Gaura Ágnes

ÁTKOZOTT
BALSZERENCSE

BORBÍRÓ BORBÁLA-
SOROZAT
 DELTA VISION EXKLUZÍV

Átkozott balszerencse

Borítóterv: Ádám Krisztina

Korrektúra: Dobos Attila

Copyright © Gaura Ágnes, 2012

© Delta Vision Kft, Budapest,2013
Borítófestmény © Sánta Kira,
2013 Minden jog fenntartva!

ISBN 978 615 5161 92 6

ISSN 2063-3009
 Delta Vision Kft.
1092 Budapest, Ferenc krt. 40.
Telefon: 36 (70) 322-3755
Fax: 36 (I) 216-7054
www.deltavision.hu
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretnék köszönetét mondani barátaimnak és első

olvasóimnak, Katának és Évának, akik szeretetteljes
kritikával és mohó szövegvárással sarkalltak a folytatás
megírására, valamint Györgynek, kinek fantáziáját nem
köti gúzsba a vámpírmitológia, csak a
természettudomány. Köszönöm férjemnek, hogy
szeretettel támogatja munkámat; és gyermekeimnek,
hogy türelemmel viselik, ha anya a számítógépnél ül.
Ismerős és ismeretlen olvasóim lelkes visszajelzéseiből
sokat tanultam, és rengeteg energiát merítettem,
nagyon hálás vagyok értük. A Delta Vision kiadó
elkötelezettségének köszönhetően – minden átkozott
balszerencse ellenére is – végül megjelenhetett Bori
kalandjainak folytatása. Köszönettel tartozom
mindenkinek, aki segített abban, hogy a regény
elnyerhesse végső formáját mind a külcsín, mind pedig
a belbecs tekintetében.
 1.

– Itt írd alá – tolt elém Attila egy papírlapot.

Péntek éjjel tizenegy óra harmincnyolc perc volt, és
Attilával intéztem a papírmunkát, ahelyett, hogy a
„Szelídítsd meg a vámpírodat!” hangzatos címet viselő
kedvenc japán valóság show-mat nézném. – Meg itt, és
itt. És itt. – Felhúztam a szemöldököm, magyarázatra
várva. Attila elgondolkodott, majd hozzátette: – Légy
szíves!
— Ez mégis mi? – kérdeztem, miközben
felemeltem az egyik lapot.
— Beszámoló a tevékenységedről. Mint azt már
elmondtam néhányszor, egy-egy akció lezártával
jelentést kell írni az igazgatóságnak. Ez az előírás –
mondta olyan komolyan, mintha ő lenne a
szabálykövetés élő szobra. Persze azt, hogy ma éjfél a
határidő, valahogy nem sikerült korábban közölnie.
— Négy példányban? – értetlenkedtem.
— És ezt a négyet is! – kapta ki a nyomtatóból az
újabb adagot.
— Most hülyéskedsz velem? Nyolc példányban
írjak alá egy jelentést? Mégis, hány ember foglalkozik
nálatok jelentések olvasásával?
— Egy dolgot csak négy példányban kell iktatni.
Az első négyes kupac a jelentésed, a másik adag csak
egy formanyomtatvány.
— Amikor azt mondod, „jelentésed”, akkor úgy
érted, hogy a beszámoló, amit nekem kellett volna
elkészítenem?
— Igen, és elfogadom a köszönetnyilvánítást – ült
le mellém Attila. Lábát feltette az íróasztalra, és
hátradőlt kényelmes forgószékében, én pedig
döbbenten néztem hol a vékonyka paksamétát, hol
pedig a nyári hőséghez végképp nem illő vastag
bőrcsizmákat. Gyanítottam, hogy a lábbelik egyéb
fajtái hiányoznak Attila egyébként meglehetősen
elegáns ruhatárából, mert még sohasem láttam cipőben
vagy szandálban. Öltönytől eltérő ruházatban is ritkán.
Amikor életemben először találkoztunk, ő álruhát
viselt, vagyis pólót farmerrel, mivel az
Esélyegyenlőségben próbált megkörnyékezni, ahol
enyhén szólva feltűnő jelenség lett volna egy sötét
öltönyös, napszemüveges fazon. És egyszer láttam egy
szál törülközőben is, de ez nem igazán számít
öltözködési módnak. Viszont jó alkalmat kínált
kisportolt felsőtestének tüzetes vizsgálatára. Attila
negyvenhat éves volt, a haja színe hatvanévesnek
mutatta, az izmai pedig jó harmincasnak. Nehezen
tudtam eldönteni, hogy arcvonásai fiatalosak-e, vagy
csak acélkék szeme miatt tűnt hihetetlennek, hogy a
lánya lehetnék – egy tény, amibe sem ő, sem én nem
akartunk belegondolni, így inkább az aláírandó
lapokon állapodott meg a tekintetem. A gondosan
kikészített toll egyelőre érintetlenül maradt az
asztalon. Kíváncsi voltam, milyen jelentést „írtam” –
különösen, mivel ahhoz képest, hogy mi mindenen
mentem keresztül az elmúlt hetekben, elég soványkára
sikeredett a főnökségnek szánt összefoglaló.
— Ennyi az egész? Biztos, hogy nem hagytál ki
belőle pár fontos részt? – érdeklődtem fejcsóválva.
— Ja, bocs. Akartam is szólni – mondta Attila. – A
vámpír- szexes részt kihagytam.
— Nagyon vicces – jegyeztem meg idegesen.
Légkondi ide vagy oda, egy szemvillanásnyi idő alatt
elöntött a víz. Még csak az kéne, hogy idegenek azon
csámcsogjanak, amit én magam igyekeztem minél
alaposabban elfelejteni.
— Óriási volt a kísértés – magyarázkodott Attila,
aki immár nem is próbálta palástolni élvezkedő
vigyorát –, de... – Egy pillanatra elhallgatott, majd
megadta a kegyelemdöfést. – Gondoltam, nem lenne
hiteles, ha a te beszámolódban jönne elő. Szerintem
épp elég, ha a főnöki jelentésben szerepel.
— Most csak húzod az agyamat, ugye? – néztem rá
lángoló képpel. Utáltam, ha arra emlékeztettek, hogy a
vámpírszérum hatása alatt összefeküdtem Koppánnyal.
De az talán még jobban zavart most, hogy én adtam
fel a magas labdát Attilának.
— Igen, persze – tornázta jobbra-balra a
forgószéket Attila. – A jelentésekbe csak a célfeladattal
szorosan összefüggő eseményeket kell leírni. Hülye
lettem volna emiatt túllépni a féloldalas minimum
terjedelmet.
Van, amin egy vámpíros vészhelyzettel kombinált
kormány- válság sem képes változtatni, állapítottam
meg. Attila nulla értékhez közelítő munkamorálja, akár
Kheopsz piramisa: az örökkévalóságot és
maradandóságot célozza, nem is eredménytelenül.
– Tehát nem írtad bele – mondtam
megkönnyebbülten, miközben megpróbáltam Attila
elégedett képéről olvasni.
— Nem, nem írtam bele – nyugtatott meg. – De
emlékezz erre, amikor legközelebb megorrolsz rám!
— Gondolom, az a pillanat nem fog sokat váratni
magára, úgyhogy nyilván emlékezni fogok – feleltem,
és felemeltem a jelentést. Felszisszentem: a papír éle
megvágta az ujjamat. Ha erre is teszek egy sebtapaszt,
gondoltam, helyreáll a szimmetria. Reggel ugyanis
kénytelen voltam feláldozni az utolsó démonmintás
tapaszomat, miután sikerült belevágnom a bal kezem
mutatóujjába. Bosszantottak ezek a balesetek, nem
szoktam meg, hogy ilyen piszlicsáré sérülésekkel
bíbelődjek. Engem vagy vámpírtámadás szokott érni,
vagy semmi.
Ez a gyengeség jele, dühöngtem magamban.
Berozsdásodtak a reflexeim, nyilván ellágyít a
szerelem. Már nem vagyok a régi, mióta Géza éjjel-
nappal kényeztet. Na, jó, leginkább csak nappal, mivel
éjjelente legtöbbször dolgozik. Igyekeztem legalább
most elhessegetni Gézával kapcsolatos gondolataimat,
és a papír fölé hajoltam.
— „A szerződésben foglalt kötelezettségeimnek
maradéktalanul eleget tettem” – olvastam. – Ez, végül
is, stimmel – ismertem el. Attila elégedetten bólogatott.
— „A vámpírtanácsadók közösségében keletkezett
konfliktust alternatív hírforrás segítségével
azonosítottam.” – Attilára néztem. – Alternatív
hírforrás? Egy vesznáj démon, basszus, akit szűz lányok
vérével kellett megvesztegetni!
— Nos, ez az aprócska részlet nem hinném, hogy
különösebben érdekes lenne a vezetőség számára.
— Gondolod, hogy senkit nem izgat egy
Magyarországon tanyázó vesznáj?
— Nem sok vizet zavar – vont vállat Attila.
 — Persze, mert nem sok vizet iszik.
— Nézd, a vesznáj most már a szövetségesünk –
mondta Attila. – Máskor is kapóra jöhet még egy ilyen
könyvtáros együttműködése, nem gondolod? Akkor
meg minek ráuszítani a hatóságot?
— Igaz – sóhajtottam lemondóan. – Hagyjuk
békén! – Tovább olvastam. – „Az IQ-vámpírközösség
tagjait egy rivális vámpírbandával való összetűzés
gátolta az ország kormányával való hatékony
együttműködésben. Mindkét fél képviselőivel
többnapos, intenzív tárgyalást folytattam.” –
Felnéztem. – „Többnapos, intenzív tárgyalás”? Ez az
eufemizmusa annak, hogy beszérumozott állapotban
felvételiztem az IQ-vámpírok közé, kiderítettem, hogy
Ligeiát elrabolták, majd fogtam magam, besétáltam
Rocco vámpírjai közé, ahol majdnem meghaltam egy
kényszerítést feloldó varázslat hatása miatt, és eztán
még dartsversenyben visszanyertem Fehérhollóéknak a
vámpírmúzsájukat?
— Ó! Lehet, hogy mégiscsak veled kellett volna
megíratnom a beszámolót. Így még talán belefért volna
a fél oldalba.
— Egy szót sem írsz a vámpírok múzsájáról –
futottam át a maradék szöveget.
— Ligeia létezése és a hozzá kapcsolódó rituálé a
legtitkosabb záradékok közé tartozik. Rá való utalás
nem kerülhet az írásbeli jelentésekbe.

— Akkor minek a jelentés? Elvégre az egész akció

az ő kiszabadítása körül forgott.
— Ez nézőpont kérdése. A kormányzó erő
szempontjából a lényeg, hogy fennakadás volt az ember
– vámpír együttműködésben, és ezért kellett
alkalmazni jó pénzért egy vámpírspecialistát, aki
megoldotta a problémát.
— Értem – bólintottam. – Azt viszont már
kevésbé, ami itt következik: „Személyi sérülés ember
részéről nem történt, a tárgyalás fennakadások nélkül
zajlott.”
— Melyik szó okoz problémát? – fordult felém
tettetett érdeklődéssel Attila.
— Személyi sérülés nem történt? Az elcseszett
intenzív tárgyalásból majdnem intenzív osztály lett! –
emlékeztettem felháborodottan, ám Attilát ez nem
hatotta meg.
— De csak majdnem. Mivel nem kerültél
kórházba, nincs dokumentálva semmiféle sérülés.
— Azt pedig nyilvánvalóan nem írhatom bele a
jelentésbe, hogy a sír széléről egy vámpírmúzsa csókja
és egy táltos regeneráló kezelése hozott vissza.
 — Vannak tények, melyek jobb, ha rejtve
maradnak a kevésbé értő közönség előtt.
— Csak a félreértések elkerülése végett kérdem:
kevésbé értő közönség alatt ugyebár a kormány tagjait
érted?
— Nos, hihetetlen, de tényleg van közös pont a
gondolkodásunkban – jegyezte meg Attila. – Akkor
aláírod végre?
— Hadd olvassam végig rendesen! – feleltem, és
letöröltem egy izzadságcseppet a homlokomról. Nem
hallottam a légkondicionáló egyhangú zúgását. Csak
nem épp most múlt ki ez a gép is? Úgy tűnt, lassan már
nemcsak a vámpírokat vonzom, hanem minden egyéb
baj is megtalál. Először a számítógépem videokártyája
ment tönkre, tegnap meg a mosógép árasztotta el a
fürdőszobát habos vízzel.

És bár mindkét gép a szolgálati lakás részét képezte,

tehát nekem egy fillérbe sem került a javíttatásuk,
bosszúságot azért bőven okozott e két probléma az
elmúlt napokban. A műszakisok nem nagyon siettek
orvosolni a bejelentett hibákat, márpedig a szolgálati
lakáshoz tartozó műszaki cikkeket csak a Medi-Seal
alkalmazottaival javíttathattam meg.
— Mi az? – kérdezte Attila türelmetlenül.
 — Azt hiszem, lerobbant a légkondi – feleltem.
— Már elég régóta döglődött – mondta Attila, de
nem lazította meg nyakkendőjét. Megsültem, ha csak
rápillantottam. – Majd írok a műszakisoknak.
Szuper, gondoltam. Akkor mire véget ér a kánikula,
talán meg is szerelik. Nem is értem, miért nem csapott
még le a vámpírtársadalom a klímabizniszre: itt
mindenkinek akkor jut eszébe, hogy kéne a légkondi,
amikor már beköszöntött a kánikula, magyar szaki
viszont melegben nem dolgozik, mert az valahogy
nagyon méltóságon alulinak tűnik. Egy vámpír viszont
nem izzad, és éjjel kiváló munkát tud végezni.
— Nyithatok ablakot – mondta Attila —, de nem
hinném, hogy javulna a helyzet. Ma és holnap
másodfokú hőségriadó van érvényben.
— Hagyd csak! – legyintettem. – Ezt még
befejezem, aláírom, aztán megyek is – mondtam. És
remélem, még hazaérek a „Szelídítsd meg a
vámpírodat!” végére, tettem hozzá magamban
morogva.
 2.

Attila a képernyőn megjelenő adatbázist böngészte,

én pedig tovább olvastam.
— „A tárgyalásokkal egy időben, de azoktól
független események következtében a Rocco vámpírúr
közvetlen környezetébe tartozó Bulcsú nevű regisztrált
vámpír elpusztult.” Érdekes. Ha jól emlékszem, Rocco
nagyon is a tárgyalások miatt kapta fel a vizet annyira,
hogy karót dobjon Bulcsú szívébe.
— Lehet – bámulta a monitort kitartóan Attila. –
De megharagudhatott volna rá más miatt is. Ennek
tényleg nincs jelentősége. Viszont hosszú lenne
kifejteni.
— És Ligeia harapása? – szegeztem neki a kérdést.
– Annak sincs jelentősége? – A csukott ablakok
megremegtek a feltámadó légáramlattól, Attila
tekintete pedig elkomorult egy pillanatra. Szemmel
láthatóan nem volt ínyére, hogy felemlegetem Ligeia
támadását. Mindketten meglepődtünk, amikor a
vámpírmúzsa Attila nyakának esett, és mondhatom,
nagy mázli, hogy egy táltosnak azért akad annyi ereje,
hogy lerázzon egy vámpírt magáról, és begyógyítson
egy szemfogak ütötte sebet.
— Ligeia, mint említettem, nem szerepelhet a
jelentésekben – felelte végül Attila. – Az én
regenerálódó képességem szintúgy nem szerepelhet a
jelentésekben. Veszélyes helyzetekről pedig eleve nem
számolok be a Hivatalnak. A szabályzat szerint minden
egyes ilyen alkalommal pszichológushoz kéne
fordulnom.
Elröhögtem magamat. Sajnos vizuális típus vagyok,
így azonnal megjelent előttem Attila képe, amint
meglátja az üzemi pszichológus elmélyedt tekintetét,
majd meghallja a kérdést: „Akar róla beszélni?” Nem
sokat adtam volna a rendelő ablakainak épségéért.
— Baromira nem látom értelmét ezeknek a
hivatalos beszámolóknak – szögeztem le, majd tollat
ragadtam, hogy szignózzam az ordas hazugságokat.
— Azon túl, hogy nyilván az egyik főgóré
tehetségtelen unokahúgának kellett egy állás, és ezért
kreáltak neki egy iktatási adminisztrátori posztot. Ezek
szerint négyig azért tud számolni.
— Ne bántsd Karolát! Nagyon odaadó munkatárs.
— Igen? – tettem le a tollat. – És mégis, mit adott
oda, hogy megkapja ezt az alibi állást?
— Ő a hivataligazgató titkárnőjének a menye –
felelte Attila, és összerendezgette az aláírt jelentéseket.
— Ezt nevezem erények meggyőző halmazának –
sóhajtottam.
 — Ha ismernéd a hivataligazgató titkárnőjét,
megértenéd – mondta, és megeresztett egy fáradt
mosolyt. – De komolyra fordítva a szót: Karola nem
rossz munkaerő. Jó pár alkalmazottam van, akinek
szintén nincs más dolga, csak hogy felvegye a fizetését;
de Karolát a kivételezés kifejezetten zavarja, így
igyekszik hasznos munkát is végezni.
— Kitalálom – világosodtam meg abban a
pillanatban. – Ő írja meg az iktatni való jelentéseket is.
— Okos kislány – bólintott Attila. Én meg
hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy a bók vajon
nekem szól, vagy Karola fogalmazási képességeinek.
Attila azonban nem hagyott időt a töprengésre. Elém
tolta a következő négyes csomagot, majd elterelő
hadműveletbe kezdett.
— Megnézném addig azt a csodaszert a nyakadban,
ha szabad.
— Persze, tessék – mondtam meglepve, és
kikapcsoltam féltve őrzött kincsem láncát.
— Ebben van tehát az újgenerációs vámpírszérum
– emelte a lámpafény felé a medált.
— Igen – bólintottam. – Persze, ez sincs igazán
tesztelve – fűztem hozzá.
Sajnos a vámpírszérumok tesztelhetősége még
gyerekcipőben jár.
 Az a baj, hogy nem tudunk egyelőre állandó
értékekkel bíró szérumot előállítani, mert az átadott
képességek aránya függ a donortól és a befogadótól
egyaránt. Amolyan kire-mi-hat- leginkább alapon.
Bowman csodaszéruma sem volt igazából
főnyeremény, mert a pontos hatását nem lehetett előre
megjósolni, de ennek a szérumnak legalább volt pár
olyan tulajdonsága, ami eltért az általam eddig használt
típustól. Hogy csak a legfontosabbat említsem: a
Bowman-szérum tizennégy-tizenöt órát is kibír hűtő
nélkül, az eredeti kapszulában.
— Nem rossz – bólogatott elismerően Attila. –
Nem kell fölöslegesen belőnöd magad, ha vámpírok
közé mész, elég beadni magadnak a szérumot akkor, ha
úgy érzed, tényleg veszélyben vagy. Bár, meg kell
jegyeznem, saját tapasztalataim alapján, hogy amikor
már úgy érzed, hogy tényleg veszélyben vagy, kizárt,
hogy elő tudj rángatni egy szérumkapszulát, majd szép
kényelmesen beadni magadnak, s megvárni, hogy
hasson is a készítmény. Ha jól sejtem, a vámpírok nem
várnák ki udvariasan, amíg kész lennél velük felvenni a
harcot.
— Ez igaz – ismertem el —, de itt jön a képbe a
szérum másik kedvező újdonsága: ugyanolyan gyorsan
hat, mint a prototípus,viszont nem muszáj vénába adni,
elég a bőr alá juttatni a tested bármely részén.
— Klassz! – mondta Attila, miközben a kapszulát
tartalmazó medálomat nézegette.
— Bowman egy dupla kapszulát adott nekem, így
van két szé- rumos medálom, amelyeket felváltva
hordhatok. Amíg az egyik a nyakamban van, addig a
másik a hűtőben pihen.
— Okos.
— Ha a medált úgy három másodpercig magamhoz
szorítom, kinyílik benne egy kis tű, itt, látod? –
mutattam Attilának. – Ez a szervezetembe juttatja a
szérumot. Hatékony, biztonságos. Bowman egy zseni.
És ez a tétel most végleg bizonyítást nyert.
— Miért, a medált is ő adta hozzá? – érdeklődött
Attila.
— Nem, ezt én készíttettem.
— Hihetetlen! – felelte ámulattal. – Ha egy nő sok
pénzhez jut, tényleg egyből ékszert vesz magának. Ez
most komolyan arany, vagy csak én látom annak?
— Hát, az ezüst, mint tudjuk, nem nyerő
beszérumozott állapotban, így az arany mellett
döntöttem. Egy szárnyas napkorong különben se
legyen bizsu. Az szentségtörés. Mégiscsak az örök
megújulás és feltámadás isteni szimbóluma.
— Volt. Pár ezer évvel ezelőtt – pontosított Attila.
– Most már inkább a keresztet tekintjük annak, ha jól
emlékszem.
— Attól, hogy egy vallás gyakorlói kihaltak, az
általuk használt szimbólum jelentése még él –
jelentettem ki a múlt ködébe veszett minoritások
avatott szószólójaként. Diplomás egyiptológusként
rosszul tűrtem, ha valaki lekicsinyelte az ókori
kultúrák jelentőségét.
— Ja. Egyébként egész szép darab. Ez a kis
kipattanó tűs szerkezet nem kispályás munka.
— No igen, a Nemzetbiztonsági Hivatal
fantasztikus műszaki zsenijei nem is boldogultak vele.
El kellett mennem érte egészen a sarki ékszerészig.
— Valóban? – húzta fel a szemöldökét Attila.
— Valóban. Szóval, ne számíts hatékony fellépésre
a légkondival kapcsolatban. Örülj, ha egyáltalán
válaszolnak majd az e-mailedre – mondtam.
— Itt én vagyok a főnök – nyilatkoztatta ki az
abszolút igazságot Attila. – Az én e-mailjeimre mindig
kapok választ. És hozzám mindig gyorsan kijönnek a
műszakisok – nézett rám széles vigyorral. Egy pillanat
alatt megvilágosodtam. Nem is vagyok annyira peches,
mint gondoltam. A gépek nem véletlenül purcantak ki
gyors egymásutánban. És az sem véletlen, hogy nem
tolongtak a szerelők a megbeszélt időpontokban az
ajtóm előtt.
 — Hogy te mekkora állat vagy! – vágtam Attila
képébe. – Te utasítottad a műszakisokat, hogy ne
javítsák meg gyorsan a hibás gépeimet?
— Hogy gondolhatsz ilyet? – tiltakozott sértetten.
– Nyár van, a szabadságolások ideje. Kevesebben
dolgoznak most a Műszaki Osztályon is. És
természetesen azok a hibabejelentők élveznek előnyt,
akik érvényes szerződésben állnak Nemzet- biztonsági
Hivatallal. Szeretnél egy ilyen szerződést aláírni? –
nyúlt a fiókja felé Attila, de engem nem tudott
megvesztegetni egy lerobbant mosógéppel és
videokártyával. A pasim informatikus volt, a laptop
úgy tartozott az alapfelszereléséhez, mint Attiláéhoz a
bunkóság. Mosás nélkül meg elég sokáig elvan az
ember, ugyebár.
— Először is, még tart a szabadságom – feleltem. –
Másrészt pedig ezt a döntést jól meg kell fontolnom –
hazudtam, hiszen amint megtudtam, hogy állást
kaphatok a Nemzetbiztonságnál, tudtam, hogy el
fogom fogadni. – Tudod, Bowmannek is van egy szuper
ajánlata.
— Ahogy gondolod – vonta meg a vállát.
— Különben is: megbeszéltük, hogy egy hónapra
szabadságolom magamat. Szeretném ezt a maradék egy
hetet még kiélvezni.
 — Kiélvezni? – ismételte Attila perverz lassúsággal
a szót. – Ne részletezd, ha kérhetem. Inkább békén
hagylak még egy hétig. Jövő pénteken várlak a
szerződés aláírására.
— Még nem mondtam, hogy aláírom.
— Én viszont nem látom semmi akadályát. – A
szemébe néztem. Őszintének tűnt. Ezek szerint ő
tényleg nem sejti, mi folyik a háta mögött. Fogalma
sincs Eszter telefonhívásairól. Mély lélegzetet vettem,
aztán mégsem nyitottam ki a számat. Ha Eszter nem
szólt Attilának, akkor erre biztosan jó oka volt. Az én
számon lakat.
— Hívlak, ha döntöttem – mondtam, és az ajtó felé
vettem utamat.
 Elnyomtam egy káromkodást, miután belerúgtam a
küszöbbe, és direkt nem nem néztem vissza, elkerülve
Attila vigyorgó tekintetét. Erről is te tehetsz,
gondoltam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

3.

Beléptem a lakásba, és szinte megcsapott a fájó

üresség. Utáltam hazajönni olyankor, amikor Géza már
elment dolgozni, és utáltam, hogy bár végre van pasim,
sok időt töltök magamban. Persze, a probléma
valószínűleg abban gyökerezett, hogy nem szoktam
meg a vakációval rám szakadó szabadidőt. Géza velem
volt, amikor csak tudott, de ő éjszaka dolgozott,
ahogyan régebben én is, most viszont, hogy a
szabadságomat töltöttem, én visszaálltam nappali
üzemmódra, hogy minél kevesebb vámpírral
találkozhassam. Az IQ-vámpírok könyvtárát nappal
látogattam. A vérmedvék beengedtek és hagytak
dolgozni, míg a vérszívók az igaztalanok álmát aludták.
Bár Fehérholló Filip teljes jogú tagságot adományozott
nekem az általa vezetett vámpírközösségben, ez még
nem adott okot arra, hogy a vámpírjai társaságát
keressem. A júniusi holdünnep óta különösen Ligeiát
igyekeztem messze elkerülni; túlságosan is élénken élt
még bennem a kép, amikor Attilát megharapta a rituálé
után. Mivel épp Attila segítségével kapta meg minden
évben a szertartáshoz szükséges áldozatot, nem voltak
kétségeim afelől, hogy engem sem kímélne, ha épp
megszomjazna, hiába mentettem meg nemrég az életét
egy drámai dartsverseny keretében. Ligeia a különösen
megbízhatatlan vámpírok képzeletbeli listájának élére
került.
Természetesen nemcsak Ligeiát kerültem el nagy
ívben, hanem Koppányt is, akit szintén nem láttam a
holdünnepi szóváltásunk óta. Tőle éppenséggel nem
féltem, attól viszont annál inkább, hogy szérummentes
állapotban is elszédít a vele töltött órák emléke
 – márpedig ez tényleg elég kínos lenne most, hogy
már boldog kapcsolatban élek Gézával. Persze az sem
lenne kevésbé kívánatos, ha Koppány azt hinné,
bármikor elvihet egy körre. Én persze tudtam, hogy
szexorgiánkat a rám tukmált alkoholos vér
elfogyasztásának köszönhettem, de ez nem igazán segít
a kialakult helyzeten. Egyelőre azonban a pikáns
szexuális kalandnak csekély volt a veszélye, mivel
szérumot nem kapok addig a Nemzetbiztonságtól, amíg
alá nem írom a szerződésemet. Mintha ezzel
megzsarolhatna Attila. Hát, nem. Tudok én nappal is
vámpírkönyvtárba járni, igaz, hogy már szinte hiányzik
egy kis terepmunka. Tulajdonképpen szeretek
vámpírokkal beszélgetni, nagyon tanulságos tud lenni.
Csak mostanában a körülmények kissé bonyolulttá
váltak.
Ráadásul, ha időnként sikerült is elfelejtenem a
múltkori vámpírbalhé kínos vagy rémisztő epizódjait,
arra azért megbízhatóan számíthattam, hogy este,
amikor hazatérek cseppet sem otthonos lakásomba, az
üzenetjelző kijelzője villogni fog, és meghallgathatom,
mint mostanság minden áldott este, Eszter legújabb
üzenetét, amiben pontosan az áll, mint az előzőekben,
vagyis, hogy húzzam el a csíkot minél messzebbre, ha
egy mód van rá, mert valami rossz fog velem történni.
És ez csöppet sem megnyugtató info egy médium
szájából, én mondom.
Sajnos most is tisztán láttam az üzenetrögzítő villogó
piros jelzését. Automatikusan lenyomtam az
üzenetlejátszás gombot, bár tudtam, hogy sok
újdonságot nem fogok hallani.
– Szervusz, Bori, megint én vagyok az, Eszter.
Ujfent figyelmeztetni szeretnélek, hogy...
– ... .blablablabla – fejeztem be a mondatot,
miután kikapcsoltam a rögzítőt. Általában itt szoktam
elvágni Eszter üzeneteit. Nem szeretem, ha hülyének
néznek. Elsőre is felfogom egy médium vészjósló
figyelmeztetését, viszont nem utazom el a világ túlsó
felére csak azért, mert neki megfájdul a feje
reggelenként.

Rossz érzésem volt amiatt, hogy ennyire aggódik

értem, de miután nem bírta megfogalmazni, vajon
miféle veszély is leselkedik rám, talán az utazás sem
oldaná meg a problémát.
Az üzenetet töröltem, és gyorsan a tévé
távirányítójáért nyúltam, hogy visszakapcsoljam a
valóságshow-ra. Kedvenc szereplőm, Csiharu szénája
nem állt épp a legjobban, mikor egy órával ezelőtt
Attila telefonhívása elszakított a műsortól. Csiharu
húzta ma ugyanis a szívatós feladatot, így huszonnégy
órája volt arra, hogy egy különleges fényképet
készítsen vámpírjáról a Fudzsi-hegy ormain
megcsillanó nap fényében. Ha szerencsém van, nem
késtem még le Micujuki vámpírszakértő elemzését
Csiharu feladatáról és a várható akciótervek
megvalósításának nehézségi fokáról, reménykedtem.
Hála a japánok bizarr szexuális szokásainak, az
ismétlést gyakran szakították félbe reklámblokkok,
melyek a különféle démonokkal történő szexpartikhoz
ajánlottak segédeszközöket, így a szakmai résszel
aránylag lassan haladtak.
Bekapcsoltam a tévét, de csak egy zizegős képernyő
jött be. Nem hiszem el, hogy a tévém is lerobbant,
gondoltam dühösen. Vadiúj darabnak tűnt. Próbáltam
csatornát váltani, s csodák csodája, visszajött a kép. A
kilencvenötös csatornán a görögök mulattak
néptánccal kombinált, az Eurovíziós Dalfesztiválok
színvonalát idéző popzenével. Vannak országok,
gondoltam megnyugodva, amelyekre nincs hatással a
világ elvámpírosodása sem. Ki tudja, lehet, hogy
néptáncos csávók közt is akad pár vérszívó.
Válságkezelés helyett mulatnak egyet, gondolva, majd
a környékbeli országok megoldják ezt a problémát is.
Nem mintha a japánok jobbak lettek volna: ők egyből
átestek a ló túloldalára, és tobzódtak a házhoz jött
horror élményében. De vajon mi lehet Csiharuval? A
kilencvenhatos csatorna továbbra sem jött be, a
kilencvenhetesen pedig egy hollywoodi
szuperprodukció egyik csúcsjelenetét kaptam el,
melyben a hősnő táncos-zenés műsorban fejtette ki
származása történetét.

Vagy egy rizses curry receptet. A nő kavaró

mozdulatai nem voltak egyértelműek. A
kilencvenhatos csatorna azonban nem jött be;
egyszerűen megszűnt létezni az alatt a félóra alatt,
amíg én oda voltam. És nem volt kétségem afelől, hogy
ki állhat a hirtelen eltűnt csatorna rejtélye mögött.
– Szemétláda! – ordítottam hangosan, remélve,
hogy kiáltásom legalább egy pillanatra felveri nyugodt
álmából nemrég beköltözött ajtószomszédomat.
Vérszegény bosszú volt ez a naphosszat teljes hangerőn
hallgatott brazil tévésorozatokért, de valahogy csak el
kell kezdeni a törlesztést. Majd felrobbantam
dühömben. Attila zsaroló hadművelete minden
képzeletet felülmúlt. Felkaptam asztalon heverő
dartsnyilaimat, és teljes erőből az ajtóra kifüggesztett
táblába dobtam őket, de az eredmény csak még jobban
feltüzelt. Egész közel estek a bikaszemhez, de az „egész
közel” sosem hoz győzelmet, mint tudjuk. Azelőtt
halálpontos voltam, most pedig nem mertem kiállni
egy sima dartspartira sem, mert utoljára épp huszonhat
nappal ezelőtt, a párbaj alkalmával találtam el a tábla
közepét, azóta sem. Géza szerint a szerelem az oka, az
tesz szórakozottá. Én meg egyetértően hümmögök, és
próbálok nem arra gondolni, hogy mindez a
vámpírszérum elvonási tüneteinek egyike.
Kikapcsoltam a tévét, és egy kiadós zuhanyzás
mellett döntöttem. A vizet szinte teljesen hidegre
állítottam – jólesett ebben a hőségben, és sikerült
lecsillapodnom is. Nem török meg, fogadkoztam.
Inkább kiderítem, hogyan lehet rávenni egy műszakist
a gyors munkavégzésre. Persze, a „Szelídítsd meg a
hibaelhárítódat!” itt, Magyarországon lehet, hogy
kenterbe verné ezt a japán realityt, gondoltam egy
óriási sóhajjal.
 4.

Imádtam a reggeleket. Régebben egyszerűen

átaludtam őket egy átmelózott éjszaka után, de most a
reggel ébredést jelentett, az ébredés pedig forró kávét
az ágyamban, az ágyba szervírozott kávé pedig Gézát,
aki ugyan továbbra is végigaludta a délelőttök java
részét az átmelózott éjszaka után, ám a kora reggeli
órákban még nagyon is ébren volt. Én pedig hajlandó
voltam hajnali hétkor kinyitni a szememet csak azért,
hogy láthassam őt, beszélhessek vele, és hagyjam
nyerni dartsban. Már ahogy ezt ő hitte. Ugyanis eleinte
tényleg hagytam őt nyerni párszor, hogy ne veszítse el
a kedvét teljesen, de az utóbbi napokban már gőzerővel
próbáltam megverni, ami viszont sosem jött össze. A
körök elején még egész jól dobálgattam, de a vége felé
mintha már nem bírtam volna koncentrálni, pedig
akkor figyeltem csak igazán.
– Tudod, nem kéne ezt csinálnod – ölelt át Géza
kedvesen. – El tudom viselni a vereséget.
— Tudom, hogy el tudod viselni – feleltem. – Nem
is direkt csináltam.
— Édes vagy, amikor így füllentesz – mondta
felhúzott szemöldökkel. Az a típus volt, aki
kamaszképét valószínűleg örök életére megőrzi. Vagyis
remélhetőleg nem. Az örök élet kifejezést igyekeztem
kiirtani az emberekre vonatkozó
szókincsgyűjteményemből, amióta a szavak a vámpírok
ismeretében egész konkrét értelmet nyertek. De egy
biztos, Géza harmincnégy évesen is kamaszos
somolygásával vett le a lábamról, még a szemüvege sem
kölcsönzött komolyságot az arcának: a vékony
fémkeret úgy ült az orrán, mintha minden pillanatban
le akarna esni onnan. Valószínűleg meg kellett volna
húzni rajta egy csavart, de ő ezzel nem foglalkozott.
Mint mondta, élete legfontosabb pillanataiban úgysincs
rajta a szemüvege, a többi pillanat meg nem igazán éri
meg azt az erőfeszítést, amibe az a csavarmeghúzás
telne.
— Nem is füllentek – tiltakoztam erőtlenül,
miközben belesimultam ölelésébe. Géza magas volt,
nyúlánk, amolyan kosaras alkat, s először ki sem
néztem belőle, milyen erősen tud ölelni. Izmos volt,
bár szemmel láthatóan a konditermeket nagy ívben
elkerülte. Ő esküdött rá, hogy a számítógépes
billentyű- és egérhasználat igencsak erősíti az ember
izomzatát, de szerintem az a heti két óra úszás, amit
lazításként végzett, no meg a rendszeres biciklizés
formálta ilyen szépre a testét, nem pedig a virtuális
vámpírvadászat.
 — Helyes – felelte, és szorosabbra fonta
körülöttem karjait. – Ilyen apróságok miatt ugyanis
nem érdemes letérni az igazság ösvényéről.
— Egyetértek – mondtam, és lefagytam.
Kibontakoztam az ölelésből, és komolyan belenéztem
Géza kávébarna szemébe, aztán megnyugodtam. Nem
úgy tűnt, mintha célozgatna valamire.
— Valami baj van? – kérdezte, látva
komolyságomat.
— Nem, dehogy. Egy pillanatra azt hittem, hogy
most fogsz előrukkolni a padláson rejtegetett
csontvázaiddal, de ez az érzésem már elmúlt –
hazudtam. Azt azért mégsem mondhattam, hogy a
saját, jól elfalazott csontvázaim előhúzásától rettentem
meg az előbb. Azzal még ráérünk. Remélhetőleg.
— Jó – felelte, és ujjaival beletúrt kócos hajamba. –
Ugyanis nincsenek csontvázak a padlásomon. Vagy ha
vannak, azokat nem én tettem oda, és nem is tudok
róluk semmit. Viszont ha továbbra is így nézel rám,
első dolgom lesz otthon lecsekkolni a padlást. Bogarat
ültettél a fülembe.
— Bocs. Ez sem direkt volt.
— Semmi gond – mosolygott. – Én megnézhetem a
te padlásodat?
— Szerinted ennek a szolgálati kérónak van
padlása? – kérdeztem kitárt karokkal. – Én már azon is
meglepődtem, hogy előszobája van.
 — Metaforikusán értettem – súgta a fülembe. Na,
most fagytam csak le igazán. Nem is jutottam szóhoz
pár másodpercig. Éreztem Géza leheletét a fülemen, és
ahelyett, hogy felforrt volna a vérem, úgy álltam ott,
mint akit hideg zuhany ért. Kellett nekem épp egy
olyan kockával kezdenem, aki ismeri az alapvető
irodalmi fogalmakat. – Van rejtegetnivalód? – kérdezte
vészjóslóan. Vagyis kérdezte olyan kedvesen, amitől
felállt a hátamon is a szőr. Mert azt, akinek vaj van a
füle mögött, a legártatlanabb kérdéstől is kirázza a
hideg.
— Miért lenne? – kérdeztem vissza óvatosan.
— Nem tudom – vont vállat. – Talán mert a
foglalkozásod is olyan titokzatos. Bár arról, úgy tűnik,
még többet is tudok, mint amennyit szeretnék.
— Beavathatlak még további mocskos részletekbe,
de nem hinném, hogy élveznéd – feleltem egy sóhajjal.
Ezúttal igazat mondtam, de az igazságnak is annyi
rétege van, hogy be kellett látnom, még most is
hazudok. Géza nyilván azt hiszi, arra célozgatok, hogy
hány véres kaland áll a hátam mögött, s mennyire
megrázó történetek lennének ezek egy terephez nem
szokott informatikus számára. Én pedig tudtam, hogy
bár aláírattak vele egy titoktartási egyezményt, a titkok
jó részéről egy árva szót sem szólhatok. Noha
hivatalosan a vámpírszex nem szerepelt a titkolt tények
listáján, saját jól felfogott érdekemben erről végképp
hallgatni kívántam addig, míg a tökéletes alkalom fel
nem kínálkozik előttem. A kérdés már csak az volt,
létezik-e egyáltalán olyan pillanat, ami alkalmasnak
mutatkozhat egy ilyen volumenű vallomás
megtételére. És ha létezik, fel fogom-e ismerni.
Mindkét kérdéssel kapcsolatban voltak fenntartásaim.
– Nem biztos, hogy ezzel szeretnéd tölteni kevéske
szabad idődet – próbáltam a megfelelő irányba
terelgetni kedvesem.
— Igen, én is ettől tartok. – Megigazította
szemüvegét, és hátrasimította rakoncátlan tincseit.
Rövid, hullámos haja volt, amit hiába fésülgetett az
ember, mindig kócosán állt.
– Néha szeretném elfogadni Attila ajánlatát, csak
hogy jobban megértsem a munkádat, és több időt
tölthessünk együtt, de valami azt súgja, jobb, ha távol
tartom magamat a vámpírbiznisztől. Azt hiszem, végleg
nemet mondok.
— Nem baj – mondtam tulajdonképpen
megkönnyebbülve.
— Biztos? – kérdezett vissza komolyan.
— Egészen biztos. Nem árt, ha legalább az
egyikünk mentes a démoni élettől, nem igaz? –
poénkodtam, bár valójában az igazság bukott ki a
belőlem. Géza nagy erényei közé tartozott, hogy
lehetett vele vámpírokról beszélgetni, ugyanakkor
teljesen normális élete volt, nem úgy, mint nekünk,
akik üzletszerűen űztük a vámpírprobléma-megoldást.
Ez az erény azonban magában hordozta óriási
hátrányát is: mivel nem avathattam be mindenbe, ami
a munkámmal kapcsolatos, bizony őrizgettem jó pár
csontvázat.
— Ahogy mondod – felelte, és megcsókolt. – Mi
lesz a mai programod?
— A szokásos. Leginkább egy kis könyvtározás.
— Vámpíréknál? – kérdezte könnyedén, bár
tudtam, nem szívesen enged a vérszívók közé.
Dicséretére legyen mondva, akadályozni azért sohasem
próbált.
— Tudod, ott csend van és nyugalom – feleltem. –
Senki nem keres telefonon és hagy nyugtalanító
üzeneteket nekem a portán.
— Jaj, ne! – nyögött fel fájdalmasan. – Tegnap is
hagyott üzenetet?
— Persze. Már hiányozna, ha nem tenné. –
Belegondoltam a szavaimba, aztán gyorsan
helyesbítettem: – Ez persze nem igaz.
— E mellett a tyúk mellett a vámpírok egész
normálisnak tűnnek – jegyezte meg Géza, miközben
töltött magának egy pohár narancslevet. Leültem mellé
a másik konyha székre, és csatlakoztam.

Géza mellett – vagy talán szimplán amiatt, hogy épp

szabadságomat töltöttem és meglepően stresszmentes
életet éltem – látványosan visszaesett a
pálinkafogyasztásom, viszont néhány olyan
élelmiszercikk is megjelent a háztartásomban, amilyet
korábban még soha nem látott a hűtőm. Ide tartoztak
az egészséges életmód szimbolikus termékei, a
mindenféle adalékanyagot nélkülöző, százszázalékos
gyümölcslevek – természetesen csakis
ökocsomagolásban. Géza száműzte a fölösleges
műanyagokat az életünkből, és próbál rászoktatni a
vászontáskákkal való bevásárlásra. Lehet, hogy idővel
sikerrel jár majd.
—Attila felesége egy igazi hárpia lehet –
gondolkodott hangosan Géza.
— No, igen – bólogattam, és nagyot hörpintettem a
savanykás üdítőből. Szégyelltem magamat, és
igyekeztem elbújni a pohár mögé, de két deci
gyümölcslevet nem lehet az örökkévalóságig
kortyolgatni. Egyszer minden elfogy. Talán még a
hazugságok is, gondoltam az üres üvegpoharat
szorongatva.

5.

Az igazság az volt, hogy Eszter képességeit

igyekeztem lekicsinyelni Géza előtt, nehogy
megijedjen az üzeneteitől. Én tisztában voltam vele,
hogy Eszter nem akármilyen médium, Géza viszont
úgy tudta, hogy egy labilis idegrendszerű nő, aki vad
féltékenységből el akar üldözni a férje mellől, ezért
mindenféle légből kapott megérzésekre hivatkozik, és
tulajdonképpen szanatóriumban lenne a helye. Ez a
verzió egyébként is sokkal hihetőbbnek tűnt, mint az,
hogy Eszter egy szupererős médiumképességekkel bíró
táltosfeleség, aki nem kattant be.
 Csak épp úgy gondolja, hogy az ő kötelessége addig
bizonygatni az igazát, amíg el nem vonszolom a
seggemet egy biztonságosabb vidékre anélkül, hogy
tudnám, mi elől kell elfutnom.
Magamon is csodálkoztam, amiért csont nélkül
ferdítettem el az igazságot úgy, hogy az még a
valóságnál is hihetőbb legyen.
Más kérdés, hogy az a valóság, amit én ismertem,
rendszerint sokkal hihetetlenebb volt, mint az, amit
mások valóságnak képzeltek, így nem volt kunszt
hazugságokkal lepleznem a számomra kellemetlen
tényeket. Hozzászoktam az elhallgatásokhoz, a
csúsztatásokhoz és a durvább hazugságokhoz, ami
ijesztő volt. Lehet, hogy eztán így fogom leélni az
életemet? Lehet, hogy „igazi” titkosügynökké váltam?
És vajon nem mentem-e máris túl messzire ahhoz,
hogy visszatáncoljak az igazsághoz? Korábban sem
voltam rest időnként elferdíteni az igazságot, de nem
kényszerültem titkolózásra legközelebbi szeretteim
előtt. Daninak régebben nem kellett hazudnom a
munkámról, de már neki sem mondhattam el sok
mindent. Most pedig ott tartok, hogy Géza elől is
elhallgatom az igazság fontos részleteit. Éreztem, ez
előbb-utóbb balul fog elsülni. Aztán az jutott eszembe,
hogy Attila is mennyire mestere az elhallgatásoknak és
a pofátlan hazugságoknak. Nyilván megszokta már,
hogy úgy használja a tényeket, ahogy az neki a
legcélravezetőbb. Ő viszont nem kényszerült
titkolózásra Eszter előtt. Ez az előnye annak, ha az
ember egy médiummal él – eleve reménytelen a
titoktartás, ezért a kapcsolat alapja szükségszerűen az
őszinteség lesz. Ez hiányzott az életemből, de nagyon.
Ugyanakkor Eszter telefonhívásai
elgondolkodtattak. Egy médium elől elég nehéz bármit
is elhallgatni, de vajon fordítva mi lehet a helyzet? Úgy
tűnt, Attila nem tudott Eszter telefonhívásairól, hiszen
ő mindenképpen itt akart tartani, és ezt nyilván a
felesége is jól tudta. Minek zördült volna össze
Attilával, ha nem muszáj? Egyszerűbb volt engem
zargatnia titokban, ha féltette az életemet.
 Ha jó emberismerő volt – és talán nem túlzás
feltételezni, hogy a médiumok azok —, akkor minden
bizonnyal tudta azt is, hogy Attila nem helyeselné az
én távozásomat holmi médiumi megérzések miatt. A
főnököm nem szokott megijedni a veszélyes
helyzetektől, inkább eléjük megy, tehát úgyis itt
tartana, és kiderítené, mi az éppen aktuális veszedelem,
és tenne arról, hogy az elháruljon. Attila világképe
sokkal egyszerűbb volt, mint médium feleségéé. Vagy
bárki másé, akit ismertem.
Én nem kérdeztem ez ügyben Attilát, örültem, hogy
van egy kis szusszanásom tőle, és még csak véletlenül
sem akartam azt a benyomást kelteni, hogy nem tudok
meglenni nélküle pár hétig. Igazság szerint
fantasztikusan éreztem magam, amióta nem kellett vele
hadakoznom, nem kellett mindenféle életveszélyes
kalandokba bocsátkoznom, élet-halál közt lebegnem,
vagy akár csak készülnöm a következő hajmeresztő
bevetésre. Eszter üzenetei persze rendre rám hozták a
frászt, hiszen egyszer már beigazolódott számomra,
hogy nem légből kapottak a megérzései.
— Csoda, hogy Attila kibírja mellette. Biztos egy
bombázó – jegyezte meg Géza elmélázva.
— Igen, elég jól néz ki – helyeseltem. – És vagy
huszonöt évvel fiatalabb, mint Attila – mondtam kicsit
rosszmájúan.
— Akkor ez mindent megmagyaráz. Ha te is
fiatalabb lennél nálam huszonöt évvel...
— Akkor már régen börtönben csücsülnél
pedofíliáért.
— De húsz év múlva akkor is imádnálak, ha
megzakkannál.
— Ez kedves tőled – grimaszoltam, s magamban
bocsánatot kértem Esztertől, amiért egy eszelős,
féltékeny feleséget kreáltam belőle saját lelki békém
érdekében. Bár meg kell hagyni, voltak pillanatok,
amikor úgy gondoltam, ez a minimum azért, amiért
naponta meg kell hallgatnom az üzeneteit. – Este
mikor látlak? – kérdeztem, hogy kellemes téma felé
evezzek. Naná, hogy nem sikerült.
— Sajnos ma is be kell mennem – sóhajtott Géza. –
Baráti szívesség. A kollégám lelépne a hosszú
hétvégére, és túl későn kapott észbe, hogy elcserélje a
műszakját.
— Akkor este hattól reggel hatig odavagy?
— Pontosan. Az esti közös program ugrott, most
viszont – mondta halkabban – nem rohanok, ráérek.
— Ezt értsem, úgy, hogy...?
— Pontosan. Értsd úgy! – felelte, és szerencsére
nem hagyott gondolkodni a be nem fejezett mondaton,
hanem az asztalra tette a szemüvegét, hogy egész biztos
lehessek abban, mire is gondolt az előbb. Az ölébe
húzott, szembe magával, majd elrúgta mellőlünk a
székemet, nehogy vissza akarjak ülni rá. Nem mintha
terveztem volna. Ujjai a pólóm alá nyúlva
mindentudóan simogatták végig hátamat a gerincem
mellett, felfelé, egészen a nyakamig, ahol már a nyelve
kényeztetett. – A fene essen Martinba! – nyögte
váratlanul a fülembe.
— Martin? -- kérdeztem vissza elhaló hangon. –
Lemaradtam valamiről?
— Csak egy asszociációról – lihegte két csók között
a fülembe. – Martin. A béna kollégám, akit
helyettesítenem kéne este. De ha arra gondolok, miről
kell lemondanom azért, hogy neki legyen egy jó
hétvégéje, felrobbanok.
— Akkor egyelőre ne gondolj rá – mondtam,
miközben megszabadítottam a pólójától. – A
felrobbanás még várhat. Semmi értelme Martinra
pazarolni ezt a rengeteg szexuális energiát.
— A felrobbanást nem egészen így értettem –
mondta mentegetőzve. – És Martinra még véletlenül
sem szoktam szexuális energiát pazarolni. Az elég
durva lenne. Főleg ha figyelembe veszem az
alternatívát. Egy vörös, bombázó vámpírkutató csaj, aki
rám gerjed – mondta, és az állam vonalát követve apró
csókokkal hintette az arcomat fültől fülig. – Ezt semmi
pénzért nem cserélném le Martin kövér, izzadós
férfitestére.
— Megnyugodtam – mondtam, és kioldottam az
övét, miközben ő már egy bravúros mozdulattal
elhajította a bugyimat, amely a két nap alatt
felhalmozódott mosatlan edények tetején landolt. –
Szép dobás! – nevettem. Reggel csak egy lenge
szoknyát húztam a pólómhoz, és ez remek döntésnek
bizonyult. Szerettem, ahogy a bőrünk egymáshoz ér,
ahogy egymáshoz tapad a combunk, ahogy egymáshoz
vonzódik a szánk, hogy magunkba fogadjuk mindazt,
amit a másik nyújtani tud. Szerettem óvatos
mozdulatait, amikben gyengédség és erő egyaránt
lakozott.
— Ricardo, ezt nem teheted velem! – hallottam a
vékony falon keresztül. Nagyot sóhajtottam. Úgy
látszik, elkezdődött az éppen aktuális szappanopera. A
lakás minden pontjában, így itt a konyhában is
remekül lehetett fogni a szomszédban lévő tévé adását,
de a legdurvább a hálóban volt: épp az ágy mögötti fal
túlsó oldalára helyezték el a készüléket.
— Komolyan mondom, ilyenkor sajnálom, hogy
nem vagyok vámpír – sóhajtotta Géza. – Akkor most
simán átmehetnék kinyírni az öreglányt, és még
lelkiismeret-furdalásom sem lenne.
— Fura – feleltem, és hátradobtam a hajamat —,
de ez nekem is megfordul a fejemben időnként.
— Te arról fantáziálsz, hogy én valójában egy
vámpír vagyok? – kérdezte meghökkent képpel.
— Dehogyis! – háborodtam fel a feltételezésen. –
Csak arról, hogy kinyírom az öreglányt.
— Oké – mondta incselkedve —, de ha igényled,
csak szólj, én bármikor szívesen megharapdállak. Ahol
csak akarod – mondta, és olyan erősen csókolta meg a
nyakamat, hogy éreztem, ahogy a foga hegye
belenyomódik a bőrömbe. Felszisszentem, és teljes
erőmmel megragadtam a karját. Átforrósodott a testem,
amint az apró harapások felidézték bennem Koppány
elsöprő szenvedélyét, amellyel a padlóra döntött, és
amely olyan vad iramot követelt, hogy még órákkal
utána is bele-beleremegett a lábam. Soha nem felejtem
ezt a pillanatot, amikor majdnem átlépte a határt, és
belém mélyesztette volna a szemfogát, de az utolsó
pillanatban visszafogta magát, és épp csak megkarcolta
a bőrt a nyakamon, miközben épp a csúcsra juttatott –
ki tudja, hányadjára. – Nahát – súgta Géza a fülembe –,
úgy látszik, mégiscsak rátapintottam valamire. – Nem
feleltem, csak elszántabban mozogtam rajta, hogy
érezzem az erőt, ami összetartott bennünket. – Imádlak
– nyögte –, de át nem viszlek a hálóba. A kényelem
nem éri meg Ricardo szívszorító kalandjának
megismerését.
— Úgysem... – kapkodtam levegő után – akartam.
Mármint – tettem hozzá nehezen – innen elmenni.
— Hát, én ezt nem így látom – felelte szinte
nyakamba préselve szavait. Éreztem, ahogy egy apró
vércsepp lefelé gördül a nyakamon, s végigfut egészen
a mellemig. És éreztem, hogy igaza van.

6.

Jó kedvem volt, és közben szorongtam. Jobban

mondva felváltva hol jó kedvem volt, hol pedig
szorongtam. Ami sosem jelent jót.
A szex csodás volt, a legcsodásabb, amit valaha
átéltem Gézával, és közben rettenetesen gyötört a
bűntudat, amiért ezt úgy sikerült abszolválnom, hogy
közben Koppányra gondoltam. Nem direkt, de
mégiscsak így történt. A bűntudatomat pedig tovább
mélyítette az a tény, hogy nem elég, hogy nem
vallottam be eddig Gézának, milyen mélyre ástam
magam a vámpírok tanulmányozásának területén, ezt
most már még nehezebb lesz tálalnom, tekintve a
történteket. Rettenetesen éreztem magam. Hogy
levezessem a felgyülemlett feszültséget, dobáltam egy
párat a dartstáblára, de miután félóra alatt egyszer sem
sikerült középre találnom, csak még feszültebb lettem.
 – Átkozott nyílvessző! – kiáltottam mérgemben,
és egy pillanatra fontolóra vettem annak a lehetőségét,
hogy esetleg tényleg megátkozták a nyilacskáimat,
hogy ne tudjak pontosan dobni, de ez azért nem tűnt
túl valószínűnek. A szérum utóhatásairól viszont
szívesen bővítettem volna ismereteimet, mert az
mégsem lehetett csupán a véletlen műve, hogy ennyire
pontatlanná váltak a mozdulataim, vagy ennyire
csökkent a koncentrálóképességem. A tegnapi macskás
balesetem is arról tanúskodott, hogy nincsenek
rendben a reflexeim. Mindent átgondolva végül úgy
döntöttem, ismét meglátogatom Attilát – ezúttal saját
jószántamból – , és mégsem várom meg a határidő
utolsó percét a szerződés aláírásával.
Lezuhanyoztam, de nem tartott sokáig a frissesség,
hiába tűztem kontyba boglyas hajamat, hogy ne kapjak
agylágyulást a kánikulában. Kint júliusi verőfény volt,
bent pedig legalább akkora hőség, mint kint: a Medi-
Seal névleges alkalmazottait nem kényeztették el
légkondicionálókkal felszerelt lakásokkal. Mivel
bikiniben nem mehettem, egy lenge nyári ruhát
húztam magamra, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy
eltakarja felhorzsolt térdeimet. Párnákat kell
szereznem a konyhaszékekre, gondoltam, vagy még
jobb, ha elköltözöm innen, mielőtt végképp
megőrülnék a szappanoperáktól. Csak tudnám, ki ez a
Nemzetbiztonság alkalmazásában álló, nagyothalló
sorozatrajongó, dohogtam magamban. Ha ő nem
bőgetné a tévét állandóan, nyugodtan alhatnék nappal
és dolgozhatnék éjszaka, ahogy azt egy rendes,
becsületes vámpírológustól várná az ember. Gézához
persze odaköltözhettem volna, csakhogy szuper
agglegény albérlete Budakeszin közel volt ugyan a
munkahelyéhez, de távol az én vámpírjaimtól. Az tűnt
logikus lépésnek, ha Géza megtartja az albérletét addig,
amíg nem veszek egy házat, és nem tud odacuccolni –
mert bár a szolgálati lakásban mindig szívesen látott
vendég volt, egy plusz szekrénysort nehezen tudtam
volna elraktározni ezen a pár négyzetméteren.

A néhány héttel ezelőtt megoldott – és nem

utolsósorban, túlélt – küldetésemnek köszönhetően
annyi pénz landolt a számlámon, amennyiről korábban
még csak nem is álmodhattam, így a felén gyorsan túl
is adtam: Daninak, a bátyámnak ajándékoztam annyit,
hogy végre megvalósíthassa álmát, és a borászatnak
élhessen. A maradékból bőven futotta még egy kisebb,
jó környéken épült házikóra, de eddig nem szántam rá
magamat a háznézésre, nem akartam semmit
elkapkodni. Titkon talán arra vártam, hogy elém
pottyanjon álmaim háza, mint valami meglepetés, s ne
kelljen időt pazarolnom olyan ingatlanok
megtekintésére, amiket aztán nem veszek meg. Viszont
tudtam, hogy ez a csoda nem fog megtörténni, így nagy
elánnal nyúltam a tegnapi Expresszhez, hogy
átböngésszem az eladó házak kínálatát.
Nagyon úgy tűnt, nem pörög az ingatlanpiac. A
legnagyobb hirdetési felület a még be sem fejezett
likantróp lakóparknak jutott („a luxuslakosztályok
alapfelszereléséhez tartozó, fémrácsokkal védett 6 m x
8 m-es cellák a legmagasabb biztonságot nyújtják
telihold idején is”), no meg a vámpírok számára
tervezett zöldövezeti negyednek („a János-hegy
oldalába vájt, mesterségesen kialakított szurdokban
épült házak északi fekvésű ablakai az árnyékos
sziklafalra néznek, a keleti oldalon festői tűzfal
blokkolja a felkelő nap sugarait. Garantáltan
léckerítésmentes környezet.”). Hát, ma sem fogok
házat venni, tettem le az újságot, miközben Rosita és
Rodrigo, vagy valamelyik másik pár szenvedélyes
párbeszédét hallgattam a kávém mellé. Legjobb lesz
tényleg aláírnom ezt a szerződést, vontam le a
következtetést. Akkor legalább jogom lesz reklamálni
és egy csendesebb lakást igényelni, állapítottam meg, és
felhörpintettem a maradék kihűlt kávét, hogy újult
erővel kocoghassak át Attila irodájába.
 7.

A gyomrom összerándult, amikor Attila irodája elé

értem. Reméltem, nem bánom majd meg, ha aláírom a
szerződést. Kényelmesebb lett volna Bowman ajánlatát
elfogadnom, de Géza miatt maradni akartam. Ha ő
valóban az igazi, mint azt reméltem, lesz még
alkalmam Bowmannel együtt dolgozni anélkül, hogy le
kéne róla mondanom – most azonban egy távkapcsolat
megölhette volna azt, ami még épp csak elkezdődött. S
épp azért, mert még csak kóstolgattuk egymást, és a
kapcsolatunk kezdeti fázisában lebegtünk, egyelőre
nem volt reális egy olyan döntés sem, hogy együttesen
vonuljunk el a tengeren túlra. A szerződés aláírása
tehát életem egyik legracionálisabb döntése volt.
Viszont jól tudtam, hogy kevés racionalitás van abban,
hogy valaki önként és dalolva aláír egy olyan
dokumentumot, amiben garantálják neki, hogy ha
bárminemű probléma adódna az országban a
vámpírokkal, akkor elsődlegesen ő fog odamenni
rendet tenni. Ezt a részét nem is részleteztem Gézának,
aki úgy tudta, kutatómunkára szerződök a
Nemzetbiztonsági Hivatallal. Ami egy bizonyos
szempontból igaz is volt. Elvégre a rendszeres
terepgyakorlat és könyvtári kutatómunka
elengedhetetlen feltételei annak, hogy jó munkát
végezhessek, ha tényleges bevetésre kerülne a sor. De
ezt vajon felfoghatja-e bárki, aki nem ugyanazon az
ügyön dolgozik? Akadtak kétségeim, de bíztam
Gézában. Így nagy levegőt vettem, és bekopogtam
Attila irodájába.
— Szabad – felelte a kopogásra, mire benyitottam.
Alig találkozott tekintetünk, az ajtó irdatlan erővel
csapódott be mögöttem. Összerezzentem, és kivert a
víz.
— Úgy látom, zavarok – léptem hátra azonnal.
Attila táltostulajdonságai közé tartozott, hogy vihart
tudott kavarni, ennek bosszantó mellékterméke
azonban az volt, hogy ha épp nem bírt uralkodni
indulatain, olyan széllökéseket idézett elő akaratán
kívül is, hogy repültek és törtek körülötte a tárgyak.
És mivel lobbanékony természetű ember volt, ez
elég gyakran előfordult vele.
— Nyilván épp most bosszantott fel valami új
vámpírügy. Vagy egy tapasztalatlan ügynök. Vagy
bármi más.
— Vagy egyszerűen huzat van – nézett rám Attila.
– És kérdezhetném, hogy mi szél hozott erre, de elég
olcsó poén lenne.
Az íróasztala mögött ült, egyszerre két vámpíraktát
bújva. A hőségnek köszönhetően rövid ujjú, világos
inget viselt, szokásos sötét öltönyének zakóját pedig az
egyik vendégszék háttámlájára terítette. Nyilvánvalóan
nem várt látogatót, különben belebújt volna, negyven
fok ide vagy oda.
— Szeretném átnézni a szérumos kísérletek
követési eredményeit – tértem egyből a tárgyra. Száját
összeszorította, szemöldöke pedig olyan magasra
kúszott, hogy egyből visszavettem a kezdeti
lendületemből. – Szia! – mondtam, gyorsan pótolva a
kötelező udvariassági kört, nem mintha erre Attila
valaha is adott volna.
— Már réges-régen odaadtam őket – felelte
meghökkenve. Lehet, hogy in medias res vágtam bele a
témába, de nem tehettem róla, ideges voltam, mint az
egyszeri paraszt Vlad Tepes birtokán. – Szia! – köszönt
aztán ő is, majd becsukta az aktákat. Sejtette volna,
hogy ez nem egy rövid csevej lesz?
— Tudom, hogy nem adtál ide mindent –
blöfföltem. A szavaim igazságtartalmáról meg voltam
győződve, még ha nem is tudtam bizonyítani.
— Mi a baj? – kérdezte, és komótosan odébb tolta
asztalán a dossziékat, mintha akadályozták volna a
kilátásban vagy a beszélgetésben. Vizslató tekintete a
vesémig hatolt, éreztem, ahogy szemének acélos hidege
belülről hűsít.
— Te mondd meg! – vontam vállat. – Valami csak
van azokban a jelentésekben, amiért én nem
olvashattam el őket.

— Gyere, ülj le! – mondta. Kilépett az asztala

mögül, és átült az egyik fotelbe, szembe velem. Keze
automatikusan a székre terített zakó felé nyúlt, de
szerencsére nem kapta magára, különben már a
látványtól hőgutát kaptam volna. – Őszintén szólva –
mondta komolyan –, nem hiszem, hogy lenne azokban
a papírokban bármi érdemleges, amiről tudnod kéne. –
A nyitott ablak megnyikordult, ő pedig levette rólam a
tekintetét.
— Akkor miért vagy olyan ideges? – kérdeztem.
Mertem remélni, hogy nem egy újabb
megoldhatatlannak tűnő ügyön dolgozik, mert akkor,
amint aláírom a szerződést, újra a sűrűjébe csöppenek a
vámpírafféroknak. A becsukott aktákra viszont hiába
vetettem a távolból pillantásokat, azokból ugyan ki
nem deríthettem, hogy akad-e valami vámpíros
probléma vagy sem.
— Van valami konkrét panaszod? – kérdezett
vissza, hogy elkerülje a válaszadást.
— Azon felül, hogy eltitkolsz előlem valamit, amit
jogom van tudni, ha már vásárra vittem a bőrömet a ti
balfaszságotok miatt? – kérdeztem támadóan, mert bár
Attila nem hozta szokásos tapló formáját, sejtettem,
hogy nem nagyon várhatok világos, lényegre törő
válaszokat, hacsak ki nem préselem belőle azokat
valami módon. Márpedig Attilánál nem használt a
kedves szó, a mosoly vagy a „kérem szépen”. – Ha jól
meggondolom, lenne pár dolog. – Attila hátradőlt a
fotelben, és beharapta a szája szélét. Láttam rajta, hogy
felment benne a pumpa, de dicséretére legyen mondva,
az ablak a helyén maradt. Annyira nem is izgatja a
dolog, gondoltam, elvégre csak az én életemről van szó.
— Mik a konkrét panaszok? – tért vissza a lényegre
Attila. Kékesszürke szeme komolyan tapadt rám, de
tekintetéből nem sokat tudtam kiolvasni. A főnököm
nem éppen gazdag érzelemvilágot tükröző mimikájáról
híresült el, bár én valószínűleg a kiváltságosok közé
tartoztam, mivel láttam már mosolyogni.

— Hát, semmi sem sikerül úgy, ahogy eltervezem.

Na, jó, ez így túlzás, de tényleg elég balszerencsés
vagyok. Hetek óta nem találtam el a dartstábla közepét,
pedig rendszeresen gyakorolok. Ez nagyon fura.
— Ez tényleg nagyon fura – dőlt hátra a fotelben
Attila egy megkönnyebbült sóhajjal. – És egyben
gratulálok – tette hozzá.
— Mi van? – kérdeztem vissza értetlenül.
— Mondom, gratulálok. Mások a
Nemzetbiztonságnál hosszú évek alatt fejlesztik ki azt a
paranoiát, amit neked pár hét leforgása alatt sikerült.
Nem találod el a dartstábla közepét. Hát igen, ez
valóban a szérumkísérletek követéses vizsgálatainak
feltárása után kiált.
— Te most gúnyolódsz velem? – csattantam fel.
— Finom szarkazmust használok, hogy
ráébresszelek, menynyire nevetséges az általad kreált
probléma.
— Én nem kreálok semmiféle problémát –
vitatkoztam. – Ez a valóság. Nem dobok biztosan,
megcsúszom a lépcsőn, nem tudok rendesen feltörni
egy tojást, és amihez nyúlok, az ripityára megy –
mutattam kezemen a tegnap szerzett sérülésemet. –
Úgyhogy igenis, azt gondolom, hogy ha a
szérumhasználat egyik utóhatása lehet ez a
dekoncentráltság, vagy rosszabb esetben a finom
motoros képességeim totális elveszítése, akkor azt
szeretném tudni. És főleg azt, hogy mennyi ideig
tarthat még.
— Én olvastam a követéses vizsgálatok
eredményeit. Nincs bennük semmiféle utalás ilyen
tünetekre, Bori. Hidd el!
— Én szívesen hinnék neked, csak nem tudok –
mondtam ki egyszerűen az igazat. – Túl sokszor vágtál
már át ahhoz, hogy ezt csont nélkül elhiggyem neked.
Inkább add ide a jelentéseket!
— Nem adhatom ki olyasvalakinek, aki nem áll a
Nemzetbiztonság alkalmazásában.
— Ugyan már! Te mint rigorózus szabálykövető
ember? Kacagnom kell – mondtam majdnem sírva.
— Vannak szabályok, amelyeket még én is
komolyan veszek.
— De nem ezt.
— Lehet – vonta meg a vállát. – De nem adnám a
kezedbe a jelentéseket akkor sem, ha lenne rá
felhatalmazásom. Szemmel láthatóan nem vagy olyan
állapotban, hogy elolvasd őket.
— Tehát mégis eltitkolsz előlem valamit.
— Nézd, ha ez megnyugtat: azért nem adtam oda
az összes jelentést, mert van bennük egy extrém eset,
és nem akartam, hogy ez a frászt hozza rád. Tudod jól,
hogy a legtöbb esetben olyan emberek vetették alá
magukat a kísérletnek, akik valamilyen pszichés
problémával küzdöttek.
— Az egyiknél ezek szerint igencsak felerősödtek a
tünetek – vontam le a következtetést.
 — Egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy a szérum
miatt, másrészt pedig nálad nem áll fenn a kiindulási
probléma. Kizárt, hogy hasonló tüneteid
jelentkezhessenek, alaposan utánajártam.
— Nem járhattál alaposan utána semminek, mert
nem áll rendelkezésre elég információ, hogy
alátámasszon vagy cáfoljon egy elméletet – mondtam
tényszerűen. És valószínűleg pár árnyalattal
haloványabban, mint ahogy beléptem az irodába.
Lehet, hogy nem is szimplán balszerencsés vagyok,
hanem egy jókora agydaganattal küzdők, ami totál
betesz a koncentrációs és koordinációs
képességeimnek?
— De egy biztos: balfékség tüneteket senki nem
produkált. Ha ezeket a kis szerencsétlenségeket
egyáltalán tüneteknek lehet nevezni.
— Szóval, szerinted nem agydaganat.
— Hipochondriás is vagy? Mondjuk, gyakran jár
együtt a paranoiával. De hogy a kérdésedre válaszoljak:
nem, egészen biztos, hogy ez nem agydaganat. És a
követéses vizsgálatok között sem volt agydaganat,
úgyhogy lazíts, légy szíves!
— Akkor meg mi bajom van?! – kiáltottam fel
dühösen.
— Ha engem kérdezel, biztos megmérgezett az új
pasid – felelte.
— Tényleg? – kérdeztem elgondolkodva.
— Nem. De mivel egy pillanatra fontolóra vetted, a
paranoiád alighanem valódi.
— Szerintem valószínűbb, hogy megátkoztak, mint
az, hogy paranoiás vagyok. Kettőnk közül te vagy a
paranoid, szerintem azért is gyanakszol egyből arra,
hogy paranoiás lettem.
— Ez igen logikusan hangzik – ismerte el egy
megfontolt bólintással. – Tudod, a paranoid emberek
meglepően logikus gondolatmenetekre képesek
téveszméik alátámasztása érdekében.
— Gondolod?
— Gondolom. – Farkasszemet néztünk.
— És akkor hogyan magyaráznád azt a tényt, hogy
csak az elmúlt négy napban tizenegyszer sétált el
előttem egy fekete macska? – kérdeztem végső
elkeseredésemben. – Az egyik miatt tegnap ki is
ficamítottam a bokámat. – Az volt a legrosszabb az
egészben, hogy magam is éreztem, mennyire szánalmas
vagyok ezzel a felvetéssel. Ami tulajdonképpen
önmagában igazolni látszott azt a tényt, hogy
balszerencsés vagyok. Különben, hogy gondolhatnám
komolyan, hogy egy fekete macska útvonala bármilyen
hatással lehet az életemre? Mármint, ha nem gázolom
el, természetesen. Mert az lenne aztán a tiszta
balszerencse.
— Ugye nem akarod azt mondani, hogy hiszel a
fekete macskás babonákban? – nézett rám aggódva. Az
arcomba szökött a vér.
— Persze hogy nem... – hebegtem. – De csak azért
kezdtem el számolni, mert feltűnt, milyen gyakran
megy el előttem fekete macska, és milyen gyakran ér
balszerencse.
— És nyilván tudod, hogy a kettő között nincs
összefüggés.
— Ha csak valaki meg nem átkozott, és nem
küldött rám egy fekete macskát, hogy eleve
átkozottnak érezzem magam, és beindítson egy
önsorsrontó folyamatot.

— Azta! – mondta Attila elismerően. – Ez az egyik

legkreatívabb összeesküvés-elmélet, amivel eddig
találkoztam. Egy málnapálinka? – váltott témát a hűtő
felé indulva. – Szerintem jót tenne.
— Jöhet – engedtem a csábításnak lemondóan.
Attila paranoiásnak nézett, de legalább tartott magánál
málnapálinkát. Mindenben meg lehet találni a jót, csak
keresgélni kell, mondogatta Weinhauser nagymama, és
most nagyon egyet tudtam ezzel érteni. Egy
málnapálinka szerintem mindig jól jön. Attila magának
persze tejet öntött, a táltosok már csak ilyenek:
kényszeres tej- és tojásfogyasztók, nem tehetnek róla.
Persze, időnként fogyasztanak alkoholt is, de Attila
soha nem ivott munka közben. Legurítottam a pohárka
páleszt, és máris tudtam, hogy nem volt hiábavaló:
rájöttem, hogy stratégiát kell váltanom.

8.

— Jól van – helyeztem a poharat egy óvatos

mozdulattal az asztalkára –, hagyjuk a jelentéseket,
— Hagyjuk – ismételte Attila, és várt. Ismert
engem, tudta, hogy nem adom fel egykönnyen. Nem
engedett fel, feszülten készült a fejleményekre.
— Szerezz inkább némi szőkebögyösmaca-vért,
légyszi!
— Oké, ez is biztosan logikus kérés, de egyelőre
nem látom át. Minek kell neked a vér?
— Nem nekem kell, hanem Bélának. Tudod.
— Bőrkabátos Béla vámpír barátunknak? És mióta
teng bennünk túl annyira az altruizmus, hogy holmi
vámpíroknak legkedvesebb csemegéjükkel
kedveskedjünk? – Minden vámpírnak megvan ugyanis
a kedvenc típusú donorja.
 A fene tudja, hogyan szagolják ki, kiféle volt a
véradó, ha nem frissen szívják magukba a vért, de
tudják. Béla a szőke, bögyös csajokra bukott, vagyis a
vérükre, és ezt az ismeretemet már többször
kamatoztattam sikerrel, amikor infóra volt szükségem
vámpírberkekből.
— Nem altruizmus, hanem biznisz, mint mindig.
Gondoltam, megkérem Bélát, szaglásszon körül, hátha
hall valakiről, aki átkot szórt rám.
— Egyrészt, mint említettem, paranoiás vagy. Nem
kell mindjárt azt hinni, hogy valaki megátkozott, vagy
hogy a szérumok mellékhatása jött ki rajtad csak azért,
mert az átlagnál bénább hetet zártál.
— Heteket – javítottam ki gyorsan.
— Azt se felejtsük el megemlíteni, hogy egy
bizonyára végtelennek tűnő szünet után végre először
van értékelhető kapcsolatod. Lehet, hogy most végre
kiderült, miért is van ez így.
— Mire célzol? – kérdeztem szárazon. Tudtam,
hogy valami taplóság következik, de az érvelése
minden képzeletemet felülmúlta.
— Lehet, hogy amint fellendül a magánéleted,
elmegy a józan eszed, paranoiás leszel, és ráadásul
állandóan bénázoL Elesel, megvágod magad, lefejeled a
lámpaoszlopot, ilyesmi. Szerinted ez hány férfi számára
biztosítja a tartós vonzerőt? – hörpölgette a tejét
egykedvűen. – Nem soknak, gondolom. Viszont jó hír,
hogy megmagyarázza, ilyen külső ellenére miért nem
bírtál összehozni egy tartós kapcsolatot sem az elmúlt
években.
— Te most bókoltál nekem? – kérdeztem fancsali
képpel. Meg tudtam volna rugdosni, de amilyen
pechszériám volt, még a lábam is beletört volna a
kísérletbe, így hagytam a fenébe.
— Gondoltam, megpróbállak jobb kedvre deríteni
– felelte.
— Akkor már csak azt nem értem, hogy a fenébe
tudtál te összehozni egy tartós kapcsolatot? – fakadtam
ki.
 — Ennél parasztabb csomagolásba már nem
lehetett volna elrejteni a „pozitív” üzenetedet.
— Hát, van, akire hat a sármom – vont vállat
zavartan. – Különben is, egy médiumnak nem kell
bókolni. Simán olvas az agyadban, nem kell
megerőltetned magad mindenféle... füllentésekkel.
— Na, ennyit a bókodról – zártam rövidre a témát.
– Lesz vér, vagy nem lesz vér? – szegeztem neki a
kérdést. Attila olyan kényelmesen terült szét a
fotelben, hogy még a vak is látta, nyeregben érzi
magát.
— Nem lesz vér – jelentette be diadalittasan.
— És mégis, miért nem lesz vér? – kérdeztem
idegesen. Az arcom, gondolom, legalább annyira
lángolhatott, mint a kontyból kibomlott hajam, amit
aztán az arcomba csapott a megélénkült szél.
— Mert nem lenne legális. Ilyen tevékenységet
csak hivatalos ügymenet kapcsán végezhetek, és az
ügymenet csak akkor válhat hivatalossá, ha az
nemzetbiztonsági kérdéseket érint. Ha a
Nemzetbiztonság Hivatalának egy alkalmazottja kerül
veszélybe, az már nemzetbiztonsági érdekeket sért,
tehát szerezhetek ilyen vért védelem szervezés
jogcímén.
Elhúztam a szám Attila elégedett képe láttán.
 — Mindketten tudjuk, hogy nagy ívben szarsz az
előírásokra, és soha nem a hivatalos ügymenetet
követve szerelted meg a szükséges vért. Keríthetnél
anyagot, ha akarnál, csak élvezed, hogy újra
zsarolhatsz.
— Mi tagadás – tárta szét karjait beismerően. –
Ennek ellenére nincs vér, amíg nincs szerződés. Csak
pontot akarok tenni az ügy végére.
— Rendben – feleltem.
— Rendben? – kérdezett vissza, mint aki nem jól
hall.
 — Igen, rendben – ismételtem meg. – Hol vannak
azok a tetves papírok?
Felállt, az asztalához lépett, a legfelső fiókból
előhúzott egy fekete bársonydossziét, és kinyitva elém
tette. Az apró betűs részekkel kezdtem.

9.

Miután kétszer átrágtam magam a szerződés minden

egyes pontján, és megállapítottam, hogy nem is olyan
rossz, mint amire számítottam, és valóban benne van
minden, amit kértem, lelkiismeretesen aláfirkantottam
a nevemet minden egyes oldalon.
— Iszunk rá? – kérdezte Attila, s válaszra sem
várva újratöltötte a poharamat, sőt, ezúttal magának is
töltött egy kupicával.
— Azt hittem, munka közben nem szoktál inni –
jegyeztem meg.
— Általában nem is. De úgy érzem, ezt a pillanatot
igazán megünnepelhetem. Helyesen döntöttél. Cheers!
— Bár meg lennék róla győződve! – emeltem fel a
poharamat, majd hozzátettem: – Cheers!
— Igazából nem hittem, hogy eddig elhúzod az
aláírást.
 — Most már elárulhatod: te átkoztál el, csak hogy
zsarolási pozícióba kerülhess, és visszakönyörögjem
magamat hozzád?
— Nem, de remek ötlet, igyekszem észben tartani
a jövőre nézve.
— De ugye te tekered fel teljes hangerőre minden
reggel az aktuális latin-amerikai sorozatokat?
— Mégis, mit képzelsz te rólam? – nézett rám
ártatlan szemmel. Elszégyelltem magamat a
vádaskodásért.
 — Azt persze nem tagadhatom, hogy én ajánlottam
fel kedves, régi alkalmazottunknak, Klári néninek a
szolgálati lakás ingyenes használatát, amíg nála a nyári
felújítási munkálatok zajlanak. Klári néni harminc évig
volt portás a Nemzetbiztonságnál, nem tehet róla, hogy
mára már süket, ezért hangosan hallgat tévét, és még
hangosabban telefonál. – Ennyit az ártatlan
szempárról, dühöngtem magamban. Főképp azért,
amiért egy pillanatra bedőltem, mint részeg vámpír a
karóba. – Ja, és talán azt is érdemes megemlítenem,
hogy van egy kedves, aranyos fekete szőrű cicája – tette
hozzá sokat sejtetően.
— Tudtam, hogy boszorkány! – sziszegtem
félhangosan.
— Nem, nem az – nyugtatott meg Attila. – Viszont
egy szomszédban élő fekete macska talán értelmesebb
magyarázat arra, miért botlasz bele unos-untalan, mint
az, hogy megátkoztak.
— Talán – feleltem óvatosan. – Vagy demonstrálja,
mennyire balszerencsés vagyok, hiszen egy olyan
öregasszony költözött a mellettem lévő lakásba, aki
nem tudja elképzelni az életét teljes hangerőre tekert
dél-amerikai szappanoperák nélkül. Elviselhetetlen, de
komolyan. Kérek egy másik lakást!
— Igazság szerint elismeréssel kell adóznom a
kitartásodnak – bókolt Attila. – Nem gondoltam volna,
hogy átállsz a nappali munkára, és ilyen sokáig kibírod.
Azt hittem, pár nap múlva már egy másik lakást fogsz
követelni, amire azt mondhatom, hogy azonnal, csak
előbb alá kell írnod pár papirost. A fene gondolta volta,
hogy épp egy japán, feliratozatlan tévécsatorna fogja
meghozni a régen várt sikert.
— Mégis, miért olyan fontos neked, hogy itt
dolgozzak? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
— Mert utálok veszíteni – felelte magától
értetődően. – Főleg Erickel szemben. És mert
pótolhatatlan munkaerő vagy. Nem sok vámpírológust
lehet leakasztani errefelé.
 — Romániában túltermelés van belőlük, és a
legtöbbjük ráadásul kiválóan beszél magyarul.
— Ez igaz. De te már beépültél az agyas agyarasok
közé. Ezt senki más nem mondhatja el magáról. Ez
iszonyú nagy lehetőség arra, hogy lépéselőnybe
kerüljünk. És az a könyvtár nagyon izgatja a
fantáziámat.
— Mintha valaha is betetted volna a lábad egy
könyvtárba – morogtam félhangosan az orrom alatt.
— Már hogyne tettem volna – emlékeztetett. –
Együtt látogattuk meg a vesznáj démont az
asszirológiai könyvtárban, nem emlékszel?
— De, emlékszem – feleltem. – Nagy élmény volt
szűzlány-vért vinni a vesznájnak.
— Még nagyobb élmény volt beszerezni a
szűzlány-vért – licitált rá a lapomra. Ezzel nem
vitatkozhattam: nem voltam ott, amikor történt, de
csak elismeréssel tudtam gondolni a teljesítményére,
miután extra rövid időn belül megszerezte a szükséges
mennyiséget. – Na, mindegy. Hallom, bejárkálsz a
könyvtárba.
— Semmi sem tiltja, hogy a szabadidőmben
olvasgassak.
— Szóval, csak a hobbidnak hódolsz.
— Igen, mondhatjuk.
 — Koppány a könyvtár egyik rejtett zugában? –
kérdezte annyi rosszindulattal, hogy még tőle is
sokalltam.
— Mégis, miféle kérdés ez? – vontam fel a
szemöldökömet. – Te mondtad épp az imént, hogy van
végre egy működő kapcsolatom. Azt biztos úgy tartom
fenn, hogy napközben Koppányt látogatom.
— Jól van, elnézést. Sajnálom – visszakozott
gyorsan. Na, ez se szokott túl gyakran előfordulni vele,
úgyhogy egy ferde bólintással elfogadtam a
bocsánatkérést. – Ez a koppányos kaland azért még az
én gyomromat is megforgatta kissé, pedig ez nagy szó.
Nehezen verem ki a fejemből, holott nekem aztán
közöm nincs hozzá, mint arra már rámutattál párszor.
Géza hogy vette a lapot? – vitte be az ütést elegánsan
úgy, hogy még a szavam is elakadt.
Attila rám nézett, aztán bólintott.
— Mindjárt gondoltam. – Próbáltam szúrós
szemmel ránézni, nem mintha ez őt valaha is zavarba
hozta volna. – Pedig azt hittem, te az őszinte
kapcsolatok híve vagy. – Ennél szúrósabban már nem
bírtam nézni, így eszköztáramat még egy markáns
grimasszal is bővítettem. Ez sem hatotta meg. Sőt. –
Tudod, van egy újabb teóriám arra vonatkozólag, miért
nem bírsz egyetlen pasit sem megtartani hosszú távon,
 — Oké – vágtam a szavába. – Nem tudom, mi
bajod van, de ezt nem hallgatom tovább. Add vissza a
kilencvenhatos csatornámat, aztán pedig szerezz vért,
és ha megvan, hívj fel! Én addig megyek, és hódolok
egy kicsit a hobbimnak. Ha majd megtanulsz
viselkedni, beszámolok a tapasztalataimról – mondtam,
és kinyitottam az ajtót. Az ablak hirtelen becsapódott,
csoda, hogy nem tört darabokra benne az üveg. Bár
Attila természetét ismerve nem lepődtem volna meg,
ha golyóálló üvegre cseréltette volna az ablaküvegét,
mikor megkapta ezt a pofás irodát.
— Addig is – szólt utánam, hogy övé legyen az
utolsó szó –, gyakorold egy kicsit a célba dobást! Lehet,
hogy csak kijöttél a praxisból, most hogy inkább
másféle testgyakorlatozásra fordítod az idődet. –
Becsaptam az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn.
Tudtam én, hogy bánni fogom, ha újra Attilának
dolgozom. Egy működő kapcsolat azonban nagy úr, és
tudni kell áldozatokat hozni érte. Még akkor is, ha tele
van a padlás csontvázakkal.
 10.

