1

ILONA ANDREWS

Emelkedő
Mágia
Kate Daniels novel #6.

Rajongói fordítás

2
 A sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Magic Bites (2007.)

2. Magic Burns (2008.)
3. Magic Strike (2009.)
4. Magic Bleeds (2010.)
4.5 Magic Dreams (2012.)
5. Magic Slays (2011.)
6. Magic Rises (2013.)
7. Magic Breaks (2014.)

A könyv eredeti címe:

Ilona Andrews: Magic Rises – Kate Daniels Novel 6. – 2013.

A fordítás alapjául szolgáló könyv:

Ilona Andrews: Magic Rises – Kate Daniels Novel 6. – 2013.

3
 1. fejezet
MEGPÖRGETTEM A DÁRDÁMAT. – Még egy kifogás és
szobafogságot kapsz.
Julie a szemét forgatta, annyi megvetéssel, amit csak egy
tizennégy éves képes előadni, és kisimította a szőke haját az
arcából. – Kate, mikor fogom ezt a való életben használni?
̶ A következő öt másodpercben, hogy ne tudjalak leszúrni.
Huszonhat évem során sok állásom volt. A tanítás nem
tartozott közéjük. Többnyire véres és kreatív módon öltem
embereket. De Julie a nevelt lányom volt, az én felelősségem, és a
dárdával való gyakorlás jót tett neki. Fejlesztette az izmokat, a
reflexeket, az egyensúlyérzékét, és mind háromra szüksége lesz,
amikor továbblépünk a kardra.
Néhány évtizeddel ezelőtt a mágia visszatért a világba,
szétzúzva a technológiára épített civilizációnkat és vele a
biztonság illúzióját. A mágia és a technológia még mindig
küzdött felettünk, úgy játszadozva a bolygóval, mint két gyerek,
akik egy labdát dobálnak ide-oda. Amikor az egyik működött, a
másik nem.
A rendőrök minden tőlük telhetőt megtettek, de a telefonok az
esetek felében nem működtek, és minden elérhető rendőr a
fontos vészhelyzetekre reagált, mint amikor iskolás gyerekeket
kellett megmenteni egy horda kiéhezett hárpiától. Ezenkívül, a
szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokkal és az élet

4
elértéktelenedésével, az emberek jó munkát végeztek egymás
pusztításában is. Az okos emberek nem maradtak kint éjszaka.
Ha nem az alvilági alakok kaptak el, akkor a mágikus szörnyek a
hatalmas fogaikkal.
Mindenki a saját biztonságáért felelet, és ebben a mágiára,
pisztolyokra és pengékre támaszkodtunk. Julie mágiája ritka volt
és értékes, de egy csatában haszontalan. A mágia színeinek
érzékelése nem segítene neki, hogy megöljön egy vámpírt. A
legjobb barátom, Andrea lőni tanította. Én nem tudtam volna
eltalálni egy elefántot három méterről, bár valószínűleg halálra
tudtam volna verni. Az ütőfegyverekhez értettem.
Julie törzse felé döftem, lassan akár egy csiga. Megforgatta a
dárdáját, mint egy evezőlapátot, és lecsapta vele az enyémet.
̶ És?
Teljesen üres tekintettel meredt rám. Legtöbbször Julie
komolyan vette a gyakorlást, de az olyan napokon mint ez,
valami kapcsoló meghibásodott a fejében, szétkapcsolva az agyát
a testétől. Valószínűleg volt rá valamilyen mód, hogy
kizökkentsem ebből, valamilyen helyes „anyai szó”, amit
mondanom kellett volna, de körülbelül egy éve találtam rá Julie-
ra az utcán, és ez az egész szülő dolog, még új volt nekem. Az
anyám meghalt, mielőtt bármilyen emlékem lehetett volna róla,
így nem volt semmilyen tapasztalatom, amihez
visszanyúlhattam volna.
Ami még nehezebbé tette a dolgokat, hogy korábban mágiát
használtam ahhoz, hogy megmentsem Julie életét. Nem tudott
visszautasítani egy egyértelmű parancsot, amit tőlem kapott, de
erről nem tudott és eltökélt szándékom volt, hogy ez így is
maradjon. Néhányszor megbotlottam és kiderült, hogy a

5
hangsúlynak fontos szerepe van. Amíg instrukciókat adtam neki
parancsok helyett, gond nélkül figyelmen kívül tudott hagyni.
Körülöttünk a Falkához tartozó erdő az élettől nyüzsgött. A
délutáni nap fényesen ragyogott. Levelek zörögtek a szélben.
Mókusok szaladgáltak az ágakon, egyáltalán nem zavartatva
magukat, hogy néhány száz ragadozó alakváltó élt a
szomszédban. A távolban egy láncfűrész halk zúgása hallatszott.
A keskeny út, ami az Erődhöz vezetett lassan járhatatlanná vált,
és egy csapat alakváltót kiküldtek ma reggel, hogy vágjanak ki
néhány fát.
Egy sárga pillangó repült el mellettünk. Julie követte a
szemével.
Visszahúztam a dárdámat, megfordítottam és megböktem a
bal vállát a nyél végével.
̶ Au!
Felsóhajtottam. – Figyelj ide, kérlek.
Julie vágott egy grimaszt. – Fáj a karom.
̶ Akkor jobb, ha blokkolsz, hogy ne fájjon valami más is.
̶ Ez gyermekbántalmazás.
̶ Nyavalyogsz. Az evező blokkolást gyakoroljuk.
Visszafordítottam a dárdát és újra felé támadtam lelassított
mozgással. Julie lefogta a dárdámat az övével, és úgy maradt.
̶ Ne csak állj ott a dárdáddal. Nyílt tereped van, használd ki.
Felemelte a dárdáját, és tett egy fáradt kísérletet rá, hogy
ledöfjön. Adtam neki egy másodpercet, hogy összeszedje magát,
de nem mozdult. Ennyi. Betelt a pohár.
Megfordítottam a dárdát, majd kiütöttem alóla a lábait. A
hátára esett, és a földbe döftem a dárdát néhány centire a

6
nyakától. Pislogott egyet, a világos szőke haja szélesen terült szét
a feje körül.
̶ Mi van ma veled?
̶ Kevin elhívta Maddie-t a Hold Bálra.
Maddie egy vérmedve volt és Julie legjobb barátja. A Hold Bál
arra szolgált, hogy a Falkabeli tinédzserek kiengedhessék a gőzt.
Minden második péntek este, ha a mágia is úgy akarta, az
alakváltók kivitték a hangszórókat, és zenét dübörögtettek a
Torony oromzatáról. Ha valakit meghívott egy fiú a Hold Bálra,
az érthető módon nagy dolog volt. Ez akkor sem magyarázta
meg miért tűnt el hirtelen két hónapnyi tanulás és dárdával való
gyakorlás a fejéből.
̶ És?
̶ Segítenem kellene kiválasztani egy ruhát holnapra –
mondta Julie, úgy heverve ott, mint egy rongybaba.
̶ És ez fontosabb, mint az edzés?
̶ Igen!
Kihúztam a dárdát a földből. – Rendben. Menj, csináld, amit
szeretnél. De szombaton az enyém egy órád. – Semmilyen erő a
világon nem tudná rávenni, hogy koncentráljon, amikor ilyen,
így a gyakorlásra kényszeríteni egyébként is elvesztegetett idő
volt.
A rongybaba fürge gazellává változott és talpra ugrott. –
Köszönöm!
̶ Persze, persze.
Elindultunk az erdőből kifelé. A világ pislogott egyet és egy
mágia hullám csapott át felettünk, elöntve a környező erdőt. A
láncfűrészek hangja elhalt, amit hangos mérgelődés követett.

7
 A jelenség hivatalos neve Váltás utáni rezonancia volt, de
mindenki csak mágiahullámnak hívta őket. A semmiből jöttek és
elöntötték a világot, elfojtva az elektromosságot, leállítva a belső
égésű motorokat, elrontva a fegyvereket és szörnyeket hozva
közénk. Aztán a mágia eltűnt, az elektronikus lámpák
visszakapcsoltak, és a pisztolyok ismét halálosak lettek. Senki
sem tudta megjósolni milyen erős lesz egy hullám, vagy milyen
sokáig fog tartani. Így elég kaotikus volt az élet, de megoldottuk.
A fák eltűntek, felfedve egy nagy füves mezőt. A közepén a
Torony úgy emelkedett, mint egy mesterséges szürke hegy,
illusztrálva, hogy mi történik, ha néhány száz erősen paranoiás
és emberfelettien erős ember összefog, és úgy dönt, szükségük
van egy biztonságos helyre. Egyfelől a Torony egy modern
erődre hasonlított, másfelől egy középkori kastélyra. Észak felől
jöttünk, így kilátásunk nyílt a főtoronyra, ami innen úgy festett,
mint egy komor, baljóslatú toronyház a tetején egy
tetőlakosztállyal, ahol Curran és én rendezkedtünk be.
Ez nem volt mindig így. Nem úgy indult a kapcsolatunk, hogy
egymásra néztünk, és rögtön eldöntöttük lelki társak vagyunk.
Amikor megismerkedtünk, ő azt gondolta én egy felelőtlen
fejvadász vagyok, aki ellenszegül a parancsoknak, mert ilyen
kedve van, én pedig azt gondoltam róla, hogy egy arrogáns
seggfej, akinek annyi baja van, hogy az egész Tornyot meg
lehetne vele tölteni pincétől a padlásig. De most már együtt
voltunk. Ő volt a Bestiák Ura, én pedig a Hitvese, ami miatt több
mint ezerötszáz alakváltónak parancsoltam. A miénk volt a
legnagyobb falka Délen. Nem vágytam a felelősségre, és ha
választhattam volna olyan messzire menekültem volna előle,

8
amennyire csak tudok, de ez volt az ára, hogy Currannel
maradhassak. Szerettem őt, és érte megérte. Ő mindent megért.
Megkerültük a Tornyot és átmentünk a széles, nyitott kapun a
belső udvarra. Egy csapat alakváltó dolgozott egy autón, egy
átalakított jeepen, aminek a motorházteteje púpos és torz volt,
hogy mindkét motor beleférjen, a benzinnel és az elvarázsolt-
vízzel működő is. Integettek nekünk, ahogy elhaladtunk
mellettük. Visszaintegettünk. Az alakváltók elfogadtak, részben
mert megharcoltam a pozíciómért és nem adtam nekik más
választást, és részben, mert Curran ugyan igazságos volt, de elég
alacsony volt az ingerküszöbe, ha baromságokról volt szó. Nem
minding értettünk egyet, de ha közvetlenül tőlem kértek valamit,
Curran nem bírálná felül a döntésemet, és a Falka szerette a
különvélemény lehetőségét.
A megerősített acélajtó tárva-nyitva állt. A késő május
Georgiában meleg volt, és a nyár csak még melegebb lesz. A
légkondicionáló veszett ügy volt a Toronyban, így minden ajtó és
ablak nyitva volt, hogy huzat legyen. Beléptünk egy keskeny
folyosóra és elindultunk felfelé a hatalmas lépcsőn, ami az életem
megkeserítője volt. Akkor kezdtem el gyűlölni, amikor először
kellett megmásznom, és egy térdsérülés csak tovább fokozta az
ellenszenvemet.
Második emelet.
Harmadik emelet. Hülye lépcsők.
̶ Hitves!
Megfordultam a kétségbeesett hang hallatán. Egy idősebb nő
rohant felém a harmadik emeleti folyosó felől, a szemei nagyra
nyitva, a szája ernyedten.
Meredith Cole. Maddie anyja.

9
 ̶ Megölik őket! – Megragadta a kezemet. – Meg fogják ölni a
lányaimat!
Minden alakváltó megdermedt a folyosón. Megérinteni egy
alfát az engedélye nélkül támadásnak számított.
Tony, Doolittle egyik asszisztense, befordult a sarkon és
végigrohant a folyosón felénk. – Meredith! Várj!
Doolittle volt a Falka medmágusa. Elöntött a félelem. Csak egy
ok volt, ami miatt a Falka orvosa megölne egy gyereket.
̶ Kate? Mi folyik itt? Hol van Maddie? – Julie hangja
elvékonyodott.
̶ Segítsen! – Meredith a karomat szorongatta. A csontjaim
felnyögtek. – Ne hagyja, hogy megöljék a kicsikéimet!
Tony megtorpant, nem tudva, hogy most mit csináljon.
Megőriztem a hangom higgadtságát. – Menjünk oda.
̶ Erre! Doolittle-nél vannak. – Meredith elengedett, és a
folyosó vége felé mutatott.
̶ Mi folyik itt? – cincogta Julie.
Elindultam a folyosón. – Hamarosan megtudjuk.
Tony elindult mögöttünk, miután elmentünk mellette. A
folyosó az orvosi szárnyba vitt minket.
̶ Hátul van – mondta Tony. – Megmutatom.
Elindult előre és követtük a kórházi szárnyon át egy kerek
szobába. Hat hosszú, keskeny, szürke folyosó vezetett ki a
szobából. Tony a velünk szemközt lévő felé indult. A végén egy
acél ajtó állt, árulkodó ezüstös csillogással. Afelé indultunk, a
lépéseink zaja a falakon visszhangzott. Három rács őrizte az
ajtót, mindegyik olyan vastag, mint a csuklóm. Most zárva
voltak. A szívem összeszorult. Nem akartam látni mi van
mögöttük.

10
 Tony megragadta a vastag fém kereket, ami az ajtó
kilincseként szolgált, megfeszült és kinyitotta, felfedve a
félhomályos szobát. Beléptem. Jobb oldalt Doolittle állt néhány
szék mellett. Fekete férfi volt, az ötvenes évei elején, sötét bőrrel
és őszes hajjal. Megfordult, hogy rám nézzen és az általában
kedves szemei mindent elárultak, amit tudnom kellett. A
legnagyobb félelmem beigazolódott, és már nem volt remény.
Balra tőlem két plexiüveges cella állt egymás mellett, amiket
kék fey-lámpák világítottak meg. Acél és ezüst rácsok fogtak
körül minden cellát. Nem láttam ajtót. Az egyetlen
hozzáférhetőséget a cellákhoz egy ételautomata szerű ablak
biztosította elől.
A cellákban két szörnyeteg várakozott. Torz, groteszk, kitekert
testű rettenetes lények voltak, rémálomba illő emberszerű
testrészekkel, túlméretezett karmokkal, és foltokban sűrű
bundával. A sarokba húzódtak és összebújtak, bár elválasztotta
őket a plexifal és a rácsok. Az arcuk a túlméretezett
állkapcsukkal és furcsán eltorzult fogaikkal nem csak felhívták
magukra a figyelmet, de egy életre beleégették magukat az
emlékezetedbe.
A baloldali szörny felemelte a fejét. Két emberi kék szem
nézett ránk, rettenettel és fájdalommal telve.
̶ Maddie! – Julie összeesett a rácsok előtt. – Maddie!
A másik szörnyeteg megmoccant. Felismertem a barna
hajzuhatagot. Maddie és Margo. Julie legjobb barátja és az
ikertestvére louppá változtak.
Minden alakváltónak választania kellett: vagy megőrzi az
emberségét a rend és szigorú fegyelem betartásával és
folyamatos önkontroll gyakorlásával, vagy megadja magát az

11
erőszakos vágyaknak, amiket a Lyc-V, az alakváltó vírus,
jelenléte kelt, és egy őrült louppá változik. A loupok gyilkoltak,
kínoztak, és mások fájdalmában lelték örömüket. Már nem
voltak képesek tisztán emberi vagy állati alakot ölteni. Ha egy
alakváltó louppá vált, nem volt visszaút. A Falka megölte őket.
Extrém stresszhelyzetben a Lyc-V hatalmas számban
termelődött az alakváltók testében. A tinédzserkor a hormon
túltengésekkel és érzelmi hullámvasúttal, volt a legstresszesebb
időszak, amit egy alakváltó megélt. A gyerekek egynegyede nem
élte túl.
̶ Mondja meg neki – könyörgött Meredith. – Mondja meg
neki, hogy ne ölje meg a gyerekeimet.
Doolittle rám nézett.
A Falka egy bonyolult módszerrel határozta meg a loupság
valószínűségét, ami a vérben található vírusmennyiségen alapult.
– Mekkora a Lycos szám?
̶ Kétezer-hatszáz Maddie-nél, és kétezer-négyszáz Margónál
– felelte.
Ezer felett gyakorlatilag borítékolni lehetett a loupizmust.
̶ Mióta vannak ilyen állapotban? – kérdeztem.
̶ Hajnali kettő óta – felelte Doolittle.
Vége volt. Több, mint tizennégy óra eltelt. Csak az
elkerülhetetlent próbáltuk halasztgatni. Francba!
Julie megfogta a rácsokat. A szívem összeszorult egy
fájdalmas gombócba. Néhány hónappal ezelőtt ő is pont így
nézett ki, ember és állat kusza keveréke volt, a testét eltorzította a
vírus. Még mindig voltak rémálmaim arról, hogy felette állok,
miközben ő rám vicsorog egy kórházi ágyhoz szíjazva. Amikor
felébredtem le kellett mennem a szobájához az éjszaka közepén,

12
hogy megnyugtassam magam, életben van és minden renden
vele.
̶ Kérem, Hitves. Kérem! – suttogta Meredith. – Julie-t is
meggyógyította.
Fogalma sem volt mit kér tőlem. Túl magas volt az ára. Még
ha bele is egyeznék – amit nem tehetek – a vírus kiűzéséhez Julie-
ból szükség volt egy teljes koven mágiájára, több pogány pap
erejére és a majdnem halálomra. Egyszeri alkalom volt, nem
tudtam megismételni.
̶ Julie a mágiája miatt épült fel – hazudtam gyengéd hangon.
̶ Kérem!
̶ Annyira sajnálom. – A szavak zúzott üvegnek tűntek a
számban. Semmit sem tehettem.
̶ Nem hagyhatod! – Julie felém fordult. – Nem hagyhatod,
hogy megöljék őket. Nem tudhatod. Talán még felépülnek.
Nem, nem fognak. Tudtam, de akkor is rápillantottam
Doolittle-re. Megrázta a fejét. Ha a lányoknak bármi esélyük lett
volna a felépülésre, mostanra már láthatóak lennének a jelek.
̶ Csak több időre van szükségük. – Meredith úgy
kapaszkodott Julie szavaiba, mint egy fulladozó a szalmaszálba.
– Csak több időre.
̶ Várni fogunk – mondtam.
̶ Csak elnyújtanánk – szólt Doolittle csendesen.
̶ Várni fogunk – ismételtem meg. Ez volt a legkevesebb, amit
megtehettünk érte. – Ülj ide mellém, Meredith.
Együtt ültünk a szomszédos székeken.
̶ Meddig? – kérdezte Doolittle halkan.
Meredith-re pillantottam. A lányait bámulta. Könnyek
csorogtak az arcán.

13
 ̶ Ameddig szükséges.

RÁNÉZTEM AZ ÓRÁRA A FALON. Több mint hat órája

voltunk a szobában. A lányok nem mutattak változást.
Alkalmanként az egyik vagy a másik dühöngeni kezdett a
plexiüveget ostromolva, esztelen dühvel vicsorogva, aztán
kimerülten a földre estek. Rájuk nézni is fájdalmas volt.
Doolittle elment néhány órára, de most újra itt volt, egyedül
ült a falnál hamuszürke arccal. Egy szót sem szólt.
Néhány perccel korábban Jennifer Hinton, a Farkas Klán alfája
bejött a szobába. A falnak dőlve állt a hasát és a benne lévő babát
ölelve a kezeivel. Az arca ijedtnek tűnt és a szemeiben tükröződő
idegesség a pánik határát súrolta. A vérfarkasok körülbelül tíz
százaléka lett loup születés után.
Meredith lecsúszott a székéről. Leült a földre a plexifal előtt és
énekelni kezdett. A hangja remegett.
̶ Csitt, kicsi kincsem, figyeld a szót...
Ó, Istenem.
Jennifer a szájára szorította a kezét és kirohant a szobából.
̶ Mama vesz majd néked egy kis rigót...
Margo megmoccant és az anyjához kúszott, az egyik
kitekeredett lábát maga után vonszolva. Maddie követte.
Hárman összebújtak a plexifalnak préselődve. Meredith
kétségbeesetten tovább énekelt. Az altatója évek szeretetéből és
reményéből szövődött, és most mindennek vége volt. A szemem
könnybe lábadt.
Julie felállt és kisurrant a szobából.

14
 Hallgattam Meredith éneklését és azt kívántam bár több
mágiám lenne. Másmilyen mágiám. Azt kívántam bár több
lennék. Mióta csak az eszemet tudom, a nevelőapám, Voron
fegyverré kovácsolt engem. A legkorábbi emlékem, hogy
jégkrémet eszek a kardommal az ölemben. Több tucat
harcművészeti stílust ismertem, harcoltam arénákban,
besétálhattam a vadonba, hogy hónapokkal később visszatérjek
sértetlenül. Képes voltam irányítani az élőhalottakat, amit
mindenki elől elrejtettem. Át tudtam formálni a véremet egy
szilárd tüskévé, hogy fegyverként használjam. Több hatalomszót
is ismertem, amik olyan ősi, erős nyelvből származtak, amik
magának a nyers mágiának parancsoltak. Nem lehetett
egyszerűen megtanulni őket. A magadévá kellett őket tenned,
vagy belehaltál. Megküzdöttem velük és birtokoltam őket. Egy
mágia szökőár alatt, arra használtam egyet, hogy egy démon
sereg letérdeljen előttem.
És most egyik se segíthetett ezek közül. A rengeteg hatalmam
ellenére nem tudtam segíteni két ijedt kislánynak és a
szívszaggatóan zokogó anyjuknak. Csak pusztítani tudtam, ölni
és zúzni. Azt kívántam bár eltüntethetném ezt az egészet,
intenék a kezemmel, megfizetném az árat, amit kell, és mindent
rendbe hoznék. Annyira rendbe akartam mindent hozni.
Meredith elhallgatott.
Julie visszajött egy Snickers szelettel. Remegő ujjakkal
kibontotta, kettétörte a csokoládét, és bedobta a darabokat a
réseken. Maddie kinyúlt érte. A kezével, amin négy vastag,
göcsörtös ujj és egyetlen tíz centis karom volt, felszúrta az
édességet. Magához húzta. Az állkapcsa kinyílt, és egy aprócskát
harapott a csokiból a ferde fogaival. A szívem majd megszakadt.

15
 Margo az üvegnek rohant vicsorogva és sírva. A tizenöt centi
széles plexiüveg meg sem rezzent. Újra és újra nekirohant
nyöszörögve. Minden egyes alkalommal, amikor a teste
nekiütközött a falnak, Meredith válla összerezzent.
Az ajtó kinyílt. Megpillantottam az ismerős izmos testet és
rövid, szőke hajat.
Curran.
Biztosan a Tornyon kívül járt, mert a szokásos
melegítőnadrágja helyett farmert viselt. Amikor ránéztél, az
elsöprő erőt láttad. A széles vállán és erős mellkasán megfeszült
a póló. Formás bicepsz dagadt a karján. A hasa lapos volt és
kemény. Vele kapcsolatban minden a tiszta fizikai erőt hirdette,
ami ugyan vissza van fogva, de bármikor kitörhet. Úgy mozgott,
mint egy lopakodó macska, kecsesen, rugalmasan és teljesen
hangtalanul, a Torony folyosóit róva, egy oroszlán a
barlangjában. Ha nem ismertem volna, és szembe találkozok vele
egy sötét sikátorban, nagyon gyorsan eltűntem volna a
környékről.
A testi ereje ijesztő volt, de az igazi hatalma a szemeiben
rejlett. Amint belenéztél a szürke szemeibe, rögtön tudtad, hogy
nem fog tolerálni semmilyen kihívást a hatalma ellen, és amikor
a szemei aranyszínűek lettek, tudtad, hogy nemsokára meghalsz.
A sors ironikus szeszélye folytán belém szeretett. Hetente
szálltam szembe a hatalmával.
Curran nem nézett rám. Általában, amikor belépett egy
szobába a pillantásunk találkozott egy néma pillanatra, egy
gyors ellenőrzésként, hogy Hé, minden rendben veled? Most nem
nézett rám, és komor volt az arca. Valami nagy baj történt.
Maddie-n kívül.

16
 Curran elment mellettem Doolittle-höz, és átadott neki egy kis
műanyag tasakot, ami olíva zöld masszával volt tele.
Doolittle kinyitotta a tasakot és megszagolta a tartalmát. A
szeme elkerekedett.
̶ Hol...?
Curran megrázta a fejét.
̶ Az panacea? – Meredith megpördült, hirtelen ismét élettel
teli szemekkel.
A panaceát európai alakváltók készítették, akik kincsként
őrizték. A Falka már évek óta próbálta megfejteni a készítésének
receptjét, de semmire sem jutott. A növényi keverék hetvenöt
százalékkal csökkentette a születéskori loupizmus esélyét, és
visszafordította a félig-átalakulást a tinédzserek harmadánál.
Korábban volt egy férfi Atlantában, akinek valahogy sikerült kis
adagokat csempészni belőle, amit csillagászati összegekért adott
el a Falkának, de néhány héttel ezelőtt az alakváltók egy tóban
lebegve találtak rá elvágott torokkal. Jim biztonsági egysége a
partig követte a gyilkosokat. Kihajóztak a fennhatóságunk alól.
Most Curran hozott belőle egy tasaknyi. Mit művelt, Szőrös
Őfelsége?
̶ Csak egyetlen adaghoz elegendő a mennyiség – mondta
Doolittle.
Fenébe! – Tudsz még szerezni?
Curran megrázta a fejét.
̶ Választania kell – mondta Doolittle.
̶ Nem tudok – Meredith hátrahőkölt.
̶ Ne kényszerítsétek, hogy válasszon. – Hogy a fenébe
választhatnád az egyik gyerekedet a másik helyet?
̶ Felezd el – szólt Curran.

17
 Doolittle megrázta a fejét. – Nagyuram, esélyünk van
megmenteni az egyiküket...
̶ Azt mondtam, felezd el – morogta Curran. A szeme
aranyszínnel villant. Igazam volt. Valami rossz dolog történt, és
nem csak Maddie és Margo.
Doolittle becsukta a száját.
Curran hátralépett és a falnak támaszkodott keresztbe tett
karral.
A masszát két egyenlő részre osztották. Tony belekeverte
mindkettőt egy adag darált marhahúsba és bedobta a cellákba. A
gyerekek rávetették magukat a húsra, felnyalogatva a földről. A
másodpercek vánszorogtak, perceket vonszolva magukkal.
Margo összerándult. A bunda a testén eltűnt. A csontjai
összementek, kisebbek lettek, a helyükre ugrottak... Felkiáltott, és
egy emberi lány esett meztelenül és véresen a padlóra.
Köszönöm! Köszönöm, bárki is vagy odafent!
̶ Margo! – kiáltotta Meredith. – Margo, édesem, mondj
valamit. Mondj valamit, kicsim!
̶ Anya? – suttogta Margo.
̶ Kicsikém!
Maddie teste megremegett. A végtagjai megrándultak. A teste
eltorzulása csökkent, de az állat nyomai megmaradtak rajta. A
szívem összeszorult. Nem sikerült.
̶ Már csak kettes – mondta Doolittle.
Az átalakulás mutató, ami méri, hogy a test mennyire
változott át az egyik alakból a másikba. – Ez mit jelent?
̶ Ez haladás – mondta. – Ha több panaceánk lenne, bizakodó
lennék.
De nem volt. Tony nem csak kiürítette a tasakot, felvágta és
bedörzsölte a húst a tasak belsejével, aztán teljesen kikaparta a
18
késével. Maddie még mindig louppá változott. Több panaceát
kellett szereznünk. Meg kellett mentenünk.
̶ Nem ölhetitek meg! – Julie hangja élesre vékonyodott. –
Nem tehetitek!
̶ Meddig tudod altatásban tartani a gyereket? – kérdezte
Curran.
̶ Meddig lenne szükséges? – kérdezte Doolittle.
̶ Három hónapig – felelte Curran.
Doolittle összeráncolta a homlokát. – Azt kéred, helyezzem
kómába?
̶ Képes vagy rá?
̶ Igen – mondta Doolittle. – A másik választás a megölése
lenne.
Curran hangja metsző volt. – Azonnali hatállyal érvényes:
gyerekek minden loupizmushoz köthető megölését
felfüggesztem. Helyette altassátok el őket. – Megfordult és
kisétált.
Egy fél másodpercre megálltam, hogy megmondjam Julie-nak
minden rendben lesz, aztán utána rohantam.
A folyosó üres volt. A Bestiák Ura eltűnt.

19
2. fejezet
MEGMÁSZTAM A KÁRHOZAT LÉPCSŐIT A LEGFELSŐ
EMELETIG. Le akartam vadászni Currant, de Julie még mindig
ki volt borulva, és Meredith ide-oda ugrált az egyik lánya
ölelgetése, és a másik feletti zokogás között. Nem akarta, hogy
kómába tegyük Maddie-t. Még több panaceát akart, és nem tudta
megérteni, hogy nincs több. Hármunknak – Doolittle-nek, Julie-
nak és nekem – több, mint két óráig tartott, hogy meggyőzzük,
Maddie-t el kell altatnunk. Mire végre kijöttem az orvosi
szárnyból, Curran már rég eltűnt. A bejáratnál álló őrök látták,
amikor elment, de senki sem tudta hová ment.
Elértem a mi emeletünk bejáratánál lévő őrhelyet. A
Toronyban élni olyan volt, mintha egy üvegburában próbáltam
volna elbújni. A főtorony két legfelső emelete volt a menedékem.
Senki sem léphetett be ide, hacsak a Bestiák Ura személyi
testőrsége be nem engedte őket, és nem voltak túl nagylelkűek,
amikor látogatókról volt szó.
Egy sötét szobában ülni és egy szenvedő gyereket nézni,
miközben az anyja lelke a szemem láttára halt meg lassan, több
volt, mint amit el tudtam viselni. Tennem kellett valamit. Ki
kellett adnom a feszültséget vagy felrobbanok.
Biccentettem az őröknek és végigmentem a folyosón a hosszú
üvegfalhoz, ami elkülönítette a privát edzőtermünket. Levettem
a cipőmet és beléptem. Súlyok vártak odabent, néhány szabadon,

20
néhány gépekhez kapcsolva. Több nehéz bokszzsák lógott
láncokról a sarokban, egy bokszkörte mellett. Kardok, fejszék, és
dárdák pihentek tartókon a falon.
A nevelőapám, Voron meghalt, amikor tizenöt éves voltam, és
utána a gyámom, Greg Feldman gondoskodott rólam. Greg
éveket töltött fegyverek és műkincsek összegyűjtésével, amiket
rám hagyott. Már nem voltak meg. A nagynéném meglátogatott
minket, és Atlanta egy részét füstölgő romhalmazként hagyta
hátra, beleértve ebbe a lakásomat, amit Gregtől örököltem. De
lassan újra felépítettem. Nem volt semmilyen értékes fegyver a
gyűjteményemben, Slayert, a kardomat leszámítva, de minden
fegyverem jó volt és használható.
Kibújtam a hátamon lévő tartótokból, amiben Slayer volt,
letettem a földre, és fekvőtámaszokat csináltam néhány percig,
hogy bemelegedjek, de a saját súlyom nem volt elég, így a
bokszzsákra váltottam, nagyokat ütve és rúgva. Hajtott a
feszültség, ami az elmúlt néhány órában gyűlt bennem. A zsák
remegett az ütésektől.
Nem volt igazságos, hogy a gyerekek loupok lettek. Nem volt
fair, hogy nem voltak figyelmeztető jelek. Nem volt fair, hogy az
égvilágon semmit sem tehettem. Nem volt fair, hogy ha
Currannek és nekem gyerekünk lenne, olyan lennék, mint
Jennifer, a hasamat fogva rettegnék a jövőtől. És ha a gyerekeim
louppá válnának, meg kellene ölnöm őket. A gondolat tovább
hajtott, dühöngésbe kergetve. Nem lennék képes megtenni. Ha
Currannek és nekem születne egy kisbabánk, nem tudnám
megölni őt. Nem lennék képes rá. Csak a gondolat olyan volt,
mintha egy jeges tóba esnék.

21
 Majdnem egy óráig ütöttem a zsákot, átváltottam a súlyzókra,
majd vissza a bokszzsákhoz, próbálva a kimerülésig hajszolni
magam. Ha eléggé kifáradok, már nem fogok gondolkodni.
A kimerültség nem jött. Az utóbbi néhány hetet feltöltődéssel
és edzéssel töltöttem, jókat ettem és akkor szeretkeztem, amikor
akartam. Több energiám volt, mint egy duracell nyuszinak a régi
reklámokból. Végül sikerült belefeledkeznem az egyszerű fizikai
megerőltetésbe. Mikor végül megálltam szusszanni egyet, izzadt
voltam és sajogtak az izmaim.
Levettem egy Cherkassy kardot a falról, majd Slayerhez
mentem és felvettem. Erre a kardra a gatyám is rá ment sok évvel
ezelőtt, amikor még a Fejvadász Céhnél dolgoztam. A régi
házamban tartottam, így túlélte a nagynéném pusztítását.
Felemeltem a két kardot. A Cherkassy kard nehezebb és
hajlítottabb volt, míg Slayer könnyebb és egyenesebb. Forgatni
kezdtem őket, az izmaimat nyújtva. Az egyik kard csillogó széles
kört írt le előttem és mögöttem, majd fordítva, egyre gyorsulva,
míg egy éles acél forgatag vett körül. Slayer énekelt, fütyült,
ahogy átszelte a levegőt, a világos penge olyan volt, mint egy
acél nap sugara. Irányt váltottam, védekezésre váltva és újabb öt
percig dolgoztam, miközben sétálni kezdtem velük,
megfordultam és megpillantottam Barabast, aki az üvegnél állt.
Barabas vérmongúz volt, akit a bouda klán nevelt fel.
Szerették őt, de hamar kiderült, hogy nem illett be a vérhiéna
hierarchiába, így B néni, a Bouda Klán alfája, felajánlotta a
szolgálatait nekem. Ő és Jezebel, B néni másik különce, voltak a
dadáim. Jezebel védte a hátamat, míg Barabas megkapta a nem
túl irigylésre méltó feladatot, hogy átterelgessen a Falka
politizálásán és törvényein.

22
 Barabas vékony volt és sápadt, ezért enyhe kisebbségi
komplexusa volt, így mindent üzenetnek szánt, beleértve a haját
is. Egyenesen állt a fején rikító narancssárga tüskékben, mintha
lángra lobbant volna. Ma a haja különösen agresszívra sikerült.
Úgy nézett ki, mintha áram rázta volna meg.
̶ Igen?
Barabas kinyitotta az üvegajtót és belépett az edzőterembe, a
szemeivel követve a kardok mozgását. – Ne vedd rossz néven, de
néha megijesztesz, Kate.
̶ Barabas, te öt centis karmokat növesztesz, és ki tudsz
nyomni egy Shetland pónit. És szerinted én vagyok ijesztő?
Bólintott. – És néhány nagyon ijesztő emberrel dolgozom
együtt. Ez azért elárul valamit. Hogy nem vágod meg magad?
̶ Gyakorlás. – Azóta gyakoroltam, hogy elég magas lettem
ahhoz, hogy a kardok ne érjenek le a földre.
̶ Meggyőzően néz ki.
̶ Igazából ez az egész lényege. Ezt a kardforgatási stílust arra
használják, mikor lelöknek a lovadról és ellenségek vesznek
körbe. Arra szolgál, hogy ki tudj törni a tömegből amilyen
gyorsan csak lehet. A legtöbb ember, ha meglátja, amint ezt
csinálod, rögtön úgy dönt, valahol máshol van sürgős dolga.
̶ Azt nem kétlem. Mi van, ha egy szuper kardforgató fickó
ugrik eléd? – kérdezte Barabas.
Felemeltem Slayert és egy vízszintes nyolcast rajzoltam a
kardommal a csuklómat forgatva.
̶ Végtelen szimbólum.
̶ Pillangó. – Felgyorsítottam és hozzátettem a másik kardot
alul. – Egy pillangó fent, egy pillangó lent, kézcsere, szükség
esetén ismétléssel. Torok, has, torok, has. Most nem tudja mit

23
védjen, így vagy megölöd, vagy eláll az utadból és tovább mész,
amíg ki nem érsz a tömegből. Szerettél volna valamit?
̶ Curran itt van.
Megálltam.
̶ Körülbelül egy órája érkezett, egy darabig itt állt téged
nézve, aztán felment az emeletre. Azt hiszem, hallottam a tetőre
nyíló ajtót. Azt hittem majd le fog jönni, de már ott van egy ideje,
így gondoltam talán tudni szeretnél róla.
Letettem a kardot, felkaptam Slayert és a hüvelyét, majd
végigmentem a rövid folyosón, ami egy rövid lépcsőhöz vitt. Az
első szint a privát lakrészünkhöz vezetett, a második a tetőre. A
tető volt a menedékünk, egy hely, ahová akkor mentünk, amikor
úgy akartunk tenni, mintha egyedül lennénk.
Kinyitottam a nehéz fémajtót és kiléptem. A tető széles
kőkörként nyúlt el előttem, amit egy méter magas fal vett körül.
A távoli horizonton Atlanta csontváza emelkedett a sötét
holdfényes ég előtt. Köd felhőzte a romos épületeket
halványkékké, szinte áttetszővé téve őket, így az egykor ragyogó
város maradványai szinte délibábnak tűntek. Az éjszakának nem
sokára vége lesz. Észre sem vettem, hogy így eltelt idő.
Curran a tető közepén guggolt egy kartondoboz felett. Még
mindig ugyanaz a szürke póló és farmer volt rajta. Előtte egy
fekete fémszerkezet feküdt az oldalán. Egy fél hordóra
hasonlított, amiből hosszú fém dolgok álltak ki az oldalánál. A
hosszú izék valószínűleg lábak voltak. A hordó másik fele fejjel
lefelé várakozott bal oldalt. Mindenféle csavar hevert kis
műanyag tasakokban szerteszét egy szerelési útmutatóval
mellettük, aminek a lapjait a szél lapozta.

24
 Curran rám nézett. A szemei olyan színűek voltak, mint az
eső, komolyak és komorak. Úgy festett, mint valaki, aki elfogadta
a sorsát, de nagyon nem tetszett neki. Bármi is járt a fejében, nem
örült a dolognak.
̶ Szia, nagymenő.
̶ Ez az én szövegem – felelte.
Közömbös hangon szólaltam meg. – Mit építesz?
̶ Egy füstölőt.
Biztos elkerülte a figyelmét, hogy már volt egy grillünk és egy
tökéletesen működő szalonnasütőnk három méterrel mögötte.
̶ Honnan szerezted?
̶ Raphael építési csapata ásott ki néhány ilyet egy régi
barkács áruház romjai alól. Elküldött nekem egyet ajándékba.
Az alkatrészek számából ítélve ez a füstölő bonyolultabb volt,
mint egy atomreaktor. – Elolvastad az útmutatót?
Megrázta a fejét.
̶ Miért, féltél, hogy visszaveszik a férfi tagságikártyádat?
̶ Most segítesz, vagy csak gúnyolódni fogsz rajtam?
̶ Nem csinálhatom mindkettőt?
Megtaláltam az útmutatót, a megfelelő oldalra lapoztam, és
odaadtam neki a csavaralátétet és az anyákat a csavarokhoz.
Feltekerte őket és rászorította puszta kézzel. A csavarok
felnyögtek egy kicsit. Ha szét akarnám szedni ezt az izét,
szükségem lenne egy nagy csavarkulcsra hozzá. És valószínűleg
egy kalapácsra, amivel a csavarkulcsot üthetem, amikor nem fog
mozdulni.
Curran hozzáillesztette a zsanérokat a füstölő tetejéhez. Nem
nézett ki túl jól.
̶ Szerintem ez fordítva van.

25
 Megrázta a fejét. – Jó lesz az.
Belenyomta a csavarokat a lyukakba, megszorította őket, és
megpróbálta összeilleszteni a tetejét az aljával. Figyeltem, ahogy
körbeforgatta nagyjából hatszor. Betekerte a csavarokat,
rögzítette őket, és a deformált füstölőre meredt. A teteje fejjel
lefelé volt és fordítva.
Curran undorodva rámeredt. – Pokolba vele!
̶ Mi a baj?
Nekidőlt a falnak. – Meséltem már arról, amikor Európába
mentem?
̶ Nem.
Odamentem hozzá és megálltam mellette.
̶ Amikor huszonkét éves voltam, Mike Wilson, az Ice Fury
alfája, eljött hozzám, hogy meghívjon az Ibériai Gyűlésre.
Mike Wilson egy falkát vezetett Alaszkában. Az volt az
egyetlen falka az Egyesült Államokban, ami méretben vetekedett
a miénkkel.
̶ Wilson felesége európai volt, belga azt hiszem, és néhány
évente átkeltek az óceánon, hogy meglátogassák a nő családját.
Most már az ex-felesége. Szétváltak, így a nő magával vitte a
lányukat és hazament a szüleihez.
Figyelembe véve, hogy ez az Atlanti óceán másik oldalát
jelentette, nagyon nem akarhatott Wilson közelében maradni. –
Mike nem küzdött a gyerekéért?
̶ Nem. De tíz évvel ezelőtt, még együtt voltak. Megálltak
Atlantában a találkozóra menet, és Wilson meghívott, hogy
tartsak velük Spanyolországba. Úgy állította be, mintha szó
lehetne egy üzletről a panaceáért, így elmentem vele.
̶ Hogy ment?

26
 ̶ Számítottam rá, hogy rosszul fog alakulni. Kiderült, hogy
túl optimista voltam. – Curran összefonta a karját a mellkasa
előtt, amitől megfeszültek az izmok a karján. – Európában
másmilyenek a dolgok. A népsűrűség magasabb, a mágikus
hagyományok elterjedtebbek, és sok épület elég régi ahhoz, hogy
kibírják a mágiahullámokat. Az alakváltók többen vannak, és
már korán elkezdtek falkákat alakítani és területeket foglalni.
Kilenc különböző falka jelent meg a találkozón, kilenc alfával.
Mindegyik erős, bármikor készen álltak kitépni a torkomat, és
egyik se volt őszinte velem. A szemembe csupa mosoly volt
mindenki, de hátba támadtak amint megfordultam.
̶ Jól hangzik. Megöltél valakit?
̶ Nem. De nagyon akartam. Egy vérsakál az egyik falkából
megkeresett, hogy panaceát adna el, és másnap rátaláltunk a
holtestére odakint egy kocsi nagyságú sziklával a feje helyén.
̶ Szuper.
̶ Ja. Tíz embert vittem magammal a Falka legjobb harcosai
közül. Azt hittem mind megbízható és hűséges. Néggyel mentem
haza. Kettő „sajnálatos baleset” áldozata lett, hármat több pénz
ígéretével csábítottak el, és egy megházasodott. A Falka még
fiatal volt. Mindegyikük elvesztése fájt, és nem tehettem ellene
semmit sem. Hónapokig tartott, amíg a hatalmi vákuum
megszűnt.
Régi frusztráció érződött a hangjában. Heteket tölthetett azzal,
hogy átgondolja, minden pillanatot alaposan megvizsgálva, azt
keresve mit csinálhatott volna másképp. Bárcsak átnyúlhattam
volna az időn és téren, hogy behúzhassak néhány embernek.
̶ Kezdettől túlerőben voltak velünk szemben, és üres kézzel
mentünk haza. Megfogadtam, soha többet.

27
 Vártam. Lennie kellett még valaminek.
̶ Az egyik alfa, akivel találkoztam Jarek Kral volt. Kemény,
vérszomjas gazember. Övé a Keleti-Kárpátok egy része, és
szépen gyarapította a területét. Az az ember megrögzöttje a
hagyatékának. Azt hiszi magáról, hogy valamiféle király. A
legtöbb gyereke meghalt, vagy azért mert louppá váltak, vagy
azért mert ő volt az apjuk. Csak egy lánya élte meg a felnőttkort,
és megpróbálta hozzám adni.
̶ Hogy micsoda?
Curran felém nézett. – Amikor visszaértem a hajónkhoz, egy
tizenhét éves Desandra nevű lány várt rám egy üzenettel. A terv
az volt, hogy elveszem, és Jarek minden évben fizet nekem, ha
beleegyezem, hogy az egyik fiamat elküldöm hozzá. Jobban örült
volna kettőnek, ha esetleg az egyik meghalna, de eggyel is beérte
volna.
Elbűvölő. Bárki, aki tizenöt percet tölt Currannel egy szobában
és kicsit is épeszű, tudná, hogy nem lehet őt megvenni, és sosem
adná el a gyerekeit.
̶ Nem fogadtad el a nagylelkű ajánlatát, gondolom.
Curran megrázta a fejét. – Nem is beszéltem a lánnyal.
Visszaküldtük oda, ahonnan jött. Jarek kiházasította egy másik
falkánál, az ukrán Volkodavinál.
Farkas Ölők, hmm. Érdekes név egy alakváltó falkának.
̶ Desandra a Volkodavival élt néhány hónapig, aztán Jarek
meggondolta magát, így el kellett válnia. Később Jarek egy másik
házasságban egyezett meg egy olasz falkával, a Belve
Ravennatival.

28
 ̶ Milyen kedves és szerető apa. – Felültem a mellvédre.
Könyvet írhattam volna a rossz apákról, de Desandra
valószínűleg komoly vetélytársam lenne.
Curran megvetően felhúzta a száját. – Ő nem az apja. A
stricije. Összevitatkozott valamin a Belve Ravennatival a
legutolsó Ibériai Gyűlésen és felbosszantották, így
megparancsolta Desandrának, hogy jöjjön haza megint.
Desandra kikészült. A jelenlegi férje és az ex-férje is a találkozón
volt, így lefeküdt mindkettővel. Most ikrekkel terhes, és az
apasági vizsgálat mindkét férfi DNS-ét kimutatta.
̶ Ez hogy is lehet, pontosan?
̶ Én is ugyanezt kérdeztem. – Elfintorodott. – Meg kellett
kérdeznem Doolittle-t. Van rá egy szakkifejezés, várj csak... –
Elővett egy papír cetlit a farmerzsebéből és felolvasta. –
Heteropaternális szuperfekundáció. Állítólag ez azt jelenti, hogy
különböző apáktól származó ikrek. Még sosem hallottam róla, de
Doolittle azt mondja, tényleg van ilyen, és alakváltókkal
gyakrabban megtörténik, mint a normál emberekkel. Azt
mondta, vannak egypetéjű ikrek és kétpetéjű ikrek. A kétpetéjű
ikrek esetében két pete egyszerre termékenyül meg az anyában.
A szuper-valami akkor történik, amikor különböző apák
termékenyítik meg a petéket.
̶ Még mindig nem értem, hogy ez a hatalmas zűrzavar miért
a mi dolgunk.
Curran grimaszolt egyet. – Jarek uralja a Kárpátok nagy részét.
Csábítóbbá próbálta tenni a Desandrával való házasságot, így
Desandra elsőszülöttje fog örökölni egy értékes hegyszorost.
Állítólag, Jarek azt mondta Desandra jelenlegi férjének, hogy ha
teherbe esne, inkább megöli őt és ne legyen egyetlen unokája

29
sem, minthogy engedné a Belve Ravennati rátegye a kezét a
szorosra.
Megölne egy nőt, hogy megölje a még meg nem született
gyerekét. Ez kísértetiesen ismerősen hangzott. – Megtenné?
Curran halkan felmordult. – Ez bonyolult. Jareknek mindig is
nagy volt a szája, és tényleg megölte az egyik fiát egy kihívás
során. De a Jarek, akire én emlékszem minden áron dinasztiát
akart alapítani. Erre most állítólag nyilvánosan fenyegetőzik,
hogy meg akarja ölni a lányát, aki az egyetlen esélye a dinasztia
megalapítására. Nincs több gyereke – csak Desandra maradt.
Valami másnak is lennie kell a háttérben. De mindegy, Desandra
biztosan elhitte, mert amikor rájött, hogy terhes, teljesen kiakadt.
Elrejtette a terhességét amíg a három falka ismét összegyűlt,
aztán nyilvánosan rájuk zúdította. Jarek megpróbált rátámadni
ott helyben, és majdnem háborút indított el, mert a másik két
falka megállította.
̶ Hát persze. Akarják a szorost. – A halott Desandra nem
szülhet.
̶ Pontosan. Végül találtak valami pártatlan fickót, aki
meghívta Desandrát magához, mindenkitől távol. A terhessége
nagy részében nála maradt, de két hónap múlva szülni fog, és a
három falka odamegy, hogy tanúja legyen a szülésnek. Attól
függően, hogy melyik gyerek születik meg először, az a falka
követelheti magának az örökséget. A Kárpátok közvetlenül a
Volkodavi és a Belve Ravennati területe között van, így
mindketten nagyon akarják. Egyik gyerek apja sem bízik a
másikban, és Jarekben még kevésbé bíznak. Valaki erőset
akarnak, aki megvédi Desandrát és a gyerekeit, és pártatlan

30
tanúként szolgál a szülésnél, amíg az öröklés nem tisztázódik. A
falkák meghívtak, hogy én legyek ez a valaki.
A kirakósok összeálltak a fejemben. – És panaceával fizetnek
érte. – Innen szerezte azt az adagot.
Curran bólintott. – Tíz hordóval. Tíz hónaptól egy évig
kitartana nekünk.
Megmenthetnénk Maddie-t. megmenthetnénk Jennifer meg
nem született babáját. Ha teherbe esnék Currantől... Erősen
kizártam ezt a gondolatot a fejemből. Nem hozhattam gyereket
erre a világra. Nem, amíg az apám életben van. De ha mégis... –
El kell fogadnunk.
Curren olyan arcot vágott, mintha rothadt almába harapott
volna. – Igen, tudom.
Egy év, amíg egy gyerek sem lesz loup. Maddie rettenetes
félig állati arca jelent meg előttem. Ahogy Meredith nézett rá, a
szemei rémültek, az arcán fájdalom, és nem kellett tovább
gondolkoznom. Néhány röpke hónappal ezelőtt ugyanott voltam
ahol ő, egy rémisztő ködbe zárva, ahol csak arra vágysz, hogy
felébredj a rémálomból és a gyereked jól legyen. Annyira akarod,
olyan kétségbeesetten, hogy bármit megtennél, bármit a világon
valamilyen csoda gyógymódért, vagy a legkisebb esélyért. Azt
akarod, hogy a rémálom véget érjen, de sosem tudsz felébredni
belőle. Hogy lehetne ezt beárazni?
Curran a füstölő darabjait nézegette. – A történetük szerint
mivel én messze vagyok, igazságos és semleges leszek. Egy
szomszédjuk sem jelentkezett a feladatra.
̶ Desandra már eleve semleges környezetben van. –
Hangosan gondolkodtam. – Nem valószínű, hogy ne találtak
volna valakit a közelben, aki elég erős, hogy a három falkát

31
kordában tartsa. Ez olyan, mintha valaki L.A.-be menne, hogy
felbéreljen valakit egy Atlantai melóra.
̶ Mm-hm. A sztorijuk nem igazán stimmel. Deasandra még
mindig él, ami két dolgot jelenthet: Jarek nem akarja igazából
megölni, tehát nincs szükségük rám, vagy egy erődbe vitték, ahol
tökéletes biztonságban van és nem juthat a közelébe, tehát, ismét
csak nincs szükségük rám.
̶ Rákérdeztél erre?
̶ Azt állítják, hogy mivel mind a három falka egy helyen lesz
egy időben, csak én vagyok elég erős ahhoz, hogy
megakadályozzam, nehogy vérfürdőt rendezzenek.
Egyre kevésbé tetszett a dolog. Csak mondvacsinált indokkal
tudtak szolgálni, de kifejezetten Currant akarták, és panaceát
lógattak az orrunk elé. Tudták, hogy nem utasítaná vissza. – Ez
csapda.
̶ Ó, tudom, hogy csapda. – Curran kivillantotta a fogait. –
Olyan csalit használnak, amiről tudják, hogy nem utasíthatom
vissza, és a Falkában is kiszivárogtatták a hírt. Tegnap
találkoztam a követekkel, csak én és Jim voltunk ott. Amikor
visszajöttem a találkozóról, a patkányok és a sakálok már
üzenetet hagytak, hogy miben segíthetnek.
̶ Okos. – Az alakváltók pletykásabbak voltak, mint az öreg
hölgyek egy templomi pikniken. Jelenleg a hírek a tíz hordó
panaceáról futótűzként terjedtek a Falkában. Ha Curren nem
hajlandó menni, minden szülő, akinek húsz év alatti gyereke van,
megrohamozza a Tornyot és fellázad ellenünk.
A Falkának nagyon kevés kapcsolata volt az európai
alakváltókkal. Létezett néhány bizonytalan kereskedelmi
megállapodás, de az egyetlen dolog, ami igazán érdekelte

32
Currant a panacea volt, és az európai falkák nem voltak
hajlandóak eladni vagy megosztani velünk.
Egymásra néztünk.
̶ Csináltál valamit, amivel felkeltetted az érdeklődésüket? –
kérdeztem. – Miért minket akarnak? Miért most?
Megrázta a fejét, a hangja morgós volt. – Semmit sem
csináltam és nem tudom.
̶ Mit akarhatnak tőlünk?
̶ Nem tudom. De így vagy úgy meg fogom tudni.
̶ Jim mit mondott?
̶ Ő sem tudja. Utána néz a dolgoknak.
Jim Shrapshire annyira körmönfont volt, amennyire csak
lehetséges. A Falka biztonsági főnökeként úgy gyűjtögette az
információt, mint az aranyat. Ha ő nem tudja mi folyik itt, vagy
nem fontos, vagy nagyon rossz a helyzet. Én a rossz helyzetre
fogadtam volna.
̶ Mikorra kell ott lennünk?
̶ Amint csak lehet. Desandra egy kisvárosban van a Fekete-
tenger partján. Ha egy hajóval elindulunk Savannah-ból az
Atlanti-óceánon keresztül, akkor jó esetben körülbelül három
hétig tart majd az út, feltéve, hogy semmi sem történik.
Gyorsan kellett indulnunk. A legnagyobb nehézség, hogy
találjunk egy hajót. Az Atlanti óceánon való átkelésnek nem volt
mindig jó vége. A Fekete-tengeren sem volt egyszerű áthajózni.
Az ősi görögök Pontos Axenosnak hívták, a Vad Tengernek. A
mi világunkban és korunkban a görög mítoszok olvasása életeket
menthetett, és eleget ismertem ahhoz, hogy tudjam a Fekete-
tenger nem egy mókás hely.
̶ A Fekete-tengeren hol?

33
 ̶ Grúziában.
Kolkhisz. Testőrködés az Aranygyapjú, sárkányok és
boszorkányok földjén, ahová az Argonauták elhajóztak és
majdnem belehaltak. – Írásba kellene foglaltatni a feltételeket.
̶ Kate, szerinted eljöttem arról a találkozóról szerződés
nélkül? – Felvett egy papír stócot, ami a dobozzal volt a tetőhöz
fogva és odanyújtotta nekem. Átfutottam. A három klán közösen
felbérelt minket, hogy minden fenyegetéstől megvédjük
Desandrát, és az érdekei szerint járjunk el a gyerekei
megszületéséig és további három napig.
̶ Az „érdekei szerint járjunk el” egy igazán furcsa kitétel –
gondolkoztam hangosan.
̶ Mm-hm. Nekem is feltűnt az a rész. Valaki biztos
ragaszkodott hozzá, hogy beletegyék.
̶ Szinte úgy hangzik, mintha nem lenne teljesen épeszű, és
félnek, hogy ártani fog saját magának. – Feltűnt, hogy Curran
engem néz. – Igen?
̶ A meghívás a Bestiák Urának és a Hitvesnek szól. De
megértem, ha úgy döntesz nem jössz.
Csak bámultam rá. Komolyan? Ő jelentette nekem a világot.
Ha meg kellene halnom, hogy ő élhessen, egy pillanat alatt
megtenném, és ő is ugyanezt tenné értem. – Bocs, ezt
megismételnéd?
̶ Át kell kelnünk az óceánon a hurrikán szezon közepén,
hogy egy idegen országba menjünk, ami tele van ellenséges
alakváltókkal, és egy terhes nőt kell pesztrálgatnunk, miközben
mindenki ellenünk tervezget és csak egy lehetőségre vár, hogy
hátba szúrhasson minket.

34
 Megvontam a vállam. – Nos, tényleg rosszul hangzik, ha így
adod elő...
̶ Kate – morogta.
̶ Igen?
̶ Azt próbálom elmondani, hogy nem muszáj jönnöd. Nekem
igen, de te itt maradhatsz, ha akarsz.
Ha-ha. – Azt hittem egy csapat vagyunk.
̶ Így van.
̶ Nem küldesz egyértelmű jeleket.
Curran a torka mélyéről felmordult.
̶ Ez lenyűgöző, de nem túl informatív, Őszőrössége.
̶ Rémes lesz – mondta Curran. – Sokkal kevésbé lesz rémes,
ha velem jössz. Azt akarod, hogy kimondjam, hát tessék:
szükségem van rád. Szükségem van rád, mert szeretlek. Három
hónap nélküled pokoli lesz. De ha nem lennénk együtt, akkor is
szükségem lenne rád. Remek harcos vagy, dolgoztál testőrként,
és ismered a mágiát. Nekünk talán nincs sok mágiahasználónk,
de nem tudjuk, hogy azoknál a falkáknál van-e, és ha mágiával
támadnak ránk, nem tudunk védekezni. – Széttárta a karját. – De
szeretlek, és nem akarom, hogy bajod essen. Nem fogom azt
kérni, hogy gyere velem. Az olyan lenne, mintha egy száguldó
vonat elé lépnék, és azt mondanám: „Hé, édesem, gyere, állj ide
mellém.”
Leugrottam a falról és megálltam mellette. – Bármikor.
Csak nézett rám.
̶ Még sosem öltem vonatot. Talán szórakoztató lenne
megpróbálni.
̶ Biztos vagy benne?

35
 ̶ Egyszer egy ketrecben haldokoltam egy palotában, ami egy
varázs dzsungel felett repült. Aztán valami idióta eljött oda,
levadászta a palotát, több száz rakshasán átverekedte magát és
megmentett.
̶ Emlékszem – felelte.
̶ Akkor jöttem rá, hogy szeretsz – mondtam. – Ott voltam a
ketrecben, és hallottam, hogy üvöltesz.
Felnevetett. A feszültség csökkent a vállában. Magához ölelt és
megcsókoltam. Curran íze volt, férfias, egészséges és az enyém,
és bárhol felismertem volna ezt az ízt.
̶ Én is megyek, Őbolondsága. Nem tudsz megszabadulni
tőlem.
̶ Köszönöm.
Mindamellett jó ötlet volt eltűnni Atlantából. Eltűnni Hugh
d’Ambray, az apám hadvezérének közeléből.
A családi hátterem bonyolult volt. Ha az igazi apám
megtudná, hogy élek, mindent megmozgatna ezen a világon,
hogy megöljön. Huszonhat évig sikerült nyílt színen elrejtőznöm.
De aztán belefutottam Hugh d’Ambraybe, aki néhány hónappal
ezelőtt rájött, hogy valószínűleg ki vagyok. Nem hiszem, hogy
száz százalékig biztos volt benne, de erősen gyanakodott. Előbb
vagy utóbb, Hugh d’Ambray kopogtatni fog az ajtómon, és még
nem álltam készen. A testem meggyógyult, és azt tanulgattam,
hogyan alakítsam a véremet fegyverekké és páncélzattá, ami az
apám egyik legnagyobb ereje volt, de több gyakorlásra volt
szükségem.
Ez az út időt fog nekem nyerni, és minden nappal erősebb
lettem. Sok szerencsét a keresésemhez az óceán túloldalán, Hugh.

36
 Curran közelebb lépett. Hozzá dőltem. Alattunk az erdő
elnyúlt a távolba, azon túl jobb oldalt Atlanta kitekert romjai
sötétítették a horizontot.
Az aggodalom felgyűlt bennem és túlcsordult. A szavak
maguktól kibuktak belőlem. – Ha gyerekeink lennének, mekkora
a valószínűsége, hogy louppá változnak?
̶ Kevésbé valószínű, mint a többségnél – mondta Curran. –
Én Első vagyok, és mi nem őrülünk meg olyan gyakran.
Az Elsők mások voltak a többi alakváltónál. Erősebbek voltak,
gyorsabbak, és nagyobb kontrolljuk volt az alakváltás felett. De
akkor is ki voltak téve a Lyc-V-nek és a loupizmus rettenetének.
– De lehetséges?
̶ Igen.
Éreztem, ahogy a feszültség gyűlik bennem, mint egy felhúzós
játékban, amit feltekertek. – Mekkora az esélye?
Felsóhajtott. – Nem tudom, Kate. A családomban senki sem
lett loup amennyire én tudom, de túl fiatal voltam, hogy
ilyesmikről kérdezősködjek. Csak azt tudom, hogy kevésbé
valószínű. Meg fogjuk szerezni a panaceát, kicsim. Ígérem, hogy
megszerezzük.
̶ Tudom.
̶ Szeretnél gyerekeket?
Megpróbáltam elképzelni, hogy Curran gyerekét hordom.
Még csak nem is gondolat volt, inkább egy távoli ködös ötlet, és
jelenleg túl bonyolultnak tűnt ahhoz, hogy foglalkozzak vele.
Megpróbáltam elképzelni magamat terhesen, de nem ment. Mi
van, ha az apám megtalál és megöli a gyerekeimet? Mi van, ha
louppá válnak?

37
 Curran arca furcsa kifejezést öltött. Feltűnt, hogy átöleltem
magamat. Hé, kicsim, akarsz tőlem gyereket? Várj, hadd gömbölyödjek
magzatpózba válaszul. Ugh! Idióta vagyok.
̶ Talán. Egyszer. Amikor a dolgok lenyugszanak. Te
szeretnél gyerekeket?
Körém fonta a karját. – Persze. Majd később. Nem sietek
sehová.
A szél körülölelt minket, frissen, egy új nap ígéretét hozva.
Ahogy együtt álltunk, a nap az erdő fölé emelkedett, egy
keskeny arany csíkban, ami már fájdalmasan ragyogó volt.
Együtt leszünk és megszerezzük a panaceát Maddie-nek. Most
csak ez számított.

38
3. fejezet
Amikor Currannal lejöttünk a tetőről reggelit keresve, Barabas
letámadott minket egy nagy rakás papírral.
̶ Mi ez? – méregettem az öt centis papírhalmot.
̶ Ez minden, amit el kell intézni, mielőtt elindulhattok a
Fekete-tengerre.
A legközelebbi tárgyalóra mutatott. A reggeli ki volt téve.
Rántottával, bacon halmokkal, kolbászokkal és sült hús
hegyekkel megrakott tányérok osztoztak a helyen a kávés
kancsókkal és palacsinta tornyokkal. Az illatuk körülöttem
kavargott. Hirtelen farkaséhes lettem.
̶ Az egész Torony tudja, hogy elmegyünk? – kérdezte
Curran.
̶ Biztos van még néhány ember, aki alszik, de mindenki más
igen. – Barabas letett egy kupacot az asztalra és kihúzta nekem a
széket. – A tiéd.
̶ Éhes vagyok és nincs időm erre.
Barabas pillantásában nem volt könyörület. – Keríts rá időt,
Alfa. Két kezed van. Tudsz egyszerre enni és aláírni.
Curran elvigyorodott.
̶ Élvezed a szenvedésem? – kérdeztem.
̶ Viccesnek találom, hogy képes vagy kirohanni egy
golyózáporba csupán a kardoddal felfegyverkezve, de a
papírmunkától pánikba esel.

39
 Barabas letett elé egy még vastagabb kupacot. – Ez a tiéd,
nagyuram.
Curran átkozódni kezdett.
Az alakváltók anyagcseréje gyors volt, ami hasznukra volt a
tápanyagok felhasználásában és az alakváltáshoz szükséges
energia eltárolásában. De ugyanemiatt rengeteget ettek.
Végignézni, ahogy Curran elpusztítja az ételt félelmetes élmény
volt. Nem habzsolt, és nem a kezével tömte magába a kaját. Csak
hatalmas mennyiséget evett meg. Azt hittem idővel majd
hozzászokom, de amikor nekikezdett a harmadik megpúpozott
tányérnak, csak pislogtam. Biztos kihagyta a vacsorát tegnap
este.
A tárgyaló ajtaja kinyílt, és Jim bevonult, mint egy kitörni
készülő vihar. 185 centi magas volt, sötét színű sima bőrrel, és
olyan pillantással, ami miatt legszívesebben elhátráltál volna tőle
a legközelebbi kijáratot keresve. Jim volt a Falka biztonsági
főnöke. Régről ismertük egymást, amikor még mindketten a
Fejvadász Céhnek dolgoztunk és alkalmanként társultunk.
Nekem szükségem volt a pénzre, Jim pedig nem viselt el senki
mást a munka során.
Jim az asztal fölé hajolt. – Én is megyek.
̶ Nem – felelte Curran. – Itt van rád szükségem. Neked kell
vezetned a Falkát, amíg nem vagyunk itt.
̶ Vedd rá Mahont.
Mahon Delany, a Súlyos Klán egyik alfája volt a Falka hóhérja.
Ő nevelte fel Currant miután Curran családját meggyilkolták, és
valószínűleg őt tisztelték leginkább a Falka tizennégy alfája
közül. De sokan nem rajongtak érte.

40
 ̶ A sakálok fellázadnának, te is tudod – mondta Curran. – Te
össze tudod fogni a klánokat. Mahon nem. Ő régimódi és
keménykezű, ha őt nevezem ki főnöknek, polgárháborúra
jönnénk vissza.
̶ És ki fog vigyázni a seggetekre, amíg ott vagytok? Nem
csak arról kell tudni, hogy mit csinálnak ténylegesen, azt is
figyelembe kell venni, hogy mit tehetnének és hogyan. Ki fog
ezzel foglalkozni?
̶ Nem te – felelte Curran. – Itt van rád szükségem.
Jim hozzám fordult. – Kate?
Ha azt hitte beleártom magam ebbe, elment az esze. – Ó, oda
nézz, mennyi papírmunka vár rám! Most nem tudok beszélni,
nagyon elfoglalt vagyok.
Jim ledobta magát a székbe, és olyan fejet vágott, mint aki meg
akar fojtani valakit.
Barabas újabb papírt tett le elém. Aj!
̶ Kate-re kellene bíznod a dolgot – mondta Jim. – Te még
sosem testőrködtél. Neki több tapasztalata van és egész tűrhető
benne.
Rámutattam egy szelet baconnel. – Nem csak tűrhető vagyok.
Átkozottul jó vagyok benne, és ezt te is tudod.
̶ Már átbeszéltük – mondta Curran. – Ő vigyáz Desandrára,
én vicsorgok és foglalkozom a falkákkal, és amikor azt mondja
csapjak oda, odacsapok. Menni fog, Jim.
̶ Vagy legalábbis azt hiszik. – Barabas elvette a papírt, amit
az imént írtam alá, és ráfújt a tintára.
̶ Vigyétek magatokkal Barabast – szólt hirtelen Jim. – Ha
nem engem visztek, vigyétek Barabast. Ravasz, paranoiás, és
megszállott. Tökéletes lesz.

41
 Curran rám nézett. Barabasra pillantottam. Kivillantotta az
egyenletes, éles fogait. – Nos, ilyen ajánlás után hogy
mondhatnék nemet?
̶ Kit szeretnél magad mellé? – kérdeztem.
̶ George-ot – felelte Barabas.
George igazi neve Georgetta volt, és gyilkossággal fenyegette
azokat, akik használni merték. Mahon lánya volt, és a Falka
bírósági írnokaként dolgozott.
̶ Ismeri a törvényeket – mondta Barabas. – És mindig
megőrzi a hidegvérét.
̶ Ha elviszitek George-ot, Mahon is menni akar majd –
mondta Jim.
̶ Az nem lenne olyan rossz – felelte Curran. – Mahon nagyon
erős harcos, és téged sem fog itt zavarni. Amellett, ő medve. A
Kárpátokban ezt tisztelni fogják.
̶ Mivel én megyek – mondta Barabas −, Jezebel is menni akar
majd.
̶ Nem. – Jezebel, a másik bouda dadám nagyon forrófejű
volt.
̶ Megkérdezhetem miért?
̶ Összevesztél Ethannel szerdán?
Barabas hátrahúzódott. Ethan a pasija volt, és a kapcsolatuk
remekül indult, de most gyorsütemben futott vakvágányra. –
Nem vesztünk össze. Csak vitatkoztunk.
̶ Tudod, honnan tudtam meg?
̶ Biztos vagyok benne, hogy el fogod árulni.
̶ Láttam Jezebelt, aki eltökélt arccal vágtatott valahová, és a
következő fél órát azzal kellett töltenem, hogy elmagyarázzam
neki Ethan lábainak eltörése nem fog segíteni a kapcsolatotokon.

42
Túlzott erővel reagál egy sértésre. Olyan helyre megyünk, ahol
túlerőben lesznek velünk szemben, sértegetni és folyamatosan
provokálni fognak. Egyetlen rossz ütés a részéről, és végünk van.
̶ Értem – mondta Barabas. – Majd finoman közlöm vele.
̶ Mit szólnátok Keirához? – kérdezte Jim.
Curran felvonta a szemöldökét. – Biztos vagy benne?
̶ Igen.
̶ Ki az a Keira? – kérdeztem.
̶ A húgom – felelte Jim.
̶ Neked van egy húgod? – Tudtam, hogy Jimnek van
családja. Csak sosem találkoztam velük, és nem láttam még őket.
̶ Három is van neki – tette hozzá Curran.
̶ Hogy-hogy sosem találkoztam még vele?
̶ Találkoztál – mondta Jim. – Csak nem emlékszel, mert nem
mondtam el, kicsoda.
̶ Ó, szóval a családodat csak akkor kell megismernem, ha
feltétlenül muszáj, vagy mi?
Szúrósan nézett rám. – Így van.
Amikor egy vicc elszáll egy duzzogó vérjaguár mellett, vajon
ad valamilyen hangot? – Biztos vagy benne, hogy el akarod
küldeni velünk a húgodat az óceán túloldalára? Mivel még
ahhoz sem vagyok elég fontos, hogy megismerjem, meg minden.
̶ Keira veterán katona – mondta Jim. – Ügyes, és nem fog
ellenetek fordulni.
Megpróbáltam elképzelni Jim női változatát, de csak Jimet
láttam női ruhában. Felzaklató kép volt.
̶ Legalább megkérdezted róla? – kérdezte Curran.
̶ Tudom, hogy menni fog.
̶ Nos, akkor bent van, hacsak nem mond nemet.

43
 Aláírtam hat dolgot, de a kupacom nem lett kisebb. Olyan
volt, mintha a papírmunka szaporodna, miközben dolgoztam.
̶ Honnan fogtok hajót szerezni? – kérdezte Jim.
̶ Használhatunk egy kereskedelmi fuvarszállító hajót –
felelte Curran.
̶ Nem lesz jó – mondta Jim. – Az Atlanti óceánon átkelni
rémes. Odaértek körülbelül három hét alatt, de lehet, hogy sietve
kell majd távoznotok tíz hordó panaceával, és nincs rá garancia,
hogy a teherhajó időben visszajön majd. Bérelnetek kell egy
hajót, legénységet, és körülbelül egy hónapig a kikötőben
ücsörögve kell majd várniuk rátok.
̶ Akkor bérelünk egyet – mondta Curran. – Vagy veszünk.
Nem érdekel.
̶ Nem tudom, hogy menne-e. Ez nem csak pénz kérdése. Egy
tapasztalt kapitányt és legénységet kellene rövid időn belül
szereznünk. – Jim az asztalon dobolt az ujjaival, majd felkelt. –
Ennek utána kell néznem.
Egy fiatalember állt meg az ajtóban. Teljes csendben mozgott,
akár egy szellem. Még mindig vékony volt, de már kezdett
izmosodni. Rövid barna haja volt, és olyan arca, ami felhívja
magára a figyelmet. Kicsivel korábban az emberek azért
bámulták meg, mert gyönyörű volt. Most azért torpantak meg,
mert nem tudták egy ilyen arcú férfi mit tenne. Amikor jóképű
volt, Jim beépülésre használta őt. Az emberek csak egy
szépfiúnak könyvelték el Derek Gauntot, de semmi sem kerülte
el a figyelmét. Nem volt túl boldog a gyerekkora. Emiatt
könyörtelen lett, kemény és fegyelmezett, és teljesen elkötelezte
magát a feladatoknak.

44
 Aztán rosszul alakultak a dolgok, és Derek arca fizette meg az
árát. A jó csontszerkezete még mindig ott volt, de az a sérülés
megváltoztatta a tiszta arcvonásait, és minden puhaságot elűzött
az arcáról. A barna szemeinek pillantása megkeményedett,
távolivá vált, és amikor barátságtalan akart lenni, teljesen
idegenné vált a tekintete. Láttam ezt a pillantást veterán
harcosoknál. Azt üzente, hogy nem ember vagy. Csak egy
akadály, amit el kell távolítani.
Ez a pillantás aggasztott. Derek a barátom volt. Még akkor is,
ha az egész Falka ellenem fordulna, ő mellettem maradna. De a
humora, az a szikra, ami régebben azzá tette, aki, egyre
halványabb és halványabb lett. Ha eltűnik, Derek egy rossz
helyre fog kerülni. Én is jártam már ott, és nehéz volt kimászni
abból a gödörből.
Curran úgy tett, mintha nem látná. Derek nem mondott
semmit. Egyszerűen csak várt. – Igen – mondta Curran anélkül,
hogy odafordult volna.
Derek biccentett és egy szó nélkül elsétált. Most már öt
emberünk volt: Barabas, George, Mahon, Derek, és valószínűleg
Keira. A szerződés szerint nem vihettünk tizenötnél több embert
magunkkal. Currannel tízben állapodtunk meg magunkat
leszámítva. Megfelelő szám volt, és mutatta, hogy nem félünk.
Jim ott ült azzal a kissé elfelhősödött tekintettel, ami általában
azt jelentette, hogy az agya háromnegyede valahol máshol járt.
̶ Jól vagy? – kérdeztem.
Rám nézett. – Hol a fenében fogok hajót találni...?
Egy őr jött az ajtóhoz.
̶ Igen? – kérdeztem.
̶ B néni érkezett, a Hitvessel szeretne beszélni.

45
 A Bouda Klán alfájával találkozni olyan volt, mintha a
konyhamalacba dugnád a kezed. Bármelyik másodpercben
bekapcsolhatott.
Curran felkelt. – Mennem kell.
̶ Gyáva – szóltam oda.
Rám vigyorgott. – Később találkozunk, kicsim. Gyere Jim,
neked is menned kell.
Elindultak a folyosó felé.
Barabasra néztem. – Csak egy kijárat van. Hogy akarják
elkerülni?
̶ Az őrszobában fognak elbújni, amíg elmegy ott. Bekísérjem
B nénit? – kérdezte Barabas.
̶ Nem menekülhetek, ugye?
̶ Nem.
Felsóhajtottam. – Oké. Essünk túl rajta.

A BOUDA KLÁN ALFÁJA EGY VIDÁM, fehér nyári ruhát

viselt, nagy, vörös pipacsokat ábrázoló mintával. A haját laza,
nemtörődöm kontyba csavarta. Egy napszemüveg ült a
homlokán. Már csak egy szalmakalap és egy piknikkosár
hiányzott.
B néni az ötvenes évei elején járt, de a legtöbb nő arra vágyott,
hogy így nézzen ki ilyen idősen. A bőre sima volt, a sminkje
visszafogott, de kifogástalan, az alakja telt, de még mindig
atletikus. Az ajkai gyakran húzódtak mosolyra, és a hangja csupa
édesség és cukormáz volt, de amikor tényleg rád nézett, felállt a
szőr a hátadon, mert rájöttél, hogy okos, könyörtelen, és pokoli
veszélyes. Ő vezette a bouda klánt, és bárkit, aki képes kordában

46
tartani több, mint három tucat vérhiénát, nem szabad félvállról
venni. Láttam már őt akció közben. Nem sok mindentől rázott ki
a hideg, de neki sikerült elérnie. Egyelőre B néni mellettem állt,
de nem voltak illúzióim. A mi barátságunk feltételes volt. Ha
már nem leszek számára hasznos, el fogja felejteni a nevem.
Mögötte Andrea Nash, a legjobb barátom és a Bouda Klán
jelenlegi női bétája sétált be a szobába. Alacsony volt, szőke és
halálos. Ő volt B néni fiának, Raphaelnek a menyasszonya. Az
emberek igazán kedvelték Andreát. Kedvesnek tűnt és
közvetlennek. Ezenkívül képes volt eltalálni egy dominó pöttyeit
nagyon nagy távolságból és szörnyeteggé tudott változni, akkora
karmokkal, mint a kisujjam.
B nénire mosolyogtam, és az asztalra mutattam. – Kérlek,
csatlakozzatok.
Az alakváltóknál az étellel kínálás különleges jelentéssel bírt.
Jelenthette az udvarlást, vagy az alfa státusz megerősítését. Akik
az ételt felajánlották, kinyilvánították, hogy felelősek azért, aki
elfogadta tőlük. Annak ellenére, hogy B néni beszélt nekem erről
a szokásról, mielőtt Hitves lettem, megpróbált ételt tukmálni
rám. Mivel magasabban álltam a hierarchiában, mint B néni,
most fordult a kocka.
̶ Ne zavartasd magad miattam. – B néni leült a jobb
oldalamon. Andrea megállt mögötte, mint béta.
Ránéztem. – Komolyan?
Andrea felsóhajtott. – Jó, rendben, csak ne mondd el senkinek.
– Lehuppant a mellettem lévő székre. Odanyújtottam neki egy
tányért.
̶ Mi hozott fel titeket ide, a tengernyi lépcső tetejére?

47
 ̶ Aggódom a testi épségedért. – B néni palacsintába tekert
egy szelet bacont és harapott belőle egy falatot. – És a klánom
jövőjéért, természetesen.
Természetesen. – A Fekete-tengeri útról van szó?
̶ Hát persze. Curran megemlítette a Desandra incidenst?
Témánál vagyunk. – Igen.
̶ Azt is megemlítette, hogy én kísértem vissza azt a szegény
gyereket az apjához?
Ó, anyám. – Nem.
̶ Milyen feledékeny tőle. – B néni újra harapott egyet a
palacsintájából. – Én és a néhai férjem is elmentünk arra az útra.
A családja az Ibériai-félszigetről származott. A klánunk fele
Afrikából származik, a másik fele Ibériából, de eltértem a
tárgytól. A lényeg, hogy én is ott voltam. Találkoztam Jarek
Krallal, Desandra apjával. Ő egy vadember.
Félrenyeltem a kávémat.
̶ Egy kegyetlen, agresszív barbár, akinek nincs lelkiismerete.
Hű!
̶ A semmiből jött, így teljesen a megszállottja a „királyi
vérvonala” építésének. Annyira rákattant arra, hogy tovább
örökítse a rettenetes génjeit, hogy szinte beleőrült, és eleve nem
volt teljesen rendben a feje. Minden egyes gyereke Desandrán
kívül loup lett, vagy megölette magát, ezért úgy adja-veszi azt a
lányt, mint valami díjnyertes tehenet, és ő nem áll ki magáért.
Desandra egy lábtörlő.
Oké. Úgy tűnik ez volt az őszinte kijelentések napja a bouda
klánban.
Töltöttem még magamnak kávét. Currannek igaza volt. Ha
Jareknek ilyen fontos a dinasztiája, nem akarná ennyire megölni

48
az egyetlen lányát, csak hogy megtartson egy hegyszorost. A
Kárpátokbeli alakváltók komplikált játékot játszottak, és volt egy
olyan érzésem, hogy a mi levágott fejünk volt a trófea.
B néni a csészéjére nézett. Barabas megtöltötte kávéval.
̶ Köszönöm, drágám. Kate, meg kell értened, hogy fognak
rád tekinteni. Curran a Bestiák Ura, egy különlegesség az alfák
között. A legtöbb alfa egy fajból álló falkát vezet, alkalmanként
egy-két furcsa alakváltóval kiegészítve, és legtöbbjüknek a
területükön belül és kívül is a riválisaik kihívásaival kell
szembenéznie. Curran egy hatalmas virágzó falkát irányít, és
nagyon kevés versenytárssal kell szembenéznie itt az
Államokban. Biztosított a területe.
̶ Azért, mert itt senki sem olyan ostoba, hogy kikezdjen vele
– mondta Andrea.
̶ Pontosan. De a Kárpátokbeli alfák nem tudják teljesen mire
képes, és számukra Curran egy lehetőséget testesít meg. Vagy
meg akarják majd ölni, hogy henceghessenek vele – ez veszélyes
vállalkozás, és a legtöbbjük nem öngyilkos alkat −, vagy ki
akarják használni egy vele kötött szövetség előnyeit. A lényeg,
hogy számukra Curran értékes. Te, ellenben, semmit sem
jelentesz nekik. Nem ismernek téged, és semmit sem nyernek
abból, ha összebarátkoznak veled. Számukra te csak Curran futó
szórakozása vagy, ami végül megszállottsággá fajult részéről.
Egy hátráltató tényező, amit el kell tüntetni, mert Curranhez a
legegyszerűbb út egy nőn keresztül vezet.
̶ Vagy a panacea által. – Még mindig nem voltam benne
biztos, mit is akar ezzel.
̶ Kissé kételkedem benne, hogy valóban hajlandóak
megválni a panaceától.

49
 B néni újabb palacsintát tekert fel. – De abban biztos vagyok,
hogy amint lelépsz arról a hajóról, célpont leszel. Ebben
egyetértünk?
̶ Ha próbálkozni akarnak, boldogan állok a rendelkezésükre.
B néni felsóhajtott. – Nem kételkedem a harctudományodban,
drágám. Azt hiszem mindannyian tudjuk, hogy tudsz vigyázni
magadra. Amiatt aggódom, hogy egy szakadék alján találunk
rád összetört koponyával, miután letértél az ösvényről egy
„sajnálatos” baleset következtében. Vagy az egyik bájos európai
kunyhó teteje rád omlik, teljesen véletlenül. Esetleg valaki
véletlenül hátba lő félmérföldes távolságból. Rettenetes lenne.
Mindenki kifejezné a részvétét, aztán elküldenének egy
együttérző, gyönyörű fiatal lányt egy csinos masnival átkötve
Curran hálószobájához, hogy megvigasztalja.
Előredőltem. – Komolyan azt hiszed, hogy elfogadná azt a
vigaszajándékot?
Felém hajolt. – Nem akarom megtudni. Tudom, hogy Mahon
azt tervezi, megy, és amikor az öreg medve akar valamit,
általában el is éri a célját.
Hogy a fenébe tudta meg? – Vannak kémeid a Súlyos
Klánban?
̶ Mindenhol vannak kémeim.
Andreára néztem, aki épp bacont halmozott a tányérjára.
̶ Mahon feleségével teázott – mondta Andrea.
B néni ránézett. – Még dolgoznunk kell a titokzatosságodon.
Andrea megvonta a vállát. – Ő a legjobb barátnőm. Nem fogok
neki hazudni.
Odatartottam az öklömet és hozzá ütötte a sajátját.

50
 B néni felsóhajtott. – Mahon kihagyta az előző utat. Magát
hibáztatja a gyászos kudarcunkért. Itthon kellett maradnia, hogy
a Falkát vezesse, és majdnem tönkretett mindent, amiért Curran
annyit fáradozott, hogy felépítsen. Emlékeztess valamikor, és
elmesélem mit csinált a sakálokkal. Mahon nem a barátod.
Támogatni fog, mert Curran téged választott, de az ő szemében a
legutolsó alakváltó is megfelelőbb Curran párjának, mint te. Ez
nem személyes. Mahon sok tragédiát élt át, ami előítéletessé tette
a nem-alakváltók irányában. Sosem fog bántani, de ha valami
sajnálatos dolog történne veled, megkönnyebbülten felsóhajtana,
és remélné, hogy Curran talál majd magának egy kedves
alakváltó lányt.
Mahon és én fegyverszünetet kötöttünk. Nem voltunk jó
barátok, de nem hittem, hogy hátba támadna. Egyszerűen nem
olyan volt. – Süti is lesz a tanmese végén?
̶ Szükséged van egy barátra abban a csapatban – mondta B
néni.
̶ Ezért megyek én is veled. – Andrea tömött néhány bacont a
szájába és rágni kezdett.
̶ Nem lesz baj, hogy beastkin vagy? – Andrea apja állatként
kezdte az életét, aki képessé vált emberré alakulni. Emiatt
beastkin volt, és néhány alakváltó úgy gondolta, az olyanokat
mint ő azonnal meg kellene ölni.
̶ Nem érdekli őket – mondta B néni. – Bizonyos dolgokban
az európaiak előttünk járnak, másokban nem. Sok alakváltó van
a Kárpátokban, és a beastkinek ritkák, de nem rendkívüliek.
Andrea rendben lesz.

51
 ̶ És Raphael is csatlakozik hozzánk – tette hozzá Andrea. –
Tehát dupla erősítést kapsz. Senki sem fog megölni, amíg mi
vigyázunk rád.
Szóval erről szólt ez az egész. Csak kapok sütit. – Óóó. Nem
tudtam, hogy így törődsz velem. Meghatódtam.
̶ Helyes. – Andrea újabb baconszeletbe harapott. – Hajlandó
vagyok elhagyni jövendőbeli anyósom szerető ölelését a
kedvedért.
̶ Ha már itt tartunk– szólalt meg B néni. – Én is megyek.
Szent Isten, a süti mérgezett volt.
Andrea álla leesett, és kilátásom nyílt egy adag félig megrágott
baconre, amit bárcsak kitörölhetnék az emlékezetemből.
̶ Azt hiszem, most hallasz erről először – mondtam.
Bólintott egyet. – Nem ebben egyeztünk meg! Arról volt szó,
hogy Raphael és én megyünk vele.
B néni megvonta a vállát. – Ez az alfák kiváltsága.
Meggondolhatjuk magunkat.
Andrea rámeredt. – Mi lesz a klánnal?
̶ Leigh és Tybalt el tudja vezetni, amíg nem vagyunk itt. Túl
fognak élni egyedül három hónapot.
̶ Curran nem fog belemenni – mondtam neki. Abban sem
voltam biztos, hogy én belemegyek-e.
̶ Belemegy, ha megkéred rá, drágám. Amit most mondok,
nem hagyhatja el ezt a szobát. – B néni letette a villáját. – Egy
olyan Hitves, aki megfelel Mahonnak, rossz nekünk. Ha a medve
elérné, amit akar, te, Kate sosem hordanád Curran gyermekét. És
te – fordult Andreához −, sosem fogsz a Falka Gyűlésen ülni.
Beastkin vagy. Nem fog megölni, de abban biztos lehetsz, hogy
minden tőle telhetőt meg fog tenni ahhoz, hogy kifúrjon. A

52
gyerekeid, az én unokáim, úgy fognak felnőni, hogy tudják
milyen érzés mindenkitől egy fokkal lejjebb állni.
A vicces szőke egy pillanat alatt eltűnt, és egy hidegvérű
gyilkos ült halálos pillantással Andrea helyén. – Próbálja csak
meg.
̶ Nem! – Élénk rubinszínű szikrák csillantak B néni
szemében. – Nem várjuk meg, amíg megpróbálja. Nem vagyunk
elegen ahhoz, hogy csak reagáljunk. Egy lépéssel az ellenfeleink
előtt kell járnunk. Kényszerítjük, hogy ők alkalmazkodjanak. Te
vigyázol Kate-re, Raphael Curranre, én pedig vigyázok a
kollektív érdekeinkre. Szükséged lesz a panaceára, drágám. Hidd
el. Én biztosítom, hogy meg is kapjuk.
Andrea feltartotta az ujját és kinyitotta a száját.
̶ Ez végleges, Andrea.
Andrea becsukta a száját.
̶ Beszéld meg Currannel. Négyszemközt beszélj vele. Én
összepakolok. Köszönöm a csodás reggelit.
B néni felállt és kiment.
Megvártuk, amíg a folyosó végén becsukódik mögötte az ajtó.
̶ Ez a nő megőrjít – morogta Andrea.
̶ Ez most komoly?
̶ Mostanában egy kicsit megszállott lett – mondta Andrea. –
Mióta béta lettem és Raphael megkérte a kezem, csak arról
beszél, hogy nyugdíjba fog menni és unokák babusgatásával tölti
majd az öreg napjait. Ezek csak képzeletbeli unokák. Rapahaellel
nem sietünk sehová. Azt állítja, már elfáradt.
̶ Neked fáradtnak tűnik?

53
 ̶ Tovább fog élni, mint én. Öregasszony leszek, és még
mindig azt fogja ígérgetni, hogy nyugdíjba megy. Ismerem ezt a
nézést. Eljön erre az útra, akár tetszik nekünk, akár nem.
Felsóhajtottam.
Andrea megrázta a fejét. – A Fekete-tenger, mi? Az a hely,
ahol az Aranygyapjú volt és Iaszón egy hadsereget keltett életre
sárkányfogakból?
̶ Pontosan.
̶ Mi történt utána Iaszónnal?
̶ Elvette Médeát, a kolkhiszi boszorkány-hercegnőt.
̶ Boldogan éltek, míg meg nem haltak?
̶ Elhagyta őt egy másik nőért, ezért az asszony megölte a
gyerekeiket, megfőzte őket, és megetette vele.
Andrea letette a megkezdett kolbászt a tányérjára és eltolta
magától. – Nos, legalább ott leszek, hogy vigyázzak rád.
És már ettől is könnyebben lélegeztem. – Köszönöm.
Andrea elfintorodott. – Szívesen. Megyek, elmondom
Raphaelnek, hogy a drága édesanyja is velünk tart. Imádni fogja
ezt az új fejleményt.

ELINDULTAM MEGKERESNI CURRANT. Őt ismerve,

valószínűleg elrejtőzött valahol Jimmel, hogy megpróbálják
véglegesíteni az alakváltók listáját, akiket magunkkal viszünk.
Lefogadtam volna, hogy az a „valahol”, Jim nem-is-olyan-titkos
főhadiszállásán volt, két emelettel a Torony legfelső szintje alatt.
Jim őszintén szerette a munkáját, és valahogy mindig talált
másokat, akik ugyanannyira szerették, mint ő. Az egész kémesdit
új szintre emelték. Valahogy az, hogy egyszerűen besétálok a

54
szobába nem tűnt elégnek. Szereznem kellett volna egy fekete
köpenyt, hogy drámaian beosonhassak a késeimet villogtatva.
Körülbelül öt méterre voltam az ajtótól, amikor meghallottam
Mahon hangját és megtorpantam. − ...nem a képességeit
kérdőjelezem meg. Büszke, fegyelmezetlen, és nem nyel le
semmit, senkitől. Háborús övezetbe készülünk. Támadni fogják a
megjelenését, a kapcsolatotokat, az emberi státuszát, és nem
tudom, hogy fog reagálni a nyomás alatt.
Mahon és én sosem fogunk kijönni egymással. Ennyi. Úgy
döntöttem nem akarom kivívni, és nincs is szükségem az
elfogadására, így nem is próbálkoztam.
̶ Kate rendben lesz – mondta Curran.
̶ Rossz ötlet.
̶ Elsőre is hallottalak – felelte Curran. – Kate velünk jön. Túl
sokat aggodalmaskodsz.
Besétáltam a szobába. Curran, Jim és Mahon egy kis
konyhaasztal körül állt. Currannél és Jimnél bögre volt, benne
valószínűleg Jim saját gyártmányú kávéjával. Fekete volt, mint a
kátrány, és pont olyan veszélyes is. Egy papírlap feküdt az
asztalon, egy lista tíz névvel. Curran és Jim összeállította a listát,
hogy ki jön, és most fel fogom borítani az egészet.
̶ Épp indulni készültem – dörmögte Mahon, és kisétált a
szobából.
̶ Kávét? – kérdezte Jim.
̶ Nem, köszönöm. – Pontosan tudtam milyen ízű a kávéja. –
B néni, Raphael és Andrea szeretnének csatlakozni hozzánk.
Curran felvonta a szemöldökét. – Miért?
̶ B néni azt állítja, aggódik az egészségemért.

55
 ̶ Inkább azon aggódik, hogy rátehesse a mancsát a panaceára
– mondta Jim.
̶ Igen, megemlítette. – Curranre néztem. – Ahogy én látom,
tíz embert viszünk. Te is kapsz ötöt és én is. Ha én viszem B
nénit, Raphaelt, Andreát, Barabast és Dereket, akkor az én
részem megvan.
̶ Igazságosnak hangzik – válaszolta Curran. – Dereket
számolhatom az enyémekhez. Akkor lesz egy plusz helyed.
̶ Nem, semmi gond. Legyen tiéd a plusz hely.
̶ Komolyan nem bánom – mondta Curran.
̶ Én sem bánom. Belementél B nénibe. Ezért azt hiszem
tartozok neked egy hellyel.
̶ Francba! – szólalt meg Jim undorodó arccal. – Olyanok
vagytok, mint egy idős házaspár, akik találtak húsz dolcsit egy
parkolóban. „Te tedd el.” „Nem, te tedd el.” Nem bírom
elviselni. – Letette a kávéját és megrázta a fejét.
̶ Jó – mondta Curran. – Ha Dereket akarod, a tiéd. Ezzel
betelt a lista.
̶ Ez azt jelenti, hogy ki kell húznunk Paolát a listáról. A
patkányok mérgesek lesznek – mondta Jim.
̶ Majd én lerendezem a patkányokat – felelte Curran.

56
4. fejezet
Egy füves hegyen álltam. Előttem a naplemente vakító fénnyel
ragyogott, skarlát és vörös felhők úsztak a vérvörös ég előtt, akár a kötés
egy nyílt seben. A naplemente előtt, odalent a földön emberek építettek
egy tornyot. A mágia forgott és kavargott körülöttük, ahogy a durván
vésett kő blokkok a levegőbe emelkedtek, amit a mágia és az emberi
akarat mozgatott. A távolban messze, egy másik torony nyúlt az ég felé.
Meg akartam akadályozni. Minden ösztönöm azt sikította, hogy ez
nem helyes. Veszélyes volt, helytelen, és a végén mind szenvedni fogunk
miatta. Valami rettenetes fog történni, ha felépül. Leakartam menni oda
és szétzúzni a köveket.
Nem tudtam mozdulni.
Elöntött a hideg veríték. Nem tudtam elfordítani a tekintetem. Csak
néztem, ahogy a torony blokkról blokkra épül, az apám egyre növekvő
hatalmának és ambícióinak jelképeként. Egyre csak nőtt
megállíthatatlanul, akár egy ősi hadsereg vagy egy tank, ami mindent
összezúz, ami az útjába kerül.
Valaki megállt a jobb oldalamon. Megfeszültem, próbálva elszakítani
a tekintetemet a látványtól, elfordultam és megpillantottam Julie-t. Szél
fújta a szőke haját. Visszanézett rám, a szemeiben rettegés ült. Könnyek
csorogtak az arcán.
̶ Julie!

Hirtelen felültem az ágyban. Sötétség vett körül, amit

enyhített a holdfény, ami a nyitott ablakon szűrődött be, de nem
57
szűntette meg teljesen. Az arcom nedvesnek tűnt. Végighúztam
az ujjaimat a hajvonalamon. Nyirkosak lettek. Izzadság.
Nagyszerű. Régebben voltak rémálmim arról, hogy Roland rám
talál, de elmúltak, amióta Curran átölelt éjszaka. De sosem voltak
ilyen élénkek.
Talán Roland próbált megtalálni. Elképzeltem, ahogy pár
állammal arrább ücsörög, és elcseszett álmokat sugározva, mint
egy TV torony. Ki kellene vizsgáltatnom a fejem, de sajnos bárki,
aki megpróbálkozna vele, sikoltozva elmenekülne.
A takaró mellettem gyűrött volt. Curran biztos kisurrant az
ágyból az éjszaka közepén. Nos, ez megmagyarázta a dolgot.
Nem volt itt, és az, hogy végig kellett néznem, ahogy Maddie
louppá változik, felzaklatott. Csak a stressz okozta. Egyszer a
drága apám rám fog bukkanni, de még nem ma.
Rá kellett néznem Julie-ra. Nem leszek képes visszaaludni, ha
nem teszem. Kimásztam az ágyból, felhúztam a melegítőmet és
lementem a lépcsőn. Julie ajtaja résnyire nyitva állt. Különös.
Kopogtattam a halálfejes TILOS A BELÉPÉS feliraton, ami
elfoglalta az ajtó nagy részét. Nem érkezett válasz.
Janice, egy a harmincas évei végén járó alakváltó kidugta a
szőke fejét az őrszobából a jobb oldalamon. – Fogta a takaróját és
a párnáját, és lement.
̶ Mikor?
̶ Körülbelül két órája.
Vagyis hajnali egykor. Csak egy hely volt, ahová Julie
mehetett.
Öt perccel később beléptem a félhomályos szobába, halkan,
lábujjhegyen mozogva.

58
 Csak az előttem lévő üvegtartály felől jött fény. Benne,
Doolittle gyógyító oldatának zöld színű folyadékában, lebegett
Maddie. Több infúziós cső futott a karjából a fém állványig, amin
a folyadékokkal teli tasakok függtek. Julie mellette ült a földön,
előregörnyedve a takaróján, a térdén könyökölve, az arcát a
kezeibe rejtve.
Ó, Julie. Átmentem a szobán és leültem mellé. Nem mutatta,
hogy meghallott volna.
Maddie csontjai furcsa szögben álltak, a hús úgy feszült az
eltorzult koponyán, mint a félig olvadt gumi. Itt-ott szőrcsomók
borították, beleolvadva az emberi bőrbe. Az állának bal oldala
kidagadt, az ajkai túl véknyak voltak ahhoz, hogy elfedjék a
csontot, és a résen keresztül láttam az emberi fogait. A jobb karja
majdnem teljesen emberi volt, és olyan vékonynak, olyan
törékenynek tűnt, szinte csak csont és bőr volt.
Ahogy ott ültem és őt néztem, a szívem egy kemény,
fájdalmas gombóccá szorult. Nem csak Maddie miatt. Az anyja
és a testvére kétségbeesése miatt is. A Jennifer arcán tükröződő
pánik miatt. Andrea ki nem mutatott félelme miatt, amikor
meglátogatta Maddie-t tegnap este. Figyeltem, ahogy a legjobb
barátnőm összefonja a karját a mellkasán, próbálva meggyőzni
magát arról, hogy az ő jövője nem ez lesz. Szerette Raphaelt.
Gyerekeket akartak és családot, és Raphael mindkét bátyja loup
lett tinédzser korában, így meg kellett őket ölni. Amikor B néni
azt mondta szükségük lesz a panaceára, nem viccelt.
A jeges rettegés volt az oka, ami azt ismételgette bennem,
hogy „a te gyereked is lehetne”.
Maddie, az aranyos, vicces kislány, akit mind ismertünk és
nem gondoltuk, hogy elveszthetünk. Meg kellett mentenünk.

59
Meg kellett mentenem. Ha csak egy dolgot elérhetek, az az lesz,
hogy visszaadom neki az életét.
Julie kiegyenesedett. A szemei vörösek voltak, a bőr
körülöttük felpuffadt. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit.
̶ Nem érez fájdalmat.
̶ Tudom. – Julie szipogott egyet.
̶ Felolvasok neki. Az édesanyja is, és Doolittle ápolói. Nincs
egyedül.
̶ Nem erről van szó.
̶ Akkor miről?
̶ Próbálom megérteni, hogy miért? – Megbicsaklott a hangja.
– Miért? – Megfordult és rám nézett, a könnyes szemei tele
voltak fájdalommal. – Ő a legjobb barátom. Csak egy van. Miért
pont vele kellett történnie?
Az egymillió dolláros kérdés. – Jobban szeretnéd, ha Margóval
történt volna?
̶ Nem. – Julie megrázta a fejét. – Nem. Szörnyen érzi magát,
amiért ő jól van, Maddie pedig nem. Megöleltem és
megmondtam neki, hogy örülök, hogy jobban lett.
̶ Büszke vagyok rád.
̶ Nem Margo hibája, hogy a gyógyszer nem működött. Csak
nem akarom, hogy Maddie legyen. Azt akarom, hogy jól legyen.
Olyan, mintha ez lenne az ára.
̶ Minek az ára?
̶ A mágiának. Annak, ha valaki alakváltó. Mintha, mivel
erősek és gyorsak, valakinek meg kell fizetnie az árát. De miért
pont ő?
Bárcsak tudtam volna a választ. Pontosan ugyanezt kérdeztem
magamtól, amikor megtaláltam Voron holttestét, amikor

60
megpillantott ami Greg Feldman testéből maradt, és amikor Julie
egy kórházi ágyon feküdt, annyira lenyugtatózva, hogy alig vert
a szíve. Annyira meg akartam kímélni ettől Julie-t. Belehaltam,
hogy nem vagyok rá képes. Nem tudtam, hogy néhány
embernek miért kell tragédiák sorával megküzdenie, mintha az
élet tesztelné őket, míg mások miért éltek boldogan, nem ismerve
a bánatot.
Őszintén válaszoltam neki. – Nem tudom. Talán azért, mert
egy gyerek a legértékesebb dolog, amink van. Mindennek meg
van az ára, és sosem olyasmi, amiről lemondhatnál. Mindig
valami, amit szeretsz.
Julie rám meredt. – Miért?
̶ Nem tudom. Csak mindig így van.
Julie hátrahúzódott. – Nem akarom. Ha ez fog történni, akkor
nem akarok gyerekeket.
Az élet végül eléggé megsebezte Julie-t. A gyerekem úgy
döntött, hogy nem akar gyerekeket, nem azért, mert nem akar
anya lenni, hanem mert túlságosan fél a világtól, amire világra
hozná őket. Ez olyan rettenetes volt. Le akartam döfni valamit.
Julie engem nézett, várva valamire.
̶ Hogy vállalsz-e gyerekeket, vagy sem, a te döntésed, Julie.
Akár igen, akár nem, Curran és én mindig szeretni fogunk.
Sosem kell aggódnod amiatt, hogy nem így lesz.
̶ Jó, mert nem akarok gyereket.
Elhallgattunk.
̶ Elmentek – szólalt meg.
̶ Igen. Félsz?
Julie megvonta a vállát. – Te vagy az alfa, és menned kell.
̶ Így van.

