Amanda Bouchet

A Királycsináló Krónikája 1.
A tűz ígérete
"Cat" Catalia Fisa jósnőnek álcázva él egy vándorcirkuszban.
Valójában egy kivételesen hatalmas mágiahasználó - Királycsináló
néven is ismerik -, aki felismeri a hazugságokat. Catnek azonban
nem érdeke, hogy felhasználja erejét - vagy hogy más használja fel őt
-, és a radar alatt marad, távol a hataloméhes gyilkos hajlamú
családjának karmaitól.
A mágiától megfosztott Délről származó ambiciózus hadvezér,
Griffin békét kíván teremteni az újonnan meghódított birodalmában.
Amikor felfedezi, hogy Cat a Királycsináló, elrabolja őt - majd
mindent megtesz annak érdekében, hogy rávegye, segítsen a
népének.
Cat keményen dolgozik, hogy elkerülje a veszélyes sorsot, amelytől
fél, hogy a vérében van, de az erőviszonyok megváltoznak a világon.
A régi mágia már nem mindenható, egy új, fergeteges erő dolgozik.
A túlélés érdekében Catnek el kell fogadnia a valódi mélységét
annak a hatalomnak, ami elől ilyen sokáig futott - és talán megtanul
együtt dolgozni az ellenségeivel is. . . .
Fordította: Sziporka
 SZEMEIM VÉGIGFUTNAK EGY FÉRFIN, ÉS MEGAKADNAK
RAJTA.
 
Engem néz, és nehéz nem visszanézni. Sötét, vonzó, mint a mágnes,
méretei, fegyverei és viselete mind azt üzeni, hogy törzsi hadvezér.
Egy ragadozó magabiztosságával, sietség nélkül jár, ami nem leplezi
a gyors, robbanásszerű erőszak lehetőségét. Ez nem lappangó vagy
rejtőzködő, csak pórázon van.
Figyelmes, éber, mindennel tisztában van a környezetében.
Különösen velem.
Tekintetünk egymásba fonódik, és valami megdermed bennem. A
szeme Poszeidón haragjára emlékeztet - viharos, szürke, intenzív -
olyan szemek, amelyek magukba húznak, ott tartanak és lehet, hogy
soha nem engednek el.
Az adrenalin elönt, felpörgetve a pulzusomat. Dobog a szívem,
rápillantok, egész hátralévő életemben nézni tudnám. Intelligens
szemöldök. Erős állkapocs. Sólyomszerű orr. A fekete haj egy izmos
nyakat simogat a széles vállak felett, amelyek kétségkívül kardot
lengettek, mióta csak járni tud. A teste tökéletesen faragott, harcban
edzett és kemény, olyan ember, aki csekély erőfeszítéssel és
lelkiismeretének még kevesebb rezzenésével képes kettéhasítani az
ellenséget.
Folyton engem bámul, és a borzongás végigfut a gerincemen. Ez az
ember az ellenségem?
1. fejezet
Belekapaszkodtam a bíbor tunikámba, és a könnyű vásznat
elhúztam a ragacsos bőrömtől. A Dél-sintai éghajlat nem a
legrosszabb rémálmom, de néha elég közel van hozzá, a teljes
arcomat elfedő kozmetikumok fojtogató rétegeivel, a
bőrnadrágommal és a térdig érő csizmámmal együtt.
A forróság, a bőr és a sarkak még nem rejtenek el, de legalább egy
brigantinak látszok, ami azt jelenti, hogy beleolvadok a cirkuszba. Itt
a szerény annyit tesz, hogy észrevesznek.
Nyakamba fújva egy friss levegőt, a cirkuszi vásárra már felállított
asztalok sűrűjében haladok. A középső színpadon fellépők a fő
látványosság. A többiek körülveszik őket, helyet harcolva
magunknak a tömeg közepette. Ma este, minden oldalról bezárva
egy amfiteátrumban, amelyet több száz fáklya világít meg, és tele
van, úgy érzem, mintha egy küklopsz ülne a mellkasomon -
fullasztó.
Nedves fürtök tapadnak a nyakamba. Lesimítom, és
visszaigazítom a fonatomba, miközben járkálás közben fürkészem a
tömeget. Néhány törzsvendéget felismerek. Másokat soha nem
láttam még. Szemeim végigfutnak egy férfin, és megakadnak rajta.
Engem néz, és nehéz nem visszanézni. Sötét, vonzó, mint a mágnes,
méretei, fegyverei és viselete mind azt üzeni, hogy törzsi hadvezér.
Egy ragadozó magabiztosságával, sietség nélkül jár, ami nem leplezi
a gyors, robbanásszerű erőszak lehetőségét. Ez nem lappangó vagy
rejtőzködő, csak pórázon van.
Figyelmes, éber, mindennel tisztában van a környezetében.
Különösen velem.
Tekintetünk egymásba fonódik, és valami megdermed bennem. A
szeme Poszeidón haragjára emlékeztet - viharos, szürke, intenzív -
olyan szemek, amelyek magukba húznak, ott tartanak és lehet, hogy
soha nem engednek el.
Az adrenalin elönt, felpörgetve a pulzusomat. Dobog a szívem,
rápillantok, egész hátralévő életemben nézni tudnám. Intelligens
szemöldök. Erős állkapocs. Sólyomszerű orr. A fekete haj egy izmos
nyakat simogat a széles vállak felett, amelyek kétségkívül kardot
lengettek, mióta csak járni tud. A teste tökéletesen faragott, harcban
edzett és kemény, olyan ember, aki csekély erőfeszítéssel és
lelkiismeretének még kevesebb rezzenésével képes kettéhasítani az
ellenséget.
Folyton engem bámul, és a borzongás végigfut a gerincemen. Ez az
ember az ellenségem?
Nincs okom ezt gondolni, de nem maradhattam volna ilyen sokáig
életben egészséges mértékű paranoia nélkül.
Óvatosan ülök az asztalomnál, szemmel tartom, miközben
merészen utat tör egy sor bájital, csecsebecsék és amulettek
tömkelegén keresztül. Négy hasonló férfi van az oldalán. Színük
változó, de mindegyikük ugyanolyan magabiztos kinézettel
rendelkezik, bár a hadvezérhez képest fakóbb a tekintélyük és a
vonzerejük is. A szürke szemű férfi született vezető, és csak egy
idióta tévesztené el őt mással.
Olyan sokáig bámul, hogy azon kezdek gondolkodni, vajon képes-
e valahogy átlátni az arcfesték rétegeimet és leleplezni, de mivel még
soha nem láttam, nem ismerheti fel az alatta lévő személyt. Fisától
északi részéből származom, ahol a varázslat hatalmas. Ő Sinta déli
részéről jött, ahol az erő és a ravaszság dönti el, hogy ki él vagy hal
meg. Útjaink a múltban soha nem keresztezhették volna egymást, a
hadurak általában nem járnak a cirkuszba.
Félrefordulok, remélve, hogy ő is így fog tenni. Rengeteg oka van
annak, hogy egy férfi bámul egy nőt. Egy egzotikus arc és buja alak
ugyanolyan figyelmet vonz, mint egy jó rejtély, ha nem többet, és a
hadúr intenzív tekintete inkább elismerőnek, mint riasztónak
érződött.
Figyelmen kívül hagyva az arcomba kúszó pírt, kisimítom az
asztalomat borító durva gyapjútakaró ráncait, és szokásaim szerint
elrendezem a kellékeimet. Csillogó, arany betűkkel ellátott cégérem
a Csodálatos Catet – a tehetséges jósnőt hirdeti, pedig a jövő
villanásai csak hébe-hóba jönnek, főleg az álmaimban. Szerencsére
általában csak néhány kérdésre van szükség ahhoz, hogy az igazság
felfedje magát, mint a nap felé nyíló virágok. Olvasom az emberek
testbeszédét, és összeszedem, kik ők, mit akarnak, és talán még azt
is, mire képesek. Az egész a tudásról és az illúzióról szól. Aprópénzt
kapok érte, ami több, mint korrekt üzlet. Nem a jövővel házalok. Van
némi saját sejtelmem, és ez több mint elég.
A lábam idegesen remeg. A jóslatokat lazán lehet értelmezni, nem
igaz?
A közönség felhördül, megfordulok, hogy megnézzem, mi
történik a színpadon. Vaszili késeket dob a felesége felé. A nő a
függőlegesen forgó kerék lapos oldalához van kötve, és ő bekötött
szemmel. Soha nem sebezte meg, de a szívem még mindig kihagy,
minden alkalommal, amikor fellépnek. A ma este sem kivétel,
visszatartom a lélegzetem a rémülettől, amíg el nem fogy a kés.
A tömeg túlságosan el van ragadva a cirkuszban ahhoz, hogy
hasznot hozzon a vásárba, ezért újra felkelek, és a fellépők
kapujához tartok, hogy megnézzem a műsor végét, és a távolság
minél nagyobb legyen a hadvezér és köztem. Még mindig engem
néz, amikor nem kellene.
A kapun át érkező levegő frissebb, és magával hozza Cerberus
fújtató lélegzetének hangját és az ázott kutya illatát. Hadész
háziállata, ezért kétlem, hogy a forróság zavarja. Lökök felé egy kis
hűvös szellőt, és három felső ajka közül kettő köszönetként
vicsorogva felfelé görbül. Egyik nap meg fogom kapni mind a
hármat, bár nyolc év alatt ez még soha nem történt meg. Azt hiszem,
a középső feje nem szeret engem.
Az előadásával befejezve Vaszili kiszabadítja a feleségét, míg
Aetos hármas szaltóval elindul a színpadra, és platformot megrázó
harcos guggolásban landol. A tömör fa megcsikordul hatalmas súlya
alatt, és az elragadtatott tömeg rettegve mormog. Aetos
kiegyenesedik, veri a mellkasát, letépi óriás hátáról a lóbőrt és az
meggyullad. Üvöltése megrázza az amfiteátrumot. Senki sem tud
úgy ordítani, mint Aetos. Több százszor láttam fellépni, és még
mindig a hideg kiráz tőle.
Hét és fél láb magas, izmokkal barázdált és tetőtől talpig kékre
tetovált tarvai törzsi örvényekkel, lehetetlenül gyors táncban
mozgatja a kezét, tüzet szőve, amíg be nem burkolja magát az élő
lángok gömbjébe. Újabb ordítással tör át a ropogó gáton. A robbanás
szele elfújja a hajat az arcomból, és kiszárítja az orrom
belsejét. Negyven lábnyira vagyok, de úgy érzem, mintha az Alvilág
kemencéiben lennék.  Magamat legyezni hiábavaló.  Soha nem
szokom meg a déli hőséget, és Aetos fellépésével ez még rosszabb.
A sintai mágianélküliek alig tudják visszatartani magukat. Mintha
gyerekeknek csinálnánk trükköket - minden elvarázsol. Számukra a
cirkusz a hatalom és a képtelen mágikus élvezetek forgataga.  A
vásári asztalokat és színpadot körülvevő, kőből kirakott, koszos
padlótól a kör alakú kőülések magaslatáig mindenfelé fel-le
ugrálnak az emberek, dörömbölve és kopogva a lábukkal.
Lábam a tömegével együtt kopog, szemem Aetost követi a
színpad körül.  Micsoda megkönnyebbülés, hogy visszatérhetek
Sintába, még a por és a meleg ellenére is. Mindent megteszek, hogy
Thalyria nyugati oldalán maradjak. Legutóbbi tartózkodásunk során
a középső Tarva birodalmában a mellkasom szorított, és az ujjaim
kés után viszkettek.  Valószínűleg elkezdenék árnyékok miatt
ugrálni, ha a cirkusz valaha is egészen kelet felé venné az útját
Fisáig. Csak szülőhelyem gondolatától lesz hideg a verítékem.
Sinta.  Tarva.  Fisa. Nyugattól keletig.  Itt… Semmi, nem gondolok
rájuk.
A közönség ujjongással fogadja Aetos tüzes mozdulatait.  A
mágianélküli tömeg az amfiteátrumban eksztázisban van - és nem
csak a bemutató miatt.  Azóta ünnepelnek, mióta a déli törzsi
hadvezér csapást mért észak felé a Sinta kastélyra, hogy saját
nővérét trónra ültesse.  Azt gondolhatnád, hogy Dionüszosz három
hónapra elég borkészletet dobott le az egész birodalomra.  A
templomok zsúfolásig megteltek a hálásan imádkozó sintaiaktól,
szent embereik ajándékoktól roskadoztak, hogy felöltöztethessék és
etethessék a szegényeket.  Athéné szobrait, akit láthatóan nagyon
szeret a hódító hadvezér, maguktól állítják fel városokban és
falvakban, innen a Sinta északi részén található Jég-síkságig.  A
boldogság és a nagylelkűség uralkodik, és nem is akarok
belegondolni, hány juhot vágtak le ünnepi lakomákra.
Először a történelemben, a varázslat nélküli többség van
hatalmon, a mágianélküli köznép szó szerint az utcán táncol - de
csak akkor, amikor nem vetik magukat csúszómászó hűséggel az új
királyi család lábai elé. Vagy legalábbis ezt hallottam. Valójában nem
láttam az új uralkodókat, de a hír gyorsan terjed, ha valami
érdekes. Miután a hadvezér és déli hadserege tavasszal megszerezte
a sintai trónt, családjának hetekig eltartott északra költöznie.  Nem
azért, mert lassúak, hanem azért, mert rengeteg imádó ember került
az útjukba.
Nem titok, hogy az északi születésű mágiahasználó dinasztia
tagjai itt Sintában zsarnokok voltak, akárcsak minden más helyen
Thalyriában.  A mágianélküli nép tudja, hogy jobban járnak, ha
közülük valaki kerül hatalomra.
De varázslat nélküli uralkodók?  Cinikus horkantásom elveszik a
tömeg zsivajában. Nem fog sokáig tartani.
A lóbőrt a vállára vetve Aetos hatalmasat ugrik a levegőbe, és nem
tér vissza. Hosszant lebeg a szabadtéri ülőhelyek felett, és lángot lő a
sötétedő égbe.  Szemerkél az eső a szikrák záporában, amelyek
elszenesítik a megemelt fa színpadot, és fokozzák a mindent
elnyomó forróságot. Az utolsókkal együtt landol, hatalmas csizmája
alatt eltapos egy kezdődő tüzet, természetesen ordít, majd
ünnepélyesen meghajol.
Vigyorogva takarom be a fülemet.  Lehet, hogy megsüketülök a
tapstól.
Aetos fekete köpenyt és vörös lángot kavarva lépked a kijárat felé,
és odabólint felém, miközben Desma színpadra lép Ezerszínű
táncával.
A nő a kithara dallamára lépeget, lassan indulva és fokozatosan
gyorsítva, amíg a színek kaleidoszkópja kavarog a színpad körül. A
lába alig érinti a földet.  Szivárvány ragyog minden pórusából,
minden hajszálából és szempillájából, és lehetetlenül összetett
színkavalkáddal világítja meg a nyári alkonyatot.  A szeme több
színárnyalatban izzik, mint amire az isteneknek neve
van.  Felfoghatatlanul gyönyörű, Desma a nagy finálé, és a tömeg
imádja.
Ugyanolyan elvarázsolt vagyok Desma táncától, mint mindenki
más, és Vaszili kicsal egy nyikkanást belőlem, amikor a kés tompa
végével a bordámba bök.
- Ott kéne lenned vele, Cat.  Készíts egy új számot, és nevezd a
Fantasztikus Fisai Ikreknek.
 Kihúzom a kést a kezéből, megfordítom és én is oldalba bököm. -
Az ikrek hasonlítanak egymásra.
Oda-vissza néz Desma és köztem.  - Alacsony.  Hosszú, sötét
haj. Élénkzöld szemek. Fisai.
Oké. Ott a pont. Még egyidősek is vagyunk - huszonhárom.
Lesimítom a kezem, jelezve a gömbölyded idomú alakomat, majd
Desma sokkal egyenesebb vonalaira mutatok.
Vaszili elvigyorodik, és széles bajusza szétterül, mindkét oldalán
majdnem találkozik bokros szemöldökével.  – Hát ez az.  Desmának
többet kellene ennie.
Felhorkanok. - Vagy nekem kellene kevesebbet.
- Nő vagy, Cat. Így kell kinézned.
Grimaszolok egyet felé.  Vaszili családtagként bánt velem a
felbukkanásom óta - tizenöt éves voltam, lesoványodott és koszos,
hólyagokkal tele az egész lábam. - Az éhezés hatása, hogy az ember
megbecsüli az ételt - mondom, és a szemeim végignéznek azon a
helyen, ahol először láttam Selena utazó cirkuszát előadás
közben.  Nyolc év telt el, de ez a Dél-sintai porkupac továbbra is a
kedvenc helyszínem.
Vaszili visszakapja a kését, és a markolat tövét a tenyerén forgatja,
egy képzeletbeli tengelyen forgatva.
Figyelem az örvénylő pengét. - Bárcsak én is meg tudnám csinálni.
Mosolyogva növeli a sebességet, amíg a kés nem lesz más, mint
egy homályos folt.
- Felvágós - mormogom.
Kuncog, hátralép, hogy Desma át tudjon menni a kapun.
Folyamatosan mozog, ritmikusan ring, én pedig követem.
Mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy nem tud csak úgy
megállni, különben a színek felgyülemlenek benne, és az
elviselhetetlen nyomással jár. Megfogja a kezeimet, és a táncába
forgat, a lábunk port ver fel a csillogó levegőbe. A kijáratnál
elhaladunk Cerberus mellett, az egyik feje felbukkan, és a füle
megrándul.
Desma színei apró foszlányokban átsiklanak felettem, és a
bőrömbe simulnak. Szivárványai felém ugranak, mohón, és olyan
gyorsan felszívom őket, hogy a varázslat elfojtja a lélegzetemet és
elsodor.
- Csillapíts le, Cat. - Végigvezet minket a durva kőfalon, miközben
az amfiteátrum hátsó oldalán haladunk. - Balzsam vagy a lelkemnek.
- Egy vödör víz vagyok a máglyádra.
Nevet a fanyar válaszomon, a torkából ömlenek és belém
süllyednek a színek.
Nem tart sokáig, hogy Desma abbahagyja az izzást, és ereje eléggé
feltölt energiával, hogy elfelejtsem a fojtogató hőséget. Szivárvány
száll az ujjbegyemről, és színes fröccsenésekkel festi be az esti
árnyékokat. A falra rajzolok egy képet Minótauroszról, majd
ártalmatlan varázsszalagokkal célzok az elhaladó barátokra. Tadd és
Alyssa bukdácsolásnak a kiégett fű felett, hogy elkerüljék a
sugárnyalábokat. Zosimo és Yannis magával viszi színes
röplabdámat, mielőtt képzeletbeli sebektől fetrengenek a földön.
- Cat! Veszélyes vagy! - dörgi Aetos mögöttem.
Nevetve megpördülök, és megütöm minden erőmmel, ami csak
maradt. A varázslat nem hat rá jobban, mintha csiklandoznám, de
úgy viselkedik, mintha ismét a gleccsereken nézne szembe az
emberevő Trákiai Lidérccel.
Arca eltorzul, és minden lépéssel fenyegetőbbé válik. Nézem
behemót alakját és mögötte a hatalmas lóbőr verdesését, sötét
szárnyaként csapkod mögötte, és azt kívánom, bárcsak én is
dacolnék a Jég-síksággal, legyőznék egy szörnyet, és felajánlanám,
mint ő annak a lidércnek a fejét az isteneknek.
Mivel szolgáltam rá a varázslatomra, a túlélésen kívül?
Aetos átgázol a színekkel teli levegőn, majd megragad, és egy
medveölelésben szorít össze. - Ki nevet most? - dübörög valahol a
fejem felett.
- Túl szorosan tartasz - zihálom, a varázslat pezseg, ahogy a
csontjaim elmozdulnak.
- Sajnálom. - Elenged, én megint kapok levegőt. Jeges-kék szeme,
mint a Jég-síkság, elkeskenyedik, amikor jól megnéz magának. -
Zeuszra! Úgy nézel ki, mintha negyven éves lennél. Ujjával a
kisminkelt orromra koppint. - Az arcfestésed olyan vastag, hogy alig
látom, mi van alatta.
 - Ez a cél - mondom ravasz vigyorral.
Arckifejezése kijózanít. - Ki elől bujkálsz, Cat? Ki vagy te?
Elhúzódom, a jókedv elszáll, mint a mások mágiája. Aetos évek
óta nem nézett így rám. Azóta nem, hogy abbahagyta a
kérdezősködést, honnan jöttem és miért sikítok éjszaka.
Egy pimasz mosolyt kényszerítek ki magamból. - Én vagyok
Csodálatos Cat, a tehetséges jósnő.
Nem mosolyog vissza, csak akkor enged el a horogról, amikor
pillantása értésemre adja, még nem végzett horgászattal. - Itt az
ideje, hogy elkápráztass néhány sintait, Csodálatos Cat, a tehetséges
jósnő.
A feszültségnek, amelyet annyira nagyon utálok, vége szakad,
amikor Desma megpaskolja a hátsómat. - Vagy ezek a nadrágok
zsugorodtak össze, vagy megint túl sok fűszeres sütit eszel.
Felháborodott hangot adok ki. - Miért foglalkozik velem
mindenki?
Vigyorog. - Mert furcsa vagy, és senki sem tudja, ki vagy.
- A nadrágom rendben van. - Valóban kényelmetlenek
mostanában, de nem akarom beismerni.
Aetos a homlokát ráncolva keresztbe rakja a karját. - Túl szorosak.
Ha azt látom, hogy bárki öt másodpercnél tovább néz rád, letépem
véres fejét a véres testéről.
A jobb szemöldököm felkúszik. - Akkor minden nagyon véres
lesz.
- Nevess ki mindent, amit csak akarsz - morogja. - Csak nehogy
pórul járj.
Jelet vetek az olümposzi isteneknek. - Adjatok türelmet.
- Most komolyan, Cat. - Desma megragadja a karomat, váratlan
sürgetés érződik a szorításában. - Az arcfestékek és a ruha sokkal
idősebbnek és tapasztaltabbnak mutat, mint valójában vagy.
Óvatosan járkálj a tömegben ma este.
A szemem forgatom. – Eddig is ezt tettem.
- Tudom. - Olyan hirtelen enged el, ahogy megfogott. - De
Sintában más a helyzet, főleg délen. Ezek az emberek rájöttek, hogy
az izom képes legyőzni a varázslatot. A mágianélküliek egész
tavasszal és nyáron bátornak érezték magukat, és te nem akarsz
senkit se véletlenül megölni.
Megmerevedtem. - Miből gondolod, hogy meg tudnám tenni?
Desma megvonja a vállát. Aetos túl érdeklődőnek tűnik, ezért
ráirányítom a figyelmet.
- Te tűzzel ölhetsz.
- Egy ujjal is tudok ölni - gúnyolódik, és csettint egyet. - Gyorsan.
Desma apró kezei a keskeny csípőjén landolnak. - Varázslatról
beszélünk, nem obszcénul túlburjánzott óriásokról.
- Kit hívsz obszcénnek, szivárványos nő? - Aetos hordó mellkasa
felháborodástól rázkódik, zivatarfelhők gyülekeznek a szemében.
- Álljatok le! - Szakítottam félbe a civakodásukat, mielőtt esélyük
lenne belemelegedni. A párkák ennek a kettőnek mindent hátránnyá
változtattak - egy hatalmas, tetovált déli, akit tűzzel és repüléssel
ajándékoztak meg, és egy apró félistennő, akinek a ritka szépségen
és a színes ragyogáson kívül más olimposzi öröksége nem volt.
Micsoda pár. Szeretném, ha végre együtt aludnának, és az összes
elfojtott érzelmüket a szabadjára engednék. - Mennem kell. Az
asztalom fel van állítva.
Aetos kacsintott. - Óvatosan odakint.
Meglöktem.  Mintha egy márványszoborba döngöltem volna a
kezemet.  - Miért gondolja mindenki hirtelen, hogy védelemre van
szükségem?  Nem épp most döntöttél úgy, hogy én vagyok a
fenyegetés, aki véletlenül ölhet?
- És tudnál? - kérdezi Desma.
Megrázom a fejem.  - Természetesen nem. -  Utálok hazudni a
barátaimnak.
***
Egy fiú, kezében egy bogyósgyümölcsös jégkásával és az állán
lecsöpögő piros maszattal, háromszor halad el mellettem, mire végre
megáll.
Rámutatok a szemben lévő székre. – Ülj le.
Idegesnek látszik, és az ülés szélén landol.  - Látod a jövőmet?  -
kérdezi.
- Talán. -  Soha ne kötelezd el magad valami mellett, amit
valószínűleg nem tudsz megtenni.  Megpróbálhatok teázni
Zeusszal. De ez nem jelenti azt, hogy sikerülni fog.
Arckifejezése harciassá válik. - Ez azt jelenti, hogy nem látod?
- Kössünk üzletet. - Előrehajolok, lehalkítva a hangomat. - Ha nem
gondolod, hogy jó munkát végzek, akkor nem kell fizetned.
A mogyoró szeme élesebbé válik, és bólint.
- Mondd ki - kérem.
- Megegyeztünk.
Elégedetten hátradőlök. - Mit akarsz tudni?
Kényelmetlenül mocorog. Arca, most kisfiús és elkínzott, de benne
van annak az ígérete, hogy néhány év múlva szíveket fog
összetörni.  Várok, próbálok türelmesnek tűnni, míg végül kiböki a
kérdését.
- Lesz valaha varázslatom?
Elfojtok egy sóhajt.  Vagy varázslattal születtél, vagy
nem.  Mágiahasználó vagy vagy mágianélküli.  Kegyetlennek tűnik
azonban a remények túl gyors letörése. - Add a kezed.
Bizakodva kinyújtja a jobb kezét.
Megtörlöm csúszós tenyeremet a bőrnadrágomon, ami nem segít
semmit, majd a kezét az enyémbe fogom.  Övé ragacsos a bogyós
jégkásától, végül forró bőrünk összeolvad.
A tenyérolvasás egy ősi rituálé, amely nem hordoz semmilyen
jelentős dolgot. Semmilyen fontos dolgot nem olvashatsz ki a kézen
lévő vonalakból, de ha a fiúban a Jég-síkság egy apró, jeges szilánkja
ott van, akkor azt megérzem.  Az ereje ugyanúgy el akar jönni
hozzám, ahogy a halandók az Istenekhez.
Nincs semmi.  Meleg, ragacsos és bogyósgyümölcs illatú.  A
kezében nincs hatalom, bár ez nem azt jelenti, hogy a varázslat
örökre elkerüli.  Habozom, mielőtt veszélyes útra terelném.  - Miért
akarsz varázslatot?
Arca elpirul.  - Soha nem leszek olyan okos és erős, mint a törzsi
hadurak. Ha nincs mágiám, akkor nem lesz semmim.
Ez nem igaz.  Van agya.  Egészségesnek tűnik.  Bármit megtehet,
amit csak akar. A fiú hisz abban, amit mond, különben a varázslatom
reagálna a hazugságra.
- Bátor vagy? - kérdezem.
Meglepettnek tűnik. - Megpróbálok az lenni.
 - Szereted az anyádat?
Bólint, és a szemöldöke összehúzódik a kérdésemre.
- Mondd ki hangosan - ragaszkodom hozzá.
- Szeretem az anyámat.
- A családod jó hozzád?
Bólogatni kezd, én pedig szabad kezemmel felemelek egy
figyelmeztető ujjat.  Hallanom kell.  Varázslat van a beszélt
nyelvben.  Ez kötelez.  Ennek oka van, hogy az emberek valaki más
szavát kérik.  Az ember által kimondott minden szó lehet ígéret -
vagy árulás.
- Jók hozzám - válaszolja.
Szerető család. Mennyire szokatlan.
- Ha látnál egy gyereket, ahogy megverik, elsétálnál vagy
közbelépnél?
Tágra nyílik a szeme. - De mit tehetnék?
- Ez nem válasz a kérdésre.  - Kemény él kúszik a hangomba, és
elsápad.
Megjegyzés magamnak: Ne ijesztgesd a gyerekeket.
A vállát kihúzza. - Beleavatkoznék.
A lelkem sajgására készülök. Meglepő módon nem jön.  Az igazat
mondta, ami méltóvá teszi a tanácsomra. Bátor és van egy családja,
ami támogatni fogja, ez azt jelenti, hogy valóban túléli.
- Az istenek kedvelik a kedvességet és az önzetlenséget. - Egyesek
legalábbis ezt teszik, és az olyan hitvány emberek, mint Aarken
unokatestvérem, megjárják. Hah!  - Megfelelő körülmények között a
jóság és az őszinteség jutalmat kaphat.
A fiú zavartnak tűnik.  - Jónak kell lennem, és varázslatot kell
kérnem az Istenektől?
Visszaülök, elengedve a kezét. - Igen, de nem mehetsz be csak úgy
a templomokba imádkozni, és azt mondani, hogy kérem,
kérem.  Nem így működik.  Bizonyítanod kell.  Ha idősebb leszel,
bölcsebb és sokkal erősebb, válaszd a Jég-síkságot vagy az
Orákulum-tavat.
- Úgy érted, menjek északra. - Szeplős orrát felhúzta az irtózattól.
- Ott van a varázslat.  Itt olyan messze vagyunk az Olimposztól,
hogy gyenge és felhígult azokban az emberekben, akik egyáltalán
birtokolják.  Még a mágiahasználóknak is gondjai vannak ilyen
messze délen.  Legtöbbnek közülünk egyre nehezebben megy a
hatalom gyakorlása.
- A legtöbbnek?
Konspiratív módon kacsintok. - A legtöbbnek.
A fiú fehér és egyenes fogakkal rágja bogyófoltos ajkát. - Melyiket
válasszam?
Annyira komoly, hogy a mellkasomban valami összeszorul.  Az
ördögi mágikus lényekhez vagy a sárkány méretű Orákulum-tavi
halakhoz irányítsam. Mi van, ha halálba küldöm?
- Nagyon erősnek kell lenned ahhoz, hogy túléld a Jég-
síkságot. Az orákulumok szeszélyesek, de általában biztonságosabb
választás.
Bólint, és eltárolja az információkat.  Két garast kellene
számláznom az ilyesmiért, különösen Sinta déli részén.  Itt kevésbé
ismerik a varázslatot és a történelmet, mint bárhol máshol
Thalyriában.
- Melyik tó? - kérdezi.
Készítsd elő azt a három garast. Talán négyet is ...
- Ez a te választásod, attól függ, melyik Istent akarod, hogy
megvédjen.  - Előrehajolok, majd félhangosan mondom: - De ha
valahol Fisa közelében leszel, és látod Poszeidón háromcsápú
pisztrángját, mondd neki, hogy Catalia üdvözli.
Riadtan húzódok hátra. Mi a pokol? Nem fecsegem csak úgy ki a
dolgokat.  Épp most adtam ki olyan információkat magamról,
amelyeket még soha nem mondtam el a barátaimnak, beleértve a
teljes nevemet is.
A fiú szeme olyan kerek lett, mint egy agyagedény.  - Jártál egy
orákulumnál? - túl hangosan mondja.
A gyomrom háborog, miközben kíváncsi vagyok, mikor hagytam
abba, hogy a saját számat irányítsam.
Rohadt beavatkozó istenek. Mit akarnak ezzel a gyerekkel? Vagy ami még
rosszabb - velem?
Vonakodva bólintok.  - És most jön a vége.  Nem a hátulütője -
pontosítom.  Nem is akarok arra gondolni, hogy egy óriási hal
megemésszen. - Az orákulumok a szemedbe néznek, belepiszkálnak
a fejedbe, majd megkóstolnak.  Ha szerencséd van, segítenek.  Ha
nem vagy méltó, egészben lenyelnek.
Elsápad. – Embereket … esznek?
- Még az orákulumnak is ennie kell. Van egy unokatestvérem, aki
ezt nehéz úton tanulta meg.
A fiú állkapcsa gyakorlatilag az asztalomba ütközik.
- Ó, megérdemelte - biztosítom.  Anya tudta, hogy Aarken és én
riválisok vagyunk, és a szokásos kegyetlenségével és
kiábrándultságával közölte, hogy még az orákulum előtt
gondoskodnom kellett volna róla.  Ölj vagy téged ölnek meg - a
családi mottó.
- Csodálatos vagy. - A fiú izgatottnak hangzik.
Nevetek. Valahogy. - Mindenki úgy gondolja.
Elvigyorodik az átlátszó alázatomon, és elkezd kutatni a zsebében
egy garas után.
- Tartsd meg - mondom neki. - Vegyél magadnak még egy bogyós
jégkását, és hoz egyet nekem is. - Olyan meleg van, hogy kísértésbe
esem, hogy egy ilyen megolvadjon a tarkómon, de anélkül is elég
ragacsos vagyok.
- Kösz! - Még szélesebben vigyorog.
Remélem, hogy a magamról elárult információk közöttünk
maradnak.  Mosolya elbűvölő, és nem akarok újabb ellenséget.  -
Hány éves vagy?
- Tizenhárom - válaszolja büszkén.
Ez csak egy apró csalás.  A fájdalom még mindig felszakítja a
lelkemet. Lángok hasítanak belülről, meggyulladnak a szívemben, és
elszenesítik a csontjaimat. Rögzítem testemet, mozdulatlanul tartom,
amíg az égés elmúlik.
- Tizenegy vagy - mondom hűvösen. - Miért hazudtál?
Az arca megnyúlik, és a lábára mered. – Le akartalak nyűgözni.
- A hazugságok soha nem nyűgöznek le.  - Igyekszem nem
összeszorítani a fogamat és megijeszteni.  - Ne feledd ezt, amikor
meglátod az orákulumot, különben rossz vége lehet.
Bólint, anélkül, hogy felnézne.
Verejték tör ki a felső ajkamon.  A nedvesség gyöngye lecsúszik a
gerincemen. A déli éghajlat és a fiú hazugsága miatt valakinek majd
ki kell hámoznia a nadrágomból.  Remélem Desma felkészült a
munkára.
- Mi a neved? - kérdezem.
- Jason. - Még mindig lógatja a fejét.
- Menj, vedd el nekem azt a bogyós jégkását, sintai
Jason. Elolvadok ebben a melegben.
Megkönnyebbült mosolyt villant rám, majd eltűnik.
Hátradőlök a székemen, legyezgetem magam, és vágyom a hűvös
északra, a Jég-síkságra, valamint arra, hogy visszaszívhassam az
imént mondottak bizonyos részeit.  Legalább a gyerek nem vette
észre, hogy fontos.  Poszeidón és Fisa világa messze van egy Dél-
sintai fiúhoz. Catalia nem jelent számára semmit.
Épp elkezdem meggyőzni magam arról, hogy a soha nem látott
botlásom mégsem volt olyan kolosszális, amikor egy mély hang
dübörög mögöttem, amitől megriadok.
- Az istenek nem értékelik a kedvességet és az önzetlenséget. Az
erőt és a bátorságot részesítik előnyben.
2. fejezet
A halk hang úgy hullámzik át rajtam, mint a bejövő árapály egy
sötét éjszakán, a hőség ellenére is hűvös.  Megfordulok, a szívem a
torkomba ugrik. A hadvezér, aki korábban engem bámult, közelebb
lép, hosszú ujjaival majdnem a vállamat érinti, miközben a jósnőt
hirdető transzparensre mutat.  - Elültettél egy ötletet.  De nem
mondtad el neki a jövőjét.
- Állítólag ezek a beszélgetések bizalmasak!  - csattanok fel, és
talpra ugrok. Ó, Istenek! Mennyit hallott?
- A fiú megkérdezte, van-e varázsa, de soha nem mondtad meg
neki, hogy van-e.
Az állkapcsom kiakad.  Hogy merészel bunkó módjára
kihallgatni!  - Megmondtam neki a módját, hogy varázslatot
szerezhessen. Ez jobb, mint válaszolni egy igen-nem-kérdésre.
- Szóval megszerzi?
Fogalmam sincs. Ez az orákulumtól függ. Jasonon múlik. - Ez nem
a te dolgod.
- Te egy orákulumhoz mentél. Melyikhez?
Érzem, hogy a vér eltűnik az arcomból. - Ez sem a te dolgod.
A szeme elkeskenyedett, és rám bámul a sólyom orra felett. - Mit
súgtál a fiúnak?
A szívem dadog. - Ez sem ...
- A te dolgod - fejezi be szárazon a hadvezér.
Ha a tekintetével megölhetne, halott lennék.  Nem reagálok jól a
fenyegetésekre, még a szemekkel valókra sem, és a gerincem
egyenesebb, mint Poszeidón szigonya.  - Ha engem próbálsz
megfélemlíteni, akkor ne zavartasd magad. Nem fog menni.
Telt ajka hűvös mosollyá görbül.  - Tapasztalatom szerint bárkit
megfélemlíthetek.
Kételkedve fújok egyet.  - Szeretnéd igénybe venni a
szolgáltatásaimat?  Ha igen, ülj le.  Ellenkező esetben menj
el. Elijeszted az embereket ezzel a pillantással.
Arckifejezése elsötétül. – Milyen pillantással?
 - Ezzel. -  Az ujjával az arcába bökök.  - Azt üzeni, hogy nagy
vagyok, rossz vagyok, és meg tudlak rágni, kiköpni a beled, és a csontjaidat
fogpiszkálónak használom.
A hadúr arca meglepetten grimaszol. Azt gondolnád, hogy épp a
Hidrává alakultam, és extra fejeket növesztettem.
Négy embere közül az egyik, a gesztenyebarna hajú, fejszével a
baljában, nem képes elfojtani egy horkantást, és ezért kap a hadvezér
öklével némi hátbaveregetést.  Nem túl keményen, de épp elég
keményen ahhoz, hogy a nevetés vége zihálásba fúljon.
Rápillantok a nagy, izmos férfiak alkotta félkörre, ami elvág a
cirkuszi vásár többi részének zajától és nyüzsgésétől. Az asztalom a
hátam mögött van, ők előttem, és még akkor sem tudnék
elmenekülni, ha akarnék. - Vidd máshová az erőszakot. Ez egy békés
asztal.
Békés? Az enyém? Hah!
- Törékeny virágszál - gúnyolódik a hadvezér, vonzó szürke szeme
végigfut rajtam oly módon, hogy a hőmérsékletem
megemelkedik.  Feszülten és kicsit túl sokáig tanulmányoz.  - És
elhervad a melegben.
Felhúzom a szemöldököm, elnyomva a vágyat, hogy
végigtöröljem az izzadt tenyeremet a fehér zubbonyán.  Túl tiszta
egy törzsi hadvezérhez.  Nem is érződik rossz szagúnak, kissé vad,
szénfekete haja fényes, lágyan hullámzik a nyakán.  Nincs rajta egy
csepp izzadság sem, ami feldühít.  A kardot szemlélem, kétkezes
markolata a válla fölé nyúlik a hátán lévő bőr hüvelyből, egészen
biztos, hogy a szörnyűséget fel sem bírnám emelni. Még jó, hogy van
más erősségem is.
Egy csipetnyi éles mágia megszúrja a bőrömet, és
megfordulok. Aetos figyel minket.
- Vagy leülsz, és választ kapsz egy kérdésre, vagy az az ember ott -
mutatok festett barátomra -, úgy szétpukkantja a koponyádat, mint
egy cseresznyét a varjú a csőrében.
A hadúr fogai úgy villannak meg, mint a farkasoké, mielőtt
lecsapnak. - Szerinted képes lenne rá?
- Tudom, hogy képes rá.
Az idióta tényleg kuncog. – Azt sem tudná, mi ütné le.
 Felhorkanok. - Elégetne.
- Megpróbálhatná.
Hangneme teljesen közömbös.  Összeszorítom a fogamat.  Tipikus
hadvezér: hatalmas ego, hatalmas kard, hatalmas seggfej.  Átvitt
értelemben - egyébként jól néz ki.
- Menj el - mutatok az asztalomtól távol. Senki sem inzultálhatja a
barátaimat.
A szemöldöke megemelkedik. – Menjek el?
- Szükség van rá, hogy jelnyelven mondjam el?  - Durva
kézmozdulatot teszek, ami egyetemes értelmű.
Állát simogatva a hadvezér körbejárja az asztalt.  Én is
megfordulok.  Az emberei követik, és az izmok félköre az asztal
másik oldalára mozdul, őrzik a hadúr hátát, és az én utamat ismét
megnyitják a cirkuszi vásár felé és egy tucat nagyon erős ember felé,
akik ugranak, ha szükségem van rájuk.
A hadvezér leül a fiú által használt székbe, ami eltörpül alatta.  -
Borzasztóan kicsi vagy ahhoz, hogy fenyegetést jelents - jegyzi meg
lazán.
- Ez inkább üzenet volt - válaszolom még mindig állva.
Szürke szeme acélossá válik, félig felemelkedik, kezét az asztalra
támasztja és előre hajol, amíg gyakorlatilag szemtől-szembe nem
állunk.  - Küldd el még egyszer ezt az üzenetet, és megtanítom,
hogyan kell valós fenyegetéssel élni és véghezvinni.
A fejbőröm megbizsereg.  Hitelt kell adnom neki;  a hadúr
megfenyeget nagy M betűvel. De én állandó rémületben nőttem fel,
és felismerem az igazi rossz szándékot. Ez nem az. Ez gúnyolódik a
hozzánk hasonló emberekkel.
Kivicsorítom a fogaimat, amit aligha lehetne mosolynak nevezni,
visszadobom a labdát. - Megpróbálhatnád.
- Ne kísérts - morogja halkan.
- Megpróbálsz megijeszteni?
- Örülök, hogy működik.
Nevetek - bár talán nem kellene. Hirtelen sértődöttnek tűnik.
Mágikus harcban képes vagyok magamévá tenni a többi
mágiahasználó erejét, majd saját képességeiket visszafordítani
ellenük.  Ha egy mágianélkülivel kell megküzdenem, gyorsabbnak,
erősebbnek vagy okosabbnak kell lennem, különben jobb, ha
hasznos mágiát tartalékolok.  Jelenleg nincs semmim.  Kétlem, hogy
gyorsabb lennék, és tudom, hogy nem vagyok erősebb a
hadúrnál.  Ami az intelligenciát illeti, a zsűri még nem
döntött. Legalább nekem van humorérzékem.
Úgy döntöttem, hogy tesztelem az övét, felpillantok az éjszakai
égboltra, majd összehúzódom, mintha valami félelmetes jönne
egyenesen felénk.  Mintha parancsra tenné, a hadvezér talpra ugrik,
kivonja a kardját, és látványosan ádáznak néz ki.  Szabad karja
átnyúl az asztal fölött, durván hátratol.  Megbotlok, elönt a düh,
majd felkészülök, hogy visszavágjak, amikor rájövök, hogy
megpróbál megvédeni.
A keze alatti forróság miatt a mellkasomban valami éles csavarral
összehúzódik.  Szúrós szeme felfelé, körbe, mindenhová néz, és
éberen fürkészi az amfiteátrumot fenyegetések után
kutatva. Természetesen nincs semmi ilyesmi, és a karja lehanyatlik.
- Ne rántsd fel a szemöldöködet így - korholom, kissé kifulladva,
minden ok nélkül. - Megmarad az a csinos ránc az arcodon.
Nem csinos.  Túlságosan férfias ahhoz, intenzív szürke szemeivel
és erőteljes testével.  Egy friss heg átlósan átvág a jobb
szemöldökén.  Széles szájával és horgas orrával együtt kalózos
kinézetet kölcsönöz neki, amely furcsa dolgokat okoz a belsőmben.
Amikor visszafordítja rám a tekintetét, fogalmam sincs, mit
kezdjek az arckifejezésével.  A gesztenyebarna hajú férfi már vörös
attól, hogy megpróbálja visszatartani a nevetést, ezért újra
meghajolok, és kezeimmel eltakarom a fejem.
- Mit csinálsz? - A hadvezér ismét leül, kardját az ölében tartja.
- Az istenek megbüntethetik óriási egódat, ó,
Legfélelmetesebb. Megpróbálom elkerülni a villámokat.
A fejszés hahotázik, majd elhamarkodottan hátralép.
- Így bánsz minden kuncsaftoddal? - kérdezi a hadvezér.
Meglepetésem kézenfekvő. - Eddig nem tettél fel kérdést, és pénzt
sem ajánlottál.  Nem hívnálak ügyfélnek.  Inkább vallató és zsarnok
vagy.
- Jó istenek! – morogja a fejszés. – Több vér van a pucájában, mint
nekem.
 Humor villan fel a hadúr ezüstös árnyalatú szemében. - A több vér
nem feltétlenül jár együtt ésszel.
- Az enyém igen.  - Ha a mosolyom sziruposabb lenne, a fogaim
elrothadnának.
Sötét szemöldöke felível, mintha arra akarna késztetni, hogy
mutassam meg neki az árut.  Nem vagyok biztos abban, hogy
nevetnék vagy elfutnék.  A határozatlanságom fényében a
gesztenyebarna hajú harcoshoz fordulok. - Szeretnéd, ha kiolvasnám
a sorsod? Fél áron.
- Csakis. -  Megigazítja a fejszét a vállán, ami visszatükrözi a
fáklyafényt, és hirtelen vakító fényt vet a szemembe.
Oldalra lépek. Vaknak lenni annyi, mint sötétben lenni - soha nem
jó.
- Van egy kérdésem - szakítja félbe a hadvezér.
A kíváncsiság felszikrázik. - Végre. - Egy lesújtott sóhajt hallattok,
és visszapottyanok a székembe.  Valószínűleg elég biztonságos újra
leülni. Bár a hadúr messze nem ártalmatlan, nem az a benyomásom,
hogy kárt akarna okozni nekem.  - Kezdtem azt hinni, hogy egész
éjjel itt leszünk.
Egy olyan tekintetet vet rám, amelytől elsorvadna egy olyan
ember, akit tizenöt éves kora előtt nem kínoztak meg, életében egy
sohasem vertek meg és soha nem gyilkoltak meg majdnem a saját
ágyában.
- Körülöttem a nagy száj holttestekhez vezet - mondja.
Sóhajtok, és megrázom a fejem.  - Milyen ember járkál halálos
fenyegetéssel? - És ez alatt azokat az embereket is értem, akikkel együtt
nőttem fel.
Újra előrehajol, egyik szeme gyors és váratlan kacsintással
becsukódik, ami elveszi szavainak veszélyes szélét.  - Az a fajta, aki
megteheti.
Pillangók repkedtek a belsőmben.  - Vagy olimposzi méretű
önérzeted van, vagy túlságosan kompenzálsz az önbizalom hiánya
miatt.
A hadvezér szürke szemeinek sarkaiban ránc gyűlik, és ajka a
legrövidebb mosolyra húzódik, amit valaha láttam, arcát túlságosan
vonzóvá téve kevesebb, mint egy szívverésnyi időre.
 - Béke? - ajánlja mély hangja őszintén.
Ajkamba harapok, megfékezem a mosoly viszonzását, amin nem
tudok segíteni, és úgy teszek, mintha gondolkodnék rajta.  -
Rendben. De még ne engedj el egyetlen fehér galambot sem.
Kuncog, a meleg, elismerő hang hőhullámot küld rajtam végig,
amelynek semmi köze a déli éghajlathoz.  A szavaim meglepően
rekedtesek, amikor megkérem tegye fel a kérdését.
Visszaülve a körülötte lévő négy férfi felé int.  - Hűek hozzám a
társaim?
És pont ilyet, megint kényelmetlen helyzetben vagyok.  Kérdése
egy másik életről szól, olyan, mint amikor emberek az igazságok
miatt kínoztak.
- A jövendőmondók a jövőt jósolják.  - Hevesen dobogó szívem
ellenére egyenletes hangot kényszerítek magamra.
Átfogalmazza a kérdést, közben nem veszi le rólam a szemét. - Az
embereim hűek maradnak hozzám?
Igyekszem nem mocorogni, nem tetszik sokkal jobban ez a
változat.
A hadúr a homlokát ráncolja habozásomon. - Mi fontosabb, mint a
hűség? - kérdezi.
Keménység van a hangjában, és kérdése érzékeny pontra üt.  Én
hűtlen voltam? A menekülés árulóvá vagy furfangossá tesz?
Kit érdekel? Inkább hűtlen lennék, mint halott.
A szemem a mögötte álló férfiakra mered. - Mind a négy?
- Mind a négy. - Bólint az emberei felé.
Lenyelem a félelmeimet.  A hadvezér nem ismer engem.  Nem
tudja, mire vagyok képes. - Akkor négy garas. Mindegyikért egy.
Leteszi az érméket az asztalra, én pedig zsebre teszem a pénzt, és
előbb a fejszéshez fordulok. - Mi a fontosabb? A hadurad élete vagy
a sajátod?
- A haduramé.
Nincs habozás. Nincs tétovázás.
- Választanod kell ennek a vadembernek - sok gúnyt viszek a
hangomba csak a móka kedvéért - és a feleségednek az élete
között. Kit választasz?
- Nincs feleségem.
 - De ha mégis lenne?
- Ha megnősülök, akkor a feleségem és a gyermekeim állnak az
első helyen.
Nincs égő láng.  Nincsenek olvadó csontok.  Nincs olyan
igazságszolgáltatás, amely ellensúlyozza a hazugságot.
Hagyom, hogy a szemem a távolba révedjen, és a kezeimet a
kristálygömbömre teszem, úgy teszek, mintha jósnő-szerű dolgokat
csinálnék valamennyi ideig. Valószínűleg ki kellene egészítenem egy
énekkel, de nem tudom rávenni magam.
- Az embered hűséges - jelentem be végül.  - De nem tanácsolom,
hogy jövőbeli családját felhasználd ellene.
- Lesz családom? - A fejszés szája széles vigyorra nyílik.
Eh… - Igen.  Kedves feleség.  Több erős gyerek - hazudok.  Vagy
talán nem. Honnan az alvilágból tudjam?
A hadúr rendíthetetlen tekintete miatt kényelmetlenül mozdulok a
székemen.  - Lépj hátra, Flynn - parancsolja.  - Carver, te vagy a
következő.
Sötét hajú férfi közeledik, magabiztos léptekkel halad
előre.  Körülbelül velem egyidős, sovány és magas, és úgy néz ki,
mint aki aljas a harcban.  Az a fajta ravasz kardforgató, aki képes
árnyékként mozogni és lecsapni, mire egyet pislogsz.  Ismerem a
fajtáját.  Ő az a fajta, akit szeretnél, hogy védje a hátad, és soha ne
áruljon el.  Arcvonásai, fekete haja és szürke szeme hasonlít a
hadvezérre, de a hasonlóságok ezzel véget érnek.  A hadvezér
körülbelül hatvan fonttal többet nyom, és valószínűleg vagy tíz
évvel idősebb.
A férfi - Carver - rám mosolyog.  Lehengerlő, meglehetősen
barátságos csillogás van a szemében, de kétségtelen, hogy könnyed
mosolya élesre válthat egy fenyegetéstől.
- Fontos számodra a hűség? - kérdezem.
- Igen.
Rámutatok a hadúrra. - Harcolnál ezért az emberért?
Carver bólint.
- Mondd ki - kérem.
- Igen, szeretnék. Megtettem, és újra megtenném.
 A hadúrra pillantok.  Arckifejezése kifürkészhetetlen, de a
pillantása küklopsz-lábnak érződik az arcomon.  Kínosan érzem
magam és kérem Carver kezét.  Még ha a tenyérolvasás kamu is,
durva bőre csaták és vér történetét meséli el.  - Meghalnál ezért az
emberért és ügyéért?
- Igen. - Egyszerű, egyszavas, igaz válasz.
Bámulom Carver hosszú, hatalmas, kérges ujjait.  Mi a hadúr
indítéka?  Ahogy hallottam, az új uralkodó család betiltotta a sintai
törzsek közötti harcokat.  Állítólag mindannyiuknak jól jött, amikor
egyikük átvette a hatalmat.
Elfojtok egy vigyort. Sok sikert hozzá.
- Vért ontanék érte. Meghalnék érte.
Carver igazsága annyira erős, hogy egy tényt is hordoz -
testvér.  Döbbenten eresztem el a kezét, mint egy mérgező
kígyót. Szinte soha nem hallok visszhangot az igazságok miatt.
A még mindig bennem pattogó szó azt mondja: - Az öcséd
hűséges, de azt hiszem, ezt már tudtad.
- Hmm.
Komoran nézem a hadvezért. - Ez mégis mit jelent?
- Soha nem mondtam, hogy a testvérem.
Basszus! Ki lopta el ma este az eszemet? - Ugyanúgy nézel ki.
- Nem igazán.
Legyintek a kezemmel az asztalom fölött.  - Jósnő,
emlékszel? Tudok dolgokat.
Megbillenti a fejét, keményen a szemembe néz.  Addig folytatja a
kutatást, amíg nyugtalanság hullámzik át rajtam, erre kacagni
kezdek.
A hadúr megszakítja a szemkontaktust.  - Basil - kiáltja
egykedvűen, és egy másik férfit hív előre.
Carver helyét egy szőke férfi veszi át. Jóképű, de nem figyelemre
méltó módon, erős anélkül, hogy lehengerlő lenne.  Beolvad. Azt
hiszem, ez az, amire jó.  A hadúr, Flynn és az ötödik ember nem
keverednének el.  Túl nagyok, túl erősek.  Figyelmet
követelnek.  Carver sem olvad be.  Karcsú és szögletes, ravasz
szemekkel.  Basil csak ... olyan semmilyen, amennyire meg tudom
állapítani.
 Basil jobbra mozog, távol a hadvezértől, és közelebb az ötödik
harcoshoz, akinek óvatos kék szeme, és egy hatalmas buzogánya
van, amivel valószínűleg egyszerre három koponyát tud
összetörni.  Basil mozgása aprólékos, és csak azért veszem észre,
mert megtanítottam magam olyan testbeszéd jeleket keresni, amely
segít megtéveszteni az embereket abban, hogy azt gondolják, nem
vagyok csaló.
Nagyszerű.  A hadvezér kérdésének hirtelen értelme van.  Ez egy
buli, hogy kiderüljön ki Basil. Kár, hogy meghívtak.
- Basil, igaz?  - kérdezem, bár már tudom.  Csak késleltetem az
elkerülhetetlent.
A férfi bólint.
Mély lélegzetet veszek, és megfeszítem az izmaimat, hamis
válaszra készülve. - Hová húz a hűséged?
Basil önelégültnek tűnik.  A legtöbb déli emberhez hasonlóan ő
sem sejti a varázslat és a szavak erejét. Ha ismerné, elmenekülne.
Tűz robban bennem álnok válaszára, kínzóan.  Csontok
sülnek.  Szervek pirulnak.  Igyekszem nem elsápadni, mivel az
igazságok az ő hazugságával együtt lángra lobbannak, és belsőmet
úgy perzselik, mint a forró vörös parázs.
Hirtelen mozdulattal a hadvezér lefegyverzi Basilt, és torkon
ragadja. - Kinek dolgozol?
- Hűséges vagyok!  – nyögi Basil, olyan kábultnak néz ki, mint
amilyennek én érzem magam.
Hazugsága ismét belém robbant.
- Láttam az arcát. - A hadvezér megszorítja Basil nyakát, amitől a
másik ember levegő után kapkod. - Hazug vagy.
Látta a fájdalmamat?  Emiatt jobban aggódom, mint bármi
másért. Irányítottam a reakciómat. Mindig. Honnan tudhatja néhány
mágianélküli hadúr, hogy mit is jelent egy kis arcrándulás?
Basil bedugja a kezét a zsebébe, és elővesz egy vékony, szürke
porral töltött ampullát, ezüstösen csillog a fáklyafényben, és
lenyűgözi bennem a varázslatot. Kesztyűs kezét visszahúzza, készen
arra, hogy a mérget a hadúr arcába öntse.
Átugrok az asztal fölött, magammal húzva a fekete gyapjú terítőt
és a hamis kristálygömbömet, és megfogom Basil karját.  Teljes
súlyom kell ahhoz, hogy a keze ne mozdulhasson.
- Hátra - figyelmeztetem a hadurat.  - Ez a Medúza pora.  Kővé
változtat.
Leveszi a kezét Basil nyakáról, és hátralép, otthagyva engem
lógva, mint egy idiótát az áruló csuklóján.
- Honnan tudod, hogy az? -  Metsző a kérdése, a hadvezér rám
irányítja a figyelmét, és azt hiszem, talán hagynom kellett volna,
hogy meghaljon.
- Méregszakértő.  – Vagy afféle.  Nedves fürtöt fújok ki a
szememből.  Az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy Basil
lerázzon, az, hogy Carver nagyon hosszú és nagyon halálos kardja
van a hátának szegezve.  Nagy férfiak vesznek körül bennünket,
félelmetes fegyverekkel, és senki sem csinál semmit. - Valaki levágja
végre a karját.  Vagy megöli.  Ha elengedem, akkor mindenfelé port
szór.
Flynn előkapja a fejszéjét. - Ez öngyilkosság lenne.
- Köszönöm, Flynn.  - A gesztenyebarna hajú férfi irányába
forgatom a szemem. - Tényleg azt gondolod, hogy érdekli?
Flynn megvonja a vállát. - Mindenképp halott.
Pontosan. Tehát nincs vesztenivalója.
Mielőtt bármit is mondhatnék, Basil megcsavarja a karját, amibe
még mindig kapaszkodok, és valahogy a nyakamhoz nyomja az
ampullát.  A szemem tágra nyílik, amikor a Medúza pora mélyen
belefúródik a bőrömbe, a por olyan éhes, mint egy mocsári pióca. A
mágia támadása megzavarja az egyensúlyomat, és visszabotladozok
az asztalomhoz, levegő után kapkodva, szédülten és kissé magamon
kívül.
Szörnyen eltorzult arccal a hadvezér ordít és felém lendül.
- Ne nyúlj hozzám! – sírok és kitérek előle. Amint a varázslat bejut
a szervezetembe, a méreg mindenkit megfertőz, aki hozzám ér. Nem
tudom, mennyi időbe telik.  Egy normális ember számára
gyorsan. Nekem hosszabb ideig tart.
Végtagjaim gyorsan elnehezülnek.  Lassan a bőröm
megkeményedik, elszürkül.  Nem aggódom.  Medúza pora
varázslaton alapul.  A testem úgy emészti meg a mérget, mint a
báránypecsenyét vacsorára.  Kényszeríts le elég mérgező bogyót a
torkomon, vagy dugj be egy viperát az ágyamba, és meghalok, mint
bárki más, de a varázslat nem fog megölni.
A hadvezér figyeli, ahogy a bőröm elveszíti minden színét, a
szeme komor, az állkapcsa megfeszül, és a kezei összeszorulnak az
oldalán.  Valami megrendülés van a tekintetében.  Nem kérdezem,
miért érdekli, bár majdnem elmondom neki, hogy néhány perc
múlva megint rózsaszínű, puha és mérgező leszek, de ezt nem kell
tudnia.
Basilhoz fordulok. Vigyorog, nyilván örül, hogy magával vitte azt
a bosszantó jósnőt.
- Köszönöm a lehetőséget.  - Megvillantom neki a vérszomjas
mániákusnak szánt mosolyomat. - Itt van neked is egy.
Két kézzel megfogom a csuklóját, éppen a kesztyű felett, amely
megvédte a méregtől.  A Medúza pora felszáguld
rajta.  Megkeményedik, szilárdan megdermed egy levegővétel után,
félig nyitott szájjal és tágra nyílt szemmel a rémülettől.
Csalódottan engedtem el. - Ez gyors volt.
A hadvezér rám mered, arckifejezése szinte komikusan
meghökkent. - Miért nem vagy halott?
Szemtelen pillantást vetek rá.  - Azt hiszed, hogy ennyire könnyű
engem megölni?
Megkönnyebbülés árasztja el az arcát. Rám vigyorog, és egy apró
villám zizeg végig a gerincemen.  - Ő a kiválasztott - jelenti be az
embereinek. - Akarom őt.
Hohó. Mi van?
Kit? Engem?
Minek?
Harcosai körém záródnak. Kinyújtom a karjaimat, mérgező kört
hozva létre. - Hátráljatok, különben úgy jártok, mint Basil.
- Van valami probléma, Cat?  - Aetos kék arca a fejük fölé
tornyosul.  A hadvezér hozzá képest kicsinek tűnik, annak ellenére,
hogy hat lábnál is magasabb.
Megrázom a fejem.  - Mondd meg Selenának, hogy van egy új
vízköpőnk.  Szereti az ilyesmit.  - Egy pillantást vetek Basil felé,
próbálva figyelmen kívül hagyni megkövesedett arckifejezését és
görbe fogait. Orrlyukai kiszélesednek, mintha még mindig a levegőt
próbálná beszívni.
Miután szemrevételezte az emberi szobrot egy gyors pillantással,
Aetos felhúzza felém a szemöldökét, felkapja, majd
elviszi. Desmának és neki igaza volt. Lehet, hogy véletlenül megölök
valakit ma este. Vagy nem is annyira véletlenül.
Bosszúság suhan át a hadúr arcán.  - Napok óta próbálom elérni,
hogy színt valljon. Most már nem tudom kihallgatni.
- Néhány tarvai nő Basil testvérének életéért cserébe a fejedet
akarja.  - Sokk rezeg keresztül rajtam.  A szavak a beleegyezésem
nélkül csúsznak ki. Esküszöm az istenekre, még végig se gondoltam,
mielőtt kimondtam őket, hogy elkárhozóan lebegjenek közöttünk. Ki
az Alvilágban irányítja a számat ma este, mert nem én vagyok az!
A hadúr ajka szétnyílik, nem meglepődve, hanem valamiféle
elégedett arckifejezéssel, amit nem értek és ezt nem szeretem.
A gyomrom összeszorul, tenyeremet felfordítom, és vállat vonok. -
Jósnő, emlékszel?
- Pontosan az vagy, akinek gondollak, nem igaz?
Az a nő, aki a hazugságon keresztül jósolja meg az
igazságot?  Birodalmak legkívánatosabb diplomáciai fegyvere?  A
Királycsináló?
Visszahúzom a még mindig mérgező énemet, vigyázva, hogy
senkinek ne ütközzek neki.  Úgy érzem, hogy az istenek tojnak rám
az Olimposz hegyéről. Boldog voltam itt. A cirkusz volt a családom.
- Kétszáz évente egy születik közületek.  - A hadvezér végigoson
az emberei között, hosszú léptei felemésztik a köztünk lévő teret.  -
Királyságok emelkednek fel és buknak el. Miattad.
Intenzív szürke szeme most már eléggé megfejthető.  Azon
gondolkodik, hogyan lehetne feltartóztatni, elkapni és
felhasználni. Leleplez engem. Betesz egy ketrecbe, és arra kényszerít,
hogy énekeljek, mint egy szirén.
Ez félelemmel tölt el.  Megpróbál arra kényszeríteni, hogy
énekeljek, mint egy szirén. – Ha hozzám nyúlsz, megöllek.
A szája elkeskenyedik. - Megpróbálhatod.
Ha ezt megúszom, akkor egy újabb tehetséget tárok fel ezek előtt
az emberek előtt.  De nincs rá szükség, hála az
isteneknek. Visszasurranok az előadók kapuján, és Cerberus közénk
lép, elzárva a hadúr útját.  A kutyaszörnyeteg hatalmas agyarai
csillognak a fáklyafényben, mérges nyálcseppek sisteregnek, amikor
földet érnek. Három mély, vészjósló morgás rezegteti meg a levegőt
a sötét folyosón, amikor gyorsan kilépek az amfiteátrumból. Hadész
tartozik Selenának, és őrkutyája a cirkuszt őrzi az Alvilág kapui
helyett.  Cerberus visszatartja a hadvezért.  Kár, hogy Jasont és a
bogyós jégkását is távol tartja.
3. fejezet
Bárcsak ne kellene továbbmennem.  Köszönöm, hogy befogadtatok. -
Oikogeneia.
Hangosan kimondom a családra vonatkozó szót, miközben az
istenek ősi nyelvén írom, remélve, hogy valaki a cirkuszban el tudja
olvasni, és ismeri a benne rejlő erőt és ígéretet. Aetosnak nincs ilyen
iskolai végzettsége.  Desmának és Selenának talán, és bízom benne,
hogy csak akkor használják a varázslatot, ha muszáj.  Aetos
meghalna értem.  Desma meghalna értem.  Lehet, hogy Vaszili és
Selena is, és valószínűleg még egy tucatnyian.  Ha hívnak, a három
birodalomban nincs olyan fenyegetés, amely megakadályozná, hogy
visszatérjek hozzájuk.
Mielőtt a cirkuszba kerültem, csak egy ember volt, aki nem lett
volna hajlandó megölni, vagy ha arról van szó, hajlandó lett volna
meghalni értem. Most már több van, mint amennyi ujjam és lábujjam
van összesen, és ez gyengévé tesz.
Család.
Irritál, hogy az elmémben oly szennyezett szó ilyen erőt
tartalmaz.  Erőt adtam neki és odaajándékoztam a
barátaimnak.  Megölném magam, mielőtt hagynám, hogy az
ajkaimon kijöjjön a fennmaradt vérségi kapcsolataim miatt.
Néhány holmim abba a régi barna táskába van bepakolva, amelyet
nyolc évvel ezelőtt elloptam egy alvó kereskedőtől a Fisai parti
úton.  Néhány ruha és egy pár régi csizma, egy köpeny, három
dobótőr, néhány hajbavaló, egy fésű és a színpadi kozmetikumok –
ez minden, ami az enyém.  Felkötözöm a cirkusz hálózsákját és
takaróját a táskám alján lévő hevederekre. Nem hiszem, hogy Selena
bánná. Aligha a lopás a lényeg.
Kiegyenesedve gondolkodom a következő lépésemen.  Amikor
Poszeidón átadta nekem az ajándékaimat, a megszállottságát is
nekem adta.  A rideg északi tavak és a Fisai-óceán egyaránt
körülbelül három heti járásra vannak a jelenlegi helyemtől.  Szokás
szerint ez azt jelenti, hogy meg kell elégednem egy sintai
patakkal.  Mégiscsak víz, még ha meleg is.  Megállok a pataknál,
valahogy kiszabadulok a nadrágomból, megtisztálkodok, lehűlök,
aztán ... nem tudom.  Soha nem változik semmi, bárhová is
megyek.  Még mindig félelemben élek, a rettegés fekete varjúi
keringenek a fejem felett.
A cirkusz más volt.  Mivel Selena és Cerberus itt van, szinte
biztonságban éreztem magam - biztonságban, amíg az a nyavalyás
hadvezér úgy nem döntött, hogy beleüti az életembe a nagy, horgas
orrát.
Csalódottan morgolódva még utoljára körülnézek a
sátramban. Senki sem fogja észrevenni, hogy elmegyek. Ami engem
illet, a lopakodás terén teljesen új szintre lépek.
A hadúr ezt is elvette tőlem.  Az otthon és a család sokat jelent a
legtöbb ember számára.  Soha nem értettem, pontosan mit, amíg
Selena be nem fogadott, és Aetos és Desma úgy nem döntöttek, hogy
az övék vagyok. Ők is az enyémek. Elhagyni őket olyan, mintha egy
végtagomat vágnák le.
Mély belégzés. Hosszú kilégzés. A macskák nem sírnak.
A sátram ajtaja kinyílik, és a hadúr betölti az ajtót, árnyéka és acél
tömege.
Döbbenten dermedek meg.  A hitetlenkedés savanyú ízt hagy a
számban. - Ho-Hogyan jöttél be ide?
Belép, keresztbe teszi a karját, és lazán a sátoroszlopnak
támaszkodik.  A fáklya fellobban, a tűz fénye vibrál rajta,
megvilágítja tintafekete haját és napbarnított bőrét.  A vibráló
ragyogás kiemeli a feltekert ujjak alatt hullámzó kemény izmokat,
elkeskenyedve a kötegelt alkarokig, a vastag csuklóig és erőteljes
kezekig. Olyan kezek ezek, amik kettétörhetnek.
A fogai megvillannak. Farkasszerűen. Magabiztosan. - Megvannak
a módszereim.
A szám elnyílik, és borzongás halad végig a gerincemen.  Ritkán
történik, hogy elhagynak a szavak.
- Elvetted a pénzemet, és nem értékelted az utolsó emberemet.  -
Bólint utolsó társának. - Kato. Te következel.
Az utolsó ember előrelendül, lezseren, őt követi Carver és
Flynn.  Mindnyájan olyan nyugodtak.  Mi a baj ezekkel az
emberekkel? Nem tudják, hogy a világ összeomlik a körülöttem?
 A Kato nevű férfi megáll néhány méterre tőlem.  Pillantásom
végigfut rajta.  Nagydarab, szőke és szinte lehetetlenül jóképű,
megdöbbentően kobaltkék szemekkel.  A buzogány, amit magával
hordoz, azt mutatja, hogy inkább agyonüt, mintsem
felszeletel.  Értem.  Van valami kielégítő abban, ha óriási emberek
fejbe kólintanak.
Mélyen kotorászok a zsebemben, ami nem túl könnyű, és
előhúzom a hadúr egyik pénzérméjét.  - Itt van az érméd.  Most
menjetek el - dobom hozzá a garast.
Reflexből elkapja, majd visszadobja, ami mellkason üt engem.
Dühösen meredek rá.
- Hűséges vagyok – jelenti ki önként Kato.  Úgy néz ki, mintha
mindig boldog lenne.  Mosoly vonalak vésődtek a szája és a szeme
körül a cserzett bőrbe, hogy az olyan tökéletes fogakat, mint övé,
csak vigyorogva mutassák be.
Most a szőke harcosra nézek komoran, vonakodva veszem észre,
hogy az emberi faj egy tökéletes példánya, miközben halmozottan
gonosz tekintetet vetek rá.  Ezúttal nincs lélekszakadás, és ezt
mindenki tudja.
Látszólag elégedetten közelebb lép a hadvezér.  - Most, hogy ez
elrendeződött, velem jössz.
Bosszúsan hátralépve felhorkanok.  - Soha egymilliárd nap alatt
sem.  Még akkor sem, ha Zeusz hattyúként jelenne meg, és
megpróbálna az utadba terelni.  Akkor sem mennék veled, ha a
másik lehetőségem az lenne, hogy Hadész az Alvilágba hurcol egy
örök édes hármasba Perszephonéval.
A hadvezér szigorú tekintettel méreget. - Választhatod a könnyebb
vagy a nehezebb utat.
- Vagy a semmilyet - vágom vissza.
Felém lendül.  A sátor kicsi, és ő megdöbbentően gyors.  Kezei
bezáródnak a felkarom körül, és elégedettség lobog a szemében.  -
Már nem vagy mérgező?
- Sajnos. - A lábát tiprom, összezúzom a csizmám sarkával.
Nevet. Fattyú.
Eltűnök.  Még mindig ott vagyok, csak láthatatlanul, és ő
elenged.  Mindig ezt teszik.  A hadvezér valahol a vicsorgás és a
morgás között hallatja a hangját, és az üres kezét bámulja.  Az
embereknek eszébe sem jut, hogy csak tartsanak.
Eltávolodtam, hangtalanul.  Négy férfi blokkolja az ajtót.  Csak
lezseren állnak ott, mintha ez egy második bőr lenne, és egy pillanat
alatt készen állnak a harcra, éberek, a körülöttük lévő levegő
feszültséget áraszt.
- Őrizzétek az ajtót - dörmögi a hadvezér. - Még mindig itt van.
Az istenek verjék meg!  Körülnézek.  Nincs menekülőút a sátor
alatt.  Az anyag szoros és a talajhoz feszül.  Aetos verte be nekem a
tüskéket, és Aetos izmaira lesz szükség, hogy újra kihúzzák
őket. Van egy kés az övemben. Fel tudnám vágni a vásznat, de mire
elég nagy lesz a nyílás, amin átférnék, a hadúr rám vetődne.  Az
egyetlen lehetőségem az, hogy elcsalom őket az ajtótól. Ha Flynn és
óriási fejszéje jobbra mozdulna egy lábbal, valószínűleg át tudnék
csúszni mellettük.
A sátorban síri csend van. Nem is hallom őket lélegezni. Aztán a
hadúr megfordul, és egyenesen rám néz. Lehetetlen.
Mégis a következő pillanatban lecsap, és megragad.  Annyira
megdöbbentem, hogy elfelejtek a koncentrálni, és visszatér a
láthatóságom.  Az egyik nagy kéz mindkét mellem elülső részét
szorongatja, a másik pedig a fülem mögé szorul, ujjai a fonatomba
vájnak.
Élesen levegő után kapkodok, és a csuklóját ütve próbálom
kiszabadítani a mellem a kezéből, megrendülve attól, hogy mekkora
a hadvezér, és milyen istentelenül forróak a kezei rajtam - izmok,
inak és csontok tüze.
A szeme fellángol, megigazítja a fogását, kemény ujjait összefonva
a bal karom körül.  Jobb öklömmel nekiesek és nyakba
verem. Megrándul, és az érzékeny gégéje helyett az izmos oszlopra
kapja az ütést.  Visszahúzódom egy újabb ütéshez, de ő elkapja az
öklömet a levegőben, majd leerőlteti, és mindkét kezemet
könnyedén megfogja az egyik kezében.  Másik kezével lefegyverez,
kicsúsztatja a kést az övemből a sajátjába tűzi.
Majdnem összeomlok a saját hülyeségem miatt.  Nyolc év a
cirkusszal puhánnyá tett. Volt késem, és eszembe sem jutott leszúrni,
amikor nem látta, hogy jövök.
 Vicsorogva homlokomat az állkapcsába csapom.
Az izom összerándul a hadvezér arcán. Megfogja a felkaromat, és
felemel a földről. - Ez nem jó ötlet.
Kényelmesen elérhetővé tette az orrát.  Felé hajtom a fejem, de ő
átkozódva kitér, miközben orrom az arccsontjába csapódik.  A
fájdalomtól könnybe lábad a szemem.  A következő lélegzetemet
visszatartva mozdulatlan maradok, és rettegek, hogy vérezni
kezd. Mikor ez nem következik be, akkor sikoltok, mint egy hárpia,
és lábszárba rúgom.
Villámló szemekkel letesz, a karjaiban megforgat, majd a hátamat
a mellkasának nyomja. - Higgadj le, jósnő.
Lehiggadni? Lehiggadni!
- Láttál engem? - zihálom, nehéz karja összenyomja a bordáimat.
- Nem, de tudtam, hol vagy. - A hadvezér hangosan szimatol, majd
kifújja a levegőt, forró lehelete csiklandozza a fülemet. - Bűzlesz.
Kedves. - Ki vagy te?
Visszafordít, karjaimat szorítja. - Béta Sinta.
A másodperc töredékéig elzsibbadok a döbbenettől, majd a
félelem bénító rohamban fut át rajtam.  Ez az a hadvezér, aki a
nővérét ültette trónra?  Ez az a mágianélküli, aki valahogy legyőzte
az előző uralkodó család varázsát?  Ez az az ember, aki immár
másodikként vezeti egész Sintát?
Nem csoda, hogy átjutott Cerberuson.  Csak annyit kellett tennie,
hogy megparancsolta valakinek, hogy hozza be ide. Mindannyian az
övé vagyunk. Letartóztathatta Desmát, kivégezhette Aetost, Taddet,
Alyssát, Vaszilit és az összes többi barátomat addig kínozhatta, amíg
kegyelemért nem könyörögnek.  Selena elveszíthette az
életművét. Nincs szükség magyarázatra. Ő Béta Sinta.
- A fontosabb kérdés az, hogy te ki vagy?  - Az arcomat
tanulmányozza.  - Fisai.  Ezt még az összes festéken keresztül is
látom.
Majdnem kimondom, hogy Béta Fisa vagyok, csak azért, hogy
lássam a szemét, de ez a poén senkinek sem lenne vicces.  - Cat -
válaszolom szűkszavúan.  Nem tagadom, hogy fisai
vagyok.  Olajbőröm, világoszöld, keskeny szemem, sötét hajam és
hosszú, egyenes orrom elárul. Nem számít. Sok ember fisai.
 - Csak Cat? – rázza meg a fejét. - Nem hiszek neked.
Rábámulok, szememben a gyűlölet pokla.
Béta Sinta száját kemény vonallá szorítja össze, miközben Kato felé
biccent.  Az Adonis-szerű szőke kötelet vesz le Béta Sinta övéről,
majd egyik végét lazán a derekamra, a másikat pedig Béta Sinta köré
köti. Amint kötődünk, a hadúr elenged. Dolgozni kezdek a csomón,
és senki sem próbál megállítani. Annál inkább a hurok. Nincs semmi
oka, miért nem mozdul el?
- Elvarázsolt kötél. - Béta Sinta önelégült bejelentésétől elkerekedik
a szemem. - Csak én tudom kikötni.
A lelkem lázad. - Nincs ilyen varázserőd. - Nincs semmi varázsa.
- Meglepődnél azon kincseken, amelyeket egy zsarnok
kastélyának mélyén találhatsz.
Valójában nem lepődnék meg.  - De a Medúza por ... – hadarom
káromkodva.  - Megmentettem az életed!  - Nyilvánvalóan az egyik
legbutább ötletem volt. Régebben jó voltam ebben a sportban. Ha az
emberek könnyedén legyőzhettek volna gyerekkoromban, akkor
halott lennék.
- Te csak hiszed, hogy megmentetted az életemet, de értékelem a
gesztust, ezért vagy még mindig magadnál.
Zihálok és megint előrelendülök felé.
Elkapja az öklömet, mielőtt az neki tudna csapódni, kissé
összenyomja.  – Fékezd meg az indulataidat - tanácsolja, és puha
lökéssel elengedi a kezemet.
Van pár dolog a véremben, amiket nem tagadhatok.  A
temperamentum az egyik.  – Majd én megmutatom neked, te
túlméretezett, egomániás, küklopsz gyilkos fattya!  - A lábammal
belerúgok az ágyékába.
Béta Sinta összegörnyed, miközben elakad a lélegzete.  Még
egyszer megismételném, de inkább elfutnék. Kihúzom a késemet az
övéből, keményen végighúzom a pengét a kötélen, és felszántom az
utat az ajtó felé.
Egy másodperccel később a fenekemre huppanok.  A kötél
tökéletesen sértetlen, és három férfi néz le rám, önelégült vigyorukat
le kellene törölni az arcukról. Örökre.
 Flynn lába a csuklómon landol, és elég erősen tapos ahhoz, hogy
elengedjem a kést.  Béta Sinta kiegyenesedik, rám mered, miközben
felkapja a pengémet, és a csizmájába csúsztatja.
Megváltoztatom a taktikát, és elkezdem kiszívni a varázslatot a
kötélből.  Az erő a bőrömbe csíp és belém szivárog, de a kötél
megtartja varázsát. Folyamatosan szívom, és folyamatosan ad - örök
mágia!
Az istenek verjék meg!  Mindkét kezemet a földhöz verem és
üvöltök.
- Fel - parancsolja Béta Sinta.
Megfordulok és lábaimmal nekirobbanok.  Hátraugrik, hogy
elkerülje lendületes rúgásomat, és a düh kitör belőlem. Gyors és jól
képzett vagyok, de ő mindig egy lépéssel előrébb jár.  Egy részem
retteg a gyorsaságától és mozgékonyságától.  Leginkább Kato
buzogányát akarnám megragadni, és Béta Sintát fejbe kólintani
vele. Többször.
Becsapott a vásáron, egy férfi a gyors mosolyával és éjfélszín
hajjal.  Azt hittem, a hadúr csak egy egyszerű hadvezér.  Elpirultam
az érdeklődésétől, és beleugrottam a kötekedő incselkedések
táncába. Jól éreztem magam. Most rá nézve valami sokkal durvább
jut eszembe, mint a röpke vonzerő. Semmi nincs ezen a világon vagy
az Alvilágban, amit jobban gyűlölök, mint az uralkodók.
- Inkább hagynám, hogy Cerberus mérgező nyála halálra marjon,
mint bárhová veled menjek.
Állkapcsa izmai megfeszülnek, Béta Sinta addig húzza a kötelet,
amíg rákényszerülök, hogy vagy feltápászkodjak, vagy közelebb
húzódjak hozzá.  – Gyere velem, és nem fogom a barátaidat
egyesével letartóztatni a szemed előtt.
Sápadtnak érzem magam.  A szavaiban nincs hazugság.  Nem
blöfföl.
Tehát ez az, amit anya megpróbált megtanítani nekem, ahogy vert
és kínzott engem. A szeretet gyengeség, kihasználható hiba.
Környezetem elhalványul, és szinte érzem, ahogy éles körmös ujjai
az államba marnak, miközben megfordítja az arcomat, és arra
kényszerít, hogy nézzem, ahogy az idősebb bátyám kibelezi a
nővéremet, az egyetlen nőt, aki valaha a karjaiban tartott.  Anya
megvert, amikor sírtam, de másnap adott egy kiskutyát, majd tíz
hónappal később, amikor a nővérem kivételével mindennél jobban
szerettem azt a kutyát, elkezdte elölről a leckét.
Pislogok, és Béta Sinta jóképű, alattomos arca visszatér a
látóterembe.
Poszeidón, védj meg engem.  Felkapom a táskámat, átlendítem a
vállamon, és nem nézek vissza.
4. fejezet
Otthon. Elmúlt.
Barátok. Elmúlt.
Elfogott egy könyörtelen mágianélküli harcos, aki engem fog
felhasználni az ellopott királysága megtartásához.
Lehet ennél még rosszabb az élet?
Hadd gondolkodjak ... A hadvezérhez vagyok kötve a hatalmas
lova hátán, büdös vagyok, és a bőrnadrágom megőrjít.
Az éjszakát végiglovagoltuk, az elvarázsolt kötél megakadályozza,
hogy leugorjak a lóról.  Hajnalra mindenem fáj és kimerült vagyok,
az egész testem erőtlen a fáradtságtól.  Az orrom még mindig
érzékeny, és a hátsó felem, ami évek óta nem érintkezett lóval,
hevesen fáj, folyton ásítozom, és a szemhéjam úgy érzi, mintha
valaki márványszobrokat akasztott volna rájuk.  A harag és a
szorongás általában kedvessé tesz és ébren tart.  Jelenleg nem is
tudnék ébren maradni.  A hadvezér hátának dőlök, amikor a nap
jobbra épp kel felfelé, utolsó tudatos gondolatom, hogy remélem,
hogy a szétkent sminkem zord arcnyomatot hagy a tiszta, fehér
ingén.
Csak azért ébredek fel, mert valaki a kötelet babrálja. Felnyitva egy
szemet, látom, hogy a sovány, magas Carver újraszerkeszti, hogy
Béta Sinta és én ne csak derékban, hanem a hónalj alatt is össze
legyünk kötve.  Még azt sem éreztem, hogy Béta Sinta elengedte
volna a kötelet, és elkeserített, hogy elvesztegettem a
lehetőséget.  Megfordulhattam volna láthatatlanná válva és
lefordulhattam volna a lóról.
Carver szorosan meghúzza a csomót, és erősen a bátyja hátához
szorít.  - Úgy alszol, mint egy halott.  Kato és Flynn már fogadtak,
hogy mikor esel le.
Gonosz szemekkel nézek rá, és Carver kuncogva villant fel egy
könnyű mosolyt. Szerinte ez vicces?
Délre a nap magasan és forrón süt a sötét hajamra és bíborba
borított hátamra.  A bőrnadrágom hivatalosan is jelenleg az egyik
legrosszabb dolog az életemben, és ez sokat elmond.  Még mindig

É
sikerül elérnem, hogy visszaaludjak.  Évek óta nem aludtam így,
talán egész életemben.  Lehet, hogy egy olyan emberhez vagyok
hozzákötve, akit utálok, de valószínűleg mindent meg fog tenni
azért, hogy életben maradjak. Valószínűleg még ebben is jó. Ironikus
módon szinte biztonságban érzem magam.
El fogok szökni. Miután kialudtam magam.
A délutáni hőség elég kibírhatatlanná vált ahhoz, hogy végleg
felébresszen, és arra késztessen, hogy le akarjam karmolni a
bőröm.  Béta Sinta egyre több hőt sugároz magából, és csak arra
tudok gondolni, hogy bárcsak egy vödör jeges vizet öntetének
ránk.  Jobban érzem magam, ha északra gondolok, a hidegre, a
napsütés tüzes ragyogására a jégfüggönyön keresztül, és a
hópelyhek lágy hűvösségére, ami belepi a bőröm, de ez csak arra jó,
hogy még mélyebb fájdalommal telik meg a bennem lévő
üregesség.  Vágyakozni olyan dolgokra, amik nem valósulhatnak
meg, felesleges, csakúgy, mint a szabadság és az olyan élet utáni
vágy, amelyből senki sem akar kiszakítani.
Sóhajtozva hunyorgok a nyári verőfényes napsütésben, és
körülnézek. Por, por és még több por. Mesés.
A gyomrom halk korgással tér magához.  - Nem szoktak enni az
embereid?
- Már ettünk. Átaludtad.
Béta Sinta mély hangja rezeg a mellkasomon keresztül, én pedig
hátraficánkolok, ameddig a kötél engedi.
- Le kell szállnom.
A válla fölött rám pillant. - Most?
- Muszáj… Tudod ...
Van egy kis szünet. Természetesen tudja.
- Erdő és egy patak van előttünk. Majd ott megállunk.
Hunyorogok, és alig tudom kivenni a láthatáron lévő
lombot.  Mérföldekre van.  Szerinte miből vagyok?  - Most kell
pisilnem.
Szótlanul megfékezi a hátasát, és meglazítja a kötelet, hogy
körülbelül négy láb mozgásterem legyen.
Lecsúszok a földre, és ingatag lábakon landolok, a ló verítékes
lábához támaszkodva. - Felnézek rá. - Le kell szállnod. Vagy oldd ki
a kötelet.
Könnyed, férfias eleganciával mozogva Béta Sinta lefelé lendül,
még mindig irritálóan friss, kivéve a hátán lévő izzadt
arcnyomatot. Hahh!
- Némi magánélet? – bököm ki.
Felhúzza az egyik szemöldökét. Azt gondolhatnád, hogy épp arra
kértem, hogy fogja el Pegazust, és repítsen vele a Holdra. Különben
sincs magánszféra, még egy bokor sincs, ami mögött
leguggolhatnék, csak leégett síkság, száraz légköri homály, por és
bukdácsolás.
Vállat vonva láthatatlanná válok, magammal viszem a kötelet és a
hadvezért. Az emberei riadtan kiabálnak.
- Minden rendben - szól Béta Sinta. - Még itt vagyok.
Mégsem lát engem.  Jelenleg még önmagát sem látja.  Bármi, ami
hozzám kapcsolódik, láthatatlanná válik velem együtt.  Ruhák,
kötelek, hadurak ... Ez nagyszerű módja annak, hogy valakit halálra
ijesszünk.  Azt hiszik, hogy meghaltak, és hazajáró kisértetekké
váltak. Senki sem akarja így végezni.
A következő pillanatban, amikor újra láthatóvá válunk, Béta Sinta
felszáll nagy, barna vadállatára, és lenyúl értem.  Olyan merev
vagyok, hogy nem tudok újra lóra ülni. Egyik izmom sem reagál az
agyam parancsainak, és úgy kell felhúznia, mint egy zsák gabonát.
- Menj lassabban, Griffin - dörmög Flynn a bal oldalunkon. - Nem
szokott lovagolni.
Majdnem hálás pillantást vetek felé, de aztán komorrá
változtatom, ami könnyen megy, mivel épp hunyorogok a
napfénytől, és Flynn aranybarna haja olyan fényes, hogy
gyakorlatilag önálló fegyverként lehetne bevetni.
Béta Sinta figyelmen kívül hagyja Flynn tanácsát, és gyorsabban
üget az erdő - és az árnyék felé -, olyan ütemet diktálva, hogy azt
kívánom, bárcsak még jobban ki lenne párnázva az ülőcsontom,
mint amennyire már most ki van.  Körmömet az oldalába
mélyesztem, félig kapaszkodni, félig megnyomorítani akarom, de
még csak nem is reagál.
Griffin. Griffmadár.  A nevét kelletlen kíváncsisággal fordítom le a
fejemben. A griff egy kivételesen ritka lény, oroszlán és sas keveréke,
vadállatok és madarak királya.  A szülei bizonyára nagyratörőek
voltak. Másfelől viszont bevette Sintát.
Végül lépésre lassul le, azt hiszem, az én kedvemért, bár még nem
járunk az erdőnél.  A gyomrom korog, ezúttal hangosabban, ő
belekotor a nyeregtáskájába, és átad nekem valamit szőlőlevélbe
tekerve. Büdös és nem túl szilárd. Kecskesajt. Huh!
- Van kenyered hozzá?
- Kisérőnek? -  Úgy hangzik, mintha Béta Sinta nevetne.  A
hangjából határozottan kihallatszik.
Kato kék szemében jókedv táncol, miközben káprázatos mosollyal
néz rám, amely majdnem olyan fényes és napos, mint a haja.  -
Griffin megette az egészet.
Dühöngök. - Nem kell ilyen vidámnak lenni. Elraboltál csak azért,
hogy éhen haljak?
- Éhes voltam, aludtál, és aligha éhezel - mondja Béta Sinta.
Nehéz ezzel vitatkozni egy falás sajt mellett.  Nyelek és
megkérdezem: - Miért te vagy a Béta? Miért koronáztad meg Alfává
a nővéredet, amikor te végezted az összes munkát?
Úgy tűnik, nem fog válaszolni, ezért még egy falat sajtot harapok,
és addig rágok, amíg meg nem eszem az egész darabot.  Kiderült,
hogy a kecskesajt ehető, de csak ha nagyon éhes vagy.
Már majdnem az erdő szélén vagyunk, amikor végre megszólal. -
Kisfiú koromban a királyi katonák megtámadták törzsünket,
otthonainkban fosztogattak, az adók kétszeresét szedve be, időnként
bántalmazták az asszonyainkat, és gyakran elvitték végtelen
háborúikba a férfiakat.  Semmi értékeset nem tudunk összegyűjteni,
mert ellopták, és a tetőnket egyszerű pokolfűvel kellett lefedtük,
mert a falu fele földig leégett volna.  Learattuk szövéshez és
zsúpoláshoz.  Rugalmas, mégis erős.  És van bőven.  Újjá tudunk
építeni mindent, újra és újra, és mindent megcsinálunk abból a
szaros fűből.
Elfordul, és látom a profilját, éles tekintetével az erdő felé húzódó
rétet fürkészi.  Valószínűleg szemügyre veszi a rengeteg pokoli
füvet.  A kemény, hosszú szálak egyedülállóak, amelyek valóban
képesek bárhol növekedni, ott is, ahol nincs árnyék, természetes
vízforrás vagy öntözés.  Északon is elterjedt, de ott zöldebb és
lágyabb, mint a tavaszi fű, itt olyan, mintha kiszáradna és
megsárgulna a hőségtől.
- Egy nap apám úgy döntött, hogy végzett a vak alázattal. Kihívta
a vezetőséget, és megnyerte a törzset, majd ugyanezt tette faluról
falura, amíg egyesítette az emberek és a földbirtokok sokaságát Sinta
déli részén.  Mielőtt a király emberei észrevették volna, sereget
hozott létre az orruk előtt.  Amikor a katonák legközelebb
megérkeztek, már csak az adókat szedték be, békén hagyták a
férfiakat és az asszonyainkat, és nem égettek fel egyetlen házat
sem.  - Szünetet tartva átadja nekem az ivótökét, utánam ő is iszik,
mielőtt folytatja.
- Tudom, mit változtathat meg egy döntés - egy személy.  De én
terveket alkotok és végrehajtom őket.  Nem bírálom felül a
döntéseimet, és ritkán kérdőjelezem meg magam. Sintának nem csak
erre van szüksége.  Célunk nem csak az uralkodás, mint a korábbi
uralkodó családoknak. Kormányozni kell.
A valóság elveti a bennem pislákoló érdeklődés szikráját.  Csak
néhány hónap telt el.  Milyen lesz a hozzáállása, ha elmerül a
hatalomban és a gazdagságban?  Vajon a Béta pozíció továbbra is
kielégíti őt?  És ha ez neki sokáig kitart, milyen lesz majdani
gyermekei hozzáállása, ha elkezdenek versengeni a trónért? Ahogy
hallottam, az Alfa Sinta amúgy hajadon és túl öreg is ahhoz, hogy
gyermekeket szüljön. Ez azt jelenti, hogy Béta Sinta lánytestvére lesz
a trónon, de valószínűleg előbb-utóbb, majd az ő utódai
következnek.  Valószínűleg a szó szoros értelmében.  - Milyen
szörnyen nemes.
- Egeria melegszívű - mondja, figyelmen kívül hagyva
szarkazmusomat.  - Mosolyog az emberekre.  Ötletei vannak
ispotályok és iskolák alapításához.  Tudja, hogyan vigasztalja az
özvegyeket és az árvákat. Kompenzálja azt, ami hiányzik belőlem.
- Emberség?  - kérdezem cinikusan, a saját sajnálatos
körülményeimre utalva.
Vállat von. - Olyasmi.
Felhorkanok, nem számítva arra, hogy egyetért.  - Ha meg akarsz
ijeszteni, az nem fog menni. - Tudom, hogy néz ki és milyen érzés az
emberség teljes hiánya.  Ha nem lenne emberséges, akkor magának
követelte volna a trónt. Nem érdekelné nővére nyájas arca Sinta felé,
vagy a kormányzás az uralkodás helyett. És én eszméletlen lennék a
lova hátsóján.
Ez nem azt jelenti, hogy jobban kedvelem.
- Nem próbállak megijeszteni, Cat.
- Akkor mit csinálsz?
- Megmagyarázni. Mint minden birodalmat, Sintát is a vérszomjas,
önző királyok igázták le.  A dolgoknak meg kellett változnia.  Nem
hiányzik az emberség belőlem.  Csak megteszem, amit meg kell
tenni.
A homlokom ráncolom Béta Sinta cserzett tarkóját nézve, és
észreveszek rajta egy szeplőt. Szinte egyet tudtam volna érteni ezzel,
ha az „amit meg kell tenni” nem foglalta volna magába az
elrablásomat.
***
Az ősi erdő őrszemként emelkedik, fái göcsörtösek és öregek,
lombkoronája vastag és magasan a fejünk fölött terül szét, azonnali
enyhülést biztosítva a hőségtől.  Hátradöntöm a fejem, mélyen
beszívom a hűvös levegőt a tüdőmbe.  - Kérlek, mondd, hogy
megállunk - motyogom a kilégzés közben.
- Előre - válaszolja Béta Sinta. - A patak mellett.
Egy pillanatra a víz gondolata - fiatalító, gyógyító víz - elvonja a
figyelmemet minden másról. - Meddig maradunk itt?
- Holnapig. Vadásznunk kell.
- Köszönöm az isteneknek - nyögöm.
Carver, Flynn és Kato elfojtottan nevet, én pedig összehúzom a
szemem feléjük. - Nem fogtok kacagni a késemmel a szívetekben.
Nyíltan kuncognak, mintha viccelődnék.
Flynn kihúzza felsőtestét, megigazítja a fejszét. – Éles a nyelve, de
puha, mint a krémes.
- Foszlós és tele krémmel? - Kato szőke szemöldökét felvonva néz
rám.
Carver elvigyorodik. - Szerinted is édes?
A szemem tüzet lövell. - Harapj belém. Majd megtudod.
Nevetésben törnek ki, a mély, dübörgő hangok elűzik a madarakat
a közeli fákról. Béta Sinta hátán még a remegés is érződik, és szinte
kontrollálhatatlan késztetésem támad, hogy belemélyesszem a
fogaimat.
Örökké tart, amíg eljutunk egy táborozásra alkalmas
tisztásra. Elég árnyék van, hogy a fű még mindig illatos és zöld, és a
levegő friss illatú legyen, mint a lomb és a termékeny talaj. Béta Sinta
lova elkezd a legelni, még mielőtt leszállna, a hadúr a lábát a nagy
állat nyakába lendíti, és könnyedén a földre csúszik.  A kötél nem
elég hosszú, megfeszül, balra rángat és csípőmet horzsolja.
Mereven visszanyerem egyensúlyomat, elmotyogva egy szitkot,
amely büszkévé tenné Aetost.
Béta Sinta felnéz, a váratlan jókedv meleg ezüstszürkére lágyítja a
szemét. - Mit csinálsz még mindig fent? Azt hittem, alig várod, hogy
leszállj a lóról. - Tréfálkozó mosollyal felemeli a szája egyik sarkát, és
a szívem megdobban a mellkasomban. Hülye szív.
Elfordítom a fejem, és egyenesen előre meredek.  Vagy ez, vagy
kirúgom a fogát.
Komolyan fontolgatom a fogkirúgás lehetőségét, amikor felnyúl,
levesz a lóról és a derekamnál fogva letesz, miközben a lábamat
magam alá húzom.  A kezem a bicepszén landol, hogy megtartsam
az egyensúlyomat, és teljesen új ismereteket szerzek a csatában
megkeményedett testalkatáról. Az ujjaim alatt megfeszülő acélos erő
arra késztet, hogy elgondolkodjak azon, milyen varázslatokra lesz
szükségem, hogy megbirkózzak vele, mit kell rajta alkalmaznom,
hogy megússzam.
Nem mintha érdekelne.
A derekamon lévő szorítása erősödik, és remegés hullámzik át
rajtam a meleg, tompa ujjbegyeinek minden finom nyomására. Félig
lehunyt sötét szemekkel mormolja: - Meggyógyulsz.
Áruló melegség keletkezik a hasamban, és szétterjed a
mellkasomon. - Kápráztass el az együttérzéseddel. Ó várj! Neked az
nincs. Nagy, rossz Béta Sintának a nővére mögé kell bújnia, hogy ne
ijessze meg az özvegyeket és az árvákat.  Hány özvegyet és árvát
csináltál a háborúban?  Megérte, Béta Sinta?  Mit gondolsz, meddig
fogsz uralkodni?
Korábban meleg tekintete hűvössé és kőkeménnyé változik, ahogy
kezei lehullanak, és az egész törzsem hirtelen lehűl.  - Hosszabban -
most, hogy elkaptalak.
Szavai, mintha megütnének, kiszorítva a levegőt a tüdőmből.  -
Inkább meghalok, mintsem életem hátralévő részét
információforrásként szolgáló rabszolgaként töltsem, diplomáciai
csalásokkal és talpnyalók hazugságaival megspékelve. -  Hátrálok
egy lépést, és megrázom a fejem.  - Nem használhatsz engem.  Nem
engedem.
Az arckifejezésének feszessége enyhül.  – Nem használni fogunk,
Cat. Együtt fogunk dolgozni. Meg fogod látni.
Levegő után kapkodok.  Fogalmam sincs, mit mondjak erre a kis
őrültségre.
- Mágianélküli még soha nem kormányzott Thalyriában.  Nem
gondolod, hogy tudom, hogy szükség van egy mágiahasználóra az
oldalamon?  Mellém?  - kérdezi.  – A mágiahasználó hatalommal
rendelkező kisebbség Sintában.  Katasztrofális lehet számunkra, ha
valaha is úgy döntenek, hogy ellenünk fordulnak, különösen az
északi nemesek támogatásával.  A családomnak és nekem sikerült
felvennünk néhány mágiahasználó-tanácsadót, akiket úgy tűnik,
jobban érdekel a birodalom, mint az ereinkben áramló vér, de ez
nem elég. Ennél többre van szükségem.
Figyelmesen néz rám, kissé előrehajolva. Keze az oldalához szorul,
szinte mintha ellenállna, hogy újra megérintsen.  - Ezért kutattam
Sinta-szerte egy mágiahasználó után, de senki sem volt
megfelelő. Egészen addig, amíg rád nem bukkantam. Te mindenben
megfelelsz.  - Hangja elmélyül, bársonyos titokként simít végig
rajtam, amit nem kellene akarnom tudni.
Felületessé válik a légzésem. Furcsa érzések támadnak fel bennem,
én pedig hülyén visszhangzom: - Megfelelek igaz?
Bólint.  - Szükségem van valakire a belső köreimben, olyanra,
akitől más mágiahasználó kétszer is elgondolkodik a
lázadáson.  Valakire, aki esetleg elgondolkodtatja őket abban, hogy
mit ajánlok. Valaki, aki hatalmas és megbízható.
Pislogok, döbbenten a látszólagos vak hitében bennem.  - Nem
tudsz rólam semmit!
- Tudom, hogy te vagy a Királycsináló, és azt is tudom, hogy nem
haboztál veszélybe sodorni magad egy Déli-sintai mágianélküli
idegen és emberei védelmében.
Barom! Barom! Barom!  Miért tettem ezt? Hülye Medúza por. Hülye
Basil. Én hülye!
Béta Sinta szemöldöke hirtelen összehúzódik. - Ne csináld ezt újra.
Felhorkanok. - Ne aggódj. Nem fogom.
Bólint, mintha nem épp a hangomban lévő savval fröcskölném.
- Gyere. -  A beszélgetés arról, hogy egész életemet a feje tetejére
állítja politikai haszonszerzéséért, nyilvánvalóan megfeszítette a
kötelet.  Két lehetőségem van: az egyik lábamat a másik elé teszem,
vagy körbevonszol. Egyik lábamat a másik elé tettem.
Miután ellátták a lovakat, Béta Sinta Katot és Carvert vadászni
küldi, és azt mondja Flynnnek, hogy őrizze a tábort. Flynn cipelte a
táskámat, én pedig összeszorítom a fogaimat, miközben Béta Sinta
átkutatja, és úgy dobálja a cuccaimat, mintha ő lenne a
tulajdonosa. Szimatolja a citrusszappanomat, előveszi a dobókéseket
és átadja Flynn-nek, végignézi a különböző nadrágjaim zsebeit, majd
rám támasztja a táskát. - Ideje megszabadulni a bűztől.
Rámeredek. - Elbűvölő.
- A haduraknak nincs szükségük bájra.
Talán nekik nem, de az uralkodóknak igen.
A patakhoz vezet, és várakozóan rám néz.  Epikus hosszúságú
bámulás lesz belőle, és végül csalódottan emelem fel a kezem,
megvetve magam, amiért először adom fel.  - Nem gondolhatod,
hogy meztelenre vetkőzök és megfürdök előtted.
- Légy láthatatlan.
- Még négy lábnyi kötéllel sem jutok el a vízig!
- Igaz. -  A fején át lehúzza a zubbonyát, felfedve izmos törzsét,
hatalmas és hegekkel szabdalt. Legtöbbjük kicsi, de van egy nagy a
bal karja alatt, hátulról kígyózik a bordája körül. A bőr szaggatott és
kiemelkedik, egy árnyalattal világosabb, mint a többi napbarnított
bőre. Egyetlen gyógyító sem foltozhatta ezt így össze. - Én is fürdök.
Szemeim a hasának kemény kockáira tapadnak.  Nem mondhatja
komolyan. Az öv a fűre esik. De igen!
Csípőjén elkezdi lecsúsztatni a nadrágját, én pedig pánikszerűen
eltűnök, és láthatatlanságba viszem Béta Sintát is. Ruhája bal oldalon
egy halomban jelenik meg, mielőtt a hangja morajlik a levegőben.  -
Ha készen állsz, húzd meg a kötelet. És ne felejtsd el a szappant.
Mivel a szívem úgy száguld, mint egy kentaurcsorda, szükségem
van egy pillanatra, hogy visszanyerjem a beszédkészségemet.  -
Használd a saját szappanod!
- A tied jobban tetszik.
Az állam leesik, nem mintha látná.  A furcsa és kényelmetlen
helyzetek közül, amelyekben valaha is voltam, ez vezeti a
listát. Meztelen leszek egy mágianélküli Béta Sintával. Anyának ettől
olyan rohama lenne, ami szinte megéri az ittlétet.
Ezt szem előtt tartva kicsatolom az övemet, és lehúzom a
tunikámat.  A csizmám következik, de életem végéig nem tudom
kihámozni magam a nadrágomból.  Nem tudom, mit tehetnék még,
visszaveszem a tunikámat a fejem fölött, és újra láthatóvá
válunk. Béta Sinta sokkal közelebb van, mint számítottam, és forog,
könyöke összeütközik az állammal.
- Cat! -  Kinyúl, hogy megállítson, ahogy a fájdalom rakétaként
hasít végig az államon. Egy meleg kéz hajlik a vállam köré. A másik
felfelé billenti az arcomat, és megnézi az ütés helyét. - Megsérültél?
Elütöm a kezét.  Természetesen megsérültem, de az ütés nem a
legrosszabb, amit életemben kaptam.
A homlokát ráncolja. - Mi a baj?
Mi nem?  Forró és pírhullám önt el, és a mellkasára
koncentrálok.  Elég látványos testrész.  Nem vagyok hajlandó
mélyebbre nézni.  Behunyom a szemem és azt motyogom: - Nem
tudom levenni a nadrágomat.