Az IQ-vámpírok könyvtára valóságos földi

paradicsom a magamfajta halandó vámpírológus
számára. Egyrészt elképesztő a szépirodalmi részleg,
ahol kizárólag vámpírmúzsák ihlette irodalmi műveket
gyűjtöttek össze, hiszen az ember mindig meghökken
az ismerős szerzők listáján. Ugyanakkor impozáns a
történelmi és filozófiai gyűjtemény is, ahol a
vámpírokról szóló irodalom kapott helyett. Ennek a
gyűjteménynek az értékét elsősorban azok a művek
adják, melyek csak pár példányban léteznek, és az
emberek számára mindmáig ismeretlenek. És mivel
nem is hivatkozhatom rájuk semmiféle szakmai
fórumon, azok is maradnak, bár a bennük rejlő tudást
azért saját célra felhasználhatom.
Fura dolog emberként egy vámpírközösséghez
tartozni, főként mivel először ennek csak a hátrányait
tapasztalhattam meg, most viszont már kezdtem
élvezni az előnyeit is. Bizsergető érzés olyan kódexek
másolatait lapozgatni, amikről másoknak még csak
tudomásuk sincsen. Ennél már csak az lett volna
bizsergetőbb, ha az elzárt gyűjteményhez is lett volna
hozzáférésem, de mint megtudtam, ez nem járt
automatikusan együtt a teljes jogú IQ-vámpírtagsággal.
Nem mintha a hozzáférhető könyvek soraiban nem
leltem volna igazi gyöngyszemekre, különösen a jogi
szövegek közt, de a tiltott gyümölcs mindig édesebb, és
én soha nem tudtam ellenállni a kísértéseknek. A
kísértést viszont ellensúlyozta egy csapat vérmedve,
akik igen meggyőzően őrizték az elzárt könyvtárrészt.
Minden vámpírúrnak van hívóállata, és ez
Fehérholló Filip esetében a medve, vagyis a vérmedve.
A hívóállatok és vámpíruruk közt mágikus kötelék
alakul ki, melyet kizárólag a vámpírúr szüntethet meg,
de ez nem gyakran fordul elő. A vámpírúr számára
különösen nagy haszonnal bír, hogy egy erős likantróp
falka védelmezi, míg halottan hever a koporsójában –
vagy kényelmes, modern ágyában, mint a kevésbé
konzervatívak —, és így kiszolgáltatottá válik az
emberi gonoszság – vagy inkább józan gondolkodás –
számára. A hívóállat soha nem árulja el gazdáját, mert
egyszerűen képtelen rá. És ha azt mondják neki, hogy
őrizze a titkos iratokat, hát akkor mérget vehetsz rá,
hogy megőrzi azokat, kerül, amibe kerül.
Kristófot, egyetlen vérmedve barátfélémet már
faggattam erről a rejtélyes kötelékről, ami
Fehérhollóhoz fűzi, de nem volt bőbeszédű. Azt
mondta, ezt a kapcsolatot úgysem értheti meg
olyasvalaki, aki nem alakváltó maga is. Annyit azért
sikerült belőle kihúznom, hogy egy vérmedve fölött
minden olyan vámpírúrnak van valamennyi hatalma,
akinek a hívóállata a vérmedve, de ezen felül egy
erősebb, személyes mágikus kötelékkel is kapcsolódik
ahhoz a vámpírúrhoz, akivel először találkozott, és
akinek a szolgálatába szegődött.
Adott esetben ezt a személyes mágiát kell felbontani
ahhoz, hogy az alakváltó egy másik vámpírúr vonzása
alá kerüljön. Éreztem, hogy ez kényes téma, és Kristóf
nem szívesen beszél róla. Nyilván minden alakváltó
rühelli, hogy a kívülállók vámpírszolgáknak tartják
őket. Ugyanakkor szakmai berkekben az is világos volt
mindenki számára, hogy ez a szimbiotikus kapcsolat az
alakváltóknak is előnyös. Jól jöhet bizonyos esetekben,
ha egy likantróp egy egész vámpírközösség védelmét
élvezi. De érdekes módon a kapcsolat ezen részéről
Kristóf egy szót sem ejtett. Hagyta, hadd higgyem azt,
hogy Fehérholló kihasználja a hatalmát, amivel
magához kötötte, én pedig nem kötöttem az orrára,
hogy tudom, a mágikus kötelék a vámpírúrra is ró
kötelességeket. Jó lett volna erről bővebbet is
megtudni, de ejtenem kellett a témát, pedig egyre
inkább meggyőződésemmé vált, hogy nem igazán
választható ketté a vámpírológusok és a
likantropológusok tudománya, hiába gondoltuk
korábban azt, hogy a specializáció előreviszi majd a
kutatásokat.
Az elmúlt hetekben persze át kellett értékelnem a
tudományos kutatómunka fogalmát is.
 Elolvashattam olyan iratokat, amelyeket a
későbbiekben nem használhattam fel tudományos
publikációban, és átéltem olyan eseményeket,
amelyekből többet tanultam, mint más évtizedek
szorgalmas és kitartó könyvtározásával. Át kellett
gondolnom, mit is jelent egy közösséghez tartozás, mit
követel meg a lojalitás, és hogyan lehet egyensúlyozni
két világ követelései közt.
Úgy éreztem, olyan helyzetbe kerültem, ahol úgyis
lehetetlen megfelelnem minden elvárásnak, hiszen
ezek az elvárások rendszerint tökéletesen
ellentmondtak egymásnak. Lehetetlen titkos
feladatokat megoldanom, és közben őszinte kapcsolatot
ápolni másokkal – legfőképpen a hozzám igazán közel
állókkal. Ezt a problémát végül is úgy kezeltem, hogy
őszinte voltam pár emberrel, csak épp nem azokkal,
akikkel papírforma szerint lehettem volna. Evelynnel
időnként megtárgyaltam az igazán húzós kérdéseket is,
sőt Nedet és Geraldot is beavattam pár olyan részletbe,
amiről soha nem lett volna szabad hallaniuk. Nem
mondom, hogy nem zavart saját szabályszegésem, és
azt sem, hogy kellő bátorítást merítettem magamnak
abból, hogy Attila sem volt épp az a szabálykövető
fajta, de így legalább talpon maradtam. Mert, hogy
akadt ennél nagyobb dilemmám is.
 A „kihez legyek lojális, a titkosszolgálathoz vagy
saját életemhez?” probléma ugyanis kismiska volt a
Nagy Kérdéshez képest, hiszen értelmes, normális
emberi lény, aki ráadásul vámpírológus, valószínűleg
soha nem tenne fel magának egy olyan kínos kérdést,
hogy kihez legyen lojális, és leginkább mennyire: a
vámpírokhoz vagy a vámpírok elleni legfőbb
eszközhöz, a vámpírológiához? Nos, igen, ez tényleg
kínos kérdés volt, sokkal kínosabb, mint hogy tudok-e
együtt élni olyasvalakivel, aki nem sejtheti, hogy a
főnököm egy táltos, és aki elszörnyedne, ha rájönne,
hogy jól tudom, hogyan működik a vámpírösztön, mert
már volt alkalmam megtapasztalni.
 Az IQ-vámpírok befogadtak, annak ellenére, hogy
ember vagyok és vámpírológus. Persze, megdolgoztam
ezért a privilégiumért, ez nem vitás, de innentől
kezdve már igenis kétséges volt, mit kezdhetek ebben a
helyzetben. Attila álláspontja egyértelmű volt, hiszen
Fehérholló bizalma egy kincsestárat nyitott meg, és
nekem mindössze annyi dolgom volt, hogy szállítsam a
felbecsülhetetlen értékű adatokat a
Nemzetbiztonsághoz, mint az egy profi
titkosügynöktől elvárható. A fontos információk
azonban egyszersmind tudományos felfedezések is,
melyeket nem tehettem közzé a megfelelő fórumokon,
mert ezzel kiközösítettem volna magamat az IQ-
vámpírok csoportosulásából, és ez egyszerre jelentett
volna egy jókora vámpírmegtorlást, amit minden
bizonnyal nem éltem volna túl, és az információk
elapadását. De mit ér a tudás, ha az nem kerül a
legmegfelelőbb helyre? És egyáltalán: mi a
legmegfelelőbb hely? Mivel szolgálom jobban az
emberiséget – ha már ilyen nagy, nemes célokban
gondolkodunk gyengeségi rohamainkban —, azzal, ha
publikálom a tényeket, és ezzel hozzájárulok a
tudomány fejlődéséhez, vagy azzal, hogy titkosítom, de
olyanok kezébe helyezem, akik tojnak ugyan a
tudományra, de nem haboznak cselekedni, ha konkrét
krízishelyzet áll elő?
Jó szokásomhoz híven elnapoltam a kínos kérdések
megválaszolását. Gyűjtöttem az infót, és közben
tudtam, hogy mivel nem vagyok egy James Bond, és
alapból gyűlölök hazugságban élni, jó eséllyel elszólom
majd magam valami olyan helyzetben, amikor nem
kéne, és akkor majd a szakma és a vámpírtársadalom
egy közösen szervezett rövid, ám hatásos akcióban
megkövez. Vagy, amennyiben a vámpírok veszik át a
kezdeményezést, egy hosszú, fájdalmas akcióban.
Mindezek ellenére nem gondoltam, hogy ki kellene
szállnom ebből az egészből. Ez volt az, ami igazán
megijesztett: racionálisan felfogtam, hogy nem
gondolkodom igazán racionálisan.
 És persze időnként, ha senki sem látott, vállon
veregettem magamat, amiért ennyi stresszt vállalok az
emberiség boldogulásának érdekében, de ha mélyen
magamba néztem, akkor tudtam: ez csak egyike a
motivációimnak, és sajnos az egyéni kíváncsiság
legalább annyit nyomott a latban, mint humanitárius
ösztöneim.
Azt is tudtam, hogy Eric Bowman talán megoldást
jelenthetne ebben a helyzetben. Ő a tudomány embere
volt, egy igazi zseni, a mágikus biokémia szülőatyja, aki
ráadásul úgy érezte, leköteleztem, és nagyon szeretett
volna velem együtt dolgozni. Még belegondolni is
szédítő volt – jó és rossz értelemben egyaránt –, hogy
miféle előnyökkel járt volna, ha elfogadom az ajánlatát.
Először is, normális főnököm lett volna, nem pedig egy
dühöngő, empátiamentes táltos. Másodsorban
Bowman, mint minden zseni, valamennyire
öntörvényű volt és munkamániás, és képes volt
mindent alárendelni a saját céljainak. Na, jó, tudom, ez
most úgy hangzik, mintha Attiláról beszélnék,
eltekintve attól a nem elhanyagolható különbségtől,
hogy Attila nem zseni volt, hanem táltos, és úgy
gondolta, ez feljogosítja arra a viselkedésre, ami
mondjuk elfogadható egy Eric Bowman esetében. De
Bowman, ellentétben Attilával, olyan célokért küzdött,
amikkel százszázalékosan tudtam azonosulni. És ezért
gyakran gondoltam arra, hogy egy darabig
eljópofizgatok itt a vámpírokkal, aztán fogom az
összeharácsolt infókat, és lelépek, hogy Bowman úgy
hasznosíthassa a tudást, hogy azt ne kelljen közprédává
tenni. Ez talán megvédene a vámpírtámadásoktól, és
hosszú távon szolgálná a köz javát is.
Csakhogy a talán nem elég vonzó opció a
magamfajta számára. A nyár eleji kalandom óta még
inkább megfontoltam volna, hogy magamra
haragítanék-e egy egész vámpírközösséget csak azért,
hogy „helyesen” cselekedjek. A kaland megedzett, és
több dologra is ráébresztett.
 Az egyik az volt, hogy túl nagy azoknak a
kínzásoknak a tárháza, amikről eddig még csak nem is
sejtettem, és nagyon fájdalmas halált tudnék halni
akkor, ha könnyelműen nem tartanám be
Fehérhollóval kötött egyezségemet. A másik az, hogy
nem árt jóban lenni a vámpírokkal, és élvezni egy
befolyásos vámpírközösség védelmét, mert így legalább
ők nem jelentenek halálos fenyegetést. A harmadik
pedig az, hogy ha mégis végveszélybe kerülsz, és már
közel a halál, még mindig akkor van a legnagyobb
esélyed a túlélésre, ha van a közeledben egy táltos, aki
képes meggyógyítani akkor is, ha a modern
orvostudomány már csak sajnálkozva széttárja a kezét
szánalmas agóniád láttán. Magyarán: bátor voltam, sőt
vakmerő,
mint az a bizonyos bolha, aki az elefánt hátáról jól
kiosztja azokat, akiket éppen eltaposni készül. És
amikor ránéztem a könyvtárat őrző vérmedvékre,
nagyon is gyorsan tudatosult bennem, hogy tényleg
akkora vagyok hozzájuk képest, mint elefánthoz a
bolha, s hacsak nem a főnököt használom elefántnak,
soha nem fogok bejutni a könyvtár elzárt részébe.
Végigmértem az őröket, majd szó nélkül elmentem
mellettük. Rezzenéstelen tekintetük végigkövetett a
folyosón, egészen az olvasóterem ajtajáig. Ettől mindig
kirázott a hideg, pedig tudtam, hogy nincs mitől
tartanom. Azért voltak itt, mert mindent védtek, ami
érték, és tudtam, hogy én, a szövetségesük, egészen
addig értéknek számítok, amíg el nem árulom őket, s
ezáltal el nem értéktelenítem magamat.

11.

Az olvasóterembe lépve nagyon meglepődtem:

Fehérholló ült az egyik asztalnál, és bőszen jegyzetelt,
ami délelőtt tíz órakor nem kis teljesítmény egy
vámpírtól.
 Egyes vámpírok képesek nappal is ébren maradni,
ezt eddig is tudtam; azt, hogy Fehérholló is közéjük
tartozik, csak sejtettem, hiszen a vámpírurak általában
elég erősek ahhoz, hogy ezt megtehessék. Egy ember
minél idősebb, annál erőtlenebb, és annál több
pihenésre van szüksége; egy vámpír ereje ezzel
szemben csak nő az idővel, így egy korosabb vámpír
sokszor kevés pihenéssel is beéri. Vannak köztük
olyanok, akik képesek lennének nappal több órát is
ébren tölteni, de legtöbbjük nem motivált erre.
Vadászni nem mennek ki a napfény miatt, más
elfoglaltság meg nemigen érdekli őket. Ezért is
tartották sokáig úgy, hogy pirkadatkor minden vámpír
meghal, és csak napnyugtakor tér újra magához. Az IQ-
vámpírok azonban kivételek, hiszen képesek hasznos
dolgokkal is foglalkozni, amikor a napfény nem engedi
őket a szabadra. Beköltözhetnek, például e tökéletesen
ablaktalan, neonvilágítású könyvtárba, és
olvasgathatnak.
— Ah, Borbála – köszöntött művi mosollyal. – Jó
reggelt!
— Neked is – feleltem.
— Meglepettnek tűnsz. Nem néztél ki belőlem egy
kis délelőtti kutatómunkát, fogadjunk – húzta szélesre
a száját. Jó nagy szemfogai voltak, szó se róla. Hosszú,
hófehér haját hátrafogta, hogy ne zavarja az
olvasásban, és egyébként is igen sportosan nézett ki
magához képest: fekete inge nyakát nem gombolta be,
ujját pedig könyékig felhajtotta. Egy arannyal hímzett
fekete mellény azért ellensúlyozta ezt a lazaságot.
— Dehogynem – mondtam. – Csak nem
számítottam rá, hogy találkozunk. Mindennap jövök,
de eddig nem futottuk össze.
— Igen, általában éjjel dolgozom, de most már
szorít a határidő.
— Határidő? Cikket írsz az emberekről, vagy mi
van? – kérdeztem gúnyosan.
— Inkább olyasmiről írok, amiről érdemes – nézett
rám pókerarcával. Megért volna egy cikket az is, hogy
egy ilyen szép, dióbarna szempár hogyan tud ennyire
acélosan csillogni.
Egy pillanatra lúdbőrös lettem, pedig itt aztán nem
járt a légkondi. A vámpírok nagy ívben tettek rá, hogy
az épületben hideg van-e vagy forróság, őket egyik sem
zavarta. Viszont nem kellett költeniük fűtésre, amit
mindig is irigyeltem, csak amennyire temperálniuk
kellett a helyiségeket, hogy megóvják az épület állagát,
de mi az egy izmos téli fűtésszezon átlagköltségéhez
képest?
— Nem is tudtam, hogy vannak vámpírszaklapok.
 — Pedig vannak. Másrészt viszont, miért kellene
kizárólag vámpírszaklapban publikálnia annak, aki
történetesen vámpír? –szegezte nekem a kérdést.
— Nem tudom. Talán mert ott elfogadják a
vámpíroktól származó cikkeket? – vontam vállat.
— Elfogadják azt máshol is, ha jó a cikk.
Megcsóváltam a fejemet.
— Gondolom, konferenciára nem nagyon járkáltok
– mondtam.
— A repülés még mindig elég kockázatos – tette le
a tollát.
— Vannak ugyan sötétített üvegű, garantáltan
napfénymentes járatok, de őszintén, ki ülne bele egy
olyanba, amikor emberek üzemeltetik őket? Én ugyan
nem. És a többi vámpír sem. A magánjáratok pedig
gyakorlatilag megfizethetetlenek.
— Valaki csak használja a vámpír járatokat, ha
megéri üzemeltetni őket – jegyeztem meg.
— Úgy értem, azok a vámpírok nem használják,
akiknek elég magas az IQ-juk ahhoz, hogy
konferenciákra járjanak. Az agyatlan turisták felőlem
azt csinálnak, amit akarnak.
— Nem hallottam légi balesetekről.
— Nem is fogsz – nézett rám. Lelkesített a
gondolat, hogy nemcsak én vagyok paranoiás a
környezetemben, hanem gyakorlatilag mindenki,
akivel kicsit is szorosabb kapcsolatban állok.
 — Szóval nem járunk konferenciákra, ez a lényeg.
De az internet sok problémát megold. Online
folyóiratok, tudományos fórumok, szinte minden, mi
szem-szájnak ingere. Inkább erre költünk, mint fűtésre
– mondta.
Nem tudtam, mit feleljek, egyszerűen azon járattam
az agyam, hogy vajon Fehérholló speciális képességei
közé tartozik-e a gondolatolvasás, vagy csak a véletlen
műve, hogy épp a fűtésszámlával példálózott.
Akárhogy is, jó lesz, ha visszafogom a gondolataimat. A
vámpírúr tekintetét fürkésztem, elkapok-e rajta egy
ottfeledett győzelmi mosolyfélét, de Fehérholló nem
árulta el magát. Vagy lehet, hogy nem is volt mit
elárulni. Talán egyszerűen tényleg paranoiás vagyok,
zártam le magamban a kérdést. Különben is, ha tudna
olvasni a gondolataimban, akkor már garantáltan nem
élnék, és egy jól álcázott vámpírtámadás már
valószínűleg megsemmisítette volna a
Nemzetbiztonság vámpírszérum-készletét. Vagy lehet,
hogy Fehérholló mindent tud, és egy átláthatatlan
játszma része vagyok? Egy gyalog a sakktáblán, akit a
Nemzetbiztonság arra használ, hogy információkat
szerezzen a vámpíroktól, akik tudják, hogy ez a
helyzet, de nem buktatnak le, hogy folyamatosan
olvashassanak az elmémben, és így értesülhessenek a
vámpírellenes programokról és titkos kutatásokról?
Vagy mégiscsak paranoiás lennék?
A félelem a csontomig hatolt. Nem Fehérholló
ijesztett meg, hanem önmagam, és ebbe
beleborzongtam.

12.

– Van programod estére? – térített magamhoz

Fehérholló kérdése egy pillanat alatt.
— Nem igazán – feleltem óvatosan. Tegyük fel,
gondoltam, hogy csak paranoiás vagyok, és Fehérholló
valójában nem lát bele a gondolataimba.
Hazudni ez esetben sem tanácsos, hiszen egy vámpír
valahogy kiszagolja, ha az ember eltér az igazságtól.
Ugyanakkor nem sok kedvem volt vámpírok között
tölteni az estémet, ezért próbáltam előkészíteni
magamnak egy menekülőútvonalat.
— Van két jegyem az Operába – közölte
Fehérholló köntörfalazás nélkül —, a barokk estre. Ma
este fél tíztől. Olíviának más programja akadt, úgyhogy
ha van kedved, elkísérhetnél.
Örülnék a társaságodnak. – Körbenéztem. Semmi
kétség, hozzám beszél. Nem úgy tűnt, mintha ugratna
vagy valami gonosz hátsó szándékkal invitálna egy
operaestre. Ami annyit tesz, hogy ezúttal akár egy
meglepően kellemes és biztonságos programnak
nézhetek elébe, már amennyiben igent mondok a
meghívásra. Üdítő változatosság lenne, szó se róla.
— Köszönöm – mondtam pár másodperc
gondolkodás után —, elfogadom a meghívást.
— Csodás! – biccentett elégedetten.
— Hogyhogy Olivia kihagyja a koncertet? –
érdeklődtem őszintén. Tudtam, hogy Olivia, csakúgy,
mint Fehérholló, rajong a zenei csemegékért, és
Francesca Morelli turnéja az évtized zenei eseménye
volt Európában, amire leginkább azért nem vettem
jegyet, mert akkor még csóró vámpírológus voltam az
MTA VKI alkalmazásában, és nem telt rá. Most már ki
tudtam volna pengetni akár a legmenőbb páholy árát
is, de a jegyek már hónapokkal ezelőtt elfogytak.
— Ó, képes volt a koncert helyett egy illúziópartit
választani – felelte Fehérholló fura kis mosolyfélével
szája szegletében. Nem tudtam megállapítani, hogy ez
az arcrezdülés a megértés vagy a megvetés
mikroszkopikus mosolya volt-e.
— Az meg micsoda? – kérdeztem.
— Valami, ami még Francesca Morelli hangjánál is
lenyűgözőbb – válaszolta Fehérholló.
 — Állítólag – tette hozzá most már egyértelmű
rosszallással. – Néhányan közülünk egészen mesteri
fokra fejlesztették az illúziókeltés képességét –
magyarázta. – A legügyesebbek néha erődemonstrációt
tartanak. – Elhallgatott, én meg várakozóan néztem rá.
Ha azt hitte, most bármit is megmagyarázott, hát
óriásit tévedett. Annyit értettem belőle, mint amennyit
II. Ramszesz frissen életre keltett zombija abszolvált
volna egy internettanfolyamból. – Tudod, összehívnak
egy csomó vámpírt, és olyan illúziót keltenek, amit
mindenki egyszerre és hasonlóképpen érzékel. –
Kezdtem felfogni, miről beszél.
— Nem veszélyes ez egy kicsit? – vetettem föl.
— De igen – bólintott Fehérholló. – Az is lehetne,
a megfelelő garanciák nélkül.
— És vannak megfelelő garanciák?
— Természetesen. Először is, senki nem olyan jó,
hogy túl nagy csoportot vállalhasson. A túljelentkezés
miatt turnusok vannak, és az aktuális bemutatót sokan
nézik az üveggel lezárt nézőtérről. Van, aki eleve csak
bámészkodni megy. Ha bármi gáz van, az illúziómester
nemigen távozik élve. Nem éri meg a beígért orgazmus
helyett egy kínzótábort előidézni, ha érted, mire
célzok.
— Azt hiszem, igen. – Elgondolkodtam. –
Csoportos illúzió keltette orgazmus? Anyám!
— No, igen. Biztos nagy élmény. De én maradok a
barokk estnél. Bármikor össze tudok hozni egy nem
illúzió keltette csoportos orgazmust, úgyhogy ezért ki
nem hagynám a koncertet. Olivia viszont kíváncsi
fajta. Minden vámpír valamennyire immúnis az
illúziókeltésre, így egy vámpírt csak egy igazán erős
vámpír illuzionista tud meggyőzően elkápráztatni, és
Olivia az átlagnál erősebb akaratú, így jobban ellenáll
az ilyen játékoknak, mint a többség. Egyszerűen tudni
akarja, meddig képes uralni saját elméjét egy ilyen
szituációban. Ez, végül is, érthető. Adott esetben
életmentő lehet ez az információ.
Megértően bólintottam egyet. Már rég leszoktam
arról, hogy vámpírokat igazítsak ki a helyes
terminológiahasználatról. Főleg nem egy erős
vámpírúrnak fogom hangoztatni, hogy ami nekik van,
az nem élet.
– Remélem, nem keltettem fel túlságosan is az
érdeklődésedet – jegyezte meg incselkedve.
– Tessék? Ezt meg hogy érted? – zökkentem
vissza a valóságba, miután elkalandoztam egy kicsit az
illúzió keltette orgazmus elképzelt világába.
— Csak arra céloztam, hogy remélem, nem hagysz
te is faképnél. Tudod, emberek is mehetnek a partira.
 — Kösz, nem – húztam el a számat. – Maradok a
biztonságos kultúrprogramnál és a még biztonságosabb,
hagyományos szexnél.
— Én nem így hallottam – vigyorodott el olyan
pofátlanul, hogy ha ember lett volna, valószínűleg jól
behúzok neki egyet.
— Ó, ne gyere már te is ezzel! – kaptam fel a vizet
meggondolatlanul. Ha faarccal hagytam volna, hogy
leperegjenek rólam a szavai, egyből ejthettük volna a
témát. Fehérhollót azonban, mint a lelketlen lényeket
általában, feldobta mások kínlódása.
— Nem mintha engem zavarna a dolog –
nyugtatott meg. – Szereted a vámpírszexet? Itt
bármikor megkaphatod. Mindig lenne bőven
jelentkező. Népszerű vagy.
— Valóban? – kérdeztem fagyosan.
— Valóban – nevetett. – Csak szólj, és én
elintézem!
— Ez annyira volt vicces, mint egy karó a satnya
szívedben – csúszott ki a számon. Gyorsan az ajkamba
haraptam, ha már a nyelvemet nem tudtam leharapni,
de Fehérholló szemlátomást jókedvében volt, és nem
pöccent be egy kis inzultuson.
— A tudatalattid ezzel azt mondja, hogy szíven
találtalak a kis megjegyzésemmel.
 — Igen, ha tudni akarod, ez pontosan így van –
ismertem be. – Koppány vezeti a kínos incidenseimből
összeállított toplistámat. Ezen változtatni már nem
tudok, de nem bánnám, ha nem dörgölné állandóan az
orrom alá mindenki – mondtam egy levegővel. Azt
nem mondhattam, hogy különben is, minden a miatt a
nyavalyás szérum miatt volt, meg amiatt, hogy be
kellett épülnöm közétek, és ezért kénytelen voltam
vámpírpertut inni. Maradt a féligazság, az már megteszi
ilyen helyzetekben.
— És, tudod, épp emiatt vagy nagyon népszerű –
közölte Fehérholló, és lassan megnyalta az ajkát. Lehet,
hogy nem is olyan jó ötlet ez az esti koncert? A hideg
kirázott attól, ahogy rám nézett örvénylő, sötét
szemével, melyben egy pillanatra sárgásán megcsillant
étvágya. – Adod a szendét és élvezed a vadat. Tökéletes
kombináció.
— Tudod mit? – néztem egyenesen a szemébe. –
Igen, élvezem a vadat. – Fehérholló megeresztett egy
diadalmas félmosolyt, de még mielőtt tovább cukkolt
volna, folytattam: – Beindulok a vad élményektől.
Feldobnak, lelkesítenek, kielégítenek. De csak az
igazán vad dolgokra pörgök be. Mint a magadfajta
vámpírok lemészárlása. Azt tényleg nagyon bírom. Azt
hiszed, nem tudom, mi a becenevem? Gondolj erre,
amikor rólam fantáziálsz, megértettük egymást?
— Kilencre érted megyek – mondta válaszként,
olyan derűsen, mintha valami kabaréelőadáson ült
volna, nem pedig egy kihalt könyvtárban. Pedig
éreznie kellett a szavaimban megbúvó igazságot. Még
kezdő vámpírvadász koromban, volt pár vámpír, akit
igazi élvezettel szabadítottam meg földi porhüvelyétől.
A porhüvely ez esetben szó szerint értendő: ami
maradt belőlük, azt egy seprű és egy lapát elintézte.
— Rendben – feleltem gyorsan, visszatérve a
normál hangerőmhöz. Az ember soha ne dobjon el
magától egy kellemes esti programot csak azért, mert
egy lelketlen, gúnyolódó vámpírtól jött a meghívás.

Leültem az egyik gép elé, hogy beléphessek a

katalógusrendszerbe. Imádtam ezt a könyvtárat. Az
elzárt részleg anyaga ugyan nem szerepelt az
elektronikus katalógusrendszerben, de minden más irat
igen, és ez nemcsak az utóbbi pár évben megjelent
könyvekre és folyóiratokra vonatkozott, mint azt a
magyar közkönyvtárakban megszokhattam, hanem
minden egyes darabra. Arról pedig már ne is
beszéljünk, hogy bármelyik olyan online folyóiratban
kutakodhattam, amelyik előfizetésére éveken át hiába
próbáltam rábeszélni Lakkert, volt főnökömet a
Vámpírkutató Intézetben. Mindig azt a választ kaptam,
hogy ilyesmire nem telik a büdzséből, és az ilyen
jellegű kutatásaimat tessék arra az évi két hónapra
időzíteni, amit az USA-ban töltök ösztöndíjjal. Igen,
időnként határozottan úgy éreztem, jobban megéri
vámpírnak lenni, mint csóri vámpírológusnak. (Más
kérdés, hogy már nem voltam annyira ágrólszakadt.
Viszont belém ivódott a spórolás, így aztán meg sem
fordult a fejemben, hogy ilyesmikre pénzt adjak ki,
amikor a vámpírok ezeket nekem ingyen is biztosítják.)
Rákerestem a „vámpírszív” szóra, és hátradőlve vártam
a találatok listáját.
Mindig is ámulattal töltött el a vámpírszív rejtélye.
A hagyomány úgy tartja, hogy az, ami egy vámpír szíve
helyén van, már nem is nagyon emlékeztet szívre –
inkább egy diónyi kődarabra. Persze bizonyítékot ez a
feltételezés nemigen nyerhet: mire az ember
felboncolna egy vámpírt, az már rég elhamvadt, jó
vámpírszokás szerint. De vajon mi végre a szív, ami
halott és nem dobog, mert nincs szüksége rá annak, aki
már meghalt, s mégis oly lényeges, hogy az egyébként
szinte sebezhetetlen vámpír millió hamuszemmé
porlad el, ha a szívét karó éri? A vámpírmáj vagy a
vámpírvese éppúgy összeasznak és apróvá zsugorodnak
a testben a halál és az újjáteremtődés közti időben,
mint a szív, de ezeket hiába döfködjük karókkal, a
vámpír simán felépül sérüléseiből. Miért a szív? Mi a
halott szív titka?

Attila azt mondja, nem azt fontos tudni, hogy miért,

hanem azt, hogy hogyan. Vagyis, tökmindegy, miért
alakult ez így, a lényeg, hogy tudjuk, hogyan
használjuk ki a vámpírszív eme tulajdonságát. A
vámpírszív arra való, hogy elpusztítsuk a vámpírt, szól
Attila hitvallása. Más kérdés, hogy szerintem ő a saját
szívéről is valahogy így gondolkodhat: az ő szíve is csak
valami, ami sebezhetővé teszi, táltoserő ide vagy oda.
Engem viszont mindig a miértek hajtanak. Soha nem
elégszem meg a hogyannal. Hiszem, hogy csak akkor
érhetünk el eredményt bármiben, ha tisztán látunk
annak működésével kapcsolatban.
Ezért a legfontosabb kérdés a miért. És a miérteken
mostanában jócskán ráértem töprengeni.

13.

Nem maradtam sokáig a könyvtárban, Fehérholló

meghívása átalakította a napi programomat, mivel be
kellett még iktatnom egy gyors ruhavásárlást is. Voltak
ugyan a farmernél pár fokkal elegánsabb ruháim,
melyekben korábban fenntartások nélkül besétáltam az
Operába, Fehérholló stílusát ismerve azonban ezek
egyikével sem kísérleteztem. Utáltam kényelmetlen,
szuperkényes ruhákban feszengeni és tűsarkúban
egyensúlyozni, de még jobban utáltam volna, ha a
kísérőm bejárónőjének néznek, így megerőltettem
magamat. Megvettem az első szolidabb estélyit, amibe
bele tudtam magamat préselni, és még a hajamat is
sikerült úgy feltűznöm, hogy jó eséllyel kitarthatott az
est végéig. Még egy kis sminken is elgondolkodtam
volna, ha közben nem kopognak az ajtómon. Még fél
kilenc sem volt, de azért a biztonság kedvéért nem
szóltam ki, hogy „gyere be!”, hátha mégis Fehérholló
érkezett túl korán. Kell a fenének, hogy szabad bejárása
legyen a lakásomba.

Megcsappant elveim közül az azért megmaradt,

hogy vámpírt nem invitálunk a saját otthonunkba –
még akkor sem, ha az a saját otthon csupán egy
szolgálati lakás.
Kinyitottam az ajtót, és bár nem Fehérholló állt a
küszöbön, a megkönnyebbült sóhaj ezúttal elmaradt.
— Meglepetés! – vigyorgott Géza az ajtóban, majd
gyorsan lehervadt az arcáról a vigyor. – Úgy gondoltam
eredetileg, hogy meglepetés neked, de azt hiszem, én
jobban meglepődtem. Nem mondtad, hogy esti
programod lesz – lépett be.
— Mert amikor reggel beszéltünk, még nem
tudtam, hogy operába megyek. Azt hittem, dolgozni
fogsz.
— Én is. De a lúzer kollégám annyira lúzer, hogy a
barátnője otthagyta, és így már valahogy nem volt
kedve utazni. Szóval, mégis bejött este hétre melózni.
Mindegy, szólhattam volna korábban, hogy ez a
helyzet, minek akartam meglepetésesdit játszani.
— Sajnálom.
— Semmi gond – rázta a fejét, és végignézett
rajtam. – Megtudhatom, kinek öltöztél ki ennyire,
bébi?
— Biztos, hogy akarod tudni?
— Ha így kérdezed, nem biztos – biggyesztette le
ajkát. – De azért csak mondd!
— Fehérholló hívott el – mondtam kis szünet után.
— Fehérholló. Aki sajnos nem egy madár, hanem
egy vámpír. Egy madárnak jobban örülnék.
— Tudod, ez a munkám – jegyeztem meg.
— Felvenni a legszexisebb ruhád, és operába
menni a vámpírok főnökével? Izgi lehet a munkaköri
leírásod.
 — Lemondhatom – feleltem egy sóhajjal. – Kicsit
ugyan már késő van ehhez, de ha szeretnéd,
lemondom.
— Hogy szerezzek egy rossz pontot az IQ-
vámpírok vámpíruránál? – vakarta meg a tarkóját
szórakozottan.
 — Kösz, nem. Menj csak el, nem szeretnék
semmiféle vérszívó halálos ellenségévé válni.
— Biztos?
— Tökéletesen. De, megjegyzem, hosszú és kitartó
engesztelőre számítok.
— Meglesz – mosolyodtam el. Egy gyors csókkal
jutalmaztam engedékenységéért, majd beléptem a
fürdőbe, hogy kicseréljem a fülbevalómat.
— Tudod, büszke vagyok a munkádra – szólt
utánam. – Csak éppen utálom.
— Hogy mondod? – kiáltottam vissza a fürdőből.
— Mondom, utálom a munkádat! – kiabált vissza. –
Utálom, hogy a vámpírnagyfőnök csak úgy lecsaphat a
kezemről, és nem lehetek ellene semmit, ha jóban
akarunk velük lenni. Ez több mint bosszantó. S
mellesleg nem erősíti az önbizalmamat sem.
— Tényleg sajnálom – fordultam felé, miközben a
fülbevalómmal bűvészkedtem. – Szívesen lettem volna
egyiptológus annak idején, csak valahogy nem volt rá
kereslet.
— De ugye nem akarod örökké ezt csinálni? Úgy
értem, most aláírod ezt a szerződést, de az megint csak
egy kis idő, mint az előző a munkád, ugye? Hamarosan
azért elkezdesz valami normális meló után nézni, nem?
– Kiejtettem a kezemből a fülbevalómat, amely aprót
koccant a kövön, majd tovagurult a fal mellé. Nem
anyáztam, nem húztam fel magam, csak nagyon
nyugodtan, még számomra is ijesztően nyugodtan
kapartam össze fülbevalóim darabjait és a szavakat.
— Vámpírológus vagyok, Géza. És ez nem
idénymunka.
— Te jó ég, remélem, nem innen akarsz nyugdíjba
menni! – lépett hátra maga elé tartott kézzel.
— Ezen konkrétan még nem gondolkoztam –
feleltem feszengve.
Itthon jelenleg csak a Nemzetbiztonságnál
dolgozhatom vámpírológusként, de vannak más
lehetőségeim is, mehetek külföldre. Csak épp nem
akartam. – Miattad maradtam itthon, tettem hozzá
magamban, de leharaptam volna a nyelvem, mintsem
hogy ezt hangosan kimondjam.
— De gondolkodsz rajta? – kérdezte megütközve.
— Az ember sok mindenen elgondolkodik –
feleltem idegesen. Ez a beszélgetés egyre kevésbé
tetszett. – Talán egyszer majd aktuális lesz ez a téma,
egyelőre nem az. Ma aláírtam a szerződésemet
Attilánál. Kicsit előbb, mint terveztem, de ezt
megbeszéltük.
— Oké – mondta sápadtan. – Felhúztalak, ugye?
— Nem – mondtam szenvtelenül. És az volt az
ijesztő, hogy igazat mondtam.
— Utálom a vámpírjaidat. Ez az igazság.
Mindenkinek vannak démonjai, ahogy a mondás tartja,
de a tieid túlságosan is valóságosak, és ijesztően sok van
belőlük.
— Pedig én mindent megteszek, hogy távol
tartsam őket tőled – mondtam halkan. Arra inkább
nem hívtam fel a figyelmét, hogy az IQ-vámpírok
állandó testőrséget akartak mellém adni, attól tartva,
hogy Rocco bosszút áll rajtam Ligeia mentőakciójáért,
de én lemondtam a védelemről, nem kis részben épp
Géza miatt. Már más sem hiányzott volna az
életünkből, mint az állandó vámpír- vagy
vérmedvetársaság.
— De azért az az egy, akivel ma programod van,
gondolom, idejön érted, ahogy az illem diktálja –
jegyezte meg. Bólintottam. – Akkor én elmentem.
Majd holnap reggel beszélünk.
— Rendben – sóhajtottam.
— Gyönyörű vagy – mondta, mielőtt megcsókolt,
azután hangtalanul betette maga után az ajtót. Jó, hogy
nem volt rajtam smink, mert kezdhettem volna elölről
az egészet.

14.

Fehérholló hozta utánozhatatlan eleganciáját, és

világosszürke szmokingban pompázott az oldalamon,
mintha tudta volna, hogy magam is halványszürke
ruhát választok az estére. Fehér haja a vállára hullott,
fakó bőre szinte áttetszett a kivilágított épület
fényében.
— Tudtam, hogy élvezni fogod – nyújtotta karját
valószínűleg megszokásból, én pedig egy pillanatnyi
hezitálás után belé karoltam. – Francesca az egyik
legtehetségesebb a vámpírszopránok közül. De a többi
előadó is jó volt. Bár Aeneas egy kicsit haloványnak
tűnt.
Elnevettem magam.
— Mi az, rosszat mondtam? – érdeklődött.
— Dehogyis. Csak a halovány eléggé szokatlan
jelző egy vámpír szájából. Vicces volt. Különösen,
mivel Aeneast az egyik legismertebb fekete bőrű
énekes alakította. Vicces volt, na.
— Hát, nem a bőrszínére értettem, hanem a
magasabb hangokra, de mindegy. Azért nem volt rossz.
— Nem volt rossz? Életem legjobb koncertje volt,
azt hiszem – jelentettem ki. – Köszönöm, hogy elhívtál
– mondtam. Ez megért egy kisebb magánéleti
perpatvart, gondoltam magamban.
— Nem tesz semmit. Szeretek ide járni, az elmúlt
két évben végre jelentősen emelkedett a színvonal. Az
új igazgató végre ért a művészethez.
— Az új igazgató egészen véletlenül nem tőletek
került ki?
— Nos, igen, ez a helyzet. Mit gondolsz, hogyan
tudtam ingyenjegyet szerezni a legjobb helyekre? – Az
arcára széles vigyor ült. – Kálmán barátom tudja, mivel
tartozik a főnöknek. És ez így van jól.
— Ezek szerint gyakran jársz ide.
 — Persze. Az operaelőadások nagy előnye, hogy
rendszerint napnyugta után kezdődnek – még
júliusban is, amióta van rendes vámpír szakértő
mindegyik Minisztériumban. Volt ugyan némi
ellenállás az este féltízes nyári kezdéssel szemben, de a
kulturális miniszter is hamar rájött arra, hogy az állam
elég nagy összegtől esne el, ha kirekesztené a
vámpírokat a kulturális programokból. Ha mi nem
lennénk, félházzal mennének a legjobb előadások is,
Francesca Morelli pedig kihagyná kis hazánkat a
turnéjáról. Mi megvesszük a felháborítóan drága emelt
áras legjobb helyeket, így a nézőtér kevésbé impozáns
székeire szóló jegyárakat alacsonyan lehet tartani, és
több ember nézheti meg az előadásokat.
— Úgy érted, hogy a kormány által finanszírozott
előadásokra megveszitek a felháborítóan drága jegyeket
abból a felháborítóan magas összegből, amit a kormány
fizet nektek szaktanácsadásért? Bámulatosan nagylelkű
gesztus.
— Nos, azt soha nem állítottam, hogy nincsenek jó
ügyvédeink – villantott rám egy elégedett
vámpírmosolyt Fehérholló.
— Igaz.
— Szeretem a zenés estéket. Ligeia mindig szól, ha
valakit érdemes meghallgatnom. Messziről megérzi a
tehetséget. És ezt értsd szó szerint!
— Igen, erről a tulajdonságáról már hallottam –
feleltem.
Lassan lépdeltünk le a lépcsőn. Tekintettel a
vámpírtársaságra, nem választhattam combig felsliccelt
ruhát, így bizonytalanul manővereztem lefelé a szűk
ruhámban és tűsarkúmban. Nincs sok bénább halálos
kimenetelű baleset annál, mint hogy az ember pont egy
lépcsősor tetején rálép saját, földig érő szoknyájának
szélére, és kitört nyakkal még ráadásul egy száguldó
taxi elé gurul. Az elegancia az életben maradásnál
kezdődik, és ennek megfelelően minden energiámmal
azon voltam, hogy épségben a lépcső aljára érkezzem.
 A közönségből már csak páran álldogáltak az
Operaház előtt, nem sodort magával a tömeg, ennek
ellenére megcsúsztam a szokatlanul magas cipősarok
miatt.
Fehérholló vámpírreflexei a másodperc töredéke
alatt helyrebillentettek, én pedig elnyomtam
magamban egy káromkodást.
Ha már kivételesen úgy nézek ki, mint egy úrinő,
viselkedjem is úgy. Vagy legalábbis nem annyira
alpárian, mint amennyire az adott pillanatban
szerettem volna.
— Ligeia szeret felvágni a tehetségével, szó se róla
– folytatta Fehérholló ott, ahol abbahagyta, mintha
nem épp az imént mentett volna meg a
csigolyatöréstől. A vámpírok is tudnak úriemberként
viselkedni, állapítottam meg nagylelkűen. Ráadásul
ezúttal némi szerencsét könyvelhettem el a
mostanában rám szakadó tengernyi balszerencse közt,
ami szintén szívet melengető érzés volt. – De tény, ami
tény, Ligeia nem szokott tévedni – ismerte el
Fehérholló. – A múzsák különleges képessége. Mint a
táltosoknak a szélkavarás, tudod – nézett rám
jelentőségteljesen. Nem kaptam el a tekintetem.
— Nem tudod, hogy tudom-e, ezért tesztelsz,
ugye? – kérdeztem csevegve.
 — És mi az, amit nem tudok, hogy tudsz-e? –
kérdezett vissza, nehogy behúzzam a csőbe.
— Én tudom, hogy te tudod, úgyhogy fölösleges
ezt játszanunk – feleltem. Csak azért sem ugrattam ki a
nyulat a bokorból egyelőre.
— Akkor jó – vonta meg a vállát.
— Attila említette egyszer, hogy te tudsz a
táltosságáról – neveztem végül a nevén a dolgokat. –
Valami miatt bízik benned. Azt mondja, te megtartod a
titkát.
— Te pedig soha nem bíznál egy titkot egy
vámpírra – sötétedett el a tekintete.
— Valahogy úgy – helyeseltem, aztán
megpróbáltam új mederbe terelni a beszélgetést. –
Neked is van különleges képességed?
— Attól függ, mit nevezel különlegesnek.
Szeretném azt hinni, hogy igen, van. És ne kérdezd
meg, hogy mi az, mert jól tudod, hogy úgysem
válaszolok rá. Én történetesen emberekre nem
szeretem bízni a titkaimat.
— Akkor hadd kérdezzek valami mást – álltam
meg a lépcső alján, és szembefordultam vele.
— Kérdezz! – mondta kíváncsian.
— A vámpírok tudnak átkot szórni?
— Van, aki tud, igen – felelte. – Az átkozás
képessége nem attól függ, hogy valaki vámpír-e vagy
sem. Ha valakinek megvan hozzá a mágikus képessége
még emberlétében, akkor ez a tulajdonsága rendszerint
megmarad a vámpírlétben is. Miért kérded?
Nagy levegőt vettem.
— Mások szerint valószínűleg csak paranoiás
vagyok, de van egy olyan fura érzésem, hogy esetleg
megátkoztak. Nem nagyon, csak egy kicsit. Úgy értem,
nem vett tragikus fordulatot az életem, de láttad, az
előbb is megcsúsztam azon a lépcsőn.
— Egy hatcentis sarokban – bólintott. – Igen,
láttam. Csodáltam, hogy csak most történt, és az egész
estét kibírtad nagyobb baleset nélkül. Elvégre nem
szoktál tűsarkút hordani.
— Ez igaz – mondtam lassan —, de azért egyéb
balesetek is értek mostanában. Aprócskák, de azért elég
nagy számban ahhoz, hogy feltűnjön a túlzott
gyakoriságuk. Arról nem beszélve, hogy képtelen
vagyok eltalálni egy dartstábla közepét. Ami végképp
nem jellemző rám, tudod.
— Ha úgy gondolod, tényleg átok alatt állsz,
küldök testőrséget. Biztos, ami biztos. Tudod, hogy a
védelmünk alatt állsz. De ha a véleményemre vagy
kíváncsi, annyit mondhatok, hogy nincs olyan vámpír,
aki ilyen enyhe átkot szórna bárkire is. Tehát vagy csak
kifogtál egy pechszériát, vagy egy ember átkozott meg.
Van tipped, ki lehetett?
 — Nem hinném, hogy lenne olyan ember
ismerősöm, aki ilyesmivel kedveskedne nekem –
csóváltam a fejemet. – Én tulajdonképpen arra
gondoltam, hogy esetleg Rocco átkozott meg. Vagy
valamelyik embere. Ő az egyetlen, akinek van indoka,
azt hiszem.
— Elképzelhető – hümmögött elgondolkodva. – De
ez esetben az átok nem merülne ki apró-cseprő
balesetekben. Lehet, hogy ez a kezdeti fázis, ami idővel
egyre rosszabb lesz. – Na, ez aztán megnyugtatott, mint
vérmedvét a csupor méz. – Utánakérdezek, hátha
megtudok valamit. És gondold meg a testőrséget!
Nappal vérmedvék, éjjel vámpírok.
— Megfontolom – mondtam gombóccal a
torkomban, tudván, milyen vitába torkollana egy erről
folytatott alkudozás Gézával.
— Addig azért ne aggódj különösebben, amíg a
legfőbb problémád a célba dobó képességed enyhe
hanyatlása. Mindenkinek vannak rosszabb periódusai.
— Igen, tudom – feleltem. – Ráérek akkor aggódni,
ha beüt a ménkű – mondtam kényszeredett mosollyal,
majd nagyot ugrottam a szavaimat követő durranás
hallatán. Kellett nekem emlegetni a ménkűt.
Fehérholló felém lépett, én pedig abban a
pillanatban az oldalamhoz kaptam, mert úgy nyilallt
belém a fájdalom, mintha megmartak volna.
Összecsuklottam, de még éreztem, ahogy a vállamat is
átjárja a fájdalom.
Néztem, ahogy a fényes ruhán egyre nagyobb és
sötétebb a folt a tenyerem alatt. Felemeltem a kezem,
és láttam, hogy tiszta vér vagyok, de nem bírtam
gondolkodni, és nem értettem, hogy lehetséges ez.
Fehérholló felkapott és egy szemvillanás alatt az
épület előtt várakozó taxinál termett, amiből kirángatta
az épp beszállni készülő utast.
 — A Medi-Sealbe. Ha nincs ott öt percen belül,
átharapom a torkát! – hajolt előre. Valószínűleg
bemutatta meggyőző vicsorát is, mert a sofőr azonnal a
gázra lépett. Még éreztem, hogy hideg keze is az
oldalamhoz nyomódik, és még láttam, ahogy felém
fordul a valószerűtlenül sápadt arc. A szája mozgott, de
hallani már nem hallottam semmit. Közelebb hajolt, s
közben fehér haja az arcomba hullott, hogy aztán ezt a
fehéret is elnyelje a sötétség, ami magába húzott.

15.

Amikor felébredtem, határozottan azt éreztem,

hogy valaki leheletfinoman szájon csókol, és
kinyitottam a szememet, csak hogy szembesüljek azzal
a szomorú ténnyel, hogy a csók minden bizonnyal
álom volt, mivel közel s távol egy teremtett lélek sem
volt a szobában Attilán kívül. Pedig olyan valódinak
tűnt. Felsóhajtottam, és Attila felém hajolt.
— Hogy érzed magad?
— Elég szarul – feleltem. – És azt hiszem,
hallucinálok is. Bár lehet, hogy csak álmodtam. Vagy
esetleg tényleg megtörtént.
— Kicsit még kótyagos vagy. Az altató hatása.
 — Nem, nem beszélek félre – mondtam. – Csak azt
hittem, valaki megcsókolt. Gondolom, nem te voltál.
— Ki kell ábrándítsalak, nem szokásom mások alvó
barátnőit lesmárolni. Különben is, azt mondtad, arra
gyanakszol, hogy megátkoztak téged, nem pedig arra,
hogy rám raktak valami szerelmi bűbájt, amitől
elfelejtem, mennyire kimondhatatlanul nem vagy a
zsánerem – élcelődött a maga megszokott tapló
stílusában.
— Gondoltam, egy jól eltalált átokba ez nagyon is
belefér – dobtam egy gyors replikát, miközben a
kötéseimet és a bekötött vértranszfúziót bámultam.
— Ennél nagyobb balszerencsét már nem is tudnék
elképzelni.
— Azért ez a két lőtt seb se semmi – felelte
megnyugtatásképp.
— Igaz – sóhajtottam, és körülnéztem. Ugyanaz a
luxuskórterem, konstatáltam, mint pár héttel ezelőtt,
csak akkor gyorsan távozhattam. Hát, erre most semmi
esélyem, gondoltam. Nézhetem majd a főzőcsatornát,
és maximum álmaimban trécselhetek a vámpírjaimmal.
Ha pedig nagyon elunom magam, szórakozhatok a
távirányítós függönnyel. Esetleg a nővérhívóval, némi
nyugtatóinjekció reményében.
— Bár tulajdonképpen ez most egész szerencsés
balesetnek mondható – fokozta tovább nem létező
komfortérzetem. – Ahhoz képest, hogy valaki ki akart
nyírni, egész jó helyen találtak el, nem ért
létfontosságú szervet a golyó. A vérveszteség is sokkal
rosszabb lehetett volna, ha Fehérholló nem hoz ide
villámgyorsan. Még a vállad is rendbe jön pár hét alatt.
– Nem éreztem úgy, hogy hallelujáznom kéne, amiért
ilyen faszán meglőttek, így inkább csak egy
megsemmisítő pillantással próbáltam felelni. Attila
tekintete azonban már máshol járt, mivel Fehérholló
lépett be az ajtón. Elég durván nézett ki vérfoltos
szmokingjában, és nem tehettem róla, de arra
gondoltam, hogy hihetetlen, mennyire balszerencsés
vagyok: megveszem életem első, kisebb vagyonba
kerülő estélyi ruháját, amit egyetlen alkalom után
dobhatok is ki a szemétbe. Majdnem elsírtam magam,
amint Fehérholló szmokingját bámultam, s
elképzeltem, hogy nézhet ki az én ruhám, ha az övé
ennyire menthetetlen.
— Annyira talán mégsem volt szerencsés ez a
baleset – közölte Fehérholló, és szétnyitotta eddig
ökölbe szorított kezét, hogy Attila megnézhesse, mi is
lapul benne.
— Mi az? – kérdeztem, miközben megpróbáltam
magam feljebb tornászni a kórházi ágyon, hogy én is
lássak valamit. Fehérholló közelebb lépett, és hozzám
hajolt. Szétnyitott tenyerén két kis, ártalmatlannak
látszó, fényes fémdarab pihent. Töltények.
 — Ezüstgolyók – felelte kérdő tekintetemet látva.
Visszahanyatlottam a párnámra.
— Szóval nem is engem akartak kinyírni, hanem
téged – állapítottam meg duzzogva. – Vagyis szerencsés
volt a baleset, csak éppen nem nekem.
— Minden nézőpont kérdése – helyeselt Attila, bár
ezt egyikünk sem díjazta különösebben. – De miért
akarna bárki is ezüstgolyót lőni egy vámpírba? –
kérdezte. – Nem biztos, hogy Fehérholló volt a célpont.
Sokkal valószínűbb, hogy egy alakváltó helyett kaptad
be ezeket.
— Nekem végül is tökmindegy – jegyeztem meg
letargikusan.
— A lényeg, hogy tényleg balszerencsés vagyok,
mint rézfaszú bagoly a fémgyűjtéskor – panaszkodtam,
új kontextusba helyezvén a pechvogel fogalmát.
— Nekem azért annyira nem mindegy – mondta
Fehérholló.
— Nagyon is elképzelhető, hogy a merénylet
ellenem szólt.
— Ezüstgolyóval? Attól nem halnál meg –
legyintett Attila. Tisztára, mint egy amatőr, gondoltam.
Pedig jól tudja, hogy az ezüst megmérgezi a vámpírt is,
ciccegtem magamban bosszankodva, amiért a főnököm
valami miatt nem volt hajlandó megerőltetni az
agysejtjeit. A gondolatai nyilván máshol jártak, pedig
itt lett volna rájuk szükség.
— Nem. De a jól irányzott ezüstgolyó
megmérgezhet annyira, hogy ne tudjak ellenállni egy
komolyabb támadásnak – mondta idegesen Fehérholló.
Szemmel láthatóan őt is felhúzta Attila
nemtörődömsége.
— De a támadás elmaradt – mutatott rá Attila.
— Mivel az ezüstgolyók célt tévesztettek! –
sziszegte Fehérholló. – Nem tudom, mi van veled, de
megpróbálhatnál idefigyelni! – dörögte végül.
 — Már ha érdekel egy kicsit, hogy mi történt.
Tudom, az nem hat meg, hogy valaki rám lőtt, de
esetleg azon már eltűnődhetnél, hogy a barátodat
majdnem megölték valaki más helyett. És ha
hozzávesszük azt, hogy már előtte is a balszerencse
kerülgette, esetleg felmerülhet a lehetőség, hogy
Borbála mégsem képzelődött, hanem valaki tényleg
átokkal sújtotta.
— Amióta bejöttetek ide, máson sem
gondolkodom, mint ezen! – felelte dühödten Attila, s a
nyomaték kedvéért kivágta a szoba egyik ablakát egy
jól irányzott nyári fuvallattal.
— A berendezés maradjon! – szóltam rá. – Egy kis
jégeső nem segítene megoldani a problémát, úgyhogy
próbáld meg visszafogni magadat! – kértem. – Tudom,
hogy mindketten aggódtok, és hálás is vagyok érte.
Azért is hálás vagyok – néztem a vámpírra —, amiért
nagyon gyorsan ideszállítottál, és közben csak egy
ember kapott halálos fenyegetést és szenvedett
remélhetőleg nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket.
— Halálos fenyegetést több is kapott, de te akkor
már eszméletlen voltál – nyugtázta köszönetemet
Fehérholló.
— Igen, de ez még belefér. Különben is, az itteni
nővérek hozzá vannak már szokva – nyugtatott meg
Attila, és a nyitott ajtóhoz sétált, hogy becsukja. –
Tudják, hogy a cél szentesíti az eszközt. Meg azt is,
hogy ki vannak rúgva, ha nem mentik meg az életét
annak, akit a kezeik közé helyezek.
— Oda lehetnek érted – pillantottam az üvegajtón
túl sürgölődő nővérek felé.
— És ez így helyén való – felelte Attila. – Elvégre
még megvan a munkájuk, nem igaz?
Fehérholló elismerően bólintott, hódolván Attila
főnöki képességei előtt, én pedig jobbnak láttam ezek
után becsukni a szememet, nehogy eláruljam
érzéseimet, amikben ezúttal nem a hála dominált,
hanem az undor.
 Neked pedig szerencse a bal- szerencsében, hogy
Fehérholló is épp ott volt az Operában, amikor
meglőttek, és így tényleg gyorsan a legjobb kezekbe
kerültél.
— Igen, rohadt nagy szerencse – feleltem. –
Leszámítva, hogy engem meg sem lőttek volna, ha
Fehérholló nem épp mellettem áll – mutattam rá a
nyilvánvaló tényre. Miután kínos csönd állt be,
Fehérholló megköszörülte a torkát, és felvilágosította
Attilát.
— Nos, ami azt illeti – kezdett neki —, az én
jelenlétem ez esetben valóban nem nevezhető éppen
szerencsésnek, tekintve, hogy Bori eleve miattam jött
el a koncertre.
— Te hívtad el az Operába? – kerekedett nagyra
Attila szeme. Hallottam, hogy az ablakot rázza a szél.
Az oldalamba nyilallt a fájdalom.
— lgen. Hozzáteszem, nem sejtettem, hogy valaki
vadászik rám.
— Mi van, most már nyilvánosan vámpírokkal
randizol? – vont kérdőre Attila nem éppen
tapintatosan. Még egy nyilvános ágytálazásra is
nagyobb szükségem lett volna, mint a körvonalazódni
látszó beszélgetésre.
— Ez nem randi volt – feleltük nagy elánnal
egyszerre Fehérhollóval. Mintha összebeszéltünk
volna. Attila arcáról leolvashattam, hogy ő úgy is vette.
A beszélgetés azonban szerencsére gyorsan más
irányba terelődött.
— Nem ironikus kissé, hogy Borit látványosan a
védelmed alá helyezed, és nemhogy megvédeni nem
tudod, de még a neked szánt golyókat is belé röpíti
valami remegő kezű dilettáns? – szapulta Attila a
vámpírt. Látványosan remegett a dühtől, csakúgy, mint
az összes ablak a kórterem környékén. És én az egyre
erősebb fájdalomtól. Az ajkamba haraptam, és úgy
markoltam meg az ágytakarót, mintha az életem múlna
azon, ha elengedném.
— De, talán ironikus – engedte meg Fehérholló. Ő
nem őrjöngött.
 A legtöbb vámpír forrófejű volt, de Fehérholló vére
a legforróbb helyzetekben is éppoly hideg volt, mint
ébredés után a teste. Nyilván izgatta, hogy valaki az
életére tört, de ez valószínűleg nem hatott rá az
újdonság erejével, arról nem beszélve, hogy
vámpírúrként azt is megszokhatta, hogy nem mutatja
ki az érzelmeit idegenek előtt.
— A te szívedet persze nem dobogtatja meg
különösebben mások veszélybe sodrása – mondta
Attila.
— Az én szívemet semmi sem dobogtatja meg, ezt
mind tudjuk – felelte hűvösen a vámpír. – Azt viszont
talán nem tudjuk mindannyian, hogy pont neked,
táltos barátom – nyomta meg a két szót úgy, hogy
közben még a fogai csikorgását is hallani véltem —,
nem kéne ezt felemlegetned – folytatta kihívóan, s
szinte hallottam a szikrákat a levegőben.
— Ez meg mi akar lenni? – pihegtem értetlenül.
Úgy éreztem magam, mint egyiptológia szigorlaton,
amikor azt hallgattam a vizsgáztató tanároktól, hogy
mindenki, aki részt vett egy bizonyos ásatáson, amin
természetesen csak ők voltak jelen, könnyedén
tudhatja a választ arra a kérdésre, amit az imént tettek
fel azok szívatására, akik nem járhattak azon a
bizonyos régészeti feltáráson.
 — Semmi – mondta Attila egy gyilkos pillantást
vetve Fehérhollóra.
— Nem úgy hangzott – feleltem minden erőmet
összeszedve. Próbáltam belé látni, de ez most is csak
annyira ment, mint máskor, vagyis sehogy. A
fájdalomcsillapító egyre kevésbé hatott, és kezdett
bennem tudatosodni, valójában mennyire rossz bőrben
vagyok. Szerettem volna ordítani, de momentán egy
vinnyogásra alig futotta, így inkább befogtam.
— Én most távoznék – terelte másfelé a szót
Fehérholló. – Egyrészt, túl sok itt a vér – mondta,
miközben kezével alig láthatóan végigsimított a
szmokingját elcsúfító vérfolton.
 — Másrészt, mindjárt pirkad. Hazamegyek, és
intézkedem a védelmedről. Amíg nem járunk utána
ennek az átok-gyanúnak, kapsz testőrséget, akár
tetszik, akár nem.
— Erről még tárgyalunk – feleltem nehezen.
Annyira azért már magamnál voltam, hogy ne menjek
bele minden elhamarkodott döntésbe. – De kösz
mindent – mondtam, és erőtlenül felé intettem azzal a
kezemmel, amit mozdítani is tudtam.
— Nem tesz semmit – felelte. – Ha jól
belegondolok, az a minimum, hogy megmentem annak
az életét, aki megmentette az enyémet. Még ha azt
nem is nagylelkűségből tette.
— Azért kösz. És tényleg menj, ha még sötétben
akarsz hazaérni. – Mire befejeztem a mondatot,
Fehérholló már rég eltűnt a szemem elől.

16.

— Én még maradhatok, ha akarod – mondta Attila

az ajtó közelében állva, startra készen. Mindig élénk,
kék szeme most fakószürkének és beesettnek tűnt, de a
testtartása nem árulkodott fáradtságról.
Szálfaegyenesen állt, mintha őrségben lenne, és
legalábbis az angol királynőre kellene vigyáznia.
Időnként a folyosóra pillantott, mintha azt ellenőrizné,
nem tart-e a kórtermem felé egy őrült, pisztollyal
hadonászva. – Vagy szólhatok Gézának, ha ezt
szeretnéd. Felhívjam?
— Inkább ne! – vágtam rá gyorsan.
— Ahogy akarod – vonta meg a vállát. – Elmenjek?
— Inkább ne! – ismételtem önmagamat, mire ő
fogta a fal melletti széket, az ágyam mellé tolta, és leült
rá.
— Mi a gond? – kérdezte. Talán csak a sok
fájdalomcsillapítótól hallucináltam, de mintha igazi
aggodalmat hallottam volna ki a hangjából.
— Azonfelül, hogy két helyen meglőttek és
majdnem elpatkoltam? Az égvilágon semmi – feleltem,
aztán sóhajtottam egyet. – Egy óriási szívességet
szeretnék tőled kérni – böktem ki szinte hadarva. Előre
utáltam el sem kezdődött beszélgetésünket.
— Nem gond. Mondd csak! – Ránéztem, de nem
bírtam megszólalni. Gyűjtöttem hozzá az erőt. És
baromira szégyelltem magamat.
—Megtennéd, hogy... – kezdtem, de tovább nem
jutottam.
— Megtennéd, hogy... – futottam neki még
egyszer, ő pedig feszülten figyelt. – Hogy egy kicsit
felgyógyítasz? – fejeztem be gyorsan a kérdést.
— Nagyon fáj? – kérdezte őszinte törődéssel a
hangjában. Egész meglepődtem.
— Kibírható – feleltem. – Nem ezért kérlek rá.
Nem akarom, hogy Géza megtudja.
— Nem tarthatod boldog tudatlanságban,
miközben valaki lövöldözik rád. Hajlok rá, hogy
tényleg megátkoztak – csóválta a fejét Attila.
— Ez azért nem olyan biztos – feleltem, de magam
is beláttam, milyen halovány kísérlet volt ez a
balesetem elbagatellizálására.
— Akár átok, akár valami más, nagyon úgy tűnik,
hogy veszélyben az életed. Ezt nem lehet elhallgatni,
mert veszélybe sodrod őt is.
— Tudom – mondtam, bár eddig ebbe bele sem
gondoltam. – El akarom mondani. Tényleg. De nem
akarom, hogy fölöslegesen megijedjen.
— Fölöslegesen? Majdnem meghaltál. Tudod, mit
mondok? Időnként nem árt az őszinteség egy
kapcsolatban, és ez az a helyzet, amikor a változatosság
kedvéért kijátszhatnád az őszinteség-kártyát.
— Te oktatsz ki engem az őszinteségről? –
nyögtem felháborodva. – Ez vicces.
 — Nem akartalak kioktatni. Adtam egy jó tanácsot,
hátha ezúttal tartós kapcsolatra törekedsz. De ezek
szerint tévedtem.
— Nem, nem tévedtél – feleltem. – És éppen mivel
tartós kapcsolatra törekszem, úgy gondolom, nem
rontok ajtóstul a házba átkokkal és eltévedt
ezüstgolyókkal, hanem lassan csöpögtetem a remek
híreket, hátha akkor nem szalad el azonnal a világ túlsó
végére a férfi, akit szeretek.
— Nem nézel ki túl sokat a férfiból, akit állítólag
szeretsz – állapította meg szárazon.
— Nem állítólag – javítottam, de kénytelen voltam
elgondolkodni azon, amit mondok.
— Őszinteség és bizalom. Ezek egy tartós kapcsolat
alappillérei. És ez most kioktatás. A te kapcsolatodból
mindkettő hiányzik. Úgyhogy ha ez szerelem, akkor én
Fehérhollóval lassan elhálhatom a nászéjszakát, mert
még kettőnk közt is több a bizalom és az őszinteség,
mint közted és Géza közt.
— Ez most coming out volt, vagy annyira elborult
az agyad, hogy már oda sem figyelsz arra, amit
mondasz?
— Csak próbálom felnyitni a szemedet. Talán nem
a legjobbkor, nem tudom. És sajnálom, hogy nem vagy
boldog, de ezzel a hozzáállással nem is leszel.
 — Ki mondta, hogy nem vagyok boldog?
— Titkolózni akarsz a barátod előtt. Nem vagy
boldog.
— Csak szeretném átvészelni ezt az átkozott pár
napot. Amíg el múlik a veszély.
— Olyan munkád van, ami vonzza a veszélyt.
Sohasem leszel tökéletesen biztonságban.
— Azért vannak fokozatok – jegyeztem meg, és
ezzel még Attila is egyetértett. Legalábbis megértően
hümmögött egyet. – Különben is, kapok testőrséget.
Épp elég lesz ezt is megmagyaráznom valahogy.
 — Majd csak kitalálsz erre is valami frappáns
hazugságot – mart belém teljesen feleslegesen.
— Szóval nem akarsz segíteni.
— Nem erről van szó.
— Hát akkor miről?
— Nincs szükséged most orvosi segítségre. Semmi
sem indokolja, hogy felgyógyítsalak. Nem vagy
életveszélyben, magadtól is szépen felépülsz
hamarosan.
— Már a céghez tartozom – érveltem. – Vedd úgy,
hogy állományjavítást végzel.
— Ez nem ilyen egyszerű.
— Ugyan már! – mondtam fáradtan. – Attól
tartasz, rákapok a könnyű regenerálódásra, és
állandóan ezzel foglak zaklatni? Esküszöm, nem foglak.
De ez most vészhelyzet.
— Vészhelyzet az, amikor meg kell mentenem az
életed.
— Ugyan képletesen, de most is ezt tennéd, ha
felgyógyítanál. Az életem kezd összeomlani. Én csak
nem akarom, hogy megtörténjen. De ha te nem
segítesz, felhasználom a Bowman-féle
csodaszérumomat. Bár azt a tényleges életveszélyre
tartogattam. És biztos lesz majd egy pillanat –
sóhajtottam drámai tehetségemet megcsillogtatva —,
amikor iszonyúan nagy szükségem lenne rá, de nem
lesz mit magamba nyomnom, mert egy átok miatt
könnyelműen, idő előtt elhasználtam az életmentő
kapszulámat.
— Most zsarolsz engem? – Nem hitt a fülének, én
pedig sajnos nem voltam képes kiélvezni a pillanatot,
annyira átjárt a fájdalom a legapróbb mozdulatra is.
Nevetésről szó sem lehetett.
— Nem szoktad meg, hogy a saját fegyveredet
fordítsák ellened, mi?
— Nem tudom, miről beszélsz – mondta faarccal. –
Én nem szoktam ilyen alja módszerekhez folyamodni.
— Ja – feleltem. – Én meg szűz vagyok, mint Szent
Daminia.
 — Felteszem, az illető hölgy már rég halott –
válaszolta fejét kissé oldalra biccentve.
— Pár száz éve, igen. – Szent Daminia az egyik
legismertebb kopt szent, akit ráadásul a harcos szűz
névvel is illetnek, de úgy éreztem, nincs itt a kioktatás
ideje. Attilát nyilván nem érdekli Daminia tanulságos,
ám igencsak fájdalmas története. – De hogy jön ez most
ide? – kérdeztem megütközve a hitoktató lecke helyett.
— Semmi különös – vont vállat. – Csak újfent
megállapítottam magamban, hogy mennyivel jobbak
voltak a régi szép idők, amikor az ember még bizton
tudhatta, hova forduljon egy kis szűzlány-vérért,
amennyiben vesznáj démonnal lenne kénytelen
tárgyalni. – Attilában mély nyomokat hagyhatott az az
éjszaka, amikor szűzlány-vér után kellett koslatnia, de
most nem volt energiám a lelkét ápolni, ahhoz előbb
neki kellett volna kezelésbe vennie.
— Hajlandó vagy segíteni? – próbáltam dűlőre
vinni a kérdést.
— Rendben, megteszem – adta be a derekát
kelletlenül.
— Tényleg?
— Tényleg. Végül is, a te életed. Miért nekem
fájjon, ha el akarod cseszni, nem igaz? A vendégem
vagy egy szakításra.
 — Ne legyél már ilyen szemét! – fakadtam ki.
— Nem vagyok szemét. Realista vagyok. Ordas
nagy különbség.
— Jól van – mondtam. – Nincs erőm... nincs erőm
semmire. Így vitatkozni sem – mondtam. – Nem bírom
mozgatni a karomat. És egyébként is, nyomorultul
érzem magam. Nincs szükségem arra, hogy még belém
is rúgj.
— Most azt hiszed, hogy bántani akartalak, pedig
eszem ágában sem volt.
— Inkább fejezzük be ezt a beszélgetést! – vágtam
a szavába. Semmi kedvem nem volt meghallgatni a
„de"-vel kezdődő részt.
— Jól van. Hunyd be a szemed! – mondta. – Nem
fog fájni – mondta kötelességtudóan, mint egy
fogorvos, és kezét a homlokomra tette.
Kicsit meglepődtem, mert mindig úgy gondoltam,
hogy az ilyen varázslatos orvoslás valahogy úgy megy,
mint a filmekben a kézrátétel, de ezek szerint a sebek
tényleges helye nem számít. Amikor Attila a múltkor
meggyógyított, nem volt alkalmam a módszer
tanulmányozására, ugyanis nem voltam magamnál.
Most viszont éreztem a belém áramló energiát. Jobb
volt, mint a regeneráló varázskoktélom, amit a
vámpírszérumok utóhatásainak csökkentésére kaptam.
És ez nem kis szó.
— Ez isteni – nyögtem boldogan, csukott szemmel.
Homlokomon végigsimított forró keze, én pedig
kinyitottam a szemem. Attila a széken ült, kezei
ernyedten az ölébe hulltak.
— Te az előbb megsimogattad a homlokomat? –
kérdeztem elbizonytalanodva.
— Nem – felelte. – Energiát adtam, azt érezted.
Viszont kezdek hajlani arra, hogy tényleg meg vagy
átkozva.
— Miért, nem sikerült felgyógyítanod? –
kérdeztem aggódva. – Pedig sokkal jobban érzem
magam.
— Azzal nincs gond – felelte. Most vettem csak
észre, milyen sápadt lett. Akár egy éhező vámpír, futott
át az agyamon. Kirázott a hideg. Attila arcát soha nem
láttam még ilyennek. Napbarnított bőre mindig
kiemelte világoskék szemét, most viszont egy
hamuszürke arc meredt rám szürke szempárral. – De
nyilvánvalóan sikerült valakinek beléd plántálnia azt a
kényszerképzetet, hogy én titokban lesmárollak és
tapizlak.
— Bocs a feltételezésért – mondtam. – És
köszönöm az energiát. Szerinted levehetem a
kötéseket?
 — Mindjárt szólok Nórának, majd ő elintézi
ezeket. Ha ő úgy dönt, hogy hazamehetsz, akkor
leléphetsz, és tovább titkolózhatsz Géza előtt. Én
viszont megyek, szemmel láthatóan egész rendbe jöttél.
A sebeid még fájni fognak pár napig, de a gyógyulás
fontosabb része már megtörtént.
— Köszönöm. Te viszont – döbbentem rá – szarul
nézel ki.
— Vesztettem némi energiát, tudod – mondta erre
halkan, de nem nézett rám. A földre meredt, és abban a
pillanatban, hogy lefordult a székről, mint egy
rongybaba, kivágódott a kórterem nagy ablaka, mintha
szélvész tört volna be, majd egy pillanat alatt szélcsend
lett. Kirángattam a karomból a tűt, és szinte kiugrottam
az ágyból.
— Segítség! – kiáltottam a folyosó felé amilyen
hangosan csak bírtam. – Segítsen már valaki! –
kiabáltam, miközben Attila élettelen arcát paskoltam.

17.

Nóra egy fejbiccentéssel kiterelte a két nővért, akik

gyorsabbak voltak nála, majd nagy levegőt vett, és úgy
kezdte el szapulni a még földön heverő, bár már
éledező Attilát.
— Beléd meg mi a fene ütött? – kiabálta annyira
visszafogottan, amennyire csak tellett tőle. – Nem
voltam elég világos, amikor azt mondtam, hogy nem
gyógyíthatsz fel senkit addig, amíg helyre nem jössz?
Teljesen elment az eszed? – Ismerőseim közül egyedül
Nóra mert szembeszállni Attilával. (Illetve, nyilván
Bowman is idetartozott, bár az ő akcióinak csak az
utóhatásaival találkoztam egyelőre. Amikor legutóbb
véleménykülönbség adódott közöttük, Bowman képes
volt elrepülni Budapestig csak azért, hogy sörözzön
egyet Attilával, és behúzzon neki egy isteneset, majd a
következő járattal hazautazzon Amerikába.) Nóra
csatározásait általában öröm volt hallgatni, de most
kezdtem nagyon rosszul érezni magamat. Nem
gondoltam volna, hogy a kérésemmel veszélybe
sodrom Attilát.
— Az én hibám – habogtam Attila fölött állva,
miután Nóra hátrább hessegetett.
 — Azt veszem észre – felelte Nóra élesen. Bár ő és
Attila testvérek voltak, a vérmérsékletükön kívül nem
sokban hasonlítottak egymásra. Nóra erőteljes érzelmei
azonban szerencsére nem párosultak veszélyes
ablakcsapkodásokkal, így kirohanásai sokkal
elviselhetőbbek voltak. – Mi az a sürgős vámpíros
küldetés, ami nem bírt ki pár nap pihenést? – szegezte
nekünk a kérdést. Nem tudom, hogyan bírt
folyamatosan beszélni, hiszen alig kapott levegőt a
futás után. Egyébként sem volt nádszálderekú, de az
utóbbi pár hétben mintha még felment volna rá pár
kiló. Úgy látszik, gondoltam, ő olyan stresszre nassolós
típus lehet. Egyik köpenyzsebéből a sztetoszkóp, másik
zsebéből viszont egy megkezdett tábla csoki papírja
kandikált ki. Nyilván valami súlyosabb gond van Attila
egészségével, és ez megviseli őt is, bár ez a szavaiban
nem mutatkozott, inkább csak barna szemének aggódó
pillantásában. Arra a kis időre, amíg megmérte Attila
pulzusát, elhallgatott, majd miután rájött, hogy már
nincs komolyabb veszély, mély levegőt vett, hogy
tovább pörölhessen. Attila rezignáltan feltápászkodott,
és visszaült a székre, az én fejem pedig egyre vörösebb
lett a szégyentől és a lelkiismeret-furdalástól. Szóhoz
viszont úgyse nagyon jutottam volna, úgyhogy nem is
próbáltam magyarázatot adni.
 — Van egy halasztást nem tűrő ügyünk – mondta
helyettem Attila higgadtan. Jellemző, hogy az első
dolog, ami kicsúszik a száján eszméletre térése után, az
egy jókora hazugság, gondoltam. Ezek szerint újra régi
önmaga. Bár őszintén szólva ebben egyelőre
kételkedtem. Kezdett egy kis szín visszatérni az arcába,
de azért nem nézett ki jól.
— Ha azt mondom, hogy nincs gyógyítás, akkor
nincs gyógyítás. Mint nővéred és mint az orvosod,
közlöm veled, hogy hülye vagy, ha nem hallgatsz rám.
Kellett ez neked, de őszintén? Mert nekem végképp
nincs arra szükségem, hogy a földről mossalak föl, és
örüljek, hogy nem patkoltál el.

— Azért nem kell túldramatizálni egy ájulást –

vetette közbe Attila, miközben idegesen megrándult a
szája széle. Szemlátomást visszatért belé az élet, és
ennek megfelelően máris nehezen türtőztette magát.
— Túldramatizálom? Reméljük. Most viszont egy
jó darabig ne merd felhúzni magad semmin, mert jól
tudjuk, az hova vezetne!
— Említettem már, hogy túldramatizálod a
helyzetet? – kérdezte idegesítő nyugalommal Attila.
— Oda az energiád, oda az önkontrollod,
gratulálok! Egy rossz hír, és üvegeztethetem az egész
épületszárnyat. Húzz el innét, de gyorsan! Már ha
tudsz.
— Kösz, ez kedves tőled – állt fel Attila a székről. –
Főleg így, hogy közben még csak fel sem húzhatom
magam. – Reflexszerűen az ablakok felé tévedt a
tekintetem, de nem történt semmi.
Úgy tűnt, Nóra valóban eltúlozta egy kicsit a helyzet
súlyosságát. Vagy csak Attilát nem volt olyan könnyű
felhergelni jelen állapotában. Azért inkább nem
teszteltem, mert nekem jó eséllyel sikerült volna.
— Az orvosiban van tej – mondta Nóra jóval
higgadtabban.
— Jó – mondta Attila, és kiment a teremből. Mi
ketten ugrásra készen állva figyeltük minden
mozdulatát, de nem rogyott össze, még csak nem is
tántorgott. A léptei ugyan nem kopogtak olyan
pattogósan a kövön, mint azt megszokhattuk, és a
tartása sem idézte cowboyos szilárdságát, de azért szép,
kényelmes tempóban elért az orvosi szoba ajtajáig.
Nóra megkönnyebbülten lehuppant a kórházi ágy
szélére. Az ágy óriásit nyikordult. Az orvosnő lassan
fújta ki a levegőt, mintha nem akadna jobb dolga, mint
hogy jógázzon egy kicsit így hajnaltájt. Aztán előredőlt,
a kezét a térdére nyomta, s már épp lendületet vett
volna, hogy felálljon, amikor visszarántottam az ágyra
a szavaimmal.
— Mi baja van Attilának? – kérdeztem, és mellé
ültem.

Belesüppedtem a puha nagypárnába, de nem

akartam fészkelődni, pedig az ágynemű rendesen
melegítette a hátsó fertályomat.
— Nem tudom pontosan – mondta visszafogottan.
– Baj van az erőnlétével. – A szívem elkezdett kalapálni
a mellkasomban. Nem érdekelt, mennyire tűnök
paranoiásnak, csak rákérdeztem, ha már egyszer a
gyanú befészkelte magát a szívembe.
— Esetleg érték egyéb balszerencsék is mostanság?
– érdeklődtem.
— Nem tudok róla – felelte. – Nem mintha
tudhatnék bármiről is, amit el akar előttem hallgatni –
tette hozzá egy bocsánatkérő vállrándítással. – De nem
hinném, hogy elátkozták, ha ez a kérdés lényege.
— Szóval hallottad.
— Hallottam, hogy mit hiszel – nézett rám
fejcsóválva. – Nem igazán tudom, mit gondoljak efelől.
De ha téged átokkal is sújtott valami lelkes rajongód,
Attilával nem hinném, hogy ugyanez történt volna.
Minden akkor kezdődött, amikor az a vámpír
megharapta. De ilyen utóhatásról még sohasem
hallottam. Nem vagyok vámpírológus, de azért
találkoztam már vámpír harapta áldozattal, és nem
tapasztaltam hasonló tüneteket. Igaz, Attila nem egy
átlagos páciens.
— Ligeia pedig nem egy átlagos vámpír – mondtam
erre. – Ő egy vámpírmúzsa.
— Igen, ezt tudom – mondta erre Nóra.
— És azt is tudod, ez mit jelent? – kérdeztem. – A
harapása jó időre legyengíti áldozatait. Én is nagyon
keveset tudok róla. Épp csak annyit, amennyit Ligeia
szavaiból kihámozhattam. A harapás gyengítő ereje
általában az elmére hat. Egy átlagember könnyen
beleőrülhet. És ez a folyamat nem visszafordítható.
— Ez nem hangzik jól. – Ujjaival idegesen
kopogtatta combja oldalát, aztán tenyerét rásimította a
térdére.
 — Nem. De Ligeia nem sokat ivott belőle, és ez,
gondolom, számít. Ráadásul Attila nem egy átlagos
ember – biztattam. – Azért is harapta meg őt Ligeia.
— Vigasztaló.
— A természetfeletti erőkkel rendelkező lényekre
a harapás másképp hat.
— Ne beszélj úgy róla, mintha valami fura lény
lenne! – csattant fel fájdalmasan. – Ő hús-vér ember.
Különleges képességekkel van megáldva vagy
megátkozva, nézőpont kérdése. De ő ember, csakúgy,
mint te vagy én. Ember!
— Tudom. – Elszorult a torkom. – Arról nincs
információm, hogyan hat Ligeia harapása egy táltosra.
Azt sem tudtam korábban, hogy léteznek táltosok.
Mármint olyanok, mint Attila. Tényleg tud alakot
váltani? – fordultam Nóra felé hirtelen.
— Tényleg – sóhajtotta. – De ne tereld másra a
szót!
— Nem terelem. Az alakváltókra rettenetes hatást
fejt ki a múzsaharapás. Elszabadulnak az ösztöneik.
— Hát, ez Attilánál is várható – sóhajtott Nóra. –
Mivel legyengült, nehezen uralkodik magán. De túl
nagy gond nincs addig, amíg tartalékolja a megmaradt
energiáit. Ezért is haragudtam rá annyira, amiért téged
most meggyógyított. Ez teljesen fölösleges volt, most
viszont napokba is telhet, amíg visszagyógyul annyira,
hogy újra képes legyen uralkodni az ösztönein.
— Egy kis szélkavarás és jégeső nem egészen
tehető egy súlycsoportba a likantrópok gyilkos
ösztöneinek elszabadulásával – magyaráztam. – Az
alakváltók fölött átveszi a hatalmat a telihold, így nem
tudnak gátat szabni az ösztöneiknek, ha megérzik a
hold erejét. Egy táltosnak, úgy tűnik, nagyobb
kontrollja van az állati énje felett. Az alakváltozását
nem befolyásolja sem égitest, sem egyéb dolog, csakis
önmaga.
 — Ez igaz. De fogalmam sincs, mi vitte rá erre a
baromságra, esküszöm. Egy vámpírvészhelyzet esetén
az a minimum, hogy ő nem pazarolja az energiáit és
nem kockáztatja a testi épségét. Lehet, hogy tényleg
meggyengült az elmeállapota is. – Felvilágosíthattam
volna, hogy a gyógyítás az én kérésemre történt, de ez
valószínűleg nem befolyásolta volna döntően Nóra
végkövetkeztetését. Attila nem hozott logikus,
felelősségteljes döntést, még akkor sem, ha éppen nem
volt vészhelyzet.
— Nincs elég tudásunk ahhoz, hogy jól ítéljük meg
a helyzetet – ismertem be magamnak is nehezen. – Egy
vámpírt, úgy tűnik, csupán fizikailag gyengít le a
múzsa harapása. Oda a szupererő, a szuperhallás,
szuperlátás, szupergyorsaság. Olyan lesz, akár egy
ember. Állítólag még a szíve is dobogni kezd. Bár ez
valószínűleg költői túlzás a régi leírásokban.
— Hát, talán egy táltos is hasonlóan reagál. Úgy
értem, neki amúgy is dobog a szíve, de a fizikai
erőnléte meglehetősen ingatag. Meddig tart ez a hatás?
— Változó. Sajnos nem lehet megmondani. És csak
abból tudok következtetni erre, amit a múzsa ihletet
adó harapásáról tudunk. Viszont ez csak egy sima
harapás volt. Ihletet nem kap, de az áldozat attól még
legyengül.
 — Igazi főnyeremény – jegyezte meg Nóra. Úgy
láttam, kezd megnyugodni. – Bár ez még mindig jobb,
mintha ihletet is kapott volna. Nem tudom, mihez
kezdenék egy versfaragó Attilával.
— Nem biztos, hogy verset írna – röhögtem el
magam a téma komolysága ellenére. Sajnos elég élénk
képzelőerővel bírtam. – Ki tudja, mihez van igazán
tehetsége. Lehet, hogy vérbeli baletttáncos. – Nóra is
eleresztett egy sokat sejtető mosolyt. – Tökmindegy,
mihez van igazi tehetsége. A lényeg, hogy nem kapott
ihletet, és ezért mindannyian hálásak lehetünk a
sorsnak. Különösen, mivel van egy olyan érzésem,
hogy igazán csak mások szekálásához ért. – Ebben
egyetértettünk.
18.

Nóra óvatosan leszedte rólam a kötéseket, és

rosszallóan csóválta a fejét, látva, milyen remekül
rendbe jöttem.
– Néha meg tudnám ölni – dohogta. – Bár, ha így
folytatja, nekem erre hamarosan nem lesz gondom. –
Átmozgatta egy kicsit a karomat, aztán felállt hófehér
köpenyében, zsebre tette a kezét, és továbbra is
bosszúsan gyógyultnak nyilvánított.
– Jobb, mint új korában – állapította meg. – Hogy
erre mi szükség volt, végképp nem értem – mantrázta.
— Én kértem meg rá – törtem meg. Nem akartam,
hogy Nóra a kelleténél jobban aggódjon testvére
elmeállapota miatt. Nem mintha az a tény, hogy Attila
a kérésemet teljesítette, megmagyarázta volna a
döntését. Nyugodtan mondhatott volna nemet. Mint
ahogy próbált is, döbbentem rá, ahogy visszagondoltam
a történtekre. Most támadt csak igazán durva
lelkiismeret-furdalásom. – De nem tudtam, hogy baj
van az állapotával – mentegetőztem.
— Márpedig baj van. És sajnos úgy tűnik, egyelőre
nemhogy javulna, inkább romlik a helyzet.
— Rendbe fog jönni – mondtam. – Nem tudok
sokat a táltosokról ... de az egészen biztos, hogy Ligeia
harapása nem döntötte le őt úgy, mint egy átlagembert.
A hatás inkább valami olyasmi, mint amit a
vámpírokon tapasztalni Ligeia csókja után.
— Valami olyasmi. Bár Attila nem veszítette el a
különleges képességeit. Tud gyógyítani, csak
éppenséggel nem regenerálódik olyan gyorsan utána,
ahogy kellene, és kevésbé bírja kordában tartani a
felkavart viharokat. Gyengültek a különleges
képességei, de nem veszítette el őket teljesen.
Gondolom, ez azért lehet így, mert, mint mondtad, épp
csak egy kis harapást kapott.
 — És bizonyára nagyon erős a szervezete. Ez jó hír,
mindenképpen biztató. Szerintem hamarosan
helyrejön.
 — Úgy legyen! De a vagánykodásai nem segítenek.
Gondolom, nem akart nyilatkozni megroggyant
egészségéről, és inkább elvállalt egy gyógyítást,
remélve, hogy nem gyengül le ennyire. Á, nem is
tudom, mit gondolt – rázta a fejét Nóra. – Mindig is
önfejű volt és vakmerő.
— De a szíve rendben van, ugye?
— Persze – nézett rám csodálkozva. – Miért ne
lenne rendben? – kérdezett vissza rosszat sejtve.
— Csak azért kérdeztem, mert volt valami, amit
Fehérholló mondott és én nem értettem. Valami a
táltosokról és a szívükről.
— Ó, nyilván a megunhatatlan csipkelődésük –
legyintett. – Tudod, a táltosbetegségről. Nem érdekes.
Attila szívének kutya baja. Mármint a szervének.
— Akkor minek van baja? Mi az a táltosbetegség?
— Azt hittem, tudod – mondta. Tanácstalanul
megvontam a vállamat. – A táltosok nem képesek igazi,
mély érzésekre. De ez nem szervi probléma. Attila
makkegészséges. – Igazi orvosi hozzáállás, gondoltam.
— Hogyhogy nem képesek mély érzésekre?
— Feltétlen szeretet, meghitt barátság,
szenvedélyes szerelem, ezek mind hiányoznak a
szótárából és az életéből.
— Nem értem – nyögtem.
 — Valami gátolja őket ebben. Cserébe vihart
tudnak támasztani.
— De van neki egy fantasztikus felesége és egy
évek óta jól működő házassága! – kiáltottam fel
értetlenül.
— A jól működő nem jelenti azt, hogy szereteten
vagy szenvedélyen alapulna – vont vállat kicsit
cinikusan. – Ha jól körbenézünk a házunk táján, egy
csomó olyan jól működő házasságot látunk, aminek
semmi köze a szeretethez vagy a szerelemhez.
— Ez kiábrándító! – tiltakoztam.