61
 ̶ És ha bárki meg tudja szerezni a gyógyszert, az te vagy.
Megértem. – A hangja halk volt. – Ne halj meg. Csak ne halj meg,
jó?
̶ Nem tervezem, hogy meghalok. Panaceával fogok
visszajönni, és kihozzuk Maddie-t a gyógyító tartályból.
̶ Hallottam mit mondott Jim – mondta halkan Julie.
Ó, anyám.
̶ Azt mondta, hogy ez egy csapda, és talán nem jöttök vissza.
Köszönjük, Mr. Pozitív Peggy, értékeljük a bizalmát. – Tudja a
kémmester, hogy kémkedsz utána?
̶ Nem. Nagyon óvatos vagyok, és nem néz fel túl gyakran.
Egyszer majd ki kell derítenem ez mit jelent pontosan. –
Tényleg csapda. Azok, akik állították, azt hiszik gyengék és
ostobák vagyunk. Ígérem, hogy ha megpróbálnak ártani nekünk,
amikor odaérünk, nagyon meg fogják bánni. El fogunk hajózni a
panaceával, míg ők még mindig azon tanakodnak majd, hogy
miért ülnek a saját vérükben, próbálva visszatartani a belső
szerveiket. Már láttál veszélyes dolgokba belefogni.
̶ De megsérülsz Kate. Sokszor.
̶ De én túlélem és ők nem. – Átöleltem az egyik karommal. –
Ne aggódj. Meg tudjuk csinálni.
̶ Rendben – mondta. – Csak...
Összeszorította a kezeit, egyenesen előre meredve.
̶ Igen?
̶ Rosszakat álmodom.
Ahogy én is. – Miről álmodsz?
Ijedt szemekkel rám nézett. – Tornyokról. Látom, ahogy a
földön építik őket. Rettenetes tornyokat. Rájuk nézek és sírok. És
téged is látlak, te rám nézel, és a nevemet mondod...
Ó, ne! A hideg futkosott a gerincemen.
62
 Miért álmodtuk ugyanazt? Csak a mágia miatt lehetett. Ha az
álmomnak a mágiám volt az oka, vagy az, hogy Roland utánam
kutat, annak nem kellene Julie-ra is kihatnia. Nem tudhat Julie-
ról.
A rituálé. Ez volt a legvalószínűbb magyarázat. Amikor
meggyógyította Julie-t, összekevertem a véremet az övével. A
mágiám valamennyire összekeveredett az övével. És most
ugyanazt álmodtuk. Ha szerencsénk volt, ez csak a véletlen
következménye volt annak, hogy szabadon engedtem a mágiám,
amíg aludtam. Ha nincs szerencsénk, akkor Roland próbált rám
találni, képeket küldött a fejembe, és Julie fogta a jelet.
Fenébe!
Biztosan meglátszott valami az arcomon, mert Julie közelebb
hajolt. – Ez jelent valamit, ugye? Mit jelent, Kate? Láttalak téged.
Benne voltál az álmomban. Te is láttál engem?
Nem akartam lefolytatni ezt a beszélgetést. Nem itt és nem
most. Sőt, egyáltalán nem akartam.
̶ Áruld el, kérlek! Tudnom kell.
Nem terveztem, hogy a közeljövőben lesz a temetésem, de
senki sem tervezi a halált. Ha valami történne velem, Julie
válaszok nélkül maradna. Tudnia kell legalább egy részét. Az ő
helyében, én tudni akarnám.
̶ Kate, kérlek...
̶ Hallgass, kérlek.
A rejtőzés kényszerét sulykolták belém, mióta csak értettem a
szavakat. A titkomat ismerő emberek száma egyről felment ötre
az elmúlt évben, és ez a gondolat kizökkentett a járt útról egy
olyan irracionális helyre taszítva, ahol a megölésüket kell
fontolgatnom. Képtelen lettem volna megölni őket, a barátaim és

63
a választott családom voltak, de rohadt nehéz volt áthágni egy
életnyi kondicionálást.
Ha nem mondom el neki és meghalok, hibákat fog elkövetni.
Roland meg fogja találni és felhasználja őt. Még nem tudott róla,
de egy fegyver volt. Mint én. Én alkottam őt, és felelősséggel
tartoztam a biztonságáért, és hogy mások is biztonságban
legyenek tőle.
̶ Amit most elmondok neked, azt nem mondhatod el
senkinek. Ne írd le a naplódba, ne mondd el a legjobb
barátodnak, ne reagálj, ha hallasz róla valamit. Érted?
̶ Igen.
̶ Vannak emberek, akik megölnének, ha tudnának rólad.
Nagyon komolyan mondom, Julie. Ez élet-halál kérdése.
̶ Értem – felelte.
̶ Tanultatok az iskolában az Első Váltás elméletéről?
̶ Persze. – Bólintott Julie. – Évezredekkel ezelőtt a mágia és a
technológia egyensúlyban létezett egymással. Aztán az emberek
elkezdtek a mágiával dolgozni, egyre erősebbé és erősebbé
tették, míg az egyenlőtlenség túl nagy lett, és a technológia
hullámokban elöntötte a világot. Ez volt az Első Váltás. A
mágikus civilizációk összeomlottak. Most ugyanez történik, de
mágia hullámok jönnek technológia helyett. Néhány ember
szerint ez egy körfolyamat, és újra és újra megtörténik.
Remek. Ismerte az alapokat, így ez egyszerűbb lesz. – Már
beszéltem neked Voronról.
̶ Az apádról – mondta.
̶ Nem Voron volt a vér szerinti apám. Az apám, az igazi
apám, évezredekkel ezelőtt élt, amikor a mágia az erejének
csúcsán volt. Akkoriban ő egy király volt, hódító és varázsló.

64
Nagyon erős volt, és radikális elképzelései voltak arról, hogyan
kellene egy társadalomnak felépülnie, így ő és néhány rokona
épített egy hatalmas hadsereget, és háborúzni kezdtek a mai
Szaúd-Arábia, Törökország, Irán, és Kelet-Egyiptom területén.
Geológiai szempontból a világ akkor máshogy nézett ki, és az
apám, a varázsló-király, nagy, termékeny területtel rendelkezett,
ahol felépíthette a királyságát. A mágiája évszázadokig életben
tartotta, és sikerült létrehoznia egy birodalmat, ami annyira
fejlett volt, mint a mi civilizációnk. És bárhová ment, tornyokat
épített.
Julie pislogott egyet. – De...
̶ Várj, amíg befejezem, kérlek. – A szavak megakadtak a
torkomban, és koncentrálnom kellett, hogy ki tudjam mondani
őket. – Amikor eljött az Első Váltás, a technológia kezdte
legyőzni a mágiát. A mágikus városok összedőltek. Az apám
látta mi fog történni, és úgy döntött ideje aludnia egy kicsit.
Elzárta magát valahol, senki sem tudja hogyan vagy hol, és
elaludt. Egy aprócska mágia még csordogált a világban, és ennyi
elég volt, hogy életben tartsa. A Váltásig aludt, a mi
apokalipszisünkig, ami felébresztette. Felkelt frissen, tettre
készen, és azonnal belefogott a birodalma újjáépítésébe. Nem tud
leállni, Julie. Ez ad értelmet a létezésének. Ezúttal az
élőhalottakkal kezdte.
̶ Az Emberekkel – mondta Julie megértéssel a szemében.
̶ Pontosan. Apám úgy döntött Rolandnak fogja hívni magát,
és elkezdte összegyűjteni azokat, akik képesek voltak irányítani a
vámpírokat. Létrehozta belőlük az Emberek szervezetét.
Az Emberek egy nagyvállalat és egy kutatóintézet
kereszteződése volt. Professzionálisak és brutálisan hatékonyak

65
voltak, nagy istállónyi vámpírhordát tartottak fenn, és minden
nagyvárosban volt kirendeltségük.
̶ Soha senki nem beszél Rolandról – mondtam Julie-nak. – A
legtöbb ember nem is tud a létezéséről. És szinte senki, még a
navigátorok sem tudnak arról, hogy röviddel az ébredése után,
Roland szerelmes lett. Kalinának hívták a nőt, és ő is erős
mágiával rendelkezett. Bárkit rá tudott kényszeríteni, hogy
szeresse. Kalina gyereket akart, így Roland úgy döntött megadja
neki. Én voltam az a gyerek.
Julie kinyitotta a száját. Feltartottam a kezem. Ha félbeszakít,
lehet, hogy nem tudom majd végigmondani.
̶ Az apámnak mindig akadtak problémái a gyerekeivel.
Erősek és okosak voltak, és amint felnőttek, ellene fordultak.
Roland meggondolta magát, és úgy gondolta jobb lenne, ha meg
sem születnék. Anyám tudta, hogy ahhoz, hogy engem
megmentsen, meg kell szöknie. Szüksége volt egy védelmezőre,
és Roland hadvezére, Voron, jó választásnak tűnt. Voront egy vér
rituálé kötötte Rolandhoz, és anyámnak minden csepp mágiájára
szüksége volt, hogy Voron beleszeressen, olyannyira, hogy
Voron egy kicsit meg is őrült tőle.
̶ Tehát gyakorlatilag kihasználta őt – mondta Julie.
̶ Így van. Együtt szöktek meg. Anyám megszült engem, de
Roland a nyomukban volt. Tudta, hogy Voronnak több esélye
van a baba életben tartására, és Roland sosem adná fel az ő
keresését, így hátramaradt, hogy Voronnak időt nyerjen. Roland
utolérte és megölte. Voron elmenekült velem, majd életének
minden percét azzal töltette, hogy felkészítsen a napra, amikor
majd megölöm a saját apámat.
Julie elsápadt.

66
 Megvártam, amíg megemészti.
̶ Meg akarod ölni?
Ez egy bonyolult kérdés volt. – Megteszem, ha kell, de nem
megyek el megkeresni. Itt van nekem Curran és te. Jelenleg csak
annyit akarok, hogy mindketten biztonságban legyetek. De ha
Roland valaha megtalál, rám fog támadni, Julie, és nem vagyok
benne biztos, hogy túlélném. Emlékszel annak a férfinak a
képére, akit mutattam neked? Hugh d’Ambrayre?
Odaadtam neki a képet néhány héttel ezelőtt, és elmondtam,
hogy ő az ellenségünk. Akkor még nem álltam készen egy
hosszabb magyarázatra.
̶ Igen.
̶ Hugh Voron utódja. Ő Roland új hadvezére. Nem sok
ember tud az elveszett babáról, de ő igen. Véletlenül belém
botlott, és most nagyon érdeklődik irántam.
Most jött a nehéz rész. – Amikor louppá változtál, nem
tudtalak meggyógyítani. Senki sem tudott meggyógyítani. Így
én... – Elloptam a szabad akaratodat. - ...megtisztítottam a véredet
az enyémmel, hogy legyőzzük a Lyc-V-t. Ez volt az egyetlen
lehetőség. Enélkül meg kellett volna ölnöm téged.
Julie csak nézett rám.
̶ Most össze vagyunk kötve. Megkaptad valamennyi
mágiámat. A vérem megfertőzött. Ma este álmodtam. Láttam egy
síkságot, naplementét és tornyokat. Megpillantottalak téged, és a
nevedet kiáltottam.
̶ Mit jelent ez? – suttogta Julie. – Azt jelenti, hogy Roland a
fejünkben van?
̶ Nem tudom. Nem tudom, hogy a múltat vagy a jövőt
látjuk, vagy az apám szórakozik a fejünkkel néhány államra

67
innen. Bármi is az oka, nem jelent jót. Elővigyázatosnak kell
lenned. Ne hagyd a véred sehol, ahol megtalálhatják. Ha
megsérülsz, égesd el a kötszereket. Ha sok vért vesztesz, gyújtsd
fel a környéket vagy önts rá klórt. Rejtsd el a mágiádat,
amennyire csak tudod. Nem tervezem, hogy meghalok. Vissza
fogok jönni, és segítek majd megbirkózni ezzel. De ha valami
történik velünk, Jim tud erről. Benne megbízhatsz.
Egy ajtó kinyílt mögöttünk. Doolittle belépett a szobába.
̶ Doolittle is tud róla – mondtam Julie-nak. – Van néhány
könyv a szobámban. Összeírok egy listát, hogy mit kell
elolvasnod...
Maddie megmoccant. Egy duzzanat gördült végig a
mellkasán, mintha egy teniszlabda gurulna a bőre alatt.
̶ Akaratlan mozgás – mondta Doolittle. – Nincs miért
aggódni.
Észrevettem, hogy Slayer markolatát fogom és elengedtem.
Ha Maddie loupként kiugrana a tartályból, hogy Julie-ra
támadjon, gondolkodás nélkül megölném.
Ez a gondolat felfordította a gyomromat.
Julie szemei hatalmasak voltak.
̶ Minden rendben lesz – mondtam.
̶ Nem hiszem – felelte Julie. – Semmi sincs rendben. Semmi
sem lesz rendben.
Felkelt.
̶ Julie...
Néztem, ahogy kisétál. Az ajtó bezárult. Ez nem úgy alakult,
ahogy akartam. Újra akartam próbálni, de az életben erre ritkán
van lehetőség.
Doolittle engem nézett. – Jó, hogy elmondtad neki.

68
 Nem éreztem jónak. Sőt, rettenetesnek éreztem. – Szívességre
van szükségem.
̶ Megteszem, amit tudok – mondta.
̶ Currannel megírtuk a végrendeletünket. Ha nem jövök
vissza, Meredith fog Julie-ról gondoskodni. Már beszéltem vele.
De ha nem jövök vissza, Julie egyszer talán majd válaszokért
fordul hozzád. Szeretném, ha levennéd a véremet. Talán segít, ha
tanulmányozod. – Egyszer már megvizsgálta a véremet. Ő a
legmegfelelőbb személy arra, hogy tovább tanulmányozza.
Doolittle megdörzsölte az arcát, habozott, mintha vacillálna,
majd végül megszólalt. – Ez az út őrültség.
̶ Lehet, hogy sikerrel járunk.
̶ Nagyon kicsi az esélye. Nem bízhatunk ezekben az
emberekben. Nem szándékoznak betartani az ígéreteiket.
̶ Kényszeríteni fogom őket, hogy betartsák, ha kell. Nem
ülhetek Maddie mellett, hogy végignézzem, ahogy napról napra
lassan meghal. Képtelen vagyok rá, Doki.
̶ Én is – mondta. – Attól félek, csak elnyújtjuk. Az
elkerülhetetlen halasztgatása csak még több fájdalomhoz vezet.
Ezért kell a halálnak gyorsnak és fájdalommentesnek lennie.
̶ Egyszer azt mondtad, hogy nem választhatjuk meg mik
vagyunk. Arról dönthetünk, hogy kik vagyunk. Én az vagyok,
akinek muszáj felszállnia arra a hajóra, vagy képtelen leszek
Maddie anyjának szemébe nézni. Leveszed, kérlek a véremet?
Doolittle felsóhajtott. – Természetesen.

̶ KATE?
Curran hangja beszűrődött az álmaimba. Mmmm...
Elmosolyodtam és kinyitottam a szemem, még mindig
félálomban. Curran fölém hajolt. Az én jóképű pszichóm.
69
Amikor visszajöttem Julie-tól bemásztam az ágyba. Néhány
órával később felébredtem, amikor becsúszott mellém az ágyba.
Magához húzott, a teste olyan meleg volt az enyém mellett.
Szerelmeskedtünk, aztán elaludtam a mellkasán.
̶ Kate? – ismételte Curran. – Kicsim?
Kinyújtottam a kezem és megérintettem az arcát, csak hogy
biztos legyek benne tényleg ott van.
̶ Vissza kellene bújnod mellém az ágyba.
̶ Szeretnék – felelte. – De most beszéltem Barabassal.
̶ Mm-hm. – Tényleg nevetségesen jóképű volt, azon a
morcos, „mindent megölök, ami él és mozog” módon. Pont,
ahogy szerettem. – Mit mondott?
̶ Saiman az egyik konferencia teremben vár ránk. Azt állítja,
hogy tartozik neked egy szívességgel, és Barabas felhívta, hogy
meghívja a Toronyba a nevedben. – Curran szemei arany fénnyel
villantak. – Megmagyaráznád ezt, mert csupa fül vagyok?
Tíz perccel később Currannel a folyosón siettünk a konferencia
terem felé. Amikor egy olyan épületben élsz, ahol tökéletes az
akusztika, és természetfeletti hallással rendelkező lények laknak
benne, megtanulsz suttogva vitatkozni, és most mi pont ezt
csináltuk.
Egy hónappal korábban kaptam egy késő esti hívást a
Fejvadász Céhtől, amiben közölték, hogy Saimant elrabolták.
Információ bróker és mágia szakértőként, Saiman agyafúrt
üzletember volt, aki sok üzletágban képviselte magát, az illegális
gladiátor harctól a zavaros import/export ügyletekig.
Csillagászati összegeket kért a szolgálataiért, de mivel engem
szórakoztatónak talált, régebben kedvezményt adott. Dolgoztam
vele néhányszor, de állandóan az ágyába próbált csábítani, hogy

70
bebizonyítson egy filozófiai gondolatot. Eltűrtem, amíg elég
ostoba nem lett ahhoz, hogy Curran orra előtt lebegtesse az
ismeretségünket. A Bestiák Urával akkor érzékeny ponton járt a
kapcsolatunk, és Curran nem fogadta túl jól a bemutatóját, amit
azzal fejezett ki, hogy Saiman raktárnyi luxusautóját, amiket
vámmentesen csempészett az országba, kilapított kólás dobozzá
változtatta. Azóta Saiman, aki a fizikai fájdalomtól mindennél
jobban félt, halálosan retteget Currantől.
Saimannek VIP számlája volt a Fejvadász Céhnél arra az
esetre, ha nyers erőre lenne szüksége, így amikor néhány fickó
úgy döntött jó ötlet lenne váltságdíjat követelni érte, a könyvelője
a Céhhez irányította a hívást, ahonnan engem hívtak fel.
Elintéztem az emberrablókat és megmentettem Saimant. Cserébe
tartozott nekem egy szívességgel. Tegnap felhívtam és szóltam,
hogy szeretném behajtani.
Sikeresen eltitkoltam az esetet Curran elől, pontosan azért,
mert tudtam, hogy ki fog akadni. Most ezt mind elmagyarázni
egy kicsit nehéz volt.
̶ A hivatalnok hívott és azt mondta elrabolták Saimant. Mi a
fenét kellett volna tennem, hagyjam ott?
̶ Hadd gondolkozzam... Igen!
̶ Nos, nem hagytam.
̶ Ő nem törődik veled. Ha meghaltál volna a megmentése
közben, magasról tenne rá. Senki nem is tudott arról, hová
mentél.
̶ Jim tudta hová mentem. – Ééés ezt nem kellett volna
mondanom.
Curran megtorpant, és rám nézett.
̶ Vittem erősítést – tettem hozzá.

71
 ̶ Kicsodát?
̶ Grendelt és Dereket.
Curran összevonta a szemöldökét. Rájött, hogy Derek tudott
róla, és nem köpött be. Ezt se kellett volna mondanom.
A legjobb védekezés az erős támadás. – Túlreagálod.
̶ Elmentél az éjszaka közepén, hogy megments egy férfit,
akinek egy csepp lelkiismerete sincs, és egyáltalán nem érdekli a
biztonságod, aki manipulált és tervet szövögetett, hogy
elcsábítson, és amikor rájött, hogy nem fog sikerülni, gyáván
viselkedett és veszélybe sodort téged. Hogy kellene reagálnom?
̶ Mikor utoljára néztem már nagylány voltam, felnőttem és
egyedül is fel tudtam venni a cipőmet, hogy a kardomat
lengessem. Nem kell, hogy tetsszen a dolog.
̶ Kate!
̶ Tartozik nekünk egy szívességgel. Egy nagy szívességgel.
̶ Nincs szükségem a szívességeire – vicsorogta Curran.
̶ De igen, van. Emlékszel arra a raktárnyi luxusautóra, amit
tönkretettél?
Curran csak nézett rám.
̶ Hogy kerültek azok a drága külföldi autók az országba?
A felismerés egy tonna téglaként zúdult rá. A rosszalló
arckifejezése eltűnt. – Hajóval hozatta be őket. – Újra elindult a
folyosón felgyorsítva.
̶ Pontosan. – Lépést tartottam vele.
̶ És megúszta a vámokat, mert a saját hajóján hozta őket. Van
egy flottája.
̶ Bingó.

72
 Befordultunk a sarkon. Egy felénk tartó alakváltó meglátta
milyen arcot vágunk, és hirtelen megpróbált irányt váltani.
Curran rámutatott. – Keresd meg nekem Jimet, kérlek!
Elkocogott.
̶ Nem tudjuk, hogy a hajói mennek-e a Földközi-tengerre –
mondta Curran.
̶ De igen, tudjuk. Az Éjféli Viadal alatt behozott egy
Minótauroszt Görögországból.
Elértünk az ajtóhoz és kinyitottam.
Egy gyönyörű ázsiai nő várt ránk az északi Konferencia
Teremben. A harmincas évei elején járt, átlagos magasságú volt
és tökéletes testfelépítésű, vékony, finom vonalú derékkal és
hosszú lábakkal. Sötétzöld ruha ölelte az alakját, amit csuklya és
selyemöv egészített ki, és kiemelte a gyönyörű sötét haját.
Egy alakváltó férfi figyelte őt, ahogy egy sikátorban sarokba
szorított veszett kutyát szokás.
Curran egy pillanatra sem akadt meg. – Saiman, elbűvölően
festesz. Köszönöm, hogy kiöltöztél.
A nő felnézett, és megpillantottam az ismerős lenézést a
szemében.
̶ Azért jöttél nőként, hogy Curran ne üssön meg?
A nő elfintorodott. Furcsa dudorok siklottak át az arcán és a
karján, mintha valaki billiárd golyókat lőtt volna a bőre alá, és
most minden irányba elgurultak. Kényszerítettem a gyomromat,
hogy lenyugodjon.
̶ Nem – mondta a nő, ahogy a bőre elindult, nyúlt és
csavarodott, átalakulva egy visszataszító kavalkádban. – Csak
volt egy korábbi találkozóm.

73
 A haja visszahúzódott, a mellei lapos férfi mellkassá váltak, a
csípője elkeskenyedett. Mind egyszerre mozgott groteszk,
megtervezett folytonossággal. Sav égette a nyelvemet. Az
alakváltók átváltozása egy robbanás volt, egy gyors, hirtelen
váltás néhány másodperc alatt. Saiman átváltozása egy
kiszámított, módszeres átalakítás volt, és a végignézése mindig
felkavarta a gyomromat, próbálva megszabadulni a tartalmától.
Becsuktam a szemem egy hosszú pillanatig, kinyitottam, és egy
vékony kopasz férfi volt előttem, keresztbe font új karokkal. A
semleges alakjában Saiman egy üres vászon volt, se nem csúnya,
se nem jóképű, átlagos magasságú, átlagos arcú, átlagos bőrszínű
és alkatú. A női ruhában teljesen nevetségesen festett. Hirtelen
nevethetnékem támadt, de gyorsan elnyomtam a késztetést.
̶ Hoztam magammal készpénzt. – Saiman az aktatáskára
mutatott maga mellett. – Úgy hiszem a sztenderd Céh díjazás
egy elrabolt áldozat megmentéséért, a váltságdíj tíz százaléka.
Nyugodtan megszámolhatjátok.
Hát persze. A pénz volt Saiman alap válasza. Úgy
szabadulhatna a legkönnyebben az adósságától, ha kifizet
minket.
Curran egy kéz mozdulattal hellyel kínálta. – Nem érdekel
minket a pénz. Kérsz valamit inni?
̶ Mérgezett?
̶ Szombat van – feleltem. – Csak hétköznapokon szolgálunk
fel mérget.
̶ Így van, nem vagyunk teljesen vademberek. – Curran leült.
– Shawn, hoznál kérlek egy kis vizet nekem és Kate-nek, és egy
scotch-ot a vendégünknek?
Az alakváltó férfi bólintott és kiment.

74
 ̶ Jobban érzed magad?
Saiman nem nézett rám. – Sajnálom, örömmel válaszolnék, de
tudod, ha megpróbálok beszélgetésbe elegyedni veled, a szőrös
szívszerelmed darabokra szaggat.
Ó, te sértődött kisgyerek.
̶ Egyáltalán nem – mondta Curran. – Nem tervezem, hogy
bárkit szétszaggatok ma reggel.
Shawn belépett a szobába, magával hozva egy tálcát egy vizes
kancsóval, egy borostyán színű scotch-csal teli üveggel és három
pohárral. Curran elvette tőle, és letette az asztalra. – Köszönöm.
Shawn kiment, és Curran vizet töltött két pohárba és scothot
egy harmadikba. – Semmi okunk rá, hogy ne viselkedhetnénk
civilizáltan.
A hangja könnyed volt, az arca nyugodt és barátságos. A
Bestiák Ura ritka formáját hozta. Tényleg szükségünk volt arra a
hajóra.
Saiman belekortyolt az aranyszínű folyadékba és a szájában
ízlelgette egy hosszú pillanatig. – Tehát. Visszautasítjátok a
pénzemet, harminc éves Highland Park scotch-ot szolgáltok fel,
és ugyanabban a szobában vagyunk lassan öt perce, és még egy
csontom sem tört el. Ebből arra következtetek, hogy sarokba
vagytok szorítva, és kétségbeesetten szükségetek van valamire
tőlem. Majd bele halok, hogy megtudjam mire.
Az ő helyében én megválogatnám a szavaimat.
̶ Van egy üzleti ajánlatom számodra – mondta Curran. –
Szeretném kibérelni az egyik szállító hajódat, hogy elvigyen
kettőnket és tíz emberünket. Ésszerű árat fogunk fizetni érte.
̶ Az én ésszerűm, vagy a tiétek? – Saiman a poharát nézte.

75
 ̶ A miénk. Cserébe már nem fogsz a Falkának tartozni, és
nem fogjuk úgy megnehezíteni az életedet. Például, nem fogjuk
tovább blokkolni az ingatlan vásárlásaidat.
̶ Blokkoltad a vásárlásait? – néztem Curranre.
̶ Nem én személyesen.
̶ A Falka és a rengeteg előnye. – Saiman kiürítette a poharát
és újat töltött magának. – Ha egy projekt mellett döntök, a Falka
ellenem licitál, felhajtja az árat, aztán ott hagyja a licitet, rám
hagyva az ingatlant. Igen kellemetlen.
Azt lefogadom.
̶ Mindig is olyannak tűntél nekem, aki szeret a figyelem
középpontjában lenni – jegyezte meg Curran.
̶ Ez nem volt fair. – Saiman rámutatott a mutató ujjával,
miközben a kezében volt a pohár. – Térjünk a tárgyra. Tudom,
hogy egy alakváltó küldöttség partra szállt Charlestonban,
tudom, hogy Desandra Kral, az Obluda falka korábbi tagja,
ikreket vár, és tudom, hogy meghívtak titeket, hogy a testőrei és
közvetítők legyetek az öröklési vitában, és hogy panaceával
fizetnek érte.
Saiman dióhéjban. Ötletem se volt honnan tudta mindezt, de
tudta.
̶ Szükségetek van egy hajóra. Ennek a hajónak óceánjárónak
kell lennie, szükségetek lesz egy tapasztalt legénységre, és
legalább tizenöt embernek elegendő kabinszámra. Mi az úti cél?
̶ Gagra, Grúzia északi partjainál.
Saiman pislogott egyet. – Úgy érted a Fekete-tenger?
Komolyan a Fekete-tengerre akartok menni?
̶ Igen – felelte Curran.
Bólintottam egyet. – Így van.

76
 Olyasmiket mondani, hogy „Szerintünk ez csapda” vagy
„Szívesebben vágnánk le a bal lábunkat, mint hogy odamenjünk”,
veszélybe sodorná a hajónk megszerzését és kemény
imidzsünket.
Saiman újabb scotch-ot töltött magának. – Muszáj
rámutatnom, hogy az érintett három falka tudott volna találni
valakit a közvetlen környezetükben, hogy pártatlan negyedik fél
legyen.
̶ A véleményedet feljegyeztük – mondta Curran.
̶ Próbáltál már valaha panaceát előállítani? – kérdeztem.
̶ Igen, történetesen próbáltam – felelte Saiman. – Meg tudom
adni a hozzávalók pontos listáját és a mennyiségeket. A titok
nem a kémiai összetevőkben van, hanem az elkészítés
folyamatában, amit nem tudok megismételni. Hogy egyszerűen
fogalmazzak, mágiával főzik, és nem tudom a részleteket. Abban
is meglehetősen biztos vagyok, hogy a panaceát egyetlen
személy, vagy szervezet állítja elő, aztán elosztják Európa szerte.
̶ Miért? – kérdeztem.
̶ Nyílt titok, hogy öt évvel ezelőtt a partnered háromszázezer
dollárt és a Falka védelmét ajánlotta bárkinek, aki hajlandó
eladni neki a receptet és bemutatja az előállítását. Ha a panaceát
minden falka külön állítaná elő, valaki már elég kétségbeesett lett
volna ahhoz, hogy elfogadja az ajánlatát.
Curran vágott egy grimaszt. – Most már ötszázezer.
̶ Még mindig nincs rá jelentkező? – Saiman felvonta a
szemöldökét.
̶ Nincs.
Saiman körbelögybölte a whiskeyt a poharában. – Tegyük fel,
hogy rendelkezésre bocsátok egy hajót. Az Atlanti-óceánon

77
átkelni veszélyes vállalkozás. A hurrikánok, kalózok és tengeri
szörnyek mellett nagyon valós az esélye, hogy a hajótok
megfeneklik, és egyáltalán nem metaforikus értelemben. Több
mint egy évtizede szállítok hajókon, és még mindig elvesztek
évente kettő-négy hajót. Ha utolérne titeket a vég, az embereid
engem hibáztatnának.
̶ Igen valószínű – mondta Curran.
̶ Ha meghaltok, természetesen nem az én hibámból, a
túlélésem valószínűsége elég drasztikusan lecsökkenne. Azt
várjátok, hogy kockáztassam a hajómat, a legénységemet, és a
pénzemet a jövőbeli jó szándék bizonytalan ígéretéért cserébe.
Keresem hol éri ez meg nekem, de egyelőre nem látom.
̶ Te a hajódat, a legénységedet és a pénzedet kockáztatod, mi
az életünket fogjuk – felelte Curran. – És ha már itt tartunk,
garantálom, hogy ha a flottádból egy másik hajó megjelenik a
miénk mellett az éjszaka közepén, és a legénysége megpróbál
végezni velünk és eltüntetni a hajónkat, hogy elrejtse a
bizonyítékot, nem fogsz életben maradni.
Saiman hátradőlt és felnevetett.
̶ Mit akarsz cserébe? – kérdeztem tőle.
̶ A Falka Barátja státuszt – mondta Saiman. – Még az
indulásotok előtt megadva.
A Falka Barátjaként a szövetségesünk lenne. Garantálná, hogy
az alakváltók kimaradnak a dolgaiból, és megvédenék, ha
Saiman közvetlen veszélybe kerülne. Ezenkívül meglátogathatná
az alakváltók irodáit anélkül, hogy azonnal feltartóztatnák.
̶ Nem – felelte Curran. – Nem adok neked ilyen sok
hozzáférést.

78
 ̶ Arról nem is beszélve, hogy ha a Falka Barátja leszel, aztán
elsüllyeszted a hajódat velünk a fedélzeten, az alakváltók nem
tehetnek ellened semmit – mondtam.
̶ Komolyan azt hiszed, hogy vízbe fojtanálak, Kate?
̶ Egy szempillantás alatt – válaszoltam. – Tartozol nekem,
Saiman.
̶ És próbálok egyezségre jutni, de találkoznotok kell velem
félúton.
̶ Nem – mondtam. – Nem fogsz Falka Barátja státuszt kapni,
amíg vissza nem jövünk.
Saiman elmosolyodott. – Akkor holtpontra jutottunk.
Egymást néztük.
̶ Mi lenne, ha én is veletek mennék?
̶ Tessék? – Biztosan félrehallottam.
̶ Csatlakozom hozzátok ebben a csodálatos kalandban, Kate.
Így, ha a hajónk el is süllyed, nem hibáztathattok, hiszen a
fedélzeten voltam.
̶ Miért akarnád ezt? – kérdezte Curran.
̶ Már esedékes egy utam a Földközi-tengerre. Vannak ott
üzleti érdekeltségeim.
̶ Nem – jelentettem ki.
A két férfi rám nézett.
̶ Ez nem olyan rossz ötlet – mondta Curran.
̶ Elment az eszetek? Ez rettenetes ötlet. Először is, ti ketten
gyűlölitek egymást.
̶ Nem gyűlölöm őt. – Saiman megvonta a vállát. – Ez túl erős
szó.
̶ Ha gyűlölném, már halott lenne – mondta Curran.
Megörültek. – Mennyi idő átkelni az Atlanti-óceánon?

79
 Saiman összeráncolta a homlokát. – A mágiahullámoktól függ,
de általában tizenkét és tizennyolc nap között.
Curranhez fordultam. – Össze leszünk zárva egy kis hajón
legalább két hétig. Mi lesz, amikor a második nap elunja magát?
̶ Minden rendben lesz – mondta Curran. – Tudjuk kezelni.
Ha nagyon elszalad vele a ló, majd kikötjük az árbochoz.
Saiman gúnyosan nézett rá. – A Rush-sal fogunk menni.
Elvarázsolt-vízzel, gőzzel és diesellel megy. Nincs olyan árboca,
ami elég erős ahhoz, hogy féken tartson.
Curran felsóhajtott. – Akkor majd bezárunk a raktárba.
̶ Hajófenék. – Javította ki Saiman.
̶ Mindegy. – Curran elintézte egy legyintéssel.
̶ Írjunk egy formális szerződést – mondtam. Saiman egoista
volt, és néha gyáva, de nevetségesen etikus volt az üzletben. Ha
sarokba tudjuk szorítani egy szerződéssel, nem fogja megszegni.
̶ Ó, úgy lesz – biztosított róla Curran. – Beszéljünk a
számokról.
Tizenöt perccel később Saiman elégedetten távozott Shawn
kísértében. Nála volt az aktatáskája és a miénk is. Ő boldog volt,
a Bestiák Ura boldog volt, akkor miért volt ilyen rossz érzésem?
̶ Ezt meg fogod bánni – mondtam Currannek.
̶ Tudom. De nincs választásunk. Meg kell szereznünk a
panaceát. – Odahajolt hozzám és megcsókolt. – Szeretlek.
Köszönöm a hajót. Köszönöm, hogy végig csinálod ezt velem.
Egy kis remegés futott rajtam végig. – Én is szeretlek.
Ha megszerezzük a panaceát, minden baba, aki a Falkában
születik, negyven százalékkal nagyobb eséllyel marad életben.
Maddie újra önmaga lehetne. Hogy ezt elérjük, Curran hajlandó
volt lenyelni a büszkeségét. Hajlandó volt Saimannel alkut kötni,

80
egyezkedni a Kárpátokbeliekkel, akik megszégyenítették, és
átkelni egy fél földrészen és az Atlanti-óceánon. És én végig
támogatni fogom az úton. Curran felelősséggel tartozott a Falka
jólétéért és én is.
̶ Meg kell szereznünk a panaceát – értettem egyet vele. Csak
ez számított.

81
5. fejezet
A Falka tulajdonában lévő autók karavánja hatalmas robajjal
és hangzavarral hajtott végig az úton. A mágia teljes erővel
tombolt, és az elvarázsolt-víz motorok annyi zajt csaptak, hogy
minden ablak fel volt húzva. Curran vezetett. A hátsó ülésen
Barabas és Derek ült egymás mellett.
Julie-t a Toronyban hagytuk. Velünk akart jönni, aztán
mégsem akart. Elbúcsúztunk egymástól. Megölelt, és olyan
kétségbeesetten és szomorúan zokogott, hogy én is majdnem
elsírtam magam. Húsz percig ültem mellette, amíg már nem
késlekedhettünk tovább. Még mindig sírt, amikor eljöttem.
Reméltem, hogy nem ez lesz az utolsó emlékem róla.
Valahogy mindig sikerült elcsesznem a dolgokat, amikor Julie-
ról volt szó.
Az út keresztül kanyargott egy sík sólápon. Nád és fű
hullámzott finoman, olykor-olykor felfedve a nedves sarat, amit
az apály hagyott maga után, miután a víz elhagyta a lápot. Egy
tábla suhant el mellettünk, rajta egy sárga gyémánt alak egy
teknőssel, amit azonnal egy másik tábla követett, egy piros
szegélyű háromszög. A közepén lévő teknősnek sötét tölcsér
alakú jel volt a szájánál.
̶ Ez mit jelent? – kérdezte Barabas a hátsó ülésről.
̶ Varázs teknős átkelő.
̶ Azt értettem, de mi volt a második?

82
 ̶ Óvakodj a varázs teknősöktől.
̶ Miért?
̶ Tüzet okádnak.
Curran magában felkuncogott.
Az út elkanyarodott. Felhajtottunk egy fahídra, a deszkák
tompán koppantak a kerekek nyomása alatt. Egy fél mérfölddel
később áthajtottunk a kikötő méretes vaskapuin.
̶ Melyik dokkot mondta Saiman? – kérdezte Curran.
Ránéztem a papírra. – A kettes kikötőt. Pont a híd alatt.
Az Eugene Talmadge Emlék Híd romjai feltűntek előttünk
végszóra. A beton pillérei szomorúan meredeztek a vízből, az
acél kábelek szakadt pókhálóként lógtak felettük. Elhaladtunk a
híd maradványai mellett, majd Curran megállt a móló előtt. Egy
nagy hajó várt a vízen, a két fekete árboca a fedélzet fölé
magasodott, ami legalább 120 méter hosszú volt. Szinte semmit
sem tudtam a hajókról, de még én is meg tudtam állapítani, hogy
ez nem egy kereskedelmi teherhajó. Inkább tűnt tengerészeti
hadihajónak, és a híd előtt a fedélzetre állított hatalmas fegyver
csak még jobban kihangsúlyozta ezt.
Curran felmérte a hajót. – Az egy Coast Guard High
Endurance Cirkáló.
̶ Honnan tudod?
̶ Megvettünk egy ilyen fegyvert egy leszerelt hajóról. Ez van
a kapuk melletti toronyban felállítva.
̶ Szerinted Saiman megvett egy Coast Guard cirkálót?
Mennyi pénzbe...?
̶ Milliókba – mondta Barabas szárazon.
A cirkálóra meredtünk.

83
 Egy férfi sétált le a kötőhídon. Nagy volt, széles vállú,
egyszerű felsőt és farmert viselt. Rövid, barna szakáll keretezte
az állát. Úgy nézett ki, mint aki megdolgozik a megélhetéséért.
Kiszálltunk.
A férfi odajött hozzánk. Leellenőriztem a szemét, és láttam az
ismerős önteltséget. Fájdalmasan tudatában volt, hogy a világot
kevésbé intelligens emberek lakják, és a szemei azt üzenték, hogy
sajnos kénytelen volt leereszkedni közéjük. Saiman.
̶ Hadd mutassam be a Rush-t – szólt Saiman. – Egykor a
USCGC Rush, most már csak a Rush. 115 méter hosszú, 13 méter
magas, 3250 tonna. Két gáz turbina, négy elvarázsolt víz
generátor hajtja, a maximum sebessége húsz csomó a mágia alatt,
és huszonkilenc a technológia során. Otobreda 76 milliméteres
extra gyors tüzérségi fegyver, három hajítógép, és több más
kiegészítő, aminek köszönhetően ez a flottám legjobb hajója. A
zászlós hajóm.
̶ Semmi költséget nem kíméltél? – kérdeztem.
Saiman elvigyorodott, kivillantva a szabályos, fehér fogait. –
Vagy biztonságosan utazom, vagy sehogy.

A RUSH FEDÉLZETÉN ÁLLTAM, éreztem az óceán sós

illatát, és néztem, ahogy felrakodják a felszereléseinket. A
szomszédos mólón álló hajón lévő matrózok szintén ezt nézték.
Nekik volt egy emelődarujuk. Nekünk itt volt Eduardo Ortego,
aki felemelte a 200 kilós ládákat, és könnyedén feldobta őket a
fedélzetre, ahol Mahon és Curran elkapta őket, majd leengedte a
rakodó térbe.

84
 Az emberi matrózok úgy tűnt egy kicsit rosszul vannak.
Örültem, hogy Eduardo velünk jött. Mahon az erős vérbölényt
választotta segítőjének, és senki sem ellenkezett.
Családtagok és sok alakváltó nyüzsgött a Rush-on. Jim ide-oda
masírozott magában motyogva. George a kabinokat mutatta meg
az anyjának. A szél belekapott a hosszú, sötét fürtjeibe, amit
sikertelenül próbált megszelídíteni egy hajgumival. Mahon
felesége, egy telt, boldog afroamerikai nő, büszke mosollyal az
arcán követte a lányát. George testfelépítése olyan volt, mint az
apjáé, magasabb, izmosabb és szélesebb vállú volt, mint az anyja,
de a hatalmas mosolya pont olyan volt, mint az övé. Ragyogó és
ragadós. Én nem voltam mosolygós típus, de amikor
valamelyikük rád mosolygott, nehéz volt nem visszamosolyogni.
A hajó mozgott a lábam alatt. Amint megváltoztattam a
súlypontomat, hogy alkalmazkodjak, a hajó újra elmozdult.
Három évvel ezelőtt utaztam hajóval utoljára. Úgy tűnik, ez nem
olyan, mint a biciklizés.
Andreán ellenben semmi sem látszott. Mosolyogva nekidőlt a
jobb oldalamon a korlátnak. Raphael mellette állt. Míg Andrea
alacsony volt és szőke, Raphael magas, szikár, a haja fekete
hullámban omlott a vállára. Nagyon jól nézett ki. Néhány
férfiben megvolt az a leírhatatlan tulajdonság, valamiféle érzéki,
férfias kisugárzás. Rád néztek, és tudtad, hogy a szex
emlékezetes élmény lenne velük. Raphaelnél nem csak a
kisugárzás volt meg, már-már olyan volt, mint egy csábító
tornádó. Ezenkívül ő volt az egyik leghalálosabb késsel küzdő
harcos, akivel valaha találkoztam. Raphael jobban szerette
Andreát, mint a halak a tengert. Ő ugyanígy szerette, és gyakran

85
kapta elő a pisztolyait, amikor szingli nők túl közel
merészkedtek Raphaelhez.
Barabas a másik oldalamon állt, olyan fejet vágva, mint aki
mindjárt elhányja magát.
̶ Mindig ennyire mozog?
̶ Csak rosszabb lesz – felelte Raphael.
̶ Hozzá fogsz szokni – ígérte Andrea.
Egy nő sétált végig a mólón a hajó felé tartva. Könnyed, lusta
kecsességgel járt, ami erőről és tökéletes egyensúlyról árulkodott,
a fekete bőrcsizmája veszélyesen magas sarkai ellenére.
Alakváltó járás. Mindig árulkodó jel.
Fekete farmert viselt egy rozsdavörös blúzzal, és egy
farmerdzsekivel, ami kiemelte az alakját. A haja, amit sötét
szoros loknikban viselt, vele mozdult, ahogy járt,
kihangsúlyozva a sima mozgását. Megfordult, és
megpillantottam az arcát. Gyönyörű volt. Szív alakú arc,
kávészínű bőr, okos sötét szemek, és telt, érzéki ajkak.
Eduardo felemelte a következő ládát, és megpillantotta a nőt.
Az arca elkomorodott. – Szia, Keira!
Ha! Szóval így nézett ki Jim testvére.
Keira rákacsintott Eduardóra. – Hello, finomság.
A vér kifutott Eduardo arcából. A láda átsüvített a levegőn,
átrepült a fedélzet felett, és belepottyant a vízbe túloldalt.
Keira felnevetett halk, mélyhangú kuncogással és tovább
ment.
̶ Hoppá! – kiáltotta Eduardo.
̶ Mi a franc? – morogta Curran.
̶ Sajnálom, ez könnyebb volt.
̶ Te dobtad el, te is halászod ki.

86
 Ha abban a ládában voltak a gyógynövényeim és a
fegyvereim, nagyon mérges leszek.
Keira felsétált az összekötő hídon. – Szia, Barabas! – Kezet
nyújtott nekem. – Keira. Jim testvére.
̶ Kate. Jim barátja. – Megráztam a kezét. Jó szorítás.
̶ Szia, Raphael. És biztosan te vagy Andrea. A Rendtől,
ugye? – kérdezte Keira.
̶ Igen – felelte Andrea.
̶ Örülök, hogy találkoztunk.
̶ Mi van veled és Eduardóval? – kérdezte Barabas.
Keira elvigyorodott. – Vicces történet. Amikor Eduardo
először járt a városban, úgy gondolta a törvényeink nem
vonatkoznak rá, és elfelejtett beköszönni hozzánk. Jim elküldött,
hogy kerítsem elő. Lehet, hogy vadászgattam rá egy kicsit. A vicc
kedvéért.
̶ Vadászgattál? – kérdezte Barabas.
̶ Mm-hm. – Elmosolyodott egy lassú, lusta mosollyal. – És
talán utaltam arra, hogy a bölényhúst remeknek találom.
Egy Jeep állt meg a mólónál. Az ajtók kinyíltak, és Doolittle
kiszállt két asszisztense kíséretében. A Falka orvosa végigmérte a
hajót, bólintott egyet, kihalászott egy táskát a Jeep hátuljából, és
elindult a hídon. Az asszisztensek követték, csomagokat és
bőröndöket cipelve.
Ummm. – Mi folyik itt?
̶ Fogalmam sincs. – Barabas Doolittle-t méregette. – Bármiről
is van szó, nem az én hibám.
̶ Üdv! – Doolittle felért a fedélzetre. – Kérlek, mutassátok
meg merre vannak a kabinok.
̶ Miért kellenek a kabinok? Velünk jössz?

87
 Teljesen kihúzta magát. – Igen. Én is jövök.
̶ Mikor lett ez eldöntve? – Curran nem mondott nekem
semmit erről. Doolittle sem említette, amikor találkoztunk.
̶ Ma reggel lett eldöntve. A kabinok, hölgyem?
Hmmm. Talán Curran a szokásához híven nem szólt róla. A
lépcsők felé mutattam. – Egyenesen lefelé.
̶ Erre! – Doolittle lement a lépcsőn. Az asszisztensek
követték.
Barabas áthajolt a korláton, és elhányta magát.
̶ Ugye tudod, hogy még ki se hajóztunk a tengerre? –
kérdezte Saiman mögülünk.
Barabas beintett neki anélkül, hogy odanézett volna.
Saiman megrázta a fejét.
Valami eszembe jutott. – Saiman, milyen hangosak azok a
mágikus generátorok? – Egy varázsvízzel hajtott autóban való
utazás eléggé megviselte a füleket. Egy generátor valószínűleg
sokkal nagyobb.
̶ A motorház lényegesen nagyobb, mint egy tipikus autó
motorháza – mondta Saiman. – A hajó generátorai a vízben
vannak felfüggesztve, nem pedig körülzárja azt, mint egy
autómotor esetében, és a motorház is hangszigetelve van. Csak
egy kellemes zümmögés hallható, semmi több. Különben a
matrózok megőrülnének a folyamatos zajtól.
Tovább ment.
Fél órával később az utolsó láda is fel lett rakodva és rögzítve.
Doolittle asszisztensei elmentek. A legénység a hajón mozgott
egy bonyolult táncban, készülődve a kihajózásra.

88
 Andrea és Raphael elment. Az utolsó családtagok elhagyták a
hajót. Barabas végignézett a mólón összegyűlt tömegen. A felső
ajka megremegett vicsorogva. – Francba vele!
Megfordult, alig sikerült kikerülnie Currant, és lement a
lépcsőn.
Őszőrössége nekidőlt a korlátnak mellettem. – Mi baja van?
Lehalkítottam a hangomat. – Ethan nem jött elbúcsúzni.
Néhány nappal korábban azt mondta Barabasnak, hogy nem
biztos benne, van-e közös jövőjük. Ezért kellett lebeszélnem arról
Jezebelt, hogy eltörje Ethan lábait.
Curran megrázta a fejét. – Úgy tűnik, most már biztos benne.
A matrózok eloldották a tartó köteleket.
̶ Négy elvarázsolt-víz generátort említett, ugye? –
kérdeztem.
̶ Igen.
̶ A szabály, hogy minél nagyobb a varázsmotor, annál
tovább tart beindítani. Négy óriási generátor, és mekkora a
legénység, két tucat ember? Vajon meddig fog nekik tartani,
hogy elindulhassunk? – Lehet, hogy még egy óráig a kikötőben
fogunk ücsörögni.
̶ Miért érzem Doolittle-t? – kérdezte Curran.
̶ Itt ment el a kabinjához menet.
̶ Áh. Várj, mi?
̶ Azt mondta ő is velünk jön. Azt hittem a te ötleted volt.
̶ Micsoda?
̶ Azt mondta el lett döntve.
̶ Így van. – Doolittle felmászott a létrán. – Én döntöttem el.

89
 A fedélzet körülöttünk hirtelen némaságba borult. Mindenki
Currant nézte. Úgy döntöttem én is őt nézem, hogy ne érezzem
magam kirekesztve.
̶ Miért? – kérdezte Curran halkan.
̶ Tudod mi van a panaceában?
̶ Felismerem a szagát – felelte Curran.
̶ De nem tudod, hogy hatásos-e. Nem tudod, hogy valóban
jó arra, amit állítanak. Nem tudod, hogy kell letesztelni.
̶ Mi lesz a Falkával?
̶ Kérlek! Öt medmágus gondjaira bízom a Falkát, a
legkorszerűbb felszerelésekkel ellátva. Nektek csak én leszek. –
Doolittle végignézett rajtunk. – Az emberek felét itt már
visszahoztam a halál küszöbéről. Magatokra hagyva elvesztitek
azt a kis csepp józan eszeteket, és olyasmiket tesztek, mint a
tűzbe rohanás, csonttörés, és sokkal nagyobb méretű lényekre
támadás. Ha ragaszkodtok ehhez az ostobasághoz, ott kell
lennem, hogy legalább néhányatok élve hazatérjen.
Doolittle nem igazán villantotta ki a fogait, de ha bundában
lenne, felborzolta volna a szőrét.
Curran elmosolyodott. – Örülünk, hogy a velünk tartasz,
Doktor.
Doolittle pislogott egyet. Nagyobb vitára számított, és most
Curran meglepte. – Helyes – nyögte ki végül, aztán megfordult
és elsétált.
Saiman felsétált a fedélzetre és megállt a hajóorrnál. – Egy kis
figyelmet kérek!
Mindenki ránézett.
̶ Mindjárt indulunk. Kérem, mindenki legyen csendben,
hogy a legénység elkezdhesse.

90
 Mindenki elhallgatott.
Saiman hátradőlt. Egy kicsit megváltozott valahogy. Most úgy
nézett ki, mint aki ide tartozik a hajó fedélzetére. Kinyitotta a
száját, és énekelni kezdett mély, de tiszta hangon.
̶ Az öreg Storm Along eltávozott!
A legénység elkapta a dallamot, és kórusban énekeltek. – Ay,
ay, ay, Mr. Storm Along!
̶ Az öreg Storm Along eltávozott! – kiáltott fel Saiman
hangosabban.
̶ Ay, ay, ay, Mr. Storm Along!
Valami megmoccant a hajó alatt, mint egy szunnyadó óriás,
ami lassan ébredezik mély álmából.
̶ Ez egy matrózdal – suttogta nekem Curran.
Mágia áradt Saimanből és a legénységből, összeolvadva,
eggyé válva a hajó acélcsontjaival, mintha életre keltenék a
hangjukkal, és egyszerre a birtokukba is vennék.

Stormy meghalt és sírt ástam,

Ay, ay, Mr. Storm Along!
Ezüst ásóval sírt vájtam,
Ay, ay, Mr. Storm Along!

Valami dorombolni kezdett a hajó belsejében. Mágia

szikrázott fel odalent. Felállt a tarkómon a szőr. A dal és a mágia
összefonódott, engem is magukkal rántva. Én is énekelni
akartam velük, habár nem ismertem a szöveget, és a hangom
elűzte volna a halakat az óceánból. A legénység most már teli
torokból énekelt, Saiman hangja összeolvadt a többivel, része lett

91
az erős, magával ragadó kórusnak, aminek a ritmusa olyan volt,
mint egy dobogó szív.

Vas daruval emeltem,

Ay, ay, Mr. Storm Along!
Arany lánccal temettem,
Ay, ay, Mr. Storm Along!

Az elvarázsolt-víz generátorok feléledtek, pezsdítő

zuhatagként ontva a mágiát. A Rush megremegett, és
eltávolodott a mólótól.
A szél körülfont minket, a hajamba kapva. Újabb remegés
futott végig a hajón. A Rush az óceán felé indult. A legénység
tapsolt. Saiman vigyorogva meghajolt. Fogalmam sem volt róla,
hogy ez megvan benne.
̶ Elindultunk – mondta Curran.
̶ Igen. – Elmegyünk oda, harcolni fogunk, és vissza fogunk
térni.

VIHARBA KEVEREDTÜNK AZ ELSŐ NAPON. Az óceán

forrongott és háborgott, a vize ólomszürke volt és tajtékzott a
habtól. Hatalmas, ház méretű hullámok jöttek, a nagy cirkálónk
le-fel ingázott, úgy hánykolódva, mint egy papírcsónak. Víz
csapkodta a hajótestet, és a hajó úgy dülöngélt, hogy azt hittem
fel fog borulni, mi pedig mind megfulladunk, hogy aztán a
következő másodpercben visszaforduljon.
Saiman kikötözte magát odakint. Amikor megkértem a
legénységet, hogy nézzenek rá, biztosítottak róla, hogy a hajónak
szüksége van elől egy figyelőre, és ez volt Saiman kedvenc
92
időtöltése. Sikerült eljutnom a hídra, és kipillantottam. A világ
egy rémálomnak tűnt, ahol a víz és a szél dühös elemi
összecsapással küzd egymással. Saiman, az eső áztatta arcán
nagy vigyorral meredt a szélbe, miközben az óceán úgy tett,
mintha egy mozgó hegylánc lenne. A hullámok átcsaptak és
eláztatták a fedélzetet, eltűntetve Saimant szem elől a vízfüggöny
mögött.
Míg Saiman a perverzióit élte ki odakint, mi többiek a fedélzet
alatt húztuk meg magunkat. Egymás után mind összegyűltünk a
kantinban. Vagy azért, mert mások mellett biztonságban érezzük
magunkat, vagy csak mert jobb együtt szenvedni, mindegy.
Eduardo és Barabas viselete a legrosszabbul a dolgot közülünk.
Eduardo sápadtan, magában imádkozott, míg Barabas zöld
arcszínnel egy vödöröt ölelgetett. Végül Barabas közölte velünk,
hogy a sors akarata, hogy itt hal meg, miután szakítottak vele, és
sajnálja, hogy minket is magával visz. Eduardo megmondta neki,
hogy fogja be, majd felajánlotta, hogy kidobja egy
mentőcsónakban, mire Barabas megmutatta, hogy a
vérmongúzok be tudnak gőzölni kevesebb, mint egy másodperc
alatt, és felajánlotta, hogy elszórakoztatja magát Eduardo belső
szerveivel. Szét kellett ültetnünk őket a kantin két külön sarkába.
Én összegömbölyödtem Curran mellett és elaludtam. Ha a hajó
úgy dönt, el akar süllyedni, nem sok mindent tudnék tenni
ellene.
A mágia elnyomta a technológiát nem sokkal éjfél után.
Reggelre az óceán kisimult, és a hajó már nem utánzott egy
részeg matrózt az első kimenő nap végén.
Ettünk valamit reggelire, majd megszöktem a kantinból, és
felmáztam a fedélzetre. A tenger tökéletesen nyugodt volt, mint

93
egy végtelen, sima szatén felület. A varázsmotorok szinte semmi
zajt nem csaptak, és a hajó tovasiklott a feneketlen kék mélység
felett. Az óceán és az ég végtelennek tűnt.
A tengert néztem néhány hosszú percig, majd elindultam
felfedezni a fedélzetet. A hajó végén találtam egy nagy üres
felületet, amit egy hatalmas H betű jelölt. Egy helikopter leszálló.
Nem láttam helikoptert a láthatáron. Kisétáltam a
leszállópályára. Milyen szép, nyílt terep. Kicsit elgémberedtek a
tagjaim, miután a padlón aludtam. Egy kis mozgás jót tenne
nekem. Nyújtottam egy kicsit, megfordultam, és a levegőbe
rúgtam. Majd még egyszer. Belekezdtem egy gyors
kombinációba, felugrottam, és állon rúgtam a nem létező
ellenfelem.
̶ Gyönyörű – szólalt meg Curran mögöttem.
Harminc centit ugrottam, majd sikerült leérkeznem a földre
megőrizve valamennyit a méltóságomból. Megint sikerült
mögém lopakodnia. Ideje menteni a menthetőt. – Ugyan. Nem
volt ez olyan szép. Csak megingattam vele egy kicsit.
̶ Én nem a rúgásról beszéltem, kicsim.
Óh. – Bókol, Őszőrössége. – Elhátráltam és széttártam a
karomat. – Akarsz játszani?
Lehúzta a cipőjét.
Öt perccel később a leszálló pályán gurultunk, ő megpróbált
kiszabadulni a karom fojtásából, miután lecsapott a földre.
̶ Végre rájöttem a kölcsönös vonzalmatok forrására –
mondta Saiman száraz hangon.
Felnéztem. Néhány méterrel arrébb állt.
̶ Ne hagyj minket a sötétben. – Curran megpróbált felém
gurulni, hogy megtörje a szorításomat. Ó, nem, nem fogod.

94
 ̶ Mindketten előjátéknak hiszitek az erőszakot.
Felnevettem.
Derek odajött, azzal a lassú farkas járással mozogva, levette a
csizmáját, a zokniját, és egykezes fekvőtámaszokba kezdett. Még
mindig csinálta tizenöt perccel később, amikor Barabas és Keira
megjelentek a helikopter leszállónál és gyakorolni kezdtek.
Barabas döbbenetesen gyors volt, de Keira és Jim nyilvánvalóan
közös génállományból származtak, mert Keira nem adta fel.
Utánuk Andrea és Raphael következett, majd Eduardo,
George és Mahon szintén megtaláltak minket. Eduardót és
Mahont küzdeni látni olyan volt, mintha két rinocérosz próbálna
birkózni. Egymásnak rontottak, majd megfeszülve tartották
egymást tíz percig anélkül, hogy egy centit mozdultak volna.
Végül vörös fejjel szétváltak, és kezet ráztak.
̶ Köszönöm – mondta Eduardo.
̶ Remek meccs volt – felelte Mahon.
Raphael levette az ingjét. Fekete izompólót viselt alatta, ami
szabadon hagyta a vállait. Andrea felvonta a szemöldökét,
nyilvánvalóan értékelve a látványt. Raphael kisétált a
leszállópályára egy egyszerű tizenöt centis késsel a kezében. Ez
volt az egyetlen megengedett fegyver egy kihívás során a
Falkában, és a maratoni alakváltó támadások alatt, amikor
kiérdemeltem a helyem a „Bestiák Úrnőjeként”, nagyon nagy
hasznát vettem az enyémnek. Barabas csatlakozott Raphaelhez.
Villámgyorsan csaptak össze, és áttáncoltak leszállópályán. A
lényegi különbség egy kard forgató és egy késsel harcoló ember
között nem a gyorsaságban, vagy az erőben rejlett. Amikor egy
kardmester elővette a kardját, a végkimenetel nem volt mindig
biztos. Talán csak megsebesíteni akarta az ellenfelét, vagy

95
lefegyverezni. De amikor egy késsel küzdő harcos húzta elő a
fegyverét, ölni akart.
B néni felment a leszállópályára laza jóganadrágot viselve. –
Csak nyújtani jöttem. Kate, akarsz segíteni?
̶ Persze.
Harminc másodperccel később, amikor a levegőben repültem,
úgy döntöttem ez nem volt a legjobb ötlet.
̶ Óvatosan – mondta Doolittle. Oldalt ült egy könyvvel a
kezében.
̶ Csatlakozol hozzánk, Doki? – kérdezte Raphael.
̶ Napozok – felelte Doolittle. – És élvezem a könyvemet. Ne
zavarjatok az ostobaságaitokkal.
Barabas felemelt egy mappát. – Amíg mind itt vagyunk, be
kell avatnom mindenkit a helyzetünkbe.
̶ Talán majd később – mondta Keira. – Terveim vannak.
̶ Miféle tervek? – sandított rá Barabas.
̶ Mély dolgokon fogok gondolkodni valahol a napsütésben.
̶ Csukott szemmel? – kérdezte George.
̶ Lehetséges.
̶ Valaki üljön rá, mielőtt megszökik. – Barabas felemelte a
mappát. – Az a dolgom, hogy biztosítsam ne vakon menjünk bele
ebbe a veszélyes szituációba. Mind itt vagytok, úgyhogy végig
kell szenvednetek, akár tetszik, akár nem.
̶ De... – kezdte Keira.
Curran rápillantott.
̶ Jó, rendben. – Kinyújtózott a földön. – Figyelek.
̶ Mostanra már mind hallottatok Desandráról és az ikrekről –
kezdte Barabas. – De ez a harc igazából nem a babákról szól,
hanem a területről. A Kárpátok egy fordított C alakú hegyláncot

96
alkot, ami több különböző országon keresztül fut, például
Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Ukrajna és
Szerbia. Ezek a hegyek jelentik Európa legnagyobb erdős
területét, és megtalálható itt az európai növényfajok több mint
egyharmada.
Keira ásított egyet.
Barabas a szemét forgatta. – A lényeg, ez egy alakváltó
paradicsom. Több mérföldön keresztül erdővel borított hegyek,
tavak, folyók, sok friss víz és vadak. A terep kemény, és az
emberi populáció ritka. Ha egy katonai rohamcsapatot kiteszel a
Kárpátokban, évekig kóborolnának árnyékokra lövöldözve.
̶ Jól hangzik – dörmögte Mahon.
̶ Az is. Első osztályú terület. Szóval ez a fickó, Jarek Kral,
korán rájött erre. Egy kis farkas falka élére küzdötte magát, majd
a következő húsz évet gyilkolással, alkudozással, és
cselszövésekkel töltötte, hogy még több földet szerezzen. Most
egy nagy területet birtokol északkeleten. Erős gazember, és
komoly düh kezelési problémái vannak. Haragtartó, és sosem
felejt el egy sértést. Volt egy vérmedve, aki mondott valamit, ami
Jareknek nem tetszett. Három évvel később Jarek észrevette egy
vacsorán, odament hozzá, leszúrta a késével, kitépte a szívét,
ledobta a földre és péppé taposta. Aztán visszament, hogy
befejezze az evést. Híres lett a dolog miatt.
̶ Kedves embernek hangzik – jegyezte meg George.
̶ Tessék, van egy képem róla. – Barabas odaadta a fényképet
Eduardónak a balján. – Jarek erős fickó, de van egy gondja.
Harminc év alatt tizenegy gyereket hozott össze. Hét louppá
változott, kettőt megöltek az anyjukkal, amikor egy rivális falka
rajtuk ütött, egy kihívta Jareket és vesztett, így csak Desandra

97
maradt. Jarek olyan, mint a mi Mahonunk. Oda van a
dinasztiákért és a szövetségekért. Majd bele hal, hogy nincs fia.
Mahon felsóhajtott. – Várj, amíg addig élsz, mint én. És nekem
van fiam. Csak nem én voltam az első apja, ez minden.
Curran elmosolyodott.
Jarek fotója végre elért hozzám. Egy negyvenes évei végén járó
férfi meredt oldalra gúnnyal és hitetlenkedéssel az arcán, mintha
most lépett volna rá egy féregre, és el volt képedve, hogy az
képes volt kilapulni a csizmája talpán. A hullámos barna haja az
arca köré omlott, elérve egészen a széles válláig, de egyáltalán
nem finomított az arcvonásain. Jarek vonásait szélesen húzták:
nagy szemek a bozontos, ferde szemöldök alatt, nagy orr, széles
száj, erős áll és szögletes arcél. Jelentőségteljes arc volt, férfias és
erős, de hiányzott belőle a finomság. Nem pont bűnözőnek
nézett ki, inkább egy lelkiismeret nélküli embernek, aki azért öl,
mert az a kézenfekvő.
Nem olyan ember, akivel szívesen összekülönböznék.
Curran megnézte a vállam felett. – Igen. Ez ő.
Nekidőltem, és tovább adtam a képet Raphaelnek.
̶ Szóval vissza Desandrához – mondta Barabas. – Senki sem
akart szövetséget kötni Jarekkel, mert nem igazán szavahihető
ember. Így a lányával üzletelt. Önmagában Desandrának
semmije sincs. Ugyanakkor az elsőszülött fia fogja örökölni a
Prislop Szorost. Ez a szoros észak Romániában van, a területe
szélén, és egy ley-vonal fut rajta keresztül. Ha Oroszországból,
Ukrajnából vagy Moldovából mész Magyarországra vagy
Romániába, ezt a szorost nem kerülheted el. Ezzel eljutottunk a
másik két falkához.

98
 Felemelt egy képet. Egy család ült az asztal körül. Három
fiatalabb férfi, egy idősebb, és három nő. – Volkodavi. Egy kevert
falka, részben lengyelek, részben ukránok, részben ki tudja mik.
A Kárpátok keleti felén tanyáznak Ukrajnában, és övék a keleti
hegyek. Ő itt Radomil, Desandra első férje.
Barabas átadta a képet Eduardónak, aki tovább adta George-
nak. George pislogott egyet, és kihúzta magát ültében. – Hűha!
̶ Tudom, ugye? – Vigyorgott Barabas.
Andrea odahajolt. – Hadd lássam. Nem az esetem. – Áthajolt,
hogy megmutassa B néninek. B néni felvonta a szemöldökét.
A kép kézről kézre járt, míg végül én kaptam meg. Radomil
szép volt. Nem volt rá jobb szó. A haja gazdag aranyszőke volt,
és hullámokban omlott le, egy tökéletesen szimmetrikus arcot
keretezve. Telt ajkak húzódtak boldog mosolyra, felfedve a fehér
fogait. Kicsit borostás volt az álla, magasak az arccsontjai, és
üvegzöld színű szemeit sötét szőke szempillák keretezték.
Curran átpillantott a vállam felett, és tökéletesen semleges
arckifejezéssel tanulmányozta.
̶ Lényegében Radomil bátyja és nővére irányítják a falkát –
mondta Barabas. – Nem tudunk róluk túl sok mindent. Nézzétek.
– Felemelt még egy fotót.
Két szülő és két felnőtt fiú, mindketten jóképűek, sötét hajúak
és mogyoróbarna szeműek voltak, keskeny arccal, rövid hajjal és
borotvált, szögletes állal.
̶ Gerardo és Ignazio Lovari, Isabella és Cosimo Lovari fiai.
Számunkra Gerardo lényeges.
̶ Nem, drágám – szólt B néni. – Számunkra Isabella lényeges.
Már találkoztam vele. Az a nő irányítja a Belve Ravennatit.
Revanna összes Vad Bestiája neki engedelmeskedik, beleértve a

99
két fiát is. Nagyon fegyelmezett falka. Többnyire farkasok és
nagyon anyagias gondolkozásúak.
̶ Próbáljátok megjegyezni az arcukat. Ők mind ott lesznek
velünk – mondta Barabas. – És ezzel elérkeztünk a csodás úti
célunkhoz. Abkhaziába tartunk. Ez egy vitatott terület az orosz
és grúz határ között, és a Fekete-tengeren pontosan szemben van
mindenkivel, aki érintett az ügyben. Ötven-hatvan évente az
oroszok és grúzok háborút indítanak érte, és tulajdonost vált. A
terület egy vérsakál falkáé, nem nagyok, de elegen vannak
ahhoz, hogy mindünket lemészárolják. Nem tudunk róluk
semmit. De több dolgot biztosra vehetünk. – Barabas felemelte
egy ujját. – Egy, az alfa pár lesz a legvalószínűbb célpont.
Mindenki ránk nézett. Curran elmosolyodott.
̶ Én így csinálnám – mondta Mahon. – Ha megosztod az
alfákat, megosztod a falkát. Ha jól csinálod, a falka önmaga ellen
fordul.
Nem repestem a boldogságtól, hogy célpont leszek, de nem ez
lenne az első alkalom.
Barabas feltartotta két ujját. – Kettő, megpróbálják majd
lecsökkenteni a létszámunkat.
̶ Páros rendszer – mondta Curran. – Senki sem megy sehová,
ha nincs vele valaki. Válasszátok ki a párotokat, és maradjatok
vele.
̶ Három. – Barabas feltartotta három ujját. – Senkiben se
bízzatok. Nem tudom hol fognak elszállásolni minket, de nem
lesz magánszféránk. Még ha üres is a szobád, biztos lehetsz
benne, hogy valaki hallgatózik. Ne beszéljetek semmi fontosról,
hacsak nem vagytok odakint, és egymérföldes körzetben minden
látszik körülötted.

100
 ̶ És négy – mondta Curran. – Folyamatosan provokálni
fognak minket. Közösen a három falka azt akarja, hogy ott
legyünk. Külön-külön nem. Az egyetlen ok, amiért közvetítőt
akarnak, hogy egyik falka sem elég erős ahhoz, hogy legyőzze a
másik kettőt. Ha két klán összecsap, a harmadik végezni fog a
győztessel.
̶ Tehát akkor is vesztesz, ha nyersz – mondta Andrea.
Curran bólintott. – Számukra mi csak járulékos veszteség
vagyunk. A falkák terveket szőttek, és néhány azon múlik, hogy
minket provokálni tudnak-e. Nem számit mit mondanak nektek,
ne hagyjátok, hogy rávegyenek, ti üssetek először. A
viselkedésünknek kifogástalannak kell lennie.
̶ Ez olyan remek lesz – morogta George olyan hangon,
amivel általában az extra munkát szokták illetni, amit a péntek
utolsó percében halmoztak az asztalodra.
̶ Ahogy mondod. – Raphael elvigyorodott. – Ez lesz a valaha
volt legjobb vakáció.
̶ Boudák. – George összeráncolta az orrát.

AMÍG A NAGY, TECHNOLÓGIÁVAL MŰKÖDŐ

TURBINÁK HAJTOTTÁK A RUSH-T, az óceán élettelen volt,
de amint elhalt a zaj, az élet a hajó köré gyűlt. Delfinek siklottak
a vízben, a levegőbe ugrándozva. Sokszor csatlakoztak hozzájuk
nagyobb, szivárványszínű halak, amik megpördültek a
levegőben ugrás közben. Egyszer egy hatalmas, hal alakú árny,
ami olyan hosszú volt, mint a hajó, halkan elsiklott alattunk,
majd tovább állt. Színpompás halrajok úszkáltak ide-oda a hajó
mellett.

101
 Az indulás után egy héttel láttunk egy tengeri kígyót, amikor
a helikopter leszállópályát használtuk. Az óceán tükörsima volt,
aztán hirtelen egy autó méretű sárkányszerű fej emelkedett a víz
fölé egy kecses nyak tetején. Az ezüst pikkelyek csillogtak a
napfényben. A kígyó ránk nézett a türkiz szemeivel, amik
akkorák voltak, mint egy autókerék, és lebukott a víz alá. Saiman
szerint ez csak egy kisbaba volt, különben határozottan nagyobb
bajban lettünk volna.
A tizenhetedik nap reggelén áthaladtunk a Gibraltári-
szoroson. Kevésbé volt lenyűgöző, mint vártam. Egy zöld
partvonal nyúlt az egyik oldalon egy ideig, aztán felváltotta a
kékség. A dráma hiánya határozottan csalódást keltő volt.
Tovább haladtunk. Három nappal később felmásztam a
fedélzetre, ahol gyönyörű nap köszöntött. Kristálytiszta kék víz
terült el ameddig a szem ellátott. Itt-ott sziklák halvány
körvonala, távoli szigetek homályos képe szakította meg a kék
vizet. Áttetsző fátyolfelhők csíkozták az eget, akár a jégvirágok
egy téli ablaküvegen.
A mágia uralkodott, a Rush kecses acélmadárként siklott a
vízen.
Leültem a kávémmal. A szél a hajamat fújta. Saiman megállt a
közelemben.
̶ Sosem gondoltalak volna tengerésznek – mondtam.
̶ Én sem. Tizenhét voltam, amikor egy halászhajóra
kerültem, a halászattól teljesen eltérő okok miatt. Éreztem a
nedves só illatát a szélben, éreztem a hajó mozgását, és ott
maradtam három évig. Igazán boldog voltam ott. Jobban
szeretem a hidegvizű tengereket. Szeretem a jeget. A vér szava,
azt hiszem. Aesir vagy Jotun, mindegy.

102
 ̶ Miért hagytad ott?
Saiman megrázta a fejét. – Ez nem olyasmi, amit szeretnék
megosztani. Legyen elég annyi, hogy néha úgy hiszem,
maradnom kellett volna.
Előredőlt a láthatárt kémlelve, és most először mióta
elhagytuk a kikötőt, az arca komor volt.
̶ Valami gond van?
Saiman a végtelen víz felé biccentett. – Elértük az Égei-tengert.
̶ Félsz, hogy idős emberek kezdik sziklákról levetni
magukat, csak mert a hajónk rossz színű vitorlával megy?
Barabas feljött a fedélzetre, és megállt mellettünk.
̶ Sose értettem Thészeusz legendáját – jegyezte meg Saiman.
– Vagyis megértem a motivációját, hogy megölte a Minótauroszt,
annak érdekében, hogy bebiztosítsa a hatalmát vezetőként. Azt
nem értem, hogy mi a logika amögött, hogy Aigeusz a tengerbe
vetette magát.
̶ Azt hitte, hogy a fiának nem sikerült megölnie a
Minótauroszt és meghalt – mondtam.
̶ Ezért úgy döntött, hogy destabilizálja az országát, ami már
elve hadisarcot fizetett egy külső hatalomnak, azzal, hogy
öngyilkos lesz és megszakítja az aktuális királyi vérvonalat? –
Saiman megrázta a fejét. – Szerintem egyértelmű mi történt
valójában. Thészeusz vezette a Kréta elleni hadjáratot,
elpusztította a szuperfegyverüket, a Minótauroszt, hazatért, és
megpróbált hatalomra jutni azzal, hogy lelökte a kedves,
öregapját egy szikláról. Mindenki úgy tett, mintha öngyilkosság
lett volna, és Thészeusz Athén felé fordította a figyelmét, hogy
egyesítse Attikát a zászlója alatt.
Barabasból kitört a nevetés. – Valószínűleg igaza van.

103
 ̶ Nekem jobban tetszik a másik verzió – mondtam.
Saiman megvonta a vállát. – Az érzelgősség lesz a végzeted,
Kate. Hogy megválaszoljam a kérdésedet, nem az öngyilkos
hajlamú görögök miatt aggódok, hanem az erőszakosabb
honfitársaik miatt. Az Égei-tenger a kalózok birodalma.
Az érzelgősség lesz a végzeted, bla-bla. – Nem ezért van az a nagy
fegyver felállítva elől? Vagy más okból van ott? Csak mert azt
hittem egy férfi a te képességeiddel nem érez kényszert a
kompenzálásra.
Barabas elvigyorodott.
̶ Már elfelejtettem, hogy veled beszélgetni olyan, mintha egy
kaktuszt próbálnék simogatni – mondta Saiman szárazon. –
Köszönöm, hogy emlékeztettél.
̶ Mindig örülök, ha segíthetek.
̶ Nem kompenzálok semmit. A kalózoknak két típusa van. A
legtöbbjük opportunista, alkalmi gyilkos, akiket a profit hajt.
Számukra a gyilkolás csak eszköz. Meglátnak egy ekkora méretű
hajót, és rájönnek, hogy egy tengeri csata túl költséges lenne, és
az esély hogy megnyerjék elég csekély. Sajnos létezik a második
típus. A meggondolatlan, ostoba és őrült. A Rush nem
elrettentené őket, épp ellenkezőleg, értékes zsákmánynak látnák.
Ha elfoglalnák, rögtön szép tűzerejű zászlóshajóra tennének
szert, amivel hírnevet szereznének maguknak. Nem lehet velük
ésszerűen tárgyalni...
Egy kis vitorlás hajó fordult be a legközelebbi sziget nyugati
oldalánál. Saiman odanézett. Újabb hajó csatlakozott az elsőhöz,
aztán egy harmadik, negyedik...
Saiman lemondóan felsóhajtott. – Hát persze. Kérlek, hívd ide
az óriásodat, Kate. Mindjárt megszállnak minket.

104
 ̶ Majd én megyek. – Barabas elkocogott.
Több mint egy tucat vitorlás tartott felénk. A mágia miatt a
hatalmas fegyverünk használhatatlan volt.
Egy csengő hangja hallatszott: három csengés, szünet, három
csengés, szünet. Egy nő felkiáltott mély hangon. – Minden
részlegnek! Mindenki a harci állásokhoz. Minden részlegnek!
̶ Nem kellene a hídon lenned? – kérdeztem.
̶ A hajónak csak egy kapitánya lehet – mondta Saiman. –
Rusell tökéletesen képes kezelni bármilyen vészhelyzetet, és nem
akarom aláásni a tekintélyét a jelenlétemmel.
Az alakváltók feljöttek a fedélzetre Currannel az élen.
Andreánál egy számszeríj volt. Raphael mellette jött tőrökkel
felszerelkezve. A hajók egyenesen felénk tartottak. A Bestiák Ura
elkiáltotta magát mellettem. – Nem akarod megrohamozni őket?
̶ Hasztalan lenne. Az ő hajóik jobban kormányozhatóak.
Egyszerűen csak szétszóródnának.
Valaki beugrott az óceánba a vezér hajóról. Biztos ez volt a jel,
mert a kalózok úgy kezdtek a vízbe ugrálni, mintha égne a
hajójuk.
̶ Mi a fene? – mormolta Eduardo.
̶ Mint mondtam, most megszállják a hajónkat – mondta
Saiman szomorú türelemmel.
Felettünk a híd tetején, két matróz kezelte a polüboloszt, ami
úgy nézet ki, mint egy szteroidokon élő számszeríj. A polübolosz
olyan fegyver volt, ami nagy nyilakat lőtt ki halálos
pontossággal, és a móka kedvéért önújratöltő volt, mint egy
gépfegyver.
Karcsú alakok száguldottak a vízen keresztül felénk.
̶ Betanított delfineket használnak? – kérdezte George.

105
 ̶ Nem egészen – Saiman elhátrált a fedélzet közepe felé.
A delfinek a Rush felé tartottak, szinte repülve a hullámok
alatt.
Előhúztam Slayert.
̶ Alakítsunk ki védőkört – kiáltotta Curran. – Hadd jöjjenek
fel a fedélzetre, ahol jó száraz minden. Ne hagyjátok, hogy
berántsanak titeket a vízbe.
Kört formáztunk a fedélzet közepén.
̶ Ez abszolút nevetséges – mondta B néni.
Keira kinyújtózott. – Móka, móka, móka...
Valami a hajótest oldalának ütközött. Egy torz szürke kéz
ragadta meg a fedélzet szélét, majd egy lény ugrott át a korláton
és vizet csöpögve földet ért. Egy bőr szíjtól eltekintve meztelen
volt. Rövid, izmos lábakon állt, összegörnyedve, de két lábon. A
nap megcsillant a vastag, fényes bőrén. A teste gyakorlatilag csak
mellkasból állt, sima széles derékkal. Széles vállai voltak két
masszív karral, és meglepően kis kezekkel. A nyaka aránytalanul
vastag volt egy púppal hátul, a fején pedig hosszú, keskeny
delfin állkapcsa volt borotvaéles fogakkal. Két emberi szem
nézett ránk a vastaghúsú arcról. Nagydarab volt. Legalább
kétszáz kiló.
Egy vérdelfin. Valaki csípjen meg.
Görög legendák szóltak néhány kalózról, akik elfogták
Dionüszosz istent. Azt tervezték, hogy megerőszakolják és
eladják rabszolgának. Dühében delfinné változtatta őket. Úgy
tűnik a leszármazottaik még mindig éltek és virultak, és szintén a
családi bizniszben tevékenykedtek.
A kalóz ránk meredt. Pokoli vastag nyaka volt. A torokra
támadás eleve ki volt zárva.

106
 Újabb kalózok ugrottak át a korláton. Egy, kettő... hét...
tizenhárom. Várjunk csak, tizenöt. Tizennyolc... Huszonegy. Az
arányok nem nekünk kedveztek.
̶ Talán csak azért jöttek, hogy kölcsön kérjenek egy kis
cukrot – jegyeztem meg.
Andreából kitört a nevetés. Curran a vállamra tette a kezét. –
Jó sok cukrot akarhatnak. Biztos nagy torta lesz.
A vérdelfin vezér kinyitotta a száját, kivillantva a fogait, amit
arra alakítottak ki, hogy megragadja a küzdő prédát, és ne
eressze. Angol szavakat használt, halkan, akcentussal és nehezen
érthetően beszélt. – Adjátok át a hajót, és a rakomány és ti
elmehettek.
̶ Hazudik – mondta Saiman. – Két hajót vesztettem el
miattuk az elmúlt hat hónapban. Vágómarhaként fognak
lemészárolni minket a rakományért.
̶ Beszélsz görögül? – kérdezte Curran.
Saiman megvonta a vállat. – Természetesen.
̶ Kérdezed meg, hogy ezt jól átgondolta-e.
Saiman megszólalt a dallamos nyelven.
A vérdelfin úgy bámult Saimanre, mintha két fejet növesztett
volna.
̶ Hagyjátok el a hajót – mondta Curran elmélyülő hanggal.
Kicsire volt attól, hogy robbanjon. – És életben maradtok. Ez az
egyetlen figyelmeztetés.
Saiman lefordította.
A delfin hátrahúzódott és Curranre mutatott. – Először téged
öllek meg. Aztán megerőszakolom a nődet.
Curran szeme aranyba borult. Ezt nagyon nem kellett volna
mondani.

107
 Curran teste felrobbant. Az átváltozás olyan gyors volt, hogy
szinte észre sem lehetett venni. Az egyik pillanatban még egy
ember állt mellettem, a következőben egy szörnyeteg magasodott
fölém, több mint két méter magasan. Szürke bunda borította az
izmos tagjait, amit sötétebb csíkok szeltek át. A hatalmas
oroszlánszáj kinyílt, kivillantva a szemfogait, és egy rettenetes
hang tört elő belőle, veszélyes, durva, és ijesztő, ami dühében és
puszta erejében olyan elemi volt, akár egy hadüzenet, amit egy
tornádó hozott magával. Ez a hang mellbevágott, elűzve a
logikát és a gondolatokat, egyenesen az idegekre hatva, amitől
egyszerűen lefagytál. Több tucatszor hallottam ezt a hangot, de
még mindig megrázott.
A vérdelfinek még sosem hallották, ezért pontosan azt tették,
amit a legtöbben, amikor egy feldühödött oroszlánnal állnak
szemben. Összehúzták magukat ledermedve.
Előrevetődtem és lecsaptam. A fő kalóz látta, hogy jövök, és
felemelte a karját, hogy kivédje a támadást. Slayer keresztülszelte
a vékony csukló húsát és csontját, mint egy kés a puha vajat. A
kéz a földre esett. A kalóz megmarkolta a karja csonkját és
felsikított, magas, fülsiketítő hangon. A gyomrába szúrtam a
kardom, és egyetlen metszéssel felnyitottam a hasfalát.
A kalózok lerohantak. Mögöttem az alakváltók rettentő
kórusban vicsorogtak: a medvék apja-lánya párosának mély
üvöltése összevegyült a farkasok vonyításával és egy jaguár
mérges vicsorgásával, amit a hiénák örült kacaja kísért.
Áthasítottam a legközelebbi támadóm mellkasát, aztán
keresztülszeltem egy másik oldalát, és elintéztem egy
nyakvágással. A vér szaga megtöltötte a levegőt. Mögöttem

108
Derek jött, eltörve a nyakukat és a végtagjaikat a vérző
kalózoknak, mielőtt esélyük lett volna rendbe jönni.
Tátongó lyukat vágtam egy vérdelfin hasába. Összeesett,
felém csattogtatva a fogait, és a testek közötti résen
megpillantottam Currant, ahogy felkap egy kalózt, és eltöri a
gerincét a térdén. Félrelökte az ernyedt testet. Az óriási oroszlán
száját kitárta, majd megharapta valaki vállát. Csontok roppantak,
amit egy vérfagyasztó, kétségbeesett sikoly követett.
Baloldalt egy nagy vérdelfin tört előre, alakváltókat söpörve
félre az útjából. Egy számszeríj nyila süvítve átszelte a levegőt, és
a szemébe fúródott. A vérdelfin megpördült, és a két méter
magas szörnyeteg, aki B néni volt, rávetette magát, felhasítva a
gyomrát. Mélyen benyúlt a sebbe, és kitépett egy maroknyi
világos színű belet. Tovább haladtam, átverekedve magamat a
szürke, fényes testeken.
Fogak mélyedtek a karomba az izmokat tépve.
Megfordítottam a kardom, és mélyen a vérdelfin nyakába
szúrtam Slayert. Hörögni kezdett. Vér bugyogott a fogai közül,
égetve a sebemet, ahogy a vérem mágiája reagált az övében lévő
Lyc-V-re. Megforgattam a pengét, átvágva a torkát. A kalóz
összeesett. Tőlem balra két vérdelfin teljes erőből nekirohant
Eduardónak, és lelökték a hajóról.
Francba! A vízben előnyük volt. Irányt váltottam, próbálva
eljutni a hajó széléig.
Újabb kalóz állt az utamba. Támadtam. Belefordult a
vágásomba, és a penge a vastag púpot szúrta át a nyakán. A
delfin felvisított és nekem rontott. A becsapódás ereje leterített.
Repültem egy kicsit, és háttal nekicsapódtam a kabinnak egy
hangos puffanással. Aú!

109
 A delfin rám vetette magát, túl gyorsan ahhoz, hogy
elkerüljem, és túl nehéz volt ahhoz, hogy leszúrjam. Felemeltem
a bal lábamat. A teste nekem csapódott, és a teljes súlya a
lábamra nehezedett. Kampó alakú delfin fogak csattogtak az
arcomba. Nehéz gazember. Felnyögtem, jobban behajlítva a
térdemet, és egyenesen a kardomra engedtem. Szép lassan.
Összerándult a kardomon vergődve, mintha árammal ráztam
volna meg. A súlya lefogta a lábaimat. Előhúztam a dobótőrömet
a bal kezemmel, és az oldalába döftem, szétvágva a belsőségeit.
A delfin megvonaglott. Fogak tépték a ruháimat és végigmarták
az oldalamat. Újra és újra leszúrtam. Vér áztatta a kezemet, forró
páraként az arcomra spriccelt. A kalóz felvisított magas,
kétségbeesett hangon, ami hörgésbe fulladt, és összeesett rajtam.
Kétszáz kiló szegezett a földhöz. Megfeszültem. A test nem
mozdult. Francba!
A súly hirtelen eltűnt. A delfin egy méterrel felettem lebegett,
aztán egyszerűen oldalra dobták. Egy vérfoltos szürke szörny
térdelt le mellettem.
Curran.
̶ Ledőltél szunyókálni? Gyerünk, Kate, szükségem van rád
ebben a csatában. Ne lustálkodj!
Te szemét. Talpra gördültem és megragadtam a kardom. –
Biztos viccesnek gondolod magad.
Egy vérdelfin ránk vetette magát jobbról. Curran elgáncsolta
és megragadta a vállát, hogy hátrahúzza, én pedig elvágtam a
kalóz torkát és szíven szúrtam két gyors mozdulattal.
̶ Csak mondom, neked is ki kell venned a részed a
dolgokból. Egy dögös test és a flörtölés nem fog mindent
megoldani.

110
 Dögös test és flörtölés, mi? Amikor végzek a gyilkolászással... –
Mindent, amit teszek, tőled tanultam, szépfiú.
Újabb kalóz rontott ránk. Leguggoltam, elvágva az ínakat a
térdében, míg Curran lefejelte és kitépte a torkát. A kalóz
összeesett.
̶ Szépfiú? – kérdezte Curran.
̶ Jobban tetszene a selyemfiú?
A fedélzet hirtelen üres volt. Vér színezte a hajót. Szürke
hullák feküdtek itt-ott, szétszaggatva és megtépázva karmok és
fogak által. Egy hatalmas bozontos medve járkált a hajón, a
pofájáról vér csöpögött. Az utolsó talpon lévő kalóz Andrea és
Raphael irányába futott a híd közelében. Andrea felemelte a
számszeríját.
Még mindig az emberi alakjában volt. Raphael lazán állt
mellette, a késeiről csöpögött a vörös vér. Holtestek sora vezetett
feléjük, nyilakkal teletűzdelve. A kalóz neki rontott. Két nyilat
lőtt a torkába. Felhördült, de a lendület tovább vitte előre.
Raphael három méterig engedte, majd gyors, precíz vágásokkal
leterítette.
Mögöttük egy póni méretű fekete leopárd csapott le egy
vérdelfinre a hatalmas mancsával. Az alakváltó koponyája
szétloccsant, összetört, mint egy tojás a kalapács alatt.
Balra, egy emberszerű lény mászott fel a hajóra, karcsú volt,
bozontos, kerek fejjel és rövid kerek fülekkel. Aránytalanul
hosszú, éles barna karmok meredtek a túlméretezett ujjairól.
Megfeszült, és feldobott egy másik, sokkal nagyobb testet a hajó
fedélzetére. Víz loccsant és a bozontos barna bunda-halom földet
ért, megfordult és sós vizet hányt a félig emberi, félig bölény
szájából. Eduardo.

111
 A vöröses szörny letérdelt mellé, kivillantva az éles fehér
fogait. Az élénkvörös szemei, amik olyan színűek voltak, mint az
érett eper, vízszintes pupillákkal rendelkeztek, akár egy
kecskénél. Ettől démoninak tűnt. Csak egy alakváltót ismertem
ilyen szemekkel. Barabast.
̶ Miért nem tudsz úszni? – Szinte tökéletesen formázta a
szavakat.
Eduardo még több vizet okádott a padlóra. – Sosem volt rá
szükségem.
̶ Az óceánon kelünk át. Nem jutott eszedbe, hogy megtanulj?
̶ Nézd, én próbáltam. Bemegyek a medencébe, kapálózok a
vízben, aztán elsüllyedek.
Előttünk a hajóraj a sziget mögé menekült. Holttestekkel volt
tele a fedélzet. Megszámoltam. Tizennégy. Egyik sem közülünk.
Véresek voltunk, megsérültünk, de életben maradtunk. A
kalózok nem.
Mennyi elpazarolt élet.
És én imádtam. Minden másodpercét imádtam: a vért, az
izgalmat, az édes megelégedettséget, amikor egy vágás vagy
döfés célba talált... Voron sikerrel járt. Gyilkosnak tanított és
nevelt, és semmi, még a szeretett férfival a Toronyban eltöltött
boldog, békés hetek sem tudták megváltoztatni ezt. Rég
elfogadtam már mi vagyok, de néha, mint például most, mikor
végig néztem a hullákkal borított hajón, éreztem egy kis
megbánást az ember miatt, aki lehettem volna.
Curran, meztelenül és vérrel borítva, körém fonta a most már
emberi karját. – Jól vagy? – kérdezte halkan.
Bólintottam. – Te?
Elvigyorodott és magához szorított. A csontjaim felnyögtek.

112
 ̶ Gratulálok – nyögtem ki. – Túléltem a csatát, de az ölelésed
végzett velem.
Tovább vigyorgott és elengedett. Mindketten életben
maradtunk.
̶ Van egy túlélőnk – kiáltott Raphael.
Odamentünk, ahol guggolt. Egy fiatal férfi, sűrű sötét
loknikkal, aki talán a húszas évei elején járhatott, a hátán feküdt,
a jobb lába alatta volt furcsa szögben behajlítva, és az arcát
eltorzította a fájdalom. Raphael a tőre hegyét a férfi mája fölé
nyomta.
A férfi pillantása megakadt Saimanen. Feltartotta a kezét, és
mondott valamit, a szavai sietve záporoztak.
Saiman kérdezett valamit. A férfi válaszolt.
Saiman Curranhez fordult. – Olyan információkkal
rendelkezik, amik különösen érdekelhetnek téged. Elárulja, ha
szabadon engeded, és a többi, és a többi.
̶ Rendben – mondta Curran.
Saiman bólintott a férfinak. A kalóz mondott valamit
nehézkesen és rám nézett. Saiman is rám nézett.
̶ Mi az?
Saiman Curranhez fordult. – Úgy tűnik, ez csak a te füleidnek
szól. Azt hiszem, legjobb lenne, ha ezt a beszélgetést
négyszemközt folytatnátok le.
̶ Hagyjatok magunkra – mondta Curran.
Az emberek hátrébb mentek.
̶ Akarod, hogy maradjak? – kérdeztem.
Kinyúlt felém, és megszorította a kezemet. – Nem.

113
 Arrébb mentem a többiekkel. Saiman odahajolt, és suttogott
valamit Currannek. Halkan beszéltek. Saiman kérdezett valamit
a férfitól. Ő válaszolt. Saiman lefordította.
Curran komor arccal elfordult. Minden jókedv eltűnt az
arcáról. Rám nézett és nem mondott semmit. Nem jó.
̶ Hogy bírod ki? – mormolta Andrea mellettem. – Én nem
tudnám megállni, hogy ne legyek ott.
̶ Nem mondtam el neki, hogy megmentettem Saimant –
feleltem halkan. – Ha valamit titokban kell tartania, nem zavar.
Amikor készen áll, el fogja mondani.
̶ Zárjátok be ezt az embert – kiáltotta Saiman.
Két tengerész odajött, felemelte a kalózt, és elvitték.
̶ Takarítsuk fel ezt a helyet – kiáltotta Curran.
Az emberek szétszéledtek. Odajött hozzám.
̶ Rossz hírek? – kérdeztem.
̶ Semmi, amit ne tudnánk kezelni.
Bólintottam és elindultunk, hogy segítsünk feltakarítani a
maradványokat a hajóról.

114
6. fejezet
Alkonyatkor értük el Gagra partját. Legelőször a hegyeket
pillantottuk meg, az élénk smaragdzöldbe burkolózó
háromszögletű, alacsony csúcsokat, amik mintha csak sűrű
mohába öltöztek volna. A mögöttünk lebukó nap jobboldalra
került, ahogy a hajó egy eldugott kikötő irányába fordult. A
Fekete-tenger mély, csaknem lilás vize itt kéken fénylett.
Mind a tizenketten fent voltunk a fedélzeten. Az alakváltók
nyugtalannak tűntek. Még George is, aki általában mindent egy
mosollyal vett tudomásul, mogorván festett. Az apja mellett állt,
átkarolva saját magát, miközben a szél felkavarta sötét hajának
hullámait.
– Jól vagy, édesem? – kérdezte Mahon.
– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – mormogta. – Csak
ennyi az egész.
– Felvonjam a vitorlákat? – kérdezte Saiman.
– Igen – felelte Curran.
A Falka szürke és fekete csíkos zászlója egy fekete
oroszlánmanccsal rajta, felemelkedett az árbocon.
A part egyre nagyobbra nőtt. A hegyek szelíd hullámai
kiemelkedtek a vízből, majd lebuktak az alá, követve a
gyökereiket a vízben. A tengerpart egy keskeny sávnyi kavicsos
föld volt csupán. Kőstégek nyújtóztak ki a hullámok közé,
mintha csak minket hívnának, mögöttük pedig fehér kőépületek
ültek magasan a hegyek oldalában, kolonnád1juk a tenger felé

1 Oszlopsor, oszlopos folyosó, oszlopcsarnok.

115
nézett. Én görög eredetűnek véltem őket, de a legtöbb ismeretem
a görögökről könyvekből származott csupán.
A víz türkizzé változott. A Rush lassulni kezdett, majd
megállt.
– Mire várunk? – kérdeztem.
– Egy jelre a kikötőből – felelte Saiman. – Azt javaslom,
szedjétek össze a holmitokat.
Már korábban összepakoltunk. Minden, amit magammal
akartam hozni belefért egy hátizsákba, amit Barabas azonnal el is
kobzott tőlem. Úgy tűnik alfaként nem volt engedélyezve nekem,
hogy a saját csomagomat cipeljem.
Húsz perccel később kék láng csapott fel a stégről.
– Kiköthetünk – jelentette ki Saiman. – Mihelyt partot értek,
én elköszönök. Üzleti ügyeket kell elintéznem Tuapsében,
Odesszában és Isztambulban. Egy héten belül visszaérek.
Az éppen megfelelt nekem. Saiman szerette jól érezni magát,
és nekünk anélkül is lesz elég dolgunk, hogy örökösen őt kellene
visszafognunk.
Negyed órával később a legénység a Rush-t kötözte ki a stégre.
A tömött fedélzeten álltam, Curran mellettem. George aggálya
átragadt rám is. Le akartam szállni a hajóról. Látni akartam
Desandrát és nekikezdeni a munkának. Sajnos azonban, ha
elkezdenék fel-alá sétálgatni, mint egy ketrecbe zárt tigris,
azonnal kilenc ember oktatni ki arról, hogy ez nem helyes
viselkedés.
– Fogadóbizottság – jelentette be Raphael.
Odafordultam. Tizennégy ember sietett felénk a stégen. Hat
pár férfi sötét kabátban, övvel a derekukon. Legtöbbjük sötét
hajú volt, napbarnított bőrű és szikár. Néhányuk rövid szakállt
viselt. Mindegyiknek egy puska volt a vállán átvetve és egy tőr

116
az övébe szúrva. Úgy néztek ki, mint egy sereg fekete holló
kettős oszlopban repülve.
Két nő sétált előttük. Az első sötétkék blúzt és farmert viselt.
Nagyjából korombeli volt, sötét hajú, világos bronz bőrű, haját
copfba kötötte. Az arca érdekes volt nagy, merész vonásokkal:
hatalmas szemek, széles száj, éles orrvonal. A mellette lévő lány
a húszas évei elején járhatott. Alacsonyabb volt, világosabb bőrű,
karcsúbb derekú és fehér ruhát hordott. A szél belekapott
csokoládébarna hajzuhatagába és a ruhájába, mire az áttetsző
anyag csillogni kezdett, éterivé és könnyeddé téve megjelenését.
Szinte lebegett a durva betonmóló fölött.
A lány integetni kezdett. – Curran!
Ismerte őt.
Curran szitkozódott a bajsza alatt. – Legyek átkozott. Őt is
belerángatták.
Nyilvánvalóan ő is ismerte a lányt.
– Curran! – Intett egyet a lány megint lábujjhegyre állva,
majd tovább sietett felénk.
– Lorelei? – szólította meg őt Curran.
A lány elmosolyodott. Váó. Az éjszaka épp most lett egy
fokkal ragyogóbb.
A legénység kitolta a hajópallót, és Curran abban a pillanatban
rálépett, ahogy az leért a stégre. Nyilvánvalóan már alig várta,
hogy találkozhasson a lánnyal.
– Kicsoda az a Lorelei? – kérdeztem halkan.
– Lorelei Wilson – válaszolta Mahon. – A Jeges Düh alfájának
lánya.
Lorelei apja vezette az alaszkai falkát, az Egyesült Államok
legnagyobb alakváltó csoportját. Amikor Wilson és európai

117
származású felesége elváltak, a lány az anyjánál maradt. Nos,
micsoda üde meglepetés.
– Hogyan tudnád megkísérteni a Bestiák Urát? – mormogta
Barabas. – Egyszerű. Kínálj fel neki egy alakváltó hercegnőt.
B néni kinyúlt és gyengéden fejen kólintotta.
– Máris gyűlölöm őt – mondta nekem Andrea. – George is
gyűlöli őt, ugye, George?
– Szerintem imádni való – jelentette ki mellettem George. –
Adjunk neki tejet meg sütit, és ha megígéri, hogy csendben
marad, odaülhet a nagyok asztalához.
– Mutass egy kis tiszteletet – mondta Mahon. – Ő a Jeges Düh
örököse.
George szemöldökét ráncolva nézett rá. – Komolyan, Apa?
A stégen Curran közben elérte a menetet. A kékbe öltözött nő
meghajolt előtte. Lorelei előre lépett, karjai ölelésre tárva, aztán
hirtelen megtörte a mozdulatot, mintha csak észbe kapott volna,
és ő is meghajolt. Curran nem szólt egy szót sem. A lány újra
elmosolyodott.
Megérintettem Slayer nyelét, csak hogy megbizonyosodjak
felőle, ott van.
– Diplomatikusan, Kate – emlékezetett csendesen Barabas. –
Diplomatikusan.
Közel hajoltam hozzá. – Derítsd ki, ki hívta őt ide, mik a
szándékai, és hogyha van madzagja, ki húzogatja azokat.
Bólintott.
Végigmentem a pallón. A durva betonstég száraz volt a
lábaim alatt. Lassú, kimért lépésekkel elindultam a stégen, ami
úgy tűnt, soha nem akar véget érni. Muszáj ennek ennyire
hosszúnak lennie? Egy egész flottát ki akarnak itt kötni?

