban
aludtam a kanapén, ezért tett ide Curran egy ágyat. És persze négy láb magas volt, és létrára volt
szükség, hogy fel tudj rá kúszni.

Szinte bármit megadnék azért, ha Curran most ezen az ágyon lenne és viccelődne velem.

Kinyitottam az ablakot, kinyitottam a rácsokat és beengedtem az éjszakát. A pokolba is. Senki nem fog itt
zaklatni. Levettem a bőrhámot és Sarrat-al együtt az éjjeliszekrényre tettem. Leültem az ágyra és
levettem a csizmáimat. Állandóan arra gondoltam, hogy az apám le fogja rombolni az életemet, de ez
nekem egyedül is sikerült.

Egy kéz ragadta meg az ablakpárkányt.

Most már dolgokat is látok.

Curran huppant be a szobába, emberi alakban, átöltözve. Hozzám sétált és leült mellém.

- Megálltál a házunknál?

- Követtelek, hogy meggyőződjek róla, egészben haza érsz. Beszéltem a gyerekekkel, miután távoztál. Azt
gondoltam, hogy a Pengeélnél leszel, de nem voltál ott. Ez volt a következő tippem. Utána a Savannah-i
házhoz mentem volna.

- Képzett nyomozó vagy.

- Úgy van.

Ültünk egymás mellett. Az ablakon túl a csillagok kacsintottak ránk.

- Elmentem, hogy kitisztítsam a fejem, erre te elmenekülsz a házból. - mondta.

- Nem futottam el. - de igen teljesen megtettem.

Néhány pillanatig csendben ültünk.

- Akartam neked mesélni Adoráról.

- Értem, hogy miért akarsz néha dolgokat visszatartani. Mindketten szar dolgokkal foglalkozunk és
megpróbáljuk megvédeni egymást. Nem tetszik, de elfogadom, mert már korábban is megtettem és nem
esküszöm meg rá, hogy nem teszem többet. De azt nem értem, miért rejtetted el őt. Derek és Julie
megpróbálta elmagyarázni nekem, de nem volt semmi értelme. Úgy gondoltad, hogy nem foglak
meghallgatni. Mindig igyekszem figyelni rád Kate. Lehet, hogy nem tetszenek azok a dolgok, amiket
csinálsz, de mindig meghallgatlak Kate. Mi késztetett rá, hogy azt gondold, most nem teszem meg?

Felsóhajtottam.

- Elrejtettem, mert el kell magyaráznom, hogy miért nem öltem meg.

- Miért nem?

- Mert a létezése annyira dühössé tett, hogy remegtek a kezeim. És nem azért lettem dühös, mert az,
amit vele tettek rossz volt. Azért lettem dühös, mert az apám el merte őt küldeni a területemre, hogy
elvegye azt, ami az enyém volt. Bántani akartam. Ha abban a pillanatban lett volna egy késem, minden
húst lefaragok a csontjairól. Fogalmad sincs mennyire meg akartam azt tenni. Elvettem Adorát az
apámtól, mert egyszerűen egy nagy "baszd meg"-el akartam őt visszaküldeni. Az élete abban a
pillanatban semmit nem számított nekem. Nem törődtem vele, hogy ő egy személy. Abban a pillanatban
csak egy tárgy volt. Adora az apám játéka volt, és én elvettem tőle, hogy gúnyolódjak az apámon.
Majdnem rabszolgává tettem. Csak azért álltam le, mert valamilyen kapcsoló átkapcsolt az agyamba és
rájöttem, hogy neked nem fog tetszeni. A rabszolgaság ellenkezik mindennel, amit képviselek. Az nem én
vagyok. Ez nem az, aki én vagyok. Ezt kellett volna elmagyaráznom. Nem akartam, ezt elmagyarázni
neked. Nem akartam, hogy mindezt tud rólam.

Nem néztem Curranra. Most mindent elmondtam, ami bennem volt.

- Miért nem engedted el a hídon. Az összes problémád megoldódott volna.

Felsóhajtottam.

- Mert az rossz lett volna. Minden, ami vele történt rossz volt. Rossz dolog gyerekeket vásárolni, rossz
őket erődbe zárni és gyilkosokká formálni, rossz dolog megígérni nekik, hogyha engedelmeskednek
neked, akkor a paradicsomba jutnak, rossz megparancsolni nekik, hogy embereket öljenek meg, rossz
dolog megkötni őket a véreddel, amelyről azt mondod nekik, hogy szent, és helytelen megtörni ezt a
köteléket, csak azért mert azzal vagy elfoglalva, hogy az apáddal pisilő versenyt rendezz. Adora egy
személy. Ő pont olyan, mint én vagyok, Curran, vagy legalábbis olyan, amivé Voron akart tenni. Az apám
nem váratlanul állt elő ezzel az ötlettel. Nézte, ahogy Voron tanítja Hugh-t, és egyszerűen tovább
fejlesztette a koncepciót, és átállt a tömeggyártásra.

Curran várt.

- Adora fel akarta áldozni értem az életét, de nem érdemeltem meg sem az életét sem a hűségét. Abban
a pillanatban, amikor elvettem őt az apámtól, és hagytam, hogy éljen, felelősséget vállaltam érte. Te is
láttad őt. Csak akkor engedték ki a világba, ha volt egy célpont és neki el kellett intéznie. Megérdemli,
hogy szabad legyen, és saját élete legyen. Ha megérti a dolgokat a valóságban, nem áldozza fel magát
értem. Beleköpne az arcomba. Adni akarok számára egy esélyt. Tartozom neki egy eséllyel. Még akkor is
megmentettem volna, ha azt mondtad volna nekem, hogy elhagysz abba a pillanatba, hogy életben
hagyom. Ez volt a helyes cselekedet. Ez volt a dolgom. Nem tudtam elengedni őt Curran. Nem tudtam.

- Természetesen nem tudtad elengedni.

- Ez komplikált.

Megrázta a fejét.

- Nem ez voltaképp elég egyszerű. Nem engedted el, mert az nem te vagy Kate. Mert harcolni fogsz a
szabadságáért és az életéért. Igen ez a te rendetlenséged és neked kell megjavítanod. És ennek nem a
legjobb módja az, hogy elfutsz, és egyedül duzzogsz a régi lakásodban.

Duzzogok? Ránéztem.

- Miért vagy itt? Amikor utoljára láttalak épp elsétáltál.

- Elmentem, mert ki kellett szellőztetnem a fejemet és ki kellett találnom, hogy mi a fene folyik itt. És
mivel rettenetesen dühös voltam, nem láttam tisztán. Megöltem azt a seggfejt, és még mindig ölni
akartam. A haragom nem csillapodott. Amikor lehűltem beszéltem Adorával és a gyerekekkel, és
rájöttem, hogy napok óta ma este láttam először a valódi énedet. Találtál egy másik beilleszkedni
képtelen embert, akinek nem volt hova mennie, és megvédted őt.

- Én nem...

- Igen, megtetted. Olyan, vagy mint egy őrült macskás hölgy, csak bolyhos macskák helyett te gyilkosokat
gyűjtesz.

- Nem gyűjtök gyilkosokat.

- De igen, és azok, akik nem gyilkosok, azzá lesznek melletted. Julie-t is mániákussá formáltad. Annál a
gyereknél több kés van, mint egy teljes PTO osztagnál. Christopher volt az egyetlen kóbor állat, aki nem
tudott harcolni, és most kiderül, hogy ő a terror istene. Miért nem vagyok meglepve?

- Nem kell ezt hallgatnom. Már így is elég bűnöm volt.

Eltúlozva felsóhajtott.

- Mit fogok veled csinálni? Egy sétáló katasztrófa vagy.

- Menj a pokolba a lakásomból!

- Miért? Hogy továbbra is itt ülj magányosan és lógasd az orrod?

- Nem szomorkodtam.
Rám vigyorgott.

- Szegény szomorú Kate, teljesen egyedül a bánatával...

- Curran állj le, vagy esküszöm, addig rugdoslak, amíg ki nem repülsz ezen az ablakon.

Curran elkapott. Megpróbáltam megütni, de ez olyan volt, mint birkózni egy medvével. Átkarolt és
magához húzott.

- Menj innen!

- Szeretlek. - mondta.

Abba hagytam a küzdelmet.

- Hova a fenébe mennék nélküled Kate? Nem számít hova mennék, ott lennél a fejembe. Hiányoznál az
életem minden pillanatában.

- Nekem is hiányoznál.

Megszorított, szürke szemei nevettek.

- Hoztam neked valamit.

Előhúzott egy összehajtott papírt és elém tartotta.

Új Terv.

Szerezz félelmetes Kozmikus Erőket.

Megsemmisíteni az apámat.

Visszavonulni a földigénylő vállalkozásból.

Házasodj meg, legyen családod.

Legyenek gyerekeid. Remélhetőleg nem rontod el őket nagyon.

Élj olyan életet, amire büszke lehetsz.

Curran magához ölelt.

Nem volt benne semmi a Céhről. Semmi nem volt a hatalomról és a gazdagságról. Csak ő és én voltam.

- Én elég vagyok? - kérdeztem.

- Mindig. - mondta. - Gyerünk baby! Menjünk haza. Késő van.

- Most haza kell mennünk?

Az ölelése megváltozott.

- Nem, nem kell. De itt van egy ágy, és nincsenek gyerekek, ha itt maradunk nem tudom garantálni a
biztonságodat.

Ránéztem.

- Szerinted milyen veszélyben vagyok?

Kis aranyszikrák villantak szürke szemeiben.

- Ötleted sincs.

- Két éve együtt vagyunk. Azt hiszem, van néhány ötletem.

Hozzám hajolt és megcsókolt, a szája lepecsételte az enyémet. Ez több volt, mint egy csók. Olyan volt,
mint egy ígéret, visszacsókoltam, és megtettem a magam ígéretét. Jobban magához szorított. A kezeivel
lefogott. A csók megtört. Kinyitottam a szemem és ránéztem, láttam, hogy csak rám összpontosít, és
valami vadság fűti belülről.

Az ágyra térdelve hozzásimultam, majd újra és újra megcsókoltam, megízlelve őt, a nyelvét, az ajkát, a
kezem végig siklott kemény vállain, izmai megfeszültek az ujjaim alatt.

- Szeretlek. - suttogtam.

A nyakamba temette az arcát. A nyelve forró volt a bőrömön. Tudta, hol kell megcsókolnia, az érzékeny
foltot a fülem alatt. Finom remegések futottak végig a gerincemen.

- Még...

Ismét megcsókolt ott. A fogai a bőrömet harapták, az apró fájdalom után, megrázott az öröm robbanása.
Felnyögtem. Birtokos mozdulattal simogatta a testem, teljesen biztos volt benne, hogy az övé vagyok. A
keze végig siklott a póló alatt a hátamon. A testem megfeszült a puszta örömtől. Curran kikapcsolta a
melltartómat, a hátamra fordított és már rajtam is volt.

- Az enyém.

- Mindig.

Felhúzta a pólómat. Megpróbáltam kibújni belőle, de a karjaimnál Curran elkapta a pólómat és szorosan
meghúzta az anyagot. Nem tudtam megmozdítani a karjaimat. A szája az enyémre zárult. Éhesen
megcsókolt, nagyon éhesen. Forróság öntött el. Annyira akartam őt. Szükségem volt rá, hogy szeressen.
Folyamatosan csókolt, a borostája karcolta a nyakam, a keze a melleimet simogatta, majd a szájához
emelte. A nyelve a mellbimbómat ingerelte, és kitört belőlem egy nyögés. A világ köré zsugorodott. A
lábaim között akartam érezni.

Hagyta, hogy köré fonjam a karjaimat és az oldalára fordítsam. Curran a hátára fordult és én rajta
feküdtem. Levettem a pólómat, félre dobtam a melltartómat, és róla is levettem az inget. Az én
Curranom... Mi lenne velem nélküle? Ahogy rám nézett arra késztetett, hogy táncolva vetkőzzek neki,
amíg le nem teper.

- Mozogj! - mondta durva hangon.

Megcsókoltam az ajkait, majd lejjebb mozdultam és végig csókoltam a mellkasát, simogattam, végig
csúsztattam a kezem a gerincén, egészen a farmerba csomagolt kőkemény hosszúságig. Élesen beszívta a
levegőt. Kinyitottam a nadrágját és megsimogattam a farkát. Felnyögött, a teste megfeszült, próbált nem
mozdulni.

Még több, már kínzás lenne mindkettőnk számára.