Nem is akartam hallani, amit mond, annyira zokon

vettem, pedig nyilván volt igazság abban, amit
mondott.
— Ez a realitás – mondta kinyilatkoztatásszerűen.
Sosem kérdeztem, volt-e férjnél, az ujján nem láttam
gyűrűt. Talán életének keserű összegzését hallom,
gondoltam. De ilyesmire nyilván nem kérdez rá az
ember.
— Úgy értem – folytattam —, hogy igen, nyilván
számos olyan házasság van, ami remekül működik
szenvedélyes szerelem nélkül, én is el tudom képzelni.
– Nos, ezzel a kijelentéssel még magamat is megleptem,
így gyorsan tényleg megpróbáltam elképzelni egy ilyen
házasságot. Ment is. – Mondjuk két hetvenéves ember
közt, ötven év házasság után – közöltem szegényes
fantáziám megerőltetésének eredményét. – Nem,
sajnálom, nem tudom elképzelni – sóhajtottam végül. –
Lehet, hogy Attila már tényleg öregszik egy kicsit, és
nem túl fickós, de hogy Eszter hogyan élhetne boldog
házasságban anélkül, hogy Attila iránti szerelme
ugyanolyan szenvedélyes viszonzásra találna, fel nem
foghatom. Ő még nagyon fiatal, biztosan nem a
nyugdíjas tempóra vágyik, ha értesz engem.
— Tökéletesen – mondta Nóra némi
torokköszörülést követően. – Nem az én dolgom
helyére tenni ezeket a dolgokat, de azért finoman
jelezném, hogy oltári nagy tévedésben vagy, ha azt
hiszed, hogy Eszter szerelemből ment hozzá Attilához.
— Jól van, tudatlan vagyok, kövezzenek meg! –
adtam meg magamat. – Létezik olyan is ezek szerint,
hogy médiumbetegség? Miről nem tudok még?
Likantróp betegség? Ja, azt tudom, micsoda – kaptam
észbe. – Szóval, mi a helyzet?
— Érdekházasság. Ennyi. Hidd el, ha mindkét fél
érdeke a házasság, az nagyon is jól működhet
szenvedélyek nélkül.
— Elhiszem – mondtam. – És felfogtam. A jól
működő nem annyit tesz, mint boldog.
 — Ezt én nem mondtam.

— Nem. Ezt én mondom. Csak leszűrtem a

tanulságot. És mi volt az érdek?
— Tessék?
— Mi az az érdek, amiért egy táltos és egy médium
összeházasodik?
— Tudod – nézett rám, miközben nagy lendülettel
felállt, hogy jelezze: beszélgetésünk a végéhez
közeledünk —, nekem annak idején azt tanították,
hogy a jó kérdés már szinte magában hordozza a
választ. És te jól kérdezel – tette még hozzá, és elindult
az ajtó felé.
— Ennyi? – szóltam utána. – Nem árulod el?
— Nem az én tisztem erről nyilatkozni – felelte. –
És már így is többet mondtam, mint kellett volna.
Különben is, Attilát jelenlegi állapotában nem szívesen
bőszíteném fel azzal, hogy kitárgyalom a házasságát
veled. Ha ő akarja, majd elmondja neked. – Utáltam ezt
a testvéries bajtársiasságot. Különösen, mivel lemertem
volna fogadni, hogy Attila nem fog velem erről
csevegni. Eszter meg még úgy sem. Nem mintha rám
tartozna, győzködtem magamat. Másrészt viszont, ez
olyan rejtély volt, aminek szerettem volna utánajárni.
Persze ez a projekt még váratni fog magára, mivel
ennél ezerszer fontosabb dolgom is volt: minél előbb ki
kellett derítenem, hogy vajon tényleg megátkoztak-e, s
ha igen, akkor hogyan csinálhatnám ezt vissza, még
mielőtt valami szerencsés vámpír helyett egy karót is
kapok a szívembe.

19.

Otthon, édes otthon, jutott eszembe a mondás,

miután ráfordultam a folyosóra, ahonnan a lakásom
nyílott, s már messziről jól láttam az ajtóm előtt
táborozó testőrséget. Így hajnali hatkor nem volt túl
meglepő, hogy Fehérholló nem vámpírokat, hanem
vérmedvéket küldött a védelmemre.
Kittit főként a könyvtárból ismertem, ő is egyike
volt azoknak a vérmedvéknek, akik rendszeresen
őrizték a zárolt részleget. Először megtévesztett
alacsony, törékeny termete, selymes, két copfba fonott
haja, mely hatalmas, ártatlanul ragyogó égkék szemével
együtt kislányos külsőt kölcsönzött neki. Aztán egyszer
láttam, amint szkanderben majdnem lenyomta
Koppányt, és ez meglehetősen gyorsan megváltoztatta
a róla alkotott véleményemet. Mint minden
alakváltónál, ereje csak állatalakban teljesedett ki, ám
emberalakban is szupererővel és kifinomult érzékekkel
büszkélkedhetett. Likantróp társaihoz hasonlóan, Kitti
is tökélyre fejlesztette a rejtőzködés tudományát. Úgy
nézett ki, hogy az ember automatikusan cipelte
helyette a bevásárlószatyrát, nehogy már szegény
megszakadjon a nagy erőlködésben. Más kérdés, hogy a
szóbeszéd szerint, ha egy ilyen lovag természetbeni
juttatást merészelt kérni cserébe a cipekedésért, ideje
sem maradt elköszönni attól a szervétől, amivel pár
másodperccel korábban még javában hencegett. Kitti
nem volt túl megértő a potyázni vágyó lúzerekkel, és
elképesztő rúgótechnikával rendelkezett.
A vérmedvelány az ajtóm előtt ült, és egy könyvet
olvasott. Hosszú, bő szoknyáját felhúzott térdei közé
gyűrte, a könyvet pedig a térdének támasztotta. Társa
kevésbé pihentető várakozást választott: mobillal a
kezében rótta a folyosót, és meg nem állt volna egy
pillanatra sem. Persze, lehet, hogy eddig üldögélt, és
mostanra unta meg a semmittevést, de Rómeót ismerve
ez kevéssé volt valószínű.
Rómeót minden bizonnyal azért osztotta be
Fehérholló Kitti mellé, hogy legyen a közelemben
valaki, aki első pillantásra is elrettenti a balszerencsét,
akármilyen formában is kísértsen engem. Rómeó
akkora volt, mint egy szekrény, s külsőre gyakorlatilag
minden részletében különbözött Kittitől.
 Barna bőr, barna szem és fekete haj, ezt színesítette
az én ízlésemnek kissé túlságosan is élénk csíkozású,
mellkasa közepéig nyitott inge, amely olyan vastag
aranyláncot engedett láttatni, amit egy átlagember nem
sokáig bírna elviselni a nyakában.
A fülét arany, karika fülbevaló díszítette, és az órája is
csillogott rendesen. Ehhez párosult piszkoskék farmere
és a kínai piac egyik sikertörténete, a „Puna” márkájú
edzőcipő, amin az egyetlen díszítés egy ugró állat volt,
ami, ha pumára nem is, de azért menyétre némiképp
hasonlított. Amikor nemrégiben összeszedtem minden
bátorságomat, és megkérdeztem, ő vajon miért nem
törekszik egy fikarcnyit sem a rejtőzködésre, miért
nem akar beilleszkedni legalább látszatra az emberi
társadalomba, akkorát röhögött, hogy még az aranylánc
is remegett a nyakában, majd amikor leesett neki, hogy
nem akartam sem szívatni, sem poénkodni, annyit
mondott csak, hogy neki egészen más környezetbe kell
beleolvadni, mint a többieknek, szóval a ruházata pont
a beilleszkedést szolgálja. „Hidd el, nagyon is menő a
szerelésem – mondta később. – Még a faterom is azt
hiszi, rendes roma csávó vagyok. Rám bízta a családi
vállalkozás egy részét, és azt hiszi, minden holdtöltekor
elutazom a szeretőmhöz. Az összes tesóm felnéz rám,
és engem irigyel. Akkor meg miért hordanék puccos
öltönyt? Hogy anyám kiröhögjön, és nekem szedjen
utoljára az asztalnál?” Nem kérdezősködtem tovább,
bár az még furdalta az oldalamat, hogy vajon milyen
családi vállalkozásban lehet érdekelt ekkora
aranylánccal és Puna cipővel. Úgy döntöttem, jobban
teszem, ha nem ütöm bele az orromat olyasmibe,
amibe nem kellene, elvégre elég nehéz eldönteni, mitől
rezelnék be jobban: Rómeó rokonságától vagy
vérmedvecimboráitól. Fő a békesség.
– Na, végre! – nézett föl Rómeó lépteim hallatán.
Eddig bőszen nyomogatta mobilja gombjait, miközben
fel s alá járkált Kitti előtt. Gondolom, valami menő
vérfarkasok-kontra-vérmedvék típusú játékban próbált
az egyes szintről a kettesre kerülni.
Bosszús arckifejezéséből arra tippeltem, hogy nem
sikerült neki. Kitti is feltápászkodott, és gondosan egy
könyvjelzőt csúsztatott a könyve lapjai közé.
— Mi vagyunk a délelőtti őrség – mondta
kislányosan magas hangján, és elállt az útból, hogy
hozzáférhessek az ajtóhoz.
— Remek – mondtam, miután felmértem, hogy
semmi előnyöm nem származna egy „rájöttem” vagy
„kösz, de ezt még átgondolnám” válaszból. Ha
Fehérholló iderendelte a vérmedvéket, nincs az a
fondorlatos hadművelet, ami rávenné őket a távozásra.
Pedig mertem remélni, hogy lesz alkalmam
megbeszélni ezeket a látványos intézkedéseket
Gézával, még mielőtt kénytelen lenne szembesülni a
tényekkel. A kulcs kettőt kattant a zárban, majd kinyílt
az ajtó, és én gyorsan bemenekültem. Volna. Merthogy
az ajtót nem tudtam becsukni magam után, hiszen
Rómeó lába már a küszöbön belülre került. – Ugye
nem gondoltátok, hogy beengedlek benneteket a
lakásba? – kérdeztem a lehető legudvariasabb
hangomon. Kitti olyan esdeklően nézett rám manga
szemével, hogy majdnem megesett rajta a szívem. Én
nem dőlök be ennek a trükknek, mint mások,
gondoltam, és minden erőmmel Rómeóra
összpontosítottam, tudván, hogy az ő látványa aztán
nem fog elgyengíteni.
— Filip azt mondta, hogy ne tévesszünk szem elől
– mondta Rómeó. Hátrább nem rakta volna azokat az
óriási Puna cipőket.
— Nem fogtok – feleltem. – Innen, az emeletről
nem fogok az ablakon át távozni, ezt megígérhetem.
Vagyis, ha megyek valahova, jöhettek velem. De itthon
nincs szükségem védelemre.
— Idehaza is érhet halálos baleset – közölte velem
Kitti. Szemét, ha ez egyáltalán lehetséges, még
nagyobbra nyitotta, de én tartottam magamat
elhatározásomhoz.
— Az igazi balszerencse ellen szerintem egy egész
likantróp hadsereg sem tudna megvédeni – feleltem,
miközben valójában arra
gondoltam, hogy egy vérmedvetestőrség önmagában is
akkora balszerencse, amekkorát nehezen visel el
megroggyant szervezetem.– Innen vigyázzatok rám!
— Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – mondta
erre Kitti, és elővette azt a papírlapot, amit korábban
könyvjelzőnek néztem. – írtam egy listát – nyomta a
kezembe.
— Milyen listát? – kérdeztem, de amint
szétnyitottam a papírt, tudtam, miről van szó.
— Azok a tevékenységek, amiket nem végezhetsz
nélkülünk a lakásban.
— Éles szerszámok használata – olvastam
hangosan. – Kenyeret azért vághatok nélkületek? –
kérdeztem nem kevés éllel a hangomban.
— Mondjuk, hogy igen. De ha elvágod az ütőered,
azonnal szólsz nekünk.
— Fürdés, zuhanyzás – olvastam tovább. – Ez ugye
nem komoly? – kérdeztem reménykedve.
— Ebből adódik a házi balesetek jelentős százaléka,
úgyhogy nagyon is komoly. Abban nyilván majd én
segítek – nyugtatott meg Kitti, látva, milyen pillantást
vetettem Rómeóra.
— Nem hinném, hogy ez szükséges lenne –
tiltakoztam. – De arra az időre esetleg bejöhetsz a
lakásba – tettem hozzá Rómeó ellentmondást nem tűrő
tekintetét látva. Nem volt a szavak embere, de némán
is nagyon meggyőző tudott lenni.
— Elektromos készülékek üzemeltetése? –
kiáltottam fel, miután tovább bogarásztam a kézírását.
– Már porszívóznom sem szabad? Nem mintha akartam
volna – intéztem el a dolgot egy legyintéssel, miután
újra összetalálkozott a tekintetem Rómeóéval. – De
ugye ez nem vonatkozik a tévére, a CD-lejátszóra és a
számítógépre?
— De, vonatkozik – mondta Kitti.
— Na, ha eddig voltak is kétségeim esetleges
megátkozásomat illetően, azok most egy csapásra
szertefoszlottak – jelentettem be.
— Mi van? – kérdezte Rómeó.
 — Semmi. Csak most már biztosan tudom, hogy el
vagyok átkozva – feleltem.
— Naná! – mondta erre ő. – Elvégre ezért vagyunk
itt, vagy nem? – Sóhajtottam, majd zsebre vágtam a
listát, és kituszkoltam testőreimet a folyosóra.
— Adjak széket? – kérdeztem, amikor az ajtó már
csak résnyire maradt nyitva.
— Jöhet – bólintott Kitti, és intett Rómeónak, hogy
pattanjon a székekért. A férfi belépett a konyhába, egy
kézzel megmarkolta két konyhaszékem támláját, és
szinte ugyanazzal a lendülettel a folyosón termett
velük. Becsuktam mögötte az ajtót, s bár ez nem volt
szokásom, ezúttal a kulcsot is elfordítottam a zárban.

20.

Lehuppantam a fotelbe, hogy fújjak egyet, és

átgondoljam a vérmedve-felügyelet nélkül is végezhető
tevékenységek kurta listáját. Elsőre csak az alvás tűnt
biztos befutónak, de ezt a projektet gyorsan ejtenem
kellett, mivel kopogtattak az ajtómon.
— Mi kell még? – szóltam ki ingerülten. Azt
hittem, legalább pár percig nyugtom lesz, de nem.
Viszont mit csodálkozom ezen, korholtam közben
magamat, ilyen az, amikor az ember el van átkozva.
Nem kell mást tennem, csak várnom, és tuti, hogy
minden kellemetlenség rövid úton megtalál.
— Csak szeretnék bejutni hozzád – hallottam Géza
hangját. Felpattantam, és az ajtóhoz siettem, bár Géza
megjelenését ezen a ponton szintén kénytelen voltam a
balszerencse rovására írni.
— Gyere be! – mondtam, és a kis résen
beengedtem.
— Hallgatlak – mondta, miután betettem utána az
ajtót. A táskáját ledobta a fal mellé, és beljebb sétált.
Mély levegőt vettem.
 Tudtam, hogy a tényeknek legalább egy részét
tálalnom kell valamilyen formában, de akárhogy is
néztem, úgy hiányzott nekem ez a meghitt beszélgetés,
mint vámpírnak a szolibérlet. Térültem-fordultam, és
két pohárka málnapálinkát készítettem elő a keserű
pirula letuszkolásához.
— Ők Fehérholló vérmedvéi – mondtam
könnyedén, és gyorsan Géza kezébe nyomtam az egyik
poharat. Még a mondat végéhez sem értem igazán,
mire ő már lehajtotta a felest. Vettem az adást, és
gyorsan utántöltöttem. Magamnak is. Mindkettőnket
elöntött a víz, jó cucc volt ez a pálesz. Géza kigombolta
inge felső két gombját, nekem viszont már nem volt
hova gombolkoznom.
— És mit keresnek ők itt? – kérdezte, mint egy
inkvizítor, és én kezdtem egyre rosszabbul érezni
magam. Komondortekintete legalább olyan hatékony
kínzófegyver volt, mint annak idején a
boszorkányperekben eljáró vallatok kedvenc
szerszámai. Ijedtemben megpróbálkoztam egy
vállalható féligazsággal.
— Már említettem neked korábban, hogy
Fehérholló védelme alatt állok, amióta tettem neki egy
óriási szívességet. – Röpke pár hét alatt a körbeírások,
eufemizmusok és a csak félig kibontott igazságok
prezentálásának mesterévé váltam. Halálos
veszedelmet vállaltam, hogy Ligeiát leszállítsam
Fehérhollónak, és majdnem sikerült is elpatkolnom. Az
óriási szívesség tulajdonképpen fedi a történteket.
Gézának elmondtam dióhéjban a sztorit – gondosan
cenzúrázva a nem neki való részeket, mint például az
én élet-halál közt lebegésem, valamint Attila
táltosképességeinek köszönhető, csodával határos
felgyógyulásom —, de neki is, nekem is kényelmesebb
volt nem nevén nevezni kellemetlen emlékeimet.
— Továbbra sem értem ugyan, miért kell egy
vámpírúrnak szívességet tenned, de igen, említetted a
dolgot. – Körülnézett a konyhában, majd behozta a
nappaliba a megmaradt széket, és leült a fotel mellé. –
És azt is említetted, hogy szépen visszautasítottad a
felajánlott védelmet.
— Nos, nem egészen – ráncoltam a szemöldököm.
– A védelmet nem utasítottam vissza, csak a
testőrségről mondtam le egy időre. Fehérholló viszont
ragaszkodik hozzá, hogy pár napig a nyakamban lógjon
pár embere.
— Szóval gáz van.
— Hogy mondtad? – adtam az ártatlant.
— Nem most jöttem le én sem a falvédőről –
mondta a szemembe. – Ha Fehérholló hirtelen
ragaszkodni kezd a felajánlott testőrséghez, akkor gáz
van. Valami történt, és kíváncsi lennék rá, hogy
micsoda. – Ez a baj a kockákkal, gondoltam
lehangoltan. Sajnos totál logikusan gondolkodnak, és
ha történetesen látják a kirakós darabjait, azt azonnal a
helyükre tudják passzintani. Már csak ezért is jól el kell
dugdosni néhány puzzle-darabot, vontam le a
következtetést.
— Nem nagy ügy – hazudtam, mint a vízfolyás. –
Kaptunk egy fülest, hogy Rocco bosszút akar állni a
júniusi események miatt, de ezt eddig is sejtettük, nem
kell pánikba esni. A vérmedvék csak a biztonság
kedvéért vannak itt. Abszolút ideiglenes állapot. –
Tulajdonképpen nagyon is szerettem volna hinni saját
szavaimnak. Olyannyira, hogy szinte el is hittem őket,
amikor elhagyták a számat, így defacto nem is estem a
hazugság bűnébe.
— Nem estem pánikba – mondta Géza, én pedig
egy megkönnyebbült sóhajjal hátracsúsztam a fotelben.
Éreztem, ahogy a kölcsönbe kapott nyári ruhán
megpattan a varrás. – Nem pánikolok. Most elsősorban
dühös vagyok, amiért mások irányítják az életünket.
— Hidd el, én sem örülök a hírnek – feleltem.
— Akkor lépjünk le! – mondta naivan. Finom
kezével végigsimította arcomat, és tudtam, hogy nem
venné ki jól magát, ha ebben a helyzetben elkezdenék
röhögni, de nagyon kellett igyekeznem, hogy ne
bukjon ki belőlem egy hisztérikus nevetésroham. –
Utazzunk el valahová, amíg lecseng ez a bosszú-dolog –
mondta.
— Mi jól éreznénk magunkat, nem lihegne
semmiféle testőrség a nyakunkban, a vérmedvék is
lazíthatnának, és ez a Rocco gyerek is lecsillapodhatna.
– Na jó, gondoltam, ez a gondolatmenet viszont ékes
példáját adja annak, mi történik, ha nem ecsetelem
kellő mértékben az igazság kellemetlen részleteit. Nagy
levegőt vettem.
— Ez a Rocco „gyerek” egy vámpír, és a vámpírok
bosszú- szomja valahogy nem szokott egykönnyen
elmúlni – próbáltam megvilágítani a probléma
lényegét. – Ők baromira ráérnek, így olykor csak száz
évvel később állnak bosszút a sérelmeikért. Az elutazás,
hidd el, nem segít. – Igyekeztem komolyan érvelni,
hogy valóban felfogja, miről beszélünk.
— Lehet, hogy a bosszúvágyon nem segítene, de ha
lelépnénk, akkor nem kellene Rocco emberei elől
bujkálnod, s addig, amíg mi nyaralunk valahol, Attila
emberei elintézhetnék Roccót. A törvény nem tiltja
azon vámpírok kiiktatását, akik emberi életre törnek,
vagy tévednék?
 — Nem, nem tévedsz. De egy füles alapján nem
lehet megkarózni senkit, előbb konkrét bizonyíték
kell.
— Vagyis itt akarsz maradni és kiprovokálni egy
merényletet, amit lehet, hogy nem is élnél túl? –
pattant föl a székéről vörös fejjel. – Sok mindent képes
vagyok tolerálni, de ez nem tartozik közéjük.
Csomagolj, vagy én csomagolok!
— Ez nem ilyen egyszerű, Géza – feleltem
enerváltan. Éreztem, ahogy minden egyes szóval
szétcsúszik az életem, és sejtettem, hogy nehéz lesz
helyre tologatni a darabokat majd egyszer. Nem én
vagyok a nagy kirakós összerakó. – A füles szerint
ugyanis valószínűleg megátkoztak. Szóval, az hatni fog,
akárhova is megyek. Előbb meg kell törni az átkot
ahhoz, hogy bármit is nyugodtan csinálhassunk. Ergo:
maradnom kell. – Géza arcán fájdalmas mosoly suhant
át. Berezeltem. Jobban örültem volna egy gyors
lezajlású dühkitörésnek, némi ordibálással tarkítva.
Persze, azért adtam még ennek is esélyt.
— És ezt te el sem akartad mondani, igaz? Azt
mondtad, nem nagy ügy!
— Mert nem akarok bolhából elefántot csinálni.
— Márpedig ha átkot szórtak rád, az nem is egy
elefánt, hanem egy mamut. Ezt nem lehet
elbagatellizálni.
— Nem is akarom. De mint említettem, ez csak egy
füles. Ez csak egy tipp, basszus, nem pedig
kézzelfogható bizonyosság.
— Egy tipp, ami nagyon is egybevág Eszter napi
telefonüzeneteinek tartalmával? – nézett rám vizslató
tekintettel. – Van egy médium, aki hetek óta szajkózza,
hogy baj fog érni, most meg van egy füles? Micsoda
véletlen egybeesés.
— Léteznek véletlen egybeesések – feleltem sután.
– Te biztos tanultál is róluk.
— Ne maszatolj! Látom, hogy komolyan veszed a
fenyegetést, különben nem hagynád, hogy az ajtód
előtt dekkoljon két vérmedve. Ennyire talán még
ismerlek. Bár már ebben sem vagyok biztos –
sóhajtotta.
— Ne mondd ezt! – kértem leverten. Próbáltam
megsimítani a karját, de ő odébb lépett.
— Én nem tudok így élni, sajnálom – rázta a fejét.
– Mindent megtennék, hogy veled élhessek, nyugodt
körülmények között. De ebbe nem tartoznak bele a
halálos átkok, a vámpírok és a vérmedvék. – így
fölsorolva ez tényleg nem volt egy vonzó lista, és egy
pillanatra szinte megsajnáltam Gézát, de nem tudtam
kibújni a saját bőrömből.
 — Mindannyiunk életében jelen vannak a
vámpírok és az alakváltók. Ilyen világban élünk –
mondtam. A halálos átokról szóló részre nem tértem ki
konkrétan, hátha sikerül új irányba terelnem a
beszélgetést. Géza viszont sosem volt könnyű
vitapartner. Egyrészt logikusan gondolkodott, másrészt
pedig iszonyúan vonzó tudott lenni rosszalló
pillantásaival, keményre zárt ajkaival, amik aztán
diadalmas félmosolyba lazultak el egy-egy megnyert
csata után.
 Ha belefeledkeztem melegbarna szemének szinte
hipnotikus erejébe, máris fölénybe került velem
szemben, így próbáltam ilyenkor megtartani a lépésnyi
távolságot. Ez sosem ment könnyen, de most Géza
szavai visszacibáltak a kőkemény valóságba:
— Én eddig nem ilyen világban éltem. Tudtam
róluk, leadóztam a véremet, de egy ideje már nem
kellett rettegtem attól, hogy egy sötét sikátorban elkap
valamelyik vérszívó és vacsorát csinál belőlem. Én erre
szavaztam annak idején. Megszavaztam a
természetfelettiek támogatását azért, hogy többet ne
kelljen úgy tudomást vennem róluk, mint azelőtt. Most
viszont... rosszabb a helyzet, mint azelőtt. Te vagy az
egyik legerősebb vámpírbanda első számú célpontja,
tehát minden esély megvan arra, hogy én is célponttá
váljak rövid időn belül. Te pedig azt mondod, nem
nagy ügy.
— Sajnálom – mondtam elég vérszegényen. Végül
is, mit lehet erre mondani? Hogy előre is elnézést, ha
egy nekem szánt golyó véletlenül a te szívedben köt ki?
– Megértem, ha ez most túl sok neked, és utálom, hogy
így alakultak a dolgok. De az én állásomból nem lehet
csak úgy visszavonulni, ezt muszáj megértened. Aki
egyszer vámpírokkal kezdett, az már nem tud
vámpírmentes életet élni.
 — Márpedig előbb-utóbb választanod kell köztünk
– dobta be azt a lapot, amiről tudtam, hogy nem úszom
meg.
— Ez eléggé ultimátumszerűen hangzott –
ráncoltam a homlokomat.
— Én csak szeretnélek szeretni – felelte erre
lefegyverző egyszerűséggel és kedvességgel. Nem ilyen
válaszra számítottam, hanem további
szemrehányásokra és fenyegetőzésekre. Géza viszont
gyorsan felmérte, hogy azzal nem sokra megy nálam.
És persze jól tudta, hogy annak a kis félmosolynak nem
tudok ellenállni még egy ilyen vita után sem.
 — Lehetőleg testőrök társasága nélkül – folytatta –,
mert számos olyan dolgot szeretnék még veled
művelni, ami nem tartozik rájuk. – Közelebb lépett, és
megcsókolt. – Utálok veszekedni – mondta, és
hátrasimította a hajamat.
— Megpróbálom rövidre zárni ezt az ügyet –
ígértem gyorsan. – Utána nem lesz testőrség. Észre sem
fogod venni, hogy vámpírokkal dolgozom.
— Én alapjában véve kompromisszumkész ember
vagyok, lehet velem beszélni – felelte, én pedig
visszacsókoltam. Tény, hogy sokkal kellemesebb volt
így tárgyalni, mint ingerülten kiabálni. – Főleg, ha
ilyen érveid vannak – mondta végre egy szélesebb
mosoly kíséretében. – Viszont másról, mint egy csók,
ne is álmodj addig, amíg az ajtód előtt alakváltó
testőrök hallják minden sóhajtásunkat. – Nehéz volt
nem meghallani az ajtó túloldalán kirobbanó röhögést.
– Erről beszéltem – nézett rám Géza fáradtan. – Lőttek
a szexuális életünknek. – Ami nem meglepő,
kommentáltam magamban a fejleményeket. Mivel
minden bizonnyal átok ül rajtam.

21.
 Be kellett vallanom magamnak, hogy a kint
állomásozó vérmedvék jelenléte tulajdonképpen
egészen megnyugtatott. Géza távozása után mély
álomba merültem, s így pár óra alvás után szinte
kipihenten ébredtem. A vállam és az oldalam még
sajgott, de ez volt a legkevesebb azok után, hogy
majdnem elpatkoltam az éjjel. Feltettem egy erős
kávét, s miközben lefelé csörgött a sűrű, fekete lé,
kopogtak az ajtómon. Sejtettem, hogy nem a
vérmedvék hívnak kupaktanácsra, de arra végképp
nem számítottam, hogy Attilát fogom látni Eszterrel az
oldalán.
— Bocs, hogy nem jelentkeztünk be – mondta
Attila energikusan – , de támadt egy ötletem.
Zavartan beljebb tessékeltem őket. Attilán nem
látszottak az éjszaka viszontagságai, bár a szeme alatti
karikák arról árulkodtak, hogy túl sok alvás neki sem
jutott. A szokásos sötét öltönyben és csizmában
feszített, míg Eszter merész szabású, halványsárga
nyári kosztümöt viselt, és semmi kedve nem volt
beljebb kerülni. Talán a kosztüm színe tette, de a
szeme majdnem narancssárgának tűnt, pedig tudtam,
hogy valójában világosbarna. Napszítta haja tökéletes
keretbe foglalta ovális arcát, minden egyes hajszál a
helyén volt. Hallottam már, hogy a médiumok szinte
kényszeresen rendszeretőek, így ellensúlyozzák
önmaguk számára azt a káoszt, amivel nap, mint nap
kénytelenek szembesülni, de a rendezett külső lehetett
a szimpla emberi hiúság jele is. Tény, hogy Eszter
mindig úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki.
— Arra gondoltam – magyarázta Attila most már
visszafogottabban –, hogy Eszter a közeledben talán
megérzi, vajon tényleg megátkoztak-e. Egy próbát
megér, nemdebár? – A kérdést nem sikerült feltenni túl
meggyőzően, mintha most már kifejezetten rossz
ötletnek tartaná a kísérletet.
— Nem tudtam lebeszélni – szabadkozott Eszter.
Szemmel láthatóan kényelmetlen volt számára, hogy
találkozunk, talán ő is érezte, hogy a közelmúltban
túlzásba vitte a telefonálgatást és üzenethagyást. Nem
hoztam fel a témát, nem akartam, hogy még jobban
feszengjen. – Nem értem, miért gondolod, hogy ha ide
jövök, akkor biztosabb lesz az, amit mondok. Pontosan
megéreztem, hogy Borit megátkozták, és már szóltam
is neki erről – mondta.
— Nekem? – kérdeztem vissza. – Nem emlékszem
semmi ilyesmire.
— Pedig tegnapelőtt hagytam üzenetet – felelte. –
Gondolom, elfelejtetted lehallgatni a rögzítőt. De ha
bekapcsolod...
 — Az az igazság – vallottam be szégyenkezve – ,
hogy azt hittem, ugyanazt az üzenetet hagytad, mint
korábban, vagyis hogy utazzak el.
— Szóval, egyszerűen letöröltem a rögzítőről,
mielőtt végighallgattam volna. Nagyon sajnálom.
Gondolom, az előző üzeneteket is emiatt hagytad, csak
akkor még nem érezted meg pontosan, hogy mi is az a
rossz, ami érni fog. Tényleg sajnálom, hogy nem
vettem komolyan. És főleg, hogy meg sem hallgattam
azt az üzenetet.
— Nincs ebben semmi meglepő – mondta Eszter
megértően. – Pontosan ez történik, amikor az embert
valamilyen átok éri: bosszúságok sorozatával találkozik.
Szinte természetes, hogy pont ez a fontos információ
nem jutott el hozzád, pedig csak egy gombnyomásba
került volna.
— Ezt alapul véve, nem sok esélyt látok arra, hogy
valaha is kiderítem, ki a felelős mindezért, és valahogy
rávegyem, hogy szüntesse meg az átkot – vontam le a
következtetést.
— Az embereimet ráállítottam a témára a
biztonság kedvéért, már dolgoznak rajta – biztatott
Attila. – Megpróbálják kideríteni, mivel lehet egy ilyen
átkot megtörni. – Kerülte a tekintetemet, de Eszterre
sem nézett. Vagy tud már valamit erről az átokról, vagy
sejti, hogy semmi eredménye nem lesz a kutatásoknak,
gondoltam. Nekem mindenesetre volt egy olyan
érzésem, hogy a számítógépes adatok átböngészésével
semmivel sem leszünk beljebb, és valószínűleg Attila is
hasonlóan gondolkodott, mert kinyitotta aktatáskáját,
és előhúzott belőle egy kisebb üveget. Tudtam, hogy
nem paradicsomlé lötyög benne.
— Nem sok – szabadkozott Attila —, nálunk is
szabadságolások vannak, mindössze két szőke, bögyös
macát sikerült elkapnom a gazdaságin. – Eszter arcán
undort és enyhe rosszullétet véltem felfedezni. Nem
tudtam, ez minek köszönhető: vajon a vér látványa
váltotta ki belőle ezt a reakciót, vagy a felfedezés, hogy
férje minden lelkifurdalás nélkül megcsapolja
alkalmazottait, ha az a szent célt szolgálja. Esetleg
szimplán a bögyös maca kifejezés feküdte meg a
gyomrát.
De mivel el is sápadt rendesen, inkább a vér lehetett
a ludas a dologban.
— Kérsz egy pohár vizet? – kérdeztem Esztertől,
aki némán bólintott. Nem lehet könnyű médiumi
érzékenységgel élni, gondoltam, miközben
átnyújtottam a poharat. Leültettem a fotelbe, nyitottam
ablakot, s reméltem, hogy az elkövetkező pár percben
semmivel sem húzom fel a főnökömet, és épségben
megmaradnak az üvegek. A biztonság kedvéért a
konyhába vonultunk.
— Levente szerint a kutatás egyelőre eléggé
reménytelen, mivel nem tudjuk, pontosan milyen átkot
használt az elkövető, márpedig rengetegféle átok
létezik. Ha Béla esetleg tudna valami tippet adni arra
vonatkozóan, hogy ki képes errefelé átkot szórni, az
nagyban segítene. De úgy néz ki, hogy ehhez kell egy
tapasztalt boszorkány vagy varázsló.
— Micsoda véletlen, te épp ismersz pár ilyet, ha
nem tévedek – jegyeztem meg epésen.
— Ugye nem feltételezed, hogy az én
családtagjaim ilyesmikkel foglalkoznának? – nézett rám
Attila szúrós szemmel. – Viszont tény és való, a Hajós
család az egyetlen jelentős varázslódinasztia ezen a
környéken. Vagyis ha találunk egy idegent, akire
megfelel a leírás, jó eséllyel megvan a hunyó. Persze az
is legalább ilyen hasznos lenne, ha megtudnánk, ki
rendelhette meg az átkot.
— Na, ugyan, ki? – tettem fel a költőinek szánt
kérdést. – Nekem van egy tuti befutóm.
— Nyilván Rocco a legfőbb gyanúsított – értett
egyet Attila –, de azért ne ragadjunk le ennél!
— Rendben – mondtam.
— Kinek állna még érdekében megátkozni téged? –
kérdezte.
— Rajtad kívül? – kérdeztem vissza.
— Nagyon vicces – felelte mosolytalanul, elhúzott
szájjal. – Próbáld meg komolyan venni a dolgot!

— Én komolyan veszem – feleltem. – Nagyon is.

De az igazat megvallva, senkiről nem tudok elképzelni
ilyesmit. Biztos van pár haragosom Roccón kívül is, de
olyan, aki átkot szórna rám? Kizártnak tartom.
— Van egyéb vámpír haragosod? Mondjuk a régi
szép időkből?
— Biztosan akad – sóhajtottam. – De szerintem az
nem most állna bosszút. Az időzítést nem lehet
figyelmen kívül hagyni. Olyasvalakiről van szó, aki
mostanában haragudott meg rám, mégpedig nem is
kicsit. Vagyis a Ligeiás kalandom környékéről kell
keresni a tettest.
— Fehérholló emberei közül valaki? – kérdezte
Attila. Az ajtó felé intettem a fejemmel, figyelmeztetve
Attilát szuperhallású testőreimre.
— Én Fehérholló védelme alatt állok – suttogtam,
miután az ajtótól még távolabb húzódtunk. – Ha
valamelyik vámpírja vagy vérmedvéje ilyet tenne, és
Fehérholló rájönne, elég csúnya halált halna.
— És Koppány? – kérdezte alig hallhatóan Attila.
 — Mi van vele? – kérdeztem vissza
meglepetésemben jóval hangosabban. Aztán
megismételtem a kérdést suttogva is, bár ennek aztán
végképp semmi értelme nem volt.
— Azt mondtad, a színét se láttad a holdrituálé óta.
Nem gyanús, hogy ennyire eltűnt a szemed elől?
Koppányt végül is ejtetted, és javíts ki, ha tévedek, de a
vámpírok nem viselik túl jól az ilyesmit.
— Először is – vettem egy nagy levegőt —, ejteni
csak azt lehet, akivel az embernek volt korábban
kapcsolata. Nekünk nem volt. És ne kezdj el
kukacoskodni! – tettem hozzá gyorsan, hogy ne is
legyen ideje valamelyik szemét megjegyzését előhúzni
a tarsolyából.
— Nem én kukacoskodom, hanem te – felelte. –
De ne használjuk az ejtés szót, legyen helyette az
elutasítás, ha az kevésbé derogál. Tökmindegy,
mindketten tudjuk, mi történt: volt egy egyéjszakás
kalandotok, ő továbbra is rád nyomult, te pedig nem
kértél belőle. – Hátrább lépett, és onnan nézett rám
vizslató tekintettel. – Nem kértél belőle, igaz? –
kérdezte bizonytalanul. Sóhajtottam. Akkorát, hogy az
ajtón keresztül is biztosan tisztán hallották.
— Nem, nem kértem belőle. De nekem nem úgy
tűnt, mint aki megorrolt emiatt. Inkább csak játszott
velem, zavarba akart hozni. Mert ilyenek vagytok ti,
pasik – tettem hozzá keserűen, Attilát ostorozva, bár a
megjegyzést igazából Gézának szántam volna. Életem
alfa hímje viszont épp nem volt kéznél, így kénytelen
voltam beérni a béta egyed ledorongolásával.
— Én pasi vagyok. Ő vámpír – tisztázta gyorsan
Attila. – És én sohasem tennék ilyet. Neki viszont... se
szíve, se lelke.
— Szíve éppen van – helyesbítettem —, bár tény
és való, hogy a szóban forgó szerv egy vámpírnál
elhanyagolható méretű és hasznosságú.
— Megint nem én kukacoskodom – jegyezte meg
egy szájrángással Attila. – Mindenesetre nem árt
ellenőrizni Koppányt. Nem lehet, hogy azért nem látod
sohasem, mert Fehérholló emberei elől is bujkál? Ha
valami miatt összerúgta a port Fehérhollóval, akkor
nem elképzelhetetlen, hogy esetleg ő áll a Fehérholló
elleni merénylet mögött is.
— Szerintem Fehérholló említette volna, ha
Koppány gyanús.
— Kivéve, ha valami miatt kínos neki az ügy,
ugyebár. – Talán. De Koppány lojálisnak tűnt. Nem
mondom, hogy volt időm kiismerni...
— Egy vámpírt nem lehet kiismerni! – vágott a
szavamba Attila ingerülten.
 — Csak azt mondom, nem tudom, mi okból
pöccenne be Koppány annyira, hogy Fehérhollóra
támadjon. Hacsak... – csúszott ki a számon.
— Hacsak? – vonta fel a szemöldökét Attila.
— Elvetélt ötlet, hagyjuk! – mondtam gyorsan.
— Azért szeretném hallani, mire gondoltál.
— A Megváltó Hold Ünnepére – böktem ki
kelletlenül.
— Pontosabban?
— Koppány egy dolgot szeretne nagyon az életben
– mondtam. Mármint a vámpíréletben, amit mi nem is
nevezünk életnek.
— Ma nagyon kukacoskodó vagy, de tényleg. A
lényegre térnél
végre?
— Ihletet akar LigeiátóL
— Tényleg?
— Tényleg. És úgy tűnt, eléggé sürgős neki a dolog.
Tudod, művészlélek.
— Nincs lelke.
— Most te kukacoskodsz!
— Oké, művészlélek. Ezen ne múljon.
— És a művészeknek nem erényük a türelem.
— Eddig követlek.
— Ha Fehérholló esetleg személyesen tett arról,
hogy Ligeia ne őt válassza idén...
— Értem. Miért mondtad, hogy elvetélt ötlet?
— Mert nem látok a színfalak mögé. Viszont Ligeia
nem tűnik könnyen befolyásolható múzsának.
— Ebben egyetértünk. De Ligeia nemcsak múzsa,
hanem vámpír is egyben. Vagyis legalább annyira
vezérlik a jól felfogott érdekei, mint az ösztönei. Simán
köthetett alkut Fehérhollóval, hiszen Ligeiának óriási
szívességet tesznek az IQ-vámpírok azzal, hogy
befogadták és vigyáznak rá.
— Jól van, elmegyek a vámpírokhoz, és megnézem,
Koppány ott van-e. Elkaphatom egy csevejre, de
őszintén szólva, kétlem, hogy ő lenne a hunyó. Vámpír
nem szokott ezüstgolyóval lőni vámpírra.
— De megkérhet mást egy ilyen szívességre.
 — Talán – csóváltam a fejemet. – Mindegy, ezt
úgysem tudjuk elméletben eldönteni, le kell csekkolni
a dolgot. Elmegyek körülszaglászni.
— Én addig tájékozódom az átkokról. Hátha
találtak a srácok valami érdemlegeset.
— Rendben. – Fogtam a vérrel teli üveget, és a
hűtőbe tettem, még mielőtt elfeledkezhettem volna
róla.
— Gyere át az irodámba! A biztonság kedvéért
kapsz egy adag szérumot. – Majdnem elnevettem
magamat, annyira vicces volt, hogy a szérum szót ki
sem merte mondani a vérmedvék miatt, és csak tátogta
a mondat végét.
— Inkább ne – feleltem. – Azt tartsuk meg az
olyan helyzetekre, amikor biztosan veszélyben
vagyunk. Mondjuk, ha majd meg kell látogatnom
Roccót. Mert valahogy a csontjaimban érzem, hogy
előbb-utóbb erre is sor fog kerülni.
— Biztos, hogy nem kell? – Most már nem is
tátogott, csak a kezével mutatta az injekció
befecskendezését. Tiszta activity, gondoltam. Bár ott
aránylag ritkán szoktunk a vámpírszérum szóra
gondolni.
— Biztos – mondtam, és a nyakamban lógó
Bowman-féle szuperszérumra mutattam, amiről Attila
is tudott. – Most a szövetségeseimhez megyek. De ha
esetleg vészhelyzet állna elő, akkor sem leszek
tehetetlen – mondtam virágnyelven. – Számíthatok a
testőreimre – tettem hozzá a kint őrködők kedvéért.
— Csak óvatosan! – bólintott Attila. – A
szövetségeseidhez mész, de ne feledd, hogy most már
egészen biztos, hogy megátkoztak, tehát jó eséllyel
kerülsz valami balszerencsés helyzetbe. Márpedig egy
kisebb balszerencse egy vámpírfészekben olyan, mint
mikor tollpihe száll az ember orrára, miután egy őrült
bombát szerelt a testére.
— Köszi a titkos ügynökös hasonlatot, sokat
segített – mondtam megrovóan.
Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam
egyfolytában arra gondolni, hogy tökmindegy, mit
teszek, mert nagy valószínűséggel úgyis rosszra fordul
minden. – Még most elmegyek Fehérhollóhoz,
ilyenkor a legtöbb vámpír még alszik.
— Rendben.
— Alkonyat után pedig megkörnyékezem Bélát a
vérrel. Köszi, hogy elhoztad.
— Nincs mit. Remélem, tudsz vele kezdeni
valamit.
— Hát, Bélának tuti lesz egy jó estéje, az is valami
– mondtam. Örültem, hogy legalább elindultunk
valamerre, de nem vetett szét a lelkesedés. Mire lehet
jó bármilyen erőfeszítés, ha az embert egyszer
elátkozták? Ebből is csak más fog profitálni, lefogadtam
volna. És azt is, hogy most Attilának is valami ilyesmi
járhat a fejében, mert elmaradt a szokásos szenya
megjegyzés.
A nappali felé pillantottam. Eszter már jól volt, talán
egy árnyalattal még mindig sápadtabb, mint ahogy az
indokolt lett volna, de mosolyogva biccentett felém,
majd visszafordult, hogy a még mindig félig üres
polcokon árválkodó pár kedvenc könyvem gerincét
mustrálja. Már leszoktam arról, hogy mentegetőzzem a
lakásban uralkodó állapotok miatt, így nem szóltam
egy szót sem. Úgyis tudja, hogy ez csak egy átmeneti
szálláshely, és a cuccaim még dobozokban állnak,
főként nem is itt, hanem a bátyám, Dani lakásában.
Nem láttam sok értelmét annak, hogy teljesen
ideköltözzem, miután tudtam, hogy hamarosan úgyis
odébbállok. És most, hogy már volt is rá pénzem,
hittem, hogy ez tényleg belátható időn belül be fog
következni – persze csak akkor, ha túlélem ezt az
átkozott kalandot.
— Mehetünk? – kérdezte Attilától Eszter, és
elindult az ajtó felé.
— Mehetünk – felelte Attila anélkül, hogy a
tekintetét egy pillanatra is levette volna rólam. Aztán
sarkon fordult, és három lépéssel ő is az ajtónál
termett.

22.

Kiöntöttem magamnak a lefőtt kávét, amivel

elfelejtettem Attilát és Esztert megkínálni, és
megpróbáltam felpörögni egy kicsit annak ellenére,
hogy még magam is lefagytam attól a rengeteg negatív
energiától, ami belőlem áradt. Végső
kétségbeesésemben megpróbáltam felhívni Evelynt,
egyetlen hivatásos boszorkány ismerősömet, hátha tud
valami olyan infóval szolgálni az átkokról, amit
egyébként nem tudnánk kideríteni, de hiába, ki volt
kapcsolva, mint mostanában oly sokszor, mikor
kerestem. Igaz, hogy Evelyn mindig becsülettel
visszahívott, de olykor csak napok múlva, és ez nem
volt túl biztató a jövőmre nézve. Ha így haladok, két
nap múlva már nem leszek olyan állapotban, hogy
bárki mobilhívására válaszolni tudjak, futott át az
agyamon, így a biztonság kedvéért hagytam egy
üzenetet barátnőm hangpostáján, kérve, hogy hívjon
vissza amint tud, mert van egy olyan sanda gyanúm,
hogy esetleg el vagyok átkozva.
 Arra készültem, hogy kicsit körülnézek az IQ-
vámpírok háza táján, de kutatásaimat ezúttal nem csak
a könyvtár területére korlátozom. A vámpírok ilyenkor
általában halottak, de a vérmedvékből talán sikerül
kihúznom valamit. Ha pedig ez az akció nem lenne
sikeres, akkor jöhet a B terv, és este megkeresem
Koppányt, hogy személyesen faggassam ki – de
reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni. Koppánnyal
való beszélgetéseim nem szoktak túl jól elsülni.
Illetve... Na mindegy, hagyjuk, hessegettem el
magamtól a vámpírerotikától túlfűtött gondolataimat.
Még egyszer ilyesmi úgysem fordul elő, egy életre
megjegyeztem, hogy beszérumozott állapotban tilos a
vérfogyasztás. Nem mintha egyéb állapotomban valaha
is gusztusom lenne egy pohárka AB pozitívra.
Letusoltam és tiszta ruhát húztam, bár tudtam, hogy
a frissesség érzése csak kábé három percig fog tartani a
délutáni rekkenő hőségben. Sehol egy szellő,
állapítottam meg.
Én pedig még aggódtam is az ablakaim miatt, amikor
itt járt Attila, gondoltam egy kis légmozgás után
sóvárogva, majd testőreim kíséretében elindultam a
vámpírnegyedbe.
Azon már meg sem lepődtem, hogy Kitti beült
mellém a kocsimba, míg Rómeó egy másik verdával
szorosan követett a forgalomban. Azon sem lepődtem
meg túlzottan, hogy egy szót sem szólt hozzám egész
úton, csak hátradőlt, és mereven bámulta az utat a
szélvédőn vagy a visszapillantó tükrön keresztül. Nem
sokat tudtam Kittiről, de éreztem, hogy ez az autókázás
nem a megfelelő alkalom az ismerkedésre. Kitti
határozottan nem volt beszédes kedvében.
Miután leparkoltam kis Suzukimmal, udvariasan
megvártam, míg Rómeó is mellém kanyarodik
megviseltnek tűnő, valaha fehér Mercijével, majd
elindultam a felfelé vezető impozáns lépcsőkön. Az
előcsarnokba lépve azon gondolkodtam, hogy merre is
vezessen első utam: keressem-e fel Fehérhollót, vagy
inkább kezdjem a könyvtár környékén fellelhető
vérmedvékkel a tájékozódást. A lábaim azonban
automatikusan a könyvtár felé vittek, s mire észbe
kaptam, már az alagsori folyosó közepén jártam. És
ekkor valóban meglepődtem.
Koppány ajtaja előtt négy vérmedve is ácsorgott, és
nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy rájöjjek:
bizony ő is testőrséget kapott, méghozzá nem
akármilyet. Márpedig ha itt valakit éjjel-nappal
őriznek, akkor jó eséllyel a közösség foglya, hiszen egy
vámpír testi épségét aligha kell félteni a
betolakodókkal szemben. Vagyis, vontam le a
következtetést, mégiscsak lehetséges, hogy Koppány
sáros a Fehérholló elleni merényletben. Vagy ha nem is
bizonyított eddig a bűnössége, a gyanú nyilván
ráterelődött. Ha viszont Fehérholló biztos lenne a
bűnösségében, akkor már valószínűleg nem élne, és az
alakváltók megspórolhatnák az ajtó előtti malmozást.
Hirtelen nagyon sürgősnek éreztem a Koppánnyal való
személyes csevegést.
Természetesen csak beszérumozott állapotban – ha
Koppány valóban benne volt az ezüstgolyós buliban,
akkor tényleg nem árt az óvatosság.
— Mi a helyzet? – kérdeztem lazán a vérmedvéket,
akiket nem ismertem valami jól.
— Semmi különös – vont vállat az egyikük.
— De miért álltok itt?
— Hát Koppányt őrizzük – nézett rám úgy, mint
egy gyengeelméjűre. Egy pillanatig úgy is éreztem
magamat. – Most mi vagyunk beosztva.
— De azért lehet vele beszélni? – érdeklődtem.
— Persze – mondta ugyanaz a vérmedve. Úgy
látszik, az is be volt osztva, hogy ki beszél, és ki az, aki
csak fapofával néz. – Bemehetsz hozzá.
— Mikor?
— Hogyhogy mikor? Amikor akarsz. Tökmindegy.
Felőlem most is bemehetsz.
 — Nem alszik? – használtam a jól bevált
eufemizmust arra, amit a vámpírok általában tesznek a
nappali órákban.
— Nem, nem alszik – mondta, és ellépett az ajtó
elől, hogy ne állja utamat. Annyira elámultam, hogy
először szóhoz se jutottam. Koppány fiatal vámpír volt
még, nem feltételeztem, hogy képes bármennyi ideig
ébren maradni nappal. Rendben, a kivételek erősítik a
szabályt, de ez végképp porrá zúzta a szakirodalom
alapvetéseit. Elvileg a nappali ébrenlét képessége csakis
a korral alakulhat ki, vagyis – eddigi tudásunk szerint
legalábbis – a vámpírlét kezdetén még nem létezik.
Persze tévedni emberi dolog, ezt bizonyította több
furán végződő vámpíros kalandom is.
— És minek a testőrség, ha az járkál be hozzá, aki
csak akar? – kérdeztem, miután felocsúdtam első
döbbenetemből.
 — Neked senki nem szólt, mi? – kérdezte
fejcsóválva. – Rocco emberei ellen védjük Koppányt.
Épp csak a biztonság kedvéért, tudod, a legutóbbi
összezördülésünk miatt. Te is kapsz védelmet, azt
hittem, képben vagy.
— Nem tudtam, hogy mindenki kap, aki ott volt
Roccónál. különben is, engem elátkoztak – közöltem
szinte hencegve. Nem mintha büszke lettem volna rá.
Egyszerűen nem értettem, miért kap egy vámpír
kétszeres testőrséget, amikor én, gyenge és halandó
emberi lény mindössze két medvére vagyok jó. Persze
lehet, hogy Fehérholló figyelembe vette a testőrséggel
kapcsolatos ellenérzéseimet, és így felére csökkentette
az eredetileg nekem szánt védelmet, de most szinte
rosszulesett ez a megkülönböztetés.
— Őt meg megáldották – vont vállat vigyorogva,
mintha valami jó poénnal sziporkázott volna.
Értetlenül megcsóváltam a fejemet, és további csevegés
helyett inkább megkocogtattam Koppány ajtaját.
— Gyere be! – hallottam Koppány hangját az ajtón
túlról. Naná, gondoltam, neki nem kell állandóan attól
paráznia, hogy véletlenül egy vámpírt hív be így a
szobájába. Ujjaimmal a szérumos medálomat
babráltam, aztán elkaptam a kezemet, és inkább egy
hirtelen mozdulattal végigsimítottam a szoknyámat a
csípőm tájékán. Nem kell szérum, ez itt szövetséges
terület. Nem azért őrzik Koppányt az alakváltók, mert
ő a rosszfiú. Nagy valószínűséggel nem ő áll az átok
hátterében. Nagy valószínűséggel.
Mély lélegzetet vettem, és benyitottam.

23.

– Bori! – kiáltott fel meglepetten Koppány. A

szokásosnál is maszatosabb volt, épp egy nagyobb
képen dolgozott. A ruhája tele volt festékpöttyökkel, és
mint mindig, az arcára-kezére is jutott belőlük. Letette
az ecsetet, és felém lépett.
Valami nem stimmelt rajta, aztán rájöttem, micsoda:
a bőre színe, a tekintete. Még ebben a mesterséges
megvilágításban is szinte emberinek tűnt. A szeme is
mintha élettől csillogott volna, ajkai jól kirajzolódtak, s
nem olvadtak be arcának viaszkmaszkjába, mint ahogy
egyébként azt egy vámpírtól várta az ember. Más
szóval: Koppány nemrég töltődhetett fel, s bizony nem
kevés vért kellet legurítania, ha ilyen megtévesztően
emberi külsőt tudott ölteni. Nem hittem volna, hogy
egyszer attól ráz majd ki a hideg, hogy egy vámpír nem
néz ki elég vámpírszerűen, de tényleg volt ebben
valami ijesztő.
— Van egy gimis fiad – szaladt ki a számon,
finoman utalva arra, hogy Koppány még szinte
csecsemőnek számít a vámpírok között —, és te itt
flangálsz ébren a délután kellős közepén. Nem hogy
nem vagy halott, de festesz! – fakadtam ki. Ennyit az
ifjú vámpírok alvási szokásairól szóló elméletről.
— Mostanában beérem kevesebb alvással is –
felelte. – Egyébként én is örülök, hogy látlak.
— Én meg nem is tudom, mit mondjak, hogy így
látlak. Te még túl fiatal vagy az ilyesmihez...
— Anyám is ezt mondta annak idején, amikor
kimaradtam éjszakára. Nem gondoltam volna, hogy egy
kis nappali festegetésért is ezt fogom kapni jó pár évvel
később, de hát ilyen az élet.
— Ez nem élet – ragaszkodtam egy olyan
elméletemhez, ami egyelőre még nem dőlt romba.
— De, az – mondta, és még egy lépést tett felém.
Én viszont megtartottam a távolságot, és hátraléptem. –
Mi az? – kérdezte rosszalló mosollyal. – Eddig nem
féltél tőlem. Most meg végképp nincs mitől tartanod.
Megkínálhatlak valamivel? – Még csak az kéne,
gondoltam.
— Megmondtam már, hogy soha többé nem iszom
vért, kösz szépen. Ne is reménykedj egy kis lazító
szexben! Ki van zárva!

— Egyrészt – felelte, miközben a kezét megmosta

és megtörölte, – a remény hal meg utoljára, ahogy egy
mondás tartja. Én vagyok az élő példa erre.
— Halott példa vagy, de ebbe most ne menjünk
bele.
— Másrészt, most ihletem van, tehát nem a szex
járt a fejemben, amikor megkínáltalak egy kis
innivalóval – lépett a hűtő felé. – Vagyis, nem csak a
szex. – Ezek szerint nem csupán az ebéd volt meg,
gondoltam, hanem a járulékos orgia is, bár ennek már
nem láttam nyomát a szobában.
Koppány kinyitotta a hűtőjét, és én máris feledtem
gondolataimat holmi vérről és orgiáról, mert olyat
láttam, ami azonnali publikálás után kiáltott. És
majdnem egy orvos után is, ugyanis eléggé rosszul
tűröm, amikor zsinórban dőlnek meg sziklaszilárdnak
hitt, tudományos alapvetéseim. A fejem majd'
szétrobbant, amikor rájöttem, hogy Koppány nem
egyszerűen egy szemtelenül zöldfülű vámpír, aki
ahelyett, hogy szépen meghalna nappal, inkább
mindenféle képeket pingál, hanem egy olyan hulla, aki
nem átallja telerakni a hűtőjét a legelképesztőbb
dolgokkal. És most nem a vérre gondolok, mert ez
esetben egyedül a vér látványa nyugtatott volna meg.
Nem, ami felvitte a vérnyomásomat, az a
gyümölcslevek és joghurtok széles választéka volt, és
mellettük legalább húszféle sajtkülönlegesség, ami
nyilván egy halom felvágottat takart el, de nem
hiányzott a hűtőből sem a tojás, sem pedig a friss
zöldségek kavalkádja. És még kétféle túrórudit is tartott
a szemétje, hadd csorgassam a nyálam, amíg szép
kényelmesen elővesz egy dobozt a hűtő oldalából.
Jobban felszerelt hűtő volt, mint amilyet mostanában
bármilyen emberi háztartásban láthattam, de ez még
nem volt minden. – Én mindenesetre iszom egy pohár
narancslevet – vetette elém győzedelmesen ezt a
mondatot, mintegy megkoronázván az eddig látottakat.
— Mióta iszol narancslevet? – kérdeztem, pár
másodperc szívszélhűdés-közeli állapot után.
— Egyáltalán, mióta iszik egy vámpír bármit is? –
folytattam. – Leszámítva a vért. És az alkoholt.
A vámpírok ugyanis nem érzik intenzíven az ízeket,
Béla szerint az ételek egyformán unalmasan
fűrészporízűek. Ráadásul hiába esznek-isznak bármit
is, az igen hamar felszívódik a testükben, nem érzik az
ételek és italok elfogyasztásának örömét, mivel soha
nincs jóllakottságérzetük. Az alkohol kivételt képez,
egy nagyobb adag elfogyasztása náluk is képes a
tudatmódosításra, így egy átalkoholizált éjszaka még
egy vámpírt is ki tud ütni. Eltompulnak az érzékei,
speciális képességeinek ereje jelentősen lecsökkenhet
egy időre. Ezt a hatást persze néhány különleges
démondroggal sokkal egyszerűbben el lehet érni, de a
drog a démonvilágban sem olcsó mulatság, így néhány
függő vámpír mégis inkább alkoholos vérrel szokott
lazítani egy-egy stresszes éjszaka után. – Szóval, mióta
lettél ilyen nagy fogyasztó? – kérdeztem, fejemmel a
hűtő felé intve.
— Amióta érzem az ízeket – felelte széles
vigyorral. Én pedig egyre rosszabbul lettem. Még egy
speciális képesség, amiről eddig nem tudtunk,
konstatáltam, s bár általában feldobnak a tudományos
felfedezések, ez a temérdek új információ, ami
fenekestül forgatta fel eddigi tudásomat a világról,
megfeküdte a gyomromat. Pedig kettőnk közül nem én
ettem mindenfélét összevissza. – De nem ez a legjobb –
mondta csendesebben, tovább közelítve. A hátam már
a kilincsbe nyomódott, nem volt hova hátrálnom. Nem
szerettem az ilyen helyzeteket, legutóbb ebből igen
hosszas szexparti kerekedett Koppánnyal, de akkor
vérrel kínált, nem pedig narancslével. Megpróbáltam
ebből a tényből erőt meríteni, hiszen más esélyem nem
nagyon mutatkozott.
 — Mi a legjobb? – kérdeztem kíváncsian, bár el
sem tudtam képzelni, hogyan tudnám megemészteni
még egy ismeretlen speciális képesség létezésének a
tényét.
— A szívdobogás – felelte egészen közelről. – Az a
legjobb.
— A szívdobogás – ismételtem bágyadtan. És akkor
felfogtam.
— Hallgasd! – mondta Koppány, és kezemet a
mellkasára szorította. A keze nem volt nyirkos és
hűvös, az érintése melegséget adott. Éreztem, ahogyan
ver a szíve, de nem akartam hinni saját érzékeimnek
sem. Ez csak illúzió, gondoltam, igen, az illúziókeltés
egy olyan speciális képesség, aminek a létezéséről
tudunk, ez nem lehet más, csak illúziókeltés. És közben
pontosan tudtam, hogy ez a valóság, mert már tudtam,
hogy mi történt, anélkül, hogy elmondta volna. Egy
vámpír szíve soha nem dobog. Egyvalami dobogtatja
csak meg a halott szívet, és én jól tudtam, micsoda.
— Ligeia csókja – suttogtam. – Ligeia neked adott
ihletet a Megváltó Hold Ünnepén.
— Most mondd, hogy nem élek – felelte erre
Koppány visszafojtott indulattal, és kicsit erősebben
szorította magához a kezemet. Felszisszentem, de nem
fájt nagyon. Egy férfi ereje lakozott karjában, de nem
egy vámpíré.
— Dobog a szíved – mondtam, még mindig
ámulattal. Nem hittem, hogy a szívdobogás ilyen
mámorító lehet. Ilyesmit érezhet egy szívsebész, aki
élő szívet tart a kezében, és újra mozgásra bírja. Bár
ezért az esetért ölni tudna egy szívsebész. Vagy lehet,
hogy ez csak egy vámpírológus szívét dobogtatja meg
ennyire. Mi is elég furcsán lehetünk odabent
összedrótozva, gondoltam, amikor ráébredtem saját
morbiditásomra, de tény és való, hogy egészen
izgalomba jöttem egy dobogó vámpírszívtől. Tatam,
tatam, érezte a kezem a vámpírtest motorját. Tatam,
tatam. Szerettem volna felnyitni ezt a mellkast, és
belekukkantani, megnézni, milyen is egy vámpírszív,
amelyik él. Az, hogy dobog a szívünk, a világ
legtermészetesebb dolga számunkra; de mit érezhet egy
vámpír, akit elcsábított a tudás iránti vágy, és addig
nem nyugodott, míg belé nem harapott a vámpírok
tiltott gyümölcse, Ligeia, és az ihlettel együtt meg nem
kapta a halandóságot is? A tudat, hogy mindez csak
ideiglenes állapot, még értékesebbé tette ezt a
különleges pillanatot.

Részese lettem valaminek, amit vámpírológusként

korábban elképzelni sem tudtam. A szemembe könny
szökött, a kezem pedig mintha Koppány mellkasához
ragadt volna. Tudni akartam, mindennél jobban, hogy
úgy néz-e ki Koppány szíve, mint egy emberé, vagy
olyan, mint amilyennek a mendemondák tartják.
Doboghat-e egy összeaszott szív, mely nemrég még
élettelen volt, akár a kő? Vagy ez csak egy mese, amit
elhiszünk, mert nincs semmi más, amiben hihetnénk,
és valójában a szív sosem válik kővé, épp csak arra vár,
hogy valaki – szinte szó szerint – életet leheljen belé?
És egyáltalán, tényleg valóság lehet az a közhely, hogy
az ihlet, az igazi ihletett művészet képes a teremtésre,
az élet csodájára? Tatam, tatam. Ez a szív sosem fogja
elárulni ezt a titkot, mégis jó volt hallgatni, érezni
felgyorsult dobbanásait.
— Igen, dobog – felelte Koppány, és nem engedte
el a kezemet.
— Vagyis sebezhető vagy – értelmeztem, mit is
jelent mindez. A vámpír arcán fájdalmas árnyék suhant
át, de nem szólt semmit. – Ezért őriznek a vérmedvék.
Fehérholló ide állította őket, mert most nem tudnád
magadat megvédeni. – És minden bizonnyal nem te
átkoztál meg, tettem hozzá magamban megnyugodva.
A szívdobogásnak megvan a maga megnyugtató
ritmusa, és ez most különösen igaznak bizonyult.
— A testem valóban sebezhető. Ugyanakkor
erősebbnek érzem magamat, mint valaha. A szellemem
nem sebezhető.
— Igen, látom. – Ujjait lassan lefejtettem a
kezemről, és elléptem mellőle, hogy szemügyre
vegyem a festményeit. – Tele vagy energiával.
— Ihlettel vagyok tele. De végül is, ez majdnem
egy és ugyanaz.
— És milyen volt? – fordultam felé. – Milyen érzés
volt?
— Ligeia csókja? – mosolyodott el, én pedig
bólintottam. – Leírhatatlan. Ilyen – mutatott az egyik
félig kész képre.
 — Mintha egy hömpölygő áradat elsodort volna
egy gátat, hogy a felszínre törhessen a benne rejlő erő?
– kérdeztem a festményt vizslatva. Egyszerű kép volt,
szinte csak a víz hömpölygését mutatta erőteljes
ecsetvonásokkal, közelről nézve hihetetlen
színkavalkáddal, holott távolabbról mindez csak
metsző hideget árasztó, kékes víztömeg volt, hiába
láttam benne a vérvörösét is egy pillanattal korábban.
Ilyen tehát, amikor kirobban az emberből a tehetség,
gondoltam. Vagy a vámpírból. Vagyis az emberszerű
vámpírból. Ilyen, amikor halott voltál, és aztán egy
csók életre kelti halott szívedet.
— Elgondolkodtál – térített magamhoz Koppány
hangja.
— Igen – feleltem, de nem őt néztem, hanem a
képeit. Ámultam a vásznakra festett álmokon, és
megmosolyogtam korábbi félelmeimet. Az életem
kezdett egy Jób-sztorihoz hasonlítani, és emellett
eltörpült az a fenyegetés, amit egy jókora pemzlivel
felszerelt vámpír jelentett. Akármilyen pemzlire is
gondolunk. Nem néztem hát rá, csak a festményeket
bámultam, elakadt lélegzettel, gyorsuló szívveréssel.

24.
 Az egyik kép már ismerős volt, láttam félkész
állapotban, amikor először jártam Koppánynál. Azt
mondta, Ligeiát ábrázolja, ami azért vicces, mert
Ligeiának nincsenek saját arcvonásai. Mindig úgy néz
ki, ahogy a másik látni szeretné, mások kedves
emlékképeiből táplálkozik, s azt a képet vetíti az
agyadba, amelyre titkon vágyódsz. Mindenki
másmilyennek látja, sőt egyazon ember számára is
számos alakban mutatkozhat meg.
Ligeia megfesthetetlen. Kivéve, ha Ligeia
megcsókolt, módosítottam gyorsan a megállapításomat.
Merthogy Ligeia portréja más-más karakterű arcot
mutatott attól függően, honnan nézte az ember. Ebben
volt Ligeia ereje: a változásban, és abban, hogy olyan
tehetséget tudott kibontakoztatni kiválasztottjában,
amely képes volt megragadni ezt a változékonyságot.
— Ez fantasztikus – dicsértem.
— Majdnem kész – felelte burkolt elégedettséggel.
Izgalmas volt Ligeia portréja, de nem ez a kép tetszett a
legjobban. Egy majdnem ember nagyságú vászon
vonzotta a tekintetemet, amely a szemközti falnak volt
támasztva. Mindig is szerettem azokat a képeket,
amelyek tükröt ábrázoltak, hiszen egy ilyen tárgy
megfestésekor a művész kiélhette magát, brillírozhatott
– már ha volt hozzá tehetsége. Ez a kép azonban
teljesen más volt, mint azok a tükrös festmények,
amiket eddig ismertem.
— Annak is kell még pár nap – mondta Koppány a
hátam mögül.
A festményen fekete köpenyes, sápadt alak néz
tükörbe, de nem önmagát látja benne, csak az őt
körülvevő tárgyakat, és egy madarat, mely visszanéz rá.
A madár arca ugyanaz az arc, csak más szögből, mint a
feketébe burkolózott alaké. Épp csak a színek teltebbek
itt, ez egy sokkal élőbb tekintet, mint a tükörbe
pillantóé, aki pergamenszerű arcbőrével egy
viaszbábura hasonlít leginkább. A madár szeme
csillogó, élénk, az emberé – vagyis vámpíré – távolba
néző, hideg, elhomályosult. Tudtam, mi az, amit nézek:
álmomban is felismernék egy egyiptomi ba madarat.
Az egyiptomiak a lélek több formájában is hittek, és
a ba volt az, amely a legközelebb áll a modern nyugati
filozófiák, vallások lélekelképzeléseihez. Emberfejű
madárként ábrázolták a sírokban, és az elhunyt
arcvonásait viselte. Az ábrázolás mellesleg művészi
szempontból is kuriózum volt: Egyiptomban minden
arcot profilból ábrázoltak, kivéve a ha madár arcát. Azt
valami miatt szinte mindig szemből. Pont úgy, ahogy
az ember egy tükörben látja saját arcát.
 — Tudtam, hogy te értékelni fogod – szólalt meg
Koppány.
— Ligeia valóban megváltoztatott – feleltem. –
Lehet, hogy nem kaptál lelket, de vágysz rá.
— Ki mondta, hogy nem kaptam lelket? – kérdezte
Koppány flegmán.
— Én mondom – válaszoltam. – Mivel az
lehetetlen.
— Gondolod? – kérdezte félrehajtott fejjel. – És
mit gondolsz, mitől képes alkotni az ember? Attól,
hogy dobog a szíve? Nem. Attól, hogy lelke van. Mit
gondolsz, mitől képes alkotni a vámpír, akinek múzsája
visszaadja emberi gyengeségeit? Attól, hogy dobog a
szíve, vagy attól, hogy visszakapta lelkének egy
darabját? – Olyan szenvedéllyel szegezte nekem a
kérdést, hogy egészen összezavarodtam.
— Ezt, ugyebár, képtelenség eldönteni. A lélek
megfoghatatlan. Úgy érzed, mintha a régi önmagad
lennél, hiszen még a szíved is ver. Gyenge vagy,
sebezhető, mint voltál emberként, és ez azt a
tévképzetet kelti benned, hogy a lelked is visszakerült
a helyére. De ha tükörbe nézel, továbbra sem látsz
semmit, igaz? És a napfényre sem vágyódsz, gondolom.
Nem lettél ember. Csak hasonlóbb az emberhez.
Hiányzik az, ami a legfontosabb. A lélekmadarad már
rég elrepült. És elkárhozott – tettem hozzá
kíméletlenül. – Az nem jön vissza egy
múzsaharapástól, Koppány. – Nem válaszolt. Mellém
lépett, így néztük a festményt, és arra gondoltunk, mit
nem adnánk azért, ha valamit biztosan tudhatnánk a
lélekről.
— De azért odavagy ezért a képért – szólalt meg
egy idő után.
— Igen – mosolyodtam el szomorúan. –
Odavagyok érte – szakadt ki belőlem egy sóhajjal, és
hagytam, hogy végigcsorogjon arcomon az a
könnycsepp, ami már oly régóta kikívánkozott a
szemem sarkából. Próbáltam nevetni magamon, amiért
megkönnyezek egy vámpírt, aki tudja, hogy halott, de
azért szeretné embernek látni magát, és aki rég
eltávozott lelkéről álmodik. Nem ment.
— Ha akarod, neked adom. Tartozom neked –
mondta Koppány.
— Az nem te voltál – sóhajtottam.
— De hamarosan újra ő leszek – felelte
tárgyilagosan. – Használd ki ezt a rövidke időt! Bár a
régi énem is tud nagyvonalú lenni, a képeimet nem
szoktam elosztogatni. És minél jobban vágyik rá valaki,
annál jobban élvezem, hogy nem lehet az övé.
— Megértettem – mondtam hirtelen kijózanodva.
– És köszönöm a képet.
— Szívesen – felelte. – Sajnos, azt nem tudom
garantálni, hogy nem lopom vissza pár hét múlva.
— Majd vigyázok rá – feleltem.
— Még mindig tartasz tőlem? – kérdezte aztán
hirtelen, felém fordulva.
— Nem – ráztam meg a fejem.
— Akkor megölelhetlek?
— Semmi hátsó szándék?
— Egy csók hátsó szándéknak minősül?
— Igen, annak – feleltem, és hátrébb léptem.
— Már hogy minősülne annak, amikor előre
bejelentettem?
— Nincs csók, Koppány. Sajnálom.
— Undorodsz tőlem?
— Nem – vágtam rá túlságosan is gyorsan.
— Akkor meg miért sajnálsz tőlem egy csókot?
— Mert járok valakivel, és nem hinném, hogy ő
értékelné az én nagylelkűségemet.
— És ha a szavamat adom rá, hogy nem lopom
vissza a képet, ha most kapok egy csókot?
— Semmi nyelves turpisság – mondtam, és
hagytam, hogy az arcomhoz hajoljon.
— Rendben. – Ajka gyengéden érintette az ajkam,
érzékien, de megható visszafogottsággal. Szinte
csalódott voltam, hogy tartotta magát az ígéretéhez. –
Hétvégére befejezem a képet – lehelte számra a szavait.
– Akkor majd elviheted.

25.

Az épületből kilépve megcsapott a forró szél, de

nem ettől fájdult meg a fejem. Kavarogtak bennem az
érzelmek, a gondolatok, nem bírtam ráncba szedni a
bennem hömpölygő káoszt. Nem indultam hazafelé,
inkább tettem egy rövidebb sétát a Gellért-hegyen.
Lassan caplattam a Ménesi úttól felfelé, majd félúton a
Citadella felé leültem egy padra. Amikor végre már
gondolkodni is tudtam, vadabbnál vadabb ötletek
szállták meg elmémet. Nem bírtam kikapcsolni.
Vámpír, vámpírmúzsa, vámpírszív, zakatolt az agyam.
Halott, csók, élet. Még egy mondás, amit dobhatunk a
kukába: „Annyi, mint halottnak a csók.”
Koppányt „csókolta meg”, vagyis harapta meg Ligeia
a Megváltó Hold Ünnepén. Ő pedig életre kelt.
Dobogott a szíve. Nem tudtam elűzni a gondolatot,
hogy tulajdonképpen ismerünk hasonló történeteket a
világirodalomból. Eddig nem volt gyanús Hófehérke
meséje a kedves kislányról, akinek különleges, hófehér
bőre volt, csodálatos, szinte már nem is emberi
szépséggel bírt, s nem utolsósorban koporsóban aludt,
míg egy csók újra életre nem keltette. Oké, a koporsó
üvegből volt, de mint tudjuk, a szájhagyomány gyakran
változtat apró részleteken. Némi töprengés után arra
jutottam, hogy a történetben tulajdonképpen az
üvegkoporsó az egyetlen igazi fantasy elem. A jelen
események tükrében egész allegorikusnak tűnt ez a
népszerű gyermekmese.
Gyerekkoromban Csipkerózsika története éppúgy
megfogott, mint Hófehérkéé. Mertem remélni, hogy
nem itt kezdődött perverz kapcsolatom a vámpírokkal
– márpedig Csipkerózsika most egyértelműen a
vámpírmitológia alapkövének tűnt. A történet
hajmeresztő: van egy gyönyörű kislány, aki egy szép
napon veszít egy kis vért – na, persze, biztos orsóval
szúrta meg az ujját, még el is hiszem – aztán meghal.
De láss csodát, nem indul oszlásnak, még csak nem is
csúnyul meg az idők folyamán, hanem ha lehet, még
szépségesebbé válik, mint volt. És ez az állapot igen
sokáig tart, mert az egész kastélyt benövi valami dudva,
és a környékbeli népek lassan el is felejtkeznek a
birtokról, ami nem semmi, szerény számításaim szerint
minimum száz év, ha nem több.
És bár szeretnénk azt hinni, hogy mindez csak mese,
a lelkünk mélyén tudjuk, hogy minden mese a
valóságból táplálkozik. Mesélünk, s közben
megszépítjük félelmeinket, hogy nyugodtabbak
legyenek zaklatott éjszakáink, és álomra tudjuk hajtani
fejünket. Azt meséljük, hogy nem is harapták meg azt a
szép kislányt, csak egy kis tűszúrás volt az egész, nem
feküdt saját vérében órákon át, ahogy azt mesélték a
szomszédok, épp csak egy vércsepp hullott a padlóra az
ujjbegyéből, s nem halt meg a legrettegettebb halállal,
csak elaludt, hogy majdan éppoly szépségesen ébredjen
fel, mint amilyennek ismertük. Egy szép mesét
kerekítünk abból, ami túlságosan is ijesztő és
nyomasztó ahhoz, hogy szembenézzünk vele.
De vajon a herceg csak a happy ending után
vágyódó ember agyszüleménye? Vagy még ez is a
valósághoz tartozik, s a királyfi, aki mint minden
mesében, ebben is a csókjáról híres, ténylegesen egy
olyan erő birtokosa, mely képes beindítani egy halott
szívet?
Tadam, tadam, hallottam saját szívverésem.
Élveztem a júliusi szelet, a fák lombjainak zizegését, a
nap erejét. Élveztem, és átéreztem, hogy létezem. És
mindezt egy vámpírnak köszönhettem.
 26.

Visszamentem Attila irodájába, és közöltem ideges

főnökömmel, hogy nem Koppány a hunyó. Sokkal
jobban tettem volna, ha hallgatok a megérzéseimre, és
nem osztom meg ezt az infót személyesen. De mivel jó
lett volna hallani az esetleges fejleményekről, meg
beszélni azokkal, akik a kutatásokat végezték,
gondoltam, bemegyek, miért ne. No, a válaszra hamar
fény derült.
— Honnan vagy olyan biztos abban, hogy nem
Koppány átkozott meg? – kérdezte Attila. Annyi
előnye legalább volt a hangszigetelt irodának, hogy
nem kellett különféle activitys mutogatásokba
bonyolódnunk kint lebzselő testőrségem miatt, így
felőlük nyugodtan beszélgethettünk. Volna.
— Semmi jel nem utalt arra, hogy Fehérholló
gyanakodna rá – érveltem. – Másrészt pedig Koppány
nem neheztel rám. Nagyon is barátságos volt velem.
— A vámpírok kiválóan hazudnak, tudhatnád.
— Koppány nem átlagos vámpír – tértem volna a
lényegre, de Attila közbevágott.
— Nem szívesen teszem szóvá, de bűzlesz a
vámpírszagtól, Bori. Van egy tippem, mivel győzött
meg ez a „nem átlagos” vámpír a jóindulatáról.
Hihetetlen, hogy bedőltél neki.
— Nem tudom, mire célozgatsz, de biztosíthatlak,
hogy a fantáziád ezúttal túlságosan is élénk –
próbáltam helyükre rakni a dolgokat.
— Érzem rajtad Koppány szagát. Engem nem tudsz
átverni. – Hátradőlt a székében, és becsukta a szemét,
mintha arra koncentrálna, hogy minél tökéletesebben
elkülönítse a belőlem áradó illatokat. Legszívesebben
belé rúgtam volna, de sejtettem, hogy még ha
mostanság nincs is ereje teljében, nem sok kárt tudnék
benne tenni, viszont nekem nagyon fájna. Maradt a
verbális visszavágás.
— Ne viselkedj úgy, mint egy sértett vérfarkas!
Nem is vagy likantróp, nyilván nem érzel rajtam
semmilyen illatot.
— Bennem is lakozik egy vadállat, tudod jól. Csak
azért, mert nem tör ki belőlem minden holdtöltekor, az
ösztöneim és érzékeim nagyon is jól működnek. És bár
illatnak éppen nem nevezhetném, ami belőled árad, a
szaglásom van olyan jó, mint egy vérfarkasé, és bizton
állíthatom, hogy Koppánytól bűzlik a tested. Legalábbis
a nyakad és a szád környéke.
— Megölelt, és akkor mi van? Egyáltalán, milyen
alapon kritizálsz engem állandóan?
— Hogy milyen alapon kritizállak? A főnököd
vagyok – mondta olyan magától értetődően, hogy egy
pillanatra majdnem elhittem, hogy joga van hozzá.
— És? – kérdeztem. Vagy inkább kiabáltam.
— És? Ez a hülye vámpír elvette a józan
ítélőképességed. Nem bízhatok abban, amit mondasz,
mert nem látsz tisztán. Nem tudjuk Koppányt kihúzni
a feketelistánkról, amíg te összefekszel vele, és úgy
manipulál, ahogy csak akar.
— Te nem vagy magadnál! – tört ki belőlem a
felháborodottság. Nem nagyon találtam a szavakat, de
minden erőmet beleadtam, hogy érződjék a dühöm. –
Nem feküdtem le vele! Te nem vagy birtokában
a régi képességeidnek, hiába hiszed azt. Ligeia csókja
legyengített, te vagy az, aki nem látsz tisztán. Az, amire
célzol, egyszer történt meg, és az is azért volt, mert
beszérumoztál, és féltem, hogy lebukom, ha nem iszom
vámpírpertut az ellenőrzésemre kirendelt vámpírral.
Merthogy volt az a remek ötleted, hogy felvételizzem a
vámpírok közé, emlékszel? Te azóta minden egyes
alkalmat megragadsz, hogy ezt az orrom alá dörgöld.
Pedig nincs jogod hozzá. A főnökömként maximum
arra van jogod, hogy lelkiismeret-furdalásod legyen, és
a bocsánatomért esdekelj. De ezt hiába is várnám tőled,
hiszen a szíved annyira sem képes, mint egy vámpíré,
hiába dobog a mellkasodban! – Az ablakok berezegtek,
de a helyükön maradtak.
— Érzem, amit érzek – felelte remegő orrcimpával.
– Önsorsrontó vagy, és ezt egyszerűen fel nem
foghatom. Van végre valaki, akivel normálisan
élhetnél, de ezt te egyből elcseszed.
— Nem cseszem el. És nagyon remélem, ez a
kioktatás is csak azért történik velem, mert meg
vagyok átkozva.
— Jó kifogás ez a rossz döntéseidre – rúgott belém
egy hatalmasat utolsó szavaival, majd kiviharzott saját
irodájából. Az ajtót, lemertem volna fogadni, nem a
huzat csapta be.
Meg kell szüntetnem ezt a rohadt átkot, gondoltam,
különben nem is egy eltévedt ezüstgolyó fog végezni
velem, hanem igen kevés jóakaróim egyike. Mert
tudtam, persze, hogy Attila egy oltári nagy tapló, de azt
is tudtam, hogy dörgedelmei egy jó ideje már abból
fakadnak, hogy aggódik miattam. Hogy ebben minden
valószínűség szerint az motiválta, hogy jelen
pillanatban én voltam a legértékesebb beosztottja, és
nem engedhette meg magának, hogy csökkenjen a
munkapiaci értékem, az más kérdés. Törődött ügyes-
bajos dolgaimmal, köztük a magánéletemmel, ami
nekem igen kényelmetlen volt, valószínűleg neki is, de
megtette, mert tudta, hogy aki egy vámpír befolyása alá
kerül, az többé nem dolgozik hatékonyan a vámpírok
ellen. Értettem a logikát, nagyon is, csak éppen nem
voltam olyan állapotban, hogy toleráljam Attila
idegtépő megnyilvánulásait.
Semmi nem úgy alakult, ahogy kellett volna.
Visszarogytam a fotelba, és azon gondolkodtam, vajon
megvárjam-e, míg visszajön Attila. Jólesett volna egy
kis tömény, de nem vergődtem el a hűtőszekrényig,
tudtam, hogy amilyen a szerencsém, úgyis csak tejet és
vért találnék benne. Erről viszont eszembe jutott, hogy
mégsem maradok, hiszen van egy kis elintéznivalóm a
saját hűtőmben tárolt vérrel. Felálltam, és kisétáltam az
irodából. Láttam Attilát, amint a folyosó végén ácsorog,
háttal nekem, fél kézzel a falat támasztva. Nem
köszöntem el tőle, csak elsétáltam az ellenkező
irányba.

27.