118
 Végre hallótávolságba kerültem.
– Felnőttél – mondta épp Curran.
– Tíz éve már. – Lorelei akcentussal beszélt. Nem egészen
francia, nem is éppen olasz. – Most töltöttem be a 21-et.
Egyre közelebb értem hozzájuk. Loreleinak drámai szemei
voltak, hatalmasak és halványkékek, sűrű szempillákkal
keretezve. Magas arccsontok, amit meglágyított bársonyos bőre
és a fiatalságából eredő kerekdedség; keskeny, vékony orr, telt
rózsaszín ajkak. Élénk barna haja laza hullámokban verte vállát.
Fiatalságot, szépséget és egészséget sugárzott magából.
Annyira... frissnek tűnt. Csak öt évvel voltam idősebb nála, de
mellette állva hirtelen öregnek éreztem magam.
Curran őt nézte. Nem úgy, ahogy engem szokott, de akkor is
nézte. Furcsa érzés tört rám, forró és dühvel teli, belülről kaparta
a torkomat meleg éles karmaival, és rájöttem, féltékeny vagyok.
Gondolom, mindenből eljön az első alkalom.
– Láttad apámat? – kérdezte Lorelei. – Hogy van?
– Találkoztam vele tavaly – válaszolta Curran. – Épp olyan,
mint mindig is volt: szívós és csökönyös.
Odaértem Curran mellé.
Lorelei felhúzta a szemöldökét. Szemei kitágultak, és
halványzöld fény villant meg egy pillanatra íriszében. –
Bizonyára te vagy az emberi Hitves.
Ja, ez lennék én, az emberi tartozék. – A nevem Kate.
– Kate – ismételte meg, mintha ízlelgetné a szót. –
Megtiszteltetés, hogy megismerhetlek.
Curran rámosolygott, azzal a jóképű, forró mosollyal, ami
általában jobbá tette a napjaimat. A tengerbe lökni Loreleit nem

119
lenne valami diplomatikus, még ha nagyon is azt akartam tenni.
– Hasonlóképp.
– Annyit hallottam már rólad. De hol hagytam a modoromat?
Bizonyára éhesek és fáradtak vagytok.
A kékbe öltözött nő előre lépett egy alakváltó eleganciájával.
A szemei zölden ragyogtak, ahogy a hajó fénye rávetült. Szóval
ők voltak a helyi vérsakálok, akiket Barabas említett. A szemei
arról árulkodtak nekem, hogy ott volt, elvégezte a dolgot, és
kapott egy véres pólót a fáradozásaiért.
A kékbe öltözött nő meghajolt. – A nevem Hibla. Én leszek a
kísérőtök. – A mellette álló férfiakra mutatott. – Mi vagyunk
Gagra Djigitjei.
Olvastam korábban Abháziáról. A "Djigit" képzett lovast, vagy
vad harcost jelentett. A djigitek rám néztek, a lemenő nap fénye
megvillant szemeiken. Ja, rajtam kívül mindenki alakváltó volt
itt.
– Elvezetjük Önöket a szállásaikra, amikor készen állnak –
mondta Hibla.
Curran a hajó felé intett. Kis csoportunk elkezdte a leszállást a
pallón át. Pár pillanat múlva mögöttünk álltak.
Lorelei meghajolt Mahon előtt. – Üdvözlet az Atlantaiak
Medvéjének.
Mahon vigyorgott a szakálla alatt. – Mi történt? Legutóbb,
amikor láttalak, csak ekkora voltál – mondta, kezét a dereka
magasságába emelve.
Lorelei elmosolyodott. – Nem voltam olyan alacsony.
Mahon felkuncogott.
B néni következett, olyan ragyogóan mosolyogva a lányra,
hogy elkelt volna nekem egy napszemüveg. A hangja olyan édes

120
volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni. – Szóval te vagy Mike
Wilson lánya. Bizonyára nagyon büszke lehet. Milyen gyönyörű
vagy.
– Köszönöm. – Lorelei szinte már ragyogott.
Ó, te naiv teremtés. Amikor egy bouda rád mosolyog, az sosem jó jel.
Különösen, ha ez a bouda.
– Gagra nevében azért vagyok itt, hogy kinyilvánítsam
gyönyörű városom vendégszeretetét Önöknek – mondta Hibla. –
Gagra üdvözli Önöket minden melegségével, tavaival és
vízeséseivel, tengerpartjaival és gyümölcsöskertjeivel. De óva
intjük Önöket, ha erőszakos indíttatással érkeztek ide, a
holttestüket meghagyjuk a varjaknak. Nem okozna gondot
végeznünk valamennyiükkel.
– Nagyszerű beszéd – mondta neki Keira. Jim testvére
mosolygott, és egyáltalán nem festett barátságosan.
– Köszönöm. Sokat dolgoztam rajta. Kérem, kövessenek.
A nyomában otthagytuk a stéget és egy kővel kirakott járdán
folytattuk utunkat. Hibla jó iramot diktált, miközben mély
torokhangon, enyhe akcentussal a következőket mondta. –
Üdvözlet Abháziában. Gagra városa a Fekete-tenger legmelegebb
helye. Csodálatos mikroklímánk van, meleg telekkel és kellemes
nyarakkal. A legkiválóbb tájakkal fognak itt találkozni.
Olyan volt, mintha egy láthatatlan útikönyvet olvasna fel.
Curran Loreleit nézte sétálás közben.
– Számos gyümölcs terem nálunk: őszibarack, datolya,
sárgabarack, gránátalma, mandarin, citrom és szőlő. A vidék
híres a borairól.
Ez nagyszerű. Talán találok egy borospalackot, ami elég nehéz
ahhoz, hogy egy kis értelmet tudjak vele beleverni Curran fejébe.
– Melyik falkát szolgálják? – kérdezte Barabas.
121
 – Gagra Djigitjei nem állnak kapcsolatban egyik
vendégünkkel sem. A hűségünk a helyi falkáé és a kastély uráé.
Olyan volt, mintha egy másik világba léptem volna be. A
tenger mentén máshol mindenfelé omladozó felhőkarcolók
feküdtek. Itt kastélyok és urak. Nos, technikailag a Torony
amolyan kastélyféle volt, és az emberek Currant Uram-nak
szólították, de otthon az alakváltók ezt egyszerű illemtudásból
tették. Itt viszont odaadó hódolatból.
– A kastély ura alakváltó? – kérdezte Curran.
– Nem, ember – mondta Lorelei.
– Lord Megobari egy barát – mondta Hibla. A gazdaságunk
mindig is a turizmusra épült. A Váltás után a régió összeesett.
Természeti katasztrófák és háborúk fenyegettek minket. A
városunk és az életünk romokban hevert. A Megobari család
segített rajtunk. Kórházakat építettek, helyre hozták az
úthálózatot, és üzleteket nyitottak nálunk. Nem kérnek mást
tőlünk cserébe, csak a védelmezésüket, amit mi ingyen és
örömmel nyújtunk nekik.
Oké. A Megobari család egyértelműen szent, és a helyi
sakálfalka meghalna azért, hogy ők életben maradjanak.
Figyelembe véve, hogy néztek ránk a férfiak, semmiképp nem
sérthettük meg a házigazdát, mert ezek a djigit alakváltók
halálosan komolyan vették a kötelességüket.
Mindannyian követtük Hiblát a városon keresztül. A
tündérlámpások Gagrán halvány levendula színben égtek, az
épületek visszafogott kövezetét halovány káprázattá varázsolva.
Mágia hullámzott végig a keskeny, kacskaringós utakon. Csinos
kis utcácskák szaladtak végig a hegy oldalában, némelyik
macskaköves, némelyik pedig még mindig omladozó járdával,

122
de mindegyik felfelé haladt, mindenféle alakú és méretű
házakkal határolva. Perzsa, görög és modern építészet
keveredett, mint három különböző hajó sodorvize.
Elsétáltunk egy impozáns kúria mellett, amit valószínűleg egy
mór hercegnek építhettek. Három emelet magasra nyúlt,
pálmafákkal szegélyezve, homlokzata keskeny boltíves
ablakokkal, textil mellvéddel és kő falvésetekkel díszítve, amik
olyan világosak és kidolgozottak voltak, mint a csipke. Egykoron
biztosan ragyogó fehér lehetett, de mostanra lemállott róla a
festék és előtűnt a zöld színű fal. Utána egy dór oszlopos,
homokszínű görög épület következett, és rögtön azután egy
modern lakás romjai feküdtek szétszóródva a hegy lejtőjén. A
világ többi része mintha ezer kilométerre lett volna tőlünk. Ha
valaha belefáradunk a Falkába, vagy az életünkben, ahol minden
percben Roland felbukkanását várjuk, kereshetnénk valami
hasonlót, egy eldugott kis szegletét a világnak. Soha senki nem
találna ott ránk.
Nos, senki, kivéve Loreleit.
– Amikor találkoztál apámmal, említett engem?
– Nem – válaszolta neki Curran. – Nem baráti találkozó volt.
De biztos vagyok benne, hogy gyakran gondol rád.
Egy újabb egykor gyönyörű és mostanra lepusztult épület
mellett haladtunk el. Az emeleteit számoltam. Hét. Túl magas. A
mágia gyűlölte a magas modern épületeket és extrém erővel
támadta azokat. Ez itt egyértelműen elhagyatott volt – az üres
ablakok fekete lyukai elszenesedett belsőre engedtek betekintést.
Amikor a mágia hullámai ledöntöttek egy épületet, mindig
először hamuvá rombolták azt. Ez itt nem mutatta a Változás
utáni kísérő károk nyomait.

123
 – Mi történt itt? – kérdeztem.
– Háború – válaszolta Hibla.
– Kivel harcoltak? – kérdezte George.
– Magunkkal. Abházia az Oroszország és Grúzia közötti
határon fekszik. Ötven évvel ezelőtt ők harcban álltak egymással.
Szomszédok fordultak szomszédok ellen. Családok szakadtak
szét. Oroszország győzött. A városban tisztogatást rendeztek. –
Úgy köpte ki a szavakat, mintha törött üvegdarabok lennének. –
Minden grúzt megöltek vagy száműztek. – Egy másik,
bedeszkázott ablakú épület felé bólintott. – A várost örökre
megcsúfították. A mágia lerombolta a többi épületet is, de a
háborús nyomok megmaradtak.
– Micsoda kár – mondta B néni. – A városuk gyönyörű volt.
– Megint gyönyörű lesz – jelentette ki Hibla.
Tovább másztuk, magasabbra és magasabbra. Az út egyre
jobban lekeskenyült. Vastag törzsű fák blokkolták a kilátást
oldalra, ágaik összefonódtak a szőlőtőkékkel. Apró
szentjánosbogarak úsztak a levegőben. A fáknak hirtelen vége
szakadt és kiértünk egy térre. Balra a távoli messzeségben
végtelenbe vesző tenger csapkodta a part keskeny szalagját.
Egyenesen előttünk hegyek kanyarogtak finoman a hullámok
között.
– A kastély. – Hibla messzire jobbra mutatott, épp mögénk.
Megfordultam. Egy óriási kőkastély koronázta meg a hegytetőt,
falai úgy emelkedtek felfelé, mint az eleven kősziklák
természetes meghosszabbodásai. Széles téglalap alakú tornyok
lebegtek a halványkék tető alatt. A hosszú keskeny zászlók, amik
a hatalmas főépület vékony ormán lengedeztek, megfogták a

124
lemenő nap utolsó sugarait és úgy ragyogtak, mintha
lángolnának.
– Milyen idős a kastély? – kérdezte Mahon.
– Tavaly ősszel ünnepeltük fennállásának huszadik
évfordulóját.
Váó. Váltás utáni. Megdöbbentő mennyiségű erőfeszítés
kellett egy ekkora épület elkészítéséhez. Egyáltalán hogy a
fenébe hoztak fel ennyi követ a hegy tetejére?
– Erre, kérem. – Hibla kezét kinyújtva invitált minket tovább.
– Felfelé ezen az úton.
Gyors tempóban mentünk fel a hegyre. Ha egy kicsivel
gyorsabban megyünk, azt már kocogásnak hívtam volna. Az
ösvény meredek volt, és egyre gyorsabban sötétedett. Tíz perccel
később kis szünetet tartottam. Az alakváltók mellettem olyan
üdének tűntek, mint a tavasz.
– Bizonyára fárasztó lehet a Társ számára – mondta
mellettem Lorelei.
Ez egy kicsit váratlanul ért. Tényleg aggódott miattam?
– Az út meredek és ő nem élvezi az éjszakai látás előnyeit.
Currant nézte közben. Nem, szó sincs arról, hogy a jóllétem
felől érdeklődött volna. Úgy beszélt rólam, mintha jelen sem
lennék. Mintha valaki azt kérdezné: Nem szomjas a kutyád? Nincs
szüksége egy tálka vízre?
– Talán hozathatnánk neki egy hátast...? – javasolta Lorelei.
A szemem sarkából láttam, hogy Barabas és George
mindketten megfagynak. Igen, tudom, hogy megsértettek.
Nyugalom. – Köszönöm az aggodalmad. Boldogulok.
– Kérlek, egyáltalán nem jelent gondot. Megsérülhetsz.
Tudom, hogy egy olyan kis semmiség, mint a kifordult boka is
nagy bajt jelenthet egy embernek...
125
 Ne feszítsd tovább a húrt, hercegnő; ne feszítsd tovább.
– Nem akarjuk, hogy megküzdj a feljutással.
Oké, túl messzire ment. Szép hatalmas mosolyt villantottam
rá.
Curran arca semleges kifejezést öltött. – Épp hogy ideértünk,
bébi. Túl korai még, hogy elkezdj gyilkolászni.
Lorelei szemei kitágultak. – Nem akartalak megsérteni.
Ja, mégis megtetted.
– Annyira sajnálom. Én csak aggódtam. Kérlek, bocsáss meg
nekem.
Most pedig akármit mondok a rosszindulatnak csak a
legkisebb jelével is, attól totális seggfejnek tűnnék. Kijátszott
engem. Sebaj. Mindig van egy következő alkalom. – Ne aggódj
emiatt.
Megkerültük a kanyart. A kastély előttünk derengett,
sokkolóan hatalmas volt. Legalább kettő Torony elfért volna a
helyén. A fala vastag volt. Jó pár láb is meglehetett.
Hibla felemelte a fejét és felüvöltött, egy sakál magas hangú,
kísérteties vonításával. A hang tovagördült, végigterjedt a
levegőben. Más üvöltések csatlakoztak hozzá. Fémes kattanás,
mire a masszív kapuk kitárultak.
Hibla fejet hajtott. – Uram és Hölgyem. Üdvözöljük Önöket a
Megobari Kastélyban.
Mély levegőt vettem, majd Curran oldalán beléptem a
kastélyba.

IGAZAM VOLT. A falak hat láb vastagok voltak. Hat

ostromgépet számoltam rajtuk és négy magas kaliberű
géppuskát, és ez csak az, ami a látóteremben volt. Ez a kastély
úgy épült, hogy ellen tudjon állni egy természetfeletti
126
támadókból álló ostromnak is. A Megobari családnak aztán volt
vagyona, és ezt arra használták, hogy felfegyverkezzenek.
A könyökömet Curranéhez érintettem. – Az ő kastélyuk
nagyobb.
Rám pislogott. – Az enyém magasabb. De nem a kastély
mérete számít. Hanem az, mit kezdesz vele.
Nem volt látható őrség a kapuknál, de ahogy áthaladtunk a
kapurács alatt, éreztem, hogy figyelnek. Száz százalékig biztos
voltam benne, hogyha tennék egy hirtelen mozdulatot, valaki
egy íjat küldene felém. A kérdés már csak az, bajlódnának
figyelmeztető lövéssel? Nem igazán akartam élesben kipróbálni
ezt a teóriát.
Keresztülsétáltunk a belső udvaron és követtük Hiblát a
főépületbe. A lenti város után félig itt is faragványokra és
bordűrökre számítottam, de a kastély belseje épp annyira
nélkülözte a díszelemeket, mint a külseje. Barna kő, nyílegyenes
folyosók, boltíves ablakok. Sehol egyetlen ajtó sem, de ide-oda
falfülkék lettek helyezve olyan módon, hogyha a kastélyt
megtámadnák, pár védő tűzerővel felfegyverkezve támadók
egész seregét képes legyen feltartóztatni. Minden funkcionális
volt, visszafogott és aprólékosan eltervezett.
Elmentünk egy pár alakváltó férfi mellett a folyosón,
mindkettő szőke volt. Nyilvánvaló rosszindulattal bámultak
minket. Visszameredtem rájuk. Nézni szabad. A nyúlkálás egy
kezedbe, vagy lábadba fog kerülni. Te választasz.
– Az Önök szobái a harmadik emeleten találhatók – közölte
Hibla. – A vacsorát tízkor szolgálják fel.

127
 – Későn az embereknek – mondtam. A Toronyban általában
kilenckor vacsoráztunk. Az alakváltók nem korán kelők, mivel
hajlamosak voltak fél éjszaka fennmaradni.
– A Megobari család tiszteletben tartja a vendégeik szokásait
– mondta Hibla.
– Találkozunk a vacsoránál – mondta Lorelei, egyenesen
Curranre nézve.
– Alig várom – válaszolta Curran.
Hirtelen késztetést éreztem rá, hogy leszúrjak és kivéreztessek
valakit. Lorelei visszavonult a folyósón lefelé.
– Hol van Desandra? – kérdezte Curran.
– A szállásán, ugyancsak a harmadik emeleten – mondta
Hibla.
Curran megfordult. – Hibla, látnunk kell Desandrát. Most.
Andrea átpasszolta a táskáját Raphaelnek, és mellém állt.
Derek került Curran mellé.
– Rendben. – Hibla mondott valamit egy pergő nyelven.
A tucatnyi tőrös kettéoszlott: nyolc ment a csoport
maradékával egy idősebb ember vezetésével, míg négy jött
velünk. Egy részen ugyanazt a lépcsőt másztuk, majd Hibla
jobbra fordult, a többi alakváltó pedig balra. Követtük őt egy
fémajtóig, amit egy férfi és egy nő őrzött a djigitek sötét
kabátjában. Oldalra léptek, ahogy Hibla kulccsal kinyitotta az
ajtót.
Rothadt citrus szaga csapott meg. Nem jó jel.
Egy hatalmas szobába léptünk be. Belefért volna az egész
korábbi lakásom, a falakat is beleszámítva. Az óriási mennyezet
harminc láb magasan húzódott, és homály tompította el a
masszív fa keresztrudak képét, amik odafent futottak.

128
Ruhadarabok borították be a padlót, némelyik szét volt szakítva,
némelyik foltos, összekeveredve gyűrött papírgalacsinokkal,
ételmaradékos tányérokkal és törött üvegdarabokkal. Egy
hatalmas faágy magasodott a szoba túlsó végében párnákkal
rajta, a fal mentén pedig takarók felhalmozva. Egy terhes nő
feküdt rajtuk, hosszú haja gubancosan lógott alá lila ruhájára.
Felnézett. Írisze narancsosan fluoreszkált.
– Helló, Desandra – mondta Curran.
– Kapd be.
– Ez kedves – felelte Curran. – Rohadt kaja szag van itt.
Desandra vállat vont. – Miért vagytok itt?
Semmi nyoma akcentusnak. Úgy beszélt, mintha az Egyesült
Államokban született volna.
– Azért vagyunk itt, hogy gondodat viseljük.
– Ez baromság, és ezt te is tudod – mondta fogvicsorgatva. –
Megkötöd az alkut azzal a klánnal, amelyik a legtöbbet fizeti és
eladod ezeket a kicsi parazitákat itt a hasamban. Úgyhogy hajrá,
kösd meg az alkuidat. Nekem attól nem lesz jobb. Nekem soha
semmitől nem lesz jobb.
– Befejezted? – kérdezte Curran.
– Megóvhattál volna mindettől – vicsorította.
– Egy hétig sem maradtál volna Atlantában – felelte Curran.
Az ujjával felém mutatott. – Talán ő jobb? Az összes
nagyravágyás és 'ó, én vagyok a Bestiák Ura és senki nem elég jó
nekem' után társadul vettél egy embert? Egy embert? Épp olyan
vagy, mint ők. – Hibla és a djigitek irányába mutatott. – Le se
szarod, mi fog történni az ember feleségeddel akkor, ha kihívják.
Miért nem távoztok egyszerűen?

129
 Curran állán mozogtak az izmok. – Higgy amit csak akarsz, de
én itt maradok és megvédelek.
– Tényleg azt hiszed, hogy odaadják az ellenszert? Ugyan
már, még te sem lehetsz ilyen ostoba.
Arany villant meg Curran íriszében. Gyorsan véget kellett
ennek vetnem, mielőtt kicsúszik a kezünkből az irányítás.
Curran vállára tettem a kezemet. – Szerintem az lenne a
legjobb, ha adnál nekünk egy kis teret.
Rám bámult.
– És ha nem bánod, nagyra értékelném, ha felküldenéd ide
Doolittlet.
Curran megrázta a fejét és Derekre nézett. – Állj az ajtóba.
Senki nem jön be, csak ha Kate azt mondja.
– Igen, uram – felelte Derek.
Curran kimasírozott a szobából.
– Helyes! – kiáltotta utána Desandra. – Fordíts csak hátat!
Derek leparkolt az ajtóban.
Keresztülügyeskedtem magam a szobán. Láttam már ehhez
hasonló kuplerájt Julie szobájában, amikor épp „a nem akarok
iskolába járni" korszakát élte. – Hibla, miért ilyen koszos ez a
szoba?
– A hölgy nem engedi, hogy kitakarítsuk – válaszolta Hibla. –
Az apja egyszer megparancsolta, hogy tegyük rendbe, és meg is
tettük. A hölgy ugyanolyan állapotba hozta egy hét alatt.
Épp, ahogy gondoltam. Desandrához fordultam. – Közelebb
jöhetek?
Rám meredt.
Vártam.
– Persze – vont vállat.

130
 Átszeltem a szobát a ruhákon sétálva – nem volt más
választásom. Valami ropogott a lábam alatt. Leültem mellette az
ágyra.
– Értem, mit művelsz. Nem érzed úgy, hogy a saját
irányításod alatt lenne az életed, de ez a szoba a te területed, és
itt azt tehetsz, amit csak akarsz. Itt te irányítasz. Sajnos ételt a
földön tárolni azonban nem egészséges. Rohad. Penész képződik
rajta, amit belélegzel. – És a kupi miatt sokkal nehezebb őt őrizni.
Gúnyosan rám mosolygott. – Alakváltó vagyok.
– Az alakváltók ellenállóak a betegségekkel szemben, de nem
immunisak. A rothadó ételben ráadásul tenyésznek a lárvák, és
büdös is. A törött üvegen senki nem sétálhat biztonságosan.
Talán nem mindig alakváltó hoz neked ételt. Megsérülhetnek, ők
pedig csak a munkájukat végzik.
– Nem érdekel.
– A piszkos szoba nem igazán segít abban, hogy visszanyerd
az uralmat az életed felett. Az a harc odakint vár rád. – A nyitott
ajtóra mutattam. – A kupi csak ziláltnak tüntet fel téged, ami azt
jelzi másoknak, hogy nincs azzal semmi gond, ha nem
személyként bánnak veled.
Desandra kócos hajába dugta a kezét. – Mit akarsz tőlem?
– Megkapom az engedélyedet a szoba kitakarítására?
– Miért érdekel?
– Mert én büszkén végzem a munkámat. Jelenleg pedig az a
feladatom, hogy vigyázzak rád és biztonságban tartsalak. Ez a
szoba nem biztonságos sem a te, sem a meg nem született
gyerekeid számára. A rendetlenség megnehezíti a védelmedet is.
Desandra rám meredt. – És mi van, ha kitépem a torkodat?

131
 Próbáltam felidézni a Julieval lefolytatott szócsatákat. – És azt
miért tennéd? Semmi rosszat nem csináltam veled.
– És ha nemet mondok?
Andrea vállat vont. – Ha nemet mondasz, nem takarítjuk ki a
szobát. De meg kell mondanom neked, hogy a szoba bűzlik, amit
beivott a ruhád és a hajad is.
Az Egyesült Államokban legutóbb még a végső sértést
jelentette, ha egy alakváltónak azt mondtad, bűzlik. Ha ez nem
motiválja majd őt, semmi sem fogja.
Desandra az arcomba vicsorgott.
– Én a te oldaladon állok – mondtam neki. – De ha azt akarod
demonstrálni, hogy a magad ura vagy, talán megfontolhatnád
ezeket.
– Nem akarom, hogy bármit is kitakarítsatok.
– Rendben. – Felálltam.
Tíz lépést tettem meg az ajtóig, mikor azt mondta: – Oké.
Takarítsátok ki.
– Köszönjük. – Hibla felé fordultam. – Kérem, hozzon
szemeteskukákat, takarítószereket és szennyes tartót.
Desandra felmordult. – Mindig ennyire lábtörlő vagy?
– Igen.
– Tehát mindig engedélyt kérsz mindenre?
– Ő az atlantai Falka alfája – mondta Derek anélkül, hogy
megfordult volna. – Megölt huszonkettő alakváltót tizenegy nap
alatt, hogy azzá váljon, és ugyanakkora hatalma van, mint a
Bestiák Urának. Nem kell senki engedélyét kérnie, hogy bármit
megtegyen.
Ezzel nem igazán segített. – Én csak egyetlen céllal vagyok itt:
hogy biztonságban tartsalak. A te érdekeidet szem előtt tartva

132
cselekszek. Engem nem érdekel, ki születik elsőként és nem
fogadok el senkitől sem kenőpénzt. Megteszek minden tőlem
telhetőt, hogy kényelemben tartsalak, de ha védelmed múlik
rajta, megteszek bármit, amit meg kell tennem azért, hogy
biztonságban tartsalak. Ha ez azt jelenti, gúzsba kell kötnöm
téged és belegyömöszölni a kádba, megteszem, és nem fognak
érdekelni az érzéseid.
Desandra felsóhajtott.
Hibla zsákokkal és egy takarítószerekkel teli dobozzal tért
vissza, ahol találtunk többek között kertészkedő kesztyűt.
Felvettem és elkezdtem összeszedni a szemetet. Andrea
csatlakozott hozzám. Desandra vagy öt percig nézett minket,
próbálva szemet hunyni a tény felett, hogy ott vagyunk, majd
felállt az ágyról és elkezdte begyűjteni a szétdobált ruhadarabjait.
Így talált ránk Doolittle, a kezeinken és térdeinken
támaszkodva, szemetet szedegetve.
– Mi folyik itt?
Felegyenesedtem. – Ő itt Dr. Doolittle. A Falka medmágusa.
– Doolittle? – bámult rá Desandra. – Igazából?
– Ezt a nevet választottam magamnak. – Doolittle
visszabámult a lányra, majd körbenézett a szobában. – Ó, nekem.
Mondja csak, kishölgy, miért piszkos maga?
Desandra leült a földre és tehetetlen arckifejezéssel nézett fel
rá. – Mert így szeretem.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez egy kastély – mondta
Doolittle azon a türelmes megnyugtató hangján, ami miatt
lehetetlen volt neki nemet mondani. – Ugyanakkor, az előbb
használtam a fürdőszobát és úgy tűnt számomra, hogy sikeresen
bevezették ide a vízvezetékeket.

133
 – Nem vehet rá, hogy megmosakodjak – jelentette ki
Desandra.
– Hölgyem, maga már nem két éves. Valójában egyértelműen
érettnek számít, én pedig meglehetősen biztos vagyok benne,
hogy senki az égvilágon nem tudja rávenni olyasmire, amit maga
nem akar megtenni. Másszon be az ágyba, kérem.
Visszatartottam a lélegzetemet. Desandra újból felsóhajtott,
felkelt a padlóról és leült az ágyra. Csendesen kilélegeztem.
Doolittle a csuklójánál megmérte a pulzusát.
– Érkező – mondta Derek.
– Ki az?
– Jarek Kral.
Odaálltam Derek mellé az ajtóba. Andrea a szoba közepére
került, közénk és Desandra közé, és ellenőrizte a nyílpuskáját.
A férfi, akit Barabas eligazítása alatt a fényképen láttam, most
felénk masírozott a folyosón. Élőben nagyobbnak, magasabbnak
és szélesebbnek tűnt, azzal a nyers kisugárzással, ami általában
veszélyes harcot jósolt.
Desandra felé fordultam. – Szeretnéd látni az apádat?
– Számít az? – kérdezett vissza, a vereség csak úgy sugárzott
az arcáról.
– Nekem igen.
– Akkor nem. Nem akarom látni.
Jarek Kral elérte az ajtót. Ilyen közelségben már hasonlított a
fényképen látott önmagához: ugyanaz a hullámos barna haj,
ugyanaz a nagy, durvára faragott arc. A vonásai kifinomultabbak
lettek volna, ha nem itatja át őket a kegyetlenség. Ismertem ezt a
típust. Az a fajta férfi volt, aki a legkisebb dologtól is képes
felrobbanni, és az a robbanás veszélyes volt.

134
 A gunyoros vigyor is nagyobbnak tűnt élőben.
Elérte az ajtót. – Mozgás – mondta akcentusos hangján.
– A lánya nem kíván most látogatókat fogadni – jelentettem
ki.
Súlyos szemhéjai alól meredt rám sötét szemeivel, mintha csak
most vette volna észre, hogy az útjában állok. – Ki maga?
– Hívhat Kate-nek. A Bestiák Urának Társa vagyok.
– Lépjen oldalra. – Szemei zölden ragyogtak.
– Nem.
Mögöttem valaki levegőért kapkodott.
A férfi hangja dörögve támadt ránk. – Ki mondta, hogy
megteheti ezt?
És meg is érkeztünk, egyenesen bele a dráma közepébe, mielőtt
egyáltalán kicsomagolhattuk volna a ruháinkat. – Maga. – Előhúztam
a szerződést a zsebemből. – Ez a dokumentum kijelenti, hogy a
maga lányának az érdekeit szolgálom. Ő úgy határozott, jelenleg
nem kíván magával beszélni. Itt van az aláírása. Ez megad
nekem minden felhatalmazást, amire szükségem van.
Kikapta a kezemből a papírt és széttépte.
– Van egy másik példányom belőle – mondtam.
– Ki fogom tépni a torkát! – vicsorogta.
Amilyen az apa, olyan a lánya. – Ha megpróbálja, nem fogja
megérni az unokái születését, a munkám pedig el lesz végezve.
Minél korábban haza akarok jutni. Szóval kérem, próbálja meg.
Máris hiányzik a házam.
Úgy felvonta a szemöldökeit, hogy azok összeértek. A felső
ajka megremegett.
– A Társ elleni merényletet háborús cselekedetként fogják
kezelni – jelentette ki Derek.

135
 Jarek torkából morgás tört fel. Nyilvánvaló, hogy még sosem
keresett rá az 'önuralomra' az értelmező kéziszótárban.
Hátranyúltam a vállam felett és Slayer markolatára tettem a
kezem. – Ez az utolsó figyelmeztetése. Ne kíséreljen meg belépni.
– Mi folyik itt? – Egy férfi futott felfelé a lépcsőkön. Szőke
volt, magas és izmos olyan vonásokkal, amikre egy angyal is
büszke lenne – Desandra első férje, Radomil a Volkodavi
falkából. Egy nő jött mögötte, alig idősebb nálam, karcsú,
aranyszínű dús hajkoronával, amit befonva hordott.
– Maradj ki ebből! – vetette oda Jarek. – Eleget műveltél már
eddig is.
Radomil odavetett neki valamit egy olyan nyelven, amit nem
értettem. Szóáradatot kapott válaszul Jarektől.
– Disznó vagy! – morogta neki Radomil angolul. – Egy
mocskos disznó. Hagy békén Desandrát!
– Tűnés az utamból! – üvöltötte Jarek.
– Ha Kral nem tartja magát az egyezséghez, nekünk miért
kellene? – mondta a szőke nő.
Hagytam őket egymással ordítozni. Mindaddig nem érdekelt
a dolog, amíg egyikük meg nem próbál belépni a szobába.
Egy magas, sötéthajú férfi közelített felénk. Míg Radomil arca
egészséges napbarnított fényben ragyogott, addig erről a férfiról
az intelligencia és éberség sugárzott. Meglátta Jareket és
Radomilt. Sötét szemöldökei összefutottak. Ajkai kemény
vonallá préselődtek össze. Citromsárga fény hullámzott végig
íriszein. O-ó.
A férfi gyorsítani kezdett. A Belve Ravennati testvérek egyike
lehetett, de nem tudtam volna megmondani, melyikük.

136
 Anélkül, hogy lassított volna, az olasz felemelte az öklét és
készült rácsapni Jarekre. A nagydarab férfi azonban oldalra
mozdult, ezért az olasz helyette Radomilt vágta arcon. Radomil
állati morgást hallatott, és rárontott az olaszra.
Még több ember tódult a folyosóra bal felől egy idősebb
sötéthajú nő vezetésével.
Jarek ordított valamit. Radomil és az olasz morogva
dulakodott egymással.
– Ha alakot váltanak, elbarikádozzuk az ajtót – morogtam.
Derek bólintott.
Radomil hátralökte az olaszt, elgáncsolva ellenfelét. A
sötéthajú férfi farkasüvöltéssel ért földet. Most már bármelyik
pillanatban válthattak, aztán pedig a dolgok sokkal rosszabbra
fognak fordulni.
Kísérteties hiéna vonítás harsant fel a folyosón, magas hangú,
őrült nevetés, amitől a hideg rázott ki.
Hirtelen mindenki mozdulatlanná dermedt. B néni állt a
folyosón.
– Tehát idáig süllyedtek európai fivéreink és nővéreink –
mondta, az egész kastélyon átzengő hangon. – A folyosón
civakodnak, mint valami elkényeztetett iskolás gyerekek. Nem
csoda, hogy a segítségünket kértétek.
Hajrá, B néni!
A Bouda klán alfája a sötéthajú nőre pillantott. – Hello,
Isabella. Rég találkoztunk már.
– Hello, Beatrice – préselte keresztül a fogain a sötéthajú nő.
– A te fiad az ott a földön?
Isabella gyors parancsot adott ki. A sötéthajú férfi a lábaira
gördült és odavonult mellé. Isabella pofon vágta őt. A hang

137
végigzengett a folyosón. Az olaszok megfordultak és egyetlen
szó nélkül eltűntek.
Jarek Kralra néztem. Rám mutatott, kinyitotta a száját, majd
becsukta, megfordult és elsétált.
A szőke nő mondott valamit Radomilnak. Az elhúzódott tőle
és peckesen elment.
– Meg kell bocsátaniuk a bátyámnak – mondta a szőke nő. –
Nagyon büszke ember. Egyszerűen csak nem ért a politikához. –
Összehúzta szemöldökeit. Átmutatott a vállam felett. – Az a férfi
meg kicsoda?
– Orvos – válaszolta Andrea.
– Egy orvos? Valami baj van?
– Nincs – feleltem. – Csak rutinvizsgálatot végez.
Tényleg aggodalmasnak tűnt a tekintete. – Vért is fog venni?
Desandra, fogom a kezed, ha szükséged van rám.
– Megvagyok – szólt oda Desandra.
Elővettem hivatalos Rend-beli hangomat a mentális
szemeteskukából, ahova hónapokkal ezelőtt zártam be, akkor,
amikor kiléptem a Segítő Jótékony Lovagrendből. – Sajnálom, de
meg kell kérnem rá, hogy távozzon.
– Rendben, rendben. Csak... Ne bántsák őt. Már így is túl sok
mindenen ment keresztül. – A nő megfordult és lesietett a
lépcsőn Radomil nyomában. Hátrapillantottam a vállam felett.
Doolittle egy hatalmas tűt tartott a kezében, benne rózsaszínes
folyadékkal. Desandra a hasát simogatta.
– Az micsoda? – kérdeztem.
– Magzatvíz – mondta Doolittle. – Egy rutinszűréshez kell.
Meg akarunk bizonyosodni arról, hogy minden épp úgy
működik odabent, ahogy annak kell.

138
 B néni csatlakozott hozzánk. – Nos, ez remekül ment.
– Nemet mondtál az apámnak – fordult felém Desandra.
– Persze.
– Ezért meg fog ölni téged – jelentette ki a lány.
– Talán nehezebbnek fogja azt találni, mint amilyennek
elképzelte – mondta neki B néni. – Nemsokára vacsoraidő. Kate,
talán át kellene öltöznöd. Tengerszagod van. Ti ketten menjetek.
Derekkel mi majd vigyázunk Desandrára, amíg öltözködtök.
Derekhez fordultam. – Ideküldöm Eduardót. Amikor
Desandra elkészült, ti ketten vele mentek. Addig is senki nem
léphet be a szobájába, akit nem akar látni.
– Vettem – mondta Derek.
– A szobáitok épp a folyosó végén vannak – mondta B néni. –
Gyerünk, egy részen elkísérlek titeket, aztán visszajövök.
Elindultunk a folyosón.
– Megmondtam neked – kezdte B néni halkan.
– Mit mondtál meg?
– Ugyan már, Kate. Az üde fiatal teremtést a mólón?
Ráadásul még fehéret is viselt.
– És?
– Semmi az égvilágon, kedvesem. Csak az utalás a színnel.
Hogy mennyire szűzies és mennyasszonyos.
Ja. Észrevettem. Ha azzal akarták befolyásolni Currant, hogy
az orra alá dörgölték Loreleit, nem voltak valami körmönfontak.
– A tiétek az első ajtó jobbra. Andrea, a tiéd Raphaellel
szemben az övékkel van. Miénk, többieké sorban következnek a
folyosó mentén – mondta B néni. – A hang tényleg könnyed
terjed errefelé. Gyakorlatilag mindent lehet hallani, szóval ha
hívsz, mi már futunk is.

139
 Fogtam. Semmi, amit a szobákban mondunk, nem marad
magánügy és vendéglátóink valószínűleg elég keményen
hallgatóznak. – Jó tudni.
– Utánakérdeztem, és a vacsora formális esemény. Ruhát
vegyél fel, Kate.
Visszatartottam egy morgást, majd Andreával tovább
mentünk a folyosón.
– Dolgoztunk már rosszabb ügyön is – mondta Andrea.
– Hm. Ez az egész hely valahogy nem tetszik nekem.
– Egyetértek – mondta.
Odaértünk az ajtómhoz. Megvártam, amíg Andrea kinyitotta
az övét szemben a folyosón és bement, aztán beléptem a mi
szobánkba és becsuktam magam után az ajtót.
Méretes szoba, főleg hálószobához képest, falvédőkkel és
szőnyegekkel a kőfalakon. Egy nyitott ajtó baloldalról rálátást
engedett a fürdőszobára. Egy hatalmas fa baldachinos ágy állt a
szoba közepén, kiegészítve selyem párnákkal áttetsző lila
függönyökkel. Pont úgy festett, mintha egy Andrea által olyan
nagyon kedvelt romantikus könyvből bukkant volna elő.
Curran lépett ki a fürdőből.
Az ágy felé biccentettem. – Valaki kifosztott egy régi
videóklipet.
– Tudom. Ráadásul kurvára nyikorog.
– Nagyszerű. Ha úgy döntünk, hogy szeretkeznénk, akár a
folyosón is nekikezdhetnénk. A kastély fele úgyis tudni fog róla.
Curran közelebb lépett hozzám. A hangja merő suttogás volt a
fülembe. – Nem találtam egyetlen kémlelőnyílást sem, de valaki
hallgatózik. Hallom a lélegzetét a falon keresztül.

140
 Tehát be lettünk zárva ebbe a kőketrecbe egy falka
nyughatatlan alakváltóval, miközben próbáltunk megvédeni egy
nőt, akinek sürgős pszichológiai segítségre lett volna szüksége,
és kémek figyelték minden lélegzetvételünket.
Curran köré helyeztem karjaimat és vállára hajtottam a
fejemet. – Mondtam már valaha neked, milyen nagyon szeretem
a Tornyot?
– Nem.
– Hát szeretem.
Elvigyorodott. – Még a lépcsőket is?
– Főleg azokat. – A lépcsők elválasztották a mi legfelső
emeletünket mindenki másétól, a falak pedig hangszigeteltek
voltak.
Megcsókolt. Ajkai lepecsételték az enyémeket, a világ pedig
megállt egy jó hosszú pillanat erejéig. Amikor végül levegő után
kezdtünk kapkodni, már nem érdekelt, hogy bárki is hallgatózik-
e. Apró aranyló szikrák táncoltak Curran szemeiben. Őt sem
érdekelte már.
– Van elég időnk? – kérdezte.
Az órára pillantottam. Húsz perc múlva tíz. – Nincs. El fogunk
késni.
– Akkor ma éjszaka.
Rávigyorogtam. – Ez egy randi.
Megvédeni Desandrát, megszerezni a gyógyszert, hazamenni.
Egyszerű terv. Csak annyit kellett tennünk, hogy véghezvisszük.

A VACSORA EGY SZÖRNYEN NAGY CSARNOKBAN

KAPOTT HELYET, én pedig Currannel kézen fogva léptem be
oda. A Bestiák Ura fekete öltönyt viselt szürke inggel. Curran
141
látványa mindig megtorpanásra késztetett, akár pólót, akár
melegítőnadrágot viselt, akár semmit sem, de ez most új volt.
Méretre készítve az öltöny előnyösen állt rajta, miközben szabad
mozgást biztosított neki, arra az esetre pedig, ha alakot kellene
váltania, a gyenge varrás biztosította, hogy az öltöny minimális
erőkifejtéssel szétszakadjon.
Az együtt töltött idő alatt összesen pontosan kétszer láttam őt
öltönyben, a mai alkalmat is beleértve. Currant többféleképpen le
lehetett írni: veszélyes, erőteljes... kibírhatatlan. Az "elegáns"
általában nem szerepelt ezen jelzők listáján, és ahogy ott sétált
mellettem azt kívántam, bárcsak lenne egy kamera nálam, hogy
emléket állíthassak a pillanatnak. És hogy később zsarolhassam
vele.
Vállat vont, már sokadszorra ma este.
– Ha tovább folytatod, szétszakad az öltöny.
– Farmert kellett volna felvennem.
– Akkor nevetségesen néznék ki melletted. – Én is
szívesebben vettem volna fel farmert.
– Bébi, te sosem nézel ki nevetségesen.
– Okos ember – jelentette ki a mögöttünk felbukkanó B néni.
Fekete ruhát viseltem. Curran öltönyéhez hasonlóan ezt is a
Falka szabói készítették méretre szabva, külön az út kedvéért. A
rugalmas anyag úgy vett körbe, mint egy kesztyű, azt a csalóka
képet nyújtva, hogy nem hagy teret a mozgásnak. A furfangosan
redőzött szoknyarész egyenes vonalban hullott alá, elrejtve ezzel
a tényt, hogy elég bő volt ahhoz, hogy akár fejbe is rúghassak
benne egy nálam sokkal magasabb támadót, a rézsútos pánt a
jobb vállamnál pedig biztosította, hogy nem fog leesni rólam
akkor sem, ha gyorsan kell mozognom. A ruha ezenkívül

142
csodákat művelhetett a fenekemmel, mert Curran már kétszer
végigsimított a hátamon azóta, hogy kiléptünk a szobánkból.
Ugyanakkor még a legjobb ruha sem adott megoldást Slayer
elrejtésére, de csöppet sem érdekelt. A ruhába belevarrtak
szövetből egy hüvelyt, ami be lett vonva bőrrel, a kardom pedig
biztonságban pihent a hátamhoz erősítve. A hajam befonva terült
el a hátamon. A lapos sarkú cipő úgy illett a lábamra, mint a
papucs. Jobban éreztem volna magam a csizmáimban, de az nem
állt jól a ruhához. Még nekem is vannak elveim.
Nélkülöznöm kellett a késeimet, de mindkét csuklómon
karkötőt viseltem, és egy hosszú láncot a nyakamban, mindegyik
fonott ezüst volt. Úgy néztek ki, mint egy páncéling szalagjai, és
legalább akkora súlyt is nyomtak. Curran ragaszkodott új, díszes
ékszereimhez. Tekintve, hogy be voltunk zárva egy ellenséges
alakváltókkal teli kastélyba, nem veszekedtem vele emiatt.
Mögöttünk Desandra lépett be, közrefogva Barabas és Derek
által. B néni, Mahon és George követte őket, aztán Andrea és
Raphael. Raphael a finom elegancia megtestesítője volt fekete
öltözetében, míg Andrea mélytónusú rozsdavöröset hordott.
Olyan volt, mint a vér, ő pedig nagyon feltűnő jelenség.
Doolittle visszautasította a vacsorán való részvételt, így a
szobájában maradt, ezért megkértem Eduardót és Keirát, hogy
ők is maradjanak ott mellette. Ettől a helytől tisztára paranoiás
lettem. Bezárkóztak és elbarikádozták magukat, amikor
elindultunk lefelé. Remélhetőleg Keira nem dönt úgy, hogy
elkezdi megvalósítani a bivaly-steakről szóló fantáziáit.
A toronymagas falakkal és üresen, a nagycsarnok üregesnek
tűnt. Négy hatalmas asztal állt benne két hosszú oszlopba
rendezve és sok hellyel közöttük – mind a négy elég nagy volt

143
ahhoz, hogy legalább húsz-húsz ember elférjen mellettük. A
terem túlsó végében egy szögletes U-alakú főasztal állt dobogón.
Végigpillantottam a termen, bajforrások után kutatva. Három
kijárat: az elsőn épp most haladtunk át, egy baloldalon, egy
pedig a jobbon, mindegyiket egy pár djigit őrizte. A főasztal
kivételével mindegy hol ülök majd, mert legalább egy ajtó a
hátam mögé kerül. Áhh.
Baloldalon diszkrét lépcsősor vezetett a zenészek galériájához,
egy magasan fekvő belső erkélyhez, ami végighúzódott az egész
fal mentén. Árnyékok burkolták be a galériát. Nem láttam
mozgást odafent, de ha meg akarnék ölni valakit, oda rejtenék el
egy orvlövészt.
Ezektől nem lettem se boldogabb, se kevésbé aggodalmas.
Körülbelül ötven ember lézengett a csarnokban, egyesek
kisebb csoportokban beszélgettek, mások magukban voltak. A
férfiak öltönyt és szmokingot viseltek. A nők estélyit. A legtöbb
szemben az alakváltók ragyogása villant. Az emberek utánunk
fordultak, megnézték Currant, megnézték a vállam mögül
kikandikáló kardom markolatát. Néhány férfi a mellemet is
megbámulta. Ők alakváltók voltak és közismerten nehezen
megölhetők, míg én csak egy ember. A tény, hogy egy kiélesített
fémdarabot viseltem a hátamon, nem nagyon töltötte el őket
aggodalommal. Különlegesség voltam, az emberei Társ. Úgy
mértek fel, mint a kupecok a lovakat a vásárban, és a mellem
nyilvánvalóan nagyobb benyomást tett rájuk, mint a kardom.
Curran összeszorította a fogait.
– Épp hogy ideértünk – suttogtam oda neki. – Túl korai még,
hogy elkezdj gyilkolászni.
– Ahhoz sosincs elég korán – felelte.

144
 – Kettős mérce, mi?
Hibla félúton elébünk jött és odavezetett minket a helyünkre.
Currannel a főasztalnál ültünk, közvetlenül jobbra egy
túlméretezett fa széktől, ami szerintem egy trónra akart
emlékeztetni és ami az asztalfőn helyezkedett el. Megtisztelő
helyet kaptunk. Juppi. Legalább nem lesz egy ajtó sem a hátam
mögött.
Curran helyet foglalt, én mellé ültem, Desandra pedig
énmellém, míg az ő másik oldalán Andrea kötött ki, aki azonnal
az erkélyt kezdte kémlelni. Raphael mellette foglalt helyet, jobbra
tőle pedig Mahon és B néni. George az apja mögé állt. Barabas
pedig mögém.
– Keringsz – róttam fel neki.
– Az a feladatom.
Elhelyezkedtem a méretes székben. A zenészek erkélye a
jobbunkon húzódott végig. Zavart. Nem láttam rá rendesen. Ha
valaki ránk lő onnan, addig nem veszem észre, amíg már túl
késő nem lesz. Ennyi erővel akár festhetnénk is egy céltáblát
Desandra fejére.
– Hibla?
A vezetőnk felém hajolt. – Igen, hölgyem?
– Elmondaná kérem, ki választotta nekünk ezeket a székeket?
– Lord Megobari.
Nagyszerű. Ha másik helyet kérnék, az halálos sértésnek
számítana, ráadásul minden szék ennél az asztalnál kitűnő
célpontot szolgáltatott a galériáról.
Curran odahajolt hozzám. – Mi a helyzet?
– Nem tetszik az erkély. Itt nincs Desandra biztonságban.
Az emberek a velünk átellenben lévő ajtó felé fordultak.

145
 – Valaki közeledik – mormogta Barabas.
Curran mélyet szippantott a levegőbe. – Kral.
Jarek Kral lépett be a terembe. Fekete öltönyt viselt és úgy
lépkedett, mintha mindenki a teremben az ő alattvalója lenne.
Egyesek visszabámultak rá, míg mások próbáltak beleolvadni a
tapétába. Négy férfi sétált mögötte egyszerre, katonás
összhangban mozogva. Az, ahogyan a csarnokot pásztázták
veszélyforrások után, tapasztalatot sugallt róluk. Nem meglepő.
Jarek nem tűnt épp barátkozós típusnak.
Jarek egyenesen az asztalunkhoz jött és helyet foglalt a trón
túloldalán. Az emberei közül kettő leült mellé, kettő pedig állva
maradt mögötte. Barabas egytől egyig utána nézett Kral
embereinek. Ez itt a belső köre volt: egy testvérpár 'Guba' családi
névvel, egy középkorú kopasz férfi, aki ránézésre át tudott volna
törni egy falat is, illetve Renok, Kral parancsnokhelyettese, egy
magas alakváltó a harmincas évei közepén egy bokszoló
állkapcsával és rövid sötét szakállal.
Jarek Curranre nézett. – Látom felnőttél, fiú.
Épp most hívta fiúnak Currant? Igen, azt tette.
– Látom megöregedtél – felelte Curran. – Alacsonyabbnak
tűnsz, mint amire emlékeztem.
– Még mindig elég nagy vagyok hozzád.
– Sosem voltál az, és most már soha nem is leszel. Lejárt az
időd, Jarek.
– Legutóbb meg akartalak ölni, de melletted állt Wilson.
Mostanra teljesen magadra maradtál. Ezúttal meg foglak ölni. –
Jarek elmosolyodott, kissé megvicsorítva fogait.

146
 Curran visszamosolygott. – Bárcsak elég golyót
összekapargattál volna ahhoz, hogy legalább megpróbáld. Máris
unatkozom.
Ha Jareknek sikerülne fizikai erőszakot kiprovokálnia
Curranből, a törvény az ő oldalán állna. Még ha Curran le is
győzné őt, üres kézzel kellene hazamennünk és Desandra
valószínűleg nem élne elég ideig ahhoz, hogy szüljön.
A Belve Ravennatik léptek be a terembe és foglalták el
helyüket az U-alakú asztal bal száránál. B néni Isabella felé
biccentett. Isabella lelkesen tudomást sem vett róla. A két fia
mellette ült. Az olasz testvérek nagyon hasonlítottak egymásra:
mindkettő sötét hajú, mindkettőnek intelligenciát sugalló éles a
szeme, és mindkettőnek precízen megnyírt sötét borosta az állán.
A magasabb, szikárabb férfinak feltűnő halvány mogyoróbarna
színű szeme volt sötét szempillákkal keretezve. Éles
kontrasztban álltak szinte teljesen fekete hajával. A másik
alacsonyabb volt, sokkal egységesebb, sötétebb szemekkel. Az
egyikük Gerardo, a másik pedig Ignazio, de nem emlékeztem rá,
melyikük melyik. Az sem jutott eszembe, melyikük vette el
Desandrát, de abban eléggé biztos voltam, hogy az alacsonyabb
férfi volt az, akit korábban arcon csapott az anyja.
Desandrához hajoltam. – Melyikük az apa?
– A jóképűbb – válaszolta, a hangja tele búskomorsággal.
Köszi, ez sokat segített. – Mogyoró-, vagy sötétbarna szemek?
– Mogyoró. Gerardo.
Vagyis az alacsonyabb, pofonvágott volt Ignazio.
Egy pillanattal később a Volkodavik érkeztek meg a jobboldali
ajtón keresztül és foglalták el a helyüket a jobboldali
asztalszáron. Jó ötlet. Ezzel csökkent annak az esélye, hogy

147
ráugranak a Belve Ravennatikra az asztalon keresztül és
megpróbálják legyilkolni egymást a villáikkal.
A többiek is elfoglalták a helyüket. A vacsora hamarosan
megkezdődik.
– Nem illő, hogy te ennél az asztalnál ülj – jelentette ki Jarek.
Indul a második menet.
– Próbálj rávenni a távozásra – felelte Curran.
– Te egy senki vagy. Mindig is egy senki leszel – mondta
Jarek. – Gyenge, mint az apád.
Te seggfej. Kinyúltam az asztal alatt és megfogtam Curran
kezét. Megszorította az ujjaimat.
– Az apámnak van egy fia, aki az Egyesült Államok délkeleti
régiójának a legnagyobb falkáját vezeti – mondta Curran. –
Mekkora is a Budekek területe? Ó, várj. A fiadnak nincs területe,
mert megölted őt.
Felszolgálók sora érkezett be, hatalmas hordókat gurítva
maguk előtt.
– Sör van azokban a hordókban?
– Tartályoknak nevezik őket, Kate – mondta mögöttem
halkan Barabas. – És szerintem borral vannak tele.
A Lyc-V, az alakváltó vírus úgy kezelte az alkoholt, mint a
mérget, és próbált megszabadulni tőle abban a pillanatban, hogy
elérte a véráramot. De ha egy alakváltó elég sokat és elég
gyorsan ivott, talán sikerült elérnie a bódult állapotot. Emellett
voltak emberek is a teremben. Ez a hely már eleve egy
kuktafazékra hajazott: egyetlen rossz szó és felrobban. Mi a
francért akarhatott bárki is alkoholt hozzáadni ehhez a
keverékhez?

148
 – Az egyetlen ok, ami miatt te egyáltalán uralkodhatsz az,
hogy a területed tele van töketlen kutyákkal – mondta Jarek. – Itt
ahhoz se vagy elég, hogy a szart levakard a csizmámról. Gyere át
ide és megtanítom neked, milyen egy igazi alfa.
A pokolért se fogná be a száját.
– Ármánykodsz és cselszövögetsz már harminc éve, de a
területed tízszer belefér az enyémbe – mondta Curran kissé unott
hangon. – Én ha lemondok egy ugyanekkora nagyságúról, még
csak nem is fog hiányozni.
Baloldalon Gerardo Radomilt bámulta az asztalokon
keresztül. A boros hordók egyre közelebb kerültek. A helyzet
már nem lehetne ennél rosszabb.
– Megvolt az esélyed rá, hogy csatlakozz hozzám – mondta
Jarek. – Köptél rá. És van képed azt hinni, csak úgy idejöhetsz és
megmondhatod, mit tegyek a saját lányommal?
– Adjanak utat a kastély urának – jelentette be egy férfi. A
velünk szemben álló ajtónál posztoló djigitek kihúzták magukat.
– A lányod felnőtt nő – mondta ekkor Curran. – Tud beszélni
a saját nevében.
– Amíg nem tartozik egy másik férfihoz, ő az enyém, és azt
teszek vele, ami csak tetszik – felelte Jarek.
Ennyi elég is volt. Előrehajoltam. – Hé, te ott. Fogd be végre a
szádat. Senki nem kíváncsi az ugatásodra.
Jarek szemei felpuffadtak. Zöldes fény villant az íriszek
mélyén, egy őrülten forró lobogás.
– Igen, pontosan így – mondtam neki. – Kevesebb beszéd,
több hallgatás.
Ekkor tűnt fel, hogy Curran teljesen mozdulatlanul ült
mellettem, erős intenzitással egyenesen előre bámulva.

149
 – Lord Megobari – jelentette be egy férfi.
Odafordultam. Messze a bejáratnál, két djigit között Hugh
d'Ambray lépett be a terembe.

150
7. fejezet
Ez nem lehet igaz. Csak a stressz okozta hallucináció. Hugh
d'Ambray, Roland hadura nem lehetett itt. Odahaza volt az
Egyesült Államokban, a biológiai apámat szolgálva. Ez itt a rég
elveszett ikertestvére ugyanazzal a magassággal, testfelépítéssel
és hajjal, aki semmit sem tud rólam.
Hugh egyenesen rám nézett és mosolygott. Egy halász
mosolyával, aki épp most fogta ki a díjnyertes halat a tengerből.
Nem, ez ő volt. Egész idő alatt azon törtem a fejem, mit
követhetett el Curran, vagy a Falka, amiért ebbe a kelepcébe
csalták őket. De nem Curranről, vagy a Falkáról volt szó. Csakis
rólam.
– Kérem, fogadják állva a kastély urát – kiáltotta ki ugyanaz a
férfi.
Az emberek körülöttem felemelkedtek. Összeszorítottam a
fogaimat és kényszerítettem magam, hogy megmozduljak.
Curran olyan erősen szorította a kezemet, hogy az már fájt.
A franc essen bele. Hát sosem lehet már nyugtom ebben az
életben?
Hugh elindult. A hangja keresztülszelte a termet; olyan fajta
hang volt, ami lehetett csendes és intim, de ugyanúgy képes volt
keresztülzengeni a harcmezőt. – Üljenek le, kérem. Nincs
szükség a formalitásokra, itt mind barátok vagyunk.
Igazi volt. Itt volt. Adrenalin áramlott át rajtam, elektromos
tűkként szurkálva az ujjbegyeimet. Ha azt hiszi, hogy harc nélkül
megadom magam, nagyot fog csalódni.

151
 Az asztal felőlünk lévő részén mindenki nagyon
elcsendesedett. Mindannyian Currant és engem figyelték, és
észrevették, hogy valami nagyon nincs rendben. Andrea arca
halálsápadt lett. Felismerte d'Ambrayt. Mielőtt otthagyta a Segítő
Jótékony Lovagrendet, elég magasra jutott ahhoz, hogy
eligazítást kapjon Roland felől, akire a legnagyobb
fenyegetésként tekintettek, akivel a Rend a jövőben valaha is
szembetalálkozhat. Úgy nézett Hughra, mint más a veszett
kutyára figyelt volna. Raphael közelebb húzódott hozzá, az ő
szemei is Hughn nyugodtak. Ő is tudta. Andrea biztosan
elmondta neki.
Hugh átszelte a csarnokot, egyre közelítve felénk. 185 centis
magasságával és izmos alkatával olyan volt, mint egy római
gladiátor, amit az öltönye aligha tudott elrejteni. Tökéletesen
kiegyensúlyozottan mozgott, úgy siklott a padló felett, mintha az
ízületei folyékonyak lettek volna. Mielőtt az anyám és Voron
elmenekültek, Hugh volt Voron pártfogoltja. Örökbefogadó
apám képezte ki, a tökéletes tábornokká formálva őt, hogy
vezetni tudja Roland seregeit. Hughval harcolni olyan lenne,
mintha az apámmal harcolnék. Az lenne életem második
legnehezebb küzdelme. A legnehezebb az igazi apám ellen várna
rám.
Leellenőriztem az ajtókat. Nem álltak ott csapatok. Hugh nem
csődített ide erősítést. Azt hiszi talán, hogy egyedül képes elbírni
velem és Currannel?
Hugh egyre közelebb ért. Sötét, majdnem teljesen fekete haja a
vállát verdeste, most hosszabb volt, mint amikor legutóbb láttam
őt. Egy apró vágás feküdt az álla baloldalán – szintén egy nem

152
túl régi szuvenír. Szemei intenzív sötétkékek voltak, és csak úgy
nevettek rajtam, ahogy odaért hozzánk.
Visszabámultam rá. Ja, vége a komédiának. Most hogyan
tovább?
Hugh megkerülte az asztalt. Curran mellé fog ülni. Édes
Istenem.
Curran arca kifejezéstelen maszkká vált. Megszorította a
kezem, én pedig kissé előre húzódtam, így ő közém és Hugh
közé került.
Ne támadd meg, Curran. Ne. Tegyél. Semmit. Sem.
Egy djigit kihúzta Hughnak a székét. Hugh elmosolyodott,
egy boldog farkas kényelmes mosolyával a biztonságos odú
mélyéről, és felkapott egy poharat. Egy felszolgáló bukkant elő a
semmiből és vörösbort töltött neki. Hugh felemelte a poharát. –
Igazán szerencsések vagyunk, amiért vendégül láthatjuk
otthonunkban a hatalmas Kárpátokbeli Obludákat...
Jarek Kral felé fordult, aki önelégült mosollyal emelte fel az
öklét. Mögötte a négy alakváltó felvonított, és az asztalok felől
még több csaholás csatlakozott az övékéhez.
– ... a híres Volkodavikat Ukrajnából...
Radomil és a családja bólintott. A Volkodavi tagjai szintén
felüvöltöttek és ökleikkel az asztalokat verték ütemesen.
– ... és a rettenthetetlen Belve Ravennatit.
Az olasz testvérpár bólintott. Falkatagjaik felharsogtak és
rácsaptak az asztalokra.
– Ma este további nagyra becsült vendégeket üdvözlünk
szerény lakunkban. – Hugh felénk fordult. – A Bestiák Ura és
Hitvese csatlakozik hozzánk, hogy megosszák bölcsességüket és
tapasztalataikat ama örömteli esemény során, amikor új életet
köszöntünk ezen a világon. Megtisztelnek minket jelenlétükkel.
153
 A csend fület tépő volt. Mi nem üvöltöttünk, vagy
csapkodtunk tárgyakat.
Curran kilazította az állkapcsát. – Miénk a megtiszteltetés.
Hugh az összegyűltek felé fordult. – Együnk, igyunk,
ünnepeljünk.
Leült, letette a poharát és Curran felé fordult. – Annyira
utálom a beszédeket.
– El tudom képzelni – felelte Curran, arcán továbbra is a
nyugodt kifejezéssel.
Hugh gyors mosolyt villantott felé. – Tudtam, hogy érteni
fogod. Te és én, mi a tettek emberei vagyunk. Legalább amikor a
beszédnek vége, hozzák az ételt.
Ez egy utalás 'A herceg menyasszonyá2ra'. Az a kedvenc
könyvem. Tudott róla, vagy csak véletlen egybeesés? És ha tudta,
mégis honnan a pokolból?
Felszolgálók sora érkezett a terembe, őket másik négy követte,
akik egy kocsit toltak maguk előtt. A kocsin egy hatalmas sült
vadkan feküdt óriási pecsenyéstálon, amit körbe a szélein
szőlőlevelekkel díszítettek.
– Á. Kiváló. – Hugh felkapta a villáját. – Farkaséhes vagyok.
A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mintha épp most
futottam volna le a maratont. Voron kísérteties hangja rémlett fel
bennem: Fuss. Még nem állsz készen erre.
Ha elfutnék, Hugh egyenként ölné meg az embereinket addig,
míg vissza nem jövök. Nemcsak engem fogott el, hanem egy
maréknyi igencsak hasznosnak bizonyuló túszt is. Innen nincs
menekvés.

2
William Goldman: A herceg menyasszonya
154
 A felszolgálók elkezdtek hússal és kenyérrel megrakott
tányérokat szétosztani. Az alakváltók beletemetkeztek az ételbe.
Elém is került tányér: vastag szelet hús, amit épp annyira
sütöttek meg, hogy ne legyen nyers, kenyér, és egy felhasított
gránátalma, aminek a vörös magjai a vér színében pompáztak.
Barabas előrehajolt Curran és én közöttem, és levágott egy
apró szeletet a húsomból.
Oké.
Megette, szelt egy darab kenyeret, elvett pár szemet a
gránátalmából, megette azt is, majd nyugodtan állt ott, lassan
rágva. Végül hozzám hajolt, és halkan azt mondta: – Nincs
megmérgezve.
– Egy vérmongúz – mondta Hugh. – Micsoda körültekintés
tőled.
– Nem sértésnek szántuk – felelte Barabas.
Hugh leintette. – Természetesen. Ugyanezt tettem volna a
helyedben. Sosem lehetünk elég óvatosak.
Nyilvánvalóan szert tettem egy saját előkóstolóra. Nem
szabad elfelejtenem, váltani pár szót Barabassal a vacsora után.
Desandra felemelkedett. – Ki kell mennem a mosdóba.
Andrea és én is felálltunk. A lábaim mintha fából lettek volna.
Desandra a szemeit forgatva indult el a baloldali kijárat felé.
Követtük őt. Mögöttem Hugh így szólt: – Tehát, Lennart, milyen
volt az út? Az Atlanti óceán veszélyes tud lenni az év ezen
időszakában.
Keresztülmentünk a termen és kiléptünk a folyosóra.
Felgyorsítottam és előre mentem. A megszokott kétemberes
alakzatba álltunk be. Baj esetén az egyikünk a testet védi, a másik
pedig a veszélyforrással néz szembe. A mágia fent volt, így

155
jelenleg én voltam az alkalmasabb az utóbbi feladat elvégzésére.
A technológia idején váltottunk.
– Fordulj jobbra – mondta Desandra. – Ti ketten azt is nézni
fogjátok, ahogy pisilek?
– Miért ilyen amerikai a kiejtésed? – kérdezte tőle Andrea
fahangon.
– Az anyám két évvel a születésem után lépett le – felelte
Desandra. – Egy kedves amerikai nő vigyázott rám. Az apám
azért őt bérelte fel, hogy megtanítsa a nyelvet. Azt mondta,
hasznos lehet a jövőben. Nem engedte meg, hogy magammal
vigyem Angelát, amikor férjhez mentem. Kitette őt a falkából.
Nem láttam azóta.
Nem szerettem Desandrát. Nem ismertem őt, és
körülményesnek bizonyult a védelme, de sajnáltam őt.
Egy kereszteződéshez értem. – Most merre?
– Balra.
Befordultunk a sarkon. Egy újabb hosszú, elhagyatott folyosó
feküdt előttünk a sárga tündérlámpások fényében. Sehol
bármilyen veszély. Sehol egyetlen őr sem. Hmm.
– Végre – lélegzett fel Desandra. – Hülye terhesség. Hülye
babák. Két percet sem tudok nyugton ülni anélkül, hogy rohanni
ne kéne a mosdóba. Esküszöm nektek, ha az a kis mocsok,
bármelyikük is legyen az, még egyszer megrúgja a hólyagomat,
visszaütök neki.
És a szimpátiám el is illant. – Ha megpróbálod megütni a meg
nem született gyerekeidet, lefogunk.
– Hűtsd le magad – mondta Desandra. – Nem fogom saját
magamat megütni. Csak azt akarom, hogy szupergyorsan

156
megnőjenek ezek a gyerekek és mielőbb kijöjjenek onnan. Itt van.
Ez az ajtó.
Köszönöm, Univerzum.
Kitártam az ajtót. Tipikus fürdőszoba terült el odabent: három
fülke és egy hosszú kő pipereasztal kettő mosdókagylóval.
Egyszerű padló, egyszerű mennyezet, egy kisebb szellőzőablak
plafon közeli magasságban, rajta vasrácsokkal.
Egyesével ellenőriztem a fülkéket. Üresek. Kiléptem a
folyosóra. – Tiszta.
– Ó, istenem. Most már pisilhetek? Valamikor még ebben a
században jó lenne.
Mögöttünk fém csattant fémen. Hátrapördültem. Jobbra
tőlünk a padló egy része félrecsúszott, majd egy fémrács zuhant
le a mennyezetről és tűnt el a padlóban, elzárva a folyosót és
minket is a külvilágtól.
– Ilyen sosem történt még korábban – mondta Desandra.
Balra tőlünk valami felmorgott, durva, ronda hangon, mint a
kavics csikorgása.
A haj, szó szerint felállt a tarkómon.
Egy lény fordult be a sarkon, hatalmas volt, ragyogó
borostyán sárga. A morajlása fenyegetve tört előre, pulzált
felénk.
Előhúztam Slayert a hüvelyéből és a folyosó közepére léptem.
Andrea feltépte a mosdó ajtaját, megragadta Desandrát,
belökte őt az ajtón, utána sietett és magukra csapta azt. Könnyű
volt együtt dolgozni Andreával. Nem volt szükségünk még
beszédre sem. A lénynek először rajtam kellett átjutnia, aztán az
ajtón, végül pedig Andreán. Desandra ennek a nagyon hosszú
útnak a nagyon távoli végében várt csak rá.

157
 A szörny tett egy lépést felém. Hello, haver. Te meg melyik
mitológiából csöppentél ide közénk?
A mosdóban egy puffanást fémcsattanás követett. Andrea
sorban kitépte a fülke ajtóit, hogy azokkal barikádozza el a
mosdó bejáratát.
A szörny szinte teljes egészében elfoglalta a folyosót, a vállai
legalább másfél méter magasan voltak. Erős lábak – szinte már
macskaszerűek és vastag izomköteggel bordázottak – tartották
sima törzsét és nagy mellkasát, ami vastag, hosszú nyakban
végződött. A feje is a macskákra jellemző kerek volt jaguárszerű
állkapoccsal, de furcsán szélesnek tűnt. Két redő emelkedett a
vállai mögött. Nem láttam rájuk jól onnan, mivel a lény szemben
állt velem.
Ebből a szögből szárnyaknak tűntek. Deformáltnak ugyan, de
akkor is szárnyaknak.
Mi a pokol vagy te? Nem mantikór. Láttam már mantikórt
korábban, és azok kisebbek voltak, és a testfelépítésük is teljesen
másmilyen. A mantikórok olyanon voltak, mint egy hatalmasra
nőtt boxer, szögletesebbek és minden egyes izmuk jól
kirajzolódott csupasz barna bőrük alatt. Ez a teremtmény sokkal
macskaszerűbb volt, mozgékonyabbnak és fürgébb észjárásúnak
tűnt.
Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, a szörny tett egy
újabb lépést előre és rám vicsorgott, megmutatva húszcentis
fogsorát.
Jaj, nekem. De ijesztő.
Elébe vágtam, ahogy felém haladt a mancsain lépkedve. Az
alakváltókkal való együttélés számos kisegítő információt adott a
munkámhoz. Vadászat tekintetében, a legfőbb különbséget a
macskák és kutyák között azok karcsontjának hossza és alakja
158
jelentette. A macskák tenyérrel felfelé is képesek voltak fordítani
a mancsukat, míg a kutyáké fixen lefelé nézett állandóan, ez
pedig olyan alapvető tény volt, amit az alakváltó oktatók
belevéstek tanítványaik fejében, miközben harcos alakjukat
képezték ki. A mancsok forgatásának képessége a macskáknak
jobb lehetőséget biztosított arra, hogy legyőzzék az áldozatukat,
miután letámadták azt. Ez jelentette a különbséget a rejtekéből
támadó ragadozó és a falkavadász között. Ez a szörny lesből
támadó egyed. Karmai és karjai voltak, azok a fogak és állkapocs
pedig azt sejttette, hogy képes átharapni a koponyámat. Úgy
kellett kezelnem, mint egy jaguárt.
Szerencsémre volt gyakorlatom a jaguárral szembeni harcban.
A szörny tett még egy lépést előre. Amikor a mancsa a padlót
érintette, a narancsos szőre hirtelen bordázottá változott. Mi a
fene?
Egy újabb lépés.
Nem szőr volt az. A lényt éles narancsszínű pikkelyek
borították, amiket épp most borzolt fel úgy, ahogy a kutyák a
marjukon szokták a szőrt. Vastagnak is tűntek, mint a kagyló
héja. Tehát hatalmas, vannak szárnyai, macskaszerű és fel van
fegyverkezve. A lehetséges célpontjaim listája most süllyedt el.
Amilyen szerencsém van, legközelebb tüzet okád.
Sárkány lenne? Ahhoz valahogy túlságosan macskaszerűnek
tűnt. Nem mintha sok sárkánnyal kerültem volna szembe
ezidáig. Az egyetlen, amit láttam már halott volt és rothadt, de
akkora volt, mint egy T-rex, a feje pedig magán hordozta a
hüllők jellegzetességeit. Ez itt határozottan egy emlős.
A hatalom szavai kilőve. Semmi mágikus nehéztüzérség. Szó
sem lehet ezekről úgy, hogy Hugh kétszáz méteres távolságon

159
belül tartózkodik. Azt máris tudta, hogy jól bánok a karddal, de a
mágiám létezése még rejtve volt előtte, és ennek így is kellett
maradnia, amíg csak lehetett. Még eljöhet az idő, amikor a
mágiám meglepetésszerű ereje jelentheti számomra a
különbséget élet és halál között.
A teremtmény ragyogó kék szeme rám meredt. Hideg,
megfontolt tűz égett íriszeiben. A szörny éhesnek tűnt. Nem
ételre, hanem erőszakra. Ez a lény itt nem dögevő volt.
Levadászta az élőket, és pokolian élvezte is.
Nézzük, milyen okos vagy. – Felgyorsíthatnánk a dolgot?
Éppen vacsoráznék.
A szörny a testéhez szorította deformált szárnyait, és
támadott.
Megértett engem. Az sosem jó jel.
A lény tovább jött felém, felgyorsított, a karmait meresztgette,
szeme ragyogott és rövid szökkenésekkel csökkentette a
távolságot közöttünk.
Minden állati ösztön a testemben azt sikította, Fuss!
Mozdulatlan maradtam. Ez egy macska. Végül le fog csapni.
Fut, fut, fut.
Lecsap.
Nagyszerű ugrás volt, a szörny lábainak vaskemény izmai
által meghajtott támadás. Rám rontott, karmok elöl, mancsok
ölésre emelve.
Előre buktam, estemben megfordultam, és alácsúsztam. A
szörny testének nagyobb része fölöttem landolt, én pedig
belenyomtam Slayert az ágyékába. Forró vér ömlött az arcomra
és a számba. A szörny felüvöltött.

160
 Magamhoz szorítottam a bal lábát, próbálva megelőzni abba,
hogy kizsigereljen vele, erősen belekapaszkodtam, majd
felrántottam a gyomráig Slayert. A lény felnyüszített és
végighasított az oldalamon jobb hátsó lábával, próbálva
felnyársalni. A karmok cafatokat téptek ki a ruhából. Fájdalom
öntötte el az oldalamat. Áh. Kurvára fájt. Ha legközelebb azt
mondják nekem, hogy ruhát vegyek fel bőr helyett, feldugom a
seggükbe.
Megint döftem, mélyebbre nyomva Slayert. Még több vér
ömlött belőle, ragacsos forró áradatként. A szörnynek már össze
kellett volna esnie. De nem tette. Nekem feszült, ezért újra és újra
feljebb rántottam a kardot a gyomrában. Mindjárt vége lesz most
már.
Mágia égette az oldalamat, mintha valaki fogott volna egy
maréknyi jeget és egyenesen a vágásra nyomta volna. A vérem
betolakodót érzékelt és úgy reagált, hogy kitisztította azt
belőlem. Lyc-V. Ez a kibaszott szörny egy alakváltó volt.
A regenerációs képessége azt jelentette, hogy nem fog csak
úgy elvérezni. Nem okoztam elég kárt benne ahhoz. A főbb
szerveit kell támadnom.
Átvágtam a bal lábán az ínszalagot.
A szörny előrerohamozott, magával rángatva engem is. Újra
beledöftem a kardot, próbálva megbénítani, aztán elengedtem és
talpra gördültem. Fél másodpercre a háta mozdulatlanná vált,
amit kihasználva ráugrottam, épp a két szárnya közé,
megragadtam a nyakát és elvágtam a torkát. Slayer pengéje
lecsúszott a pikkelyekről, alig fakasztva vért. Francba. Ennek
működnie kellett volna. A szörny megtorpant. Letéptem a
nyakamból a nyakláncomat, átvetettem a nyakán, majd
belecsúsztattam Slayert a hurokba.
161
 A szörny felüvöltött, ahogy az ezüst a vágáshoz hozzáért.
Nesze neked!
Csavartam egyet Slayeren, a nyakláncot pedig rögtönzött
fojtópántként használtam. Az oldalam úgy fájt, mintha valaki
élve akart volna megfőzni.
A szörny megrázkódott, gurgulázott, ahogy a nyaklánc egyre
mélyebbre nyomódott a vágásba. Minden erőmmel a
kapaszkodásra koncentráltam. A leesés halált jelentett volna. A
lény balra rohamozott. Egy töredék másodperccel azelőtt kaptam
fel a lábamat, mielőtt a szörny a falhoz csapta volna. Megint
csavartam Slayeren, imádkozva azért, hogy a vértől csöpögő
ujjaim közül ne csússzon ki a lánc.
A lény megint megrázkódott. A karjaim remegtek az
erőlködéstől.
A szörny hirtelen átgördült a hátára. Nem tudtam ellene
semmit se tenni. A súlya a padlóhoz szögezett. Megsemmisítő
nyomás nehezedett a mellkasomra. Fölém gördült. A csontjaim
ropogtak, én pedig felkiáltottam.
Még egy csavarás a nyakpánton. Csak egy negyed fordulatot.
Ne ájult el, ne ájulj el.
Csak egy negyed fordulatot.
Kitartottam. A lélegzetvételem felszínes, megkínzott zihálás
volt csupán. A szörny megrázkódott fölöttem.
Nem éreztem az ujjaimat.
A hatalmas test mozdulatlanná vált rajtam. Hosszú sziszegő
lélegzet szakadt ki belőle, aztán petyhüdtté vált.
Felkelni, felkelni, felkelni. Ennyi nem lesz elég. Még nem volt
halott. Csak elájult. Akár egész nap itt feküdhetnék fojtogatva őt,
de a Lyc-V életben tartaná.

162
 Arrébb csúsztam, letolva a súlyt a lábamról és térdre
kecmeregtem. A nyaklánc mélyen belemerült a szörny nyakába.
Valószínűleg elvágta a légcsövét. Elkezdtem kihúzni a hurokból
Slayert. Megakadt benne. Felmordultam, felemeltem a szörny
fejét és az óramutató járásával ellentétes irányba csavartam
Slayert. Még egy kicsit. Még egy kicsit...
A nyaklánc szemei elkezdtek lazulni.
Még egy kicsit...
A szörny szemei kipattantak, forró dühtől világító kék
szemek. Kiszabadítottam Slayert a láncból, majd lesújtottam vele,
egyenesen a sebre. Csont recsegett a mágikus acél alatt. A fej
szabaddá válva gurult el a nyak csonkjától.
A fal mentén lecsúsztam a padlóra, próbálva levegőhöz jutni.
Megpihenek itt egy kicsit, csak egy másodpercre. A mellkasom
minden levegővételnél sajgott. Áúcs.
A szörny mozdulatlanul feküdt mellettem.
Vért köptem ki a számból. – Tiszta!
Tompa zaj szüremlett ki a fürdőszobából. Az ajtó kitárult, és
Andrea lépett ki a folyosóra. – Szent szar.
Próbáltam letörölni az arcomról a vért, de mivel a kezeim is
véresek voltak, csak még többet kentem belőle magamra. Nem
ártana néha előbb gondolkodni.
Desandra átkukucskált Andrea válla fölött. A szemei
kitágultak. – Ez meg mi a franc?
– Láttál valaha is ilyet? – kérdeztem.
– Soha.
Őszintének tűnt. Mindenféle furcsa dologgal szembekerültem
már, de még én sem láttam semmi ilyesmit.

163
 A test megremegett. Andrea azonnal felemelte a számszeríját.
Lábra ugrottam.
Az aranyló pikkelyek párologni kezdtek, olyan ragadósan,
mint az olvadt fém, és visszahúzódtak. Egy fej nélküli emberi
törzs terült el a folyosón. Megböktem a most már emberi alakot
öltött fejet is, hogy lássam az arcát. Egy negyvenes éveiben járó
férfi. Barna haj, barna szakáll. Sosem láttam korábban.
Andrea szitkozódott.
Előre hajoltam, próbálva nem megremegni, mivel a mellkasom
erősen tiltakozott bármilyen mozgás ellen, majd felkaptam a fejet
a hajánál fogva és megmutattam az arcot Desandrának.
A fejét rázta.
– Talán valaki a csarnokból ismeri. Miért nem megyünk, és
kérdezzük meg?
Andrea a padló felé biccentett. – Van itt a tiedből?
– Most már nem számít, nem igaz? – Hugh rávett, hogy
idejöjjek a kastélyba. Pokolian sokat fáradozott azért, hogy
idehozasson. Nem ment volna keresztül mindezen, ha nem lenne
teljesen biztos az egyetlen dologban, amit a vérem elárulhat neki:
hogy én vagyok a főnöke lánya.
– Felteszem, igen – válaszolta Andrea.
Elindultunk tovább a folyosón, el a rácstól.
– Mihez kezdünk Hughval? – kérdezte Andrea.
– Addig semmit, amíg nem tudjuk, mi a terve.
– Kicsoda az a Hugh? – kérdezte Desandra.
– Valaki, akit mindketten ismerünk – felelte Andrea.
Befordultunk a sarkon, rátérve egy újabb folyosóra. A csarnok
zajai egyre közelebbről hallatszódtak.

164
 Desandra hirtelen megtorpant. Kezeit védelmezően a hasára
tette. Az arckifejezése bágyadttá vált.
– Mi az? – kérdeztem.
– Valaki épp most próbálta megölni a babáimat. – Desandra
pislogott egyet, majd a padlóra hányt.

165
8. fejezet
Beléptem a nagycsarnokba a kardomat tartva az egyik
kezemben és egy levágott fejet a másikban. Az emberek egyként
hagyták félbe azt, amit éppen csináltak és fordultak felém
meredten. Az orrlyukak kitágultak, ahogy a vér szagát
felismerték. A beszélgetések elhaltak.
Hugh meglátott és lefagyott. Vagy pokolian jó színész volt,
vagy fogalma sem volt arról, ami az imént történt.
Curran félig felemelkedett a székéből. Pontosan tudtam,
hogyan festettem. Húsz perccel ezelőtt felálltunk, hogy
kimenjünk a mosdóba. Most a ruhám vértől átázott cafatokban
lógott az oldalamon. Vörös volt az arcom és a kezeim is.
Mögöttem Andrea támogatta Desandrát, aki olyan fehér volt, mi
a fal.
Felemeltem a fejet. – Kihez tartozik ez itt?
A csendben egy leejtett gombostű koppanása is meghallatszott
volna a padlón.
– Kié ez a férfi?
Semmi válasz.
– Macskaféle teremtménnyé változik át szárnyakkal.
Valakinek ismernie kellett.
Egy lassú, kimért taps törte meg a csendet. Jarek Kral
vigyorgott rám. – Jó tréfa. Nagyon vicces.
Megölöm azt a férfit, előbb vagy utóbb meg fogom.
– Ismeri ezt a férfit?
Jarek kitárta a karjait. – Senki se ismeri ezt a fickót. Idehozza
ezt elénk és előadja ezt a kitalált történetet, és nekünk mihez is
kellene kezdeni mindezzel?

166
 – Egy szörny volt – mondta Andrea.
– Itt mindannyian azok vagyunk. Vagy elfelejtette? – Jarek
felkuncogott. Az alakváltói elvigyorodtak.
Desandra visított valamit egy nyelven, amit nem értettem.
Jarek gunyoros választ vakkantott neki vissza.
– Amennyire mi tudjuk, ez akár egy szolga feje is lehet. –
Jarek előre hajolt és Curranre nézett. – Talán megmondhatnád a
kis emberi kedvencednek, hogy abba kéne hagynia a kastély
személyzetének fejetlenítését, különben a végén még nem
kapunk több bort.
Többen felnevettek.
Szürkés szőr hullámzott végig Curran karján, majd tűnt el
azonnal.
– Mi az? – Jarek felemelkedett. – Mi az, fiú? Készülsz csinálni
valamit?
Curran megszorította az asztalt a kezeivel. Hatalmas egy
asztal volt. Vagy egy tonnát nyomhatott.
Aztán nyikorogva felemelkedett a földről.
A vihogás abbamaradt. Hitetlenkedő pillantások meredtek rá.
Curran egy hosszú pillanatig vagy fél méter magasan a föld
felett tartotta az asztalt. Az arcán egyáltalán nem látszott úgy,
mintha erőlködne.
Valaki fuldokló hangot hallatott.
Curran letette az asztalt, oldalra lökve azt, Jarek irányába.
– Köszönjük a vendéglátást – mondta. – Azt hiszem, mára
végeztünk az evéssel.
Elindult. Az embereink felemelkedtek. Keresztülvezette őket a
termen, aztán átkarolt engem, és leléptünk a fenébe onnan.

167
 – HOGY NÉZETT KI? – KÉRDEZTE MAHON.
Desandrát elvittük a szobájába és ott hagytuk. B néni és
George úgy döntött, nála töltik az éjszakát. A többiekkel a
szobánkban gyűltünk össze. Abban a pillanatban, hogy Doolittle
meglátott, hagynom kellett neki, hogy megvizsgálja az
oldalamat. Aztán kaptam szurit, a sebeimet ki kellett tisztítani,
most pedig az orra alatt a gyógyító mágia szavait mormogta.
– A vállai vagy másfél méter magasak voltak, határozottan
macskaszerű, teste borostyán pikkelyekkel borítva. A pikkelyek
tényleg nagyon vastagok voltak és áttetszőek, éles szélekkel.
Voltak szárnyai. – Megráztam a fejem. – Fogalmam sincs, mi
lehetett ez. Hogy mi volt ő.
Mahon Andreára nézett. – És te is láttad?
– Hazugnak nevezed Kate-et? – kérdezte Barabas kimért
hangon.
– Igen, láttam – felelte Andrea. – Kate egy ezüst lánccal
fűrészelte át a nyakát. Nem csupán hallucináció volt.
Doolittle befejezte a kántálást. Jóleső, csillapító hűs érzés
száguldott végig az oldalamon. – Jobb, mint újkorában.
– Köszönöm, Doki.
A sebek szélei összezárultak. Doolittle hiányában öltésekre lett
volna szükségem.
– Szárnyak? – kérdezte Doolittle.
– Szárnyak.
– Tollasak?
– Olyasmi – mondta neki Andrea. – A tollak nem voltak teljes
egészében kialakulva. Olyanok voltak, mint szimpla rostszálak,
rajtuk egy kis pihével.

168
 Doolittle a szemöldökét ráncolta. – A pikkelyek, amiket láttál,
bírták a terhelést...
– Ennek nincs értelme – mondtam neki. – Tudom jól. De ez
volt az, amit megöltem.
– Csak azért, mert szárnyai voltak, még nem biztos, hogy
tudott repülni – jelentette ki Mahon. – Lehettek csökevényesek.
– Annál határozottan nem néztek ki jobban – értettem vele
egyet.
Doolittle bólintott. – Letesztelem a fejet.
Mahon Curranre nézett. – Beszéltem a Volkodavival és a Belve
Ravennatival vacsora alatt. Mindkettő meg van győződve arról,
hogy Jarek meg akarja ölni a lányát. Amikor eredetileg odaígérte
az átkelőt, az még egyike volt a négynek, amik a hegyeken
keresztül átvezetnek. Azóta történt ott pár természeti katasztrófa.
Most egyike a kettő átkelőnek. Mindent el fog követni, hogy
megtartsa.
– Ez túl nyilvánvaló lett volna Jarektől – ellenkezett Barabas.
– Megfigyeltem őt, és szereti rákenni másokra a balhét. Ő hiúzt,
vagy farkast használt volna, így ujjal mutogathatna valamelyik
falkára a másik kettő közül. Két legyet egy csapásra. Ehelyett
valami olyat használtak, amivel még soha senki nem találkozott
korábban.
– A kérdés az, miért? – mondta Keira. – Továbbra is Jarek az
egyetlen, akinek egyértelmű indítéka van. Ha Desandra meghal,
nem kell átadnia az átkelőt.
– Ha meghal, búcsút inthet az utolsó esélyre, hogy valaha
unokája lesz – mondta Barabas.

169
 – A másik két falka gyűlöli őt – mondta Mahon. – Ha
Desandra meg is szül, sosem hagyják, hogy övéi legyenek a
gyerekek. Ezért talán még többre értékeli az átkelő megtartását.
– Elég volt – szólalt meg Curran.
Csend borult a szobára.
– Teljes készültségben vagyunk – mondta. – Csapatban
közlekedjetek. Zárjátok be az ajtókat. Senki nem megy sehova,
vagy marad egyedül. Ha vécére kell mennetek az éjszaka
közepén, mindenkit felvertek és együtt mentek ki.
– Reggel megbeszélést kell tartanunk – mondtam neki. –
Muszáj felállítanunk az őrködést és kidolgozni egy ütemtervet.
Találkozzunk Doolittle termében nyolckor.
– Kilenckor – jelentette ki Curran. – Most pedig pihenésre van
neki szüksége.
Mindenki elhagyta a szobát. Bezárta mögöttük az ajtót, majd
leguggolt elém. – Zuhany?
– Kérlek!
Bement a fürdőszobába. A csobogó víz hangja mennyei
zeneként hatott füleimnek. Hirtelen fáradság tört rám. Talpra
kecmeregtem és bevonszoltam magam a fürdőszobába. Odabent
csempézett tusoló várt rám, amit egy oldalról lila függöny takart
el. Gőz szállt fel a fülkéből. Megragadtam a ruha cipzárját.
Beakadt.
Curran előre nyúlt. Óvatos kezei megérintették vállaimat.
Szakadó anyag hangja hangzott fel, és a ruha darabokban hullott
a földre.
– Köszönöm.
Kiléptem megtépázott bugyimból, kikapcsoltam a
melltartómat, ledobtam őket a földre és beléptem a tusolóba. A

170
forró permet átjárta a testemet. Pirosló víz örvénylett a
lábaimnál. Becsuktam a szemem és csak álltam a vízfolyás alatt.
Belélegzés, kilélegzés. A harcnak vége. Mindenki túlélte. A
háború pedig még csak most kezdődik.
Megnéztem az oldalamat. Doolittle megint csodát művelt. A
felületes vágás máris zárulóban volt, és halványabb bőrrétegek
sávjai keresztezték a napbarnított részeket. Felkaptam a sampont
és behaboztam vele a hajamat. Jázmin illata volt. Fogtam egy
mosdókesztyűt és sikálni kezdtem magam: a nyakamat, a
melleimet, a hasamat, a vállaimat...
Curran előrenyúlt a vállaim mögül. Észrevettem, hogy ő is
meztelenül állt velem a zuhany alatt.
Kivette a mosdókesztyűt az ujjaim közül és a hátamat
dörzsölte. A víz tovább zubogott ránk. Körém zárta karjait,
éreztem, hogy izmos teste a hátamhoz nyomódik. Sehol a világon
nem létezett jobb hely, mint az ő karjai között.
A karjai merevek voltak. A feszültség elektromos áramként
vibrált a bőre alatt az izmaiban.
Megfordultam a karjaiban. A homlokát az enyémhez érintette.
Becsuktam a szemeimet. Ismeretlen szörnyek támadását tudtam
kezelni. Azt, hogy egy szobában legyek Hugh-val...
– Egyetlen szó – suttogta, a hangja feszült volt az elfojtott
haragtól. – Egyetlen szót szólsz, és darabokra tépem. Nem éri
meg a napfelkeltét.
Belenéztem a szemeibe és rájöttem, hogy megtenné. Kilépne a
tus alól, átváltozna és addig harcolna Hugh-val, amíg csak
egyikük maradna életben. Ha mellé állnék, azért harcolna Hugh-
val, hogy én szabad legyek, ha pedig a menekülést választom,

171
azért harcolna vele, hogy megszökhessek. Soha az életben senki
nem szeretett még ennyire engem.
És miattam és Hugh miatt, valamint Jarek miatt, Curran most
csapdába esett velem ebben a kastélyban. Düh éledezett bennem.
– Nem – kényszerítettem magam a beszédre. – Még mindig
szükségünk van a panacea-ra.
Curran összeszorította a fogait.
Haza akartam menni. Vissza akartam menni a Toronyba.
Odaadnám a kezem azért, ha visszateleportálhatnám
mindannyiunkat, és elfelejthetnénk, hogy valaha is ide jöttünk. A
frusztráció egyre csak nőtt bennem, a félelem és düh hajtotta.
Jelenleg abszolúte semmit nem tudtam tenni. Berohanni a
csarnokba és harcolni Hugh-val, bármennyire is jólesett volna,
halálos ítéletet jelent mindenkinek, aki elkísért ide, és azoknak is,
akik odahaza maradtak.
A vállára hajtottam a fejem. A kezeim rázáródtak ökölbe
szorított kezeire.
Közelebb húzott magához. – Tudom – mondta. – Tudom.
Sokáig álltunk így, a ránk zúduló víz alatt. Fokozatosan
vettem tudomásul, hogy a melleim hozzányomódtak, ő pedig
kemény volt, és mind a ketten meztelenek.
Hozzáhajoltam és megcsókoltam, az állkapcsa alatt lévő
érzékeny pontot nyalogatva. A nyelvem az érdes borostát
kóstolgatta. A testem izgalomba jött, hirtelen öntudatra ébredt és
örvendezett a tény fölött, hogy még mindig élek. Az arcát
cirógattam, sima kemény mellkasához nyomva a testemet
közben.
Hosszú nyögés hagyta el a száját, amitől frusztráció és vágy
tört rám. – Fáj az oldalad? – mormogta.

172
 Kétségbeesetten akartam őt. Muszáj volt azon a helyen
lennem, ahol csak mi ketten léteztünk, és nem számított semmi
más, csak a szerelem. Úgy éreztem, ha nem lehet az enyém,
felrobbanok. Megráztam a fejem és szájon csókoltam nyitott
szemekkel így láttam azt a konkrét pillanatot, amikor megadta
magát. Az ajkai rázáródtak az enyémekre. A nyelve becsúszott a
számba. Az íze, a füstös férfi íz mámorítóan hatott rám. Az
érzékeim felfokozódtak. Minden egyes porcikám ráfókuszált, azt
sikoltva: Még, még, még! Éreztem, hogy kezei a hátamat
cirógatják, az ajkait ízleltem, érzékeltem a hozzám nyomódó
keménységét teljes pompájában. Lecsúsztattam a kezemet és
rákulcsoltam forró férfiasságára.
Nyers hangot hallatott, a gyönyör gerjesztette morgás volt az.
Édes Istenem, magamban kell éreznem őt, különben felsikítok.
– Annyira kívánlak – suttogta.
Kitártam neki a karjaimat.
A dühünk, az aggodalmunk, a frusztrációnk, a vágyunk
egyesült. Felkapott és felemelt a csípőjéhez, kezei a fenekem alá
csúsztak. Annyira élettelinek éreztem magam. Köré zártam a
lábaimat. Az izmok a vállaiban duzzadoztak az ujjaim alatt,
olyan erősek voltak, mint az acélkábelek. Engem nézett, szürke
szemei aranyló fényben foszforeszkáltak és olyan nyers,
színtiszta vágy égett bennük, hogy örömmámor járt át tőle.
Megcsókolta a torkomat, tovább szítva a tüzet bennem.
Hátrahajoltam, hagyva neki, hogy még jobban hozzám férhessen.
Ajkai rázáródtak a melleimre, a bimbókat szívták. A vágy lüktető
rohammal tört rám, és amikor belém hatolt, forrón és keményen,
többé már semmi nem érdekelt rajta kívül. Nem akartam
gondolkodni. Csak érezni akartam, ahogy bennem mozog.

173
 A hátam hozzányomódott a hideg csempéhez. Újra és újra
belém hatolt, egyenletes iramot diktálva a párás hőségben.
Sóvárgó vágy növekedett bennem, mindegyik lökés az élvezet
egy újabb rohamát keltette bennem, egyre magasabbra és
magasabbra hajtva általuk. A mellbimbóim annyira
megkeményedtek, hogy az már fájt. A lábaim remegtek. Az
ízületeim folyékonnyá váltak. A várakozás egyre duzzadt
bennem, mint a szökőár, ami azzal fenyegetett, hogy mindent
elsöpör az útjából. Egy újabb lökést. A gyönyör felrobbant
bennem. Az ár kiöntött és elmerültem az élvezetben, az
orgazmus minden egyes összehúzódása önmagában felért a
mámorral. Felkiáltottam. Egy pillanattal később Curran is
felmordult és belém ürítette magját.
– Megőrjítesz – mondta nekem.
– Nézd csak, ki beszél.

ÖT PERCCEL KÉSŐBB, ÚJRA MEGMOSAKODVA ÉS

MÉG A KORÁBBINÁL IS FÁRADTABBAN KILÉPTÜNK A
TUSOLÓBÓL. Curran szétterpeszkedett az ágyon.
Kényszerítettem magam, hogy először felöltözzek – arra az
esetre, ha az ágyból egyenesen egy csatába kellene rohannunk –
és összeomlottam mellette. Felettünk a hihetetlenül lila baldachin
könnyedén hullámzott az éjszakai szellőben. A hűvös szél
jólesően simogatta a bőrömet.
Curran az oldalára fordult, magához húzott és a fülembe
suttogott, olyan halkan, hogy nem tudtam, nem csak képzelem-e:
– Komolyan gondoltam. Egyetlen szó csupán, és soha többé nem
kell látnod az arcát. Reggelre ez a kastély máglyává változik, mi
pedig már hazafelé hajózunk.
174
 Most óvatosan kellett fogalmaznom. Hallgatóztak utánunk.
Visszasuttogtam neki. – Ha délnyugat felé hajózunk a part
mentén, elhaladnánk Trója romja mellett. Emlékszel Paris és
Heléna történetére?
– Igen – válaszolta.
Trója kedvenc fia és kiváló íjásza, Paris elhajózott Spártába.
Békezászló alatt érkezett. A spártai király szíves vendégként
fogadta, aztán Paris ellopta a feleségét, Helénát, és kiürítette a
kincstárát. Senki nem tudta igazán, hogy elrabolta-e Helénát,
vagy az önként ment vele. A férje szerethette őt, vagy akár
naponta meg is verhette. De egész Görögország szövetkezett
Paris ellen. Végül Trója füstölgő rommá lett.
Megcsókoltam az állát. – Az íj és a nyíl sosem álltak közel
hozzád.
Összeszorította a fogait, amitől az izmok táncot jártak az állán.
Megígértük, hogy pártatlanok leszünk. Békével jöttünk. Ha
megtörjük ezt a békét és vérfürdőt rendezünk, vérfürdőt kapunk
válaszként. Senki nem úgy fog tekinteni rá, mint egy férfi tette
annak érdekében, hogy megmentse a szeretett nőt az apjának
hadurától. Az európai falkák ezt árulásként fognák fel egy olyan
férfitól, aki nem bírta kezelni azt, hogy megsértették.
Hugh megtámadása háborús cselekedetnek számítana. Arról
nem is szólva, hogy nem voltam száz százalékig biztos benne,
még ha mindketten harcolnánk is vele, túlélnénk-e egyáltalán a
csatát. De bármi lenne is a végeredmény, Roland ürügyet kapna
arra, hogy porig égethesse a Tornyot. Már így is fenyegetésként
tekintett az Atlantai Falkára, ez pedig az ízletes habot jelentené
mészárlásának tortáján. Mire hazaérnénk, mindazok, akiket
ismertünk, és akikkel törődtünk, már rég halottak lennének.

175
 – Sajnálom – suttogtam. – Annyira sajnálom.
– Micsodát?
– Mert ez miattam történt. – Én voltam az oka annak, hogy
mindannyian csapdába kerültünk itt. Nem én csináltam, de én
voltam a kiváltója.
Magához húzott és megrázott. – Megéri érted harcolni –
mondta a fülembe.
Fogalma se volt róla, mennyire szerettem őt.
– Mindannyian önként jelentkeztünk – suttogta. – És
nélküled esélyünk se lenne megszerezni a gyógyszert.
Kétségbeesetten szükségünk van rá.
Elcsendesedtünk. Egy hosszú pillanatig egyszerűen csak
élveztem, hogy vele lehetek. Bárcsak tovább tarthatna...
– Nem támadott meg azonnal, ahogy megpillantott –
suttogtam. – Ez azt jelenti, hogy beszélni akar velem.
– Nem – vágta rá Curran. – Egyedül semmiképpen sem.
– Előbb vagy utóbb sort kell keríteni erre a beszélgetésre. Ha
azt tervezte, hogy megöl, miért bajlódott volna ennyit? Tudta,
hol vagyok. Egyszerűen odarakhatott volna egy orvlövészt a
Cutting Edge-dzsel szemközti valamelyik tetőre, és kapok egy
golyót a fejembe, mielőtt akár csak lehetőségem lenne kinyitni az
iroda ajtaját.
Curran frusztráltan fújta ki a levegőt. – Megteszek minden
tőlem telhetőt, hogy életben tartsalak.
– Tudom – suttogtam. – Én pedig megtenném ugyanezt
érted.
Nem kellett volna idejönnünk. Becsuktam a szemeimet.
Muszáj aludnom. Holnap új nap virrad, újabb csatákkal. Holnap
Hugh a közelemben lesz, ezért felkészültnek kell lennem.

176
Mihelyt rájövök, mi a célja, a dolgok sokkal egyszerűbbé válnak
majd.

177
9. fejezet
Kinyitottam a szemem. A mágia uralkodott, Curran pedig
nem volt mellettem. Az óra szerint 10 perccel múlt hét. Rengeteg
időm volt felöltözni és odaérni a gyűlésre Doolittle
szálláshelyére.
Egy tányér várt rám az asztalon, egy papírdarabbal rajta. A
papíron az állt Curran hevenyészett írásával, hogy

"Elmentem beszélni Mahonnal. A falkák össze akarnak ülni,

’megtanácskozni a dolgokat'. Ne felejts el enni."

A papír alatt a tányéron két tojás és egy oroszlán-méretű

szalonnadarab feküdt. Megettem a harmadát, fogat mostam,
felvettem a farmeromat és magamra aggattam a kardot. Új nap,
új csata.
A táskáinkat felhozták a hajóról. Beletúrtam az enyémbe és
előhúztam a mélyéről a Mitológiai Teremtmények
Almanachjának egy ütött-kopott példányát. Olyan sokszor
olvastam már ki, hogy minden oldalt fejből ismertem, de ha
időnként belenéztem, az segített eljutni egyről a kettőre az
aktuális ügyben.
Sosem hallottam még arról, hogy az alakváltók szárnyas
macskákká változtak volna, de mivel a Lyc-V jelen volt a vérben,
ez a transzformáció is ugyanaz lehetett alapjaiban: a vírus
megfertőzött egy lényt, aztán pedig megfertőzött egy embert.
Első lépésként arra kellett rájönni, milyen lényről volt most szó.

178
 Szárnyas macskák nem voltak gyakori motívumai a mitológiai
történeteknek, de előfordultak bennük. Frejának, egy norvég
istennőnek volt egy hintója, amit két hatalmas macska húzott az
égen, Brygun és Trejgun, nekik valószínűleg lehettek szárnyaik.
Ők azonban kék színűek voltak, nem narancsosak, és nem
váltottak alakot. A Szfinx is macskaféle volt szárnyakkal és egy
kígyó farkával, ugyanakkor az arca teljesen emberi. Képes volt
beszélni, de szintén nem volt pikkelyes. A griffeknek sas fejük
volt, szóval őket is kihúzhattam a listáról. Láttam már mantikórt
is, és ez nem az volt.
Újra beleástam magam a táska mélyére, még több könyv után
kutatva. A Címeres Bestiatan informált arról, hogy Szent Márk és
Velence szimbóluma egy szárnyas oroszlán volt. Ez nem igazán
segített, hacsak Lorelei nem Velencéből jött és hozott onnan
magával egy csapat szárnyas ragadozó macskát, hogy
legyilkoljon mindannyiunkat és elrabolja velük Currant.
Apám, neki aztán tényleg sikerült jó mélyen bejutnia a bőröm
alá.
Nem, az a legvalószínűbb, hogy Szent Márk oroszlánjának
Ezékiel négy prófétájához volt köze. Mátét emberként ábrázolták,
Márkot oroszlánként, Lukácsot bikaként, míg Jánost sasként.
Lehet belenézek a Jelenések könyvébe is; mindenféle furcsa
szörny megfordult benne...
Valami a tudatalattimat piszkálta. Nem hagytam elillanni a
gondolatot. Jelenések könyve. Ahhoz, hogy igazán értelmezni
lehessen a Jelenések könyvét, az embernek el kellett olvasnia
Dániel könyvét is. Egyszer biztosan összeakadhattam valamivel
Dániel könyvében, ami kapcsolódik az ügyhöz, mert az agyam
most azt sugallta, hogy vessek bele megint egy pillantást.

179
 Nézzük csak: Qur'an, A kaukázusi népek mitológiája... Biztos
raktam el egy példányt a Bibliából is. Tudtam, hogy így volt.
Fejjel lefelé fordítottam a táskát. Könyvek zuhantak belőle a
padlóra. A Biblia kicsi, zöldborítós példánya is közöttük feküdt.
Megvagy.
Leültem a földre és átlapoztam az oldalakat. Annyira
koncentráltam, hogy amikor végre megtaláltam, amit kerestem,
csak bámultam rá pár másodpercig, hogy megbizonyosodjak
felőle, tényleg ott volt. A hetedik fejezetben szerepelt, amiben
Dániel elmesélte, hogy varázslatos szörnyeket látott egyik
profetikus álmában.

Az első olyan volt, mint egy oroszlán sas szárnyakkal: "Nézém, míg
szárnyai kitépettek, és felemelteték a földről, és mint valami ember, lábra
állíttaték és emberi szív adaték néki. 3"

A tarkómon felállt a szőr.

Egy alakváltó. Egy macskaszerű alakváltó szárnyakkal, aki
képes volt férfivé átváltozni.
Az agyamat erőltettem, próbálva visszaemlékezni, mit is
tudtam Dánielről. Egy zsidó nemes volt, akit három társával
együtt Babilonba vittel Kr.e. 600 körül, hogy tanácsadóként
szolgáljon II. Nabukodonozor babiloni király udvarában, akinek
a legfontosabb történelmi érdemű tette a Függő Kert
megépíttetése volt imádott feleségének. Dánielnek sok profetikus
és apokaliptikus álma volt, és azt állítják, hogy nagyon hosszú
életet élt, sikeresen túlélve a mérgező babiloni politikai
csatározásokat.

3
Idézet Dániel könyvéből 7. 4.(Károli Gáspár revideált fordítása)
180
 Minek lehetett Dániel feltehetőleg a szemtanúja Babilonban,
amitől ez a látomása támadt? Az egyetlen, ehhez kicsit is hasonló
lények akkoriból az asszír lamassuk4 voltak, de arról nem létezett
feljegyzés, hogy azok alakváltók lettek volna. Az Asszír
Birodalom abban a térségben feküdt, amit nagyon is jól
ismertem. Az ősi Asszíria, Babilon és Ninive mind jóval az írásos
történelem ideje előtt léteztek. Ezek voltak a temetői virágok,
amik az apám egykoron hatalmas birodalmának holttestéből
nőttek ki.
Az óra szerint alig volt már időm a találkozóig. Ehhez később
még vissza kell térnem. Felhalmoztam a könyveket a szoba egyik
sarkába, felkaptam a Bibliát és az Almanachot, egyenesen
Doolittle ajtajához mentem és bekopogtam rajta.
– Szabad! – szólt ki Eduardo.
Kinyitottam az ajtót. Egy hatalmas szoba terült el előttem,
könnyen meglehetett ugyanolyan nagy, mint Desandra lakrésze.
Két ajtó állt odabent tárva nyitva, a baloldali egy hálószobába
vezetett, a jobboldali pedig a fürdőbe. Balkéz felől két asztal volt
elhelyezve L-alakban. Üveg fiolák és széles karimájú poharak
lepték el az asztallapokat. Doolittle az L-alak sarkában ült, épp
mikroszkópon keresztül nézett valamit. Jobbra két hatalmas
plüss kanapé feküdt egy kávézóasztal egy-egy hosszanti oldalán.
Derek a közelebbiben ült, kártyalapokat fogva a kezében. A
paklit éppen összefogta egyetlen lap mögé. Vele szemben
Eduardo terült el, egymagában elfoglalva az egész kanapét. Ő
legyezőszerűen tartotta a lapokat.
– Hogyhogy szabad? Még csak azt sem tudtad, ki vagyok.