Egy szívverésnyi csend van.  Aztán nevet - valóban nevet -, és a
szemem az arcára ugrik. Felrántom az öklömet, azon gondolkodva,
mit tenne, ha állon vágnám.
Béta Sinta még mindig kuncogva mondja: - Ne légy annyira
dühös. Segítek.
- Ne nevess - követelem összeszorított fogakkal.
Meglepő módon erőfeszítéseket tesz az elfojtására.  Ajkai
összenyomódnak, de a szeme ragyogó marad, a humor és a szigor
érdekes keveréke marad az arcán.
 Mély levegőt veszek, és vonakodva elernyesztem az
öklömet. Jelenleg Béta Sinta a két rossz közül a kisebbik.
Tekintete ismét az államra vetül. - Jól fogadtad ezt a találatot. Mint
egy férfi.
- Ez egy bók akart lenni?  Az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy
szőrös és hülye legyek.
Vigyorog, meglepve engem.  - Nem mindenki tudja, hogyan kell
egy ütést jól fogadni. Személyes tapasztalat?
Nem válaszolok. Nem készülök megosztani vele az életemet.
Béta Sinta megrázza a fejét. - Cat, ennek nem kellene így lennie ...
- Ne zavarjon. - Felemelem a kezem, elvágva a mondandóját. Újra
lehunyom a szemem, mivel nem akarom túlterhelni, majd a
könyökömre támaszkodva ülök.  A következő pillanatban, amikor
megérzem, hogy hozzám ér, láthatatlanná teszek.
- Hogyan tudnék segíteni, ha nem látlak? - kérdezi.
- Pontosan előtted vagyok - motyogom. - Érzéssel csináld.
Morog valamit, ami úgy hangzik, mint „makacs jósnő”, aztán az
egyik keze erősen a hasamra érkezik, közvetlenül a melleim
alatt.  Ujjai a csípőm felé csúsznak, átmásznak a kötélen.  Borzongás
fut végig a bőrömön.  Meleget érzek a tunikámon, majd a
bőrkeményedéseket, miközben félretolja az anyagot.  A feszültség
helyhez szegez.  Furcsa és zavaró, hogy Béta Sinta keze rajtam
van. Engem ez taszít. Határozottan taszít.
A másik keze csatlakozik az elsőhöz, és hőhullámot küld végig
rajtam. Összeszorítom az ajkaimat, teljesen nyugtalanul.
Néhány kemény rángatás kell, mire végre kiszabadulok.  - Ezt
elégetem - nyögöm fel megkönnyebbülten.
- Ne tedd. - Testetlen hangja durva élt hordoz. – Tetszik nekem.
Hangja majdnem elijeszti belőlem a varázslatot.  Az utolsó dolog,
amire szükségem van, hogy elterelje a figyelmemet, elveszítsem a
láthatatlanságomat, és végül meztelenül terpeszkedjek a földön Béta
Sintával.
Pislogok, száműzve a képet. - Annál is inkább megérdemli, hogy
elégessék.
- Nem vagyok az ellenséged, Cat.
 Hátrébb mászok, ameddig a kötél enged.  - Mindenki az
ellenségem.
Csend.  Gondolom, ehhez nincs mit hozzá fűznie.  Ledobom a
tunikámat, felkapom a szappanomat és megrántom a kötelet.
A patak felfrissít annak ellenére, hogy nem olyan hideg, mint
szeretném, és a víz segít elmosni a hasamon lecsúszó kemény, forró
kéz emlékét, a csípőmön durva ujjak érintését, amelyek a…
Állj meg!
Elpirulva súrolom testem minden centiméterét, úgy érzem, végre
újra lélegzethez jutok a sminkrétegeim nélkül, mégis rettegek
anélkül láthatóvá válni.  Amikor rosszkedvűen átadom a szappant
Béta Sintának, kínos a csere, amikor egymás kezét tapogatjuk és túl
sok bőrt érintünk. Amíg mosakodik, lebegek, a kötél szorosan tart.
- Ez nem segít - kapaszkodik, és keményen megrántja a kötelet.
Suhanok az áramló folyóvízben, amely az arcomat mossa. - Kár -
fröcsögök, és hagyom, hogy visszasodródjak a folyam alá.
- Nem fázol?
- Fázni? -  Majdnem nevetek.  - A Jég-síkság olvadékában úszva
nőttem fel. Ez számomra termálfürdő.
Szótlansága ráébreszt arra, amit épp kiadtam
magamról.  Gondolkodj, Cat.  Gondolkodj.  Úgy tűnik, nem tudok
koncentrálni mellette.  Még a déliek is tudják, hogy a legerősebb
mágiahasználó messze északról származik. És Fisából, ráadásul.
- Menjünk - mondja végül Béta Sinta, felmászik a partra, és
magával ránt.
- Nincs törülközőm.
- Használd a tunikád.  - A kezét a ruhám felé kell, hogy lendítse,
mert ujjai véletlenül végigsúrolják a derekamat.  Élesen beszívja a
levegőt, én pedig megdöbbenve és zavartan ugrok előre a bőrömön
az érintkezési pontból kiinduló villám furcsa érzésétől.  Hirtelen túl
forró vagyok, zakatol a szívem, és kíváncsi vagyok, mi is az a nem
teljesen kellemetlen, de nagyon is valóságos tűz.
Tetőtől talpig bizseregve lassú lélegzetet veszek, utálom, hogy
kifelé fújva megremeg. - A tunikám túl piszkos.
- Akkor használd az enyémet - kínálja durcásan.
 Ajkamba harapva felkapom a zubbonyát, és finoman
megsimogatom magam.  A só és a napsütés férfias illata izgatja az
orromat és beleívódik a bőrömre, sokáig érezhetően, pedig
szeretném, ha nem így lenne. Mikor kész vagyok, ledobom az inget,
megcélozva egy olyan helyet, ahol a fű vékony.  Szerencséjére a
zubbony a beleizzadt arccal felfelé jelenik meg.  Béta Sinta mikor
először meglátja és átkozódik. Hah!
Zubbonya a többi ruhájával együtt ismét eltűnik.
Nevetségesen meleg van, megfésülködöm és befonom a hajamat,
próbálom beszívni az esti levegő viszonylagos hűvösségét.
Béta Sinta halkan káromkodik az orra alatt.  - Mi az alvilág tart
ilyen sokáig?
Nem válaszolok, lassan felöltözök, tudva, hogy ez irritálni
fogja. Azt sem tudom elhinni, hogy mindjárt meglát engem arcfestés
nélkül.
Végül nem állhatok tovább.  - Jövök.  És te is - teszem hozzá, és
mindent megteszek annak érdekében, hogy úgy tűnjek, mintha
citromba harapnék.
Visszatérünk a láthatóságba, és nyugtalanító alapossággal néz
engem, valami forró és riasztó van a tekintetében.
Elpirulok, és az arcom melegsége miatt meg akarom ütni.  Vagy
piszkot rúgni az arcába. - Mi van?
Odavillant felém egy féloldalas vigyor, rövid és enyhén
meglepődött. - Sokkal fiatalabb vagy, mint gondoltam.
Az arcom tiszta, leplezetlen, cobolyfekete hajam pedig egy
egyszerű copfban van hátra fogva, amit bőrzsinórral kötöttem össze,
és a fél hátamat beteríti.  Laza, barna utazónadrágot, puha bőr
csizmát és világoszöld, ujjatlan tunikát viselek, amely semmit sem
rejt el a karomon látható hegek között. Kíváncsi vagyok, tudja-e Béta
Sinta, hogy mik ezek.  Nyolc éve nem voltam ilyen védtelenül, a
cirkuszon kívül, és ez majdnem annyira megrémít, mint Béta Sinta
szemének heves pillantása.
Riadalom dübörög rajtam keresztül, kellemetlenül.  Minél tovább
bámul rám ezzel a parázsló intenzitással, annál vadabbá válnak az
alhasamban gyulladó apró, sistergő lángok. Egy pillanatnyi abszolút
csend után, amikor megdöbbentően tudatában vagyok saját dübörgő
szívverésemnek, megfordul és elmegy.
Mire Béta Sinta a hátát mutatja felém, emlékeztetem magam, hogy
újra levegőt vegyek. Brutálisan kényszerítve belső zaklatottságomat
az agyam egy rejtett szegletébe, követem, a lábamat megvetem, hogy
lerövidítse a lépését, valahányszor a kötél a csípőjébe vág.
Carver, Flynn és Kato rám mered, amikor visszaérkezünk a
táborba. - Ki vagy, és mit műveltél Cattel? - viccelődik Flynn.
Savanyú pillantást vetek rá. - Az egereket kergeti.
Carver rám néz, majd a testvérére.  A két férfi között zajló néma
kommunikáció a kiborulás szélére taszít.  Amikor elmenekülök, új
álcára lesz szükségem. Nagyobb méretűre. Mindenképp.
Tegnap este, barátok és a cirkuszi fáklyák ragyogásával körbevéve,
azt hittem, hogy a hadvezér nem tud megfélemlíteni.  Azt hittem,
biztonságban vagyok. Elrejtőzve.
Kiderült, hogy idióta vagyok.
5. fejezet
Soha nem volt a legjobb irányérzékem, de még én is észrevettem,
hogy az elrablásom utáni harmadik napra kétszer is elhaladtunk
ugyanazon tojás alakú kő mellett.
- Miért megyünk körbe-körbe? - kérdezem. A kötél rövidebb, mint
valaha.  Körülbelül három hüvelyk van Béta Sinta háta és az elülső
részem között.  És olyan átkozottul meleg!  Ilyen közel ülve azt
akarom, hogy havat dobjanak a fejére.
- Követnek minket.
A szívem a mellkasomban megdobban egyet.  Aetos és Selena
jönnek értem?
Kétlem.  Olvasták az üzenetemet.  Gondolkodnának rajta,
vívódnának, de végül hagynának.
- Honnan tudod? - kérdezem.
- Az elmúlt két napban kétszer láttam tábortűzből felszálló füstöt.
- Talán véletlen.
- Ezért járunk körben. Hogy megtudjuk, valóban követnek-e.
- Remélem, hogy igen - jelentem ki.
- Miért? - Nem hangzik nagyon aggódónak.
- Mert akkor harc lesz. Ha szerencsém van, valaki megöl, és végre
ki tudom oldani ezt a hülye kötelet.  - Ennem kell mellette, aludni
mellette, fürödni mellette, pisilni és ... egyéb dolgokat
mellette.  Borzalmas és megalázó.  Rosszabb büntetésem van, mint
Prométheusznak, pedig az ő máját minden nap megeszi egy óriás
sas.
Poszeidón, miért csinálod ezt velem?
Ha még egyszer arra kell ébrednem, hogy az orrommal Béta Sinta
mellkasát szagolom, azt hiszem, sikítani fogok.
- Enni adtam, nem bántottalak, és nem is kértem tőled
különösebbet.  Sokkal rosszabb is lehetne a helyzeted - érvel.  –
Annál, aki esetleg követ minket, az lehet.
- Először is, az emberrablás a nagyobb vád ellened.  Másodszor,
nem feltétlenül fognak el. Harmadszor, az arcomba ütöttél.
A háta megfeszül. - Az nem volt szándékos.
 - De megtörtént.
- Te elég gyakran megütsz - motyogja.
- Jó ötlet. -  Az öklöm a veséjébe vágom, és nem érzek
megbánást.  Elrabolt a cirkuszból, és megfenyegette azokat az
embereket, akiket szeretek. Ezt megérdemli, és még rosszabbat is.
Szürke szemek csillognak rám a válla fölött.  Béta Sinta hangja
kissé túl nyugodt a helyzethez képest. - Cat…
- Felség? - A hangtónusom egy édes-savanyú remekmű.
- Vigyázz. - A szeme elkeskenyedik, és visszafordul.
Miután felállítottuk a tábort, a szokásosnál korábban, Béta Sinta
most először kioldja magát, és Carverhez köt.  A nyugtalanság a
legfurcsább módon szorítja össze a gyomromat.
- Mit csinálsz? - követelem.
- Követnek minket.  Látod a füstöt?  – A felhőnek látszó foltra
mutat. – Felderítem őket.
- Egyedül?
Halványan elmosolyodik, és testét az enyém felé dönti. Melegétől
forróság önti el az arcom. - Aggódsz értem? - kérdezi.
- Mi? Nem! Remélem meghalsz.
Mosolya elhalványul.  Hirtelen kiegyenesedve odaszól Carvernek:
- Tudod, mit kell tenni.
Carver bólint és hátba veregeti a testvérét. Miután bólint Katonak
és Flynnek, Béta Sinta hátrapillantás nélkül eloson.  Búcsúnak elég
szegényes, ha engem kérdeznek.
- Mit kellene tenned?  - kérdezem, amikor Béta Sinta
hallótávolságon kívül kerül.
Carver a tábortűz felé rángat, én pedig megvetem a lábam.  A
déliek mindig ott akarnak lenni, ahol meleg van.  - Ha nem jön
vissza, magam viszlek el Sinta Citybe. Egeriához.
Ha nem jön vissza, akkor halott, és a kötele nem fog működni,
hacsak más nem követeli. Az a valaki viszont én leszek, én pedig rég
eltűnök, mire elérjük Sinta Cityt.
Figyelem, ahogy Béta Sinta gyalogosan eltűnik egy sziklás
domboldalon, ami gyéren be volt nőve a cserjével.  - Micsoda
megkönnyebbülés.
- Nem ezt gondolod - mondja Flynn.
 Keresztbe teszem a karomat rosszallóan. – De igen.
- Miért? - kérdezi Kato. Arany haja szinte mennyei fehéren izzik a
lemenő nap erős sugaraiban, és hunyorítanom kell, hogy ránézzek. -
Kedves volt hozzád.
- Ha a kedves azt jelenti, hogy elrabolnak és megkötöznek, akkor
azt hiszem, kedves volt, az ti mércétek szerint.
Carver elmozdul, elfelejtve, hogy hozzá vagyok kötve, elránt, mire
a kezemre és térdemre esek.  Egy kő sérti fel a tenyeremet, és
sziszegve veszem a levegőt a fogaim között.  Átkot csikorogva
megragadom a kötelet, és elég keményen megrántom, hogy Carver
megbotlik.
- Utálom ezt a nyűves kötelet!  - Ezen emberek egyike sem
rendelkezik varázslattal.  Nincs egy kis elcsöppenő erő, amit el
tudnék lopni, semmi sem szabadíthat ki innen.
Flynn azonnal mellettem terem, és lenyúl, hogy segítsen
felemelkedni.
Eltolom mammut kezeit. - Ne nyúlj hozzám. Utállak titeket.
Együttérzőnek tűnik, ami miatt kedvet kapok, hogy bedobjam egy
küklopsz bakancsa alá. - Ez nem igaz.
Rámeredek. - Nincs szabadságom, nincs magánéletem, és most az
eszem is elvesztettem? Ne mondd meg nekem, hogy érzem magam!
Flynn sóhajtva leteszi a fejszét.  - Utálod Griffint, annak ellenére,
hogy nem kellene, és mi többiek csak össze vagyunk vele kötve,
mert neked így a legkönnyebb.
Forgatom a szemeimet, miközben azon gondolkodom, hogyan
szerezzem meg a fejszét. Megszerezném, ha azt gondolnám, hogy fel
tudom emelni. – Kímélj meg a pszichológiai hablatytól.
- Szeretnél fürdőt? - érdeklődik Carver, kérdése egyenesen elvágja
a vitánkat és befejezi azt.
Ötven méterre vagyunk egy pataktól, amely csábító tiszta kis
öböllel rendelkezik.  Ki vagyok melegedve és poros vagyok, és
nagyon szeretnék beleugrani. Az úszás a véremben van. Hal vagyok
Poszeidón tengerében.
Kezemet csípőre tettem. - Nem.
Vállat von.  - Csak fura, hogy te és Griffin mindig hosszabb ideig
fürdőztök.
 Tátva marad a szám.  Mire az alvilágra utal?  - Nem ad választási
lehetőséget! Nyilvánvalóan büdös vagyok.
Kato lehajol és megszimatol, kobaltos szeme humortól szikrázik. -
Nincs olyan rossz szagod.
Olyan rossz? - Ez azért van, mert fürdök.
Carver a vízre pillant, majd vissza rám. A kötél lazán lóg keskeny
derekán.  - Kivéve a ma estét?  - Van bátorsága úgy kinézni, mint
akinek nevethetnékje van, ezért ugyanazt a hideg pillantást vetem
rá, amit a testvéreimre szoktam.  A Jég-síkságom elolvad, és az
Alvilág megfagy, mielőtt legközelebb pillantásra méltatom.
Carver sötét szemöldöke felível, és ettől idegesítően hasonlít egy
bizonyos hadvezérre, akinek a seggét szeretném innen belerúgni egy
hárpia fészkébe. – Tégy, ahogy tetszik.
Keserű mosolyba görbül az ajkaim. - Mindig. - Nagyon jó, hogy a
saját hazugságaim nem égetnek meg.
***
Utálom a büdöset.  Gyűlölöm az istenek dühével.  Már bánom a
makacsságomat vacsora előtt, és még inkább azt követően, amikor
kénytelen vagyok lefeküdni Carver mellé, aki még nálam is rosszabb
szagú.  Kato őrködik, Flynn már horkol, Béta Sinta nincs a
csalitosban, Carver pedig nem érződik megfelelőnek.  A teste nem
elég erős.  Nincs citrusszappan és napsütés illata.  Ő csak ... nem
ugyanaz.  Bármennyire is utálom bevallani, de már megszoktam a
testvérét.
Az elalvás hosszú időbe telik, majd szeszélyesen az álmokban
felbukkanó emlékek zavarják.  A szorongás belehasít a gyomromba,
savasan és élesen.  A háborgás miatt a sötétben tapogatózok,
bukdácsolok az alagútban, és olyan helyekre kerülök, ahol nem
akarok lenni.
Az első perzselő robbanás a hasamba süllyed, és ijedten ébredek riadt
sírással.  Csak éjszaka támad, amikor alszom és nem látok.  Nem tudom,
hogyan jut túl az ajtóm zárjain, de ő az, mindig ugyanaz.  Nem merne
utánam jönni, amikor felkészülten és éberen várom. Túl jó vagyok a késsel.
Varázsa végighasít rajtam.  Tüzes tűk szúrják át a bőrömet, mélyen a
szívembe égve.  Lehajolok az ágyról, dobálom magam, és addig üvöltözök,
amíg a torkom rekedtté, majd némává válik a fájdalomtól. Vörös a dühtől.
 Elenged, és én csak alig tudom elfojtani a nyüszítést.  Nem elég erős
ahhoz, hogy tovább menjen. Ha a varázsa az enyém lenne, órákig mehetnék,
lassan megfőzve őt, amíg az utolsó lehelet el nem hagyja a testét. Ő nem én
vagyok.  Minden öt perc kínzáshoz szüksége van regenerációra.  Ekkor
repülnek az öklök.
Blokkolok, labdává gömbölyödve, amíg vagy visszavághatok anélkül, hogy
túl védtelen lennék, vagy Thanos jön, hogy lehúzza magával.  Átlendül
rajtam, ujjai a vállamba vájnak és lenyomnak.  A hólyagos bőrömön lévő
kezei fájdalmasak, de én odacsapok, hogy meglazítsam a fogását, sírva ütök
mindent, amit érek, majd ököllel a torkába vágok.
Az öklöm húst ér, és minden hirtelen túl valóságosnak tűnik.  A
szemem kinyílik, és Carver ott magasodik felettem, megragadom a
nyakát.  A szeme kidülled, és a torkában hörög a lehelet, amelyet
végül sikerül beszívnia a tüdejébe.
Meglátva őt, megkönnyebbülten elernyedek. Borzongás indul el a
mellkasomban. Nem ott vagyok.
- Mi az alvilág volt ez?  - reszket, és megdörzsöli a Cat méretű
ökölnyomot, amely már színezi a bőrét.
Remegő kezeimre pillantok, és arra számítok, hogy piros
cseppeket és horzsolásokat látok, a vér lávává vált az
ereimben. Normálisnak tűnnek, de tudom az igazságot; foltosak.
- Rémálom - morgok.
Carver a sarkára ül.  A homlokát ráncolva simítja hátra a haját.  -
Hánykolódtál és üvöltöttél, mint egy átkozott őrült.  A
legfélelmetesebb dolog volt, amit valaha láttam.
Becsukom a számat. Ha kinyitom, lehet, hogy sikítok.
Felébredve a lármától, Kato és Flynn egymásra néznek.  Flynn
közelebb húzza a fekhelyét, amíg Carver és közé nem szorulok, Kato
pedig leül a fejem mellé, az egyik késemmel egy Athéné-hasonmást
farag egy darab illatos cédrusfába.
Azt kellene mondanom nekik, hogy menjenek el.  Tényleg ezt
kellene. Kinyitom a szájam, és valami mást mondok. - Miért Athéné?
- Bölcsesség és háború - válaszolja Kato.  - Amire minden férfinak
szüksége van.
- Nem otthonra és családra? - kérdezem.
 Vigyorog. - Nem a fiatalnak. Egy kandalló és egy feleség későbbre
való, amikor a csatákat már megnyerték.
- Nem nyertetek? Sinta a tiétek.
- Sinta Egeriáé - mondja Kato. - Még más csaták is várnak ránk.
Titokzatos szavai borzongást gerjesztenek a gerincemben.  Tarva
következik?  Fisa?  - Miből gondolod, hogy ő jobban fog uralkodni,
mint a korábbi uralkodók?  Szeszélyes, erőszakos, kegyetlen, csak
azoknak kedvez, akik hatalomhoz segítették...
- Majd megérted, ha találkozol vele.
Ez soha nem fog megtörténni. Nemsokára elszököm. Muszáj.
- Ez nem csak egyszerű rémálom volt.  Ki bántott?  - kérdezi
Flynn. Dühösnek hangzik, és őszinte aggodalma miatt durvának és
védtelennek érzem magam.
Összeszorítom az ajkaimat, és bámulom az éjszakai eget.  Lenne
egy jobb kérdésem.  Miért nem láttam mindennapos rémálmaimat,
mióta Béta Sinta elrabolt? Vagyis egészen ma estig?
***
Másnap reggel Béta Sinta még mindig nem tért vissza. Úgy tűnik,
senki sem aggódik különösebben, és nem bontják meg a
tábort.  Összeszorítom a fogamat, és arra utalok, hogy fürödni
szeretnék. Még Poszeidón is azt mondaná, hogy büdös vagyok.
Carver elvigyorodik. - Szóval hogyan működik ez?
- Mire gondolsz?  Mindketten láthatatlanná válunk.  A többi
nagyjából magától értetődő.
Kuncogásomon vicsorogva vonogatja a szemöldökét Kato és Flynn
felé, akik azzal viccelődnek, hogy egy láthatatlan úszáson szeretnék
megfordítani a sorsukat.  Forgatom a szemem, és durva
kézmozdulatot teszek. Aztán eltűnünk, mielőtt megtorolhatnák.
A parton levetkőzöm és megfogom a szappanomat. - Készen állsz?
- Olyan meztelen vagyok, mint a születésem napján - válaszolja
Carver büszke hangon.
Megrángatom a kötelet és a patakba vezetem.  Az öböl a keleti
parton tökéletes, négy láb mély, homokos fenékkel és enyhe
áramlással.
- Kár, hogy nem látlak - mondja Carver.
- Mi? - Érzem, hogy felforrósodik az arcom. - Miért?
 - Sokkal szórakoztatóbb lenne - válaszolja tárgyilagosan.
Nem tudok ezen nevetni. - Fröcskölj.
- Minek?
- Akkor tudom, hol vagy.
Körülbelül három méterre tőlem fodrozódik a víz, odadobom neki
a szappant. Carver megelégedett morgást hallat.
- Ne flörtölj velem.
- Miért ne? - Teljesen ártatlanul hangzik. A gazember.
- Mert megöllek.
- Megpróbálhatod - mondja, és utánozza bátyja mélyebb hangját.
Felhorkanok, és elfojtok egy újabb nevetést.  - Ez az új királyi
család mottója? Nagyon mágianélkülis. Tökéletes a sorsotokhoz.
- Mi a baj a mágianélküliekkel? - kérdezi Carver. - Inkább egyszerű
ember vagyok, mint egy közülük.
A mágiahasználó a nemeseket és az uralkodókat jelenti. – Ahogy
én is - válaszolom őszintén.
Alámerülök és buborékokat fújok. Carvernek látnia kell őket, mert
hatalmas fröccssenéssel lep meg, amikor feljövök. Visszafröcskölöm,
vagy legalábbis azt hiszem, hogy sikerült. Valamikor a vizes harcok
közepette rájövök, hogy jól érzem magam.  Nem kellene ezt
élveznem, de nem tehetek róla, és Carverhez kötve lenni sokkal jobb,
mint Béta Sintához. Az tiszta furcsaság és feszültség.
- Te nyertél! - sírja Carver, remegéssel a hangjában. - Elkékülök.
- Honnan tudod? Láthatatlan vagy.
- Érzem. Bízz bennem.
Bízzam benned? Nem valószínű. - Ti, déliek, olyan gyengék vagytok.
Vízcseppek jelennek meg a semmiből, és szétszóródnak
körülöttem.
- Odaát rázd a hajad! - ordítom, visszacsapom a vizet.
El kell ugrania, mert a kötél hirtelen megfeszül, megránt és én
arccal a patakba esek.  Felegyenesedve színesen káromkodom a
köhögések között.
Carver nevet.  - Meglep, hogy Griffin még nem fullasztott
meg. Folyamatosan elfelejtem, hogy hozzám vagy kötve.
Visszagondolok az elmúlt napokra, amikor felmászunk a
partra.  Béta Sinta meglepően folyamatosan tudatában van a
kötélnek, szinte soha nem rángat.
A szemöldökömet összehúzva összefogom a hajam és elkezdem
csavarni belőle a vizet.  - Törülközőre van szükségem.  És még több
szappanra.
- Kérd meg Griffint - mondja Carver.
Dühöngök.  - Felejtsd el. -  Ujjal fésülöm össze kusza fürtjeimet,
levegőn szárítva maradékot, mielőtt felöltöznék. Meztelenül hagyom
a lábam. - Készen állsz?
- Mindig készen állok.
Engedem a láthatatlanságunkat, és Carver még mindig teljesen
meztelen, ruháit az egyik kezében szorongatja.
- Ez még nincs kész!  - Sírok, kezemmel a szememre csapok.  - Te
idióta!
- De lenyűgöző idióta.
- Nem! -  Ordítok.  - Ó, istenek!  Most ki kell cserélnem a
szemgolyómat!
Nevet, ruhája susog.  - Azt kérdezted, készen állok-e, nem azt,
hogy felöltöztem-e, de most már biztonságos.
- Nem hiszek neked. - A kezemet ott tartom, ahol van, bár kedvet
kapok az ujjaim közötti leselkedésre, csak egy pillantásra.
- Akkor gyere vakon. - Carver előrelép, a kötél magával húz.
Egy pillanattal később leveszem a kezem, egyenesen Béta Sintába
futok, és lepattanok félelmetes alakjáról.  Megragadja a karjaimat,
hogy megtartson, ugyanakkor egy kicsit meg is emel.  Végül a
lábujjamon billegek, kezeimet a mellkasához simítva.
Döbbenten hátradöntöm a fejem, és meglátom, ahogy lenéz rám,
zivatarfelhős szemeit vastag, sötét szempillák árnyékolják. A szeme
forró folyékony ezüstre lobban, valami megdöbbentően birtokló kel
életre árnyékos tekintetében.
Forróság szivárog keresztül rajtam, a hasam mélyébe
hatolva. Ajkaim némán levegő után kapkodnak, és szeme a szájamra
csúszik.  Tiszta éhség megkeményíti feltűnő vonásait, és váratlan
izgalom fut végig a gerincemen. Az a mély morgás, amit kiad, nyers,
ősi és teljesen férfias. Úgy néz ki, készen áll arra, hogy rátapassza a
száját az enyémre.
 A szemeim ösztönösen ráakadnak a szájára.  Olyan nemeslelkű
ajkai vannak, úgy néznek ki, mintha egyszerre lennének kemények
és puhák, igényelnek és elkápráztatnak, felgyújtanák az
idegvégződéseket és megolvasztanak.
Közelebb húz, és a szívem vadul megugrik válaszul. Hülye, ostoba
szív.
- Lélegezz - mormolja.
A szemem elkerekedik, és hatalmas lélegzetet veszek, mert vagy
ezt teszem, vagy elájulok.
Kuncog. A fattyú.
Morogva tolnám el, de sehová sem jutok, mert Béta Sinta nem
enged.
- Te. -  Olyan gúnyosnak látszhatok, mint amilyennek hangzom,
mert megmerevedik, és végül szabadon enged.  Lehuppanok,
keményen érkezek a csupasz sarkamra, a legfurcsább hideg
hullámzik át rajtam hirtelen elválásunkkor.
A szeme a lángoló ezüstből fagyos gránittá válik. - Szórakozol?
- Többé nem.
- Cat ... - figyelmeztet Carver, és a fején át felhúzza a zubbonyát.
- Mi van? - vakkantom.
- Nem vendég vagy, vagy barát - vicsorog Béta Sinta.  - Beszélj
tisztelettel.
- Ha nem tetszik a nagy szám, akkor engedj el!
Béta Sinta szeme összeszűkülve néz az öccsére, mielőtt
visszalendül rám.  Tekintete sötét és idegesítően intenzív.  Egy izom
rángatózik az állában. Fogalmam sincs, miért haragszik annyira. Én
vagyok az, akit varázskötél vonszolnak Sintán keresztül.
Lehajolok és felrántom a csizmámat. - Nem?  Akkor csak ölj meg,
és essünk túl rajta.
- Nem áll szándékomban megölni téged.
Lángra lobbannak az indulataim.  - Fel akarsz használni
engem!  Kiszakítottál az otthonomból, mert szerinted ehhez jogod
van.  Béta Sinta bármit megtehet, amit csak akar.  Tönkreteheti
bárkinek az életét, akiét akarja.  Uralkodók!  – köpök egyet.  - Nem
különböztök a többitől - sintai, tarvai vagy fisai.
- Nem erről van szó - vág közbe Carver. - Jó életed lesz.
 Perzselő pillantást vetek rá, csak homályosan regisztrálom, hogy
egyik szavukban sem fedezek fel hazugságot.  - Jó élet?  Félelemben
élni?  Fogságban?  Várva, hogy valaki
elraboljon? Megkínozzon? Meggyilkoljon?
Béta Sinta szeme a karomon lévő hegekre vetül, és megértés suhan
át az egyébként megkövült arcán. - Tehát ez történt veled.
Vulkán tör ki a mellkasomban, ezer pillanatnyi rémület és
fájdalom függeszti fel szívverésemet és eláll a
lélegzetem. Hátratántorodok, a maradék félelem keserű íze fröccsen
a torkomban.
- A cirkuszban? - kérdezi halkan.
A szememben úgy érzem, mintha letépnék a fél arcomat. Nyelnék,
de annyira száraz a szám, hogy fáj. - Ott senki sem lenne képes.
Az ingerültség nagy része eltűnik az arckifejezéséből.  - Lazíts,
Cat. Nem tervezem egy „Királycsináló” diadalmas bevonultatását a
kastély kapuján.  - Hangja kiegyensúlyozott, ésszerű, szinte
megnyugtató.  Fel akarok tőle robbanni.  Vagy hányni.  Vagy
mindkettő.
- Négy emberrel kezdődik - mondom indulatosan, és a táborunk
felé intek a kezemmel. - És négyszáz lesz!
- Nem lesz. - Kinyúl, ujjaival finoman átfogja az enyémet.
Annyira megdöbbent a bensőséges érintés és a bőre puszta
melege, hogy egy pillanatba beletelik, mire kitépem a
kezem.  Idegesen elrángatom, ő pedig elengedi.  - Te ezt nem
tudhatod!
Béta Sinta leoldja a kötelet Carverről, és visszaköt magához.  Egy
vérebnek érzem magam.  Pórázon.  Egy átkozott gazdával!  Nyilván
az érvelésnek vége.  Ezt már el is határozta.  Küklopsz fia!  Minden
maradék önuralmamra szükség van, hogy ne kezdjem el a lábszárát
rugdosni.
- Már hallottam Katotól és Flynntől.  Van még valami hozzáfűzni
valód? - Béta Sinta a Carver nyakán lévő zúzódást nézi.  A többiek
nyilván elmesélték neki a rémálmomat. Elmondták vajon azt is, hogy
úgy vettek körül, mint a túlméretes kotlóstyúkok?
Carver elvigyorodik, és megdörzsöli a nyakát. - Aljasul üt.
Béta Sinta nem mosolyog vissza. - Talán túl közel aludtál.
6. fejezet
Béta Sinta délkelet felé mutat - legalábbis szerintem délkeletnek. -
Hat férfi. Tarvaiak. Egyértelműen követnek minket.
- Tarvaiak? - Flynn megvakargatja az állkapcsán a gesztenyebarna
borostát. - Mit akarhatnak?
Mindenki rám néz.
Megrázom a fejem.  - Semmiképpen.  Évek óta elkerülöm a
figyelmet. -  Nem csoda, hogy az önvédelmi ösztönöm olyan
alacsony szinten volt, amikor Béta Sinta megjelent a cirkuszban.
- Négyen hat ellen.  - Carver hosszú ujjai kardja markolatára
siklanak, és ráfognak. - Tudjuk kezelni a helyzetet.
- Egyikük óriás - mondja Béta Sinta sötéten.  - Biztosan északról
hozták le ide.
Csend.  Ti nem tudtok semmit?  - Az óriásokat könnyű elintézni.  -
Vagy olyasmi.
Négy szempár fordul ismét felém, és kíváncsi vagyok, miért is
nyitottam ki a nagy számat.  Viccelődünk, hogy Aetos óriás, de
valójában csak egy nagyon nagy ember.  Az igazi óriások hülyék és
lassúak, de az ilyen vastag böhömöket nehéz átvágni.  A rutinos
harcosokat egyszerűen halálra verték, mert azok nem tudják elég
mélyen beléjük mélyeszteni a kardjukat.
- A cél a szeme.  Ha nem lát, pánikszerűen térdre esik.  Ez egy
reflex.  Akkor el kell jutni a fejéhez.  A csigolyák jó tartást
biztosítanak, és az óriásoké… kezdettől tarajosak.  - Grimaszolok,
eszembe jutnak a porcok, a zsírba burkolt izmok és a kemény,
viharvert bőr. - Vágjátok át a gerincet a koponya tövében, ahol a bőr
a legvékonyabb, és a csont is.
A remény szikrázik fel a szemükben, én pedig undorodom
magamtól. - Flynn fejszéje megteszi.
- Honnan tudod, hogyan harcolj egy óriással?  - Kato
lenyűgözöttnek tűnik.
Az elégedettség duzzad a mellkasomban.  Nem tehetek
róla.  Szeretem lenyűgözni a kétszer akkora embereket, mint én
magam.  Megvonom a vállam.  - Talán hazudok, hogy
mindannyiotokat megöljenek.
Nincs reakció, még felvont szemöldök sem. Hogy lehet, hogy soha
nem háborodnak fel? Ez nem normális.
Kato visszafordul Béta Sinta felé. - Mennyi időnk van?
- Néhány óra - válaszolja. - Legalább.
- Tehát ellovagolunk és arra késztetjük őket, hogy üldözzenek
minket, vagy megvárjuk, amíg ide jönnek?  - Carver keze még
mindig megrándul a kardja közelében. Olyan, mint én a késeimmel,
és meglepő mértékű rokonságot érzek.
Mi a baj velem?  Biztosan büntetnek valamivel, például
empátiával. Hah!
- Várunk.  Frissebbek leszünk így, és északra van egy
barlang. Elrejthetjük a lovakat és a felszereléseket. - Béta Sinta felém
böki a fejét. - És Catet.
- Nem kötözöl ki egy barlangba!
Kemény tekintet lebeg felém.  - Nem kötözhetlek magamhoz,
miközben harcolok.
- Akkor szabadíts ki!
Felhorkan, mire a szememet forgatom.
- Két óra, aztán a barlang - mondja Béta Sinta. - Élvezd a napfényt.
- Harcolhatok. Javíthatom még az esélyeiteket is.
Megrázza a fejét. – Ellenünk fordulnál.
- Azt sem tudod, hogy ellenségek-e!
A könyörtelenség legyőzi vonásait, megdöbbentve azzal, hogy
mennyire megváltoztatja az arcát. - Mindenki ellenség.
- Ezt tőlem tanultad?  – A fagyos, rosszindulatú hangnem még
engem is megdöbbent, zavaróan elváltoztatja a hangomat, mint
anyámét.  Lenyelem a torkomban emelkedő pánikot.  Mi van, ha az
alma valóban nem esik messze a fájától?
Béta Sinta kemény pillantást vet rám.  - Nincs szükségem egy
szeszélyes jósnőre, hogy megtanítson arra, amit már minden hódító
tud.
***
Hihetetlenül csalódottan egy nagy, kövér sziklához vagyok kötve
egy fülledt barlangban, ami lótrágyaszagú.  Legalább négy láb
kötelem van.
A kiáltások és a fémcsattanás végül megzavarják a zavaros
csendet. Utálom, hogy nem tudom, mi folyik kint.  Tudnék segíteni,
különösen, ha a tarvaiaknak van mágiája.  Nem mintha segíteni
akarnék, de negyven méterről tudok tőrt vetni az óriás szemébe, és
kétlem, hogy bármelyik sintai képes lenne erre.
Nyugtalanul topogok a csizmám kopott sarkán.  Egy óriással, egy
jég-síksági lénnyel küzdenek.  Egy szörnnyel.  Láttam egyet kiváló
állapotban.  Hatalmas volt, és olyan csúnya, amilyen csúnya csak
lehet.
Anya vetett egy pillantást a dombra, a hideg szél dobálja a haját és
csapkodja rózsaszínű arcát.  - Vagy megerőszakol, vagy megesz.  Esetleg
mindkettő, ezért azt javaslom, hogy keresd meg a módját, hogy gyorsan
megölhesd.
Jeges hó csípi az arcomat és a kezemet. A lefagyott lejtőn lefelé nézek az
óriás odújának tátongó lyukába, megrázkódom, pedig nem fázok olyan
rettenetesen. - Még valami tanács?
Egy tökéletesen faragott szemöldök felívelt.
- Van még valami tanácsod, anya? - helyesbítem.
Vékony, kemény mosoly görbíti fel az ajkait, mire megfogja a vállamat és
megráz.
Legalább meghagyta a késeimet.  Ösztönösen vakítottam meg az
óriást, egy jól elhelyezett döféssel megbénítottam, majd egy
dobókéssel lefűrészeltem a fejét. Tizenegy éves voltam, és nem ment
valami gyorsan. Legalább az összes alvadt vér melegen tartott. Anya
pedig megkapta, amit akart. Letesztelt, és vérbe borított.
A tudás aznap a semmiből jött elő, és vezetett engem. A sintáknak
ez nem lesz. Nincs a csontjaikba írva.
Aggódva az oldalamhoz szorítottam a kezeimet, mielőtt
széttépném a bakancsomat.
Kívül valami olyan keményen tapos, hogy megrázza a földet.  A
barlang sötét mennyezetéről piszok és kavicsok hullanak le, én pedig
behúzom a nyakam és a karjaimmal védem a fejemet.
Vajon hallgattak rám az óriásról? Igazat mondtam.
Belsőm megremeg, amikor meghúzom a Béta Sinta csomóját,
vakon a kinti csatához, mély fújtatásokat hallgatok, fémek
csapkodását, morgolódást, horkantást és dörömbölést hallok.  Bármi
megtörténhet odakinn.  Győzelem.  Mészárlás.  Ez a menekülésemet
jelentheti. És hogy miért tölt el ez a gondolat azzal az érzéssel, hogy
vér van a kezemen, azt bárki sejtheti.
Végül nem bírom tovább, és mindkét kezem a kötél köré tekerem,
és teljes erőmmel húzom a sziklát.  Pár hüvelyknyivel elcsúszik a
szennyeződésen. Újra húzom, és lassan haladok a barlang szája felé,
közben lihegek és izzadok, és csendesen dühöngve káromkodom.
Végül elég messzire hajolhatok, hogy lássam a csatát.  Gyakorlott
hatékonysággal számolom a fejeket.  Aranybarna.  Szőke.  Két sötét,
mint éjfél. Három tarvai maradt.
Aztán ott van az óriás. Nehéz nem észrevenni.
Nagyot sóhajtva visszafordítom a tekintetemet Béta Sinta
felé.  Harcba keveredett a maradék két tarvaival.  Carver átveszi a
másikat, míg Kato és Flynn kitér az óriás bunkósbotja elől, és
megpróbálnak elég közel kerülni ahhoz, hogy elvakítsák.  Flynn
késsel dobja a fejét, de célt téveszt. Kato kiabál valamit, és egy újabb
késsel dobja meg Flynnt, aki közelebb van. Flynn megpróbálja újra,
miközben Kato elmozdul, és egy kemény csapást mér a lény
göröngyös vádlijára, megpróbálja elterelni a
figyelmét.  Összehangoltak és csapatban dolgoznak, de nem jutnak
messzire, ha nem tudják megvakítani az óriást és térdre
kényszeríteni. A bőre túl kemény.
Mintha ellenállhatatlan erő vonzaná, a szemem újra megtalálja
Béta Sintát, kardjának minden erőteljes söprését, mozgékony lépését
és ravasz cselét. Finoman szólva lenyűgöző. A tarvaiak is. Ezek nem
hétköznapi banditák.  Olyan képességekkel rendelkeznek, amelyek
csak évekig tartó képzéssel és a való életben való gyakorlással
fejlődnek ki.  Ha csak a fegyvereiket és a harcmodorukat nézem,
tudom, hogy valaki látványos mennyiségű arannyal vásárolta meg a
szolgáltatásaikat és küldte őket Béta Sinta és emberei után.
De Béta Sinta még mindig jobb a karddal.  Carver is.  Nem
maradnak sokáig túlerőben.
Másodpercekkel később Béta Sinta kemény csapással középen
szeli ketté egyik ellenfelét. Még csak nem is lassít, miközben a másik
felé fordul, közben a penge hegyéről folyik a vér.  Arcán nincs
érzelem, csak összpontosítás és acélos elhatározás.  A lélegzetem
elakad.  Hideg elszántság.  Hatékonyság.  Ez az az ember, aki
meghódította Sintát, a hadvezér, aki király lehetne.
Béta Sinta bal oldalán Carver megszerzi a fölényt, és hátraveti
ellenfelét a látóteremből. Béta Sinta és a megmaradt tarvai ugyanazt
az utat követi, kardjaik elmosódottan összekulcsolódnak.  Az óriás
utánuk mozog, valószínűleg mágikusan kötődik valamilyen módon
a zsoldosokhoz, Kato és Flynn is eltűnnek, és továbbra is késsel
próbálják megvakítani a szörnyeteget.
A kezeim már nyirkosak voltak az előzőektől, de ismét a kötelet
húzom, hogy távolabbra mehessek ki a barlangból.  A nehéz szikla
nem mozdul, én pedig megfordulok, hogy gyorsan megtaláljam, hol
ékelődött két másik kő közé.
Basszus! Már nem látom!
Birkózom a nagy sziklával, átkozódom, visszamegyek,
megpróbálom felemelni, de nem megyek semmire.
Az idő lassulni látszik, és véget ér a várakozás, hogy megtudjuk,
mi történik.  A harcok hangja fokozatosan elhalkul. A beékelt szikla
elé sietve figyelem a barlang bejáratát.  Aztán furcsa tétovázással
ismét megrántom Béta Sinta csomóját.  Amikor nem oldódik ki,
furcsa érzés kavarog bennem.  Nem vagyok
megkönnyebbülve. Határozottan nem.
Néhány perccel később mind a négy férfi besétál, elzárva a barlang
keskeny bejáratában a fényt.  Meglepődnek, amikor ilyen közel
találnak a kijárathoz.
A mellkasom elernyed, amikor kilélegzem a visszatartott
levegőt. – Ez most komoly? Egyikőtök sem halt meg?
- Ne légy olyan csalódott - vágja rá Flynn vigyorogva, mint egy
bolond.  - És köszönöm a tanácsot. -  Bólint, de én nem bólintok
vissza.
- Egy vak küklopsz jobban dob, mint Flynn - ugratja Kato.  -
Elvesztegetett hat tőrt, köztük egyet a tiédből is, az óriás szemeire,
mire végre eltalálta.
Egyet? Ki vette el a másikat?
Kit érdekel!
 - Az enyémet? -  Megfordulok, hogy kifelé nézzek.  - Meg kell
találnom őket!
- Káosz van odakint. Veszünk még több kést - mondja Béta Sinta,
és határozottan hozzáteszi: - Flynnek.
- Nem. Az enyémek, és vissza akarom őket kapni! - Vaszili nekem
adta őket.  Négy évvel ezelőtt eldobtam a fisai késeimet
Tarvában. Próbáltam „elengedni”. Természetesen nem működött.
A halálomig várhatok, míg Béta Sinta végül beleegyezne, hogy
megkeressem a késeimet, mielőtt elmegyünk.
- Honnan tudsz annyit az óriásokról? - kérdezi.  Szürke szeme azt
üzeni, hogy kíváncsi, mit tudok még, mennyi információt tud
kihúzni belőlem. Tényleg abba kellene hagynom, hogy ingyen adom.
Karjaimat lengetem. - Jósnő, emlékszel? Tudok dolgokat.
Vigyora meglep. Egyenes, fehér fogak villannak fel az árnyékban,
és egy villám mennydörög végig a gerincemen, bizsergető melegség
önt el.  Pislogok és elfordulok, egyensúlyomat vesztem és riasztó
forróság hullámzik át rajtam.
- Add vissza a késeimet, és megtanítom Flynnt, hogyan dobjon
mást is, mint a fejszéjét.
Béta Sinta leválasztja a kötelet a szikláról, és visszaköti a
derekára. - Meglátjuk.
Legalább nem megfellebbezhetetlen elutasítás.  Meglepetten
pillantok fel, és engedetlen szemem megakad profiljának árnyékos
síkjain, szögletes állkapcsán és sasorrán.  Elhagyja a barlangot, én
pedig követem, a gyomrom idegesítő kis remegéssel reagál, amikor
elkapja a kezemet, és átsegít a bejáratnál lévő sziklákon.  Nem volt
szükségem segítségre, és ezt ő is tudja.
A kezem továbbra is bizsereg a melegétől, még akkor is, amikor
már elengedte, megkérdezem: - Mit akartak a tarvaiak?
Vállat von. - Nem álltak meg beszélgetni, így mi sem.
- A zsoldosok köztudottan szűkszavúak.
Bólint, és nem tudok nem gondolni rá, hogy egy kis mágianélküli
csoport után jöttek, egy felbérelt óriással, hogy biztosítsák a
gyilkosságot. Biztos vagyok benne, hogy nem értem jöttek ide, ezért
kíváncsi vagyok, ki kutat Béta Sinta után - és kinek van elég pénze,
hogy ezt megvásárolja.
 ***
A következő néhány napban észak felé haladunk, tempónk
nyugodt a fullasztó nyári meleg miatt, utunkat főként a víz- és
árnyékforrások diktálják. Béta Sinta visszaadja a késeimet a Katoval
és Flynnel történő gyakorláshoz. Ez mérsékelt bizalmat jelez, és már-
már szeretném, ha nem tette volna meg, mert úgy tűnik, nem tudom
annyira megvetni őt azóta, hogy visszaadta a pengéimet.
Pont akkor leszúrhattam volna.  Gondoltam rá.  Megtehettem
volna, de egy kis részem csak nem akarta. Nem tudom miért, mivel
Béta Sinta az őrületbe kerget. Mindig ott van, dühít és gyakorlatilag
a nyakamon van, és utálom, hogy ennyire hozzászoktam.
A késemet a kezemben mérlegelve megítélem a Béta Sinta
távolságát, és alaposan átgondolom, mit vagyok hajlandó megtenni
a szökés érdekében. Soha nem vétem el.
Jelenleg egyedül van, könyökével az egyik térdén támaszkodik és
az állát a kezében tartja. Egy szellő felemeli a haját, felfedve cserzett
és kissé viharvert arcának széles, férfias vonalait.  A szemöldöke
között van egy ránc, és szórakozott arckifejezése a legfurcsább
módon késztet késdobáló gyakorlatra, vagy hogy megkérdezzem
tőle, mi a baj.
Figyelmen kívül hagyva ezt a kis őrültséget, visszafordulok a
célpont, egy ezüst nyírfa felé, amelynek törzsén egy csomó van hat
lábbal feljebb.  Célzok, és eltalálom a csomót.  - Vaszili
késdobáló. Senki sem gyorsabb nála a pengével. Tíz másodperc alatt
tíz kést dob a feleségére. Még egyszer sem sértette meg.
Flynn felmordul, és a nyírfára néz.  - Úgy hangzik, mint egy
küklopsz halálos fia. Ő tanított?
Az elmúlt három este egymásra ragadtunk - szó szerint -, és Flynn
nem lett sokkal jobb.  Puszta szerencse lehetett, hogy sikerült
megvakítani az óriást. Vagy az istenek beavatkozása.
Ez a gondolat túl sok kérdést vetne fel, ezért leállítottam.  -
Korábban is jó voltam késsel, de Vaszili jobbá tett.  Az egyensúlyról
és a várakozásról szól.  Érezd, hol van a célod.  Találd ki, hogyan
mozog.
- A fák nem mozognak - morogja Flynn.
- Megteszik, ha szél van.
 Rám kancsalít, dob és hibázik, átkozódik, amikor kése egy
fakéregdarabot kapar le a fa oldaláról, majd a földre zuhan.
- Csak akkor engedd el, ha a hegye közvetlenül a célpont felé
mutat. És ne siess - mondom tizenötödik alkalommal.
- Nehéz nem rohanni, amikor egy óriás tíz méter hosszú tüskés
bunkósbotot lendít feléd.
Forgatom a szemem. - Túl közel kerültél.
- Másképp nem tudtam eltalálni!  - Kezét a hajába túrja, és még
vadabbra kócolja.
Leütöm Flynn kezét. - Kopaszra fogod túrni magad. A „ne rohanj”
nem azt jelenti, hogy nem tudsz mozogni vagy harcolni. Csak lazíts,
és ne siettesd a dobást. Várj, amíg helyesnek érzed.
Összeszorítja a száját, koncentrál és újra dob. A kés jó két méterrel
a csomó alatt és kissé jobbra áll a fába. Flynn diadalmasan felkiált.
- Jó! -  mondom.  - A gyomrába dobtad.  A hasi sebek a
legrosszabbak.
Rám pillant. - Tapasztalatból beszélsz?
Felhúzom a szemöldököm. - Mintha hagynám, hogy valami idióta
felnyársaljon.
Flynn elfojtott hangot hallat.
- Mi az? - kérdezem.
- Igazad van, Cat.  - Mellettem felérve Kato hirtelen rettenetesen
komolynak tűnik.  - Ne hagyd, hogy bárki is felnyársaljon.  Csak
valaki különleges.
A szám nyitva marad.  Lehetséges, hogy bogyósgyümölcs piros
leszek, és ha az arcomban érzett hő ezt jelzi, akkor
valószínűleg.  Nevetségesen elégedettek önmagukkal, vigyorognak,
mint a szirének a tengerészeknek a láthatáron. Megrázom a fejem, de
a szájam sarkai önkéntelen válaszként felugranak, amelynek semmi
köze a szórakozáshoz. Mert én nem vagyok olyan. Egyáltalán.
- Összpontosíts!  - csattanok fel, és visszafordulok a célpont
felé. Ha lenne ostorom, most megcsattintanám. Vagy talán nem. Túl
sokat beszélnének erről.
Kato kuncogva felkap egy kést, visszahúzza, majd dob.  A
markolat lepattan a fa tövéről, ajka bosszúsan összerándul.  - Ez
nehezebb, mint amilyennek látszik.
 - Ez az egyik könnyebb kés, az úszó. Nem olyan stabil, és a cél túl
messze van hozzá.  Próbáld ki ezt. - Odaadok neki egy nehezebb
pengét, majd körbevezetem a markolatán, mintha kalapácsot
tartana. - Ne feledd, merev csukló, különben nem tudod irányítani a
forgását.
Kato kék szeme összeszűkül a célpontra nézve, mélyet lélegzik,
megérzi a kezében lévő kést.  Amikor dob, megüti a csomó alját, és
fület süketítően felkiált. Nem tudok nem mosolyogni - egy hatalmas,
idióta, az egész arcomra kiterjedő mosollyal.  Három napja még
egyikük kése sem ütközött a fának.
Béta Sinta odakószál, tönkretéve a kedvemet. - Nagyon jó, hogy te
tanítod őket, Cat. Te jó vagy ebben.
- A tanításban vagy a dobásban?  - Ahelyett, hogy ránéznék,
elengedem az egyik tőrömet, a csomó közepére talál a
markolatig. Olyan közel van a másik késemhez, hogy a kettő fémes
dalban rezeg egymás ellen.
- Mindkettő - válaszolja.
- És szerinted érdekel, mit gondolsz?
Állkapcsa úgy megfeszül, mintha a fogát csikorgatná - vagy egy
ingerült választ fontolgatna. - Örülök, hogy velük dolgozol - mondja
nyugodtan. - Ez egy bók volt.
Drámai módon a kezemet a szívemre teszem.  - Ez sokkal jobbá
teszi az elrablásomat és a barátaimmal való fenyegetést.
Béta Sinta torkában csalódott hang csattan fel.  - Ugye, soha nem
adod fel?
Rápillantok, a hangom elég hideg ahhoz, hogy jégcsapokat
csírázzon. - Miért tenném? Nem vagyok sem vendég, sem barát.
Egy izom rángatózik az arcán.  Kivesz egy kést az övéből, az én
kettőm mellé a nyírfába vágja, majd elsétál.
Dühöngök.  Legalább nincs szüksége dobóórákra.  - Miért nem
vakította meg az óriást?
- Megkapta a másik szemet.  - Flynn megvonja a vállát.  - És
szükségem volt a gyakorlatra. Nem szabadna felpiszkálnod, tudod.
Felhorkanok. - Ez az egyetlen szórakozás, amim van.
Flynn felsóhajt, durva hangon, amely tele van rosszallással.  -
Segítettél nekünk az óriással.  Megtanítasz Katot és engem
dobni.  Olyan dolgokat meséltél nekünk a varázslatról és északról,
amiről soha nem tudtunk volna.  Most ennek a csapatnak a tagja
vagy, és fele részben már úgy is viselkedsz, akár akarod, akár
nem. Nem rossz hely ez nekünk. Vigyázunk egymás hátára.
- Én a saját hátamat figyelem. - Nekem mindig kell.
- Jobb, ha barátaid csinálják - mondja Flynn.
- Vannak barátaim! A cirkuszban.
Ajkait összeszorítja.  Ezzel nem tud vitatkozni.  - Nem vagy
vendég, ez igaz. De barát lehetsz, Cat ... ez rajtad múlik.
Az egész testem megmerevedik.  A pulzusom felgyorsul.  Flynn
kinyújtja az olajágat. Gyakorlatilag látom a kezében. Körülbelül száz
csúnya dologra gondolok, de ezek csak nem tolódnak elő a
torkomban lévő gombóc mellett. Istenem, olyan idióta vagyok.
- Keményen dolgoztunk és véres csatákat vívtunk azért, hogy ott
legyünk, ahol vagyunk - mondja Kato.  - Az emberek féltékenyek
lesznek arra, hogy miként táncoltál bele a belső körbe.
- Nem is táncoltam. Engem belehurcoltak.
Vigyorogva kést nyújt felém. - Ezt folyamatosan elfelejtem.
Még ha vicc is, hazugsága még mindig pokolgépet gyújt a
csontjaimban.  Fájdalom üvöltözik bennem, én pedig
megborzongok. Elrejtése már értelmetlennek tűnik.
- Sajnálom - mormogja Kato, és a homlokát ráncolja a belső tüzem
robbanása miatt, amelyet tudatlanul okozott.
Lerázom az égési sérülést és eldobom a kést, ismét eltalálom a célt.
- Értékes vagy - folytatja Flynn, és a pengéimmel a közepén a
csomó felé söpri a nagy kezét. - Nem csak a varázslatod hasznos.
A célpont felé mutat, de az az érzésem, hogy tudásról és késről is
beszél.
- El sem tudod képzelni a kastély gazdagságát és luxusát.  Azt
fogod hinni, hogy meghaltál, és az Elíziumi mezőkre találtál az
Alvilág helyett.  - Flynn mély, eleven hangja az északi
mennydörgésre emlékeztet. Valami róla az otthonra - a jó részekre -
emlékeztetett, még akkor is, ha teljesen déli. Talán a mérete. Északon
minden nagy: nagy tavak, nagy hegyek, nagy orákulumok, nagy
varázslat.  - Lesz egy szobád, amely tele van arany bútorokkal, a
legfinomabb ágyneműkkel, köntösökkel és tollpárnákkal. - Kuncog. -
Egész nap borozgathatsz és cukrozott gyümölcsöt ehetsz.
Zavartan nézek fel rá. Mi készteti Flynnt arra, hogy azt gondolja, a
kastélyban leszek, amikor ő és Kato is arról beszéltek, hogy a
kaszárnyában laknak?  Egyébként is, be leszek zárva, még akkor is,
ha aranyozott ketrecben.  - Az Elíziumi mezőket azoknak tartják
fenn, akiket az istenek kedvelnek, én pedig nem vagyok hajlandó
rothadt fogú részegesnek lenni.
Flynn felnevetve szélesen elmosolyodik, majd arckifejezése
zavaróan komolyra fordul. - Védett leszel.
- Védett? - A szemöldököm majdnem leszedi a fejem. - Ki véd meg
Béta Sintától?
Flynn szemöldöke majdnem leszedi az ő a fejét.
- Ó, sebaj - motyogom. - Megvédem én magam.
A homlokát ráncolja, és megrázza bozontos gesztenyebarna
haját.  – Még nem így érzed, de tagja vagy Griffin csapatának. Nem
hagyja, hogy bármi történjen veled.
Nyugtalanító melegséghullám önt el.  - Ő a probléma.  És
egyébként sem tud mindent irányítani.
- El ne mondd ezt neki - mondja Carver, és elballag.  Carver nem
mutat érdeklődést a célra dobálás iránt.  Addig csiszolja a kardját,
amíg a hosszú penge jégként nem csillog a rideg hajnalon.
- Ne mondd el neki, mit?  - kérdezi Béta Sinta megriasztva
engem. A férfi, méretének ellenére árnyékként mozog.
Megfordulok és mogorván nézek rá. - Hogy nem vagyok színész a
Sinta tragédiádban.
Kemény tekintettel néz rám, széles terpeszbe áll és keresztbe teszi
a karját. Nyilvánvalóan maradni akar.
- Ha hűséges vagy Griffinhez - mondja Flynn józanul -, ő is
hűséges lesz hozzád.
- És mi fontosabb, mint a hűség?  - Hangnemem utánozza Béta
Sintáét a cirkuszi vásáron.
- Nos? - kérdezi Béta Sinta. - Mi az?
- A szabadság.  Választási lehetőség. -  Szembe nézek a céllal és
dobok, ismét eltalálom a csomót.  Nincs több késem, ezért Carver
beveti a kardját, és elmegy kiszedni a tőröket, hármat visszaadva
Flynnek, hármat Katonak és Béta Sintáét neki.  Ezúttal nem
játszhatok. Talán Carver attól tart, hogy leszúrom a testvérét.
- Mi a szabadság és a választási lehetőség becsület nélkül?
- követeli Béta Sinta a választ.
- Milyen a becsület, ha akaratom ellenére tartom meg?
- Milyen becsület van egy fontos fegyver elengedésében, csak
azért, mert folyamatosan panaszkodik? - gyakorlatilag vicsorog.
- Nem panaszkodom folyamatosan!
Szemében ezüst villan. – De azt teszed!
Kinyitom a szám, de mielőtt válaszolhatnék, Kato elém ugrik.
Hangszíne megemelkedik, utánozva az enyémet.  - Utálom ezt a
kötelet.  Kenyeret akarok.  Nincs több gyümölcs.  Piszkosul meleg
van. Engedj el, hadd menjek!
- Ez nem hangzott úgy, mint én! - Karba ütöm Katot. Keményen. -
És utálom ezt a kötelet!  És kenyeret akarok.  És gyümölcsöt.  Ti
emberek minden étkezésnél húst esztek, még reggelire is.  Ez nem
normális.  És ne fogj mindent a kecskesajtra!  - Pofákat vágok,
egyszerűen nem tehetek róla.
- Cat, te tudsz dolgokat, a mágiahasználókról és az
uralkodókról.  Az óriásokról, az orákulumokról és az északi
sárkányokról.  Olyan dolgokat, amelyekről mi semmit sem
tudunk. Ráadásul ott van a Királycsináló erőd. Nagyon értékes vagy
számunkra. - Béta Sinta a nyír felé int a kezével. - És a késsel sem
vagy rossz.
Nem rossz? Nem rossz! Mogorván összefonom a karomat. - Minden
attól függ, hogy mekkora hasznom lehet.
- Ez mindenkire igaz.  Mennyi hasznunk lehet. -  Béta Sinta addig
jön felém, amíg fel nem kell emelnem az államat, hogy ránézzek,
vagy hátra kell lépjek, amit nem vagyok hajlandó megtenni. Szürke
szeme viharos, és remegés fut át rajtam.  Ez nem félelem, és arra
késztet, hogy mocorogjak egy kicsit.
- Meghódítottam egy királyságot, és most találtam egy kincset.  -
Hangja durva és lehalkul. - Nem engedlek el. Most nem. Sohasem.
Izgalom kavarog a mellkasom mélyén.  Valami új.  Valami
különös.  Elnyomom és megfordulok, odabólintva Flynnek, hogy
készítse elő a tőrét. - Igen, értem. Nem engedsz el. - Azt gondolom,
el kell menekülnöm.
Miért fontolgatja egy kis részem, hogy segítsek ezeknek az
embereknek? Sinta egyszerre volt otthon és menedékhely. Figyeltem,
ahogy sintai arcok mosolyra húzódnak a csodálkozástól és az
örömtől.  Jósoltam és láttam, mi van ezer szívben.  A legtöbb nem
rossz.  Megvédtek - Selena, hűséges barátok, Cerberus őrizte a
kapunkat, Poszeidón, amikor épp kedve tartja.  A legtöbb sintainak
nincs varázsa és menedéke, a mágiahasználó uralkodók pedig
olyanok voltak, mint az istenek. Megcsonkították, ütötték, megölték
és kedvük szerint jutalmazták őket. A sintaiak nem feltétlenül éltek
rosszul, de félelemben éltek.  A hatalomátvétel új reményt
adott.  Most először egy mágianélküli család a vezető, és a sintaiak
többsége úgy gondolja, hogy ez jobb lesz nekik.
Nem tehetek róla, hogy igazuk van, és ettől felületes
vagyok.  Hagyom, hogy a dolgok kicsússzanak a számon, mintha a
szám és az agyam már nem lennének összekapcsolva.  Tegnap este
mindent elmondtam a férfiaknak a sárkányokról.  A fisai
uralkodóknál van Sybaris, egy rémisztő sárkány, akinek kedvenc
időtöltése a halandók elropogtatása.  Csak azért nem használják
Tarva elfoglalására, mert Tarvában pedig Scylla van, a sárkány
nővére.  Mindkettő mágikusan kötve van, hogy megvédje a
birodalmát, de a kettő nem fog harcolni egymással.  Nemzedékekkel
ezelőtt a sárkányhasználat óriási holtpontra jutott, sok fújtatással és
tüzes pöffeszkedéssel, de végül nem ettek meg seregeket. A legtöbb
ember nem is emlékszik rá, hogy a sárkányok még mindig ott
vannak.  Sintának Echidna, a harmadik nővér volt a másik kettő
elhárítására.  Amint a királyi varázslat már nem fékezte meg,  bárki,
akinek van egy uncia esze és némi ismerete a Thalyriai
történelemről, tudja, hogy Echidna már bizonyosan a Jég-síkságra
repült.  Korábban mindenkinek volt egy sárkánya.  Most Sinta az
egyetlen birodalom enélkül.
- Hogyan harcolhatsz egy sárkánnyal?  - Béta Sinta hangja mély és
egyenesen a fülembe szól. Két láb kötelem van, és nincs elég helyem.
- Egy másik sárkánnyal.
- Hogyan szerezhetsz egy sárkányt?
 - Varázslattal.
Rám néz, de én nem nézek vissza.  A szemem a tábortűzről pattogó
szikrákat követi.
Hangja egyre növekszik. - És ha nincs mágiád?
- Akkor nincs sárkányod.
Kóborló elmém visszatér a nyírfákhoz, a tőrökhöz és a sintai
harcosokhoz.  - Találjatok nekem gyümölcsöt és kenyeret, és
mérlegelem, hogy kevésbé panaszkodjak. És nincs több kecskesajt!
Béta Sinta sokáig néz rám, majd elsétál.
Akkor rendben.  Visszafordulok Flynnhez.  A gesztenyebarna haja
elkapja a levelek ernyőjén keresztül besurranó, néhány napsugár
utolsó érintését, erős, szögletes arcát vörös-arany fénybe
keretezve. Úgy néz ki, elégedett, és meglapogat a hátamon, mintha a
csapat tagja lennék. Akkorát üt, hogy majdnem az arcomra esek.
Nem akarom megkedvelni.  Nem akarom egyiküket sem
megkedvelni. Nem akarok a csapatuk tagja lenni.
- Lehet, hogy meg tudok ülni egy sárkányt. - Hah! Honnan jött ez?
Carver, Flynn és Kato hangosan éljenez, felhívva Béta Sinta
figyelmét.  Kíváncsinak tűnik, én pedig hátat fordítok neki,
bizonytalanul rosszul érzem magam.
Húsz perccel később Flynn két tőre landol a csomó pereme
közelében, és én nem tehetek róla. Fel-le ugrálok és tapsolok.
7. fejezet
Hunyorogva nézek a lebegő hőségbe, vajon hallucinálok-e.  - Ez
egy város? - Már kezdtem azt hinni, hogy egészen Sinta fővárosáig
megyünk, anélkül, hogy akár egy fogadóban is megszállnánk.
Egy ágyban aludni? Béta Sintával?
A gyomrom felfordul a gondolattól, pedig ott aludtam mellette a
földön.
Talán csak az ágyhoz kötne?
Ami az elmémbe villan, futótűzként jelenik meg az arcomon,
mikor háborognom kellene.  Hörgök.  Béta Sinta dühítően közel tart
engem magához - lóháton, étkezéskor, patakokban. Éjszaka. Az illata
állandóan az orromban van, a forrósága mindig megperzseli a
bőrömet.
- Jobb annál. Vásárváros. - Megfordul, rám mosolyog, és a combja
külső része az enyém belsejét dörzsöli.  A pulzusom felgyorsul, és
izgatott dobogás hallatszik a mellkasomban.  A rakoncátlan testi
reakcióm arra késztet, hogy fejbe rúgjam magam. Vagy őt kéne fejbe
rúgni.
- Miért most?  Nem mintha panaszkodnék.  - Néhány órára
szájkosarat rakhatok ellenségeskedésemre cserébe egy vásárvárosért.
- Azt mondtad, hogy kevésbé fogsz siránkozni a gyümölcsért és a
kenyérért cserébe. És nincs több kecskesajt.
Harcolok az ajkamra húzódó mosoly ellen.  - Azt mondtam,
megfontolom.
- További szappanért és törülközőért talán szerzel nekünk egy
sárkányt - teszi hozzá reménykedve.
Természetesen a többiek meséltek neki erről. Rosszabbak, mint egy
rakás pletykafészek.  Nem tudok ásítani sem úgy, hogy egy órán
belül nem jelentik be Béta Sintának.
- Ennél többre lesz szükségem egy sárkányhoz.  És nem is tudom
biztosan, hogy tudok-e.
- Megpróbálhatnád.
Felhorkanok. - Nem ez a mottóm.
 Nem látom az arcát, de tudom, hogy vigyorog.  Emelkedett
hangulata visszavigyorogásra késztet, ami aggaszt. Béta Sinta szerint
ő nyert? Hogyan is kerültem ide?
- Mit csináltál a cirkuszban, épp csak néhány hónappal Sinta
átvétele után? Nem volt más dolgod?
Kuncog, mély, rezgő hang dübörög végig a testemen. Ez az izgató
érzés ismét irritálja a mellkasomat.
- Mondtam neked, kellett egy mágiahasználó az oldalamra.  A
cirkusz tele van velük, és amit kerestem, nem a szokásos nagyratörő,
előítéletes fajta.
Igaz. - És az elrablás jó ötletnek tűnt?
- Először kértelek.
- Inkább elrendelted. És megfenyegetted a barátaimat.
Vállat von. - Mondtam neked. Megteszem, amit meg kell tenni.
A tarkómon a szőrszálak azonnal az égbe merednek. - Ki vagy te,
hogy eldöntsd, mit kell tenni?  Ez természeténél fogva
szubjektív. Nincs két egyformán gondolkodó ember.
- Valakinek el kell döntenie. Uralkodók nélkül káosz van.
Basszus! Ez igaz. - Voltak uralkodóink. Rend volt.
- Elnyomás volt.
Basszus! Ez is igaz.
- Várj - mondja.  A kezeim automatikusan a derekán landolnak,
miközben a lovát sürgeti, hogy ugorjon át egy villámnyomot. Zeusz
jegye addig húzódik, ameddig a szem mindkét irányba ellát, poros,
köves és megsárgult fűben átvágott elszenesedett heg, ami azt
bizonyítja, hogy az istenek soha nem állnak távol Thalyriától.
Béta Sinta visszafogja a lovat, és várja, hogy a többiek utolérjék.  -
A jellem, a múlt és a környezet egyaránt befolyásolja a
döntéseinket.  A trükk az út kiválasztása és követése.  Dönts és ne
fordulj vissza.
- Mi lesz, ha baj van?
- Nem tudom. - Kacsint rám a válla fölött. – Ilyesmi még soha nem
történt meg.
A szemeimet forgatom, vacillálok a nevetés és a hajam kitépése
között.  - Mivel az emberrablás nyilvánvalóan nem zavar, miért
engem? Nem csináltam semmit. Ha tudnék, már rég eltűntem volna.
Ú É
 Újra megfordul, felhúzott szemöldökkel.  – Én ritka és zsémbes
Királycsinálóm, valóban szükséged van rá, hogy erre válaszoljak?  -
kötekedik.
Az övé? A pulzusom felgyorsul. - Oké. Rendben. Azon kívül.
Nem fordul vissza. A szeme lassú utat jár be az arcomon, és szinte
érzem a meleget az arcom görbületén, majd a számban. Égő tekintete
megakad a fonatomon, követi a vállamon és a mellem
vonalán.  Ahogy a szeme lesüllyed, az ajkai elválnak, és az ujjai
megrándulnak a combján.
A légzésem felületessé válik. Az izmok, amelyekről általában nem
is tudok, mélyen összeszorulnak bennem, feszültségtől és
forróságtól fájnak.  A szívemben fortyogó hő gyorsan spirálba
emelkedik a többi részemben, és az arcomat pirítja. Utálom, hogy így
reagálok rá. És utálom, hogy ez látszik.
Sötét ábrázattal a vállamon hátradobom a fonatomat.
Béta Sinta pislog és visszafordul.  - Abban az időben ez volt.  A
Királycsináló. De te ennél sokkal több vagy, igaz, Cat?
Az arcomba még mindig zubogó vér úgy zuhan le, mint Icarus, aki
a tengerbe esett.  Az istenek, a varázslat és a próféciák, amiket
annyira igyekszem figyelmen kívül hagyni, minden a gyomromban
ütközik össze a titkok és a rettegés robbanásában.  A szorongás
bevonja a nyelvemet, miközben jeges hideg csúszik végig a
gerincemen. Az érzés annyira ismerős, és mégis minden alkalommal
lefagyok tőle.
Veszek egy mély levegőt, és a lehető legcsendesebben fújom ki.  -
Nem igazán. - A hangom könnyed és egyenletes, bár körülbelül két
hidra fejre vagyok attól, hogy pánikrohamot kapjak.  - Északról
származom. A lények és a varázslat ismerete számunkra alapvető.
Felmorog. Egyetért? Szkeptikus? Nem tudnám megmondani.
Az ajkamba harapok, hogy vajon mit tud valójában. - Miért rám
koncentrálsz?
Béta Sinta vállat von, izmos vállait közvetlenül előttem
mozgatja. Könnyű tunikája nem rejt el sokat. Nehéz nem bámulni.
- Nincs szükségem több nyers erőre - mondja. - Megnyertem ezt a
háborút.  Most a politikával kell foglalkozni. Mágiahasználó
nemesek, tarvai és fisai uralkodók.  Tudnom kell, ki hazudik
nekem. Tudnom kell az igazságot, hogy Sinta elkerülhesse a további
háborút.
- A hadvezér békét akar? - gúnyolódom.
- Hazudok?
Összeszorítom a fogamat.  - Nem. -  Minden ember közül nekem
kellene tudnom a legjobban. – A hatalom korrupt.
- A hatalom megrontja a gyengéket.
Istenek!  Utálom, ha egyetértek vele.  - Honnan tudtad, hogy mire
vagyok képes?
Van egy kis szünet.  - Eleinte, anélkül, hogy felhívtam volna
magamra a figyelmet, megpróbáltam felkutatni a különböző
mágiahasználókat a cirkuszban, de azon kaptam magam, hogy
mindig inkább téged figyellek.  Először Sinta City előtt, amikor a
cirkusz átkelt Tarvából.  Aztán elmentem néhány előadásra
Kaplosba. Amikor a cirkusz dél felé költözött, úgy döntöttem, hogy
követem.  Tudtam, hogy van valami benned, valami különleges, de
nem tudtam rájönni, mi.
Szavai elhallgattatnak.  Béta Sinta hetekig figyelt engem anélkül,
hogy észrevettem volna?  Nem vagyok hanyag vagy
feledékeny.  Ennek semmi értelme - nem koncentrál rám, és nem is
szabadult el a szájam a legutóbbi cirkuszi vásáron.  És azóta.  Az
információk értékesek, és máris úgy dobálóztam velük, mintha
arany helyett csak egy garast érnének.
- Hogyan jöttél rá? - kérdezem végül.
Szünete ezúttal hosszabb.  - Furcsa módon álmot láttam.  Arról
álmodtam, hogy egy hatalmas és viharos óceánban úszom a végtelen
éjszakában.  Amikor már nem tudtam tovább úszni, leereszkedtem
az aljára, és te ott voltál. Megvilágítottad a sötétet, mint egy villám,
megfogtad a kezeimet, és a felszínre húztál.  Azt mondtad, hogy
mindent megváltoztathatunk - hogy tudod az igazat.
A szívem megdagad, majd hevesen csapódik a
bordáimhoz. Jóslatszerű álom!  Béta Sinta egy jóslatszerű álommal -
Poszeidón álmával volt megajándékozva, és nem is tudja.
Az émelygés felforgatja a belsőmet. Poszeidón, miért árultál el?
Az agyam zakatol, miközben a gyomrom görcsbe köti magát.  Mi
az alvilág folyik itt? Miért érdekli Poszeidónt Sinta? Nyugaton nincs
óceán, orákulumai a birodalmak túlsó végén vannak, és a varázslat
itt mindig is a leggyengébb volt.  A Jég-síkság átmérője nagyobb,
ahogy kelet felé halad.  Sintában van a legszűkebb sáv.  A középső
birodalom, Tarva kétszer annyi jeges területtel, a keleti Fisa pedig
még ennél is nagyobb területtel rendelkezik. Az olimposziak magja
számára, mint Poszeidón, ezek a poros dombok, síkságok és régi
erdők elhanyagolható problémát jelentenek.  Bármennyire is
szeretem Sintát, ez birodalomnak csenevész.
- Akkor kezdtem el a régi legendákon gondolkodni - folytatja.  -
Elmentem Mylosba a tudás tekercseiért, és megtaláltalak téged,
vagyis a leírásodat.  A Királycsináló - az a nő, aki a hazugságon
keresztül jósolja meg az igazságot.  Basil volt a tökéletes
teszt.  Tudtam, hogy nem az, akinek mondta magát.  Állandóan
vonzódom hozzád. Az álom azt üzente nekem, hogy szükségem van
rád.  Miután láttam a reakciód, amikor Basil hazudott, tudtam, mit
kell tennem.
Folyamatosan vonzódik hozzám?  Furcsa görcs feszíti meg a
mellkasomat. Összpontosíts! - Elragadni egy varázskötéllel?
Nevet. - Pontosan.
A kezeim, amelyek valamilyen oknál fogva az utóbbi időben a
derekán nyugodnak, ökölbe szorulnak.  Béta Sinta megragad egyet,
és eltartja.
- Engedj el - követelem.
- Nem.
A szemöldököm összehúzódik. - Miért nem?
- Mivel a zsigeri reakciód mindig az ütés, és nem szeretem, ha
csiklandoznak.
Csiklandozom?  Csiklandozom!  A felháborodás eláraszt.  Majd
mutatok neki csiklandozást.
Mielőtt mozdulni tudnék, ledobja a gyeplőt, és megfogja a másik
kezemet, mindkét kezemet könnyen az egyikbe
manőverezve.  Visszaveszi a gyeplőt a másikkal.  Szokás szerint
undorítóan kevés erőfeszítéssel megszerzi a fölényt, én pedig
mindkét kezemmel körbefogom, arcommal a hátába temetkezve.
Béta Sinta ropogós, férfias citrus- és napillata tölti meg az
orrom. Kemény izom hullámzik az arcom alatt. Ijesztően tudatában
vagyok annak a helynek, ahol széles, hatalmas teste megérinti az
enyémet, és a forróság ellenére is megborzongok.
- Hagyj. Engem. Elmenni - nyögöm ki.
- Azt. Mondtam. Nem.
Kinyitom a számat, lecsupaszítom a fogaimat.
- Ha megharapsz, esküszöm az istenekre, hogy ledoblak téged
erről a lóról, és gyaloglásra kényszerítelek.
Becsukom a számat. A város még mindig mérföldekre van. - Nem
harapok.
- Vagy, ha megütsz.
Összeszorítom a fogamat. – Túl sokat kérsz.
- Csak nem?  – mondja vontatottan, és szorosabban szorítja a
csuklómat, amíg fel nem szisszenek.
- Uhh! Rendben. Vagy ütök.
Az ujjai meglazulnak. – Szavadat adod?
Tágra nyílik a szemem.  Béta Sinta azt mondja, hogy az
információim miatt van szüksége rám, de már most többet tud a
varázslás módjairól, mint ami nekem jó.
- Rendben.  Szavamat adom.  - Mintha a saját fogaimat húztam
volna ki, de kétségbeesetten szeretném abbahagyni az ölelését. Túl
meleg van és… és… valami.
- Örökké - követelte.
Valami kirobban belőlem a nevetés és horkolás között.  - Ne
kísértsd a szerencséd.
- Akkor egy nap. Most kezdődik.
- Rendben. Egy nap - értek egyet füstölögve.
Elengedi a csuklómat.  Olyan gyorsan ülök fel, hogy majdnem
leesek a ló hátáról. Béta Sinta kuncogása szinte ugyanolyan irritáló,
mint a varázslat, amely megköti az üzletet.  Mágianélküli adhatja a
szavát valamire, és közben meg csinálhat mást akkor is, ha nem
kellene.  Lehet, hogy bűntudatot, sajnálatot, esetleg semmit sem
éreznek, de nincsenek fizikai következményeik.  Én ezt nem tudom
megúszni.
Epikusan mogorva arccal hátratekergőzök, megdörzsölöm a
csuklómon az ujjlenyomatát, és Poszeidónra gondolok.  Béta Sinta
jóslatszerű álma és a kontrollálatlan szájam közé nem kétséges, hogy
egy isten odaszúrta háromágú szigonyát, ahol semmi
keresnivalója.  Amikor az istenek belekeverednek az emberek
ügyeibe, bármi megtörténhet.  Ezt semmiképpen nem szabad
figyelmen kívül hagyni.  Ha a patrónusom együtt akarja látni Béta
Sintát velem, akkor nagyon jó oka van rá. Legalábbis remélem.
***
A lovakat Pán pavilonjában, egy teljesen ártalmatlan fogadóban
istállóztatjuk a város nyugati oldalán. Azt, hogy Béta Sinta miért lép
be egy meghódított városba ilyen kevés csinnadrattával, nem közlik
velem.  Mi értelme van átvenni egy birodalmat, hogy úgy
bolyonghassunk, mint egy senki?
Nevet, amikor kérdezem. Nevet. Mi a baj ezekkel az emberekkel?
- Ha valaki megtudja, ki vagyok, akkor tömegekkel leszünk
körbevéve - magyarázza. - Jobb, ha csak senkik vagyunk, ha tél előtt
el akarunk jutni Sinta fővárosába.
Gondolom, ez magyarázza a lakott területek elkerülését
mindeddig. Forgatom a szemem. - Ó, jaj, hogy rajonganak érted.
Béta Sinta elvigyorodik. - Ez egy nehéz élet.
Torkomat köszörülöm.  Kár, hogy azt a fogadalmat tettem, hogy
nem ütöm meg. Elég kielégítő lenne, ha az önelégült pillantást most
lenyúzhatnám az arcáról.
Mind az öten egyenesen a piac felé tartunk. Az utcák keskenyek és
árnyékosak a fogadó közelében, de minél közelebb érünk a piactérre,
annál jobban kiszélesednek, és hagyják, hogy a délutáni nap ránk
süssön.  Olyan irgalmatlan, mintha Zeusz a sötét fejem tetején
lenne. Nem tehetek róla, hol van egy jeges tó, amikor szükségem van
rá. Vagy egy kalap.
Az építészet a város szíve közelében megváltozik, díszessé
válik.  Templomok jelzik a központi környéket, meg az emberek
folyamatos áramlása imádságra ki és be belőlük.
Ragaszkodom ahhoz, hogy bemenjek egy Poszeidónnak szentelt
templomba. Csak néhány garas van a zsebemben, a fillérekkel együtt
sem mérlegelem, hogy felajánlom.  Egy érme Charoné, és az a
zsebemben marad, egészen addig a napig, amíg fizetnem kell a
révésznek, hogy átvigyen a Styxen a halottak országába.
 Letérdelve a Tengeristen hatalmas szobra előtt, lehajtom a fejem,
csendesen védelmet kérő imát mondok a cirkuszban lévő
barátaimért, majd a három garasból kettőt a Poszeidón lábánál lévő
kifényesített bronztálba teszek. Ez nem túl sok, és Poszeidón követői
sokan vannak, de remélem, hogy a garasaim végül megtalálják az
utat, hogy gondoskodjanak olyan emberekről, akiknek nagyobb
szükségük van rá, mint nekem.
Béta Sinta letérdel mellém, egy maroknyi ezüstpénzt vesz elő az
oldalán lévő tarsolyból, és az enyém mellé dobja.  A szemem
gyakorlatilag kiugrik a fejemből ennyi pénz láttán.
- Általában Athénének és kultuszának adom.  - Von vállat.  - De
mivel itt vagyunk ...
Carver, Flynn és Kato mind térdre ereszkedve lemondanak egy-
egy ezüstpénzről.
Miután a szent ember áldást ad mindegyikünk lehajtott fejére,
visszamegyünk a vakító napfénybe.  A hő a fejbőrömbe ég, és
megőrjít.  Hunyorogva legyezgetem magam, körülnézek a
kőépületeken, amelyeket recézett márványoszlopok, valamint
lények és istenek faragásai díszítenek.  Amit látok, az alapján a
tekervényes utazásaink földrajza végül a helyére kattan.
- Ez Velos - mondom.
Béta Sinta meglepetten néz rám. – Voltál már itt?
- Nem, de Apolló és Artemisz mindenhol ott vannak, a velosiak
pedig imádják az ikreket.  Szinte minden homlokzaton ott vannak,
teljes meztelen dicsőségükben.  - Velos jóléte a nyugatra lévő
vadonon múlik.  A piaccal együtt a hús és a bőr teszik a várost
virágzóvá. Logikus az íjászat és a vadászat isteneit imádni.
- Honnan tudsz ennyit Velosról? A cirkusz nyugatabbra haladt.
Órákig tartó iskoláztatás és oktatás ostorral?  - Találkoztam
emberekkel, hallottam dolgokat - mondom hirtelen.
Béta Sinta megáll, szája nyilvánvaló ingerültségben
elkeskenyedik.  - Segíts, Cat.  Vagy legalább mondd el az
igazat. Tudom, amikor hazudsz.
- Ohh? - A szívem megszalad a következő ütemben.
- A szemed megrándul.
- A szemem nem rándul meg!
 - Ez összeszűkül.  - Ujja hegyét a jobb szemem sarkához érinti, és
egy kis áramütés süvít át rajtam.  - Mintha azt várnád, hogy a
hazugság fájni fog, de nem jön, mert a sajátod.
Elrántom a fejem, és újra sétálni kezdek.  - Köszönöm, hogy
elmondtad. Ezen még dolgoznom kell.
- Cat ... - morog, és jön utánam. - Minden sokkal könnyebb lenne,
ha…
- Engedtél elmenni.
Béta Sinta megrázza a fejét. - Nem tehetem. Túl értékes vagy.
- Nem te vagy a szerencsés zsarnok?  Aki elkapta a
Királycsinálót.  Bocsáss meg, amiért nem örültem annak, hogy a
rabszolgád lettem.
- Nem vagy rabszolga.  - Megragadja a karomat, visszaránt
magához. - Egy vagy közülünk.
Hihetetlen, hogy hisz abban, amit mond, még akkor is, ha én
nem.  Kihúzom a karomat a szorításából, minden hosszú ujja jelet
éget a bőrömbe.  Bárcsak a szemem lángot okádna.  Vagy a
kezem.  Vagy tényleg, bármelyik testrészem megtenné.  - Soha nem
leszek egy közületek.
Béta Sinta beletúrja a kezét a fekete hajába. - Túl csökönyös vagy a
saját helyzeteddel kapcsolatban.
Rámeredek.  Egyszerűen hátranéz, és a nyugalma miatt meg
akarok ütni valamit. Vagy valakit.
Kis csoportunk folytatja útját, mielőtt újra megállna egy sor színes
piaci stand előtt.  Enyhe szellő csúszik át a vállamon, én pedig
belefordulok, és megpróbálok lehűlni, miközben Béta Sinta ismét
kinyitja erszényét, és négy ezüstpénzt vesz elő.
Flynn összedörzsöli a kezét, a szeme felderül. - Fizetésnap!
Flynn, Carver és Kato elvesz egy-egy érmét, egyet Béta Sinta
tenyerében hagyva.
- Cat. - Felém nyújtja az érmét. - A fizetésed.
Azok közül, amiket elképzeltem, hogy mondhatna, ez nem
tartozott közéjük. Felcsattintom az államat és elfordulok. Megvan az
utolsó garas.
Nem zavartatja magát, visszadobja az érmét a tarsolyába.  -
Megtartom neked. Tudom mit akarsz. Elég gyakran panaszkodsz rá.
É
 Élesen felnézek, de úgy látom, hogy a szeme tele van
humorral. Ugrat engem?
Megközelítjük az árusokat, az elvarázsolt kötél magával
ránt.  Kíváncsi vagyok, mi történne, ha leülnék és megtagadnám,
hogy követem.  Vonszolna a fenekemen?  Egyik vállára dobna?  A
lehetőségek mozgásban tartják a lábamat.
A Béta Sinta annyi sárgabarackot és narancsot vásárol, hogy egy
hétig tartson;  négy kenyér;  normál, kemény sajt;  és zöld szőlő.  A
vöröset szeretem, de mivel elutasítottam a pénzt, zárva tartom a
számat.  Ezután szappankészítőt talál, és hosszasan szimatolja a
különböző illatokat.
Forgatom a szemem. - Rosszabb vagy, mint egy nő. Csak vegyél a
sárga színűből. Mindig az a legjobb.
Felveszi és megszimatolja. - Citrom. Olyan szaga van, mint neked.
Nem tudom attól, ahogy a hangja érdesre változik, vagy ahogy a
vastag, sötét szempilláit lehunyja, közben legyezik az arcát és
árnyékolják a szemét, de a belsőm undorítóan szirupos lesz.
- És neked - köpködöm.  - A szappanomnak még egy hónapig ki
kellett volna tartania.
- Kettőt veszünk - mondja az eladónak, fizet, majd folytatjuk lefelé
a bódék sora mentén.
- Nincs olyan, hogy mi.  Ne csinálj úgy, mintha bármibe is
beleszólhatnék.
Béta Sinta megpördül, és a frusztráció elsötétíti a szemét.  –
Beleszólhattál volna. És kiválaszthattad volna a saját szappanod!
- Azt csináltam! Mondtam, hogy vegyél a sárga színűből.
- És megtettem!
Szitkot mormolva olyan gyorsan elindul, hogy a kötél húz, és
belerángat valakibe.  Vagy talán a férfi botlik belém.  A szeme
zavaros, és balra tántorog.
A mágia megcsípi a bőrömet.  A testem azonnal reagál.  Érzem az
örvénylést.  Hagyom terjeszkedni, felkészülök az örvényre, amely
belém vonzza az idegen varázslatát, és a magamévá varázsolja.
Remegve nyúlok érte. Eltekintve a kötél stabil, könnyű csípésétől,
amelyet már alig érzek, közel két hete nem vagyok kapcsolatban a
varázslattal, és valami nagyon izgalmas és erős van ennek az
embernek az ereiben.  Nem tudom, mi az, de ez talán a szökésemet
jelentheti.
Megragadom a vállát, úgy érzem magam, mint egy gyerek a
süteményekkel teli konyhában. Addig tömöm magam, amíg ki nem
pukkadok.
8. fejezet
- Cat? - Béta Sinta hangja messziről hallatszik. - Cat! Mit csinálsz?
Nevetve, lebegve csak akkor engedem el az embert, amikor már
nincs benne varázslat.  Megfordulva belebotlom a Béta
Sintába.  Elkapja csupasz karjaimat, és a levegőt kapkodom.  A
szemei, mint a vihar. Ujjak olyan melegek.
- Rózsaszín vagy!  - Kuncogok, furcsa és ismeretlen a hangom a
fülemben.
A szemöldökét összehúzza, és ez megnevettet.  Nem tudok az
arcára összpontosítani.  Minden ködös, rózsás és nem egészen
vízszintes. Zizeg a világ. Rugalmassá változik, és a széleken vibrál.
Szédülök, az egyensúlyom érdekében Béta Sinta mellkasára
teszem a kezem.  A szíve a tenyerem alatt dobog, és a mellkasának
állandó emelkedése és süllyedése
megbabonáz.  Fel.  Le.  Fel.  Le.  Teljesen normálisnak tűnik, hogy a
légzésemet az övéhez igazítsam.
- Poszeidón heréire! Mi az alvilágot tettél velem?
A vörös arcú, tomboló férfihoz fordulok, akinek varázslatát
elvettem.  Az ember természetes varázslata néhány órán belül
visszatér, de ez igézetnek tűnik. Az összpontosítástól pislogok rá, és
megdöntöm a fejem, hogy ne legyen ferde.  Megtántorodik, és
remegés rázza meg szívós alakját. Ő is rózsaszínű, és őrültebb, mint
a labirintusában élő Minótaurosz.
Béta Sinta megfeszül a kezem alatt.
- Ennek az adagnak egész napra ki kellett volna tartania! - vicsorog
a férfi. – Egy jó ezüstöt fizettem érte.  Add vissza! - mennydörög, és
felém hajol.
Béta Sinta karja a derekamra tekeredik, és elpörget az útból. A férfi
felüvölt, de én csak nevetni tudok, még akkor is, amikor kést vesz
elő és felém lengeti mániákus tekintettel a szemében.
Dühös hang keletkezik Béta Sinta mellkasában.  Szabad keze
előrelendül, és kiüti a kést a férfi remegő szorításából. A következő,
amit látok, hogy Béta Sinta a torkánál fogva tartja a másik
férfit. Lenyűgöző. Gyors.
 Béta Sinta egyik karja még mindig körém fonódik, és az oldalához
tapaszt. A másik az orrom előtt nyújtózkodik. Erős, felesleges tömeg
nélkül, cserzett, formált, inas - az egész kar szinte túl vonzó ahhoz,
hogy ellenálljak.  Az izmok megfeszülnek, és én egyre nehezebben
nem nyúlok hozzá, hogy megszorítsam a bicepszét.
Hirtelen földre dobja az embert.  Kato, Flynn és Carver
csodálatosan halálosnak tűnnek körülöttünk. Tapsolok és vigyorgok
- szeretem a jó küzdelmet, nem mintha ez nagyon igazságosnak
tűnne -, majd pislogok.  Flynn vagy csak három lábnyira nőtt, vagy
hallucinálok.
- Milyen adagnak?  - Béta Sinta hangjában a halálos színezet
megemeli a tarkómon lévő apró szőrszálakat.  Megborzongok, és
szorítása szorosabbá válik a derekamon.
Amikor a férfi csak tátogni tud, és a földre borul, Béta Sinta
elővesz egy kést az övéről, és pillanatnyi habozás nélkül
eldobja. Egy centire sem ér földet a férfi fülétől, levágva egy darabot
csapzott barna hajából.
- A következő valahova oda száll, ahol fájni fog - mondja Béta
Sinta halk, dühös hangon.
Felhúzom az orrom. - Brutális.
A villámló szeme az enyémbe fúródik.  - Senki sem nyúlhat
hozzád.
Zavartan rágom az alsó ajkamat. – De te megérintesz.
A szeme a számra süllyed. - Én vagyok a kivétel.
A lélegzet elakad a tüdőmben.  Minden hirtelen folyékonynak és
könnyűnek tűnik.  Ismét kalózra
emlékeztet.  Sötét.  Kemény.  Vad.  Felmosolygok rá, és azon
gondolkodom, nem lenne-e jobb inkább a karjaiba ugrani, és az
arcomat a nyakába temetni.
A tekintetünk találkozik. Szemei olyanok, mint az olvadt ezüst, és
a lábam elgyengül. Felé dőlök, Béta Sinta ujjai görcsbe rándulnak a
csípőmön, és közelebb húznak. A szemét lecsukja egy mély lélegzet
erejéig.  Amikor újra kinyitja őket, az állkapcsa megkeményedik, és
vicsorogva fordul vissza a földön lévő férfihoz. - Várok.
Én is visszafordulok, összehúzom a szemem, és vádló ujjal
rámutatok. - Válaszolj vagy meghalsz!  - A férfi arcának alig marad
egy kis színe, én pedig nevetésben török ki.
- Eufória - zihál, és küszködve felül.  - Öt ezüstöt fizettem érte, és
ez a kis pióca egyetlen érintéssel ellopta.  – Köp felém.  A slejm
körülbelül egy lábnyira landol a bakancsomtól. Rózsaszínű.
Béta Sinta torkában a dübörgés egy kitörni készülő vulkánra
emlékeztet. Ez csúnyává válhat. Nincs kedvem a mocsokhoz.
- Te ütköztél belém.  - Legalábbis azt hiszem, hogy ezt
tette.  Lehámozom magamról Béta Sinta karját, elsétálok, de
szokatlanul sok erőfeszítést igényel, hogy az egyik lábamat a másik
elé tegyem. A kötél megránt, és én megtántorodok. Béta Sinta biztos
kézzel megfog a derekamnál, habozik, mielőtt követne.  Majdnem
megkérdezem, hogy szeretné-e péppé verni az embert, mielőtt
továbbmennénk, de tulajdonképpen ez Béta Sinta.  Nem kell
udvariasnak lenni.
- Mi van a drogossal? - kérdezi Carver félhangosan, és visszaadja
Béta Sintának a kést.
- Hagyjátok - válaszolja Béta Sinta, és elrakja a pengét.  A
könyökömnél fog, forrósága égeti a karomat.  - Győződjetek meg
róla, hogy nem követ minket.
A drogos elillan az agyamból, amint eltűnik a szemünk elől, egyre
ködösebbé válik, mint minden más. Vidáman, gondtalanul dúdolok,
fel-alá lebegve a piaci sorokban. Van még valami, amire szükségem
van. Mire is?
Nem emlékszem. Nem igazán érdekel.
Megbotlok. Béta Sinta elkap, kezei körbezárják a derekamat.
- Nagyon el vagy szállva.  - Kapaszkodik bennem.  Azt hiszem,
felemel.  Nagy kezei súrolják a bordáimat, ezzel biztosan tartva.  -
Erős adag, kétszer akkora férfihez dozírozva. - Lenéz rám, és látom,
ahogy arcom szürke szeme legsötétebb részén tükröződik. - Hogyan
történt?
Intek, hogy hajtsa le a fejét, hogy a fülébe súghassak.  Az arca az
enyémet simítja, és melegség árad belém. Megnyomkodom az állát,
kíváncsi vagyok a kétnapos szakáll érzésére a bőrömön.  Csíp, de
nem kellemetlenül.
- Mágiát lophatok - mondom neki. - Ha neked is lenne, ellopnám.
 Felemeli a fejét, szemei lesütve.  Nem tudom, mit gondoljak az
arckifejezéséről.  Nem tudok vele mit kezdeni.  Sosem éreztem még
ilyet – elváltam a testemtől, zavart voltam és
boldog.  Megkönnyebbültem, hogy már nem félek.  Ez
felszabadító. Gyakrabban kellene ezt tennem. Csak egy életem van!
- És oda is adhatom.  - Némi eufóriát irányítok a Béta
Sintához.  Remegve visszapattan hozzám, mire a homlokom
ráncolom.  - Nem akarsz belőle?  - Tehát van választása?  Újra
megpróbálom, és ugyanaz történik.  - Van valami nagyon furcsa
benned.  - Valamiért annyira megnevettet, hogy szamárságnak
hangzik, amit mondok.
Miután abbahagytam a bőgést, eszembe jut, hogy velem lehet a
probléma.  Kificánkolok Béta Sinta markából, és varázslatot dobok
Katora.
Kato elvigyorodik és balra hajol. - Minden rózsaszín! - Megfordul,
elveszíti az egyensúlyát, és a csizmák, övek és egyéb bőráruk teljes
kínálatát felborítja.
- Az istenek szerelmére! - motyogja Béta Sinta. Egy ezüst érmét ad
át a dühös eladónak a kellemetlenségekért. - Flynn! Vigyázz rá. Vidd
vissza a fogadóba. Ügyelj arra, hogy ne csináljon semmi hülyeséget,
ne döntsön el mást és véletlenül se öljön meg senkit.
- Óh ne! -  Sírok.  - Nem szabad véletlenül ölnünk.  Csak
szándékosan.
- Pontosan ez az én véleményem is - morogja Béta Sinta, megfogja
a kezem és maga húz az utcán.  Nagyon úgy néz ki, mintha rajta
lennék a kivégzendők listáján.
Kuncogok. Carver követ.
- Hová megyünk? –  Fisai módra táncolok Béta Sinta körül, amire
körbe fordul.  A por, amit felrúgok, úgy csillog, mint a jégkristály a
téli napsütésben. Vágyom a hidegre, olyan hidegre, amelytől befagy
a segged.
Hol van az eszem? Nem érzem a fejemet!
A kezeim felemelkednek, és átfúrom a fonatomon, széthúzom,
amíg meg nem érzem a fejbőrt. Oh jó. Még mindig megvan.
- Még egy dolgot meg kell vennünk - mondja Béta Sinta.
- Tudtam! - ordítok, és diadalmasan tapsolok. - Mit?
 - Törülközőt.
Ez unalmasan hangzik.  Valami fényes vonzza a
tekintetemet. Jobbra térek, magammal vonszolom Béta Sintát.  - Egy
kard! Kardot akarok. Kaphatnék kardot?
- Egy kardot fel sem tudsz emelni - mondja, de követ az eladó
asztaláig.
- Meg tudom csinálni.  Nézd csak meg. -  A kereskedő áruinak
legnagyobb, legfényesebb pengéjéhez nyúlok. Meg sem mozdul. - Ez
fura.  Valaki biztosan odaragasztotta.  A kard fölé hajolok, és addig
közelítek, amíg az arcom fémhez nem ér.
- Aúú!  - Megdörzsölöm az orrom és az ujjam véres lesz.  A vörös
maszat látványa aggaszt, de nem emlékszem miért.
- Vér. -  Anyám hangja kísért a távolból.  - Öntsd ki.  Ontsd
ki. Fürösszed meg benne.  Félemlítsd meg az embereket.
A nevetés bugyborékol bennem.  Sosem találtam még anyámat
viccesnek. Nagyon jó ez az eufória cucc!
Béta Sinta közelebb hajol, hogy megvizsgálja az orrom. Könnyű és
meleg bőrkeményedéses ujjaival félresimítja az arcomból a hajat.
Ez arra késztet, hogy felemeljem a kezeimet, és ujjaimmal
végigsimítsak az arcát árnyékoló sötét tarlón. - Hmmm. Érdes.
Rám bámul, miközben elkapja a kezeimet, és lassan leereszti őket,
az ujjaimat lazán tartja az övében.  Hüvelykujjai a csuklómon
csúszkálnak, és finom remegés csiklandozza a bordámat.
- Ez a vágás semmi - mondja szokatlanul halk hangon.  Néhány
szívdobbanás eltelik, mire elenged, az eladóhoz fordul, és az asztal
túlsó végén egy fele akkora kard felé biccent.
A kereskedő odaadja neki, és Béta Sinta megvizsgálja a fegyvert,
teszteli annak súlyát és egyensúlyát, és megbizonyosodik róla, hogy
a penge egyenes.
- Elvisszük - mondja végül. - És a legkisebb kardövet, tőrhurokkal.
- Kardot veszel nekem?  És egy övet a késeimnek?  - Izgatottan
ugrok rá, mint egy nyolckarú polip, karjaimmal és lábaimmal
rátapadok. Talán inkább egy négykarú. Ilyen egyáltalán létezik?
Istenek! A bőre lángol!
Béta Sinta karjai körém záródnak. Égzengés hallatszik a fülemben,
megkocogtatom a fejem, de tovább hallom.  Teljesen mozdulatlanul
Ő
tart.  Ő is hallja?  Aztán olyan mélyen beszívja a levegőt, hogy a
mellkasa kitágul, és hozzám nyomódik.  Szédítő érzés söpör végig
rajtam.  Remegő légzése megmozgatja a hajam a nyakamnál, és
libabőrös borzongást küld végig a gerincemen.
Megborzongok és kacarászok. - Ahh! Ez csiklandoz!
Feszült kuncogással bontogatja le magáról a végtagjaimat, és ismét
talpra állít, védekezően állva felettem.  Nem tehetek róla, hogy
rámosolygok. Olyan ellentmondásos. Olyan arrogáns és mégis olyan
méltányos.
- A kard valóban nekem lesz? - kérdezem.
Kezei a derekamra csúsznak, széttárt ujjai könnyedén az
oldalamba nyomódnak. - Azt mondtad, hogy szeretnél egyet.
A mosolyom kiszélesedik.  - Ebben az esetben kettőt
akarok!  Mindkét oldalamra egyet.  - Már el is tudnám képzelni
magam velük.
Nevet, arckifejezése a humor és az engedékenység zavaró
keverékét mutatja.  - Kezdjük ezzel az eggyel - mondja, és közelebb
húz egy árnyalatnyit.
Felnézek rá. Az agyam homályos, a végtagjaim könnyűek, és soha
senki sem nézett rám úgy, ahogy ő. Ezüstös szemében a leplezetlen
forróság miatt nehéz lélegeznem.
Béta Sinta fizet a kardért. Rövid, körülbelül két és fél láb hosszú,
lekerekített markolatkosárral, ami olyan volt, mint egy lazán szőtt
borostyánlevél.
- Megkaphatom?  - kérdezem mellette ugrálva.  - Ugye?  Kérlek,
kérlek?
- Nem.
- Miért nem?
- Akkor kaphatod meg, amikor megbízhatok benned.
Ez logikusnak hangzik. - Oké.
- Oké? - Sötét szemöldökét felhúzza. - Ennyi?
- Mi ez? -  Egy méh zümmög a fülemben.  Agyoncsaptam,
nevetve. Kentaurrá változik és elvágtat. - Láttad ezt? - Sírom.
- Mit láttam?
- A méh. A kentaur méh. A rózsaszínű.
 Béta Sinta forgatja a szemét - soha nem gondoltam volna, hogy
képes rá - megfogja a kezemet, és áthúz a piacon. Színek, hangok és
fűszeres illatok kavarognak az agyam ködében.  Lebegek
rajtuk.  Táncolnom kell.  Táncolok és ugrálok, mint a gyerek, akinek
korábban soha nem engedték.  Boldog vagyok.  Nem félek
semmitől.  Nem kell a hátam mögé figyelnem.  Ott van egy óriási
pillangó.