Leugrottam róla és levettem a farmerem. Mire kész lettem, már meztelenül és tettre készen
megragadott és magához húzott. Az egyik kezével megragadta a hajam. A teste kalitkába zárta az
enyémet. Köré fontam a lábaimat. Elfogyott a türelmem. Eltolta a lábaimat és lejjebb csúszott. A szája
rám zárult a nyelve tökéletes helyen volt. Minden nyalás minden érintés megrázta a testem.
Folyamatosan mozgott rajtam a nyelve, egyre gyorsabban és kitartóan, a nedves hő forróbbá vált, majd
kitört belőlem. Felkiáltottam és elfeledkeztem mindenről, ahogy a boldogság hullámai megráztak. És már
rajtam is volt, benyomult, hosszú és kemény volt, közben teljesen rám összpontosított, kizárólag csakis az
enyém volt. Szeretkeztünk, és amikor megérkezett az öröm második robbanása, megosztottuk
egymással.

Igaza volt a veszélyről. Fogalmam sem volt róla.

***

A szemem hirtelen nyílt ki. A zaj az utcáról származott, az ablakom alatti téglákat karcoló karmok különös
hangja. Curran nyugodtan feküdt a szemei nyitva. A fejem a mellkasán volt, jobb karjával körül ölelt.

Egy karmos kéz ragadta meg az ablakpárkányt, majd egy vékony, szőrös teremtmény landolt rajta, az
arca egy ember és egy rágcsáló rémálom szerű keveréke volt.

Legutóbb egy vámpír jelent meg az ablakomba, ezúttal egy vérpatkány. Nem volt béke a lakásomban.

A vérpatkány meghajtotta a fejét.

- Volt Bessstiák Urra. Volt Hitvessss.

Ismertem ezt a hangot. Korábban már találkoztam vele, ő volt Robert kedvenc megfigyelő ügynöke.

- Hello Jardin. - mondta Curran nyugodt hangon.

- A volt Hitvesss apja távol van a bázisától. Amikor visszatér csak hamut fog találni.

- Jim felégette apám erődjét?

Jardin bólintott.

- Te magad isss láthatod keleten az izzássst.

Ó, Jim. Tudtam miért csinálta. Dali megsérült és ő volt Jim világa. Meg akarta bosszulni, a Falka elvárta,
hogy megbosszulja, mert ez az, amit egy erős alakváltó vezető tenne, ezért megtorolta. Lehet, hogy
Curran ugyanezt tette volna.

- El kell mondanom neked, hogy háború lessssz. Ezek vessszélyess idők. A barátoknak össsze kell
tartaniuk, ha túl akarják élni.

- Hallottuk az üzenetet. - mondta Curran.

Jardin bólintott, majd leugrott az ablakpárkányról bele az éjszakába.

- Robert fél.

Curran bólintott, keze a vállamat simogatta.

- Valószínűleg súlyos veszteségek voltak.

- Jim nem fog eljönni hozzánk, ugye?

- Nem.

- Nekünk még mindig meg kell védenünk a Falkát. Azon a földön vannak, amit követeltünk.

- Tudod blokkolni az apád mágiáját? - kérdezte Curran.

- Erra azt mondja, hogy tudom. De nem lehetek biztos benne mindaddig, amíg nem próbáltam.

- Bízol a nagynénédben?

Felé fordultam és ránéztem.

- A nagynéném ragaszkodik néhány erkölcsi alapelvhez. Ezekre épült a gyerekkora. Szeresd és tiszteld a
szüleidet. Őrizd meg a földet, amit magadnak követeltél. Legyenek gyerekeid, tanítsd őket, irányítsd őket
úgy, hogy a család tovább élhessen. Az apám ezeket az elveket mind eltaposta, mint egy elszabadult
buldózer. Erra el fogja érni, hogy apám megfizessen érte. Nem hiszem, hogy elárul bennünket, de ha
mégis majd akkor foglalkozunk vele.

- De erősebbé tesz téged?

- Igen. De a mágia önmagában nem lesz elég Curran.

- Szükségünk lesz egy hadseregre. - mondta Curran.

***

- Szükséged lesz egy hadseregre. - járkált fel-alá a nagynéném a konyhámban.

Reggel volt, és ez még csak az első csésze kávém volt. A fejem lüktetett.

- Hogy lehet, hogy nincs tróntermed? - nézett rám Erra. - Hol fogadod a kérelmezőket?

- Itt, vagy az irodámban. - átsétáltam a pulthoz, hogy töltsek magamnak még egy bögre kávét. Curran
már korábban futva távozott az erdőn keresztül. Azt mondta, hogy a tegnap éjszaka után el kell égetnie
némi energiát. Minden, amit a tegnapi este után tenni akartam, hogy átaludjak huszonnégy órát. Nem
tudom, hogy honnan a pokolból szerezte a plusz energiát, de én is szerettem volna kapni belőle.

Julie az asztalnál ült, savanyú arccal nézte a nagynénémet, és kortyolt a kávéjából.

- Az irodád az a hely, ahol azt a nevetséges táncot csináltad?

- Igen.

- És nincs másik lakóhelyed? Nincs palotád? Nincs erődöd?

- Nincs.

- Eléred, hogy meg akarjalak ütni.

- Sok emberre vagyok ilyen hatással.

- Hogy lehetsz még mindig életben?

- Nehéz engem megölni. - ittam a kávémból.

- Nem olyan nehéz.

- Te nem tudtad megtenni.

- Nem is igazán próbáltam.

A csészém pereme felett ránéztem.

- Megpróbáltad. Ott voltam.

Julie grimaszolt.

- Neked mi bajod van ma reggel?

- Errának nem tetszik a zászlóm.

Miért én? Miért? Ötig számoltam fejben.

Curran lépett be a konyhába.

- Mi a baj a zászlóval?

- Mert kék. - mondta Julie.

- Miért pont kék? - kérdezte a nagynéném.

- Mert ez az emberi mágia színe. - mondta Julie.

- Az ott minden ember mágikus színe. - csattant fel Erra. - Ez nem illik.

Felemeltem a kezem.

- Engem nem érdekel a zászló.

A nagynéném kinyúlt és felém intett. A mágia felrobbant a koponyámon.

- Ha ezt még egyszer megteszed, eldugom a késedet egy csatornába pár napra.

- Ne tégy üres fenyegetéseket. - mondta Erra. - A következő néhány napot nem éled túl nélkülem.
Amikor fenyegetsz valakit, azt komolyan kell gondolnod.

- Komolyan gondoltam.

- Saját magamra emlékeztetsz. - sóhajtott Erra. - Te vagy a büntetés minden bűnömért.

Rámosolyogtam.

- Mindig emlékezz arra, hogy királynő vagy. - mondta Erra. - A zászlók fontosak. Ezek szimbólumok.
Amikor egy ijedt gyerek, aki alig elég idős ahhoz, hogy fegyvert fogjon, odajön a csatatérre, hogy
felemelje érted a lándzsáját, a zászló az első, amit lát- és az utolsó, ahogy haldokolva fekszik és az égre
bámul. A zászlód mondja el neki, hogy miért hal meg.

- Nos, milyennek kellene lennie a zászlónknak?

- Te vagy az egyetlen élő nő a vérvonalunkban. Az In-Shinart örökölnéd tőlem, ahogy én örököltem az

anyámtól, az apád az Im-Shinart fogja tartani. Vérünkből a legidősebb nő mindig az In-Shinar zöld
zászlaját hordozza. Ez most már a te jogod.

- Senki nem tudja, hogy mi az a Shinar. - mondta Julie.

- Az apád tudja.

- Az apja fel fogja ismerni a zászlót? - kérdezte Curran.

- Igen. - mondta Erra. - Ő tudni fogja.

Az apám a saját családjának zászlaját látná a csatatér másik oldalán. Ez egy pont nekünk: polgárháborút
sikerült kirobbantania.

- Osszuk ketté. - mondtam. - Zöld a Shinarnak és kék Atlantának.

- Zöld, kék csíkkal. - mondta a nagynéném.

- Rendben. - morogta Julie.

- Menj át a szomszédba. - mondta Curran Julie-nak. - George unokatestvérének textilboltja van. Nézd,
meg mit tehetnek értünk. Nagy zászlókra van szükségünk. Sok nagy zászlóra.

- Végre valaki, aki ért hozzá. - mondta Erra. - Hozz nekem mintákat gyermek. A zöld árnyalatának
pontosnak kell lennie.

Julie felállt és nagyot sóhajtott, hogy tudassa velünk, mennyire szenved, majd elhagyta a szobát.

- Ez még mindig nem oldja meg azt a problémát, hogy nincs hadseregünk. - mondtam.

- Melyek Roland tipikus taktikái? - kérdezte Curran.

Erra felsóhajtott.

- Egy öklöt csinál a csapataiból és ezzel fogja megütni a Falka erődödet. Egy egyenes támadás, elsöprő
erővel. Im-nek megtanították a taktikát és a stratégiát, de ezek nem érdeklik. Ezért támaszkodik másokra,
hogy vezessék a hadseregeit, és ő csak akkor segít, ha szükséges.

- Apámnak harcolnia kellett a nagymamával. - gondolkodtam hangosan. - A nagymama nagyon

elégedetlennek tűnt, ezért valószínűleg elég sokat kivett belőle. Amikor utoljára láttam, fáradtnak
látszott. Mikor hazaér, csak egy leégett romot fog találni. Ettől dühös lesz. Errának igaza van. Egyetlen
csapással akarja összetörni a Falkát.

- Szükségünk van katonákra. - mondta Curran.

- A Céh nem fog küzdeni anélkül, hogy sok pénz ne lenne az asztalon. - mondtam. - És ezt nem
engedhetjük meg magunknak.

- Fizesd ki őket a hozományodból. - mondta Erra.

- Nekem nincs hozományom.

- Az apád adni fog hozományt.

- Épp arra készülünk, hogy egymás ellen harcoljunk a csatatéren.

- Ez a két dolog nem függ össze. - mondta a nagynéném. - Egy Shinar hercegnő sem ment úgy férjhez,
hogy ne kapott volna hozományt.

- Még akkor is, ha lenne pénzünk - mondta Curran - a zsoldosokat nem képezték ki arra, hogy egy
egységként harcoljanak. Adj nekem hat hónapot és betanítom őket, de most csak ágyútöltelékek
lennének. Kiválaszthatunk néhány harcost a Céhből, de nagyobb számokról akkor sem beszélhetünk.

- Rendben. Ki van még? - kérdezte Erra.

- A terror istene és a sötét volhv. - mondtam neki.

- A tegnapi? Az a jóképű?

- Igen. - Romannak tetszene.

- Ez eddig jó, de még nem hadsereg. A félvér barátaid el fogják veszíteni ezt a csatát, ha nem
támaszkodsz csapatokra, mert az apád elegendő erőt fog hozni ahhoz, hogy összetörje őket.

- Megkérhetjük a Rendet, hogy segítsenek. - mondtam. - Roland ellen védekezni fognak.

- Hány katona?

- Tizenkettő. - mondta Curran. - Elit csapat, de nem hadsereg.

- Rá tudod kényszeríteni őket, hogy beálljanak? - kérdezte Erra.

- Nem kényszeríthetek senkit. - mondtam. - Segítséget kérhetek tőlük, de ehhez időre és diplomáciára
van szükség.

Lehet, hogy a boszorkányok segítenek. A Mágusok Főiskolájának meggyőzése túl sok időt venne igénybe.
Több időt töltöttek azon tanakodva, hogy mit ebédeljenek, mint mások azzal, hogy kiválasszanak egy
házat.

- Időnk az nincs. - mondta Curran. - El tudod venni az Emberek vámpírjait, és futtatni őket a csatamezőn?

- Igen. Nem tudnék semmi mást tenni, mint futtatni őket a mezőn, de igen.

- Azt akarod mondani, hogy Im itt hagyta a nekromantáit? Abban a tarka rémálomszerű várban?

- Igen.

Erra felemelte a fejét, egyenesen a mennyezetre nézett.

- Az istenek kegyesek hozzám. Mennyi?

- Körülbelül száz navigátor, plusz-mínusz harminc, attól függően, mennyire képzettek a tanítványok. És
mintegy négyszáz vámpír.

Legalábbis ennyit számoltam, amikor utoljára felülvizsgáltam őket. Szokásommá vált, hogy rendszeresen
elhaladtam a Casino előtt és ellenőriztem őket.
- Megvan a hadsereged.

- Hűségesek apámhoz és rettegnek tőle.

- Nem. - mondta Erra. - Hűek a vérhez és a hozzá kapcsolódó ígérethez. Amint a Hírnököd visszatér, és
megkapjuk a zászlókat, mégy és átveszed az irányítást a hadsereged felett. El fogod érni, hogy
engedelmeskedjenek.

Errának igaza volt. Szükségünk volt a navigátorokra és az élőhalottakra. Szükségünk volt rájuk a
túléléshez. De Ghastek nem szolgálna engem.

- Hogyan? Megfenyegethetem őket, de a harcban ellenem fordulnának, amikor igazán számítana.

- Az emberek miért követik az apádat? - kérdezte Erra.

- Azért mert... - a szemem előtt felvillant Landon Nez, az Arany Légió Legátusa. Mit is mondott? - Mert az
ő jelenléte, olyan mintha egy isten lenne jelen, aki szeret téged.

