I LONA A NDREWS

A MÁGIA ÉJSZAKÁJA
K ATE D ANIELS 1.

2012
A Kate Daniels sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Magic Bites (2007)

2. Magic Burns (2008)
3. Magic Strike (2009)
4. Magic Bleeds (2010)
5. Magic Slays (2011)
 A mű eredeti címe:
ILONA ANDREWS – Kate Daniels series 1. Magic Bites, 2007

A RAJONGÓI FORDÍTÁS alapjául szolgáló művek:

ILONA ANDREWS – Stadt der Finsternis 1. Die Nacht der Magie, 2009

KÉSZÍTETTE:
Lea
Spencer

ILONA ANDREWS – Kate Daniels series 1. Magic Bites, 2007

KÉSZÍTETTE:
Walheru
orsikaa

LEKTORÁLTA:
Lea, Spencer és agi452

SZERKESZTETTE:
agi452
 Első fejezet
Fordította: Lea

Az árnyékos konyhám asztalánál ültem egy üveg Boon’s Farm

Hard Limonade társaságában, amikor elért egy mágiahullám. A
védelmem szertefoszlott, kiszolgáltatva az otthonomat. A tv
hirtelen bekapcsolt, és a zaja megtörte a csendet.
Felvontam egyik szemöldökömet, és fogadtam az üveggel,
hogy fontos közlemény érkezett, már megint. Az üveg vesztett.
– Fontos közlemény! – nyilatkozta Margaret Chang. – Az
Igazságügyi Minisztérium óva inti a lakosokat: a
szellemidézéssel, illetve minden olyan aktivitással való
kísérletezés, amelyek természetfeletti lények megjelenéséhez
vezetnek, veszélyesek Önökre és polgártársaikra nézve.
– Mit nem mondasz – a palack felé fordultam.
– A rendőrség engedélyt kapott minden szükséges eszköz
bevetésére az effajta tevékenységek megakadályozása
érdekében.
Margaret Chang tovább süketelt, míg én a szendvicsembe
haraptam. Mégis kit akart ámítani? Nincs olyan rendőrség a
világon, aki akár csak reménykedhetne a szellemidézők
megakadályozásában. Már ahhoz is jól képzett mágusra van
szükség, hogy egyáltalán észrevegyen egy idézőt.
Másrészt, ez csak valamelyik szikrányi hatalommal bíró
idióta próbálkozása lehet valami olyan bevezetésére, amiről
még csak nagyon homályos elképzelések vannak. Hiszen
láthattuk, amikor Atlanta belvárosában egy háromfejű, szláv
Istenség pusztított, illetve amikor az égből szárnyas kígyók
hullottak alá, a rendőrség speciális egysége nagyon gyorsan
kiürítette a tárat. Veszélyes időket élünk. Talán kevésbé lenne
veszélyes, ha új munka után néznék. Hajdanán a technika
biztonságos világában egy mágiában jártas zsoldos, mint én is,
rendkívül keresettnek számított.
Amikor mágikus gondok akadnak, amin a zsaruk nem
tudnak, vagy nem akarnak segíteni, felhívtak valakit a
Fejvadász Céhnél. És ha az ügy az én területemet érintette,
akkor a Céh engem értesített. Megdörzsöltem a csípőmet és
elfintorodtam. Még mindig fájt az utolsó bevetéstől, még ha a
seb jobban be is gyógyult, mint vártam. Ez volt az első és
utolsó alkalom, amikor arra vállalkoztam, hogy bármilyen
védelem nélkül egy Impala féreg ellen vonuljak. Legközelebb
ragaszkodni fogok a négyes szintű védőöltözethez.
Hirtelen félelem és undor kerített hatalmába. A gyomrom
görcsbe rándult. Végigfutott a hideg a hátamon, és a nyakamon
lévő hajpihék égnek álltak.
Valami gonosz betört a házamba.
Letettem a szendvicset, és elnémítottam a tv-t. A képernyőn
egy szigorú arckifejezést magára öltő férfi tűnt fel Margaret
Chang mellett. Rövidre nyírt haja és agyagszürke szeme volt.
Egy zsaru. Valószínűleg a rendőrség Paranormális Jelenségek

6
Osztályáról. Megmarkoltam az ölemben fekvő tőrömet, és
mozdulatlanságba dermedtem.
Füleltem. Vártam.
Egyetlen hang sem törte meg a csendet. Egy vízcsepp
pergett le az előttem lévő, nedves üveg fényes oldalán.
Valami hatalmas kúszott végig a folyosó mennyezetén a
konyhába. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Megállt
balra mögöttem, ezért ez nem okozott túl nagy gondot. A
betolakodó habozott, megfordult, azután lehorgonyzott a
sarokban. Ott lógott az erős, sárga karmaival a lambérián,
némán és mozdulatlanul, akár egy vízköpő, fényes nappal.
Ittam egy kortyot az üvegből, és úgy tettem le, hogy a lény
tükörképét meglássam benne. Meztelen és szőrtelen volt, és
úgy tűnt, nincs egy gramm zsír se a testén. A bőre az izomréteg
felett úgy feszült, mint a sovány viaszréteg az anatómiai
modellen. A barátságos Pókember srác a szomszédból.
A vámpír felemelte a bal kezét. Borotvaéles karmaival a
levegőt szelte. Ide-oda ingatta a fejét, mint egy kutya, és engem
tanulmányozott a szemével, amely különös őrülettől csillogott,
bestiális vérszomjból született és mentes volt minden
kímélettől.
Egyetlen mozdulattal megpördültem és elhajítottam a tőrt. A
fekete penge beleállt a lény torkába.
A vámpír megdermedt. Sárga karmai megálltak a
mozgásban.
Nyakából vastag, sötét vér futott keresztül a pengén, majd a
mellkasára, és onnan a padlóra csöppent. Az arcvonásai
megrándultak, megpróbáltak megváltozni. Kinyitotta a száját,
és felfedte két agyarát, amelyek apró, elefántcsont sarlóra
hasonlítottak.

7
 – Ez nagyon udvariatlan volt tőled, Kate – szólt Ghastek
hangja a vámpír szájából. – Most muszáj megetetnem.
– Ez reflex, nem tehetek róla. Ha csengőszót hallasz,
megjött a kaja. Ha élőhalottat látsz, eldobsz egy kést. Teljesen
ugyanaz.
A vámpír arca megrándult, amikor a Holtak Mestere, aki
irányította, megpróbált pillantást vetni valamire.
– Mit iszol? – kérdezte Ghastek.
– Boone's Farm-ot.
– Ennél jobbat nem engedhetsz meg magadnak?
– Nem kell jobb. Szeretem a Boone's Farm-ot. És az üzleti
ügyeimet jobban szeretem inkább telefonon intézni. De veled
legszívesebben sehogy.
– Nem akarlak leszerződtetni, Kate. Ez mindössze egy
privát látogatás.
Ránéztem a vámpírra, és azt kívántam, bár magának
Ghasteknek is kést döfhetnék a torkába. Csodás érzés lenne. De
sajnos ő mérföldekkel távolabb, a páncélozott szobájában ült.
– Szórakoztat, hogy bosszanthatsz, ugye, Ghastek?
– Mérhetetlenül.
A milliódolláros kérdés csak az: miért. – Mit akarsz? Siess,
mert felmelegszik a Boone's Farm.
– Csak gondoltam megkérdezem – szólt Ghastek
védjegyének számító száraz közönnyel –, mikor láttad utoljára
a jó, öreg gyámodat?
Nemtörődöm hangjától kirázott a hideg.
– Miért?
– Csak úgy. Ez mindig szórakoztat.
A vámpír ellökte magát a faltól, és kiugrott a nyitott ablakon
a késemmel együtt.

8
 Megragadtam a telefont, miközben halkan káromkodtam
magamban. A Segítő Jótékony Lovagrend számát tárcsáztam.
Egyetlen vámpír se törheti át a védelmemet, ha a mágia
rendesen működik. Ghastek nem tudta, mikor csappan meg a
mágia, ezért már régóta figyelnie kellett a házamat, és
lappangva arra várni, hogy rés keletkezzen a védelmi
vonalamon. Ittam egy kortyot az üvegből. Ezek szerint, amikor
múlt éjjel hazajöttem, egy vámpír ólálkodott a közvetlen
közelemben, és én se nem láttam, se nem éreztem. Rohadtul
megnyugtató.
Kicsengett egyszer, kétszer, háromszor. Miért kérdezett
Gregről?
A vonal másik végén egy szigorú női hang jelentkezett. –
Rend, atlantai csoport. Mit tehetek Önért?
– Greg Feldmannal szeretnék beszélni.
– Mi a neve?
A hang kissé feszülten csengett.
– Nem kötelességem bemutatkozni – mondtam. – A Rend
Jósával szeretnék beszélni.
Rövid szünet után egy férfihang szólalt meg. – Kérem, adja
meg a nevét.
Időt akartak nyerni. Valószínűleg próbálják visszakövetni a
hívást. Mi a pokol folyik itt?
– Nem, nem fogom – feleltem határozottan. – A hetedik
szabályzatuk harmadik bekezdése kimondja: minden egyes
polgárnak jogában áll a Rend egyik Jósával konzultálni,
azonosítás nélkül. És, mint állampolgár követelem, hogy most
azonnal kapcsolják a Rend Jósát, vagy közölje velem, mikor
tudom elérni.
– A Jós halott – mondta a férfi.

9
 A világ egyszeriben megállt. Én pedig rémülettel
keresztülcsúsztam a nyugalom mérlegén. Kiszáradt a torkom.
Hallottam a szívem dobogását.
– Hogyan? – A hangom teljesen nyugodtan csengett.
– Megölték az egyik bevetés során.
– Ki tette?
– Még vizsgálják az ügyet. Nézze, ha egyszerűen megadná a
nevét...
Letettem. Majd az asztal másik oldalán lévő üres székre
siklott a pillantásom. Két héttel ezelőtt Greg ült azon a széken a
kávéját kavargatva. A kanala tökéletes körkörös mozgást
végzett anélkül, hogy érintette volna a csészét. És ez az emlék
gondoskodott arról, hogy egy pillanatra tényleg lássam őt ott
ülni.
Greg rámnézett a sötétbarna szemeivel. Szomorú tekintete
egy ikonéhoz hasonlított. – Kérlek, Kate. Felejtsd el az irántam
érzett ellenszenved egy pillanatra, és hallgasd meg, amit
mondani akarok. Mindenképpen megéri.
– Egyáltalán nem ellenszenvet érzek irántad. Az súlyos
leegyszerűsítés lenne.
A férfi bólintott, azzal a rendkívül türelmes arckifejezésével,
amellyel elvette a nők eszét. – Természetesen. Semmi esetre se
akartam megsérteni vagy leegyszerűsíteni az érzéseidet. Csak
azt szeretném, hogy koncentráljunk a mondandóm lényegére.
Figyelnél rám, kérlek?
Hátradőltem a székemben és keresztbefontam a karjaimat. –
Hallgatlak.
Benyúlt a bőrdzsekijébe, kivett egy papírtekercset és az
asztalra fektette, majd lassan kitekerte. – Ez a Rend felhívása.
A levegőbe dobtam a kezem. – Ennyi. Végeztem.

10
 – Hadd fejezzem be – válaszolta. Nem tűnt dühösnek. Azt se
mondta, hogy úgy viselkedek, mint egy kisgyerek, mégis
tisztában voltam vele, hogy azt teszem. Ami csak még jobban
felbosszantott.
– Rendben – feleltem.
– Néhány héten belül huszonöt éves leszel. Ez még
önmagában nem jelent semmit, azonban, ami a Rendbe való
újrafelvételt illeti, mindenképpen fontos. Sokkal nehezebb
bejutni, ha valaki már huszonöt. Nem lehetetlen. Csak
nehezebb.
– Tudom – válaszoltam. – Küldtek prospektust.
Elengedte a tekercset, hátradőlt és összekulcsolta hosszú
ujjait. A papír nem mozdult, bár az összes fizikai törvény
értelmében újra fel kellett volna gördülnie. Greg néha nem
fogadta el a fizika törvényeit. – Szóval, akkor tudsz az ősi
büntetésről.
Ezt nem kérdésnek szánta, de ettől függetlenül válaszoltam
rá. – Igen.
Sóhajtott. Ez olyan apró mozdulat volt, amit csak azok
vettek észre, akik jól ismerték őt. Ahogyan ott ült, teljesen
mozdulatlanul, és csak a nyakát nyújtotta kissé, tudtam, rájött a
döntésemre.
– Az szeretném, ha ezt átgondolnád még egyszer – mondta.
– Ez nem fog megtörténni. – Egy pillanatra csalódottságot
láttam a szemében. Mindketten tudtuk, mi maradt kimondatlan:
a Rend védelmet nyújt, és olyasvalaki számára, mint én, a
származásom miatt ez a védelem hatalmas jelentőséggel bír.
– Megkérdezhetem, miért?
– Ez nem való nekem, Greg. Nem tudom elviselni ezt a
hierarchiát.

11
 A férfi számára a Rend jelentette a menedéket, a
biztonságot, a hatalom színhelyét. A tagok teljes egészében
elkötelezték magukat a Rend eszméinek, és olyan odaadással
szolgálták, hogy az nem csupán bizonyos egyének
egyesülésének tűnt, hanem rendkívül erős, önálló szervezetnek.
Greg csatlakozott hozzájuk, és őt ez éltette. Én ellenben
eljöttem, és majdnem mindent elvesztettem.
– Minden percben, amit ott töltöttem – mondtam –, úgy
éreztem, mintha összeszáradnék, és lassan meghalnék. Ki
kellett jutnom onnan, és nem fogok visszamenni.
Greg rettenetesen szomorú pillantást vetett rám sötét
szemein keresztül. A kis konyhám félhomályában a szépsége
szinte bódító. Megmagyarázhatatlan módon örültem, amiért a
makacsságom rávette, hogy felkeressen, így most, közvetlenül
velem szemben ült, mint egy kortalan tündérherceg, elegánsan
és búskomoran. Istenem, mennyire gyűlölöm ezt a kislányos
képzelgést.
– Ha most megbocsátanál – szóltam.
Pislogott. A formalitásom meghökkentette és egyetlen
rugalmas mozdulattal felemelkedett. – Természetesen. Nagyon
köszönöm a kávét.
Elkísértem az ajtóhoz. Már besötétedett, a hold ezüstös
fényben fürdette az előkertem pázsitját. A verandán a
hibiszkusznövények fehéren világítottak, mint szétszórt
csillagok a sötét égen.
Néztem, amint Greg lesétál a három lépcsőfokon.
– Greg?
– Igen? – Megfordult. A mágiája fellobbant körülötte és
befedte, akár egy köpeny.
– Semmi. – Becsuktam az ajtót.

12
 Ez az utolsó emlékem róla: mielőtt a holdfényes gyepen
elfedte a mágiája.
Ó, Istenem.
Magam köré fontam a karomat, sírni akartam. Azonban a
könnyek nem jöttek. A szám kiszáradt. A családomhoz kötő
utolsó szál is elszakadt. Már senkim se maradt. Nincsenek
szüleim, és most már Greg sincs. Összeszorítottam a fogaimat
és indultam csomagolni.

13
 Második fejezet
Fordította: Lea

Miközben összepakoltam a legszükségesebb dolgaimat, és

kiválasztottam a hagyományos kocsim helyett a Karmeliont, a
mágia visszatért. A Karmelion egy horpadt, rozsdás, epezöld
színű furgon volt, amelyről hiányzott a bal oldali fényszóró, és
csak egyetlen előnnyel rendelkezett: kevéske varázslat
hozzáadásával vízzel is működött, ezért az ún. mágiaáradás
során is lehetett használni. Amikor a normál autók dübörögtek
és berregtek, ez a kocsi nem, és egyéb zörejt sem hallatott, ami
elvárható lett volna a motortól. Ehelyett bömbölt, morgott, és
nyomasztó rendszerességgel fülsüketítő mennydörgéseket adott
ki magából. Hogy ki, és miért keresztelte el Karmelion névre,
azt nem tudom. Egy roncstelepen vettem, és a név
macskakaparással a szélvédőbe volt karcolva.
Szerencsére egy átlagos napon mindössze harminc
mérföldet kellett megtennem vele Savannah-ba. Ma azonban
rákényszerítem a Ley-vonalra1, ami még önmagában nem okoz

1
spirituális erővel bíró, különleges pszichikai vagy misztikus energiát
kibocsátó vonal

14
gondot, ha az áramkörei kihúzzák egészen Atlantáig, azonban
az azt követő városi kocsikázás nem tesz jót neki. A
kisteherautó jelenleg ott hűlt egy parkolóban. Víz csöpögött
belőle, és mágiát izzadt. Jó negyed órát dekkolhatok itt, amíg a
generátor visszanyeri a normális hőfokot, de nem bántam. Úgy
terveztem, hogy itt maradok egy darabig.
Gyűlöltem Atlantát. Gyűlöltem minden várost.
A vitának vége. A járdán álltam, és szemügyre vettem a kis
irodaházat, amely állítólag szállást adott a Segítő Jótékony
Lovagrend helyi részlegének. A Rend azon fáradozott, hogy
elrejtse valódi erejét és hatalmát, de ebben az esetben túllőttek
a célon. A létesítmény egy háromemeletes betonobjektum volt,
amely ormótlan kinézetének köszönhetően tisztán kitűnt a
környező, impozáns, vörös téglából készült épületek közül. A
falakon rozsdacsíkok futottak végig, amelyeket a lyukas
ereszcsatornából szivárgó esővíz hagyott hátra. Nehéz rács
biztosította az apró ablakot, a zsalugáterek mögötti poros
ablaküveg pedig meggátolta a bepillantást.
Kellett lennie a városban még egy, a Rendhez tartozó
létesítménynek, ahol a munka a háttérben zajlott, miközben a
nyilvánosság felé kedves, szerény külsőt sugároztak. Ott
kétségkívül egy gigantikus, csúcsmodern fegyverarzenál
található, emellett egy számítógéphálózat olyan adatbázissal,
ahol a hatalommal kapcsolatos minden információ fellelhető –
legyen az mágikus vagy evilági. Valahol, ennek az
adatbanknak a legtávolabbi zugában ott állt az én nevem is –
egy neveletlen, jelentéktelen és kitaszított neve. És nekem ez
így pontosan megfelelt.
Megkíséreltem megérinteni az épület falát. Milliméternyire
a burkolat előtt rugalmas ellenállás lökte vissza az ujjaimat,

15
mintha teniszlabdát próbáltam volna meg összenyomni.
Halvány, ezüstös csillám ragyogott fel a bőrömön, és
visszarántottam a kezemet. A létesítményt erős védelemmel
szerelték fel az ellenséges mágiával szemben. Ha
nekihajítanának egy tűzgolyót, az valószínűleg anélkül
pattanna le róla, hogy akár csak egy égési nyomot is hagyna a
szürke falon.
Kinyitottam az acél bejárati ajtót és besétáltam. Jobbra
keskeny folyosó vezetett egy ajtóhoz, amely felett méretes
táblán, fehér alapon piros nyomtatott betűkkel a következő állt:
BELÉPÉS CSAK ILLETÉKESEKNEK. A másik választási
lehetőségemet egy felfelé irányuló lépcsősor jelentette.
A lépcső mellett döntöttem, és feltűnt, hogy meglepően
tiszta a terep. Senki se próbált megállítani. Senki se kérdezte,
mit akarok itt. Nézd csak. Segítőkészek vagyunk, és egyáltalán
nem fenyegetőek. Egyetlen célunk a közösséget szolgálni, sőt,
egyszerűen csak úgy hagyunk bárkit besétálni a hivatalunkba.
A szerénynek ható épületet még meg tudtam érteni, azonban
a nyilvánosan hozzáférhető adatok szerint a teljes részleghez
kilenc lovag tartozott: a Védő, a Jós, a Nyomozó, három
Védelmező és három Őr. Kilenc ember felügyelt egy olyan
hatalmas városra, mint Atlanta. Nos, igen.
A lépcsősor tetején egy mattzöldre lakkozott acélajtóhoz
érkeztem. Kisebb méretű tőr világított rajta, pontosan
szemmagasságban. Nem tűnt valami jó ötletnek bekopogtatni,
ezért inkább kinyitottam az ajtót, és beléptem.
Egy hosszú folyosó nyújtózott előttem, amely fáradt
szemeimnek egyetlen szín árnyalatát mutatta: szürkét, szürkét
és még több szürkét. A szőnyeg egyszerű szürke volt, a falakat
pedig két különböző árnyalatúra festették – felül világosra, alul

16
pedig sötétre. Az elektromos mennyezeti lámpa is szürke
fénnyel világított. A lakberendező – kétségtelenül esztétikai
szempontból –, különösen füstös üvegbúrát választott.
A folyosó makulátlanul tiszta volt. Mindkét oldalon számos
ajtó sorakozott egymás mellett, amelyek valószínűleg külön
irodákba nyíltak. A legvégén egy jókora faajtó állt, amelyen
feketére zománcozott sárkánypajzs függött. A páncél közepén
csillogásig kifényesített acéloroszlán pompázott. A Védő.
Pontosan vele akartam beszélni.
Felé masíroztam, eközben benéztem a nyitva lévő
helyiségekbe, melyek mellett elhaladtam. Balra fegyvertárat
pillantottam meg. Alacsony termetű, izmos férfi ült benn egy
fapadon, Dha-t fényesítve. A vietnámi kard széles pengéje
megcsillant, amikor az olajba mártott szövettel végigsimított a
kékes fémen.
Jobbra egy meglehetősen szűkös, de ugyanakkor minden
szükséges eszközzel felszerelt irodára lettem figyelmes. Drága
öltönyt viselő, magas fekete férfi ült az íróasztal mögött, és
telefonált. Felnézett rám, udvariasan elmosolyodott, majd
folytatta tovább a beszélgetést.
Az ő helyében én nem méltattam volna magamat második
pillantásra. A szokásos munkaöltözetemet viseltem: farmert,
amely elég bő szabású volt ahhoz, hogy egy nálam magasabb
embert könnyedén torkon tudjak rúgni, zöld pólót és
kényelmes futócipőt. Slayer a hüvelyében pihent a hátamon,
nagyrészt a dzsekim alatt elrejtve. A kard markolata a jobb
vállam fölé emelkedett a hajam takarásában, melyet vastag
lófarokba kötöttem fel. Ez a copf akadályt jelentett a
számomra. A hátamnak csapódott, amikor futottam, harc
közben pedig első osztályú fogást biztosított az ellenfeleimnek.

17
Ha nem lennék ilyen hiú, régen levágathattam volna, de a női
ruhákat, a sminket és a csinos fehérneműket már feláldoztam a
célszerűség oltárán. És legyek átkozott, ha mindezek mellett
még a hajamat is feladom.
Amikor odaértem a Védő ajtaja elé, kopogásra emeltem a
kezem.
– Egy pillanat – mondta az a szigorú női hang, amelyet
előző nap hallottam a telefonban.
Felé fordultam, és megpillantottam egy iratszekrényekkel
telezsúfolt kis irodát. A szoba közepén egy tekintélyes íróasztal
helyezkedett el, melyen egy középkorú nő állt. Magas és
karcsú volt, rövid, göndör, platinaszőkére festett hajjal.
Elegáns, kék nadrágkosztümöt viselt. A szék mellett hozzá illő
cipő feküdt, amelyet szemlátomást azért vett le, hogy feltehesse
a lábait az asztalra.
– Éppen van bent nála valaki, kedvesem – jelentette ki a nő.
Felemelte a kezét, és folytatta a tündérlámpa izzójának cseréjét,
amely az elektromos égő mellé volt beépítve a mennyezeti
lámpába. – Nem beszéltek meg találkozót, igaz?
– Nem, asszonyom.
– Szerencséje van. A Védő kora délelőttje szabad. Mondja
meg a nevét és a látogatása okát, azután meglátjuk, mit tehetek
Önért.
Vártam, amíg elkészült a tündérlámpával, majd elmondtam
neki, hogy Greg Feldman miatt vagyok itt és átnyújtottam neki
a kártyámat. Felírta ezeket, miközben meg sem rendült, és
végül mögém mutatott. – Odaát találja a várótermet.
Átsétáltam a váróba, amiről kiderült, hogy egy átlagos
irodahelyiség, amelyet fekete bőrkanapéval és két fotellel
bútoroztak be. Ezenkívül az ajtó mellett, a falnál, állt még egy

18
asztal is, rajta kávéskannával és két halomba rendezett
agyagcsészékkel. Továbbá volt még rajta egy tál kockacukor és
két doboz Duncan's fánk is. A kezem önkéntelenül a fánk felé
mozdult, de sikerült visszafognom magam. Akinek akár csak
egyszer is megadatott megkóstolni ezt a finomságot, tudta,
hogy lehetetlenség egynél megállni, és ha a Védő irodájába
csokis tejszínhabos kézzel és szájjal keringőznék be, azzal
elsőre biztosan nem tenném rá a legjobb benyomást.
Megálltam az ablak előtt, tisztességes távolságban a
fánkoktól, és a rácsokon át felnéztem a háztetőkkel
szegélyezett, borús égre. A Segítő Jótékony Lovagrend
pontosan azt jelentette, amit a nevében foglalt: segítséget
nyújtottak mindazoknak, akik ezügyben fordultak hozzájuk. Ha
fizetőképes vagy, akkor kiállítják a számlát a számodra, ha
nem, akkor ingyen ölnek. A hivatalos mottójuk így szólt:
„Minden rossztól megvédjük az emberiséget, mágiával vagy
fegyverrel”. A gond csak az, hogy a „rossz” meghatározását
igen rugalmasan kezelték, és emiatt a kegyes segítség néha
jelenthette azt is, hogy lecsapják a fejed.
A Rend sokat megengedett magának. A tagjai túl erősek
ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassák őket, és egyszerűen
túl nagy volt a kísértés, hogy a segítségüket kérjék. A Kormány
a bűnüldözési triumvirátus harmadik pilléreként emlegette
őket. A rendőrség, a Paranormális Jelenségek Osztálya, a
katonaság Természetfeletti Védelmi Egysége és a Segítő
Jótékony Lovagrend egyezségre léptek egymással, és közösen
védték a lakosság érdekeit. Azonban a valóság kicsit másként
festett. A Lovagrend segítőkész, hatékony és halálos volt.
Ellenben a Fejvadász Céhvel, ők nem sóvárogtak a pénz után

19
és betartották az ígéretüket. De a zsoldosoktól eltérően,
ítélkeztek mások felett és mindentudónak hitték magukat.
Egy jól megtermett férfi lépett be a váróterembe. Még
azelőtt megcsapott a szaga – a rothadó hulladék undorító,
édeskés bűze –, mielőtt megláttam volna őt. A férfi tinta- és
zsírfoltokkal teli, barna viharkabátot viselt. Nyitott kabátja
bepillantást engedett förtelmes kék, piros és zöld skótkockás
ingére. Mocskos, keki színű nadrágját narancssárga
nadrágtartóval biztosította. Lábára régi acélbetétes bakancsot
húzott, kezére pedig bőrkesztyűt, amelynek az ujjhegyeit
levágta. A fején ódivatú, piszkos filckalap ült. Sűrű, egérszürke
haja merev hajtincsekben lógott ki a kalapja alól.
Amikor észrevett, a mutató- és a középső ujja közé csípte a
kalapja karimáját, úgy, ahogyan némelyik ember a cigarettát
tarja, majd hátrabillentette azt, így megláthattam az arcát: mély
ráncok, háromnapos borosta és tisztán, hidegen figyelő szemek.
Tulajdonképpen semmi fenyegető nem volt a nézésében, de
valami a szemeiben arra késztetett, hogy emeljem fel
védekezően a kezem és lassan hátrálni kezdjek, amíg biztos
távolságba nem kerülök tőle, majd forduljak meg és fussak az
életemért.
– Hööölgyeeem – mondta elnyújtottan.
A frászt hozta rám. Rámosolyogtam. – Jó reggelt. – Az
üdvözlésem úgy hangzott, mintha egy harapós kutyát akartam
volna megnyugtatni. Ahhoz, hogy eljussak az ajtóig, előtte
hozzá kellene préselődnöm.
A titkárnő érkezett a segítségemre. – Most már bemehet! –
kiáltotta.
A férfi félreállt, majd kissé meghajolt, én pedig elhaladtam
mellette. A dzsekim súrolta a viharkabátja szegélyét, és

20
eközben valószínűleg annyi baktériumot szedtem össze, ami
egy kisebb hadsereget kiiktatott volna, de nem hátráltam meg.
– Nagyon örvendtem – motyogta.
– Én úgyszintén – feleltem, és bemenekültem a Védő
irodájába.
Egy hatalmas teremben találtam magam, ami legalább
kétszer akkora volt, mint a korábban látott irodák. Az ablakon
függő nehéz, burgundivörös drapériák éppen elegendő fényt
engedtek be a kellemesen félhomályos légkör
megteremtéséhez. A helyiséget egy impozáns, cseresznyefából
készült, kifényesített íróasztal uralta, rajta kartondoboz, parafa
levélnehezék, melynek tetején Texas Ranger jelvény pihent és
egy pár barna cowboycsizma. Ezek a csizmás lábak egy széles
vállú férfihoz tartoztak, aki egy nagy, fekete bőrfotelban ült
hátradőlve és a telefon búgó hangját hallgatta a fülében. A
Védő.
Régen meglehetősen izmos lehetett, de mostanra teste már
némiképpen átformálódott. Még mindig jól megtermett, erős
embernek látszott, aki ha szükséges, valószínűleg alakuló, csúf
pocakja ellenére is képes gyorsan mozdulni. Farmert és
tengerészkék kirojtozott inget hordott. Fogalmam se volt róla,
hogy ilyet még gyártanak. Ezeket az idejétmúlt ruhákat,
melyekben egykor nyert a Nyugat – vagy megénekelt, amíg
megadatott neki –, tulajdonképpen sovány férfiakra méretezték.
A Védő úgy nézett ki benne, mint Gene Autry2, miután
hosszabb időn keresztül kizárólag Twinke tortácskákon élt.
A legfőbb lovag rámnézett. Széles arccal és szögletes
állkapoccsal rendelkezett, kék szemének mélyreható tekintete

2
„Éneklő Cowboy” néven ismert amerikai countryénekes (1907-1998)

21
látszódott a bozontos szemöldök alatt. Az orra, miután túl
sokszor betörték, kissé eltorzult. A fején lévő kalap elrejtette a
haját, vagyis inkább annak hiányát, de fogadni mertem volna
rá, hogy ami még megmaradt belőle az ősz és rövidre nyírt.
A Védő a pillantásával jelezte, hogy foglaljak helyet az
íróasztala előtti kisebb, piros fotelban. Leültem és közben az
asztalon lévő dobozra siklott a tekintetem. Egy félig
elfogyasztott, lekvárral töltött fánkot tartalmazott.
A férfi továbbra is a telefonkagylóra koncentrált, így egy
kicsit szétnéztem az irodájában. Méretes, szintén
cseresznyefából előállított könyvesszekrény állt a fal mellett.
Felette Texas fából készült térképe függött, melyet
szögesdróttal kereteztek be. Minden egyes rész alatt arany
felirat jelezte a készítő nevét és a készítés időpontját.
A Védő elköszönés nélkül bontotta a vonalat. – Ha szeretne
valamilyen iratokat bemutatni, ez a megfelelő alkalom rá.
Átnyújtottam neki a zsoldos igazolványomat, és még vagy
fél tucat ajánlólevelet. Szemügyre vette mindet.
– Víz és szennyvíz, hmm?
– Igen.
– Az embernek keménynek, vagy meglehetősen ostobának
kell lennie ahhoz, hogy manapság lemerészkedjen a
csatornahálózatokba. Szóval, Ön melyik a kettő közül?
– Ostoba nem vagyok, de ha most azt mondanám Önnek,
hogy kemény viszont igen, akkor nagyszájúnak tartana, ezért
inkább csak titokzatosan elmosolyodok. – Megajándékoztam a
legszebb, legsejtelmesebb mosolyommal. Nem borult térdre
előttem és csókolta meg a cipőmet, vagy ígérte nekem a
világot. Úgy látszik, kissé kijöttem a gyakorlatból.

22
 A Védő vetett egy pillantást az aláírásra. – Mike Tellez. Már
végeztem vele közös munkát. Gyakran dolgozik neki?
– Többé-kevésbé.
– Ezúttal milyen ügyről volt szó?
– Gondja akadt, ellopták a nagyobb berendezéseit. Valaki
azt mondta neki, hogy ezt csakis egy fiatal marakihan3
segítségével vihették véghez.
– Azok tengeri lények – felelte. – Nem maradnának életben
az édesvízben.
Egy kövér pasas, aki porcukorral borított lekváros fánkkal
tömte magát, kirojtozott inget hordott, másfelől pedig
gondolkodás nélkül képes volt beazonosítani egy ritka,
misztikus fajt. A Védő. Egy olyan férfi, aki igazán értett az
álcázáshoz.
– És valóban ő okozta Mike problémáját? – kérdezte.
– Igen. Van egy Impala férge – válaszoltam.
Ha hatást is gyakorolt rá a kijelentésem, nem mutatta. –
Megölte?
Nagyon vicces. – Nem, csak elijesztettem.
Az emléke ismét rámtört, és egy szempillantás alatt ott
találtam magam a félhomályos alagútban, csípőmagasságig
szennyvízbe gázolva. A bal lábam égett a fájdalomtól, és
bicegve küzdöttem magam tovább előre, miközben mögöttem a
féreg óriási, sápadt teste a mocskos sárba vérzett. A selymesen
ragyogó, zöldes vér megpördült az iszap felszínén, minden
egyes vérsejt olyan parányi organizmust képzett, melyeket
csupán egyetlen cél vezérelt: hogy újra egyesüljenek. Nem
számít, milyen sűrűn és milyen messzire távolodtak el

3
tengeri lény emberi fejjel és hal testtel

23
egymástól, ilyen módon a lény újra összeállt, mindig
ugyanazzá az Impala féreggé. Csak ezé az eggyé, soha nem
változtatott alakot.
A Védő az íróasztalra helyezte a papírokat. – Szóval, mit
szeretne?
– Ki akarom nyomozni Greg Feldman ügyét.
– Kinek a megbízásából?
– Önszántamból.
– Értem – hátradőlt a székében. – És miért?
– Személyes okok miatt.
– Ismerte őt személyesen? – Tökéletesen kifejezéstelen
hangnemben tette fel a kérdést, mégis észrevehetően
célozgatott vele valamire. Örültem, amiért csalódást
okozhattam neki.
– Igen. Az apám egyik barátja volt.
– Értem – mondta ismét. – Az édesapja nem tudja ezt
véletlenül megerősíteni?
– Nem, halott.
– Sajnálom.
– Nem szükséges – feleltem. – Egyáltalán nem ismerte.
– Van bármi, amivel igazolni tudná Gred Feldmanhoz
fűződő kapcsolatát?
Ilyen bizonyítékot lenne a legkönnyebb szolgáltatni. Ha
átnézné a férfi adatait, megállapíthatná, hogy Greg kezeskedett
értem akkoriban, mikor jelentkeztem a Rendbe, de erről a
témáról nem szívesen beszélnék.
– Greg Feldman harminckilenc éves volt. Nagyon óvta a
magánszféráját és ki nem állhatta, ha fényképezték. –
Átnyújtottam neki egy kis téglalap alakú képet. – Ez a fotó az
érettségi ünnepségem napján készült rólunk. Az ő lakásában is

24
megtalálható egy ugyanilyen példány. Ott áll a könyvtára
középső szekrényének harmadik polcán.
– Láttam – mondta a Védő.
Milyen bájos. – Visszakaphatnám, kérem?
Visszaadta a képet. – Tudta, hogy Greg Feldman Önt jelölte
ki örökösének a végrendeletében?
– Nem. – Szerettem volna egy kis időt magamnak, hogy
megbirkózhassak a bűntudatommal és a hálámmal, de a Védő
már folytatta is tovább.
– A vagyonát a Rendre és az Akadémiára hagyta. – Figyelte
a reakciómat. Valóban azt hitte, hogy rá akarom tenni a kezem
Greg pénzére? – Minden más – a könyvtár, a fegyverek, a
mágikus tárgyak – csakis kizárólag az Öné.
Hallgattam.
– Kérdezősködtem Ön után a Céhnél – szólt, és mereven
rámnézett. – Azt mondták, Ön tehetséges, de sürgősen pénzre
van szüksége. A Rend hajlandó Önnek a szóban forgó
tárgyakért igen nagyvonalú ajánlatot tenni. Meg fogja látni,
hogy az összeg több mint méltányos.
Sértésnek szánta, és ezt mindketten tudtuk. Kísértést
éreztem visszavágni neki, hogy a texasiak a létezésüket
kizárólag az oklahomai cowboyok és a mexikói szajhák
találkozásának köszönhették, de ez nem lett volna célravezető.
Senki se nevezhette a Védőt kurafinak a saját irodájában.
– Nem, köszönöm – válaszoltam kedves mosollyal.
– Biztos benne? – Méregetett a szemével. – Úgy néz ki,
mint aki tudná mire költeni a pénzt. A Rend többet fizetne
magának az említett eszközökért, mint ha árverésre bocsátaná
őket. Azt tanácsolom Önnek, fogadja el a pénzt. És vegyen
rajta magának egy pár tisztességes cipőt.

25
 Letekintettem a megsértett lábbelimre. Szerettem a cipőmet.
Ki tudtam fehéríteni. Így még a vért is ki lehetett szedni belőle.
– Talán ugyanolyat kellene beszereznem, mint az Öné? –
kérdeztem, miközben a csizmájára pillantottam. – Ki tudja,
esetleg kapok még mellé ajándék cowboy inget is. Sőt, hozzá
illő övet.
Megvillant valami a szemében. – Meglehetősen nagy szája
van.
– Kinek? Nekem?
– A vita semmit sem ér. Nos, tehát mik a valódi szándékai?
Óvatosan, vékony jég.
Hátradőltem. – Hogy mit fogok tenni, uram? Nos, nem
fogom a Védőt a saját irodájában sem megfenyegetni, sem
pedig felingerelni, teljesen mindegy, mennyire szeretne
megsérteni. Őrültség volna, és káros lenne az egészségemre.
Csak információk után kutatok. Az érdekelne, hogy min
dolgozott Greg Feldman a halála előtt.
Egy pillanatig néma csendben ültünk, és meredtünk
egymásra.
Azután a Védő az orrán keresztül mély lélegzetet vett, majd
azt kérdezte: – És Ön ért valamit az effajta nyomozáshoz?
– Persze. Addig idegesítem a gyanúsítottakat, amíg a bűnös
fel nem fedi magát és meg nem próbál elszökni.
A férfi elfintorodott. – Ugye tudja, hogy a Rend is nyomoz
ezügyben?
Más szóval: Húzz haza kislány, és bízd ezt a felnőttekre. –
Greg Feldman volt az egyetlen rokonom – mondtam. – Ki
fogom deríteni, ki vagy mi ölte meg.
– És azután mi lesz?
– Majd megtudja, ha eljön az ideje.

26
 Egymásba kulcsolta az ujjait, így a két keze egyetlen öklöt
alkotott. – Aki képes volt megölni a Rend Jósát, az rendelkezik
némi erővel.
– De nem sokáig.
Elgondolkodott ezen egy ideig. – Ha ez így lesz, akkor
igazán a segítségére lehetek – mondta.
Ez váratlanul ért. – Hogyan?
Megajándékozott engem valamivel, amit valószínűleg a
saját titokzatos mosolyának tartott. A látvány egy
grizzlymedvére emlékeztetett, akit éppen most ébresztettek fel
a téli álmából. – Megvannak az okaim. A következőket
tehetem Önért. Kaphat Hatósági Jogsegély jelzést az
igazolványára, ami megnyit magának néhány ajtót.
Használhatja Greg irodáját. Bepillanthat a megnyitott aktákba
és a rendőrségi jelentésekbe.
A megnyitott akták azt jelentették, hogy megkaphatnám
azokat a feljegyzéseket, melyeket Greg készített: a puszta
tényeket és talán némi utalást is valamire. Szeretném
visszakövetni a lépéseit. Ez sokkal több volt, mint amire
számítottam.
– Köszönöm – mondtam.
– Az iratok itt maradnak az épületben – jelentette ki. – Nincs
másolás, se jegyzetelés. Csakis és kizárólag nekem tesz
jelentést.
– Csakhogy kötelességem beszámolni a Céhnek – feleltem.
Egy kézmozdulattal leintett. – Vegye elintézettnek.
Mióta megy ez így? A Védő valóban minden tőle telhetőt
megtett, hogy segítsen egy jelentéktelen zsoldosnak. Miért?
Ideges leszek azoktól az emberektől, akik szívességet tesznek
nekem. Másrészről viszont ajándék lónak ne nézd a fogát. Még

27
akkor se, ha a lovat egy cowboy ingbe öltözött kövér pasastól
kapod.
– Ön semmilyen hivatalos státusszal nem rendelkezik itt –
közölte. – Ha elcseszi, itt többé nemkívánatos személy lesz.
– Megértettem.
– Nos, akkor végeztünk – mondta.
Kint odaintett magához a titkárnő, és elkérte az
igazolványomat. Figyeltem, ahogy hozzákapcsolja a Hatósági
Jogsegély apró fémből készült jelzését, hivatalos
megerősítéseként annak, hogy a Rend érdekelt szerény
munkámban. Ez megnyit majd előttem néhány ajtót. Mások
viszont emiatt fogják becsapni az orrom előtt.
– Ne foglalkozzon Teddel – mondta a titkárnő, és visszaadta
az igazolványomat. – Néha egy kicsit goromba. Egyébként a
nevem Maxine.
– Kate. Meg tudná mondani, hol találom az elhunyt Jós
irodáját?
– Természetesen. Hátul, az utolsó ajtó jobbra.
– Köszönöm.
Elmosolyodott és ismét a munkájára fordította a figyelmét.
Amikor odaértem Greg irodájához, megálltam az ajtó előtt.
Valami nem stimmelt itt.
A téglalap alakú ablakon át a napfény a padlóra, a keskeny
íróasztalra és két régi székre vetült. Balról mély könyvespolc
futott fel a fal teljes felületén és összeroskadással fenyegetőzött
a gondosan elrendezett kötetek súlya alatt. A szemközti fal
mellett négy, ember nagyságú fém iratszekrény foglalt helyet.
Akta– és papírkupac halmozódott fel a sarokban lévő asztalon
és székeken.

28
 Valaki átkutatta Greg iratait. Mindezt kellő
elővigyázatossággal tette. A helyet nem forgatták fel, de valaki
minden egyes dossziét megvizsgált, utána viszont nem vette a
fáradtságot, hogy visszarakja az aktákat a helyükre, inkább
összegyűjtötte azokat az első rendelkezésére álló felületen.
Valamilyen okból kifolyólag zavart, hogy Greg halála után
valaki hozzáért a dolgaihoz, átnézte és elolvasta a jegyzeteit.
Átléptem a küszöböt, és éreztem, amint a védővarázslat
bezáródik mögöttem. A halvány narancssárga arcane
szimbólumok felizzottak és bonyolult mintákat alkottak a
szürke padlószőnyegen. Hosszú, tekergőző vonalak kötöttek
össze minden egyes jelképet és piros pontok világítottak, ahol
csak keresztezték egymást a teremben. Greg a saját vérével
pecsételte le a szobát, ezenkívül összehangolta velem is,
különben nem lennék képes látni a varázslatot. Így minden
mágia, amit ebben a szobában felhasználok, itt marad, és az
ajtó túloldalán semmilyen visszhangot nem okoz. Ilyen
komplex mintákat, amelyek elnyelik a hangot, egy hétig is
eltart megalkotni. Vajon miért csinálta ezt Greg?
Átsétáltam az akták között a könyvesszekrényhez. Ott állt
rajta a Mágikus lények Évkönyvének régi kiadása, az Arcane
szótár egy még öregebb példánya, a Biblia, a szép, bőrbe
kötött, aranybetűkkel díszített Korán, számos más vallási mű és
Edmund Spenser: Tündérkirálynő című vékony kötete.
Azután az iratszekrényhez mentem. Nem meglepő módon,
üresen tátongott. A különböző fiókok Greg személyes
kódolásával voltak ellátva, amit nem tudtam megfejteni. De ez
most nem számított. Felvettem a hozzám legközelebb eső
dossziéhalmot, és óvatosan a regiszterbe csúsztattam az első
aktát.

29
 Két órával később, a padlón és a székeken heverő
dokumentumokat újra szétválogattam és éppen folytatni
szerettem volna az asztalon lévő papírhalommal, amikor
megtorpantam egy barna borítéktól. Az egyik kupac közepében
feküdt, melyen fekete filctollal, Greg kézírásával a nevem volt
látható.
Leraktam az aktákat a padlóra, odahúztam az egyik széket
és kiürítettem a boríték tartalmát a már felszabadított
asztalfelületre. Két fényképet és egy levelet tartalmazott. Az
első fotón két pár állt egymás mellett. Felismertem az apámat,
a nagydarab, vörös hajú férfit, aki átkarolta azt a nőt, aki
valószínűleg az anyám lehetett. Néhány gyerek emlékeiben
őrizte elhunyt szüleit, szavaik visszhangját, illatokat, képeket.
Én azonban egyáltalán nem emlékszem az anyámra, mintha
sohasem létezett volna. Apám nem tartott meg róla egyetlen
képet sem – túl fájdalmas lett volna számára –, így én csak
annyit tudtam róla, amennyit elmesélt. Hosszú, szőke hajú,
csinos nő volt, mondta. Pontosan ilyennek láttam a nőt a képen.
Alacsony és kecses volt. Arcvonásai illettek karcsú, finom
testalkatához, mégsem tűnt törékenynek. Ahogy ott állt,
magabiztos benyomást keltett, szemmel láthatóan ismerte az
adottságait. Gyönyörű volt.
Greg és az apám szerint úgy néztem ki, mint ő, de
bármennyire is figyelmesen tanulmányoztam a képet,
semmilyen hasonlóságot se fedeztem fel közöttünk. Az én
arcvonásaim durvábbak. Az ajkaim teltebbek, és nem kell túl
sok fantázia ahhoz, hogy durcás szájúként emlegessenek.
Habár tőle örököltem a sötétes barna szememet, de ellentétben
az övével, az enyémek mandulavágásúak. Ezenkívül a
bőrszínem egy árnyalattal sötétebb. Ha egy kicsit túlzásba

30
vittem a szemceruza és a szempillaspirál használatát, könnyen
cigánylánynak nézhettek.
De volt itt még valami: anyám arca nőies szépséget
árasztott, az enyém nem, legalábbis összevetve az övével
biztosan nem. Ha egy zsúfolásig telt teremben egymás mellett
állnánk, rám bizonyára senki se figyelne fel. És ha egy férfi
mégis megszólítana, ő a mosolyával elhódíthatná tőlem.
Méghogy csinos. Szépen lebecsülted, apa.
Másfelől, ha ugyanezeknek az embereknek arról kellene
dönteniük, hogy melyikünk rúgjon térdkalácson egy rosszfiút,
gond nélkül rám szavaznának.
A szüleim mellett Greg állt, egy szép, ázsiai nővel. Annával.
Ő volt az első felesége. A szüleimmel ellentétben, ők kicsit
távolabb helyezkedtek el egymástól, alig észrevehető
távolságot tartva. Greg szemei szomorúan csillogtak.
Megfordítottam a fotót és az asztalra tettem.
A másik képen saját magamat láttam. Kilenc vagy tíz éves
lehettem, és egy hatalmas nyárfa ágáról ugrottam éppen a tóba.
Nem tudtam, hogy ez nála volt, sőt arról sem, hogy
lefényképezett.
Azután elolvastam a levelet, melynek fehér lapján Edmund
Spenser versének néhány sora állt:

„Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leirtam ujra minden betüjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.”4

4
Tandori Dezső fordítása (sic!)

31
 Alá Greg, saját vérével négy szót jegyzett: Amehe. Tervan.
Senehe. Ud.

A szavak vörösen lángoltak fel. Elkapott a görcs. A tüdőm

összeszorult, a szoba elhomályosodott a szemeim előtt, a
szívem pedig olyan hangosan vert a fülemben, akár a
harangszó. Örvénylett körülöttem az erő, zűrzavaros áramlattal
befedve. Ekkor kinyúltam, az pedig mélyen elragadott a fény
és hang egyvelegébe. A fény belém hatolt és felragyogott az
elmémben, számtalan szikrát kergetve a bőröm felszínére. A
vér úgy izzott az ereimben, mint a megolvadt fém.
Elvesztem. Elvesztem a fényözön forgatagában.
A szám kinyílt, küzdött, hogy kiadjon magából egy szót.
Azonban az nem jött, és már azt hittem meg fogok halni, de
akkor, mégis sikerült minden erőmet belesűríteni egyetlen
gyenge hangba.
– Hesaad. – Enyém.
A világ megállt a forgásban, és én ismét megtaláltam a
helyem benne. Négy szó emelkedett fel előttem. Ki kellett
mondanom őket. Megszorítottam az erőmet és kényszerítettem
őket, hogy az enyémek legyenek.
– Amehe. Tervan. Senehe. Ud.
Az erővihar lecsendesedett. A fehér papírlapra meredtem.
Eltűntek a szavak és a helyükön mélyvörös folt terjedt szét.
Megérintettem és éreztem benne a mágia bizsergését. Ez az én
vérem volt. Az orromból csöpögött.
Előhúztam egy gézt a táskámból (mindig tartok benne
kötszert), az orromra nyomtam és hátrahajtottam a fejemet.

32
Később majd elégetem. A karórám 12:17 percet mutatott.
Valahogyan ebben a néhány röpke pillanatban eltelt majdnem
másfél óra.
A hatalom négy szava: Engedelmeskedj, Gyilkolj, Védj és a
Halj meg. Szavak, melyek olyan régiek, veszélyesek és erősek
voltak, hogy saját varázslattal bírtak. Senki sem tudta hány
ilyen szó létezett, hogyan keletkeztek és miért befolyásolták
ilyen szabadon a mágiát. Még azok az emberek is, akik soha
sem használtak varázslatot, felismerték a jelentőségüket és
igazolták az erejüket, így e szavak hozzánk tartoztak az ősi
emberemlékezet óta, melyet mi mindannyian magunkban
hordozunk.
Azonban nem elegendő csupán ismerni, birtokolni is kell
azokat. És amikor eljön e szavak megszerzésének ideje, nem
adódik második esély. Vagy elnyered, vagy belehalsz a
próbálkozásba – ami megmagyarázza, miért olyan kevés
mágiaforgató képes csak alkalmazni. Azonban, ha egyszer
megszerzed, örökre a tiéd. Rendkívüli precizitást követel, és a
használata akkora erőkifejtést igényel, ami után nem marad
más, csak a teljes kimerültség. Greg és az apám is egyaránt
figyelmeztetett, hogy a Hatalom Szavai ellenszegülhetnek, de a
mai napig nem adódott rá lehetőségem, hogy szembefordítsam
őket az ellenségeimmel. Amikor minden más kudarcot vallott,
ezek képezték a legutolsó eszközt.
Most már hatot birtokoltam ezekből a szavakból. Négyet
Gregtől kaptam, a másik kettőt pedig az apámtól tanultam sok-
sok évvel ezelőtt: Enyém és Szabadság. Tizenkét éves voltam
akkor és majdnem belehaltam a begyűjtésükbe. Ezúttal sokkal
könnyebben ment.

33
 Talán a vér ereje növekedett az évek során. Azt kívántam,
bár életben lenne Greg és megmagyarázná ezt az egészet.
Lenéztem a padlóra. A férfi védelmének narancssárga vonalai
olyan gyengén ragyogtak, hogy már alig láttam őket. Mindent
elnyeltek, amit csak tudtak.
A szavak visszhangzottak a fejemben. Greg utolsó ajándéka.
Mindentől értékesebb, amit csak hátrahagyhatott nekem.
Ekkor megéreztem, hogy figyelnek. Felpillantottam és
megláttam az ajtóban a sovány, fekete férfit. Ő mosolygott
rám, amikor három órával ezelőtt elsétáltam az irodája előtt.
– Minden rendben Önnel? – érdeklődött.
– Belebotlottam egy elhagyott fegyverbe – mormogtam,
mert a kötszert még mindig az orromon tartottam. – Ez
előfordul néha. Minden oké.
Szemügyre vett. – Biztos benne?
– Igen. – Igen, bevallom, tehetségtelen idióta vagyok. És
most tűnj el.
– Elhoztam Önnek a Gregről készült jelentést. – Meg sem
próbált belépni a szobába. Okos. Ahogy én beleestem a
csapdába, ő ugyanúgy belesétálhatott. – Elnézést kérek, amiért
kicsit tovább tartott. Ő az egyik Lovagunk volt.
Odamentem hozzá és átvettem az aktákat. – Köszönöm.
– Szívesen. – Vetett rám még egy utolsó pillantást, majd
távozott.
Tükör után kutatva áttúrtam Greg íróasztalának fiókjait.
Minden, magára valamit is adó mágus tartott egyet kéznél. Az
övé, egyszerű fakeretbe foglalt és téglalap alakú volt. Amikor
megláttam benne a tükörképemet, majdnem elejtettem a gézt.
A hajam ragyogott. Burgundivörös fényt árasztott, mely
megváltozott, amikor beletúrtam a kezemmel. Megráztam a

34
fejem, de a ragyogás nem csillapodott. A zsörtölődés se
segített, és a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogyan
szabaduljak meg tőle.
A szoba legtávolabbi szegletébe húzódtam, ami az ajtóból
már nem látható, és kinyitottam a dossziét. Ha nem tudom
elűzni, akkor megvárom, amíg magától tűnik el.
Amikor legutóbb elsajátítottam a Hatalom Szavait, teljesen
elfáradtam. Most viszont felvillanyozott, szinte megrészegített
a mágia. Elárasztott az energia és alig tudtam türtőztetni
magam. Legszívesebben ugráltam, futottam vagy bármi mást
csináltam volna. Ehelyett el kellett rejtőznöm egy sarokban és
az előttem lévő aktára koncentrálni.
Az akta tartalmazta az Igazságügyi Orvostani Intézet
jelentését, az összefoglalt rendőrségi beszámolót, néhány
sietősen feljegyzett megjegyzést és a tetthelyről készített
képeket. Az első fotó két, aszfalton elterülő testet mutatott, az
egyik, sápadt és anyaszült meztelen volt, a másik pedig
széttépett és vérrel borított. Ezután megtaláltam az egyik közeli
fényképet a szétmarcangolt holttestről. Ott feküdt széttárt
karokkal, véráztatta ruhában. Valami egyetlen ütéssel eltörte a
szegycsontját és hihetetlen erővel tépte fel a mellkasát. A
tátongó mellüregben, a tüdő szivacsszerű maradványa előtt az
összezúzott szív nedvesen csillogó tömege, valamint az
összetört sárgásfehér bordák sötétlettek. Bal karja véres
cafatként, vállízületéből kitépve lógott.
A következő kép közelről ábrázolta a fejet. A szomorú
tekintetű szemek, melyeket olyan jól ismertem, direkt a
kamerába néztek, és ezáltal közvetlenül rám. Ó, Istenem.
Elolvastam a feliratot. Ez a szétmarcangolt húsdarab volt
minden, ami Gregből megmaradt.

35
 Csomó nőtt a torkomban, és néhány másodpercig küzdöttem
ellene. Ez nem Greg. Ez csak a holtteste.
A soron lévő fotó pontosabb rálátást engedett a másik
tetemre. Sértetlennek tűnt, egészen a fejéig. Ami hiányzott. A
gerinc kezdete kiállt a nyak csonkjából, szövetfoszlányokkal
körülvéve. De vér alig látszott. Pedig több liternek kellett volna
lennie. A holttest ferde szögben feküdt, és mint a nyaki
verőeret, úgy a torkolati vénát is tisztán elválasztották. Tehát,
hova lett a vér?
További négy fényképet találtam a tetemről és kiterítettem
őket egymás mellé a földre. A sima, márványfehér bőr
szorosan feszült az izomzat felett, úgy mintha a testet
egyáltalán nem fedné zsír, csak izomtömeg. Egyetlen hajszálat
se vettem észre. A herezacskó összezsugorodottnak és
szokatlanul kicsinek látszott. Kellett volna egy közeli kép a
kezéről, de nem találtam. Mert valaki hibázott. De most ez nem
számított túl sokat, mivel minden egyéb, árulkodó jel a
rendelkezésemre állt. A körmei megvizsgálása nélkül is
egyértelmű volt a dolog: ami előttem hevert, az egy halott
vámpír.
A vámpírok természetüknél fogva halottak, de ez itt, most
már élőhalottként is megszűnt létezni. Még Ghastek, minden
nekromanta hatalmával együtt se képes megparancsolni egy fej
nélküli vámpírnak a feléledést. A kérdés csak az, hogy ez a
példány kihez tartozott. A legtöbb személy védjeggyel látja el a
saját vámpírját. Ha ezt valaki meg is jelölte, a tökéletesen
ügyetlen fényképész által ellőtt képek nem mutatták.
Ki lehetett egyáltalán abban a helyzetben, hogy egyszerre
végezzen a vámpírral és a Rend Jósával? A vámpír szupergyors
és puszta kézzel képes elintézni egy teljes SWAT csapatot, még

36
egyedül se volna könnyű zsákmány. Azonban a vámpírt és
Greget együtt megölni csaknem lehetetlen. És mégis,
mindketten halottak.
A falnak dőltem és gondolkodtam. Az elkövetőnek óriási
erővel kellett rendelkeznie. Gyorsabbnak kellett lennie, mint
egy vámpír, és elég erősnek ahhoz, hogy letépje valaki fejét,
ugyanakkor képesnek Greg mágiájának visszaverésére. Első
gondolatra, a lehetséges tettesek listája meglehetősen rövidnek
bizonyult.
Először is: az Emberek megpróbálhatták megölni Greget, és
az egyik vámpírjukat felhasználni csaliként. Egy öreg vámpír,
egy tapasztalt és tehetséges Holtak Mestere kezei alatt semmi
máshoz nem fogható fegyvert jelentett. Ha többen vettek részt
benne, akkor feltehetően elpusztíthatták Greget és a vérszívót.
Ez költséges és valószínűtlen, mert Greg nagyon jó volt a
vámpírok elleni harcban, de mégsem lehetetlen feltételezés.
Másodszor: az az állapot, amelyben Greg széttépett
holttestét megtalálták, az alakváltókra utalt. Ilyesfajta
sérüléseket csak a karmok és fogak tudtak okozni. Talán egy
Loup volt, egy tébolyult alakváltó. Akinek a teste Lycos
vírussal – röviden Lyc-V-vel – fertőzött, arra vágyott, hogy
válogatás nélkül mindenkit lemészároljon, miközben az elméje
megpróbált megálljt parancsolni a vérszomjának. Ha az elme
győzött a test felett, akkor az alakváltó a Törvény szabad
emberévé vált, és a kiválóan szervezett, rendkívül fegyelmezett
Falkában élt. Abban az esetben, amikor a test diadalmaskodott
az elme felett, az alakváltó vadfarkassá, egy emberevő
gyilkossá alakult, akit a hormonok az őrületbe kergettek, aki
mindenkire vadászott és mindenkitől űzötté vált.

37
 A vadfarkas-elmélet még valószínűtlenebb, mint az Ember-
teória. Elsősorban azért, mert a lefejezett vámpír egyébként
sértetlen volt, a vadfarkas viszont szétmarcangolta az áldozatát.
Másodsorban pedig Greg megölt volna közülük valahányat,
azonban a tetthelyen nem találtak több tetemet. Harmadszor, ha
a tettes egy vagy akár több vadfarkas lett volna, akkor rengeteg
bizonyítékot hagytak volna hátra a helyszínen, a nyáltól kezdve
a szőrszálakon át egészen a saját vérükig. Az Igazságügyi
Orvostani Intézet majdnem az összes ismert alakváltófaj
genetikai profiljával rendelkezett. És amennyire meg tudtam
állapítani, az akta semmilyen utalást nem tartalmazott arra
vonatkozóan, hogy bárki is talált volna a tetthelyen alakváltói
DNS-t.
Megdörzsöltem az arcomat, de ez sem segített, hogy
mélyebbre tekintsek. Nagy valószínűséggel egészen másvalaki
a tettes, és egyelőre meg kell elégednem ennyivel.
A boncolási jegyzőkönyv a lefejezett testet Homo sapiens
immortuus-ként, azaz vámpírként vezette. Különös elnevezés,
mivel az emberi elme meghalt abban a pillanatban, amikor a
vámpírizmus életre kelt. A vámpírok nem ismertek kegyelmet,
nem éreztek félelmet, képtelenek voltak a tanulásra és nem
rendelkeztek személyiséggel sem. Ugyanazon fejlettségi
szinten helyezkedtek el, mint a rovarok. Rendelkeztek
idegrendszerrel, azonban nem tudtak gondolatokat képezni. A
csillapíthatatlan vérszomj uralta őket, és ezért mindenkit
megöltek, aki csak keresztezte az útjukat.
A homlokomat ráncoltam. A dosszié nem tartalmazta az M-
Scant. Valamennyi tetthelyet, amelyek összefüggésben álltak
az adott halálesettel, vagy a testi sérüléssel, rutinszerűen
átvizsgálták mágiával is. Mind a rendőrség, mind pedig a

38
katonaság kérhetett hozzáférést ehhez az aktához, és egy
bírósági végzés után szintén megszerezhették. Az M-Scan
hiánya azt jelentette, hogy az olyasvalamit mutatott ki, amit a
Rend nem akart a nyilvánosság tudomására hozni. Kivéve, ha
ugyanaz a tökkelütött, aki a képeket is készítette, tévedésből
kidobta a szemétbe.
Az utolsó fennmaradt oldalon néhány női név volt
felsorolva. Sandra Molot, Angelina Gomez, Jennifer Ying,
Alisa Konova. Nekem egyik név se mondott semmit és utalást
se találtam a lista jelentésére vonatkozóan.
A hajam újabb vizsgálatából kiderült, hogy az már nem
világít. Az íróasztalhoz mentem és tárcsáztam a rendőrségi
jelentésben feltüntetett számot.
Egy mogorva hang jelentkezett. Bemutatkoztam és kértem
az illetékes tisztviselőt. – A Rend meggyilkolt Jósának
ügyében nyomozok.
– Már beszéltünk a Renddel – felelte a férfi a vonal másik
végén. – Minden ott áll a jelentésben.
– De velem még nem beszélt, Uram. És nagyon hálás lennék
Önnek, ha szakítana rám néhány percet.
Bontotta a vonalat. Ennyit az ügynökségek közötti
együttműködésről.
A karórám 12:58 percet mutatott. Itt az ideje a
hullalátogatásnak. A halott vámpírok esetében előírt egy
hónapos várakozási idő még nem járt le, de az új jelzés az
engedélyemen gondoskodni fog arról, hogy vethessek egy
pillantást a vérszívó tetemére.
Becsuktam az aktát, beraktam a legközelebbi iratszekrénybe
és elhagytam az épületet.

39
A hullaház a város központjában helyezkedett el. Közvetlenül a
nagy kiterjedésű Névtelen Tér túloldalán emelkedett a magasba
a Capitolium épületének arany kupolája. Az eredeti hullaház
kétszer vált egyenlővé a földdel, először egy Holtak Mestere,
másodszor pedig a golem által, aki létrehozta a Névtelen Teret
is, mert miközben hasztalanul próbálkozott a Capitolium
védelmének áttörésével, a környező utcarészeket porrá és
törmelékké változtatta.
Ma, hat évvel később, a Városi Tanács még mindig
megtagadta a Capitolium körüli üres terület elnevezését, azzal
az indokkal, hogy amíg nincs neve, addig senki semmit sem
képes odaidézni.
Az új hullaházat a „hármas szám varázsa” alapján
létesítették. Az objektum alkalmazkodott a technikában beállt
új változásokhoz, és úgy nézett ki, mint a börtön és a középkori
erődítmény ötvözete. A helyiek szívesen viccelődtek azzal,
hogy ha a Capitoliumot újra megtámadnák, akkor a Városi
Tanács tagjai egyszerűen csak átfutnának a Térre és
elrejtőznének a hullaházban. Annak, aki látta az épületet, ez az
elképzelés nem is tűnt annyira tévesnek. Zord, fenyegető hatást
keltett a modern külsejű vállalatközpontok között, akár a
kaszás a teadélutánon. A kereskedelmi szomszédok
valószínűleg nem örültek túlzottan a jelenlétének a közelükben,
de semmit sem tehettek ellene. A hullaházban több volt az
ügyfél, mint ők összesen. Ez is az idő jele.
Felsétáltam a széles kültéri lépcsőn, átmentem a
gránitoszlopok között és a forgóajtón keresztül beléptem a
tágas előcsarnokba. A magas ablakok sok fényt beengedtek,
40
azonban a gyászos hangulatot így sem sikerült teljesen
száműzniük. Az, összegyűlt a sarkokban, a falak mentén, és
megbújva arra várt, hogy lecsaphasson a gyanútlan járókelőkre.
Szürke, polírozott csempe borította a padlót. A szemközti
falból két folyosó indult, és mindkettőt elárasztotta a
tündérlámpa kék fénye. Ott a gránitot sárga parketta váltotta
fel.
A levegő bűzlött a haláltól. Nem a rothadt hús undorító
bűzétől, hanem a klór, a formaldehid és a keserű gyógyszerek
keverékétől, melyek kórházi szagra emlékeztettek, mégse
tévesztené őket össze senki. A kórházban az élet hátrahagyta a
nyomait. Itt csak a hiánya érződött.
A folyosók között helyezkedett el az információs pult.
Odamentem és bemutatkoztam a zöldruhás alkalmazottnak.
Ránézett a jelvényemre és bólintott. – A hét C-ben fekszik.
Tudja, merre van?
– Igen. Jártam már ott korábban.
– Rendben. Menjen oda, én pedig gondoskodok róla, hogy
valaki kinyissa Önnek.
Keresztülhaladtam a jobb folyosón, míg el nem értem a
lépcsőig, azután lesétáltam az alagsorba. Elmentem a B szektor
végéig, majd megálltam ott, ahol egy acélrács elzárta az utat.
Jó öt perccel később sietős léptek visszhangzottak a
folyosón, majd egy zöld ruhát és foltos köpenyt viselő nő
fordult be futva a sarkon. Az egyik kezében vastag dossziét, a
másikban pedig csilingelő kulcscsomót hozott. Néhány szőke
hajtincs megszökött a steril hajháló alól. Sötét karikák
éktelenkedtek a szeme alatt és kissé megereszkedett az arcbőre.
– Sajnálom – mondtam.

41
 – Ne, nincs semmi probléma – felelte, és elfordította a
kulcsot. – Egy kis mozgás néha igazán jót tesz.
Kitárta a kaput, majd belépett. Követtem egy súlyos
acélajtóhoz. Kinyitott két lakatot, hátralépett, majd
határozottan így szólt: – Én vagyok az, Julianne, aki parancsol
neked és te engedelmeskedni fogsz. Nyílj ki! – Az ajtó
felszabadult a tiltó varázslat alól. Julianne benyitott. Odabent
egy meztelen test feküdt az erősen földhöz csavarozott
fémasztalon. Feltűnő ellentétet képzett a rozsdamentes acéllal
és egészen különös színe volt, mint a kifakultnak tűnő világos
rózsaszín. A holttest mellkasát ezüst hám zárta körül. És ebből
a hámból kiindulva a földhöz rögzített gyűrűhöz olyan vastag
lánc vezetett, mint a karom.
– Normális esetben csak egy nyakörvet helyezünk rájuk, de
ennél itt... – Julianne tett egy bizonytalan kézmozdulatot.
– Értem. – Rápillantottam a csonka nyakra.
– Nem mintha képes lenne feltámadni, vagy ilyesmi. Fej
nélkül nem. De mindenesetre... – A falon lévő kék
riasztógombra mutatott. – Fel van fegyverkezve?
Előhúztam Slayert a hüvelyéből. Julianne elhátrált a csillogó
penge elől. – Hűha. Nos, ez elegendő lesz.
Visszacsúsztattam a fegyvert a tokjába. – Ezzel a testtel
együtt még egyet beszállítottak ide.
– Igen. És azt nem fogom egyhamar elfelejteni.
– Találtak bármilyen bizonyítékot?
– Szép próbálkozás. – Julianne arca mosolyra derült. – Ez
titkos.
– Aha – mondtam. – És mi a helyzet az M-Scannel?
– Az szintén titkos.