Otthon újra megpróbáltam Evelynt hívni, de már

meg sem lepődtem azon, hogy még mindig ki volt
kapcsolva a telefonja. El vagyok átkozva, ezért
tulajdonképpen ez logikus és várható fejlemény az
életemben, bólintottam megértően. Kezdtem
belefáradni a kudarcokba, de a zsigereimben éreztem,
hogy valahol ez az átok lényege: az ember
megtapasztalja, hogy átok ül rajta, beletörődik, hogy
bármi, amit tesz, balul üt ki, s egy idő után már nem is
igyekszik megfordítani a szerencséjét. Szó se róla, az
események megtörtek. A fásultság hullámokban tört
rám, de a lelkem mélyén – egyelőre legalábbis – eszem
ágában sem volt feladni. A beletörődést rendre
felváltotta a küzdés tüze. A két véglet között
vergődtem. Időnként azt gondoltam, teljesen mindegy,
mennyire harcolok a balsors ellen, úgysem tudok
érdemben semmit tenni ellene, de ezt a gondolatot
mindig gyorsan elhessegettem magamtól.
Ha nem átkoztak volna el, nyilván egyszerűbb lenne
kiderítenem, hogy kinek köszönhetem
megpróbáltatásaimat, de ez még nem jelentheti azt,
hogy nincs esélyem az igazság felderítésére. Így hát alig
ment le a nap, én már indultam is az üveg vérrel
Bélához, remélve, hogy végre előbbre jutunk a
kutakodásban.
Az őrségváltásnak és a naplementének
köszönhetően most vegyes testőrség vigyázott rám. A
változatosság kedvéért egy vérmedve és egy vámpír
támasztotta az ajtó túlsó oldalát, régi ismerőseim,
Kristóf és Petra. Bár Kristóf az egyik legnormálisabb
alakváltó volt, akit ismertem, és Petrával is elég jól
kijöttem, ez még nem adott okot az ünneplésre. Zavart,
hogy egy lépést sem tehetek nélkülük, bár ők szemmel
láthatóan egy kicsit lazábban vették a feladatot, mint
Kitti. Arra viszont nem számítottam, hogy Petra
legalább annyira érzékenyen reagál egy üveg jóféle
embervérre, mint Béla, még ha a szőkebögyösmaca-
donor nem is tartozik a legpreferáltabb véradói közé.
Az embervér az embervér, és Petra kitágult orrlyukai,
el-elváltozó szemszíne még engem is arra sarkallt, hogy
kicsit rálépjek a gázra. Becsületére legyen mondva –
már ha van a vámpíroknak ilyesmijük egyáltalán – ,
Petra egy szóval sem árulta el vérszomját, és nem tett
egy olyan célzást sem, amitől úgy érezhettem volna,
hogy veszélyben a verőerem. De a testbeszédét jól
olvashattam, és ez épp elég volt. Alig vártam, hogy
megérkezzünk és kipattanhassak a kocsimból.
Bélával egy vámpírnegyedbeli parkolóban
találkoztam, a nyolcadik kerület szívében. Azt hinné az
ember, hogy ezt a veszélyes környéket minden eleven
ember nagy ívben elkerüli, ehhez képest a parkoló
majdnem tele volt. És bizony ezeket az autókat nem
vámpírok vezették. Béla motorral járt, mert a kedvenc
vámpíros filmjének vámpírhőse is motorral
közlekedett, és azt hitte, ettől nagyon menő lesz. (Hát,
nem volt az, de reméltem, hogy hasznos még lehet.) A
legtöbb vámpír azonban nem rajongott a technika
csodáiért, és maradt a hagyományos közlekedési
módoknál: sétált vagy repült. A kényelmesebbek és
hatalmasabbak pedig beleültek ugyan az autóba, de
általában alakváltó sofőrt tartottak.
Sikerült elérnem, hogy Kristóf és Petra az autóban
maradjanak, amíg én Bélával tárgyalok. Ez inkább
engem nyugtatott meg, mint Bélát, aki csak
csodálkozott, hogy két kísérőm is van. Orrcimpája
kitágult, ahogy megérezte az üvegben lötyögő vér
szagát, és innentől kezdve már csak a táskámra
koncentrált.
– Tudsz valakiről, aki errefelé átkokat szór? –
faggattam, és a nyomaték kedvéért előhúztam a
táskámból az üveget. – Vagy legalább valakit, aki
járatos az átkokban?
— Hé – nézett rám Béla gyanakvóan —, téged
átkoztak meg?
— Nagyon úgy néz ki – vallottam be egy sóhajjal.
— Akkor nincs üzlet addig, amíg át nem adtad a
vért.
— Majd ha daloltál, Béla. Tudod a szabályt.
— A nagy francokat! – felelte idegesen, és
megnyalta a szája a szélét. – Ide az üveget, különben
nem beszélek!
— Na ne mondd! Szőkebögyösmaca-vér, frissen
csapolva. Ahogyan szereted.
— Igen. De ha átok van rajtad, kiejted a kezedből,
még mielőtt elbeszélgethetnénk, és ha így lesz, akkor
utána tuti, hogy nem állok szóba veled egy jó ideig. –
Szó nélkül a kezébe nyomtam az üveg vért. Értékeltem,
hogy nem húzta meg azonnal, csak finoman a
bőrkabátja mély zsebébe rejtette.
Volt árnyékban vagy harmincöt fok, de ő
bőrkabátban menőzött, mert az olyan hollywoodiasan
vámpíros. Úgysem izzadt. – Nem ismerek átokszórót –
válaszolt végre a kérdésemre. – De el tudlak vinni
valakihez, aki elég sokat tud az átkokról.
— Szuper – feleltem.
— Egy elég fura vámpír, aki egy még furább
alakkal szokott együtt lógni.
— Nem baj – mondtam. – Nem lehet annyira fura,
hogy ne érdekeljen.
— Jól van. Elkísérlek. Csak előbb adj egy fél percet!
– Bólintottam, és hátat fordítottam. Tudtam, mi
következik, és épp elég volt hallani a mohó
nyeldeklések és az üvegből kibuggyanó vér hangját. Az
autóra meredtem, ahol elvileg Kristóf és Petra
várakoztak türelmesen. Azonban amit láttam, az nem
két békésen egymás mellett ülő alak volt, hanem
olyasvalami, aminek soha nem szerettem volna tanúja
lenni: Kristóf vonakodva és undorodva bár, de
felkínálta saját karját Petra számára, aki most, hogy pár
méterrel odébb Béla megbontotta az üveget, és magába
döntötte a vért, végképp nem bírta türtőztetni magát.
Tudtam persze, hogy az időnkénti véradás a
hívóállatok kötelességei közé tartozik, de más tudni
valamit, és más látni a barátod fájdalomtól eltorzult és a
vérveszteségtől egyre haloványabb arcát, és a karját,
amelyre egy kiéhezett ösztönlény tapad. Petrából úgy
kúszott ki a sápadtság, mint Kristófból az emberi szín,
mintha az egész nem lenne más, mint testszíncsere –
de jóval többről volt itt szó. Petra ajkáról csurgott a
vér, s közben megpróbálta a kezével felfogni, hogy egy
csepp se menjen kárba. Tudtam, hogy akármilyen
gondos vérszívó, úgyis összevérezi az autómat. Ennek a
pár másodperces vérnumerának a nyomát egyhamar
nem tudom kitörölni az autóhuzatból és az
emlékezetemből.
Kristóf félretolta Petra fejét, aki engedett a
taszításnak, és elégedetten hátradőlt az ülésen,
miközben kezéről eltüntette a vér maradékát. Kristóf
ezalatt a karjára szorított egy zsebkendőt, aztán levette,
megnézte a sebét, ami már nem is vérzett, majd
kinézett rám az ablakon át. Az alakváltók igen gyorsan
regenerálódnak, a sebek pillanatokon belül
behegednek, de a vérképzés már más tészta. Kristóf
arca határozottan bosszús volt.
— Mehetünk – lépett mellém Béla, miután kiürült
üvege óriási csörömpöléssel a közeli szemetesben
landolt. Kézfejével megtörölte a száját, majd gondosan
lenyalogatta a majdnem kárba veszett vércseppeket.
Ezúttal már meg sem próbáltam elfordulni. Amilyen
mákom volt, biztos sikerült volna egy még
látványosabb vérszopást kifognom itt a vámpírnegyed
parkolójában.
— Mindjárt – szóltam Bélának, és az autóhoz
léptem.
— Bocs a huzatért – szólt ki Petra. – Vendégem
vagy egy folttisztításra. – Nem mintha rászorultam
volna gáláns felajánlására, de azért bólintottam.
— Jól vagy? – kérdeztem Kristóftól, s közben egy
megrovó pillantást vetettem Petra felé.
— Kutya bajom – emelte fel a karját
bizonyítékképp Kristóf. A harapásnyom még látszott,
de csak olyan halványan, hogy akár gyerekkori
sérülésnek is nézhette volna egy amatőr.
— Mégis, mi volt ez? – fordultam a vámpír felé. –
Nem nyaralni jöttetek, hanem engem védelmezni, erre
legyengíted a testőrségem felét? – vontam kérdőre
mérgesen. Valójában nem a saját épségem aggasztott,
hanem az a tény, hogy Kristófot Petra két lábon járó,
bármikor csapra verhető vérhordónak használta.
— Én viszont felerősödtem – felelte nemtörődöm
módon Petra. – Az összérték nem változott.
— De igen, változott – mondtam. – Te is tudod,
hogy két jó védelmező többet ér, mint egy gyenge és
egy nagyon erős. – A szégyenkezés és bűnbánat nem
tartozik a vámpírok érzelem-repertoárjába, így én már
azon is meghatódtam, hogy Petra belátta a tévedését.
— Hívok erősítést – mondta.
— Jól van – feleltem, bár nem gondoltam, hogy
valódi jelentősége lenne annak, hogy milyen testőrség
vigyáz rám. Épp csak nem akartam, hogy a szemem
láttára hasonló jelenetek valaha is megismétlődjenek.
Pláne nem a kocsimban. – Kövessetek! – mondtam. –
Én Bélával bemegyek ehhez a vámpírhoz, ti addig kint
őrködtök.
— Rendben – felelték egyszerre, katonásan. Még
szerencse, hogy a nyóckerben vagyunk, gondoltam, így
legalább senkinek sem szúr szemet, hogy egyesek
vérfoltos ruhában sétálgatnak a nyílt utcán, mintha mi
sem történt volna. Más kérdés, hogy mennyire kell
ahhoz balszerencsésnek lenni, hogy ezt a szitut
színtiszta pozitívumként értékeljem.

28.

— Erre! – mutatott Béla egy nem túl

bizalomgerjesztő sikátor felé. A sötét, mocskos utca
első házán valószerűtlenül fényesen csillogott az
utcanévtábla. Ezt is átnevezték nemrégiben,
állapítottam meg csodálkozva. Mert, hogy a Tömő utca
pár sarokkal odébb majdnem Szívó sétány lett, azt
megértem, tekintettel a környék új keletű
profilváltására. (A névváltoztatás végül nem ment át,
de állítólag csak egy szavazat hiányzott hozzá.) Valahol
azt is megemésztette az ember, hogy a Szigony utcából
Szemfog utca lett, mintegy asszociációs alapon. De
hogy miért kellett átnevezni egy utcát Kiss János
altábornagy utcára? Az erdélyi születés önmagában
szerintem nem indokolja az utcanév újabb
reneszánszát. A sok csilivili utcanévtábla nem igazán
helyettesítette a tervezett területrekonstrukciót, pedig
ráfért volna egy kiadós dózerolás a környékre.
 — Nyolcas szám, ez az – szólt rám Béla, mielőtt
továbbsétáltam volna, ahogy azt ösztöneim diktálták.
Az ember, ha teheti, nem áll meg vámpírlakások előtt
alkonyat után.
Az ajtót egy félig csukott szemű, falfehér alak
nyitotta ki, pedig a nap már lement egy ideje. Egy lusta
vámpír, jegyeztem meg magamban, miközben
beléptünk a lakásnak csúfolt szeméttelepre.
Az állítólagos átoktudós lakásánál leprább helyet
nehezen tudtam volna elképzelni, bár ha tanultam
valamit valaha is a vámpíroktól az az volt, hogy
minden fokozható, és a meglepetéseknek soha nincs
vége. Ez a hely koszos volt, büdös és lepukkant, e
három markáns jellegzetesség kombinációja pedig
döbbenetesen visszataszító. Az ajtóból egyből a parányi
konyhába léptünk, ami ahhoz képest, hogy vámpíré
volt, nagyobb dzsuvamennyiséggel büszkélkedett, mint
egy évek óta takarítást nélkülöző kollégiumi közös
konyha, ami eddig számomra a mocsok etalonja volt.
Beljebb, a szobában is volt minden, mi szem-szájnak
(hányingere: szennyes ruhaneműk, gyűrött vámpír-
férfimagazinok, melyek oldalain feltűzött hajú nők
baleseti helyszíneken és kórházi műtőkben pózoltak
meztelenül vagy majdnem meztelenül, használt óvszer
(a szexpartner szerintem nem a vámpír
nemzőképessége miatt aggódhatott, inkább a lakás
állapotából következtethetett a vérszívó nemesebb
tájain megtelepedett baktériummennyiségre) valamint
használt fogkefe, mocskos párnák, egy teli hamutartó,
jó néhány üres szeszesüveg, és más hasonlóan vonzó
tárgyak.
A vámpír visszarogyott megvetett ágyára, amelynek
egyik kitört lábát két tégla pótolta. Aztán enerváltan
tapsolt egyet, mire végre világosság támadt a gondosan
leredőnyözött és sötétítőfüggönnyel is jól felszerelt
lyukban. Elképedtem. A fene sem gondolta volna, hogy
ebbe a disznók tartására sem alkalmas ólba
hangérzékelő világítást
szereltek be. De kellett is, ahogy elnéztem ezt a tagot,
ugyanis vámpírhoz méltatlanul lassú üzemmódban
működött.
 Ha arra várunk, hogy majd egyszer manuálisan
fényt kapcsol nekünk, valószínűleg ott szobrozhattunk
volna napokig, mert ezzel a tempóval még a másik
ágyig sem jutott volna el egyhamar, nemhogy a
szemközti falra szerelt villanykapcsolóig. Viszont
értékeltem, hogy erre a tapsnyi mozdulatra hajlandó
volt rávenni magát, ugyanis hármunk közül egyedül
nekem volt szükségem a díszkivilágításra, Béla és a
csigavámpír nyilván egészen jól láttak a sötétben is.
— Ébresztő, Gombóc!
Néztem a vámpírt: nem volt benne semmi
gombócszerű. Vagy ez lehetett valaha a vezetékneve,
vagy még emberkorában ragadhatott rá ez a becenév.
Talán pufók gyerek volt, még mielőtt a vámpírság
megszépítette volna az alakját. És az arcvonásait.
Iszonyúan lepusztult külseje dacára is érvényesült a
vámpírlét adománya: vonzó tekintete, helyes
arcvonásai.
— Helló, Béla! És helló, kislány! – erőltette meg
magát. Kicsit nehezen mozgott a nyelve, s mivel nincs
az az elfogyasztott alkoholmennyiség, ami ezt
eredményezhetné egy holtan eltöltött éjszaka után,
egyértelműnek tűnt, hogy valamiféle drog hatása alatt
áll.
— A zsenit keressük – mondta Béla. A tag
komótosan körbeforgatta a fejét, először jobbra, aztán,
ha lehet, még lassabban balra, majd nekikészülődött az
átgondolt válasznak.
— Szerintem nincs itt – mondta végül mély
meggyőződéssel. – Már lelépett. Ahogy szokott.
— Oké – vettem át a szót. – És hova ment?
— Gondolom, túlélőtúrára – ásított egyet a vámpír.
A szeme már tágabbra nyílt, kezdett magához térni.
— Most szórakozol velem? – kérdeztem. –
Túlélőtúra?
— Áldozatra vadászik – súgta félhangosan Béla.
— Aha – biccentettem, felfogva, hogy a
vámpírszleng gyönyörűségeinek köszönhetően ez nem
lesz könnyű beszélgetés. – Ezt mintha tiltaná a
törvény.
— Semmi törvényellenes, kislány. – A hideg is
kirázott attól, ha kislánynak szólítottak, de egy idősebb
vámpírnak már a nagymamám is az, úgyhogy hagytam
a fenébe a kiigazítást, és megpróbáltam az érdemi
infóra koncentrálni. – Szigorúan csak agapé.
— Önkéntesen felajánlott vacsora – tolmácsolt
készségesen Béla. – Érted, olyan, aki...
— Aki vámpírfüggő, tudom. Önkéntes véradó,
mert élvezi.
— Esetleg bólé-buli – folytatta Gombóc. – Bár nem
tudom, ma rendeznek-e bárhol is.
— Bólé-buli? – kérdeztem értetlenül. Ezzel a
kifejezéssel korábban még nem találkoztam.
— Csoportos agapé – mondta Béla. – Bár az
általában nem ingyenes.
— Hát, ahogy vesszük – mondta Gombóc. – Pénz
nem cserél gazdát.
— Az nem. De a parti általában kötelező orgiába
fullad.
— Ó! – húztam el a szám.
— Ja. Tejjel fizet a bóléért. Tiszta sor.
— Érted? – kérdezte kaján vigyorral Béla.
— Azt hiszem – feleltem mély undorral. – Nem
nehéz megfejteni a képes beszédet. Az egyik fehér, a
másik piros.
— Tiszta sor – bólogatott helyeslően Gombóc.
Szemmel láthatóan megakadt ennél a kifejezésnél.
— Mégis, mi visz rá valakit, hogy ilyen helyen
zabáljon, amikor az állam minden bejelentett
vámpírnak biztosítja a heti ellátmányt? – kérdeztem.
— Hol szedted fel ezt a mimózát? – kérdezte
megütközve Gombóc Bélától.
— Nem gáz a csaj – biztosította Béla Gombócot. –
Csak nem perverz. Ennyi.
— Tulajdonképpen a zseni sem az – vont vállat
Gombóc. – De hát állandóan csontra szolizza magát,
így hát...
— Mi van? – vágtam közbe.
— Mindig le van égve – fordított Béla. – Nulla
zseton, érted.
— Viszont rá van kattanva a sellővérre. Eladja még
az ingyen vért is, aztán amikor már régen sminkelt,
keres magának vámpírszájpírt.
— Aha – mondtam lassan, míg magamban
dekódoltam a vámpír szövegét. Régen beszéltem már
ennyire lepattant vérszívóval, elég mélyről kellett
előhúznom megkopott és egyértelműen hiányos
vámpírszleng-tudásomat. A sminkel az annyit tesz,
mint vacsizik, ezt még egy amatőr is könnyen megfejti.
Ha egy vámpír vacsorázik, utána más színe lesz az
arcának, mintha emberivé sminkelte volna egy rövid
időre. A vámpírszájpír meg a vér szinonimája, mi más
adna szép vörös színt a vámpírajkaknak? Esetleg
használhatják magára az áldozatra, de ezt a nüansznyi
különbséget most nem próbáltam kibogozni.
— Régebben még lehetett kukázni, de ma már... –
legyintett Gombóc.
— A kukázni annyit tesz, mint hajléktalanokon
élősködni – világosított fel Béla. Határozottan élvezte,
hogy az életben egyszer ő adhatta elő a nagyokost
mellettem, bár speciel ezt a kifejezést ismertem korábbi
tárgyalásaimról.
— Az új kormány viszont elpucolta a
hajléktalanokat – fejeztem be Gombóc gondolatát.
— Pontosan. Nem mintha olyan nagy veszteség
lenne. A zseni régebben is inkább bólé-bulikra ment,
mint kukázni. Egy alkesz-homeless vére undorítóbb
egy patkányénál is, én mondom neked.
Az ember inkább leugrik egy kis „itt a piros, hol a
pirost” játszani, mint kukázni.
— Béla – löktem oldalba a vámpírt a
könyökömmel, miután nem szólt egy szót sem.
— Mit nem értesz? – kérdezte csodálkozva. – Most
mondtam, mi az a kukázás.
— Tudom – sóhajtottam.
— Ja? – röhögött egy óriásit. – Itt a piros, hol a
piros? Szex. De szerintem ez nem is vámpírszleng.
— Jól van, abba lehet hagyni a röhögést! –
dörrentem rá. – Ez a nagy zseni tehát nem is olyan
nagy zseni. Mindig le van gatyásodva, és a testét árulja
cserébe a friss vérért. Pontos az összegzés?
— Ja – mondta Gombóc. – De ki mondta, hogy
nem zseni? Hányan tudják ilyen tökéletesen ötvözni a
test különféle örömeit? Ő csak kihasználja, hogy
vannak, akik a vámpírszexre buknak, s ezért
hajlandóak jelentős mennyiségű vért áldozni.
— Remek.
— Az persze gáz, ha az ember csak olyat talál, aki
drakulázni akar.
— Oké, ezt értem – súgtam gyorsan Bélának.
— Az jó, mert nekem fingom sincs, ez mit jelent –
vallotta be egy grimasszal.
— Anális szex – jelentettem be büszkén, kihúzva
magamat. Azért valamit lehet tanulni a nemzetközi
konferenciákon is. – Legtöbbször a férfiszex
szinonimája is egyben.
— Nem is tudtam, hogy Drakula buzi volt! – ámult
el Béla. Nem kerülte el a figyelmemet a hangjában
megbúvó csalódottság és lesajnálás. Mégiscsak egy
vámpírbálványról van szó, hogy jön ő ahhoz, hogy
homokos legyen?
— Nem tudom, milyen volt a szexuális
beállítottsága – nyugtattam meg egy kicsit —, a
kifejezés mindenesetre nem ezzel kapcsolatos, hanem
kedvenc hobbijából, a karóba húzásból származik. A
karót ugyanis legtöbbször az ánuszon keresztül húzták
az emberbe.
— Ez így mindjárt más – sóhajtott
megkönnyebbülten.
— Szóval, hol találjuk ezt a zsenit? – kanyarodtam
vissza a lényeghez gyorsan.
— Valószínűleg az Artéria környékén.
— Irány a kocsma! – adtam ki az utasítást Bélának.
– És kösz a segítséget – szóltam vissza Gombócnak.
— Nem tesz semmit – nagyvonalúskodott Gombóc.
– Ha megtaláljátok, szóljatok neki, hogy éhes vagyok,
és lóg nekem másfél literrel. Épp ideje elkezdeni a
törlesztést.
— Átadjuk – biccentett Béla, és betette maga
mögött az ajtót.

29.

Az Artéria elég menő hely volt a Kálvin tér mellett,

nem gondoltam volna, hogy ez a zseni, ahogy Béla és
Gombóc nevezte, ilyen helyen őgyelegne vacsorázás
végett, de hát az ember mindig tanul valami újat.
Nyilván azért volt zseni, mert valahogy elérte, hogy ne
kelljen a kukabúvárokhoz hasonló nyomorult életet –
vagy inkább létezést – tengetnie. Az Artéria nem
egyszerű kocsma volt, hanem amolyan panzióféle,
amelynek alsó szintjét a bár tette ki, felül viszont
szobák álltak a megfáradt vendégek rendelkezésére.
Legalábbis a hivatalos verzió szerint. A valóságban, ha
egy vacsora felszedett egy vámpírt, akkor a szobák
egyikébe elvonulhattak egy aktusba torkolló üzleti
tárgyalás erejéig, melynek során mindkét fél jól járt: a
vámpír is, a vacsora is jóllakott, ki-ki saját igényei
szerint.
Kristóf és Petra kint maradtak, mi pedig odabenn
udvariasan megvártuk, míg a zseni kilibben lefoglalt
szobájából, és az Artéria egyik orvos alkalmazottja
bemegy ellenőrizni a vacsora életfunkcióit. Az, aki
túlzásba viszi az ivást, többet nem veheti igénybe az
Artéria szolgáltatásait, és ezt a szabályt – tudomásom
szerint – mindenki igyekezett tiszteletben tartani. Az
ellenőrzés sohasem maradhatott el, különben lőttek
volna a kocsma engedélyének.
Béla intett a zseninek, akin nem látszott, hogy
felismerné régi vámpírcimboráját, de azért szóba állt
velünk. Leültünk az egyik lenti asztalhoz, és
hangulatjavító intézkedésként rendeltem két csapolt
bikavért. Persze nem azt, ami szőlőből készült. Ez
hatékonyabbnak bizonyult, mint gondoltam: nem
hittem volna, hogy egy-egy pohár állatvér ilyen
nyilvánvalóan aktivizálni tud két olyan vámpírt, aki
nemrég lakmározott be embervérből. A vérszomj fura
dolog.
Mindenesetre Béla gyorsan felvázolta a problémát, a
zseni pedig a megoldási lehetőséget, mely
tulajdonképpen egy egyszeri, nagyobb összeg
leperkálását jelentette. Nem sokat gondolkodtam a
dolgon, egyrészt mert az életem forgott kockán,
másrészt pedig mert kivételesen annyi pénz felett
rendelkeztem, hogy száz lepedő kiadása nem okozott
semmiféle problémát. Térültem-fordultam, és a
legközelebbi bankautomata segítségével pár perc múlva
már át is adtam neki a lóvét, amit, mint utólag kiderült,
könnyedén lealkudhattam volna úgy a felére. Ez kicsit
szíven ütött, és gyorsan közöltem is mindkettőjükkel,
hogy amennyiben elhíresztelik ezt az esetet, lőttek a
jövőbeli üzleteinknek. Azt hiszem, vették az adást. A
zseni, kevésbé ismert nevén Vince, poénkodás helyett
elmondta, amit tudott, az viszont nem derített
jókedvre.
Az átkoknak annyiféle variációját vázolta fel egy
kiselőadás keretében, hogy nem tudtam, sírjak-e vagy
nevessek. Az már kicsit biztatóbban hangzott, hogy
mindenféle átkot vissza lehet vonni a kellő feltételek
teljesülése mellett. Erről a részről már inkább
szerettem volna részleteket hallani, mint arról, hogy
hányféle átok van, amivel szerencsére nem
találkoztam.
— Ha jól értem, akkor az átkot az oldhatja fel, aki
elvégezte ezt az átkozóvarázslatot – összegeztem Vince
szavait.
— Igen. Illetve bizonyos esetekben más személy is
elvégezheti a visszavonást, de ekkor feltétlenül szükség
van az átokközvetítő áldozat egy részére.
— Milyen áldozat? – kérdeztem vissza, miközben
buzgón jegyzeteltem.
— Átokközvetítő áldozat. Az átokvarázslatok
többsége igényel valami mágikus komponenst, ami
megerősíti az átkot.
— Ez legtöbbször vér, és általában természetfeletti
lénytől származik. Ez erősebbé és tartósabbá teszi az
átkot, viszont hátránya, mármint az átkozó
szempontjából, hogy az ilyen átkok esetében nemcsak
az átkot szóró személy átok visszavonása semlegesíti a
varázslat hatását, hanem egy úgynevezett ellenátok
előidézése is, amit ugyanazzal az átokközvetítő
áldozattal végeznek el. Néhány ritka esetben van más
alternatíva is az átok semlegesítésére, például egy
természetfeletti képességekkel rendelkező lény egy
darabja, mondjuk egy vérfarkas még élve kivágott
szíve, de ezek az eszközigények rendszerint igen
nehezen teljesíthetőek. Aránylag kevés vérfarkas tűri
el, hogy élve kivágják a szívét, ugyebár.
— Egyértelmű – sóhajtottam.
 — Szóval, a nagy kérdés az, vajon miféle átokról is
van szó.
— A hallottak alapján megkockáztatom – feleltem
—, hogy a rám szállt átokhoz használtak átokközvetítő
áldozatot. Erős és hosszan tartó. Én legalábbis így
érzem.
— Igen, én is ezt valószínűsíteném – bólintott
Vince. A friss vér tökéletesen energizálta, s ha volt is
benne valamennyi drog, az végképp nem látszott rajta.
Fakószőke, szögegyenes haja minden borbély rémálma
lett volna, de ettől eltekintve egész rendezettnek tűnt a
külseje. Tényleg zseni lehet, gondoltam, ha a drog
irányítja vámpírlétét, s ennek ellenére ő osztja most is
az észt – senki nem gondolná róla, hogy ő a
leglecsúszottabb alak ebben a kocsmában. Elismeréssel
adóztam tehetségének. – Mivel balszerencsék sorozata
ért – magyarázta —, ez nyilván egy úgynevezett
határozatlan átok. Érted, nem olyan, amivel egy
konkrét eseményt zúdítanak valakire, mint például
hogy bár szakadna ki a szíved öt darabban a testedből,
vagy hogy állna beléd az ükanyád rozsdás szekercéje.
Azok nagyon nehezen kivitelezhető csapások, és csak
egy igen erős mágus képes ilyesfajta átokszórásra.
Valószínűleg egy kevésbé nagy hatalmú varázsló vagy
boszorkány csinálhatta, de azért elég jó átoknak tűnik,
mert sokféleképpen nyilvánul meg.
— Ne is mondd!
— A jó hír az, hogy ez nem halálos átok, és
elsősorban arra szolgál, hogy megkeserítse a
megátkozott életét. A rossz hír pedig az, hogy az ilyen
átkok hatása az idő múlásával nem gyengül, hanem
erősödik, és akár halálos balesetet is előidézhet, még ha
nem is ez volt az átkozó eredeti szándéka.
— Igen, ezt eddig is sejtettem – dörmögtem.
— A legjobb esély az átok megszüntetésére az, ha
megtaláljátok azt, aki az átkot rád szórta. Vagy
megvárhatjátok, míg az átok erejét veszti, de elég
nehéz megjósolni, ez mikor következik be, és addig
bizony elfajulhatnak az események.
— Tudsz valakit, aki képes ilyen átok előidézésére?
Vince vállat vont.
— Itt más boszorkány vagy mágus nem nagyon
tevékenykedhet a Hajós dinasztia tagjain kívül.
Legelőször őket csekkolnám. Persze,
elképzelhető, hogy egy-két hatalmasabb vámpír is
képes átkot szórni, de erre azért nem fogadnék.
— Oké. Köszi az infót – mondtam, és felálltam az
asztaltól. Reménykedve megnéztem a telefonomat,
hátha csak az Artéria dübörgésében nem hallottam,
hogy cseng a telefonom, de Evelyn még mindig nem
hívott vissza. Kezdtem aggódni. Van egy boszorkány
barátnőm, aki nyilván tudna eligazítást adni az
átkokról, de őt lehetetlen elérni. Ez az átok nem is tűnt
olyan gyengécskének.
— Ez mekkora szívás – közölte velem mély
együttérzéssel az épületből kilépve Béla.
— Az – feleltem tömören.
— Ha segíthetek még valamiben, csak szólj!
Komolyan! Nem baj, ha nem tudsz ambróziát szerezni.
Bármilyen más vér is jó. Mármint emberi.
— Kösz, kedves vagy – mondtam. Magához képest
valóban szinte meghatóan nemes lelkű gesztust tett, ezt
mindenképpen értékelnem kellett.
Más kérdés, hogy a pillanat, amikor egy vámpír
elkezd sajnálni, és szánalomból engedményeket tenni,
a színtiszta vérciki kategóriába tartozik. – Esetleg
körülszaglászhatnál, van-e a környéken mágus-vámpír.
Különösen Rocco köreiben.
— Rocco, mi? – kérdezte komolyan. – Hallottam,
nem csíp téged mostanában.
— Hallottad? – Összerándult a gyomrom.
— Beszélnek ezt-azt. Állítólag úgy belegázoltál az
egojába, hogy a megemelt napi véradag és a rendszeres
kínzópartik sem tudják jókedvre deríteni.
— Szegény – sajnálkoztam érzéketlenül. Rohadtul
nem érdekelt Rocco egojának sérülékenysége, és mivel
sejtettem, hogy kínozni úgyis a sajátjait kínozza, nem
hatottak meg Rocco terápiás kezelésének negatív
hatásai sem.
— Ide a rozsdás karót, hogy ő lesz a hunyó –
mondta Béla jelentőségteljesen hunyorítva, mintha
valami Zs kategóriás krimiből leste volna el a
fáradhatatlan, ám zseniálisan fondorlatos nyomozó
mimikáját.
— Igen, valószínűleg ő lesz a befutó –
biccentettem. – Tudd meg, van-e olyan haverja, aki
képes az átokszórásra! Kérdezd körbe az ismerőseid,
hogy hallottak-e valami kósza átokmágiáról mostanság!
— Jól van. Jelentkezem, ha lesz valamit. Addig is ...
vigyázz magadra! – Csodálkozva néztem rá. A lelkizés
nem jellemző egy vámpírra. Már csak azért sem, mert
nincs lelke. – Tudod, te vagy a legjobb vérbeszerzőm.
Utálnám, ha a nyakadat törnéd egy átok miatt –
nyugtatott meg a szavaival. Mint a legtöbb ismerősöm,
ő is azért féltette az életemet, mert közvetlen érdeke
fűződött ahhoz, hogy életben maradjak. Akik meg
azért aggódnának miattam, mert szeretnek, nem is
tudnak arról, hogy megátkoztak, mivel az átok miatt
olyan peches vagyok, hogy még a telefonüzeneteim
sem érnek célba, dühöngtem magamban.
 — Persze, vigyázok – feleltem. És ha én nem is
vigyáznék eléggé, akkor még mindig ott van a
szoknyám mellett két testőr, hogy vigyázzanak ők,
gondoltam. Az Artéria előtt hozzánk csapódott Kristóf
és Petra, és így már négyesben sétáltunk vissza a
parkolóba. Béla lelépett informálódni, én pedig
beültem Kristóf mellé az anyósülésre.
— Most hova? – kérdezte, miközben igazított egyet
a visszapillantón, valószínűleg totális pótcselekvésként.
— A Medi-Sealbe – feleltem némi hezitálás után.
Úgy döntöttem, ideje stratégiát váltanom. Ha eddig
mentem az ösztönöm után, és minden balul sült el, hát
most megpróbálom fordítva: azt teszem, ami a
legrosszabb ötletnek tűnik, hátha valami jó kerekedik
ki belőle. Visszamentem hát Attilához, hogy
befejezzük a félbehagyott ordítoznivalónkat.

30.

Amint megláttam Attilát az íróasztala mögött,

egyből éreztem, hogy az új stratégiám komplett
idiótaság, és csak azért jutott az eszembe, mert átok ül
rajtam, különben soha meg sem fordulhatott volna a
fejemben ilyen oltári nagy baromság. Mit is
mondhatnék valakinek, aki annyi erővel sem
rendelkezik momentán, hogy elküldjön a fenébe?
Attila ugyanis épp félmeztelenül áll egy iroda
közepén ahelyett, hogy mindig elegáns öltönyében
feszítene, és úgy tenne, mintha dolgozna.
Nem tudtam, mit is mondjak, erre a látványra
ugyanis nem voltam felkészülve. És természetesen nem
arról beszélek, hogy a lélegzetem is elakadt Attila
tökéletesen kidolgozott, napbarnított felsőtestétől, bár
ez sem egy utolsó szempont.
 Sok gyönyörködésre nem volt okom, mivel a
szépsége igencsak odalett egy alapos verésnek
köszönhetően. Ahogy elnéztem, főleg a bordái
környékére kapott rendesen, de valaki nagyon
behúzhatott a képébe is egyet, mert feldagadt az álla, és
a bőre bíborvörösben játszott. Jobb halántékán
felrepedt a bőr, és amerre szem ellátott, ott a test nem
maradt véraláfutás nélkül.
— Nem mondtam, hogy szabad – törte meg
döbbenetem csöndjét ingerülten, és az íróasztalára
dobta azt a hideg borogatást, amit az előbb még az
oldalához nyomott.
— Nem mondtad – ismételtem robotszerűen a
szavait, és becsuktam az ajtót. – Mi történt? –
kérdeztem, majd felvettem a hideg vizes, összetekert
rongyot, ami pár órával ezelőtt még szépen vasalt ing
volt, és a hátára nyomtam, ahol határozottan egy ököl
nyomai rajzolódtak ki vörösen. Az íróasztalszék
támláján szomorúan hevert az ing másik fele és egy
kukába való zakó. – És ne mondd azt, hogy semmi!
Vagy, hogy semmi közöm hozzá. Ha te aggódsz a lelki
épségem miatt, én is aggódhatok a fizikai épségedért.
Mintegy békejobbként.
— Oké – felelte, de hiába vártam a folytatást.
— Szóval? – noszogattam némi vizes borogatással
támogatva.
— Szóval, nem mondom, hogy semmi. Sem azt,
hogy semmi közöd hozzá.
— De nem mondod el, mi történt? Valaki laposra
vert, és nem tudhatom kicsoda? Ez olyan macsó dolog?
Mert nem tűnik annak, őszintén.
— Igen, az amolyan macsó dolog, jól látod –
sóhajtotta, és kivette ronggyá szakadt ingét a kezemből.
Egy fájdalmas grimasszal magára húzta az asztalra
kikészített tiszta pólóját, valószínűleg ezzel is jelezve,
hogy részéről befejezettnek tekinti a sebmustrát és az
ehhez kapcsolódó kínos beszélgetést. – Beszéljünk
másról! – próbálkozott, de nem tudtam annyiban
hagyni a dolgot.

Hiába húzta magára a pólót és takarta el összevert

testét, a sebesüléseit tisztán láttam magam előtt, és
iszonyú lelkiismeret-furdalásom támadt.
— Miattam van? – kérdeztem szorongva.
— Tessék?! – kiáltott fel olyan felháborodással és
undorral, mintha legalábbis gyerekgyilkossággal
vádoltam volna. Az iroda félig nyitott ablakát kivágta a
huzat. Nem voltak kétségeim afelől, honnan fúj a szél.
Vagyis Attila lelkiállapota rendezi az időjárást újfent.
Gyorsan hátraléptem.
 — Úgy értem, azért nem tudsz regenerálódni, mert
engem meggyógyítottál, és most nincs erőd arra, hogy
magadat is rendbe hozd, ugye? Miattam vagy ilyen
ramaty állapotban?
— Igen, fogalmazhatunk így – mondta, és
lerogyott a székre. – Tudnék persze javítani az
állapotomon, de nem akarom felemészteni minden
tartalékomat, így egy darabig inkább megküzdök a
kripliség velejáróival. Nem olyan vészes, mint
amilyennek látszik. Nem tört el semmim, csak el fogok
kékülni- zöldülni. És ehhez nem vagyok hozzászokva.
— Úgy sajnálom – mondtam. – Nem tudtam, mit
kérek tőled.
— Tudom. Nem kell mea culpáznod.
— De az én hibám – korholtam magamat.
— Ahogy vesszük – legyintett. – Hagyjuk!
Koncentráljunk inkább az átokra. Sikerült valamit
megtudnod? – Már éppen válaszra nyitottam volna a
szám, amikor magamhoz tértem az önostorozó
kábulatból.
— Ez nem ér! – kiáltottam gyorsan. – Majdnem
bejött, majdnem ráharaptam a csalira, de annyira azért
nem sajnállak, hogy ne legyek képes gondolkodni. –
Attila arcán most jól kivehető csalódottság váltotta fel
az előbbi diadalmas, szinte csak mikroszkóppal
észrevehető mosolyát, ami észhez térített az imént.
— Előbb tudni akarom, mi történt.
 — Nekem elég kínos lenne elmesélnem, hogyan
hagytak helyben ennyire, így esetleg ezt a
programpontot át is ugorhatnánk. Volt egy kis
személyes összetűzésem valakivel, és most épp nem
vagyok a legkicsattanóbb formámban. Ennyi.
— Ez nem egy szimpla bunyó volt – mondtam
ellent azonnal.
— Nem vagyok hülye, láttam a sérüléseidet.
— Oké, többen voltak, és ez nem segített a dolgon.
Most már foglalkozhatnánk az érdemi kérdésekkel is?
— Nekem ez nagyon is érdeminek tűnik –
mondtam. – Fura dolgok történnek velem, és most fura
dolgok történnek veled is. Nem gondolod, hogy a két
balszerencse-sorozat esetleg összefügg egymással?
— Nem – felelte egyszerűen. – Szóval, mire
jutottál Bélánál?– váltott témát szemrebbenés nélkül.
— Megmondom, ha te is megmondod, kik tették
ezt veled.
— Rendben. De utána végre szeretném megtudni a
fejleményeket.
— Jól van. Szóval, kik tették?
— Négy begurult vérmedve. Most már elégedett
vagy?
— Igen – bólintottam. – Vagyis, nem! –
korrigáltam azonnal.– Te a Koppányt őrző négy
vérmedvével birkóztál? A te állapotodban? Normális
vagy te?
— Én nem birkóztam velük – rázta a fejét egész
meggyőzően. – Eszem ágában sem volt. Én csak
Koppánynak húztam be egyet. A medvék meg úgy
döntöttek, beszállnak.
— Elvégre a testőrei, bakker, ez a dolguk. Hogy
jutott egyáltalán eszedbe odamenni és Koppánnyal
szívózni? Mondtam neked, hogy nem ő a mi
emberünk! Vagyis vámpírunk.
— Már tudom, hogy tévedtem. De akkor úgy
gondoltam, van egy kis lerendeznivalónk.
— Ja, jól lerendezted – jegyeztem meg
rosszmájúan. – Biztos nagyon fájt neki, amikor a
vérmedvék szétcincáltak téged.
Egy friss széllöket az arcomba csapta szétkuszált
hajamat.
— Sajnálom. Továbbléphetnénk?
— Addig nem, amíg ki nem bököd, mi folyik itt.
Nem normális, ahogy viselkedsz. Nagyon nem
normális. És én... aggódom. Nem vagy rendben.
— Persze hogy nem vagyok rendben – felelte
emelt hangon.–Ligeia csókja legyengített. Beletelik
még egy kis időbe, míg teljesen helyrejövök. – Nem
nézett a szemembe, én pedig jól ismertem ezt a
reakcióját. Volt még valami, amit elhallgatott előlem,
ebben biztos voltam.
— Mi az, amit nem mondasz el? Ne titkolózz!
Kérlek!
— Semmi olyasmit nem hallgatok el, amiről
tudnod kellene – felelte kétértelműen. Tovább már
nem tudta kerülni tekintetemet, acélkék szeme
bizonytalanul meredt rám, majd behunyta, talán azért,
hogy ne tudjak olvasni belőle. Az is lehet, persze, hogy
így könnyebb volt koncentrálnia, de akárhogy is
erőlködött, nem csillapodott a szobába be-betörő szél.
— Elég okom van az idegességre e nélkül is –
mondtam. – Ha most elkezdesz elhallgatni fontos
tényeket előlem, kilépek. Van hova mennem, nem
probléma, te is tudod.
— Ne csináld ezt velem! – nyitotta ki a szemét. Én
pedig azon gondolkodtam, milyen jó lenne
telepatikusan elintézni az ilyen vitákat Attilával, mert
nem állapot, hogy valahányszor nézeteltérésünk akad,
ő felhúzza magát, én pedig nem győzöm kihalászni a
hajszálaimat a számból. Márpedig nem lesz
tengerészgyalogos frizurám csak azért, mert momentán
egy idegbeteg táltosnak dolgozom. – Különben is, mi ez
a zsarolós stílus?
— Volt kitől tanulnom az ilyen húzásokat, szó se
róla – feleltem. – Remek mesterem volt. Szóval, ki vele,
mi a helyzet?
— Ne akard tudni!
 — Nekem elmondhatod – feleltem. – Akarom
tudni. Csak jó lenne, ha előtte lenyugodnál egy kicsit,
és kicsit megszelídítenéd ezt a nyári vihart, mert nincs
összefogva a hajam, és már semmit sem látok.
— Igen, vettem észre – rándult meg idegesen a
válla. – Csak az a baj...
— Rosszabb a helyzet, mint Nóra tudja, igaz?
Szinte semmi kontrollod nincs már az erőd felett.
Ligeia csókja az embereknél mindig az elmét támadja
meg.
— Tulajdonképpen...
— Gondoltam. De elmúlik a hatás, Attila. Ki kell
bekkelni. Elmúlik a hatása.
— Mire elmúlik a hatása, én beledöglöm – dőlt
hátra a székén erőtlenül.
— Ne mondj ilyet! Van, akinél csak pár hétig tart.
Lehet, hogy hamarosan vége. – Közelebb léptem, hogy
megpaskoljam a vállát, vagy csak megérintsem a karját,
hogy tudja, számíthat rám az állandó vitáink ellenére,
de ő elrúgta a székét az asztaltól.
— Ne gyere közelebb! – kiáltotta. A hangja szinte
rideg volt, keményen határozott.
— Jól van – feleltem feltartott kezekkel, mintha
pisztolyt szegezett volna rám, pedig amilyen állapotban
volt, valószínűleg egy nagyobbfajta tollpihe is képes
lett volna a földre dönteni. Nem volt mitől tartanom. –
Mi a baj? – kérdeztem feszülten.
— Hogy mi a baj? – horkant fel, mint egy vadállat.
– Csak annyi, hogy ha nem tudnád, a bikák
megvadulnak a vöröstől.
 31.

Tanácstalanul álltam az iroda közepén. Attila olyan

messzire hajtotta magát a székével, amennyire csak
tudta, és talán épp ezért én is elkezdtem hátrálni a
szoba túlsó vége felé. Éreztem, hogy jobb távolságot
tartani, csak épp azt nem tudtam, pontosan miért is.
— Gondolom, ez valami képes beszéd, amit
értenem kellene – reagáltam végül az első sokk után. –
Vagy ezt most szó szerint kellene értenem?
— Bennem szó szerint lakozik egy bika, ha ez a
kérdés – felelte visszafogottan. – Ez nem képes beszéd.
— Remek – lapultam neki most már az ajtónak. –
De ugye, ez a bika nem szándékszik kitörni belőled, és
nem fogsz halálra döfködni csak azért, mert vörös a
hajam?
— Halálra semmiképp – felelte némi hezitálás
után. No, megnyugodtam, mint kismalac a böllérkés
láttán. – Kihozod belőlem a bikát, a vadállatot. Ezért
nem valószínű, hogy elcsendesedik ez a kezdődő nyári
vihar. Sajnálom.
— Hogyhogy kihozom belőled a vadállatot? A
hajam nem is olyan vörös, mint az a bizonyos posztó.
Váltsak hajszínt, csak mert egy táltos a főnököm? Ez
elég bizarr.
 — Oké, lehet, hogy mégis képes beszéd volt. A
lényeg, hogy én a helyedben most lelépnék.
— Képes beszéd? Most akkor mi van? Van benned
egy bika vagy sem?
— Igen, van. És a te jelenlétedben a legnehezebb
uralkodnom rajta.
— Át akarsz változni?
— Nem éppen. Vegyük úgy, hogy ez az egész
képes beszéd volt. Ez a vadállat-dolog... Bár érthető szó
szerint is, most csak képletesen értettem.
 — Megvadulsz, ha engem látsz. A benned lakozó
bikától függetlenül is. Szuper! – foglaltam össze a
tényállást.
— Valahogy úgy – bólintott, én pedig akaratlanul
is a nyakamhoz kaptam, ellenőrizni, hogy biztosan
megvan még Bowman ajándéka a
vámpírvérkészítménnyel. Biztos, ami ziher, gondoltam,
még szükség lehet rá. Megnyugtató érzés volt, hogy
csak egy mozdulatomba kerül, és felturbózhatom az
erőimet, ha a szükség úgy hozza. Nem mintha vágytam
volna a szérum utóhatásaira, de hát valamit valamiért,
ahogy mondás tartja.
— Nem foglak bántani – mondta a mozdulatomat
látva. – De most inkább menj el!
— Jó – nyúltam a kilincs felé látatlanban. Inkább
Attila felé fordultam, ő pedig elfordította a fejét,
mintha már ott sem lennék.
— Mi ez az egész? – kérdeztem értetlenül. – Most
tényleg menjek és fessem be a hajam?
— Eszedbe ne jusson! – fordult felém egy hirtelen
mozdulattal. A szék görgői megcsikordultak a padlón.
— Oké – feleltem bizonytalanul. Ez annyira volt
okés, mint egy előjegyzés vérszívásra. – Akkor mit
tehetek érted?
— Kerülj el messzire! Amíg el nem múlik. De nem
tudom, meddig tarthat. Nekem úgy tűnik, hogy ez csak
egyre rosszabb lesz.
— Pihenned kell – állapítottam meg valószínűleg
kissé anyáskodóan. – Feküdj le aludni! Látom a
szemeden, hogy alig alszol mostanság.
— Nem tudok aludni. Ha pedig sikerül
elszenderülnöm egy kicsit, abban sincs köszönet, csak
fáradtabban ébredek, úgyhogy az erőm utolsó
tartalékait emésztem fel éppen.
— És én nem segítek a tartalékolásban.
— Hát, nem – felelte egy sóhajjal.
— És más is ennyire felemészti az energiáidat, vagy
csak én idegesítelek fel ennyire?
 Tettem egy lépést előre, de a kezét egyből felemelte,
mintha messziről is hátra akarna tolni, így
visszalapultam az ajtóhoz.
— Először is, nem idegesítesz fel – felelte. –
Másodszor pedig, csak te vagy rám ilyen hatással.
Sajnálom.
— És van elképzelésed arról, hogy miért pont én
hozom ki ezt belőled?
— Van rá egy elméletem, de úgysem bizonyítható,
úgyhogy ebbe inkább ne menjünk bele. Kerülj el! Ha
kell valami, telefonálj! Segítek felgöngyölíteni ezt az
átok-ügyet, de megpróbálok a távolból koordinálni.
— Értem – mondtam, de a kezem már elengedte a
kilincset. – Mi az elméleted? – kérdeztem.
— Bori – felelte fáradtan. – Ha még sokáig
maradsz, én kivetkőzöm magamból, és abban nem sok
köszönet lesz.
— Majd elszaladok, ha muszáj – feleltem. – De
szeretném hallani az elméletedet.
— Húzz el innét, mert nem állok jót magamért! –
emelte fel a hangját. A kezemet a nyakamhoz emeltem,
aztán úgy döntöttem, nem éri meg az infó a tortúrát.
Hagyom a szérumot a fenébe, és inkább lelépek, nem
kínzom tovább Attilát a jelenlétemmel, bár jó lett
volna tudni, mi irritálja ennyire a személyemben.
Nyilván leginkább az átkom hatása, futott át az
agyamon, elvégre mivel sújtson az átok a
nyomorúságomban, ha nem azzal, hogy az egyetlen
ember, aki hatékonyan segíthetne felderíteni az
ügyemet, nem tartózkodhat a közelemben túl sokáig,
különben mindketten pórul járhatunk. Lenyomtam a
kilincset, kiléptem az ajtón, és mentemben még
visszaszóltam:
— Vegyél be altatót! – mondtam. Jó tanácsnak
szántam, de kissé ingerültebbre sikeredett a kelleténél,
pedig felfogtam, hogy ezúttal nem a szokásos taplósága
vezeti Attila tetteit.
— Azt hiszed, nem próbáltam?! – ordított vissza
magából kikelve. – Azt hiszed, akkor nem látok
álmokat?!
Gyorsan visszaléptem a szobába, és a testőreim orra
előtt behúztam magam után a hangszigetelt ajtót. Ez a
beszélgetés végképp nem tartozott rájuk.

32
.
— Miféle álmokat? – kérdeztem óvatosan.
— Álmokat, amik totálisan kikészítenek. Amint a
mellékelt ábra mutatja – mondta. Felállt, hogy becsukja
az ablakot, de amíg nagy erőlködve végre elfordította
az ablak zárát, a szél kinyomta a szomszédos ablakot. –
Nem tehetek róla – mondta mérgesen.
— Tudom – nyugtattam meg, miközben a forró
szél hátrafújta a hajamat. Az íróasztalról pár dosszié a
földre sodródott, de nem léptem közelebb, hagytam,
hadd szedje össze Attila a papírokat. Ha távolságot
akar, rajtam ne múljon. – Korábban is sokat álmodtál?
— Nem mondhatnám – nézett fel a papírhalom
mögül. – De ha mégis, akkor legalább te nem
szerepeltél benne.
— Mi van?! – kiáltottam fel megütközve. – Még
éjjel is én csapolom meg az energiáidat?
— Azt hiszem, ez a helyes kifejezés – felelte, és a
papírokat az asztalára dobta, majd ráhelyezett egy
vaskosabb könyvet, hogy védje őket az egyre erősebb
szél ellen.
— És, legalább jó álmok? – Igyekeztem flegmának
tűnni, de nem voltam az. Nagyon nem voltam az. –
Úgy értem, nem olyan álmok, gondolom... – próbáltam
tisztázni a tényeket. Rám nézett, és szenvedélyesen
csillogó kék szeme nem nyugtatott meg.
— Te jó ég, olyan álmok?
— Még annál is olyanabbak, úgyhogy ha lehet, ne
részletezzük őket! – hadarta zavartan.
 — És amikor azt mondtad, megcsapolom az
energiáidat...
— Mondom, hogy ne menjünk bele a részletekbe!
– ismételte.
— Szerintem mindkettőnknek jobb lenne.
— Bakker, te szexelsz velem álmodban? –
kiáltottam elképedve. – Ez nagyon durva. Miért nem
szóltál nekem erről eddig?
— Mégis, mit mondhattam volna? Hogy éjjel-
nappal az jár a fejemben, hogy ha végre
megcsókolhatnálak, talán nem őrlődnék fel
menthetetlenül a gyötrődésben? Vagy, hogy
mindenemet odaadnám, csak hogy ott és úgy
érinthesselek, ahogyan azt már vagy ezerszer
megálmodtam?
— Oké, hagyd abba! Inkább tényleg ne szólj egy
szót se!
— Te kérted.
— Jól van, belátom, hiba volt. Vagyis, nem, nem
volt az. Igenis, szólnod kellett volna, amint ez
kezdődött. Basszus, ez nagyon durva! Ez az ügy sokkal
komolyabb, mint amilyennek eddig tűnt. Téged is
megátkoztak. – Attila, most először, amióta bent
voltam az irodájában, közelebb lépett hozzám.
— Ezt miből gondolod? – kérdezte halkan.
 — Tudom, hogy a táltosok nem képesek ilyen
szenvedélyre. – Felsóhajtott, és elhúzta a száját. Talán
csak a sebei fájtak, de valószínűbbnek tartottam, hogy
egyszerűen csak nem értékeli, milyen ügyes nyomozó
vagyok. Ami jól jön a vámpíroknál, vissza is üthet,
ugyebár.
— Nem is te lennél, ha nem derítetted volna még
ezt is ki – mondta gúnyos mosollyal.
— Szóval egyetértesz, megátkoztak.
— Nem, nem átkoztak el – rázta meg a fejét
határozottan. – De van olyan rossz, mint egy egész
életre szóló kínzó átok, ezt tanúsíthatom. Hidd el, nem
túl élvezetes agyonveretni magad négy vérmedvével.
— Ó, ne már! – csúszott ki a számon nem túl
lelkesen. – Most komolyan, az is miattam volt?
 — Csak utána akartam járni, miért éreztem rajtad
Koppány szagát. És kissé elszabadultak az indulataim.
Merthogy Koppány mindent tagadott.
— Mivel nem történt semmi egy baráti ölelésen
kívül – világosítottam fel megrovóan. Látva Attila
zaklatott lelkiállapotát, azt azért feleslegesnek
tartottam megemlíteni, hogy a baráti ölelés ez esetben
eufemisztikus körbeírása a majdnem baráti csóknak.
Így is akkora széllökés érkezett az arcomba, hogy
majdnem eldöntött.
— Mindegy. A múlton változtatni már úgysem
lehet. Így vagy úgy, de megőrjít a gondolat, hogy egy
vámpír megkóstolhatott, míg én ...
— Az nem én voltam. Vagyis én voltam, de
beszérumozva, ami nem egészen én vagyok, ezt te is jól
tudod.
— Lehet, hogy valamikor tudtam. De kezd
elmenni a józan eszem. Mindennap megtanulok egy
Shakespeare-szonettet, hátha azzal egyszer majd
lenyűgözhetlek...
— Jól van, látom, súlyos a helyzet. De ez elvileg
nem történhetne meg a táltosbetegséged miatt. Tehát
ha nem átok, akkor valami más ... valószínűleg szerelmi
bűbáj.
— Nem, nem az – ingatta a fejét.
 — Ha olyan jól tudod, mi az, miért nem árulod el
végre? – faggattam egyre türelmetlenebbül.
— Huszonnyolc szonettet tudok kívülről.
— És ez szerinted egy normális válasz? –
kérdeztem még mindig az ajtónál, de aztán gyorsan
észbe kaptam. – Vagyis... huszonnyolc napja? Mi volt
huszonnyolc napja? Ligeia. Ezt Ligeia tette veled?
— Igen. – Még messziről is láttam, amint a
pupillája kitágul. Acélkék szeme pár árnyalattal
sötétebbnek látszott, mint máskor, száját egyetlen
vékony csíkba kényszerítve összeszorította. Düh és
izgalom, gondoltam. Nem semmi élmény lehetett az a
csók, hogy még a gondolatába is belesápadt.
— De hogyan? – kérdeztem.
— Úgy tűnik, adott egy kis ihletet. Tartalékolt egy
kicsit a rituális harapásából, mit tudom én. Nem
mentem vissza megkérdezni. Éreztem, hogy még
egyszer nem tudnék gyorsan felgyógyulni. Nagyon
legyengültem. És napról napra fogy az erőm.
— Engem mégis meggyógyítottál a lövés után –
gondolkodtam hangosan.
— Mert megkértél rá. És mert, mint említettem, te
vagy szívem minden gondolata. – Ezt olyan magától
értetődően mondta, hogy szinte meg sem lepődtem a
szavain.
 — Ezt még nem említetted, de nagyon
egyiptomiasan hangzott – mosolyodtam el. – Ők hitték
azt, hogy a szívükkel gondolkodnak – tört felszínre
belőlem az egyiptológus, bár most végképp nem volt
helye a filologizálásnak. Régebben viszont sokszor
töprengtem meghatottan azon, hogy az egyiptomiak,
akik mind közül a legtöbbet tudták az emberi testről és
a lélekről, ugyanazt a hieroglifát, az emberi szív képét
használták a szív és gondolkodás leírásához.
— És nem is voltak olyan hülyék. Sose hittem
volna, de most pontosan érzem, van úgy, hogy az
ember a szívével gondolkodik – lépett közelebb.
— Mint most? – kérdeztem figyelmeztetőleg.
— Mint most – ismételte, és nem állt meg, hanem
még egy lépést tett felém.
— Most viszont muszáj lenne az agyaddal
gondolkodnod. Nem akarhatod, hogy köztünk bármi
olyasmi történjen, amiről az álmaidban fantáziálsz.
— Dehogynem akarhatom. Sőt, nagyon is akarom
– fogta meg a karomat, hogy ne tudjak a kilincs után
nyúlni. Nem szorított meg erősen, talán azért, mert
már ehhez sem volt ereje, vagy csak ügyelt rá, hogy ne
okozzon fájdalmat, nem tudom. Kiszabadulhattam
volna a keze közül, de meg sem moccantam. Nyilván az
az átkozott átok marasztalt még az irodában és
változtatott sóbálvánnyá, hogy még véletlenül se
legyen jó vége ennek a beszélgetésnek.
És miközben mindez átfutott az agyamon, csak
álltam némán, néztem Attilát, és hagytam, hogy fejét
megtámassza az ajtón a fejem mellett. Nem próbált
átölelni, nem próbálta testét a testemhez szorítani, csak
a karomat fogta egyik kezével, és szinte megpihent az
ajtónak dőlve. Egyszerre vettük a levegőt, mélyen,
zihálva, elfojtva mindazt, amit nem akartunk a
felszínen látni.
— Neked feleséged van, nekem meg van végre
pasim – tettem egy halvány kísérletet az érvelésre.
— Az enyém nem szerelemházasság, ezt is biztosan
kiderítetted. A te barátod meg... – Megvetően
felhorkant, és nem fejezte be a mondatot, inkább az
ajtónak koppantotta a fejét tehetetlen dühében.
— Mi a baj Gézával? – húzódtam volna el, de
karomnál fogva visszahúzott maga mellé anélkül, hogy
a fejét felemelte volna. Kirántottam a karomat, és erre
már ő is elmozdult. Továbbra is az ajtónak dőlt, de
oldalról, mint aki matt részeg, és támaszték nélkül
kicsúszna alóla a talaj. A tekintete is elborult, mintha
valóban alkoholos köd borítaná az agyát, pedig jól
tudtam, hogy egy kortyot sem ivott.
— Ugyan már! – mondta, és hátrább lépett, mintha
végre kicsit kordában tudná tartani ösztönét. – Géza
óriási tévedés volt.
— Óriási tévedés? – kérdeztem, mint aki nem hisz
a fülének. – Mármint nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeidet? Miért, mit hittél, majd találkozom vele,
és rájövök, hogy mégsem kell egy olyan pasi, aki
jobban ismer bárkinél, akivel gyakorlatilag bármit
megbeszélhetek, és még az ágyban is kiválóan teljesít?
– mondtam, és fájdalmasan elcsuklott a hangom,
miután az asztalról lesodródó két CD-tok egyszerre
találta el a térdemet.
— Majdnem mindent meg tudsz vele beszélni, de
azt, amit igazán ki akarsz magadból beszélni, csak
velem tudod megosztani – vázolta fel Attila túlságosan
is pontosan a helyzetet. És az igazság bizony néha igen
fájdalmas tud lenni. Majdnem annyira, mint a CD-
tokokkal való ütközés.
— Géza nem tud mit kezdeni a vámpíros témával,
nem igaz? Nem fog megmaradni melletted, jobb, ha
megbarátkozol a gondolattal.
— Én nem vonnék le ilyen elhamarkodott
következtetéseket. Géza valóban nem komálja a
vámpírokat, de engem igen, és ez a lényeg – vágtam a
képébe meggondolatlanul. Mert azzal természetesen
nem számoltam, hogy válaszként akkora szél fog
süvíteni a szobában, hogy még azt a dossziénehezéknek
használt vaskos könyvet is lefújja Attila íróasztaláról,
épp a bal lábfejemre. Ami viszont már tényleg annyira
fájdalmasan érintett, hogy üvöltenem kellett.
Lehajoltam, és látni ugyan nem sokat láttam könnyben
úszó szememmel, de a könyvet azért odébb gurítottam
a lábamról. Jó, ha nem törtek el a csontjaim,
gondoltam, majd felegyenesedtem. Volna. Ha a
nyakláncom nem akadt volna bele az asztal sarkába. A
lánc visszarántotta egy kicsit a fejemet, az ékszer pedig
némán a bikamintás szőnyegre huppant. Szétszakadt az
egyik láncszem, állapítottam meg, de
megkönnyebbülten láttam, hogy ezúttal nem voltam
totál balszerencsés, mert a szérumot rejtő medál nem
sérült meg. Azért így is érzékenyen érintett a
veszteség.
— Ez is a miatt a vacak átok miatt van! – fakadtam
ki félig sírva, miközben felszedtem a láncot és a medált
a földről, és belecsúsztattam kincseimet a farzsebembe.
– Most ezt is vihetem megcsináltatni! – őrjöngtem. –
Nagyon remélem, hogy Rocco nem botlik belém
hazafelé menet, mert szérum nélkül nem sok esélyem
lesz túlélni a találkozást.
— Ne dohogj már! – szólt rám Attila vigasztalóan.
Már amennyire ő képes volt ilyesmire. – A medál nem
sérült meg, csak a lánc. Van szérumod, magadba
nyomhatod, ha vészhelyzet van. Legfeljebb nem a
nyakadat fogod tapizni, hanem a fenekedet. És bár egy
vámpír biztosan az előbbit preferálja, én személy
szerint...
— Hagyd már abba! – kiáltottam fel.
 A szél szinte hömpölygött a szobában, mint valami
minitornádó, és szinte már láttam lelki szemeimmel,
amint a súlyosabb tárgyak mind az én lábamon és
egyéb, érzékeny testrészeimen kötnek ki. – Állítsd le
ezt a szelet, mert még valamelyikünk komolyabban
megsérül! – kértem. Amilyen állapotban volt, az ő testi
épségét is nyugodtan félthettem volna, de azért
tisztában voltam vele, hogy ha itt bárkinek is baja esik,
az, köszönhetően az átok áldásos hatásának, bizonyára
én leszek.
— Próbálkozom, Bori – felelte idegesen —, de
akkor talán ugorjuk a Géza-témát, mert anélkül erre
semmi esély.
— Rendben, ne beszéljünk Gézáról – bólintottam,
és büszke voltam magamra, amiért megálltam, és nem
tettem szóvá, hogy a témát tulajdonképpen ő hozta fel.
Tudjunk nagylelkűek lenni, amikor az a testi
épségünket szolgálja, ez most már az életfilozófiám. Bár
ezúttal nem vált be, mert amint kimondtam Géza
nevét, a szél az íróasztal sarkához lökött, ami sokkal, de
sokkal jobban fájt, mint az a vaskos könyv a lábamon.
Előreestem, a térdemre, aztán ernyedten oldalra
dőltem a földre.
— Nem igaz – suttogtam mélyeket lélegezve. –
Ennyire nem lehetek elátkozva. – Attila egy
szemvillanás alatt mellettem termett.
— Ne haragudj! – mondta. – Nem bírtam leállítani.
Hol sérültél meg?
— Semmi bajom – préseltem ki magamból nagy
nehezen a szavakat.
— Nem tört el semmid? Biztos?
— Kutya bajom – mondtam, és hagytam, hogy
lassan felsegítsen. – Sőt – folytattam, miután felálltam,
és leporoltam a nadrágomat. – Az a baj, hogy túl jól
érzem magamat.
— Az mióta baj? – mosolyodott el Attila
megkönnyebbülten.
— Amióta ez azt jelenti, hogy vámpírszérum
került a szervezetembe – feleltem köntörfalazás nélkül.
Hát, a megkönnyebbült mosoly gyorsan odalett.
33.

Nem kérdezte meg, hogy ez most ugyebár csak

valami rossz vicc. Nem, ő rám nézett, és tudta, hogy
ilyesmivel úgysem viccelnék, most nem.
— Ezt meg hogy csináltad? – tett fel inkább egy
lényegre törő kérdést, amiből azért nem volt nehéz
kihallani az egyértelmű megrökönyödést.
— Zsebre vágtam a szérumot, emlékszel? Nyilván
akkor csúszhatott le a kupakja. És amikor nekiestem az
asztalnak, az erős lökéstől belém állt a tű –
rekonstruáltam az eseményeket, majd egy hirtelen
mozdulattal kihúztam a fenekembe szúródott tűt. –
Nem is én lennék, ha nem épp a seggembe állt volna ez
az izé, gondoltam magamban dühösen, miközben
kényszeredett mosollyal igyekeztem palástolni
zavaromat. Megnéztem a medálban a szérumkapszulát,
bár nem tudom, miben reménykedtem: pontosan
éreztem, hogy egy csepp sem ment kárba. Erős voltam
és éber, és mindennél jobban éreztem Attila
vágyakozását. A Bowman-féle vámpírszérum
tökéletesen működött, a kapszula csontszáraz volt, én
pedig szomjas, mint egy kiadós szalmonellafertőzés
dobogós helyezettje a kórházi fosóbajnokság
díjátadóján. Belesápadtam, ha arra gondoltam, hogy
vámpírszérum ide vagy oda, én nem eshetek neki
egyetlen artériának sem, mert nincs az a bíróság, amely
később felmentene beszámíthatatlanság okán. És ez
csak az egyik problémám volt. Mert egy vámpír, ha
vágyat érez, ő maga is vágyra gerjed, s nem volt ez
másként velem sem. Megkívántam Attila vérét, de
legalább annyira vágytam arra is, hogy levetkőzhessem
gátlásaimat, és lelkiismeret furdalás nélkül elvegyem,
amit amúgy is felkínált. De nem voltam vámpír, és
szerencsére ezt nem felejtettem el csak azért, mert egy
tűbe seggeltem.
— Én most lelépek – mondtam határozottan.
 A medált visszacsúsztattam a zsebembe, az üres
kapszulát pedig még szorongattam egy kicsit a
markomban. Az érzékszerveim szinte támadást
indítottak az engem körülvevő környezet ellen, s
minden apró ingert továbbítottak az agyamba. Ez
annyira lefoglalta minden idegsejtemet, hogy
gondolkodni már nemigen voltam képes, és nehezemre
esett eldönteni, hogy a kapszulát dobjam-e a szemétbe,
vagy tartsam meg, hátha újrahasznosítható. Attila
viszont épp ellenkezőleg reagált, ő azonnal felfogta, mi
a helyzet, és gyorsan döntésre jutott. Megfogta a
kezemet, kifejtette markomból a kapszulát, és egy laza
mozdulattal az iroda túlsó végében álló szemetesbe
dobta. És naná, hogy ez még imponált is nekem. Szép
dobás volt, különösen, ha azt is figyelembe vesszük,
hogy Attila minden tagja fájt, és valószínűleg még az is
irtózatos erőfeszítésébe került, hogy bárhova is
elhajítson egy ilyen apró tárgyat, hát még ilyen
pontossággal. Kicsit felszisszent a mozdulat után, de
más jelét nem mutatta a fájdalomnak, pedig éreztem,
hogy szenved. Rám nézett, és újra a kezem felé nyúlt. –
Elmegyek – húztam el a kezemet.
— Vagy dönthetsz úgy, hogy itt maradsz velem –
mondta, és kinyújtotta felém a karját. Tudtam, hogy
tombol benne a vadállat, és láttam, amint küzd
önmagával, de csodálatos módon tartotta magát, sőt
még a tomboló vihart is lecsillapította egy kicsit a
szobában. Ha egy vámpír ennyire megkívánt volna,
már rég a földre tepert volna, gondoltam, és tudtam,
Attila is képes lenne rá, hiába gyengítette le fizikumát
Ligeia csókja. Ennek ellenére nem támadt nekem, és
ezért minden hálámra igényt tarthatott.
— Nem maradhatok – mondtam, és én is
visszagyűrtem magamba egyre elharapódzó vágyamat.
— Azt tehetsz, amit csak akarsz – felelte Attila.
— De én ezt nem akarhatom – ráztam meg a
fejemet. A szél ezerfelé fújta hajamat, és Attila
közelebb lépett, az arcom felé nyúlt, majd mintha
hirtelen meggondolta volna magát, visszalépett.
Egészen az íróasztalig hátrált. Könnyen tehette, az ő
farzsebében nem lapult egy teli kapszula
vámpírszérum. – Szia... – suttogtam, és a kilincs után
nyúltam, de tekintetemet nem vettem le Attiláról. Ő
viszont nem nézett rám, behunyta a szemét, és
mélyeket lélegzett. Egy pillanatot kivártam, hogy
meggyőződjek róla, nincs komolyabb baja, de amit
láttam, odaszegezett a padlóhoz, s képtelen voltam
kitámolyogni a szobából. Attila feldagadt alsó ajkáról
lassan lehúzódott a duzzanat, s az állánál vöröslő
ütésnyom is kezdett fokozatosan felszívódni. Tudtam,
hogy a póló takarta sebek is mind gyógyulásnak
indultak, s egy perc múlva meglepetten láttam, hogy
Attiláról a legkisebb horzsolás is eltűnt, nyoma sem
volt a látványos véraláfutásainak, ép volt a szeme
sarkánál felszakadt bőr, s az orra is visszanyerte
kevésbé görbe vonalát. Újra a régi volt, már ami a
sármos külsejét illeti, viszont alig állt a lábán. Nekidőlt
az asztalnak, és lecsúszott a földre, ott zihált, az
asztallábnak vetve a hátát.
— Meggyógyítottad magadat! – csodálkoztam, és
egyúttal fellángolt bennem az indulat. Miért nem bírt
elengedni? Miért? És miért gondolok most arra, hogy
ha egy vámpírral a mennyekben éreztem magam,
akkor egy táltossal sem lehet éppen rossz a szex? – Azt
hiszed, így jobban foglak kívánni és nem bírok majd
ellenállni a csábításodnak? – kiáltottam felé dühödten.
Épp elég baj volt nekem, hogy a Bowman-féle szérum
ereje bődületes volt ahhoz képest, amit eddig
próbáltam, még Attila is rátett egy lapáttal. Ezzel már
nehezen birkóztam meg.
— Csak azt akartam – felelte verítékezve —, hogy
még véletlenül se legyen annyi erőm, hogy olyat
tegyek veled, amit esetleg nem akarnál. Most pedig
menj el, légy szíves! Pár perc múlva rendbe jövök.
Addigra ne legyél itt!
 — Ez nagyon... – hebegtem, szavak után kutatva
emlékezetemben.
 — Inkább ne mondj semmit! – vágott közbe
erőtlenül. – Ha nem jöttél volna eddig rá, az én átkom
nem az, hogy kívánlak, hanem az, hogy őrülten
szeretlek. Menj! – Kinyitottam az ajtót, és gyorsan a
folyosóra léptem. Becsuktam magam után az ajtót,
lassan, elég lassan ahhoz, hogy még lássam, amint eldől
az asztal előtt a padlón.

34.

Elindultam a folyosón, nyomomban testőreimmel,

akik egykedvűen lépkedtek mögöttem. Meglepetten
láttam, hogy Petra valóban hívott erősítést, és most
már hárman vigyáznak rám. Az eredeti duóhoz egy
zömök vérmedvelány csatlakozott, Andi, aki
váltóruhát is hozott magával Kristófnak.
Zakatolt a szívem, kavarogtak bennem az érzelmek,
de az éhségem kicsit alábbhagyott, és így kezdtem
megnyugodni és gondolkodni. Első körben
megállapítottam, hogy az elmúlt időszak egyetlen
szerencsés momentuma az volt, hogy eddigi
legkínosabb szerencsétlenségem hangszigetelt ajtók
mögött esett meg velem, így megúsztam egy sor még
kínosabb magyarázkodást vámpírszérumról, Ligeia
csókjáról, Attila táltosságáról és vad szenvedélyéről.
Más pozitívumot hirtelenjében nem nagyon tudtam
felmutatni az elmúlt napok összegzéséből, de ez
megcsillantott némi reményt arra nézve, hogy még
nem menthetetlen a helyzetem, és az átok nem
telepedett rá életem minden egyes részletére. És igen,
van az a mélypont, ahonnan ez az egyszerű tény be
tudja aranyozni az ember életét.
Kiléptem az épületből, és nemhogy vihar nem volt,
egy gyenge szellő sem enyhítette a nyár éji forróságot.
Sejtettem, hogy Attila minden bizonnyal
eszméletlenül, erejét vesztve hever a szobájában. Rám
tört a lelkifurdalás, majd némi gondolkodás után
felhívtam Nórát, és megkértem, hogy nézzen rá
Attilára.
 Testőreimre való tekintettel nem fejtettem ki, miért,
Nóra viszont tudott olvasni a sorok között, és
megnyugtatott, hogy mindjárt ott lesz. Én kelletlenül
hazaindultam, mivel már hajnali kettő felé járt, de a
szérumnak köszönhetően nem éreztem magamat
álmosnak vagy fáradtnak.
Tele voltam nem kívánt energiával, és nem tudtam
magammal mit kezdeni. Próbáltam felhívni Evelynt,
leginkább csak megszokásból, de lelkem mélyén nem is
reménykedtem abban, hogy végre be lesz kapcsolva
telefonja és sikerül elérnem. Így legalább nem is
csalódtam, amikor nem csöngött ki a mobilja. Fel-alá
járkáltam, elkeseredetten, amiért Attilát is sikerült
teljesen kimerítenem, és még csak nem is segíthettem
rajta. Tehetetlenül vártam Nóra telefonját. Mikor
félóra múlva felhívott, és aránylag nyugodt hangon
szólt bele a telefonba, kicsit lehiggadtam.
– Neked elmondta, pontosan mi történt vele? –
kérdezte. – Mert nekem csak annyit mondott, hogy
komoly sérüléseket szerzett, és regenerálódnia kellett.
Ami komplett hülyeség. Mármint a regenerálódási
kényszer. El van kapatva. Ha lehorzsolja a térdét, azt is
egyből visszagyógyítja, hiába mondom neki, hogy
mások is túlélnek ilyen baleseteket, sőt komolyabb
komplikáció nélkül egész gyorsan felépülnek egy kis
esés után.
— Négy vérmedve hagyta helyben – böktem ki. Ez
a tény önmagában is igen ijesztő volt, de az is, hogy
Nóra úgy gondolta, Attila egy kis seb felgyógyításától is
ilyen ramaty állapotba kerülhet.
— Te jó ég! Volt rajta karmolásnyom? – Tudtam,
mire gondol. Ha egy alakváltó megkarmol egy embert,
az jó eséllyel maga is alakváltóvá válik. No persze, hogy
mi történik, ha egy likantróp történetesen egy táltost
karmol meg, akiben már eleve lakozik egy állat, azt
senki sem tudja. Vagy legalábbis senki azok közül,
akiket én ismerek. Mivel az alakváltók immúnisak más
alakváltók harapásaira és karmolásaira, jó eséllyel
Attila is az lehetett, Nóra kérdéséből viszont arra
következtettem, hogy ebben ő korántsem biztos.
— Nem karmoltak – nyugtattam meg. – Fehérholló
medvéi voltak, épp csak helyre tették. Amolyan medve
módra. Ami épp elég, persze.
— Gondolom – sóhajtott Nóra a telefonba. – Ezzel
együtt ostobaság volt regenerálódnia ilyen gyorsan
azután, hogy téged helyrehozott. Komolyan mondom,
aggódom. Lehet, hogy tényleg baj van az elméjével, és
nem fogta föl, milyen veszélyei vannak az ilyesféle
akcióinak?
— Emiatt nem kell aggódnod – feleltem. – Nagyon
is felfogja, milyen az erőnléti állapota.
— Akkor mondj egy jó indokot, amiért teljesen
meg kellett magát gyógyítania!
Hallgattam.
— Ezek szerint te tudod, hogy miért csinálta –
törte meg a csendet Nóra egy idő után. – Jó lenne, ha
én is tudnám. A nővére vagyok és az orvosa.
— Direkt csinálta – vallottam be. Halkan
beszéltem, a bejárati ajtótól legmesszebb eső zugba
húzódva, hogy a testőreim lehetőleg ne tudjanak
kihámozni semmi érdemlegeset a beszélgetésünkből. –
Úgy értem, le akarta gyengíteni magát.
— És mégis, miért tenne ilyet?
— Ugye emlékszel arra, amit Ligeia csókjáról
mondtam? – kérdeztem.
— Persze.
— És arról, hogy mit tesz az alakváltókkal?
— Megvadulnak, emlékszem. Nem bírják kordában
tartani az ösztöneiket. Ez történik vele? Felelj! Ez
történik vele? – kiabálta magából kikelve.
— Valami hasonló, igen. Félt, hogy nekem esik,
ezért fordította megmaradt energiáit a gyógyulásra.
— De hát... téged sosem bántana.
— Az ösztön felülírhatja a logikus gondolkodást,
Nóra.
 — De ő nem egy vérmedve, aki rátámadna egy
emberre, hogy széttépje, ha itt a telihold. Ő nem ilyen.
— Nem, persze hogy nem. De nem is széttépni
akart. Más ösztönök vezérelték.
— Ugyan már! Vagyis... – elhallgatott, valószínűleg
most ért el az agyáig az információ. – Te most azt
mondod nekem, hogy Attila rád nyomult?
— Nem, én azt mondom, hogy legyengítette magát
azért, hogy ne nyomuljon rám – magyarázkodtam
esetlenül.
— Ez végül is rá vall – mondta Nóra. – Sosem
engedte, hogy az érzelmei vezéreljék. És ebben eddig a
táltossága segítette.
— És ez vissza is fog állni. Csak ki kell várni, míg
elmúlik Ligeia csókjának hatása – biztattam. Elhittem a
szavaimat, de sok mindent megadtam volna azért, hogy
megtudjam, mikor is jár le egy múzsacsók szavatossági
ideje.

35.

Buzgott bennem a vámpírenergia; éreztem, hogy

aludni úgysem tudnék, ezért próbáltam konstruktívan
viszonyulni a helyzethez. Ha már így alakult, és szert
tettem egy kis extra védettségre, gondoltam, akár ki is
használhatom ideiglenes előnyömet.
— Hova megyünk? – érdeklődött Kristóf, mikor
kiléptem a folyosóra. Petra kiszedte a füléből a
fülhallgatókat, Andi elnyomott egy cigarettát, Kristóf
pedig elpakolta a táskájába a javítani való dolgozatokat.
Nyilván volt jobb dolguk is, mint engem kísérgetni.
éjnek évadján, de az arcuk nem mutatott neheztelést
vagy csalódottságot.
— Hozzátok megyünk – feleltem. – Pontosabban
Ligeiához.
— Rendben – bólintott Kristóf, és kinyitotta
előttem a bejárati ajtót. Miután kiléptünk az épületből,
magára kanyarított egy zakót. Úgy látszik, Andi
mindenre gondolt. Bezzeg egy vámpírnak eszébe nem
jutott volna, hogy hozzon a barátjának valamit arra az
esetre, ha netán hűvösebbre fordulna az időjárás. Az
agyarasoknak teljesen mindegy volt, hogy kánikula
vagy zimankó tombol, akkor is a kedvenc
ruházatukban pompáztak anélkül, hogy megizzadtak
volna vagy lefagyott volna valamelyik testrészük.
Engem táplált a szérum energiája, de azért a biztonság
kedvéért magamra kaptam egy nyári kabátkát –
Bowman csodaszerét még csak most teszteltem, nem
tudhattam, mennyi időre tölt fel
vámpírtulajdonságokkal.
Mostanra lehűlt egy kicsit a levegő, bár igazi nyári
este volt, amolyan szabadtéri mozizós éjjel, amikor az
utcák nemcsak azért nem néptelenednek el, mert
minden sarkon egy vámpírba botlasz, hanem azért,
mert az embereknek kedvük van a romantikus
andalgáshoz. Nekem is kedvem lett volna hozzá,
feltéve, ha az a romantikus andalgás vad szexet és még
vadabb vérvacsit jelent. De ez nem történhetett meg, és
egy röpke pillanatra hálát éreztem, amiért állandó
testőrség liheg a nyakamba: ez volt az igazi visszatartó
erő, különben lehet, hogy beugrottam volna az egyik
közeli vámpírbárba egy korsó csapolt vérért.
Marcangolt az éhség, de szerencsére éreztem, hogy
megbirkózom vele, és ha nem is tudom teljesen kizárni
ezt az ingert, lassan úrrá leszek kínos ösztöneimen.
— Jól vagy? – kérdezte Kristóf, miután
elhelyezkedett az autó sofőrülésén.
— Tökéletesen – feleltem, és bizonyos értelemben
nem is hazudtam neki.
— Úgy csillog a szemed, mintha lázas lennél –
jegyezte meg.–Beszedtél valamit?
— Te drogosnak nézel? – kérdeztem vissza
felháborodva.
— Csak kérdeztem – mondta vállat vonva, és gázt
adott. Petra előrehajolt a hátsó ülésről, a képembe
bámult, aztán visszadőlt a helyére.
— Nincs belőve – állapította meg hangosan.
— Köszönöm – mondtam túlzó elégedettséggel, de
nem nyugtatott meg, hogy ez a kérdés egyáltalán
felmerült.
— Szerintem csak tüzel – folytatta Petra
tárgyilagos hangon.
— Kitti hallotta, hogy a pasija bojkottot hirdetett –
osztotta meg Kristóffal és Andival a legfrissebb
pletykát, mintha én ott sem lettem volna.
— Na, le lehet rólam szállni! – kiáltottam fel.
— Bojkottot? – húzta fel a szemöldökét Kristóf.
— Tudod, nincs itt a piros, hol a piros, amíg le nem
zárjuk az
átok-témát – nevetett Petra. Andi kérdőn felhúzta a
szemöldökét, de nem kommentálta a hallottakat, és
ezért hálás voltam.
— Fejezzétek már be! – szóltam rájuk még
erőteljesebben, és a nyomaték kedvéért beleöklöztem a
kesztyűtartóba. Nyilván nem kellett volna. Az a nyomi
kis kesztyűtartó nem sokat bír, ha vámpírerő zúzza
izomból.
— Vagy mégis be van lőve – visszakozott Petra,
látva a kesztyűtartót ért károkat. Még szerencse, hogy a
kezemet nem vizsgálta meg, mert biztos nagyot nézett
volna, ha látja, mint tűnik el a horzsolás a bütykeimről.
— Nem vagyok belőve – tiltakoztam. – Csak ennyit
tud a hazai autógyártás.
— Ebben van valami – hümmögött Kristóf. – És
tényleg, a pasid nem hajlandó ágyba bújni addig, amíg
el vagy átkozva?
— Muszáj ezt megtárgyalnunk? – kérdeztem
lehangoltan. Kristóffal jóban voltam, de azért nem
ennyire. Nagyra értékeltem, hogy elkísért Roccóhoz,
amikor Ligeia szabadon bocsátásáért kellett
tárgyalnom, de a szerelmi életemet valahogy nem vele
kívántam megvitatni. Ami azt illeti, momentán
senkivel sem akartam megvitatni.
— Hát hova tűnt az igaz szerelem ebből a világból?
– filozofált Kristóf mély átérzéssel.
Elbizonytalanodtam.
Nehéz volt eldöntenem, vajon komolyan gondolja-e,
vagy csak engem gúnyol. – Hol vannak a Trisztánok és
hol vannak a Rómeók? – Nos, egy Rómeót fel tudtam
volna mutatni a környezetében, de azzal nem lettünk
volna beljebb, azt hiszem, így inkább kussoltam, mint
zombi az érettségin. – Régen egy igazi hősszerelmes
nem hőkölt vissza csak azért, mert a sors összefogott
ellene – jelentette ki Kristóf rosszallóan. – Kardot
ragadott, és addig harcolt a sárkányokkal, amíg kedvese
végre ágyba nem bújt vele. – Ezt azért már nem
hagyhattam szó nélkül.
— Régen, vagy azokban a tragikus bestsellerekben,
amiket sikertelenül próbálsz elolvastatni a diákjaiddal,
mert őket sem a régmúlt, sem pedig az igaz szerelem
nem hozza lázba? – provokáltam. Megérdemelte, ő
mártotta meg bennem a kést először.
— Ó, elolvassák – mosolyodott el Kristóf. –
Nagyon is elolvassák. És szerintem pont azért, mert
tudják, az igazi szerelem épp ilyen.
— Vagy, mert szeretik a fantasyt – jegyeztem meg.
– És mert nem tudják, hogy léteznek happy enddel
végződő művek is, mivel azok nem szerepelnek az
olvasmánylistákon.
— Ebben van valami – kapcsolódott be a
szóváltásba Petra. – Nem emlékszem, hogy annak
idején a kötelező olvasmányok között szerepelt volna
akár egy vidám történet is. Ami elég szívás, mert
hatéves kortól olvassuk ezeket a remekműveket.
Kíváncsi vagyok, ki volt az a pszichopata, aki például
rátette a Kincskereső kisködmönt a betűket éppen csak
felismerő kisgyermekek olvasmánylistájára.
Torokgyíkos halálmadár és kis Bice-bóca, a mankós
kisgyerek? Anyám, ezeknél sötétebb sztorikat
életemben nem olvastam. Azt hittem, vámpírként már
talán értékelni fogom ezt a szintű nyomort és
fájdalmat, de tudod mit? Még most is sok. – Mély
egyetértéssel bólogattam. Örültem, hogy
elkanyarodtunk az eredeti témától, és nem az én
szerelmi életemet boncolgatjuk. Ennyi érdeme
mindenképpen volt a Kincskereső kisködmönne k.
Más meg nekem sem nagyon jutott az eszembe,
annak idején nem bírtam átrágni magam a könyvön. A
torokgyík, mondhatni, fennakadt a torkomon.
— A János vitéz happy enddel zárul – védte a
mundér becsületét Kristóf.
— Igen, de előbb azért meghal Iluska –
panaszkodott Petra. Úgy tűnt, a csajt elég kemény
trauma érhette gyermekkori olvasmánylistáinknak
köszönhetően.
— Különben elég nehéz Tündérország
királynőjévé válni – sóhajtott Kristóf, és valószínűleg
hálát adott az égnek, amiért végre leparkolhatott. –
Megérkeztünk – jelentette be megkönnyebbüléssel.
Kipattantam volna a kocsiból, de Kristóf erős keze
megragadta a karomat, s még mielőtt ki tudtam volna
nyitni az autó ajtaját, visszahúzott az ülésemre. – János
vitézé is igazi szerelem volt – mondta komolyan. – És
hol vannak a te problémáid az övékéhez képest! –
Kiszálltam a kocsiból, és jól becsaptam az ajtót.

36.