- Pontosan. Be mégy a bűn fehér palotájába, megmutatod nekik, hogy minden másnál jobban szereted
őket, és elveszed a légiódat. Egyszer bevettem egy várost öt emberrel és egy sánta kecskével. Ha én ezt
megtudtam tenni, te is megtudod győzni a nekromantákat, hogy tartsanak veled. Tedd meg, vagy halj
meg.

Curranra néztem.

- Szükségünk van csapatokra. - mondta. - Ha nem tudod meggyőzni őket bizonytalanná, válik a helyzetük.
Vagy elhagyják a várost és megerősítik Rolandot, vagy őket használja az apád késként a hátadba.

- Ha nem tudod bezárni őket, meg kell ölnöd mindegyiket. - mondta Erra.

Ránéztem.

- Ez háború. - mondta a nagynéném. - Ha nem sikerül a saját oldaladra állítanod őket, meg kell ölnöd
minden vámpírt azon a nyomorult helyen.

- De így a dolgozó nekromantáknak töröljük az agyát. - ha egy navigátor által irányított vámpír meghal
mielőtt a navigátor meg tudná szakítani a kapcsolatot, a navigátor megőrül, mivel elméje nem tudja
kezelni a halált.

- Tökéletes. - mondta Erra.

- Ez nem én vagyok, én nem ezt csinálom.

- Akkor hozd őket a zászlód alá. Már nem táncolhatsz a nehéz döntések körül. Az apád sem fog.

Állítsak a saját oldalamra egy csokor Holtak Mesterét, akik azt gondolják magukról, hogy ők irányítják a
világot. Süti.
Adora jött le a lépcsőn. Egy régi farmert és egy pólót viselt. Bizonyára Julie adott neki tegnap ruhát.

Curranhoz fordultam.

- Először a Rendet akarom meggyőzni. Eljössz velem?

- Igen.

Adorához fordultam.

- Szeretném, ha te is velem jönnél.

Egy órával később Curran, Adora és én beléptünk az Irgalmas Segítség Rendjéhez. Semmi nem olyan volt,
mint ahogy emlékeztem rá. A szürke festék eltűnt. A szőnyeg szintén. A falakat világos bézs színűre
festették, a padló sima beton. Még Maxine íróasztala is átalakításon ment keresztül - vadonat új volt,
mellette pedig egy fényűző ergonomikus irodai szék. A régi pedáns titkár rám mosolygott.

- Azért jöttünk, hogy a lovag-védővel találkozzunk.

- Menj tovább. - mondta.

Bementünk Nick irodájába. Amikor Ted Moynohan birodalma volt ez az iroda, egy sötét barlang volt,
amit mindenfelé texasi holmik díszítettek. Eltűntek a bordó drapériák, a hatalmas cseresznyefa íróasztal,
és a szögesdrót minták a falról. Most széles, jól megvilágított helyiség volt, növényekkel, és fehér vékony
függönyökkel. Nick egy világos fa íróasztal mögött ült. Felemelte a fejét a közeledtünkre.

- Igen?

- Ő Nick Feldman, a Lovag-Védő. - mondtam Adorának. - Ő vezeti a Rend atlantai részlegét. Tudod, hogy
mi a Rend?

Adora bólintott.

- Nick két évig beépítve dolgozott Hugh D'Ambray-nak.

Nick felé fordultam.

- Az ő neve Adora. Adora egy sahanu.

Nick felegyenesedett. A név hatással volt rá.

Azt hittem az a módszer a legjobb ha Adorát apránként világosítom fel. Tévedtem. Ha nem tisztázzuk a
dolgokat most, folyamatosan fel akarja áldozni magát.

Vettem egy mély lélegzetet és Nick szemébe néztem.

- Szeretném, ha pontosan elmagyaráznád Adorának, hogy az apám és én mik vagyunk.

Nick elvigyorodott, de abban nem volt semmi vidámság.

15. fejezet

Nick majdnem negyvenöt percet beszélt. Néha én fűztem hozzá néhány dolgot, időnként Curran tette.
Enyhén szólva Nick nem cukorbevonattal dolgozott. A két éves titkos munkája alatt arra kényszerült,
hogy olyan dolgokat lásson és tegyen melyek, ellentétesek voltak a lényével. Így hagyta, hogy a gyűlölete
kiáradjon.

Adora egész idő alatt sztoikus arccal csendben ült. Időnként megerősítésként rám vagy Curranra nézett.
Amikor Nick befejezte, csak annyit mondott: Köszönöm.

Nem tudtam megmondani, hogy az egésznek volt-e rá bármilyen hatása.

Nick merev tekintettel nézett rám.

- A Falka felégette Nimród bázisát.

A Rendnek mindig jó információi voltak.

- Igen.

- Ezt nem fogja annyiban hagyni.

- Nem.

- Mikor és hol? - kérdezte Nick.

- A Toronynál. - felelte Curran. - Közvetlen, elsöprő erejű támadás, a következő mágiahullámnál. Nappali
fénynél.

- A vér nappal látszik a legjobban. - válaszolta Nick.

Bólintottam.

- Azt akarja, hogy az alakváltók lássák a rokonaikat vérben úszva meghalni.

- Tudnánk használni a segítséget. - mondta Curran.

- Ott leszünk. - mondta Nick. - Független erőként.

- Köszönöm. - mondtam neki.

- Ez nem azt jelenti, hogy kedvellek téged. - mondta.

- Nincs rá szükségem, hogy kedvelj engem Nick. Arra van szükségem, hogy megjelenj a csatatéren, és
apám katonáiból annyit ölj meg, amennyit csak tudsz.
Nick elmosolyodott.

Amint kiértünk, Adora rám nézett.

- Az az ember az igazat mondta?

- Igen.

- És az apád, Sharrum? Ő hazudott.

- Igen.

- Nincs mennyország?

- Nem tudom van-e mennyország. - mondtam. - De azt tudom, hogy nem úgy jutsz oda, hogy az apámat
szolgálod. Sokféle gonosz létezik. Néhány ember azért gonosz, mert szeret másoknak fájdalmat okozni.
Néhány ember gonosz, mert önző és csak saját magával törődik. De apám a legrosszabb fajta gonosz. Úgy
gondolja, tudja, hogy lehet elhozni egy jobb jövőt, és ha szükséges, ártatlan emberek holttestével fogja
kikövezni az oda vezető utat. Neki nincsenek korlátai. Nincs semmi, ami megakadályozná, hogy elérje a
célját.

- És mi van veled? - szűkültek össze a szemei.

- Én megpróbálok nem gonosz lenni. Néha sikerül. És néha nem.

- Szóval, olyan vagy, mint ő?

- Igen. Amikor nem öltelek meg téged első alkalommal, pontosan úgy viselkedtem, mint ő.

- De másodszor is megmentettél. Nem igaz?

- A rabszolgaság rossz, Adora. Az embereknek szabadon kell dönteniük. Lehet, hogy rosszul választanak,
de ez nem számít. Nem akartam, hogy meghalj, mielőtt rájönnél, hogy a saját feltételeid szerint is
élheted az életed. Nem kell elfogadnod senki utasításait. Te irányítasz. Megtörtem az apám befolyását
feletted. Felelős vagyok érted. Megpróbálok segíteni, ahogy csak tudok.

- Mert bűnösnek érzed magad?

- Mert ez a helyes. - válaszolta Curran.

Adora a homlokát ráncolta.

- Honnan tudhatom, hogy az a férfi nem hazudott?

- Nem tudhatod. - mondtam.

- Azt nézd meg, hogy ki mit nyer. - mondta Curran. - Kate azt mondja, hogy Roland egy gonosz hazudozó.
Roland azt mondja, hogy a vére isteni, és eljuttat téged az örök boldogsághoz. Valamelyikük hazudik. Ha
azt feltételezzük, hogy Roland hazudik, milyen előnye származik belőle?

Adora összevonta a szemöldökét.

- A hűségem.

Curran bólintott.

- Így kihasznál téged és a képességeidet. És ha azt feltételezzük, hogy Kate hazudik?

- Nem származik belőle semmilyen haszna. - mondta Adora. - Ha hiszek neki, nem szolgálom őt.

- Igen. Kate-nek nincs rá oka, hogy hazudjon. Az emberek általában hazudnak, hogy megszerezzenek
valamit, amit akarnak. Kate nem akar tőled semmit, de felelősnek érzi magát érted. Csak azt szeretné,
hogy saját életed legyen.

Adora elgondolkodott.

- Követni foglak téged Kate. Követnem kell valakit. Túl sok lenne egyszerre a változás. De gondolkodni
fogok. És ha többet fogok tudni, el tudom dönteni ki, hazudik. És ha már úgy döntök, hogy nem követlek
téged, elmegyek.

- Ez így rendben van. - mondtam.

- És nem hívlak többé Sharrimnak még a fejemben sem. Nem te vagy a királynőm.

- Rendben.

- Eljössz velem a Casino-ba, hogy lenyűgözd a Holtak Mestereit?

- Igen. - felelte Adora. - Elmegyek.

***

Ezután megálltunk a Céhnél. Curran elment beszélni a zsoldosokkal, én pedig megrohantam Barabas
irodáját. Barabas már kifüggesztette a csatára feliratkozó lapot. Már volt rajta hét név. A felhívás a jövő
heti menü és egy kérvény között volt kiakasztva, mely szerint ingyenes edzőfelszerelést keresnek az
edzőudvarra. Volt benne valami mély és jelentős életlecke az emberi létezés természetéről, de most nem
volt kedvem rátalálni.

- Hogyan fogjuk kifizetni őket? - kérdeztem.

- Hadizsákmánnyal. - válaszolta Barabas.

Rábámultam.

- Ez egy régi hagyomány. - villantotta rám a fogait Barabas. Szinte láttam a vérmongúzt a bőre alatt.
- Beszélhetek Christopher-el? - kérdeztem.

- Ő a maga ura.

Lehalkítottam a hangomat.

- Hogy mennek a dolgok?

- Rettenetesen kínos. Szinte zavaró. Régen figyelnem kellett rá, hogy egyen és hogy fürödjön. Most
járőrözik a területen. Tegnap este beszélgettünk az apádról. Lehet, hogy Christopher a legokosabb
ember, akivel valaha beszélgettem.

- És mi ebben a rossz?

Barabas felsóhajtott.

- Bonyolult.

- Azt hittem vonzónak találod az intelligenciát.

- Én is. Amint mondtam bonyolult.

Kiléptem az irodából és felintegettem Christopher-nek a mennyezetre.

Alábukott a gerendákról. A szárnyai az utolsó pillanatban nyíltak szét és finoman leereszkedett a padlóra.

- Felvágós. - motyogta Barabas.

- Elmegyek a Casino-ba. - mondtam. - Megpróbálom rávenni őket, hogy álljanak a mi oldalunkra.

- Nehéz lesz. - ráncolta Christopher a homlokát.

- Az alternatív megoldás, ha Rolandot erősítik.

- Megölhetnéd őket. - tanulmányozta az arcomat.

- Igen, az lenne a legokosabb megoldás, de nem fogom megölni őket. Ha kudarcot vallok, hagyom, hogy
elhagyják a várost.

- Miért?

- Mert különbség van a háború és a gyilkosság között. Ha megölöm őket az gyilkosság.

- Szeretnéd, hogy segítsek?

- Igen. Nem kényszer. Megértem, ha nemet mondasz.

Christopher végig nézett magán, a lába meztelen volt, kopott farmert és egy fehér pólót viselt.

- Szükségem lesz másik ruhára. Egy öltönyre.

- Megoldjuk.

- Oké. - mondta és elindult a kijárat irányába.

Benéztem Barabas irodájába.

- Segítenél kiválasztani Christopher öltönyét?

- Nem. - mondta Barabas határozottan és egy halom papírt csapott az asztalára.

- Miért?

- Mert nem kell, hogy öltönyben lássam.

Curran lépett mellém.

- Parks visszatért a Casino-ból. Azt mondja, hogy nem engednek be senkit.

Megkapták az evakuálási parancsot. Most kell odamennünk hozzájuk.

***

Ültem az autónk utas ülésében és figyeltem, ahogy Julie sétál a Casino felé. A szép fehér palota mintha
lebegett volna a parkoló felett. Julie a zöld és kék színű hosszú, négyzet alakú szökőkutak között haladt.

Mellettem Curran csendben ült és Julie-t figyelte. Átnyúlt és megfogta a kezem.

- Ideges vagy?

- Nem. De nem akarom megölni őket. - de megtenném, ha kellene. Bárcsak ne kellene. A technológia volt
fent. Ha a mágia alatt mennék be oda, arra használhatnám, hogy lenyűgözzem a navigátorokat.

- Meg tudod csinálni. Besétálsz oda, mintha a tiéd lenne a hely, és szétrúgod a seggüket. Ne hagyd, hogy
gondolkodjanak, és ne engedd, hogy kételkedjenek. Menj be és üsd őket mindennel, amid van.