A vállamra száll, csapkod a poros szárnyaival, és azt súgja: -
Vigyázni fogok rád.
Sugárzóan nézek fel. - Köszönöm.
- Szívesen - mondja Béta Sinta.
- Nem nekem mondtam.
Összevonja a szemöldökét, mire felnevetek, és tovább
táncolok.  Amikor elesem, Carver segít fel.  Elmosolyodom, és a
legjobb pukedlimat adom elő neki.  Nagyon jól sikerült.  A három
birodalomban nincs olyan hercegnő, aki jobban csinálná.
Carver meghajol, és szörnyen csinálja.  Addig nevetek, amíg fel
nem horkanok. Anya nem hagyná jóvá.
Béta Sinta könnyedén megrántja a kezem, én pedig jobbra
botorkálok és egy törülközőtengerben landolok. Lógnak és lebegnek,
szivárványos vitorlák a délutáni szellőben.  Felugrok, és
megpróbálom megérinteni a legmagasabban lévőt, miközben ő
végignézi az asztalon lévő halmot olyasvalamit keresve, ami elég
hatékony a számára.
- Ez lesz - mondja a kereskedőnek.  Közepes méretű és undorító
sárga árnyalatú.
- Ez nekem lesz?
Bólint, én pedig felhúzom az orrom.
- Nem jó. Úgy néz ki, mintha Cerberus szájából húzták volna ki. -
Körülnézek.  - Azt akarom!  - Élénkpiros és háromszor nagyobb.
- Imádom!
Visszadobja a sárga törülközőt az asztalra, és megveszi a pirosat.
Készen a vásárlással, ismét visszavonszol a fogadó felé.  Hirtelen
bolond módjára elzuhanok a macskaköves utca közepén, és hallom
Béta Sinta morgását, amikor a kötél a csípőjébe vág.
Felbandzsítok rá. - Jól szolgált. De feloldhatnád. Vagy engedj el.
É
 Elvigyorodik. - És hiányozzon ez a móka?
Kitör belőlem a nevetés.  Egy másodperccel később
visszavigyorodik.  Mosolya széles, és a szívemet megdobogtatja.  Az
orra kissé horgas, de ettől az arca más, érdekes. A heg is ilyen. Már
nem emlékszem, miért nem szeretem őt. Valójában én ...
Felkapom a fejem.  Érzek valamit.  Akarom.  Felugrom, a lábam
repül.
- Hová mész? - Béta Sinta felveszi a lépést velem. Carver a másik
oldalamon, szintén könnyedén lépést tart.
Nem válaszolok, mert nem tudom, egészen addig nem, amíg be
nem fordulunk egy kanyarban és fel nem futunk egy fürdőház
lépcsőjén. Beszáguldok a bejárati ajtókon, megijesztve egy párt, akik
épp kifelé mennek.  Fehér köpenyük egymáshoz illő, vert arany
övekkel vannak rögzítve. Ragyogó!
A nő övéért nyúlok. Elhúzódik tőlem, én pedig elengedem. Van itt
valami fontosabb.
Van egy oldal a nőknek és egy a férfiaknak. Nem érdekel, melyik
melyik, és nem állok meg, hogy kiderítsem.  Jobbra fordulok és
végigfutok a márvány folyosón.  Hullámok vannak a lábam
alatt. Hűvös tajték a lábujjaim között. Kiáltozok nevetve, ahogy egy
szatír üldöz, és megpróbálja megcsípni az arcomat.
Egy magas, nehéz ajtó megállít.  A reteszért nyúlok, de valamiért
folyamatosan eltévesztem.
- Az az érzésem, hogy soha nem voltál még elszállva - mondja
Béta Sinta, és fölém hajol, hogy kinyissa az ajtót.
- És te? - kérdezem.
Megrázza a fejét.  Szeme ezüst sugarakkal táncol.  Úgy csillognak,
mint távoli galaxisok az éjszaka mélyén.  Bámulok a csillagok
örvényébe, egyre csak zuhanva, zuhanva…
- Jó szórakozásnak tűnik - mondja Carver, és kihúz engem az
űrből.
Az izmos kardforgatóhoz fordulok. - Kérsz? Mesés!
- Nem köszönöm. -  Carver elvigyorodik.  – Ha valami mást
ajánlanál?
Kuncogok és elpirulok. Aztán a mosolyom fintorrá változik. - Ne
flörtölj.
 Carver mindent megtesz annak érdekében, hogy sértettnek tűnjön,
figyelmen kívül hagyva Béta Sinta tekintetét. - Miért ne?
- Hát nem tudod? Poszeidón jóslatszerű álommal küldte hozzám a
hihetetlenül idegesítő bátyádat.  Ilyen az életben egyszer
történik.  Kivéve a legtöbb embert.  A legtöbb emberében
soha.  Egyébként is - forgatom a szemem -, valószínűleg azt hiszi,
hogy ez jelent valamit.  - Felhorkanok.  - Inkább kecskeheréket
ennék.  Vagy kecskeszart. –  Ráncolom a homlokomat,
összezavarodva. - Vagy kecskesajtot! - kiáltom diadalmasan.
Rám bámulnak.  Legyeket foghatnék a nyitott szájukban.  Nem
akarok semmilyen legyet, még rózsaszínűt sem.
- Jóslatszerű álom? – mondja Béta Sinta.
- Jól el van látva információkkal - mormolja Carver.
- Mi?  Soha nem hallottál még ilyet?  - vonom meg a vállam.  -
Melegem van. -  Eszembe jut a víz, megfordulok, elbotlok a saját
lábamban, és a földre zuhanok.
Béta Sinta lábra állít.  A vak szükségtől vezérelve újra futásnak
eredek.  Csizmás léptek követnek.  A kötél megfeszül, majd
visszaránt, amikor berobbanunk egy fürdőkamrába, ahol három
meztelen férfi fürdik. Röhögök megdöbbent arckifejezéseiken, majd
a fejem fölé rángatom a tunikámat.
Béta Sinta szeme elkerekedik. - Az istenek kedvéért, Cat!
Folytatom a vetkőzést, és rendetlen kupacba dobálom a ruháimat.
- Kifelé! - ugat a szobába.
Valami ijesztő kell legyen benne, mert mind a három férfi kiugrik a
medencéből és kirohan, tócsákat hagyva maguk után a földön.
Eltűnnek, én pedig visszafordulok Béta Sinta felé.  Nem tűnik
olyan ijesztőnek számomra.  Megdöntöm az államat, és
megvizsgálom.  Haja éjszaka színű, fényes és enyhén kunkorodik a
nyakán.  Felnyúlok, játszom a selymes szálakkal.  Úgy festenek,
mintha tinta fröccsent volna szét az ujjaimon.
Mosolyogva elsimítom a kóbor tincseket az arcából, majd
megveregetem a fejét. - Jó Béta.
A torkából halk morajlás hallatszik.
- Vaúú! - ugatok vissza.
 Vigyorog.  Aztán a szeme csupasz mellkasomra esik.  Mosolya
megfagy, orrlyukai kitágulnak, miközben kezei ökölbe szorulnak.
Forróság robban bennem ezer apró pillangószárny
lebegésével.  Pirulás söpri végig a nyakamat.  Mellbimbóim
megkeményednek parázsló tekintete alatt, és hirtelen intenzíven
tudomást veszek a saját melleimről - a lengésükről, a súlyukról, a
kerekségükről.  Egy izom rángatózik az állában, mielőtt a szeme
lefelé venné az irányt, és befogadja a többit. Arckifejezése egy éhező
emberre emlékeztet, aki éppen rábukkan a következő
falatra. Összpontosít. Éhes. Ugrásra kész.
- Kötözz ki vagy gyere be. - A hangom rekedt. - Egy pillangócsalád
repdes bennem.
Béta Sinta közelebb lép, hogy megvédjen Carver tekintete elől, és
kiküldi a testvérét a szobából.  Carver a legtöbb holmit magával
viszi, és megszokott bravúrjaival visszalép. Pimasz csókot fújok neki
Béta Sinta válla fölött, és megriadok a heves dörgéstől Béta Sinta
mellkasában.
Carver nevetve hagyja el a szobát. Gyorsan.
Meleg levegő súrolja a bőrömet.  Az egészet.  Béta Sinta
forrósága. Olyan közel van. Azt hiszem, elfelejtek valami fontosat.
Ezüst szemei találkoznak az enyémmel. - Add a szavad, hogy nem
mész el nélkülem.
- Rendben.
- Mondd.
Forgatom a szemeim és meghajolok, miközben a kezem
fellengzősen hadonászik. - Nélküled nem hagyom el a fürdőtermet,
ó Felség.
A szája megrándul, és furcsa hangulatba kerülök, hogy
megnevettetem.
Béta Sinta kibontja a kötelet, amivel szerintem jobban kellene
foglalkoznom.  Ujjai épphogy súrolják a derekamat, de az érintéstől
elakad a lélegzetem, és a hasam megfeszül. Apró lángok nyalják meg
a bőrömet, ahol megérint. Nem kellene, hogy ez tetszen, de tetszik.
Abban a pillanatban, amikor a kötél leesik, mélyet lélegzem,
belemerülök a medencébe, és teljes hosszában a víz alatt úszom. Ez a
boldogság.
 Nevetve bukkanok fel, majd órákig úszom.  A kezem és a lábam
ráncos, mint az egy hónapja szedett szőlő, de tovább úszom,
Poszeidón óceánja morajlik a fülemben.  Béta Sinta a medence teljes
hosszában járkál az árnyékomban.  Ráfröccsentem a vizet, mire
összevonja a szemöldökét.  Behívom, mire megrázza a fejét.  Nem
tudom, miért nem csatlakozik hozzám. Ennyire nem szórakoztam jól
... nos, talán soha. Kár, hogy olyan morcos.
Valamikor sötétedés után a kimerültség úgy csapott le rám, mint
egy küklopsz ökle. Sántítok, izmaim fáradtak és olyan nehezek, hogy
alig tudok mozogni.  Semmi sem rózsaszín.  Semmi sem
csodálatos. Nem vagyok szédült vagy boldog, és Béta Sinta, aki azt
nézi, ahogy mezítelenül úszom, már távolról sem vicces. Kapkodom
a levegőt és próbálok láthatatlanná válni – ez az a fontos dolog, amit
korábban elfelejtettem -, és most nem tudom megcsinálni.  Túl
gyenge vagyok.  Újra megpróbálom, de semmi nem történik.  A vér
olyan gyorsan kifut az arcomból, hogy foltokat látok.
Béta Sinta szeme élesebbé válik.  Tesz egy lépést előre, habozik,
majd a cselekvés szélén lebegve megáll.
Az arcom lángol, ahogy a megaláztatás sötét helyekre
sodor. Inkább bevállalok száz ütést, mint ezt. Ez kínzás.
Szúr a szemem, és visszaküzdöm a könnyeimet.  A macskák nem
sírnak.  De ezúttal azt hiszem, lehet.  Évek óta tartó rettegés zuhan
rám, összerezzenek, azon gondolkodva, vajon engedhetem-e magam
fulladni, hogy megmentsem a birodalmat Cat balsorsától.
A vízben állva lógatom a fejem, sötét hajam úgy lebeg a vállam
körül, mint egy páva legyezője éjfélkor.  A vízen át látom a
lábujjaimat. Mindent látok. Tehát ő is.
- Ezért maradnak elszállva a szenvedélybetegek - mondja Béta
Sinta a medence mellől. - Túl szörnyű, amikor véget ér.
Szipogok. Nem tudok ránézni. Nem fogok.
- Gyere. -  Kinyújtja az általam választott rikító vörös
törülközőt. Szörnyű és túl nagy.
Elfordítja a fejét, míg én felmászok a lépcsőn.  Fáj a
szemem. Lüktető fájdalom van a fejemben. Ráz a hideg. Nem fázom,
de nem tudom abbahagyni a remegést.  A fogaim még vacognak is,
ami teljesen új élmény.
 Alig tudom magam egyenesen tartani, és hagyom, hogy Béta Sinta
körém tekerje a rongyot.  Szárazra simogat, meglepően gyengéd
kezekkel.  Érintése hatékony, nem túl támadó, és - jó istenek, nem
hiszem el, hogy még ezt is gondolom - furcsa módon megnyugtató.
Behunyom a szemem, mert egyszer jobban utálom magam, mint
őt.
- Miért vetted el? - Felém hajol, hogy a rongyot szorosabban körém
tekerje.  Kormos szempillák árnyékolják a szemét.  Fekete haja előre
esik, és csupasz vállamat simogatja.
Remegés fut át rajtam, ezúttal melegebb.
- A varázslat bennem akart lenni. - A hangom olyan gyenge, mint
egy fűszál.  Úgy hangzik, ahogy érzem.  - Nem tudtam
irányítani. Nem is próbáltam.
- Ez nem az ő varázsa volt.  Igézet volt.  - Béta Sinta
kiegyenesedik. Árnyékba borul a fáklyafényben, a szeme olyan, mint
éjszaka az óceán, sötét és mély. Közel van, túl közel, de nincs erőm
hátrébb lépni, vagy akár elfordulni.
- Nem számít - mondom kedvetlenül. - Nekem ugyanolyan.
Újra babrál a törülközővel, mielőtt könnyedén megrántja a
könyökömet. - Menjünk - mondja, mélyebb hangon, mint máskor.
Nem vagyok benne biztos.  Meglátom a ruháimat, teszek egy-két
lépést, majd a padlóra omlok, az oldalamra összegömbölyödve,
arcomat a hűvös márványhoz szorítva.
Béta Sinta összeszedi a holmimat, aztán az egyik karját a térdem
alá, a másikat a hátam mögé helyezi, és felvesz, mintha semennyit se
nyomnék. Nem találok energiát a tiltakozáshoz, és a fejem a vállához
hajlik, átáztatva a zubbonyát. Lehunyom a szemem, és érzem, ahogy
a lélegzetem melege a nyakától visszakanyarodik hozzám.
- Soha nem érezni, hogy rossz szagod lenne - motyogom.
- Kellene?
- Ez halandóvá tenne, mint a többieket.
- Halandó vagyok. Ezért van szükségem…
- ...segítségre - fejezem be fáradtan, és kinyílásra kényszerítem
ólomszemhéjaimat.
- Ez nem játék, Cat.
- Csak hagyj itt - nyögöm fel. - Nem vihetsz végig.
É
 Morog, mintha azt mondta volna én jobban tudom.  - És
hátrahagyjam a legértékesebb kincsemet?
Mágikus értékem ellenére soha senkinek nem voltam a
legértékesebb kincse. - Nem leszek hasznodra.
Mosoly görbíti fel széles száját. Az ajka kifejező, és így… csukva. -
Majd Egeria meggyőz.
Kétlem.  Hangosan ásítok, az orrom hegye véletlenül Béta Sinta
nyakát súrolja.  Meleg, biztos erejéből merítve kísértésbe esek, hogy
közelebb húzódjak.  Majdnem megadom magam, amikor egy
pánikhullám fut át rajtam.
Istenem! Vége van. Nyolc év bujkálás, és most ez.
Nem gondoltam, hogy már lehet jobban utálni magam, de
tévedtem. – Ne vegyél rá mérget.
- Tévedsz. Sok mindenben tévedsz.
Ezt elengedtem. Nagyobb problémáim vannak. – A vérem ott van
azon a kardon, és nem takarítottam le.  - Akkor nem érdekelt.  Igaz,
amit mondanak - a drog ostobává tesz.  - Nyomon fogják követni a
véremet. Órák teltek el. Már úton vannak.
Megfeszül, és hangja élessé válik - kemény és éles, mint a kés.  -
Kik?
Újra ásítok.  Nyilvánvaló, hogy a birodalom legfélelmetesebb
emberei sem képesek versenyezni a csontig tartó fáradtsággal és a
drogelvonással. - Ez a te hibád. Védtelenné tettél.
Karjai összehúzódnak, és a mellkasához szorítanak. - Megvédelek.
A szemem lehunyom, a sötétség lepelként burkol be. Nem először,
kíváncsi vagyok, meddig élek még.
Béta Sinta szíve a kezem alatt dübörög.
- Megpróbálhatod - suttogom homályba merülve.
9. fejezet
Beszélgetés ébreszt fel. Dörömböl a fejem, matracon vagyok, még
mindig a törülközőbe csomagolva egy könnyű takaró alatt, és a
csuklóm az ágyhoz van kötve.  Engedelmeskedem az első
ösztönömnek és megrángatom a csomót.  Amikor nem mozdul,
alvást színlelek és hallgatok.  Az első dolog, amit hallok, Flynn
morcos hangja, amely megkérdezi, ki üldöz engem.
- Én is szeretném tudni.  - A csalódottság színezi Béta Sinta
válaszát.  Lépdel, hosszú lépteivel egyenletes ritmust ver a fa
padlón.  - Azt mondta, mindenki az ellensége.  Akkor azt hittem,
hogy túloz, de bármelyik uralkodó vagy nemes megölne, hogy
megkaparintsa a Királycsinálót.  Varázslatot lophat.  Láthatatlanná
válhat.  Talán még sárkányt is képes irányítani.  Csak az istenek
tudják, mit tehet még. Még késsel is ügyes.
Ügyes? Ügyes! Szemeim szinte kinyílnak a felháborodás miatt.
Béta Sinta lépései megállnak az ágy mellett.  Meleg ujjak simítják
az enyémet. - Ki ne akarná őt?
Valami a hangnemében gyomron üt.  Ez a szörnyű szirupos érzés
ismét megcsap.
Carver elmélázó hangon csatlakozik a beszélgetéshez. - Több van
benne, mint amit tudunk. Sokkal több. - Hangosan kifújja a levegőt. -
Meg tudjuk védeni?
Kétlem.
- Elrejthetjük? - kérdezi Flynn.
Talán.
- El kell vinnünk Egeriához - mondja Béta Sinta.
Hah! Újra ő.
- Az első problémánk az, hogy most ki jön - mondja Kato.  - A
többivel később foglalkozunk.
A jó öreg Kato. Tudja, hogyan lehet megszabadulni a trágyától és
elűzni a bűzt. A csukott szemhéjaim mögött széles vállakat, Adonis-
szerű vonásokat, mosolygós kék szemeket és napszítta, szőke hajat
látok.  Gondolatban rám kacsint, három kését egy fa csomójába
dobva. Én mutattam ezt neki.
 - Keményen és gyorsan lovagolhatnék, idehozhatnám a hadsereg
egyharmadát - ajánlja Flynn.
- Nem.  Ők védik a várat.  - Béta Sinta hangja ellentmondást nem
tűrően cseng, én pedig gondolatban forgatom a szemem. Ők védik a
várat - és az ő kedves Egeriáját.
- Találhatnánk több mágiahasználót, és fizethetnénk nekik a
védelemért - javasolja Carver.
- Ez csak még jobban kitenné őt a veszélynek - mondja Béta Sinta,
és újra lépdel.
Más lépések csatlakoznak Béta Sinta lépéseihez.  A hangja
nehezebb, kevésbé precíz. - Szóval mit csináljunk? - kérdezi Flynn.
Egy ideig senki sem mond semmit. Aztán Béta Sinta hangja halkan
és magabiztosan szólal meg felettem.  - Maradjunk együtt, mint
mindig.  Mi négyen még soha nem találkoztunk olyan ellenséggel,
akivel nem tudtunk elbánni.
Mélyről jövő érzés tör fel belőlem. Lehet, hogy a cirkuszi ágyamon
fekszem, és hallgatom, ahogy Aetos, Dessma, Vaszili és Selena
ugyanezt a beszélgetést folytatja le.  De ők évek óta szeretnek és
védenek.  Béta Sinta csak életben akar engem tartani, hogy
felhasználhasson.
Élni akarok. Legalább az egyik érdekünk egybeesik.
Hallatok egy sóhajt és beszélgetni kezdek.  – Fegyveresek
küldésével kezdik.  Legalább húsz lesz, és néhány varázslattal is
rendelkezik.  Ha ez nem elég, akkor a lényekhez
folyamodnak.  Kentaurok, koboldok ... ilyesmi.  Talán még egy
sárkány is.  - Kinyitom a szemem.  A fejem lüktet, és az olajlámpa
fénye tőrnek érződik a koponyámban.  - Egyébként remélem, hogy
Lamia lecsapolja a véred és megeszi a szíved.
Carver elvigyorodik. - Lamia csak gyermekeket eszik.
Dühöngök. – Te ezt gondolod.
- Üdv újra. - Flynn megveregeti a lábam a takarón át.
Nyögdécselve ülök fel és megragadom a fejem.
- A fejfájás a szórakozó hárpiák odúja - mondja Kato feszült
arckifejezéssel, sápadtabb arccal, mint máskor. - Köszönet érte.
Komor tekintettel nézek rá.  - A szarkazmust nem kedvelik az
istenek.
 - Látsz itt isteneket? - kérdezi széttárt kezekkel.
- Ez a lényeg.  Addig nem látod őket, amíg villámokat nem lőnek
rád.
Az ajka enyhe mosollyal megrándul, mielőtt a szemét
megdörzsöli, és lehajtja a fejét, összeszorítva az orrnyergét.
Nagyszerű.  Egy eufória lökettel levittem a földre
Adonist. Bűnösnek érzem magam.
Béta Sinta az ágy mellett kuporog, szemmagasságban velem.  -
Honnan tudod, mi következik?
Elpirulva nézek szét.  Nem tudok nem emlékezni, ahogy a
medencében rám meredt a forró tekintete, vagy ahogy a karja
összeszorult körülöttem az elalvás előtt, elrabolva a tudatos
gondolkodást.
A szemem lesütöttem, a takarót markoltam. - Tapasztalat. És csak
egy előérzet. Tévedhetek.
- Tévedtél már valaha? - kérdezi.
- Igen. Sajnálatos módon.
Súlya benyomja a matracot.  – Dolgozz együtt velünk, Cat.  Mi
segítünk neked.
A szemem kinyílik.  - Nem is lennék veszélyben, ha te nem
lennél!  - Legalábbis nem közvetlen veszélyben.  - Nem vagyok a
csapatod tagja. Mikor fogod már fel végre?
- Minden meglesz, amire szükséged lehet - érvel Béta Sinta. - Pénz,
menedékhely, védelem.
Tényleg azt gondolja, hogy az ember csak ezt akarja?  Bármelyik
mágiahasználó nemesnek eladhatnám magam ezért.  – Neked
szükséged van védelemre?
- Néha.
- Nekem nem. Nincs szükségem senkire. - Rángatózik a szemem?
Béta Sinta engem figyel, higgadt arckifejezéssel.  - Elég magányos
életnek tűnik.
Egy ismerős rés szélesre tágul a mellkasomban, nyelek egyet,
lehunyom a szemem négyükkel szemben.  Amikor újra kinyitom a
szemem, még mindig rám néznek, és úgy tűnik, nem tudom őket
gyűlölni. Nos, Béta Sintát egy kicsit, de ez még a saját fejemben sem
annyira drámai. Újabb vereség. Elkapott. És maga mellett tartott. És
most már nem is igazán vetem meg.  Megalázó.  Már eléggé
megaláztak erre a napra.
Eltűnök.
- Cat? -  Béta Sinta hív.  Nem tudom miért.  Még mindig hozzá
vagyok kötve a rohadt köteléhez, ami a rohadt ágyhoz van rögzítve,
ami velem együtt most rohadtul láthatatlan.
- Öltözködök. -  Hátratolom a takarót, és a ruháimért nyúlok.  A
tunikám kivételével elég jól sikerül.  Átveszem a fejem felett, a
szabad karomat átcsúsztatom az egyik ujján, majd a maradékot
annyira lefelé rángatom, hogy a legtöbb részemet eltakarja, mielőtt
újra megjelennék. - Ki kell oldanod a kötelet.
Béta Sinta szemei rám szegeződnek, amikor újból megjelenek,
intenzitásuk vulkáni irányba változtatják meg a
hőmérsékletemet. Tekintete folyamatosan visszatér a hajamra. Szinte
soha nincs kiengedve, de most vad kuszaság, hullámokban a
derekamra omolva.
Szinte tétován nyúl felém, könnyedén megérint egy sötét fürtöt. -
Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen cinikus legyél.
Borzongok, borzasztóan öntudatossá válok.  A részleges fedettség
csak arra emlékeztet, hogy teljesen meztelen voltam, és
megakadályozhatatlanul elpirulok. Még a lábujjaim is elvörösödnek.
Ahogy a színem megváltozik, Béta Sinta szája kissé túl önelégülten
görbül felfelé.  Forró ujjait szabad csuklóm köré fonja, lassan átnyúl
rajtam, hogy másik kezével kibontsa a kötelet.  Amint tehetem,
belebújok a karommal a tunikába, figyelmen kívül hagyva az áruló
görcsöt a gyomromban és az ijesztő remegést a mellkasomban.
Lerángat az ágyról, majd elkapja Carvert, hogy összekötözzön
minket deréktájon. Bizonytalan vagyok, és nem az eufória miatt.
- Ez tényleg szükséges? - kérdezem a kötelet méregetve.
- Te teszed szükségessé - válaszolja Béta Sinta.
Igaza van. Úgy húztam volna el, mint egy nyíl Artemisz íjából, ha
megúsznám.  - Tényleg azt hitted, hogy neked adom a hűségemet,
csak azért, mert azt mondod, hogy nem véletlenszerűen mészárolod
le a sintaiakat, és a nővéred, az Alfa, „olyan kedves”?
- Azt hittem, meglátod a lényeget - mondja mereven.
- A lényeg és én nem keveredem.
 - Hát azt észrevettem - motyogja.
A vérem azonnal felforr. Minden benne előhozott bennem valamit,
feszültséget kelt, nem tudom, hogyan kell ezt kezelni.  Mivel nincs
más elképzelhető levezetés a zsigeri reakciómra, Béta Sinta felé
lendülök, öklöm a hasába csapódik.
A fájdalom a perzselő hő villanásával robban belém, és testem
törékeny szilánkokra roppan szét.  A földre kuporgok, kiáltásomat
elfojtja egy mennydörgés, olyan erőszakos, hogy a zsigerekig
hatol.  Sikítok.  Lángolok.  Égek.  Széttép.  A hazugság semmi ehhez
képest.  Ez az Olimposzról zuhogó tűz, perzseli a bőrömet, a
szemem, a lelkem!
A torkomra és a mellkasomra karmolok, ahol a leggyötrőbb az égő
érzés.  A szoba hosszú üvöltéstől visszhangzik.  Ez én vagyok.  Az
üvöltés az enyém!
Béta Sinta megfogja a kezeimet és visszahúzza. - Bántod magad!
Harcolok vele, rúgok és sikítok, csapkodok, mint a
fúriák. Istenem! A fúriák!
- Mi a baj Zeusz nevében?  - követeli Flynn, csatlakozva a
küzdelemhez, hogy mozdulatlan maradjak.
Körbeforgatom a fejem.  A koponyám széthasad, félig megvakít a
fájdalom. - Szedd ki! Szedd ki!
- Mit? Mit, Cat? - Flynn ugyanolyan pánikba esik, mint én.
- Ez az árulás.  - Béta Sinta kezei olyanok, mint a bilincs a
csuklómon.
- Milyen árulás? - kérdezi Flynn.
- Szavát adta, hogy egy napig nem üt meg. Megszegte.
Nem hiszem el, hogy hamis esküt tettem.  Soha nem szegtem
fogadalmat.  Csak Béta Sinta tudott eléggé megőrjíteni, hogy
elfelejtsem, a szavamat adtam.  Fogalmam sem volt, hogy mit
csinálnának velem a fúriák, de ezt soha nem képzeltem -
eszeveszetten tépném szét magam, tűz emésztett fel, sikoltoznak a
fejemben.  Mi a helyzet, ha egy kisebb istennő csap le?  Bosszú az
alvilágból? Soha senki nem beszélt erről nekem!
Harcolok, mint egy ketrecbe zárt állat.  Letéphetném a tüzet a
húsomról, ha Béta Sinta elengedne.
 Carver megragadja a derekam, és megakadályoz benne, hogy
megrúgjam a testvérét. - Ezt aligha nevezném árulásnak - csikorogta,
alig eltartva magától.
Vad vagyok, eszeveszett.  Fáj a fájdalom
bennem.  Elvakít.  Fűrészes.  Az „égetés” nem is tudja
leírni. Elviselhetetlen.
- Gyakorlatilag varázslatból áll!  - csattan fel Béta Sinta.  - Mire
számítottál?
- De amikor állandóan az öklével üt - mondja Flynn morogva,
amikor a bordáiba könyökölök.
- És ezt nekem engednem kellene? - vicsorog Béta Sinta.
- Mire számítottál, amikor megkötötted? Magadhoz kötötted!
- Elegem volt!
- Elege van neki is! - mennydörög Flynn.
- Kinek az oldalán állsz? - dörög vissza Béta Sinta.
- Intézd el! - ordít Flynn.
- Nem tudom, hogyan!  - Béta Sinta a mellkasához húz, és sokkal
nehezebb karjaival lefogja a karomat.
Elgyengülök, túl sok a fájdalom, hogy harcoljak.  Most
zokogok.  Évek óta nem zokogtam.  Az arcomon könnyek folynak,
sósak és nedvesek.
- Mit tegyek? -  Hangja sürgető, Béta Sinta összetör
engem.  Karjainak súlyától fáj a csontom.  - Mondd, és
megteszem. Mondd el!
Csak sejtem. Erről sem beszél senki.  Amikor szavadat adod, nem
szeged meg. Pont. Most már tudom, miért.
Minden erőmre szükségem von, hogy két szót kiadjak a
torkomon. - Oldd fel. Eskü.
- Felszabadítalak a fogadalom alól.  - A lélegzete elárasztja a
halántékomat. - Elengedlek, Cat. Legyél megint jól. Legyél jól.
Valami megváltozik bennem.  A fogadalom azonnal feloldódik.  A
fájdalom lassan olvad, és a remegés maradt.
Béta Sinta karjai körülöttem maradnak. - Cat?
Az orrom a mellkasába temetem. Egyenetlenül lélegezve maradok
ott. Belélegezve őt.
- Minden rendben? - kérdezi.
 A bőröm ott fáj, ahol megkarcoltam, és biztosan véreztem is, de ez
most nem számít.  Kikukucskálok a kezeimen, azt gondolva, hogy
feketére szenesedtek.  Ők nem.  Normálisnak tűnnek, kivéve a véres
körmöket, de égettnek érzik magukat, ahogy én.
- Élek. - A torkom fáj a sikoltozástól. A hangom rekedt. - Csak erre
van szükséged.
Hosszan kifújja a levegőt, a fejem tetején felkavarva a hajat.  -
Tudod, hogy milyen makacs és dühítő is vagy?
Nem válaszolok. Tényleg azt várja, hogy egyetértek?
- Ha nem lenne annyira szükségem rád, akkor…
-… már megöltél volna? - segítek.
Felkuncog.  A hang keresztülvibrál rajtam, zavaró és túlságosan
meghitt. - Elengednélek. Csak azért, hogy megszabaduljak tőled.
Elég magasra emelem a fejem átható pillantással.
Mintha ez lenne a normális, Béta Sinta lassú, megnyugtató
mozdulatokkal fel-le simítja a kezét a gerincemen.  - Gyere egyél
valamit.  Órák óta nem ettél, és végre van olyan ételünk, amit
szeretsz.
A meleg a keze simítását követi, és nemcsak a hátamat melegíti. A
legfurcsább helyeken érzem.  Mélyen bennem örvénylik.  Spirál a
hasamon keresztül. Bizsergés a bordáimon.
Egyikünk sem mozdul. Végül összegyűjtöm az erőt, vagy talán az
akaratot, hogy ellökjem és elbotorkáljak tőle. Az a szörnyű érzés fog
el, amikor másodszor hagyom el a karját - vissza akarok térni
közéjük.
Tágra nyílt szemmel hátrálok, félelem és érzelem szövevénye
fonódik össze a mellkasomban.  Megszoktam, hogy félek, de ez
más. Ezúttal önmagamtól félek.
***
Béta Sinta meggondolja magát, hogy egyenesen Sinta Citybe
megyünk.  Közel egy hétig Velosban tartózkodunk, majd
csavargóként bolyongunk a közeli vidéken, várva, hogy történjen
valami.  Folyamatosan azt mondom, hogy futnunk kellene.  A
rejtőzéshez értek, de ki akarja deríteni, ki üldöz engem, én pedig
nem mondom el neki.
 Ezen a ponton biztonságosabb lenne Sinta Cityben, a
kastélyban. Ott van egy serege. De nem akar titokzatos ellenségeket
vonzani a birodalom szívébe, és meg akarja védeni családját és a
tökéletes nővérét, aki mosolyog az özvegyekért és az árvákért, és a
sintaiak térdre esnek, hogy megcsókolják a lábát. Hahh! Alfa néven
még egy hónapig nem bírja.
Van egy jó oldala, hogy érdekli a véleményem.  Mit akarok
enni?  Le kell-e szállnom a lóról?  Három vagy négy láb kötelet
akarok? Melyik oldalon alszom?
Gyümölcs, megszoktam a lovat, négy láb és balra.
Béta Sinta még azt is felajánlja, hogy megtanítja hogyan kell
használni a kardot, amelyet a Velosban vásárolt
nekem.  Arroganciájában azt gondolta, hogy órákra lenne
szükségem. Amint átadja nekem a pengémet, megvágom az állát, és
vért fakasztok.
A szeme elkeskenyedik, miközben letörli az állát az ujjával.  - Azt
hittem, a késeket szereted.
- Jobb vagyok a késekkel.  - Újra meglöktem.  Ezúttal blokkol,
annyira visszalök, hogy majdnem elesem.  Lehet, hogy meg is
történik, ha nincs a kötél.  Kínos az ilyen edzés, de nagyon örülök,
hogy mást is csinálok a panaszkodáson kívül.  - Ez nem azt jelenti,
hogy nem tudok kardot használni.
- Aljasul harcolsz - motyogja.
Vigyorgok. - Van más módszer is?
Egy ideig játszik velem.  Tartom magam, mert ő visszatart.  Egy
lendület vesz az igazi erejével, és azonnal elhajlok.
- Nem tudsz legyőzni egy lányt?  - Gúnyolódom, tudván, hogy
nem fog bántani. Nem nagyon. - A nagy, rossz hadvezér elpuhult?
- Meg akarsz halni?  - Béta Sinta előrehajol, és majdnem kiüti a
kardot a kezemből. A rezgés ujjaitól vállig zörgeti a csontjaimat.
Forgatom a szemem.  – Azt kívánom.  Ez sokkal könnyebbé tenné
az életemet - vagy annak hiányát.
Flynn, Kato és Carver a jobbunkon kuncognak. A vállamra húzom
a fonatomat, és a gonosz tekintetemmel nézek rájuk.  - Nevessenek,
amin akarnak, hölgyeim. Maguk lesznek a következők.
- Nem köszönöm - mondja Flynn. - Nem akarlak bántani.
 - Szegény Flynn. - Sóhajtok. - Nagyon megijedt.
Nevetnek.  Sajnos én is.  Leeresztettem a védelmemet, mire Béta
Sinta belép, lefegyverez, és kisöpri a lábam alólam.  A földre
zuhanok, a lélegzetem elakad.  Követ engem, és egy klasszikus
közelharc mozdulattal rögzít, amelyet mérföldekről előre láttam, de
túl lassú voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek.
Rajtam fekszik, arca alig néhány centire az enyémtől.  A levegő
ismét kiszorul a tüdőmből, de teljesen más okokból.  Nem tehetek
róla, hogy rácsodálkozom a szeme sarkai körüli nevető ráncokra,
vagy észreveszem, hogy az íriszének külső pereme inkább ezüst,
mint szürke.  Napok óta nem borotválkozott, és az arcát árnyékoló
szakáll majdnem elég hosszúnak tűnik ahhoz, hogy már puha
legyen.  A sötét pofaszakáll keretezi széles száját, és kiemeli telt
ajkának érzéki görbéjét - az ajkakat, amiket folyamatosan nézek.
A haja előre esik, ketrecbe zár minket.  A szeme viharos szürkévé
válik. Eszembe juttatja az óceánt egy vad, szeles hajnalon, mielőtt a
nap megcsókolja a horizontot. Fogadok, ha egy bizonyos módon rám
néz…
Kedves istenek, most néz rám így?
Pánikba esek, és az orrába csapom a homlokomat.
- Zeusz nyavalyái!  - fújtat Béta Sinta.  Vér ömlik az orrából, és
rámcsöpög.
- Ez undorító - köpködöm. - Szállj le rólam!
Horgas orra most elferdült. Hoppá.
- Olyan nehéz vagy, mint egy ló.  - A tenyeremet a vállába
döngölve próbálom lenyomni.  Minden acélos porcikáját érzem.  Ez
túl sok, és ő is túl közel van.
Valami veszélyes szikrázik a szemében.  – Ismerd el, hogy én
nyertem.
- Mit?  Nem!  Álmaidban.  Nem a jóslatszerű fajtából.  - Újra
felrántom a fejem, az erőfeszítés csak félszívvel megy.  Kitér, és a
homlokom az ápolatlan pofáját éri.
Hangja morgássá mélyül. - Ismerd el, hogy én nyertem.
- Nincs az a pénz.
Súlyosabban telepszik rám.  Alig kapok levegőt.  - Biztos, hogy ez
bölcs dolog tőled?
 - Szükséged van rá, hogy jelnyelven mondjam el?  - Felemelem a
fejem, és megharapom, ahol a válla találkozik a nyakával.  Íze sós,
napra és citrusfélékre emlékeztet.  Olyan íze van, mint az
illata. Nyelvemnek nyilvánvalóan saját agya van, mert ott kígyózik a
bőrén, és még többet kóstol.
Elakad a lélegzete. Nem harcol velem. Meg sem mozdul.
Mit csinálok Zeusz nevében?  Elengedem a bőrét, és a földre
köpök.  - Fúj!  - köhögöm, és minden erőmmel próbálom ezt el is
hinni.
Béta Sinta felkapja a fejét, a harag és valami más, valami intenzív
és borzongást kiváltó villan fel zivatarfelhős tekintetében. Fagyosnak
érzem és összezavarodom - ellenséges, bűnbánó, izgatott ...
Mindegyik aggodalomra ad okot.
Felemelkedik, durván talpra állít.  Odaköt egy fához és ott hagy,
miközben lemossa az arcáról a vért és megpróbálja kiegyenesíteni az
orrát. Én is a vérében úszok, de úgy tűnik, nem érdekli.
Többé-kevésbé most vagyok először egyedül napok óta, találok
egy sziklát és gyökereket nem tartalmazó helyet, és kinyújtózkodom,
és nagy jelentőséget tulajdonítok annak, milyen nagyszerű, végre
megvan a saját terem. Ami ez. Afféle.
Kezemet a fejem mögé szorítva bámulom a leveleket, nehéz érzés
nyomja a mellkasomat. Nem akartam eltörni az orrát.
Egy óra múlva Béta Sinta csendben a patakhoz visz.  Orra
megduzzadt, mindkét szeme alatt sötét zúzódások vannak. Ahelyett,
hogy láthatatlanná válnék egy fürdéshez, megmosom az arcomat, a
nyakamat és a kezeimet, majd elkezdek kántálni.  Óvatosan néz, de
nem próbál meggátolni. Amikor elkészülök, belemerítem a kezemet
a vízbe, és kiragadom a sárból varázsolt szalamandrát, mielőtt az
elúszhatna.
Leöblítem, majd Béta Sinta arcába nyomom.  – Itt van.  Edd meg
ezt.
- Miért?
- Meggyógyítja az orrodat.
Gyanakodva nézi a vergődő lényt. - Hogyan?
- Mit gondolsz? Varázslattal.
- Te gyógyító is vagy?
 - Nem, de tudok néhány trükköt.  Szükségem volt rájuk.  -
Gyerünk.  Edd meg.  És nem lenyelni egészben.  Meg kell
rágni. Ropogtatni. Ropogtatni - mondom, és az orra elé lógatom.
Undorodva néz, és kissé bandzsítva, mert olyan közel
van.  Meglepődök, amikor kinyitja a száját.  Beledobom a
szalamandrát, és Béta Sinta megrágja. Öklendezik, szeme könnyezik
az undorító íztől, de mégis rág és nyel.
Fintorgok. - Nem hiszem el, hogy megetted.
- Miért?  Azt mondtad, hogy meg kell  - köszörüli meg a torkát,
láthatóan émelyeg.
- Mert ez undorító. És honnan tudod, hogy nem mérgeztem meg?
- Megtetted?
- Nem, de megtehettem volna.
Közönyösen vállat vont.
- Egyébként egészben lenyelhetted volna.
Most bosszúsnak tűnik. Ha!
- És hogy tudd, soha ne egyél kék kétéltűt. A legtöbb szín rendben
van, de a kék az rossz.
Megérinti az orrát, előre-hátra csavargatja, majd néhányszor
megropogtatja. A sérülésnek nyoma sincs.  – Emlékszem majd erre,
ha valaki megpróbál felszolgálni nekem egy varangyot.
Grimaszolok és forgatom a szemem.  - Soha nem láttam senkit
varangyot varázsolni.  A varangyok többnyire földi jellegűek.  Nem
hiszem, hogy számítanak.
- Nem vagyok meglepve.  Csak azt akartam látni, hogy pofákat
vágsz, és forgatod a szemeidet. Imádnivaló.
Imádnivaló? Az állkapcsom a folyópartig esik. Még soha senki nem
vádolt ezzel.
Nagyszerű.  Most már nem tudok grimaszolni, és szemet
forgatni.  Életem egyre csak sivárabbá vált.  És miért van kedvem
mosolyogni? Hah!
Vacsora után Béta Sinta ismét a fához köt, nyilván beszélgetni akar
Carverrel, amit nem hallhatok. Nem akarok, de elalszom, miközben
figyelem a holdat az égen.  Sikítva ébredek, öklöm Béta Sinta
torkának felé repül. Elkapja a kezem és megfogja. Az öklöm kibontja,
és eszembe jut, hogy hol vagyok és kivel, és félrelöki a rémálmot.
 A múltbeli árnyékok elhalványulnak, amikor a hüvelykujja
párnájával lassú köröket ír le a tenyeremen.  Nem vagyok benne
biztos, hogy tudja is, hogy csinálja, de hirtelen csak erre tudok
gondolni - ez a forró, ritmikus körözés a kezemen. A durva bőr és a
megnyugtató érintés együttesen fokozza a bennem épülő reszkető
érzéseket. Nem húzom vissza. Undorodnék magamtól, kivéve, hogy
ez biztosan legyőzi az izzó tűket és az arcom nagyságú öklöt.
Béta Sinta szó nélkül visszaköt a derekához, majd átvezet az
ágyához, balra terítve az enyémet. Lefekszem, a sötétségbe meredek,
és elutasítom a megkönnyebbülés teljesen irracionális érzését, ami
mellette jelentkezik.
- Ki tette ezt veled? - kérdezi halk, dühös hangon.
Megmerevedem a takaróm alatt. - Nem számít.
- Nekem számít.
Az egész testem remeg. - Miért?
- Mert megbüntetem azokat az embereket, akik bántják a nőket.
A mellkasom fájdalmasan összeszorul.  Olyan érzés, ami
mostanában folyamatosan jelentkezik.  Nem szeretem.  - Akkor még
nem voltam nő. Csak kislány voltam.
Vad hang dübörög a torkában.  Úgy hangzik, mint az
oroszlánhibrid, akiről elnevezték. – KI VOLT AZ?
- Mint mondtam, már nem számít.
- Hogy mondhatod ezt? -  Felém fordul, szemöldöke sötét, dühös
ívbe húzódik. - Ne mondd, hogy te megbocsátó típus vagy.
Felhorkanok. - Azt a személyt, aki rémálmokat okoz nekem, régen
megbüntették. Ölj vagy téged ölnek meg. Ez a világom lényege. - Az
oldalamra gurulok, hogy szembenézzek vele. - Én itt vagyok.
A szája kinyílik, de beléfojtom a szót. – Hagyd ezt, Béta Sinta.
Szeme fekete a holdfényben.  Nem tudom megmondani, mire
gondol.
- Van nevem - mondja végül.
Csendben maradok.  A neve semmit sem változtat, és Béta Sinta
olyan, amilyen.
Felemelkedik az egyik könyökére, és a fejét a kezébe támasztja,
nyilvánvalóan nem szándékozik elejteni. - De voltak mások is. Olyan
emberek, akik bántottak.
Ú Á
 Nem hangzik kérdésnek.  Úgysem válaszolnék.  Átgurulok, hátat
fordítok neki és lehunyom a szemem.  Egy arc tölti be az elmémet -
gyönyörű, olíva bőr, sötét haj, hideg szemek, mint a jég. Nevet. - Te
vagy én. Ne is tegyél úgy, mintha te nem ezt tennéd.
Olyan hevesen reszketek, hogy Béta Sintának látnia kell.  A
karomon a hegek égnek.  Hidegrázás fut át rajtam.  Nem vagyok ő.
Még nem. A probléma az, hogy lehet, hogy rosszabb vagyok.
Hosszú időbe telik, míg eljön az alvás. Hajnal közelébe túl forrón
ébredek, egy hadvezér van a hátamra tapadva. Az egyik nehéz kar a
derekamon terül el, nagy keze birtoklóan simul a hasamra, és
magához szorít.
A szívem a mellkasomban dübörög, és ijesztő, meleg érzés árasztja
el üres részeimet.  Valami a forróságban lebeg, óvatos, mint egy
fejlődő madárszárny. Mint egy fióka, nem tudom, lezuhanok-e vagy
repülök.
10. fejezet
Tizenkét napba telik, mire eljön a támadás, elég hosszú idő ahhoz,
hogy ellenségeim fárasztó ütemben átlépjék Fisát, Tarvát és Sinta
felét.  A húsz férfival tévedtem;  harmincat küld.  - Mondtam, hogy
futnunk kellett volna.
Kato és Flynn készenlétbe helyezi a fegyvereit, buzogányát és
baltáját. Carver előveszi kardját, szeme olyan éles, mint a pengéje.
- Harminc négy ellen - mondja Béta Sinta. - Jobb esélyeket láttam.
Tátogok az közömbös hangnemre.  Mindig szóvá teszi, hogy
szarkasztikus vagyok, vagy nem nagyon irányítom az indulataimat
(egyáltalán!), de ez nem idegesíti? Mi a baja?
- Harminc öt ellen - helyesbítek, és viszket a késem.
- Fisaiak.
- Tudom. -  Hófehér színű zászlójuk, kék hullámokkal érzelmek
kavalkádját kelti életre. - És?
Megfordul a nyeregben.  - Nem érdekel, hogy visszatérhetnél a
szülőföldedre?
Nem.
Tényleg nem.
Ezer trollʼ áráért sem.
- Ha Fisában akarnék lenni, akkor ott lennék.
Újra előre néz, és megsarkantyúzza a lovát.  Átkarolom a derekát,
és vágtatunk a magasabb terület felé.
- Azt hittem, nem tartozol közénk - kiáltja Béta Sinta a válla fölött.
- Nem is. Talán megölitek egymást, és megúszom.
- Akkor ez lehet a szerencse napod - mondja kissé komoran.
Ez nem lesz.  Amint látom, ki vezeti a fisaiakat, tudni
fogom.  Minden téren azon kevesek közé tartozik, aki valóban
halottnak akar engem látni, nem csak elfogni.  És azt hittem, küld
majd valakit, hogy vigyen vissza. Lehet, hogy újra kell becsülnöm az
értékemet.
Béta Sinta megáll és hunyorog a lovasokra, vezetőjükre
összpontosítva. - Istenekre, mit tettél? Kizsigerelted az anyját?
 Nevetek.  Magas hangszínnel és teljesen nem odaillő módon, de
nem tehetek róla.  Igaza van abban, ahogy Otis rám néz.  Gyűlölet,
gyűlölet, gyűlölet.  Nem zavar.  Biztos vagyok benne, hogy én jobban
utálom. - Az emberek nem gondolkodnak, amikor dühösek.
Béta Sinta morgolódik. - Tudnod kell.
Orrcimpám fújtat. Nem vagyok olyan, mint Otis. Ha olyan lennék,
akkor most is Fisában lennék.  - Ez nem a rosszindulatú
megjegyzések ideje. Le fognak mészárolni minket.
- Megpróbálhatják.
Ezen elmosolyodom. Mintha a fogamat húznák.
Béta Sinta rám pillant. - Azt hittem, nincsen olyan, hogy mi.
Csak véletlenül használtam a minket szót?  - Oldozz ki - mondom,
figyelmen kívül hagyva azt, amit nem tudok megmagyarázni, és
nem is akarok belegondolni. - Add ide a fegyvereimet.
- Nem bízom benned.
- Nem tudsz így megkötve harcolni, és én sem!  - Érzem, hogy
habozik.  - Ó, az istenek kedvéért!  Szavamat adom neked, a harc
közben nem menekülök el.  Ez nem azt jelenti, hogy később nem
tudok elmenekülni, de inkább egyelőre Béta Sintánál maradok, nem
tudok Otis ellen úgy harcolni, mint egynlegelésző őz.  Legalább a
sinták nem akarják, hogy meghaljak.
A szürke szemek az enyémbe fúródnak.  - Nem próbálsz meg
elmenekülni?
Megrázom a fejem, képtelen vagyok elfordítani a tekintetemet.  -
Nem. Esküszöm.
- Örökre. Soha nem próbálsz meg elmenekülni tőlem. Addig nem,
amíg élek.
Tágra nyílik a szemem, és elnyelem a csípős visszavágást. - Sokat
kérsz - mondom durván.
- Sok vesztenivalóm van - válaszolja ugyanolyan durván.
A szívverésem a bordámon érzem.  Otis vagy Béta Sinta?  Fisa,
esetleg halál, vagy ez, bármi is ez. – Nem tehetek róla, ha elfognak.
Megkeményedik az arckifejezése.  - Akkor jobb, ha nem hagyom,
hogy ez megtörténjen.
Lenyelem a torkomban a gombócot.  Ami a választási
lehetőségeket illeti, nem ez a legnehezebb, amellyel
szembesültem.  Poszeidón erre az útra indított minket.  Istenem,
Atyám rossz felé terelne?  Jóslatszerű álommal küldte hozzám Béta
Sintát.  Mit kellene tennem vele?  Valószínűleg nem hagyná
meghalni. Vagy megölni magam.
A hangom rekedtnek érződik, és ki kell tépnem a torkomról a
szavakat, sajnálom őket, ahogy kimondom.  - Nem próbálok meg
elmenekülni tőled, amíg élsz.
Az esküm a varázslat egy löketével tart, ráz meg engem.  Ez
megijeszt.
Tiszta diadal jelenik meg Béta Sinta tekintetében.  - Megvédelek,
Cat. Esküszöm.
A szívem hevesen összeszorul a mellkasomban.  - Ne ígérj olyat,
amit nem tudsz teljesíteni. Ez nem tetszik az isteneknek.
Ügyes ujjai gyorsan dolgoznak, kioldva a csomókat.  Berakja a
kötelet a nyeregtáskájába, az ölébe húz, majd a száját az enyémre
szorítja.
A csók végigsistereg rajtam, gyors és durva, és lábujjat
görbítő.  Ajkaim bizseregnek a keménységétől és a
melegétől.  Forróság robban fel bennem, száguldva a bőröm alatt,
mint a szélvihar.
Elhúzódik, és rám mered.  - Bármi is történik velünk, te életben
maradsz.
A pulzusom megvadult, megdöbbenek, ellököm és megpördülök:
- Fajankó!
Féle.
Nem igazán.
Átkozott.
Béta Sinta elvigyorodik, és ledob engem a lóról.  - Menj.  Legyél
láthatatlan és bújj el.
Az állkapcsom ellazítom. - Nem menekülök el!
A szemöldöke összehúzódik. – Azt teszed, amit mondok!
- Ja, mikor volt ez valaha…
A fejem körbecsap.  A mágia szúrja a bőrömet, amikor egy nyíl
fütyül el mellettük, nyomában a Kiméra tüzével.  A vérem lüktet,
megragadja a varázslatot, és megállítja a nyílvesszőt Flynn
mellkasától pár centire.  Flynn hangosan felzihál.  Flynn, aki
megvédett, aki harcolt értem, amikor fájdalmaim voltak.
Harag festi vörösre a világot. Összeszedem a perzselő varázslatot,
egy mozdulattal megfordítom a nyilat, majd visszarepítem az íjász
felé a szemébe döngölve.
- Istenekre, Cat!  - Flynn megkönnyebbülten fellélegzik.  - Ez élve
elégetett volna.
- Jó, hogy itt vagyok - mondom gőgösen.
- És szerény is, mint általában - motyogja Béta Sinta, bár
lenyűgözöttnek tűnik.
- És beszélni is tud!
- Menj! - morogja.
Kinyújtom a kezem.  - Add ide a kardomat.  - A késeim valahol
Flynn táskájában vannak.
Odaadja. Azt hiszi, elfutok.
Van egy másik íjász, aki nyilat lődöz. Kicsit messze van. Elérem ...
elérem ... Elértem! Kilövi, és a nyíl őrülten pörög felfelé, majd ismét
hátrafordul, felhasítva a koponyáját. Hah!
A fisaiak dühükben ordítanak.
Úgy van. Új trükköket tanultam.
Töltenek. Béta Sinta manőverezi előttem a lovát, blokkolva az első
támadást, és felkiált, hogy távozzam.  Fegyverek villognak.  A
sintaiak szilárd ló és izom falat alkotnak az ellenségeim és
köztem.  Heves és izgalmas nézni őket, és egy pillanatra szinte azt
hiszem, hogy a fisaiak nem fognak átjutni. De négyen harminc ellen,
soha nem jók az esélyek, mindegy, ki a négy.
Eleinte csak én állok a lábamon. A paták őrlik a földet. Por repül a
szememben.  Fém csattan, szikrázik, melegíti a levegőt és sérti a
fülemet.  Nem tudom, mennyi ideig tart a sintaiak lovaglása, de
végül a földre kerülnek.  A halott íjászokon kívül senkinek nincs
varázsa.  Otis kivételével.  Tudom, mit kapott, és alig várom, hogy
visszaadjak neki valamennyit.
A védelmi vonalamon lyuk keletkezik.  Kato a földre kerül, és
combjának hosszú sebéből vérzik.  Elgurul, hogy elkerülje a lefelé
tartó lökést, a jó lábával fejbe rúgja támadóját, buzogányával pedig
visszatart egy másikat.
 Szaladok felé, egy tőrért nyúlok, ami nincs.
- Talia!
Megállok, hogy szembenézzek Otisszal.  Hülye, de nem annyira,
hogy ne tudná, hogy én vagyok.  Átugrik a Kato által hagyott
lyukon, aki most három férfival küzd a földön.  Béta Sinta valamit
ordít, amit nem tudok kivenni a kardcsörgés miatt.  Valószínűleg
még mindig megpróbál megszabadulni tőlem. Azt akarja, hogy most
menjek el? Egy francos hónapon át nem engedett ki a látóteréből!
- Ő az enyém! - vicsorog Otis.
Oh jó. Mindent magának akar.
- Meggyilkoltad azt a kis szukát - köpködi.  - Fizetned kell azért,
amit tettél.
Megcsikorgatom a fogam, és hamis zokogást hallatok.  –
Egyáltalán nem ezért jöttél. Hagyjuk abba a harcot és sírjunk.
- Élvezted, hogy felnyitottad?
Egy kicsi sem. - Nagyon kielégítő volt. Igazán véres. De te mindent
tudsz erről, ugye?
Otis gonoszul mosolyog. - A gyengeséget soha nem díjazzák.
- Még jó, hogy nem vagyok gyenge.
Elvigyorodik, forró vörös energiát gyűjt a kezében, és ott tartja,
csak hogy megpróbáljon megfélemlíteni. - Tudod, mit tehetek veled.
Igen.
- Már megtettem ezelőtt.
Most vissza tudom adni.
Olyan mániákus vidámság van a szemében, hogy megijeszt. Nem
azért, mert félek tőle, hanem azért, mert lehettem én is ilyen.
Az első csapás túl gyorsan jön ahhoz, hogy megvédjem
magam.  Hosszú, vékony, égő, az ostor kibontakozik a kezéből, és
egy kígyó sebességével csap le.
Felkiáltok, vörös hurka keletkezik a nyakamon és a
mellkasomon.  A fájdalommal és a lüktető tűzzel az erő is érkezik,
amikor Otis tűzmágiája összeolvad a véremmel.  Az ismeretlen
varázslat hullámán lebegek, alkalmazkodom.  Aztán vigyorgok,
képzelem, meglehetősen mániákusan, és visszavágok.
Otis felordít és megérinti az arcát.  A seb átlósan halad a jobb
szemén, és perzselt nyomot hagy a szemöldöke közepén.  Varázslat
okozta sérülése nem gyógyul meg pillanatok alatt, mint az enyém -
Poszeidón ajándékának újabb előnye.
- Csak egy olyan heget csinálok neked, hogy megfeleljen Béta
Sintáénak  - kapom fel a fejem.  Elég nagy hatással volt rám ez a
törekvés.
Otis szemöldöke, vagy ami belőlük megmarad, összevonódik.  -
Béta Sinta?  - Azt sem tudta, kivel harcol, vagy hogy a velem lévő
emberek megtámadása háborúhoz vezethet. Nem érdekelte. - Áruló!
- Bla bla bla. - Úgy teszek, mintha ásítoznék.
- Cat! -  fújtat Béta Sinta.  Ledob két férfit, egy tőrt beleszúr egy
másik szegycsontjába, majd a lábával söpörve gáncsolja el a földre
zuhanó negyediket. Utat készített számomra. - Fuss!
Heves, ügyes, hatalmas - teljesen parancsoló - jelenleg nehéz
figyelmen kívül hagyni. Még jó, hogy gyakoroltam.
- Jobban áll neki a heg - mondom, és visszafordulok Otis felé.  -
Sokkal férfiasabb. Egyébként az anyád hogy van?
Otis csikorgatja a fogát, és ismét varázslatot gyűjt a tenyerében.
Hülye vagy?
Most már emlékszem. Igen.
Bal kezemben a felemelt kardom, jobbommal elkapom a
lángostort, majd visszaküldöm. Ahelyett, hogy elengedném, egyszer,
kétszer, háromszor csapok le.
Otis üvöltözik, vörös csíkok jelennek meg az arcán, a nyakán és a
törzsén.
- Nem túl szórakoztató, igaz?  - Addig csapkodok, amíg a
zubbonya fel nem szakad.  Az alatta lévő bőr nyers és hólyagos,
szivárog belőle a vér.  Amikor újra megtámad, a tüze már nem
sérthet engem. Csak erősíti azt, amit már magamévá tettem.
Nevetek a félelem vibrálásán a szemében.  Ugyanazon varázslat
használata soha nem jelenti azt, hogy azonos erővel
rendelkezünk. Otis tudja, hogy élve megnyúzhatom.
- Ezt miattam! - Az ostort a fejére csapom, mielőtt beleirányítanám
egy égő ketrecbe.  Soha nem csináltam még ilyet, de néztem, ahogy
Aetos több százszor élő gömbbé változtatja a tüzet.  Eleinte kissé
imbolyog és inkább tojás alakú, mint kerek.  Aztán beburkolja Otist,
miközben fokozatosan lehúzom a lába felé.  Nem lehetne képes
áttörni.  Csak a gömb alkotója tudja megtörni.  De a varázslat
eredetileg tőle származott, így nem vagyok biztos benne, hogy ez
hová vezet minket. Finoman szólva szürkezónában vagyunk.
Amint Otis be van zárva, elválasztom magam a lángokról, és
körülnézek.  Kato megint áll, és még mindig küzd, de
mozgékonyságát csökkenti lábának súlyos sérülése.  Carver ott van
mellette, pengéje olyan gyorsan mozog, hogy senki sem tud túl közel
kerülni. Ép, de fáradt. Flynn véres, bal karja használhatatlanul lóg az
oldalán, de a jobbjával még mindig harcol.
Nem látom sehol a Béta Sintát, és a gyomrom remegésétől rosszul
vagyok.
Valami lezuhan mögöttem, és megpördülök.  Béta Sinta őrültként
harcol és egyenesen értem jön. Összekapcsolódik a szemünk. Nem ér
el hozzám, nem a fisaiak előtt. Több mint egy tucat maradt belőlük,
és a varázslat szikrájával rendelkező sincs köztük.  Csak kardok,
férfiak és izmok, és nekem nincs elég tűzkorbácsom, hogy néhánynál
többet legyőzhessek.  Van még három percem, talán négy is, mire
lemészárolják a sintaiakat, és rajtam vannak.
Valaki keresztülvág Flynn rossz oldalán, és megragadja a
kardomat. A másik kezemmel Otis varázslatával orrba csapom. Túl
sokat engedtem ki egyszerre, és az utolsó tűzkorbács is elhagy.  A
fisai arca megolvad a tenyerem alatt, így a kezem forró marad a
vértől.  Letörlöm a nadrágomban az iszapot, és nyugtalanul körbe
fordulok, várva a következő támadást.  A szívem hangosan zakatol,
amikor a helyzetünk rosszabbodik. Túl sok a fisai.  Az esélyek
lehetetlenek. A sintaiak nem győzhetnek.
Egy ötlet üt szöget a fejembe.  Ha Béta Sinta meghal,
visszamehetek a cirkuszba.  Nem lesz eskü.  Senki, aki tudna
rólam.  Nem kell küzdenem.  Láthatatlanná válhatnék.  Amikor
mindennek vége, el tudok menekülni.
A gondolat ólomsúlyként nyomja a mellkasomat.  Nem gondolva
végig a kérdést, hogy miért, félretolom és térdre rogyok, kezemet az
Olimposz felé emelem.
- Cat! - üvölti Béta Sinta.
Hátranézek a vállam fölött, szemeim összeszűkültek.
- Kelj fel! Harcolj! - A szeme vad. Arca éles és maszatos a vértől.
 Behunyom a szemem, és visszafordulok.  Kizárom.  Kizárom az
egészet - összecsapódó fém, ordító emberek, a félelem, a vér bűze, és
a por vastag, vöröses mocsokká vált, amely a térdemet szívja.
- Segíts - suttogom, nem tudva, mi fog történni.  Ha egyáltalán
bármi is történik. - Kérlek.
A világ lezuhan.  A gyomrom megemelkedik, amikor egy hosszú
alagútban zuhanok le, majd jeges fröccssenéssel landolok, mélyen a
fekete vízbe süllyedve.  Fáj a fülem és a tüdőm ég, mire rájövök,
melyik út vezet felfelé, és elkezdem a vizet rugdosni.
Elérem a felszínt, levegőt veszek, és vizet törlök ki a
szememből.  Egy hatalmas óceánban mozgok.  Árnyékok és homály
alkonya.  A víz szürke és kavargó, ahol vihar forog a
láthatáron. Hullámok hömpölyögnek - hatalmas, dühös, sötét.
- Poszeidón! - Istenem, Atyám, lehet, hogy meg sem hallgat. Lehet,
hogy nem érdekli.
Úszok, eszeveszetten körülnézek. A hullámok szörnyűek, és nincs
föld a láthatáron. Egy hullámon emelkedek fel, majd visszazuhanok
egy gyomorforgató útra, sós permet szúrja a szemem és az orrom.
A durva hullámzás hirtelen szétválik, egy óriási tengeri kígyó
csúszós háta egy karnyújtásnyira szeli a vizet.  Zihálok és hátrafelé
csapkodok.  Farka megüti a lábam, én pedig felordítok.  Pontosan
tudom, hová szálltam le, és Poszeidón óceáni orákuluma nem a
toleranciájáról ismert.  Vagy segít nekem, vagy megesz.  Jelenleg ezt
bárki kitalálhatja.
A lény körbejár, bezár. A vízben forgok, hosszú, ernyedt teste
örvényt hoz létre, amivel körbeostoroz.  Piros, kígyószerű szemek,
magas, keskeny pupillákkal, pislogva engem vizsgálnak.  Egy
bökdösést érzek a fejemben, kitartóan.  Ösztönöm sikoltozik, hogy
védjem magam, de nem tehetem.  Nem most.  A fogaimat
összeszorítva kényszerítem magam, és az orákulum vizsgálata elé
állítsam az elmém.  Válogat a gondolataim és emlékeim között.  A
sötét tetteim. Áldozataim. A félelmeim.
Az elnyújtott tekintete az Orákulum-tóra emlékeztet, időt szán
arra, hogy eldöntse, méltó vagyok-e. Egy örökkévalóságnak tűnő idő
után egy villás nyelv kígyózik ki és megnyalja az arcomat.  Sima és
jeges, és zsibbadó nyomot hagy az arcomon.  Remegek, remélve,
hogy ahelyett, hogy a vacsorája legyek, kegyelmet kapok.
Az óriási hüllőpofák kitágulnak és szélesre nyílnak, és két óriási
agyarat tesznek szabaddá, amelyek csöpögnek a tengervíztől, a
nyáltól és a méregtől. Az orákulum lélegzete büdös, mint az alvilág
bele.  A szívem elnehezedik, és összerándulok.  Egészben fog
lenyelni. Behunyom a szemem, és várom az elkerülhetetlent. Gőgös
és ostoba dolog volt így felhívni Poszeidónt.  Meg vagyok lepve,
hogy az istenek még hagyták azt is, hogy ilyen sokáig éljek, tudva,
hogy mit is vagyok hivatott elpusztítani.
- Foggggdddd - sziszeg a lény.
A szemem kinyílik.  A fölöttem imbolygó hatalmas fej felé
csapkodok, a borotvavégű agyarak csak egy lábnyira vannak az
arcomtól, mögöttük egy rózsaszínű, csúszós nyelőcső lüktet.
Elcsaltam már megint a halált? Hadész biztos allergiás rám.
Szívem kalapál, szédülök a forgástól, csak egy másodpercig
habozok, mielőtt felnyúlnék, és megfognék egy-egy ívelt
agyarat. Halk, szívó pukkanással lazulnak ki.
Az ajándék nagyságától megdöbbentve dadogni kezdem hálámat,
de az orákulum őrjöngve keveri a vizet, olyan gyorsan körözve,
hogy hatalmas teste elmosódottá válik. A habzó óceán hullámzik, a
fülembe zúg, és záporozik a bőrömre.  A víz rám zuhan, elnyomja
sikolyomat, amikor a tölcsér mélyebbre húz a keskeny
szakadékba.  A gyomrom másodpercek alatt újra felemelkedik, a
világ levegőtlenné és feketévé válik, az örvény pedig beszippant.
Keményen a kezemen és a térdemen landolok, a torkom hátsó
részéből sós vizet köhögök fel. Az óceán eltűnt. A fülemben tomboló
vihart felváltja a csata zakatoló, fémes csattogása.  Átázva bámulom
az ökleimben a nehéz méregfogakat. Élek!
Az adrenalin villámcsapásként ér el, és cselekvésre
késztet.  Felállok, szembenézek Otis ketrecével, majd egy ütéssel
áttöröm a tüzes börtönt.  A bőröm könyökig felhólyagosodik a
gyötrő fájdalom felvillanása előtt, mielőtt a testem gyógyulása újra
igényt tartana a varázslatra.
Otis tágra nyílt szemmel, tátott szájjal mered rám.
- És ezt Eleniért! - Egy agyarat vetek Otis szívébe.
 Arca hamuszürke lesz.  - Rosszabb vagy, mint mi többiek.  - A
hangja halálhörgésbe vált. - Ezzel kettő.
A szemem elkeskenyedik. Ölj vagy téged ölnek meg. Anya nem lenne
rám büszke?
A fény kihuny a szeméből. Zöld szemek. Fisai szemek.
Kihúzom az agyarat a mellkasából. Szabaddá válik egy újabb halk,
szívó pukkanással, ahogy Otis lecsúszik a földre.
Belevetem magam a csatába, és egy ritmus ragad magával, egy
Poszeidón, az orákuluma és az agyarai által vezérelt ritmus. Csapás,
elhajolás, forgás, rúgás, döfés, csavarás. Csapás!
Béta Sinta és a többiek küzdenek mellettem. Néha a csata hevében
nehéz megkülönböztetni a barátot az ellenségtől.  Ma ezzel nincs
bajom. Béta Sinta eljut hozzám, és abban a pillanatban, amikor háttal
állunk egymásnak, már nem aggódom a vak oldalam felől.
Előrehajolok, és agyarat vágok bele egy fisai mellkasán.  Flynn
fejszéje fütyül a fejem felett, miközben még mindig lehúzódom, és
vért permetez rám. Kiegyenesedek és tovább harcolok, az agyarakat
úgy használom, mint a tőröket.  Élesek és mérgezőek, de nincs sok
lehetőségem, és mind ellenségeim, mind kardjaik riasztóan közel
vannak hozzám.
Valaki belerúg a térdem oldalába, én pedig lehuppanok. A földről
látom, hogy Carver és Kato dühödten törik át magukat az ember
kuszasága között. Béta Sinta vicsorog valamit, és egy hatalmas fisai
elé kerül, aki balról felém indul.  Elzár egy csontropogtató találatot,
amely kettéhasított volna, de az ütés elég kemény ahhoz, hogy Béta
Sinta kardját ki lökje a kezéből.
Tágra nyílik a szeme. Az enyém is.
A fisai arca diadalittassá válik.  Megfordulok a csípőmön, és
felkapok egy agyarat, és késként belé dobom.  Megakad a
szemében. Mielőtt a férfi elesne, Béta Sinta kikapja az agyarat a fisai
arcából, majd az ellenség mellkasába döfi, akit nem is láttam hátulról
rám jönni.
Épp megmentett. Kétszer.
- Felkelni! - csattan fel Béta Sinta.
Felpattanok, fáj a térdem.  A hátunk ismét összeér, és körözünk,
mindkettőnknek agyar van szorosan az egyik öklében.  De vége
van.  Flynn kitépi a fejszét egy összetört mellkasból.  Faragó tisztára
törli kardját valakinek a kék zubbonyán.  Nincs senki, akit
megöljön  Béta Sinta emberei és köztünk, győztünk.  Mind
meghaltak.  A fisaiak a lábunknál hevernek, én pedig iszamlós
vagyok a vérüktől.
Pislogok, és felismerek néhány halottat.
Újra pislogok, és megpróbálom elfelejteni őket.
Ölj vagy téged ölnek meg.
Az agyarak alig hallható sziszegéssel olvadnak ki a kezünkből, a
semmibe tűnnek. Poszeidón hatalma tőlem is elszivárog, sántikálva
és kimerülten hagyva. Zihálva visszafordulok, kezeimet a combomra
támasztom.
Kato felnyög és lehuppan Carver felé, arca elsápadt, amikor a
csata vérszomja elfolyik belőle.  Flynn bal karja eltört, és rögzíteni
kell.  Béta Sinta csöpög a vértől, de nem vérzik olyan helyről, ami
létfontosságú, és sok nem is az övé.
Elakad a lélegzetem, hagyom, hogy felfogjam, hogy senkit sem
vesztettem el.  Csodálkozom - és túlságosan megkönnyebbültem a
saját érdekében.
Felegyenesedve tántorogok. – Ez vicces volt.
Afféle.
Nem igazán.
Úgy néznek rám, mintha őrült lennék.
Talán az vagyok. - Napokkal ezelőtt azt mondtam, hogy menjünk
el innen, és bújjunk el!
Flynn előbb felépül.  - Miért kellene elfutni, ha varázsfogaid
vannak?  És ketreced.  – Integet a jó karjával, azt hiszem, utánoz
engem.
Béta Sinta megfogja a vállamat, és rám mered. Úgy néz ki, mintha
épp felrobbanna.  Lehet, hogy meg akar rázni.  Vagy megint
megcsókol. Nem tudom megmondani. Ha választhatok, inkább egy
jó rázást szeretnék. Határozottan, egy jó rázást.
- Amikor azt mondom, hogy fuss, akkor fuss!
Forgatom a szemem, ő pedig olyan erősen megráz, hogy a fogaim
összecsattannak.
- Ha elfutnék, mind meghaltatok volna.
 - Nem ez a lényeg! - fújtatja.
- Ez a lényeg!
Ujjai a vállamba mélyednek.  Átkot mordulva elenged, és véres
kezeit végighúzza a haján, hátrafésüli. - Hogyan?
- Micsoda?
A szeme megvillan.  Egy izom rángatózik az állában.  - Hogyan
szereztél varázsfogakat az istenek nevében?  - Int az elesettek
felé. Nem vagyok hajlandó odanézni.
Azt hiszem, amit valójában kérdez, hogy miért nem tettem ezt
korábban, miért nem hetekkel ezelőtt hívtam az isteneket, és miért
nem öltem meg álmában őt és embereit.  Feltételezhetem, hogy az
istenek meghallgatnának, különösen az egyikük.  De mivel
Poszeidón Béta Sintát a szigonya alá vette, kétlem, hogy megadná
nekem az eszközöket ahhoz, hogy megöljem.  Én nem veszem
könnyedén a gyilkosságot. Ölj vagy téged ölnek meg, oké, de eddig
a sintaiak nem bántottak.
- Kit érdekel?  - vonom meg a vállam.  - A Királycisnáló él és
megtörhetetlen fogadalom köti.  Hurrá neked.  Gratulálok a
szerencsés zsarnoknak.
- Cat. Légy racionális.
Racionális?  Racionális!  - Ne kérdezz engem a varázslatról és az
istenekről, és én nem foglak megkérdezni a hadvezéri dolgaidról. - A
hangnemem tudatja vele, mennyire jelentéktelenek a „hadvezéri
dolgai” a mágiához és az istenekhez képest.
Béta Sinta szürke szeme ingerülten villog. Ha!
Valahogy úgy.
A bosszantása valójában nem is volt annyira kielégítő.
Kemény pillantása a szokásosnál is szigorúbba fordul. – Egy isten
lánya vagy? Vagy a szeretője?
Nyelek egyet.  Egy déli sintai mágianélküli hadvezér, aki nem fel
ismeri a varázslatot egy kecskében, de azt már biztosan tudja,
hogyan kell hébe-hóba egy küklopsz szemébe ütni. - Miért érdekel?
Valami ősi fellángol a tekintetében.  - Akárhogy is, most már az
enyém vagy.
Ideges nevetés buborékol ki belőlem.  - Az önteltséged
folyamatosan csodálkozásra késztet.  Dacolnál egy istennel egy
Királycsinálóért?
- Nekem adott.
A szívem megáll. Ugye nem, vagy igen?
- Istenapa - válaszolok vállat vonva. - Nekem nincsenek olimposzi
szerelmeseim.
Ez az ősi tekintet teljesen birtoklóvá válik, elfogadhatatlan
dolgokat tesz a belsőmmel.  Mielőtt bármire gondolhatnék, és főleg
arra a gyors, durva csókra, a mágia megharapja éberségem
peremét. A forrás felé fordulok, és látom, hogy egy íjász céloz.
A fisaiaknak mindig három íjászuk van.  Nem hiszem el, hogy
elfelejtettem.  Biztosan feljött az emelkedő hátsó oldalán, és a
legnagyobb célpontot keresi. Először mindig a legerősebbet szedd le.
Elereszti, és a nyíl természetellenes gyorsasággal felénk süvít,
nyomában a kiméra izzó tüze. Elérem, de a küzdelem és az agyarak
kimerítettek, és nem tudom megragadni a varázslatot.
- Griffin! - Megfordulok és elé ugrok. A fájdalom szúrja át a hátam,
amikor a nyíl Béta Sinta mellkasához csap. Magamba fojtom a sírást,
és a lehető legerősebben elnyomom, mielőtt lángba
borulnék.  Makacsul megtart, arca üressé válik a
döbbenettől.  Befogom a fülét, megijesztve, hogy másodpercekkel
azelőtt engedjen el, ahogy a pokol elnyel.
Sikításom szétszaggatja a levegőt.  A bíbor forróság egészben
elnyel. A hátam kínban hajlik. A bőröm azonnal felhólyagosodik. A
tűz elszigetel a saját üvöltésemtől, amikor világom a fájdalomra -
intenzív, gyötrő fájdalomra - szűkül.  Aztán a lángok hirtelen
felbomlanak, hogy később magukba szívjanak.
Tántorogok és remegő lélegzetet veszek.  Remeg az egész
testem.  Ruháim többnyire nincsenek, és a bőröm visszataszító - a
vörös és a fekete dühös, elszenesedett keveréke. Heves remegés fut
át rajtam, gyötrő, majd a gyógyulási folyamat elkezdődik.
Az íjász eszeveszetten kántálja a tüzet egy másik nyílba.  Nem
engedhetem, hogy megússza, amit éppen látott, vagy hagyhatom,
hogy megöljön valakit.  Valahogy a kiméra tűzének egy foszlányát
kikényszerítem a testem mélyéről, és a fisai felé vetem.
A varázslat gyors, fényes maszat a levegőben. A fisai ég, de velem
ellentétben nem kel fel a hamuból. És csak ennyi maradt. A sikolya
még mindig a fülemben cseng, de még csontot sem látok.
A feszültség, ami eddig függőleges helyzetben tartott, eltűnik az
íjásszal együtt, és a térdeim folyékonnyá válnak. A lélegzetem rövid,
fájdalmas zihálásba fullad.  A szemem mindent megtesz, hogy
felakadjon.
Gyorsan pislogok, félúton a föld felé, amikor Béta Sinta
megragadja regenerálódott karjaimat, megállítva az
elesésemet.  Olyan vagyok, mint egy bábú, és megpróbálom
visszanyerni a lábam.
A szeme hatalmasra tágul.  - Az összes hülye, idióta,
gyengeelméjű, vakmerő dolog közül ...
- Értem - nyögöm.
- .. amit csinálsz! - Ujjai fájdalmasan összeszorulnak. - Soha többé
ne csinálj ilyesmit!
A harag miatt újra vöröset látok.  - Miért ne?  Ha meg akarok
menteni valakit, megteszem! Mire jó a Királycsináló király nélkül!
Hátrabotlik, egyértelműen ugyanannyira sokkolt, mint én.  Nem
akartam, de azt hiszem, épp odaígértem neki a hűségemet.
- Nem vagyok alfa - mondja durván.
- Annak kéne lenned! -  Az ordításom inkább gurgulázás.  A
homlokom ráncolva a kezem hátuljával végigtörlöm a számat, és
véres lesz.  Hirtelen eszembe jut a forró fájdalomimpulzus a
hátamban, és visszaemlékszem a nyílra. Ezért olyan nehéz lélegezni?
- Griffin? - Előrehajlok, ő pedig a mellkasához fog. Olyan, mint egy
szikla.  Véres, izzadt, piszkos szikla.  Jó érzés.  Felületesen lélegzem,
elkapva a citrusok halvány illatát az összes véren és poron keresztül,
mielőtt a lábam megadná magát.
- Cat?
Grimaszolok, a hátam lüktet.  - Nem tudok ... nem igazán kapok
levegőt.
Leül és az ölébe vesz, hatalmas kezei hihetetlenül gyengéden
mozognak a hátamon.
- Biztosan átszúrt egy tüdőt - mondja Carver mellettünk
kuporogva.
Béta Sinta káromkodik, eltöri a nyíl tengelyét, de nem húzza ki a
fejét, majd még tovább káromkodik. - Nem kellett volna ezt tenned.
 - A kiméra tüze - suttogok. - Megöl. Nagyon fáj. - Nem beszélve az
egyenesen a szíve felé tartó nyílról.
Béta Sinta megfordít a karjában.  A szemeim verdesve
lecsukódnak, de még előtte megpillantom arcának kísérteties
tekintetét.
Biztosan elájultam, mert hirtelen a lován ült, és Carver felemel
hozzá.  Béta Sinta egyik tunikája nyaktól térdig takar.  Biztosan
bevágott egy lyukat a törött nyíl tengelyéhez, mert nem érzem, hogy
húzna.
- Égesd el a fisaiak vezetőjét - suttogom. – Tüntesd el a véremet.
Kiadja a parancsot anélkül, hogy kérdéseket tenne fel, és vizet
fröcsköl a számra, a kezemre és a hátamra, míg Carver és Flynn azt
csinálja, amit mondtam.  Kato leroskad a lovára, alig tudja
megakadályozni, hogy elájuljon.
- Griffin?
Lehajol, fülét a számhoz teszi.
- A cirkusz.  Ismét Kaplosban van.  - Közelebb vagyunk Veloshoz,
de a két város szomszédos, és Kaplos nem lehet több, mint egy
órára. - Selena. Gyógyító.
- Szeretnél velük maradni.  - Vérfoltos ujjai a csípőmet borító
anyagba szorulnak. Az arckifejezése beleszúr a szívembe.
Valójában, ha túlélem, akkor valahogyan vele akarok
maradni. Tényleg idióta vagyok. - Nincs más választás - csikorgom.
A szája elkeskenyedik. A szeme kipattan, miközben megfordítja a
lovát, és nyugat felé indul.  A hirtelen mozgás okozta sokk
fájdalomrohamot indít keresztül a hátamon, én felnyögök. Béta Sinta
karja megfeszül a derekamon, én pedig kapaszkodva belefúródom a
mellkasába.  Talán bízom benne, hogy alvás közben harcol a
szörnyeimmel. Talán nincs más választásom.
A hangja szenvedélyes a fülemben.  - Most már az enyém vagy,
Cat. Ne merj meghalni.
11. fejezet
Egy ismerős sátorban ébredek. Otthonszagú. - Selena?
Mosolyogva hajol fölém. Szőke fonata előrecsúszik, és végigsimítja
a karomat.  Fényes, elegáns és olyan vastag, mint egy férfi
csuklója. Az arca hibátlan. Kortalan. Harmincéves, de akár kétszáz is
lehet, és a szeme tiszta, mint egy szélcsendes napon egy északi tó
színe - sötétkék és olyan mély, hogy amikor belenézek, néha azt
hiszem, más világot látok.
Finoman hátrasimítja a hajat az arcomból, én pedig könnyekre
fakadok.
Selena felíveli finom szemöldökét, ami egy árnyalattal sötétebb,
mint a fonata. - Ez az első.
- Hiányoztál. - Csuklom, zavarban vagyok.
- Hízelgő. Nem hittem volna, hogy tudsz sírni.
- Nem is - mondom, és letörlöm a könnyeimet.
Visszaül, összecsípi egymáshoz hüvelykujját és mutatóujját.  -
Közel vagyok ahhoz, hogy elpusztuljak a kíváncsiságtól.
Meglepetten pislogok.  Úgy tűnik, Selena mindig mindent tud,
legalábbis mielőtt bárki más tudhatná. - Ez nem tetszene Hadésznak.
Titkolózó, elégedett mosollyal mosolyog, ami arra késztet, hogy
elgondolkodjak azon, milyen lehet az, ha egy isten szeret, még akkor
is, ha már van felesége.
- A hadvezér nem beszél, azt hiszem, abból a téves erőfeszítésből,
hogy ezzel megvéd. Információim az utóbbi időben szűkösek, szóval
mondd meg, ki az az ember, aki behozott téged a cirkuszomba, és
ordított, hogy mentselek meg? - A vigyora pajkossá válik. - Gyógyítsd
meg! Most! Vagy esküszöm az istenekre, hogy a fúriák halált és pusztulást
fognak rád hozni, és villámokkal fizetnek meg!
Levegő után kapkodok. - Nem tehette ezt!
- De megtette. -  Rendkívüli szeme vidáman táncol, én pedig
önkéntelen mosolyt villantok fel.  Selena szemgolyóinak egy
bizonyos dimenzióra van szüksége a fenyegetéshez.  Nagyon ijesztő
tud lenni egy amolyan tyúkanyó-találkozik-harcos-királynővel fajta
módon.  A varázslat tapintható, félelmetes, és őszintén szólva kissé
zavaró, annyira heves. Nagyon jó, hogy a céljaik egyirányúak voltak
- megvédeni engem -, különben Béta Sinta bajba kerülhetett volna.
- Mióta vagyok itt? - kérdezem.
- Két napja. - Le kellett feküdnie aludni. Nekem is.
Selena alig alszik, hacsak nem tesz valami hihetetlenül kimerítő
dolgot.  Ha szüksége van pihenésre, Hadész az alvilágba viszi, bár
nem tudom elképzelni, hogy ott sokat aludna.
Zaklatva kérdezem: - Olyan közel volt?
- Perceken múlott, és még mindig szükséged van a pihenésre.
Libabőrös lesz a karom.  Mindig tisztában voltam saját
halandóságommal.  De ez nem könnyíti meg a majdnem
meghalást.  Megint átvertem a halált.  Hádész biztosan nem akar
engem. Valószínűleg attól fél, hogy annyi bajt okozok az Alvilágban,
mint Thalyriában.
Felhúzom a szemöldökömet, és megdörzsölöm a hideg ellen a
bőrömet. - Nem mondta el neked, ki ő?
Selena megrázza a fejét.
- Béta Sinta - az új és továbbfejlesztett. -  Próbálom, hogy
szarkasztikusnak tűnjek, de valójában nem így jön ki.
Valami villog a szemében, talán egy pillanatnyi bosszúság. Olyan
gyorsan eltűnt, hogy csak képzelhettem.
- Határozottan javult - mondja.  - Különösen azután, hogy
segítettem egy kicsit.
Aggódás fog el. - Súlyosan megsérült?
- Érdekel?
Habozok, aggódva a reakcióm intenzitásától.  - Nem .... vagyok
benne biztos?
Selena elegáns horkantást hallat.  - Nem vagy túl meggyőző.  És
nem, nem sérült meg súlyosan.  Vágások és perzselődés.  Némi
vérveszteség. Semmi helyrehozhatatlan.
A megkönnyebbülés eláraszt, de az érzés rövid életű.  – Én
véreztem?
- Igen, de elégettem a tunikád, és minden mást feltisztítottam. Pár
percnél tovább itt nem volt semmi nyomon követhető.
Selena soha nem kérdezte, hogy ki elől bujkálok és miért.  Ettől
függetlenül mindig megvéd. - Köszönöm.
 Olyan elegánsan hajtja meg a fejét, hogy úgy érzem, le kell
térdelnem, vagy meg kell hajolnom.
- És a többiek? - kérdezem.
- A hórihorgas, sötét fáradt volt, de rendben.  Carver, ugye?  És a
jókedvű fejszésnek meg kellett erősíteni a karját, de egyébként nem
volt túl sok sérülése, kicsit olyan, mint a te Béta Sintád.
A szívemnek egy miniatűr rohama van.  - Ő nem az én Béta
Sintám.
Úgy folytatja, mintha nem mondtam volna semmit. - És a nagyon
jóképű Kato majdnem elvesztette a lábát.  Mindent be kellett
dobnom, amim maradt, miután veled végeztem, hogy megmentsem.
Kato a mosolygós kék szemével és a napfényes
hajával. Athénéé. A bölcsességé és a háborúé. Nem hiszem el, hogy
majdnem elvesztette a lábát.
- Akkor mind rendben vannak? - Vigyorogok, mint egy idióta. Mi
a baj velem?
Folyékonyan és halványan csillogva felemelkedik a
székről.  Kegyelme legendás.  Én mozgékony és erős vagyok, de
inkább úgy mozognék, mint a napsugár a vízen, mint Selena.
- Jó egészségben, és szakadatlanul vitatkoznak Dessmával és
Aetosszal. Azok ketten azt hiszik, a sintaiak elraboltak.
Kérdésként teszi fel. Tartozom neki a válasszal. - Megtették. Vagy
valami olyasmi.
Ívelt ajkait csücsöríti. - Segíts megérteni az olyasmi fajta elrablást -
mondja Selena, és egy pohár vizet tölt nekem.
Nos, hülyén hangzik, amikor így mondod.
A torkom kiszáradt, ezért iszom, mielőtt válaszolok.  - Ő Béta
Sinta. Azt mondta, letartóztatnak titeket, ha nem megyek vele.
- És hittél neki?
Ez a hangsúlyos kérdés Selenától származik.  Bólintok.  Közel egy
hónapot töltöttem vele együtt, és azt is tudom, hogy azért tette, mert
úgy érezte, hogy muszáj, és nem azért, mert akarta.
- Egy hatalmas mágiahasználóra van szüksége, hogy segítsen neki
és értékes alfa nővérének, Egeriának.  - De Egeria nem alfa.  Nem
több, mint egy mezei virág. Béta Sinta viszont alfa lehetne. Heves a
csatatéren, kegyetlen, összpontosít, könyörtelen ... tisztességes?
 - Ráadásul volt egy varázskötele.
Selena felnevet, és a hangja olyan, mint a harangjáték a tavaszi
szellőben. – Téged? Mágikus kötéllel fogott el?
Elpirulok. - Ne emlékeztess.
Megköszörüli a torkát, még több nevetést visszatartva, és
megkérdezi: - Segítesz neki?
Lehet, hogy Selena nem tudja, ki vagyok, de biztos vagyok benne,
hogy tudja, hogy mi vagyok - a Királycsináló -, még akkor is, ha még
soha nem beszéltünk róla.  - Képességeim értékesek lehetnek
diplomáciai helyzetekben - mondom óvatosan.
- Azért jött, hogy megmentsen.  Úgy nézett ki, mintha törődne
veled.
Vállat vontam, és felpillantottam. - Fegyver vagyok, akit nem akar
elveszíteni.
- Azt hiszem, van más is.
A szemem elkapom. - Ne következtess arra, ami nincs. Mindketten
szörnyek vagyunk.
Sötétkék pillantását rám szegezi, ami idegesít.  - A szörnyek is
keresnek párt maguknak.
Fuldoklok a saját nyálamban, majd köhögök.
Halvány mosoly görbíti ajkait. - Miért nem szöktél meg?
- A kötél. -  Ez a hülye, dühítő elvarázsolt kötél, amely arra
késztetett, hogy a szavamat adjam, hogy Béta Sintánál maradok az ő
- vagy az én, ha elsőként bekövetkezik - halálom napjáig.
Hihetetlenül néz. - Nem találtál kiutat?
- Rohadtul jó kötél volt!
Sóhajtva ejti a témát, és a kezemért nyúl. - Az összes szörny közül,
aki téged üldöz, Cat, rosszabb is elkaphatott volna.
Elnézek mellette. Színes szövetek lógnak Selena sátrának kupolás
mennyezetén.  Bámulom őket, azt gondolva, hogy igaza
van.  Általában nem szeretem, ha megérintenek, de ott hagyom a
kezem. Évek óta senki sem fogta a kezemet. Kivéve Béta Sinta. De ez
más volt; ő maga után vonszolt.
- Ez a bölcsesség gyöngye a mai napon? - kérdezem.
- Nem, ez lesz az.  Hallgass a szívedre.  Szerinted fekete.  Nem
tudok mindent, amit átéltél, de elég sokat tudok ahhoz, hogy
megértsem, a múltad ellenségeskedéssel és gyűlölettel töltött el.  De
akkor is nevetsz. Még mindig szereted, és véded az embereket, akik
érdekelnek.  Nem vagy az, akinek gondolod magad.  Jobb vagy, és
több vagy. - Erőteljes, könyörtelen tekintete az enyémbe mélyed, és
szúrós érzés mászik az orromon a szemem felé.  - Nem számít, mit
gondolsz, a szíved még mindig vörös és dobog. -  Megszorítja az
ujjaimat. – Hallgasd csak.
Bólintok, ellenállva a szipogás vágyának.
Amint Selena elmegy, Desma és Aetos beront a sátorba.
- Cat!  Ébren vagy! -  Desma rám zuhan, átölel, az ágyat -
mindent. Fájna, ha nem nyomna kevesebbet, mint én.
Aetos fölöttünk áll, hatalmasan és kéken.
- Meg ne próbáld - figyelmeztetem.
Vigyorog, én pedig felnyúlok, lehúzva egy gyors
ölelésre. Buborékol bennem a boldogság, amikor újra látom ezt a két
embert.
- Hogy vagytok? - kérdezem mosolyogva.
Megsimogatja a kezemet. - Jobban, hogy most visszatértél.
A mosolyom lehull, valahol a lábujjaim közelében landol.  - Nem
maradhatok.
- Maradnod kell! -  A Desmából kitörnek a színek.  Gondolkodás
nélkül összeszedem a varázslatot, amelyet kiadott.  Elengedtem egy
részét, megcsillan a sátor körül, és a meleg levegőt drágakő színűvé
változtatja a napon.
- Nem mész el vele - morogja Aetos.
Azt hiszem, mindannyian tudjuk, kivel.  – De igen.  Szavamat
adtam.
- Az a küklopsz fia!  - Aetos hatalmas öklével lecsap Selena
megüresedett székére. Széttörik, mint egy gallyakból készült játék. -
Megígértette veled, mielőtt Selenához hozott.
Megrázom a fejem.  – Már korábban megígértem, mielőtt
megsérültem.
Elakadt a szava. Elnémítottam Aetost. Ez az első alkalom.
- Miért? - kérdezi Desma.
- Csata volt. Mágikusan meg voltam kötve. Tulajdonképpen hozzá
voltam kötve. Egyikünk sem harcolhatott így.
 - Tehát, ha kibontott, megígértette, hogy vele maradsz?
Bólintok, és Desma megdöbbentnek tűnik a butaságomtól.  - Egy
bilincset kicseréltél egy másikra, egy sokkal erősebbre.
- Tudom - mondom undorodva. - Nagyobb esélyem volt megúszni
az elvarázsolt kötelet, mint az eskümet. De életben vagyunk, igaz?
- Hogyhogy mi? - kérdezi élesen Desma.
Az arcom elpirul.  - Nem is olyan rosszak.  És lehet, hogy jobbak
lesznek a birodalom számára. - Hacsak nem készteti a mágianélküli
Alfa, hogy Tarva és Fisa éveken át tartó esővel és szörnyekkel
csapjon le ránk.
- Mi közük van Sintához? - kérdezi Aetos.
Ahogy elmagyarázom, kik a sintaiak, két legjobb barátom érdekes
sárga árnyalatot kap. Aetos kissé zöldesnek tűnik, a kék tetoválásai
miatt.
- Tehát egy keménykötésű hadvezér, aki valójában Béta Sinta, egy
pillantást vet rád és úgy dönt, hogy téged akar? - kérdezi Desma.
- Keménykötésű? - morogja Aetos.
- Nem olyan keménykötésű, mint te, drágám.  - Desma kedvesen
elmosolyodik, Aetos pedig megnyugodva néz, lehajtja a fejét, hogy
alaposan megcsókolja az ajkán.
Az állkapcsom leesik. Évekig vártam erre. Elmegyek egy hónapra,
és ez nélkülem történik? Az élet nem igazságos!
Megköszörülöm a torkomat, és Desma elpirulva megszakítja a
csókot.
- Nyilvánvalóan - válaszolom, és a szemem olyan gyorsan ugrál
kettejük között, hogy szédülök.
- De miért? Miért te? - kérdezi Desma még mindig rózsaszínűen.
- Mert aranyos és vicces vagyok?
Rám bámulnak.
- Nem, tényleg - erőlteti Desma. - Miért te?
Felsóhajtok.  - Szüksége van egy mágiahasználóra a
képességeimmel.  Úgy gondolja, hogy diplomáciai helyzetekben
hasznos tudok lenni. Szövetségek és szerződések. Ilyesmik.
Aetos elfojt valamit. - Te? Diplomáciai?
- Tudom!  - emelem fel a kezem.  - Azt hiszem, azt hiszi, hogy a
támadás és az ölés után ez jó lesz a birodalomnak.
 Mindannyian nevetünk, de erőltetettnek tűnik.
- Több is van a háttérben - tapogatózik Desma.
Megrázom a fejem.  - Ő mágianélküli.  Szüksége van
mágiahasználóra. Jósnő vagyok.
- Több vagy annál. - Aetos nem kérdez. Tényt állít.
Amikor nem mondok semmit, Desma azt kérdezi: - Honnan tudja
Béta Sinta, hogy te ennél több vagy?  Miért dolgozott olyan
keményen, hogy megmentsen, amikor elrabolhatott volna egy újabb
jósnőt?  -A homlokát ráncolja, nyilvánvalóan fájdalmában.  - Ugye,
nem mondtad el neki, hogy bármi más vagy?
- Természetesen nem! - mondom hevesen. - Jóslatszerű álma volt. -
Forgatom a szemem. - Köszönöm a nyájadnak, Poszeidón.
Csend.  Addig tart, hogy elálmosodom.  A varázslatos gyógyítás
úgy felemészti energiámat, mint semmi más.
- Poszeidón? -  visszhangozza végül Aetos.
Ásítok. - Miatta figyelt engem Béta Sinta, összerakta a dolgokat, és
talált egy régi tekercset, amely mindezt megerősítette.
Ismét csend.  Aztán Desma megkérdezi: - Elmondod valaha
nekünk, Cat?
Egyre nehezebb összpontosítani.  A fáradtság a tarka sátrat
kaleidoszkóppá változtatja.  - Nem tehetem.  Nem akarom ezt tenni
az életemmel. Ez az, ami elől menekültem.
Kék vonalak feszülnek Aetos szája körül. - De megteszed érte?
Nem válaszolok, és a szemhéjam leereszkedik.
***
Valamikor késő délután felébredek, majd úgy eszem, mint aki
három helyett teszi.  Kínos mennyiségű sült csirke és egy egész tál
fűszeres pogácsa, amit azt hiszem, Desma hagyott az ágyamnál,
kevesebb, mint egy óra alatt eltűnik. Erősebbnek, de ragacsosabbnak
érzem magam, mint a most felfalt sütemények.
A látogatók felvonulása megakadályozza, hogy fürdeni menjek a
sátorból. Tucatnyi cirkuszos dugja be a fejét, hogy megnézzem, ébren
vagyok-e, és ellenőrizzenek.  Gyorsan elfáradok újra, de túl boldog
vagyok attól, hogy mindenkit látok, hogy ezt elmondjam.  Tadd és
Alyssa hoz nekem egy fazék mézet a méhkasból, amelyet magukkal
visznek, bárhová is megy a cirkusz, Zosimo és Yannis pedig
mesélnek azokról az előadásokról, amelyeken hiányoztam, mialatt
távol voltam. Vaszili és felesége új kést adnak nekem, egyértelműen
az a benyomásuk, hogy több pengére van szükségem.
- Arra az esetre, ha elveszítesz egyet a hadúr beleiben - mondja
Vaszili kifejezéstelenül.
Ki én? Erőszakosnak és késelésre hajlamosnak tűnök?
Végül egyedül, felkelek, hogy bedugjam a kést a táskámba, és
felfedezzem, milyen gyenge vagyok még mindig. Felnyögök, és apró
lépéseket teszek a sátoron belül.  A lábaim meginognak, olyan
érzésem van, mintha tésztába hengereltek volna, de nem sütöttek
volna meg teljesen.
Kato, Carver és Flynn éppen akkor jelennek meg, amikor
visszakúszok a priccsre. Ahelyett, hogy összeesnék, mint szeretném,
leülök, és savanyú arckifejezéssel köszöntöm őket.  - Nem haltatok
meg mind?
Flynn elmosolyodik, barna szeme nevetéstől csillog. - Majdnem.
Fintorogok. - Talán legközelebb.
Carver komolyabban néz. - Nem engedtél meghalni.
Lepillantok, és megsimítom a lepedőt, kényelmetlennek érzem
háláját. - Te sem hagytál meghalni.
- Az leginkább Griffin volt - mondja. - Denevérként lovagolt ki az
alvilágból, hogy idehozzon.  Épp megjelentünk Katoval, amikor
Selena végzett veled.
- Nos - mondom, figyelmen kívül hagyva a törzsemen
végigterjedő meleget -, a királycsinálók csak vagy kétszáz évente
fordulnak elő. Amikor van egy, akkor a legjobb életben tartani.
Kato megrázza a fejét, és olyan pillantást vet rám, mely szerint
ugyanolyan makacs vagyok, mint egy küklopsz.  - Nem csak erről
van szó.  A szavadat adtad.  Most a Béta csapat tagja vagy.  Griffin
életben fog tartani, vagy megpróbál meghalni.
Forgatom a szemem.  - Megint?  Béta Sinta nem hal meg
értem.  Önfeláldozása meghiúsítaná minden célját.  Túl magabiztos
volt Veloson kívül, pedig mondtam, hogy meneküljünk. Többé nem
vállal ilyen kockázatot.
- Ez megy mindig. - Flynn hangja szemrehányó. - Mi a fontosabb…
- ... mint a hűség? - fejezem be fanyarul.
 Mindhárom férfi úgy néz rám, mintha furcsa lény lennék,
fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek velem.
- Griffin megváltoztatja a gondolkodásod - jelenti be Flynn.
Felhorkanok. - Megpróbálhatja.
Hirtelen mindannyian nevetünk, és egyáltalán nem erőltetetten,
ami miatt egy részem borzalmasan bűnösnek érzi magát.
- Harminc az öthöz. - Carver hitetlenkedve megrázza a fejét. - Kár,
hogy senki sem fogadott ezekre az esélyekre.
A képzeletemben megjelenik az Olümposz magas, felhőkkel
borított csúcsa. - Talán az istenek megtették.
- És ezért avatkoztak közbe?  - Kato kavarog a sátor körül,
utánozva, hogy mindkét öklömben mérgező agyarral küzdök a
fisaiakkal.  Szőke haj, kék szem és kemény izom hegyek.  Gyors,
minden mozdulat erővel telik meg, annak ellenére, hogy látom, a
lába még mindig zavarja.
- Hol tanultál meg ilyen agyarat lengetni? - kérdezi vigyorogva.
Legyintek egy kézzel a levegőben. - Itt-ott.
- Nem hiszem. -  Kato lesüllyed egy székbe, elsápad az ilyen
egyszerű megerőltetéstől. - Hogy csináltad?
Felhúzom a szemöldököm. - Nem hallottad? Csodálatos vagyok.
- És szerény is. – kuncogja Flynn.
Vigyorgok.  - Tanulmányokat folytattam ő rémítő, arrogáns
fenségénél.
Férfi nevetés tölti be a sátrat.  Én is nevetek, remélve, hogy Béta
Sinta füle ég.
Mellettem ülve Carver azt kérdezi: - A legtöbb ember eléggé
megijed Griffintől. Te miért nem?
Az ujjam görbítésével mindenkit magamhoz hívok.  Közelebb
hajolnak, várakozással a szép arcukon.  A fellépés művészet, és
alkalmazok néhány trükköt. Kényszerítem őket várni, majd suttogni:
- Mert félek.
Nevetésben törnek ki. Azt hiszik, viccelek.
- Arrogáns és forrófejű vagy - mondja Flynn.
- Igen?
- Griffin arrogáns és megfontolt.  Minden alkalommal föléd
kerekedik.
É Ő
 Elkomorodom.  És nagyobb, erősebb és gyorsabb.  Ő sem hülye,
még akkor sem, ha a tudásunk nem azonos.  Rosszabb esetben a
varázslat lepattan róla.  Láttam Velosban, annak ellenére, hogy túl
nagy volt az eufóriám, hogy törődjek vele.
- Ó, istenek!  - A tenyeremmel csapkodom a homlokomat.  - A
kiméra tüze nem égette volna meg. Olyan idióta vagyok.
Nem csoda, hogy kétségek nélkül megette a varázs
szalamandrámat. Selena meggyógyította. Én meggyógyítottam. De a
káros varázslat egyszerűen nem működhet rajta.
Összeráncolom a homlokomat. Soha nem hallottam erről.
Carver megrázza a fejét, megerősítve a gondolataimat.  - De egy
nyíl még mindig lyukat fog vájni benne, akárcsak benned.
- Így került be a kastélyba, és vágta le a sintai
uralkodókat? Varázslatuk nem érhette el, és karddal egyszerűen jobb
volt, mint bármelyikük?
Carver bólint, mire a számat undorodva lebiggyesztem.  Ezt a
felismerést nehéz lenyelni.  Béta Sinta mindenképp legyőzne,
függetlenül attól, hogy milyen mágiát tartalékoltam.
Hosszan kilélegzem, és megpróbálom a jó oldalát nézni – jobb a
legtöbb ellenségemnél is.
Mintha a gondolataim elővarázsolták volna, Béta Sinta félrelöki a
sátor fedőlapját és behatol, miközben kemény pillantást váltunk
egymással mind a négyen. Látni olyan, mint egy igazán fura ütés a
gyomrodba, amit megérzel, de nem igazán kellemetlen.
Az álla leereszkedik. - Hallottam, hogy ébren vagy, Talia.
Elmormolok egy szitkot, amitől Flynn elpirul.
Kato, Carver és Flynn olyan gyorsan elmennek, hogy gyakorlatilag
szellőt keltenek. Ennyit a hátamról. Legalább visszakötve hagyják a
sátor szárnyat és így az ajtó tárva-nyitva marad.