4
Lamassu: asszír kapuőrző démon. Az emberfejű lény hatalmas sasszárnyakkal bír,
amelyek egy ökör testéből nőnek ki; ezt a testet oroszlánlábak tartják.
181
 – Természetesen tudtuk, ki vagy – mondta Derek.
– Kiszagolta, hogy közeledsz – jelentette ki Eduardo.
Élet a vérfarkasokkal. Miért pont én?
Ledobtam magam egy székbe Doolittle asztala mellé.
Rám nézett. Szemüveg ült az orrnyergén.
– Miért hordasz szemüveget? A Lyc-V nem 20/10-es látást ad
neked? – kérdeztem.
Doolittle összecsukta a szemüveget. – Igen, de ezekkel már
20/2-es lesz.
Georgiai kiejtésétől annyira honvágyam lett, hogy csaknem
megöleltem őt.
– Mi a helyzet a fejjel?
– Illatozik. – Doolittle kinyitott egy hűtőedényt, ami mellette
feküdt. Odabenn pihent a levágott fej, műanyag zacskóba
tekerve és félig elmerülve a jégben.
– Bármi eredmény?
Doolittle hátradőlt a székben. – Alakváltó. A vér reagál az
ezüstre és mutatja a Lyc-V jelenlétét is.
– Aha! Tehát nem vagyok őrült.
– Határozottan őrült vagy – mondta Derek. – De amolyan
zilált, megnyerő módon.
Eduardo felkuncogott.
– Ne akard, hogy odamenjek. – Visszafordítottam a
tekintetemet Doolittle-re.
– Nagyon féktelenek ma reggel – közölte velem. – Sajnos az
eszközeim végesek ezen a helyen. Nincs hozzáférésem egyik
DNS-szekvenáló módszerhez sem, amihez otthon igen.
Volt itt még valami, éreztem. – De?
– De létezik a Bravinski-Dhoni teszt.

182
 – Sosem hallottam még róla.
Doolittle apró mosoly kíséretében bólintott egyet. –
Valószínűleg azért, mert nem valami hatékony átlagos
körülmények között. Nem is túl precíz. Ugyanakkor nagyon
megbízható.
Egy fa kémcsőtartót tolt felém. Mindegyik cső félig volt töltve
vérrel. Apró címke azonosította be az összest: Medve, Farkas,
Bölény, Hiéna, Mongúz, Sakál, Hiúz, Borz, Oroszlán és Patkány.
Ezek legtöbbje valószínűleg a csapatunk egy-egy tagjától
származott. – Honnan szerezted a sakált, a hiúzt és a patkányt?
– A helyiektől – mondta Eduardo.
– Hibla dühös lett – fejtette ki Derek. – Amikor harcoltál,
valaki beindított ott egy kaput, ami lezárta a folyosót. A kapu
őrizet alatt állt.
– Hadd találjam ki: a kapu őrzőjét, aki történetesen egy helyi
volt, borzalmas módon kivégezték.
– Valószínűleg – mondta Derek. – A test eltűnt, de egy csomó
vér maradt utána. Hibla tudni akarja, mi folyik itt.
Doolittle fogott egy pipettát, és belemártotta a Farkas feliratú
kémcsőbe. – A teszt lényege a Lyc-V asszimilációs tulajdonságán
alapszik. Amikor új DNS-sel kerül szembe, próbálja magába
egyesíteni azt.
Kihúzta a dugót a Medve kémcsövéből, és hagyta, hogy két
csepp beleessen a pipettáról. A vércseppek feketévé váltak,
örvényleni kezdtek, majd felszívódtak.
– Asszimilált – találgattam. A Lyc-V felzabálta az idegen
DNS-t.

183
 – Pontosan. – Doolittle felkapott egy kémcsövet, amit Medve
II-vel feliratozott. – A vér ebben az üvegcsében Georgettától
származik, míg az előtted lévő az apjától.
Kiszívott pár csepp vért George csövéből, majd belehullatta
azt Mahon vérébe. Semmi nem történt.
– Ugyanaz a faj.
– De az emberi DNS-ek eltérése nincs rá hatással?
– De van, viszont nem fogsz látni drámai reakciót. – Doolittle
előre hajolt. – Teszteltük az általad megölt férfi vérét ezek
mindegyikén itt. Mindegyik reagált rá.
– Még a hiúz és az oroszlán is?
Doolittle bólintott. – Bármi is ez, talán macskafélének tűnik, de
nem az. Ha pedig az, a DNS-e szignifikánsan eltér a hiúzétól,
vagy az oroszlánétól.
– Tehát mi a következő lépés?
– Próbálunk több mintát szerezni – mondta Doolittle.
Az bajos lesz, hogy úgy mondjam. Elképzeltem, ahogy
odasétálunk a Volkodavihoz, vagy Belve Ravennatihoz és azt
mondjuk nekik: "Helló, azt gyanítjuk, hogy az egyik emberetek
egy borzalmas szörnyeteg; kérhetünk a véretekből?"
Ja. Átesnének egymáson, csak hogy adományozhassanak
nekünk.
– Kirobbanthatnék egy bunyót – mondta Derek. – Úgy
hozzájutnánk valamennyihez.
– Semmi harc. Nem kezdeményezünk semmit. Csak
reagálunk.
– Én is épp ezt mondtam. – Doolittle Derekre bámult
meredten. – És Kate, ha belefutnál egy másik lénybe, próbáld
meg a férfit, vagy nőt életben tartani addig, amíg oda nem érek.

184
 Ha-ha. – Úgy lesz, Doki. Én jövök. – Kinyitottam a Bibliát és
megmutattam neki a bekezdést Dániel könyvéből.
Doolittle elolvasta, feltolta a szemüveget a homlokára, majd
megint elolvasta. – Több százszor elolvastam már a Bibliát. Nem
emlékszek rá, hogy ezzel a résszel valaha is találkoztam volna.
– Mert nem kerested.
Derek odajött hozzánk és ő is elolvasta a bekezdést.
Tömören összefoglaltam nekik Dániel történetét. – A
szörnyekre Dániel álmaiban leggyakrabban úgy tekintenek, mint
a legfőbb királyságokra, ebben az esetben Babilonra, amik végül
el fognak bukni. De ha szó szerint vesszük, alakváltót is
jelenthetnek.
– Voltak szárnyas macskák Babilonban? – kérdezte Doolittle.
– Az egyetlen ehhez hasonló lény a lamassu – mondtam neki.
– A lamassuk őrzőkként szolgáltak az ősi Asszíriában. Asszíria
négy modernkori ország területén feküdt: Kelet-Törökország,
Nyugat-Irán, valamint Irak és Szíria északi része. Az asszírok
szerettek háborúzni, és harcoltak Babilonnal, Egyiptommal és
gyakorlatilag mindenki mással is, akit ésszerűen meghódíthattak
az ősi Mezopotámiában, körülbelül 2000 évvel ezelőtt. Kr.e. 600
környékén a babiloniak, a kimmériaiak és a szkíták – azok a
népek, akik korábban sarcot fizettek Asszíriának – végül
összefogtak és visszavágtak. Nincs sok feljegyzésünk az
asszírokról. Hátrahagytak néhány romvárost és kő
domborművet, amik olyan vidám dolgokat ábrázolnak, mint a
leigázott népek egész falvainak karóba húzása, illetve hintókon
körbe-körbe kocsikázó oroszlánvadászok.
– Lenyűgöző emberek lehettek az ősi asszírok – mondta
Derek. – Vadásztak, énekeltek, táncoltak, karóba húztak.

185
 Egy vicc. Végre. – Kábé. Lamassukat is építettek, masszív
kőszobrokat, amik a városkapukat és az asszír paloták bejáratait
őrizték.
Kinyitottam az Almanachot, és megmutattam nekik a
hatalmas szobor képét. – Szakállas emberi arc, egy oroszlán vagy
bika teste, és szárnyak.
– Miért öt lába van? – kérdezte Doolittle.
– Nézőpont kérdése: elölről úgy tűnik, mintha a lamassu
nyugodtan állna, de oldalról olyan, mintha sétálna. Viszont itt
jön az érdekes rész: Asszíria nem feküdt nagyon messze innen,
ahol most vagyunk, légvonalban olyan 1600 km-re délnyugatra.
Ez 1600 km-nyi hegységet és borzalmas utakat jelent, de
országok szintjén az ősi Asszíria és az ősi Kolkhisz 5 gyakorlatilag
szomszédok voltak.
Derek összevont szemöldökkel nézett a képre.
– De emberi az arcuk – mondta Eduardo. – És nincsenek
pikkelyeik.
Bólintottam. – És pont ez a probléma. Tucatnyi teória létezik
arra vonatkozóan, kiket, vagy miket jelképeztek a lamassuk, de
ezek egyike sem szólt egy szót sem arról, hogy gonoszak voltak-
e, vagy esetleg emberevők. Úgy maradtak fenn az emlékezetben,
mint jóakaratú őrzők. Az emberek védelmező igéket találtak
rajtuk, valamint rábukkantak őket formázó medálokra, és a
modernkori asszírok házaiban még mindig megvannak a képeik.
Doolittle a képet tanulmányozta. – Az, hogy ötlábú lényeket
ábrázoltak, sokkal inkább demonstrálja a megértést, sem mint a
szimpla megfigyelést.
– Mit értesz megértés alatt?

5
Kolkhisz: ókori királyság a mai Grúzia területén
186
 – Nem követték egyszerűen a természetben fellelhető
mintákat és készítették el pontosan azt, amit megfigyeltek –
fejtette tovább Doolittle. – Megértették a különbséget az
érzékelés és a valóság között, és inkább egy elképzelést
ábrázoltak, sem mint a pontos másolatát annak, amit esetleg
láthattak, tapasztalhattak akkoriban.
Doolittle fogott egy darab papírt és egy tollat, és rajzolni
kezdett. – Amikor megszületünk, konkrét gondolkodással
érkezünk a világra. Csak azt észleljük, amit látunk és amit
hallunk. – Lemutatott a papírdarabra. Azon egy galamb repült át
egy törött kalitka fölött.
– Mit láttok?
– Egy madár elrepül egy törött kalitkától – mondta Derek.
– Mit szimbolizál ez?
– Szabadságot – válaszoltam.
– Még mit?
– Szökést – mondta Eduardo.
Doolittle Derek felé fordult.
– Eltávolodni a biztonságos helyről és így rájönni, hogy még
több lehetsz – mondta Derek. – A kalitka az, amit a madár ismer;
az ég pedig mindazon dolgok, amiket még megtehet, legyen az
bármilyen kockázatos.
– Á! – Doolittle felemelte a mutatóujját. – Ezek mind az
absztrakt gondolkodás példái. Az egész kultúránk azon az
elképzelésen alapszik, hogy egyetlen elképzelésnek is számos
különböző értelmezése létezik. Aktívan teszünk a tudásunk
fejlesztése érdekében, mert az segíti megoldani a problémáinkat
egyre újabb módokon. Nyilvánvalóan ugyanezt tették az ősi
asszírok is. Amikor a lamassut nézzük, nemcsak azt kell

187
megfontolnunk, micsoda az, hanem azt is, hogy mit jelképezhet.
Nem értékelhetjük egyszerűen a külső alapján.
A millió dolláros kérdés az, mit jelképezhet egy pikkelyes
bikatest emberi arccal és szárnyakkal?
Kopogás hangzott fel, majd Andrea és Raphael sétált be a
szobába. Keira lépkedett mögöttük, és rákacsintott Eduardóra.
– Fejezd be – mondta neki Eduardo.
Odahajoltam Doolittle-höz. – Szerinted mit jelképez?
– Hadd gondolkodjak el rajta – felelte.
Barabas érkezett utoljára. Hiányzott Curran és Mahon,
valamint B néni és George, akik Desandrára vigyáztak. Ez is
megteszi.
– Desandra nem reagál jól a férfiakra – mondtam. – Mindig
kell vele lennie egy nőnek legalább. Három műszakra
gondoltam, párosával beosztva. Éjféltől nyolcig, nyolctól négyig
és négytől éjfélig. Önkéntesek?
Raphael felemelte a kezét. – Mi leszünk nyolctól négyig.
– Én vállalom négytől éjfélig – jelentettem ki. – Kell egy
partner.
Derek felemelte a kezét. Tökéletes.
– Nekem marad éjféltől nyolcig – mondta Keira. – Nem
zavar, ha a szobájában kell aludnom, és beszéltem múlt éjjel
George-val. Jól tudunk majd együtt dolgozni.
– Velem mi lesz? – kérdezte Eduardo.
– Te és a jó doktorunk elválaszthatatlanokká váltok az itt-
tartózkodásunk fennmaradó idejére – közöltem velük. – Van egy
olyan érzésem, hogy Curran eléggé elfoglalt lesz.
– Így igaz – helyeselt Barabas. – Rengeteg meghívást kapott
máris megbeszélésekre, ahova elkísérem majd. Ő a döntőbíró itt,

188
tehát a falkák valószínűleg mindig a jelenlétét kívánják,
ahányszor csak találkoznak egymással.
– Vagyis maradt Mahon és B néni – mondtam. – Beszélek
mindkettejükkel és meglátjuk, hajlandóak lesznek-e
tartalékokként tizenkét órás műszakokban a rendelkezésünkre
állni arra az esetre, ha erősítésre lenne szükségünk. További
utasításig ugyanaz a parancs, mint tegnap este is volt: sehova
sem megyünk egyedül, nem vállalunk kockázatot, és ami a
legfontosabb, nem engedjük, hogy provokáljanak minket. És
egyetlen utolsó dolog: a legveszélyesebb személy ebben a
kastélyban nem Jarek Kral, vagy bármelyik alfa a többi falkából.
Hanem Megobari.
Keira felhúzta a szemöldökét.
– Láttatok már harcolni – mondtam. – Most nem
magyarázhatom meg nektek, miért, mert bonyolult a dolog és
mert lehallgatnak minket, de higgyétek el nekem, ha azt
mondom: ő egy kivételesen veszélyes ember. Megvannak az
eszközei és a képessége is ahhoz, hogy megöljön minden egyes
jelenlévőt, és hezitálás nélkül meg is tenné. Ne becsüljétek alá őt.
Ha ezek a lények, akikkel harcolnunk kellett tényleg
lamassuk, Rolandnak tudnia kellett a létezésükről. Talán
valamikor használhatta is őket, ami azt jelentette, Hugh
ugyanúgy képes volt használni őket. Fogalmam sem volt arról,
vajon mi célból. De rá fogok jönni.

A MEGBESZÉLÉS UTÁN ANDREÁVAL ÉS RAPHAELLEL

DESANDRA SZOBÁJÁHOZ SÉTÁLTUNK. Ők most kezdik
majd meg a műszakjukat, én pedig le akartam ellenőrizni a lányt.
– Gondolkoztam – mondta Andrea.
189
 – Az egy veszélyes szokás.
– Én is folyton ezt mondom neki – szólt közbe Raphael.
– Ó, ti ketten hallgassatok már el. Mindegy, arra gondoltam,
hogy kikérdezhetnénk Desandrát. Ő ismeri mindkét klánt. Kell
lennie valami elképzelésének arról, mi folyik itt.
– Szerinted tudná kezelni? – Desandra számomra épp olyan
stabilnak tűnt, mint a Hawaii szigetek – szép volt, de ha elég
kitartóan keresel, vulkánokat találsz benne. Az utolsó dolog,
amire jelenleg szükségem volt az az, hogy meggyilkolja magát itt
nekem.
– Persze. Te is láttad. Nincs senki, akivel beszélgethetne.
Mindaddig, amíg fesztelenül állunk hozzá és kesztyűs kézzel
bánunk vele, örülni fog, hogy társaloghat. Csajos beszélgetés
lesz.
Csajos beszélgetés, rendben.
– Én a folyosón maradok – mondta nekünk Raphael.
Egy pillanattal később Andreával besétáltunk Desandra
szobájába. George az ágyon ült Desandra mellett, aki a lehető
legmorcosabbnak tűnt, és mindezt anélkül érte el, hogy a kezeit
keresztbe rakta volna a mellei előtt, vagy az alsó ajkát
lebiggyesztette volna. B néni jóindulatúan mosolygott, miközben
George Desandra haját fonta.
Ragyogó ezüstös csomagolópapír és kartondoboz szétszakított
darabjai terültek el szétszórva a szőnyegen. Mellettük egy törött
vécécsésze-kefe feküdt masnival és egy üdvözlőkártyával rajta
Hosszú szőke hajtincseket is láttam a szőnyegen, a
csomagolópapír tetején. A végük véres volt.
A kefére mutattam. – Az micsoda?

190
 – Az apja ajándékot küldött neki – szűrte át összeszorított
fogain keresztül George. – A kártyán az áll: Hogy legyen valami,
amivel legközelebb meg tudod védeni magad.
Az a mocskos állat.
A haj felé biccentettem. – És az?
– Miután megkaptuk az ajándékot, csöppnyit elöntöttek
minket az érzelmek, és téptünk egy kis hajat – mondta B néni. –
De aztán úgy döntöttünk, hogy a hajunk túl szép és nem kellene
elcsúfítanunk magunkat, főleg azért, mert azzal nem fogunk a
kedves papának ártani. Egy fikarcnyit sem.
– Visszanő – mondta Desandra.
– Ne aggódj – mondta neki George. – Elfedtem az összes
kopasz részt.
– Miért nem léptél már le innen jóval ezelőtt? – mondta
Andrea. – Csak menj el és sétálj addig, amíg ki nem kötsz egy
helyen, ahol még soha nem hallottak Jarek Kralról.
Desandra vállat vont. – És akkor mi lesz? Ki leszek? Itt vagyok
valaki. Csak ezt ismerem. Emellett, hova mehetnék, ahol ő, vagy
az egyik idióta, akihez hozzáadott, ne találna rám?
George befejezte a frizurát és leszállt az ágyról.
– Most már a tiétek, hölgyek – mondta B néni. – Mi
elmegyünk egy kicsit felfrissíteni magunkat.
Andrea elfoglalta a helyét az ajtóban. Két SIG-Sauer volt az
övébe dugva, egy puska a hátán, és valószínűleg még jó néhány
fegyver egyéb, nem látható helyeken.
– Hogy érzed ma magad? – kérdeztem. Kate Daniels, a csajos
csevej mestere.
– Szarul. Voltál valaha terhes?
– Nem.

191
 – Hadd összegezzem neked: fáj a lábad, fáj a hátad, fáj a
csípőd. Egyik ruhád sem jó rád, mert a méhed almaméretűről egy
kosárlabdáéra dagadt. A kis lények benned folyamatosan
bokszolnak és rúgkapálnak. Nem ehetsz olyan dolgokat, amiket
egyébként szoktál – most rosszul leszel tőlük. Ehelyett
olyasmiket zabálsz, mint az ecetes uborka, de azt sem tudod
abbahagyni addig, amíg már rosszul nem leszel tőle. És ami a
legrosszabb, többé már nem vagy ember. Tartály vagy.
Mindenki, aki csak rád néz azt várja, mikor pottyantod ki a
gyerekedet.
Beleharaptam a nyelvembe, mielőtt még olyasmit találtam
volna mondani, amivel végérvényesen berekesztem a
beszélgetést. – Felejtsd el, hogy megkérdeztem.
Desandra vállat vont.
– Mi a helyzet a pasikkal? – tette fel a kérdést Andrea. –
Látogat téged valamelyikük?
– Radomil eljött kétszer. Gerardo is volt, de vele olyan... –
Desandra széttárta a karjait.
– Kínos? – kérdeztem.
– Ja. Radomil nem érdekel. Egyszerűen szereti a babákat. De
amikor felajánlottam Gerardonak, hogy fogja meg a hasam és
érezze, amint rugdosnak, azt válaszolta nekem, nem tudná,
melyik fiú rúg éppen, az övé, vagy Radomilé. – Desandra
felsóhajtott. – Azt hiszi, szajha vagyok azért, mert lefeküdtem
Radomillal.
Andrea tágra nyílt szemekkel nézett rám és bólintott. Folytasd.
Oké, folytatom. Arra képes vagyok. – Miért feküdtél le
Radomillal?

192
 Andrea a homlokára csapott. Haragos tekintettel néztem rá.
Tudod mit, nagyágyú, csináld te, én majd megyek az ajtóba.
Desandra felegyenesedett ültéből. – Nem vagyok szajha, ha
erre vagy kíváncsi.
– Én nem mondtam semmi ilyesmit. Csak próbálom
megérteni a dolgokat. Szerintem egyértelmű, hogy valaki próbál
megölni téged. Minél többet tudok, annál könnyebben elejét
tudom venni a fenyegetéseknek.
Desandra újból felsóhajtott. – Oké. Amikor tizenhét voltam, az
a barom apám kiházasított Radomillal. Radomil a húszas éveiben
járt. Azt hittem, vége az életemnek, de aztán rájöttem, hogy annál
nem lehet rosszabb, mint amilyen otthon volt.
– Milyen volt velük? – kérdezte Andrea.
– Igazából nem is annyira rossz. Egy hegyen élnek
Ukrajnában. Gyümölcsöskertek és erdők feküdtek mindenhol.
Meg falvak. Minden szombaton bementünk a városba és
keresztülsétáltunk a piacon. Radomil mindig vett nekem valamit.
Rendes fickó. – Desandra előre hajolt. – Nagyon jó az ágyban.
Tényleg nagyon, nagyon jó. Nem jártunk el sokat. El voltunk
foglalva, ha értitek.
Ja-ja, fogtuk. Sokat keféltetek. – És a családja?
– Ők is rendben voltak. A nővére, Ivanna kedves, és inkább ő
meg a bátyja a koponyák a családban. Radomil... ő sem ostoba. Ő
csak.. egyszerűen gondolkozik. Nem foglalkozik a politikával.
Kábé egy hónap alatt biztos lettem abban, hogy sose kerül a falka
élére.
– Mi a szörnye? – kérdeztem.
– Hiúz. Az egész családja az.
– Mi történt a szüleikkel? – kérdezte Andrea.

193
 – Meghaltak. – Desandra vállat vont. – Pár évvel ezelőtt,
amikor területi harcot vívtak. Csak Radomil maradt a két
bátyjával és két nővérével. Ó, és a nagyapjuk. Aki tényleg
nagyon öreg. Bottal jár és az esetek felében fogalma sincs arról,
hol van. Szerettem ott élni. Nem nagyon vontak bele a dolgokba,
de annyira fiatal voltam, hogy nem érdekelt.
– És miért is lett vége? – nógattam őt.
– Az apám töröltette a házasságunkat. Csak öt hónapig éltem
Radomillal. Kral jött, és elvitt onnan.
– Radomil nem harcolt érted? – kérdezte Andrea. Láttam az
arcán a gondolatait. Ha valaki megpróbálná elvenni tőle
Raphaelt, eltenne láb alól bárkit, aki gátolná abban, hogy mellette
maradhasson.
Desandra megrázta a fejét. – Nem akarta, hogy elmenjek, de a
bátyja rábeszélte. Három évvel később hozzámentem
Gerardohoz. Két évig voltam mellette.
– Szeretted őt?
Desandra megfáradt arccal nézte a kezeit. – Igen. Szerettem őt.
De az most már nem számít.
– Tudom, hogy szívás, de ha elmondod nekem, az segíthet
megérteni, mi folyik itt.
Újabb sóhaj. – Isabella és a férje vezetik a Belve Ravennatit.
Gerardonak és Ignazionak is van hatalma, de messze nem elég
ahhoz, hogy bármi fontosabbat is véghezvihessenek a szüleik
engedélye nélkül. Isabella sosem kedvelt engem. Radomil
családjában fesztelen volt a hangulat, míg a Belve Ravennati
mindent komolyan vesz. Minden nagyon fontos volt és csak a
kötelességről és a családi érdekek figyelemben tartásáról szólt.

194
 Desandra a szájába dugta a mutató ujját és öklendező hangot
hallatott. Elbűvölő.
– Egy béta párja voltam ott. Elvárták tőlem, hogy
felelősségteljes legyek. Nem hagyták, hogy azt csináljam, amihez
csak kedvem támad. Olaszul tanultam, és egyszer részt vettem a
megbeszélésükön is, de az anyja azt mondta Gerardonak, hogy
én csak egy ideiglenes megállapodás részeként vagyok velük.
Később Isabella, Gerardo és én egy kereskedelmi csúcson
voltunk Budapesten. Nagy megbeszélésekre mentek. Én is velük
tarthattam volna, de inkább odakint ültem a bétákkal.
– Miért? – kérdezte Andrea.
– Mert azok nem tudják, mikor kell a pofájukat befogni –
mondta Desandra. – Unatkoztak és fecsegtek. Ha figyelmesen
hallgatsz, rájössz dolgokra.
Oké. Közel sem volt olyan ostoba, mint amilyennek tetette
magát.
– A találkozó után az apám rám talált és megparancsolta,
hogy pakoljak. Nemet mondtam neki. Elindultam megkeresni
Gerardot. Ő iszonyú dühös lett. Az a négy pasas, akik
mindenhova követik apámat? Azok gyilkosok. Két farkas, egy
patkány és egy medve. Bármit megtesznek, amit parancsol nekik.
Nincsen... öntudatuk.
– Lelkiismeretük? – javítottam ki őt.
– Igen, az. Akkor is ott voltak és közölték Gerardoval, hogy el
fognak vinni magukkal. Gerardo azt mondta, egyedül akkor
győzhetnénk, ha megküzdenénk az apámmal. – Desandra rám
nézett. – Fogalmad sincs arról, milyen borzalmas az apám.
Láttam... – Beharapta az ajkát. – Láttam, amint az ellenségei

195
olyan módokon haltak meg, amit még csak el sem tudsz
képzelni.
Az orrlyukai remegtek felindultságában. Kissé hátrébb dőlt,
átölelve magát a karjaival. Zöld villant fel íriszeiben, smaragdos
tükröződés kitágult fekete pupilláiban. Öntudatlanul is hátrált
tőlem, egyre nagyobb távolságot építve maga köré. Eleget láttam
ezt az érzelmet ahhoz, hogy felismerjem. Desandra rettegett.
Eszébe jutott valami, az emlék pedig megdermesztette.
– Kedveltem egy cuki számítógépes pasit. Szemüveges volt.
A falkának dolgozott. Csinált valamit – még csak azt sem tudom,
mit – és az apám felhúzatta egy karóra a fejét. Épp ráláttam a
szobám ablakából. Át kellett helyeznem az ágyamat, hogy a cuki
pasas levágott feje, akivel egyszer csókolóztam, ne bámuljon
engem, miközben alszok.
Amint esélyem adódik megölni Jarek Kralt, meg fogom tenni.
Még csak bizonyítékra sem volt szükségem ahhoz, hogy tudjam,
igazat mondott. A félelmet lehet tettetni, de a test akaratlan
reakcióit arra nem.
– Azt mondtam Gerardonak, hogy az öngyilkosság lenne.
Hogy nem elég jó ahhoz, hogy szembenézzen az apámmal akár
mellette állok, akár nem. Azt felelte, gyenge vagyok, és hogyha
nem vagyok hajlandó mellette harcolni, egyszerűen csak menjek
el. Aztán pedig fogta a ruháimat és kidobta őket a folyosóra.
Minden hozzátartozója úgy bánt ezzel a nővel, mint a
szeméttel. Meg sem próbált harcolni, vagy elmenni. Egyszerűen
elfogadta ezt, és bosszúból magát és másokat kínzott.
Desandra vállat vont. – El sem tudtam hinni. Aznap reggel
szeretkeztünk. Azt hittem, szeret engem, de ehelyett kidobott. Ki
kellett szabadulnom onnan. Egy hatalmas szállodában szálltunk

196
meg, ezért elrejtőztem egy erkélyen. Nem akartam mást, csak
sírni. Radomil talált rám. Nagyon magányos voltam, ő pedig
igazán kedves volt velem. Magához szorított és azt mondta,
minden meg fog oldódni. Mérges voltam Gerardora, ezért ott
csináltuk, az erkélyen. Tessék, megkaptátok. A teljes ronda
történetet.
Raphael lépett be a szobába.
Desandra felegyenesedett ültében, és átvetette egyik lábát a
másik felett. – Helló, szépfiú.
Minden egyes alkalommal, amikor összekapargattam egy
morzsányi együttérzést vele szemben, csinált valamit, amivel
felégette azt az utolsó szemig.
Raphael rábámult. – Nem érdekel.
– A hasam miatt, igaz?
– Nem – mondta Andrea. – Miattam. Mi az, édesem?
– Vadászni megyünk.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Vadászni – felelte. – Lovakon.
Mi a pokol...? – Legközelebb lovagi tornán veszünk majd
részt? Vagy talán körben helyezzük el az asztalokat?
Raphael vállat vont. – Ha meg is tesszük, nem veszek fel
páncélruhát. Mindannyian meg vagyunk hívva a vadászatra, és
eléggé biztos vagyok benne, hogy kötelező jellegű.
– Nagyszerű! – Desandra leugrott az ágyról. – Bármi, csak
kijuthassak ebből a szobából.
Rámutattam egy ujjal. – Pszt. Az egész kastély megy?
Raphael bólintott. – Mindenki megy.

197
 Ha itt maradnánk és ránk támadnak, az egész kastély üres
lenne és senki nem venné észre, vagy törődne vele. Hugh készült
valamire. – Tudnak róla, hogy nyolc hónapos terhes?
– Úgy tűnik. A nyertes még díjat is kap.
Vadászni menni a hegyekben, vagy hátramaradni egy
elhagyatott kastélyban a hisztérikus állapotban lévő Desandrával
és bárminemű segítség nélkül egy küszöbön álló támadás
esetében? Mindig azok a döntések. – Akkor menjünk vadászni.

AZ ÚT ELŐTTEM KANYARGOTT, EGY TENGERZÖLD

VIZŰ TÓPART MENTÉN, AMI TŐLÜNK BALRA FEKÜDT.
Szelídnek tűnt, ahogy gyengéden nyaldosta a belőle kimagasló
hegy talapzatát. Égig érő mediterrán ciprusfák kísérték az utat,
mindegyik tökéletesen egyenes volt, mint egy kúpgyertya,
közöttük pedig babércserjék szőtték keresztül magukat. Jobbra
tőlünk hosszú, enyhén kanyargó oszlopokban szőlőtőkék álltak a
hegy lankáin.
A lovam homokszínű, izmos, széles hátú állat volt, alacsony
vállakkal és arányos fejjel. Nyugodt tempóban lépkedett felfelé
az öreg kövezett úton, mit sem törődve a két oldalán haladó
alakváltók szagával. Volt egy olyan érzésem, hogy ha egyenesen
belevezetem a tóba, akkor sem ellenkezne velem. Alakváltók
sétáltak és lovagoltak körülöttem mindenhol. Desandra is saját
lovon ült. Először sétálni akart, de arról lebeszéltem, és hiába
vétóztam meg a lovaglást is, semmi áron nem volt hajlandó
kocsival jönni. Nem akart kocsikázni, és egy alfa lánya volt, így
ha nem kapja meg amit akar, kitépte volna valaki torkát. Végül
az lett belőle, hogy megnéztem az összes lovat és kiválasztottam
a legidősebb, legkezesebbnek tűnő állatokat magunknak. Most
198
tehát a nagyon terhes védencem egy olyan lovon ügetett, aminek
erősen remegtek az orrlyukai. Nyilvánvalóan erős volt a gyanúja
arra, hogy a hátán cipelt ember valójában farkas volt, és hogy fel
fogja majd őt falni. A vérfarkasok méhe acélból kell, hogy legyen,
mert Desandra nem hogy nem mutatta a kimerültség egyetlen
jelét sem, sőt, olyan frissnek tűnt, mint a harmatos reggel.
Andrea is a lovaglás mellett döntött. A nyeregből jó rálátásunk
nyílt mindenkire, ráadásul egy esetleges támadásnál a lovat
pajzsként is fel tudtuk használni. Derek, és sokan mások a
gyaloglást választották – Curran szintúgy, aki szentül hitt abban,
hogy az összes ló titokban összeesküvést szőtt ellene. Mivel
Andreával közrefogtuk Desandrát, Curran végül a baloldalamon
és kissé előttem sétált, Lorelei pedig vele tartott.
Még mindig nem tudtam rájönni, ő hogyan kapcsolódott
ehhez az egész ügyhöz. Amennyire meg tudtam ítélni,
semmilyen kötelék nem fűzte egyik érintett falkához sem a
háromból.
Lorelei világoskék blúzt és farmert viselt, ami kiemelte a
fenekét. A haja le volt engedve, és enyhén lengedezett a szélben.
Odahaza valaki mostanra már oldalba bökött volna, mert a Falka
mércéje szerint túl közel sétáltak egymáshoz, tőlem pedig
elvárták volna, hogy morogjak ezért, de nem otthon voltunk,
Barabas pedig, aki közvetlenül mellettem lovagolt egy fehér
lovon, csendben maradt.
Lorelei csacsogott, valamit a szőlőpréselésről és a cukor
kinyeréséről a borból. Curran bólintott. Elkaptam egy kis
részletet az arcából. Mosolygott. Úgy tűnt, jól érzi magát. Ők
együtt sétáltak, én pedig itt ragadtam hátul. A lovamon.

199
 Egy csinos huszonegy éves lánynál több kellene ahhoz, hogy
összezavarodjak. Ez egy új és kellemetlen fejlemény volt. Ez a
hely volt mindennek az oka. Mindenki arra várt, hogy a hátunk
mögül lesben ránk támadjon, szóval valószínűleg csak sokat
láttam bele a dologba. Lorelei csak egy gyerek. Jogilag talán
huszonegy volt, de amikor legutóbb találkoztak, Curran
huszonkettő volt, ő pedig tizenkettő. Ennek már önmagában
garantálnia kellett, hogy semmi nem folyik kettejük között.
Egy olyan ember lánya volt, akit Curran ismert, valószínűleg
az akarata ellenére lett iderángatva, és Curran kedves volt vele,
mert néhányan szoktak olyasmit is csinálni. Mi ketten azonban
annyi mindenen átmentünk már együtt. Szeretett engem, én is
szerettem őt, és ideje volt kevesebbet méregetnem a köztük levő
távolságot és többet foglalkozni a környezetemmel. Volt itt egy
elvégzésre váró munka.
Senki nem követelte, hogy vadászatra alkalmas ruhát vegyek
fel, úgyhogy farmer, póló és egy zöld férfiing volt rajtam, amit
nem gomboltam be és felgyűrtem az ujjait. Az övembe apró
erszényekben egy sor gyógynövényt dugtam, a bőr
csuklóvédőim tele voltak aggatva ezüst tűkkel, és Slayer mellett,
amit a hátamon viseltem, elhoztam a második kardomat is, amit
a csípőmön hordtam. Bárkit, akinek egy szemernyi aggálya is
támadt az extra felszereltségem ellen, szívesen fogadtam volna,
hogy jobbá tegye a napomat egy kis harccal.
Hugh a menet végén haladt. Egy szörnyen nagy lovat ült meg,
egy masszív csődört, sötétebbet az enyémnél, egy fehér csillaggal
a homlokán és fehéres harisnyákkal a lábain. A shire-i és
clydesdale-i lovak színeit láttam benne keveredni, de a
körvonalai sokkal tisztábbak voltak, a mellkasa pedig jóval

200
kifejlettebb. Egy olyanfajta csődör volt, amit a lovagok csatákba
vezettek.
Hugh felénk közelített. Fekete hosszúkabátot viselt,
ugyanolyat, mint Hibla vérsakáljai. Övvel kiegészítve, az
oldalain a szűkülő szabással és a mellkasán átvetett,
lövedékekkel felaggatott vállszalagokkal a kabát szélesebbnek
mutatta a vállait, a csípőjét keskenyebbnek, a testét pedig
magasabbnak. Sokkal inkább tűnt közelítő fenyegetésnek, sem
mint egyszerű lovasnak. Mivel a kastély urának szerepét
játszotta, feltehetőleg úgy döntött, akként is öltözködik. Bár nem
volt nála tőr. Helyette egy nagyon hosszú kardot hozott a
hüvelyében. Csak a markolatát láttam, egyszerű funkcionális bőr
egy keresztvassal rajta.
Andrea oldalra léptetett, hogy odaengedje őt Desandra mellé.
Hugh előre hajolt, aggodalom ült ki az arcára. – Hogy érzed
ma magad?
Desandra kihúzta magát a nyeregben. Mintha egyszerűen nem
tudott volna uralkodni önmagán. Bármilyen férfinemű azonnal
felkeltette a figyelmét. Hugh pedig jóképű volt, amolyan
agresszív férfias módon: kék szemek, sötét haj és frissen
borotvált szögletes áll, ami olyan sima volt, hogy nagy késztetést
éreztem a beverésére. Olyanok vették körbe, akik a természet
legkegyetlenebb és legintelligensebb gyilkoló gépeivé voltak
képesek átváltozni, de ez láthatóan teljesen hidegen hagyta őt,
mintha száz százalékig biztos lett volna abban, hogyha még ha
mindannyian egyszerre támadunk rá, azt is képes lenne kezelni.
Curranből áradt a nyers, vadállatias erő. Ösztönösen érezted,
hogy sosem állt messze az erőszakosságtól. A bőre alatt
hullámzott, ha pedig meg akart félemlíteni, úgy nézett rád,

201
mintha a zsákmánya lennél. Hugh azonban olyan nyugodt volt,
mint egy szikla. Képes lett volna jóízű, szívélyes nevetés közben
lenyisszantani a fejedet.
– Megvagyok – válaszolta neki Desandra. – Köszönöm a
kérdést.
– Szólj nyugodtan, ha a lovaglás túl keménnyé válik.
Egyetlen szavadba kerül, és visszafordítom ezt a díszmenetet. –
Rákacsintott a lányra.
Desandra felkuncogott.
Mit tervezel, Hugh? Mi a célod?
– Nagyon sajnálom a tegnapit – folytatta Hugh. – Az
embereim már vizsgálják a körülményeket. Megtaláljuk, bárki is
küldte azt a szörnyeteget.
– Biztos vagyok benne, hogy meg fogjátok – mosolygott
Desandra.
Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy garantáljuk a
biztonságodat.
Szerintem épp most jött fel egy kis hányás a torkomban. – A
falkával kötött szerződés értelmében mi vagyunk azok, akik a
biztonságáért felelünk. Ti bátorítjátok őt a vadászatra – vagy
sokkal inkább belehajszoljátok, gondoltam.
– Szeretek vadászni – szűrte keresztül a fogain Desandra, és
célzott tekintetet vetett rám.
– Igen kevés benne a kockázat – mondta Hugh. – Senki nem
próbálkozna semmivel, amikor ennyien vesszük őt körül.
– Nyolc hónapos terhes. – Egyébként meg milyen ésszerű oka
lehetett annak, hogy kirángatták őt a kastélyból ide?
Hugh rám vigyorgott, kimutatva fehér fogsorát. – Abba kell
hagynod azt, hogy emberi mércével kezeled az alakváltókat.
202
 – Tökéletesen jól vagyok – mondta Desandra.
Ó, te idióta. – Ha a ló ledob téged...
– Épp ezért hoztál magaddal egy medmágust – mondta
Hugh, hátrafelé fordítva a fejét, ahol Doolittle lovagolt egy pejen.
– Eléggé hozzáértőnek tűnik.
Curran hátrafordult és a kőkemény Bestiák Ura-pillantásával
nézett minket.
– Nos, a védelmezőid szakképzett kezei között kell hagyjalak
– mondat Hugh. – Valakinek az expedíció élére kell állnia, vagy
valami vadon mélyén kötünk ki és juhot kell lopni vacsorára.
Desandra újból felkuncogott.
Hugh csettintett egyet a nyelvével, a csődör pedig egyenesen a
parádénk eleje felé indult vele.
– Mi bajod van? – meredt rám Desandra.
Hozzá hajoltam és halkan a következőt mondtam neki: – Az a
férfi veszélyes. – És ha valaki fél évvel ezelőtt megkérdezi, mi fog
történni, ha mi ketten találkozunk, azt feleltem volna, hogy
Hugh azonnal rám támad. Ehelyett most együtt lovagoltunk egy
vadászaton, szúrós szócsatákat vívva egymással.
– Csak egy ember – mondta megvetően Desandra. – Egy
harapással fel tudom tépni a torkát.
És már megint a torkok feltépésénél tartunk. Gondoltam rá,
hogy közlöm vele, én is ember vagyok, és hogy egy torok
feltépős megmérettetésből kettőnk közül ő jönne ki halottan, de
hallgatóztak körülöttünk. Emellett, sosem volt jó ötlet a
védencedet fenyegetni. Még zokon venné, és a közreműködése
nélkül sokkal nehezebb lenne életben tartani őt.
– Nem minden ember ugyanolyan – mondta végül Andrea.

203
 Ha Desandra arról mer álmodni, le tudja gyűrni a Vas Kutyák
Rendjének tanítóját, durva ébredésben lesz majd része. Hugh
egyetlen vágással véget tudna vetni az életének, átverekedve
magát minden rokonán és férjén keresztül, és a végén egy jókora
pohár helyi borral ünnepelné meg a tettét.

AZ ÚT EGYRE MAGASABBRA ÉS MAGASABBRA

KANYARGOTT, míg végül egy tisztásra nem értünk, amit
hatalmas szürke kőlemezek borítottak. Egy hegy függőleges
szirtfalához ékelődve, a tisztásnak durva trapéz formája volt, és
keskenyebb oldala nézett szembe a heggyel. Érdes fából felhúzott
köralakú karám helyezkedett közvetlenül a hegy mentén.
Távolabb fák magasodtak az égig, zöldek és buják, végigkövetve
a hegyoldalt ameddig csak a szem ellátott.
Három kőtrónus állt a tisztás végében, egyszerű sziklákból
formázták őket elnagyolt vonásokkal, amiket az évszázadok esői
finomítottak le. A középső trón hatalmas bástyaként állt ott,
mintha egy óriásnak készítették volna, míg a másik kettő kisebb
volt. Ősinek tűntek, épp mint a lemezek a lábaink alatt. Ez egy
ősi hely volt, amit betöltött a kor szelleme. Évszázadokkal ezelőtt
bizonyára valamilyen király foglalt itt helyet a kőtrónuson, a
hegyeket tanulmányozva.
Hibla emberei leszálltak a nyergekből és odajöttek hozzánk a
lovainkért. A hegy lábánál fekvő karámhoz vitték és
kipányvázták őket ott.
Hugh leült a trónra. Ó, kímélj meg ettől...
– Hölgyek és Urak. Az előttetek elterülő erdő gazdag
vadakban. Bővelkedik gímszarvasban, kubáni túrban – ez a

204
hegyi antilopok királya – gazellákban, muflonokban,
vadjuhokban és vadkecskékben.
Egyértelműen ment neki a szónoklás. A hangja bezengte a
tisztást, eléggé hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja, de mégis
barátságosan és tökéletesen érthetően. Biztos gyakorolta a
seregein. – Ma este hajszolunk, gyilkolunk és zsákmányolunk...
– Ezekben a hegyekben nagy hagyománya van a nyári
vadászatoknak. A szabályok egyszerűek: a vadászok
csapatokban indulnak el reggel, és napnyugtakor térnek vissza.
A zsákmányukat megvizsgálják és pontozzák. Csak az érett
állatokat lehet levadászni. Azok, akik kölyköket, vagy olyan
nőstényeket ölnek le, amik a kicsinyeikkel vannak, kizáratják
magukat és a csapatukat is. Az a csapat, amelyik megnyeri a
vadászatot, megkapja jutalmául a kastély urának díját.
Ó fiú, fiú.
Két djigit előhozott egy téglalap alakú keretet, amit indigókék
szövet borított.
– Az ősi Kolkhisz határain belül tartózkodunk – folytatta
Hugh. – Ez egyben Grúziának a bölcsője. Jóval Krisztus előtt
harcosok és költők királysága virágzott ezeken a földeken. Amíg
Európa lakossága továbbra is a bronzkorszak kegyetlen
eszközeivel viaskodott, Kolkhisz varázsló kovácsai
megmunkálták a vasat és aranyat. Ma pedig kegyelettel adózunk
az ő dicső múltjukért.
Hibla odalépett a szövethez és egyetlen mozdulattal lerántotta
a keretről.
Arany ragyogott fel, tündökölve az éles napfényben. A
körülöttem állók lélegzete elakadt. Egy kos irhája volt kiterítve a
keretben. Sűrű gyapjának minden egyes szála ragyogó arany
színben pompázott. Váó.
205
 – Nektek adom az Aranygyapjút! – jelentette be Hugh.
Taps hangzott fel a tisztáson. Valaki izgatottan hurrogott
egyet.
– Jason Argonautshoz hasonlóan, aki Kolkhisz vagyonát
kutatva jött ide, ti is mindannyian ideutaztatok. De az a vagyon,
amit ti vágytok, egészen másfajta, a bölcsesség és barátság
gazdagsága. Ez a mi ajándékunk nektek. Most dél van. Három
órátok van. Bizonyítsátok be, hogy ti vagytok a legkiválóbb
vadászok. Bizonyítsátok bátorságotokat és képességeiteket.
Vadásszatok, és az a csapat, amelyik a ma esti lakomára a
legnemesebb vadat hozza, nyeri el a kérkedés jogát és az
Aranygyapjút.
A tisztás megremegett, ahogy vagy százan ujjongtak fel
egyetértésben. Izgatottság járta át a levegőt. Egy hajszál
választotta el őket a váltástól. A vadászat lehetősége azok után,
hogy a kastélyba voltak bezárva, túlságosan lázba hozta az
alakváltókat.
– És itt a második, sokkal egyszerűbb, de talán annál
hasznosabb díj.
Hibla felemelt egy üvegtartályt. Műanyagzacskó hevert benne
vagy egy liter barnás folyadékkal. A panacea.
– Azé az alakváltóé lesz, aki a legjobb gyilkosnak bizonyul.
Andrea szemében fény villant. Oldalba bökte Raphaelt.
– Mielőtt elfelejteném! – morajlott fel Hugh. – Nézzetek balra.
Látjátok azt a keskeny átjárót a két hegy között? Maradjatok
távol attól a hágótól. Azok a lények, amik ott élnek nem szeretik
a betolakodókat. Az embereim veletek tartanak, mint
megfigyelők, hogy biztosítsák, betartjátok a vadászat szabályait.
Sok szerencsét mindannyiótoknak!

206
 – Az Aranygyapjú az Obludáké lesz! – üvöltötte Jarek Kral.
Desandra átvetette a vállán a ruháját.
– Nem! – ugattam rá.
– Vadászok – mondta Desandra.
– Mi fog történni a gyerekekkel, ha alakot váltasz?
– Ők is átváltoznak – mondta nekem Lorelei apró mosoly
kíséretében. – Elég gyakori az alakváltó nők körében, hogy a
terhesség ideje alatt átváltoznak. Könnyíti a gerincre nehezedő
terhelést. Meg vagyok lepődve, hogy erről nem tudtál.
Doolittle felé fordultam. – Igaz ez?
Doolittle bólintott. – Ameddig nem marad állati alakjában pár
óránál tovább, és nem próbál meg csak félig váltani, nem lesz
baja.
Esély sem volt arra, hogy fel tudnám venni a versenyt
gyorsaságban egy farkassal. Curran felé fordultam.
– Nem lesz gond – mondta. – Mi majd vigyázunk rá.
Micsoda? – Azt hittem, hogy fedezel engem.
– Azt is teszem.
– Az ember fél egyedül hátramaradni. – Renok, Jarek Kral
parancsnokhelyettese rám vigyorgott. – Kérsz egy kis
társaságot?
Curran megfordult és rámeredt. Meg kellett hagyni, volt
benne mersz. Még csak nem is pislogott. Vagy nagyon bátor volt,
vagy nagyon ostoba. Esetleg mindkettő.
– A Bestiák Ura bizonyára nem marad hátra – mondat Hugh.
– Az összes többi alfa is részt vesz a vadászatban.
Most pedig már, ha hátramaradna, az hatalmas sértésnek
számítana. A darabkák összeilleszkedtek a fejemben. Hugh alig
várta, hogy beszélhessünk végre, és ehhez nagyon-nagyon

207
egyedül akart maradni velem. Nem tudott elkülöníteni a
kastélyban, így mindenkit kihozott ide.
Curran visszapillantott rám. – Tudom, hogy aggódsz
Desandráért. Éppen ezért mindannyian elmegyünk és
biztosítjuk, hogy semmi ne történhessen vele. – Szünetet tartott, a
pillantása fogva tartotta az enyémet. Szürke szemei tiszták és
nyugodtak voltak. – Hamarabb visszaérünk, mint sem
gondolnád.
Még mindig Curran szemeibe néztem, amikor az arc körülötte
megnőtt és átváltozott. Szürkés bunda fedte be. Egy óriási szürke
oroszlán állt a helyén.
Mindenki lefagyott. Néhányan csak bámultak rá leesett állal.
Mások pislogtak. Curran állati alakjában sokkolóan hatott.
– Hitves? – mondta, emberi szavak jöttek ki tökéletesen az
oroszlán szájából.
Mondanom kellett valamit. – Sok szerencsét.
Felemelte a fejét és üvöltött egyet, a hangja keresztülzengett a
hegyeken. Az alakváltók megalázkodtak.
Hugh megcsóválta a fejét, a fülébe dugta az ujjait és ide-oda
tekergette azokat.
Lorelei ledobta a ruháit és kilépett belőlük teljesen meztelenül,
vállait hátrahúzva, fejét feltartva. A csupaszság csak egy
pillanatig tartott, mielőtt a teste örvényleni nem kezdett és átadta
helyét egy ösztövér szürke farkasnak, de egy pillanat elég volt.
Curran látta őt.
Ő vele tart vadászni, míg én itt ragadtam. A fene essen belé.
A csapatunk közrefogta Desandrát. A teste örvénylett, az
átváltozás olyan gyorsan ment végbe, hogy szinte azonnali volt,
és máris egy hatalmas fekete farkas lett belőle.

208
 Körülöttem mindenki átváltozott. Mahon, egy Kodiak
behemót nagy fekete alakja képződött George mellett, aki nem
volt sokkal kisebb termetű nála. Keira felüvöltött, egy karcsú
sötét jaguár. Farkasok, hiénák és sakálok töltötték meg a tisztást.
Én voltam itt az egyetlen nem alakváltó?
Curran leiramodott a lejtőn. Az embereink és Desandra
követték őt. Barabas tétovázott, továbbra is emberi alakban.
– Menj – mondtam neki. Nem jelentene túl nagy különbséget
az, ha mellettem maradna, és Hugh úgyis találna valami ürügyet
arra, hogy elküldje őt innen.
Barabas teste megremegett. Egy rottweiler-méretű vérmongúz
sietett lefelé a lejtőn a többiek nyomában.
Curran odakint vadászott Lorelei-jal. A gondolat szúrt, és nem
akart elmúlni. Nem szabadatott volna zavarnia, de mégis azt
tette. Nem akartam, hogy Curran elmenjen.
Egy falka szürke farkas is távozott – Belve Ravennati. Jarek
csapata – farkasok, medvék és egy tucat patkány – délkelet felé
indult, míg a Volkodavi, homokszín hiúzok, jobbra lőttek ki. Egy
szempillantás alatt a tisztás kiürült. Elhagyatott ruhadarabok
feküdtek szétszórva az ősi köveken. Lovak prüszköltek a
karámban. Mindenki elment.
– Tehát – kezdte Hugh. – Nem is mondtad. Tetszett a virág,
amit neked küldtem?

209
10. fejezet
Megfordultam és Hugh-ra néztem. A trónján ült, bal karja
behajlítva, könyöke a karfára támaszkodva, fejét ökölbe szorított
kézfején nyugtatva. Kényelmesen szeretjük, nem igaz?
Egész életemben előre láttam ennek a pillanatnak az
eljövetelét. Most itt volt, de nem tudtam, mihez kezdjek vele. A
nyugtalanság jeges áradatban öntött el. A fejemben ezt a
találkozást mindig véres kardok és szúrt sebek képében
képzeltem el. A szúrás hiánya meglehetősen zavaró volt.
– Mondd csak, mihez kezdesz, ha éppen nincs egyetlen trón
sem a közelben? Magaddal viszel egy hordozható darabot, vagy
bármi megteszi a közelben lévő választék közül, mondjuk egy
kerti szék, vagy bárszék, esetleg?
– Az apád egyszer azt mondta nekem, hogy egy kutya a
trónon is kutya marad, míg egy király az omladozó sziklán is
király lesz.
Ügyes szóhasználat, figyelembe véve, hogy a hivatalos
megnevezése a Vas Kutyák Rendjének tanítója volt. – Az apám?
Hugh felsóhajtott. – Ugyan már. Láttam a kardot,
keresztülsétáltam a romokon, ami Erra pusztítása után maradt,
és megtaláltam a virágjaidat ott, ahol te és az alakváltók a
Fomorianokkal harcoltatok tavaly. Éreztem, ahogy áradt belőlük
a mágia. Ne sértsd meg az intelligenciámat.
Hát akkor megérkeztünk. – Rendben. Mit akarsz?
Hugh kitárta felém a karjait. – Te mit akarsz, ez a kérdés. Te
jöttél ide, a kastélyomba.

210
 – A sértés-dolog két irányba működik. Csapdát állítottál,
idevonzottál az óceánon keresztül, most pedig itt vagyok. Ha egy
kis csevejre vágytál, azt Atlantában is megejthetted volna.
Hugh elmosolyodott. A fogaid túlságosan is tökéletesek, Hugh.
Ezen történetesen tudok segíteni.
Úgy csináltam, mintha az Aranygyapjút tanulmányoznám. Ez
csak a kezdeti köntörfalazás volt. Hamarosan komolyra fordul a
dolog és rátérünk a gyilkolásra, így vagy úgy. A gyapjú túl jól
nézett ki ahhoz, hogy több száz éves legyen.
– Tényleg megöltél egy kost, aminek arany gyapja volt?
– Az Istenekre, dehogy. Szintetikus – mondta.
– Hogyan?
– Fogtuk egy kos irháját, bevontuk mágiával, hogy megóvjuk
az elégéstől és belemártottuk aranyba. Az igazán trükkös rész az
volt, hogy az arany és ezüst megfelelő ötvözetét megkapjuk. Meg
akartam tartani az arany flexibilitását, de olyan nehéz volt, hogy
a gyapjúszálak elkezdtek összetöredezni, a túl sok ezüst viszont
megszilárdította azokat. Végül arany-réz elegyet használtunk.
– Miért bajlódtál ezzel ennyit?
– Mert a királyságok legendákra épülnek – mondta Hugh. –
Amikor a vadászok megöregedtek és megőszültek, még akkor is
azt mesélték, hogyan mentek el Kolkhiszba az aranygyapjút
levadászni.
– Szóval saját királyságot akarsz? – Magasra törő célok.
Megvonta masszív vállait. – Talán.
– Az apám ismeri a terveidet? A történetek szerint nem szeret
osztozkodni.
– Nem az ízlésemnek való a bíborpalást – mondta Hugh. –
Csak a babérkoszorú kell.

211
 A római császárok a bíborpalástot az uralmuk jelképeként
használták, míg a győzedelmes római hadvezérek a Rómán
keresztül vezető diadalmenetük során babérkoszorút tartottak a
fejük fölé. Hugh nem császár akart lenni. Hanem a császár
hadvezére.
– Mik a terveid, Kate? Mi az, amit akarsz?
– Hogy hagyjanak békén. – Egyelőre legalábbis.
– Mindketten tudjuk, hogy az nem lehetséges.
Megérintettem az Aranygyapjút. Az apró fémszálak puhák
voltak az ujjaim alatt.
– Megöltem Voront – mondta csendesen Hugh.
Hidegség öntött el. Az elmém előhozott egy emléket: a férfi,
akit apámnak szólítottam egy ágyon feküdt felhasított
gyomorral. Egy fantomszag csapta meg az orromat, rothadás
sűrű, keserű bűze. Évek óta üldözött álmaimban.
Megfordultam.
A trónon ülő férfi nem volt többé fesztelen. Az arrogancia és a
jólneveltség álcája lehullott róla. Komor bűntudat maradt
utánuk, a régi gyászból hátramaradt beletörődéssel kísérve.
– Érmet vársz érte?
– Nem így terveztem – mondta Hugh. – Gondoltam, hogy
végül eljutunk odáig, mivel Roland holtan akarta látni őt, de
aznap nem harcolni mentem. Beszélgetni akartam. Meg akartam
tudni, miért hagyott el. Olyan volt nekem, mint egy apa. Pár
hónapig küldetésen voltam, és mire visszatértem, ő eltűnt,
Roland pedig azt parancsolta, hogy öljem meg. Sosem tudtam
meg, miért.
Én tudtam. – Jó sokáig tartott levadásznod őt.

212
 – Tizenhat évbe. Abban a kis házban élt Georgiában.
Odasétáltam. A tornácon elém jött, kivont karddal. – Régi,
feldolgozatlan düh élesítette meg a hangját. – Azt mondta:
"Lássuk, mit tanultál." Azok voltak az utolsó szavai hozzám.
Hétéves korom óta nevelt, aztán szó nélkül lelépett. Magyarázat
nélkül. Csak úgy. Tizenhat évig kerestem őt. Olyan volt
számomra, mint egy apa, és csak ennyit kaptam. "Lássuk, mit
tanultál."
Dühösnek kellett volna lennem, de valamilyen okból nem
voltam az. Talán azért, mert tudtam, az igazat mondta. Talán
azért, mert Voron engem is ugyanúgy hagyott magamra,
magyarázatok nélkül, amikre pedig igen nagyon szükségem lett
volna. Talán azért, mert azok a dolgok, amiket a halála óta
megtudtam róla, elbizonytalanítottak minden olyasmit illetően,
amit az életben valaha nekem mondott. Bármi is volt az oka, csak
lehengerlő, kongó szomorúságot éreztem.
Milyen megható. Együtt éreztem az örökbefogadó apám
gyilkosával. Talán ha mindennek vége, Hugh feje és én együtt
elénekeljük a 'Kumbaya'-t a tűz mellett.
Most csak várakozott. Szörnyen sok megosztanivalónk volt.
Voron mindig óva intett Hugh éles eszétől. Az élvezet kedvéért
szőtt stratégiákat. Ez a beszélgetés a részét képezte valamiféle
tervnek. Volt valamilyen célja, de mi lehetett az? Azt akarta látni,
milyen könnyű engem provokálni? Hallgatni őt, amint Voronról
beszél olyan volt, mintha egy régi sebet tépnék fel érdes késsel,
de Voron azt tanácsolná, hogy essek túl rajta. Hugh beszélgetni
akart. Rendben. Felhasználom ezt ellene.
– Hogy ölted meg őt? – Tessék. Kedves és semleges.
Hugh vállat vont. – Lassabb volt, mint amire emlékeztem.

213
 – Túl sok évet töltött távol Rolandtól. – Mivel nem volt kitéve
folyamatosan az apám mágiájának, Voron megfiatalodása
lelassult.
– Valószínűleg. Átlósan találtam el a hasánál. Csúnya seb
volt. Helyben meg kellett volna halnia, de kitartott.
– Voron kemény volt. – Gyerünk. Mutasd a lapjaidat, Hugh. Mi
a legrosszabb, ami történhet?
– Becipeltem a házba és lefektettem az ágyra, aztán
melléültem és próbáltam meggyógyítani. Nem ment. Valamiért
azt hittem, képes leszek újra összerakni őt. Előkapott egy rövid
tőrt a párna alól, és gyomron szúrta magát.
Ez volt Voron. Még haldokolva is megpróbálta elvenni Hugh-
tól a győzelmet.
– Fél óra alatt elment. Két napig vártam a házban, aztán
végül elmentem.
– Miért nem temetted el?
– Nem tudom – mondta Hugh. – El kellett volna, de nem
voltam benne biztos, volt-e hozzátartozója, és ha volt, jogukban
állt tudni, mi történt vele. Nem így kellett volna végződnie. Nem
akartam, hogy így végződjön.
Egyikünk sem akarta. Hugh elárulva érezte magát. Úgy
képzelhette el, hogy megtalálja a férfit, aki felnevelte és választ
kap az összes kérdésére. Azt hihette, miközben harcoltak, hogy
az egy élet-halál harc lesz két egyelő fél között. Ehelyett egy
makacs öregembert talált, aki nem volt hajlandó beszélni.
Csalóka, keserű győzelem volt ez, ami már egy évtizede
emésztette őt. És meg is érdemelte minden egyes percét.
Voron volt gyerekkorom istene. Megvédett; tanított;
bármelyik házból otthont teremtett. Nem számított, milyen
pokoltanyára tévedtünk, sosem aggódtam, mert ő mindig velem
214
volt. Ha bármilyen baj elébünk került, Voron utat vágott rajta
keresztül. Ő volt az apám és az anyám. Később rájöttem, hogy
talán nem szeretett azzal a feltétel nélküli szeretettel, amire
minden gyereknek szüksége volt, de úgy döntöttem, ez nem
érdekel.
Ott álltam, az Aranygyapjút nézve, és a halálnak azt az
elfelejthetetlen, durva bomló szagát érezve, ami már egy évtizede
mindenhova elkísért. Abban a pillanatban megcsapta az orromat,
ahogy beléptem a házunkba, és tudtam, azonnal tudtam, hogy
Voron halott volt. Az ajtóban álltam, piszkosan és éhesen, késsel
a kezemben, míg összetört életemnek a darabkái lassan körém
hullottak a padlóra, és először az életben igazán féltem. Egyedül
voltam, ijedt és tehetetlen, túlságosan rettegve ahhoz, hogy
megmozduljak, túlságosan rettegve ahhoz, hogy levegőt vegyek,
mert minden egyes belélegzéssel éreztem Voron halálának
szagát. Ekkor értettem meg végre: a halál végleges. A férfi, aki
ezt a leckét megtanította, nem messze feküdt tőlem holtan.
Óvatosan elnyomtam ezt a gondolatot, mielőtt arra késztetett
volna, hogy előrántsam a kardomat.
– Hol voltál? – kérdezte Hugh.
Távol tartottam az emlékeimet a hangomtól. – Az erdőben.
Három nappal korábban hagyott kint a vadon közepén.
– Egy kulaccsal és egy késsel? – kérdezte Hugh.
– Ahm. – Kulaccsal és késsel. Voron kocsival bevitt az erdőbe,
a kezembe nyomott egy kulacsot és egy kést, és arra várt, hogy
hazajussak. Néha napokba tellett. Néha hetekbe, de mindig
túléltem.
– Egyszer ott hagyott a Nevada sivatagban – mondta Hugh. –
Úgy adagoltam a vizet, mintha aranyat ért volna, az éjszaka

215
folyamán pedig volt egy áradás. Lesodort a hegyoldalról, bele a
szurdokba. Majdnem megfulladtam. A kulacs mentett meg, volt
benne annyi levegő, amivel túléltem a víz alatt. Így másztam ki a
sivatagból, félig holtan, ő pedig rám nézett és azt mondta:
"Kövess". Aztán az a mocsok beszállt a kocsijába és elhajtott. Tíz
km-t kellett futnom a legközelebbi városig. Ha képes lettem
volna felemelni a karomat, megfojtom őt.
Ismertem az érzést. Én is többször elterveztem már Voron
halálát korábban, de szerettem őt. Ameddig ő életben volt, a
világnak körülöttem volt tengelye és nem szabadulhatott el
fékeveszetten; de aztán meghalt és pontosan ez történt. Azon
gondolkoztam, hogy Hugh is szerethette őt a maga módján.
Szeretnie kellett. Csak a szeretet változhat át ekkora mértékű
frusztrációvá. De ez még mindig nem magyarázta meg a mostani
osztozkodó hangulatot.
– Én találtam meg a testét.
– Sajnálom – mondta Hugh. Vagy elképesztő színész, vagy
tényleg őszintén bánta. Talán mindkettő.
Csessze meg. – Kellene is. Véget vetettél a gyerekkoromnak.
– Jó gyerekkor volt?
– Számít az? Ez volt az egyetlen, ami nekem jutott, ő pedig az
egyetlen apa, akim valaha volt.
Hugh megdörzsölte az arcát. Voron számára is az egyetlen
apa volt, akit csak ismert, és elhagyta őt azért, hogy megmentse
az anyámat és engem. Felteszem, valamilyen nyakatekert módon
ezzel kvittek lettünk.
– Elmondta neked valaha, miért? – kérdezte Hugh.
– Mit miért?

216
 – A férfinak akit ismertem, acélból voltak az elvei. Sosem
árulta volna el azt az embert, akinek a védelmére felesküdött. Az
a Voron, akit ismertem, soha nem rabolta volna el a mestere
feleségét és a gyereküket és menekült volna el velük. Nem volt
áruló.
– Tényleg nem tudod?
– Nem.
Hazudik. Roland elmondta volna neki. – Miért nem őt
kérdezed?
– Mert fáj Rolandnak.
Piszkáljuk meg a darázsfészket és nézzük, mi történik. – Attól
tartasz, hogy a parancsnokod és főnököd megölne miatta?
Hugh előre hajolt. – Nem. Nem akarok neki még több
fájdalmat okozni.
Őszinte volt, vagy csak játszott velem? Rendben. Akkor
játsszunk tovább, Hugh.
Közelebb mentem hozzá és oldalvást leültem a kisebb trónra,
hátamat a karfának döntve. – Mennyit tudsz az anyám
mágiájáról?
– Nem sokat – mondta Hugh. – Roland kiszámíthatatlanná
vált, amikor Kalina került szóba. Mindannyian kerültük a témát.
Vicces, hogy folyamatosan Rolandnak nevezte az apámat.
Tudta az igazi nevét, de abban nem volt biztos, én tudom-e, ezért
óvatos volt.
– Klasszikus értelemben véve ő egy nagyon erős
varázslónőnek számított. A szerelem és szuggesztió állt a
hatalmában. Ha azt akarta, hogy szeresd, szeretted. Mindent
megtettél volna a boldogságáért. Szerintem Roland immunis volt
rá, ami miatt ő valószínűleg nagyon különleges lehetett anyám
számára.
217
 Hugh a szemöldökét ráncolta. – Azt akarod mondani...
– Beszéltem pár emberrel, aki mindkettőjüket ismerte. A
következő leírást kaptam tőlük, idézem: "Kiégette őt. Volt rá elég
ideje, és annyira erősen megdolgozta őt, hogy elhagyta érte
Rolandot."
Hugh rám meredt. Jelenleg valószínűleg azon gondolkozott,
hogy megvan-e bennem anyám ereje, és hogy ki tudom-e égetni
őt úgy, ahogy az anyám tette azt Voronnal. Na, most legalább
már mindketten kibillentünk az egyensúlyunkból. Tessék, haver.
Ketten kellenek a játékhoz.
– Elhiszed?
– Nem tudom. Bárcsak itt lenne Voron, hogy
megkérdezhessem tőle, de valami seggfej felbukkant a
házunknál és megölte őt.
Egy hosszú, visszhangzó morgás ütötte meg a fülünket a
szoros felől érkezve. Egy farkas magas hangú vadászüvöltése
gördült végig a fák koronája fölött. Felálltam a trónra. Semmit
nem láttam. Csak a fákat.
– Hagyd rájuk a dolgot – szólalt meg Hugh. – Állatok; ők ezt
csinálják. Üldöznek, vadásznak és ölnek.
És csak ennyi kellett ahhoz, hogy a kastély ura visszatérjen.
– Mi a francért rángattál ki minket egyáltalán erre a
vadászatra?
– Mert beszélni szerettem volna veled, és úgy köröznek
körülötted, mint méhek egy halom virág körül. Mit látsz te
Lennartban? Az erejét? Vagy a többség által nyújtott biztonságot?
Megpróbálsz elég testet összegyűjteni, hogy így védd magad?
– Szeret engem.
Hugh hátradőlt és felnevetett.

218
 Azon merengtem, elég gyors vagyok-e ahhoz, hogy hasba
szúrjam. Talán. De a szúráshoz nagyon közel kellene kerülnöm
hozzá, ő pedig visszavágna.
– Ő egy állat – mondta Hugh. – Erősebb, gyorsabb és sokkal
ügyesebb, mint a legtöbb fajtájabeli, de legbelül akkor is csak egy
állat. Én együtt dolgozom velük. Nagyon jól ismerem őket.
Használati tárgyak. Vannak érzéseik, persze, de az ösztöneik
mindig felülírják azokat. Mit gondolsz, miért alkotnak maguknak
ennyire komplex törvényeket? Ilyen közel állj, de tizenöt centinél
közelebb ne, különben kitépett torokkal végzed. Csak azután
egyél, hogy az alfa elkezdett enni, de ne állj fel, amikor besétál a
terembe. Nekünk nincsenek ehhez hasonló ostoba szabályaink.
Nincs rájuk szükségünk. Tudod, mik van nekünk?
Illemszabályaink. Az alakváltók úgy utánozzák az emberi
viselkedést, mint a tanulók egy mesterművészt, de összetévesztik
a komplikáltat a civilizálttal.
Bla-bal-bla. Kérjek, mesélj még az alakváltókról, Hugh apó, mert
fogalmam sincs arról, hogy gondolkoznak. Nem mintha együtt élnék
ötszázzal közülük, és nem kellene minden szerdán végigmenni a
személyes problémáikon a Falkabeli kérelmek meghallgatása során.
– Egy pillanatra már azt hittem, valódi érző ember vagy, de
bebizonyítottad, hogy tévedek. Köszönöm. Emiatt annyival
könnyebb lesz majd megölnöm téged.
Hugh előre hajolt. Különös fény táncolt szemeiben. – Szeretnél
próbát tenni?
Bármikor. – Miért, meg akarod mutatni nekem, mit tanultál?
– Óóó. – Hugh levegő után kapott, szemei összeszűkültek. –
Ez aljas volt. Szeretem az aljasat.

219
 Furcsa, mély üvöltés zúdult keresztül a hegyeken, majd egy
különös hangban halt el, ami a mekegéshez hasonlított – ilyen
lehetett egy tigris nagyságú kecske ragadozószerű hangja.
– Fenébe. – Hugh felállt a trónján. – Megmondtam nekik,
hogy tartsák magukat távol attól a szorostól.
Én is felálltam. Balra megremegtek a fák. Valami felfelé
galoppozott a hegyoldalon, egyenesen felénk.
– Mi ez?
– Ochokochi. Nagy, ádáz húsevő, hosszú karmokkal. Szeretik
a mellkasukkal felnyársalni az embereket.
– Hogy mit szeretnek?
– Megragadnak és felnyársalnak a mellkasukon. Az
alakváltók megzavarták a csordát. Ostoba fajankók. Egyetlen
dolgot kértem tőlük – egyetlen kibaszott dolgot – és még azt sem
tudták betartani. A csorda felénk tart. Normál esetben eltűnnék
az útjukból.
– De most itt vannak a lovak. – Aztán eszembe jutott – a
felfelé vezető ösvény szűk volt és nedves. Volt hét lovunk, és
lehetetlennek tűnt őket időben lejuttatni azon az útvonalon
keresztül.
– Pontosan. Amikor az ochokochik így megőrülnek,
szemvillanás alatt mindent lemészárolnak maguk előtt.
Tompa puffanások zaja érkezett előlünk, ahogy nagyon sok
láb egy ütemre dobogott. Mégis hányan voltak?
Hugh leugrott a trónról a földre. – Egyenesen felénk tartanak.
Balra léptem, az erdő és a karám közé helyezkedve. A dobogó
lábak hangja egyre erősödött, mint egy távoli vízesés robaja. A
lovak prüszköltek és körbe-körbe ügettek a karámon belül, a
ponyvájukat próbálgatva.

220
 A fák megremegtek.
– Ne hagyd, hogy megragadjanak. – Hugh rám vigyorgott. –
Készen állsz?
– Soha jobban. – Lecsatoltam a derekamról a második
kardomat, kivettem a hüvelyéből, amit aztán eldobtam a fűbe.
A szederbokrok a tisztás szélén kettéhajoltak, és az erdő
kilökött magából egy szörnyeteget. Másfél méter magas volt,
félig állt, mint egy gorilla vagy egy kenguru, két masszív hátsó
lábára helyezve hatalmas testének súlyát. Oldalát az irhabőrre
hasonlító hosszú vöröses szőr fedte. Elülső végtagjai, amelyek
izmosak és majomszerűek voltak, hatalmas fekete karmokban
végződtek. A feje kecskeszerűnek hatott széles homlokkal és
apró szemekkel, de keskeny szájak helyett a feje erőteljes
ragadozószerű állkapocsban végződött, amivel inkább nyírni,
mint rágni tudott.
Mi a kénköves pokol volt ez?
A szörny meglátott minket és visszatáncolt, ölelésre nyitva
elülső végtagjait. Éles, fejszeszerű csontozat állt ki a mellkasából.
Rá volt száradva valami mocsok, ami gyanúsan véres
húscafatokra emlékeztetett.
Látogass el a Fekete-tengerre, ismerkedj új emberekkel, láss
gyönyörű helyeket és ölesd meg magad egy mutáns őrült
kenguru-kecskével. Egy újabb pipa a bakancslistámon. Kihúztam
Slayert a hátamon lévő tokból. Hugh felhúzta a szemöldökét a
két kard láttán, de nem szólt egy szót sem. Helyes. Tarts meg
minden hozzáfűznivalót és kérdést a végére.
A lény kitárta a száját – metszően éles fogai voltak – és
felvonított. A borzalmas hang végigdübörgött a tisztáson, nem
üvöltés volt az és nem is morgás, hanem a félelem és a vérszomj

221
által vezetett mély üvöltés egy olyan teremtménytől, ami nem
tudott beszélni.
Elkezdtem forgatni a kardokat, a csuklóimat melegítve be.
Hugh lecsatolta a saját kardját. Sima európai hosszúkard volt,
egy kilencven centis penge egyszerű keresztvassal és bőrborítású
markolattal, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy egy, vagy két
kézzel is használni lehessen. A rézsútos penge úgy ragyogott,
mint a szatén.
A bokrok megint megremegtek. Újabb ochokochik özönlöttek
a tisztásra. A vezetőjük megint felbőgött.
Hugh elnevette magát.
A szörnyek négy lábra dobták magukat és rohamozni kezdtek.
Mi ketten előrébb léptünk, majd pontosan egyszerre csaptunk
le. Én balra mozogtam, kitérve a roham elől és vállmagasságban
vágtam rá a szörnyre. A teremtmény felüvöltött és felém ütött
karmaival. Csak annyira dőltem hátra, hogy elkerüljek az
útjukból, majd a két karddal keresztvágásokat ejtettem. Az alsó a
szörny törzsének oldalát találta el; a fölső pedig a fejét. Vér
ömlött a sebeiből. Az ochokochi felágaskodott majd összeesett,
lábai görcsösen rángatóztak.
Forgatni kezdtem a pengéket, acélfalat varázsolva magam
köré. Egy penge felülre, egy pedig alulra. Ha képesek vérezni,
érezniük kell a fájdalmat is. Él a remény, hogy eléggé értelmesek
ahhoz, hogy távol maradjanak attól a tárgytól, ami fájdalmat
okoz nekik.
Egy másik szörny támadt rám. Rásújtottam. Felüvöltött
fájdalmában, megcsonkítva és szenvedve a fájdalomtól
elkanyarodott oldalirányba, majd befutott az erdőbe. Banzai!

222
Nem kell gyilkolnom. Csak akkora sérülést okozni nekik, amitől
menekülőre fogják.
Egyszerre jöttek felém, én pedig vágva és szeletelve jutottam
át a rozsdavörös testeken. Üvöltöttek és morogtak. Belélegeztem
az agressziót, ami elhagyta őket, és elvesztem az izmok és inak
szeletelésében. Rengetegszer csináltam már ezt korábban edzés
és igazi harc során is, de se az emlékek, se a gyakorlás nem
érhetett fel azzal, amikor élesen tudatában voltam annak, hogy
az életem egy szalmaszálon függött. Egyetlen rossz mozdulat,
egy rosszul irányzott lépés, és eltiportak volna. Karóba húznak
vagy felvágják a mellkasomat. A félelem velem maradt, egy
állandóan jelen lévő tudat az elmém hátsó szegletében, de nem
bénított meg, csak minden élesebb lett tőle. Kristálytisztán láttam
az ochokochikat, minden egyes szőrszálukat, minden egyes
pánikba esett, őrülettől vad szempárt.
Hugh mellettem dolgozott. Mozdulatai könnyedek és
elegánsak voltak, olyasmi, amire nem a dojoban, vagy utcai
harcok során tett szert. Ösztönös megérzéssel forgott, mind a hat
érzékével pontosan tudta, hova helyezze a támadását és milyen
szögben fordítsa a pengét a maximális vágás érdekében, és
amikor a kardja húst ért, a hús felszakadt. Úgy hasította a
testeket, mintha csupán vajból lennének, minimális erőkifejtéssel,
megállás nélkül, mintha olyan ütemre táncolna, amit csak ő
hallott. Mintha csak apámat láttam volna. Azért hívták
Voronnak, mert éppúgy halál járt a nyomdokában, mint a régi
legendákban a hollók nyomában. Ha Voron volt a Halál hollója,
Hugh a kaszája lehetett.

223
 Tökéletes összhangban mozogtunk. Felém lökött egy testet, én
felhasítottam azt, majd visszalöktem neki, ő pedig egy precíz,
halálos vágással vetett véget az életének.
Még több ochokochi esett nekünk őrült áradatként.
Két szörnyeteg tartott felém, tandemben dübörögve a talajon,
alig egy méternyi távolságra egymástól. Nem volt hova
menekülnöm és mindkettőt nem állíthattam meg. Vízszintes
pozícióba fordítottam a kardokat, majd vártam.
Üvöltve jöttek felém. Tizenkét méter.
– Kate! – kiáltotta Hugh.
Tíz méter. Ha egy pillanattal is előbb mozdulok, eltipornak.
Ha egy pillanattal később, nekem végem.
Hét.
Öt.
Magamon éreztem a leheletüket.
Most. Térdre buktam, és egyetlen suhintással keresztben
átvágtam az elülső lábaikat.
Mielőtt előre zuhantak volna, mert a megvágott izmaik és
inaik összeestek a rájuk nehezedő súlytól, visszarántottam a
kardokat és felálltam. A két szörny két oldalról elhúzott
mellettem, majd megcsonkítva zuhantak a földre mögöttem.
– A fenébe, ez gyönyörű volt! – kiáltotta Hugh, miközben épp
egy véres testből húzta ki a pengéjét.
Egy ochokochi támadt rá, túl gyorsan a kardcsapáshoz. Hugh
megfordította a bal karját. A kézfeje kalapácsként a lény
koponyájára sújtott. Az ochokochi megingott, majd elesett.
Mindenáron el kell kerülnöm, hogy valaha is megüssön.
Hirtelen nem maradt több szörny hatótávolságon belül.
Megtört az ochokochik ránk támadó hulláma.

224
 A többi legyezőszerűen szétrajzott, megpróbálva oldalról
bekeríteni minket. Addig hátráltam, amíg a hátam Hugh-énak
nem ütődött. Fogalmam sincs miért, de száz százalékosan biztos
voltam benne, hogy ott találom majd a hátát, erősítésként.
– Elfáradtál? – kérdezte Hugh.
– Egész nap tudnám csinálni.
Az ochokochik vezetője felüvöltött. Ha egyszerre támadnak
ránk, pokoli nehéz lenne megvédeni a lovakat.
Újabb üvöltő kiáltás. Az ochokochik egyként fordultak jobbra
és rozsdavörös áradatként tűntek el a bokrok és fák sűrűjében.
Kilélegeztem.
– Úgy tűnik, megúsztuk – vigyorodott el Hugh.
Felmértem a tisztást és a rengeteg barnás foltot rajta. – Az
ochokochi is számít a vadászaton?
– Nem.
– A fene essen bele. Ezzel elúszott az esélyem a győzelemre.
– Elhagyott a szerencséd – mondta.
Kimerülve hajoltam előre, majd felegyenesedtem és elővettem
egy ruhadarabot a zsebemből. Meg kellett takarítanom a
kardokat.

A HARC UTÁN HUGH NEM PRÓBÁLT TÖBBÉ

BESZÉLGETÉST KEZDEMÉNYEZNI. A megosztás ideje
nyilvánvalóan letelt, és arra koncentráltunk, hogy rendbe rakjuk
a tisztást.
Három órakor Hugh elővett egy kürtöt a nyeregtáskájából és
olyan zajt csapott vele, ami még a halottakat is felverte volna.
Negyed órával később az alakváltó vadászcsapatok elkezdtek
visszaszivárogni a tisztásra. A Volkodavi után másodikként
225
Curran és a társasága jelent meg a színen. A bokrok megrezegtek
és a hatalmas szürke oroszlán nyomakodott át rajtuk. Az
oroszlánajkak határozottan emberi vigyorra húzódtak. Ha az
oroszlánok képesek önelégültnek tűnni, hát Curran épp úgy
festett.
Felhúztam a szemöldökömet. Felhasított szarvasok, túrok és
kecskék voltak felhalmozva Curran hátára. Megrázta magát a
földre lökve rakományát, szürke sörényébe belekapott a szél, és
rám nézett. Aztán a rakás véres tetemre mögöttem. Hugh-val
egyetlen nagy kupacba hordtuk őket a tisztás szélére, hogy egy
kis helyet csináljunk középen és megelőzzük a lovak teljes
idegösszeroppanását.
Az oroszlán visszahúzódott és egy férfi egyenesedett fel a
helyén. – Ez meg mi a fene?
– Szia, édes. – Felé intettem a kőről, amin ültem és tovább
folytattam Slayer tisztogatását egy apró ruhadarabbal.
Curran Hugh felé pördült. A hangja merő vicsorgás volt. – Te
művelted ezt?
– Csak a tetemek feléért tudok felelősséget vállalni. A többi a
feleségedet illeti... a menyasszonyodat? – Hugh felém fordult. –
Nem vagytok házasok, ugye? Mi a megszólítás?
Ó, te seggfej.
– Hitves. – Barabas állt fel Curran mögött. – A helyes
megszólítás a 'Hitves'.
– Érdekes. – Hugh Curranre kacsintott. – Nincs házasságkötés,
nincs vagyonmegosztás sem egyéb megkötések. Ügyes húzás,
Lennart. Ügyes húzás.
Curran szemei arannyá változtak. – Maradj ki a dolgaimból.

226
 Hugh elmosolyodott. – Isten őrizz! Habár jobb ha tudod, ha a
díj a legelegánsabb ölésért járna, azt ő nyerné meg – mondta
felém fordulva.
Curran rám nézett. Sosem kért meg arra, hogy menjek hozzá.
Nem jött fel a téma. És nem is zavart addig, amíg Hugh az
arcunkba nem dörgölte. Ha jobban végiggondolom, még mindig
nem zavart.
Belecsúsztattam Slayert a hátamon lévő tokjába. – Hogy ment
a vadászat?
– Jól – mondta.
– Megsérült bárki is?
– Nem.
Egy karcsú, szürke farkas bukkant fel és állt meg Curran
mellett. A teste elkezdett megnyúlni és kicsavarodni, és Lorelei
most már állt Curran mellett. Újfent meztelenül. Mily meglepő.
– Ez volt az egyik legnagyszerűbb vadászat – kezdte. –
Curran elképesztő. Sosem láttam még ekkora erőt. Olyan volt,...
– Biztos vagyok benne, hogy olyan volt. – Vártam, hogy
megmondja a lánynak, menjen arrébb. Nem tette. Olyan közel
állt hozzá, hogy a kezük gyakorlatilag összeért. Egyikük sem
hordott ruhát, Curran pedig nem mondta neki, hogy menjen
arrébb. Nem is lépett arrébb. Hideg józan harag érlelődött
bennem, de nem hagytam, hogy kicsapjon. A meztelenkedés nem
volt nagy szám az alakváltóknak, de ha egy meztelen férfi állt
volna ilyen közel hozzám, Curran már letépte volna a fejét.
Vártam a reakcióját. Semmi. Nuku.
– Bárcsak te is részt vehettél volna – mondta Lorelei.
Rámosolyogtam.
Lorelei pislogott és tett egy óvatos lépést hátrafelé.

227
 – Nekem is megvolt itt a magam szórakozása. – Felálltam és
feléjük léptem. Lorelei oldalra ugrott, hagyva, hogy közéjük
lépjek. Curran nem fordult felém. Oldalvást rápillantottam az
arcára. Üres volt. Bezárkózott. Olyan volt, mintha az arcomba
vágta volna az ajtót.
Mondj valamit. Mondd, hogy szeretsz. Csinálj valamit, Curran.
Semmi. Argh.
Curran mögött, Desandra újfent emberi formában a kezét az
oldalára tette, kinyomta a hasát, mire megrándult az arca.
Radomil mellette állt, olyan nyelven mondva neki valamit, amit
nem értettem. Biztos valami vicces lehetett, mert Desandra
felnevetett. Aztán hirtelen balra nézett, ahol az olaszok épp a
ruhájukat válogatták ki a kupacból. Én is arra fordítottam a
tekintetemet. Gerardo nem nézett Desandra irányába. Desandra
elkomorodott.
A hangom hidegen szólalt meg. – A ruhái azon a sziklán
vannak, Őfelsége. Összehajtogattam őket.
– Köszönöm – válaszolta hétköznapi hangon.
– Valami baj van? – kérdeztem halkan.
– Nem. – A frusztráció szikrája csillant meg a szemében, de
azonnal el is tűnt. Hát itt volt, az én ingerlékeny oroszlánom.
Sántikált valamiben. Ettől valamiért nem éreztem jobban magam.

A DJIGITEK SZÉTVÁLOGATTÁK A VADAT,

KÜLÖNBÖZŐ SZÍNEKKEL MEGJELÖLVE AZOKAT. Az
elkóboroltakra vártunk, míg az alakváltók felöltöztek.
Meghökkentő mennyiségű vadat gyilkoltak le. Több tucatnyi
állat vesztette el az életét. Reméltem, hogy képesek lesznek ennyi
húst lehűteni, mert rosszul lettem, ha arra gondoltam, hogy
ennyi hús kárba veszhet.
228
 A nyertes csapatot csak azután tudták kihirdetni, hogy a
kastély személyzete szétválogatta és lemérte az állatokat, de a
díjnyertes fogás már most fájdalmasan egyértelmű volt: egy
gyönyörű, érett túr, legalább száz kilós, a szarvai mint két
félhold. Hugh kivette a mi halmunkból, a djigitek pedig nagyon
látványosan körbejártak vele.
– Megtisztelne azzal a vadász, hogy feláll és átveszi a
jutalmát? – morajlott Hugh.
B néni lépett oda hozzá. Hugh meghajolt előtte és odaadta
neki az üvegtartályt, ami a műanyagzacskóban lévő gyógyszert
tartalmazta. Mindenki megtapsolta őt.
B néni elmosolyodott és átadta Andreának a gyógyszert. – Az
én ajándékom az unokáimnak.
Megkönnyebbülés öntöttel el Andrea arcát. Épp csak egy
pillanatig tartott, de láttam rajta. Röviden magához ölelte a
tartályt, mielőtt tovább adta volna Raphaelnek.
A ruhák újra fent voltak, a lovak pedig ki lettek engedve a
karámból, és megkezdtük az utunkat visszafelé. Körülöttem
mindenki boldogabbnak, higgadtabbnak és jóllakottnak tűnt.
Curran a lovam előtt sétált. Lorelei érzékelhette, hogy nem a
mostani a legalkalmasabb idő a türelmem tesztelésére, ezért
George mellé szegődött beszélgetni, mögöttem. Curran egyre
csak sétált, én pedig tovább lovagoltam. Vagy történt valami
azon a vadászaton, vagy kiforralt valamilyen tébolyodott tervet,
most pedig ahhoz tartotta magát.
Nem beszélgettünk.
A jobbomon Desandra Andreának csacsogott a vadászatáról.
Hónapok óta most először éreztem magam teljesen egyedül.
Ismerős, bár félig elfeledett érzés volt. Nem éreztem ezt az

229
elszigeteltséget már Greg halála óta. Majdnem tíz évig
gondoskodott rólam Voron halálát követően. Annyira
hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy amikor megölték, olyan volt,
mintha valaki kettéhasította volna az életemet egy
kalapácsütéssel. Az alakváltók sosem kezeltek kívülállóként, de
ebben a pillanatban pontosan tudtam, hogyan érezhet egy
harmadik kerék. Még mindannyian túláradóan izgatottak voltak
a hajsza miatt. Az élmény összekötötte őket, és itt voltam én, a
magányos ember a lovon, Curran pedig egy szót sem szólt
hozzám.
Kellemetlen érzés volt, és egyáltalán nem tetszett. De
megbirkózok majd vele. Nem tudtam, mi baja van Currannek, de
úgyis rájövök. Curran soha nem csinált semmit ok nélkül és
olyan kontroll alatt tartotta magát, hogy még az egyéjszakás
kalandjait is előre megtervezte.
Curran sosem vesztette volna el a fejét Lorelei miatt, nem
számít az mennyire csinosan vagy fiatalnak nézett ki. Kifőzött
valamilyen tervet, most pedig azt hajtotta végre a rá jellemző
Curran-stílusban; az pedig, hogy nekem nem beszélt róla azt
jelentette, hogy nagyon nem tetszett volna. És pontosan ez volt
az, ami aggodalommal töltött el.
Az út elkanyarodott. Magamon éreztem valaki pillantását, így
felpillantottam. Hugh. Engem nézett, ahogy követtük az út ívét.
Előttünk már ott magasodott a kastély a hegy ormán. Ideje
visszahelyezni a keménylegény kifejezést az arcomra.
Tizenkét perccel később beözönlöttünk az udvarra. Egy djigit
elvette a lovam kantárszárát. Curran, Mahon és Eduardo maguk
között beszélgettek. Egyenesen feléjük indultam el. Tisztázni
akartam a helyzetet.

230
 A szemem sarkából megláttam Hiblát, aki keresztülsietett az
udvaron. Nem akartam beszélni vele. Hamarosan kezdődött a
műszakom Desandra mellett, és még azelőtt szerettem volna
beszélni Currannel. Ne hozzám gyere, ne hozzám gyere...
– Hitves!
A fene essen belé. – Igen?
– Beszélhetek magával?
Nem. – Persze.
A fal felé sétáltunk, el a többiek közeléből.
– A lénynek, amit megölt. Voltak szárnyai?
– Újabb támadás történt?
– Úgy tűnik. – Hibla lehalkította a hangját. – Nem akarok
pánikot kelteni, vagy okot adni egy vadászatra a kastélyon belül.
Megnézné velem?
Egyedül? Nem. A tömeget pásztáztam, Andreát keresve, és
meg is láttam őt Raphaellel az ajtóknál, amint Desandrát vezették
be a kastélyba. Épp, ahogy azt kellett.
– Derek! – szólaltam meg.
Egy pillanattal később szellemként lépett ki a tömegből.
– Kérlek, gyere velem.

231
 11. fejezet
A kastély olyan volt, mintha az ősidők óta ott állt volna.
Végigmentünk az előcsarnokon, elfordultunk, végigmentünk egy
másik folyosón, fel a lépcsőkön...
– Ez egy labirintus – mondta Derek.
– Valóban az – helyeseltem. – Mint otthon a Kaszinó alatti.
Kivéve, hogy annak az a célja, hogy meggátolja a vámpírok
szökését, míg ennek az, hogy távol tartsa a támadókat a
sérülékenyebb pontoktól.
Megmásztunk még nyolc lépcsősort, mire végre Hibla
kinyitott egy súlyos ajtót. Kiléptünk a bástyára, majd
végighaladtunk a tornyot szegélyező fal tetején.
– Curran soha nem csinál semmit ok nélkül – közölte velem
Derek csendesen.
Nos, nos, a Bestiák Ura megsértése, amikor Lorelei
megérkezett, nem maradt észrevétlen.
Dereket Jim képezte ki engedelmességre és a gyerek most rám
maradt. Megindít a kötődése, ugyanakkor irritált is. A szerelmi
életem irányítása éppen elég nehéz volt egy tinédzser vérfarkas
kéretlen segítsége nélkül is.
– Tudsz valamit, amit én nem?
Megrázta a fejét.

232
 Közben megérkeztünk a kapualjba. A nehéz ajtó kidöntve
feküdt. Követtük Hibla-t a bejáraton át, majd felmásztunk egy
újabb lépcsősoron és kijutottunk a bástya tetejére. A tökéletesen
kerek torony úgy lett kialakítva, hogy lehetővé tegye az északi
lejtő bombázását. Nem mintha bármi is jönne abból az irányból –
a talaj annyira váratlanul kezdett el lejteni, hogy szinte teljesen
függőleges sziklafalat képzett.
Egy dél felé fordított gyalogsági géppuska volt ráhelyezve egy
forgatható tartóra. Egy nagy sebességű, közepes méretű Scorpion
volt mögötte, szintén forgatható rögzítésen. A hatalmas
számszeríj alakú Scorpion volt a római kori megfelelője a
gépfegyvernek. Elég gyorsan lőtte ki ahhoz a nyilat, hogy az
átvigyen egy páncélt és a hajtókarból ítélve egy sorozatlövőről
volt szó, önrakódó résszel. Két emberre volt szükség az
irányításához, de ha egyszer beindították, a Scorpionból kilövellő
nyilak egy kisebb hadsereget is képesek voltak tönkre vágni. A
fegyver és a Scorpion egy forgó platformon pihent, akár
másodpercek alatt egymást váltva, egy esetleges mágikus hullám
esetén. Okos, Hugh. Nagyon okos.
El kellene lopnunk a Toronynak ezt a felszerelést. Feltéve, ha
visszatérünk valaha is a Toronyba. Két djigits állt az ostromgép
mellet. Mindkettő elég sápadtnak tűnt.
Hibla feléjük bólintott, mire mindketten arrébb álltak, felfedve
egy nagy véres foltot a kövön. Egy levágott kar feküdt a fal
mellett. Hosszú, vékony ujjak. Talán egy nőé. Lekuporodtam.
Karcolások voltak láthatók a kövezeten. Jobb oldalon egy kis
sakál szőr volt beleragadva a száraz vérbe. Mellette egy
narancsszínű bőrszerűség feküdt. Hibla sakálja alulmaradt a
harcban. Előhúztam egy műanyag tasakot és felvettem a

233
bőrdarabot, hogy elvigyem Doolittlenek. Ezek szerint több is van
ebből a valamiből idekint.
Derek vett egy mély lélegzetet és leguggolt mellém, a bűzlő
kövek fölé.
– Négy toronyőrünk van – közölte Hibla. – Tizenkét óránként
van őrségváltás, reggel hatkor és este hatkor. Tamara volt ma
éjjel szolgálatban. Ennyi maradt belőle.
– Ki juthat be a toronyba? – kérdeztem.
– Senki. Miután az őrök belépnek a toronyba, bezárják az
ajtót maguk után. A torony addig zárva van, amíg Karim nem
jön a váltással. A zsanérokat is le kellett szednünk.
– Hallottak az őrök bármit is?
– Nem.
Derekre néztem. – Valami?
– Hasonló szag, mint a folyosón – válaszolta.
Zárt ajtó, nehézfegyverzet. Az egyetlen hozzáférés csak
levegőn keresztül. Szóval a szárnyaknak volt funkciója. Mégis,
amelyiket megöltem nem rendelkezett akkor
szárnyfesztávolsággal, hogy tudjon repülni. És kurva nehéz is
volt. Megfordultam.
A kastély főépülete ott magasodott előttem. Magas, zömök,
kék tetővel.
– A levegőből csapott le – mondtam. – Valószínűleg a torony
tetejéről vetette le magát, lecsapott és széttépte Tamarát. – A harc
brutális és gyors lehetett, mivel vérsakálnak nem volt még csak
ideje sem segítséget hívni.
– Miért vitte el a testet? – tette fel a kérdést Hibla?
– Nem tudom. – Valami elvitte a másik őrt is, azt, melyik a
gépet őrizte a folyosón.

234
 – Hallottál már ilyesmiről korábban?
Hibla megrázta a fejét. – Nem itteni. Ismerem az összes helyi
teremtményt.
– Most már mérföldekre lehet. – És néhány mutáns kenguru
kecske ivadék fejszével a mellkasában.
– Biztos, hogy ezek az alakváltók nem valami sötét
szakadékból másztak elő?
Keresztbe fonta a karját maga előtt. – Mondtam már, hogy
minden helyi teremtményt ismerek.
Nagy önmegtartóztatás árán megálltam, hogy ne
csikorgassam a fogaimat. Ő hívott ide és most meg úgy dönt,
hogy akadékoskodik.
– Bármilyen pletyka valami hasonlóról? Bármi?
– Semmi. Hasznos információkra van szükségem. Semmi
ilyesmivel nem szolgálsz, csak kérdezősködsz.
Az jutott eszembe, hogy megmondom neki, hogy hajoljon be,
hogy ki tudjam húzni a karót a seggéből, de belemenni egy
vitába Hugh biztonsági főnökével, nem éppen a legokosabb
dolog. Fenn kellett tartanom a munkakapcsolatot, mert lehet,
hogy még később szükségem lesz Hibla-ra.
Derek áthajolt a fal felett.
– Kate?
Odamentem hozzá. A dél fal egy nagy belső udvart határolt.
Bábuk voltak a fal mellé helyezve a gyakorlatozáshoz. Mellettük,
öt-hat lábra a földtől egy nagy fém ketrec volt láncon lelógatva.
Egy halom rongy feküdt benne.
A halom megmozdult. Egy mocskos arc nézett fel rám a kupac
alól.
– Ki az ott?

235
 – Egy fogoly – válaszolta Hibla.
– Miért van ketrecben?
– Lord Megobarihoz tartozik. Bűnöző. Ez pedig a büntetése.
Hugh ketrecbe rakja az embereket. Bájos.
– Mit követett el?
– Lopott.
– Vigyetek le hozzá, hogy beszélhessek vele.
Hibla fintorgott egyet. – Az tilos.
– A szerződés aláírásával a klánok felhatalmazást adtak
nekem, hogy üldözzek és megszüntessek minden fenyegető
veszélyt Desandrára nézve. Egy hasonló teremtmény már
megtámadta és most már tudjuk, hogy több is van belőlük
odakint. Ez alapján Desandra veszélyben van. Ha Lord Megobari
ügyet csinál abból, hogy beszéltem a fogollyal, mond neki, hogy
ragaszkodtam hozzá. Hinni fog neked.
Hibla arckifejezése alapján tudtam, hogy ezt a részt nem
vitatja.
– Kövess.
Beljebb mentünk a toronyba és lementünk egy csigalépcsőn.
– A szaga furcsa – mondta Derek. – Minta csiszolópapírral
végigmentek volna az orromon. Valamit kibocsátanak magukból,
amikor átalakulnak, amit még soha nem éreztem korábban.
– Mennyire erős a biztonsági részleged? – kérdeztem.
Ha tekintettel áramot lehetne vezetni, akkor Hibla ott a
helyszínen halálos áramütésben részesített volna.
– Nem kérdőjelezem meg a hozzáértésedet – magyaráztam
neki. – Csak próbálom végezni a munkámat. Ha egy idegen
mászik át a falon, milyen gyorsan szerzel róla tudomást?

236
 – Amint belép a toronyba – válaszolta Hibla. – Járőrök
vannak az ajtóknál és a folyósokon. Ki vannak képezve, hogy
emlékezzenek a nevekre és az arcokra.
– Mi van, ha egy kisebb épületen keresztül jött be?
– Következetesen mindent átvizsgálunk naponta kétszer.
Talán nem láttuk, de akkor is éreztük volna. Tizenkét órán belül
megtudnám.
Meg kell hagyni, Hugh biztonsági részlege kitűnő volt.
– Bárki idegen amióta megjöttünk?
– Kivéve titeket és három falkát, senki.
– Hány ember van a kastélyban velünk és veled együtt?
– A Volkodaviak tizennyolcan, az olaszok húszan, és Jarek
Kral-al még húsz.
Ez ötvennyolc és minket is figyelembe véve mintegy hetven.
– És biztos vagy benne, hogy az embereid meg tudnak
különböztetni hetven különböző szagmintát?
Hibla Derekre nézett.
– Igen – válaszolta. – Ötszáz ember jön a Toronyba minden
héten. Mindegyikőjüket meg tudom különböztetni.
Tudtam, hogy az alakváltók szag memóriája jó volt, de
fogalmam sem volt róla, hogy ennyire jó. Nekem még a fejem is
megfájdult, ha csak rágondoltam ötszáz szagmintára.
– Hogy lehetsz Hitves, ha még ezt sem tudod? – Hibla
mindezt úgy kérdezte, mintha azt közölte volna: természetesen a
Föld kerek; mégis mi vagy te, egy idióta?
Derek a fogát csikorgatta. Remek. Ha nekiugrik Hiblának, be
kell avatkoznom.
– Az Egyesült Államokban az alakváltók nem adnak önként
információt magukról másoknak – válaszoltam. – Gyorsan

237
tanulok, és a tantárgy éppen most: hány illatot vagy képes
felismerni, amit még soha nem éreztél korábban.
Hibla Derek arcát figyelte. – Több ezret vagyok képes
felismerni. Nagyon fontos, hogy ismerjük őket. – A hangja
egyértelművé tette, hogy az hiszi, egy idióta vagyok, aki képtelen
ellátni a feladatát. Először Desandra, most meg ő. Kezdtem
belefáradni a folyamatos "tenemvagyalakváltó" szövegbe.
– Megtanulni bizonyos dolgokat elsődleges feladat
számomra.
– Milyen bizonyos dolgokat?
– Például hogyan lehet megölni valamelyikőtöket egy tizenöt
centis késsel. Mint mondtam, gyorsan tanulok és egy csomót
gyakoroltam. Kiderült, hogy be lehet akasztani a késpengét a
nyakcsigolya alá úgy, hogy a nyakad azonnal szétroppan.
Emlékeztess rá, hogy majd megmutassam.
Hibla csak pislogott.
Derek pedig halkan nevetett.
– Mi a helyzet azzal az emberre, akit megöltem. Felismerted a
szagát?
– Nem – ismerte el Hibla.
– Szóval egyik falkához sem tartozott.
– Nem.
– És nem tudjuk, hogyan jutott be a kastélyba?
Hibla elfintorodott.
– Nem.
Idegen vagy sem, a támadásnak a három falka valamelyikéből
kellett érkeznie. Valaki alkut kötött az ördöggel, és most ezek a
lények közöttünk jártak, ráadásul álcázva.

238
 Odaértünk egy nehéz acél ajtóhoz, amit olyan vastag
fémrudak borítottak, mint a karom. Legalább ötven fontot kellett
nyomnia. Hibla szinte mellékesen egy kézzel hozzáért, és
kinyitotta az ajtót.
Kiléptünk az udvarra, én pedig egyenese a ketrechez mentem.
A fogoly engem figyelt. A halom rongy átváltozott és egy
piszkos-maszatos kéz nyúlt ki felém a rácsok között.
– Kérem...
Derek fintorgott mellettem. Egy pillanattal később már én is
ezt tettem, ahogy a vizelet és ürülék szaga megcsapott. Hugh
mekkora egy kibaszott szemétláda.
– A nagylelkű Lord Megobari hagyja a saját ürülékében
ücsörögni a foglyait.
Volt egy pillanatnyi szünet Hibla válasza előtt.
– Nem lehet rajta segíteni.
De, lehet. Határozottan lehet.
Elértük a ketrecet. Egy férfi nézett rám lázas tekintettel a
rácson keresztül. Nem is volt olyan öreg. Nehéz volt
megmondani a mocsok miatt, de talán húszas éveiben járt.
Mocskos sötétszőke haj. Gyér szakáll. Az arccsontja kiállt sovány
arcából, mintha késsel faragták volna. Hacsak nem alapvetően
sovány, éheztették is.
– Kérem – suttogta újra.
Angol. Fantasztikus.
– Szép hölgy, kérem, vizet.
Lehúztam egy kulacsot az övemről és átadtam neki.
Megragadta és mohón elkezdett inni, nagyokat kortyolva a
vízből.
– Lassan. Ha túl sokat iszol, ki fogod hányni.