Fejben végig vettem az emberek vezetőségét. A felállás az évek során változott. Jelenleg nyolc Holtak
Mestere volt. Először Ghastek és Rowena. Orlando Beasley, egy alacsony fekete férfi, okos szemekkel és
csendes művelt hanggal. Constance Hayde, egy idősebb nő, platina színű hajjal, aki mindig kissé
elégedetlennek tűnt. Ryan Kelly, magas, ápolt, jó felépítésű, úgy néz ki, mint egy ügyvezető igazgató,
kivéve bíbor színű mohawk frizuráját. Filipa, egy velem korú spanyol nő, vörös keretes szemüveggel, aki
soha nem szólt egy szót sem a jelenlétemben. Toakasu Kakau, egy negyven év körüli, sötét szemű, tongai
nő, fehér mosollyal és olyan dermesztő pillantással, amitől a legtöbb ember megfagyott. Dennis Pillman,
magas, vékony férfi, kétezer dolláros frizurával, akinek az öltönyei mindig túl nagyok voltak.
Julie átment a kapukon, belépett a Casino-ba.

- Itt az idő. - mondta a fülembe a nagynéném.

Kiléptem az autóból és követtem Julie-t. Curran mellettem sétált. Adora a jobb oldalamon követett
bennünket. Visszavette a sahanu ruháját, de lila helyett most kék-zöld sálat viselt. Nem akartam
megtenni ezt.

Christopher Steed Curran bal oldalán sétált. Barabasnak fogalma sincs, hogy mit hagyott ki. A szénfekete
öltöny és Christopher majdnem fehér haja együtt gyilkos benyomást keltett. A bolt varrónője szinte
dadogott, ahogy vágta és varrta a szárnyaihoz igazított hasítékokat. Kevés volt az időnk, de szükség volt
az öltönyre. A Holtak Mestereinek fel kellett ismerniük őt.

- Érezd a földet. - mondta Erra a fülembe. - Érezd, ahogy lélegzik.

Ez tegnap éjszaka óta furcsának tűnt. Azelőtt a föld egy óceán volt, és én benne álltam, különállóan, mint
egy szikla. Most az óceán és én összeolvadtunk. Már nem egy szikla voltam. Én voltam... Nem tudtam mi
a fene vagyok. Egy kusza hínárcsomó, egy áramlat, valami, ami a földem legtávolabbi szakaszáig terjed.
Még mindig megkülönböztethető, de már nem különálló. És ezt a mágiát nem tudtam megérinteni, amíg
a technológia volt fent. A nagynéném tisztában volt ezzel.

- Ez a te földed. - mondta Erra. - Te védted meg. A te véred öntözte. Összekötődtél vele a hónapok alatt.
Nyúlj mélyen magadba és adj áldozatot.

A Casino fenyegetően közeledett, a vámpírok benne élénkvörös csillagok konstellációjaként jelentek meg
a fejemben. A bejáratot őrző két férfi látta, hogy jövünk és egyenesen előre néztek, elhatározva, hogy
nem vesznek észre bennünket. A tagadás a bátorság nagyobbik része.

Meg kell győznöm Ghasteket és a többi Holtak Mesterét. Ha ők elkötelezik, magukat a többiek követik
őket. El kell érnem, hogy ne Kate Danielsként, hanem az apám lányaként lássanak.

Besétáltam a Casino földszintjére. Általában mindenhonnan a játékgépek lármája hallatszott, de ma

minden csendes volt. Szállítómunkások jöttek-mentek dobozokat cipelve. Julie a nyitott tér közepén állt
maga előtt tartva a zászlóját. Az én zászlómat. A szállítómunkások figyelmen kívül hagyták őt.

Rowena lépett ki egy oldalsó ajtón, és felém közeledett. Ő volt az egyetlen nő, akit ismertem és
ugyanolyan ragyogóan nézett ki ruhában, mint kosztüm nadrágban, amit most viselt.

- Sharrim, megtisztelsz bennünket a jelenléteddel. Sajnos most nagyon elfoglaltak vagyunk.

- Ó! - az ó az kedves és semleges.

- Kaptunk néhány utasítást a központból. - Rowena közelebb lépett hozzám és sürgető hangon suttogott.
- El kellene menned Kate. Számodra itt most nem biztonságos.

- Kivonja őket a városból. - mondta Christopher.

Rowena rápillantott és a szájára szorította a tenyerét. A szeme elkerekedett. Elhátrált a lépcsőház
irányába és majdnem beleütközött Ghastekbe, aki éppen lejött a lépcsőn. A többi hat Holtak Mestere
követte Ghasteket. A banda mind együtt volt. Úgy néztek ki, mint akik épp egy vezetői ülésről léptek ki.

Ghastek észrevett bennünket. A tekintetét Christopherre fordította.

- Szép próbálkozás Kate. De ez az ember nem Christopher Steed. - mondta, ügyelve a hangjára. - Ez
Saiman. Ez a nő nem sahanu, bár úgy öltözött fel. Ruhákat könnyű beszerezni.

Ghastek kettő, Kate nulla.

- Öt mérföld és hatszázharmincöt yard. - mondta Christopher.

Ghastek összerezzent.

- Ez mi? - kérdezte Ryan Kelly.

- Ez az ő igazi tartománya. - mondta Christopher. - Ilyen messzire tud elküldeni egy vámpírt, anélkül,
hogy megkockáztatná, elveszítené az irányítást az elméje felett.

- Tévedsz. - mondta Filipa. Ezek szerint tudott beszélni.

- Nem. - mondta Christopher. - Ezért mellőztelek téged Matthew.

Ghastek hátrált egy lépést. Christopher a valódi nevét használta.

- Nem a politika és nem a Kowalskival folytatott kicsinyes küzdelmed miatt volt. Azért volt, mert hazudtál
és lerövidítetted kétszáz yarddal a hatótávolságodat a hivatalos értékeléseiden. Nem akartad, hogy
megismerjem a tényleges erődet. Én pedig teljes átláthatóságot követeltem.

Curran elmosolyodott mellettem.

- Nagyon jó. - mondta Ghastek. - Ő valóban Steed. De ez nem változtat semmin.

Ha!

- Adora is bemutassa a képességeit? - kérdeztem szirup édes hangon. - Szeretnél kiválasztani egy célt?

- Nem. Most miután a színház kikerült az útból, mit tehetünk érted? - kérdezte Ghastek.

Akkor essünk neki.

- Az apám a következő mágiahullám kezdetén meg akarja támadni a Tornyot. Szándékomban áll, hogy
megvédjem Atlantát ettől az inváziótól. Szeretném, ha csatlakoznátok hozzám.

- Azt szeretnéd, hogy harcoljunk? - kérdezte Constance.

- Igen.
- Az apád ellen? - kérdezte Ryan Kelly. Még a lila mohawk frizurája is hitetlennek tűnt.

- Igen.

Toakase rázta a fejét.

Ghastek felemelte a kezét.

- Nem.

- Gondold át. - mondta Curran. - Van értelme a számodra.

Ghastek szeme összeszűkült. Végig futtatta a lehetséges forgatókönyveket a fejében és próbálta kitalálni,
mit mulasztott el. Talán szerencsések leszünk és rábeszéli magát. Nyúlj le mélyen magadba és add meg
az áldozatot. Bárcsak tudnám, hogy mi a fenéről beszélt a nagynéném, mert az most segítene.

Pillman ránézett az órájára.

- Ez nevetséges. A ma reggeli telefonhívás után nem vagyunk kötelesek tovább hallgatni ennek a nőnek a
vicceit. Csak dobd ki őt és a lecsúszott alakváltóját.

Erra jelent meg Pillman előtt és visszakézből megütötte. A Holtak Mestere hátrarepült és seggre esett.

- Hajolj meg te féreg! - tombolt a nagynéném mágiája. - Hajolj meg az unokahúgom előtt. Arra sem vagy
méltó, hogy a csizmáját nyalogasd.

A Holtak Mesterei megrémülve lefagytak. Rowena arca teljesen elfehéredett. Mögöttem Adora előhúzta
a katanáját. Vérvörös szárnyak csattantak elő Christopher hátából.

Éles számítás látszott Ghastek szemében. Felettünk vámpírok rohantak, ahogy magához húzta őket. Julie
húsz lábnyira volt tőlem. Ez az egész kezdett véressé válni.

Most. Most kell megcsinálnom.

Mutasd meg nekik, hogy mindenek felett szereted őket.

Imádtam ezt a földet. Szerettem a várost és a benne élő embereket. Azért küzdöttem olyan keményen,
hogy mindezt megvédjem. Nem kérhettem azt, hogy adja át a mágiáját, de feláldozhattam egy keveset a
sajátomból. Mélyen magamba nyúltam, és ugyanúgy elvettem a mágiát, mint ahogy azt a földtől vettem
el, kivéve, hogy ez most a lelkemből jött.

Ez fájt.

- Nem kell kiabálni. - Pillman felé léptem és a nagynéném elállt az utamból. A Holtak Mestere rám
meredt. Pupillái kitágultak. Érte nyúltam. A kezem úgy izzott, mintha aranyból lenne. - Megsérültél?

Pillman lassan kinyújtotta a karját és habozva megérintette a kezem. Megragadtam az ujjait.

- Állj fel.

- Te… - Pillman felállt az arca kába volt.

- Lásd In-Shinart. - kezdte Julie. - A Toronyépítő lánya, a Város Evő unokahúga, Atalanta őre.

Égetni a saját mágiámat nagyon fájt. De nem hagyhattam, hogy lássák a fájdalmat.

- Ne félj. - mondtam Pillman-nak. - Én nem az apám vagyok. Ő nem becsül téged. Én igen. Ő messze van,
elérhetetlen és távoli. De én itt vagyok.

Pillman nagyot nyelt, ujjai a kezemre szorultak. A többiek felé mozdultam. Pillman habozva lépett egyet
hátra. Aztán még egyet. Úgy tűnt ennél távolabb nem hajlandó elmenni tőlem.

- Az apám nem ismeri el a tehetségeteket. - egyenesen Ghastekre néztem. - Én igen. Tudom, mire vagy
képes.

Az arcuk egyaránt tükrözött reményt és félelmet, és még egy furcsa érzelmet, amelyet nem tudtam
azonosítani. A technológia volt fent, és én közöttük álltam miközben mágiát bocsátottam ki. És minden
egyes másodperccel többet fizettem érte, mint amit valaha is megtudhatnak. Különben a város elesik.

Felismerték ezt a mágiát. Néhányuk korábban már látta ezt, mert láttam a szemükben az izgalmat és a
félelmet. Úgy vonzódtak hozzá, mint lepkék a lánghoz. Ez a vérem mágiája volt, az, ami lehetővé tette,
hogy irányítsák a vámpírokat. Akarták a jóváhagyásomat. Éreztem. Mögöttük a segédek döbbenten,
mozdulatlanul álltak.

Végül megfejtettem az arckifejezésüket. Félelem.

Rowena térdelt. Filipa imádkozott, a hangja gyors suttogás volt.

Ghastek felém lépett majd fél térdre ereszkedett és rám nézett.

- Mit csinálsz? - suttogta.

- Meg akarom menteni mindannyiunkat a vérbefulladástól és az apám tüzétől. - suttogtam. - Téged és a

vámpírjaidat a Torony ellen fogja küldeni. Meg fognak benneteket tizedelni. A vámpírjaid el fognak tűnni,
a városon belüli pozíciód megszűnik. Ha életben maradsz, a semmiből kell mindent újrakezdened
Ghastek.

Az arcáról leolvashattam, hogy nem akar mindent újra kezdeni.

- Nem vagy benne a belső körbe. Évekbe fog kerülni, hogy ismét magasra mássz fel. Még akkor is, ha
Legátus lesz belőled az életed rövid lesz. Soha nem fog veled törődni, Ghastek. De engem érdekel a
sorsod. A barátom vagy. Te abban vagy a legjobb, amit csinálsz. Ez a lehetőséged. Ne azért csináld, ami
most történik, azért csináld, mert ennek van értelme.

- Tudod, mi az áram. - suttogta Ghastek.

- Tudom.

Az egészben az volt a legironikusabb, hogy Ghastek már meg is kapta, amit kért. Ő a barátom volt.
Törődtem vele. Bármit megtennék, hogy továbbra is lélegezzen.

- Esküszöm. - mondta Ghastek.

Rá mosolyogtam. A hangom csengett.

- Állj fel légióm Legátusa. Dolgozz velem, légy a tanácsosom, légy a barátom, és örökké élni fogsz.

***

A Casino-n kívüli levegőnek édes volt az íze.

- Hogy csináltad? - kérdezte Curran.

- A saját mágiáját égette. - mondta a nagynéném. - Ha normális ember lenne, látnád, ahogy öregedik.