42
 Felsóhajtottam. Greget, sötét szemével és makulátlan
arcával – amely most már szétszaggatott és összetört, ezen a
magányos, steril helyen zárták el valamelyik kabinba.
Julianne valószínűleg meglátta rajtam a gyászt, mert a
vállamra tette a kezét. – Kije volt Önnek? – kérdezte.
– A gyámom – válaszoltam.
– Közel álltak egymáshoz?
– Egyszer régen. Már nem.
– Mi történt?
Megvontam a vállamat. – Felnőttem, és ő ezt nem akarta
észrevenni.
– Hagyott hátra gyereket?
– Nem. Se feleséget, se gyereket. Csak engem.
Julianne, észrevehető undorral, még egy pillantást vetett a
vámpírtetemre. – Azt gondolnánk, a Rendben van elég tapintat
ahhoz, hogy olyasvalakit bízzon meg ezzel az üggyel, aki nem
közvetlenül érintett benne.
– Önként jelentkeztem rá.
Meglepetten meredt rám. – Áh, vagy úgy. Remélem, tudja,
mit csinál.
– Én is remélem. Nem engedné meg, hogy vessek egy rövid
pillantást az M-Scanre?
Lebiggyesztette az ajkát és gondolkodott. – Hallotta ezt?
Megráztam a fejemet.
– Azt hiszem, van valaki a rácsoknál. Visszamegyek és
leellenőrzöm. Leteszem ide a mappámat. A benne lévő
beszámoló bizalmas. Nem akarom, hogy átolvassa őket. Azt
pedig végképp nem, hogy az e havi harmadik jelentést átnézze.
Vagy, hogy kivegyen bármilyen másolatot is belőle. –
Megfordult majd elhagyta a szobát.

43
 Átlapoztam a mappát. A harmadikban került sor a
boncolásokra. Greg boncolásának megtalálása nem okozott
gondot.
A bizonyíték négy szőrszálból állt. A „származás”
oszlopába ceruzával a következőket jegyezték be: „ismeretlen,
valószínűleg macskaféle”. Azonban ilyen alakváltófaj nem
létezett. Ugyanis homo sapiensként a macskafajok
nemzetségébe lennének besorolva.
Következtek a terjedelmes M-Scan összehajtogatott lapjai.
Engedelmeskedve a kézmozdulatomnak, egyik méterrel a
másik után, teljes hosszában felemelkedett. Így láthatóvá vált a
Mágikus–Scanner finom tűjének grafikus megjelenítése, mely
a halvány színben húzódó vonalakat fel és le ingatta, biztos
jeleként annak, hogy egy bizonyos helyen számos mágikus
hatás ütközött össze. Ez a legjobb esetben is csak közvetett
gyanújel, egyetlen bíróság se ismerné el bizonyítékként. A lap
felső sarkában feltüntették, hogy ez egy másolat. Hé, kösz.
Figyelmesebben újra átnéztem mindent, és igyekeztem
megérteni azt. Greg testéből még a halála után is párolgott a
mágia, amit a szkenner csökkenő szürke vonallal jelölt, néhány
helyen két centi szélesre tágulva, máshol alig láthatóan. A lila
cikk-cakkos vonalnak, amely keresztezte Gregét, a
vámpírmágiát kellett mutatnia. Megvizsgáltam még
közelebbről. Volt ott még egy harmadik vonal is, pontosabban
egy egész sor, gyenge és szabálytalan összevisszaságban. A
leghosszabb közöttük, körülbelül fél centire nyúlt, de nem
tudtam kivenni a színét. Felemeltem a lapot, hogy ezáltal a
mennyezeti lámpa fénye keresztülvilágítson rajta. Így már
rájöttem. Sárga. Mi a pokol hagy hátra egy ilyen Scan-en sárga
nyomot?

44
 Kirántottam a másolatot a dossziéból, és becsúsztattam a
saját mappámba. Julianne nem sokkal később visszatért. – Nem
találtam ott senkit. Nos, akkor most már egyedül is hagyom
Önt.
Elvette a mappát, és kisétált. Előhúztam a gumikesztyűt, és
közelebb mentem a tetemhez. A tűzjel elhelyezkedése az adott
Holtak Mestere személyiségétől függött. Phillian, Hórusz
szemével jelölte meg az övéit a homlokuk közepén. Constance,
a bal hónaljukon bélyegezte meg a sajátjait. Mivel ebben az
esetben a homlok hiányzik, a lény feltehetően Phillianhez
tartozott. Elméletileg. Hozzákezdtem a test átkutatásához.
A hónalj mentes volt a billogtól, csakúgy, mint a mellkas, a
hátgerinc, a hát, a fenék, a comb belső része és a boka. Az
egyetlen lehetséges hely, ami még fennmaradt, az a herezacskó
volt, így széttártam a vámpír lábait. A herék az emberi lény
halála után azonnal elkezdenek zsugorodni, és ez tovább
folytatódik a vámpírlét során. Sőt, készítettek egy tudományos
tanulmányt is arról, hogyan állapítható meg a vérszívók
életkora a nemi szervük nagysága alapján. Nekem édes
mindegy hány éves volt ez itt, de olyan ötvenre saccoltam. És
tiszta. Nincs rajta tűzjel. Azonban felfigyeltem egy hegre, a
herezacskó bal oldalát átvágták. Pontosabban inkább úgy tűnt,
mintha összevarrták volna.
Gyors helyzetfelmérés után rájöttem, hogy ebben a
szobában nem találnék szikét. Elővettem Slayert a tokjából. A
fegyver füstölögni kezdett, amikor megérezte az élőhalottat. A
pengéről finom páraindák emelkedtek fel.
– Szedd össze magad – morogtam, és ráfektettem a kard
hegyét a forradásra.

45
 Az élőhalott szövetei sercegtek, amikor a penge a húsba
hatolt. Ejtettem rajta egy körülbelül ötmilliméteres bemetszést,
majd visszavontam a fegyvert. Azután óvatosan lehúztam a
felsértett bőrt, az levált a herezacskóról, és egy sima, mintegy
két centi széles és egy centi hosszú égésnyom vált láthatóvá.
Ennek a közepén egy tisztán kivehető védjegyet fedeztem fel,
egy nyilat, kör alakú nyílheggyel. Ghastek. Miért csodálkozom
ezen egyáltalán?
– Remélem, tudja, hogy a holttestek megcsonkítása
bűncselekménynek számít? – szólalt meg egy férfihang.
Megpördültem karddal a kezemben. Egy magas férfi állt az
ajtóban. Zöld köpenyt viselt, ami szerint sokkal több joga volt
itt, mint nekem.
– Óvatosan – mondta.
– Elnézést kérek – leeresztettem a fegyvert. – Nem akartam
megijeszteni.
– Nos, nem is szeretnék megijedni. Legfeljebb a bájos, fiatal
nőktől. – A férfi a harmincas évei közepén járhatott. Élénk
narancssárga szalagot viselt a vállán. Szemmel láthatóan egy
vezető beosztásban lévő alkalmazottal folytatom a munkám.
Itt, a hullaházban, egy vezető tisztségviselő gyorsabban nem
kívánatos személlyé nyilváníthat, mint ahogy pislogni tudnék.
Felém nyújtotta a bal kezét. – A nevem Crest.
Levettem a bal kesztyűmet anélkül, hogy Slayert letettem
volna, és kezet ráztam vele. – Kate. A Crest is keresztnév?
– Igen, de nem szeretem.
Látszatra laza volt. Talán megúsznám egy monoklival,
miután körülnyisszantottam a hullát.
– Ez itt egy vámpír – mondtam. – A billog után kutattam.
– És? Megtalálta?

46
 – Igen.
Odament az asztalhoz, hogy megszemlélje a munkámat. Én
megálltam a vele átellenes oldalon. Dr. Crest meglehetősen jól
nézett ki. Gesztenyeszínű haja volt, magasra nőtt, és az
alkarjából ítélve igazán izmos. Kellemes, merésznek tűnő arca
erőteljes, ugyanakkor finoman formált vonásokkal
rendelkezett, és szép, meleg, mézbarna szemekkel. Telt ajkai
egyenesen érzékinek hatottak. Vonzó férfi volt, nem az a
klasszikus értelemben vett szépfiú, de... Felemelte a tekintetét a
hulláról és elmosolyodott – és ezután, igen, jóképűvé vált.
Viszonoztam a mosolyát, és minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy tisztességes benyomást keltsek. Igen, Uram,
nagyon kedves leszek Önnel, csak kérem, kérem, ne tiltsa meg
ezen a helyen sehova se a belépést.
– Érdekes – mondta. – Hogy egy védjegy ilyen módon
legyen elrejtve, ilyet még sosem láttam.
– Én se.
– A munkájából kifolyólag gyakran találkozik vámpírokkal?
– Sajnos igen.
Észrevettem, hogy engem fürkész, majd ismét lesütötte a
szemét a holttestre.
– Dr. Crest?
Pislogott. – Igen?
– Értesítsem Julianne-t a védjegyről? – Ez volt a
legkevesebb, amit tehettem.
– Nem. Majd én tájékoztatom róla, miután elment.
Megszólalt a fejemben egy apró vészcsengő. A kedves
doktor bácsi most már kezd kissé túl segítőkész lenni.
Gondoskodnom kell arról, hogy Julianne tényleg megkapja az
információt.

47
 Crest homlokráncolva a holttestet tanulmányozta. – A
billogot meglehetősen alattomos dolog erre a területre helyezni.
Ghastek alattomos típus. – Kétségtelenül.
Újabb szünet állt be. Végül így szólt: – Felkísérhetem Önt?
Milyen elbűvölő. Meg akart győződni arról, hogy nem
fogom megint körbekaszabolni a hullát. Megajándékoztam egy
különösen szívdöglesztő mosollyal. – Persze.
Nem úgy tűnt, mintha elkápráztatta volna. A francba. Ma
már másodszor vall kudarcot a mosolyom.
Kisétáltunk. Vártam, amíg bezárja mögöttünk az ajtót.
– És Ön mit csinál itt, Dr. Crest?
Elfintorodott. – Lehet jótékonysági munkának is nevezni.
– Jótékonysági munkának?
– Igen. Plasztikai sebész vagyok. – Úgy nézett rám, mintha
attól félne, hogy itt helyben felkérem egy orrműtétre. –
Prezentálható állapotba hozom a holttesteket. Ezt nem
engedheti meg mindenki magának, emiatt csinálom ezt hetente
kétszer, ingyenesen. Önszántamból.
Bólintottam.
– Leggyakrabban gyerekekkel foglalkozom – mondta. –
Széttépett gyerekekkel. Nem szép látvány. És hatalmas
veszteség.
Megérkeztünk a földszintre. Várt, amíg elkértem a
recepción Julianne számát, majd elkísért az ajtóhoz.
– Szóval, hamarosan újra találkozunk? – kérdezte.
– De remélhetőleg nem a műtőasztalon – feleltem, és
elhagytam az épületet. Miközben a parkolóba tartottam, ahol a
Karmelion várt rám, éreztem Crest szemét a hátamon.
Egy férfi támaszkodott a kocsimnak. Sötétszürke pólót és
fekete farmert viselt, amit a puha bőrcsizmájába gyűrt,

48
valamint egy fekete, könnyű kabátot. Mialatt a halottasházban
voltam, a nap magasra hágott és elárasztotta az utcát a
fényével. Azonban úgy tűnt, a férfiről visszaverődtek ezek a
napsugarak. Nem az emberről, hanem a napfényből kivágott
sötét téglalapról.
Az utcán sétáló gyalogosok nagy ívben kikerülték. Eközben
nem bámulták meg, sőt, annyira erősen összpontosítottak arra,
hogy ne vegyenek tudomást a jelenlétéről, hogy a férfi akár egy
nagyobb bankjegyet is elejthetett volna anélkül, hogy bárki
észrevenné.
A szemei minden mozdulatomat követték. Megálltam tőle
másfél méter távolságra és ránéztem.
Benyúlt a kabátjába, majd felém vetett valami hosszú,
sárgás kötélszerűséget. Elkaptam azt. A csúszós, hideg test
rátekeredett a csuklómra, a kígyó feje felemelkedett, készen
arra, hogy az arcomba marjon. A bal kezemmel megragadtam a
nyakát. Csupán öt centire volt az arcomtól. A kígyó nyelve
táncolt a pikkelyes ajkak között. Vérvörös membránok
lobogtak a feje mindkét oldalán széttárva, akár az óriáspillangó
szárnyai. A fiatal, szárnyas kígyó megremegett, megpróbált
elrepülni, de én erősen tartottam.
– Sajnálom, Jim.
Felemelte a kezét és rámutatott egy közel egy méter széles
példányra. Ettől a kabátja annyira szétnyílt, hogy kirajzolódtak
az inge alatti izmok. – Nagy volt a fészek, Kate. – A hangja
szelíden, szinte dallamosan szólt egy kevésbé veszélyes, és
sokkal szebb férfi hangján. Éles ellentétben állt a bulldogranda
arcával. – Még mindig tartozol nekem, és mégis felültettél.
Teljesen egyedül kellett elintéznem ezt.

49
 A kígyó megvonaglott, gyenge kísérletként arra, hogy
belekapjon a karomba. Hosszú, görbe tépőfogai nem
tartalmaztak mérget, ennek ellenére a harapása pokolian fájt.
– Greg halott – mondtam.
Rövid ideig hallgatott. Majd azt kérdezte: – Mióta?
– Két napja. Meggyilkolták.
– Rajta vagy az ügyön?
– Igen.
Egy pillanatig néma csendben álltunk. Majd elszakította
magát az autómtól, miközben az alakváltók mesteri
kecsességével mozgott.
– Ha szükséged lesz valamire, tudod, hol találsz.
Bólintottam, és néztem, amint felsétál a hullaházba vezető
lépcsőn.
– Jim?
Visszanézett rám. – Igen?
– Mit keresel te itt?
– El kell intéznem valamit a Falkának – válaszolta, és
folytatta tovább az útját.
Manapság mindenkinek akadt teendője a hullaházban, még
Jimnek is. Azóta az adósa vagyok, amióta a télen kihúzott egy
hidráktól hemzsegő havas sárveremből. Számomra ő áll
legközelebb a partner fogalmához. Hébe-hóba vállaltunk közös
munkát a Céhnél. Ezúttal szarban hagytam, amit muszáj
jóvátennem. De először meg kell találnom azt a személyt, aki
felelős Greg haláláért. És ehhez ki kell derítenem, hogy mit
keresett Ghastek vámpírja a tetthelyen.
Enyhítettem a kígyó nyaka körüli szorításon és óvatosan a
levegőbe dobtam. Az zuhanni kezdett, majd hirtelen szárnyra

50
kapott. Mind magasabbra és magasabbra emelkedett, a tetők
fölé a napsütésbe, míg végül teljesen eltűnt a láthatárról.

Ha információra van szükséged, keress valakit, akiből

kipréselheted. Ez volt azon kevés nyomozási módszerek
egyike, amiket ismertem. Őszintén szólva, ez, és „az addig
idegesíteni a gyanúsítottakat, amíg a bűnös el nem veszti a
fejét” technika és ennyi. Mellesleg csomagolhatsz, Sherlock.
Az előterjesztett eset szerint információkra van szükségem
Ghastek meggyilkolt vámpírjáról, és már azt is tudtam, kire
fogok nyomást gyakorolni. Tüskés haja volt, fekete bőrt
hordott és Bonóról, egy nagyon régen elfeledett zenészről
nevezte el magát. És ő nem más, mint Ghastek inasa.
Ha valakinek volt tehetsége a nekromantizmushoz,
szellemidézéshez vagy a holtak irányításához, akkor tanoncnak
minősült. Bizonyos tudás megszerzése után mesterré
emelkedhetett. A még magasabb pozíció valódi erőt és
hatalmas becsvágyat igényelt. A legtöbb inas megmarad ezen a
szinten. Bono második éve tartozott közéjük. A halottakról
szerzett tudása szinte enciklopédikus. Amikor legutoljára
találkoztunk, adott egy kivágott cikket, amit elrejtettem az
évkönyvembe – valamiféle szláv eredetű hullaevő lényről, az
„upir”-ról vált ismertté. Azonban az volt a benyomásom, hogy
a tudása pusztán elméleti jellegű. Az én értékelésem alapján
nem fog egyhamar a Holtak Mesterévé válni.
Bonót könnyű megtalálni. Az Adriano’s bár törzsvendégei
közé tartozott, ami relatíve békésen működött, szöges
ellentétben az atlantai alvilág újonnan átalakított üzleti

51
vállalkozásaival, ahol a legtöbb klub a nevében viselte a
fájdalom szavát, és ahol ennél hevesebb dolgok zajlottak. Az
Adriano’s kellemes helyen feküdt az Euclid Avenue-n, a Little
Five Points városrészben, és szinte majdnem a teljes
középréteget kiszolgálta.
Bono szép arca, frizurája és bőrdzsekije gondoskodott arról,
hogy észrevegyem. A nők élvezték a társaságát. Ez fordított
esetben is így működött, de úgy tűnt, a férfit jobban érdekelte a
mennyiség, mint a minőség. Eddig sohase láttam kétszer
ugyanazzal a nővel. Néhanapján megpróbálták szétrúgni a
seggét, és ennek következtében vérnyomokat hagytak a padlón
és/vagy a berendezéseken. Az, aki élete formatív éveit egy
vámpírokkal teli istálló védelmezésével töltötte, nehéz
ellenfélnek bizonyult a harcban.
Egyenesen elmehettem volna Ghastekhez is, és
kérdezősködhettem volna nála a vámpírja felől. A gond csak
az, hogy ehhez be kellett volna sétálnom a Casinóba, ahol az
Emberek rendezték be a főhadiszállásukat. És ha beléptem
volna a Casinóba, akkor kétségtelenül összefutok Natarajával –
aki az Emberek városi főmuftija, és Ghastek felettese. Nataraja
tényleg egy senkiházi féreg, de csalhatatlan érzéke van a
mágiához. Úgy vettem észre, hogy nem tudja, pontosan mit
érez, amikor a közelében vagyok, de feltétlenül ki akarta
deríteni. Amikor csak találkoztunk, minden beszélgetésünk
elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy megkísérelt kiprovokálni
egy erőpróbát. És ezt nem engedhettem meg magamnak,
különösen most nem, tekintettel a Hatalom négy új Szavára,
amelyek még mindig ott cikáztak a fejemben. Előfordulhat,
hogy valamikor nem lesz más választásom, mint bemenni a

52
Casinóba, de egyelőre elegendő lesz Ghastek segédjének a
megszorongatása.
Már majdnem tizenegyet ütött az óra, amikor megálltam az
Adriano’s előtt. Bono ritkán mutatkozott itt sötétség beállta
előtt, így a fennmaradt időben hazaszáguldottam a Ley-vonalon
át, és visszajöttem Betsivel, a rozoga, elöregedett Subaruval.
Úgy látszik, egy darabig a városban kell majd maradnom.
Mivel a mágia hullámzása bármikor, bárhol újra feltűnhet,
szükségem volt egy olyan kocsira, amiben működött a
technikai fázis. Ötven dollárba került elhozni Betsit Greg
házához. Tényleg rossz szakmában dolgozom.
Beléptem az Adriano’s-ba. A bárpult a fal mentén a terem
teljes hosszát átszelte. A túlsó végén néhány vendég bámult az
italába. Egy szőkeség harci sminkben, valami gyümölcsöset
kortyolgatott a margaritapohárból. A boltíves átjárón keresztül
bepillantottam a másik terembe, ott piros, fejedelmi
magánfülkéket alakítottak ki, melynek ötletét Adriano
szemlátomást a gyorséttermektől kölcsönözte.
A csapos, egy nyurga, sötéthajú fickó, bólintott nekem.
Keskeny, okosnak kinéző arcával értelmiséginek tűnt.
Sergiónak hívták, és pontosan tudta, mekkora citromszelet fér
át a Corona üvegének a száján. Nem csak emiatt vált hasznos
ismerőssé. Odacsúsztattam neki két húszast. Felvonta a
szemöldökét.
– Ezt miért?
– Arra az esetre, ha valami eltörne. Bono és én el fogunk
csevegni egy kicsit. Itt van?
Sergio a fejével a boxokkal teli szoba felé biccentett és egy
vállrándítással zsebre vágta a pénzt. – Az ablakok maradjanak
épségben – mondta. – Túl sokba kerülnének neked.

53
 A hátsó szobát halvány fénybe borította a tündérlámpa.
Bono legszívesebben a terem hátuljában lévő fülkék egyikében
foglalt helyet. Megálltam egy pillanatra és körülnéztem. Akkor
felfedeztem a fekete tüskés frizuráját. Elindultam felé.
Bonónak társasága volt. A titokzatos, nagyképűséggel teli
mosolyából ítélve, női társasága. Mindegy.
Félbeszakította a flörtölést, szétnézett a teremben, majd
észrevett engem. Nyilvánvalóan nem tetszett neki, amit látott,
mert a mosoly eltűnt az arcáról. Ültében felegyenesedett.
A hátam mögé nyúltam. Egy sima mozdulattal kivontam
Slayert a hüvelyéből. Bono keze eltűnt az asztal alatt,
valószínűleg fegyver után tapogatózott. Legszívesebben 9 mm-
es kaliberű Coltot hordott a kabátzsebében. Megálltam a box
előtt. Egy vézna vöröske, vállpánt nélküli rövid ruhában ült
Bonóval szemben. Az asztalra fektettem a kardomat. A férfi
meglehetősen bűzlött a vámpírszagtól, így a kardom sápadtan,
mint a holdfény, ragyogott a sötét fán. A vöröske szeme tágra
nyílt. Bono megnyugodott egy kicsit, de tekintetével a
szememet fürkészte.
– Helló, Bono – szóltam. – Örülök, hogy látlak. Megbasztál
az utóbbi időben néhány hullát?
A kellemes éjszaka utolsó reménye is eltűnt az arcáról.
– Senki olyat, aki téged valamennyire is érintene.
A vöröske kifordult az asztal mögül és elmenekült,
megpróbálva megőrizni utolsó szemernyi méltóságát. Bono
vetett még egy vágyakozó pillantást a nő távolodó fenekére,
azután visszafordult felém.
– Elijesztetted. Ez nem volt szép tőled, Kate.
Felhúztam a szemöldökömet, és becsusszantam a vöröske
helyére.

54
 – Elolvastad a cikket, amit adtam neked? – kérdezte Bono.
– Nem.
– El kell olvasnod, Kate. Tájékozódnod kell az upirról.
Végighúztam az ujjamat Slayer pengéjén. Ahol a
mágiakibocsátás a bőrömhöz ért, égetett kissé.
– Szeretnék megtudni néhány dolgot a Jós haláláról. Tudni
akarom, mit keresett a helyszínen Ghastek egyik vérszívója.
Tudni akarom, ki irányította és mit látott. Tudni akarom, mi
vágta le a fejét. És minden mást, amit még arra érdemesnek
tartasz.
Bono kivicsorította a fogait. – Talán csak nem ingerültek
vagyunk ma egy kicsikét?
Az ujjaim bezárultak a kard markolata körül. – Fogalmad
sincs mennyire.
Hátradőlt. – Túlságosan is – mondta. – Feküdj le velem.
Aztán feldugom a seggedbe a kardod.
Elvigyorodtam. – Nem tudod elvenni tőlem, Bono. Rajta,
próbáld csak meg. A csapásaid lassított felvételként jönnek, ha
leengeded a bal vállad, a pisztolyod szart se ér, ha a mágia
uralkodik. Szóval, gyerünk. Mutasd, mi van a tarsolyodban.
Láttam a tükörképemet a szemében, és világossá vált
számomra, hogy a vigyorom vérszomjas vicsorba fordult. –
Most tényleg szívesen összetörnék valamit. Nagyon jól esne. –
Majdnem elnevettem magam, alig tudtam visszafojtani. – Adj
egy okot, Bono. Rajta, csak adj egy kibaszott okot.
A mágia összegyűlt körülöttem, ideözönlött az egész
környékről. Ha a varázslat képes lenne színt ölteni, én most
piros pezsgőfürdőben ülnék. Slayer ezüstben lüktetett, táplálva
a haragomtól. Meleg húsba akart vájni, és én azon voltam,
hogy megadjam ezt neki.

55
 Bono pislogott. Érezte a varázslat áramlását, és kapkodva
szedte a levegőt. – Te őrült vagy.
– Teljesen őrült.
A feszültség kiült az arcára, és tudtam, hogy visszaléptünk a
szakadék széléről. Ma nem kerül sor a harcra.
Bono előrehajolt. – És mi lenne, ha azt mondanám, hogy
egyáltalán semmi közünk sincs a Jós halálához? És, még ha
tettünk is volna vele valamit, akkor sem lennénk egyáltalán
kötelesek elmondani neked.
A híres „mi”. Ízlelgettem a szót egy ideig, majd így szóltam:
– Ebben az esetben felkelek innen, odamegyek a pulthoz, és
megejtek két telefonhívást. Elsőként a Rend Védőjét hívom fel,
akinek jelenleg dolgozom és elmondom neki, hogy Ghastek
egyik vámpírja részt vett a Jósa iránti merényletben. Továbbá
azt is közlöm vele, hogy valaki megpróbálta eltüntetni a férfi
védjegyét – ami tilos –, és hogy Ghastek segédje vonakodott
beszélni a dologról, valamint megfenyegette az életemet.
Mindezek után felhívom Ghasteket, hogy az őt körülvevő világ
éppen darabokra készül hullani. Majd kifejtem, hogy ennek te
vagy az oka.
Rám meredt. – Azt hittem, jól kijövünk egymással.
Köszönünk egymásnak, ha találkozunk valahol. Nem megyünk
kölcsönösen egymás idegeire. Megosztom veled a tudásomat.
Megvontam a vállamat.
– Nem teheted ezt velem – mondta teljes bizonyossággal. –
Tudod, mit csinálna velem Ghastek. És te olyan kedves ember
vagy.
– És az eddigi életem pontosan melyik eseménye adta az
ötletet, amiért kedves embernek tartasz?
Erre nem válaszolt. Megrázta a fejét. – Miért pont én?

56
 – Miért ne? Mondd el, amit tudni akarok és elhagyom ezt a
helyet. Ha nem, akkor így vagy úgy, de bántani foglak.
Sarokba szorítottam Bonót. Most már nem hagyhatja el a
ringet.
– Árnyaknak hívják őket – mondta, és jóképű arcán
beletörődés tükröződött. – A rejtett billoggal rendelkező
vámpírokat. Nem Ghastek az egyetlen, aki használja őket,
viszont ő igen gyakran igénybe veszi a sajátjait, ha érted mire
gondolok.
– És ezzel a példánnyal mit csinált?
– Követtette vele a Jóst. Hogy miért, azt nem tudom.
– És ki irányította?
Bono habozott. – Merkowitz.
– Mit látott?
A férfi széttárta a karjait. – Erről ugyanolyan kevés
információm van, mint neked. Tudod, mi történik az
irányítóval, amikor az általa navigált vámpír meghal?
Van egy hozzávetőleges elképzelésem, de sosem árt többet
megtudni róla. – Világosíts fel.
– Mivel nem védte magát eléggé, halálos sokkot kapott. Így
azt hiszi, hogy a saját fejét vágták le és ez teljes káoszt okoz az
agyában. Ehhez hozzáadódik még a mágia, amit a Jós és a
tettes sugárzott ki, és most képzeld magad elé Markowitz-ot.
Sosem kedveltem a seggfejet. De el kell ismernem, finom
salátát csinált.
Elszorult a szívem. – Legalább megérti, amit mondanak
neki?
– Pontosan olyan jól, mintha a falnak beszélnél.
– Meddig lesz ebben az állapotban?

57
 – Kezelés alatt van, de azt senki se tudja, mikor tér
magához. Meglehetősen nehéz meggyőzni valakit arról, hogy
nem halt meg, ha meg van bizonyosodva az ellenkezőjéről.
– Van ötleted ki lehet olyan erős, hogy a Jövendőmondóból
és egy vámpírból is vagdalt húst csináljon?
Bono elnézett mellettem a falra.
– Egy névre van szükségem – mondtam.
– Corwin. De nem tőlem hallottad. – Egy rugalmas
mozdulattal felkelt, és távozott.
Vártam néhány percet, majd a pulthoz sétáltam és rendeltem
egy Corona sört, benne citromkarikával. Megijesztett Bono
félelme.
Egy kis részem rosszul érezte magát emiatt. A jóval
nagyobb részem viszont emlékeztetett arra, hogy a férfi a
vámpírok irányításával keresi a kenyerét, és amikor az
ellenfelei a földre kerülnek és feladják, szívesen beléjük rúg
mégegyszer.
Greg arca jelent meg a lelki szemeim előtt. Meghúztam a
sörösüveget. Lehangoltnak és kimerültnek éreztem magam.
Nagyon hosszú napom volt. Többen reménykedtem, mint amit
Bono adott nekem. De legalább most már rendelkeztem egy
névvel. És hozzáfértem Greg adatbázisához, ahol
utánanézhetek. A nap mégsem múlt el teljesen hasztalanul.

Greg házának bejáratát sötétség borította. A betonlépcsőn

egyetlen lámpa se világított. Amikor megérkeztem az első
lépcsőpihenőre, megértettem az okát: a villanykörték
szétdurrantak. Az olyan helyeken, ahol különösen erős volt a

58
mágia, időnként mágiaingadozás jött létre. Ilyen esetben a
feladatot a foszforeszkáló tündérlámpák vették át – a működési
elvük alapján a környezetükben rendelkezésre álló mágiát
gyenge, kékes fénnyé alakítják át –, azonban ma éjjel sötéten
maradtak. Valószínűleg a hullám túl erősnek bizonyult, és a
lámpákban lévő konverterek túlhevültek.
Furcsa érzés visszatérni Greg házába. Nem éreztem magam
kényelmetlenül, de annyira kényelmesen sem. Sajnos nincs
más választásom. Egy ideig itt kell maradnom ebben az
átkozott városban, és szükségem van egy bázisra. Greg otthona
a legalkalmasabb erre a célra. Az itteni védelem engem is
megvéd, és Greg szép gyűjteményt tartott fenn a legfontosabb
gyógyfüvekből, kézikönyvekből és más hasznos dolgokból is.
Tekintélyes fegyverarzenállal rendelkezett, bár ő inkább az
ütőfegyverek felé hajlott, miközben én a kardot részesítettem
előnyben. A buzogány és a kalapács túl sok erőkifejtést kívánt.
Nőhöz képest erős vagyok, de nem táplálok hamis illúziókat.
Ha erőpróbára kerülne sor köztem és egy nagydarab pasas
között, aki ugyanolyan jól képzett, mint én, a földbe lennék
döngölve. Csak az a szerencsém, hogy kevés férfi olyan jól
képzett, mint én.
Felértem a sötét lépcsősor tetejére, örülnék valami ételnek
és egy zuhanynak. Az érintésem által felengedett a bejárati ajtó
védelme és kék fénnyel kinyílt. Beléptem, lerúgtam a cipőmet
és a konyha felé vettem az irányt. A varázskard előnye, hogy a
feloszlásával megolvasztja az élőhalottak húsát. A hátránya
viszont, hogy a pengéjét legalább havonta egyszer táplálni kell,
különben merevvé és törékennyé válik.
Kinyitottam a négy méter hosszú akváriumtartály alatt
található szekrények egyikét és megtaláltam benne a

59
vészhelyzet esetére elraktározott ételt. Szürkésbarna színe volt,
és a teljes kiörlésű lisztre emlékeztetett. Javarészt tényleg
búzaliszből tevődött össze, továbbá réz–, vas– és ezüstporból,
hozzá őrölt kagylópor, csontliszt és kréta.
Feltöltöttem vízzel a tartályt, beleöntöttem egy csészényi
tápot és egy hosszú fakanállal addig kavargattam, míg az teljes
oldattá nem alakult, és már semmi sem ragadt belőle az
akvárium aljára. Azután belefektettem a kardot és megmostam
a kezem.
Megvillant az üzenetrögzítő rubinvörös lámpácskája. Ez
tulajdonképpen lehetetlen, hiszen a mágia javában hullámzott.
Különös dolog a varázslat. Olykor működött a telefon, máskor
viszont nem.
Leengedtem magam az egyik székre és megnyomtam a
lejátszás gombot. Anna aggódó hangja töltötte be a szobát. –
Kate, én vagyok az. – Kihúztam magam. Anna nem idegesíti
fel magát könnyen. Talán Greg halála zaklatta fel. Tíz évvel
ezelőtt váltak el egymástól, de lehet, hogy még mindig érzett
iránta valamit.
– Figyelj rám jól, amíg még frissek az emlékeim. – A
kimerültség beosont a hangjába, és rájöttem, hogy éppen most
tért vissza a látomásából. Annak a ténynek a tudata, hogy Greg
lakásában tartózkodom, annyira magától értetődőnek tűnt
számára, hogy említésre se méltatta. Néha igen hasznos dolog
látnoknak lenni.
– Egy erdő – szólt Anna hangja. – Nagyon zöld és buja,
késő tavasszal vagy nyáron. A levegő nyirkos. Bizonyos fák
előtt óriási fabálványok állnak. Ősiek. A faragványokon
meglátszik az idő pusztításának jele. Ezek a bálványok
átalakultak, és megváltoztatták a formájukat. Az egyik úgy néz

60
ki, mint egy öregember, de mintha egy medve lenne
szarvakkal, és tart valamit... egy csésze alját megöltve vízzel,
talán. A következő öregember halnak látszott. Úgy hiszem,
kereket tart a kezében. A három arcú férfi eltakart szemekkel a
sötét árnyak között ül. Alig látom őt.
Az első Veles, a harmadik Triglav. A szláv Pantheonból. A
másodiknak utána kell néznem.
– Egy férfi áll előttük a gyermekeitől körülvéve. Nagyon
gonoszak. Ő nem illik oda, se nem ember, se nem állat, sem
élő, sem holt. És mögötte állnak a szolgái. Valósággal bűzlenek
az élőhalott szagától. – Anna mély levegőt vett. – A férfi ott áll
és örömet okoz magának. Tőle jobbra újra és újra bevillan
valami a képbe, talán egy gyerek? A fűben, balról mellette
törökülésben, ott ülsz te, és egy hullát eszel.
Milyen elragadó.
– Tudom, hogy Greg meghalt – folytatta. – És azt is tudom,
hogy a gyilkosát keresed. Abba kell hagynod, Kate. Biztos
vagyok benne, hogy nem fogsz rám hallgatni, de
figyelmeztetlek. Ez nem helyes, Kate. Ez nagyon, nagyon nem
helyes.

61
 Harmadik fejezet
Fordította: Spencer

Nyolc órával később kimerülten ébredtem, és gyötört a migrén.

Még fel akartam hívni Annát, de ehelyett valahogy beestem az
ágyba, és a testem egész éjszakára kiütötte az agyamat.
A telefon már nem működött. Az ágy szélén ültem és
mereven bámultam. Eddig volt néhány adatom a pár darab
szőrszálról, de bizonyítékom nem; néhány vonalam, amit egy
M-Scanner hibás eredményének is lehetett tulajdonítani; és
tudtam a nevét egy éjszakai alaknak, akit a kényszerítésem
hatására elárult az Emberek egyik tagja, aki mindent megtett
volna, hogy megszabaduljon tőlem. És erről csak annyi infóm
volt, hogy valószínűleg macskaszőr az, amit egy halott
vámpíron találtak, és ezáltal az Emberek összetűzésbe
kerülhetnek a Falkával. Elképzeltem két óriást, akik keresztül-
kasul egymásnak rontanak a városban, mint a szörnyek egy
régi horrorfilmből, és én, mint egy szúnyog, a közepére
szorulok.
Vérfürdőt eredményezne, amit a város nagy része nem élne
túl. Így ennél fogva nem az a feladat, hogy túléljük, hanem,
hogy megakadályozzuk ezt.
 Képzeletemben a szúnyog belemart az egyik kolosszus lágy
részébe, a másiknak pedig kiosztott egy csúnya felütést.
Felvettem a kagylót.
A telefon még mindig nem működött. Káromkodtam egy
nagyot és felöltöztem.
Egy órával később csendben, hangtalanul becsusszantam
Greg irodájába. Senki nem vetett rám dühös tekintetet és nem
kérdezte, miért nem lett még megoldva ez az átkozott eset,
vagy, hogy miért jöttem ilyen későn. Ez a drámai hiányosság
eléggé csalódást okozott.
Átnéztem Greg dokumentumait. A szekrényeiben nem
találtam olyan aktákat, amiken szerepelt volna a „Corwin”
felirat, de az utolsó szekrényben véletlenül ráakadtam néhány
mappára, amik hatalmas kérdőjellel voltak ellátva. Átnéztem
őket abban a halvány reményben, hogy rábukkanok valamire.
Ha ez nem vezet eredményre, nem marad más lehetőségem,
mint hogy valamelyik vadidegen embert elkapjam és kérdőre
vonjam:
– Ismeri Corwint? Hol bujkál?
A fájlokat Greg titkosította és a saját kódjait írta rá. A
homlokomat ráncoltam, ahogy egyik kódot a másik után
próbáltam megfejteni. „Glop. Ag. Bll.-7.” „Bll” valószínűleg a
vért jelenti. „Ag” az Argentium, ezüst. Mi a fenét érthetett
„Glop” alatt?
A reményeim egyre inkább szertefoszlottak mialatt
továbblapoztam, és amikor végül rábukkantam, majdnem észre
sem vettem. Az egyik oldalon ott állt odafirkantva: „Corwin”,
mellette pedig két vázlat. Az egyiken egy nagyon esetlenül
rajzolt kesztyű, amelyből az ujjízületek fölé éles pengék
emelkedtek. A másikon különös firkálás látszódott egy sötét

63
félkör előtt. Erre a firkára bámultam. Nem mondott semmit
számomra.
Megcsörrent a telefon.
Ránéztem. Megint csörgött. Azon tűnődtem, hogy
felvegyem-e.
Ekkor bejelentkezett a belső telefonvonal és Maxine hangja
hallatszott:
– Vegye fel. Önnek szól.
Honnan tudta ezt? Felvettem a kagylót. – Igen?
– Helló, Kedvesem. – Jim volt.
– Elfoglalt vagyok.
Az aktához fordultam, és tovább szemléltem a firkát. Még
mindig nem fedeztem fel benne semmit.
– Mit nem mondasz.
– Igen. Nincs időm akármilyen munkára.
– Ezért nem hívtalak volna fel.
Fejére fordítottam az aktát. – Csupa fül vagyok.
– Valaki találkozni akar veled – mondta.
– Tedd várólistára – morogtam. Most éppen úgy gondoltam,
felismertem valamit a rajzon.
– Nem tréfálok.
– Sosem tréfálsz, ezért foglalkozol olyan sokat azzal, hogy
mindenkinek bebizonyítsd, milyen kemény pasi vagy. Ugyan
már, fekete bőrkabát? A tavasz közepén Atlantában? Ezenkívül
nincs rá időm, hogy bárkivel is találkozzam.
Jim hangja még mélyebbnek tűnt, és minden egyes szót
különös gondossággal ejtett ki. – Gondolj csak bele jobban.
Tényleg azt akarod, hogy nemet mondjak a férfinak?
Volt valami abban, ahogy azt a „férfinak” szót mondta, ez
elgondolkodtatott. Ott ültem mozdulatlanul és lázasan

64
gondolkodtam, melyik „férfival” akarhat Jim összehozni, hogy
ennyire mély hangsúllyal beszél.
– Mivel érdemeltem ki, hogy a Bestiák Ura felfigyeljen
rám? – kérdeztem szárazon.
– A Jós irodájában ülsz, vagy nem?
Egy-null oda.
A Bestiák Ura volt a Falka királya, az alakváltók ura és
parancsolója, vasököllel uralkodott hasonló társai felett. Csak
kevesen látták őt, és a rangjának említése elég volt ahhoz, hogy
a legnagyszájúbb alakváltókat is elhallgattassa. Másképp
fogalmazva, pontosan az a típus volt, akitől apám és Greg
állandóan óvott. Mindenesetre el kellett tennem az útból.
Csikorgattam a fogaimat és azon gondolkodtam, hogyan
tudnék kibújni ez alól a találkozó alól. Az Embereket előbb-
utóbb amúgy is fel kell keresnem, hogy megtudjak valamit a
vámpírról. Eddig semmi szükségességét nem láttam, hogy a
Falka táborhelyére merészkedjek.
– A személyes biztonságod garantálva lesz – mondta Jim. –
Én ugyancsak ott leszek.
– Az egyáltalán nem az – morogtam. Kell lennie valamilyen
megoldásnak, hogy kihúzhassam magam ez alól. A firkálást
bámultam…
– Nézd – mondta Jim, és szemmel láthatóan nagy
fáradtságába került, hogy megfontoltnak hangozzon. –
Gondold át még egyszer…
– Mondd meg neki, ma este találkozni fogok vele valami
semleges helyen – mondtam. – És akkor a kérdéseire is
válaszolok – ha ő is válaszol az enyémekre.
– Megállapodtunk. Ma este tizenegykor az Unicorn és a
Tizenharmadik utca sarkánál.

65
 Letette. Ujjaimmal kopogtam az asztalon. Végre
kiokoskodtam, mi látható a firkaszerű rajzon. Egy vonító farkas
fejét szemléltette, egy félhold előtt. A Falka jele. Corwin a
Falkához tartozott.
Van itt még egy kis apróság, amit tisztázni kell Maxine-nel.
Koncentráltam és olyan halkan suttogtam, hogy még magamat
sem hallottam. Az igazi kommunikátorok képesek voltak úgy
összpontosítani, hogy anélkül közvetíthették a gondolataikat,
hogy kiejtették volna azokat a szájukon, de nekem még mindig
mozgatni kellett az ajkaimat, mint valami idiótának.
– Maxine?
– Igen? – válaszolt Maxine hangja a fejemben.
– Egyébként hívott még valaki?
– Nem.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
Visszatettem az aktákat és elhagytam az irodát. Maxine egy
telepata volt. Egy nagyon tehetséges telepata. Mostantól már
nem igazán fogok gondolkodni ebben az irodában.
Lesiettem a lépcsőn, ki az épületből. Úgy éreztem, még
hozzá kell szoknom ahhoz a gondolathoz, hogy valaki behatol
a fejembe.
Visszamentem Greg lakásába. Leültem a padlóra, hátammal
az ajtónak támaszkodva és mély lélegzetet vettem. Egész
életemben azt sulykolták belém, hogy az uralkodókat nagy
ívben el kell kerülni. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Ne
játszd meg magad! Őrizd a véred, mert elárulna téged! Ha
vérzel, mosd fel és égesd el a rongyot! Égesd el a kötszert! Ha
valakinek sikerülne bármennyit is szerezni a véredből, úgy öld

66
meg és semmisítd meg a vérvizsgálatot! Ez még csak az egyik
pontja a túlélésnek. Később jön a megtorlás kérdése.
A Bestiák Urával találkozni azt jelentette, hogy fejvesztve
belevetem magam az atlantai természetfeletti politikába. Ő volt
ott a legfőbb állatok egyike. Dönthettem úgy is, hogy nem
találkozok vele.
Ehhez nem kellett semmi mást tennem, minthogy ezt az
egész dolgot annyiban hagyom. Ez egész egyszerű volt. Ekkor
felvillant a szemeim előtt egy vízió, amelyben egy emberi
holttest fölé hajolok és húscafatokat tömök a számba.
A lakásban csend honolt. Minden Gregre emlékeztetett. A
helyet átjárta az életereje, minden, ami azzá tette, aki volt.
Ugyanolyan volt, mint az apám: nyílt, hajthatatlan, azt tette,
amit tennie kellett, és sosem rágódott azon, ez mit mutat a világ
szemében.
Az ügy nem hagyott nyugodni. Szerettem volna megtalálni
azt, aki megölte, és el akartam számoltatni, ha nem is Gregért,
akkor magamért, mert különben már nem lennék képes tükörbe
nézni.

Ha valakit az élet sarokba kényszerít, és nem hagy neki kiutat,

ha a szerelme, a barátai és a családja cserbenhagyják, ha valaki
tényleg a zászlórúd végére ér – pánikszerűen, magányosan,
röviddel azelőtt, hogy megtébolyodna –, mindent odaadna
azért, hogy a saját problémái eltűnjenek. Míg végül, végső
kétségbeesésében Unicorn Lane-be megy, és az ott lévő
varázserőben és titkokban keresi a gyógyulását. Készen áll rá,
hogy mindent megtegyen, és hogy bármilyen árat megfizessen

67
érte. Az Unicorn Lane azokat szippantja be, akiket
beolvaszthat a hatalmába, megoldja minden problémáját, de
megköveteli az árát. Azután pedig megtapasztalják, hogy az a
szócska, hogy „mindent” mit is jelent valójában.
Minden nagyvárosnak van egy része, egy sötét, veszélyes
negyede. Unicorn Lane harmincutcányi hosszú, nyolcutcányi
széles, és úgy hatol át rajta egy tőr, ahogy egyszer korábban
Midtown Atlantában történt. Félig lerombolt felhőkarcolók
sorakoztak, a múlt néma tanúi, mint a GLG Grand, a
Promenade II és a One Atlantic Center romjai, a mágia miatt
szerkezetükig lecsupaszítva. Romok torlaszolták el az utcákat,
a széttört csövekből összegyűlt szennyvíz bűzzel árasztotta el a
környéket.
Ott gyülekezett a mágia, és ott is maradt, különben már
régóta mindenütt újra a technika uralkodna, valamint olyan
undorító lényeket találnánk megbújva a kizsigerelt vázak
között, az egykori felhőkarcolók menedékében, amelyek félnek
a napfénytől. Őrült mágusokat, elvetemült vadfarkasokat,
akiket az engesztelhetetlen Falka rövid úton elintézne,
sátánistákat és magányos nekromantákat – őket mindannyiukat
távol tartották az Unicorn Lane-től, mert ha ott sikerülne nekik
életben maradniuk, akkor a törvény őrei nem tudnának tovább
vadászni rájuk.
Unicorn Lane senkit nem adott vissza.
Kiváló találkozási pont.
Felfelé haladtam a Tizennegyedik utca sarkán, leparkoltam a
Karmeliont egy csendes mellékutcában, és a maradék két
tömböt gyalog tettem meg. Előttem egy romos fal magasodott,
nyomorúságos próbálkozása a Városi Tanács néhány
idiótájának, hogy Unicorn Lane-t sakkban tartsa. Felkúsztam a

68
romokra. Egy nagy betontömb zárta el az utamat. Úgy tűnt,
sima a felülete, majdnem csúszós, átugrottam felette.
Itt még a holdvilág is morgott és támadott akár egy veszett
kutya, a mágia pedig figyelmeztetés nélkül harapott. Öt perccel
később, egy elhagyatott háznál lévő cégtábla árulkodott róla,
hogy elértem a célomat az Unicorn Lane sarkán, a
Tizenharmadik utcánál. Előttem egy idős, üres ablakokkal teli
lakóépülettömb meredt az utcára. Jobbra egy lerombolt
irodaépület beton– és acélromjait lehetett látni. A romok
elzárták az utcát, a járdát törmelékek alá temették. Balra szabad
volt az utca, de beburkolta a sötétség. Megálltam, vártam és
figyeltem.
Holdfény özönlött a romok fölé. Tintafekete sötétség
gyülekezett a fal mélyedéseiben, valamint az üregekben, ebből
szállt felfelé, keveredett a fénnyel, elmosódva és félárnyékot
hozva létre a realitás és illúzió határán. Ez a félelmetes
városnegyed olyan volt, mint egy színfal, mintha a lerombolt
épületek eltűntek volna és csalóka árnyakat hagytak volna
maguk mögött a helyükön. Előttem, az Unicorn Lane mélyében
üvöltött valami, egy halálra kínzott léleknek kölcsönzött
hangot. Megállt a szívem.
Valaki vagy valami figyelt engem ebből a sötétségből. Úgy
éreztem a pillantásait, mintha kínozná a testemet. A tekintete
úgy nekem feszült, mint egy vontatókötél. Egy idő után
ránéztem az órámra a csuklómon. Megállt.
Valahol, ott a sötétségben ólálkodott a Bestiák Ura. Nem
tudtam, hogy néz ki. Nem tudtam, milyen külső társul az
állatához. A Falkán kívül csak kevés ember állíthatta, hogy már
akár egyszer is találkozott vele, és közülük senki sem volt
hajlandó erről az élményről beszámolni.

69
 Az egyetlen, amit biztosan lehetett tudni róla, hogy erős
volt. Az utolsó számadatok szerint, csak Atlantában 337
alakváltó tartozott az uralma alá. És nem csak azért volt a
vezetőjük, mert ő lett volna a legokosabb vagy legkedveltebb
köztük; nem, ez a 337 alakváltó azért tartozott alá, mert minden
kétséget kizáróan ő volt a legerősebb közöttük. Az erősebbek
törvénye adta neki a hatalmat.
Az alakváltók között a farkasok képezték a legnagyobb
csoportot. Aztán jöttek a rókák, a sakálok, a patkányok, végül a
hiénák, majd a nagymacskák: hiúzok és gepárdok.
Egzotikusabb fajták is voltak: vérbölények és vérkígyók, de a
bölényeknek saját csordájuk volt közép-nyugaton, a kígyók
pedig maguknak valóak voltak. Minden említett állattípus
nagyobb volt, mint a természetes párja. Egy átlagos alakváltó,
farkas alakban könnyedén elérte a száz kilót a mérlegen,
mialatt a normál farkas kint a szabad vadonban kevesebb, mint
negyven kilót nyomott. Biológiai szempontból egy hetvenöt
kilogramm súlyú ember átváltozása egy száz kilós állattá nem
magyarázható, de másrészről: ha alakváltásról van szó, a
súlyváltozásnál még egyéb jelentéktelen anomáliák is szerepet
játszanak. A mágia nem mérhető tudományos mértékekkel, és
nem lehet megmagyarázni, mert éppen abból származik, hogy
felülírja a természeti törvényeket, amelyek a hagyományos
tudományok alapjait képezik.
Egy másik üvöltés törte meg a csendet, még mindig túl távol
ahhoz, hogy veszélyt jelentsen. A Bestiák Ura, a vezér, az
alfahím, akinek a saját pozícióját az akaratával éppúgy védenie
kellett, mint ahogy erőszakkal védelmezni. Muszáj volt minden
hatalmi kihívásra reagálnia, ezért valószínűtlen volt, hogy
farkas alakba változzon át. Egy farkasnak egy vadmacska ellen

70
csak csekély esélye lenne. A farkasok falkákban vadásztak,
prédájukon vérző sebeket ejtettek és teljes kimerülésig
hajszolták, miközben a macskák magányos gyilkosok voltak,
ezért tudtak biztosan, gyorsan és precízen ölni. Nem, a Bestiák
Urának egy macskának kellett lennie, egy jaguárnak vagy egy
leopárdnak. Esetleg még tigris is lehetne, hiszen minden ismert
tigris Ázsiában található, és teljes létszámukat az ember a két
kezén meg tudja számolni.
Hallottam egy pletykát az atlantai Kodiakról, a legendáról
egy óriási, ragyákkal teli medvéről, aki az utcákat járja és a
Falka soraiból származó gonosztevők után kutat. A Falkában is
voltak törvényszegők, mint minden társadalmi szervezetben, és
a Kodiak volt a hóhéruk. Lehetséges, hogy a fejedelem át tud
változni egy medvévé. Baromság. Bárcsak magammal hoztam
volna egy üveg mézet.
A bal lábam elfáradt. Áthelyeztem a súlyomat a másik
lábamra.
Egy halk, figyelmeztető morgás a mozdulatom közepén
megdermesztett. Egy sötét, tátongó lyukból, az utca túloldalán
lévő épületben hatolt keresztül, és kongott a romokon,
emlékeken át felidézve azt az időt, amelyben az emberek
nyomorúságos, bunda nélküli teremtmények voltak, akik
legeslegelőször tábortűz gyenge lángjaihoz gyűjtöttek fát, és
ijedt pillantással néztek előre az éjszakába, hogy biztonságba
helyezzék magukat a monstrumszerű, éhes, gyilkos lények elől.
A tudatalattim felkiáltott félelmében. Sakkban tartottam és
megropogtattam a nyakcsigolyáimat, egészen lassan, először
balra, aztán jobbra.

71
 Egy keskeny árnyék bukkant fel a látóteremben. Balra
fölöttem egy kecses jaguár nyújtózkodott egy betontömbön,
egy elegáns szobor, körülölelve a holdfény folyékony fémével.
Homopanthera onca. A gyilkos, aki a zsákmányát
egyetlenegy ugrással teríti le.
– Helló, Jim.
A jaguár borostyánszínű szemekkel nézett rám. A macska
szája meglepően emberi vigyorra húzódott.
Mégis nevetnie kellett. Nem tudta, mi forog kockán.
Jim elfordult és elkezdte az egyik mancsát tisztogatni.
A kardommal a kezemben mentem át az utcán és a résen
keresztül beléptem az épületbe. A sötétség egyik pillanatról a
másikra körbefont.
Aztán megéreztem a levegőben terjedő pézsmaillatot, a
nagymacska szagát. Szóval, mégsem medve volt.
Hol lehetett? Végigfuttattam a tekintetemet az épületen,
kémleltem a sötétséget. A holdfény a lyukakon keresztül a
romokra világított, illúziót alkotva homályból és sötétségből.
Egészen biztosan tudtam, hogy figyel engem. És élvezte azt.
A diplomácia soha nem volt az erősségem, fokozatosan
veszítettem el a türelmemet. Lehajoltam és elkezdtem hívni:
– Cicuska, cicuska, gyere ide cicuska!
A fallal szemben egy aranyszínű szempár villant fel. Egy
alak mozdult a sötétségben és emelkedett fel, egyre
magasabbra emelve azokat a szemeket. Egy óriási mancsot
csúsztatott a holdfénybe, kiengedte ijesztő karmait, majd
visszahúzta. Aztán egy hatalmas váll követte, szürke bundával,
rajta füstszínű csíkokkal. Az óriási test tovább közeledett
felém, elvesztettem az egyensúlyomat és a fenekemre estem,
bele a szennybe. Jóságos Isten, ez egy oroszlán – és nem is

72
akármilyen. Ennek a lénynek a vállmagassága legalább másfél
méter. És hogyhogy csíkos bundája van?
Az óriásmacska körbejárt a fény és árnyék határán, sötét
sörénye minden mozdulatánál hullámzott. Feltápászkodtam és
közben majdnem a szürke pofájának ütköztem. Egymásra
néztünk, az oroszlán és én – szemmagasságban. Aztán
elfordultam, és elkezdtem letörölni a farmeromat, minden
méltóság nélkül.
Az oroszlán eltűnt egy sötét sarkon. A hatalom pulzált a
téren. Ha nem tudom, jobban elfogadtam volna, hogy éppen
alakot váltott.
– Cicuska, cicuska? – kérdezte egy hűvös férfihang.
Összerándultam. Egy alakváltó sem tudott átmenet nélkül
állatból emberré átváltozni. Egy köztes formába igen, de ebben
a köztes formában nehézségeik támadtak a beszéddel.
– Igen – mondtam. – Nem készültem rendesen. Legközelebb
hozok magammal egy tálka tejet és egy fazék macskamentát.
– Ha lesz legközelebb.
Megfordultam és ott állt: fehér pólóban és egy
tréningnadrágban. Egy szerény alakváltó. Milyen üdítő.
Egyáltalán nem jutna eszébe senkinek, hogy éppen alakot
váltott. Az egyetlen, ami erre utalt, hogy a bőre nedvességtől
csillogott.
Alaposan szemügyre vett. Illemtudóan elpirulhatnék, vagy
én is ugyanazt tehetném vele. A pirulás mellett döntöttem.
Egy fél fejjel volt magasabb nálam, ez közvetítette a Bestiák
Urának a felhalmozott hatalmat. Szőke haja olyan rövidre volt
vágva, hogy bele lehetett markolni. Első pillantásra húsz-
huszonöt évesnek nézett ki, legalábbis erről árulkodott a

73
testfelépítése. A vállain feszült a póló. A háta széles és izmos
volt, egy harmincas évei elején járó férfi erejét mutatták.
– Milyen nő az, aki a Bestiák Urát úgy szólítja meg:
„Cicuska, cicuska, gyere ide cicuska!” – kérdezte.
– Nyilvánvalóan egészen különös nő – mormoltam
válaszként. Végül kénytelen voltam a szemeibe nézni. Jobb
előbb, mint később.
A Bestiák Urának éles arcvonásai voltak. Az orra keskeny
volt, valamilyen alaktalan eldeformálódással, mintha már
többször eltört volna, de nem forrt össze rendesen. Az
alakváltók regenerálódó erejére tekintettel, valaki már arcon
ütötte egy kalapáccsal.
Találkozott a tekintetünk. Kis, aranyszínű szikrák táncoltak
a szürke szemeiben. A pillantása közben önkéntelenül is le
akartam sütni a szemeimet.
Megszemlélt, mintha valami vonzó falat lennék a számára. –
A Szabad Bestiák Ura vagyok – mondta.
– Gondoltam. – Talán azt várta, hogy bókoljak?
Egy kicsit előrehajolt és csodálkozva figyelt, mintha egy
különös rovar lennék. – Miért egy ilyen jöttment zsoldost
szerződtetett a Rend Védője, hogy felderítse egy Jós halálát?
Megajándékoztam őt a legjobb titokzatos mosolyommal.
Elfintorodott. – Mire jöttél rá? – kérdezte végül.
– Nincs rá felhatalmazásom, hogy beszéljek róla. – Főleg
nem egy gyanúsítottal.
Még közelebb hajolt, hagyta, hogy a holdfény megvilágítsa
az arcát. A pillantása közvetlen volt és nehezen elviselhető.
Találkozott a tekintetünk, összeszorítottam a fogaimat. Alig
kezdtünk el beszélgetni, máris az alfahím pillantásával

74
méreget. Ha még a fogait is elkezdi csikorgatni, jobb lesz, ha
gyorsan odébbállok. Vagy megismertetem a kardommal.
– Most el fogod mondani nekem, amit tudsz – mondta.
– Különben? – Semmit nem felelt rá, ezért folytattam: – Az
efféle fenyegetések általában egy „különben”-nel zárulnak.
Vagy egy „és”-sel. Mondd el „és” életben hagylak – vagy
valami hasonló.
A szemei aranyszínben izzottak. Most már képes voltam rá,
hogy álljam a pillantását.
– Rá tudlak venni, hogy könyörögj nekem, hogy mindent
elmesélhess, amit csak tudsz – mondta és a hangja mélyről
jövő morgásra emlékeztetett.
Elérte, hogy libabőrös legyen a hátam.
Addig fogtam Slayer markolatát, amíg fájdalmat nem
okozott. Az arany szemek a lelkemig égettek. – Nem tudom –
hallottam a saját hangomat beszélni. – Úgy találom, nem
festesz valami jól, mintha nem lennél valami jó formában.
Mennyi ideig tartott, amikor legutoljára elintézted a saját
piszkos munkádat?
A jobb keze megremegett. Az izmok megfeszültek a feszes
bőr alatt és a bundája előtört, befedve a karját. Karmok jelentek
meg az erős ujjak végén. A keze emberfeletti gyorsasággal
csapott le. Visszahátráltam, így az arcom fölé ment, anélkül
hogy bármilyen nyomot hagyott volna. Egy hajcsomó hullott a
bal arcomra, kivágva a copfomból. Ismét visszahúzta a
karmait.
– Azt hiszem, tudom még, hogy megy ez – mondta.
Egy csöppnyi mágia áramlott át az ujjaimból Slayer
markolatába, majd onnan a pengébe, tejfehér fénysugárba

75
burkolva a sima fémet. Nem, ennek a fénynek valóban nincs
semmilyen haszna, de átkozottul jó benyomást kelt a látványa.
– Mindig készen – feleltem.
Lustán mosolygott. – Most már nem nevetsz, mi, kicsi lány?
Hatásos volt, azt meg kellett hagynom. Megmozgattam a
pengét, bemelegítve a csuklómat. A kard egy ragyogó ellipszist
rajzolt a levegőbe, néhány apró, ragyogó cseppet permetezve a
piszkos talajra. Ezeknek a cseppeknek az egyike éppen a lába
előtt ért földet, amitől hátrább lépett. – Azon tűnődöm, hogy ez
az örökös alakváltás nem nehéz-e a számodra.
– Gyere ide a krumpliszeletelőddel, aztán majd kitaláljuk.
Köröztünk egymás körül, lábaink kis porfelhőket kavartak
fel. Akartam ellene harcolni, már csak azért is, hogy lássam,
meg tudom-e állni a helyem vele szemben.
Kinyíltak az ajkai és morgott egyet. Meglengettem a pengét,
felmértem a köztünk lévő távolságot.
Ha harcolnánk és túlélném, soha nem jönnék rá, ki ölte meg
Greget. A Falka darabokra tépne. Ez nem vezetett sehova. Nem
maradt más választásom: lejjebb kellett adnom az arcomból.
Megálltam és hagytam a pengét leereszkedni. A szavak nem
akarták elhagyni az ajkaimat, de rákényszerítettem magam,
hogy beszéljek.
– Sajnálom. Nagyon szívesen játszanék veled, de jelenleg
más emberekre is tekintettel kell lennem.
Mosolygott.
Nem kis fáradtságomba került, hogy semmibe vegyem azt a
leereszkedést, amit az arcán láttam. – Kate Daniels vagyok.
Greg Feldman volt a gyámom, és az egyetlen, akit évek óta a
családom tagjának nevezhettem. Ki akarom deríteni, ki ölte őt
meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ellened

76
harcoljak, és nem fogok neked bemutatót tartani a mágiámból.
Csak tudni akarom, hogy a Falka tett-e bármit is Greg halálával
kapcsolatban. És csak azután, ha a tettest megtaláltam, tudjuk
összemérni magunkat harcban.
A kezemet nyújtottam neki. Megállt, szemrevételezett, aztán
eltűnt a bundája, ugyanazokba a mirigyekbe húzódtak vissza,
ahonnan előjöttek. A Bestiák Ura az emberi kezét adta nekem
és én megráztam azt.
– Nos, jó. Jelenleg más emberekre is tekintettel kell lennem
– mondta. Mivel ő a Bestiák Ura volt, valószínűleg a legtöbb
esetben így kellett lennie.
A szemeiben a szivárványhártya aranya apró pöttyé
zsugorodott.
Az önuralma hihetetlen volt. Csak a legtehetségesebb
alakváltók tudtak három alak közül választani: ember, állat és
vadállat. A test egy része másik alakba változott, mialatt a
többi része változatlan maradt, és ahogy ezt éppenséggel
végigcsinálta, az egyszerűen hihetetlen volt. Eddig az estéig
nem hittem volna, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges.
A Bestiák Ura leült a piszkos földre. Nem maradt más
választásom, ugyanezt tettem, és meglehetősen bolondnak
éreztem magam, hogy előtte már leporolgattam a farmeromat.
– Ha bebizonyítom neked, hogy a Falkának semmilyen
érdeke sem fűződött a Jós eltávolításához, megosztanád velem
a tudásodat?
– Igen.
A pulóvere alá nyúlt, előhúzott egy fekete, cipzárral ellátott
bőrtokot és odatartotta elém. Utánanyúltam, de visszarántotta,
éppenhogy csak meg tudtam érinteni az ujjaim hegyével a

77
simulékony bőrt. Azon tűnődtem, hogy valóban gyorsabb volt-
e, mint én. Érdekes lenne ezt kitalálni.
– Ez maradjon köztünk – mondta.
– Rendben.
Elvettem a tokot és lehúztam a cipzárt. Fotók voltak benne,
felvételek holttestekről, néhány emberi, a többi pedig részben
állati, széttépve és véresen. A fénylő vérvörös uralta a képeket,
megnehezítve azok elemzését. Mégis megnéztem magamnak
őket, egyiket a másik után. Egyik holttestet a másik után,
szétrongyolódva, felmetszett hassal, vértől ázottan. Rosszul
voltam tőle.
– Hét – morogtam és a legszélénél tartottam a képeket,
mintha ezt a vért a fényképen különben megérinthetném az
ujjaimmal. – Tiétek?
– Igen. – Egyenként megérintette az ujjbegyeivel a képeket.
– Ez itt, Zachary Stone. A patkányalfa. Egy kemény, undorító
seggfej.
Megpróbáltam kizárni a vért és csak a sérülésekre
koncentrálni. – Valami körberágta őt.
– Ötüket közülük körberágta valami. És a másik kettőt is
körberágta volna, ha meg nem ijedt volna valamitől.
Akkor megvilágosodtam. – Greg ebben az ügyben
nyomozott.
– Igen, és gondoskodtak a hallgatásról. Az Emberek csak a
hatalomra törekednek. Úgy kívánják, ahogy a vámpírjaik a
vért. Riválisokként tekintenek ránk és a gyengeség legapróbb
jelére támadnak. Beismerni, hogy nem tudunk vigyázni a
sajátjainkra, gyengeség lenne. Nataraja elélvezne a
gyönyörűségtől, ha ezt tudná.
– És az hiszed, ők állnak mögötte?

78
 – Nem tudom – mondta dühös arccal. – De rá fogok jönni.
Ennek volt értelme. A Rendnek nem sok hatalma volt a
Falka felett, ami az ízléséhez képest túl szervezett és túl
veszélyes volt, mégis, ha választásra kerülne sor az emberek és
az alakváltók között, a Rend a Falka oldalára állna. Greg
lehetséges, hogy egy vámpírt követett, amikor az megölte,
következésképp már nem tudott beszámolni róla, mit látott
vagy mi állt előtte nem sokkal azelőtt.
A vámpír talán valamilyen vitába keveredett. Vagy a vámpír
követte Greget, amikor megölte, mert valamilyen szinten túl
közel jött hozzá. Vagy…
– Szívesen beszélnék Corwinnal – mondtam.
Az arca nem árult el semmit. – Gyanúsított?
Nem láttam értelmét, hogy hazudjak neki ebben. – Igen.
– Oké – felelte. – Beszélni fogsz vele. Otthon nálunk.
– Az egyezségünk rám eső részét teljesítettem – mondta.
Előhúztam az M-Scant, amit magammal vittem a hullaházba, és
kiterítettem a piszkos földre. – Mire kell figyelnem? –
kérdezte.
– Erre itt. – A sárga vonalra mutattam. – Úgy tűnik, mintha
a szkenner nem jól működött volna.
– Azt nem hiszem.
Összeráncolta a homlokát. – Mi hagyhatna sárga jelet?
– Nem tudom. De ismerek egy szakembert, aki talán meg
tudná mondani.
– Ezen kívül fel tudsz még valamit mutatni?
Itt volt még a szőrzet, de úgy gondoltam, erről semmit sem
mondok neki. Akit figyelmeztetnek, az végül fel is készül. És
semmi olyat sem nyújtott, amit a Védőtől nem kaphatnék meg.
Elméletileg.

79
 Mégis, a Bestiák Ura egy csomó munkát megspórolt nekem,
és eléggé kételkedtem benne, hogy Corwin szőrzetének jellege
alapvetően megváltozhat, hogy a DNS azt követően teljesen
mást mutasson.
A Bestiák Ura megnézte a fotókat, lassan, hangsúlyosan
átlapozva.
Eközben egészen emberinek tűnt. Rájöttem, hogy elfogult
voltam. Elfogult Natarajával és a halál iránt rajongó klubjával,
illetve a tragédiák és gyilkosságok jéghideg közönyösségével
szemben. Nekik egy túlvilágra átsegített vámpír, vagy egy
kómás állapotig ütött társuk nem jelentett mást, mint egy
beruházás veszteségét, költséges és kellemetlen, semmi olyat,
ami közelebb hozhatná őket.
A velem szemben lévő férfi azonban barátokat vesztett el.
Olyan embereket, akiket jól ismert, és akik megbíztak benne –
egyszerűen nem úgy, mint bármelyik beruházásnál. A
Falkavezér legfontosabb kötelezettsége végül is az volt, hogy
védje a Falkát – de elbukott. Mialatt a holttestek
pillanatfelvételeit szemlélte, az arcán a bűntudatot és
szomorúságot elszántság, harag és hideg düh váltotta fel.
Át tudtam érezni. Minden egyes alkalommal ezt éreztem,
amikor Gregre gondoltam. Mostantól kezdve nagyon
óvatosnak kellett lennem, mert már nem voltam semleges. Ha a
Bestiák Ura ölte meg Greget, nehezemre esne a bűnösségéről
meggyőződnöm.
Úgy találtam, a Bestiák Urával azonos nézeteket vallunk.
Milyen megható. Greg halála nyilvánvalóan oda vezetett, hogy
lassacskán elvesztettem az eszemet. Talán levághatnám a
gyilkos fejét, mialatt a Bestiák Ura lefogja.

80
 – A bűntett színhelyén szőrszálakat találtak – mondtam. – A
halottkémek nem tudják, mit gondoljanak róla. Emberi és állati
géneket is tartalmaz, macskáét. Nem alakváltótól származnak,
ami a halottkémek szerint előfordulhatna. Nagyon különös, és
nem, nincs pontos DNS-mintám.
– Nataraja tud erről?
– Azt hiszem, igen – mondtam. – Az egyik társa nevezte
meg nekem Corwint. Nem mondta, hogy azt gondolják, ő lett
volna az, de nyilvánvaló, hogy úgy gondolják.
Egy apró izom megrándult az arcán, mintha ravasz
morgásba akart volna kezdeni. – Tipikus.
– Elégedett vagy? – kérdeztem.
Bólintott. – Igen, egyelőre az vagyok. Újra jelentkezni
fogok nálad.
– Nem jövök el ide újra – mondtam. – Unicorn Lane nincs
jó hatással rám.
A szemei megint világítottak. – Tényleg? Én egészen
pihentetőnek találom. Szép vidék. És ehhez holdfény is társul.
– Persze, soha nem láttam még ilyen szép helyet. És
legközelebb hivatalos meghívást szeretnék.
Maga mellé helyezte a fényképeket.
– Megtarthatom őket? – kérdeztem.
Megrázta a fejét. – Nem, elég rossz már az is, hogy
egyáltalán léteznek.
Elfordultam, indulásra készen és még egyszer megálltam a
lerombolt falon lévő résnél. – Még valami, Felség. Szeretnék
egy nevet, amit feljegyezhetek a beszámolómba, és valamivel
rövidebb, mint az Alakváltók Vezére, déli frakció. Hogy
hívhatlak?
– Nevezz, Nagyúrnak.