239
 A férfi tovább ivott. A kezei remegtek. Alig nézett ki
embernek.
– Mióta vagy a ketrecben?
– Két hónapja – válaszolta.
– Minden reggel kapott egy pohár vizet és egy csésze
zabkását.
Ez kínzás volt. Hugh csak annyit adott neki, hogy életben
maradjon, de ahhoz nem eleget, hogy elvegye a szomjúságát és
az éhségét. Voltam már víz nélkül. Ha nincsen vized, csak arra
tudsz gondolni. Nem érdekelt, mit lopott el ez az ember, berakni
egy ketrecbe, és hagyni a saját mocskában rohadni, egyszerűen
embertelen volt.
– Hogyan követhetsz egy olyan ember, aki ilyet tesz?
Hibla megvonta a vállát. – Az apám diszpécser volt a Gagra
pályaudvaron. Amikor a Váltás megtörtént, átváltozott sakállá az
állomás közepén. A mágia hulláma alatt a vasúti őrök sarokba
szorították és lelőtték, majd amikor nem halt meg, egy beérkező
vonat alá hajították. Aztán levadászták a családunkat.
Anyámmal és két fiútestvéremmel elmenekültünk a hegyekbe,
nem vittünk mást magunkkal csak a ruháinkat, amiket épp
akkor viseltünk. Most pedig amikor keresztülsétálok a városon,
az emberek meghajolnak előttem. Tudni akarod, miért követem
Lord Megobarit? Azért, mert nem én vagyok a ketrecben.
Nyugodtan felháborodhatsz. Egyáltalán nem érdekel.
A fogoly a gyomrát szorongatta és kihányta a vizet, amit
korábban magába döntött.
– Abzamuk – mondta Hibla gúnyosan.
A férfi megrázta a fejét, majd kétségbeesetten újra ivott egy
kortyot és magához szorította a kulacsot.

240
 – Köszönöm. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Christopher. Christophernek hívnak.
– Miért kerültél a ketrecbe? – kérdezte Derek.
– Loptam. Nagy rossz, rossz, nagyon rossz. Rossz. Egy könyv
volt. Tudást akartam szerezni. – A tekintete megállapodott
rajtam. – Szép hölgy, kedves hölgy. Köszönöm.
Derek rám pillantott. – Nincs magánál.
Nem, határozottan nem volt. Lehet, hogy már eleve bolond
volt, vagy a ketrecben kezdett begolyózni. Őrült vagy sem, a
kétségbeesés az arcán igazi volt. Hugh hagyta volna meghalni és
még csak nem is zavarta volna a dolog. Ez teljesen kikészített.
– Christopher, ma meghalt egy őr a torony tetején – mondtam
neki. – Láttad mi történt?
Tekintetéből az ártatlanság és a meglepődés keveréke
sugárzott. – Látok mindent. Látom a csodákat.
Remek. Égtek a lámpák, de senki nem volt otthon. – Meg
tudnád mondani mit láttál?
– Egy szörnyet. – A férfi felemelte a kezét, ujjai olyanok
voltak, mint a karmok. – Nagy, narancssárga szörnyet. Lecsapott
– huss – halott kutyus. – A halott kutyus igaz volt. – Az egek
vadásza. Az Égi Védelmező.
Égi Védelmező. A kínai mondavilág említ sárkányokat, mint
Égi Őrzőket, de egyik sem néz ki úgy, mint egy macska
szárnyakkal.
– Hogy érted, hogy 'Égi Védelmező'?
– Őrző, aki már nem őrző. Az ég ragadozója. – Ez nem sokat
segített.
– És melyik országban kereshetném ezt az égi ragadozót?

241
 – Nem létezik. – Közölte Christopher szomorú mosollyal. –
Már rég feledésbe merült.
– Mi történt miután a fenevad megölte az őrt?
– Aztán meghaltam egy kicsit. Gyakran meghalok, de csak
egy vagy két percre. A halál sose marad. Csak látogatóba jön.
– Christopher, koncentrálj. Mit csinált a fenevad, miután
megtámadta a nőt?
– Elmondom neked. Elmondok mindent, ha adsz vizet. –
Christopher szomorú arccal lefelé fordította a kulacsot. – Nincs
több. Üres. Semmi sem marad. Aztán semmi.
Az utolsó németnek hangzott.
– Adsz még vizet és én elmondom, mi történt. Mindent. –
Bólintott nyomatékosan Christopher.
– Egyébként is elmondasz neki mindent – morogta Hibla. –
Különben...
Különben nem lesz semmi.
– Derek, add ide a kulacsod, kérlek.
Derek a kezembe nyomta a kulacsát. Feltartottam. Christopher
a kulacsra fókuszált.
– Mondd le, mit láttál és ez a tiéd.
– A vizet először.
– Nem. Az információt először.
Christopher megnyalta az ajkát. Derek felé nyújtottam a
kulacsot. A pokolra fogok jutni ezért.
– A fenevad elvitte a nőt. Le a falon. Ott! – Christopher a fal
egy pontjára mutatott. – Beleharapott a nyakába és lecipelte.
A fal másik oldalán egy csupasz szikla volt. Volt értelme.
Tamara egy felnőtt nő volt, minimum ötven kiló extra
holtsúllyal, valószínűleg még többel. Lecipelte, majd valami

242
magasról siklórepülésbe elkezdett leereszkedni. Leugrani a falról
miközben több száz láb van alattad, hogy szépen leereszkedj,
tökéletes terv és senki nem tud követni. A nyomozásunk éppen
most ért véget.
– Mondott valamit a fenevad? Láttál bármi mást?
Christopher megrázta a fejét és a vízért nyúlt. Nem fogunk
tőle többet megtudni. Odaadtam neki a kulacsot. Megragadta és
a rongyok alá dugta. Őrült, igen. Idióta, nem.
Elsétáltunk.
– Mindent megtudhattál – mondta Hibla. – Mit gondolsz?
Próbáltam diplomatikus lenni. – Hivatalosan azt tanácsolom,
hogy duplázd meg az őrséget.
– Meg fogjuk – mondta szemét forgatva. Megkérdez mi a
tanácsom, de az már nem tetszik neki hogy megmondom, mit
tegyen.
Diplomatikus.
– Beszámolsz minderről Lord Megobarinak?
Felszegte az állát.
– Mi biztosítjuk a védelmet. Ez a mi problémánk.
Remek. Valaki a kastélyban át tud változni egy hatalmas
lénnyé, amit még soha senki nem látott korábban és kinyírja az
őröket, de inkább ne mondjuk el a felelős személynek. Mert az
roppant nevetséges ötlet lenne. Sőt, inkább titkoljuk el előle,
amíg csak lehet, így ha megtámadják, teljesen felkészületlenül
fogja érni. Kibaszott ütős stratégia.
– Dicsőséges hölgy! – szólt hozzám Christopher a ketrecből. –
Annyira kedves vagy. – Legalább az ő életét könnyebbé tettem,
még ha csak egy kis időre is.
– Meg kell néznünk a torony tetejét.

243
 Hibla újra előreszegezte az állát. – Odakísérlek.
Ahogy elsétáltunk, Christopher megragadta a rácsokat. Nem
mondott semmit. Csak ült ott és figyelte, ahogy elsétálunk.
– Látom, hogy azt gondolod, hogy nem értem a dolgom –
mondta Hibla, ahogy keresztülvágtunk a folyosón egy újabb
lépcsősorhoz. – Jó vagyok abban, amit csinálok.
Tudod mit, bazd meg.
– Értem. Valószínűleg keményen dolgoztál, hogy eljuss
idáig. Úgy csinálod itt a dolgokat, ahogy akarod és általában
nincsenek problémáid. De most van egy kastélyod tele
nehézsúlyú harcossal, akik bármikor egymás torkának
ugorhatnak, egy emberrel, aki a sarkadban lohol, és néhány fura
lénnyel, akik itt gyilkolásznak. Megbízható vagy és nem akarsz
senkinek sem csalódást okozni. Ez az otthonod és a
munkahelyed. Egyiket sem akarom elvenni tőled.
Rám bámult. Nem tudtam megmondani, hogy hatott-e, amit
mondtam vagy sem.
– Csak biztonságban akarom tudni az embereket és
hazamenni. Nem állunk ellenkező oldalon. Ugyanazt akarjuk: te
azt akarod, hogy húzzunk el innen, mi is ezt akarjuk. Nem
jelentek fenyegetést. Van tapasztalatom és együtt sokkal
erősebbek vagyunk. Erre biztosan rájöttél, mert te kerestél meg
és hoztál a gyilkosság helyszínére bennünket. De nem tudok
veled dolgozni, ha minden egyes alkalommal, amikor javaslok
valamit, vagy megkérdezek valamit, olyan tüskés leszel, mint
egy hisztérikus sündisznó. Választhatod a büszkeségedet vagy
dolgozhatsz velem. Lehet, hogy még több embert veszítesz, de
legalább tudod, hogy megtettél mindent, hogy elkerüld. Tudasd
majd velem, hogy döntöttél.
Egy pillanatig csak nézett rám. – Mi az a sündisznó?
244
 – Egy állat tüskékkel a hátán.
– Honnan tudjam, hogy nem ti voltatok? Akkor kezdődött az
egész, amikor ide jöttetek.
– Jó kérdés – válaszoltam. – Nem mi tettük, mivel nincs
indítékunk. Akarjuk a panaceat. Így gondoskodunk arról, hogy
Desandra biztonságban megszüljön, mivel ez az egyetlen módja,
hogy megkapjuk, amit akarunk. Miért támadtuk volna meg őt
vagy akár az őreidet?
Hibla összezárta az állkapcsát és nem válaszolt. Felmentünk a
lépcsőn, majd újra egy folyosón vezetett utunk és végül kiértünk
a torony köves, négyszög alakú tetejére.
Derek megfordult és a levegőbe szimatolt. Hibla szintén ezt
tette.
– Vizeletet érzek – tájékoztatott Derek.
Kisétáltak a tető szélére, ekkor ütött meg a bűzös szag, egy
dohos, ammóniával átitatott szag, mintha valaki összekevert
volna némi ecetet, hagymát és friss vizeletet, jól összerázta volna,
majd szétlocsolja.
– Uh – grimaszolt Derek.
– Macskák. – Hibla annyi megvetést sűrített ebbe az egy
szóba, hogy gyakorlatilag csak úgy csöpögött belőle.
A folt a nyugati résznél lévő köveken volt. Derek megrázta a
fejét és megállt mellettük.
– Megjelölte.
Hosszú, fehér karcolások nyomai voltak láthatók a kövön,
ahol a macska végighúzta karmait. A karomnyomok négy láb
hosszúak voltak. Magas a rohadék.
– Hogyhogy a többiek nem hallották meg ezt? – kérdezte
Derek.

245
 – A kastély tele van furcsa emberekkel – válaszolta Hibla. –
Valószínűleg hallották, de nem érdekelte őket – folytatta fogát
csikorgatva. – Megjelölte a területünket. A házunkat. Ha
megtalálom, megölöm.
Alakváltók. A tény, hogy megölt kettőt az emberi közül
kevésbé fontos, mint néhány karcolás.
Körbenéztem a tájon. A baloldalon a tenger húzódott a
horizont aljáig, kéken és hívogatóan. El kell mennem úszni,
amikor ennek vége lesz. A másik három oldalon hegyek
emelkedtek, mint valami ráncos, zöld bársony.
– Hányféleképpen lehet eljutni Gagra-ba?
– A kapu a legjobb módja. A legtöbb út megsemmisült
valamilyen természeti katasztrófában, de van egy hegyi hágó
észak-keleten. És a vasút. A vonatok nem járnak, de járható út. És
ott van még a kicsi, magánvasúti autók. Lassan mennek, de a
nagyobb városokban tudsz ilyeneket bérelni.
– Az alakváltók idegenek itt. Tegyük fel, hogy egy csoport
közülük ide jön. Azt mondtad, nem helyiek, úgyhogy nem
ismerik a hegyeket és valószínűleg nincs eszközük és
felszerelésük. Nem ismerik a vidéket. Lehet, hogy tudnak
repülni, de csak siklani tudnak, mindig egy magasabb pontról az
alacsonyabb pont felé. Ez nem tűnik valami hatékony
módszernek és nem is valami gyors. És eléggé észrevehetőek,
különösen, ha napközben repülnek.
Hibla bólintott. – Nem a kapun keresztül jöttek. Mindenkiről
érkezőről értesítenek.
– Tehát marad a vasút vagy a hágó. Le lehet ellenőrizni,
hogyha valaki azon keresztül jött be?
Hibla bólintott.

246
 – Van egy erőd a hágónál. Holnapra meg tudom mondani, ha
valaki ott jött át.
– Mi a helyzet a vasúttal?
Hibla vállat vont. – Ez lesz a nehezebb, de felteszek majd pár
kérdést. Elmegyek a falon lévő őrökhöz és még rakok melléjük
párat.
– Legyen náluk fáklya vagy zseblámpa – szólt közbe Derek.
– Látunk a sötétben – közölte Hibla.
– Igaza van – mondtam. – Még ha láttok is a sötétben, lehet
nem veszitek észre, ahogy megtámadnak pont előttetek egy őrt,
de egy zuhanó fáklyát biztosan. Púp a hátatokon és fárasztó, de
jobb, mint halottnak lenni.
Hibla beleegyezően bólintott.
– Igen. Igazad van.
– Én szintén beszélek az embereimmel – mondtam. –
Mindegyiket ismerem. Nem ők tették ezt.
– Meg kell értenünk az okokat – mondta Derek. – Nem
tudjuk, miért történnek ezek a gyilkosságok, úgyhogy meg kell
tudnunk, így idejében felkészülhessünk a következő lépésükre.
Helyeslően bólintottam. – Két embered halott, Tamara és az őr
a kapunál. Tudnunk kell, hogy volt-e bármiféle kapcsolat
közöttük. Véletlen áldozatok vagy van köztük összefüggés?
Rekonstruálnod kell az életüket. Voltak Tamarának vagy az
őrnek ellenségei? Volt adósságuk? És hasonlók. Jelenleg nem
tudunk eleget.
– Célba vehették Desandrát – mondta Hibla. – Lehetett a
célpont valaki a falkákból. Vagy lehetett Lord Megobari is.
– Pontosan – válaszolta Derek. – Be kell gyűjtenünk az
információt, és akkor beleüvölthetünk az éjszakába.

247
 HIBLA VISSZAVEZETETT ÉS OTT HAGYOTT
BENNÜNKET A TERVEINKKEL AZ UDVARON. Majdnem
teljesen üres volt, kivéve néhány djigits, akik épp a lovaikat
látták el. Felettünk az ég hihetetlenül kék volt és gyönyörű. Csak
bámultam. Talán látok egy repülő szörnyeteget és az összes
problémánk megoldódik.
– Arra vársz, hogy ráesik az egyik a fejedre? – kérdezte
Derek.
– Aha. Szólj, ha látsz egyet.
– Eddig semmi.
– A szuper mentális képességeid biztosan berozsdásodtak.
Elindultunk Doolittle szobája felé.
– Tipp? – kérdeztem Dereket.
– Jarek – válaszolta. – Neki lenne a legtöbb haszna belőle.
Egyet kellett értenem ezzel az érveléssel.
Desandra apja volt az egyetlen, aki tényleg nyert volna, ha a
lánya meghal. Nem akarta, hogy őt gyanúsítsák, így felbérelt
vagy szövetkezett valami furcsafajta alakváltókkal, akik most
megpróbálják megölni a lányát. Jó kis elmélet volt. Kivéve, hogy
a dinasztia alapítójára, Jarek Kralra nem illet a Jarek Kral, a lánya
gyilkosa szerep.
– Miért viszi el a testeket? – gondolkoztam hangosan.
– Elrejti a bizonyítékot. Csak a hecc kedvéért. Vagy kajának.
Derekre pillantottam. Kanibalizmus szigorúan tilos volt az
alakváltók között. Az emberhús evése a hormonok katasztrofális
lavináját indította el, ami egyenes út volt a loupizmushoz. És
ettől lettek elmebeteg az alakváltók.
Elértük a szobámat. Kinyitottam az ajtót és bedugtam a fejem.
Üres volt.
248
 – Curran?
Semmi. Curran sehol. Persze, volt egy terve. Igen, nekem meg
ez nem tetszett. És ezért most már elég hatékonyan került is
engem. Remek.
Az ajtó teljesen kinyílt és Barabas lépett ki rajta. – Egy percre,
Hitves.
– Természetesen. – Bólintottam Dereknek. – Elviszed a
bőrdarabot Doolittle-nek?
Derek bólintott. Átadtam neki a tasakot, majd elsétált. Addig
figyeltük, amíg el nem érte Doolittle szobáját.
– Egyre komorabb és komorabb lesz.
– Derek?
– Ja. Nemsokára egy saját fekete felhője lesz.
– Talán elrejthetne bennünket alatta. Van valami új
információd számomra?
– Igen. De nem itt. – Barabas elindult az előcsarnok felé, le a
lépcsőn. Követtem. Lecaplattunk a lépcsőn, elfordultunk, majd
Barabas kinyitott egy ajtót, amin kilépve egy széles, szögletes
erkélyre jutottunk.
– Ez a hely egy labirintus – mondtam.
– És figyelnek bennünket a falból.
Elsétáltunk az erkély túlsó végére.
– Lorelei Wilson – kezdte Barabas. – Huszonegy éves, Mike
Wilson és Genevieve de Vos lánya. A de Vos család az egyik
legnagyobb farkas falka Belgiumban. A székhelyük az Ardennek
hegységben van, Walloonban, ami az ország francia
nyelvterületén található. A család nagyon gazdag. A vagyonukat
a tizenkilencedik században szerezték a szénbányászatból, és az
évek során megsokszorozták, kihasználva a térség gazdag

249
ásványi anyag készletét. Jelenleg acélt állítanak elő és Genevieve
és Lorelei hozzáférnek a pénzhez, így nem valószínű, hogy az
indítéka pénzügyi vonatkozású lehet.
Tehát Lorelei valójában egy vérfarkas hercegnő.
– Hogyan sikerült mindezt megtudnod?
Barabas rám villantott egy ragadozó mosolyt. – Az emberek
szeretnek beszélni, én pedig nagyon szeretem hallgatni őket.
Jóképű ördögként nem bánt senki. Én pedig elég sármos vagyok.
– És annyira szerény is.
– Valóban.
– Mi csinál itt, Barabas? Ahogy látom, nem tagja egyik
falkának sem. Honnan szerzett tudomást egyáltalán erről a
találkozóról?
– Nem tudom. Még nem. Az biztos, hogy van valami célja.
Figyeltem tegnap és ma is. Minden beszélgetést hízelgéssel kezd.
És ez egy tudatos döntés részéről.
– Köszönöm.
Jókedv suhant át Barabas arcán. – Mint a dadád, most
közölnöm kell veled egy nagyon kellemetlen dolgot.
– Hajrá.
– Lorelei túl közel került Curranhez. Kisajátítja az idejét.
– Észrevettem.
– Nem tudom, miért csinálja, de ezzel félreérthetetlen jeleket
küld a többi falkának és ezt már ők is észrevették.
Hú. És nem volt semmi, amit tehettem volna ellene. Ha
megfenyegetem Loreleit, azzal azt mutatom, hogy bizonytalan
vagyok. Ha nem fenyegetem meg Loreleit, az olyan színben
tüntet fel, mintha közömbös lennék vagy tanácstalan. Sokkal

250
könnyebb lenne, ha Őszőrsége megtenné, amit meg kell és
visszautasítaná a lányt.
– Biztos vagyok benne, hogy a terve része – mondta Barabas.
– Csak szeretném, ha fel lennék világosítva. Az átfogó
stratégiáról.
Akkor már ketten vagyunk. – Beszélek Currannal –
válaszoltam. – Mi a helyzet a lényekkel?
– Eddig semmi. Senki sem látott még korábban csak távolról
is ehhez hasonlót, vagy ha igen, akkor titkolja.
Gondoltam. – Találkoznom kell mindhárom falkával, külön-
külön. Össze tudod ezt hozni holnapra?
– Persze. Mi célból?
– Szeretnék az éjszakába üvölteni.
Barabas a homlokát ráncolta. – Nem tudlak követni.
– Ez egy szólás a farkasok között. Amikor érzel valakit a
sötétben, de nem tudod, hogy préda vagy rivális, akkor üvöltesz,
és megnézed, vajon elfut vagy válaszol. Szeretnék ráüvölteni a
falkákra és látni, vajon valaki visszavicsorog-e.
– Értem. Beszélni fognak velünk, hogy elkerüljék, hogy
megsértsenek és hogy eltereljék a gyanút magukról, de lehet,
nem fognak válaszolni a kérdéseinkre és nem igazán lehet őket
erre kényszeríteni.
– Megteszem, amit tudok.
– Oké. Tudatom veled, ha még megtudok valamit. És Kate?
– Igen?
– Számíthatsz rám – mondta.
– Köszönöm.
Ezzel otthagytam az erkélyen. Felidegesített, ha Loreleira
gondoltam, de most nem tudtam semmit se tenni ellene.

251
 Megtalálom Currant még ma, és rá fogok jönni, hogy miféle
tébolyult tervet eszelt ki. Addig is arra kell koncentrálnom, hogy
Desandrat életben tartsam.
Andrea és George is vadásztak és alakot váltottak kétszer is
kevesebb, mint hat óra alatt. Fáradtak lehetnek. Másrészről
ketreces férfi és Lorelei ellenére is én még mindig friss voltam,
mint a frissen esett hó. A düh jobb, mint a koffein.
Egy árnyék vált le a falról és kezdett el követni. Derek
hangtalanul mozgott a folyosón, mint egy halálos árnyék lágy
farkas mancsokon.
– Ez az egész lopakodó járkálás a hátam mögött, amit éppen
csinálsz, olyan, mintha követnél. Miért nem zárkózol fel?
Mellém ügetett. – Csak próbálok vigyázni rád.
Te is fiam, Brutus?
– Először Barabas mondja, hogy számíthatok rá, most meg te
követsz árnyékkén. Tudtok valamit, amit én nem?
Derek csak megvonta a vállát. – Nem szeretem ezt a helyet.
– Ahogy én sem. Megnézte Doolittle a bőrdarabot?
– Igen. Beszélni akar veled.
Erre megváltoztattam az útirányomat. Megálltunk Doolittle
szobája előtt. Eduardo és Keire kártyáztak.
A doki éppen könyvet olvasott az ablaknál.
– Mi a helyzet a mintával? – kérdeztem.
– Ahogy várható volt, nincs meg hozzá az eszközöm. –
Nézett fel rám Doolittle. – Nem vagyok csodatevő.
– A doki nehézkes és házsártos – mondta Keire. Doolittle a
szemét forgatta.
– A minta hagyományos értelemben nem bőr. Hanem egy
pikkely.
– Ez mit jelent? – kérdeztem.
252
 – Hallottál már valaha a tobzoskáról? – kérdezte Doolittle.
– Nem.
– Ez egy emlős a tobzoskaalakúak családjából, Afrika és
Ázsia egyes részein őshonos. Hasonlóan néz ki, mint a
hangyászsün, csak hosszú, éles pikkelyek borítják.
– Úgy néz ki, mint egy két lábon járó fenyőtoboz –
magyarázta Eduardo. – Képzelj el egy hangyászt articsókában.
– A tobzoska csontos lemezei keratinból vannak – mondta
Doolittle. – Ugyanúgy, mint a karom vagy a köröm. Több
rétekből áll. A felső réteg elhalt sejteket tartalmaz. A kígyóknál a
pikkely képezi a felső hámréteget, amit levedlenek. Más szóval a
kígyók elhagyják a teljes külső bőrrétegüket a vedlés alatt.
Elméletileg egy hüllő alakváltónak minden átalakulás után új
hámrétege képződik. Pikkelyek a bőr mélyebb rétegeiből
alakulnak ki. Összetételükben hasonlítanak a hajhoz, mivel
mindegyiknek saját gyökere van, és bár hasonlítanak a bőrhöz,
de ez két különböző dolog.
– Tehát, amiről most beszélünk, az egy pikkely. Mit jelent ez
ránk nézve? – Még mindig nem voltam biztos benne, hova vezet
ez az egész.
– Azt hiszem, van választásuk – mondta Doolittle. – Amikor
egy alakváltó formát vált, irányítani tudja a változást: a körmök
hosszát, a szőre sűrűségét, csonttömegét és így tovább. Emiatt
lehetséges a harcos forma. Ha ezek az alakváltók képesek szőr és
pikkely képzésére is, akkor talán választhatnak, hogy mivé
alakulnak át. Mivel a pikkelyek a bőr mélyebb rétegeiből
származnak, az alakváltók el tudják rejteni őket, amíg szükséges.
Ezért számos szempontból megvizsgáltam a szövetmintát –
mondta Doolittle. – Lyc-V és hormon szintje közel a duplája a

253
miénknek. Minél magasabb Lyc-V szint, annál jobban tudja az
alakváltó ellenőrzése alatt tartani a testét.
– Oké. Szóval ez azt jelenti, hogy el tudják dönteni, hogy
legyen pikkelyük vagy sem?
– Igen.
– De mi a helyzet a szárnyakkal?
Doolittle széttárta a karját. – Hozz ide egy szárnyat és
megmondom a többit.
Felsóhajtottam és elindultam Desandra szobája felé. Derek
követett, ami pont jó volt, mivel ő volt a társam a váltásban.
Lorelei-al kapcsolatos gondolataimat agyam legmélyebb zugába
száműztem, ugyanoda, ahova a felismerést is, hogy Hugh
d’Ambray elég közel volt, hogy meggyilkoljam. Ha bármelyikre
is túlságosan koncentrálnék, még valami meggondolatlant
tennék. Jelenlegi körülmények között a meggondolatlan pedig nem
szerepel a szótáramban. Nem, ha mindannyiunkat életben
akarom tartani.
Legalább a Lolerei dolgot viszonylag egyszerűen meg lehet
oldani. Meg kell találnom Currant és beszélnem kell vele. Nem
hazudna nekem. Persze, hogy nem tenné.

254
12. fejezet
Mikor beléptem az ajtón, Andrea szemei hatalmasak voltak és
olyan fájdalmas kifejezés ült az arcán, ami általában azt jelentette,
hogy elő akart húzni egy fegyvert és le akar lőni valakit.
– Mi a helyzet?
– Az olaszok nyerték a vadászatot – mondta Raphael. –
Gondolom pár napon belül tartanunk kellene a tiszteletükre egy
hatalmas ünnepi vacsorát.
Oké. Nem meglepő. Ha itt maradtam volna, akkor a
csapatunk száma tizenegyre nőtt volna. A fele Desandrára
vigyázott, és volt egy olyan érzésem, hogy B néni, Raphael és
Andrea teljes mértékben a csodaszerre koncentráltak.
– Pont most mondtam nekik, hogy Gerardo volt – mondta
Desandra. – A hosszú lábai. Örökké tudna futni. A legtöbb
férfinak nincs szexi lába, de neki igen. Nagyon elegánsak.
Aha.
– És mint ahogy mondtam, elég jól meg van áldva.
Ó istenem.
Andrea hátat fordított Desandranak és a szemét forgatta.
Raphael is grimaszolt. Mindketten elég megbotránkozottnak
tűntek. Édes Istenem, mit mondhatott, amivel
megbotránkoztatott egy boudat?
– De tényleg! – bólintott Desandra. – Oké, a legtöbb férfinak
nincsenek szép heréi, ugye? Tiszta szőr és ránc, mintha két

255
kisállat pusztult volna el a lábaik között, de Gerardoé olyan, mint
két szilva bársony tasakban...
Derek, aki az ajtóban állt, tett egy óvatos lépést balra a fal
mögé, ezzel eltűnve a szemem elől.
Öljön meg valaki.
Feltartottam a kezem. – Szavad ne feledd. El kell vinnem egy
pár percre Andreát.
Megragadtam barátnőm karját és magam után húztam a
folyosóra. Mögöttünk Raphael morgott. – Ne hagyjatok itt!
Andrea felém hajolt.
– Szilvák.
– Figyelj...
Andrea felemelte a kezét, imitálva mintha két apró, kókuszdió
nagyságú szilvát tartana a kezében és le-fel mozgatta őket.
Desandrának fogalma sincs róla, de megmentettem az életét.
– Sajnálom, hogy késtem. Volt egy másik gyilkosság is.
– Hol?
– A toronyban. Sajnálom, hogy feltartottak, de most már itt
vagyok, hogy átvegyem tőled Desandrat.
– Szeretlek. Plátói alapon. – Andrea bedugta a fejét az ajtón. –
Szívem, gyere.
Aztán elmenekültek. Bementem és leültem a székbe, ahonnan
láthattam az ajtót és Desandrat. Derek kint maradt.
Desandra próbált beszélgetni velem. Hagytam had mondja.
Miután húsz perce hallgattam a részletes leírását és pontról
pontra történő összehasonlítását Gerardo és Radomil intim
részeiről, beleértve a pontos méretek illusztrálását is, Desandra
végre elfáradt és elaludt. Aprókat horkantott, miközben a hasára
szorított egy kispárnát.
Derek felállt és hozzám sétált. – Hogy bírod elviselni?
256
 – Csak magányos. Terhes és fél. Az apja valószínűleg
megpróbálja megölni és egyik férje sem támogatja és egyik sem
védi meg a saját apjától. Nem zavar a locsogása. Nem ő a
legrosszabb, akit őriztem.
– Ki volt a legrosszabb?
– Az egyik állami szenátor a rossz oldalán állt a törvénynek
és elfogadott némi kenőpénzt. A könyvelő feldobta. A felesége
meggyőzte, hogy az állami védelem nem elég jó neki, így
felhívták a Céhet. Hetvenkét órát voltam vele. A könyvelő és a
felesége egész idő alatt veszekedtek. Négyen őrizték közülünk és
a negyedik nap végére, Emmanuel, az egyik zsoldos, egy nagy,
latin srác, aki tényleg nagyon nyugodt típus, egyszerűen elsétált.
Egyszerűen felállt és elment. Megkérdeztem tőle később és azt
mondta, hogy vagy ez vagy összeüti a fejüket, hogy
kussoljanak...
Egy ismerős érzés futott át rajtam, mintha egy mocskos olajos
rongyot fogtam volna. Egy vámpír. Jobb oldalon.
Az egyetlen személy, aki képes lenne egy vámpírt tartani
ebben a kastélyban ennyi alakváltó között, az csak Hugh lehet.
Vagy ő irányította vagy volt valahol elrejtőzve pár
Halálmester, mindenesetre valahol egy nekromanta egy vámpírt
rángatott zsinórokon, mint valami bábut.
Megpróbálja kitalálni, érzem-e vajon a vámpírokat. Szép
próbálkozás, Hugh.
– Jó módja, hogy elpocsékold a zsoldodat – mondta Derek.
A vámpír közelebb jött, az agyában egy csipetnyi gyűlölet
varázslattal. A késztetés, hogy kinyúljak és összezúzzam az
elméjét, mint egy diót, szinte túl erős volt.
Túl közel volt, túlságosan is. A kezem viszketett. Elő akartam
kapni a kardomat és leszúrni. Nem ülhettem csak úgy ott.
257
 Ha valami csoda folytán nem Hugh volt, akkor bejöhet a
szobába és megölheti Desandrat. Desandra egy kis extra
bevételhez juttat bennünket, de egy vámpír természete leginkább
egy gyilkológéppel egyenértékű. Ez tény. Mint egy hatalmas
ragadozó csótány, aki csak egyetlen ösztönnek engedelmeskedik:
az éhség.
Lehalkítottam a hangomat. – Emlékszel, amikor te meg én
elmentünk a White Streetre? Amikor a lábadat feltépték.
Derek bólintott. – Emlékszem.
Itt csak reménykedni tudtam benne, hogy arra is emlékszik,
hogy egy vámpír tette. – Azt hiszem, Emmanuel is így érzett.
Mintha valami közeledne felé és egyszerűen ki kellett jutnia.
Derek rám nézett, barna szemével erősen rám koncentrált.
– Még húsz óra és lehet emberölést követ el.
Gyerünk, Derek. Vámpír. Tíz óránál. A falban.
– Hadd találjam ki. Nem kapott zsoldot. – Derek egy gyors
mozdulattal guggolva megfordult. Csak félig figyelt rám.
A vámpír szinte majdnem pontosan balra volt tőlem. Éreztem.
Pontosan tizenegy lábra volt tőlem, ami pontosan a szoba végét
jelentette.
A falnak üregesnek kellett lennie, mert nem láttam semmit.
– Semmi. A Cég befejezetlen munkának minősítette.
A vámpír tíz hüvelykre tőlem mozgolódott. Derek fordult egy
kicsit.
– Az ő helyében én is ezt tettem volna. Ha menned kell, hát
menned kell.
Derek leadott egy lövést a falba. Fél másodperc alatt kilőtt,
ugrott és repült a levegőben, majd rúgást vitt be a falba. A kő
megrepedt és betört.

258
 Mielőtt az utolsó faldarab is a földre hullott volna, én is
megmozdultam. Derek betolta a kezét a lyukba és kirántott egy
aszott, nyálkás kart. Kifordította a csuklót, a könyök beakadt, én
pedig bedöftem a sötét nyíláson. Slayer a vámpír húsába
csúszott, végig a csontok mentén. Módosítanom kellett a szöget.
Füst kígyózott fel a pengéből, ahogy belemart az élőhalott
szövetbe és elkezdte megolvasztani azt. Kirántottam és újra
beleszúrtam. A szablya nekinyomódott a kemény szívizomnak,
éreztem a pillanatot, amikor a vérszívó szíve megrepedt. A
kardom végén vonaglott. Még mindig élt a rohadék.
Halkabban, mint egy lélegzett Desandra kiszállt az ágyból és
mellettünk termett. – Mi...?
Derek közvetlenül belerúgott a falon lévő nyílásba. A
repedések szétterjedtek a kőtömbön. Újra rúgott. A
vakolatdarabok a padlóra zuhantak. Műkő. Ahh.
Ez mindent megmagyaráz. Amikor utoljára csekkoltam, az
alakváltók erősek voltak, de nem elég erősek, hogy szétrúgják a
szilárd kőzetet.
Derek kirángatta a vámpírt, majd a földhöz csapta és
leszorította. Melléjük guggoltam, ott tartva Slayert, ahol éppen
volt. A sápadt test a padlón vonaglott: szőrtelen volt és meztelen.
A halványzöld színű bőr szorosan feszült a húsra, minden izom
és ínszalag jól látható volt, mintha valaki egy világos színű
atlétát kifehérített volna, majd berakta volna egy hétre egy
szárítóba. A vámpír sziszegett. A szeme az enyémbe bámult:
forró, fényesen vörös, ami nem tudott mást kifejezni, csak
telhetetlen szomjúságot a meleg vér után.
Slayer füstölgött. A test a penge körül kezdett megroggyanni,
ahogy a vámpír szíve cseppfolyóssá vált, miközben próbálta

259
feldolgozni a fegyveremet. A vámpír küzdött, hogy felkeljen.
Derek erősen tartotta. A testén az izmok megfeszültek.
Rátámaszkodtam Slayerre.
A vámpír ívben meghajolt, felemelve Dereket a talpáról egy
fél másodpercre. Ahogy kihúznám a pengét, nyomban a
torkomnak ugrana. Slayernek túl sokáig tartana a dolog. Nem
tudjuk addig így tartani.
– Dobd el – Kirántottam a pengét.
Derek elhajította a vámpírt, neki a padlónak. A sápadt test
nedves puffanással landolt, én pedig gyors ütemben lefejeztem.
A vámpír feje Desandra felé gurult. Homlokát ráncolva
megbökte a lábával.
– Büdös, nem?
Letöröltem Slayert.
Derek talpra ugrott, és bedugta a fejét a nyíláson. – Egy tíz láb
széles folyosót látok egy függőleges aknával a végén. –
Megfogott egy tömböt a falból. – Ez gipsz. Ez a kisebb ajtónyi
rész itt gipszből van. A többi kő.
Halk léptek zaja szűrődött be a folyosóról, négy djigits rohant
be a szobába, majd megtorpantak.
– Mondjátok meg Hiblanak, hogy szükségünk van
takarításra. – Mondtam. – Nem tudtunk mit kezdeni a szeméttel
a szobánkban és a szokatlan szaggal, de most már van egy
holttest is itt. Ha ez így folytatódik tovább, nem fogunk tudni
kiváló értékelést adni a hoteleteknek.
– Ja – mondta Derek, a hangja teljesen semleges volt. – A
reggeli jobb lesz, ha kurva jó lesz, különben panaszt teszünk az
igazgatónál.

260
 A VACSORÁT ÉJFÉLKOR SZERVÍROZTÁK. Elég sok
kalóriát elégettem – Doolittle gyógyítása miatt a testem csak úgy
zabálta a kalóriákat – és ragadózó is voltam, meg tudtam volna
enni egy egész hegyi kecskét az udvarról, nyersen.
Desandra mellett ültem, amíg szunyókált és a kastély
személyzete tiszta alkohollal felmosta a vámpír vért, majd
elégette a dögöt, miközben szorgalmasan figyelmen kívül
hagyták a kérdéseimet, amiken folyamatosan agyaltam, mint
például: Hogyan került vámpír a kastélyba? és Mit csinált a
falban?
Elkezdtem Curranon és Loreleion gondolkozni, amikor
rájöttem, hogy ez az őrületbe kerget és inkább elkezdtem a
szárnyas alakváltókon agyalni helyette. Bárcsak hozzáférnék a
Torony könyvtárához. Bárcsak felhívhatnék néhány embert és
megkérdezhetném tőlük, hogy hallottak-e valami hasonlóról. De
nem volt semmi erőforrásom azon kívül, ami a fejemben volt és
azon a néhány könyvön kívül, amit magammal hoztam. A
lamassu nem jó; semmi nem utalt arra, hogy a lamassuk
alakváltók. Amikor a vizsgálat elkezdődik, egyszerűen
összegyűjtöd a tényeket. Ez még mindig az összegyűjtögetős
szakasz. Ezen a ponton az összegyűjtött tényeket szétválasztom
aszerint, hogy alátámasztják az elméletemet vagy sem. A mágia
új és bizarr dolgokat bocsátott a világra, szóval csak azért, mert
nem hallottam még róluk, még nem jelenti azt, hogy nem volt
ezeknek az alakváltóknak valahol hosszú és véres múltja.
Egészen addig, amíg nem öltem meg pár vérdelfint,
megkérdőjeleztem a létezésüket, de azután egyből hívő lettem.

261
Ha egy vérbálna kacsázna be a kastélyba, még csak nem is
pislognék. Keresnék egy szigonyt, de nem lepődnék meg.
Szóval valószínűleg ez valami pikkellyel borított furcsa soha
nem látott alakváltó lehetett. Hugh miért nem teszi tűvé érte az
egész kastélyt?
Hirtelen szert tettem Hiblara, aki okos volt és képzett, de
ugyanakkor kicsit tapasztalatlan is.
Ez nem ellene irányult – valószínűtlen, hogy a kastélyt valaha
is megtámadják, mégis annyira vigyáz a biztonságra, hogy még a
büszkeségét is lenyelte és jött nekem segíteni. Figyelembe véve,
mindenki mennyit kesereg, hogy nem vagyok alakváltó, hanem
alsóbbrendű, Hibla velem való együttműködése egy kisebb fajta
csoda.
Szóval neki nem volt tapasztalata, hogy megküzdjön ezzel, de
Hughnak igen. Miért nem csinál valamit?
De inkább az volt a kérdés, hogy Hugh állt a dolog mögött?
Ha ez valami bonyolultabb terv része is, egyelőre nem láttam,
mit nyerne vele, ugyanakkor nem tudtam lehúzni a
gyanúsítottak listájáról, ahogy Jarek Kralt, a Volkodavit vagy
Belve Ravennatit sem.
Nagyon szerettem volna legalább egy gyanúsítottat kizárni.
Csak egyet. De még azt se tudtam, melyiket lenne a legjobb. Ha
csak egy csoportot kizárnék, örömtáncot lejtenék mindenki előtt
miközben sírnék örömömben.
A takarítók elmentek. Derek felemelte a fejét és beleszimatolt a
levegőbe. Ha valaha is még valaki felbérel bennünket testőrnek,
kézzel-lábbal fogok harcolni, hogy Derek is velünk jöjjön.
Kiszagolja már az embereket azelőtt, mielőtt én egyáltalán
meghallanám őket.

262
 – Ki az? – kérdeztem.
– Isabelle – válaszolta.
A Belve Ravennati matriarchája éppen meglátogatni készül
bennünket.
Desandra felugrott az ágyból és berohant a fürdőszobába.
Oké. Felkeltem és Derekkel elálltuk az ajtót. Isabella Lovari
épp a lépcsőn jött lefelé, egyenesen felénk tartva. Fiatal, sötét
hajú nő kísérte.
Megálltak előttünk.
– Az unokámhoz jöttem.
Valaki biztos beszélt neki a vámpírról.
– Desandra biztonságban van. A babák jól vannak.
– Szeretném magam is látni.
– Nem akar most találkozni önnel – mondtam.
– Ragaszkodom hozzá – közölte Isabella.
– Vagy inkább beszélhetne vele később, a vacsoránál –
javasoltam.
Isabelle szemei összeszűkültek, miközben lassan végigmért. –
Egy emberhez képest, aki a szörnyek odújában tartózkodik,
eléggé arrogáns vagy. Miért hiszed, hogy biztonságban vagy?
Elnézést, ember vagyok? Fogalmam sem volt róla. Ez aztán a
meglepetés.
– Miért gondolja, hogy nem vagyok? – Micsoda kurvajó
visszavágás. Hűha, most aztán megmutattam neki.
Isabella elmosolyodott, tekintete olyan hideg volt, hogy a
poklot is befagyasztotta volna.
– Amikor egy alfa áll előtted, a megfelelő reakció a tisztelet és
a félelem, te idióta ember. Ha alakváltó lennél, akkor tudnád
mindezt.

263
 Sérteget. Húha.
Derek a fogait csikorgatta.
– Ha minden alkalommal összerezzennék, amikor egy alfa
vagy egy másik alakváltó a falkából rám vicsorog, akkor akár ön
is lehetnék.
Isabella csak bámult rám. A kísérője megfeszült mellette.
Tetszett? Itt van még egy.
– Ahonnan én jövök, ott nem adjuk fel a sógornőnket, csak
mert Jarek Karl ránk vicsorog. De megértem, hogy ön máshogy
gondolja a dolgokat. Ha Kral valaha úgy dönt, hogy elveszi a
zsebpénzét, csak szóljon és én majd kisegítem.
Isabella pislogott. A sötét hajú nő mondott valamit olaszul.
Isabella tekintetével ölni lehetett volna.
– Ez egyáltalán nem segít rajtad. Le fognak cserélni, és
annyira hülye vagy, hogy ezt észre sem veszed. Ha egy alakváltó
szeret egy nő, nem hagyja, hogy egy másik nő vadásszon vele,
vagy hogy megölje a prédáját. Amikor Lennart eldob, én ott
leszek. – Ezzel megfordult és elmasírozott a fiatal kísérője
társaságában. Harminc másodpercig vártam, mielőtt
megszólaltam.
– Ez tényleg megtörtént?
Derek egy pillanatig várt a válasz előtt.
– Aha.
– Szóval megengedte, hogy Lorelei öljön helyette?
– Aha.
– És ez jelent valamit, vagy csak idegesíteni akart?
Derek felsóhajtott. – Currannak nem kellett volna ilyet
csinálnia. Ez olyasmi, amit a farkasok tesznek. Nem olyan,
mintha adnának az ételükből, de hasonló.

264
 A mellkasomra hirtelen sziklányi súly nehezedett.
Végiggördült bennem, fájt.
– De máshogy is lehet nézni – folytatta Derek. – A szülők
hagyják a gyerekeiknek, hogy befejezzék a gyilkolást. Az idősebb
fivér hagyja a fiatalabbnak, hogy megtegye...
Ránéztem.
– Nem kellett volna megtennie – mondta Derek. – De ő soha
nem tesz semmit ok nélkül.
– Amikor megkérdeztem, hogy tudsz-e valamit, amit én nem,
hazudtál.
– Nem hazudtam. Csak visszatartottam némi információt.
Nem akartam, hogy aggódj.
Nem aggódtam. Ha Curran ideér, leteperem, ráülök és addig
rázom, amíg nem magyarázza el az egész dolgot. Eddig hagyta,
hogy a csaj mellette álljon meztelenül, hagyta, hogy vele
vadásszon, hagyta, hogy helyette öljön – akármi a faszt is jelent
ez – és az elmúlt huszonnégy órában több időt töltött a nőt
hallgatva, mint velem beszélve.
Hideg gondolat fészkelte be magát az agyamba. Tisztán
logikai alapon, Lorelei jobb Hitves lenne, mint én. Alakváltó volt,
szoros kapcsolata volt az Egyesült Államok legnagyobb
falkájával, és az ő apja nem tervezte kiirtani az alakváltókat, csak
mert azok túl erősekké váltak.
Logikusan van értelme, de egyik sem számított, mert a férfi,
aki mellet aludtam tegnap éjjel, szerelmes belém. Az életemet
tettem volna rá. És amerre a dolgok haladnak, lehet, hogy így is
lesz.
Derek kilépett a folyosóra, majd megtorpant.
– Mit csinálsz?

265
 A lépcső felé bólintott. Curran kocogott le éppen rajta, az
utolsó lépcsőfokokat csak úgy átugrotta, egyenesen előttem érve
földet. A belőle sugárzó energia úgy húzott magához, mint a
mágnes.
Az arcát vizsgáltam. Feszültnek tűnt,
aggódónak, összeszorított szája fáradságról árulkodott. A szemei
szintén fáradságról és bosszúságról tanúskodtak, és arról, hogy
ha az útjába állsz, habozás nélkül kitöri a nyakad, majd simán
folytatja az útját.
Keresztbe fontam a karom. – Te…
Curran magához rántott és megcsókolt. Egy hosszú, mély csók
volt, halványuló ingerültséggel, megkönnyebbüléssel és
boldogsággal. Rám mosolygott, azok a szemek már meleget és
örömöt sugároztak. – Ezt akartam megtenni egész nap.
Oké. Hivatalosan is összezavarodtam. Azt vártam, hogy
amikor találkozunk, mindent megkérdőjelezek majd magam
körül, de a továbbra is világos volt minden.
Észrevette a falon a lyukat.
– Mi a franc történt itt?
– Felújítunk. – Nyugodt volt a hangom. – Hol voltál?
– A Belve és a Volkodavi beszélni akartak pár dologról, és
részt kellett vennem rajta, mint tanú.
– Öt órán keresztül?
– Többé – kevésbé. Épp most fejeztük be.
És Isabell biztos rögtön idejött utána lecsekkolni Desandrat.
Curran az arcához emelte a kezét, mintha abban
reménykedne, hogy így letörölheti a fáradságát.
– Próbálnak tető alá hozni néhány megállapodást egyesítve
erőiket Kral ellen. A vadászat óta nem is ettem. Éhezem.

266
 – És sikerült nekik?
– Dehogyis. Mindenki ki van a vadászattól és ingerlékeny,
mint a picsa. A múlton civakodnak és egymást vádolják
mindenfélével. Radomil elaludt. Néhány percig tulajdonképpen
úgy nézett ki, mintha tényleg megegyeznének vagy valami
ilyesmi. Aztán a fiatalabb testvér – Ignazio – úgy döntött, hogy
remek ötlet lenne felugrani és bejelenteni, hogy amikor
unokaöccse megszületik, legalábbis ha olyan okosnak születik
mint az apja, akkor neki kellene örökölnie és nem a másik
gyereknek, aki egy citrullotól született.
– Mi az a citrullo?
– Ahogy kivettem egy bolond vagy egy idióta. – Curran
megrázta a fejét. – Aztán a Volkodavi elkezdett üvöltözni. A
Belve visszaüvöltött. Radomil felébredt és valaki felvilágosította,
hogy sértegették, de arról nyilvánvalóan nem, hogy ki is tette,
mert Radomil mindezek után odament Gerardohóz és egy
parazeet és viridok-nak szólította.
– Parazita és barom – fordítottam. Voron orosz volt. Elég jól
beszéltem oroszul, és most még jobban, hogy volt kivel
gyakorolnom Atlantában, illetve hogy együtt lógtam az
ukránokkal. A káromkodás a második dolog, amit megtanulsz,
az igen, nem, segít, állj és a hol van a fürdőszoba után.
– Ahh. – Curran bólintott. – Ez megmagyarázza
miért változott át Gerardo anyja.
– Aztán mi történt?
– Aztán üvöltöttem. Aztán mindenki meg lett sértve, majd
mindenki állást foglalt, amit senki nem támogatott, majd a
találkozó véget is ért. Még jó, mert kezdett elegem lenni belőlük.
Ahogy hallottam még akkor is ordibáltak egymással, amikor

267
elmentek. Mindezek után Gerardo minden átkot elmondott
Radolmilra, ami létezett, Radomil barátnője pedig közölte vele,
hogy egy okos férfi láncon tartja a kurváit.
Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy mindkettőt pofán
üssem.
– Szerencséje van, hogy ezt Gerardónak mondta. Ha nekem
mondta volna rólad, akkor annyi lett volna neki. Soha többet
nem mondott volna semmi mást.
Curran elhallgatott. Megfordultam. Desandra állt a
fürdőszoba ajtóban. A szín is kifutott az arcából. – Vitalij mondta
ezt?
Curran úgy nézett ki, mint aki máshol lenne, bárhol máshol. –
Igen.
– És mit tett Gerardo?
– Valaminek nevezete, amit nem értettem.
– De csinált mást is?
– Nem – válaszolta Curran.
– Értem – szólt csendesen Desandra. – Nem hiszem, hogy ma
lemegyek vacsorázni. A láncaim nem elég hosszúak.
– Desandra... – kezdte Curran, de Desanra feltartott kézzel
félbeszakította. – Ne!
A hangja remegett. Feldúlt volt.
Beszélnem kellett Currannal. De Desandra annyira elveszett
volt. Vele foglalkozzam vagy tisztázzam a dolgot? Elég hosszú
beszélgetés lenne.
Desandra halkan szipogott az orra alatt. Picsába.
Curran fáradt volt, mindketten éhesek voltunk és a
magánéletnek is hiányát szenvedtük.

268
 Olyan régóta vártam ezt, tudtam még addig várni, amíg
egyedül nem leszünk. Curran felé fordultam.
– Miért nem indulsz el nélkülem? Tegyél mély benyomást,
vicsorgás, meg minden. Én itt maradok.
Curran vetett egy hosszú pillantást Desandrara. – Mindjárt
jövök.
– Hozz nekünk valami kaját – mondtam neki. – És tényleg
beszélnem kell veled, ha visszajössz.
– Oké. – Megcsókolt, majd elment.
Derek bejött a szobába és becsapta az ajtót maga mögött.
Desandra ledobta magát az ágyra, a kezébe temette az arcát és
elkezdett sírni.

DESANDRA SÍRT.
Öljön meg valaki. Soha nem tudtam, mit tegyek ilyenkor.
Hoztam egy puha törülközőt a fürdőből és odavittem neki. A
vállai rázkódtak a sírástól. Csendesen zokogott. A bejáratnál
Derek próbált beolvadni a falba. Leültem mellé az ágyra.
Szívszorító, vékony hangon felkiáltott, zokogásából áradt a
kétségbeesés, mintha véget ért volna a világ.
Az apja egy totál seggfej volt, aki alkutárgynak használta. A
két ember, akihez hozzá ment, nem szerette őt vagy a gyerekét.
Jelenleg mi voltunk az egyetlenek, akik törődtek vele, és nem
azért, mert a végén a panaceaval kellett kifizetni bennünket.
Bárcsak mondhattam vagy tehettem volna valamit, amitől jobban
érzi magát.
Zokogása fokozatosan csillapodott. Egy idő után elhúzódott
tőlem és megtörölte az arcát a törölközővel.

269
 – Annyira egyedül érzem magam – mondta csendesen. –
Legalább egyiküket érdekelném. De nem törődnek velem.
– Valószínűleg nem – adtam neki igazat.
A sminkje elkenődött, a szemceruza sötét foltot hagyott az
arcán. Még egyszer megtörölte az arcát a törülközővel.
– Nem lesz választásom.
– Hogy érted?
– Amikor a babák megszületnek, akkor mi fog történni? Arra
fognak kényszeríteni, hogy ahhoz menjek hozzá, akinek a fia
először megszületik? El fogják tőlem venni a gyerekeimet és
visszaadnak az apámnak, aki majd elmondatja minden nap, hogy
mennyire egy értéktelen hulladék vagyok?
– Nem tudom – mondtam.
– Nem akarom megszeretni a saját babáimat, mert úgyse
tarthatom meg őket – suttogta.
Ó, Istenem.
Az árra gondolva, amit fizetnie kell mindezért, felkavarodott a
gyomrom. Ha rajtam múlik, azt mondanám, basszák meg.
Elviszem innen, messze tőlük, leszarva, hogy megkapom-e
fizetségemet vagy sem. De ez nem csak rólam szólt. Arról szólt,
hogy Maddie kifacsarva fekszik egy üvegkoporsóban, amíg a
családja imádkozik, hogy vigyük vissza épségben. Andrea
babájának jövőjéről szólt. És az enyémről.
– Valaki közeledik – közölte Derek. Felkeltem az ágyból és az
ajtóhoz mentem. Raphael és Andre a fordult be a sarkon.
– Mit csináltok itt?
– Sírást hallottunk – válaszolta Raphael.
– Bassza meg. Egy nő már nyugodtan bőgni se bőghet? –
kérdezte Desandra az ágyból.

270
 – Ilyen akusztika mellett nem.
Andre is bejött a szobába és felmutatott egy tányér
gyümölcsöt. – Hoztam nassolnivalót.
Derek úgy nézett a tányérra, mint egy éhező kutya egy szaftos
steakre. – Maradtok egy kicsit? – kérdeztem Andreat.
– Naná.
Rápillantottam Derekre. – Miért nem mész és eszel pár falatot?
Nem tudjuk, Curran mikor fog visszajönni.
– Gyere – mondta neki Raphael. – Veled megyek.
Raphael rám kacsintott és elindult Derekkel.
Félórával később Desandra befejezte az evést és kidőlt, olyan
hangosan horkolt, mint a vihar. Lent ültünk a padlón, a
szőnyegen, a szinte teljesen üres gyümölcsös tál közöttünk
feküdt. Loptam egy újabb sárgabarackot. Még mindig éhes
voltam.
– Vigyázok Ms. Preggers-re – közölte Andrea.
– Ez még az én műszakom. A tiéd már letelt.
– Igen, de Wilson Hercegnő nincs kint, hogy a szemét
meressze Raphaelre – vicsorgott Andrea.
– Lorelei vacsorázik?
– Igen. Igen, vacsorázik. Egy átlátszó ruhát visel és
gyakorlatilag olvadozik, amikor Curran ránéz.
Volt olyan az életemben, amikor hasznos lett volna valami
magasabb szellemi erő. Most azt kívántam, bárcsak telepatikusan
el tudnék érni a csarnokig és le tudnám pofozni Loreleit a
székéről.
– Dolgom van. – Nekidőltem az ágynak és becsuktam a
szememet egy pillanatra.
– Jól vagy? – kérdezte Andrea.

271
 Nem. Nem voltam jól. Emberek halnak meg. Egy terhes nő
veszélyben volt. Egy fiatal csinos alakváltó lány erős politikai
befolyással Curranra nyomul és nem volt semmi, amit bármelyik
ellen tehettem volna.
– Tudtad, hogy Hugh egy férfit tart egy ketrecben a belső
udvaron? Ott van már hetek óta. Majdnem éhen halt. És nem
tudok semmit se tenni, hogy kijuttassam onnan.
– A legrosszabb témaváltás, amit valaha is hallottam –
mondta Andrea. – Azt hittem, beszélhetünk már Loreleiról.
– Nem kedvelem – mondta Desandra az ágyból.
Picsába. – Azt hittem, alszol.
– Soha nem mondatok semmi érdekeset, ha ébren vagyok.
– Azért mert nem bízunk benned – válaszolt Andrea.
– Tudom. De én hallottam pletykákat Loreleiről, ti pedig
nem. – Desandra felült és a háta mögé rakott pár párnát. –
Mintha bárki is meghívta volna erre a hülye gyűlésre.
– Oké, figyelek. Ki hívta meg?
– Magát hívta meg – válaszolt Desandra. – Írt egy levelet
Lord Megobarinak és közölte vele, hogy ő és Curran gyerekkori
barátok és hogy nagyon sok embert ismer Atlantából. Ez az
egyetlen esélye, hogy találkozzon Currannal, úgyhogy kéri, hogy
hívják meg. Nem fog bajt okozni.
Hugh biztosan imádta ezt. Az önelégült barom valószínűleg
jót röhögött, amikor elolvasta a levelet. Hogyan tudta egyáltalán
Lorelei kitalálni ezt az egészet?
– Ki tudott róla, hogy Curren eljön döntőbíráskodni? –
kérdeztem.
Desandra vállat vont. – Én nem tudtam egészen addig, amíg
Lorelei fel nem bukkant itt két hete.

272
 – Szóval bennfentes információi voltak – szólt közbe Andrea.
– Kíváncsi vagyok, honnan jött rá.
– Azt nem tudom. – grimaszolt Desandra. – Annyit
mondhatok, hogy amikor leszállt a hajóról, nagyon barátságos
volt. Nagyon. Bedobta az egész édes és ártatlan dolgot. –
Desandra illusztrációként a szempilláját rebegtette. – Ó, szegény
én, édes vagyok és finom, mint egy virág, túl finom és... Mi az a szó,
amit akkor használsz, ha Ó, annyira édes vagyok és annyira segíteni
akarok?
– Buzgó?
– Ja, az. De most képzeld el ezt, az ő korában. Láttam rajta,
hogy egy kígyó. Aztán egyszer csak rájött, hogy nem lehet a
legjobb barátnőm, és ekkor ez az egész „sokkal szentebb vagyok,
mint te” dolog kibukott. Volt egy vitám apámmal, ő meg
elkezdte mondogatni, hogy nem megfelelően viselkedem. Aztán
meg... oké, szóval a terhes nők tele vannak gázzal. A gyomrod
kábé akkor, mint egy hátizsák, és amikor tele vagy gázzal, még
lélegezni is nehéz. Szóval fingasz. Nem tehetek róla. Vulgárisnak
nevezett. Mondtam neki, hogy törődjön a saját dolgával, de azt
mondta, hogy szégyelljem magam és egy önmagára valamit is
adó ember nem lenne a társa egy olyannak, mint én. Megalázott
az apám és a férjem előtt. Nem volt valami tisztességes –
grimaszolt Desandra. – Biztos egy akváriumban nőtt fel vagy
valami ilyesmi. Furcsa elképzelései vannak arról, hogy miként
kell az emberekkel bánni. Mintha valami nemes lenne, mi meg a
parasztok.
Érdekes.
– Mit tettél? – kérdeztem.
– Utána néztem. Az apja egy nagy alfa volt az USA-ban, de
az anyja ki nem állhatta a párját, így fogta Loreleit és elköltöztek
273
Belgiumba. Csak egy nagy alakváltó falka van Belgiumban, és
Lorelei mostohaapja vezeti. Igazából nem akarják visszakapni az
anyját vagy Loreleit, így egy feltétellel elengedték őket vissza:
egyikőjük sem tehet semmit a falkával. Kapnak némi pénzt és
nem bántják őket, de soha nem lehet belőlük alfa. Nem akarják,
hogy versenyezzenek az ő fiaikkal. Úgyhogy amikor Lorelei azt
mondta, hogy szégyelljem magam, akkor megmondtam neki,
hogy egy alfa lánya vagyok és két jövőbeli alfa felesége és ez a
három falka az óceánt is átúszná miattam. Megkérdeztem, hogy
mit gondol, milyen gyorsán dobják be a tengerbe, ha azt kérem
tőlük.
– Ha! – vigyorodott el Andrea.
Nem bántam volna, ha valaki tényleg belehajítja Loreleit a
tengerbe, de most inkább azt szerettem volna, ha Curran behúz
neki egyet, az sokkal erősebb
– Mit mondott erre?
– Teljesen ledöbbent, még néhány könnyet is kisajtolt
magából, majd közölte, hogy szörnyű ember vagyok, aztán
elszaladt. Éppen ettünk akkor, és senki sem követte, ami
valószínűleg nagyon lesújtotta. – Desandra lehajolt, amitől
összerezzent. – Aú. Mindig elfelejtem, hogy ezt ne csináljam.
Egyébként is, egy falkában nőttem fel, ami egy aknamező.
Szeretem ezt a szót, egyébként. Nagyon szép. Láttam már
hasonlót, mint ő. Lorelei intelligens, ami azt jelenti, hogy van
agya, de ugyanakkor fiatal és tapasztalatlan. Nem érti
az embereket és azt hiszi, mindenki hülyébb nála. Klasszikus
szociopata: bájos és manipulatív, úgy véli joga van mindenhez,
valójában soha nem érez bűntudatot, és ha bocsánatot is kér, az
csak a látszat. Tetteti, hogy boldog és valószínűleg tetteti a

274
szerelmet is. Nem pszichopata – nem olyan a vérmérséklete,
nem feltétlen ragadozó típus és nem látom, hogy próbálkozott
volta az öngyilkossággal. Túl nárcisztikus.
– Honnan tudod ezeket? – kérdezte Andrea.
Desandra felsóhajtott. – Rengeteg pszichológiai könyvet
olvasok. Amikor elkezdtem, még csak gyerek voltam. Próbáltam
diagnosztizálni apámat.
Nos, ez eléggé meglepett.
– Mi az a diagnózis?
– Súlyos megalománia. Intenzíven nárcisztikus
személyiségzavar, kiegészítve alkalmi paranoiával. Mind a hét
főbűnt teljesíti Hotchkiss tudományos nárcizmus listáján. Így
tanultam meg manipulálni. Sajnos a tudás nem segített a saját
mentális egészségemen, és ő is tudja, mit kell velem csinálni.
– Miért nem... – Andrea kereste a szavakat –, viselkedsz
épeszűen?
– Önvédelem – válaszoltam Desandra helyett. Hirtelen
nagyon sok minden értelmet nyert.
– Igaza van – erősített meg Desandra. – Mit gondolsz,
meddig tudtam volna itt túlélni, ha megtudják, hogy van agyam?
Az egyetlen dolog, amiért nem vagyok még bezárva, hogy azt
hiszik, érzelmes vagyok és ostoba. Tényleg érzelmes vagyok –
terhességi hormon valóban igaz. De nem vagyok hülye. Anyám
okos volt, és ha megkérdezed apámat, rengeteg helyet fog
mutatni, ahol hat lábra a föld alatt azok az emberek fekszenek,
akik azt hitték, hogy okosabbak, mint ő. Ha Gerardo anyja
megsejti csak egy pillanat erejéig is, hogy több eszem van, mint
egy marék lepkének, bezár és zárva is tart egész idő alatt, amíg
házas vagyok. Amikor azt mondtam Gerardonak, hogy nem

275
tudok harcolni az apámmal, az nem azért volt, mert gyenge
vagyok. Azért mondtam, mert tudtam, hogy nem nyerhetek.
Gondolkoztam rajta és felmértem az esélyeimet, és nem nekem
kedveznek. Reménykedek benne, hogy Jarek felidegesíti Currant.
Ő az egyetlen ember, aki képes lenne megölni. Egyébként
láttátok Lorelei könyvét?
– Milyen könyvét? – kérdeztem vissza.
– Pár fantasy könyvet cipel magával. Valami hercegnőről
valami kristály trónon. Van ez az idősebb lovag, aki ismeri
gyerekkorától, és elindul valami utazásra, hogy megszerezzen
valami varázslatos kék rózsa drágakövet, hogy megmentse a
hercegnőt. Megszerzi a drágakőt, kiszabadítja a lányt, és a
hercegnő királyává teszi. – Desandra rám bámult. – Lorelei a
trónt akarja. Úgy gondolja, joga van hozzá. Az ő fejében Curran
az egyetlen, aki megérdemli őt. Kate, bármit meg fog tenni, hogy
megszerezze, amit akar. Ha a helyedben lennék, nem állnék
sziklaszirten, amikor a lány körülöttem van, mert lelökne.
– Akkor be kell állni a sorba. – Az, hogy Lorelei mit vagy mit
nem akar, nem nagyon számít. Lorelei nem ígért nekem semmit.
Curran azonban mindent megígért nekem. Ha azt tervezi, hogy
kihúzza a dugót, szeretném tudni, hogy miért.
Alszok rá egyet és holnap reggel megkapom a válaszokat,
akármik is azok.
Léptek hangzottak fel az ajtó mögött, majd kopogás
következett. Ha ezt így folytatom, lassan be kellene ruháznunk
némi vasrácsra és azokra a tolóablakokra, amik mögül csak
kiüvöltözhetnék az embereknek, hogy tűnjenek el.
– Ki az?
– Én – válaszolt Hugh.

276
 Andrea a fegyveréért nyúlt. Mi a fene történik itt? Pont erre
van most szükségem. Felkeltem és az ajtóhoz sétáltam. – Akármit
is árulsz, nem veszünk semmit.
– Nyisd ki az ajtót, Kate. Nem foglak megtámadni Desandra
szobájában.
Rendben. Kireteszeltem az ajtót és szélesre tártam. Hugh ott
állt a másik oldalon, teljes dicsőségében: fekete csizma, sötét
nadrág, sötét bőrkabát, mindez egy kék pólóval feldobva.
Veszélyesen szögletes álla frissen borotválva. Nocsak, nocsak.
Valaki kiöltözött a vacsorához. A vállamra bámult. Én is
odanéztem a szemem sarkából. Desandra szemfestékének fekete
maradványai látszódtak a zöld pólómon. Biztosan belém törölte,
amikor sírt. Figyelembe véve a ochokochi rászáradt vérét, a
pólóm kezdett batikolt hatást kelteni.
– Segíthetek?
– Nem jöttél le a vacsorázni. – Támaszkodott a karjával a
falnak Hugh. – Jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-
e.
Ez volt ám a póz.
– Nem tudtál inkább egy vámpírt küldeni magad helyett?
Még nem tartottam meg az esti edzésemet.
– Sajnálom. Legközelebb gondoskodok néhány bárányról,
amiket lemészárolhatsz.
Nem mutatta semmi jelét, hogy távozni készülne.
– Elmondta Hibla, hogy egy djigitet megöltek a toronyban?
Egy nőt. A neve Tamara volt.
– Igen, mondta.
– Te állsz ezek mögött a támadások mögött?

277
 Elmosolyodott. – Ha én lennék, akkor elmondanám, hogy
meghiúsítsd a tervem?
– Nem tudom, mi a terved, de ha megzavarod a munkámat,
megbánod.
– Úgy nézek ki, mint aki fél tőled? – kérdezte lusta hangon.
Megpróbált belevonni egy erőfitogtatásba. És meg is
érkeztünk.
– Nem, és ez aggaszt is. Biztonságos környezetet kellene
biztosítanod ennek a terhes nőnek. Ehelyett az őreid elhullanak
és valami teremtmény meg akarta ölni kétszáz yardra az
étkeződtől. Miért nem habzik a szád idegességedben? Nem is
zavar, hogy valaki a bolondját járatja veled a saját kastélyodban?
Hugh éppen kinyitotta a száját, amikor Curran sétált fel a
lépcsőn, kezében egy tál kaját cipelve. Észrevette Hugh-t, és
onnantól tekintete céltudatosan csak rászegeződött.
– Itt jön a lovag. – Kacsintott rám Hugh.
Curran Hugh és közém lépett. Hangja hideg volt.
– Egyikünknek nem kellene itt lennie.
– Igen. A vendégeim biztosan hiányolnak. – válaszolta Hugh
kuncogva. – Később folytatjuk a beszélgetést, Kate.
Ezzel elsétált.
– Nem tudtál volna várni még harminc másodpercet? –
morogtam az orrom alatt. – A válaszát akartam hallani.
– Nem. Nincs semmi olyan ügy, amit veled kell megbeszélnie
és amit mond, egyébként is hazugság.
– Az kaja? – kiáltott ki Desandra. – Annyira éhes vagyok.
– Mi most elmegyünk – közölte Andrea.
– Igen. – Erősítette meg George. – Azért jöttem, hogy a
szobádba kísérjelek.

278
 Ők leléptek, én pedig sóhajtva átadtam a tálat Desandranak.
Később, miután megvacsoráztunk, Desandra kimerülten álomba
zuhant, ezúttal valójában.
Derek visszajött a vacsoráról, meglátta Currant és inkább a
fürdőszobába ment. Curran és én elreteszeltük az ajtót, és
leellenőriztük az erkélyajtót és az ablakot. Tettem egy tartalék
takarót a földre. Curran kinyújtózott rajta, én pedig mellé
feküdtem. A körülöttünk lévő sötétség megtöltötte Desandra
barlangszerű hálószobáját. Derek még mindig a fürdőben volt. A
fiú megpróbálja a magánélet illúzióját nyújtani nekünk.
– Vajon kihallgatnak bennünket? – kérdeztem.
– Ha igen, én nem hallom őket.
Gondoltam. Miután megtaláltuk a vámpírt, a titkos rejtekhely
lelepleződött.
– Láttam Doolittlet a vacsoránál – mondta Curran. – Azt
mondta, hogy valami nagyon fontosat kell mondania neked.
– Sürgős?
– Azt mondta, hogy várhat reggelig. Nem igazán tudtunk
beszélni. Túl sokan voltak körülöttünk. Miről akar beszélni
veled?
Ezt óvatosan kellett tálalnom, némi fortéllyal. Kinyitottam a
számat, miközben kerestem a megfelelő szavakat. Finoman...
Curran felvonta a szemöldökét. – Mi az?
– Próbálom megtalálni a megfelelő szavakat.
– Miért nem mondod csak ki őket?
– Mi a franc van veled? Hagyod, hogy Lorelei melletted álljon
meztelenül, megöli a te zsákmányodat és veled vadászik? Elment
az eszed vagy el kellene kezdenem csomagolni?
Picsába. Finoman, nagyon finoman...

279
 Rám vigyorgott. – Szeretlek. Nem kell aggódnod Lorelei miatt.
Örül, hogy most már felnőtt, és most ezzel dicsekszik.
Ártalmatlan.
– Mi a helyzet a vadászattal?
– Kivel kellene akkor vadásznia? – Curran vállat vont és
közelebb vont magához. – Nem érdekel Lorelei. Még csak egy
gyerek.
– Szóval ez valami terv része, amit kigondoltál?
– Nem.
Ennek elégnek kellett volna lennie, de a gyanú megmaradt,
továbbra is gyötörve. Elnyomtam magamban. Azt mondta, nem
érdekli. Pont.
– Miről beszéltetek Hugh-val, amíg mi vadásztunk?
– Azt mondta, hogy ő ölte meg Voront – próbáltam kizárni a
fájdalmat a hangomból, de nem sikerült.
Curran egy pillanatnyi szünetet tartott a kérdése előtt. –
Hazudik?
– Nem hiszem. Voron nevelte fel, ugyanúgy ahogy engem is,
majd elhagyta őt. Elvettem őt Hughtól és most Hugh elvettem
tőlem. Azt hiszem, egálban vagyunk. De még mindig meg
akarom ölni.
– Talán lesz rá esélyünk – mondta.
– Talán.
– Mondott bármi mást is?
– Semmi fontosat. Úgy érzi, az alakváltók nyomás alá
helyezik a sürgetésükkel.
– Ha nyomás alá helyezném, már halott lenne.
Vagy te lennél az. – Curran...
– Igen?

280
 – Láttam harcolni. Emlékszel a nagynénémre? Hugh jobb
nála.
– Nem számít – válaszolta Curran. – Kinyírom.
De nekem számított. Ha Curran megöli Hugh-t, de meghal
harc közben, akkor nem éri meg az egész. Nekem kell megölnöm
Hught.
Sétagalopp lesz.
– Ez a hely – mondtam neki. – Mindannyiunkat kikészít.
– Hamarosan hazamegyünk – válaszolta, majd becsukta a
szemét.
Fülsüketítő csattanás törte meg a csendet. Talpra ugrottam.
Derek kirontott a fürdőből. Egy ismerős ordítás hallatszódott,
mintha kövek gördültek volna végig a folyosón, majd a
feldühödött, mély ordítás, tele dühvel átcsapott egy esztelen
őrjöngésbe. Hallottam már ezt a hangot korábban, és lehetetlen
volt elfelejteni.
Egy vérbivaly harci üvöltése volt.

281
13. fejezet
Curran kivágta az ajtót és a folyosóra sietett. Én pedig
becsaptam mögötte pont akkor, amikor Derek Curran után
készült rohanni. A fiú csodával határos módon az utolsó
pillanatban megtorpant, így sikerült elkerülnie az ütközést.
Desandra volt az elsődleges. Ha meghal, Maddie és az
esélyünk a panaceara vele együtt hal meg.
– Mi történt? – pattant ki Desandra az ágyból.
Eltorlaszoltam az ajtót és előhúztam Slayert. Derek lerángatta
magáról a ruháit. A bundája kezdett előtörni.
A folyosóról ördögi üvöltések kórusa hallatszott, fájdalmas és
mély hörgések kíséretében. Valami üvöltött. A szőr is felállt a
hátamon. Felkapcsoltam a villanyt. Fényes sárgás fény árasztotta
el a hálószobát.
– Mi folyik itt? – kiabálta Desandra.
– Nem tudom. Állj mögém.
Valami hangos puffanással az ajtónak csapódott.
Az ajtó megreccsent.
Egy újabb hangos csattanás. Slayert magam elé tartva
hátráltam egy lépést. Közvetlenül mellettem a már átalakult
Derek vicsorgott. Az ajtó hatalmas hanggal betört, a szétrepedt fa
hangja olyan volt mint egy puskalövés. Két test zuhant be a
szobába, egy szürke és egy arany. Curran a hátán landolt, a

282
pikkelyes sárga szörnyeteg fölé kerekedett. A fenevad felemelte a
fejét és rám mordult, kitárva két hatalmas szárnyát. Zöld
szemeivel rám meredt, tekintetéből sütött a borzalmas gyűlölet.
Curran kitátotta a száját. Legyűrte a szörnyeteget és
beleharapott a vállába. Az óriási oroszlánagyarak úgy vájtak bele
a húsba mint az olló. Sötétvörös vér áztatta a pikkelyeket. A
fenevad felüvöltött fájdalmában és beleakasztotta hátulsó
karmait Curran oldalába, megpróbálva feltépni a gyomrát. Vér
folyt végig a szürke bundán. A két macska fel-alá hentergett,
karmolt és vicsorgott. Az erkélyajtó csillogó szilánkok
kíséretében berobbant. Egy második fenevad ugrott be a
szobába.
– Földre! – Üvöltötte Andrea az ajtónál.
Betoltam Desandrát a sarokba. Andrea fegyvere eldördült,
csak úgy köpködve magából a golyókat. Bumm! Bumm!
A fenevad megrándult, minden egyes lövés visszatántorította.
Bumm! Bumm!
Andrea tovább lőtt. A golyó feltépte a teremtmény húsát. A
mágia hulláma láthatatlan folyamként lecsapott ránk. A világból
egy pillanat alatt eltűnt a technika. A fények kialudtak, a hirtelen
koromfekete sötétség vett bennünket körül.
Andrea fegyverébe besültek a golyók.
A levendula varázslámpa fellobbant, kísérteties lila színnel
világítva be a szobát.
Andrea megpördült, miközben egy bouda ugrott mellé, majd
rávetette magát egy vonyítás kíséretében a fenevadra. Raphael.
A lény megrázta magát, majd karmos mancsával lesújtott
Raphaelre. A bouda oldalra gördült, majd visszarohant
ellenfeléhez. Rávetettem magam a narancssárga szörnyetegre.
Karmok értek a combomhoz, feltépve a farmeremet és a bőrt,
283
felvillanó, gyötrő fájdalom kíséretében. Nem törődtem vele,
előretoltam Slayert és mélyen belemélyesztettem a fenevad
bordái közé. Derek ráugrott, szabaddá téve a szárnyakat,
belekapaszkodott a hátába, karmával feltépve a gerince mellett a
pikkelyeket. A lény felüvöltött, majd szárnyait kitárva
megpördült. Lebuktam a szárnyak elől, de a hatalmas farok
ledöntött a lábamról. A hátam a falnak csapódott. Aú. A világ
ködös lett.
Nem. Nem, te rohadék, nem fogsz megölni egy terhes nőt.
Nem az én kibaszott őrségem alatt. Talpra pattantam, és
belevágtam a szárnyakba. A fenevad megrázta magát, és
próbálta Dereket ledobni a hátáról. Derek már csak lógott rajta. A
másik oldalon Raphael acsargott, karmolva és harapva. Desandra
is rávetette magát a fenevadra, megragadva a szárnyait, kitépve
az oldalából.
Csont reccsent.
A fenevad újra megpördült. Lehajoltam, és egy mély vágást
ejtettem az állat gyomrába. A belsőségek forró, véres masszaként
a padlóra omlottak. Újra és újra beleszúrtam a kardot, próbálva
minél nagyobb kárt okozni. Dögölj meg. Dögölj már meg.
Egy hatalmas, bozontos alak süvített be a szobába, és vagy
ezer font színtiszta Kodiak gyűlölet csapódott bele a fenevadba,
mint egy elszabadult vonat. A teremtmény az ágyhoz ütközött.
A nehéz bútordarab elröpült, ahogy a testek nekicsapódtak.
A fenevad a falnak zuhant. A Kodiak hatalmas mancsa
felemelkedett mint egy kalapács. Ahogy tojás loccsan szét járdán,
az állat vastag koponyacsontjai úgy törtek össze. Nedves
ragacsos anyag fröccsent a falra.

284
 A Kodiak megmozdult és láttam, ahogy a szemközti falnál
Curran felemelkedik, karjaiban a szárnyas lényt tartva. Vér
borította, szemei izzottak, démoni volt a kinézete. A Bestiák Ura.
Durva hörgés szakadt ki a szájából. A bal karját és a lény
felsőtestének egy részét elrántotta a fejétől és a jobb oldaltól,
darabokra szaggatva a csontokat. Vér és törött csontok törtek elő
a sebekből. A lény csapkodott és sikoltozott. Curran beleharapott
a torkába, megragadva a fejét, majd letépte azt a testről és a
padlóra dobta. A Kodiak felvette emberi formáját. Kellett egy
perc az agyamnak, amire felfogtam, hogy nem nő volt és nem
Mahon. George tágra nyílt szemekkel meredt rám. Megragadta a
kezem.
– Doolittle megsérült!

– MENJ! – KIÁLTOTT RÁM ANDREA. – MENJ, MI

ELINTÉZZÜK EZT.
George után futottam a folyosón. A jobb oldalamba és a
combomba belenyilalt a fájdalom. Tiszta vér volt farmerem, a
legtöbb belőle a sajátom volt. Narancsszínű maradványok
hevertek szerteszét az emeleten: egy szárny, egy pikkelyes láb.
Soha nem értettem, hogy egy halott alakváltó miért alakul át
emberi alakjába, de ha darabokra téped őket egy harcban, akkor
az állati alakjukban maradnak.
– Mi történt?
– B néni és apa – kiáltotta George a válla felett. – Gyorsabban,
Kate.
Ahogy utána rohantam, megcsúsztam az alvadt véren, félig
megbotlottam, félig beestem Doolittle szobájába. A vérjaguár
fogait csattogtatva arcomba vicsorgott és elállta az utamat
285
 – Én vagyok! – Ordítottam a lány nyitott szájába.
Keire megrázta szőrös fejét, félig félrelépve oldalra hajolt. Vér
áztatta a bal oldalát. A bútorok romhalmazként hevertek
szanaszét. Törött üveggel volt tele a padló. Eduardo a sarokban
feküdt, csak gyengén lélegzett, emberi testéből ömlött a vér.
Mellkasa és gyomra fel volt tépve. Vörös izmok hullámoztak a
sebeknél – a Lyc-V éppen helyrehozta a károkat. Leguggoltam
hozzá. Jó erős pulzus.
George megragadtam a karomat és a sarokba tolt. Egy
hatalmas borz, akkora mint egy póni, feküdt a padlón, feje furcsa
szögben kitekeredett. Ó, nem. Rögtön pulzust kerestem a
nyakon.
Egy ér vert az ujjaim alatt, gyengén, nagyon gyengén. A
kezem vörös lett. Vérzett és a francba is, még csak azt se tudtam,
hogy hol. Elkezdtem kántálni, magamhoz húzva a mágiát.
Bármilyen apró gyógyulás is jobb mint a semmi. Gyerünk!
Gyerünk!
Doolittle mozdulatlanul feküdt. Még nem változott át, ez azt
jelenti, hogy még mindig élt. És ez ugyanakkor azt is jelentette,
hogy a Lyc-V nem volt elég erős, hogy megváltoztassa az alakját.
Haldoklott. Nem, nem, a fenébe is! Tovább kántáltam, minden
mágiát felhasználva. A nélkül, hogy tudtam volna milyen
sérülésről van szó, csak annyit tehettem, hogy megpróbálom
stabilizálni az állapotát. Nem voltam varázsló, de volt nyers
erőm.
George mellém állt, könnyek peregtek az arcán. – Mentsd
meg! Meg kell mented!
Kántáltam és a testre fókuszáltam, az élet gyenge lüktetése
érződött benne. Mélyebbre és mélyebbre ástam, amíg már csak
én voltam és Doolittle életének törékeny szikrája. Körbefontam a
286
mágiával és próbáltam stabilizálni. A mágia csak úgy forrt
bennem, magával rántva Doolittle testének fájdalmát. Úgy
éreztem, mintha a húsomat letépnék a csontjaimról.
– Hogy van? – kérdezte B néni.
Egy árnyék magasodott fölénk. Felpillantva megpillantottam
Mahon hatalmas sötét testét, ahogy felém tornyosul. Doolittle
teste megremegett. Remegés rázta a végtagjait. A bunda lassan
eltűnt. Vér folyt ki sérült száján. Doolittle szeme rám meredtek,
véreresen és üvegesen.
– Törött gerinc – lehelte. A hangja gyenge volt és rekedt, alig
volt több mint suttogás. A francba. Az alakváltók törött végtagjai
meggyógyultak, de a törött gerinc már más történet. – Ne beszélj.
Hoztál magaddal a gyógyító tartályokból, Doki?
Ugyanaz a tartály volt, amiben Maddie otthon pihent.
Doolittle elmosolyodott, gyenge, szomorú mosollyal.
Megszakadt a szívem.
– Igen.
– Szerezzétek meg a tartályt a gyógyító oldattal.
– Mit? – hajolt közel hozzám George.
– Találjátok meg a tartályt a gyógyító oldattal.
– Nincs semmilyen tartályunk!
– Akkor használjatok bármit, amit találtok. – Nem a tartály
volt a lényeg, hanem ami benne volt.
Hallottam a sírását, ahogy keresztül száguld a szobán,
félrerugdosva törmelékeket az útjából.
– Nem fog segíteni. C2 és C3 törött.
Nyakcsigolyák. Minél magasabb számú, minél közelebbi a
koponyához, annál rosszabb a sérülés. – Ne beszélj.

287
 – C4 megzúzódott. – suttogta. – A gerincvelő megsérült. Fáj a
levegővétel.
Újra elkezdtem kántálni, kétségbeesett erőfeszítéssel
magamhoz húzva a mágiát. A nyaka nem csak eltörött. A törés
még rendben lenne. A harc szétlapított a nyakát. A létfontosságú
felső csigolyák összetörtek, elvágva a kapcsolatot az agy és a test
között. Lebénult.
– Badarság, Darrien. – Guggolt le mellé B néni. – Persze, hogy
meggyógyulsz. Kate meggyógyít.
Nem, nem tudom.
– Belső vérzésem van. Nem tudom megállítani. – A hangja
rekedt nyögésbe fulladt.
Könnycsepp gördült le az arcomon.
– Ne sírj. – Doolittle elmosolyodott. – Kérlek ne csináld.
Hosszú életem volt... Hosszú, tartalmas életem. – Szörnyű hangot
adott ki magából. Mintha fuldoklott volna. – Én... készen állok.
– Mi nem! – Kiáltott George. Az ajkaim megmozdultak.
Életben akartam tartani pár elsuttogott szóval, de már
halványulni kezdett, kicsúszott az ujjaim közül. Doolittle
többször mentette meg az életem, minthogy meg tudnám
számolni. Életben tudnám tartan. Akármilyen mágiám is van, az
az övé is volt. Elégnek kellene lennie.
Élj. Kérlek, kérlek, maradj életben! Kérlek, ne menj.
Még messzebb csúszott tőlem.
Elveszítem őt, éppen úgy, ahogy Brant is.
Tovább kántáltam, minden erőmmel koncentrálva a kis
szikrára.
A világ elhalványult. A zajok visszahúzódtak.
Az ajkaim mozogtak, suttogva a szavakat újra és újra... Egy
nagyon egyszerű mágia volt, amit a legtöbb ember megtanult a
288
munkám során. A test regenerálódását növelte, és az összest
magamból belé töltöttem. Csak a következő szó és egy apró kis
mágia megidézése számított. Ha csak egy kicsit jobban
megtudnám magamat nyitni, akkor a mágia életben tartaná, egy
pillanat alatt megtörténne. Az ajkaim már elzsibbadtak. Nem
éreztem a lábaimat. Az alsó felembe már lyukat égetett a
fájdalom.
Túl sok varázslatot csapoltam, le túl gyorsan. Doolittle szemei
fennakadtak a koponyájában.
– Kate! – kiabálta George.
– Engedjetek oda! – tombolt Hugh a háttérben. – Engedjetek
oda, a fenébe is!
Fél tucat vicsorgás volt a válasz.
A kántálás felemésztett. Minden szemernyi mágiámért
lenyúltam és most küzdöttem, hogy kiszabadítsam magam. A
hangom puszta suttogás volt. – Engedjétek.
Curran leguggolt mellém.
Engedjétek ide. – Curran felállt. – Engedjétek át.
Egy pillanattal később Hugh már Doolittle mellett térdelt.
– Eltört a nyaka.
– Igen.
Hugh rám nézett, kék szemeivel egy pillanatig
tanulmányozott.
– Életben akarod tartani?
– Igen.
Hugh hátradőlt, felemelte a fejét, majd lehunyta a szemeit. A
mágia úgy pulzált belőle, mint egy hatalmas hullámverés.
Megérintette a véres padlót.

289
 Kék gőz emelkedett fel a vérből, csíkokban felfelé szállva. A
levegő izzani kezdett Hugh körül. Éreztem, ahogy a mágia egy
hatalmas erejű áramlásban megmozdul. Hatalmas erő. Atyaisten.
Továbbra is tartottam Doolittlet a mágiámmal, féltem
elengedni. Kántáltam, életben tartva őt. A gyomromban lévő
fájdalom stabil égéssé változott. A fájdalmas tűz átterjedt a
gyomromból a mellkasom és a nyakam felé.
Hugh teste megremegett, ahogy a mágia – igyekezve
kiszabadulni – tovább vibrált körülötte. Amikor kinyitotta
szemeit, azok természetellenes fénnyel ragyogtak, elektromos,
világító kék fénnyel töltve. Tenyérrel felfelé széttárta kezeit…
A mágia kitépte magát Hughból és özönvíz szerűen
szétszóródott Doolittle körül. Csontok recsegtek.
Hugh pislogott egyet, mire szemei újra normálisakká váltak.
– Kész – mondta. – Életben marad. Elengedheted.
Éreztem a csendet. A mágia megört, elhagyott. A tűz
felrobbant bennem, átment a fejemen, és valami abszurd
formában a szemeimen keresztül távozott. Raphael rontott be a
szobába.
– Találtunk még egyet. Megsérült és a hegyek felé tart.
Hugh talpra ugrott. Curran félig megfordulva rám nézett.
– Menj! – mondtam neki.
Kironhava a szobából, majdnem összeütközött Hughval.
Doolittle mellkasa egyenletesen, normál ritmusban emelkedett és
süllyedt. Lélegzett.
Hátradőltem és ekkor észrevettem, hogy a farmerem teljesen
átázott. Egy tócsa vérben ücsörögtem.

290
 HANYATT FEKÜDTEM EGY HALOM TAKARÓN, és a
nyitott ajtón át figyeltem, ahogy az alakváltók Doolittle
laborjának roncsai között válogatva, a másik szobába pakolnak
át. Átcipeltek engem és Doolittlet a hálóba, így már nem voltunk
az útjukban. Én a padlón feküdtem a takarókon, míg Doolittlet
egy kádnyi gyógyító szérumban helyezték. A kádat a többiek a
fürdőből szerezték. A hálószoba ajtaja darabokban a földön
hevert, így a kis takaróhalmomról rálátásom volt mindenre.
Keira, most már emberi formában, a törmeléket próbálta
összeszedni. Azt mondta, még mindig szédül. Mondtam neki,
hogy feküdjön le. Ehelyett nedves törülközőt kötött a fejére.
Pokoli ütés lehetett, mert egyébként egy alakváltó csak vállat
vonna egy kis agyrázkódástól és folytatná a dolgát.
Keira mellett Derek szedegette össze azokat a műanyag
gyógyszeresdobozokat, amik egyébként a gyógyszeres
szekrényekben találhatók. Eduardo még mindig ki volt ütve.
Desandra körbejárkált véres, szétszaggatott ruhában és
hatalmas hasa ellenére hősiesen próbált felszedni dolgokat a
földről. Azt vártam volna tőle, hogy magzati pózban zokog a
sarokban, ehelyett teljes lendülettel belevetette magát a
rendrakásba. Mahon kísérte be a szobába nem sokkal azután,
hogy Curran lelépett. A takarómról pont láttam, ahogy Mahon
fenyegetően tornyosul a bejárati ajtó előtt.
Általában egy százhúsz kilós medve látványa nem okoz
örömöt, de jelenleg már a tudat is, hogy eltorlaszolja az ajtót,
melegséggel töltött el. Különösen azért, mert Doolittle életben
tartása minden erőmet kiszívta. Ha egy pillangó szállt volna rám,
holnap reggelig sem tudtam volna elhessegetni.

291
 Semmi hír Curranról. Ő, Hugh, B néni, Raphael és Andre több
mint egy órája elmentek. Doolittle mellettem pihent a rögtönzött
tartályban. A zöld gyógyító folyadék körülölelte testét. Nem
mondott semmit és még a szemét sem nyitotta ki, de legalább
lélegzett. Fel akartam kelteni. Azt akartam, hogy nyissa ki a
szemét és szidjon le valamiért, bármiért. Bármilyen gyógyszert
beszednék, amit akarna, és még azt is megígérném, hogy ágyban
maradok, bármit megtennék, ha attól verge felébredne.
Hugh azt mondta, hogy életben marad. Technikailag a kóma
is azt jelenti, hogy életben van.
Gyorsan száműztem ezt a gondolatot. Túl veszélyes vizek
ezek.
Barabas lépett be az ajtón, egy melegítőnadrágot viselt és más
semmit. Széles sebek csíkozták nyakát és sápadt mellkasát.
Amikor meglátott, bejött a hálóba. George követte, egy ollót
hozva magával, amivel rámutatott véres farmeremre. – Sajnálom.
Le kell vágnom rólad.
– Gondolom, kár kérnem némi intim szférát – mondtam.
– Pontosan – helyeselt Derek.
– Természetesen nem kapsz – szólt közbe Keira. – Később
finnyáskodhatsz, amikor már nem leszünk támadás alatt.
– Talán ez most sokkolni fog – guggolt le mellém Barabas. –
De valamennyien láttunk már korábban meztelen nőt. A lábad
látványától senki sem fog traumát kapni.
– Köszi.
George fogta az ollót, benyúlt a farmer alá és szétvágta. A
szövet beleragadt a sebbe. Élesen vettem a levegőt. Ahhh. George
bevágta a nadrág másik oldalát is és lehúzta a véráztatta
anyagot.

292
 – Oké. Van itt néhány sérülés. Nem tudom, mennyire
súlyosak ezek egy nem alakváltó esetében.
– Tükör?
Derek felállt és átadott Georgenak egy tükröt, aki aztán azt a
sebekhez tartotta.
A bal oldal nem látszott teljesen, de azért eleget láttam. Három
hosszú, csipkézett szélű mély vágás húzódott végig a hasam jobb
oldalán, a csípőmtől a combomig.
– Feléd fordítsam? – Kérdezte, majd azzal a lendülettel így is
tett.
A sebek nem tűntek súlyosnak. Véreztek és fájtak, de egyik
sem akadályozná a karforgatást. Megpróbáltam mozgatni a
lábam. Működött. Kicsit nehezen. Kicsit gyötrelmesen. De még
mindig ment a dolog.
Az arcom is fájt. Az ajkaim feldagadtak. – Milyen az arcom?
George elvette a tükröt onnan, ahol eddig tartotta.
– Készen állsz?
– Ne kímélj.
Felemelte a tükröt. Egy hatalmas kék zúzódás díszelgett
állkapcsom bal sarkában. A szám felpuffadt és hosszú vágás
kígyózott végig a hajvonalamtól egészen a jobb fülemig. A
duzzanat és a zúzódás egy alakváltó farkának ütésétől
származott. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy a vágást hol
és mikor szereztem.
– Elég szexi, nem?
A lány összerezzent. – Azért nem olyan rossz.
– Még jó, hogy Curran elment. Lehet, nem tudta volna
türtőztetni magát. Ha a visszatérése után úgy dönt, hogy leteper
nyilvánosan, elvárom mindenkitől, hogy másfelé nézzen.

293
 Az ajtóban Mahon megköszörülte a torkát.
– Van jelentenivalód számomra?
– Öt lény támadt meg bennünket – kezdte Barabas. – Itt
kezdtek. Az ajtón rontottak be. Az egyik összetörte Doolittle
berendezését és megtámadta Eduardot és Keirát. Lefoglalták, a
doki pedig nekiugrott. Ő volt az. – Barabás itt rámutatott egy
holtestre, ami az ablakon kívül hevert a kisebb torony tetején.
– Nem engedte el – szólt közbe George csendesen. – Mikor
ideértem, éppen tört, zúzott, a falnak döngölte a dokit. Eduardo
ki volt ütve, Keira elugrott az útból, de Doolittle nem engedte el
még akkor sem. El kellett ugranom előle, amikor a lény
megpróbált elrepülni.
– A lény haldoklott – mondta Keira. – Doolittle rászorított a
nyakára és feltépte a torkát. A fogait a nyitott sebbe mélyesztette
és szinte szárazra véreztette. Harminc másodperc múlva már
nem volt képes repülni. – Keira kezeibe temette arcát. –
Erősebben kellett volna küzdenünk.
– Mind itt voltunk – mondta neki Mahon. – Tetted a dolgod.
– Amíg Doolittle harcolt, a második és a harmadik
meggátolta, hogy bejussunk a szobába – folytatta Barabas. – B
néni és Mahon elkaptak egyet a folyosón és Curran találkozott
szintén a folyóson a harmadikkal, akit aztán legyőzött Desandra
szobájában. A negyedik kiesett Desandra szobájából a verekedés
kezdetekor. Az ötödikről még nem tudunk semmi biztosat.
– Sérültek? – kérdeztem.
– Doolittle a legrosszabb. – válaszolta Barabas. – Dereknek
eltörött a karja. Van néhány vágás és seb, de mindenki életben
van és képes mozogni.
Ők támadtak először.

294
 – Doolittle volt az elsődleges célpont.
– Úgy tűnik, igen.
Curran azt mondta, Doolittle beszélni akar velünk. Biztosan
talált valamit, valami fontosat, amitől célponttá vált.
Barabas mellettem ült a földön, arca komoly volt.
– Valahányszor ilyen arcot vágsz, valami igazán csúnya
dolog következik.
– Emlékszel, hogy megkértél, hogy hozzak össze holnap
reggelre egy találkozót a három falkával? Le akarod mondani?
– Dehogyis. El akarok menni és a szemükbe nézni, amikor
elmondják, hogy nem ők támadták meg az orvosunkat az éjszaka
közepén. – Fellobbant bennem a harag. Meg találom azt a
seggfejet, aki mindezért felelős, és megfizet mindenért. Senki
nem bánthatja Doolittlet.
– Doolittle harcos volt. Meg fogjuk találni azt, aki ezt tette, és
személyesen fogok gondoskodni róla, hogy azt is megbánja,
hogy megszületett.
– Helyes – helyeselt Keira –, senki nem bánthatja az
orvosunkat büntetlenül.
George jött oda hozzám, egy üveg barna folyadékot tartva a
kezében.
– Mi ez?
– Whiskey. – Mondta, majd felém nyújtott egy beáztatott
rongyot. – Tessék, erre harapj rá.
Mi a pokol? – Minek?
– Ki fogom tisztítani a sebedet.
– Biztos, hogy nem. – Alkohollal nem.
Nem fertőtleníti a sebet, hacsak nem orvossággal van átitatva
az a rongy, egyébként csak megöli a sejteket, és tulajdonképpen

295
több kárt okoz, mint hasznot. Arról nem is beszélve, hogy a
sebnek egy örökkévalóságig tartana begyógyulni miután
alkohollal kezelték, és a whiskey locsolása a nyílt sebbe
garantáltan még hegeket is okozna.
– Kate – szólalt meg George, hangja hirtelen nagyon
türelmesnek hangzott. – Nem rendelkezel az alakváltók
immunrendszerével. A sebeket sterilizálni kell.
– Nem sterilizálhatod whiskeyvel. Megbolondultál?
– A mozikban és a könyvekben is mindig ez van. Annyi
ember csak nem téved.
Nagy adag fenyegetést sűrítettem a hangomba. – George, ha a
közelembe jössz azzal az üveggel, megöllek.
– Rendben. – George Barabasra nézett. – Talán le kell
fognunk a Hitvest.
Barabas Derekre pillantott. Derek vállat vont, mintha azt
mondaná: nem tudom.
Barabas a földre szorította a karjaimat.
– Segítsek? – kérdezte Desandra. – Meg tudom csinálni.
– George! – vicsorogtam.
A lány kinyitotta az üveget. – Sajnálom, ez fájni fog. Nem
akarom, hogy vérmérgezést kapj.
– Barabas, engedj el! Ez parancs! – Megfeszültem, de erőm
már nem volt. Ennyi erővel egy autót is megpróbálhattam volna
megemelni.
– Ez csak a te érdekedben történik – közölte Barabas.
George hozzám lépett az üveggel.
– Engedjetek el, ti idióták!
– Gyors leszek. – George odahajolt hozzám.
– Állj! – hangzott fel Doolittle hangja.

296
 Mindenki megdermedt.
– Georgetta, tedd le azt az üveget.
George letette az üveget a padlóra és ellépett tőle. Doolittle
felnyomta magát a kádban és ránk nézett. – Nincs erőm
elmondani az összes dolgot, ami miatt rossz az amit éppen tenni
készültök. Azonnal engedjétek a Hitvest.
Barabas felemelte a kezét, én pedig visszarogytam a takaróra.
Hála Istennek. Magához tért. Köszönöm, köszönöm Univerzum.
– Derek, keress egy hatalmas kék üveget, amin az áll, hogy
STERILIZÁLÓ SÓOLDAT. Georgetta, keres egy zöld fadobozt
tiszta gézzel. Keira, beütötted a fejed, ugye?
Keira szemei igazán nagyra nyíltak. – Igen. Többek között.
– Az a rongy a fejeden hideg?
– Hmm..
– Hidegnek kell lennie. Legjobb a jég. Homályos látás?
– Nincs.
– Hányinger?
– Egy kicsi. De jól vagyok már.
– Jeget kell raknod arra a rongyra. Miért meztelen Eduardo?
Egyikőtök sem gondol az emberi méltóságára? Keressetek neki
egy tiszta lepedőt. Ellenőrizte valaki az életjeleit? Itt van egy
terhes nő vérrel borítva és ez egyikőtöket sem aggaszt? Senki
nem segít neki rendbe tenni magát? – kérdezett bennünket
Doolittle. – Egy percre hagylak benneteket magatokra és az egész
udvar kész katasztrófa.
Hirtelen mindenki nagyon elfoglalt lett.
– Annyira örülök Doki, hogy jól vagy – mondtam neki.
– Nem kellene életben lennem – nézett rám. – Úgy néz ki
most rajtam a sor, hogy beteg legyek.

297
 – Ne csináld ezt többé – kértem tőle. – Sokkal jobb vagy
doktornak.
Doolittle habozott egy pillanatig. – Milyen gyógymód...
Kiolvastam a kérdést a tekintetéből. Látta, ahogy
meggyógyítom Juliet.
Végignézte, ahogy a vérem meggyógyítja, megtisztítja a
vírustól és hozzám köti és most azt szerette volna tudni, hogy
tettem-e valami olyat a mágiámmal, amivel korlátoztam a
szabadságát. Belenéztem a szemébe és nem láttam sem hálát,
sem örömöt amiatt, hogy életben maradt. Csak gyanakvást és
félelmet láttam. Megrémült attól, hogy valami irtózatossá
változtattam. Abban a pillanatban teljes bizonyossággal tudtam,
hogy Doolittle inkább meghalna, mint hogy így hozzam vissza az
életbe. Egy láthatatlan fal csapódott le körém, elvágva a
többiektől. Még mindig a szobában voltam. Még mindig
hallottam az embereket, láttam, ahogy a barátaim mozognak,
beszélnek, de lehetetlenül messzinek tűntek. Ott ültem,
elszakítva mindenkitől, egyedül. Nem számít mennyi időt
töltöttem a Falkában, nem számít mennyi áldozatot hoztam és
hogyan, Doolittle szeméből láttam a szakadékot, ami mindig is
ott lesz köztem és a többiek között. A férfi, aki újra és újra
visszahozott a halálból, most rettegéssel telve néz rám, attól
félve, hogy megfertőztem.
Kierőszakoltam a szavakat magamból. – Csak erős mágia. A
szokásos fajtából. Nem én voltam. A medmágia gyógyított meg –
Vagy legalábbis biztos voltam abban, hogy Hugh lesz olyan
valaki, akinek van vér a pucájában és kéri a jóváhagyást. – Még
itt van, Doki...
Semmi olyanná nem változtattalak, amit nem akarnál.