Curran arckifejezése leírhatatlan volt.

- Lazulj el, félvér. - mondta Erra. - Van hozzá elég élettartama. Ez első alkalomra nem is volt túl rossz.
Gyakorlással jobb lesz.

- Nem csinálom többet.

- Miért nem?

- Mert nem tervezek további hódításokat. Nem akarok további csapatokat. Nem akarok több embert
meggyőzni.

- Ezt csak most mondod.

Felé fordultam.

- Nézz belém.

Erra összehúzta a szemeit.

- Ezt gondolod. Nincs benned semmi ambíció.

- Nem. Nem akarok hódítani vagy uralkodni. Csak meg akarom fékezni az apámat.

- Ez érdekes lesz. - mondta a nagynéném.

Mögöttünk az In-Shinar zászlaja pattant fel a Casino falai fölötti toronyból, smaragdzöld mező egyetlen
kék csíkkal.

***

A Falka pont vacsoraidőre érkezett meg. Az egyik pillanatban a konyhám még üres volt, Curran és én
csendben főztük a vacsorát, míg Julie megpróbálta átrágni magát egy ősi szövegen, amelyről Erra úgy
döntött, hogy el kell olvasnia. A következő pillanatban már alakváltókkal volt tele. Jim és Dali, Robert,
meg Andrea és Raphael. Jim arca üres volt. A szemei azt mondták nekem, nem azért jött, mert rendezni
akarja velem a dolgokat. Azért jött, mert a falhoz szorították. A barátságunk valóban véget ért.

- Hol a baba? - kérdeztem.

- A Bouda Klán házában, legalább egy tucat gyerek-felügyelővel. - mondta Andrea. - Csak a babám miatt
akarsz találkozni velem.

- Igen, jól látod.

- Békeajándék. - mondta Robert és átadott Julie-nak egy borítékot.

- Mi ez? - kérdezte Julie.

- Jezabel vallomása. - mondta Robert. - A lakásán találtuk meg. Egy részét neked címezték.

Julie megragadta a borítékot, és a nappali szoba kanapéjára menekült vele. Még mindig láttam őt a
konyhából, ez volt a mókás egy nyitott terű házban. Soha nem voltunk túl távol egymástól.

- Elmondod a rövidített verziót? - kérdeztem.

- Jezabel, Salome és az az asszony, aki állítólag az anyjuk volt, csatlakozott a Falkához, amikor Salome
tizenhét éves volt, Jezabel pedig tizenöt. - mondta Robert. - A Bouda Klán nem tudta ellenőrizni a
hátterüket.

- Ó, kérlek. - mondta Andrea. - Állítsd be úgy, mintha minden a mi hibánk lenne.

- Akkoriban a klánnak még nagyon kevés tagja volt. - mondta Raphael. - Az a nő egyszer csak megjelent
és előadott egy érzelgős történetet az anyámnak bántalmazásról és menekülésről, majd felajánlotta
magát és még két harcost, akik már majdnem felnőttek voltak. Az anyám befogadta őket.

- Ő pedig jóváhagyta. - mutatott Andrea Curranra.

Curran megvonta a vállait.

- Veronica, Jezabel és Salome állítólagos anyja a csatlakozás után körülbelül négy évvel hagyta el a Falkát.
- mondta Andrea. - B néni feljegyzései szerint találkozott egy Montanából származó férfival és elment
vele. Salome és Jezabel maradtak.

- Jezabel leírta az életét, mielőtt csatlakozott a Falkához. Jelent számodra valamit a sahanu szó? -
kérdezte Robert.

- Julie megtennéd, hogy idehívod Adorát? - kérdeztem.

Julie felállt és elhagyta a nappalit.

Kimentem az előszobába, levettem egy bekeretezett fényképet a falról és bevittem a konyhába. A képen
Julie és a barátja Maddie mosolygott a fényképezőgép előtt. Jezabel oldalt állt és vigyázott rájuk.

Julie visszatért Adorával. Megmutattam neki a fényképet.

- Felismered ezt a nőt?

- Isabel. - mondta Adora. - Ő és a nővére Leanna együtt voltak velem az erődben. Hiénákká tudnak
átalakulni.

- Mi történt velük?

- Egy napon eltűntek. Nekünk azt mondták, hogy másutt van rájuk szükség.

- Köszönöm. - Roberthez fordultam. - A sahanu az apám által létrehozott bérgyilkosok rendje.

- A két lányt kivonták az oktatásból és elhelyezték őket a Falkában. - mondta Curran.

- Úgy tűnik ez a helyzet. - mondta Robert.

- Itt azt írja, hogy értem tette. - mondta Julie csendesen. Fogta a papírokat és felment az emeletre.

- Jezabel feladata az volt, hogy a lehető legközelebb kerüljön a Bestiák Urához. - mondta Robert. - Amikor
Kate bekerült a képbe, Jezabel meglátta a lehetőséget. Ő és Salmoe csináltak egy bemutatót B néninek,
majd ezután Salome javasolta, hogy jelöljék ki Jezabelt Kate mellé. Azután megváltozott a megbízatása,
és Julie lett az elsődleges feladata. Nagyon szerette Julie-t. Ki akart válni veletek, de megparancsolták
neki, hogy maradjon a Falkával. Végül arra utasították, hogy ölje meg Andrea gyermekét. Elutasította, de
azt mondták, hogy Julie fog szenvedni, ha kudarcot vall.

- Hol van most Salome? - kérdezte Curran.

- Meghalt. - mondta Jim. - Bárki, aki megérinti, Dalit meghal, bárki, aki segít nekik, meghal.

Dali felsóhajtott.

- Jól vagyok. Itt vagyok és életben vagyok, és nagyra értékelném, ha mindenki leállna azzal, hogy engem
védelmezzen.

Ez megütött engem. Jim kiváló Bestiák Ura volt: okos, hatékony, és fájdalmasan tisztességes. Csodálták
és tisztelték, de soha nem szerették úgy, mint Currant. Curran azt akarta, hogy szeressék, mert szüksége
volt rá, mivel árva gyerekként került a Falkába. Jim Dali kivételével nem akart senkit szeretni. Nem volt
szüksége barátokra. Nem akart semmi mást, csak Dalit.

- Miért vagy itt? - kérdezte Curran.

- Tudod, hogy miért. - mondta Jim. - Átvetted az Embereket. Háborúban állunk?

Ó, Istenem, te idióta.

Dali könyökkel megbökte Jim bordáit.

- Azt akarta mondani, hogy sajnálja, hogy a hivatali kötelessége, és saját paranoid természete miatt
túlreagálta az eseményeket.

Jim úgy nézett ki, mintha valaki orron ütötte volna egy újsággal.

- Igen.

- És tudja, hogy mindketten éveken keresztül a barátai voltatok, és nincs belőlük sok. Tisztában van vele,
hogy soha nem tennél semmit, amivel ártanál nekünk vagy a Falkának, és hogy több alkalommal is
megvédtél bennünket, és hogy közben számtalanszor megsérültél.

- Igen. - mondta Jim.

Dali ránézett. Világos volt, hogy többet akart.

- Bocsánatot kérek. - fordult felém Jim.

- Nem probléma. - mondtam neki.

Jim szembenézett Currannal.

- És nagy megtiszteltetés lenne, ha továbbra is én lennék a tanú az esküvődön.

Jim az volt aki. Ez volt a legtöbb, amit kaphattunk tőle, és Dali nélkül még ennyi sem lett volna.

Curran elmosolyodott. Ez egy ragyogó, fertőző mosoly volt, ami meg tudta változtatni egy teremnyi
alakváltó hangulatát. Láttam ezt már korábban működés közben. Ez azt jelentette, hogy mindent
megbocsátott. A feszültség Jim testén csökkent. De én jobban ismertem Currant mint Jim. Curran ezt
soha nem fogja elfelejteni.

- Ki más lenne a tanúm. - mondta Curran.

A hangulat a szobában megenyhült.

Curran hátra dőlt.

- Felégetted Roland várát. A következő mágiahullám reggelén meg fogja torolni.

- Ott leszünk, hogy megvédjünk benneteket, mivel a határainkon belül vagytok. - mondtam.

- Szükséged van ránk Jim. - mondta Curran. - Kate védelme nélkül mágiával összetöri a Tornyot.

Jim rám nézett.

- Meg tudod őt állítani?

- Le tudom állítani a föld elleni akcióit. Azt nem tudom megakadályozni, hogy fizikailag a csatatérre
lovagoljon, és elvarázsolja az embereket a mágiájával.

- Roland elsöprő erővel fog támadni. - mondta Curran. - Ez az erejének a bemutatása. És dühös. Össze
akar törni téged.

- Az hogy áttöri a falakat a legkevesebb. - mondta Jim.

- Meg kellene akadályoznunk őt. - mondta Curran.

- Igen, meg kellene.

Curran felállt és előkapott egy darab papírt. A telefonért nyúltam.

- Kit hívsz? - kérdezte Jim.

- Ghasteket és Romant. Ha tervet készítünk nekik is benne kell lenniük.

***

Öt nappal később a Torony tetején álltam. A nap a horizont fölé emelkedett, első sugarai elűzték a
szürkületet. Tiszta, kristályos kék ég terült felém. A Torony körüli fák nyugodtan álltak. A madarak
énekeltek. Olyan békés volt minden.

Már majdnem egy hét telt el azóta, hogy Jim megtámadta apám erődjét. Az első mágiahullám az apám
bármilyen intézkedése nélkül érkezett, de tegnap éjszaka a mágia nagyon erős volt és Jim felderítői
hatalmas haderőről számoltak be. Elkezdődött.

Valahol azokon a fákon belül Curran és az erőink nagy része bújt meg.

Mellettem Christopher várt. A hét Holtak Mestere mögöttem álltak, mindegyikük lába mellett egy-egy
vámpír ült, mint egy mutáns szőrtelen macska. Jim körben mindenhova rombolókat tett, akiket Desandra
vezetett. Nem tudtuk volna könnyen megközelíteni a fő tornyot, de Jim tudta, hogy mi történik. Ha az
apám mágiával támad, és ha blokkolni tudom a támadást - és ennél a pontnál elég nagy a "ha" - az
embereknek látniuk kell azt. A Holtak Mestereinek látniuk kell.
A Torony alatt rajzottak az alakváltók. Jim volt a közepén és Dali mellette.

Jim megosztotta az információkat a cserkészeivel. Ilyen rövid időn belül az apám nem képes összehozni
az Aranylégiót, de összehozott több mint kétszáz élőhalottból álló erőt, ez elegendő ahhoz, hogy
megtizedeljen egy ötször nagyobb haderőt. Volt még egy tartalék hadereje Virginiában, amiről egyikünk
sem tudott és ezek tegnap éjszaka megérkeztek. A cserkészek úgy becsülték, hogy a mágusokkal együtt
körülbelül háromezer harcosa van.

Jim teljes mozgósítást rendelt el. Mindenki, aki tizennyolc évnél idősebb harcolni fog. A tizenhat évesnél
idősebbek önként jelentkezhettek. A csapata így körülbelül hatszáz főt számlált. Mi százhúsz vámpírt
hoztunk. Ghastek minden segédet, akinek volt egy kevés tehetsége a csapatba tett. Most mellettem állt a
bőr az arcán megfeszült.

Többszörösen felülmúltak bennünket létszámban.

- Érdekelne, nem akarsz oldalt váltani? - kérdeztem Ghasteket.

- Nem, már túl késő.

Egy vörös fény jelent meg a horizonton, mint egy második napkelte. Farkasok menekültek ki az erdőből
és a Torony biztonságába futottak.

- Kezdődik. - mondta a nagynéném a fülembe.

Ha kudarcot vallok, vége mindennek.

A távolban a fák kidőltek, mintha egy fél mérföld széles láthatatlan tornádó tépte volna ki őket. Vastag,
fehér füst gomolygott és villámok repkedtek benne. Jött az apám.

- Fogd meg és tartsd. - suttogta Erra.

- Hé, Kate! Nem vagy te senki szukája. - mondta Desandra.

Mögöttem az egyik navigátornak elakadt a lélegzete.

A füst már majdnem a határnál volt. Az apám dühe fenyegetően közeledett, egy mágikus vihar, ami
mindent elpusztít maga előtt.

Éreztem minden csepp életet a földemen belül. Ez elég volt ahhoz, hogy megőrjítsen.

A vihar végig gördült a földön és éhesen nyelte a távolságot. Száz yard.

Nyolcvan.

Hatvan.

Olyan hang, mint egy távoli vízesés dörgése gurult végig a földön.
Negyven.

Ragad meg...

Húsz.

Alattam a Toronyban az alakváltók dermedten álltak. A határ előtti fák ledőltek, darabokra hullottak és
beszippantotta őket a vihar.

És tartsd!

A mágia úgy mozdult, mint egy hegy, ami valahogyan tud mozogni. Nem volt elkülönült áramlás vagy
robbanás. A körülöttünk lévő mágia egésze megváltozott, és mindenki érezte.