– Ligeiánál leszek – vetettem oda testőreimnek,

miután a bejáratot őrző vérmedvéktől megtudakoltam,
hol találom a vámpírmúzsát. Kristófék bólintással
nyugtázták bejelentésemet, mintha összebeszéltek
volna. – Itt várjatok meg! – kértem őket, én pedig az
épület hátsó bejáratához sétáltam, hogy kijussak a
kertbe, ahol az alakváltók szerint Ligeiát találhattam.
A kormányzati munkában betöltött szerepüknek
köszönhetően, az IQ-vámpírok tulajdonába került a
Gellért-hegy lábánál húzódó Ménesi úti ingatlanok egy
része. Fehérholló bázisa az egykori Eötvös Collegium
átalakított épületében volt (mondván, hogy továbbra is
szeretnék fenntartani az épület szimbolikus
jelentéstartalmát, mely az elitképzéshez kapcsolódik),
ám a belső udvar irányában egy új szárnyat húztak fel,
hogy megfeleljen a vámpírúr extra igényeinek is. A
régebbi épületrészt úgy-ahogy felújították, de
megmaradtak eredeti jellegzetességei: a vastag falak,
széles folyosók és a sok helyiség. A falakból hűvös
nyirkosság áradt még most, a legnagyobb melegben is,
de egy meleg fuvallat belekapott lenge kabátomba, és
tudtam, hogy a hátsó kaput Ligeia hagyta nyitva, szinte
hívogatva azt, aki arra jár. Nem féltem tőle; most, hogy
erősnek éreztem magam, gyorsnak és ébernek, tudtam,
hogy nem tehet kárt bennem, ha odafigyelek.
Nyugodtan léptem hát az árnyékos kertbe, mely a
környékbeli házak ledózerolása után vált ennyire
impozánssá. A vámpírok kívánságára elköltöztetett
Kertészeti Egyetem természetesen az IQ-vámpírokra
hagyományozta arborétumát, így kétségtelenül ez volt
Buda leginkább szemet gyönyörködtető parkja. Az
arborétum határát jelző alacsony sövénysor mellett
mesterséges tavat alakítottak ki, az új építésű szárny
nyugati oldalának ablakai pedig a végtelen jelét
formáló szökőkútra néztek. Egy ilyen kert ápolására
kell is egy kisebb vérmedvecsapat, gondoltam. Persze
az is lehet, hogy a vámpírok külsősökkel dolgoztattak,
de ezt tudtam nehezebben elképzelni.
A kert nem volt kivilágítva, mégsem kellett
keresgélnem Ligeiát. Ha a vámpírszérum nem ad
tökéletes látást a sötétben, akkor is egyből
megpillantottam volna, mert a hely, ahol ült, élesen
elütött a kert többi részétől, és odavonzotta a
tekintetem. Csak néztem, és néztem, s közben arra
gondoltam, el kell raktároznom ezt a képet az agyam
mélyére, hogy sohase törlődjék ki az emlékezetemből,
mert ez olyan csoda, amire szívesen gondolnék vissza
az utolsó órámban is annak ellenére, hogy szerepel
benne egy vámpír, méghozzá nem is akármilyen
példánya a fajtájának. Ligeia veszedelmesebb volt a
legtöbb vámpírnál, akit ismertem, és olyan élményeim
kötődtek a személyéhez, amelyektől szíves örömest
megszabadultam volna, ha tehetem. De ez a pillanat, ez
más volt.

A forró nyári éjszakában Ligeia hó takarta földön

ült. Körülötte pompázatos színekben virágoztak a fák, s
a szellő, ha megborzolta az ágakat, apró virágszirmokat
fújt az érintetlen hótakaróra. Rózsaszín és piros
szirmok színezték Ligeia körül a havat, ő maga pedig,
egyenes derékkal ült a hóba süppedve. Hosszú ruhája
szétterült a havon, puhán, csábítóan ölelte körbe a
karcsú testet, mintha a múzsa egy hatalmas, vastag
bársonytakarón ülne a semmi közepén. A ruha színe
olyan volt, akár az alvadt vér, oly sötéten veres, hogy a
liliomot formáló gyöngydíszítést szinte odahullott
vércseppeknek nézte az ember. A ruha szabadon
hagyta a vámpír vállát, s így leomló hollófekete haja
alatt meg-megcsillant bőrének fehérsége, mely a hó
tiszta színével vetekedett. Hajában fennakadt pár
virágszirom, melyek egyszerre lebbentek meg a
hajtincsekkel, ha a szél egy pillanat erejéig feltámadt.
Megálltam a fűben ott, ahol nyár és tél találkozott, és a
szandálom orrát óvatosan a hóba nyomtam. Nem
éreztem hideget, de nem éreztem a puhaságot sem,
pedig jól láttam, amint Ligeia alakja belesüpped a téli
takaróba. Ligeia törzse nem mozdult, de a fejét félig
hátrafordította, hogy lásson engem.
— Ez csak illúzió – világosított fel —, és még csak
nem is tökéletes. Gyere ide nyugodtan! Nem fogsz
megfázni, ha emiatt aggódnál – nevetett kicsit
gúnyosan.
Elindultam a hóban, s valóban, épp olyan érzés volt,
mintha a száraz, nyári fűben lépkednék, pedig azt
vártam volna, hogy recsegjen lábam alatt az érintetlen
hó. Különösen, mivel a lábnyomom minden lépés után
kirajzolódott, sőt, mintha friss tél ropogó hangját is
hallani véltem volna.
— Ez lenyűgöző! – ismertem el, és közelebb
léptem. Lehajoltam, hogy megtapintsam a nem létező
havat, és éreztem, amint a friss fű megcsiklandozza a
tenyeremet.
— Nem, nem az – felelte Ligeia. – Vannak, akik
képesek a tökéletes illúziókeltésre. De ez – mutatott
körbe a karjával —, ez csak pihenés, önmagam
szórakoztatása.
— Egy kis kikapcsolódás a mindennapok rohanása
közben.
— De te is képes vagy a tökéletes illúziókeltésre –
vetettem fel. – A külsőd épp olyannak tűnik, mint
amilyennek az szeretné látni, aki épp téged néz. Én
például elhiszem, hogy most fekete a hajad, pedig
tudom, hogy általában vörösnek látom, és lefogadom,
hogy nem festetted be.
— Igen, de ez egy teljesen más képesség –
magyarázta. – Én nem manipulálom az agyadat. Az
agyad manipulálja azt a képet, amit feléd sugárzom. Én
megihletem az elmédet, nagyon picit, hogy a legjobbat
hozza elő az emlékeidből. Mindig a legjobbat az
asszociációid közül. A hóban ülő női alakról valamiért
egy fekete hajú nő jutott az eszedbe. Ezért most fekete
a hajam. Remélem, jól áll – tette hozzá egy csábos
mosollyal, magabiztosan, tudva, hogy bárki látja
bármilyen helyzetben, az csakis jól állhat neki,
— Remekül – nyugtattam meg,
— Akkor jó – vont vállat. – De ez akkor sem igazi
illúzió. Ha az volna, most nagyon fázna a lábad.
Éreznéd a nedvességet a szandálodban, éreznéd, amint
belesüppedsz a jeges hóba, és ha lehajolnál megérinteni
a havat, meg is tehetnéd.
 — Ez akkor már nem illúzió lenne, hanem valóság
– ráztam a fejem.
— Tévedsz. A tökéletes illúzió első tapasztalásra
elkülöníthetetlen a valóságtól.
— És második tapasztalásra? – érdeklődtem kissé
szkeptikusan.
— Az illúzió mindig az elmére hat. Tehát, hogy
mikor észleled, hogy mindaz, amit tapasztalsz, illúzió,
és aztán képes vagy-e befolyásolni azt és visszatérni
valahogyan a realitáshoz, az elmédtől függ. De egy
illúzió csak illúzió, ne feledd! Bármilyen tökéletes is,
mindig van módja, hogy számunkra kedvező módon
alakítsunk rajta. Csak elég erős elme kell hozzá.
— Kösz a felvilágosítást – mondtam, most már
szemtől szembe.

— Nincs mit – válaszolta, és a hótakarót egy

szemvillantás alatt tarka virágszirmok rengetege
váltotta fel. Körülnéztem, és tudtam, ez megint csak
illúzió. Ennyiféle virág nem nőtt a kertben, s máshol
még csak nem is takarták szirmok a talajt. Én éreztem
ruganyosságukat, éreztem, amint gyengéden
simogatják meztelen bokámat. Szinte tökéletes,
gondoltam. Ha nem láttam volna magam körül a kert
többi részét, eszembe sem jutott volna kételkedni. –
Felteszem, nem azért jöttél, hogy az illúziók fajtáiról
beszélgessünk – váltott témát Ligeia fesztelenül.
Világoskék szemét várakozóan rám szegezte. – Tehát? –
kérdezte.
— Ezt szeretném megtudni én is – feleltem, és
leültem vele szemben a kerti padra.
— Ó! – mondta félrebiccentett fejjel. – Szóval most
tudtad meg. A táltosunk igen erős lehet, ha eddig el
tudta titkolni.
— Ezek szerint te mindvégig tudtad.
— Igen, az első pillanattól fogva – bólintott. – És
itt a hangsúly az első pillanaton van – tette hozzá
magyarázólag. – Előtte nem sejtettem, mi fog történni.
Amikor megharaptam Attilát, csak gyógyulni akartam.
Minél gyorsabban, minél hatékonyabban. Ennyi –
vonta meg márványfehér vállát. – Kínzott az éhség és a
gyengeség, és rosszul viselem a fájdalmat. Hát
megharaptam a táltost, mert annyit azért sejtettem,
hogy az ő vére gyorsan helyrepofoz. Azt viszont,
esküszöm, nem tudtam, mit teszek Attilával. Legalábbis
addig, amíg belé nem mélyesztettem a fogamat. – A
szép emlék mosolyt csalt arcára, nekem viszont görcsbe
rándult a gyomrom, ahogy akaratlanul is felidéztem a
pillanatot.
— Ezt értem – bólintottam megfontoltan. – De
akkor legalább utólag elmagyaráznád, hogy mi is
történt?
— Azt hittem, ez egyértelmű.
— Úgy tűnik – összegeztem, amit tudni véltem —,
hogy még tartott a holdünnep hatása, és Attila kapott
egy kis ihletet tőled.
 — Így igaz, ez történt. És ismétlem, magam sem
számítottam rá. Nem szoktam harmadjára is harapni
holdünnepen, mert a második harapás elszívja szinte
minden energiámat. Kétszer nem adok ihletet, hisz alig
is adhatnék, és hiába az éltető vér, az nem pótolja az
átadott erőt. Legkorábban másnap szoktam étkezni.
Persze vannak kivételes étkezési lehetőségek. A
mágikus vér több energiát ad, mint amennyit elvesz.
— Akkor miért nem eszel a vérmedvékből?
— Mert betartom a szabályokat. Likantrópból nem
eszem holdünnepen. Fehérholló a vámpírúr, ő hozta a
szabályt. És nekem jó itt. Nem áll érdekemben az ő
akarata ellen cselekedni.
— És miért hozta Fehérholló ezt a szabályt?
— A harapásom legyengít mindenkit, ezt tudod.
Mi történik egy vámpírral? Emberré válik. Vagy
legalábbis annyira elerőtlenedik, mint egy ember. Majd
idővel visszaalakul vámpírrá. Ennyi. De mi történne
egy vérmedvével? Iszonyúan legyengülne. Egy
vérmedve emberi alakban sokkal erősebb, mint egy
átlagember, de azért korántsem olyan erős, mint egy
vámpír. Nem őrülne meg, de már nem bírná ki az
alakváltást, ami ellen semmit sem tehet holdtöltekor.
— Szóval belehalna.
— Igen, nagy valószínűséggel. Ha pedig túlélné,
még rosszabb lenne.
— Ezt meg hogy érted? – kérdeztem rosszat sejtve.
Ligeia kicsit megtornáztatta a nyakát, először jobbra,
majd balra fordította a fejét. A halk roppanás hallatán
összerezzentem. Van valami ijesztő egy nyaki
ízületeket ropogtató vámpírban. Mint mikor a
karatemester megropogtatja a kézcsontjait a halálos
ütés bevitele előtt. De Ligeia ezt leszámítva nem
moccant, én pedig gyorsan visszanyertem
hidegvéremet. A vámpírszérum csodákat tesz.
— Tudod, miben a legtehetségesebb egy likantróp?
– kérdezte kellemes társalgási stílusban, és újra
hátraigazgatta egyik előrebukó hajtincsét. – A
gyilkolásban – válaszolta meg saját kérdését.
— Szóval, Fehérhollónak tulajdonképpen igaza
van: senki nem járna jól, ha egy alakváltó vérével
próbálnék regenerálódni a holdünnep éjszakáján.
Lehet, hogy gyorsan rendbe jönnék, de esetleg egy
olyan problémát kreálnék, ami már nekem sem jönne
jól.
— De honnan tudtad, hogy egy táltost
megharaphatsz, és annak nem lesznek ilyen
következményei?
— Hát, nem tudtam – nevetett fel gyöngyöző
kacajjal. – De nem volt tiltott gyümölcs, és egyébként
sem lakik velünk, úgyhogy gondoltam, teszek egy
próbát.
— Nem volt tiltott gyümölcs, mi? – mondtam
dühösen. – Minden évben szerez neked egy megfelelő
áldozatot a holdünnepi rituáléra, de mivel nem volt
tiltólistán, azért tettél egy próbát?
— Nos, igen, így is lehet fogalmazni. De azért
reméltem, hogy nem csinálok gyilkológépet belőle. A
táltosok csak saját akaratukból változnak át bikává,
nagy a bennük lévő fenevad feletti kontroll. Szinte
biztos voltam benne, hogy nem lesz nagy gond. – Hát,
a nagy gondot nyilvánvalóan másként definiáltuk, de
ezt nem tettem szóvá, hanem hagytam, hadd folytassa.
– Tulajdonképpen vicces, ami történt – nevetett újra. –
Gyilkológép helyett csináltam egy hősszerelmest.
— De hogyan?
— Semmi különös. Feloldottam a gátat, más nem
történt. Egy igazi művészben a harapásom után
elszabadul a tehetségének azon része, ami addig túl
mélyen lapult a tudatalattijában. Ami nem törhetett a
felszínre, mert egyszerűen nem engedte az elméje. És
Attila tudatalattijának mélyén ez lapult.
— Érzelem?
— És szenvedély, igen. A jó hír, hogy nem fog ódát
írni hozzád. Ilyen tehetsége nincs, ezt bizton
állíthatom – mondta, s szemlátomást
remekül szórakozott. Aztán elkomorult az arca, a
szeme lassan mocsárszínűre változott, ajkai
kivilágosodtak, hangja megkomolyodott. – Hidd el,
tényleg fogalmam sem volt róla, mi történik, egészen
addig, amíg meg nem történt.
— Igen, ezt elhiszem. A tudást csak akkor kapod
meg, amikor már megkóstoltad a másikat. Emlékszem a
csókunkra.
— Igen, én is emlékszem rá – felelte sokat
sejtetően. Nem semmi csók volt, az igaz. Visszahozott
az életbe, elegendő energiát adott, hogy megnyerjem a
tárgyalást Rocco emberével szemben, cserébe viszont
átvette tőlem a fejemben kavargó gondolatok egy
részét. – A tudás megmarad – merengett Ligeia. –
Meglátom, mi zajlik le abban, akit a csókommal illetek.
És amit akkor láttam, nos... szinte felfoghatatlan volt
még az én számomra is. A táltosok nem képesek a
szenvedélyes szerelemre. Vagyis nem képesek rá,
egészen addig, amíg valaki fel nem oldja azt a gátat,
ami a szenvedélyt oly mélyen tartja bennük.
Mindketten meglepődtünk, mit ne mondjak. Ő nem
tudta, mit érez; én, a múzsa viszont tökéletesen
felfogtam, hogy mi történt vele. Tényleg vicces.
— Nem, nem az.
 — Nyilván ez is nézőpont kérdése. Engem
határozottan szórakoztat.
— Semmi vicces nincs abban, hogy valaki
szerelemre gyullad az első nő iránt, akit megpillant.
— Miért? Szerintem ez nagyon is vicces. Mint az
Ádám–Éva történet. De itt korántsem erről van szó.
Nem azért szeretett beléd, mert te voltál az első nő,
akit a csókom után megpillantott. – Kicsit zavart, hogy
a harapást csóknak nevezte, de sem kedvem, sem
energiám nem volt kijavítani. – Hanem azért, mert
eleve téged választott. És amikor az ihlet belé
költözött, át is tudta végre érezni a szerelmét. – Na,
most rajtam lett volna a sor a nevetésben, de valahogy
a torkomon akadt a kacaj.
— Ezt azért eléggé kétlem – feleltem végül egy
lesajnáló mosollyal. Sok bizarr dolgot hallottam már az
életemben, vámpírokról, démonokról,
boszorkányokról, de ez überelte volna az össztermést.
— Pedig jobb, ha nem teszed – mondta Ligeia. –
Most éppen nincs miért hazudnom. Ez így szép, ahogy
van.
— Soha többé nem bízom meg benned. Nincs rá
okom.
— Az a te dolgod. De nem hazudtam. A táltosunk
nem szerelmi bűbáj alatt van. Azt érzi, amit egyébként
érezne, ha normális ember lenne. Bár, ha normális
ember lenne, lehet, hogy nem férne el benne ennyi
szenvedély. Ne aggódj – legyintett nagyvonalúan -,
majd alábbhagy. Az ihlet intenzív szakasza nem tart
örökké. De ezt te is tudod.
— Szóval ennyi? Nincs mit tenni ellene? –
kérdeztem lemondóan.
— Semmit sem tehetsz ellene. Itt nem segít az
illúziókeltés, jobb, ha beletörődsz. Mint ahogy abba is,
hogy soha senki más nem fog ilyen szerelemmel
szeretni. – Felém nyújtotta a kezét, és a virágszirmok
visszaváltoztak hófehér hóvá. Az illúzió túl jól sikerült:
ezúttal éreztem a nedves hideget, ami a lábfejembe
kúszott, és ezen a forró nyári éjszakán egész testemet
kirázta a hideg.

37.

Visszafelé, ha lehet, még lassabbnak tűnt az út.

Próbáltam arra koncentrálni, hogy ne robbanjon szét a
fejem. Túl sok volt, amit hallottam, még így is, hogy
egy részét sejtettem korábban. A másik részét meg
úgysem fogom soha megemészteni. Hátradőltem az
ülésen, kimerülten, mintha legalábbis maratont
futottam volna.
— Minden rendben? – kérdezte Kristóf.
— Igen, mehetünk – válaszoltam kitérően. – Andi
is jön? – kérdeztem, hogy ne én legyek a téma.
— Külön kocsival – intett a mögöttünk álló autó
felé Kristóf
— Nem kell, hogy hárman is strázsáljatok –
feleltem, de nem akadékoskodtam többet.
Tulajdonképpen oly mindegy, hogy két vagy három
személy miatt nem tudom élni az eddigi életemet.
— Nemsokára őrségváltás – nyugtatott meg
Kristóf. – Akkor majd visszatér a kétemberes felállás.
Addig meg nem árt az óvatosság, én még mindig nem
vagyok a régi önmagam.
— Te akár haza is mehetnél – javasoltam.
— Csak a feladatomat végzem. Andi szívességből
jön velünk, Fehérholló pedig nem tud az incidensről,
és jó lenne, ha nem is tudná meg, ugye érted?
— Értem, mire kérsz, csak azt nem értem, miért –
mondtam neheztelve.
— Csak nem akarom, hogy Filip megbüntesse
Petrát.
— Ezt nevezem filantrópiának – csúszott ki a
számon. – Illetve, annak éppen nem, de fogalmam
sincs, hogyan kellene képeznem a megfelelő szót.
Filexantrópia?
— Nagyon vicces – jegyezte meg Petra
humortalanul.
— Ideges vagy? – kérdezte Kristóf. – Lazíts!
Akármit is mondott Ligeia, nem kellene ennyire
felhúznod magadat rajta – mondta, miközben
elfordította a slusszkulcsot. – Ligeia vámpír. Élvezi, ha
valakit kínozhat. Ha másként nem, hát verbálisán. És
remekül hazudik. Mint a vámpírok általában.
— Hé, nem zavar, hogy én is itt vagyok? – hajolt
előre Petra a két ülés közé.
— Bocs, Petra – mondta gyorsan Kristóf. – Mivel
nem értesz egyet?
— Nem azt mondtam, hogy nem értek egyet –
húzta el rúzstalan száját. Azon kevés vámpírnők közé
tartozott, akik nem sminkeltek állandóan, hanem
szinte kérkedtek sápadtságukkal
— Csak jeleztem, hogy sértő dolog sértőt mondani
általánosságban a vámpírokról, amikor egy épp a
közeletekben tartózkodik.
 — Ó, hogy egyem azt a finom lelkedet! – bukott ki
belőlem. – Ja, mégsem – helyesbítettem. – Az nincs
neked. Akkor meg mire fel ez a nagy érzékenység? –
Petrára is megorroltam ugyan egy kicsit, de a fő gond
inkább az volt, hogy nem voltam képes fékezni
felgyülemlett indulataimat. Ligeia kiverte nálam a
biztosítékot, és nem akadt, aki helyreállítsa az
áramköreimet.
— Szerinted jó ötlet épp azt a vámpírt cseszegetni,
akire rábízták az életedet? – kérdezte doromboló
hangon, felhúzott felső ajkakkal, hogy mind a két
szemfogát jól szemügyre vehessem.
— Na, hátrább az agyarakkal! – feleltem
ingerülten.
— Nem feleltél – mondta nagyon halkan, és kezét
határozottan a vállamra helyezte. Kedvem lett volna
megmutatni, hogy nem remegek meg egy
vámpírmancstól, de annyi eszem még volt, hogy ne
fitogtassam az erőmet.
— Nem, nem volt jó ötlet – hadartam előrenézve.
Minden önuralmamra szükség volt, hogy ezt a pár szót
kinyögjem, de ennyi elég is volt Petrának.
— Na, ugye – felelte, és elengedte a vállamat.
— Szívesen megnéznék egy kiadós iszapbirkózást
köztetek, de attól tartok, kissé aránytalanok az
erőviszonyok – kommentálta az epizódot Kristóf. Még
hogy aránytalanok, ciccegtem magamban fölényesen.
— Szóltál? – hajolt előre ismét Petra. Ezek szerint a
ciccegés nem teljesen magamban történt.
— Egy szót sem – feleltem.
— Az előbb arra céloztam, hogy nem kéne
elfajulnia egy ilyen jelentéktelen nézeteltérésnek –
mondta Kristóf.
— Mert csúnya vége lenne – fejezte be a
gondolatot Petra egy burkolt fenyegetéssel.
— Igen – helyeselt Kristóf.
 — És bár te nyilván arra gondolsz, hogy Bori járna
pórul adott esetben, én inkább amiatt aggódnék a
helyedben, mit szólna Fehérholló, ha a védencünknek
véletlenül eltörne pár csontja.
— Az minden bizonnyal az átok miatt lenne –
állapította meg Petra, de nem provokált tovább.
Fehérholló nyilvánvalóan roppant hatékony büntetési
módszereket dolgozott ki az évtizedek folyamán,
amikbe nem volt nagy kedve belekóstolni egy
vámpírnak sem.
Az út hátralévő részét némán tettük meg. Nekem az
járt az eszemben, hogy jelen állapotomban talán
lenyomnám Petrát, de nem érné meg, mert jönnének a
kínos kérdések, és lebuktatnám az egész titkos
vámpírszérum-projektet, Petra eközben valószínűleg
azon elmélkedett, hogy bár simán lenyomna engem,
sokra nem menne a gyors győzelemmel, ha lebukna
Fehérholló előtt. Kristóf legnagyobb
megkönnyebbülésére mind a ketten gyorsan
lehiggadtunk. Ha Petrában elszakadt volna a cérna,
akkor neki kellett volna megfékeznie, ami még egy
vérmedvének is húzós meló lenne. De nem történt
semmi, és ez mindenki megelégedésére szolgált.
Olyannyira, hogy amikor kikászálódtunk az autóból,
én hirtelen ötlettől vezérelve békejobbot nyújtottam
Petrának.
— Nincs harag? – kérdeztem, ő pedig szintén felém
nyújtotta a kezét.
— Nincs harag – mondta, majd megragadta a
kezemet, és lendületből úgy földre rántott, hogy azt
hittem, sosem kelek fel többé. Más kérdés, hogy ezzel a
mozdulattal az életemet szándékozott megmenteni,
erről tanúskodott a mellém becsapódott faltörmelék is.
És mondhatjuk, hogy tulajdonképpen nagy mázlim
volt, amiért Petra épp el tudott húzni a leomló vakolat
elől, de jobban meggondolva, még ebben is a
balszerencse kísértett: egyrészt, a Medi-Seal épületeit
jól karban tartják, tehát elvileg elképzelhetetlen egy
ilyen omlás errefelé, de most épp sikerült oda parkolni,
ahol holnaptól a felújítási munkálatokat fogják végezni,
és ahol virított is egy „omlásveszély!” tábla.
A szél már meglazította, ezért innen nem lehetett
jól látni. Másrészt, én még a szérum hatása alatt álltam,
így az érzékszerveim majdnem olyan élesen működtek,
mint Petráéi. Egyszerre észleltük a veszélyt, és már
éppen ugrani készültem, de mivel Petra nem egészen
abba az irányba rántott, amerre én menekültem volna,
a karom is megrándult, és ráadásul akkorát estem, hogy
csillagokat láttam a fájdalomtól.
– Kösz – mondtam még kínok közt fetrengve
Petrának, miközben a pokol legmélyebb bugyrába
kívántam. A vámpírszérum azonban gyorsan éreztette
regeneráló hatását. A fájdalmam elillant, és az eséssel
szerzett zúzódásaim is nyilván másodpercek alatt
felszívódtak. Kristóf segített fel a földről. Jobb, ha nem
pattanok fel, mintha mi sem történt volna. Hálát adtam
az égnek, amiért hosszú nadrágban és nyári kabátkában
vagyok, így nem volt feltűnő, hogy sérülések nélkül
megúsztam a dolgot, bár a ruhám eléggé megszenvedte
az esést, ezért sebek nélkül is úgy néztem ki, mint akit
legalább két vámpírtámadás ért az elmúlt félórában.
Csak éppen harapásnyom nélkül.
– Szerencséd van – jegyezte meg Kristóf. – Azt
hittem, az arcodat is megütötted, de egy karcolás sincs
rajta. Ezzel az erővel egy arccsonttörést is
összeszedhettél volna. – Nekem mondod, gondoltam
magamban, visszagondolva a hihetetlen fájdalomra,
ami az eséskor belém nyilallt. Valószínűleg tényleg
eltört a csontom, csak rögvest össze is forrt.
— A karom fékezte az ütést – kamuztam.
— Ne nézzem meg? – nyúlt felém Kristóf, de
elhúzódtam előle.
— Tudom mozgatni mindenemet – feleltem. –
Nem mondom, hogy nem fáj, de nincs eltörve
semmim.
 — Szerencse a balszerencsében – összegezte Petra,
én pedig legszívesebben behúztam volna neki egyet,
hadd tudja meg, mennyire tekintem magamat
szerencsésnek a közbeavatkozásának köszönhetően.
Ehelyett hálás mosolyt küldtem neki, és gyorsan
biztosítottam egyetértésemről.
— Ennyi nekem is jár – kontráztam Petrára,
tobzódva saját szerencsétlenségem tudatában. Mintha
nem lett volna bőven elég, hogy kis híján agyoncsapott
egy leomló faldarab.
Alig vártam, hogy végre hazaérjünk. Nem voltam
fáradt, de tudtam, amint elmúlik a szérum hatása,
kimerülten dőlök az ágyba, ezért igyekeztem minél
hamarabb lefeküdni. Testőreimet szokás szerint a
folyosón hagytam, és gyorsan a zuhany alá álltam,
remélve, hogy ez még belefér, és nem ájulok el a
vízsugár alatt, miután a szérum kitisztul a
szervezetemből. Figyelembe véve az engem sújtó átkot,
egy fürdést már nem mertem bevállalni. Ezt viszont
megúsztam ép bőrrel, épp csak azt nem hallottam a
vízcsobogás miatt, hogy csengett a telefonom. Naná,
hogy Evelyn volt az. Magamra kaptam a köntösömet,
és idegesen visszahívtam, remélve, hogy nem kapcsolta
ki újból a telefonját, elvégre sejthette, hogy nem
véletlenül kerestem többször is az elmúlt napokban.
Először foglalt volt, aztán pár perc múlva, szinte
csodával határos módon, végre sikerült elérnem
legkedvesebb boszi barátnőmet.
Evelyn nem biztatott sok jóval, miután megtudta,
mi a helyzet. Előbb kiborult, és mindennek elmondta
magát, amiért nem volt képes hamarabb visszahívni,
holott szükségem lett volna rá. Aztán legalább
tucatszor elnézést kért, amiért jól érezte magát a
térerőmentes hegymászó-paradicsomban Markkal az
oldalán, miközben engem átkok sora sújtott. Végül
ráfókuszált a problémára, és megpróbált konstruktív
lenni, ami üdítő élmény volt az első pár perchez
képest.
— Feltétlenül ki kell deríteni, ki szórta az átkot, és
volt-e közvetítő áldozat. Ha ezek megvannak egy nem
túl erős boszi elvégezheti az ellenátkot.
— Igen, ennyit nekem is sikerült kiderítenem. De
sajnos egyelőre csak tippelni tudunk, ki akart
megátkozni. Nyilvánvalóan Roccónak volt rá a legtöbb
oka.
— Igen – értett egyet Evelyn —, ez elég logikus
következtetés. És mégis, mennyire vagy megátkozva?
El-elcsúszol a lépcsőn, vagy mondjuk, hemzsegnek
körülötted az ellenséges vámpírok?
— Egyelőre inkább az előző. Nem megy a célba
dobás, majdnem a fejemre esik a tetőcserép. Vagy
inkább az omló vakolat.
— Ha csak majdnem, az még nem olyan rossz –
biztatott.
— Igen, de én kaptam a nem nekem szánt
ezüstgolyót is, ami már kevésbé volt nagy élmény –
törtem le nem túl megalapozott optimizmusát.
— Te jó ég... ez nagyon súlyosnak hangzik.
— De tudod, mit? – folytattam. – Nem ez volt a
legdurvább élményem.
— Mi történt? – kérdezte aggódva Evelyn.
— Attila kicsit megzakkant.
— Egy őrült táltos, mint főnök? Ez tényleg rosszul
hangzik. Gondolom, vihart vihar követ, törnek az
ablakok és egyéb üvegek. Húzós.
— Ha csak ez lenne, kibírnám – sóhajtottam.
— Miért, mi van még? – keményedett meg Evelyn
hangja. – Mit csinált? Bántott téged?
— Nem, nem bántott – mondtam gyorsan, mielőtt
még egy távoli átkot küldött volna az amúgy is épp elég
szerencsétlen Attilára.
— Akkor mi van még? – ismételte meg a kérdését
türelmetlenül.
— Ligeia csókjának mellékhatása.
— Az fasza lehet – ismerte el Evelyn. – Remélem,
nem énekel áriákat naphosszat.
— Nem énekel áriákat – mondtam fásultan. –
Shakespeare- szonetteket magol, és nem lehet vele
értelmesen beszélni, mert a szerelem elvette az eszét.
— Hűha! – mondta Evelyn. – Hát, majd csak
lecseng ez a fellángolás is. Addig meg legyen ez a
felesége problémája. Ha nem veszed zokon, engem
most az átok jobban aggaszt, mint Attila szerelmi
mámora. Nyilván jól jönne, ha tudna neked segíteni, de
az ügy felgöngyölítése szerintem nem rajta áll vagy
bukik.
— Oké, nem fogalmaztam világosan. Attila nem
egyszerűen szerelmes. Belém szerelmes, ami ég és föld!
— No, igen – mondta bölcsen Evelyn. – Ezt most
értsem úgy, hogy...?
— Igen, értsd úgy. Totál rám van gerjedve.
— Ez most komoly?
— Szerinted viccelnék ilyesmivel? – kérdeztem. –
Komoly, nagyon komoly. Lángol értem, mint
vámpírbőr a szoliban.
— Akkor remélem, hagytad lángolni, és nem
csináltál semmi hülyeséget – felelte józanul Evelyn. –
Sose kezdj ki olyannal, akinek a felesége médium! Az
már azelőtt tudja, hogy megcsalták, mint ahogy
megtörténne. Nagy szívás.
 — Te jó ég! Hogy én erre eddig nem gondoltam! –
csaptam volna a homlokomra, ha nincs tele a kezem a
telefonommal.
— Mi az, csak nem lefeküdtetek? Te utálod Attilát!
– emlékeztetett.
— Először is, nem feküdtünk le, dehogyis –
feleltem. – Másodszor pedig: nem utálom. Lehet, hogy
ez az átok hatása, de egyáltalán nem utálom.
Harmadszor pedig... nem gondoltam arra, ami elég
nyilvánvaló. Van még valaki Roccón kívül, akinek
érdekében állhatott megátkozni.
— Eszter?
— Pontosan. Biztosan nem örül, hogy a férje belém
zúgott, mint vak vámpír a gyóntatószékbe.
Nyilvánvalóan tudja, amióta csak megtörtént. Sőt,
valószínűleg azt is tudja, ami még nem történt meg.
— És ami, ugyebár, nem is fog megtörténni, Bori –
mondta szigorú anyukás hangon.
— Hát persze. Nem fog megtörténni – nyugtattam
meg gyorsan. Jó lett volna, ha valaki engem is
megnyugtat ez ügyben.

39.

Azt álmodtam, hogy kávét főzök. Erős kávét, ami

majdnem fekete, és nem túl édes, de azért érezni benne
a barna cukor malátaillatát. Magasról öntöttem bele a
tejszínt, mint valami guszta reklámban, hogy egy ideig
valóságtól elrugaszkodott módon, örvényben
kavarogjon benne a sűrű, fehér, már-már krémszerű
tejszín. És bár nem szórtam bele fahéjat, éreztem
intenzív illatát, s közben arra gondoltam, nem jó, a
fahéj csak a tejszínhab után következik, és én még nem
járok ott, a habot még elő sem vettem a hűtőből.
Egyből tudtam, hogy valami hibádzik, és gyorsan ki is
nyitottam a szememet. Először a bögre kávét láttam
meg, aztán Géza kezét. Majd Gézát. És végül az órát,
aminek láttán majdnem kiugrottam az ágyból. Engem
elátkoztak, és erre mit csinálok? Átalszom a napot
ahelyett, hogy végre lefülelném és elkapnám a
rosszfiút. Vagy rosszlányt. Ez is azt bizonyítja, hogy
átok ül a fejemen. Vagy, hogy nagyon elfáradtam, és
még nem épültem fel tökéletesen a szérum
utóhatásaiból. Persze ne felejtsük el, hogy arról a
szérumról beszélek, ami a szervezetembe sem került
volna, ha az átok nem lenne olyan átkozottul erős.
— Miért nem keltettél fel? – kérdeztem álmosan,
félig nyitott szemmel, miközben hálásan a bögre felé
nyúltam. Fáradt voltam, de korántsem annyira, mint
azt vártam. Lehet, hogy a Bowman-féle szérum
kevésbé nyomta el a kellemetlen mellékhatásokat
addig, amíg kifejtette a hatását, de az utóhatásai
mindenképpen enyhébbek voltak, mint a mi
cuccainknak.
— Olyan mélyen aludtál – mondta Géza, és leült az
ágyam mellé húzott székre. – Nem akartalak
felébreszteni. Egyrészt nem tudtam, mit mondjak, ha
felébredsz, másrészt pedig tudván, hogy későn kerültél
ágyba, gondoltam, kivételesen megvárom, hogy
kialudd magad.
 — Megtörtént – feleltem, és feljebb tornásztam
magamat az ágyban. – És, miután ennyire nagylelkű
voltál az alvásomat illetően, mostanra biztosan
kigondoltad, mit is mondjál álmából felébredt
barátnődnek – mosolyogtam. A kávé mindig fellelkesít,
és minél sötétebbre főzték, annál inkább felvillanyoz.
Persze, csak ha tényleg van benne elég cukor és tejszín.
— Mondhatjuk – felelte Géza megfontoltan. Még
ekkor sem sejtettem semmit. Azt hittem, a kávé
valójában békejobb, engesztelő ajándék, a pár plusz óra
alvással együtt. És megnyugodtam, hogy átok ide vagy
oda, az igazán fontos és stabil dolgok nem tudnak
teljesen kibillenni a helyükről. Megkapom jutalmamat,
amiért állhatatos voltam, ellenálltam a kísértésnek, és
elsétáltam Attilától, pedig a szérum végképp nem ezt
akarta a testemben. – Valóban volt időm gondolkodni –
folytatta. – Bár a gondolataim kezdenek cserbenhagyni.
Nem tudom, mit gondoljak arról, hogy van egy
barátnőm, akit, azt hittem, ismerek, de aztán kiderül,
hogy mégsem. Van egy barátnőm, aki elfelejtette
megemlíteni, hogy néhanapján vámpírokkal hetyeg, és
aki ezek szerint nem gondolja azt, hogy ez érdemleges
információ lehet két ember kapcsolatában.
— Látom, ráértél beszélgetni a testőrséggel –
sóhajtottam.
 — Látom, meg sem próbálod tagadni – csóválta a
fejét lemondóan.
— Nem, de megmagyarázni azért megpróbálnám –
feleltem hasonló lemondással hangomban. Tudtam,
hogy nem fog menni, kizárt, hogy ezzel az átokkal a
nyakamon sikerüljön ilyesmit kimagyaráznom.
Hátrafogtam gubancos hajamat, hogy legalább egy
nyakvillantásnyi helyzeti előnyhöz jussak, de aztán
rájöttem, hogy ez a mozdulat csak egy vámpírból
váltana ki értékelhető reakciót. Gézát ezzel nem
tudtam levenni a lábáról, sőt valószínűleg direkt
offenzívának tekintette, mintha jobb dolgom nem lett
volna most annál, hogy még jobban kihozzam a
sodrából.
— Csupa fül vagyok – felelte, és hátradőlt a széken.
— Nem most – intettem az ajtó felé. A
mondanivalóm ugyanis végképp nem tartozott a
testőrségemre, különösen, mivel ezúttal nem
úszhattam meg a szérum említését.
— Nocsak, nocsak! – húzta fel érdeklődve a
szemöldökét Géza. – Hirtelen téged is feszélyezni
kezdett állandó társaságunk? —
Rettenetesen éreztem magam. Hallottam Géza
szavait, láttam Gézát, mégis, mintha egy idegennel
beszélgettem volna. És ami a legrosszabb, valószínűleg
ő is ugyanezt gondolta.
— Semmi kedvem idegenek előtt megvitatni a
magánügyeinket.
— A testőrség nem miattam van – vont vállat
Géza. Kíméletlen volt, és még csak nem is
hibáztathattam. El sem tudtam képzelni, min ment
keresztül. Kár, hogy ő meg el sem akarta képzelni, én
min mentem keresztül. – Ezt is neked köszönhetjük. És
úgy gondolom, tartozol némi magyarázattal. Mégpedig
most. – Nem emelte meg a hangját, és ez rosszabb volt,
mintha hangosan dühöngött volna. Vagy mondjuk,
ablakokat csapkodott volna a mérgében felkavart
széllel. – Most – ismételte. – És nem ki tudja, hány nap
vagy hét múlva, mire megoldjátok ezt az átkozott átok-
ügyet.
— Rendben – feleltem. Kibújtam az ágyból, és
magamra csavartam a nyári paplanomat. Ilyen
hőségben általában szeretek meztelenkedni, de erről
most szó sem lehetett. A fürdőben felöltöztem, aztán a
bejárati ajtóhoz léptem. Résnyire kinyitottam az ajtót,
és kiszóltam védelmezőimnek:
— Kitti, Rómeó! Úgyis hallottátok, mi az ábra.
Kopjatok le egy kicsit, oké?
— Nem oké – felelte Kitti. – Azért vagyunk itt,
hogy őrizzük a testi épségedet. És épp most mászol bele
egy olyan szituba, amiben a testi épségedet nagyon is
kockára teszed.
— Te meg miről beszélsz? – kérdeztem nagy
szemeket meresztve.
 — A volt pasidról beszélek, aki nincs rózsás
hangulatban. Ismerem a fajtáját. Az ilyen exbarátok
keze könnyen eljár, nekem elhiheted.
— Nem exbarát. Barát – javítottam ki azonnal.
— Na persze – bólintott Kitti, és jelentőségteljesen
Rómeóra nézett, aki visszavigyorgott rá.
— Mindegy, kopjatok le! – feleltem. – Ma több
kárt okoztatok azzal, hogy itt voltatok és kedvesen
elbeszélgettetek Gézával, mint ha szétvertetek volna
egy kocsmát valahol, úgyhogy ha betörik az orrom,
mindenképpen a ti hibátok lesz. És Fehérholló tudni
fog róla, erről gondoskodom – mondtam ki a
varázsszót, ők pedig kötelességtudóan elindultak a
lépcső irányába.
— Az udvaron leszünk – mondta Rómeó, én pedig
becsaptam az ajtót.

40.

Géza továbbra sem moccant. Ült a székben, és az

ágyat bámulta, az üres ágyat, mintha még ott lettem
volna, és jobb mutatóujjával ütemesen kocogtatta a
combját. Visszaültem az ágyra, vele szembe, és mély
levegőt vettem.
 — Sajnálom, hogy ilyen visszataszító dolgokat
kellett hallanod rólam – kezdtem. – Ami történt, nem
igazán az én hibám, és jó lenne, ha ezt el tudnád hinni
nekem.
— Figyelek – mondta, de az ujja nem állt meg
egyetlen pillanatra sem. Türelmetlenül várta a
magyarázatomat, de látszott rajta, igazából fenntartásai
vannak azzal kapcsolatban, hogy valóban tudni akarja-
e az igazságot.
— Nem életbiztosítás besétálni ismeretlen
vámpírok közé, akik ráadásul egy alakváltó hordával
védelmezik magukat. Nekem ez volt a feladatom.
— Igen, tudom. Nyilván nagy volt a stressz –
mondta bántó szarkazmussal. Nem könnyítette meg a
dolgom, az fix.
— Igen, nagy volt a stressz. De nem erről akartam
beszélni, hanem egy olyan szérumról, ami ideiglenesen
megerősíti az emberi szervezetet, és ezért
nagyságrendekkel biztonságosabbá tesz egy ilyen
küldetést.
— Úgy beszélsz, mint egy 007-es ügynök –
jegyezte meg, mialatt levegőt vettem.
— Mert én vagyok a magyar 007-es ügynök –
vontam vállat. – Csak nekem sokkal bénább kütyük
jutnak, mint Bondnak, és nagyon hülyén néznének
rám, ha úgy mutatkoznék be, hogy a nevem Borbíró.
Borbála Borbíró. – Egy ferde mosolyfélét láttam
átsuhanni az arcán, de nem bírt lazítani, ugyanolyan
feszülten ült a széken, mint percekkel korábban. –
Szóval, ez a szérum vámpírvérből készül – böktem ki.
Ez megtette a hatását, abbamaradt az ujjdobolás.
— Vámpírvérből készült szérum? Ez egyáltalán
mióta lehetséges? És akkor most vámpírtulajdonságokat
kaptál? – Vágott az esze, mint a borotva. Szerettem
benne, hogy általában azonnal kapcsolt, de így most
esélyem sem maradt a helyzet kozmetikázására.
— Pontosan.
— Olyan lettél, mint egy vámpír? – kérdezte
látható undorral.
— Azért nem egészen – igyekeztem szépíteni a
dolgon. – Nem állt meg a szívem, nem sápadtam el,
nem nőtt meg a szemfogam. Leginkább csak erősebb
lettem, meg gyorsabb, élesebb hallással és látással.
— Leginkább – ismételte jelentőségteljesen Géza.
Volt érzéke a lényeg kiszűrésére.
— Nos, igen, kaptam egy keveset a kevésbé vonzó
vámpírtulajdonságokból is, de nem sokat.
— Épp csak annyit, hogy ráizgulj a vámpírokra? –
nevetett fel kétségbeesetten.
— Nem. Vagyis igen. Illetve, nem.
 — Tehát?
— Tehát, igen, felerősödött a szexuális vágyam is.
De ez kordában tartható.
— Elvileg kordában tartható – helyesbített Géza a
múltbéli események ismeretében.
— A gyakorlatban is kordában tartható. Kivéve, ha
úgy hozza az élet, hogy ilyen állapotban vért vagy
kénytelen inni.
— Tessék?!
— Vérszomj – mondtam lassan. – Szintén egy
nemkívánatos vámpírtulajdonság.
— Ami a szérum hozadéka.
— Igen – sóhajtottam.
— És ez egy olyan vámpírtulajdonság, amit nem
lehet kordában tartani. Mármint a gyakorlatban –
próbált meg fájdalmasan akkurátusán fogalmazni.
— Tulajdonképpen, ez sem igaz így, ebben a
formában. De muszáj volt vámpírpertut innom,
különben veszélyeztettem volna az egész küldetést.
— Amit egy 007-es ügynök nem engedhet meg
magának.
— Hát, nem igazán – feleltem.
— Szóval, az élet úgy hozta, és, huss, lecsusszant
egy kis vér. És rendesen, amolyan vámpír módra? –
kérdezte mazochista lényegre töréssel. – Beleharaptál
valakibe, és kiszívtad a vérét?
— Nem, dehogy! – tiltakoztam. – Hogy jut eszedbe
ilyesmi?
— Szerinted? – kérdezte érzelmektől mentes,
hideg hangon, vállat vonva.
— Egy pohárka vért ittam. Épp csak a pertu miatt.
– Meg, mert olyan finom volt az illata, tettem hozzá
magamban, hogy már úgysem tudtam volna ellenállni.
– De ez sajnos elég volt ahhoz, hogy elszabaduljanak az
ösztöneim.

– Értem. Gondolom, a mellékhatásokat azóta sem

sikerült kiküszöbölni. Viszont a szérumra továbbra is
szükséged van, ha a vámpírokhoz mész.
– Igen.
— Tehát ez bármikor előfordulhat a későbbiekben
is.
Nem,
— egyáltalán nem. Tudok uralkodni
magamon.
— Kivéve, ha az élet úgy hozza, és a kezedbe
nyomnak egy pohárka vért.
— Ez nem segít – mondtam megrovóan.
— Nem is azért mondtam – felelte.
— Egyszer fordult elő, Géza. Egyetlenegyszer.
— A vérivás vagy a vámpírszex?
 — Mindkettő.
— Feltéve, persze, hogy a sorozatos, egész estét
betöltő szexprogram mindössze egyetlen alkalomnak
számít.
— Nos, igen, jó lenne, ha ezt feltehetnénk. Az
egész egy óriási ballépés volt, amit a szérum egyik nem
várt mellékhatása váltott ki.
— És úgy ítélted meg, hogy ezért ez egy említésre
sem méltó epizódja az életednek?
— Nem! – kiáltottam fel. Minél nyugodtabban ült
ott velem szemben, szenvtelenül, annál idegesebb
lettem. – Úgy ítéltem meg, hogy ez egy olyan epizódja
az életemnek, amit akkor osztanék meg veled, ha
kellőképpen felkészültél már rá. De ez szemmel
láthatóan nem történt meg.
— Gondolod, hogy erre fel lehet készülni? –
kérdezte Géza.
— Nem tudom – feleltem őszintén. – Mindenesetre
reméltem, hogy eljön az a pillanat, amikor már nem
kell rettegnem az ítéletedtől. De erre most már esélyem
sincs.
— Valóban nincs – mondta, és ezzel elakadt a
beszélgetés. Meleg volt, folyt rólunk a víz, és ahelyett,
hogy lenyomtunk volna egy sört, azon gondolkodtunk,
le lehet-e hűteni a kedélyeket valamilyen alternatív
módon.
Nekem nem jutott eszembe semmi kreatív
megoldás, Géza pedig nem erőltette meg az agyát
túlzottan. Az egyszerű megoldást választotta. Úgy
döntött, hogy egyelőre inkább nem munkálkodik a
probléma megoldásán.
— Akkor most mi fog történni? – törtem meg a
csendet, látva, hogy Géza szinte katatón állapotban
mered maga elé.
— Semmi eget verő, gondolom – válaszolta, de a
fejét továbbra sem mozdította meg. – Nem tudok
látványosan összedobozolni, mivel nincsenek itt
cuccaim. Úgyhogy egyszerűen csak elköszönök, és nem
jövök többet – folytatta, és a végén, gigászi
erőfeszítéssel, csak elfordította a nyakát úgy, hogy
végre a szemébe tudjak nézni.
— Ezt komolyan mondod? – kérdeztem gombóccal
a torkomban. Ő nem csinált jelenetet, hát én sem
fogok, gondoltam, de egy olaszos veszekedést
nagyságrendekkel humánusabb szakításnak tartottam
volna. Akkor legalább azzal a gondolattal
vigasztalódhattam volna, hogy látszik, mennyire fájt
neki, és hogy mennyi szenvedély szorult belé, és hogy
mi mindent kellett magából kiadnia ahhoz, hogy
meghozzon egy ilyen döntést. Most viszont csak az az
egy gondolat járt a fejemben, hogy nem szeretett
engem, vagyis nem engem szeretett, az a lény, akivel
most beszélget, az ő fejében már nem az, akiért valaha
odavolt, hanem valaki, aki éppoly undorító, mint egy
lelketlen vámpír.
— Igen, komolyan – mondta, és felállt a székről. –
Ezt meg kell emésztenem.
— Akkor azért vissza akarsz jönni – mondtam
megkönnyebbüléssel.
— Talán – helyezte vissza azt a gombócot a
torkomba Géza. – Most nem vagyok képes józanul
gondolkodni, sajnálom.
— Ugye tudod, hogy ez most azért történik
velünk, mert meg vagyok átkozva? – játszottam ki
végső kétségbeesésemben az átok-kártyát.
 — Biztos vagy benne? – rándult Géza szája egy
apró gúnyos mosolyba.
— Igen, eléggé biztos vagyok benne – mondtam, s
persze olyan bizonytalan voltam, mint egy célzóvizétől
megfosztott ukrán mesterlövész. – Ezt nem most és
nem így kellett volna megbeszélnünk.
— És azt vajon minek köszönheted, hogy
megátkoztak? Csak nem ezt is a vámpíroknak? –
kérdezte gúnyosan. Nyilvánvalóan költői kérdésnek
szánta, ám erről nem vettem tudomást.
— Valószínű – feleltem —, bár még nem tudjuk
biztosan. Igyekszem mielőbb kideríteni, esküszöm.
— Hát persze. De már nem tudod elég gyorsan
felgöngyölíteni az ügyet. – Szomorúan nézett rám, és
nem láttam már szemében azt a kedves szeretetet,
amivel eddig kényeztetett. Tudtam, hogy
megbántottam, és fogalmam sem volt, mit tehetnék,
hogy csillapítsam azt a kínt, amivel nem bírt
megbirkózni. De valami miatt úgy éreztem, azzal meg
én nem birkózom meg könnyedén, ha Géza csak így,
egyszerűen kisétál az életemből, lebegtetve, hogy
egyszer talán még visszatér. Ami azt jelenti, hogy talán
nem tér vissza sohasem. És ha nem szüntetem meg az
átok hatását záros határidőn belül, akkor biztos, hogy
az utóbbit fogja jelenteni.
 — Ne menj így el! – kiáltottam a könnyeimmel
küszködve, amikor Géza a kilincs után nyúlt. Csak nem
úgy akar itthagyni, hogy meg sem ölel, meg sem
csókol?
— Most nem tudnék maradni, nem érted?! –
kiáltott fel végre indulatosan. Ez furcsamód egy kicsit
lenyugtatott. – Egyelőre nem bírom elviselni a
gondolatot, hogy a nő, akit úgy szerettem, mint még
senki mást, nem az, akinek hittem. – A múlt idő a
csontomig hatolt, de még tartottam magamat.
— Én nem változtam – feleltem, és szerettem
volna igaznak tudni. Talán egy kicsit megváltoztam, de
hittem, hogy alapjában véve ugyanaz a nő maradtam,
aki voltam, ezért a változások nem fontosak. Elvégre
mindenki, minden pillanatban változik. Csak
legtöbbször észre sem vesszük, mert a percről percre
változást a legnehezebb nyomon követni. – A szérum
átmenetileg felerősítette az ösztöneimet, de én ugyanaz
az ember maradtam – fogalmaztam meg a
gondolataimat hangosan is.
— És a munkád is ugyanaz maradt – mondta erre
higgadtan Géza. A kör bezárult, visszatértünk a fő
problémához. – És semmi nem garantálja, hogy nem
fogod időnként beszérumozni magadat, amikor
vámpírok közé mész. Vagy el kell fogadjalak
ösztönlényként, aki esetleg időnként vámpírokkal hál,
vagy neked kell lemondanod a munkádról. Amire nem
vagy hajlandó, mint azt már többször kifejtetted.
Szótlanul bámultam, átérezve az átok teljes súlyát.
Éreztem, hogy nincs jó válasz.
— Sejtettem. – Alsó ajkát idegesen beszívta egy
pillanatra, tudtam, hogy most vertem ki nála a
biztosítékot. Pedig meg sem szólaltam, hogy ne rontsak
a helyzeten. De mivel átok alatt álltam, valószínűleg ez
volt a lehető legrosszabb választás. – Most elmegyek –
jelentette be, és kinyitotta az ajtót. – Nem hiszem,
hogy egyhamar jelentkezni fogok. Vigyázz magadra!
Szükséged lesz rá – tette hozzá egy gondolatnyival
lágyabb hangon, de még mielőtt válaszolhattam volna,
az ajtó becsukódott.
Van, hogy a legnehezebb nem gondolni semmire.
Igyekezni elhessegetni azt a gondolatot, hogy ha így
kezdődik a reggel, milyen lesz vajon a nap hátralevő
része. Vagy nem elmélkedni azon, vajon hány pohár
málnapálinka tudna helyrebillenteni legalább
ideiglenesen. És nem átadni magamat annak a
meggyőződésnek,
hogy innentől kezdve helyrehozhatatlanul kisiklott az
életem a medréből, sőt ehelyett azt a lehetőséget
figyelembe venni, hogy talán még nem késő
helyrehozni az okozott károkat. De ehhez meg kellett
látogatnom valakit, akit végképp nem akartam most
látni.

41.

Mire felöltöztem teljes harci díszbe, rájöttem, hogy

hülye ötlet volt. Mármint nemcsak az öltözködés,
hanem már az a gondolat is, hogy meglátogatom
Esztert, és ráveszem, valljon színt. Ennyire ostoba
ötletem nem is tudom, mikor támadt utoljára, így egy
nagyvonalú legyintéssel ezt is gyorsan az átok
számlájára írtam.
Ha nem oldom meg villámgyorsan az ügyet,
valószínűleg nem is egy ezüstgolyó pusztít el, hanem
akut agylágyulásban fogok kimúlni.
Ledobtam magamról a legmenőbb, s egyben
legkényelmetlenebb nyári szerelésemet, és azon
töprengtem, vajon miért gondoltam úgy, hogy Esztert
csak a legutóbbi divatot követő, hiper elegáns
ruhakölteményben lehet vallatóra fogni. Reméltem, az
átok hatására nem kezdtem el máris versengeni azzal a
nővel, aki annak a pasinak a felesége, akivel nem
akarok viszonyt kezdeni, noha rendesen belém zúgott.
Sok időt azonban nem pazaroltam a lelkivilágom
analizálására, inkább visszahúztam magamra térdig érő
vászonnadrágomat és kerestem egy lenge gézblúzt,
amit nem kellett belepréselnem a nadrágba. Az ágy alól
sikerült előkotornom a szandálomat is, és így már
majdnem menetkész voltam. Sietve befontam a
hajamat, és felcsatoltam, hogy ne süljek meg a kora
délutáni kánikulában. A tükörbe néztem, és egyből
tudtam, mi hibádzik. A világoszöld blúz jól állt,
különösen most, hogy a bőröm kivételesen kapott egy
kis színt, mióta felhagytam a vámpírüzemmóddal, és
nappal is az utcára merészkedtem. A szeplőim száma
persze ezzel arányosan nőtt, és ezt egyértelműen
kihangsúlyozta a blúz kivágása, amely a megszokottnál
jóval többet láttatott a dekoltázsomból. Természetesen
nem az ezernyi szeplő aggasztott. Ha az emberre egy
olyan átkot aggatnak, ami bármikor a vesztét
okozhatja, a szeplők egyébként is huszadrangú
problémának tűnnek. A hűtőhöz mentem, és elővettem
a tartalék Bowman-féle ajándékot, a vámpírszérum
megmaradt adagját.
Fő az elővigyázatosság, különösen, ha egy izmos
átok csap orrba majd' minden pillanatban.
Bekapcsoltam a nyakláncot, és máris erősebbnek
éreztem magamat. Szárnyas napkorong helyett ezúttal
egy szkarabeusz alakú medálban lapult a szérum. Végül
is, mindkettő a feltámadást szimbolizálta az
egyiptomiak számára, és illőbb formát el sem tudtam
képzelni egy vámpírvérből készült szérum rejtekének.
Bár az egyiptomiak egész biztosan nem ilyen
feltámadásban hittek és bíztak. Viszont azzal kell
beérni, amink van, ahogy Weinhauser nagymama
mondogatta gyermekkoromban, és kereszt alakú
medálba, lássuk be, mégsem rejthettem a szérumot.
Most már indulhattam volna, de persze az ilyesmi
nem egyszerű ilyen átkozott állapotban. Először
Eszterhez készültem, de rájöttem, hogy ez elhibázott
döntés lenne. Viszont számolnom kellett azzal a
lehetőséggel, hogy esetleg ő átkozott el, ezért
mindenképpen le kellett nyomozni ezt a szálat. Maradt
tehát az a lehetőség, hogy megbeszélem Attilával a
helyzetet.
Ez ellen csupán két dolog szólt: az, hogy Attila
kifejezetten megkért rá, hogy ne menjek a közelébe, a
másik pedig az, hogy magamtól is tudtam, mennyire
nem jó ötlet felkeresnem. Nórától hallottam, hogy
stabilizálódott az állapota, és egész hamar felépült, de
nem szívesen tettem volna ki egy újabb totális
lemerülésnek. Magyarán: ahelyett, hogy elindultam
volna, tovább vacilláltam azon, vajon mi a
leghelyesebb lépés.
 Úgy éreztem magam, mintha egy véget nem érő
feleletválasztós tesztet próbálnék kitölteni. Az ember
mindenképpen bejelöl valamit, elvégre egy a négyhez
az esélye annak, hogy jól tippelt. Javítani nem merünk,
mert ha mégis az első választásunk a helyes, és ezen az
egy ikszen múlik a jegyünk, akkor sanszos egy kiadós
szívroham. Ám amíg meghozzuk azt a döntést, hogy
nem javítjuk az egyszer már bejelölt választ, mert
valami ősi dakota mondás úgy tartja, hogy hallgass a
szívedre, és mindig oda ikszelj, ahová először akarsz,
egyre azon őrlődünk, mekkora szívás lesz, amikor
kiderül, hogy jól éreztük, mégiscsak javítani kellett
volna az elhamarkodott választ. Persze, most egészen
más volt a helyzet. Most nem kellett rágódnom a
lehetséges variációkon, mivel biztosan tudtam, hogy
bárhova ikszelek, azzal szívok. Helyes megoldás nincs
ott, ahol egy átokszóró mágus állítja össze a tesztet, ezt
többször megállapítottuk már az egyiptológia
vizsgákon is. Most azonban jóval nagyobb szívás, ha
nem érem el az átmenő szintet: a bukta után nem jár
UV, csak temetés.
Tekintettel a nem túl vonzó végkimenetel
lehetőségére, igencsak nehezen akaródzott
eldöntenem, mi a jobb: ha Eszterhez megyek, vagy ha
Attilához. Ha telefonálok Attilának, mielőtt átmegyek,
vagy ha nem. Ha megkérdezem Nórát arról, hogy
mehetek-e, vagy ha nem. Végül felhívtam Attilát, és
közöltem vele, hogy ha nem lenne eget verően fontos,
hogy négyszemközt beszéljek vele, akkor nem
zargatnám, de higgye el, vis major van. Ő pedig azt
mondta, menjek nyugodtan, egy negyedóra múlva már
az irodában lesz.
Éreztem a hangján, hogy ő is úgy van vele, mint én:
az állapotát egyfajta átkozott állapotnak tekinti, és
tudja, akár elutasítja, akár bátorítja a látogatásomat,
úgyis ő fogja a rövidebbet húzni. Pedig ez egyáltalán
nem volt biztos, hiszen én álltam a valódi átok alatt,
tehát én minden bizonnyal még jobban megsínylem
majd ezt a találkát, gondoltam. És valóban, amikor ajtót
nyitott, én nagyon ideges lettem, ő viszont nyugodtnak
tűnt, mintha nem egy vad bika tombolt volna benne
mélyen valahol, hanem egy kedves, ártatlan koalamaci,
aki már két napja azon gondolkodik, hogy vajon kitart-
e a rágcsálnivaló eukaliptuszrügyecske a hét végéig,
vagy tényleg eljön az a pillanat a közeljövőben, amikor
legalább harminc centivel feljebb kell kúsznia. Le volt
lassulva, és még abban sem voltam biztos, tisztán lát
engem, pedig fél méterre álltam tőle. De látott, ezt
sugallta a lassan mosolyra húzódó száj és a túlontúl
csillogó, még a szokásosnál is világosabb kék szempár.
 — Jól vagy? – kérdeztem köszönés helyett.
Komolyan aggódtam ahelyett, hogy én is lehiggadtam
volna. Szemmel láthatóan, ha nem is ereje teljében, de
mindenképpen egy elfogadható energiaminimumon
volt, nem fetrengett kínok közt, és nem remegtek a
végtagjai a gyengeségtől. Az én gyomrom viszont
remegett, és ez azt jelezte, hogy igenis baj van, akkor
is, ha még nem látom pontosan, mi is az. Félni viszont
nem volt okom, ezért a testőrséget szokás szerint
kizártam. Talán már nem is vették zokon.
— Persze, jól vagyok – felelte szinte lelkesen. És
akkor már tudtam, mi olyan furcsa benne.
— Te be vagy rúgva? – kérdeztem döbbenten.
— Tudod, hogy sosem iszom – felelte szinte
kérkedve. – Ellentétben veled – tette hozzá
fölöslegesen. – Nem baj, amikor először láttalak,
seggrészeg voltál, és úgy is nagyon bejöttél nekem.
Pedig egyébként nem kedvelem a matt alkoholistákat.
— Én nem vagyok matt alkoholista – tiltakoztam.
— Persze hogy nem – legyintett. – De akkor,
amikor megpillantottalak az Esélyegyenlőségben,
határozottan annak tűntél. És másnap, amikor eljöttél
az állásinterjúra, és lehánytad a csizmámat, még
inkább.
— Én szóltam előre, hogy nem alkalmas az időpont
– mentegetőztem, bár nem tudtam, miért. Egyáltalán,
nem értettem ezt az egész beszélgetést. Azért jöttem
ide, hogy komoly dolgokról beszélgessünk, erre azt
elemezgetjük, milyen is volt az első találkozásunk.
Azon pedig nincs sok elemezni való: katasztrofális volt,
és végül odáig vezetett, hogy valaki iszonyúan
elátkozott.
— Tudom – mondta. – És nem mondom, hogy
szexi volt, vagy ilyesmi, de abban a pillanatban tudtam,
hogy nem engedhetlek el.
— Tényleg nem vagy berúgva? – kérdeztem, és
leültem az egyik fotelbe. Ő velem szembe ült le, a
dohányzóasztal másik felén.
— Tényleg – bólintott egy hatalmasat. – Hidd el,
nem tudnék annyi alkoholt bevinni, ami ennyire
ellazítana.
— Te bedrogoztál! – kiáltottam fel, és
előrehajoltam, hogy az arcába nézzek. Kitágult
pupillák, bingó, gondoltam. És a nyakkendő alatt
félregombolt ing, amit el nem tudtam volna képzelni
egy józan Attiláról.
— Megcsókolhatlak? – kérdezte, amikor az arcába
néztem, mire gyorsan visszadobtam magam a fotelbe.
— Nem – feleltem idegesen. – Mondtam, hogy
komoly ügyben kell beszélnünk, és erre te betéptél?
 — Igen, mondhatjuk – felelte, csibészesen
félrebillentve a fejét. – Mivel egész pontosan azt
mondtad, hogy szeretnél velem komolyan beszélgetni,
és sokat dobna a dolgon, ha közben nem vágódnának
ki-be az ablakok a hirtelen nagy nyári szélben.
— Ezért bedrogoztad magad.
— Ellazítottam magam. Leszedáltam magam.
Ahogy tetszik.
— És mégis, mennyire? – érdeklődtem udvariasan.
Mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. Jobban
meggondolva, tulajdonképpen arról beszélgettünk,
elvégre Attila fizikai állapota nagyon is befolyásolta a
környékünkön uralkodó időjárási viszonyokat.
— Eléggé ahhoz, hogy nyugodtan beszélgessünk –
felelte. – Nem fognak repkedni az ablakok. Ahogy
kérted. Cserébe valószínűleg nem fogom tudni
visszafogni magamat, és olyan dolgokat is kimondok
majd, amiket egyébként nem. Mondjuk, hogy igen
dögös ez a félig átlátszó blúz, de még jobb lenne, ha
nem húztál volna alá melltartót, mert akkor...
— Oké, ezt a mondatot nem szükséges befejezned!
– feleltem. – Tökéletesen értem, mire gondolsz.
— Tekintsd mellékhatásnak. De ettől függetlenül
beszélhetünk komolyan. Tudok gondolkodni. Őrjítően
nézel ki, mondtam már?
 Felsóhajtottam. Lehet, hogy a bika énjével
egyszerűbb lenne beszélgetnem?
— Térjünk a tárgyra, rendben? – kérdeztem.
— Rendben. Történt valami?
— Csak figyelj, és ne húzd föl magad fölöslegesen!
— Jól van, ez most tuti menni fog. Mondhatsz
bármit, én vigyorgok majd, mint a vadalma.
— Szuper! Emlékszel, abban maradtunk, hogy
Rocco az első számú gyanúsítottunk átok-ügyben, de
egyelőre nem zárjuk ki a lehetőségét annak, hogy akár
más is tehette.
— Persze hogy emlékszem. És arra is emlékszem,
hogy nem Koppány az. Ne kezdjük újra a vitát,
beláttam, hogy hibáztam. – Tényleg nyugodt volt, ez
vitán felül állt. Sőt, belátta, hogy hibázott. Vagyis
tényleg jó sok drogot nyomhatott magába.
Felbátorodtam.
— Nem akartam visszatérni Koppányra –
mondtam. – De közben rájöttem, hogy van még valaki,
akinek lenne indítéka arra, hogy megátkozzon, és elég
jó összeköttetése van a Hajós családdal ahhoz, hogy
kerítsen hozzá egy boszorkányt.
— Utánanézünk – bólintott, – Minden nyom
érdekes lehet. Mi egyelőre nem találtunk semmi
konkrétumot. – Látszott, hogy tiszta fejjel gondolkodik,
pedig azt hittem volna, ennyi nyugtató rendesen
eltompítja az elmét. – Hátha ez használható nyom lesz,
amin el lehet indulni.
— Attila – mondtam lassan —, én Eszterről
beszélek.
— Oké – felelte ő is lassan —, tudom, hogy azt
mondtam, bármit mondasz, én majd vigyorgok, mint a
vadalma, de ez nem tűnik viccesnek.
— Mert egyáltalán nem az.
Megigazította nyakkendőjét, ami eztán nemcsak
csálén, de lazán is állt, és nagyot fújt. Az ablakok a
helyükön maradtak, ezzel nem volt gond, de láttam,
hogy Attila nincs túl jól.
— Ez egy rossz nyom, Bori – csóválta a fejét. –
Eszter ki van zárva. Ő sohasem tenne ilyesmit.
— Mondod te – feleltem, és igyekeztem minél
kevéssé bántóan tálalni az elképzelésemet. – Én viszont
elég jól el tudom képzelni, mire képes egy megcsalt és
féltékeny feleség. Azt, gondolom, nem kell
bizonygatnom, hogy Eszter nyilván tudja, milyen
érzéseket táplálsz irányomban. Mégiscsak egy médium.
— Ebben igazad van – ismerte el Attila
könnyedén. – Tudja, mit érzek. De ebből nincs vitánk.
— Nos, ezt azért elég nehéz elhinnem – feleltem.
— Pedig hinned kell nekem. Nem Eszter volt, ez
vakvágány.
— Attila, azt mondtad, lehet veled komolyan
beszélni, de szemmel láthatóan nem fogod föl a helyzet
súlyosságát. Az életem a tét! – kiabáltam, hogy egy
kicsit felrázzam. – És ezért az a tény, hogy te nem
gondolod, hogy Eszter a hunyó, még nem ok arra, hogy
meg sem fontoljuk ezt a lehetőséget.
— Nem arról van szó, hogy én nem gondolom,
hogy Eszter átkozott meg, egyszerűen rossz a
gondolatmenet, ami alapján őt gyanúsítod.
Feltételezed, hogy Eszter szeret engem, és
féltékenykedik, pedig ennek semmi alapja sincs. –
Higgadtan, kissé kioktatóan beszélt, rajtam pedig
keresztülfutott a hideg. Aztán meg a forróság, miután a
tekintete egyértelműen a dekoltázsomon pihent meg.
— Igen, ezt feltételeztem, mivel ő a feleséged –
mondtam feszengve. Örültem, mint törpe a sámlinak,
hogy voltam olyan előrelátó, és a nyári forróság
ellenére vettem melltartót.
— De a mi kapcsolatunk nem szokványos házasság.
Én is tudtam, ő is tudta, hogy én képtelen leszek őt
szeretni. Nem fogadtunk egymásnak örök hűséget, de
még annyit sem ígértünk meg, hogy kedvelni fogjuk
egymást. Megtettük, ami racionálisan helyes volt, és
összeházasodtunk.
 — Ha kifejtenéd ezt a racionálisan helyest, talán
fel is fognék valamit ebből az egészből – mondtam.
— Nézd, én soha életemben nem akartam
megnősülni. A táltosok nem szoktak. Nem gyúlnak
szerelemre, nem vágynak senki után igazán.
— Amíg meg nem csókolja őket egy vámpírmúzsa
– vetettem közbe.
— Így van. De erről nem tudtam addig, amíg meg
nem történt. Annak idején, amikor az öreg Hajós
megkeresett, úgy gondoltam, elfogadom az ajánlatát.
— Ami pontosan mi is volt?
— Erről elég nehéz beszélnem pont neked –
mondta rekedten.
— Pedig muszáj lesz – erősködtem.
—Jó. De közben gondolj végig arra, hogy ha nem
lennék betépve, ez a beszélgetés nem történne meg. És
arra is, hogy az az ember, aki igent mondott a Hajós
családnak, nem ugyanaz az ember, mint aki most
előtted áll. Illetve ül.
— Rendben – bólintottam, és várakozóan néztem
rá.

42.
 — Amikor az öreg Hajós megkeresett, ő mindent
tudott rólam, én pedig szinte semmit róla – kezdte
Attila.
— Ez, végül is, nem meglepő – szóltam közbe. –
Egy valamirevaló varázslódinasztiának van módja
megtudni olyan dolgokat, amik mások előtt rejtve
maradnak. Vegyük mindjárt a médiumokat –
kanyarodtam vissza az alapproblémához. – És mint
tudjuk, a Hajós családnak van legalább egy kiváló
médiuma.
— Igen, van – bólintott Attila. – De nem volt ez
mindig így. Tulajdonképpen éppen ez volt az, ami
miatt az öreg Hajós megtalált.
— Ezt nem egészen értem – motyogtam kábán,
mintha én is begyógyszereztem volna magam.
— A Hajós családnak három generáció óta nem
volt megbízható, komoly médiuma. Eszterről viszont
már gyerekkorában kiderült, hogy minden adottsága
megvan ahhoz, hogy nagyon erős médiummá váljon.
— Ezek szerint viszont a médiummá válás nem
egyszerű procedúra – állapítottam meg.
— Ahhoz, hogy megtörténjen, a médiumjelöltnek
tizennyolcadik születésnapján át kell esnie az első
rituálén, amit azután minden hónapban meg kell
újítani ahhoz, hogy a képessége fennmaradjon.
 — Értem – biccentettem. – És miért kell ehhez
egy táltos? – Meg mertem volna esküdni rá, hogy Attila
feje elvörösödött. Ujjaival átpörgette az asztalra dobott
magazin lapjait, mintha keresne benne valamit, ami
segítene megvilágítani a problémát. De hát csodát ne
várjon az ember a „Likantróp Életmódmagazin” májusi
számától. Meg szerintem mást se.
— Mert a rituálé nem más – hebegett-habogott
zavartan —, mint... szóval, egyesülnie kell egy lélekkel
rendelkező mágikus lénnyel.
— Amikor azt mondod, egyesülni, úgy érted,
szexuálisan? Vagyis hogy lefeküdni a másikkal és...?
— Igen.
— Ejha – mondtam, és legalább annyira zavarba
jöttem, mint ő, bár reméltem, hogy az én arcom
kevésbé lángolt, mint az övé. – Megértem, hogy
belementél. Eszter szép és vonzó, és biztosan. ..
— Nem érted – rázta a fejét. – Nekem Eszter nem
sokat jelentett, amikor igent mondtam neki. Nem azért
tettem, mert vonzónak találtam, bár tény, hogy nem
volt ellenemre a dolog. Én egyszerűen szívességet
tettem az öreg Hajósnak, hogy ne kelljen az
unokahúgát egy likantróphoz kényszerítenie. Egy
vérfarkassal nyilván nem könnyű együtt élni. Ráadásul
az alakváltók ember alakban is ösztönlények. És
nyilván kevésbé kényelmes olyasvalakivel együtt élni,
akit nem szeretünk, ráadásul az ösztönei uralják a
tetteit, mint mondjuk olyannal, akit az ember nem
szeret, de legalább nincsenek féktelen ösztönei.
— Vagy a féktelen ösztönei kimerülnek az
ablakcsapkodásban – pontosítottam.
— Mindegy, értem, amit mondasz. Szóval
Eszternek ez volt a legjobb megoldás.
Igen – sóhajtott. Szemét félénken levette a magazinról,
és futó pillantást vetett rám, hogy leolvassa az
arcomról, amit le olvasni engedek. Próbáltam nem
mutatni az érzelmeimet, de ebben nem vagyok olyan
jó.
— Értem – mondtam. – És te mit kaptál cserébe?
— Egy médiumot – felelte vállat vonva.
— Nagyon vicces – húztam el a számat.
— Nem, inkább nagyon hasznos. Nyertem egy
médiumot, és elnyertem a teljes Hajós család
támogatását. Minden mágikus segítséget megkapok
tőlük, amire csak szükségem van.
— Így lettél a Természetfeletti Ügyek Osztályának
vezetője.
— Közvetve, igen. Fontos a jól informáltság és a
mágikus támogatás egy ilyen pozícióban.
— Világos.
 — Most azt hiszed, azért csináltam, mert főnök
akartam itt lenni – állapította meg.
— Nem hiszek semmit – néztem rá –, csak
próbálom felfogni azt, amit mondasz.
— Azt hiszed, egy törtető szörnyeteg vagyok, aki a
karrierje érdekében képes elvenni valakit, akit nem
szeret.
— Nem hiszem ezt – feleltem.
— Tudom, hogyan hangzik. Biztosan szar alaknak
tartasz, amiért ezt tettem.
— Nem, ez nem igaz – bizonygattam. – Ezt te
gondolod magadról. Tépelődsz rajta, lelkiismeret-
furdalásod van. Nekem meg... nyilván nincs jogom
ítélkezni.
— De van – tolta el a magazint messzebbre, hogy
ne babrálja állandóan. – Letámadtalak azzal, hogy
szeretlek, tehát jogod van ítélkezni, mert van egy
feleségem, akit elvettem, pedig nem szerettem, és
tudtam, soha nem is fogok megszeretni. De ezt ő is
tudta. Ha van mentségem, akkor ez az. És az, hogy
amikor ezt a döntést meghoztam, még nem tudtam,
milyen érzés szeretni – tette hozzá. – Sőt, azt sem
gondoltam, hogy valaha megtudom.
— Igen, ez eléggé úgy hangzik, mint egy jó
mentség – állapítottam meg.
 — Ez most szarkazmus vagy kedves, támogató
szavak? Be vagyok állva, nem érzékelem a kettő közti
különbséget.
— Magam sem tudom – vallottam be
szégyenkezve. – Nem akartalak bántani, de általában
így vezetem le a bennem lévő feszültséged, hiszen
tudod. Ismersz.
— Ismerlek – mondta végtelenül lágyan, kedvesen.
– És a lényeg, ami miatt mindezt elmondtam neked, az,
hogy Eszternek nem volt indítéka arra, hogy
megátkozzon. Hálás nekem, amiért nem egy
likantróppal kell élnie. Ő hozta ezt a döntést. És az ő
életében nem sok változás állt be, amióta Ligeia
megharapott. És nem is fog.
— Hát persze, hogy nem. A kötelesség az
kötelesség – csúszott ki a számon.
— Oké, annyira nem vagyok betépve, hogy ekkora
szarkazmust ne vegyek észre – felelte mosolyogva.
Iszonyú mennyiséget nyomhatott magába, ha még erre
sem zörrent meg egy ablak sem, sőt Attila még csak a
hangját sem emelte meg. – Mindegy, gúnyolódj csak!
Minden szavad a húsomba mar, de ez ne zavarjon!
— Nem gúnyolódni akartam, egyszerűen csak
próbálom megemészteni a megemészthetetlent. Én
nem tudnék így élni.
 — Nem sokan tudnának.
— És honnan veszed, hogy Eszter tud?
— Neki nincs sok választása. A családnak
médiumra van szüksége.
— Na és? A családnak kell valami, és neki egyből
oda a szabad akarata? – értetlenkedtem.
 — Először is, mint tudjuk, ez nem egy átlagos
család, hanem egy rohadt erős varázslódinasztia.
Másodszor pedig, egy médiumnak sosincs más
választása. Tudja, mire született, és elfogadja a sorsát.
Ha nem teljesíti be a küldetését, megmaradnak a
megérzései, de állandó tévútra terelik majd, és ez az
őrületbe kergetheti. A médiumok mind tudják ezt.
Hihetetlen, de ezt nagyon jól tudják.
— Sajnállak benneteket. Korábban szinte
irigyeltelek titeket, de most...
— Irigyeltél? – kérdezte meglepetten.
— Boldognak tűntetek.
— Mert azok is voltunk. Amennyire ez egyáltalán
lehetséges volt.
— De ez odavan – feleltem előrehajolva. – És ez
indíték.
— Nem, nem indíték. Az, amink volt, most is
megvan. Eszter továbbra is a barátom.
— Nem a barátod. Ő a feleséged, akivel az
egyezségetek szerint minden hónapban...
— Jó, igen.
— De ez nem normális! – kiáltottam fel. Igen,
ítélkeztem. De valahogy nem tudtam nem ítélkezni.
Túlmentünk egy határon, amin valószínűleg nem
kellett volna, és most már túl sokat tudtam. A tudás
pedig teljesen lebénított.
— Nekem mondod? – tárta szét a karját
tehetetlenül. Idegesített ez a látszólagos
nemtörődömség, hiába tudtam, hogy csak a
nyugtatónak köszönhető. – Igen, megtesszük. Nem
azért, mert ez minden vágyunk, hanem azért, mert
megegyeztünk. És nem utolsósorban azért, mert
mágikus eskü köt, amit nem tudok elintézni egy
válással.
— Mágikus eskü? Tudod, ez nagyobb
fogadalomnak tűnik, mint örök szerelmet és hűséget
esküdni valakinek, akit tényleg szeretsz –
meresztettem a szememet.
 Lehet, hogy többféle mágikus eskü is létezik, de én
csak olyanról tudtam, ami azonnali halált hoz arra, ki
megszegi azt.
— Könnyen fogadkozik az, aki nem tudja, mi a
szerelem – felelte meggyötörtén, leszegett fejjel. Nem
tudtam nem egyetérteni. És nem tudtam olvasni a
tekintetében, ami nagyon zavart.
— De te ebbe kezdesz beleőrülni – suttogtam
lassan. – Most nagyon laza vagy, de nem élhetsz
nyugtatókon addig, amíg el nem múlik az irántam való
fellángolásod. – Felemelte a fejét, és megpihentette
rajtam a tekintetét. Nem moccant, az asztal elválasztott
minket egymástól, de éreztem, ahogy körülfon
megmaradt energiája. Hozzám simult, pedig egy
méterre ült tőlem, egyenes derékkal, összeszorított
szájjal.
— Én nem akarom, hogy elmúljon a hatása –
szólalt meg végül. – Én azt akarom, hogy randizz
velem!

43.