81
 Forgattam a szemeimet.
Megvonta a vállait. – Az rövid.
Ez az éjszaka egyre bonyolultabbá vált és semmi jele nem
volt, hogy valaha is véget ér. Átmásztam a törmeléken, a külső
felére. Jimmel folytattam az utam.
Valami megérintett a vállamnál. Megfordultam és
megláttam a Bestiák Urát. A négy méterre lévő fal réséből
pillantott felém.
– Curran – mondta úgy, mintha valami óriási kegyben
részesített volna. – Hívhatsz Currannek.
Aztán egybeolvadt a sötétséggel. Még vártam egy pillanatig,
amíg biztos nem lettem benne, hogy elment. És, hogy senki
nem veti rám magát a sötétből.

Az Unicorn Lane túloldalán láttam a város kék tündérlámpáit.

Itt volt az ideje, hogy elvigyem az M-Scant a szakértőmhez.
Általában semmi kifogása nem volt a késő esti látogatás ellen.

Champion Heights-ot könnyű volt megtalálni. Majdnem, hogy

ez volt az egyetlen toronyház Atlantában, ami még állt.
Korábban Lenos Pointe-nak nevezték, mégis időközben olyan
sűrűn átépítették, és olyan gyakran váltakozott a tulajdonosa,
hogy alig volt valaki, aki emlékezett volna erre a régi nevére. A
tizenhét emeletes épület vörös égetett téglából és betonból
nyúlt fel az égbe, az üzletek és bárok fölé a Buckhead nevezetű
városrészben, mint egy torony Meseországban, a művészien

82
metszett fenyőfák között. Lágy ködfátyolt vont a falaira és
erkélyeire, az emberi kéz által alkotott peremrészek
elmosódtak, és a védelem hálója fáradhatatlanul azon
dolgozott, hogy a mágiát, ami önmagát táplálta, meggyőzze
arról, hogy ez a toronyház nem több egy hatalmas sziklánál.
Ez a varázslat minimum egy kisebb vagyonba került.
Jóllehet, eddig biztosította az épület fennmaradását, de nem
volt rá garancia, hogy ez a jövőben is működni fog. Én
azonban valószínűnek tartottam. Az egészben bizarr
ésszerűtlenség rejlett, mintha a komplex mágia egyszer csak a
sajátjává vált volna. Olyan volt, mint a kvantummechanika:
ahhoz, hogy megértsük, mindenképpen segített az, ha valakinél
egy vagy több csavar meglazult.
Ahogy mindig is, Champion Heights jövőjét készenlétben
tartották a tulajdonosok, akik a költségeiket már többszörösen
újra bejegyezték.
Leparkoltam a Karmeliont a Cadillac-ek, Lincoln-ok és
további bizarr társaik közé, amelyek bizonyára arra szolgáltak,
hogy a sofőrjeik utazás közben a mágiahullámokat A-ból B-be
szállítsák. Nem volt valami kényelmes megoldás egy M-Scant
magammal hurcolni, így összehajtottam és bedugtam az
évkönyvembe. Az éjszakai szél felfrissített és illatokat hozott
magával a távolból. Égetett fa füstje és sült hús illata terjengett.
Keresztülmentem a parkolón, ami gondozott cserjékkel volt
szegélyezve, és felmentem a mozgólépcsőn az üveg
forgóajtóhoz.
Az elvarázsolt üveg veszített egy keveset az átlátszóságából,
de mégsem esett nehezemre felfedezni a masszív rácsokat,
amik átlósan húzódtak az előtérben egy őrszemmel a
cellarácsban, amely egy nyílpuskát irányított rám.

83
 Megnyomtam a kaputelefon gombját. Zúgott.
– Tizenötödik emelet, 158, legyen szíves.
A válasz egyhangúan érkezett. – Kérem a jelszót.
– Scyldnak is eljöttek a végzet órái. Hős volt Isten
kalapjában.– Enélkül a jelszó nélkül kint állhattam volna,
mialatt felhívta volna a 158-as lakást, és nem mehettem volna
be anélkül, hogy át ne vizsgálnának, valamint Slayert is
elvették volna. És a kardomtól való elválás nem jöhetett szóba.
A nehéz rács oldalra csúszott. – Jöjjön be.
Egy forgóajtón keresztül jutottam el az előtérig, amit
tündérlámpa világított meg.
A lépéseim visszhangzottak a vörös gránitpadlón. A
felvonókhoz mentem. A mágia még mindig lendületben volt,
de már egyszer voltam egy mágiahullámzás alatt a Champion
Heights-ban, és akkor a felvonók maguktól működtek.
A tizenötödik emeleten fényűző, zöld padlószőnyeggel volt
befedve a padló. Vastagabbnak látszott, mint néhány matrac,
amit csak láttam. Minden egyes lépésnél belesüllyedve mentem
oda a 158-as ajtóhoz, aztán be is kopogtam, arra az esetre, ha a
csengő a mágia miatt nem működne. Senki nem volt otthon.
Kártyaleolvasó, egy nagyjából kéznagyságú fém
dobozocska, biztosította az ajtót a bejutáshoz.
Mint minden a Champion Heights-ban, így az ajtózár sem
az volt, aminek tűnt, csupán technikai köntösbe bújtatott
mágia. Előhúztam Slayert a tokjából és becsúsztattam a pengét
a kártyaolvasó nyílásába. A kardomra koncentráltam és a
szabad kezemet a csengőre tettem. Mágia áramlott az
ujjaimból.
Nyílj ki!

84
 A zár kattant és a nehéz ajtót könnyen be lehetett tolni.
Kihúztam Slayert a kártyaolvasóból, bementem és bezártam
magam mögött az ajtót.
A tündérlámpa után nyúltam, elfordítottam a kerek
fogantyút és széles, kék lángok csillogtak felfelé, megvilágítva
a szobát. Egyáltalán nem volt tehetségem a belsőépítészethez.
A lakásom egy ízléses káosz volt, a bútoraim nem illettek
egymáshoz, de teljesítették a rendeltetésüket. Az egyedi
darabok esztétikai tulajdonságai a hasznosságnak voltak
alárendelve, és a luxus azt jelentette számomra, hogy van egy
kis éjjeliszekrényem a kanapé mellett, ezen pedig az
olvasólámpámnak és egy bögre kávénak volt hely.
Itt ennek pontosan az ellentétét láttam. Amikor beléptem
ebbe a lakásba, világossá vált számomra, hogy a tulajdonosa
teljesen szándékosan alakította ki így az elrendezését.
Amit ott láttam, pontosan megfelelt olyasvalakinek az évek
alatti gondos összevásárlásával, aki annak a szónak, hogy
„Árleszállítás” vagy „Akció” egyáltalán nem ismerte a
jelentését. A bútorok, a szőnyeg, a dekorációs elemek –
minden, egy jellegzetes egésszé olvadt egymásba, és ha valaki
szemügyre vette, ugyanazt az érzést keltette benne, mint egy
afrikai szavanna másolatának szemlélése az állatkertben: itt
csakúgy, mint ott, egy harmonikus, de különös előfordulási
helyről volt szó, ebben az esetben üvegből, acélból és fehér
huzatból. Három ajtó vezetett ki a szobából. Az első a
nappaliba, a második egy fürdőszobába, amelyben dupla
mosdókagyló és egy nagy, földszintes tusolókabin volt
található, a harmadik pedig a laborba.
A külső varázslat a látást belülről kifelé nem befolyásolta
negatívan, a nagy panorámaablak a vég nélküli fekete

85
felhőtakaró alatti éjféli Atlantára nyújtott kilátást. Az egyetlen
tündérlámpa gyenge fénye láthatatlanná tette az ablaküveget, és
úgy hatott, mintha a lakás az éjszakai felhőtakaró egy része
lenne, kővel és acéllal felruházva, mégsincs elszakítva a
külvilágtól. Ha egészen közel álltam az ablakhoz, el tudtam
képzelni, hogy magasan a város felett lebegek...
Mialatt néztem, a technika visszatért. Ezernyi apró villany
ragyogott fel, úgy csillogtak, mint a drágakövek a fekete
bársony redőiben, lent, a kocsifeljárón felbukkantak a
lámpások, ez volt az emberek által alkotott napfény. A
tündérlámpa egy vibrálással kialudt és a lakásban világos,
elektromos fény ragyogott, összetörte az illúziót és elhatárolt a
feketeségtől. Az üveg ismét áthatolhatatlan lett és bezárt
engem. Egyszeriben sebezhetőnek éreztem magam, így egy kis
olvasólámpa kivételével kikapcsoltam a fényt a lakásban.
Megmostam az arcom, a kezeimet és az alkaromat,
megtörölköztem egy gyapjúszerű, fehér törölközővel, ami ott
lógott a mosdókagyló mellett, aztán leültem a hipermodern
kanapéra. Curran kérdése nem hagyott nyugodni: hogyhogy
engedte a Védő a nyomozást Greg esetében egy jöttment
zsoldosnak? Felületesen szemlélve ennek nem volt semmi
értelme.
Mégis, végül sikerült a saját egómtól elkülönülten
rávilágítanom. A Rend egy tagjának életébe került, aki ennek a
befolyásos hatalomnak egy ismert férfi tagja volt. Ezt az ügyet
nem akarták a saját kezükbe venni. Ehhez kereszteslovagot
alkalmaztak.
Az ilyen keresztesek úgy használták a Rendet, mint az
emberi érvágót: lett volna egy csúnya tályog nem sokkal a
kipukkadás előtt? Mert akkor a dolgot elintézi egy keresztes.

86
Egészen egyedül dolgoztak, ráállítva magukat az ügyre,
rendkívül tehetségesek voltak abban, amit csináltak, és
végezetül ott tűntek el ismét, ahonnan érkeztek. Ted elvárta
tőlem, hogy „nyomozást végezzek”, és ez azt jelentette, hogy
zavargást kellett keltenem az általános figyelmet magamra
irányítva, mialatt a keresztes a titkos, csendes és halk, általam
alkotott homályos ködfal mögött munkához lát. Ezen a
felismerésen körülbelül két másodpercig töprengtem, hogy így
végül ezalatt mindkét fél azt kapja, amit akart: Ted egy
villámhárítót, én pedig a lehetőséget, hogy megtaláljam Greg
gyilkosát. Így mindenki jól jár.
Kinyitottam az évkönyvemet, elővettem az M-Scant és az
összehajtott cikket, amit Bono adott nekem. Utoljára
szemügyre vettem a szkennert, majd utána az üvegasztalra
helyeztem.
Aztán széthajtottam a cikket és elkezdtem olvasni. Ennek a
lakásnak a tulajdonosa hamarosan meg fog érkezni. Csak ritkán
marad ki hajnali két-három óránál tovább, szerencsétlen órának
tartja.

Nem sokkal két óra előtt egy taxi állt meg a kocsifeljárón.
Felvettem egy távcsövet és lenéztem.
A taxi egyik ajtaja kinyílt, egy szőke nő szállt ki. Magas és
vékony volt. A fekete mini, amit viselt, körülzárta
darázsderekát és ravasz rojtokkal fedte be a melleit, ami
egyébként a testéhez viszonyítva aránytalanul nagynak tűnt. A
haja annyira világos volt, hogy majdnem fehéren csillogott, és
az egyik tincse minden figyelmeztetés nélkül a vállára esett.

87
 Az arca tökéletes volt: magas pofacsont, sasorr, nagy
szemek és telt ajkak. És mialatt az emeletes házhoz ballagott,
olyan kifejezés tükröződött az arcán, amit a kevésbé szép
nőknél gúnyos vigyornak lehet nevezni. Elegáns, bájos és
túlságosan is tudatában volt a szépségének, egy fiatal arab
lóhoz hasonlított: gőgös és kegyetlen, és ellenállhatatlan
kihívást jelent minden férfi számára.
Egy magányos járókelő megállt, elképedve a látványától.
Szerintem még fütyült is, de nem vennék rá mérget. A szőke nő
nem vett róla tudomást; számára ő egyáltalán nem létezett.
Magam mellé tettem a távcsövet és újra az évkönyvemnek
szenteltem a figyelmemet.
Öt perccel később kattant a zár és a szőke nő bejött. Amikor
meglátott, megtorpant. A gúnyos vigyora eltűnt.
– Ó, milyen kedves. Van valamim a számodra.
Ne, már megint?!
A konyhába ment, elővett pár doboz különböző ízesítésű
proteinshake-et a szekrényből és letette a pultra. Ehhez még
hozzájött egy zacskó szárított sárgabarack, egy zacskó cukor,
egy tábla csokoládé és egy túlméretezett mixer. Hozott egy
doboz tojást a hűtőszekrényből és ebből hármat felütött a
keverőpohárba. Aztán beledobott két marék aszalt
sárgabarackot, jó néhány csésze cukrot, a tábla csokit, végül
hozzáöntött legalább hat doboz shake-et.
– Hideg víz – morogta a szőkeség, és biccentett a fejével az
üvegre, amit felvettem. – Nyugodtan kiszolgálhatod magad a
bárból.
– Inkább vizet innék – feleltem.
A szőke nő mosolygott, ami nagyon ritkán látszódott az
arcán, és bekapcsolta a mixert. A kések a keverőpohár tartalmát

88
csúszós masszává turmixolták. Kikapcsolta a mixert, gyakorlott
mozdulattal levette a tetejét, majd közvetlenül ivott a
keverőpohárból.
– Mennyi is ez? Két liter? – kérdeztem.
Rövid időre letette a poharat. – Inkább három.
Aztán kiitta a pohár tartalmát, és végül anélkül, hogy sokat
teketóriázott volna, kibújt a kis fekete ruhából a fején keresztül.
Megint a könyvemet néztem.
– Kellemetlen neked? – kérdezte a szőke nő nevetéssel
kísérve, és kibújt a harisnyáiból.
– Nem, egy kevés privátszférát hagyok neked. – És
remélem, nem kell átélnem azt a fejedelmi pillanatot, hogy a
gyomrom görcsberándul és maró tartalma elönti a torkom.
– Nyugodtan elismerheted, hogy rossz neked, ha látsz
engem.
– Igen, valami olyasmi.
– Hogy tetszik neked? – kérdezte a szőke.
Felemeltem a tekintetemet, ott állt anyaszült meztelenül
előttem. – Egy jégkirálynőnek nem rossz. A mellek túl nagyok.
Elhúzta a száját. – Igen, tudom.
– És hogyhogy egy nő? – érdeklődtem.
– Mert az információs üzletágban tevékenykedek, Kate. És a
férfiak hajlanak arra, hogy a titkaikat rábízzák a szép nőkre. –
Mosolygott. – Ezt te is pontosan tudod.
– Nekem általában testi sértést kell okoznom a férfiaknak,
hogy elárulják a titkaikat.
– Akkor sajnálom ezeket a férfiakat. Nyilvánvalóan nincs
ízlésük. Tudod, ki gyártotta az áramátalakítókat, amiket a
tündérlámpáink tartalmaznak?
– Halvány fogalmam sincs róla.

89
 – Van négy vállalat. És a hét végéig fog dönteni róla a
Városi Tanács, ezen cégek közül melyek fognak a következő
három évre városi, kizárólagos megbízást kapni. Ebben a
pillanatban ebben a városban csak három ember van, aki tudja,
hogyan fog dönteni a Városi Tanács.
– Hadd találjam ki: te vagy az egyik?
A szőke nő nem válaszolt, de a mosolya kicsit kiszélesedett,
ami enyhén láttatni engedte makulátlanul fehér fogait. Az ilyen
pénzügyi analfabétáknak, mint amilyen én is vagyok, világos
volt, hogy az ilyenfajta információkért csillagászati árakat
kértek el.
Az izmai megrendültek, nyújtózkodtak, fordultak, mintha a
bőre alatt egyszer csak kukacok zavargása kelt volna életre. A
gyomrom lázadt. Összeszorítottam a fogaimat, és nem kis
fáradtságomba került, hogy a vacsorám ott maradjon, ahol volt.
A szőke csípője megváltozott, a vállai szélesebbek, a lábai
vaskosabbak lettek, mialatt a mellei eltűntek a levegőben, és
csak egy erős férfi mellkas maradt hátra.
Az izomkötegek megfeszültek, ezek képezték az erős
lábakat és az izmos karokat.
Az arccsontja is mozgásba jött, az orra szélesebb lett, az
állkapcsa erősebb és élesebb. A szemei átható kékké
színeződtek. A haja eltűnt, és új nőtt helyette – ezúttal
sötétbarna. Pislogtam még egyet, és egy férfi állt előttem. Egy
professzionális testépítő alakját birtokolta, magasan fölém
emelkedett, és elég jól fel volt ruházva. Szikrázó kék szemek
néztek rám egy született harcos sima arcából: nem volt éles
arcéle és kiugró csontja, ami az első ütésnél összetört volna.
Csupán egy kevés fegyverzet, amit minden barbárhorda
lojalitásának könnyedségével felérhetne.

90
 – Na, mit gondolsz? – kérdezte, a hangja valamivel
mélyebbnek és ellentmondást nem tűrőnek hangzott.
Szemrevételeztem. – Hatásos. Viszont egy kicsit eltúlzott.
Egy kicsit közelebb hajolt hozzám, és kék szemeiben egy
ígéret látszódott, amelyről biztos voltam, hogy teljesíteni fogja.
Sok fáradtságomba került, hogy ne gondoljak a hálószobára.
– Eltúlzott?
– Igen. A veszélyesség tetszik. Ez nagyon férfias. De úgy
néz ki, mintha fűvel-fával lefeküdne, és mintha engem
„kurvának” vagy „szajhának” nevezne.
A barbárkirály, aki előttem állt, megdörzsölte az orrnyergét.
– És, ha pont ez vezet téged a megoldáshoz?
– Nem tudom. Azt hiszem, valami van a szemeiben.
– Akkor ez egy nem?
– Ez egy nem.
– Akkor van még mit javítanom rajta.
A barbárkirály kicsit összezsugorodott, a különleges
izomzata karcsúbb alakot öltött. A haja eltűnt, hátrahagyva
csupasz koponyáját, az arca megnyúlt, okos, sötét szemek és
nagy orr tűnt elő. A férfi, akit Saiman néven ismertem, a
bárhoz ment és a mosogatónál engedett egy pohár vizet.
– Üzleti? – kérdezte az M-Scanre pillantva.
– Igen.
Bólintott, megitta a vizet, és töltött egy újat.
– Egy szikrányi mágiát sem érzek – mondtam. –
Ugyanakkor úgy tűnik, egyáltalán nem kerül fáradtságodba,
hogy átváltozz. Hogy csinálod?
Rám nézett, és felhúzta az egyik szemöldökét – egy gesztus,
ami annyira hasonló volt a sajátomhoz, hogy megesküdhettem
volna, hogy tőlem leste el. Ez mindenképp elgondolkodtató

91
volt. Saiman gyakran utánozta az ügyfelei sajátosságait.
Teljesen tudatosan művelte, mivel ezzel ki tudta őket hozni a
sodrukból.
– A hangsúly itt a „tűnik”-en van. Egy ilyen átváltozás most
magas koncentrációt igényel, amíg a mágiaáradat szinte
majdnem magától áramlik. De hogy lényegében válaszoljak a
kérdésedre: úgy hiszem, a testem el tudja raktározni a mágiát.
Mint egy elem. Sőt, talán még létre is hozza magát.
Megitta a második pohár vizét és a kanapéhoz jött. – Sokat
vártál rám?
– Nem annyira.
Egy pillanatra azt hittem, hogy tesz valami megjegyzést a
látványra, mert akkor nem tudtam volna tűrtőztetni magam és
muszáj lett volna megkérnem, hogy takarja el magát valami
ruhával. Aztán szerencsére teljesen egyedül elvonult a
hálószobába.
Saimant hajtotta a vágy, hogy túlélő emberré változzon, egy
szupermenné, akinek egyetlen nő sem tudna ellenállni. A
szexuális szempont sokkal kevésbé érdekelte ezalatt, mint a
tudományos törekvés, hogy egy tökéletes emberi lényt
teremtsen. Amit ezzel tulajdonképpen el akart érni, nem tudta,
és nekem sem volt róla fogalmam, ha valaha is sikerülne neki,
mit akarna tenni, mint túlélő ember.
Ugyanazzal a gyakorlatias logikával közelítette meg a
kihívást, mint minden mást az életben, megpróbált
visszajelzéseket gyűjteni emberek széles skálájától, akik közül
a legtöbbnek fogalma sem volt, hogy hogyan is néz ki ő
valójában.
Korábban azt az álláspontot képviseltem, hogy ilyen
túlélőembert egyszerűen nem tud létrehozni. Még ha sikerülne

92
is neki egy tökéletes férfi képmását megteremteni, nem
teljesítené az elvárásait. Sok, túl sok függött a két ember közti
kölcsönhatástól, és végül ezek voltak azok a kölcsönhatások,
amelyek az intimitáshoz vezettek. Ezen a ponton nagy
elhivatottsággal mondott ellent nekem, és megtanultam, hogy
erről már ne vitázzak vele.
Egy éve, egy zsoldos munka során ismertük meg egymást.
A testőreként dolgoztam. Minden zsoldos előbb vagy utóbb
foglalkozott ilyen munkával, és szerencsém volt, hogy ez
ügyben Saimanhoz kerültem. Ő abban az időben ágyhoz volt
kötve egy gyomorműtét után fellépő komplikáció miatt. A teste
folyton változott, mialatt harcolt a fertőzés ellen, így olyannak
bizonyult, akit kimondottan nehéz őrizni. Sikerült a
rászabadított gyilkosok közül kettőt megölnöm. A harmadikat
saját maga ölte meg azáltal, hogy egy ceruzát nyomott a
szemébe. Először azt gondoltam, mindent elszúrtam, de azóta
ez a hála kötötte hozzám. És boldog voltam emiatt, mert a
szolgáltatásait megfizetni minden volt, csak olcsó nem.
Saiman bő sötétkék ruhában jött vissza, ami olyan volt,
mintha egy szokásos tréningruhából vágták volna, azonban
sokkal drágábbnak tűnt ahhoz, minthogy egy efféle
megjelöléssel be lehetett volna mocskolni. Vetett egy pillantást
az évkönyvre, ami még mindig nyitva volt az ölemben. A
kitépett cikk, amit Bono néhány nappal ezelőtt adott nekem, a
tetején volt.
– Egy újságcikk a Volshebstva e Kolduni-ból. Milyen egy
önhitt cím. A dolognak több hitelességet kölcsönözne, ha azt
írták volna: „Varázslatok és boszorkánymesterek”
Oroszországban. Egyáltalán nem tudtam, hogy olvastad ezt a
selejtet.

93
 – Én nem is. A cikket egy ismerősömtől kaptam.
– A probléma ezekkel a szennylapokkal az, hogy az
embereknek, akik ezt kiadják, nem világos, hogy a mágia
mindig áramlik. Téves információkat terjesztenek el.
Ez egy régi és mindenképpen nyomós érv. Az emberek
befolyásolják a mágiát, éppen úgy, ahogy a mágia befolyásolja
az embereket. Ha elegendő ember valamit valósnak tart,
időnként hozzáfűzik a mágiát és valós lesz.
Saiman átfutotta a cikket. – Ez itt, mint mindig, hiányos és
tele van őrültséggel. Az upirt hullákat zabáló vámpírokként
sorolják be. Nézd csak, ott jobbra azt írják, az upir hatalmas
szexuális vággyal rendelkezik, de egyáltalán nincsenek
tudatában ennek az ellentmondásnak: egy vámpírnak
semmiféle párosodási szükséglete nincs, ebből kifolyólag egy
upir nem lehet vámpír. Azt is írják, hogy megpróbál majd
párosodni bármiféle emlősállattal, hogy elég sokáig vissza
tudja-e tartani, hogy elérje a csúcspontot, de nem említi, hogy a
lénynek, akinél ez eredményre vezet, annak az upirt szolgálnia
kell. – Undorodva ejtette le a cikket. – Ha valaha erről a
teremtményről többet kell megtudnod, tudasd velem.
– Így lesz.
– Tehát – mi vezetett téged szerény hajlékomba?
– Van egy M-Scanem, amit ki kellene értékelni. – Megint
felhúzta az egyik szemöldökét. És ez nekem erősen feszegette a
határaimat.
– Nagyon jó. Kiállítom neked a számlát az óradíjammal.
Levonva persze a szokásos kedvezményt. – Rápillantott a
karórájára. – Mégpedig… mostantól. Teljes körű kiértékelést
akarsz?

94
 – Nem, csak egy alapvetőt. Többet nem engedhetek meg
magamnak.
– Fukar ügyfél, mi?
– Díjazás nélkül dolgozom.
Grimaszolt egyet. – Kate, ez egy nagyon rossz szokás.
– Tudom.
Elvette a papírt és az ujjai hegyével tartotta. – Mi érdekel
belőle?
– Egy kis sárga vonal az alsó szélénél.
– Áh.
– Mi hagyhat ott egy sárga jelet? És mennyibe fog nekem a
válasz kerülni?
– Nagyon jó kérdés. Először is hadd végezzek el egy kis
tesztet, hogy biztosak lehessünk, nem mechanikai hiba áll-e
mögötte.
Követtem őt a laborba. Készülékek káosza, amire ha egy
normál egyetemi labor személyzete ránézett, a lelkesedéstől
kijött a sodrából, és amelyek ott álltak a tűzálló asztalok és
pultok fekete felületén. Saiman felvett egy zöld, vízálló
kötényt, magára kapott egy pár védőkesztyűt és elővett az
egyik asztal alól egy kerámiatáblát, amit aztán egy
üvegkockához vitt a sarokba.
– Mit csinálsz ott? – kérdeztem.
– Most szkennelni fogom az M-Scant, hogy az esetleges
mágia-maradékot felkutathassam. Nem akarok itt semmilyen
szennyeződést.
– Ezt nem tudom megfizetni.
– Ez ingyenes. Az önzetlenségeddel kiérdemelted. Csak a
munkadíjamat kell kifizetned.

95
 Működésbe hozta az egyik ablakot, és az üvegtömb láncként
emelkedett fel. Saiman elvette a tálcát a kerámia alátétről és
hagyta újra visszaesni a kockát, úgy, hogy az üveg körülzárta a
tálcát.
Saiman ujjai száguldottak a billentyűzeten, zöld villámok
cikáztak át az üvegkockán. Egy másik asztalon működésbe
lépett egy nyomtató és kiköpött egy papírt.
Saiman elvette, és odanyújtotta nekem. Üres volt – egy jel,
hogy semmiféle mágikus lenyomat nem szennyezte a tálcát.
Saiman rögzítette az M-Scant a tálcán, újra a kocka fölé
helyezte, és megismételte a folyamatot. Ezúttal a nyomtató az
M-Scanem aprólékos másolatát adta ki.
Saiman egy pillanatig elgondolkodott ezen, miközben az M-
Scannel a kezében az asztalnak támaszkodott.
– A probléma ennek a szkennernek a tökéletlensége.
A hangulatom mélyebbre süllyedt. – Akkor tehát hibát
mutat?
– Bizonyos értelemben igen. Ilyen módon a szkenner még
mindig egy tökéletlen eszköz. Embereket regisztrál különböző
színárnyalatokban, világoskéktől az ezüstig, de gyakran nem
alkalmas arra, hogy a mágikus adottsága a különböző
játékmódokat dokumentálja. A legradikálisabb variációk
kivételével – mint a vámpírok bíborvörös és az alakváltók zöld
színe –, szinte minden elkerüli. Egy látnok és egy jós, akik
nagyjából ugyanakkora hatalommal bírnak, ugyanolyan színű
jelet hagynának, habár a mágikus képességeik eléggé
különböznek egymástól. És ezenkívül – Saiman engedélyezett
magának egy keskeny mosolyt –, megjegyezi a Ferae-Magle-t,
fehérként.
– Ferae? Állati mágia?

96
 – Minden állatfaj saját mágiát bocsát ki magából. Az
általános M-Scanek ezeket fehérként jelölik, ezzel egyáltalán
nem látnánk semmit. Az utóbbi időben néhány okostojás
Kyotóban egy egész sor különböző állatot vizsgált egy nagyon
érzékeny szkennerrel. És azzal egyértelműen bebizonyították,
hogy minden állatfajnak saját színt hoz létre. Ezek gyenge
pasztellszínek, de megkülönböztethetőek és az alapszínük
mindig sárga.
– Akkor ez a sárga vonal tehát állatokra utal?
– Egy jó szkennernél az lenne, igen. De a mi selejtes
készülékünknél az állatok valószínűleg fehérrel lennének
jelölve. Csak akkor vennénk észre, ha valamilyen másfajta
mágiai befolyással keveredne.
– Most már nem vagyok képben.
– Nézz a vonaladra. Barackszínbe átmenő árnyalata van.
Elég gyenge, de ez a barackszínű árnyalat az egyedüli ok,
amiért ezt a vonalat egyáltalán látjuk. Ez azt jelenti, hogy amid
itt van, azzal valami történt, ami nagyrészt állati, de még
valami mással is keveredett.
Valami megvilágosodott. – Szóval, vegyük át újra. Az állati
mágiát fehér színnel jelzi, de a valóságban sárga. Nagyon
világos sárga, amit más színek könnyen dominálhatnak. És ezt
a világossárgát általában nem láthatjuk, csak ha egy másik
színnel keveredik. Egy farkas sárgája, keverve egy ember
kékjével, képezi akkor egy vérfarkas élénkzöld színét. Ha ezt
az érvelést követjük, akkor egy vérfarkasnak kell lennie, egy
állatnak, aki át tud változni emberré, és inkább mocsárzöld
vonalat hagyna. Valamelyest jól látom?
Bólintott.

97
 – Hogy ezt a sárga vonalat láthatjuk, az magyarázza, hogy a
szkenner feljegyezte valami jelenlétét, erős állati mágiával és
még valami más jellel. És mivel a vonalaknak barackszínbe
átmenő árnyalatuk van, a kézenfekvő gyanúsított tehát…
narancssárga színű.
Az utolsó szónál nyelnem kellett. A narancssárga a pirosból
származott, és a piros a nekromanta mágusok színe volt.
Saiman igazolta a végkövetkeztetésemet.
– Egy állatról van szó, aki valamilyen összefüggésben áll a
nekromanta mágiával. Hogy pontosan melyik, nem tudom.
Mindenesetre nem állat-zombi. A színezete sötétvörös. Jó
szórakozást!
Sóhajtottam.
– Az idő pénz – mondta. – És ezért azt javaslom, hogy
halaszd későbbre a töprengést. Különben van még valamid
számomra?
– Nincs.
Ránézett a karórájára. – Harminchét perc.
Kiállítottam neki egy csekket 962 dollárról.
Ezután még pontosan 400 dollárom és 9 centem maradt a
folyószámlámon. Szükséghelyzetekre még további 500
dollárom volt egy megtakarítási számlán. Ha hamarosan nem
áll valamennyi pénz a házhoz, át kell gondolnom, hogy
szakmát váltsak.
Átadtam neki a csekket. Nem nézte meg.
– Tudasd majd velem, mi lett a vége a dolognak – mondta a
szokásos mosolyával.
– Te leszel az első, aki értesülni fog róla.
– Áh, és Kate, ha meggondolnád magad a legújabb
prototípusommal kapcsolatban… Az ajánlat áll még.

98
 Az átható kék szemek és az erőteljes izmok kis időre
felbukkantak lelki szemeim előtt. Ott ólálkodott a veszély. –
Köszönöm, de ez valószínűleg nem fog bekövetkezni.
Amikor elhagytam Saiman lakását, úgy találtam, hogy az a
mosoly utalás volt arra, ami az ajkai körül játszódott, teljesen
és egyáltalán nem tetszett nekem.

99
 Negyedik fejezet
Fordította: Walheru

Nem sokkal hét előtt ébredtem Greg lakásában és a telefonért

nyúltam. Jim számát tárcsáztam: az eredmény három csöngés,
és egy kattanás, majd a bejelentkező mantrát nélkülöző
üzenetrögzítő sípoló hangja volt. Szófukar üzenetet hagytam –
„Hívj fel...” –, majd letettem. Jim nem lesz elragadtatva tőle. A
vadászattal telt éjszakát követő reggelen az alakváltók békés
elmélkedése legalább annyira szent volt, mint a shaolin-papok
meditációja. Az emberek és az állatok között rekedt alakváltók
mindkét faj fölött teljes ellenőrzésre törekedtek, így hát a
napfelkeltét a belső látás rítusával töltötték; az elmélkedést
követően pedig békés álomba zuhantak. Szinte biztosra vettem,
hogy Jim egész éjjel Unicorn Lane-ben vadászott.
Valószínűleg már ő is aludt, a rögzítő pedig addig játssza majd
az üzenetem, míg bele nem őrül. A gondolatra elmosolyodtam.
Kinyújtóztam, hogy ellazítsam kissé megmerevedett
vállizmaimat, majd újra elernyedtem. Teljes erővel a falon
terpeszkedő árnyék felé rúgtam, de képzeletbeli ellenfelemet
sose értem el. Pár alapvető rúgást, frontális ütést, köríves
rúgást, szúró-döfő mozdulatot végeztem, a végén néhány
bonyolultabb elemmel. Tíz perc múlva már izzadtam, de még
húszat lenyomtam; főleg a kart, a vállakat és a mellizomzatot
erősítő gyakorlatokat csináltam. Gregnek nem voltak súlyzói,
ezért azokat az ólombetétes buzogányával helyettesítettem. A
fegyver egyensúlya silány volt, de a célnak most ez is
megfelelt.
A súlyzózás pár napja már kimaradt, így a szokásosnál
gyengébbnek éreztem magam, ám az irányított és eltökélt
erőkifejtés jóleső érzéssel töltött el, a hangulatom pedig fokról
fokra javult, így mire a zuhanyzásra került a sor, már a jókedv
is megkísértett.
Amint a fürdőszobaajtó kilincsét megfogtam, megcsörrent a
telefon. Jim hívására számítva megfordultam.
– Jim?
– Helló – egy férfihang jelentkezett. Kellemes, kulturált,
tiszta hang volt. Már hallottam valahol, de beletelt egy percbe,
mire rájöttem, honnan ismerős.
– Dr… Crane?
– Crest.
Aha, a jótékonykodó fickó, a fogpasztára emlékeztető
nevével. Hogy a pokolba nyomozta ki a számomat? –
Segíthetek valamiben?
– Reméltem, hogy velem ebédel.
Kitartó egy fráter. – Hogy szerezte meg a számom?
– Hívtam a Rendet és hazudtam érte. Azt mondtam, hogy
információkkal rendelkezem a halott vámpírral kapcsolatban és
megadtam a személyazonosságomat – ők meg ezt a számot.
– Értem.
– Szóval, elfogadja a meghívást?
– Nagyon elfoglalt vagyok.

101
 – Ennie azért mégiscsak kell. Nagyon szeretnék még
egyszer találkozni Önnel, valami kevésbé hivatalos helyen.
Adjon még egy esélyt, és ha az ebéddel felsülök, eltűnök a
színről.
Fontolgattam a dolgot, és azon kaptam magam, hogy igent
mondok, pedig teljesen nevetséges dolog volt. Egy bomba
tetején ücsörögtem, a Falka és az Emberek is azon voltak, hogy
meggyújtsák a kanócát, én meg egy randevún tépelődök. Mikor
is voltam utoljára igazi, vérbeli randin? Talán két éve?
– Megfőzött – mondtam. – Találkozzunk a Las Colimasban,
dél és fél egy között. Tudja, merre van?
Tudta.
– És, Dr. Crest?
– Csak Crest – kérem.
– Crest, kérem, többé ne hívja a Rendet.
Azt hittem ettől zavarba jön, de vidáman azt mondta: –
Igenis, asszonyom! – majd bontotta a vonalat.
A zuhanyfülkébe lépve azon töprengtem, miért is álltam rá a
találkára. Kellett, hogy oka legyen – amellett, hogy
magányosnak, fáradtnak éreztem magam, és emberi társaságra
vágytam, egy férfi társaságára, arra a fajtára, amelyik nem
változik át szörnyeteggé, vagy nem hajlítgatja izomzatát oly
könnyedén, mint ahogy mások átöltöznek. Lehet, hogy
kicsalhatok tőle egy kis információt arra nézve, mit műveltek a
hullaházban azzal a halott vámpírral – igen, ezt jó ötletnek
találtam.
A tusolás kellős közepén megcsörrent a telefon. Elzártam a
vizet, és mentem, hogy felvegyem, szappanhabbal áztatva a
linóleumot.
– Igen?

102
 – Édesem, Maxine vagyok!
– Helló, Maxine.
– A Védő ma fél kilencre várja az irodájában.
– Köszönöm.
– Nem tesz semmit, kedvesem.
Letettem, majd mentem vissza a zuhanyzóba. A bőségesen
zuhogó forró víz elernyesztette az izmaimat.
Ismét csörgött a telefon.
Felmordultam, és visszatrappoltam a telefonhoz, a vizet már
el se zártam.
– Ki az?!
– Hogy az istenbe mersz reggel felhívni! – csikorogta
dühödten Jim.
– Bocs, hogy felvertelek a szépítő, Csipkerózsika álmodból!
– vágtam vissza.
– Mi a fenét akartál?
– Azt, hogy verj életet magadba, és add meg a Falka által
elkövetett gyilkosságok listáját: a helyszíneket, az időpontokat,
meg minden ilyesmit.
– Tudod, hogy ezek bizalmas információk. Mégis, mit
gondolsz, ki a frász vagy te?
– Az, aki éppenséggel magasról tesz a hivatalos
szarakodásokra! Nézz csak ki az ablakon! Vajon azt látod,
hogy az emberek sorban állnak, hogy megmentsék a szőrös
valagatokat?
Lecsaptam a telefont, és visszatértem a zuhanyfülkébe. Az
elillant gőz elég figyelmeztetésül szolgálhatott volna, de
bolond fejjel épp a jéghideg zuhatagba léptem. Míg beszéltem,
kifogyott a meleg víz, és a zuhany csövének elmerült
fojtogatásával se zsarolhattam volna vissza, úgyhogy elzártam

103
a vizet, és alaposan megtörölköztem. Ez bizony nem lesz egy
jó nap...

Az egyik, látogatók számára fenntartott székben ültem, a Védő

irodájának mélyén. Ted ezúttal nem a telefonon lógott, hanem
olyan pillantással méregetett, mint amilyennel a középkori
lovagok vizslatták erősségük védművei mögül az őket ostromló
szaracén hódítókat.
A pillanatok percekké nyúltak.
Végül így szólt. – Kikértem az akadémiai aktáját.
Ó, a francba!...
– E-minősítést szerzett – mondta.
Az E az electrumot jelölte. Igazán nem nagy dolog.
– Tudja, hogy az Akadémia harmincnyolc éves fennállása
alatt, hány E-minősítésű tanoncot fogadott a falai közé? –
tudakolta.
Tudtam. Greg annyiszor elmondta már, hogy a szám
lyukakat vájt a dobhártyámba, ám nem lett volna jó húzás
provokálni a Védőt, ezért úgy véltem, jobb a békesség.
– Nyolcat – mondta, és hagyta, hogy szavai elérjék a kellő
hatást. – Önt is beleértve.
Ezt igyekeztem méltóságteljesen viselni.
Ted pár centivel balra tette a tollát, figyelmesen nézte, majd
ismét rám emelte tekintetét.
– Miért lépett ki?
– Összeütközésbe kerültem a hatalom letéteményeseivel.
– A kiváló hallgató túl önérzetesnek bizonyult?

104
 – Ennél többről volt szó. Rájöttem, hogy a Rend nem nekem
való hely, és még azelőtt hátat fordítottam nekik, mielőtt még
valami igazán nagy hülyeséget műveltem volna.
A fejemben pedig megszólalt Greg, nem minden
szemrehányás nélkül: „Helyette a zsoldos életet választottad:
bárkihez elszegődsz, mindenféle morális megfontolás nélkül.”
Ted így szólt: – Most a Rendnek dolgozik.
– Igen.
– És, milyen érzés?
– Szúr, gennyesül fáj és bizsereg, doktor úr...
Egy intéssel lesöpörte csípős megjegyzésem. – Ne szájaljon
itt velem. Azt kérdeztem, milyen érzés?
– Jó, hogy van egy központ a városban. A jelvény sok ajtót
megnyit előttem. És nagy felelősséget ró az emberre.
– És, ez zavarja?
– Igen. Ha egymagam melózok, és elcseszem a dolgot, ugrik
a fizetség, és a következő melóig eszem, ami a kiskertben
megterem. Ha most cseszek el valamit, egy rakás ember
haraphat fűbe.
Ted bólintott. – Fojtogatónak találja?
– Nem. Elég hosszú pórázra eresztett. De azért tudom, hogy
rajtam van.
– Csak addig, míg el nem felejti.
– Nem olyan dolog ez, ami csak úgy kimegy a fejemből.
– Nataraja panasszal élt Ön ellen – mondta.
Megnyugodtam – más irányt vett a beszélgetés. – Valóban?
– Azt állítja, ódzkodik attól, hogy beavassa őket a
részletekbe. Sokáig jártatta a száját.
– Rendszerint sokat jártatja a száját – vontam vállat.
– Tudja, miért csinált ekkora felhajtást?

105
 – Igen. Az Emberek között és a Falkában is akadnak
gyanúsítottak, ő pedig az együttműködés látszatát akarja
kelteni.
Ted, helyzetértékelésemet helyeselvén, bólintott.
– Eddig nem volt okom a Casinóba menni – mondtam.
– Most már van.
– Igen.
– Jó. Akkor amint végeztünk, menjen oda, és fogja be a
száját.
Bólintottam.
– Most pedig mondja el, mire jutott.
Elmondtam. Meséltem a halott vámpírról és a rejtett
bélyegről; a Bestiák Urával esett találkámról, akit hívhatok
Currannek, az M-Scanen látott sárga vonalakról, meg Anna
álmáról.
Végigülte a beszámolót, majd érzelemmentes gránitarccal
bólintott. Mikor végeztem, annyit mondott: – Jó.
Ebből kitaláltam, hogy a kihallgatásnak vége és elhagytam
az irodát. A kereket oldó szaracénok ezúttal megúszták a
hátukat perzselő, égő olajzuhatag nélkül.
Ezután Greg irodájába mentem. Valami múlt éjjel óta nem
hagyott nyugodni, ott motoszkált az elmém rejtett zugaiban, de
reggel, míg a jéghideg zuhany miatt dühöngtem, rájöttem, mi
volt az: a nők nevei Greg aktájában. Megfeledkeztem arról a
négy névről, egyszerűen elsiklottam felettük, amely egyszerre
volt felelőtlenség és ostobaság. Több eszem is lehetett volna.
Az akta kikeresése, és a neveket tartalmazó oldal átfutása
pusztán öt másodpercet vett igénybe. Sandra Molot, Angelina
Gomez, Jennifer Ying, Alisa Konova. Greg aktái között
kutakodtam a nevek után, de egy nőről se vezetett külön

106
anyagot. Mivel különböző népcsoportokhoz tartoztak, semmi
közös nem volt bennük. Telefonkönyv után kutakodtam, a
legalsó fiókban meg is találtam, és átnyálaztam a nevek után. A
Gomez és Ying átlagos vezetéknevek voltak, és a Molot se volt
túl ritka, úgyhogy Konovákat kerestem. Denis és Anatolij
néven két férfit is találtam. A nők esetében az orosz
vezetéknevek végére egy magánhangzót biggyesztenek, így
lesz a Konovból Konova. Ennek alapján, megérné felhívni a
két számot.
Az első esetében egy közönyös női hang közölte, hogy a
számot kikapcsolták. Próbáltam a másodikat is. Kicsöngött, és
egy idősebb nő enyhe akcentussal azt kérdezte: – Igen?
– Halló, Alisával szeretnék beszélni...
A kérést hosszú szünet követte.
– Asszonyom?
– Alisa eltűnt – mondta csendesen az asszonyság. – Nem
tudjuk, hol lehet.
Mielőtt további kérdéseket tehettem volna fel, a hölgy
bontotta a vonalat. Második legbiztosabb lehetőség gyanánt a
Molotra kerestem rá, és hatot találtam belőlük. A negyedikkel
megfogtam az isten lábát: egy fiatal férfihang szerint, Sandra a
testvére volt, és vonakodva kibökte, hogy a múlt hónap
tizennegyedik napján ő is eltűnt, és még annyit fűzött hozzá,
hogy a „rendőrség még keresi”. Megköszöntem az információt,
és letettem a kagylót.
Tizenkilenc Ying, és huszonhét Gomez vezetéknevű embert
hívtam fel. Jennifer Yinget nem találtam, ám Angelina
Gomezből kettő is akadt. Az első kétéves volt, a második húsz,
és eltűnt.

107
 Szinte teljes bizonyossággal azt feltételeztem, hogy Jennifer
Ying is a többi nő sorsára jutott. Fontolgattam, hogy
ellátogatok a kérdéses körzetbe, ám racionális énem
meggyőzött, hogy nem csupán információ nélkül vágnának ki,
de elég figyelmet keltenék ahhoz, hogy még ennél is jobban
megnehezítsem a munkám. A zsaruk tisztelték a teljes jogkörű
lovagokat, ám, hacsak nem vitte rá őket a szükség, ritkán
működtek velük együtt – én pedig még csak lovag se voltam.
Valószínűnek tűnt, hogy mostanra mind a négy ifjú hölgy
karmokat és szőrzetet növesztve „Nagyúrnak” szólította
Currant, ebben az esetben, logikusnak is tűnt az eltűnésük, mert
ott voltak a hét halott alakváltó között. Hívtam Jimet, hogy
megerősítse a gyanúmat, de vagy nem volt otthon, vagy úgy
döntött, nem veszi fel a telefont. Üzenetet nem hagytam.
Egyéb dolgom pedig nem lévén, eltettem az aktát.
Nyakamon volt az ebédidő, mikor is egy plasztikai sebésszel
volt találkám.

A Las Colimas belsőépítésze biztos nagy csodálója volt a korai

azték, és a Taco Bell gyorsétteremlánc fémjelezte
stílusjegyeknek. Az étterem csiricsáré fülkék, tarka piñata-k5 és
műnövények ízléstelen egyvelege volt. A hosszú büféasztalt
koronázó tetőt műanyag koponyákból álló polc keretezte, és
eredeti darab alapján készült, amelybe az aztékok hajdanán

5
mexikói hagyományra épülő partikellék, melyet fára, vagy valamilyen
magasabb helyre esetleg zsinórra akasztanak, majd a játékban résztvevők
megpróbálják szétverni, így kihullik belőle az elrejtett meglepetés, pl.
édesség.

108
számtalan emberi áldozatuk koponyáját zsúfolták. Az
ablakpárkányon, a műanyag gyümölcsöket ontó, vesszőből font
bőségszaruk között, misztikus műtárgyak égetett cserép
utánzatai ültek.
A környezetre ügyet se vetettem. Abban a pillanatban,
ahogy beléptem, mennyei illatok rohantak meg és burkoltak be,
én pedig elrobogtam a bejáratot a kasszától elválasztó másfél
méter magas, égetett agyag förmedvény mellett, amely a híres
Xochipillit, a Virágok hercegét hivatott ábrázolni. Egy vörös
hajú pincérnő elém vetette magát.
– Elnézést – mondta, és összes fogát kivillantva rám
mosolygott. – Ön Kate, ugye?
– Igen.
– Már várják. Erre, kérem.
Mialatt elvezetett a büféasztal mellett, egy férfivendég
hangját hallottam, amint a pincérnőt kérdezi: – Ehhez mártást
is adnak?
Ilyet is csak délen követnek el.
A pincérnő egy sarokban lévő bokszhoz vezetett, amelyben
Crest foglalt helyet, és az étlap tanulmányozásába merült.
– Megtaláltam, doktor! – jelentette be a nő. A szomszédos
asztalnál ülő törzsvendégek rám pillantottak. Ha az étterem
nem lett volna úgy tele, ott helyben megfojtottam volna a nőt.
Crest felpillantott, és rávillantott egy mosolyt. – Ó, hát nem
felejtette el! – mondta meglepett hangon. – Köszönöm, Grace.
Grace felkuncogott. – Ha szükségük van valamire, csak
szóljanak!
Elrobogott, a járásába pedig még bedobott egy extra-riszát.
Sose gondoltam volna, hogy egy ilyen csontos némber így
rázhatja a hátsóját, de Grace rám cáfolt.

109
 A bokszba vetettem magam.
– Szépen beviharzott – mondta.
– Öt perce van itt, a pincérnőnek pedig máris elszabadulnak
a szempillái – feleltem. – Ehhez is tehetség kell.
Crest kigöngyölte szalvétáját, fogta a lekerekített hegyű
recés kést, és úgy tett, mintha szíven szúrná magát. – Ami azt
illeti, nem kell – magyarázta a késsel hadonászva, ami igen
élesnek tűnt. – A legtöbb pincérnővel kivert kutyaként bánik a
tisztelt vendégsereg. Kihozzák az ételt, várnak, ennélfogva
biztos az emberiség aljához tartoznak, akik jól tűrik a
megaláztatásokat.
Elvettem tőle a kést, nehogy még megsebesítse magát, és az
asztalra tettem.
A vörös hajú Grace visszatért, elkápráztatott minket újabb
mosolyával, és megkérdezte, választottunk-e már. Az étlapba
bele se nézve rendeltem, Crest pedig kifogástalan spanyol
kiejtéssel churasscót és chimichurrit kért. Grace tanácstalanul
meredt rá.
– Azt hiszem, a doktor a konyhafőnök ajánlatára gondolt:
grillezett bélszínszeletre brazil módra, argentin petrezselymes-
fokhagymás szósszal – mondtam.
Grace arca felderült. – És milyen italt parancsolnak hozzá?
Mindketten ásványvizet kértünk jéggel, majd Grace
fenenagy riszálással elviharzott.
Crest bosszús képet vágott.
– Hová lett az a jó kedély? – kérdeztem.
– A kontárkodást nem díjazom. Ez a nő egy latin-amerikai
étteremben dolgozik; legalább azzal lenne tisztában, hogy ejtik
ki a fogások és az italok neveit. De hát, lehet, hogy

110
szorgalmasan igyekszik. Körbenézett. – Itt azért nem igazán
lehet csendesen cseverészni.
– Van valami kifogása az ízlésem ellen?
– Igen, van.
Vállat vontam.
– Igencsak... ellenséges. – Ezt nem kötekedve mondta: Crest
hangja arról árulkodott, hogy jól szórakozik.
– Netán egy csendes, ízléses helyet kellett volna
választanom, ahol bizalmasan beszélgethetünk?
– Valami effélére gondoltam.
– Miért tettem volna? Kizsarolta belőlem ezt az ebédet,
úgyhogy gondoltam, legalább az étel az ínyére lesz.
Másféle támadási módszerrel állt elő. – Még sosem
találkoztam Önhöz fogható nővel.
– Az nem is baj. A hozzám hasonló nők ugyanis nem
szeretik, ha megpróbálnak átgázolni rajtuk. Még eltörhetik a
lábát.
– Képes lenne rá? – Crest vigyorgott. Most flörtöl velem?
– Mire?
– Hogy a lábam törje.
– Megfelelő körülmények között, igen.
– Barnaöves karatés vagyok – mondta. A keménykedő tyúk
karaktere láthatóan szórakoztatta. – Lehet, hogy nem adom
olyan könnyen azt a lábat.
Ezen jót derültem. Beteges vigyoraim közül a legszélesebbet
villantottam rá, és azt mondtam: – Barnaöves? Lenyűgöző.
Viszont ne feledje, hogy a lábak törése a szakmám szerves
része, míg Ön...
– Míg én orrokat csinosítok? – szúrta közbe.

111
 – Nem; én hullák összevarrására gondoltam, de az orrok
kicsinosítása mégiscsak jobb riposzt.
Egymásra vigyorogtunk az asztal fölött.
Két tányérral egyensúlyozva, megérkezett Grace. Letette
őket elénk, majd mielőtt még újabb harminckét fogat villantó
mosollyal elkápráztathatta volna Crestet, elszólították az
asztalunktól.
– Az étel mesés – mondta Crest az első két falat után.
És nem is drága. Felvont szemöldökkel jeleztem, hogy én
aztán megmondtam.
– Ha megígéri, hogy megkíméli a lábam, én sem adom a
bájgúnárt – javasolta.
– Rendben. Hol tanult meg spanyolul?
– Az apámtól – felelte. – Hat nyelven beszélt folyékonyan,
és csak a jó ég tudja, hányat értett. Régi vágású antropológus
volt. Két évet töltöttünk a mexikói Templo Mayornál.
Szemöldököm felvonva, elvettem a csípős szószt, amit egy
stilizált szobrocskát formázó üvegben szolgáltak fel, és Crest
elé tettem.
– Ő Tlaloc – mondta. – Az eső istene.
Rámosolyogtam. – Milyen volt a templom?
– Forró és poros. – Mesélt az apjáról, aki rég letűnt népek
után kutatott, a templom tetejére vezető számtalan lépcső
megmászásáról, ahol egy kétosztatú szentély meredt a világra;
arról, hogy a szabad ég alatt, a templom faragott falainál aludt,
és rémisztő papokról álmodott. A hangja valahogy elnyomta az
étterem lármáját, duruzsolássá halkítva a vendégek csevejét.
Oly rendkívüli volt az a hang, esküdni mertem volna rá,
varázslat hatja át, csak éppen semmiféle erőt nem sugárzott.

112
Lehet, hogy tényleg az volt – személyes, az emberi kellem és
beszélgetés szülte varázs, amelyet túl gyakran nélkülöztem.
Crest beszélt, én pedig hallgattam kellemes hangját, és
néztem őt. Volt valami megnyugtató a lényében, nem tudtam
eldönteni, hogy könnyed, közvetlen modora hatott rám, vagy
az, hogy szúrós, pikírt megjegyzéseim teljességgel leperegtek
róla. Humoros volt, de nem játszotta az elmés entellektüelt,
intelligens, ám nem erőltette a mesterkélt kifinomultságot;
mondandója egyenes volt, világos és nem tartott hosszú
hatásszüneteket.
Egyre tovább húzódott az ebéd, mígnem lassan fél kettő felé
járt az idő, amikor is mennem kellett.
– Remekül éreztem magam – mondta. – Ám egész végig én
beszéltem – le kellett volna állítania.
– Szívesen hallgattam.
Összevont szemöldökkel rám meredt, mintha nem igen
hinné el, amit mondtam, és figyelmeztetően így szólt. –
Legközelebb Ön jön.
– Legközelebb?
– Velem vacsorázna?
– Szívesen – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Ma este? – kérdezte reménykedve.
– Igyekszem szabaddá tenni magam – ígértem és komolyan
is gondoltam. – Hat körül hívjon fel. – Megadtam a címem,
hátha valami csoda folytán a telefon csődöt mondana.
Ragaszkodtam hozzá, hogy rendezzem a számla rám eső
részét, és visszautasítottam, hogy a kocsimhoz kísérjen. Akkor
kell nekem testőr, mikor a szablyám olyasvalakinek adom át,
aki tudja is, mihez kezdjen vele.

113
– Mr. Nataraja már várta a hívását – közölte egy kulturált
férfihang a telefonban. – Ám a következő hónapra rendkívül be
van táblázva.
Sóhajtottam és a körmeimmel Greg konyhaasztalán
kopogtam. – Elnézést uram, elfelejtettem a nevét...
– Charles Cole.
– Tudja mit, Charles, szóljon Rowenának, én pedig nem
köpöm be Natarajánál, hogy a Rend egyik nyomozóját próbálta
meg lepattintani. – Ezt csend követte, majd Charles feszült
hangon így szólt: – Egy pillanat, kérem. – Rendkívül
elégedetten vártam a telefonnál. Kattanást, majd Rowena
makulátlan hangját hallottam. – Őszintén sajnálom, Kate. Minő
sajnálatos félreértés...
Egy-null ide. – Nem történt semmi – feleltem.
Megengedhettem magamnak a nagyvonalúság gesztusát. –
Értesítettek, hogy Nataraja beszélni akar velem.
– Valóban, ám sajnos most épp házon kívül tartózkodik. Ha
tudott volna a tervezett látogatásodról, elnapolta volna a
programját, de estére visszatér, és leköteleznél, ha
találkozhatnánk kicsit később – úgy két óra tájban.
Egy-egy. – Természetesen.
– Köszönöm, Kate – mondta.
Elköszöntünk és bontottuk a vonalat. Rowena minden
beszélgetést finoman személyes bájcsevejjé formált, mintha a
megbeszélés tárgyát személyes ügyként fogta volna fel, és
sértette volna, ha bármely kérése visszautasításra talál, ám ez
visszafelé is működött: az esetleges beleegyezés esetén azt
éreztette az emberrel, mintha óriási személyes szívességet
114
tettek volna neki. Szíves örömest eltanultam volna a
beszélgetésnek ezt a fajta, roppant kifinomult módját, de sajnos
erre se időm, se türelmem nem volt. Nem tudtam, mitévő
legyek, ezért a körmeimmel kopácsoltam még egy darabig az
asztalon. Amíg nem beszéltem Corwinnal, nem tisztázhattam a
gyanú alól, egyéb jelentkező pedig nem akadt. Ha sikerülne
eléggé felpaprikáznom, talán Nataraja szolgálhatna némi
nyommal, de addig várnom kell tizenkét üres órát.
Körbenéztem a lakásban, amely elvesztette makulátlan jellegét.
A párkányokat megülte a por és a mosogatóban is akadt pár
piszkos edény. Ellöktem magam a széktől és partvist,
törlőrongyokat, meg hipót kerestem. Ami azt illette, egy kis
pihenés sem ártana. Hosszú éjszakának néztem elébe.
Mikor később, már egy tisztább lakásban ébredtem, a
nappali fények késő esti, mélybíbor bársonnyá fakultak.
Crest nem hívott. Milyen kár.
Míg további pár, felbecsülhetetlen másodpercig az ágyban
feküdtem és az ablakon át a lopakodó alkonyatot bámultam,
érdekes gondolat ötlött fel bennem. Nem is engedtem, hogy
elillanjon: a konyhába lépdeltem és a Rendet hívtam, abban a
reményben, hogy még ott találom Maxine-t. Fegyverként a
telefont választottam.
A hívást Maxine vette fel.
– Jó estét, Kate.
– Mindig ilyen késő estig dolgozik?
– Megesik.
– Megtenné, hogy megnéz valamit?
– Kedvesem, ezért vagyok itt.
Meséltem neki az eltűnt nőkről. – Az ügyben a rendőrség is
érintett, úgyhogy az egyikükről, Sandra Molotról biztosan

115
vezetnek aktát. Arra lennék kíváncsi, hogy az egyik személyes
tárgyára nem tettek-e általános nyomkövető bűbájt. A másik
három nővel kapcsolatban is ezt szeretném tudni.
– Tartsa kedvesem, utánanézek.
Mellé tette a kagylót, én meg az üres vonalon átszűrődő,
apró neszeket hallgattam. Leszállt az éj; a konyhát leszámítva a
lakás sötétbe borult és baljóslatú csönd honolt benne.
Kopp-kopp-kopp...
Valami a konyhaablakon kaparászott. Halovány hang volt,
mintha egy száraz ágacska verődne az üveghez.
A harmadik emeleten laktam, és az épület közelében egy fa
sem akadt.
Kopp...
Csendben az előtérbe hátráltam és felvettem Slayert, mialatt
a kagylót az arcom és a vállam közé szorítva tartottam.
A vonal életre kelt, én pedig kis híján szökkentem egyet. –
Jennifer Yingről nem vezetnek aktát – közölte Maxine.
– Aha. – Lekapcsoltam a villanyt, és a konyha sötétségbe
borult.
Kopp-kopp...
Az ablakhoz mentem.
– De a másik három nőről igen.
Kinyúltam és elrántottam a függönyt. Egy sóvárgással és
éhséggel teli borostyán szempár meredt rám. Az üveget
farkaspofa és emberi arc egyvelege támasztotta. Rettenetes,
torz állkapcsai nem záródtak rendesen, görbe, sárga fogairól
pedig hosszan csorgott a nyál. A farkasorr körül ráncokat vetett
a bőre. A rémálomba illő alak az üveget szaglászta, fekete
orrlyukain át szuszakolta ki a levegőt és kicsi, homályos, kör

116
alakú párapamacsokat lehelt az ablakra. Egyik torz kezét
felemelte és három centis körmével az üveget kocogtatta.
– Mindhárom esetben standard és nagy hatótávolságú,
nyomkövető bűbájt alkalmaztak. Mindet hatástalanították, és
nem hoztak eredményt. Kate, ott van még?
– Nagyon köszönöm, Maxine – mondtam, közben képtelen
voltam elszakadni az ablaknál tanyázó szörnyetegtől. – Most
mennem kell.
– Nagyon szívesen. Szépen játsszon a farkassal.
Óvatosan letettem a kagylót. Slayerrel a kezemben
elmormogtam az üveg körüli védőbűbáj közömbösítését és
kinyitottam az ablakot.
A karmok megragadták a peremet és játszi könnyedséggel
feltolták az ablakot. A farkasember feltűnő lassúsággal
belépett, szőrös, inas lábait egyenként tette át a kereten, majd
több, mint két méter magasan ott állt a konyhában. Fejét,
vállait, hátát és végtagjait sűrű, szürke szőrzet nőtte be, csupán
rémítő pofáját és izmos mellkasát hagyta csupaszon. A
mellizmaira szorosan rátapadt bőrön kerek, sötét pöttyöket
láttam.
– Jól van. Mit hoztál nekem, szépfiú?
Felém nyúlt, karmaiban nagy borítékot tartott, amelyet
dombornyomással ellátott, vörös viaszpecséttel zártak le.
– Nyisd ki – utasítottam.
A farkasember esetlenül felpattintotta a pecsétet, egyetlen,
magányos papírlapot húzott ki belőle és felém nyújtotta.
Elvettem. A karmok apró tépésnyomokat vájtak a papírba.
Négy, remekmívű szépírással rótt sor állt rajta.

117
 A papírt macskakaparással zárták.
– Az én hibám – mondtam a farkasembernek. – Valóban azt
mondtam, hogy hivatalos meghívót kérek...
A farkas rám meredt. Csorgó nyála kis, ragacsos
pocsolyákkal szennyezte a linóleumot. A gondolatra, mely
szerint kétszáz ilyen szörnyeteg társaságát élvezem majd,
amelyek mindegyike gyorsabb és erősebb nálam, és vezérük
hívó szavára szanaszét tépnek, mintha egy kő kezdett volna
süllyedni a gyomromban. Nem akaródzott elmenni.
– Neked kell odakísérni?
A rémálomszerű alak kinyitotta száját és halk torokhangon
felmordult, egy olyan frusztrált elme acsarkodása volt ez,
amelynek megadatott a beszéd készsége, ám szavakat már nem
volt képes kicsikarni magából. Köztes állapotban beszélni csak
a legügyesebb alakváltók tudtak.
– Ha igen, bólints – mondtam.
A farkas lassan bólintott.
– Nos, akkor öltöznöm kell. Maradj itt. Meg ne moccanj.
Veszélyes hely ez egy farkasnak. Bólints, ha érted, mit
mondtam.
Bólintott.
Az előszobába léptem, megérintettem a falat, és aktiváltam a
védőbűbájt. Az ajtókeretben áttetsző, vörös válaszfal derengett

118
fel, elválasztva a konyhát, benne a szörnyeteggel, a lakás többi
részétől. Mentem átöltözni.

Bő szabású, alul szélesre szabott, sötétszürke nadrágot

választottam, amely rúgásnál fedte a lábam. A hátamat karmoló
megannyi karom ellen könnyű páncél viselésére gondoltam, de
az, a többi felszerelésemmel egyetemben a valódi házamban
pihent, ahol már isten tudja, mikor jártam. Na, nem mintha a
Falka kellős közepén ez számítana valamit. A váltás ruháimat
tartalmazó szekrényben turkáltam. Míg Greg élt, csak
végszükség esetén jöttem a lakására, amely rendszerint azt
jelentette, hogy véreztem, a ruháim pedig tönkrementek.
Az ujjamat végigfuttattam a gönceimen, a kezem bőrruhát
érintett: egy fekete bőrdzsekit. Emlékszem, egyszer hordhattam
– talán akkortájt, midőn, hú, de kemény csajnak képzeltem
magam. Belebújtam és a hálószoba tükrében szemrevételeztem
magam. Pompásan állt rajtam – még dögös is voltam benne.
Nos, mindenesetre a semminél ez is jobb volt. Levettem a
dzsekit, a rövid ujjú pólót pedig sötétszürke ujjatlan trikóra
cseréltem, felöltöttem a kard háton viselhető hüvelyét, majd
ismét felvettem a bőrdzsekit. Banditák, előre! Nagyszerű. Már
csak egy szuperszorosan összefogott lófarokra és rengeteg
szempillafestékre van szükség, hogy eljátsszam a főgonosz
elvetemült szeretőjének szerepét. Majd rábírunk, hogy átadd a
DNS-mintád!...
Nekiálltam, hogy mint rendesen, összekössem a hajam.
Miután ezzel végeztem, megálltam és számba vettem a
rendelkezésre álló arzenált: két, ezüsttűkkel teli karkötőt, és

119
Slayert – semmi mást. Kétszáz megvadult alakváltó
leküzdéséhez úgyis egy láda gránátra és légi támogatásra lenne
szükség. Semmi szükség nem volt rá, hogy felesleges
fegyverek súlyát cipeljem. Azért egy késnek még hasznát
vehetem. Egy késnek, a biztonság kedvéért. Jó, kettőnek... De
ezzel aztán tényleg befejeztem a fegyverkezést.
Gyilkos és dögös szerelésben – vagy legalábbis, jobb, ha az
ember gyorsan, de stílusosan tér a másvilágra –, visszamentem
a farkasemberhez, majd a homályos, nyomasztó lépcsőházban
leballagtunk az utcára. Vezetőm előtt szélesre tártam Betsi
hátsó ajtaját, ő pedig az ülésre csusszant. Miközben
kigurultunk a parkolóból, a karmával megkocogtatta a hátam és
bal felé mutatott. Értve a célzást, a megadott irányba fordultam.
Az utakon szinte alig volt forgalom; sárgás elektromosságtól
ragyogó, kiürült utak húzódtak előttünk. Már csak kevesek
tartottak olyan kocsit, amelyet a technológia korában
használtak; mióta világossá vált, hogy a mágia használata
felülkerekedett, nem volt értelme beléjük fektetni.
Egy stoplámpánál ősöreg, kék Honda állt meg mellettünk, a
balra kanyarodó sávban. Egy férfi és egy nő beszélgettek elöl.
A férfi sötétbe burkolózó arcát csak oldalról láttam, de a nőén
üdvözült, kissé álmatag arckifejezés ült, mintha egy boldog
emléken merengett volna. A hátsó ülésen egy barna hajú kisfiú
foglalt helyet.
Aki bármelyik pillanatban megpillanthatja a kocsimban ülő
szörnyeteget; felkészültem rá, hogy mindjárt sikoltani fog.
A fiú felénk pillantott és vigyorogni kezdett a hátsó ablak
üvege mögött. A farkasember eljátszotta, hogy liheg, fekete
ajkait egy kutya boldog vigyorára húzta. A kocsiban uralkodó
félhomály pofájának nagy részét elrejtette, csak a kívülről

120
beszűrődő fény által megvilágított pofáját és a parázsló
szemeket láthatták.
A kisfiú szája szólásra nyílt, mintha azt mondta volna: „Jó
kutya.” Aztán váltott a lámpa, a Honda pedig tovább haladt,
elnyelte az éjszaka, és elvitte magával a gyermeket és az
emlékek közt zavartalan barangoló szüleit.
Az északkeletre fekvő Suwanee felé kanyarodva hajtottunk
tovább. Közel egy órába telt, mire az alakváltók táborához
értünk, és ehhez el kellett hagynunk a várost. Az útról alig-alig
látszódó erőd egy kis tisztás közepén foglalt helyet, és bokrok
vastag fala, illetve olyan tölgyek vették körül, amelyek egy
évtizeddel öregebbnek látszottak a valódi koruknál. Az erőd
létezéséről csak az a poros földút tanúskodott, amelyen csak
egy kocsinak volt hely, és amely olyan éles szögben ágazott el
az országúttól, hogy még vezetőm dacára se vettem észre, így
vissza kellett fordulnom.
A földút egy kis parkolóba vezetett. Egy kivénhedt Chevy
furgon mellett leparkoltam, az ajtót pedig kinyitottam a
farkasember előtt. Az kiszállt, és mintegy csendes tisztelgés
gyanánt megállt az épület előtt. Az erődítmény ott magasodott
előttünk: egy ijesztő, négyzet alapú, szürke kövekből emelt,
közel húsz méter magas építmény. A fémrácsokkal fedett,
keskeny, csúcsíves ablakokon át sötétség kúszott az épületbe,
amely inkább egy vártoronyra emlékeztetett, nem pedig egy
modern erődre.
A farkasember felemelte keskeny pofáját és hosszú,
vontatott üvöltést hallatott. Gerincemen jeges ujjakként kúszott
a félelem, fel, egészen a nyakamig és torkon ragadott. Az
üvöltésnek csak nem akart vége szakadni: ide-oda verődött a
falakról, hosszú, véres vadászat ígéretével töltve meg az

121
éjszakát. A vártorony tetejéről felhangzott egy másik, egy
harmadik oldalról, a negyedik meg... Körülöttünk mindenütt
őrszemek üvöltöttek, én pedig mozdulatlanul álltam a harci
kiáltások forgatagában. Kissé drámai volt a szín, de elérte
hatását, mivel még én, a kemény nő is kocsonyaként remegő,
rettegő majommá váltam a sötétségben. Vezetőm elégedetten
lépdelt a torony felé, én követtem és közben hallgattam, ahogy
a véres himnusz utolsó visszhangjait is elnyeli az éjszaka. A
farkasember egy nagy fémajtó elé lépett és kopogott rajta. Az
ajtó kicsapódott, mi pedig egy villanylámpával megvilágított,
szűk szobába léptünk.
Egy szőke, roppant göndör hajú, alacsony nő várt ránk.
Biztos, hogy folyt valami néma kommunikáció közte és
vezetőm közt, aztán így szólt: – Erre, kérem.
Követtem és egy újabb ajtón át, egy kör alapú szobába
értem. A padlóból egy spirális lépcsősor vezetett föl, s lefelé.
Felnézve láttam, hogy a spirál beleolvad a sötétségbe.
– Erre, kérem – ismételte a nő és levezetett a lépcsőkön. Pár
fordulót haladtunk lefelé, mígnem kísérőm egy sötét
oldalfolyosóra lépett. Az egy újabb nehéz faajtónál végződött,
amit a nő betolt és intésével befelé invitált. Beléptem.
Hatalmas, ovális terem terült el előttem, a kellemesen
ragyogó villanyfényt homályos üveg tompította. A padló
enyhén lejtett, olyan volt, mint egy egyetemi előadóterem, és
egy lapos emelvényben végződött. Az emelvény bal oldalán,
egy ajtó melletti, harminc centi átmérőjű parázstartóban élénk
tűz lobogott, füstje felfelé szállva illant tova. Az ajtótól enyhén
lejtő gyalogjáró vezetett az emelvényig.
A lejtős padló többi része teraszos elrendezésben, két méter
széles „lépcsőkben” terült el, rajtuk pedig egyforma, kék

122
takarókon pihentek az alakváltók. Többségüknek emberi
formája volt; egyesek magányosan, mások családjuk körében
kuporogtak egyetlen kék plédjükön, mintha csak egyfajta
alvilági piknikre gyűltek volna össze. Döbbenten vettem észre,
hogy háromszáznál is többen voltak. Sokkal többen...
Currannek pedig színét se lehetett látni.
Egy kattanással bezárult mögöttem az ajtó. Az alakváltók
egyszerre fordultak felém és szegezték rám a tekintetüket.
Tanakodtam, mit lépnének, ha valamelyiküktől kérnék egy
csésze cukrot...
Mögöttem kinyílt az ajtó és két hatalmas hím lépett a
terembe, a nyakamon éreztem a leheletüket. A jelzést értve,
elindultam a lejtős gyalogjárón, lefelé, a színpad felé. Előttem
számos hím felállt és középtájon az utamat állták.
A fogadóbizottság. Ó, de kedvesek...
Hirtelen megálltam előttük. – Elálljátok az utat – mondtam.
– Óh, valóban? – A nyílt arcú, barna, hosszúkás hajú kölyök
nem lehetett idősebb tizennyolc évesnél; barna szemei rám
kuncogtak, és tudtam, hogy ez csapda. És azt is tudtam, ki
állította. Ezek pisszenni se mertek volna Curran parancsa
nélkül.
– Valóban – feleltem, és tudtam, mi következik.
– Ahogy elnézem, te állsz a mi utunkban – mondta egy
idősebb, zömök férfi. A szája sarka felfelé görbült, de próbálta
elkendőzni a mosolyát. Élvezte a játékot.
Egy bozontos, vörös hajú, magas fickó felkiáltott a
takarójáról. – Hé, Mik! Nem tudod, hogy a hölgyeknek illik
utat adni?!
– Én nem látok itt hölgyet. – A zömök hím kitartóan bámult
rám.