Az apám vihara a láthatatlan határ felé fröccsent és megállt. Füst gomolygott. Villám csapkodott, izzó
kígyónyelvekkel nyalta a határt. A vihar nem mozdult.

Próbált előre nyomulni.

Tartottam.

A vihar beleolvadt a semmibe.

Ghastek felnevetett.

Kiengedtem a mágiát.

A föld megremegett.

Tartsd.

A kezdődő földrengés elült.

Egy tűzgömb jelent meg az égen. Egy dühös sárgásvörös pokol száguldott felénk azzal fenyegetve, hogy
elpusztít mindent, ami az útjába kerül.

Tartsd.

Az ütközésbe belerázkódtam. A tűzgolyó a levegőben elporladt.

Ghastek vigyorgott rám.

- Királynőm, nagyon inspiráltál. Most megyek és megteszem azt, amit egy Legátus csinál.

- Ne erőltess semmit. - mondtam neki.

- Nem teszem.

A vámpír felkapta Ghasteket, majd megragadta a Torony oldala melletti fém rudat és lecsúszott rajta. A
többi Holtak Mestere követte a példáját. Pillman habozott.

- Igen? - kérdeztem tőle.

- Én... - mormolta.

Adtam neki egy kis mágikus lökést.

- Félsz?

- Nem.

- Én mindig félek. - mondtam neki. - Minden csata előtt. Használd fel a félelmed. Erősebbé tesz.

Pillman bólintott, majd a vámpírja levitte őt a toronyról.

- Kezdesz megijeszteni. - mondta Desandra.

- Egy tétel a bakancslistáról. - mély levegőt vettem elordítottam magam. - Chernobog! Élő sötétség,
szörnyek atyja, kérlek, segíts bennünket a csatában. Segítségül hívom a neved. Add kölcsön nekünk az
erődet. Engedd meg, hogy akik félnek hozzád imádkozzanak, és halld meg az imáikat.

Oké. A meghívás megtörtént.

- Jön. - mondta Erra.

A távolban fák dőltek el. Öt hatalmas alak robbant ki az erdőből, masszív agyaraikat fém borította.
Mögöttük vámpírok haladtak, furcsa, szaggatott járással, őket emberi csapatok követték.

- Azok ott kibaszott mamutok? - kérdezte Desandra.

- Igen. - hatalmas, óriási mamutok, nagyobbak, mint bármilyen más konstrukció, amit valaha láttam.
Honnan a pokolból szerzett az apám mamutokat?

Desandra szemei felragyogtak.

- Kate, oda kell mennünk. Még soha nem öltem mamutot.

- Christopher? - kérdeztem.

Christopher hátra hajolt. Vérvörös szárnyak nyíltak ki a hátából.

- Hoppá. - hátrált Desandra.

Christopher felkapott és leugrott a toronyból. Siklottunk és jobbra fordultunk. Kinyújtottam a nyakam. A

föld beomlott a vezér mamut alatt, és az állat beleesett egy rejtett árokba. Hátborzongató üvöltés szállt a
levegőben. Jim boudákat állított az árkokba.

Christopher szemei vörösre váltottak.

- Jól vagy? - kérdeztem tőle.

- Hív a csatatér. - ez nem a saját hangja volt.

- Vissza tudod még egy kicsit tartani?

- Megpróbálom.

Egy nagy tölgy felé indultunk. Christopher lejjebb süllyedt majd leszállt Barabas és Julie mellett. Barabas
úgy nézett ki, mint aki egy tolvajokkal és bérgyilkosokkal foglalkozó D&D (szerepjáték) könyvből ugrott ki.
Bőrpáncélt viselt és éles kések voltak nála. Egy sötét kendő takarta az arca alsó felét. Felette a szemei
vérvörösek voltak, démoni vízszintes pupillákkal. Julie a lovak gyeplőit tartotta. Az övé egy aranyderes
kanca volt. Mindketten egyetértettünk, hogy Peanut túlságosan kedvelt volt ahhoz, hogy rajta lovagoljon
a csatába. Én Hugh durva fríz lován fogok lovagolni. Ezen a csatatéren egyetlen ló sem állna ki ellene.

Körülöttem tengernyi vámpír várakozott, mindegyik vérszívó a mozdulatlanul kuporgott a földön, mint
egy szobor, a gerincükön fényes zöld csík futott végig.

Christopher bezárta a szárnyait és elindult, miközben ment olyan keményen szorította a jobb kezével a
bal alkarját, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek. Barabas odament hozzá, nem hallottam, hogy miről
beszélnek, de azt hallottam, hogy Barabas nyugtatóan szól hozzá.

Egy harci kürt üvöltött fel.

Odafutottam a tölgyhöz és felmásztam a kötéllétrán amit Jim emberei hagytak ott nekem a fa tetején
lévő platformra. Mögöttem egy vámpír guggolt.

- Ghastek?

- Természetesen. - hallatszott Ghastek száraz hangja a vámpír szájából. - Kire számítottál, a Télapóra?

Kemény pillantást vetettem rá, majd a mező felé fordultam. Az erdőben voltunk a déli oldalon. A Torony
egy kicsit balra volt tőlem, apám közeledő erői jobbra. Valahol messze tőlem jobbra Curran várt a
csapatával. Ma reggel megcsókoltam és nem akartam elengedni.

A csata kevesebb, mint fél mérföldre volt tőlünk, nyílt terepen. Két mamut átjutott az árkokon, és a
Torony falait döngették, miközben apám csapatai szétszóródtak mögöttük. Vámpírok rajzottak fel a
falakon, és alakváltók ütköztek velük a mellvédek között. Az erőd tartott.

Az apámnak semmi jele.

- Erra? - suttogtam halkan.

Megjelent mellettem.

- El sem tudom mondani, hogy ez mennyire zavaró. - mondta Ghastek.

- Nekem mondod? Tudod, hogy megölte a kedvenc öszvéremet?

- Te pedig megöltél engem. - mondta Erra. - Azt hiszem, kvittek vagyunk.

Az apám nem lépett a csatamezőre, amíg biztos nem volt a győzelemben. És ez nem történik meg, amíg a
Torony bejárati kapuját be nem törik.

Alakváltó testek zuhantak le a falról. Argh.

- Az oroszlánod túl jól építette meg. - mondta Erra.

- Igen, minden az én hibám.

- Mi történik Steed-el? - kérdezte Ghastek.

- Van némi gondja a vérszomjjal.

- Ez tényleg ő?

- Igen.

- Az élet rejtélyes utakon mozog. - közölte Ghastek.

Vér mocskolta be a Torony szürke köveit, ahogy a mamutok újra és újra neki rontottak. A fal bal oldala
megremegett, mozgott, mint egy rohadt fog, ami készen áll kitörni, majd összeomlott. Az apám csapatai
beözönlöttek a résen, de hullámuk megtört az alakváltók fogain és karmain.

Gyerünk.

Testek repültek. Emberek sikoltottak.

Gyere apa. Gyere a mészárláshoz.

Percek múltak.

Még több test.

Egy újabb csapat áramlott ki a mezőre, közepén fényes szekér száguldott, melyet szarvas lovak húztak.

- Az apád arany szekérrel jár? - kérdezte Ghastek.

- Ez a korának a terméke. Ezzel nőtt fel.

- Nincs semmi baj az aranyszekérrel. - mondta Erra. - Szimbólumnak szánták.

Figyeltük, ahogy a csapatok haladnak előre, miközben egyre több teret nyertek az alakváltók elszigetelt
csoportjaival szemben. Jim erői lassan visszavonultak a Toronyba.

Még ne.

Az árkok kiürültek, ahogy a boudák visszahúzódtak a Torony felé. Jim csapatai megtörtek és a halottaikat
hátra hagyva a biztonságos falak felé futottak.

Most.

Lenéztem.

- Most, Christopher!

Christopher a levegőbe lőtt, és forogva emelkedett magasra. Barabas felém intett és elvágtatott a fák
között kelet felé, ahol Curran csapatai várakoztak.

A szemben lévő fák a csatatér másik oldalán és jobbra elfeketültek. Sötét varázslat gyűlt ott össze, hideg
és rettenetes. A fák susogtak és egy hatalmas fekete sárkányfej emelkedett ki közülük. Apám felemelte a
kezét. Arany fény ömlött ki belőle, leárnyékolva a csapatait a közvetlen közelében.

Aspid keresztül siklott a mezőn. Roman a feje tetején lovagolt, lábai kengyelbe, karjait széttárta. Egy
fekete korona volt a fején. Mögötte fekete füst feszült, mint egy lehetetlenül hosszú köpeny. A sárkány
nyomában a harminc láb hosszú és húsz láb széles fekete lángú fal ketté vágta a mezőt.

Lemásztam a fáról. Két vámpír lépett elő és egy átlátszó műanyag ponyvát terítettek le a földre majd
letérdeltek. Éreztem, amikor a navigátorok elengedik őket, és megragadtam a fejembe az elméiket. A
vérszívók összhangban nyitották ki a torkukat, és én összetörtem a koponyájukat hogy elvérezzenek.

Megvágtam a karomat, és hagytam, hogy a vérem elkeveredjen az élőhalottak vérével, éreztem, hogy az
erőm, mint a tűz fut keresztül a véren. Vörös spirál kúszott fel a lábamon, majd magasabbra a combon, a
derekamon és páncélt képez. Nehéz volt.

- Rettenetes. - mondta Erra. - Szégyen, amit csinálsz. Állj nyugodtan.

A nagynéném körbejárt engem és szájából egy rég elfeledett nyelv szavai hangzottak. Úgy éreztem, hogy
örökké tart, pedig csak másodpercek teltek el. Amikor végig néztem magamon vérpáncélt viseltem. A
nagynéném megállt előttem és kísérteties ujjait az állam alá tolta.

- Menj és szabadítsd meg magad az apádtól.

- Azt teszem. - mondtam neki.

Felugrottam a frízre. A ló patáival megkaparta a földet, az orrlyukai füstöltek. Julie már a kancáján ült,
szemei vadak voltak, tele félelemmel.

- Emeld fel a zászlót.

Julie megemelte a zászlónkat, és az In-Shinar zöldje csapkodott felettünk.

Hagytam, hogy a csődör meginduljon. Vágtában rohant ki az erdőből. Kirobbantunk a szabadba. Fekete
lángok fala emelkedett jobbra, benne szörnyű szájak és karmok vonaglottak, megragadva bárkit, aki túl
közel került, és lyukat ütöttek a testében. Az apám erőit ketté vágtuk. Én a lángfal Torony felőli oldalán
voltam, Curran a zsoldosaival, a Rend, és Jim tartalékai a másik oldalon.

Még több vámpír özönlött elő a fák másik oldaláról. Roland csapatai továbbra is a Tornyot támadták, és
nem vették észre mi történik körülöttük.

Fent a Torony felett Christopher előtűnt a felhők közül, szélesre tárt szárnyaival úgy nézett ki, mint egy
bukott angyal. Christopher kitátotta a száját és sikított.

Csapatok tömegei kavarogtak, ahogy több száz ember és teremtmény próbált összhangban elmenekülni
a Toronytól a fekete füst felé. Christopher újra és újra felsikoltott, a sikítása még ebből a távolságból is
jeges kézzel markolta meg a gerincemet. A támadás lendülete megtört. Az emberek menekültek.
Christopher lecsapott, megragadott egy vonagló testet, majd felrepült, agyarait a férfi nyakába temetve.

Neki támadtunk a visszavonuló csapatoknak. Sarrat-ot lengettem, nyakakat és hátakat vágva, szeletelve.
Körülöttem vámpírok rajzottak, hangtalanul, és könyörtelenül vágva le mindent, ami az útjukba került.

A mező egy káosz volt. Emberek, vadállatok, alakváltók, és állatok csaptak össze, sikoltottak, vicsorogtak,
és hasították egymást. A levegőnek vér szaga volt. Hárpiák repültek át az égen. Az egyik engem vett
célba, amikor egy szárnyas alak körvonalai bontakoztak ki a felhőkből és egy lángoló karddal ketté vágta
a hárpiát. Teddy Joe. Nem gondoltam volna, hogy eljön.

Egy vámpír lódult felém. Nem a miénk. Legázoltam. A csődör átgázolt az élőhalotton én pedig
összetörtem a koponyáját a mágiámmal. A mezőn a zöld és a csupasz élőhalottak csaptak össze és
csöndes párbajokat vívtak.

Egy leopárd alakú, de kétszer akkora hatalmas vadállat ugrott rám. A súlya levert a lóról. A karmai
megkarcolták a vérpáncélomat. A bordái közé szúrtam Sarrat-ot, majd megcsavartam, elrúgtam
magamtól az állatot és lábra álltam.

Harcosok gyűrűje várt rám.