Nem nevettem el magam, nem fakadtam sírva, épp

csak elakadt a lélegzetem. Volt annyi lélekjelenlétem,
hogy kinyögjem, „attól tartok, ez lehetetlen,” de ennél
több nem tellett tőlem.
— Fontolóra sem vetted – dőlt hátra
reményvesztetten.
— Valóban – bólintottam.
— Pedig jobb lennék egy vámpírnál, ennyit
megígérhetek.
— Én nem randiztam vámpírral – mondtam
fagyosan.
— Igen, te nem randiztál vámpírral – mutatott rá a
kíméletlen igazságra. Nem bántó hangsúllyal mondta,
ezúttal nyugtató dolgozott benne, de nem tévesztett
célt, és a gyomrom görcsbe rándult. Mindenkinek
vannak fájó titkai, gondoltam, és a sors iróniája, hogy
mi most a másikéban tobzódunk, és egy csöppet sem
élvezzük, pedig normális esetben ez aranyozná be
szürke hétköznapjainkat. Persze, a normális eset
nálunk eléggé nem normális.
— Mégsem tartasz elég jónak magadhoz.
— Nem erről van szó. De ez mégiscsak a
legabszurdabb gondolat, amit valaha is hallottam.
Romokban áll a magánéletem, de azért nem annyira,
hogy egy ilyen ajánlatot mérlegelnem kelljen – vágtam
vissza a bántó megjegyzésért.
— Romokban áll a magánéleted? Mesélj róla! –
kérte jó kedélyűen.
— Inkább nem. Romokban áll, de majd
összerakom. És nem azzal fogom kezdeni, hogy
elkezdek randizni a nős főnökömmel, aki nem
szerelmes a feleségébe, de aláírt valami házassági
szerződést, ami szerint rendszeresen gyakorolja
házastársi kötelességét, örökkön-örökké, amíg csak tart
a világ.
— Azért nem egyszerűen örökkön-örökké.
— Jó, persze, nyolcvanévesen már biztos nem
fogják rajtad számon kérni – nevettem el magam
kínomban. Nem tehetek róla, vizuális típus vagyok. És
egy járókeretes Attila gondolata még ebben a szorult
helyzetben is jókedvre derített.
— A táltosok igen sokáig megőrzik szexuális
aktivitásukat – vigyorodott el ő is. – Ezt veheted
ígéretnek.
— Csodás! Szóval, mi van az örökkön-örökké
kitétellel?
— Van apró betűs rész.
— Jó tudni, hogy az öreg Hajós tanult a
Nemzetbiztonságtól. Éljenek az apró betűs záradékok!
Szóval, mi teszi az egészet még elviselhetetlenebbé?
— Semmi. Az apró betűs rész a szerződés
megszűnéséről szól.
 — Szóval nem tart örökkön-örökké.
— Felfüggeszthető, amint közös gyerekünk fogan.
És felbontható, amint a gyerek meg is születik.
— Vagyis tényleg van valami, ami az egészet még
elviselhetetlenebbé teszi.
— Ezt most nem így látom.
— Majd fogod.
— Nem hinném.
— Nem is értem, miről beszélünk! – csattantam fel.
– Ébredj már fel, az, amiről vizionálsz, nem is létezik.
— Miről beszélsz? – kérdezte Attila mosolyogva.
— Amit érzel, csak átmeneti. És nem mellesleg egy
baleset következménye.
— Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy
amit érzek, az nagyon is valós. Itt a kérdés nem az,
hogy én mit érzek, hanem az, hogy te mit szeretnél.
— Már megmondtam, én mit szeretnék. De te azt
nem akarod meghallani.
— Igen, mert annak semmi értelme.
— A te szempontodból.
— A te szempontod az én szempontom.
Mindketten azt akarjuk, hogy boldog légy.
— Igen, de erről homlokegyenest más
elképzeléseink vannak. Nekem volt egy jól működő
kapcsolatom, amit tönkrevágott ez az átok. Igyekszem
megszüntetni az átkot, és aztán rendbe hozni az
életemet. Ez az akciótervem.
— Nem foghatsz mindent az átokra, erre gondoltál
már? – kérdezte. Éreztem, hogy egy apró szellő
megcirógatja a karomat. Nem bírtam koncentrálni.
— Igen, gondoltam már rá – feleltem. – És arra
jutottam, hogy ez csak akkor derül ki, ha az átkot végre
sikerül semlegesíteni. És ezzel vissza is tértünk a
beszélgetésünk elejére. Ha szerinted Eszter nincs
benne, akkor zárjuk ki őt bizonyítékok alapján. Nekem
nem elég az, hogy te nem hiszel a bűnösségében. Nem
gondolkodsz tisztán. Sem róla, sem rólam.
— Talán már tényleg nem gondolkodom tisztán.
Felemészt Ligeia csókjának ereje. Igaz. De én
megpróbáltam. Isten látja a lelkemet, én
megpróbáltam! – kiáltotta kétségbeesetten.
Én megkerestem neked Gézát, és hagytam neki időt,
hogy boldoggá tegyen, mert azt hittem, ő az, aki képes
rá. De nem ő kell neked, és te is látod ezt.
— Én sem láthatok tisztán, meg vagyok átkozva,
ha elfelejtetted volna. És átok alatt nem ismerszik meg
az igazi boldogság, ugyebár – replikáztam. – Azt hiszed,
te kellesz nekem? Hát igen, úgy kellett nekem ez a jó
kis átok, mint leprásnak az arcmasszázs.
— Úgy gondolod, mindenért én vagyok a hibás,
igaz? – kérdezte csendesen.
— Én nem ezt mondtam – visszakoztam.
— Lehet, hogy mindenért én vagyok a hibás –
mondta, és az arcát a tenyerébe temette.
— Nem te vagy a hibás. – Átnyúltam az asztalon,
megfogtam a kezét. – Az az egy biztos, hogy nem te
vagy a hibás.
— Nem gyűlölsz? – kérdezte fásultan. Nem
engedte, hogy visszahúzzam a kezemet.
— Nem gyűlöllek – feleltem. – Néha nagyon
fárasztó vagy, de ezért nem gyűlöllek.
— Akkor adj egy esélyt! Kérlek! Illetve... inkább
ne.
— Tessék? – Megzavarodtam. Nyilván ő is, mert
már azt sem tudta eldönteni, hogy mit akar.
— Vedd úgy, hogy meg sem hallottad, amit az
előbb mondtam.
— Rendben – mondtam megnyugodva.
— Majd akkor kérlek erre, ha már feloldottuk az
átkot. Most akármit is mondanál, csak bajod lenne
belőle.
— Ebben igazad lehet. Bár lehet, hogy most épp
abból lesz majd bajom, hogy nem zárjuk le ezt a témát.
Nem tudhatjuk, mi hoz balszerencsét, Attila. Nem
tudok előle elmenekülni. Ha ellépek egy felém zuhanó
tetőcserép elől, szinte garantált, hogy épp egy autó elé
lépek. Mármint képletesen. Meg nem annyira
képletesen is.
— Megtalálom, bárki is átkozott meg – szorította
meg a kezemet. – De nem Eszter volt az, ezt
garantálom.
— Remélem, elég jól ismered a feleségedet –
sóhajtottam, és óvatosan kihúztam a kezemet a
tenyerei közül. Elengedett, mégis úgy éreztem, mintha
továbbra is melegítené bőrömet az érintése. Hogy
érzékcsalódás volt-e, vagy egy megszelídített, Attila
érzelmeitől kavargó fuvallat, nem tudtam eldönteni.
— Nem Eszter miatt kell aggódnunk. Az igazi
rosszfiúk és rosszlányok mindig a vámpírok közt
vannak. – Kiolvashatta a neheztelést a tekintetemből,
mert gyorsan javította magát. – Na jó, nem mindig –
mondta. – Néha a vérfarkasok a rosszfiúk.
— Vagy a vérmedvék – tettem hozzá a pontosság
kedvéért.
— Esetleg a vérpatkányok – jött Attila válasza.
Mintha pókerben próbáltuk volna túllicitálni egymást.
— Vagy a vérleopárdok – emeltem a tétet. Jó játék
volt, megnyugtatott. Azokra a régi szép időkre
emlékeztetett, amikor még nem voltam ilyen
nyomorultul elátkozva, és élveztem mindenféle
vetélkedést, legyen az likantrópok felsorolása vagy
éppen egy vérre menő dartsverseny.
— És akkor még a trollokról nem is beszéltünk –
vetette fel Attila.
— Errefelé nincsenek is trollok.
— Tudom. Csak rád akartam licitálni. Hogy lásd,
még megvan a régi énem is.
— Örülök, hogy megvan a régi éned. Egészen
hiányzott – állapítottam meg.
— Tényleg? – kérdezte reménykedve.
— Nem. Csak az irónia eszközével mutattam rá
arra a fontos tényre, hogy még nekem is megvan a régi
énem, átok ide vagy oda.
Azt hiszem, lassan meg kell tanulnom örülni ilyen
apróságoknak. – Próbáltam elhessegetni ezt a
gondolatot. Szerettem volna végre igazi örömöket.
Vissza akartam kapni az életemet és a felszabadultan
boldog pillanatok lehetőségét.
 Vissza akartam kapni Gézát, bár már magam sem
voltam arról tökéletesen meggyőződve, hogy valóban ő
az, akitől az igaz boldogságot várhatom. Mert ezt én
szúrtam el, nem ő, és nem is az átok. Én voltam, az
elhallgatott igazságokkal és a kimondott
féligazságokkal. Elszúrtam, és nem voltam benne
biztos, hogy nem rontottam volna el akkor is, ha épp
senki nem szór rám egy kimerítő átkot. – Tégy meg
nekem valamit! – mondtam. – Beszélj Eszterrel, hátha
van valami megérzése az átokkal kapcsolatban. Én
megpróbálok beszélni Veronikával.
— Veronikával? – húzta fel szemöldökét
meglepetten. – Az meg ki?
— Piercinges Vera. A vámpírcsaj, akit nem vittünk
túszként magunkkal Rocco bandájából. Ő lehet az
egyetlen szövetségesünk Rocco emberei közt. Bár erre
sincs semmi garancia – komorodtam el.
— Nem jó ötlet most vámpírok után mászkálnod.
Féltelek – jelentette ki annyi érzelemmel a hangjában,
amennyit egy hónap alatt nem hallottam tőle. –
Megőrülök a gondolattól, hogy bajod eshet.
— Eszem ágában sincs Roccónál kikötni –
nyugtattam meg. – Az Esélyegyenlőségbe megyek. Ki
tudja, lehet, hogy az a legbiztonságosabb hely most a
számomra. Hátha kiegyenlítődik az átok, nem igaz?
 — Nem tudom, hogy az ilyesmit is ellensúlyozzák-
e – felelte Attila. – Még sohasem gondolkodtam ezen.
— Hát, én sem.
— Akarod, hogy megkérdezzem?
— Fölösleges. Az egy forgalmas és mágikusan
ellenőrzött hely. Biztos nem ott leselkedik rám a
legnagyobb veszély. Inkább oda megyek, mint hogy az
utcán találkozzam vele. És a csaj rendszeresen jár a
bárba, sokszor láttam bent.
— Rendben. Én hazamegyek, és beszélek Eszterrel.
– Egyszerre álltunk fel, de míg én az ajtó felé indultam,
ő hátralépett.
— De nem hinném, hogy a segítségünkre lehet. Ha
lenne valami, már szólt volna.
— Kérdezd meg! Minden lehetséges szálat fel kell
derítenünk.
— Jó. Otthon leszek, de telefonon el tudsz érni.
Hívj, ha segítség kell!
— Rendben. – Az ajtóhoz léptem, az pedig szépen,
mintegy gondolatra, kinyílott előttem. Ilyen tehát, ha
nem ragadják el az érzelmei, és irányítja a szél
mozgását, gondoltam magamban mosolyogva. Attila
visszamosolygott rám.
— Nem lustaságból maradtam a helyemen, csak
nem akartam melléd lépni, mert azt nem bírtam volna
ki – felelte ki nem mondott kérdésemre. A testőrségem
két tagja a képembe bámult, én meg szépen
visszacsuktam az ajtót. Imádtam a hangszigetelt irodát.
És nem imádtam az állandó felügyeletet.
— Mit nem bírtál volna ki? – kérdeztem ahelyett,
hogy leharaptam volna a nyelvemet.
— Elengedni anélkül, hogy megcsókolnálak –
felelte. – És nem azért mondtam, hogy zavarba
hozzalak. Egyszerűen nem tudom visszatartani. Ami a
szívemen, az a számon. Legalábbis amíg tart a
nyugtató.
— Érdekelne, mit vettél be, és mennyit. Csak hogy
sose kerüljek ilyen helyzetbe – mondtam, miközben
kiléptem az irodából.
— Inkább ne érdekeljen. Ennyi anyagba simán
belehalnál.
— Rendben leszel? – fordultam vissza az ajtóból. –
Ha elmúlik a hatása, rendben leszel?
— Persze. Ne aggódj! Bár valószínű, hogy semmire
sem. fogok emlékezni a beszélgetésünkből. Úgyhogy ha
legközelebb beszélünk, meséld el, mit mondtam!
— Úgy lesz.
— Meséld majd el, hogy azt mondtam, bármit
megtennék azért, hogy boldognak lássalak. Vagy, hogy
legalább ne szenvedj ennyire, mint most.
 — Nem fogsz örülni, amikor majd elmesélem, és
neked már tiszta lesz agyad – nevettem el magam.
— Dehogynem – felelte, és zsebre tette a kezét. –
Tudni akarom, hogy volt egy pillanat, amikor
elmondtam. És te hallottad. Meséld majd el! Szeretném
tudni, hogy tudod.
— Jól van, megígérem. De csak ha te is megígéred,
hogy nem fogsz törni-zúzni.
— Persze. Megígérem. Legfeljebb majd jól
benyugtatózom magam előtte. Persze akkor újra el
kellene majd mesélned később.
— Ördögi körnek hangzik – mondtam. – Ha
viszont várok vele addig, amíg kiábrándulsz belőlem,
már tuti, hogy nem akarod hallani. Vagyis tényleg
ördögi kör.
— Nem fogok kiábrándulni belőled – jelentette ki
kategorikusan, félrebillentett fejjel. Mosolygott, mint
aki olyan titkot ismert meg, amire egész életében
vágyott. Nyilván tényleg biztos volt az érzelmeiben.
— Ismered a mondást – emlékeztettem. – Ember
tervez, vámpír végez. Az érzelmeid nem tőled
függenek, hanem valami fura kémiai hatástól, amit egy
vámpírmúzsa csókjának köszönhetsz, és amit
eufemisztikusan a kiteljesedés kristályának neveznek.
Ergo: ki fogsz szeretni belőlem. A kérdés csak az,
mikor.
— Ne legyél ilyen negatív!
— Most nagyon is pozitív voltam.
Megcsillantottam a reményt. Nem fogsz így maradni,
hamarosan mindketten visszatérhetünk a régi
kerékvágásba, és tovább szekálhatjuk egymást. Tiszta
felüdülés lesz, már alig várom.
— De ez nem fog bekövetkezni! – kiáltotta Attila.
— De igen, ha megszüntetjük az átok hatását –
erősködtem. – Ellenkező esetben tényleg elképzelhető,
hogy így maradsz, csupán azért, hogy a hátralévő pár
napomat még bearanyozd. És igen, még mielőtt
kérdeznéd, ez szarkazmus volt.
— Ennyire visszataszítónak találsz?
— Nem – sóhajtottam reménytelenül.
— Szánalmasnak tartasz.
— Nem! Fejezd már be az önsajnálatot –
hallgattattam el. – Tudom, nem vagy olyan állapotban,
hogy fölfogd, nem valósak az érzelmeid, de hidd el,
semmi értelme erről beszélgetnünk.
— Rendben – bólintott az íróasztalának dőlve. –
De ne áltasd magad! Semmi nem fog visszazökkenni a
régi kerékvágásba. És különben is, kár bárminemű
erőfeszítést pazarolnod a meggyőzésemre. Mint már
említettem, nemsokára úgysem fogok rá emlékezni.
 — Ez biztos? – kérdeztem kételkedve.
— Meglehetősen biztos. Miért?
Vállat vontam, és már majdnem rávágtam, hogy
„semmi”, de valahogy mégsem ez a szó jött ki a számon.
— Mert ez esetben – formáltam lassan a szavakat
—, esetleg elmondanám, hogy Géza elhagyott engem. –
Láttam, amint kezével megkapaszkodik az íróasztal
szélébe, mintegy horgonyként használva az erős fát,
nehogy felém sodródjon egy hirtelen
érzelemhullámmal. – És még esetleg azt is
hozzátenném, hogy egyáltalán nem tartalak
visszataszítónak vagy szánalmasnak, csak tudom, hogy
nem vagy önmagad, ezért negligálok mindent, amit
mondasz. Sajnálom, de ez az igazság. Viszont talán azt
is megjegyezném, hogy ha az érzelmeid valódiak
lennének, akkor iszonyú nehéz helyzetbe kerülnék. A
sors iróniája ugyanis, hogy amikor Gézát felkutattad
azért, hogy engem boldoggá tégy, beloptad magad a
szívembe. És egyáltalán, az ősz haj, a formás fenék és
izmos felsőtest fiatalít és nagyon szexi. De egy feleség
nagyon nem az. Nem randizok nős férfiakkal, ez
szabály. Viszont az nem egy utolsó dolog, hogy előtted
nincsenek olyan titkaim, amiket féltve kellene
őrizgetnem. Ez a legcsodásabb tulajdonságod. Mert ez
független Ligeia csókjától.
 — A szexi ősz hajam és a formás fenekem is –
eresztett meg egy halvány vigyort a távolból.
— Az is.
— Szóval, ha elválok, akkor megfontolod – mondta
kiszáradt ajkakkal.
— Nem válsz el. Mágikus eskü köt, nem pedig egy
szimpla házasságlevél, emlékszel? És csak
megfontolnám. Az érzelmeid nem valódiak.
— Csak az irántad való érzelmeim valódiak –
felelte.
— Mennem kell – mondtam.
— Hiába is kérnélek, hogy ha újra találkozunk, azt
is meséld el, amit az előbb mondtál, igaz?
— Hiába – feleltem határozottan.
— Pedig szeretném tudni, hogy mit érzel. Még
akkor is, ha csak megfontolnád.
— Tudom – feleltem, és becsuktam magam mögött
az ajtót.

44.

Most az egyszer örültem a testőrségnek. Kitti és

Rómeó előtt nem adhattam át magamat az
érzéseimnek, és ez tartást adott, Olyanok voltak ők
nekem, mint Attilának egy fecskendőnyi nyugtató.
Nem törtem-zúztam, pedig jólesett volna, nem
fakadtam sírva, pedig talán az segített volna. Viszont az
is igaz, hogy nem kaptam kedvet az őszinte
csevegéshez.
— Este Esélyegyenlőség, addig szabadfoglalkozás –
jelentettem be testőreimnek.
— Nekünk nincs olyan, hogy szabadfoglalkozás –
felelte Kitti, és megerősítésként meglóbálta két bájos,
szöszi copfját. – Mi a testőreid vagyunk.
 — Nem is rólatok beszéltem, hanem magamról –
mondtam. –
Csak felvázoltam, mire számítsatok.
— Tehát hazasétálunk, és a változatosság kedvéért
a másik épület folyosóján fogunk dekkolni – összegezte
Rómeó.
— Valahogy úgy – vontam vállat. – Tudom, hogy
unalmas.
Kicsit lelkifurdalásom volt, amiért nem engedtem be
őket a lakásba, de némi magányra szükségem volt.
— Nem gáz. Otthon ugyanezt csinálnám – vont
vállat Rómeó.
— Ugyanezt? – kérdeztem, mint aki rosszul hall. –
Támasztanád a falat, és egy másik vérmedvét néznél,
aki zenét hallgat az iPodján?
— Nem, dehogy. Tamagocsiznék.
— Tamagocsi? Javíts ki, ha tévedek, de te egy
felnőtt, kifejlett vérmedve vagy. Azok nem
tamagocsiznak. Egyáltalán, ki az, aki tamagocsizik a
huszonegyedik században? – kérdeztem döbbenten.
— Az unokaöcsém – vonta meg a vállát Rómeó. –
És az összes haverja. Ma viszont fellépése van a
bandájával valahol, és megkért, hogy viseljem gondját a
virtuális vámpírjának.
— Mi van?! – kiáltottam fel, és majdnem lezúgtam
a lépcsőn.
Egyszerre kaptak utánam, és szerencsére
mindketten remek reflexekkel büszkélkedhettek. – Az
unokaöcséd egy virtuális vámpírt nevel ezen a
szerkentyűn?
— Igen. Most ez a menő, ne nézz így rám!
Ilyenkor nincs sok dolgom, mert még alszik a kicsike,
de időnként ellenőriznem kell, hogy le van-e zárva a
koporsó teteje. Néha magától felnyílik. És ez már egy
elég erős vámpír, így sokkal korábban kel, mint egy
átlagos képességű lény. Szóval, hamarosan
ellenőriznem kell, hogy a szobájában jól le van-e
engedve a roló, nehogy megsüsse a napfény, ha
naplemente előtt kijön a koporsójából. Az elég gáz
lenne, nem tudom, mit mondanék Ronaldinnyónak, ha
meghalasztanám a vámpírját.
— A kis Ronaldinnyó – bólogattam megértően. –
Aranyos srác lehet.
— Az. Különben nem vállaltam volna. Estefelé
ugyanis már elég nagy macera, rendszeresen etetni kell
vérrel, meg ki kell vinni vadászni, és ügyelni kell,
nehogy valaki megkarózza vagy lefejezze.
— Igazi kihívásnak hangzik – mondtam
ironikusan. Kitti majd’ elröhögte magát, Rómeó füle
viszont érzéketlen volt a gúnyra.
 — Csak éjfélig kell kihúznom. Utána a gazdi
felelőssége. Addigra állítólag megjön.
— Pompás! Én meg aggódtam, hogy unalmas az
életetek, de ezek szerint tele van csodás izgalmakkal.
— Hát, nem mondom, hogy lerágom a körmöm az
izgalomtól – felelte Rómeó —, de majd' megállt
bennem az ütő, amikor fél órával ezelőtt felnyílt a
koporsó teteje. Aggódtam a kicsikéért,
— Ez egy beteg dolog – figyelmeztette Rómeót
Kitti, miközben a zsebébe gyűrte a fülhallgatóját.
— Lehet. De szinte kedvem támadt kipróbálni,
milyen lehet valami más mágikus lényt nevelni.
— Vérmedvét? – nevetett fel Kitti. – Nem tudom,
az mennyire lenne izgalmas.
— Kezdetnek, gondolom, egy zombi is megtenné –
jegyeztem
meg.
— Egy zombival nem kell semmit se csinálni –
mondta Rómeó.
— Dehogynem – válaszolta Kitti. – Először is, fel
kell támasztani.
— Ez igaz. De utána már nem igényel semmi
figyelmet, márpedig ez a tamagocsik lényege. Oda kell
figyelni a nevelt lényre.
Egy zombival viszont már történhet bármi, nem árt
neki. Halott. És ráadásul, még ha a beledet kidolgozod
is azért, hogy jól érezze magát, akkor is végképp
kimúlik rövid időn belül, mert a zombik már csak
ilyenek. Egyre butábbak és butábbak lesznek, végül
megszűnik minden agytevékenységük, már nem
képesek követni a kapott utasításokat, és végül
menthetetlenül megnyuvadnak.
— Hacsak valaki újra fel nem támasztja őket –
vetette fel Kitti.
— Ez igaz – gondolkodott el Rómeó. – És ez
nyilván a gazdi dolga lenne. De akkor is unalmas,
semmi mást nem tudsz csinálni, mint feltámasztani,
aztán megvárni, míg kimúlik, hogy aztán újra
feltámaszthasd. Nem hinném, hogy túl népszerű
játékot lehetne belőle csinálni.
— Tényleg nem – húzta el a száját Kitti. – Ehhez
képest a vérmedvés játék tényleg izginek tűnik. Ott
legalább minden holdtöltekor figyelni kellene arra,
hogy a likantróp ne szabaduljon el az emberek között.
Adni neki vért és nyers húst, hogy lenyugodjon, és ne
akarjon embert enni. Bár ez csak a hónap három
napján lenne dinamikus játék, a többi nap elég
unalmasan telne.
— Etetni emberi alakban is kell egy likantrópot –
vágtam közbe. – Jobban lefoglalna egy embert, mint
egy zombi, az biztos. Csak éppen nem tudom, miért
beszélgetünk ilyen baromságokról?!
— Azért mert Rómeó tamagocsizik – mondta Kitti
magától értetődően.
— Nem én tamagocsizom, hanem az unokaöcsém –
pontosított Rómeó. – Én csak helyettesítem ma éjfélig.
— Én nem bánom, mit csinálsz a szabad idődben –
válaszoltam —, de este nem virtuális vámpírok közé
megyünk, hanem igaziakkal fogunk találkozni. És jó
lenne, ha a virtuális vérszívó nem foglalna le annyira,
hogy egy igazival már ne tudj foglalkozni, ha szükség
lenne rá.
— Majd átállítom automatikus gondoskodásra! –
nyugtatott meg Rómeó.
— Van rajta automatikus gondoskodás, és te
nyomkodod a gombokat az unokaöcséd helyett? –
kiáltottam fel. – Na, ez tényleg beteg, Kittinek igaza
van.
— Az automatikus gondoskodás épp csak az
alapszükségleteket fedezi, a vámpír jelentősen
legyengülhet, ha nem érzi a gazdi szeretetét. Annak
pedig tragikus következményei lehetnek. Nem lehet a
kütyüt tartósan automatikus gondoskodásra állítani.
— Erre inkább nem mondok semmit – léptem ki az
épületből. Nem esett a fejemre semmi, a lépcsőn sem
gurultam le, igazi sikertörténet volt az elmúlt pár perc.
Leszámítva persze, hogy tamagocsikról kellett
értekeznem két vérmedvével. Viszont volt tervem az
estére, és ez bizakodóvá tett. Éreztem, hogy Piercinges
Verának kulcsfontosságú szerepe lehet az átok-ügy
felgöngyölítésében, és talán a balszerencsék tengerében
lehet egy cseppnyi szerencsém, épp csak annyi, hogy
szövetségesre leljek Vera személyében.
Amikor ugyanis a törvények értelmében Roccónak
választania kellett saját emberei – akarom mondani,
vámpírjai – közül egyet, akit túszként ajánl fel a
tárgyalást megnyerő félnek, azaz Fehérholló
vámpírközösségének, ő Veronikát választotta. Így
mindenki számára egyértelművé vált, hogy ha valami
erre kényszerítené, akkor melyik vámpírjától válna
meg a legkönnyebben. Ligeia ravaszul visszaadta
Veronika szabadságát, mintegy nagylelkűsége jeleként,
de ez valójában csak a mi helyzetünket könnyítette
meg, mivel nem kellett egy ellenséges vámpírt
pátyolgatnunk. Ugyanakkor Veronika maradhatott
azzal a vámpírúrral, aki őt könnyedén feláldozta, és
Rocco élvezhette annak a vámpírnak a társaságát, aki
vérig sértődhetett az eseten, és nagy valószínűséggel
bosszút forralhatott ellene. Mindketten rosszul jöttek
ki a buliból, míg Ligeia nevető harmadikként
szórakozhatott rajtuk. Nagyon reméltem, hogy Ligeia
valóban helyesen cselekedett, és Veronika hajlandó
lesz dalolni Roccóról. Már ha valóban Rocco áll az
átokszórás mögött. Ha nem, akkor viszont ennyivel is
okosabbak leszünk, gondoltam. Akármi is fog
kiderülni, az csak előbbre visz minket a rejtély
megoldásában. Ezért úgy döntöttem, felkészülök az esti
találkozóra.
Felhívtam Bélát, hogy lehetőleg fusson össze
Veronikával, és hozza el őt az Esélyegyenlőségbe.
Biztosra akartam menni, nem éreztem úgy, hogy
nyugodtan várhatok pár napot, amíg Veronika magától
felbukkan a bárban.
Béla jól ismerte a vámpírcsajt, tudta, merre kell
keresnie, ismerte a kedvenc helyeit. Egy vámpír
ráadásul szagról felismeri az ismerőseit, tehát ha olyan
helyen kóborol, ahol a keresett személy a közelben
tartózkodik, akkor biztosra vehető, hogy összefut vele.
Vagyis a találkát gyakorlatilag összehoztam, már csak
nekem is el kellett mennem, és kihoznom magamból a
legjobbat, hogy megszerezzem az információt. Bíznom
kellett az Esélyegyenlőségben. Bíznom kellett abban,
hogy nekem is van esélyem.
 45.

Lezuhanyoztam, és hosszas töprengés után egyszerű

nyári ruhába bújtam. Csak semmi feltűnő, gondoltam,
és semmi kényelmetlen. Semmi, ami elvonhatná
Veronika figyelmét, és semmi, ami elvonhatná az
enyémet. Vagy rám terelhetné más vámpírok
figyelmét. Nem túl kivágott, nem túl szűk, nem túl
rövid. És nem túl élénk színű. Ezzel kábé meg is
határoztam, mi az a ruha, amit estére felvehetek. Volt
egy fehér ruhám, fekete tűpettyekkel, amely elég
konzervatívnak és egyben elég kényelmesnek tűnt.
A szérumot őrző nyakláncot magamon hagytam, ez
adott némi biztonságérzetet, különösen, mivel nem
minősült fegyvernek, és így nem kellett leadnom az
Esélyegyenlőség bejáratánál. Igaz, hogy ebben a
közegben valószínűleg tényleg nem is lenne fegyver.
Nyilván a szérum mágikus erejét is semlegesíti a
szórakozóhely varázserő-kiegyenlítő mágiája. De a
báron kívül még jól jöhet, gondoltam, addig pedig
megteszi kabalának. Illetve amulettnek, elvégre annak
használták az egyiptomiak is, bár arról nem volt
tudomásom, hogy átok ellen hatásosnak bizonyult
volna. Hogy a szárnyas napkorong semmi védelmet
nem nyújtott, az viszont fix, gondoltam vissza keserűen
a hátsó fertályomba fúródott tűhegyre.
A hajamat lófarokba fogtam, kompromisszumos
megoldásként. Nem annyira kihívó, mint egy konty, de
mégsem annyira izzasztó, mint ha leengedtem volna,
hogy eltakarja a nyakamat. Az esték is melegek voltak,
csak hajnalra hűlt le egy kicsit a levegő. Addig pedig
nem szándékoztam maradni, bár tudtam, hogy ez
elsősorban nem rajtam fog múlni. Mindenesetre
reméltem, hogy minél hamarabb sikerül beszélnem
Veronikával, illetve, hogy minél hamarabb sikerül
majd szóra bírnom.
Estére újra Kristóf és Petra állt szolgálatba, s bár azt
nem állíthatom biztosan, hogy ezzel a cserével
megduplázódott az ajtóm előtt strázsáló személyek IQ-
ja a délelőtti felhozatalhoz képest, az biztos, hogy üdítő
változatosságot hozott a tamagocsikról folytatott
értekezés után. Én legalábbis minőségi ugrásnak
könyveltem el a testőrségem két tagja között zajló vitát,
amit a múlt heti Téli Rege színházpremierje kapcsán
folytattak a darab szobor-jelenetéről Petra szerint a
király felesége csak úgy támadhatott fel, ha valójában
vámpírrá vált, és a szerepet valószínűleg egy igazi
vámpírral játszatták el annak idején is, elvégre csak egy
vámpír képes úgy állni hosszú perceken keresztül egy
színpadon, mintha valóban élettelen lenne, mint egy
szobor. Ráadásul ez megfelelne a dráma
szellemiségének is, hiszen ez a jelenet valójában az élet
újrakezdéséről, vagyis az újjászületés lehetőségéről
szól. Kristóf a hagyományosabb kritikai
megközelítésnek megfelelően azt hangoztatta, hogy
Shakespeare közönsége gyakorlatilag bármit elhitt,
amit a színpadon látott. Ha azt mondták egy emberi
színészről, hogy az szobor, akkor azt úgy tekintették,
hogy az szobor, és nem kellett egy vámpírt szerződtetni
azért, hogy egy helyben álldogáljon rezzenéstelenül.
Ráadásul a darab szellemiségét egyáltalán nem
tükrözné egy vámpíri feltámadás, mivel az inkább átok
lenne a király életére nézve, mintsem a múlt hibáit
jóvátehető újrakezdés. Petra szerint viszont ez teljesen
rendben lenne, mivel az újjászületés csak a hamisan
házasságtöréssel megvádolt asszonynak jár, a tapló
férjének nem, tehát egy vámpíri feltámadás valójában
tökéletesen szolgálná az igazságszolgáltatás célját.
Kristóf erre azt felelte, hogy Shakespeare olyan
darabokat írt, amik emberekről szóltak embereknek,
márpedig az emberek meg szoktak bocsátani annak, aki
hibázik, különösen, ha az illető megbánta, amit tett. És
ez volt az a pont, amikor visszasírtam a tamagocsikat.
— Te mit gondolsz? – kérdezte Petra, miután
beszálltunk az autóba. Én azt gondoltam, hogy egy
átokmentesítő varázslaton kívül még egy légkondira
vágyom nagyon-nagyon, de ezt, úgy éreztem, nem
mondhatom. – Szerinted is megbocsátanak az emberek
a bűnbánó bűnösöknek?
— Nagyon remélem – feleltem, és Gézára
gondoltam. – De a gyakorlat sajnos azt mutatja, hogy
nem egészen így szokott történni – sóhajtottam.
— Na, ugye, megmondtam – dőlt hátra elégedetten
Petra. Ma nagyon kicsípte magát, egy olyan lakkfűzős-
lakknadrágos szerelésben pompázott, amiről eleve
sejteni lehetett, hogy nem élő ember számára
tervezték. Mint az ilyen lakkcuccok többségét. A
vámpírokat viszont nem zavarja, ha nem kapnak
levegőt, vagy ha nem lélegzik a bőrük a negyvenfokos
hőségben. Ők nem izzadnak meg, nem ájulnak el. A
lakkbiznisz drága kincsei ők, akiket talán csak a
tímárok ajnároznak jobban. No és persze a szado-mazo
szexuális segédeszközöket gyártó cégek.
— Színpadra soha nem a szokványost állították
abban a korban, hanem a különlegest, a rendhagyót.
— Egy vámpír elég különleges megoldás, vagy
nem? – kérdezte Petra.
— A megbocsátás és az igazi újrakezdés ezek
szerint még különlegesebb – lépett a gázra Kristóf. –
Arról nem beszélve, hogy az előadások nem
naplemente után kezdődtek, tehát nem hinném, hogy
egy vámpír beállt volna színésznek.
— Ma is vannak vámpírszínészek – hozta fel Petra.
— Igen. Meg fedett színházak, ahová nem süt be a
nap a matinén. Shakespeare korában azonban kicsit
másképp nézett ki a színház. Te sosem láttál fényképet
a Globe-ról?
— Láttam, de a szobor-jelenet a darab végén van,
amikor már tuti nem sütött be a nap a színpadra. És ez
nyilván nem véletlen.
— Persze hogy nem az. A szobor-jelenet a Téli
Rege egyik csúcspontja. Az ilyesmit valóban nem
szokták egy többórás színmű elejére helyezni.
— Mindegy – sóhajtott Petra —, nem érdekes.
— Nem is hiszed, hogy igazából vámpír játszotta a
szerepet, igaz? – kérdezte Kristóf.
— Nem igazán – felelte Petra. – De érdekesek az
így felmerülő értelmezési lehetőségek. Talán érdemes
lenne így megrendezni a darabot. Néha elég
lecserélned egy szereplőt egy kevésbé szokványosra, és
máris másik darabot kapsz. Ez elég jópofa dolog. –
Előrehajolt, és megérintette a vállamat. – Láttál már
vám- pírelőadást? – kérdezte. Kirázott a hideg.
Életemben egyszer volt „szerencsém”
vámpírszínházban járni. Fehérholló ajándéka volt, még
amikor nem ismertük egymást személyesen. Egyfajta
elrettentésnek szánta az IQ-vámpíroktól. Mint látjuk,
az elrettentés nem sikerült. Itt voltam, és épp az
alkalmazottaival csevegtem a színház varázsáról.
Igyekeztem kitérő választ adni.
— A legjobb darabokat elő sem lehet adni
vámpírokkal, ami gáz – mondtam.
— Ebben van valami – értett egyet Petra. –
Mindenki röhögne egy Othello előadáson, ahol egy
vámpír Othello fojtogatna egy vámpír Desdemonát, aki
úgysem vesz soha levegőt.
— Komédiának jó lenne – mondtam könnyedén,
de közben elszorult a torkom. Miért pont ezt a darabot
kellett említenie? Miért pont azt, amit végig kellett
szenvednem? – Viszont nem egészen felelne meg a
darab szellemiségének, ha már itt tartunk – mondtam
hangosan, hogy elnyomjam magamban azt a sikítást,
ami már nagyon kikívánkozott. Naná, hogy erről a
darabról beszélgetünk. Mi másról, ha egyszer el vagyok
átkozva?
— Igen, de a fojtogatást csak nem írhatnánk át
karózásra – felelte Petra. – Bár az aztán igazi tragédia
lenne. Tudnád, hogy ami a színpadon történik, az a
valóság. Ami, végül is, Shakespeare szent
meggyőződése volt, ha jól tudom. Színház az egész
világ, nem igaz?
— Nem sokan vállalnák Desdemona szerepét, azt
hiszem – hűtöttem le a lelkesedését.
— Nem kellene, hogy önként vállalják – mondta
erre Petra. – Desdemona sem vállalta önként a halált.
Épp ez lenne benne a szép. A színpad tényleg a való
világ lenne. S egyben a nyilvános kivégzésnek egyik
legszórakoztatóbb formája is. És még csak törvénybe se
ütközne – ragyogtak fel egyébként élettelen barnászöld
szemei. – Vámpír vámpírnak farkasa lehet, ezt semmi
sem tiltja. Határozottan látok benne fantáziát – dicsérte
magát.
— Én is – feleltem gonoszul. – Minél több előadás,
annál kevesebb vámpír. Jól hangzik.
— Ez egy erőteljesen diszkriminatív
megnyilatkozás volt – jegyezte meg Petra. – Szólnom
kell Hannának, hogy kicsit buzgóbban nyomja a
kisebbségi és esélyegyenlőségi ombudsmanok
hatáskörének kiterjesztését. Hihetetlen, hogy a
vámpírokat akárki büntetlenül sértegetheti.
— Most viccelsz, ugye? – kérdeztem.
— Úgy hangzott? – kérdezett vissza. A levegő
megfagyott körülöttünk egy röpke pillanatra. Nem
ilyen légkondira gondoltam, amikor beszálltunk. –
Persze hogy vicceltem – oldotta végül a hangulatot
Petra. – Bár valóban nem tetszik, hogy pont olyasvalaki
tesz ilyen megjegyzéseket, akit tiszteletbeli vámpírrá
fogadtunk.
— Nem én kértem ezt a megtiszteltetést ~
szabadkoztam.
— De felvételiztél közénk.
— Igen, mert belőletek élek – vontam vállat. Nem
is sejted mennyire, tettem hozzá magamban.
— Megszűnt az állásom, és csak így kerülhettem
vámpírok közelébe. Tovább tanulmányozhatlak titeket,
és ha összehozok pár publikációt, megcsíphetek
néhány jobb ösztöndíjat – mondtam. Ha vámpírokkal
beszélsz, nagyon oda kell figyelned, hogy az igazat
mondd, még ha az csak részigazság is. A vámpírok
kiszagolják a hazugságot. Még én is fölismerem, ha a
szérum hatása alatt állok. Ezért baromira ügyeltem,
hogy amit mondok, az igaz legyen. Attila állásajánlatát
részben tényleg azért fogadtam el, mert megszűnt a
munkám, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy
vámpírokkal dolgozhassak – persze teljesen másképp,
mint azelőtt. És az is igaz volt, hogy mindezt
tudományos kíváncsiságból tettem, és valóban hajt a
publikálás és az ösztöndíjak iránti vágy. Más kérdés,
hogy a pályázati formanyomtatványokat egyelőre
száműztem az életemből, miután a júniusi melómért
bőven kaptam pénzt. Persze, a sikerdíjam csaknem
felét Daninak adtam, aki azóta sem tért magához a
döbbenetből, a másik részt pedig egy pofás házikóra
szándékoztam költeni, vagyis a jövőben még nagyon is
szükségem lehet egy-két jó ösztöndíjra. Már ha
otthagyom valamikor az állásomat, mert momentán
szerződés köt a Nemzetbiztonsághoz, és az nem fizet
éppen rosszul. Viszont ha Attila nem gyógyul ki
szupergyorsan az irántam érzett felemésztő
szerelméből, akkor bizony jobb lesz, ha felmondok. Így
úgysem tudunk együtt dolgozni, amint a mellékelt ábra
mutatja. – Petra felnevetett. – Mi az? – kérdeztem.
— Semmi. Csak imponál ez a vámpíros
gondolkodás – vallotta be jókedvűen. – Lehet, hogy
tényleg köztünk a helyed. – Bóktól nem borsódzott
még így a hátam.
— Na, ezt se teszed ki az ablakba! – jegyezte meg
Kristóf felém sandítva, miközben sávot váltott.
— Már te is kezded? – szólt rá Petra. – Egy
vérmedve vagy, cseszd meg! Nehogy már te is lenézz
engem!
— Szó sincs róla! – tiltakozott Kristóf. – Hogy
nézhetném le azokat, akik meg belőlem élnek?
Petra egyetértően biccentett, és aztán ennyiben
maradtunk. Az egymásra utaltság sok mindenen
átsegít. Pillanatnyilag hálás voltam, amiért ez a
függőség most, a nehéz időkben megbízható testőrséget
jelentett. Tudtam, hogy nem leszek egyedül, amikor
Veronikával beszélek. Figyelni fognak a távolból, és
biztonságban leszek. Már arnennyire ez egyáltalán
lehetséges.
— Maradjatok le! – utasítottam őket a parkolóban.
– Ha rám tapadtok, a csaj sosem fog beszélni. De ne
tévesszetek szem elől! Odabenn biztonságban vagyok,
de lehet, hogy ott nem lesz hajlandó szóba állni velem.
— Ne aggódj! – felelte Petra. – Résen leszünk.
— Jó – mondtam, és hátra sem nézve elindultam a
bejárat felé. A nyakamhoz nyúltam, hogy érezzem,
megvan szérum. Egy szkarabeusz, egy vámpír és egy
vérmedve, gondoltam magamban. Ezt nevezem
alternatív fegyverkezésnek.
Beléptem, mire fejbe kólintott a mágikus energia,
ami átjárta az Esélyegyenlőséget. Körbenéztem, és
felsóhajtottam. Nem lesz könnyű itt megtalálni bárkit
is. Az Esélyegyenlőséget általában mindenki bárként
emlegette, mert egyszerű kocsmaként kezdte el
üzemelését, de pár év alatt igazi szórakozó centrummá
nőtte ki magát. A bár megmaradt, csak kibővült, és
hozzá újabb és újabb épületrészeket csatoltak. A
messzire nyúló folyosókról kisebb termek nyíltak, így
mindenki zavartalanul űzhette kedvenc szórakozási
formáját. És mivel ez volt az egyetlen hely közel s
távol, ahol mindenféle mágikus és nem mágikus
teremtmény egyforma eséllyel versenyezhetett a
különféle ügyességi és szellemi sportokban, általában
tömve volt emberrel. Meg nem emberrel. Elindultam a
bárpult felé, hogy legalább itallal a kezemben állhassak
neki a keresésnek. Ismerős arc ugyan volt bőven, de
most csak egyetlenegy érdekelt. Azt az egyet viszont
sehol sem láttam.
 46.

— Játszunk valamit? – kérdezte a hátam mögött

egy furcsán ismerős hang, miközben tulajdonosa
megérintette a hátamat.
— Nem – mondtam automatikusan, még mielőtt
megfordultam volna, hogy megnézzem, ki van ilyen
játékos hangulatban. Újonnan lefektetett szabályaim
egyike volt, hogy ha megátkoztak, akkor ne akarj
játszani senkivel, még az Esélyegyenlőségben sem.
Mert lehet, hogy az esélyek itt elvileg egyenlőek, hisz a
mágikus képességek egyenlően oszlanak meg a
vendégek között, de a balszerencsére való hajlam ezt az
egyenlőséget valószínűleg felülírja. Egy orwelli világ
közepén álltam, ahol mindenki egyenlő, csak épp
vannak, akik egyenlőbbek. És pechemre én voltam az,
akinél mindenki más egyenlőbb volt. Tehát nincs játék,
bárki is kérdezi. Megfordultam, és meglepetten láttam,
hogy Gombóc az, a zseni lakótársa. Gombóc még
mindig úgy nézett ki, mint aki nemrég kászálódott ki
az ágyból, tehát vagy nem tisztult ki az elmúlt nap
folyamán, vagy újból sikerült betépnie. Úgy tűnt,
annyira lelassult, hogy még a szavak is túl sokáig
időztek a szájában, mielőtt kimondta volna őket, s ezért
már csak valami összefolyt szövegmaszlag hagyta el
sápadt ajkait a jól érthető szavak helyett.
— Nem játszunk? – kérdezte még egyszer, kicsit
felém dőlve.
— Mondom, hogy nem – feleltem tagoltan, hogy
biztosan eljusson az agyáig.
— Bowling? – kérdezte reménykedve. Először azt
hittem, csak hányni akar, de aztán rájöttem, hogy még
mindig a játékról kérdez, csak épp továbbra sem sikerül
tisztán beszélnie. Nagyot néztem, ugyanis nehezen
tudtam elképzelni, hogy ebben az állapotban képes
lenne egy bowlinggolyót elhajítani, hangosan azonban
nem tettem megjegyzést,
— Kösz, nem – mondtam ezúttal nemcsak tagoltan,
de jóval hangosabban is.
Nagy volt a zaj, lehet, hogy nem hallotta elsőre,
gondoltam, bár, ahogy elnéztem értelmes tekintetét,
valószínűleg nem a ricsaj volt a felelős a
kommunikációs zavarért. Hogy lakhat egy állítólagos
zseni egy ilyen alakkal?
— Kár – mondta lehangoltan. Egész megsajnáltam.
Gondoltam, egy kétperces beszélgetés még belefér, ne
higgye azt, hogy csak úgy leráztam.
— A zsenit hol hagytad? – kérdeztem.
— A zseni nem jár ide többé – felelte csillogó
szemekkel. – Végképp csontig szolizta magát. –
Gondolatban büszkén vállon veregettem magamat,
amiért ezúttal nem kellett tolmács után szaladgálnom.
Gyorsan emlékezetembe idéztem a tegnapi
gyorstalpalón szerzett vámpírszlengtudásomat. Csontig
szolizta magát, vagyis totál le van égve. Mármint
pénzügyileg. Megértően bólintottam, elvégre az
Esélyegyenlőség tényleg nem a legolcsóbb hely a
környéken.
— És ti nem adtok kölcsön egymásnak? –
kérdeztem furcsállva a dolgot.
— Most szívatsz? – kérdezte megbántottan.
— Mindegy, nem az én dolgom – vontam vállat.
— A legjobb haverom kicsinálta magát, te meg itt
poénkodsz? – sziszegte az arcomba.
— Nem poénkodom. És fogalmam sincs, mi van a
zsenivel. Hogy érted, hogy kicsinálta magát?
— Az előbb mondtam, észkombájn – rázta meg a
fejét lemondóan. Mintha az én agysejtjeimet rombolta
volna le nagyon a drog, nem pedig az övét. – Csontig
szolizta magát. Szó szerint. – Kérdőn néztem rá, ő
pedig kitálalt, nem kellett biztatnom. – A tegnapi buli
után bőven volt nála lé, és vett egy dupla adag
sellővért. De addigra már be volt lőve valami olcsó
sárkány-lötyivel, és nem gondolkodott tisztán, hanem
lehajtotta egyszerre a duplát.
 — És az ezek szerint halálos – állapítottam meg
sajnálattal. A zseni végül is segített, amikor végképp
elakadtunk a nyomozásban.
— Nem, nem az – rázta meg a fejét Gombóc. –
Csak ha annyira betépsz tőle, hogy totál elveszíted a
reasérzékedet.
— Mit? – ráncoltam a homlokomat.
— A realsérzékedet – ásított bele a szóba. – Vagyis
nem látod, mi a szitu.
— Á, a realitásérzékedet? – világosodtam meg
végre.
— Ezt mondom. A zseni betántorgott egy
szoláriumba, és befeküdt az egyik gépbe, mert azt hitte,
hogy az biztonságos korsó.
— Koporsó?
— Ezt mondom. – Sóhajtottam, de inkább nem
tartottam kiselőadást a megfelelő artikuláció
fontosságáról.
— Mondjuk, amikor először láttam életemben
szoligépet, én is azt hittem. Pedig be sem voltam lőve.
– De előtte bizonyára nagyon sokszor, gondoltam
magamban. – Szóval, a gépet bekapcsolták. Még az is
lehet, hogy ő maga indította el. Csontig szolizta magát.
És a szoligépből végül is tényleg koporsó lett – tette
hozzá patetikusan, meghatóan tisztán ejtve a koporsó
szót.
— Sajnálom – mondtam őszintén.
— Hát igen, elég nagy szívás – bólogatott Gombóc.
– Ez lehetett a kamrája – mondta, és mosatlan, ezer
helyen pecsétes pólóján bosszúsan szemrevételezett
egy pecsétet, mintha egy makulátlan tisztaságú,
hófehér ingen vett volna észre egy oltári nagy
olajfoltot.
— A karmája? – néztem rá.
— Ezt mondom – bólintott komolyan.
— Na persze – mormogtam az orrom alatt.
— Apám mindig azt mondta, úgy halsz meg,
ahogyan élsz.
És milyen igaza volt: a zseni állandóan le volt égve,
és a végén,,, tényleg csak egy marék hamu maradt
belőle,
— Mindannyitokból csak egy marék hamu fog
maradni – döbbentettem rá a szomorú valóságra,
— Igen, de ő csontra szolizta magát. Épp ahogy élt
– felelte megingathatatlanul. Végül is, igaza volt. –
Pedig én azt hittem, a zseni elég okos ahhoz, hogy
ilyesmi ne történhessen meg vele.
— Látod, mi tesz a drog – vontam le a tanulságot. –
Gondolj arra, hogyan járt a zseni, és szokj le az
anyagról!
 — Á, én sosem iszom sellővért – felelte
öntudatosan. – Tényleg túl veszélyes. Meg egyébként
sincs pénzem ilyen jó cuccra.
— Te tudod – mondtam vállat vonva, és
elindultam a játéktermek felé.
— Játszunk? – kérdezte, és hirtelen úgy éreztem,
mintha visszazökkentünk volna az időben.
— Nem – feleltem hangosan.
— Meghalt a legjobb barátom! – próbált kicsiholni
belőlem némi szánalmat és játékkedvet.
— Nézd, most már mással beszéltem meg egy partit
– hazudtam nyugodtan, tudván, hogy a vámpírok
igazságdetektora sem működik valami fényesen itt, az
Esélyegyenlőségben. – De tudod mit? Legközelebb
játszom veled valamit. – Legközelebb, vagyis amikor
már nem leszek elátkozva, gondoltam magamban.
— Tényleg? – kérdezte hálásan.
— Tényleg – feleltem. – Felőlem akár
bowlingozhatunk is. De most nem érek rá.
— A szavadon foglak – mondta Gombóc
megvidámodva.
— Csak nyugodtan – emeltem fel a poharamat, és
elindultam a játéktermek felé. Én lennék a
legboldogabb, ha már játszhatnánk, gondoltam.
Próbáltam kitalálni, vajon merre találhatnám
Piercinges Verát, de kivételesen szerencsém volt. A
mobilom csörgött, Kristóf volt az.
— A karókateremben van – mondta, én pedig
megkönnyebbülten elmosolyodtam.
 Éljen az Esélyegyenlőség, derültem fel a nem várt
szerencsén. Ezek szerint hamarabb megtalálom, mint
reméltem. A karaoketerem felé vettem az irányt, és
magamba döntöttem poharam tartalmát.

47.

Piercinges Veronika az elmúlt hónapban egy újabb

piercinggel lett gazdagabb, már nemcsak a száját
díszítette aranykarika, hanem az orrát is. Nem lett tőle
szebb. Azt pedig végképp nem értettem, miért jó egy
vámpírnak, ha testékszert hord, hiszen minden egyes
darab körül szinte azonnal regenerálódik a test, így a
piercinget még mozgatni sem lehet, sőt adott esetben
extra fájdalommal jár az eltávolítása. Mindegy, ez
legyen az ő problémája. A megújulás jegyében
Veronika frizurája is megváltozott, hidrogénszőke haja
rövidebb lett, viszont fekete csíkok tarkították. Amint
beléptem a terembe, egyből fölismertem. Az egyik
kerek asztalkánál üldögélt, Bélával szemben, és unottan
hallgatta az éppen színpadon álló, önjelölt énekes
erősen feledhető produkcióját. „Forever young, forever
young”, vinnyogott egy vézna vámpír a színpadon, akit
egészen megsajnáltam. Elég húzós lehet ilyen hanggal
az örökkévalóságig élni. Meg ilyen zenei ízléssel.
Valami hasonlót véltem Veronika arcáról is
leolvasni, amint közelebb léptem, és tekintetünk
összeakadt, de rájöttem, hogy tévedtem. Bár ez
láthatóan nem az ő zenei világa volt, az undor nem az
énekesnek szólt, hanem nekem.
— Szervusz, Veronika! – köszöntem, mire ő
elfordította a fejét. – Te kopj le! – vetettem oda Bélának
olyan megvetően, amennyire csak tudtam, miután ez
volt az egyik feltétele annak, hogy idecsalja Veronikát.
Még csak az kellene, hogy rájöjjön, bepalizták, érvelt
Béla a telefonban. Nem hiányzik nekem is egy ilyen
átok, vallotta be, mire nagylelkűen megígértem neki,
hogy olyan tapló leszek vele, ahogy csak telik tőlem. –
Nem hallottad? – rúgtam egyet a sípcsontjába, mire
bosszúsan felszisszent. Lehet, hogy túl jól játszottam a
szerepemet? – Takarodj innen, beszélnivalóm van a
csajoddal.
— Nem a csajom – felelte Béla, és felállt az
asztaltól. – De beszélhetsz vele, nekem jelenésem van –
mondta, majd elindult a színpad felé.
Maradtunk, annak ellenére, hogy Béla rágyújtott a
Beach Boys örökzöld slágerére, és hamarosan
sztereóban élvezhettük a refrént, amit meg sem próbált
dallamba kényszeríteni. „Staying alive, staying alive”,
hörögte mély átéléssel, a tömeg pedig vele skandált.
Lehet, hogy egész jó koncert ment ma este, csak én
nem voltam eléggé betépve ahhoz, hogy ezt
értékeljem? Veronikára néztem, és láttam, hogy ő sincs
oda a buliért. Nem élvezte sem a zenét, sem a
társaságomat.
— Nem beszélek veled – mondta, miután rájött,
hogy a testbeszéd nem tántorít el eredeti
szándékomtól.
— Kellene egy kis info! – mondtam
rendíthetetlenül.
— Valóban? – kérdezte. – Az szar ügy.
— Tekintsd üzletnek! – sóhajtottam. –
Megmondod, hány kört fizessek, én megmondom, mit
szeretnék tudni.
— Remek – nézett rám kifejezéstelen szemekkel. –
Én meg azt szeretném tudni, hogy vajon miért segítsek
neked? Tönkretetted az életemet. – Hagytam beszélni.
Már rég megtanultam, hogy semmi értelme egy
vámpírt kioktatni arról, hogy amit ő életnek nevez, az
már régen nem az. Aki egyszer meghalt, az halott is
marad. Vámpírok léteznek, de nem élnek, ami
szerintem nagy különbség. Szerintük meg hamarosan
megtudom, mennyire nincs igazam. – Te vagy az utolsó
ember, akinek önszántamból segítenék – mondta, és
kiürítette poharát.
— Ez is egy megközelítés – bólintottam, és
igyekeztem tudomást sem venni arról, ami a színpadon
és annak közelében folyt.
— A másik olvasat szerint – folytattam —: nem
vittünk magunkkal, így együtt maradhattál azokkal,
akikkel eddig is együtt lógtál, ahelyett, hogy nálunk
sínylődtél volna ellenséges túszként, láncra verve.
— Azt elviseltem volna – dőlt hátra Veronika. –
Nem aggódtam volna, tudván, hogy az életem
biztonságban van, mert a törvény szerint túsz vagyok,
nem pedig áldozati bárány. Idővel Rocco megválthatta
volna a rabságomat, és akkor tudtam volna, hogy
fontos vagyok neki, és hajlandó értem áldozatokat
hozni annak ellenére, hogy a törvény értelmében
kénytelen volt valakit felajánlani nektek. De ti
elvettétek tőlem ezt a lehetőséget. Kaptam cserébe
állandóan engem vizslató vérfarkasokat, akik csak arra
várnak, hogy valami hibát vétsek, és szaladhassanak
Roccóhoz beárulni. Rocco alig várja, hogy indokot
szolgáltassak ahhoz, hogy eltegyen végre láb alól. Vagy
legalábbis elüldözhessen. A többiek pedig félnek, mert
Roccótól függenek. Ha neki rossz, az nekik is rossz.
Most mindenki azt hiszi, hogy én vagyok a gyenge
láncszem Rocco bandájában. Alig várják, hogy
lecsaphassanak rám. Nem bíznak bennem, állandóan
bizonyítanom kell. Egy beszélgetés veled nem tenne jót
megkopott hírnevemnek. Már így is többet csevegtünk
a kelleténél.
— Rocco gondolkodás nélkül felajánlott nekünk.
Ez egy kicsit sem sért? Nem piszkálja a vámpíri
bosszúszomjadat? – kérdeztem. Hogy az értelmére vagy
az ösztöneire próbáltam hatni, magam sem tudom.
— Másra sem gondolok, mint a bosszúra – súgta.
Egy szavát sem hallottam a karaokeparti közönségének
ovációjától, de a lényeget leolvastam a szájáról. Bosszú.
Jól sejtettem, Veronika bosszúra éhes, és ez nekem jól
jöhet, annak ellenére, hogy nem mutat nagy kedvet a
velem való szövetkezésre. – De mivel Rocco a
vámpíruram, csak akkor hagyhatom el, ha feloldja a
neki tett eskümet, tehát maradnom kell, hacsak nem
küld el magától, az eskü viszont őt is köti. Ok nélkül
nem küldhet el. Én viszont maradok, mert bosszú
nélkül nem távozom. Magyarán: jobb, ha nem állok
szóba veled. Nem akarok okot szolgáltatni. Hagyj
békén!
— Bosszút akarsz? – hajoltam felé az üres poharát
arrébb tolva. – Beszélj velem, és én garantálom, hogy a
legjobb úton fogsz haladni a nemes bosszú felé!
— Ki beszél itt nemes bosszúról? – biggyesztette le
piercinges alsó ajkát. – Én kiontott beleket akarok
látni, a szenteltvíz égető fájdalmában fetrengő vámpírt,
aki kínok között könyörög a karóért. Amit persze meg
is kapna egy idő után – vigyorodott el elégedetten,
amint elképzelte a hőn áhított, szívét gyönyörködtető
jövőt.
— Legyünk gyakorlatiasak! – feleltem
konstruktívan. – Szerinted mennyi esély van erre?
Mert szerintem nulla. Hiába maradsz Roccónál. Előbb
ontja ki ő a beleidet, mint te az övét. A magányos
bosszúra kábé annyi esélyed van, mint a
megüdvözülésre. Már bocs. Semmi személyes –
legyintettem. – Ez csak amolyan mondás, tudod,
— A lényeget, Vámpírcsapoló! – szakított félbe
szenvtelenüL A szemében viszont megláttam az
érdeklődést. Csak egy pillanatra, de én láttam. Ott volt
a vékonyra szedett szemöldök alatt, a sötétzöld
szemében.
— A lényeg az – folytattam újult lendülettel —,
hogy tudnom kell, Rocco megátkozott-e?!
— Miért? Ha azt mondom, igen, akkor elteszed láb
alól? Mert akkor igen.
— Ez nem ilyen egyszerű – feleltem. – Ha tényleg
megátkozott, akkor kényszeríteni fogom az átok
visszavonására. Jól sejtem, hogy ezzel kellőképpen
sérülne az egoja? Esetleg annyira, hogy rá tudjam
venni, engedjen téged békében szabadon?
— És mi van, ha nem ő volt? Abból mi hasznom
lenne? Neked ott az infód, nekem meg egy biztos
jegyem a pokolba.
— Neked így is, úgy is biztos jegyed van a pokolba
– néztem rá értetlenül.
— Igen, de nem mindegy, mikor indul a járatom –
mondta félrebiccentett fejjel.
— Na persze – morogtam az orrom alatt. – Tudod,
mit? Ha nem Rocco átkozott meg, teszek róla, hogy
elhíreszteljem, még erre sem volt képes.
— Nagylelkű ajánlat – húzta el a száját. – Egy ilyen
pletyka frankón idegbeteggé tenné. Találd ki, kin
töltené ki először a bosszúját. – Igaza volt, ez nem jött
be. Úgy tűnt, még itt, az Esélyegyenlőségben sincs nagy
szerencsém.
— Csak mondd meg, ő volt-e! – kértem.
— Megteszem, ha megharaphatlak.
— Most viccelsz? – kérdeztem ideges nevetéssel.
Nem igaz, hogy egy vámpírnak csak ezen jár az esze!
— Nem, nem viccelek. Vissza akarom szerezni a
pozíciómat RoccónáL Márpedig oda a nyakadon
keresztül vezet az út – magyarázta. – Azt akarom, hogy
hősként ünnepeljenek. Hogy a lábam nyomát is
megcsókolják, amiért a vérét szívtam annak, aki olyan
csúnyán bealázta a főnököt. Na, ezzel például segítenél.
És ha már itt tartunk: ezt a fajta nemes bosszút még én
sem utasítom el.
— Fasza! – mondtam magamnak, félhangosan, de
tudtam, hogy hiába is próbálnám meggyőzni.
— Vissza akarok kerülni a pikszisbe – mondta,
mintha érdekelt volna. – Igenis, van esély a belezésre.
De csak akkor, ha Rocco közelébe férkőzhetek. Ha a
bizalmasa leszek. Vagyis ha minimum a véredet
veszem – érvelt hideg fejjel. Nekem meg igencsak
melegem lett a témától. – Most kitaszított páriaként
élek, Roccónak a közelébe sem mehetek. Ezen
változtatnom kell. Szóval, kell az infó, vagy sem?
— Kell az infó – ismertem be kényszeredetten.
Ennyire még nem voltam szorult helyzetben, ez tény
és való. És ha a megoldásért a véremet kell áldozni,
akkor legyen. Ha nem teszek semmit, akkor úgyis már
csak rövid ideig csörgedezik az ereimben.
— Hova menjünk? – kérdeztem.
— A dartsterembe – mosolyodott el diadalmasan. –
Kell a fenének a sikátor! Azt akarom, hogy sokan
lássák!
— Kellenek a szemtanúk, vettem az adást –
bólintottam.
 — Játszunk, és te veszítesz. Azt hiszem, ez most
nem lesz nehéz – jegyezte meg szemétkedve. – Elvégre
el vagy átkozva, nem igaz?
— De, nagyon is igaz – feleltem, nehezen
türtőztetve magam. Ha ez jólesik neki, hát csinálja.
Ezen ne múljon az én későbbi boldogságom. De
szívesen behúztam volna egyet azért, amiért élvezi és
kihasználja nyomorúságos helyzetemet. Ha egyszer
újra beszérumozom magamat, gondoltam, majd
törlesztek. Most azonban jobb, ha meghúzom
magamat.
— Előtte hivatalosan fogadunk. Te, mondjuk, piát
kérsz, én meg két perc vérszívást. Elég fair egy ilyen
fontos információért, egyetértünk?
— Legyen egy perc, nem nyakból, hanem karból,
és akkor áll az alku.
— Másfél perc karból. Mindenki tudja, hogy
maximum egy percekben szoktál fogadni. Nekem
respekt kell, tehát legalább másfél perc.
— Rendben – mondtam. Éreztem, hogy a szám
idegesen megrándul, pedig ez nem volt szokásom. –
Másfél perc, egy cseppel sem több.
— Megegyeztünk. Mehetünk?
— Mehetünk. Csak nem hoztam magammal a
dartsnyilaimat – döbbentem rá hirtelen. Ez volt az
egyik legfontosabb óvintézkedésem, mióta sejtettem,
hogy átok alatt állok. Először is, nem jártam el az
Esélyegyenlőségbe, nehogy játszani támadjon kedvem.
Másodszor pedig, kitettem a nyilaimat, nehogy
dartsozni akarjak, ha véletlenül mégis betévednék az
Esélyegyenlőségbe.
— Na és? – vont vállat Veronika. – Ennek úgyis
csak akkor lenne jelentősége, ha nyerni akarnál. –
Igazat adtam neki. – Olyankor fontos a saját nyíl.
Ellenkező esetben használhatod a ház nyilait. Vagy,
mondjuk, az enyéimet. Szívesen kölcsönadom őket –
mondta előzékeny mosollyal.
— Rendben – mondtam. Végül is, tényleg olyan
mindegy, kinek a nyilacskáját használom arra, hogy
szerezzek Veronikának másfél percnyi orgazmust. El
tudtam volna ugyanis képzelni ennél sokkal, de sokkal
kielégítőbb örömszerzési módokat is. De nem, nekem
az jutott, hogy egy vámpír agyara elé dugjam az
alkaromat, és várjam, hogy elélvezzen a vér éltető
erejétől, hogy aztán ő is boldoggá tegyen engem egy
falatnyi információval. Hogyan süllyedhettem ilyen
mélyre, sajnáltam magamat, miközben a bíróhoz
mentünk, hivatalosan lefektetni a fogadásunkat. És
miért nem vettem észre már korábban, mennyire
reménytelen a helyzetem, és miért nem fogadtam el
Attila ajánlatát, hogy legalább szexeljek egy jót utoljára
ebben az életben?
Erre gondolnom épp elég volt ahhoz, hogy
elhibázzam a dobásaimat. A bíró engedélyezte a
vérszívást, és másfél perc után gyakorlatilag lerúgta
rólam Veronikát, aki annyira rátapadt a bal alkaromra,
hogy pár másodperc után már mást sem éreztem, csak
azt, ahogy fájdalmasan távozik belőlem az élet. Nem
haragudtam a vámpírcsajra, tudtam, hogy nemcsak a
vérszomja hajtotta, hanem a vágy az elismerésre. És
abba nem fért bele az, hogy kulturáltan leszáll rólam a
másfél perc elteltét jelző gongütésre. Nem, ő
bizonyítani akart a bámészkodók számára, és ezért nem
engedhette meg magának, hogy figyelembe vegye a
gongütést.
— Öt perc múlva a déli parkolóban – súgta a
fülembe, amikor szemfogai végül szabadon engedtek.
Egy kívülálló nyilván azt gondolta, hogy búcsúzásképp
még megdobott egy halálos fenyegetéssel, én meg
bizonyára eléggé rémült képet vágtam ahhoz, hogy ezt
a feltételezést alátámasszam. Hogy betetőzze
győzelmét, látványosan elém szórta dartsnyilait. –
Hozzanak neked máskor is balszerencsét! – nevetett
gúnyosan, én pedig fájó szívvel és karral állapítottam
meg, hogy vagy remek színésznő, vagy valóban
komolyan gondolja az átoknak is beillő
rosszkívánságot.

48.

Veronika győzedelmesen kivonult a teremből, s

szinte fürdött az elismerésben. Kristóf azonnal
mellettem termett. Hagyta, hogy az orvosi szolgálat
tegye a kötelességét, és bekösse a karomat, majd
felsegített a földről.
— A parkolóba megyünk. Szólj Petrának is! –
mondtam, mire előkapta a mobilját a bal kezével,
közben a jobbal engem támasztott, hogy ki bírjak
kecmeregni az épületből. Iszonyúan fájt a sebem, de
jobban aggódtam amiatt, hogy szó szerint alig volt
jártányi erőm a vérveszteségtől. Veronika tényleg várt
rám a parkolóban, pedig akár le is léphetett volna. Csak
abban bízhattam, hogy neki is érdekében áll, hogy
megtudjam, ami érdekel, és ezek szerint ez így is volt.
— Nem tudok róla, hogy Rocco átkot szórt volna
rád – hadarta, mikor odaértünk. – Mint mondtam, nem
tartozom a bizalmasai körébe, tehát sok mindenről
nem tudok. De erről valószínűleg még én is hallottam
volna. Rocco nem vámpírmágus, ő nem tudna
megátkozni, és erre senki más sem képes a bandából.
Nem minket keresel.
— De esetleg megrendelhette az átkot – mondtam.
Láttam valamit Veronika arcán, amit nem tudtam
értelmezni.
— Fél – súgta a fülembe Petra. No, igen, ő
vámpírként remekül olvasott mások érzelmeiben.
— Nem tudok semmi ilyesmiről – felelte, Petra
viszont most már hangosabban szólalt meg.
— Hazudik – mondta, és fenyegetően Veronika
felé lépett. Tudtam, hogy gáz lesz, átok alatt nem egy
nagy etvasz a jósolás.
— Verekedni akarsz? – kérdezte Veronika
fejcsóválva.
— Van velem egy vérmedve is – mondta Petra. –
Vagyis ketten egy ellen.
— Nem mondanám – lépett egyet előre Veronika
is. Piercinges ajka kárörvendő vigyorra húzódott, és
még én is éreztem, hogy gáz van. Látni nem sokat
láttam, hallani is alig, mintha egy kút mélyéről
suttogtak volna felém, de még elért valahogy a
tudatomig Petra figyelmeztetése.
— Csapda! – mondta ijedten, és éreztem, hogy
Kristóf erőteljesen megragad. – Csapda! – hallottam
még egyszer, összemosódva Veronika nevetésével.
 — Lépjünk le! – rázott meg Kristóf. – Tudsz jönni?
– kérdezte.
— Túl sokan vannak – hallottam Petrát.
— Jól vagyok – nyögtem, és minden erőmet
összeszedve a nyakamhoz nyomtam a medálomat.
Kitisztult előttem a kép, mintha hirtelen sikerült volna
beállítani a fókuszt egy fényképezőgépen. Az
elhomályosult, formátlan színek alakot öltöttek, és
immár tisztán láttam Veronikát. És még vagy tíz
vámpírt Rocco bandájából. Hiába töltődtem fel a
szérum erejével, még ha egy vámpír minden erejével
rendelkeztem volna, akkor sem lett volna esélyem.
Esélyünk. Több mint háromszoros túlerőben voltak. És
nem azért érkeztek az Esélyegyenlőség parkolójába,
mert sakkozni akartak.
— Neked annyi – hallottam egy ismerős hangot.
Rocco egyik csatlósa volt. És bár nem láttam, kire
nézett, amikor a szavak elhagyták a száját, volt egy
tippem, kihez beszélt. Semmi értelme nem volt
esélyeket latolgatni. Az egyetlen esélyünk a menekülés
lehetett.
— Futás! – kiáltottam, és már sprinteltem volna, ha
Petra nem fogja meg a karomat, és nem ránt erősen
maga mögé.
— Nem hagyunk itt – mondta komolyan, és a
szemembe könnyek szöktek e hősies kijelentés
hallatán. Na persze, nem azért, mert egy szívtelen
vámpír önfeláldozásról tett tanúbizonyságot, és képes
volt harcolni értem, csak mert vámpírura ma estére azt
a feladatot adta neki, hogy testőrként védelmezzen,
akármilyen veszély is leselkedjék rám.
Nem, a könnyek azért csordultak ki a szememből,
mert azonnal felfogtam, hogy nincs időm
elmagyarázni, hogy ha most futásnak eredünk,
valószínűleg megúszhatjuk a lemészárolásunkat, hiszen
a szérum nekem is szupergyorsaságot adott. Ők viszont
nem tudhatták, hogy ahelyett, hogy továbbra is
szédülten támolyogtam volna, már rég elememben
voltam, sőt fittebb, erősebb és gyorsabb, mint valaha.
így aztán maradtak, sőt engem is ott tartottak. És
innentől kezdve tényleg semmi értelme nem volt az
esélyek latolgatásának. Ezt nem úszhattuk meg. Az
átok megtette, ami csak tellett tőle.
Kristóf Petra mellé lépett, hogy élő erődként
védjenek a vámpíroktól, pedig egyértelmű volt, hogy
itt már minden erőfeszítés hiábavaló. Petra
türelmetlenül Kristóf felé sziszegett.
— Mire vársz? – kérdezte alig mozduló ajkakkal, s
én nem tudtam mire vélni a kérdést.
— Mindjárt – súgta vissza Kristóf, és ekkor láttam,
hogy teste ijesztő változásba kezd. Még sohasem
néztem végig egy likantróp alakváltását, és nem ez volt
a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy tudományos
kíváncsiságomat kielégítsem. Kristóf csontjai
megnyúltak, kezei helyét máris óriási, karmos mancsok
foglalták el, s ruhái lepattantak testéről, amint termete
pár másodperc alatt hatalmassá nőtt. Néztem a
cafatokban szétszóródó, fel- ismerhetetlenné vált
ruhadarabokat, amikről valami szottyos anyag csúszott
a földre, mintha Kristóf valóban levedlette volna egész
emberi mivoltát, s nemcsak az anyagot, ami emberi
testét fedte. Előttem állt, négy kézlábra ereszkedve, és
hálás voltam a sorsnak, amiért nem láttam arcának
átváltozását. Vámpírszérum-bátorság ide vagy oda,
valószínűleg összecsináltam volna magam ijedtemben,
mert így is igen közel álltam hozzá. Egy kétembernyi
szőrös alak állt előttem, aki nemrég még kedves
magyartanár volt, most pedig olyan fenyegetően
morgott és lihegett, hogy még a vámpírok is
mozdulatlanok maradtak pár másodpercig. Éreztem a
félelmüket, de azt is éreztem, hogy ez nem fog minket
megmenteni. Túl sokan voltak, és Roccótól jobban
féltek, mint egy vérmedvétől, egy vámpírtól, és egy
vérszegény, állástalan vámpírológustól, akit tökéletesen
védtelennek és gyengének hittek.
 — Ti hatan a medvére! – hallottam a bandavezért.
– Ti a vámpírra! Ti ketten hozzátok a csajt! Most! –
mondta, és abban a minutumban ránk rontottak.
Kristóf mancsaiban megláttam az első, s egyben
legszerencsétlenebb vámpír fejét. Nyilván nagyon
fájhatott, amint leszakadt a nyakától, de a fájdalmas
halálhörgésre már nem jutott ideje. Törzse egy kupac
hamuba pergett Kristóf lábai előtt, feje pedig
reménytelen, néma sikolyt formáló grimaszba torzult
arra az egy pillanatra, amíg lepergett előtte élete és
egész teste. A következő pillanatban a fej is szétporladt
Kristóf erős mancsában.
A jelenet csak pár másodpercig tartott, de ez épp
elég volt ahhoz, hogy a pórul járt társuk nyomdokaiban
lépkedő – vagyis inkább futó – vámpírok felfogják,
hogy csakis az egyidejű támadás hozhat eredményt, és
sikerült is földre dönteniük Kristófot. Négyen a négy
végtagját feszítették a földre. Közben a Petrával
harcolók egyike kapcsolt, és a vérmedvére vetette
magát, hogy teljes erővel rugdossa a fektében is harcoló
alakváltót.
Petrát elég hamar kiütötték, engem pedig
egyszerűen erősen karon ragadtak, és a bandavezér felé
tereltek. Hiába is intéztem volna el egyet vagy kettőt,
jól tudtam, hogy pár percen belül Petra mellett
feküdnék összeverve, és úgy döntöttem, ennyit nem ér
meg az erőfitogtatás. Sokkal jobban járok, ha esetleg
később a meglepetés erejével bír emberfeletti erőm.
Talán, ha nem sejtik, mire vagyok képes, nem kapok
szuper őrizetet. Mert afelől nem volt kétségem, hogy a
harc tétje az én személyem, és hogy perceken belül
Rocco előtt fogok állni. Minden jel arra mutatott, hogy
engem most nem akarnak bántani, csak elvinni. A
testőrségemet pedig nem akarták likvidálni, csak
semlegesíteni.
Ergo: nem akartak fölösleges háborút az IQ-
vámpírokkal szükségtelen halálesetek miatt. Nekik
csak én kellettem. És sejtettem, hogy nem egy kellemes
beszélgetés miatt visznek magukkal.
– Elég lesz! – állította le a vérengzést a főnök.
Kristófot és Petrát a földön hagyták, hadd térjenek
magukhoz pár perc múlva, és hadd regenerálódjanak,
ahogy tudnak. Engem betuszkoltak egy fekete
terepjáróba, két vámpír közé. Megpróbáltam kinézni az
ablakon, hátha látom Kristófot vagy Petrát
feltápászkodni, de új testőreim, vagyis inkább fogva
tartóim mellett erre esélyem sem volt. Tudtam, hogy
rendbe jönnek, de azt is, hogy most biztosan iszonyú
fájdalmaik vannak. És mindez miattam történt, ezen
nem tudtam egyszerűen túllépni. Azt még csak
végignéztem, amint saját életem hullik apró darabjaira
– akárcsak a szerencsétlenül járt vámpír, aki saját
testének hamuvá porlásán szörnyülködött. De az a
tény, hogy akárki, aki csak kicsit is részese az
életemnek, halálos veszélybe és kínzó gyötrelmek közé
sodródhat, elviselhetetlennek tűnt. Én voltam az
egyetlen, akin egy karcolás sem esett, de üvölteni
tudtam volna a fájdalomtól. És mivel az átok még
mindig a fejem fölött lebegett, abban is biztos voltam,
hogy ezért még fizetni fogok.

49.

Nem kellemes dolog két vámpír közé préselődve

várni, hogy megérkezzünk egy rossz emlékekkel terhes
helyre, ahol egyszer már majdnem otthagytam a
fogam. Nem kellemes dolog tudni, hogy olyan átkot
szórtak rám, amitől nem bírok megszabadulni, és ami
lassan kiszívja minden életerőmet. És nagyon nem
kellemes dolog találkozni azzal a vámpírral, akinek
mindezt köszönhetem. Mert efelől már nem volt
kétségem, függetlenül attól, hogy mi jutott Veronika
tudomására, és mi nem.
 Mégis, amikor megálltam a sajnálatosan ismerős
terem ajtajában, egyáltalán nem éreztem szerencsétlen
lúzernek magamat. Ahhoz képest ugyanis, hogy
Veronika csapdába csalt, hogy ezzel tálcán nyújtson át
Roccónak, kettőnk közül én voltam az, aki még egy
madzagot sem kapott a kezére, míg Veronika a terem
túlsó végében állt, igen kényelmetlen pózban, keze-
lába megkötve, mintha épp a felnégyelésére készültek
volna. Na, ez biztos nem volt kellemes. Inkább
fájdalmas és ijesztő. Igen, Veronika tekintetéből
rettegést olvastam ki. Ő kénytelen lesz végigcsinálni,
bármi is várjon rá, gondoltam. Ehhez képest az én
helyzetem valóban nem tűnt túl tragikusnak. Kezem-
lábam szabadon, s igaz, hogy vámpírok fogtak körül, de
legalább egyelőre nem szenvedtem. És bár fogalmam
sem volt, hogy szabadulhatnék el, arra fogadni mertem
volna, hogy a menekülési esélyeim sokkal jobbak, mint
Veronikának, aki moccanni sem bírt a bokáját és
csuklóját szorító erős kötelektől, Nem biztos, hogy jók,
de jobbak, mint az övéi. Az én helyzetemben már az
ilyen apróságoknak is örülni kellett.
A jobbomon álló vámpír köpcös alak volt, a vállamig
alig ért, de olyan erővel szorította a karomat, mintha
legalábbis egy óriás lenne. Oldalra néztem, és jól
szemügyre vettem halálfejes fülbevalóját. Más
érdekesség nagyon nem volt rajta, hacsak annak nem
vesszük tökéletesen kifejezéstelen arcát. Az volt az
érzésem, hogy a tökéletes energiaspórolás elve szerint
élte vámpíréletét, még egy grimaszt is sajnált
környezetétől. Csak a kezét használta arra, hogy
fegyelmezzen: valahányszor úgy érezte – és, valljuk be,
jogosan —, hogy azon gondolkodom, hogyan
léphetnék meg, az ujjai egy pillanatra szorosabban
fonódtak a karomra. A balomon álló vámpír az arcáról
néma undort véltem leolvasni, valahányszor engem
stírölt, s izgalmat, valahányszor elkalandozott a
tekintete, és Veronikán állapodott meg. Még egy súlyos
érv az extrémen mini szoknyaviselet ellen, gondoltam,
amint végignéztem Veronika terpeszben kikötözött
lábán.
Akaratlanul is arra gondoltam, hogy hála
visszafogott öltözködésemnek, ha véletlenül Veronika
mellett kötök ki – vagyis kötnek ki —, akkor is jobban
fogom érezni magamat egy gondolatnyival, már csak
azért is, mert a ruhám csípőtől bővülő szoknyarésze
majdnem a térdemig ért. Reméltem, hogy az én
bugyimon itt senki nem fog élvezkedni, ellentétben
Veronikáéval, melynek vékony csipkeanyaga túl sokat
engedett látni, és míg a vámpírok vérvágya úgy szökött
fel a látványra, mint gejzírkitörés a Yellowstone
Parkban, én szomorúsággal vegyes meglepetéssel
konstatáltam, hogy Piercinges Vera nem az ajkán átfúrt
ékszerről kapta a nevét. Vagyis igen, de erről az
ajakpiercingről eddig nyilván sokkal kevesebben
tudtak. Nem tudtam bátorítóan rá nézni, mert attól,
hogy az én végtagjaim egyelőre még szabadon
mozoghattak, jól tudtam, hogy korántsem rózsás az én
helyzetem sem.
Féltem. Majdnem annyira féltem, mint egy
hónappal ezelőtt, amikor azért jöttem Roccóhoz, hogy
tárgyaljak vele az IQ-vámpírok nevében. Ugyanebben
a teremben álltunk, ugyanígy farkasszemet nézve
egymással. Csak akkor voltak kísérőim, és itt volt
Ligeia, akiért az életemet kockáztattam. Most saját
életem visszaszerzéséért küzdöttem, és nem
önszántamból jöttem. Nagy különbség. Mint ahogy
nagy különbséget mutatott az ismerős terem
berendezése is. Legutóbb még egy kopottas dartstábla
díszítette a terem szemközti falát, most ugyanezen a
helyen kötötték ki Veronikát, hogy bárki, aki a
terembe sétál, őt lássa meg legelőször. Mások a
nyálukat csorgatták kifeszített testét látva, én
próbáltam szánni őt, bár a szérum elnyomta ezt a
törekvésemet. Az együttérzés nem igazán kompatibilis
a vámpírléttel. Különösen, ha olyasvalakire próbálunk
sajnálattal és szimpátiával tekinteni, aki elárult minket,
mert azt remélte, halálunk végre megfordítja életének
szerencsekerekét. Pedig tudhatta volna, hogy egy
elátkozott élet senkinek nem hoz szerencsét.
— Üdv, Vámpírcsapoló! – harsant fel Rocco
színpadias köszöntése a terem túlsó végéből.
A vámpírok beljebb taszítottak, s Rocco maga is
felém sietett, hogy minél közelebbről
gyönyörködhessen az arcomra fagyott rettegésben. Ezt
az örömöt nem szerzem meg neked, gondoltam, és
próbáltam annyira ellazulni, amennyire csak lehetséges
két vámpír csöppet sem barátságos karszorításában.
— Rocco – feleltem fejbiccentve, mintha csak egy
parkban sétáltunk volna el egymás mellett. – Rég
láttalak.
— Hiányoztam? – vigyorodott el. Nem sétált túl
közel, mert a vastagított talpú bakancsában is
alacsonyabb volt nálam, és utált felnézni másokra, ezt
már korábban megállapítottam. Fekete, göndör haja
kihangsúlyozta természetellenesen sápadt, beesett
arcát. Fekete szeme minden egyes testrészemen
megpihent egy pillanatra, s úgy éreztem, egyetlen
részlet sem kerüli el a figyelmét.
— Nem igazán – feleltem őszintén. Sose hazudj egy
vámpírnak, ha nem muszáj. Az egyes számú szabály.
 — Úgy hallom, mostanában nem megy már
annyira a dobálás, mint régebben – tért a lényegre. No,
igen, a múltkor tárgyalóként sikerült legyőznöm
szívdartsban Rocco emberét, és ezzel elnyertem a jogot
arra, hogy visszavigyem Ligeiát az IQ-vámpírokhoz.
Kellemetlen emléke ez életemnek, de Rocco
számára sokkal kellemetlenebb. Én végül is nyertem,
bár azt a fájdalmat és rettegést szívesen kitörölném az
emlékeim közül. Ő viszont veszített, és az ilyesmit egy
vámpír nem könnyen tudja feldolgozni, így volt ez
Roccóval is. Bosszúvágya a csontomig hatolt, a
velőmben éreztem, hogy el akar pusztítani.
— Kitől hallottad? – Az időhúzás olykor életet
menthet. És egy átkozott élet még mindig jobban
hangzott, mint a semmilyen. Igyekeztem tehát erőt
venni magamon, és elfojtani magamban minden
gúnyolódást és sértegetést, hogy megmaradjunk a
veszélytelen csevegés mezsgyéjén.
— Az ilyen jó hírek errefelé mindig gyorsan
terjednek. Látom, még amulettet is viselsz – jegyezte
meg, és a medálom felé bökött a távolból. – Sosem
értettem, mi vesz rá valakit, hogy egy szargolyót
göngyölgető bogarat aggasson a nyakába, és arra bízza
az életét.
— Ez egy szent szkarabeusz – haraptam a szám
szélébe. Nem húzom fel magam, győzködtem magamat.
Csak az időhúzás. Csak ez számít. – Az egyiptomiak
istenként tisztelték – mondtam fennhangon, ügyelve
arra, hogy a hangom lehetőleg ne tűnjön túlságosan
kioktatónak –, mert a maga előtt görgetett sárgolyóból
keltek ki a kicsinyei, és így a születés, a teremtés
isteneként tisztelték. A golyót pedig az életet adó
napként azonosították.
— Akármit is láttak benne, ez akkor is csak egy
ganajtúró bogár – mondta tettetett sajnálkozással.
— De annak, aki meglátja benne a szent
szkarabeuszt, igazi védőamulett – feleltem.
— Kár, hogy az itt szart sem ér – mondta
kárörvendő vigyorral. – De ez úgyis mindjárt
bebizonyosodik. – Összeszorult a gyomrom. – És tudod,
mit? – Megpróbáltam érdeklődő képet vágni. – Ha
megvéd a bosszúm erejétől, akkor hajlandó leszek
belátni, hogy egy szargombócos rovar megéri azt az
aranyat, amibe az a medál került. Bár, hogy az igazat
megvalljam, ezt erősen kétlem.
— Bosszút említettél? – kérdeztem vissza
meglepően nyugodt hangon. Magam sem tudtam, hogy
azért higgadtam-e le, mert a kis szargombócos rovar,
ahogy Rocco nevezte, valóban megvédett attól, hogy
belecsússzak egy indulatos szóváltásba, ami gyors
végkimenetelhez vezetett volna, vagy egyszerűen csak
beletörődtem az elkerülhetetlennek látszó halál
gondolatába. Féltem, de a hangom nem remegett, és ez
meglepte Roccót, éreztem rajta. – Nem állhatsz bosszút
azért, mert sikeresen tárgyaltam, különben a
vámpírtanács kicsinál. Talán ismered a törvény idevágó
passzusait. – Ez volt az a dokumentum az IQ-vámpírok
könyvtárának anyagában, amit először alaposan
végigolvastam. Sejtettem én, hogy ezen az életem
múlhat. És lőn!
 — Talán. De azt semmi sem tiltja, hogy bosszút
álljak azért, amiért egy árulót varrtál a nyakamba.
— Nem vagyok áruló! – kiáltott fel Veronika sírva.
A kétségbeesés szabadjára engedte könnyeit, és már
nem próbált meg uralkodni az érzelmein. – Már
számtalanszor bizonyítottam a hűségemet – érvelt
artikulálatlanul. – Szóltam nektek, amikor a
Vámpírcsapoló vérét vettem, hogy elfoghassátok. Mit
kell még megtennem, hogy újra bízzatok bennem?
— Először is, talán nem kéne a szabadidődben a
Vámpírcsapolóval diskurálnod.
— Semmit nem mondtam neki, esküszöm. – Ha
megmozdulhat, már valószínűleg térdre vetette volna
magát Rocco előtt, de így, kifeszítve, csak a szavaival és
az arcjátékával könyöröghetett. Engem meggyőzött, de
Rocco szíve nem puhult meg egy kis könnyzáportól és
rimánkodástól. Az a szív apró volt már, kemény és
összeaszott, akár egy dió. Egy ilyen szív már semmitől
nem lágyul el.
— Most majd kiderül, mennyire vagy lojális,
Veronika – lépett hozzá Rocco, és fél kezébe fogta a
vámpír könnyáztatta arcát. Magához fordította, majd
hirtelen erősen megcsókolta. Majd' kettéroppant a bal
karom, úgy megszorította a mellettem álló vámpír.
Felszisszentem, és az ajkamba haraptam, hogy ne
kiáltsak fel hangosan. Jó, jó ez a vámpírszérum, sitty-
sutty eltűnnek a sérülések, meg minden, de a fájdalmat
nem tompítja, az ziher. Rocco undorral tolta el magától
Veronika arcát. – Hogy bízzam benned, amikor még a
csókod is hazudik? – kérdezte megvetően.
— Hogy csókoljalak meg őszintén, amikor így
bántál velem? – kiáltotta Veronika. Ott a pont,
gondoltam, de hát egy vámpír ritkán gondolkodik úgy,
mint egy ember.
— Eddig bírtad a fájdalmat – jegyezte meg
gonoszul.
— Most sem a fájdalom aggaszt – mondta erre
Veronika. Úgy láttam, hogy ő már feladta, és ez nem
volt jó jel.
 — Ez csak elővigyázatosság – legyintett Rocco
könnyedén. Mintha egy drótkerítés kifeszítéséről
beszélt volna, nem pedig egy társukéról. Veronika nem
is tűnt nyugodtnak. – Ha megtartod a mi kis titkainkat,
amíg tart a próba, újra közénk tartozol, mint azelőtt –
biztatta mosolyogva. Borsódzott a hátam felfelé ívelő
szájától. Főleg miután felém fordult. – Vámpírcsapoló,
ma nagylelkű hangulatban vagyok. Ha teljesíted a
próbát, szabadon távozhatsz. – Ez az ajánlat nem
hangzott nagylelkűnek annak fényében, hogy a
legutóbbi kis próba során majdnem otthagytam a
fogamat. De mégsem így történt, és ebbe a keserédes
emlékbe kapaszkodtam. Ha újból próba, akkor próba.
Ha azt túléltem, akkor ez is túlélhető. Persze,
gondoltam szomorkásán, hol van az én fantáziám egy
vámpíréhoz képest, amikor kínzásról van szó.

50.

— És mi lenne a próba? – kérdeztem feszülten.

Tulajdonképpen nem is akartam hallani a választ.
Tudtam, akármi is az a próba, nekem nem fog tetszeni.
— Semmi különös – vont vállat Rocco, és egy karót
húzott elő a farzsebéből. Nagyot néztem. Egy vámpír
igen ritkán táraz be karóból, ez amolyan alapszabály,
mint a fakerítés hiánya a vámpírház körül, hiszen abba
bármikor bele lehet esni részegen. A karó ugyanilyen
tabunak számít, jól jöhet egy ellenséges vámpírral
szemben, mégsem hordják magukkal a vámpírok a
balesetveszély miatt. Elég gáz, ha vámpírként a kabátod
belső zsebében egy karót tartasz, aztán elesel egy
bunyó során, és az beléd áll. Hallottam ilyen
vámpírgyerek-riogató történeteket.
— Ha eltalálod Veronika szívét ezzel a karóval,
máris leléphetsz – közölte Rocco, én pedig
rezzenéstelen arccal fogadtam ajánlatát. Nem úgy
Veronika, aki magából kikelve ordítozni kezdett.
— Ezt nem teheted! Rocco, ezt nem teheted velem,
azok után, hogy...
— Sss, kedvesem! – csitította behízelgő hangján
Rocco az őrület szélén álló lányt. – Ismersz engem,
nem? – Veronika felnyüszített, miközben bólintott.
Gondolom, az egyik alapvető problémája épp az volt,
hogy ismerte Roccót, és tudta, mire képes. – Tudod jól,
hogy csak a móka kedvéért teszem, igaz? – kérdezte a
vámpírúr, miközben Veronika tekintetét leste. – Hisz a
mi Vámpírcsapolónknak mostanában nehézségei
akadnak a célzással. – Ebben volt valami. S most, hogy
így belegondoltam, egy kicsit azért megrándult a szám
széle idegességemben. Fényesek voltak a kilátásaim,
mint vakablaké a lichthofra, ezt hiába is tagadtam
volna. – És ha nem sikerül neki – folytatta Rocco olyan
széles mosollyal, hogy a kezem máris remegni kezdett,
pedig még nem is érezte a karót —, nos, akkor itt
tartjuk még egy kicsikét. Esetleg őt kötözzük oda,
hátha valaki közülünk pontosabban tud célozni. – Egy
másodperc alatt leizzadtam. Ez nagyobb szopásnak
hangzott, mint a feloldóvarázslat villám- csapása. – Én
például egész jó formában vagyok mostanában – nézett
rám vágyakozva Rocco. Tudtam, hogy a véremre
vágyik, és esze ágában sincs elengedni.
Nem kellett attól tartania, hogy kivételesen
pontosan célzok. Egy show része voltam csak, a dobás
nem a szabadulás, hanem a megaláztatás lehetőségét
kínálta mind Veronikának, mind nekem.
— A jó hírek mindig feldobnak – tette még hozzá
elégedetten. Kevés ennyire visszataszító vámpírt
ismertem, pedig Rocco arcvonásai is szépek voltak, ha
az ember elvonatkoztatott az arcára kiülő gonoszságtól.
Fekete, göndör hajtincsei körbeölelték sápadt
tekintetét, mintha valami sötét angyal lenne, akinek
már nem jutott az aranyszőke hajból és az
ártatlanságból, és ezért némi szexepillel kárpótolta
volna érte a Teremtő. És ez így is volt. Csakhogy az ő
teremtője egy vámpír volt, egy sötét, gonosz, lélektelen
lény, és ezért a szépség volt a legtöbb, amit
gyermekének adhatott.
Lelket nem tudott belé lehelni, és ez a hiányosság
kiült minden vámpír arcára. Ez nem zavart mindig
ennyire, de most, hogy a gonoszsága felém irányult,
nehezen küzdöttem meg a feltörő undorral.
Éreztem, hogy a szérum ereje beköltözött az
izmaimba, csontjaimba. Gyorsabb és erősebb lettem, de
nem volt kétségem afelől, hogy a dobás eleve kudarcra
van ítélve. Emberi erőm teljében nem lett volna
esélyem arra, hogy a karót ilyen távolságból elég
erősen dobjam Veronika felé ahhoz, hogy beleálljon
testébe. Most megvolt az erőm, hogy mélyre fúródjon a
karó, és ne csak egyszerűen beleálljon a mellkasába,
hanem elérjen a szívéig, s így szétporlassza a testét. De
miként a testem, úgy az átok is csak erősebb és erősebb
lett az idő múlásával, és tudtam, hogy a szérum nem
ment meg a gyors és látványos kudarctól. Kizárt, hogy
eltaláljam azt a diónyivá aszott szívet ezzel a karóval.
Lopva körbesandítottam, hogy felmérjem a
lehetséges menekülési útvonalakat, de mindkét
oldalamon vámpírvállak blokkolták a kilátást. Kicsit
sűrűn voltunk ahhoz, hogy szökéssel próbálkozzam. Az
egyetlen szóba jöhető stratégia az volt, hogy nem
hergelem fel Roccót, mert akkor nagyon gyorsan a
brutális kínzások terepén találom magamat. Ha most
követem az utasításait, talán nem dühítem fel annyira,
hogy elszabaduljanak az indulatai. Talán lesz türelme
kivárni a kezdeti, finomabb kínzások okozta
sikolyaimat, és kedvet kap ahhoz, hogy hosszasan
eljátszadozzon velem, mielőtt falusi dartstáblának
használná a testemet. És ha időt nyerek, talán életet is.
Talán Petra és Kristóf már magukhoz tértek, és
elmondták Fehérhollónak, hogy mi az ábra. Talán már
a sok szuperokos vámpíragy az én szabadításom tervén
dolgozik. Vagy nem. De ebben a pillanatban úgy tűnt,
megér egy próbát a dolog. Így hát a karó után nyúltam.
– Jó kislány – nyújtotta a tenyerem felé a karót,
de egyelőre nem helyezte bele a fegyvert.
– Jól jegyezd meg, Vámpírcsapoló, amit most
mondok! – szólított meg, miközben a karóval
játszadozott kinyújtott kezem fölött. – Rajtam golyóálló
mellény van, elég kényelmetlen, de azon a karó sem
fog, tehát ne próbálkozz! – Hát ez volt rajta olyan fura,
gondoltam. Tényleg, mintha mellben megerősödött
volna ahhoz képest, ahogy utoljára láttam. Mit tesz a
paranoia. Egy vámpír golyóálló mellényben. Ezt
nevezem! – Ne próbálkozz se velem, se mással! A
többieken talán nincs mellény, de ha valakit
megtámadnál, legalább húszán ugranának rád
egyszerre. És ne reménykedj, nem lenne gyors halálod.
Itt mindenki tudja, hogy bűnhődnöd kell. Rajtam kívül
tehát senki nem fog megölni. Viszont kínozni, azt igen.
– Világos, egyenes beszéd volt. Utána megkaptam a
karót. Ösztönösen marokra fogtam, hogy ne pottyanjon
a padlóra. Emberfeletti reflexeim fel sem tűntek
Roccónak, bár elismerően biccentett egyet. – Ügyes –
mondta. Ha tudtam volna gondolkodni, biztos leejtem
a fadarabot, hogy a gyanú legkisebb csíráját is
elfojtsam, de a reflexem gyorsabb volt, mint a gondolat.
Piercinges Vera remegő alakjával szembe álltam, és
előrébb léptem. Nem akartam senkit sem elképeszteni
azzal, hogy a terem végéből engedem el a karót.
— Gondolom, nem bánod – mondtam Roccónak.
— Dehogy – tiltakozott udvariasan, göndör tincseit
megrázva. – Nem várhatom el egy embertől, hogy
olyan messziről célozzon. Mindig is a fair play híve
voltam. – Ja. Mármint ha a fair playt úgy definiáljuk,
mint annak idején az NDK női úszócsapata, gondoltam,
de inkább leharaptam volna a nyelvemet, mint hogy
felbosszantsam Roccót. Fogtam a karót, és úgy tettem,
mint aki nagyon koncentrál, hogy megdobja élete
legjobbját. Feszült tekintetem alatt pedig ott lapult a
tökéletes közöny és lemondás, tudva, hogy nem én
irányítom a kezemet, hanem az átok, és teljesen
mindegy, hogy mennyire fókuszálok a feladatra.
Megvontam a vállam, és lazán, nemtörődöm módon
engedtem el kezemből a karót.
51.