Béta Sinta sötét szemöldökét felível, várakozónak tűnik.
Nem akarom, hogy a beszélgetéshez leüljön, túl gyorsan állok fel,
és fényes foltok jelennek meg a látóteremben.
- Ébren vagyok - erősítem meg, bár ez nyilvánvaló. - És?
Béta Sinta keresztbe teszi a karját.  - Szóval mondd el, mi
történik. Beszélj hozzám úgy, mint Velosban.
- Nem voltam önmagam - mondom mereven.
 - Igaz. Szórakoztató voltál.
Az arcom epikus méretekben válik komorrá.  Dühös lépést teszek
felé, és megbotlok, teljesen elvesztem az egyensúlyomat.
Pillanatok alatt ott van, keze a derekamon, bőrének forrósága ott
lángol köztünk. A pulzusom megszalad.
- Gyenge vagy.  - Hangja egyre élesebb.  - Azt hittem,
meggyógyított.
Ellendülök a tunikám oldalán keresztül lyukakat perzselő
kezektől.  - Nem kell ettől olyan őrülten viselkedned.  Selena
megtette, amit tudott.
A homlokát ráncolja.  – Mondd el nekem, Cat.  Miért Talia?  Kik
voltak ők?
Megrázom a fejem. - Nem tehetem.
A vonzó szürke szemek belemélyednek az enyémbe.  - Bízhatsz
bennem.
Gúnyolódom. - Mondja az emberrabló.
Csak bámul, mint aki tényleg azt várja, hogy elkezdjek beszélni.
Istenek!  Hogy dühít!  - Hideg nap előbb lesz az Alvilágban, mint
hogy megbíznék benned. - Vagy mérsékelten hűvös. Nos, egy nap egy kis
hűvös szellővel. Hah!
Addig hátrálok, amíg a lábam a priccsemnek ütközik, furcsán ráz
a hideg, miután ilyen közel voltam hozzá.
- Hogy érzed magad, Talia?
Rámeredek. - Nem ez a nevem.
- A fisai szerint ez.  Tudod, aki azt kiabálta: „Ő az
enyém!" kegyetlen gyilkossággal a szemében.
A szívem erősen a bordáimnak csapódik.  - Bizonyára
összetévesztett valakivel.
Béta Sinta tekintete kétkedővé válik.  - Napokig azt mondtad
nekem, hogy érted fognak jönni.
Ó, igaz ... Vállat vonok.
Szemében ezüst villan. - Ki volt?
- Nem tudom!  A fisaiak őrültek.  Szokj hozzá. -  Mániákusan
vigyorgok, de ez semmilyen hatást nem gyakorol rá.
- Ti ketten beszélgettetek, míg mi a többiek halált osztottunk. Ezt
nem csinálod olyannal, akit nem ismersz.
 Béta Sinta nem hallhatta, amit mondtunk. Túl nagy volt a zaj és a
zűrzavar ehhez.  - Mindig megismerkedek az emberekkel, mielőtt
megölöm őket.  Sokkal kielégítőbb így. -  Aha.  Ez eléggé őrülten
hangzott.
A szemöldöke összehúzódik.  - Ne kelljen újra megkérdezzem -
mondja, és úgy hangzik, mintha köveket ropogtatna a fogai között.
Megfordítom és összehajtom a takaróm, hátha a szemem valóban
megrándul, ha hazudok. - A volt szeretőm. Nem lett jó vége. Azóta
meg akart ölni.
Béta Sinta keze nehéz és forró a vállamon.  megrázkódok, majd
megmerevedek.  Megfordít, és a fejem is megfordul.  Alig tudom
megtartani magam, hogy a lábam ne kuszálódjon össze.
- Azt hiszem, hazudtál nekem.  - Leejti karját, de zavaróan közel
marad. – Te tudod, mikor hazudnak neked az emberek. Nem tudnak
rászedni a legkisebb hamissággal sem.  Te viszont mindenkinek
hazudhatsz, amit csak akarsz.
- És?
- Tehát nem tudlak megvédeni, ha nem mondasz igazat!  -
Tulajdonképpen rám mordul. Hangosan. - Meg akarlak védeni, Cat.
Pislogok.  Akar.  Szükségtelen.  A szó erősen rám üt, mint egy tőr,
aki túlságosan gyorsan próbálja átütni az izmok szoros csomóját a
mellkasomban.
Ajkaim elválnak, majd újra összeszorítom.  Nem tudok ezzel
foglalkozni.  Dühös vagyok, a gyomrom ólomnehéznek érződik, és
ez már túl sok.
Hirtelen, borzalmas gondolat merül fel bennem.  - Látsz engem,
amikor láthatatlan vagyok?
Megrázza a fejét, erőlködés nélkül visszafogja az indulatait, hogy
válaszoljon nekem. - Csak azt a varázslatot utasítom el, amely árthat
nekem.
Hála az isteneknek! A szemem elkeskenyedik. - Milyen kényelmes.
- Az - ért egyet.
- Hagynom kellett volna, hogy bekapd a nyilat.
- Azt kellett volna. -  A szeme az enyémbe fúródik, válaszokat
követelve. - Miért nem tetted?
 Jó kérdés.  Egy esti szellő jön át a nyitott ajtón, és hosszú haját
összeborzolja.  A szeme világító és sötét viharfelhők színét tükrözi,
ellentétben a napfényes bőrével.  Határozottság van bennük, és az
idegeim rendeződnek.  Valamilyen oknál fogva az ereje és a halálos
indulatai, amelyet olyan könnyen pórázon tart, a legmeggyőzőbb
férfivá teszi, akivel valaha találkoztam. Irigylem az önuralmát.
- Átmeneti őrültség  - vonom meg a vállam.  - A teljes idiotizmus
pillanata. Biztos elfelejtettem, ki vagy.
Csalódottnak tűnik, és valami megrándul bennem.  A szeme a
karomon lévő hegekre téved, elidőzve a frissen, amelyet Selenának
kellett csinálnia, hogy életben tartson. - Ettől függetlenül soha többé
ne csinálj ilyesmit. Most válaszolj a kérdéseimre, Talia.
Némát játszok. Ebben jó vagyok.
Béta Sinta kivárja a számára elfogadhatónak tűnő időt, majd
lecsap: - Bántott, és soha nem is fogod elmondani, ki volt!
- Bántani?  - Nevetek, a mániákus vonás egy kicsit túl
valóságos.  Záródnak a gátjaim.  Vagy talán valamilyen mélyebb
részem. A titoktartás nem az egyetlen oka annak, hogy nem beszélek
a múltamról.  Nem beszélek azokról a dolgokról, amelyek velem
történtek, mert ezek újbóli megélése rémálmokba sodor, és elszívja a
fényt a világból.  - A bántás azt jelentette, hogy nyolc hónapig
tartottak ketrecben. Egyetlen váltás ruhám sem volt. Sem fürdő. Sem
párna.  Sem magánélet egy rohadt másodpercre.  Csak annyi kenyér
és víz, ami elég a túléléshez, és tüzet köptek és hazudtak, csak hogy
lángoljak.
Béta Sinta arca viharossá válik. - A fisaiak tették ezt veled?
- A fisai uralkodók!  - A hisztéria belekúszik a hangomba.  Ahogy
hallom.  Gyűlölöm.  Nem tehetek róla.  – Csak ők hívnak Taliának.  -
Béta Fisát én öltem meg.  Gammát is, áttételesen, de ez most aligha
számít. - Soha ne hívj így. Soha többé!
Nagy, meleg kezek emelkednek az arcomhoz.  Hosszú ujjak
görbülnek a tarkómon, keze könnyű, mégis határozott.  Felfelé
billenti az arcomat, és halk, nyugtató hangon azt mondja: - Nem
foglak. Minden rendben van. Te Cat vagy. Csak Cat.
- Nincs minden rendben!  - Robbanok, megragadom a
csuklóját.  Nem tudom, hogy közelebb húzzam-e őt, vagy hogy
eltaszítsam.  Egy kicsit mindkettőt csinálom.  - Nem nyugszanak,
amíg megint az övék nem vagyok. Vagy halott. - A lábaim remegni
kezdenek, amitől a többi részem is megremeg.  - Soha nem fognak
élve elfogni. Soha!
Eszeveszett ígéret lóg a levegőben közöttünk.  Sűrűn, mint a
félelem.
Béta Sinta megnyugtató hangot ad ki, és ujjait a hajamba
csúsztatja, végigsimítja őket a tarkómon, és mindenféle furcsa érzést
küld végiga testemen.
Lehajolva könnyedén hozzáérinti a homlokát az enyémhez. - Nem
hagyom, hogy bármi rossz történjen veled.
Olyan magabiztosan hangzik.  Ellenállok a kísértésnek, hogy
belehajoljak, menedéket találjak a karjában, belső csatámat bonyolítja
az a tudat, hogy nem taszít el.  Még mindig a fejemet simogatja,
finoman masszírozva. Belélegezzük egymás levegőjét.
Riasztó érzés rohan át rajtam. Forróság kavarog az ereimben, és a
gyomrom vadul összeszorul.  A szemem becsukódik, és a kezeim
lecsúsznak a csuklójáról. A bal oldali ernyedten leesik. A jobb lebeg,
majd a mellkasához nyomom.  Alatta a szíve erősen lüktet, majd
gyorsabban ver. Kinyitom a szemem, és az ujjaimat bámulom, azon
gondolkodva, mit csinálnak ott, megérintem, elnyelve a melegét.
- Soha ne ígérj olyan dolgokat, amelyeket nem tudsz teljesíteni -
suttogom.
- Megpróbálhatom - suttogja vissza, én pedig utálom magam, mert
mosolygok. A feszültség eláraszt belül, túlságosan tudatában vagyok
magasságának és erejének, finom illatának és annak a ténynek, hogy
ez az ember megcsókolt.
Felemeli a fejét, és megsimogatja az állkapcsomat, pehelykönnyű
az érintése, annak ellenére, hogy a kezében ott van az erő és az ujjain
a bőrkeményedés. - Mesélj a fisai uralkodókról. Minél többet tudok,
annál jobban meg tudlak védeni.
- Meg tudom védeni magam.
Mosolyog.  Féloldalas és szívbemarkolóbb, mint amennyit be
akarok ismerni.  – És hogy ragadt el egy hadvezér varázskötéllel?  -
kötekedik.
 Morogva erősen meglököm a mellkasát, ahol a kezem még mindig
pihen.
- Meséljen a fisaiakról - mondja újra, önként hátralépve.
Megborzongok. - Később. -  Körülnézek Selena sátrában.  - Vannak
olyan nevek, amelyeket nem akarok, hogy itt legyenek a levegőben.
Megértően bólint. - Akkor hamarosan.
Bólintok. Nincs menekvés. Túlzottan rohadtul makacs.
Engem figyelve Béta Sinta hátralép a sátornyílás felé. Még mindig
érzem az ujjait a bőrömön, durva és férfias, és meg kell fékeznem a
vágyat, hogy megérintsem, ahol ő megérintett.  Nyugtalanító.  Az
ajkamba harapok.
- Cat? - Elég melegség van a hangjában ahhoz, hogy szívverésemet
veszélyesen felgyorsítsa.
- Igen?
- Jó munkát végzel, hogy megvédd magad.
Bólintok. - Jól megtanítottak. Én vagyok a kedvenc gyermek.
- Poszeidóné?
Válaszol nélkül megfordulok, megpörgetem az ujjaim hegyét az
ágyam melletti lavórban, és figyelem a formálódó és elhalványuló
mintát. Igen, nos, az övé is.
12. fejezet
Még három napot töltünk gyógyulással.  A sintaiak a cirkusz
területén kívül táboroznak, de én a régi sátramban alszom.  Az
átmeneti hazajárások keserédesek.  Néha jobb, ha egyáltalán nem
megy vissza az ember, mint hogy újra el kelljen indulnia.  Nincs
azonban más választásom, függetlenül attól, hogy köt-e az esküm
vagy sem.  Lehet, hogy Otis elbukott, de Alfa Fisa nem adja
fel.  Andromeda tudja, hogy most Sintában vagyok.  Még mindig
engem akar, és legközelebb valami rosszabbat küld.
Barátaim mögöttünk gyülekeznek, amikor felkészülünk az
indulásra, és csúnya pillantásokat vetnek sintai társaimra.  Csak
Selena szemöldöke marad higgadt, mintha tudna valamit, amit mi
többiek nem. Mielőtt kilovagolnánk, megtöri a sort és felém lép.
- Ez a tied.  Hadésztől.  - Egy kis talizmánt ejt a
tenyerembe.  Cerberus aranyfigurája.  A kutyának hat rubinszeme
van, egy-egy pár mindhárom fejéhez.
Nem tudom leplezni csodálkozásomat.  - Miért érdekelődik
irántam Hádész?
- Csak akkor használd, ha muszáj.  - Bezárja az ujjaimat a meleg
fém körül, nem válaszol a kérdésemre.
- Hogyan működik?
- Nem mondta.
Ránézek, hitetlenkedve. - Nem kérdezted?
- Más dolgokkal voltam elfoglalva.
Felhorkanok. - Ez így hasznos.
Kék szeme csillog. - Nekem az volt.
Abbahagytam a fantáziálást, mielőtt túl élénk képet festene.  -
Tudod legalább, hogy mit csinál?
Selena megrázza a fejét.
- Igazán? Semmi? - kérdezem.
Megpaskolja az arcomat. Vége a vitának.
Béta Sinta lenyúl értem, és segít felkapaszkodni gigantikus lova
oldalán.  Veszek egy mély levegőt, amikor megfordulunk, hogy
elinduljunk. Nem nézek vissza. Nem akarok látni egy hatalmas, kék
férfit, aki átkarolja a síró szivárványt, és egy nőt, aki úgy csillog,
mint a nap.  Nem akarok több tucat embert látni, akiknek fontos
vagyok, vagy Cerberus rémisztő, csúnya, szőrös fejét, mert ha így
teszek, a bennem már amúgy is fájdalmas kín olyanná válhat, amit
nem tudok elviselni.
Béta Sinta megpróbál velem beszélni, de én csendben maradok,
félő, szavak nem tudnak áttörni a torkomban lévő
gombócon.  Harminc perc csendes lovaglás után nyugat felé
fordulunk, és a városon kívüli farmokat kerüljük észak felé.
- Kaplosban szállunk meg? - kérdezem zavartan.
Megrázza a fejét, éjféli haja a nyakát súrolja, és kissé begöndörödik
a füle körül.  Azt tapasztalom, hogy kissé túl érdeklődve nézem a
cserzett nyakát. A rajta szétszórtan lévő szeplők … vonzóak.
- Egy általam ismert lótenyésztőhöz megyünk.
Oh? A lovak látszólag mind rendben vannak. - Miért?
- Nem akarsz egy lovat?
Igazából eszembe sem jutott.  - Most, hogy megemlíted, mesés
lenne elmenekülni tőled és ... Hogy is hívják a lovad? Egész idő alatt,
soha nem gondoltam rá, hogy megkérdezzem.
- Ló.
Forgatom a szemem. - Ez igazán eredeti.
- Barna ló - helyesbíti.
Nehéz nem nevetni.  - Sokkal jobb, de nem engedhetek meg
magamnak a lovat.
- Levonom a béredből.
- Akkor nem engedhetek meg magamnak az ételt.
- Ne aggódj Cat.
- Nem akarom, hogy lovat vegyél nekem!  - A hangom élesebb,
mint szándékoltam, de nem akarok függeni tőle, vagy a
lekötelezettje lenni, vagy bármi más.
- Akkor lovagolj velem tovább.
Mérlegelem a lehetőségeimet.  - Inkább éheznék, és lenne egy
lovam.
Nem vitatkozik.  Talán látta, hogy hány fűszeres pogácsát
fogyasztottam el az elmúlt napokban, és úgy gondolja, hogy egy kis
diéta jót tenne nekem.
 A farm, ahol megállunk, csak közepes méretű, de már csak a
kerítések karbantartottsága alapján elmondhatom, hogy kiváló
minőségű állatokat fogunk itt találni.
- Válassz - mondja Béta Sinta, miután a tenyésztő bemutat nekünk
öt lovat, amelyek szerinte nekem megfelelnek.
Meglepetten pillantok rá.  Azt hittem, ő választ nekem.  - Nem
tudok semmit a lovakról.  Amikor utoljára választhattam, túl fiatal
voltam ahhoz, hogy bármi más érdekeljen, mint hogy csinos vagy
nem csinos.
Hosszú pillantást vet rám. Soha nem adok önként információkat a
múltamról, ezért meglepődöm, amikor nem szorít ki többet.  Egy
gesztenyére mutat, vöröses kabátja csillog a napon.  - Megfelelő
méretű és meglehetősen nyugodt.
- Miért van szükségem nyugodtra?
Kemény tekintetével lecsap.  - Mert akkor legalább egyikőtök
nyugodt marad.
- A nyugodt unalmas - vágom vissza.
Fehér fogai megvillannak, szürke szemei sarkában ráncok
gyülekeznek.  - Abszolút – ért egyet, és leplezetlen hévvel néz a
szemembe.
A gyomrom különféle okokból hányingert keltve szorul össze, ez
jelentősen csökkenti az érvelési kedvemet.
Mély levegőt veszek. - Akkor a gesztenye?
- Vagy az a szürke herélt. A piszkos hó színű ló felé biccent, négy
fekete zoknival és sötét pofával. - Gyors.
- Gyorsabb, mint a gesztenye?
Béta Sinta bólint. - De a gesztenye is jól fut. Elég erős.
- Herélt. Miért nem kanca?
Megrázza a fejét. - Nem akarsz kancát.
- Miért nem?
Fejét az enyém felé fordítja, szeme még mindig mosolyog.  Nem
hiszem, hogy az én szemem még mosolyogni is képes. - A nőstények
temperamentumosak - mondja huncut vigyorral.
Összeszűkül a szemem, és kiadósan meglököm.  Játékosan
visszalök. A fenekemen landolok.
- Az istenek kedvéért - motyogom.
 Béta Sinta meglepettnek tűnik. - Túl könnyen felbuksz.
- Elnézést, hogy fele akkora vagyok!
- Legközelebb, majd emlékszem erre - mondja, és felém nyújtja a
kezét.
Legközelebb? Legközelebb!  Felugrok és felé vetem magam.  Nem
vagyok egészen biztos benne, miért.
Flynn, aki a másik oldalamon áll, elkap a levegőben. – Egy csapat
vagyunk, Cat, emlékszel? Ne verekedj. - Flynn karjai izmos kötelébe
fogja az egész törzsemet.  Elernyedek, izzadtságtól nedves fürtöket
fújok ki a szememből. A bajtársiasság hülye szabályai! Hahh!
Béta Sinta rám vigyorog. Flynn letesz.
- Szóval melyik lovat akarod?  - Béta Sinta úgy kérdezi, mintha
csak valami láthatatlan ok miatt próbáltam volna verekedésbe
keveredni vele. Ő csak ... Ő csak olyan ... Argh!
- A gesztenye - válaszolom savanyúan.  - Legalább egyikünk
nyugodt marad.
***
Szeretem, hogy saját lovam van, és a sintaiakkal együtt utazni úgy,
hogy nem vagyok megkötve, eléggé szórakoztató dolog - de ezer
borzalmas halállal halnék meg, minthogy valaha is elismerném
ezt. Carver úgy gondolja, hogy a kard technikám gyakorlásra szorul,
ezért felajánlja, hogy edz velem.  Miután láttam, ahogy pengével
mozog, nem mondhatok nemet.
Körözünk, fegyverek felemelve.  Kato vadászni indul, Flynn
őrködik, Béta Sinta tisztítja a kardját, miközben szemmel tart
minket.  A támadásaim gyerekesnek számítanak Carver
számára.  Annyira könnyed a pengével, hogy azon kezdek
gondolkodni, van-e valami varázslat a képességében, valami
varázslat, amit nem tudok ellopni, vagy akár érezni sem.  Egy óra
gyakorlás után fáradt és izzadt vagyok, és egyetlen találatot sem
sikerült bevinnem.
Csalódottan forgok ki a holtpontból, mire Carver lefegyverez,
vagy újra a földre taszít.  Mielőtt visszafordulhatnék, a kardjával
elfenekel. Csíp, és erre felüvöltök.
A hátsó felemet dörzsölve azt követelem: - Minden férfi szereti, ha
elfenekelhet valakit?
 Carver felhúzza a szemöldökét. - A legtöbb nő is.
Hümmögök, bár már hallottam ...
- Korábban már elfenekeltek? - kérdezi.
- Ne légy pimasz. - Valamiért a képzeletemben Béta Sinta próbálja
elpáholni a meztelen fenekemet, míg én félszívvel elkergetem a
túlságosan aktív képeket.  A meleg gomolyog bennem, felforrósítva
az arcomat.
- Megtörtént! - Carver elvigyorodik.
- Nem. - válaszolok. - Dehogyis. - A szemem sarkából látom, hogy
Béta Sinta felnéz.
- Különböző típusú verések léteznek - folytatja Carver, hangja
másodpercenként játékosabbá válik.
Összeszorítom az ajkaimat, hogy ne mosolyogjak. - Világosíts fel.
Megrázza a fejét, úgy néz ki, mintha egy hatalmas hiányosságot
vallottam volna be.  - Ez azt jelentheti, hogy nem vertek még el
eléggé.
Biztos vagyok benne, hogy a verés most metafora.  - Nem - értek
egyet szomorúan, játszom tovább. - Közel sem eléggé.
Mielőtt tudnám, a másik oldalamon áll, és ismét a fenekemre csap
a kardjával.  Harsány hangot hallatok, amely egy hárpiát büszkévé
tenne, megrezegteti és szinte vágja a levegőt.
Carver nevetve táncol tőlem jobbra, elhiteti magával, hogy átver,
hogy rossz irányba lépjek, és majd újra eltalál.  - Ebben
segíthetek. Csak mondd ki a szót.
Újra flörtöl.  Micsoda csótány.  A hátsó felemben furcsa keverékét
érzem a zsibbadásnak és a forróságnak.  Nem vagyok hajlandó újra
engedni, hogy megüssön, ezért ledobom a fegyverem, lesütöm a
szempilláimat, hogy eltereljem a figyelmet, és elmélyítem a
hangomat, jobbra lépve Carver felé.  - Egy ilyen ajánlatot hogyan
utasíthatnék el?
Tátog felém.  Nyilvánvaló, hogy a válaszom volt az utolsó, amire
számított.  Kihúzok egy tőrt az övemből, és az ágyékához szorítva
épp annyit szúrok, hogy ordibáljon. Carver megdermed.
Félrehajtom a fejemet, és hűvösen mondom: - Nem sokszor
fenekeltek el, mert én fenekeltem el őket.
 Béta Sinta nevetése megdöbbenti a madarakat a fenti ágakon.  -
Carver - mondja. - Épp átadta neked a golyóidat.
Carver elvigyorodik.  - Addig rendben van, amíg meg tudom
tartani őket.
Nem tehetek róla.  Felnevetek.  Carver kihasználja a
figyelemelterelésemet, és kisöpri a lábam alól a talajt. Az oldalamon
landolok, egy kő belenyomódik a csípőmbe.  Lehajol, talán hogy
felsegítsen, de megfordulok és az állkapcsába rúgok.  Nem túl
keményen, de azért eléggé.  Hátraperdül, én pedig felpattanok, és
felemelem a kardomat.  Megint harcolunk, amíg lefegyverez, és a
fegyveremet spirálban üti el a tisztáson.  Egy szempillantás alatt a
pengéje a szívemnél van. Elugrok egy sor hátraszaltóval, majd ismét
felkapom a kardomat, harcra készen.
Carver szemöldöke felível. - Ezt hol tanultad?
- A cirkuszban.  Amikor Alyssa terhes, meg szoktam csinálni
helyette az ugrálós számokat.
Ahelyett, hogy újból megpróbálna elkapni, Carver elteszi a
pengéjét, ezzel jelezve a gyakorlatunk végét. Közeledik, és merészen
végignéz rajtam. - Szeretem a sokoldalú nőket.
- Azt hiszem, csak úgy általában szereted a nőket.
Furcsa arcot vág, a sebezhetőség olyan röviden villan fel benne,
hogy lehet, hogy csak képzeltem. - Minden formában és méretben -
ismeri el nagylelkűen.
Forgatom a szemeimet, ő pedig ernyedt karját átveti a vállamon,
és izzadt oldalához húz. - Elég jól használod a kardot, de csak eddig
fogsz eljutni, különösen azért, mert apró és gyenge vagy.
A homlokomat ráncolva nagyon erősen megcsipkedem.
- Használd a késeidet - mondja, és kicsavarodik a szorításomból. -
Varázsolj. Csak akkor vegyél részt egy-egy harcban, ha biztos vagy
benne, hogy győzhetsz.
Más szóval, a kardom csak kellékként szolgál. Ledobom magamról
a karját. - Szeretnék jobb lenni a pengével.
Vállat von. - Más képességeid vannak.
- A férfiak nem értik a óvatosságot.  Célom, hogy túléljek a
leggyengébb képességeimmel.  Ez más tehetségeket takarít meg,
amikor igazán szükségem van rájuk, és nem tárja fel a fontos
képességeimet egyetlen idióta számára sem, aki esetleg figyel.
Carver nevet.  - Te és az " óvatosság "nem tartoztok ugyanabba a
kategóriába.
Újra megcsipkedem.  Az a válasza, hogy megragad és a földre
visz. Öt másodperc alatt kiterülök. Tudom, mert számolja.
Árnyék vetül fölénk.  - Menj el úszni, Cat.  - Béta Sinta most már
nem néz ki úgy, mint aki mulat, amikor Carver rajtam fekszik.  -
Utána lesznek kérdéseim.
Elkomorodom.  Három napot adott nekem, ami valójában több
volt, mint amire számítottam.  A hangulatom savanyú, gonosz
pillantást vetek rá, kikászálódom a rendkívül együttműködő Carver
alól, majd a patak felé veszem az irányt. Legalább egyedül fürdök.
Szárazon és felöltözve térek vissza a tisztásra, nem sietek
válaszolni Béta Sinta kérdéseire.  Kato két nyúllal tért vissza, én
pedig kifogtam egy halat.  Folyamatosan a lábamba ütközött, ezért
elkaptam, gondoltam, hogy biztosan Poszeidón ajándéka.
Kato kibelezi a halat, megnyúzza a nyulakat, majd a késével
feldarabol valamit, miközben Flynn főz.  Carver járőrözik a
környéken, viszonylag közel maradva.  Átnézem a táskámat, leltárt
készítek a javaimról, és megpróbálom bogyós gyümölcsökkel
eltalálni Carvert a mellettem lévő bokorból, valahányszor a
közelembe ér. Béta Sintának már unnia kell a várakozást, mert végül
türelmetlen pillantással és mozdulatokkal int, hogy csatlakozzam
hozzá a tűz közelében.
- Itt az ideje - mondja, amikor vonakodva zuhanok mellé.  -
Mindent tudni akarok a fisai uralkodókról.
Hátradőlök a könyökömre, hogy elkerüljem a hőséget, és az
éjszaka első csillagainak térképére pillantsak.  - És egy
báránypecsenyét akarok vajjal oregánó szószban, apró piros
krumplival ropogósra sütve.
A tekintete lapos és nélkülözi a humort.  - És egy rohadt éjszakát
akarok, amikor válaszolsz az átkozott kérdéseimre, és végre
rádöbbensz, hogy itt nagyobb problémák vannak a háttérben, mint a
szarkazmus, a kifogások és a mogorva csend nyilvánvaló szeretete.
 Összeszorítom az ajkaimat, hirtelen rendkívül
kényelmetlenül.  Valami kavarog bennem.  Bűnösség?  - Nem mindig
lehet azt, amit akarunk.
- Világos - morogja.
Összevonom a szemöldökömet.  Nem mintha tévedne -
szarkasztikus, mogorva és kifogásokat kereső vagyok -, de mindig
rossz a hangulata, miután Carverrel töltöttem az időt.  Vagy
Flynnel. Vagy Katoval.
Féltékeny? Ez nevetséges.
Sajgó fájdalom szorongatja a szívemet az ötlettől, erősen szorít.  A
meleg önti el a hasamat, majd felcsúszik a nyakamon. - Azt hittem,
törődsz a csapatoddal.
A szeme viharszürke lesz.  - Úgy döntöttél, hogy a csapat tagja
leszel?
- Azt hittem, ez nyilvánvaló. - vonom meg a vállam.
Addig bámul rám, míg majdnem fészkelődni kezdek.  - Akkor
kezdd azzal, hogy elmondod, amit tudsz a fisai uralkodókról.
Sokat tudok.  A kérdés az, hogy mit mondjak Béta Sintának.  Ma
este sötét árnyak vannak a szemében, és elgondolkodom azon, hogy
mennyi hajlítással tudom elmondani az igazságot.
Kinyújtom a lábam, és keresztbe teszem őket a bokámnál, remélve,
hogy nyugodtabbnak tűnök, mint amilyennek érzem magam.  - A
királynőnek, Andromedának nyolc gyermeke született.
- Andromeda. Férfiak uralkodója.
- Férfiak, nők, gyermekek, nagy szörnyek uralkodója… Mindent és
mindenkit irányít. A királyi hitves, Dimitri haszontalan. Jól néz ki, és
magot ad a méhének.
- Nyolc gyermek és az Alfa Fisa. Elfoglalt nő.
Először a gyerekeket említi, ami kíváncsivá tesz.  - Mi a helyzet
azzal, hogy mindenkit, főleg a saját gyerekeit terrorizálja, úgy
képzelem, hogy alig van pár szabad másodperce.
- Miért van nyolc gyermekük, ha csak terrorizálják őket?
Sóhajtok, és hátrahajtom a fejem. - Sinta össze fog zúzni.
- Mi késztetett, hogy ezt mondjad?  - Az féloldalas tekintet,
amellyel ferdén rám néz, tele van a figyelmeztetéssel.
 Van valami, amit soha nem gondoltam volna, hogy ki fogok mondani... -
Túl kedves vagy.
Béta Sinta szeme veszélyesen szikrázik.  - Biztos lehetsz benne,
hogy a mágiahasználó uralkodók nem gondolták, hogy kedves
vagyok azon az éjszakán, amikor kardommal végigszántottam
rajtuk, és jól tennéd, ha emlékeznél arra is, mire vagyok képes.  Ne
keresztezd az utamat, Cat. Soha.
Megborzongva gúnyolódom. - Annyira félek.
Nem vesz tudomást a szarkazmusomról, kemény tekintete még a
szokásosnál is erősebben néz rám.  - Ugyanúgy képes vagyok arra,
hogy az embereket nyomorultabbá tegyem, mint más
uralkodókat.  Nem szórakozásból teszem.  Ez nem azt jelenti, hogy
nem teszem meg.
Csak nem megfenyegetett?  - Nagyszerű.  Szeretlek
provokálni.  Figyelmeztetés megértve. -  És köpködjenek le.  - Nagy
vagy és rossz. Megpróbálok emlékezni erre.
Sötét szemöldöke felível.  Azt hiszem, az ajka megrándul.  -
Nos.  Nyolc gyermek.  - Botot dug a tűzbe, szikrákat küldve a
gyülekező homályba.
Tiszteletben tartom azt, ahogyan Béta Sinta véget vethet egy
kellemetlen helyzetnek, és továbbléphet, mintha mi sem történt
volna.  Dulakodunk?  És akkor mi van.  Mindenki felkel, és
kész.  Meztelenül úszom körül az eufóriát? Elfelejtették. Eléggé. Azt
hiszem ... sértegetem őt, és azt sugallom, hogy nem tudja megvédeni
birodalmát?  Azt mondja nekem, hogy ugyanolyan gonosz, mint
bárki más, amikor az akar lenni, és vége, vissza a nyolc gyerekhez.
- Nyolc gyermeknek elegendőnek kell lennie a vérvonal
biztosításához, még a közöttük folyó összes harc ellenére
is.  Andromeda az Alfa.  A legtöbb királyhoz hasonlóan, hogy
elkerülje a saját gyermekei folyamatos támadását, gyermekkorukban
azt tanította, hogy féljenek tőle és gyűlöljék egymást.  Számukra
rémisztő. Érinthetetlen. Harcolnak azért, hogy Bétává váljanak, hogy
örököljék a trónt.  Öngyilkosság még azon gondolkodni is, hogy
megpróbáljanak eltüntetni egy olyan Alfát, mint ő.
- De a Béta kihívja az Alfát - érvel.
 - Nem az olyan Alfát, mint Andromeda. De igen, különösen, ha az
Alfa hatalma csökken, és ha más fenyegetésekről, például a
testvérekről is gondoskodnak.
- Ez nem természetes.  Miért nem neveli fel úgy a családját, hogy
hű legyen hozzá?  És egymáshoz?  Így erősebbek lennének.  Egy
egység.
- Mert a uralkodók és főleg mert Andromeda nem úgy
gondolkodik, mint te.  A hatalom a végső céljuk.  Kihívják egymást
érte. Ölnek, hogy megszerezzék, és ölnek, hogy megtartsák. Minden
más másodlagos, beleértve az érzelmi és családi kötelékeket is.
- És mindezt a tudást úgy szerezted, hogy nyolc hónapot töltöttél
egy ketrecben?
Eh ... - Az egy tanulságos időszak volt az életemben. -  Habozom,
majd hozzáteszem: - De ennél sokkal tovább voltam a kastélyban.
Tanulmányoz engem, szeme sötét és csillogó a tűz fényében.  A
lángokat tükrözve kifényesített bronz színű. - Hány éves voltál?
- A ketrecre érted? - erre a kérdésre nem számítottam.
Bólint.
A tüdőm a szokott módon összeszorul, és megnehezíti a
lélegzetvételt a hazugságok, a gúnyos vigyorok, az éppen
elérhetetlen helyen lévő csábító ételek, az öklök, a lángok és a
pengék emlékein keresztül, amelyek mind végig kígyóznak, és
Andromeda arca márvány maszkba merevedve, ahogy mindezt
figyeli. - Kilenc.
- Kilenc!
- Ne nézz annyira szörnyülködve. Szerencsém, hogy egyikük sem
ölt meg.  Andromeda éjjel-nappal őriztetett, hogy ezt elkerülje.  -
Keserű nevetést hallatok.  - Az őrök azonban nem állítottak meg
mindenkit.  Azt csak Thanos tette.  Rövid, boldog pillanatokon át
tudtam aludni, miközben mindenkit távol tartott.
Béta Sinta hangja morcossá válik.  - Ketrecben tartott téged a
varázslatod miatt.
Kísértést érzek, hogy kimondjam „mint te”, de a dolgok ehhez túl
sokat változtak.  Nem lenne igazságos, és ő nem olyan, mint
Andromeda.
 - Igen. -  Nem igazán volt kérdés, és nem részletezem.  Nem
mondom el neki, hogyan buzdította a többi gyereket, hogy
hazudjanak nekem, vagy hogyan rejtett el a paravánok mögé az
összejövetelek során, és hogy Ajax feljegyezte minden rángásomat,
hogy tudja, ki hazudik neki.
- Hogyan kerültél ki a ketrecből?
A csizmám orrát bámulom, viszketek a saját bőrömben, beteg
vagyok attól a tudattól, hogy Andromeda százszor is gyilkosság
cinkosává tett.  - Amikor megtudtam, hogy teljesen jelentéktelen
hazugságok miatt is kizsigereli az embereket, megtanultam
kontrollálni a reakcióimat.  Tudta, hogy még mindig érzem a
hazugságokat, de amikor nem tudta kiverni belőlem az igazságokat,
kiengedett a ketrecből.
- Furcsa, hogy nem ölt meg csak úgy.
Felpillantok rá. Ugyanolyan könnyedén mondhatta volna: Furcsa,
hogy vacsoránál nem szolgált fel fácánt.  Sinta végül is túlélhet
mindent.
- Túl értékes vagyok ahhoz, hogy megöljön.  A királycsinálók
ritkák és hasznosak.  Megvesztegetett.  Több őr, étel, ruházat,
gyönyörű szálláshely. Egy ideig működött. Csak kilenc éves voltam,
és előtte nyolc hónapig kínoztak és megfosztottak minden
kényelemtől.
Düh és felháborodás keveréke torzítja el a vonásait.  - Hogyan
menekültél el?  Az emberek nem engednek el egy olyan fegyvert,
mint te.
Ördögi szemmel nézek rá.  - Tudnod kellene.  De az uralkodókról
kérdeztél. Beszéljünk róluk.
Mondani akar valamit, de elvágom a szavát.  - A nyolc gyermek
közül négy maradt.  Megöltem Otist.  Így marad Laertes, Priam és
Ianthe.  Valószínűleg azzal vannak elfoglalva, hogy megpróbálják
megölni egymást, most, hogy mindannyian előrébb léptek.
Ianthe épp kilenc éves lett, amikor elmenekültem Fisa
Cityből.  Priam tizenegy, Laertes tizenhárom volt.  Andromeda már
keményen dolgozott rajta, hogy szörnyekké változtassa őket.  Otis
tizennégy éves volt. És most meghalt.
- Mindannyian mágiahasználók? - kérdezi Béta Sinta.
 Felhorkanok.  - Andromeda vérvonala nem hozna létre
kevesebbet.  Ha valamilyen természeti okból megtörtént volna,
valószínűleg a gyermek születésekor megfulladna, akárcsak egy
alom nemkívánt korcsa.
Felmorog. - Mulatságosnak tűnik.
Majdnem elmosolyodom. Vicces volt. Még viccesebb lett volna, ha
évekig nem terrorizál.
- Leginkább tűzvarázsuk van.  A fisai uralkodó család körében
gyakori, de mindannyian különböző dolgokat tehetnek meg
vele. Tűz, kiméra tüze, ostor, tűzgolyó, lángoló ragadozó madarak ...
Tudod, ilyesmi.
- Nem - mondja merengve. - Nagyon keveset tudok az ilyesmiről.
Bámulok a tűzbe. Nyúlzsír csöpög a nyársról, amitől az szikrázik
és sistereg. - Használd a képzeleted. Semmi sem olyan szórakoztató.
Gondolom, fantáziáját használja, amíg hallgat egy ideig.  - Tűzzel
támadtak rád a ketrecben?
Felülök, és térdeimet az állam alá húzom.  - Többek között.  A
kínzás a Fisai kastélyban az egyik kedvenc időtöltés.
Furcsán néz rám, és egy ránc keletkezik a szemöldöke
közé. Együttérzés? Szánalom? Nem tudom megmondani. És egyiket
sem akarom.
- De te magadba szívtad és visszaküldted?
Megrázom a fejem.  - Akkor nem.  Akkor még nem tudtam
megtenni.
Látom a pillanatot, amikor összerakja a darabokat.  Nem tart
sokáig. - Az orákulum. Az ajándék.
Nem tagadom és nem erősítem meg, és nem mondom el neki,
hogy két ajándékot kaptam, vagy azt, hogy azóta Poszeidón
kegyeltje vagyok.
- A fisai uralkodók maga a förtelem - jelenti ki Béta Sinta.
Bólintok. Nem tudtam nem egyetérteni.
- Mit mondasz, megöljük az utolsót is közülük?
Megfordulok, és a szemem az övébe fúródik.  Miattam?  - Azt
mondanám, hogy a céljaink közösek - válaszolok óvatosan, kis
sóhajjal.
 Tekintete a szokásosnál is intenzívebbé válik, és a meleg elárasztja
a belsőmet. - Mesélj a többiekről. Az első négy.
- Miért? Halottak. - Többnyire.
- Szórakoztass.
Nem szokásom, hogy szórakoztassam az embereket.  De végül is
elkezdek beszélni.  - Thaddeus megölte az Ajaxot.  Lukia megölte
Thaddeust. Otis megölte Elenit. És Lukia eltűnt.
- Az elveszett hercegnő?
Bizonytalanul elmosolyodom. - Hallottál róla?
Bólint. - Nem tudtam a nevét, de azt hiszem, mindenki hallott már
Fisa elveszett hercegnőjéről. Tudod, miért tűnt el?
- A Fisai kastély hangulata nem volt éppen otthonos - válaszolom
fanyarul.
Vigyorog. Szélesen és váratlanul, és hirtelen izgalmat kelt bennem.
Kényelmetlenül mocorogva félretolom az érzést.  - Andromeda
csapdába csalta Lukiát és Elenit, majd egy arénába kényszerítette,
élet-halál harcra tervezve őket. -  Olyan kifejezéseket használok,
amelyeket Béta Sinta meg fog érteni.  – Egy csapat
voltak.  Összedolgoztak, hogy életben maradjanak.  A két lány
tulajdonképpen kedvelte egymást, és Andromeda ezt nem tudta
elviselni.  Felnőttek, erősebbé váltak, gondolkodtak.  Népszerűségük
veszélyes szintet ért el, főleg, hogy Andromedának ez nem ment jól.
- Tehát megtalálta a módját, hogy szétszedje őket?
Megrázom a fejem.  - Nem voltak hajlandók harcolni.  Megvonta
tőlük az ételt, majd a vizet.  Amikor ez nem sikerült, a fejüket vette
kezelésbe.  Kényszerítés - magyarázom.  - Ötletek
ültetése.  Ellenőrzés.  Úgy tűnik, hogy a dolgok… nem azok,
amik. Ellenálltak. Hét nap és teljes elgyengülés kellett ahhoz, hogy a
hercegnők feladják.  Akkor már mindketten félholtak voltak.  Eleni
idősebb volt, erősebb, és Lukia varázsa nem volt hasznos a
harcban.  De Eleni nem ölte meg a húgát, bármit is csinált
Andromeda.
- Mi történt? - kérdezi, amikor elhallgatok.
- Eleni alig tudott járni.  A fejében lévő nyomás bizonyára
elviselhetetlen volt. Vérzett a füléből, az orrából, a szeméből ... Még
mindig az anyja és Lukia közé állt.  Andromeda megragadta a
hajánál, és azt mondta: - A gyengeség nem marad büntetlen -
odahúzta Otishoz, és kést adott neki. Ő beleszúrta Eleni szívébe.
- Istenekre! – káromkodott Béta Sinta. - Ez barbár.
Most az egyszer egyetértünk.
- Akkor még mindig a kastélyban voltál? Mi történt Lukiával?
- Néhány nappal később eltűnt, soha többé nem látták.
- Mit csinált Andromeda?
- Megőrült. Lukia volt a kedvence.
- Voltak kedvencei?  - Úgy mondja, mintha csak badarságokat
fecsegtem volna.
- A te szüleidnek nem?
- Nem. Soha.
A homlokráncolva próbálok elképzelni egy ilyen életet.
- Miért Lukia volt a kedvence?
Én is eltűnődtem rajta. Igazat adok neki, amennyire tudok. - Lukia
volt az egyetlen tűz nélküli, mint az anyja.  Varázslatuk más volt,
inkább ... belső.  Azt hiszem, Andromeda úgy gondolta, hogy ettől
lesz különleges.
- Nem lett ettől gyengébb? - kérdezi Béta Sinta.
A mosoly suhan át az ajkaimon.  - Talán erősebbé
tette. Keményebben kellett küzdenie a túlélésért.
- Ennek van értelme. -  Elővesz egy hosszú kést, a penge villog a
látóterem sarkában.  Felemeli, azonnal reagálok, és a lábaim
rugdosva ütik ki a kezéből a kést.  Az emberek a harcról vagy
menekülésről beszélnek?  Ez hülyeség.  Ez harc és
menekülés. Megfordulok és elugrok.
- Umff!  – A levegő kiszakad a tüdőmből, amikor a mellkasom a
földre ér.
Az egyik másodpercben Béta Sinta mellettem van, a következőben
pedig felettem, nehéz és forró, mint a vulkán. Átfordít, és a fejem két
oldalán a földhöz szorítja a csuklómat.
Pislogok. Mi történt? Úgy néz ki, hogy ugyanarra kíváncsi.
- Mit csinálsz? – csikorgatja a fogát.
Tágra nyílik a szemem. Nem tudom! - Láttam egy kést.
- És feltételezted, hogy megtámadlak?  - Meglepetés színezi a
hangját, és talán némi harag is.  Arckifejezésén látszik, hogy
megkérdőjelezi a józan eszemet.  - Vágtam neked egy szelet nyulat
vacsorára.
Meg akart etetni?  Nyelek egyet, hirtelen kiszárad a
torkom.  Természetesen nem támadott meg.  Ez a beszélgetés
felzaklatott.  Nem gondolkodtam.  Csak reagáltam.  A félelem és az
agresszió mindig olyan közel van a felszínhez. Harcra, harcra, harcra
neveltek. - Erőszakos természetű vagyok.
Fogása enyhül a csuklómon. Megrázza a fejét, zavartnak látszik. -
Tartsd meg az ellenségeidnek, Cat. Én nem vagyok az.
Grimaszolok és elkezdek vergődni.
A teste lenyom engem. - Nem harcolhatsz velem, így akár abba is
hagyhatod a próbálkozást.
Hahh!  Ez igaz.  Így nem jutok sehova.  Béta Sinta nem hagy
nyugodni, és olyan közel van, hogy látom az íriszei körül a
sötétezüst gyűrűket, és érzem a fényes, szellős délután után a hajába
ívódó napsütést és szelet.  Meleg lehelete simogatja az ajkamat, és
áruló testem simulékonnyá válik, egyes részeim ellágyulnak, míg
mások felmelegednek, lüktetve a feszültségtől. Ajkaim elválnak, és a
szeme a számra téved, sóváran nézi, mielőtt visszatér, most már
lágyabban, félig lesütve.
Hő kavarog bennem, és valami erősebb, mint a
szükség.  Megpróbálom elnyomni és szúrósan nézek rá.  - Szállj le
rólam!  Nehezebb vagy egy sárkánynál.  Újra lecsapok, fél centit
mozogva.
Karjai megfeszülnek, miközben lehajtja a fejét, hosszan és mélyen
szimatolja a nyakam ívét.  Amikor megszólal, ajka a fülem alatt
súrolja az érzékeny bőrt, és borzongás fut végig rajtam a fejemtől a
lábujjamig. Mély reszelős hangon azt mondja: - Tetszik, ahogy érzel.
Micsoda!
Felemeli a fejét, és felívelt szemöldöke alapján, nem csak a
fejemben ordítottam.
- És nem ismered be - mondja csendesen -, de te is kedveled, ahogy
én érzem magam.
A szemem tágra nyílik, amikor a sokk hullámzik át rajtam. Tetszik,
hogy ő hogy érzi magát?  Melegnek, nehéznek és keménynek érzi
magát, és még több keménység nő a combom mellett. Az arcom ég,
miközben a hasamban valami veszedelmes izgalom lobog.  Lábam
között lüktet a hirtelen támadt üresség, az izmaim megfeszülnek a
várakozástól. Hülye izmok.
- Látod, milyen jól összeillünk?  - Béta Sinta kérdése olyan, mint
egy lábujjhajlító simogatás, puha, de sürgető.  - Fogalmad sincs,
mennyire szeretnék hozzád érni.
Zihálok. Azt hittem, vannak határaink. Nyilvánvalóan nincsenek.
Kihasználja meglepetésemet, hogy közelebb helyezkedjen hozzám,
egyszer megringatva. A mozdulat alig érezhető, de elég ahhoz, hogy
érzések törjenek rám.  Újra lehajtja a fejét, arca az enyémet
simogatja.  Nyelve a fülcimpámat nyalogatja, én pedig élesen
beszívom a levegőt, a vágy lökése dübörög át rajtam. Ajka végigfut a
torkomon, meleg, hirtelen kapkodó lehelete a nyakamnál magával
ragadja az érzékeimet.  Halkan belecsíp a kalapáló pulzusomba. Az
egész testem megrándul alatta. Elfojtok egy nyögést.
Hüvelykujjával a csuklóm belsejét simogatja, fölém emelkedik,
szeme soha nem ereszti az enyémet.  Az érzéki érintés
megremegtet. Ezt teszi a durva érdesség is a hangjában. - Soha nem
tudom, mire számíthatok veled.  Világi cinizmus vagy elpiruló
ártatlanság. Ez elég ahhoz, hogy egy férfit megőrjítsen.
Eláll a lélegzetem, tökéletesen mozdulatlanul fekszem, miközben a
szívem a bordáimnak ütődik. Harcolok a vágy ellen, hogy felhúzzam
a térdemet, és a combom közé engedjem.  Egy túlfűtött pillanatig
nem vagyok biztos benne, mi győz: a józan ész vagy az
ösztön. Helytelennek tűnik, hogy háborúban állnak.
A tüdőm égni kezd.  Remegő lélegzetemre Béta Sinta
elmosolyodik, az arckifejezésében a nyers éhség diadalmassá válik.
Összehúzom a szemem és felrántom a homlokomat, de ő kitér, és
egy erőteljes, könnyed csavarral felemelkedik rólam.
Kábán ülök, és körülnézek.  Kato, Carver és Flynn el vannak
foglalva azzal, hogy bárhová máshová nézzenek, csak ne ránk, és
érzem, hogy arcom lángoló vörös.
- Miért küldené Androméda a kedvenc gyermekét egy arénába,
hogy élet-halál harcot folytasson? - kérdezi Béta Sinta.
Komolyan?  Vége, csak úgy?  Nincs több birkózás.  Nincs több
kemény, nehéz test az enyémen.  Nincs több forró lehelet a
fülemben. Nincs több nyelv.
Hála az isteneknek. Hahh!
Vagy valami ilyesmi.
Kivéve egyáltalán.
Hahh! Megőrülök!
Ez a lebegés ismét megismétlődik, szinte olyan, mintha tollak
súrolnák a bordáim belsejét.  A tenyeremet a mellkasomhoz
nyomom, odaszorítom, míg Béta Sinta felkap egy gallyat, és a
lángokhoz tartja. Nézem, ahogy ég. Túl sok tűz van az életemben, és
utálom a meleget.
- Valószínűleg azért, mert azt hitte, Lukia győzhet. - Meglepődtem,
hogy a hangom egyenletes. Nem érzem magam stabilnak.
- De nem tudta biztosan.
Újra a mellkasomhoz húzom a lábaimat, és átkarolom a térdem. -
Talán nem tudta. Talán nem is érdekelte.
Felém fordul, tekintete átható, szeme mély és viharos, mint
Poszeidón tengerei. - Hová ment?
Forgatom a szemem. - Honnan az alvilágból tudjam? Nem vagyok
orákulum, és nem számít. Nem jó kérdéseket teszel fel, Béta Sinta.
- A nevem Griffin.
- A neved Béta Sinta.
- Ez a pozícióm, de nem az, aki vagyok.
Felnyögök és a kezembe temetem az arcom. - Reménytelen vagy!
- Hívj Griffinnek, és megfelelő kérdéseket teszek fel.
- Renden. Griffin. Most boldog vagy?
- Igen.
Bebizonyította, hogy lehetséges, hogy egy szó úgy hasson rám,
mint a bor - erős és kissé mámorító.
- Mi a helyes kérdés? - kacsint. - Cat.
Dühöngve szorítom a karom és mérlegelem a harapás
szükségességét.  Évek óta nem éreztem ezt a vadságot.  Az ő
hibája.  Kihozza belőlem.  - Mit jelent, ha az elveszett hercegnő még
mindig életben van? - súgom.
- Mit jelent? …Cat.
Rámeredek.  Ugrat, és ez hat rám, meleget, bosszúságot és…
boldogságot okoz.  Minden veszélyes.  Legrosszabb esetben -
egyikünket megölik, és az valószínűleg nem én leszek.
- Ez azt jelenti, hogy Andromeda után nem lehet biztosítani a fisai
trónutódlást.  A jelenlegi Béta, Gamma és Delta mindig azon fog
gyötrődni, hogy Lukia életben van-e - visszatér-e, hogy kihívja
őket.  A fisaiak mindig kíváncsiak lesznek, hogy a rossz uralkodó
előtt hajlonganak-e, különösen akkor, ha valószínűleg jobban
kedvelnék Lukiát, mint bárkit, aki megmaradt.  És amikor az
emberek kérdéseket kezdenek feltenni róluk vagy másokról, akkor a
birodalom felrobban. - Béta Sintára nézek. Griffin. - Ekkor vonulnak
be déli hadurak és mészárolják le az uralkodó családokat.
A szeme kiélesedik.  - Azt akarod mondani, hogy vannak olyan
emberek, akik kihívást jelentenének Andromeda számára?
Az adrenalin elárasztja a szervezetemet, és hirtelen megdobogtatja
a szívemet.  - Nem Lukia, vagy valaki olyan nélkül, aki összefogja
őket. De Tarva és Fisa olyanok, mint Sinta.  Az itteni uralkodók túl
elfoglaltak azzal, hogy inkább egymás elleni harcoljanak, mintsem
észrevegyék, milyen hatalmasok lettetek.  Meglepte
őket.  Összegyűjtötted maga mögött a sintaiakat azzal az egyszerű
ígérettel, hogy más lesz.  A királyi család megelégedett a
varázslatával és a seregével. Mennyire küzdött értük a hadsereg?
A homlokát ráncolja, elgondolkozva.  - Meglepően kevés katona
volt hajlandó feláldozni az életét, amikor úgy tűnt, hogy én
győzhetek.
- Ez természetes.  Ki akar meghalni önző, kegyetlen emberekért,
akiket senki sem szeret?  Eleni és Lukia különbözött egymástól.  A
fisaiak megkedvelték őket, főleg Elenit.  Meghalt, Lukia pedig
eltűnt.  Ha Andromeda elbukik vagy meghal, nem kell sok a
fisaiaknak a lázadáshoz, ha úgy gondolják, hogy van valódi esélyük
a győzelemre a mészárlás helyett.  Fisa serege sem harcol jobban,
mint sintai.  Az uralkodók a félelemkeltés révén őrzik meg a
hatalmukat. Ültesd el a kétkedés magját és szárba szökken.  Amíg a
fisaiak nem látják az elveszett hercegnő holttestét, vagy vissza nem
tér az uralkodáshoz, soha nem fogják igazán elfogadni a többieket
Alfaként. Leginkább a rettegés miatt hajlanak meg, és részben puszta
hagyományból. A hagyomány megszakad az igazi Alfa nélkül.
 Egy ideig csendes.  Amikor kimondja a nevemet, valami a
hangjában arra késztet, hogy felnézzek. Csodálat látszik a szemében,
és ez olyan meleg érzést kelt bennem, amit egyáltalán nem szeretek.
- Több vagy, mint a Királycsináló.  Stratéga vagy.  Megérted, hogy
az emberek hogyan gondolkodnak és meg tudod jósolni a
lépéseiket. Képes vagy uralkodót csinálni.
Szavai félelmet keltenek a szívemben. Következő szavai úgy ütnek
meg, mint egy halotti gongütés.
- Úgy hangzik, mintha Fisa megérett volna a hatalomátvételre.
- Neked ott van Sinta - mondom, és erősebb tiltakozást fojtok
vissza, amelyet nem tudok megmagyarázni.
- Egeriának van ott Sinta.
Nem mondok semmit.  Nem buzdíthatom, hogy vegye át Fisát
most, amikor egy életre hozzá vagyok kötve.  Egyébként az ő
életéhez.
- Tehát miért akart Otis annyira megölni, mintsem visszavinni
Fisába?
Megvonom a vállam.  - Nem tudom, meg akart-e ölni, vagy csak
elfogni. Nem jutott el odáig.
A szeme kihívón találkozik az enyémmel. - Úgy nézett ki, mintha
meg akarna ölni.
Ő igen, ugye? - Andromeda élve akar.  Ebben biztos vagyok.  Talán
keresztezni akarta az anyja terveit.  Vagy meggyőződni arról, hogy
nem valaki más kapott el helyettem.
- A szemed megrándult.
Átkozott szem! – Csak egy porszem.
Horkant egyet.
Nagyszerű. Én sem hittem volna magamnak. - Otis tudta, hogy vagy ő
vagy én.  Andromeda hibája, hogy őt küldte utánam valaki más
helyett. Nem érti az emberi érzelmeket vagy a ragaszkodást, ezért ez
nem befolyásolta a döntését, de Otis tudta, hogy megölöm őt azért,
amit Elenivel tett.  Ő jó volt hozzám.  Közel álltunk egymáshoz, és
mindent megtett a húga védelmében.  Mindent neki
köszönhettem.  Meghalt, Lukia eltűnt, és a kastélyban uralkodó
zűrzavarban el tudtam menekülni.  Tartozom Eleninek a
szabadságommal. Tartozom neki az életemmel.
 Bólint, és ezúttal hitt nekem.  - Akkor biztosan élvezted Otis
megölését.
Ajkaim olyan mosolyra húzódnak, amire anya is büszke lenne.  -
Fogalmad sincs.
13. fejezet
Béta Sinta felébreszt, és hátrahőköl, hogy elkerülje az öklömet.  -
Nyöszörögsz, és labdává gömbölyödtél.
Kedves.  Őrködik.  Csak akkor vannak rémálmaim, amikor Béta
Sinta - Griffin - nem horkol tőlem néhány méterre. Nos, nem igazán
horkol, legalábbis nem sokat, de hozzászoktam, hogy ott aludjak
mellette azzal a rohadt kötéllel, és közel sem alszom jól nélküle.
Ennek tudatában meg akarom rúgni.  Ellenállok.  Nem akarom a
nyelvével a fülemben végezni, mint korábban.
Nem igazán.
Tényleg nem.
Nem.
Megköszörülöm a torkomat.
- Őrködj velem - hívja magához.
Óvatosan rátekintek. - Miért?
- Mesélhetnél a tarvaiakról.
Oh.  Felkelek, a vérem még mindig forrón lüktet és ráz a
hideg.  Megborzongok, dörzsölöm a karomat, amíg észre nem
veszem, hogy Griffin szemöldök-ráncolva néz engem.
- Te álmodsz? - kérdezem.
- Nem teszi azt mindenki?
- Gondolom, de álmaid csak olyan jelenetek, amelyeket az elméd
varázsol, vagy valóságosak?
Kezét megdörzsöli az állán, ujjai vastag borostán sercegnek.  -
Valódi, mint az emlékek?
Bólintok.
- Nem, ezek csak normális álmok.
- Huh. Kellemes lehet.
- És a tiéd?
- Emlékek. - És néha előérzetek.
Amíg a tábor kerületén járkálunk, félreteszem a rémálmomat
azzal, hogy az éjszaka korábbi álmára koncentrálok.  Nem minden
emlékem rossz.
 Elenivel felfelé szaladunk egy dombra, elérjük a gerincet, és lefelé
rohanunk a másik oldalt. Erőlködöm, hétéves lábam megfeszül, hogy lépést
tudjak tartani a hosszabb, erősebb, kilencéves gyereklábbal.  Csak néhány
méterre vagyok lemaradva, és a nevetését visszafújja felém a szél. A szívem
szárnyal. Megúsztuk. Nem tart sokáig, de mindent megúsztunk.
Elhagyjuk a domb tetejét, és elsodrunk egy pásztorfiút és nyáját. Eleni és
ő egymásba gabalyodva a földre zuhan.  Én is megbotlok, összeverem a
térdemet és ledöntök egy bárányt. Szánalmas bégető hangot ad, talpra ugrik
és elrugaszkodik.  Mindhárman döbbenten bámuljuk egymást, aztán ott
terem a fiú apja, aki mindenkit felsegít.
A szín eltűnik az arcáról, amikor meglátja a fisai királyi címert Eleni
vállcsatján.  Dadogó bocsánatkérés, a földre zuhan, leborul, és magával
rántja a fiát, amíg mindkettőjük homloka a fűhöz nem simul.  Eleni
megparancsolja nekik, hogy álljanak fel, de túlságosan félnek, hogy a térdnél
feljebb emelkedjenek, és lesütik a szemüket.
Eltolok néhány juhot a szokásos finomságommal, a kezemben szorított
félig megfonnyadt virágcsokrot a fiúhoz tolom. Körülbelül annyi idős lehet,
mint én. Nem akarom, hogy féljen.
A szél felkapja sötét hajamat. Kócos, és tudom, hogy vadmacskának nézek
ki, piszokkal, zúzódásokkal és horzsolásokkal.  A fiú szeme
elkerekedik. Tétovázik, de amikor újra megpróbálom átadni neki a virágokat,
homlokát ráncolva és száját összeszorítva elveszi a lógó virágokat a koszos
kezemből.
A pásztor végtelen bocsánatkérést mormol, Eleni irgalmáért
könyörögve.  Koldulás az életükért.  Ő kedvesen elmosolyodik, és letérdel
előtte, és egy ékköves csatot vesz ki a hajából. Szőke tincsei felemelkednek a
szellőben, sápadt hajnali napsugarak keretezik ragyogó arcát.  A csat
zafírokkal, apró fisai gyöngyökkel van kirakva, közepén finom tengeri
csillagok sorát ábrázolják. Kék és fehér. Óceán és jég.
A kincset a férfi kezébe teszi, és gyengéden körbefonja az ujjaival. - A falu
élelmezésére - suttogja.
A lélegzetem megremeg, és Griffin oldalirányba vet rám egy
pillantást. - Minden rendben?
- Jól vagyok - válaszolom, és azon gondolkodom, hogyan kel fel a
nap még mindig minden nap Eleni nélkül a világon.
- Elmondhatod nekem, Cat.
 Megrázom a fejem, de ugyanaz a hirtelen elárasztó melegség,
amely egész este nyaldosta a testemet, újra megjelenik.  Attól a
pillanattól kezdve nehezebben viselkedek közömbösen vele
szemben, amikor kinyújtózkodott a testemen, a testét az enyémhez
nyomta, és azt mondta, meg akar érinteni.
Sikerül - többé-kevésbé -, távolabb kerülünk a többiektől, ott
ülünk, ahol nem ébresztjük fel őket a beszélgetésünkkel.  Mesélek
neki a tarvai uralkodókról, de az információim többnyire
közismertek, amelyekről ő is sokat tud. Neveket adok meg, amelyek
értelmetlenek, mivel az uralkodókra mindig rang szerint
hivatkoznak, de a kedvében járok, mivel úgy tűnik, fontosnak tartja
őket.
- Galen csak azért alfa, mert apja rejtélyes betegségben szenvedett,
és idő előtt meghalt, mielőtt uralkodásának vége lett
volna.  Mindenki méregre gyanakodott - és Galenre -, de ezt senki
sem tudja bizonyítani.  Minden kegyetlenségük ellenére az
uralkodók általában nem hajlandók mérget használni.  Az alfa
varázslat és erő által lesz alfa.  Minden más nyugtalanítja az
embereket, és megszaporodnak a kihívások.  Galen két gyermeke
fizeti meg az árát.  Már elvesztették anyjukat, Galen nem elég erős
ahhoz, hogy kitartson, és túl fiatalok ahhoz, hogy megvédjék
magukat. Acantha, Delta Tarva az, akit figyelni kell. Ő Galen húga,
és máris megölte két testvérét.  Galen és a gyerekei
következnek.  Éppen csak kivárja az idejét, mivel már a
Hatalomváltás közelében vagyunk.
Bólint, és tudom, hogy nem kell magyarázkodnom.  Körülbelül
negyven évente fordul elő, néha kevesebbre, néha többre. A jelenlegi
uralkodók átadják a helyüket.  Gyermekeik átveszik a
szerepüket. Alfa váltás. A birodalmak felgyulladnak.
Griffinre pillantok, azon gondolkodva, vajon ő kezdte-e az
egészet.  Kíváncsi vagyok a szerepemre.  A prófécia elővillan a
fejemben, és borzongás fut végig a gerincemen.
- Mitől olyan hatalmas?  - kérdezi, és kihúz engem a sötét
tűnődésből.
- Acantha Drakon bűvölő.  Az óriási kígyók csüngnek minden
szaván, általában több fejűek halálos méreggel.
 A szája felgörbül abba a féloldalas mosolyba, amely soha nem
hagyja hidegen a szívemet.  Alsó ajka teltebb, és a felsőnek olyan
dekadens görbéje van, amely zavarba hoz.  Nehéz nem gondolni
arra, hogy milyen érzés lenne, ha megérinteném - vagy ha az
megérintene.
- Ez valóban hasznosnak tűnik - ért egyet.  - Van még valami a
tarsolyodban?
- Jelenleg nincs - válaszolom titokzatosan.
Mosolya kiszélesedik, amitől a gyomrom a legidegesítőbb módon
kezd remegésbe.
- Appoline következik, kevés varázslattal és még kevesebb
intelligenciával rendelkezik, még senki sem vette a fáradságot, hogy
megölje. Nem sokat tudok Bellancáról és Lystráról, a két legfiatalabb
nővérről.  Jelentős hatalommal is bírhatnak;  de lehet, hogy
nem.  Varázslatuk még nem forrott ki teljesen, amikor elhagytam a
Fisát, és azóta nem tudok hozzájutni friss belső információkhoz.
- Akkor miért jutottál hozzájuk?
Kérdése olyan megtévesztően nemtörődöm, hogy gondolkodás
nélkül szólok, és nem látok okot a titkolózásra.  - Voltak
oktatóim. Andromeda azt akarta, hogy mindent tudjak a nemeseiről,
vetélytársairól, isteneiről, teremtményeiről, a többi birodalomról,
uralkodókról és az elitről ... - vonom meg a vállam. - Tudnom kellett,
mi a fontos, hogy szűrhessem a hazugságokat.
- Tanultál valami hasznosat?
A sötétségbe nézek. – Egész idő alatt.
- És mi történt?
Amellett, hogy bent égek és állandó fájdalmaim vannak?  - Ha
elmondtam valamit Andromedának, az emberek általában
meghaltak.
- És mindig elmondtad neki?
Felvonom a szemöldökömet. - Mit gondolsz?
Abbahagyjuk a beszélgetést.  Nem tudom, mire gondol Griffin -
valószínűleg arra, hogy milyen gyakran hazudhatok neki, vagy
hallgathatom el előle az igazságot.
- Tudta, amikor hazudtál? - kérdezi egy idő után.
 Andromeda mindig tudta, mikor hazudok.  Olyan, mint
Griffin. Bólintok.
- És mit csinált?  - Hangneme óvatosra vált, mintha nem igazán
akarná hallani a választ.
Felhajtom a ruhaujjam, és felkaromat a holdfény felé mutatom. A
hosszú, vékony hegek ragyognak, mint az ezüst szálak, könyöktől
vállig csíkozzák be a bőrömet.  A másik karom ugyanúgy néz
ki.  Nem zavar, hogy megmutassam neki.  Már látta.  - Tudod, mik
ezek?
- Haláljelek.  Itt van a legújabb.  - Csendesen megérinti a karomat,
ujja a bőrömhöz simul.
- Selena tette. A gyógyítók ezt csinálják, amikor olyan közel állsz a
halálhoz, hogy el kell varázsolniuk a véred, hogy újra
folyjon.  Húznak egy vonalat a késsel, kántálnak, miközben te ott
fekszel, és küzdesz az utolsó lélegzetedért, majd szétkenik a véred és
te reméled a legjobbakat.
- Van legalább egy tucat - mondja komoran, és mindkét karomon
megszámolja. - Andromeda okozta?
- Többször megpróbálta kiverni belőlem az igazságot. Sikertelenül.
Ajkai feszes vonallá simulnak, megszüntetve azt a zavaró ívet. - Te
nem törsz meg a kínzások alatt.
A hangjában tisztelet uralkodik, amelyet nem veszek
figyelembe. Visszahúzom a ruhaujjam. - Inkább meghalok, úgyhogy
ne zaklass a próbálkozásaiddal.
Griffin szemöldöke felhúzódik. – Cat....
Felugrok, leporolom magam és visszatérek a hálózsákomhoz
anélkül, hogy engedném, hogy befejezze.  A takaróm hideg.  Furcsa
módon én is.
Griffin felrázza Katot, Kato pedig átveszi az őrséget, miközben
Griffin széthajtogatja az hálózsákját a földön, körülbelül tíz méterre
az enyémtől.  Pár perc múlva úgy tűnik, hogy már alszik.  Egy
darabig vívódok magamban, majd közelebb húzom a dolgaimat az
övéhez, négy méterre megállok.
Tökéletes. Akárcsak a kötélnél.
Valami villan, és rájövök, hogy Kato fogai azok.  Rám
vigyorog.  Durva kézmozdulatot teszek, és hátat fordítok neki,
mielőtt viszonozhatná.
- Közelebb is jöhetsz.  - Griffin érdes hangja kötekedve morajlik
felém a sötétben.
A pulzusom megugrik, és zavartan elpirulok. - Nem hiszem.
- Ahogy neked megfelel.
- Utállak.
Egy pillanatra elhallgat, majd szántszándékkal ezt mondja: - Én is
utállak téged.
Hazugsága az igazsággal együtt hasít végig rajtam, széttépi a
csontjaimat és elszenesíti szerveimet, különösen a szívemet.
14. fejezet
- Hádész, Héra és Hesztia! - Flynn átkozódik, felfelé mutat. - Mi az
alvilág ez?
Hunyorogok a napba. Istenem! - Egy sárkány.
Mindenki felém fordul, és bármennyire is szeretem, hogy négy
jóképű férfi kábultan mered rám, most inkább nélkülözném.
- Mit csináljunk? - kérdezi Griffin sürgetően.
Varázslatos lények ritkán tévednek el a Jég-síkságról.  A déliek
számára szinte csak mitológiai jellegűek.  - Futkározzatok, mint az
egerek.
- Légy komoly!
- Komolyan mondom! Fussatok!
Van egy tó a távolban, talán két mérföldnyire. Sarkaimat a lovam
oldalához nyomom, vágtává sarkalva.
- Cat! - kiáltja Griffin, és engem üldöz. - Hová mész?
- A tó! - kiabálok a vállam fölött.
- Nincs fedezék!
- Sehol nincs fedezék!
Versenyezve érkezik mellém egy cirkuszi akrobatához méltó
mozdulattal, és keményen meghúzza a gyeplőmet.  – Ott nincs
fedezék. Itt vannak ... - körülnéz. - Sziklák.
- A sziklák nem segítenek rajtunk a sárkány ellen!
- És a víz fog?
- Nem tudom! Talán.
A szeme az ég felé ugrik. - Nem tudjuk megcsinálni. Túl gyorsan
mozog.
Félek felnézni, szinte görcsölök, amikor megteszem. Vonásai most
már felismerhetők.  Kétségtelen, hogy a szörny Sybaris, ami azt
jelenti, hogy Alfa Fisa telepatikusan vezeti. Eljött ez a pillanat is, ha
eljön, mindig azt hittem, hogy sikítok, vagy futok, vagy pánikba
esek, de minél közelebb van, annál kábultabb és zsibbadtabb
leszek.  Gondolataim lefagynak.  Úgy érzem, gyökeret
eresztettem. Azt hiszem, felfedeztem a rettegés valódi mértékét.
 - Istenem - mondja Griffin elfúlt hangon, hangja rémült,
félelemmel teli.  Nem hibáztathatom.  Sybaris felső teste egy
gyönyörű nőé, bár hatalmas. A selymes, szőke haj hosszú hullámban
lobog mögötte.  Embertelen, alsó testét hüllőpikkelyek borítják,
amelyek a tengerszíntől a fényes feketéig terjednek.  Sötét szárnyai
inasak és karmosak, baljós vergődéssel csapkodják a levegőt.  Az
erőteljes hátsó lábak hatalmas lábfejekben végződnek, éles, horgas
karmokkal, mindegyik akkora, mint az én egész lábam.  Láttam
korábban, hogy egy Griffin nagyságú férfit szétroppant. Számára ez
olyan volt, mint egy poloska eltaposása.
- Alfa Fisa küldte értem Sybarist.  - Félek, ami még jobban
megijeszt.  - Élve akar engem.  Váljunk szét, és van esély rá, hogy
téged nem öl meg. - rántom ki a gyeplőmet Griffin kezéből.  - Menj!
- Ordítok.
És azt sem akarom, hogy a lovam meghaljon.  Erős és kitartó, és
úgy tűnik, kedvel engem.  Épp azon voltam, hogy nevet találjak
neki.  Félelmetesen nagy füle miatt Panotiinak akartam nevezni,
akárcsak ahogy azok a ravasz törzsfők északon. Lecsúszom a hátáról
és futni kezdek.
Griffin átkozódik és utánam vágtat.
Megállok és megfordulok, előveszem a kardomat.  - Vissza, te
idióta!
- Nem hagylak el! - mennydörgi.
- Mi sem - mondja Kato, és megáll a másik oldalamon.
Istenem! Mind meghalnak.
Sybaris rikoltozik, mire megrázom a fejem, és megpróbálom
kiűzni a zavaró hangokat túlharsogó hátborzongató hívását, a
diadalmas nevetés visszhangját csak én hallom.
- Megharcolhatunk vele? - kérdezi Griffin.
Brutális mentális lökéssel tolom ki Andromedát a fejemből,
remélve, hogy vérezni fog a füléből.  - Sybaris óriási.  Tüzet
okád.  Felfalja az embereket.  - Megrázom a fejem, a szemem olyan
hatalmas, mint egy csészealj. - Nem.
- Tudod irányítani?
Ennyire hisz bennem?  - Azt mondtam, hogy lehet, hogy képes
vagyok vezetni egy sárkányt. Még soha nem tettem, és Andromeda
mágiája erősebb, mint az enyém.  Több éves gyakorlata
van. Semmiképp sem tudom megtörni őt Sybaris révén.
Felnéz, összeszorítja az állát.  Sybaris szárnyai csapkodnak,
óriásiak és bőrszerűek, két baljós árnyék húzódik a kék
égen. Pillantása visszatér az enyémhez. - Megpróbálhatnád.
A szívem a mellkasomban dörömböl.  - Megpróbálom.  De csak
akkor, ha mind a négyen elhátráltok.  Úgy értem.  Ha bárhová a
közelembe merészkedtek, esküszöm az istenekre, hogy a hátára
ugrok, és azt mondom neki, vigyen haza.
Tényleg hazát mondtam? Rosszul érzem magam.
Griffin úgy néz ki, mintha le akarna ugrani a Barna lóról, és
hozzám fordul. - Azt hittem, hogy nem vagy a csapat tagja! Milyen
idióta egy dolog feláldozni magadat másért.
- Ilyen!  - csattanok fel, és végignézek minden férfin. Valószínűleg
utoljára látom őket.
- Cat - indul Flynn.
- Pofa be! - mondom. - És ... ne haljatok meg.
Elfutok.  Otthagyom őket és a lovakat, és gyorsabban futok, mint
valaha életemben. Sybaris elfordul, és úgy módosítja a pályáját, hogy
kövessen engem.  Minél messzebb vezetem a sintaiaktól, mielőtt le
tudna gyűrni a füst és tűz robbanásában. Megállok egy pillanatig, és
kihasználom a bennem rejlő erőt.  Desma színei előtörtek a sárkány
ellen, Otis tűzkorbácsával és a kiméra tüzének perzselő
robbanásával együtt.
Sybaris sértetlenül táncol el a lángok elől, de a szeme óvatos, és
lefékezi az irányomba a haladást.  Egy hang, Andromeda
hangsúlyával lebeg ki a hatalmas száján.  - Fisa gyermeke,
megtaláltalak.
- Nem megyek vissza!
- Kik a társaid?
Bízom abban, hogy Alfa Fisa egyenesen a torkából szól.  Így
Andromeda nem láthat minket.  Sybaris gondolataihoz kapcsolódik,
nem a szeméhez.  Annyit tud, hogy Sybaris egy nőt lát, aki én
vagyok, négy férfit és öt lovat.
- Sintaiak - mondom, és a szemem sarkából nézem őket, ahogy
közelebb érnek. - Senkik.
 Andromeda mindig is úgy gondolta, hogy a fisaiak az istenek
ajándéka, a tarvaiak elviselhetők, a sintaiak pedig söpredékek.  Az
ex-uralkodókon és néhány kiválasztott nemesen kívül nincs elég
varázslatuk.
- Sintaiak. Akkor feláldozhatók.
Tágra nyílik a szemem, amikor Sybaris kinyitja a száját.  Tátongó
pofája meggyullad, és lángok kiömlenek, megperzselve a földet a
sintaiak lábánál.  A lovak hátrafelé toporognak, és a férfiak riadtan
kiáltoznak.  Szikrák zápora tör ki a sárkány orrlyukából, kigyújtva
egy alacsonyan fekvő bokrot.  Az egyik szikra a kezemen landol,
megperzseli a bőrömet, mielőtt testem elnyeli a varázslatot és
meggyógyul.
Furán nézek a sértetlen bőrömre.  Magamba tudom szívni a lények
varázsát? Magamba tudom szívni a lények varázsát!
Sybaris ismét kinyitja a száját, kétségtelenül a gyilkossági
szándékkal.  Mielőtt észrevenném, mit csinálok, a lángok elé
ugrok.  A tűzözön lecsapódik, és körbevesz, ahogy a vérem lüktet,
hogy megragadja a varázslatot.
A sárkánylehelet belém csapódik.  Felemel a lábamról és
végigsodor lángoló ösvényén.  A ruhám meggyullad.  Fonatom
kibomlik, hajam egy vad tűz- és szikratáncban örvénylik a fejem
felett.  A bőröm felhólyagosodik, és sikítozom, heteken belül már
másodszor égek el élve.  Mint egy rongybaba, átbukdácsolom a
rohamot, a testem heves fájdalma elcsitul, túltöltődtem.
A vörös és a fekete homályon és a gyötrelem ködén keresztül
hallom, ahogy Andromeda ordítozása Sybaris ordító lélegzetével
keveredik. A sárkány visszafojtja a tüzet, és a pokolnak vége, mielőtt
elérné a sintaiakat.  Elesek, csúszok és gurulok, amíg a lendület el
nem hagy.
Szánalmasan nyöszörgök.  Nem tudok mozogni.  Alig kapok
levegőt. Erre a fajta kínra nincsenek szavak. Leírhatatlan. A sötétség
hív, az a fajta végtelen éjszaka, ahol a békét valójában a túlvilágon
találod.  A csábítás olyan erős, hogy kinyúlok érte, kétségbeesve,
hogy véget vessek a fájdalomnak.
Griffin a nevemet kiabálva húzza vissza a felszínre gyengülő
tudatomat.  Nem kérhetem, hogy odajöjjön hozzám.  Lehet, hogy a
sárkánylehelet nem árt neki, de Sybaris azon kívül százféle módon
ölheti meg. Remegve és lihegve térdre emelkedek. Megköszönöm az
isteneknek, amikor megkezdődik a gyógyulás.  Tönkrement ruhám
alatt a bőröm rohamosan áll helyre, testem újra erőre kap és
egyensúlyra talál. Már állok, amikor az utolsó fájdalom elhalványul,
és lassú mosoly íveli fel ajkaimat.
Olyan hatalom, amilyet még soha nem ismertem, a lényem mélyén
telepedik le.  Kinyújtom a karjaimat és meghajlítom a kezeimet,
érzem, hogy az ősi, rémisztő varázslat végighömpölyög az ereimben,
és ugrik a parancsomra. Egy lenyűgöző, csodálatos másodpercig úgy
érzem az örökségemet, mint még soha.  Legyőzhetetlennek érzem
magam.
Olyan nevetéssel, amely nagyon hasonlít Andromeda
hátborzongató kacagására, hátradobom a vállaimat, egyenesen
Sybaris szemébe nézek, majd tágra nyitott számból kiengedek egy
lángcsókot.
Sybaris jobbra vetődik. Túl késő. Egy nyers perzselés jelöli meg az
arcát és a vállát, és a fejbőrének bal oldala csontig elszenesedik. Egy
darab haj suhogva lehull a földre.
- Hahh! - kiáltom, és ezt az istenek által értem el.
Sybaris szeme a helyén forog.  Vicsorog és bukdácsol, óriási
szárnyait a földhöz veri, és por- és hőforgatagot kelt.  Elhajolok,
árnyékolva az arcom a záporozó szemcsék elől.
Andromeda szavai hallatszanak Sybaris éneklő szájából,
hűvösebbek, mint valaha. - Új trükköket tanultál.
Vannak más trükkjeim is, de a abban a másodpercben, ha eltűnők,
ő célba veszi Griffint és a többieket. Ezenkívül Sybaris a szaglásával
követhet engem, így amíg nem sütöm meg az orrát, nem vállalhatom
a kockázatot. Nem akarom, hogy Andromeda tudja, hogy valahogy
eltűnhetek.  Túl sokat elárulnék magamról, és nem tudom elviselni
az elégedettségét.
Sybaris varázsa erősebbé tesz, mint valaha.  Nekifutok, a lehető
legmagasabbra ugrok, és a kardommal odacsapok.  Nem érem el a
fejét, sőt a nyakát sem, ezért alulról a csupasz mellkasába vágok.
Sybaris sikolt, a karmaival felkap, és fájdalmában és dühében
legyőzi Andromeda uralmát. Leesek és elgurulok, vissza felé ugrok,
miközben mennydörög felém.
- Elég! -  Alfa Fisa parancsát olyan abszolút tekintéllyel adja ki,
hogy majdnem lekushadok, mint korábban.
Sybaris elképesztő hirtelenséggel változtatja az irányát.  Átugrik
felettem, és megtámadja a sintaiakat, hatalmas szárnyának két
csapásával eléri őket. A szája tágra nyílik, begyullad.
- Várj! - Sírom.
Megáll, tűz lobog az állkapcsai között.  Ledobom a kardomat és
felemelem a kezem.  Remegek, és a szívem zakatol, rettegve
pumpál. Legalább elégedett vagyok azzal, hogy tudom, hogy anyám
elbukott. Nem gyűlölök mindenkit. Nem áldozok fel senkit.
Sybaris felém fordul, és visszagondolok arra, amit anya
megpróbált megtanítani a lények vezetéséről.  Soha nem csináltam
még - egyszer sem -, csak azért, hogy bosszantsam, és most először
sajnálom makacsságomat.
Alaposan megvizsgálom Sybaris elméjét, először sötétséggel, majd
egy jéglemezzel találkozom - Andromeda vezeti a
sárkányt.  Mélyebbre ások, de az elmém megcsúszik, lecsúszik az
erős varázslat képezte falról. Sybaris megrázza a fejét, és ugyanolyan
könnyedén lepattintja a képzetlen erőfeszítéseimet, mint egy
bosszantó legyet.  Pár másodpercbe telik, mire felfogom, hogy ez
nem fog menni.
A gyomrom összeszorul, és a tekintetem találkozik Griffinével. A
szeme kitágul, mikor a csillogó pikkelyek és a hólyagos bőr felvillan,
Sybaris megragad és a hátára dob. Az erőteljes szárnyak a magasba
lendítenek minket.  Másodperceken belül a szél suhogása és a
szárnyak csattogása elnyomja Griffin szívszorító kiáltását.
Összeszorítom a szemem a megrázó veszteségérzet ellen. Nyolc év
szabadság közel sem volt elég.  Még élni sem kezdtem.  Könnyek
égetik a szememet, és csak részben a ritka levegőtől és a csípős
széltől. Úgy érzem, kőkemény dolgok kezdenek repedezni bennem,
és majdnem visszanézek.  A késztetés, hogy utoljára még lássam
Griffint, elsöprő és rémisztő, azt bizonyítja, hogy mennyire bolond
vagyok.  Csukva tartom a szemem, így nem nézek le.  Nem bírom
nézni, mit hagyok hátra.
 Amikor újra kinyitom a szemem, már a tó felett
vagyunk. Képtelen vagyok elhessegetni a képzeletemből magunkat a
parton, Panotiit, Barna lovat és a többieket, ahogy iszogatnak, én
mélyen a tóba merülök, Griffin azon gondolkodik, ki mit tud, Kato
farigcsál, Carver hülyéskedik és Flynn vacsorát főz nekünk,
mindannyian túl közel ültek a tűzhöz.
Képzeletem annyira meggyőző, hogy elkezdek lecsúszni Sybaris
hátáról.  Félredől, én visszakerülök a helyemre, és szinte sajnálom,
hogy nem estem el. Ebből a magasságból meghalnék, amikor a tóba
csapódok.
Mi értelme volt ennek az egésznek? Miért akarta Poszeidón, hogy
együtt legyek Griffinnel?  Azt hiszem, soha nem fogom tudni.  Soha
többé nem menekülök el. Andromeda erről gondoskodni fog.
Megborzongok, és elképzelem, milyen módszereket fog
alkalmazni, és életemben először szeretném, ha nem éltem volna túl.
Csontom velejéig beleborzongtam annak tudatába, hogy mit hoz a
jövőm, szemeim hirtelen ismét a tóra szegeződnek.  Testem minden
izma megfeszül, a lélegzetem elakad a tüdőmben.  Nem mehetek
vissza.  Nem hagyhatom, hogy az övé legyek.  Inkább meghalok a
mélyben.
Nem hagyva magamnak időt másodszor is végiggondolni,
elfordulok és leugrom Sybaris hátáról.  Andromeda ordítása hasít a
fülembe.  Elnyűtt ruhák csapkodnak.  Levegő süvít a bőrömön.  Szél
korbácsolja a hajam. A szívem összetörik és felrobban.
A víz úgy ragyog, mint az osztrigahéj belseje, irizáló és
fényes. Félelem, sajnálat, megkönnyebbülés - ezt mind érzem, ahogy
szélesre tárom a karjaimat, nem marad más választásom, mint hogy
a véget magamhoz ölelem.
Az alattam lévő víz kavarog, alakját változtatja örvények és
hullámok robbanásában. Óriási kéz emelkedik ki a tóból. Élő vízesés,
a zuhatag felpörög, és a habzó tarajok viharában az ég felé
rohan.  Folyékony ujjak képződnek, lassítják a zuhanásomat,
befognak, csodálatosan hűvösek, végtelenül védelmezők.
- Szívem leánya.
- Poszeidón! - Szinte sírok az örömtől.
- Bátor vagy, de ostoba.
 A szívem olyan erősen csapódik a bordáimhoz, hogy azt hiszem,
eltörnek. - Mit kellett volna tennem?
Mély, szívből jövő nevetés zeng a fejemben. - Az istenek ajándékokat
adnak neked, és nem gondolod, hogy felhasználhatnád őket?
- Ha láthatatlanná váltam volna, megölte volna őket.
- És ez érdekel téged?
- Nem kéne? Te küldted hozzám Béta Sintát.
- Neked adtam - javít ki Poszeidón.
Ez mégis mit jelent? - Miért?
- Gyógyulás. - Poszeidón hangja egyre hangosabb, és visszhangzik
a fejemben, a szó több tucatszor hallatszik, és a fejem belefájdul.
- Nem értem!
A kéz gyengéden a part felé sodor, majd eltűnik alólam,
feloldódva a tóban, az esetleges válaszokkal együtt.  Öt tempónyit
úszok még, majd felkúszok a partra, elfúlva a túlzott
érzelemtől. Remegni kezdek, és nem tudom abbahagyni.
Magas hangú kiáltás hasítja a levegőt.  Pillantásomat a zaj felé
vetem, és látom, ahogy Sybaris spirálba fordul, és egyenesen felém
tart.
Összeszedem magam. Valahogy. Sikerül felállnom.
Milyen ajándékot emlegetett Poszeidón?  Sybaris most nem fog
rám tüzet fújni, mivel tudja, hogy visszafújhatom, és nem
változhatok láthatatlanná és nem menekülhetek el, amikor Griffint
és a többieket még mindig fel lehet ellenem használni.  Zakatol az
agyam. Valaminek lennie kell.
Hadész! A Cerberus figura!
Kotorászom a kezemmel abban, ami megmaradt a
zsebemből.  Ujjaim a hűvös fém köré záródnak, és kihúzom a
figurát.  Három aranyfej fordul felém, rubinszemek csillognak és a
szájak ugatnak.
Hatalmas istenek az Olümposzon!
Sybaris őrülten köpködve zuhan le előttem. Ugyanígy Andromeda
is. - Meg is halhattál volna volna! – robban ki belőle.
- És? Hányszor öltél meg magad is majdnem?
- Az istenek védenek téged. -  A hangjában döbbent érdeklődés
árnyalatát érezni. Nem veszem figyelembe, hogy ez milyen érzéseket
kelt bennem, és a Cerberus figurát Sybaris fejéhez vágom,
imádkozva Poszeidónhoz, Hadészhez és bárki máshoz, aki esetleg
meghallgat, hogy valami hasznos dolog történjen.
Az apró aranyszobor eltalálja a sárkányt, és az igazi Cerberusba
robban.  Vicsorog, óriási állkapcsai egyszer csak elcsattannak, majd
három helyen a lény nyakára fognak. Az alkar nagyságú szemfogak
kilyukasztják a húsát, és elkezdik kitépni a torkát.  Cerberus hátsó
karmai felaprítják a hasán a pikkelyeit, és letépik őket, hogy
leleplezzék az alatta lévő vért és izmot.  Erős, vérengző és teljesen
váratlan.  Sybaris szeme tágra nyílik, majd elsötétül.  Gyorsan
történik, hang nélkül.  Sárkány vér színezi meg a partot, és a tóba
folyik, ereje megcsípi a bőrömet.  Magamba szívom a varázslatot,
amely rétegről rétegre épül, és bemerül a testem mélyére.
Cerberus folyton csámcsog és szaggat, nyilvánvalóan csak
szórakozásból.  Végül hat elégedetten égő szemmel fordul felém, a
torkából mély morgolódás
hallatszik. Borzalmas. Csúnya. Gonosz. Mindig is kedveltem.
- Ügyes, Cerberus. - Nyugodtan tartom a hangomat.
Felugat, egy hosszú, kísérteties üvöltés hallat, ami miatt a
bőrömön a hideg futkos.  Folytatja, a három feje felváltva ugat úgy,
hogy soha ne legyen vége. Csak arra vigyázok, hogy ne takarjam el a
fülemet és ne görcsöljek össze.  A tó füstöl és sziszeg, ahol a nyála
szétfröcskölődik a felszínére, én pedig mélyebbre visszahúzódom a
vízbe, hogy elkerüljem a mérgező cseppeket.
Végül elhallgat és rám mered, felső ajka még mindig görbült és
rángatózik.
Kezemmel intek az irányába. - Köszönöm.
Cerberus válaszul zajosan beleszippant a levegőbe, majd a szőr és
az agyar remegésében eltűnik, hátrahagyva a vérontást.
Belesüllyedek a tóba, teljesen kimerültem az imént elnyelt erő
ellenére.  Évek óta először fellélegezve felnézek, és látom, hogy
Griffin, Flynn, Carver és Kato a part felé vágtatva maguk mögött
vezetik Panotiit.
Várok, csak a fejem van a víz felett, és figyelem, ahogy Griffin
leugrik a Barna Lóról és felém indul.  Minél közelebb ér, annál
keményebben kalapál a szívem a mellkasomban, és visszahoz belém
egy kis életet.
Megragadja a vállamat, és talpra húz. - Megőrültél? - mennydörgi.
- Lehet. - Köhögök, mert sikerült felcsapnia az orromba a vizet.
- Te. Sárkány. Leesés. Óriás ... vizes kéz. Cerberus. Istenek, Cat!
- Ez körülbelül összefoglalja.
Griffin rám mered, mintha meg akarna fojtani.  Ehelyett a
mellkasához húz és megcsókol.  Forróság, sürgetés és
megkönnyebbülés van az érintésében.  Ajkaim meglepetten
szétválnak, erre elmélyíti a csókot, átkarol, és a lábujjamra emel.
Szárnyak bontakoznak ki a mellkasomban, a tollak könnyedén
simítanak végig a bordáimon. Fájdalmasan megtapasztalok minden
érintkezési pontot - Griffin meleg, feszes ajka az enyém fölött mozog,
szilárd mellkasa nekem feszül, nagy kezei végigsimítanak a
hátamon.  Mielőtt megvizsgálhatnám a furcsa szárnyakat, lehajtja a
fejét, és a nyelve megérinti az enyémet, ez teljesen szétszórja a
gondolataimat.
Érzések dübörögnek keresztül rajtam. Griffin egyik keze felcsúszik
a hátamon, nedves hajamba mélyedve félrehajtja a fejemet.  Attól a
nyers, szinte kétségbeesett hangtól, amely a torkából jön,
erőteljesnek érzem magam, és ennek semmi köze sincs a varázshoz,
a késekhez vagy a tudáshoz.  Tűz sistereg át rajtam, vágy perzsel a
fejemtől a lábujjamig.
Griffin szája elhagyja az enyémet, végigsiklik az arcomon és az
állkapcsomon, és megáll, ahol a pulzusom vad ritmusban
dübörög.  Szorosan átölel és magához szorít, gyötrő csókot lehel a
fülem alá.  Úgy érzem, hogy ajka forró présként megbélyegez, és
kíváncsi vagyok, hogy megmarad-e.
Hangja halk, szenvedélyes morgás. - Utánad mentem volna. - Erős
karjai hevesen körém szorulnak.  Szakadozott légzése felmelegíti a
nyakamat, és kedvet kapok ahhoz, hogy közelebb hajoljak. - Amikor
ugrottál, azt hittem, elveszítelek.
Pislogok. Azt hiszi, hogy az övé vagyok?
A bennem lángoló vágy elbizonytalanodik.  Kíméletlenül lerázom
magamból a szenvedélyt, amitől elgyengülök, és ellökve a karjait,
néhány lépést hátrálok.  Tántorogva.  Ajkaim égnek.  A testem
lángokban áll.
Valahogy kotorászom magamban egy kis mogorvaság után, hogy
véget vessek ennek, és az egész alkarommal végigtörlöm a számat,
dühösen nézve rá.
Vigyorog.
Eltűnök.
Remegve és kapkodva a levegőt - nem vagyok hajlandó
megvizsgálni az okát - felmászok a partra, leveszem a táskámat
Panotii hátáról, majd beleturkálok egy váltás ruha
után.  Tisztességesen felöltözve és láthatatlanul ülök egy sziklán,
kényszeredetten megérintve az ajkaimat.  Fogalmam sem volt, hogy
egy csóktól így érezhetek. Fogalmam. Sem.
Flynn csípőre tett kézzel figyeli a környéket. - Hol van?
- Nincs messze - mondja Carver.
Honnan tudja? Önelégült gazember.
- Cat? -  hív Kato.  - Nem kell elrejtőzni.  Örülünk, hogy jól vagy. -
Kuncog. – Én megelégedtem volna egy vállveregetéssel, de ismered
Griffint. Túlságosan érzelmes.
Felhorkanok.  - Addig láthatatlan maradok, amíg Béta Sinta
megtanulja kordában tartani az ösztöneit.
Nevetnek. Griffin kivételével. Ő egyáltalán nem nevet.
Megborzongok, annak ellenére, hogy épp az ellentétét érzem a
hidegnek.
Carver lehajol és leül a sziklámra. Rám.
- Szállj le rólam! - morgok, és megrúgom.
Felkel. - Tehát ez a te sziklád?
- Ezek mind az én szikláim! Menj innen.
Carver összekulcsolja a kezét a szíve felett. - És elhagyjam hűséges
katonánkat? Aki megöli a sárkányt?
Forgatom a szemem. Kár, hogy senki sem láthatja. - Cerberus ölte
meg a sárkányt.
- Nálad volt Cerberus.
- Már nincs - mondom mogorván.
Carver a homlokát ráncolja. - Hogy is volt ez Cerberusszal?
- Hadész. - Ami mindent megmagyaráz, és egyáltalán semmit.
 - A Cat jobb, mint egyszerűen hűséges.
Griffin hangjára megrándul a szívem.  A dolgok a mellkasomban
összehúzódnak, és apró, szárnyas lények kavarognak a hasamban,
elmerülve szálldosnak jobbra és balra.  Utálom.  Utálom, utálom,
utálom őt!
- Mi a jobb, mint a hűséges? - kérdezi Flynn.
- Hűséges és önfeláldozó - jelenti be Griffin.
Úgy érzem, hogy elsápadok. Én? Önfeláldozó? Hahh!
15. fejezet
Nem bírok szembenézni Griffinnel a csók után.  Érettségi szintem
nyilvánvalóan egy ötéves gyereké, mert két egész nap láthatatlan
maradok, amíg Panotii tiltakozni nem kezd.  Ott vagyok, de nem
vagyok, és ez még a nyugodt, megbízható hátasomat is idegessé
teszi.  Ez az állapot már túl régóta tart, és nem lehet ennél többet
kérni egy lótól.
Kato kék szeme felcsillan, és megkönnyebbülten felsóhajt, amikor
végre újra megjelenek. - Ez volt életem legfurcsább két napja. Olyan
volt, mintha egy sétáló szellemmel beszélgetnék.
- Látványosan - jegyzi meg Flynn.
- Tehettél volna úgy, mintha nem lennék ott.  Ez a láthatatlanság
lényege.  - Ehelyett kérdéseket zúdítottak rám.  Uralkodók,
birodalmak, mágiahasználók, varázslatos lények, a Jég-síkság, az
Orákulum-tó.  A hangom rekedt a beszélgetéstől, mikor én csak azt
akartam, hogy egyedül maradhassak.  Gondolkodnom kell
Andromedán, mi következhet ezután, mibe kevertem bele a
sintaiakat, és egyáltalán nem gondolhatok Griffin csókjára.
Egyáltalán.
Nem.
Legalább ez a beszélgetés megvilágított egy-két dolgot az új sintai
uralkodókkal kapcsolatban.  Kiderült, hogy Carver nem a Gamma
Sinta, mint azt feltételeztem.  Ő a Delta Sinta.  Van egy testvérük,
Piers, Griffin és Carver között, aki a hadsereget irányítja, amikor
Griffin nincs ott.  Carver után két fiatalabb lánytestvér következik,
Jocasta és Kaia.  Szüleik, Anatole és Nerissa még mindig életben
vannak.  Anatole negyven évig vezette törzsüket, ezzel a birodalom
egyik legerősebbé vált, mielőtt átadta volna a gyeplőt Griffinnek.
Az a gondolat, hogy a szerény kis mezei virágszál Egeria Alfa
lehet, amíg az apja még életben van, és erős, harcos testvérei vannak,
megdöbbent engem.  Ez nem így működik.  Hogyan tudott egy déli
hadvezér mindent elsöpörni és mindent ilyen alaposan felrázni,
beleértve engem is?
Panotii felkapja a fejét, tiltakozva a gyeplő általi halála ellen.
 - Sajnálom - motyogom, megveregetem a nyakát, és megpróbálok
ellazulni.
- Örülök, hogy látlak - mondja Griffin, lassú pillantása
végigbarangol rajtam, és olyan helyekre csábul, ahol a
hőmérsékletem megemelkedik. - Nem szívesen mutattam volna be a
családomat egy olyan embernek, akit nem láthatnak.
Két napra vagyunk Sinta Citytől és egy olyan jövőtől, amely
puszta kínzásnak ígérkezik. - Vannak feltételeim.
Griffin éppen annyira lemondó módon mosolyog, hogy ki akarjam
rúgni a fogait. - Miért nem lepődöm meg? - kérdezi.
Kinyitom a számat, és szikrák szállnak ki.
- Ezt te ellophatod egy sárkánytól?  - Nem tűnik
lenyűgözöttnek. Nyugodt, jó hangulatban van. Mindannyian. Carver
még fütyül is.  Nyolc év után végre nem vagyok bujkálásra
kényszerítve.  Harminc ember ellen harcoltunk és
túléltük.  Megöltünk egy sárkányt, amit Alfa Fisa irányított, és ő
Thalyria messze legerősebb halandója.  Bármikor megtámadhatnak
minket csak az istenek tudják mik. Mi a baj ezekkel az emberekkel?
- A tűz nem tud rajtam fogni - mondja Griffin. - Végül megsütnéd
a Barna lovat, és akkor nekem kell lovagolnom a gesztenyével.
- Panotii. Legalább az én lovamnak van igazi neve.
- Panotii?  A füle miatt?  - Néhány másodpercig tanulmányozza
Panotii fejét, majd felkuncog. - Talán szamár.
- Pszt! Ne mondd ezt. Lehet, hogy megbántod az érzéseit.
- Ő egy ló.
- Ő az én lovam. Bármely ellene irányuló támadás egyben engem
is érint - mondom fagyosan.
- Te nevezted el egy olyan személyről, akiknek állítólag talpig ér a
füle. - Griffin szája felfelé kunkorodik, és az ajka zavaró íve vonzza a
szemem. Telt ajkak. Meleg ajkak. Határozott, igényes, birtokló.
Hahh! Megkapaszkodni!
- Panotii.  - Túlméretezett fülei felém fordulnak.  - Ejtsük ezeket a
délieket, és keressünk néhány olyan embert, akik megértenek
minket.
Flynn odaáll a bal oldalamra, olyan magas és széles, hogy
árnyékot vet a délutáni napsütés elől.  - Ehhez túlságosan kedvelsz
minket - mondja, vidám mosolya azzal fenyeget, hogy valami
szörnyűséggel, például jó hangulattal fertőz meg.  - És minden
remekül megy.
- Igazán? Majdnem meghaltál. Kétszer! Mindannyian.
Vidáman vigyorog. - De nem haltunk meg. És te mulatságos vagy.
Mulatságos?  Mulatságos!  - vigyorgok vissza.  Nem tehetek
róla. Olyan idióta vagyok.
- Szóval mik a feltételeid? - kérdezi Griffin.
A mosolyom elhal, amikor visszafordulok hozzá. - Először, ezen a
csapaton kívül senki sem tudhatja, hogy én vagyok a
Királycsináló.  A legtöbb ember nem is tudja, mit jelent ez, de nem
vállalhatom a kockázatot.  Mondd azt nekik, hogy jós vagyok, és
tudok az emberekben olvasni. Ez igaz is.
- El kell mondanom Egeriának.
- Azt jelenti, Griffin.  Senkinek.  Ha egyszer úgy döntök, hogy
bízom Egeriában, akkor majd elmondom neki.  De nem te
fogod. Egyikőtök sem fogja.
- Vagy?
- Vagy nem segítek neked.  Nem fogod élvezni, ha megpróbálod
kihúzni belőlem az igazságot, és nem fogok megtörni a kínzások
alatt.
- Biztos vagy ebben? - kérdezi.
- Biztos vagyok benne, hogy nem török össze?  Azt hittem, hogy
ezt már megbeszéltük.
- Biztos, hogy nem fogom élvezni, hogy kiszedem belőled az
igazságot - pontosít.  A szeme a gonoszkodva csillog, és egészen
biztos vagyok benne, hogy a képzelete valahol ott van, ahol nem
kellene. Határozottan nem.
Pír csúszik fel a nyakamon, és ő nevet rajtam.  A meleg, ugrató
hang úgy tűnik, belém költözik, ellágyítva a csontjaimat.
- Hagyd abba a fogaid villogtatását - morgom. - Elvakítanak.
- Nem tetszik, de egyetértek - mondja Griffin, és továbbra is
mosolyog.  - Közvetlenül nekem számolsz be minden hallott
hazugságról és az általuk feltárt igazságról.
Körülnézek a csoportban.  Carver egyenesen előre mered, de egy
szót sem hagyna ki. Flynn gondtalannak tűnik, hatalmas fejszéjével
az egyik válla fölött. Kato rám vigyorog, úgy néz ki, mint Adonis -
túl jóképű, hogy igaz legyen.
- Ne aggódj - mondja Kato. – A titkod biztonságban van nálunk.
- Mindnyájatoknál?
Flynn és Carver egyetértőleg bólogat.
Akkor rendben.  - Másodszor, senki sem tudhatja, hogy a fisaiak
engem keresnek, még a családod sem.
Griffin a homlokát ráncolja. - Miért nem? Meg tudunk védeni.
A szívem dobban egyet a rekedtes hangtól.  - Megvédem én
magam.
Éjfélszín szemöldöke felível, ezért durván legyintek a levegőben. -
Segíthetsz, ha szükségem van rád.
Rám morog. - Milyen nagyvonalú.
- Ha senki sem tudja, hogy az Alfa Fisa engem akar, akkor senkit
sem fog kísérteni, hogy eladjon.  Ez egyszerű.  Ez az emberi
természet.  A tudással rendelkező emberek elárulják ezt a tudást,
néha kapzsiságból, néha rosszindulatból, néha szükségből.  Minden
esetben megtörténik.  Ezért soha nem mondtam el senkinek a
cirkuszban, hogy ki vagyok.
- Ki vagy te? - kérdezi Griffin.
- Mi vagyok - módosítom.
Olyan pillantást vet rám, mintha azt mondaná, nem tegnap
született. És mi vagyok én? Egyik sem jó.
- Harmadszor, senki sem említheti Poszeidónt, a jóslatszerű
álmokat vagy bármely képességemet.  Láthatatlanság, elnyelő
varázslat, teremtmények irányításának lehetősége, istenek
megidézése - ezekről véletlenül sem beszélünk.
- Miért? - Flynn valóban zavartnak tűnik. - Az embereink a lábad
elé omlanának. Imádni fogják.
Kuncogok. - Mint ti mindannyian?
Flynn elvigyorodik. - Pontosan.
- A varázslat fegyver.  Mindig jobb, ha olyasmivel lepheted meg
őket, amire senki nem számít.