123
 Hurrogás és morgás zsivaja gördült át a termen, mintha az
egész jelenetet megkoreografálták volna. Mik továbbra is
méregetett. Mintha még bámuló tekintetét is begyakorolta
volna. Nem fenyegetett veszély, csupán azt akarták tudni,
vajon mit teszek. Gyors és nyílt, erőszakmentes megoldást
kellett találnom, vagy sose bírom együttműködésre a Falkát.
Elképesztő, milyen rettentően idióta helyzet volt.
A hímek felbátorodtak. A kölyök vigyorgott. – Na, édesem,
nem vonulunk félre egy kicsit? Megmutatom, hol lakik a
jóisten!
A csapat velőtrázó röhögésben tört ki – ez biztosan spontán
dolog volt. A láthatóan elégedett kölyök kinyúlt és ujjával
megcirógatta az arcom. Amint a bőre az enyémhez ért, egy szót
suttogtam, de oly halkan, hogy a saját hangom se hallottam.
– „Amehe”. Engedelmeskedj!
A szó keltette erő a bőrömön át a fiú bőrébe áramlott.
Akkora mágikus löketet adtam neki, hogy majdnem térdre
rogytam. A kölyök megmerevedett. A nagy lármázás
közepette, a többiek észre se vették, mi történt.
– Jóféle nőstény ez, Derek – mondta Mik. – Asszem,
mindannyiunkat el tudna kényeztetni, már ha nem bánod, hogy
mi is beszállnánk.
A kölyökre néztem, és azt mondtam: – Védj meg.
A srác teste villámgyorsan mozgásba lendült, a padlót pedig
testnedvek áztatták. Egy vékony, farkasforma alak megütötte
az idősebb hímet, mire az elvesztette egyensúlyát. Mik a hátára
esett, a hatalmas szürke farkas pedig rajta termett, ádázul, állat
módjára acsargott, agyarait csupán egy hajszál választotta el
Mik torkától.
– El ne engedd – mondtam.

124
 A farkas morgott, fekete ajkai remegtek.
A teremben egy csapásra síri csend borult. Reméltem, nem
az én sírom csendje.
– Derek – hörögte Mik, mivel a mellkasára nehezedő farkas
súlya miatt nehezére esett a beszéd. – Derek, én vagyok az!
A farkas rámordult.
– Ne mozduljon – javasoltam, míg hátranyúltam, és
kihúztam Slayert a hüvelyéből. A művelet közben a kard
fémesen suttogó hangot hallatott, az alakváltók tekintete pedig
a megigézett pengére szegeződött.
A balomon egy nő emelkedett fel a helyéről. Remegő ajkai
arról árulkodtak, hogy hamarosan vicsorogni készül. – Mi az
ördögöt műveltél vele?
Körbenéztem a teremben. A hangulat megváltozott. A játék
véget ért, a szemek tűzben izzottak. A fejükön felborzolódott a
haj, a levegőben meg már terjengeni kezdett a vérszomj szaga.
– Ez itt Slayer – úgy tartottam a szablyát, hogy jól lássák. A
kard izzani kezdett és áttetsző füstpamacsok tapadtak a
pengéhez. – Sok néven emlegették már – többek között
Farkasszaggatónak is. Ha sokáig kekeckedtek, megmutatom,
miért is hívták így.
– Mindegyikünkkel nem bánhatsz el – vicsorogta egy tőlem
jobbra álló hím.
– Nem is kell. A pengét a farkas nyakára eresztettem. – Ha
megmoccantok, megölöm.
Teljes némaságba burkolóztak. A Falka iránti hűség
erősebbnek bizonyult a haragjuknál, de nem mertem tovább
feszíteni a húrt.
– Ebből elég – harsant Curran hangja.

125
 Az alakváltók elpárologtak az utamból, és megláttam a tűz
mellett álló Currant. A farkasra néztem. – Gyere.
A fenevad habozva levette mancsát Mik mellkasáról.
Átléptem a köpcös férfin és Curran felé lépdeltem, a farkas
meg úgy ügetett mellettem, mint egy túlméretezett kutya.
Az emelvényre léptem. Curran íriszében aranyló csíkokat
láttam – dühös volt. Figyelmen kívül hagyva őt a
parázstartóhoz léptem, feltűrtem a pulcsim ujját és az
alkaromat a tűzbe tettem. Fájdalom nyaldosta a karom. Az égő
hús és szőr bűze belengte a levegőt. A termen mormogás futott
végig. Úgy bizonyítottam be emberi mivoltomat és
önuralmamat a Falkának, mint bármely más alakváltó tenné.
Attól kezdve, hogy egy alakváltó fittyet hányt a szigorú
fegyelemre, és hagyta, hogy felülkerekedjen a benne rejlő
Fenevad, mindig rettegett a tűztől. A próbatétel tehát
életbevágóan fontos, és nagyon is személyes szertartás volt, és
nem számítottak rá, hogy ismerem.
Curran arcát mintha kőből faragták volna ki. – Jöjj –
mondta, én pedig az emelvényről lelépve követtem, átmentünk
egy ajtón, és egy sokkal kisebb szobába értünk, ahol
kipárnázott székekben nyolc ember foglalt helyet. Curran
jöttére felemelkedtek és állva maradtak – három nő, öt férfi.
Jim is köztük volt. Öreg cimborám tehát a Falka Tanácsának
tagja volt. Csodás.
A nyolc ember a farkasra, majd rám, aztán a karomra, s
végül Curranre nézett. Jim először szólásra nyitotta, majd
becsukta száját.
– Derek – szólította Curran a farkast.
A fenevad ránézett. Curran perzselő tekintettel nézte, Derek
pedig megbabonázva, dermedten ült. Curran félig morgó, félig

126
artikulált hangot adott ki, ami egyértelműen parancsnak
bizonyult. A farkas megremegett. Curran megismételte
utasítását. A farkas ezúttal hevesebben remegett, vékony teste
vonaglott, és enerváltan nyüszített.
Az alakváltók ura rám emelte tekintetét. – Ereszd el.
– Ez most kérés volt vagy parancs?
Curran arca megrándult, mintha a benne rejlő oroszlán a
karmaival akarná a külvilágra kaparni magát. – Kérés –
mondta.
A farkas mellé guggoltam, megérintettem vastag szőrét és
az alatta rejlő bőrre tapintottam. A fenevad megremegett.
– Védi a szobát őrző bűbáj?
Curran bólintott. A farkasra néztem és azt suttogtam: –
„Dair.” Ereszd el. A szó erejétől meginogtam. Szemeim előtt
vörös karikákat láttam, én pedig megráztam a fejem, hogy
kitisztuljon a látásom. A farkas a padlóra roskadt, mintha inas
lábaiból elszállt volna mindenféle erő. Curran felmordult és az
állat elenyészett a sűrű ködben, a kölyök pedig meztelenül és
verítékben úszva hevert a padlón.
– Képtelen voltam... – nyögte.
– Tudom – mondta Curran. – Minden rendben.
A kölyök felsóhajtott és elájult. A nők egyike, egy hosszú
lábú, sovány, harmincas évei közepén járható barna takarót
terített rá.
Curran felém fordult. – Ha még egyszer az enyéimhez
nyúlsz, megöllek. – Ezt tárgyilagos, fakó hangon mondta,
mintha csak csevegne, de a szemében egyszerű bizonyosságot
láttam. Ha rákényszerülne, megölne, méghozzá lelkiismeret-
furdalás és habozás nélkül. Megtenné és továbblépne, egy
cseppet se izgatná a meggyilkolásom ténye.

127
 Az eleven frász tört rám, úgyhogy a képébe nevettem. – Azt
hiszed, boldogulsz egyedül, nagyfiú? Lehet, hogy jobb lenne,
ha hoznád a talpnyalóidat is, hogy megint sarokba szorítsanak;
Curran, kezdesz elpuhulni!
Mögöttem valaki fojtott hangot hallatott. Vége, nekem annyi,
villant át az agyamon. Curran arca megrándult. Elöntötte a
vérszomj, majd akaraterejének egyetlen hatalmas
erőfeszítésével visszanyerte önuralmát. Már-már tapintható
módon. Láttam, hogy arcizmai egyenként ernyednek el, ahogy
leküzdötte haragját. A szemében tomboló, őrjöngő vadság
parázsló borostyánszínné szelídült, majd nyugodtan, lezseren,
higgadtan elém állt. Ez volt a legrémisztőbb dolog, amit valaha
láttam.
– Szükségem van rád – mondta. A Tanácsra pillantva azt
kérdezte: – Corwin készen áll?
– Igen, Nagyuram – zengte egy idős férfi. Hordó mellkasú,
zömök férfi volt, hatalmas vállakkal, és olyan karokkal,
amelyek bármely kovács dicséretére váltak volna; az ötvenes
éveiben járt, göndör, fekete szakállába és sűrű, fekete
sörényébe itt-ott szürke szálak vegyültek.
– Jó. Vidd a terembe. Hamarosan én is megyek.
A fekete szakállas ember a szoba baloldali ajtaja felé lépett
és kitárta előttem. – Kérem.
Elhagytam a szobát.
Egymás mellett lépkedtünk a kanyargós folyosón, a fekete
szakállas férfi meg én. – Mahon vagyok – mondta a férfi. Mély
hangjában enyhén érdes skót akcentust véltem felfedezni.
– Örvendek – mormogtam gondolkodás nélkül.
– Jobb lett volna, ha másféle körülmények között
találkozunk – kuncogta.

128
 – A Falka vendégszeretetét ismerve, inkább az Unicorn
Lane-t javasoltam volna.
– Meg kell értened, hogy Curran nem engedheti meg, hogy
bárki is uralma alá hajtsa az övéit. Ellenkező esetben,
megkérdőjelezhető lenne a hatalma, és felvetnék a kérdést,
vajon velük is megeshet-e az, ami ma Derekkel történt.
– Ismerem a Falkán belüli viszonyokat – mondtam.
– Ráadásul, te kívülálló vagy – a Falka pedig bizalmatlan a
kívülállókkal szemben.
– Én emberi kívülálló vagyok. A Falka pedig úgy kezelt,
mintha egy magányos alak lennék. Mégpedig, Curran
jóváhagyásával. – Megesett, hogy néhányan magányosan
kívántak a Törvények szerint élni és elutasították a Falka
közösségét. A Falka, a kívülállók leghitványabb aljanépeként
tekintett rájuk: nemtetszéssel és bizalmatlansággal viseltettek
irántuk.
Mahon fejet hajtva ismerte el a helyzetfelismerésem
helyességét. – Curran sosem tesz semmit ok nélkül – mondta. –
Hallottam, már találkoztatok. Lehet, hogy akaratlanul is
megsértetted azon a találkozón.
Akaratlanul? Direkt sértettem meg.
– Szokatlan, hogy ennyi mindent tudsz a szokásainkról –
folytatta. – Egy emberi kívülállótól mindenképpen. Honnan
sikerült ennyi mindent megtudnod? – A hangja nem árulkodott
ellenségességről.
– Az apám révén – mondtam.
– Ő is a Törvény útját járta?
– A maga módján. Nem a tiéteket, hanem a sajátját.
– Tanulékony tanítvány lehettél.
– Nem – feleltem. – Ő tanított jól. Nehézfejű tanonc voltam.

129
 – Vannak ilyen gyerekek – mondta.
Megálltunk egy ajtó előtt.
– Kérsz kenőcsöt a karodra?
A bőrömön éktelenkedő, élénkvörös szélű égésnyomra
pillantottam. – Nem. Azt rögtön az égés után kell alkalmazni,
másképp fabatkát se ér. De köszönöm a gesztust. – Megráztam
a fejem. – Mondd: mindig te békíted meg a Falka ingerült
vendégeit?
Mahon kinyitotta az ajtót. – Megesik. Úgy tűnik,
nyugtatólag hatok a rosszcsont gyerekekre. Erre tessék...
Beléptem, Mahon pedig becsukta mögöttem az ajtót. A
szoba szűk volt. A középen álló asztalt egy magányos lámpa
éles fénysugara világította meg. Két oldalára egy-egy széket
tettek, a távolabbin egy férfi foglalt helyet. Szándékosan ült
úgy, hogy ne essen rá a fény.
A körítés a gyermekkoromban látott kémfilmekre
emlékeztetett.
– Alaposan megleckéztetett, mi? – szólt a férfi. Rekedtes
hangon beszélt. – Fogadok, tíz perc, és kész vagy elnézést
kérni.
– Nem hinném. – A szabad széket az asztalhoz húztam. A
férfi, még mindig az árnyak között rejtőzve hátradőlt.
– Ne vedd a szívedre – mindenkivel ezt teszi. Mert nem
beszélek vele.
– Te vagy Corwin, igaz?
– Nem, Hófehérke. – A hátsó lábain egyensúlyozva
visszadöntötte a széket.
– És aki idekísért?
– Ő Mahon – felelte. – Az atlantai Kodiak.
– A Falka Hóhéra?

130
 – Bizony, az.
Emésztettem az értesülést.
– Tudod, ő nevelte Currant – mondta a férfi.
– Óh! És „Nagyuramnak” szólítja, mint itt mindannyian?
A férfi vállat vont. – Ha egyszer Curran az Úr...
– Ezzel a felfogással kissé baja van a kisasszonynak –
szólalt meg mögöttem Curran hangja.
Tanultam: ezúttal nem ugrottam fel. – Az ő Uruk vagy. De
nem az enyém.
Curran a falnak dőlve állt.
– A többiek hol vannak? – kérdeztem. Biztos, hogy többen
figyeltek, talán az a nyolc, aki abban a szobában fogadott, ahol
a nagy számmal kis híján kiprovokáltam a halálom. Itt volt a
farkasfalka alfahímje, a patkányok feje, aki kiállt a
„cserkészekért”, vagyis, a kisebb alakváltókért, és a nagyobb
fenevadakért.
– Figyelnek – mondta Curran a fal felé biccentve.
Most vettem csak észre a vallató-ablak üvegét.
Corwinra pillantottam. – Ne kerüld a fényt.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte.
– Igen.
Előrehajolt, a fény pedig apró árnyékokkal játszott vonásain.
Az arca rettenetes volt. Nagy, kérlelhetetlen szemei mélyen
ültek a koponyájában, sűrű, bozontos szemöldökök árnyékolták
őket. Orra hatalmas volt, az állkapcsa túl széles és terebélyes
volt ahhoz, hogy emberé legyen; úgy nézett ki, mint aki játszi
könnyedséggel kettéharap egy acélsodronyt. Vöröses,
állatszőrre hajazó, sűrű haját lófarokba fésülte hátra.
Arccsontjairól csüngő, hosszú pofaszakálla majdnem a
mellkasáig ért, fejét pedig hegyes, szőrpamacsokkal koronázott

131
fülek foglalták keretbe. Nyakát és torkát ugyanolyan, csak
rövidebb és vastagabb szálú szőrzet fedte, csak az arca maradt
csupasz, a szakállvonala pedig oly pontosan ívelt, hogy azt
gondoltam, biztosan borotválkozik.
Az asztalon nyugvó, torz kezei aránytalanok is voltak
testének többi részéhez képest. A rövid, vastag ujjak mellett,
mindegyik kezében elfért volna az egész fejem. Ujjízületei
között vöröses szőrpamacsok nőttek.
Corwin vigyorgott. Hatalmas, hegyes fogakkal.
Tömpe ujjainak hegyéből karmok lőttek ki. Ujjait
macskaszerű, gyúró mozdulatokkal tárta szét és az asztal
falapjának tetejét kaparászta.
– Istenem – mondtam. – Hogy vered fel éjjel a párnát?
Corwin megnyalta agyarait és Curranre pillantott. – Tetszik
nekem ez a nő...
– Essünk neki – javasoltam.
– Még meg se kérdezted, miféle szerzet volnék. – Karmaival
Corwin az asztalt kocogtatta.
– Kitalálom. – Az Akadémián töltött hosszú előadások
ismerős szavai ismét felderengtek. – Kate Daniels vagyok, a
Rend törvényes, megbízott képviselője; gyilkossági ügyben
nyomozok, amelyben te vagy az egyik gyanúsított. Érted, amit
mondok?
– Igen – mondta Corwin.
– Azért kerestelek fel, hogy megállapítsam, vajon te vagy-e
az említett ügy első számú gyanúsítottja. Ha elkövetted a
gyilkosságot, a kérdéseimre adott válaszaid felhasználhatóak
ellened, válaszadásra viszont nem kényszeríthetlek.
– De ő igen – mondta rekedten Corwin, és Curran felé
biccentett.

132
 – Az a te meg Curran dolga. Csak szeretném tisztázni, hogy
én nem kényszeríthetlek együttműködésre.
– Világos, kedvesem.
Rámosolyogtam. – Az információ, amit ma szolgáltatni
fogsz bizalmas, de nem korlátozódik egyedül a saját
személyemre.
– Ez mit jelent?
– Azt jelenti – mondta Curran –, hogy megtartja magának,
de ha bírósági idézést kap, kénytelen lesz beszélni.
– Igaz – Corwinra néztem. – Továbbá, figyelmeztetnem kell
téged, hogy ha te ölted meg Greg Feldmant, feltett szándékom,
hogy kinyírjalak.
Corwin hátradőlt, és furcsa gargalizáló hang tört föl
torkából. Egy pillanattal később rájöttem, hogy nevet.
– Értem – mondta, írisze pedig zöldes színnel csillogott.
– Akkor kezdjük. Részt vettél közvetlenül vagy közvetve
Greg Feldman meggyilkolásában?
– Nem.
Az összes lényeges kérdést feltettem. Annyit tudott,
amennyit az újságok írtak, semmi mást. Sose találkozott
Greggel, se a szóban forgó vámpírral. Azt se tudta, másnak mi
oka volt végezni velük. Ghastekről se tudta, kicsoda.
– Hajlandó vagy szövetmintát adni egy M-Scan
vizsgálathoz? – kérdeztem végül.
– Szövetmintát?
– Vért, nyálat, vizeletet, szőrt. Valamit, amit
megvizsgálhatok.
Halk torokhangon felmordulva előrehajolt. – Van, amivel
szolgálhatok. Valami mással, mint vér és köpet.

133
 Feléhajoltam, amíg a tekintetünk egymáséba nem
kapcsolódott. – Kösz – mondtam –, de nem vagyok szabad.
– Párosodik?
– Nem, elfoglalt vagyok.
– Nem marad az örökké.
Ösztönösen kinyúltam, és megvakargattam az álla alatt.
Corwin becsukta a szemét és dorombolt. – Hát vannak
vércicusok is – mondtam.
– Igeeen. – Elfordította a fejét, hogy jobban hozzáférjek az
álla alatti tájékhoz.
– És van, aki…
Szemeit résnyire nyitotta, ami zöldesen ragyogott a
szemhéjai között.
– Állatnak született... – mondtam.
– És most ember – folytatta, és ismét elfordult úgy, hogy az
álla kieső részeihez is hozzáférhessek. – Ember-hiúz vagyok.
Figyelem az embereket; a nőstényeik pedig gyakran tüzelnek.
– Még mindig gyakran vadászol a fák között holdfénynél,
igaz-e hiúz? – kérdeztem halkan.
– Gyere éjjel az erdőhöz – felelte. – Ott megtudhatod.
Visszaültem. – Van M-Scanneretek?
– Van egy hordozható készülékünk – mondta Curran.
– Csodás lesz.
Vártam, míg behozták a masinát. Még egy hordozható
modell is több, mint 20 kilót nyomott. Egyetlen nő hozta be, és
a szoba sarkába tette: egy nagy, fémből és fából készült
szerkezet volt, amely úgy festett, akár egy varrógép, amelyet
csúfosan helybenhagyott egy kelta harcos láncos buzogánya. A
nő alaposan megnézte a gépet, majd egy kézzel, pár centire

134
elmozdította a faltól. Ha volt valami, aminek az alakváltók
igencsak bővében voltak, az a fizikai erő.
– Tudod, hogy működik? – kérdezte a nő. Bólintottam, az
üvegtálcát kivettem a gépezet tároló részéből és Corwinra
mosolyogtam. – Akkor, adsz szőrzetmintát?
Pajeszát feszesen tartva megvillantotta karmait. Egy rakás
vöröses szőrszál hullott a tálcára, amit a vizsgálópadra
helyeztem. Zöld fénysugarak villantak és felberregett a
nyomtató. A gép végül abbahagyta a nyomtatást, a nyílásból
pedig egy papírszelet csusszant ki. Kihúztam a gépből. Ott
voltak a vonalak: rövid, halvány, színes perjelek sorozata –
csak épp rossz helyen. Megforgattam a papírt, igyekeztem a
fénybe tartani, hogy jól lássam. Halvány sárgás-zöld
kiértékelést láttam: nem volt egyezés. Ugrott az egyetlen
gyanúsítottam.
– Elégedett vagy? – kérdezte Curran.
– Igen. Corwin tiszta.
Curran bólintásának engedelmeskedve Corwin
felemelkedett székéből, és elhagyta a szobát.
– Cserében állapodtunk meg – mondta Curran.
– Emlékszem rá. Mit tehetek érted?
Curran a nyitott ajtó felé pillantott, a lábain alig-alig álló
Derek botorkált be rajta. Úgy tűnt, ráférne még pár óra alvás,
meg egy kiadós vacsora. Csekély bűntudatom támadt. Csak egy
fáradt kölyök volt, aki a főnöke és a köztem zajló piti
torzsalkodás kereszttüzébe került.
– Magaddal viheted – mondta Curran.
Pislogtam egy sort. – Mint micsodát?
– Mint testőrt. Vagy a Falkával való kapcsolatot.
Választhatsz.

135
 – Nem.
Curran csak bámult rám.
– Információcserében egyeztünk meg – mondtam. – Egy
szóval se mondtam, hogy magammal vinnék valakit; mellesleg,
mit kezdjek egy farkassal, aki minden moccanásomat jelenti
neked?
– Véresküvel kötöm az egyezségünkhöz. Se fizikailag, se
egyéb módon nem bánt majd. Kémkedni se fog.
Derek a falnak dőlt, és megpróbált ésszerűen viselkedni. –
Még ha hinnék is neked, akkor se vihetném magammal. Nézz
rá: Derek egy kölyök. Ha harcolnom kell, nem tudom majd,
kinek a bőrét mentsem: az övét, vagy a sajátomat.
– Tudok magamra vigyázni – mondta rekedten a kölyök.
– Nem kényszeríthetsz rá, hogy magammal vigyem –
mondtam. – Nem akarom, hogy a vére az én lelkemen
száradjon.
– Az akkor szárad majd, ha nem viszed. – Curran a mellkasa
előtt keresztbe fonta a karját. – Köszönd magadnak: elvitattad
tőlem az egyik farkasomat, az egész Falka előtt.
– Nem hagyott más választást – talán segítségért kellett
volna sivalkodnom? Jóhiszeműen jöttem ide, mire rám
támadtak – amiért te vagy a felelős.
Curran nem is figyelve rám, folytatta: – Kétségbe vontad a
hatalmam – ezt nem hagyhatom szó nélkül. Három választás áll
fönn: nyilvános leckét adhatnék neked alázatból, és hidd el,
nagyon szeretném megtenni. – Curran arckifejezése kétséget se
hagyott afelől, mennyire. – Ám, mivel a Rend kapcsolattartója
vagy, mégis kénytelen vagyok elszenvedni téged. Dereket
megbüntethetném, de ezt nem akarom. Ugyanakkor, neked is
adhatom, és úgy tüntethetem fel a dolgot, hogy már az utolsó

136
találkozásunk óta hozzád tartozott. Haboztál, a véreskü pedig
megbolondította Dereket – így a kölyök nem veszti el a
becsületét.
Tagadólag megráztam a fejem. – Nem viszem el.
– Akkor viszont megölöm – felelte Curran.
A kölyök képéből kifutott minden vér. Ellökte magát a faltól
és egyenesen megállt a lábán.
– Engedetlen volt – mondta Curran. – Megérintett téged,
úgyhogy jogom van hozzá, hogy ekképpen tegyek. – A szőr
felborzolódott Curran karján. Hatalmas mancsából karmok
törtek elő és átszúrták a bőrt Derek álla alatt. A kölyök
fájdalmasan grimaszolt.
– Kedvelem a srácot. – Curran szinte dorombolt. – Nem
adná könnyen az irháját.
– Ha a vérét ontod, úgy nyúzlak meg, mint a vágásra vitt
disznót – sziszegtem összeszorított fogaim között.
– Csak a próbálkozásig jutsz majd. Suhogtatod majd a
kardod és egy rakás hülyeséget beszélsz, majd az utolsó
pillanatban visszakozol. Aztán pedig a tiédet és Derek nyakát is
elroppantom.
A sarlóforma karmok vészesen közel táncoltak a Derek
nyakán haloványan lüktető érhez. Ideje volt egy kis kockázatot
vállalni.
– Rendben, Felség. Te nyertél. Még most láncold hozzám –
három óra múlva már máshol kell lennem.

Három vörös csepp hullott a parázstartóban égő széndarabokra

és buborékokat eregetve, sziszegve elpárolgott. Az égő emberi

137
vér szaga betöltötte a termet, táplálva a mágia kusza szálait.
Elfintorodtam.
Javában folyt a szertartás, amelynek keretében Derek
esküjét vérének mágiájához kötötték. Ezzel csak az volt a baj,
hogy az efféle véreskük vajmi keveset értek. Derek ugyan
nehezen szegné meg a már ismert körülmények között tett
esküjét, de ennél többre nem számíthattam, mert ha egy
erősebb kötelezettség, történetesen a Falka iránti hűség és a
véresküje között kellene választania, nagy valószínűséggel az
utóbbit szegné meg.
A magas, sovány alfahím zsolozsmázta az eskü szavait.
Derek elismételte őket, a hatalom áramlatai pedig
körbenyaldosták a kör alakú termet és a hihetetlenül magas
falak mentén körkörösen felfelé emelkedve elenyésztek a
sötétségben. A parázstartó körül kör alakban összegyűlt Tanács
egyöntetűen egyetlen szót kántált. Derek a lángok fölé tartotta
kezét. Az alfahím felhasította Derek alkarját, a kölyök vére
pedig a sebből a parázstartó tüzébe csorgott, így pecsételvén
meg az esküt. Egy sereg fogadalom hangzott el. Az alakváltók
vére gyorsan alvadt, ezért az alfahímnek úgy félpercenként újra
és újra fel kellett nyitnia a sebet. Az összekötő szertartás
majdnem negyedórán át tartott. A felénél, mikor a kés a
bőréhez ért, Derek összeszorította a fogait. Pokolian fájhatott
az a karja.
Az eskütételt hallgattam: Derek hitet tett, hogy ha kell,
megóvja az életem. Hogy amíg a Falka érdeke megkívánja,
békében és harcban egyaránt mellettem lesz. Megfogadta, hogy
megvédi a Falka, azon belül is saját Farkas Klánja becsületét.
Nem testőrt kaptam, hanem egy második árnyat, amely ezentúl

138
kötelességének érezte, hogy ízekre tépjen bárkit, aki csak
ferdén nézett rám.
Ott állt, időről időre megrándult az arca, elveszettnek,
szánalomra méltónak és hozzám képest valahogy végtelenül
fiatalabbnak tűnt. Elfordultam és csendesen eloldalogtam, ki a
teremből, a kinti, homályos folyosóra. A levegő hűvös volt és a
legerősebb illat, amit éreztem, a citrus volt. A falnak dőltem,
kezeimmel elfedtem arcomat, és egy pillanatra kizártam a
külvilágot. A véreskü egy darabig még nem érezteti hatását, de
aztán Dereknek mellettem kell lennie, másképp a fogadalma
fabatkát sem ér. Ezentúl a lakásomban kell aludnia, együtt kell
vacsoráznunk és a Casinóba is magammal kell vinnem... A
Casinóba – te jó ég!...
– Nem veszi be a gyomrod – szólt Curran mellettem.
Nem ugrottam fel a meglepetéstől – inkább, csak
szökkentem egyet. – Ezt direkt csináltad, mi?
– Micsodát?
– Felejtsd el.
Megdörzsöltem az arcom, ám a kimerültséget nem űzhettem
el – csak az adrenalinszintem csökkent. Pár perc múlva viszont
magamhoz térek, mintha kutya bajom se lenne.
– Nem vagyunk egy szinten – mondta Curran.
Mit nem mond!... – Nem kezeltem valami jól a helyzetet,
mi?
– Nem – felelte; a hangjába egy csepp együttérzés se
vegyült.
Azt kívántam, bárcsak újrajátszhatnánk ezt a menetet.
Másodjára sokkal összeszedettebb lennék, nem járna annyit a
bagólesőm.
Ám az életben ritkán nyílik efféle alkalom.

139
 – Innen a Casinóba megyek. Magammal kell vinnem
Dereket? Nataraja szeret szórakozni velem, de ha Derek
farkassá változik, nagyon betesz nekem. És ezzel hihetetlenül
alábecsültem ezt a veszélyt.
– Ismered a Törvényt?
– „A Törvény az Út” – idéztem a Gondolat Törvényét. – „A
Rend a Káoszban; a józan ész a feledésben.” – Curran felém
pillantott. – Meglepődtél, Felség? Igen, olvastam a Törvényt –
nem egyszer, sokszor. – A Törvény híján az alakváltók
elvesztik belső egyensúlyukat, felülkerekedik bennük a
Fenevad, amely gyilkosságra, és áldozataik húsának
felzabálására tüzeli őket. Az emberi hús fogyasztása kritikus
mértékben borítja fel a hormonháztartásukat. Erőszakos
viselkedés, paranoia, túlfokozott szexuális ingerek lépnek fel,
az alakváltók pedig olyan vadfarkasokká válnak, amelyek
vérbeli pszichopata módjára, tobzódni fognak a szex és
vérontás mindenféle perverz megnyilvánulásában. Az emberi
elme pedig igencsak fantáziadús dolog.
Addigra már kifejezetten elfáradtam. Lassan lecsúsztam a
fal mellett és a földre ültem. Csessze meg, ha Curran itt akar
fölém tornyosulni, ám legyen. – Ott voltam, mikor a Céh
Moses Creeknél szétcsapta Sam Buchanan rettenetes tanyáját
és bagázsát – mondtam.
Akár a szolga, amely buzgón gazdája kedvére tenne, az
elmém készségesen szolgáltatta az emléket. Buchanan
búvóhelyének előkertjét látom, amely az árkokon és a
vályogfalon túl húzódik, és ahonnét elvadult falkája
golyózáporral áraszt el bennünket. Túlnőtt gazban heverő
vadfarkasok tetemei, egy gyerekeknek való, felfújható – kék és
sárga kacsáktól rikító – gumimedence tele vérrel és csomós,

140
fakó zsigerfüzérekkel és egy meztelen, véres nő, feketén
tátongó üregekkel ott, ahol hajdan a szemei voltak. Kezeit
maga előtt kitárja, hullákon botladozik keresztül,
támasztékként egy fenyőfa törzsét megragadva, vakon keresgél
és a suttogásnál alig erősebb hangon szólongat: „Megan!
Megan!” Mi pedig, a két tucat harci felszerelésbe öltözött
zsoldos, képtelenek vagyunk megmondani neki, hogy az apró,
sötét hajú test egy huroknál fogva éppen annak a fának az ágai
közül lóg lefelé, amelybe kapaszkodik.
Összeszorítottam a fogaimat.
– Rossz emlékek? – kérdezte Curran.
– Ne tudd meg, mennyire – feleltem rekedten, és beugrott,
kihez is beszéltem. – De talán tudod is.
Fejem megrázva úgy zavartam el az emlékeket, mint ahogy
az ázott kutya rázza le a bundájáról a vizet. Az volt a harmadik
meló, amellyel a Céh bízott meg. Tizenkilenc voltam, de az
élmény szülte rémálmok mai napig kísértettek. Buchanan pedig
kereket oldott, az erdőbe inalt, míg mi lucskos halomba lőttük
tomboló vadfarkasait. Sose kaptuk el – és ez a tudat alulmúlt
bármilyen rémálmot.
Curran engem figyelt. Kérdésre nyitottam a szám, hogy
megkérdezzem Currant, hogy miért nem tett semmit az ellen a
veszett vadfarkas ellen, de aztán beugrott, hogy Jackson
megyében szigorúan megtiltották, hogy a Falka beleavatkozzon
az ottani rendteremtésbe. Ez hat éve történt – ma már gondolni
se mernének efféle botorságra.
A szám még mindig nyitva volt, ezért megkérdeztem: – Van
ennek bármi köze Dereknek?
– Derek szülei déli baptista szeparatisták voltak. Ő volt a
legidősebb fiuk, és megengedték, hogy iskolába járjon –

141
legalábbis addig, míg az apja alaposabban el nem mélyült a
vallásos tanokban. Emlékszik rá, mikor az előkertben Dr. Seuss
és Sendak elégették a könyveket.
Bólintottam. A „vallásos tanokban történő alaposabb
elmélyülés” számomra se volt ismeretlen jelenség. A
hegyvidéki városok fele „elmélyült” bennük, mígnem az
„Istennel éld az életet!” mozgalom új követendő tanokkal nem
szolgált.
Curran megdörzsölte a nyakát, a bicepszei bámulatra
méltóan dolgoztak az ingujja alatt. – Mikor a srác tizennégy
volt, az apjáék egy sátras világvége-újjászületés összejövetelre
mentek, apuci pedig a Lyc-vírussal megfertőződve tért haza.
Curran mellém ült. – Az apjának fogalma se volt róla, mi a
frász az a vírus, mint ahogy arról se, miképp védekezzen
ellene. Annyit se tudott, hogy honnét kérjen segítséget.
Napokon belül vadfarkassá változott, azok pedig pokoli
gyorsan terjesztik a ragályt. Miután maga is megfertőződött,
Derek anyja öngyilkos lett, hét gyermekét pedig megveszett
apjuk kényére-kedvére hagyta. Ötük kislány volt.
Lenyeltem a torkomban dagadó kemény gombócot. –
Meddig húzták így?
– Két évig – felelte Curran komor arccal. – Az első félév
táján megöltek egy arra vetődött vérfarkast, Derek pedig
meglelte az áldozat testére rótt Törvényt. Az, meg az éhezés
tartotta őket életben.
– Hogy végződött a dolog?
– Ahogy mindig végződik. A srác felkeltette a nőstények
figyelmét, az apja meg megpróbált végezni vele. A srácnak
jóféle fenevad-alakja van, és képes hosszú ideig meg is
maradni ebben a bőrben.

142
 A fenevad-forma a harcosok megtestesülése volt – minden
állati, és emberi formánál felsőbb rendű. A legtöbb
elsőgenerációs alakváltónak nehezére esett a fenevad-forma
felvétele, és másodpercnél tovább nem is bírtak megmaradni
ebben a bőrben. Kellő gyakorlással persze ezen is javíthatnak,
de ahhoz évekig tartó próbálkozással és kudarccal terhes út
vezet.
– Derek megölte az apját?
– Meg, és felgyújtotta a házukat.
– Mi lett a többi gyerekkel?
– Meghaltak. Kettővel az éhség végzett, hárommal az atyai
szeretet, az utolsó pedig halálra égett. A romokat átvizsgáltuk,
a csontokat eltemettük.
– Most pedig nekem adod? Miért, Curran? Nem vállalhatok
felelősséget érte – abban még saját magamat illetően is igen
cefetül állok.
A Curran tekintetéből sugárzó megvetéstől szinte
elsüllyedtem. – Derek vigyáz rád. Én nem díjazom, ha valaki
elveszti az önuralmát. Derek átment az efféle vizsgákon, és ha
vért szagol, tudja majd, mi a teendő. A helyedben inkább a
saját seggem miatt aggódnék.
– De nem vagy a helyemben. – Talpra kecmeregtem. – Ideje
indulnom.
Visszamentünk a terembe, ahol Curran pár szót váltott
Mahonnal, majd magunkra hagyott minket. Mahon hozzám
lépett. – Kikísérlek. Derek majd a bejáratnál csatlakozik
hozzánk.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy zuhanyozzon le –
mondtam. – Rengeteg Ír tavasz szappannal. Nem akarom, hogy
az emberek megérezzék rajta a farkasok, vagy a vér szagát.

143
 Mahon más úton, félhomályos folyosók labirintusán és
elágazó alagutakon át egy faajtóhoz vezetett. A tenyerével
belökte az ajtót.
– Curran azt akarta, hogy ezt mutassam meg, mielőtt elmész
– mondta.
A szobában egy egyszerű asztalka állt, rajta üvegbúra, az
alatt pedig tartósító bűbájjal védve Sam Buchanan feje
díszelgett.

144
 Ötödik fejezet
Fordította: Lea, Spencer

Betsi nem akart beindulni. A vérpatkány szerelő benézett a

motorháztető alá, mormogott valamit az áramfejlesztőről, majd
elküldött az istállóba.
Mielőtt elmentem volna, felnyitottam Betsi csomagtartóját,
kioldottam a hosszú, olajozott bőrtekercset, majd
szétgördítettem, így egymás után feltűntek a bőrszíjakkal
rögzített kardok és tőrök. A holdfény ezüstös fényben fürdette
a pengéket.
– Váo – csodálkozott el Derek.
A férfiak és a fegyverek. Apám egyszer azt mondta, ha
akármelyik egészséges, erős férfit bevezetnek egy karddal és
gyakorló bábuval felszerelt terembe, majd egyedül hagyják,
ellenállhatatlanul megmarkolja a kardot és megpróbálja vele
leszúrni a babát. Egyszerűen ilyenek az emberek. És e
tekintetben ez a fiatal farkas se más.
– Válaszd ki az egyik fegyvert!
– Amelyiket akarom?
– Igen.

145
 Elgondolkodó tekintettel vette szemügyre az evőeszköz
kollekciót. Aztán Bor felé nyújtotta az ujjait. Ez egy igazán jó
kard, különösen a kezdők számára, nyolcvan centi hosszú
pengével és alig húszcentis, kőris markolattal. Az acél
keresztvas hegyei előre görbültek, amelyek végén sima
acélgomb ékeskedett. És az összes kardomhoz hasonlóan, ez is
kitűnő súlyponttal bírt.
Derek feltartotta a kardot.
– Egyszer ellátogattam egy fegyverpiacra, de az ottani
kardok sokkal nehezebbek voltak.
– Különbség van a kard és a kardszerű tárgyak között –
jelentettem ki. – Amiket ott láttál, valószínűleg alapos
utánzatok lehettek. Szépnek látszottak és meglehetősen
súlyosra készítették őket, viszont olyan lassúak, akár a
vakációzni induló csiga. Ez itt, körülbelül két kilót nyom.
Derek gyakorlott kardforgatóként suhintott a fegyverrel.
– Ez kétkezes kard – mondtam. – Nem törik el, és a csapás
után nem küld vissza túlzott rezgést a kézbe.
– Tetszik – mondta.
– A tiéd lehet.
– Köszönöm.
Felkaptam a szerszámtáskámat és már útnak is indultunk.
Derek elfintorodott. – Benzin szagot érzek.
– Akkor jó az orrod – feleltem, és annyiban hagytam a
dolgot. Komplikált lenne elmagyaráznom neki, hogy mindig
magamnál hordok egy tele kulacsnyi benzint arra az esetre, ha
vérezni kezdenék, és gyorsan el kellene tüntetnem a
nyomaimat.

146
A Falka kölcsönadott nekem egy lovat. A kancát Fraunak
hívták. A lovászmester megesküdött, hogy bár nem ő az
istállója leggyorsabb lova, de engedelmes, erős és megbízható.
És én nem találtam rá okot, amiért kételkedjek a szavában.
Derek szürkésbarna heréltjének nem jelentett gondot
átengedni a kancámnak a vezetést. A kölyök olyan mereven
ülte meg a jószágot, mint azok a valamelyest képzett lovasok,
akik igazán soha nem melegedtek össze a lovukkal. Némelyik
alakváltó kentaur módjára lovagolt. Derek szemmel láthatóan
nem tartozott közéjük.
Aztán egy ideig csendben haladtunk tovább.
Viszont ha már együtt kell dolgoznunk, akkor legalább
illene beszélgetnünk egymással. Lassítottam a tempómon és
bevártam.
– Miért a karodat választottad? – érdeklődött Derek.
Az égési sebemre tekintett. A hagyomány valóban
megkövetelte, hogy az ember tűzbe tegye a kezét.
– Mert én nem gyógyulok olyan gyorsan, mint te. A
kardforgató kezemre pedig szükségem van.
– Óh, hát persze! Ostoba kérdés volt. – Elfordította a
tekintetét és a városra szegezte. Atlanta láthatóan feléledt,
megkönnyebbültnek tűnt, amiért felszabadult a mágia alól, de
ugyanakkor feszültnek is, mert tudta, hogy ez a lélegzetvételnyi
szünet nem tart sokáig.
Az éjszakai sötétségben a hold keskeny ívben világított az
árnyéklepel mögött. Törékeny fénye, a világosság és a sötétség
egyvelege, szinte elfecséreltnek hatott, melyet a világos utcai
lámpák tartottak sakkban. Az elektromos égők, csakúgy, mint a
nap, nem ismertek kompromisszumot. Fényük nem vetett
árnyékot, nem tartalmazott kétértelműséget, vagy célzást a

147
rejtett titkok mélységeire, csupán szerény egyszerűségében
magát a világosságot.
– Feltűnt már, hogy bizonyos dolgok működnek a mágia
alatt, mások meg nem? – kérdezte Derek.
– Mint például?
– Például a telefon. Néha működik alatta, néha nem.
Beszélgetni akart. Valószínűleg közös témát keresett.
Aljasság lenne a részemről, ha kivonnám magam alóla. –
Erről nagyon sok elmélet született már. Egyesek úgy vélik,
hogy a varázslat intenzitásától függ, melyik készülékek
funkcionálnak és melyek nem.
– És mit mondanak mások?
Elfintorodtam. – A mágiában nincs egyensúly. Nincsenek
szigorúan kőbe vésett törvények. Átáramlik mindannyiunkon,
majd az elménk és az érzékeink ismét hatást gyakorolnak rá.
Tudod mennyire erős a pápa?
– Igen.
– A hatalma kizárólag az egyház hívőitől származik.
Számtalan ember hiszi, hogy képes betegeket gyógyítani, tehát
képes is rá. Vegyük most az autót. Hogy működik?
Derek a homlokát ráncolta. – Nem tudom pontosan. A
motor elégeti a benzint és gázzá alakítja. Ez a gáz meggyullad
és meglök valamit, egy szelepet, vagy hasonlót, ez pedig a
kerekek forgásához vezet. Körülbelül így.
Bólintottam. – Oké, és hogy működik a telefon?
Rám nézett. – Áh! A drót átviszi a hang rezgéseit?
– Igen, de hogyan lehetséges az, ha tárcsázol egy számot a
megfelelő személyhez fut be a hívás? És mi van, ha egy madár
ül a telefonvezetéken? Akkor is rezeg?
Derek megvonta a vállait. – Fogalmam sincs.

148
 – Nekem se. Csak kevés ember tudja ezt. Sokan soha nem
gondolkodtak el a telefon működésének elvén. Egyszerűen
csak működik, és kész. Az autókkal már más a helyzet. Jóval
több karbantartást igényelnek, és gyakrabban léphetnek fel
működési zavarok, mint a telefonok esetében, a javításuk is
költségesebb, emiatt minden autótulajdonos legalább egy
bizonyos mértékben jártas az autója működésében.
– Így nem szedik rá őket a szervizben – tette hozzá Derek.
– Igen. Az elmélet kimondja: mivel a legtöbben nem ismerik
a telefonok alapvető működési elveit, ezért ez számukra akár
varázslatnak is tekinthető. Vakon hisznek a funkcionálásában
és így valóban funkcionálni is fog. Az autók az egyedi
alkatrészek mechanikus összjátékától függnek, amelyek
felmondhatják a szolgálatot, ezért nem indulnak be, ha jön a
mágia.
– Ez klassz elmélet – mondta.
– És sajnos jelentősen megnehezíti a munkámat.
Ebben a pillanatban ránk zúdult egy mágiahullám. Az
elektromos lámpák kihunytak és a város hirtelen elmerült a
sötétségben. Amikor a szemem már éppen megszokta a
fényhiányt, elérkeztünk egy sarokhoz, ahol temérdek
tündérlámpa üdvözölt bennünket. Még egy sarok, és odaérünk
a Casinóhoz.
– Tudod hova tartunk? – kérdeztem.
– Az Emberek pöcegödrébe.
Megcsóváltam a fejem, és feladtam a reményt, hogy vele az
oldalamon megőrizhetem a semlegességemet. – Szeretném, ha
tisztáznánk valamit. Bármi is történjen, ne válts alakot, csak ha
nincs más választásod. Ők képtelenek kiszagolni téged, mivel
lezuhanyoztál, és ameddig nem növesztesz szőrt, nem fogják

149
megtudni, hogy a Falkához tartozol, és én örülnék, ha így is
maradna.
– Miért?
– Elsősorban azért, mert nem szeretném, ha az egész világ
megtudná, hogy szövetkeztem a Falkával. Ez nem keltene jó
benyomást.
– És az Emberek nem lelkesednének, ha megtudnák, hogy
egy farkasember van veled.
– Pontosan. – És Ted se örülne neki. – Másodszor pedig az
átváltozás és a harc után ételre lenne szükséged, és egy
nyugodt helyre, ahol ellazulhatsz. Én viszont jelenleg nem
tudom biztosítani ezt neked.
– Értem.
– Remek.
A város csendben és békésen pihent a győztes hold fény- és
árnyjátéka alatt.Talán tényleg sikerül a csodakölyöknek magán
tartania az emberbőrét a Casinóban. Mindenesetre bíztam
benne.

A mágia válogatós ízléssel bírt. Amikor az épületekre tört,

először a felhőkarcolókat rágta le, felülről lefelé, majd pedig
mindenre rátámadt, ami nagy, komplex és új volt. A Bank of
America Plaza bizonyosodhatott meg erről legelsőként, melyet
a SunTrust felhőkarcoló követett. Az One Atlantic Center, a
Peachtree Plaza, aztán az új Coca-Cola épület dőlt össze.
Majd a Georgia Dome következett a sorban, és mielőtt
közmondásszerűen a por leülepedett volna, és az emberi
építészek különböző monumentális alkotásai sietve követték

150
volna, a mágiaroham láttára közös öngyilkosságot követtek el.
Amikor az egyik napon a Georgia World Congress Center
dübörögni kezdett, majd tejfogként megremegett és végül
hatalmas porfelhő közepette összeomlott, a város lakosai már
egyáltalán meg sem lepődtek.
Aligha gondolta volna bárki is, hogy az Emberek szert
tesznek az ingatlanra. És senki se számított rá, hogy öt éven
belül eltakarítják a törmeléket és a helyére egy egyedi Taj
Mahalt emelnek. És amikor végül ez a mesebeli kastély
megnyitotta gazdagon díszített kapuit, és az emberek
megpillantották a csillogó-villogó játékautomaták sorait, a
sokat látott lakosok hirtelen mégis megtorpantak és ámulatba
esve szívták magukba az eléjük táruló képet. A megrázkódtatás
csak addig tartott, míg az első bolond fel nem fedezte a
zsebében lapuló néhány dollárt. Időközben a Casino csupán
egyike lett Atlanta hét csodájának, és a tömeg csapatostul
özönlött befelé, hogy befizesse azt az ostoba adót.
Szerencsénkre meglehetősen későre járt, még a megszállott
játékosok számára is, ezért megközelíthettük úgy Nataraja kis
fészkét, hogy közben nem kellett átverekednünk magunkat az
emberáradaton.
Gyakran láttam már a Casinót, mégis, mindig újra
elcsodálkoztam a látványon. Az Emberek főhadiszállása
mennybéli palotaként emelkedett a város fölé, amely a sivatagi
homok délibábjaként kelt életre. A nappal alabástromfehér falai
éjjel arany és indigó színben világítottak.
Az Emberek véghezvittek bizonyos átépítéseket. Most
összesen nyolc torony vette körül az egekbe nyúló, kupolával
koronázott főépületet a kezdeti négy helyett. Magas falak
zárták körbe az egész objektumot, amelyeket minduntalan

151
mozsárágyúkkal és mágikus töltetekkel felszerelt őrtornyok
törtek meg. A mellvéden őrszemek és itt-ott vámpírok is
őrjáratoztak. Az egész hely valósággal bűzlött a nekromanta
mágiától.
Átsétáltunk az ismeretlen isteneket ábrázoló sárgaréz
szobrok között, melyek a nagy szökőkút téglalap alakú
medencéje fölé hajoltak. Egyeseket felismertem, de a hindu
mitológia sohasem tartozott az erősségeim közé. A legnagyobb
szobor önálló, kerek szőkőkútmedencében állt közvetlenül a
bejárat előtt. Különös alakja volt, amely miközben foglyul esett
szenvedélyes táncában, az egyik lábán egy rusnya démont
tartott. Két pár kar emelkedett ki a vállából. Az első kéz lángot
fogott, a második egy dobot ütött, a harmadik a felemelt lábra
mutatott, a negyedik pedig áldást adományozott. Az egyetemes
táncos, amely rátaposott a világ műveletlenségére, a maga
szenvedélyes testével és ünnepélyesen komoly arcvonásaival.
Shiva, vagyis Nataraja, a táncosok istene.
Derek megszemlélte a szobrot, amikor megálltam előtte,
majd sötét pillantást vetett az épületre. – Szóval akkor egy
istenről nevezte el magát.
– Igen.
A mai világban igazán erős idegekkel kellett rendelkeznie
valakinek ahhoz, hogy magára vegye egy isten nevét. És a
Casino tulajdonosa bőségesen birtokában volt ezeknek, de ha
tényleg Shiva nyomdokaiba akar lépni, még meglehetősen
hosszú út áll előtte.
Nataraja töltötte be a helybéli Emberek vezetői tisztjét. Az
Emberek egyszerűen a nép új nemzedékeként ábrázolták
magukat – vagy réginek, attól függően, kit kérdeztek. A
Rendhez hasonlóan az ő képviseleteik is megtalálhatóak az

152
egész ország területén, viszont a Rendtől eltérően nagyon sokat
foglalkoztak a vagyon felhalmozással, hogy finanszírozzák a
„Az élet és halál titkai” elnevezésű kutatásaikat, miként a
katalógusukban is feltüntették azt. Meglehetősen jó
képességekkel bírtak úgy a technikai, mint a mágikus
képességek területén, és ezek közül a legtöbb kapcsolatban állt
a halottkeltéssel és a holtak irányításával.
Az Emberek a hatalmuk teljében voltak. Pokolian
veszélyesek, és művészi magaslatokba emelték a
nekromantizmust. Minden cselekedetüket nagymértékű tudás
jellemezte, ami személy szerint engem lenyűgözött.
Ugyanakkor ez mégsem akadályozott meg abban, hogy
gyűlöljem és megvessem őket.
A Casino kitárta kapuit a publikum előtt. Kikötöttük a
lovainkat a korláthoz, majd besétáltunk a két őrszem között,
akik fekete palástot, láncinget és handzsárt hordtak. A görbe
élű kardjaik lehasználtnak tűntek, mintha a pengéiket folyton
élesítették volna, miután csapást mértek valami keményre.
Beléptünk a hatalmas csarnokba. Gyűlöltem a játéktermeket.
A könnyű pénzkeresés ígérete a legrosszabbat hozza ki az
emberekből. Ez a hely bűzlött a kapzsiságtól, a csalódottságtól
és a kétségbeeséstől.
Derek és én elhaladtunk az egykarú rablók mellett. A világ
nagy része megszűnt számukra és csupán arra
összpontosítottak, hogy minél több pénzt tömködjenek ezekbe
a készülékekbe, a játékosok élőhalottaknak tűntek, egyforma
mozdulataikat pedig robotszerűen végezték. Az egyik nő nyert,
és ugrálni kezdett örömében, mialatt ömlött a pénz a játékgépe
rekeszéből. Sugárzó arca megszállottságot tükrözött.

153
 A kártyaasztalok között a személyzeti kijárathoz sétáltunk,
majd ismét egy kis teremben találtuk magunkat, amely az egyik
lépcsőházhoz vezetett. A lépcső jobb és bal oldalán két nyúlánk
őr strázsált, akik ugyanolyan öltözéket viseltek, mint a kapunál
lévők. Mint egy végszóra, egy nő lépett oda hozzánk.
Egyhatvan centis magasságával úgy fél fejjel volt
alacsonyabb nálam. Smaragdzöld ruhája, az alakjával
kapcsolatban, semmit sem bízott a képzeletre. Amikor a
mocskos hangvételű regények írói az „elragadó vonalakról és
darázsderékról” áradoztak, valamint a „lágy húsról, amely
valósággal könyörög a felderítésért”, egészen biztosan
olyasvalakire gondoltak, mint ez a nő. A testfelépítése
meglehetősen különbözött az enyémtől. A testem kiváló
szolgálatot tesz nekem: erős, robusztus és gyors reflexekkel
áldott, ami lehetővé teszi számomra, hogy előbb öljem meg a
különböző teremtményeket, mielőtt ők végeznének velem.
A hajára mindenképpen irigykedtem. Tűzvörös loknikban
hullott a derekáig. Derek kigúvadó szemekkel bámulta.
Rowena elmosolyodott, mintha a fiú éppen verset szavalna
neki.
– Kate! Úgy örülök, hogy látlak! – A mosolya pályára
állíthatott volna egy űrhajót. Mély hangfekvésével és enyhe
lengyel akcentusával párosítva ez a mosoly elvenné a férfiak
legeslegutolsó önbecsülését is. Derekre pillantottam. A
csodafiú nem olvadt szét viaszként tőle, de a tekintetét mereven
Rowena mellére szegezte. Szóval kerülte a szemkontaktust. Jó
taktika.
– Bocsáss meg kérlek, amiért késtünk.
– Ugyan, nem tesz semmit. Kövessetek, kérlek!

154
 Ezt tettük, és felballagtunk a lépcsőn, majd végig egy
hosszú folyosón.
– Jártál már itt korábban? – kérdezte Derek, aki pillantását
eltántoríthatatlanul Rowena csillogó zöld selyembe bújtatott
fenekén nyugtatta, amely előttünk ringott néhány lépéssel.
– Wiggles.
– Wiggles? – kérdezte értetlenül.
– Majdnem négy méteres hosszúság, háromszög alakú fej,
szürke és kék pikkelyek…
Még mindig nem értette. – Nataraja kedvenc kígyója –
magyaráztam. – Elcsavargott néhány héttel ezelőtt, és én
Nataraja és a Céh kérésére elkaptam. – Persze teljesen
leromboltam volna Derek rólam alkotott jó véleményét, ha
elmesélem, hogy ehhez négy napig tetőtől talpig sár borított, és
egy mocsárban tanyáztam, anélkül, hogy akár egyszer is
átöltöztem volna.
Megragadott egy jéghideg érzés. A tarkómon felállt a szőr.
Befordultunk a sarkon és megláttuk a vámpírt. Az ellenkező
irányba suhant a mennyezeten. Kötélszerű izmai dolgoztak a
szorosan feszülő bőr alatt, amely éltében valószínűleg sötét
lehetett, most azonban violaszínű árnyalatot vett fel. Rowena
ránézett és intett felé, mint régebben, amikor az emberek a
technológia korszakában bólintottak a biztonsági kamerába.
Éreztem, amint a kézmozdulatával mágiát szabadít fel.
Összeszorult a gyomrom.
Az élőhalott most mozdulatlanul függött odafenn. A
késztetés, hogy megöljem, csaknem túl erősnek bizonyult.
Viszkettek az ujjaim Slayer után, ami a bőrtokjában pihent a
hátamon. Belenéztem azokba az üres, halott szemekbe, és azon
tűnődtem, vajon milyen lenne, ha a kardom pengéjét addig

155
nyomnám belé, míg az ki nem jön az agya hátulján. Még ennél
is szívesebben ölném meg a vámpír irányítóját.
Ekkor a vámpír hirtelen megmoccant, majd folytatta az
útját. – Erre, kérlek! – szólt Rowena, és újabb elbűvölő
mosollyal ajándékozott meg bennünket. Nem maradt más
választásunk, így követtük, mialatt a vámpír eltűnt a következő
sarkon.
A folyosó egy hatalmas ajtóban végződött. Amikor közelebb
értünk, az ajtószárnyak kitárultak. Nataraja ötsarkú
tróntermének látványa tárult elénk, amely egy hasisálombéli
Ezeregy Éjszaka meséit idézte. Kecses szobrok álltak körös-
körül, melyeket a mágikus lámpák fénye fürdetett,
összekeveredve Nataraja arany trónjának lágy visszfényével.
Az olasz márványpadlón bársonypárnák feküdtek szétszórtan,
és a megfizethetetlen műalkotások igyekeztek ehhez az iszonyú
gazdagsághoz legalább leheletnyi műveltséggel hozzájárulni.
Maga Nataraja pedig úgy terpeszkedett a trónon, mint a
meseország szultánja.
A gazember, mint mindig, most is fehéret viselt, és úgy tűnt,
az öltözete legalább annyit kóstált, mint a félévi keresetem.
Már csak ezért is megéri szultánnak lenni.
Úgy látszott, mintha a trónja aranyból lenne. Valószínűleg
tényleg abból is készült, de nem tudtam felfogni, hogy ilyen
hatalmas összeget elherdáljanak csak azért, hogy valaki
letehesse rá az ülepét. Nyitott, hosszában félbevágott tojás
alakjával a trón két méter magasra emelkedett. Egyszerűen
ábrázolt egzotikus állatok húzódtak keresztül a tojás külső és
belső felületén, amelyeket korábban mesebeli lényeknek
tartottak, és amelyekről időközben kiderült, hogy rendkívül

156
veszélyesek, valamint a szemekként szolgáló értékes
drágakövek ragyogtak a számos lámpa fényénél.
Nataraja könyökével egy fehér párnára támaszkodott. Az
életkorát nehéz lenne megbecsülni. Arcvonásai alapján nem
lehetett sokkal több negyvennél, azonban a vizuális
benyomások itt minden jelentőségüket elvesztették. Öregnek
tűnt, sokkal idősebbnek nálam. Két- háromszáz éves lehetett,
vagy talán még több. Néhány évvel ezelőtt ilyen hosszú
életkort még lehetetlennek tartottam volna, viszont a
zsoldosként töltött éveim megtanítottak rá, hogy nagyon
óvatosan értelmezzem a „soha” illetve a „lehetetlen” szavakat.
Nataraja rám nézett, hazai pályáján kissé mulatságosnak
találta a jelenlétemet. Olívaszínű arcbőréből és vékony
alakjából úgy áradt a hatalom, mint ahogy némelyekből a
férfias erő. Szénfekete, egyenes haja keretbe foglalta szögletes
arcának széles, magas homlokát, markáns arccsontjait és
csapott állát, amelyet gondosan eltakart a rövidre nyírt szakálla.
Szemének túlontúl sötét és átható pillantása szinte mágnesként
vonzott. Amikor ránézett valakire, úgy tűnt, mintha mélyen a
lelkébe látna, felfedezné benne a rejtett gondolatokat és a titkos
ötleteket, majd megszerezné azokat magának. Ez a tekintet
ugyanakkor képtelenné is tette, hogy hazudjanak neki. Ennek
ellenére nekem mégis sikerült.
A Wiggles sziszegett, amikor a trónhoz léptem. Gyűlölettel
teli szemekkel vizsgálgatott, és hosszú nyelvével ízlelgette a
levegőt, ajkak nélküli szájának nyílásából. Emlékszel még az
ostoromra?
Rowena odasétált a kígyóhoz, és az egyik kezét a hatalmas
háromszögletű fejre tette. Mivel majdnem száz kilót nyomott,
így nem lehetett csak úgy felemelni és elcipelni, és arra se

157
lehetett beidomítani, hogy az embereket ne nézze meleg,
járkáló fáknak. A Wiggles ugyanakkor a mágia és a genetikai
manipuláció ötvözetének különleges teremtményeként
született. Az emlősállatokhoz viszonyítva, még mindig
meglehetősen ostoba volt, azt viszont tudta, hogy ha
felidegesíti a fején lévő kéz tulajdonosát, az fájdalommal fog
járni számára, így összetekeredett Rowena lábánál.
Nataraja hangja úgy hangzott, mint a pikkelyes bőr a kövön.
– Kate.
– Nate.
Elfintorodott. – Nincs hangulatom a tiszteletlenségedhez.
– Nem csodálkozom rajta. Már meglehetősen későre jár, egy
korodbeli, idős férfi számára. Nem gondolkodtál még a
nyugdíjba vonuláson? – Mindketten tudtuk, hogy ezt fogod
csinálni. Szóval, essünk túl rajta! Tégy próbára, te gazember,
hogy megint megvédhessem magam tőled! Aztán pedig
beszélhetünk.
A hatalma rám tódult, és padlóra küldött. A szemei
feneketlen szakadékká váltak, amelyek a mélybe húztak,
rabszolgaságot és fájdalmat ígérve.
Összeszorítottam a fogaimat, és fellázadtam ellene, közben
igyekeztem Dereket védeni.
Nataraja még több erőt vetett be, a hatalma lavinaként
zúdult rám, és eltorzította, majd legyőzte az egész világot, míg
már semmi más nem létezett az egymásnak feszülő
akaratunkon kívül. Átjárt a fájdalom. Nataraja elfintorodott, és
az ajkába harapott.
– Az ilyesfajta hangulatingadozás nem a szenilitás első jele?
– hallottam Derek ingerült hangját mögöttem.

158
 Az iszonyatos nyomás egy pillanatra csökkent,
összegyűjtöttem a mágiámat, és felhasználtam minden
megmaradt tartalékomat. Támadd csak meg a kölyköt, Nate!
Vidd csak be azt az ütést, hogy megölhesselek!
Ekkor a nyomás hirtelen megszűnt, és a sötét alagútból
visszatértem a valóságba. Nataraja veszélyt sejtett, és
visszahúzódott. Francba!
Körülkémleltem Derek után. Az arca elfehéredett, a kezei
ökölbe szorultak.
Nataraja ismét a szórakozott házigazdát játszotta. – Úgy
látom, magaddal hoztad az ölebedet – mondta. – Úgy beszél,
mint te. – Egy napon, ígérte az arca. Egy napon, lerendezzük
ezt egyszer és mindenkorra.
– A rossz szokásaim megfakultak. – Bármikor szívesen.
Egy suttogás tudatta valaki közeledtét. Ghastek lépett be
aktatáskával a kezében. Terepzöld nadrágot viselt, hozzá
fekete, magas nyakú pulóvert, és ezzel annyira oda nem illőnek
tűnt Nataraja közönséges tróntermébe, hogy majdnem
hangosan felnevettem.
Ghastek biccentett nekem üdvözlésként, majd megállt az ura
trónja előtt. Mindkét férfi izmos testalkatú volt, de Ghastek
még Natarajánál is inasabbnak látszott. Egy bélszín-diéta és
megannyi súlyzós edzéssel töltött óra adhatott csak ilyen
formát egy embernek, habár én kételkedtem benne, hogy
valaha, akár csak egy pillantásra is méltatta volna a súlyzókat,
nemhogy valóban a kezébe is vegye azokat. A fokozatosan
ritkuló haja, és kopaszodó halántéka magasabbnak ható
homlokot kölcsönzött neki. Arca egyszerű vonásokkal bírt, így
kevésbé hívta fel magára a figyelmet, sötét szemei azonban
intelligenciájáról és bizonyos fokú távolságtartásról

159
tanúskodtak, amely olyan emberek jellemzője, akik sok időt
töltöttek gondolkodással.
– Áh, Ghastek – szólt Nataraja, mintha a kedvenc háziállatát
köszöntötte volna. – Éppen Kate legújabb játékszerén
töprengtem. Ő a…
Belementem a mókába. – … tanonca.
– A tanonca. – Nataraja ízlelgette a szót a nyelvén. – Milyen
szerény. Bár ha a korát nézzük, akkor helytálló.
– Nem szívesen ábrándítalak ki, de a kapcsolatunk pusztán
szakmai jellegű.
Nataraja kacagása beszennyezte a levegőt. – Hát persze! –
mondta, mintha ráhagyná egy kisgyerekre az akaratát. – Milyen
tapintatlan voltam.
Rámosolyogtam. – Valóban. És miután megállapítottuk,
hogy nincs ízlésed, szeretnél velem, mint a Rend követével
tárgyalni, vagy akár el is mehetek?
– Hirtelen milyen üzletiessé váltál… de rendben. – Nataraja
hátradőlt. – Nem tetszik az irány, amit a nyomozásod felvett.
Kivicsorítottam a fogaimat. – Nagyon érdekes. Nem
tartozom neked elszámolással.
Mivel erre nem válaszolt, így folytattam: – A Rendnek
dolgozom, és ha jól tudom, nem kötelességük jelentést tenni
Rolandnak.
Mulatságosnak találtam a hatást, amit ez a név kiváltott
belőlük. Mindkét férfi összerezzent, mintha áramütés érte
volna őket.
– Ahogy észrevehették, uraim, hozzáférésem van a Rend
adatbázisához. – Ez egy pimasz hazugság volt, de végül is
nincs lehetőségük felülvizsgálni. Roland nevének említésétől
rövidzárlatot kapott a logikájuk. És ha világossá válna

160
számukra, hogyan szereztem tudomást a vezetőjük nevéről,
mindketten ott helyben gutaütést kaptak volna.
– Elmondom, amit tudok. Kérlek, javítsatok ki, ha tévednék!
Ghastek vámpírja követte Greg Feldmant. A vámpírt hirtelen
megölték, és ezidáig még nem sikerült kivonni az irányító
tanonc elméjéből a gyilkos képét. Erről a dologról nem
informáltátok a Rendet, ami érthető, hiszen akkor magyarázatot
kellett volna adnotok arra is, hogy miért követte a vámpír a
Rend Jósát. Ebben az egészben csak azt nem értem, hogy miért
ez a nagy felhajtás egyetlen egy vérszívó miatt?
Hosszú szünet következett. Aztán Nataraja tett egy „mondd
el neki” jóváhagyó kézmozdulatot, majd másra fordította a
figyelmét, mintha minden érdeklődését elvesztette volna a
beszélgetés iránt. Rowena nyugodt maradt, a kezét még mindig
a kígyó fején tartotta. Azon tűnődtem, vajon mi járhat a
fejében.
– Más vámpírokat is elvesztettünk – szólalt meg Ghastek.
– Van rá bizonyítékotok?
Ghastek felpattintotta az aktatáskáját, és kivett belőle egy
köteg fényképet. Déjà vu. Közelebb jött, és átnyújtotta a
képeket. Derek közénk lépett, szó nélkül kivette a kezéből,
azután adta csak át nekem.
Egy halott vámpírról készült fekete-fehér kép volt előttem.
A vérszívó nyomorúságosan összegömbölyödve feküdt, szívós
testét szétzúzták. Ragacsos, sötét vér borította a bőrét. Olyan
szabályosan fedte be, mintha valaki vérbe mártotta volna a
kezét, és azzal kente volna be minden bőrfelületét, akár a sült
csirkét olajjal, mielőtt a sütőbe tolják. A koponyáját feltörték,
és az agyvelejének helyén csupán nedves üresség csillogott.