298
 A feszültség eltűnt az arcáról. A vágy, hogy ott hagyjak
mindent, olyan erős volt, hogy ha tudtam volna, felállok és
kisétálok. Nem akartam senkivel sem egy szobában lenni.
Egyedül akartam lenni.
George jelent meg a kezében a sóoldattal és egy zöld dobozzal.
– Itt a géz.
– Desandra az első – mondtam neki.
George Desandra felé fordult.
– Gyere velem. Ideje rendbe szedni.
– De szeretem a háborús ruhámat.
– Ha kell, lefogom – morogtam. – Meg tudom csinálni.
– Jól van, jól van. – Sóhajtott Desandra és követte Georget a
fürdőbe. Becsukták az ajtót.
Doolittle engem nézett. – Le kell kötöznünk?
– Jól vagyok.
– Feküdj vissza, Kate. – Keira sétált be a szobába és felkapta
a sóoldatot és a gézt.
Észre sem vettem, hogy felültem. Visszakényszerítettem
magam a fekvésbe.
– Nagyon jó. Be kell kenni a sebeket, enyhe nyomással
leöblíteni. Győződj meg róla, hogy ne maradjon benne piszok. –
Mondta Doolittle.
– Értem. – Keira öntött némi oldatot a gézre és elkezdte
finoman törölgetni a lábamat.
– Curran említette, hogy akartál valamit mondani?
– Állandóan arra a sorrara gondolok Dánieltől – mondta
Doolittle. – Van egy rész, ami különösen elgondolkodtatott. Azt
mondja: „Nézém, míg szárnyai kitépettek, és felemelteték a földről, és

299
mint valami ember, lábra állíttaték és emberi szív adaték néki.”6 A
fejlegyzés nem említi, hogy az oroszlán szőre vagy karmai
eltűnnének. Csak azt, hogy a szárnyak eltűnnek és különbség
van a fenevad és az ember között.
– Nem tudlak követni – szóltam közbe.
– Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy ezek a
valamik talán képesek elrejteni a szárnyaikat?
– Igen.
– Azon gondolkodtam, hogy mivel az a sor külön említi a
szárnyakat, talán ez a végső alakjuk. A legtöbb alakváltónak két
alakja van, az emberi és az állati.
– És a harci formájuk – mondta Keira.
– Az egy hibrid forma, aminek fenntartásához koncentrálni
kell – válaszolta Doolittle. – Én egy végső alakról beszélek, amit
az alakváltók a végtelenségig képesek fenntartani. Azt hiszem, a
mi kis narancssárga barátunknak három alakja van: emberi, állati
és a szárnyas fenevad. Szerintem, amikor az állati szakaszban
van talán nagyon is hasonlóan néz ki mint a természetben
előforduló állatfajok.
Nagyon nem tetszett ez nekem.
– Miért?
Doolittle lehalkította a hangját, szinte csak suttogott.
– Emlékszel, hogyan teszteltem a levágott fejből kinyert vért a
többi vérmintára?
– Igen.
– Vettem mintát Desandrától is. Vért, vizeletet és
magzatvizet. Befejeztem a diagnosztizálást és mivel meg volt
minden folyékony mintám ahhoz, hogy a lény véréhez

6
Dániel próféta könyve 7.4.
300
hasonlítsam, letesztelem Desandra vérét és a magzatvizet is a
biztonság kedvéért. A vére reagált. A magzatvíz nem. Az egyik
gyermek nem az, aminek látszik.
Ó édes Istenem.
Keira kezében a gézt tartva megdermedt. Ha elmondanánk
Desandranak, hogy az egyik gyereke egy szörny, senki sem
tudná megmondani, mit tenne.
– Ez nem kerülhet ki ebből a szobából – közöltem.
– Egyetértek – válaszolta Doolittle. Átnézett a másik szobába.
– Én nem hallottam semmit – mondta Derek.
– Én sem – fordult felém Barabas.
Csak két lehetőség van. Az egyik, hogy Desandra lefeküdt egy
harmadik férfival is Gerardon és Radomilon kívül. Ez elég
valószínűtlen. Az összes flörtölése és felháborító
kinyilatkoztatása ellenére valójában soha nem nyomult senkire,
és a szorongása valódi volt, amikor arról mesélt nekünk, hogy
Gerardo kidobja. Esélytelen, hogy lefeküdjön egy idegennel.
Azért feküdt le Radomillal, mert tudta, hogy a férfi kedves lesz
és neki pedig szüksége volt a gyengédségre. A második
lehetőség, hogy Gerardo vagy Radomil szabadidejükben
szárnyakat növesztenek és szórakozásból őröket röptetnek a
toronyból. Ha Doolittlenek igaza van és a szárnyas alakváltónak
lehet állati és emberi formája is, akkor képes utánozni a normál
alakváltókat is. Ez megmagyarázná, miért tűntek fel hirtelen a
szárnyas szörnyetegek a kastélyban – akár Belve Ravennati, vagy
akár a Volkodavi tagjai is lehettek, és ha harcolniuk kellett, akkor
fel tudták venni a végső formájukat. A millió dolláros kérdés,
hogy melyikőjük az? A lény inkább tűnt macskának, de ez nem
jelent semmit.

301
 – Mi van a másik gyerekkel?
– Farkas – válaszolta Doolittle.
Ez szintén nem jelentett semmit. Két alakváltó gyerekének faja
csupán genetikai szerencse kérdése: örökölheti az anyja vagy
éppen az apja állati formáját is. Desandra farkassá szokott
átalakulni. Ha ez a gyerek Gerardotól van, akkor biztosan farkas
lenne. Ha Radomiltól van, akkor lehet farkas vagy hiúz. Még
mindig nem tudunk semmit, kivéve, hogy egy szörnyeteg
növekszik benne. Végül majd el kell neki mondanom. Lehetne
még elbaszottabb ez az egész?
Az ajtóban Mahon keresztbe fonta a kezét. – Maga kicsoda?
Egy nő válaszolt halkan. A vérmedve félreállt és egy magas,
negyvenes évei végét taposó nő lépett be az ajtón. Sötét bőrű,
kecses, arabnak nézett ki. Egy kamasz fiú és egy fiatalabb lány
követte.
– A nevem Demet – mondta lassan a nő. – Lord Megobari
küldött. Gyógyítani. – Kezét a szívére helyezte. – Gyógyító.
– Ez nagy szerencse – szólalt meg Doolittle. – Mivel nem
tudom mozgatni a lábaimat.

14. fejezet
Eduardo fel-alá járkált a közös területen, úgy trappolva,
mintha patái lennének, miközben dühösen bámulta a fürdőszoba

302
ajtót. Demet kért némi magányt és a fürdő volt az egyetlen hely,
amin még volt működő ajtó. Derek bement velük. Már maga az
arca is elég elrettentés volt, ha a nő úgy dönt esetleg
bepróbálkozik valamivel. Eduardo közben magához tért és újra a
régi volt. Vörös csíkok virítottak fehér pólóján – a sebei nagyon
mélyek voltak és továbbra sem kímélte magát.
Keira szintén faltól falig mászkált, megfordulva mielőtt teste a
kövekhez érne. Barbas a szoba közepén ült, az arckifejezése
komor volt. Az ajtóban Mahon magasodott söté árnyékként.
Nem vettem észre, hogy valami gond van.
Amikor Doolittle felemelkedett a kádból, úgy éreztem, hogy
egy hatalmas kő gördül le a mellkasomról. Eszembe se jutott
azon gondolkozni, vajon jól van-e.
Curran sétált be az ajtón.
Vér áztatta a jobb oldalát. A bal oldalán mély vágás látszódott,
ahol a szörnyeteg belevájta karmait, átszakítva az izmokat. Egy
nyolc láb hosszú repülő leopárd hagyta rajta ölelése nyomát.
Odajött hozzám és leguggolt mellém.
– Jól vagy?
Határozd meg a “jó” fogalmát. – Igen. Elkaptátok?
– Egy nő volt. Levetette magát a sziklákról. Az agya a
szakadék aljára fröccsent.
A francba.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Doolittle felébredt. Nem tudja mozgatni a lábait.
Kinyílt a fürdőszoba ajtaja és Demet lépett ki rajta. A tinédzser
fiú szorosan mögötte lépkedett.
Curran felemelkedett. – Ő kicsoda?
Demet mondott valamit, mire a fiú megfordult és hátát
mutatta nekünk.
303
 – Első sérülés. – Demet itt ujjaival a fiú nyakára mutatott és
egy láthatatlan vonalat rajzolt oda. – Nyak. Meggyógyul. Nem
probléma. Második sérülés. – Kezét alacsonyabbra helyezte,
jelezve egy kis részt a háton, lent. – Keresztcsigolya. L1 és L2.
Demet felemelte az egyik, majd a másik ujját, és megérintette a
fiú vállát. A gyerek megfordult.
– Teljes érzés itt. – Demet a kézét a fiú leszegett fejétől a
gyomrához rakta. Küszködött a szavakkal. – Nem teljes...?
– Néhány – segítette ki Barabas.
– Néhány érzés itt. – A kezét elmozdította a gyomortól a
medencéig. – Lábak, nem.
Doolittle lebénult csípőtől lefelé. Megszédültem a gondolatól.
– Fog valaha még újra járni? – kérdezte Curran.
Demet széttárta a kezét. – Valószínűleg. Megtettem mindent,
amit tudtam. – Megtorpant egy pillanatra. – Idő. Idő, varázslat és
pihenés.
Felém fordult. – Sebeid vannak.
– Nem érdekel.
Értetlenül rázta meg a fejét. – Nem szereted őket. Nincs idő.
Most azonnal meg kell gyógyítani.
– Az én hibám – szólalt meg Eduardo. – Nem tudtam
feltartani.
– Repült – mondta neki Keira. – És erős is volt. Hárman se
tudtuk megfékezni.
Eduard szemei kidülledtek. Megfordult. Úgy nézett ki, mint
aki bármelyik pillanatban összeroppanhat. Befog csavarodni,
méghozzá gyorsan.
– Az én hibám. Nekem kellett volna vigyázni rá. Hagytam
megsérülni.

304
 Újra megfordult és az ajtó felé trappolt. Curran elállta az útját.
– Hagyd abba.
Eduardo lefékezett.
– Nézz rám! – A nagydarab férfi Curran arcára fókuszált.
– Szedd össze magad – Curran hangja tele volt erővel. – Még
mindig veszélyben vagyunk. Még mindig szükségem van rád.
Ne hagyj cserben.
Eduardo kifújta a levegőt az orrán keresztül.
– Ez mindenkire vonatkozik – folytatta Curran. – Később
majd leülhetünk és gondolkozhatunk azon, hogy mi lett volna
ha, és sírdogálhatunk azon, hogy mit kellett volna másképp
csinálnunk. Most azonban ideje munkához látni. Megtámadtak
bennünket. Még mindig kint vannak a támadóink. Le fogjuk őket
vadászni és darabokra szaggatjuk őket.
Barabas kiegyenesedett ültében.
Keira ellökte magát a faltól. Curran Eduardra nézett.
– Oké?
– Oké – válaszolta a nagy ember.
– Helyes. – Curran ezzel Demet felé fordult. – Gyógyítsd meg
Katet.

AMIKOR FELÉBREDTEM, CURRAN MELLETTEM ÜLT.

Nem mondott semmit. Csak ült mellettem és engem nézett.
– Figyelsz miközben alszom? Csak mert azt hittem
megállapodtunk abban, hogy ez nagyon hátborzongató.
Nem válaszolt.
Egyedül voltunk a szobában.
Doolittle és a kádja, Keira és a többiek mind eltűntek. Egy
másodpercig, ahogy a takaró betakart, ismerős érzés öntött el. A
305
saját ágyunkban voltam. Curran biztosan átcipelt a saját
ágyunkba. Általában még arra is felébredek, ha a szobámon
kívül becsuknak valahol egy ajtót. Hogyan tudott áthozni
anélkül, hogy felébredtem volna? Doolittle szokása volt
nyugtatókat csempészni az italomba, ha figyelmen kívül
hagytam az utasításait a fekvésre és a pihenésre vonatkozóan, de
amikor legutoljára láttam még a kádban volt. Demet és a
gyerekei kántáltak, hogy a sebeimet begyógyítsák. Egy pillanatra
eszembe jutott a sebeim látványa. Aztán George adott egy pohár
vizet.
– George benyugtatózott. Oké, ezt a begyógyszerezős dolgot
abba kell hagyniuk. Továbbá ha bármelyikük megpróbál még
egyszer lefogni és piát öntözni a sebeimbe, akkor megölök
valakit. És ez nem üres fenyegetés.
Curran továbbra sem mondott semmit.
– Jól vagy? – kérdeztem.
A fal felé bólintott. Koncentráltam. Mágia még mindig tartott,
és ahogy már korábban is, éreztem valamit a kőfal mögött. Nem
vámpír volt, de valami furcsa. Valami, amit még nem éreztem
azelőtt. Éppen kihallgattak bennünket.
Curran szája kemény vonallá préselődött. Dühös volt.
Iszonytatóan, rettentően dühös. Felé nyúltam és megérintettem
az arcát. Hé. Minden oké velünk?
Megfogta a kezemet, és erős, forró ujjaival megszorította.
Oké. Minden rendben velünk. Nem is kellett semmit se
mondania.
– Doolittle beszélt veled? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.

306
 Az éjjeliszekrény felé nyúltam és magamhoz vettem egy apró
jegyzettömböt és egy tollat, és leírtam, hogy a doki letesztelte
Desandra magzatvizét. Az egyik babának szárnyai nőhetnek.
Curran szemei elkerekedtek. Átvette a tollat. Lefeküdt az egyik
lénnyel.
Valószínűbb, hogy Radomil vagy Gerardo egyike azoknak a
lényeknek.
Hogy lehetséges ez?
Két formájuk van, emberi és az állati. Doolittle szerint ezeknek a
valamiknek van harmadik formája is: emberi, állati és egy szörny
szárnyakkal.
Curran megrázta a fejét. És melyikőjük az?
Nem lehet tudni. A magzatvíz azt is megmutatta, hogy az egyik baba
farkas lesz, a másik pedig valami más. A LycV a farkas génekkel akár
származhat Desandrától is. Biztosan tudják vagy legalábbis gyanítják,
hogy Doolittle talált valamit. Ezért tették tönkre a laborját.
Ki tudta még, hogy Doolittle levett a magzatvíz mintát? – írta le a
kérdést Curran.
Ivanna biztosan, válaszoltam. Radomil húga felajánlotta, hogy
fogja Desandra kezét, arra az esetre, ha esetleg megijedne. Akkor
azt hittem, hogy ez csupán kedvesség a részéről. Bárki láthatta az
egészet. Radomil és Ignazio ott verekedtek az előcsarnokban,
ahol Doolittle dolgozott.
Ismerős kopogás hallatszott az ajtón keresztül. Barabas.
– Csak egy pillanat. – Gyorsan leírtam még pár sort a papírra.
Találkozom a falkákkal, hátha rájövök valamire a reakcióikból.
Mindenki, aki nem Desandrára figyel, az vigyázzon Doolittlere. Írta.
Tökéletes.
– Ma reggel találkoznom kellene a falkákkal – közöltem
hangosan. – Akarod, hogy átadjak valamilyen üzenetet?
307
 – Igen. – Curran fogta a jegyzetfüzetet és módszeresen konfetti
méretűre tépte. – Mondd meg nekik, hogy nincs tőlem
menekvés.

A BELVE RAVENNATI VOLT AZ ELSŐ ÁLLOMÁSOM. Az

egyik nyilvános helyiség hatalmas öblös ablaka előtt
találkoztunk, ahol halvány barna bútorok fogtak közre egy
dohányzóasztalt. Ravenna farkasai nem akartak a területükön
látni.
Isabella Lovarival szemben foglaltam helyet. Gerardo ült a bal
oldalán. A testvére nem volt sehol. Három másik ember is
csatlakozott hozzánk, mindegyik ugyanúgy nézett ki: tiszta,
kettő frissen borotvált férfi, és egy nő lófarokba kötött hajjal.
Csaknem katonai volt a megjelenésük, és engem néztek
céltudatos figyelemmel. Ez egy farkas falka volt, és én pedig
egyértelműen az ellenség.
Barabas mögöttem állt, egy jegyzettömböt fogva a kezében a
megjegyezéseihez.
– Köszönöm, hogy hajlandók vagytok velem találkozni –
kezdtem.
A duzzanat még nem apadt le annyira, amennyire szerettem
volna, és fájt, amikor beszéltem.
Isabella végigmért. – Meglep, hogy még itt vagy.
– Nehéz megölni.
– Mint egy csótányt.
– Nem biztos, hogy jó ez az összehasonlítás. Soha nem volt
problémám az apróbb rovarok megölésével – válaszoltam.

308
 Barabas halkan megköszörülte a torkát. Isabella felvonta a
szemöldökét. Az ötvenes évei elején volt és valamiféle kemény
precizitás jellemezte. Az idő alatt, amit a falkával töltöttem
figyeltem az alfák munkáját. Valamelyik küzdött, mint Jennifer.
Valamelyiknek mint például Lonescos-nak a Rat klán vezérének,
természetesen jött a vezetői szerep az emberei felett. Isabella
egyik sem volt. Parancsot sugárzott maga körül.
Engedelmességet vagy valami hasonlót.
– Mint ahogy már tudod, megpróbáljuk leleplezni a
Desandra életét fenyegető támadások természetét – kezdtem bele
mondandómba. – Az ő és a gyerekek élete az elsődleges
szempont.
– Most azt próbálod sugallni, hogy gyanúsítottak vagyunk? –
kérdezte Isabella.
– Nem sugallok semmit sem, hanem mondom. Semmit nem
szeretnék jobban, mint kihúzni benneteket a listámról.
Barbaras elém csúsztatta a jegyzettömböt, amin egyetlen egy
szó állt: diplomácia.
Isabella hátradőlt.
– Meg vagyok sértve.
– Leszarom – válaszoltam. – Az előző este a menyedet
megtámadták. Az embereink megsérültek. Van tíz alakváltóm,
akik vért akarnak látni. Úgyhogy most keresek valakit, akit
levadászhatnak. Lehettek ezek ti is vagy lehet Kral vagy a
Volkodavi. Nem érdekel. Szóval gyerünk. Adj egy okot, hogy
céltáblát rakhassak a mellkasodra.
A Belve Ravennati döbbent csendben bámult rám.
Isabella halkan felnevetett. – Tedd fel a kérdéseidet.
– Hol voltál tegnap este éjfél körül?

309
 – A negyedünkben. A fiaim és férjem társaságában.
– Az őrök tudják tanúsítani a hollétedet?
– Nem.
Isabella farkasai a folyosó felé fordultak. Valaki felénk tartott.
Előrehajoltam, hogy jobban lássak. Mahon. És most?
Az atlantai medve lassan, egyértelműen sietség nélkül
közeledett felénk, majd Barabas mellé állt, közvetlenül mögém.
– Elnézést a késésért.
Újabb támogatás. Hűha. Sokkoló meglepetés.
Belve Ravenatti rám nézett. Rendben. Hol is tartottunk.
Isabella arcára koncentráltam. Ez volt az egyetlen ok, amiért
ide jöttem. – Van okunk feltételezni, hogy sikerült azonosítanunk
a Desandrát megtámadó lényeket egy vérteszt segítségével.
Hajlandó lennél vérmintát adni?
– Természetesen nem.
Semmi reakció. Nem adna nekünk vért, de az se zavarja, hogy
le tudtuk tesztelni a vérmintát. Gerardo arcán sem látszott semmi
szorongás.
– Miért?
– Mert a vér értékes árucikk. Nem adok hozzáférést ahhoz,
amit fel tudsz használni a családom ellen a mágia segítségével.
Nos, azért megérte megpróbálni. Gerardora néztem.
– Mikor jöttél rá, hogy Desandrát megtámadták?
– Egy őr mondta el, rögtön utána – válaszolta.
– Csináltál bármit is annak érdekében, hogy segíts nekünk
Desandrát biztonságba helyezni?
Gerardo összeszorította állkapcsát. – Nem.
– Semmi erőfeszítést nem tettél, hogy meglátogasd leendő
gyermekeid anyját és meggyőződj róla, hogy jól van?

310
 – Nem.
– Miért?
– Megtiltottam neki – szólt közbe Isabella. – A fiam
túlságosan szereti azt a nőt. Mivel Desandra most egy célpont, a
közelében lenni szintén veszélyes.
Gerardora néztem. – Nem gondolod, hogy tartozol némi
hűséggel...
– Egy kurvának, aki lefeküdt egy másik férfival? – vonta fel
szemöldökét Isabella. – Megértem miért szimpatizálhatsz vele.
Téged sem vettek el.
Mögöttem Barabas ujjai között kettétört a toll. Elég keményen
kellett szorítania.
Tekintetemet Isabellara szegeztem. Egyenesen a torkának? A
sértés lelkem női részének olyan mélyéig hatolt, amiről nem is
tudtam, hogy létezik. – Hűséggel a nő felé, aki két évig a
feleséged volt és most a gyermekeddel terhes?
– Te ezt nem értheted – közölte Gerardo. – Nem tudni, hogy a
feleséged vajon szeret-e vagy csak a megfelelő pillanatra vár,
hogy hátba szúrjon csak azért, mert az apja azt mondta neki.
Isabella összevont szemöldökkel nézett rám.
– A fiam megérdemel egy nőt, aki becsületes és erős, aki a
társa lesz, egy alfát, egy gyenge félnótás helyett, aki csupán egy
felelősség. Ez az egész beszélgetés értelmetlen. – A nő Mahonra
pillantott. – Mindannyian tudjuk, hogy az ember le lett cserélve.
A tegnapi vacsora volt ennek a végleges bizonyítéka.
– Mi történt tegnap este?
Mahon előrehajolt és kezét a székem hátoldalára tette. A fa
felnyögött ujjai nyomása alatt. – Kiérdemelte a hűségemet. Ne
sértsd meg újra.

311
 A világ kifordult a négy sarkából.
– Rendben – szólalt meg Isabella. – Miattam tettetheted ezt,
én nem fogom. Az embered szintén tudja az igazságot. Elég
ránézni az arcára, amikor Lorelei Wilson besétál a szobába. –
Rám nézett. – Nyitott könyv vagy, és tudod, hogy félre leszel
állítva. Fogd a háziállataidat és hagy bennünket békén.
Felálltam.
Mahon Gerardora nézett. – Nem bújhatsz öröké anyád
szoknyája mögé.
A vérfarkas fogát kivillantva rá vicsorgott.
– Elég. – Isabella is felemelkedett és elsétált. A farkasok
követték.
Egy pillanat múlva már egyedül voltunk.
– Mi történt a vacsorán? – kérdeztem rögtön, amikor
hallótávolságon kívülre kerültek.
– Lorelei Curran mellé ült – válaszolta Barabas.
– A székemre?
– Igen.
Curran hazudott nekem. A valóság szinte gyomorszájon
vágott.
Bejött Desandra szobájába, mellém feküdt, a karjában tartott
és azt mondta, hogy nem kell aggódnom Lorelei miatt, mindezt
miután a csaj elfoglalta a helyemet a vacsorán.
Tudnia kellett, hogyan veszi ki ez magát a többiek előtt.
Szószoros értelmében elfoglalta a helyem és Curan ezt hagyta.
A világegyetem forogni kezdett. Küzdöttem, hogy
megkapaszkodjak. Be kell ezt fejeznem. Nem tudtam mindent
itthagyni és megkeresni Currant, és pofán vágni. Nem számít,

312
mennyire is akartam. Nem számít, mennyire fájt. Próbáltam
néhány értelmes szót kipréselni magamból.
– És nem gondoltad, hogy ezt meg kellett volna említened?
Barabas felsóhajtott. – Nem akartalak felidegesíteni. Nem
vártam, hogy ennyire szókimondók lesznek. Nem akartak
válaszolni a kérdésekre, így megpróbálták kihasználni az esetleg
gyengeségedet.
Curran hazudott nekem. Próbáltam rendbe szedni a
gondolataimat, de nem sikerült. Az egész életemben azt a leckét
kaptam, hogy ne bízzak senkiben, először Voron, aztán Greg.
Bizalom, intimitás, teljes őszinteség egy másik emberi lénnyel,
nem nekem való. Ilyen luxust az én véremmel senki nem
engedhet meg magának. Figyelmen kívül hagytam ezt az egészet
és megbíztam Curranban. Teljesen megbíztam benne, még úgy
is, hogy a hűtlenségének bizonyítéka az orrom előtt volt, és
inkább lehetséges magyarázatot kerestem.
Talán ez valamiféle terv része, és ezért hazudott nekem.
Talán...
Eltapostam a gondolatot és darabokra zúztam. Tennem kellett
a dolgom. Később kell ezzel foglalkoznom. Az éles
gondolatszilánkokat jó mélyre söpörtem. Lassan már nem lesz
ott hely. Több már nem fér el ott.
– Kik a következők? – kérdeztem.
– A Volkodavi – válaszolta Barabas.
– Vezess.
A Volkodavi a saját szobáikban fogadott, egy hatalmas közös
területen. Vitalij, a klán feje és egyben Radomil testvére kezet
fogott velem. Mint Radomil, ő is magas és szőke volt. Jóképű

313
volt, de hiányzott belőle az a tökéletesség, ami öccsét jellemezte.
Leültem a székre. Radomil velem szemben foglalt helyet.
– Hol van Ivanna? – kérdeztem.
– Hamarosan itt lesz – válaszolta Vitalij.
Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, mint korábban és azonos
válaszokat is kaptam. Igen, a saját negyedükben voltak. Nem,
nem tudták ezt bizonyítani. És nem, nem tettek semmit, hogy
segítsenek vagy ellenőrizzék Desandrát. Radomil akart menni,
de Vitalij megállította, mert Desandra bár rendes lány, de nem éri
annyit, hogy Radomil megsérüljön miatta.
– Nézd – szólt hozzám Radomil tört angollal. – Nem bánom,
hogy beszélgetnem kell veled, de ez nem fog segíteni. Te és a
Wilson lány komplikálttá teszitek a dolgokat. Nem vagytok
házasok.
Mintha egy sajtreszelőn húzták volna végig a lelkemet. Igen,
tudom, hogy nem vagyok házas. Igen, Lorelei Curran mellett ült a
vacsorán. Lényegtelen vagyok, ember, lecserélhető...
– Láthatnám Ivannát?
Vitalij felsóhajtott és elkiáltott magát.
– Ivanna!
Egy pillanattal később Ivanna lépett be a szobába. Pontosan
úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá – karcsú, szőke nő – kivéve a
bal arcát. Sérült bőr hegesedő sötét foltjai fedték a bal halántékát,
bekúszva a haja alá is.
– Mi történt az arcoddal? – kérdeztem.
Ivanna legyintett a kezével. Ahogy megmozdult, a haja is
elmozdult, és így még jobb rálátásom lett sérülésére: a pikkelyes
foltok teljesen lefedték az arca bal oldalát, a homlokától egészen
a nyakáig, majdnem hiányzott a szeme és az ajka is. Az
arccsontja szintén veszített élességéből, szinte simává vált. Nem
314
láttam még ilyet korábban – a csontjai valamilyen tompa trauma
következtében összezúzódtak és a Lyc-V éppen újraépítette
rétegről rétegre az arcát.
– Butaság az egész – mondta Ivanna. – Van egy kandalló a
szobában. Nagyon fáradt voltam a vadászat után. Radomil és
Vitalij bejöttek a szobámba és elkezdte vitatkozni egymással.
Vitalij a karjaival hadonászott.
– Izgatott voltam – szúrta közbe Vitalij.
– Leverte a nyakláncomat, ami egyenesen a kandallóba esett.
Rákiáltottam és megpróbáltam kihalászni az ékszeremet és így
véletlenül belenyúltam a lángokba. A lángok átterjedtek és
megégettek. Legalább a hajamat feltűztem este, így legalább nem
lettem kopasz.
Baromság. Ez egy kémiai égés volt, kiegészítve egy
permetszerű mintával. Hazudott, ahogy a csövön kifért. Vagy
hülye volt, vagy azt hitte, én vagyok a hülye, vagy csak nem
érdekelte az egész. A legutolsóra fogadtam. Ő és mindenki más
is a szobában egyértelműen tudta, hogy egy füstölgő pisztollyal
sem tudtam volna semmire sem kényszeríteni.
– Ez szörnyű – mondtam neki.
– Pár napon belül meggyógyul. Van még valami, amit
szeretnél?
– Igen. Van okunk feltételezni, hogy a lények, akik
megtámadták Desandrát a kastélyban bujkálnak. Kifejlesztettünk
egy vérvizsgálatot, ami lehetővé teszi, hogy azonosítsuk ezeket a
lényeket.
Vitalij, Radomil és Ivanna csak bámultak rám, arcuk annyira
semleges maradt, hogy az csak akattal érhették el.
– Hajlandók lennétek vérmintát adni nekünk?

315
 – Nem – válaszolta lassan Vitalij. – A vér túl nagy hatalom.
– Nem akarjuk, hogy megátkozzanak – rázta meg a fejét
Radomil.
– Köszönöm, hogy eljöttél – közölte Ivanna. – Nem vagy
rossz ember. Sajnáljuk, hogy a párod ilyen tisztességtelen veled.
Leléptünk. Miközben elsétáltunk Mahon a kezét a vállamon
nyugtatta. Csendes, szinte atyai gesztus volt.
– Láttad az arcukat? – kérdeztem.
– Megkaptuk a reakciót – válaszolta Barabas. – Nem tudom
ugyan, hogy mit jelentett, de egy reakciót kaptunk.
Jarek Kral volt az utolsó állomásunk. Az Obluda falka a
kastély északi oldalán szállt meg. Pontosan tudtam, mi
következik.
– Megpróbál majd provokálni – mondta Barabas.
– Tudom. – Ha bármilyen ürügyet adnék Jareknek, hogy
megtámadjon, nagyon boldog lenne.
– Ne reagálj, Kate – mormolta Barabas.
– Tudom.
– Ha hozzád ér, akkor visszavághatsz – szólt közbe Mahon.
Ó, igen. Azt fogom tenni. Biztos lehetsz benne, hogy azt fogom
tenni.
Befordultunk a sarkon. A hosszú folyosó volt előttünk, a fény
a festett üvegablakokon keresztül téglalapokat vetített a padlóra.
Férfiak őrködtek a folyosón. Egy, kettő...
Tizenkettő. Jarek kiugrasztotta a falka nagy részét az ágyából,
hogy illő fogadtatásban részesítsen.
Jarek alakváltói engem bámultak. Néhány rám kacsintott. Egy
sötét hajú, idősebb alakváltó kidugta balra a nyelvét és
megmozgatta azt.
Nem volt egy sármőr. A nyelve túl hosszú volt.
316
 Gyere közelebb, és rendbe rakom neked.
Csak mentem tovább, Barabas és Mahon mögöttem. A düh és
a megbántottság egy jeges ketrecben nőtt tovább a bensőmben.
Elrejtettem, és páncélként használom majd. Bármilyen ütést
bevihet Jarek Kral, nem fog elérni. A jég túl vastag.
Ahogy végighaladtunk a folyosón, az alakváltók követtek
bennünket. Valaki fütyült. Valaki olyan hangot hallatott, mintha
macskát hívna. Én csak mentem tovább.
Egy boltíven keresztül vezetett utunk egy hatalmas szobába.
Párnázott ülések ismerős csoportja fogadott bennünket egy
dohányzóasztal körül – Hugh szentül hiszi, hogy ha egy
bútordarab megfelelő egy célra, akkor nem kell kreatívnak lenni.
Jarek Kral elterült egy kétszemélyes kanapén, figyelve, ahogy
felé közeledek. Belső köre körülötte foglalt helyet.
Egy magas férfi-az egyike a testvéreknek, akik állandóan
követték Jaredet – egy öreg férfi kopaszra borotvált fejjel és egy
nehézsúlyú profi harcosnak tűnő izmos alak, valamint Renok, a
haverom, sötét hajjal, rövid szakállal, vele született gonoszsággal
a szemeiben.
Ez érdekes lesz.
– Curran kurvája eljött meglátogatni bennünket – köszöntött
angolul, akcentussal Jarek.
Három férfi úgy nevetett, mintha kötelező lenne. Mahonra
pillantottam. – Tényleg nem kellene hagynod, hogy így
beszéljenek.
Mahon felvonta bozontos szemöldökét.
Helyet foglaltam egy üres széken. – A lányodat tegnap este
megtámadták.
– És?

317
 – Keressünk néhány apai reakciót közösen: jól van?
megsérült? – Előrehajoltam. – Tudod, ezt szokták az emberek
kérdezni, ha a gyerekeiket megtámadják.
Jarek vállat vont. – Miért kellene aggódnom? Ezért béreltünk
fel. Hogy biztonságban tartsd az én drága lányomat.
– Hol voltál tegnap éjfélkor?
– Itt. Nem?- Jarek széttárta karjait.
– Igen – helyeselt az idősebb kopasz férfi.
– Itt – mondta Renok és kacsintott egyet.
Jarek Kral felém hajolt. Ó, Istenem. Itt is vagyunk.
– Mit lát benned? – a hangja könnyed volt, szinte tárgyilagos.
– Nem vagy alakváltó, nem vagy erős, nem vagy szép. Sem a
tested, sem az arcod.
Mögöttem Barabas élesen beszívta a levegőt.
– Jó szexet adsz neki? – Jarek Kral könyökével
megtámaszkodott az asztalon és állát az ökleire helyezte. – Le
szoktad szopni a faszát?
Ó, nézzenek csak oda! Valaki tanult a szótárból pár csúnya
szót. Aranyos.
Jarek még előrébb hajolt. Nagyon elégedett volt magával. –
Szereti ahogy a faszát szopod? Vagy már nem végzed jól a
munkád? Ezért néz ki így az arcod?
Amatőr.
– Miért vagy olyan kíváncsi Curran faszára? Keresel valami
újat, amit szopkodhatsz? Nyugodtan kérdezd meg tőle, de szinte
biztos vagyok benne, hogy nem igazán kedveli ezt a dolgot úgy,
ahogy te.
A három férfi elhúzódott. Jarek csak pislogott. Barabas levegőt
kapkodva felnevetett.

318
 – Na most próbálj meg figyelni – mondtam neki. – Lassan
fogok beszélni, hogy megértsd. A lányodat megtámadták. Van
néhány furcsa teremtmény a kastélyban. Van egy vértesztünk,
amivel azonosítani tudjuk őket. Engeded, hogy vért vegyünk
tőled?
Jarek felnevetett. Nem tűnt idegesnek, de annyira heves volt,
hogy azt se tudtam volna megmondani, ha reagál valamit.
– Talán a te véredet kellene letesztelni. – Renok elkapta a bal
karomat. Gyors volt, de láttam a mozdulatát és hagytam, hogy
megtegye. Az ujjai a csuklómra záródtak. Megrángatta a
karomat, meghajlítva a könyöknél, felfedve a felkar belsejét.
Vártam egy fél másodpercet, hogy biztosan mindenki lássa,
rátettem a jobb kezem tenyerét a csuklójára. Erős volt, de nem
számított tőlem ellenállásra.
A szorítása elcsúszott. Megragadtam a csuklóját a jobb
kezemmel, és fájdalmasan csavartam egyet rajta. A köpenyem
alól előrántottam egy dobókést, és beleállítottam a csuklyás
izmába a vállánál, odaszegezve a késsel a dohányzóasztalhoz. Az
egész dolog egy fél pillanat alatt lezajlott.
– Szóval, akkor ez egy nem a vértesztre? – kérdeztem.
Jarek Kral csak bámult rám.
Egy durva, szaggatott morgás tört fel Renokból, egy része
fájdalom, másik része színtiszta düh. Megfeszült.
Barabas előrehajolt és a kezét Renok nyakára tette. Az
alakváltás folytatódott.
Felemelkedtem.
– Látom nincs nő a bulidon. Elég nagy hiba. Desandra az apja
lánya. Harcolt tegnap és élvezte. Meg fog ölni egy nap, és utána

319
lesznek még gyerekei, akik a nevedet sem fogják tudni. A
szánalmas kísérleted a dinasztia alapítására el fog bukni.
A szőke és az izmos talpra ugrottak. Mahon megrázta a fejé. -
Gondoljátok át, mit tesztek – mondta halkan, hangja tele volt
fenyegetéssel. Jarek mondott valamit. A farkasok meghátráltak.
Felálltam és kisétáltam. Mahon és Barabas követtek.
Végigmentünk a folyosón, egyenesen a lépcsőhöz. Az ablakon
túl a nap fényesen ragyogott: aranyló napsütés, kék ég, kellemes
szellő... Pofán akartam ütni ezt a csodálatos napot, megragadni a
haját és addig ütni, amíg el nem árulja, mi a fenétől boldog olyan
nagyon. Túlságosan ideges voltam és egyszerűen rosszul voltam
ettől a helytől. Rosszul voltam az alakváltóktól, a politikai
játszmáiktól, és rosszul voltam attól, hogy vissza kellett fognom
magam. Csak olaj volt a tűzre, ha eszembe jutott még Curran is.
Össze kellett szednem magam és ezt most kellett megtennem,
mielőtt felrobbanok.
Egy beugróban lévő párnázott padhoz értünk.
– Üljünk le itt egy percre – mondta Mahon.
Nem akartam leülni. Meg akartam valamit ütni.
– Kérlek – kért újra Mahon.
Rendben. Leültem. Ő is helyet foglalt a pad másik végén.
Barabas a falnak dőlt mellettem.
– A Váltás előtt születtem – szólalt meg Mahon. – A mágia
megváltoztatott mindent. Martha a második feleségem.
Eltemettem az elsőt és eltemettem a gyerekeinket is. Nem tudok
szeretni egy “normális” embert. Én normális vagyok. Egy
alakváltó vagyok, de ugyanakkor ember is. A dolgok, amiket a
“normális” emberek miatt átéltem, és az, amit tettek velem, csak
mert soha meg se próbáltak megérteni engem és az enyéimet, és

320
még ha meg is próbálták, nem tudták. Soha nem tartoztam
közéjük és ők is halál biztosak voltak benne, hogy nem tartoznak
hozzám vagy a családomhoz. Semmi közös nem volt bennünk.
Miért meséli el most ezt nekem? Már most úgy éreztem
magam, mintha agyonvertek volna. Nincs szükségem további
ütésekre.
– Soha nem leszel alakváltó – folytatta Mahon. – Ha száz évig
is élsz velünk, egy újszülött vérmedve is inkább lesz alakváltó,
mint te.
Barabas ránézett. – Elég. Kapott ma már eleget. Nincs
szüksége még több szarra.
– Hadd fejezzem be – mondta Mahon nyugodt hangon. –
Soha nem fogod teljesen megérteni milyen is ez és mi sem
fogunk tudni soha megérteni téged. De ez nem számít. Te vagy a
Falka.
Pislogtam. Biztosan rosszul hallottam.
– Miért fogadod el az inzultálásukat? – kérdezte. – Tudom,
hogy ellenkezik a természeteddel.
– Azért, mert ez az egész nem rólam szól. Hanem a
panacearól, a népünkről, és egy terhes nőről. Visszavághatok
neki, de akkor minden elcsesződik. Ők arra számítanak, hogy
elveszítem a fejem, és ezzel segítek nekik, hogy bánthassanak
bennünket. Inkább nyerem meg a háborút és veszítek el most egy
csatát.
– És ezért nem számít, hogy mi történik, Te mindig is maga
leszel a Falka. Mert hűséges vagy és van önmérsékleted. –
Mahon felemelte a kezét, mintha egy láthatatlan labdát tartana. –
A Falka nagyobb nálunk. A Falka egy intézmény. Valami, ami
önfeláldozásból épült fel. Erőszakos faj vagyunk. Az, hogy

321
békében élünk, egyfajta feláldozása az erőszaknak. Uralkodnunk
kell magunkon és fegyelmezni magunkat és ez legfelül kezdődik.
Egy alfa, aki közveszélyes, rosszabb mintha egyáltalán nem
lenne alfa. A világ darabokra hullik most körülöttünk és még fog
is néha. Az egész a stabilitásról szól, hogy az embereknek
biztonságot nyújtsunk, megnyugtató rutint, így nem érzik
fenyegetve magukat, és így nem érzik szükségét, hogy
erőszakoskodjanak, mert ha odáig süllyedünk, akkor vagy
magunkat semmisítjük meg, vagy mások fognak kiirtani
bennünket. Ezért építünk olyan sok biztonságos helyet.
Szeretném látni, hogy idővel változnak a dolgok. Túl sok jó
embert veszítettünk el. De eljön az idő, sokára, talán évek múlva,
talán generációk múlva és a legfelső szinten fog kezdődni. Jó
példával kell előljárnunk.
Soha nem tudtam ezt róla. Mahon rám nézett. – Benned és
benne van valami közös. Tudod, hogy milyen nem “normális”
embernek lenni, kivéve, hogy ebben az esetben, te vagy a
kakukktojás. Talán tisztelsz bennünket, de nem kell olyanná
válnod, ami nem te vagy. Vannak, akiknek hosszabb ideig tart a
beilleszkedés, de idővel el fognak fogadni olyannak, amilyen
vagy. Nem ember, nem valami, hanem Kate. Egyedi és
különböző, de nem különálló. Csak simán Kate, aki hozzánk
tartozik. Csak ez számít.
Én voltam a badass Hitves, ő pedig a Falka zord hóhérja.
Megölelni a folyosón teljes mértékben helytelen lett volna.
– Köszönöm, hogy segítesz nekem – mondtam helyette.
– Bármikor – válaszolta Mahon.

322
 Barabas a lépcső felé fordult. Lorelei körözött a lépcső alján és
éppen megindult rajta felfelé. Sötétzöld áttetsző ruhát viselt,
sétálás közben a szoknyarész meg-meglibbent körülötte.
Barabas mély levegőt vett. – Az...?
– Erre most nincs idő – vágott a szavába Mahon.
Ó, nem, ez a tökéletes idő.
Éppen felfelé sétált és hacsak nem várja éppen a szobájában a
nőt, akkor Curran most egyedül van és akár egy kis csevegésre is
ráérhet.
– Hol van most Curran? – kérdeztem.
– Ebédel – mondta Barabas. – A nagyteremben.
Remek. Ideje beszélgetni egy kicsit.

KÖZBEN ELÉRTÜK A NAGYTERMET. Bemasírozni és

pofán törölni Currant eléggé kielégítene, de mást nem érnék el
vele, mint hogy egy féltékeny idiótának tűnnék, aki nem bír
magával. Nem fogom megadni neki és a többi falkának sem ezt
az örömöt.
Megálltam az ajtó előtt. – Miért nem mentek be ti ketten?
Rögtön megyek utánatok.
Mahon belépett az ajtón. Barabas egy hosszú pillanatig
hezitált.
– Csak egy percet kérek.
– Kate... Én vagyok az utolsó, aki tanácsod akar adni neked.
Azért keresek mindig nyugodt, megbízható srácokat, mert
tudom, hogy én hirtelen haragú vagyok, és szükségem van
valakire, akire támaszkodhatok, akit aztán megunok és
kihasználok egészen addig, amíg el nem hagy. Tudom, hogy ezt

323
csinálom, de folyton ugyanazt a hibát követem el, újra és újra,
mint egy idióta csak azért, mert reménykedem benne, hogy ezzel
a sráccal majd más lesz, mert ő különleges. De mindig ugyanaz
történik, mert én viszont nem változom. Az emberek nem
változnak meg hirtelen, Kate. Érted, amit mondok? – Előrehajolt
és a szemembe nézett. – Csak gondold át egy percig. És ne csinálj
olyat, amit később megbánsz.
Majd ezzel bement a nagyterembe.
Az emberek az asztaloknál ültek, ettek, ittak, beszélgettek.
Feszültség vibrált bennem. Egy hajszál választott el a
dühkitöréstől. Elképzeltem, ahogy besétálok, és egy villával
leszúrom Currant. Barabasnak igaza volt. De több időre volt
szükségem mint egy perc. Hideg víz alá kell dugnom a fejemet.
Velem szemben egy rövid oldalfolyosó volt. Ha arra megyek,
az egyik fürdőszobához érek. Kiléptem a folyosóra. Egy nyitott
ajtó volt a jobb oldalamon, egy apró szobába nyílt, ahol egy sötét
falépcső vezetett a magasba. Talán a galéria volt a kórus
számára. Felmásztam a lépcsőn. Ha van fenn egy mesterlövész,
akkor találkozni akarok vele egy baráti beszélgetés erejéig. Ha
nincs, akkor talán észrevétlenül lenézhetek az étkezőre. A lépcső
véget ért.
Átmentem egy kőből épült boltív alatt, és így kiértem a
nagyterem galériájára. Pont ahogy gondoltam.
Végre valami sikerül is ma.
A nagyteremnek nem voltak ablakai, az egyetlen fényforrás az
elektromos világítás volt vagy – mint ahogy most is – a mágikus
világítás, amik pont úgy néztek ki mint a fáklyák. Lehetett akár
délelőtt vagy éjfél is – fényből nem lehetett megállapítani.

324
 A galéria homályba veszett, a sötét fa, amiből készült, szinte
fekete volt. Elindultam rajta. Két ajtó, az egyik a szemközti
falban, a másik félúton, ahol megszakadt a kőfal. Eltekintve
ezektől, semmi nem volt fent.
Üres.
Lehajoltam a fából készült korlátnál. Alattam elnyúlt a
nagyterem, megvilágítva, emberektől hangosan.
Az kastély ablakai a folyosókon biztosan nyitva voltak, mert a
levegő megtelt az emberi lélegzet forróságával, a még mindig
meleg ételek illatával, alulról felfelé szállva, magával hozva a
fűszerek illatát, meglengetve a kék és ezüst lobogót mellettem a
falon. Szinte biztos, hogy láthatatlan voltam a lentiek számára.
Nem is vettem észre, milyen magasan van a galéria. A
korláton való átugrás már nem volt opció. A csontjaim darabokra
törnének a becsapódáskor.
Curran lépett be a terem ajtaján. Egyenesen az asztalhoz sétált,
ahol Barabas és Mahon már helyet foglalt, majd kérdezett
valamit Barabastól. Barabas széttárta a karját válaszul. Curran
arcán a már ismerős megfejthetetlen maszk volt. Hátradőlve
helyet foglalt középen.
Egy pillanattal később Lorelei is megérkezett. Szűk farmert
viselt, egy szinte áttetsző, vállakat szabadon hagyó blúzzal. Haja
a vállára omlott. Arca hibátlan volt. Hogy a fenében volt ideje
ilyen gyorsan átöltözni és kifesteni magát?
Curran felé fordult és mondott neki valamit. A lány helyett
foglalt Curran mellett, miközben sugárzóan mosolygott.
Úgy éreztem, mintha valaki egy téglával gyomorszájon vágott
volna. Lorelei kérdezett valamit a páromtól. Erre Curran egy

325
tányér húsért nyúlt. Ha felajánlja neki az ételét, leugrom a
galériáról és törött lábbal fogom pofán rúgni.
Curran felemelte a tányért.
Ne.
Majd letette elé.
Lorelei rámosolygott, kivett egy szeletet a villájával, majd még
közelebb hajolt Curranhoz, hogy mondjon neki valamit.
Ravasz fény villant a szemében.
Túl közel ültek egymáshoz. Currant bámultam, azt kívánva,
bárcsak belelátnék a fejébe. Miért csinálja ezt? Miért?
– Talán azért, mert fiatalabb és üdébb – hangzott fel Hugh
hangja mögöttem.
Nem is vettem észre, hogy hangosan kimondtam a
kérdéseimet. És azt sem hallottam, ahogy mögém sétál. Picsába.
Ténlyeg gyorsan meg kell oldanom ezt az egészet, mielőtt még
teljesen tönkretesz.
Hugh mellém sétált az árnyékból. Farmert és szürke pólót
viselt. A vékony szövet megfeszült szélles hátán, követve a
trapézizmának és hatalmas hátizmainak vonalát. Tudtam, mire
képes: az erő és a kitartás egyesült benne, rugalmas volt és
hajlékony, ugyanakkor hatalmas pusztításra is képes. Hught
nagyon nehéz lenne megölni.
Megfordult, hogy rálásson Curranra. – Talán azért akarja a
lányt, mert egy alakváltó, és az emberei elfogadnák. Szül majd
neki egy szakajtónyi kölyköt, aminek mindenki nagyon örülni
fog. Talán azért akarja, mert politikai szövetséget jelentene. Vagy
talán azért, mert nem vitatkozik vele. Vannak férfiak, akik
élvezik az engedelmességet.
– Köszönöm a részletes elemzést, Doktor úr. Saját
értékrended szerint mérsz másokat is?
326
 Oldalra billentette fejét, tökéletes rálátást biztosítva szögletes
állára.
Pokoli fájdalommal járna, ha ököllel behúznék neki egyet. Tuti
megrepednének a ujjperceim. Voron jól választott. Általában
semmi problémám nem szokott lenni a testemmel, de most még
tizenöt centi plusz magasságot és 15 kiló plusz izmot kívántam
magamnak. Még akkor sem lennénk egyenlőek, de legalább
közelednénk.
– Érdekel az értékrendem? – kérdezte Hugh.
Veszélyes, vékony jég. – Nem.
– Ha egyéjszakás kalandról beszélünk, akkor a lelkesedést
keresem. Talán valakit, aki vakmerő. A vak engedelmesség
unalmas. Jól akarom magam érezni, és azt akarom, hogy
élvezettel emlékezzek a dologra.
– Túl sok információ. – Hugh egyéjszakás kalandjai az
utolsók az “amit tudnom kell” listámon.
– Te kérdezted. De te nem az ő egyéjszakás kalandja vagy,
Kate. Vagy igen?
Szúrósan ránéztem.
Rám vigyorgott egy farkasszerű mosollyal.
– Viszont tudod mit keresek egy partnerben? A kihívást.
– Sok szerencsét.
Halk, reszelős hangon felnevetett.
– Talán túlgondoljuk az egészet. Talán a Bestiák Ura azért
támaszkodik rá, mert szüksége van egy feleségre és ennek a
lánynak az apja nem tervezi, hogy elpusztít mindent, amit ő
képvisel.
Ez fájt. – Ezt akarja Roland tenni?

327
 Hugh felsóhajtott, majd szemügyre vette a lent lévő
személyeket.
– Nézz rájuk. Azt hiszik, ez az összejövetel róluk szól, a
kicsinyes területi harcukról, a problémáikról, a vágyaikról, arról,
hogy mit akarnak és hogy mire van szükségük. Telezabálják
magukat, civakodnak, az agyaraikat villogtatják és közben
fogalmuk sincs róla, hogy mindez rólad szól.
Vékony jég. Extrém óvatosságra van szükség.
Felém fordult, kék szemei világítottak.
– Több ezer alakváltó létezik. Ölj meg százat és még mindig
marad bőven. De nem született még egy olyan mint te több, mint
ötezer éve. Mindenkit lemészárolnék ott lent egyetlen
beszélgetésért veled.
A képzeletbeli jég repedezni kezdett a lábam alatt. Elég
furcsán fogja fel ezt az egészet.
– Nem estél kissé túlzásba?
– Ezek csak a tények. – Hugh nekidőlt a korlátnak. – Verekedj
meg velem. Tudom, hogy akarod.
Előrehajoltam és a homlokomra mutattam.
– Az van ideírva, hogy IDIÓTA?
– Megijeszt?
Vállat vontam. – Inkább attól ijedek meg, hogy mi fog
történni, miután tönkre teszem az arcodat és Hibla elkezd
mindenkit lemészárolni.
– Szavamat adom, hogy nem engedem, hogy az arcom
közelébe érj.
– Engeded?

328
 Hugh megint elvigyorodott. Még egy perc és egy
felmosóronggyal fogom letörölni a csöpögő önelégültséget az
arcáról.
– Nagy szavak egy olyantól, akinek egy heg van az arcán.
– Ha nyersz, megmondom, hogyan szereztem.
Legyintettem egyet a kezemmel. – Semmi gond. Egyébként
sem akartam annyira tudni.
– Akkor mit akarsz tudni?
– Számít ez? Eddig minden kérdésemet elhárítottad, amit
feltettem.
– Azt hittem, nincsen harci stílusom – mondta Hugh. – Ha
valami hatósugaron belül kerül, meg tudom ölni, de eddig azt
hittem, ez a harci technikák összevisszasága. Ez nem olyan, amin
el szoktam gondolkozni: Mi az én erőszakosságom különleges
fajtája? Aztán megláttalak téged. Ismerd el, te is ezt érezted.
Igen, ezt. Soha nem láttam még senkit korábban, aki úgy
harcolt volna, mint én. Teljesen szinkronban voltunk, annyira
tökéletesen, hogy az emlékek sem zavartak.
Rám nézett. – Újra érezni akarom. Küzdj meg velem.
– Sajnálom, de nem játszok.
– Kate, gyerünk már!
– Komolyan mondom. Nem.
Hugh kuncogott egyet. – Majd meglátjuk.
Alattunk Curran éppen felállt. Lorelei szintén. Most mi
történik? Curran végigment a termen és kiment a galéria alatti
ajtón.
Lorelei követte.
– Szeretnél kémkedni a gerlepár után? – kérdezte Hugh.
– Nem. – Semmilyen szívesség nem kell tőle.

329
 – A megfelelő intelligencia a háború megnyerésének kulcsa.
– Nem háborúzom.
– Persze, hogy nem, Kate. Te saját magaddal háborúzol. Egy
részed tudja, hogy több az élet. mint hogy Hitves legyél. Egy
részed azon tűnődik, hogy vajon elárul-e téged. Beszélni fognak,
akár hallod, akár nem, és az hogy kihallgatod őket, nem fog azon
változtatni, amit fognak mondani. – Balra bólintott. – Én megyek.
Nyugodtan csatlakozz.
Valami elpattant bennem. Tudnom kell. Nem bíztam már
annyira Curranban, hogy ne hallgassam ki őket. Akármit is
mondott el ez rólam, nem érdekelt.
– Rendben.
Hugh odasétált a legközelebbi ajtóhoz, és kinyitotta.
Átsétáltam egy hosszú kanyargós folyosón. A tenger hideg és
fűszeres illata örvénylett körülöttem. Az ég ragyogóan kék volt,
és a boldog, napsütötte türkiz boldogság alatt az erkély halvány
korlátja szinte izzani látszott.
Hosszú lépteink zaját elnyelték a kövek. Hangok hallatszottak
alulról. A rövid séta után megálltam az erkély szélén, nekidőlve
a falnak.
Hugh a szemközti falnak támaszkodott, engem figyelve.
– Nem vigyázol magadra – mondta Lorelei. És hangja alapján
ő készen állt és hajlandó volt segíteni neki.
– Annyira sok áldozatot hoztál.
Nem veheti be ezt a hatalmas baromságot. A férfi, aki hét
különböző alfa személyiségét manipulálta nap mint nap, nem
szophatja be ezt a hülyeséget.
– Biztos magányos vagy néha.
– Az – válaszolta Curran.

330
 Magányos volt. Majdnem 7 órát voltunk együtt a napi 24-ből
az elmúlt két hónapban, és ő mégis magányos. Mégis pontosan
mikor a halálba volt ideje magányosnak lenni?
– Ez biztosan túl sok egy embernek. Megértem – folytatta
Lorelei. – Amikor anyám elhagyta apámat, vele kellett mennem,
nem igazán volt választásom. Hiányzik az apám. Hiányzik, hogy
legyek valaki. Belgiumban, a nagybátyjám miatt az anyám és én
nem tehetünk semmit a Falkában. El se tudod képzelni, milyen
minden percben tisztában lenni azzal, hogy csak egy vendég
vagy és minden percben arra figyelni, hogy mit mondasz.
Mindent megadnék egy helyért, ahova tartozhatok. Néha azt
kívánom, bárcsak lennének szárnyaim és elrepülhetnék. Egy jobb
helyre. Egy helyre, ahol számítok.
Elhallgatott.
– Sajnálom, ami veled történt. – mondta Curran. – Úgy
hangzik, mintha csapdában éreznéd magad, és egyedül.
– Így van. Sajnálom, nem akartam rád zúdítani a
problémáimat.
– Semmi baj.
– De, de van. – Sóhajtott Lorelei. – Néha úgy érzem, hogy
senki sincs, akivel beszélhetnék. Vagy legalábbis senki sincs, aki
megértsen. De biztos vagyok benne, hogy tudod, milyen érzés
ez. A társad ember. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem
érthet meg.
Küzdöttem, hogy ne csikorgassam a fogaimat.
– Különbözőek vagyunk – válaszolta Curran.
Ja, ezek a különbségek eddig azért nem zavartak, seggfej.
– Sajnálom, hogy nem tud veled lenni és osztozni az
izgalomban, amikor földre viszed a zsákmányt egy hosszú
vadászat után. Annyira csodálatos a társad mellett vadászni. Te
331
olyan önzetlen vagy, hogy feladod ezt az örömet. Nem tudom,
én képes lennék-e megtenni.
Ó édes Istenem.
– Mindannyian hozunk áldozatokat. A vadászat a társammal
csak egy dolog, amit nem tudok megtenni.
Szúrást éreztem a mellkasomban, ahogy ezt mondta, mély
sajnálattal a hangjában.
– Talán alakváltóvá válhat?
– Immunis – válaszolta Curran.
Loirelei hangosan felszisszent. – Szóval feladtad érte a fél
életedet? Annyira sajnálom. Mi lesz ha a gyerekei emberek
lesznek?
Te kurva.
– Azzal majd akkor foglalkozom. – Hangja olyan hideg volt
mint a jég. Fájt a mellkasom. Vörös pöttyök táncoltak a szemem
előtt. A légzésemre koncentráltam. Belégzés. Kilégzés. Belégzés.
– Nem kellett volna ezt szóba hoznom. Csak ő annyival
törékenyebb, mint mi. Az emberek meghalnak a betegségekben.
Gyengébbek és olyan könnyen megsérülne. Ha a gyerekei
embernek születnek, öröklik majd a gyengeségét... Nem kellene
feladnod... Sajnálom. Felejtsd el, amit mondtam.
Kilégzés. Belégzés.
– Nagyra értékelem a kedvességedet. Ideje visszatérnünk a
többiekhez – mondta Curran.
Kilégzés.
– Természetesen.
Egy ajtó csapódott. Hugh megrázta a fejét. – Eddig nem
voltam benne biztos, de most már legalább tudom – ez az ember
egy idióta.

332
 Fájdalom ült a mellkasomban, forrón és folyamatosan. – Ne
szólj semmit.
– Ez az ember korlátolt, Kate. Csak a jelent látja: a csaj azt
mondja neki, hogy nem tudsz vele vadászni, hogy nem tudsz
bundát növeszteni és ő még csak meg sem véd. Édes Istenem,
Lehet a gyerekeitek emberek lesznek. Horror! Még csak meg se
fontolja, hogy ez mit jelent neked hosszútávon. Nyújtasz neki
egy felbecsülhetetlen értékű gyémántot, ő meg egy adag
üveggyöngyöt választ, mert az nagyobb és fényesebb.
– Ez nem a te dolgod. – Ennyi. Ez volt a terve. Éket verni
Curran és közém, majd bemutatni magát mint jobb alternatívát.
Hugh játszik velem. Kisétáltam egyedül a szikla szélére, és
tudnom kell mennyire éles vagy megsérülök, de a vörös köd a
fejemben, megnehezítette a koncentrálást.
– Több tucat olyan lány van, mint Lorelei. Azt hiszik
különlegesek, mert alakváltónak születtek és mert cukik és
elkényeztetettek. Arra számítanak, hogy a világ meghajlik
előttük. – Hugh a terem felé mutatott. – Akár bemehetek oda
most azonnal, kérek egyet, és reggelre pont tíz olyanom lesz mint
ő. Különleges vagy, Kate. Különlegesnek születtél, átmentél
Voron tűzpróbáján és jelesre vizsgáztál. Curran nem érti ezt. Van
erre egy ősi szavunk: méltatlan.
– Elmondod bárkinek is? – tört ki belőlem.
Tovább beszélt, soha nem emelte fel a hangját, a hangja
nyugodt volt, de határozott. – Alakváltókkal dolgozom. Ismerem
őket. Parancsolok nekik. Nem úgy gondolkodnak, mint mi.
Tetethetik, hogy olyanok mint mi, de egyszerűen túlságosan
különböznek tőlünk. Nincsenek komplex érzelmeik,
szükségleteik vannak. Ezek a hideg, kemény tények. Az

333
alakváltókat az ösztönök és a szükségletek uralják: az ösztön a
túlélésre, az evésre és az utódok nemzésére. Mindent, amit
tesznek az állatias gondolkodás diktálja: félelmet éreznek és ez
oda vezet, hogy falkát alkotnak, és párosodni akarnak
mindenáron, agresszív versenyben továbbörökíteni a génjeiket,
gyerekeket csinálnak – Maddie anyjának képe villant be egy
pillanatra előttem.
– Szeretik a gyerekeiket! A legvégsőkig megvédik őket.
– Ahogy ezt teszik a gepárdok és a farkaspókok is. De
együttérzést, komplex érzelmeket várni tőlük elég nagy hülyeség
lenne. Ez a túlélési ösztön, Kate. Ha egy ember anya elveszíti a
gyermekét, az egy életre szóló tragédia. Ha egy alakváltó gyerek
loup-á változik, gyászolnak és sírnak egy hónapig, majd
nekiállnak a helyére gyártani egy másikat.
Hugh felemelte a kezeit és egy húsz centire, tenyérrel egymás
felé tartott őket. – Csőlátásuk van és csak a jelennek élnek.
Curran ösztönei most azt súgják, hogy csak egy probléma vagy.
Túl bonyolult együtt lenni veled. Nem fér bele a szépen
szerkesztett világába, és mások megkérdőjelezik a választását.
Probléma vagy és most talált egy alkalmasabb alternatívát.
Nem akartam többet hallani. Ellöktem magam a faltól, de
elzárta az utamat.
– Mozdulj.
– Kérdezd meg magadtól, hogy milyen lesz az életed az ő
árnyékában. Tudod, hogy nagyobb dolgokra vagy hivatott.
Legbelül ezt te is tudod. Tudja, hogy nem tarthat vissza és
feleségül sem vehet. Ha egy férfi meg akarja osztani az életét egy
nővel, akkor felajánl mindent.
– Mozdulj. – Ha nem teszi, én fogom arrébb lökni.

334
 – Ki kell eresztened a gőzt. A gyakorló udvar tele van
kardokkal. Küzdj meg velem.
– Nem.
– Ha túlságosan félsz megtenni, akkor mond meg egyenesen,
és visszatérünk a témára, ha majd növesztettél gerincet.
Voron. Ez szokta mondani Voron is. Kritizálná ahogy küzdök,
még jobban ütne gyakorlás közben, és amikor elbuknék,
megróna. “Csináld jobban” rossz volt. De a “hanyag” még
rosszabb. De semmi sem összehasonlítható a “mondd, hogy
félsz”-el. Semmi sem rosszabb, mint nem megpróbálni, mert nem
sikerült elég bátorságot összekaparnod. A harag egyre csak nőtt
bennem, és most kitört. A jég megrepedt. Annyira elegem volt.
Harcolni akartam, meg akartam adni neki azt a kibaszott
küzdelmet.
– Rendben. Vezess.

335
15. fejezet
Követtem Hught le a lépcsőn. Kiléptünk az előcsarnokba, és
majdnem belesétáltam Georgeba. Meglátta Hught. Okos szeme
összeszűkült. – Hello, Kate.
– Hello.
– Hová mész?
– Ki, egy kicsit gyakorolni.
George megfordult. – Megyek veled.
– Tégy, ahogy jólesik.
Végigsétáltunk az előcsarnokon az ajtóig. Hugh kinyitotta, és
kiléptünk a belső udvarba. Hat nagy állvány tele fegyverekkel
üdvözölt, a legközelebbi falon egy félhold mentén elhelyezve.
Kardok, fejszék, lándzsák. Időt kellett szakítania rá, hogy
előkészüljön. Ez nem segít neki.
Ténferegtem az állványok között. Felismertem néhány japán
pengét, de a legtöbb európai volt, hosszú kardok, vívótőrök,
szablyák. Egy ősi falcata7, a görög kopis várakozott, egy római

7
Falcata vagy khopis: Aszimmetrikus levél alakú, belső ívére élezett vágókard,
eredetileg a makedón és illyr népek nemzeti fegyvere volt. A vágóél oldalán gyakran
egy kézvédő lemezt vagy láncot helyeztek el, markolata készülhetett csontból vagy
bőrrel borított fémből. Az arénákban ritkán szerepelt, ekkor főként thrák fegyverzetű
gladiátorok forgatták.

336
gladius8 pihent mellette, és egy másfél kezes – a német Messer9
utódja – szablya. Falchionok10, skót kardok, taktikai kések,
minden egyes darab nem csak funkcionális, hanem szép is,
minden fegyver háborús eszköz, és műalkotás is volt egyben.
Voron szerette volna ezt. Ez Hugh személyes gyűjteményének
kellet lennie. Nagyon szép volt, amíg figyelmen kívül hagytam a
férfit a ketrecben, aki lassan szomjan hal a sarokban.
Fölpillantottam. Christopher a rácson keresztül figyelt
bennünket, kísérteties szemeivel. Szándékomban állt vizet hozni
neki, ma reggel.
Hugh lépkedett a másik oldalon, és engem figyelt.
– Kate – mondta George. – Mit akarsz csinálni?
– Azt tervezzük, hogy megmérkőzünk – mondta neki Hugh.
– Csak egy barátságos verseny.
– Ez egy nagyon rossz ötlet – mondta George.
– Mit kapok, ha nyerek? – Kérdeztem.
Hugh a felbecsülhetetlen kardok felé bólintott. – A tied lehet
bármi innen.
Felmértem a pengéket. Elmebeteg lennék, ha hátat fordítanék
ennek. – Bármi?
– Bármi, ami ebben az udvarban van. De ha én győzök..
– Nem fogsz.
– Ha nyerek – mondta Hugh –, akkor elmondod, hogy ölted
meg Errat. Azt, hogy milyen varázslatot használtál, milyen

8
Gladius szúrókard, tehát vágóéle rövid és egy erőteljes hegyben végződik. Mindig
olyan hosszú volt, mint a használója karja válltól ujjhegyig. Ez az akkori emberek
magasságával mérve legfeljebb 80cm.
9
Messer: Egy kezdő számára ez egy kitűnő fegyver arra, hogy megismerje az
egykezesek használatának alapelveit. Az, aki tud hosszú messerrel vívni, képes lesz
használni bármilyen más egykezes fegyvert, vagy akár egy egyszerű botot is.
10
A Falchion egy egykezes, egyélű, európai eredetű fegyver.
337
mozdulatokat tettél. Újra megalkotod azt a küzdelmet nekem,
egészen a legutolsó kis részletig.
George megrázta a fejét. – Kate. . .
– Megállapodtunk.
George felsóhajtott.
Levettem a vállamról a hüvelyt, és a legközelebbi állványra
állítottam Slayert. Szükségem volt egy hasonló pengére,
valamire, aminek azonos a hatósugara, a súlya, és az egyensúlya.
Hugh végig lépdelt az állványok mentén, és gondolkodott.
Falchion... Nem. A szablya előnyt adna nekem, de ez egy
kiegyensúlyozott verseny lesz. Ő volt az erősebb; ez nem volt
kétséges számomra. Tizenöt centivel magasabb volt, izmos, mint
egy gladiátor, és legalább harminc kilóval nyom többet nálam.
Az inge ráfeszült, és az izmok a felsőtestén keménynek
látszottak, mint egy testpáncél. De annak az izomtömegnek
megvolt az ára. Ez az állóképessége és a sebessége kárára vált, és
én mindent megtettem az állóképességemért.
Ugyanannál az állványnál álltunk meg. Két közel azonos
penge pihent előttünk, mindkettő nyolcvan centiméter hosszú
volt. Egy mély csatorna szaladt végig a kétélű penge hosszán. Az
Emberek vércsatornának nevezték azt, mert képzeletben
drámaian fut le a vér rajta. A valóságban a mélyedést nem azért
hozták létre, hogy elvezesse a vért, de azért igen, hogy
könnyítsen a kard súlyán anélkül, hogy az meggyengítené a
szilárdságát. A mérete ellenére egy ilyen iker kard súlya
valószínűleg csak mintegy másfél kiló. Lássuk, klasszikus típusú
hatszögletű keresztvas, a kiszélesített lapított vége kicsit hajlított
a penge felé. A tíz centis markolat bőr kötéllel volt körbetekerve.
Egy sima, kerek markolatgomb. Nem egy műalkotás, hanem egy

338
brutálisan hatékony eszköz, amelynek célja, hogy életeket
vegyen el.
– Sors – mondta Hugh.
Elvettem az egyik kardot; ő a másikat. Meglendítettem a
pengét. Hmm. Könnyebb, mint másfél kiló. Nem több, mint egy
kiló, tíz deka. Nem, öt. Az súlypontja körülbelül tizenkét
centiméter. Jó kard. Gyors, erős, élénk.
Elsétáltunk az állványoktól, hogy legyen némi helyünk
táncolni.
– Miért nem használod a saját kardodat? – Kérdezte George.
– Lehet, hogy eltöri.
– Nem tenném – Hugh a kezét a szívére tette.
– Megtenné. – Mondtam, Georgenak. – Ő egy mocskos féreg.
Hugh nevetett. – Még csak most találkoztunk, és máris
annyira jól ismer engem.
Vállat vontam, közben mozgattam őket előre, nyújtottam a
hátam. – Szabályok?
– Full contact. – mondta Hugh. – Megadásig.
Első vérre számítottam. – Full contact, megadásig – azt
jelentette, hogy egyikünk sem hátrál meg, és nem hagyja abba,
amíg egyikünk visszahátrál a sarokba, vagy valós a veszély,
hogy elveszítjük az egyik végtagunkat, vagy az életünket.
Egyikünknek ki kell mondania, uncle11, hogy a harc véget érjen.
– Biztos vagy ebben? – Volt bennem egy csomó agresszió,
ami kitöréssel fenyegetett.
– Félsz? – kérdezte Hugh.
– Nem. A te temetésed. Kész vagy?

11
Unle: nagybácsi, de itt utalás az Uncle Sam az Amerikai Egyesült Államokat
megtestesítő képzelt személyre.
339
 Hugh széttárta a karját. – Mutass be a túlvilágnak.
Már azt hittem, soha nem kéred.
Mentem felé. Egy európai megnyitást várna, egy Európai
karddal. Nem ilyet kap.
Ha megölöm most, akkor soha nem mesélhetne rólam
Rolandnak. Ez csak egy gyakorlás közbeni baleset lenne. A
kardom megcsúszott, és átvágta az aortáját. Upsz. Szörnyen sajnálom.
Közelebb mozdultam. Hugh még mindig széttárta a kezét.
Fogalma sem volt, hogy milyen dühös voltam.
Elérhetném, hogy úgy nézzen ki, mint egy baleset.
Elérhetném, hogy fizessen mindenért, ami fáj belülről.
Felgyorsultam, megpördültem, és hagytam lehullani
magamról a láncaimat, szárnyalva mozgok, olyan gyorsan, mint
a kavics, amit kilőttek egy csúzliból. A világ lelassult; minden
másodperc megnyúlt, mintha a víz alatt lennék.
Átlósan vágtam, jobbról balra a mellkasa magasságában.
Hátralépett, hogy kikerülje.
Jobbról balra vágtam. Újabb lépés, kezek fent.
Egy alacsony hirtelen szúrás, vágás balról jobbra haladva a
gyomor alsó részén. Hugh még kitért, de ezúttal céltudatosan.
Azonosította a vágásokat – az ütéseim az eskrima12 kardinális
mozdulatai. Épp ideje. Megfordítottam a szeletelés irányát, vágás
az ellenkező irányba keresztben a gyomron. Hugh védekezve
mozdult, a pengéje hegye lefelé mutatott, a teste elfordult, azt
tervezve, hogy elkap a bal könyökével.
Kardjaink összeértek.

12
Eskrima: a spanyol esgrima szóból ered, jelentése vívás, vívás-küzdelem. A Fülöp-
szigeteken gyakorolt, főleg fegyveres harcművészet.
340
 A bal öklömmel az állkapcsába vertem. Az állkapocscsont
ropogott, és kiugrott a helyéről. Hugh szája kinyílt, az alsó
állkapocs nem a helyén volt. Nekem már kificamodott ezelőtt az
állkapcsom. A fájdalom felrobbant a koponyájában, és ennek
gyötrelmesnek kellett lennie.
Hugh hátrált. Tereltem keresztül az udvaron, ütöttem,
amilyen gyorsan csak tudtam. Üt. Üt. Üt. Támolygott. A pengém
elkapta a bicepszét. Vér duzzadt, fényes és piros. A mágia
vibrált, mint egy élő elektromos áram. Az első vér az enyém.
Hugh megütötte magát. Az állkapocs visszacsúszott a helyére.
Megfordította a markolatot, és lefelé hozta a kardját, erőteljes
csapásokkal vágott felém. Kitér, Kitér, Hárít. Au. Félreütöttem a
pengéjét a sajátom lapjával, de ha ez betalált volna, a puszta ereje
levágta volna a karomat. Jó, hogy nem terveztem, hogy álló
helyzetben maradok.
– Indulat, indulat.
Kinyitotta a száját, és morgott. Ha-ha, fáj a beszéd, nem igaz?
– Látszik rajtad a fájdalom. Akarsz egy kis időt, hogy
összeszedd magad?
Hárított. Kardja a feje fölött jött, előre hasított. Kitértem, és túl
későn jöttem rá, hogy számított rá, mert ahogy mozogtam,
folytatta a lengést, és visszahúzta a pengéjét. Egy pillanatig úgy
nézett ki, mint egy ütőjátékos, a teste megdőlt, a csípője elfordult,
ahogy beleadta a teljes lendületét ebbe az alattomos mozdulatba.
Alig volt időm, hogy belökjem a pengémet az övé elé.
Az ütés visszalökött. Megtántorodtam. Állandóan jött, és
közben módszeresen, nehéz csapásokkal vert. Egy szike
pontosságával, egy pöröly erejével. Balra rezdültem, jobbra,

341
fordultam, igyekeztem a mozgást minimálisan tartani, hogy ne
fáradjak ki.
Döfött.
Blokkoltam, egy fél pillanattal lassabban. A kard megkarcolta
a jobb vállamat. Fájdalom vágott végig az izmaimon. Argh.
– Táncolj gyorsabban, Kate!
Az állkapcsa kezdett működni. Ez aztán a regeneráció.
Lebuktam az útból. Hugh a vállával jött nekem. Repültem, és
nekiütköztem a falnak. A hátam csikorgott az ütközéstől. Mocskos
féreg vagy. Felém vágott. Lebukott a vágás elől és arrébb
fordultam. Pengéje kőnek ütközött. Ez sokba került neki, három
másodpercbe, így landoltattam egy erőteljes rúgást a térde
hátuljára. A térde meghajlott, Hugh előrebukott, és a bal kezem
lesújtott a tarkójára. Az arcod megismerkedik a sziklával.
Hugh röfögött, a hangja vad volt, egy rész fájdalom, három
rész tiszta düh.
Keresztülvághatnám. A hátába temethetném a kardomat. De
az nem úgy nézne ki, mint egy baleset.
Elindítottam egy rúgást.
Hugh leesett, és kisöpörte a lábamat alólam. Elestem. Még
mindig a levegőben voltam, amikor Hugh hatalmas ökle villant,
és közeledett felém. A földhöz csapódtam, esés közben a
gyomromra görnyedtem.
Hugh betalált egy ütéssel, a hasi idegközpontomba.
Aaahhh. Aaahh, ez fájt. A fájdalom megfojtott, forrón, erősen,
és vakítóan. A gyomrom elolvadt a kínban, a levegő tűzként
fordult meg a tüdőmben, és minden ideg a testemben felsikoltott.
Hugh gyorsan talpra gördült, mint egy ördög, és vér folyt az
arcából.

342
 Megszorítottam a kard markolatát a kezemben, küzdöttem a
fájdalommal. Fel kell kelnem. Megölhet. Nem tette volna meg, de
nem hagyhattam nyerni. Nem, ez nem történhet meg.
Azt várja tőlem, hogy a lábamra gördülök, és elkap, ahogy
felfelé emelkedem.
Meg mernék esküdni, hogy hallom az embereket sikítozni,
valahol messzebb. – Kelj fel, Kate.
Hugh jobb lába meglendült, és az oldalamra célzott. – Nincs
idő a pihenésre.
Belegurultam a rúgásába, a térdem behajlítva maradt. A lába
találkozott a sípcsontommal. Megragadtam a bakancsát, és
kirúgtam a másik lábát.
Hugh lezuhant. Hátra gördültem a lábaimra, a kardot
felemeltem.
Hugh meghajlott, és felugrott a talajra. A fogaival rám
vicsorgott, a szemeiben őrület égett. Elmebetegnek tűnt.
Tudod mit, baszd meg. Baleset vagy sem, engem ez már nem
érdekelt. Véget akartam vetni neki.
Visszavigyorogtam rá, a saját őrült, pszichopata
mosolyommal.
Hugh bömbölt, mint egy állat. Ez egy boldog üvöltés volt.
Támadtam. A védelme túl jó volt egy gyomorcsapásra,
úgyhogy a karokra mentem. Nagy test, nagy szív. Lássuk, hogy
mennyi vér van benned, Tanító.
Összecsaptunk és áttáncoltunk a tisztáson. Elmerültem a
csapások izgalmába, beleolvadtam a ritmusba, folyékonyan,
gyorsan, a kard olyan természetes a kezemben, forgatása olyan
volt, mint a légzés. Gyors volt, de én gyorsabb voltam.

343
 – Azt akarod tudni, hogyan öltem meg Errat? Így. –
megvágtam a bal bicepszét. – És így. – Egy másik vágás, az egész
mellkason keresztül. – Körbejárva. Elmesélem neked az egész
történetet.
Bevitt egy vágást az oldalamra. Kinyitottam két sebet, a
karján. Kettő az egyhez. Tetszettek az esélyek.
Hugh megrázta a fejét, hogy kirázza a vért a szeméből.
Állandóan támadtam. Egy lépést hátrált. Még egyet.
Huszonhat év. Huszonhat éve nézek a hátam mögé, és élek
állandó paranoiában. Huszonhat év aggódás, hogy megtalálnak
az úgy tettem, mintha gyengébb lennék, megtagadtam az
alapvető emberi kapcsolatokat magamtól. Hagytam, hogy ez
hadd tüzeljen. A kardom lett a korbácsom, lecsapás, vágás,
szeletelés, fordítás, kibuggyant a forró vörös vér, újra és újra.
Megpróbált lépést tartani, de túl gyors voltam. Szúrtam és
nevettem, amikor a kard ellenállásba ütközött.
Fájdalom zümmögött bennem, de ez már visszahúzódott egy
messzi helyre. Megvágott, de nem érdekelt. A valós világ
elhalványult. Csak a harag maradt. Annyira belefáradtam, hogy
elveszítek mindenkit, akit szerettem. Ő testesített meg mindent,
ami fájdalmat okozott nekem, és el kellett elpusztítanom.
Úgy harcolt, mint Voron: képzett, okos, és halálos. Varázslatos
volt harcolni vele. Olyan volt, mint a gyakorlás apámmal. De
Voront tizennégy éves koromban sikerült megvernem. Hught is
meg akartam verni. Túl dühös voltam ahhoz, hogy megálljak.
Sétáltam utána, ahogy hátrált az udvaron. Ő, én, és a két kard
létezett. Örökké folytatni tudtam volna. Örökké folytatni
akartam. Elkezdett lassulni.
Halj meg, Hugh. Halj meg értem.
Halj meg..
344
 – Kate!
Curran.
Visszahúzódtam, csak annyira, hogy a hangja irányába
pillantsak. Egy jobb oldali ablakban volt. Lorelei mellette állt,
arca ernyedt volt a döbbenettől. Véres pokol.
Minden ablakban volt valaki. Az emberek kiözönlöttek az
erkélyekre. Felettünk a mellvéden, Hibla djigitjei számszeríjat
szegeztek rám. A túlsó toronyban még ketten Hibla vérsakáljai
közül előkészítette a skorpiót.
A valóság belém rohant, mint egy elszabadult vonat. Ha
megölöm Hught, nyilakkal töltik tele az udvart. Meg fogok halni.
Nem érdekelt. Megérné.
Megfordultam, és megpillantottam Georget, ahogy
eltávolodott tőlünk.
George velem együtt fog meghalni. Elég nyíllal találnák el,
hogy még az alakváltók regenerációs képessége sem lenne képes
megbirkózni vele, és még ha túl is éli, a Falka megtorolná.
Vérfürdő lenne belőle.
Le kell állnom. Továbbra is harcolni akartam olyan betegesen,
hogy az már fájt.
Hugh mellkasa felé szúrok, éles szögben lefelé. Hárított, de
mindketten tudtuk, hogy három centivel alacsonyabban. A
pengém végig csúszott az övén, és éreztem, ahogy jobbról ferdén
a hasizmába merül. A harag elhalványult az arcáról. A fal
egyenesen mögötte volt. Hugh tett egy lassú, megfontolt lépés
hátra. Követtem, a kardom két centire volt a hasa felső részében.
Ha megtolnám, egy széttépet májtól szenvedne.
Nekidőlt a falnak. A lassú mosollyal szétnyújtotta véres ajkát.
– Hallani akarom.

345
 Hugh előrehajolt, arra kényszerítve a kardott, hogy mélyebbre
merüljön az izomba. Furcsa kifejezés jelent meg az arcán,
valahogy koncentrált, de enyhén szórakozott pillantás, birtokló,
nem, provokáló...
Hugh kinyitotta a száját. – Uncle.
Ez nem feladás volt. Ez kihívás volt. Egy évvel ezelőtt talán
félreértettem volna valami másnak, vagy meggyőztem volna
magam, hogy túl sokat képzelek bele, de egy év szerelem, és a
folyamatos vágy elég alapot adott, hogy azonosítani tudjam azt a
pillantást. Hugh fel volt dobódva.
Nem megjátszás volt. Ez igazi volt.
A fene egye meg, hogy a pokol.
Ne reagálj.
Kiszabadítottam a kardot, megtöröltem az ingemben, és
felajánlottam neki markolattal előre. – Kiváló kard. Köszönöm az
edzést.
– Nem, én köszönöm. – Hugh eltolta magát a faltól. Vér
áztatta a pólóját. Az arca feldagadt a bal oldalon. Biztos elfordult,
amikor az arcát a földbe döngöltem. Valószínűleg megpróbálta
megmenteni az orrát. Egy törött orrtól elönti a szemét a könny.
Sokkal gyorsabban végeztem volna vele.
Minden fájdalom egyszerre üvöltött fel bennem. A gyomrom
fájt. A bal oldalamon valószínűleg volt egy vágás. A jobb
oldalam kissé érzékeny, a szokásos, lüktető fájdalomtól. Repedt
borda. Remélhetőleg nem törött. A karom tíz különböző helyen
fájt. A pólóm nem lett teljesen piros, mint az övé, de fényes foltok
virágoztak rajta itt-ott.
Megfordultam, és enyhén nyújtózkodtam. Au. Úgy éreztem,
mintha valaki megvert volna egy zsák borotvával kipreparált
burgonyával.
346
 Egy pici zaj arra késztetett, hogy megforduljak. Curran vonult
felénk, arca sötét, szeme csaknem teljesen arany. Biztos kiugrott
az ablakon. Képzeld el ezt. Van bármi, amit Lorelei egyedül
csinál?
– Jössz nekem egy visszavágóval – mondta Hugh.
– Talán. Egy nap. – Ha nem vesz körül két tucat testőr.
– Ez egy ígéret.
Curran felém jött. – Jól vagy, baby?
– Úgy hív, hogy baby. – Hugh nevetett. – Imádom ezt.
– Fogd be a szád – mondta Curran.
Felemeltem a hangom, így a közönség hallhatta. – A díjam?
Hugh elmosolyodott. – Természetesen – mondta, a hangja
zengett. – Rendelkezésedre áll bármi az udvarról.
Megfordultam, és rámutattam Christopherre a ketrecben. – Őt
akarom.
Hugh pislogott, és összeszorította az állkapcsát.
Igen, igen, átejtettek. Vedd fel a nagy-fiú alsódat és fizess.
Hugh arca komornak tűnt. Ő tényleg nem akar lemondani a
kínzásos játékáról.
– Van valami probléma? – Kérdezte Curran.
– Nincs probléma. – Hugh felemelte a hangját, és utasításokat
ugatott egy másik nyelven.
Hibla előlépett, és előhúzott egy nagy kulcstartót a zsebéből.
Két djigit követte. Néztük, ahogy kinyitotta az ajtót.
Hugh levette az ingét, és bemutatott egy díjnyertes torzót. Úgy
volt megteremtve, mint egy anatómiai modell – minden izom
pontosan kiélesítve, csak a megfelelő méretre: erős, hatékony, de
rugalmas. És véres. Több mint húsz alkalommal megvágtam. A
sebek többsége karcolásoknál, és sekély vágásoknál nem volt

347
több. Nagyon jó volt. Kevésbé lettem volna dühös, ha ő nyer. Ez
a gondolat aggasztott.
Hugh elfordította a bal karját, megmutatva három pontos
vágást a felfújt tricepszén. Ha sikerült volna mélyebben
megvágnom, mindegyikkel megbénítottam volna a karját. –
Nézd meg ezt. – Hugh megmutatta a vágásokat Currannak. –
Mint egy kibaszott művész.
Elindultam a ketrec felé.
– Érj hozzá újra, és megöllek. – mondta halkan a hátam
mögött Curran.
– Nem kell neki a segítséged. – mondta Hugh. – De amikor
csak játszani akarsz, tudasd velem.
Én csak mentem tovább. A csípőm is fájt. Vér szivárgott át a
farmeremen. Egy másik vágás. Mélyebb, mint a többi. A pokol
előbb befagy, minthogy sántikálni kezdek.
A djigitek kinyitották az ajtót, és hátrálni kezdtek tőlem, kezük
a levegőben. Christopher bagoly szemeivel meredt rám.
– Gyere – mondtam neki.
Pislogott. – Hölgyem.
– Szabad vagy. Gyere velem. Van ételünk és vizünk. – Érte
nyúltam.
Megragadta a karomat két kézzel, és megcsókolta. – Úrnőm.
Az én gyönyörű úrnőm. Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Halálos szorítása volt a csuklómon.
– Az én kedves úrnőm, édes úrnőm, köszönöm, köszönöm. . .
– Barabás! – Hívtam. Kilencven százalékban biztos voltam
benne, hogy hallottam őt harc közben.
Egy mozdulat, és úgy tűnt mintha varázsütésre megjelenne az
oldalamon. – Alpha.

348
 – Halálos úrnőm – suttogta Christopher. Ujjai a véremet
simogatták. Csak bámult rám, arca csillogó szemből állt. –
Hölgyem! Szolgálni fogom örökké…
– Csitt – bal mutatóujjamat a számra tettem. – Most hallgass.
Barabás kinyúlt felém, és óvatosan kiszabadított Christopher
ujjai közül. – Ez a harc lenyűgöző volt – mondta csendesen.
Jó tudni, hogy még mindig jó showt tudok csinálni, mert az
biztos, mint a pokol, hogy nem voltam jó ezen kívül túl sok, más
dologban. – Kérlek, győződj meg róla, hogy lezuhanyozhasson,
kapjon egy friss váltás ruhát, valamilyen ételt és vizet. Ne adj
neki túlságosan sokat, mert akkor túleszi magát. Még nincs jól.
Barabás kihúzta Christophert a ketrecből. A férfi felnézett rá. –
Meghaltam, igaz? Ön egy angyal?
– Persze – mondta Barabas. – Kövess engem, a Mennyei
Zuhanyba.
Christopher imbolyog lábakkal megtett néhány lépést,
megpördült és visszanézett rám, teljes kétségbeesésel az arcán.
– Menj az angyallal, Christopher – mondtam. – Később
beszélünk.
Barabas maga felé fordította, és segített neki az épületbe
menni.
Megfordultam, hogy kövessem őket. Curran állt az utamba. –
Mi a fenét gondoltál? – Kérdezte halkan.
– Mozdulj. – Mondtam neki, miközben a hangomat
lehalkítottam. A közönség szétszóródott, de nem elég gyors az én
ízlésemnek.
Lorelei ezt a pillanatot választotta, hogy kirohanjon az ajtón.
Meglátta az arcomat, és megállt. Helyes. Tarts távolságot, kényes
virág. A gyenge ember még mindig nagyon dühös. A fejemben

349
rávetettem magam, és megtekertem. Vékony nyaka volt. Nem
lenne túl nehéz.
Összezúztam ezt a gondolatot. Én nem vesztegetek időt erre.
Curran összeszorította a fogát. Az arca jegesen nyugodt
kifejezésű volt, ami általában azt jelentette, hogy vihar készül
kitörni. – Beszélnem kell veled.
– Most nem. – Nekem is lenne vele erről.
– De, most.
– De Wilson Hercegnő hogyan fog életben maradni a férfias
védelmed nélkül, amíg te és én beszélünk?
Az arany elfutotta a szemét.
– Mondok neked valamit. Ő ott van, és én itt vagyok. Válassz.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Akkor én választok helyetted. – Nézd, ahogy elsétálok.
– Ez egy fenyegetés?
– Nem, ez egy teszt volt, és elbuktad. Ne kövess engem.
Megragadta a karomat. Én hátrahőköltem. – Ne kövess
engem. – vicsorogtam a fogaimmal. – Vagy Istenre esküszöm,
hozom a kardomat és kibaszottul azzal foglak szíven döfni.
Elengedett. Átvonultam az udvaron, felvettem Slayert,
besétáltam a szobánkba, ahol bezártam az ajtót.

350
16. fejezet
Néha az egyszerű örömök az életben a legjobbak. Mint egy
forró zuhany egy izzasztó, véres küzdelem után. Tompa, nehéz
zsibbadás kúszott a karjaimba. Hugh úgy ütött, mint egy faltörő
kos. Tényleg meg fogok fizetni azért, hogy reggel blokkoltam, de
a fájdalom már elkezdődött. Úgy éreztem érzékeny mindenem.
Ha szerencsém van, még mindig képes leszek mozogni holnap.
Álltam a víz alatt, és megpróbáltam nem gondolkozni, és
pusztán arra koncentrálni, ahogy samponozom a hajamat, majd
vontatottan végighúztam a szappanos szivacsot a vágásaimon.
Fájt, és én üdvözöltem a fájdalmat.
Andrea egyszer azt mondta nekem, hogy egy gondom
feldolgozása érzelmi fájdalmat okoz. Nem tudtam kezelni a
dolgot, így azt testi fájdalommal helyettesítettem: vagy én
okoztam másoknak, vagy én szenvedtem tőle. Nos, nekem testi
fájdalmam bőven volt. Ha igaza volt, a boldogság felhőjén
kellene lebegnem, körülbelül most.
Végül a lefutó víz kitisztult. Kiléptem, és megnéztem magam a
tükörben. A sebek a combom és a hasamon kinyíltak. Demet
nagyon, nagyon jó medmágus, de még mindig ember vagyok, és
most teljesen olyan voltam, mint akit a pokolban vágtak össze. A
múltban Doolittle olyan sok erőfeszítést tett a talpra állításomra,
hogy a régi sebeim is elhalványultak. Nyilvánvaló, hogy ez

351
létrehozott egy egyensúlyhiányt, és az Univerzum úgy döntött,
hogy kompenzál.
Fél tucat sekély vágás keresztezte a karjaimat és a testemet.
Hugh munkája. Nem kellett volna megengednem neki, hogy
nógasson. Voron mindig azt mondta, hogy kiképezte Hught,
hogy harcoljon, de arra is, hogy irányítson és tervezzen. De
engem arra képzett ki, hogy öljek. Hugh egy hadsereget
irányított, a csatába vezette őket, míg én egy magányos merénylő
vagyok a pálya szélén, átvágom magam az emberek tömegén a
célomig. Egy egyszerű, egy az egy elleni kard küzdelemben,
előnyöm volt.
Egyikünk sem használt varázslatot. Még mindig nem
ismertem teljes mértékben az erejét, és ő még mindig nem sokat
tudott az enyémről. Legalább nem adtam ki magam teljesen.
Valaki kötszereket hagyott az éjjeliszekrényen. Valószínűleg
ajándék Doolittletől. Bekötöztem a legrosszabbakat, nagyon
óvatosan leültem egy székre – a combom fájt – és
előregörnyedtem. A testem minden tája fájt. Becsuktam a
szemem. Ez csak fájdalom. Ez elmúlik. Csak kell egy perc. Még
mindig volt három órám, mielőtt a műszakom Desandraval
elkezdődik.
Valaki kopogtatott. Az ajtót bámultam, remélve, hogy átégeti
a pillantásom, és felrobbantja bárki is van a másik oldalon.
Kopp-kopp.
– Igen?
– Kérlek, beszélhetnék veled?
Nem ismertem fel a hangját. Oké. Húztam egy tiszta pólót és
egy új farmert, felvettem Slayert, és kinyitottam az ajtót. Egy
fiatal férfi állt a folyosón, djigit ruhába öltözve. Fiatal volt, alig
tizennyolc éves. Sötét szőke haj, barna szem. Ott állt, ringatózott
352
előre a lábán, mintha arra számítana, hogy ugrania kell
másodperceken belül.
– Mit akarsz?
– A narancssárga teremtményeket keresed – erős akcentussal
angolul suttogta.
– Igen.
– Elviszlek oda, ahol fészkelnek. Ha fizetsz nekem. De
gyorsnak kell lennünk, és nagyon csendesnek.
Aha. – Mi a neved?
– Volodja.
Egy orosz név, a Vladimir rövidítése. – Milyen messze van?
– Két óra. A hegyen. Hármat akarok. – felemelte három ujját.
– Háromezer dollárt.
– Jó alkunak hangzik számomra.
– Én megvárom a városban a szobornál – lement a lépcsőn.
Az üvöltésem a sötétben fizeti ki. Valaki ideges lett a
vérvizsgálat miatt, és most úgy döntöttek, hogy eltűntetnek. Az
egyetlen másik fél, aki érdekelt abban, hogy megszabaduljon
tőlem Lorelei lenne, és neki nem volt oka arra, hogy harcoljon
velem. Győzött.
Tényleg azt hitték, hogy hülye vagyok. Legalább nem azt
ajánlotta fel, hogy elad nekem egy szép tengerparti ingatlant
Nebraskában.
Lehúztam a pólómat – ez fájt – és felvettem egy melltartó. Az
is fájt. Visszavettem a pólómat, megtaláltam a csizmámat, és
elindultam Doolittle szobájába. Végül megtaláltam az egyik szál
végét ebben a rendetlen csomóban. Ha meghúzom, megmutatja a
helyes utat, és elvezet a bűnös félhez. De szükségem lenne
hátvédre.

353
 Az ajtó tárva-nyitva állt, és B néni hangját hallottam a folyosó
végéről. – És akkor azt mondtam neki, hogy a gyöngyök csak
csinosak, de egy nőnek bizonyos normákat... Gyere be, drágám.
Honnan tudta? Nagyon csendes voltam. Beléptem az ajtón. A
törmelék eltűnt. Egy tiszta, rendezett szoba üdvözölt, felszerelve
új ágyneművel, székkel és íróasztallal. Doolittle egy tolószékben
ült. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne rezzenjek össze.
Eduardo elnyúlt egy ágyon, jobbra. George ült a másik ágyon.
Keira az ablakpárkányon ült, míg B néni elfoglalta a széket.
Derek a padlón feküdt, egy könyvet olvasott.
Mindenki, kivéve Doolittlet és B nénit, szorgalmasan úgy tett,
mintha nem látna. Megtámadtak minket, még mindig ostrom
alatt állunk, és az alakváltók komorak lettek. A harcom Hughval
biztos még rontott a helyzeten valahogy. Vagy ez, vagy
mindenki tudta, hogy Curran talált magának egy új elsőszámú
párocskát. Kínos.
– Egy fiatal djigit megállt a szobámnál – mondtam. – A neve
Volodja, és három ezer dollárért el fog menni velem, mélyen a
hegyekbe, hogy megmutassa, hol élnek a rossz alakváltók.
– Milyen szerencse. – B néni szeme felcsillant. – Kérsz egy kis
társaságot ehhez a csodálatos csapdához, úgy értem, kalandhoz?
– Kérnék.
– Megyek – mondta Derek.
– Nem. Elég nagy bajba kevertelek már eddig is. – Derek és
én nagyon közel álltunk egymáshoz. Ha Curran úgy dönt, hogy
kihúzza a dugót a kapcsolatunkból, nem akartam megosztani a
csodafiú hűségét. Így is megosztott volt a falka, és mindketten,
Derek és Barabas is elég idealista ahhoz, hogy drasztikusan

354
távozzon velem. Az volt a legjobb, hogy elkezdem elhatárolni
magam most.
– Megyek én is – mondta Eduardo.
– Miért nem küldesz el engem, helyetted – mondta Keira. –
Állni is alig tudsz.
– Nem is tudom, csak annyit kell tenned, hogy vele menj, és
fenyegető légy – mondta B néni.
Eduardo keresztbe fonta a karját a mellkasán, így a hatalmas
bicepsze kidudorodott. – Mit értesz azon, hogy fenyegető
legyek?
– Nekünk az kell, hogy állj ott karba tett kézzel, és mogorván
– fordítottam.
Eduardo összevonta a szemöldökét. – Én nem teszek ilyet.
– Csak így, mint most – mondta Derek.
Eduardo rájött, hogy karjait keresztbe tetet, és leeresztette
őket. – Csesszétek meg srácok.
– Ez mindent megold. Én megyek. – Keira leugrott az
ablakpárkányról. – Azon kívül tartozom neked, bölény fiú.
– Miért? – Kérdeztem.
– Megsérült, miközben megpróbált megmenteni – mondta
Keira. – Amikor az a dolog leszorított, ő felszedte és lecsapta a
földre. Ez nagyon hősies volt.
Eduardo megrázta a fejét.
Tökéletes. Jim húga és B néni a hátamat fedezi. – Ellenőriznem
kell Christophert, és indulhatunk.
Három perccel később kopogtattam Barabas ajtaján, B nénivel
és Keiraval a vállam mögött. Barabás kinyitotta az ajtót.
– Hogy van?

355
 Barabás arca fájdalmas kifejezést öltött. – Eddig hányt, és
megpróbált búvárkodni a fürdőkádban.
– Egyszerre?
– Szerencsére nem. Ázik. A szennyeződés beleágyazta magát
a bőrébe. Mész valahová?
Elmagyaráztam, hogy mi történt. – Ha összejátszanak,
megtudjuk a végére, hogy ki bérelte fel. Hacsak, bár egy az egy
millióhoz az esélye, hogy valóban az igazat mondja.
– Légy óvatos – mondta Barabas.
Elhagytuk a kastélyt, és elindultunk a kanyargós úton lefelé a
hegyről. A tenger ragyogott, mint egy hatalmas zafír. A nap
erősen sütött, és a levegő illatozott a sós víztől és halvány
sárgabaracktól. Ez a szépség annyira meglepő volt, hogy
megálltam, és körbenéztem.
– El kellene mennünk úszni – mondta Keira.
Mindannyian tudtuk, hogy egy pihentető nap eltöltése a
strandon nem történhet meg, de azért jó volt álmodozni. –
Nincsenek békák a tengerben.
– Miért érdekelnének a békák?
– Jim azt mondta nekem egyszer, hogy ő nem úszik, hacsak
nincsenek békák is. Feltételezem, hogy megette őket.
– Ez undorító – mondta Keira. – Tényleg nem kéne hinned a
testvéremnek. Úgy úszik, mint egy hal. A Macska Házban van
egy olimpiai méretű medence, és úszik pár mérföldet minden
alkalommal, ha tovább marad. Békák. Az az ember még soha
nem evett egy béka sem, egész életében.
B néni nevetett.
Elindultunk lefelé a szerpentinen. A kavicsos út bűzlött az
ércportól. Sűrű, fekete szederbokrok alakítottak tömör zöld falat

356
az út szélén. Hirtelen rájöttem, éhezem. Leszedtem egy marék
bogyót a bokorról, és betömtem a számba. Hmmm. Édes.
– A bogyók mindig az ágról a legjobbak. – mondta B néni.
Világossárga ruhát viselt, fehér paisley mintával13,
napszemüveget, és egy szalmakalapot. Keira nyári felsőt vett fel,
világosbarna ruhaderékkal, és széles szoknyát, ami a világos
türkiz, fehér és barna csíkokból állt. A térde fölött ért véget, és öt
évvel fiatalabbnak nézett ki. Ők ketten úgy tűntek, mintha
nyaralnának, míg én a szexi véraláfutásos arcommal, nagy
bakancsommal, farmerban, és a kardommal, úgy néztem ki, mint
egy bandita, aki egy tábort akar elpusztítani.
– Mi a kapcsolat közted, és a jóképű házigazdánk között? –
kérdezte B néni.
A szeder íze sokkal rosszabb, amikor megpróbál visszajönni a
torkodon. – Uhhhh. . .
– Az Uhhh nem válasz. – tájékoztatott Keira.
Andrea nem mesélhetett Hughról neki, és nem vágytam rá,
hogy ismertessem ki az apám. – Soha nem találkoztunk, de
ugyanaz a személy képzett ki minket. Most egy nagyon erős
embernek dolgozik, aki megöl, ha megtalál.
– Miért? – kérdezte Keira.
– Ez családi dolog.
– Ez megmagyarázza a vonzalmat – mondta B néni.
– Vonzalom?

13 Paisley-minta: Finom virágminta, indiai fenyőtobozok formájához hasonló

csoportokban elszórva a kelme felületén. Eredetileg fekete és piros színekben
Indiában készült kasmír-sálakon alkalmazták. Később azután megjelent női ruhákon
is. Nevét a régi skóciai városról, Paisley-ről kapta, ahol eredeti indiai motívumok
alapján hasonló szöveteket készítettek.

357
 – Te az a dolog vagy, amit nem kaphat meg. Úgy hívják tiltott
gyümölcs.
– Nem vagyok gyümölcs!
– Azt hiszi, az vagy. A szó, amit keresel a „vert meg”,
drágám. – B néni mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy az a
mód, ahogy Megobari megnézett téged, attól Curran megkergült.
Meghallani a nevét olyan volt, mintha megégettek volna. –
Befejeznéd, hogy beleavatkozol a szerelmi életembe? –
Morogtam.
– Én nem avatkozok bele. Kommentálom.
Huh. – Én csak haza akarok menni.
– Nem, amíg nem kapjuk meg a panaceat, amit ígértek. – B
néni megigazította kalapját. – El sem tudod képzelni, milyen
érzés elveszíteni egy gyereket, a loupismus miatt. Igaz, hogy már
végigélted Julie tragédiáját, de én adtam életet a babáimnak. Én
ápoltam őket, neveltem őket attól fogva, hogy aprók és
tehetetlenek voltak, tápláltam a bennük rejlő lehetőségek apró
lángjait. Olyan sok álmom volt számukra. A gyerekek azt
gondolják, hogy te egy isten vagy. Te vagy a világegyetemük
központja, meg tudsz oldani bármit, meg tudod védeni őket, és
véded őket, majd egy nap rájönnek, hogy nem tudod megtenni.
Emlékszem, a pillantásra a fiaim szemében, mielőtt megöltem
őket. Azt gondolták, hogy cserbenhagytam. Hogy elárultam őket.
Raphael nem fog keresztülmenni ezen. Nem, ha rajtam múlik.
A hangja elárulta, hogy a seb még mindig ott volt. Az évek
során behegedt, de B néni még mindig gyászolta a halott
gyerekeket. Amikor azt mondta nekem, hogy eljön erre az útra,
hogy szemmel tartson, az egy kegyes hazugság volt. A
panaceaért jött ide, és bármit megtenne érte. Az az egy zsák, amit

358
ő kiérdemelt, sem lenne elég. Maddiere gondoltam az
üvegkoporsóban. Nem tudtam hibáztatni B nénit. Bármit
megtennék, hogy megkíméljem a gyermekemet ettől a fajta
fájdalomtól.
Ha nem lesznek gyermekeim Currannal, emiatt nem kellene
aggódnom.
Hűha. Abban sem voltam biztos, hogy ez honnan jött.
– Örülök, hogy ezt a Volodja hozzád ment – mondta B néni.
– Miért? – A küzdelmem nagyobb benyomást tett, mint
gondoltam.
– Mert az Abhazianok kicsit beszélnek oroszul. Szomszédok.
Te vagy az egyetlen a csoportban, aki fordítani tud, egy éles
helyzetben.
És én azt hittem, hogy lenyűgöztem a hihetetlen harci
képességeimmel. Összetört ego? Kipipálva.
Végigmentünk az utcákon. Elhagyott házak bámultak ránk
üres ablakokkal, korábbi önmaguk üres héjai. Egy üres lakóház
falára, ami alig több, mint a beton és acél kibelezett hullája,
valaki egy pár angyalszárnyat rajzolt. Remélem egy jobb jövőért,
vagy valaki emlékért, aki meghalt. Soha nem fogjuk megtudni.
– Ez lesz a szobor. – Keira rámutatott egy bronz djigitre, egy
lovon. Egy kis tér közepén emelkedett ki. Mögötte egy kis kávézó
bújt meg.
B néni belélegezett. – El kell mennünk az útból – elhúzott a
kávézó felé. – Ő egy vérsakál. Meg fogja találni az illatunkat.
A kávézó egy hatalmas diófa árnyékban állt, a türkizkék
épület jobb napokat is látott már.
– Pékség – jelentette be Keira.