Bólint. - Ez okos.
- Persze hogy az. Van tapasztalatom az ilyesmiben.
 Griffint fojtogatja a nevetés.  - Döbbenetes szerénység, mint
általában.
- Még te beszélsz, ő arrogáns fensége.
Griffin közelebb hajol, és a hangja csak egy halk, szuggesztív
mormogásként hallatszik, amit csak én hallok.  - Van, amivel
büszkélkedhetek, de inkább megmutatom, mint beszélek róla.
A fejem megrándul, és a szemünk egymásba mélyed. Rám kacsint,
és az állkapcsom ellazul. Azt hittem, hogy az őrület pillanata elmúlt,
a tónál hátrahagytuk.  Ez az amire utal?  Istenek!  Most arra
gondolok. Rá. Kettőnkre. Együtt. Állj!
- Arra sokáig várhatsz - mondom hűvösen, égő arccal.
A szeme a számra tapad, ott elidőzik. - Meglátjuk.
Csak annyit tehetek, hogy ne nedvesítsem meg az ajkaimat.
Megbököm Panotiit, így előrébb kerülök.  Nyeld a port, hadúr.  -
Negyedszer, nem lakom a kastély területén.
- Teljességgel elfogadhatatlan - mondja Griffin, és ismét mellettem
üli meg a Barna lovat. - A várfalak mögött maradsz, és ez a döntés
végleges.  - Viharfelhő szeme addig villog, hogy azt hiszem, a
mennydörgést is hallom.
- Csendesítsd le a villámokat.  Nincs semmi oka, hogy ne
maradhatnék a városban.
- Nincs oka? -  Úgynevezett okokat kezd kipipálni az
ujjain.  Mindkettő keze szükséges hozzá.  - A kastélyban figyelhetek
rád.  Tudni fogom, hol vagy.  Carver szemmel tarthat. Nem kell arra
pazarolnom az időt, hogy keresselek.  Flynn szemmel
tarthat.  Amikor szükségem lesz rád, ott leszel.  Kato figyelhet
rád. Nem fogsz úgy eltűnni, hogy senki sem tudna róla. És főleg én is
figyelhetek rád!
- Ezt már mondtad.  Ez volt az első számú pont az őrültségek
hosszú listáján.
Állkapocsizmai megfeszülnek. - Elfogadom a többi feltételt, de ezt
nem.  Bejárásod lesz a kastélyba és kétszázhatvan hektár
gyakorlóterülethez, kerthez és erdőhöz. Vannak fürdők és kaszárnya
egy egész hadseregnek, amit felderíthetsz, ha akarsz, de nem
hagyhatod el a vár területét valamelyikünk nélkül. Megértettél?
- Nem.
Í
 - Ígérd meg, Cat.
Felhorkanok. - Remélem, ez vicc.
Orrlyukai fellángolnak, amikor rájön, hogy milyen nagy dolog az,
amit tőlem kért. - Akkor nincs eskü. Csak egyezz bele. Mindenkinek
jobb így.
- Jobb így neked.
- És neked is.
- Nem igazán.
A torka mélyéről mordul.  - Zeusz baromságaira, megőrjítesz!  - A
szeme elsötétül. Úgy néz ki, mintha ki akarná törni a nyakam.
- Az érzés kölcsönös - biztosítom.
A vicsorgó Griffin olyan gyorsan kiragad a nyergemből, hogy
sikoltozva, arccal lefelé landolok a lábaira.
Megfordulok, és ránézek. - Mit csinálsz?
- Még nem vagyok benne biztos - dörmögi.
Ebben az esetben ... a bordáiba térdelek.  Felmordul, és egy nehéz
kéz csap le a hátsó felemre, és megfogja. Megharapom a combját.
- A francba, Cat!  – A Barna lovat vágtára ösztönzi, és egy
sziklaalakzat felé indul. A vízszintes menet annyira megrázkódtató,
hogy a fogaim fájnak, mire ő lefékezi a lovat, és engedi, hogy
lecsússzak a földre, majd leugrik utánam.
Griffin megragadja a csuklómat, és egy barlang bejárata felé
vonszol.  Semmi esetre sem megyek be egy sötét barlangba egy
forrófejű hímmel. Az élet megtanított erre.
Szabad kezemmel felé lendülök, és egy ütést viszek be az
állára. Küklopsz fia! Az öklöm mintha egy falnak ütközne.
- Még egyszer megütsz, és megbánod.
Nem hazudik.  Komolyan gondolja.  Látszólag elfojtotja az
indulatait, megint nyugodt, mintha ő lenne a szem, és én lennék a
vihar. Megőrjít! Miért én vagyok mindig az, aki felrobban?
Kiszakítom a karomat a szorításából, odacsapok, és mindent ütök,
amit tudok, egyenesen a mellkasát elérve.  Kissé elveszti az
egyensúlyát, összehúzza a szemét, és leszerel.  Keményen landolok,
félig lezsibbadok a becsapódástól.
Griffin megragadja a csuklómat, a fejem fölé fogja, majd a
homlokát az enyémhez hajtja.  A szánk hirtelen összeér.  A lehelete
végigsimít az ajkamon, meleg, csábító simogatás a
számban. Forróság önt el, és haragom úgy elrepül, mint egy madár a
ketrecből.
- Mit csinálsz? - zihálom.
- Megbizonyosodok róla, hogy nem csapsz fejbe, te kis hárpia.
Oh. Nem vagyok elkeseredve. Határozottan nem.
Legördül, majd felemel és a válla fölé emel.  Ez egyáltalán nem
tetszik, amennyire csak tudok, a hátába csapok.  Újra megütöm,
hátha nem érezte meg először.
Griffin megpaskolja a fenekemet, ami megcsíp.  - Uralkodj
magadon! Nem vagy vérengző állat.
Többé nem üt meg, de összefűz egy hosszú, színes mondatot,
amely részletezi, miért érdemli meg a seggem a kezét.  Dühítő,
meggondolatlan és indulatos szerepel benne, néhány válogatott
szitokkal borsozva, amelyeket ahhoz képest is ritkán hallottam, hogy
cirkuszban éltem.
Pocskondiázása pillanatnyilag elveszi a kedvem a beszédtől, fülem
cseng a benne lévő szerencsétlen igazságtól.
A barlang hűvös és sötét a külvilághoz képest.  Keményen letesz,
mire pislogok, és a homályhoz szoktatom a szemem.  - Mit
tervezel? Ott versz meg, ahol senki sem lát?
Griffin úgy néz rám, mintha megőrültem volna, és nem vesződik a
válaszadással.  Az állát meghajlítja, és rám mered, némán
füstölgve.  Aztán hátradobja a fejét és üvölt.  Frusztráló hang, és
hirtelen szorongást érzek, amikor mindkét keze ökölbe szorul. Nem
akartam volna, hogy kitörjön.  Cserzett bőre és sötét haja beleolvad
az árnyékba. Csak a szeme tűnik ki, vadállatias.
Mindkét kezét hátrasimítja a fejbőrén, a haját hátrahúzza és erősen
megrántja.  - Lelőnek.  Majdnem halálra égsz.  Kétszer.  Szerinted jó
menekülési terv, ha leugrasz egy repülő sárkányról.  Eltűnsz két
napra, majd a szokásos módon zúgolódva térsz vissza.  Önző,
lehetetlen követeléseket támasztasz.
Hangja éles, és érzem, hogy lángol az arcom.  Nekem kellene
kiabálnom vele.  Ütnöm kellene a fejét.  Ki ő, hogy így
szidjon?  Rettegnie kellene tőlem, és nem kell úgy vádaskodnia,
mintha minden joga lenne megtenni, ha akarja.
 Griffin belerúg egy kőbe, és az a sötétbe repül.  Alig visszatartott
dühe harmadik embernek érződik a barlangban.  Nem tudom
levenni róla a szemem. Nem vagyok benne biztos, hogy le tudnám.
- Meggondolatlan vagy, akaratos és barátságtalan.  Nincs
önuralmad. -  Dühöng rajtam.  - Gondolkodsz egyáltalán, mielőtt
cselekszel?
Tágra nyílt szemmel, összeszorult szívvel bámulom.  Felsorolja a
legrosszabb tulajdonságaimat, mindazt, amitől félek és
megváltoztathatnék - olyan tulajdonságok, amelyek olyanná
tesznek, mint az anyám -, és ez fáj.
Ég a szemem. Megpróbálok lélegezni.
- Féktelen, makacs - A keze lapjával cseppkőbe vág, és az
szétreped.  Orrlyukai fellángolnak, és égő tekintetét felém fordítja.  -
Ha valaha is újra meglátom, hogy egy sárkány elé veted magad ...
vagy egy sárkány elől ... - hangja baljós morgás.  - Esküszöm az
istenekre, hogy életed végéig bezárlak.
A szám kinyílik, de hang nem jön ki rajta.  A mellkasom
fájdalmasan megfeszül. Ő… aggódik értem?
- Nincs önfenntartási ösztönöd?  - mennydörög Griffin.  - Nem
félsz?
- Félelem? -  A szó kísértetiesen, és egyre hangosabban és
hangosabban visszhangzik, mint akartam.  - Nincs másom, mint az
önfenntartási ösztönöm, és csak egy dologtól félek.
Egy apró izom összehúzódik Griffin szeme alatt. - Alfa Fisa.
Bólintok, és gondosan figyelek rá.  Szitkokat lehel és
elindul.  Sokáig járkál a barlangban, állát csikorgatja, öklét feszíti,
hébe-hóba rám néz dühösen. Percek telnek el, és végül látom, hogy a
dühe leülepszik.
Mély lélegzetet véve, csípőre tett kézzel áll meg előttem.  - Nem
hagyhatod el a vár területét valamelyikünk nélkül - mondja végül. -
Kérlek. Aggódnék, ha megtennéd.
Minden mozdulatlan bennem. Csak nem szépen kért?
Nyelek egyet, hirtelen elszorul a torkom.  A hangom nyers.  -
Miért? Mindig visszajövök.  Csak akkor hagyhatlak el, ha feloldozol
a fogadalom alól. - Vagy elrabolnak, tehát nála a pont.
- Van elég aggódnivalóm. És nem akarok miattad aggódni.
 Összeszorítom az ajkaimat, és elfordítom a tekintetemet, elkerülve
valamit a szeméből, amellyel nem akarok szembenézni, vagy akár
csak elismerni.  Elfoglalom magam azzal, hogy letisztítom a ruhám,
majd hajat simítok ki az arcomból. A fonatom kusza, a ruhám poros,
és egészen biztos vagyok benne, hogy a csípőmön horzsolás van. Ég,
de nem vérzik. Ha varázslatot tudnék ellene használni, Griffin nem
merne a vállára dobni, és nem kerülnék ki minden harc végén
vesztesként. Utálom. Igazán.
Vagy valami olyasmi.
Nem igazán.
Istenek! Olyan zűrös vagyok!
- Rendben.
- Rendben? - Meglepettnek tűnik.
- Meg kell ismételnem? - förmedek rá.
Féloldalas vigyort villant fel. - Vagy jelnyelven is elmondhatod?
A belsőm mélyre süllyed, légies és könnyű. Lebegés van a hasam
mélyén.  - Miért nem jutott eddig eszembe, hogy leszúrjalak?  -
kérdezem ujjaimat az övemben lévő kés fölé csúsztatva.
Griffin kuncog, és mielőtt felhúzhatnám a szemöldökömet,
átkozódhatnék, vagy mondhatnék valami visszavágást, eltünteti a
rést közöttünk, a karjába von és megcsókol.
Őrültnek kell lennem, mert még csak nem is harcolok.  Hosszú
mennydörgés vibrál át a testemen.  Villám száguld a bőröm
alatt.  Kábultan a különös és megdöbbentő hatalomtól, kinyitom a
számat, és Griffin megtámadja, forró nyelve az enyém fölé
csúszik.  A vágy azonnal megrohan egy vad, elfojthatatlan
viharban.  Soha nem csókoltam még így - részben szenvedélytől,
részben birtoklástól, részben szükségtől sürgetve. Minden tűzforró.
Átmenetileg elmebetegen, kezeimet Griffin nyakába csúsztatom,
és nyelvemmel hozzáérek.  Megkóstolom rekedt nyögését, amikor
ujjait a hajamba szorítja, tarkómat markolja, hogy hátradöntse a
fejem és elmélyítse a csókot.  Másik keze megfeszül a derekamon,
testünket összehúzza. Intenzív, éhes és mégis meglepően szelíd. Még
soha senki nem volt velem ilyen óvatos.  Nincs szükségem az
óvatosságra, de valami bennem mégis megreped, egy hasadék
keletkezik, amit ennek a férfinak a földrengése hozott létre.
 Meg kellene küzdenem vele.  Igazán meg kellene, de az ujjaim a
hajába görbülnek, és a nyelvem sürgetőbben vonaglik az
övével. Kezét a hátamra simítja, majd megszorítva ismét visszatér a
fenekem ívéhez.  Egymáshoz vagyunk préselve, érzem mindenét,
tudatosul bennem pattanásig feszült ereje, az erős testében növekvő
feszültség.  Ajkai betakarják az enyémet, simogatva, kutatva,
érzésekbe fullasztva.  Képtelen vagyok megállítani magam, hozzá
dőlök, és a testem meggyullad.  A szárnyak verdesnek, szítva a
lángot, és hallok egy nyögést, nem lehet az enyém.  Határozottan
nem az enyém.
Valóban tennem kellene valamit ez ellen.
Hamar.
Nagyon hamar.
A lábam felhúzom a combjára, hogy a csípőjébe akassza.
Érdes hanggal Griffin megragadja a lábamat, letépi a száját az
enyémről, ajkait végigsimítja az állkapcsomon és a
nyakamon. Valószínűleg lenyal egy falatnyi port. Hahh!
Vagy valamit.
Hmm…
A nyelve a bőrömön örvénylik, én pedig lihegek. Hangja durva a
szenvedélytől, reszelős: - Élő tűz vagy. Elégek érted.
Kinyitom a szemem. Valójában én vagyok a tűz nélküli fisai.
Ajkai ijesztő tökéletességgel ismét az enyémre formálódnak, de
elfordulok, megtörve a csókját, és hátralépek.  Ez az egyik
legnehezebb dolog, amit valaha tettem.
- Ne csókolj meg.  - A lábam bizonytalan.  Rekedtes a
hangom. Mindketten lihegünk.
Griffin rám mered, elsötétül a szeme, mellkasa gyorsan emelkedik
és süllyed. - Miért ne?
Ökölnyivé szorul össze a szívem, összetörik.  -
Elraboltál.  Megkötözve tartottál.  Kényszerítettél, hogy neked
dolgozzak. Nem akarok veled lenni.
- Hazudsz.
A repedés egyre szélesebb. Összeszorítom az ajkaimat, mintha az a
kis szorítás megakadályozná a többiek szétesését.
 Griffin hosszan kifújja a levegőt, majd úgy érinti az arcomat, hogy
a lélegzetem is eláll. – Mitől félsz?
Mindentől.  Az anyámtól.  Sírhatnékom van.  - Ne csókolj meg
újra. Esküdj meg.
Ujjai lehullanak az arcomról, és kezét végighúzza az arcán,
hirtelen fáradtnak látszik. - Tényleg ezt akarod?
Bólintok, félve nyitom ki a számat.  Valami váratlan és veszélyes
dolog bukkanhat elő.
Carver éppen akkor lép be a barlangba, amikor úgy tűnik, hogy
Griffin beszélne.  - Én lettem az a szerencsétlen, akinek ide kellett
jönni, és megbizonyosodni arról, hogy ti ketten még nem öltétek
meg egymást - jelenti ki vidáman.
- Nem - válaszolja Griffin halkan.
- De - motyogom.
Griffin komor pillantást vet rám, majd kilép a barlangból.  Nem
kerüli el a figyelmemet, hogy nem adta a szavát.  Döbbenten és
zavartan bámulom az elszenesedett lábnyomokat, amelyek
villámként ágaznak el a porban, ahol éppen álltam, és nem kerüli el
az sem, hogy megkönnyebbülök, hogy nem tette.
16. fejezet
Griffin az utazás hátralévő részében a feladatokat és a politikát
vitatja meg Carverrel.  Mivel Flynn és Kato párban lovagolnak, az
utunk utolsó két napját egyedül töltöttem hátul.  Nincs edzés,
ugratás, nincsenek kérdések.  Nincsenek poénok, legalábbis nekem
nincs, és a kívülálló lét hirtelen savanyú citrom ízű.
Flynn mellé húzódom. - Miért hagy figyelmen kívül mindenki?
Nagy vállait vonogatja. - Nem hagyunk. Csak nem értjük. Griffin
beleegyezett a feltételeidbe.  Egy dolgot kért cserébe, és te
felbőszültél.
Csalódása bánt engem.  - Mondtam, nem hagyom egyedül el a
kastélyt.
- Kényszer hatására.  És mindannyian szeretnénk tudni, mit tett
Griffin, hogy beleegyezz.
- Szépen kért - válaszolom fanyarul.  És semmi másról nem
beszélek. Vagy gondolok. Vagy ismerek be. Valaha is.
Flynn elkerekedő szemmel fordul felém.  - Ez minden?  Ha csak
kedves volt veled, és csak ennyi kell, hogy kevésbé legyél szúrós,
miért érzem még mindig úgy, hogy egy sündisznóval beszélek?
Kicsit büntetve érzem magam, sürgetem Panotiit, és csak akkor
állok vissza a sorba, amikor elérjük Sinta City falait. Nem hiszem el,
hogy Griffin nem küldött előre valakit a kíséret előkészítésére, vagy
legalábbis valamiféle fogadásra.  Béta és Delta Sinta hetekkel a
távozásuk után visszatér a királyi székhelyre. Szertartás kellene.
Ehelyett a nagyrészt felismerhetetlen kastély felé vonulunk.  A
városon át haladó hátsó utakon Griffin és Carver arról beszélnek,
amit őrök mondtak a kapuban.  Látszólag semmi sem történik.  Az
emberek elégedettek, letelepedtek.  A kereskedelem virágzik.  A
termés jó.  A mágiahasználó királyi családot lemészárolják.  Egy
mágianélküli család költözik be az udvarba. Mindez egy napi
munkába kerül.  Úgy érzem, le kéne porolnom a kezeimet, és vállat
vonnom. Ha engem kérdezel, ez furcsa.
A Sinta Citybe való belépés kissé olyan érzés, mintha
hazatérnék.  A cirkusz fő helyszíne a falak előtt fekszik, és
mindannyian bevásárolni, istentiszteletre és szórakozásra jártunk be
ide.  Világos, nyitott hely, tele márványszobrokkal, tiszta, hűvös
szökőkutakkal, felívelő templomokkal és szimmetrikus
építményekkel.  A fő fürdőház majdnem akkora, mint Fisa
városában, és a piac a legnagyobb, amit valaha láttam - egy igazi
agóra, ahol az emberek vásárolnak, beszélgetnek és cselszövéseket
terveznek.  A kastély az északnyugati emelkedőn áll, és uralja a
várost.  Mivel kerülöm az uralkodókat, mint a pestist, mindig
elkerültem.  Azt hiszem, ezt a stratégiát a szabadságommal együtt
kidobták az ablakon.
Valamivel kielégítőbb felbolydulás hallatszik a kastély
kapujában. Egy hangos kürt kétszer, majd négyszer hangzik fel Béta
és Delta Sinta érkezésére.  Egy pillanattal később az emberek
kiözönlenek a körletekből, ujjongva, vigyorogva és öklöt rázva.
Az udvar hatalmas, akkora, mint két épülettömb, és teljes
egészében fehér márványból van kikövezve.  Magas, erődített fal
impozáns kapuházzal emelkedik mögöttünk, tüskés kapurostélyai
határozott csattanással csapódnak össze. Tőlünk balra egy homokkő
épület található. Elöl és tőlünk jobbra maga a kastély áll. Hatalmas -
öt szint magas, vastag márvány falakkal és magas, íves ablakokkal,
amelyek mélységükkel a meleg ellen küzdenek. Díszített oszlopok és
kupolás árkádok övezik az egész épületet. A váron túli, nagy erdős
területre néző oldalon az árkádok csörgedező szökőkutakkal, és
cserepes citrus- és ciprusfákkal árnyékolt teraszokig terjednek.
A díszes szerkezet az esti napsütésben ragyog, a ferde,
narancssárga árnyalatú fény a fehér palotát gyöngyházfényű,
őszibarack színű ékszerré változtatja.  Lélegzetelállítóan gyönyörű -
és semmiben nem hasonlít a Fisa-kastélyhoz.  Itt melegség van.  A
Fisa-kastély olyan hideg, mint a mögötte elterülő Jég-síkság.
Athéné szobra uralja az udvart.  Más színű márvány, déli rózsás
árnyalatokkal.  Biztosan idehozták.  Az udvart elárasztó katonák
megcsókolják ujjaikat, majd mellette elhaladva megérintik a lány
szandálos lábát.
Bölcsesség és háború. Tehetnének rosszabbat is.
Félúton vagyunk az udvaron, amikor a kastély fő ajtaja
kinyílik.  Négy nő szalad felénk, felfogva a szoknyáját.  Egeria,
Jocasta, Kaia és Nerissa - Griffin nővérei és anyja - nem is lehetne
eltéveszteni. Feltűnő a családi hasonlóság.
Griffin lecsúszik a Barna Lóról, és kitárja a karját. Mind a négy nő
egyszerre ugrik rá, úgy csacsogva, mint az izgatott libák.  Utána
Carverre támadnak, ő pedig a támadás alatt megbotlik.  Alig
kevesebb lelkesedéssel üdvözlik Flynnt és Katot, mielőtt újra
Griffinre és Carverre repülnének.
Ezek az emberek valóban kedvelik egymást?  Milyen család
ez? Elfordulok, feszítő, égő érzés terjed végig a mellkasomon.
Egeria, Alfa Sinta, felém közeledik, sötét feje az egyik oldalra
billen, halványszürke szeme kíváncsi.  Tudom, hogy ő az, mert
legalább harmincöt éves, míg a többi nővér sokkal fiatalabb.  Aztán
ott van Nerissa. Egyszerűen öreg.
- Ezt találtad nekünk, Griffin?  - kérdezi Egeria, beárnyékolva
galambszínű szemeit a lemenő naptól.
- Ennek van neve - mondom fagyosan. - Cat.
- És karmai is vannak - mondja Griffin a nővérére kacsintva.  -
Tehát ne provokáld.
- Nem volt szándékom provokálni - mondja Egeria rám
mosolyogva. - Üdvözöllek, Cat.
Megpróbálok visszamosolyogni, de érzem, ahogy arckifejezésem
inkább gyilkosba, egy csipetnyire mániákusba és egy cseppnyire
óvatosba változik. Hoppá.
Egeria elég nagyot nyel, hogy lássam a torkát.  - Griffin elindult,
hogy egy mágiahasználót keressen. Te mit tudsz, Cat?
- Életben maradok - válaszolom. - Jó vagyok benne. Te?
Az amúgy is hatalmas szemei még nagyobbak lesznek.  Látom,
hogy a torka újra mozog.
- Keményedj meg, Alfa - mondom élesen.  Griffinhez fordulva
megkérdezem: - Ez a terved?  Jóindulatú királynő, könyörtelen
hadvezér?  - Forgatom a szemem.  - Alig tudom visszatartani a
cinizmusomat.
Egeria válaszol először, meglepve. - Kérjük, tedd meg. Legalábbis
addig, amíg bent nem leszünk.
- Hol van Basil?  - kérdezi az egyik lány.  Kaia, azt hiszem - a
legfiatalabb. - Bevallotta?
 - Cat rájött - mondja Griffin. – Olvas az emberekben. Ezért van itt.
Megértés villan fel az arcukon. Mintha éjjelenként néznénk, ahogy
a csillagok előbukkannak.  Ezek az emberek annyira védtelenek,
hogy félelmetes.
- Hol van apa? - kérdezi Griffin.
- Alszik - válaszolja az anyja.  Nerissa őszülő hajú, kövér, anyás
alakja van. Karjai barátságosnak és puhának tűnnek. Ha kislányként
megláttam volna, az ölébe akartam volna mászni.
- És Piers?
- A Gamma Teammel járőrözik. Estére visszatérnek.
Néhány további kérdés után Griffin visszaküldi a nőket a kastély
hűvösébe.  Indulás előtt ügyetlenül pukedliznek az irányomba, azt
hiszem, a tisztelet jeleként.  Egy
mágiahasználónak?  Nekem?  Hivatalosan egy senki vagyok.  Nem
tudják, hogy nekem kellene meghajolni előttük?  Nem tehetek róla,
megrázom a fejemet, amikor eltűnnek a kastélyban.
Griffin felém fordul, szürke szeme fénylik. – Mi az?
A szívem megdobban. Ez az első alkalom, hogy két napja valóban
rám nézett vagy hozzám beszélt.  Nem volt hideg, vagy
kellemetlen.  Nem hiszem, hogy ő lenne ilyen gyerekes.  Csak
elfoglalta magát más emberekkel és dolgokkal, így nekem nem
maradt hely.
A pulzusom rendellenesen gyors, mikor válaszolok: -
Egyértelműen te irányítasz, függetlenül attól, hogy ki az Alfa.  És
még dolgozniuk kell a pukedlin - és hogy ki előtt teszik. Az emberek
nevetni fognak, amikor meglátják, hogy így bukdácsolnak.
- Kit érdekel az emberek véleménye?
- Téged kell, hogy érdekeljen.  Mihelyt a második ember nevet
rajtad, vége. Felvállaltátok ezt, most mindannyian el kell játszanotok
a szerepeteket.  Hibátlanul.  Vagy ... - torkot elvágó mozdulatot
teszek.
- Meg tudod tanítani nekik az udvari illemszabályokat?
- Komolyan? Most el kell játszanom az nevelőnőt?
- Megteszed? -  ismétli meg egyenletesen.
Hezitálok.  A személyes hercegnő edzővé válás előnyömre
válhat. – Megvan az ára.
 Griffin hangja megkeményedik. – Mi az ára?
- Ha fisai vagy tarvai uralkodó jön ide, rejtve maradok.  Ugyanez
érvényes a legfontosabb tanácsadóik esetében is.
- Láthatatlanul elrejtve? Vagy a szobádban rejtve?
Úgy nézek rá, mintha a kiesett volna egy kereke.  - Láthatatlanul
elrejtve.  Nem túl hasznos a hazugságok felderítésében, ha nem
hallom őket.
Egy pillanatig tanulmányoz, mintha értékelné a motivációimat,
majd egyetért.
Huh. Az könnyű volt. - Ez ígéret?
Bólint. - Ez egy ígéret.
A lemenő napfényben szürke szeme sötétebb, lágyabb, de mégis
mágnesként vonz. Elszakítom róla a tekintetemet, mielőtt engednék
mindenféle nevetséges késztetésnek, például kedves lennék vele.  -
Elmehetek fürödni? Le kell mosnom a barlangot.
Nem a porra gondolok, és ezt Griffin is tudja.  Arckifejezése egy
pillanat alatt megdermed, és a gyomromban szétterjedő, fura érzés
sajnálkozásnak tűnik.
A laktanya mögötti istállóba visszük a lovakat, majd egy második,
kisebb udvaron haladunk át.  - Használhatod a királyi fürdőt.  -
Griffin egy íves bejárat felé mutat, hangja elviselhetetlenül semleges.
Átvizsgálom az épületeket.  - Hol van a női medence?  A
kaszárnyából kiözönlő katonák negyede nő volt.  Szokatlan, de nem
példa nélküli.
Balra mutat.  - Zsúfolt lesz.  A seregben több mint száz nő
van. Nagyobb kényelmed lesz a királyi fürdőben.
Igaz, de a családja személyes tere megosztásának gondolata túl
kínos.
- Cat? – szólít Flynn.
Megfordulok, ő pedig megragad, nagy karjaival megropogtatja a
bordáimat.
- Áú! Te nagy mamlasz! Mit csinálsz?
Kato elkapja a bokámat és fellendíti őket. Carver egy meneteléshez
való dallamot fütyörészve vezet minket az úton, és elindulnak a
királyi fürdő felé, Griffin mögöttük.
 - Mi történik? -  Szitkozódom, tehetetlenül kuncogok.  Nos, nem
éppen tehetetlenül az összes eltárolt tűzmágiával, de senkit sem
akarok megsebesíteni vagy megölni.
- Beavatás - mondja Griffin szűkszavúan.  - Ne fáradj a
küzdelemmel.
Tíz másodperccel később Kato és Flynn beledobnak a vízbe,
csizmástul és mindenestül. Füstölögve lesüllyedek a medence aljára,
és ott maradok, amíg a tüdőm majdnem kiszakad, és figyelem,
ahogy az önelégült tekintetek az aggodalom jeleit mutatják.
- Istenek, Cat!  - mondja Kato, amikor végre felszínre jövök.  - Te
vagy az utolsó ember, akiről azt hinném, hogy megfulladna.
Óriási adag vizet köptem rá. Kato poros alkarjával letörli az arcát,
így sárcsíkos marad, én pedig nem tudok nem nevetni, amikor
hatalmas vigyorral néz rám a bajusz és a zord külső mögött.
- Ne tartson sokáig.  Mi következünk - mondja Griffin pattogó
hangon.
- Legalább nem vetkőztetek meztelenre, és nem ugrottatok be
mellém - viccelek.
Kato kuncog. - Talán legközelebb.
- Kifelé! - ugat Griffin.
- Elhagytad valahol a humorérzékedet?  - kérdezem, miközben
taposom a vizet, és megpróbálom levenni a csizmámat.
A gránit szeme rám villan. - A barlangban maradhatott.
***
Lakhatok a kastélyban vagy a kaszárnyában.  Én a kaszárnyát
választom, de ahelyett, hogy a női szárnyban lennék elhelyezve,
megkapom a helyiséget Kato és Flynn között.  Gondolom, Griffin
nem blöffölt abban, hogy mindenki rajtam tartja a szemét.
Griffin a kastélyban lakik, és amikor elhelyezkedem az új
szobámban, idegesítően lehangoltnak érzem magam.  Már
megszoktam a biztos jelenlétét, azt, hogy hallom, ahogy a sötétben
lélegzik. Hiányozni fog az éjszakai alvás.
Egyedül és unatkozva szundítok egyet, mert lehetetlen ellenállni
az ágynak. Később megérkezik Griffin, megfürödve, borotválkozva,
és feltűnőbbnek látszik a sokkal finomabb ruhában, mint amilyennek
korábban láttam.  Tájékoztat, hogy a kastélyban vacsorázom, majd
biztos kézzel a hátam alsó részén terelget át az udvaron, és
megbökdös, amikor a hivatalos ebédlő bejáratánál megmakacsolom
magam.
- Nem vagyok elég jól öltözve - motyogom, és megvetem a
sarkaimat.
Végignéz rajtam. - Nekem elég jól öltözöttnek látszol. Sokkal több
bőrre emlékszem, amikor nem voltál.
A pír azonnal megjelenik az arcomon, és ugrató csillogást vált ki a
szemében. Amint visszatért, rájövök, mennyire hiányzott.
- És van itt néhány szeplő - teszi hozzá, ujjbegyével felfelé simítva
a bordáimon, és veszélyesen közeledve a mellem halmaihoz.
Hőhullám csap meg, és elrántom magam a kezétől.  – A sintai
uralkodókkal készülök vacsorázni.  Nem mintha komolyan venném
valamelyikőtöket is, de létezik egy hagyomány.
Vállat von. – Én is nadrágot viselek.
- A nők is?
Arckifejezése lemondóvá válik. - Holnap elviszlek vásárolni.
- Magam is elmehetek vásárolni.  Korábban jártam már Sinta
Cityben.
Megrázza a fejét. - Nem hagyod el nélkülem a várat.
- Más dolgod van. Küldd el velem Katot. Vagy Flynnt.
- Nem.
- Hogy érted, hogy nem?
Lemondottból harciassá válik egy szívverés alatt. - Szükséged van
rá, hogy elmondjam ...
- Nem lesz szükség a jelnyelvre - szakítom félbe.  Elégedetlenül
kiegyenesítem a vállam, és felemelem az állam.  Megmutatom
ezeknek az embereknek, hogy miként kell pukedlizni, még akkor is,
ha vizes csizmát és véres nadrágot viselek. Szó szerint. Vér van rajta,
és nem tudom kimosni, bármennyire is súrolom.  Legalább nem az
enyém.
Csak egy lépést teszek előre, hogy visszaránduljak.
- Van valami, amit a férfiaknak tudniuk kell az udvari
illemtanról? Amit nekem tudnom kell?
Fújtatok.  - A férfiak csak hevesen körül néznek, összeráncolják a
szemöldöküket és megfeszítik az izmaikat. Nagyon igazságtalan.
 Griffin kuncogva emeli fel a kezét.  Megriadok - a régi szokások
nehezen változnak -, ő a homlokát ráncolja reakciómra.  Kezét
végigsimítja a hajfonatomon, bőrkeményedései a hajszálakon
akadoznak.  Ujjbegyei a nyakam oldalát súrolják, érdességüktől
pedig megborzongok.
- Abba kellene hagynod az ellenállást - mormolja.
Nyelek, harcolva a vágy ellen, hogy ellépjek.  Vagy lépjen
közelebb. Istenek! Mi a baj velem? Alig ismerem fel a saját hangomat,
amikor megszólalok. - Miért?
Lehajol, hogy a fülembe súgjon.  - Mert nem akarod.  - Kezét a
derekamra csúsztatja, ajkai pedig puhán és melegen súrolja az
arcomat.
Megdermedek, zavaróan tisztában vagyok azzal, hogy a testem
hogyan próbál közelebb kerülni az övéhez. Amikor felemeli a fejét,
szürke szeme viharosak és tele van olyan dolgokkal, amikkel nekem
nem lehet, sőt gondolnom sem szabad.  Zakatolni kezd a szívem, a
vad, rendszertelen dübörgés elakasztja a lélegzetemet.  Hátrébb
lépek, motyogok valamit az arrogáns hadvezérekről, és megigazítom
a ruháimat, amelyek kezdetben egyenesen álltak.  Az önelégültnek
látszó Griffin felém nyújtja a karját.  Figyelmen kívül hagyom, és
előtte lépek be a szobába, megszegve az etikettet, csak hogy
eltávolodjak tőle.
Még mindig forró és kipirult vagyok, amikor lesüllyedek egy
udvari pukedlibe. Kevésbé szép így, hogy nem omlik le körülöttem a
ruha, de meg kell tenni.  Tartom a pózt.  És tartom.  A combom égni
kezd.  - Alfa Sintának kellene ilyenkor azt mondani nekem, hogy
keljek fel! - sziszegem Griffinnek.
- Egeria! - Valamit mímel, amit a szemem sarkából látok.
- Cat! - kiáltja. - Kérlek, állj fel.
Megteszem, elnyomva a megkönnyebbült nyögést.
- Ez nagyon csinos volt. - Kaia sugárzik, tapsol.  Határozottan ő a
legfiatalabb.  Olyan lelkes és teljesen képzetlen.  - Meg tudsz rá
tanítani?
Griffin az egyik laza fürtjét gyengéden megrántja, mielőtt egy
bonyolult szövésű pokolfű-koronát venne elő az oldalán lévő bőr
táskából.  Kaia elragadtatottnak tűnik, és furcsa döbbenet jár át,
amikor rájövök, hogy biztosan neki készítette. - Ez Cat munkájának
a része - mondja, és eltúlzott gondossággal és összpontosítva helyezi
a diadámot a húga fejére. - Mindenkit megtanít az udvari illemtanra,
főleg titeket, hölgyeim.
Egeria melegen mosolyog.  - Hol tanultad meg az udvari
illemszabályokat, Cat?
- A Fisa kastélyban.
- Mit csináltál ott? -  Őszintén érdeklődik és ez kissé félelmetesen
hangzik.
- Leginkább kínoztak - válaszolom. – Rengeteg volt a móka.
Mindenki tátog, közben átnézek Piersre és Anatole-ra. Istenek! Azt
hittem, Nerissa öreg.  Griffin apja úgy néz ki, mintha fel sem tudna
állni.  Piers hasonlít Griffinre, kivéve, ha nem olyan keménykötésű
vagy viharvert, és az ujjain festékfoltok vannak, annak ellenére, hogy
ma kint járőrözött.
- Megkínoztak!  - Jocasta végül megtöri a csendet.  - Milyen
szörnyű! - Korban közel áll hozzám. Mint minden testvérnek, neki is
sötét haja van.  Befonva és feltűzve.  A ragyogó égszínkék szemei
különböznek a család többi tagjának változó szürke árnyalataitól.
- Soha nem történt veled ilyen?  - Kérdezem, mintha a kínzás
ugyanolyan gyakori lenne, mint a báránypörkölt.
Álla leesik, mielőtt újra becsattan.  - Griffin soha nem engedte,
hogy megkínozzanak minket.
Valami szorít a mellkasomban.  Kíváncsi vagyok, milyen lehet
érezni ezt a biztonságot.
- Kérlek, ülj le. -  Egeria egy széket mutat Griffin és Piers között,
engem mindenki fölé sorol, kivéve Griffint és magát. Nem mondok
semmit. Griffin még mindig áll, és kihúzza nekem a széket.
A hagyományos törzsi ruhákba öltözött szolgák töltött
szőlőlevéllel, kövér zöld olajbogyóval és mázas galambmellekkel
kezdik el halmozni a tányéromat.  Megállítom őket.  Az etikettórák
most kezdődnek - mindenki számára.  - Először az Alfa Sintát
szolgálják ki, majd a Bétát és így tovább. Én az utolsó vagyok.
- De te a vendégünk vagy! - tiltakozik Egeria.
Majdnem felhorkanok. - Ezt itt így hívjuk?
- Hát nem? - Egeria láthatólag zavartan néz Griffinre.
Ő
 Ő vállat von, én pedig összeszorítom a fogamat.  - Te vagy az
uralkodó - mondom. - Te vagy az első.
- Nem gondolom, hogy a királyi lét megváltoztatja a vendéglátás
szabályait - horkan fel Egeria.
Reménytelen.  Mind reménytelenek.  - Így csinálják a dolgokat a
törzsek? - Eszembe jut, hogy életmódjukról én is annyit tudok, mint
ők az enyémről.
Egeria tágra nyílt szemmel bólint.
Felsóhajtok.  - Már minden mást felráztatok.  Eggyel több vagy
kevesebb?  - Ezenkívül az az ötlet, hogy az utolsó rangúakat
szolgálják ki, és még abban sem vagyok biztos, hogy a szülőket hova
lehet beilleszteni. Általában elsők vagy halottak.
Egeria int és utasítja a szolgákat a folytatásra.
- Mi mást ráztak még fel a gyermekeim?
A kérdés Anatole-tól származik. Meg vagyok lepve, hogy a hangja
nem olyan bizonytalan, mint a többi része.  Nagy ember, bozontos,
fehér hajjal és szőrösen, de a teste, amely valamikor nyilvánvalóan
hatalmas volt, már gyengévé vált.  Az elméje azonban épnek
tűnik.  Határozottan csillog a szeme, látszik, hogy pontosan tudja,
mit rázott fel a családja.
- A hagyományos uralkodó családban az egyik szülő Alfa, amíg
meg nem gyengül és végül megölik, általában a sorban következő,
aki Alfa akar lenni. Szóval, Anatole - hívhatlak Anatole-nak?
Bólint, én pedig folytatom.  - Lehet, hogy Egeria régen megölt
volna álmodban.  De mivel Griffin egyértelműen erősebb és
kíméletlenebb, mint Egeria, valószínűleg Griffin az, aki mind téged,
mind Egeriát megölt volna, hogy átvegye a birodalmat. - A kedves,
kerek nőhöz fordulok Anatole oldalán.  - Nerissa, te csak a hitves
vagy. Nem számítasz.
Griffin anyja felvonja az egyik szemöldökét.  Lassan.  Ezt
valószínűleg másképp is megfogalmazhattam volna.
- Piers, bár valószínűleg képzett harcos, nem kelt bennem olyan
benyomást, mint akinek fontos az uralkodás. - Újra a másik testvérre
pillantok.  Elég fittnek tűnik, de nem tagja Griffin létfontosságú
csapatának, mint Carver, és az ujjain található tintafoltok arra
utalnak, azért él, hogy tanuljon, nem azért, hogy hódítson. - Carver
azonban már elvághatta volna Piers torkát, csak azért, hogy
rangsorban feljebb lépjen.  Akkor Carver és Griffin ellenségek
lennének, és várnák, hogy az egyik vagy a másik támadjon.
A fiatalabb nővérekhez fordulok. - Jocasta és Kaia közel sem elég
brutálisak ahhoz, hogy részt vegyenek ebben, ezért Tarva vagy Fisa
uralkodóival vagy nemeseivel házasodnának össze, hogy olyan
szövetségeket kössenek, amelyek aztán soha nem tartanak be.  A
birodalmak jelenleg nem támadják egymást, de ez nem jelenti azt,
hogy nem is fogják.  A lányok nyomorultak lennének, de
valószínűleg nem halnak meg, ami mindig jó dolog.  Gyermekeik,
ugyanúgy, mint a tieid – söpröm végig a kezem az asztal körül,
jelezve a hat testvért -, folytatják a hatalomért folyó versenyt, és
megpróbálják megölni egymást, amint járni tudnak.  Az uralkodók
óvodai vérfürdőnek hívják. Ezért van ilyen sok gyerekük. Ez olyan,
mintha gonosz kiskutyákat dobálnánk össze, és várnánk, hogy
melyikük éli túl.
Amikor az egész család döbbent csendben bámul rám, gúnyos
köszöntőre emelem a poharamat. - Ilyen a udvari élet!
Anatole palaszínű szeme ragyogóvá válik a humortól.  - Szóval,
Cat - hívhatlak Catnek?
Bólintok, a szám megrándul.
- Szívből örülök, hogy a hagyományok felrázását részesítjük
előnyben egymás megölése helyett.
- Sohase tudhatod.  Griffin talán még megölhet téged álmodban -
viccelődve az ajkamhoz érintem a poharam.
- Megpróbálhatja - mondja Anatole kuncogva, mire majdnem
kiköpöm a boromat.
A szolgák letakarítják az első fogást, és behozzák a következőt,
ismét engem szolgálnak ki először.  Bámulom a vajas
oregánószósszal összefőzött báránypecsenyét apró ropogós pirosra
sütött burgonyával.  Ránézek Griffinre, észreveszem, hogy az
állkapcsom zavarodottan kinyílik, és becsattantom.  Rám kacsint,
mire az asztal alatt felé rúgok.
- Mindenki tudja, hogy a mágiahasználó uralkodók vérszomjasak -
mondja Nerissa.  – Egymás és az embereik között is.  Új példát
mutatunk a birodalmaknak.
 - Sok szerencsét - mondom. Kevésbé gúnyosan mondom ki, mint
terveztem.
- Griffin azt mondja, hogy jós vagy. - Kaia rám mosolyog az asztal
túloldaláról.  Csinos és friss.  Kár, hogy ebbe a katyvaszba hozták.  -
Látod a jövőmet?
Megrázom a fejem.  - Ez nem így működik, legalábbis nálam
nem. Inkább a személyiséget olvasom. Ez segít meghatározni, hogy
kiben lehet megbízni.
- Ez hasznosnak tűnik - mondja Piers, és először látszik
érdeklődőnek.
- Igen, hát ezért rabolt el Griffin. Hasznosnak kell lennem.
Csend.  Egeria megköszörüli a torkát.  - Griffin szerint nagyon
hozzáértő vagy, és a varázslatod hatalmas. Mi másra vagy képes?
Kell valami más?  Saját jobb meggyőződésem ellenére azt
mondom: - Jelen pillanatban tüzet lehelhetek, és mindnyájatokat
ropogósra süthetlek.
Kaia kuncog.
- Azt hiszed, viccelek?
Tovább kuncog.
- Miért csak ebben a pillanatban?  - kérdezi Egeria, talán
ravaszabbul, mint amennyit gondoltam róla.
Megpróbálok bocsánatkérőnek tűnni.  - Nem tudom
megmagyarázni, hacsak a csillagok nem állnak jól, és Zeusz a
feleségévé nem tesz engem.
Griffint majd megfojtja egy harapás bárány.  Carver az öklébe
köhög.  A többiek úgy néz ki, mint akik megpróbálják eldönteni,
hogy komolyan gondolom-e.
- Lehelj nekünk egyet - könyörög Kaia, és felpattan a helyéről.
Megrázom a fejem. - Ez megsértené az etikettet. Nincs tűzfújás az
ebédlőasztalnál.
- Miért éppen Zeusz?  - Jocasta a homlokát ráncolja.  - Olyan…
szeszélyes.
Igen, ahogy én is. - Elfelejtettem enni.  - Felveszem a tányéromról a
legsültebb burgonyát, és összekeverem egy nagy falat báránnyal,
lassan rágva, hogy kiszabaduljak a beszélgetésből.
 Kaia ismét ugrál. Nem lehet tizenötnél több, valószínűleg váratlan
utolsó ajándék az anyja méhéből. Annyira különbözik tőlem ebben a
korban, hogy elbűvölőnek tartom.  - Mutasd meg
nekünk. Kérlek. Sosem találkoztam még valódi varázslattal.
- Valódi varázslat? Van más fajta is?
- Bárcsak lenne mágiám - mondja Jocasta. - Bármit megtehetsz.
Eh ... nem. - Nem tudok repülni - mondom.
Griffin már nem is próbál nem nevetni.  Letettem a kést, mielőtt
megcsúsznék és leszúrnám.  - Van valami hozzáfűzni valód,
nagyságos uram?
- Törekedj a diszkrécióra - suttogja, még mindig nevetve.
A gonosz nézésemet kapja.
Kaia krumplit dob a szájába.  – Előrehaladott korban vagy.  Mit
csináltál egész idő alatt?
Amikor senki sem válaszol, valóban szánalmat keltő kifejezés ül ki
az arcára. - Lehelj nekünk, Cat. Kééérleeeek.
Anatole, Nerissa és Jocasta is könyörögnek.  Egeria úgy néz ki,
hogy minden önuralmát arra használja, hogy ne csatlakozzon a
kórushoz. Piers nem törődhetne az egésszel ennél kevésbé. Befejezte
a vacsoráját, és egyértelműen vissza akar térni a könyvtárba. Jelenleg
tekercset olvas az asztalnál.  Carver vigyorog, mint egy idióta, és
Griffin ... nem nézek rá.
- Valójában nem készültem erre - fedezem.
Griffin közel hajol hozzám, és az egész bal oldalamat felmelegíti. -
Lámpaláz? - dübörög a fülembe.
Nekem? Hahh! Megpöcköltem a csuklómat, és megcsapom az állát,
miközben hátrahúzódik. - Sajnálom. Szúnyog.
A hölgyek levegő után kapkodnak.  Griffin szeme szikrázik, nem
tudom, mitől.
- Az udvari etikett megtanulása egy dolog.  Az, hogy mikor kell
alkalmazni, egy másik - mondja Nerissa egyszerűen.  - Jelenleg ez
csak egy család.
Hogy az alvilágban minősülhetnek csak egy családnak? Körülnézek az
asztalon és szinte felnyögök.  - Olyan spontánok vagytok.  És
ártatlanok.  Az udvari etikett szörnyű.  Nem vagyok benne biztos,
hogy meg akarlak titeket változtatni.
 Griffin felhorkan, mire elkomorodom.
- Kivéve téged. Neked mindenképpen használna a fejlesztés.
- Ártatlan? - kérdezi sötét szemöldökét felívelve.
Forgatom a szemem. - Aligha.
- Spontán?
Vállat vonok, diplomatikusan.
Carver megköszörüli a torkát, sötét szeme nevet. - Mi van velem?
- Javíthatatlan nőcsábász vagy és kelés mindenki hátsóján.
Kaia kitörő örömmel tapsol a kezével.  - Cat csodálatos,
Griffin! Nagyon örülök, hogy rátaláltál.
Könyökömet az asztalra teszem, és a kezembe temetem a
fejem.  Az alvilágba az etikettel.  Senki más nem teszi, én miért is
tenném? - Reménytelenek vagytok! Mindnyájan.
- Miért vagyunk reménytelenek?  - kérdezi Egeria, és a következő
krumpliért nyúl.
- Mert mind olyan kedvesek vagytok. - Biztos vagyok benne, hogy
nem követik el azt a hibát, hogy bóknak veszik.  - A Hatalomváltás
hamarosan bekövetkezik.  Meg fogtok semmisülni.  – Áthatóan
pillantok Griffinre. - Kivéve téged.
- Nem vagyok kedves, vagy nem fogok megsemmisülni? - kérdezi,
lazán beleharapva egy bárányba.  Egyáltalán nem aggódik amiatt,
hogy egy elképzelhetetlenül régi kormányzási rendszert borítottak
fel.  És úgy tűnik, senki sem aggódik amiatt, hogy körülbelül
negyven évente – mostanában esedékes - az alfák és a leendő alfák új
generációja úgy dönt, hogy hadba kell szállniuk egymással, és
közben porig kell égetniük a birodalmat.  Mi a baj ezekkel az
emberekkel? Úgy érzem, mintha a cirkuszban lennék.
Nem, várj - a cirkusz ennél realistább volt.  - Kétlem, hogy te
megsemmisülsz - válaszolom neki.  - Érzéketlen vagy a varázslatra,
és ez szörnyen idegesítő.
- Ez a megfelelő beszéd az ebédlőasztalnál, Cat?  – szid meg
Nerissa.
Rápislogok. Jó istenek!  Nekem már van egy anyám, és ő több is, mint
elég.
Felemelkedek a székemből, hadonászva hátrarúgom.  - Felejtsétek
el az illemtant. Lássuk a tüzet!
 Bíztatnak. A sintai uralkodók szurkolnak.
Hülyeség elvesztegetni az összegyűjtött erőmet, vagy akár
felfedni.  De arrogáns és hivalkodó vagyok, és az önkontroll soha
nem volt az erősségem.  Otis tűzkorbácsa eltűnt.  Még mindig van
bennem egy kis maradék Desma színeiből, egy nagy adag a kiméra
tüzéből, és minden, amit csak fel tudtam szívni Sybaris véréből.
Elválasztom az ereimben szunnyadó mágia áramlatait, és
előhívom, amit akarok.  A kezemben életre kel a kiméra tüzéből
készült golyó. Megfogom a tetejét, és vékony vonalba nyújtom, fel és
kihajlítva.  Ívet képez, amelyet visszafordítok magam felé,
összekapcsolva az eredeti lánggal. Egy gömb.
A kört úgy fordítom, hogy párhuzamos legyen a padlóval,
belépek, majd felhúzom, és addig nyújtom, amíg egy gubóba nem
burkolózom. A lángoló ciklon ropog körülöttem. Perzselő és hangos,
és alig bírom elviselni a meleget.  Az uralkodók engem bámulnak,
meghökkent arcuk imbolyog az égő fal mögött. Emlékeztetnek arra
az elbűvölt közönségre a Dél-sintai utolsó előadáson, és szorítani
kezd a mellkasom. Hiányoznak a barátaim.
- A barátok és a szerelmesek gyengévé tesznek.
- De mi van apával? - Mezítláb vagyok, és egy szakadozott ruhát viselek,
amely alig ér a térdemig. Régen fehér volt. Piszkos vagyok és éhezek, ő pedig
egy fahéjas mézzel lecsöpögtetett fűszeres pogácsát eszik közvetlenül a
ketrecem előtt.
Anya nevet, de a hangjában nincs öröm. Kegyetlen. - Azt hiszed, érdekel,
hogy apád él-e vagy meghal?
Ijedten bámulok rá.  Nem hiszem, hogy érdekli bárkinek az élete vagy
halála. Kivéve talán az enyém.
Magamban eltaposva az emlékeimet, átütöm az égő gubót.  A
robbanás végigszalad a szobán, és megzörgeti az asztalon lévő
edényeket.  Szikrák tükröződnek a mennyezeti freskók fényes
lazuritjáról és aranyáról.  Fontolóra veszem, hogy ordítok, mint
Aetos, de ez valószínűleg nevetséges lenne.  Ehelyett felszabadítok
egy adag sárkányleheletet, és hátul lobogtatom, miközben az
orrcimpám még mindig világít, és narancssárga csíkokat hagy a
levegőben.  Amikor kiegyenesedek, olyan színes, csillogó ködben
vagyok, amit még az istenek sem láttak.
 A család szótlanul mered rám. Még Griffin is meglepettnek tűnik.
A színek elhalványulnak, amikor visszahelyezkedek az asztalhoz,
és azon gondolkodom, mennyi időbe telik, hogy a Desma táncát
követő izzás elfogyjon, miután nem vagyok ott, hogy elnyeljem a
varázslatát.
- Nos - mondja Nerissa -, ez lenyűgöző.
Anatole tapsolni kezd, fülig érő vigyorral, és mindenki tapsolni
kezd. Griffin szeme az arcomra tapad, arckifejezése túl meleg, hogy
nyugodt maradjak.
Az arcom felmelegszik, amikor visszahullok a mellette levő
ülésre.  – Azt gondoltad, hogy nyolc évet töltöttem el úgy a
cirkuszban, hogy nem tanultam meg, hogyan kell fellépni?
Széles szája mosolyra görbül, ami riasztó dolgokat vált ki a
belsőmben.
Egeria izgatottnak tűnik.  - Képességeiddel minden bizonnyal
értékes szövetséges leszel.
A szemöldököm felkúszik.  - Ez vagyok én?  - Folyamatosan
változik. Fogoly. Béta csapat. Vendég. Szövetséges.
Úgy tűnik, hogy Egeria is meglepett. - Mi lennél még?
- Fogoly.
- Nem! Nem szabad ezt gondolnod!
Griffinhez fordulok.  - Szóval szabad vagyok?  Elmehetek, amikor
akarok?
A válla megmerevedik. Az állkapcsa megkeményedik.
Hallgatása elég válasz.  Visszafordulok Egeria felé.  Végül is ő az
Alfa. - Most szeretnék visszatérni a szobámba.
A homlokát ráncolja. - De még nem fejezted be a vacsorát. És még
hátra van desszert.
- Köszönöm a vendéglátást. -  Felemelkedek, térdet hajtok, és
engedély nélkül elmegyek.
Lehet, hogy tudom, hogyan kell fellépni, de azt is, hogyan kell
lelépni.
17. fejezet
Az a tűz mind megizzasztott.  A női fürdőház kicsi, fele akkora,
mint a királyi, de a víz tiszta, és elég késő van ahhoz, hogy majdnem
üres legyen.  Három nő foglalja el a túlsó részt, de a medence többi
része elhagyatott.  Becsúszom a vízbe, gyorsan megmosakodom,
majd beleburkolózom a felháborítóan pompás
törülközőmbe.  Hosszabb ideig maradnék, de a sintai nők
folyamatosan csúnya tekintettel méregetnek.
Mikor megkötöm a fonatom végét, a nők mezítelenül kilépnek a
medencéből, és felém veszik az útjukat.
- Szép ruha - mondja egy magas szőke.
Figyelmen kívül hagyom.  A gúnyos hangnem figyelmen kívül
hagyása nehezebb.
- Te vagy a Béta csapat új tagja? - kérdezi egy másik.
Amikor bólintok, kétkedőnek tűnik.  - Hogyhogy meghívtak
vacsorára?
Mielőtt válaszolni tudnék - vagy nem válaszolnék -, az első szinte
kiköpi: - Nyilvánvalóan széttárja a lábát.
Összehúzom a szemem. Rosszindulata felidegesít.
Az egyik nő a szőke karjára teszi a kezét.  - Griffin meg fogja
unni. Meglátod.
Utálat hullámzik át rajtam.  Egy szoborszerű vonásokkal
rendelkező nőt tanulmányozok, lábai körülbelül nyolc hüvelykkel
hosszabbak, mint az enyém, és hosszú, fényes, napszítta mézszínű
hajú.  Az én hajam rakoncátlan, hullámos és sötét, a cirkusz
elhagyása óta csökkent súlyom ellenére alacsonyabb és kerekebb
vagyok.  Az enyémhez hasonlóan az ő szeme is zöld, de az
árnyalataink nem egyformák.  Az övé sötét, barna pöttyökkel.  Az
enyém keskeny, és színe a varázslat és észak világos, tiszta
zöldje.  Utálom, hogy még össze is hasonlítom magunkat, de úgy
tűnik, nem tudom megállni ... A szokatlan szemem és a tűrhető
kinézetem ellenére hátrányban érzem magam.
Megfordulok, hogy elmenjek, vigasztalva magam azzal a tudattal,
hogy egy lehelettel meg tudnám ölni.
 Megállít egy kérdéssel. - Mi a neved?
Csak félig fordulok vissza. - Cat. És a tiéd?
- Daphne. Figyelj a hátadra, Cat.
- Miért? - kíváncsiskodom.
- Mert figyellek.
Nem tehetek róla. Felnevetek. - Értesítelek, ha félni kezdek.
A szeme egy másodpercre felvillan a haragtól, és kitör.  Reflexből
lebukom, az ütése elvéti a fejemet.  Felemelkedek, és s hasa felső
részét éri el az öklöm.  Felmordul, kifújt levegője melegíti az
arcomat.  Folytatnám, de a többi nő megragadja a szőke karjait, én
pedig nem ütök meg lefogott embereket.
- Figyelj a hátadra, Daphne.  - Egy ujjal végigsimítok az arcán, és
bal szeme sarkától az áll görbületéig egy vékony piros csíkot
hagyok.  A kiméra tüzének legforróbb részét visszafogom, hogy ne
hagyjon heget, de amikor elmosolyodom, nem tartom vissza a
mániákust. - Imádom, ahogy napokig ég a helye.
A másik két nő elsápad, de Daphne csak köpködő őrültnek
tűnik. Az első ellenségem a Sinta kastélyban. Nagyszerű.
- Griffin megbüntet majd ezért.
Olyan magabiztosan hangzik, hogy valami savanyú bugyog fel a
gyomromból. - Nem, nem fog. - Én vagyok a Királycsináló. Ezerszer
fontosabb vagyok neki, mint Daphne, még akkor is, ha nem tárom
szét a lábam. Neki nyilvánvaló, hogy ez a munkája.
Nem vagyok hajlandó ezen gondolkodni, vagy hogy milyen
szörnyű érzést kelt bennem, ahogy az Athéné udvarán haladok át a
kaszárnya felé. Kato és Flynn megjelennek, amint meghallják, hogy
motoszkálok a szobámban.
- Milyen volt a vacsora? - kérdezi Kato.
- Tanulságos.
Vigyorog. - Tetszett a család?
Vállat vonok, nem vagyok hajlandó beismerni, hogy
szórakoztatónak találtam őket.  - Nem tudom, hogy Anatole hány
éves lehet.
Flynn beteszi a csizmáját az ajtónyíláson.  Új tunikát visel,
gesztenyebarna haját pedig egyszerűen hátrafésülte és szépen
megkötötte, megmutatva széles arccsontja és frissen borotvált
állkapcsa tiszta kontúrjait. - Öreg, de éleselméjű. A délnyugat nagy
részét egyesítette, mielőtt átadta volna a gyeplőt Griffinnek.
És Griffin elfoglalta Sintát.  Nem rossz.  - Hogyan maradhattak ilyen
ártatlanok a lányok? Még Egeria is, pedig nem éppen fiatal.
Kato átveti magát az ágyamon, összekulcsolja a kezét a feje
mögött. Az lezser testhelyzet megfeszíti a zubbonyát a mellkasán és
a bicepszén.  Nem tudom nem észrevenni.  Nem érdeklődöm iránta,
de vannak szemeim.  - Mindannyian megvédtük őket - mondja.  -
Talán túlzottan is.
Gyengéd, testvéri hangvétele azonnali irigységet vált ki
belőlem.  Istenek!  Én vagyok a valaha volt legirracionálisabb ember!  -
Tudják kezelni az uralkodói létet?
Kato elhúzza a száját. - Mindenkitől a legjobbat várják. Nem fogják
elhinni, hogy az emberek most kihasználják őket, és ártanak
nekik. Azt hiszik, mindenki potenciális barát.
Megrázom a fejem. - Nem sokáig.
Flynn sértettnek tűnik. - Utálom, hogy kiábrándulnak.
Furcsa módon én is.  - Griffin már megtette.  A lányok boldog,
magas rangú törzsbéli lányok lehettek, kényelmesen és
biztonságosan egy olyan helyen, amit értettek. Most minden más.
- De segíteni fogsz nekik, nem, Cat?  - kérdezi Flynn, tágra nyílt
szemmel és könyörgő hangon.
Basszus.  Tényleg én vagyok az új dajka.  - Miből gondolod, hogy
bármit is tehetek?
Széttárja a kezét. - Te mindent tudsz.
Vigyorgok, és a vállamra hajtom nedves fonatomat. - Ugye?
Kato kobaltos szeme villámlik.  - Gőgös és zsarnoki.  - Kuncog, és
ettől valahogy a két sértés bóknak hangzik.
Szeretem hallani a hangjuk mély morajlását, ezért egy darabig
nem rúgom ki őket, pedig kimerült vagyok és alig várom, hogy igazi
ágyban aludjak.  Végre egyedül - és ez egy kicsit sem tetszik -
Morpheus, egy Isten karjaiba kerülök, aki ritkán kedves velem.
Tűk égnek mélyen bele a bőrömbe, szúró fájdalom az
éjszakában. Hirtelen. Perzselő. Függőlegesen felülök, a sötétbe nézek.
Nem látom! Hol van?
A vállam súrol valamit. Megfordulok és elütöm.
 A becsapódás felébreszt, én pedig üvöltök, kezem ökölbe szorítva,
amit épp a falba vertem.  A következő dolog, amit észlelek, hogy
Kato és Flynn berobban az ajtón, és a folyosóról villog a fáklya.
Flynn hozzám fordul, és az ágyhoz szorít.  – Minden rendben
van. Csak mi vagyunk. - Hangja megnyugtatóan monoton. - Nem ott
vagy.
Sikítok.  Nem kapok levegőt.  Már elszoktam tőle.  Most még
rosszabb, hogy nem vagyok hozzászokva!
- Pszt.  - Kato térdre rogy az ágyam mellett, és megsimogatja a
hajam. A keze akkora, hogy beborítja a fejem nagy részét.
Megpróbálom, de nem tudok megnyugodni. Folyamatosan érzem
azt a végső csapást, látva a véget, amit én választottam. Újra és újra
megjelenik a fejemben, és a legrosszabb az, hogy ha változtatni is
tudnék az eredményen, nem hinném, hogy megtenném.
Egy másodperccel később abbahagyja az égetést, és én több energiát szívok
magamba a Jég-síkságból, kicsúsztatom a pengét a párnám alól, és a torkába
merítem. Nem habozom. Túl sok második lehetősége volt már.
Gyorsabb vagyok, pedig ő nagyobb és erősebb.  A szeme tágra nyílik,
ahogy hörögve rám omlik.  Fojtott sikollyal hátratolom, ösztönöm arra
késztet, hogy azonnal lökjem le az ágyról. Görcsöl, rángatózik, nem egészen
ernyed el.
Dörömbölés hallatszik az ajtómon.  Az émelygéssel küzdve kilendítem a
lábam, hogy a matrac szélén ülhessek, hólyagos ujjaim a lepedőkbe
marnak. Nem érzek nagy fájdalmat. Az égési sérülések ellenére lezsibbadok,
és egy a hálószobám padlóján halálosan sérült vérző fiút figyelek, aki csak
egy kicsivel idősebb nálam.
A tekintetünk találkozik, és azt fontolgatom, hogy a pengét egy ördögi
csavarással megfordítom, tudva, hogy ő is ezt szeretné.
Ezzel várok. Habozok, amíg végül meghal.
Fájdalmasan, remegve fekszem vissza a véres ágyneműre, és várok, amíg
Thanos betöri az ajtót, amelyet a bátyám bezárt, és segít eltakarítani a
rendetlenséget.
Most szinte ugyanúgy remegve, mint tizenegy évvel ezelőtt, az
ujjaimra pillantok.  Egy szívverésnyire még mindig bíborszínűnek
tűnnek - halál a tizenkét éves kezeken.
 Amint levegőt tudok venni anélkül, hogy megfulladnék, lelököm
magamról Flynnt.  Nem könnyű, tekintve, hogy hatalmas.  –
Hasznosítod magad?
Felállva Flynn elvigyorodik. - Nem érdekes.
A remegő nevetés, ami belőlem jön, inkább zokogásnak
tűnik. Miért nem voltak olyan testvéreim, mint Kato és Flynn? Olyan
más lett volna az életem.
Felülök, megdörzsölöm az arcom, és kisöpröm a hajam a
szememből.  - Menjetek ki innen.  Hess!  Mielőtt mindenki azt
gondolná, hogy veletek is lefekszem.
Flynn felhúzza a szemöldökét, és ez a homlokát ráncossá teszi.  A
szeme vészjóslóan elkeskenyedik. - Miről beszélsz?
- Nyilvánvaló, hogy a katonanők azt gondolják, úgy kerültem a
Béta csapatba, hogy Griffin személyes kurvája vagyok.
Mindkettőjük arca megmerevedik a döbbenettől, majd Kato ajka
vicsorogva húzódik vissza.  – Ki a küklopsz lánya mondott ilyet?  -
követelőzik.
Hangjában a védelmező düh nagyban hozzájárul ahhoz, hogy
jobban érezzem magam.  - Nem tudom a nevüket -
hazudok. Daphne-t magam fogom elintézni.
- Ha megtudod, tudasd velem - morogja hevesen.
- És mit tehetnél?  - Nem az a fajta hidegvérű gyilkos.  Anya
kiszámított erőfeszítései ellenére még én sem vagyok hidegvérű
gyilkos típus.
Kato elfintorodik, kék szeme elborult és kemény.  - Nem
tudom. Valamit.
Nevetek, a hangja elűzi a múltat.
- Én tudom - mondja Flynn, jobb kezét a bal tenyerébe veri, és
nagyon gonosznak tűnik.
Forgatom a szemem.  Egy pillanatig sem hiszem, hogy
bármelyikük bántana egy nőt néhány sértés miatt. - Ez semmi, nem
olyan, amivel ne tudnék megbirkózni.  Megöltem egy sárkányt,
emlékeztek?
- Cerberus ölte meg a sárkányt - helyesbít Flynn.
- De nekem volt Cerberusom.  Az eredmény szempontjából
mindegy.
 Megrázza a fejét, gesztenyebarna haja megint laza és vad.  -
Összehasonlítod a szőlőt és az olajbogyót.  Úgy tűnik hasonlítanak
egymásra, de valójában nem.
Felhorkanok.  - Köszönöm, ó, bölcs ember.  Izgatottan várom a
következő leckét.
- Na arra fogadnék. -  Flynn felborzolja a hajam.  - Most aludj
jobban.
Kato megveregeti a fejem.
- Nem vagyok rühös kutya! - motyogom, és a kezére csapok.
Miután eltűntek, ablaktalan szobámban meggyújtok egy lámpát,
és a falon pislákoló árnyékokat bámulom, nem hajlandó újra
lehunyni a szemem.
***
Fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem másnap reggel
magammal, de unatkozom és éhes vagyok, ezért az ebédlő felé
veszem az irányt, amint meghallom a kaszárnya nyüzsgését,
körülnézek Kato és Flynn után.  Integetnek, én pedig leülök
hozzájuk, egy tányér gyümölcs és egy vajas tekercs a kezemben.
Kato kibont egy szalvétát, és egy fűszeres süteményt nyújt át
nekem.  – A szakács kedvel engem - mondja, és lesöpri az ujjaira
tapadt morzsákat.
Fogadok, hogy azt teszi.  Azonnal elindul a nyálelválasztásom.  -
Ezeket szeretem!
Kato elvigyorodik, és az étkezőben lévő nők többsége abbahagyja
a beszélgetést és felsóhajt.  - Minden reggelre egyet a Béta csapat
számára - mondja, és nincs teljesen tisztában a környező asztalokra
gyakorolt hatásával.
Felnyögök, figyelmen kívül hagyva az utamba kerülő gyűlölködő
tekinteteket, csak azért, mert mellette ülök.  - Nem lehet. Nem férek
bele a nadrágomba.
- Abba a bőrbe a cirkuszból? - kuncog Flynn. - Griffin nem tudta
levenni a szemét a fenekedről.
Majd megfulladok a maradék fűszeres süteménytől, és Flynn a
hátamra csap.  - Mit csinálunk ma?  - krákogok, arcom képtelenül
forró.
 Kato vállat vont, hátradőlve a székén.  Női szempárok követik
minden mozdulatát.  - Griffin és Carver elfoglalt lesz azzal, hogy
átvegyék, ami addig történt, amíg távol voltunk, illetve az esetleges
üzeneteket. Kétlem, hogy ma látjuk őket.
Nevetséges és meglehetősen rémisztő csalódottság kínoz. Tényleg
azt vártam, hogy lássam, hogy egy bizonyos hadvezér uralkodóvá
váljon?
- Gyakorolhatnánk a késdobálást - javasolja Flynn.
Bólintok. - Az istenek tudják, hogy mennyire szükségetek van erre
a gyakorlatra.  És én mindig a késsel a kezemben vagyok a
legboldogabb.
Csendes beszélgetéssel fejezzük be a reggelit, majd
megállapodunk abban, hogy egy órán belül találkozunk az Athéné
szobor előtt.  Visszaérve a szobámba szétválogatom a kevéske
holmimat, és elteszem őket.  Nem sok minden maradt a vér és tűz
között.  Éppen belecsúsztatom késeimet a meglehetősen
elszenesedett övembe, amikor kopognak az ajtó.  Kihúzok egy
pengét, mielőtt kinyitnám.
Jocasta rám néz, majd a késemre. Beleszúrom az övembe, ő pedig
kinyújtja a karját, és hatalmas halom ruhát nyújt felém. - Griffin azt
mondta, megígérte, hogy elkísér bevásárolni, de tudom, hogy nem
lesz rá ideje. Ezek a kastélyban voltak. Szerintem nagyjából akkorák,
mint te.
Figyelmességétől meglepve szélesebbre tárom az ajtót.  -
Köszönöm.
- A szobád nagyon kicsi - mondja a nő, és belép.  - A kastélyban
kellene laknod.
- Nem hívtak meg - hazudok.
Rám pillant. - Most hívtalak meg.
Az Epszilon Sinta nem jogosult arra, hogy meghívja az embereket
a kastélyba, inkább kedves volt, és előveszem a jó modoromat, amit
belém vertek. - Inkább nem, de köszönöm az ajánlatot.
Vállat von, a mozdulat könnyű és természetesen kecses.  - Még
egyszer megkérdezem. Talán meggondolod magad.
Valami a kifejezésmódjából Griffinre emlékeztet.  Jocasta
ártalmatlannak tűnik, és finomabb, de úgy érzem, ugyanolyan
makacs, mint a testvére.
- Lássuk, mi illik rád - mondja a nő, és átválogatja a ruhákat.
A következő fél órát azzal töltöm, hogy olyan ruhákat próbálok,
amelyeket személyre szabottan készítettek az uralkodóknak. Jocasta
őszinte véleményt mond mindegyikről, én pedig kényelmetlenül
érzem magam, mintha Eleni velünk lenne a szobában, egy szellem,
akinek már nincs helye az életemben. Négy ruhát találtunk a végén,
amelyek illenek rám, és még néhányat, amit egyszerűen meg lehet
kurtítani.  Mindegyik hasonló szabású, mély nyakkivágással, húzott
derékkal és hosszú, hömpölygő szoknyával, ami a bokám körül
lebeg. Néhányuk geometrikus mintázata eléri a szegélyeket, vagy az
arany zsinórozás keresztezi az elülső részt a mellrésztől a csípőig. Az
összes ruhán vékony aranyláncok vannak, amelyek a vállnál vagy a
nyak mögött csatolódnak hozzá.
Lenézek, és a szoknyámat lengetem. A fehér és az elefántcsont jól
áll az arcszínemhez, de én inkább a merész színeket részesítem
előnyben, és a hiúságom miatt ez a tengerzöld ruha tetszik nekem a
legjobban.  Ez jól megy a szememhez.  Az anyaga puha és könnyű,
kihangsúlyozza az alakomat.  Évek óta nem voltam ilyen finom
ruhában, és nem tudom megmondani, hogy borzongás, ahogy
csiklandozza a lábamat, az örömből vagy nyugtalanságból ered.
- Ez tökéletesen áll - mondja Jocasta, és ez visszhangozza
gondolataimat. - Ma este ezt viseld.
- Ma este?
- Vacsorára.
- Nem kell így kiöltöznöm az ebédlőbe.
- De nálunk vacsorázol.
A gyomrom összeszorul a gondolatra, hogy láthatom Griffint,
főleg így felöltözve. - Miért?
Furcsán néz rám. - Mert azt akarjuk.
- A Béta csapat nem eszik az uralkodókkal.
Jocasta felnevet.  A hang könnyű és tele van örömmel.  Kíváncsi
vagyok, milyen lenne a nevetésem, ha olyan életem lett volna, mint
az övé. - A Béta csapat fele uralkodó. Ezenkívül te nem csak a Béta
csapat vagy.
 Ahh.  Mi?  - Hogy érted? -  Hangszínemet egyenletesen és
könnyeden tartom.  Nem tükrözi az évek óta tartó
elővigyázatosságot.
Jocasta egy zöld szalagot húz ki az ágyamon lévő divatkellék
halomból. Egyezik a ruhával. - Griffin tíz évvel idősebb nálam. Egész
életemben azt láttam, hogy a nők őt figyelik, őt akarják. - A kezembe
nyomja a szalagot. - Úgy néz rád, ahogy ők néznek rá.
Az adrenalin épp annyira áraszt el, amíg úgy nem érzem, hogy a
szívem fel fog robbanni.
- Eljössz vacsorára - mondja határozottan, azúrkék szeme az
enyémre szegeződik.
Megrázom a fejem, küzdve a növekvő pánikérzettel.  - Soha nem
fog megtörténni.
Összegyűjtötte az elvetett ruhákat, azokat, amelyek nem illettek
rám. – A vacsora vagy Griffin?
- Griffin. Majd túlteszi magát rajta.
Úgy mosolyog rám, mintha sajnálna. - Nagyon kitartó.
- Én meg makacs vagyok.
- Ő is makacs.
Nyelek egyet, és azt gondolom, hogy most egy kicsit sajnáltatom
magamat.  - Elrabolt.  Megfenyegette a barátaimat.  Varázskötéllel
kötött magához. Egyedül még pisilni sem engedett. Szörnyű.
- Majd túlteszed magad rajta. - Jocasta vidáman olvassa vissza rám
a saját szavaimat. - Viszlát a vacsoránál.
Bámulom, amikor elmegy.  Furcsa, hogy nem az enyém volt az
utolsó szó.
***
Elrejtőzünk a fák között, és késeket dobálunk, amíg fel nem töri a
kezünk. Flynn és Kato egyre gyakrabban találják el a célt. Egyáltalán
nem hibázom, ami arrogánssá és vidámmá tesz, és ők keresik a
módját, hogy legyűrhessenek. A birkózással sikerül is.
- Istenek!  Mivel etettek téged délen?  Minotaurusz hússal?  -
Nyögve rúgom le magamról Flynnt.
Vigyorog, fürgén talpra ugrik. - Újabb menet?
Megrázom a fejem, visszautasítva az újabb összecsapást.  - Miért
nem edzünk a többiekkel?  - A kaszárnyából mindenki más Athéné
udvarának lángoló forróságában van Piersszel, és hagyományos
gyakorlatokon vesznek részt.
Kato rám kacsint. - Mert mi jobbak vagyunk.
- Igaz. - Az égre pillantok.
Kato hunyorog velem. - Mit keresünk?
- Villámokat. Büntetés az elsöprő arroganciánkért.
- Gondolod, hogy az istenek hallanak téged?  - kérdezi, és
megvakarja szőke borostás állát.
Megvonom a vállam. - Gondolod, hogy nem?
- Biztos, hogy hallanak - mondja Flynn.
- Az egyik. - Talán kettő. Esetleg három ...
- Na gyere. - Nagy kezét a könyököm köré fonva Flynn megrántja
a karom. - Fussunk, hogy holnap is megehesd a fűszeres pogácsát.
Hosszú utat megtéve kocogunk vissza a kaszárnyába, majd külön
utakon járunk.  Egy almával meglátogatom Panotiit, és megosztom
vele, Kato, Flynn és kihagytuk az ebédet, míg kint voltunk az
erdőben.  Addig kefélem Panotii-t, amíg a gesztenye szőre nem
ragyog, majd egy hordóra ülök, megsimogatom egyik hatalmas fülét
és füstölgök a vacsorán.
Újra használom a női fürdőházat, és észreveszem Daphnét és két
barátját, akik gonosz szemmel néznek rám.  Az arcán még mindig
vörös és lobos az égési sérülés.  Fogalmam sincs, hogy zavarta-e
emiatt Griffint, vagy egyáltalán látta-e őt.  Vagy mennyit láthatott
belőle.
A gyomrom összeszorul, ha a képzeletemben együtt látom
őket. Jól ismerem magam, és sorolhatnám a saját hibáimat, amíg meg
nem fulladok.  Nem tettem túl magam a féltékenységen, az
ellenszenven vagy a teljesen logikátlan viselkedésen, és Daphne
látványa segít dönteni - elmegyek vacsorázni a kastélyba.
Visszamegyek a szobámba, a zöld ruhába öltözök, és gondolatban
megköszönöm Jocastának, hogy bedugott egy pár magas sarkú
szandált az ágyam alá. Szobalány nélkül nem tudok semmit kezdeni
a hajammal, ezért új szintre emelem az egyszerűséget, és egyszerű
szalaggal a tarkómnál megkötöm.  Valószínűleg Kaia korúnak
látszom, de nem igazán érdekel.
 Finom szandál.  Hosszú, leomló ruha.  Arany vállcsatok.  Zöld
szalag.
Ennek komfortosnak kell lennie. Ismerősnek. Ehelyett úgy érzem,
hogy a múlt kúszik felém anélkül, hogy választási lehetőséget adna
nekem.
A szorongás zakatol a gyomromban, amikor bekopogok Flynn
ajtaján. Kato vele van. Kártyáznak, és okos dolog, hogy nem hívtak
meg.
A vállamat kihúzva azt kérdezem: - Jól nézek ki? Nincs tükröm.
Lelkesen fütyülnek, én pedig nem tehetek róla, hogy elpirulok.
- Csinos, mint egy virágcsokor.  Fordulj meg nekünk - mondja
Flynn.
Forgok, és fülledt pillantást vetek feléjük a vállam felett.
- Gyere ülj a térdemre - mondja Kato, és megveregeti a combját. –
Így jobban megvizsgálhatom.
Nevetek. - Nem esek el ezért.
Griffin bújik be a szobába, kitölti az egész ajtót. - Mit keresel itt? –
Végignéz rajtam, hangjában az elégedetlenség és a vád keveréke.
Forróság áraszt el a látványára.  De az ingerültség felülírja.  - Tíz
másodperccel ezelőtt jól éreztem magam. Most bosszankodom.
- Válaszolj a kérdésre - mormogja.
A kezeim a csípőmre teszem. - Vad orgiát rendezünk.  Téged nem
hívtak meg.
A szeme veszélyesen összeszűkül.  Megfordul, hogy elmenjen, és
tudom, hogy követnem kellene.
- Várj! - sírok gúnyosan. - Hol vannak az alsóneműim?
- Istenek, Cat! - Flynn láthatóan elsápad.
Kato felnevet.
Griffin visszafordul hozzám.  Nagy keze határozott szorítással a
tarkómon landol, és őrjöngő éberség rázkódik végig a
gerincemen. Megvetem a lábam, amikor húzni kezd, de kifelé menet
megragadja az ajtókeret mindkét oldalát, alattomosan.
- Látjátok, mit kell kibírnom? - kérdezem.
Flynn és Kato jelentőségteljesen egymásra néznek, mielőtt
visszatérnének a kártyához.
 - Nem segítetek! -  Káromkodok, amikor Griffin visszahúz a
szobámba, és betaszít.
- Mi van a vacsorával? - kérdezem a nyakamat dörzsölve.
Becsukja az ajtót, és utánamnyúl, fejem két oldalán izmos karjával
ketrecbe zár. - Jocasta azt mondta, nem biztos benne, hogy eljössz.
Megtolom a vállát, aminek semmi eredménye. - Nem így öltöztem
volna az ebédlőbe.
A szeme lefelé pislog, szemrevételezi a megjelenésemet.  - Mit
csináltál náluk?
Kirívó féltékenysége egy hőimpulzust küld végig rajtam, ami egy
teljesen nem megfelelő helyen ér véget a lábaim között.  -
Beszélgettünk. Ők a barátaim.
- A csapatod?
- Igen! Nem ezt akartad?
Olyan kifejezés jelenik meg az arcán, amelyet nem tudok
megfejteni. - Ez azt jelenti, hogy velünk maradsz, ha felszabadítalak
a fogadalmad alól?
A szívem kínosan gyorsan dobog. Nem válaszolok. Nem tudom.
Felém hajol, és hirtelen csak a magasságára, az erejére, az illatára
figyelek.  Lehetetlenül mozdulatlanul tart, félek megmozdulni, mert
tudom, hogy közelebb lépnék.
- Egész nap rád gondoltam - ismeri el durcásan. - Most, hogy így
láttalak ... - Lélegez szétnyílt ajkaim közé, tekintete mohóvá válik,
amikor a mellem közötti szabadon lévő völgyre esik. Amikor kifújja
a levegőt, megborzongok.
A reakcióm azonnali, intenzív.  Néhány dolog bennem majd
meggyullad.  Mások megolvadnak.  Mély, szinte ellenállhatatlan
vonzás majdnem felé ringat.  Rettegek ettől a hatalomtól, amelyet
felettem gyakorol.  Ez arra késztet, hogy elmondjam neki az összes
titkomat, és azt figyeljem, akar-e még engem.
Nyelek, száműzve a gondolatot. - Engedj el.
Griffin parázsló szeme felemelkedik, hogy találkozzon az
enyémmel. - Nem foglak.
Oh.
Jó.
Teljesen.
 Könnyedén lehajolhatnék a hóna alatt.  Helyette megnedvesítem
ajkaimat. Lehetetlenség.
A dübörgő mellkasától meggyulladok. Egy ragadozó. Éhes. Griffin
lehajtja a fejét, amíg a szája a nyakam íve fölé nem ér. Meleg lehelete
lustán simogat a csupasz vállamon, és libabőr halad végig a
karomon.  A várakozás borzongat, vaddá változtatva a
szívverésemet, miközben lassú égés terjed a hasam mélyén, olyan
bágyadtan és mámorosan, mint a forralt bor.
Ajkai megérintik a vállamat, majd lejjebb siklanak, és az érzékeny
bőrt a köntösöm gombolt nyakkivágása mentén simítják
végig.  Pehelykönnyű érintéstől megremegek.  A kezem a falra
tapasztom magam mögött, tenyérrel a hűvös kőnek simulok, hogy
ne érjek hozzá. Mellbimbóim megkeményednek, és a ruhám vékony
anyagához feszülnek.  Valamit halkan és hevesen mormol, majd
kidugja a nyelvét.
Zihálok, meglepődöm és a vágy átcikázik rajtam. Pontosan tudom,
hol nyal meg.  A jobb mellem belső részén magasan van egy
szeplő.  Légzésem felületesre vált, szinte fájdalmas.  Griffin kezei
lecsúsznak a falon, hogy a csípőmre szorítsa, és lehorgonyoznak,
miközben a szája lejjebb mozog, és ajka az egyik mellem rejtett
csúcsát kóstolgatja.
Éles lélegzetet veszek, érzem, hogy mindkét csúcs még jobban
megmerevedik.  A medencémben levő lüktetés visszhangozza a
vágtató pulzusomat. A vér és a szükség lüktetése. Fájnak a kezeim,
hogy megérintsem, belecsúsztassam a hajába, magamhoz szorítva
egy újabb forró, sokkoló érintésre. Nyögés rezeg a torkomban, és az
ajkamba harapok, hogy elfojtsam, ellenkezve az egyre növekvő
nyomással, azzal a nyugtalan igénnyel, hogy testemet az övébe
nyomjam.
Griffin nyelve ismét a szeplőre csúszik, és a térdem majdnem
összecsuklik. Rekedt hangja rezeg a bőrömön. - Hetek óta szerettem
volna megkóstolni.
- Milyen az íze? - A ziháló moraj nem is hasonlít a hangomra.
- Mint egy hópehely a nyelvemen.  Olyan hideg, hogy éget.
- Felemeli a fejét, a tekintete perzsel. - Varázslat íze van. És a tiéd.
 A kezei felemelkednek, hogy megfogják az állkapcsomat.  A
szárnyak kibontakoznak a bordáim alatt, nagyobbak és erősebbek,
mint valaha.
- Ne csókolj meg - suttogom, és a szárnyak tiltakozásul
megfeszülnek.
Hüvelykujjai gyengéd, érdes simogatással siklanak az arcomra,
amitől a mellkasom fájni kezd. - Mondj egy jó okot arra, hogy miért
ne.
Amikor így néz rám, megérint, egyáltalán nem könnyű
gondolkodni.  Nagy részem nem is akar.  De vannak olyan dolgok,
amelyeket én sem hagyhatok figyelmen kívül. - Alfa Fisa. Mindenkit
meg fog ölni, aki az útjába áll.
- Megharcolok vele érted.
- Nem teheted. Meg fogsz halni.
Megrázza a fejét. - Nem engedem, hogy elvegyen tőlem.
Lehunyom a szemem, annyira belefáradtam a
küzdelembe.  Képtelen vagyok megállítani magam, a homlokomat
Griffin kemény mellkasának támasztom.  Karjai körbeérnek, és csak
egy pillanatra hagyom, hogy testem az övéhez simuljon. - Nem érted
- mondom, de a hangomat elfojtja a zubbonya. - Nem engedi, hogy
bárki is elvegyen tőle.
- Nem érted. - Eléggé hátrahúz ahhoz, hogy a szemembe nézzen. -
Az enyém vagy.  Nem a jósnő Cat.  Nem Cat, a
Királycsináló. Egyszerűen csak Cat.
Megborzongok a szavaitól, a hideg és a forró borzongás egyaránt
végigfut rajtam.
- Ez elkerülhetetlen - mondja Griffin halkan. Szürke szeme olyan,
mint a horgony, és lehúzza a szívemet.
Megrázom a fejem. - Nem.
- Nekem teremtettek. Tudom.
Teljes félelemben meredek rá.  Hisz ebben.  Csontjaimban érzem
igazságának nyomasztó súlyát.
- Időre van szükséged.  - Vonakodva hátralép, ismét megnyitva a
teret körülöttem.  - Idővel meglátod.  Egyelőre csak gyere velem.  -
Griffin megfogja a kezem, és nem enged el, amíg az ebédlőbe nem
érünk.  Kihagyom a pukedlit, és leülök a székre, amelyet kihúz
nekem, túl szórakozott vagyok ahhoz, hogy gondolkodjak az
etiketten, főleg, ha itt ez senkit nem érdekel.
- Sápadt vagy - mondja Nerissa, és megpaskolja a kezemet.  -
Minden rendben van?
Bámulom kövér ujjait, ellenállva a késztetésnek, hogy elkapjam a
kezemet. - Jól vagyok. - Körülnézek. - Hol van Anatole?
Hátradől, és aggódva ráncolja a homlokát.  - Rosszul érzi
magát. Fent maradt.
- Miért nem hívsz gyógyítót?
Kínos feszültség tölti be a szobát.  - Problémáink vannak a
gyógyítók együttműködésre bírásával - mondja végül Egeria.
Természetesen.  Mint a legtöbb mágiahasználó, ők is lenézik
mágianélkülieket, gyakran nem hajlandók segíteni rajtuk.  -
Véletlenszerűen válassz ki egyet - javaslom. - Ha nem segít, akaszd
fel a gyógyítót a kastély kapujára.  A következő nem fog
visszautasítani.
Nerissa arca tükrözi megdöbbenését. - Ez kegyetlenség, kedves.
Ez az élet. - Hogyan kezelte törzsetek a másként gondolkodókat?
- Megharcoltak Griffinnel - válaszolja óvatosan.
- Ez működni fog.  - Beleharapok valami levélbe
csomagoltba.  Kecskesajt.  Fúj!  Visszateszem a tányéromra a
maradékot, és arra kényszerítem magam, hogy lenyeljem.  A nők
nyilván megbotránkozva bámulnak rám. Szerintem Piers is.
- Nem pártolom a véletlenszerű gyilkosságokat - mondom kissé
védekezően.  – Kérdezzétek meg először.  De ha egy gyógyító a
sznobságon kívül más megfelelő ok nélkül nem hajlandó
engedelmeskedni ...
- A leckét meg kell tanítani? - támogat Nerissa.
Bólintok.
- Egeria az Alfa - mondja Griffin.  - A megrendelésnek tőle kellett
volna jönnie.
Mindenki Egeria - Alfa Sinta - felé fordul. Lágy szürke szeme tágra
nyílik a felismeréstől, és csak annyit tehetek, hogy megpróbálok nem
öklendezni, főleg a kecskesajt után.
- Azt hiszem, egyelőre folytatjuk a tárgyalásokat - mondja
halkan.  - Egy skathosi gyógyító központ megnyitásával próbálom
ösztönözni őket, hogy velünk együtt dolgozzanak.
- Skathos?  - megrázom a fejem.  - Túl messze van délre.  A
gyógyítók nem akarnak olyan messze élni a Jég-
síkságtól. Gyengébbek, minél messzebbre távolodnak tőle. Nemcsak
gyengébbek és boldogtalanabbak lesznek emiatt, de nem is tudnak
annyi embernek segíteni, mert a varázslatuk nem lesz olyan
erős.  Skathos szörnyű ötlet.  - Egeria dühösen néz, ezért gyorsan
hozzáteszem: - Építsd északabbra a gyógyító központodat.  Ios
működhetne.
- De mi van a déllel? Nem akarjuk, hogy a törzsek azt gondolják,
hogy elhagytuk őket.
Gondolkodva kortyolgatom a boromat.  - Ha Ios működik, akkor
valószínűleg más gyógyítókat is délre fog vonzani, még akkor is, ha
nem preferálják.  A gyógyítók hiúak és éhesek a figyelemre.  Amint
Ios elismerést kap, és a gyógyítói vele együtt, azok, akik eleinte nem
voltak hajlandók segíteni, megpróbálják a nevüket hozzá
csatolni.  Ezen a ponton nagylelkű lehetsz, és odaadhatod nekik a
saját gyógyító központjukat - Skathosban.
Jocasta rám mosolyog. - Ez egy kitűnő terv.
Visszamosolygok. Valójában nem is olyan nehéz.
- Griffin szintén az északi kezdést támogatta - mondja Egeria.  -
Megemlítette Iost is.  Olyan jó csapat vagytok.  Még egyformán is
gondolkodtok.
Forróság árasztja el arcomat, és a szívem úgy kezd el dobogni,
mint egy kentaurcsorda. Nem nézek Griffinre. Nem nézek Griffinre.
- El kellene kezdenem mindkét gyógyító központ építését -
folytatja Egeria, mintha csak úgy mellékesen említette volna a
vacsoraasztalnál Griffin és az én ügyemet.  - Nem akarom
megbántani a délieket.
Igyekszem összpontosítani, ami nagyon nehéz, amikor a
mellettem lévő férfi az egész testemet izgalomban tartja.  - Ezután
gyorsabban építkezz Iosban, és először azt hozd létre.  Úgyis
gyorsabban megy. Minden hatékonyabb közelebb a mágiához.
- Beleértve téged is? - kérdezi Griffin.
- Én mindenhol hatékony vagyok.

É
 - És szerény is, mint általában - mondja Carver, és az irányomba
billenti a teli poharát. Majd ivás nélkül leteszi.
Elismerően hajtom meg a fejem. - Örülök, hogy újra találkozunk,
Carver. A léted teljesen kiment a fejemből.
Kaia majd megfúl valamitől, valószínűleg a kecskesajttól.
Carver elvigyorodik. - Holnap emlékeztetlek, amikor kardharcban
elfenekellek.
- Elfenekelsz?  Kétlem, hogy te immúnis vagy a mágiára, mint a
bátyád. A tenyeremben életre kel kiméra tüzéből egy golyó.
- Cat! - mondja élesen Nerissa. - Viselkedj, kérlek. És ne fenyegesd
Carvert az ebédlőasztalnál.
- Először ő mondta azt, hogy „elfenekel”!
- Te vagy a hölgy. Fölé kell emelkedned.
- Ez nem igazságos - mondom, és gyanúsan úgy hangzik, mint
négyéves lennék.
Nerissa úgy néz rám, mintha azóta szidna, amikor még járni sem
tudtam. - Ki mondta, hogy az élet igazságos?
Helyes megállapítás.  Mogorván visszanyelem a lángokat.  És amint
elfordítja Nerissa a tekintetét, Carverre nézek és azt tátogom holnap.
Griffin mindent megtesz, hogy ne nevessen - kudarcot vall -, én
pedig az asztal alatt megrúgom.
Kaia felpattan a helyén. - Mesélj Fisa elveszett hercegnőjéről.
Most kezdtük a főételt, és majdnem kiköptem a
muszakámat.  Lenyelem és megköszörülöm a torkomat.  - Nincs sok
mondanivalóm. Elment, és ha nem találják meg, vagy nem ölik meg,
a jelenlegi Alfa utáni fisai uralkodó mindig megkérdőjelezhető lesz.
- De hogyan tűnhetett el? - kérdezi Kaia.
Megvonom a vállam. - Talán a Jég-síkságra ment.
- Akkor nem az a valószínű, hogy már meghalt? - kérdezi Piers.
- Nem mindenki hal meg, aki a Jég-síkságra megy.  Van egy
barátom, Aetos, aki életben maradt ott.
- Mehetett volna az Orákulum-tóhoz is - mondja Griffin.
A szívem a bordáimba rugdos még akkor is, amikor a fejemet
rázom. - Nem hiszem.
- Miért nem? Egy orákulum segíthet a szökésben.
- Ez azt feltételezi, hogy segítségre van szüksége.
 Komoran forgatja a bort a poharában. - Nem mindenkinek?
- Neked?  - A kérdés elhangzik, mielőtt rájövök, hogy csapdába
ejtettem magam.
- Igen. -  Griffin szembe néz velem, egyetlen halkan kimondott
szava mélyen belém vésődik.  De a szükségesnél többet látok a
szemében.  Látom a vágyat, a törődést és a birtoklást, és egy csomó
olyan dolgot, amellyel nem vagyok hajlandó foglalkozni.
Lenyelem a torkomban keletkező csomót.  - Nekem nem. -  A
tagadás működik. Mindig.
Valahogy.
- Mi van az agyarakkal? - kérdezi. - És óriási kezekkel?
Eh…
- Mi a helyzet az agyarakkal és az óriási kezekkel? - kérdezi Kaia.
- Semmi! - egyszerre mondjuk Carver és én.
- Nos, ez érdekes. - Egeria úgy tekint ránk, hogy látszik, pontosan
olyan lesz, mint az anyja.
- Vacsora után elkezdjük a pukedli órákat - jelentem be.
- Körmönfont - suttogja Griffin a fülembe.
Megfordítom a fejem, hogy csúnyán nézzek rá, olyan közel
találom magamhoz, hogy keveredik a lélegzetünk, és ezt nem tudom
teljesen jól kezelni.
- Kiváló ötlet - mondja Egeria.  – Különösen, hogy hamarosan
érkeznek a nemesek.
Mit? - Mikor?
Keze idegesen rebben a tányér felett.  - Egy hónap múlva.  A
meghívók már kimentek az első birodalmi vacsoránkra.
Okos lépés. Gyors. - Ez egy fontos este lesz.
Egeria és Griffin váltanak egy pillantást. – Valószínűleg ez eldönti,
hogy a sintai mágiahasználók támogatnak-e minket, békén hagynak-
e bennünket, vagy meg akar-e buktatni minket - mondja.
Bólintok.  - Ha valóban változást akarsz, akkor olyan kényes
egyensúlyt kell kialakítanod, amelyet még senki sem
próbált.  Megvan a birodalom mágianélküli szíve, de a
mágiahasználó nemesek továbbra is a vér, és Sinta északi felén lévő
kis hűbérterületükre pumpálják, ahol uralkodnak, akárcsak a
hadurak délen.  Nyerd el a tiszteletüket, és értékes eszközökké
válhatnak.  Legalább szerezd meg a közömbösségüket, ez
megakadályozza őket abban, hogy aktívan megbuktassanak.  Bármi
mást, mert mindannyian kíváncsi lesznek, miért nem ők vannak a
trónon.
- Annyi mindent meg kell tanulni - izgul Egeria.  - Kik ők.  Mit
tehetnek ... És akkor ott az udvari etikett.  Hogyan
köszönjünk. Hogyan hajoljunk meg. Ki beszélhet kivel. Északon és a
mágiahasználók között minden annyira más. - Tágra nyílik a szeme
sápadt arcában, és úgy néz Griffinre, mintha mindenre lenne
válasza. - Mi van, ha nem állunk készen?
- Egy hónap rengeteg idő a felkészülésre - mondja megnyugtatóan.
Megpróbálok kipréselni egy biztató mosolyt.  - Ez igaz.  És alig
várom, hogy bebizonyítsátok nekik, hogy a mágianélküli déli terület
mégsem teljes pogány.  A nemesek fele valószínűleg ott hal meg a
helyszínen agyvérzésben.
Egeria felém fordul, két rózsaszín folt futja be az
arcát. Összeszorul a gyomrom. A támogató verziómon egyértelműen
dolgoznom kell.
- Tanulótekercseket készítek a nemesekről és varázslatukról -
ajánlom fel. - Csak annyit kell tenned, hogy memorizálod őket, és a
fogadásra a te udvari modorod lesz a legjobb a
birodalomban. Ígérem.
Mágia hullámzik végig rajtam a fogadalommal. Griffinre nézek. -
Nagyon sokat fogok lovagolni azon, hogy farkas mosollyal fogadod
a nemeseket.  Tudniuk kell, hogy kitépik a torkukat, ha keresztbe
tesznek neked. - Nem tehetek róla, hogy hozzáteszem: - Nem lesz túl
nehéz. Csak viselkedj úgy, mint máskor.
- Mint ez? – Vérengző mosollyal vigyorog, látszik minden foga.
Forgatom a szemem. - Igen, pontosan így.
Mindenki nevet, és én rájövök, hogy mit tett éppen. Megnyugtatta
az egész családját, amikor a pánik határára kerültek.  Anya élvezte
volna a félelmet és lángra lobbantotta volna a pánik lángját, amíg
mindannyian rémült kecskeként nem szűkölünk.
Egeria felé fordulok.  – Te vagy az Alfa.  Te mindenkit és mindent
uralsz, a legfelsőbb nemestől az utolsó porszemig ebben a
birodalomban. Ne felejtsd el, de mégis őrizd meg ezt a mosolyodat -
az az özvegyeké és árváké. Ez tesz téged különbözővé.
Egeria rám pislog, és automatikusan bólint.
Nerissa a borospohara pereme fölött tanulmányoz.  – Az
őszinteséged üdítő, Cat.  Az élet mindig sokkal egyszerűbb, ha az
emberek azt mondják, amit valójában gondolnak.
A szívverésem kihagyott, mielőtt felgyorsulna.  Biztos vagyok
benne, hogy valami Griffinnel és velem - főleg velem – kapcsolatban
megint terítékre került.
- Mi lesz veled? - kérdezi Griffin.
Egy pillanatig fogalmam sincs miről beszél. - Mi lesz velem?
- Itt fogod olvasni embereket.  - Kezével körbeint.  - Jósnő,
emlékszel?
Majdnem felnevetek. Majdnem. - Szolgaként fogok részt venni.
A szemöldöke felível. - Nem.
- Hogy érted, nem? Nem számít, hogy…
- Jocasta barátja leszel - dönt Griffin elvágva a szavam.  - A
társalkodónője. A kastélyban laksz.
Rágom az ajkamat.  - Ez ésszerűnek hangzik.  Mit gondolsz?  -
kérdezem Jocasta felé fordulva.
- Szerintem nagyon jó lenne, ha a barátom lennél - válaszolja a
lány.
A meleg végigterjed rajtam.  Hahh!  Mikor váltam ennyire
érzelmessé?
- Nem csodálkoznak az emberek, miért van Jocastának egy fisai
barátnője?  - kérdezi Carver.  – Ő délről származik.  Te északról
jöttél. A szemed elárul.
Lapos pillantást vetek rá. - Mondjuk úgy, hogy a cirkuszban talált
rám.
Egeria megköszörüli a torkát, és a mennyezeti freskókra
pillant. Mindenki más úgy dönt, hogy itt az idő enni.
Egy idő után Nerissa megszakítja a csendet egy történettel arról,
amikor Griffint egy fiatal bika üldözte, és ekkor kezdett komolyan
foglalkozni a kardokkal. - Elhatározta, hogy mindig lesz nála valami
hosszabb, hegyesebb és élesebb, mint a bika szarvai.
 - Minótaurosz volt az - dörmög Griffin.  – Akkora volt, mint egy
ház.
Nerissa ajka megrándul. - Az öreg Cosmo volt a folyón túlról.
Elmosolyodom, és elmém tele van egy fekete hajú csirkefogó
képével, amely egy vén öreg bika elől fut, és a fiú lába, mint a
szélforgó.
- A lényekről szólva - mondja Egeria -, a többi tanácsadó csak a
sárkányokról mesélt nekem. Nyilván szükségem van egyre.
- Nem sürgős - mondom neki.
Meglepettnek tűnik.  - De mi vagyunk az egyetlen birodalom
nélküle.
- Fisának sincs.
Egeria a homlokát ráncolja. - Mi történt Sybarisszal?
- Meghalt - mondom. Nincs szükség további magyarázatra.
- Cat megölte - jelenti be Carver, és halálos tekintetem felé vetem.
- Ez nem éppen igaz - mondja Griffin.
- Jól van. Cerberus ölte meg, de Catnél volt Cerberus - pontosítja
Carver.
- Ó, ez segítség! - sírok.
Carver megvonja a vállát. – Családban marad. Bízhatsz bennük.
- Mintha megbízhatnék benned? - füstölök.
- Cerberus nálad volt? - Piers rám néz. Még a tekercsét is letette. -
Hogyan?
Ennyit a titkokról. - Hadész odaadta nekem. Sürgős esetre.
Az asztal körül szinte minden arc sötétebbé válik.  Huh.  Ez
mindenkit elhallgattatott.
- Istenekkel beszélgetsz? – böki ki végül Egeria.
- Rendszerint nem. - felállok. - Hölgyeim, pukedlizzünk.
18. fejezet
Másnap reggel kardharcban Carver minden elképzelhető módon
elpáhol engem.  Mivel valójában nem akarom bántani, nem sokat
tehetek, csak hogy pengével is jobb legyek.  Ezt követően Piersszel
távozik, aki kitalált egy tervet, amellyel a csavargó gyerekeket az
utcákról úgy lehet összeszedni, hogy építési munkákra toborozza
őket.  Élelmiszerért, ruhákért és cipőért cserébe elkezdték javítani a
város déli falának gyenge pontjait.
Griffin Egeriával a gyógyító központ terveivel és a birodalmi
vacsorák előkészítésével van elfoglalva, így Kato, Flynn és én is
elfoglaljuk magunkat.  Késeket dobálunk az erdőben, birkózunk -
ami nekem soha nem megy jól - szaladgálunk, tornáztatjuk a lovakat
és fürdünk a nemünknek megfelelő fürdőinkben.  Aznap esti
vacsorán a királyi család veszekedni kezd és nevet;  Egyre
gyakrabban rúgom meg Griffint;  Nerissa szid engem;  Anatole úgy
eszik, mint a Minotaurus, most, hogy jobban érzi magát;  és Egeria
olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre nem akarok válaszolni. Desszert
után megmutatom a hölgyeknek, hogyan nyújtsák ki a nyakukat,
hogy az orruk fölé nézzenek, az olyanoknak, akik magasabbak, mint
ők.  Később kimerülten zuhanok össze az ágyamban, és sikoltozva
ébredek, összegabalyodva Katoval és Flynnel.  Felnőtt férfiak
suttognak a fülembe csitítólag, és veregetik meg a fejem.  Idiótának
érzem magam, de nem akarom, hogy abbahagyják.
Másnap - megismételődik.
A következő héten szinte semmi sem változik, kivéve, hogy
Daphne merészebb lesz. Elkapom, hogy az ajtóm előtt leselkedik, és
kétszer megfenyeget a fürdőben.
- Az enyém volt Griffin, amíg meg nem jelentél. - Ha megharapna,
esküszöm, mérget éreznék.