161
 Kezembe vettem a második fotót. Ezúttal a hátára fordítva
örökítették meg ugyanazt a vámpírt, hogy jobban meg lehessen
szemlélni a hosszú, nyitott sebet, amely a felsőtestén húzódott,
a nemi szervtől a mellig. Sárgás bordák meredtek ki a véres
szövet sötétségéből. Valaki egy roppant éles késsel átvágta a
bal borda porcát, majd leválasztotta a szegycsontról, márpedig
nem fűrésszel, hanem egy végzetes erejű szúrással. A vámpír a
halála pillanatában az oldalán feküdhetett, mert a sorvadt belei
inas csomókban lógtak ki belőle. Ezekre a zsigerekre nem
tapadt szemernyi zsír sem, így a tettesnek nem kellett a
kimetszésükkel foglalkoznia. A húgyhólyag és a vastagbél is
hasonlóképpen viselkedett: a halott lét mindkét szervet néhány
héten belül elsorvasztotta volna.
A rekeszizmot tisztán átvágták, hogy a megmaradt beleket is
eltávolítsák, csak úgy, mint a nyelőcső bejáratát. Az elkövető
szétfeszítette a rekeszizmot, és kézzel belenyúlt a mellüregbe,
megragadta, majd elmetszette a nyelőcsövet. Aztán egész
egyszerűen a mellkasán tátongó lyukon keresztül kihúzta a
nyelőcsövet, amelyet a véráztatta, hasznavehetetlen tüdő és
szív követett. Láttam már ilyet korábban. Így kell kibelezni az
őzeket és a szarvasokat is.
– Elvitte az agyat, a szívet, a tüdőt, a máj és a vese
maradványait, de a felesleges beleket itt hagyta – mondta
Ghastek.
Felvontam az egyik szemöldökömet, amikor sehol sem
láttam az említett beleket, erre így szólt: – A következő fotón.
Ez a kép vértócsában ábrázolta a nedves bélhalmot. A
használhatatlan belek összezsugorodtak, és sodort fonalak
hatását keltették.

162
 – Mestermunka – jegyezte meg Ghastek szárazon. – A
vágásokat szinte sebészi pontossággal végezték. A tettes
tökéletesen ismeri a vámpírok élettanát.
– Lehet, hogy valaki közületek áll emögött?
Ghastek olyan szemeket meresztett rám, mintha kisgyerekek
megevésével vádoltam volna.
– Nem vagyunk hülyék – mondta, közben pedig úgy értette:
Én nem vagyok hülye. – Minden emberünknek van alibije, aki
képes lenne rá.
– Hányat veszítettetek el ezen és a követő vámpíron kívül? –
érdeklődtem.
– Négyet.
– Négyet? Négy vámpírt?
Ghastek kényelmetlenül feszengett. – Mindenek vagyunk,
csak elégedettek nem a helyzettel.
– És hol a többi felvétel?
– Nálunk nincs egyéb. A többi vámpírt elrabolták. Nem
tudtuk megszerezni a holttestüket.
– Mi értesz az alatt, hogy elrabolták?
– Meghaltak, és azonnal megszakadt a kapcsolat az elméjük
és a navigátoruk elméje között. Ezt követően elvitték a
tetemeket, mielőtt még a tisztogató csapatunk beszállíthatta
volna azokat. – Előhúzott egy papírt. – Tessék, a lista a
helyszínekről, a dátumokról és az időpontokról.
Derek elvette tőle a lapot, majd átnyújtotta nekem.
Átfutottam a listát, aztán eltettem. Hat vámpír és hét alakváltó.
Valaki háborút akart szítani a Falka és az Emberek között, és
meglehetősen közel állt hozzá. Kinek válna ez javára?
– Hat vámpírt elvesztettetek, de csak két holttestet találtatok
meg. Teljesen biztosak vagytok benne, hogy a másik négy már

163
nem aktív? – A hideg futkosott a hátamon a gondolattól, hogy
négy vezetetlen vámpír lófrálhat odakinn az utcákon.
– Halottak, Kate! – csattant fel Nataraja. – Miért nem
érdeklődsz Currannél és az ő kedvenc hiúzánál, hogy mi történt
a tulajdonunkkal?
– Már beszéltem a Falkával – szóltam. – És biztos vagyok
benne, hogy nem Corwin a merénylő.
– Nekem ennyi nem elég – mondta Nataraja.
– Elégnek kell lennie. – Ez a szócsata kezdte próbára tenni a
türelmemet. – Az M-Scanen lévő minta nem egyezik az övével.
– Láttam a helyszínről készült M-Scant – magyarázta
Ghastek, aki egy csapásra ismét éberré vált, mint a cápa a vér
szagára a vízben. – Nem volt rajta más erőlenyomat, csak a mi
vámpírunké és a Rend Jósáé.
Francba! Én, és megint az a hatalmas szám. Egy nagy táblát
kellene viselnem a nyakamban a következő felirattal: Nálam
grátiszba kapja a bizalmas információkat! Az emberek
legalább elejétől fogva tudnák, kivel van dolguk.
– Akkor nem a helyes M-Scan került hozzád. Azon, amit én
láttam, egyértelműen látszik a tettes jele.
Valósággal éreztem, amint Ghastek szeme mögött
beindultak a fogaskerekek. – Hajlandó lennél a
rendelkezésünkre bocsátani ennek az M-Scannek a másolatát?
– Hajlandó lennél elmesélni, miért követte a vámpírod Greg
Feldmant?
– Talán egyszerűen csak szem előtt akartuk tartani a Jóst –
szólt Nataraja.
Úgy tettem, mintha megfontolnám. – Nem. Nem hiszem.
Túl költséges lenne vámpírt használni egy rutinellenőrzéshez.
– Nincs több mondanivalónk egymásnak – felelte Nataraja.

164
 – Én is örültem a találkozásnak – válaszoltam.
– Ghastek, kísérd el a Rend követét a territóriumunk
határáig. – Nataraja elfintorodott. – Nem szeretnénk, ha bármi
történne vele. Az összetörné a szívemet.
Ghastek vetett rám egy különös pillantást, majd kivezetett
bennünket.
Amikor kikerültünk Nate hallótávolságából, megálltam. –
Nem kell kísérgetned – adtam a tudtára.
– Dehogynem!
– Ha viszont ez a helyzet, akkor lenne egy kérdésem. Ha
valaki nekromanta mágiával akarna rátapadni egy élő állatra,
hogy tehetné meg?
– A rátapadás alatt arra gondolsz…?
Ezt anélkül nem tudnám bővebben kifejteni neki, hogy el ne
árulnám magamat. Tényleg túl ostoba vagyok ehhez a
melóhoz.
– Olyan nekromanta mágiát használt, ami elég erős ahhoz,
hogy vegyes lenyomatot eredményezzen.
– Milyen színűt?
Nagyon össze kellett szednem magam, nehogy elkezdjem
csikorgatni a fogaimat. – Világos narancssárgát.
Átgondolta. – Tehát, a legkézenfekvőbb válasz az lenne,
hogy az állatot nekromanta varázslattal fertőzött hússal etették.
Ha egy patkány vámpírhúst fogyaszt, nekromanta mágia kerül
az emésztőrendszerébe. És valamennyi megtalálható lesz a
vérkeringésében is. Viszont amennyire nyilvánvaló ez a
feltevés, annyira téves is. Korábban már szkenneltem olyan
állatot, ami élőhalott húst evett, és a szerkezet csak tiszta
nekromanta lenyomatot mutatott.

165
 – Az élőhalott húsának mágiája túlragyogja az állat saját
mágiáját?
Ghastek bólintott. – Igen. A vegyes lenyomat kimutatásához
a nekromanta mágiának nagyon gyengének kell lennie.
Elméletileg, de ez tényleg nem más, mint feltevés, minden
továbbihoz újabb szaporítási kísérletekre lenne szükség.
– Ezt nem értem.
– Ha szépen megkérsz, elmagyarázom – mondta Ghastek.
– Elmesélnéd ezt, ha szépen megkérlek? Igazán sokat
számítana, és nagyon hálás lennék érte.
Ghastek engedélyezett magának egy mosolyt. Egy pillanatra
megjelent az ajkain, majd azonnal el is tűnt, mintha csak egy
izomrángás lett volna. Megmutattam neki a fogaimat.
– Sokkal jobb, ha úgy beszélsz, mint egy normális ember –
közölte a férfi. Nem vált nyugtalanná a mosolyomtól. – A
vagánykodásod szórakoztató, de hamar felidegesít.
Sóhajtottam. – Én csak egy zsoldos vagyok. Úgy megyek,
beszélek, és viselkedek, mint egy zsoldos.
– Szóval elismered, hogy két lábon járó közhely vagy?
– Így biztonságosabb – válaszoltam teljesen őszintén.
Egy pillanatig az a benyomásom támadt, hogy valóban
megértette a szavaim mélyebb jelentését. Aztán folytatta: – A
patkányokról beszéltünk az előbb?
– Igen. És szépen kértelek.
– Elméletileg: ha fogok egy nőstény patkányt, élőhalott
hússal etetem, hagyom párosodni, és ezt az utódjaival is
megismétlem, újra és újra, akkor ennek az eredeti patkánynak
az utódjai valamikor valószínűleg egy napig tartó nekromanta
mágiát hoznak létre, ami közös lenyomathoz vezet. És ezt az
M-Scan világos narancssárgával jelölné.

166
 – Köszönöm.
– Én köszönöm neked. – Elmosolyodott.

Shiva szökőkútjának vize igazán frissítő volt. Az arcomba

fröcsköltem, és harcoltam a késztetés ellen, hogy elnyújtózzak
a csodálatosan hűs betonon. Nataraja kis tesztje majdnem
kimerítette a tartalékaimat, ugyanakkor ismét
megakadályoztam az erődemonstrálást, amivel provokálni
akart. Letelepedtem a szökőkút medencéjének peremére. –
Fáradt vagyok. Mocskosnak érzem magam, és sürgősen
szükségem lenne egy zuhanyra. Te hogy vagy?
Derek mindkét kezével megkapaszkodott a medence
szélében és a víz alá merítette a fejét. Aztán kirázta a vizet a
hajából, kimosta az orrát úgy, ahogy az alakváltók
előszeretettel teszik, ha erős szagtól akarnak megszabadulni.
– Ez a hely bűzlik a haláltól – mondta.
– Igen. Egyébként nem éppen okos dolog visszabeszélni
Natarajának.
– Pont te mondod?
– Tőlem nem vár mást. Mégis valamiért szórakoztatja. Mit
gondolsz Rowenáról?
– Nem akarod tudni – felelte.
– Oké. Nekem valamiért az idegeimre megy – vallottam be.
– Miért? Mert szebb, mint te?
Összerezzentem. – Derek, soha ne mondd egy nőnek, hogy
egy másik szebb nála. Ezzel örökre magadra haragíthatsz
valakit.
– Viszont te szórakoztatóbb vagy. És erősebben ütsz.

167
 – Óh, köszönöm szépen. Kérlek, ecseteld csak tovább, hogy
attraktívabb nálam. De amint kimondod, a saját bőrödön fogod
megtapasztalni az általad legjobbnak ítélt tulajdonságomat.
Elvigyorodott. A lovakhoz ballagtunk. – Légy óvatos a
visszaúton! – tanácsoltam neki. Meghökkenve meredt rám. –
Azért vagyok itt, hogy megvédjelek. Szóval légy óvatos te!
Megcsóváltam a fejem. Íme, végül megérkezett a mesebeli
hercegem. Csak kár, hogy vérfarkas.
– Szerinted próbálkozni fognak valamivel az Emberek?
– Nem az Emberek. – Lassítottam a lépteimen. – A Falka és
az Emberek majdnem ugyanolyan mértékű veszteséget
szenvedtek, és a gyilkosságok közvetlenül a kettejük közt lévő
határvonalon történtek. Úgy tűnik, ezek a sorozatgyilkosságok
alaposan meg vannak tervezve.
– Nataraja állhat mögötte?
– Olyasvalaki állhat mögötte, aki profitálhat a Falka és az
Emberek közti háborúból.
– Mint Nataraja?
– Békén hagynád végre Nataraját? – Összeráncolt
homlokkal néztem rá. – Nate elsősorban üzletember. Persze,
szívesen meggyengítené a Falkát. Sőt, egy nyílt konfliktusból
talán még győztesen is kikerülhetne, de ettől az Emberek
annyira erőtlenné válnának, hogy egy bababüfi is feldöntené
őket. Számukra jelenleg nem jövedelmező egy ilyen harc, ezért
hívtak meg minket a Casinóba. És a bemutató ellenére az
Emberek aggódnak. Nem csak azért, mert hat vámpír kárba
veszett, és meglehetősen költséges őket helyettesíteni, hanem
azért, mert ők is érzik a nagyobb fenyegetést. Mit gondolsz,
mégis miért kísér haza bennünket Ghastek?
– Milyen fenyegetést? – Derek vállat vont.

168
 Teljesen elfelejtettem, milyen jó érzés megvitatni egy
elméletet. – Hallottad már azt a szófordulatot, hogy: „Gilbert-
tett?” Tudod, honnan származik?
– Nem.
– Körülbelül kilenc évvel ezelőtt egy saját útját járó Holtak
Mestere megpróbálta elragadni a hatalmat az Emberektől. Egy
szexrabszolga-gyűrű segítségével át akarta verni Nataraját.
Milyen ironikus, ugyanis kétségeim vannak afelől, hogy ez a
kígyó valaha is szexelt volna egyáltalán, nemhogy közvetítsen
benne. Gilbert mindenesetre azt remélte, hogy ez az egész ügy
kínos helyzetbe hozhatja az Embereket, és amikor Nataraját
letartóztatják, ő könnyedén bemasírozik, és átveszi a helyét.
Túlontúl nagy hatalommal bírt, és majdnem keresztülvitte a
tervét.
– És azt hiszed, visszatért?
– Nem, Gilbert meghalt. Nataraja megölte, a szívét pedig
elégette. Egy kis erszényben még mindig a nyakában hordja a
hamvait. Viszont ez az eset erősen emlékeztet Gilbertére. A
terv egyszerűen briliáns: valaki egymás ellen uszítja a Falkát és
az Embereket, és amikor kitör a harc, jön, és kitépi az
elgyengült vagy akár haldokló Nate kezei közül az irányítást.
– Én a haldoklóra szavazok – közölte Derek.
– Először is, van egy falkatagunk, aki leszakított egy
darabot egy olyan állatból, aminek nekromantára utaló színe
van, tehát valószínűleg olyanból, aki élőhalott húst evett.
Másodszor adott egy meggyilkolt vámpír, és még valaki, aki
nagyon jól kiismeri magát a vámpíranatómiában. Harmadszor:
Nate aggódik. Figyeld csak az intézkedéseit. Megduplázta a
járőrök számát. Nézd, az Embereknél a hatalom mindenek
felett áll. Ők nem bátorítanak senkit előre, hogy megdöntsék az

169
éppen uralmon lévő hatalmát, de ha a győztes behódol
Rolandnak, és a megfelelő szavakat használja, valószínűleg
megtörténhet. Azt hiszem, egy magányos Holtak Mesterével
van dolgunk. – Így kell lennie. Minden ráillik.
– Ki az a Roland? – kérdezte Derek, és kiragadott a
gondolataimból.
– Roland? Az Emberek hírhedt vezetője. Állítólag azóta él,
mióta a mágia utolsó alkalommal elhagyta a világot, ami
hozzávetőlegesen négyezer éve történt. Felfoghatatlan hatalma
van, szinte istenekkel egyenlő szintű. Egyesek szerint ő Merlin,
mások szerint Gilgames. Kijelölt célokat követ, és felhasználja
az Embereket az elérésük érdekében, még ha a legtöbben soha
nem is látták őt. Nincs bizonyíték a létezésére, és az olyan
laikusoknak, mint te meg én, egyáltalán nem is szabadna
tudnunk róla.
– De létezik?
– Óh, igen, arra mérget vehetsz.
– És honnan tudod ezeket?
– Az ilyesfajta tudás hozzátartozik a munkámhoz. – És hidd
el, csodafiú, túl sokat tudok: ismerem az összes szokását.
Tudom, mi a kedvenc étele, milyen típusú nőkkel szeret
legjobban osztozni az ágyán, milyen könyveket szeret olvasni.
Tudok mindent Rolandról, amit apám tudott. Sőt, még az igazi
nevét is ismerem.
Alig néhány ember sompolygott csak a bejárathoz. Túl késő
– vagy túl korán volt még, attól függ, honnan nézzük.
A következő pillanatban megint a hideg futkosott a
hátamon. A nyakpihéim felborzolódtak. Vámpír. Mégpedig
nagyon közel.

170
 Derek heréltje nyerített, az én kancám viszont teljesen
nyugodt maradt. Tetszik nekem ez a ló.
Lassan megfordultam, és megláttam a vérszívót lefelé jönni
a Casino hófehér homlokzatról. Fejjel lefelé mászott, mint egy
mutáns gekkó, hosszú, sárga karmai belevájtak a vakolatba.
Sápadt, feszes testét átitatta a nekromanta mágia.
A vámpír egészen addig kúszott, míg szemmagasságba nem
került velem, ekkor felemelte a fejét. Éltében nő volt. Az
élőhalott lét kiemelte a törékeny vonásait, és most úgy nézett
ki, mintha egy koncentrációs táborból szökött volna. A
vérszívó gyilkos pillantással meredt rám. Felemelte az egyik
vézna kezét, amelyben egy kisméretű tárgyat tartott. Lomhán
kitárta a száját. Az arca megrezzent, megpróbált változni.
– Azt hiszem, ez a tiéd – hangzott fel Ghastek hangja a
vámpír torkából. Kinyitotta a kezét, a tárgy pedig kiesett
belőle, elkaptam. A dobótőröm volt az. Milyen figyelmes. Még
a vámpírvért is letörölte róla.
– Mondd csak, Kate – szólt Ghastek – miért fested feketére
a késeidet?
– Így nem csillognak, amikor eldobom őket.
– Áh! Értem. – A vámpír szája bűzlött a haláltól.
– Indulhatunk?
– Kérlek.
– Merre megyünk?
Pontosan tudta hol található Greg lakása. Valószínűleg
szemmel tartják a házat.
– Elég lesz, ha elkísérsz a területetek határáig. A White és a
Maple sarka megfelel. – Túl későn tudatosult benne, hogy Greg
éppen abban a kereszteződésben halt meg. – De addig sem
szükséges.

171
 – De igenis az. Ha közvetlenül a Casinóban tett látogatásod
után meghalnál, temérdek kellemetlen kérdésre kellene
válaszolnunk.
Megveregettem a kancám nyakát, eloldottam a kantárt, majd
felültem a nyeregbe.
– Egy ló – állapította meg Ghastek undorodva. – Tudhattam
volna!
– Valami bajod van a lovakkal?
– Allergiás vagyok rájuk. Nem mintha ezen körülmények
között bármi jelentősége is lenne.
Egy élőhalottakkal teli istállót őrzött, de egy jó öreg lótól
rátört a tüsszögés.
– Menj előre – mondtam. A vámpír ügyetlenül
felegyenesedett, majd elindult. A vérszívókat nem a földön
való járásra teremtették. Koordinációt és légzést követelt, és ez
nem éppen könnyű mutatvány, ha már nincs szükséged
levegőre.
A sarkamat a kanca oldalához nyomtam, és a jószág
könnyed ügetésbe kezdett. Derek szorosan követett bennünket
a heréltjével.
Ghastek néhány száz métert ment a talajon a vámpírral,
aztán ismét felkapaszkodott a magasba. Felmászott az egyik
épület oldalán, majd a gravitációt meghazudtolva átpattant a
szomszédos házra. Aztán a csontsovány alakja elsuhant a
harmadikon lévő ablakok előtt, miközben karmai éppen addig
érintették a falat, míg elrugaszkodott róla.
A mellékutcákat részesítettük előnyben, igyekeztünk távol
tartani magunkat a főutaktól. Összetalálkoztunk egy lovassal,
aki egy deresen, egy kecses, hűvös, tekintetű és drágának tűnő
állaton lovagolt. A férfi sokat érő, farkasszőrmés bőrkabátot

172
viselt. Vizsgálódó pillantást vetett Derekre és rám, majd sietve
továbbhaladt, ránk irányítva az íjpuskáját, amit eddig a hátán
hordott. A lovas után néztem, nincs-e véletlenül a következő
tábla a hátán: „Gazdag vagyok, rabolj ki!” Ám semmit se
fedeztem fel. Valószínűleg úgy gondolta, a lova kellő hatást
tesz.
Előttünk néhány gyerek gyűlt a fémhordóban lobogó tűz
köré. A lángok a hordó szélét nyaldosták, és megvilágították a
koszos, ádáz tekintetű arcokat. Az egyik, szutykos pulóverben
lévő, vézna fiú, egy pár tollal a bozontos hajában, valami
drámaian hangzót énekelt, és egy halott patkányt vetett a tűzbe.
Manapság mindenki boszorkánymester volt.
A kölykök rám néztek, amikor ellovagoltam mellettük. Az
egyikük vaskos kifejezésekkel átkozott el, reakciót remélve
tőlem. Halkan kuncogtam, és haladtam tovább.
Ha valóban egy magányos Holtak Mesterével van dolgunk,
a legcsekélyebb fogalmam sincs róla, hogyan kutathatnám fel.
Esetleg az lenne a legjobb, ha fognék egy hatalmas kartont,
aláhelyeznék egy botot, és hozzákötném Ghastek egyik
vámpírját…
Megérkeztünk a Rufushoz, majd észak felé fordultunk, a
White Street irányába. Az utca a ’14-es havazásról kapta a
nevét, amikor nyolc centis porhó takarta el az utca csúf
aszfaltját. A nyolc centis hó nem szokatlan Atlantában, a
különlegesség az, hogy májusban esett, és hónapokig nem
olvadt el a harmincöt fokos trópusi hőség ellenére sem. Három
és fél évvel később végül beadta a derekát, és a vénasszonyok
nyarának idején elolvadt.
A kereszteződéshez érve megtorpantam. Ghastek vámpírja
egy lámpaoszlopon csüngött, úgy tekeredett rá, akár a kígyó a

173
faágra. Engem figyelt, és a szemei az alkony vörösében
lüktettek, amely az idegen mágiabefolyásra utalt. Ghasteknek
komoly erőfeszítésébe került irányítása alatt tartani.
– Gondok? – kérdeztem halkan.
– Közbeavatkozás történt. – Ghastek hangja úgy hangzott,
mintha összeszorított fogak között szűrte volna a szavakat.
Valaki arra törekedett, hogy átvegye az irányítást a vámpír
felett.
Előrántottam Slayert, és a lovam hátára fektettem. A fém
gőzölgött. Apró nedvességcseppek pettyezték a pengét. Ezt a
reakciót kiválthatta Ghastek vámpírja, de másvalakié is.
Mögöttem Derek heréltje felnyerített.
– Ne szállj le a lóról – utasítottam.
Amíg Derek a nyeregben ült, ügyelt arra, hogy emberként
viselkedjen.
Leereszkedtem, majd a lovat hozzákötöttem egy
vaskerítéshez. Ghastek vámpírja ellökte magát a
lámpaoszloptól, és hangtalanul landolt a földön. Aztán
bizonytalan léptekkel bekullogott a kereszteződésbe.
– Ghastek, mégis hova mész?
Egy kétfogatú kocsi dübörgött keresztül nyaktörő
sebességgel az utcán. Amikor a lovak észrevették a vámpírt,
megijedtek, és oldalra rántották a szekeret, de nem eléggé. A
jobb kerék hangos csattanással eltalálta a vérszívót, és
félrelökte. A kocsis átkozódott, és ügetésbe fogta a jószágokat,
majd a fogat rögtön el is tűnt.
A vámpír összegömbölyödve feküdt a földön.
Milyen gyakorlatias.
Slayerrel a kezemben kiléptem az utcába. – Ghastek? –
szólítottam csendesen.

174
 Egyszer körbejártam a vérszívót, szorosan tartva a fegyvert.
A vámpír arca csúf grimaszba torzult. A bal lába rángatózott.
– Ghastek?
Tompa sziszegés ragadta meg a figyelmemet.
Megpördültem. Semmi. Egy nedvességcsepp futott le a
pengémen és csöppent az útburkolatra.
Jéghideg rémület markolt belém. Megfordultam, ösztönösen
csaptam, és éreztem, amint a penge húsba váj, miközben egy
groteszk alak rám támad. A lény ellökte magát a kardomtól,
majd könnyedén landolt oldalt.
Derek lova felnyerített, majd elvágtatott vele az éjszakába.
Visszahúzódtam, eközben Ghastek megsebzett vámpírja felé
hátráltam. A lény négykézláb követett. Ez a vámpír nagyon
öreg volt, és már nem látszottak rajta annak a jelei, hogy valaha
is tudott egyenesen járni. A gerince és a csípőcsontja állandó
négylábas mozgásra idomították.
A teremtmény tovább lépdelt felém. Olyan vékony volt,
mint egy agár. Két centi vastag csont védte a gerincét, és a
csigolyák kitüremkedtek a bőr felületén. Megállt, lehajolt kissé,
majd ismét felemelkedett rubinvörös szemét erősen rám
szegezve.
Arca nem hasonlított már az emberekére. A koponyája szarv
alakban hátrafelé feszült, hogy egyensúlyozza böhöm, kiugró
állkapcsát. A lénynek nem volt orra, semmi, ami az orrhátra
utalt volna. Eltátotta a pofáját, amitől az egész feje szétnyílt.
Az agyarai megvillantak a sötétben. Nem csak belém marna,
hanem szó szerint darabokra szaggatna.
A lény rám szegezte a tekintetét. Bagolyszerű pupillái
vörösben lüktettek.

175
 Ekkor emberfeletti gyorsasággal rám támadt. A torkomat
célozta, de elvétette, és a nyeléig a vállába döngöltem a
kardomat. A dolog lerántott a lábamról. Keményen az aszfaltra
puffantam. Beütöttem a fejemet, és a világ elmosódott a
szemeim előtt. A levegő kiszorult a tüdőmből.
Összpontosítottam, és egy lendülettel erőt küldtem Slayer
pengéjébe.
A fegyver markolata kiszakadt a kezemből, és semmivé
foszlott a nyomás a mellkasomon. Mély levegőt vettem és
dobótőrrel a kezemben talpra pattantam.
A teremtmény néhány méterrel távolabb guggolt, remegett.
A kardom vékony pengéje kiállt a hátából. Öt centin múlott,
hogy eltaláljam a szívét. A válla megrándult, görcsöt kapott,
miközben Slayer a szívét keresve tovább ásta magát az
izmokban. A hús úgy olvadt el a penge alatt, mint a vaj.
A lény hirtelen felemelte a fejét, és felém fordult. Még öt
centi. Slayernek legalább három percébe kerülne ilyen mélyre
nyomulni. Túl kell élnem még három percet.
Nem probléma.
Eldobtam a tőrt. A hegye neki ütközött a bal szeme feletti
csontdudornak. Látványos.
A lény a magasba ugrott, könnyedén legyőzte a köztünk
lévő három-négy méter távolságot, azonban a levegőben
összeütközött egy szőrös alakkal. Egymáson gördültek, a
vámpír és a vérfarkas, az egyik vicsorgott, a másik sziszegett.
Utánuk siettem. Egy pillanatra Derek a földhöz szorította a
vérszívót, mindkét mancsával a hasára telepedett. De ekkor a
vámpír felé csapott, és lerázta magáról.
Ugrottam. A teremtmény nem számított támadásra a
részemről, így teljes lendülettel vállon rúghattam. Úgy éreztem,

176
mintha egy márványoszlopot találtam volna el. Hallottam
eltörni a csontjait, és bevittem még két gyors csapást a torkára.
A lény felém kapott, fogak és karmok forgataga tépett a
ruhámba. A legjobb tudásom szerint védtem az ütéseit. Egy
hang se hagyta el a szörny száját. A karmai elértek. Éles
fájdalom hasított a bordáimba és a hasamba. A tépőfogai
csupán néhány centire csattantak az arcomtól. Hátráltam,
ugyanakkor a vámpír is visszahúzódott tőlem, és egy lépést tett
hátra.
Két új vámpírkar emelkedett ki mögüle. Hadonászva
körbefordult, és megláttam Ghastek vámpírját a nyakában
csimpaszkodni.
A vérszívó a szörnyeteg hátán lovagolt, és a karmait
belevájta a kemény nyakába. A lény felágaskodott. Derek
megragadta a lábát. A vámpír kirúgott, viszont Derek erősen
belekapaszkodott. Nekifutottam és belerúgtam a vámpír
szétzúzott mellkasába. Csontok törtek. A lény húsa felrepedt,
és undorítóan büdös folyadék ömlött ki belőle.
Ekkor sikoltott fel először a teremtmény, dühös rikoltással.
Halvány bőre alatt kidudorodtak az erek, a szemei sötét
vérvörösben parázslottak, világosabbá téve az arcát. Súlyos
sérüléseket szenvedett, azon volt, hogy átadja magát a
vérszomjnak, és kitörjön az irányítója ellenőrzése alól.
Félrelökte Ghastek vámpírját, mint a terrier a patkányt. Derek
észre sem vette, csak tovább tépte a teremtményt.
– Tűnj el onnan! – Megrúgtam a vérfarkast. Mérgesen rám
mordult, és megint megrúgtam. Végül elszakadt a lénytől, és
helyette vicsorogva felém közeledett. Félretoltam.
A vérszívó újra és újra felsikoltott, az alakja változott és
átalakult, miközben az izmai megfeszültek, majd elernyedtek.

177
Csontos tövisek szakadtak ki a vállából, mintha a testének
szarvai nőttek volna. Felegyenesedett, a földre sújtott,
barázdákat hagyva az aszfalton. A mellkasán tátongó lyukon át
megláttam Slayert.
Ekkor a vámpír nekem támadt. Meglepő sebességgel vetette
rám magát. Összeütköztünk, megragadtam Slayer markolatát és
minden erőmmel előre toltam. Az útburkolaton landoltunk és
csúsztunk egy darabon, míg neki nem koccantunk a falnak.
Még jó, hogy ott állt a fal. Különben az örökkévalóságig
csúsztunk volna.
Teljesen mozdulatlanul feküdtem. A vámpír vére
felzubogott a keresztülhasított szívéből és rám folyt. Csupán
színes köröket láttam. Aztán lassan tudatosult bennem, hogy a
vámpír válla felett két, szelíd, sárga szem figyel. Pislogtam,
majd tisztán felismertem a szőrös, rémálomszerű arcot.
– Jól vagy? – A hangom rekedtesen csengett.
Egy morgás kíséretében Derek leemelte rólam a hullát, majd
felsegített. – Köszönöm – mondtam.
Derek vérzett. Egy nyitott seb húzódott keresztül a jobb
lábán, ijesztő karomnyomok borították a vállát. Amikor
észrevette, hogy őt mustrálom, felhorkant és elfordult, így nem
láthattam a csípőjét. Én is véreztem. A derekam úgy égett, mint
a tűz, és úgy fájt, hogy önkéntelenül is összegörnyedtem tőle.
Az egyik lábammal a vámpírra léptem és kihúztam belőle
Slayert. A kard könnyen kicsusszant belőle, a hús körül
meglazult a mágiával átitatott penge. Céloztam és lecsaptam,
elvágva a lény nyakát. Az eltorzult fej legurult róla.
Felemeltem. A szemeiben égő tűz kihunyt. A tekintete üres és
halott volt.

178
 Bűzös vérrel borítva és a fájdalomtól szenvedve a lovamra
sandítottam. A kanca egész idő alatt ugyanott maradt. Alig
hittem el. Felé botorkáltam. A mozgás valamilyen okból
kifolyólag nehéznek tűnt. Félúton meggondoltam magam és
helyette inkább Ghastek vámpírja felé vettem az irányt.
Hason feküdt, a fejét felém fordítva. Elé tettem a fejet, és
kopogtam rajta az ujjammal.
– Azt hiszem, ennek befellegzett. Milyen idős is, Ghastek?
Háromszáz éves? Vagy még idősebb?
A vámpír küszködött, hogy mondjon valamit.
Megráztam a fejem. – Ne fáradj! Magamtól is kitalálom.
Kösz a segítséget! Továbbíthatod Natarajának, hogy
feldughatja a biztonsági intézkedéseit.
A vámpír felemelte a kezét és a lábamra tette. Óvatosan
leemeltem a kezét a vérrel kent cipőmről, elléptem mellőle és
visszatámolyogtam a lovamhoz.
Derek dühösen méregette a vérszívót.
– Hagyd! El kell tűnnünk innen, mielőtt ideérne az Emberek
eltakarító csapata.
Megveregettem a kancám nyakát, és a nyeregtáskába
tömtem a vámpírfejet. A kanca felnyerített a bűztől. –
Sajnálom, drágám.
Aztán elővettem egy méretes katonai flaskát. – Benzin –
közöltem Derekkel, mintha nem szagolta volna már ki.
Rálöttyintettem a benzint a kiömlött vérre, félredobtam a
flaskát, és a gyufámért nyúltam. Reszkettek a kezeim.
Kivettem egy gyufaszálat, majd még egyet, és negyedszerre
fellángolt a benzin. Ghastek vámpírja felsikoltott, amikor a
bizonyíték és a vérem a tűz martaléka lett.

179
 Az éjszakába vezettem a kancámat, a hűséges farkasom
pedig sántítva követett.

Amikor odaértünk a döglött patkánnyal varázsoló kölykökhöz,

Derek összeesett. Orral előre az aszfaltra esett. A srácok
meredten bámultak rá, de nem futottak el.
Borzongás futott végig a farkason, ködfelhő emelkedett fel,
majd egy meztelen emberi test feküdt összegömbölyödve a
földön. A gyerekek továbbra is csak néztek.
A vágási seb súlyosabbnak bizonyult a lábán, mint
gondoltam. A lény karmai átszelték az erős kvadricepszet, és
mélyen a lábikrába szántottak. Megvizsgáltam a sebesülést és
láttam, hogy átvágták a comb ütőerét. A sérült bőr
megremegett. A szétroncsolódott véredények csúsztak-másztak
egymás felé az újraképződő izomszövetek között, hogy ismét
egyesüljenek. A Lyc-V kikapcsolta a tudatot, és minden
energiát a szükséges gyógyításra fordított.
Fájdalom futott végig a csípőmtől a mellkasomig.
Összeszorítottam az állkapcsomat, megfordítottam Dereket, az
egyik kezemet a csípőjére, a másikat pedig a karja alatt a
mellkasára helyeztem. Nehezebb volt, mint amennyinek
látszott, legalább hetven kilót nyomott. Azonban jelenleg ez
mit sem számított.
– Hölgyem! – szólt a tollas hajú kölyök.
A srácok szorosan egymás mellett toporogtak. Valószínűleg
csodás látványt nyújthattunk: a meztelen, már nem szőrös
Derek, és én, csupa véresen, a még mindig füstölgő kardommal
a tokjában.

180
 – Szüksége van segítségre? – kérdezte.
– Igen – mondtam rekedt hangon.
Odajött hozzánk, megfogta Derek lábát és a cimborájára
nézett. – Mike!
Mike köpött egyet – csupán a műsor kedvéért, mert nyála se
maradt már – odalépdelt hozzánk, gyámoltalanul megfogta
Dereket a vállánál.
– A karjai alatt fogd meg – javasoltam.
Ijedt tekintettel rám nézett, aztán felemelte az állát, és bátran
úgy tett.
– Háromra – mormoltam. – Egy, kettő, három.
Felemeltük. A világ a fájdalom örvényében kissé megingott
előttem, aztán Derek már a kancám hátán pihent. Fel fog
épülni. A Lyc-V meggyógyítja, és reggelre már olyan lesz, mint
régen. Én viszont… Nedves vérfolt terjedt aggodalmat keltő
gyorsasággal a kabátom alatt. Ha ez a vér elkezd csepegni,
nagy bajban leszek.
– Köszönöm – suttogtam a fiúknak.
– A nevem Red – mondta a tollas hajú kölyök. Benyúltam a
nadrágom zsebébe és kihalásztam belőle egy kártyát. Mielőtt
átadtam volna neki, elővigyázatosan letöröltem róla a vért.
Dereké volt, nem az enyém.
– Ha valamikor segítségre lenne szükséged – mondtam.
Komoly pillantással elvette, és bólintott.

A lépcsőházban koromsötét volt.

Derek nehéz súlyával a hátamon baktattam felfelé a lépcsőn.
Ha a megfelelő szögben hajoltam, akkor elviselhetőnek

181
éreztem a fájdalmat. Így vonszoltam magamat, Dereket és a
táskámat felfelé, egyik lépcsőfokon a másik után, miközben
nehezemre esett a helyes szöget tartanom, és nagyon vigyáztam
arra, hogy figyeljek, hova lépek. Nem voltam biztos benne,
hogy egy vérfarkas túlélne-e egy nyaktörést. Nem tudtam, az
ismereteim ilyen szintre nem terjedtek ki.
Az utolsó előtti lépcsőfordulónál megálltam, hogy levegőt
vegyek, és felpillantottam a lakásajtómra. Egy férfi ült a
lépcsőn, fejét a falnak támasztva.
Dereket óvatosan letettem a földre, és előhúztam a
kardomat. A férfi melle lassan emelkedett és süllyedt.
Felslisszantam a lépcsőn, összeszorított fogaim között
lélegeztem, amíg fel nem ismertem a férfi arcát. Crest. Nem
ébredt fel.
A kardom pengéjének lapos felével kopogtattam a fején.
Mindig, amikor felébredek, csendben, még mielőtt kinyitnám a
szemem, a kezem máris a kardomért nyúl. Crest úgy ébredt fel,
mint aki nincs hozzászokva a veszélyhez, ráérősen, fényűző
lassúsággal.
Pislogott, elnyomott egy ásítást, és összeszűkült szemekkel
nézett rám. Hagytam neki időt, hogy felismerjen.
– Kate?
– Mit csinál itt?
– El akartam vinni vacsorázni. Mára beszéltük meg. – A
fenébe! Teljesen elfelejtettem.
– Tíz óráig feltartottak – folytatta. – Felhívtam, de nem vette
fel. Tulajdonképpen már elég késő volt, de gondoltam, benézek
és békejobbot nyújtok. – Előhúzott egy papírzacskót, ami kis,
fehér kartondobozokkal volt tele, és mindegyiken piros, kínai
írásjelek virítottak.

182
 – De nem volt itt, és úgy döntöttem, várok néhány percet, és
leültem a lépcsőre… – Csak most vette észre a vérfoltos
ruhámat, a kardot és az arcomra száradt vért. Elkerekedtek a
szemei. – Rendben van?
– Túl fogom élni.
Kinyitottam a lakásajtómat és hatástalanítottam a védelmet.
– Lent, a lépcsőfordulóban egy meztelen férfi fekszik –
mondtam, abban a reményben, hogy ez nem idéz elő újabb
kérdéseket –, akit most be fogok vinni ebbe a lakásba.
Crest ledobta a kínai kaját a lakásom folyosójára és minden
szó nélkül odament Derekhez, hogy felhozza. Együtt vittük be,
és leraktuk a folyosó szőnyegére. Aztán bezártam az ajtót a
külvilág előtt, és mélyet lélegeztem.
Kiléptem a cipőimből és felkapcsoltam a tündérlámpát. A
cipőimet már megint vér borította. Na, igen, de mint tudjuk,
nincs olyan folt, amit nagymennyiségű fehérítővel ki ne lehetne
szedni!
A tündérlámpa vigasztaló, halvány fénnyel árasztotta el a
lakást. Crest letérdelt, hogy megvizsgálhassa Derek lábát.
– Azonnal be kell vinni a sürgősségire – mondta. A hangja
pontosan abban a tudatos, távolságtartó hangnemben szólt,
amit a kiváló orvosok stresszhelyzetben naponta használtak.
– Nem, nem kell.
Rám nézett. – Kate, ez a vágott seb mély és piszkos,
valószínűleg átvágta az ütőeret is. El fog vérezni.
Enyhe szédülés fogott el, és meg is inogtam kicsit. Szívesen
leültem volna, de a kanapét és a fotelt lényegesen nehezebb
volt kifehéríteni, mint a cipőket.
– Már nem vérzik.

183
 Crest válaszolni akart valamit, de még egyszer ránézett a
sebre. – Akkor mi ez?
– A Lycos-vírus akcióban – világosítottam fel, és kimentem
a konyhába. Nem találtam jégkockát, és ebben a pillanatban
nem arra vágytam, hogy a mélyhűtő faláról kapargassak jeget,
szóval letettem a táskát a mosogatóba, és heves fájdalmak
közepette levettem a szétszakadt dzsekimet.
Az alatta lévő felsőmet teljesen átitatta a vér. Megpróbáltam
levenni, de szilárdan tapadt. A mindenes fiókomban találtam
egy ollót, és megpróbáltam azzal levágni.
Az olló nem vitte a véráztatta anyagot. Szitkozódtam, és
akkor Crest mellettem termett és elvette tőlem az ollót. –
Megint megfeledkeztem róla, Önnek nincs Lyc-V-je – mondta,
miközben a felsőm egy nedves csattanással a padlóra esett.
Crest letérdelt, hogy megvizsgálja a hasamon lévő, barázdás
karmolásnyomokat.
– Mennyire rossz a helyzet? – kérdeztem.
– A többsége csak felületes. Két darab, mély vágott sebe van
– itt és itt. – Az ujjait óvatosan végigvezette a bőrömön, és én
összerándultam.
– Fájt.
– Azt el tudom képzelni. Akarja, hogy bevigyem a
kórházba?
– Nem. A nappaliban, az asztalon van egy „helyreállító”, r-
kit-szett – mondtam. Egy egész vagyont perkáltam le érte, de
ez az ára. És a mágiája anélkül gyógyít, hogy nagyobb hegeket
hagyna maga után hátra.
Rám nézett. – Biztos benne? Egészen gyorsan is
összevarrhatnák.
– Biztos vagyok.

184
 Idehozta. Az a baj ezekkel az r-kitekkel, hogy néha, mint
minden mágikus dolog, a visszájára sül el. Ebben az esetben,
jelen körülmények között befalnák magukat a sebekbe,
ahelyett, hogy meggyógyítanák őket. Útközben a fürdő felé
megszabadultam a nadrágomtól, az alsóneműmtől és a
melltartómtól, majd beléptem a zuhany alá. Véres víz folyt le
rólam. Fájt a hasam. Amikor már nem örvénylett több vér a
lábam alatt, kiszálltam a tus alól, és hívtam Crestet. Egy
tekercs barna papírral a kezében jött be.
– Tudja, mit kell ezzel csinálni? – kérdeztem.
– Orvos vagyok.
– Néhány orvos egyáltalán nem akar semennyit sem
foglalkozni az r-kittel.
– Nem hagyott nekem más választást – felelte. – Emelje fel
a karjait!
Magasra nyújtottam a karomat, és varázsigéket mormoltam.
Crest kioldotta a kötést, ami összetartotta a papírtekercset,
aztán egymás után kitekerte őket. Egy kötszer és egy hosszú,
széles csík volt benne, amire barna kenőcsréteget kentek,
valamint paraffinozott papírral vonták be. Crest kihámozta a
paraffinos papírt, és az ujjaival megfogta a csík szélét. Tovább
kántáltam a varázsszavakat, a kenőcs engedelmeskedett és
folyékonnyá vált. Egy erős, szerecsendióra emlékeztető illat
áradt szét a szobában.
Crest a hasamra nyomta a csíkokat, amik odatapadtak, és a
sérült izmaimban jóleső hideg érzés terjedt szét, ami lassacskán
melegbe váltott, végigáramlott a hasamon, és elűzte a
fájdalmat.
– Már sokkal jobb – mormoltam. Crest bekötözte a
derekamat. Egy hosszú munkanap után ez a látszólag normális

185
pasi azért tette meg hozzám ezt a hosszú utat, hogy lásson.
Miért? Mennyivel más lenne, ha egy kemény nap után
hazatérve, ahelyett hogy egyedül, egy sötét, üres házban a
sebeimet nyalogatnám, őt találnám ott? Mondjuk a kanapén
fekve és könyvet olvasva. És miközben félre tenné a könyvet,
azt mondaná: Örülök, hogy megtetted. Hozhatok egy kávét?
A kezét végigfuttatta a vállamon lévő tetováláson. – Miért
pont a holló?
– Az apám iránti tiszteletből.
Az ujjai gyengéden továbbvándoroltak a bőrömön. – Alatta
a felirat cirill?
– Igen.
– Mit jelent?
– Dar Vorona. A holló ajándéka. Én vagyok apám ajándéka.
– Ajándéka? Kinek?
– Ez, kedves doktor bácsi, egy másik történet, amit nem
most fogok elmesélni.
– A holló egy véres kardot tart – mondta Crest
elgondolkodva.
– Sosem volt szó kedves ajándékról.
Amikor készen lett a kötéssel, kritikusan méregette. –
Bizonyára tudja, hogy az efféle dolgok megbízhatatlanok. –
Hangjában enyhe dorgálás azért érződött.
– Tizenkettőből tizenegy esetben a lehető legjobban
működik. Úgy fogalmaznék, nagyobb a valószínűsége,
minthogy egy vakrandin orgazmus érje a nőt, mégis újra meg
újra próbálkoznak.
Halkan nevetett. – Önnél sosem tudom, mit fog mondani
legközelebb.
– Nálam is ugyanez a helyzet.

186
 Felkelt, és átkarolt. Olyan melegség áradt belőle.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy hozzásimuljak.
– Éhes?
– Farkaséhes – mormoltam.
– A kaja már valószínűleg hideg.
– Tökmindegy.
Megcsókolta az arcomat. A csók bizsergető melegséget
árasztott szét bennem, egészen az ujjaim hegyéig. Felé
fordultam, és újra megcsókolt, ezúttal a számon. Olyan fáradt
voltam… A legszívesebben elolvadtam volna a karjaiban.
– Megpróbálja kihasználni, hogy sérült és meztelen vagyok.
– Igen, tudom – suttogta a fülembe, és szorosan magához
húzott. – Szörnyű dolgok.
Kérlek, ne engedj el! Miket gondolok? Én lennék ez a
kétségbeesett? Mély levegőt vettem, és óvatosan eltávolodtam
tőle. – Most már folytatnom kell a munkámat, és nem hiszem,
hogy látni akarsz közben.
– Halaszd későbbre – suttogta, és újra megcsókolt. És
ahelyett, hogy távolságot tartottam volna tőle, szorosan
hozzásimultam. Már semmi mást nem akartam, csak, hogy
átkaroljon, hogy érezzem az illatát, hogy az ajkait a sajátjaimon
érezzem… De akkor a vámpírfej elvesztené az utolsó
mágiamaradékot is, Derek és én meg a semmiért, megint a
semmiért mentünk volna keresztül mindezen. Szegény Derek!
– Nem – mondtam, és elhúztam a számat. – Akkor már túl késő
lenne.
– Első a munka. Értem.
– Csak ma éjjel. Nem lesz mindig így.
– Figyelni foglak közben – mondta Crest.
– Nem akarod, higgy nekem!

187
 – Ez is te vagy, hozzád tartozik, ahhoz, amivel foglalkozol.
És én látni akarom.
Miért? Megvontam a vállaimat, és a hálószobába mentem,
hogy keressek magamnak néhány ruhát. Nem jött utánam.

A konyhában egy nagyméretű ezüsttálcát helyeztem a

konyhaasztal közepére. Négy lábon, jó tíz centiméterre
magasodott az asztallap fölé. Greg kitűnő
gyógynövénygyűjteményt tartott a lakásában. Miután helyes
arányban elkészítettem a keveréket, az illatos gyógynövény-
egyveleget a tálcára szórtam, egészen addig, amíg az egész
fémfelületet teljesen be nem fedte. Crest a sarokban ült egy
széken, és engem figyelt.
Kinyitottam a nyeregtáskát, kivettem belőle a fejet, és ezt az
egész rémséget a nyakcsonkjával a fűszernövényporra
helyeztem.
– Tulajdonképpen mi ez?
– Egy vámpír.
– A képeken teljesen másmilyennek tűnnek.
– Ez már nagyon öreg. Vélhetően párszáz éves. Az élőhalott
lét bizonyos anatómiai változásokat hoz. Némelyik azonnal
jelentkezik, míg a többi csak az idő folyamán tűnik elő. És
minél idősebb egy élőhalott, annál feltűnőbbek a változások.
Egy vámpír sosincs kész. Ő egy folyton változó förmedvény. –
Az a tény, hogy egy vámpír kétszáz évvel ezelőtt, amikor a
technika még teljesen lendületben volt, nem létezett, nagyon
foglalkoztat. Sem a tapasztalataim, sem a kiképzésem nem
nyújtott felvilágosítást ennek a lénynek a létezésével

188
kapcsolatban, és emiatt félre is söpörtem a kérdést, hogy a
későbbiekben foglalkozzak majd vele.
Hoztam egy lapos üvegtálat, amilyet a lasagnához is
használnak, letettem a tálca elé úgy, hogy egy kicsit benyúljon
alája, majd beleöntöttem két liter glicerint, hogy a színtelen,
szirupszerű folyadék kitöltse az üvegedényt. Majd előhúztam a
dobókést a tokjából. Crest vigyorgott, amikor megpillantotta a
fekete pengét.
– Csinos darab.
– Az.
Ez nem lesz valami kellemes, és ez az a fájtája volt a
mágiának, amit csak nagyon ritkán használtam. Valami lázadt
bennem ellene, valami, ami az apám tanításából származott és
tartalmazta a világgal szembeni látásmódomat és
állaspontomat.
A fej a növényágyon feküdt. Egy fél óra múlva már
semmire sem fogom tudni használni.
A kés hegyével megszúrtam az ujjamat, amiből kiserkent
egy cseppnyi vér. Mágikus erő pulzált benne. Hagytam, hogy a
gyógynövényekre hulljon. A vérmágia átáramlott rajta, úgy
működött, mint egy katalizátor, életre keltette a természetes
erőt, amely a szárított növényekben rejlett, és
összekapcsolódott vele. Felfelé örvénylett, át a nyakcsonkon,
szétáradt az arc véredényeiben, elérte az agyat és végül átjutott
az elhalt szöveteken. Egészen addig vezettem, amíg a mágia át
nem járta az egész fejet.
Az ujjhegyeim megérintették a vámpír homlokán lévő
érzéketlen bőrt, hátrahagyva egy vérfoltot és az élőhalott húson
keresztül hajszolták a mágia löketét.
– Ébredj!

189
 A halott szemei felpattantak. A szörnyű pofája kinyílt, majd
bezáródott, némán, miközben természetellenes rugalmassággal
eltorzult.
Crest leesett a székről.
A vámpír szemei rám meredtek.
– Hol van a Mestered? Mutasd nekem a Mestered!
Sötét mágia áramlott a fejből, és betöltötte a szobát. A
sarokban Crest levegő után kapkodott.
Remegés futott végig a fejen. A szemek kidülledtek a
gödreikből. A fekete, hosszú és lapos nyelve kilógott a
hüllőszerű ajkai között, sarló alakú fogai belevájtak, mégsem
vérzett. A fogak felnyársalták, és visszataszító undormánnyá
formálták a nyelvét. Koncentráltam, összpontosítottam az
erőmet.
– Mutasd a Mestered!
A vámpírszem fehérjéje vörösbe váltott. Vér folyt belőle
onnan, ahol egykor a könnycsatornáit lehetett megtalálni.
Végigszaladt az arcán, rá a növényágyra, és összekeveredett
azzal a vérárammal, ami a nyakcsonkból tolult ki. A bűzlő
folyam a szárított gyógyfüvek fölé emelkedett, a glicerinbe
ömlött, és a felületén szabálytalan foltot képzett. A vér sötétre
színezte, amíg szinte már majdnem fekete lett, majd ezután
megpillantottam benne egy eltorzult, de félreismerhetetlen
képet: egy összeomlott, kerek, piros Coca-Cola-logós
felhőkarcolót, amit félig betemettek a romok.
Unicorn Lane. Az örök Unicorn Lane.
A fej megrándult. A koponyacsontok úgy törtek szét, mint a
dióhéj. A hús levált az arcról, és cafatokban hullott a
növényekre. A kiszabaduló, kocsonyás agyvelő látszódott az
összetört koponyán át.

190
 Rothadás bűze töltötte be a konyhát. Egy műanyag
szemeteszsákot dobtam a fejre, megfordítottam a tálcát, és
belehajítottam a növényekkel együtt. Aztán bekötöttem a
zsákot, és a sarokba tettem. A vér a glicerinben undorító
katyvasszá vált. Kiöntöttem a lefolyóba.
Crest az arcát dörzsölte.
– Figyelmeztettelek!
Bólintott.
Frissítő, illatos szappannal alaposan megmostam a kezem és
az alsókarom, utána bementem a nappaliba és útközben
rápillantottam Derekre. Úgy aludt, mint egy csecsemő. Leültem
a kanapéra és becsuktam a szemem. Ez volt az a pont, aminél
alapesetben a férfiak leléptek.
Ott ültem, és pihentem egy kicsit. A szexuális vágy már
elmúlt, annyira irreálisnak tűnt, és elenyészett, akár egy félig
elfelejtett álom.
Hallottam, ahogy Crest bejön a szobába. Leült mellém.
– Szóval ez a munkád? – kérdezte.
– Igen.
Néhány lélegzetvételnyi ideig csendben ültünk egymás
mellett, míg végül megszólalt: – Együtt tudok vele élni. –
Kinyitottam a szemeimet, és ránéztem. Megvonta a vállait. –
Nem akarok még egyszer ilyet látni, de együtt tudok vele élni.
– Előrehajolt, és a térdeire könyökölt. – Történt már veled
olyan, hogy találkoztál valakivel, és valahogy azt érezted…
nem tudom, hogy írjam le, érezted annak a lehetőségét, hogy
legyen valamid, ami hiányzik. Áh, nem tudom… Felejtsd el
kérlek, amit mondtam!
Tudtam, mire gondol. Azt a pillanatot ábrázolta, amelyben
világossá válik, hogy mennyire magányos valaki. Egy ideig

191
lehet egyedül lenni, csodálatos dolog, és soha eszünkbe sem
jutna, hogy akár másként is lehetne élni, aztán
megismerkedünk valakivel, és hirtelen magányosnak érezzük
magunkat. Ez szíven találja az embert, szinte fizikai fájdalmat
idéz elő, úgy érezzük, hogy megfosztottak valamitől, és
egyidejűleg dühösek is vagyunk; megfosztva azért, mert együtt
akarunk lenni ezzel az illetővel, dühösek pedig azért, mivel a
hiánya fájdalmat okoz. Különös érzés, hasonló a
kétségbeeséshez, egy érzés, ami ahhoz vezet, hogy várjunk a
telefon mellett, miközben pontosan tudjuk, hogy a hívás csak
egy óra múlva esedékes. Mégsem fogom hagyni, hogy
kibillentsen az egyensúlyomból. Még nem.
Közelebb csúsztam hozzá és a vállára dőltem. Mindkettőnk
számára egyértelmű volt, hogy szexről most szó sem lehet.
– Zavarna, ha mindezek ellenére maradnék? – kérdezte.
– Nem.
Később hozzábújva aludtam el.

192
 Hatodik fejezet
Fordította: orsikaa

Arra ébredtem, hogy valaki néz engem.

– Nem gondolod, hogy udvariatlanság bámulni valakit,
csodafiú?
Derek gúnyos pillantást vetett Crestre. A fiú tréningruhát
viselt, amit eddig észre se vettem. Ezek nem Greg
ruhásszekrényéből származtak. Le kellett lépnie innen. De
vajon hová mehetett pontosan?
Az éjszaka folyamán közelebb kerültünk egymáshoz alvás
közben, és most Crest mellkasán pihent a fejem. Felültem. –
Elítéled őt?
Megrázta a fejét. – Nem így fogalmaznék.
– De ezek után sem kedveled.
– Ő és te... – Egymáshoz vonta a tenyereit, melynél széttárt
ujjai közelebb kerültek egymáshoz, de nem értek össze. – Nem
illetek össze.
– Miért nem?
– Sokkal keményebb vagy nála.
– És mi a gond ezzel?

193
 – A férfinak kell erősebbnek lennie, azért, hogy meg tudja
védeni a nőt.
– Úgy gondolod, védelemre szorulok? – Akaratlanul is
fenyegetés áradt a hangomból.
– Soha nem fog nemet mondani neked – mondta Derek.
Addig bámultam, amíg el nem kapta a tekintetét. – Nagyon
kevés ember mond nekem nemet – feleltem.
– Ez igaz.
– Hogy van a lábad?
– Jól.
– Voltál valahol, amíg aludtam?
– Igen. Egy kicsit kocogtam.
– Tehetnél még egy kört.
Szó nélkül elment. Felébresztettem Crestet. – Itt az ideje
indulnod.
Megdörgölte az arcát a tenyerével. – Elaludtam?
– Hat óra harminc perc van.
– Van elég időm arra, hogy hazamenjek átöltözni. Mikor
találkozunk újra?
A törmelék alá temetett Coca-Cola szimbólumra és a
kétszáz éves vámpírra gondoltam. Talán soha.
– Mit szólnál a péntekhez?
– Akkor pénteken.
Elment. Nem csókolt meg újra.

Kinyitottam a General Tso’s-féle csirke dobozát, majd

megérintettem az ujjammal. Átsuhant a fejemen a gondolat,
hogy kiöntöm egy edénybe és felmelegítem táplálkozásra

194
alkalmas hőmérsékletűre, de a tűzhelyen az újramelegített
zöldségek pépszerűvé váltak, meg amúgy is utáltam a túlfőtt
zöldségeket. Apám nagy híve volt a párolt zöldségeknek és a
kiadós, forró húsleveseknek. Az az emlék villant fel a lelki
szemeim előtt, hogy milyen kétségbeesett képet vágott, amikor
a puha káposztától és a szétfőtt hagymától öklendeztem.
Rámosolyogtam a kartondobozra és kihúztam a villámat a
konyhafiókból. Egyébként is túlértékelik a forró kaját.
Leszedtem a villámmal egy darabot a csirkéből, óvatosan
elkerülve a zöldpaprikát. Hirtelen telhetetlenné váltam.
Valaki kopogott.
Megálltam, épp bekapni készültem a csirkefalatot, de az
ajtóra pillantottam. A kopogás folytatódott. Ez nem lehet
Derek. Az ő kopogása óvatos lenne, majdnem bocsánatkérő,
szinte védekező. Ez a gazember úgy kopogott, mintha
szívességet akarna tenni vele.
Ránéztem a csirkére, majd az ajtóra, betömtem az egész
darabot és elindultam megnézni, ki merészel ilyenkor zavarni.
Az ajtó kinyílt, felfedve Currant. Régi farmert és zöld
pulóvert viselt, egy barna papírzacskót hozott magával.
Felemelte az arcát, az orrán keresztül vette a levegőt, mint
ahogy az alakváltók szokták. – Tso's-féle, ízletes tenger
gyümölcsei, sült rizzsel – mondta. – Kapok belőle?
A falnak dőltem. Az ajtó nyitva volt, de a védelem elzárta a
bejáratot, hagyva nekem egy kis időt. – Óh, te vagy az. –
Visszatettem a dobozba a villámat. – Azt hittem, valaki
fontosabb.
Curran tett egy lépést előre, ezáltal megérintette a védelmet.
Piros villanás futott keresztül a mágikus záron és az Alakváltók
Ura visszahúzódott.

195
 – Egy védelem – mondta.
– És nem is rossz.
Az egyik tenyerét a védővarázslatra fektette és rányomta.
Piros pulzálás áradt az ujjaiból és szétterjedt körülötte, mint a
hullámok, amikor kavicsot dobsz a tavacskába.
– Át tudom törni – mondta Curran.
Ránéztem, és felhúztam a szemöldökömet. – Csak tessék.
Az alakváltóknak bizonyos természetes ellenálló
képességük volt a védelemmel szemben, és emiatt a kijelentése
helytálló – legalábbis elméletben. Mindenesetre
megerősítettem Greg védelmét. Ha Curran meg tudná törni, a
rezonancia összeomlása borzasztó fejfájást okozna, bár kétlem,
hogy sikerülne neki. Ez jó védelem volt.
Fontolóra vette. Láttam rajta, és egy pillanatig azt
gondoltam, meg is próbálja. Végül vállat vont. – Áttörhetem.
De udvariasak is lehetünk egymással és akár be is engedhetsz.
Fárasztóak a hatalmi harcok, nemde, Felség?
Megszüntettem a védelmet. Ezüst hullám indult az ajtókeret
tetejétől a keret aljáig, majd eloszlott a padlón. – Kerülj
beljebb.
A konyha felé indult, de félúton megtorpant, az arcán zavar
tükröződött. – Mi a franc van az éléskamrádban, egy halott
vámpír?
– Nem. Csak a feje. – Duplán becsomagoltam a fejet,
elzártam műanyaggal és még így is megérezte a szagát.
Leültem az asztalhoz és a fehér kartondobozok felé
bólintottam. – Szolgáld ki magad. Ott van valahol a sült rizs.
Letette a papírtasakját a földre, felvette a kartondobozt, ami
ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi, elvette a kanalat, amit

196
felkínáltam neki és kinyitotta a dobozt. – Borsó – mondta
fintorogva. – Mi a francért tesznek bele mindig borsót?
– Szóval, mi szél hozott erre ilyen korán?
A kanalával kiszedte a borsót és nagy igyekezettel a
szemetes felé célozta. – Azt hallottam, hogy kaptál valamit.
– A csodafiú kémkedett utánam?
– Igen.
– Mikor? Ma reggel?
Curran bólintott. – Ez a véreskü. Például, ha súlyosan
megsérülve vonszolná a lábát, kötelessége lenne értesíteni
bennünket arról, hogy többé már nem képes téged teljes
erejével védelmezni, akkor jönne valaki más, és átvenné a
helyét.
– És mióta vagy te „valaki”? Nincs egy rakás segéded, aki
az ilyen aprócska feladatokat el tudná látni?
Megvonta a vállát. – Le akartam ellenőrizni a kölyköt.
– Tegnap este úgy nézett ki a lába, mintha átment volna rajta
az úthenger. Nem hagyta, hogy megnézzem, de úgy gondolom,
hogy a csont sértetlen. – Az alakváltók húsát ért sérülések pár
nap alatt meggyógyultak. A törött csontok gyógyulása kicsit
tovább tartott.
Curran lenyelt egy falatnyi rizst. – Ezt én is így gondolom.
Ő fiatal. Fontos, hogy mekkora a tűrőképessége. Nem
sürgölődtél körülötte, ugye?
– Nem. Meglehetősen hamar bicegni kezdett.
– Megmutatnád, mit tettek a lábával?
– Miután befejeztem az evést.
– Nem bírná a gyomrod?
– Nem. Csak felidegesítene, ha ezt újra el kellene
csomagolnom.

197
 Óvatos, mérsékelt kopogás szakított félbe bennünket.
Kinyitottam az ajtót és beengedtem Dereket. Ahogy meglátta
Currant, megtorpant. Nem vágta magát vigyázzállásba, de elég
közel került hozzá.
Curran odaintette, Derek pedig kihúzott magának egy
széket. Curranre pillantottam. –Van még valahol rizs?
Választott egy másik dobozt és odaadta nekem. Kinyitottam
és Derek felé toltam. – Egyél.
Várt.
Farkaséhesnek kellett lennie. A nagy mennyiségű kalóriát,
amit elégetett a teste, arra használta, hogy meggyógyítsa
magát, így már az étel puszta gondolatától is össze kellene
futnia a nyálnak a szájában.
– Derek, egyél! – mondtam.
Elmosolyodott, és továbbra is nyugodtan ült.
Itt valami nem stimmel. Ránéztem Curranre, és megértettem
a dolgot. – Ez az én házam.
Mindketten azzal a türelmes arckifejezéssel néztek rám, ami
a japán kultúrában vált ismertté, amikor megkérdezik a
tudatlan nyugatiak, miért verik magukat olyan óriási
költségekbe csak azért, hogy igyanak egy csésze teát.
– Nem fog enni, amíg én azt nem mondom neki, hogy
egyen, vagy amíg én be nem fejeztem – mondta Curran. – Nem
számít, kinek a háza.
Betoltam a csirkét az asztal közepére és keresztbefontam a
karomat. Addig vitatkozhatok velük erről, míg bele nem
zöldülök, de akkor se fogják feladni. Az alacsony rangú
farkasok nem esznek addig, amíg a Falkavezér be nem fejezi.
Ez volt a Törvény. Az ő szabályai szerint éltek, vagy
elvesztették az emberi természetüket.

198
 Curran még egy kanálnyi rizst tett a szájába. Úgy rágta az
ételt, mintha húzni akarná az időt. Derek még mindig
nyugodtan ült. Nagy volt a kísértés, hogy megüssem Currant. A
Bestiák Ura kikapargatta a doboz alját, lenyalogatta a kanalát,
letette az asztalra, majd elvette Derek rizsét és kicserélte azzal
a barna tasakkal, amit ő hozott magával. Derek belekukucskált
és kihúzott belőle egy rizspapírba csomagolt dobozt, amit
átkötöttek egy zsinórral. Eltépte a madzagot és kibontotta a
csomagot. Egy több, mint két kilós sült váll mosolygott rá
belőle.
Curran egy biccentéssel a folyosóra utalt. – Ne csinálj
látványosságot magadból. Derek összeszedte a sültet és eltűnt a
lakás mélyébe. Rámeredtem Curranre.
– Szeretem a sült rizst – mondta vállat vonva. A következő
papírdoboz fülébe akasztotta a kanala nyelét, kinyitotta és
abból is elkezdte kiválogatni a borsót.
Éhes ragadozó halk morgása hallatszott a lakás másik
végéből.
– Maradj nyugton – mondta Curran, nem emelte meg a
hangját.
A vicsorgás abbamaradt.
– Tehát mid van?
Felvázoltam neki, a vámpír fejével bezárólag. Az élőhalott
hús az éjszaka folyamán cseppfolyóssá vált és büdös fekete
nyálkává alakult. A bomlás bűze olyan erős volt, hogy a
Bestiák Ura, és én is, még ha másodszorra is nyitottam ki a
zacskót, tényleg méltatlanul öklendezni kezdtünk. Curran még
egyszer ránézett az eltorzult koponyára, azután bekötötte a
csomagot.