Rám támadtak és én táncoltam. Gyönyörű tánc volt, vérből és acélból, levágott életből. A légzésem
egyenletessé vált. A világ kristálytiszta volt, a hangok élesek, a színek élénkek. Minden, amit kipróbáltam
működött. Minden csapás célba talált. Minden döfés, átszúrt egy testet. Vágtak és csapkodtak, de nem
vártam rájuk. Folyamatosan vágtam, miközben belemerültem az egyszerű ritmusba.

Azért jöttek ide, hogy engem megöljenek. De ők haltak meg. Holttestek halmozódtak fel a lábaimnál. A
nagynéném nevetett. Majd megtörtek és elfutottak.

Felnéztem. A fekete láng fala megritkult. Majdnem átláttam rajta.

- Visszavonulni! - sikoltottam. - Visszavonulni, most!

A zöld csíkos vámpírok a Torony felé menekültek a mezőről. Amint a fal eltűnik az apám képes lesz rá,
hogy elérje őket. Vérszívók tucatjai halnának meg, és a navigátorok is, akik irányítják őket.

Megfordultam. A fekete füst eloszlott. Az apám seregének teljes frontja eltűnt. A mamutok úgy feküdtek,
mint egy kupac bunda. Vámpír és ember testek feküdtek szétszórva a mezőn.

A fennmaradó hadsereg nagyobb része az apám körül gyűlt össze, egy testet alkotva. Láttam, hogy
Curran üvöltve, hatalmas, démoni alakká változik. A zsoldosok követték.

Az apám vértelen arccal, lefagyva állt a kocsiján. Az egyik pillanatban még nála volt minden előny, a
következő pillanatban minden eltűnt. Nem rám nézett. Balra tekintett. Elfordítottam a fejem, és
megláttam a kék-zöld színű zászlók tengerét, melyeket a vérszívók hagytak el miközben visszavonultak.

- Dicsőség az In-Shinar-nak!

A tarkómon a hajam égnek meredt.

Megfordultam.

Julie ült a lován a zászlómat tartva. A hangja energiával töltve hullámzott át a mezőn.

- Dicsőség az In-Shinar-nak!

A levegő sikoltott, ahogy Andrea mágikus ballisztikus rakétája áthatolt rajta. A zöld rakéták a fejem felett
siklottak el, és apám megmaradt haderején robbantak. Testek repültek mágikus tűzben égve. Andrea ász
a lövésben.

Az apám felemelte a kezeit. Egy fénygömb jelent meg előtte, amely megvédte a csapatait. A rakéták
beleütköztek, a mágiájuk szétfröccsent a fényen, majd tehetetlenül lezuhantak.

Az apám összezárta a kezeit. A tőlem körülbelül kétszáz yardnyira lévő mamut teteme megremegett.
Mágia költözött bele, és vékony zöld füst formájában ömlött ki belőle. A körülöttem lévő mágiáért
nyúltam és megfagyasztottam, de a zöld füst egyre vastagodott. Bármit is csinált, a föld védelme nem
tudta megakadályozni. Felé indultam miközben testeken másztam keresztül.

A hulla szétrepedt. Három teremtmény került elő belőle szakadt rongyokban. Mocskos varázslat ölelte
őket körül. Az évek során elég sok kibaszott dolgot éreztem már, de ez... ez a halálnak tűnt. Minden
ösztönöm azt sikoltotta, hogy forduljak meg és fussak.

- Pestisjárók. - vicsorogta a nagynéném a fülembe.

- Az alakváltók ellenállóak a betegségekkel szemben.

- De nem ezzel a betegséggel.

Futottam, testeken küzdöttem keresztül magam.

A pestisjárók elindultak a Torony felé.

Egy ballisztikus rakéta csapódott a hármas közé és felrobbant. Sétáltak tovább. Basszus. A mágia nem
csinált semmit. Fizikailag kell őket levágni.
Alakváltók törtek ki a Torony falán lévő lyukon. Az első alakváltó egy vékony farkas, harcos alakban elérte
az első pestisjárót. Tíz lábnyira tőle a farkas az arcába karmolt és összecsuklott. Még egy alakváltó, még
egy összeesés.

Hol a pokolban van az a hülye ló?

A pestisjárók tovább haladtak előre. Nyilak repültek ki a Toronyból és a pestisjárókba csapódtak, de azok
csak meneteltek tovább. Addig fognak tovább menni, amíg be nem sétálnak a Toronyba.

Egy hatalmas Kodiak medve volt a következő alakváltó. A vezető pestisjáró felemelte a kezét.

Hallottam Curran ordítását.

Sérülések jelentek meg Mahon irháján. Ő túl gyorsan futott és túl nagy volt ahhoz, hogy csak úgy
megálljon. Genny fakadt a sebekből és a földre esett.

Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam.

A medve nekiesett a pestisjáróknak. A hatalmas mancs összetörte az első koponyát.

Mahon összes szőre eltűnt. Genny áztatta az oldalait. Atlanta nagy medvéje megfordult és összetörte a
második pestisjáró fejét. A teremtmény koponyája úgy roppant el, mint egy törött tojás.

A harmadik pestisjáró felemelte a kezeit. Mocskos mágia áramlott ki belőle. A hús Mahon oldalán
elsorvadt. Csontok kandikáltak ki a lyukon keresztül. Ó, Istenem.

A medve az utolsó teremtményre dobta magát, de elvétette és összeesett. Mahon és a teremtmény közé
ugrottam és támadtam. A teremtmény rám meredt, szemei izzó zöld pontok voltak a rohadó arcon.

Vágtam. A lény úgy repkedett, mintha levegőből lenne.

A vérpáncél megfeketedett a kezemen. A darabjai kezdtek letöredezni.

Beleszúrtam Sarrat-ot a pestisjáró mellkasába, majd visszahúztam. Mocskos nyálka csepegett a pengéről.
A teremtményen nem látszott, hogy megviselné. Nem tudtam elég kárt okozni.

Curran a pestisjárvány tetején landolt és összezárta kezeit a lény vállán. A pestisjáró sikoltott. Curran
kezei felhólyagzottak. Felordított és ketté szakította a lényt. A pestisjáró darabjai repültek.

Az első holttest újraformálódott.

- Curran! - ordítottam, és a kardommal felé mutattam.

Curran megfordult. Az első pestisjáró úgy emelkedett fel, mint egy zombi egy horror filmből.

Egy fehér tigris landolt mellettünk. Dali kinyitotta a száját és felordított. Mágia áradt ki belőle és úgy
siklott keresztül rajtam, mint a tiszta víz jeges robbanása. A pestisjárók darabjai felemelkedtek miközben
megolvadtak, mintha maga a levegő fogyasztaná el őket.
Megtisztította őket. Aszta.

Mahon mellett zuhantam a földre. A medve férfivá alakult. A törzsén hiányzott a bőr. A kezei és az arca
úgy nézett ki, mint amit leforráztak. Ó, nagy Isten. Ó, Istenem.

Curran még mindig harcos formában letérdelt és a karjaiban ringatta a haldokló embert.

Mahon látta őt. Ajkai megrázkódtak. Küzdött, hogy mondani tudjon valamit.

- Legjobb... fiú. A legjobb... ami valaha is... lehetett.

- Fogd be. - mondta Curran. - Nem mégy sehova.

- Legjobb... - suttogta Mahon.

Nasrin térdelt Mahon mellé kántálva.

Curran felemelkedett. Tekintetét az apám szekerére szegezte.

Az apámnak meg kellett halnia.

- Most megöljük! - kiáltottam rá.

Dühösen nézett rám, a szemei tiszta aranyszínűek voltak.

- A saját földemen vagyok. Itt vagyok a legerősebb. Most be tudjuk fejezni ezt!

Sápadt fény siklott át a teste felett. A teste még nagyobbra növekedett. Minden emberség eltűnt róla.
Csak az oroszlán maradt, a legnagyobb oroszlán, amit valaha láttam, csontból, húsból és mágiából szőve.
Nem volt ember. Nem volt állat. Egy erő volt, egy teremtmény, egy olyan dolog, ami túlmutatott a
természet emberi mostohagyermekein.

Megragadtam Curran sörényét és a hátára pattantam. Még csak észre sem vette. Az apám és a szekér
felé iramodott a csatatéren keresztül. Úgy törtünk keresztül a kavarodáson, mint egy ágyúgolyó. Curran
száguldott és harapott. Én testeket és húst vágtam és szeleteltem, ahogy egyre közelebb értünk az
apámhoz.

Az apám megfordult.

Észrevette, ahogy közeledünk.

A tekintetünk találkozott.

Curran ugrott és emberek tömegei felett repült át. Felemeltem Sarrat-ot. Ezt itt és most befejezzük.

Az apám látta a halál ígéretét a szemeimben. Abban a pillanatban megértette, hogy tudok róla, hogy
össze vagyunk kötve, és nem érdekel.

Az üres szekérben landoltunk. Az apám eltűnt.

Curran ordított. A füleimre szorítottam a kezeim, miközben a szekér rázkódott alattam.

Leugrott a szekérről és tombolt a csatatéren. Én is vele dühöngtem, amíg nem maradt senki, akit
megölhettem volna.

Epilógus

- Mi van ebben a virágkoronában? - szippantott Fiona a levegőbe.

- Furcsa szaga van, nemde? - kérdezte Andrea.

- Jó dolgok. - mondta neki Evdokia.

- Később majd megköszönöd nekünk. - kacsintott rám Sienna.

Egy sátorban álltam, amit az Ötszáz Holdas erdőben állítottak fel, miközben Fiona, Andrea és Julie az
utolsó igazításokat végezték az esküvői ruhámon. Az este leszállt, a mágia volt fenn, a sátrat fényes
aranygömbök világították meg, melyeket Roman talált valahol és függesztett fel. A fény meleg és vidám
volt, a sátornak lonc illata volt, és minden barátom itt volt. Valamilyen furcsa okból mégis teljesen
rémültnek éreztem magam.

A Boszorkány Orákulum mindhárom boszorkánya bejött, hogy átadjon egy gyönyörű fehér virágokból
szőtt virágkoronát, amely úgy nézett ki mintha apró hegyes szirmú tulipánok lettek volna, melyek soha
nem hervadnak el. Dali bejött valamiért, de nem ment ki utána a sátorból. Desandra gyümölcsöt hozott,
majd megállt a sarokba. Adora csendben ült a bejárat mellett. Olyan érzésem volt, mintha őrizné a
bejáratot. Martina, Ascanio édesanyja süteményt eszegetett mellette...

A sátor oldala kinyílt és Martha lépett be rajta George-al.

Mögöttük Mahon hangja ordított.

- Márpedig én almabort fogok kapni, ha azt kérek.

Martha felsóhajtott.

- Mahon kerekesszékben ül. A súlya felét elvesztette. Kopasz, mint egy tekegolyó és minden, amit akar az
almabor.

- Hagyd, hogy apa almabort igyon. - mondta George. - Úgyis megszerzi.

- Beteg lesz ma este, jól jegyezd meg a szavaimat.

George elvigyorodott.
- Kate, neked is hoztunk egy pohár bort. A bátorságért.

Csak három nap telt el a csata óta. Felajánlottam, hogy halasszuk el az esküvőt, de Curran ragaszkodott
hozzá.

Martha hozzám lépett és megpaskolta az arcomat.

- Gyönyörű vagy. Annak a fiúnak fogalma sincs, hogy milyen szerencsés.

- Sajnálom. Várnunk kellett volna.

- Nem. - valami meleg és dühös villant fel az idősebb nő szemében. - Ne merd megbánni. Lehet, hogy az
az ember majdnem elvette a férjemet, de a fiam esküvőjének az örömét nem fogja elrontani.
Ünnepelünk. Mahon ezt akarja, és én is ezt akarom.

A sátor elcsendesedett.

- Oké! - mondta George. - Most hogy az anyám ilyen ijesztő volt itt a borod.

- Vörösbor? - nézett Fiona a pohárra. - Kate, ha magadra öntöd a bort, ebben a ruhában temetnek el.

- Lehet, hogy a bor nem volt jó ötlet. - mondta George.

A bor remek ötlet volt. Fogtam a poharat és megittam.

Az emberek kuncogtak. Rowena siklott be a sátorba és rám mosolygott.

Julie egy szalvétával megtörölte a számat.

- Most újra kell rúzsozni.

- Ti mind itt fogtok állni? - morogtam.

- Fogd be. - mondta Andrea. - Még nem láttunk téged így felszépítve.

- Elég szép vagyok enélkül is.

- Igen, igen, az vagy. Te vagy a legszebb. Most állj nyugodtan, hogy kijavítsam a rúzst.

- Próbálj meg nem elájulni. - mondta Desandra. - Én majdnem elájultam az esküvőmön. Természetesen
az egy nagyon csúnya esküvő volt, de mégis.

- Mi lesz, ha apád megjelenik? - kérdezte Julie.

A sátor elcsendesedett.