Súly ül a mellkasomon. - Vedd vissza. Én nem akarom.
- Ez arról szól, hogy ő mit akar! - Pillantása kegyetlen, mintha nem
tudná felfogni, hogy mit lát bennem.
- Akkor azt hiszem, nincs szerencséd.  - Ha valamit Griffin
világossá tett, akkor az az, hogy engem akar.
 Nekem támad, karmait kimereszti.  Leginkább elkerülném a
körmeit, de az egyik eléri az állam. Víz alá merülök, hogy hígítsam a
vért.  Amíg a víz alatt vagyok, Daphnét magammal rángatom, és
addig tartom lent, amíg majdnem megfullad.
- Ez most komoly? - gúnyolódom. - Katona vagy, és a legjobb, amit
tudsz, hogy karmolászol?
Gyorsabban gyógyul, mint gondoltam volna, és ököllel a
szemembe vág.  Azt hiszem, ezt megérdemeltem.  Megütöm a hátát
elég erősen ahhoz, hogy elkezdjen vérezni az orra.
- Most tönkretetted a fürdőt.  - Megragadom a haját, bemártom a
vízbe, és jól megrázom, mielőtt visszaengedném.  Kihúzza magát a
fogásomból, és gyakorlott, erőteljes mozdulatokkal támad, de olyan
vagyok, mint egy hal a vízben, csúszós, és sehol sem tud megfogni.
Daphne végül feladja és az orrát piszkálja.  - Semmi sem vagy
neki.  Múló fantázia.  És most a Béta csapat többi tagjának is a
szajhája.
- Tényleg? - kérdezem fagyosan.
- Látom, hogy bemész a szobájukba.  Éjjelente látom, hogy
bemennek a tiédbe.
Ez azt is jelenti, hogy tudja, hogy abban az időben sikoltozom
álmomban. - Nincs jobb dolgod, mint engem figyelni?
- Ó, figyelek rád.
A szemem elkeskenyedik.  A fenyegetések előcsalogatják a
természetes ösztöneimet.  - Nincs kegyelem - mondom, és ellököm
magamtól. - Érints meg még egyszer, és megbánod.
***
Griffin jön begyűjteni vacsorára, és Katoval és Flynnel talál. Nem
tűnik boldognak emiatt, és kissé birtokló kézzel a hátamon irányít
vissza a szobámba.  Néhány tanácsadói pillanatot kivéve itt-ott, azt
hiszem néhányszor csak azért jön, hogy a kastélyba kísérjen, alig
látom őt, csak esténként. Nyilvánvaló, hogy nem szereti, ha a napom
nagy részét nélküle töltöm, főleg más férfiak társaságában.
- Mi történt az álladdal?  – kérdezi, aggodalmát féltékeny
agresszióval színezi.
Hozzáérek a karcoláshoz. - Semmi. Csak egy vágás.
- Van valami amiért aggódnom kéne?
 Megrázom a fejem, de a szeme keskeny, és megfogja a karom,
hogy közelebb húzzon. Meleg, erős ujjai felgyorsítják a pulzusomat.
- Ugye, nem tervezed, hogy újra bántasz, ugye?  - Megpróbálok
elhúzódni, de erőfeszítésem undorítóan félszívűek csak.
Nem válaszol, csak a szemem alatt végigsimít az
ujjbegyeivel. Biztosan színessé vált. Holnap szörnyű lesz.
- Mi ez? -  követelőzik.  Elég közel van ahhoz, hogy férfias illata
megzavarja az érzékeimet - nap, citrusfélék és valami egyedülállóan
Griffin, aminek egyre nehezebb ellenállni.
- Semmi. - Elfordítom tőle a fejem.
Visszafordítja, hangja veszélyes mértékig kiélesedik.  - Ki ütött
meg?
Nem válaszolva átkarolom a mellkasomat, akadályt képezek vele
közöttünk.  Kibontja őket, és a kezeimet az övébe veszi, beléjük
kapaszkodok. Az övé biztos és meleg, és olyan nagy, hogy az enyém
elveszettnek tűnik benne.
- Nem kell mindent egyedül megoldanod, Cat. És tudnom kell, mi
folyik itt. Egeria lehet, hogy Alfa, de én vagyok ennek a seregnek az
ura.  A csapatom része vagy.  Az ellened történő támadás nem
maradhat büntetlen.
Meleg érzés terjed szét bennem, ami egyáltalán nem tetszik
nekem.  Nem engedhetem meg magamnak, hogy valakinek a
védelmétől függjek.  Az én életem nem így működik.  - A srácokkal
állandóan összetűzésbe keveredünk.  Valószínűleg csak az egyik
könyökével futott össze az arcom.
- Ne hazudj nekem.
Ahh! Mindig tudja! - Mi van, ha nem mondom el?
Nekinyom a falnak, farkasszerű mosoly terül el az arcán. A szívem
gyorsabb ritmusba kezd, és ideges izgalom bizsereg a
hasamban.  Láttam, milyen kreatívak tudnak az emberek lenni egy
fal mellett.
A hangja halk dübörgés, felém fordítja a fejét.  - Akkor téged is
megbüntetlek.
A légzésem felületessé válik. A bizsergés végigfut a gerincemen. -
Hogyan? – Jó istenek! Ez az én hangom?
 Időbe telik a válaszadás, mert közben a szemével fal
fel. Láthatólag csak akkor lesz elégedett, amikor a bőröm kigyullad,
végül lehajtja a fejét, és a fülembe mormolja: - Fenekelés?
Áruló várakozás árad át rajtam, fehér forró vágy villan fel
bennem.  Gyorsabban, mint ahogy pislantanék egyet, magához húz,
testünk összeillik, mint egy sistergő rejtvény két darabja.  Zihálok,
miközben azon gondolkodok, hogy a verés megint metafora-e.
- Eszedbe se jusson - mondom szigorúan, és hátrabillentem a
fejem, hogy ránézzek. Nem kellett volna. A szeme sötét, intenzív és
tele van olyan ígéretekkel, amiket én nem kaphatok meg, de nem is
gondolhatok rá. Alaposan kielemezve. Kifejezetten alaposan.
Állj meg.
Most állj meg.
Állj meg!
Griffin lenéz rám, parázsló tekintete arra késztet, hogy fejest
ugorjak a katasztrófába.  Nagy keze körbefogja a combomat, és
megemeli, hogy a lábamat a csípője köré fonja.  Kénytelen vagyok
megragadni a vállát az egyensúlyunk érdekében. Nincs köztünk egy
hajszálnyi hely sem.  Duzzadó keménységét az alhasamhoz
nyomja.  Félelem és izgalom vad táncban kavarog bennem.  Tüzet
fogok, megégek.  Úgy érzem magam, mint Ikarosz, ahogy túl közel
van a naphoz - és mindannyian tudjuk, hogy végződik ez.
Griffin szabad keze a derekamon, mielőtt könnyed, tüzes
simogatással csúsztatná felfelé a bordáim mentén a mellem külső
hajlatáig. Érzések hullámoznak át rajtam, és megborzongok.
A szemhéja leeresztve.  - Vagy kicsókolhatnám belőled az
információkat - mondja, és lehajol.
Pánikba esek és hátrarándulok, a fejemet a falnak ütöm.  - Valami
szőke nő volt. Nem kedvel engem. Nem fontos.
A homlokát ráncolva kiegyenesedik. - KI?
Ha nem tudja kitalálni, az csak azt mutatja, hogy Daphne
mennyire jelentéktelen a számára, annak ellenére, amit a nő
nyilvánvalóan gondol.  A bennem feloldódó görcs a bizonyíték
mindenre, aminek elismerését folyamatosan elutasítom.  A
felismeréstől újra görcsbe rándul a gyomrom.
 - Ne aggódj emiatt.  Rosszabbul néz ki, mint én.  Többé nem fog
zavarni.
Griffin még egy pillanatig habozik, majd visszavonul. Libabőr lepi
el a testem minden négyzetcentiméterét.  Csak azután fázom, ha túl
közel kerültem a tűzhöz.
Arckifejezése kőkeménnyé válik. - Bárki is az, ha újra hozzád nyúl,
megbüntetik.
Hangja nyugodt és megtévesztően nemtörődöm, emlékeztet a
kíméletlen hadvezérre, akivel a cirkuszi vásáron találkoztam. Furcsa,
ahogy Griffinné vált számomra, gyakran mosolygott, családjának
alappillére, féltékeny, fölényes, kínzó, erős, a csodálatos szájával, ami
forró, olvadt vulkánná változtat, ahogy hamarosan felrobban ...
Megköszörülöm a torkomat. - Meg fogják büntetni? Feltételezem,
hogy nem fenekelik el.
Észreveszem, hogy épp kacérkodtam, ugrattam, vagy valami
hasonlóan borzasztó dolgot csináltam, és az arcom vörössé válik.
A humor beragyogja Griffin szemét, és kibukkan belőlem: - Még
mindig komolyan fontolgatom, hogy álmodban leszúrlak.
Mosolyog. - Nem tennéd.
- Fogadnék rá.
- Hiányoznál - mondja magabiztosan.
Forgatom a szemem, ezzel közölve vele, mit gondolok arról a kissé
arrogáns kijelentéséről.
- És hiányozna ez is.  - Lecsap és megcsókol, ajka puhán
sürget.  Hihetetlenül csábító.  Mindössze annyit tehetek, hogy nem
nyílok meg előtte, hagyom, hogy betörjön, hogy cserébe
meghódíthassam.  Karjaimat a nyakába akarom vetni, magamhoz
szorítani, és annyira összekuszálódik a nyelvünk, hogy már fáj.
Szükség ébredezik bennem - mély fájdalom párosul a még
mélyebb vágyakozással.  A szárnyak vergődnek a mellkasomban,
korlátozva és elégedetlenül.  Harcolok velük.  Harcolok
vele. Harcolok saját magam ellen.
Majdnem elolvadok Griffin szájának nyomása alatt, amikor
megpróbál rávenni, hogy visszacsókoljam. Nem. Nem fogom. Minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy figyelmen kívül hagyjam a lábam
közötti forró lüktetést és a bennem keletkező nyugtalan feszültséget,
és a vágyakozás, a csalódás és a düh sikolyát magamba
fojtsam.  Lángba borít.  Arra késztet hogy akarjam.  Ha csak fizikai
vágy lenne, lehet, hogy engednék. Nem érdekelne, hogy mi lesz vele
miattam, vagy mit fog gondolni rólam, ha megismer.
Miután egy újabb forró csókra az ajka az enyém fölé kerül, Griffin
felemeli a fejét.  Durva hüvelykujja égő vonalat húz az állkapcsom
mentén, és csillogó ezüst szeme majdnem arra késztet, hogy mindkét
kezemmel megragadjam, és megtegyem, amire vágyik.  Ehelyett
megacélozom magam, és a kezem hátoldalával letörlöm a számat. -
Ez rosszabb volt, mint a kecskesajt.
Nem igazán.
Egyáltalán nem.
Istenek, utálom az életemet.
Griffin nevetve megfogja a kezem és kirángat a kaszárnyából.
- Téged nem könnyű elkedvetleníteni, ugye? - motyogom.
Átterel az udvaron, Athéné elkeskenyedő szemmel figyel.  -
Gondolod, hogy meghódítottam volna Sintát, ha könnyen
elbátortalanodom?
Rámeredek. Azt hiszem, nem.
Odakísér az asztalhoz, mielőtt hátraszólna az ajtóknál álló
őröknek. Az egyik azonnal távozik.
A szemem biztosan rosszabbá válik a vacsora alatt.  Az étkezés
végére a nők ott ájuldoznak fölöttem, mint egy hihetetlenül irritáló
kotlós csapat.  Összecsapom a kezeimet, hogy visszatartsam őket.  -
Hess! Vagy monoklit festek mindannyiótoknak.
Kaia a homlokát ráncolja. – Te megfenyegettél minket? - Griffinhez
fordul, és rebegteti a szempilláit. - Cat fenyeget minket?
Bólint. - Ez azt jelenti, hogy kedvel téged.
- Ennek semmi értelme.  - Kaia ragyogóan elmosolyodik.  - Én is
kedvellek, Cat.
Griffin elvigyorodik, nyilván elégedett magával.
- Megfizetsz érte - suttogom, hogy Nerissa ne hallja.
Griffin felvonja a szemöldökét, és diszkréten utánozza a fenekelést
a két szék között. Komolyan fontolgatom a szökést, a fogadalomtól
függetlenül.
 - Van egy gyógynövényes orvosságom erre - mondja Nerissa,
megfogja az állam és az arcomat a lámpafény felé húzza.  - Maradj
ma este a kastélyban, és én odaadom neked - ajánlja.
- Nincs értelme minden este visszatérni a kaszárnyába - mondja
Jocasta. - Itt sokkal kényelmesebb lenne.
- Ez nagyon remek lenne.  - Kaia lelkes reagálása csatlakozik a
kampányhoz.  - És a hálóruhák garmadája áll rendelkezésedre az
öltözőmben. Meg kell nézned őket.
Kaia jó példát követ.  Igazi hercegnőként kezd hangoskodni.  És
idegesítően.
Griffinre nézek.  Valójában nincs is hálóruhám.  - El kellett volna
vinned vásárolni.
Meglepettnek tűnik. - Azt hittem, Jocasta mindent elintéz.
- Csak vacsorához vittem ruhákat Catnek. - Jocasta felém fordul. -
Nem tudtam, hogy másra is szükséged van.
Griffin a homlokát ráncolja. - Várnod kell. El fogok menni.
- Fantasztikus! - Kikényszerítek egy eltúlzott mosolyt, a gyomrom
hirtelen összeszorul.
- Cat ... – morogja a torka mélyéről.
- Minden megvan itt, amire Catnek szüksége van - vág közbe
Nerissa, és megállítja a valószínűleg mennydörgő érvet.  - Az előző
uralkodóknak elegendő ruhájuk volt egy életre.
Biztos vagyok benne, hogy ez igaz, de nekem valódi ruhákra van
szükségem, például nadrágra, amit biztos vagyok, hogy az egykori
hercegnők soha nem viseltek.  De ez egy másik nap feladata.  - A
kaszárnyában maradok - mondom, visszatérve az eredeti ponthoz. -
De köszönöm az ajánlatot.
- Mégis félreteszek neked néhány hálóruhát - ígéri Kaia vidáman.
Meglepődök, amikor Kato és Flynn belépnek az ebédlőbe, mielőtt
elindulnék.  - Vigyétek magatokkal Catet - parancsolja Griffin.  - És,
Cat, zárd be az ajtódat.
Erre nincs esélyem. Ha mégis megtenném, Kato és Flynn nem tud
bejutni, és már megszoktam, hogy az éjszaka közepén az ágyhoz
szegeznek és megveregetik a fejem.  - Nincs szükségem kísérőre. Ez
nevetséges.
 - Kövesd az utasításaimat.  - Griffin hangja goromba, figyelme
Katora és Flynnre összpontosul. – Álljatok készen hajnalban. Reggel
indulunk Iosba.
Mi? - Jó. Panotiinak szüksége van mozgásra. És miért nem mondta
senki, hogy elmegyünk a gyógyító központ helyére?
Griffin felém pillant. - Te nem jössz. Itt maradsz.
- Mi? Miért?"
- Itt biztonságban leszel.
- Nem! -  Valami pánikhoz közeli dolog támad fel bennem.  Nem
értem. Nem tudom, honnan jön. És nem szeretem.
Bosszúság villan a szemében. - Ne vitatkozz mindenről. Dühítő.
Meglepetten pislogok.  Hogyan merészel engem
utasítgatni? Engem! - Nem teheted ...
- Megtehetem és meg is fogom – vágja el a szavamat.
- Te arrogáns Cer...
Griffin átfogja a csuklómat, és maga felé ránt.  – Mondd csak
tovább! - kéri hűvösen.
Az orrlikaimból szikrák törnek elő, a zubbonyát
perzselve.  Szemem követi az izzó parazsat a torkáig a kemény,
sovány vonalaival, kidolgozott izmaival és férfias
mélyedéseivel. Elpirulva nehéz megtartani a haragomat. Az izgalom
minden érintkezési pontunkon fellángol, ostoba, lázas vágyat
gerjesztve.
Finoman megnő a szorítás a csuklóm körül.  Megrándul a
szemem.  - Azt mondom, hogy élvezettel fogom megetetni a
szemgolyóidat Cerberusszal egy nap.
Griffin szája megrándul. Elenged.
Nem dörzsölöm meg a csuklómat.  Nem vagyok hajlandó
megdörzsölni a csuklómat.
- Szükséged van mindkettőnkre? - kérdezi Kato.
Lassan, szándékosan Griffin felé fordul. - Miért kérdezed?
- Valakinek Cattel kellene maradnia.
Griffin szeme veszélyesen szikrázik.  – El tud bánni azzal, aki
megüti.
- Valakinek mindenképp maradnia kell - ragaszkodik hozzá Kato.
 Griffin a háta mögé húz, hangja halk morgásra emlékeztet.  -
Miért? Azt akarod, hogy te legyél?
Kato rám pillant. Megrázom a fejem. Kommunikációnk finom, de
Griffin mégis észreveszi. Kezei ökölbe szorulnak. Úgy néz ki, készen
áll a használatukra.
Flynn valami érthetetlent motyog és közéjük lép.  - Mert minden
este véres gyilkosságról visít, és retteg attól, hogy egyedül van.
Leesik az állam. - Flynn!
Griffin éles pillantást vet rám. - Miért nem hallottam erről?
- Magad is láttad - mondja Kato. - Mielőtt ideértünk.
Griffin a homlokát ráncolja, és megcsóválja a fejét.  - Néhányszor
volt csak. Aztán megszűnt.
Flynn felsóhajt.  - Ez azért van, mert szinte mindig együtt voltál
ve...
Körbeszökkelek Griffin körül, és Flynnt vesén ütöm.  Morog és
abbahagyja a beszédet, de már késő.  Mindenki tudja, mit akart
mondani.  Griffin émelyítően vidámnak tűnik, és a család minden
tagjának hirtelen undorító csillogás van a szemében. Utálom mindet.
Nos, talán a lányokat nem.
És a szülőket sem.
És senkit, tényleg.
Istenek! Mi a baj velem?
Piers, aki ritkán beszél vagy figyel a szokásos civakodásokra, azt
mondja: - A kastélyban maradhatsz.
Felnyögök. - Ezt a beszélgetést már lefolytattuk.
- Ha rémálmaid vannak, akkor maradhatsz nálam – kínálja fel
Jocasta.  - Az ágyam elég nagy, legalább négy Flynn elférne.  - A
gesztenyebarna hajú harcosra pillant, majd bogyósgyümölcs vörösre
pirul.
- Nem. -  Griffin felé fordulva megrázom a fejem. - Megölhetném,
még mielőtt felébrednék.
- Maradj a szobámban.
- Mi? Nem!
Nagylelkű szája ravasz mosollyal felível. - Nézd meg, segít-e.
- Egyáltalán nem!
- Nem kérés volt.
 - Nem vagyok a tulajdonod!
A hangja elmélyül, ettől megborzongok.  - Nem a tulajdonjog az,
amire vágyom.
- Hiába - krákogom. – Add fel!
Griffin nyugodt tekintettel rám mered. - Soha.
Gyomrom bukfencet vet, remeg és ég. Soha nem mond le rólam? Erre
gondol?  - Miért?  Nem vagyok annyira csinos, zabszem vagyok a
seggedben, és a körülöttem lévő emberek általában meghalnak.
Griffin nevet, és épp ettől olyan meggyőző, annyira nem érez
félelmet mindazoktól a dolgoktól, amelyek engem rettegéssel
töltenek el, hogy rá akarok ugrani és megcsókolni, amíg az ajkaim ki
nem sebesednek.
- Azt hiszed, viccelek? - kérdezem. - Meg fogsz halni.
- Aggódsz értem?  - Kacsint, mire elönt a düh.  - És Cat?  A
szerénység nem áll jól neked.  Te vagy a legszebb nő, akit valaha is
láttam.
Az állkapcsom leesik.  Az egész testem elgyengül.  Tényleg ezt
mondta? Mindenki előtt? - Te téveszmés vagy – köpködök rá. - És a
kaszárnyában maradok!
Griffin a testvéréhez fordul.  - Piers!  Ha Cat holnap estig nem
költözik be a szobámba, akkor erőszakkal elhozod a kaszárnyából, és
a kastélyba viszed. Megértettétek?
Piers bólint, majd visszamegy a tekercshez, amelyet nem tudott
elég sokáig letenni, hogy befejezze a vacsoráját.
Kábult vagyok.  Beszélgess.  Megint.  - Honnan tudod, hogy nem
égetem el, ha megérint?
- Bízom benned - mondja Griffin.
Ez a két szó kiszorítja az összes levegőt a tüdőmből.  Nem
érdemlem meg a bizalmát. - Miért?
- Mert azt akarom.
- Ez idióta!  - Sírom, készen állok, hogy kitépjem a hajam és
jajgassak.  Ezt a családot megvédeni olyan lesz, mint egy bottal
megpróbálni megállítani egy küklopszot.
- Ne hagyd el a vár területét, amíg távol vagyunk - mondja Griffin.
- Mit gondolsz, hová mennék? Életed végéig kötődöm hozzád!
 - Csak amíg távol vagyunk.  - Kezei körbeveszik a felkaromat,
szemei elsötétülnek az aggodalomtól. - Ígérd meg, Cat. Kérlek!
Valami a hangnemében megsemmisíti a makacsságomat.  Ez
alkalommal mindenképp.  - Rendben.  Megígérem, hogy csak súlyos
vészhelyzet esetén megyek el.
- Egyáltalán ne – mondja rekedten, és egy kicsit megráz.  -
Egyáltalán nem hagyom el a kastélyt.
- Hacsak nincs súlyos vészhelyzet.  Ha minden ég körülöttünk,
vagy támadás ér minket, akkor tényleg azt akarod, hogy fizikailag
képtelen legyek elhagyni ezt a helyet?
Észreveszem, hogy a szája elkeskenyedik, hogy nem gondolt
erre.  - Kivéve, ha súlyos vészhelyzet áll fenn – látja be Griffin, és
kemény pillantást vet rám, amikor a fogadalom kegyetlenül elkap. -
És a „súlyos” fogalmainknak ugyanannak kell lenniük.
19. fejezet
Hajnal előtt felkelek, és dörzsölöm a szememet Flynn szobájában. -
Ne csinálj semmi hülyeséget - motyogom álmosan.  – Mint például,
hogy meghalsz.
Komolyan bólint, a bőr táskájára köti a hevedereket.  - Akkor
kihúzom a listáról.
Rámorgok. - Meddig lesztek távol?
- Legfeljebb egy hét, valószínűleg kevesebb.  Ios nincs messze, és
Griffinnek és Egeriának utána a birodalmi vacsorára kell
koncentrálnia.
Émelygés kavarog a belsőmben mindazoknak a nemeseknek a
gondolatára, akik itt lesznek.  Leírtam a családnak a mágiájukat és
származásukat.  Sok embert ismerek, akiket látni fogunk, pedig ők
sintaiak, és soha nem találkoztam velük személyesen. - Nem hiszem
el, hogy elmondtad Griffinnek, hogy vele nincsenek rémálmaim.
Flynn megvonja a vállát. – De ez az igazság.
- Olyan hangosan horkol, hogy nem hallotta, hogy sikoltok.
- Szép próbálkozás - mondja Kato, ahogy bejön
mögöttem.  Megpiszkálja kócos hajamat, én pedig harapdálom az
ajkamat, kiürültnek és szomorúnak érzem magam.  A cirkusz
puhánnyá tett. Ittlétem még rosszabbá tesz - érzelmileg.
Mivel nem tudtam eltüntetni a fájdalmat a mellkasomban, Kato
karjára hajtottam a fejem, éreztem, hogy bicepsze a fülem alatt
feszül.
- Mi a baj? - Flynn összevont szemöldökkel néz rám. - Beteg vagy?
Sóhajtok. - Hátra vagyok hagyva.
- Tervezz meg valami kellemetlent a Daphnénak - javasolja Kato. -
Ez elfoglal.
Természetesen kiszekálták belőlem a nevét.  - Azt hiszem, a
karddal, amit vett nekem, elpusztítom Griffin szobáját, sajnálom, de
még megbánja, hogy oda kényszerített.
- Talán vissza kellene tartanod a gúnyos rohamaidat - javasolja
Flynn. - Csak addig, amíg távol vagyunk.
 Nem vagyok biztos benne, hogy bárki is teljes mértékben bízik
ebben.  Halálosan félek, hogy amikor Griffin visszatér Iosból
valahogy meg fog győzni, hogy maradjak.  Andromeda vidáman
darabokra szedi, ha valaha a tudomására jut, hogy szükségem van
rá.  Megmozgatná az Olümposz hegyet, hogy a kezébe vegye,
felszeletelje és felszolgálja nekem vacsorára.  Valószínűleg Sintai
Steaknek hívná, és fisai kerámiatálon tálalná a sültet egy szál
rozmaringgal és a kedvenc ropogós burgonyámmal.  Nem hiszem,
hogy elvárná, hogy egyek. Úgy mosolyogna, mint egy kés penge, és
elmondaná, hogy a szórakozás a főzésben rejlik.
Az istállók felé tartunk.  Segítek Katonak és Flynnek nyeregbe
szállni, feladatom többnyire az orr megvakargatásából és a lovaknak
való almák lopkodásából áll a szemközti bódékból.  Griffin jelenik
meg a Barna Lónál, és előkészíti Egeria kancáját is.  Carver érkezik
meg utoljára, de az elvesztegetett időt hatékonyságával hozza
be. Panotii ugyanolyan morcosnak tűnik, mint én, hogy kimaradunk.
- Bosszút állunk - suttogom az egyik szamárszerű fülébe. Megböki
a vállamat, mint aki megérti.  De lehet, hogy csak egy másik almát
akar.
Néhány perccel később azon kapom magam, hogy zavartan
bámulom az üres udvart. Az egyetlen dolog marad itt rajtunk kívül,
az Athéné szobor, amely a reggeli nap első sugaraiban fénylik,
lábujjait az emberek imádata ragyogóvá fényezte.  - Hol van Egeria
kísérete?
Griffin maga mögött vezeti a Barna lovat, a mén patkói a
márványon csattognak, forró lehelete úgy fújtat, mintha futna.  - Mi
vagyunk a kísérete.
Felnyögök.  Nyilvánvalóan proaktívabbnak kellene lennem
tanácsadói szerepemben, de azt gondoltam, hogy ez nyilvánvaló,
vagy legalábbis ésszerű.  - Ő az Alfa.  Nem szabad a hadsereg egy
része, legalább tíz kísérő és néhány szobalány nélkül utaznia.
Griffin arckifejezése makaccsá válik. - Nincs szüksége kísérőkre és
szobalányokra. Ez csak lelassít minket.
- Ez nem a szükség kérdése. Megjelenés kérdése. Azt akarod, hogy
a gyógyítók komolyan vegyenek.  Csak akkor fogják meghallgatni
Egeriát, ha úgy gondolják, hogy kell az erejével számolni.  A
hatalmat tisztelik.
- A hatalom nem hivalkodó. Az eredmények beszélnek.
Megrázom a fejem. - Nem elég. Nem nekik.
- Egeria meg fogja győzni őket.
Vagy túlságosan hisz Egeriában, vagy túlságosan hisz az emberi
természetben.  Valószínűleg mindkettő.  - Ők nem gondolkodnak
racionálisan.  Figyelemre éhes talpnyalók.  Ha nem hiszik, hogy
Egeria hatalmon marad, akkor nem hallgatják meg.  Fognak keresni
valaki mást, aki hízeleg, babusgatja őket és jutalmat kapnak tőle.  A
gyógyítók tömeges kivonulása rajtatok múlik.  Lehet, hogy
mindannyian épp csomagolnak, és elmennek a többi birodalomba,
vissza az általuk ismert uralkodókhoz.
- Szeszélyes uralkodók, akik azonnal megölik őket jutalomként?
- Igen.
A szemöldöke kétkedően megemelkedik.
- Csak korlátozott tapasztalataid vannak a gyógyítókkal
kapcsolatban, mert azok elkerülik mágianélkülieket és a déli
részeket.  De meg kell értened, az évezredek szokásai nem könnyen
változtathatók meg.
Barna ló izmos nyakán nyugvó kéz ökölbe szorul.  - Hogyan
lehetnek ilyen vakok az emberek?
Megvonom a vállam.  - Ne becsüld túl a tömegeket.  Addig
szeretnek, amíg nem utálnak. Addig gyűlölnek, amíg nem szeretnek.
- A gyógyítók nem a tömegek. Nincs annyi belőlük.
- Nem számít. Az elvek ugyanazok.
Griffin lassan szétnyitja az öklét. - Hogyan működnek a gyógyítók
Fisában?
- Ahhoz is szükségük van Andromeda engedélyére, hogy kezüket
felemeljék, nemhogy valakit meggyógyítsanak.  Mindannyian Fisa
Cityben dolgoznak.
- És hány ember hal feleslegesen emiatt?
Barna ló az ajkával a tenyeremhez ér, almát keresve.  Odaadom
neki az utolsót, ami nálam van.  – Nagyon sok.  Az emberek
galambokkal küldik a kéréseket, de ritkán válaszolnak rájuk, még a
hatalmas nemesek esetében is.
É
 Griffin kétkedőnek tűnik. - És te jónak tartod azt a rendszert?
- Sosem mondtam ilyet.  Csak ne várd, hogy az emberek egyik
napról a másikra megváltozzanak.  Néhány hónapnál több időbe
telik a birodalom hagyományainak módosítása.
- Nem akarom módosítani a birodalom hagyományait.  Csak az
ostobákat.
- Sok sikert. - Nincs szarkazmus a hangomban.
Kato és Flynn megveregeti a fejemet, mielőtt felszállnának, Carver
kardvívást ígér, amikor visszaérnek, Griffin pedig a karjába kap, és
mindhármuk előtt megcsókol. A lábujjamra emel, és elfelejtek rúgni,
ütni, karmolni, sőt levegőt venni.  Amikor elenged, annyira észbe
kapok, hogy kiköhögjek egy „Pfúj!” -t.
Vigyorog. - Mondd ezt tovább magadnak.
Egeria berepül az udvarra, és látszik, nincs hozzászokva az
utazáshoz.  Nem csinálok semmi olyan nevetségeset, mint a
búcsúzkodás, de nézem, ahogy mennek, nem tetszik, amit
látok.  Négy férfi és egy nő.  Kíséret nélkül.  A lakosság többsége
határozottan az ő oldalukon áll, de most Sinta északi felében
vagyunk, és egyre több mágiahasználó van körülöttük.  Lehet, hogy
megpróbálnak bajt okozni.  És veszély bárhonnan érkezhet, akár
balesetek is. Ha valami történik velük, Sinta elveszíti az Alfát, Bétát
és Deltát.  Nagy eséllyel darabokra bomlik a birodalom.  Anélkül,
hogy Griffin összetartaná a dolgokat, kétlem, hogy megmaradna
valami.
Szorongást érezve visszatérek a szobámba, bepakolok és várom a
reggelit. Cook mindig ad nekem egy fűszeres süteményt, de íztelen
anélkül, hogy valakivel megosztanám. Nincs tennivalóm - se ma, se
holnap, se napokig.  Mivel már több tucat gyermek vár a kastély
kapujában, és reménykedik, hogy kap ruhát és élelmet cserébe a
munkában való részvételért, megkeresem Pierst, és manipulálom,
hogy felkérjen, felügyeljem az utcagyerekeket az egyik építési
projektnél.  Vonakodva értek egyet kérésével, lazán javasolok
valamit, ami napok óta a fejemben jár.  Mivel nem hagyhatom el a
kastély területét, megkapom őket az északi fal aládúcolásához, az
erdő túlsó oldalán.  Egy jó ütés egy faltörő kossal és egy egész
falszakasz darabokra esne.
 Az éhező, hajléktalan gyerekek irányítása közel sem olyan
szórakoztató, mint gondoltam.  Addig nem tudnak megfelelően
dolgozni, amíg erősebbek nem lesznek, ezért inkább pikniket
szervezek.  Nerissa, Jocasta és Kaia a meleg ellenére kijönnek a
kastélyból.  Addig tömjük a gyerekeket, amíg a hasuk ki nem
pukkad, majd arra buzdítjuk őket, hogy fogócskát játszanak az
árnyékban.  Közben a katonák sziklákat hoznak a
kőbányából.  Daphne is velük van.  Az orra még mindig duzzadt,
izzadt, poros és sziklákat cipel, amelyeket alig tud felemelni,
miközben én udvari játékokat játszok az uralkodókkal. Érzem, hogy
utálkozik, mintha egy bogár mászna a bőrömön.
Ő ezt nem érti. De nekem ez a helyem az életben, és most először
nem gyűlölöm.
***
Harmadszor alszom Griffin ágyában.  Ropogós, férfias illata még
mindig ott érződik a lepedőkön. A matrac sekély vájata lenyomat a
testéből, amely ölelésként záródik körülöttem.  Egyszer sem volt
rémálmom.
Utálom ezt.
Utálom, hogy szükségem van rá.
Összeszorítom a szemem. Meg fogja ölni.
Iosban mentek nélkülem, egy egész napos út keletre.  Ma
valószínűleg stratégiákat vitattak meg, tekercsekre firkálták az
építési terveket, és arról vitatkoztak, hogyan lehetne gyógyítókat
toborozni.  A gyógyítók valószínűleg a közelből figyelték,
csodálkoztak és pletykáltak az új uralkodókról, és úgy döntöttek,
hogy nem segítenek rajtuk.  Amíg egyikük meg nem teszi.  Aztán a
többi következik. Ingatagok, de kiszámíthatóak.
Néhány ruhát bámulok, amelyet Griffin a szék támlája fölött
hagyott, amikor kopognak az ajtón. Kikelek az ágyból, felhúzok egy
könnyű pongyolát, mert az egykori hercegnők hálóingei olyan
áttetszőek, hogy gyakorlatilag átláthatóak - képzeljék átláthatóak -,
és késsel a kezemben nyitom ki az ajtót.
Jocasta szeme sem rebben.  Hozzászokott nálam.  Leteszem a kést,
és beinvitálom.
- Zavarlak? - kérdezi.
 - Egyáltalán nem. - Valójában épp megmentett. Már éppen Griffin
zubbonyába akartam burkolózni.  Még mindig olyan az illata, mint
neki, mint a só, a citrusfélék és a napsütés. Tudom, mert már egyszer
beledugtam az orrom.
- Kérdezni akartam tőled valamit. - Tétovázik, habozik, mezítelen
lába a flokati szőnyegbe süllyed, majd megborzong.
Visszamászok az ágyra.  Jocasta követ, magunk alá húzzuk a
lábunkat.  Az ő kedvéért az ölünkbe húzom a takarót, mert
észrevettem, hogy fázik.
- Flynnről van szó? - kérdezem.
A feje megrándul, és kontrollálhatatlanul elpirul.
Tudtam! Egy lány sem tudja, hogy az ágya elég nagy négy Flynnek
anélkül, hogy ne gondolt volna rá.
Aggódóan lebiggyeszti az alsó ajkát, az arca riasztó rózsaszín
árnyalatú.  - Gondolod, hogy észrevett engem?  Vagyis tudom, hogy
ismer. De észrevett-e engem?
Nem igazán tudom.  Csak kétszer láttam őket ugyanazon a
helyen.  Valószínűleg sokkal több kapcsolatuk volt már korábban,
mindketten egy törzs tagjai voltak.
- Azt hiszem, pillanatnyilag a fegyvereket és a háborút veszi észre,
és azokat a nőket, akiket nem akarna feleségül venni - válaszolom
őszintén.
Jocasta felsóhajt, és a szemhéja leereszkedik.
- Segíteni fog nekem az északi falnál, amikor visszatér.  Gyere
továbbra is piknikezni. Akkor nem hagyhat figyelmen kívül.
Érdeklődőnek tűnik.  - Rendben.  De szerinted ez egyáltalán
lehetséges?  Korábban csak egy hadvezér lánya voltam.  Vagy egy
hadvezér húga. Most Epsilon Sinta vagyok, és ő csak egy katona.
- Nem akármilyen katona. Ő a Béta csapat tagja.
- Mint te. -  Reménykedőnek tűnik, és értem, miért.  Griffin nem
csinált belőle titkot, hogy érdeklődik irántam.
- Ha valóban Béta csapattag lennék, akkor Iosban lennék.
- Ez nem így van - mondja Jocasta. - Griffin csak azt akarja, hogy
biztonságban legyél.
- Vagy a csapat tagja vagyok, vagy nem.
 Tágra nyílik a szeme. Dühös darázsnak hangzok, de én vagyok az,
akit szúrnak.
- Talán szerinte itt hasznosabb vagy. Nem csak arról van szó, hogy
te mit akarsz. Ez arról szól, hogy mi jó a birodalom számára.
Felhorkanok. - Olyan idealisták vagytok. Hányingert keltő.
A homlokát ráncolja. - Tényleg ezt gondolod?
- Nem - ismerem be vonakodva.  - Valójában nagyon kedves,
amennyiben erő van mögötte.  Ha nincs hajtóerő, káosz van.  A
birodalmi vacsora ennek a próbája lesz. Minden egy éjszaka alatt az
alvilágba juthat.
- Griffin elég erős ahhoz, hogy együtt tartsa Sintát.
Jocasta magabiztossága nem zavar.  Talán azért, mert egyetértek
vele. - Mindig megkapja, amit akar?
Ha meg is lepte a kérdésem, az nem látszik rajta. - Griffin nagyon
kitartó. Sőt könyörtelen.
Mivel nincs értelme csapkodni a hárpia fészke körül,
megkérdezem: - Miért akar engem?
Őszintén értetlenül néz rám. - Miért ne tenné?
Valami összeszorul a mellkasomban.  Ilyen vak hűség, és nem is
ismer engem.
- Te miért nem akarod őt? - Értetlenül néz továbbra is.
Összeszorítom az ajkaimat, nem válaszolok.  - Érdeklődött
komolyan valaki iránt korábban?  - Igyekszem nemtörődömnek
tűnni, és szánalmasan megbukom.
Vállat von.  - A nők jöttek és mentek.  Sosem láttam még kötődni
valakihez, sőt, akár így, akár úgy komolyabban érdeklődni valaki
iránt. Te más vagy.
Olyan forrón elpirulok, mint korábban Jocasta, a féltékenység és a
diadal keverékével.  Meg akarom rúgni magam, mert egyik
érzelemhez sincs jogom.  - Valószínűleg csak azért, mert nemet
mondtam.
Finom vonal keletkezik a szemöldöke között.  - Miért mondtál
nemet?
A takarót babrálom, véletlenül kihúzva egy szálat.  Megpróbálom
visszafűzni, mielőtt egy teljes szakasz hímzés kibomlik, de nem
sikerül. Ez vagyok én - pusztulás. - Bonyolult múltam van.
 - Régi szerető?
Felhorkanok. - Régi anya.
Zavarosnak tűnik. - Miért számít, ha meghalt?
- Ó, nem halt meg.
Jocasta megrázza a fejét. - Még mindig nem értem, mi köze ennek
Griffinhez és hozzád.
Nincs olyan, hogy Griffin és én.  Nem lehet.  - Anyám hajlamos
elpusztítani bármit, amihez kötődök.
Kék szemében megértés dereng.  - Nem engeded, hogy Griffin
igényt támasszon rád, mert félsz, hogy az anyád árt neki?
Igényt támasszon rám? A délieknél mennyire más a módja a dolgok
elintézésének.  Annyira alapvető.  Ősi.  Mélyen bennem az izgalom
pezseg az élettől, és valami szükség szorong a
várakozástól.  Figyelmen kívül hagyom.  Bármilyen irracionális
részem vágyakozik is valamire, meg kell megtanulnia, hogy anélkül
éljen. - A barátok és a szerelmesek gyengévé tesznek.
- Ez nem igaz.
Azonnali tagadás.  De soha nem látott a szemei előtt meggyilkolt
embereket.
- De az.  Sebezhetővé tesznek, mert meg akarod védeni őket, és a
gyengeség soha nem marad büntetlen. - Eleni az életével fizetett, és
én, ha így haladok ugyanúgy végzem, mint ő.
- A szerelem nem gyengeség - érvel Jocasta.  - Mi az alvilágot
csinált veled anyád?
A nevetésem fülsértő.  - Valószínűleg gyorsabb lenne felsorolni
azokat a dolgokat, amelyeket nem tett meg velem.
Óvatosan néz rám. - Akkor mondj egy példát.
Nem tudom, miért beszélek így, felfedve dolgokat.  Talán minél
több titok kerül elő, annál kevésbé tűnik fontosnak a többi. - Volt egy
kiskutyám. Ez volt az egyetlen élőlény, aki valaha szeretetet mutatott
az irányomba a nővérem és a dadám mellett.  Szerettem
őket. Utáltam mindenki mást. - Thanos kivételével.  Nem mintha pont ő
szerethető lenne. És Ianthe sem volt olyan rossz.
- Anya tudta, hogy szeretem.  Fehér volt, nagy barna foltokkal,
kajla fülekkel és hatalmas fekete, kerek szemekkel, mint a
csészealjak.  Nem egészen egy évvel azután, hogy odaadta nekem a
kutyát, kitépte a karomból, elroppantotta a nyakát, és a lábam elé
dobta.  Azt mondta nekem: - Ne szeress semmit, és senki sem
bánthat. -  Nem lehettem idősebb nyolcnál évesnél.  Sírtam, mire
eszméletlenül megvert.  Amikor felébredtem, lett egy ilyenem.
-  Felhúzom a ruhaujjam, hogy megmutassam neki a hosszú, ezüst
hegeket.
Jocasta elsápad.  - Korábban láttam őket, de ... Majdnem
agyonvert?
Visszahúzom az ujjat.  - Nem ez volt az első alkalom.  Vagy az
utolsó.
- Mi történt a dadáddal?
A torkomban gombóc keletkezik. - Halott.
- És a nővéred? - kérdezi a nő csendesen.
A gombóc fullaszt. A szemem égni kezd.
Nem kell válaszolnom.  Jocasta szeme könnybe lábad, és felém
nyúl megszorítani a kezemet. - Nagyon sajnálom.
Griffin húga mellett ülve ott billegek egy szakadék felett - egyik
lejtőn egy kemény héj, a másikon az érzelmi mocsár.  A mocsár
felemelkedik, hogy találkozzon velem, amikor Kaia kinyitja az ajtót,
bedugja a fejét a résen, és megment engem attól, hogy az magába
szívjon.
- Azt hittem, hangokat hallok. - Ásítva becsúszik és bezárja maga
mögött az ajtót. Odabotorkál az ágyhoz, felmászik a közepére, és az
álláig húzza a takarót. - Nélkülem nem lehet bulit rendezni.
- Félálomban vagy! – korholja Jocasta. - Miért keltél ki az ágyból?
- Itt még szórakoztatóbb - motyogja, lehunyta a szemét.
Nem igazán. Kaia másodpercek alatt mélyen elalszik. Odaadok egy
párnát Jocastának, és letelepedek az ágy másik oldalára.
Jocasta is lefekszik, vastag fekete haja szabadon van, és eltakarja a
párna nagy részét. - Nem aggódsz, hogy megölsz minket? - kérdezi
halkan.
- Griffinnek igaza volt - motyogom bosszúsan.  - Nincsenek
rémálmaim az ágyában.
Kaia alvó alakján keresztül látom ahogy Jocasta
mosolyog. Őrjítően úgy néz ki, mint az bátyja - önelégültnek.
- Ne mondd el neki! - kiáltom suttogva. - Esküdj, hogy nem.
 Vigyorog és behúzódik a takaró alá.  - A titkod biztonságban van
nálam.
Elfújom a lámpát, és érzem, hogy nemcsak a rémálmokról beszél.
20. fejezet
Griffin, Carver és Egeria összebújnak a gyógyító központ tervei felett. Por
van az ujjaikon. Szellő kavarja a levegőt. Átkukucskálok Kato válla fölött, és
a tekercsek recsegését hallgatom, miközben a délutáni nap perzseli a
tarkómat. Flynn iszik egy kortyot, és kíváncsi vagyok, miért nem kínál meg
vízzel, ha már ott van.  Tudja, milyen melegem van.  A gyógyítók és más
kíváncsi mágiahasználók egy fából készült rácsra terített vastag
elefántcsontszínű szövet árnyékából figyelnek minket.  Zsúfoltan vannak a
rögtönzött sátruk alatt, a munkások egy második építésével vannak
elfoglalva.
A férfiak már köveket raktak le a leendő épület négy sarkában.  A hely
lapos és nyitott, látható, mégis közel van az erdőkhöz, amelyek vizet és
gyógynövényeket biztosítanak olyan esetekhez, amelyek nem igényelnek
varázslatot a gyógyuláshoz.  A gyógyító központ elhelyezése a város falain
kívül jelenti semlegességet és elérhetőséget mindenki számára.  Kockázatos,
és sebezhetővé teszi az intézményt.  Nem mintha Ios sok védelmet
nyújthatna. Mint sok sintai város, ez is alig van megerősítve.
Az erdő felé fordulok, hunyorogva az árnyékban, miközben Griffin
vitatkozik Egeriával.  Újabb szárnyat akar.  Azt mondja, szükség esetén
hozzáadják.
Élesen felnéz, követi a tekintetemet.  Én is hallottam.  Egy susogás.  A
gyógyítók felé taszítja Egeriát, és előveszi a kardját. Kék törzsi tetoválásos
tarvaiak törnek ki a fák közül.  Dél-tarvaiak Észak-Sintában?  Ennek nincs
semmi értelme. Legalább hatvanan vannak, kardjuk kihúzva, ritmikus harci
énekük háborús dobként veri a levegőt.
Nem érzek félelmet.  Hatalmas, halálos varázslat forog az
ereimben.  Lélegzem;  ők meghalnak.  Egy pillanat múlva megmutatom
nekik. Lehetőséget adok nekik, hogy meggondolják magukat.
A küszöbön álló harcok adrenalinja átáramlik a testemen. A késem után
nyúlok, és nem érzek semmit - még magamat sem.
A borzalom tölt el.
- Griffin! - Nem hallja kiáltásomat. Nem hallja, hogy kiáltanék neki, hogy
szaladjon, menjek be a falak mögé. Nem hall, mert nem vagyok ott!
 Szilárdan áll, időt ad a menekülő embereknek.  Mindannyian.  Kato,
Flynn, Carver. Griffin.
Nézik, ahogy jönnek a tarvaiak, támadáshoz meghajlított lábbal, ajkukon
fújtató és a szívem ólomnehéz. Nincs esélyük.
Szemeim felpattannak, és az egész világom összeomlik.
- Kelj fel! - Felülök. Kaia mellettem, Jocasta a jobb oldalán. - Keresd
meg Pierst. Most!
Jocasta leugrik az ágyról, sietve takarót dob a vállára, majd
kiszalad a szobából. Alig egy perc múlva felöltözök. Aztán Piers áll
előttem. Nerissa és Anatole is.
- Egy tarvai törzs meg fogja támadni az építkezést.  Hatvan
ember.  Még nem történt meg, de valamikor ma délutánra fog
megtörténni. El kell jutnunk Iosba, különben mind meghaltak.
Földbe gyökereznek, sápadtak, tágra nyílt szemekkel.  Csak
Anatole tartja magát. - Iosba! - ugatja. - Most!
A hangja olyan, mint az ostor.  Mindenkit cselekvésre késztet.  Én
vagyok az első, kardom felkötve, négy tőr az övemben.  A
kaszárnyában riasztok.  A katonák kivágódnak szobájukból a hűvös
udvarra, ahol a fehér márvány a hajnal első fényben
gyöngyházfényű.
Piers kocog le. Egy nagy méretű markolat nyúlik fel a válla fölött,
és egy rövidebb penge van az övéhez rögzítve. Bőrpáncél van rajta. -
Negyven lovunk van az istállóban - mondja, és megáll mellettem.
A negyven tisztességes szám.  A seregek többnyire gyalog
utaznak. - Tizenöt ló hozza a nőket kettesével. Huszonöt másik vigye
a legjobb embereidet.  További hatvan követi őket gyalog.  És
futnak. Egyszer egész nap futottam. Tehát ők is meg tudják tenni.
Befejezem Panotii nyeregének beállítását, majd a kengyelért
nyúlok. Táncol, reagál a levegőben lévő stresszre.
Piers kezét a karomra teszi. - Nem szabad elmenned.
Lerázom. - Ez egy vészhelyzet.
- Griffin nem akarja, hogy veszélybe kerülj.
- Nem mindig kapja meg Griffin, amit akar!
- Ezt teljesen tisztáztad - csattan fel Piers, és megragadja Panotii
gyeplőjét. - De én igen.
- Engedj el - vicsorgok.
 - Miért? Abból amit láttam, egy szempillantás alatt hagynád el, ha
tehetnéd.
Csak annyit tehetek, hogy ne rúgjam meg Piers arcát.  Helyette
feltartom a kezem, hátrálok. - Igazad van. Menj, ölesd meg magad.
Piers megvető pillantást vet rám, mielőtt a gyülekező katonákhoz
fordulna, és parancsokat adna, amikor sorokat alkotnak.
Futó ugrással Panotii hátára szállok, megfogom a sörényét az
egyensúlyozáshoz, és jobb lábamat a másik oldalára vetem.  Mielőtt
még egyenesen ülnék, végig mennydörgünk az udvaron, a
megemelt kapurostély alatt, és kint Sinta City alvó utcáin.
Sürgető érzés robban bennem.  Panotii érzi és kinyújtja a lábát.  A
hadseregre való várakozás eszembe sem jut.  Nincs ennivalóm és
nincs vizem.  Nyavalyás irányérzékem sincs, és lassítanom kell a
keleti kapunál, kiáltva az őröknek az Ios felé vezető út felé.
Amint a nap felemelkedik előttem az égre, két faluban kénytelen
vagyok megállni, hogy Panotii inni tudjon és pihenhessen.  Megöli,
ha kimerül a melegben.  Én is iszom, majd megkérem, vigyen
újra.  Amikor izzadságtól tajtékzik, és lehetetlenül nehezen lélegzik,
leszállok, és ott kocogok mellette, és elmondom neki, milyen bátor és
erős, miközben én sikítok belül, hogy vágtatni kell.
Órák telnek.  Olyan forró vagyok, hogy elképzelem, ilyen érzés
lehet Hadész tömlöcében, és olyan szomjas, hogy a számat úgy
érzem, mintha egy elpárologtatott tócsa kiszáradt medencéje
lenne.  Gőz emelkedik fel Panotii verítékes bőréről.  Lassítok egy
sétára, hogy levegőt kapjon, majd lehajolva megsimogatom égő
nyakát. Az oldalai hullámzóan remegnek alattam.
- Sajnálom.  Nagyon sajnálom, de nem hagyhatjuk, hogy
meghaljanak. Újra leszállok, és együtt futunk, amíg az egész testem
fájni nem kezd.
Végül - végül - Ios bukkan fel a távolban, de Apollo már több mint
félúton az égre hajtotta tűzszekerét, és még mindig a város rossz
oldalán vagyok.
A vállam fölött hátrapillantok a napba hunyorítva.  Hol van
Piers?  A hadseregnek semmi jelét nem látom, pedig a terep sík és
tiszta.
 Visszahúzom magam a nyeregbe, és Panotiit ügetésre fogom
rettegve a csata hangjaitól. Lesz-e még csatazaj? Mennyi ideig tarthat
hatvan férfinak, hogy lemészároljon négyet?
A szívem tudja erre a választ.  Épp elég hosszú ahhoz, hogy Egeria
biztonságba kerüljön, egy csomó gyógyítóval együtt, akik megvetik őket és
mindent, amiért kiállnak.
A szorongás görcsbe rándítja a gyomrom, amikor a várost a keleti
oldalán megkerülöm, követve a fal árnyékát, hogy Panotii ismét
felgyorsulhasson.  Végül az építkezés láthatóvá válik, és
megkönnyebbülten bicegek.  Az emberek dolgoznak és körbe
állnak. A gyógyítók sátra még mindig el van árasztva a szájtátókkal,
és hosszú árnyékot vet a kiszáradt földre.
A szemem Griffint keresi a tömegben. Egeriával beszélget, amikor
a feje felpattan, és az erdő felé néz. A pánik jeges ujjai tekerednek a
szívem köré, és fájdalmas, büntető ütemben szorítja. Elkéstem.
Figyelmeztető kiáltást hallatok, túl messze ahhoz, hogy
meghallhassák.  - Gyerünk.  Menj.  Menj! -  Még egy utolsó vágtát
kérek Panotiitól, összerándulva a mellkasában zörgő beteges
hangtól.
A gyógyítók felénk rohannak, a városért futnak.  Egeriát látom
közöttük, elfehéredve és pánikba esve.  Leugrok Panotiiról és
megragadom.
Ordít, majd felismer, és a karjaimba esik. - Cat! Istenek, Cat!
Lelökdösöm magamról, majd Panotii hátára tolom, visszafordítva
Ios felé. Egy hátsó paskolással küldöm el, rekedten kiabálva: - Zárd
be a kapukat! Adj enni és vizet a lovamnak!
- Cat! - Egeria sírva fordul meg a nyeregben.
A tarvaiak felé futok, megragadok egy gyógyítót a ruhájánál, és
magammal rángatom, hátha később szükségem lesz rá.  A gyógyító
varázslat fiatalon és idősen korlátozott, a csúcspontja közel van a
középkorúsághoz.  A nők általában erősebbek.  Ez a nő körülbelül
negyven éves, potenciálisan a legerősebb a menekülő
csoportból.  Rángatózik és megbotlik a hirtelen irányváltástól, a
lendületemmel, de akár puszta akaraterővel magamnál tartom. Alig
érzem, ahogy a karomat nyomja, és megpróbál kiszabadulni.
 A tarvaiak taktikusan manővereztek, megkerülve Griffint és a
többieket, hogy elzárják a városba való visszavonulás minden
esélyét.  Nem kell stratégiai zseninek lenni ahhoz, hogy tudjuk, az
uralkodókra hajtanak, és különösen Griffinre.  Carver egy további
bónusz, és valószínűleg kitalálták, hogy hamarosan megkapják
Egeriát is.  Hatvan fegyveres férfinak jó esélye van egy olyan
felkészületlen, gyengén erődített várost elfoglalni, mint Ios, és úgy
gondolom, hogy ezzel ők is tisztában vannak.
A tarvaiak még nem tudják, hogy helyzetük most a Béta csapat és
én közém helyezi őket, de mindegyikük megért egy létfontosságú
dolgot - ez a rossz hely.
Mély lélegzetet veszek, és Sybaris halálos varázslatát egy perzselő
fújásba engedem.  A sárkánylehelet kiszakad a számból, és
megolvasztja a hozzám legközelebb álló harminc férfit. Idejük sincs
rá, hogy felsikítsanak, mire a bőr leszakad a csontjaiktól, és nincs
más hátra, mint a füst, az olvadt férfiak, a fém és a bőr bűzlő tócsája.
Egy pillanatra minden megáll.  A kardcsengés megszűnik, és
minden szem felém fordul. Csak Griffint látom, és végtelen kaotikus
harag összpontosul bennem, élesen elfordul, mint egy
penge.  Erőteljes varázslat robbant ki a korábban alvó
helyekről.  Szétzilált hajam hirtelen támadt szélvihar emeli
meg.  Villám tör ki a testemből, mennydörgések hasítják fel a
levegőt.  Előrehaladok, lépteim elszenesedett nyomokat hagynak a
földön, miközben a villámok kisugároznak a lábamból, hosszúak,
szaggatottak és erősen forrók.  Könnyfakasztó fájdalom hasít a
hátamba, az egyes lapockák mentén.  Nem állok meg, hogy
megnézzem, vagy a villámlás, vagy a szél.  Nem kérdőjelezek meg
semmit.  Hatalmas vagyok, és megölök mindenkit, aki az utamba
kerül.
- Fussatok. -  A parancs mély és kísértetiesen visszhangzik.  Nem
úgy hangzik, mint az én hangom. Úgy kalapálja ellenségeimet, mint
az Olimposz vihara.
A fennmaradó tarvaiak fele az erdő felé sprintel.  A többiek sort
alkotnak.  Griffin a nevemet kiáltja, hangja tompító erejű rétegeken
keresztül jut el hozzám.  A látásom délibábként hullámzik, mindent
tüzes narancs borít. Túl közel vagyok ahhoz, hogy kontrollálatlanul
robbantsam ki a sárkányleheletet a számból, veszélyeztetve azokat
az embereket, akiket védek, ezért inkább a hozzám legközelebb álló
tarvaira dobom a kiméra tűzéből keletkező labdát.  Lángolva,
sikoltozva menekül. Addig ismételgetem, amíg a kiméra tüze el nem
gyengül - még öt tűzgömb, majd eltűnik.
A bal kezemben még mindig ott van a gyógyító. Az arca eltorzul a
félelemtől és a döbbenettől, de rám néz, nem a tarvaiakra, a csatára
vagy az alvadt vérre.  Tőrt kapok elő, és a minket támadó férfira
vetem. Megakad a szemében, és hang nélkül összeomlik.
Velem szemben a Béta csapat fergeteges hatékonysággal szeleteli a
megmaradt tarvaiakat.  Ketten botladoznak támadásuktól, csapdába
esve a Béta csapat és köztem.  A fiatalabb keresztezi az utamat, és
hátradob egy kis dobófejszét.  Griffin kései a veséjében landolnak,
mielőtt a férfi befejezhetné a dobást.
Végignézem a véres teret Griffinig, és a szemem azt üzeni neki,
hogy magam is kezelni tudtam volna a harcost.
Hátrabámul, ragyogó, harci láztól fénylő szeme azt mondja
nekem, hogy tudja.
Az utolsó tarvai végigcaplat társainak cseppfolyósított
maradványai között.  Eszelős szeme köztünk cikázik, egyik oldalon
én, másik oldalon a Béta csapat.  Tudja, hogy ennek vége, teljes a
vereség.  Helyes mozdulatot teszi, és leereszti a kardját.  Vezetőként
Griffin előrelép, hogy elfogadja a megadását, de a férfi hirtelen
megfordul, és egy gyors, erőteljes mozdulattal eldobja pengéjét.  Az
repül, és Griffin mellkasába döf.
Sikításom elfojtja a vihart. A csönd összeomlik, amikor a varázslat
visszazuhan belém.  A zavartság, a hitetlenkedés és a legdurvább
fájdalom, amit valaha is éreztem, botladozom. Eleresztem a kezemet
a gyógyítón, és ő elfut.  Lassan reagálok, majd arra vesztegetem az
időt, hogy üldözzem.  A hajánál fogva megrángatom, meglököm a
hátát, miközben Carver a menekülő tarvai felé rohan, könyörtelenül
megtorolva a tettét.
Griffin térdre ereszkedik, döbbenet vésődik gyorsan fakuló
vonásaiba.  A tarvai kardok rövidek.  Képzett harcos viszonylag
pontosan eldobhat egyet.  Ez nem a sintaiak által alkalmazott
technika, és senki sem számított rá. Griffin megfogja a markolatot és
kihúzza a pengét, arca hamuszürke lesz.  A vér fényesen és sötéten
vonja be.  Kato és Flynn a földre eresztik, míg én az oldalához
húzódok, és magammal rángatom a gyógyítót. Az árnyékom Griffin
arcára esik.
- Megmentettél minket.  Megint. -  Felnyúl, hogy megérintse az
arcomat.  Megpróbálok a kezébe fordulni, de az ujjai túl hamar
leesnek.
- Magaddal kellett volna hoznod!
A hangom gyötrelme ráncokat kelt a homlokán. - Honnan tudtad?
- Jövendőmondó. Emlékszel?
Halványan elmosolyodik, majd köhög.  Vér bugyborékol a
szájában, csöpög az ajkáról. -… azt hittem, hogy ez csak egy álca.
- Általában. Nem mindig.
A szeme rám szegeződik.  Hiányzik belőlük a megszokott átható
tisztaság.  - Az én királyságom kincse.  Én kincsem.  Nagyon örülök,
hogy megtaláltalak.
Szúr a szemem, és fáj a szívem, és puszta kézzel akarok szétszedni
valakit. Köhög, és több a vér jelenik meg. Túl sok vér.
- Könyörtelen, könyörtelen Cat.  – Büszkén hangzik.  A hangja
gyengül. Vér van mindenhol. Térdelek benne. A kezemen van, ami a
sebéhez szorul.  A levegőben van, nedves és fémes a száraz
melegben.
Lerántom a gyógyító kezét, és Griffin mellkasához tartom.  -
Gyógyítsd meg.
A szeme hatalmasra tágul.  – Nem, őt nem.  Nem a mágianélküli
déli hadvezér söpredéket.
Minden lerombolódik bennem.  Dühöm meglepően hideg, az
érzelmek áradata egy pillanat alatt szilárddá dermed.  Eltolom a
kezét Griffintől, és ráfújok.  A leglágyabb lehelet megolvasztja az
egész végtagot, csak a csuklócsont elszenesedett csonkja marad és a
fásult, hólyagos bőr.
A lélegzete rövid zihálással kezd visszajönni.  A szeme
koncentrálatlanul forog.  Attól félek, hogy elveszíti az eszméletét,
ezért megrázom. – Gyógyítsd meg!
Rám köp. - Inkább meghalok.
 Nincs égető fájdalom, nincsenek sült szerveim, amelyek azt
mondanák, hogy hazudik. Miért teszi ezt? Vajon az idiotizmus és az
előítéletek vezetik-e ilyen mélyre?  Griffin ezerszer jobb, mint
bármelyik sintai uralkodó, akit valaha is láttak. Térdre kellene esnie,
hogy megcsókolja a lábát.
Nincs időm arra, hogy leckét adjak neki emberségből, vagy hogy
megmutassam neki, milyen kevés van nekem
magamnak. Megfogom a fejét és megszorítom. Sikít, amikor a mágia
elszakad tőle, és felém áramlik.  Még soha nem használtam fel egy
gyógyító erejét.  Soha nem vettem el olyan varázslatot, amelyet ne
önként adtak volna, vagy nem rám irányítottak, kivéve azt az
eufóriát Velosban. Van valami folyékony a gyógyító varázslatban, de
ez nem lágy áram. Tomboló dagály, és telibetalál, hogy ledöntsön.
A hátam a földre ér. Carver felültet, és stabilan tart, miközben újra
megragadom a gyógyítót.  Mint egy mocsári pióca, mindent
elveszek, amije van.  Addig szipolyozom, amíg a bőre el nem
szürkül.  Addig ürítem, amíg a haláláig nem bánja, hogy
megtagadott engem.  Addig ürítem, amíg oldalra nem ereszkedik,
ernyedten és üresen nem marad.
Remegő erővel reszkető kezeket teszek vissza Griffin mellkasára,
és varázslatot küldök a sebébe.  Úgy szakad ki belőlem, mintha
egyenként lehúzódnának a bőrrétegek. Felkiáltok, és Griffin elsápad,
és küzd, hogy tudatánál maradjon.  Varázslat szivárog belé,
mindkettőnket kínozva.  Összeszorítom a fogaimat, és addig
folytatom, amíg észre nem veszem, hogy így nem lesz elég
gyors. Túl messze van.
- Hozz nekem egy kést! - ordítom.
Griffin még egyszer rám néz, mielőtt lehunyta a szemét.
- Nem! Nem! Nem! - ordítom, belülről összetörve.
Nem tudom, ki nyújtja nekem a kést. Megfogom, és hosszú, sekély
metszést ejtek Griffin vállától a könyökéig. A hús hasad, és a bíbor is
felszínre kerül. Megfordítom a kés lapos oldalait a vérében, bevonva
mindkét felületét. Senki sem tanított meg haláljelet készíteni, vagy az
éneket. Legtöbbször amikor velem történt, eszméletlen voltam. Az a
néhány alkalom, amikor nem voltam ... Ezt az ember nem felejti el.
 Emelem a kést az Olümposzra, és gyógyító mágiát öntök a vérbe,
gyorsan és halkan kántálva.  Tízszer mondom az igézést.  Vagy hat,
vagy tíz. Bármi más káoszt hív, és a több mindig jobb, igaz?
Az utolsó szavakkal visszakenem a vért Griffin karjára.  Félre
dobva a kést, egyik kezem a mellére, a másikat a karjára teszem, és
kiszívom magamból a gyógyító erőt.  Mind az utolsó cseppig
kiürítem belé. Amikor ennek vége, beöntöm magamból. Varázslatom
nem gyógyít sebeket, de olyan erővel bírok, amelyet nem értek, és
máig nem is tudtam, hogy létezik.
Miután elkezdtem, nem állhatok le.  Sosem voltam jó az
önuralomban.  Varázslatom kezd széthasítani.  Döbbenetes és
fájdalmas érezni, hogy kiszakad.  A szétválasztott szálak
összegabalyodnak és szétszakadnak, megrekedve olyan részeimben,
amelyeket az elviselhetetlen veszteség küszöbén álló ember együgyű
összpontosításával belemerítek Griffinbe.
Az idő lényegtelen.  Fogalmam sincs, mennyi telik el.  A varázslat
árad, ahogy gyengülök, úgy zsibbadok.  Alig veszem észre a
hadsereg első részének megérkezését.  Por kavarog, eltömíti az
orromat, és szemcsék rakódnak a számba.  Az emberek
beszélnek.  Homályos, de azt hiszem, megdöbbenti őket, amit
látnak.  A mészárlás - a mészárlásom - most távolinak
tűnik. Elmúlt. Már nem érint.
Piers térdre esik velem szemben, arcából minden szín
kimegy.  Griffin arca még sápadtabb és ijesztően mozdulatlan.  El
akarom lökni Pierst, de nem tudok megmozdulni.  Látásom
homályos, érzékeim egyre sűrűbb ködbe burkolóznak.  Az mélyebb
hangok néha behatolnak.  Hallom Katot, és azt kívánom, bárcsak
megsimogatná a fejem, miközben Flynn a fülembe mondja
“pszt”.  Ez egy rémálom, és szükségem van rájuk, hogy
felébresszenek.
A szemem becsukódik, és nem fog kinyílni. Heves harcot folytatok
a fáradtság ellen.  Nyer, és összeesem Griffin mellkasán.  Zubbonya
nedves és ragadós a vértől.  Azt akarom, hogy olyan hűvös legyen,
mint egy fisai tó, de forróság van.  Ő is forró.  Kényszerítem az
ajkaimat, hogy mozogjanak, folytassam azt az éneklést, amelyet a
gyógyítóktól hallottam, de néhány motyogó szó után elhal a
hangom. Kívülről nehéz vagyok, belülről üres. Valószínűleg valamit
rosszul csináltam.  Már nem érzem a varázslatomat.  Nem érzem a
véremet, a lélegzetemet vagy a mennydörgő gyűlöletemet.  Nem is
tudom megmondani, hogy Griffin él-e, de azt akarom, hogy éljen
annyira, hogy sötét alkut kötnék az árnyékokkal az éjszakában.
- Poszeidón! Bármit megteszek! – könyörgök némán.
Egy ismeretlen hang hallatszik a fejemben.  - Fisa lánya, fordulj
hozzám!  - A fülem között dübörgő visszhang olyan ijesztően
erőteljes, hogy az utolsó erőmet is felhasználom.  Fehér fény villog,
amely elég fényes ahhoz, hogy a világtalan szemekbe is beleégjen. A
kísérő mennydörgés rémisztő. Fülsiketítő. Kóstolom Griffin vérét az
ajkaimon, mire a sötétség hullámokban tör rám.
21. fejezet
Nem tudom, hol vagyok.  Olyan ajtókat zörgetek, amelyek nem
nyílnak ki, dörömbölök az ablakokon, kilátás nélkül.  Ha ez az
alvilág, akkor nem erre számítottam.  Végtelen,
időtlen.  Nyomasztóan örök.  Azt hittem, itt béke lesz.  Azt hittem,
hogy végre vége lesz. Nem bizonyítottam a harcos szívemet?
Ebben a nyugtalanító, üres homályban rekedtem, és csak azt
sajnálom, hogy elhagyom Griffint.
De aztán az ő ismerős hangja érkezik hozzám valahonnan az
árnyékos fátyol mögül.  A megkönnyebbülés végigsöpör rajtam, és
csak egy pusztító gondolat gyűri le.  Él-e, vagy mindketten
meghaltunk?  Beszél, de nem hallom.  A szavak zavartak és
halványak, mintha ő lenne a felszín felett, én pedig lent.
Rúgok, próbálom elérni a fényt, hallani őt, de egyre mélyebbre
süllyedek, azon gondolkodva, hogyan tudok lélegezni lent a
sötétben.
22. fejezet
Nyögdécselve ébredek.  A derekamon körbefutó erős karok
megfeszülnek, és hosszú sóhajtás melegíti a fejem tetejét.  Rögtön
megérzem a kemény, csupasz mellkast a csupasz hátamon, bőrt a
bőrön.
- Cat?
Griffin mély hangjának hallatán a szívem erősen lüktet a
bordáimon, bebizonyítva, hogy még mindig működik.  - Élsz -
mormolom.
- Ez nem hangzik csalódottnak - kötekedik gyengéden.  - Biztosan
feljebb léptem a ranglistádon.
Érzem, hogy a teste az enyém mögött van, és a víz a bőrömre
csapódik.  Meg akarok fordulni a karjában, de a tagjaim nem
engedelmeskednek. - Hol vagyunk?
- Ios fürdőjében.
- Mi a baj velem? Nem tudok se mozogni, se látni.
Nem válaszol azonnal, és az aggodalom úgy érződik, mint egy
viszketés, terjed.  - Azt hiszem, túl sokat adtál, hogy
megmentsél.  Nagy mennydörgésre ébredtem, tökéletesen
meggyógyultan. Még a régi hegeim is eltűntek.
Igazán?  Hiányozni fog a szeménél.  - Azt hittem, fejlesztésre van
szükséged.
Halk kuncogása átdübörög rajtam.  Karjai összehúzódnak, és
felcsúsztatnak a mellkasán.
- Meztelen vagyok? Nem érzek ruhát.
- Igen.
- Te is meztelen vagy?
- Igen.
Próbálok láthatatlanná válni. - Láthatatlan vagyok?
- Spórolj az energiáddal, Cat. Most rajtad a sor, hogy meggyógyulj.
Azt hiszem, ez nemet jelent.  Olyan üres vagyok, teljesen
kiürült.  Karjaim lebegnek, súlytalanul a vízben.  - Mi van, ha nem
tudok?
 - Természetesen meg tudsz. Csak pihenj. - Ajka a hajamat súrolja,
durva gyengédsége megdobogtatja a szívemet. Aztán helyzetet vált,
és valami vastag és kemény dolog nyomja a fenekemet.
Szánalmas állapotom ellenére érzem, hogy forró lesz az arcom.  -
Ne legyenek ötleteid - motyogom.
- Ó, vannak ötleteim. De jobban szeretném, ha tudatodnál lennél.
Melegség virágzik alacsonyan a hasamban, és sugárzik szét
bennem.
- Bízz bennem - suttogja Griffin a fülembe.
- Ne bízz ... senkiben.
- Megpróbálhatnád.
Belülről mosolygok, mivel csak ezt tudom megcsinálni.
23. fejezet
A sötétség visszahúzódik, lassú és vastag, mint az olaj. - Griffin?
- Itt vagyok. - A szorítása körülöttem feszül. Szeretek a mellkasán
feküdni, felemelkedni és lezuhanni, amikor lélegzik.
- Meddig aludtam?
- Órákig.  Már másnap van.  Tegnap felébresztett a víz, ezért
visszahoztalak.
Ez úgy hangzik ... aggasztó. - Régóta vagyunk itt?
- Órák óta - ismételgeti.  - Ugyanolyan ráncosak vagyunk, mint a
szüleim.
Nevetek. Valahogy. Ha nem látok, életre kel a tapintásom. A teste
az enyémet borítja - kemény combjai sercegő szőrrel vannak
megszórva, a hátam lapos és barázdált hasának támaszkodik, a karja
a derekam körül, és a szükségesnél közelebb tart. - Köszönöm, hogy
elhoztál a vízhez.
Forró puszit nyom a vállamra. - Köszönöm, hogy elég őrült vagy
ahhoz, hogy azt gondold, megmenthetsz minket. Ments meg.
- Mondtam, hogy ne menj egyedül.
- Meg kellett volna hallgatnom téged.
- Mondtam, hogy hozz hadsereget.
Érzem, ahogy a nyakam ívén elmosolyodik.  Bőröm bizsereg a
szája alatt. - Kiderült, csak rád volt szükségem.
Szavai miatt úgy érzem magam, mint a méz, ami kint maradt a
délutáni napsütésben.  Nehéz könyörtelennek lenni, amikor lassan
elolvadok. - Engedj szabadon a fogadalom alól.
Teljesen mozdulatlan lesz. Azt hiszem, nem is lélegzik. Aztán ajkai
szúrós utat húznak a vállam mentén, miközben hüvelykujja lassan,
érzéki körökben mozog közvetlenül a melleim alatt. Hirtelen örülök,
hogy nem tudok megmozdulni.  Mentséget ad arra, hogy ott
maradjak, ahol vagyok.
Mélyen és reszelősen, végül azt mondja: - Felszabadítalak minden
számomra tett ígéreted alól.
A varázslat láncai fellángolnak bennem, majd kialszanak,
feloldódnak a fogadalmaim. A szabadságot nem érezni másként.
 - Ne menj el, Cat. - Griffin szája nem hagyja el a bőrömet, lélegzete
meleg suttogás. - Kérlek.
Tágra nyílik a szívem, végül végig ér az a repedés, ami azon a
forró éjszakán kezdődött a cirkuszi vásáron.
24. fejezet
Hűvös kéz van a homlokomon.  Az ujjak könnyűek és simák.  -
Selena?
- Egeria.
A csalódás langyos hullámként csap át rajtam. Felemeli a fejem, és
egy csészét tesz az ajkamhoz.  Hűvös víz csúszik le a
torkomon. Valamennyi. A többi a nyakamba csöpög.
- Hogy van a lovam? - kérdezem.
- Jól van. Istállóban van a többiekkel együtt és zabban megeszi a
súlyát.
- Megérdemli. Megmentett titeket.
Hosszú szünet következik. - Azt hiszem, ezt te tetted.
- Panotii nélkül nem jutottam volna ilyen messzire.
- Panotii? Mint a mitikus törzs?
Ki mondja, hogy mitikusak? - Nagy füle van.
Hűvös szivacs érinti a mellkasomat. Ezután a karjaimhoz mozdul,
először jobbra, majd balra, majd kezeimen végzi, gondosan
megmossa az ujjaimat. A szemem nem nyílik ki. Tehetetlen vagyok,
nem látok vagy mozoghatok. Teljesen sebezhető.
- Ki vagy te, Cat? Igazából?
- Hol van Griffin? - kérdezem.
Víz csobban, majd a szivacs végigcsúszik a lábamon és a
lábfejemen. - Pihen. Három napja nem aludt.
Azonnali reakcióm, hogy megrázzam a fejem. Nem működik. - Az
lehetetlen. Az emberek a gyógyulás után mindig alszanak.
- Bármit is tettél vele, ennek ellenkező hatása volt.  - Egeria a
szivacsot az alhasam fölé vezeti.  Az agyam azt mondja, hogy
ugorjak, mert ott csiklandós vagyok, de semmi nem történik. – Végig
veled volt.  Úgy gondolja, hogy valami kárt tettél magadban annak
érdekében, hogy megmentsed.
Ha három napig többnyire eszméletlen voltam, valószínűleg ezt
tettem.
Hideg terjed át rajtam, jegesíti a véremet.  Mindenféle félelmet
ismertem - félelmet a fájdalomtól, a lelepleződéstől, az elfogástól. Ez
új. Ez a fajta félelem tanít meg bennem különbséget tenni az életben
maradás és az élni akarás között.
- Nos? - kérdezi. - Miért nem javulsz?
- Javulok.  Tudok beszélni. -  Valahogy.  A szavaim talán már
érthetőek.
Az ajtó nyikorgó zsanérokkal nyílik, és Egeria egy lepedőt dob át
rajtam, és megszidja: - Nem kopogsz?
- Hallottunk beszélgetni.  Ébren van?  - Kato hangja segít
felolvasztani az ereimbe telepedő fagyot.
- Többé-kevésbé - válaszolom Egeriának.
- Ideje felkelni - mondja Flynn nyersen.  - Mindannyian arra
várunk, hogy mindenki által ismert módon megjelenj, hogy
letérdelhessünk és megcsókolhassuk a lábad.
Csókold meg a lábam, mint egy istennőnek.  Mint
Athénének. Bölcsesség és háború.
Nos, háború mindenképp.
- És elintézd az ülepünket a fenekelésért - teszi hozzá Carver.
Mosoly húzza el az ajkaimat. - Ne ... csábíts.
- Kifelé - mondja Egeria. - Catnek pihennie kell.
Nem! – Maradjatok.
A széklábakkal karistolják a padlót.  Körülvesznek.  A Béta
csapat.  Az én csapatom.  Egy nagy kéz takarja le az enyémet,
elnyelve. - Mit tettél magaddal? - kérdezi Flynn.
- Bárcsak tudnám.
Megszorítja a kezemet, de nem tudom visszaszorítani.
- Álmos vagyok - motyogom.
Kato megveregeti a fejem, Flynn pedig megfogja a kezem. Carver
egy törzsi dallamot fütyül, és ha közel vagyok hozzájuk, nem félek
annyira a sötéttől.
25. fejezet
- Miért támadna egy Dél-tarvai törzs ilyen messze északon? Vagy
egyáltalán Sintában?
A ködben lebegve egy pillanatba telik, amíg felismerem a
hangot. Piers.
- Miért érdekli őket egy gyógyító központ építésének leállítása? -
kérdezi Egeria.
- Nem érdekeltek a gyógyító központban. - Griffin válasza ideges
és durva.  Mindig megnyugtat, ha hallom a hangját.  - Nincs okuk
arra, hogy törődjenek velük, vagy akár tudjanak rólunk. Valaki más
állt mögötte, valaki aki ismerte a terveinket és tud az aranyról,
amiből zsoldosokat vásárolunk.
- Tarvai vagy fisai? - kérdezi Carver. - Vagy mindkettő, szövetséget
létrehozva ellenünk?
- Vagy sintai - mondja Piers.  - A nemesek megszokták, hogy
bizonyos mértékű befolyást gyakorolnak az uralkodó családra. Az ő
érdekük az, hogy lecseréljenek minket valakire a saját fajtájukból.
Egeria felsóhajt.  - Bárcsak Cat felébredne.  Biztos vagyok benne,
hogy lenne véleménye erről az egészről.
- Én csak azt szeretném, ha Cat felébredne - mondja tompán
Griffin.
Az érzelem duzzad a mellkasomban.  Meleg ujjak súrolják a
homlokomat.  Az érintése gyengéd, a bőre érdes.  Griffin kezébe
akarok fordulni. Az irónia nem veszett el bennem. Heteket töltöttem
az elutasítással, és most, hogy már nem akarom, meg sem tudok
mozdulni.
- Van fogalmad róla, ki ő? - kérdezi Piers. - Tökéletesen ráillik egy
nemes fisai leírása - északi színek, világoszöld szemek, rettentően
sok varázslat és a hozzá való arrogancia.  Hatalma alapján
gyakorlatilag mágiahasználó uralkodó lehet.
- Kivéve, hogy nem vérszomjas zsarnok - mondja Griffin.
Mind hallgatnak. Nem biztos, hogy mindenki egyetért.
- Közeleg a birodalmi vacsora - mondja idegesen Egeria.  - Mi
lenne, ha egy sintai nemes állna a támadás mögött?
 - Cat tudni fogja - mondja Carver.  Nem tehetek róla, de
magabiztossága túl optimista a jelenlegi állapotomat tekintve.
- Hogyan? - kérdezi Egeria.
Elképzelem, ahogy vállat von, sovány, izmos válla egy szakértő
kardforgató könnyed eleganciájával mozdul.  - Ezt teszi.  Olvassa az
embereket.
- Mi van, ha nem lesz jobban?  - Egeria hangot ad annak a
kétségnek, amelyre mindenki gondol, főleg én.
Griffin megsimogatja a hajam. – Jobban lesz.
- De mi van, ha nem? – köti az ebet a karóhoz Egeria.
Csizma trappol, és az ajtó kinyílik. - Kato! Flynn! Hozzatok ide egy
gyógyítót!
Egeria motyogása azt jelzi nekem, hogy ezt már
próbálták. Többször. - Nem tehetnek semmit, Griffin.
- Nem próbálkoznak! - csattan fel.
- Úgy gondolom, hogy megtették.
Átkozódik.  - Biztosnak kell lennem.  - Visszajön az ágyhoz, és
felemeli a kezem. - Különben elviszem Selenához.
Igen, kérlek.
- Nem szabad megmozdítanod - idegeskedik Egeria.  - Ez
zavarhatja.
- Nem érdekel, ha zavarja! Nem eszik és nem iszik. Csont és bőr.
Én? Csont és bőr? Hahh!
A bal oldalamon zűrzavar hallatszik.  Az ajtó kinyílik, a lábak
csoszognak, és az ajtó ismét becsukódik.
- Nincs több játék, Gyógyító.  Gyógyítsd meg.  - Griffin
ellentmondást nem tűrően rám mutat, széttartja a lábait, keresztbe
fonja a karját, és az arcán ádáz fenyegetés lehet.  Nem tudom
eldönteni.
- A kollégáimmal már megpróbáltuk - válaszolja egy férfi
mereven.
- Próbáld újra - parancsolja Griffin.
- Nem tehetünk semmit.
Baljóslatú hang keletkezik Griffin torkában.  - Ő
északi. Mágiahasználó. Olyan, mint te. Megmentette mindannyiótok
sajnálatos életét.  Amíg te elmenekültél, ő védte meg ezt a
helyet. Nem számít, mit gondolsz rólam. Gyógyítsd meg. Őt.
- Megölte Belindát.
Kit?  Az általam kiürített gyógyító villan fel az elmémben,
ernyedten és üresen. Láthatólag meghalt.
- Belindának együtt kellett volna működnie.  - Griffin hangja
vészesen halk. A gyógyító hülye lenne, ha nem venné figyelembe a
fenyegetést.
- Segítenék neki, ha tudnék, de nem tudok.  Egyikünk sem
teheti.  Ez történik a gyógyítókkal, akik túl sokat adnak.  Elszívta
életerejét, és most nem elég erős ahhoz, hogy visszaszerezze.
- Magyarázd meg - mondja Griffin élesen.
- Neked adta, Béta Sinta. Vissza kell neki adnod.
Az ijedtség villámként csap el.  Griffinnek ugyanerre kell
rájönnie. Neki csak adni tudok.
- Mi van, ha ez nem lehetséges? - kérdezi Griffin.
A gyógyító válasza szenvtelen.  - Meg fog halni.  Nézz rá.  Már
elenyészik.
Igazat mond. Az ajándékom nélkül is tudnám.
A beszélgetés egyre halványabbá válik, és lázasnak érzem
magam.  Hallottam, hogy az Alvilág forró.  Hadész fűti a
kemencéjét?  Engedi, hogy lássam Selenát?  Azt hiszem, a jóslatok
nem mindig válnak valóra ...
A hangok elhalkulnak, és sötét hullám gördül át rajtam, amelyet
végtelen szürkeség követ. Hol van Eleni?
Nem! Még nem!
Visszahúzódva vergődök, karmolok, és mozgásra kényszerítem a
számat. - Griffin?
Súlya azonnal elmozdítja a matracot, amitől felé gördülök. – Vond
vissza! -  Arcához emeli a kezeimet.  Állkapcsa szúrós, és bárcsak
láthatnám - erős, határozott vonások, fekete borosta, szürke szemek,
amelyek belém látnak.  Hangja durva az érzelmektől, és kíváncsi
vagyok, mit tettem, hogy elnyertem a vonzalmát.  Nem is vagyok
vele kedves.
- Vedd vissza az életerődet!  - A szorítása sürgető, az arca elég
közel van ahhoz, hogy lehelete megmozgassa a hajamat.
 Megpróbálom megtalálni, amit elvesztettem, de ő
áthatolhatatlan. Gyengébb próbálkozásaim azonnal lecsúsznak.  Egy
idő után Griffin megérti, hogy semmi sem történik, mert csalódottan
vicsorog, és a kezeimet lefekteti.
- Elveheti a mieinket. Többünkét közülünk - mondja Kato a másik
oldalamon.  Egy pillanattal később három nehéz kézpár nehezedik
rám, egyenként, majd egy kisebb, nőies pár következik, amely
csatlakozik a többihez.
A szívem fájdalmasan szorul össze a mellkasomba. Nem veszek el
tőlük semmit. Nem kockáztathatom meg a túl sokat.
- Nos? - kérdezi türelmetlenül Griffin.
- Semmi - feleli Flynn.  - Vagy semmi nem történik, vagy nem is
próbálja.
Griffin egy sor átkot szabadít fel, amelyek valószínűleg egy-két új
dologra tanítják Egeriát. - Kifelé! - ugatja végül.
Az orra alatt motyogva, hogy milyen makacs vagyok, lefekszik
mellém, az oldalához szorítva. Bárcsak visszacsókoltam volna. Meg
kellett volna köszönnöm neki a bárány steaket.
- Hallasz? - kérdezi.
Sikerül egy hangot kiadni a torkomból.
- Egyáltalán megpróbáltad?
Nem válaszolok, ő pedig halkan átkozódik.  - Nem gondoltam
volna. Neked kell mindig az utolsó szót mondanod, ugye?
Bárcsak tudnék nevetni.  Egyetlen harcot sem nyertem meg
Griffinnel.  Jelenleg nem is tudok beszélni, de szerinte mindig az
enyém az utolsó szó?
Megváltoztatja a helyzetét, egyenesen felültet és magához
támaszt.  A fejem oldalra billen, ő pedig hátralöki, és az álla alá
szorítja. - Van egy ötletem. Nem akarlak bántani, de nem tudom, mit
tegyek.  Felemeli a kezemet, megdörzsöli hüvelykujjával a
tenyeremet.  - Mi az életerő?  Ész?  Test?  Szellem?  Mindez együtt?  A
vérünkben van? Odaadhatom a véremet. Meg fogom vágni magam.
Ez soha nem jó ötlet.
- Te jössz.
Várj! Mit?
 Egy penge szúrja meg a tenyeremet.  Vér szivárog, a felfedezéstől
való örökös félelmemmel együtt.  Az ölébe húz.  Pánikba esett
légzésem fokozatosan megnyugszik, amikor Griffin magához húz,
ujjaink összefűzve.  Ijesztően meghitten bizsereg, ahol a vérünk
keveredik.
Hallgatom fülem alatt a ritmusos szívverését, és rémülten küzdök
a kimerültségtől, hogy ha legközelebb elalszom, nem ébredek fel.
26. fejezet
Ösztönösen odahajolok a mellettem lévő nagy, szilárd testhez,
sóhajtok, amikor felfedezem Griffin ismerős illatát.
- Cat?
Közelebb hadonászok, és arcomat végigcsúsztatom csupasz
mellkasán.
- Működik! -  Felül, én pedig tiltakozva morgok.  – Csak lassan,
kardia mou. Csak egy kicsit mélyebbre vágok.
A lélegzetem elakad.  Az ő szíve?  A legtöbb ember elfelejtette az
istenek ősi nyelvét.  A törzseknek biztosan megmaradtak bizonyos
beceneveik.  Soha senki nem becézett, csak Thanos, és nem vagyok
biztos benne, hogy a „kis szörnyeteg” számít-e.
Griffinnek előbb meg kell vágnia magát.  Kényszerítem a
szememet, hogy kinyíljon, amikor felém jön a késsel.  Minden
elmosódott, de a szívem mégis megdobban a láttán - éjfélfekete haj,
metszett vonások, széles, érzéki száj, vonzó szürke szemek.  Órákig
tudnám bámulni.
Pengéje tűzvonalat rajzol a kezemre.  - Megtalál -
krákogom. Fogalmam sincs, mióta van szabadon a vérem.
- Alfa Fisa?
Bólintok.  Majdnem.  Azt gondolhatnád, hogy már megszoktam a
fájdalmat.  Még mindig összeszorítom a fogaimat, amikor
összenyomja a kezünket.
Griffin aggódva ismét az ölébe húz, mint korábban.  Vér foltozza
ruhám elejét.  Az ing Griffiné, és a térdemig ér.  Deréktól felfelé
csupasz, bőre forró és kemény, mint a napsütötte márvány.  Szabad
kezét lassú, nyugtató mozdulattal mozgatja a gerincemen fel és le,
amitől hozzá akarok dörgölőzni és dorombolni.  Keze kardforgató
életvitelénél fogva durva, erőteljes és átéri a hátam
felét.  Elgondolkodtat engem azokról az időkről, amikor harcoltunk,
a visszafogottságról, amelyet minden bizonnyal mutatott, hogy ne
törjön ketté, főleg, amikor megérdemeltem.
A szája a fejem tetejét súrolja, meleg bizsergést küld végig a
fejbőrömön. - Hamarosan elmegyünk innen. Ígérem.
 - A szavadat adod? - Csak félig viccelek. Mennünk kell.
Griffin felfelé billenti az állát, amíg a tekintetünk össze nem
találkozik.  - Szeretlek, Cat.  Bármit megtennék, hogy biztonságban
legyél. Erre szavamat adom.
A szívem olyan hevesen zakatol, hogy fáj. - Ne mondd ezt.
Keze visszatér a hátamra, fel és le, minden egyes mozdulattal
lejjebb kutat.  Öröm hullámzik végig a bőrömön, borzongás a
gerincemen.  Megolvadok, forróság gyűlik össze a hasamban, és
belülről kifelé melegít.
- Miért ne? -  Hangja nyugodt, de teste feszültnek érződik az
enyém alatt.
Nyelek egyet, bárcsak olyan nyugodtan és biztosan tudnék
beszélni, mint Griffin teszi mindig. - Ez céltáblává tesz.
A keze továbbra is a hátamon marad, aztán úgy sodor le minket,
hogy a felettem legyen.  A szemem elkerekedik, és a szívem
gyorsabban dobog, ami összekeveredett vérünket ébredő
végtagjaimhoz pumpálja.
- Nem érdekel - mondja határozottan.  Viharfelhős szemei úgy
isszák az arcomat, mintha minden részletet megjegyezne. - Te vagy a
mindenem.
Szavainak igazsága mennydörgésként visszhangzik rajtam
keresztül, és zihálni kezdek. Griffin a szájával nyeli a hangot, ajka a
kemény erő és a finom nyomás mámorító keveréke.  Mozog az
enyém felett, csábítóan tapad hozzá, és arra készteti, hogy
megnyíljanak előtte.  Nyelve végigcsúszik az ajkaim vonalán, és a
vágy forró hulláma ébred bennem, amely kiürít és kétségbeesetté
tesz az akarástól.
Szétnyitom az ujjainkat, átkarolom a nyakát, és visszacsókolom,
beletöltve az összes összekuszált, ostoba, őrült, zavaros érzelmet a
csókba. Olümposzi erejű lökés ível át rajtam, felkavarva a mellkasom
szárnyait. Kibontakoznak bennem, és felívelek az ágyról Griffin teste
felé.
Mély hangon felnyög az érintkezéstől.  Átkarol engem, nyelvével
simogatja az enyémet, igényt tartva a számra és még sok másra.  A
szenvedély meggyullad, és megfeledkezem a szárnyakról és az
istenekről, valamint az ereimbe rejtett mennydörgésről.  Tüzes
ölelésében elveszítem magam.  Nagy teste védelmét érzem, ahogy
fölöttem mozog, körülvesz, megfog, zűrzavaros szükséget okozva a
mélyben. Felnyögök az intenzitásától, mire Griffin hátrébb húzódik,
és aggodalom sötétíti el a szemét.
- Még - sürgetem lélegzetvisszafojtva.  Egy kevés erőt
összegyűjtöttem, hogy visszahúzzam, ismét vadul keresem az ajkait.
Griffin nyers vágy hallatán az ajkát egy újabb perzselő csókra
nyújtja, és a fejemet a kezébe tartja, mintha valami törékeny és
értékes dolog lennék.  - Miért mentettél meg?  – mondja reszelős
hangon az ajkaimhoz, és újra megcsókol.  Megcsókol, mintha nem
tudna megállni.
Kezembe veszem az arcát, vért maszatolok szét az egyik jóképű
arcán.  Bámulunk egymás szemébe.  Övé egy viharos tenger
színe.  Ezüst gyűrűjében kísérteteket látok, halálos erejük tombol
nekem.  Ránézve úgy érzem, átformálódtam, összeolvadtam és újra
kialakultam, és most rájövök, hogy így változnak meg az életek, mi a
meglévő változás oka. - Mert akartam.
Szívszorítóan gyengéd, kócos hajat fésül vissza az arcomról. - Azt
hittem, utálsz.
Azok az érzések, amelyeket végül elszabadítottam,
megduzzadnak, fájdalmasan megrendítővé válnak. - Megpróbáltalak
utálni. Keményebbnek bizonyult, mint amire számítottam.
Hirtelen vigyora összeszorítja a szívemet.  Könnyedén nyomon
követem a szeme sarkában a ráncokat, és csodálkozom, hogyan
sötétedik, majd melegszik a tekintete, füstössé válva és szándékosan
kavarogva.  Ellenállhatatlan erővel meghúzva eltörlöm a köztünk
lévő teret, az övéhez emelem a számat, csókom nyers, nyitott és igaz.
Elkezdtem a csókot, de Griffin uralja a szám minden centiméterét,
heves gyengédsége izzó robbanásokat indít el a hasam
mélyén.  Elmozdulok tőle, szorongva a nyugtalanság és az éhség
között, a vállába kapaszkodva és csípőmmel körözve.  A térdeim
felemelkednek, így nagyobb a kapcsolat, erre vágyom.  Kezeim
végigsiklanak a széles hátán, férfias erejét kutatva.
Griffin az ajkait a torkomon keresztül odavezeti, ahol a pulzusom
a nyakamon dübörög, könnyedén megszívva a mennydörgő
ütemet.  A lélegzetem bizonytalanul akadozik.  Ujjaimat a hajába
mélyesztem, és szorosan fogom. Megfogja a combomat, és magához
emel, hogy kemény, vastag vesszejét a nőiességemhez
nyomja.  Meztelen vagyok a zubbonya alatt, és a hirtelen, meghitt
kapcsolat miatt megszédülök az izgalomtól. A nedvesség elárasztja a
lábam közötti hasadékot.
Griffin akadozó lélegezettel a nyakam ívébe hajtja a fejét. Oldalra
húzódik, egy alkarra támaszkodik, és nagy kezét végigsimítja a
testemen.  Ujjai végigsimítanak a bordáimon, magával viszi a
zubbonyomat, és nyomukban pezsgő várakozást
hagy.  Centiméterenként lecsúsztatja rólam az anyagot, vágyakozó
tekintetét a testemre veti.
- Te vagy minden, amit valaha is szerettem volna.  - Megfogja az
egyik mellem, finoman megszorítja.  Csillogó szürke szemében a
vágy túl erős ahhoz, hogy öntudatra térjek. Hüvelykujja megdörzsöli
a mellbimbóm, és az érzékeny rügy megfeszül. Enyhén megszorítja a
sötét csúcsot, amíg én nem kezdek mocorogni, miközben az öröm
átjár.
- Érezni akarlak - mondja lehajtva a fejét. - Az ízed.
Zihálok, amikor a nyelve átcsúszik a merev bimbómon, forró,
nedves szempillákkal incselkedve. Az érzéseim minden ideg mentén
lüktetnek, a bőröm felett száguldanak. Nyelve örvénylik, finoman,
de könyörtelenül, miközben keze a másik oldalra mozdul. Ujjpercei
megérintik mellem érzékeny alsó részét, én pedig megremegek.
Kezeim a hajába kapaszkodnak, az övéi szorosabban megragadnak,
miközben ujjai és ajkai kóborolnak rajtam, megtanulják az alakomat
és az érzékenységemet. Griffin összezárja forró száját a mellbimbóm
körül, a mellkasomban visszhangzó rekedt hanggal szívja.
Mocorgok alatta, lüktetve a vágytól.  Ugyanakkor az önfenntartás
érzése felvillan, és kétségbeesett szükségem van a Griffin által
nyújtott biztonságra.  A szemeim kinyílnak, amikor az ujjai a
hasamat cirógatják, és a fürtöket keresik a lábam között. Szinte nem
is akarom megállítani.  Egy másodperccel tovább várok a kelleténél,
és széles tenyere felfelé görbül, ujja becsúszik a sikamlós szirmaim
között.
Zihálva nyúlok a csuklójához, és egy erőtlen érintéssel megállítom.
 Griffin mozdulatlan.  Néhány szívdobbanással később lenyomja
tenyerének az élét, nyomást gyakorolva egy olyan helyre, amitől
rendkívüli gyönyör halad át rajtam. Bent mélyen lüktetni kezdek.
- Cat. -  A nevem megkínzott könyörgés.  A lélegzete meleg,
szabálytalan fújásokkal érkezik a mellemhez.  Ujja mélyebben
belemerül a nedvességembe, izgatja a nyílásomat.
Fáj a testem.  Erőszakosan.  Kétségbeesetten.  Elviselhetetlenül üres
vagyok, amit be kell tölteni. Remegve sóhajtok és megrázom a fejem,
ajkamba harapva, hogy ne mondjak olyat, amit nem
kellene. Visszautasítom őt. Mindkettőnket visszautasítom.
Griffin rekedt nyögése fokozza a bennem lévő
fájdalmat.  Nyugtalanul mozdulok a keze felé, öntudatlanul
felemelve a csípőmet.
Egész teste megfeszül.  - Ez nem segít - motyogja, és homlokát a
vállamra ejti.
- Sajnálom - motyogom vissza lélegzetvisszafojtva.
Hosszú időbe telik, amíg a légzése rendeződik. Kinyújtózkodik az
oldalán, távozóban végigsimítja a kezét a csípőm felett, melynek
meleg súlya tudatosítja bennem, hogy milyen kicsi vagyok.  Nem
csak lapos. Homorú.
Lepillantok.  Bizonyos ívekhez hozzászoktam, és a csontok feletti
feszes bőr látványa a múltból legjobban megmaradt dolgokra
emlékeztet.
Griffin a hátára ereszkedik, és újra összekulcsolja az ujjainkat,
annak ellenére, hogy abbahagytuk a vérzést.  Gondolkodás nélkül
fordulok felé.
- Újra kell nyitnom a vágásokat?  - kérdezi.  Szabad karját körém
zárja.
Megérintem a hasának kemény barázdáit, a meleg bőrt acél
fölött. - Mennünk kellene.
- Tudsz járni?
Mélyet lélegzem, nem akarok mozogni.  - Csak egy módon lehet
megtudni.
Griffin végighúzza a kezét az arcán, majd felemelkedik, és felém
nyúlva segít.  Egyenesen maradok, de úgy érzem magam, mint egy
hullám a vízen - készen áll az összeomlásra.  Nyöszörgök, ami
látszólag aggasztja.  Aztán a gyomrom felmordul, és a szeme
felderül.
- Étel. Aztán elmegyünk.
Megrázom a fejem, megmarkolom az ágyat az egyensúlyom
érdekében. - Nincs időnk.
Szürke szeme kővé válik. - Enned kell.
- Eszek, amíg lovagolunk.  Andromedának bárhol lehet
kéme. Lehet, hogy már tudja, hogy itt vagyok.
Az állában az izmok megfeszülnek, de bólint, és felém fordul,
hogy egy mosdótálat és szivacsot találjon.  Letörli mindkettőnkről a
megszáradt vért. Azonnali tiltakozásom elhalványul a rendíthetetlen
tekintetében és a mohó ragaszkodásában, hogy vigyázzon
rám. Megharapom a nyelvem és állva maradok érte, mert megértem
a szükségét.  Napokig figyelte, ahogy meghalok.  Én csak percekig
figyeltem, ahogy haldoklik, és ez borzalmas volt.
Forró borzongás követi a hűvös szivacs és Griffin parázsló
tekintetét.  Libabőr söpör végig a testemen, és a mellbimbóim ismét
összehúzódnak, amitől a szeme a melleimre tapad és elnehezedő
szemhéjakkal elfordul. A be nem teljesített vágy kemény vonalakká
formálja markáns vonásait, miközben olyan alapossággal mos meg,
hogy a pulzusom megdobbanjon és a térdeim elgyengüljenek.  A
melegség megint összegyűlik a lábam között.  Végtagjaim
bágyadtnak tűnnek. Nem kapok levegőt.
Griffin hosszú csókot nyom a csupasz vállamra, mielőtt tiszta,
fehér tunikát húz át a fejemen.  Majd áthúz egy másikat a saját feje
fölött, mielőtt kinyitná az ajtót és elordítaná magát a többiek előtt.
Kato és Flynn kirohan a szomszéd szobából.  Meglátnak, és arcuk
széles vigyorra nyílik.  Szinte átöleljük egymást, de visszafogjuk
magunkat, mert Griffin ott lebeg, mint egy túlvédő kentaur. És nincs
rajtam nadrág.
Griffin átadja Katonak a véres mosdótálat.  - Ezt hígítsd fel.  -
Flynnek azt mondja: - Égesd el a zubbonyt és az ágyneműt. Győződj
meg róla, hogy nem marad egy csepp vér se sehol.
Tágra nyílt szemmel fordulok felé, mire Griffin széttárja a kezét. -
Azt hiszed, nem tanulok?
Mosolygok. Nem kommentálom.
 Egeria érkezik következőnek.  Könnyes a szeme, és rám repül,
majdnem felborít annyira szorít magához, hogy átértékelem a
státuszát.  Erős.  Vagy talán csak én vagyok nagyon
gyenge. Ügyetlenül megveregetem a hátát, amíg el nem enged.
- Ételre van szükségünk az úthoz - mondja neki Griffin.  -
Gyümölcs. Kenyér. És sajt.
Kinyitom a számat, de ő hamarabb kapcsol. - Nem kecskesajt.
Vigyorgok. Hogy lehetett olyan, hogy nem szerettem?
Carver nehezen lélegezve jön fel a lépcsőn.  - Cat! -  Felemel és
megpörget.  Amikor letesz, elveszítem az egyensúlyomat, és
Griffinnek kell elkapnia, mielőtt elesem.  Átkarolja a derekam, és az
oldalához húz, puszit ad a fejem tetejére.  Ragaszkodó vonzalma
miatt elvörösödöm.
- Segíts Flynnek az ágyneművel - morogja. - Készítsd elő a lovakat,
és mondd el Piersnek, hogy elindulunk.
Carver aggódva pillant rám, figyelmen kívül hagyva bátyja
gúnyos hangvételét. - A nap még magasan jár.
Griffin a homlokát ráncolva néz ki az ablakon. - Nem várhatunk.
Megköszörülöm a torkomat. - Kérhetnék valami nadrágot?
Mindenki szeme a lábamra esik, Griffin pedig maga mögé taszít,
mintha még senki sem látott volna térdet.  Egeria kisiet a szobából,
halványsárga tunikával és sötétbarna nadrággal tér vissza.
- Mi történt a ruháimmal?  - Csak a csizmámat látom, szépen
bedugva az ágy alá.
- Tönkrement - válaszolja a lány.  - Griffinével együtt elégettük
őket.
Ez azt jelenti, hogy már csak egy tunikám és a bőrnadrágom van,
és azok sincsenek itt.  Legalább beleférek.  Valószínűleg inkább le
fognak esni.
- El kell mennem az agórára, amikor visszaérünk.  Nem mintha
lenne pénzem. - Griffinre nézek. - Egyébként mikor van fizetésnap?
Nevet és megcsókol mindenki előtt.  Túl gyenge vagyok ahhoz,
hogy eltaszítsam, és amint az ajka megérinti az enyémet, úgyis
elfelejtek tiltakozni.
- Megérdemled az emelést. Mindannyian. Most mozogjatok!
27. fejezet
Mindenki mozgásba lendül.  Griffin velem marad, és arra buzdít,
hogy igyak sok vizet, amíg felöltözök.  Egeria ruhái nekem túl
nagyok és sokkal puhábbak, mint amit megszoktam.  Viselésük
olyan, mint egy felhőn lebegni.
Amikor kezdem azt gondolni, hogy jó lenne újra leülni, Carver
kinyitja az ajtót, és a fejét a szobába böki. - Minden készen áll.
Griffin figyeli, ahogy két lépést teszek, majd a karjába lendít.
- Ez nem szükséges - tiltakozom, figyelmen kívül hagyva a
szemem előtt ugráló fehér foltokat.
- Béta Sinta vagyok - válaszolja mogorván.  – Én döntöm el, mi
szükséges.