Vannak pillanatok, amiket sorsfordítónak érzünk.

Egy találkozás azzal, akivel le akarjuk majd élni az
életünket. Vagy akár egy kiváló felelet egy olyan
vizsgán, amit fontosabbnak tartunk minden más
megmérettetésnél. Vagy egy elégtelen ugyanazon a
vizsgán. A sors kereke hol erre fordul, hol arra. Én azt
hittem, a sorsom kereke egy elromlott szerkezet része,
ami menthetetlenül a balszerencsék irányába forog, s
már csak a csoda, vagyis egy visszafordító vagy
semlegesítő varázslat segíthet.
Eldobtam a karót, az pedig eszméletlen erővel
csapódott be Piercinges Vera szíve közepébe. Tudtam,
mivel a teste azonmód hamuvá porladt, s szomorú
kupacba gyűlt a fényes padlókövön. A szorosra húzott
kötélbilincsek üresen lengedeztek, egyedül a karó
meredt ki félig a falból, ahová a testen áthaladva
becsapódott. Elképedtem.
Első megdöbbenésemet a megkönnyebbülés követte.
Bár egy fikarcnyit sem bíztam abban, hogy kiállhatom
a próbát az átok súlya alatt, mégis sikerült. Talán épp
azért, mert nem is próbáltam igazán eltalálni Veronika
szívét. Vagy azért, kúszott vissza a remény a szívembe,
mert az átok esetleg kezd veszíteni az erejéből. Talán
most már nincs minden tettem biztos kudarcra ítélve.
Csak, mondjuk, minden második. Már ez is hatalmas
előrelépést jelentene.
Behunytam a szemem, hogy kikapcsoljam a
külvilágot, és gyorsan átgondoljam, mi is történik most
velem. Egyelőre nem mertem még átengedni magamat
a reménynek, mert a helyzetem korántsem volt
reményteljes. Először is, én se most jöttem le a
falvédőről, így egy pillanatig nem gondoltam, hogy
Rocco be akarja tartani az ígéretét. Biztos voltam
abban, hogy az ajánlat csak hamis gesztus volt részéről,
s tulajdonképpen a próba eredményétől függetlenül a
kínhalált szánta nekem.
 És ha az alku tényleg csali volt, mézesmadzag, hogy
elhiggyem, van esélyem a szabadulásra, akkor nagyobb
szarban vagyok, mint azt elsőre gondoltam volna.
Hiszen ez azt jelentette, hogy Rocco csak meg akarta
félemlíteni és alázni Veronikát, de sosem gondolta
volna, hogy képes lennék a karóval eltalálni a szívét,
vagyis eredetileg nem ítélte halálra. Ennél egy fokkal
szolidabb büntetést szabott ki rá, én pedig elcsesztem,
de nagyon.
Kirázott a hideg. Nincs múlófélben az átok, ez hiú
remény volt. Csak épp másként működik, mint
gondoltam. Ha nem találtam volna el Piercinges Vera
szívét, minden Rocco terve szerint halad, nem húzza
fel magát, csak szépen megkínoz, majd kivégez. Így,
hogy egy laza mozdulattal végleg a pokolba küldtem
Veronikát, minden bizonnyal sikerült annyira
felhúznom Roccót, hogy a lehető legbrutálisabb
kínzásokat vesse be, mielőtt a halálba küld.
Nagy különbséget tulajdonképpen nem láttam a két
opció közt, de a második nyilván rosszabb, ha az átok
erre voksolt. Én hülye pedig beszérumoztam magamat,
tehát újra és újra regenerálódni fogok, amíg csak tart a
hatása. Rocco meg lesz lepődve, egyre durvább és
durvább dolgokat fog kipróbálni, én pedig vonyítani
fogok és könyörögni a kegyelemdöfésért. Amit persze
Rocco a világ minden kincséért sem adna meg, tehát
addig fogok szenvedni, amíg újra vissza nem nyerem
emberi gyengeségeim. Vagyis hosszú, nagyon hosszú
órákig.
Lassan felemeltem a fejem, hogy Rocco szemébe
nézhessek. Amit láttam, rosszabb volt minden felvázolt
lehetőségnél. A gyomrom akkorára ugrott össze, mint
egy gyerekvámpír szíve. Émelyegni kezdtem, mert
Rocco arcáról elégedettséget, sőt diadalmámort
olvastam le, és ez nem jelentett, nem jelenthetett jót.
— Úgy reméltem, hogy így fog történni –
jelentette be fennhangon, szinte úszva a boldogságban.
Nem értettem, miért lelkesedik.
— Valóban?
— Valóban. Veronika úgyis csak a terhemre volt.
Nem volt nagy veszteség. – Nem szóltam egy szót sem.
Az én szívem megesett Veronikán, annak ellenére,
hogy ő juttatott Rocco fogságába.
Szántam őt, mert Rocco gondolkodás nélkül
felajánlotta túszként, amikor valakit választania kellett,
és én ugyanolyan közönyösen adtam fel őt a halálnak.
Most senkit sem ütött szíven örök elkárhozása, hiszen
ezek a szívek alkalmatlanok voltak az ilyen érzésekre.
– Gratulálok, Vámpírcsapoló! Remek találat volt.
Szabadon távozhatsz, és tovább tengetheted
nyomorúságos, balszerencsével kísért életedet – Nem
akartam hinni a fülemnek. Rocco betartja a szavát?
Vagy ez is valami csúnya vicc lesz, csapda? Tényleg
elmehetek? Megfordult volna a sorsom kereke?
Mondjuk, ideje volt, szó se róla. Megkönnyebbülten
elmosolyodtam.
— Nem is olyan biztos, hogy annyira balszerencsés
már az életem – feleltem. – Mintha kezdene visszatérni
a dobótechnikám.
— Az visszatért, ez tagadhatatlan – bólintott
Rocco. – Legnagyobb balszerencsédre – tette hozzá, és
úgy hahotázott, mintha az év viccét hallotta volna.
Kitűnően szórakozott, ami azt jelentette, hogy nekem
annyi. Kérdőn felhúztam a szemöldököm. – Merthogy
épp most sikerült elporlasztanod az egyetlen esélyedet,
hogy megtörd az átkot, amit rád küldtem – magyarázta
két hahota közt.
— Ezt meg hogy érted? – kérdeztem fagyosan. Volt
egy tippem a szövegértelmezésre, de reméltem, hogy
van más magyarázat is azon felül, amit az én bölcsész
agyam összerak.
— Veronika volt olyan kedves, és magára vállalta a
közvetítő áldozat szerepét. Persze némi rábeszélés után
– vigyorodott el a szép emléken. – No, mindegy, az ő
vérével lehetett volna megtörni az átkot. De mivel el
vagy átkozva, várható volt, hogy ezúttal szépen telibe
kapod. Én pedig zseni vagyok. Tudtam előre. Tudtam,
hogy az átok, ha kell, akár megduplázza az erődet. –
Az, mondjuk, nem az átok volt, gondoltam, bár
áttételesen talán még van is igazság abban, amit Rocco
mondott. A zsenis részt leszámítva.
Rocco dörzsölt volt, ravasz, egy igazi svindler. De
nem egy lángelme. – Élvezem ezt a pillanatot –
jelentette be ünnepélyesen. – Egyik legfényesebb
momentuma embertelenül hosszú életemnek. Imádom,
hogy ilyen tehetséges vagyok, nem tehetek róla –
nevetett ismét. – Bearanyoztad a napomat. Most
elmehetsz – bocsátott el színpadias mozdulattal,
hatalmas ívet leírva jobb karjával. – Élvezd ki azt a kis
időt, ami hátravan! – hangzott az útravaló, amivel még
ellátott az utolsó pillanatban.
Senki nem szorította a karomat. Senki nem
törleszkedett olyan közel hozzám, hogy moccanni se
tudjak a vámpírtömegben. Az út szabaddá vált előttem,
én pedig a kijárat felé sétálhattam. Elengedtek, mert
így jobban szórakoztak, mint ha ők végezték volna el a
piszkos munkát. Az ismeretlen ugyanis mindig sokkal
rémisztőbb, mint az ismert borzalom. És igen, most
kezdtem csak el igazán rettegni.
 52.

Kiléptem a hajnali sötétségbe, és megborzongtam.

Csupa libabőr lettem, pedig nem fáztam – a szérum
miatt kevésbé érintett érzékenyen az időjárás alakulása.
Most mégis reszkettem, és ha ez nem az esti lehűlésnek
volt köszönhető, akkor csakis az izgalom és a félelem
tehette. Ezt nem kontrollálta úgy a szérum, ahogy
szerettem volna. A vámpírok közt is akadnak gyáva
férgek, és én bizonyára egy ilyen véréből kaptam
ízelítőt. Vagy ennek semmi, de semmi köze nem volt a
vámpírvérhez, csak úgy reagáltam az eseményekre,
ahogy egyébként is tettem volna: berezeltem, mert
túléltem azt, amit már nem kellett volna túlélnem, és
ez baljós jel volt. Egy olyan ómen, amit nem
hagyhattam figyelmen kívül.
Még annyi fáradságot sem vettem, hogy elszaladjak
Rocco vámpírtanyájától.
Ha ők nem estek nekem, akkor itt is annyira vagyok
biztonságban, mint bárhol máshol. Leültem az épületbe
vezető széles lépcsőre, és végre szabadjára engedtem az
érzéseimet. Nem zokogtam, arra nem voltam képes,
csak hagytam, hogy peregjenek a könnyeim, és levegő
után kapkodva ziháltam. Egy percig. Aztán valahogy
lenyugodtam, és csak a fáradtságot éreztem. Nem
fizikai gyengeséget, mert a szérum ereje még tombolt
bennem, hanem azt a fajta kimerültséget, ami belülről
emészti fel az ember akaraterejét, a küzdeni vágyását.
Elveszítettem valamit, otthagytam a mögöttem magasló
épületben, és hiányosnak éreztem magamat. Az átok
kezdett letaglózni. Már nemcsak a külvilág ezernyi
bajával kellett megmérkőznöm az életben
maradásomért, hanem önmagammal is bírokra kellett
volna kelnem. De nem volt erőm hozzá. És tudtam,
hogy nem egy fejemre eső tégla fog végezni velem,
hanem én fogom elintézni magamat. Talán épp azzal,
hogy nem küzdők, hanem csak várom, hogy rám
találjon a végső balszerencse, futott át az agyamon. Ez a
gondolat megrémisztett. Én nem szoktam feladni. Én
nem szoktam várni, hogy rám találjon a balsors. Akkor
már inkább elébe megyek.
Döntöttem. Előkotortam a mobiltelefonomat, és
rezzenéstelen arccal állapítottam meg, hogy lemerült
az éjszaka folyamán. Mindig ellenőrizni szoktam,
mennyire van feltöltve, de ez az átok-história
fenekestül felforgatta az életemet, és a mobil volt az
utolsó dolog, amivel foglalkoztam. Nem ért váratlanul,
hogy épp akkor merült le, amikor szükségem lett volna
rá. Találtam persze a közelben egy kártyás telefont,
csak épp kártyám nem volt hozzá, és természetesen
akadt a közelben egy telefonkártyát árusító bódé, csak
az rég bezárt már. Én mindezen egy csöppet sem
problémáztam. Mintha számítottam volna arra, hogy
így alakulnak majd a dolgok, mintha éreztem volna a
csontjaimban. Talán tényleg éreztem is, ki tudja, mi
mindenre képes ez a Bowman-féle szérum.
Mindenesetre nem vágott földhöz a felismerés, hogy
nem bírok telefonálni.
Tudtam, hogy itt, a vámpírnegyedben számos
taxiállomás van, nagy biznisz volt a vért veszített
önkéntes áldozatok és a véletlenül erre tévedt, rémült
turisták hazafuvarozása. Két sarokkal odébb találtam is
pár várakozó taxist, és beültem a legközelebbi autóba.
Nem válogattam a sofőrök közt, tudtam, hogy úgyis a
legrosszabbat választom, hiába is tökölnék perceket
azon, hogy melyik autóba szállja be. Ez vagy részeges
volt, vagy csak figyelmetlen lesz az egyik
útkereszteződésnél, vagy simán öngyilkos jelölt, aki
magával akar vinni még legalább egy személyt a
halálba. Az átok biztos ezúton is kitol majd velem,
kérdés, hogy túlélem-e. De mivel túl messze volt a
hely, ahova készültem, s nem mehettem gyalog, sok
választásom nem maradt. Különösen, ha arra
gondoltam, egy hosszas séta alatt miféle veszedelmek
leselkednének rám errefelé.
A sofőr első blikkre nem volt sem részeg, sem pedig
öngyilkosjelölt, és ez nyugtatóan hatott rám. Ha el is
bóbiskolt egynémely kereszteződésnél, a reflexei ezért
szemlátomást működtek még félálomban is, és
szerencsére gyakorlatilag nem volt forgalom. Persze, az
egyértelműnek tűnt, hogy sikerült kifognom a
legdörzsöltebb taxist, aki a nulla forgalomban is olyan
kerülőket tett, mintha a fő csapáson legalább öt dugó
várna ránk, de még így is gyorsan haladt, én pedig nem
sajnáltam tőle a dupla taxiköltséget. Volt pénzem
bőven, és úgy sejtettem, hogy már úgysem soká
élvezhetem gyorsan szerzett vagyonomat. Egy
szemérmetlenül nagy taxiszámla jelen helyzetemben
nem tudott kiborítani. No persze, annyira még nem
írtam le magam az életből, hogy ezek után borravalót is
adjak. Az embernek legyen tartása a halálos ágyán is,
hallottam sokszor Weinhauser nagymamától. Azt
hiszem, ezt nem a borravaló-osztogatásra értette, de
egy jó irodalmár mindig képes új kontextusba helyezni
egy értelmezendő szöveget, és ha nekem csak ez
maradt kapaszkodóul, hát ezt markoltam meg.
Kiléptem a kocsiból, és éreztem, ahogy a szívem
egyre hevesebben dobog.
Mit keresek én itt, kérdeztem magamtól, de nem
tétováztam, hanem az ajtóhoz léptem. Hajnali fél kettő
volt, túl korán, vagy túl későn ahhoz, hogy bárhová is
becsöngessen az ember. De én be akartam csengetni.
Az ujjamat a csengőhöz emeltem, lassan, aztán
mégsem nyomtam meg. Talán inkább kopognom
kellene, gondoltam bizonytalanul. Vagy talán hagyni
kellene az egészet a fenébe. De akárhogy is döntök,
rosszul fogok választani, csak ki tudja, milyen
szempontból. Ha például nem kopogok be, lehet, hogy
bizonyos szempontból helyes döntés, de tekintve, hogy
a taxi már rég elhúzott, és a mobilom nem működött,
ennek a számomra meglehetősen ismeretlen,
elhagyatottnak tűnő környék egyik házának küszöbén
kellene éjszakáznom. Biztos ennek is meglenne a
hátulütője. Hát még annak, ha most mégis bekopognék,
vívódtam.
Egy pillanatra felfüggesztettem a döntést.
Tanácstalanul az ajtónak dőltem, és a tiszta, csillagos
égre néztem. Hátamat az ajtó kemény fájának
nyomtam, és elmerengtem egy pillanatra. Lehet, hogy
tényleg hamarosan vége? Ennyi volt? Van még értelme
egyáltalán küzdeni? És ha igen, akkor miért? Hogy
gyorsabban véget érjen? Vagy, hogy minél tovább
húzzam?
Elveszítettem az egyensúlyomat, ahogy az ajtó
hirtelen befele nyílt, én pedig hirtelen Attila karjaiban
találtam magamat, aki udvariasan visszabillentett álló
helyzetbe. Csak a hangja árulta el, hogy meglepődött, a
tekintete nem.
— Bori – mondta, miután megpördültem, és
szembefordultam vele. – Valami baj van? – kérdezte
rosszat sejtve. Kerestem a szavakat. Én talán jobban
meg voltam lepődve, mint Attila. Egyszer volt
alkalmam ugyan egy szál törülközőben szemügyre
venni, de Attila mégis úgy élt az emlékeimben, mint A
Főnök, Aki Mindig Öltönyt Visel. És hozzá csizmát. De
most mezítláb nyitott ajtót, és öltöny helyett egy laza
sortot és pólót viselt. Ami végül is logikus viselet volt
otthon, éjjel fél kettőkor. – Baj van? – kérdezte még
egyszer, mélyen a szemembe nézve.
— Igen. El vagyok átkozva – feleltem mélán, míg
emésztettem magamban a sportos Attila látványát.
— Ez nem újdonság – felelte tényszerűen. – Mi
történt? – kérdezte, és ahelyett, hogy behívott volna, ő
lépett ki a ház elé, behajtva maga mögött az ajtót. Nem
akart beinvitálni, ezt megértettem. Nyilván Eszter nem
látna szívesen a házukban.
— Hogy mi történt? – feleltem kissé enerváltan. –
Lássuk csak – gondolkodtam fennhangon. – Nos, hogy
csak a leglényegesebbeket említsem az elmúlt órák
eseményeiből: az történt, hogy Rocco emberei
elraboltak. – Attila arcából kiszökött a vér, de nem
szólt egy szót sem. Látta, hogy épségben megúsztam a
dolgot, és tudta, hogy még van mesélnivalóm. –
Kiderült, hogy Rocco rendelte meg az átkot. Vagyis
tartozom egy bocsánatkéréssel Eszternek. – Attila
bólintott. – Mert bár te biztos nem mondtad neki, de
médiumként nyilván tudta, hogy őt is gyanúsítottam.
— Nyilván – erősítette meg az elképzelésemet
Attila rekedt hangon. Nem érdekelte különösebben,
mit tud Eszter, és mit nem. Az érdekelte, hogy mi
történt. Hát folytattam:
— Az is kiderült, hogy véletlenül sikerült
megölnöm azt az egyetlen személyt, akinek a vérével
feloldhattuk volna a varázslatot – közöltem
könnyedén. Mintha már megemésztettem volna, pedig
nem.
— Ki volt az? – kérdezte halkan Attila.
— Piercinges Vera.
— És véletlenül ölted meg? Ezt meg hogy a
démonszarba csináltad?
— A szíve felé dobtam egy karót, ami kivételesen
célba ért. Én is meglepődtem.
— De miért dobtál egyáltalán Piercinges Vera felé
karót? Nem úgy volt, hogy csak beszélni fogsz vele?
 — Hát, úgy volt. Csak aztán a beszélgetés után
Rocco kényszerített, hogy dobjak egy karót Veronika
szívébe.
— Értem.
— Ja, igen – tettem még hozzá mintegy
mellékesen. – Azt elfelejtettem eddig megemlíteni,
hogy a vámpírok közé kerülve belőttem magam a
vésztartalékommal, hátha segít bármit. Nos, nem
segített. Viszont...
— Viszont?
— Viszont idehajtott – böktem ki nagy nehezen.
— Tessék? – nézett rám átható kék szemével. Úgy
éreztem, látja a gondolataimat, de legalábbis érzi azt,
amit én, csak nem akarja hinni, hogy ez valóság.
— Idejöttem, mert... – csuklott el a hangom —,
mert el vagyok átkozva, és nyilvánvalóan képtelen
vagyok racionális döntéseket hozni. És úgy gondoltam,
hogy sokkal szívesebben lennék veled, mint hogy
egyedül rójam az utcákat odakint, és várjam, hogy
elcsapjon egy autó, vagy szíven találjon egy nem
nekem szánt ezüstgolyó. Vagy, hogy egyedül
gubbasszak otthon, és lakástüzet okozzak a teafőzővel.
Ha már átkozott vagyok, gondoltam, legyen benne
élvezet is.
 — Úgy érted, hogy... – Nem fejezte be a mondatot,
csak nézett rám mohón és reménykedve, ugyanakkor
szerényen és reménytelenül.
— Igen, pontosan úgy értem – mondtam, és felé
léptem. – Élvezet. Szeretném élvezni életem
valószínűleg utolsó pillanatait.
— Velem? – kérdezte kicsinyhitűen. – Inkább ne
válaszolj! – mondta gyorsan, még mielőtt kinyithattam
volna a számat. – Nincs kivel, ugye? – kérdezte, és a
szomorúsága végigsimította a szívemet.
— Ez zavar téged? – kérdeztem sután. Ostobának
éreztem magam, amiért nem gondoltam át, mit
jelenthet neki az, hogy idejövök. Azt hittem, mint már
oly sokszor, hogy körülöttem forog a világ.
Pedig csak az átok forog körülöttem, kegyetlenül, s
hajszol bele ilyen döntésekbe.
— Hát persze. Persze hogy zavar – mondta, és két
kezével hátrasimította a haját, tudva, hogy mindjárt
hatalmas szél kerekedik, s a haját ezerfelé fújja majd.
Így is lett. A copfom meglazult, én pedig behunytam a
szemem, míg hátraigazítottam megvadult tincseimet.
És ekkor megéreztem a kezét az arcomon. Aztán pedig
ajkait a halántékomon. Kinyitottam a szemem. – Zavar
– mondta újra, miközben puha ajkai ismét az arcomat
érintették. Megremegtem. – Pedig mindig is tudtuk,
hogy ha valaha megcsókollak, az kizárólag szerelmi
bűbáj hatása alatt fog megtörténni – mondta egy
félszeg mosollyal. – No, igen, ezt már ismeretségünk
hajnalán tisztáztuk.
— Nem is állunk szerelmi bűbáj alatt – mondtam
kicsit kekeckedve, de csak a szavaim mondtak ellen
Attilának. A testem megadóan hagyta, hogy Attila a
nyakamhoz hajoljon, és úgy súgja szavait felém, hogy
közben ajkai finoman kényeztetik bőrömet. Szinte
elaléltam a közelségétől. Tombolt bennem a vágy, a
szérum fékezhetetlen vadsága, és kínzott a balsejtelem,
hogy csak ennyi jut nekem, és nem kapom meg, amiért
jöttem.
— Tényleg nem – mondta Attila, és két kezével a
hajamba túrt, kibontotta zilált copfomat, majd a fülem
mögé simította a hajamat.
Úgy remegtem, mintha jégfürdőt vettem volna, pedig
izzott körülöttünk a levegő. – De megkockáztatom,
hogy egy átok rajtad, egy vámpírmúzsacsók rajtam és
egy adag vámpírszérum van olyan hatásos, mint egy
szerelmi bűbáj – mondta, és hátrébb lépett.
Visszafojtottam a lélegzetem, ő pedig úgy nézett rám,
mintha először látna. Aprólékosan végigjáratta rajtam
tekintetét, mintha keresne valamit. Tudtam, hogy a
szememben nem találja meg azt, amire vágyik, és ami
újra a közelembe húzná. Üvölteni tudtam volna.
— Azt gondolod, nem jó ötlet most, hogy átok alatt
állok, ugye? – kérdeztem. Nem tudtam hibáztatni,
nekem is voltak fönntartásaim. Csak éppen a szérum és
a halálközeli élmények felülírták az óvatosságomat. –
Attól tartasz... hogy talán nem is lenne jó élmény.
— Nem tudok olyan átkot elképzelni, amivel te ne
lennél jó élmény – mondta apró mosollyal a szája
szegletében.
— De nem hívsz be – állapítottam meg szinte hang
nélkül.
— Nem hívlak be – mondta, majd újra hozzám
lépett. A szél összeborzolta a hajamat, ő pedig még
közelebb lépett, és hagyta, hogy ide-oda csapódó
hajszálaim az arcát cirógassák. Aztán egy hirtelen
mozdulattal előrenyújtotta két kezét, lefogta lobogó
hajamat, és ajkát puhán a halántékomra nyomta.
Körülöttünk örvényben kavarogtak a fák színes levelei.
Éreztem a szél erejét és csókjának gyengédségét.
Először a halántékomon, egyre lejjebb araszolva, majd
mikor nyelve a fülemet érintette, a karjai közé
roskadtam.
— Tényleg nem? – kérdeztem, s csodáltam, hogy
egyáltalán meghallotta szavaimat a szél süvöltésében.
Már beszélni sem volt erőm.
 — Tényleg nem – mondta egy sóhajjal, és a szél
lecsendesedett. A környékbéli fák megtépázottan
hallgattak el. Szinte csalódottan, gondoltam, hogy
áldozatuk, ez az ezernyi levél, hiábavalóan hullott le
időnek előtte. Haza kell mennem, gondoltam, de minél
gyorsabban. Nem lesz egyszerű. Különösen így nem,
hogy Attila keze nem engedett el. Sőt, nemcsak a keze
nem engedett el, ajkai is marasztalni próbáltak. Vagy
nem sejtette, hogy ha megcsókolja a nyakamat, én már
nem fogok innen elmozdulni?
— Akkor most mit csinálsz? – kérdeztem feltartott
fejjel, engedve, hogy bebarangolja nyelvével a
nyakamat, egészen az államig.
— Először is, végre-valahára megcsókollak úgy,
ahogy már nagyon régen szeretném – súgta, és nem
adott időt a tiltakozásra. Emberfeletti erőt éreztem
kezében, ahogy a tarkómra tapadt tenyere, és magához
húzott. És emberfeletti vágyat éreztem abban a
sóhajban, amellyel szelíden megostromolt, hogy nyelve
a nyelvemet simogathassa. Forgott velem a világ. Vagy
újra a levelek forogtak körülöttünk?
— És most? – kérdeztem kiszáradt ajkakkal.
— Most pedig egyszerűen beviszlek, még mielőtt
akkora vihar támadna itt, hogy leszakítson egy
nagydarab ágat, és a rád pakolt átok felénk sodorná,
hogy valamelyikünket jól kiüssön – mondta.
Praktikusan hangzott és szenvedélyesen. Viccesen és
tragikusan. Aztán a karjaiba kapott, és vállával belökte
az ajtót. És ekkor magunk mögött hagytuk azt, ami
vicces volt, és azt, ami tragikus. És mindent, ami a
gyakorlatias, józan észnek tetsző. Nem maradt más,
csak a szenvedély.

53.

A szérum már felszívódott a szervezetemben.

Kimerülten, bár furcsamód egyszersmind tökéletesen
kipihenten ébredtem. Nincs tökéletesség a tökéletesség
ellentéte nélkül, éreztem át ezt a filozófiai
alapigazságot. A szememet még nem nyitottam ki,
próbáltam elodázni azt a pillanatot, amikor szó szerint
szembe kell néznem a valósággal és a cseppet sem
kellemes igazságokkal. A szám széles mosolyra
húzódott, amint nyújtóztam egyet a paplan alatt, aztán
továbbgondoltam az igazságokat. Kezemmel a matrac
túlsó oldalát tapogattam, de csak az ágyneműbe
süppedtek az ujjaim. És akkor a szám megremegett,
majd elkezdett lefelé görbülni. Mert nincs tökéletes
boldogság boldogtalanság nélkül.
 — Hogy érzed magad? – kérdezte egy ismerős
hang, a szemem pedig kipattant, amint tudatosult
bennem, hogy mégsem vagyok egyedül. Attila az
ággyal szemben ült, pólóban és sortban, és engem
nézett.
— Jól vagyok – feleltem, s mindketten tudtuk,
hogy e két szó korántsem írja le azt, amit érzek, vagy
amit mondani szeretnék.
— Mire gondoltál az előbb? – kérdezte óvatosan. –
Nem, nem is – korrigált gyorsan. – Mire gondoltál
először, amikor felébredtél? Amikor elmosolyodtál...
— Arra gondoltam – mondtam, s közben
zavaromban nyakamig húztam meztelen testemen a
paplant —, hogy ha ez az éjszaka ennyire tökéletes
volt, vajon milyen lehetne akkor, ha el sem lennék
átkozva? – vallottam be.
— Te... úgy érzed, hogy ez egy tökéletes éjszaka
volt? – kérdezte hitetlenkedve. Minden vér a fejembe
tódult, és iszonyú kínosan éreztem magamat.
— Ezek szerint... neked nem volt az – állapítottam
meg az ajkamba harapva. Gyorsan el kell tűnnöm
innen, amíg képes vagyok lépni a megalázottságtól.
Csak tudnám, merre van a ruhám. De legelőször is a
bugyim és melltartóm. Körbepásztáztam a szobát, és
meglepődve láttam, hogy a ruhadarabjaim katonásan
összehajtva fekszenek az egyik fotelben.
Valaki nagyon ráért, gondoltam. Valaki egy
szemhunyást sem aludt, mert nem váltottam be a
hozzám fűzött reményeket, s mivel kidobni mégsem
akart az ágyából, kínjában inkább rendet rakott. Sőt,
még a lemerült mobilomnak is kerített egy töltőt, és
feltöltötte a telefonomat. Nyilván nem szeretné, ha
még egyszer ilyen helyzetbe hoznám. Az embernél
mindig legyen működő telefon.
— Nagyon is csodálatos éjszaka volt – felelte a
fotelból, de persze nem ült volna az ágy szélére. A
csodálatos nem elég jó jelző, gondoltam. Csodálatos-
volt-de-inkább-hagyjuk-a-dolgot jelzőnek hangzott,
nem pedig csodálatos-és-mindig-ezt-szeretném
jelzőnek. Nem mintha meglepődtem volna.
— De nem akartál az ágyban maradni – mondtam,
éreztetve, hogy tudom, mi folyik itt. Pontos értem a
reakcióját, fölösleges köntörfalazni.
— Nem, nem akartam az ágyban maradni –
sóhajtotta. – Tudtam, hogy mire felébredsz, a szérum
már nem fog lelkesíteni. – Az utolsó szót furcsán, kicsit
bátortalanul ejtette ki.
— Azt hitted, mindent megbánok reggelre? –
ültem fel az ágyban.
— Persze hogy azt hittem. Miért, talán nem így
van? – kérdezte sóvárogva. Tehát a csodálatos nem is
annyira rossz jelző, biztattam magamat. Talán nem
voltam százszázalékos csalódás.
— Hallottad az értékelésemet az éjszakáról? –
mosolyodtam el.
— Hallottam. Tökéletes volt, ezt mondtad. Mert ez
volt az első dolog, ami az eszedbe jutott. De mi volt a
második gondolatod? – faggatott, s összeszorította
ajkait. Nem, ez nem fért bele a csodálatos jelzőbe.
— Nem érdekes – mondtam, és kikecmeregtem az
ágyból, magam köré csavarva a könnyű paplant.
— Az arcvonásaid megfeszültek, a szád
megremegett – mondta, mintha én nem tudtam volna.
– Szóval, nagyon is számít. Nem volt tökéletes, igaz?
— De igen, tökéletes volt! – kiáltottam fel
mérgesen, mintha nem arról akartam volna meggyőzni,
mennyire fantasztikus volt az együtt töltött éjszakánk,
hanem valami ocsmány bűnt vetettem volna a szemére.
Hihetetlen, hogy ennyi óra harmonikus szenvedély
után csak veszekedni tudunk, fortyogtam legbelül, de
nem akartam üvöltözni. Csak felöltözni szép csöndben,
gyorsan, és lelépni. Hajnali fények szűrődtek be a
szobába, ha mázlim van – bár miért lenne? —, akkor
talán még angolosan távozhatok anélkül, hogy
Eszterrel összefutnék.
 — Csak szérum nélkül azt kívánod, bár meg sem
történt volna, igaz?
— Nem, nem igaz – mondtam. Lehet, hogy nem
elég magabiztosan, de gyorsan rávágtam a választ,
pedig annyi minden kavargott bennem, hogy talán az is
igaz volt, amit ő mondott, s az is, amit én gondoltam,
pedig ezek tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Ami
a tökéletesség mutatója, ugyebár. Felsóhajtottam.
Hiába araszoltam el a fotelig, hogy magamra kapjam
a ruhámat, most nem tudtam, hogy tovább. Attila nem
segített azzal, hogy elfordul. Rám tapasztotta
tekintetét, acélosan hideg szeme röntgensugárként
hatolt a belsőmig.
— Akkor mire gondoltál? – kérdezte újra.
— Az átokra. Hogy mennyire kiszámíthatatlan.
Attila arca megrándult.
— Annál nagyobb csapás nem is érhetett volna,
hogy pont velem éld át a tökéletes éjszakát? Így
értetted? – Megremegett az ablaküveg. A szobában
nem voltak apró dísztárgyak, semmi üvegáru, egy
kóbor váza, vagy akár egy leakasztható festmény.
Minden egyes bútordarab nagy volt és masszív, és a
szoba egyetlen dísze a hosszú, kétségtelenül
szuperbiztosan rögzített, afrikai motívumokkal szőtt
faliszőnyeg volt. Minő előrelátás, gondoltam, amint a
szél lesodorta rólam erőtlenül magamhoz szorított
paplanomat. Gyorsan lehajoltam, és újra magam elé
— Nem igazán így értettem – válaszoltam lassan,
de közben tudatára ébredtem annak, hogy akár így is
érthettem volna. – Én egyszerűen arra gondoltam,
hogy mennyire kiszámíthatatlan, miként lép
működésbe az átok. Amikor tegnap eltaláltam
Piercinges Vera szívét, egy pillanatra azt hittem, itt a
megváltás, az átok tovaszállt. És mivel megörültem
annak, hogy visszakaptam az életemet, még jobban fájt,
mikor kiderült, hogy azzal a dobással az utolsó
sanszomat is sutba dobtam. Amikor idejöttem hozzád...
tudtam, hogy nem jó ötlet, sajnálom. Csak azt nem
tudtam, miként lesz rossz. – Attila keze ökölbe szorult
teste mellett, majd lassan kinyújtotta ujjait, és a szél
végre elcsitult.
— Ezt nem úgy értettem, ahogy hangzik –
mondtam gyorsan.
— Mindegy – mondta fáradtan.
— Nem, nem mindegy! – ráztam meg a fejem. –
Azt hittem, nem lesz jó, mert például nem fogunk
összepasszolni. Nem lesz meg a harmónia. – Rám
nézett. – De megvolt – sóhajtottam.
— Az is átfutott az agyamon, hogy nem lesz jó,
mert te nem fogsz tudni uralkodni magadon, és míg
együtt leszünk, valami szörnyű baleset fog érni
valamelyikünket. Leginkább engem – tettem hozzá az
igazság kedvéért. – De ez sem történt meg.
— Mert nem kellett visszafognom az érzéseimet –
bólintott.
— És az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen
azért lesz rossz, mert az egész helyzet rossz. Úgy értem,
helytelen. Mert házasságtörőt csinálok belőled. – A
szeme egy pillanatra felvillant, de nem szólalt meg. –
Tudod, hogy mivel büntették a házasságtörőket pár
száz évvel ezelőtt? – Megrázta a fejét. – Nem? Pedig
érdekes történet. A tizenhatodik századi Budai
Törvénykönyv szerint azokat, akik házasságtörést
követtek el, közszemlére tették, kikötözték őket, majd
karót szúrtak a szívükbe. Úgy büntették őket, mint a
lelketlen vámpírokat. – Attila válla megremegett. –
Erre is gondoltam, amikor idejöttem, de ez sem tartott
vissza. Sajnálom.
— Akkor most pontosan mit sajnálsz? – kérdezte
feszült várakozással.
— Úgy érzem, egyik rossz sem történt meg.
— Ezt sajnálod? – csodálkozott fejcsóválva.
— Úgy érzem, az éjszaka tökéletes volt.
— Ezt sajnálod?! – kérdezte ingerültebben.
— Úgy érzem, ez biztos az átok miatt van –
vallottam be.
— Mert egyébként ez nem történhetett volna meg
– fejezte be a gondolatomat.
— Nem tudom – ráztam a fejemet. – Azt hiszem,
minden csak azért volt tökéletes, hogy aztán még
rosszabb legyen.
— Tényleg ezt gondolod?
— Tényleg – mondtam, s egyre kevésbé bírtam
visszatartani az ajkamat a menthetetlen remegéstől. –
Talán ez csak egy hamis harmónia képzete volt. Hogy
eldobjam magamtól az igazi boldogságot. Gézát.

— Géza már eldobott magától, ha jól tudom. Ezt

nevezed te boldogságnak?
— Átok alatt nem találhatja meg az ember a
boldogságát! – kiáltottam dacosan. De nehéz volt, mert
úgy éreztem, mint ő, csak épp nem úgy gondolkodtam.
— Csak akkor, ha az egy mindent elsöprő
boldogság – nézett rám.
— Lehet. És akkor talán mindez csak azért történt,
hogy még fájdalmasabb legyen a búcsúzás az élettől –
vallottam be.
— Ez nem fog megtörténni! – pattant fel Attila a
fotelből,
— Nem látom be, hogyan ne történhetne meg, de
tegyük fel, hogy egy pillanatra hajlandó vagyok hinni
benne. Ez esetben azért érzek így, hogy még nagyobbat
essek pofára, amikor te már nem fogsz így érezni
irántam. – Felvázolható tragédiákban jó voltam.
— Ez sem fog megtörténni! – lépett hozzám Attila.
– Nekem úgy tűnik, ez az átok nem más, mint egy
túlságosan is meggyőző Jágó. – Nagy szemeket
meresztettem. – Tudod, mostanában elég sok
Shakespeare-t olvasok.
— Nem baj, megérte – vigyorodtam el, feledve egy
pillanatra a beszélgetésünkben rejlő feszültséget. –
Végül is azért csináltad, hogy egyszer lenyűgözz, nem
igaz? Nos, eljött ez a pillanat.
— Örömmel hallom. Mert most az egyszer talán
úgy tudok érvelni, hogy azt te is felfogd.
— Csupa fül vagyok.
— Az átok egy nagy kalap szar.
— Nem emlékszem ilyen shakespeare-i hasonlatra,
de eddig követem – mondtam.
— Az átok azért létezik, mert valaki megsúgta,
hogy létezik, és úgy irányított bizonyos helyzeteket,
hogy még bizonyítékokat is találjunk rá.
— Jágó – suttogtam. – Vagyis Rocco.

— Igen. És az elveszett kendő vagy mi a frász

legyen, mondjuk az eltévedt ezüstgolyó. Amit nyilván
direkt lőttek rád. És innentől kezdve neked annyi.
Akármi is történt, azt mindig úgy magyaráztad, hogy
abban benne legyen az átok.
— Rocco egyértelmű volt.
— És te hiszel Roccónak? Nyilván ő is hallotta a
pletykát, hogy azt hiszed, elátkoztak. Sőt, nyilván ő
kezdte el terjeszteni.
— Túl sok csapás ért mostanában – ráztam meg a
fejemet. – Minden nem írható egy elképzelt átok
hatásának rovására. Érzem, hogy igazi.
— Talán igazi. Talán volt is átok. De nem biztos,
hogy minden az átok miatt történik, és nem biztos,
hogy minden, ami történik, az szükségszerűen rossz is.
Érted, hova akarok kilyukadni? – kérdezte
szenvedélyesen.
— Értem – bólintottam. – De az átoktól
függetlenül azt biztosan tudjuk, hogy Ligeia csókja nem
tart örökké.
De nem kellett tovább töprengenem, miféleképpen
bizonyul rossznak a döntésem, hogy Attilánál töltsem
el életem egyik utolsó éjszakáját, és hogy az átok
mennyire hatja át ténylegesen az életemet. Nyílt az
ajtó, és Eszter lépett be.
— Bocsánat – mondta könnyedén, és visszalépett a
szobából, betéve maga után az ajtót. A huzat –
nevezzük annak – ebben a pillanatban felkapta a
mobilomat, az egyetlen apró, de igen kemény tárgyat,
amit meglendíthetett a szobában. Az a fejemnek
csapódott, majd lepottyant az ölembe. Felröhögtem. A
fejemből szivárgott a vér, én pedig nem bírtam
abbahagyni a nevetést.
— Ez nem vicces – mondta Attila. Megnézte a
sebemet, kiviharzott a szobából, és fél perc múlva
visszatért egy adag jéggel. – Tedd rá! – utasított
ellenkezést nem tűrő hangon. – Most megyek,
beszélnem kell Eszterrel.
 — Én is megyek – mondtam. – Felöltözöm, és már
itt sem vagyok. Sajnálom.
— Ne sajnáld! – mondta lágyabb hangon. – Kérlek,
ne sajnáld!

54.

Attila kiment, én pedig gyorsan belebújtam a

ruhámba. Ez kicsit növelte a komfortérzetemet, mint
ahogy az is, hogy működik a mobilom, és nem kell az
itteni telefont használnom azért, hogy hívjak egy taxit.
A fejsérülésem nem volt vészes, a vérzés már elállt, és a
jég megtette kötelességét, úgy tűnt, ezt megúsztam púp
nélkül. A telefonom felé nyúltam, hogy elrakjam,
amikor megcsördült a kezemben. Evelyn száma külön
zenével csöngött ki, rá sem kellett néznem a kijelzőre,
hogy tudjam, ő hív.
— Na végre! – szólt bele izgatottan, amikor
felvettem.
— Szia, Evelyn! – mondtam nyugodtan. Nem
kezdtem magyarázni, hogy a lehető legrosszabbkor hív,
mert tudtam, hogy erről is az átok tehet, és alapjában
véve kíváncsi voltam, mi izgatta fel ennyire boszi
barátnőmet. Önző módon reméltem, hogy nem dobta
Mark Hensel, mert arra már végképp nem voltam
hitelesítve, hogy az ő lelki problémáit is én ápoljam
ilyen távolságból, telefonon keresztül, s persze pont
akkor, amikor nekem villámgyorsan el kellene
tűnnöm.
— Van egy jó hírem – közölte vidáman. Ezek
szerint nem dobta Mark Hensel. És most, újfent önző
módon, azért drukkoltam, nehogy valami leánykérési
sztorit kelljen végighallgatnom, mert arra sem voltam
éppen ráhangolódva. Közben szörnyen utáltam
magamat, amiért így reagálok Evelyn hívására. –
Illetve, nem tudom, mennyire jó – folytatta kicsit
visszafogottabban. Hát igen, egy leánykérés elég zűrös
dolog ilyen rövid randizgatás után. Sóhajtottam. –
Tudom, hogy lehet feloldani az átkot, ha volt közvetítő
áldozat, még akkor is, ha nem tudod, ki átkozott meg –
folytatta Evelyn, én pedig azonnal visszaszívtam
minden, szerencsére ki nem mondott gondolatot.
Evelyn tényleg a legjobb barátnőm. És ezen egy
óceánnyi távolság sem változtathat.
— Úgy érted, akkor is, ha már kinyírtam a
közvetítő áldozatot?
— Te jó ég, kinyírtad a közvetítő áldozatot? Hogy
lehetsz ilyen béna? – dorgált meg hitetlenkedve, – Na
persze, hiszen el vagy átkozva. De, hogy a kérdésedre
válaszoljak: igen, akkor is, ha
kinyírtad a közvetítő áldozatot. – A szívem a torkomba
ugrott. Van még remény. Talán Attilának igaza van. Az
ablakhoz sétáltam, és a csodálatos tájat bámultam,
miközben hallgattam Evelynt. Hogyhogy eddig nem
vettem észre, milyen fantasztikus innen a kilátás? –
Találtam egy leírást – folytatta barátnőm. – Egyszer
alkalmazták, és akkor bevált.
– Tehát nincs nagy tapasztalati háttér.
– Hé, ez százszázalékos siker! Nézd a dolgok jó
oldalát!
– El vagyok átkozva – nyöszörögtem. – Nem
tudom a dolgok jó oldalát nézni. De azért mondd, mit
kell csinálni! Milyen beszerezhetetlen mágikus
kellékre van szükség? Mert, hogy nem fogjuk tudni
összekaparni, az tuti. Nem tudom, említettem-e már,
de...
– El vagy átkozva. Tudom. És nem fog tetszeni,
amit mondok, de beszerezhető a kellék. Ezt speciel
tudom.
– Akkor nyilván lesz valami undorító
mellékhatása, de mindegy. Mondjad, húzd el a
mézesmadzagot, hogy aztán rájöjjek, mégsem
működhet az egész.
– Pozitívabb hozzáállást, ha kérhetném!
 – Bocs, figyelek.
– Rendben, Kicsit ijesztően fog hangzani, de a
lényeg, hogy megoldható.
– Ne csigázz! – türelmetlenkedtem.

– Jó. Médiumvér kell hozzá. Sajnos elég sok. De

azért túlélhető a vérveszteség.
– Tessék?
— Jól hallottad. Médiumvér.
— Médiumvér – ízlelgettem a szót halkan. – Ez
biztos?
— Elég sokat kutattam, ez az egyetlen nyom, amire
bukkantam. Egyetlen leírás. Több, mint a semmi. De
logikusnak tűnik, tekintve a médiumtulajdonságokat.
Egy jó médium reagál a legérzékenyebben a mágikus
hatásokra. Azért képes megérezni a körülötte zajló
folyamatokat, mert képes azonosulni mások érzelmi
állapotával. Mint valami kaméleon. A leírás szerint a
médium vére hasonlóan alkalmazkodóképes. Épp ezért
az olyan varázslatoknál, ahol közvetítő áldozattal
pecsételték meg a varázslatot, az ellenvarázslatot
kétféleképpen lehet elvégezni: vagy az áldozat vérével,
vagy médiumvérrel. A médiumvér rövid időre
azonosul a közvetítő áldozat vérének tulajdonságaival.
— Akkor is, ha a közvetítő áldozat már nem él?
 — Igen. Az a lényeg, hogy a varázslatnál jelen
legyen valami, ami a közvetítő áldozaté volt.
Gondolom, ez azért megoldható.
— Talán. De a másik rész már sokkal húzósabb.
— Nyilván nem egyszerű. És sokkal több kell
belőle, mint a közvetítő áldozat véréből. De nézd a
dolgok jó oldalát: óriási mázli, hogy épp kéznél van
nálatok egy médium. És az is óriási mázli, hogy a férje
érted lángol, de te állhatatosan ellenállsz. Jön neked
egy szívességgel. – No, itt kellett volna valami
frappánsat mondanom, ehelyett hatalmas csend
kerekedett.
— A reakciódat hallva, illetve nem hallva,
gondolom, helyesen következtetek arra, hogy nem
állsz ellen állhatatosan.
— Mondtam már, hogy...
— El vagy átkozva, igen. Kezdem felfogni, hogy ez
mit is jelent. Nem tudom, mit mondjak. De tény, hogy
nem rohangál túl sok médium a földkerekségen.
— Tisztában vagyok vele. Azért kösz, Evelyn.
Nagyon köszönöm. Sajnos nem hinném, hogy találnék
olyan médiumot, aki
hajlandó lenne a vérét áldozni értem, de sokat jelent
nekem, hogy utánajártál.
— Ne beszélj úgy, mint aki a halálos ágyát nyomja!
– kérlelt barátnőm, és bár én nem voltam olyan
receptorokkal ellátva, mint ő, pontosan éreztem
kétségbeesését a telefonon keresztül is. – Bár többet
segíthetnék!
— Te mindent megtettél.
— Nem, remélem, hogy még nem mindent –
felelte Evelyn. – Ne add föl! Én sem adom föl. Találok
megoldást, ígérem. Csak tarts ki!
— Ezt nem tudom megígérni – mondtam
reményvesztetten. Tudtam, hogy az átok hiteti el
velem, hogy most már épp ideje feladnom, ennek
ellenére nagyon nehéz volt küzdenem a gondolat ellen.
— Tarts ki! – kérte Evelyn sírva. – Tarts ki! –
zokogta, és letette a telefont.
— Mennyi vér kell? – kérdezte egy hang a hátam
mögül. Megperdültem, és Attila izmos testének
ütköztem. Ki tudja, mióta állt mögöttem. Mindenesetre
elég hosszú ideje ahhoz, hogy tudja, miről beszéltünk.
— Felejtsd el! – mondtam, és megpróbáltam
kikerülni.
— Soha – mondta, és sarkon fordult. Én fogtam a
cókmókom, és elindultam a kijárat felé.

55.
 Kiléptem a szobából, és láttam, hogy Attila és Eszter
farkasszemet néznek egymással a túlméretezett
étkezőben.
— Eszedbe ne jusson, Attila! – mondta higgadtan
Eszter. Szép és elegáns volt, mint mindig, de az arcáról
hiányzott az a kedvesség és nyugalom, ami korábban
vonzóvá tette a szememben.
— Mindennek van határa!
— Eszter, hallgass meg! – kérlelte Attila.
— Médium vagyok. Fölösleges meghallgatnom
téged. Pontosan tudom, hogy mit akarsz mondani. –
Reméltem, hogy nem vesznek észre, vagy ha mégis,
nem foglalkoznak velem, mert más megbeszélnivalójuk
akad, de tévedtem. – Nem, Bori, nem mész el
— szólt utánam Eszter határozottan. – Ez
mindnyájunkra tartozik. A házasságunk köttetett,
ahogyan köttetett. Azon változtatni nem tudunk. Jogod
van mást szeretni, Attila. – Hál’ istennek, gondoltam.
Nem a múlt éjjelről fogunk beszélgetni. Aztán belém
nyilallt a felismerés. A francba, gondoltam. Bár inkább
a múlt éjjelről kellene beszélgetnünk! – Próbáltam
elkerülni, hogy ez történjen, de nem tudtam – folytatta
Eszter csöndesen. – Hiába könyörögtem neked, hogy
ne menj Ligeiához, nem hallgattál rám.
 — Nem volt választásom. És most sincs.
— De, nagyon is van. Választhatsz: én vagy ő.
— Ez nem egy ilyen választás, Eszter, te is jól
tudod,
— De, ez pontosan egy ilyen választás. A véremet
akarod ontani azért, hogy őt felmentsd egy átok alól.
— Ha nem teszem, előbb-utóbb belehal! – kiáltott
fel kínlódva Attila. A benne lüktető fájdalom belém
nyilallt, Eszter viszont érzéketlenül elengedte füle
mellett a gyötrelmet. Csak a szavakra összpontosított.
— Ha megteszed, én halok bele.
— Nem, nem halsz bele. Tudod, hogy
felgyógyítalak. Túléled a vérveszteséget. Nem az
életedet kérem.
— Fejezzük be ezt a beszélgetést! Nem
gondolkodsz tisztán. Az a vámpír elvette a józan
ítélőképességedet.
— Eszter, könyörgöm – fogta meg a kezét Attila.
Úgy éreztem, mintha arcul csapott volna. Az átok teszi,
gondoltam. Nem lehetek
féltékeny a feleségére.
Nem lehetek féltékeny arra a nőre, akinek a vérét
akarja ontani az én kedvemért. És mégis. Rühelltem ezt
az átkot, s egyben magamat.
— Gondolj bele abba, mit kérsz tőlem! Adjam a
véremet azért, hogy kellemesebb élete legyen annak a
nőnek, aki elvett tőlem? – nevetett Eszter gúnyosan.
Megcsóválta a fejét, mint aki nem hiszi el, hogy
mindez ővele történik, pedig mint médium, már biztos
nem először élte át ugyanezt a jelenetet. Nem véletlen,
hogy el akartam innen szabadulni, és nem véletlen,
hogy fel sem merült bennem, hogy a vérét kérjem az
életemért. Irreális volt, mint mostanság minden
körülöttem.
— Én soha nem voltam a tiéd.
— Nem. Így igaz. De az illúzió, hogy mégis, az
enyém volt. Gondoltam, majd az átok valahogy
visszaadja azt, amit elvesztettem, de nem. Csak
rosszabb és rosszabb lett minden.
— Te átkoztál meg? – kapcsolódtam be én is a
beszélgetésbe. Attila pedig itt veszítette el a szavait.
— Nem, dehogy – felelte Eszter bizonytalanul. És
szégyenkezve. – Én csak...
— Te csak nem akadályoztad meg, ugye? – talált rá
a szavakra újra Attila. Rozsdás volt a hangja, mintha
ezer éve nem szólalt volna meg. Nyilván úgy érezte,
ennyi idő el is telt, míg felfogta Eszter szavait. –
Megtehetted volna, de nem tetted.
— Most már sajnálom, elhiheted – felelte
könnyedén Eszter, de az étkező ablaka hirtelen
kivágódott, és a szárítóban álló evőeszközök a padlóra
potyogtak, éles zajjal csattanva a kőre.
— Hogy voltál rá képes?! – ordította Attila, és a
konyhapultról felém repült egy jénai tál, telibe találva
a fejemet. Megszédültem, és a padlóra csúsztam. Egy
újabb fejsérülés, gondoltam rezignáltan, miközben
kezemet vérző halántékomra nyomtam. A többieknek
persze kutya bajuk. Megbízható és precíz egy átok,
nem mondom. – Ennyire gyűlölsz? – kérdezte Attila,
miközben ijedten szemlélte az ujjaim közül kifolyó
vért.
Eszter a kezembe nyomott egy makulátlan tisztaságú
konyharuhát, de nem nézett rám.
— Ennyire szeretlek – felelte Attila felé fordulva. –
Tudom, nem erre szerződtél. Nem is terveztem. Bár
láttam előre. El tudod képzelni, milyen érzés úgy élni,
hogy tudom, valamikor elveszítelek?
— Bori, jól vagy? – hajolt mellém Attila. – Úgy
sajnálom.
— Elmegyek, mielőtt még egy szekrény is rám esik
– nyögtem. – Sajnálom, Eszter. Igazán sajnálom.
— Tudom – válaszolt komolyan. – Én is sajnálom,
de nem segíthetek.
— Segítened kell, Eszter. Ennyivel tartozol –
mondta Attila.
 — Nem tartozom én semmivel. Hiába kavarsz
szelet, engem ez nem ijeszt meg.
— Nem akarlak megijeszteni.
— Akkor miért érzem benned a fenyegetést? A
véremet vennéd, akár beleegyezem, akár nem?
— Nem fenyegetőzöm. Könyörgöm. Segíts!
— Keress másik médiumot! Vannak rajtam kívül
mások is.
— Ezt most élvezed, ugye? – nézett rá Attila
szomorúan.
— Szó sincs róla. Hihetetlen fájdalmakat élek át. –
Bár biztosan nem olyanokat, mint én, tettem hozzá
magamban rosszmájúan. A konyharuhát bevizeztem, és
a fejemre nyomtam. Azonnal vörösre festette a vér.
Attila és Eszter tekintete összeakadt, én pedig lassan
kiindultam ebből az átkozott házból, ahol minden az
én fejemen köt ki. A lépcsőre léptem, megszédültem, és
legurultam a járdára.

56.

Amikor magamhoz tértem, újra abban az ágyban

találtam magam, amelyikben a napot kezdtem. Csak
most elmaradt a széles mosoly és a kellemes nyújtózás.
Egyből legörbült szájjal indítottam.
Fájt minden tagom, tele voltam horzsolásokkal, nem
túl mély, de kellemetlen sebekkel. Attila nyilván nem
akarta az energiáját ilyesmi meggyógyítására pazarolni,
most minden önkontrolljára szükség volt,
A félig nyitott ajtón keresztül jól hallottam
szóváltásukat. Nyilván nem sok idő telt el azóta, hogy
én majdnem nyakamat törtem azon pár a lépcsőfokon,
mert még mindig ugyanott tartottak a vitában.
Melegem volt, letornásztam magamról a paplant. Így
kicsit jobb volt. De még jobb lett volna, ha valami
csoda folytán nem hallom újra Attila és Eszter
veszekedését.
— Megakadályozhattad volna, de még csak nem is
szóltál, hogy mire készül. Ezt sohasem fogom neked
megbocsátani! Ottó volt, és te egy szót sem szóltál?
— Egy ember van, aki törődik velem, és az nem
más, mint Ottó. Igen, tudtam, hogy ő nem bírja nézni a
kínjaimat. Képzeld, a médium is csak ember! Nem
szóltam. Azt nem láttam előre, hova vezet ez az egész.
Elvakítottak az érzelmeim. Azt hittem, csak kicsit
balszerencsés lesz.
— Mégis, mit gondoltál? Ottó, az öcsikéd, nem
mellesleg a család egyik tehetséges varázslója, elmegy
Roccóhoz, mert az átkot akar szórni Borira, de ennek
ellenére nem fog történni semmi komoly? – hallottam
Attila visszafojtott kiabálását.
— Nem láttam halált. Esküszöm – felelte jóval
nyugodtabban Eszter.
— Nem láttál halált. Akkor nem is fog meghalni.
— Lehet. De nem az én vérem fogja megmenteni.
— Önző vagy! Hihetetlen, hogy csak magadra
gondolsz! Te nem ilyen vagy, Eszter. Te mindig
segítesz másokon. Médium vagy. A tehetséged kötelez.
— Igen, elméletileg ez mind igaz. A gyakorlat
viszont azt mutatja, hogy valakinek rám is kell
gondolnia, és tőled ezt hiába is várnám el.
— Ne legyél igazságtalan!
— Hát, te se legyél! Ha azt hiszed, csak magammal
törődöm, amikor nemet mondok, hát nagyon tévedsz.
— Nem, nem hiszem azt. Tudom, hogy valami
kitekert logika alapján miattunk teszed. De nincs
olyan, hogy mi. Csak akkor tarthatsz meg egy darabot
belőlem, ha segítesz. De ha nem, végleg elveszítesz.
— Nem tehetem.
— Megérteném, ha az életedet féltenéd. De tudod,
hogy nem hagynám, hogy bajod essen. Nem tennéd
kockára az életed. Épp csak... élvezed, hogy Bori
szenved, igaz? Tudod, ez az, amit nem tudok
megbocsátani.
 — Egyáltalán nem élvezem a történteket! –
csattant fel Eszter. – Egyszerűen túl sokat kérsz! Túl
nagy a kockázat, Attila!
— Semmi kockázat. Simán túlélnéd.
— Én igen. De a gyerekünk nem. – Na, ez végleg
magamhoz térített. Nemkülönben az óriási zaj, amivel
a szoba üvegajtaja becsapódott a hirtelen támadt
szélből, no és persze a fájdalom, amit az oldalamban
landolt óriásinak tűnő üvegdarab okozott.
Elakadt a lélegzetem. Ez volt a szerencsém,
különben egyből ordítottam volna, pedig az ajtón túli
beszélgetést nem állt szándékomban félbeszakítani. Így
mikor végre újra kaptam levegőt, halkan nyüszítettem,
és ujjaimmal óvatosan kitapintottam az üvegdarabot.
Nem tudtam, mit tegyek. Azt sejtettem, hogy
kihúzni nagyon, de nagyon rossz ötlet. Ám így, hogy
bennem volt egy tenyérnyi üvegcserép, mozdulni sem
mertem. Szólnom kell Attilának, gondoltam. Most.
Kinyitottam a szám, hogy minden erőmmel kiáltsak, de
csak egy suttogásnál alig markánsabb szó hagyta el a
számat. Attila és Eszter viszont nem zavartatták
magukat az üvegcsörömpölés miatt.
 Ha nem is mindennapos esemény lehetett az
életükben, bizonyára nem először kellett
üvegeztetniük Attila érzelmi kitörései miatt. Ez a vita
csak nem fog az örökkévalóságig tartani,
reménykedtem. Talán kibírom addig anélkül, hogy
megmoccannék, és az üveg mélyebbre hatolna.
— Miért nem mondtad meg? – kérdezte Attila
most már érezhető kétségbeeséssel hangjában.
— Úgy érted, miért nem választottam megfelelőbb
pillanatot? – kérdezett vissza Eszter. – Szerinted mikor
volt utoljára megfelelő erre a pillanat?
— Kimegyek egy kis friss levegőt szívni. – Olyan
mély levegőt vett, hogy még a szobából is hallottam.
— Ezt akartad, vagy tévednék? – szólt utána
Eszter. – A gyereket. A szabadságodat.
— Kimegyek a levegőre – felelte automatikusan, és
elhaladt a betört ajtó mellett. Aztán visszalépett, és rám
meredt az üvegen tátongó lyukon át, majd berontott a
szobába.
— Miért nem szóltál? – kérdezte sápadtan, és kezét
az oldalamból kiálló üveghez érintette.
— Nem volt megfelelő a pillanat – lihegtem.
— Ne kezdd te is! – szólt rám ingerülten.
— Sosem tudok ellenállni egy jó poénnak, tudod –
mondtam nehezen.
 — Ja. Inkább elvérzel, csak hogy beszólhass.
Kedves tőled.
— Nem terveztem elvérezni. Ezért nem is nyúltam
az üveghez.
— Jól van. Akkor most kihúzom, és begyógyítom a
sebet. Utána pedig elviszlek, és biztonságba helyezlek.
Itt egyre nagyobb veszélynek teszlek ki.
— És gondolod, hogy ez megváltozik, ha máshová
viszel?
— Igen, remélem.
— Jön a sötét, üres szoba? – próbáltam tréfával
elütni azt, amitől már egy jó ideje rettegtem.
Persze tudtam, hogy ha egy szigorúan őrzött, üres
szobában próbálnám kibekkelni, míg elmúlik az átok,
akkor is veszélyben lennék. Mindig jöhet egy
földrengés, vagy egy kevésbé megbízható szobaőr, vagy
történhet bármi a beadott étellel, itallal. Vagy
egyszerűen annyira becsavarodnék, hogy
megpróbálnék végezni magammal. Nincs biztonságos
hely.
— Nem egészen – felelte Attila, és egy gyors
mozdulattal kihúzta belőlem az üveget. – De van egy
tervem – közölte. Forró kezét a sebemre helyezte, és a
fájdalom máris enyhülni kezdett.
 57.

Az öreg Hajós alacsony, zömök férfi volt, arcát mély

ráncok barázdálták. Kék csíkos inget viselt, ami talán
fiatalított rajta pár évet, de remegő kezei semmissé
tették ezt a hatást. Nem véletlen, hogy őt mindenki
csak az öreg Hajósként emlegette. Ő volt a dinasztia
legidősebb tagja – a legidősebb élő tagja, fogalmaztak a
család ismerősei —, és én úgy százévesnek saccoltam
volna.
— Már vártalak benneteket – mondta, miközben
bevezetett a nappaliba.
Belesüppedtünk a kényelmes bőrgarnitúra üléseibe.
Az erkélyajtón át gyönyörű kilátás nyílt a kertre,
amelynek a határait nem is láttam. Maga a ház viszont
kellemesen emberléptékű volt. Az öreg Hajós
köztudottan multimilliomos volt, de azon kevesek közé
tartozott, akiknél a pénz ízléssel és praktikummal is
párosult. Nem volt szüksége palotára, és a kert is csak
innen, bentről nézve tűnt kissé hivalkodónak. Kintről a
magas kerítés nem engedte látni a kirándulóhelynek is
beillő területet és a ház melletti méretes medencét.
— Jó egy médium a háznál, Jakab – nyugtázta
Hajós megjegyzését Attila, mire az öreg barátságosan
hunyorított.
— Tényleg jó. Bár nem kevés problémával is jár.
Mint tudjuk – mondta komolyan.
— Sajnálom, hogy ezzel kell terheljelek – mondta
Attila.
Nem győztem csodálkozni Attila csodálatos
átalakulásán.
Olyan tisztelettel beszélt Hajóssal, mint még soha
senkivel. Az arcvonásai is kisimultak, mintha valóban a
világ legbiztonságosabb helyére értünk volna. És
valahol ez igaz is volt. Kevés olyan biztonságos hely
létezett számomra, mint ez a ház, amelyet többféle
védőmágia is erősített.
— Most mit mondjak? – csóválta a fejét Hajós. – Az
egyik szemem sír, a másik nevet. – Felvontam a
szemöldököm, de nem éreztem úgy, hogy
beleszólhatok a beszélgetésbe. Majdcsak kiderül,
gondoltam, hogy hol van itt a nevetnivaló. Én csak
sírásra találtam okot, de arra jó sokat. – Eszter az
unokahúgom lánya. A család nagy reménysége. Mindig
jó ember volt. Óriási kereszt neki a médiumlét. Ne
ítéld meg túl súlyosan!
— Előre látta az átkot, és nem szólt egy szót sem.
Mégis, mit vársz tőlem? Tegyek úgy, mintha mi sem
történt volna? – Nem kiabált, teljesen visszafogottan
beszélt. Tényleg elképesztő volt.
— Nem, dehogyis – mondta Hajós, és felkapta a
fekete macskát, amelyik a lábához dörgölőzött. Lassú
mozdulatokkal simogatta a hálásan doromboló állatot.
– Én csak arra kérlek, hogy próbáld meg figyelembe
venni a mi szempontjainkat is!
— Szóval ez nem az ő szempontja, hanem a ti
szempontotok. Akkor hiába jöttünk? Nem segítesz?
— Ez nem egyszerű, eldöntendő kérdés, Attila –
felelte Hajós. – Te is a családhoz tartozol. Úgy
szeretlek, mint a saját fiamat. Mindent megteszek, ami
telik tőlem. De nem árthatok Eszternek.
— Én sem akarok ártani neki. De szükségem van a
vérére. Ő nem halna bele, Bori viszont nem halna meg.
Nekem jó üzletnek tűnik.
 — Neked talán igen. – Rám nézett. – Már ne vegye
sértésnek, Borbála! – mondta. – Semmi személyes. De
Eszter végre gyermeket vár. Én már azt hittem, meg
sem érem. – Felnevetett. – Ez persze nem igaz. Eszter
ez ügyben már évekkel ezelőtt megnyugtatott. De
akkor is. Régóta vártuk ezt a pillanatot. És lehet, hogy
helytelen, de engem ez boldoggá tesz. – Furcsamód
tökéletesen értettem a logikáját, és hirtelen nem is
értettem, mit keresünk mi itt.
— Köszönjük, hogy időt szakított ránk – álltam fel
a puha fotelből. Nem nehezteltem rá. Az igazat
megvallva, azon csodálkoztam volna, ha épp az öreg
Hajós oldotta volna meg a problémámat. Irreális egy
elképzelés volt, csak hát mindketten szerettünk volna
benne hinni. Ki tudna segíteni, ha nem az öreg Hajós?
Kinek van közel s távol annyi varázshatalma és
befolyása, mint neki? És persze, ha a körülmények
másként alakulnak, nyilván azonnal ugrana megtenni,
amit csak lehet. De az átok az átok, és Eszternek épp
most kellett teherbe esnie. Fasza!
— Egy Weinhauser lány, mi? – nézett össze
cinkosan az öreg Attilával. Ezt a megjegyzést nem
tudtam mire vélni, de mielőtt kérdőre vonhattam
volna, belém fojtotta a szót: – Csak ne olyan hevesen!
A nagymamája vérmérséklete nem viszi előre ezeket a
dolgokat. Üljön csak szépen vissza! – Visszaültem, szó
nélkül, mintha hipnotizált volna. – Nem azt mondtam,
hogy nem segítek. De Eszter vére tabu, és erről nem
vagyok hajlandó tárgyalni.
— Akkor mondd meg, mégis mit csináljak? –
kérdezte Attila. – A közvetítő áldozat már a pokolban
nyaral. Itt már csak a médiumvér segíthet. De ha van
jobb ötleted, hallgatom.
— Nem, egyelőre nincs jobb ötletem – sóhajtott
Hajós. Hátrasimította homlokából ősz haját, majd
kezeit erőtlenül az ölébe ejtette. – Médiumvér kell, ezt
jól látod. De ehhez tényleg nem asszisztálhatok.
— Akkor mondd ki, hogy nem segítesz – felelte
ingerültebben Attila —, és ne húzd tovább az időnket!
Kérlek – tette hozzá még az udvariasságnak
megfelelően, körülbelül olyan hangsúllyal, mintha azt
mondta volna, „halál reád”. Eddig tartott a civilizációs
máz, állapítottam meg magamban.
— Fiam – mondta szelíden Hajós, de Attila
felcsattant.
— Ne fiamozz itt nekem, Jakab! Egy apának nem
kellene könyörögnöm!
— Hát ne könyörögj, hanem hallgass meg végre!
Fogd föl, hogy Eszter vére nem lesz a tiéd. Nem
kockáztatom a gyerek életét egy idegen életéért. –
Attila felhorkant, és Hajós gyorsan pontosított. – Egy
majdnem idegen életéért. És ne szólj közbe! – folytatta,
látva, hogy Attila már nekidurálná magát a nem túl
udvarias válasznak. – A vért neked kell beszerezned,
más forrásból. De valamennyi időt adhatok. Ebben
segíthetek.
— Ezt hogy érted? – kérdezte Attila kevésbé
agresszíven.
— Létezik olyan védővarázslat, ami gyengítheti az
átok erejét egy rövid időre. Nem semlegesíti, de ahhoz
elég erős, hogy az elátkozottat ne érhesse nagyobb baj
pár napig. Van egy hátulütője, persze – mondta
kelletlenül.
— Nagyon fájdalmas? – kérdezte Attila egy
sóhajjal.
— Nem, dehogy! – felelte Hajós. – Mindössze arról
van szó, hogy akkor igazán hatásos a védelem, ha az
átkot végző varázsló az elátkozott közelében
tartózkodik. Vagyis Ottót nem engedhetem el addig,
amíg tart a varázslat ereje. És hogy ne legyen ebből
külön gubanc, itt kell tartanom ellenőrzés alatt
mindkettőjüket.
— Szobafogság? – kérdeztem beletörődve.
— Olyasmi. Ottónak persze szigorúbb őrizettel.
Nehogy eszébe jusson valami turpisság. – Sejtettem,
hogy ez esetben a turpisság nagyon enyhe eufemizmus
arra, amit az öreg Hajós elképzelt.
— Részemről rendben – mondtam gyorsan.
— Ezzel kábé öt napot nyertek – nézett Attilára
Hajós.
 — És szerinted hogyan szerzek öt napon belül
médiumvért, ha ebben nem segítesz? – felelte Attila
szemrehányóan, mire az öreg tanácstalanul széttárta a
karjait.

58.

— Te is tudod, én is tudom, hogy ez csak

parasztvakítás! – vetette oda Attila Hajósnak. – Adsz is,
meg nem is. Tisztára, mint a népmesében. És kábé
annyira is megyek vele.
— Na, ide figyelj! – mondta Hajós keményen. –
Azt hiszed, olyan egyszerű dolog egy ilyen védőmágia?
Az anyagi vonzatáról nem is beszélve. De szó nélkül
megveszem hozzá a delejke szemeket, mert azok kötik
legjobban ezt a mágiát. Vagy úgy gondolod, más
vágyam sincs, mint a házamban kerülgetni egy
Weinhauser lányt? Épp egy Weinhauser lányt? De
megteszem, mert te kértél rá. És bár semmi kedvem
hozzá, hogy Ottót szigorú mágikus bilincsbe verjem, és
napi huszonnégy órában szemmel tartsam, ezt is
megteszem, mert úgy látom, ez az egyetlen esélyetek
arra, hogy megoldjátok a problémát. De nektek kell
megoldanotok.
 — Mintha olyan egyszerű lenne felkutatni egy
médiumot! – dohogott Attila. Én elakadtam az „épp egy
Weinhauser lány” kifakadáson, és nem bírtam
koncentrálni a vita további részére. Vajon mi baja lehet
velem az öreg Hajósnak?
— Nem könnyű, az tény. És sajnos egy médium
felkutatása még nem oldja meg azt az alapvető
problémát, hogy vért is kell szerezned tőle. Márpedig,
ha nem adja önként, és úgy próbálkozol, akkor
leveszem a kezem rólad, csakúgy, mint Ottóról. –
Attila arca meg sem rezzent. Ha rajta múlt volna, már
feni a kését a médiumcsuklóhoz. Nagy ívben tett rá,
mit gondol róla az öreg Hajós. Ő viszont tovább
beszélt.

— Egy csepp médiumvér nagyobb kincs, mint egy

hordó kivágott vámpírszív. – Elgondolkodtam. A
képzelőerő nem mindig válik az előnyödre. Néha
szimplán hányingert idéz elő és elgyengít. – Soha nem
engedtem, hogy Eszter vért adjon, vagy hogy
transzfúziót kapjon. Jól tudod, hogy amióta új
adószabályok vannak érvényben, minden évben
kifizetem Eszter helyett a véradót kiváltó kisebb
vagyont, csak hogy a vére még véletlenül se kerüljön
valami ocsmány, undorító vámpír szervezetébe.
Minden médium jól vigyáz a testi épségére – a vénáira
pedig különösen.
— Értem, vettem az adást! – vágott közbe Attila. –
Nem lesz könnyű rávennem senkit, hogy ilyen
szívességet tegyen egy idegennek.
— Szívességre ne is számíts! Maximum üzletre. Ez
egy ilyen világ. De először derítsd ki, egyáltalán hol
találsz médiumot!
— Ne mondd nekem, hogy nincs egyetlen médium
ismerősötök sem, akit felkereshetnék.
— Mégis, mit gondolsz, mi vagyunk, mágikus
képességű emberek telefonkönyve? – ráncolta a
homlokát a varázsló.
— Gondoltam, van kapcsolati hálótok – mondta
Attila magától értetődően.
— Amit, ha ilyesmire használnék, máris
elveszítenék – mutatott rá a kényes pontra Hajós.
— Esetleg egy keresőmágiát bevethetnél – javasolta
Attila. – így a kecske is, meg a káposzta is megmaradna.
Idegen médiumokra kereshetnél rá, és így senki sem
vádolna azzal, hogy te adtad ki őket.
— Ez nem ilyen egyszerű. Még ha meg is
próbálkoznék egy keresőmágiával, nem biztos, hogy
lenne eredménye. A médiumok elméje nem könnyen
érzékelhető, épp azért, mert annyira érzékenyek a
környezetükre, és az elméjükben túl sok más embertől
származó érzelem és információ kavarog. Egy
médiumot csak akkor találsz meg elmekereső
varázslattal, ha ő is akarja. Nem értettem, minek
beszélnek még egyáltalán holmi médiumok
felkutatásáról.
Az egész eszmecsere nyilvánvalóan oly fölösleges és
hiábavaló volt, mint vámpírnak az utolsó kenet.
— Lehet, hogy te nem bízol bennem – mondta az
öreg —, de én nagyon is bízom benned. Ha nem így
lenne, nem tennék meg mindent, hogy időt nyerjek
nektek. A varázslókról úgy tartják, igen találékonyak.
De hadd mondjak valamit: lehet, hogy te nem vagy
varázsló, de az egyik legleleményesebb ember vagy,
akit ismerek. Ki fogsz találni valamit. Neked is vannak
kapcsolataid. Használd őket! És csak hogy tudd: Eszter
azt mondta, ki fogsz találni valamit. Úgyhogy nem
érzem úgy, hogy nekem kellene tálcán kínálnom a
médium véradójelölteket.
— Na és ha azt találom ki, hogy addig kínozlak,
amíg el nem árulod az információt? – kérdezte Attila,
mire az öreg úgy elkezdett hahotázni, mintha az
évtized legjobb viccét hallotta volna.
— Engem, fiam? – nevetett önfeledten. – Még jó,
hogy tudom, nem gondoltad komolyan. Most menj, és
gondolkodj! Ne az én kínzásomon, mert az neked fájna
nagyon, és nem vinné előre az ügyet, egy jottányit sem.
Borbála itt marad, ahogy megbeszéltük. Délutánra
összeállítom a védőmágia alapanyagait, és elvégzem a
varázslatot.
Felállt, jelezve, hogy részéről befejezettnek tekinti a
beszélgetésünket. Udvariasan előreengedett az ajtónál,
én pedig kiléptem a tágas előtérbe. Nem tudtam, mit
gondoljak: reménykedjek-e, vagy inkább kezdjek
készülni a legrosszabbra. Attila és az öreg lemaradtak.
— Egy Weinhauser lány, Attila? – hallottam Hajós
hangos suttogását a hátam mögött. – Jól meggondoltad
te ezt, fiam?
 59.

Fura érzés volt, de szerettem volna, ha Attila velem

marad.
— Miért érzem úgy, hogy most inkább fogoly
vagyok, mint szívesen látott vendég? – kérdeztem tőle
az ajtóban halkan, hogy Hajós lehetőleg ne hallja meg.
— Nyilván azért, mert most inkább fogoly vagy,
mint szívesen látott vendég – felelte Attila.
— Jó egy őszinte barát a bajban – jegyeztem meg
szarkasztikusan, mire ő vállat vont. A szavai nem adtak
ugyan okot a mérhetetlen optimizmusra, de az a tény,
hogy a válaszai a jól ismert lazasággal és szinte
nemtörődömséggel borítva érkeztek, mégis
megnyugtatott egy kicsit.
— Nem kell aggódnod – mondta gyorsan, hogy ne
hangozzék túl negatívan. – A Schiffer családnak még
generációkkal korábban volt némi nézeteltérése a
Weinhauser famíliával, és Jakab nem az a fajta, aki csak
úgy elfeledné az évtizedes sérelmeket.
— Schiffer család? – meresztettem a szememet.
— Hű de meglepődtünk! – cikizett Attila. – Mintha
még nem hallottunk volna olyan családról, aki
magyarította a nevét, Borbíró kisasszony – vigyorgott
Attila.
 Tudtam, hogy jó hatással van rá, ha froclizhat
valakit, így hagytam, hadd engedje ki a gőzt. Ő is
frusztrált volt, mint a balesetire helyezett boncmester,
aki tudja, hogy segítenie kellene az épp elvérezni
készülő betegen, de már csak a bonckés használatára
emlékszik. Az öreg Hajós azt mondta, meg tudja oldani
a feladatot, és ez jól hangzott; de ettől még nem lesz
valaki kórboncnokból agysebész, ugyebár. Attila pedig
azt sem tudta, merre van a műtő, nemhogy azt, melyik
eszközt kellene választania a sok sterilizált kütyü
közül. Ezt pontosan láttam, olyan pontosan, hogy
szinte már éreztem is, ahogy fogy az idő, én meg
elvérzek.
— Jól van, ők is magyarítottak – tértem vissza a
valóságba. – Gondolom, nem ez az alapja a régi
gyűlölködésnek.
— Fogalmam sincs, hova vezethető vissza a családi
viszálykodás – vallotta be Attila. – Én nem
tulajdonítottam eddig ennek túl nagy jelentőséget.
Néha szidta a Weinhauser felmenőket a családi
ebédnél, de szidott ő más családokat is rendszeresen, ne
aggódj! Nem ti vagytok a kivétel, az öreg nyilván
boldog-boldogtalannal összebalhézott ifjúkorában. Ha
engem kérdezel, már valószínűleg ő sem tudja, miért
kezdte el utálni a Weinhauser családot. Nem fiatal már;
gondolom, a memóriája sem a régi. Bár a varázslatokra,
hál’istennek, kiválóan emlékszik. És ez a lényeg. Te is
próbálj erre a pozitívumra koncentrálni!
— Próbálok – feleltem. – Ettől persze nem múlik el
az átok.
— Nem. De én most elmegyek, és addig töröm a
fejemet, amíg rá nem jövök a megoldásra. Hallottad: ki
fogok találni valamit. A nejem már csak tudja.
— Ja. És a nejed mindig olyan pontos infókat
szivárogtat, hogy ha együtt loviznánk, már rég az utcán
kéregethetnék – mondtam keserűen. – És még az is
jobb lenne, mint ez a visszacsinálhatatlan átok.
— Visszacsinálható – szorította meg a vállamat
Attila. – És vissza is csinálom, amint rájöttem, honnan
szerzek médiumvért. De ha esetleg te előbb jönnél rá...
— Akkor azonnal felhívlak, és a telefonba üvöltök
egy heurékát – ígértem. Persze, ígérhettem volna
bármit: momentán annak az esélye, hogy sikerül egy
kisebb hordónyi médiumvérre akadnom körülbelül
akkora volt, mint annak, hogy hattyúvá változzak egy
vérmedveharapás után.
— Jó – mondta. – Vigyázz magadra!
— Próbálok – feleltem csekély lelkesedéssel. A
táskámba nyúltam, és a kezébe nyomtam a kulcsomat.
– Hozz valami ruhát! – kértem.
 — Rendben – vágta zsebre a kulcsomat, és betette
maga után az ajtót.
— Menjünk! – szólt Hajós az előszoba túlsó
végéből. A lépcsőfeljárónál bevárt, és elindult felfelé. –
Megmutatom a szobáját – mondta.
Nem látszott rajta, hogy egy kis lépcsőmászás
megviselné. Tempósan, ruganyos léptekkel haladt, és
az emeletre érve sem fújtatott. Lehet, hogy öreg volt, és
remegett a keze, de a fizikumára egyébként nem
lehetett panasz. Megvárta, míg én is felérek, de aztán
nem indult el, csak hosszan az arcomba meredt, nem is
annyira érdeklődéssel, mint inkább megvetéssel és
nehezteléssel.
— Mi az, talán csokis a szám? – kérdeztem
idegesen. Utálom, ha így megbámulnak, és persze még
jobban azt, ha közben el is ítélnek.
— Nem – vont vállat az öreg. – Csak gondoltam
végre jól megnézem magamnak azt, aki tönkretette
Eszter házasságát.
— Ja? – feleltem megkönnyebbülten. – Az nem én
voltam, hanem egy másik nő. Még csak nem is
hasonlítunk. – Továbbindultam volna, ha sejtem,
melyik ajtó felé kellene vennem az irányt. Elég nagy
blamázs ugyanis, ha az ember büszkén ki akar vonulni
ellenfele terepéről, aztán magabiztosan benyit a
vécébe. Ennél az is jobb, ha egy helyben álldogál,
mintegy oda szegezve a lépcsőkorláthoz, így hát
mégsem moccantam.
— Valóban? – kérdezett vissza felvont
szemöldökkel. – Szóval maguk nem is henteregtek
éppen az ágyban, mikor Eszter magukra nyitott?
— Ja, az? – kérdeztem bárgyún. – Oké, az a nő
tényleg én voltam – adtam meg magam a sorsnak, de
azért próbáltam menteni a menthetőt. – Nos, igen, ez
megtörtént. De nem történt volna meg, ha például
Ligeia nem harapja meg Attilát a holdünnep rituáléja
után, és nem zúg belém menthetetlenül egy rövid
időre, mely rövid idő már, remélem, elmúlóban van.
Hajós nem felelt, csak élesebbre állította
röntgentekintetét. Felsóhajtottam.
— Mi az? Mégis csokis a szám?
— Mindig kettőn áll a vásár – közölte tömören a
fakorlátnak dőlve.
— Igen, ez is igaz – bólintottam. – Csak gondoltam,
azt itt most külön nem kell hangsúlyoznom, hogy
engem elátkoztak. Lehet, hogy hihetetlen, de általában
nem szoktam a nős főnökeim ágyában kikötni. Szóval,
ha valakit okolni akar a történtekért, és Ligeia nem a
megfelelő személy, akkor okolja a drágalátos Eszterét,
aki egy időben elhangzó informatív mondattal esetleg
megakadályozhatta volna, hogy idáig jussunk! – vágtam
a képébe elégedetten, és mintha mázsás súly esett volna
le a vállamról. Az udvarias vendég szerepnek már
lőttek, állapítottam meg. Viszont máris jobban éreztem
magamat az öreggel, aki szemmel láthatóan
elgondolkozott a szavaimon. – És ha már itt tartunk –
folytattam, gondolva, hogy ezek után már nem sokat
fog változni a kettőnk viszonya, így fölöslegesen
fognám vissza magamat –, nekem úgy tűnik, nem is
csak ezért haragszik rám, hanem valami ősi családi
balhé miatt, amiről nekem fogalmam sincs, szóval jó
lenne, ha nem bámulna tovább így rám. Ha ennyire
nem bír elviselni a házában, akkor nem kell
erőlködnie. Elmegyek – mondtam hősiesen, azonnal
megbánva nagy szavaimat.
— Először is, a sarokig sem jutna, ha jól sejtem.
Másodszor pedig, nem magáért teszem, amit teszek.
Attilának tartozom annyival, hogy megvédem a nőt,
akit szeret.
— Igazából nem szeret – világosítottam föl az öreg
varázslót.– Ez csak egy átmeneti elmebaj, amit Ligeia
csókja váltott ki. Attila csak azt hiszi, hogy vannak
érzelmei irántam, de valójában. .. ő egy táltos, és
mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent. Szóval, nem
szeret. Nem kell, hogy lelkifurdalása legyen, ha enged
kisétálni. – Hű, de nagyon nem akartam innen
elmenni!
 De a hübrisz az hübrisz, és nekem pont ahhoz az
állatfajhoz kell tartoznom, akinek fontosabb a
büszkesége, mint a túlélése. Ha ezt megúszom,
gondoltam, ezen feltétlenül változtatnom kell.
— Még nem fejeztem be – folytatta az öreg
zavartalanul.–Magamért is teszem. Jobban mondva, a
családért. Bár a Weinhauser família valóban kárt
okozott nekem évtizedekkel ezelőtt, azt nem lehet, sőt
nem is szabad egy átokkal rendezni. Varázslóetika,
tudja, hogy van ez. – Nem tudtam, de igyekeztem
megértően nézni. – Szóval, félretéve a régi sérelmeket,
a lényeg, hogy most éppen az én családom okozott
iszonyú károkat magának. Nem érdemel halált, ezért
megteszem, ami tőlem telik, hogy megvédjem a
haláltól. Csodát nem tehetek, de pár napot adhatok.
Tegye félre a büszkeségét, és fogadja el a segítségemet!
Utálnék egy táltossal párbajozni. Márpedig ez lenne, ha
maga a nyakát szegné a házam lépcsőjén még mielőtt
Attila előteremtené a médiumvért.
— Maga nem is hiszi, hogy Attila beszerzi a
médiumvért – húztam el a számat.
— Mondjuk úgy, hogy nem vagyok benne
bizonyos. De miben bízhatunk százszázalékosan
manapság? – tette fel a költői kérdést, karját
színpadiasan az ég felé nyújtva. Rossz ripacs volt, de
azért tetszett, hogy nem akar sem hazudni, sem pedig
teljesen elkedvetleníteni. – A jövő csak
valószínűsíthető, de sohasem megváltoztathatatlan. Ezt
tudják a médiumok is. Eszternek szólnia kellett volna,
és akkor talán másként alakulnak a dolgok. De van arra
is esély, hogy minden nagyjából ugyanígy történik
akkor is, ha az unokahúgom időben megosztja velünk a
látomásait. Bizonyára határozottan azt érezte, hogy
ezúttal mindegy, mit csinál: amit látott, az meg is
történik. Ő hajlamos úgy szemlélni a jövőt, mint
végzetet, ez sajnos tagadhatatlan. De ez csak azért van,
mert a látomásai általában tényleg igen pontosak.
Mivel nem tudhatjuk, mi történt volna, ha Eszter
helyesen cselekedik, úgy érzem, a mi felelősségünk is,
hogy idáig fajultak a dolgok. Ebben sajnos igaza van. És
ez számomra meglehetősen kínos.
— Én igazán nagyon sajnálom, hogy így történt –
mondtam őszintén.
— Én is – felelte az öreg. – És ezért akarok segíteni
– mondta komolyan, újra a szemembe nézve.
— Köszönöm. Különösen, mivel tudom, mennyire
nem egyszerű ez a helyzet.
— Nem az. Sohasem az, amikor... – elharapta a
mondat végét. – Menjünk! – mondta hirtelen vörös
fejjel, és kilépett, hogy a vendégszobához vezethessen.
 60.