359
 Nem mondod. Vigyorogtam. Odahaza B néni az üzleti ügyeit
egy tál mignon, vagy egy szelet pite fölött szerette intézni.
– Valami vicces? – kérdezte B néni.
– Átszeltük a fél bolygót, és te találtál egy pékséget.
– Nem látom, hogy mi ebben a vicces.
Keira nevetett az orra alatt.
– Fenyegetően kéne nézned. – Mondta neki B néni. – Te
Eduardo helyettese vagy.
– Igen – értettem egyet. – Kevesebb nevetés, több fenyegetés.
Keira csípőre tette a kezét, és úgy tett, mintha morcos lenne.
– El kellett volna hozni a vérbivalyt – mondta B néni.
Besétáltunk a kávézóba. Egy idősebb nő ősz hajjal ránk
mosolygott a hosszú pult mögül, és felkiáltott egy dallamos
nyelven. B néni rámutatott bizonyos dolgokra, pénzt cseréltek, és
hirtelen ott ültünk egy asztalnál, néhány süteménnyel, amit
sárgabarackkal töltöttek meg. Még körülbelül tizenöt percig
ültünk ott, mire a gyerek belépett az ajtón. Egy puskát cipelt.
Hátizsák lógott a válláról. Amikor meglátta B nénit és Keirat
megállt.
– A barátai.
– Igen.
– Rendben. Elhoztad a pénzt?
– Igen. – biztosította őt B néni.
– Készen álltok? – kérdezte Volodja.
– Mi készen, ha te is. – mondta B néni.

EGY MEREDEK ÖSVÉNY ÍVELT DÉLRE, TÁVOLODVA A

KASTÉLYTÓL. Szederbokrok szegélyezték az utat, tüskés
ágaikat nyújtóztatva a kavicson és a homokon keresztül.
360
Idegenvezetőnk egy szót sem szólt, mióta a várost magunk
mögött hagytuk egy órája. Minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy kikapcsoljam az agyam, és arra koncentráljak, hogy
memorizáljam az utat visszafelé. Bármire gondoltam, az
óhatatlanul visszavezetett Curranhoz. Meg akartam döfni
valamit. Ennek hiányában járkálni szerettem volna. Ezek egyike
sem segítene. Az érzelmi tombolás csak kifáraszt.
– Honnan tudod, hogy hol a narancssárga alakváltók fészke?
– Kérdeztem. Egy csipet figyelemelterelés...
– Láttam őket. – Volodja vállat vont, és megigazította a
puskát a vállán. – Most már nincs messze.
Alig vártam, hogy kiderüljön, ki mozgatja a szálakat.
– Gyerünk, drágám – mondta B néni. – Hol van a
kalandvágyad?
Félúton az ösvényen, egy varázslat hullám fojtogatott minket.
Elhallgattunk, alkalmazkodtunk, és mentünk tovább.
Egy órával később az út felvezetett a hegy tetejére. Egyenesen
előttünk a tenger csillogott. Mögöttünk, a völgy mélyén feküdt a
város. Egy magas szikla emelkedett a bal oldalon, és egy sötét
lyuk tátongott rajta.
– Barlang – magyarázta Volodja. – Bemegyünk.
– Először te.
Volodja tett egy lépést előre. A bokrok a jobb oldalunkon
zörögtek. Egy sötét hajú férfi lépett elő. Harminc körüli, rövid
szakállal, egy puska és egy tőr volt nála, a djigit felszerelés
feljavított változatát. Egy batyu feküdt a vállán, és egy hegyi
kecske lába lógott ki belőle. Egy nagy, szürke-fehér kutya
poroszkált ki, és leült mellé. Széles és izmos, sűrű, bozontos
szőrzettel. Valamilyen masztiff lehetett, úgy nézett ki, mintha

361
valaki fogott volna egy bernáthegyit, és rárakta volna egy
németjuhász pofáját és bundáját.
A vadász Volodjára sandított, és mondott valamit. A gyerek
válaszolt.
A vadász intett a szabad karjával. Azt kívántam, bárcsak lenne
egy univerzális fordítóm.
– Mit mondott? – Kérdeztem.
– Ő... bolond. – Volodja felemelte a mutatóujját a
halántékához, és megforgatta a kezét oda-vissza.
A vadász ugatott valamit. A kutya a lábához telepedett, és
csendesen vakkantott. Hiányzott Grendel. Bárcsak magammal
hoztam volna. Talán megharapná nekem Hught és Currant.
Volodja felé intett, mintha egy szűnyogott hessegetne el, és
elindult a barlangba. – Indulunk.
– Plokhoe mesto – ordított a vadász.
A hangsúly orosz. Ezt megértettem. – Azt mondja, ez egy
rossz hely.
Volodja megfodrult a sarkán, a tekintete éles. – Te beszélsz
oroszul?
– Igen. Nagyon dühös leszek, amikor az emberek
megpróbálnak becsapni engem.
Felemelte a kezét. – Semmi átverés. A narancssárga valamiket
akarjátok, vagy nem?
– Azt akarjuk – mondta B néni. – Mutasd az utat.
– Agulshap – mondta a vadász. – Ne menjetek be a barlangba.
Az agulshap nem úgy hangzik, mint egy orosz szó. – Mit jelent
az agulshap?
– Nem tudom – mondta Volodja. – Mondtam neked: bolond.
Keira megrázta a fejét. – Nem tetszik ez nekem.

362
 Nekem sem tetszett.
– Gyere tovább – mondta B néni. Az arca még mindig nyájas
volt, az édes mint a cukor mosolyát viselte, de a szeme kemény
volt. Hirtelen megsajnáltam Volodját.
Elővett egy fáklyát a csomagból, és meggyújtotta.
Az a barlang szája egyre közelebb volt, minden lépéssel. Még
néhány másodperc, és teljesen elnyel minket.

***

A BARLANG KIFESZÜLT ELŐTTÜNK, MAGAS, ÓRIÁSI,

HATALMAS. Kőlépcsőket vájtak a szikla anyagába, ami lefelé
vezetett a hegybe, a lépteim kis visszhangot keltettek, pattogott
fel és le a sima falakon.
– Kicsit messze van – magyarázta Volodja a válla fölött.
– Világos, mint a vakablak – motyogta Keira.
A kőlépcső véget ért. Az egyetlen fény a fáklyából származott
a vezetőnk kezében. Leléptünk a barlang padlójára, egy durva
boltív előtt, amit a sziklába vájtak. Volodja belépett. B néni
követte, majd én, és Keira zárta a sort. Egy kerek kamrában
álltunk, ami mintegy kilenc méter széles. Egy másik kijárat, egy
sötét lyuk, ásított jobbra.
– Várunk. – Mondta Volodja.
Ott álltunk a sötétben. Ez nem töltött el túl sok bizalommal.
Keira megérintette a vállam. Valami jött.
A gyerek fejest ugrott előre, a másik kijáratba. Utána vetettem
magam, és belerohantam egy fém rácsba, ami az arcomba
csapódott. Egy második csengés egy újabb rostélyt, amit
leeresztettek az egyetlen kijárat elé. A falnak szorultam, a két
kijárat között.
363
 – Én is erre gondoltam – mondta Keira.
B néni sóhajtott.
Csak arra kellett rájönnünk, hogy ez egy egyszerű rablás volt,
vagy valaki felbérelte őket erre.
Valaki világított egy lámpával a rácson keresztül. – Íjpuskám
van – mély férfihang szólt. – Ezüst nyílvesszőkkel. Adjátok a
pénzt.
– Nem értem – mondta B néni. – Hol vannak a narancssárga
alakváltók? Volodja?
– Nincsenek alakváltók. – Volodja nevetett, egy kicsit
idegesen kuncogott. – Adjátok a pénzt, és akkor lemehettek. Az
ember lány marad.
– Nem érzem különlegesnek magamat.
– Csapdába vagytok velünk. Adjátok a pénzt!
– Rosszul látod, kedves – mondta B néni. – Nem vagyunk
csapdába itt veled. – A szeme felizzott forró vörös ragyogással. –
Ti estetek csapdába velünk.
A vidám ruha szakadt. A teste kitört, mintha valaki beindított
volna egy detonátort, de a test kirobbanása ellenőrzött volt,
ahogy átváltott egy új alakba. Egy szörny magasodott B néni
helyén. Ott állt hatalmas lábain, az oldalát és a hátát fekete foltos,
vöröses szőr fedte. A háta kicsit meggörbült, fölé görnyedve.
Felemelte karját, a tíz centis karmok előre meredtek, mintha a
karmok készen állnának széttépni bármit, és a nagy izmok
amiket összesodortak a testében a sötét bőre alatt, pusztító erőt
ígértek. A szörny csettintett hiéna pofájával, a torz, groteszk
módon hatalmas állkapcsok úgy nyíltak és záródtak, mint egy
medve csapda.

364
 Keira ruhája repült. A vérjaguár nekiment a rácsnak. A
számszeríj zengett; a lövés célt tévesztett. A fém csikorogott, a
rács elrepült mellettem, és nekiütközött a falnak. A férfi
felsikoltott. A test repült, mint egy rongybaba, akit eldobott egy
dühös gyerek.
A helyemen maradtam, és érthető módon, csak várakoztam.
Nem volt hely csak az egyikünknek a folyosón, és én csak útban
lettem volna.
B néni Keira után rohant, kirántotta a küzdő férfit, és falnak
csapta mellettem. Volodja üveges szemekkel meredt rám, puszta
pánikot tükröztek. Ő nem váltott, ami azt jelentette, hogy
valószínűleg nem tudja tartani a harcos formáját.
B néni kezének vasvilla méretű karmaival megszorította a
torkát. A fogai a nyaki verőerétől egy centire csattantak. Mély,
reszelős morgás buggyant ki a torkán. – Ki bérelt fel?
– Senki – préselte ki.
– Ki bérelt fel? – B néni elhúzta a faltól, és beleverte a fejét a
kőbe.
– Kral! Jarek Kral!
B néni megszorította. Karmai fényes piros vonalat hagytak a
gyerek állán. – Mit akarnak csinálni?
– Az embert akarja megölni. – Volodja küzdött a
szorításában.
– Miért?
– Nem tudom! Nem kérdeztem!
B néni elhajította a terem túlsó végébe, és berepült a nyíláson.
Megindultam, hogy kövessem. Valami zengett. A padló leesett a
lábam alól, és én beleestem a sötétségbe.

365
 A MÁSODPERC NEM TŰNIK SOKNAK, DE AZ EMBERI
ELME EGY CSODÁLATOS DOLOG. Beletömörít nem egy,
hanem két rövid gondolatot egy másodpercbe, gondolatokat,
mint, Ó a francba, és Meg fogok halni.
Szikla villant előttem, és én zuhantam a hatalmas, üres
sötétségben, összekuporodtam a levegőben, és megpróbáltam
tompítani az ütközést.
A levegő süvített mellettem.
A fülem érzékelt valami zümmögést. Az ösztöneim
felsikoltottak, Víz!
Bevágódtam a tengerbe. Mintha betonba csapódtam volna
teljes sebességgel. A hatás pofon vágott, és minden elsötétült.

NINCS LEVEGŐ.
A szemem felpattant. Sós vízben lebegtem.
A tüdőm égett. Felfelé rángatóztam. A fejem feltört a felszínre,
és nagyot kortyoltam a levegőbe egy rekedt nyögés kíséretében.
Az íze édes volt, és néhány pillanatig nem tudtam csinálni
semmi mást, csak lélegezni.
Túléltem. A hatás biztos kiütött néhány másodpercre. A
vágásaim fájtak. Kate Daniels, extra-sót-a-sebekbe kiadás.
Megpróbáltam rúgni. A lábak rendben vannak. A karok
mozognak. Test ellenőrzés komplett, minden rendszer megy.
Megfordultam. Gyenge, zöld fényderengés áradt a mohából, ami
egyre durvább foltokban növekedett a falakon, és keveset tett
azért, hogy világosabb legyen. Mégis, elég jól lehetett látni. A
technológia alatt, ez a hely koromsötét lett volna. Köszönöm,
Univerzum, ezt a kis szívességet.
366
 Lebegtem a hátamon, és igyekeztem körülnézni. Egy hatalmas
barlang magasodott körülöttem, a padlót elöntötte a tengervíz.
Elfért volna egy fél futballpálya benne.
Megfordultam, és a fal mentén úsztam. Nagyon jó voltam
mellúszásban, de a bakancs nem tett szívességet. Lehúztak a
lábaim, mint két tégla.
Nincs út felfelé. A közelben meredek falak emelkedtek
egyenesen felfelé. Egy kis kőpárkány kiállt az egyik oldalon, alig
tíz centi széles. Még ha valahogy fel tudnék mászni rá, nem
tudnék rajta maradni. Messze fent, fekete lyuk tátongott a
mennyezeten. Azon kellett keresztül esnem. Néhány méter balra,
és szétfröccsentem volna a kőfalon, útban lefelé.
Amikor kijutok innen, lenyomozom Volodját és barátait, és
megköszönöm nekik ezt a szórakoztató kirándulást. Feltételezve,
hogy maradt belőlük valami, miután B néni és Keira végzett
velük.
Hogy a pokolba akarok kijutni innen?
Valami fel-le mozgott a vízben előttem, egy sötét csomag.
Felgyorsultam. Egy vászonzsák, vízálló. Hmm.
A zsák mozgott.
Megtettem a két métert a vízben, köztem és a zsák között
egyetlen rúgással. Egyértelműen túl sok volt már az izgalom egy
napra.
A zsák csavarodott. Egy dudor megfeszítette a szövetet az
egyik oldalon.
Lehet, hogy valaki belerakott egy macskát a zsákba, és ledobta
ide. Természetesen, ha az én tapasztalataim alapján tippelnék
bármire is, a zsák egy hatalmas agyszívó piócát tartalmaz, amely
azonnal megpróbálna felfalni. Aztán meg, figyelembe véve a

367
jelenlegi káoszt, a piócára talán nem úgy kéne tekintenem, mint
egy finom kezelésére. Nem, itt nincs agy.
A zsák csavarodott.
Nincs merészség, nincs dicsőség. Odaúsztam a zsákhoz,
kihúztam a dobótőrömet, és elvágtam a tetejére tekert zsinórt. Na
gyerünk, ez egy jelentéktelen dolog! Meghúztam a zsákot,
kinyitottam és belenéztem.
Egy ember arc bámult rám csillogó szemmel. Egy negyvenes
vagy ötvenes férfihez tartozott, rövid ősz szakállal, karvaly orral,
és bozontos szemöldökkel. Nem volt semmi kivételesen
rendkívüli rajta kivéve azt a tényt, hogy ez körülbelül akkora
volt, mint egy macska feje.
Láttam néhány furcsa szart, de ez volt a hab tortán. Egy
pillanatra megtorpant az agyam, és megpróbálta feldolgozni,
amit a szemem látott.
Az arc tulajdonosa kiugrott a zsákból a vízbe és elsüllyedt,
mint a kő.
Elsüllyedt. Szar.
Lemerültem, és megragadtam a csapkodó testet Nem volt
több, mint negyvenöt centi magas.
A holtsúly megütötte a kezemet. Legalább tizenöt kiló.
Majdnem leejtettem. Rúgtam, és húztam magammal őt is.
Kitörtünk a víz felszínen.
Levegő után kapkodtam. Egy kicsi ököl felém lendült.
Fájdalom robbant az állkapcsomban. Jó ütés. Megráztam a fejem,
elhúztam a küszködő embert a kő párkányhoz, és felemeltem rá.
Feltápászkodott.

368
 Farkasszemet néztünk egymással. Bronzszínű tunikát viselt,
hímzett gallérral, sötétbarna nadrágot, és egy pici, tökéletesen
kikészített bőr lovaglócsizmát.
Mi a fenén tudna lovagolni? Egy törpespiccen?
A férfi pislogott, tanulmányozott engem.
Sikerült találnom egy hobbitot a Kaukázus hegyeiben. Azon
töprengtem, hogy mit tenne, ha a második reggeliről kérdezném
őt.
A férfi kinyitotta a száját. Egy sor szó ömlött ki rajta.
– Nem értem – mondtam angolul.
Megrázta a fejét.
– Ne ponimayu.
Egy másik fejrázás. Az orosz nem működött.
A férfi a bal oldal felé mutatott hadonászva, kétségbeesetten.
Megfordultam.
Valami átsiklott a vize a szemközti falnál. Valami hosszú és
kanyargós hullámokat hagyott maga után.
Felkaptam a kést a kezembe, és nekiszorítottam magam a
falnak, olyan közel a sziklához, amennyire csak tudtam.
A lény lefelé csúszott a vízbe. A felszín kisimult.
Egy másik fodrozódás, közelebb. Sima víz újra.
A Cápa főcímzenéje dübörgött a fejemben. Köszönöm. Éppen
erre volt szükségem.
Ha valami hosszú és kanyargós lennék, nagy fogakkal, és
vadásznék valamit ebédre, én az áldozatom alá úsznék.
Vettem egy mély lélegzetet, és lebuktam.
Egy ezüstös-zöld szörny száguldott felém a tiszta vízben. Öt
méter hosszú, olyan vastag, mint a combom, a teste egy
angolnáé, felfegyverkezve a gerincén hosszú tüskékkel,

369
egyenesen felém úszott, szeme nagy és üres, mint két sárga érme
egy-egy ezüst tányéron.
A kígyó kinyitotta a száját, egy nagy mély lyuk, erdőnyi tű-
vékony fogakkal kirakva.
A falnak szorítottam magam, a lábam a sziklának
támasztottam.
A kígyó felágaskodott, és lecsapott. Ellöktem magam a faltól,
megragadtam a nyakát, megöleltem minden csepp erőmmel, ami
volt, és bepréseltem a késemet a kopoltyújába. Az éles tüskék
szabdalták az ujjaim. A kígyó körém tekeredett, teste egyetlen,
erős izom volt. Lefelé húztam a pengét, feltépve a törékeny
hártyákat a kopoltyún.
A kígyó kicsavarodott, a víz kavargott. Megkapaszkodtam
rajta. Elengedni egyenlő volt azzal, hogy meghalok.
A tüdőm levegőért könyörgött. Újra és újra megszúrtam, és
próbáltam elég kárt okozni.
A kígyó tekergett, lehetetlenül erősen.
Fekete foltok úsztak a szemem előtt. Levegőt. Most.
Elengedtem, belerúgtam, hogy felfelé lökjem magam.
A kígyó rávetette magát a lábamra. A fogak összeszorították a
csizmámat, de nem hatoltak át a vastag talpán. Rángatóztam, és
megpróbáltam lerúgni magamról. Láttam a csillogó felszínt, ahol
a levegő találkozik a vízzel pont fölöttem. A másik lábat. Gyerünk.
A másik lábammal döngöltem a kígyó fejét.
A fogak elengedtek. Kilőttem, és nyeltem a levegőt.
A kis ember a párkányon felsikoltott.
Az ezüst gerinc feltört a felszínre mellém. Lesújtottam rá,
próbáltam félbe vágni. A kígyó újra összeszorította a lábam. A
fogak beleharaptak a bokámba, és lerántott.

370
 Olyan keményen rúgtam, ahogy csak tudtam, és próbáltam
visszaúszni. Ha ez lehúz, végem van. A mágia volt az egyetlen
esélyem. Magamhoz húztam azt. Nem sok van – gyenge a mágia
hullám.
A kígyó húzott, vontatott egyre mélyebbre és mélyebbre a víz
alá. Rúgtam a fejét. Egy. Két…
A kígyó elengedett, megfordult, és nagy ívben felém
száguldott. Felfelé úsztam, ahogy még soha nem úsztam ezelőtt
az életemben. Az izmaim azzal fenyegetőztek, hogy leszakadnak
a csontjaimról.
Kitörtem a vízből. Kellett a hatalom egy szava.
Megparancsolhatnám, hogy haljon meg, de az Ud, a gyilkos szó,
általában nem sikerült, és ha nem működik, és ilyenkor az
visszaüt rám, megbénít a fájdalom. Minél erősebb a varázslat,
annál kevesebb a fájdalom, de ez a varázslat hullám gyengébb
volt, mint a legtöbb. A gyilkos szó fájna, mint a rohadás.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy megbénuljak ebben
a pillanatban, vagy a nap végére haleledel leszek. Az egyetlen
másik támadás szavam, ami volt az a térdel. A kígyónak nem volt
lába.
A kígyó felágaskodott, felemelkedett a tengervízből, a szája
tátva. Egy pillanat, és akkor azok belém vágódnak, mint egy
faltörő kos.
A kis ember kiköpött egy durva szót. – Aarh!
Tengernyi mágia csapódott a kígyóba. Megfagyott, teljesen
mozdulatlanul.
Rávetettem magam, és a gerincébe nyomtam a kést. A kígyó
megremegett. Keresztülfűrészeltem a húst, majdnem
kettévágtam.

371
 A kígyó rángatózott, és hátra zuhant. Megrúgtam.
A lény vonaglott, habot korbácsolt a tengervizére. Elúsztam
tőle, a párkányhoz, és levegőért kapkodtam. A kicsi ember
lerogyott a kőre. Egy kis véres nyál csúszott ki a száján.
A férfi használt egy hatalom szót, és működött. Köszönöm.
Köszönöm, bárki is vagy ott fent.
A párkányba kapaszkodtam. A kis ember fölém hajolt, és
fogta a kezemet, segített megtartani magam.
A kígyó csapkodott és tekeredett, míg végül egy teljes perccel
később mozdulatlanul lebegett a vízben.
A férfi megsimogatta a kezemet, letörölte a vért az ajkáról, és
felmutatott. Felettünk, körülbelül két és fél méter magasan egy
kő párkányon, egy szűk lyuk hasította szét a falat, egy kicsit
kisebb, mint harmincöt centi átmérőjű. Közel sem elég széles
mindkettőnk számára.
A férfi tartotta a kezét, mintha imádkozott, és rám nézett.
– Oké – mondtam neki. Nincs ok arra, hogy mindkettőnk
csapdába maradjon.
Végigmentem a kiszögelés mentén, a legszélesebb pontjáig.
Egy helyen teljes tizenöt centim maradt munkálkodni. Ó srácok.
Beletelt négy próbálkozásba, hogy felmásszak rá – a lábam
csúszott – de végül sikerült, és a falon lógtam.
A férfi megragadta az ingem, és felhúzta magát. Láb taposta a
vállamat. Felejtsd el a tizenöt kilót, több volt, mint huszonkettő.
A súlyának az egyharmadát kellene nyomnia, a méretéhez
viszonyítva. Talán sziklából készült.
A férfi felállt a vállamon. Összezártam a kezeimet és
felemeltem a karomat a falhoz támasztva. Rálépett a tenyeremre,
és elrugaszkodott.

372
 Megcsúsztam, és hanyatt estem a vízbe. Épp időben értem a
víz felszínére, hogy lássam őt becsusszanni a lyukba, és eltűnni.
Egyedül voltam. Csak én és öt méter friss verekedős sushi a
hullámokban. Annyira fáradt voltam. A karjaim nedves
rongydarabnak hatottak.
Talán hallucináltam az egész hobbitos epizódot. Keményen
érkeztem a vízbe, amitől egy agyrázkódást kaptam, és elkezdtem
kicsi, mágikus férfiakat látni lovaglócsizmában.
Kényszerítettem magam, hogy ússzak. A vízben való
lebegéssel nem érek el semmit, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy
sokáig tovább folytassam. A következő körtúra a barlangban
megerősítette, amit már eddig is tudtam – nincs menekvés. Itt
ülni és arra várni, hogy megmentsenek, vesztes ügy lenne. Még
ha B néninek és Keiranak valahogy sikerül megtalálniuk, órákon
át várhatok rájuk, hogy hozzanak egy kötelet, ami elég hosszú,
hogy kivigyen innen. Annak az esélye, hogy a kis ember
visszatér egy törpespicc lovassági különítménnyel, hogy
kiszabadítsanak, még kevesebb.
A kígyónak valahonnan jönnie kellett. Egyszerűen nem volt
elég hal ebben a kis barlangban, hogy életben tartsa, és ha csak
nem tartották állandó Abkhazi hobbit diétán, akkor szabadon
kellett mozognia a barlang és a tenger között.
Odaúsztam a falhoz, ahol először láttam, és mélyen lebuktam
a kristálytiszta vízbe. Négy és fél méter mélyen, a sziklafal véget
ért, és egy három méter széles alagút tárult fel előttem, ami
kivezetett innen. Fogalmam sem volt, hogy milyen hosszú.
Belevetni magam a víz alatti ismeretlen hosszúságú alagútba,
és esetleg megfulladok, vagy maradni a barlangban, amíg

373
kimerülök, és esetleg megfulladok? Az élet néha egyszerűen nem
kínál jó választást.
Mélyen belélegeztem, és igyekeztem megtölteni a tüdőmet
oxigénnel, és fejest ugrottam. Az alagút kitárult előttem, szűkült,
amíg alig másfél méter széles nem lett. Folyamatosan haladtam,
elrugdosva magam a falakról. Egyszer azt hallottam, hogy jó
ötlet nem arra gondolni, hogy visszatartom a lélegzetemet,
miközben azt tettem. Igen. Ez olyan, mint nem nézni le átkelés
közben egy szikláról. Egyszer valaki azt mondja, „Ne nézz le”,
akkor le fogsz nézni.
A falak közeledtek hozzám.
Mi van, ha beúsztam a tengeri kígyók fészkébe?
A szívem kalapált a mellkasomban. Elfogyott a levegőm.
Eszeveszettül úsztam, kétségbeesetten, harcoltam a vízben az
életemért.
Az óceán sötét lett. Megfulladtam.
Az alagút falai hirtelen kinyíltak, és fölöttem áttetsző kék
terjengett. Csapkodtam, egyenesen felfelé.
Az arcom áttörte a felszínt. Csillogó, szép ég feszült ki
fölöttem. Nagyot nyeltem a levegőből. Ó hűha. Feküdtem a
hátamon hosszú másodpercekig, és lélegeztem. Nem voltam kész
beadni a kulcsot. Még nem.
A lebegés a vízben kellemes volt, meg minden, de ha több
tengeri kígyó úszkál errefelé, el kell húznom innen a fenébe, ki a
vízből. Felegyenesedtem. A nyílt tengeren voltam. A part helyett
szilárd, meredek sziklafal tornyosult előttem. A hegy szinte
függőleges volt. Ezt megmászni túl sok volt számomra.
Megfordultam a vízben. A hatalmas indigókék tenger
nyújtózott el körülöttem, egybefüggő kék tér, kivéve egy kis

374
szigetet, mintegy huszonöt méterre tőlem. Csak hat méter
átmérőjű, nem több, mint egy sziget sziklából, de most, még ez a
törpe sziget is menedék lesz.
Odaúsztam. A meleg kristálytiszta víz, végigcsúszott a
bőrömön, szelíden simogatott. Olyan boldog voltam, hogy élek.
Elértem a sziklát, felmásztam a kagylókkal telerakott oldalán,
és leraktam a fenekem. Szilárd talaj. Gyönyörű, csodálatos,
mozdulatlan, szilárd talaj. Szeretlek téged.
Feküdtem a hátamon. Valószínűleg megtalálom a módját,
hogy a városba jussak, amint pihentem. Csak a part mentén kell
végigmennem, amíg elérem a civilizációt, de a mozgás most nem
igazán tűnt jó ötletnek. Kifeküdni erre a sziklára, igazán jó
ötletnek tűnt. Itt ültem ezen a kis szigeten, és át tudtam gondolni
azokat a döntéseket, amelyek eredményeként ezen a helyen
kötöttem ki, félig vízbe fulladva, kimerülten, vérző bokával, és
egy esetleges agyrázkódással, ami hobbitos hallucinációkat okoz.
A meleg nap fűtötte a bőrömet. Átfordultam a hasamra, a
homlokomat a karomon pihentettem, hogy ne főjjön meg az
arcom, és becsuktam a szemem. A képzeletem elém festett egy
méretes szörnyeteg, ahogy kimászik a tengerből, hogy rajtam
rágódjon. Félretoltam ezt a gondolatot. Elég biztonságos itt, és túl
fáradt voltam a mozgáshoz.

– AAAAY!
Egyenesen felültem. Nyugaton a nap a tenger fölé gördült, az
ég egyre halványabb narancssárga árnyalatot öltött. Estig
aludtam. Minden kéz- és lábujjam úgy tűnt, hogy még mindig a
helyén van. Nem jöttek ki szörnyek a tengerből, és nem
rágcsálták meg az ujjaimat. Az arcom nem fájt sehol. A bőröm
375
még télen is barnának tűnt, és nem éget le könnyen, de sikerült
egy-két alkalommal az életemben, és nem törődtem a
gondozásával.
– Aaay! – egy férfi kiáltott.
Megfordultam. Egy hajó sodródott felém. Az a vadász ült az
evezőknél, akivel korábban találkoztam, a bozontos kutyája
várakozott mellette. A hajó orrában a kicsi ember integetett a
karjával felém.
– Azért jöttünk, hogy megmentsünk – kiáltott a vadász
akcentusos orosszal.
– Köszönöm!
– Úgy tűnik, hogy megmentetted magadat. – A vadász
lelassította a csónakot, és finoman nekiütközött a sziklának. A
fedélzetre másztam.
A kis ember rám mosolygott.
– Hello – mondta a vadász.
– Hello.
– Egy fontos döntést kell meghoznia – mondta a vadász. – A
város arra van – mutatott északra. – Két és fél óra. A házam, és a
vacsora, arra – északkeletre mutatott. – Egy óra. Elviszlek,
bármelyik mellett döntesz, de őszinte leszek: jön az éjszaka. Nem
jó a sötétben utazni, miközben a mágia feltöltődik. A hegyek nem
biztonságosak.
Két és fél óra a várba azt jelentette, hogy a vissza utat a
sötétben kellene megtennie vagy valahol a városban maradni. A
hangja elárulta, hogy nem nagyon rajong a városokért. Ha
valami furcsa hegyi fenevad megeszi az úton visszafelé, nem
lennék képes magammal élni. A várnak és mindenkinek benne,
csak további tizenkét órát kell nélkülem életben maradni.

376
 – A házat és a vacsorát választom.
– Jó választás.

A VADÁSZ NEVE ASTAMUR VOLT. A kutyáját, amelyről

kiderült, hogy egy kaukázusi juhász, Gundának nevezték, egy
mágikus hős testvérrel rendelkező mitikus hercegnő után.
Astamur szerint, a kicsi ember nem árulná el nekünk a nevét,
mert fél, hogy ezzel hatalmat adna nekünk önmaga felett, de a
fajtáját atsanynek hívták, és nem bánja, ha így hívjuk.
– A hegyekben élnek – magyarázta Astamur, miközben a
hajó a part mentén siklott. – Nem szeretik, ha látják őket, de
megmentettem egyszer az egyiket fiatal koromban. Őket nem
zavarom. Nagyon öregek. Már több ezer éve itt vannak.
Elhagyott házaikból áll az egész hely. Most jönnek vissza.
– Hogyan élték túl? – Felajánlottam a kezemet Gundanak.
Megszaglászta az ujjaim, nagyon komoly arccal rám nézett, és
megbökte a kezemet az orrával egy veregetésért. Lekenyerezett.
Nagyon hiányzott a harcias uszkárom.
Astamur vállat vont. – Az atsany aludt. Egyesek azt mondják,
hogy sziklákká változtak, és akkor jöttek vissza az életbe, amikor
a mágia visszatért. Ők nem mondanak semmit.
– Hogy került a zsákba?
Astamur megkérdezte Atsanyt az ő nyelvén. A kis ember
keresztbe tette a karját a mellkasán, és motyogott valamit.
– Azt mondja, a gyzmalok elkapták.
– Gyzmalok?

377
 Astamur a fogát vicsorította rám. – Sakál-emberek. Az
balszerencsét hoz, ha megölsz egy atsanyt, így beletették őt egy
zsákba, és bedobták a vízbe.
Volodja és a társa alakváltó. – Nem a legfényesebb elmék.
Megpróbáltak kirabolni minket.
– Amikor a mágia először jött, néhány ember gyzmallá vált.
A történetek azt mondta, hogy gonoszak. Az emberek meg
voltak rémülve. Amikor az emberek megijednek, rossz dolgok
történnek. Sok gyzmalt öltek meg. Aztán jött Megobari. Most a
gyzmalok futtatják a várost, és azt csinálnak, amit akarnak. Senki
nem mond semmit. De azzal, hogy kirabolják az embereket, túl
messzire mennek. A fiúnak, aki a barlangba vezetett, a városban
él az anyja. El fogom mesélni neki. Gondoskodni fog róla. –
Astamur felém rázta a fejét. – Próbáltam elmondani: rossz hely.
Itt él az Agulshap. A vízsárkány.
Sok mondatom kezdődne azzal, hogy mi a fene. – Többé már
nem.
Astamur szemöldöke összehúzódott. Mondott valamit
Atsanynak. A kis ember bólintott.
Astamur felnevetett, mély kuncogása a víz felett lebegett. –
Azt hittem, hogy megmentettem egy csinos lányt. Én
megmentettem egy harcost! Meg kellene ünnepelnünk.
Ünnepelni fogunk.
Partra tette a hajót, és segítettem neki kihúzni a homokra.
Felmásztunk a hegyre, körülbelül egy óra alatt, amíg az ösvény
elvitt minket egy völgybe. A hegyek a távolban meredeztek, és
köztük feküdt egy smaragdzöld legelő. Egy kicsi, erős kőház
guggolt a fűben, és néhány méterrel odébb, egy birkanyáj, szürke
göndör gyapjúval béget a hatalmas karámban.

378
 – Azt hittem, hogy vadász vagy.
– Én? Nem, csak egy pásztor. Van egy fürdőszoba bent.
Szívesen látott vagy itt. Az én házam a te házad.
Beléptem az ajtón. Belül a ház nyitott volt, és elegáns,
gyönyörű falak és a parketta. Színes török szőnyegek lógtak a
falakon. Egy kis konyha volt a jobb oldalon régi elektromos
eszközökkel. Kell, hogy legyen egy generátor valahol.
Végigmentem a nappalin, egy kényelmes kanapé mellett, ami
egy puha fehér takaróval volt leterítve, hátra, ahol találtam egy
kis fürdőszobát wc-vel, zuhanyzóval, és mosdóval. Kipróbáltam
a csapot. A víz belefröccsent a fém mosdóba. Vezetékes víz van
ezen a helyen. Astamurnak jól megy.
Használtam a fürdőszobát, megmostam az arcomat és a
kezemet. Amikor kijöttem, Astamur tüzet rakott egy nagy
kőveremben, a ház mögött.
– Tűz fölött fogunk főzni. – Jelentette be Astamur. –
Hagyományos hegyi vacsora.
Atsany beugrott a házba, és egy halom takaróval tért vissza.
Segítettem leteríteni őket a földre.
Astamur elővett egy nagy serpenyőt, ami tele volt nagy
darabokra vágott hagymával, hússal, és gránátalma magokkal
valamilyen mártásban és elkezdte feltűzdelni őket nagy
nyársakra.
Elkaptam a mártás illatát, egy kis ecet és meleg. A számat
elöntötte a nyál. Hirtelen rájöttem, hogy éhes vagyok.
Astamur a tűz fölé helyezte a nyársakat, és elment mosogatni.
A füstölgő fa illata elkeveredett a tűz fölött sercegő hús szagával.
Az ég lassan a narancsos árnyalatból a mélyebb vörösbe fordult

379
nyugaton, míg keleten, a hegyek fölött szinte kristályos lila lett,
amilyen az ametiszt színe.
Astamur felajánlott egy nyársat. Beleharaptam a húsba. A lágy
hús gyakorlatilag elolvadt a számban. Ez maga volt a
mennyország.
– Jó? – kérdezte aggódva Astamur.
– Mm-hm. – Mondtam neki, próbáltam egyszerre rágni és
beszélni. – Fenszégesz. Legjomb dojog, amit valaha ettem.
Atsany hátradőlt, és elnevette magát.
A pásztor mosolygott a bajsza alatt, és a kezembe nyomott egy
üveg bort. – Házi.
Ittam egy kortyot. A bor édes volt, frissítő, és meglepően
finom.
– Szóval te teljesen egyedül élsz itt? – Kérdeztem.
Astamur bólintott. – Szeretek itt lenni. Itt a nyájam. Van
kutyám. Itt van egy kőverem, tiszta hegyi patak, és a hegyek.
Úgy élek, mint egy király.
Atsany mondott valamit. Astamur vállat vont. – Kastélyok
uralkodóknak valók. Királyok jönnek és mennek. Valaki kell,
hogy pásztor legyen.
– Hiányzik, hogy más emberekkel legyél a városban?
Magányos lehetsz itt. – Nekem hiányoznának. Felépítenék egy
házat a hegyen, és egymagamban élnék. Nem alakváltókkal.
Nem megtört anyákkal. Nincs több, „Igen, Hitves”, „Kérlek,
Hitves”, „Segíts, Hitves”. Most ez úgy hangzott, mint a tiszta
boldogság.
Astamur mosolygott. – Lent a városban az emberek harcolnak.
Harcoltam egy ideig én is, amíg elegem nem lett. – Astamur

380
felhúzta a nadrágszárát. Egy csúnya heg húzódott rajta. Úgy
tűnt, mint egy késszúrás, vagy mint egy karddöfés. – Oroszok.
Felhúzta a szemöldökét rám, és lehúzta az ingét a válláról,
felfedve egy régi golyó ütötte sebet a mellkasán. – Grúzok. –
Nevetett.
Atsany szemét forgatta.
– Vajon érti, amit mondasz? – kérdeztem.
– Igen. Ez valamilyen saját varázslata – válaszolt Astamur. –
Ha nem kellene ellátmány, soha nem mennék vissza a városba.
De egy embernek meg kell tennie, amit meg kell tenni. Nehéz
úgy élni, mint egy király, wc papír nélkül.
Befejeztük az evést. Atsany elővett egy csövet, és ünnepélyes
kifejezéssel mondott valamit.
– Azt mondja, tartozik neked egy adóssággal. Tudni akarja,
hogy mit akarsz.
– Mondd meg neki, hogy nincs adóssága. Nem tartozol
nekem semmivel.
Atsany bozontos szemöldöke összehúzódott. Elővette a
pipáját, és komoly hangon előadást tartott nekem, a csővel rám
mutatva kihangsúlyozta a szavait. Egyértelműen egy nagyon
komoly fedés címzettje voltam. Szerencsétlenségére, alig volt
negyvenöt centi magas. Megharaptam az alsó ajkamat, és
megpróbáltam nem nevetni.
– A rövid változatot kéred, vagy a hosszút? – mondta
Astamur.
– A rövid változatot.
– Megmentetted az életét, tartozik neked, és hadd fizesse
vissza. Az utolsó rész egy tanács tőlem. Az nagyon
boldogtalanná teszi, hogy tudja valakinek tartozik. Szóval mit

381
akarsz? Azt akarod, hogy mutassa meg, hol lehetsz gazdag?
Szeretnéd, ha egy férfi beléd szeretne?
Ha a szerelem ilyen egyszerű volna. Sóhajtottam. – Nem, nem
akarok gazdagságot és van egy férfi az életemben, köszönöm.
Nem éppen ember. És pontosan nincs velem többet, de sem az
egyiket, sem a másikat nem kérem.
Astamur fordította. – Akkor mit akarsz?
– Semmit.
– Kell, hogy legyen valami.
Rendben. – Kérdezd meg tőle, hogy megosztaná-e velem a
varázsszót.
Astamur lefordította.
Atsany megdermedt, és mondott valamit, a szavak gyorsan
gördültek, mint a sziklák a hegyről lefelé.
– Azt mondja, lehet, hogy ez megöl téged.
– Mondd meg neki, hogy már van néhány varázsszavam,
úgyhogy valószínűleg nem fogok meghalni.
– Valószínűleg? – Astamur felvonta a szemöldökét.
– Egy nagyon kicsi esélye van.
Atsany sóhajtott.
– Azt mondja, hogy igen, de nem nézhetem. Megnézem a
juhokat. – Astamur felállt, és a legelő felé indult. – Próbálj meg
nem meghalni.
– Minden tőlem telhetőt megteszek.
Atsany előrehajolt, felvett egy nyársat, és írt valamit a porban.
Megnéztem.
A gyötrelem lavinája fojtogatott, felrobbant az izzó vonalak
csavaródó forgatagában. Sodródtam benne, viszont minden
fordulatnál fájt, egyre jobban, mintha az elmémben volna, és

382
darabokra szedné, és kívülről leborotválnák valami fantom
borotvapengével apró, kínzó rétegenként, mindezt egyszerre.
Megfordultam a vízesésszerű fájdalomban, egyre gyorsabban és
gyorsabban, és kétségbeesetten próbáltam az elmémbe
kapaszkodni.
Egy szó felszínre emelkedett az izzásból. Vagy elérem, hogy
az enyém legyen, vagy meg fog ölni.
– Aarh. – Állj.
A fájdalom eltűnt. Lassan, a világ apránként visszatért: a zöld
fű, a cigaretta füstje, a juhok távoli zaja, és Atsany, ahogy
törölgette a piszkot a lábával. Megcsináltam. Ismét
megcsináltam.
– Nem haltál meg – mondta Astamur, és közelebb jött. –
Mindketten nagyon örülünk.
Atsany elmosolyodott, és mondott valamit.
– Azt akarja tőlem, hogy megmondjam, te kedves vagy. Örül,
hogy megvan a szó. Ez segíteni fog a kastélyban az összes
lamassuval14. Nem tudja, te miért vagy velük egyébként. Nem
tudod, hogy embereket esznek?

AZ AGYAM CSIKOROGVA MEGÁLLT.

– Azt hiszi, hogy Lamassu van a kastélyban?
– Arra mondja, amit csinál. Azt mondja, látta, hogy az
egyikük elvisz egy testet, és utána megette.

14
Lamassu és Sédu az ókori mezopotámiai mitológia szinte kizárólag párban említett
és ábrázolt alakjai, népszerű védőszellemek voltak. Bikatestű, szárnyas, emberfejű
lényekként ábrázolták őket. Elsősorban templomok és paloták kapuinak őrzése volt a
feladatuk, a lakók nyugalmának biztosítása, az ellenség elrettentése.
383
 – Valami embereket öl meg a várnál – mondtam. – De láttam
képeket a Lamassu szobrokról. Nekik bundájuk, és emberi arcuk
van.
Atsany körbe intett a csővel.
– Azt mondja, ez egy, mi az a szó... allegória. Nincsenek
állatok emberi fejekkel, ez nevetséges.
Nicsak, ki beszél. Egy negyvenhárom centi magas, mágikus férfi
lovaglócsizmában, vérsakálok, és a tengeri sárkányok mind rendben
vannak, de állatok emberi arccal nevetségesek. Akkor jó. Örülök, hogy
tisztáztuk.
Atsany felállt, tett néhány métert kifelé a fűbe, és elkezdett
járkálni, az egyik lábát a másik elé tette, mintha egy kötélen
sétálna. Élesen elfordult, ment öt lépést, újra megfordult, és a
lépéseivel egy összetett mintát rajzolt.
– Az atsanyaknak hosszú emlékezetük van. Figyelj. – mondta
Astamur. – Ez egy ritka ajándék. Nem sok ember fogja valaha is
látni ezt az élete során.
A kicsi ember folyamatosan ment. Borzongás futott végig a
füvön, mintha láthatatlan szárnyak legyezték volna. A fűszálak
egyenesen felfelé álltak Atsany nyomában. Egy halvány kép
alakult ki a fű fölött, félig áttetsző, változó, mint egy délibáb. Egy
hatalmas város, körülvéve magas erős falakkal. Két hatalmas
Lamassu szobor kifeszült a városfal mentén, szemben egy
boltíves kapuval, és két másik, kisebb állt őrt a kapu oldalán. Épp
a kapun belül egy magas, keskeny torony annyira magasra
emelkedett, hogy fel kellett emelnem a fejem, hogy lássam a
tetejét. Kora reggel volt. A nap még nem kelt fel, de a hőség már
kezdett emelkedni. Éreztem egy csipetnyi kurkumát, füstöt, és a
nedvességet a levegőben, egy folyó közelében lehettünk. Valahol

384
egy kutya ugatott. Olyan volt, mintha egy ablak nyílt volna az
időben, csak egy repedés.
Ez az apám világa.
Füstoszlop emelkedett az egyik toronyból. Egy ember, hosszú
narancssárga köntösben kivonult a kapun, akit két másik
követett. Mindhárman régimódi szakállt és kúpos fejfedőt viselt,
és mindegyik egy arany vizeskancsót cipelt széles kiöntővel.
Egy távoli üvöltés keresztülgördült a reggelen. A kép fordult,
és egy farkas falkát láttam keményen futni a síkságon.
Világosszürke, hosszú lábakkal és nagy fülekkel, túl nagyok
voltak, hogy természetesek legyenek.
A falka körülvette a kaput, és megállt. A farkasok remegtek, a
testük csavarodott, és férfiak emelkedtek fel a helyükön. A
vezetőjük, egy idősebb kopasz férfi, előrelépett. A szakállas férfi
mondott valamit, és átnyújtotta neki a vizeskancsó. A vérfarkas
egyenesen a kiöntőből ivott és továbbadta. A vizeskancsó
megtett egy kört, minden alakváltó ivott, és a falka visszaadta a
kancsót a szakállas férfinak.
A taláros férfi félreállt, és két katona lépett ki a kapun,
lamellás páncélingben, és a fölött kiltet hordtak. Egy férfit
vonszoltak, akinek a kezét és a bokáját összekötötték, ledobták a
földre, és hátraléptek.
A férfi labdává gömbölyödött, fecsegett a rémülettől.
Az alakváltók szőrösek lettek. Farkas szájak, csupasz agyarak
és a falka belehasított az emberbe. Üvöltött, ordított, közben
darabokra tépték, és vicsorogva hajították a véres földre. A sav
emelkedett a torkomba. Félrenéztem. Meg tudtam ölni egy férfit
vagy egy nőt a harcban. Ez arra ösztönzött, hogy meneküljek.

385
 Végül a férfi abbahagyta a sikoltozást. Felnéztem, és láttam,
hogy Astamur engem figyel. A délibáb felé bólintott. – El fogod
szalasztani.
Odanéztem. A férfi véres darabokra aprított teste feküdt a
kapuban. A farkasok ültek, mintha várnának valamire.
Eltelt egy perc. Egy másik.
Az alfa teste szétszakadt, megnőtt, a hús és csont spirálisan
emelkedett. Szárnyak tolakodtak elő vállából. Skarlát csíkok
borították a testét. A csontok a koponyájában eltolódtak, egy
hatalmas oroszlánszerű állkapocsba. Az alfa ordított.
Szent szar. Doolittlenek igaza volt.
A vérfarkasok egyenként átváltoztak. A vezetőjük berohant a
kapun át a toronyba. A többiek követték egyetlen csoportban.
Egy pillanat, és az alfa leugrott a torony tetejéről, és széttárta
hatalmas szárnyait. Csapott egyet lefelé, szárnyalt, és a falkája
siklott mögötte.
Atsany megállt. A délibáb elhalványult.
A kicsi ember beszélni kezdett, szüneteket tartva Astamur
fordítása miatt. – Réges-régen volt egy királyság Assur, a
hegyeken túl délre. A királyságban sok varázsló volt, és a
seregeik gyakran mentek hódítani, így a varázslók Lamassukat
csináltak. Ehhez a gyzmalok törzseit használták és
megváltoztatták őket a mágiával. Ezért van sok különböző
Lamassu: egyesek bika testűek, néhányan oroszlánok, néhány
farkas. A bikákat és az oroszlánokat választották a szobrokhoz,
mert ők voltak a legnagyobbak.
– Amikor nem volt a Lamassukra szükségük, olyanok voltak,
mint a normál gyzmalok, de amikor a város veszélybe került, a
varázslók emberi hússal táplálták a Lamassukat, amitől

386
megnőttek, erősekké és gonoszakká váltak. Szárnyakat és
rettenetes fogakat szereztek, és aztán felülről rárontottak az
ellenségre, és felfalták őket.
Soha nem hallottam vagy olvastam semmit, ami akár távolról
is hasonlított volna erre, de csak azért, mert soha nem hallottam
róla, attól az még nem lehetetlen.
– A szobrok figyelmeztetések. Azt jelenti „Ezt a várost
Lamassuk védik”. Az emberi fej megmutatja, hogy ők mind
emberek és állatok, és az öt láb is azt mutatja, hogy nem mindig
azok, aminek látszanak. Tudtunk a Lamassukról, hosszú ideje, de
számukra mi láthatatlanok maradtunk. Nem minden Lamassu
gonosz, de azok, akik úgy döntenek, hogy emberi húst esznek
azok.
Ha igaza van, akkor minden falka a várban Lamassu lehet. –
Szóval hogyan lehet megmondani, hogy egy alakváltó Lamassu?
Atsany vállat vont. – Emberi húst esznek – fordította a
pásztor.
Pfff. Hülye kérdésre… – Van más módja?
– Nincs.
– Van valamilyen gyengeségük? Valami különleges?
Astamur sóhajtott. – Azt mondja, hogy nem szeretik az
ezüstöt.
Nagyon kétségbeesetnek nézhettem ki, mert Atsany odajött, és
megsimogatta a kezemet. Minden rendben lesz.
Sóhajtottam. – Kérhetek még bort?

AZ ÉG ELSÖTÉTÜLT. Feküdtem a takarón és a

gyémántokként szikrázó csillagokat néztem. A hold fényesen

387
ragyogott, földöntúli fátyollal borítva a hegyeket. Talán csak a
képzeletem okozta, de az éjszaka fényesebbnek tűnt itt. Talán a
hegyek közelebb hoztak minket a holdhoz.
Csendes nyugalom szállt meg. A kastélyt és a feszültséget,
amit ott viseltem ledobtam, és most a legkevésbé sem érdekelt
Curran, Hugh, vagy Roland. Azok a falak, amik összenyomnak
és felőrölnek, míg ott voltam eltűntek. Csak itt akartam maradni,
feküdni a takarón, és szabad akartam lenni.
Talán ha extra szerencsés vagyok, Hugh és Curran együtt
megszöktek, és magukkal vitték Loreleit is, amíg nem voltam
otthon.
Valószínűleg reggel visszamegyek. De most egyszerűen csak
nem akartam, és a gondolatnak, hogy elfussak, annyira édes volt
az íze, hogy féltem eljátszani vele. El tudtam volna tűnni ezekben
a hegyekben, és egyszerű életet élni: vadászni, halászni,
gyümölcsfákat nevelni, és nem kellene aggódnom semmi miatt.
Atsany elmesélte népe nagy történeteit nekünk, harcokat
óriásokkal és sárkányokkal, hatalmas hősökről – narty – és
szárnyas lovakról. Astamur halkan fordította, egy párnának
támaszkodva ült.
– …A hatalmas Óriás – adau, meglátta a furcsa ménest
legelőjén. Keresztbe tette hatalmas karját, és bömbölt. – Kinek a
lovai ezek? Úgy néznek ki, mint a narty lovai, de a narty nem
mer…
Astamur elhallgatott. Atsany pislogott, és bedugta a pásztor
tarisznyájába a pipáját. Közelebb hajoltam. Astamur a hegyet
bámulta, az álla leesett.
Megfordultam.

388
 Egy hatalmas fenevad végigrohant a hegy gerincén. Hatalmas,
legalább 270 kiló, a lény nagy ugrásokkal falja a távolságot. A
holdfény elborította szürke sörényét, és lecsúszott az izmok
vastag kötelein. Nem volt sem fenevadat, sem ember, hanem egy
furcsa négylábúban összeolvadt a kettő, ami úgy épült fel, hogy
fusson, annak ellenére, hogy nagy.
Hogy a fenébe talált rám?
Atsany ugrált, és integetett a pipájával. Anélkül, hogy a
tekintetét levette volna a fenevadról, Astamur a puskájáért nyúlt.
– Egy démon?
– Nem, nem démon. – lehet, hogy jobban előnyben
részesítettem volna egyet. – Ez a barátom.
Atsany és a pásztor felém fordultak.
– Barát? – mondta Astamur.
Curran meglátott minket. Megállt egy kőszirten és ordított. Az
erő nyers kinyilatkoztatása reccsent a hegyeken keresztül,
legördül a szirteken, mint egy sziklacsúszdán.
– Aha. Ne aggódj. Ártalmatlan.
Curran rohamozott lefelé a hegyről. A legtöbb nem lamassu
alakváltónak két alakja van, az emberi és az állati. A
képzettebbek meg tudnak tartani egy harmadikat, egy harcos
formát, álló, szörnyű hibridet a kettő között, amit azért terveztek,
hogy a legnagyobb kárt okozza. Currannak volt egy negyedik,
egy hibrid, ami közelebb volt az oroszlánhoz, mint az emberhez.
Ezelőtt csak egyszer láttam, amikor Saiman felbosszantotta, és
Curran üldözött minket, át a városon. Ez volt az az este, amikor
először szeretkeztünk.
Ha úgy gondolta, hogy ezzel nyer bármilyen szívességet,
komolyan csalódni fog.

389
 Az óriás oroszlánszerű fenevad levágtatott a hegyről,
keresztül a füvön, egyenesen felénk. A holdfény az égből
végigömlött a hátán, izzott, kiemelve a sötét csíkokat, amik
keresztezték a szürke bundáját.
Húsz méterre. Tizenöt. Tíz.
Atsany és Astamur mereven megdermedtek.
Öt.
A kolosszális oroszlán ugrott, és leszállt egy lépésre tőlem,
sötét sörénye lobogott mögötte. Az ugrás hatására szikrák
repültek a tűzből. A szeme égett az olvadt aranytól. Az erőteljes
macska szája kinyílt, bemutatva félelmetes agyarait, amik
akkorák, mint a kezem. Curran vicsorgott.
Megütögettem az orrát. – Hagyd abba! Megijeszted az
embereket, akik megmentettek.
A szürke oroszlán átváltott az emberi formában. Curran
felrántotta a kezét, mintha összezúzna egy láthatatlan sziklát. –
AAAAAA!
Oké.
Megragadta egy nagy szikla peremét, ami kiállt fűből. Az
izmok megfeszültek a férfi meztelen testében. Kitépte a sziklát a
földből. A másfél méter hosszú sziklának több száz kilónak
kellett lennie – a lába belesüllyedt a fübe. Curran vicsorgott, és
elhajította a sziklát a hegy felé. A szikla repült, beleütközött, mint
egy ágyúgolyó, és visszagördült. Curran kihúzott egy kisebb
sziklát a földből, és nekivágta az elsőnek.
Wow. Ki volt akadva.
Astamur szeme kistányérnyi volt.
– Rá tudom venni, hogy tegye azokat vissza, miután végzett –
mondtam neki.

390
 – Nem – mondta Astamur lassan. – Ez jó lesz.
Curran fölvett két kézzel egy kisebb sziklát, és rádobta a
nagyobb sziklára. A szikla megrepedezett és szétesett. Hoppá.
– Sajnálom, hogy eltört a szikla.
Atsany kivette a pipát a szájából, és mondott valamit.
– Mrrrhhhm – mondta Astamur.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy ez az ember legyen a férjed, mert csak
olyasvalaki, akit nagyon szeretünk, juttathat bennünket ebbe az
őrületbe.
Curran továbbra is a sziklát rugdosta, megpördült, és elindult
felém.
Keresztbe tettem a karomat.
– Azt hittem, hogy meghaltál! És te itt ül a tűz körül, eszel
és…
– Tündérmeséket hallgatok. – Segítőkész, ez vagyok én. – Azon
vagyunk, hogy s'mores15-t csináljunk, és téged nem hívtunk meg.
Curran kinyitotta a száját. A tekintete megállt Atsanyn.
Pislogott. – Mi a szar?
– Ne bámuld. Megbántod az érzéseit.
Atsany ünnepélyes módon bólintott Currannak.
Curran megrázta a fejét, és felém fordult. – Majdnem
megöltem B-t. Az egyetlen ok, amiért még életben van, hogy
megmutassa, hol estél le.
– Ó, szóval Wilson Hercegnő kiengedett téged a várból? Alá
kellett írnia a hozzájáruló nyilatkozatot? Van egy kastély
engedélyed, hű-ha!

15
S’mores : Graham keksz, olvasztott mályvacukor és csokoládé. Nyílt lángon készítik,
kedvenc étel a táborozásokkor és az ünnepeken.
391
 – Szóval ez a mai beszélgetés témája? Ez a te érett válaszod –
az erről való beszélgetés helyett, kimész a hegyekbe,és s'morest
sütsz egy törpével és egy hegyi emberrel.
– Igen.
– Mi a terved holnapra? Villásreggeli egy egyszarvúval?
– Mindaddig, amíg ez nem veled történik, addig részemről
rendben van.
– Szóval igazán? Ennyi, csak úgy. – Curran megfordult. –
Várj egy percet. Hol van Hugh? Nem kéne hajlongania előtted?
– Meglep, hogy észrevetted.
A férfi a kezeit ökölbe szorította. Felvettem egy grapefruit
méretű sziklát és átadtam neki. Ez elrepült. Hazafutás, Bestiák
Ura stílusban.
– Észrevettem. Egyszerűen nem tudok mit tenni.
– Tudod, mi a különbség? Hugh előttem állhat, és hajlonghat,
azt csinál, amit akar. Nem tudom irányítani, hogy mit csinál.
Viszont tudom irányítani, amit én csinálok, és én nem bátorítom
őt. Engedted, hogy felvonuljon előtted meztelenül. Te mondtad,
hogy nem érdeklődsz a lány iránt, és aztán meghívtad, hogy
üljön az asztalnál a székemben. Elmentél egy pici randevúra vele,
ahol elmagyaráztad, hogy te milyen magányos voltál, és elsírtad
az összes áldozatot, amit azért tettél, hogy velem legyél.
A szeme aranyra váltott. – Te. Az te voltál az erkélyen.
– Te vele töltesz minden éber pillanatot, míg nekem azt
mondják vég nélkül, hogy senkinek sem kell válaszolnia a
kérdéseimre, mert egyértelműen kifelé vezet az utam, mióta ő a
képben van, és mivel nem vagyunk házasok, én könnyen
pótolható vagyok.

392
 – Meg akarsz házasodni? Összeházasodunk most. A törpe
megteszi prédikátornak, mert én elveszlek.
– Ez egy pokoli javaslatot.
– Mit mondott? – kérdezte Astamur.
– Azt akarja, hogy házasodjanak össze.
Astamur továbbadta. Atsany intett a pipájával, és Astamur
fordított visszafele. Ha!
– Mi van? – vicsorgott Curran.
– Atsany azt mondja, még nem áll készen a házasságra. Ön
nem rendelkezik a megfelelő temperamentummal hozzá.
Curran küzdött, egy pillanatig ezzel.
– Tudasd, ha a fejed fel fog robbanni, így le tudok bukni.
– Nem vagyunk házasok, mert minden alkalommal, amikor
szóba hozom a házasságot és gyereket, kiborulsz a fenébe is.
– Én nem!
– Három héttel ezelőtt kérdeztem, akarsz-e gyereket. Úgy
néztél, mintha készen állnál a menekülésre.
– Éppen akkor néztem végig órákon át, ahogy egy gyermek
átmegy Loupba, míg próbáltam vigasztalni az anyját. – Lengetem
a karjaimat. – Tudod mit, igazad van. Legyenek gyermekeink.
Csináljunk egy fészekaljnyit belőlük. És ha a seggfej apám
Atlantába jön felégetni mindent a földön, akkor együtt sírunk,
hogy mind meghalnak. Vagy ami még rosszabb, talán a gyerekek
emberiek lesznek – a kezem a mellemre tettem. – Isten mentsen.
– Tényleg? Ember? Én mi vagyok? – Vicsorgott.
Aucs. – Te egy különleges hópehely vagy, ez az, ami te vagy. –
Loreleit utánoztam. – De soha nem tudlak egy vadászatban
elképzelni. Milyen kínzás…

393
 Előre lépett. – Már egy éve együtt vagyunk. Hányszor láttál
vadászni?
Umm.
– Hányszor, Kate?
– Egyszer sem.
– Azért, mert én nem vadászok. Én egy hím oroszlán vagyok.
A súlyom 270 kilógramm. Tényleg azt várod tőlem, hogy
szarvasok után szaladgálok a bozótosban? Amikor akarok egy
steaket, én akarok egy átkozott steaket. Nem akarom üldözni az
erdőben körbe körbe, két órán át, majd nyersen megenni. Van
ételem, amit nekem hoznak, és az egyetlen alkalom, hogy
felemeljem a seggem, ha valami fenyegeti a falkát. Az elmúlt
három évben pontosan egy vadászaton voltam. Elmentem, mert
el kellett mennem, és amint a többiek elszaladtak, találtam egy
szép meleg sziklát, és szundítottam egyet a napon. Tudod, mikor
kellett utoljára vadásznom a túlélésért? Miután a szüleim
meghaltak. Amíg Mahon rám nem talált kiéhezetten.
Csak bámultam rá.
– Vadászat egy olyan valami, amit a fiatal vérfarkasok
csinálnak, ha meg akarják tanulni, hogyan kell csapatban
dolgozni. A legtöbb alakváltó nem ugrándozik körbe az erdőben,
kivéve, ha késztetést éreznek, hogy öljenek kedvük szerint. Van
fogalmad róla, milyen nehéz az, hogy ténylegesen elkapnod egy
szarvas lábát? Van egy ok, amiért az emberek a legsikeresebb
ragadozók ezen az átkozott bolygón. Lorelei ezt nem tudja, mert
ő fiatal és naiv, és soha nem volt a nagybátyja farkas falkáján
kívül. Soha nem kellett túlélnie egy hétig az erdőben, férgeket
enni, egereket, szöcskéket, és bármi más szart, amit el tud
elkapni, mert éhes és kétségbeesett. Azt hiszi, minden falka a

394
világon ugyanezt a mintát követi, de te ismersz engem. Te jobban
tudod. Vagy jobban kellene.
Kinyitottam a számat.
– Még nem végeztem. Hugh megérti ezt. Megrendezett
komédia vadászatot, mert lefoglal ezzel minket az erdőben, húst
hozunk neki, mintha mi nem emberek lennénk, mintha mi a
kutyái lennénk, majd amikor visszajövünk, ő kiválasztja azt, aki
a legjobban lealacsonyítja magát egy kényeztetésért. Ha nem
kellene Desandrat életben tartanom, nem mentem volna el. Csak
azt szeretném tudni, hogy mit gondolsz rólam? Egy kibaszott
kutya vagyok a számodra?
– Nem, te vagy az a férfi, akit szeretek, és aki állítólag viszont
szeret. Ehelyett minden idődet egy másik nővel töltöd.
Nyilvánvalóan véget vetettél a kapcsolatunknak, és elfelejtetted,
hogy továbbítsd nekem az információt.
– Én most vele vagyok?
– Hol voltál, amikor ma reggel bementem, hogy beszéljek a
falkákkal?
A szeme elárulta, hogy telibe találtam. Ez fájt. – Ne fáradj
azzal, hogy válaszolj. Mindig azt gondoltam, hogy ha úgy
döntesz, hogy nem vagyunk jók együtt, az a legkevesebb, hogy
van benned annyi tisztesség, hogy legelőször velem tudatod.
– Harminckét éves vagyok – mondta. – A nők odadobták
magukat nekem, tizenöt éves korom óta. Komolyan azt hiszed,
hogy Loreleinak van bármilye, amit még nem láttam ezelőtt?
– Övé a Wilson név.
– És ezt feldughatja a seggébe, mert ez az összes, ami jó
benne. Nincs szükségem arra, hogy Jeges Düh-vel szövetkezzem.

395
Ők négyezer mérföldnyire vannak tőlünk. Mi a fenét kezdjek
velük?
Igaza volt, de túl dühös voltam, hogy bevalljam. – Bármit
– Semmit, de ha akarnám ezt a falkát, elmennék Alaszkába és
elvenném Wilsontól, és elvennék mindent tőle, amit magamnak
akarok. Nincs szükségem Loreleire. És még akkor is ha
megtenném, milye van neki, Kate? Ő nem egy alfa; neki fogalma
sincs a vezetésről vagy a kötelezettségekről. Ő nem az apja, és
nem tudja a magáénak követelni az apja teljesítményeit, mintha
az övé lenne, csak azért mert történetesen ő az apja.
Hirtelen annyira fáradt voltam. – Tehát foglaljuk össze: ő nem
nyűgözött le téged a személyiségével és az eszével, nincs
stratégiai értéke, és nem akarsz bejutni a bugyijába.
– Igen.
– Akkor miért töltöd minden idődet vele? Amit művelsz, az
úgy néz ki, mint egy árulás. Egy nyilvános, egyértelmű árulás.
Tudom, hogy érted ezt az egészet
Rám nézett, az állkapcsa ellazult.
Leültem egy sziklára. – Bármikor.
Curran sóhajtott. – Van egy szerződés az életedre.
Előrebuktam, az arcomat a kezemen pihentettem. Nem, ő
nem…
– A kalóztámadás célzott volt – valaki konkrétan arra bérelte
fel őket, hogy megöljenek téged. Megvolt a személyleírásod:
sötét haj, kard, és így tovább. A kalóz leírt egy olyan férfit, aki
nagyon hasonlít arra a seggfejre, aki Krallal lóg, Renok. Azt
mondta, a férfinak román akcentusa volt. Euróban fizettek.
Harmincezer, ami egy csomó pénz. Jareknak ez nem arról szól,

396
hogy szerez harminc ezrest a megölésedért. Szereti önmaga
csinálni az effajta munkákat.
Miért én…?
– Az euró-bankjegyek számozva vannak. A pénzen lévő
sorozatszám első betűje az országot jelöli. Miután partra
szálltunk, Saiman visszavitte a kalózt a népéhez, cserébe
ránézhettünk a pénzre. Ezeket Belgiumban nyomtatták. Ez azt
jelentette, hogy Lorelei és Jarek Kral valamilyen üzletre készül.
Én csak néztem őt.
– Lorelei megérkezett ide három nagybátyjának az emberei
kíséretében. Megvesztegettem az egyiküket – akinek sok minden
nem tetszik, és ő azt mondta, hogy Lorelei és Jarek Kral már
aláírt egy megállapodást. Nem ismerte a pontos feltételeket, de
ez magában foglalja Lorelei alfává válását a falkában, és a végén
a halálodat. Lorelei azért tette ezt, mert egy naiv gyerek, és
valóban azt hiszi, hogy a dolgok a valóságban így működnek.
Jarek Kral azért tette, mert valószínűleg azt tervezi, hogy zsarolja
vele, vagy más módon használja fel a saját céljaira. Mindkét
esetben, ha rá tudom tenni a kezem a szerződésre, akkor ráfázik
az a szamár, mert ez bizonyítja, hogy arra szövetkeztek, hogy
megöljék a feleségem. Törvényesen megölhetem őket.
Te most csak viccelsz. – Nem vagyok a feleséged.
– Nem tudok harcolni egy két frontos háborúban – mondta
Curran. – Valami megtámadta Desandrat, és azzal, hogy
mindennel arra koncentráltam, hogy őt biztonságban tartsam,
nem hazardírozhattam az életeddel. Én nem akarom, hogy valaki
lelőjön, vagy egy hatalmas szikla essen a fejedre. Nem lehetek ott
veled, mert folyton lefoglalnak. Be vagyok zárva két választás
közé, a falka számára a panacea, vagy a te életben tartásod. Így

397
elkezdtem érdeklődi Lorelei iránt, mert ha azt hiszik, hogy
ráharaptam a csalira, nincs okuk megölni és kockázati, hogy
mártírt csinálnak belőled. Hosszú sétákra vittem, ahol senki nem
látott már minket, míg Saiman körbesétált a vár körül, úgy téve,
mintha Lorelei lenne, keresve a szerződést, és valakit találni, aki
tud valamit a dologról.
– Saiman a kastélyban van?
– A várban volt egész idő alatt, kivéve az első éjszakát.
Besétáltam vele, mint Mahon az első vacsora utáni reggelen.
Tudtam a választ, de azért megkérdeztem. – Miért nem
szóltál?
– Mert nem tudsz hazudni, Kate. Minden, amit gondolsz
tisztán ott van az arcodon. Találkoztam már óvodásokkal, akik
jobb színészek, mint te. Szükség volt rá, hogy féltékenynek és
gondterheltnek tűnj, és szükségem volt rá, hogy valódinak
tűnjön, így ők kihúzhattak téged, mint lehetséges célpont. Az
egész terv ezen múlt.
Aha. – Ez valamiféle terv volt.
– Ez egy jó terv volt. Kiterveltem és végrehajtottam, és ez
tökéletesen működött, amíg úgy döntöttél, hogy kimész a
hegyekbe.
Az arcomat a kezembe rejtettem.
– Kate? – Kérdezte.
Dühösnek kellett volna lennem, és sikoltoznom kellett volna,
de csak fáradtságot és ürességet éreztem.
– Kate? – Ismételte. – Jól vagy?
Ránéztem. – Nem.
Várt.

398
 – Megjárattad velem a poklot, mert azt hiszed, hogy rossz
hazudozó vagyok. – A hangom teljesen közömbös volt. Nem
tudtam összekaparni elég érzést bármilyen más érzelemre.
– Ez nem az, aminek látszik.
– Igen, ez így van – mondtam csendesen. – Curran, gondolj
bele egy percre. Az én életem van veszélyben, és nem bízol
bennem annyira, hogy elmond. El sem tudod képzelni, milyen
rosszul éreztem magam miattad.
– Megpróbáltalak életben tartani. Még ha ez azt is jelentette,
hogy nem tudtunk együtt lenni. Még akkor is, ha ez azt
jelentette, hogy végignéztem, ahogy Hugh köröz körülötted,
mint egy kibaszott cápa. Nem bízol bennem se, Kate. Amiatt a
sok szar miatt, amit együtt átéltünk, adnod kellett volna nekem
egy kis időt, de te azt hitted, hogy elvesztettem a fejem valami
lány miatt, három nap alatt.
Már nem fájt semmi. Csak ezt az üres, kietlen szomorúságot. –
És pontosan ez a probléma.
– Kate? – leguggolt mellém, egyik térdét a földre tette, és
előrehajolt, hogy az arcomba nézzen. – Baby? Üss meg, vagy
ilyesmi.
Küzdöttem, hogy szavakba öntsek mindent. Ez nem jött be.
Éppen lekapcsoltam, mint egy túlterhelt áramkör.
– Beszélj hozzám.
Néhány rövid szó végül kijött. – Merre is tudunk elmenni
innen…
– Nem akarok sehová se menni. Szeretlek. Szeretsz engem.
Együtt vagyunk. Egy csapat vagyunk.
Hirtelen az érzelmeim válogatni kezdték egymást, és a harag
végül legelőre került. – Nem, nem vagyunk egy csapat. Te engem

399
egy baleknak használtál a tervedben. Úgy bántál velem, mintha
egy idióta lennék. Arra gondoltam, hogy megsebesítem őt. Arra
gondoltam, hogy megsebezlek téged.
– Nem ártanál neki. Gyengébb, mint te.
– Egy arrogáns fattyú vagy.
– Így van – mondta. – Van még?
– Igen. Egy önelégült seggfej vagy.
– Igen, az vagyok – felém intett. – Ne fogd vissza magad.
Mondd el, mit érzel.
Megütöttem az állkapcsát. Ez egy jó, szilárd horogütés volt.
Curran megrázta a fejét. – Ezt megérdemeltem. Rendben van
köztünk minden?
– Nem.
– Miért?
– Még mindig nem érted. Hugh játszik velem. Szerinte
hiszékeny és naiv vagyok, és azt hiszi, hogy köröket futhat
körülöttem. És te, te pontosan ugyanezt teszed. Bíztam benned,
és te ezt használtad fel ellenem. Az orromnál fogva vezettél, és
úgy követtelek mintha vak volnék. Nincs minden rendben
köztünk.
– Mit akarsz ezzel mondani? – felnézett rám. Láttam valami
furcsát szürke szemében, és rájöttem, hogy az kétségbeesés.
– Nagyon haragszom rád, Curran. Ez nem egy olyan harc,
ahol mindketten elveszítjük a hidegvérünket, vitatkozunk,
beszélünk, és minden rendben van közöttünk. Ez az én vonalam
a homokban. Nem tudom, hogy fel tudom valaha dolgozni ezt a
pofont.
– Szóval, ez mit jelent?
– Próbálom eldönteni.

400
 Bíztam benne, és összetörte a bizalmamat, és bár végig tudtam
gondolni, nem láttam az utamat benne. Úgy éreztem magam,
mintha odajött volna hozzám, hogy megöleljen, és közben egy
kést becsúsztatott volna a bordáim közé.
Curran kinyitotta a száját. – Az egyetlen dolgot tettem, amit
tehettem. Minden, amit tettem, és minden, amit mondtam,
életben tartott téged. Sajnálom, hogy miattam keresztülmentél
ezen, de ha újra meg kellene tennem, újra megtenném. Még
akkor is, ha ez azt jelenti, hogy holnap elmész Hugh-val. A
biztonságod sokkal fontosabb számomra, mint neked. Szeretlek.
Én is szerettem őt. Egy kis hang belül azt mondta, hogy az ő
helyében én is ugyanezt tettem volna, nem számít, hogy mi
történik, mit kell elviselnem a végén. Ha a végén életben van, és
haragszik rám, az végtelenül jobb, mint holtan látni. De szeretni
valakit, és vele élni, az két különböző dolog.
– Ha az apád most kijönne a sötétségből, és azt mondaná,
hogy „Gyere velem, vagy itt mindenki meg fog halni”, akkor
elmennél vele – mondta Curran. – Tudván, hogy harcolnék érted
mindennel, amim van, inkább elsétálnál. Hagynál egy üzenetet,
hogy ne keresselek, mert meg akarnál védeni.
Nem volt értelme hazudni. – Igen.
– Ez az én vonalam a homokban – mondta. – Még mindig
elsétálnál vele?
– Igen. – Ha az élete lenne a tét, megtenném egy pillanat alatt.
– Még akkor is, ha emiatt elhagylak téged?
– Igen.
Széttárta a karját.
– Nem tudom megváltoztatni azt, hogy ki vagyok –
mondtam neki. – Te sem. Értem én.

401
 – Szeretlek, és te is szeretsz, és mindketten túlságosan el
vagyunk baszva bárki másnak. Ki más élne velünk?
Sóhajtottam. – Nos, egyértelműen mindketten őrültek
vagyunk, és ez a kapcsolat halálra van ítélve.
– Annyira szeretlek téged – mondta. – Kérlek, ne hagyj el.
Előre hajolt. Egy pillanattal korábban már tudtam, hogy meg
fog csókolni, és rájöttem, én is ezt akarom. Emlékeztem arra,
ahogy a karjaiban tart. Emlékeztem arra, hogy kockáztatja saját
magát, hogy egy lehetetlen esélyt biztosítson számomra.
Megnevetettem, elmondtam neki olyan dolgokat, ami miatt a
legtöbb normális ember sikoltozva elfutna, dolgokat, amit egész
életemben titokban tartottam, és eljutattam az eszeveszett düh
közelébe. Legsötétebb pillanatokban, amikor minden
összeomlott körülöttem, azt mondta minden rendben lesz. A
férfias íze, az ajka érintése, ahogy a szája felfedezi az enyémet,
elfeledtette az egész világot velem, mintha a csókja volna az
egyetlen dolog, ami létezett az életemben, visszaröpített az
időben, a kastély előtti időkbe, a Hugh előttibe, és a Lorelei
előttibe. Curran az enyém volt. Ha az életem során, újra
megtenné ezt, én újra mérges lennék rá. És ha ez fordítva
történne meg valaha is, ő tombolna és ordítana, és azt
mondanám neki, hogy szeretem, és hogy a halálig harcolnék érte,
hogy életben tartsam.
Igaza volt. Szerettük egymást, és senki más nem viselne el
minket.
– Még mindig haragszom rád – suttogtam, és körbefontam a
karjaimmal.

402
 – Egy segg vagyok – mondta, és közelebb húzott magához. –
Sajnálom. A következő száz évben pokollá kellene tenned az
életemet.
– Szükségetek van, egy kis magányra a békülős szexhez? –
kérdezte Astamur.

403
17. fejezet
Egy órával a napkelte előtt, Currannal úgy döntöttünk, hogy
szükségünk van egy kis magánéletre. Kölcsönvettünk egy pár
takarót, és felmásztunk a hegyoldalba egy kis párkányra.
Szeretkeztünk a takarókon, és most csendben feküdtünk.
– Még mindig haragszol rám? – kérdezte Curran.
– Igen.
– Maradni fogsz?
Elfordítottam a fejem a bicepszén és ránéztem az arcára. –
Igen. Maradok.
– Miért?
– Túlságosan szeretlek téged, hogy csak úgy elsétáljak.
Megcsókolta a hajamat.
– Hozzászoktam ahhoz, hogy azokat az embereket figyeljem,
akiknél kard van – mondtam neki. – Soha nem vettem észre a
kést. Te túl közel voltál.
– Kate, én nem döftelek meg.
– Biztos vagy benne? Mert még mindig fáj.
– Sajnálom – mondta.
– Én is sajnálom. Tényleg azt gondoltad, hogy el foglak
hagyni?
– Azt gondoltam, hogy elveszítelek, bármelyik utat
választom. Elég régóta ismerlek.
404
 Tudatosan végigvitte ezt az egész tervet, és a működtetése
közben mindvégig azt gondolta, hogy el fogok sétálni. Ez
biztosan megszívatta, ahogy csapdába esve, a hátát a falnak
vetve, kétségbeesetten próbált bűvészkedni velem, Lorelei-jel, és
a három falkával. Az ő helyében, több mint valószínű, hogy
ugyanezt tettem volna. Az élet bonyolult.
– Majdnem feladtam ezt az egészet – mondta. – De aztán
rájöttem, hogy minden beszélgetés veled, nem számít, mennyire
rossz, jobb, mint egy földbe ásott lyukkal beszélgetni.
– Nem tudom. A lyuk nem vitatkozna veled.
Azt akartam, hogy nevessen. Ehelyett közelebb húzott. –
Nincs semmi, amit ne tennék meg, hogy biztonságban tudjalak –
mondta.
– Tudom.
Egymás mellett feküdtünk, összebújva.
– Nem tudom elhinni, hogy hagytam Hugh-nak, hogy
belehajszoljon egy küzdelembe. Ha nem szólítasz meg, leszúrtam
volna, és már mindegyikünk halott volna.
Egy csipetnyire felemelte a felső ajkát, úgy vicsorgott. Teste
megfeszült mellettem, erőszakos késztetés uralkodva el rajta, ők
ketten olyanok mint a tűz, meg a detonációs zsinór. – Minden
alkalommal, amikor rád nézett, meg akartam ölni – mondta
Curran. – Magam előtt láttam a képet, ahogy átharapom a
nyakát.
– Már elképzeltem, hogy hogyan gyilkolom meg Loreleit. Azt
hiszem, a terved működött, mert Isabella azt mondta nekem,
hogy elég egy pillantás az arcomra, amikor meglátom őt.
– Te működtetted.
Felé fordultam. – Milyen pillantással néztem rá?

405
 – Gyilkos. – Megcsókolt. – Barabas próbált megtámadni
tegnap.
– Mi?
– Amikor B néni és Keira visszajött. Láttam az arcán. Hozzám
sétált, George lefogta, miközben egy hideg fattyúnak nevezett.
– Megsebesítetted?
– Nem.
– Nem nyersz népszerűségi versenyt mostanában. Talán
dolgoznod kellene ezen.
– Tudom. Talán szerencsés leszek, és kiszavaznak az
irodából. Ha megtörténik, eljönnél velem?
– Abban a pillanatban.
Végül elvigyorodott. – Jó.
– Mellesleg miért használod Saimant?
Fintorgott. – Nem volt más választásom.
– Hátba akar támadni téged.
– Mint ember, Saiman teljesen erkölcstelen. De mint
üzletember, feddhetetlen. Emlékszel, amikor aláírta a szerződést?
– Mm-hm.
– Van egy olyan kikötés, amely kimondja, hogy mindent
elkövet, hogy megtartsuk a biztonságunkat, mint egy csoport, és
mint egyének.
– Szép. – Saiman hihetetlenül lelkiismeretes, amikor üzletről
volt szó. Ezzel büszkélkedett. Aláírtuk a szerződést, és az
ügyfelei lettünk. Most ugyanaz az ego, ami majdnem az életébe
került, arra késztette, hogy nekünk dolgozzon, mert nincs más
választása, mint száz százalékos erőfeszítést tenni. Csak
reméltem, hogy a szakmai etikája kitart.

406
 Az ég világosodott. Aranyizzás terjedt szét a hegy mögött. A
nap felkelni készült. Hamarosan vissza kell mennünk a várba,
Hugh-hoz.
Szerettem Currant, és az idő legnagyobb részében olyan
könnyű volt vele lenni. De amikor nehéz volt, az majdnem
tönkretett. Azon tűnődtem, hogy ez ilyen lehet neki is? Az
egyedüllét egyszerűbb volt, de nem tudtam lemondani róla.
Boldoggá tett. Olyan boldoggá, hogy állandóan a vállam fölött
lesegetek hátra, mintha loptam volna valamit, és bármelyik
pillanatban valaki visszakövetelné tőlem.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondtam.
– Mi van?
– Te és én. Ez nem volt a tervben. A terv az volt, hogy
egyedül leszek, hogy elrejtőzök, és megölöm Rolandot.
Boldognak lenni sosem volt a terv része. Néhány részemnek
továbbra is meggyőződése, hogy ez a véletlen műve, és végül
elveszik tőlem. A lelkem mélyén erre számítok. Bármilyen célzás
erre és legurulok a szikláról. Az enyém vagy, ugye tudod? Ha
valaha is megpróbálsz elhagyni, az nem fog egyszerűen menni.
– Nem érdemellek meg téged – mondta Curran. Ugyanaz a
kétségbeesett dolog látszott rajta, amit tegnap este láttam
megvillanni a szemében. – De megkaptalak, és egy önző rohadék
vagyok. Te az enyém vagy. Ne hagyj el engem.
– Nem foglak. Te ne hagyj el engem.
– Nem foglak. Ha valaha is eltűnnél, otthagynám a falkát, és
addig keresnélek, amíg meg nem találnálak. Bármeddig tartson
is.
Tudtam, hogy nem hazudik. Éreztem. Ő megtalálna.
– Megpróbálok nem eltűnni.

407
 – Köszönöm – mondta.

AMIKOR A NAPFELKELTE MEGJELENT A HEGYEK

FÖLÖTT, Astamur elkalauzolt bennünket a városba, ahol jó utat
kívántunk egymásnak. Megkérdeztem, hogy van-e valami, amit
tehetünk érte. Csak megrázta a fejét. – Legközelebb, ha valaki
odamegy hozzád segítséget kérni, segíts neki helyettem. Én
segítek neked, te segítesz neki, és így tovább.
Megmásztuk az utat, én és egy hatalmas oroszlán. A bunda
határozottan előnyösebb, mint a meztelenség, és bár Astamur
felajánlotta néhány ruhadarabját, nem illettek Curranra, és
mindkettőnknek volt egy olyan érzése, hogy a juhásznak
egyébként sem volt sok ruhája. A kastély előttünk magasodott.
Sóhajtottam.
– Tudom – mondta Curran, az emberi szavak tökéletesen
törtek fel az oroszlánszerű szájból. – Már majdnem készen
vagyunk.
– Tudod a következő alkalommal emlékeztetlek erre, amikor
Hugh megjelenik.
Egy kis morgás visszhangzott Curran torkán.
– Önuralom, felség.
Mindketten tudtuk, hogy felvenni a harcot Hugh-val, még
mindig ki van zárva. Még mindig fogalmunk sem volt arról,
hogy mi a terve. Beengedett a kastélyba. Nem próbált aktívan
megölni. Hízelgett és különlegesnek nevezett. Ha a dolgok így
mennek tovább… Megborzongtam.
Curran rám nézett.
– Csak eltöprengtem, hogy hogyan fog kinézni Hugh
változata a virágokra és a cukorkákra.
408
 – Mint egy véres pép – mondta Curran. – Mert szét fogom
zúzni a fejét, és az agya kiszivárog a füléből.
Csak azt akartam tudni, hogy mi volt a végleges terv.
Besétáltunk a kapun. A ketrecet áthelyezték a belső udvarról.
Most egy őrtorony elejéhez erősített gerendáról lógott lefelé, az
udvar közepén. Hibla ült benne. Megálltam. Rám bámult,
kísértetjárta, lázas szemekkel, a kétségbeesése annyira
nyilvánvaló volt, hogy vissza kellett fognom magamat, nehogy
saját kezűleg szedjem ki onnan.
– Tessék. – Hugh kilépett a központi ajtón, és nyitva tartotta.
– Éppen és egészségesen.
– Miért van a ketrecben?
– A ketreceknek lakókra van szükségük. Ez az egy üres volt,
és ő tűnt a legjobb jelöltnek.
Hibla túl sokszor volt sikertelen. A lány kiengedett a várból és
elvesztett, ezért most bedugta egy ketrecbe, hogy mindenki lássa.
– Kérlek, engedd ki.
Hugh felsóhajtott. – Mi ez a ketrecekkel? Van bárki, akit bele
tudnék tenni anélkül, hogy ne akarnád kiszabadítani?
– Te.
Megvonta hatalmas vállait. – Ez nem tartana fogva.
– Süket duma. Próbálja ki, d'Ambray. – mondta Curran.
– Szeretném, de mint mondtam, ez foglalt. – Hugh felém
fordult. – Szóval hol voltál?
A ketrecet figyeltem.
Hugh megvonta a vállát. – Oh, rendben. Valaki szedje ki
Hiblát!
Egy djigit otthagyta a posztját a kapunál, és lerohant a
ketrechez.

409
 – Elmentem néhány barlangba, leestem, körbe úsztam, és
megmentett egy atsany és egy helyi pásztor.
– Eseménydúsnak hangzik.
– Fáradt vagyok és éhes – mondtam.
Hugh elmosolyodott. – Majd később találkozunk.
És ez miért hangzott olyan baljóslatúan?
Curran közénk sétált, és bementünk a kastélyba.
Tíz perccel később az ágyon ültem, és ettem az ételt, amit
George hozott nekem a konyhából. Curran alakot váltott, és
felöltözött.
Mahon jelent meg az ajtóban. – Örülök, hogy jól vagy –
mondta.
Egy pillanattal később Barabas belépett az ajtón. Egy férfi
követte őt a szobába. Egy selymes hajfelhő, ami teljesen fehér,
keretezte a keskeny arcát. A bőre eredetileg olíva lehetett, de
mostmár kissé hamuszürke árnyalatú volt. Olyan harmincöt
körülinek nézett ki, és nem csak sovány volt, de olyan vékony,
hogy a ruhák úgy lógtak rajta, ahogy egy ruhafogason. A férfi
meglátott, és mosolygott. Az egész arca felderült, hirtelen
fiatalnak és boldognak tűnt, kék szeme világított, egyszerre lett
szép és lehetetlenül távoli.
– Úrnő – mondta.
Hűha. – Szia, Christopher.
Odajött és leült a földre a lábam elé, és boldogan felsóhajtott. –
Gyönyörű úrnő.
– Hogy vagy, Christopher?
Rám nézett egy üres mosollyal, és a cipőmet bámulta.
– Hogy van? – Kérdeztem Barabast.

410
 – Amit látsz, úgy van. Az egyik percben itt van, aztán nincs.
Azt hiszem, hogy végül megállapította a tényt, hogy nem halt
meg. Ragaszkodik hozzá, hogy tudta, hogyan kell repülni, de
elfelejtette. Néha megpróbálja, így vele kapcsolatban szigorúan
ellenőrizni kell a magas helyeket.
Óh srácok. – Christopher?
Felnézett rám.
– Szabad vagy.
– Az vagyok. – Bólintott. – Örökké szolgálni foglak. Az idők
végezetéig.
– Nem, te szabad vagy. Nem kell, hogy engem szolgálj.
Szívesen látunk, ha maradni akarsz, de elmehetsz, ha azt akarod.
Lehajolt, és megérintette a kezem, a hosszú ujjaival. – Senki
sem szabad ezen a világon. Sem a hercegek, sem a varázslók, sem
a koldusok. Örökké szolgálni foglak, úrnőm.
Aha. – Térjünk erre később vissza, amikor már jobban
önmagad vagy.
– Remek – mondta Curran. – Egy másik fincsi szerzemény a
hátborzongató gyűjteményedhez, a beilleszkedni képtelen
emberekékhez.
– Ezt sértésnek veszem – mondta Barabas.
– Ne aggódj, magamat is ide sorolom – mondta neki Curran.
– Mit csináltál Hughnál? – Kérdeztem.
– A könyveiről gondoskodtam – Christopher ujjai
megrándultak, mintha egy láthatatlan oldalt simogatna. – Neki
vannak a legérdekesebb könyvei. Vannak könyveid, hölgyem?
Remek. Megmentettem Hugh könyvtárosát. – Néhány.
Valószínűleg nem olyan jók, mint Hugh-é.

411
 – Az nem baj. – Christopher rám villantott egy mosolyt. – Én
segítek abban, hogy több legyen, és akkor vigyázok rájuk.
– Christopher, a narancssárga szörnyeteg – mondtam. – Aki
megölte az őrt, emlékszel?
– Egy lamassu – mondta Christopher segítőkészen.
– Tudod, hogy mik azok?
– Igen – ugyanazzal a távoli mosollyal bólintott.
– Miért nem mondtad, amikor beszéltem veled?
– Nem kérdezted.
Megfordultam, és belevertem a homlokomat az ágy fa
támlájába.
– Oké, az úrnőnek szüksége van egy pillanatra – mondta
Barabas. – Gyerünk.
– Ez segít? – érdeklődött Christopher.
Barabás megfogta a karját, és óvatosan felemelte a lábára. –
Mennünk kell enni.
– Valódi ételt?
– Valódi ételt. Gyere velem.
Elhagyták a szobát.
– Tudod, hogy őrült, igaz? – Kérdezte Curran.
– Aha. Nem fog életben maradni egyedül.
– Ahogy kívánod – mondta Curran.

AZ EGÉSZ NAPOT AZ ÁGYBAN TÖLTÖTTEM,

ALUDTAM, ETTEM, MAJD ÚJRA ALUDTAM. Curran őrt állt
fölöttem, és mindenki, aki azt javasolta, hogy menjek, és őrizzem
Desandrát, szembe találkozott a Bestiák Urának a
megmerevedett arcával. Igaza volt. Fáradt voltam, és az egész
testem fájt, mintha átmentem volna egy húsdarálón.
412
 Tíz perccel hat óra előtt felébredtem, mert valaki kopogott az
ajtón. Curran eltorlaszolta azt. Bestiák Ura módon válaszolt.
– …információkat. – mondta Hibla.
Kigurultam az ágyból.
Curran félreállt. Hibla besétált a szobába, közben nagyon
egyenesen tartotta magát, az állát felemelte, gerincét mereven
tartotta. Nem tűnhetett volna akkor sem törékenyebbnek, ha a
sírás határán állna. Figyelmeztettem őt. Légy óvatos, kit szolgálsz.
– Mit hoztál nekem?
– Egy nagy csapat idegen jött a hegyekbe. Nem a szoroson,
vagy a tengeren keresztül. A vasúti síneken jöttek gyalog.
Elhagytak egy kis falut, nem messze innen. – Hibla elém tett egy
fényképet. Egy test, egy fiatal férfié, a hátán feküdt, és üres
szemekkel meredt rám. Egy fényes vörös lyuk tátongott ott, ahol
a gyomrának kéne lennie, a húsát kivájták a karmok és a fogak.
Megették őt. A második kép közelről mutatta az arcát. Lila
hólyagok jelölték meg a vonásait. Ilyet azelőtt Ivanna arcán
láttam.
Feltartottam a fényképet, és megmutattam Hiblának.
– A falusiak szerint a nagyobbak savat köpnek.
– Ezalatt mit értesz?
Hibla vállat vont. – Nem tudjuk. Csak hat túlélő van.
Megöltek negyven embert, és a legtöbbjüket megették. Ezeket a
jeleket láttam Ivannan.
– Én is láttam őket – mondtam.
– Ha őt megtámadták, miért nem mondott semmit?
– Hacsak azért nem, mert a saját fajtája támadta meg –
mondta Curran.

413
 Előhúztam egy darab papírt, és írni kezdtem. – Az első
alkalom, amikor láttam Ivannat, az a vacsora előtt volt, amikor
Radomil és Gerardo a folyosón harcolt. Látta Doolittle ahogy
megvizsgálta Desandrat és ez feldúlta.
Leírtam ezt, és húztam egy nyílat lefelé. – Desandrat
megtámadták. – Húztam egy másik nyílat.
– Találkozó a falkában – mondta Curran.
Hozzáírtam, és rajzoltam egy másik nyílat. – Doolittlet
megtámadják. Másnap reggel Ivannanak lila hólyagjai vannak.
– Ha én egy lamassu lennék, és feltételezve, hogy Desandra
babája egy lamassu – mondta Curran –, megtudván, hogy egy
orvos megvizsgálja őt, ideges lennék.
– Desandra gyermeke egy azok közül a dolgok közül? –
Hibla összehúzta a szemét.
– Valószínűleg – mondta neki Curran.
– Tegyük fel, Ivanna egy lamassu – mondtam. – Látja, ahogy
Doolittle vért vesz. Tudja, hogy esély van arra, hogy felfedezi,
hogy a gyermek egy lamassu, és hogy majd robbantani fogja a
bombát a falkában. Pánikba esik, és megpróbálja megölni.
Kiválaszt valakit a falkájából, akár Radomilt vagy inkább Vitalijt,
hogy segítsen neki. A támadás nem sikerül, lent van egy csomó
alakváltó, és még mindig azt szeretnék, hogy a gyermek
megszülessen, ők a hágóhoz akarnak menni.
– Természetes, hogy a hágót akarják – mondta Curran. –
Vitorláznak. A hegyek egy hatalmas előnyt biztosítanak nekik.
Vitalij büntetésként leköpi, majd úgy dönt, hogy elpusztítja a
bizonyítékokat, amiket Doolittle gyűjtött.
– Doolittle azt mondta, hogy összetörték a berendezéseit. –
Nem volt rossz érvelés: nem kell megölni Desandrat, ha

414
megsemmisíted a vért. – Ők voltak az egyetlen falka, akik
reagáltak, amikor a vérvizsgálatot kértem. Az olaszok és Kral
nem áldozna rám egy percet sem az idejükből, de akkor, a
Volkodavi aggódni látszott.
– De miért esznek embereket? – kérdezte Hibla.
– Ettől jóval nagyobbak lesznek, és szárnyaik nőnek –
mondta neki Curran. Felvilágosítottam, hogy gyorsan megértse
az egész lamassu történetet. – Valószínűleg a nagy részük
elrejtőzködött a közelben. Ha a szülés nem úgy zajlik, ahogy ők
akarják, mindenki meg tudja rohamozni a kastélyt. Én is így
csinálnám.
– Le tudom tartóztatni őket – mondta Hibla.
– Nincs semmilyen bizonyítékunk – mondtam neki. –
Különben is, Desandra még mindig terhes. Miután a baba
megszületik, akkor ez tagadhatatlan lesz. Nem tudjuk, hogy ők
azok; sejtjük. Figyelnünk kell őket. Ma este a vacsoránál, például.
Hibla arca ünnepélyes lett. – Ez az, amiért jöttem. Lord
Megobari megkért, hogy megtudakoljam a medmágustól az
egészségi állapotodat, és megkérjelek, hogy csatlakoz hozzá
vacsorára a kastélyon kívül. Egyedül.
– Nem – mondta Curran.
Hibla tett egy lépést hátra.
– Igen.
– Nem.
– Mondd meg Lord Megobarinak, hogy ott leszek.
Curran keresztbe fonta a karjait.
– Átadom az üzenetet. – Hibla megfordult, és elmenekült a
szobából.
– Nem – mondta Curran. – Nem fogsz elmenni.

415
 – Te megparancsolod nekem, hogy ne menjek?
– Nem tudok megparancsolni neked semmit. Nem is
próbálom. El akarsz menni egyedül vacsorázni egy olyan
fickóval, aki megölte a mostohaapádat, aki az apádat szolgálja, és
aki keményen kikapott, mikor a szart is kiverted belőle. Ez hogy
lehet jó ötlet?
Ez az én elmebetegem. Brutálisan őszinte, de tisztességes. – Ő
hozott ide bennünket. Téged és engem, mindegyikünket. Tudni
akarom, hogy miért. Azt hiszem, hogy el fogja mondani, mert azt
akarja, hogy tudjam, milyen nagy, rossz, és milyen okos.
Tudnunk kell, hogy mivel állunk szemben.
– Ketrecekbe teszi az embereket, és élőhalottat tart a falaiban.
– Vajon mit fog csinálni, amire még nem lett volna lehetősége
eddig is? Mielőtt elmentél, hogy beszélj Loreleijal az erkélyen, azt
mondta, hogy ez mind miattam van. Elérte, hogy ez az egész
találkozó megtörténjen. Nem akarod tudni, hogyan sikerült
ezeket a falkákat összegyűjtenie, és levezényelnie ezt? Nem vagy
kíváncsi?
Az izmok az állkapcsán megfeszültek. Én nyertem.
– Vidd Dereket. Hugh hozni fog valakit magával.
Tett egy lépést felém. Nekem is tennem kell felé egyet. – Nem
probléma. Vihetek még egy másik személyt is, ha akarod.
– Derek jó – mondta Curran.
– Vissza fogok jönni ma este – mondtam neki. – Minden
rendben lesz. Ne aggódj.

ESTE HÉTKOR JÖTT HIBLA, HOGY ELKÍSÉRJEN

MINKET. Követtük az úton, ami egy keskeny hegyi ösvény
észak felé, egy kisebb hegyre vezetett fel, ami olyan, mint egy
416
sárkány agyar, a kastélytól északra. Ennek a hegynek a nyugati
felét már felrobbantották, hogy helyet adjon a vasútnak, és a
puszta szikla kilátszódott a szirt oldalán. Az ösvény elérte a
hegyet, és egy kikövezett járdává változott, ami a hegy erdős
oldalába kanyargott.
Fák emelkedtek mindkét oldalunkon, nem vad burjánzás,
hanem gondosan ápolt zöld lombok, amiket visszavágtak, hogy
tetsszen a szemnek. Pár méterenként volt egy kő lépcső. Rövid
varázslámpák fáklyái világítottak az út mindkét oldalán, fényes
szikrái által megtévesztett szentjánosbogarak táncoltak
körülöttük. Ellentétben a levendula varázslámpákkal a
kastélyban, ezek sárgák voltak, a mágusok Atlantában küzdöttek
a színekkel, de nem tudták megvalósítani. Mágiával voltunk
körbevéve. Hugh bevetette minden erejét.
Az ösvény felkapaszkodott, megfordult, újra felkapszkodott,
és újra megfordult... Állandóan kanyarogtunk a hegyre fel, míg
végül megérkeztünk egy kis pihenőhelyhez: egy fából készült
pad, egy asztal, és azon egy kis hús és kenyér egy drót búra
alatt.
– Te és én, mi itt várunk – közölte Hibla Derekkel.
– Ha bármi történik vele, akkor te halsz meg elsőnek –
mondta neki Derek.
Nos, ebben biztos lehet.
Feljebb másztam az ösvényen. A zöld lomb szétvált, és
megláttam egy nagy asztalt terpeszkedni a fák alatt. A fákat a
nyugati oldalon megnyesték, és így a tenger esti látványa
feszített előttem, azúrkék és szép, amint a nap lassan alászállt a
hideg vizében.

417
 Hugh az asztalnál ült. Farmert és fekete pólót viselt. Lord
Halál a’la hétköznapi.
Felállt, és rám mosolygott. Leültem vele szemben, az északi
oldalon, míg ő a déli oldalra ült. Háttal voltam az útnak. Argh.
– Senki sem fog jön – mondta, és felemelte a palackot. – Bort?
– Vizet.
– Nem sokat iszol – mondta.
– Egy ideig túl sokat ittam.
– Én is – mondta, és töltött két pohár vizet, egyet magának,
egyet nekem.
Az asztalon három tálat helyeztek el: gyümölcs, hús és sajt.
Minden, amire egy hadúrnak szüksége van.
– Kérlek – kínált Hugh.
Tettem egy kis sajtot és egy kis húst a tányéromra.
– Gyönyörű, nem igaz? – Bólintott a tenger felé.
Az volt. Volt valami ősi benne, valami hihetetlenül vonzó.
Több ezer évvel ezelőtt az emberek úgy bámulták a tengert, mint
mi most, megbabonázva az esti fényben tündöklő hullámoktól.
Megvoltak a saját álmaik és ambícióik, de a lényeg ugyanaz
lehetett, mint nekünk: szerettek és gyűlöltek, aggódtak a
problémák miatt, és ünnepelték a győzelmeiket. Hosszú idő
múlva, mikor mi már nem leszünk itt, a tenger akkor is itt marad,
és más emberek fogják nézni, és őket is megbabonázza.
– A Volkodavi lamassu – mondtam.
– Tudom – mondta.
– Mikor tudtad meg?
– Amikor láttam az egyiküket kirepülni a medmágus
szobájából. A Volkodavinak jó a hírneve Ukrajnában, de
hallottam néhány történetet. Az emberek eltűnnek. A szörnyek

418
megeszik az emberi szerveket. Összeraktam mennyi kettő meg
kettő. Ezek a semmiből jöttek néhány évvel ezelőtt, átvették a
hatalmat a helyi falka fölött, majd elkezdődött ez a furcsa szar. –
Hugh levágott egy darab húst. – Az apád utálja a fajtájukat. Azt
mondja, hogy rosszul vannak összerakva. Azt hiszem, hogy
hasznosak lehetnek, a megfelelő körülmények között, de nagyon
kevés a fegyelmük. Nehéz lenne őket használható katonákká
tenni. Gyerekkoruk óta kéne őket nevelned, és még akkor sincs
garancia.
– Te úgy beszélsz róluk, mintha pitbull kölykök volnának.
– Voltaképpen nem egy rossz hasonlat. Eltelne néhány
generáció, hogy tenyésztéssel kiszelektáljuk az őrült lamassukat.
Miért bosszant ez? Egy megfelelően képzett német juhász képes
megölni egy fegyelmezetlen pitbullt, és sokkal könnyebb kezelni.
Ez a beszélgetés kezdett idegesíteni. Ittam egy kis vizet.
– Szeretek itt lenni – mondta Hugh.
– Ez csodálatos.
– Maradnod kellene – mondta. – Miután Desandra megszült,
és a Bestiák Ura hazaviszi a falkáját. Egy kis vakáció. Élj egy
kicsit, ússz a tengerben, egyél finom ételeket, nem lenne rossz
neked.
– Biztos vagyok benne, dicsőséges nyaralás lenne, egészen
addig a pontig, amíg felszolgálod a fejemet egy ezüst tálcán
Rolandnak.
– Neked arany tálcát adnék – mondta.
– Valahogy ettől nem érzem magam jobban.
– Te tényleg azt tervezed, hogy harcolsz vele? – Hugh
előrehajolt.
– Ha úgy adódik.