- Nem fog. - feleltem. - De ha igen, akkor foglalkozom vele.

- Kész. - lépett hátra Andrea. - Tökéletes.

- Meg van mindened? - kérdezte George. - Valami régi, valami új...

- A ruha új. - mondta Fiona.

- Valami kék. - Sienna rámutatott az egyetlen kék virágra a koronámban.

- Valami régi. - megérintette a nyakamban lévő medált. Martha rám mosolygott.

- Valami kölcsönvett? - Andrea körülnézett.

Rowena lekapcsolt egy kis borostyán brosst a ruhájáról és átnyújtotta.

- Ezt kölcsön veheted.

- Kopp, kopp. - hallatszott Ascanio hangja a sátor elől. - Mindenki fel van öltözve?

- Igen. - válaszolta Martina.

- Ezt a szégyent. - dugta be Ascanio a fejét. - Ó, szia, anya.

Martina a szemét forgatta.

- Mindenki kész van. Curran azt üzeni, ha el akarsz szökni még, van rá időd.

- Nem akar megszökni. - mondta Fiona. - Meg akarja mutatni ezt a ruhát.

- Roman azt üzeni, hogy mindenki jöjjön ki és foglalja el a helyét.

- Oké, oké, jövünk. - állt fel Desandra. - Mond meg neki, hogy tartsa ott a fekete bugyiját.

Ascanio rám kacsintott.

- Csodálatos vagy Alfa.

- Menj el. - mondta Martina.

Egyesével mindenki távozott a sátorból. Csak a boszorkányok maradtak.

- A fiúnak igaza van. - mondta mellettem a nagynéném. - Egész vállalható menyasszony vagy. Csodák
csodája.

- Köszönöm.

A három boszorkány a mellettem álló Errát bámulta. A csata után elvittem hozzájuk. Egy ideig
beszélgettünk. Terveket készítettünk. Currannak nem tetszenének a tervek, de néha a legkeményebb
választás a helyes.

- Beszéltünk a népünkkel. - mondta Evdokia.

- Amit javasoltál, az lehetséges. - mondta Sienna.

- Szükséged lesz egy elvezetőre. - tette hozzá Maria.

- Akkor találj egyet. - mondta Erra. - Ő már eleget tett.

- Ezt könnyebb mondani, mint megcsinálni. - mondta Evdokia. - Rengeteg erő kell az elvezetéshez,
egyetlen ember ezt nem tudja megcsinálni.

- Igen, vagy nem? - kérdeztem.

- Igen. - Evdokia úgy nézett ki, mint aki sírni készül - Hacsak nem találunk másik utat.

- Nincs másik út. - mondta Erra.

- Megkérdezhetnénk a Fehér Mágust. - mondta Sienna.

A másik két nő ránézett.

- Elment az eszed. - mondta Evdokia.

- Őt? Meg akarod kérdezni azt az undormányt? - Maria úgy nézett ki, mint aki köpni szeretne, de azután
meggondolta magát.

- Van elég hatalma. - mondta Sienna.

- Gyerünk. - lépett ki Evdokia a sátorból. - Majd később megbeszéljük.

A sátor rajtam és a nagynénémen kívül kiürült. Belenéztem a tükörbe. A hajam meglazult. A ruhám
vállrészét fehér hímzés borította, ami úgy csillogott, mintha ezüstből lenne. A lélegzetelállító ruha
mintája a mellrészen folytatódott, és a dekoltázsa mélyebb volt, mint amit valaha is viselni mertem, a
minta átölelte a derekam, lecsúszott a csípőmre és a fenekemre. A csillogó fehér szoknya több átlátszó
rétegből állt, mind olyan vékony, hogy a legkisebb légmozgásra is megmozdultak. A ruhának a hímzés
miatt nehéznek kellett volna lennie, ehelyett olyan könnyű volt, és úgy nézett ki, mintha felhőből készült
volna. Úgy néztem ki benne, mint egy mesebeli hercegnő.

Megfordultam és odamentem a sátorlaphoz. Kint máglya lobogott. A sátor és a lángok között asztalok
álltak, élelemmel és virágokkal megpakolva. A széksorok tele voltak emberekkel: a Falka, a Holtak
Mesterei, Luther és az ifrit kutya, a Rend, Teddy Joe, Beau és a helyettesei...

Mindenki itt volt. A szívem kalapált.

A tűznél Roman állt egy ezüsttel hímzett fekete köntösben. Mellette Curran állt. Szmokingot viselt. Jim
állt a jobb oldalán. A másik oldalon Dali várt. Ő volt a koszorúslányom.

Curran előrehajolt és mondott valamit Romannak. Roman bólintott.

Férjhez megyek. Kedves Istenem.

- Megéri? - kérdezte Erra.

- Mindig.

Felcsendült a zene, édes és kísértő. Ez volt a végszavam, hogy indulhatok.

A mágia ma este annyira vastag volt. És ez mind körülöttem volt. A fákra borított virágszőlők bűvös
aranyfénnyel halványan ragyogtak visszatükrözve az asztalok felé kötözött tündérlámpák fényeit. A fák
nem tűntek valódinak.

Odasétálok az oltárhoz és összeházasodunk. De ehhez előbb meg kell tennem az első lépést.

Nyeltem egy nagyot és kiléptem. Mindenki elcsendesedett. Curran megfordult. A szája kinyílt. Úgy
bámult rám, mintha még soha nem látott volna.

Csak sétálj tovább.

Elértem az oltárt. Egy kislány lépett fel mellettem, gyűrűt tartva egy párnán. Curran mellett egy kisfiú állt,
azonos párnát tartva egy másik gyűrűvel.

A leendő férjemnek eszébe jutott, hogy bezárja a száját.

Roman beszélt. Hallottam a hangját, de Currant néztem ő pedig engem nézett.

- A szerelem bonyolult dolog. - mondta Roman. - Néhány ember számára ez ingatag és múló dolog. Az
emberek hamar szerelembe esnek, majd olyan gyorsan ki is ábrándulnak belőle, mint ahogy pislognak.
De vannak, aki számára ez egy egész életre szóló elkötelezettség. A szerelem tehet téged gyámoltalanná,
de erőt is adhat. Hozhat boldogságot, de nyomorulttá is tehet. De az igaz szerelem minden időben kitart,
a szerelem, ami tiszta öröm, a szerelem, melyet ezen a világon semmi nem képes összetörni, ritka. Ennek
a két embernek, aki itt áll előttem, megvan ez a szerelem. Harcoltak érte, kitartottak érte. Ma este abban
a kiváltságban lehet részünk, hogy velük együtt megünnepeljük a szerelmüket.

Curran elvigyorodott. Visszavigyorogtam rá.

- Ismételd utánam. - mondta Roman. - Én, Curran Lennart...

- Én Curran Lennart - mondta Curran - elveszlek téged Kate Daniels, hogy a barátom legyél, a szerelmem,
a gyermekeim anyja, a feleségem. A tiéd leszek a bőség és a szegénység időszakában, betegségben és
egészségben, örömben és bánatban, kudarcban és győzelemben. Ígérem, hogy nem szeretek mást,
ápollak és tisztellek, törődöm veled és védelmezlek, és veled maradok az örökkévalóságig.

Kinyújtottam a kezem és egy gyűrűt csúsztatott az ujjamra.

- Te következel. - mondta nekem Roman. - Én Kate Daniels...

- Én Kate Daniels, hozzád megyek Curran Lennart, hogy a barátom legyél, a szeretőm, a gyermekeim apja,
és a férjem. Tiéd leszek a bőség és a szegénység időszakában, egészségben és betegségben, örömben és
bánatban, kudarcban és győzelemben. Ígérem, hogy nem szeretek mást, ápollak és tisztellek, törődöm
veled és védelmezlek, és veled maradok az örökkévalóságig.
Elvettem a gyűrűt a párnáról és az ujjára csúsztattam.

- Kijelentem, hogy most már férj és feleség vagytok. - mondta Roman. - Legyen életetek áldásban gazdag,
balszerencsében szegény. Lássátok, ahogy gyermekeitek gyermekei felnőnek, és büszkévé tesznek
benneteket. Küzdelmeitek legyenek rövidek, nevetésetek hangos, szenvedélyetek forró. Éljetek sokáig és
boldogan haljatok meg. Most megcsókolhatjátok egymást.

Curran magához húzott. Megcsókoltam és a világ elhalványult.

Szétváltunk, majd megfordultunk, és láttam, hogy az apám az asztalok mögött áll a köpenyébe
burkolózva. Rám mosolygott és eltűnt.

Roman intett a karjaival és az erdőből varjak lőttek ki gyilkos sebességgel és elrepültek a fejünk felett az
ég felé.

- Nem dolgozom galambokkal. - mondta Roman.

Volt utána sütemény, tószt és ajándékok. Átugrottunk Ivan Kupala máglyáján. A parti hangos lett azután
még hangosabb. Az emberek nevettek. Folyt a bor. Táncoltunk, azután mindenki táncolt. A Falka táncolt,
az Emberek tapsoltak.

Curran körém fonta a karjait.

- Héj.

- Hello.

- Gyere velem. Valamit mondanom kell neked.

Követtem őt a sátor mögé.

- Mi az?

Felkapott és bement az erdőbe. Nevettem és körbe öleltem a karjaimmal.

- Mit csinálsz?

- Elrabolom a feleségemet.

Keresztül száguldottunk az erdőn.

- Tudod egyáltalán hova mégy?

- Igen.

Curran megfordult és megállt. Egy hatalmas fa alatt álltunk. Jobbra egy keskeny patak csobogott
keresztül az erdőn. Egy takaró várt a fa alatt egy hűtő mellett.

- Te megtervezted ezt.
- Igen. - letérdelt a takaróra miközben továbbra is tartott engem. - Te nézel... Nézel...

Felrobbantam.

- És bármilyen pokoli illata is van ezeknek a virágoknak, az őrületbe kerget. - levette a koronámat és rám
nézett. - Nem. Nem a virágok.

Megcsókoltam őt, megízleltem, miközben ingereltem a nyelvét, Curran pedig visszacsókolt, lelkesen és
gyengéden. A csók birtokló lett, és amikor levegőt kaptam szerettem volna levenni a ruháimat.

- Végül csak elkaptalak. - mondta. - Most már nem tudsz elmenekülni. Szeretlek Kate Lennart.

- Én is szeretlek Curran Lennart. - suttogtam és megcsókoltam, kiélvezve minden finom pillanatot. - Az

örökkévalóságig.

***

A házas élet nem sokban különbözik az együttéléstől, úgy döntöttem, hogy a kályhához megyek. Két hét
telt el az esküvőnk óta. A dolgok szinte normalizálódtak. Még reggelit kellett készítenem és szalonnát
sütni. Atlanta lassan felvette a darabokat.

A Falka hatvankét alakváltót veszített. Ebből tizenkilenc húsz évesnél fiatalabb volt. A Sakál alfa özvegy
lett. Desandra elvesztette a bétáját. A Fürge Klán alfa párja a legidősebb lányát gyászolta. Barabasnak
eltört mindkét lába, amikor egy mágikus bika elsodorta és megtaposta. Christophernek volt egy
idegösszeroppanása és majdnem lerombolta a Torony megmaradt falát, amíg Doolittle meg nem győzte
róla, hogy Barabas nem fog meghalni. A falat most építik újjá.

A Rend két lovagja és négy zsoldos nem tértek vissza a csatatérről. Az apám szekerét szétbontották. Az
arany panelek valódi aranynak bizonyultak, amely az apám ismeretében nem volt meglepő. Az életben
maradt zsoldosok hadizsákmányként magukénak követelték és a Céh sokat keresett rajta. A következő
csatához nem lenne hiány önkéntesekben.

A Casino vámpírjainak egynegyedét elpusztították. Furcsamód Ghasteken nem látszott, hogy aggódna
emiatt. Különös mosoly játszott az arcán, amikor erről beszéltem vele. Miután kibeszéltük magunkat,
felém dőlt és ennyit mondott: "Elmenekült." Volt egy olyan érzésem hogy csak ennyi érdekli. De igaza
volt. Nem számít, hogy mit tettünk vagy mit mondtunk, a tény, tény maradt. Megvertük az apámat.
Megnyertük a csatát. A háborút nem nyertük meg. Még lesz háború. De ezúttal megvertük őt. Vesztett.

Kinyitottam a sütőt. A sült szalonna illata megcsapott. Vészhelyzet. A konyhán keresztül a fürdőszobába
rohantam és elhánytam magam.

Ó, ne.
Két kézzel megragadtam a gyomromat, és a mágiámmal finoman megérintettem, egy apró szikrát
éreztem.

- Kate? - kérdezte Curran az ajtó előtt. - Jól vagy?

- Igen. Egy perc és megyek.

Megmostam a szám, hideg vizet fröcsköltem az arcomra és kinyitottam az ajtót.

- Valami baj van? - kérdezte.

- Terhes vagyok.