199
 – Evés előtt kellett volna ezt megcsinálnunk – vélte. Figyelt,
miközben újra elzártuk a fejet.
– Igen. Kinyitottam az ablakot, hagytam, hogy a hideg szél
betóduljon a konyhába.
– Szóval azt tervezed, hogy teljesen egyedül viszed végig
ezt a dolgot? Segítség nélkül?
– Nem.
– Értesíteni akarod a zsarukat?
Fintorogtam. Ez a kérdés foglalkoztatott, amióta
felébredtem. Ha értesíteném erről a rendőrséget, akkor a
Paranormális Tevékenységek Osztálya is beszállna a játékba,
és ezzel egy időben a katonaság Természetfeletti Védelmi
Egysége is, előírás szerint jelentést készítenének, a katonaság
megfelelő egysége tervvel állna elő és megpróbálnák teljesen
egyedül learatni a babérokat. Másfelől a rendőrségnek is van
saját illetékessége és ez a játszma akár napokig is
elhúzódhatna. Egészen addig, míg a kedves Nemezis fel nem
tűnne, vagy még rosszabb, meg nem szerezné az emberek
feletti uralmat. Megannyi feltételezés és a nálam lévő furcsa
koponya nem fogja meggyőzni a hatóságokat, hogy félretegyék
a belső rivalizálásukat és mellém álljanak.
A Céh se segíthet. Nem volt elég pénzük, hogy
belefolyjanak ebbe az egészbe, és ha a Renddel szemben akár
csak egy halvány utalást is teszek, hogy valamelyik seggfej
megpróbált a Falka és az Emberek között harcot robbantani, és
ezen kívül még egy több száz éves vámpírt is a rajtra léptetett,
Ted gyorsabban kivonna az ügyből, mint ahogy levegőt tudnék
venni. Másrészről, ha megpróbálnék egyedül szembeszállni a
Holtak Mesterével, az öngyilkosság lenne a részemről. Gyilkos
vagyok, de ostoba nem.

200
 Észrevettem, hogy Curran engem figyel. – Nem tudom –
mondtam.
– Meg tudom oldani ezt a problémát – mondta. Tehát
felajánlja nekem a Falka segítségét. Hülye lennék nem
elfogadni ezt az ajánlatot.
Felhúztam a szemöldököm. – Miért?
– Mivel van hatvanhárom patkányom, akik három napja
elvesztették a vezetőjüket.
Most vért akarnak látni, és én eddig nem tehettem mást ez
ügyben, csak ültem a fenekemen.
– Nagyon kockázatos lenne fenntartani a látszatot.
Megvonta a vállát. – A hatalomnál minden a látszatról szól.
Amúgy meg ki tudja? Egyszer havazott májusban, szóval
bármi megtörténhet.
Ezt már hallottam. – És ha tévedek?
– Akkor legalább megpróbáltam.
Furcsa módon volt értelme. – Kik fognak jönni?
– Néhány ember.
– Jim?
– Nem.
– Miért?
– Mert valakinek hátra kell maradnia a Tanácsból, hogy
összetartsa a Falkát arra az esetre, ha én meghalnék. A farkasok
alfahíme megsebesítette magát, és legutoljára Mahon maradt
hátra. És az új alfapatkánynak nincs még elég gyakorlata.
– Mi történt a farkasalfával?
– Lego.
– Lego? – Ez nagyon görögösnek hangzott, de ilyen
mitológiai néven nem tudtam felidézni semmit. Talán egy
sziget lehetett?

201
 – Éppen egy kosár mosnivalót vitt az alagsorban, amikor
megbotlott a régi Lego-készletben, amit a gyerekei a lépcsőn
hagytak. Eltört két bordája és a bokája. Két hétig távol lesz a
Bizottságtól. – Curran megrázta a fejét. – Tényleg a
legnagyszerűbb időpontot találta erre. Ha nem lenne rá
szükségem, magam ölném meg.

Háborítatlanul érkeztem meg a Coca-Cola épületéhez és

elrejtőztem egy elhagyatott telefonfülke sötétjében, egy fél
háztömbnyire a lerombolt toronyépülettől. A logót részben
elfedték a romok, melyek a maguk idejében nagyszerű épületet
alkottak. A váz még mindig a teljes utcarészt uralta. Még csak
tíz éves volt, amikor egy különösen erős mágiahullám
szétzúzta.
Az alakváltók nem voltak a láthatáron. Az utca túloldalán
porrá zúzták az épületeket, a földön mindenfelé porlepte
üvegkupacok hevertek. Rejtekhelynek ideális. Egy percbe telt,
mire megtaláltam a nyílást az omladozó falon.
Keresztülpréseltem magam a lyukon, amint átértem, tüzes
szemek meredtek rám.
Készen álltak a csatára. Rózsaszín és fekete nyelvükkel
nyaldosták össze nem illő állkapcsukat és hatalmas fogaikat,
hosszú karmaikkal alig észrevehető zajt csaptak a betonpadlón.
Nyolc szempár zsákmányra éhesen. A tudatalattimban lévő
ősember a félelem és a rémület között egyensúlyozott.
– Óh, te vagy az – mondta csendesen Curran. – Azt
gondoltam, hogy egy elefánt közeledik.

202
 – Ne is törődj vele – morogta egy szikár alak a baloldalon. –
Gorombának született. – Egy nőstényfarkas félig átalakult
formában. Már a szemtelenség határát súrolta. Ő vagy a férfi
kedvence, vagy pedig a farkasok alfanősténye.
Balra, a hatalmas, bozontos szőrű Kodiak medve tornyosult,
a sötét hegy szőrméből és izomból állt, pofája fényes és régi
sebhelyekkel volt teli. Mahon már teljesen átváltozott.
Mellette valami kolosszális, majdnem három méter magasra
nyúlt. Emberszabású arccal rendelkezett és két oszlopszerű,
szőrrel borított lábon állt. Kemény izomzat alkotta a testét,
bozontos, szürke sörény fedte a fejét, és a vastag nyakát.
Hosszú csíkok szelték át a mellkasát, mint a füstjelek a párduc
bőrén.
Rábámultam. Földbegyökerezett a lábam attól a hatalomtól,
amit az aranyszínű szemekben fedeztem fel. Libabőrössé
váltam. Mozdulni sem tudtam. Megragadhatott volna, és én
semmit sem tehettem volna, hogy megállítsam. Hatalmas
nyakizmai kiduzzadtak, amikor egyik irányból a másikba
fordította a fejét. A szörny megnyalta a pofáját, nyolc centi
hosszú szemfogai kivillantak és mély, dörmögő hangon
megszólalt. – Csinos, nemde?
Curran. Félig átalakult formában. Lesütöttem a szemem. –
Imádnivaló.
A rémálom-lény alig észrevehetően bólintott, a vérpatkány
pedig fürgén felsuhant a falon. Azután közel négy méter
magasságban eltűnt egy lyukban. A felderítés elkezdődött.
Curran megfordult, és a rozoga épület falához sétált, ahol
egy hosszú repedés húzódott.

203
 A szőrös mancs porrá zúzta az akadályt. Felrobbant a külső
betonfal, és kődarabok záporoztak mindenfelé. A Bestiák Ura
átnyomult, mi pedig követtük.

Curran megállt. A balján lévő medve is megtorpant. A jobbján

haladó Jennifer, a nőstényalfa, a mancsát óvatosan a mocsokba
tette és megállt. Dermedt csendben várakoztunk, mint groteszk
szobrok a gorgók6 kertjében, várva valamire, amit még nem
láttam vagy hallottam.
A halál bűze rettenetes volt.
A széles előcsarnokban álltunk. Az egykori fényezett padló
most poros volt, rendetlen és törmelékkel teli. A falak tele
voltak repedésekkel és egyre növekvő sötét lyukakkal. Széles
szakadék tátongott a padlón keresztül. A por és szemét ellepte
a Coca-Cola valamikori nagyszerű lépcsőházát.
Karmok halk kaparászása hallatszott a padló bal oldalából.
A betonfal repedésén keresztül piros-szén színű szemek
ragyogtak a sötétségből. A vérpatkány betöltötte a hézagot,
majd felpattant a felszínre. Míg a vérfarkasok
lidércnyomásszerűek, addig a vérpatkányok egyenesen
visszataszítóak. Vékony és bozontos szőrű, sötét bunda fedte a
testét, kivéve a pofáját, az alkarját és a vádliját, ahol felfedte a
világos bőrét, amely majdnem olyan rózsaszín árnyalatú volt,
mint az embereké. Óriási lábai, kezei, és hatalmas csuklói

6
a görög mitológia alakjai: Eurüalé, Sztheinó és Medusza. Eredetileg
gyönyörű leányok voltak, de megsértették Athénét, ezért az istennő
haragjában olyan rúttá változtatta őket, hogy aki rájuk nézett, azonnal kővé
dermedt.

204
voltak, az ujjai pedig éles karmokban végződtek. A rágcsáló
szájából kilátszódtak egyenetlen, sárgás fogai. Újra és újra
borzongás futott keresztül rajta, majd emberi szemei kapkodva
suhantak ide-oda.
A vérpatkány egy ugrással Curran előtt termett, kezei
porfelhőt kavartak a társalgó padlóján.
– Odalenn – mondta. – A nagyobb csarnokban.
A patkányember valami fehéret nyújtott Currannek. A
Bestiák Ura elvette, megvizsgálta, majd felém dobta.
Elkaptam. Ez egy emberi combcsont. Valaki vagy valami, éles
fogakkal és nagy kitartással lerágta a végét befedő porcot,
eközben karcolásnyomokat hagyott hátra a csonton.
Megforgattam, megpróbáltam a falrepedésen és az ajtónyíláson
át beszűrődő holdfényben többet felfedezni belőle. Sima
csíkos, csillogó kötőszövetek húzódtak a csonton, két helyen –
azon a sávon, ahol a Lyc-V megpróbálta összeforrasztani,
miután eltört. Egy alakváltó csontját tartottam a kezemben.
A vérpatkány elsüllyedt az előcsarnok padlójában
keletkezett résben, mi pedig követtük. A nyílás mintegy négy
méter hosszú lehetett és jó egy méter széles. Áthajoltam a
peremén és lenéztem. Öt méterre a padló alá süllyedt.
Mögöttem a medve felmordult. Curran bólintott és a
hatalmas Kodiak visszafordult. Semmiképp sem fért volna át.
Az alakváltók egyesével ugrottak be a résbe, amíg már csak
én álltam egyedül a hasadék peremén. Leültem a mocskos
padlóra, a mélység felé lendítettem a lábamat, amennyire csak
tudtam, lecsökkentettem a távolságot és leugrottam. Erős
csattanással landoltam a kőpadlón.
Senki nem várt rám. Az alakváltók elmentek. Csodás.

205
 Előttem hosszú, keskeny és sötét alagútban halvány izzó
fény tűnt fel. Mögöttem egy földalatti garázs maradványai
terültek szét a távolban. Az alagút felé fordultam és futásnak
eredtem, óvatosan átugrottam a törmeléket, amivel tele volt a
padló.
Az alagút vége hatalmas szobába nyílt, amiből egyszerre
alig ismertem fel valamit, mivel egy fal, melyet hátak szőr– és
izomtömege alkotott, elzárta előlem a kilátást. Meleg fény
ragyogott a fáklyákból, melyeket a lépcsőfoknál helyeztek el a
falon. A fáklyák füstmentes, fehér tűzzel égtek, melyek
biztosan mágikus eredetűek. A mennyezet magasra nyúlt, és
díszítés ékesítette. A padlót régen talán parketta fedte. Ez a
helyiség egyfajta bálterem lehetett.
Egy kíméletlen és érces női hang csendült fel. – Üdvözöllek
az utazásod végén, korcs. Itt fogsz meghalni a fajtád többi
tagjával együtt.
Korcs? Micsoda különös elnevezés ez egy alakváltóra.
Jennifer mellé álltam és megláttam a Halál Mesterét. Vagy
inkább Úrnőjét. A szoba közepén állt, egyenesen és mereven,
mint egy árboc. Hullámzó ruhát viselt, mely piszkosfehér
színben kezdődött a vállánál, kék színbe váltott a csípője körül,
bíborvörösbe sötétült, s végül lángoló vérpirosban végződött a
szegélyénél. Fényes, fekete haját bonyolult copfba rendezte és
szalaggal kötötte át. Ebből a szalagból hamis gyöngyök lógtak,
vízesésszerűen. Megnéztem közelebbről. Ahogy jobban
szemügyre vettem – megállapítottam, hogy a gyöngyök, lehet,
hogy nem is műanyagból készültek. Kevés hamis gyöngynek
volt emberi ujjcsont formája.

206
 Nem áradt belőle a hatalom. Sem árnyék, semmi utalás,
egyáltalán semmi, kivéve a kora. Idősebbnek tűnt, mint
Nataraja.
– Olathe vagyok – mondta olyan ünnepélyes hangsúllyal,
mint ahogy a görög isteneknek kellett bemutatkozni halandó
gyermekeiknek. – A Halál Úrnője. Rolandnak, az Emberek
Atyjának kedvenc ágyasa.
Rendicsek.
– Hajlandó ezt megismételni? – kérdezte Curran. A hangja
morgásba mélyült, de az előadásmód tökéletes volt. – Kihagyta
azt a részt, ahol le kellett volna, hogy nyűgözzön.
Olathe lenézett rá. Nem volt könnyű, figyelembe véve, hogy
Curran több mint fél méterrel magasabb nála. Lehet, hogy
Roland ágyasa volt, de az biztos, hogy nagy árat fizetett érte:
korábban valószínűleg szép volt, most azonban lestrapáltnak
tűnt, mint egy régi próbababa, akiről fokozatosan pereg le a
festék. Eltűnt az életkedve, tündöklése és a humora. Egyedül a
szemei tűntek élettelinek lelketlen arcán: hatalmas, dölyfös és
űzött.
Valami megmozdult a mögötte lévő sötét falon. Valaminek
a körvonala látszódott, majd még egy és egy újabb. Felé
terjesztettem a mágiámat, de megéreztem a hűvös
védővarázslatot és visszavonultam. Rossz ötlet provokálni,
mielőtt még Curran felkészülhetett volna.
– Kíváncsi vagyok, milyen sokáig baszott téged? – Curran
nagyot lépett előre, egyik óriási lábát rakta a másik után. Az
alakváltók követték. – Meddig kellett elviselnie téged? Egy év?
Hat hónap?
– Tizenhárom év – közölte a nő.

207
 Curran továbbment. Minél tovább beszélt a nő, ő annál
közelebb férkőzött hozzá. – Tizenhárom év. És azután megunt,
mi? Talált valakit, aki fiatalabb, csinosabb, frissebb. És most itt
vagy, egy siralmas gödörben rejtőzködve, elfeledve és
kiselejtezve, mint egy elhasznált gumi. Semmit nem tudsz
felmutatni ennyi év után.
A nő visszatántorodott. – Éreztem őt a testemben.
Megkóstoltam a húsát, hatalommal áldott meg.
A szó szoros értelmében igaz is lehetne. Ha megosztották a
testnedvüket egymással, akár a hatalma egy részét is el tudná
nyerni.
– Megáldott a hatalmával? – nevetett Curran, ami
visszhangzott a falakról – Mi van a gyerekkel?
Nem válaszolt.
– Ó, várj. – Curran szünetet tartott. – Elfelejtettem. Az
Emberek Atyja félt gyereket nemzeni a saját véréből. Vagy
hiányosságot találtak a tökéletes hatalmadban?!
A nő felnevetett. A feltűnő hamis hang visszapattant a
falakról, körülvette őket. – Óh, nem, korcs! A hatalom, az a
valami, amit nem hiányolok.
Lejjebb engedte a védelmet. Éreztem az árnyékot mögötte, a
felbőszült, kiéhezett vámpírokat, fiatalabbak voltak, mint az,
akit lefejeztem, de ettől eltekintve még elég rémisztőek. A
gonosz varázslat úgy tapadt rájuk, mint az őrülettel
megfűszerezett, rothadó köpeny.
A nő egyetlen durva parancsszót vakkantott és a fantomok
előtörtek mögüle az árnyékból, halhatatlan bűzt árasztottak
magukból, és vérre szomjaztak.
Az alakváltók küzdő pozíciót vettek fel, engem meg
otthagytak a kör közepén, egyedül. Curran beszédével

208
gyűjtöttünk nyolcméternyi előnyt magunknak, de a vámpírok
megdöbbentő gyorsasággal közeledtek. A földre vetődtem. Az
első vámpír elvitorlázott fölöttem.
A hátamra gördültem. Egy másik vámpír ugrott felém. A
pengém a húsába csusszant, egyenesen a beleibe. A fekete
véráradat közvetlenül a fejem mellett csattant a padlón. A
vámpír Curranre célzott, figyelmen kívül hagyva a sebet. A
Bestiák Ura felüvöltött. Jó vadászatot.
Talpra szökkentem és Olathe felé rohantam. Megfordult,
kis, sarló alakú késsel a kezében. Felvágta a pengével az
alkarját. A véréből áradó hatalomtól hátratántorodtam,
megszédültem. Körbefordult, a haja repkedett körülötte, a
szemei pedig vad csillogással teltek meg. A vágásból származó
vér széles körben körül vette a földön. A sebből ömlő vért
körbecsepegtette maga körül, kiterjedt kört rajzolva a padlón.
A piros cseppek vörös lángfalat emelve fellángoltak és
bezárták őt egy mágikus körbe. Egy vérvédelem. Ezt csak egy
vérrokon vére vagy különösen erős mágia törhette át. A
francba.
Egy vámpír csapódott az oldalamnak. Belém kapaszkodott,
az állkapcsa csattogott, ahogy végigcsúsztunk a padlón.
Fájdalom nyilallt a gyomromba. Már megint! A mágia forrt
bennem. Megfeledkezve a jeges hullámról megragadtam Slayer
pengéjét, és a halott szemekbe döftem a fegyvert. Slayer
diadalmasan sziszegett. A vámpír összeesett, mocorgott és
meghalt.
Egy másik szörnyeteg rohant le. Léptem, ugrottam és
eltaláltam Slayer csúcsával a nyakán. A vámpír megpördült és
a combomba ásta karmait. A torkába mélyesztettem a kardot,
átvágva ezzel a nyaki ütőerét és a nyakát. A vérszívó eltátotta a

209
száját, vér spriccelt belőle. Erősen a lábába rúgtam. A csont
reccsent egy nagyot. A vámpír rángatózva zuhant a hasára.
Kirántottam belőle a kardomat és Olathe keresésére indultam.
Mögöttem, a vámpír utolsó varázslatának szikrája is szétoszlott
a levegőben.
Egy harmadik vérszívó vetette rám magát, mely iszonyú
száját résnyire nyitotta.
Pengémet a mellkasába vágtam, az könnyen csúszott
keresztül a bordák között és kettészelte a szívet, mielőtt még a
rázkódó törzs a földön landolt volna. Továbbmentem.
Az előcsarnok úszott a vérben. Az alakváltók párban
harcoltak, mozdulataikat katonai precizitással hangolták össze.
Az egyik sarokban két szőrös test hevert a padlón, Curran
kitört és egyszerre három vérszívóra vetette rá magát.
Megpillantottam Jennifert és még valakit, aki egy leopárd
elmosódott foltja lehetett. Egymásnak háttal harcoltak négy
vámpír ellen. Jennifer rátaposott az elsőre és végighúzta a
karmait az oldalán, amitől annak előtört az egyik véres
bordacsonkja. A partnere a vérszívó felé vetette magát és a
nyakába harapott. Újabb vámpírok vették körül őket.
Engem senki se vett figyelembe. A szörnyetegek csatájában
én csak egy ember voltam. Folytattam az utam. A keleti fal
megremegett. A poros vakolat felrobbant, szétszóródva a
padlón és hatalmas lyukat csinált, üvöltve, mint a tornádó.
Félelmetes erővel gyűltek a vámpírok. Az egyik élőhalott a
levegőbe repült és a falnak csapódott. A vámpír megfordult a
hüllő lábán és visszaugrott. Egy óriási mancs söpört végig rajta
repülés közben és úgy roppantotta össze a gerincét, mintha
száraz gally lett volna. Atlanta medvéje megérkezett.

210
 Olathe vérfala lángolt előttem. A nő a védelmen belül állt,
figyelve a mészárlást. A vér az alkarjából az ujjaira folyt és a
csöpögés bepiszkolta a ruháját. Mosolyogva nézett rám. Mi a
francért olyan boldog?
Továbbra is vigyorgott, az arca ragyogott, betegesen
jókedvűnek tűnt.
– Szereted a vért? – morogtam. – Akkor adok neked.
Slayer pengéje belehasított a karomba és a teremben
tartózkodó összes vérszívó egy csapásra megdermedt. Ők
ismerték ezt a vért, tudták kinek az ereje áramlik az ereimben.
Még mindig álltak, megbabonázva, hódolva a varázslatnak,
majd ismét az ellenfeleikre irányították a figyelmüket.
Belenyújtottam véres karomat a vörös tűzbe. Az úgy robbant
szét, mint a szélvédőüveg. A mosoly szertefoszlott Olathe
arcáról. A karmazsinvörös színű tűz elhalt. Tízezer pici
lángocska süllyedt el a lábamnál. Beugrottam a körbe és
döftem.
Olathe nem mozdult, hogy védekezzen ellenem. Beledöftem
a hasába, amely nedves cuppanó hangot adott ki magából.
Felfelé húztam a kardom, átjutottam a beleken, belehasítottam
a májába. Előrehajolt, bele a pengémbe, a szemében láttam a
felismerésből származó elégedettséget.
Olathe is ismerte a véremet. Megrántottam a pengét és
hagytam, hogy elessen. Olathe megroggyant és a hátára esett a
koszos padlón, szaporán vette a levegőt. A sötét folt a köldöke
felett növekedett a ruháján és szétterjedt az egész anyagán.
Természetellenes életerő birtokában volt, de a varázslat, ami
erőt adott neki, hamarosan eloszlik majd. Elhagyta a testét,
minden fájdalmas lélegzetvételkor.

211
 Láttam, ahogy a vérfolt növekszik. A dühöm elillant. Fáradt
voltam. A combom fájt és úgy éreztem a hasam, mintha valaki
egy izzó gereblyével belevágott volna.
A vértűz újra lángra lobbant, miután áttörtem. Éghet, míg
Olathe vérének utolsó cseppje fel nem szárad, és a rubinvörös
lángokból álló áttetsző fal mögött vörös színben világította meg
a teljes báltermet.
Visszafordítottam a fejem, megroppant a nyakam és akkor
megláttam, miért vigyorgott Olathe.
A mennyezet hemzsegett a vámpíroktól.
Tucatnyian voltak, meztelenek, és olyan obszcén módon
vonaglottak egymás körül, szorosan összezsúfolódva, mint a
szardíniák a dobozban. Úgy fedték be a mennyezetet, akár egy
életre kelt, középkori poklot ábrázoló festmény, és mind
közelebb kerültek ahhoz, hogy a sarok egyik sötét lyukán
keresztül a csarnokba surranjanak.
Hányan lehetnek? Negyvenen? Ötvenen? Százan? Mennyi
állt belőlük átalakulás előtt? Próbáltam megérezni, jeges
hullámként söpört rajtam végig a gyűlölet. Legalább húszan.
Az élőhalottak vonaglottak. Ezt a kellemes meglepetést
Olathe szemmel láthatóan arra az esetre tartogatta, amikor már
biztosnak érezzük a győzelmet. Csakhogy a saját halálára nem
számított, így a vámpírok most szabaddá válnak és átengedik
magukat a vérszomjnak.
Egy kiéhezett vámpírhorda, amely féktelen vérszomjjal
rendelkezett. Mindannyian itt fogunk meghalni. Curran,
Mahon, Jennifer, én. Miután végeznének velünk, a halál tovább
terjedne, ha ezek az élőhalott szörnyek elözönlenék az utcákat.
A szoba másik felében Curran éppen kettétépett egy vámpírt
és a szétszaggatott feleket a padlóhoz vágta.

212
 Több tucat békésen alvó ember halálát okozná. Kénytelenek
lennének végignézni azt, ahogy sikoltó gyermekeiket
darabokra tépik, ők pedig nem tehetnének ellene semmit.
Letérdeltem és felnyitottam Olathe mellkasát. A hús szétvált
a pengém alatt, azután szétfeszítettem a mellkasát, akár egy
medvecsapdát. Olathe szisszent egyet. Benyúltam a
mellkasába, megragadtam a szívét, összekapcsolódtunk. A
vérén keresztül éreztem a sok vámpír elméjét, akik valósággal
belefulladtak a saját őrületükbe.
Ez a rossz irány, apám hangja hallatszott az elmémből. Ne
engedj neki.
Nincs jó irány.
Megvágtam mélyen a karomat, hagytam, hogy a vérem
összekeveredjen Olathe vérével, átvéve az irányítást. A nő
megremegett, sarkai a padlót rugdalták. Ha engedem meghalni,
a vámpírhorda elszabadul azelőtt, mielőtt át tudnám venni
felettük az irányítást. Nem képeztek ki az élőhalottak
irányítására, az egyetlen lehetőségem erre, hogy ezen a
vérköteléken keresztül összeolvasztjuk az erőinket, és így
irányíthatom őket a halálának beálltakor, valamint a halála
pillanatában, amikor eltűnik az élőhalottak elméjéből – engem
találnak ott helyette.
Olathe tudta, mit tervezek. A nő kivicsorította a fogait, de
nem volt ereje ahhoz, hogy ellenálljon a vérkapcsolatnak. A
véremből származó varázslat elárasztotta a testét. A hatalmam
szétterjedt a vámpírok elméjében. Összeszorítottam a fogam,
összepréseltem a szívét és ezzel az életét is kioltottam. Éreztem
a hatalmat az öklömben, miközben próbáltam lábra állni.
Olathe megrándult. Szeme visszagördült a koponyájába és a
horda, a teljes súlyával rám telepedett.

213
 A szoba megremegett. Túl sok. Rengetegen voltak.
Egy égő kötél szorította össze a mellkasomat, nyomta a
torkom és koponyámat, össze akart zúzni.
Megbotlottam. A térdeim remegtek. A szám nyitva maradt.
Nem tudtam lélegezni. Nem volt elég levegőm.
Tudtam, hogy nem hajtottam uralmam alá mindegyiküket –
a vérkapcsolat ellenére sem. Az elméik lüktetésén keresztül
éreztem az elkóboroltakat, akik vérszomjban fulladoztak.
Elküldtem a hordát ellenük. A mennyezet most hullámzott a
testek alatt, akik egymás torkának estek. A vakolat egy darabja
kettétört, ahogy a földre zuhant, kétlábnyira tőlem. A
vérlángok meggátolták, hogy a hangok eljussanak hozzám a
szoba többi részéből. Szélesre tártam a karjaimat, miközben
egyensúlyozni próbáltam. A vámpírok szemeivel néztem, és
megpillantottam egy hosszú repedést a mennyezeten. Hál’
Istennek!
A mennyezet megremegett, ahogy a karmok belehasítottak.
Homályosan láttam Jennifert a lángoktól csillogó falon
keresztül. Az ajkammal egy szavat formáltam.
– Kifelé!
Jennifer bámult rám, nem hallott meg a lángokon keresztül.
– Kifelé!
Curran hirtelen mellette termett. Mondott valamit, de nem
hallottam.
– Kifelé! Most rögtön!
Belenyomta kezét a tűzbe, majd visszarántotta, bundája
megégett, a bőre pedig biztosan felhólyagosodik. Egy másik
darab vakolat is zuhant a földre a plafonról, a körön kívül. A
többiekkel ellentétben én nem hallottam a becsapódást, de ők

214
összerezzentek és felnéztek a mennyezetre. Jennifer összehúzta
magát, mint egy kivert kutya.
Curran engem bámult.
– Menj most! Menj! Menj!
Aztán megértette. A karmos mancsaival megragadta
Jennifer vállait, és kifelé tolta. A farkas habozott egy pillanatra,
majd elfutott.
Elhomályosult a látásom. A szívem a fülemben dobogott,
akár az óramutató. Már nem éreztem a testemet, mintha többé
már nem lennék benne. Süket és vak voltam a terem közepén,
miközben fölöttem az élőhalottak szaggatták a mennyezetet.
Keresztülásták magukat a gipszen és a vakolaton, míg az öt
emelettel felettünk lévő acélgerendákhoz nem értek. A vékony
karok megragadták a gerendákat, és természetfeletti erővel
kezdték húzni azt.
Istenem! Nem vagyok éppen a legjobb ember.
A fémszerkezet tiltakozásképpen csikorgott.
Keményebben fogok próbálkozni. Lehettem volna jobb
ember is. Úgy állok előtted, ahogy vagyok. És nem keresek
kifogásokat.
A gerendák megadták magukat, meghajoltak.
Kérlek, Uram, könyörülj rajtam!
A lelki szemeim előtt láttam, ahogy a hatalmas gerendák
összetörnek. Láttam, ahogy a több tonnányi gipsz, cement, acél
lezuhan, maga alá temetve a vámpírokat, engem, sírkamrát
csinálva ezáltal nekünk, ahonnan egyetlen vámpír se
szabadulhat.
Éreztem a gyűlölettel töltött elméket, ahogy egyesével
tűnnek el. Elengedtem őket. Elengedtem ezt a szörnyű terhet,
és elvesztettem az eszméletemet.

215
 Hetedik fejezet
Fordította: Spencer, Lea

Slayer egy éjjeliszekrényen feküdt a tokjában, egy férfi mellett,

aki egy régi könyvet olvasott. A könyv borítóján egy barna
öltönyös férfi – a fején kalappal – egy fehér ruhás, ájult, szőke
nőt tartott a karjaiban. Megpróbáltam kibogarászni a címét, de
a fehér betűk összefolytak a szemeim előtt.
A férfi, aki a könyvet olvasta, kék köpenyt viselt, alatta
sápadtkék farmernadrág látszott. Lehajtottam a fejem, hogy
láthassam a lábait is. A farmer nehéz bakancsban tűnt el.
Visszafeküdtem a párnára. Apámnak igaza volt: létezik
Mennyország és a déli államokban található.
A férfi letette a könyvet és rám nézett. Középmagas és
vaskos testalkatú, sötét bőre és helyenként őszes, fekete haja
volt, amit katonásan rövidre vágtak. A szemei, amelyek egy
filigrán keretű szemüvegen keresztül vizslattak, okosnak és
rendkívül jókedélyűnek hatottak, mintha valaki éppen egy
mocskos viccet mesélt volna neki, és irtóra nehezére esne,
hogy ne nevessen fel hangosan.
– Szép reggel, igaz? – mondta, és a hangja a georgiai
tengerpartok hangulatát idézte.
216
 Odajött hozzám és megfogta a csuklómat. Az ajkai némán
mozogtak, számolták a pulzusomat, aztán ujjaival óvatosan
megérintette a hasamat. Fájdalom járt át. Összerándultam, és
levegő után kapkodtam.
– Egy egytől tízig terjedő skálán, mennyire fájt? – kérdezte,
majd hozzáért a vállamhoz.
Elhúztam a számat. – Ötös szinten.
A szemeit forgatta. – Óh, Uram, ne hagyj el! Megint egy
nehéz eset. – Valamit felírt a jegyzetfüzetébe. Egy kis szobában
voltunk, melynek krémszínű falai és faburkolatú teteje volt.
Két nagy ablakon keresztül jutott át a napfény a padlóra és a
világoskék takaróra, ami betakarta a lábaimat. Azután a férfi
letette a tollat. – Szóval. Akárki is mondta neked, ifjú hölgy,
hogy ha alkalmazod az r-kitet, utána azonnal, újra harcolhatsz,
az rászolgálna egy kiadós verésre. Amikor ezek a dolgok
kapcsolatba kerülnek a mágiával, nem lehet tudni, mi fog
történni. És most kövesd az ujjamat a szemeiddel! Ne mozgasd
közben a fejed!
A bal mutatóujját ide-oda mozgatta, én pedig követtem a
szemeimmel.
– Kitűnő – mondta. – És most visszafelé számolunk
huszonöttől. – Megtettem, majd elégedetten bólintott. – Úgy
tűnik, de szeretném hangsúlyozni, hogy csak tűnik, mintha nem
szenvedtél volna agyi károsodást.
– Kinek tulajdoníthatom ezt a jó kis szórakozást?
– Hívhatsz Doktor Doolittle-nek – felelte. – Éjjel-nappal és
heteken át vitorláztam arra a helyre, ahol a vad srácok laknak,
és most én vagyok itt a magánorvos.
– Ez Max volt. – A fájdalom átjárta a csípőmet, és nyögtem
egyet. – Nem Doktor Doolittle.

217
 – Áh – jegyezte meg –, micsoda öröm egy művelt emberrel
találkozni.
Rámeredtem, de ő csak mosolygott. – Hol vagyunk?
– A Falka erődítményében.
– Hogyan kerültem ide?
– Hoztak.
Hirtelen erős kényszert éreztem, hogy megdörzsöljem a
homlokomat, és csak akkor vettem észre az infúziót a
karomban. – És ki hozott ide?
– Ezt könnyű megválaszolni, Őfelsége kihozott az épületből,
Mahon felkapott a hátára, később pedig lerakott a küszöbömre.
– És hogyan hozott ki Curran?
– Ha jól értettem, átugrott a tűzön, felkapott, és visszafelé
ismét átugrott a tűzön, miközben harmadfokú égési sérüléseket
szerzett. Különös módon rajtad egyetlen egy sincs. Egy jól
helybenhagyott csípő, súlyos hasi sérülés, nagyfokú
vérveszteség, de égési sérülés egy se. Ez hogy lehet?
– Különleges vagyok – világosítottam fel. Curran kétszer
átugrott a vérvédelemmel ellátott tűzön. Kétszer! Hogy engem
megmentsen. Idióta!
– Nem fogod elárulni.
– Nem.
– Na, ezt nevezem én hálának – vágott vissza, és sóhajtott
játszott sértődöttséggel. – Miután idehoztak, és legalább négy
órát foglalatoskodtam azzal, hogy újra összefoltozzalak, a
legtöbb időmet pedig azzal töltöttem – mondta, miközben
szemei szikrákat szórtak –, hogy a hasadat újra „alkossam”.
– Harmadfokú égési sérülések – mondtam.
– Igen. Egyáltalán nem hallod, amit mondok.

218
 – Minden egyes szót hallottam: négy óra, a hasam, a
csípőm, vérveszteség. De azért vérátömlesztés nem történt,
ugye? – Nem lehet tudni, mit tenne a véremben lévő mágia egy
idegen plazmával.
– Az ég szerelmére, nem! Ennyire amatőrnek nézel?
– És mi van a kötésekkel?
A fejét rázta. – Letettem a mágikus doktori esküt, kedvesem,
és eszembe sem jutott, hogy megszegjem. A véres kötéseid, a
ruhád, és a többi hasonló dolog… mind-mind saját kezűleg
égettem el.
– Köszönöm.
– Szóra sem érdemes.
– Egy harmadfokú égési sérülés azt jelenti, hogy számos
bőrréteg megsérült – mondtam.
– Igen, így van. – Doktor Doolittle bólintott. – Rosszul néz
ki. De még rosszabbul érzi magát.
– Egy egytől tízig terjedő skálán?
– Tizenegy.
Becsuktam a szemeimet. – Nagyurunk gyönyörű,
aranybarna árnyalatot kapott a testére – folytatta halkan
Doolittle. – Úgy hiszem, a mostani kinézetével felléphetne egy
régi horrorfilmben. De jól van. Most éppen úszkál.
– Hogyan?
– Berendeltem őt a medencébe, amely egy hatalmas
akvárium, teletöltve egy olyan oldattal, amit még akkor
fejlesztettem ki, amikor fiatal bugris voltam. Ha Őfelsége
átlagos ember volna, az lenne az egyetlen megoldás, hogy egy
transzplantáció keretében helyreállítanák a bőrszöveteit. De
mivel nem egy normál ember, pár nap a medencében, és utána
új bőrrel szállhat ki belőle. A vállainak valamivel több időre

219
van szükségük. Apropó! – Felállt, az ajtóhoz ment, kinyitotta,
majd kidugta rajta a fejét. – Mondd meg a medvének, hogy a
vendégünk felébredt. – Amikor visszajött, az éjjeliszekrényen
lévő fiolák között kotorászott.
– A vállai? – kérdeztem.
– A tető egy része a vállán landolt és szétzúzta a bal
lapockáját.
Aztán ismét felém fordult, kezében egy injekcióval. – Ne! –
ellenkeztem.
– Megint a technika uralkodott húsz perccel azután, hogy
összefoltoztalak – felelte. – Fájdalmaid vannak, és ezért most
kapsz rá egy régi, jól bevált gyógyszert.
– Ne!
– Ez Demerol. Nagyon gyenge.
– Ne! Nem szeretem a Demerolt. Kába leszek tőle. – Nem
szolgált előnyömre, hogy le voltam gyengülve és a Falka
erődjében voltam. Egy lottyadt körtévé akart tenni.
– Marhaság! Most légy ügyes kislány, és vedd be az
orvosságot! – Közelebb jött.
– Ha ezzel a fecskendővel közelebb jössz – mondtam, és
nehezemre esett, hogy amennyire csak lehetett, annyira
gonoszul hangozzon –, beledöngölöm a seggedbe!
Nevetett. – Pontosan ezt mondta Jennifer is, amikor össze
akartam varrni egy vágott sebet a hátsóján. Szerencsémre
egyáltalán nem kell közelebb mennem hozzád ezzel a tűvel.
Felmutatta az üres fecskendőt. Valami hűvöset és kábítót
éreztem. Azt az átkozott Demerolt az infúzión keresztül jutatta
a testembe. Seggfej!
Becsuktam a szemeimet. Kábultnak és fáradtnak éreztem
magam. De a fájdalom még mindig ott volt. Nehéz léptek

220
súlyát hallottam a szobában. Látogatóm akadt, és csak egy
alakváltót ismertem, aki nem vette a fáradtságot, hogy olyan
óvatosan lopakodjon be, mint egy betörő. Ismét kinyitottam a
szemeimet, és láttam, amint Mahon odabiccent a kedves doktor
bácsinak a mély hangjával: – Szép munka volt!
Mahon közelebb jött, húzott magának egy széket, és leült az
ágy mellé. Az óriási hátát egy extra nagyméretű, fekete póló
fedte, és habár a póló a vállainál éppenhogy passzolt, egy jó
darab túl hosszúra nyúlt belőle. Az alakváltó előnyben
részesítette a melegítőt, és Mahon egy melegítőnadrágot viselt
zokni nélkül. Szőrtelen lábai a napmelegítette padlón
nyugodtak. A barna szemei engem figyeltek. – A Falka nagyon
hálás neked azért az áldozatért, amit hoztál.
– Nem volt áldozat. Még élek. – És Curran pontosan úgy
néz ki, mint egy sült csirke.
Mahon a fejét csóválta. – Az áldozat önszántadból történt,
és mi nagyon hálásak vagyunk érte. Kiérdemelted a Falka
bizalmát és barátságát. Meglátogathatsz minket, amikor csak
akarsz. Kérheted a segítségünket, ha egyszer szükséged lenne
rá, és mi a legjobb tudásunk szerint fogunk segíteni neked. Ez
csupán egy kis apróság, Kate.
Valószínűleg valami banálisan formális dolgot kellett volna
mondanom, de a Demerol tompította a gondolataimat.
Megpaskoltam a mancsát, miközben elmormoltam egy
„Köszönöm”-öt.
Mahon meleg pillantással tekintett rám. – Mi is köszönjük.

221
Péntek volt, és én ismét lábra álltam. Egy szürke
melegítőnadrágban, a lábaimon túlméretezett futócipőben,
mindkettő a Falka ajándéka, lassú, de kitartó lépésekkel
hódítottam meg a folyosót. Doolittle mágiatudománya
érzéstelenítette és tompa szúrássá változtatta a hasamban lévő
fájdalmat, ami akkor talált el, ha rosszul mozdultam.
Megígérte, hogy csak minimális hegek maradnak majd a
hasamon, és én hittem neki. A combom már nem volt ilyen
szerencsés.
A vámpír kiharapott belőle egy darab húst, és Doolittle
erőfeszítései ellenére életem hátralévő napjaiban is emlékezni
fogok rá. De nem érdekelt. Örültem, hogy egyáltalán még
életben vagyok.
A folyosó egy tornateremszerű helyiségbe vezetett. A
kőpadlón különféle berendezéseket láttam, némelyik
technológiai, némelyik mágiai eredetű, a többi pedig a kettő
keveréke. Egy szikár, átlagos magasságú, nagyjából velem
egyidős nő ült valamin a bejárat mellett, ami úgy nézett ki,
mint egy túlméretezett kutyakosár. Sós kekszet evett.
Valószínűleg egy vérpatkány. Ők folyamatosan esznek. Sötét
copfjai alól tanulmányozott. Az egyik copfocskát fagyöngyök
díszítették.
– Igen? – mondta.
Milyen kedves!
– Megbeszélésem van – mondtam.
– Igen? – felelte rá.
Megvontam a vállaimat és elmentem mellette. Nem próbált
meg feltartani.

222
 A medence baloldalt volt a falnál, félig egy magas kőfal
mögött elrejtve, amire valaki krétával kabbalisztikus
szimbólumokat rajzolt.
A szimbólumok meglehetősen hamisnak tűntek: egy rosszul
felrajzolt Veve-jel, amit tulajdonképpen pirossal kellett volna
írniuk; két egyiptomi hieroglifa, egy a Nílusé és egy a Canopus
csillagé; és valami, ami bizonytalan hasonlóságot mutatott egy
japán sárkányszimbólummal.
Megkerültem ezt a szeméttelepet, és közelebb mentem a
három méter magas, kocka alakú medencéhez. Az üvegfalak
mögött zavaros, zöldes folyadék látszódott, és egy emberi alak
homályos árnyképét véltem felfedezni, aki mozdulatlanul
lebegett a zöld lében.
Megkopogtattam a medence falát. Az alak megmozdult, és
Curran csobbanással kísérve a felszínre jött. Levette az
oxigénmaszkot, majd két kezével a medence szélére könyökölt,
ami azt eredményezte, hogy testének elülső fele teljesen a
medencéhez préselődött. Pontosan ez az, amire szükségem
volt. A Bestiák Urának teljesen meztelen pompájára, háttérben
a mocsárzöld vízzel.
A megújult bőre nagyon sápadtnak tűnt. Sűrű, szőke haja és
szemöldöke most alig volt hosszabb, mint a reggeli borosta.
– Köszönöm – mondtam, és pillantásomat mereven az
arcára irányítottam.
– Szívesen.
Kellemetlenül éreztem és össze kellett szednem magam,
hogy ne kezdjek el egyik lábamról a másikra átállni. –
Elmegyek.
– Mikor?
– Miután beszéltünk.

223
 – Doolittle elengedett?
Megint eszembe jutott, milyen bosszúsan nézett rám a
vénülő orvos. – Nem maradt más választása.
– Maradhatsz még. – Curran letörölte a nedvességet a
homlokáról.
– Nem, köszönöm. Tényleg hálás vagyok nektek, meg
hasonló, de most már itt az ideje hazamennem.
– Kimozdulni és emberekkel találkozni?
– Valami ilyesmi.
– Esetleg nem lenne kedved bejönni mellém a medencébe?
Igazán kellemes a víz.
Egy pillanatra belémfagyott a szó. Curran nevetett, láthatóan
élvezett minden egyes másodpercet.
– Áh, nem – sikerült kinyögnöm.
– Nem tudod, mit hagysz ki.
Most fel akar szedni, vagy csak hülyére vesz? Valószínűleg
az utóbbi. Na, akkor: a játékhoz két ember kell. A
pillantásomat testének középső részére ejtettem. – Nem, köszi
– mondtam. – Pontosan tudom, mit hagyok ki.
Vigyorgott.
– Azért jöttem, hogy Derekről beszéljek veled.
Currannek sikerült megvonnia a vállait anélkül, hogy a
kezeit levette volna a medence széléről. – Feloldottam őt a
véreskü alól.
– Igen, tudom. De még mindig ragaszkodik hozzá, hogy
velem jöjjön, amit nem akarok. Megpróbáltam őt
felvilágosítani, milyen veszélyes a munkám, persze nevetséges
honoráriumért, és nem tenne jót az egészségének, ha a
közelemben lenne.
– És mit mondott?

224
 – Azt mondta, idézem: „Igen, de másfelől – a nők erre
buknak.”
Curran nevetett, majd lebukott és vissza, mint egy delfin. –
Beszélek vele.
– Ha lehetne, megtennéd minél hamarabb? Nem tágít attól,
hogy ő vigyen haza.
– Hát legyen! Mondd meg Miának a bejáratnál, hogy küldje
ide hozzám!
– Köszönöm.
Elfordultam.
– Hogyan sikerült átjutnod a tűzön?
Francba! – Még nem csaptak olyan magasra a lángok –
válaszoltam. – Egyszerűen szerencsém volt. De egyedül nem
tudtam volna kijönni belőle. Feltételezem, vadul elhatározta,
hogy rámomlassza a terem tetejét.
– Úgy-úgy – mondta Curran. Nem tudtam megállapítani,
hogy hisz-e nekem vagy nem. Játszott meghajlással
elfordultam, ami ismét fájdalmat idézett elő a hasamban.
– Van egyéb óhaja Őfelségének?
Útnak engedett egy kézmozdulattal. – Nincs. Elmehetsz.
Curran egyszerűen túl veszélyes volt nekem. Túlságosan
erős és kiszámíthatatlan, de a legrosszabb az egészben az az,
hogy kétségtelenül kibillent a nyugalmamból, és állandóan
felbosszant. Remélhetőleg soha többet nem fogják keresztezni
egymást az útjaink.
Egy fiatal farkas vitt Greg lakásához, akinek nem tudtam a
nevét. Megköszöntem neki, felmentem a lépcsőn, és az ajtónál
egy összehajtogatott cetlit találtam, amin ez állt: „Kedves Kate,
hívtalak, de nem vetted fel. Remélem, hogy az esti randevúnk
áll még. Hat órára foglaltam magunknak asztalt a Fernando’s-

225
ba. Crest”. Összegyűrtem a papírt és félredobtam. A védelem
visszazárt mögöttem. Amikor a stabil lakásajtó elválasztott a
világ többi részétől, megkönnyebbülten lélegeztem fel.
Kiléptem a Falkától kapott futócipőből, bezuhantam az ágyba,
és azon nyomban el is aludtam.

226
 Nyolcadik fejezet
Fordította: Lea

Az ablakon át beömlött a napfény a szobámba, és

megcsiklandozta az arcomat. Ásítottam és még mélyebbre
bújtam a párnámba. Nem akarok felkelni. Még nem. Utólag
belegondolva nem volt éppen a legragyogóbb ötlet nem sokkal
éjfél előtt sajgó csípővel kihajtani a városból. Különösen azért,
mert a technika négy óra körül visszatért, a kocsim pedig így,
egy mérföldre a házamtól felmondta a szolgálatot. Viszont
röviddel napfelkelte előtt hazaértem, és most már semmi más
nem számít. Újra itthon vagyok.
Hiába temettem a fejem a párnámba – a napfény kitartott,
így sóhajtva nyújtóztam egyet. A lábam a nap által
felmelegített padlóhoz ért, és jókedvűen a konyhába
csoszogtam, hogy csináljak magamnak egy kávét.
Odakint már késő délelőtt volt. A tiszta ég kéken tündökölt.
Egy fuvallat se rezdítette meg a mirtusz lombját. A
konyhaablak szinte megkövetelte, hogy kinyissam. Feloldottam
a reteszt, és felnyomtam az alsó felét, hogy a sós tengeri
levegőt beengedjem a házba. Végre itthon.

227
 Az udvarom egy olyan szegletében – melyet azonnal
meglátok, mint a konyhából, úgy a verandáról –, a földbe
szúrtak egy botot. És erre a botra egy emberi fejet.
Hosszú haja véres cafatokban lógott. Halvány szemei
kidülledtek az üregéből. Szája kinyílt és zöld legyek tenyésztek
a felrepedt ajkakban.
Ez annyira nem odaillő a napsütötte világomban, hogy egy
pillanatra valótlannak tűnt. Ez nem lehet igaz.
De azután betört a konyhámba az oszlás félreismerhetetlen
bűze. Berohantam a hálószobámba, miközben összerándultam
a fájdalomtól, megragadtam Slayert, és a bejárati ajtóhoz
igyekeztem. A védelmem aktív. Óvatosan feloldottam az ajtón
lévő védőbűbájt, és kiléptem a verandára.
Semmi. Se hang. Se erő.
Megközelítettem a fejet, és lassan köröztem körülötte. Egy
fiatal nőhöz tartozott. Csak nemrégiben halt meg – a rémület
még mindig felismerhető volt az arckifejezésén.
Nagy, szöggel összehajtogatott papírt erősítettek a tarkójára.
Slayer hegyével leemeltem a lapot. Szabálytalan betűkkel a
következő állt rajta:

Tetszik az ajándékom? Kizárólag neked készítettem. Ha

találkozol a korcs barátoddal, mondd meg neki, hogy az ő
fejét nem fogom így eltékozolni. Minden apró húsdarabot
lenyúzok majd a csontjáról. Addig fogom zabálni, ameddig
már menni se tudok, és a maradékot a gyerekeim elé
vetem, miközben én ágyba viszem a korcs szukákat.
A keverékhús íze förtelmes, de jó állaga van. Olathe
sohase értékelte. Annyira sajnálom a ruháját. Nagyon
tetszett.

228
 Visszamentem a házba, és felhívtam Jimet.

A koponya Jimet nézte. Jim pedig a koponyát.

– Meglehetősen elcseszett embereket ismersz – szólt Jim.
– Őt valószínűleg Jennifer Yingnek hívták – mondtam. – A
haja ázsiainak látszik. Azoknak az eltűnt nőknek az egyike,
akiknek a nevét Greg Feldman aktájában találtam. Amikor
hazaértem, a fej még nem volt itt. Ez hajnali fél öt körül
lehetett.
Jim megszagolta a fejet. – Még friss. Csak egy, legfeljebb
másfél napja halott – mondta. – Fel kell hívnod Currant.
– Nem fog hallgatni rám. Azt hiszi, hogy csak rivaldafénybe
akarok kerülni.
Jim megvonta a vállát. Már elég régóta dolgoztunk együtt
ahhoz, hogy tudja, egyikünket se érint a hírnév.
– Túlságosan az idegeire mész.
– Van ott valami. – A verandához vezettem. A földre
szétterített ponyván sorban emberi csontok hevertek.
– Kiraboltál egy temetőt?
– Azon gondolkodtam, hogyan tudott ilyen közel kerülni a
házamhoz anélkül, hogy a védelmem riasztott volna, így
körülnéztem, és ezt találtam. Az egész ingatlan köré helyezte
ezeket, a fák vonalában. Ez a védelem egyik formája. Egy
nagyon régi formája.
– Milyen régi?
– Az újkőkorszak idejéből származik. A vadászok akkoriban
csontokkal kerítették be a prédájukat és azok lakhelyét. Az

229
alapötlet szerint kőből, csontból és fából alkottak láncot. A
követ és a fát használták a csontok megszerzésére, majd
összekötötték őket, és ha valaki utána visszaadta a csontokat a
kőnek és a fának, védelmet nyújtottak. Ez a valaki olyan átjárót
hozott létre, melyen keresztül, amikor csak akar, kedvére
futkoshat fel-alá a kertemben. Ezt az igézetet könnyű megtörni.
Csak el kell távolítani a csontokat. Viszont az ember sajnos
csak akkor veszi őket észre, amikor már felbotlott bennük.
Felemeltem az egyik koponyát, és átnyújtottam Jimnek. A
férfi elvette, majd sziszegve hátrahőkölt. A szemei zöldben
izzottak.
Jogosan születtek mendemondák arról, hogy az alakváltók a
halálukkor visszaváltoznak abba a formába, amelyben
születtek, legyen az emberi vagy állati, azonban a Lyc-V
véghezvisz néhány olyan változtatást a csontok szerkezetében,
amely úgy éltükben, mint holtukban fennmarad. Megannyi
fényes csík – a Lyc-V által teremtett csontszövet –, szelte át a
koponyát az árulkodó helyeken: az állkapcson és a
pofacsonton.
– Egy vérpatkány – állapította meg Jim, és olyan gyorsan
adta vissza a koponyát, mintha forrón izzana.
– Találd ki, mennyit találtam.
– Hetet.
– És még legalább három vámpírt. A csontvázak nem
teljesek. Egyes csontok hiányoznak, de nyolc csípőcsontot és
kilenc koponyát számoltam, és ebből háromnak vérszívókra
utaló tépőfoga volt.
Jim ránézett a maradványokra. – Különítsd el a
vámpírcsontokat.
– Mi van?

230
 – Különítsd el a vámpírcsontokat – vetette oda ingerülten.
– És te miért is nem segítesz ebben?
– Én nem érintem meg ezeket.
Felsóhajtottam. – Jim, nem vagyok kriminológus. Nagyító
és M-Scan nélkül nem tudom meghatározni, mely csontok
tartoznak egy vámpírhoz. Te viszont kiszagolhatod őket.
Amikor szikrázó szemekkel rám nézett, a tekintete parányit
őrültnek tűnt. – Rendezd el a csontokat most, és ha problémád
akad, tudasd velem.
Ezzel elmasírozott. Felsóhajtottam, és hozzákezdtem a
csontok szétválogatásához.

Két csonthalmaz között ültem a tornácomon, és figyeltem,

amint a vérjaguár kis körökben, újra és újra végigjárja a
kertembe tűzött fiatal nő rothadó fejét. Kudarcot vallottam vele
kapcsolatban. A bizonyítékok láttán rossz következtetést
vontam le. Azonban én még mindig itt ültem a verandámon,
miközben ő fizetett meg az ostobaságomért. És az
arroganciámért.
Jim tovább lépkedett, egyik lábát óvatosan a másik elé téve
lopakodott a láthatatlan préda körül. Szemei sárgán csillogtak,
olykor megremegett a felső ajka, így láthatóvá váltak a
tépőfogai. Ha egy ilyen macska nem ásít az arcodba, akkor
csak akkor láthatod a tépőfogait, ha beléd mélyesztette azokat.
– Fejezd be. Még a végén lyukat taposol a kertembe.
Jim megállt, és rám meredt.
Egy sötétebb furgon állt meg a ház előtt. A Karmelionhoz
hasonlóan víz és mágia keverékével működött, és ugyanolyan

231
zajt csapott, mint az én pokoljárgányom. Négy hűvös tekintetű
alakváltó szállt ki belőle, aktatáskával a kezükben, és indult
felém. Felkeltem, és félreálltam, utat engedve nekik a
csontokhoz. Hozzáfogtak a halottaik maradványainak
becsomagolásához és rendezéséhez, eközben olyan
gondossággal kezeltek minden egyes csontot, mint a
porcelánkereskedés értékes darabjait.
Doolittle kilépett a kocsiból. Farmer overállt viselt, és egy
hordozható M-Scannert tartott a kezében. Megállt egy
pillanatra, hogy váltson néhány szót Jimmel, azután a nyársra
szúrt fejhez ballagott. Jim a verandához sétált. – Curran azt
akarja, hogy a városba menj.
Megráztam a fejemet. – Nem mehetek. Ha ők végeztek itt,
fel kell hívnom a zsarukat. Vissza kell szolgáltatnom nekik a
maradványokat. A Ying család is megérdemli, hogy
visszakapja a lányuk csontjait.
– És mégis mi a francot mondjak Currannek?
Doolittle letépte a cetlit a szögről és ide-oda forgatta. – Úgy
néz ki, mintha ez a lap egy újságból származna.
Kivettem a papírfecnit a kezéből. Ez valóban a Volshebstva
e Kolduni egyik oldala volt – a „Varázslatok és
boszorkánymesterek” magazinból, amin Saiman olyan jól
szórakozott.
– Kate? – kapcsolódott be Jim.
Legszívesebben sírva fakadtam volna. Hogy lehettem ilyen
ostoba? Kihoztam a házból az évkönyvemet, kivettem belőle az
upirról szóló cikket, amit Bonótól kaptam, és odanyújtottam
Doolittle-nek. A férfi átfutotta a szöveget. – Itt az áll, hogy
ezek a lények emberhússal táplálkoznak. Állatokkal

232
párosodnak, és világra hozzák keverék fiaikat, akik se nem
emberek, se nem állatok. Honnan szerezted ezt?
– Ghastek egyik segédje adta ezt nekem.
– Ghastek tudta – morogta Jim. – Egész idő alatt tudott róla.
Ezért kitépem a szívét!
– Ösztöntől vezérelve, hogy örököst nemzzen az Upir olyan
nővel fog párosodni, aki hatalommal rendelkezik, mert csak
egy erős nő képes kihordani az Upir... – Doolittle rám meredt.
– Nem maradhatsz itt, Kate. Velünk kell jönnöd.
Kinyitottam a számat, de egy kézmozdulattal belém fojtotta
a szót. – Mi heten vagyunk, te egyedül. Ha akarod, ha nem,
magunkkal viszünk.

A Falka Tanács tagjai az asztal körüli székekben foglaltak

helyet. Jennifer Ying feje, melyet Doolittle bizonyítékként
hozott magával, egy konzerváló varázslattal ellátott üvegbúra
alatt helyezkedett el, az asztal közepén. Néma tanúja volt
minden itt elhangzott szónak. Mellette, a kihangosító
közvetítette Saiman fagyos hangját.
– Minden upir hímnemű. A faj történelme meglehetősen
messzi időkre nyúlik vissza. Valószínűleg a termékenységi
kultuszok nélkülözhetetlen alkotóelemét képezték a
bronzkorszak korai, mezőgazdasági társadalmában. Az upir
számára a rituáléhoz felajánlott fiatal nők az istennőt
testesítették meg, ő pedig betöltötte a hitves szerepét, hogy
közösülhessen velük. Ez a közösülés természetesen gyakran a
nők halálához vezetett, ez esetben az upir, a szertartást a test
felfalásával tette teljessé.

233
 – A vaskor kezdetén a patriarchális isten-hős jelentette az
istennő-kultusz végét, és az upirik visszahúzódtak a
peremterületekre, főként a mai Oroszország hatalmas
erdőségeibe. Az upiriket hajtja a teremtés vágya, de csak az
érdekli őket, hogy erős fiúkat nemzzenek, további upirikat. A
lánygyermekek halva jönnek a világra. Amikor fiú születik, az
anya táplálja az upir gyermekét, azután elűzik őt a területükről.
Meg kell jegyezni, hogy csak egy erős nő, jelentős mágikus
erővel a birtokában lenne képes a világra hozni egy fiatal upirt.
– És mi a helyzet az állatkölykökkel? – kérdezte Curran.
– Az upir minden állattal párosodik, amivel csak
anatómiailag képes. Az így keletkezett utódok, ha életképesek,
általában meddők. Egyetlen upir több tucat ilyen szolgalénnyel
rendelkezhet. Továbbá, mivel a földműves
termékenységkultuszok nagymértékben a regenerálódás,
megújulás és újjászületés tárgya körül forogtak, ezért az upir
feltehetően kivételesen nagy öngyógyító erővel bír. A
forrásaim szerint immunis a fémre, fára, fogra és karmokra.
Szinte lehetetlen megölni.
Curran bólintott Mahonnak. A medve megszólalt: – A Falka
köszöni neked ezeket az információkat.
– És én nagyra értékelem a Falka köszönetét. Három napon
belül megkapjátok a számlát.
Mahon kikapcsolta a telefont.
– Ez csak Crest lehet – mondta Curran.
Meghökkenve kérdeztem: – Honnan tudod a nevét?
– Többet tudok rólad, mint te saját magadról. Tényleg azt
hiszed, együtt dolgoznék veled anélkül, hogy lépten-nyomon
ne figyeltetnélek?

234
 – Kémkedésre használtad fel Dereket. Pedig megígérted,
hogy nem teszed.
– Ez még akkor történt, amikor felderítőként
elhelyezkedtem Greg háza felett – mondta Jim. – Greg lakása
nem éppen hangszigetelt.
Döbbenten, szó nélkül maradtam az árulása hallatán.
Természetesen tudhattam volna: mindig a Falka az első.
Szakmailag paranoiások.
– Hogyan ismerkedtél meg Cresttel? – kérdezte az
alfafarkas.
Nem válaszoltam.
Jim megérintette a kezemet. – Kate, ez azon ritka pillanatok
egyike, amikor a hallgatás nem ér aranyat.
Nem volt más választásom. Nincs kiút. Ha Crest egy upir,
nem tudok egyedül szembeszállni vele. – A hullaházba mentem
annak a halott vámpírnak a megvizsgálása miatt, akit a Rend
halott Jósának gyilkossági helyszínén találtak. A billog után
kutattam éppen, amikor Crest megérkezett. Azt mondta,
plasztikai sebész, és díjazás nélkül tevékenykedik a
halottasházban. Munkaruhát, és a vezető beosztásban lévő
alkalmazottak jelzését viselte. Megkérdezte, hogy ebédelek-e
vele. Visszautasítottam.
– Hogyan reagált rá? – tudakolta egy asszony. Középkorú
volt, és meglehetősen testes. Ősz haját kontyba kötötte. A
többiek B néninek nevezték, ennek okát azonban nem tudtam.
Úgy nézett ki, mint mindenki kedvenc nagymamája. És ő volt a
Falkához tartozó tizenkét hiéna alfanősténye is.
– Meglepettnek tűnt.
Halk duruzsolás hallatszott a szobában.

235
 – Tehát bejáratos a hullaházba – vélte Jennifer. – Így
számos holttesthez hozzáfér.
– És mivel plasztikai sebész, rengeteg csinos nővel kerül
kapcsolatba – fűzte hozzá az alfapatkány teli burgonyachips-es
szájjal. Az elrothadt fej a legkisebb mértékben sem rontotta el
az étvágyát.
– Miért nem párosodott Olathéval? – tűnődött Jennifer. –
Nyilvánvaló, hogy együtt dolgoztak. Segíthetett volna neki
átvenni az uralmat az Emberek felett, és cserébe annyi
vámpírhúst kaphatott volna, amennyit csak akar. Plusz friss
hullákat.
– Olathe terméketlen volt – szólt Jim. – Roland valószínűleg
meddővé tette, mielőtt ágyasává fogadta.
– Később elmentél vele ebédelni? – kérdezte B néni.
– Igen. Egy teljesen normális ebédre. Legközelebb akkor
találkoztam vele, miután Dereket és engem megtámadott az az
öreg vámpír. Crest a lépcsőmön aludt, amikor hazaértünk.
– Lefeküdtél vele? – érdeklődött B néni. – Tudnunk kell.
Igyekeztem nem csikorgatni a fogaimat. – Nem.
– Akkor tehát nem láttad őt ellenőrizetlen állapotban –
mondta B néni, és megcsóválta a fejét. – Egész idő alatt
álcázhatta magát.
– Akkor rendkívüli álcával kellene rendelkeznie –
válaszoltam. – Nem éreztem semmilyen mágiát. Egyáltalán
semmilyet.
Curran, aki a falnak támaszkodott, összefonta karjait a
mellkasa előtt. – Összefoglalva még egyszer: soha nem tűnt fel
az Upirral egyidejűleg valahol. Úgy látszik, mindig akkor
keresztezte az utunkat, amikor előrelépést értünk el a

236
nyomozásban. Kate soha nem látta a lakását, és egyetlen
barátjával se találkozott.
– Jártas a technikában – sikerült végre kinyögnöm egy
értelmes megjegyzést. – Van autója.
– Még valami? – faggatózott Mahon.
– A Lyc-V lenyűgözte.
– Ez teszi szimpatikussá – szólt Jim.
– Én ki nem állhatom a fickót.
Kösz, Derek.
Curran ellökte magát a faltól. – Tehát, vagy ő az Upir, vagy
nem. Hogy derítsük ki?
Doolittle vette át a szót. – Az egyetlen lehetőség, amivel
biztosan meghatározható, Nagyuram, ha átvizsgáljuk a
vérmintáját. A vér nem rejtheti el a mágiát, ha az elkülönül a
testtől. Az idő a döntő tényező ebben a kérdésben. Minél
frissebb a vér, annál jobb. Azt javaslom, vigyünk magunkkal
egy hordozható szkennert.
– Ha az, aminek tartjuk – mondta halkan az alfafarkas –,
határozottan kell fellépnünk.
– És erősen kételkedem benne, hogy önszántából alá fogja
vetni magát a vérvizsgálatnak – közölte Mahon.
– Nem kényszeríthetjük – felelte az alfafarkas.
Tilos a szkenner általi vérvizsgálatra való kényszerítés. Az,
a magánélet megsértésének számít, és az igazságszolgáltatás
ebben a pontban nem ismer kegyelmet. Ha Crest embernek
bizonyul, egy ilyen rágalom után a Falka évekig látni fogja a
kárát.
– És akkor rólatok is tudomást szerezhet – jegyeztem meg.
Átgondolták a hallottakat.
– Nem számít – szólt Curran végül. – Ezt le kell tisztáznunk.

237
– Nem kellemes érzés, igaz? – kérdezte Jennifer, amikor
kiszálltunk a fekete furgonból, ami Crest lakásához hozott
bennünket.
– Nem.
– Minden rendben lesz – mondta, de mindketten tudtuk,
hogy ez nem igaz.
Az alakváltók csapata biztosította az előcsarnok bejáratához
vezető lépcsőt. A szolgálatban lévő vékony, vörös hajú portás
felemelkedett a közeledtünkre. Curran odabiccentett neki,
mintha már évek óta ismerték volna egymást, és a férfi
visszasüllyedt az ülőhelyére.
Mi hatan, futólépésben szedtük a lépcsőfokokat, Curran
ment messze elől, őt Jim követte, Jennifer, Doolittle majd
pedig én. B néni legidősebb fia képezte a hátvédet, egy
puskával a kezében.
Megérkeztünk Crest lakásának ajtaja elé. Mögöttünk B néni
fia elzárta a lépcsőt. Azon tűnődtem, vajon nekem szánták-e a
fegyvert, arra az esetre, ha netalán meggondolnám magamat.
A gyomrom görcsbe rándult. Helytelenül cselekedtem.
Egyedül kellett volna idejönnöm. Nem szabadott volna
engednem, hogy magukkal cipeljenek. Soha többé nem fogom
magam ilyen helyzetbe hozni.
Curran bekopogott az ajtón. Felhangzott Crest hangja. –
Igen?
Curran rám nézett.
– Én vagyok az, Kate – mondtam. – Nem egyedül jöttem,
beszélnünk kell.

238
 Egy pillanatig csend honolt, majd kinyílt az ajtó. Crest kissé
ziláltnak látszott. Végigjáratta szemét a csapat tagjain, akik
megkövült arckifejezéssel álltak a küszöb előtt, majd
félrelépett. – Kerüljetek beljebb.
És ezt tettük. Az alakváltók szétszóródtak a szobában, és
Crest könnyedén megállapíthatta, hogy körbevették. Tartották a
távolságot, fokozatosan, néhány méterre elválasztva magukat a
kör közepén álló férfitól. Éppen elég hely állt a
rendelkezésükre ahhoz, hogy lendületet vegyenek egy
ugráshoz, egymás akadályozása nélkül.
– Elmondanád, kérlek, mi ez az egész? – kérte Crest.
Tekintete újra és újra visszatért Curranre.
– Ezek az emberek itt, alakváltók – mondtam. – A Falkájuk
több tagját megölték. Részt veszek a nyomozásban, a tettesben
pedig kellemetlen érdeklődés alakult ki irántam. Egy rothadó
emberi fejet hagyott hátra a kertemben egy szerelmeslevél
kíséretében.
Crest értetlenül pislogott. – Aha – szólt. – És azt hiszed, ez a
valaki én vagyok.
Doolittle előrelépett. – Ha lenne olyan kedves önként
vérmintát adni, néhány perc alatt letisztázhatnánk az egész
ügyet.
Crest a fegyveres fiatalemberre tekintett. A jelenlévők közül
azonban mégis ő jelentette a legkisebb veszélyt. – És ha nem?
– Ezt fogja tenni – felelte Curran józan hangon.
Crest rám nézett. – Kate! Te tényleg azt hiszed, hogy én
vagyok az a gyilkos?
– Nem. De biztosan kell tudnom.
Vegyes érzelmek ültek ki az arcára. Azt hitte, hogy
elárultam őt. Fordított helyzetben ugyanezt hinném.