Kiváló visszavágásom van erre. Csak nem használom. Ehelyett azt
mondom: - Várj csak, amíg lesz erőm újra harcolni veled,
Őfenségességed.
Griffin elvigyorodik, mint aki alig várja. A karjába zsonglőrködik,
hogy átférjek a keskeny ajtón, majd lefelé és egy árnyas udvaron
keresztül visz, a padlót végig színes mozaikok borítják, amelyek az
olimposziakat ábrázolják a titánok elleni istenháborúban.
- Elhoztad nekem a Panotiit? - kérdezem Carvert.
Bólint.  - Ez a ló egy legenda.  Senki sem érti, hogy került ide egy
órával a hadsereg előtt. Öt perccel utánad kint voltak a várból.
Meglepetten pislogok rá.  Olyan sokáig öntöttem a gyógyító
mágiáját, majd a saját életerőmet Griffinbe?  Nem csoda, hogy
majdnem megöltem magam.
Átmegyünk egy kupolás boltív alatt, és bejutunk egy második
udvarra, amely túl nagy ahhoz, hogy árnyékban legyen.  A nap
bántja a szememet, így Griffin nyakának árnyékába fordulok, a
meleg falként üt meg.
A Béta csapat és Egeria a lovaknál várakozik.  - Hol van Piers?  -
kérdezem ásítva.
- A hadsereg élén - mondja Griffin.  - A nyugati kapunál
találkoznak velünk.
 Panotii meglát engem és felnyerít.  Kicsúszom Griffin karjaiból,
odamegyek a lovamhoz és a nyakát simogatom.  Bársonyos orrával
megböki a mellkasomat, majdnem feldönt.
- Hős vagy, tudod.
Óriási füle megrándul. Természetesen tudja.
Sikertelenül próbálom betenni a lábam a kengyelbe.  Flynn
felajánlja nekem a lábát, de Griffin eltaszítja az útból, és maga emel
fel.  Ahogy Flynn vigyorog, az egyáltalán nem tetszik, ő és Kato
pedig folyamatosan a bökdösik egymást, oda-vissza nézve Griffin és
köztem.
Pofákat vágok. - Hány éves vagy? Öt?
Flynn megsimogatja a combomat, és kiadósan megszorítja Griffin
sötét pillantása ellenére. - Ez a Cat hiányzott nekünk.
Pillantást váltanak Carverrel, ketten turkálnak Flynn
táskájában.  Kato az, aki átadja nekem a lombikot, amelyet
előhúznak.
- Mi ez? - Lecsavarom a tetejét és gyanakodva szimatolok.
Nem hajlandó válaszolni, kobalt szeme vidám, ezért bemutatom,
hogy óvatos vagyok, mielőtt ajkaimhoz tenném a lombikot.  A
nyelvemet elárasztó ismerős íz örömmel tölt el. - Fisai lóhere víz!
Kato vigyorog, majdnem megvakít a jóképűségével.  - Flynn,
Carver, és én azt gondoltuk, tetszeni fog neked.
- Gyakorlatilag ezen nőttem fel.  A nővéremmel a konyhából
lopakodtunk, és addig ittuk, amíg a gyomrunk majd szét nem
durrant.
Griffin rám meredt. - Nővéred?
- Hol szerezted ezt?  - kérdezem, és hátrabillentem a fejem egy
hosszabb kortyra.
Kato visszaveszi a lombikot, amikor odanyújtom felé, becsukja,
majd bedugja Panotii nyeregtáskájába.  - Iosnak van egy birodalmi
boltja.  A fisai kereskedők ma reggel érkeztek a lóhere vízzel - és
íme.  - A többiekhez fordul, és Flynn egy nyakláncot húz elő egy
bőrtáskából, és finoman tartja hüvelykujja és mutatóujja között.
A szívem kihagy egy ütemet.  Vagy talán hármat.  Apró, kalapált
arany babérlevelek futnak a medálon, megvédik és aranyláncra
erősítik.  Belsejében található egy a Jég-síkságból származó gleccser
szilánk, amelyet egy mágikus üvegcsébe burkoltak, hogy ne
olvadjon meg.  A jég a kék számtalan árnyalatával ragyog és olyan
varázslatos impulzusokkal kavarog, hogy biztosan az Olimposz
közelében szedhették össze. Valószínűleg csak néhány ember képes
ilyen messzire eljutni a Jég-síkságra és vissza.
Remeg a kezem, amikor a nyakláncért nyúlok.  A lánc és a medál
egyaránt csípősen hideg. Már érzem, hogy a jég segít, és megerősíti
azt a kevés erőt, amim van.  Pislogok néhányszor, mielőtt
felnézek. Alig kapok levegőt. - Ez biztos egy vagyonba került.
Mindhárom férfi vállat von, jellemezve az óriási árat, ami ilyen
kincsekkel jár. - A kereskedő elmagyarázta nekünk - mondja Flynn. -
Valamit arról, hogy mindig a hatalmad forrásához kapcsolódsz. Egy
varázslat az üvegen megakadályozza az olvadást.  Úgy gondoltuk,
hogy ez segíthet.
Carver úgy vigyorog, mint egy idióta. - És szép.
Elfojtom a torkomban lévő gombócot, egyszerre nevetek és
köhögök. A fejem fölött áthúzva a láncot, a zubbonyom alá bújtatom
a medált. Mellem közé esik, hidegen éget. - Köszönöm, oikogeneia. -
A család ősi szava akadály nélkül csúszik ki az ajkam között.  Épp
jogot formálok ezekre az emberekre. Talán egyszer megtudják.
Első igazi pillantást akkor vetem Iosra, amikor kimegyünk, hogy
találkozzunk a hadsereggel a nyugati kapunál. A város márványból
épült és tele van templomokkal az isteneknek.  Több fürdő mellett
haladunk el, az agóra nyüzsgő, és a kereskedők eléggé jómódúnak
látszanak.  Nem csodálkozom - minél északabbra vagyunk a
birodalomban, annál gazdagabbak a városok.  Ami meglep, az az
emberek tömege, akiket összegyűjtünk.
Az iosiak színes ruhában sorakoznak az utcákon, fesztiválra
öltözve, és figyelik, ahogy elhaladunk.  Engem néznek.  A nők és a
gyerekek virágot dobnak az utamba, majd belekarolnak a férjükbe és
apjukba, és egy lépéssel mögöttünk állnak.  Panotii patája csattog az
egyenletes macskaköveken, eltapossa a virágokat és mámorító
illatokat enged a délutáni hőségbe.  Hallom a nevemet az illatos
szellőben, és hála az isteneknek, a szél nem fúj kelet felé.
Annak ellenére, hogy sokkal szívesebben húznám be a fejem és
elrejteném az arcomat, sikerül mosolyognom és integetnem erre-
arra, mivel úgy tűnik, ez a megfelelő.  Ios lakói éljeneznek nekem,
amikor elérjük a kaput.  Bárcsak ne tennék.  Ha ma megmentem, az
nem azt jelenti, hogy holnap nem pusztítom el őket.  Végül is ez a
sorsom.
Nyelek, és fájdalmasan kiszárad a torkom.
Könnyebben lélegzem, ha már kívül vagyunk a kapun. Griffin és
én a helyünkre kerülünk a várakozó katonák élén, a Béta csapat,
Piers és még Egeria előtt is.  A vezető pozíció elfoglalása egyszerre
érződik jónak és rossznak egyaránt.
- Mi van a gyógyító központtal? - kérdezem.
Griffin felém pillant. - A tervek nem változtak. - Közelebb engedve
a Barna lovat, kinyújtja a kezét, és gyengéden félresöpör egy laza
fürtöt a halántékomról.  Ujjbegyei végigsimítják a fülkagylómat,
amikor visszahúzza a kezét, én a forróság ellenére is
megborzongok.  A homlokát ráncolva megkérdezi: - Biztosan tudsz
utazni?
A szemében az aggodalom majdnem visszatart engem, de
mindenképp bólintok, ami hatalmas hazugság.  Egyáltalán nem
vagyok benne biztos. - Nem fogja a támadás elijeszteni a gyógyítókat
innen? - kérdezem. - Már nem akarnak semmit csinálni.
- A legfontosabb az emberek megsegítése. Ha ezt nem látják, akkor
idióták.
- Idióták.
Vállat von.  - Akkor felveszünk mágianélküli orvosokat.  Akkor is
vannak képességeik, ha nincs mágiájuk.
Egyszerű és mégis olyan hatékony - archetipikus Griffin.  - Ez
zseniális.  A gyógyítók utálni fogják.  Ez ráveszi őket a
részvételre.  Egójuk nem fogja elfogadni, hogy átadják a tervezett
szerepüket.
Griffin bólint.
Egy ideig csendesen lovagolunk, de aztán átnézek rá. - Köszönöm,
hogy megmentettél.
- Megmentettük egymást - válaszolja, és a mellkasom összeszorul,
amikor újra elér, mintha nem tudná abbahagyni, hogy
megérintsen. Hosszú ujjai az enyém köré fonódnak. - De soha többé
ne áldozd fel magad értem, Cat. Nem tudok ezzel együttélni.
 Egy csomó érzelem örvénylik a szívem körül.  A keze olyan
meleg. Griffin az egyetlen hőség, ami valaha is vonzott.
- Meddig voltam kiütve? - kérdezem.
Elenged, hogy újra felvegye mindkét gyeplőt, amikor Barna Ló
dobálni kezdi a fejét. - Hat napig.
Hat nap!  Nem csoda, hogy lesoványodtam.  - Csak arra
emlékszem, hogy néhányszor felébredtem.
A szeme kőkeményen és komoran pislog felém.  - Ez azért van,
mert csak néhányszor ébredtél fel.
Kissé megborzongok.  Mindig keményen próbáltam életben
maradni, de még soha nem féltem igazán a haláltól.
Nem sokkal később Griffin azt mondja: - Azok a tarvaiak betörtek
a területünkre, megtámadva a sintai királyságot.  Ez háborús
cselekmény.
- Üdvözöljük a Hatalomváltáson - motyogom komoran.
- Ölj vagy téged ölnek meg - válaszolja, és nyilvánvalóan átveszi
keserű filozófiámat.
Fanyar mosoly íveli fel az ajkaimat.  - Te ugyanolyan irgalmatlan
vagy, mint én. Csak jobban elrejted.
- Mindketten kíméletlenek vagyunk, amikor muszáj annak
lennünk. Ez tesz jó párossá minket.
Megrázom a fejem.  - A csapatban mindig legyen valaki
emberséges, hogy a másikat ellensúlyozza.
Felkuncog. - Ehhez kell Egeria.
Nevetek, majd köhögök.  Griffin előveszi a lóhere vizet, és
megitat.  Megpróbál többet adni nekem, de hirtelen émelyegve
eltolom. - Még egy korty és kihányom.
Aggódva elteszi a lombikot. - Hacsak nem teljesen szívtelenek, az
emberek bizonyos értéket tulajdonítanak az emberi életnek.  Ez
megakadályozza, hogy ok nélkül öljük meg egymást.  De az olyan
vezetők számára, mint te és én, az erkölcsi magaslat túl
abszolút. Választani kell.
- Nem vagyok vezető.
Makacsság fénylik a szemében.  - Az vagy.  Tudom, hogy
utasítottad Pierst és mindenkit a kastélyban.  Döntéseket
hozol. Teljesíted őket. Megvéded az embereidet.
 Felhorkanok. - Az embereim nem túl sokan vannak.
- Valójában sokkal többen vannak, mint gondolnád.  Ios teljes
városa imád téged.
Szóval erről volt szó? Most nagyon hányingerem van. A víz, amit
ittam, kényelmetlenül irritálja összezsugorodott gyomromat.  Nem
akarom, hogy Ios imádjon engem. Nem akarom, hogy bárki imádjon
engem. - Nem szeretem, ha az emberek rólam beszélnek.
- Túl késő. Itt mindenki tudja, hogy szinte te egyedül pusztítottad
el azokat a tarvaiakat. Sinta többi lakosa is hamarosan megtudja, és
az iosiak már megkezdték a kegyhely építését.
Mit? Döbbenten nézek rá. - A szentélyek az isteneké. - Pislogok, de
nem, még mindig minden homályos. Ez nem lehet jó.
- Istenek.  Hősök.  - Azt a féloldalas mosolyt villantja rám, amely
mindig szívmegállásra késztet.  - Egy titokzatos fisai, aki
szamárlován vágtat segítségül és tüzet okád ...
Igyekszem nem nevetni.  Vagy leesni a lovamról.  - Panotii ezért
megrúg. És a tarvaiak utánad jöttek, nem Ios ellen.
- Kifosztották volna a várost.  A hely gyakorlatilag védtelen.  Van
egy fala, amelyen Barna Ló simán átugrathat, és összesen húsz
őr. Megmentetted Iost, és az ottani emberek ezt tudják.
Felvonom a szemöldököm. - Sinta sérülékeny helyzetben van. Ez a
legszegényebb birodalom, a legszárazabb éghajlattal és a
legkevesebb varázslattal, és az előző uralkodók kapzsiságukkal félig
a földbe döngölték. Itt van a Hatalomváltás, de ezúttal minden más,
mert Alfa Fisa még mindig túlságosan domináns, Alfa Tarva átvette
az irányítást még idő előtt, és te… - Griffinre pillantok, egy Alfa
Bétának öltözve.  - Nos, nagyon biztos vagyok benne, hogy te
kezdted az egészet.
A legkevésbé sem tűnik bűnbánónak. - És ami Iosban történt, az
másnak volt az első lépése. Tarvai uralkodók?
- Ez a tippem.  De azt hiszem, hogy az az óriás, akivel
megharcoltál, miután elraboltál, valójában az volt az első
lépés. Akkor még nem tudtuk.
- Ugyanaz a személy? - kérdezi.
Vállat vonva megrázom a fejem. - Nem lehet tudni.
 Griffin a láthatárt fürkészi, majd délre pillant, az állkapcsa merész
szöglete megfeszül, ahogy a sivatagos látképet nézi.  - Adhatok
katonákat Iosnak és Skathosznak, hogy megvédjék a gyógyító
központokat, de nem tudom túlságosan szétterjeszteni a
hadseregemet.  Meg kell védenünk Sinta Cityt és a családot.  Mylos
biztonságban van, de nincs elég emberem Velos vagy Kaplos
védelmére, és alig van annyi katonám, hogy a törzseket békében
tartsam délen.
- Toborozz.  Sinta szegényebb, mint régen, de ez csak azért van,
mert minden vagyon a kastélyban van.  Újraelosztás.  Mindenkinek
jó.
Kezével beletúr a hajába, hátratolja.  Hosszabb lett, vadabb - több
benne a hadvezér, mint a Béta.  - Nem bízom az olyan katonákban,
akik nem a sajátjaim.
- Nincs más választásod, és ők a tieid lesznek.  A legtöbb ember
csak enni akar vagy a családját akarja táplálni.  Itt-ott rohadni fog a
gyümölcs, de mindenki a tied.  A fisai és a tarvai uralkodóknak
valószínűleg sokkal több emberük van, mint neked. Mindenki utálja
őket - az emberek azért, mert elnyomják és terrorizálják őket, a
nemesek azért, mert féltékenyek és kicsinyesek.  Folyamatosan
terveket szőnek a királyi családok megbuktatására.  Csak azok nem
működnek. Nos, kivéve a tiéd - intettem a kezem Griffin irányába.
A szája megrándul.  Még mindig homályosan látok, és a
végtagjaim egyre nehezebbé válnak.  Küzdök a zavaró érzéssel,
miközben továbbra is a beszélgetésre próbálok koncentrálni.
- Problémáid lesznek a nemesekkel és bizonyos
mágiahasználókkal, például a gyógyítókkal. Mindkettő kisebbség. A
legtöbb sintai elégedett Egeriával.  Még kedvelnek is benneteket -
mondom egy olyan kézmozdulattal, amitől egyenesen kuncogni
kezd.  - A családod ad ahelyett, hogy elvesz.  Ez hatalmas
változás. Váratlan.
- Végül megenyhülsz Egeria iránt?
Megvonom a vállam. – Ő jó ember.
A szeme csillog. - Ilyen nagy dicséretet.
- Toborozz - mondom, figyelmen kívül hagyva szarkazmusát. - Ha
ez nem elég, akkor valami mást kell kitalálnunk.
 Felkapja a fejét, és kíváncsian néz rám. - Valami jár a fejedben.
- Mindig gondolok valamire.
Griffin felém hajol, a hangja elmélyül. - Én is.
Szuggesztív hangvétele azonnal felmelegít.  Egyre növekvő
gyengeségem ellenére a vágy feldübörög bennem.
- Ne kötekedj – intem le. - Komolyan beszélek.
- És ki viccel?
Összeszűkült szemmel nézek rá. - Ipotánok.
Ő viszonozza. - Nem erre gondoltam.
Forgatom a szemem, és megpróbálom visszatartani a lélegzetemet,
ami sokkal több erőfeszítést igényel, mint kellene.  - De tudod, mik
azok?
- Varázslatos lények. Félig ember, félig ló formában.
Bólintok, és az ajka elvékonyodik.
- A mágikus lények nem megbízhatóak - mondja Griffin.
- Igaz, de mindig van valamilyen módszer rá, hogy befogják
őket. Ez az általános hibájuk.
- És tudod, hogyan lehet sok ipotánt behálózni? - kérdezi Griffin. -
Elég lenne egy fél tucat egy város védelméhez?
- Nem, de ismerek valakit, aki esetleg tudja.  Egy káoszvarázsló
Fisa északi részén, közvetlenül a Befagyott tó alatt.
Zivatar kavarog a szemében. - Visszamennél Fisába?
Sóhajtok a mellkasomban fellépő szorongástól.  - Először
toborozz.  Lehet, hogy nincs szükségünk a varázslóra vagy az
ipotánokra. Nagyon remélem, hogy nem lesz, mert soha többé nem
akarom betenni a lábam Fisába, és nagyon nem szeretném, ha az a
varázsló újabb jóslatot szórna rám. Az első elég rossz volt.
- Gondolkodni fogunk rajta - mondja Griffin. - Lássuk, hogy megy
először a toborzás.
Bólintanék, de úgy tűnik, már nincs erőm.
A nap egyre forróbb és még intenzívebb, ahogy nyugat felé
utazunk.  Sötét fonatom elnyeli a meleget, és egy vonalat éget a
gerincemre.  Gyenge, erőtlen és lángokban áll, összeszorítom a
fogamat, és tovább megyek.  Mindig ezt tettem.  De az erő és a
bátorság kevés, és gyorsan előrehajolok, hogy némán könyörögjek
Zeusznak egy viharért.  Semmi nem történik.  Vagy nem hall, vagy
nem gondolja, hogy hihetetlenül kényelmetlen állapotban lenni
vészhelyzet.
Griffin gyümölcsöt ad nekem és addig bámul, amíg meg nem
eszem, de émelyegni kezdek, a hőség állandó, borzalmas pestis. Az
egyetlen dolog, ami eszméletemnél tart, az a jeges szilánk a
nyakamon. Újra és újra megnyomom a fiolát, és addig dörzsölöm a
bőrömhöz, amíg jegessége némi megkönnyebbülést nem hoz.
Amikor sötétedni kezd, azt hiszem, Zeusz végül is meghallott, és
vihart küld, hogy lehűtsön minket. Addig nem is veszem észre, hogy
a látásom kudarcot vall, amíg Griffin karja a derekam köré nem
fonódik, és lehúz Panotii hátáról.
- Mit csinálsz? - kérdezem.
- Le fogsz esni. - Az ölébe vesz, és az álla alá szorítja a fejem.  -
Elkaptalak.
Tudom.  És ez félig-meddig halálra rémít.  - Mindenki azt fogja
gondolni, hogy gyenge vagyok.
- Nem fogják azt gondolni, hogy gyenge vagy.  Tudják, hogy
lábadozol.  - Mély hangja belém süllyed, megnyugtató.  Ritmusos
szívverése a hátamon lüktet.  Legszívesebben sóhajtoznék, de ez
nevetséges lenne.  - A katonáim imádnak.  Megmentettél
engem. Megmentetted őket.
- Nem mentettem meg őket - motyogom. - Még ott sem voltak.
- Piers parancsnoksága alatt harcoltak volna Ios
felszabadításáért. Hány életet kíméltél meg?
Álmosan dörzsölöm a homlokomat a borostás állkapcsához.  -
Nem értük tettem.
Griffin karja megfeszül a derekamon.  Szinte túl szoros, de nincs
energiám panaszkodni. Vagy talán csak nem akarok.
28. fejezet
- Nem bízhatsz meg benne.  Ő északi.  Fisai!  - A hang egyre
hangosabb, és hisztérikusabb, mint egy kígyó.
Olyan nehéz a szemhéjam, hogy bepánikolok.  Lassan kinyitom
őket, puszta akaraterővel felfelé hajtva a szemhéjaimat. A medálom
jeges szilánkja varázslattal lüktet, hidegen tépi a bőrömet.  Erőt ad
ahhoz, hogy elfordítsam a fejem, és szembenézhessek a sátor tágra
nyílt ajtajával. Odakint sötétlő ég és lombkorona látszik.  Griffin egy
nővel szemben áll a tábortűz túlsó oldalán.
Válasza szűkszavú. - Bízom benne.
- Elvakít ... a nem is tudom mi. Vágy? Nem értem.
Griffin frusztráltan sóhajt egyet. - Nem vakít el semmi, Daphne.
Ő az. Makacsságom segít eléggé koncentrálni, hogy jobban lássam
őket. Daphne túlságosan közel van Griffinhez, szőke haja lengedezik
a hátán, magas, formás alakja kétségkívül jól illik az ő szilárd
erejéhez.
Fejbe akarom rúgni. Kétségtelenül.
- Mi jók vagyunk együtt.  Túl régóta.  - Előrenyúl, és lazán
megérinti a karját, azt kívánom, bárcsak korábban elintéztem volna. -
Pontosan tudom, mit szeretsz.
Griffin azonnal hátralép, de a mellkasomban még mindig olyan
érzés, mintha egy kentaur rúgta volna meg. Szívesen ráfújnék - csak
hogy megijesszem, ne olvasszam meg, vagy ilyesmi -, de tudom,
hogy semmi nem jönne. Vagy elvesztettem a sárkányleheletemet az
életerővel együtt, vagy túl gyenge vagyok.
- Minden ok nélkül megtámadott a fürdőben - folytatja Daphne,
hazugsága meggyújtja bennem a tüzet, amely legyengült
állapotomban még rosszabb érzés.  - Figyeltem őt.  Erőszakos és
instabil. A hatalmas erejével nyilvánvalóan mindenkit veszélyeztet.
- Cat ... lendületes - mondja Griffin összeszűkült szemmel.
Daphne felhorkan, mielőtt gúnyolódva mondja: - Őrült. - Szűkíti a
teret, ami köztük van.  - Néhány hónappal ezelőtt a birodalomért
harcoltam veled, nappal melletted harcoltam, éjjel veled
voltam. Minden éjjel.
 Istenem, de nehéz lélegezni.  Küklopsz fia!  A francos szabadban
vagyunk, és nincs levegő!
Az düh kiélezi Griffin hangnemét. - A birodalomért harcoltál, mert
ez a feladatod.  Ami a többit illeti, az ambíció elhomályosítja az
emlékezeted. Nem én voltam az első szeretőd, és nem is én leszek az
utolsó. Ígéretek nem hangzottak el.
Daphne feléhajol, elrettenthetetlenül - és láthatólag téveszmésen.
Griffin megfogja a vállát, megállítja. A nő félúton elfordul. Daphne
látványa profilból is olyan műalkotás, amit én ezer év alatt sem
tudnék elsajátítani.
Griffin eltávolítja magától. - Vége, Daphne. Menj vissza a tűzhöz. -
Enyhe lökéssel elengedi, és hátralép, hogy visszanyerje az
egyensúlyát.  - Ha ismét megzavarod Catet, akkor már nem leszel
része ennek a hadseregnek.  Soha többé. -  Végtelenül
nyugodt. Végtelenül fenyegető. Griffin.
Daphne kezei ökölbe szorulnak.  Amikor beszél, a hangja olyan
halk, hogy erőlködnöm kell, hogy meghalljam.  - Miért csinálod
ezt? Mije van annak a sötét kis fisainak, ami nekem nincs?
Griffin rám néz.  Látja, hogy figyelem őket, és nem fordítja el a
tekintetét. – Szíve.
A szavai miatt a mellkasom éles görcsbe feszül, és kiszorítja a
levegőt a tüdőmből.
Gondolom, Daphne nem tud ezzel vitatkozni. Egyetlen szó nélkül
távozik, egyszer sem pillant rám.  Bárcsak dühöngött
volna. Robbanva és toporzékolva, amivel megbirkózhatok. A hideg,
kontrollált harag túlságosan emlékeztet anyára.
Griffin egy pillantásra sem méltatja.  A szemünk egymásba
mélyed, és olyan… boldognak tűnik, hogy ébren lát, hogy elkezdek
olvadozni odabent.  Vagy talán csak amiatt, hogy ilyen jóképű -
magas, kemény és széles, humorral, melegséggel és
rendíthetetlenséggel a szemében.  Még soha nem találkoztam olyan
emberrel, mint ő.
Gyorsan közeledik, teljes egészében rám koncentrál.  Remegek, a
várakozás felgyorsítja a pulzusomat.
Lehúzza a fejét a sátorban, majd könyökét térdére támasztva
mellém kuporog.  Könnyed mosolya miatt a szívem kihagy egy
ütemet. – Felébredtél.
- Dobtad Daphnét miattam?
Mosolya elhalványul. Griffin a takaróm szélére ül, fejemet az ölébe
fekteti, és hosszú ujjaival simogatja a fejbőrömet. A masszázs furcsa,
de kellemes érzés, tetőtől talpig megbizserget, amikor kibontja a
fonatomat, és a hosszú szálakat szétteríti a combjára, gondosan
elrendezgeti.  - Félreértett, vagy azt akarta belelátni, mi nincs is
ott.  Eddig soha nem adtam semmilyen jelét egy nőnek arról, hogy
tartós kapcsolatot szeretnék.  Azon a napon, amikor megláttalak,
megértettem, miért.
Az érzelem reszelőssé teszi a hangomat, rekedtessé és méllyé
változtatja. - Miért?
Mosoly húzódik a szája sarkában. - Mert nekem teremtettél.
Izgalom robban át rajtam.  - Ne mondd, hogy az a terved, hogy
megtartasz? - Valahogy sikerül kimondanom.
Libabőrös lesz a nyakam, amikor Griffin egy fürtöt teker az ujja
köré, és finoman megrántja.  Fehér fogai felvillannak a
félhomályban.  - Nem sokkal találkozásunk után megmondtam
neked, hogy megtartalak.
- Nem adtál választási lehetőséget.  Hülye, rohadt kötél -
motyogom.
Ujjai abbahagyták a mozgást a hajamban.  - Most van
választásod. Felszabadítottalak.
- Elkaptál - hebegem. - Nagyon frusztráló.
Griffin kuncog, de kijózanodik, amikor nem csatlakozom. - Miért
vagy olyan ernyedt?
- Nem tudok mozogni.  - Felemelem a kezem, amennyire csak
tudom - alig egy centire a földtől.
Olyan színesen káromkodik, hogy még engem is lenyűgöz.  -
Megkockáztathatunk még több vért?
Megvonom a vállam. Valahogy. - Lehet, hogy muszáj lesz.
Griffin kivisz a sátorból, majd egyenesen felültet, az oldalához
támaszt, miközben kését kicsúsztatja az övéről, és a tűzben tisztára
égeti.
A környezetünkre pillantok.  Tábortüzek tarkítják a körülöttünk
lévő területet, egyik sincs túl közel.  Nem tudom kivenni az
embereket az árnyékban, vagy kihallgatni a beszélgetéseiket.  Nem
látom sehol a Béta csapatot, Pierst és Egeriát, bár nem lehetnek túl
messze.
- Megtaláltad a késeimet? - kérdezem. - És a kardomat?
Bólint, lehűti a forró fémet az esti levegőben.  – Flynnél van
minden.  Tudom, mennyire ragaszkodsz a pengéidhez.  - A karomat
fogva, hüvelykujjával megdörzsöli az érzékeny bőrt a csuklóm belső
oldalán. A meleg átterjed rám, majd a hüvelykujját a késsel pótolja. –
Kész vagy?
Nem igazán, de Griffin nem vár.  Felületesen felmetszi a jobb
csuklómat, mielőtt ugyanezt tenné az ő bal oldalán is.  Élesen
beszívom a levegőt, miközben úgy tűnik, hogy Griffin meg sem
érzi. Összefogja a kezünket, és úgy fonja össze az ujjainkat, hogy azt
hiszem, soha nem szokom meg.
A homlokát ráncolva néz körül.  - Szükségem van valamire, ami
összeköt bennünket.
- Hol van egy elvarázsolt kötél, amikor szükséged van rá?  -
morgok.
Griffin felnevet.  - Ellentétben azzal, amit gondolsz, én nem
élvezem a kikötözést.
Azt én sem képzelem, hogy én nagyon élvezném a
kikötözést.  Miért melegszik mégis a hasam mélyén az a hely, ami
gyanúsan érdeklődést mutat?
Elpirulva megköszörülöm a torkomat.  - Akkor mit élvezel?  Úgy
tűnik, Daphne tudja.
Griffin szeme csillog. – Féltékeny vagy?
- Nem! – Mondom gúnyosan.
Vigyorog. - Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen.
A szemem forgatom. - Félrebeszélsz. A vérveszteségtől.
Megszorítja a kezemet. - Nincs okod a féltékenységre. Azóta nem
nyúltam hozzá, hogy megláttalak - ami jóval azelőtt volt, hogy te
észrevettél.
Érzem, hogy arcom lángol. Fogalmam sincs miért. Ha Griffin észre
is veszi a zavaromat, azt megtartja magának. Egy kézzel oldja ki az
övemet, lecsúsztatja a derekamról, majd körbeköti vele a csuklónkat,
hogy szorosabban összekapcsolja őket.  A vágások elég mélyek
ahhoz, hogy egy ideig vérezzenek, de nem elég mélyek, hogy
veszélyesek legyenek. Valószínűleg hegeket hagynak maguk után.
- Ami azt illeti, amit igazán élvezek ... - Griffin közel hajol, hogy
végül válaszoljon, és a borostás állkapcsa a nyakamat csiklandozza. -
Kipróbálhatnánk a fenekelést.
Nevetek.  Nem tehetek róla.  - Jól gondolom, hogy a fenekelés
megint metafora?
- Talán. - Kacsint. - Talán nem.
Most mindkét lehetőséget elképzelem.  Esetleg mindkettő
egyszerre…
Fogai horzsolják a fülcimpámat, én pedig olyan hangot hallatok,
amely gyanúsan úgy hangzik, mint a csaholás.
- Miért vagy olyan izgatott?  - Ajkai a nyakamba
nyomódnak.  Finoman beszívja a fülem alatti érzékeny bőrt, mielőtt
megcsókolná ugyanezt a helyet.
Érzékeim izzanak. Ajkának minden simítása olyan, mint egy korty
dekadens bor, szédítő és könnyed.  - Én… ah… nem vagyok túl
tapasztalt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.
Folyton a nyakamat szagolgatja, és lángot gyújt a hasamban.  - A
miénk egyértelműen nem az első csókod volt.
Lehajtom a fejem, hogy jobban hozzám férhessen. Griffin helyeslő
morgása rezeg a torkomon.  Széttárt ujjai beleégnek a
csípőmbe. Megszorít, és halk nyögést facsar ki előlem.
- Mindenki csókolózik - mondom lélegzetvisszafojtva.  - A
többiben vagyok kevésbé jártas.
Hirtelen kiegyenesedik, és meglepődve néz. – Még soha?
Megrázom a fejem, a gyomrom remeg.
Ajka tökéletesen férfias, teljesen önelégült, abszolút birtokló
mosolyba görbül. - Megtanítalak.
Az egész testem összerándul a várakozástól. Istenek, igen!
Nem!
Pánikba esek, és megkötözött kezemmel ütögetni kezdem a
mellkasát, fintorogva a nevetségesen kacér érintéstől.  Egy hónappal
ezelőtt nagyobbat ütöttem - vagy legalábbis megpróbáltam volna.
Griffin szabad kezét a tarkómra teszi, és maga felé húz egy
perzselő csókra.  Ajkaink összeolvadnak, forróbbak, mint a vér, és
rögtön elfelejtem, hogy valaha is meg akartam ütni.  Vagy
rúgni. Vagy akár vitatkozni vele.
Olyan idióta vagyok.
A kezét ökölbe szorítja a kócos hajamban, hátradönti a fejem, amíg
a hátam meghajol, és a melleim a mellkasához nyomódnak.  Heves,
mély csókok között suttogja: - Ha meghaltál volna ... - Lassan
megrázza a fejét, forró lehelete lázas ajkaimat éri.  Megfeszülnek az
izmok a vállán, és reszketés fut át rajta.  - Soha többé ne ijessz meg
így.
Visszahúzódom, döbbenten hangjának nyers sebezhetőségétől.  -
Nem hittem volna, hogy bármi is felidegesíthet.
Hüvelykujját rányomja az alsó ajkamra.  A szám bizsereg, szinte
túl érzékeny ahhoz, hogy megérintse.  - Nem sok minden.  Veled
kapcsolatban minden más. Nem veszíthetlek el.
Szavai szítják a bennem lángoló szenvedélyt.  Lehunyom a
szemem, és elfordulok tőle. Mi az alvilágot csinálok?
Griffin szétszedi a csuklóinkat, és újra megnyitja a vágásokat,
mielőtt újra összekötözne minket.  Nézem, ahogy a vörös vér
szivárog és elkeveredik, azon tűnődve, vajon kinek a vére
szennyeződik. Biztos vagyok benne, hogy anyának lenne véleménye
erről.
Szorosabban összenyomom a csuklóinkat.
Minél jobban keveredik a vérünk, annál erősebb leszek.  Griffin
ragaszkodik ahhoz, hogy egyek, és szinte komikusan boldog, amikor
lenyelek néhány falatot.  Gyenge étvágyam lelkesíti, mert addig
kényszeríti belém a kenyeret és sajtot, amíg majdnem visszaadom az
egészet.
Megadva magát, kezét felemelve összecsomagolja az ételt.  A
szokásos módon hatékonyan újra szétbontja a kötést, megtisztítja és
beköti a vágásokat, majd az esetlegesen lecsöppenő vért felhígítja,
mielőtt olajlámpát gyújtana és eloltaná a tábortüzet.  Visszavezet a
sátorba, lezárja a nehéz fedelet, majd háttal egy erős fatörzsnek
támaszkodik. Félretéve a lámpát, figyelmesen néz rám. Egy pillanat
múlva hívogatóan kinyújtja a karját, én pedig egyáltalán nem
habozok, amikor odamegyek hozzá.
 Miután elhelyezkedtem, Griffin farkas vigyorral fordul felém.  -
Gondolod, hogy ezután minden nap folyadékot kell cserélnünk?
Tágra nyílik a szemem. Igen! - Nem!
Istenek! Megőrülök!
Megköszörülöm a torkomat. - Nem. Uh… nem.
- Vicces - mondja szelíden. - Az ellenkezőjét reméltem.
Meglököm. - Fogadok, hogy megtennéd.
Vigyorog. - Mindig.
Neki szorítva forróbb vagyok, mint Hadész, és a gyomrom
bukfencet vet.  Kellemetlen.  És idegesítő.  És izgalmas.  - A férfiak
furcsák. Hogyan jutottál el attól, hogy folyton velem harcolsz idáig?
Az élvezet és az önelégültség keverékével néz rám, ami arra
késztet, hogy valahová olyan helyre mélyesszem a fogaimat, ahol
fáj.  - Te vagy az, aki mindig harcba száll velem.  Amint magamévá
teszlek, meglátod, hogy nem a harc lesz a szórakoztató rész.
Azok a pillangók, amelyek elfoglalták a hasamat azon a napon,
amikor megismerkedtem Griffinnel, felrepülnek, égő szárnyakon
szóródnak szét bennem. Gyengéden az ölébe húz, mintha ez lenne a
legtermészetesebb dolog a birodalomban, majd ujjaival a torkomtól
az egyik mellem csúcsáig simít, enyhén körbefogva a mellbimbóm a
tunikámon keresztül.  Azonnal megkeményedik, kavics lesz az ujjai
alatt.
Remegés fut át rajtam, és elütöm a kezét. – Túl merész vagy, nem?
Bólint, teljesen arrogáns és minden ízében férfias.
Nem tudom eldönteni, hogy felizgat-e a magabiztossága, vagy
undorodom az egójától.  Ami Griffint illeti, teljesen zavarodott
vagyok. - És senki sem tesz magáévá senkit.
- Hívd aminek akarod. - Kezét a derekamra, majd lefelé csúsztatja,
játékosan megszorítva a fenekemet. - Ez semmit sem változtat.
Bárhogy is hívjuk, ez mindent megváltoztat.  Ficánkolok a markában,
és megrázom a fejem. - Nem történhet meg.
Nevet, túl magabiztos a szörnyeteg.  Következő csókja egyszerre
uralkodó és elbűvölő, hosszú, mély és teljesen mámorító.  – Meg
fogod gondolni magad.
Gondolni?  Nem tudok gondolkodni.  Alig kapok levegőt.  - Ez
kihívás?  - Sikerül megkérdeznem.  - Mert nagyon makacs tudok
lenni.
Griffin ügyes ujjai megint megtalálják a melleimet, simogatnak,
dagasztanak, tanulnak. Most nem csókol meg. Parázsló intenzitással
figyel rám. Forró hullámok futnak a bőröm alatt.  Az ereimben lévő
kevés mennydörgés az egész testemet remegésre készteti. Beledőlök
az érintésébe, mire durva és szinte vad hangot ad.
- Ez nem játék, Cat.  Ez nem így működik, amikor igazi.  Amikor
azt akarod, hogy örökké tartson. - Mindkét kezét az arcomhoz emeli,
megakadályozva, hogy elforduljak tőle.  - Amikor a másik ember
többet jelent neked, mint a saját életed.
Nagyot nyelek, miközben a gyomrom összehúzódik. Nyugtalanul
összeszorítom az ajkaimat, és nem mondok semmit.
Griffin átölel az ölében, szétterpesztem a vállán a kezemet.  -
Amikor először megláttalak, azt hittem, idősebb vagy,
tapasztaltabb. - Hangja elmélyül, durvábbá válik. - Szerettelek volna
a vállamra dobni, kicipelni a tömegből, és a magamévá tenni az
amfiteátrum mögött.  Sötét és meleg lett volna, csak a zihálásunk
hangja visszhangzott volna a kövekről.
Forróság zuhan át rajtam.  Azonnal magam előtt látom a csillagos
eget, érzem a durva köveket ... és Griffin kemény testét.
Kezei felcsúsznak a bordáimon, széles tenyerei a melleim külső
széleit simogatják, majd újra visszacsúsznak a derekamig.  Csillogó
ezüst szeme félig lecsukódik.  - A falhoz akartalak nyomni, letépni
rólad azokat a szoros nadrágokat, és eltemetni magam a forró
testedben.
Ajkaim szétválnak, miközben izgató, érzéki, csábítóan durva
képek árasztják el az elmémet.
Griffin ujjai az oldalamba nyomódnak. - Lehet, hogy fent hagytam
volna a csizmát.
Gyorsan, felületesen zihálok, mivel a képzeletem élénk képeket
vetít elém.  Az éjszaka sötétbe borít minket.  A lábam a derekára
tapad. A hátam a falat dörzsöli. Griffin kezei a csípőmet markolják,
hozzám nyomódik, miközben erőteljes, határozott mozdulatokkal
döf belém.
A bennem lévő feszültség vulkánszerű, egyre jobban olvad, ki
akar törni, fel akar robbanni.  Az egész testem együgyű kis
dallammal kezd el lüktetni.  Vigyél.  Magaddal.  Vigyél.  Magaddal.
Vigyél. Magaddal.
A Griffinnel való egyesülés sürgetésének figyelmen kívül hagyása
olyan, mintha kettévágnám magam.  - Ez azelőtt volt, hogy
mérgezővé váltam?  - kérdezem csípősen, hangom csak egy kicsit
bizonytalan.
- Hetekkel korábban.  - Ajkait az enyémhez nyomja egy lassú,
csábító csókért.  Aztán a szája sürgetővé válik.  Éhessé.  - És utána
minden nap.
Szavai belém süllyednek, és a csontjaimig hatolnak. Valahányszor
megcsókol, vagy megérint, vagy elmond valamit, amit titokban
vágyom hallani, megváltozom, visszavonhatatlanul másnak érzem
magam.
- És amikor rájöttél, hogy fiatalabb vagyok?
Griffin ajka arra a bizonyos szívbemarkoló mosolyra görbül.  -
Amikor visszakerültél a szemem elé tisztán, és húsz évvel
fiatalabbnak tűntél, tudtam, hogy valaki különlegeset találtam.
Vigyorgok, mint egy idióta.
- Aki tele van tűzzel.
Várj.  Mi?  Felvonom a szemöldököm, mire nevetve lehajol, hogy
újra elkapja a számat.  Olyan mélyen megcsókol, hogy nem tudom
megmondani, ő hol ér véget, és én hol kezdődöm. A csípőmet fogva
előre és felfelé ringat, végigcsúsztatva izgalmának acélos
hosszán.  Zihálok, a vágy belém csap.  Újra magához húz, ezúttal
erősebben, és a vérem megpezsdül, az izmaim megfeszülnek a
többért - több érintkezésért, több súrlódásért, több… betöltésért.
A szemem lecsuklik.  Érzések áradata borít el.  - Ez
őrültség. Hogyan érezhetem olyan jónak ezt az őrületet?
Válasza torokhangú, érthetetlen, és remegni kezd a szükségtől. A
térdemet felnyomom és végigcsúsztatom az erekcióján, és igyekszem
enyhíteni a combom közötti növekvő sajgást.  Remegés gyötri erős
alakját.  Újra megteszem, és Griffin ujjai görcsbe rándulnak a
csípőmön. Nyögés szakad ki a torkán.
A keze és a szája vaddá tesz. Felívelem a hátam, és hozzányomom
magam, remélve, hogy ez enyhíti bennem a nyomást, de a hasam
összeszorul a vágyakozástól, és testünk súrlódása telhetetlenné
tesz.  Dörzsölve a lábaim között, folyékony hővel lüktetve, egy
féktelen vágy vezérelte crescendo, a csípőm örvénylik, és forró,
nyitott szájú csókokat szórok a nyaka és állkapcsa közé, nyelvemmel
a bőrére tapadva megkóstolom.
Érdes sóhaj robban ki Griffinből.  Durván őrölve leránt engem.  A
légzésem felgyorsul. A térdeim széttárulnak, amíg levegő suttogása
sem fér el közöttünk, csak forró szükség és az égő izgalom. Ujjaim a
hajába tépnek.  A combom összeszorul körülötte, átkulcsolja a
csípőjét, miközben a nevét nyögve hozzádörzsölöm magam.
Griffin megborzong.  Aztán az ujjai a hátamba mélyednek,
acélkemény fogása hirtelen megállítja vonaglásomat. Mozdulatlanul
tart, én pedig tiltakozom.  Feszülő idegek, spirálisan fokozódó
érzések, lüktető hő és izgalmas nyomás mélyen a hasamban - valami
földrengető érzés közeledik, már nincs messze. Mennydörgés hasít a
fülembe, és szinte ellenőrizhetetlen késztetést érzek, hogy letépjem a
nadrágomat.
Nem tehetem ezt!
Olyan gyorsan lököm el magam, hogy majdnem leesem. - Meg kell
állnunk!
Griffin halk morgással megfog és visszahúz magához. Huppanva
landolok a mellkasán.
- Cat. - Karjai körém záródnak. Hangja meggyötörtnek hangzik.
Zihálva ismét lenyomom a mellkasát, felülök, hajamat kisimítom
az arcomból. - Griffin!
- Miért? - kérdezi rekedten. - Miért kell megállnunk?
Tágra nyílik a szemem. - Annyi oka van, hogy nem is tudom, hol
kezdjem!
Forgatja a csípőjét, üvöltő vágyat küldve felém.  - Biztos vagy
benne? - kérdezi.
Nem! - Igen!
Összekulcsolja a kezét a tarkómon, és egy perzselő utat csókol a
nyakamon, minden ziháló lélegzettel, csípőjének ütemes lökésével. -
Ilyen lehet, kardia mou.  Egymásnak lettünk teremtve.  Képzeld csak
el.
Ez én vagyok.  Tényleg.  A fejem hátraesik, és az egész testem
reagál anélkül, hogy valaha is konzultált volna velem. Éppen akkor,
amikor ész nélkül átveszem a tempóját, mámorító érzések
keletkeznek a testünk találkozásánál, Griffin abbahagyja a mozgást
és a homlokát az enyémnek szorítja.  Lassú, kimerült sóhajt hallat,
leemel az öléből, és a földre állít maga mellett.
Az állkapcsom majdnem kinyílik.  Mi?  Most?  Lüktetek.  Nagyon
finom.  Gyötrelmes.  Ez ... befejezetlen.  Majdnem visszakúszok a
testére, és könyörgök, hogy fejezze be, amit elkezdett.  - Gonoszabb
vagy, mint egy küklopsz.
Mosolya fájdalmasnak tűnik.
Elkomorulok, csalódottan morogva.
- Ez morgás volt?  - kérdezi.  A mellkasa fújtat, mintha órák óta
futna.
- Talán. - Csúnya pillantást vetek rá.
Figyelmen kívül hagyva viselkedésemet, úgy dönt, hogy most van
a megfelelő idő a csuklómon a kötés kibontására és a vágás
ellenőrzésére.  Megvizsgálja a friss sebet, mielőtt újra bekötné egy
tiszta ruhával, majd a régi kötést vízbe áztatná.  A pulzusom
megnyugszik, felhúzom magam alá a lábaimat és ott ülök, a lázas
feszültség elszivárog belőlem, bosszantóan elégedett vagyok azzal,
hogy hagyom, hogy Griffin vigyázzon rám.
- Ellenőrzöm a többieket. Nemsokára visszajövök - mondja, és az
ajkához emeli a csuklómat. - Maradj itt és pihenj.
Bólintok, és nézem, ahogy eltompítja a lámpát, a kezem továbbra
is bizsereg, ahogy elhagyja a sátrat.
Hiányzik, amíg távol van, amit meglehetősen rémisztő dolog
beismerni, még magamnak is.  Amikor visszajön, több mint kész
vagyok arra, hogy újra mellém üljön és magához vonjon. Látja, hogy
még ébren vagyok és várok rá, és nem okoz csalódást.
- Korábban ... - köszörülöm meg a torkomat, neki támaszkodva. -
Megálltál, mert megkértelek?
Griffin álla a fejem tetejét súrolja, lassan dörzsöli.  - Igen.  És mert
annyi zajt csinálsz, hogy felébreszted az egész tábort.
- Nem én voltam! – háborodok fel.
Kuncog.  - Ez, és körülbelül három másodperc választott el attól,
hogy letépjem a ruháidat, és beléd hatoljak.  De nem vagyok biztos
benne, hogy készen állsz erre.
 Forróság áraszt el. A szívem a bordáimnak csapódik. Nem biztos,
hogy valaha is készen állok erre.
- Először is meg kell erősödnöd.
- Mondtam, hogy nem tehetem. - Tehát nagyon le kell állítanom a
képzeletemet.
- Ne csapd be magad, Cat. Mit gondolsz, hova fog ez vezetni?
Szavai bent rekesztik a levegőt a tüdőmben. Igaza van? Az egyetlen
lehetőségem, hogy elhagyom vagy engedjek neki?
A profiljára pillantok. Széles arccsont, erős állkapocs, sólyomszerű
orr, minden árnyékos a gyenge fényben.  Olyan határozott és
magabiztos, pont az ellenkezője, mint én.  Ezért egyedül, soha nem
akarom ezt vele feladni.  Minden érintéssel, minden szóval
megmutatja nekem, hogy az élet különbözhet attól, amit mindig is
ismertem, eléggé különbözik ahhoz, hogy eltompítsa a múltamat, és
elfeledtesse a jövőmet. Még a jóslat is elhalványul. Mellette csak egy
nő vagyok, nem pedig az a nő, aki elpusztítja a világot.
Letépem a friss kötésemet, és Griffin az ujjait az enyém köré
fonja.  – Ki fogod bogozni ezt a csomót - mondja, miközben a
kezemet az övében tartja.
A meleg a kezemből a szívem felé halad.  Griffin számára az élet
nem teljesen abszolút, de eléggé fekete-fehér.  Nem elégszik meg
kevesebbel, mint amiről azt gondolja, hogy nekünk jár, és én… én…
Nem tudom, mit tegyek.
Előhúzza a fisai lóhere víz palackját, kinyitja, és átadja
nekem. Iszom, majd visszaadom.
- Jó - mondja, és megkóstolja életében először.  - Mint a hűvös
tavaszi reggelek és az édesség.
Hűvös tavaszi reggel és édesség.  Eleni.  Mély levegőt
veszek. Kifújás közben megborzongok.
- Minden rendben? - kérdezi a hátamat dörzsölve.
Bólintok, kényelmetlen érzés vigaszt kapni egy másik embertől,
gondoskodni, megosztani. Nyilvánvaló, hogy lezuhantam a mélybe.
Visszatérhetek-e az egyedülléthez?
Kétlem, hogy Griffin engedné.  Megkötözne a varázskötéllel, ha
arra van szükség.
Elmosolyodom, és hozzányomom a fejemet. - Elgyengítesz.
 Megmerevedik. Még a lélegzete is elakad. - Hogy érted?
- Ne vérezzünk tovább. Csak az istenek tudják, hogy a vérem mit
tesz a tiéddel.
- Mi van a véredben, Cat?
Az ajkamba harapok. - Csak légy óvatos.
- Nem vagy gyenge.  - Magabiztosnak hangzik.  Nyugodtnak.  - Te
és én, erősek vagyunk. Együtt megállíthatatlanok leszünk.
Lélegzete megborzolja a hajam.  Az álla ott van, ezért a
homlokomat a sötét borostához dörzsölöm, és a térdére fektetem a
kezem. Mi az egy kéz a térden? Semmi, igaz?
- Megadom magam. – Már másodszor mondom ezt, tudom, hogy
igaz. Már egyszer megtettem, Sybarisszal, és ez még azelőtt volt.
Karja annyira megfeszül körülöttem, hogy fáj. - Miről beszélsz?
Addig billentem a fejem, amíg a tekintetünk össze nem
kapcsolódik.  A sötétségben is látható, hogy Griffiné olyan, mint a
vihar. - Andromeda már nem értem fog jönni. Ha ezt felfedezi, akkor
érted jön.
29. fejezet
Visszatérve Sinta Citybe, hányingerkeltően agyon lettem
babusgatva Griffin családjának nőtagjai által.  Egeria szinte fojtogat,
és mindig igyekszik megetetni.  Nerissa gyógynövényes főzetekkel
akar meggyógyítani, amelyek íze kecskesajtra emlékeztet, Kaia
pedig túl izgatott, minden pillanatot, minden részletet tudni akar,
azonnal, pattog, pattog, ugrál.
Anatole nem sokkal jobb.  Valahányszor meglát, azt mondja: -
Megolvadtak? Csak úgy megolvasztottad őket?
- Mint a gyertya viaszt - válaszolom milliomodszor.
Az öreg vidáman néz.  Szemében ismerős és veszélyes csillogás
látható. A könyörtelenségnek örökletesnek kell lennie - nem mintha
kétségem lett volna. - Bárcsak láttam volna.
Igazán? Iszonyatos volt.
Sárkányleheletem valahol ott rejtőzik a mélyben.  Érzem, de nem
vagyok elég erős ahhoz, hogy hozzáférjek.  A láthatatlanság
legtöbbször működik.  Túl gyenge vagyok futni, lovagolni,
verekedni, vagy akár késeket dobni, ami ingerlékennyé tesz és
unottá.  Amikor nem alszom, próbára teszem a családot a sintai
nemesek hátterével és mágikus képességeivel kapcsolatban, hogy
mindenkit felkészíthessek a birodalmi vacsorára.  Az információval
való felfegyverkezés elengedhetetlen.  A folyamatos siker apró
dolgokon, vagy ebben az esetben egy nagy ünnepségen múlik.
Griffin szerint több vérre van szükségem.  Nem fogom
engedni.  Nem itt.  Ha a Sinta várát otthonomnak tekintem, nem
vagyok hajlandó kompromisszumot kötni. A nyál minél gyakrabban
történő cseréjében állapodunk meg, és mély, éhes csókjai biztosan
működnek, mert jobban vagyok.  Fizikailag.  Mentálisan zavarodott
vagyok.  Állandóan olyan helyeken bujkálok, ahol Griffin
megtalálhat, majd elszaladok, amikor meghallom, hogy jön. Jobban
akarom őt, mint valaha, vagy mint bármit is akartam volna egész
életemben, kivéve esetleg a cselszövések, az árulás és a bosszú
katyvaszától való szabadságot, amik az udvari életet alkotják.  A
probléma az, hogy nem lehet enyém mindkettő.
 Hála az isteneknek, hogy ott van Jocasta.  Normális, kivéve, ha
etet.  Akkor ijesztő.  Egeria és az ő állandó erőfeszítései ellenére a
gyomrom még mindig akkora, mint egy összeaszott szőlő, és
megpróbálok visszaöklendezni mindent, ami belemegy. Miután
háromszor majdnem lehánytam, Jocasta megkérdezi, hogy terhes
vagyok-e.
A szemem tágra nyílik, hatalmasnak érzem magam. - Nem!
Vállat von. - Láttalak csókolózni Griffinnel.
- És azt hiszed, hogy csak úgy hanyatt dönthet?
- Nagyon jó megjelenésű.
- Ez nem ok!
- Ne mondd, hogy nem tetted meg ... - A lány körbenéz.
Nem tudod kimondani, mi?  - Nem, nem… - integetek a
kezeimmel. Én sem tudom, azt hiszem.
- De a dolgok megváltoztak. Ezt bárki láthatja. Nem hiszem, hogy
mostanában megrúgtad volna Griffint az ebédlőasztalnál.
- Nem - mondom, csak egy kicsit undorodom magamtól.
- Talán kellene.
- Rugdosni?
- Hanyatt dőlni.
Nagyon határozottnak hangzik.  Nem mintha terveznék ilyesmit
csinálni, de valahogy aggódom az egész folyamat miatt, különösen
olyan valakivel, aki Griffin méretű.  Ha csak elképzelem a fölöttem
lévő izomfalat, és a súlya belenyom az ágyba, akkor megborzongok,
és nem vagyok biztos benne, mennyi a várakozás és mennyi a
borzongás.  Arról nem is beszélve, hogy milyen keménynek és
késznek éreztem.  Nagyon szerettem volna akkoriban magamban
érezni, de utólag nem vagyok meggyőződve róla, hogy összeillünk.
- Te csak úgy hanyatt dőlsz? - kérdezem.
Jocasta nevet, de a hangja nem túl vidám. - Az olyan testvérekkel,
mint az enyémek, senki sem kerül a közelembe.
Esetében a „senki” azt jelenti, hogy Flynn.  - Tudja, hogy érzel
iránta?
A lány a falra fókuszálva felsóhajt. - Tényleg nem tudom.
Megszorítom a kezét, furcsán érzem magam emiatt, és
visszahúzom az ujjaimat.  - A feleségül venni engem más életet
jelentene számára. Vannak szabályok és kötelezettségek. Feladatok.
- Minden helyzetben vannak szabályok és kötelezettségek.
- Nos, általában egyszerűek - értek egyet.  - Jelenleg Flynnek
alapvetőek. Kövesd a parancsokat. Tartsd tisztán a fegyvereid. Ne ölj
meg egy férfit csak azért, mert nem szereted a pofáját. Ne rántsd le a
nadrágod, és ne vakard az üleped.
Jocasta nevetésben tör ki.
Grimaszolok. - Istenek. Most elképzelem Flynn seggét.
- Én is. - Kék szeme csillog, és egészen biztos vagyok benne, hogy
neki sokkal jobban tetszik, amit képzelete varázsolt, mint nekem.
- Flynn nagy harcos, de soha nem kellett vezetőnek
lennie.  Hirtelen félelmetes lenne egy uralkodó család részének
lenni. - bököm meg a karját. - Amint te is tudod.
- És te is - válaszol a nő, és visszabökött.
Érzem, hogy a vér kifut az arcomból. - Hogy érted?
- Csak úgy, hogy gyakorlatilag a család tagja vagy, és ezt Griffin
előbb-utóbb hivatalossá teszi.
A belsőm szinte azonnal megfagy.  - Nem működök jól
családokban. És ez nem az ő döntése.
Jocasta nevet.  - Tökéletesen közénk illessz.  Mindannyian
szeretünk, és Griffin még soha nem koncentrált ennyire, még akkor
sem, amikor elfoglalta a birodalmat. Te vagy a mindene. Mindennél
többet jelentesz neki.  - Széttárja a kezét, és nemcsak a kastélyt,
hanem szerintem egész Sintát mutatja.
A bennem lévő jég megolvad. Hirtelen égek és megrémülök, félek,
hogy túl gyenge leszek ahhoz, hogy ellenálljak.
Visszavonom - megdermedek, már engedtem is.
***
Amint át tudok menni az udvaron anélkül, hogy a fejem
kóvályogna, megpróbálok visszaköltözni a kaszárnyába.  Griffin
odaadta nekem a szobáját, és átment a folyosó másik oldalára, de
nem tehetek ellene, azt tervezi, visszaköltözik. Hamarosan.  Velem
együtt még mindig a szobában.  Néhány épület közöttünk
határozottan segítene megőrizni az eszemet.
Vacsora után elkapja a csomagolásom szelét, felhúzott
szemöldökkel, keresztbe tett karokkal, és csak egy szóval érkezik a
szobámba.
- Nem? - Megismétlem, értetlenül.
- Szükséged van rá, hogy jelnyelven mondjam el?
A szemem forgatom. - Erre nem lesz szükség.
- Nyilvánvalóan. - Kezét a csípőmre teszi, a falnak támaszt, majd
addig csókol, amíg nem kapok levegőt.  Nem tudok
gondolkodni.  Nem tudok megállni láthatólag, mert megbotlok,
amikor elenged.
Megtámaszt, elégedett mosoly íveli csodálatos ajkait.
- Ne nézz ki olyan önelégültnek - mondom lihegve. - Mostanában
folyamatosan összezuhanok.
- Nem, ha mozdulatlanul állsz. – Áthúzza a fején a zubbonyát.
Bámulok, ő pedig megfeszül.
- Felvágós - motyogom.
Elvigyorodik, és a fejemre ejti a tunikát.  - Tehát nem fogsz
mocskos gyilkost kiáltani - mondja, és kihátrál a szobából.
Az inge térdemre esik.  Átdugom a karjaimat az ujjakon, durva
kézmozdulatot teszek, majd becsapom a hálószoba ajtaját.
Máris hiányzik, bemászok Griffin nagy ágyába,
összegömbölyödve Griffin nagy ingében, és elalszom azon
gondolkodva, vajon számít-e, hogy igazából mit csinálok, amikor
senki sem láthatja?
***
Folyamatos útmutatásommal a vacsora előkészületei jól haladnak,
és a királyi család jeleskedik az udvari illemtanban és az információk
memorizálásában.  Amint képes vagyok, visszatérek az északi fal
újjáépítésének felügyeletéhez is.  Felkérem Flynnt és Katot, hogy
segítsenek, Jocastát és Kaiát pedig piknikezni hívom.
Miután visszatértünk Iosból, azt javasoltam, hogy az idősebb
gyermekek egy részét alkalmazzuk a kastélyban szolgálónak.  Sok
kézre van szükségünk a birodalmi vacsorához, és úgy általában is. A
kastély korábbi szolgáinak nagy része elszaladt az ostrom idején, és
a mostani uralkodók egyszerűbb élethez szoktak, így senki nem
érezte szükségét, hogy pótolja őket.  A nagyobb gyermekek esélyt
kaptak arra, hogy pénzt keressenek családjuknak, és a sintai
uralkodóknak rajongó, hűséges szolgáik lettek.  Egy ház tele
gyerekekkel, akik szeretnek téged, végül felnőttekké válva halálukig
védenek. Ezt Andromeda soha nem értené meg.
Jocasta és Kaia mindannyiukat elvitték, visszavonultak a kastélyba
egy alapos mosdásra és az új egyenruháikért.  Másnap pótoltuk
hiányzó falépítőinket, újból étellel és szórakozással kezdve.  Az új
gyerekek még mindig úgy falnak, mintha éheznének, pedig a
csontjaik már nem állnak ki, és az arcuk sem látszik
beesettnek.  Gyorsan és jól dolgoznak, mindig hagyunk időt arra is,
hogy ebéd után játékokat szervezzünk, így nem kell a nap legforróbb
szakaszában dolgozniuk.
Flynn a kötelező udvariasságon kívül nem kerül kapcsolatba
Jocastával, és tudom, hogy már azóta ismeri, mielőtt még járni tudott
volna, ami nem túl sokat ígérő Jocasta számára. Mintha azt mondta
volna, senki sem kerülhet a közelébe, és Flynnt és Katot úgy tűnik,
az inkább jobban érdekli, hogy lenyűgözzék a gyerekeket, mint a
hercegnőket.  Elhúzzák a legnehezebb sziklákat, ugratják a fiúkat,
harci mozdulatokat mutatnak nekik, és bátorítják őket, hogy idősebb
korukban csatlakozzanak a hadsereghez.  Erősek, jóképűek és
szórakoztatóak, és a fiúk imádják őket.
Jocasta szinte soha nem néz Flynnre, Kaia pedig túlságosan sokat
Katora, a férfiak pedig úgy tűnik, egyiket sem veszik észre.  Azt
veszem észre, hogy ennek a hatalmas keréknek én vagyok az agya,
és nélkülem minden küllő szét fog repülni.  Ugyanolyan rossz a
helyzet a kastélyban belül is, mint kint. Ha Griffin nincs a közelben,
mindenki engem késleltet.  Engem!  Hogy az alvilágba történt
ez? Most szerveznem, irányítanom, terveznem és gyakorlatilag össze
kell hoznom bizonyos embereket. Istenek! Utálom a felelősséget.
Két nappal a birodalmi vacsora előtt a gyerekek vonulnak felénk a
főkapu felé vezető úton, egy dicső dalt énekelnek, amelyet Katonak
nem szabadott volna megtanítania nekik.  Kaia arca élénkvörösre
vált, Jocasta pedig úgy tesz, mintha nem hallaná.
Véletlenül oldalra csúsztatom a lábam, és elgáncsolom.
Jocasta káromkodik, meglepődöm, hogy ismer egyet is, majd rám
mered a földről, rózsaszínű az arca és az egyik szeme felett sötét
göndör fürt rugózik. Tökéletes.

Ó
 - Óh ne! Elbotlottál egy gyökérben. - Leguggolok és meglökdösöm
a lábát. - Megrántottad a bokádat.
- Nem, én…
- Nem járkálhatsz – vetem oda neki. - Flynn, muszáj lesz cipelned.
Jocasta befogja a száját, zafír szeme kék tüzet okád.  Flynn lehajol
és felkapja. A lány átkarolja a nyakát, dühödten elpirul.
Hahh! Ez elég könnyű volt. Megragadom Katot, és előrébb húzom.
- Vedd le rólam kezed. Ha Griffin meglátja, feldarabol.
Forgatom a szemem. - Nem fogom a kezed. Elhúzlak.
- Miért?
- Megmagyarázom, ha idősebb leszel.
Vigyorog. - Ne kelts hiábavaló reményeket. Neki sem kellene.
- Miért? Egy szépség.
- Nem a szépség a probléma. A rang.
- Én egy senki vagyok a cirkuszból, és Griffin engem akar.
Kato gúnyolódik. – Egy senki?
- Úgy nézel ki, mint Adonis - mondom, és átgondolom a
szkepticizmusát. - Meglep, hogy nem téged akar.
- Tartogatom magam Kaia számára - válaszolja teljesen nyílt arccal.
Felnevetek.
- Jocasta jó - mondja Kato. – Flynn is jó.
- És te nem vagy az?
Széles válla megrándul. - Flynn egyszer hazavitte, miután úgy hat-
hét éves korában leesett egy fáról. Ezzel nem lehet versenyezni.
Nem, azt hiszem, nem.
- Hogy alszol? - kérdezi.
- Hiányzik, ahogy megveregeted a fejem.  - Lehet, hogy
komolytalannak hangzok, de nem annak szánom.
Rám pillant, hirtelen elkomolyodik. - Rémálmok?
Megrázom a fejem.
- Mert Griffinnel alszol?
- Nem alszom Griffinnel!  A szobájában alszom.  – A
zubbonyában. Az ágyában… - Ez teljesen más.
Kato szemöldöke felível. - Értem.
Elhúzza a szót.  Bosszantó, ezért meglököm, de nem is
reagál. Nincs játékos tusakodás. Nincs gyors küzdelem. Ez így nem
mókás.
Csalódottan panaszolom: - Nem vagyok üvegből!
Karja elszabadul.  Meglök engem, én pedig oldalra dőlök, és
majdnem elesem.
Kato jelentőségteljes pillantást vet rám. - A földre birkózlak majd,
amikor visszanyered az erődet.
Szemöldökráncolva visszapillantok Flynnre és Jocastára,
miközben újra az ösvényre botorkálok.  A lány merev, és férfi
egyenesen elbámul felette.  - Mi a baj ezzel a kettővel?  Legalább
megpróbálhatnák.
- Úgy teszek, mintha ezt nem hallottam volna - mondja Kato.
- Miért?
Összekócolja a hajamat. - Mert ugyanezt gondolom rólad.
***
Tudnom kellett volna, hogy Griffin nem vár örökké. Vacsora után,
ahol sokáig latolgattuk minden stratégiánkat, hogy elnyerjük a kellő
támogatást a birodalmi vacsorán, nem marad a szokásos módon a
hálószobán kívül.  Követ engem, és jelentőségteljes kattanással
becsukja az ajtót.
- Mit csinálsz? -  Hátrálok, miközben szemmel tartom őt.
Két lépést tesz felém, az arcomat a kezébe fogja, és farkasétvággyal
megcsókol. - Akarlak. Szükségem van rád.  A lehető legtöbb időben
nem akarok mással foglalkozni, csak veled.
A szívem kétségbeesetten zakatol.  Griffin a karjaiba húz, és egy
perzselő vonalban csókol végig az állkapcsomon és a nyakamon,
finoman a fogát dörzsöli kalapáló pulzusomon.
- Sok mindenre van szükséged - mondom már szinte levegőt sem
kapva. - Például egy sárkányra. De ez nem azt jelenti, hogy kapsz is
egyet.
- Egy kentaur golyót sem adnék egy sárkányért.
- Griffin! Vigyázz a szádra!
- Megpróbálod utánozni anyám hangját? - morogja a nyakamba.
- Olyan, mint egy vödör jég?
Felemel, és az ágyra dob. - Mit gondolsz?
Méltatlankodó morgással landolok. Azt hiszem, nem.
 Fölém mászik, karjaimat a fejem fölé fogja, és száját a mellemre
veti, közvetlenül a ruhámon át szívva a mellbimbóm. Sikoltozom és
ficánkolok, öröm robbant bennem az ajkai alatt.  A vágy keresztül
ível rajtam.  Elhúzom a kezeimet, meg akarom érinteni, de Griffin
szorítása egyre szorosabbá válik, amikor fogaival lehúzza a ruhám
kivágását.  A melleim előbukkannak, felnyomódnak, mintha
felajánlkoznának.  Mindketten a csupasz bőrt, a sötét csúcsokat
bámuljuk.  Aztán lehajtja a fejét és megnyalja az egyik
mellbimbót.  Tűz lobban fel a hasamba.  Nyelvével dörzsöli a feszes
rügyet, mielőtt a másik oldalra fordulna, és elég erősen beszívja,
hogy felemeljen az ágyról.  Zihálok, ajkai húzása fájdalmas vágyat
kelt mélyen bennem.
Felível a testem, már nyirkos vagyok az izgalomtól.  Erekciója a
legbensőségesebb részemnek nyomódik, forró érzéseket gerjeszt
minden mozdulatára.  Szív, nyalogat és döfköd, miközben én
vergődök alatta, csapdába ejtett kezeim ökölbe szorulnak. Elvesztem
az eszemet, érzem, ahogy elűzi a gondolataimat.
Griffin felemeli a fejét, és elengedi a csuklómat.  Érdes ujjai
lecsúsznak a karjaimon, izgalmas súrlódást adva lassú
érintéséhez.  Beletúrom az ujjaimat a hajába, tehetetlenül a forrongó
vihar és a közöttünk növekvő izgalom és feszültség között. Lábaimat
a csípője köré fonom, mert a teljesen felöltözött, dörzsölő férfiassága
közel sincs elég közel.  Vágyom rá.  Azt akarom, hogy töltse ki a
combom közötti üres, lüktető helyet.
Ajka ismét megtalálja az enyémet, mélyen megcsókol.  - Akarsz
engem – mondja rekedten a számba. - Érzem a testedben. Hallani a
lélegzetedben.
Az érzelem eláraszt. A szavai olyan meghittek. És igazak. Csípője
lenyomja az enyémet.  Súlya nagyrészt az alkarján van, bicepsze
acélos ketrecbe fog.  Megérintem a vállát, feszültséget érzek.  - Nem
számít, mit akarok.
- De ez jó - vitatkozik. - Tudom.
Csókjai lázasra váltanak, a nyelve követelőző. Zubbonya súrolja az
érzékennyé vált mellbimbóimat, és csak annyira vagyok képes, hogy
ne tépjem le róla, hogy érezzem csupasz bőrét az enyémen. Kezemet
az anyag alá csúsztatom, tenyeremmel végigsimítom a széles
hátát.  Bőre olyan, mint a napsütötte márvány, és a gerince mentén
kidolgozott izomzat feszül.  Ujjaimmal végig követem az
izomkötegeit, és csodálom a felettem lévő tiszta fizikai erőt.
Griffin nekitámasztja a homlokát az enyémnek.  - Sokkal
meggyőzőbbnek kell lenned, ha azt akarod, hogy abbahagyjam.
Megpróbálom lelassítani a légzésemet.  - Először magamat kell
meggyőznöm.
- Ne - győzköd. – Ez a sorsunk. Ezt neked is tudnod kell.
Összeszorul a torkom, gombócot érzek. - Nem tudom megtenni.
- Miért? - kérdezi morogván.
Annyi okom van, annyi félelmem.  - A gyermekeink után fog
kutatni.
Felemeli a fejét.  - Megvédem őket.  Megvédelek téged. -  A
homlokát ráncolja.  - Megvéded őket, és nem sok mindent láttam,
ami kihívást jelentene neked.
Hirtelen égni kezd a szemem.  - Fel fogja használni őket, hogy
eljusson hozzám.  Téged is fel fog használni.  - Heves védelmező
érzés árad rajtam keresztül. Még gyerekeim sincsenek, és máris kész
vagyok feláldozni bármit értük.
Griffin az arcomat a kezében tartja.  Hüvelykujjai végigsimítanak
az arcomon.  - Tudok vigyázni magamra, és nincs gyerekünk,
legalábbis még nincs.  És nem kell megtudnia, hogy
megtesszük. Honnan tudhatná?
Nevetek.  Kicsit bizonytalanul.  - Azt hiszed, nem fogok
vérezni?  Már a megtisztulás is elég kihívást jelent… - belepirulok,
amíg még a fülem is égni nem kezd. - Havonta ....
A szemöldöke összehúzódik. Legalább komolyan vesz. - Ha erről
van szó, elmegyünk máshova, majd visszajövünk a babával.  -
Gyorsan és keményen megcsókol, próbál megnyugtatni.
- De a gyerekek folyamatosan véreznek - összevert térd, lezúzott
ajkak. A vérükben lesz az én vérem. Tudni fogja. Elviszi őket.
- Sok embernek még gyermeke sincs - mondja Griffin. – A sors így
hozza.
Megrázom a fejem. - Erre nem számíthatok.
A szája elkeskenyedik, állkapcsának izmai megfeszülnek. - Vannak
módszerek. Gyógynövények. Óvszer. Kihúzhatnám.
 Tapasztalatlanságomban ezek a dolgok fel sem merültek bennem,
de tudom, miről beszél Griffin.  Irracionális módon csalódás önt
el. Nevetséges és veszélyes, de már lelki szemeim előtt látom, hogy
sötét fejek futkároznak a kastély körül, apró, fekete hajú, hajlott orrú,
széles szájú, zöld, fisai szemű Griffinek. Rángatják Egeria szoknyáját,
játszanak Kaiával, megmásszák Flynnt és Katot, és bekábulnak
Nerissa gyógynövényeitől.
- Éld a saját életedet - mondja Griffin.  -
Magadért. Értem. Andromedával akkor foglalkozunk, ha szükséges.
Felnézek rá, harc dúl a szívem és az eszem között.  Végül
lehunyom a szemem Griffin tekintetének tüze ellen.  Érzem, ahogy
felül, a combom közé térdel.  Eltávolodik tőlem, én pedig nagyon
szeretném visszahúzni.
Ujjai megérintik a szabaddá tett mellemet, borzongás sugárzik át
rajtam. Aztán egy hatalmas hasítást hallok, és a szemem felpattan.
- Ez volt a ruhám a birodalmi vacsorára!  Ma este azért viseltem,
hogy még az estély előtt kiderüljön, nincs-e szükség
átalakításra.  Kifejezetten olyat kerestem, hogy illeszkedjen az új
fogpiszkáló alakomhoz, most félig letépted!
- Holnap elviszlek az agórára.
- Nincs rá időd!
- Szánok rá időt. - Hangja durva, szeme felemészt, miközben ujjai
cirógatják lapos hasamat és a csípőm most meglehetősen csontos
kosarát. A nyugtalanság és a vágy egyenlő arányban remegteti meg
a hasamat. A bőröm felmelegszik az érintésére.
Griffin szándékosan lassan oldja ki a vállpántjaimat,
megszabadítva a karjaimat a megsemmisített ruhától.  Azt hiszem,
arra vár, hogy tiltakozzak.  Hogy nem teszem, arcán szenvedélyes
kifejezéssel felhúz, hogy térdeljek előtte.  Minden simogatás olyan,
mintha láng nyalná a meztelen testemet - a vállamon, a hátamon, a
csípőmön és a fenekemen, amit erősen megszorít, és magához
húz.  Ajkai halk, rekedtes hangot adva szétnyílnak, majd kezei
visszatérnek az elülső felemre, tenyerei tapogatják és finoman
dörzsölik a mellbimbóimat.
- Erősebben - nyögöm, a kezére van szükségem, hogy enyhítse a
bennem növekvő zűrzavart.  Mindenhol érezni akarom.  Olyan
helyeken égek érte, amelyekhez még korábban hozzá sem ért.
Ujjai közé csípi a mellbimbóimat, és csak akkora erővel szorítja
össze őket, hogy finom fájdalmat okozzon. A légzésem felgyorsul. A
szemem lehunyom, miközben a nyakamat csókolja, elidőzik ott, ahol
a legérzékenyebb vagyok.  Megcsíp és szívogat, a mellkasomon
belüli szárnyak kibontakoznak, és olyan ismerős ritmusra vernek,
amely a részemmé vált. Egyek vagyunk.
Griffin szája éhesen visszatér az enyémhez. Belemerülök a csókba,
kezeimet a zubbonya alá csúsztatom mellkasának széles felületére,
végül engedve a vágynak, megérintem, megtanulom a testét,
megismerem minden intim ívét és görbületét.
Amíg felfedezem, megszakítja a csókot, és lassan kibontja a
fonatomat, szétteríti a hajam a vállam körül. Sötét fürtöt dörzsöl az
ujjbegyei között, mire a szívem a bordáimhoz csapódik.  Úgy néz
rám, mintha nem tudna lélegezni nélkülem - mintha talán nem is
akarna.  Hirtelen úgy érzem a világ súlyát a vállamon, mint még
soha.
Ez túl sok.
Amikor elmenekültem, nem csak a családom elől
futottam;  Menekültem a felelősség elől.  Azon a napon, amikor
Griffin betört az életembe, minden visszatért - ő, a Béta csapat, a
családja, maga a birodalom…
Nem akarom ezt.
Nem akarom ezt.
Na még egyszer, és talán meggyőzöm magam ...
- Vedd le a zubbonyomat - parancsolja Griffin rekedtesen.
A pulzusom dübörög a fülemben, olyan, mint egy ciklon.  Olyan
közel vagyok. Olyan közel ... hogy még sérülékenyebbé tegyem magam, mint
valaha?
Elkeseredettség söpör végig rajtam.  Behunyom a szemem.  A
kezeim oldalra hullanak.  Ezt nem tudom megtenni.  Nem tudom
megásni Griffin sírját.
Csukott szemhéjam mögött viharos óceán tombol.  Villámok
hasítják az eget.  A cakkos, vakító fénysávok visszatükröződnek a
kaotikus hullámokról, amikor egy hatalmas, sötét háromágú szigony
emelkedik ki a mélyből, zuhatagszerűen habzó tengervízzel és
olimposzi erővel.
Majdnem hangosan felzihálok. - Most? Igazán?
- Elutasítod az ajándékunkat!  - Poszeidón hangja dühös szélvész a
fejemben.
- Griffin? Ajándék az istenektől? Jobb, ha nem mondom el neki, különben
hallgatni fogom a hátralévő napjaimon.
- Neked adtuk!  – robban fel istenatyám.  Hatalmas és
félelmetes. Nem értékeli a humoromat.
- Miért?
Poszeidón nekem ugyanazt a választ adta, amit korábban neki
mondott. - Gyógyulás.
- Nem tudom, mit jelent ez!
A vihar eltűnik a szigonnyal, a villámlással és a hullámokkal
együtt.
Griffin hangjának rekedt morajlása visszavezet a szobába. - Agapi
mou?
Az ő szerelme.  Kinyitom a szemem.  Az előttem álló férfi kitölti a
látóteremet. Kitölti a szívemet.
Griffin állkapcsa keményen feszül.  Szigorúan néz rám.  - Ne
tétovázz tovább. Csak vedd le az ingem.
Ha levetkőztetem, a beleegyezésemet adom?  Azt hiszem, és
halálra váltam, de mégis megteszem.  Andromeda elvette a
gyerekkoromat.  Elvette a kutyámat.  Elvette a dadámat.  Elvette a
nővéremet.  Valószínűleg még egy darabot is elvett a
épelméjűségemből.  Nem hagyom, hogy megfosszon engem
Griffintől és egy saját családtól – egy boldogtól, ha rajtam múlik. És
valamilyen oknál fogva az istenek azt akarják, hogy
egyesüljünk.  Poszeidón nem is lehetett volna egyértelműbb.  Soha
nem szálltam szembe a kívánságaival.  Nagyon hülyeség lenne ezt
most elkezdeni.
Mély levegőt veszek, és lehúzom Griffin zubbonyát.  Valahogy
sikerül egyszerre megkönnyebbültnek és riasztóan intenzívnek
tűnnie.
Nyelek egyet, ideges vagyok.  - Lehet, hogy nem felelek meg az
elvárásaidnak.
 Megfogja a kezeimet, és visszateszi a mellkasára, tenyerem
szétterül. Bőre forró és sima a kidolgozott izmok felett. – Ezt kétlem.
Rekedtes hangtónusára elpirulok, és kezeimmel a törzsét
simogatom, ujjaimmal hasa kemény domborulatainak
ütközöm.  Felnyög, bár nem igazán csináltam semmit, a hang a
szükség és az erőltetett önkontroll nyers keveréke.  A szívverésem
rendszertelenül kalimpál, lüktet a félelem, az izgalom és a
kívánás.  Előrehajolok és megcsókolom.  Melleim hegyei a
mellkasához érnek, és a mellbimbóim megmerevednek.
Griffin kezei a derekamat szorítják. Magához húz, hogy elmélyítse
a csókot, én az egyik kezemet a nyaka köré fonom, a másikat pedig
lefelé csúsztatom.  Körmeimet végighúzom az erekcióján a ruháin
keresztül, és az válaszul megrándul, ez meglep engem.  Ideges
remegést érzek a hasam körül.  Meg akarom érinteni,
kérlelem.  Kibontom a nadrágját, a kezembe veszem és óvatosan
megszorítom.
Hörgő lélegzet robban az arcomnál.  Griffin megdermed, úgy
tűnik, elfelejtette, hogy épp megcsókolt. Lenézek az izgalmára. A bőr
puha, de acélkemény.  Elég elképesztő ellentmondás.  Óvatosan
végighúzom a kezemet a vastag férfiasságán, csodálkozva
felfedezésemen.  Újra megteszem, ezúttal a hüvelykujjammal
megsimítom a tompa hegyet, és megérzem a nedvesség gyöngyét.
Griffin megfeszül. Elhátrál, majd a szokásos gyorsaságával leveszi
a többi ruháját is.  Amikor végez, hatalmas merevedése
előreugrik. Nehéz nem megrettenni tőle. Nem tudom abbahagyni a
bámulását.
Megnyalom hirtelen kiszáradt ajkaimat.  - Nem hiszem, hogy ez
működni fog.
- Menni fog.
Parázsló tekintete rám vetül.  Meztelenül térdelek az ágyon, a
hajam kócos, a bőröm kipirult és a mellbimbóim kemények. Elakad a
lélegzetem, amikor ránézek, és tekintetemmel végigsimítom a
derekát, a kemény combjait és a hullámos haját.  Kinyújtom a
kezemet, és nyomon követem az izmokat a gerince mellett, és
magamhoz húzom a csípőjét.
 Griffin szeme lángol, és egy kiadós lökéssel
hátradönt.  Zavarodottan zuhanok vissza, majd felsikoltok, amikor
térd mögött megragad és az ágy széléhez húz. Mielőtt megsejteném,
mit csinál, a földre térdel, és leviszi a száját a lábam közé.
- Griffin! - Felugrok, de a kezei a csípőmnél fogva tartanak.
- Csak nyugodtan. - Hangja rezeg a bőrömön. Keresztül fut rajtam.
A nyelve simogatja, elválasztja a szirmaimat, és eltalálja az érzékeny
idegvégződéseimet. A szemem tágra nyílik, amikor a
leghihetetlenebb érzés spirálban emelkedik a testem mélyén. Aztán
megszívja, éles gyönyört hasít belém. Villámlik. Mennydörgés
zörgeti meg az ágyat. A szám elnyílik és a fejem hátraesik.
Felnyögök, a térdeim szélesre tárva.
- Ez az, agapi mou. Pontosan így. - Nyalogat, pöccint és szív, vadul
hajszol. A feszültség fokozódik a szája alatt, a szívemig ér. Zihálok és
ellenállok, ujjaimat a sötét hajába túrom, majd eszemet vesztve
megmarkolom az összetúrt lepedőket. Ahogy vergődök, Griffin egy
ujját belém csúsztatja, lassan simogat.  Zihálok, megfeszülök, és
mégis többet akarok.  Egy második ujj csatlakozik az elsőhöz,
kinyújtja és olyan ritmusban csúszkál, amely megsemmisüléssel
fenyeget. Bizsergés és rázkódás rohan fel-alá végig a testemen, szinte
fájdalmasan intenzíven.  A keze és a szája alatt vergődve próbálok
enyhíteni a nyomáson.
- Griffin.  Griffin!  Ez túl sok. -  Meg kell
állnia. Akarom. Fáj. Kitárulkozok, és nem tudom, mit tegyek.
- Engedd el, kardia mou. Minden rendben.
Újabb hosszú, örvénylő nyelvsimítása alatt összetörök.  A
csúcspont robbanásszerű.  Úgy ráz meg, mint egy földrengés,
elszakítva az egyensúlyomtól és belelökve egyenesen a tiszta öröm
szakadékába.  A peremen bukdácsolok, remegve a pulzáló extázis
hullámai után. Nem csinálok olyan nevetséges dolgot, mint például
a sikoltozás.  Ez rosszabb.  Nyávogok, mint egy cica, és újra és újra
nyögdécselem, hogy „Ó, istenek”.
Ahogy a hullámok alábbhagynak, lassan halványulnak,
homályosan látó szemeimet kinyitom, teljesen biztos vagyok benne,
hogy ez volt a legjobb természeti katasztrófa, amely valaha a
birodalmat érte.
 Griffin továbbra is a csípőmet szorongatva ismét hozzám nyomja a
száját, és utórengést idéz elő bennem, amelynek hatására az egész
testem összehúzódik a gyönyörtől.  Nyávogok - megint -, és ő
vigyorogva néz fel.
Remeg a mellkasom. - Ne legyél ilyen önelégült.
- Miért ne? - Feláll, fölém tornyosul.
A szemem automatikusan az izgalmára vetül.  Hátramászok,
lerázom magamból a kábulatomat. - Nem volt olyan jó – préselem ki
a fogaim között.
Nevet és felém mászik. - Akkor jó, hogy még több jön.
Elhelyezkedik a combjaim közé, csípője széttárja a lábamat.  A
szorongás megint megtalál, a sarkamra támaszkodva hátrafelé
húzódok.
Griffin feje megrándul.  A keze a hasamra landol, lenyomja.  A
tekintetemet fogva tartva újra fölém nehezedik, és úgy helyezi át
magát, hogy nem megy tovább.  Vár.  Meg tudnám rúgni, ütni,
sikítani rá, megharapni, vagy egyszerűen fel tudnék kelni és
elsétálni.
Arckifejezése mutatja, mennyire akar engem. Önuralma pedig azt,
mennyire óv.  A viharfelhő színű szemébe nézek, és nem tudok
ellenállni.  A csípőmet felfelé nyomom, amíg forró hímvesszőjét a
medencémhez nem nyomja.
Lassan kifújja a levegőt.  A szeme becsukódik, majd újra
kinyílik. Előre csúszik, fokozatosan nyomja magát befelé. Vastagsága
kényelmetlen nyomással feszít.  Orrcimpám fellángol, és
megfeszülök. A feszültség égéssé változik.
Griffin megáll, és várja, hogy lenyugodjak.  - Lazíts. -  Megcsókol
két ziháló lélegzetvétel között. – Mindjárt jobb lesz.
Azt akarja, hogy lazítsak, de ő egyáltalán nem hangzik
nyugodtnak.  Veríték lepi el a homlokát.  Ez egyike azon kevés
alkalmaknak, amikor észreveszem, hogy izzad.  Pedig igaza
van. Jobb lett - amíg meg nem mozdul.
Griffin az alkarjára támasztja a súlyát, izmai megfeszülnek és
kidomborodnak.  Remegés fut át rajta.  Arca merev maszkot vesz
fel.  Úgy tűnik, nem élvezi jobban ezt a részt, mint én, ezért
elfordítom a fejem és megcsókolom a karja belsejét, beszívva a só, a
napsütés és a citrus egyedülálló keverékét.
Belém döf, amíg elterelődik a figyelmem, én pedig felsóhajtok,
áttört az utolsó akadály is köztünk.
Griffin a nyakam ívébe ejti a fejét.  A fogai között süvítő hang
elgondolkodtat, hogy neki fáj-e. Azt tudom, hogy nekem igen.
Mozdulatlan marad, mélyen belém temetve. Aztán a szája megint
megtalálja az enyémet, addig csókol, amíg a testem az övéhez nem
simul. Végül azon kapom magam, hogy ficánkolva jelzem megújult
érdeklődésemet, és Griffin lassú, visszafogott lendülettel válaszol,
amely lélegzetelállító súrlódást generál.  Amikor felnyögök,
mélyebbre nyomódik, még hosszabban.  A térdeim felemelkednek,
amikor ringatózik felettem.  A kényelmetlenség miatt elhalványult
vágy egy pillanat alatt újra felgyullad.
Griffin nyögése felmelegíti az ajkaimat.  Vegyül a lélegzetünk,
gyors lihegés és öröm hangjait keverve. Állandó ritmusa és hosszú,
mély lökései az öntudat pereméig terelnek.  Testem szorosan
megfeszülve, erőlködve szabadul fel.  Átkarolom a nyakát, és a
fúriák minden szenvedélyével megcsókolom.  A csípőm
felemelkedik, hogy találkozzon az övével, ő pedig teljesen a
magáévá tesz, az érzékenyített, lüktető idegeket ostromolva.
Felkiáltok, feszültség gyülemlik a méhemben. Pulzálok körülötte,
ismét a robbanás határán.
Amikor már majdnem elérem, Griffin abbahagyja a mozdulatot, a
kezei közé szorítja az arcomat, és a szemével fogva tartja az
enyémet. A hangja mély, vad morgás. – Az enyém vagy. – Magához
húz, majd erősen lök, teljesen kitölt engem. – Az enyém vagy.
Éppen, amikor elenged, a szívem majdnem megszakad. Most már
értem ezt a déli rítust. Nem annyira a tulajdonjogát deklarálja, mint
inkább az én hozzá való jogomat. Örökké.
Bólintok és megérintem az arcát, elfogadva hűség és védelem
ajándékát.  Griffin szeme a felforrósított ezüstre lobban.  A száját az
enyémre nyomja egy égető csókért, mielőtt még gyorsabban és
keményebben jön belém.  A bennem lévő érzések elviselhetetlen
szintre emelkednek.  Lábaimat a derekára csavarom, és ujjaimat a
hátába süllyesztem, majdnem brutális lökései találkoznak az én saját
vadságommal.
Griffin kezeit alám csúsztatja, és új szögben hatol belém, mélyen a
méhemhez érve.  Kiáltozva rángatózok, újra nyávogásszerűen.  Erős
fény villan fel belőlem, és mennydörgés söpör végig a
szobán.  Griffin mozdulatlan, látja és hallja is, és nehezen lélegzik,
miközben pulzálok körülötte.  Forró, lüktető ütemekben
robbanékony öröm sugárzik szét a központomból.  Szétfeszített ujjai
megfeszülnek a fenekemen, és összedörzsöli a testünket, hirtelen
pusztító szintre emeli a csúcspontomat.  Az orgazmus ismét átárad
rajtam, kínzóan édesen.
Zihálva, kábultan, a gyönyörtől szétesve lassan öntudatra ébredek,
és kinyitom a szemem.  Úgy érzem, hogy a legalapvetőbb
alkotóelemekig megújultam. Átrendezve.
Griffin a kezembe fogja a fejemet. - Kihúzzam?
Nem válaszolok. Nem tudom.
- Cat! Válaszolj!
Kinyitom a számat, hogy igent mondjak. Pont az ellenkezője bukik
ki belőlem. - Nem.
Az általa kiadott hang durva és a torkából ered - elégedettség a
legprimitívebb szinten. Griffin átkarol, és csípőjét gyorsan pumpálja,
végül durva nyögéssel belém ömlik.  Felszabadulása forró
áramlat.  Szakadozott lélegzete melegíti az arcomat, miközben
mereven tartja magát felettem.  Egy végső borzongással az egész
teste ellazul, az enyémre omlik.
Egy pillanatnyi abszolút nyugalom után ajkaival az arcomon a
számat keresi, megcsókol és rekedtesen bókokat suttog. Elpirulok és
vigyorogok, mint egy idióta, miközben ajka lecsúszik a nyakamon és
a mellkasomon.  Homlokát a vállamra támasztja, és érzem, ahogy
mosolyog a bőrömön.
Végigsimítom éjfélszín haját, életemben először teljesen
nyugodtan.  Én is mosolygok, amíg különös, élénkítő érzés nem
söpör végig rajtam.  Griffin folyékony melege nem áll meg a
medencémben.  A végtagjaimra, fejemre, ujjaimra és lábujjaimra is
szétterjed.  Mély, meglepett lélegzetet veszek, és Ios óta először
érzem jól magam.
 - Meggyógyítottál! - mondom nevetve.
Griffin felemeli a fejét. - Hmm?
- Azt hiszem, most adtad vissza az életerőmet.
Vigyorog, túlzottan önelégültnek tűnik, mint általában.  - Tudtam,
hogy ezt napok óta meg kellett volna tennünk.
Nem akarom beismerni, hogy igaza van.  Felnyögök a vállára
ütve. - Olyan nehéz vagy, mint egy ökör.
Kuncog, és leemeli rólam súlyának egy részét.  Ahelyett, hogy
elmozdulna, megint megsimogat - belül.  - Talán több életerőre van
szükséged.
A szemem forgatom. - Tegyél egy pórázt a csípődre, Béta Sinta. Fel
kell gyógyulnom.
Azonnal megáll. - Túl durva voltam?
Megrázom a fejem. - Nem. Te - zavaró, észbontó, jobb, mint bármi,
amit valaha elképzeltem -, nagyszerű voltál.
Vigyorog és megcsókol.  - Nagy dicséret, főleg, hogy tőled
származik.  Hagyom, hogy azok a magas hangú cica hangok
magukért beszéljenek.
- Te vagy az oka - motyogom, és ellököm magamtól.
Griffin oldalra gurul, elhúzódik tőlem, és megborzongok. Feláll és
a mosdóhoz megy, hogy egy rongyot nedvesítsen meg a hűvös
vízben.  Meglehetősen erőszakos tiltakozásom ellenére lemossa a
combom közét, mielőtt letörölné magát. Van némi vér rajtunk. Nem
sok, de elég ahhoz, hogy mindkettőnket foglalkoztassa. A lepedőn is
van egy folt, valamint egy Cat alakú megperzselt jel, amelyet
egyikünk sem kommentál. Hamarosan ki kell találnom valamit erre
az új mennydörgésre és villámlásra. Köszönöm az isteneknek, hogy
nem bántalmazhatom Griffint a varázslattal, mivel úgy tűnik, hogy
semmilyen kontrollom nincs felette, és ő határozottan kihozza
belőlem.
Miután visszavette a ruháit, Griffin fogja a lepedőt, a ruhát és a
lavórt és kiviszi a szobából, hogy a konyhai tűzben elégesse a
véremet, és kihígítsa a vizet a vár csatornájában.
Amíg kimegy, egy új lepedőt találok a hálószoba szekrényének
alján, és felrakom az ágyra.  Tíz perccel később Griffin ismét
meztelenre vetkőzik, majd a matracba süllyed, és háttal magához
húz. Másodperceken belül kemény és újra kész mindenre. Félretolja
a hajamat, és nyakamat kezdi szagolgatni, a lélegzete egyre gyorsabb
és melegíti a bőrömet.
- Csábító - mondom, és a csupasz fenekem nekinyomom.
- Tűzzel játszol - morog a fülembe.
- Ha már a tűzről beszélünk ... - Arccal felfelé nézek, kifújok egy
kis sárkányleheletet, és a mennyezet elszenesedik. – Visszatért!
- Jó. - Griffin nagy kezét a hasamra terpeszti. - Soha nem tudhatod,
mikor kell megolvasztani valakit.
30. fejezet
Túl forrón ébredek.  Nem kell sokáig gondolkoznom, miért.  Egy
meztelen hadvezér van a hátamhoz tapadva.  Előrearaszolok,
megpróbálom megúszni anélkül, hogy felébreszteném.
Acélos kar szorít meg a derekamon, visszahúz.  - Mit gondolsz,
hová mész?
Griffin hangjában nyoma sincs az álomnak.  Egy ideje ébren van,
engem tart. A szívem kihagy, és érzem, hogy el kell futnom.
Szembe fordít, és úgy néz rám, mintha én lennék minden, amit ő
akar, és ő mindaz lenne, amit csak én akarok.  A szemei árnyékos
tavak, amelyekben teljesen és örökre elveszíthetem magam.  A
szívem addig dagad, amíg egy kusza érzelemtömeg elzárja a
torkomat, és majdnem megfojt.
Pánikba esek, láthatatlanná válok és letámolygok az ágyról.
- Cat? -  Griffin vakon kap utánam, ahol éppen ér.  A homlokát
ráncolva felül, és visszahajítja a lepedőt.
Megdermedek, őt bámulom.  Nem tehetek róla.  Meztelen és
csodálatos, minden izma kemény és kidolgozott, sovány, mégis
hatalmas.  A forróság végigsöpör rajtam, belsőm megfeszül a
tudattól, hogy teste mit tud tenni az enyémmel.  A szám szomjas,
hogy újra megkóstoljam sima, napsütötte bőrét.  Ujjaim sajognak
megérinteni.  Ehelyett halk léptekkel végigpásztázom a szobát,
figyelmen kívül hagyva Griffin arcán az egyre morcosabb
kifejezést.  Felkapva néhány ruhát, amelyet a földön hagytam,
gyorsan és a lehető leghalkabban osonok, mert ő most engem űz - ő
és féktelen erekciója. Amint a kezemben van a csizmám, kinyitom az
ajtót és elrohanok.
- Cat! -  Griffin a levegőbe lendül, ordítozása visszhangzik a
márványfalakról. - Csengőt kellene tennem rád!
A szívem kalapál, lefutok a kaszárnyában lévő régi szobámba,
felöltözök, majd előjövök, mintha egész éjjel ott lettem
volna.  Igyekszem egyenesen járni.  Talán Griffin kissé durva
volt?  Vagy talán így kell éreznem magam - gyengén és kissé
nedvesen.  Ettől függetlenül, amint a menekülés adrenalinja elszáll,
tompa fájdalmat érzek.
Flynnt és Katot az ebédlőben találom.  Felvont szemöldökkel
fogadnak, mivel egy ideje nem reggeliztem velük.
- Nincs ennivaló a kastélyban? - kérdezi Kato.
- Itt jobb az étel - mondom óvatosan leülve.
Flynn átadja nekem a gyümölcslevét, amelyet ő soha nem iszik
meg. - Harcoltál Griffinnel?
Fuldokoltam a kortytól. - Nem pontosan.
- Ma reggel rózsás az arcod. - Flynn a homlokát ráncolja, miközben
kicsit alaposabban tanulmányoz. Arra utal, hogy vörösre pirulok.
- És szívásnyom van a nyakán - teszi hozzá Kato, és odahajol a
jobb látvány érdekében.
Ellököm az állát, hátratolom.  - Ne szórakozz velem.  Most újra
tudok ütni, és az valóban fájni fog.
Kato érdeklődőnek tűnik. - Hogyan lehet ez?
- Ne kérdezd. Kérlek, ne kérdezzetek.
Vigyorog, és egészen biztos vagyok benne, hogy még pirosabb
leszek. És még forróbb.
- Hogy van Griffin? - kérdezi Flynn.
A szemem forgatom. - Honnan kellene tudnom?
Nevetésben tört ki, mire morcos leszek.  – Jól van.  Önelégült és
magabiztos, mint általában.
- És oka is van rá?  - Kato még mindig vigyorog.  Most is a
szemöldökét vonogatja. Fontolgatom, hogy leégessem őket, de nem
akarom véletlenül megvakítani.
- Ez nem a te dolgod. Ki gondolta, hogy a férfiak ilyen tolakodóan
pletykásak? - A medálomat a mellkasomhoz nyomom, örülök, hogy
van egy darab Jég-síkságom, megakadályozza, hogy spontán elégjek.
Flynn odanyújtja a fűszeres pogácsáját. A gyomrom elég hangosan
morog, hogy három asztallal arrébb is hallhassák.  Megint éhes
vagyok!
- Az a tiéd - mondom és bámulom a süteményt.
Vállat von.  - Nekem nincs rá szükségem, és fel kell hizlalnod
magad.
 Hízni?  Nem tudom, hogyan érezzek ezzel kapcsolatban.  A sütit
mégis elveszem.
- Mivel valószínűleg ma nem tudsz lovagolni, sőt járni sem, mit
tegyünk? - kérdezi Kato.
Fűszeres pogácsa morzsákat köhögök az egész asztalra.  -
Micsoda?
- Csak Griffin nem, ööö…
Összehúzom a szemem, és Kato rózsaszínűvé válik. Hahh!
- A gyengéd természetéről ismert - mondja Flynn.
- És hány nő tudja ezt? – Csattanó hangomra szemöldökük felível.
Kato ismét elvigyorodik, nyilván élvezi a reakciómat. - Elég ahhoz,
hogy tudja, hogyan szerezzen örömet annak az egy nőnek, akire
igényt tart.
Akkor rengeteg gyakorlata volt.  Nagyszerű.  De tévednek.  Griffin
vigyázott rám.  Vagy is, talán nem tartanám gyengédnek, ha a
fenekembe harapna.
- Szóval, tudsz sétálni? - kérdezi Flynn.
Ellenállok a vágynak, hogy élve megsüssem mindkettőjüket. - Ide
jöttem, nem?  Erről nem beszélünk többet.  Soha.  Az utolsó
pillanatban váratlanul szükségem van néhány holmira a birodalmi
vacsorára, és ti ketten elkísértek az agórára. Ide-oda nézek közöttük
a legszigorúbb tekintetemmel.  - És sétálni fogunk, nem pedig
lovagolni. - Ma sehogy sem ülhetek lóra, még olyan jó természetűre
sem, mint Panotii.
Olyan hangokat adnak ki, amelyek gyanúsan úgy hangzanak,
mint az ember kuncogása.
Griffin belép az ebédlőbe, kardja felkötve, csizmában csörtet és
őrülten köpköd. Uhh. Oh.
Egyenesen az asztalunkhoz vonul, a lábfejével átkarolja a székem
lábát, kihúzza, csikorog a fa a kövön, majd harapófogó módjára
markol meg a felkaromon és felhúz.  A szívem vágtatni kezd, mint
egy kentaurcsorda. Hátra kell döntenem a fejem, hogy ránézhessek.
- Ne tűnj el előlem, Cat.  Ne.  - Visszadob a székembe, és ráesek
mindenre, ami fáj. - Az agórára megyünk. Most.
Lassan szívom az orromon át a levegőt, és nem vagyok hajlandó
elmozdulni az ülésemen, hogy kényelmesebb helyzetet találjak.  - A
birodalmi vacsora holnap lesz. Más tennivalód van.
- Mondtam, hogy elviszlek.
- Elmegyek Flynnel és Katoval. Elvisszük a lányokat.
Az állán remeg egy izom.  Ránézek, arckifejezésem nyílt és
őszinte. Tegnap este megváltoztattam egész létem folyását. Az ilyen
módosítások nekem nem jönnek könnyen.  Időre van
szükségem. Tudnia kell, hogy időre van szükségem.
Griffin hangosan kifújja a levegőt, majd bólint.  - Két óra múlva
gyertek vissza, különben utánad küldöm a hadsereget.
- Három - mondom.  - Be kell szereznem egy ruhát, ha még
emlékszel.
Orrlyukai fellángolnak. És a szeme is, de nem a haragtól, és a hő
keresztülcsap rajtam. Újból bólint, majd egy zacskó érmét dob le az
asztalra.
***
Jocasta, Kaia és én megyünk előre. Flynn és Kato néhány lépéssel
lemaradnak.  Kanyargós utcákon haladunk, amelyeket fehérre
meszelt házak szegélyeznek, és túlnyúló tetők, mélyen beépített
ablakok, valamint ciprus- és citrusfák árnyékolnak be.  Közeledik a
hűvösebb, esős évszak, de egyelőre még napos és száraz a
levegő.  Sinta City az ilyen napokon izzik, de most sugárzása
tükröződik a körülöttünk lévő arcokban.  Gyakorlatilag nincs
koldusgyerek, mivel többségüket Piers egyik vagy másik építési
projektjénél alkalmazzák, és azok a rokkantak és idős katonák, akik a
apróért kinyújtott kézzel a napon izzadva az utcákat szegélyezték,
most valahol az árnyékban vannak.  Griffin elkezdte osztani a
nyugdíjakat, még az ellene harcoló embereknek is. Tipikus.
Aggódtam, hogy az adók csökkentése és a pénz osztogatás között
lehet, hogy nem marad pénze katonák toborzásához, de azt mondta,
hogy a volt uralkodók elég vagyont gyűjtöttek össze, hogy ha akarja,
egy generáció számára elengedheti az összes adót.  Abbahagytam a
vitát, és kíváncsi voltam a Fisa pénzügyi helyzetére évek óta először.
Sinta városában mindenhol teltebbek az arcok, barátságosabbak a
szemek. Az embereknek több érme van az erszényükben, és nyüzsög
az agóra. Először elsétálunk az ételstandok mellett, nagy figyelmet
keltve.  A kenyérsütés és a hússütés illatától felmordul a gyomrom,
ezért veszek egy mézzel bevont zsemlét és megeszem, amíg
sétálunk.
Mindenki meg akarja érinteni a hercegnőket, csak egy
kézlegyintést vagy egy vállsimítást szeretnének.  Az érintések
tömegének látványa arra késztet, hogy kiugorjak a bőrömből, de a
lányok úgy tűnik, nem bánják.  Van pár kedves szavuk mindenki
számára. Amikor egy ideges asszony rozoga kocsival citromot akar
eladni nekünk, tízet veszek, nem azért, mintha tíz citromra lenne
szükségem, hanem azért, mert alacsonyan és hosszan meghajol
Jocasta és Kaia felé, annak ellenére, hogy az ízületei duzzadtak.