419
 Hugh letette a villáját, és odasétált a peremhez. – Látod ott
lent, azt a sziklát?
Felkeltem, és oda álltam az asztal széléhez. Rámutatott egy
csipkézett sziklatömbre, ami kiállt a hegy oldalából.
Hugh kinyitotta a száját. A varázslat csattant, mint egy feltűnő
ostor. A hatalom egy láthatatlan áradata belecsapódott a
sziklába. A sziklatömb szilánkokra tört.
Egy hatalomszó. Szép. Amikor én használtam az enyémet,
fájdalommal szakadt ki belőlem. Hugh nem úgy tűnt, mint aki
olyan rosszul viselné.
– Nekem csak egy apró töredéke van meg a hatalmának. El
sem tudod képzelni, milyen érzés mögötte állni, amikor hagyja,
hogy ez kiáradjon. Ez olyan, mintha egy isten nyomában
sétálnál.
Hátradőltem a helyemen. Hallottam már ezt ezelőtt.
Hugh a lenti sziklát tanulmányozta. – Te huszonhat éve élsz.
Ő több mint ötezer éve. Ő nem csak játszik a mágiával; ő ismeri,
bensőségesen. Ő lehetetlen dolgokat tud létrehozni. Ha én ellene
fordulnék, összetörne, mint egy szúnyogot. A pokolba is, talán
észre se veszi közben, hogy ott vagyok. Őt szolgálom, mert nincs,
aki erősebb lenne nála.
Hugh felém fordult. – Láttam, hogy harcolsz. A rajongód
vagyok. De ha azt tervezed, hogy a Tornyok Építőjével harcolsz,
akkor veszíteni fogsz.
Rájöttem, hogy nem blöfföl. Ez telibe talált. Ha Roland most
nekem jönne, veszítenék. Innen nézve, ez most elég abszurdnak
látszott. Még harminc éves sem voltam. Nem tudtam, hogyan
kell használni a mágiát. Az a néhány trükk, ami a tarsolyomban
volt, alig karcolta a felületét. A fejemben mindig azt gyanítottam,

420
hogy nem leszek képes visszatartani őt, de ahogy Hugh ezt most
elmondta, arra ösztönöz, hogy szünetet tartsak.
– Miből gondolod, hogy meg akar ölni? – Hugh leült.
– Megpróbált megölni az anyaméhben, megölte az anyámat,
és téged küldött, hogy megtaláld és megöld azt az embert, akit
apámnak hívtam. Miből gondolod, hogy nem?
– Magányos – mondta Hugh. – Ez felemészti. Meg tudja
öregíteni magát. Ez sok erőfeszítést igényel, és általában mintegy
negyven körül szokott maradni. Azt mondja, ez egy jó kor, elég
érett ahhoz, hogy bizalmat keltsen, és elég fiatal, hogy ne
sugározzon sebezhetőséget. Éveken keresztül ilyen maradt, de
most már aktívan öregszik. Amikor utoljára láttam őt, négy
hónappal ezelőtt, közelebb volt az ötvenhez kinézetre.
Megkérdeztem tőle, hogy miért. Azt mondta, hogy ez már
inkább atyai.
Milyen édes. – Nem veszem be.
– Gondolj bele, Kate. Halálos, okos, szép vagy, és tehetséges.
Miért nem akarna egy olyan lányt, mint te? Nem gondolod, hogy
legalább megpróbálná, hogy megismerjen téged?
– Te nem érted a lényeget. Nem akarom megismerni őt.
Megölte az anyámat, Hugh. Elrabolta tőlem azt az egy személyt,
akinek a feltétel nélküli szeretetére minden gyermek számít.
Emlékszel az anyádra?
– Igen – mondta Hugh. – Négyéves voltam, amikor meghalt.
Három évvel később Voron vitt el az utcáról.
– Én nem emlékszem az enyémre. Nincs egy hangfoszlány,
nincs egy halvány illat, nincs egy elmosódott képem róla, semmi.
Voron volt az apám és az anyám. A Halál Hollója volt a

421
kétségbevonhatatlan tekintély az életemben. Az egyetlen
tekintély. Ismerted őt. Gondold át, ez mit jelent valójában.
– Tehát ez bosszú és egy kárörvendő party egyszerre –
mondta Hugh.
– Nem. Ez nem bosszú. Ez megelőzés. Meg akarom ölni
Rolandot, így soha nem lesz más is olyan, mint én.
– Az tragédia lenne – mondta Hugh.
– Az áldás lenne – mondtam.
– Engedd az alakváltókat elmenni – mondta Hugh. – Maradj
velem egy darabig. Kikötések nélkül. Nincsenek kötelezettségek
és elvárások. Hátha meg tudom változtatni a döntésedet.
– Azt hittem, hogy már eltemettük ezt a lehetőséget. Nem
lenne jó ötlet.
– Mi tart mellette? Az az ember törődik veled a saját satnya
módján, de soha nem fogsz közéjük illeni, Kate. A lelked mélyén
tudod, hogy így van. Mindig úgy fognak rád tekinteni, mintha
egy veszélyes őrült volnál. Az Emberek félnek attól, amit nem
értenek, de együtt dolgoznak vele. Az állatok nem tudnak. Ők
elkerülik a furcsa dolgokat, vagy próbálják megsemmisíteni
azokat. Száz éven keresztül vérezhetsz értük, és akkor sem
gondolják meg magukat. Csak egy pici hibás lépés, és akkor
ellened fordulnak.
Megfordultam, és néztem a tengert. Curran harcolna az utolsó
leheletéig, hogy megvédjen. Ha megkérném Dereket, hogy
sétáljon be a tűzbe, megtenné. De aztán megint ott volt Doolittle,
ahogy rémülettel a szemében nézett rám...
– Ez csúszik – mondta.
Felhúztam a szemöldökömet.

422
 – A palástod – mondta. – A hatalmad egy része mutatkozik.
Mennyit rejtegetsz magadban?
– Azt hiszem, ezt soha nem fogod megtudni – mondtam neki.
Hugh lerakta a könyökét az asztalra. – Hol látod magad öt év
múlva?
– Ha Roland nem talál meg?
– Igen.
– A Toronyban, azt csinálom, amit most.
– Meddig fog ez tartani, Kate?
– Remélhetőleg hosszú, hosszú ideig.
– Hazudsz magadnak. Voron sorozatgyilkost csinált
belőlünk. Elvagyunk erőszak nélkül egy pár hétig, de miután
egy-két hónap eltelik, a kezünk viszketni kezd a kardon.
Elkezded keresni a konfliktusokat. Ingerlékeny leszel, az életed
unalmasra fordul, majd egy nap egy ostoba keresztezi az utadat,
megtámad, és ahogy levágod őt, érzed azt a rövid pillanatát a
harcnak, amikor felhasználja az életét a tiéd ellen. Ha szerencséd
van, ő nagyon jó, és a küzdelem néhány másodpercig tart. De
akkor is, ha nem, ott van a diadal rövid pillanata, ami olyan
mintha szereztél volna egy adrenalinlöketet. Hirtelen
visszajönnek életedbe a színek, az étel íze jobb lesz, az alvásod
mélyebb, és a szex mámorító.
Pontosan tudtam, miről beszél. Megéltem, és éreztem.
– Nem kell mondanod semmit – mondta. – Tudom, hogy
igazam van. Te és én ugyanannak a madárnak a tollai vagyunk.
Mi nem csak megszülettünk, minket kovácsoltak, dörzsöltek, és
élesítettek, hogy pontosan azok legyünk, amik vagyunk. Érezted,
amikor küzdöttünk. Én biztosan. Nem tudom, hogy mit kaptál,
amikor a véroroszlánnal jártál, de bármi is az, hamarosan

423
ellaposodik. Lefogadom, hogy már látod is ennek a jeleit.
Néhány része pedig élvezte Lorelei figyelmét. Ez hízelgő. Egy
fiatal, vonzó lány, csüng minden szavadon, kifüggeszti az összes
jelet, hogy egyedül a te számodra elérhető. Ettől úgy érzed
magad, mintha te még mindig megkaphatnál bárkit. Nem tett
semmit, de mint egy másik férfi, azt tudom mondani neked,
elgondolkodott róla. A szex egy vicces dolog: mindig nagyon
hasonló, de mindig többet akarsz belőle, és különböző
emberekkel.
A kezemre támaszkodtam, és felsóhajtottam. – Kérem,
folytassa, doktor. Szólj, ha lejárt az időnk, hogy tudjak írni egy
csekket.
Kuncogott. – Az ember nagyon egoista. Tudod ezt. Nem
teljesen érti, hogy mi vagy, és nem értékel. Adj neki pár évet, és a
következő Loreleit, aki keresztezi az útját, talán megdöngeti. Azt
fogja mondani magának, hogy nem egy nagy dolog. Ez nem
jelent semmit. Nem hagy el téged érte. A következő alkalommal
könnyebb lesz. A következő még könnyebb. Mielőtt megtudnád,
ez rendszeressé vált. Mi a fenéért akarnád ezt elviselni?
– Személyes tapasztalatról beszélsz?
– Igen. Amikor rájöttem, hogy megálltam az öregedésben,
megtapasztaltam ezt. Hadd mondjam el, nem számít, mennyire
kreatív amit kapsz – és mennyire kreatív amit én kaptam – a
mechanikája a szexnek mindig ugyanaz. A különbség a
szenvedély. A szenvedély teszi különlegessé. A szex egy vonzó
nővel szórakoztató, de add hozzá a szenvedélyt, csináld egy
olyan nővel, akit szeretsz, vagy utálsz, és az egész élmény
változik. Érzel valamit irántam, Kate. Akár bevallod, akár nem,

424
valami van ott. Garantálom, hogy mi soha nem unnánk meg
egymást.
Hűha. Ez a férfi felvette a legjobb pókerarcát, és megütött
mindent, amit kellett. – Nem.
Összehúzta a szemöldökét. – Nem? Ennyi?
– Ennyi.
– Miért?
– Mert az embereket ketrecekbe tetted, Hugh. Még ha
egyedül lennék, és Curran nem volna a képben, még akkor sem.
Idejöttél, és csak annyit tettél, ami ahhoz volt szükséges, hogy
elég mestert találj, hogy felépítsék a várat húsz évvel ezelőtt. Az
emberek lent a városban szegénységben élnek. A vérsakál
kastélyőreid idegeneket rabolnak ki az utakon, és senki nem jön
hozzád, és nem panaszkodnak, mert nem számítanak arra, hogy
bármit is teszel. Akarod tudni, hogy mi a különbség közted és
Curran között? Ha neki adnád ezt a várat, egy hónapon belül
lenne bíróság, tisztességes eljárás, valamint egy működő
rendőrség, ami felelőséggel tartozik a polgároknak. Curran úgy
tekint magára, hogy szolgálja az embereket, és vezeti; te úgy
tekintesz magadra, mint akit szolgálni kell. Elhoztad a stabilitás
erre a helyre, de ez a stabilitás egy félelmen alapuló
rabszolgaság, ahol mindenki tudja, hogy el lesz püfölve egy
husánggal az, aki a fejét túl magasra emeli. Megelégedsz a
dolgokkal úgy, ahogy ők megcsinálják, és ha valaki cserbenhagy
téged, bekasztlizod egy ketrecbe, és lassan halálra éhezteted.
Hugh hátradőlt és szórakozott mosolyra ívelt a szája. – Az ő
lánya vagy – mondta.
Nem voltam biztos benne, hogyan kell ezt érteni.
Hátradőltem, és keresztbe fontam a karjaimat.

425
 – Tudod, hogy mi az apád legerősebb tehetsége? Rád néz, és
pontosan meg tudja határozni, hogy hol van a legjobb helyed. Ez
az, amiért nem volt elragadtatva, amikor a nagynénéd felébredt.
Nem volt helye ebben a világban.
– Így rád nézett, és azt mondta, „Csinálj egy első osztályú
rombológolyót.”
Hugh bólintott. – Mielőtt eljönne a civilizáció, jövök én, és
leigázok. Megtöröm az ellenállást, megtöröm az akaratukat, majd
megérkezik az apád, és megfékez engem. Rendet hoz,
igazságosságot, és méltányosságot. Ő az üdvözülésük.
– Légy óvatos, a bájos maszkod omladozik.
– Most nincs sok értelme.
– Ó, azzal, hogy végigültem a reklámfogásodat, végül
megszereztem vele a jogot, hogy a nem-baromság verziót is
haljam?
Vigyorgott, miközben lecsupaszította a fogait. – Itt is van: én
nem engedhetem meg neked, hogy felszállj arra a hajóra.
Gondoltam.
– Sokkal nehezebb lenne kiszedni az erődjükből. Te
kényszeríted erre a kezem.
– Nem tudtam, hogy téged ilyen könnyű kényszeríteni.
– Mielőtt eljöttél, utasítottam az embereimet, hogy pakolják
fel a panaceat a hajóra – mondta. – A fiúd kapott egy üzenetet,
amiben leírtam ezt neki, és elmagyaráztam, hogy visszavontam a
szíves vendéglátásukat.
– Azt hittem, megígérted, hogy nincs több baromság. Hol is
kaptál panaceat, ráadásul olyan sokat Hugh? A falka úgy őrzi
azt, mint az aranyat. Soha nem adnának el neked, egy ekkora
mennyiséget.

426
 – Én nem akarok vásárolni tőlük. Az embereim megcsinálják.
– Baromság.
– Az apád tanította meg, hogyan kell megcsinálni, amikor
fiatal volt. Ez egy összetett folyamat, sok varázslat szükséges, a
megfelelő sorrendben, ezért ez egyenértékű egy
diplomamunkával. – Hugh szeme acélkemény lett. – Én
irányítom a teljes ellátást a kontinensnek ezen a részén. Az
egyetlen lehetősége a falkának, hogy rátegyék a mancsukat
ezután egy unciára az, ha most elvitorláznak nélküled.
Curran nem fog elhagyni.
– Ha úgy dönt, hogy marad, felveszem a kesztyűt. – Hugh
mondta. – Figyelmeztettem őt. Tudja, ha marad, az háborút
jelent.
– Maradni fog.
– Istenem, remélem, hogy igen. Már alig várom, hogy
megöljem őt három év után. Élvezni fogom a pokolba is.
Hugh nem csak kihasználta Desandra terhességét. A férfi
tervezte el ezt az egészet. Ő mozgatta a zsinórokat, és az
alakváltók engedelmeskedtek, mert a panaceat lengette az orruk
előtt. Manipulált mindenkit csak azért, hogy engem itt tudjon.
– Ha megsebesíted, megöllek – mondtam.
– Meg fogod próbálni, és én élvezni fogom azt is. Amit
mondtam, azt úgy is gondoltam, Kate. Elérted, hogy jól érezzem
magam, és érdekeljen valami. Ez ritkaság számomra. És én
szeretek körülötted lenni. Vicces vagy.
– Vicces. Az állkapcsod fáj még, ha nevetsz?
– „A kezem nem fog remegni” – idézett. – „Célzásom nem
fog célt téveszteni. Az arcom lesz az utolsó dolog, amit látni
fogtok, mielőtt meghaltok.” Vicces vagy.

427
 Ezek voltak azok a szavak, amiket a Falka Tanácsnak
mondtam, amikor Curran kómában volt, és megpróbáltak
elválasztani tőle. A bőröm borsódzott. Hughnak van egy kéme a
Falka Tanácsban.
– Azt hiszem, itt végeztünk – felemelkedtem.
– Mindig megkapom, amit akarok, Kate – mondta. – Én így
vagyok összerakva.
Elindultam lefelé az ösvényen, és csak mentem tovább. Derek
meglátott, felállt, és követett.
– A hajó lehet, hogy nem lesz ott – mondtam neki halkan.
– Hallottam – mondta. – Ott lesznek. Ne aggódj.
Folyamatosan mentünk tovább.
– Tényleg Roland lánya vagy? – kérdezte.
– Igen.
– Nem érdekel – mondta. – Vannak néhányan, akiket talán,
de ők nem számítanak.
Én nem mondtam semmit, de az éjszaka egy kicsit fényesebb
lett.

428
18. fejezet
A kastély zajos volt a sürgés-forgástól. A szolgák fényfüzért
fűztek a varázslámpákból a folyosón. Az emberek közlekedtek
össze vissza. A levegő bűzlött a sülő hús, és a fűszerek illatától.
Keresztülvágtam a sokadalmon, furcsán elkülönültem, a
lépteim halk neszei elvesztek az ünnepi készülődés káoszában.
Derek felemelte a fejét, és hallgatózott. – Ez a vadászzsákmány
vacsorára. Végül megszereztek mindent, ami a játékban ki volt
kötve, és megfőzik. Éjfélkor kellene megünnepelni a győzteseket.
Szuper. Mindenki betömörül a közös ebédlőbe. Ez jól fog
jönni.
Leküzdöttem a lépcsőt. A szívem egy kicsit gyorsabban
dobogott. Felgyorsítottam. Nem menne el nélkülem. Még a
panaceaval együtt sem.
Bementem a szobába.
Üres. A halom könyvem eltűnt. Curran ruhái, amiket a székre
dobott, eltűnt. Az ágy be volt vetve.
Kizárt.
Folyó víz hangja hallatszott a fürdőszobából, előkerült Curran,
miközben megtörölte a kezét egy törülközővel. A falka saját
melegítőjét viselte. Szürke és vékony, de szétszakadt, amikor egy
alakváltó megváltoztatta a formáját.
Mögöttem Derek kilépett a folyosóra, és becsukta az ajtót.

429
 – Itt vagy – mondtam.
– Hol máshol lennék?
– Hugh birtokolja a panaceat. – Egy totálisan kibaszott rohadék.
– Küldött egy üzenetet. – Curran átvágott a szobán, és
magához ölelt. A csontjaim felnyögtek.
Az arcomat a nyaka hajlatába temettem. A világ hirtelen
lenyugodott. A törött darabok bekattantak a helyükre.
– Azt hitted, hogy elmegyek nélküled? – súgta a fülembe
Curran.
– Nem – visszaöleltem őt. – Mi történt a cuccunkkal?
– Minden, ami nélkülözhető, becsomagolva, és berakodva.
Magamnál tartottam az övedet, az összes többi cuccodat elvitték.
Van valami üzenet a számomra?
– Ha elmegyünk a vacsorára, küzdenünk kell. Valamiért azt
reméli, hogy kihívás leszel a számára.
Curran mosolygott. Ez nem a szép mosolya volt.
Néztük egymást. Mindketten tudtuk, hogy ha Hugh lépéseket
tesz a mai estével kapcsolatban, vagy utánna, számunkra
mindennek vége lesz. Megpróbálhatunk harcolva eljutni most a
hajóra, csakhogy megígértük, hogy vigyázunk Desandrára. Itt
hagyni őt, nem volt a választási lehetőségek között. A szavunkat
adtuk.
– Éhes vagy, baby? – Kérdezte Curran.
– Éhezem.
– Azt hiszem, mennünk kéne vacsorázni.
– Nagyszerű ötlet.
– Mit fogsz viselni?
– A bajkeverő arcomat.
– Jó választás – mondta.

430
 – Csak annyit engedj meg nekem, hogy felkapjam a késeimet,
és az ezüst poromat.

BESÉTÁLTUNK A NAGYTEREMBE, HOGY EGY ÚJ

ÜLÉSRENDDEL TALÁLJUK MAGUNKAT SZEMBE, amit
kisméretű névjegykártyák jeleztek: az olaszok ültek a főasztalnál
Hugh jobb oldalán, egészen körbe a patkó alakú asztalnál. A
többiek Hugh bal oldalán ültek: Én voltam az első, majd Curran,
utána Desandra, majd a többi emberünk. Szó nélkül, Curran és
én helyett cseréltünk. Ha Hugh azt akarta, hogy mellé üljek,
akkor olyan messzire ülök tőle, amennyire csak lehetséges.
Felmértem a termet. A mi oldalunkon az asztalnál mindenki
ugyanúgy volt öltözve: laza melegítő és póló. Andrea meglátta,
hogy nézem, és vigyorgott. Raphael rám kacsintott. Mahonnak
igaza volt. Falkatag voltam. Legalábbis mindenki szerint, aki
szürke melegítőt viselt, azok így gondolták. Ha küzdenem kell,
nem harcolok egyedül.
A nagyterem falai új díszekre tettek szert: kardok és fejszék
lógtak kampókon, elérhető közelségben. A baloldali kijárat ajtaja
zárva volt. A jobboldali kijárat és a főbejárat maradt arra, hogy
távozzunk.
Jarek Kral a termet bámulta az egyik jobb oldali oldalasztal
mellől, savanyú fintorral, ami eltorzította az arcvonásait, egy csúf
maszkba. A másik oldalon, balra, Vitalij és Ivanna ült,
rezzenéstelen arccal. Végigpásztáztam a többi arcot, és a
pillantásom egyenesen Lorelei tekintetébe csapódott. Rám
bámult, nyilvánvaló gyűlölettel. Rákacsintottam.
Felháborodottan meredt vissza rám.

431
 Valaki elfoglalta a helyét mögöttem. Megfordultam. Barabas
vigyorgott rám.
– Hol van Christopher? – Kérdeztem.
Rámutatott egy oldalasztalra. Christopher Keira mellett ült, a
szeme tiszta volt, mint a nyári égbolt anélkül, hogy egyetlen
gondolat elhomályosította volna a kéket. Meglátott, és felállt. Az
ajkai mozogtak. Úrnő.
Az öv Christopher derekán ismerősnek tűnt, különösen a
zacskók, amik lógtak róla. Biztos voltam benne, hogy tele voltak
az én gyógynövényeimmel. – Rajta van a tartalék övem?
– Igen – mondta Barabas. – Valahogy rátette a kezét, amikor a
felszereléseket berakodtuk a hajóra. Próbáltam levenni róla, de
ez tényleg felmérgesítette, és nem akartam megsebesíteni.
– Minden rendben. Had tartsa meg.
Rámosolyogtam Christopherre.
Boldogan felsóhajtott, és leült.
Desandra belépett a terembe B néni és George kísérték.
Doolittle követte őket egy ősi kerekesszékkel.
Desandra leült a bal oldalamon lévő székre. – Túlélted.
– Igen.
– Senki nem mondta. – A lány felsóhajtott. – Soha senki nem
mond nekem semmit.
Vállat vontam, és éreztem Slayer megnyugtató súlyát a
hátamon. A feszültség a levegőben olyan vastag volt, hogy
viszketett tőle a bőröm.
A varázsfáklyák a nagyteremben pislákoltak. A beszélgetés
elhalt.
A főbejárat tágra nyitott ajtaján keresztül láttam a főfolyosót.
A fal melletti varázsfáklyák pislogtak a tartóikban. Egy erős fény

432
villant. Egy pillanat, és én is megéreztem, a varázslat
hullámzását, ami gyorsan közeledik. Valaki jött. Curran
megfeszült mellettem.
Egy mocskos varázslat ömlött át rajtam, mintha valaki
belenyomott volna a fejemet egy rothadó, cseppfolyósított
hullába. Vámpírok. Sokan vannak.
Az emberek a folyosó felé fordultak. Néhányan felálltak, és
áthajoltak az asztalokon, hogy jobban lássanak.
Szarvasagancs kürtök harsogtak, az ősi hang figyelmeztetéssel
feszült. A zászlók a falakon mozogtak.
Emberek vonultak végig a folyosón, felénk. Fekete és szürke
ruhát viseltek, egyszerre mozogtak, kettesével. A vezető párra
összpontosítottam. Hibla sétált a bal oldalon. A haját kifésülte az
arcából, egy hideg, ragadozó pillantással mereven bámult rám.
Eltűnt a nő, aki segítséget kért tőlem, és némán könyörgött a
ketrec rúdja mögül. Ez egy gyilkos volt, fegyelmezett, jeges, és
halálos. Egy ismerős jelvényt tűztek a mellére: egy kis öt sugarú
csillag, egy félkör fölötte, és egy magas háromszög a jobb
oldalán: az ősi hieroglifa, a Szíriusz, a Kutya csillag. Voron
hangja hallatszott egy gyerekkori emlékből: Ha valaha is meglátod
ezt, fuss.
– Átvertek minket – mondtam. – Ezek a Vas Kutyák.
– Mik ezek? – kérdezte B Néni.
– Roland elit egysége – mondta Curran.
– Mennyire rossz? – kérdezte Mahon.
– Rossz – mondta Curran.
A rossz egy enyhe kifejezés. Mindegyik kutya egy magasan
képzett könyörtelen gyilkos. Fegyvereket és mágiát is
használnak, és sokan közülük nem emberi lények voltak, és több
meglepetést rejtettek, mint egy svájci bicska. Egyetlen Vas Kutya
433
le tudott vágott egy tucat normális katonát. Ezek szolgáltatták
apám kommandós erejét. Hugh d'Ambray volt a rendjük
kiképzője.
Néztem Hibla arcát. Rosszul éreztem magam miatta.
Megpróbáltam segíteni neki. Bekaptam a tanácstalan helyi bugris
vagyok horgot, zsinórral és ólommal. Hogy lehettem ilyen
hülye? Nem számít. Legközelebb jobban fogom tudni.
Az első pár a Vas Kutyákból belépett a nagyterembe,
kettéváltak, és megálltak az ajtó mindkét oldalán, bezárva egy
könnyed pózzal.
Két férfi és két nő követte őket, kifogástalan öltönyben. Ahogy
az első nő belépett az ajtón, a magassarkújának a kopogása a
kövön hallatszott a csendben, egy kórosan lesoványodott kar
belekapaszkodott az ajtó felső szélébe. A vámpír bemászott a
nagyterembe az ajtó felső szélén, az izmok meghajoltak rajta,
mint ahogy az acélkábelek, egymáson súrlódtak a sápadt bőre
alatt. Egy másik élőhalott követte. Beleolvadtak a falba, mint
valami groteszk ragadozó gekkók, amit navigátorok irányítottak.
Hugh elhozta a Holtak Mestereit. Ezt egyre csak jobb és jobb
lett.
A Holtak Mesterei felvették a pozíciójukat a két sornyi Vas
Kutya mögött. A folyosó üresen állt egy hosszú pillanatig.
Még azt is hallani lehetett volna, ha egy gombostűt leejtenek.
Az alakváltók megdermedtek, némán és bizalmatlanul.
Hugh befordult a sarkon. Bőrpáncélt viselt. Hajlékony, de
megerősített fémlemezekkel, úgy megformálva, mintha
megolvasztották, és ráöntötték volna a testére, és így hagyták
volna megszilárdulni. Laza, de vastag bőrnadrág takarta a lábát.
Csuklóján edzett bőr és fémlemez védte az ereit. Egy bőrpánt,

434
ami valószínűleg elrejtett egy vékony, rugalmas fémcsíkot, ölelte
körbe a nyakát. Azért jött, hogy alakváltókkal harcoljon. Ha
végigszántanának rajta a karmok, az nem tenne neki jót.
Végigvonult a folyosón, fekete ruhában, és varázslatba
burkolva. Megállíthatatlannak nézett ki. Hamar megtanulja,
hogy a látszat néha csal.
– Üdvözlégy, Hugh d'Ambray – zengték kórusban a Vas
Kutyák, a hangjuk egyszerre zengett.
Hugh belépett az ajtón, és elindult az asztalunkhoz, egyenesen
Desandra bal oldalamon lévő székéhez.
– Te rossz helyen ülsz – kinyújtotta a kezét.
Desandra pislogott, felállt, és kezét a férfiéra helyezte. Hugh a
székéhez vezette Curran jobb oldalán, és kihúzta neki. Ő leüllt.
Megfordult, és leült a lány helyére, mellém.
Szuper.
– Nem hoztál eleget – mondta csendesen Curran.
– Elég lesz – mondta Hugh. A hangja zengett. – A vadászat
tiszteletére, hoztam nektek szórakoztatást.
A Vas Kutyák három lépést hátráltak, megfordultak, egyszerre
mozogtak, amíg nem alakultak egy sorba a fal mentén, tőlünk
jobbra, Jarek vérfarkasai mögött. Emberek léptek be az
énekmondók galériájába, kezükben kis kerek dobok,
tangóharmonika, és egyéb eszközök. Egy sorban férfiak léptek be
a nagyterembe, ugyanolyan koromfekete djigit kabátokban. A
zenészek kicsomagolták a hangszereiket, behangolták őket, és
letelepedtek.
Egy vad dallam kezdődött, gyors és hajlékony, a dobok
ritmusa, mint egy heves szívdobogás. A férfiak megpördültek a
padlón, táncoltak, mint egy csapat kecses holló, forogtak és

435
ugráltak. A vezető táncos leesett, és átpörögött a térdén a
színpadon. Összerezzentem.
Hugh úgy tett, mintha elmerülne a táncban. Mit tervezel, te
rohadék?
Valami megrángatta a farmerem. Óvatosan lepillantottam.
Atsany állt a székemnél.
Te csak viccelsz vekem.
A kicsi ember a pipájával megpaskolta a lábamat, kacsintott,
és oldalra mutatott. Fölpillantottam. Astamur az ajtóban állt, a
falnak támaszkodva. Hosszú vastag rétegű fekete gyapjú kabátot
viselt, ami beburkolta tetőtől talpig. Egy puska pihent a kezében.
Egyenesen rám nézett, és a szeme komor volt. A legközelebbi
Vas Kutya harminc centi távolságra volt tőle, és mit sem törődtek
a férfival hátuk mögött. Senki nem szentelt neki semmi
figyelmet, mintha nem látták volna őt.
Lepillantottam. Atsany eltűnt. Curranhoz hajoltam. – Látod
őt?
– Kit?
– Astamurt. Az ajtónál.
Curran összeráncolta a homlokát. Visszanéztem. Astamur
eltűnt.
Oké, csak én láttam. Ez nem hallucináció volt.
A táncosok beálltak a végső pozíciójukba. A zene elhalt. Hugh
tapsolt. Vonakodó taps követte a kisasztaloktól.
– Lesz következő előadás? – Kérdezte Curran. – Sosem
gondoltam volna, hogy vacsora és színház típus vagy.
– Megígérem, hogy ez olyan bemutató lesz amit sosem
felejtesz el – mondta Hugh.
Egy férfi és egy nő lépett be. A férfi, vékony és kecses volt,
fekete djigit ruhát viselt, a profilja sólyomszerű volt, sötét haját
436
hátrafésülte. A nő ezüst-fehér ruhája eltakarta őt tetőtől talpig. A
mellénél és a derekánál rásimult, a szoknya résznél lobogott a
ruhája. Úgy nézett ki, mint egy hattyú. Fekete haja négy fonatban
volt, kettő a mellkasára esett, kettő a hátára, egészen a nő karcsú
derekán túl. Egy kis kalap ült a nő fényes haján, fehér fátyollal,
ami leomlott a hátára.
A nő megfordult, egymás mellett álltak a férfival. Az arca szép
volt. Éreztem, a mágia érintését. Ősinek tűnt.
– Több ezer évvel ezelőtt a Suliko családja szórakoztatta
Georgia ősi királyait – mondta Hugh. – Ma ő tisztel meg minket a
jelenlétével. Ő fogja eltáncolni nekünk a Kartulit16. Tartsa magát
szerencsésnek. Senki mást nem fogsz látni, így táncolni.
A dal egy valamiféle fűzfa síp szólóval kezdet, olyan régivel,
hogy végiggördült rajtam, egyszerre ismerős és ismeretlen,
ugyanakkor, mélyén bennem visszhangzott, mélyen mint a faji
memória, azokon a helyeken amit az elme és az értelem nem
érhet el. A férfi kinyújtotta a kezét. Az asszony ráhelyezte az
ujjait. A férfi előre vezette a nőt. Meghajoltak.
A mágia elmozdult. Az alakváltók ültek, elfeledve mindent.
Ez nem is egy normális tánc lesz.
– Mit csinálsz? – préseltem ki a fogaim között.
– Már olyan régóta jársz alva, hogy elfelejtetted ki vagy –
mondta. – Ez a te ébresztőd.
– Mi folyik itt? – kérdezte Curran.
– Varázslat – mondtam neki.
– A tiéd nem az egyetlen ősi család – mondta Hugh.
Dobok csatlakoztak a fűzfa síphoz, gyors ritmusban. Suliko és
partnere felemelkedtek – a férfi a magas bőrcsizmába bújtatott

16
Qartuli: grúz néptánc, egy nagyon izgalmas és elegáns esküvői tánc.
437
lábujjaira emelkedett, a nő siklott, mintha kerekei lennének – és
kettéváltak, és eltávolodtak egymástól a terem távoli végeibe. A
nő állt, karját felemelte, így olyan kecses volt, hogy szinte
fájdalmas volt nézni. A férfi odalépett hozzá, rajzolt egy nagy
kört a lábával, egyik karját behajlított könyökkel a mellkasához
szorította, a másikat kitárta egyenesen az oldalán. Megállt,
méltóságteljesen, várva a nőt, hogy elfogadja a meghívást. Ő
elfogadta, és suhantak a padlón, a karjaikat összhangban
emelték, de soha nem érintették meg egymást, a fekete holló, és a
fehér hattyú.
A varázslat körbeölelte őket, láthatatlanul áramlatokkal.
Húzott magához. Lehetetlen volt nem őket nézni.
A táncosok megint szétváltak.
A zene lenyugodott, a vad, gyors ritmusok lelassultak, inkább
óvatos, nem pedig gyors lett. A nő lélegzetelállító bájjal mozgott,
hátrafelé siklott, miközben fordult... Annyira szép. Nem
nézhettem félre. A varázslat elbűvölve tartott.
Desandra csendesen sírni kezdett. Azon az oldalon, ahol az
asztalok a legközelebb voltak a táncosokhoz, az emberek sírtak.
A zene, most a hang egy pici lélegzete volt, finom és
bonyolult, miközben magához vonzott. Suliko fordult...
Hugh felkapott egy kést, és megvágta a kezem. A varázslat a
véremből egyenesen beleszáguldott, az összetetten csavarodó
áramlásba a nő körül, és mintha egy égő gyufát dobtak volna egy
szobába, ami teli van benzingőzzel. A mágia felrobbant.
Curran megmozdult. Megragadtam a karját, mielőtt neki
eshetett volna Hugh-nak, egy tucat vámpír, és a Vas Kutyák
szeme láttára. – Ne!

438
 Az áramlat megpördült, arany és lila szikrákat szórt, és egy
átlátszó jelenet játszódott le, a terem teljes szélességében, lábak
lógtak a padló felett. Egy véres csata dúlt a hatalmas területen.
Tűz égett, és villámok száguldottak. Egy géppuska zölden izzó
golyókat köpött magából. Harcosok tépték egymást, alakváltók
belezték ki ellenfeleiket, a vámpírok taktikai fegyverzetben
hasítottak bele testekbe. A mészárlás uralkodott, az ordítások,
bömbölések, és a haldokló nyögései összeolvadtak egy szörnyű
lármába.
Egy test félreesett, kettéhasították, a nagynéném jelent meg a
színen. Vörös vérpáncélt viselt és két kardot. Vérfoltos arcát,
lazán keretezte lobogó haja. A harcosok bezárták a soraikat.
Kinyitotta a száját, és sikított. Egy hatalomszó tört ki belőle. A
mágia belehasított a harcosokba, összevagdalta a testüket, utat
nyitott. A nagynéném nekiesett a résnek, vágott, mint egy ördög,
egy ismerős villámgyors mintában, a levágott végtagokból
permetezett a vér, megállíthatatlanul, kegyelem nélkül.
– Az én csajom. – Hugh elvigyorodott.
A nő félbevágott egy bozontos medveféle alakváltót,
kizsigerelte egy pontos ütéssel, és megláttam a kardját.
Slayer volt a kezében.
Felállt a szőr a hátamon. Nem a nagynéném volt. A
nagynéném halott volt.
Néztem magam, ahogy mészárolok, learatom az életeket, mint
a termést, köpködöm magamból a mágiát, és halált hozok. A
baloldalon egy csomó test felrobbant, Hugh felordított, csupa
vér, véres baltát fog a kezében. Csatlakoznak egymáshoz a
vérpáncélt viselő Kate és Hugh, egymásnak vetett háttal. Egy

439
rövid pillanatig ott álltak egyedül a vérontás közepén, majd
szétváltak, és újra támadva belevetették magukat a csatába.
A látomás eltűnt. Suliko állt, az arca megdöbbent volt.
– Mi a fene volt ez? – Jarek Kral vicsorgott.
– A jövő – mondta Hugh.
A pokolba is nem. Nem, ez nem lesz a jövőm. Nem, ha bármit
hozzá tudok fűzni.
– Nem! – Suliko intett a karjával. – Egy jövő! – A nő
akcentusával sürgetően vibrált. – Nem mindig kell így lennie. Ez
az egyik lehetőség!
Kiabált valamit Hughnak, egy olyan nyelven, amit nem
értettem. A kísérője belépett közé és Hugh közé, védve őt.
– Hazudtál! – Suliko felsikoltott.
Partnere kikísérte őt. A zenészek elmenekültek.
– Nem számít, mennyire küzdesz, te az vagy ami – mondta
Hugh nekem. – A fiúd is tudja, ugye, Lennart?
– Elég – morgott Curran. – Elég a baromságból, d'Ambray.
Menjünk. Te és én.
Lorelei felállt, és odasétált az asztalunkhoz.
– Nagy szavak – mondta Hugh. – Te támogatni tudod ezt?
Felálltam, és széttártam a karjaimat. – Hölgyeim, mindketten
csinosak. Még mindig van egy kis dolgunk. Mikor utoljára
ellenőriztem, mi még mindig garantáltuk Desandra biztonságát.
A két férfi farkasszemet nézett egymással. Nekik
nyilvánvalóan Desandra biztonságának a fontossága körülbelül a
béka segge alatt helyezkedett el.
– Kihívlak. – Lorelei rám mutatott.
A szemeimre tettem a kezem.
– Ülj le, baszd meg – mondta neki Hugh.

440
 – Meg fog ölni – mondta Curran. – Menj, ülj le.
Lorelei kinyitotta a száját.
– Ülj le! – ordított Curran.
Lorelei elvörösödött. Elhúzódott. Biztos begyakorolta ezt, és
az hogy visszamenjen a helyére, nem volt része az
elképzeléseinek.
Egy második Lorelei sétált be az ajtón.
Hugh káromkodott. Az első Lorelei levegő után kapkodott.
A második Lorelei rákacsintott Curranra, és elindult felénk. A
teste elfolyt, mint a megolvadt viasz, átalakult önmagában, és
kialakult egy új alak, férfi, sovány, kopasz. Saiman felemelt egy
dokumentumot, és letette Curran elé.
– Ahogy kérted. Mit hagytam ki?
Curran elvette a dokumentumot, és átfutotta. – George?
George odalépett hozzá, és megvizsgálta a dokumentumot. –
Igen. Aláírt és hitelesített. Ez jogilag kötelez.
– Mutasd ezt meg neki.
George odébb lépett, és lerakta a papírt Jarek Kral elé. A férfi
szeme kidülledt. – Mi ez?
– Ez a szerződés közted, és Lorelei Wilson között, amelyben
te megígéred neki, hogy meg fogod ölni a Hitvest, így Lorelei
elfoglalhatja a helyét – mondta Curran. – Cserébe ő állítólag átad
neked egyet a leendő gyermekeinkből.
Mindenki egyszerre beszélt.
– Te fattyú! – Desandra talpra ugrott. Idegen és angol szavak
keveréke ömlött ki belőle. – Te gerinctelen tetű. Az enyém elé
helyeznéd az ő gyermekét?
– Ő egy Első – ordított Jarek. – Ezt a gyereket uralkodásra
rendelték. Nem aljadék, mint te.

441
 Desandra ruhája elszakadt. A szövetdarabok lelebegtek a
földre, és egy hatalmas vérfarkas harcos alakban ugrott át az
asztal fölött Jarek felé. A fenébe is.
– Ne! – Doolittle kiabált. – Ne a fél formában!
Desandra előreugrott, guggolásban érkezett az asztalra. Jarek
felállt, arca undorító volt. A teste megnőtt, bunda borította be a
végtagjait. – Te nem mer…
A nő megütötte hatalmas karmaival, mint egy kaszával. Jarek
torkának egy darabja a levegőbe repült. Megpillantottam a
gerincét, véres és szakadt volt. A vére ömlött. Az a hatalmas
vérfarkas, aki Jarek Kral volt, átugrott az asztalon a lányára.
George hangja csendült fel. – A kihívást elfogadjuk!
Renok és a kopasz fickó talpra ugrott. Én felugrottam az
asztalra, és kihúztam Slayert. Ó nem, ti nem.
– Aki közbeavatkozik, az meghal – mondta Curran.
Jarek emberei megálltak.
A két vérfarkas végiggurult a padlón, vicsorogva és harapva.
Jarek megharapta Desandra bal karját. A nő bevitt egy ördögi
ütést az arcára és fölé hengeredett. Jarek megpróbált felállni.
Desandra felemelte a kezét, és összetörte a mellkasát. A bordák
mint a fogpiszkálók csattantak. Desandra bedugta a kezét az apja
mellkasába, kitépte a szívét, és a földre dobta.
Mindenki megdermedt.
– Rothadj meg a pokolban, te szemétláda. – Desandra
kiegyenesedett, a szörnyű karmai és a keze véresek voltak. –
Bárki más, aki el akarja venni a gyerekeimet? Valaki? Gyerünk!
Megpördült, kezével rámutatva a Belve Ravennati, Volkodavi,
és Jarek embereire. – Várok!
Senki sem mozdult.

442
 Desandra szörnyűséges arca megrándult. Összeesett, már a
levegőben átváltozott, és a hátán landolt. Kidudorodások
csúszkáltak a hasán. – A babák!
– Meg fog szülni – mondta Doolittle elfojtott hangon. – Hozzá
kell férnem.
Renok lerántott egy kardot a falról, felugrott, és közben
Desandrára célzott. Ahogy megtisztítottam az asztalt, tudtam,
hogy túl messze vagyok.
Andrea nyila kibukkant Renok nyakán. Ő nem törődött vele,
nekiesett Desandrának.
Rohantam, és megpróbáltam még nagyobb sebességet
kiszorítani minden másodperc tört részéből.
A kard emelkedett egy csillogó fémes ívben, és lesújtott, mint
egy hóhér fejszéje. George Renok és Desandra közé lökte magát.
Lassítva láttam a jelenetet, mintha az idő megdermedt volna: a
fémpenge csillanását, ahogy haladt lefelé, a csapás szögét, és
pontosan abban a pillanatban a borotvaéles penge belevágott
George jobb vállába. Bíbor vér mosta a pengét. Áthasította a
vállízületet, áthaladva izmon és csonton fájdalom nevetségesen
könnyedén.
George karja lecsúszott a teste mentén és leesett.
Beledöftem Slayert Renok mellkasába, és vágtam egy lyukat a
szívébe.
George a bal kezével megragadta Renok nyakát,
megszorította, és ellökte őt. Repült, és nekiütközött az asztalnak.
George elcsúszott a saját vérén és mellém esett.
Mahon ordított. Az arca eltorzult, a szeme dühös lett, és a
hatalmas Kodiak megtámadta az elesett vérfarkast, miközben
majdnem lekaszált engem.

443
 Curran landolt mellettem, felkapta Desandrát, felugrott az
asztalra, hogy növelje a távolságot köztünk és a tomboló Kodiak
között. Derek felemelte George karját a padlóról, és követte őt.
Keresztülrohantunk az asztalokon a nagyteremben.
Mahon összezúzta Renokot és belehasított egy másik
vérfarkasba. Jarek népe átváltott bundásba, felvillantak a fogak
és a karmok.
– A fene egye meg, a pokolba – morgott Hugh. – Ne vegyetek
részt benne.
A Vas Kutyái hátráltak.
– Alakíts körkörös védelmet! – kiáltottam, és kihúztam a
kardomat. Andrea mellém állt a jobb oldalon, Raphael őmellé,
Eduardo és Keira a bal oldalamra állt. Félkört alkottunk, így
védtük Desandrát. Felsikoltott.
B néni leszakított egy zászlót, és ledobta a földre. Curran
leengedte Desandrát rá, megfordult, és a közepébe ugrott. Egy
pillanat alatt átváltozott, és nekiesett a vérfarkasoknak Mahon
mellett. A fennmaradó két falka eltávolodott, a falhoz simultak,
hogy elkerüljék a mészárlást.
George felnyögött Derek karjaiban.
– Várj – mondta neki.
– Jól vagyok, jól vagyok – mondta George.
– Szükségem van tiszta vízre – kiáltott Doolittle. – Beatrice...
– Ezt kézben tartom – mondta B néni. – Nem az az első
alkalmam, hogy rögzítek egy végtagot.
– Tudok segíteni? – kérdezte Saiman.
– Előfordult már, hogy világra segítettél egy gyereket? –
kérdezte Doolittle.
– Igen.

444
 – Jó. Császármetszést kell csinálnunk. Az egyik, még meg
nem született meg akarja ölni a másikat.
– Lenyűgöző – mondta Saiman.
Egy vérfarkas rohant belénk. Én felszeleteltem a lábát,
Raphael áthasította a torkát, és Andrea szíven lőtte.
Isabella odavonult hozzánk, a fiai kíséretében. – Én látni…
– Nem – figyelmeztettem.
Kinyitotta a száját. Eduardo változott, harminc centivel
magasabb lett, és ennyivel szélesebb vállban, és ráüvöltött.
Isabella egy lépést hátrált.
Desandra üvöltött, a tiszta fájdalom egy éles kiáltásával.
A másik falnál Curran és Mahon tombolt, vérfarkasokat
szakítottak ketté. Az utolsó bundás testek abbahagyták a
mozgást. Curran és az óriás medve maradt egyedül állva. Mahon
előre lendült, és ütötte Currant, hatalmas karmokkal egy véres
ösvényt hasított, a szürke oldalába. Curran ordított. Mahon
felállt a hátsó lábaira. Curran előreugrott, körbezárta a karját a
medve körül, és a padlóra vitte.
– Én vagyok az – mondta.
Mahon vicsorgott.
– Én vagyok az – ismételte Curran. – George biztonságban
van. Minden rendben lesz.
Visszafojtottam a lélegzetemet. Néha a vérmedvék
bekattannak, és megvadulnak. Így történt az is ahogy Curran lett
a Bestiák Ura – megölt egy őrült vérmedvét. De Mahon mindig
nyugodt volt. Mindig uralta a helyzetet.
Mahon felágaskodott, félredobta Currant, mint aki semmit
sem nyom. Curran az oldalán landolt, és talpra ugrott. A medve

445
üvöltött, és egyenesen nekirohant az ajtónak, és leszakította azt a
sarokvasairól. Egy pillanat, és eltűnt a folyosón.
– Kibaszott állatok – mondta Hugh, undorral az arcán.
Egy mély hang gördült keresztül a kastélyon. – Eleget láttam.
Minden megállt. Astamur állt az ajtóban.
Hugh megfordult. – Ki vagy te?
Astamur kinyitotta a száját. Hang nem jött ki rajta, de
hallottam őt a fejemben, tisztán, mintha ott állt volna mellettem.
– Én vagyok a pásztor.
A puska a kezébe áramlott, mintha folyékony volna, és egy
hosszú bottá vált. Astamur Hughra nézett. – Húsz éve nézlek
téged. Ártalmas vagy erre a földre. Ártasz a népemnek. Mond
meg a mesterednek, hogy nem volt szívesen látott a hegyekben,
amikor fiatal volt. Ő még most sem szívesen látott.
– Aranyos – mondta Hugh. – Öljétek meg.
A legközelebbi Vas Kutya a pásztor felé indult.
Astamur megemelte a botját. Éreztem egy szikrát, egy parányi,
csipetnyi mágiát, akkorát, mint egy hatalmas viharfelhőben egy
villám. A botjának az alja a padlót érte. Egy ragyogó fehér fény
ellepett minket, mintha egy csillag széthasadt volna, és lenyelte
volna minket egészben.

A PADLÓ MEGREMEGETT. Mennydörgés dördült, és a

levegő, mint egy ököl, megütötte a dobhártyámat. Mellettem az
alakváltók kapaszkodtak a fülükbe, és sikoltoztak. A padló
megremegett a lábam alatt. Pislogtam, hogy kitisztuljon a
látásom. A dolgok lassan kerültek fókuszba: egy üres hely, ahol
Astamur volt, és egy szélesedő repedés kúszik felfelé a falon

446
keresztbe. Egy rés vágta keresztül a padlót a jobb oldalamon,
négy és fél méter széles repedés fut végig az egész nagytermen és
a folyosón. Ragyogó kék láng csapott ki a résből, kettévágva a
nagytermet. Mi, a Volkodavi, és a vámpírok az egyik oldalán.
Curran, Hugh, a Vas Kutyák, és a Belve Ravennati a másikon.
Astamur kettészakította a kastélyt. Szent szar.
Curranhoz fordultam. Lángok égtek közöttünk.
Curran futni kezdett.
Egy vámpír leesett a mennyezetről a tűzbe, és lángra kapott. A
tűz megégette az élőhalott húst. Fényesen lángolt, mint egy
csillagszóró, és eltűnt egy hamufelhőben.
– Ne!
Curran irányt változtatott, az utolsó pillanatban elkerülve a
lángokat. Oh jó. Kilélegeztem.
Desandra felsikoltott, majd egy gyerek felsírt, gyenge nyávogó
hang. Visszanéztem. Saiman felemelte egy újszülött fiút,
nedvesen és véresen. Egy pillanattal később Doolittle átadta a
második csecsemőt B néninek. Ő megfordult. A dolog a karján
nem emberi csecsemő volt. Ez nem farkas volt, nem egy macska,
ez egy furcsa lény volt, amit puha pikkelyek borítottak, a
kezdetleges szárnyak a hátán meredeztek. A lény nyikorgott, és
megpróbálta megharapni B nénit.
– Az elsőszülött egy farkas – mondta Doolittle.
Az elképedt kifejezés lefoszlott Radomil arcáról, és egy
kemény, könyörtelen intelligenciát hagyott a helyén. – Ez nem
igaz – mondta Radomil. – Öljétek meg mindet.
A Volkodavi összhangban vicsorgott. Az emberi bőr
megrepedt. Hús és csont fortyogott kifelé, a pikkelyek befedték
az új testüket, és egy tucat lamassu repült fel.

447
 A lángok élénk narancssárgán felrobbantak. A forróság
megfürdetett. A kastély megint morajlott. Egy másik
mennydörgés gördült, ami elkábította az alakváltókat. A repedés
oldalvást haladt, elvágva tőlünk a lamassukat a másik felében.
– A kastély szétszakad – mondta B néni. – Mennünk kell.
– Curran nélkül nem. – Húztam magamhoz a varázslatot.
Talán egy hatalomszó működne.
A szemközti oldalon Hugh mondott valamit, és
megtántorodott, mintha valaki egy kardot nyomott volna a
beleibe. Tíz az egyhez, hogy kimondott egy hatalomszót, és az
visszafelé sült el. Nem éreztem semmit. A lángok nem
csillapodtak. Oké, az az ötlet elvetve.
– Kate? – kérdezte Keira. – Mit tegyünk?
El kell tűnnünk a pokolba innen, mielőtt a vár szétesik, és
lezuhan a szikláról. A folyosókon a lamassuk nem özönlenek el
minket. Nálunk volna az előny.
Visszafordultam a lángokhoz.
– Menj! – kiabált nekem Curran a tűzön keresztül. – Meg
foglak találni téged.
Nem tudtam semmit tenni, amivel segítek neki. Ki kellett
vinnem onnan az embereinket, és aztán körbejárom a környéket,
és megkeresem.
– Visszajövök!
– Tudom! – integetett nekem. – Menj!
Az alakváltókhoz fordultam. – Fogjátok Doolittlet, Georget, és
Desandrát. Elhúzunk a fenébe innen.
– Ne veszítsd el őt – üvöltött Hugh a Holtak Mesterével. –
Menj körbe! Fogjátok el élve!

448
 – Nem fogod megérinteni. – Curran vicsorgott, és
megtámadta Hught.

OTT AKARTAM ÁLLNI, ÉS NÉZNI. Tudni akartam, hogy ő

jól lesz. Ehelyett az ajtó felé rohantam. Minél hamarabb találok
egy utat körbe, annál hamarabb tudok segíteni neki.
Barabas megragadta az újszülött farkast, belenyomta
Desandra kezébe, és felkapta őt a padlóról. Derek kikapta
Doolittlet a székéből, B néni felvette Georget, és Christopher
végül valahogy a baba lamassut. Követtek engem.
Egy lamassu lecsapott ránk. Andrea lőtt. Egy nyíl belemélyedt
a bestia szemébe. A lamassu megpördült, az oldalára fordult, és
berepült a tűzbe. A testét átégette a fehér láng. A tűz nőtt, tovább
növelve a rést.
Egy ajtó blokkolta az utunkat. A vállammal a fának rontottam,
és visszapattant róla.
– Eduardo! – Ordítottam.
A vérbika nekiment az ajtónak. Szilánkok repültek.
Egy másik lamassu ugrott ránk. Keira ugrott, ugrás közben
váltott. A fekete bundájú párduc a harcos formájában megütötte
a lamassut a levegőben. Az lezuhant. Körbefogtuk. Beleszúrtam
a narancssárga húsba. Keira beleharapott a torkába, kitépve
belőle egy hatalmas darabot.
A lamassu vonaglott, az egyik szárnyát a padlóba verte.
– Gyerünk! – kiabáltam.
Az alakváltók elmenekült mellettem a folyosóra.
– Keira!

449
 Elszakította magát a lamassutól, két nagy ugrással az ajtóhoz
ért, és futásnak eredt. Követtem.
– Öld meg. – Hugh üvöltött a teremben. Curran ordítása
válaszolt. Megint megmentett. Meg kell találnom. Kiviszem az
embereinket, és utána megtalálom őt.
A déli oldalon voltunk, egy sziklával szemben. Lángok
torlaszolták el a folyosót jobbra. Futás balra, keletre, majd
északra volt az egyetlen lehetőségünk.
Egy lamassu berohant az ajtón, belecsúszott a falba, majd
üldözni kezdett minket. Semmilyen mozgástér nem volt, se nekik
se nekünk.
Keira megpróbált eltolni. Kitartottam a kezem. Hugh vagy
sem, nekem ki kellett juttatnom az embereinket a kastélyból.
Kimondtam egy hatalomszót. – Aarh. – Állj.
A varázslat kiszakadt belőlem. Annyira fájt, a világ pislákolt.
A lamassu megdermedt, a végtagjai összezáródtak. Keira
elrohant mellettem. Egy hatalmas foltos bouda ugrott át a fejem
fölött, és tépte a lamassut, támadta a nyakát az ütések
rohamával. – Futás – ordította B néni. – Mi felzárkózunk.
Futottam, és befordult a sarkon. Négy különböző folyosó
ágazott el a főfolyosóból. A fene egyen meg, Hugh. Ha túlélem ezt,
és megtalálom őt, egy téglával fogom a fejét verni, hogy egy ilyen
rohadt labirintust épített. Megpördültem, és látta, ahogy Barabas
fehér inge eltűnt egy sarok mögött a jobb oldalon. Utána
futottam.
Keira és B néni utolértek, mindketten véresek voltak.
Keresztülvágtattunk a folyosón. Majdnem teljesen a sarokig.

450
 Barabas feltűnt a sarkon, kezében Desandra, és teljes
sebességgel futott. A falnak vetettem magam. Elrohantak
mellettem.
– Vámpírok! – kiabált Andrea, ahogy elhaladt mellettem.
Élőhalott mágia csapott le rám, a sarkon túl duzzadt, mint egy
szökőár. A pokolba az egész átkozott helyzettel.
Száznyolcvan fokos fordulatot tettem, és követtem őket.
Mellettem Christopher mosolygott futva, egy most – emberi
csecsemő a kezében. – Ez annyira mókás!
Ennek valamiféle torz rémálomnak kellett lennie.
Élesen balra fordultunk, majd még egyszer, és berontottunk
egy másik folyosóra, az elsővel párhuzamosan. A
megállíthatatlan élőhalott varázslat átcsapott felettem. A
vérszívók jöttek utánunk, és a jobb oldalról, próbáltak beszorítani
minket. Egy, kettő. . . Tizennégy. Tizennégy élőhalott elme.
Velünk volt Desandra, aki alig volt tudatánál; két csecsemő; és
Doolittle, akik nem tudtak járni; és George, akiben alig pislákolt
az élet. Ezt a harcot nem nyerhetjük meg.
Megálltam és megfordultam.
– Úrnő? – hívott Christopher.
– Kate? – Andrea lefékezett, és megállt mellettem. – Mit
csinálsz?
– A vámpírok engem üldöznek, nem titeket – mondtam. –
Menj. Én elcsalom őket.
– Ne is gondolj erre – mondta Andrea. – Viszlek, ha az kell.
– Az alfád vagyok.
– Egy fenét vagy.

451
 Végighúztam Slayert a bal alkaromon. A vér duzzadt, a mágia
belemart. – Vidd ki az embereket, és Desandrát a kastélyból.
Biztosítsd a panaceat. Ez parancs.
A lány habozott.
– Tudom, hogy mit csinálok. Menj.
– Visszajövök érted.
– Jó. Menj!
Szaladt. Kimondta, hogy nem voltam jó hazudozó?
Az élőhalottak közelítettek. Megfordultam, és besétáltam az
egyik oldalsó folyosóra, lassan mozogtam, és ráztam a bal
karomat egy darabig. Gyerünk, cápák. Van vér a vízben.

A RÖVID ÁTJÁRÓ EGY LÉPCSŐHÁZBAN ÉRT VÉGET. Ez

is jó. Minél több időt szereztem a srácoknak, annál jobb.
Elértem a következő szintet. Egy kerek szoba terült el előttem,
a legfelső emeleten egy alacsony torony alatt egy egyszerű
tetővel. Az ívelt ablakokon lévő rácsokon keresztül sziklákat és
az éjszakai égboltot láttam. Van olyan jó hely, mint bármelyik
másik.
A levegő bűzlött a sűrű füsttől. Balra és jobbra a vár égett. A
lángok kilőttek a repedésekből, amik szétszakították a kőfalakat.
A vámpírok szinte a sarkamban voltak.
Megálltam a szoba közepén, és felemeltem a kardomat. Talán
meg tudnék ragadni egy pár élőhalottat az elmémmel, de egy
képzett Holtak Mesterével keményem meg kellene küzdenem, és
Hugh srácai valószínűtlen, hogy gyenge amatőrök lennének.
Az első vámpír sietősen kibukkant a nyílásból, és jobbra
helyezkedett el tőlem. Négykézláb mozgott, mintha soha nem

452
járt volna felegyenesedve. Vastag, sápadt bőr védte a testét, az
inas izmok hálózata ellepte a hátát, és a végtagjait. Meg tudtam
számolni minden bordáját. A tüskés gerinc végig húzódott a
hátán. A feje előrenyúlt, mintha valaki megfogta volna a
koponyája csontjait, és kihúzta volna őket, hogy támogassák a
túlméretezett állkapcsát. Egy Váltás előtti vámpír.
Minél idősebb egy vámpír, annál több Immortus kórokozó
alakítja át az eredeti emberi szervezetét. Ez igazán messzire
jutott. Nyoma sem maradt az eredeti személynek.
A vérszívó vörösen izzó szemekkel bámult rám, mint két
parázs egy elhamvadt tűzben. Találkoztam már Váltás előtti
vámpírokkal ezelőtt és mindig szoros kapcsolatban voltak az
apámmal. Ezeknek nem kellett volna létezniük. A Váltást
megelőzően nem volt varázslat, de ott volt ez, egy halálos,
élőhalott utálat.
Egy másik vérszívó csatlakozott az elsőhöz. Éhesen néztek
rám, a szemük tele volt agyatlan, végtelen éhséggel. Szabadon
eresztve őket, lemészárolnának, és mennének tovább, amíg
elfogynak a dolgok, amiket megölhetnek. Csak a Holtak
Mesterének acél ketrece tartja őket sakkban.
Az élőhalott horda beözönlött a szobába.
Az első vérszívó megzavarodott, az állkapcsából tiszta hideg
férfihang jött ki. – Tedd le a fegyveredet. Tedd a kezedet a
tarkódra.
Egyszerűen néztem rá tovább. Éreztem az élőhalott elmét, egy
utálatos ceruzalámpányi fény a majdnem üres koponyában.
– Tedd le a kardodat, vagy kénytelenek leszünk leigázni
téged.
Leigáz engem, huh. – Miért nem próbálod meg?

453
 A vámpír rávetette magát a lábamra. A nyakába vágtam. A
pengém alig kapott bele. A vérszívó visszavonult. Élőhalott vér
csöpögött a padlóra. Értem kiáltott, a benne lévő varázslat
borzongott és kanyargott, saját életet élve.
– Nincs szükség erőszakra.
Nevettem. Az izzó szikrák a vámpír elméjében gúnyolódtak
velem. Mindig is szerettem volna összetörni egyet. Csak
megnyomom a mágiámmal, amíg csattan, mint egy bolha, amit
két körmöm közé szorítanak. Soha nem próbáltam eddig. Mindig
el kellet rejtenem az erőmet.
Az élőhalottak megváltoztatták a helyüket, más pozícióba
helyezkedtek. Egy pillanat alatt lerohannának.
– Amikor egy vámpír meghal, amíg egy navigátor irányítja az
elméjével, a navigátor agya azt hiszi, hogy ő halt meg, és nem a
vámpír. Két kimenetel lehetséges – mondtam, és összegyűjtöttem
a varázslatot. – Az egyik, hogy a navigátor katatón állapotba
kerül. A másik, hogy megőrül.
A vámpírok rám bámultak.
– Mit gondolsz, te melyik leszel?
– Elfogni – mondta a férfi.
A mágiámat kiterjesztettem, megragadtam a legközelebbi
élőhalottak fejét, és megszorítottam. Három vámpír feje
közvetlenül előttem felrobbant. Vérpermet fröccsent a kövekre,
és a szomszédos vérszívókra. Élőhalott vér ömlött le a kőpadlón.
Két vámpír hátul felsikoltott magas tónusú női hangon, egy
agyatlan halandzsa üvöltéssel.
Egy vámpír rám ugrott. Felszeleteltem Slayerrel,
megragadtam több elmét, és újra szorítottam. Több fej felrobbant,

454
az élőhalott vér spriccelt – mintha egy bíbor szegfű virágozna. A
mágiája könyörgött, hogy érintsem meg.
Egy másik vérszívó ugrott, míg egy harmadik végigszántott a
karmaival a hátamon. Összezúztam a fejüket egytől egyig, míg
végül csak egy maradt, az, akinek a navigátora rám parancsolt,
hogy adjam meg magam.
Forró bíbor festette körülöttem a köveket a toronyban. Az
illata beburkolt. A mágiája szólt, húzott, könyörgött, és várt rám,
mint egy macska, aki alig várja, hogy a felívelő hátát
végigsimítsák. Mit veszíthetek egyébként?
Kinyúltam, és válaszoltam a vér hívására.
Az élőhalottak bíborvöröse hozzám özönlött, kiömlött a
lefejezett holttestekből, összeolvadtak az áramlatok, mintha
hajszálerekből áramlott volna vénákba. A vastag, sűrű folyadék
egyesült a lábam körül. Pumpáltam a bal karommal, és hagytam,
hogy a vér a vágásból belecsepegjen az alattam lévő vörös
pocsolyába.
Az első csepp landolt, és a reakció, amit elindított,
végigvágtatott rajtam, mint az adrenalin. A vér megcsavarodott
nekem, hirtelen képlékeny lett. Ez bevonta a lábamat, a lábaimról
feltekeredett a derekamra, és még magasabbra mászott, és
befedte a testemet. Nem volt jól formált, nem volt még páncél, de
egy rugalmas réteg volt, amelyet úgy éreztem, mint egy extra
réteg bőrt, ami mint egy bíbor selyem becsomagolt. Úgy éreztem,
mintha álmodnék.
A magányos vámpír fél térdre ereszkedett, és meghajtotta a
fejét. – Hölgyem – mondta a navigátor.
Felemeltem a kezem. A vér selyem leszaladt az alkaromon, és
megkeményedett egy méteres karóban. Előre löktem azt. A

455
vérszívó szeme élénkvörösen megvillant – a Holtak Mestere
elmenekült a tudatából – és belevágtam a karót a koponyájába,
összezúztam a szánalmas agyat.
A karó szétporladt. A vérszívó felborult. Arrébb mozdultam,
és a vér mozdultt velem, hajlékonyan és könnyen. Szóval így
készül egy vér páncél.
Egy üvöltés tépázta meg az éjszakát. Egy óriás lamassu söpört
végig az égen, felém. A pikkelyek a hasán narancsszínben
izzottak, és visszatükrözték az alatta lévő lángokat.
Gyönyörű... Olyan nagy, mint egy életre kelt sárkány.
Lecsapott a közelben, és döngölte a torony tetejét. Kövek
záporoztak körülöttem. Egy darab a vállamra esett, és
visszapattant a páncélról. A lamassu szárnyairól a szél az
arcomat fújta.
Körberepült, belém rohant.
A valóság megcsapta a mágiától megzápult agyamat, felrázott
az álomszerű homályból. A francba.

LEBUKTAM, DE TÚL KÉSŐN. A karmok beakadtak a

vállamba, átlyukasztva a vékony vér páncélt. A lábaim elhagyták
a földet. Összeszorítottam fogaimat és felfelé szúrtam Slayerrel,
egyenesen a fenevad gyomrába, nem elég mélyen, hogy komoly
károkat okozzak, de eléggé ahhoz, hogy rám figyeljen. Tűz
villant alattam, kastély részei, kőszigetek voltak a lángok
tengerében. A lamassu megbillent, miközben egy magas,
szögletes torony fölött lebegett. A torony teteje. Itt volt az
alkalom.

456
 Megfeszültem és egyenesen felfelé szúrtam, újra és újra,
feldarabolva az izmokat Slayerrel. Vér folyt le a sápadt pengén.
Dobj le. Dobj le, te alattomos féreg.
Egy mennydörgő ordítással a vadállat elengedett. Zuhantam a
levegőben, behajlítottam a térdem. Az ütközés beleöklözött a
lábamba. A behajlított lábaimon értem földet, előre gurultam,
megpróbáltam enyhíteni az ütközés erejét, és feltápászkodtam.
A torony négyzet alakú tetején voltunk. A lamassu a szélén
landolt, jellegzetes zöld szeme dühös és ismerős volt. Radomil.
A lamassu sétált, mancs, mancs után, a barlangszerű szája
szélesre tárva.
Megfeszítettem a bal csuklómat, kiugrasztottam egy ezüst
tüskét a csuklóvédőmből a tenyerembe. Voltak tűim, de most jól
jött volna még több ezüst.
Radomil lehajtotta a fejét, az izmai megfeszültek.
– Hozd – mágiát húztam magamhoz. Az utolsó pillanatig
vártam. Szükségem van még két és fél másodpercre.
Támadott.
Futottam. – Aarh! – Állj.
A hatalomszó fájdalommal robbant a koponyám hátsó részén.
Feketeség öntött el. A lendületem átsegített rajta.
Keresztülszáguldottam a homályon.
Az idő lelassult.
Radomil megdermedt lépés közben. Belevágtam a tüskét a
torkába, beleszúrtam Slayert a beleibe, húztam a pengét, teljes
erőmből rántottam, kitágítottam egy rést a gyomra és a mellső
lába között.
Radomil lába remegett. Előrántottam egy zacskó porított
ezüstöt az övemről, feltéptem, és beleürítettem a sebbe.

457
 Radomil ekkor felszabadult. Karmok súrolták a hátamat. Úgy
éreztem, mintha valaki olvadt fémet csöpögtetett végig a
hátamon.
Futottam.
Az ezüst égette a belsejét. Elolvasztotta a belsőségeit, és
kevesebb munka maradt nekem. Hatalmas lábak dobogtak
mögöttem, üldözött, eltakarva ezzel a harsogó a tüzet. Az
oldalamra vetette magát. Elzúdult mellettem, megpördült, és
vicsorgott. Szürke vér nedvesítette a vágást. Megperzselődött az
ezüsttől, a seb nem záródott be, a szervezete felgyorsította a
vérzést, és megpróbálta megtisztítani a mérgező fémtől a testét.
Radomil megingott, és felém dőlt. Egy nagy macska mancsa
karmolt felém. A kardommal megvágtam. Megint felém ütött,
mint ahogy egy házimacska próbálja összetépni az egyik játékát,
kivéve, hogy Radomil negyvenszer akkora, mint egy
házimacska. Átvágtam a mancsát.
Radomil rám esett. Megragadtam a pikkelyeket és
beleszúrtam a mellébe a kardomat. Felszökött, a szárnyaival
verdesett, fájdalmában ordított. A nyakában lógtam tizenöt
méter magasan, tűz tombolt alattunk. Ha elengedem, meghalok.
Radomil felhajított a levegőbe. A hátsó lábainak karmai
belehasítottak a páncélomba, végig az oldalamon, és mélyen a
jobb lábamba. Az egész testem annyira fájt, hogy tovább már
nem törődtem vele.
Radomil visszaborult a toronyra, és folyamatosan sikoltozott.
A hasíték a gyomrán szétnyílt. Most vagy soha. Beleszúrtam a
kardomat, egyenesen a sebbe. Radomil lebukott. A kezem
lecsúszott a pikkelyekről. Egy fél másodpercig kétségbeesetten
fogtam, majd estem. Nem volt rá idő, hogy jobb helyzetbe

458
hozzam magam. A narancssárga test nedves puffanással toccsant
a kőre. Mellé estem.

A VILÁG ÚSZOTT. A levegő eltűnt, kiszívták a

világegyetemből. Nagyot nyeltem, mint egy hal a szárazföldön,
és megpróbálkoztam a belégzéssel és nem sikerült. Ne ájuljak el.
Csak ne ájuljak el.
Tüdőm kinyílt. Belélegeztem a füstös, szmogos levegőt,
köhögtem, és felfelé gördültem. A bal karom ernyedten lógott.
Annyira fájt, nem tudtam eldönteni, hogy eltört-e. Forró
nedvesség csurgott végig a hátamon. Véreztem.
A narancssárga test megremegett és visszaváltozott az emberi
formájába. Radomil gyönyörű arca az égre nézett.
Mindenem fáj. Annyira fájt, hogy már nem tudtam
megmondani, mi fáj a legjobban. De még lélegzek. A páncél
nélkül, halott lettem volna. Karmaival széttépet volna.
Tántorogtam a lábamon előre, az ajtó felé húztam magam, ami
lefelé vezet. Egy tűzfal köszöntött. A hő visszaszorított.
Lehetetlen. A lángok két lépés után megsütnének.
Odasántikáltam a torony keleti oldalhoz, és lenéztem. A fal
sima, a kövek olyan szorosan összeillesztve, hogy lehetne akár
egyetlen sima betontömb is. Kizárt. Egy kötéllel talán, és még
úgy is kockázatos volna. Vérezve, fél lábon ugrándozva, és egy
nyomorult karral, nem.
Lángokkal volt tele az udvar. Az oldalsó tornyok teteje
lezuhant, és a megfeketedett gerendák mintha farönkök
lennének, és egy kandallóban pattognának. A repedések
megteltek narancs-kék lángokkal, amik összetörték a hatalmas

459
épületet. A kastély darabokra tört. Úgy nézett ki, mint a Földi
pokol.
Az oldaltorony ajtajai kirobbantak. Szőrös alakok futottak ki –
alakváltók fél-formában, akik egy kis lyukat törtek a kapuba.
Láttam Christopher kék ingét. Az ismerős szürke véroroszlán
hiányzott. Curran nem volt velük. Nem jutott ki velük. Hol vagy?
Belélegzett a kormos levegőt. – Hé! Andrea! Nézz fel!
Nem hallottak. Túl gyorsan futottak, úgy, ahogy futnak,
amikor üldözték őket.
Fekete és szürke ruhás emberek özönlöttek ki az ajtókon. A
Vas Kutyák, legalább tizenöten voltak, talán többen.
Az alakváltók átfutottak a tűzön. Derek bozontos háta
fellobbant, a szőr kigyulladt egy szempillantás alatt. Futott,
kezében Doolittlet vitte. A Vas Kutyák követték, mintha a tűz ott
sem lenne.
Menj, azt akartam, menjen.
Egy vékony, sötétebb bouda megállt, és megfordult. Raphael.
Andrea lefékezett, egy kisebb, karcsú teremtmény.
Az első Vas Kutya rájuk támadt, egy magas vékony férfi,
lengő baltával. A mágia felszikrázott, és beleharapott Andrea
mellkasba. Vicsorogva megkarmolta a Vas Kutya oldalát.
Raphael tépte a gyomrát. A férfi megpördült, mit sem törődve a
kilógó belével. A fejsze súrolta Raphaelt. Félrelökte, és belevágott
a férfi torkába.
Raphael és Andrea hátrált a kapu felé.
Egy hatalmas nő, két méter magas, és páncélt viselt,
megrohanta őket. Eduardo megpördült, és visszament a
küzdelmbe. Andrea és Raphael félreállt, és ő nekiment a nőnek.
Küzdöttek, egy halálos kimenetelű mérkőzésben. Eduardo

460
megszorította, Raphael és Andrea tépte mindkét oldalról.
Remegett.
A kapuknál B néni átadta Georget Keirának, megpördült, és
visszament.
A három alakváltó ledöntötte a Vas Kutyát, és széttépte. Egy
kar repült, félrelökték.
A többi Vas Kutyák majdnem rajtuk voltak. Összeszorítottam
az öklömet. Mit csináltok? Gyerünk! Futás.
B néni megragadta Raphaelt és Andreát a válluknál, és
visszahajította őket. Eduardo hátramaradt. Ráordított a férfire.
Az egy pillanatig habozott, majd futott a kapu felé. B néni
követte.
A Vas Kutyák közeledtek, Hiblával az élen.
Raphael és Andrea megtisztította a kapukat. A vérbivaly
felzárkózott B nénivel a nyomában.
Ez nem segít. A Kutyák üldözik őket, egészen a hajóig. Ez a
hajó nem tudott kihajózni elég gyorsan.
B néni megállt a kapuk előtt.
Nem. Nem!
Ütötte a csörlőt a kapu oldalán. A fém rács lezuhant, elvágva
tőle a többi alakváltót.
Andrea felsikoltott. Még a tűz harsogásán keresztül is
hallottam. Raphael megragadta az acélrostélyt.
B néni lecövekelt a csörlő elé. Megmászhatta volna a falat, de ő
ott maradt. A fiának és Andreának így biztosított időt.
Valaki elhúzta Raphaelt a rostély másik oldaláról.
A Vas Kutyák majdnem ott voltak.
Maradt még egy hatalomszónyi bennem. Még egy. Egyébként
sem tudok lejutni erről a toronyról. Összehúztam azt a gyenge

461
mágiát, ami még megmaradt bennem, és kiköptem. – Osanda. –
Térdre, fattyúk.
A világ elvörösödött. A fájdalom félbe hajlított. Lerogytam a
mellvédre. Mágia égett az ajkamon – vér áramlott az orromból az
arcomra.
Három Vas Kutya közvetlenül a torony előtt lezuhant. A többi
körbezárta B nénit. A magia nem ért el elég messzire. Nem érte el
mindet.
Az első Vas Kutya ugrott, természetellenesen magasra.
Átvitorlázott a lángok fölött, az emberi arca átfordult valami
szörnyűségesbe, embertelenbe, ami csupa tű. B néni lerántotta őt
a levegőből, feltépte a gyomrát, és bedobta a tűzbe. Hadonászott,
miközben égett.
Fuss! Menj, mássz fel a falra, el innen. Menj!
Egy toronymagas férfi támadott rá balról, egy hatalmas pengét
lengetett, míg egy másik, kisebb és gyorsabb ugrott rá jobbról. B
néni megragadta az óriás kardját, és kitépte a kezéből. A kisebb
férfi belevágott az oldalába, de visszakézből belelökte őt a tüzbe.
Az óriás megragadta őt. A bouda belenyomta a karmait a
gyomrában, és kirántotta a beleket. A férfi üvöltött, szája tárva,
és a nő félrelökte.
A Vas Kutyák körbejárták, óvatosan. Talán eltűnik innen. Volt
esélye annak, hogy kijusson.
Hibla felemelte a kezét. Egy férfi a háta mögött lehajtotta a
fejét, és kántálni kezdett. Egy mágus.
B néni áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra, és
nézte vörös szemmel.
Gyere ki onnan, azt szeretném. Menj!
A mágus felrántotta a karját, és kitárta. Három ezüst pengét
lőtt ki rá, amik ezüst láncokat húztak maguk mögött. B néni
462
oldalra ugrott, de a pengék elfordultak, és átszúrta a mellkasát és
a gyomrát, beleharapott a földbe, a végén az utolsó pillanatban
összeolvadt egy ezüst csomóba. Egy pillanatra dermedten állt, az
ezüst láncok megfeszültek mögötte, a vérétől benedvesedve.
Ó, Istenem.
A mágus összeérintette a karját. A láncok megfeszültek,
kikötötték B nénit. Megfeszült, erőlködött – az ezüst ráégett. De a
láncok tartottak. Alig tudott egy lépést tenni.
Hibla intett a karjával. Két Vas Kutya számszeríjjal előrelépett.
Nem, a fenébe is, legalább harcoljatok vele. Harcoljatok vele, ti
fattyúk.
Az első két nyíl kilyukasztotta B nénit, a hatása megrázta.
Vicsorgott, közben erőlködött.
Hibla bólintott. Azt a kurvát megtalálom, ha kell a teljes
kibaszott bolygót felforgatom érte. Megtalálom és lassan
megölöm.
Az íjászok újra töltöttek. Még két nyíl száguldott keresztül
rajta. Megrándultam, mintha engem lőtték volna le.
További kettő.
Nem lesz több nyári ruha.
Még két nyíl.
Soha többé nem látja az unokáit. Sírni akartam. Annyira sírni
akartam, de az arcom száraz volt.
Még két nyíl.
Sikított és üvöltött, és ők lelőtték. És itt ragadtam a torony
tetején. Nem tudtam segíteni neki.
B néni megrogyott. A térde remegett. Előreugrott, a teste tele
volt nyilakkal. Üvöltött az ég felé. Az ezüst csomó átszakadt a
gyomrán. Hibla előre célzott, egy széles kardot lengetett. A

463
penge átvágta B néni vastag, szőrös nyakát. A feje a földre
gurult.
Meghalt. Igazán halott volt.
Ezek félredobták a testét, mint a szemetet, és erőlködtek, hogy
felemeljék a rácsot a törött csörlővel.
Egy sötét fenevad rontott ki a tűzből. A hatalmas medve
szétszórta a fennmaradó Vas Kutyákat, mint a bowling bábukat.
Túl késő, Mahon. Túl késő.
Láttam beléjük hasítani, de függőlegesen maradni már nem
volt opció számomra. A földre ereszkedtem. A szívverésem
olyan hangos volt a fülemben. A medve megfogja ölni őket.
Újra látni akartam Currant. Be akartam csukni a szememet, és
visszaképzelni minket az Toronyba, a szobáinkba, és szeretkezni
a nevetséges ágy tetején...
Fel kell kelnem. Fel kell kelnem, és megtalálnom őt.
Fel fogok kelni. Csak kell egy perc. Csak egy perc.
Egy oroszlán üvöltése rázta meg az éjszakát. A jobbomról jött.
A térdemre gördültem. A karom fájt. A sebek a jobb lábamon
véreztek, mintha nem lenne holnap. Valami fontos volt elvágva,
mert a lába nem akart megtartani a súlyomat.
A kúszás nem volt lehetőség. Küzdöttem, hogy felkeljek.
Könnyű megtenni. Gyerünk lábak, ez egy darab szar. Megteszem. A
falnak támaszkodtam, és feltoltam magam. A jobb lábam
elzsibbadt. Bár ez nem az első lábam, ez a másik. Ilyen az én
szerencsém.
A torony tizenkét méter alattam, Hugh és Curran harcoltak, a
lángok sziluettjei között. Három Vas Kutya lépdelt a tetőn, tartva
a távolságot Currantól, megpróbálják oldalba támadni. Öt Vas
Kutya és két vámpír teste hevert mozdulatlanul. Curran megölte
őket. Kiharcolta a kivezető utat a helyiségből, és megölte őket,
464
mert bármit otthagyott volna vele Hugh ezen a tetőn. Hugh soha
nem játszott fairen.
Csak Curran tudta megtenni ezt, és élte túl.
Hugh sántikált, támogatta a bal oldalát. Curran nézte. Hugh
nagydarab ember volt, de Curran a harcos formájában fölé
tornyosult. A vére eláztatta a bundáját, ami általában szürke volt,
most fekete és piros a lángok megvilágításában.
Curran nyugodt maradt. A torkom összeszorult. Általában
Curran végigmozogta a harcot, megállíthatatlanul, kihasználva a
lendületét és sebességét. Már nem mozgott, ami azt jelentette,
hogy közel volt a teljesítőképessége végéhez. Meg kellett
küzdenie mindegyikükkel, míg Hughnak csak vele kellett
harcolnia, és most Hughnak több kitartása maradt. Lassan
faragta le Currant, apránként. Én is így csináltam volna.
Hugh ütött, kardja csillogott, visszatükrözte a lángokat.
Haladt előre a veleszületett kecsességgel, gyorsan és biztosan.
Curran félre pofozta az első csapást. A második vágás a
mellkasát érte, de túl röviden. Curran előreugrott, de Hugh
visszatáncolt.
Amikor én harcoltam vele, az izmait használta ellenem, mert
ez volt a legjobb esélye. Ez színtiszta képzettség volt.
Curran lába megrándult. Vicsorgott, és remegett.
Hugh megtámadta, felemelte a kardját, a lábaival mozgott, és
egy rést keresett. Keresztes vitéz csapás. Megfordítja a penge
végét. Ugrás balra, édesem. Balra.
Ó, Istenem.
A penge átvágta Curran oldalát, és Hugh visszavonult
ugyanabban a pillanatban, hibátlan lépéssel, de előtte Curran
karmai végigszántottak a karján. A Vas Kutya Curran mögött,

465
egy alacsony nő, nekiesett Currannek, megpróbálta felszeletelni a
hátát. A Bestiák Ura megpördült és belevágta az öklét a nőbe.
Átrepült a tornyon, gurult, és esetlenül felállt.
– Vége van, Lennart – kiáltotta Hugh.
Curran nem válaszolt.
A Vas Kutyák folytatták a körözést körülötte, megpróbáltak
Curran mögé kerülni.
Hugh felemelte a kardját.
Még egyszer nem. Csak néztem, ahogy B néni meghalt. Nem
fogok itt ülni és nézni, ahogy ő is meghal.
Visszasántikáltam, megfordultam, összeszorítottam a
fogaimat, és futásnak eredtem. A tető széle száguldott felém.
Ugrottam.
A levegő süvített mellettem. Láttam, ahogy lent Hugh és
Curran bámul, arcuk megdöbbent.
A vérpáncél levált a testemről, kibővült egy buborékká a
levegőben. Visszapattantam a kövekről. A vérbuborék
kipukkant, és száraz porrá esett szét. Keményen nekiütődtem a
kőnek, és ott is maradtam. Életben maradtam. Most fenn kell
tartanom ezt az állapotot. A bal karomnak lőtték. A jobb
lábamnak valószínűleg szintén lőttek. A látásom homályos.
– Hé, baby – mondta Hugh. – Kedves tőled, hogy lejöttél.
Vigyétek.
A jobb karom alattam volt. Elengedtem Slayert, és kihúztam
egy dobókést, elrejtve a testemmel.
A Vas Kutyák felém indultak. Az alacsonyabb nő a csoport
élén volt. Hagytam, hogy közel jöjjön.
Hugh lecsapott Curranra, széles ívben meglengette a kardot.
Curran előre lépett. Hugh átdobta a kardot a bal kezébe, olyan

466
gyorsan, mintha két kard lett volna és az egyik eltűnt, majd
lesújtott Curran oldalára. Curran előreugrott, de Hugh eltáncolt.
A fenébe.
Az alacsony nő megragadta a hajamat. Beleszúrtam a lábába,
ívesen megvágtam a térdét, vártam fél másodpercet, hogy
lezuhanjon, és elvágtam a torkát.
A maradék két Vas Kutya megállt. Leguggoltam a test mellé, a
súlyomat a bal térdemre helyeztem.
– Mi a fasz – vicsorgott Hugh. – Nézz rá, félig halott. Még
csak nem is tudja használni a hátsó lábát. Kibaszottul nem tud
állni, és levág titeket, mintha gyerekek lennétek. Hozzátok el
nekem élve. Most, vagy magam foglak megölni titeket.
A két Vas Kutya előreindult: egy sötét bőrű férfi, vékony és
kemény, és egy nagyobb, zömökebb szőke, a harmincas évei
elején.
Hugh lecsapott előre, szúrt a mellkas felső részére. Curran
kitért balra. Hugh felpöccintette a kardját, és Curran nyaka felé
suhintott. Curran előre tolakodott, gyorsan, hatalmas karmaival
megcélozta Hugh bal oldalát. Hugh összeszorította a karjait, és
beleszúrt Curran gyomrába. A penge szinte teljesen elsüllyedt.
Hugh elengedte, és kiugrott a hatósugarából.
A szőke elég közel volt. Fellöktem magam a fél – guggolásból.
Nem éreztem a lábam, de engedelmeskedett. Felhasítottam a
szőke mellkasát, félresöpörtem a kétségbeesett lökését, és
belevertem a homlokom az arcába. Megbotlott. Belekönyököltem
a másik Vas Kutya torkába, megszúrtam a nyakát,
megpördültem, és csináltam egy lyukat a szőke májába.
Curran a térdén volt. A feje lehanyatlott. Hugh feléje tartott.
Futottam. A lábam behajlott alattam, és elzuhantam.

467
 – Várj a sorodra. – Hugh felemelte a kardját.
Curran felemelkedett a térdeiről, és megragadta Hught,
lerántotta a lábáról, és leszorította a karjával a testét. Hugh
beleverte a fejét Curran pofájába. Curran vicsorgott, feldobta
Hught a levegőbe, mintha nem lenne semmi súlya, és belevágta
őt a kő mellvédbe, és vissza. Hugh gerince pukkant, mint egy
petárda. Üvöltött. Curran fölemelkedett, és elhajította a
lángokba.
A mágia megütött, és egy fényes kék robbanás lőtt ki az
éjszakába arról a helyről, ahová Hugh lezuhant. Curran lenézett,
visszarántotta a lábát, és elesett.
Odahúztam magam hozzá, és a fejét a karomban ringattam.
A véroroszlán megremegett, és átfordult emberbe. Szürke
szemek néztek rám. – Szia, seggszétrúgó.
– Szia Őszőrössége.
Megcsókoltam a véres ajkát. Visszacsókolt.
– Az a fattyú teleportált. – Curran grimaszolt. – El tudod
hinni ezt?
– Megszorongattad. Gyenge.
– Eltörtem a gerincét.
– Azt hallottam.
– Reggel érezni fogja.
Nevettem. Ettől kijött egy kis vér.
– Az embereink kiszabadultak? – kérdezte Curran.
– A legtöbben.
– Most menned kell – mondta.
– Nem.
– De. Mindkét lábam törött, és nem tudsz vinni.
Letöröltem a kormot az arcáról. – Hogy a pokolba csinálta ezt?

468
 – Varázslatot használt. A csontok rosszul forrtak össze. Fáj
egy kicsit.
Valószínűleg pokolian fájt.
– Kate – mondta. – Halálra fogsz égni. Hagyj itt, és próbálj
meg lejutni az udvarra, mielőtt ez a hely összedől.
– Egy perc múlva fel fogok kelni, és kihúzlak a torony szélére.
Aztán átugrunk a falon.
– Ez tizenöt méter mélyen van – mondta. – Ezt úgy hívják,
hogy öngyilkosság.
– Vagy halálnak, a mi feltételeink szerint.
– Hagyj itt, a fenébe is.
– Nem, most én jövök, hogy megmentsem magunkat. Ugrani
fogunk – köhögtem. A füst már ette a tüdőmet. Annyira fáradt
voltam. – Én csak pihenek egy fél percig. A karom fáj egy kicsit.
Ott feküdtem mellette.
– Hozzám jössz feleségül? – Kérdezte Curran.
– Te most erről kérdezel engem?
– Úgy tűnik, mintha ez egy jó idő lenne erre a kérdésre –
mondta.
Megérdemelte a becsületes választ. – Ha hozzád megyek,
akkor te a férjem leszel.
– Igen, ez így működik.
Nagyokos. – Magammal foglak rántani.
– Azt hittem, hogy ezt már elrendeztük.
– Amikor eljön az idő, azt tudom mondani neki, hogy „Ne
harcolj vele. Ő csak valaki, aki nem számít.” De így házasok
lennénk.
– Azt várod el, hogy emögé bújjak? – Kérdezte. – Ilyen
keveset gondolsz rólam?

469
 – Nem. Tudom, hogy nem. Tudom, hogy ez nem számít
neked, mert szeretsz. Ez csak valami, amit magamnak mondok,
amikor felébredek az éjszaka közepén, és nem tudok elaludni.
A hőség közelebb jött. Tényleg el kellett hagynunk a tornyot.
– Az ajánlat még él? – Kérdeztem.
Bólintott.
– Ez egy igen. Szeretnék a feleséged lenni.
Átnyúltam felette. Megfogta a kezemet és megszorította.
Varázslat tört elő. A kőpadló lezuhant alólam. Egy sima kő
csúszva kinyílt alattam. Legördültünk ezen, egészen az útig, ahol
finoman megálltunk. Pislogtam, és megláttam Astamurt egy
szekér és egy szamár mellett állni. A szamár és a pásztor
szemezett velünk.
– Nos? – kérdezte Astamur. – Ti ketten ott fogtok feküdni
egész éjjel?
Ez nem angolul volt, de ugyanúgy megértettem. Tátott szájjal
meredtem rá.
– Hamarabb megmentettelek volna titeket, de fontos dolgokat
kellett megbeszélnetek a kapcsolatotok szempontjából.
– Mi a pokol…? – Curran küzdött, hogy felkeljen.
Most nincs itt az ideje, hogy megvizsgáljuk az ajándék ló
fogait. Megtámasztottam, és félig vonszoltam, félig húztam őt a
szekérhez. Ráesett a deszkákra. Mellé estem. A szamár elindult,
és a szekér kivitt minket a kastélyból.
Tűz csapott ki a kövek felett. Lassan, mintha habozna, a
kastély falai elindultak, és lezuhantak a szikláról, ezer darabra
törtek, ahogy zuhantak.
– Ki vagy te? – kérdeztem.

470
 – Mondtam neked, hogy én vagyok a pásztor. Én őrzöm
ezeket a hegyeket.
– Halhatatlan vagy?
– Nem. Senki sem halhatatlan valójában. De nagyon régen
születtem, amikor a varázslat még erős volt. Aztán a varázslat
megfogyatkozott, és egy ideig aludtam. Most a hatalmam
visszatért, és újra egy vagyok a hegyekkel.
– Miért mentettél meg minket? – kérdeztem.
– Az apád megrészegült – mondta Astamur. – Régóta
ismerem őt. Akkor találkoztunk, amikor a tenger és a hegyek
fiatalabbak voltak. Nem számít, mennyi idő telik el, és mi
történik vele, nem fog megváltozni. Ő az, ami. Te nem vagy
olyan rossz. Túl keménynek próbálsz lenni, és epekedsz a vér
után, de a szíved jó.
Nem tudtam, mit mondjak.
– Egy nap majd el kell döntened, hogy hol állsz – mondta. –
Én reménykedek benned, így ugyanazt a dolgot, amit
elmondtam az apádnak, elmondom neked is. Ha nyitott kezekkel
közelíted meg ezeket a hegyeket, tárt karokkal várlak téged, de
ha kardot ragadsz, meg fogsz halni általa.
– Az apja hogy döntött? – Kérdezte Curran.
– Ő úgy döntött, hogy nem jön ide, ami már önmagában is
válasz. Vannak ősiek a világon, olyanok, mint ő és én. Ezek
ébrednek. Az apád, használni akar majd téged. Hamarosan lehet,
hogy csinálnod kell egy bázist.
– Gondolod, hogy nyerni tudok? – kérdeztem.
– Az apád ellen? Nem, most nem – mondta Astamur. – Talán
idővel. Egy okos harcos megválasztja a csata idejét.
– Emlékezni fogok erre.

471
 A szamár kopogott, a patadobogása nagyon hangos volt. Sós
szél fürdette az arcomat. Rájöttem, hogy a mólón voltunk.
– A hajó elhúzott, de egy csónak jön vissza. Azt tervezik, hogy
kimentenek titeket a várból – mondta Astamur. – Jó barátaid
vannak.
Felemeltem a fejem, és megláttam Andreát és Raphaelt egy
csónakban.
Tíz perccel később felhúztak minket a Rush fedélzetére.
Andrea gyengéden leültetett a kabinban. A falnak dőltem.
Curran feküdt mellettem. A lábai nem néztek ki jól. El kellene
törni őket. A csontjaim fájtak, ha csak rágondolok.
Derek a hasán pihent, a hátát égési sérülések borították. Keira
véres volt. Eduardo egész testét korom és égési sérülések
borították. Mahon Georget ringatta, könnyekkel a szemében. A
karja hiányzott. A francba.
– Ez rendben lesz, apa – mondta neki.
– Mit fogok mondani az anyádnak...
– Azt fogod mondani neki, hogy megmentettem egy nőt
szülés közben. – George odapillantott a hosszú vitorlavászonra,
ahol Desandra két meztelen babával összegömbölyödött.
Barabas halkan megkérdezte tőlem. – Mi a helyzet
Desandrával?
– Mi lenne vele? Hacsak nem akarja, hogy kitegyük valahol,
elvisszük magunkkal. Hová menne máskülönben?
Mindenki véres volt, megvert, és gyászolt.
– Végül – mondta Saiman. – El tudtunk indulni.
Christopher odaállt mellém, és mosolygott.
A Rush elfordult, felgyorsult, és kicsúszott a kikötőből. A
hegyek távolodtak.

472
 Néztem a felhalmozott fémhordókat, ahogy ott terpeszkedtek
a hajó orrában, kötelekkel biztosítva. Legalább ezt megszereztük.
Legalább megvan a panacea. Maddienek nem kell meghalnia. B
néni soha többé nem látja az unokáit, de legalább, ha Raphaelnek
és Andreának olyan babáik lesznek, nekik nem kell…
– Nézd! – Raphael felkiáltott, és északi irányba mutatott.
Egy flottányi hajó horgonyzott a kikötő görbülete mögött. Hat
nagy hajó, a legnagyobb hosszabb, mint a Rush. A Vas Kutyák
zászlaja lengett rajtuk.
– Tartsd vissza a lélegzetedet – mormolt mellettem Saiman.
A Rush keresztülsuhant a tengeren.
Eltelt egy perc. Egy másik. A levegő vastag feszültséggel telt
meg.
Ismét fordultunk, és átszáguldottunk a kék hullámokon. Hugh
flottája eltűnt a szemük elől. Megengedték, hogy elmenjünk.
Nem tudhatják, hogy mi történt.
Doolittle begurult a képbe. Egy régi kerekesszékben ült. Vajon
Saiman valóban megszerezte ezt neki? Mennyire nem vall rá.
Doolittle megköszörülte a torkát. – Valaki megrongálta a
hordókat.
Curran felegyenesedett. – Mi?
– Valaki megrongálta a panacea hordóit – mondta Doolittle. –
A pecséteket feltörték.
Barabas felrántotta a legközelebbi hordó fedelét, beledugta a
kezét, és visszahőkölt. – Porított ezüst.
– És arzén – mondta Doolittle.
– Az egészet? – Kérdezte Curran.
Doolittle szemei elhomályosodtak. – Minden hordót.
Az Isten verjen meg, Hugh.

473
 – Hogyan? – kérdezte Andrea. – Hogy jutottak fel a
fedélzetre? Azt hittem, valaki ellenőrizte a hordókat, miután
berakodták.
– Én – mondta Doolittle. – És én magam zártam le
mindegyiket. Saiman volt az őr.
Saiman. Természetesen.
Curran felpattant, megragadta Saiman a torkát, és felrántotta.
Saiman lába elhagyta a fedélzetet.
– Te! – Curran vicsorgott. – Hagytad d'Ambraynak, hogy
megmérgezze.
Saiman nem próbált ellenállni.
Curran áthajította a fedélzeten. Saiman a hátával nekiütközött
a kabinnak, és felállt. – Haragudhatsz mindenért, ha akarsz –
mondta. – Nem volt más választásom. A szerződés, amit
aláírtunk arra kötelez, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt,
hogy fenntartsam a biztonságotokat. Világossá tették számomra,
hogy a panacea feláldozása volt az egyetlen módja annak, hogy
biztosítsam a túlélést. Azok a hajók sohasem engedték volna
meg, hogy elmenjünk. Azt tettem, amit tennem kellett, hogy
mindannyian haza tudjunk menni.
Curran hintázott a lábán, a szeme tiszta arany lett.
– Hagyd – mondtam. – Hagyd, édes. Vége van.
Curran becsukta a szemét, és visszafeküdt. Nem vesződött
fenyegetésekkel és ígéretekkel. Nekik most semmi sem lenne jó.
– Szóval ez az egész a semmiért volt? – ezt Andrea mondta,
túl magas hangon. – B néni a semmiért hal meg?
Raphael ököllel belevágott a hordóba, és behorpasztotta.
Eduardo káromkodott. Keira felsikoltott, a hang tele volt
frusztrációval.

474
 Nem tudtam elviselni ezt. Eltakartam az arcomat.
Mindez a semmiért. B néni soha többé nem látja az unokáit, a
semmiért. Doolittle bénultsága, George karja, Curran lába, a
semmiért.
Könnyek áztatták az ujjaim. Rájöttem, hogy végül sírni
kezdtem.
– Úrnő? – A hideg ujjak finoman megérintették a kezem. –
Úrnő?
Nehézkesen elvette a kezem az arcomról. Nem tudtam még
beszélni.
Christopher engem nézett, aggódó arccal. – Kérlek, ne sírj.
Kérlek.
Nem tehettem róla. A könnyek folyamatosan csak potyogtak.
– Kérlek, ne sírj. Itt. – Kihúzott egy krétát a tartalék övemből,
ami körbeölelte a derekát, és lekezdett rajzolni egy bonyolult
írásjelet a fedélzeten. – Többet fogok csinálni. Sokkal többet
fogok csinálni a panaceaból most rögtön. – Elkezdett
gyógynövényeket előszedni a tasakokból. – Annyit fogok
csinálni, amennyit csak akarsz. Csak kérlek, ne sírj.
Két órával később megvolt az első adag panacea. Doolittle
letesztelte, és azt mondta, hogy ez a legerősebb, amit valaha
látott.

475
Epilógus
Az októberi éjszaka meleg volt, de a Torony legfelső emeletén
lévő erkély, ami a nappalinkból nyílik, elég magasan volt, és egy
kis hűvös szellő fújt. Elbújtam az erkélyen. Ez egy hosszú nap
volt. Az új üvegház végül elkészült, és ott töltöttem az egész
napot, ástam a földet, és elültettük a gyógynövényeket, amik a
panaceahoz szükségesek. Ez gazdaságosabb volt, mint
megpróbálni megvásárolni, nagy mennyiségben. Megtanulni
elkészíteni, ahogy ez már bebizonyosodott, sokkal nehezebb volt
a vártnál. Én végül elértem néhány értékelhető eredményt, de a
két medmágus, akiket Christopher tanított, nehéz időket éltek
meg. Meg fogjuk tanulni. Ez csak idő és gyakorlás kérdése.
Még mindig nem tudni, pontosan mi volt Christopher dolga,
vagy mit csinált Hughnak, vagy hogyan, ami végül úgy ért
véget. Továbbra is azt állította, hogy ő gondoskodott Hugh
könyveiről, de én láttam a laborban, és azt, ahogy kezeli a
gyógynövényeket és a berendezéseket, az borítékolja a több éves
gyakorlatot. Ha nem a laborban volt, valahol kint tartózkodott,
általában magasan. Végül meggyőztük, hogy nem tud repülni,
de szeretett a falakon ülni, valami napos, rejtett helyen, egy
könyvet olvasva.
Alattam a Torony udvarán muzsika szólt, és a Falka tizenéves
tagjai megtettek minden tőlük telhetőt, hogy kövessék a ritmust.

476
Valahol a tömegben Maddie és Julie táncolt. Vagy inkább
Maddie táncolt és Julie együtt mozgott vele, arra várva, hogy
elkapja barátját, ha összecsuklik. Az erőltetett kóma pusztítást
végzett Maddie izomzatába. Beletelt két hétbe, miután beadták
neki a panaceat, hogy újra tudjon mozogni. Alkalmanként, még
mindig használta a kerekesszéket. A minap elkaptam őt, és
Doolittlet, amint seprűket tartottak és egymásnak mentek a
kerekes székeikkel, a folyosón. Látszólag egy lovagi tornán
vettek részt.
Doolittle valószínűleg ott volt lent, és hallgatta a zenét, és
panaszkodott a zaj miatt. Nem úgy tűnt, mintha a székben ülés
lelassította volna. George rosszabbul járt. A karja visszahelyezése
nem sikerült. Valamilyen okból, a teste elutasította a végtagot,
még azután is, hogy Doolittle visszahelyezte, a Rush fedélzetén
második alkalommal is. A karja már nincs meg. Georgenak meg
kellett tanulnia, hogyan használja a bal kezét mindenre, és ez
megőrjítette. Desandra segített neki. Ő jól alkalmazkodott. Végül
foglalkozni kell azzal a ténnyel, hogy az egyik gyermeke
lamassu, de most mindenki figyelmen kívül hagyta azt. Volt
némi súrlódás a Farkas Klánban, azzal kapcsolatban, hogy hol
helyezkedik el a Klán hierarchiájában, és amikor Jennifer
megpróbálta megbüntetni Desandrát az ő formális módján,
Desandra megmondtam neki, hogy hűtse le magát. Minden
alkalommal, amikor erre gondoltam, nevettem.
Eltemettük B nénit, egy napos dombon a Bouda Ház mögött.
Nem volt a sírban a teste, csak azok a dolgok, amiket elvitt
magával az útra. Minden második héten eljöttem, hogy
meglátogassam őt. A Torony bal oldali tornyát róla nevezték el.
Ez volt az a hely, ahová a gyerekek kerültek, amikor a

477
panaceaval kellett kezelni őket. Soha nem gondoltam volna, hogy
hiányozni fog, de így volt.
Curran lépett ki az erkélyre, és mellém ült. Nekidőltem,
átkarolt a karjával.
– Minden rendben? – kérdezte tőlem.
– Igen. Néha úgy tűnik, nem igaz, hogy megcsináltuk. –
Közelebb hajoltam hozzá.
– Kate? – Kérdezte.
– Mm-hm.
– Egy segg vagyok. És egy arrogáns egoista. És egy önző
disznó.
– Az első kettő igaz. De nem vagy önző. – Simogattam a
karját, és éreztem az izmokat a bőre alatt. – Te olyan vagy,
amilyen vagy, Curran. Megvannak az igazi okaid. Én ilyen
vagyok, és nekem szintén megvannak az okaim.
Megcsókolta a kezemet. – Szeretlek – mondta. – Örülök, hogy
velem vagy.
– Én is szeretlek – a szemébe néztem. – Mi a baj?
Elővett egy kis fadobozt, és átnyújtotta. Mi a fene lehet olyan
fontos egy fadobozban, hogy ilyen beszédet mondott?
– Mi van benne?
– Csak nyissd ki – dörmögte.
– Nem fogom kinyitni mindazok után, amit mondtál. Lehet,
hogy felrobban.
– Kate. Nyissd ki a dobozt – mondta csendesen.
Kinyitottam. A gyűrű nézett vissza rám fekete bársonyról,
halvány szegéllyel, egy nagy ragyogó kővel a közepén,
halványsárga árnyalatú. Ismertem ezt az árnyalatot. Nekem

478
adott egy gyűrűt, ami egy darabot tartalmazott a Farkas
Gyémántból.
– Valami lelkiset fogsz mondani?
– Nem – mondta Curran.
Oh, Istenem.

479