239
 – Azt mondtad, részt akarsz venni abban, amit csinálok –
mondtam. – Most részese lehetsz. Adj vérmintát, kérlek. – Nem
akarom végignézni, ahogy fájdalmat okoznak neked.
Crest összeharapta a fogait. Az alakváltók megfeszültek. A
férfi egyenesen az arcomba nézett, feltűrte az ingujját és
kinyújtotta a kezét. – Essünk túl rajta.
Doolittle átkötötte a bicepszét egy gumiszalaggal. Hosszú
tűt szúrt a karjába, és sötét vér kezdett folyni a fecskendőbe.
– Pontosan minek is kellene lennem? – érdeklődött Crest. –
Ha Kate-ről van szó, már rögtön azt a következtetést vonják le,
hogy nem vagyok normális ember. Mit követtem el?
– Azt hiszik, hogy hullákat eszel – mondta Jim.
– Tényleg?
– Igen. Vadászni jársz. Éjszaka. Emberekre, vámpírokra,
falkatagokra, nem számít. Üldözöd, majd megölöd őket, aztán
megeszed a holttestüket.
– Ez igen kedves. – Crest szempillája se rezzent. Doolittle a
szkennerhez vitte a mintát.
– Óh, és ez még jobb, doki – Jim nem tudta befogni a száját.
A rohadék. – Fiatal nőket rabolsz el. Megdugod, majd végül
felfalod őket. Ugyanezt műveled az állatokkal is, és utódokat
nemzel velük. Egész hordányi, abnormális, kicsi Crest járja az
utcákat, emberhúst keresve.
– Elbűvölő.
A szkenner csattogott, majd kinyomtatta az eredményt. Jim
elhallgatott, és előrehajolt, szemét a potenciális áldozatára
szegezte. Az alakváltók röviddel ezelőtt felkészültek rá, hogy
levetkőzzék az emberségüket, és rárontsanak a meleg húsra.
Mélyeket lélegeztek, az izmaik megfeszültek, a szemük
éberséggel és mohósággal telt meg. A lehetséges prédájuk

240
pedig ott állt a szoba közepén egyedül, és úgy nézett rám, mint
egy elveszett kisfiú. Előhúztam Slayert, és készenlétben
tartottam.
– Ember – szólalt meg Doolittle. – Tiszta.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Curran.
– Szemernyi kétségem sincs felőle.
Remegés futott keresztül a társaságon, mintha valaki egy
képzeletbeli kapcsolót fordított volna el. Eltettem Slayert.
Curran rám nézett. Arca nyugodtságot tükrözött, de ez csak a
vihar előtti csendet jelentette. – Tégy meg nekem egy
szívességet – mondta. – Ha legközelebb ilyen megérzésed
támad, tartsd meg magadnak.
Crest felé fordult. – A Falka nevében, hivatalosan
bocsánatot szeretnék kérni Öntől. Megfelelő kártérítést fogunk
felkínálni. Megtisztelne vele, ha elfogadná.
Crest tett egy elutasító kézmozdulatot. – Emiatt ne
aggódjon.
Curran elmasírozott mellettem, és az alakváltók egymás
után hagyták el a szobát, míg végül egyedül maradtam Cresttel.
– Valóban egy szörnyetegnek képzeltél? – A férfi hangja
meglepetten csengett. – Mondd, milyen régóta gyanúsítottál?
Eljöttél velem ebédelni, miközben azt gondoltad rólam, hogy
nőket erőszakolok és ölök meg, azután pedig megeszem a
holttestüket?
– Nem.
– Nem? És miért kellene hinnem neked?
– Mert, ha akkor gyanúsítottnak tartottalak volna, ott
helyben megpróbáltalak volna megölni.
– A különbség csak az, hogy most készen álltál a
megölésemre? – Most már fel-alá járkált. – Láttam a

241
szemedben. Ha a szkenner valami mást állapított volna meg,
mint amit, akkor átvágtál volna azzal a karddal. És ez semmit
se számított volna neked!
– Nagyon sokat számított volna.
Crest megfordult. – Tudod, tényleg azt hittem, lehet köztünk
valami. Azt gondoltam, lehet egy jó kapcsolatunk. De szemmel
láthatóan tévedtem.
Erre nem volt megfelelő válasz, ezért inkább tartottam a
számat. Crest arca az elkeseredettségtől egészen elsápadt, és
összeszorította az ajkait. – És mind közül a legrosszabb, azt
hiszem jobban tetszett volna neked a másik lehetőség. Azt
akartad, hogy egy ilyen vadállat legyek.
Megráztam a fejemet.
– Dehogynem. Miért, Kate? Egyszerűen csak jobbat akartál,
vagy ilyennek, amilyen vagyok, nem illek bele a világodba?
Szörnynek kell lennem ahhoz, hogy lefeküdj velem? – A
hangja keserűséget árasztott.
– Sajnálom.
Intett a kezével. – Sajnálod! – Dühösen rám meredt, és
fújtatott a haragtól. – Befejeztük a beszélgetést. Végeztem
veled. Menj el! Csak menj el!
Kimentem. Becsukta mögöttem az ajtót. Azt kívántam,
bárcsak becsapta volna, de nagyon óvatosan hajtotta be.
Senki se várt rám odalent. A portáshoz mentem. – Van itt
hátsó kijárat?
A férfi megmutatta az irányt. Elhagytam az épületet, és csak
sétáltam tovább. Az alakváltók a szagom alapján meg tudnak
keresni. Ha rám akarnának találni, úgyse tehetnék ellene
semmit. De volt egy olyan érzésem, hogy Curran túlságosan
haragszik rám, mintsem aggódjon miattam. Leintettem egy

242
lovas kocsit, majd fizettem a kocsisnak ötven dolcsit, hogy
elvigyen a következő Ley-vonalhoz.

243
 Kilencedik fejezet
Fordította: Walheru

A verandámom ültem, felváltva kortyolgattam egy alkoholos

limonádét, meg egy üveg Boone’s Farm Sangriát, és az éjszaka
leheletét figyeltem. Nagyon nagy csend honolt. Az éjjeli
szellők elhaltak, és már semmi sem rezegtette a nyárfák
leveleit, az alant elterülő pázsiton sem mozdult egy fűszál sem.
Nagyot húztam a Sangriából, meg a limonádéból. Nem ittam
sokat, de határozottan kezdtem berúgni. Fizikailag épp olyan
pocsékul éreztem magam, mint szellemileg. Azt kívántam,
bárcsak lett volna egy kis söröm a bor mellé – hamarabb tettem
volna magam taccsra.
Azért nem volt semmi, amit letettem az asztalra. Nagy
erőfeszítésembe telt itt ülni, a büszkeség legapróbb szikrája
nélkül. Nem sikerült megtalálnom Greg gyilkosát. Az az
elvetemült újra ölhet: fiatal nőket, alakváltókat, én meg azt se
tudtam, hol keressem. Ami kevéske szavahihetőségem a Falka
előtt volt, azt eljátszottam – és ami azt illette, a Renddel sem
álltam túl fényesen. Alakulgatott valami viszonyféle egy
kedves fickóval. A kapcsolatunk ugyan nem volt tökéletes, de
az ipse kedvelt. Igazán keményen hajtott. Rendes, normális

244
férfi volt. Én pedig sutba vágtam a mi kis románcunkat,
méghozzá végleg. Nem illett a világomba, úgyhogy
megmutattam neki, milyen is az. A saját feltételeim mellett.
Az egyik üveget teljesen a szájával lefelé fordítottam, úgy
nyakaltam a benne lévő nedűt, hogy már az ízét se éreztem,
míg majd’ meg nem fulladtam, aztán tisztelgés gyanánt a fák
távoli sora felé emeltem a butéliát. – Na, egészségemre!
A fák egy szót se szóltak. Megráztam a fejem, és a másik
üveg felé nyúltam, amikor egy szörnyeteget pillantottam meg
az udvaromban.
Összekuporodva ült, és a szelet szaglászta. Egy hatalmas,
legalább hetvenkilós korcs. Sovány, inas testén foltokban
hosszú, szürkés szőr nőtt. Csupasz bőre fakó volt, és ráncos,
helyenként itt-ott szabálytalan szőrpamacsok látszottak, főleg a
hasi részen, ahol szakadozottan hasított sebhelyek szántották a
húst. A fenevad hátából apró púp nőtt ki, az azt fedő szőr pedig
durvább, vastagabb növésű volt, fakó, kesze-kusza sörényként
lógott a kerek, emberi fülekkel koronázott nagy fej mögött.
A szörny hátsó lábai súlyosak, izmosak voltak, és enyhén
szemfoghoz hasonló alakban íveltek, ám a lábujjai hosszabbak
voltak, mint egy emberé. Rövidebb, és zavarba ejtő módon
emberi mellső mancsaiban valami sötét dolgot szorongatott. A
lucskos szőrcsomóra pislantottam. Egy mókus volt az. A
hosszú, ráncos pofájú teremtmény megszaglászta zsákmányát,
majd hatalmas állkapcsát kitátva a mókusba harapott. Az
éjszaka csendjét törött csontok beteges recsegése verte fel.
Élvezettel csámcsogott, mancsaiban ott szorongatta az állat
véres csonkját, és rám bámult. A fenevad pofájából kimeredő
apró, vérben forgó szemek tagadhatatlanul emberi szemek
voltak. Az alakváltók szemébe nézvén, az ember egy kitörni

245
kész fenevadat látott. Ennek a teremtménynek a szemeiből
megértés, tompa, ám határozott intelligencia áradt, amely
szomorúságról árulkodott, meg arról, hogy tudja, mi fán terem
a szenvedés.
A lény az égnek emelte rettentő pofáját, és baljós, nyújtott
hangot hallatott, mintha tucatnyi hang, mind különböző
nyelven, egyszerre morogta volna ugyanazt a mondatot. Aztán
ismét a mókus felé fordult, és újabb darabot harapott ki az
állatból.
Karmok halk kaparászása ütötte meg a fülem. Magam köré
pillantottam. Az árnyas sarkokban groteszk alakok lapultak,
pár apró, pár nagy alak. A korlátokon kucorogtak, lenn, a
tornác lépcsői körül osontak, a kocsi feljárón álló kisbusz alá
rohantak, folyton körülöttem nyüzsögtek.
Az üveg szája az ajkaimhoz ért, és ittam, a fenevadak pedig
közelebb húzódtak.
– Szegény Crest – mormolta egy bársonyos hang. –
Háromszáz éve, hogy élek, és már az idejére sem emlékszem,
mikor röhögtem ilyen jót.
Szándékos lassúsággal letettem az üveget, és a hang
irányába néztem. – Hát te vagy az – mondtam. – A francba,
sosem gondoltam volna.
Bono rám mosolygott, kivillantva egyforma, fehér és
embertelen módon hegyes fogait. Túl sokat is. Fura, hogy ezt
eddig észre se vettem.
Fekete, zselétől csillogó tüskehaja helyett most hosszú
fonatok omlottak a vállára. A színük szürke volt, a koszos
ragasztószalag színére emlékeztetett. Bőre sima és fakó; Bono
túl sokat is láttatott belőle, mivel meztelenül méltóztatott
megjelenni, leszámítva azt a derekáról lógó, szoknyára

246
emlékeztető rongydarabot, amellyel alig sikerült elfedni azt a
testrészét, amit el kellett volna fedni.
A világ körvonalai elmosódtak. Megdörgöltem a
homlokom: kezdtem érezni a bor hatását.
Bono lecsusszant a korlátról, ahol eddig kucorgott. Már-már
nedves sikamlóssággal jött át a tornácon, majd szinte
hangtalanul négykézlábra ereszkedett a fapadlóra, és mellém
telepedett.
Volt valami olyan idegen a mozgásában, ahogy leült, a
szagában, ahogy gyűlölettől sugárzó szemeivel rámnézett,
valami olyan embertelen vonás, hogy az elmém ledermedt,
mintha a fejem annak az embertelenségnek a téglafalába
vertem volna. Bono látványától sikítani támadt kedvem.
Kényszerítettem magam, hogy moccanás nélkül üljek. Az
erőfeszítéstől elégett némi alkohol a szervezetemben, és a világ
már nem is volt olyan homályos.
– Nem könnyű, mi? – kérdezte halkan az Upir. – Nehéz
lehet csak így, mellettem üldögélni. Sikítani akarsz, el akarsz
futni: el, a fűben, oly gyorsan, hogy vissza se nézz, tudván,
hogy hiába futsz, nem menekülsz, és még mindig jobb nekem
háttal meghalni. És tudod, hogy miért? Mert a tested tudatában
van annak, hogy préda: használják, felfalják, a maradékot
pedig félredobják.
Az üveget az ajkaimhoz emeltem, és egy aprót kortyoltam. –
Hány giccses regényen kellett átrágnod magad, hogy ilyen
vacak szöveggel gyere?
Eldőlt, egészen addig ereszkedve, míg az oldalára nem
feküdt, fejét a könyökénél behajtott karján nyugtatta. – Nevess
csak, Kate. Mert most nevetsz utoljára.

247
 Vállat vontam. Az udvarban ólálkodó mókusvadász most
egy kisebb, förtelmes teremtmény felé csapott, amely
odaugrott, és a kezében szorongatott szőrcsomóhoz kapott. A
kisebbik lény éles, sikoltó hangot hallatott, újabb próbálkozásra
készült, majd megdermedt, rövid, szinte átlátszó farka rezgett,
egy láthatatlan kéz markolta meg. Merev, vastag lábait
szétvetve állt. A remegés felfutott a gerincén, mígnem elérte a
nyakát. A fantomkéz még egy utolsót szorított rajta, majd
elengedte. A teremtmény megremegett, majd összezuhant.
Reszketve talpra küzdötte magát és halk vinnyogás kíséretében,
farkát a lábai közé húzva elbotorkált.
– A gyermekek néha rosszalkodnak – mondta Bono. –
Amiért is büntetés jár. És ha tudni akarod, az iménti mutatvány
a nőknél is beválik.
A felénk tartó nagy teremtményre bámult. – Essünk túl a
bemutatkozáson – mondta az Upir. – Íme, a jelenleg
legidősebb fiam; Aragnak hívom. Arag, íme, a jövendő
vacsora. Jövendő vacsora, ő itt Arag.
Az Arag torz koponyájában ülő, emberi szemekbe könnyek
gyűltek.
– Hát ez meg mi a fészkes fene?!...
– Egy cerkófmajom ivadéka. – Az Upir megrázta a fejét. –
Erős, kegyetlen, agresszív teremtmény. Sajnálatos módon,
tőlem kissé több vonást örökölt, mint az anyjától. Példának
okáért, tud beszélni. Arag, mondj valamit Kate-nek!
A szörnyeteg lenézett a kezeire. Bizonytalanul egyik lábáról
a másikra álldogált, majd elnyújtott, torz, rikácsoló hang tört
elő belőle, amely úgy hangzott, mint mikor valaki a körmeivel
karistol az iskolatáblán. – Vééééér – rikácsolta.

248
 – Szomorú, nemde? – Bono mosolygott. – Itt jár-kél a
világban ez a szánalmas, szerencsétlen teremtmény, néha-néha
elejt pár szót, vágyakozik valami után, amiről maga se tudja,
mi az, közben pedig mindent és mindenkit gyűlöl.
Megpróbáltam kitépni a hangszálait, de az a nyavalyás szerv
folyton visszanő.
– Vééééér! – sóhajtozta Arag.
Az Upir egy intéssel elbocsátotta. – Eredj.
Arag visszatért az udvarban lévő őrhelyére. Az Upir
felsóhajtott. – Ha itt végeztünk, azt hiszem, megölöm.
Szerinted, mitévő legyek vele?
Még több bort nyakaltam.
– Ez most nem segít rajtad – mondta Bono.
Vállat vontam, és még többet ittam. – Miért szövetkeztél
Olathéval?
– Miért ne tettem volna? Jó tervnek tűnt. Előbb vagy utóbb a
korcsok és a nekromanták összecsaptak volna, Olathe pedig
átvette volna az uralmat a vámpír-istállók felett. Betegre
zabálhattam volna magam vámpírhússal – az övék a legjobb,
Kate. Kor érlelte, ízletes csemege, akár egy finom bor.
– Azért alakváltókból is falatoztál.
– A mágiájuk erősebbé tesz – grimaszolt Bono. – De az ízük
iszonyú pocsék.
Ujjai a hajamat érintették. Egy tincset megemelt és az orra
elé húzta.
– Fogadni mernék, hogy először Olathére akartál rámászni.
Bono rámvicsorgott. – Az a ribanc meddő volt – ki hitte
volna! A tincsem megforgatta az ujjai közt, majd átnézve rajta,
a holdat bámulta. Elhúzódtam, Bono pedig kuncogva hagyta,

249
hogy a hajtincs kicsússzon az ujjai közül. – Aztán rád akadtam.
És te nem vagy meddő, Kate.
– Miért éppen én kellek neked?
Közelebb hajolt, az arcomon éreztem forró leheletét. –
Tudom, miféle szerzet vagy te. Felmásztam a hegyre:
megszaglásztam a sírt, amely azt a rothadó csontkupacot rejti,
amit valaha apádnak hívtál. Éreztem a bűzt, és tudom, hogy
nem az ő vére folyik az ereidben – és azt is tudom, kié.
Mindazon erő és hatalom egy édes, kis csomagocskába szorult.
Tudtad, hogy évezredekkel ezelőtt, a valódi apád a fajtámat
vadászta? A te szánalmas kis elméd fel se fogja, mennyire
gyűlölöm őt. Fiút adsz majd nekem, Kate, és a vérvonaladban
rejlő összes hatalom engem fog erősíteni.
Halkan felnevetett, én pedig visszanyeltem egy sikolyt. –
Miért ölted meg Greget?
– Túlontúl közel került hozzám. Olathe kis elterelő
hadművelete csődöt mondott nála. Tudtam, hogy előbb-utóbb
végeznem kell vele, de cselesen kénytelen voltam úgy intézni a
dolgot, hogy kidugd az orrod a kicsi, de gondosan őrzött
házadból, és a gyilkos nyomába eredj.
– Azt akartad, hogy tengelyt akasszak Olathéval. Az furdalta
az oldalad, hogy a vérem erősebb-e az övénél.
– Igen. Oly sokáig tartott, míg rájöttél. Gyakorlatilag
térképet hagytam neked, minden apró információ morzsát a
kezemből ettél, csak követned kellett a nyomot, de te folyton
vakvágányra tévedtél. Egy majom is hamarabb rakta volna
össze a képet – na de, a majom és a te fajtád között alig van
valami különbség.
Megnyalta az arcom. – A mágia nagyon erősen érződik ma
éjjel, és én egyre éhesebb leszek. A rejtekemen egy friss hulla

250
vár – és még többet raktározok el belőlük. Az Emberek közt
sok nekromanta inkább engem szolgálna, mint azt az
aranyozott trónon pózoló bolondot. Nos, nem végezzük be ezt
a mi kis afférunkat?
Egy szót se szóltam.
– Semmi elmés megjegyzés? Csak nem ijedtél be, Kate? –
Bono hangja suttogássá halkult, ám szavai hatalomtól
mennydörögtek. – „Estene aleera hesaad de viren aneda.” Az
enyém vagy – most, és mindörökké.
Ó, te jóságos Isten! Bono szinte folyékony nyelv gyanánt
bánt a hatalom szavaival. Az ősi mágia magragadott, és
hatalmas erejével szétzúzta elmémet. Körülöttem fénykavalkád
örvénylett, ismeretlen mélységekbe rántott. A nyelvemre
haraptam, és éreztem a vérem ízét. Dühös, dacos érzés támadt
bennem, és felsikoltott. A fénytől elvakítva, hallottam, amint
egyetlen szót mondok.
– „Dair.” Eressz.
A fény elhalványult, én pedig láttam, hogy Bono szeme az
enyémbe mered. Ismeretlen szavak hallatszottak, rég elfeledett
időkből támadtak, értelmük valahogy mégis világos volt: – „At
ner tervan estene.” Először megöllek.
A lépcsőhöz csaptam a palackot. Az üveg széttört, darabjai
szerterepültek a betonon. A borotvaéles peremet Bono nyakába
döftem. Fröccsenő vér terített be.
– „Ud.” Dögölj meg.
Oly hatalmas erővel gondoltam a szóra, hogy beleremegett a
föld. Az Upir elesett, torkából vér fröcsögött. Az ajtónyílás felé
ugrottam, és átvetettem magam rajta. A védőbűbáj
energiaernyője összezárult mögöttem.

251
 Az Upir bizarr, gurgulázó hangot hallatott. Küszködve tört
fel a torkából, közben bugyogó, sötét színű vért hányt. Bono az
üveg felé nyúlt. Ujjai a vértől sikamlós üveg köré nyúltak,
megcsúsztak, majd összezárultak rajta, az éles perem pedig az
ujjak húsába vágott. A palack maradékát kirántotta a nyakából,
majd ernyedten a padlóra ejtette.
A gurgulázó hang felerősödött, az Upir torkából pedig
minden egyes gyötrő fájdalommal terhes köhögéssel vér tört
elő. A bíbor folyam üvegszilánkokat mosott ki a sebből. Egy
förtelmes teremtmény pattant a tornácra, és a véres
palackdarabot szaglászta. Bono fél kézzel megragadta, és a
több, mint húszkilós lényt úgy hajította el a korlát fölött, akár
egy macskakölyköt szokás.
Ujjai a borzalmas vágást tapogatták, letörölték a vért. A seb
kezdett bezáródni, hegedés közben a gurgulázó hang
megváltozott, hangosabbá vált, és rájöttem, hogy Bono röhög.
– Nem volt rossz húzás – mondta, felfedve sértetlen nyakát.
– Most én jövök.
A nyitott bejárat felé vetette magát. Az ajtónyílásban
bíborszín robbanás vágott végig; Bono pedig üvöltve repült
hátra.
Bono felpattant, megpördült, szemei tűzben égtek. Könnye
az arcára csurgott, összemaszatolva a bőrét. Immáron szikrányi
emberi vonás se maradt benne.
Ismét ugrott, és meglátta az ajtót belülről védő szögletes,
hegyes-éles vámpírcsontokat.
– Ribanc!
– Kő, fa és csont, Bono – mondtam tompán. – A
védőbűbájod az enyémet erősíti.

252
 Bono felsikoltott: beleremegtek az ablakok. A kezemmel
eltakartam a fülem. Bono az ökleivel a tornác padlóját
döngölte, a deszkák pedig szétrobbantak.
– Hiába erőlködsz – mondtam. – Az egész házat
lebonthatod, a védőbűbáj akkor is kitart.
Bono rám meredt, arcát ezüstös folyam áztatta, mintha
könnyek helyett folyékony fémet sírt volna. Ivadéka
megrázkódott, és a földre kuporodott. – Ennek még nincs vége!
– rikoltotta Bono. – Mindenkit kinyírok, aki védelmez! Végzek
a macskával, és felfalom a húsát! A mágiája az enyém lesz, és
visszatérek! Akkor már semmi se védhet meg!
Azzal a tornácról leugorva, nyomában a sarjaival,
elviharzott az éjszakába.
Fejemet a falnak támasztottam, a piától nehezemre esett a
gondolkodás. Bono nem halt meg; nem is vártam, hogy meg
fog. Aki mondatokba fűzi a hatalom szavait, nem múlik ki
egyetlen szótól.
És kit érthetett Bono a macska alatt? Azt mondta, végez
vele. Csak nem Jimről beszélt? Nem, nem Jimről, hanem
Curranről – ki másról? Jim nem volt elég erős ahhoz, hogy
veszélyt jelentsen a védőbűbájomra; Curran ellenben igen.
Minden alakváltó természeténél fogva ellenállt a védőbűbáj
varázslatainak, biztosan az énjük állati vonásai miatt, és
Currané volt a legerősebb. Felhívhatnám Jimet, hogy
figyelmeztessem Currant.
Ám, ugyan ki hinne nekem?
– „Ó, emberek! Sirassátok, a nevetség tárgyává tett
prófétát!” – motyogtam, és talpra kecmeregtem.
Azért felhívtam Jimet. Nem vette fel, és az üzenetrögzítője
se kapcsolt be.

253
A védőbűbáj áttörésének ütése végigdübörgött a koponyámon;
a fejfájásom szinte szétrobbantotta a fejemet, az álom pedig
tovaszállt.
Valaki behatolt a házban.
Kezemet a párna alá csúsztattam, ujjaim rátaláltak a dobótőr
markolatára, és kihúzták a pengét.
Ébren feküdtem, csendesen lélegeztem. A szobákat csend és
sötétség töltötte be. Semmi értelme nem volt, hogy felkeljek, és
vadászni induljak: bárki is tört be, biztosan megkeres.
Az előtérben egy ember nagyságú árnyék közeledett
veszedelmesen, a falra az éjszaka sötétségénél is mélyebb
árnyék vetült. Egy pillanatra megtorpant, majd közeledni
kezdett. Szemeimet behunyva, a szempilláimon át figyeltem az
árnyat.
Hat méter. Kilégzés, belégzés.
Öt.
Négy. Már elég közel járt.
Elhajítottam a tőrt. A fekete penge átreppent a szobán, és az
árnyék vállába fúródott.
A francba – elhibáztam.
Az árnyék rám vetette magát. Slayerért vetődtem, de a
kurafi túl gyors volt. Mindkét lábammal keményen kirúgtam.
Az árnyék egy ütéssel oldalra terelte a rúgást, és megragadta a
jobb csuklómat. Az ujjak acélkeménységgel szorítottak, a
kezem elzsibbadt. Balommal torkon ütöttem az árnyékot. Az
felhördült, én pedig egy sárga szempárba meredtem.
– Ereszd el a kezem, seggfej!

254
 Curran elengedett, én pedig a csuklómat dörzsöltem. – A
francba! Hát nem tudod, hogyan kell beszélni?!
Csak bámult rám, fel se fogva, mit mondtam. A lámpa felé
nyúltam, majd eszembe jutott, hogy a mágiát még nem
közömbösítettem, ezért inkább egy gyertyát vettem el a
komódról. Gyufát gyújtottam, majd gyertyafény vékony
pengéjű fénye hasított a sötétségbe. Curran egy pislantás
nélkül, tágra nyílt szemekkel állt előttem. Arcán és kezein apró,
vörös karmolásnyomok éktelenkedtek; sebeit bíborszínű
derengés vonta be. Kinyúltam, és megérintettem a tenyerét.
Ujjbegyeimbe mágia csípett. Vért láttam, Curran vérzett:
minden egyes pórusából egy-egy apró csepp szivárgott. Áttörte
a védőbűbájt, és bizony megszenvedte a hatását.
– Curran?
Semmi jelét nem adta, hogy megszólítottam. A varázs
áttörése biztosan teljesen elzsibbasztotta.
A fejfájás pörölyként dübörgött a koponyámban. Talpra
vergődve megfogtam Curran kezét, a fürdőszobába vezettem,
és a zuhany alá dugtam. Megeresztettem a hideg vizet, és
hagytam, hogy a jeges sugár mossa az arcát.
A WC-ülőkét lehajtva leültem, és a fejem a karjaimra
fektetve pihentem kicsit. A víz kitartóan zubogott, én pedig
ölni tudtam volna egy aszpirinért.
Curran sípoló hangú, szaggatott lélegzetet vett, majd kifújta
a levegőt. Tekintetébe éberség költözött. – Fázom – mondta.
Reszketve elzárta a vizet, és megrázta magát. A vízcseppek
kioltották a gyertyafényt, és mindkettőnket elnyelt a sötétség.
Vakon kinyúltam, és Curranhez vágtam egy törülközőt.
Miután megtaláltam az ajtót, a konyha felé indultam. A rövid
összekötő folyosó közepén valami a fejemre esett. Oldalt

255
ugrottam, és megragadtam azt a valamit. Az ujjaim egy faágat
markoltak.
Mi az ördög lehet ez?
Felnézve az éjszakai égboltot láttam a fejem felett; a házam
tetején egy nagy, szabálytalan peremű lyuk tátongott. Curran az
épület legmagasabb pontját választotta arra, hogy bejusson,
mert a védőbűbáj itt volt a leggyengébb, és a mágiával együtt a
tetőt is áttörte.
Fogaimat összeszorítva a konyhába mentem, ahol
megkerestem a tündérlámpát mely kis rábeszélés után
halványkék lánggal enyhe fényt kezdett sugározni. Curran tűnt
fel az ajtóban.
– Betörted a tetőm – mondtam.
– Ott könnyebben bejutottam, mint az ajtón – közölte. –
Pedig kopogtam is, de nem feleltél.
Megdörgöltem a halántékom. Mostantól tartózkodni fogok a
bor élvezetétől.
Csörrenő hangot hallottam: felnéztem, és láttam, hogy
Curran az asztalra tette a tőröm.
– Hogy van a vállad?
– Fáj – felelte.
Azt már nem akartam a tudtára adni, hogy a torkára
céloztam.
– Igazad volt – mondta. – Még nincs vége.
– Tudom – feleltem halkan.
– Egy upir van a dologban.
– Tudom.
– Elkapta Dereket.
Rábámultam.

256
 – Corwinnal együtt az erdőbe küldtem – mesélte Curran. –
Az Upir a találkapontnál támadott rájuk, és foglyul ejtette
Dereket. Corwin utolsó emlékfoszlánya szerint, a srác eltörte a
lábát, de még élt.
– És mi lett Corwinnal?
– Megsebesült – felelte Curran.
– Milyen súlyos az állapota?
– Haldoklik.

– Balra, a harmadik fánál – mondta Curran.

Szorosan egymás mellett álltunk a tornácon, előttünk az
éjszaka sötétje húzódott.
– Látom. A nyárfa ágai közt egy hüllőszerű lény kuporgott,
hosszú, pikkelyes farka egy nagyobb ág köré tekeredett: egy
őrszem volt az, és Bono hagyta hátra, hogy szemmel tartson.
– Nem nyírhatjuk ki. Bono azt hiszi, hogy a házban
maradok, és a védőbűbáj mögött kuksolok. Tudni fogja, ha
végzünk az őrszemmel: egyfajta telepatikus kapcsolatban áll
velük.
Curran a fához törtetett. Az őrszem hatalmas gülüszemekkel
vizslatta. Curran felugrott, elkapta az egyik alacsony ágat, és
felhúzódzkodott rá. A hüllőforma szörny felszisszent. A
pajtába mentem, és egy tekercs dróttal tértem vissza. Curran
megragadta a szörny nyakát, mire az felvisított és elengedte az
ágat. Curran ledobta az őrszemet, én meg ráléptem, és a drótot
a nyaka köré tekertem. A teremtmény fakó sárgászöld színű
bőre áttetsző volt, és átlátszó pikkelyek borították. Curran
leugrott, és a drót másik végét a fához kötöztük.

257
Egy hevenyészve összetákolt, szűk, hulladékfából készült
fadobogón ültünk. Ezeket a silány faépítményeket Ley-taxiknak
nevezték, és minden Ley-pontnál hevert pár efféle, halomba
rakott alkalmatosság. Senki se mehetett végig a Ley-vonalon
úgy, hogy ne legyen szilárd támasz a talpa alatt. Ha valamely
sületlen bolond e nélkül próbálkozott volna, a mágia-áramlat a
térde alatt levágta volna a lábát.
A Ley-vonal mentén északra, Atlanta felé vezetett az utunk,
óránként 145 kilométeres sebességgel utaztunk. A mágia a taxit
teljesen mozdulatlan állapotban tartotta, annyira, hogy úgy
tetszett, a jármű a levegőben lóg, és közben furcsamód a
bolygó forog alatta.
– Magyarázd el még egyszer ezt a csont-védőbűbájt – kérte
csendesen Curran.
– Bono vámpírokat ölt, és a húsukból lakmározott. Az
elfogyasztott hús miatt kapcsolat alakult ki közte és a vámpírok
csontjai között. Mivel a csontokat a házba vittem, és a kőből
készült alapba, valamint a falakba építettem, arra
kényszerítettem Bonót, hogy önmaga ellen harcoljon. Az efféle
védőbűbájt szinte lehetetlen áttörni. Ezen felül védőjelzőket
dobtam szét a kertben, hogy szabad útja legyen a tornácomig.
Túlontúl örült, hogy viszontláthat.
– Tőrbe csaltad?
– Igen.
– A vámpírcsont-alapú védőbűbáj tehát egyértelműen taszító
hatású, ám a véralapút áttörheti egy hasonló vérállománnyal
rendelkező lény, igaz?

258
 – Valahogy úgy – feleltem tompán. Egyszerre éreztem
magam fáradtnak és izgatottnak. – A véralapú védőbűbáj
magából a vérből nyeri az erejét, de a sziklára és csontra építő
védelem környezeti jellegű bűbáj, amely magából a mágiából
meríti az erejét. A csontok csak karaktert adnak a védelemnek,
tehát úgy működik, mint a lencse, amelyen a fénysugárnak
csak bizonyos színű komponenseit ereszti át. Amíg a mágia a
házat védi, Bono nem juthat be, és mivel maga is mágiával
átitatott lény, túl gyenge ahhoz, hogy a technikai alapú
védelemmel elbánjon.
A bolygó forgását figyeltem, mindkét oldalunkon sötétségbe
burkolózó völgyek és hegyek gördültek tova. Szegény Derek –
gondoltam, és a fogaimat csikorgattam.
– Ezt ne tedd – szólt rám Curran.
– Találnom kellett volna valakit, aki hallgat rám. – Nem
néztünk egymásra, inkább az éjszaka tátongó pofájába
bámultunk.
– Nem számított volna – mondta Curran. – Akkor is
kiküldtem volna őket az erdőbe. Az volt számukra a
legbiztonságosabb hely.
– Így visszagondolva, minden egybevág – mondtam keserű
hangon. – Bono Ghastek futára volt, és pontosan az Emberek
hírszerző csoportjában működött. Tudta, mikor és hová
rajzanak ki a vámpírok. Azt is tudta, mely útvonalon
közlekednek az embereid az erőd és a város között. Ezalatt
pedig az összes szabadidejét arra használta, hogy bárokban
lebzselő nőket szedjen fel. – Hátradőltem. Ismertem Anna
látomását, és még így se jöttem rá, miről is volt szó. – Annyira
idióta voltam.
Curran egy szót se szólt.

259
 Éles fénnyel, rajtunk, a fatákolmányon suhanó két földi
halandón mulatva ragyogtak a csillagok. Lehunytam a szemem,
de az álom minduntalan elkerült.
– Egy törött palackot döftem a torkába – mondtam.
– Láttam a véres üveget.
– Csak kacagott rajta. A palack kiállt a nyakából,
mindenfelé vért spriccelt, Bono meg csak röhögött rajtam.
– Ha én akadok rá, nem fog röhögni. – Curran ezt
mindenféle heves hetykeség nélkül, színtelen hangon mondta,
mint mikor a legtöbben megígérjük, hogy úton hazafelé még
veszünk egy kiló kenyeret.
Az Almanach szerint, az upirokra nem hatott a fém, a fa, a
kő, a fog és a karom. De akkor, hogyan nyírjuk ki?
Curran felém nyúlt, és meleg kezét egy pillanatra az
alkaromra tette, majd elvette onnét. Ez valamiért nyugtatóan
hatott rám – isten tudja, miért, de így volt. Szemeimet
behunyva fejem a dohos fapadlóra hajtottam, és álomba
szenderültem.

Vállam könnyű érintésére felébredtem. – Ley-ponthoz

érkeztünk – szólt Curran. Felültem és láttam, hogy előttünk
megtörik a Ley-vonal; ott, ahol a normális világ képe eltorzult.
Számos magas alak várakozott ránk.
– Barátok, vagy ellenségek?
– Barátok – felelte Curran.
A dobogó megvetemedett, és saját maga igyekezett szintbe
hozni alkotórészeit. Az öreg deszkák recsegtek a feszítő
hatástól, és csúszóssá váltak, mert az ázott fából nedvesség

260
szivárgott. A vonal megrázkódott a taxi hirtelen, szaggatott,
zökkenésszerű megállásától, és a tucatnyi alakváltó torz
karjaiba vetett bennünket. Karmos kezek nyúltak felém, és
lesegítettek a platformról, ám talpra már egyedül álltam.
– Hányan maradtatok? – tudakolta Curran a csoportot vezető
nősténytől.
A nőstény vicsorgott, csálé állkapcsait összekaffantotta,
mire egy emberi formában jelenlévő alakváltó lépett elő. – Két
csoport maradt, Nagyuram – mondta. – Egy kis család
Waynesville-ből, és kilencen Asheville-ből. Szörnyű
csuszamlás volt arrafelé, kész iszaprengetegen kellett
átlapátolniuk magukat, hogy eljussanak a Ley-pontig.
Curran bólintott, és kaptatni kezdett a sűrű bokrokkal
szegélyezett földúton. Messze előttünk, egy felújított gépjármű
szörnyű morgása hallatszott.
– Egy ló csendesebb lenne – jegyeztem meg.
– Nem szeretem a lovakat – felelte Curran.
A köröttünk lévő bozótos mindenütt karcsú figuráktól kelt
életre. Csillogó szemek lestek bennünket, minden
mozdulatunkat. A Falka mozgósított tagjai visszahúzódtak az
erődbe. Egy alakváltó sem maradt a falakon kívül, és míg
mindenki át nem lépte az erőd bejáratát, az odavezető utakat
megerősített védelemmel vigyázták.
– Senki sem lehet állandóan teljes készültségben – mondta
Curran; mintha csak ki nem mondott gondolatomat válaszolta
volna meg. – Miután végeztünk Olathével, kiengedtem őket.
Csakhogy a konfliktusnak még távolról sem volt vége.
A gőzhajtású kocsi motorjának dübörgése elnyomott minden
beszédhangot. Végigmentünk az útkanyarulaton, és láttam,

261
hogy a terepjárót három farkas vigyázza. Bemásztunk a
járműbe, Curran pedig az erődítmény felé indult a kocsival.

Corwin kínkeserves lélegzetvételétől úgy visszhangzott a Falka

gyengélkedője, mintha a gyászharangot húzták volna meg.
Torz képe nyúzottnak tűnt, szürkés bőre a csontjairól lógott.
Lázas tekintetét rám szegezte.
– Hív az erdő – suttogta. Megérintettem a karját, mire a
kezéből komisz karmok törtek elő, és a bőrömet karistolták. –
Jó lesz vadászni – mondta a vérhiúz.
– Nem tudja, ki vagy – mondta Doolittle a vállam felett.
Gyengéden kiszabadítottam a kezem, és megpaskoltam
Corwin szőrös torkát.
– Már nem tart soká – mondta Doolittle.
– Fájdalmaim vannak – hörögte Corwin.
Doolittle-re néztem, ám ő a fejét rázta. – Erre a fajta
fájdalomra nincs gyógyír.
– Egy kettétört lámpaoszlopon húzták karóba, úgy találtunk
rá – mondta halkan Curran.
Corwin felemelkedett, hatalmas kezeivel vállon ragadott,
zöld szemei villámlottak, tekintete pedig hirtelen kitisztult. –
Haldoklom – recsegte.
– Igen – mondtam, mire velem egyidőben, Doolittle azt
mondta: – Nem.
A macska belém csimpaszkodott. – Sose jöttél el az erdőbe
– mondta.
– Nem. – Gyengéden tartottam a testét. Corwin mellkasa
megrázkódott a rátörő fájdalomtól. – Sose mentem el hozzád.

262
 – Milyen kár – suttogta a macska.
Elernyedt a karjaimban, én pedig a párnájára eresztettem.
Megrázkódott; a lepedője véres izzadságtól tocsogott, a hiúz
testét számtalan kötés fedte. Szőre fénytelen és véres volt.
– A francba! – köpött ki Doolittle, és arrébb lökött.
Elhátráltam az ágytól, mialatt Doolittle lázasan injekcióstű
után keresett. Curran megfogta a vállam, és a szemközti fal
előtt lévő ágy felé fordított.
– Ezt azonosítanod kellene – mondta.
Az ágyra néztem, egy hanyatt fekvő, takaróval állig betakart
férfit láttam benne. Merev pózában volt valami
természetellenes. Curran elhúzta a takarót, és megláttam, hogy
a férfit az ágyhoz szíjazták. Hosszasan néztem piszkos barna
haját és megkeményedett arcvonásait. Valamiképp ismerősnek
tűnt az illető: már láttam valahol. Aztán a férfi szemhéjai
felpattantak, én pedig hátráltam egy lépést, mert azonnal
felismertem a fakó tekintetben rejlő ígéretet. Ez volt a Ted
irodájában tartózkodó fickó. A kirakós játék darabkái
összeálltak. Milyen ostoba voltam.
– Corwin mellett találtunk rá, teljesen elvesztette az
eszméletét – mondta Curran. – Mintha Derekért szállt volna
harcba, de hogy miért, azt nem mondja el.
– Eresszétek el – mondtam.
Curran rám nézett. – Van egy kis gond az önuralmával.
– Eresszétek el – ismételtem. – Curran, nem kötözhetitek le
a gyengélkedőtökben a Rend egyik keresztesét.
Elgyötört hang hallatszott Corwin ágya felől, egy szenvedő
állat rekedtes, fájdalommal terhes nyüszítése. Egy röpke
pillanatra úgy tűnt, mintha Curran legszívesebben öklével a

263
falba vert volna, ám a pillanat elmúlt, és ábrázata ismét
nyugodt arckifejezést öltött.
– Vedd rá, hogy viselkedjen – mondta Curran. – Akkor
eloldozom.
Az ágy szélére ültem. A keresztes tekintetében őrület
lappangott – egyikük se volt épelméjű; ez a tulajdonság mintha
a munkaköri leírásuk részét képezte volna. Ha ebben a szent
pillanatban kiszabadult volna a kötelékeiből, és rajta múlik, egy
teremtett lelket se hagyott volna életben a szobában.
– Tudom, ki az az Upir – mondtam a keresztesnek. – Azt is
tudom, mit akar. – A keresztes szemei rám meredtek. Ha egy
keresztes egyszer az emberre pillantott, és valóban a szemeibe
nézett, az illető izzadni kezdett, izmai megfeszültek, és tudta,
hogy csak két választása maradt: harcol, vagy elfut. Most nem
efféle kemény tekintetben volt részem: meghallgatta a
mondókámat. – Az Upirnak vissza kell térnie – mondtam. –
Hamarosan idejön, és akkor megküzdök vele. Majd Curranre
mutattam. – Akárcsak ő. És mialatt Currannel együtt a
vérünket ontva küzdünk, egy férfi itt fekszik majd, az ágyhoz
kötve, mert túl makacs volt ahhoz, hogy alkalmazkodjon a
helyzethez.
A keresztes megszólalt. – Elvették a fegyvereimet.
Curran bólintott. – Ha megígéri, hogy nem támad az
embereimre, visszakapja őket. Az erődítményt pedig nem
hagyhatja el. Nem hagyhatom, hogy körbe-körbe rohangáljon,
és mindent elcsesszen. Vagy együttműködik velünk, vagy ott
marad, az ágyhoz szíjazva.
A keresztesre néztem. Tekintetében fellobbant, majd
kihunyt az őrület. – Rendben van – mondta.

264
 Előhúztam az övemben lévő kést, és elvágtam a karjait
leszorító szíjjakat. A keresztes felült, és a csuklóit dörzsölte.
Átnyújtottam neki a kést, amellyel elnyisszantotta a bokáit
fogva tartó köteléket.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Nick – felelte. A Falka jellegzetes melegítőjét viselte, és
tiszta illatot árasztott.
Curranre pillantottam. – Csak nem erővel fürösztöttétek
meg?
– De, megfürdettük kissé – válaszolta Curran. – Tetves volt.
– A fegyvereimet – mondta Nick.
Curran intett, hogy kövessük, mi pedig engedelmeskedtünk.
A szobából a folyosóra, majd onnan egy kis szobához vezetett
minket. – Most mennem kell – szólt hozzám, kezét a kilincsen
nyugtatva. Aztán Nickhez fordult, és a két férfi tekintete
összeakadt, ahogy egymást méregették. – Maradj veszteg –
mondta Curran.
– Veszteg marad – mondtam. A keresztesek őrültek voltak,
ám még mindig a Lovagrendhez tartoztak: adott szavuk
kötelezte őket.
Curran kitárta előttünk a szoba ajtaját, és míg mi beléptünk,
ő elsétált.
A fal, egy kis öltöző– és egy fémes tárgyaktól borított
íróasztal mellett egy ágy árválkodott odabenn. Nemigen
lakhattak benne, se egy bútoron lévő személyes tárgy, se egy
otthagyott ruha nem utalt ilyesmire. A plafonról egy súlyos
zsák lógott alá, én pedig azon tűnődtem, vajon ez előírásszerű
felszerelése-e az erődítmény szobáinak. Nick az asztalhoz
lépett, míg én az ágyra ültem.

265
 Piszkosul meg volt pakolva, mikor az alakváltók rátaláltak.
Az asztalon tucatnyi cápafog formájú dobócsillag fénylett egy
9 milliméteres Sig Sauer, egy 22-es pisztoly, egy puska,
számos tár és több doboz lőszer mellett. A puskára egy hosszú
láncot tekertek, a fém színe alapján ezüst lehetett. Az asztal
oldalán egy rövid, római legionárius kard hevert, mellette
számos éles tőr és egy félkör alakú, recés, a torok átmetszésére
szolgáló penge volt. Az asztal sarkát összegubancolódott
hajszálvékony drót és fa alkatrészek foglalták el: egy
fojtóhurok kellékei. Volt ott még egy öv is, két, a cápafogak
tárolására tervezett bőr csuklópánt, egy háton hordható
kardhüvely, egy tapaszkészlet és kötszerek.
Nick derékig levetkőzött, feltárva sok sebbel tarkított
felsőtestét. Bal vállát bekötözték: levette a kötést, nyers,
marcangolt szélű sebet fedve fel, amelyre sebtapaszt csapott.
Az asztalról friss gézköteget vett, és elkezdte visszakötözni a
vállát. Felkeltem, mögé álltam, és a válla fölött előre adtam a
göngyöleget.
Csendben dolgoztunk, míg be nem kötöztük a sebet. Az
inget visszavette, övét pedig a derekára csatolta.
– Honnat tudtad, hogy az Upir megtámadja a srácot?
– Mert hozzád láncolták, így természetes célponttá vált.
– Én vonzóbb célpont lennék.
– Nem: az Upir téged élve akar. Azt akarja, hogy szülj neki.
– Nick ellépett az asztaltól, és megérintette a karom.
Ujjhegyein halvány, áttetsző fény vibrált, majd elenyészett. – A
hatalom – mondta –, úgy vonzza Bonót, mint a lepkét a fény.
Nem kellett demonstrálnia a hatalmát – az az érintéséből
kiderült. Próbáltam visszaemlékezni, vajon hozzám ért-e Ted
irodájában, és igen: a teste súrolta az enyémet.

266
 – Felelősséget vállaltál a kölyökért – mondta. – És hagytad,
hogy az Upir elfogja.
Igaza volt. – Mondja ezt egy olyan ember, aki hagyta, hogy
a Falka elfogja, ágyhoz szíjazza. Tudod, mit? Hozd el nekem
az Upir fejét, és utána ítélkezz fölöttem.
Egy pillanatig rám bámult, arckifejezése üres volt, majd
recsegő hangon így szólt: – Okos riposzt.
Egyszerre mozdultunk, és míg Slayer hegyét ütőerének
nyomtam, a férfi Sig Sauerével néztem farkasszemet. Nem
voltam biztos benne, honnan tudtam, hogy mozdulni fog.
Lassan kinyílt az ajtó: valaki a szobába lépett, majd megállt.
Se Nick, se én nem voltunk hajlandóak félrepillantani. Eltelt
egy hosszú pillanat, a jövevény pedig kiment. Az ajtó egy
kattanó hang kíséretében bezárult. Hangos kopogás törte meg a
csendet.
Nickre grimaszoltam. – Ha akarsz valamit, ne totojázz,
legyünk túl rajta: hadd vágjam el a torkod.
A fegyver csöve felfelé fordult, majd a biztosító zár
kattanásától kísérve eltűnt a tokban. – Nem most – mondta
Nick. Visszacsúsztattam Slayert a hüvelyébe.
Kitartóan kopogtak. – Szabad – mondtam.
Az ajtó kitárult, a bejáratban egy alakváltó nő állt. Felém
fordult. – Curran látni akar – mondta.
A nő a gyűlésterem mögött lévő Tanács szobájába vezetett,
kitárta az ajtót, és intett, hogy lépjünk be. Beléptem, a padlón
pedig egy lány tetemét láttam. Az oldalán feküdt, lábait
obszcén módon széttárta, karjait előrenyújtotta. Tépett
rövidujjú pólója nedves volt. Egy hosszú aranyláncon apró szív
medál volt, az a fajta, amelyet tinilányok vesznek maguknak, a
lánc pedig a tépett ruhaanyagból a padlóra omlott. A fapadlót

267
hosszú karmolásnyomok csúfították ott, ahol a lány karmai a
parkettába martak. Biztosan alakot váltott a halála előtt.
Feje természetellenes helyzetben feküdt, vak, kék szemei a
plafonra meredtek. Fiatalnak tűnt, félelmetesen fiatalnak – nem
lehetett több tizennégy évesnél. Valaki a nyakát szegte,
gyorsan és tisztán, egyetlen pusztító hatású csavarással végzett
vele.
Curran a lány tetemét nézte a félhomályban. Mahon a falnál
ült és a homlokát dörzsölte. A kezében kis, fehér papírszeletet
szorongatott.
– Az Upir telefonszámot küldött – mondta Curran.
Mahon a kezével eltakarta az arcát. A szemem előtt
lejátszódott egy jelenet: a lány előrevetődik, kék szemeiben
őrülten villódznak az Upir gondolatai, ugrás közben pedig
vicsorgó fenevaddá változik. Mahon előrelép, a lányt hatalmas
karok ragadják meg, a vékony csontokat ösztönszerűen, az
elme eszmélése előtt eltörik; a lány visszaváltozik és a padlóra
rogy… Azt már meg sem kérdeztem, hogy a cetlire mely
testtájon akadtak rá.
– Felhívod? – kérdeztem.
– Igen – felelte Curran. – Van valamiféle javaslatod?
– Ha nem a szája íze szerint alakulnak a dolgok, Bono
elveszti a fejét – mondtam. – És a farkával gondolkodik. Nos,
sok tanáccsal nem szolgálhattam.
Curran felemelte a telefont és tárcsázott. Hosszan kicsörgött,
egyszer, kétszer. Egy kattanás aztán jelezte, hogy a túlsó végen
felvették a kagylót, és Bono hangja hallatszott. – Szóval,
megkaptátok az üzenetet.
– Igen, megkaptam – mondta Curran.

268
 – Végeztél a kiscsajjal, macska? Ott fekszik valahol a
padlón? És ahogy nézed, vajon eszedbe jut-e, milyen lehetett
volna megdugni? Nos, ebben a dologban segíthetek. A lány
aranyos volt; ügyetlen és ostoba, de aranyos. Nem volt túl síkos
odabenn, na de, eleget vérzett ahhoz, hogy ez ne jelentsen
különösebb gondot.
Curran arca nyugodt volt, majdhogynem békés.
– A barátnőd is veled van? – kérdezte Bono. Csacsogva,
izgatottan beszélt, mintha belőtte volna magát. – Az a
sötéthajú, az éles tekintetével? Kerestem őt, de eltűnt, úgyhogy
inkább azt a szőke ember-némbert ragadtam el, akivel előtte
hetyegtél. Holnapra ebéd lesz belőle. A friss hús
előkészítésének titka, hogy egy meleg helyen meg kell
puhítani. Na de, ti nyers húst zabáltok, úgyhogy felesleges is,
hogy a szakácsművészet rejtelmeiről értekezzek. A
gyermekeim már kicsontozva kapják majd a lányt. Akarod
hallani, hogy sikoltozik?
Először egy kivágódó ajtó, majd egy nő hangja hallatszott. –
Kérem, ne! – könyörgött eszelős pánikba esve a nő. – Kérem,
kérem, kérem!... – Nekem… Nekem kellett volna a helyében
lennem. És azon kívül, hogy hallgattam a hangját, nem
tehettem semmit.
Curran arca továbbra is nyugodt maradt. Felragadott egy
széket, a fémlábakat pedig girbegurba hajlatokba rendezte.
A nő hirtelen fuldokló hangot hallatott, rettenete új
magasságokba csapott, majd sírásban tört ki, és hangosan,
szívet tépően kiáltozott. Kétségbeesése betöltötte a szobát.
Tudta, hogy haldoklik és nincs menekvés. Egyszer, kétszer
élesen felsikoltott, majd elnémult.

269
 Bono felmordult. – Idióta! Majd Arag felejthetetlen,
embertelen nyöszörgése hallatszott a vonal túlsó végén.
– Arag átdöfte az artériát – szólt újra Bono. – Pedig olyan
pofonegyszerű: a gyomrot kivágjuk, a beleket kihúzzuk, de
nem! Ő egy ütőérbe mélyeszti a karmát! Most moshatom ki a
belsőségeket. Úgy látom, mégiscsak végeznem kell Araggal.
A nyüszítés elhalkult, ahogy Arag távolabb került a
telefontól. – Nos, áruld el – tudakolta Bono –, akkor is ilyen
hangokat adott ki, mikor dugtad? Alattam nem sikoltozott, csak
pityergett, és ezzel nagy csalódást okozott. Ott vagy még,
korcs?
– Itt vagyok. És van itt valami, amit hallanod kell. Köszönj
Bonónak, Kate.
– Helló – mondtam.
A vonal túlsó végén csend honolt. – Ez nem ő – mondta
Bono. – Még mindig a házában kuksol.
– Ő az – mondta Curran. – És itt van, velem. Gondolj ránk
ma éjjel, míg puhul a tetem. Gondolj arra, hogy a lány értünk
könyörgött.
– Végül őt is elkapom. – Bono feszültnek hallatszott.
Curran hangos sóhajt hallatott. – Nos, nem mondhatod,
hogy túlontúl érzelgős lennék, igaz?
Bono lecsapta a kagylót. Én sarkon fordultam, és kimentem
a szobából.

A folyosókon bandukoltam, míg meg nem találtam a szobát,

ahol a keresztessel kis híján egymás torkának estünk. Nick nem
volt odabenn. Reméltem, volt annyi esze, hogy az erődön belül

270
maradjon. Currant most öngyilkos húzás lett volna
felbosszantani. Becsuktam az ajtót, és az ablakhoz léptem.
Esett az eső. A szürke égbolt szürke csapadékot fröcsögött a
mélyen elterülő, fakó fűre. A kinti szürkeség a szobába is
belopta magát, és kiszívta a szegényes bútorzat színét. Ám az
eső majd eláll, a fű és a fák pedig friss, csodás, eleven zöld
színben pompáznak. Különös, hogy épp’ egy ilyen színtelen,
egyhangú dologtól serken újból életre a világ.
Az ágy melletti kis öltözőszekrényben csak egy
melegítőnadrágot találtam. Slayert a hüvelyével együtt egy
egyszerű kék takaróra tettem, levetkőztem, és felvettem a
melegítőt. Lassú nyújtásokkal kezdtem, majd egy láthatatlan,
képzeletbeli ugrókötéllel ugráltam egy kicsit, míg izmaim be
nem melegedtek. Megropogtattam a nyakam, és a
homokzsáknak estem.
Nem tudtam pontosan, mennyi idő telhetett el. A
melegítőfelsőm, és az alatta viselt rövidujjú póló lucskos volt
az izzadságtól, a ruhaszövet a hátamra tapadt. Nem sokkal
azután, hogy a lábam sajogni kezdett, kopogást hallottam.
Tudomást se vettem róla. Újabb, tompán puffanó rúgást
indítottam, majd még egyet, mielőtt az elmém megálljt
parancsolt. – Szabad!
Curran lépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
A homlokomról letöröltem az izzadtságot. Curran egy székre
ült, kezeit a térdén nyugtatta, és a padlóra meredve várta, hogy
befejezzem az edzést.
– Visszahívott – mondta, miután abbahagytam a
gyakorlatozást.
– És, mit mondott?

271
 – Őrjöngött egy kicsit. Azt ígérte, megöl. De az erődöt nem
támadja meg.
– Csak nem számítottál rá?
– Nem. De reméltem, megteszi.
Az ágyra ültem. Nem jött be a számításunk. Míg a Falka
túlerejével kellett volna szembenéznie, Bonót nem lehetett
semmiféle elhamarkodott cselekedetre hergelni. Ebben az új
korban, az egyének párviadala döntötte el sokak sorsát.
Bono szembeszáll majd Currannel. Ez elkerülhetetlen volt.
Curran fenyegette Bono férfiasságát, ő pedig személyes ügyet
csinált a dologból, és Currannek el kell majd fogadnia a
kihívást. Ő volt a Falka vezére, az alfahím, és nem engedhette
meg magának a meghátrálás luxusát. Nem kuksolhat az erőd
rejtekében, míg Bono odakinn őrjöngve, mindenkit lemészárol,
akinek halálával úgy hiszi, fájdalmat okozhat nekünk.
Curranre néztem. – A… – Megálltam, és a megfelelő szót
kerestem. A barátnő nem illett volna hozzá, a nő túl
személytelen lett volna. – Az asszonyod – mondtam végül. – Ő
biztonságban van?
– Igen – felelte. – Itt van.
Bólintottam, füleimben pedig egy másik nő sikolyai
visszhangzottak. Curran felnézett rám, tekintete zavaros volt.
Öregebbnek, és fáradtnak tűnt.
– Ne hidd, hogy érzéketlen vagyok – mondta. A
sikolyoknak ő sem parancsolhatott megálljt.
– Tudom.
– Nem engedhetem meg magamnak, hogy megfélemlítsen.
– Tudom – ismételtem halkan.
– Sajnálom – mondta, bár nem egészen tudtam, miért.
Kiment a szobából.

272
 Az ágyra ültem, és a gondolataimba mélyedtem.
Mindenkinek volt gyenge pontja. A természet törvénye is azt
diktálta, hogy minden élőlényre jutott egy ragadozó, egy
betegség, vagy a szervezet legalapvetőbb struktúrájába kódolt
gyengeség. Az Upirnak is kellett, hogy legyen gyenge pontja,
ám azt egy könyv sem írta meg. Ha így lenne, a keresztes már
biztosan rátalált volna.
Mindent végiggondoltam, ami Greg halála óta történt:
gondosan elméláztam az összes eseményen, igyekeztem
minden részletet felidézni. Bonóra gondoltam; arra, hogy merre
járhatott, kikkel találkozhatott, és miket művelt.
Az eső egyre keményebben zuhogott. Az átizzadt ruhák
hideggé váltak a hátamon.
A szobámban nem volt telefon, így felkeltem, és az előtérbe
mentem, számos szobába benyitottam, mire találtam egyet,
amelyben volt telefon. Becsuktam az ajtót, és tárcsáztam.
– Halló – mondta egy férfi olyan sima hangon, mint akinek
az udvariasság munkaköri kötelességeit képezte. – Ön az
Emberek belső irodáját hívta. Miben segíthetek?
– Ghastekkel kell beszélnem.
– Mr. Ghastek jelenleg nem ér rá…
– Kapcsoljon hozzá. Azonnal.
A fickónak nem tetszett a hangom. A telefon kattant egyet,
majd Ghastek hangját hallottam, amint elnyomja a háttérzajt.
– Halló?
Halk hangok beszélgetését hallottam. Ghastek nem volt
egyedül.
– Tudnod kellett Bonóról – mondtam. – Két éven át a te
futárod volt.
– Azt hiszem, nem értem…

273
 – Ne merd!... – vicsorogtam.
Ezt oly vehemens dühvel mondtam, hogy Ghastek elnémult.
– Mesélj, Ghastek. Mit tudsz Bonóról?
– Nem – mondta.
Behunytam a szemem, és megpróbáltam világosan
gondolkodni. Odamehetnék, és mindenkit lemészárolhatnék,
aki az utamba áll. Sok keserűséget kellett kiadnom magamból.
Mire ártalmatlanná tennének, az Emberek egész istállója
vérben fürödne. Képes lennék megtenni. Oly nagyon meg
akartam tenni, jóllehet, a nagyobbik gondomon ez nem segített
volna.
– Tudod, hogy visszatér érted – mondtam. – Gyűlöl téged.
Immáron elhatározta magát, és miután minden gyűlölt
ellenségével végzett, megkeres, te pedig vámpírokat nevelsz
majd neki és a fajtájának. Te leszel a hidegkonyha-főnöke.
– Azt hiszed, nem fordult meg a fejemben? – suttogta
dühödten Ghastek.
– Mesélj, mit tudsz! Mondd el!
A felszólításra csend volt a felelet. Eltelt egy pillanat, majd
még egy.
– Nincs mit mondanom – szólt Ghastek, és bontotta a
vonalat. Leküzdöttem a késztetést, hogy falhoz vágjam a
telefont.
– Hiábavaló, és ostobaság az Emberektől információt kérni
– szólalt meg mögöttem Nick. – Egy esernyőt se adnának el
neked, akkor se, ha szarkupacok záporoznak az égből.
Megfordultam. Nick haja, amelyet kifésültek az arcából, és
lófarokba kötöttek, most két árnyalatnyival világosabbnak
tetszett. A borostája eltűnt, és ez kellemessé és nyílttá tette
határozott vonású arcát. Átvágott a szobán, úgy mozgott, mint

274
egy képességeinek teljes birtokában lévő, kiforrott harcművész,
aki már nem strapálja magát azzal, hogy a tudását fitogtassa,
ám ahhoz túl fitt volt, hogy olyan pocakot eresszen, mint az a
mestereknél szokás. Látszott rajta, hogy gyors és képzett, izmai
olyannyira be voltak járatva, hogy habozás nélkül, rögtön
kivédett volna egy rúgást, vagy egy ütést.
Tiszteletteljes távolságban megállt, és megéreztem, hogy „Ír
Tavasz” szappantól illatozott. Egy pillanatra kétségbevontam,
hogy ugyanaz az ember áll-e előttem, aztán egymás szemébe
néztünk. Hirtelen ismerős késztetést éreztem arra, hogy hátrébb
lépjek.
– Na, milyen csinos lettél – mondtam, és igyekeztem
megállni, hogy ne törjön fel belőlem az ideges nevetés. – Most
már csak azok a fülbevalók hiányoznak az egyik füledből.
Keményen rám nézett.
– Csak arra lennék kíváncsi – mondtam –, hogy mikor így
meredsz az emberekre, vajon reszketni kezdenek, és
kocsonyaként remegve a földre esnek?
– Rendszerint csupán meglepetten meghalnak – felelte.
– Az Upirt biztosan nem hatotta meg.
Nick egy nagy hátizsákot vetett át a válla fölött.
– Mész valahová? – tűnődtem, mialatt az ágyra ültem. A
reakcióidőm hasonló lehetett Nickéhez, és elég távolság volt
kettőnk között. Ha támadna, lenne elég időm, hogy hárítsam a
próbálkozást.
– Igen.
– És, hogyan jutsz túl a Falka őrszemein?
– Úgy tervezem, hogy segítesz – felelte. – A
farkasgyökerem elvették, de tudom, hogy nálad van egy kevés.

275
 A kezeimmel az arcom dörzsöltem. Volt farkasgyökerem –
bolond is lettem volna e nélkül a Falka felségterületére lépni.
Ami azt illeti, igen ügyesen használtam. – Miért segítenék
szökni? Tudod, hogy milyen rettenetesen dühös lesz Curran, ha
megtudja, hogy leléptél? Akár már most felvághatom az
ereimet.
– Ahhoz képest, amit az Upir tervez veled, nem is olyan
rossz ötlet.
Nick hozzám lépett, lassan felém nyúlt, ujjait végighúzta a
kezemen. A mágia élesen csipkedte a bőröm, Nick ujjai pedig
fehér ragyogással fénylettek, mintha a kezeit fluoreszkáló
festékbe mártotta volna.
Elhúzódtam tőle. – Abbahagynád?
A tekintetével méregetett. – Ki vagy te? Honnan jössz?
– Egész biztos vagyok benne, hogy apuciból és anyuciból –
feleltem. – Tudod, ha egy férfi egy nő vaginájába helyezi a
péniszét…
– Tudom, hogy öljem meg – szakította félbe a mondókámat.
Elhallgattam.
Nick mellém kuporodott. – Még Washingtonban történt,
hogy egészen a Gorgók szentélyéig követtem Bonót.
Elszórakozott a papnőkkel, a papokat lemészárolta, ám mielőtt
meghalt, a főpap elárulta, hogyan ölhetem meg. De ahhoz
kellenek a szerszámaim. Segíts kijutnom innen, és olyan
fegyverrel térek vissza, amellyel legyőzhetjük az Upirt.
– Miért nem mondjuk el egyszerűen Currannek?
Nick megrázta a fejét. – A Bestiák Ura nem hallgatna rám.
Csőlátása van: csakis a Falka biztonsága lebeg a szemei előtt.
Nem engedne el.
– Mondd el nekem – javasoltam.

276
 – Segítesz?
– Először mesélj, utána megteszem, amit lehet.
Nick felém hajolt. – A préda csontja hat rá – suttogta. –
Csonttal kinyírható.
– Segítek – mondtam. – Ám amíg kinn vagy, tégy meg
nekem egy szívességet. Hozz nekem ajándékot, Nick.

Curran engem nézett, nem is túl dühödten. Tekintete

teljességgel kifejezéstelen volt. – Hol van a keresztes? –
tudakolta. A hangja higgadt maradt.
– Kellett, hogy szánjon magára egy kis időt – mondtam. –
Lehet, hogy tévedek, de nem hinném, hogy olyan fene nagy
csapatjátékos lenne.
Heten voltunk a szobában: Curran, Jim jaguár formájában,
Mahon, két farkasember őrszem, az istállómesterük és
jómagam. Az őrszemek és az istállómester határozottan
feszengtek. Még mindig könnyeztek a farkasgyökértől, a
baloldali őr pedig az allergiás tünetek teljes tárházát
felvonultatta, mindezeken felül még vörös kiütéseket kapott,
taknyos orrát pedig minduntalan meg akarta törölni. Ha Curran
nem lett volna ott, őrült módjára vetette volna magát a
papírzsebkendők után, ám a Bestiák Urának jelenléte miatt
fegyelmezte magát, ezért hát csak állt, mint a cövek, és
mindkét orrlyuka csöpögött.
Curran higgadtan bólintott, mint aki érti, mi történt. Nem
tetszett a túlzott önuralma: a helyében biztosan szétvetett volna
a méreg. A csuklómat kissé meghajlítgattam, éreztem, ahogy
az ezüst tűkkel teli bőr karperec széle a bőrömet súrolja. A

277
Currannel folytatott kis csevej idejére Mahon udvariasan
elkérte tőlem Slayert – mivel nem sokat nyomott a latba,
átadtam a fegyverem. Nem mintha, most megölhetném
Currant. Vagy, helyesebben kellene. Nem mintha most kellene
végeznem vele. Azzal még mindig megpróbálkozhatok. Majd
később.
A Bestiák Ura összefonta karját a mellkasa előtt. Az arca
nyugodtnak tűnt – a vihar előtti csend.
A lábamnál fekvő jaguár feszült volt és igyekezett minél
kisebbnek látszódni. Nick sikeres szökéséhez, amelynek során
pokolbéli fenevadként vágtatott el a Falka istállójából elkötött
paripán, el kellett terelni a többi fenevad figyelmét: ezt én
intéztem, mégpedig úgy, hogy Jimet és szánalmas kis hordáját
kicsaltam az erődből, és kergetőztünk egy keveset a vidéken.
– Csak, hogy értsük egymást – mondta Curran. – Tényleg
felfogtad, hogy akaratom szerint se te, se a keresztes nem
hagyhatjátok el az erődöt?
– Igen.
– Magam is így gondoltam – mondta Curran.
Torkon ragadott és a falhoz csapott. A lábaim nem érintették
a padlót. Ujjai szinte szétzúzták a nyakam.
Megragadtam a nyakamat tartó kezet és egy hosszú ezüst tűt
döftem a mutatóujja és a hüvelykje között futó tenyéridegbe.
Curran ujjai megremegtek. Keze szétnyílt és elengedett. A
padlóra csúsztam, lerogytam és elterültem a lábai előtt. Curran
elesett. Én arrébb gördültem és talpra ugrottam. A szoba
szemközti részében Curran félig leguggolva felemelkedett,
szemei pedig aranyló színben parázslottak.
Az egész incidens két másodperc alatt zajlott le. A döbbent
nézőközönségnek esélye sem volt közbeavatkozni.

278
 Curran a tűért nyúlt, kihúzta, és a padlóra ejtette, közben
pedig mindvégig szemmel tartott.
– Semmi gond – mondtam. – Van még belőlük.
Félig guggoló testhelyzetéből Curran látványos ugrást
hajtott végre. Előrelendültem, alávetődve a hasába akartam
szúrni a tűt. Ámde mindketten Mahonba csapódtunk.
– Ne! – bődülte a Medve.
Lepattantam a lábáról, és a földre esve, nagy bután
pislogtam. Mahon a vállainál fogva megragadta Currant, és
küszködve féken tartotta. Karjain és vállain hatalmas izmok
duzzadtak, csíkokra szaggatva a rajta lévő ruha ujjait.
– Még ne! – mordult fel Mahon. Józan hangja fabatkát sem
ért. Curran kezei Mahon karját szorították. Észrevettem a
kibontakozó dzsúdó-fogást, ám Curran nem vitte végig az
akciót. A fenevadak összeakaszkodása brutális
erődemonstrációvá silányult. Mahon képe ellilult az
erőlködéstől; lábai megcsúsztak.
Felálltam. Mahon karja remegett, ám Curran arca belesápadt
az erőfeszítésbe. A Medve és az Oroszlán egymásnak feszülve
küzdött. A szoba levegője úgy megtelt tesztoszteronnal, hogy
vágni lehetett volna. Az őrökre pillantottam.
– Jobb lenne, ha Jimmel együtt kimennétek – mondtam.
Az ifjabb farkasember megmoccant. – Nekünk nem
parancsol egy…
Idősebb társa félbeszakította a sértegetést. – Gyere.
Kimentek a szobából, és magukkal vitték a jaguárt.
Az összeakaszkodott férfiakhoz léptem, roppant gyöngéden
megfogtam, és megrángattam Curran csuklóját. – Ereszd el,
Curran! Kérlek, ereszd el! Na, kérlek, hiszen rám vagy dühös,
nem rá. Engedd el!