Az agóra a zajok, illatok és színek kaleidoszkópja. Sokszor jártam
itt, de még soha nem láttam így.  Az eladók mosolyogva, nevetve
rohannak ki, hogy üdvözöljenek minket, és ajándékokat nyomnak a
hercegnők kezébe. Megveszem az összes új ruhát, amire szükségem
volt, és két darab citrus illatú sárga szappant.  Nem engedik, hogy
bármiért is teljes árat fizessek.
Óvakodtam attól, hogy a lányok csak Flynn, Kato és az én
védelmemre vannak bízva. Nem mintha hárman szégyent vallanánk,
de ez még akkor sem tűnt teljesen okos dolognak, ha az új uralkodók
elsöprő népszerűségnek örvendenek a sintai többség körében.  Az
utcagyerekek mindenhol megfordulnak, és ami az északi falnál
folyik, biztosan bejárta a várost, mert kiderült, hogy Katora és
Flynnre csak csomagok hordozásához van szükségünk.  Úgy tűnik,
hogy Jocastát, Kaiát és még engem is egyöntetűen imádnak. Miután
gyötrelmesen lassú tempóban haladunk a szabadtéri piactéren,
egyértelművé válik, hogy ha valaki Sinta Cityben elég hülye ahhoz,
hogy rosszul nézzen valamelyikünkre, a dühös tömeg szétszaggatja.
Amikor végre felkanyarodunk a dombra az exkluzívabb üzletek
felé, már alig van idő van hátra addig, mire Griffin elküldi a
hadsereget engem keresni.  Diszkrét, elegáns megjelenést szeretnék,
és a kész öltözetek gyors áttekintése után egy elefántcsont ruha
mellett döntök arany díszítéssel, magas sarkú szandál, geometrikus
mintázatú arany öv és hozzá illő vállkapocs kiválasztása
mellett.  Mindent megpróbálok, és miközben a varrónő végső
beállításokat végez a szegélyen, egy jóképű és fiatal kereskedő, aki
különös érdeklődést mutat Jocasta iránt, meggyőz, hogy vásároljak
egy hosszú fonott arany zsinórt a hajam díszítéséhez.
Elégedetten a vásárlásaimmal, ismét a tunikámban és a
nadrágomban, előbújok a hátsó szobából, hogy megtaláljam Jocastát,
akinek gondjai vannak a próbált nyaklánc levételével.  A kereskedő
azonnal odamegy hozzá, alig várja, hogy segíthessen, de mikor az
ujjai megérintik a bőrét, Flynn villámként lő ki az árnyékból, ahová ő
és Kato elrejtőzött az összes vásárlás elől. Morogván, eléggé erősen
visszarángatja a férfit, hogy aztán félig átdobja a szobán. A kedélyes
Flynn hirtelen eszeveszettnek tűnik.
Kaia felhorkan, majd szívó a hangot ad, ami érdekes kombinációt
eredményez.
Jocasta szeme ideges és hálás, ahogy Flynnre ugrik. Megesküdnék,
hogy Flynn elpirul.  Megpróbál hátrálni, de a lány az egyik oldalra
tartja a haját, és nincs más választása, mint segíteni neki levenni a
nyakláncot.
Kissé kínos a séta hazafelé, főleg azért, mert Flynn és Jocasta úgy
viselkednek, mintha nem látnák egymást, pedig soha nincsenek
egymástól öt lábnál távolabb.  Griffin Athéné udvarán áll, amikor
megérkezünk.  Megnézi a napórát, megfordul a sarkán, és
visszamegy. Öt percünk volt hátra.
- Találkozzunk itt egy óra múlva - javasolja Flynn.  - Az ebédet
kivisszük a gyerekeknek az északi falhoz. -  Nem rám néz.  Végre
Jocastára néz.
Jocasta bólint, mi pedig szétválunk.
***
- Ez sok citrom - mondja Griffin, és vacsora után követ engem a
hálószobába.
Korábban találtam egy tálat, és a citromokat az asztalra tettem,
díszítésre használtam, ahelyett, hogy odaadtam volna a
konyháknak. - Az őket árusító idős nő meghajolt húgaid előtt, ezért
vettem tőle citromot.
- Mindet?
Csúnya pillantást vetek rá. - Nem, nem mindet.
Odajön mögém, és átkarolja a derekamat, állát a fejem tetejére
támasztja.  Korábbi ingerültsége feledésbe merül.  Én is
összeszedettebbnek érzem magam.
- Közel sem vagy olyan gonosz, mint amilyennek színleled magad
- mondja Griffin.
- Ó, gonosz vagyok - biztosítom.
Kuncog. - Elnézést kérek. Hiszek neked.
- Mindenki szereti őket.  – Sóhajtok fel.  - Mindannyiótokat
szeretnek.
- Úgy tűnik. - Elégedettnek és kissé büszkének hangzik.
- Ez felháborító.  - Mindketten tudjuk, hogy nem gondolom
komolyan.
- Reméljük, hogy a mágiahasználókat ugyanolyan könnyű
megnyerni, mint a mágianélkülieket.
- Ne számíts rá, de ha valaki képes karizmával és eszmékkel,
valamint erővel hódítani, akkor az te vagy.  Követnek az
emberek.  Nyerd meg a nemeseket, és a legtöbb mágiahasználó
követni fog. Sinta a tiéd.
Az állát beledörzsöli a hajamba, majd mélyen beszívja a levegőt,
mintha élvezné a felkavarodott illatot.  - Sinta stabilizálásával a
következő lépésre koncentrálhatunk.
A hasam megfeszül az aggodalomtól.  Sinta védelmének
növeléséről és az általa és Egeriával előkészített tervek
megvalósításáról beszél, vagy valami másról?  Valami sokkal
veszélyesebbről? Nem akarom tudni. Nem ma este. Talán soha.
Szándékomban áll témát váltani, kikászálódom a karjaiból,
szétválogatom a vásárlásaimat, majd odaadom a szappant.  - Ez a
tied.
Meglepettnek tűnik. - Vettél valamit nekem?
A szemem forgatom. - Ez csak egy szappan. És te fizettél érte.
- Nem, te tetted.  Folyamatosan elfelejtem odaadni a béred, ezért
egyszerre adtam oda mindet.
- Ó, nos, elfoglaltak voltunk a haldoklással és a gyógyítással, és…
minden mással.
Mosolyra húzza telt száját. - Minden mással? - A hangja reszelőssé
válik. Úgy tűnik, nagyon érdekli a minden más rész. - Fáj?
Tüzes pír fut el fölülről lefelé, de megrázom a fejem.  - Most már
jobb.
 - Jó. -  Lecsökkenti a köztünk lévő kis távolságot, átkarolja a
derekamat, felemel, és mélyen megcsókol.  - Tudod, mit mondanak
Arészról és Aphroditéról?
Átkarolom a nyakát.  A lábam a padló fölött lóbálom.  Erős és
széles, és én szívesen tapadok a melegéhez.  Ajkunk és nyelvünk
táncolni kezd, és az éberség, amelyet Griffin körül érzek mindig,
heves, csontig égő vággyá válik.
- Cat? - mormolja a számba.
- Hmm?
- Arész és Aphrodité.
Jobban érdekel a csók.  Griffin hagyja, hogy a lábam ismét a
földhöz érjen, így át tudja csúsztatni a kezét a fenekem ívére, és
szorosan magához húzhat. Izgalma a hasamba nyomódik, és nekem
is kivirágzik a combom között.
- Vonzza az erőszakos természete - mondom végül
lélegzetvisszafojtva.
Kuncog, végigcsókolja a nyakamat és kicsatolja az övemet.  - Az
is.  De én valami másra gondoltam.  Olyan gyönyörű, annyira
kívánatos, hogy bárkit megkaphat, és mégis újra és újra visszatér
hozzá, pedig Arészt a többi isten megveti.  A férfi magához
köti. Nem élhet az érintése nélkül.
A homlokomat ráncolom. - Nem kell magadhoz kötnöd a szexszel.
Griffin felemel, és az ágyhoz visz, mellém heveredik. - Bármilyen
módon magamhoz kötlek. Szex. Gyermekek. Szerelem.
A szívem megrándul.  A mellkasom hirtelen túl szoros.  - Együtt
vagyunk. Ez nem elég?
Megrázza a fejét.  Levetkőztet, én pedig hagyom.  - Fényes vagy,
mint egy csillag.  Most értem ragyogsz, de megfordul a világ.  Hol
fogsz ragyogni holnap?  Vagy azután?  Nem engedlek el, nem olyan
harc nélkül, amely még az isteneket is elrettentetné.
Megborzongok, felizgatnak a szavai.  - Meg fogod bánni, hogy
mellettem kötelezted el magad. Ez rövidre fogja vágni az életed.
- Most már te vagy az életem. Együtt fogunk élni, vagy meghalni.
Újra megborzongok, a rázkódás jön hidegen és melegen
egyaránt. - Akkor döntöttél? Mindkettőnkért?
 Bólint, és kezét végigsimítja meztelen testemen.  Meleg ujjai
szívfájdítóan közel kerülnek ahhoz a helyhez, ahol már síkos a
hiánytól.
Nyugtalanul váltok. - Ki kellene mondanom.
Lehajtja a fejét, és a szájával birizgálja a mellemet, miközben a
keze a combjaim közötti fürtök felé matat.  - Akkor mondd ki, mit
akarsz.
Felnyögök, amikor ujjai gyengéden dörzsölve becsúsznak a
redőim közé.  Amit most mondok, annak következményei
lesznek.  Az adott szó kötelez, mindegyik ígéret vagy árulás.  Ujját
belém csúsztatja, forró, széles tenyere nyomást gyakorol az érzékeny
idegcsomómra. Felemelem a csípőmet, és elfelejtem a beszélgetést.
- Agapi mou?
Az izgalom gyorsan épül bennem.  A pulzusom folyékonyan
lüktet, édes fájdalom a lábam között.  Az egy ujj kettővé változik,
határozottan belémtolódik.  Hátrahajtom a fejem és szorítom a
lepedőket. - Nem tudok gondolkodni, amikor hozzám érsz.
Griffin megáll, és felnéz a nedves mellbimbómról. - Te mit akarsz?
Azt akarom, hogy olyan kétségbeesetten akarjon megérinteni,
hogy bármit elmondhassak neki.  Szerencsére nem vagyok olyan
hülye.  Vagy inkább voltam korábban.  - Ha elmulasztottad volna
esetleg, tegnap este ígéretet tettem, amikor elfogadtam az érintésed,
és hagytam, hogy belém öntsd az életerőd.
Nem figyel fel zaklatott hangomra. - Együtt élve vagy halva?
Pillanatokba telik, mire a szavak elhangzanak. Aggódom Griffinért
és a halva részért. - Együtt élve vagy halva.
Griffin válla ellazul. Hosszan és mélyen megcsókol, karddal edzett
ujjaival csodálatosan érdesen simogat a combom belső
részén.  Kezeimet a zubbonya alá csúsztatom, és magamhoz
szorítom, arcomat a nyakába nyomom, és beszívom finom, férfias
illatát.
Megcsókolom az állát.  Hivatalosan idióta vagyok.  Legalább már
ketten vagyunk.  - Légy az én Arészom, és fejezd be, amit
elkezdtél.  Ellenkező esetben lehet, hogy csak egyszerűen megöllek,
és mindez az ígéret lényegtelen lesz.
 Vigyorog.  Azt hiszem, megint meg fog érinteni, de nem.  Inkább
leviszi a száját a testemen.  Tudom, merre tart, és alig
várom. Megharapdálja a csípőmet, majd a combomat, és széthúzza a
lábam.  Aztán a szája lassú, finom kínzásba kezd, kezei
mozdulatlanul tartanak, míg ki nem bomlok.  Rászánja az idejét,
kóstolgat, incselkedik, feltárja, mi késztet engem ellenállásra, és
végül kicsikar belőlem egy megdöbbentő megkönnyebbülést,
lihegve, jóllakva és elaléltan hagyva.
Griffin visszafelé csókol a hasamon és a mellemen.  Kinyújtózik
mellettem, egyik nehéz kezét a csípőmön hagyja.  A szemem
megakad az ujjain, sötét a sápadt bőrömhöz.  Kíváncsi vagyok,
megszokom-e valaha azt a könnyedséget, amellyel megérint.
- A neved illik hozzád.  – Az elnehezedő szemhéja, vastag, fekete
szempillája részben eltakarja az olvadt ezüstöt.  - Pont olyan
hangokat adsz ki, mint egy macska, dorombolsz és nyávogsz.
- Ez nevetséges - mondom, és ledobom magamról a kezét.
Griffin enyhén sértettnek tűnik, de túljut rajta, amikor az ágy
széléhez rángatom, majd leveszem az ingét.  Leguggolok az ágy
lábához, a lábam a vastag szőnyegbe süllyed.  Felhúzom, hogy
mellettem álljon, lecsatolom az övét, és letolom a nadrágját.  Már
mezítláb lép ki belőlük, és félrerúgja őket.
Tágra nyílik a szemem a méretétől.  Erekciója még mindig
meglep.  És még mindig félelmetes.  Elgondolkodom, hogy milyen
szélesre nyílik az állkapcsom.
Letérdelek. Hallottam erről a férfiakat.
- Cat! - Visszahúz. - Nem kell ilyesmit tenned.
- Te megtetted.
- Ez csak adni lehet, és élveztem.  Nagyon.  Nem számítok
viszonzásra.
Másodpercről másodpercre idegesebb leszek.  - Sokat
adsz. Hányinger.
Ajkai felívelnek.  Nem úgy tűnik, hogy túlzottan zavarná a
kijelentésem.  - Nem kell rosszkedvűnek lennem a nap huszonnégy
órájában, hogy bebizonyítsam, erős vagyok.
Az ajkamba harapok.  Ezt valószínűleg megérdemeltem.  - Ne
aggódj - mondom, kibújom a fogásából, és visszaereszkedem.  -
Fogalmam sincs mit csinálok. Lehet, hogy utálni fogod.
Éles lélegzetvételt hallok a fejem felett, amikor a nyelvemmel
megérintem az izgalmát. A hangja már feszült, és azt mondja: - Erre
semmi esély.
Újra megnyalom, ezúttal bátrabban.  Nem hazudtam.  Fogalmam
sincs mit csinálok.  Úgy gondolom, hogy nincs túl sok lehetőségem,
hogy elrontsam, ezért a végén kezdem.  Ahogy hozzászokok a
vastagságához és a nyelvemen gyöngyöző folyadék ízéhez,
teljesebben a számba veszem, és visszafelé egy kicsit megszívom.
- Jó istenek!  - motyogja Griffin, egyik kezével az ágyoszlopra
támaszkodva.  A másik a hajamba gabalyodva megérinti a fejem
tetejét.  Fel-le mozgok, nyalogatom és simogatom a
nyelvemmel.  Nem tudok semmi másra gondolni, ezért a kezembe
veszem péniszének a tövét és megszorítom.  Csípője megroggyan,
úgyhogy újra megcsinálom. A légzése szaggatott. Ujjai meghúzzák a
hajamat, és gyorsabb ritmusra ösztökélnek.
Szeretnék olyan örömet okozni, mint ő tett értem, hátraülök a
sarkamra, és felnézek.  Griffin figyel engem, arca merev a
szükségtől.  Vannak ott más érzések is, és a markáns érzelem arra
késztet, hogy többet tegyek, mint hogy egyszerűen csak tetsszen
neki.  Szeretném, ha olyan önkívületbe kerülne, hogy bármit
megbocsát nekem, bármit is csinálok, vagy ki vagyok.  Megértem,
mire gondolt Arész és Aphrodité kapcsán. Ha képes vagyok rávenni,
hogy eléggé vágyjon rám, talán soha nem hagyna el.
Ütögetem a golyóit és tövig végig nyalom.  Griffin minden
mozdulatomat követi, és ahogy figyel engem - a sötét intenzitás, a
sóvárgás a szemében, ahogy lángolnak a nyers vágyak -
kábítószerként terjed végig rajtam.  Mámorító izzás keletkezik
mélyen a hasamban. A combom között nedvesebb leszek.
Ismét lemerülök, és hímvesszőjét mélyen a számba veszem. Griffin
torkából nyögés hallatszik.  A lélegzete egyre gyorsabb, durva
zihálás.  Mélyebben, keményebben szívom, és borzongás hullámzik
végig rajta.
A vállamért nyúl, és megpróbál felhúzni.  - Ha így maradsz, a
szádba élvezek.
 Nem engedem, hogy elmozdítson.  Nem akarom elutasítani az
életerejét.  Talán kétszer olyan erős leszek, mint korábban.  A
körmeimet a kidolgozott hátsójába süllyesztem, és nagyot szívok.
A lélegzete felettem hörög. - Cat…
Figyelmeztető hangja ellenére sem állok meg, puszta lelkesedéssel
próbálom pótolni azt, ami hiányozhat a tapasztalatból.
Griffin hátraveti a fejét, és ordít.  Kiáltásának durva hangja vihart
kavar bennem.  Lázas szükség lüktet a lábam között.  Azt akarom,
hogy bennem legyen, keményen és gyorsan dugjon.
A folyadék meleg és sós, és meglepő mennyiségű. A spriccelések
éppen akkor szűnnek meg, amikor attól tartok, hogy nem tudok
többet lenyelni öklendezés nélkül.
Griffin felránt, a mellkasához szorítva, amely nehéz lélegzetekkel
emelkedik és süllyed.  – Köpd ki – zihálja magához sajtolva.  - Vagy
hányd ki, ha kell.
Nevetek, majd kissé fulladozok.
- Csodálatos volt. -  Kezét a hajamba süllyeszti, és csókolgatja az
arcomat. – Te vagy csodálatos. Szeretlek.
A szívem megdobban, és az orromat a mellkasába temetem.  - A
dolgok, amiket a szexért mondanak a férfiak - motyogom
verejtékektől nedves bőrébe.
- Már szex után van.
A fejem felrándul, és a homlokom ráncolom. - Igazán? Nincs több?
A legszélesebb, leglefegyverzőbb vigyor, amit valaha láttam,
szétterjedt az arcán, és teljesen elveszítem a szívem. Griffin megfogja
a csípőmet, és visszadob az ágyra. Követ engem és csókol, megérint,
nyalogat és rágcsál, amíg meg nem vadulok.  Amikor végre belém
jön, az egész testem lüktet a szükségtől.  Nyögök a teljességtől és
élvezem erős lökéseit, mohón, felemelt csípővel találkozom velük,
miközben Griffin a közös csúcspont felé vezet, amely még erősebb és
megsemmisítőbb, mint korábban.
Miután elcsendesedik viharom és lenyugodott a szívverésünk,
egymás mellett fekszünk, kuszán, izzadtan és eltelve.  Griffin végül
felkel, hogy eloltsa a lámpákat, mielőtt visszajön és az oldalához
szorít. Túl meleg van, de nem mozdulok el és nem taszítom el, mert
egyszerűen nem akarom.
 A boldogság furcsa, ijesztő, törékeny érzés, amikor még nem
szoktál hozzá.  Felé fordulok, kezemet a mellkasára fektetem, és
behajlított lábamat a combjára hajtom.  Azt hiszem, meg tudom
szokni az érintését.
Griffin elégedett hanggal az enyém fölé teszi a kezét.  Elnyeli az
enyémet, kétszer akkora.
Sokáig bámulom összefont kezeinket, és azon gondolkodom, mit
hoz a holnap.
31. fejezet
Másnap este Jocasta átküldi a szobalányát, hogy csinálja meg a
hajamat.  Félig felfelé, félig lefelé formázza, én vigyázok a
szakszerűen fonott tekercsekre, amelyeket finom arany zsinórokkal
fontak össze, miközben kusza idegekkel befejezem a birodalmi
vacsorára az öltözködést.  Griffin éppen akkor jön be, amikor a
szandálomat csatolom be, és megsemmisítően jóképűnek találom új
sötét nadrágjában és arany díszítésű hófehér tunikájában.  A falnak
támaszkodik, karját összefonja a mellkasát, és bokánál keresztezi a
lábát, miközben engem figyel. Nyugodtnak tűnik, de a szeme ég, és
a hőmérsékletem megemelkedik.
Kiegyenesedve a tükörhöz sétálok, és úgy érzem magam, mint az
új ruhám fátyolszövetei. Úgy lebegnek körülöttem, mint a puha köd
rétegei.  Túlságosan karcsú vagyok, és a tükrömben egy olajbőrű
szellemet látok: sötét haj, zöld szem, beesett arc és kísértetjárta
szem. Azt hittem, hogy ez a lány meghalt.
Griffin jön mögém, oldalra söpri a fürtjeimet, és megcsókolja a
tarkómat, amitől megborzongok.  - Láttam a többieket.  Ők az
uralkodók, de te vagy az, aki úgy néz ki, mint egy királynő.
Megint megborzongok. - Gyűlölöm a királynőket.
- Alfa Fisát gyűlölöd.  - Vékony aranyláncot tart a kezében,
kinyitja, majd a nyakamra zárva összenyomja.
Megérintem a hűvös, könnyű fémet, és megkérdezem: - Mi ez?
- Dekoráció.
Felemeli a jobb kezemet, és egy gyűrűt csúsztat a középső
ujjamra. Arany, nagy, négyzet alakú smaragddal, olyan világoszöld,
mint a szemem.
A gyomrom vadul remeg. - És ez?
Griffin ujjaimat az ajkához szorítja. - Ajándék.
- A kincstárból?
- Az agóráról. - Elengedi a kezemet.  - Megláttam, és nem tudtam
ellenállni.
Érzelemgombóc a torkomban, így nehéz lélegezni. – Nekem nincs
semmim a számodra.
 Griffin mosolya farkasszerűvé válik.  - Majd később, éjjel
megbeszéljük ezt a gigantikus valótlanságot.
A forróság eláraszt, és elpirulok, olyan érzésem van, mintha még a
hajam is kigyulladna.
- Gyere, köszöntsd a vendégeket - mondja, és az ajtó felé indul.
Megrázom a fejem, ellenállok a vágynak, hogy legyezgessem
magam. - Később lejövök.  Nincs hivatalos pozícióm. Nem lehetek a
fogadó sorban.
Megkeményedik az arckifejezése.  - Te vagy Béta Sinta leendő
felesége. Azt hiszem, ez elég hivatalos.
Az agyam kiürül a sokktól.  Aztán felpörög: - Már bocsánat?  De
mikor döntöttél erről?
A szeme óvatossá válik.  - Mit gondoltál, mihez kezdek
veled?  Beszennyezlek téged, és nézem, ahogy törvénytelen
gyermekeim rohangálnak a kastélyban?
A vér olyan gyorsan eltűnik az arcomról, hogy megszédülök.  A
szívem dübörög, és a látásom homályos.  Hirtelen jegyajándéknak
tekintem, leveszem a Griffin által adott ékszereket, és visszadobom
neki. Nem tesz semmit, hogy valamit is elkapjon, a lánc és a gyűrű
visszapattan a mellkasáról, és a szőnyegre zuhan.  - Nem mehetek
hozzád feleségül.
Hangja zavaróan semlegesre vált. - Miért nem?
Bámulok rá, és nem tudok válaszolni.  Rettegek attól, hogy
Andromeda felfedezi kapcsolatunk jellegét, és tébolyultan karmait
Griffinbe süllyeszti, de ő ezt soha nem fogadná el, ezért nem
mondok semmit.
Hallgatásomra való tekintettel azt kérdezi: - Akkor mit
csinálunk?  Te mit csinálsz?  Együtt élve vagy halva.  Ezek nem csak
üres szavak voltak. Komolyan gondoltam őket. - Kinyújtja a kezét, és
megérinti az állam, ezzel szembefordít, amikor megpróbálok
elfordulni. - Tehát?
Griffin fölém tornyosul.  A szeme az enyémet fürkészi.  Bárcsak
tombolna. Akkor én is tombolhatnék.
Kétségbeesett, őrült, lehengerlő érzelem kerít hatalmába, és
hirtelen nem tudom elhinni, mennyit jelent nekem.  Éles fájdalom
hasít belém, sajnálkozás és bűntudat. A szemem megkeresi a földön
heverő tárgyakat. Ha ő visszadobná nekem az ajándékaimat, őrülten
köpködnék, karmaimat mereszteném, ököllel repülnék neki, és
esetleg egy életen át tartó haragot éreznék.  Hála az isteneknek,
egyikünk elég okos ahhoz, hogy ne engedje tönkretenni az egyetlen
jó dolgot, ami valaha történt velem.
Most az egyszer túllépek magamon és lehajolok, hogy felvegyem
az ékszereket.  Visszacsúsztatom az ujjamra a gyűrűt, majd
békeajánlatként kinyújtom a láncot.  Griffin szemrehányás nélkül
segít a nyakamba csúsztatni az arany nyakéket.
Bizonytalanul veszem a levegőt.  - A jó és a rossz fogalmaim
többnyire autodidakta módon alakultak ki.
A szeme félig lehunyva, arckifejezése nyugodt.
Nyelek egyet. - Ez egyértelműen folyamatban van még.
A feszültség egy része elszállt belőle, és az arca megenyhült.
A kezem a mellkasához emelkedik.  Ujjaim alatt érzem a
szívverését, tisztában vagyok azzal, milyen szerencsés vagyok, hogy
az övé vagyok, halálra válva azoktól a módoktól, ahogy
elveszíthetem. - Veled akarok lenni. Nem akarok máshol lenni.
Griffin az arcomat a kezébe fogja.  – Én is szeretném, ha te velem
lennél.
Betegnek érzem magam. Túl gyorsan dobog a szívem. A gyomrom
görcsöl. - De nem vehetsz feleségül.
Orrlyukai fellángolnak, és ismét megfeszül, kissé megszorítja a
fejem. - Miért nem?
- Nem is tudod, ki vagyok!
- Akkor a francba is, mondd el! - morogja, majd elenged.
Daphnénak igaza volt. Elvakult - elvakítja a szeretet és a bizalom,
amit nem érdemlek meg. Rettenetes dolgokat tettem, szörnyűségeket
okoztam. A jövőm tele van szörnyűséges dolgokkal, és Griffin olyan
jó. - Soha nem leszek szabad - suttogom.
Az arca lassan elszíneződik.  - Már házas vagy. –  Hangja
elfojtott. Úgy néz ki, mintha gutaütést kapott volna.
Nevetek.  Nem tehetek róla.  Abszurdnak hangzik.  - Nem.  Mit
gondoltál?  Hogy valamiféle szűz menyasszony voltam?  -
Átkarolom, és arcomat a mellkasára fektetem.  Griffin kezei
lecsúsznak a hátamon, közelebb húzva magához. Citrus és ragyogó
napsütés illata van, és örökké vele akarok maradni, mindenkivel, és
mindennel szemben.
- Nem gondoltam. Csak az igazságot akarom. – Öklét az állam alá
teszi, és felemeli az arcomat. - Bízhatsz bennem. Tudod jól.
Ég a szemem, és pislogok. Bízom benne, de ez elég? - Próbálom ott
hagyni a múltat, ahová tartozik.  Nem hiszem, hogy sokáig fogok
élni.  Soha nem gondoltam.  Nem tölthetnénk együtt az időt, amink
van úgy, hogy nem gondolunk semmi másra?
- Nem.
Összevont szemöldökkel nézek rá. - Nem?
- Szörnyen sok jelnyelvet igényelsz.  - Griffin lehajtja a fejét, és
olyan alaposan megcsókol, hogy a forróság és a szükség egy pillanat
alatt eláraszt. Az ajka az enyémre simul, mintha az egész két darabja
lennénk, és vágyam életre kel egy hirtelen viharban, mennydörgés
száll a levegőben.
Megszakítja a csókot, hogy beszéljen, ajka még mindig az enyémet
érinti.  - Intelligens, bátor, ügyes és halálos vagy.  Poszeidón és
Hadész vigyáz rád. Nem hiszem, hogy fiatalon halsz meg, és azt sem
hiszem, hogy megengednék. És még ha nem is figyelnek rá, akkor én
ott leszek.  Nem engedem.  Mondtam, hogy az enyém
vagy. Komolyan gondoltam.
Nyilatkozata keresztül zeng rajtam.  Érzem benne az ígéretet, a
teljes, tagadhatatlan igazságot.  - Fogalmad sincs, mibe keveredsz -
figyelmeztetem.
- Akkor mondd el - mondja egyszerűen, és felemeli a fejét.
Olyan könnyen hangoztatja.  Nem vagyok az, akinek gondol, és
mellesleg létezik ez a jóslat ... Csak a beszélgetésre gondolva is
hányingerem lesz.  - Később. - Talán. - A ma este Sintáról szól.  Menj
le. Nemsokára jövök.
- A szemed rángatózik.
Átkozott szem!
- Ennek még nincs vége.
Fogadni mernék.
Griffin kemény pillantást vet rám.  - Siess, különben visszajövök
érted.
 Fintorogok, és szinte érzem, hogy már ropogósra égett.  - Tudom,
hogy dolgom van.
- Nem a hazugságokról van szó - mondja szigorúan. - Szükségem
van rád az oldalamon.
Bólintok, úgy teszek, mintha nem lenne gombóc a torkomban.
***
Láthatatlanul beosonok a kígyónyelvű nemesek tömegébe.  A
belsőm hamarosan szétsül.  Megolvadt csontok.  Megpörkölt
szervek. Mesés.
A vendégek mind a kastélyban szállnak meg, és nem meglepő
módon a legtöbben úgy járkálnak, mintha birtokolnák a helyet -
vagy úgy gondolják, hogy nekik járna. Mielőtt még beléptem volna a
hatalmas fogadószobába, fogadhattam volna a varázslatomba, hogy
a hatalmasabb családok éppen erre gondoltak.  Megdönteni.  Ők
mágiahasználók.  Jobbak.  Azoknak kell lenniük.  Semmi más nem
lehet elfogadható. De függetlenül attól, hogy táncolnak-e vagy nem,
a ragyogóan megvilágított szobában két teljes fordulat után rájövök,
hogy egyetlen ember sem gondolja komolyan Griffinnek és a
családjának kihívását.  Mindannyian félnek tőle és attól, amit eddig
elért.
Izzadva és viszketve a forróságban a már hallottaktól, megkezdem
a harmadik kört a rajzó vendégseregben, olyan emberek felé
tendálva, akikkel az első két körben nem találkoztam.  Ismét
magánbeszélgetésekbe fülelek és nemeseket hallok egymásnak ok
nélkül hazudni, egyre növekvő fejfájással és azonnali, vitathatatlan
igazságokkal.
- Olyan alacsony az iskolázottságuk - fanyalog egy nő. Igazság: Alfa
Sinta és húgai olvasottabbak, mint én!
- És ezek a gyógyító központok mindenütt.  El tudod
képzelni?  Hihetetlen!  - válaszol megvetően a társa.  Igazság: Ha
gondoltam volna erre, és valóban megtettem volna, talán a körülöttem élő
mágianélküli felemelt volna egy vödröt, hogy segítsen, amikor tavaly
nyáron leégett a házam.
Továbbmegyek.
Egy idősebb nő gúnyolódik.  – Nem Béta Sinta ölte meg a
Sárkányt?  Igazság: Béta Sinta megölt egy sárkányt!  Ő megölt egy
Sárkányt!
A mellette álló férfi megfordul, hogy Griffinre nézzen.  - Úgy
hallottam, Béta Sintának egy hatalmas mágiahasználó nő
dolgozik. Talán ő ölte meg a sárkányt. - Az arca megrándul. - Ezt az
egészet egyedül nem tudta volna megtenni.  Nem úgy ahogy én
csináltam volna.  Igazság: Én ezt soha nem tudtam volna véghezvinni
egyedül.  Szükségem van a
nőre.  Elrabolhatom?  Megvehetem?  Elcsábíthatom?  Fel tudom
használni? Mit tennék vele?
Felhorkanok. Természetesen csendben.
A nő, aki biztosan az anyja, megragadja a karját.  - Ismerlek.  Ne
találj ki ötleteket. Béta Sinta.  A mágiahasználó nő.  Bárki.  Legyőzték
az előző uralkodó családot.  Megöltek egy sárkányt.  Ne kezdj ki
velük. - Igazság.
A férfi ingerültnek tűnik.  - Természetesen.  Ő csak egy
mágianélküli.  - Igazság: Mi van, ha Béta Sinta nem csak egy
mágianélküli? Ki ez a mágiahasználó nő? Anyának igaza van. Nem vagyok
velük egy súlycsoportban.
Nagyobb jelentőséggel és varázslattal rendelkező emberek felé
haladok.  Olyan emberekhez, akiket csak a leírások alapján ismerek
fel.
Mylosi Calandra tekintetét követem, nemcsak azért, mert fiatal és
gyönyörű, hanem azért is, mert figyeli Griffint. Korábban is figyelte
őt, amikor a férfi tíz láb magasnak látszott, miközben portyázott a
szobában, és minden hüvelykjében hódító volt, és most újra ezt teszi,
miközben egy vendégcsoporttal egy nyitott ablak mellett
beszélget.  A szeme olyan forró, mint a fogadóterem.  - Az a nő
olvasztotta meg a tarvaiakat.  Hallottam, hogy a szájából jött, tehát
biztosan sárkánylehelet volt.
- De ez ritka, és lény varázslat.  Hogyan kaphatta meg ezt?  -
kérdezi a férfi az oldalán. A férje, de a nő mágiája erősebb. Tudom,
és érzem is.
Calandra vállat von.  - Számít?  Béta Sintának dolgozik, ami azt
jelenti, hogy Béta Sintának sárkánylehelete van.
- És ki tudja, mi minden mása - motyogja a férj.
 Calandra válaszol, bár ez nem nagyon volt kérdés.  - Ellenáll a
varázslatnak. Közvetlenül a kastélyba sétált és elfoglalta.  Senki sem
érinthette meg, sem az erejével, sem a kardjával.
Hangja illik a szeméhez, és férje végül észreveszi Calandra
lenyűgözöttségét.
A férfi mogorván felpattan: - Nem tudom, miért beszél róla
mindenki.  A Béta Sinta számomra nem tűnik olyan félelmetesnek
vagy lenyűgözőnek. - Igazság: Istenek! Óriási! Ha ez a férfi csúnyán néz
rám, összepisilem magam.
- Valóban nem - ért egyet Calandra.  Igazság: pompás.  Az ágyamba
akarom.  Kíváncsi lennék, milyen lenne, ha
megostorozna?  Leláncolna?  Lenyomva tartana?  Könyörgésre
kényszerítene?
Fintorogok, undorodom, bosszankodom és irracionálisan
féltékeny vagyok egyszerre.
- Lehet, hogy a mágiahasználó nő ellene fordul - mondja a férj.  -
Miért is dolgozna egy mágiahasználó egy mágianélkülinek?
- Semmiféle önmagára is valamit adó mágiahasználó nem tenné -
válaszolja Calandra gőgösen.  Igazság: Ha úgy néz rám, akkor bármit
megteszek érte.
Folytatom a keringést, világos, hogy nyilvánosan el kell tüntetnem
a jelenleg láthatatlan mellkasomban égő igényemet Griffin iránt. Egy
jóképű, középkorú férfi vonja magára a figyelmemet, én pedig
követem egy félreeső fülkébe, ahol magánbeszélgetésbe
kezd. Amikor látom, kivel beszélget ott, és felismerem az embereket
a fizikai leírások alapján, azt gondolom, bárcsak hamarabb
megtaláltam volna őket.
Ezek olyan emberek, akiket ismerek - vagy legalábbis hallottam
róluk.  Agatoné és Uránia a szülők, idősebbek, de mégis rendkívüli
hatalmúak, és kétségtelenül a legbefolyásosabb nemesek egész
Sintában.  Oresztész, egyetlen fiuk egyértelműen az az ember, aki
most csatlakozott hozzájuk.  A birodalmi vacsora előtt nekem
magamnak is fel kellett elevenítenem néhány sintai nemesről a
tudásomat. Ezek a mágiahasználók nem voltak köztük. Nem felejted
el azokat az embereket, akik megpróbálnak megvásárolni a felnőtt
fiúknak, amikor még csak tízéves vagy. Soha nem láttak. Mindezt a
hírvivő végezte, és Andromeda válasza az volt, hogy végtagok
nélkül küldte vissza a hírvivőt.
Döbbenten méregetem Oresztészt, hogy mennyire egészséges és
vonzó.  Természetesen jóval idősebb nálam, de még a száján sem
tapasztalható semmi a korából, sem a szeme körüli
ráncokban.  Teljesen normálisnak és kellemesnek tűnik, és ha anya
nem lenne ilyen sznob, akkor az én sorsom lehetett volna.
- Nos? - kérdezi Uránia.
- Jól van - válaszolja Oresztész. - Pihen. Később lejön.
Nem tudom, kiről beszél Oresztész.  Nem tudok lánytestvérről,
szóval talán felesége van?
- Nem is számítottam rá, de lenyűgöztek - mondja Urania, és a fia
válla fölött átpillant, hogy belásson a zsúfolt, nyüzsgő
szobába. Igazság.
Agatoné felíveli a szemöldökét.  - Sinta gyenge helyzetben van a
Hatalomváltáskor egy mágianélküli családdal a
trónján. Igazság. Legalábbis az ő véleménye szerint.
- Nem vagyok benne biztos ... - válaszolja elgondolkodva a
felesége. - Ha a pletykák igazak, akkor talán jobban járunk. - Igazság.
- Hogy hogy? -  - kérdezi Oresztész.  Zavartnak tűnik.  Figyeli a
lépcsőket valakit várva.
- Ezek kiszámíthatatlan idők.  A tarvai uralkodók nyilvánvalóan
készülnek valamire. És bár senki sem tette őket felelőssé az Ios elleni
támadásért, biztos vagyok benne, hogy ők voltak azok.
Mindenképpen ez az én legvalószínűbb elméletem is. Azt hiszem,
ők álltak mindkét támadás mögött, mióta Griffinnel vagyok.  Van
pénzük zsoldosok vásárlására. És ha mágianélküli van a szomszédos
trónon, gyakorlatilag felhívás a betörésre.  De meghiúsítottuk őket,
amikor Griffin után küldték az óriást, és Iosnál megint megvertük
őket.  Sajnos a tarvai uralkodók hivatalos hibáztatása is többé-
kevésbé hadüzenet, ezért a legjobb ezt elkerülni - egyelőre.
- Néhány férfi és egy nő lemészárolt minden tarvait, akit Iosba
küldtek, hogy megöljék az új sintai uralkodókat - folytatja Uránia. -
Ez csak akkor lehetséges, ha sokkal több van bennük, mint hisszük.
- Elgondolkodtat, hogy mi van még a tarsolyukban - mondja
Agatoné, és arra néz, ahol Griffin, Piers és Egeria látszólag egy olyan
embercsoportot varázsol el egy olyan történettel, amelyhez túl
messze vagyunk, hogy hallhassunk.  Agatoné hangja kíváncsiságot,
sőt talán tiszteletet is mutat.  Azok a csípős, féltékeny, leereszkedő
hangok, amelyeket eddig hallottam a szobában, pont itt hiányoznak
ebben a sarokban, ahol azt képzeltem, hogy a legrosszabbak.
- Mindenki tudja, hogy milyen nagy volt a villámlás, majd a
fülsiketítő mennydörgés Ios felett a csata után - teszi hozzá
Oresztész.  - Mi lenne, ha Zeusz belefolyna Béta Sinta életben
tartásába?
Döbbenten tátom el a számat. A ködben és a kimerültségben, az a
villanás, a bumm, az a nagy, szörnyű hang a fejemben, amelyet még
soha nem hallottam, és nem ismertem fel ... Mindez elveszett az
emlékezetem rekeszeiben, mindazokban a napokban öntudatlanul,
vagy gondolkodás nélkül. Zeusz. Zeusz volt az!
Uránia szinte tiszta zöld szeme elkeskenyedik. - Istenek. Erőteljes
varázslat.  Vannak itt dolgok.  Olyan dolgok, amelyeknek a jobbik
oldalán kell elhelyezkednünk, ha meg akarjuk tartani az életünket.
- Igazság.
- De az istenek támogatnak egy mágianélkülit?  - kérdezi
Oresztész, látszólag jobban meglepődve és érdeklődve, mint
amennyire eredendően zavarja maga a fogalom.
- Nem lehetetlen.  Ne felejtsd el, már nála a titokzatos
mágiahasználó nő - emlékezteti az apja.  - Fisai, azt hallottam, ami
önmagában valami.  Látnia kell bennük valamit, vagy legalábbis a
Béta Sintában. És soha ne becsülj alá egy mágianélkülit, amikor úgy
dönt, hogy harcol valamiért, amire vágyik.  Lehet, hogy korcs, de a
korcsok veszélyesek lehetnek.
Griffin?  Egy korcs?  És kezdtek tetszeni ezek az emberek.  Az egész
beszélgetés alatt egymás közt egyszer sem sütöttek meg hazugságokkal.
- Sinta erősebb lesz ezekkel az új utakkal, iskolák és gyógyító
központok projektjeivel.  Nem is beszélve a növekvő és hűséges
mágianélküli hadseregről és az uralkodókról, akiknek valóban a
birodalom védelme a fontos, és nem csak önmaguk.  Uránia szeme
Griffinre téved.  Mindenki Griffinre néz.  Mindig.  Olyan mágneses
hatása van. - Csak nézz rá. Ez a Hatalomváltás nem lesz olyan, mint
az eddigiek. Talán Tarvának kellene ezúttal Sinta miatt aggódnia, és
nem fordítva.
Kényelmetlenül mocorgok a szandálomban.  Ez a beszélgetés az
invázióról, akármi is a helyzet, azt az érzést kelti bennem, mintha
csalánkiütés törne ki rajtam.
- És Fisa? - kérdezi Oresztész.
Mindkét szülő vállat von.  Aztán Agatoné azt mondja: - Alfa Fisa
egy vipera. Csak akkor fog lecsapni, ha túl közel kerülsz hozzá.
Már túl sokáig húzódtak el a tömegtől, és a többi vendég kíváncsi
pillantását érzékelve a család visszatért a szoba fő részébe. Nagyon
kétlem, hogy bármi érdekeset mondanának a többi nemesnek,
legalábbis nem ma este, ezért elmegyek és visszajövök anélkül, hogy
láthatatlanná válnék, már elég sokat hallottam.
Griffin szinte azonnal kiszúr engem, elkísér Jocastához, és egy
pohár hűtött bort nyújt át nekem.  Amint hárman vegyülünk, úgy
mutatnak be engem, mint Jocasta barátját, de abból, ahogy Griffin a
birtokló kezét a hátamon tartja, egyértelmű, hogy több
vagyok.  Griffin oldalán több figyelmet kapok, mint amit valaha is
szerettem volna, és a „fisai”, „mágiahasználó” és „hatalom”
suttogások elárasztják a levegőt, és megfojtanak.
Egy idő után Griffin bemanőverez egy olyan fülkébe, mint
amilyenben korábban is voltam, és a fülemhez hajol. - Hallottál már
valamit az Iosról?
Bólintok, véletlenül dübörgő fájdalmat küldve fájó fejembe.  –
Megerősítették azt, amit már gondoltunk.  Valószínűleg a tarvai
uralkodók küldték támadó törzset.
Griffin hátranéz. - Ki gondolja ezt?
Jobbra vezetem a tekintetemet.  - Különösen a fehér hajú
vízimágus, Agatoné és felesége, Uránia. Ő kígyóbűvölő.
- És méregmester.
Ezúttal csak egy kicsit bólintok. Griffin tanulmányai megtérülnek.
- Érdekesek. És lenyűgözöttek. Nem mondták ezt ki szóval, de ha
a Hatalomváltás felmelegszik, akkor azt hiszem, hogy támogatnának
téged.
- Harcolnának mellettem? - kérdezi Griffin, látszólag meglepődve.
- Nos, nem harcolnának ellened, és ez már valami.
Ő
 A szeme elégedetten csillog.  - Ők kulcsszereplők.  Mások követik
példájukat.
- Fontos a jóakaratuk ápolása - értek egyet.  - Ésszerűnek és
intelligensnek tűnnek, ami jó kezdet.
- Mi más? - kérdezi Griffin.
- Mylosi Calandra.  Mosolyogj rá, mondd, hogy ugorjon, és ő
megkérdezi, milyen magasra - mondom savanyúan.
Griffin felhúzza a szemöldökét a hangszínemre.
- Ő fontosabb a párjánál - folytatom - mind pénzben, mind a
varázslatban. A férje felfelé házasodott. Gyengesége a csinos férfiak,
és kétségtelenül a furcsa és erőszakos szexuális
együttlétek.  Grimaszolok, bárcsak ne kaptam volna élethű
benyomásokat ebben az igazságban.  – A fickó megadja neki, amit
akar, és cserébe magas rangú pozíciót kapott. - Griffinre pillantok. -
Egy pillantást vetett rád, és úgy döntött, minden nagyszerű.  Azt
hiszem, úgy gondolja, hogy csinos vagy.
- Az istenek mentsenek meg - mormolja Griffin.
Erőtlenül mosolygok.  Olyan fejfájásom van, mint Zeus egója, és
égek. Ujjaimat a homlokomhoz érintem, nyirkosnak találom. - Nem
ő itt a legerősebb mágiahasználó, de gazdag, és a városa védelmét
élvezi.
- Mylos rendelkezik tudástekercsekkel, és minden ilyet tartalmazó
templomnak megvan a maga őrsége.  Összességében gyakorlatilag
van egy hadserege, és a parancsnok olyan helyi nemesekre hallgat,
mint Calandra.  Erős szövetséges és potenciálisan nehéz ellenség
lehet belőle.  Biztosítanom kell, hogy az oldalamon álljon - mondja
Griffin, és a szemeivel megtalálja a szoborszerű szőkét.
A hangom tovább savanyul.  - Igen, de mindenféle furcsa szex
nélkül.
A szája sarkai megrándulnak féltékeny hangomon.  Esküdni
mernék, hogy a mellkasa remeg. - Valami más?
- Sok minden, de semmi aggódni való.  Mindenkit alaposan
megrémített és lenyűgözött az a mód, amilyen könnyen elintézted az
előző királyi családot. Fisából eljutott a hír, miszerint Sintában valaki
megölte Sybarist, és feltételezik, hogy te voltál, vagy legalábbis
valami veled kapcsolatos dolog.  Aztán ott vannak a megolvadt
É É
tarvaiak. -  És Zeusz lehetséges beavatkozása.  - És természetesen egy
titokzatos és hatalmas mágiahasználó is dolgozik neked - aki
majdnem annyi figyelmet vonz, mint te - mondom boldogtalanul.
- Vagy még többet - mondja Griffin, és ez nem segít az idegeimen. -
Mi a helyzet a korábban bejelentett projektekkel és felelősségekkel?
- kérdezi.
Megvonom a vállam.  - Nagyobb a meglepetés, mint valódi
ellenállás. Érdeklődnek, tényleg. Néhány ember, például Agatoné és
Uránia, úgy gondolja, hogy az ötletek jók, és hogy Sinta erősebb lesz
tőlük.
- És te azt hitted, hogy a nemesek mind küzdeni fognak ellene,
amikor Egeria azt mondta, hogy gyógyító központokat kell nyitniuk
a területükön.
- Ezt tették.  Vagy ilyesmit.  Gyorsabban túljutottak rajta, mint
gondoltam volna.
- Mi a helyzet azzal a követelésemmel, hogy kezdjenek nagyobb
felelősséget vállalni a helyi városok védelmének megerősítéséért?
- Ugyanaz a reakció.  Leginkább meglepetés.  Korábban soha nem
kértek tőlük semmit, csak az adófizetést és a felsőbbrendűségben
üldögélést.  – Aggódva rágom az alsó ajkamat, gondolkodva azon
lehetséges kimeneteleken, amelyekről napok óta beszélünk.  - Még
mindig azt gondolom, hogy hagyni felépíteni a saját erőiket
kockázatos.  Lázadó városállammá válhatnak.  Túl erősekké
válhatnak.
- És én mondtam neked, kedvezményeket adok nekik, hogy
hűségesek maradjanak: arany, kiváltságok, fórum, hogy tudják,
fontos a hangjuk.  - Griffin szétnéz, a tömeget szemléli.  - Ma este
mindenki megjelent. Senki nem tett semmi sértő dolgot. Nem hajtott
végre semmilyen cselekményt, hogy meggyilkoljon vagy
megbuktasson minket.  Csak meg akarják őrizni a
státuszukat. Különben mostanra tettek volna valamit.
Valószínűleg igaza van.  - Legalább Mylosnak nincs szüksége
külön védelemre.
- Nem, de szüksége van egy gyógyító központra.  - Kacsint.  -
Személyesen kérem meg Calandrát, hogy ő legyen ezért a felelős.
Felhorkanok. - Imádni fogja.
 - Imádni fogja, hogy beleszólhat, és a gyógyítókat
piszkálhatja.  Ezen emberek többsége csak unatkozik. Rajtam múlik,
hogy rábírjam őket, csináljanak valami hasznosat, nem pedig
rombolót.
A halántékom lüktet, de elővarázsolok egy mosolyt.  - És ezért
vagy bölcs uralkodó.
Griffin beljebb húz az alkóvba, és csendesen azt mondja: - De
mindezeken túl nem ülhetünk a seggünkön, ha az Alfa Tarva arra
készül, hogy megtámadjon minket.  Iosnál csak késleltettük a
terveit. Galen Tarva nem adja fel ilyen könnyen.
- Mi van, ha nem Alfa Tarva? Mi van, ha a húga, Acantha? Lehet,
hogy mindent megtervezett.
- Van egy elméleted? - kérdezi.
Mindig van elméletem. - Eltüntet mindannyiótokat, majd beállítja
magát Alfa Sintának.  Így nem kell megölnie a bátyját vagy az
unokaöccseit, ami nehéznek bizonyulhat, a szomszédban
szövetségeket köt, és még megkapja a saját trónját is, amit nagyon
akar.
Griffin a homlokát ráncolja.  - Alfa Fisa nem akarja, hogy két
birodalom szövetségre lépjen ellene. Támadna?
Nehezen gondolkodom gyötrő fejfájásom miatt.  Veszek egy mély
levegőt, de ez nem segít.  - Megerősítené a határát, de nem hiszem,
hogy támadna.  Valószínűleg azt gondolná, hogy senki sem mer
behatolni Fisába, és nem aggódna túlságosan, ha megtenné.  A
fisaiak eléggé meg vannak győződve a saját fölényükről.
- Nem mondod? – évődik Griffin.
Szúrós szemmel nézek rá. Nem érzi nagyon gonosznak. - A mágia
a Fisában a legerősebb. A Jég-síkság legnagyobb darabja ott van, és a
fisai uralkodók az egyetlenek, amelyek még mindig vérrel
kapcsolódnak Originhez.
- Origin? Thalyria első királyára gondolsz?
- Isten volt, emlékszel. Zeusz fia. Félig olimposzi, félig titán. A régi
istenek és az újak kombinációja. Zeusz létrehozta számára Thalyriát.
Griffin átkozódik.  - Ez azt jelenti, hogy Androméda isteni erővel
bír?
 Megrázom a fejem.  - Nagyon erős, de a vérvonal túl híg
ahhoz.  Több ezer éves.  Az istenek halhatatlanok, nem
megölhetetlenek.  Origin félisten utódai, két fiú és egy lány ellene
fordultak.  Lefejezték, majd háborúba keveredtek egymással, végül
apjuk királyságát három területre osztották: Sinta, Tarva és Fisa.
- És Andromeda Origin egyetlen élő leszármazottja?
- Andromeda ... és a gyermekei.
Ajka undorodva legörbül.  Azt hiszem, egy árnyalattal fehérebb
vagyok, de valószínűleg elég sápadt voltam már korábban is.
- Bírja Zeusz kegyét?
Nyelek, mellkasom megfogalmazhatatlan érzelmektől feszül,
dübörgés visszhangja hallatszik a fejemben. - Nem hiszem.
- Miért nem? - kérdezi Griffin. - A vér szerinti rokona.
Nem ő az egyetlen…
Griffin annyira hozzáértő, hogy néha elfelejtem, hogy teljesen más
háttérrel rendelkezünk.  Délen az emberek megtanulnak harcolni és
túlélni, gazdálkodni és építeni, gyártani és kereskedni.  Az olyanok,
mint az éghajlat, kemény és valóságos.  Az ókori történelem
lényegtelen, és az isteneket ugyan imádják, de nem
tanulmányozzák. - Zeusz utálja a gyermekgyilkosságot, mert a saját
apja egészben lenyelte.  Véleményem szerint Andromeda túl sok
saját gyermekének okozta a halálát Zeusz kegyének fenntartása
ellenében - magyarázom.
Griffin kifelé néz a tömeg felett, hideg szemmel és értékelően,
viselkedése magabiztos és büszke. Az emberek kíváncsian figyelnek
minket, de senki sem meri megközelíteni a privát alkóvunkat. Az itt
tartózkodó vendégek nem hülyék, hogy megzavarják az alfa farkasát
az odújában.  – A Hatalomváltás mozgásban van.  Nincs visszaút.  -
Griffin visszafordítja rám a tekintetét. - Tehát tegyük meg a magunk
módján.
- Mit tegyünk? - kérdezem.
- Vegyük át a birodalmat.
Elakad a lélegzetem. - Micsoda?
- Újra teljessé tesszük a dolgokat.  Nincs több megosztott
ország. Egy királyság legyen, mint Originé.
- Kié? Hol? - fröcsögök.
 - A miénk. Ahol szeretnéd.
És azt hittem, hogy korábban rosszul éreztem magam.  Ez a
beszélgetés új értelmezést ad nekem a szívroham fogalmáról. – Túl
ambiciózus vagy, nem?  - kérdezem, próbálva nem kapkodni a
levegőt.
- Azt hiszed, itt lennék, ha nem lennék az?
- Már van egy birodalmad. Mindannyian meghalhatunk egy ilyen
háborúban. Elpusztíthatjuk az egészet. - Elpusztíthatnám az egészet. -
Ez nem éri meg.
- Megéri.  Mindent megváltoztathatunk.  - A szeme hirtelen
fellángol, világító szürkévé válik. - Ezt mondtad nekem a jóslatszerű
álomban.
- Én… De…
- Ez az amiért Poszeidón összehozott minket.  - Az elszántság
elsötétíti vonásait, egy hódító maszkjává formálja őket.  - Most már
értem. Ezt kell tennünk.
- Nem. -  Csak annyit tehetek, hogy megrázom a fejem, makacsul
tagadva, ami túl igaznak hangzik. - Nem.
Felém fordulva Griffin végigsimítja a karjaimat.  - Tudom, hogy
félsz, de talán elkerülhetjük a totális háborút.
- Hogyan? - károgok.
Ujjai megfogják az enyémet. - Van egy titkos fegyverem.
Tágra nyílik a szemem. - Mi?
- Te.
Jóistenek!  Fogalma sincs, mennyire igaz ez.  Megölök egy embert,
elfoglalom a megfelelő helyet, kijelentem, hogy Origin királysága
helyreáll, megdöntöm Tarva ellenállását, és ... A gyomrom
összeszorul, és legyőzöm az émelygést.  - Mi történik, amikor
gyermekeink elkezdenek harcolni egymással?  Vagy a gyermekeink
gyermekei? Így kerültünk ebbe a helyzetbe, mint most.
Griffin megrázza a fejét.  - Nem így fog történni.  Békét hozunk a
birodalomba. Gyógyulást.
Gyógyulás. Pontosan ezt mondta Poszeidón, hangja mennydörgött
a fülemben, mintha ezer vihar vonult volna át a tengereken. Mi van,
ha tényleg egyesítenünk kellene a birodalmakat?  De mi van a
jóslattal? Miért van a sorsomba a pusztítás írva?
 Griffin a homlokát ráncolja.  Olyan betegnek látszhatok, mint
amennyire érzem magam, mert a hangja elmélyül aggodalomtól.  -
Cat?
Megborzongok.  - Ilyen tervek ... Beszélned kell Egeriával.  Ő az
Alfa.
Egy apró izom rándul meg Griffin szeme alatt. Először azt hiszem,
az bosszantja, hogy nem ő kapta meg a pozíciót.  Aztán azt hiszem,
olyan nagyobb dolgokra tartogatta magát - mint mindenre.
- Mi döntünk - mondja végül. - Te és én.
- Mi döntünk? - halkan felhorkanok. - Nem akarok férjhez menni,
és tényleg nem akarom elfoglalni Fisát, de úgy tűnik, megint úgy
döntöttél mindkettőnk helyett, hogy nem konzultáltál velem.
Arckifejezése megmerevedik. - Adj egy kis időt, és meglátod, hogy
igazam van.  Mindkét szempontból.  - Griffin a hátamra tapasztja a
kezét, és egy szó nélkül kiszorít az alkóvból.
Beszélgetés. Ahhh!
Látva minket, hogy elérhetőek vagyunk, és újra kószálunk, egy
fiú, az egyik északi falmunkásom, egy tálca étellel
közeledik.  Vigyorog, tiszta és fiúsan jóképűnek tűnik új
egyenruhájában.  Dübörgő fejfájásom és a Griffinnel szembeni
növekvő feszültség ellenére nem tehetek róla,
visszamosolygok.  Veszek egy gyümölcs kebabot, és megkérdezem,
hogy tetszik neki az új munkája.
- Valójában, felség, inkább a sziklákat vontatnám.  Ettől erős
leszek. Olyan harcos akarok lenni, mint Béta Sinta. - Félénken pillant
Griffinre.
Majdnem megfulladtam egy bogyós gyümölcstől.  - Nem kell
„felségnek” szólítanod.
- Hamarosan igen - motyogja Griffin.
A fiú sugárzik.
Fantasztikus. Ez a hír napkeltére az egész kastélyban szétterjed, és
még csak nem is igaz. - Most beszéltünk erről! - sziszegem, miután a
fiú elmegy.
- Te beszéltél. Nem értettem egyet.
Az állkapcsom leesik.  - Hacsak nem azt tervezed, hogy
eszméletlenre versz, a templomba vonszolsz, és a hasbeszédet
gyakorlod, akkor igent is kell mondanom!
Griffin arca teljesen megmerevedik. - Ezt később megbeszéljük.
- Megbeszélni?  Ezt te így hívod: „Rendelkezem,
engedelmeskedsz”?
Egy másik tálca étel halad el előttem, és megragadok egy
levélháromszöget, anélkül, hogy igazán megnézném.  Griffin kitépi
az ujjaimból, és visszadobja a tálcára. - Kecskesajt.
Basszus! Lehetetlen rá haragudni.
Egeria jelzi, hogy hamarosan kezdődik a vacsora, és mindenki
átvonul a hivatalos ebédlőbe, hogy megtalálja az előre
meghatározott helyét.  Fogás fogás hátán érkezik a konyhákból,
többnyire északi ételek, néhány déli különlegességgel. A vacsora
véget nem érőnek tűnik, nemcsak azért, mert forrónak, fájdalmasnak
és betegnek érzem magam, hanem azért, mert mindenki
folyamatosan engem néz és észreveszi igazán feltűnő helyzetemet a
királyi család tagjai között Béta Sinta jobbján.  Ráadásul ahogy ott
ülök, nem hallhatok semmi érdekeset, kivéve, hogy a másik
oldalamon ülő Piers képes teljesen egyet nem érteni mindennel, amit
mondok, még akkor is, ha ez szigorúan személyes vélemény
kérdése.  A vacsora végére kész vagyok villával leszúrni Griffin
testvérét.
Mielőtt engedhetnék alantas késztetéseimnek, Egeria felemelkedik
és összecsapja a kezét.  - Kérlek, menjetek a kertbe a vacsora utáni
előadás megtekintésére.
Friss levegő, köszönöm az isteneknek ...
Minden sarkon egészséges borellátás, a zenészek szétszóródnak a
burjánzó területek körül.  Általában szeretem az ilyesmit, főleg
fáklyával bevilágított márványteraszokat a vibráló zölddel.  Ma este
azonban azt hiszem, hogy egy kithara húr egy pengésétől felrobban
a fejem.
Összeszorítom a fogamat, valahogy követem Griffint a kertek felé,
de lassan haladok, és végül lemaradunk.  Az utolsó nemesek is
eltűnnek a szemem elől, amikor átkelünk a ragyogóan kivilágított
fogadószobán, az olajlámpák tükröződnek, mint egy monokli a szem
körül.  Vágyakozva pillantok a lépcső felé, és azt kívánom, bárcsak
felmászhatnék egyenesen az ágyba.
 Egy magányos vendég kacsázik lefelé a fő lépcsőn.  Felnéz és
meglát, és bennem minden megfagy.
- Talia? Jóistenek! Talia, te vagy az?
Elakad a lélegzetem de tovább megyek. Griffin lépéseinek ritmusa
megszakad, és remélem, hogy az oldalról felénk tartó nő nem veszi
észre. A nagyon várandós unokatestvérem, Helen feltűnően gyorsan
totyog felénk.  Biztosan egész idő alatt az egyik hálószobában volt,
mert eddig nem volt a földszinten. Láttam volna.
- Az összes hely közül a Sinta kastélyban! - kiáltja. - Várjon csak,
amíg elmondom mindenkinek, hogy megtaláltam a…
- Sajnálom - szakítom félbe, és végül felé fordulok. - Ismerlek?
Döbbentnek tűnik, majd felnevet. - Nagyon vicces. Együtt nőttünk
fel.  Aarken mindkettőnket megkínzott.  - Lehajol, és bizalmasan
suttogja: - Nem hibáztathatom azt a halat, amiért megette.
Zavartan nézek, vagy legalábbis remélem, hogy azt teszem.  -
Összetévesztesz valakivel.
A homlokát ráncolja.  - Én vagyok az, Helen.  Én is
megúsztam.  Természetesen nem okoztam akkora felháborodást,
mint te.  Férjhez kellett mennem hozzá. -  Grimaszol, megdörzsöli
hatalmas hasát. - A szüleim azt mondták, hogy ez elég jó szövetség
volt, és Dimitri bácsi elégedettnek tűnt, bár mindannyian tudjuk, mit
számít a véleménye. -  Forgatja a szemét.  - Tudod, ezek a sintaiak
valójában nem olyan rosszak, ha megismered őket. - Bocsánatkérően
Griffinre néz. - Bocsásd meg, hogy ezt mondtam, felség.
Griffin összeráncolja a szemöldökét, a leereszkedő csodálkozást
nagyon sikeresen mutatja, és ha nem Helen Fisa lenne, azt hiszem,
elájult volna.  Jelenleg nagyon biztos a saját helyzetében, és nem
érdekli, mit gondol róla Béta Sinta. Mindig kedveltem Helent.
- Attól tartok, soha nem találkoztunk.  Élvezd az estélyt, és sok
sikert a babához. -  Elindulok.  Ez túl rossz.  Helen azon kevés
emberek egyike volt, aki nem tett engem nyomorulttá, és soha nem
próbáltuk megölni egymást, ami valamiféle szövetségesekké tett
bennünket.
Hangja visszhangzik mögöttem, túl hangosan a fülemben.  - Mi a
baj veled? Megismerlek! Talia, várj!
 Lassan visszafordulok, Griffin feszülten áll az oldalamon, és nem
kívánatos közönség van a közeli színpadnál.  Helen követ.  Kihív, és
látom a pontos pillanatot, amikor rájön, hogy el kellett volna
engednie.  Elsápad, szeme elkerekedik, miközben védelmezőleg
csúsztatja végig a kezét a duzzadt hasán.
Anya meg van győződve arról, hogy én is olyan vagyok, mint ő,
vagy legalábbis olyan leszek. A legnagyobb félelmem az, hogy igaza
van, ezért soha nem változtattam meg senkinek a véleményét.  Ha
megteszem ezt a kis lépést, ha kényszerítem Helent, hogy hátráljon
titkaim megőrzése érdekében, és útjára eresztem, mi akadályozhatja
meg a következő és az azt követő következő lépés megtételét, amíg
kölyökkutyákat nem vágok le, nem terrorizálok gyerekeket, és nem
ölök szeszélyből?
Az unokatestvéremet bámulom, miközben anyám alattomos
suttogását hallom a fülemben: - Ez semmi, Talia.  Csak most az
egyszer…
Helen és én egymásra meredünk.  A szeme rettegve néz, és egész
lénye úgy tűnik, hogy összegörnyed a születendő gyermeke
körül.  Nincs erőszakos impulzusom.  Együttérzést érzek.  Meg
szeretném nyugtatni és védeni, és abban a pillanatban végre
megértem, hogy soha nem leszek az anyám.
A szikla felemelkedik rólam.  A szívem súlytalannak érződik a
mellkasomban, és életemben először levegő és fény vesz körül.
Újra lélegzem, nem vettem észre, hogy abbahagytam.  - A férjed
biztosan téged keres.  - Remélhetőleg nem fenyegető módon nézek
Helen törzsére. - És aggódik az egészséged miatt.
A szemében jelentkező stressz enyhül, csakúgy, mint testtartása. -
Köszönöm, felség.  Elkacsázik - természetesen gyönyörűen, a hasa
állapota ellenére -, egy pillanatot sem pazarolva keresztül az üres
szobán, és eltűnik a vendégekkel teli kertben.
A szívem elnehezedik.  Félve pillantok Griffinre, de úgy tűnik,
hogy semmi hibát nem vesz észre, legalábbis a beszélgetés utolsó
részében nem, és ráébredek, hogy már hercegnőként – az ő
hercegnőjeként - lát engem.  Nem tudja, hogy Helen soha nem
ismerne el valakit, csak a fisai uralkodókat. Gondolatban egy kézen
meg tudja számolni azokat az embereket, akik felülmúlják őt, és én is
azok közé tartozom.
- Honnan tudja, hogy te vagy a Királycsináló?  - kérdezi Griffin
félhangosan.
- Mi?
- Megszakítottad, mielőtt kimondhatta volna a „Királycsináló” -
t. Honnan tudja?
Helen nem ezt mondta, és ha most volna lehetőségem
hisztérikusan nevetni, akkor megtenném.  - Együtt voltunk
gyerekek. Nem volt titok a Fisa kastélyban.
- Ki az az Aarken? - kérdezi.
- A bátyja.
- És a hal? - piszkál Griffin.
- Poszeidón háromcsápú pisztrángja. Orákulum a befagyott tóban.
- A te orákulumod?
Bólintok, és egyre zsibbadtabb vagyok.
- Összeszedem a történetedet - fogadkozik Griffin. - Apránként, ha
kell.
A gyomrom lángol. - Ez egy szörnyű mese. Inkább ne hallanád.
Egyértelműen csalódottan végigsimítja a haját.  - Mi hiányzik,
Cat?  Miért nem ment el érted a családod, amikor rab voltál a Fisa
kastélyban? Én soha nem hagytalak volna ott.
Szavai miatt fáj a szívem. Mint általában, a hallgatásom bosszantja.
- Meg kellene kérdeznem Helent? - morogja.
- Kérlek, ne.  - A hangom rekedt, gombóc van a
torkomon.  Elviselhetetlenül forró vagyok, és a fejfájásom épp
elkezdett lüktetni a szemem mögötti pulzus ütemére. A hányinger a
szám felé kúszik, és nagyot nyelek.
- Menj, élvezd az estély többi részét.  Élvezd sikereidet -
sürgetem.  - A mágiám nagyon nehéz volt ma este.  Most pihennem
kell.
Griffin rám néz, úgy tűnik, hogy szétszakad a közérzetem iránti
aggodalom és a további kihallgatás között.  Aztán talányos
arckifejezéssel megfordul és a lépcső felé terel.  Azt hiszem, ott fog
hagyni, de a lépteim meginognak, ahogy elkezdek felmászni, ezért
megfogja a könyökömet, és visszavisz a szobánkba.  Abban a
másodpercben ahogy az ajtó becsukódik, fáradtan lerúgom a
szandálomat, és elkezdem kicsúsztatni a csattokat a hajamból.
Megkönnyebbülten felnyögve feszes fonatok sorozatát bontom
ki. - Úgy érzem, mintha dühös kentaurok próbálnának halálra rúgni.
Griffin sötét szemmel figyel engem. - Túl sok mindent nem tudok
rólad.  Túl sokat, nem mondod el nekem.  - Megszűnteti a köztünk
lévő távolságot, kinyújtja kezét, és erős ujjaival végigsimítja a
fejbőrömet, segít kibontani vastag fürtjeimet.  - Bízhatsz bennem,
Cat. Soha nem árullak el.
Valami nehéz telepszik a mellkasomra. - Bízom benned.
A kezei abbahagyják a mozgást a hajamban, majd lehullanak.  -
Csak nem eléggé.
Olyan erősen érzem melegének elvesztését, hogy a mellkasának
vetem magam.  A szokásosnál hosszabb ideig tart, amíg a karjai
bezáródnak körülöttem, és a szívem úgy érzi ezt a tétovázást, mint
egy kés hegyes végét.
32. fejezet
A birodalmi vacsora zaját jóval hajnal után is hallom.  Azok a
nemesek, akik mostanáig nem vonultak vissza a szobájukba,
nyilvánvalóan eláztak és meggyőzték magukat, hogy Griffin tervei
elsősorban tőlük származnak, és ebben véresen jók.
- A birodalom egészségére! - kiáltja valaki még a kertben. Griffin új
tósztja. Elmés, tényleg.
Nem tudok aludni, egyrészt azért, mert Griffin nem jött még
vissza, másrészt azért, mert gyerekkorom óta nem vertek meg ilyen
keményen hazugságokkal és igazságokkal.  Nem felejtettem el az
árat. Csak végigcsináltam.  Griffinnek. Most már tisztában vagyok a
testem minden fájó csontjával. Még az aprók is égnek.
Feladom a pihenést és kimászok az ágyból.  Karjaim és lábaim
remegnek, amikor olyan ruhába kényszerítem őket, amely tapad az
érzékeny bőrömhöz.  A fejemet lehajtva, egy diszkrét oldalsó ajtó
segítségével távozom a kastélyból, majd a királyi fürdő mellett
elbotorkálok a kaszárnya melletti női medence felé.  Inkább
szembesülnék a korán kelő katonákkal, mint a részeg nemesekkel.
A reggeli napsütés a magas, boltíves ablakokon át ferdén süt, a
vizet fénytócsákkal festi meg.  Fájdalom és fáradtság ködében
kicsusszanok a ruhámból, és sóhajtva besüllyedek a kihalt
medencébe.  Órákkal ezelőtt megkellett volna ezt tennem, ahelyett,
hogy vártam és reméltem volna, hogy Griffin visszatér.
Széttárom a karjaimat, és egy napfoltba úszok, félálomban, fülem
víz alatt. Meztelenül. Kipihenten. Gyógyulok.
Éles fájdalom hasítja végig a hasamat.  Zihálok, a víz a számba
ömlik, amikor a szemem kinyílik, és a kezeim a hasamhoz
csapnak.  Döbbenten bámulom a gyomromból kiálló kést, és vér
gomolyog belőlem, mint egy vizes naplemente.
Mezítláb szinte csendesen oson a márványpadlón.  A fejem
odakapom. Daphne.
Még mindig engem figyel.  Gondolom, az ármánykodása végül
megtérült. - Kést dobni az árnyékból, csak egy gyáva csinálná.
Vállat von. - Működött.
 - Griffin soha nem fog megbocsátani.  - Egyik kezemmel segítek
lebegni. A másik a gyomromhoz szorul, a késpenge köré.
- Griffin soha nem fogja megtudni, hogy itt voltam.  Több száz
idegen van a kastélyban ma éjjel. Bármelyik megtehette volna.
A levegő süvít a fogaim között.  A légzésem egyre nehezebb a
fájdalomtól, amely a hasamat perzseli. - Nem szeret téged.
- Majd fog - reszket a nő, mintha azt hinné, ha kimondja, az valóra
válik. - Ha már nem vagy útban.
Jóistenek.  Figyelembe véve azokat a hatalmas és szörnyű
embereket, akik megpróbáltak megölni, óriási csalódás lenne, ha
Daphnénak sikerülne.
Kinyitom a számat, de a sárkányleheletem kudarcot vall.  Még
mindig túlságosan ki vagyok merülve a tegnap estétől.  Nem
számít. Más módszereim is vannak megölni.
- Mindent megtettem, hogy eltűrjelek - morgom -, de most ennek
vége. - Kitépem a kést a gyomromból és visszaküldöm. A lábam nem
érinti a medence alját, hogy stabilizáljon, és a fájdalom hasogatja a
belsőmet, amikor dobok. A kés nehezebb, mint bármelyik az enyéim
közül, de már megszoktam, hogy különböző pengékkel dolgozom,
és rengeteg gyakorlattal rendelkezem a menet közbeni
alkalmazkodásban.  Nem tart vissza valami nevetséges, lassú halált
okozó hasi seb. Egyenesen a szeme felé célzok, és eltalálom. Daphne
hátrafelé esik, és a feje a márványpadlóra csattan.
Hiányzik az elégedettség, amit éreznem kellene.  Úgy érzem ...
sivárságot.  És zavartságot.  Zihálva küzdök a medence sekélyebb
vége felé. Nem szabad a vízben maradnom, de hígítja a vért.
Hideg szivárog belém, és remegni kezdek.  A szívem nehéz, a
bőröm hideg. Egyre nehezebb lélegezni. Nem akartam, hogy igazam
legyen abban, hogy fiatalon meghalok, és soha nem gondoltam
volna, hogy ez tényleg így fog történni.  A medence rózsaszínűvé
válik a véremtől, és csak ezt látom.
Ezt, és Griffin arcát, ahogy rám talál.
Alig néhány órával ezelőtt biztos voltam benne, hogy soha nem
alkalmazok kényszert egy emberre, de Griffint kezdem hívni a
fejemben.  Nem tudom, mit tegyek még, és a segítség megidézése
nem változtatja meg az elmét.  De mindig azok a kicsi,
ártalmatlannak tűnő lépések rémítettek meg, anyám hangjával
együtt a fejemben.
Nem jön.  Talán túl messze van.  Talán túl gyenge
vagyok.  Valószínűbb, hogy immúnis a kényszerre, vagy talán csak
nem vagyok jól.  A nyakamon lévő jeges szilánk jéggé kezdi
változtatni a körülöttem lévő vizet. Érzi, hogy halványulok, és értem
dolgozik.
Még nem vagyok kész feladni.  Nem adom fel soha.  Homály
kúszik a látóterem szélére, de kilököm Griffint az agyamból, és
napfényes szőke hajra és kobaltos szemekre koncentrálok.
Kato! Kato! Szükségem van rád!
Kiabálok érte és elképzelem magam a fürdőházban, amíg minden
távoli nem lesz és zsibbadt.  Egyetlen nagy, masszív, megbízható
ember sem tör be az ajtókon, mint reméltem, és tudom, hogy
hihetetlenül ostoba voltam. Ki kellett volna szállnom a vízből, amíg
még volt erőm segítséget találni.
Lassan, túl lassan haladok a lépcső felé, a víz még mindig a
mellemig ér, és a kezem a medence szélét markolja.  Vér dobog a
fülemben, és úgy tűnik, hogy a lépések soha nem visznek
közelebb.  A lábaim megadják magukat, a kezem lecsúszik a
medence széléről, és a fejem a víz alá csúszik.  A csend
elnyel. Megfulladok. Milyen teljesen ironikus.
Ezen a csendes helyen lehunyom a szemem, és abbahagyom a
légzést, amíg a testem nem dönt helyettem.  Az első folyadék
belégzés égeti a mellkasomat, megfullaszt.  A második belémrohan,
feltölt engem.  A nyakam hirtelen ég, mintha valaki pengét vett
volna, és a fülem alatt vágná a bőrt.  Az utolsó légbuborékok épp
elhagyják a tüdőmet, amikor erős kezek megfogják a felkaromat, és
kihúznak a vízből.
Valaki letesz a márványpadlóra. - Ne légy halott. Ne légy halott.
Kato hangja széttöri a sötétséget.
- Lélegzik! - bömböl, és a fejem két oldalán lecsapja a kezét.
A mellkasom görcsbe rándul, és a víz kifolyik a torkomból,
öklendezem.  Fuldoklok, köhögök és lélegzem, tépem a sebemet.  A
nyakamban a szúró fájdalom ugyanolyan gyorsan eltűnik, ahogy
jött.
 - Hívd ide Griffint! - kiáltja Kato.
Valaki kivonul a fürdőből, a nehéz járás úgy hangzik, mint Flynn.
- A vér ... - motyogom, ajkaim zsibbadnak.
- Az alvilágba a vérrel! - Kato a hasamhoz nyomja a kezét. Zihálok,
testem megrándul válaszul.
Néhány percnek el kell telnie.  Másodperceknek tűnik.  Talán
elájultam.  Griffin hangja a pániktól durván hangzik a fülemben.  -
Cat! Istenek, Cat!
Griffin soha nem esik pánikba.  Mindig dühítően
nyugodt.  Felemelem a kezem, tapogatózok érte, mire elkapja az
ujjaimat, annyira megszorítja őket, hogy fáj.
- Sajnálom - suttogom, és kényszerítem a szemem, hogy
kinyíljon.  Amikor a figyelmem középpontjába kerül, bárcsak ne
próbáltam volna annyira meglátni.  Az arckifejezése
megrémít.  Látom a halálomat elkínzott tekintetében, az éles
vonalakban és a lesújtott síkokban.
- Ne halj meg - parancsolja nyersen. - Ne merj meghalni.
Könnyek szöknek ki a szememből, és forrón lecsúsznak az arcom
oldalán.
- Az istenek a fenébe!  - Griffin felrobban.  A testvéreihez
fordul. Biztosan vele érkeztek. - Piers! Hozd ide azt a gyógyítót.
A vendégek között csak egy gyógyító van, egy magányos férfi, aki
vacsora közben folyamatosan szidott Griffint és engem.
- Nem tudom, melyik szobában van.  - Piers habozik.  - Nem tűnt
barátságosnak.
- Nem érdekel! - Griffin vicsorog. - Kapd el! Carver, menj a cirkusz
területére. Visszajöttek. Hozd ide Selenát.
Mindketten azonnal elmennek.  Ha a cirkusz ismét Sinta Cityn
kívül van, tudom, hol van Selena.  Egy óráig tart, mire oda és
visszaér.  Nincs olyan sok időm.  Meglepően ellenállok a halálnak,
talán sikerülhetett volna, ha nem aggódnék annyira a vér és
Andromeda miatt, hogy ide vezeti.  Soha nem gondoltam volna,
hogy ennyi időbe telik, míg valaki megtalál. Hülyeség volt a vízben
maradni.  Jobban utálom anyát, mint valaha.  Nekem az életembe
került. Újra.
Borzongok, vacognak a fogaim. - Fázok.
 Griffin láthatóan elsápad.  Felemel és a mellkasához
támaszt.  Melege balzsamnak érződik, de ez nem elég ahhoz, hogy
felmelegítsen. Kato nem veszi le a kezét a sebemről. Könyökig van a
véremben és olyan fehér az arca, mint Griffiné.
Flynn eszeveszett léptekkel elindul, mielőtt futni kezdene.  - Azt
hiszem, tudom, hol van egy gyógyító!
- Gyere velem - parancsolja Griffin Katonak.  Védelmezve engem
hagyják ott a fürdőházat, kinyitják a kastély oldalsó bejáratát és
felmennek a lépcsőn. - Hogyan találtál rá?
- A fejemben kiabált.  Azt hittem, hogy egy álom, de nem volt jó
érzésem, ezért felkeltettem Flynnt, és kutatni kezdtünk.
Griffin karjai megfeszülnek körülöttem.  - Engem kellett volna
hívnia.
Féltékeny? Még most is? - Megpróbáltam. Nem működött.
Lenéz, és még lesújtottabbnak látszik.  - Tennem kellett volna
valamit Daphne ellen. Soha nem gondoltam…
- Nem a te hibád. -  Bárcsak őszintébb lettem volna vele, és nem
csak Daphnéval kapcsolatban.
A szobánkban Griffin le akar fektetni az ágyra, de eléggé
felizgatom magam, hogy tiltakozzak.  Bármit is érintsen a vérem, el
kell pusztítani. - Nem tudom elégetni az ágyat. Ez az egyetlen hely,
ahol valaha is boldognak és biztonságban éreztem magam.
Kato szabad kezével megfog egy takarót, és ráveti a vastag
báránybőr szőnyegre.  Griffin úgy állít le, hogy Kato közben nem
veszi le a nyomást a hasamról. A szememből folyamatosan folynak a
könnyek, némán hullanak.  Túl sok embert hagyok hátra.  Ott van
Griffin.
Ahogy ránézek, oldalra mozdul, és a tekintetem a citromos tálra
esik.  Tágra nyílik a szemem.  Mi van, ha élve maradok?  – Vegyél
citromot. Mosd le a vért citromlével.
Griffin szinte eszeveszett pillantást vet rám. - Ez őrültség. Ez fájni
fog, mint az alvilági tűz.
Azt hiszem, már megállapítottuk, hogy nem vagyok épelméjű,
ezért a lehető legjobb mániákus arckifejezéssel nézek rá, amit a
körülmények között ki tudok préselni magamból.  - Megrontja a
vért. Összezavarja a varázslatát. Hatékonyabb, mint a víz.
 Egy izom megfeszül az állkapcsában.  Az arca mennydörgővé
válik.  De felvágja mind a tíz citromot, és kinyomja a levét Kato
kezére és a gyomromra.  Amikor a sav megcsap, sikítok, mint egy
gyerek. Visítok, mintha Minotaurusz a farkamra lépett volna, amikor
egy zsákutcába kerültem az útvesztőjében.  Sikításomban benne
mindazt, amire érdemes vagyok, még azután is, hogy Griffin
abbahagyja, amit csinál, és hevesen káromkodik, a citromhéjat a
falnak vetve.
Griffin nővérei és szülei pánikszerűen robbannak be a szobába a
hálóruhájukban.
- Cat! - Jocasta térdre esik mellettem.  Remegő ujjak nedves hajat
söpörnek le a nyakamról és az arcomról.  Hangosan szipog, majd
sírva fakad.  Abban a másodpercben, amikor sírni kezd, elkezdi a
többi nő is.
Ólmos szemhéjakkal pislogok, és tovább akarom nézni őket.  Van
egy családom, akik miattam sírnak.  Milyen furcsa
érzés. Megkapaszkodom ebben a gondolatban, miközben becsúszok
a sötétségbe.  Eleni előbújik az árnyékból, hogy üdvözöljön, mosoly az
ajkán, szőke haja izzik, vidám zöld a szeme, kezében egy üveg fisai lóhere
víz. Hadész elküldte, hogy begyűjtsön engem?
Azt hiszem, nem azért jött, mert elhalványul, én pedig sápadva és
megbántódva ébredek.  Egy lepedő a mezítelenségemet
borítja.  Griffin térdel mellettem, lehajtott fejjel, gyönyörű, széles
szája néma szavakon mozog, imádkozik.  Ajkán Poszeidón nevét
olvastam.
Poszeidón, könyörgöm. Kérlek, vigyázz rá.
Piers tör be az ajtón, két embert rángat magával. - Megtaláltam! És
egy másikat! Egy lányt.
Griffin talpra ugrik.  Megragadja a férfit, és lehúzza mellém.  -
Gyógyítsd meg!
Béta Sinta szeme összeszűkül felettem, a gyógyító mosolyog, mint
aki tudja, hogy meghal, és élvezi. - Megölte a feleségemet! - vicsorog.
Mi?
- Belinda Iosban volt. - Égő, gyűlölettel teli szemeit felém fordítja. -
Meg akarta állítani azt a gyógyító központnak nevezett szemetet.
 Istenek.  Beszélhettek a rohadt szerencséről.  Tényleg ennek a fickónak a
feleségét kellett megragadnom, majd véletlenül megölnöm?
Vihar kel életre Griffin szemében. Idióta gyógyító.  Nem olvassa a
jeleket.
- Le tudod csapolni?  - kérdezi tőlem Griffin, arckifejezése
gyilkos. – Meg tudod gyógyítani magad?
Megrázom a fejem. A szemem mondja el a többit. Már túl gyenge
vagyok, és amúgy sem lenne fontos.  Még a gyógyítók sem tudják
meggyógyítani magukat.
- Gyógyítsd meg. Ez parancs. - Griffin hangjában acél van.
- Megrothadhatsz az alvilág tüzében - köpköd a gyógyító. - Te és a
fisai kurva.
Griffin vicsorogva megragadja a férfi fejét, eltöri a nyakát, majd
testét a szobán keresztül elhajítja.  A gyógyító a falnak csapódik,
majd a citromhéjjal a földre zuhan.
Kaia megrémülten nyikkan, és hirtelen leül az ágyra.  Az arca
hamuszürke, Nerissa átkarolja a lányát, de nem szidja meg Griffint,
ahogy azt félig-meddig várnám tőle.
Piers rám löki a lányt.  Nem lehet több tizenkettőnél, ami azt
jelenti, hogy olyan, mintha halott lennék.
- Én csak tanonc vagyok. Itt vagyok a szüleimmel. Még soha nem
gyógyítottam meg teljesen senkit.
Griffin megfogja a vállát, és mindent megtesz annak érdekében,
hogy higgadtnak és békésnek tűnjön annak ellenére, hogy épp csak
megölt egy férfit, és átdobta a szobán.  - Csak segíts neki kitartani,
amíg valaki más ide nem ér.  Kérlek.  Tudom, hogy meg tudod
csinálni.
Remegve bólogat, végig rázza a hideg.  - Erős vagyok.  Mindenki
azt mondja, hogy erős vagyok.
- Jó. - Griffin felém löki. - Erősnek kell lennünk.
A következő lélegzetvételével Griffin elküldi Pierst a fürdőbe.  -
Mosd le a vért a padlóról.  Engedd le a medencét.  Töltsd fel újra és
engedd le újra.
Piers bólint és elhagyja a szobát, de még azelőtt látom, hogy egy
árnyék suhan át a szemén, elgondolkodtat, hogy mit olvashatott a
tekercsekben a mágia és a vér kapcsolatáról.
 A lány letérdel mellém.  A takarót a derekamig húzza, majd a
hasamra teszi a kezét. Varázslat bizsergését érzem, tiszta és erős, és
egy leheletnyit sziszegek a fogaim között.  A fájdalom fokozódik,
amikor a sérült szövetek megkezdik a lassú, gyötrelmes folyamatot,
hogy helyrehozzák önmagukat. Amikor már nem bírom, felnyögök.
- Mit csinálsz? - Griffin rángatja rólam a gyereket.
A lány felsír. - Azt csinálom, amit mondtál.
- Bántod őt!
- Tudom! – zokog a lány.
- Folytasd - krákogom. - Jól csinálod.
Rám néz, tágra nyílt, barna szemekkel, sápadt, ovális
arccal. Összeszorítom az öklömet, amíg a körmöm bele nem szúr a
tenyerembe, és biztatóan bólintok.
A mágia csípése és a gyógyulás nyomorúsága miatt szenvedek, a
kiáramló vérből gondolva azt hiszem, hogy a bőröm össze fog
aszódni és a csontjaimig penészesedik, szétesett húst
hátrahagyva.  Egy idő után megváltozik a lány mágiájának
érzése. Kimerítette gyógyító erejét. Ez már az életereje.
- Állj - parancsolom élesen. - Túl sokat adsz.
A lány kimerültségtől remegve hátrébb húzódik.
Egeria felé hajtom a fejem. - Mosd meg a kezét. Mindent megtett,
anélkül, hogy felemésztette volna magát.
Egeria átsiet és kikíséri, félig viszi a teremből a gyógyító gyereket.
Testhelyzetet váltok, a fájdalomtól megrándulok, de csodálkozom,
hogy tudok egyáltalán mozogni.  A lány már megkezdte a károk
kijavítását, bár a seb még mindig nyitott és szivárog. - Dörzsöld rá a
citromhéjat - mondom mindenkinek, aki meghallgat.
Griffin fölém hajol, izzón.  - Túl sok vér volt már.  Ne okozz ok
nélkül fájdalmat magadnak.
Ok nélkül? Levágnám a saját karom, hogy Andromeda ne találjon
meg. Boldog voltam itt. Griffinnel. - Csináld! - Győzködöm.
- Nem!
Épp átkozom őt, amikor Flynn egy idegennel együtt lép be az
ajtón. - Találkoztam vele egy kocsmában. Újra megtaláltam - lihegi. -
Nem olyan, mint a többiek. Támogatja a gyógyító központokat.

Í
 Griffin egy pillantással szemügyre veszi a gyógyítót. Így teszek én
is. A mellkasa zihál, és annyira fullad, hogy úgy néz ki, mintha
mindjárt elhányná magát, de egyébként nem tűnik
kelletlennek.  Körülbelül harmincéves, képzett, de még nincs a
hatalmának csúcsán. Egyszerű szeme van.
- Mentsd meg, és megkapod az új gyógyító központot Iosban -
mondja Griffin. - A tiéd.
A gyógyító tekintete elhunyt kollégájára terelődik, könnyen
felismerhető Aszklépiosz szimbólumáról, amelyet a szétroncsolt
nyakára tetováltak.  Nem habozik.  Letérdel mellém, és kezét a
sebemre teszi.  - Nagyon sok vért vesztettél.  - Határozottan nyomja,
én pedig élesen beszívom a levegőt.  - Meglep, hogy még mindig
életben vagy.
- Erős a szervezete - mondja Kato.
- Makacs, mint a küklopsz - motyogja vele Griffin egyszerre.
- Boldogulsz vele. - Összeszorítom a fogamat. Ez fájni fog.
A mágia fellángol, és égeti a belsőmet, amikor a bőr, az izom és a
szervek újra összeállnak, sokkal gyorsabban, mint korábban.  A
hátam felível, és hirtelen sikoltozva szidom a gyógyító lányt, amiért
épp annyira összefoltozott, hogy mindennek tudatában legyek.
Griffin örvénylik és a falat veri. A márvány nyeri ezt a harcot, és a
keze vérezni kezd.
- Ne vérezz! - kiáltok rá, majd még tovább sikítok.
Lenyűgöző számú trágárságot hord össze, és véres ökleit egy
kiürült citromhéjba dörgöli.  Amikor ezzel végzett, felvesz egy
hatalmas széket, és addig veri a falhoz, amíg semmi nem marad
belőle.  Undorodva méregeti a kezében maradt összetört fadarabot,
majd ordítozva kidobja az ablakon.
A családja döbbenten mered rá. Csak Anatole néz ki úgy, mint aki
megérti, és ugyanezt tenné.
- Ha nem tetszik - dühöng Griffin -, menjetek ki!
Senki sem mozdul. Jocasta visszatér a hajam simogatásához.
A gyógyító visszaül a sarkára, kezét felemeli rólam, és alkarjával
letörli a verejtéket a homlokáról.
Griffin rápattan. - Mit csinálsz? Még nem végeztél!
 A gyógyító megpróbál nem rettegni Griffin haragjától, és sikerrel
jár - javarészt.  - Pihennem kell, még több varázslatot kell
összegyűjtenem.  Addig lehetetlen tovább folytatni, amíg ez nem
történik meg.  Ennyi gyógyító erő gyors felhasználása szörnyű
következményeket okozhat.
Jól tudjuk, hogy ez igaz. Griffin csalódottan az oldalamhoz esik.
Elkapom a tekintetét. - Tetszett ez a szék.
Ajka meglepetten felível. - Veszek neked egy újat.
- Ez tetszett.
A fény visszatér a szemébe.  Szájához emeli a kezem, tenyeremet
az ajkához szorítja egy perzselő csókhoz.  - Biztosan jobban érzed
magad. Vitatkozol.
Majd meggyullad, ahol a lélegzete súrolja a bőrömet. Még mindig
fázom, és csak egy dologban vagyok biztos az életemben. Csak ő tud
felmelegíteni.
- Cat már nem haldoklik, igaz? - kérdezi Kaia.
Griffin megrázza a fejét, a szeme kizárólag rám fókuszál.  -
Mindenki visszamegy az ágyba.  Catnek csendre van szüksége.  És
pihennie kell.
Griffin családja eléggé vonakodva engedelmeskedik.  Flynn és
Kato az ajtó közelében helyet keresnek magukat, nyilvánvalóan nem
szándékoznak távozni.
A gyógyítóhoz fordulok, és megkérdezem a nevét.
- Eneas - válaszolja.
- Mikor tudod befejezni?
- Hamar. - Arca sápadt, de a hangja erőteljes.
Eneas amint képes, befejezi a munkát.  Nem fáj úgy, mint
korábban, de nem könnyű. Griffin dühösen lépeget, és úgy néz ki,
mintha bármit el tudna pusztítani, ami elérhető.  Állandóan
nyögdécselek, nagyon gyávának hangzik.
Amikor elkészül, Griffin fölém hajol, sötét szemöldökét
összevonja. - Miért van hege? – kérdezi követelőzve.
Eneas a homlokát ráncolja. - Lehet, hogy köze van a citromléhez. -
Lapos pillantással tanulmányoz, amely azt jelzi nekem, hogy tud
valamit a helyi varázslatokról. Nagyon alaposan lemossa a véremet
a kezéről. Okos ember.
 Egeria bedugja a fejét a szobába, a gyógyító gyermeket húzva
magával. - Szükséged van még Callára?
Megrázom a fejem, de Griffin előrelendül a lány felé.  Letérdelve,
hogy nagyjából egyforma magasságúak legyenek, megkérdezi: -
Szeretnél az Iosért felelős gyógyító személyes és legfontosabb
tanítványa lenni? - Bólint Eneas felé.
Calla elpirul és lesüllyed egy tűrhető pukedliba. - Nagyon, felség.
Griffin feláll.  - Most, hogy ez elrendeződött, mindenki
kifelé.  Catnek aludnia kell.  - Mindenkit kilökdös a szobából, és
megkéri Katot és Flynnt, hogy maradjanak a közelben.  Kitakar, és
lemossa a vért, miközben fáradtan és fájdalmasan fekszem.  Miután
megtisztított, az ágyhoz visz, és az egyik tunikájába öltöztet, mielőtt
az állam alá húzná a lepedőt.
A leeresztett szemhéjak alól figyelem, ahogy eltávolítja a vér
minden nyomát a szobából, foltos rongyokat és véres ruhákat
csomagol a szennyezett szőnyegbe.  Griffin, Kato és Flynn mindent
kivisznek a szobából, akkora máglyát ígérnek nekem a kaszárnya
mögött, hogy hamarosan panaszkodni fogok a hőség miatt.
Amikor visszajön, Griffin lerúgja a csizmáját, és mellém fekszik,
szorosan átölel. - Még mindig hideg van? - kérdezi.
Megrázom a fejem, pedig még mindig fázom. Az embriópóz segít.
Nyersen a fülembe súgja: - Halálra rémítettél.
- Magamat is - motyogom álmosan.  Egyre mélyebben merülök a
biztonság és a melegség ködébe, tudván, hogy Griffin távol tartja a
szörnyeimet.
- Aludj - mondja, és szorosan átölel. - Amikor felébredsz, szeretni
foglak és annyi életerőt adok neked, amennyit csak el tudsz viselni.
Belevigyorgok a mellkasába.  Alig várom.  - Mennyire nézel ki
önelégültnek?
- Nagyon - ismeri be.
- Előbb etess meg.
Felkuncog. - Ha az kell. - Kis szünet után hozzáteszi: - És akkor te
és én beszélgetünk. Nincs több titok, Cat.
Abbahagyom a mosolygást. Na most erre várhatok.
***
 Egy suttogó szóváltás ébreszt fel.  - Nyolc évig volt velem és a
mérleg egy törött kar, mert túl ambiciózus volt az
akrobatákkal.  Néhány hónap veled, és majdnem meghal!  Többször
is! Mi az alvilágba rondítottál bele?
Selena.
- Már jól van - morogja Griffin.
- Mert találtál egy gyógyítót, aki nem utál téged!  És még a
kastélynál sem tartottad. Elküldted Ioshoz!
- Találunk egyet a kastélyba is.
Selena felhorkan.  - A legtöbb gyógyító nem adna egy küklopsz
szemet sem a mágianélküliek gyógyulásáért.
Griffin hangja megtévesztően lezserré válik.  – Még mindig
megtarthatlak.
A szemem kinyílik.  Még sosem láttam, ahogy tökéletesen ápolt,
tökéletesen kiegyensúlyozott Selena elveszítené önuralmát, és nem
akarom kihagyni.  Amit látok, az megdöbbent.  Hosszú fonata
kócos.  Kortalan arcát elönti a harag, és kék szeme azzal a túlvilági
fénnyel villog, amelyet soha nem tudok egészen elkapni, vagy
belenézni.  Olyan bosszúállónak tűnik, mint a fúriák, és éppúgy
készen áll arra, hogy lángra gyújtsa Griffin bőrét.
- Nem értem volna ide időben.  Ennek vége!   - Végletesen
hadonászik a kezével a levegőben. - Visszaviszem.
- Csak a holttestemen át. - Griffin elém lép, és átkarol.
Selena rábámul. - Ez megoldható.
A szívem a torkomba ugrik.  Nem blöfföl.  - Senki sem öl meg
senkit - mondom az alvástól rekedtes hangon. - És szomorú az a nap
a birodalmak számára, amikor én vagyok a békefenntartó.  A
világnak hamarosan fel kell robbannia.
Valójában ez nem vicces.
- Cat! -  Selena úgy repül mellém, mintha szárnyai
lennének.  Mellettem landol, kezemet a kezébe veszi.  A szeme
természetellenesen ragyogó.
- Köszönöm, hogy eljöttél - mormolom.
Sötét pillantást vet a válla fölött Griffinre.  - Nem tehettem volna
semmit. Már elkéstem volna.
Megszorítom a kezét. - Találtál volna módot.
 Visszafordul hozzám, arcába belevésődött az aggodalom. - Még én
sem hozhatom vissza a halottakat.
- Akkor jó, hogy nem vagyok halott.  - A viccelődésre tett
kísérletem erőtlen, és senki sem nevet.
- Mondd meg őszintén, Cat.  Boldog vagy itt?  - Ez nem egyszerű
kérdés, de van rá egyszerű válasz.
- Igen. -  A szemem megtalálja Griffinét.  Ellágyul a hangom.  Az
egész testem igent áraszt.
- Látom. -  Selena ajka lekonyul.  - Aetos és Desma csalódni
fog. Vaszili is. Mindenkinek hiányzol, főleg Cerberusnak.
Vigyorgok. Cerberus nem kaphat kevesebb törődést. - Nemsokára
meglátogatom.
- Amikor majd erősebb leszel - mondja Selena élénken,
arckifejezése a szokásos lágy vonalakba simul.
- Hiányzol - mondom neki. - Mindenki hiányzik.
- Nekem is hiányzol. - Közel hajol, és a fülembe súgja a család ősi
szavát.  Az ereje villámcsapásként felvillanyoz, és varázslat süvít az
ereimben.  Selenára támaszkodom, ahogy a testem gyógyul.  Több
erőt rejt, mint azt valaha is elképzeltem.
- Az igazi család mindkét irányban működik - mondja rejtélyes
mosollyal. Aztán szeme összeszűkül pálcika alakomon.  - Mi történt
az idomaiddal? Úgy nézel ki, mint akkor, amikor megtaláltalak.
Vicces. Azt hittem én találtam meg őt. - Visszajön. Hamarosan újra
bizonyos nadrágokkal fogok küzdeni. Néhány ember ilyenre készül,
és a fűszeres pogácsák sem segítenek.
Hátradől, megigazítja gyűrött ruháját. - Akarod, hogy maradjak?
Megvonom a vállam. - Igen. De van egy cirkuszod, amit vezetned
kell, én pedig még napokig alszom.
- Alvás és evés - mondja Selena határozottan, lehajolva
megcsókolja a homlokomat. Bimbózó virágok és levelek illata veszi
körbe, és kíváncsi vagyok, vajon ez-e az az érzés, hogy van egy
anyád, aki szeret.
- Hogy van Hadész? - kérdezem, mielőtt elmegy.
Jelentőségteljes pillantást vet rám. - Férfias. Mint mindig.
Mosolygok. Már értem. – Simogasd meg helyettem Cerberust.
 Felhúzza az egyik szépen ívelt szemöldökét.  Senki sem
simogathatja Cerberust. Selena és én vagyunk az egyetlenek, akik a
közelébe mehetünk. Mindenki retteg tőle.
Megszorítja az ujjaimat, mielőtt felkelne.  - Cerberus csak addig
őrizte a cirkuszt, amíg el nem jöttél. Azóta sincs ott, hogy elmentél.
Pillanatokba telik, amíg szavait értelmezni tudom. Hadész lehet a
szeretője, de Cerberus az én őrkutyám. A szemem elhomályosul, az
orrom viszket, és nem igazán tudom, miért.  Összeszorítom az
ajkaimat, az érzelmek áradását próbálom visszatartani.
Selena távozik Carverrel, miután hátborzongató fenyegetések
sorozatát intézte Griffinhez.  Nem hallok mindent, de elég sokat
ahhoz, hogy tudjam, jobb, ha nem engedi, hogy bármi is történjen
velem.
Lassan levegőt véve a szeretett férfihoz fordulok. Oldalt áll, tétova,
védelmező és rendkívül férfias. - Nem fogja megtenni.
Bizonytalannak tűnik. Selena bizonyára elég meggyőző volt. - Úgy
érted, hogy ő személyesen nem fogja kitépni a dobogó szívemet a
mellkasomból, és nem gurítja a belső szerveimet az Alvilág egyik
végéből a másikba?
Grimaszolok.
- Vagy nem szedi le a fejem, és adja oda Cerberusnak
gumicsontként?
Összeszorítom az ajkaimat, hogy ne mosolyogjak. - Ez egy szép fej
szörnyű elpazarlása lenne.
- Vagy nem veret egy küklopsszal mindaddig, amíg a csontjaim
szilánkok nem lesznek, és a szerveim ki nem folynak?
Fintorogok. - Ahh!
Griffin morgolódik. - Inkább fájdalmas.
Nevetek, szorongatom a fájó hasamat, és abban a pillanatban nem
érdekel, hogy Griffin megfogadta, hogy kiderít mindent, mert nem
tudok megbízni benne, hogy el akarja foglalni a birodalmat, és hogy
Andromeda eljön értem, hogy mennydörgés és villámlás van az
ereimben, vagy az a végzetem, hogy véget vessek a világnak, mint
tudjuk.  De amikor a mosolyom elhal, és a legrövidebb időre
lehunyom a szemem, a háborút, szétmorzsolódó királyságokat és
magamat látom, és nem tehetek róla, hogy arra gondolok, vajon
milyen mulandó lesz boldogságom és hány ember szenved velem
együtt.
Kinyitom a szemem, és találkozik Griffin magabiztos
tekintetével. - Szeretlek, és nagyon örülök, hogy te is szeretsz.
Tágra nyílik a szeme beismerésemtől.  Elakad a lélegzete, egész
teste teljesen ellazul.  - Együtt élve vagy halva? -  - kérdezi mély
reszelő hangon.
Bólintok.  - Mi.  Együtt.  Örökké. -  Ösztönösen, mély bizalommal
beszélek, és a varázslat hullámzik át rajtam, elismerve a
megtörhetetlen ígéretet, még akkor is, amikor a sors a fülembe súgja,
hogy az örökkévalóságom nem tarthat sokáig.
Kinyújtom a kezem. - Szeress.
Szürke szeme megolvad. - Biztos vagy ebben?
- Akarlak. Bennem. Körülöttem. Mindig.
Egy pillanat alatt mellettem terem, fájdalmasan heves,
félelmetesen gyengéd, fél, hogy összetörhetek. Griffin minden egyes
simogatással, halkan kimondott kedveskedésével vagy ajkainak
érzéki simogatásával a bőrömön meggyógyít engem azon a módon,
ahogyan azt soha nem lehetne. És amikor fölém magasodik, teljesen
kitöltve a teret, ő egy szikla, egy fal - a menedékem, az
otthonom.  Szorosan körém fonja a karját, lassan döfködve növeli
gyönyörömet új magasságokba.  Megcsókolja a vállamat, amikor
megborzongok alatta, majd teljes egészében hozzám tapadva
felajánlja az erejét, miközben a fejét a nyakamba ejti, és hatalmas
teste remeg és remeg.  Amikor oldalra mozdul, megböki az
állkapcsomat, és az ajkaival az enyémbe suttog, imádó és dicsérő
szavakat mormolva, amelyek elsöpörik a félelmemet a köztünk lévő
problémáktól, tudom, hogy az még várat magára.
Visszacsókolom és megérintem minden porcikáját, amihez hozzá
tudok férni. És amikor újra szeretkezik velem, szinte sírva fakadok a
legnagyobb gyengédségtől, amit valaha is éreztem, és nem mondom el
neki, hogy ha eltörhetnék, az már régen megtörtént volna.