279
 Curran arcából lassan elpárolgott a feszültség, az aranyló tűz
ellobbant, ujjai elernyedtek, a két férfi pedig elengedte
egymást.
Mahon úgy fújtatott, akár egy kimerült igásló. – Nem teszel
jót a vérnyomásomnak – nekem címezve a megjegyzést. Vállat
vontam, és fejemmel Curran felé biccentettem. – Az övét
jobban felnyomtam.
– Elmentél – mondta Curran. – Tudtad, milyen rohadt fontos
volt, hogy maradj, mégis kilógtál.
– Nick tudja, hogyan végezzünk az Upirral. Ahhoz viszont
fegyverre van szüksége, de te nem engedted el – mondtam.
– És ha az Upir elkap? – kérdezte halkan Mahon. – Akkor
mihez kezdtél volna?
Egy labdacsot vettem elő a zsebemből, amit még Nicktől
kaptam és megmutattam nekik. A diónyi nagyságú fémgolyó
oly kicsi volt, hogy tökéletesen elfért a tenyeremben. Mindkét
oldalát gyengéden megnyomtam, mire három, folyadéktól
nedves tüske pattant elő a gömbből.
– Cián – mondtam.
– Azzal nem ölöd meg Bonót – fintorogta Curran.
– Nem is neki tartogatom – hanem magamnak.
Mindketten rámmeredtek.
– Odakinn emberek pusztulnak – mondtam. – Bono röhögve
irtja őket, én pedig jobb híján, az erőd védelmében kuksolok.
Curran felmordult. – Gondolod, én könnyebben tűröm, hogy
lapulnom kell?
– Nem, de már hozzászoktál. Te tapasztaltabb vagy az
embereid iránti felelősség dolgában. Én nem. És nem akarom,
hogy mások haljanak meg értem. Már eddig is térdig gázolok
az elhulltak vérében.

280
 – Három őrjáratot kellett kiküldenem – mondta Curran. –
Méghozzá miattad. Senki se halt meg, de fűbe haraphattak
volna – csak, mert nem bírtad elviselni, hogy akár pár percre is,
ne körülötted forogjon a világ.
– Seggfej!
– Cseszd meg magad!
Szaglászni kezdtem. – Honnét ered ez a francos bűz? Jaj,
várjunk csak egy percet! Belőled! Bűzlesz, Curran. Bűzös
borzot zabáltál, vagy netán ez lenne a természetes szagod?!
– Ebből elég! – bömbölte Mahon, mire mindketten
döbbenten elnémultunk. – Olyanok vagytok, akár a gyerekek!
Curran, ma még nem meditáltál, ami pedig igencsak rádfér.
Kate, a szobádban van egy homokzsák. Vedd hasznát.
– Miért püföljek homokzsákot, míg ő csak meditál? –
morogtam, kifelé menet.
– Mert ha Curran püföli, az a zsák szanaszét szakad – felelte
Mahon.
Már kis híján a szobába értem, mikor rádöbbentem, hogy
kérdés nélkül, sőt, szinte vakon teljesítettem Mahon parancsát.
Lényének ösztönös, atyai vonása folyton leszerelt – ez ellen
nem létezett ellenszer, vagy legalábbis, én nem tudtam semmi
ilyesmiről. A Currannal szembeni harc során nem vetette be, s
mialatt engedelmesen püföltem a zsákot, azon tűnődtem, vajon
miért nem. Az ütéseim igencsak szánalmasak voltak, majd
rámtört a kimerültség. Pusztán húsz perc múlva feladtam az
ütlegelést, letusoltam, és válasz nélkül az ágyamba zuhantam.

281
 Tizedik fejezet
Fordította: Spencer

Valaki állt felettem. Kinyitottam a szemeim, és az első, amit

megláttam, az Curran arca volt. Az ágy mellett, a falnak
támaszkodott, és engem nézett.
– Mi van?
– Felhívott – mondta Curran.
Felkeltem. – Harcolni akar?
– Igen. Hagyta beszélni Dereket. Eltörte a fiú lábait, és most
szilárdan sínben tartja, hogy ne forrhassanak össze újra a
csontjai.
Ez egyre jobb lett. – Bono megnevezett neked valamilyen
feltételt?
– A keresztes, te és én. Ma este.
Milyen kedves. Egy kis party annak a három embernek, akik
az Upir halállistáján a legelőkelőbb helyeket foglalják el.
– És hol?
– A Ley-vonal délkeleti végénél. Azt mondta, onnantól
kíséretet kapunk.
– Hozol erősítést?

282
 – Nem – felelte. Nem nevezett meg egyetlen okot sem, de
jól ismertem azokat: a szava, a büszkesége, a kötelessége, és a
körülmény, hogy az Upir ebben az esetben megölné Dereket.
És mindenki ezeket az indokokat mondta volna.
Kidörzsöltem az álmot a szememből. – Mennyi az idő?
– Tizenkettő múlt.
A járőrök reggel hétkor fogtak el, és nyolc körül kerültem
ágyba, tehát eddig nagyjából négy órát aludtam. – Mikor kell
indulnunk?
– Ma este, fél nyolckor.
Visszafeküdtem, állig magamra húztam a takarót, és
ásítottam. – Príma, akkor ébressz fel hétkor.
– Tehát velem jössz?
– Talán azt vártad, hogy helyette megbújok itt?
– De az édes kis desszertjének nevezett.
– Kincsnek tart.
– És egész idő alatt arról beszélt, miket fog veled csinálni.
Csak annyira emeltem fel a fejemet, hogy láthassam őt. –
Curran, mit vársz tőlem?
– Miért akar veled párosodni?
– Mert jó vagyok az ágyban. És most kérlek, hagyj békén.
Curran figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Tudni
akarom, miért gerjedt be rád annyira, hogy teherbe akarjon
ejteni.
– Honnan kellene ezt tudnom? – válaszoltam. – Talán
begerjesztette a gondolat, hogy kínozhatja a gyerekemet. Csak
négy órát aludtam. Szükségem van még legalább
ugyanennyire, Curran. Most menj el, kérlek.
– Rá fogok jönni.

283
 Ahogy kiejtette a szavakat, az inkább fenyegetésnek
hangzott.
– Túl sokat képzelsz bele.
Eljött a faltól. – Hogy találom meg a keresztest?
– Néhány órán belül újra itt lesz. Kérlek, ezúttal ne vedd el a
fegyvereit. – Szabad akaratából jön.
Curran kiment. Mély lélegzetet vettem, és nagy
erőfeszítésembe került, hogy újra elaludjak.

Nick három óra negyvenkor jött be az ajtón. Már ébren voltam,

éppen a csizmámat vettem fel.
Becsukta az ajtót, és nekidőlt. A borosták már jelentkeztek
az arcán, és a haja ismét zsírosnak tűnt.
– Tulajdonképpen mit csináltál a hajaddal?
– Por, hajzselé és egy-két csepp fegyverolaj?
– Gondoltál már arra, hogy szabadalmaztatnod kellene a
receptet?
– Nem.
Felkeltem. Bezárta az ajtót, és előhúzott a viharkabátjából
egy bőrtekercset. Letette az asztalra, kioldotta a zsineget, ami
összetartotta, és egy pöccintéssel széthajtotta őket.
Azonnal láthatóvá vált két sárgás penge, amelyekből az
egyik alig harminc, a másik, körülbelül húsz centiméter hosszú.
Elvettem a hosszabbat.
Egy felezett emberi combcsontból lett csiszolva, és a penge
közepén egy árkos mélyedés futott végig, amelyben eredetileg
a csontvelőt lehetett megtalálni.
– Túl nehéz – mormoltam.

284
 – És törékeny – felelte halkan. – Nekem ezekből már négy
eltört.
– Hogyhogy nem volt nálad belőle egy sem, amikor
Bonóval harcoltál Derekért?
A szemei villámokat szórtak. – Egy volt. De eltört a
kabátomban, amikor elvétettem egy lépést.
Végigfuttattam az ujjaimat a pengén. Figyelembe véve,
hogy milyen kevés ideje volt rá, nagyon jól megcsinálta.
– De ezzel itt, nem tudok elég közel menni hozzá. – Ismét
letettem a hosszú pengét, és felvettem a kisebbet. Azzal már
közel tudnék kerülni az Upirhoz. Nagyon közel.
– Sikerülnie kell elsőre – mondta Nick.
Bólintottam, és beledugtam a késtokomba a pengét.
– Van még hüvelyed? – kérdezte.
Bólintottam.
– Még mindig úgy tervezed, hogy használni fogod?
A kezem önkéntelenül a táskámba nyúlt, hogy a tok vigaszt
adó súlyát kitapogassam. Bár a szívem legmélyén tudtam, hogy
nem használhatom. Harcolnék a sanyarú vég ellen,
megvédeném magam, amíg az Upirnak semmi más nem
maradna, mint hogy darabokra tépjen.
Ha így kell lennie, arra késztetném, hogy megöljön. Végül
is, én csak egy ember voltam. Ennyire nehéz azért nem lehet.
Átnéztem a másik oldalra, Nickre, és világos volt, hogy
pontosan tudta, mit gondolok.
– Csak ha nem marad más választásom – feleltem.

285
A Falka egyik lován ültem, egy erős, barna csődörön. A patái
dobogtak a talajon, miközben azt gondolta, lent, egy vékony
földréteg alatt kígyók fészke rejtőzik, és ha elég erősen rálép,
mindet eltaposhatná.
– Szél – jegyezte meg a mogorva vérfarkas, miután
átnyújtotta nekem a gyeplőt. Még nincs huszonnégy órája,
hogy az arcát farkasgyökérrel halmoztam el, ezért nem
tartoztam éppen a kedvencei közé. – Szélnek hívják.
Még gondolkodtam rajta, hogy megkérdezzem-e, vajon
miért adtak egy csatamén és egy megtermett igásló utódjának
olyan nevet, amely inkább a versenypályák királyára illik, de
aztán annyiban hagytam. Csak ügetve lovagoltam Széllel, át a
sötét városon. Nem akart gyorsabb tempóra váltani. Curran
bömbölő Jeepjének ennél a tempónál nem nagyon kellett
megerőltetnie magát, és Nicket sem láttam sehol. A Rőt
heréltje már a mágia által üzemelt motor első fújtatásánál
elvágtatott, és azóta biztos távolságban maradt.
Szél nyakát cirógattam. – Na, legalább te nem vagy ijedős.
Amit akár rögtön egy tornádóba is ordíthattam volna, mivel
az az átkozott Jeep túlharsogott mindent és mindenkit.
A mágia teljes lendületben volt, minden hatalmával
keresztüláramlott az ott fekvő, álmos városon. Keveredett a
holdfénnyel, örvénylett az utcákon, felfelé növekedett a
kizsigerelt épületek vázai között, felfalta a betont és a
műanyagot.
És mialatt átlovagoltunk az elhagyatott iparterületen, észak
felé véve az irányt Conyers felé, a Ley-vonalhoz, láttuk egy
egykor büszke épület málló romjait fokozatosan szertefoszlani
a levegőben, mialatt a mágia győzedelmeskedett. Lehetetlen
volt jelentéktelennek érezni mindezt. Egy babonás ember ezt

286
rossz ómennek vette volna, egy jövőbeni esemény sötét
előjelének. Vetettem egy komor pillantást az emberi
becsvágynak eme temetőjére, majd lovagoltam tovább. Ezen az
estén odaadtam volna az életemből tíz évet, ha a technika
visszatért volna néhány órára. De ahogyan a dolgok álltak,
valószínűleg egyáltalán nem kell lemondanom a tíz évemről.
Felvillant előttünk a Ley-vonal végpontja, és ez a látvány
visszarántott a valóságba. Egyszerre értünk oda, és Curran
Jeepjének fújtatása Nick heréltjét újból pánikba ejtette.
– Állítsd le ezt az izét! – kiabáltam túl a lármát.
– Nem megy! Túl sok időre van szüksége, hogy újra
bemelegedjen! – ordított vissza Curran.
– Hogyhogy nem lóval jössz?
– Mi?
– Egy Ló! Ló!
Curran elintézte egy intéssel, mit tart erről a javaslatról.
Egy állat jött elő a sötétségből, megtorpant és
felegyenesedett, amíg biztos nem lett benne, hogy észrevettük.
Egy vörös hiúzhoz hasonlított, de csak nagy vonalakban.
Annak túl nagy volt, bizonyára harminc kilót nyomott, a
hátgerince és a lábai túl hosszúak voltak, és aránytalanul
vékonyak. Arcának felső fele vitathatatlanul macskaszerű volt,
mialatt az alsó felét emberi állkapocs és egy inkább kisebb,
rózsaszín ajkú száj uralta. Zavaró látványt nyújtott.
Legalább most már volt egy sejtésem, mi hagyta ott a szőrt
akkoriban a gyilkosság színhelyén.
Amikor megbizonyosodott róla, hogy megláttuk, a
rémálomszerű, vörös hiúz bámulatra méltó gyorsasággal futott
lefelé az utcán. Nick a nyomába eredt, éppúgy, mint Curran a

287
Jeepjével. Hosszasabb noszogatás után Szél is észrevette, hogy
mozgásba kell hoznia magát.
Majdnem egy órán át követtük a vörös hiúzt kifelé az
utcából, végig egy távolsági úton. A lovak kezdtek elfáradni, a
ragadozó mégsem lassított. Végül a hiúz besurrant egy
mellékutcába, néhány nagy fenyő koronája alá. Itt, a hatalmas
fenyők gyökerei már felszakították az útburkolatot. Lassabban
kellett lovagolnunk, a Jeep ezen az úton nem tudott tovább
menni.
Nick követte a macskát, én pedig vártam, mialatt Curran a
távolsági út szélén leparkolta a Jeepet, és leállította a motort.
Aztán kiszállt, és szaladt utánunk. A sarkammal oldalba
löktem Szélt – úgy tűnt, nem érti a finom célzást –, és a
hűséges paripám Nick nyomában ügetett.
A keresztest az utca végén értem be, ahol a fák egy
terjedelmes tisztást öleltek körül. Előttünk egy nagy,
fenyegetőnek tűnő, vörös téglaépület emelkedett. Egy csaknem
három méter magas betonfal vette körül, és csak a felső
emeleteket lehetett látni. Körülnéztem. Elburjánzott és
ápolatlan, ennek ellenére egykori, tájkertészeti ápolás jeleit
mutatta a tisztás, félig gazosan egy aszfaltsávhoz vezetett, egy
falon lévő lyukhoz, ahol egy résnyire nyitott masszív fémkapu
bepillantást engedett a belső udvarra. A hiúz ezen az úton
haladt, és eltűnt a kapun keresztül.
Az épület valahogy ismerősnek tűnt számomra. Egész
egyszerű volt, csak egy kunyhó, négy vagy öt emelettel és
vékony, rácsos ablakokkal, mégis a látványa egyszerre keltett
bennem félelmet és nyugtalanságot.
Curran rohanva érkezett. Az arcán nem mutatkozott semmi
nyoma az izzadságnak.

288
 – Red Point – mondta dühös arccal, és megállt mellettem. –
Mi más.
Nick rám nézett.
– Egy börtön – világosítottam fel. – A bal szárny lakói
mindig panaszkodtak arról, hogy kerülgetniük kell a
kísérteteket, akik meg akarták őket ölni. Senki nem hitt nekik,
egészen addig, amíg egyszer egy erős mágia-hullámzás alatt
életre nem keltek a falak, és el nem nyelték a foglyokat.
– A foglyok egy részére befalazva találtak rá – folytatta
Curran komor ábrázattal. – A legtöbben közülük még életben
voltak, amikor ez történt, és úgy üvöltöttek, mintha nyársra
húzták volna őket.
Ide-oda csúszkáltam a nyeregben. Amit balra a főépület
mellett egy romhalmaznak tartottam, most láttam csak, hogy
nem más, mint egy düledező őrtorony. Hogy a fenébe nőttek
olyan gyorsan a fák? Úgy néztek ki, mintha már több
évtizedesek lennének.
– És én még azt hittem, hogy ezt itt a hadsereg már évekkel
ezelőtt egyenlővé tette a föld felszínével – mormoltam.
– Nem. – Curran csóválta a fejét. – Csak lakhatatlanná
nyilvánították. A falak egyszerűen nem akarták abbahagyni a
vérzést. Nem lesz lerombolva, ameddig hisznek benne, hogy
valamikor még hasznát vehetik.
Mentálisan tapogatóztam, majd megéreztem az erőt,
visszahúzódtam. A mágia beburkolta az egész börtönt.
Átszáguldott a falakon, és úgy bugyogott elő az épületből, mint
egy polip, aki a csápjait zsákmány után kutatva nyújtja ki. Még
egyszer, óvatosan, letapogattam mentális síkon, és éreztem a
kusza nekromanta szálak sűrű hálózatát a varázslatban.

289
 Valami táplálkozott ennek a börtönnek az erejéből, ami
élőhalott volt, és rendkívül erős.
– Egy zombi? – suttogtam.
– A szaga egészen olyan. – Curran elhúzta a száját, a
felsőajka megremegett egy kicsit, és felfedte fogait.
A fémkapu résnyire nyitva állt, valósággal hívogatott
minket. Én mégsem akartam bemenni. Egy őrült gondolat jutott
eszembe: egyszerűen ellovagolhatnék. Elfordulhatnék a
lovammal, és ellovagolhatnék, anélkül, hogy akár egyszer is
körülnéznék.
Nem kell bemennem.
Leszálltam, és kikötöttem a lovat egy fához. Nem lenne fair
a csődört is magammal rángatni. Slayer után nyúltam, és
kihúztam a kardomat a hátamon lévő hüvelyéből.
– Kificamítottad már valaha a könyöködet? – érdeklődött
Curran.
– Nem. Minden gyakorlat kérdése.
Nick is leszállt, és a heréltjét az én lovam mellé kötötte.
Anélkül, hogy megvártam volna, a kapuhoz mentem.
– Teljesen egyedül akarod ezt lerendezni vele? – kérdezte
Curran. Úgy tűnt, jól szórakozik.
– Ha még tovább várok, akkor már egyáltalán nem megyek
be – vágtam vissza.
A térdeim megremegtek. Kocogtattam a fogaimat.
Megfogott, és szájon csókolt. A csók egy forró hőhullámot
indított az ajkaimtól a lábujjaim hegyéig. Curran szemei
nevettek.
– Sok szerencsét – suttogta, és a lélegzete egy meleg felhő
volt a fülemnél.
Eltávolodtam tőle, és letöröltem a számat a kezemmel.

290
 – Ha végeztünk az Upirral – morogtam –, lerendezzük azt a
harcot egymás közt, amire már olyan régóta vágysz.
– Így már sokkal jobb – felelte Curran.
– Ha végeztetek gerlicéim – mondta Nick –, takarodjatok az
utamból.
Curran alakot váltott, és szétrepedt ruhái szanaszét repültek
körülötte. Nem tudtam, mi volt aggasztóbb: ami e mögött a
kapu mögött várt ránk, vagy a mellettem lévő, ember és ősi
oroszlán rémisztő keveréke, de ebben a pillanatban ez nekem
teljesen mindegy volt. Éreztem a kis ciánkapszulát a
táskámban.
Együtt osontunk a kapuhoz. Az, Curran egyetlen rúgásától
kivágódott, szabad bepillantást nyújtva a mögötte elterülő
udvarra, amelyben három nagyobb tűz égett. Egy lépést tettem
befelé, majd meghökkenve álltam meg.
Az Upir az udvar közepén állt a lángok fényében mártózva.
Skót szoknyát viselt. Nagy, kerek ezüstkorongokból álló öv
fonta körül a derekát, melyről bőrszíjakon függő, prémből és
csontokból készült amulettek lógtak le. Ezüstösen csillogó, fém
vállvért záródott a vállaira, és egy kerek fémkorongokból álló
lánc lógott a mellkasa előtt.
Hozzáillő karvédő védte az alkarját, azonban szabadon
hagyta a kezeit.
Az alsó lábszára posztóba volt kötve, de lábfejeit fedetlenül
hagyta, könnyed, ugrásra kész helyzetben állt ott. Egy lándzsát
tartott a kezében, aminek mintegy harminc centiméter hosszú
hegye volt, görbe élű hosszú kard alakzatban formázva. A
pengén tükröződött a lángok fénye, passzolva a szemeiben lévő
ragyogáshoz. Olyan különösnek tűnt, ahogy ott állt az udvar
közepén, ennek a nyers, modern épületnek a hátterében, egy

291
ősi, de élő lény, tele ellentmondással, mintha a múlt egyik mély
kútja lökte volna ki magából, a skót szoknyájával és vad,
szürke hajával együtt.
– A francba – morogta Curran. – Nem tudtam, hogy ez itt
egy jelmezbál. – A hangja a teljes illúziót szétrombolta. – Ha
mindezt tudom, magammal hoztam volna a francia cselédlány-
szerelésemet.
Az Upir nevetett, éles fogai csak úgy csillogtak. – Nézz csak
fel az ablakokra, Kate. Nézd meg a nővéreidet.
Felnéztem, és megpillantottam őket, mintha szobrok lettek
volna az ablakoknál. Nők.
Legalább kéttucatnyi állt belőlük mozdulatlanul, véres,
szétrongyolódott ruhákban az ablakpárkányokon. Néhányan
halottnak tűntek közülük, többen kétségtelenül azok voltak –
minden holttest egy hosszú láncon lógott lefelé a tetőről.
Mindegyikük ugyanúgy nézett ki, lelküktől megfosztva,
borzalommal teli kifejezés uralta az arcukat. Még nem voltak
ott, amikor az épületet a fal másik oldaláról szemléltem.
Slayer füstölt, a haragomból táplálta magát, a kard csúcsától
csillogva, csúszós folyadék siklott végig és párolgott el.
Valami megmoccant az egyik hatalmas romhalmaz
közepében az udvar végén. A hulladék megmozdult, aztán
lehetetlenül magasra emelkedett felfelé. Undorító bűz ütötte
meg az orromat. Öklendeztem. A szemét lefelé esett, és
láthatóvá vált, hogy sárga csontok és foszló húscafatok
alkották, amelyekből a rothadás már szivárgott.
A legyek nyüzsögtek, sűrűn, mint egy fekete felhő. Egy
hatalmas koponya nézett rám üres, halott szemeivel.
Feltépett, monstrumszerű állkapcsok, amelyek ismét
kattogtak, és fogak csikorogtak egymáson, melyek olyan

292
hosszúak voltak, mint a karom. Az iszonyú tetemek
feltámadtak. Egy mancs süllyedt a talajba, és az egész udvar
beleremegett.
A csontsárkány előrébb lépett.
– Egy sárkány a lovagnak! – kiáltotta az Upir. – Most
elégedett vagy, Rend keresztes lovagja? Találtam neked egy
kifogást, hogy ne kelljen ellenem harcolnod.
Nick elviharzott mellettem, ezüstlánc lógott ruhájának
ujjából. Megcélozta az Upirt, aki táncolva kikerülte azt. Egy
óriási, rothadó láb landolt Nick előtt a földön, elválasztva őt az
Upirtól. A csontsárkány a keresztes után kapott.
Az Upir ivadékainak egy hordája áramlott kifelé az
ajtókból, és rám vetették magukat. Feldaraboltam egy bundás
testet a kardommal, aztán megláttam, ahogy Curran ráugrik a
sárkány vállára. Egy rövid ideig csak tartotta magát, megállt, a
következő pillanatban viszont továbbugrott a másik oldalra, a
lény mögé, oda, ahol Bono állt és vigyorgott.
A kisebb dögök tovább támadtak rám. Slayer szabdalt és
sistergett.
Éles karmok fúródtak a lábamba, majd visszahúzódtak.
Itt valami nem stimmelt.
Kettévágtam egy disznópofájút, és láttam az élet fényét a
lény emberi szemeiből kihunyni. A bozontos test a földre
zuhant.
Mögötte követték a testvérei. Felemeltem a kezemet a
következő ütéshez.
A dögök nem támadtak meg. Morogtak és a karmaikkal
kapargatták a földet, de egyszer sem tettek olyat, hogy utánam
kapjanak. Leengedtem a kardomat.

293
 Csak arra kellettek, hogy sakkban tartsanak. Ők jelentették
az élelmet a kardomnak, hogy lefoglaljanak és a
tulajdonképpeni harci eseményektől távol tartsanak. A lények
tartották a helyüket és fújtattak. Egy nagy, foltos bika utánam
kapott, és csak egy hajszálon múlott, hogy elvétette a karomat.
Tehát nem engednek el.
Megölhettem volna mindannyiukat. Meg kellene ölnöm
mindannyiukat.
Mégis, valami vonakodott bennem az ötlet ellen, hogy
ezeket a nyomorúságos, félig állatokat lemészároljam, amelyek
a túlságosan is emberi szemeikkel néztek rám. A vezetőjüket
keresve körbefordultam, és felfedeztem Aragot, félig guggolva
és lágyan billegve. Szörnyű arca jámboran, együgyűen nézett
rám.
– Arag – szólaltam meg.
A szörny nem adta semmi jelét annak, hogy hallott volna
engem. A pofája nyitottan lógott, felfedve sárga fogait és
vastag nyelvét.
– Arag!
A lény tompa pillantással meredt rám. Megpróbáltam balról
megkerülni, de akkor morogva életre kelt. Továbbmentem.
Nekem támadt. Nagy feje borzasztó lendülettel vetődött az
oldalamba. Elestem, és a tépőfogai fölém kerültek. A
fogsoráról nyál csorgott az arcomra. Fölöttem guggolt, a lábait
befeszítette, fekete ajkai remegtek. Aztán ismét olyan
kifejezéstelen arccal nézett, mint korábban, eltávolodott tőlem,
majd újra csatlakozott a többi szőrös lényhez.
Megint lábra álltam. Mivel nem bízott az ivadékaiban, Bono
egy rövid telepatikus fonalon tartotta őket.

294
 A szőrös hátak sorának túloldalán a csontsárkány Nick után
kapott. A keresztes lovag lelapult, és valami a zombi tátongó
pofájába csapódott. Vártam a csattanást, azonban az elmaradt.
Nick gránátjai nem gyulladtak meg. A mágia itt szinte
mindenható volt.
Balra Curran továbbra is az Upir ellen harcolt. Bono
gyorsan mozgott, az alakváltónak a gyorsaságára és a
mozgékonyságára való tekintettel egyenrangú ellenfele volt.
Durva haja repült, amikor ugrott, és ide-oda forgott, mint egy
dervis. A kezében lévő fegyvert csak homályosan lehetett
kivenni, falat alkotott, amin Curran nem tudott áthatolni. Egy
hosszú, vérző, vágott seb húzódott végig Curran hátán. Annyira
gyorsan nem tud gyógyulni – a lándzsa pengéje ezüstöt
tartalmazott.
Bono Curran ellen harcolt, és egyidejűleg sakkban tartotta a
„gyerekeit” is. A pasi egy multitalentum.
Elérkezett az ideje, hogy egy botot toljunk a küllők közé.
Végignéztem az előttem álló hordán, és kiszedtem egy
kövér, kopasz szörnyet a sorból. Aránytalanul vékony lábakon
állt, és tompán bámult rám. A hasa majdnem a földig lógott.
Egy kézmozdulat, és a kövér, kerek feje véráradattal együtt
a talajra gurult. A szíve még vert néhányat, további vér lőtt ki a
nyaktörzsből, a levegő pedig fémes szaggal telítődött.
A horda megremegett. A lefejezett test a földre esett, és a
szörnyek egyhangúlag bólogatva, kör alakban körülvettek,
mintha hipnózis alatt állnának. Felhasítottam az egyik lény
hasát, és egy csomó véres bél loccsant a koszos talajra.
Levágtam egy darabot a gőzölgő belekből, felszúrtam
Slayerre és belemártottam egy vértócsába. A hordában minden

295
szem, megigézve, erre a darab húsra irányult. Felemeltem a
kardom hegyét és Arag orra elé tartottam.
– Vér – mondtam neki.
Arag páviánorrlyukai kitágultak. Beszívta a szagát. A
nyelve mohón kígyózott az ajkain. A még meleg béldarab
csalogatta őt, vér csöpögött belőle a földre. Hátrább léptem
egyet, és Arag követett, a pillantása mereven a nedves csomóra
irányult.
Még egy lépést hátráltam. Arag továbbra is követett, majd a
mozdulat közben megtorpant. A véres húsdarab közvetlenül az
orra előtt lógott, olyan közel, hogy már majdnem megérintette.
És akarta azt. Mindenféleképpen akarta. Ugyanakkor mégsem
mozdult.
Bono egyszerűen túl erősen „tartotta” őt. Semmit sem
tehettem, hogy lazítsak ezen a „fogáson”. És minél tovább
hagyom magam feltartani, annál több vért kell folyatnia
Nicknek és Currannek.
A szörnyhorda rám meredt, szánalmasan festhettem a
szemükben. Ekkor nagy ívben lepöccintettem a húsdarabot
Slayer kardcsúcsáról az esti égbolt felé. És Arag meghalt,
mielőtt a cafat ismét földet ért volna.
Bono azelőtt még sosem látott engem gyilkolás közben.
Lemészároltam mindegyiküket, egyiket a másik után, gyorsan
és módszeresen, mechanikus pontossággal. Néhányan
megpróbálkoztak még harcolni, mások csak a szemüket
meresztették, amikor a füstölgő penge megrövidítette az
izmaikat és az inaikat. Három percen belül végeztem velük,
aztán átszaladtam az udvaron Curranhez és Bonóhoz.
A csontsárkány megpróbált elkapni. A csontváz farka
utánam csapott, oldalra vetettem magam, óriási mancsai

296
süvítettek lefelé, és elzárta előttem az utat. A zombi utánam
kapott, és éppen csak elvétett az állkapcsával. Újra talpra
ugrottam, és a rothadó mancsa felé ütöttem. Slayer átszakította
a bomló szövetet, és undorító áradat spriccelt belőle. A sárkány
ismét felém ütött a farkával. Fájdalom hasított az oldalamba,
mintha egy teherautó alá szorultam volna. A levegőbe hajított,
és az általam produkált tetemhalmon landoltam.
Megint felugrottam, és kicsúsztam Bono „gyerekeinek”
véréből, arccal előre estem a holttestek közé. Hol az ördögben
volt Nick?
A sárkány rám vetette magát. Hatalmas fogak akartak
széttépni, ellöktem magam a hulláktól, hátamon csúszva a
véres testek felett. A csontváz állkapcsa arra a helyre vágott,
ahol másodpercekkel azelőtt még én feküdtem.
A halott szemek követtek, és a sárkány újra megragadott.
Oldalra csúsztam. Óriásfogak szántották fel mellettem a talajt,
Slayert az élőhalott szörny arcába döftem és egy mágiavillámot
küldtem át vele az állkapcsán. A sárkány felemelte a fejét,
magával ragadott. Jó hét méter magasan lógtam a levegőben, és
a sárkány pofája őrölt, megpróbálta széttörni a kardomat. Az
oszlás bűzét már alig lehetett elviselni. A fogai közt lévő résen
át láttam a keskeny, félig rothadt nyelvét tekeregni.
Slayer keresztülzabálta magát az élőhalott húson, a
folyékonnyá vált porcokon és izmokon.
A sárkány úgy csóválta a fejét, mint egy kutya, aki halott
patkányt tart a pofájában. Aztán valami eltört a fejében. Az
óriási, alsó állkapcsa levált, és recsegve ért földet, engem is
magával rántva. Örvénylettem a levegőben, megpróbáltam a
lábaimra érkezni, aztán mégis a kicsipkézett fogazatra estem.
Egy éles csont fúródott a bordáim közé. Felkiáltottam, és

297
ellöktem magam az alsó állkapocstól. Felettem az égen feltűnt
egy óriásmancs. Oldalra gördültem, és a sárkány eltiporta saját,
szétzúzott állkapcsát.
Teljesen mindegy volt. Hiába tudnám minden egyes részét
összevagdalni, mégis minden darabja képes lenne újra
rámtámadni.
Összeszorítottam a fogaimat, harcoltam az oldalamban lévő
fájdalom ellen, és megláttam Nicket magasan, fent az épület
tetején mászni. Úton volt a tető másik vége felé, ahol néhány
alak lapított egy kémény mögött. A navigátorok.
A sárkány megint rám vetette magát. Kitértem előle, és
mintha közben tűzbe léptem volna.
Nick a tetőn futott az alakokhoz. Több navigátorra lenne
szükség, hogy egy ilyen sárkányt irányítsanak. Ha sikerül
Nicknek akár csak egyet is kiiktatni belőlük, talán összeomlik a
zombi. Vagy felszabadul.
Kivettem egy égő ágat a tűzből, és a sárkány felé
fordítottam. Nagy ívben elhajítottam, és az az élőhalott lény
mellkasának ütközött. De a bomló szövet nem kapott tőle
lángra. A sárkány nem hagyta magát megfélemlíteni, továbbra
is támadt. Körbefutottam a tüzet, és megpróbáltam távol tartani
őt.
A szörny utánam kapott, de távol tartotta magát a lángoktól.
Fent a tetőn Nick egymásnak esett az alakokkal, és egy lompos
lény ordítva esett a mélybe.
A sárkány körbejárt a tűz körül, kényszerítve, hogy új
fedezék után nézzek. Futólag végigfuttattam az ujjaimat a
pólóm alatt. Egy törött csontot éreztem, iszonyú fájdalom járt
át, valamint éreztem a nedvességet. Ez egyáltalán nem jó.

298
 A sárkány habozott, és elfordult tőlem, hatalmas fejét
felemelte a hihetetlen hosszú nyakán, fel a tetőre.
Figyelemelterelés! Te jó ég, a sárkány irányítójának nagyon
gyávának kellett lennie.
Csak még néhány perc, többre már nem volt szükségem.
Csak akkor kezdtem el halkan, magam elé beszélni. A
mágia odafolyt hozzám, összegyűlt körülöttem, követte a
nyomom, mint egy macska, aki tonhalat szimatolt. Slayert
egyenesen a földbe szúrtam, és egyik kezemet a bordáimra
tettem. Meleg vér borította el a tenyeremet, és kinyújtottam a
kezeimet a tűzbe. A lángok nyaldosták a bőrömet, a vér
sistergett és párolgott. Egész idő alatt beszéltem.
A tetőn Nick egy nagy, karmokkal rendelkező lénnyel
birkózott.
Aztán a sárkány utánuk kapott, megpróbálta őket a fogaira
nyársalni.
A mágia nőtt, áramlott belém a húsomon és a véremen át,
amit összekötöttem a vérrel. Hólyagok képződtek a kezeimen,
mialatt megjutalmaztam a tüzet a szolgálataiért.
– Hesaad – suttogtam a lángokhoz. Enyém. A véremmel
szövetségben a tűz megremegett, mint egy élőlény, ami már
nem csak egy oxidációs folyamat volt, hanem egy élő erő,
egyike a mágiából táplált hatalomnak. – Amehe.
Engedelmeskedj. – Amehe, amehe, amehe…
A lángok eltávolodtak a szeméttől, ami tüzelőanyagként
szolgált a számukra.
Hatalmas tűzlabda lebegett felettem a magasban. Egy
kézmozdulattal útjára indítottam. Tombolva végiglőtt az
udvaron, és szétrepesztette a sárkány hátgerincét. A becsapódás
súlya kettészakította a sárkányt.

299
 A hátsó fele lángolva esett a földre, az elülső pedig, ami
elvesztette tartását, hosszan vágódott el. A nyakon lévő óriásfej
nyújtózkodott, még mindig azon igyekezett, hogy elérje a
harcost a tetőn.
A lángok befalták az élőhalott húst. Nagy volt a kísértés,
hogy odaguggoljak és nézzem, de ha ezt tettem volna, nem
tudtam volna többet felállni.
Megragadtam Slayer nyelét, bár a bőr a jobb kezemen már
felhólyagosodott. Felkiáltottam, és elengedtem a kardot. A
fájdalom elviselhetetlen volt. Elszenesedett ujjaim az övemnél
találtak egy fiola fájdalomcsillapítót.
Érzéstelenítés. Érzésteleníteni kell a kezeimet. Az öv nem
adta oda a fiolát, és sérült ujjaim túl ügyetlennek bizonyultak.
Könnyek folytak az arcomon. Végül mégis sikerült kiszednem
a fiolát. Megtartottam a parafadugót a számmal, kirántottam,
majd a földre köptem. Megráztam az üvegcsét, és egy kis felhő
szállt a levegőbe. Kinyújtott kezekkel keresztülmentem ezen a
gőzön. A világ elhomályosult, és akkor elkezdte kifejteni
hatását az érzéstelenítő.
Figyeltem, ahogy a kardom után nyúltam, megfogtam a
markolatot, amit nem éreztem, és kirántottam a földből.
Megfordultam, és elindultam az udvaron oda, ahol Curran még
mindig az Upir ellen harcolt.
Egy kiáltás túlharsogta a tomboló lángokat, egy annyira
dühös kiáltás, hogy ez csak egy embertől származhatott. Két
test zuhant le a tetőről. És az egyikük viharkabátot viselt.
– Viszlát, Nick – mormoltam, amikor mindketten ráestek
egy szeméthalomra.
A keresztes még egyszer felkiáltott. A sárkány
megremegett, és a szemem láttára átváltozott egy rothadó

300
halommá, amely csontokból és nyákból állt. Ennek a szörnynek
az irányítója is meghalt.
Tovább vonszoltam magam az udvaron. Ekkor észrevettem
a vérfoltot a pólómon. Már nem sok időm maradt.
Megpillantottam Currant, kimerült volt, és legalább egy
tucat sebből vérzett.
Bono teste torznak tűnt, mintha néhány testrésze hiányzott
volna. Úgy nézett ki, mintha egész izomtömegeket szakítottak
volna ki belőle, és mintha a bőre ezeken a helyeken egyszerűen
újra bezáródott volna.
Az Upir körbeforgatta a lándzsáját, és a hegyét Curran
lábába döfte.
Curran morgott, rávetette magát az Upirra, és Bono
mellkasából kitépett egy nagy húsdarabot. Az Upir felkiáltott
és tántorgott tőle. A bőre ismét gyorsan összezáródott a seb
felett.
A lábaim felmondták a szolgálatot, és összecsuklottak. A
méregkapszula kigurult a táskámból, a hatósugaramon kívülre.
Jól megcsináltad, Kate. Tényleg megfontolt cselekedet volt.
Kinyújtottam a nyakam, és figyeltem a harcot, már nem
rándultam össze, amikor vér fröcskölt rám.
Fáradtak voltak. Mindketten. Már nem jöttek gúnyolódások,
és nagy lárma sem volt már. Már csak harcoltak,
hátborzongatóan, véresen, fájdalmasan.
Bono ismét táncolva kitért. Curran morgott és engem nézett.
A tekintete egy pillanatra nyugtatóan hatott rám, és tudtam,
hogy annak is szánta.
Bono lendületet vett. Curran oldalra hárította a felé dobott
lándzsát, és az Upir lába után csapott, de elhibázta,
szándékosan túl lassan. A lándzsa nagy ívben repült és ismét

301
Bono kezében landolt, aki szúrt vele. A borotvaéles csúcs
Curran hasába fúródott, megint a hátára esett, és szilárdan a
földre szegezte. Bono előrehajolt, minden erejét ebbe a
szúrásba helyezte. Curran mancsai megragadták a vállát.
A hatalmas izmok megfeszültek. Egy rettenetes morgás tört
ki Curran szájából. Csontok törtek, izmok szakadtak, láttam a
fényt megcsillani Bono mellkasában, mialatt Curran
kettészakította a felsőtestét. Egy pillanatig még mindkét fél ott
állt egészként, a fej és a nyak a bal oldali félen egy különös
szegletet képzett, aztán az Upir elveszítette az egyensúlyát és
összerogyott.
Curran lecsúszott a lándzsán. Vér ömlött a szájából, és az
arca már nem mozdult. – Nem! – hallottam a saját suttogásom.
– Kérlek ne!
Az Upir teste megrándult. Szétrongyolódott mellkasa
remegett, és lassan térdre emelkedett. Egy pillanatig egyenesen
tartotta magát, aztán ismét felborult, végül négy lábon, a fekete
talajon hozzám mászott.
Néztem őt, ahogy mászik felém, a teste azzal volt elfoglalva,
hogy újra összetákolja magát. A feje majdnem elért. Láttam a
vörös szívét a felnyitott mellkasában, ahogy a szétrongyolódott
tüdő közepén vert.
– Szép küzdelem – mondta véres ajkakkal. A jobb szeme
szüntelenül pislogott. – És előre örülök a nászutunknak.
Ekkor a szívébe döftem a csontpengét.
Bono felkiáltott. Hátborzongató ordítása megremegtette a
börtön falait és kitörte az ablakokat. A kezei hadonásztak,
megpróbálták a tőrt, ahol gyanította a helyét, megfogni, de nem
találták meg a kis pengét. A karmait a nyakamba mélyesztette,

302
de nem éreztem, és már nem is számított. Ez az utolsó lökés az
erőm legvégső tartalékába került.
Semmi másra nem voltam képes, csak tehetetlenül feküdni.
Láthatom meghalni őt, mielőtt én tenném ugyanezt. Ez nekem
elegendő volt.
Bono a hátán feküdt. – Nem akarok meghalni – morogta
felületes, rekedt levegővételek közepette. – Nem akarok
meghalni…
Ezután a teste elkezdett füstölni. Először egy lágy,
indigókék ködfányol fedte be a bőrét, aztán felemelkedett, és a
füst felszállt az esti égboltra.
– A hatalmam… eltűnt – krákogta Bono. A füst sűrűbb lett,
és az Upir elkezdett a hatalom nyelvén mormolni. Egy szót
sem értettem. Lázasan beszélt, görcsösen kapaszkodott az
életbe vagy mindössze csak imádkozott – nem tudtam.
Remegés futott át haldokló testén. Elhallgatott. A sarkai a
földbe vájtak. A kék füst eltűnt, mint egy eloltott gyertyaláng.
Az Upir mozdulatlan szemei az éjszakába meredtek. Vége van.
Szívesen odamásztam volna Curranhez. Ha együtt távozunk
az élők sorából, kell valaki, akivel a túlvilágon is harcolhatok.
Pokolian jó csók volt…
Aztán minden elsötétült.

303
 Epilógus
Fordította: Spencer

A pokolban teljesen hasonlóak a dolgok, mint nálam, otthon.

Feküdtem valami alatt, ami úgy tűnt, mintha az egyik otthoni
takaróm lett volna, és valamin, ami a saját ágyam érzetét
keltette. Nyomasztó fájdalmat éreztem a bordáimnál. A halál
utáni életben éreznek még fájdalmat?
Az éjjeliszekrényen egy pohár víz állt. Hirtelen nagyon
szomjas lettem.
A pohár után nyúltam, de meg kellett állapítanom, hogy a
kezeim vastagon be vannak kötve. Először a kötésre, majd a
pohárra meredtem.
Egy kéz, ami levágott ujjú kesztyűt viselt, elvette a poharat
és odatartotta nekem.
– Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy még élek –
mondtam, és Nick borotválatlan arcába néztem. – Most már
tudom, hogy a pokolban vagyok, és te vagy az én dajkám.
– Közel nem vagy olyan vicces, mint hiszed – felelte. – Idd
meg a vizet.
Azt tettem. A nyelés fájt. Elvette a poharat, és felállt, a
viharkabátját végighúzta az ágytakaróm szélén.
304
 – Óvatosan! A bacik – mondtam.
– Az én bacilusaim most a legkisebb gondod – válaszolta.
Kinyújtotta egyik kezét, végigfuttatta ujjait a karomon, és
figyelte a fényt.
– Általában nem ilyen világos. És nem is világít ennyire
sokáig. – Lassan elfordult és körülnézett – a régi, tönkretett
kanapé, az összekarmolt éjjeliszekrény, az ősrégi szőnyeg, egy
kosár tiszta ruha, kizárólag kopott farmerok és fehérített pólók
halmán –, közben hadonászott a világító ujjaival. – Látod? Még
mindig.
Felemeltem a bekötözött kezemet, rátette az ujjait, ezzel
kialudt a fény. Olyan sok embert öltek meg miattam. És
minden egyes alkalommal, ha erre gondoltam, szúró fájdalmat
éreztem a mellkasomban, csak kapaszkodni akartam valakiben,
és azt hallani, hogy újra jóra fordul minden, úgy, ahogy apám
temetésén történt. De már senki nem volt ott. És ha valaki
próbálna megvigasztalni, kétségtelenül hazudna.
Mindig más emberek miatt törtem a fejem. Idegenek
béreltek fel, hogy oldjam meg a problémáikat. Évekig csak
azzal voltam elfoglalva, ne rontsanak rám ajtóstul ezek a
dolgok, és ne tegyék tönkre az életemet. Mindez mégsem
használt semmit. Milyen sok időt elfecséreltem az életemből!
És mégis, mit tudok felmutatni a halottak hosszú listáján
kívül?!
– A felelősség már veszett ügy – mondta Nick.
– Úgy van.
Elrakta a kezem az övétől. Lágy, fehér fény táncolt még
mindig a bőrén. Csodálkozva csóválta a fejét.
– Ha teljesen magamra lennék utalva, és lenne egy kevés
hatalmam, és valamilyen okból nem akarnám, hogy rám

305
találjanak, egy időre eltűnnék. De tudnám, hogy előbb vagy
utóbb ismét fel kellene tűnnöm, mert azok, akik keresnének,
valamikor kétségkívül megtalálnának. Felépítenék néhány
szövetséget. Tudod, mi a legnagyobb balgaság, ami egy
magányos farkasnál előfordulhat? Ha sarokba szorítják, és
nincs senki, akihez fordulhatna, és aki segíteni tudna neki.
Egy kis cetlit tett az ágytakarómra, és elment. Egy kis kártya
volt, rajta egy telefonszám, név vagy cím nélkül.
Becsúsztattam a párnám alá.
– Curran? – kiáltottam még utána.
– Túlélte – válaszolta Nick.
Később Doolittle eljött megvizsgálni. Kicserélte a kötést,
segített a fürdőszobában, és tájékoztatott, hogy Mahon
elküldött egy felderítő csapatot, amelynek Curran kifejezett
utasítása ellenére utánunk kellett néznie, és hogy a felderítők
nem találtak meg minket, mivel a mágia beburkolta a Red
Pointot. Ott helyben meghaltunk volna, ha Nick nem botlik át a
kapun.
Tizenhat nőt találtak a Red Pointban, mindegyiküket szinte
halálra verték. Hét további számára már túl későn érkeztünk.
Őket, a Red Point borzalmából hullazsákokban szállították el.
Dereket is megtalálták, egy cellába zárva.
Aztán végül valaki hívta a rendőrséget, a Paranormális
Tevékenységek Osztálya pedig lecsapott a börtönre, mint egy
kutyafalka egy kóbor macskára. A pince egyik kis sötét
szobájában kiástak egy temetőt, és elegendő emberi tetemet
találtak ahhoz, hogy a hullaházat hónapokra ellássák feladattal.
Doolittle további negyvennyolc órára megtiltotta, hogy
hozzáérjek a kötéshez, és megígérte, hogy küldeni fog egy
nővért is. Mialatt elment, a mágia ismét visszatért, és én két

306
órán át varázsigéket mormoltam, amiknek segíteniük kellene,
hogy a kezeim gyógyuljanak, és a védelem a házamban újra
helyreálljon. Amikor a nővér végül megérkezett, a védelem
ismét aktív volt, így nem tudott bejönni. Hallottam őt egy jó
negyedórán át hepciáskodni, aztán távozott.
Senkit nem akartam magam körül. Most kifejezetten jogom
volt az egyedülléthez.
Feküdtem az ágyban, aztán megpróbálkoztam egy
emberfeletti támadással a fürdőszobába menni, és sokat
gondolkoztam. Különben nem sok minden történt velem.
Később látogatókat kaptam a rendőrség Paranormális
Tevékenységek Osztályától, akiket a védelmem sajnos nem volt
képes kint tartani. Két hivatalnok megpróbálta civilben
kiszedni belőlem a vallomásomat, mindig váltogatva, hol
hízelegve, hol fenyegetve, anélkül, hogy a Céh egy képviselője
jelen lett volna közben. Háromnegyed óra múlva vége szakadt
a türelmemnek, és úgy tettem, mintha elaludtam volna, mire
nem maradt más lehetőségük, minthogy távozzanak.
Másnap reggel megint lábra álltam – igaz, még valamelyest
ingadozva, de mégiscsak álltam. Tekintettel a gyorsan haladó
felépülésemre, leráncigáltam a kezeimről a kötéseket. Nem
voltak körmeim, de ettől eltekintve, a kezeim tulajdonképpen
egész jól néztek ki. Meglehetősen sápadtan, viszont sértetlenül.
Ha a mágia nem lett volna, hónapokig is eltarthatna, amíg
teljesen meggyógyulnak. És ha a mágia nem létezne, akkor
egyáltalán nem is kerültem volna ebbe az egész slamasztikába.
Anna felhívott. Beszélgettünk, mégis pár perc után a
beszélgetésünk erőltetett lett, és végül azt mondta: –
Megváltoztál.
– Mennyiben?

307
 – Úgy beszélsz, mintha hirtelen öregedtél volna öt évet.
– Sok minden történt – feleltem.
– El fogod mesélni?
– Most nem. Majd máskor.
– Rendben. Szükséged van segítségre?
Szükségem lenne valamennyire, de most nem akartam őt
magam mellett tudni, és nem tudtam, miért. – Nem, minden a
lehető legjobb.
Nem faggatózott tovább, és én nagyon hálás voltam neki
ezért.
A másnap este egy további látogatót hozott Doolittle
személyében, aki óriási színházasdit rendezett, míg végül
beengedtem. Leszedte a kötést a mellkasomról, és előtűnt egy
hosszú heg, ami átlósan húzódott a bordáim között. Azt
gondolta, valamikor majd eltűnik. Én nem így gondoltam. És
ha magától el is tűnik, én csak egy megjelölt ember voltam,
amin még egy nagyon erős varázslat sem tudna változtatni.
Egy hét telt el bármiféle újdonság nélkül. Hamarosan már
meg tudtam fogni egy tollat is, írtam egy részletes beszámolót
a nyomozásomról, átkötöttem egy csinos, kék szalaggal,
megcímeztem a Rendnek, megkérve őket arra, hogy küldjenek
belőle egy másolatot a Céhnek is, és kitettem, készen a
postásnak.
A körmeim elkezdtek visszanőni, aminek nagyon örültem.
Nélkülük meglehetősen furcsán néztek ki az ujjaim. A
kibontatlan levelek sokasága a bejárati ajtó mellett a kosárban,
csak nőtt és nőtt. Nem vettem tudomást róla. Bizonyára van
köztük néhány levél a banktól, amelyekben rettenetes
következményekkel fenyegetnek, ha azonnal nem egyenlítem

308
ki újra a túllépett keretet a folyószámlámon. Nem akartam
ezzel sem foglalkozni.
Sokat gondolkodtam, mialatt nappal kint ültem a napon és
ittam a jeges teámat, esténként pedig kávéra váltottam és
olvastam. Anna újra felhívott, de érezte, hogy nem akarok
beszélgetni, így a beszélgetésünk rövid lett.
Ennek a napsütéses napnak a folyamán kiürítettem a
szekrényeket is, amelyekben a borkészleteimet raktároztam, és
mindet kiöntöttem a lefolyóba. Néhány üveg Boone’s Farm
Sangriát megtartottam. Különleges alkalmakra.
A következő vasárnap korán ébredtem, valami lárma miatt.
Visszhangzott az egész házban. Figyeltem egy pillanatig, hogy
biztos lehessek benne, nem csak beképzeltem-e magamnak,
aztán kelletlenül kimásztam az ágyból, és elindultam
utánanézni, mi történt.
Egy gyors helyzetfelmérés, és megállapítottam, hogy a zaj a
tetőmről jön. Az előkertbe mentem, hogy megnézhessem. A
nap már sütött. Felnéztem a házam tetejére, és megpillantottam
rajta a Bestiák Urát egy lyukas pólóban és egy festékfoltos
farmerben. Egy kalapácsot tartott a kezében, és azzal kopácsolt
a tetőmön. Mellette ült Derek, és bátran nyújtotta neki a
zsindelyeket.
Mostanság az egész világ megőrült?
– Lehetne egy kérdésem? – kiabáltam fel.
Curran abbahagyta a kalapálást, és lenézett rám. – Persze.
– Mit csinálsz a tetőmön?
– Megtanítok valami értékeset a fiúnak – felelte Curran.
Derek megköszörülte a torkát. Hagytam, hogy ez a látvány
hasson rám egy pillanatig. Éppen mielőtt válaszolhattam volna
valamit, megszólalt a telefon.

309
 – Azonnal gyere le a tetőmről! – mondtam, mielőtt
bementem.
– Miss Daniels? – jelentkezett be egy számomra ismeretlen
férfihang.
– Kate.
A lyuk a folyosóm felett már szinte eltűnt. És Curran nem
fogja abbahagyni.
– Kate, Gray nyomozó vagyok a Paranormális
Tevékenységek Osztályától.
– Ön egyike a két… hivatalnoknak, akik nemrég
meglátogattak?
– Nem.
A kalapálás egyre hangosabb és erősebb lett. Úgy hangzott,
mintha Curran azon lenne, hogy a hosszú ácsszegeket mindig
egyetlen csapással üsse be.
– Itt vagyok a Rend Védőjénél, Mister Monahannál.
Tájékoztatott a Red Pointnál lévő gyilkossági ügy
nyomozásában való részvételéről.
A kalapálás már fülsüketítő volt.
– Nagyon le vagyunk nyűgözve. Megenged egy kérdést: mi
ez a kalapálás?
– Egy pillanat. – Letettem a kagylót az asztalra, és
felkiáltottam: Curran!
– Mi van?
– Abbahagynád kérlek? A rendőrséggel beszélek telefonon.
– Morgott valamit, de a kalapácsolás elnémult.
– Sajnálom. Mit is mondott az imént? – kérdeztem ismét a
telefonnál.

310
 – Éppen azt mondtam: nagyon le vagyunk nyűgözve a
munkájától. Felvettük a kapcsolatot a Falkával, és a Bestiák
Ura az egekig dicsérte magát.
– Tényleg?
– Igen.
– Egy pillanat – távolabb tartottam a kagylót.
– Curran?
– Mi van?
– A rendőrség felhívott téged miattam?
– Előfordulhat.
– Mit mondtál nekik?
– Már nem tudom. Azt hiszem, megemlítettem, hogy
nagyon fegyelmezett vagy és önfejű. És esetleg még dicsértem
a csapattal való együttműködésedet is.
Derek köhécselt.
– Miért? – követeltem a választ.
– Jó ötletnek tűnt akkor – Curran továbbkalapált.
– Sajnálom – mondtam a telefonba, egyik ujjamat a fülembe
tettem, így hallottam a másikban. – Őfelsége kissé hajlamos a
túlzásra. Nem különösebben vagyok csapatjátékos.
Fegyelmezetlen vagyok, és gondjaim vannak a tekintéllyel.
Ezenkívül a Bestiák Ura egyáltalán nem tud kalapálni.
A tetőn Derek nevetésben tört ki.
– Én tulajdonképpen nem is igazán csapatjátékos személyt
keresek – felelte Gray.
– Óh.
– Mit tud Mardukról?
– Egy antik isten. Előnyben részesíti az emberi áldozatokat.
És eléggé sajátos elképzelése van arról, hogy tálalják fel őket.
Miért?

311
 – Szükségem van a Rend egy követére, aki segíti az
embereimet egy ilyen esetben. És az Ön neve merült fel.
– Nagyon hízelgő, de egyáltalán nem vagyok jogosult rá,
hogy a Rendet hivatalosan képviseljem.
– A Védő egyetértene ezzel.
– Óh. – Az óh egy kedves szó. Rövid és természetes.
– Beszéltem a Céhvel. Nincs ellene kifogásuk. Szorosabb
lenne a kapcsolata a Renddel, és elismerik, hogy szükségük
van összekötőre, úgy tűnik, mindenki boldog lenne, ha
elvállalná ezt a munkát.
Kapcsolat a Céh és a Rend között. Fizetés. A tényleges bér
valószínűleg csak egy kis alamizsna, de mégiscsak fizetés.
Csak sajnos az efféle minimális összeg nem fogja megoldani a
jelenlegi pénzügyi helyzetemet.
– Sajnálom – mondtam. – Szívesen segítenék Önöknek, de
nem tudok. Le vagyok égve. Sőt, pillanatnyilag teljesen
nincstelen vagyok, és először egy rendes munkát kell
elvállalnom a Céhnél, hogy néhány további
kötelezettségemnek eleget tudjak tenni.
Távoli beszélgetés tompa hangjait hallottam, aztán Gray
hangját: – A Védő azt kérdezi, hogy belenézett-e az utóbbi
időben a postaládájába?
A lábammal odahúztam a kosarat a postával, és
kibillentettem a padlóra.
– Van valami, aminek határozottan fel kellene tűnnie?
– Egy kék boríték.
Előhalásztam az egyetlen kék borítékot a halomból, és
kinyitottam, közben a kagylót a vállam és a fülem közé
szorítottam. Egy gyönyörű tranzakció mosolygott rám a
bankszámlakivonatról: hatezer dollár érkezett a számlámra.

312
Alatta ez állt a közleményben: „A szolgálataiért, amit az MI
cikkel összhangban nyújtott.” Az MI cikk a keresztes
lovagokról szólt. Ők, a legtöbb lovaggal ellentétben nem
fizetést kaptak, hanem munkánként honorálták őket.
– Kérem, adja át neki köszönetemet. – Soha nem lesz
belőlem magányos harcos, ezt Ted éppen olyan jól tudta, mint
én. De hálás voltam a mentőövnek.
– Úgy lesz – felelte Gray. – Szóval, elvállalja a munkát?
Köszönöm, Ted! – Igen – válaszoltam. – Elvállalom a
munkát.
– Nagyszerű. Mikor tud kezdeni?
Kinéztem, éppen egy szép nap kezdődött, és a két
alakváltóra gondoltam a tetőn. – Holnap – mondtam. – Holnap
tudok kezdeni.

Vége

313
 Részlet,
Curran szemszögéből
Fordította: Spencer

Éjjel Unicorn Lane-ben találtam magam. Rosszkor, rossz

helyen. Itt bármi megtörténhet, de az sosem jelent jót.
Senki sem uralkodott Unicorn Lane-ben. Legalábbis a sok,
atlantai természetfeletti csoportosulásból senki sem állíthatta
ezt magáról. Most azok népesítették be, akik egykor emberiek
voltak, és azok, akik sosem voltak azok: ők bújtak meg a sötét
romok között, egymásból táplálkoztak, és azt az érzést keltették
a látogatóikban, hogy nem szívesen látják őket.
Ezért Unicorn Lane minden szempontból semleges
területnek látszódott, egy Senkiföldjének, ahova mindenki csak
saját felelősségére lépjen be. A rémültek a határán mozogtak, a

314
buták a közelében haltak meg. Azért voltam itt, hogy
találkozzak valakivel, és ha elég jó ahhoz, hogy rám találjon,
akkor tudom, hogy ő egyik sem az előbbiek közül.
Visszadőltem, éreztem az elhanyagolt épület hideg kövét a
hátgerincemen. A holdfény utat tört magának a tető lyukain, és
megvilágított egy rést a falon. Mert el fog jönni. Az éjszaka
árnyai eltakarnak, így tehát bőven van időm, hogy figyeljem őt.
Unicorn nyugodt maradt. Az éjszaka igazából sohasem
csendes, de most a szörnyek erőt vettek magukon, és
viselkedtek. Senki sem tudta közülük, miért vagyok itt, de
egyikőjük se akart a látogatásom oka lenni.
Mindent, amit a zsoldosról tudtam, Jim mondott, a
biztonsági főnököm. A Fejvadász Céhnél dolgozott vele. Ez
megtorpantott. Jim mégiscsak egy macska volt, aki a magányos
vadászatot részesítette előnyben. Nagyon ritkán fordult vele
elő, hogy olyasvalakinek védte a hátát, aki nem volt a Falka
tagja. Azt hallottam tőle, hogy emberhez képest gyors, és jól
bánik a karddal.
A zsoldosok dögevők voltak. Semmi tisztelet, semmi
integritás, semmi lojalitás. Nem kezeskedtek semmiért.
Általában nem találkozom személyesen a hasonló módon
gyanús alakokkal, akik a kemény fiúkhoz akarnak tartozni.
Erre a célra vannak embereim.
Ez alkalommal készen álltam, hogy kivételt tegyek, végül is
Jim kezeskedett érte. Szerinte olyan helyzetben van, aminek
nem lehet más a kimenetele, minthogy győztesen kerüljön ki
belőle. Jimnek az volt a véleménye, hogy nem fogja kijátszani
az összes ütőkártyáját. Valószínűleg erős mágia mögé rejti
őket, szóval, sajátos problémával érkeznek. Ez rendben is van,

315
amíg ezt hasznosan teszi. Valami vadászott az embereimre, az
atlantai Szabad Bestiákra. Nekünk voltak a legjobb
nyomolvasóink a városban, de még mindig nem kaptuk el.
Általában családban maradnak a problémáink, magunk
oldjuk meg őket. Az emberek szörnyszülötteknek tekintenek
minket, és nem látok rá indokot, hogy még több muníciót adjak
a kezükbe.
De a gyilkosságok száma magas, és mivel vámpírokat is
megöltek – bár nem nagy veszteség –, így most már a Segítő
Jótékony Lovagrend is érintett.
Az egyetlen ember, ebben a fanatikus szervezetben, akiben
bíztam – a Rend egy Jósa –, aki ebben az ügyben nyomozott, és
eközben ölték meg – feltehetőleg ugyanaz a lény. Kevés
szeretetet éreztem az emberek iránt, és még kevesebb hasznát
láttam bennük, de Greg Feldman meghalt, miközben segített
nekünk, és ez azért számított valamit. Hihetetlen módon, ez a
zsoldosnő a gyámsága alatt állt, és örökölte ezt az ügyet – egy
átmeneti állással együtt a Rendnél.
Meg akartam találni azt a Valamit, ami megölte az
embereimet. Felette akartam állni, megízlelni a vérét, mialatt a
fény kialszik a szemeiben. Igaz, ez semmin sem változtatna. De
a Rend segítségével gyorsabban megtalálhatom. Ha Greg
védencét a bosszú hajtja, annál jobb. Mert az azt jelentené,
készen áll arra, hogy olyan kockázatos helyzetekbe vesse
magát, amelyek segíthetnek nekem, hogy ennek a lénynek a
torkába mélyeszthessem a fogaimat.
Már megéreztem a szagát, mielőtt hallottam volna, ahogy
kint közeledett Jimhez. Az éjszakai szél különböző illatok
keverékét juttatta el a nyelvemre. Bőr – régi csizma. Egy

316
izzadsággal teli fuvallat érkezett, tisztán és félreismerhetetlenül
női. Rozmaring, kamilla és levendula keveréke – sampon,
növények illata, ellentétben ezzel a dohos hellyel, kellemes.
Szegfű és acél nyoma – olaj a kardnak.
Halk volt, emberhez képest szinte hangtalan. Érdekes. Mi
volt ő?
Végül egy lépés alig hallható zaja. Gyere közelebb, kicsi
egér, már majdnem itt vagy. Az éjszaka árnyai elnyeltek.
Pontosan velem szemben, előttem fog belépni – ez volt az
egyetlen út – és látni fogom őt, mielőtt ő pillantana meg
engem… abban az esetben, ha úgy határoznék, hogy egyáltalán
láthatóvá teszem magam. Talán, ha kinéz olyan jól, mint
amilyen jó a szaga, részesítem őt ebben a kiváltságban.
Egy láb gyenge karcolata, ahogyan siklik a kő felett.
Előredőltem, hogy jobban lássak. Holdfény özönlött a tetőn át
a lyukakból, megvilágítva azt a területet, ahol a résen át először
éri majd a lába a földet. Oldalról jött, lassan és óvatosan,
felvértezve a kardjával. Egy különösnek tűnő pengével,
sápadtan. Úgy tartotta a kezében, mintha tudná, mit csinál, de
hiba volt megbízni a képességeiben. A karmaim hegyei
viszkettek a bőröm alatt, elő akartak törni. Volt egy kardja,
nekem azonban tíz karmom.
Tanulmányozta a környéket, szünetet tartott közben, hogy
figyelhessen, aztán elindult előre, lopakodva, mint egy
táncosnő, elrejtőzve a közeli árnyékban, mielőtt elcsíphettem
volna egy pillanatra is az arcát. A szél újból felém sodorta a
szagát.
Megállt, és tudtam, hogy az árnyékba bámul, és hiábavaló
módon megpróbál engem felkutatni. Tetszett, ahogyan mozog,

317
egyenletesen és könnyedén, sem lábujjhegyen, sem mereven.
Szép testfelépítés. Gyere hozzám, egérke, ne félj.
Hátrább lépett egyet, és megláttam a profilját. Egzotikus,
éles arcvonások, nem szép, de nekem tetszett, amit láttam.
Végigszántottam az ujjaimat a koszos földön, könnyedén
karcolva a talajt.
Áthelyezte súlyát az egyik lábára, és megdöntötte a kardját.
Gyorsan. A feje irányomba fordult. Sötét szemek meredtek
egyenesen rám. Nem éreztem félelmet. Ehelyett provokatív
pillantással találtam szemben magam. Mégsem egér, több
annál. Ez akár még érdekes is lehet. Még hagyom egy kicsit a
szennyben táncikálni. Nagyon szórakoztató figyelni őt.
Meglapult, egyik kezét előre nyújtotta. Mi a fenét csinál…
– Cicuska, cicuska, gyere ide cicuska!
Óh, édes Istenem! Ez visszamaradt a fejlődésben, ezért meg
fogom ölni Jimet.
Pislogott, és rám bámult. Látta a szemeimet izzani.
Otthagytam, és a sötétben alakot váltottam, a valós
alakomba. Ha egy cicát akarsz, kislány, akkor olyat mutatok
neked, amit soha se fejtesz el.
A holdfénybe mentem. Megmerevedett.
Ez így helyes. Semmi hirtelen mozdulat. Lassan lépkedtem
felé, és körbejártam őt, engedélyezve neki, hogy
tanulmányozhasson. Tetszik most neked ez a kiscica? A
meglepettségét és a félelmét ki tudtam szagolni. Találkozott a
pillantásunk. A szemei kitágultak, és hátraesett a fenekére.
Hehe. Egy meghajlás is elég lett volna.
Visszahúzódtam az árnyékba az egyik sarkon. Nem tudom
milyen hatást gyakorolna rá egy nevető oroszlán, és nem

318
akartam, hogy elveszítse az eszméletét. Visszatértem az emberi
alakomba, és felvettem egy tréningnadrágot meg egy pólót.
Más alkalommal egyszerűen így maradnék, meztelenül,
közelednék hozzá, de ez egy üzleti találkozó volt. Jobb ezt
ennyiben hagyni.
Adtam neki néhány másodpercet, hogy összeszedje magát.
Leporolta a nadrágját.
– Cicuska, cicuska, gyere ide cicuska?!
Összerándult. Okos kislány. A legtöbb alakváltó nem tudott
ilyen gyorsan alakot váltani. De én nem tartozom a „legtöbb
alakváltó” közé. Én a Bestiák Ura vagyok.
Kipréselt magából egy gyenge „Igen”-t. – Nem készültem
rendesen. Legközelebb hozok magammal egy tálka tejet és egy
fazék macskamentát.
A macskamenta nem szükséges. – Ha lesz legközelebb.
Előreléptem egyet, mire felém fordult. Szinte
megkönnyebbült tőle, hogy nem vagyok meztelen. A legtöbb
nőben ellentétes reakciót vált ki. Vesztükre.
Kemény pillantással bámultam rá. Visszabámult, nem tért ki
a pillantásom alól és nem hátrált meg. Pont érte. Elég magas
egy nőhöz képest, talán egy tenyérnyivel alacsonyabb, mint én.
Fiatal, nagyjából a húszas évei elején vagy közepén járhat.
Erősnek és karcsúnak tűnik, mint egy atléta vagy egy
küzdősportoló.
– Milyen nő az, aki a Bestiák Urát úgy szólítja meg:
„Cicuska, cicuska, gyere ide cicuska!”
– Nyilvánvalóan egészen különös nő.

319
 Még mindig fogva tartotta a tekintetemet. Szeretett volna
kevésbé szórakoztató lenni, mint ahogy gondolta, de nem volt
gyáva. Jó. Bátorsággal tudtam dolgozni.
Tettem egy lépést feléje. – A Szabad Bestiák Ura vagyok.

320