Nem szeretem a félbehagyott mondatokat. Amikor

az ember túl sokféleképp tudja befejezni a másik
mondatát, akkor akarva-akaratlanul is mindig a
legrosszabb variációra voksol a végén. Kivéve, amikor
minden opció szinte egyformán szar. Sohasem
egyszerű, amikor az ember átok alatt áll. Vagy ha egy
vámpírmúzsa harapása teszi tönkre az életét. Vagy ha
egy médium nagy ívben tesz arra, hogy szóljon erről a
két dologról, de legalábbis az egyikről. Vagy sohasem
egyszerű, amikor az ember egyszer csak olyasvalaki
ágyába kívánkozik, akiébe korábban még véletlenül
sem tévedt volna be. Vagy, a helyzetet tovább
elemezve, ha az ember nős emberrel kavar. Vagy a
főnökével. Vagy egy olyan férfival, aki alapállapotban
nem képes szeretni, csak épp most szenvedélyesebb,
mint az eddigi pasijaim összesen. Vagy egyszerre
mindhárommal. De ezek persze csupán az én
problémáim. Az öreg Hajós nyilván nem ilyesmire
gondolt. Az ő szemszögéből nézve sohasem egyszerű,
ha az embert kétfelé szakítja a lojalitása. Amikor nem
tudja, hogyan segítsen egyszerre azon, aki egyszer már
kihúzta a trutyiból, és azon, aki miatt lekötelezte magát
ennek az embernek.
És persze sohasem egyszerű, amikor olyasvalakinek
kell megmenteni az életét, aki nélkül annyival
egyszerűbb lenne az élet. Vagy fogalmazzunk úgy,
hogy sohasem egyszerű, amikor Weinhauser lány kerül
az ember házába? Tulajdonképpen tényleg mindegy,
hogy fejezzük be azt az elkezdett mondatot. Sőt, még
majdnem az is mindegy, hogy kinek a szemszögéből
nézzük a dolgokat. Így is, úgy is necces volt a helyzet.
És egy lyukas garasba sem fogadtam volna arra, hogy
Attila pár napon belül felbukkan egy kanna
médiumvérrel.
Beléptem a szobába. Szépen berendezett, tiszta
szoba volt, még erkély is tartozott hozzá, de kirázott
tőle a hideg. A falat halványkék tapéta borította, felül
sötétkék bordűrrel, és minden textília a kék
árnyalataiban játszott: a függöny, a geometrikus
mintával díszített szőnyeg – amely tulajdonképpen
tetszett volna, ha nem épp ebben a hidegkék színben
borította volna be a padlót —, valamint az ágy szélénél
gondosan visszatűrt, ágyneműt védő takaró. A falat egy
megkapó, erőteljes festmény uralta – éjszakai tájkép –
de ennyi kék már végképp sok volt ebbe a pici szobába.
Nem igaz, hogy az átok még az ilyen apróságokra is
kiterjed, dohogtam magamban, tudva persze, hogy ha
az lenne a legnagyobb bajom az életben, hogy egy ilyen
szobában kell élnem, én lennék a világ legboldogabb
embere. De nem ez volt a helyzet, így az idegesítően
kék szoba csak még egy csepp volt a már amúgy is teli
pohárban.
— Nem tetszik? – kérdezte meglepetten az öreg, én
pedig elszégyelltem magam, amiért ennyire kiültek az
érzelmeim az arcomra.
— Dehogynem – vágtam rá, hogy aztán azért
szégyellhessem magam, amiért ilyen gátlástalanul
hazudok annak, aki nyilvánvalóan a legpompásabb
vendégszobáját utalta ki a részemre.
— Miri, a feleségem szereti a kéket. Én személy
szerint a sárga vendégszobát preferálom, de az már
foglalt.
 — Sajnálom, hogy ráadásul olyankor
alkalmatlankodom, amikor egyébként is vendége van –
feleltem udvariasan. – És ez a szoba természetesen
tökéletesen megfelel.
– Nincs vendégem – rázta a fejét Hajós. –
Mármint a szó klasszikus értelmében. De valahol el
kellett helyeznem Ottót. Ne aggódjon, nem árthat
magának. Vagy bárki másnak. De itt kell tartanom,
szóval megkapta a sárga szobát a földszinten. Maga
természetesen nem fogoly, remélem, nem érzi
börtöncellának ezt a szobát. Ugyanakkor valószínűleg
az lenne a legokosabb, ha addig nem nagyon hagyná el,
amíg el nem végezzük a védővarázslatot.
– Rendben – bólintottam.
– Igyekszem vissza a hozzávalókkal. Ha éhes,
hozatok fel valamit. Egyedül inkább ne menjen most le
a konyhába!
– Nem vagyok éhes, köszönöm. Itt megvárom.
Nem megyek sehova.
– Helyes. Két órán belül itt vagyok.
Viszontlátásra!
– Viszlát! És köszönöm. – Távolodó léptei
egyszerre tettek nyugtalanná és bizakodóvá. Elvégre
egy védővarázslat is több, mint a semmi. Muszáj volt
ebbe a gondolatba kapaszkodnom, mert más szalmaszál
nem mutatkozott. A tehetetlenség viszont felőrölt, és a
szobában egyetlen könyvet sem láttam, CD-lejátszó
után is hiába kutattam. Az ággyal szemben álló, kék
szegélyes, de egyébként üdítően világos, vajszínű
szekrényt kinyitva leltem egy tévét, de a felfedezés
nem dobott fel túlzottan, és némi hezitálás után
visszahajtottam a kétszárnyas ajtót. A harmadik ajtó
gardróbszekrényt rejtett, ám tekintve, hogy egy ruhát
sem hoztam magammal, ezzel sem tudtam mit kezdeni.
Kinéztem az erkélyajtón, és a tekintetem a
varázslatosan zöld kertre tévedt. Bár erre külön nem
figyelmeztetett az öreg, annyi eszem magamtól is volt,
hogy ne lépjek ki az erkélyre addig, amíg nincs rajtam
a védővarázslat.
 Azért közelebb mentem az üvegajtóhoz, hogy
legalább a biztonságos távolból jól szemügyre vehessem
a csodaszép sövényekkel és virágágyásokkal tarkított
óriásparkot.
Jobbra az épület L alakban benyúló szárnyát láttam.
Az emeleten mindkét ablakot függöny védte a
leselkedő tekintetek – vagy inkább a nap ereje – elől,
de a földszinti konyhába jó belátás nyílott, csakúgy,
mint a mellette lévő szobába. Először átsiklott a
tekintetem a helyiségeken, aztán miután nagyjából
felfogtam, hogy mit is láttam pár másodperccel azelőtt,
lassan visszairányítottam tekintetemet a szobára,
melynek falait élénksárga tapéta borította. Meg
mertem volna esküdni, hogy a szoba közepén egy férfi
lóg – vagy lebeg? Nem láttam, tartja-e valami, de
mozdulatlan volt, a lába nem érte a földet, feje pedig
előrebillent, mintha eltört volna a nyakcsigolyája.
Akasztott ember, gondoltam, és kirázott a hideg.
Nem láttam a nyakán kötelet, vagy csak beleolvadt
volna a sárga tapéta hátterébe? A rosszullét
környékezett, de nem tudtam levenni szememet a
látványról. Az arcomat egészen az ajtó üvegéig toltam,
hogy még jobban szemügyre vehessem. És akkor
valami olyat láttam, amitől egy pillanatra megállt a
szívem.
 Áldottam az eszemet, amiért nem léptem az
erkélyre, mert biztosan kiestem volna ijedtemben. A
levegőben lógó férfi feje ugyanis egy pillanat alatt
felemelkedett, mintha valami láthatatlan kötéllel
felrántották volna, és kifejezéstelen, tágra nyílt szemét
épp rám szegezte. Hátraléptem, először csak egy lépést,
aztán kettőt, végül egészen az ágyig hátráltam.
Lehuppantam a puha matracra, és magamra húztam a
kék csíkos takarót, de még így is vacogott a fogam a
nyári hőségben.
 61.

Távoli ajtócsapódásra ébredtem, amit aztán ismerős

ordibálás követett. Felültem az ágyon, és az órámra
néztem. Majdnem egy órára elnyomott az álom, de
nem ébredtem kipihenten. Eszembe jutott a sárga
szobában lógó Ottó, az arc, amit nem kellett volna
látnom, és amit – nyilván az átok miatt – mégis jól az
emlékezetembe véstem. Már nem fáztam, sőt
rettenetesen megizzadtam a takaró alatt. Jólesett volna
egy frissítő zuhany és egy váltás tiszta ruha, de az
persze nem volt. Csak reménykedni tudtam, hogy
Attila nem felejt el hozni nekem valami ruhafélét, mert
rosszul voltam a hozzám tapadó anyagtól.
— Hogy érted azt, hogy nem tehettél mást? –
hallottam a földszintről zengő kiabálást. Eszter volt az,
nem volt nehéz felismernem, bár korábban el sem
tudtam képzelni, hogy ilyen hangerőre képes. Mindig
visszafogott, halk szavú volt, még akkor sem eresztette
ki igazán a hangját, amikor Attilával veszekedett, most
viszont magánkívül volt, akárki megmondhatta.
— Engem vonsz kérdőre? – jött a válasz azonnal. –
Féligazságokkal traktálsz, és még elvárod, hogy
kesztyűs kézzel bánjak Ottóval? Csak azt ne hidd, hogy
ez a büntetése, Eszter. Ez csak egy szükséges
óvintézkedés a részemről. Nem engedhettem, hogy
valami rosszban sántikáljon, amíg nem rendeződik ez
az átok-ügy. Ha egyáltalán rendeződni fog. Majd utána
megbüntetem. Őt is, téged is.
— Ezt meg hogy értsem? – kérdezte
visszafogottabban Eszter. Épp csak résnyire
kinyitottam az ajtómat, hogy jobban halljam őket. Nem
szokásom hallgatózni, de ezt ki nem hagytam volna a
vámpírszívek titkát elemző szent iratok
gyűjteményéért sem. Na jó, azért talán igen.
 — Úgy, ahogy mondom. Elfelejtetted megemlíteni
azt az apróságot, hogy előre láttad, mire készül Ottó.
Azt hitted, nem derül ki? Vagy majd legyintek egyet,
hogy sebaj, több is veszett Mohácsnál? A saját
érdekeidet a családé elé helyezted. Ez súlyos vétség,
Eszter. – Nem szép dolog a káröröm, de igen szívet
melengető, valljuk be! Hajós dörgedelme zene volt
füleimnek, és csak azt sajnáltam, hogy a távolság miatt
pianóban hallhatom, pedig egy fortissimót is el tudtam
volna viselni.
— Engem nem fogsz bántani – mondta
bátortalanul Eszter. Nagyon visszavett a kezdeti
hangerőből.
— Nem, persze hogy nem – felelte Hajós. – De csak
azért, mert ellentétben egyesekkel, én a család érdekeit
nézem. Mindig.
— Valóban? Akkor mit dédelgeted a Weinhauser
lányt a házadban?
— Védelmet biztosítok neki, hogy túlélje az átkot,
amit megakadályozhattál volna. Mentem a család
becsületét. És próbálom megtartani Attila barátságát.
— Nagyon érdekes magyarázat. A Weinhauserék
tolvaj banda, vagy nem ezt hallgattam éveken át a
vasárnapi ebédnél? – Éreztem, ahogy a vér az arcomba
szökik. – Jól mondtad, Jakab. Tolvajok, mind egy szálig.
Még férjet is lopnak.
— Ugyan már, Eszter! Ne tégy úgy, mintha örök
hűséget fogadtatok volna. Az nem véletlenül maradt ki
az esküszövegből.
— Nem hiszem el, hogy a pártját fogod! – kiáltotta
Eszter könnyekkel küszködve. – A saját házunkban
csalt meg azzal a nővel!
— Ami esetleg nem történt volna meg, ha nem
hagyod, hogy Ottó megátkozza.
— Ottó az egyetlen a családban, aki megértette,
mit élek át.
— Márpedig Ottó hamarosan nem fog a családhoz
tartozni – felelte Hajós ridegen.
 — Ezt nem teheted! – csuklott el Eszter hangja.
Ugyan nem egészen értettem, miről is vitatkoznak, azt
éreztem, hogy többről van itt szó, mint a vasárnapi
ebédekre való meghívások megszűnéséről.
— De igen, tehetem. Sőt mi több, ez az egyetlen,
amit tehetek, így megmarad a varázslóképessége, még
ha meg is gyengül kissé, viszont nem jöhet a
közelünkbe. Vagy jobb szeretnél valami fájdalmas
büntetést?
— Nem – mondta Eszter gyorsan.
— Helyes.
— Neked pedig épp elég büntetés lesz, hogy
továbbra is a családunk tagja maradsz.
— Ez nem büntetés – hallottam Eszter hangjában a
megkönnyebbülést.
— Előnyökkel is jár, az igaz. De teszek róla, hogy
büntetésnek érezd – mondta Hajós olyan fenyegetően,
hogy még én is belesápadtam.
— Még szerencse, hogy látom, meg fogsz nekem
bocsájtani.
— Én már megbocsájtottam – felelte Hajós
legnagyobb meglepetésemre. – De nem tehetek úgy,
mintha mi sem történt volna.
— Ezt nem is kérem. De fölösleges Ottót ekkora
megaláztatásnak kitenned. Nem megy sehova, ha
megkéred rá. Mágikus bilincsbe verni egy családtagot?
Ez annyira méltánytalan. Még a hangszálait is
megbénítottad.
— Nem mindegy? Így is meghallottad a
segélykiáltását. Médium vagy, te így is tudsz vele
kommunikálni. Más meg úgysem akar vele.
— Szedd le róla a bilincset! Nem lebegtetheted a
levegőben napokig.
— De igen, lebegtethetem. És ne gyere a családtag
szöveggel! Amit mondtam, megmondtam. Ottót nem
tekintem családtagnak többé, és ha ezen túl vagyunk,
teszek róla, hogy a kötés valóban megszakadjon.
— Ő a testvérem! Ne szakíts el tőle, nagyon kérlek!
— Nem az a célom, hogy elszakítsalak egymástól
benneteket, de ha ez kell ahhoz, hogy a családban
ismét helyreálljon a rend és a béke, hát megteszem. Az,
aki képes volt az egyik családtagot egyszer hátba
támadni, az képes rá máskor is. Mennie kell!
— Miről beszélsz?! – kiáltotta Eszter. – Nem
támadott ő hátba senkit! Engem védett! Egy
Weinhausert megátkozott, nagy ügy. Csodálom, hogy
eddig nem tetted meg, amennyit panaszkodtál rájuk.
Nem tudom, mit vagy úgy kiakadva. Vagyis persze,
tudom, de nem az történt, aminek te beállítod. Nem
elárulta a családot, hanem védelmezni próbálta.
Helytelen volt, elismerem, de ő nem az az áruló,
akinek mondod.
— Először is, egy átokkal nem lehet semmit sem
helyrehozni. Ez egy nagyon fontos szabály, jól vésd az
eszedbe! Másrészt pedig, Attila ugyanúgy családtag,
mint te. Az én szempontomból nézve a történteket,
igenis árulás történt.
— De Attila előbb árult el engem – nyögte Eszter.
— Nem árult el. Megtette, amit vállalt. Lesz egy
gyereketek. Ezen felül pedig nem vonható felelősségre.
Még akkor sem, ha te szeretnéd így látni a dolgokat.
— Neked csak ez számít, igaz? A gyerek. Az már
nem érdekel, hogy mások hogyan éreznek a döntéseid
miatt.
— Ne mondd ezt, Eszter! A szemünk fénye voltál,
és az is maradtál. Úgy szeretünk, mintha saját lányunk
lennél. Azt akartuk, hogy stabil, erős médium váljon
belőled, és még véletlenül se roppanj meg a látomásaid
súlyától. Találtunk neked egy táltost, hogy ne egy
likantróppal kelljen együtt élned. Tudom, hogy ez sem
volt könnyű. Egy médiumnak sosem könnyű. Ezért a
család mindig vigyázni fog rád. De nem hunyunk
szemet senki hibája fölött!
— Engedd ki a bilincsből, szépen kérlek! – fogta
könyörgőre a dolgot Eszter. A hangja remegett, nem a
félelemtől, hanem a szánalomtól és a megbánástól.
 — Nem tehetem addig, amíg nincs elég médiumvér
a feloldóvarázslathoz. Sajnálod Ottót? Segíts, hogy
mielőbb legyen vér!
— Arról ne is álmodj! – felelte Eszter. A
beszélgetés úgy végződött, ahogy kezdődött:
ajtócsapódással. Lassan én is visszacsuktam az ajtómat,
és elgondolkodtam a hallottakon.

62.

A védővarázslat elvégzéséhez már frissen érkeztem,

sikeresen abszolválva az előirányzott zuhanyzást és
átöltözést. A ruha, amit Attila a kezembe nyomott,
nem az enyém volt, de legalább passzolt rám.
— Nem hiszem el, hogy nem találtad meg a
ruháimat! – dohogtam. – Rögtön a bejárat melletti
dobozba dobáltam a tisztákat. Sőt, még a gardróbba is
akasztottam pár darabot.
— Bocs, de kilyukadt a zsebem – felelte bűntudatos
arccal.
— Elhagytad a kulcsomat? – kérdeztem korántsem
meglepve. Úgy emésztettem már a rossz híreket, mint
vérfarkas a frissen kiontott beleket.
— Úgy tűnik – mondta Attila. – Sajnálom. Azt
hiszem, nem tehetek róla. Még sohasem volt lyukas a
zsebem.
— Nagyon menő átkot szórtak rám – értettem
egyet. – Még az ilyen apró részletekre is kiterjed a
balszerencsém. Frankó.
— Nézd a dolgok jó oldalát! Eltaláltam a
méretedet, vagy nem?
— De, igen. Honnan van ez a cucc? – kérdeztem
gyanakodva.
— Az első boltból, ami az utamba esett. És az első
méretedbeli nőről, aki hajlandó volt felpróbálni.
Elröhögtem magam.
— Te megkértél valakit, hogy vegye fel ezeket a
ruhákat?
 — Nem volt jobb ötletem – mondta a falnak dőlve.
– Végül is, bevált. Vagyis, gondolom, ez a kifejezetten
nőkre tervezett átok tett róla, hogy utáld ezeket a
ruhadarabokat, és ne nyerje el a tetszésedet se a színük,
se a szabásuk, de azért tiszták, és még rád is mennek. Ki
kívánhatna többet ilyen átok hatása alatt?
— Ott a pont – feleltem. – Mellesleg, nem is olyan
bénák – mondtam a tükörben szemlélve magam. A
térdvillantós tengerzöld szoknya remekül állt, de
veszettül kényelmetlen volt, utálom az ennyire szűk
cuccokat. A fehér felső dögös volt, más kérdés, hogy
elvből nem veszek magamnak fehér blúzt, mivel úgyis
csak pár percig marad fehér. – Úgy értem, én nem ilyet
vettem volna, de azért...
— Oké, ne ragozd, nem tetszik, rendben van. Majd
öltözködsz újra tramplisan, ha túl leszel az ellenátkon.
A boltban nem lehetett pólót és farmert kapni, ez van,
ezt kell szeretni. Estére hozom a saját cuccaidat, de
balszerencsénkre most új portás volt, és nem akartam
egyből ordítozni vele. Valószínűleg tovább tartott
volna, mint megvenni ezt a pár göncöt.
— Jól van – mondtam, és közben arra gondoltam,
hogy ez a szoknya még okozhatja a halálomat, mert
kizárt, hogy ilyen feszes ruhaneműben
balesetmentesen le tudjak sasszézni a földszintig, ahol
Hajós már várt ránk. Valószínűleg Attilának is ez
járhatott a fejében, mert mellém lépett, hogy belé
karolhassak, én pedig habozás nélkül meg is tettem.
Nem akartam kinyúlni épp a védővarázslat előtt, hogy
aztán az én történetemmel riogathassák a kis
boszicsemetéket.
A pinceszintre mentünk, ami végképp nem úgy
nézett ki, mint egy pince. Tágas volt és sötét,
ugyanakkor tiszta, szépen rendbe tett helység
benyomását keltette. Nem mondom, hogy lecseréltem
volna rá a szolgálati lakásomat, de azért
elgondolkodtam rajta. Itt aztán tuti nem hallanám Klári
néni kedvenc latin-amerikai sorozatait, egyrészt, mert
itt senki nem néz ilyesmit, másrészt pedig mert jó
vastag falakból épült a Hajósrezidencia.
— Itt nem fog minket zavarni senki és semmi –
mondta az öreg Hajós, amikor beljebb tessékelt minket,
mintha olvasott volna a gondolataimban. Reméltem,
hogy nincs elmébe látó képessége, mivel a következő
gondolatom már kevésbé volt pozitív. Amiatt
paráztam, hogy vajon mekkora az esélye annak, hogy
az öreg Hajós remegő kezével valami mellé nyúl, vagy
egy varázsmozdulatot nem úgy végez, ahogy kellene.
Mert már csak az hiányzott elátkozott életemből, hogy
valami undorító féreggé változzak ahelyett, hogy
megbízható varázs védelmet kapnék végre.
Körbenéztem a hosszú asztalon szétterített kellékeken.
Túl sok hozzávaló volt, ami halmozott hibalehetőséget
jelentett. Igyekeztem nyugodtnak látszani, de nehéz
nem feszengeni olyan szoknyában, ami bármikor
szétrepedhet az ember seggén.
— Nyugi! – súgta Attila, és kicsit megszorította a
karomat. – Tudja, mit csinál..
— Nagyon remélem! – morogtam vissza, miközben
egy bájmosolyt küldtem az öreg felé, aki épp egy marék
szemben turkált az egyik kezével. Kivett egyet, és
reszketeg kezével a világítás felé tartotta.
— Ez jó is lesz – mondta elégedetten, és az előtte
álló tál felé nyúlt, ám keze annyira remegni kezdett,
mintha valaki ide-oda rángatta volna. Látszott, hogy
minden erőfeszítésére szükség van, hogy a szem
bekerüljön a tálba. Ez még abszurd komédiának is
rossz, gondoltam émelyegve. Attilára néztem.
— Biztos, hogy ez jó ötlet? – súgtam újra, minden
kétkedésemet belesűrítve kétségbeesett kérdésembe.
Most már Attila sem tűnt olyan higgadtnak, mint pár
másodperccel ezelőtt. Végre neki is leesett, hogy
milyen fenntartásaim vannak.
— Nem is tudom – vallotta be fejcsóválva.
— Tudod – közöltem idegesen —, részemről
inkább egy remegő kezű kórboncnok, mint egy
reszketeg varázsló.
— Jakab – szólította meg a varázslót határozottan
Attila.
Hajós felnézett, és mentegetőzve felemelte a kezét.
— Semmi gond, Attila – mondta Hajós. –
Számítottam erre – jelentette be. – Egy elátkozott
embernek mindig sokkal nehezebb védelmet
biztosítani. A probléma mindjárt megoldódik. Hoztam
célzóvizet – mondta hunyorítva, és a farzsebéből
előhúzott egy laposüveget. Az arcomra minden
bizonnyal kiült a végtelen szkepticizmus és lemondás,
ami úgy tört rám, mint vámpírra a vérszomj: egy
pillanat alatt, kontrollálhatatlanul. Mert ugyan lehet,
hogy bizonyos embereket megnyugtat az a tény, hogy
az extrémen remegő kezű varázsló még be is szív,
mielőtt valami durva varázslatot pakolna rájuk, de én
tuti nem tartozom közéjük. Viszont a szavam is elakadt
a meghökkenéstől, amikor az öreg ledöntötte a
laposüveg tartalmát. Vajon mi fokozhatná még a lassan
tapinthatóvá formálódó feszültséget. Talán ha
rágyújtana még egy jointra, az még tovább ronthatná a
túlélési esélyeimet. Ez tehát még nem a lejtő legalja,
állapítottam meg, de ennél reménykeltőbb gondolat
valahogy nem bírt megfordulni a fejemben Hajós Jakab
hivatásos varázsló kipirult képét látva. Ha Attila valami
normális ruhadarabbal látott volna el, akkor lehetséges,
hogy megpróbálkozom egy eszeveszett sprinttel, és
elszaladok olyan messzire, amilyen messzire csak
bírok, de így csak földbe gyökerezett lábbal bámultam.
Főleg miután az öreg újra a farzsebébe nyúlt, majd
előhúzott egy öngyújtót. Ez tényleg el fog szívni hozzá
egy kis füvet, gondoltam erőtlenül. Vagy, ami még
rosszabb, kiejti a kezéből a bekapcsolt öngyújtót, és
felgyújtja az összes varázskomponenst. Meg egyúttal
minket is.
— Azt hiszem, én inkább lelépek – rebegtem alig
hallhatóan, de Attila ujjai erőteljesen fonódtak a karom
köré.
— Ez a legjobb esélyed arra, hogy időt nyerj –
mondta. – Még akkor is, ha ez most tényleg ijesztő egy
kicsit. – Rám nézett. –
Oké, kurvára ijesztő – értett egyet arcomra irt
szakvéleményemmel, és Hajóshoz fordult.
 – Célzóvíz, Jakab? Nem lenne hatékonyabb
valamelyik családtagodat idehívni, és elvégezni ezt a
kis mágiarittyentést? – Hajós meggyújtott valami
fűfélét az egyik tálban, ami gyönyörű, egyenletes
rózsaszín lánggal kezdett el égni. Egész megnyugtató
látvány lett volna, ha mindez más körülmények között
történik.
– Csiribí-csiribá! – röhögött az öreg, és
akkurátusán felcsippentett egy apró szemet, majd, mint
egy bűvész, szépen végiggörgette az ujjai közt.
Lepadlóztam rendesen. – Remélem, nem gondoltad,
hogy házi pálinkát húztam meg a butykosból – csóválta
a fejét rosszallóan. – Na jó, tényleg házi főzet, de nem
szilvából van. És visszatérve a családtagjaimra: ez most
nem egyszerű védőmágia. Itt a legjobbra van szükség.
Az pedig én vagyok. Már amikor nem remeg a kezem.
De már nem remeg, szóval nektek sem kell. – Ez egész
jól hangzott, és éreztem, hogy Attila ujjai is
elernyednek a megkönnyebbüléstől. Így végre én is
fellélegezhettem, mert olyan erősen szorította a
karomat, hogy az már fájt. Az ujjnyomait nyilván még
napok múlva is nézegethetem, gondoltam, de örültem
volna, ha ez lesz jövő héten a legnagyobb bajom. –
Marci – szólalt meg Hajós, én pedig gyorsan
körbeforgattam a fejem, hogy vajon ki társult még
hozzánk észrevétlenül, de csak az öreg fekete macskája
dörgölőzött a varázsló lábához. Nos, igen, egy fekete
macskára feltétlenül szükség van az ilyen
varázslatokhoz. Ha átmegy előttem, esküszöm, belé
rúgok, fortyogtam magamban, de a macska jól nevelten
mozdulatlanná merevedett. – Maradj így! – mondta az
öreg, majd felénk fordult. – Csendet kérek! – mondta. –
Se köhintés, se tüsszentés, ha egy mód van rá! – Nem
szóltam semmit, hátha máris érvénybe lépett a
csendrendelet. Pedig szívesen megkérdeztem volna,
hogy vajon mi garantálja, hogy az a fekete
szőrgombolyag a lábánál nem fog beledorombolni,
vagy, még rosszabb, belenyivákolni a varázslatba.

A tálban táncoló rózsaszín lángok egyre kevésbé

ficánkoltak a szemem előtt, majd egyszer csak
elhalványodtak, s mintha csak elfújták volna, akár egy
szülinapi gyertyát, egy utolsó, erőteljesebb pislogás
után kialudt a fény. Hajós belemarkolt a forró hamuba.
Szinte felszisszentem, amint elképzeltem, mennyire
égetheti tenyerét a hamu, de az öreg kifejezéstelenül
bámult előre. Biztos voltam benne, hogy nem érez
semmiféle fájdalmat. Lehet, hogy ez is a „célzóvíz”
hatása volt, gondoltam. Összepréseltem ajkaimat, és
egyetlenegy dologra koncentráltam: a csönd
megőrzésére.
Az öreg érthetetlen szöveget mormolt a tál felett,
miközben a hamut a gondosan előkészített
varázskomponensekre szórta. Egyetlen árva
delejkeszem meredt rám az asztalról. A hamu nem
maradt meg rajta, hanem lepergett elé, s aprócska
kupacba gyűlt, félig eltakarva a jellegzetesen lilás
szemgolyót. Nem mertem elfordítani a tekintetemet,
nehogy megreccsenjen a nyakam. Reméltem, hogy el
tudom fojtani egyre erősebb hányingeremet is, ugyanis
nemcsak a látvány terhelte meg szervezetemet, hanem
az a penetráns bűz is, ami a varázstálakból áradt,
miután a tűz elvégezte feladatát. Nem volt
megnyugtató a gondolat, hogy az öreg Hajós,
családjaink régmúltra visszatekintő viszályát nem
feledve esetleg egy olyan bűzburokvarázslattal gondolt
felvértezni, ami elől még a legaljasabb vámpír is
meghátrál. Az rendben van, hogy a varázsbűz megvéd
majd mindenféle ártó lénytől, de ha ez a szag rajtam
marad, önkezemmel vetek véget az életemnek. Azt
nem tudom, Attila mire gondolt közben, de ő is csak
fintorgott.
— Kész is vagyunk – nézett fel Hajós elégedetten.
— Remek! – nyögtem halkan. Tény, hogy nagyon
nehéz hangosan kommunikálni, ha közben nem veszel
levegőt. Különösen, ha már percek óta próbálsz
levegővétel nélkül létezni.
— No igen, nem a legillatosabb varázslatok egyike
– bólintott megértően az öreg, majd az asztal felé
nyújtotta két kezét.
 A pincét hirtelen tömény virágillat töltötte be, és a
fojtogató szagok hamar elillantak. Megkönnyebbülten
vettünk végre nagy levegőt. Úgy éreztem magam, mint
a mélytengeri búvár, aki túl későn jött rá, hogy ideje
lenne felszínre úszni, de azért valami hihetetlen csoda
folytán még képes rá. Vagy inkább varázslat folytán.
— Köszönöm – fordultam az öreg felé. Az
illatfelhőért legalább annyira hálás voltam, mint
magáért a védő varázslatért.
— Szívesen – felelte egyszerűen. – Ennyit tudtam
tenni. Remélem, ezzel sikerül elég időt nyernetek –
mondta Attilának.
— A többi már nem rajtam múlik. – Bólintottam.
Lehetséges, hogy tényleg nagy szívességet tett most
nekem, de volt egy olyan érzésem, hogy az öreg Hajós
nemcsak az Ótestamentumot ismeri jól, hanem az
Újszövetségben is eléggé otthon van, mert ezt a pilátusi
mosom-kezeimet attitűdöt igen hitelesen hozta. Az ő
lelkiismeretét végül is, valószínűleg megnyugtatta
valamennyire az a tény, hogy erős védőmágiával látott
el, de jobb szerettem volna, ha inkább a médiumvér
beszerzésében jeleskedik, mert az életem mégiscsak
ezen múlott. Ehhez azonban már sokkal nagyobb
áldozatokat kellett volna hoznia. Nekem pedig
soványka vigaszt nyújtott az a gondolat, hogy ha
elpatkolok az ő gyengesége miatt, akkor majd kijár
éjjelente a kertjébe dalolni arról, hogy velem álmodott,
és hogy ez mennyire megviseli a lelkiismeretét. De
azért egy védővarázslat is több, mint a semmi,
hessegettem el magamtól a negatív gondolatokat.
— Hogy érzed magad? – kérdezte Attila.
— Rosszabbul nem, az biztos – feleltem. Igazából
nem éreztem semmiféle változást.
— Jól van – felelte. – Én most megyek, és
megpróbálok vért szerezni. Van pár nyom, amin
elindulhatok.
— Tényleg van nyomod, vagy csak próbálsz
megnyugtatni? – kérdeztem rutinosan.
— Már dolgozom az ügyön – felelte kitérően.
Baromira nem nyugtatott meg. – Tényleg. Vannak
nyomok, és ha rajtam múlik, akkor lesz vér.
— Ebben eddig sem kételkedtem – mondtam.
Az öreg közben megropogtatta ujjcsontjait, majd
kinyújtotta a karját, mintha izomláza támadt volna a
nagy varázslómutatványtól.
— Marci, mehetsz! – szólt a még mindig a lábánál
kuporgó macskához, mire az állat felállt, s úgy
kuporított, mintha neki is egy alapos nyújtózkodásra
lenne szüksége a fárasztó varázslás után. Nem mintha
bármit is tett volna, míg az öreg ténylegesen dolgozott.
A macska körbenézett, majd tüntetően elsétált a lábam
előtt. Összenéztem Attilával, de megálltam, hogy akár
egy szót is szóljak. Attila viszont már túl jól olvasott az
arckifejezésemben.
— Ennek semmi köze az átokhoz – nézett rám.
— Na persze! – horkantam fel, miközben
végignéztem, ahogy a fekete kandúr szép kényelmesen
elvonul a lépcső felé, ahol eltűnt elnyújtott teste, majd
végül hosszú farka is, mely mintha búcsút intett volna
a lépcsőfordulóhoz érve.
— Marci nem hoz balszerencsét senkire, ezt
garantálom – húzta ki magát Hajós. Zavartan
elfordultam, és én is elindultam a lépcső felé. Semmi
kedvem nem volt egy varázslóval vitatkozni. Főleg
nem egy fekete macskáról. Attilának még szerettem
volna valamit mondani, de a torkomban lévő gombóc
nem engedett szóhoz jutni. Különben is, úgyis tudtuk,
hogy nincs semmi új, amit a másiknak mondhatnánk.

63.

Bár az elmúlt napokat a legnagyobb feszültségben

éltem át, a lakhelyem maga volt a megtestesült
nyugalom. Csöndes volt, noha napközben sokan
megfordultak a házban, és kívülről sem szűrődött be
zaj, köszönhetően a hangszigetelt ablakoknak és az
elszigetelt környezetnek.
Semmi kedvem nem volt visszamenni jelenlegi
lakásomba. Ha vége az átoknak, gondoltam, első
dolgom lesz keresni egy házikót. Csendes környéken,
vastag falakkal. Lehetőleg kis kertfélével, ahová nem
lát be boldog-boldogtalan.
Terveztem a jövőt, pedig tudtam, hogy hat nappal
előre sem érdemes bármit előjegyeznem a
határidőnaplómba.
Viszont három nappal a védővarázslat után nemcsak
életben voltam, de épségben vártam arra, hogy
megoldódjon a helyzet. A percek, órák csigalassúsággal
teltek, úgy éreztem, mintha egy nap nem huszonnégy,
hanem legalább negyvennyolc órából állna. Egy idő
után megnyugtatott a hely állandósága és – nem
utolsósorban – a megerősített mágikus védelem.
Ugyanakkor túl sok időm akadt gondolkodni, és ez
nem segített a lelkiállapotomon.
Attila mindennap meglátogatott, de nem időzött
sokáig. Nem mondott semmit arról, hogy halad a
médium-felkutatásban, és ebből nem volt nehéz arra
következtetnem, hogy eddig teljes a kudarc, épp csak
nem akaródzik bevallania, mennyire reménytelen a
helyzetem. Nem faggattam. Tudtam, örömmel
elújságolná, ha lenne fejlemény. De az nyilvánvalóan
nem volt.
Talán ez a teljes kilátástalanság taglózta le annyira,
hogy nem hozta szóba együtt eltöltött éjszakánkat sem.
Azt mondta, nem érdemes szót ejtenünk a történtekről
addig, amíg tart az átok, hátha utána majd másképp
gondolkodom kettőnkről. Bár így nyilván neki is
könnyebb volt, tudtam, hogy engem akar kímélni. Én
viszont cseppet sem találtam megnyugtatónak a
gondolatot, hogy kis idő múlva talán teljesen más
fényben látom azt a néhány órát, amit eddig életem
legfantasztikusabb éjszakájának tudhattam. Mi lesz, ha
kiderül, ez volt életem legátkozottabb éjjele? Ettől
jobban tartottam, mint attól, hogy nem sikerül
feloldani az átkot. Valószerűtlen gondolat volt, de a
félelem valóságos.
 Miután rám szakadt a tengernyi idő, amivel nem
tudtam mit kezdeni vámpírok és könyvtározás híján,
tehetetlennek éreztem magamat. Az sem segített, hogy
lazításként olyan filmeket néztem, amikre oda sem
bírtam figyelni, két film között pedig Gézát
hívogattam, aki viszont soha nem vette fel a telefonját.
A telefonálással lassan kezdtem felhagyni, egyre
kevesebb meggyőződéssel és egyre ritkábban nyomtam
meg a hívógombot. Géza nem akart velem beszélni.
Egyelőre, mantráztam magamban. Egyelőre. Majd
válaszol, ha már nem leszek elátkozva. De a
változatlanság legalább annyira nyugtalanított, mint
amennyire megnyugtatott. A helyzet nem romlott az
elmúlt napokban, és ez csodálatos előrelépésnek
hangzott. Ugyanakkor jól tudtam, hogy ha nem
változik hamarosan az állapotom, és maradok
elátkozva, akkor semmi sem garantálhatja, hogy élve
megúszom Rocco kis játékát. Örökre itt sem
maradhattam. Arról nem beszélve, hogy ez a három
nap is szinte maga volt az örökkévalóság.
Nem voltam fogoly, de a kényelmes szoba épp olyan
izgalmas volt, mint egy magánzárka. Még a kertbe sem
mertem kinézni, mert a szemem úgyis arra az ablakra
tapadt volna, amelyen keresztül Ottó varázsgúzsba
kötött testét láthattam volna. Az erkélyre tehát nem
léptem ki, a szobámat pedig csak akkor hagytam el, ha
semmiféle zaj nem szűrődött be, és így
feltételezhettem, hogy senkibe sem botlok bele, ha
betévedek a konyhába. Ennek ellenére kétszer is
sikerült belefutnom Miribe, az öreg Hajós meglepően
fiatalos feleségébe, aki hajnali három környékén még
szeretett valamit nasizni a hűtőszekrényből.
Miri barátságos hölgy volt, ötvennek is alig nézett
ki, a pongyolája pedig olyan, mintha túlélt volna egy
időutazást viselője tinikorából: nagyon rózsaszín és
nagyon csipkés. Dús idomait nyilvánvalóan nem
csupán az éjszakai tortatúráknak köszönhette, de a
kései nassolás plusz kilói egyértelműen rengtek a szűk
köntös alatt.

Mindig kedvesen megkínált valami habos

finomsággal, és én mindig kedvesen visszautasítottam.
Sohasem voltam igazán éhes, unalmamban többet
ettem a házhoz szállított ételekből, mint kellett volna,
a konyhába csak valami rossz szokásból jártam. A
kertbe nem mertem kilépni, de a házon belüli sétáról
nem mondhattam le, különben megőrültem volna.
A harmadik éjjel már nem bíztam semmit a
véletlenre, és csak három után lopóztam le a lépcsőn,
bízva abban, hogy Miri már rég túlesett szokásos
nassolásán. Nem mintha kellemetlenek lettek volna
találkozásaink, de nem vágytam arra, hogy épp egy
idegennel beszélgessek süteményekről és szirupokról,
amikor csak az járt a fejemben, hogy mennyire keserű
így élni, latolgatni az esélyeket, és érezni, hogy még a
latolgatásnak sincs értelme, így hát kivártam háromig, s
csak aztán indultam lefelé. Kényszeresen benéztem a
hűtőszekrénybe, próbáltam kitalálni, vajon egy órával
ezelőtt mire járt rá Miri, aztán becsuktam a hűtő
ajtaját, és töltöttem magamnak egy pohár ásványvizet.
Merthogy pálinka nem volt. Vagyis biztos volt valahol,
de az embernek legyen tartása, és ne nézzen be egy
idegen ház minden egyes szobájába éjjel háromkor
abban a reményben, hogy valahol csak megleli a
bárpultot. Főleg, ha a kérdéses emberi lény épp az
idegen ház szívesen – vagy majdnem szívesen – látott
vendége.
Leültem az asztalhoz, és hallgattam a falióra
másodpercmutatójának ütemes kattogását. Hirtelen
neszezést hallottam az előszoba felől, mire bosszúsan
odébb toltam a poharam. Ezek szerint Miri nemcsak
hajnali kettő tájt szimatol nassolnivaló után, hanem
óránként ingázik a szobája és a hűtő között. Vagy
egyszerűen most már ilyen apróságokban ütközik ki az
átok ereje, miután megkaptam a védővarázslatot?
Semmi halálos fenyegetés, viszont minden
erőfeszítésem ellenére sem tudom elkerülni azt, akivel
épp nem akarok beszélgetni.
 — Nem tud aludni? – kérdezte az ismerős hang,
amihez nem tartozott rózsaszín csipkés pongyola. Sem
rengő, dús idomok. Csak egy szikár férfitest, remegő
kezekkel és reszelős hanggal. No igen, akit a legjobban
el akartam kerülni, az nem is Miri volt, hanem az öreg
Hajós, nem csoda hát, hogy épp vele sikerült
összefutnom ebben a valószerűtlen órában.
— Megszoktam az éjszakázást – feleltem.
— Mit iszik? – kérdezte a poharamon nyugvó
kezemet vizslatva.
— Ásványvizet – mondtam reménytelenül.
— Igen, azt látom. Úgy értettem, mihez lenne
kedve?
— Őszintén? – kérdeztem egy keserű mosollyal
szájam szegletében. Nem volt nehéz elnyomnom a
hangomban rejtőző mohóságot, mivel fel sem merült
bennem, hogy bármi, amire vágynék, megtalálható
lenne a házban. – Egy pohár málnapálinka jólesne.
Felteszem, ilyesmit nem tart a konyhában.
— Nem, valóban nem – felelte. – De itt, a spájzban
akad némi pálinka – nyitott ki egy ajtót, amit észre sem
vettem korábban.
— Barack, szilva, alma... málna, meg is van. Kóser
málnapálinka. Kitűnő választás! – Leemelte az üveget a
polcról, és a konyha- szekrényből két poharat vett elő,
majd mindkettőnknek töltött
— Mivel már szegény Marci is felzaklatta a minap,
inkább nem mondok tósztot, nehogy azt higgye, hogy a
medve bőrére akarok inni.
— Igyunk a vendégszeretetére – javasoltam.
— Ez most ironikus megjegyzés kívánt lenni? –
mosolyodott el nagy orra alatt Hajós.
— Épp ellenkezőleg. Nagyra értékelem, hogy a
védelmét és vendégszeretetét élvezem annak ellenére,
hogy úgy tűnik, komoly összetűzése volt valamikor a
családommal.
— Először is, arról maga nem tehet. Másodszor
pedig, a kialakult helyzetért részben felelősnek érzem
magam.
— Értem. Azért igyunk rá! – mondtam, és
felhörpintettem a pálinkát. Rég esett már ilyen jól egy
kupica tömény. Volt annak már négy napja is. Az öreg
is legurította az adagját.
— Ez jólesett – mondta egy kis hatásszünet után,
majd az asztalra nyomta a poharát.
— Nekem is – vallottam be széles mosollyal.
Igyekeztem lelkesnek tűnni, hogy egyértelmű legyen,
én bizony nem utasítanék vissza egy második kört,
amennyiben erre lehetőség nyílna. Az öreg szó nélkül
újratöltött, én pedig szó nélkül lehajtottam a páleszt.
Kezdtem egyenesbe jönni. – Gyakran van fent ilyen
későn? – kérdeztem. Nem úgy nézett ki, mint aki első
álmából ébredve járkál a házban: éber volt, és utcai
ruhát viselt.
— Az én koromban már nem alszik sokat az ember
– felelte. – Viszont ilyenkor van a legnagyobb
nyugalom itthon. És én ilyenkor szeretek gondolkodni.
— És miről szokott ilyenkor gondolkodni? –
kérdeztem érdeklődve. Ez biztonságos, kellemes
témának tűnt, örültem, hogy ezúttal elkerülhető a
médiumvér-vadászat kínos kérdése.
— Általában varázslatokról – válaszolta Hajós. – És
persze a múltról is. Az olyan vén csontok, mint én, már
sokat rágódnak a múlt történésein. – Amint felelt a
kérdésemre, egyből tudtam, hogy mégsem sikerül
minden kínos témát megkerülni. De ezen már meg sem
lepődtem.
— Most is a múlton töprengett, igaz? – kérdeztem,
erőt merítve a két pohár pálinkából.
— Talán igaz – nézett rám kicsit meglepetten.
— Én is töprengenék rajta – mondtam —, ha
ismerném a múltat. De fogalmam sincs, miért haragszik
annyira a Weinhauserekre.
— Nem, persze hogy nincs – bólintott egyetértően,
de látszólag semmi hajlandóságot nem mutatott arra,
hogy beavasson a múlt titkaiba. Én viszont már
elszántam magam minden idők legkínosabb
beszélgetésére, így nem hagytam annyiban a dolgot.
— Nem hallgatóztam, de nem tudtam nem
meghallani, amikor Eszter tolvajnak nevezte a
családomat. Elmondja, mi történt?
— Eszter arra célzott, hogy az egyik becses
családtagja eltulajdonított valamit, ami az enyém.
— És mégis, mi volt az? – kérdeztem visszafojtott
lélegzettel.
— Egy családi ereklye – mondta, és a szája alig
észrevehetően megrándult a gondolatra, mintha csak
belé martak volna. – Valami, ami nekem sokkal többet
ér, mint bárki másnak.
— Értem. Ha tényleg a magáé, és még nálunk van,
akkor természetesen visszaadom. Már ha elárulja, mi is
volt az.
— Egy levél volt. Egy darab papír.
— Hát, akkor fogalmam sincs, hogy rálelek-e a régi
iratok közt – feleltem őszintén. Szüleink halála után
Dani nézte át a ránk maradt papírokat, és tette el
azokat, amiket valami miatt fontosnak tartott. A többit
kidobta. És ha jól emlékszem, nem sokat tartott meg. –
Mindenesetre majd körülnézek. Már ha túlélem ezt az
átkot – tettem hozzá realistán. – De akkor utánanézek,
ezt megígérhetem. Köszönetképpen a segítségért. Már
ha...
— Már ha valóban segítettem, és túléli az átkot –
fejezte be helyettem a mondatot.
— Igen – bólintottam.
— Nem, mondom, hogy igyunk rá. De azért kér
még egy pohárkával? – emelte fel az üveget, és még
sem várva válaszomat, előzékenyen töltött még egy
kört.

64.

A következő éjjel nem találkoztam senkivel.

Furcsamód ez éppolyan kellemetlenül érintett, mint az,
hogy korábban belebotlottam a ház lakóiba. Fogytán
volt az időm, és ez a gondolat nem enyhített a
magányomon, sőt.
Egyszerre csak azon kezdett el járni az agyam, hogy
talán ideje lenne sorban felhívogatnom a számomra
fontos embereket, hogy elbúcsúzzam tőlük. Vagy
egyszerűen csak azért, hogy halljam még egyszer a
hangjukat.
A tapasztalat azt mutatja, hogy aránylag ritkán
kopogtatnak be az ember ajtaján egy kanna
médiumvérrel. Így hát, amikor Attila azt mondta, hogy
talál megoldást, én erőtlen mosollyal bólintottam, és
úgy tettem, mint aki hisz neki; de legbelül tudtam,
hogy Eszter nem fogja meggondolni magát, és csak
időpazarlás őt győzködni. Amikor viszont Attila azzal
állított be, hogy megvan a médiumvér, nem akartam
elhinni. És legfőképp nem akartam, nem mertem
átadni magamat a megkönnyebbülésnek, annak
ellenére, hogy most már volt okom reménykedni.
Megvolt a médiumvér, és csodával határos módon
megvolt az átokközvetítő áldozat, vagyis Piercinges
Veronika egyik használati tárgya is, köszönhetően
közös dartsozásunknak, melynek végén elém szórta
saját nyilait. A többi pedig már a Hajósdinasztia
szakavatott varázslóin múlt.
— Honnan sikerült előkeríteni ennyi médiumvért?
— Három különböző médiumtól – felelte Attila.
— Nem tudtam, hogy Eszteren kívül van más
médium is a rokonságban.
— Nincs is. – Attila nem szerette túlbeszélni a
tényeket.
— Akkor mégis...?
— Erictől kérdezd! – vonta meg a vállát. Arcáról
lerítt, hogy ő maga sem érti, hogy volt képes Eric
Bowman véghezvinni egy ekkora csodát. – Ericet
ismerve semmi sem elképzelhetetlen. – Ebben igazat
adtam neki. – Talán tartoztak neki, és most behajtotta a
kinnlevőségeit.
— Szerinted mennyi esélye van annak, hogy
valakinek egyszerre három médium tartozzon ekkora
szívességgel? – Költői kérdésnek szántam, de Attila
kötelességtudóan válaszra nyitotta száját.
 — Semennyi. Az sokkal valószínűbb, hogy
szerteágazó kapcsolatai révén sikerült felhajtania egy
médiumot, és meggyőznie arról, hogy adja meg
legalább másik két médium elérhetőségét, és egyúttal
járjon elő jó példával, és adjon neki vért. Sokat. – No,
igen, Bowmannek voltak kapcsolatai, ez tény. És
sajátos meggyőzőerővel is rendelkezett, ez is tény.
— Ha a meggyőzésen azt érted, hogy pisztolyt
szegezett a médium halántékához, biztosan igazad van
– jegyeztem meg.
— Valami ilyesmire gondoltam én is – bólintott
somolyogva. – Eric kiszámíthatatlan. Azt hinnéd,
semmi máshoz nem ért, csak a kis kémcsöveihez, aztán
egyszer csak meglep, és kihúz a legótvarabb
kalamajkából is. – Ez úgy hangzott, mintha egy
konkrét múltbéli eseményre gondolna, de nem
kérdeztem rá. Attila és Bowman múltjáról semmit sem
tudtam azon kívül, hogy van nekik. És mivel úgy tűnt,
egyikük sem kíván beavatni engem a barátságuk
titkaiba, én sem kíváncsiskodtam. Épp csak hálával
gondoltam arra, hogy mindketten áldozatokat hoznak
értem. – De lehet, hogy nem is volt szüksége pisztolyra
– gondolkodott tovább hangosan. – Elvégre
médiumokról van szó. Biztosan előre látták, mi
történne velük, ha nem működnének együtt.
 — Úgy beszélsz Ericről, mintha valami terminátor
lenne – mosolyodtam el. – Lehet, hogy a médiumok azt
látták meg, mi történne velük, ha történetesen
együttműködnének Erickel. Lehet, hogy nem is kellett
felkeresnie őket, hanem maguktól jelentkeztek,
tudván, hogy nem fogják megbánni.
— Mióta lettél ilyen optimista? – vigyorodott el
Attila.
— Amióta megérkezett a médiumvér –
sóhajtottam. – És egyáltalán, hogy érkezett ide a vér?
— Természetesen repülővel. De nem mertem
szólni, amikor útnak indult a szállítmány, mivel
mégiscsak átok alatt állsz. Kicsit tartottam tőle, hogy
hamarosan repülőgép-szerencsétlenségről fogok hallani
a hírekben, ha érted, mire célzok. Gondolom, Eric is.
Különben nem az egyik doktoris sameszát küldte volna
a vérrel, hanem maga szállt volna gépre. Bár állítólag
halaszthatatlan tárgyalása volt.
— Mindenesetre hálás vagyok, amiért egy szót sem
szóltál – feleltem. – Csak halálra aggódtam volna
magam. Persze, az így is majdnem megtörtént.
— Ezzel mindannyian így voltunk – mondta
fáradtan. Szeme alatt most kirajzolódtak a sötét
karikák, láttam, hogy nem sok pihenésben volt része az
elmúlt napokban. – Készen állsz a varázslatra? –
kérdezte lelkesebben.
— Alig várom! – feleltem őszintén.
— Akkor menjünk – nyitotta ki előttem az ajtót.
Hamarosan vége, lesz, gondoltam. A védővarázslatnak
annyi a dolga, hogy ne tegyen keresztbe az
átokfeloldásnak. Ez most egész reális esélynek tűnt.
Kiléptem a szobából, és szinte könnyű szívvel
követtem Attilát.

65.

A pince ismerős volt, a felszerelés már kevésbé.

Persze Hajós fekete macskája megint ott téblábolt a
mágikus cuccok között, és ettől a hideg rázott ki, de
meglepő módon minden maradt a helyén, a macska
rutinosan sétált az edények között, épp csak farkával
simított végig egy-egy edény peremén. A kisebb
edények az asztal egyik végén sorakoztak, az egyetlen
nagyobb tálat középre helyezte az öreg. Minden
rendben lesz, futott át az agyamon, de nekem is
hihetetlennek tűnt ez a gondolat. Még egy varázslat, és
szabad leszek. Veszek egy házat, és még az is lehet,
hogy visszavonulok. Kell a fenének ez az állandó
életveszély. Talán Gézának mégis igaza volt, és ki lehet
szállni ebből a buliból. Nem kell más hozzá, mint hogy
az ember ne legyen elátkozva. Az sokat segít egy
pozitív döntés meghozatalában.
— Fölösleges olyan dolgokon töprengeni, hogy mit
fog csinálni, ha már nem az átokkal kell vesződnie –
térített magamhoz az öreg Hajós. Basszus, ez tényleg
belém lát, rezzentem össze. – Először meg kell törnünk
az átkot, és ha maga nem segít, Bori, akkor nem lesz
átok utáni élet. Értjük egymást, ugye? – Lehet, hogy
nem volt fiatalos, és az egészsége már megroggyant az
évek folyamán, de mélyen ülő, keskeny, barna
röntgenszeme, úgy tűnt, tökéletesen működött.
— Tökéletesen.
— Jöjjön ide! – intett reszketeg kezével, és a mély
kerámiatál mellé állított. Ha nem néztem volna meg
közelebbről, azt hihettem volna, hogy valaki egy lavórt
hagyott az asztalon, benne feledve a mosás utáni
mocskos vizet. De nem lavór volt, hanem valami
rituális tál, peremén ősi motívumokkal, és nem koszos
vizet öntöttek bele, hanem vért. A tömény vérszag
orrba vágott, de nem engedhettem meg magamnak azt
a luxust, hogy undorodva odébbálljak.
— Mit kell tennem? – néztem az öregre.
— Nem sokat – hunyorított. – A szertartást magam
végzem el. Magának mindössze annyi a feladata, hogy
amíg én elmondom a szükséges szöveget, addig tartsa a
kezét ebben a tálban.
— Értem.
— A nyilakat, Attila! – nyújtotta kezét Attila felé,
ő pedig készségesen a tenyerébe helyezte Veronika
dartsnyilait. Az öreg a tálba csúsztatta a
varázskellékeket, én pedig remegve néztem, ahogy
lassan elmerülnek a sűrű, vörös folyadékban. Jó sok
médiumvér, méláztam el a látványon. Sosem fogom
felfogni, hogyan szállította le Bowman ilyen gyorsan a
világ másik feléről. Persze repülővel, és nyilván
hűtőtáskában, de nem ez volt a lényegi kérdés. – Lehet,
hogy kissé kellemetlen lesz – figyelmeztetett az öreg.
— Semmi sem kellemetlenebb egy halálos átoknál
– vélekedtem. – Vagyis... majdnem semmi –
pontosítottam, miután egy pillanat alatt átgondoltam a
dolgot.
— Rendben. A lényeg, hogy ne húzza ki a kezét
akkor sem, ha esetleg tényleg nagyon kellemetlen
lenne, vagy mondjuk elviselhetetlen kínt érezne! –
Elsápadtam, de bólintottam, hogy értem. –
Valószínűleg nem fog elviselhetetlen kínt érezni, de,
gondoltam, figyelmeztetem. Semmiképp ne húzza ki a
kezét a vérből addig, amíg nem szólok, hogy szabad!
Gyanítom, hogy az ügyes barátja sem tudna még
egyszer összekaparni ennyi médiumvért.
— Értem. A kezem bent marad a vérben. Nem lesz
gond, jól bírom a fájdalmat.
— Igen, erről hallottam – jegyezte meg biccentve.
– Ha megsebesülne, majd Attila gyorsan helyrehozza.
Kezdhetjük?
— Igen – mondtam, és két kezemet a vérbe
merítettem. Éreztem a tál alján a három nyilat, rájuk
tapasztottam a tenyeremet. Az öreg a tál fölé tartotta a
két kezét.
— Léthe – mondta, és elsötétült, elnémult előttem
a világ. Nem szédültem, stabilan álltam a lábamon, a
kezem a tálban, de nem láttam és nem hallottam
semmit. Éreztem, hogy vér egyre forróbb lesz, de
bírtam a fájdalmat, nem éreztem késztetést arra, hogy
akár egy mukkanással is eláruljam, mennyire
gyötrelmes ez a szertartás. Aztán egyszer csak
alábbhagyott a forróság, és ezzel együtt a fájdalom is
kikúszott a testemből. A pince tompa fénye szinte
elvakított, amint újra teljes egészében érzékeltem
körülöttem a valóságot.
— Kész – jelentette be az öreg.
— Ez biztos? – néztem rá várakozóan.
— Igen, biztos. A varázslat sikeres volt. Most már
kiveheti a kezét. – Kikaptam a kezemet a vérből, és
legszívesebben megöleltem volna az idős varázslót. –
Szükségtelen hálálkodnia! – lépett hátra.
— Nem, nem szükségtelen – mondtam. – De ne
aggódjon, nem fogom véres kézzel magamhoz ölelni. –
Attila elém tolt egy másik tálat, amelyben tiszta víz
volt. Megkönnyebbülten mostam le magamról a vért.
— Köszönöm, Jakab – mondta egyszerűen Attila.
Az öreg hátba veregette Attilát.
— Ez csak természetes – felelte, aztán hozzám
fordult. – Igazán sajnálom, hogy épp az én családom
okozott ennyi szenvedést és kellemetlenséget.
Teljességgel elfogadhatatlan, amit Ottó tett. Már
megkapta a büntetését. Nem tartozik többé a
családhoz. Eszter... nos, Esztert nem büntethetem meg,
bízom benne, hogy megérti. És remélem, Attila, hogy
ezt nem is kívánnád tőlem. Eszter áldott állapotban
van. Óriási öröm ez nekem. Tudom, hogy haragszol rá.
De nem kell többé vele élned. Eszterre eztán mi
viselünk gondot. A gyerek a mi felelősségünk. Ahogy
megegyeztünk. De te továbbra is a család tagja
maradsz. A hálánk leírhatatlan. Kívánjuk, hogy
megtaláld a boldogságot most, hogy már képes vagy rá.
– Tekintete rajtam állapodott meg, én pedig éreztem,
amint az arcomba szökik a vér. Nem szóltam egy szót
sem. Egyszerűen örültem, hogy vége van az átoknak.
Újra szabad ember lettem. Nem kezdtem el
akadékoskodni. Különösen, mivel az öreg Hajós még
nem fejezte be mondandóját. – Gondolkodtam, hogyan
kárpótolhatnám az elmúlt hetek viszontagságaiért –
mondta megfontoltan.
— Erre semmi szükség, igazán. Hálás vagyok,
amiért segített megoldani a problémát.
— Nem segítettem sokat. Nem engedtem Eszter
vérét venni, ezt tudja. És nem hajtottam fel más
médiumokat sem. Talán érthető, és megbocsátja
nekem. Talán nem. De bánt ez a dolog.
— Lépjünk túl rajta! Én nem neheztelek. Őszintén
mondom. – És úgy volt. A megkönnyebbülés-hála-
csodálkozás szentháromsága teljesen átjárta testemet és
szellememet, és nem hagyott helyet a bosszúnak vagy
haragnak. És amint sikerült átgondolnom, mi is
történik épp velem, leginkább a csodálkozás kerített
hatalmába, és nem a hála vagy a megkönnyebbülés.
Nem is azért, mert valóban hihetetlennek tűnt, hogy
megtört az átok ereje, hanem azért, mert nem ezt a
hozzáállást vártam az öregtől eddigi viselkedése
alapján. Nyilván ő is megkönnyebbült, amiért sikerült a
varázslat, és most rátört a nagylelkűségi roham.
Mindenesetre úgy tűnt, örül, hogy nem szárad a lelkén
a halálom.
 — Nem azért teszem, mert elvárná – mondta. – Én
várom el magamtól. A családom tartozik. És én nem
szeretek tartozni senkinek. – Már nyitottam a számat,
hogy ellenkezzek, de ekkor megéreztem Attila erős
szorítását a karomon. Befogtam a számat. Nyilván nem
célszerű egy varázslónak ellentmondani, még akkor
sem, ha épp jótékonykodni készül. Így nem hívtam fel
a figyelmét arra, hogy mivel az én családom is borsot
tört az ő orra alá, így akár tekinthetjük úgy is, hogy
egálban vagyunk. Az öreg minden bizonnyal tudta,
hogy a két dolog nem mérhető egymáshoz. Egy dolog
eltulajdonítani egy családi ereklyét, és egy másik dolog
hagyni, hogy meghaljon valaki egy bazi erős átokban,
ha egyszer tehetne ellene. Némán hallgattam az öreg
szavait. – Ezért azt találtam ki, hogy úgy egy napnyi
jószerencsével ajándékozzuk meg. Mondanom sem kell
talán, hogy ez egy jóval bonyolultabb varázslat, mint az
átokszórás. Nehezen kivitelezhető, több varázslót és
igen ritka varázsszereket igénylő mágiáról van szó.
Csak azért mondom, hogy megértse: nem
szűkmarkúskodom. Kábé harminc órára elegendő
jószerencsét tudunk biztosítani a rendelkezésünkre álló
alapanyagokkal. Ami lehet, hogy kevésnek tűnik a
mintegy három hét balszerencséhez képest, ám
valójában kevesen engedhetnek meg maguknak ekkora
luxust. A családtagjaimnak például még
egyetlenegyszer sem engedélyeztem a használatát.
Szerencsejátékra nem jó, úgyhogy ne fusson lottózni!
De érhetik nem várt szerencsés fordulatok. Sor
kerülhet az életében olyan dolgokra, amik valószínűleg
egyébként is bekövetkeznének, csak nem most, nem
ennyire egyszerűen, érti.
— Azt hiszem, igen. És ez valóban nagylelkűen
hangzik.
— Az is. – Most először láttam az öreg szemében
valami hamiskás mosolyt megcsillanni.
— És persze ha az a nagy szerencse érné, hogy
mégis megtalálná családom régen eltűnt ereklyéjét,
akkor kifejezheti majd a háláját. Már ha még mindig áll
az ajánlata.
— Persze – feleltem zavartan. – Persze, hogy áll az
ajánlatom. Ha megtalálom a levelet, ami az ön
tulajdona, visszaadom.
— Az remek lenne.
— Hát akkor... szóljon, amint elkezdődik a
szerencsenapom!
— Nem kell szólnom. Ez a kis kristálygömb
megmutatja – mondta, és felém nyújtotta a tenyerét,
melyben egy apró, csillogó golyó pihent.
— Kristálygömb? – mosolyodtam el. – Ez olyan
jövendőmondósan hangzott. Bár a mérete már nem
annyira.
— Ez nem olyan kristálygömb. Ez varázslatjelző.
Ha zöld lesz, azt jelzi, aktiválódott a varázslat. Ha újra
színtelenné válik, a szerencsevarázslat már nem hat. Az
ilyen kis kristálygömbök igen hasznosak tudnak lenni
az efféle varázslatok ellenőrzéséhez. Másként döntünk,
ha tudjuk, szerencsénk lesz, és másként, ha már nem
bízunk a szerencsénkben. Előre nem tudom
megmondani, pontosan mennyi ideig tart majd ki a
szerencséje, de ezzel könnyedén ellenőrizheti –
mondta, miközben remegő keze a tenyerembe ejtette a
golyót.
— Nagyon köszönöm. Ez csodás! – mondtam, és
közelebbről is megnéztem. Ekkor láttam, hogy a
kristálygolyó közepe lyukas.
— Felfűzheti egy láncra.
— Rendben. – Kikapcsoltam a nyakláncomat,
amely az elhasznált szérum kapszuláját tartotta.
Felfűztem a kristályt a szkarabeuszmedál mellé, és a
csuklómra tekertem, hogy bármikor láthassam, milyen
színű a varázsgömb. A kapoccsal nem boldogultam, de
Attila egy gyors mozdulattal megoldotta a problémát. –
Így mindig kéznél lesz – ráztam meg a csuklómat.
 — A varázslat hamarosan aktiválódik – lelkesített
Hajós. – A családtagjaim már dolgoznak rajta. Látni
fogja, ha beindul a szerencséje.
— Alig várom – feleltem. – Utánanézek majd
annak a levélnek, De előtte még gyorsan nekiállok
házat keresni – mondtam lelkesen.
— Házat akar venni? Nem akar egy kis, repkénnyel
befuttatott házikót az erdőszélen, csörgedező patakkal
a kert végében?
— Ez költői kérdés?
— Dehogyis! Féláron odaadom, csak ne kelljen
tovább hallgatnom a nejem korholását, hogy miért nem
adtam még el.
— És miért nem adta még el? Mi a hibája?
— Semmi. Nem hirdettem meg, mert nem
akartam, hogy idegen kezébe kerüljön. Imádom azt a
helyet.
— Ha imádja, akkor miért adja el?
— Mert egyszer majd maga is megtanulja, hogy
első a családi béke – sóhajtott az öreg. – És jobb nem
veszekedni a feleségével. Vagyis magának majd a
férjével. Én golfpályát akarok, ő meg gyümölcsöst és
úszómedencét. De a kert nem elég nagy mindkettőnek.
Vettem egy olyat, ahol nekem lehet golfpályám, a
feleségemnek meg gyümölcsöse és úszómedencéje.
Mint azt látta. Vagyis nem látta, mert a kert egésze
nem látható be a szobája erkélyéből.
— Úgy érti, a háznak, amit árul, akkora kertje van,
mint egy golfpálya?
— Igen, sajnos csak akkora. Nem kell? Vár a
szerencsenapjára?
— A francokat! Már elnézést. Amint lehet,
megnézném a házat. Hol van?
— Itt, fenn a hegyen, autóval pár perc. Mehetünk?
— Azonnal, csak elintézek egy gyors telefont –
mondtam. – De nagyon köszönök mindent. Igazán. –
Kinyújtottam a kezemet, ő pedig fejcsóválva kezet
fogott velem.
 És akkor, abban a pillanatban, amikor megérintett,
elfogott az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy tudom,
mi történik. Jobban mondva, azt éreztem, hogy semmi,
de semmi nem történik véletlenül. Hogy nem
véletlenül találkoztam az öreg Hajóssal éjnek évadján,
és nem véletlenül tudtam meg, milyen sérelem érte őt
hosszú évekkel ezelőtt. És az sem véletlen, hogy az
öreg Hajós hirtelen ennyire nagylelkű lett, és épp egy
szerencsenappal ajándékozott meg. És igen,
valószínűleg az sem véletlen, hogy bagóért eladná
nekem a házát. Nyilván nem jönne jól neki, ha
háznézésre pazarolnám a drága szerencseidőmet
ahelyett, hogy megkeresném neki azt a levelet, ami
ezek szerint nem egy szimpla balatoni üdvözlőlap.
— Jól vagy? – kérdezte Attila, és kezét gyengéden a
vállamra helyezte.
— Jól, persze – feleltem, és gyorsan elengedtem
Hajós kezét. – Még el vagyok egy kissé varázsolva. Szó
szerint.
— Már vége van. Az átoknak annyi. Milyen érzés?
– kérdezte, és kezét visszahúzta, pedig tudtam, hogy
legszívesebben átölelt volna.
— Még nem fogtam fel – mondtam. – De jó.
Nagyon jó. – Megremegett a szám. Most gondoltam
bele igazán, hogy mit nyertem. Úgy éreztem,
nevetnem kell határtalan megkönnyebbülésemben, de
ekkor menthetetlenül kitört belőlem a zokogás. Nem
tartott sokáig, csak pár másodpercig, de úgy éreztem, a
könnyeimmel együtt sikerült megszabadulnom attól a
rengeteg feszültségtől, ami eddig görcsbe szorította a
gyomromat. – Most már tényleg jó – mondtam, mikor
végre újra képes voltam összeszedetten megszólalni.
— Gyere, menjünk! – karolt át Attila. Bólintottam.
Hajós fekete macskája leugrott az asztal végéről, és
egyenesen felém indult, mintha eltökélt szándéka lett
volna, hogy elrontsa az örömömet, és tüntetően
elsétáljon a lábam előtt. Ez viszont már nem érdekelt.
Mit nekem egy fekete macska, ha egy átok nem tudott
elpusztítani!
Azért követtem a macskát a tekintetemmel Az állat
megállt, rám nézett, majd szokása szerint
meggörbítette a hátát. Aztán homorítva nyújtózott
egyet, mintha csak gimnasztikázna a jól végzett
varázslat felett érzett örömében, és tett még egy lépést
felém, de még mielőtt a lábam vonalához ért volna,
megtorpant, hátat fordított, és elsuhant az ellenkező
irányba. Attilára néztem.
— Ennek semmi köze az átok feloldásához –
mondta magabiztosan. – Marci egyszerűen jól van
idomítva.
 — Láttam, amit láttam – feleltem lakonikusan, és
elindultam a lépcső felé.

66.

A pincében nem volt térerő, de a kertbe érve első

dolgom volt felhívni Bowmant.
— Borbála? – szólt bele Bowman a telefonba
visszafogottan.–Sikerült a varázslat?
— Sikerült – feleltem sokkal kevésbé
visszafogottan. Bár Bowman temperamentumos
kitöréseit nem nagy kunszt fölülmúlni. – És ezért örök
hálával tartozom.
— Ezt örömmel hallom. Így biztos nem fog nemet
mondani unalmas társaságomra, ha legközelebb
vacsorázni hívom.
— Eddig sem mondtam soha nemet – feleltem. –
Akarom mondani, egy csöppet sem unalmas a társasága
– pontosítottam. – És nagyon élvezném, ha egyszer
részletesen elmesélné, hogyan sikerült összekalapoznia
ennyi médiumvért.
— Nos, a kalapozás nem biztos, hogy a
legmegfelelőbb kifejezés – mondta Bowman —, de
szívesen elmesélem majd a részleteket. Bár attól tartok,
mire erre sor kerülne, maga már mindent tudni fog
Miss Fontestől.
— Evelyntől? – kaptam fel a fejemet.
Evelyn nem jelentkezett az elmúlt napokban, és én
meg voltam arról győződve, hogy mély depresszióba
süllyedvén várja az értesítést halálhíremről. Enyhén
szólva alábecsültem boszi barátnőm képességeit. Nem
először.
— Igen, az ő segítsége nélkül nem ment volna.
Szóval, a hála nagyobbik része, be kell vallanom, őt
illeti.
— Akárhogy is – mondtam —, én mindenkinek
hálás vagyok, aki csak a kisujját is megmozdította
életben maradásom érdekében. Majd igyekszem leróni
valamiképpen.
— A hála érzése ilyenkor, azt hiszem, természetes.
De nem tartozik semmivel. Semmivel – ismételte
nyomatékosan.
— Azért, gondolom, a köszönetemet elfogadja.
— Természetesen. Örülök, hogy segíthettem. Ha
nem haragszik, most leteszem, mert épp egy
videokonferencián várnak rám. Ön pedig nyilván
tűkön ül, hogy beszélhessen a barátnőjével. –
Felnevettem. – Nem így van? – kérdezte Bowman kissé
bizonytalanabb hangon.
 — De, így van – vallottam be. – Csak meglepődtem
azon, hogy...
— Hogy vannak empatikus képességeim? Ne
aggódjon, nincsenek. Ez pusztán logikai következtetés
volt.
— Ez nyilvánvalóan nem igaz, de nem fogok
telefonon vitatkozni ilyesmiről épp azzal, aki
megmentette az életem.
— Akkor ne is vitatkozzunk. Élvezze
újjászületésének napját!
— Úgy lesz – ígértem. – Minden jót, Eric! És még
egyszer köszönöm.
— Remélem, hamarosan látjuk egymást! – felelte,
majd kinyomta a telefont.
A telefon élettelenül pihent a kezemben, én pedig
azon gondolkodtam, hívjam-e fel rögtön Evelynt, vagy
halasszam egy kicsit későbbre, amikor nyugodtabb
körülmények között tudunk szót váltani.
Attila és Hajós a kertkapunál beszélgettek, én pedig
nem akartam nagyon megváratni őket. Megnézem a
házat, gondoltam, és ha az öreg már nem lesz a
közelben, akkor hívom Evelynt, döntöttem el.
Épp a táskámba csúsztattam volna a mobilomat,
amikor megcsörrent, én pedig meglepetésemben
majdnem elhajítottam. Izgatottan, remegő kézzel
tartottam a telefont, és behunytam a szememet. Talán
most, hogy szerencsés napom van, nem is nekem kell
hajkurásznom Gézát, hanem ő maga jelentkezik,
gondoltam, de amikor kinyitottam a szememet, és
kijelzőre néztem, láttam, hogy ez egyelőre hiú remény.
Evelyn hívott, de ennek majdnem annyira örültem,
mintha Géza keresett volna.
– Túl vagy rajta, igaz? – kiáltotta bele a telefonba.
– Megcsináltátok az ellenvarázslatot, ugye?
— Ezt nevezem! – álmélkodtam a telefonba. – Te
ennyire rám hangolódtál több ezer kilométer távolból,
hogy tudod, mikor van vége az átoknak?
— Nem, ennyire még én sem vagyok jó boszi –
vallotta be készségesen. – De az egyik médium, aki
végül is segített, volt olyan kedves, és tájékoztatott.
Tudod, a saját vérét érte mágia. Na, ezt tényleg
megérezni a tenger túloldaláról is. És miután egész
jóban lettünk, felhívott, hogy tudjam, minden terv
szerint ment.
— Ez hihetetlen! – álmélkodtam.
— Tudom – felelte. – Ez még nekem is az, pedig
már láttam egyet s mást.
— És hogy csináltátok?
— Bowman oldotta meg a problémát, őt illeti
minden dicsőség és hála. Na, jó, majdnem minden.
 — Ez mind nagyon szép és jó – feleltem felhúzott
szemöldökkel –, de mivel Bowman épp az előbb
hárított rád minden dicsőséget
és hálát, most már igazán szeretném tudni, mi történt.
Evelyn felkacagott.
 Még a telefonon keresztül is éreztem, mennyire
kivirult a gondolattól, hogy kedves barátnőjétől
mégsem kell örökre búcsút vennie.
— Az a férfi egy zseni. Mármint Bowman. Tudtad?
— Igen, tudtam. Már gyerekkorában hosszabb volt
a publikációs listája, mint amilyen az enyém lesz húsz
év múlva.
— Képzeld, beállított, és közölte velem, hogy én
vagyok a gyógyír minden bajára. Vagyis a tiedre.
Merthogy a barátnőd vagyok, ráadásul az egyik
legtehetségesebb boszorkány, akit a földkerekség eddig
a hátán hordott. Ezt most idéztem, én nem vagyok
ennyire elszállva magamtól. De azért jólesett.
— Nem kell szerénykedned. Tudjuk, hogy
szuperboszi vagy.
— Na, igen. Viszont nincsenek médium
ismerőseim. Azok elég maguknak való alakok. Ráadásul
egy médiumot nem lehet csak úgy megkeresni a
szokásos keresőmágiákkal. Az agyuk nagyon bezavar.
Furák. Mondtam Bowmannek, hogy reménytelen a
dolog. Egy médiumot csak akkor találunk meg, ha ő
akar megtalálni minket.
— Igen, erről már hallottam.
— Erre Bowman, a zseni, kitalálta, hogy egy olyan
mágia kell, ami ráveszi a médiumokat arra, hogy
önként jelentkezzenek a véradásra. Én először
szimplán a képébe röhögtem, de neki volt konkrét
javaslata. Mondtam már, hogy az a pasi egy zseni?
— Igen, említetted.
— Szóval, Bowman azt mondta, semmi mást nem
kell tennem, csak felerősítenem a mágikus térben
érezhető jelenlétét, hogy a médiumok kiszűrjék a
gondolatait, és rácuppanjanak. Azt mondta, ha a
médiumok veszik a jelenlétét, akkor maguktól fognak
jelentkezni. És így lett.
— Miért, mi gondolt?
— Szerinted én tudom? Nem vagyok médium, én
csak megcsináltam, amire kért. Fogalmam sincs,
hogyan vette rá őket a véradásra, de az a pasi... te, ez
aztán meggyőző tud lenni.
— Igen, Bowman nem szokta meg, hogy
ellentmondjanak neki. Tudja, mit hogyan kell intézni.
— Mondtam neki, hogy csak pozitív gondolatokat
sugározhat, mert ha fenyegetően próbál fellépni, egy
médium sem fog jelentkezni. Nyilván előre látnák,
hogy Bowman úgysem tudja felkutatni őket, és így
nem tudná beváltani a fenyegetését. De ha tudna
ajánlani nekik olyasmit, ami rávenné őket a véradásra,
akkor szerencsével járhat. És hipp-hopp, jelentkezett is
három médium – épp annyi, amennyire szükség volt.
 — Ez valóban hihetetlen történet. Mit tud ajánlani
Bowman egy médiumnak, amiért cserébe sorban állnak
azért, hogy tűt döfhessen beléjük?
— Szövetséget, támogatást, szexpartit, nem tudom.
Szexpartit talán mégsem. Akármi is volt az, nagyon
menő lehetett, mert Bowman azt mondta, szerinte
ennél sokkal többen jelentkeztek volna, csak a többi
médium nyilván előre látta, hogy ki lesz az első három
jelentkező, és hogy ők úgyis késve érnének oda. De az
is lehet, hogy csak viccelt. Bowmannél ezt nehéz
megmondani.
— Nem, nem olyan nehéz. Szinte biztos vagyok
benne, hogy nem viccelt – feleltem.
— Talán igazad van. Nekem nem árulta el, mi volt
a médiumok mézesmadzaga, de veled talán majd
beszédesebb lesz. Van egy olyan gyanúm, hogy nem
lehetett kispályás ígéret. Viszont úgy viselkedett,
mintha én hoztam volna óriási áldozatokat. Képzeld,
elkezdte nekem nyomni a szöveget, hogy mennyire
hálás, és hogy szeretné tettekben is kifejezni
nagyrabecsülését, blabla, blabla. Mintha nem te lennél
a legjobb barátnőm! Na, mindegy, udvariasan közöltem
vele, hogy nem kell ilyen marhaságokon törnie a fejét.
Erre meghív vacsorázni. Mire mondom neki, hogy van
barátom. Mire ő: ez nem randi. Én meg akkorát
röhögök, hogy majd' elejtem a telefont, mert eszembe
jutott, hogyan mentél el vele vacsorázni Chicagóban
arra a bizonyos nemrandi-estére.
— De nem sértődött meg, hanem azt mondta,
természetesen a barátom is hivatalos a vacsorára.
Szóval, holnap este nemrandi-vacsora hármasban.
Vicces lesz.
— Szerintem meg minden lesz, csak nem vicces,
Eric Bowman humorérzékét ismerve – jegyeztem meg
mulatva.
— Ó, tényleg, emlékszem a beszámolódra –
nevetett a telefonba. – Nem baj, szívesen vacsorázom
zsenikkel. Majd elmesélem, rendben?
— Rendben – mondtam. – És köszönöm. Nagyon-
nagyon köszönöm.
— Bármikor. Tudod. – Eltettem a telefont, és mély
levegőt vettem. A kapu felé pillantottam, ahol Attila és
Hajós még mindig élénken tárgyaltak valamiről.
Feléjük intettem, és elindultam, hogy belevágjak
életem első házvásárlásába.

67.

A ház felülmúlta minden elképzelésemet. Kicsit

tartottam tőle, hogy majd túl nagynak találom, de az
alsó szint épp megfelelt az igényeimnek. Egy
kényelmes konyha étkezővel, amely olyan nagy volt,
hogy nemcsak egy asztal fért el benne, hanem egy
kisebb nappali berendezése is; egy tágas fürdőszoba egy
egész barátságos méretű sarokkáddal – és a barátságos
méretű alatt ezúttal a nem túl nagyot értettem, mivel
utálom pazarolni a vizet, viszont szeretek fürödni – és
két külön bejáratú szoba. Az egyik jó lesz hálónak, a
másik meg dolgozószobának, gondoltam. Vagy
vendégszobának. Az emeleten három külön bejáratú
szoba volt és egy zuhanyzókabinos fürdőszoba. Ennyi
szobára persze végképp nem volt szükségem –
egyelőre.
— Tetszik? – kérdezte Attila,
— Igen – feleltem.
— Nézel másikat?
— Nem – mondtam, és kinéztem az ablakon. –
Úgysem találnék ennyi pénzért jobbat. Kicsit nagy,
viszont gazdaságos a fűtése, tehát nem dobok majd ki
sok pénzt a fűtésszámlára. Az egyik szoba ocsmány
kék, de egy festés mindjárt barátságosabbá varázsolja. A
kert viszont minden pénzt megér. Imádom. Neked
csörgedezik patak a kerted végében?
— Nem – mondta Attila. – De az enyém nagyobb.
– Felhúztam a szemöldököm. – Mármint a kert – tette
hozzá gyorsan. – A kertről beszélek.
— Persze, mi másról – néztem rá vigyorogva.
— Jól teszed, ha megveszed.
— Igen, én is így érzem.
— Ha úgy érzi, akkor vegye meg – lépett mögém
Hajós. – Ha az segít a döntésben, elárulhatom, hogy a
szerencsenapja már elkezdődött. – Gyorsan a
csuklómra pillantottam, és láttam, hogy az öreg nem
tévedett: a kristálygolyó fűzölden csillogott.
— Megveszem – mondtam boldogan, és
szerencsésnek éreztem magam. Elsősorban nem is
azért, amiért vettem egy jó házat bagóért, hanem azért,
mert tíz perc alatt lerendeztem a házvásárlási
gondjaimat. Hihetetlenül könnyűnek éreztem magam,
mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg.
— Akkor most, hogy ilyen szerencsés vagy, hova
vigyelek? – kérdezte Attila az autóban. Nem haboztam,
tudtam, mihez akarok kezdeni.
— A vámpírokhoz – jelentettem ki magabiztosan.
— Mertem remélni, hogy nem ezt mondod –
ráncolta Attila a homlokát. – Gondolod, csak azért,
mert ma szerencsés vagy, ki tudod nyírni Roccót? A
szerencsemágia nem egészen így műkődik. Emlékszel,
mit mondott Jakab.
 — Ki beszél itt Roccóról? – vontam fel a vállam. –
Nem hozzá
akarok menni, hanem az IQ-vámpírokhoz.
– Azt ne mondd, hogy Koppányhoz mész, mert
akkor kiteszlek itt, a semmi közepén – markolta meg a
kormányt Attila úgy, hogy belefehéredett a keze.
– Féltékeny vagy? – kérdeztem nevetve.
– Még jó, hogy az vagyok! Lehet, hogy neked
semmit sem jelentett, de nekem...
– Nem Koppányhoz megyek. Fehérhollóval kell
beszélnem. Ha tényleg szerencsés vagyok, ma
megtudom azt, amire kíváncsi vagyok. És amit
egyébként sosem tudhatnék meg. Olyan leszek, mint
Harry Potter A félvér hercegben.
– Mi van?
– Bocs, ez nyilvánvalóan egy olyan irodalmi
utalás volt, amit a te generációd már képtelen
értelmezni. Mondhattam volna, hogy olyan leszek,
mint Luke Skywalker a Csillagok háborújában, de
sajnos szegény Luke-nak egyértelműen nem az volt a
legszerencsésebb napja, amikor megtudta az igazat.
– Most minden visszaállt a régi kerékvágásba?
Újra a korom miatt piszkálsz?
— Nos, úgy tűnik, az, hogy nekem szerencsém
van, nem jelenti azt, hogy neked is. Sajnálom. Képtelen
voltam megállni. De próbálom visszafogni magam. Az
első irodalmi utalás, ami eszembe jutott, sokkal régebbi
volt. De úgy gondoltam, az Oedipus- történettel
előhozakodni tényleg nem lenne fair. Annyira nem is
vagy öreg.
— Te az Oedipus-történetre asszociálsz, amikor
rólam van szó? Na, ez azért túlzás,
— Egy kósza képzettársítás volt csupán, ne húzd
fel magad rajta! Épp csak eszembe jutott, hogy
Oedipusnak sem az volt a legszerencsésebb napja.
Tudod, amikor kiderült az igazság,
— Fel vagyok dobva. Oedipus.
— És minél tovább gondolkodom, annál több
olyan régi sztori jut az eszembe, ahol az igazság
kiderítése a főhős legszerencsétlenebb napja volt. És
egy sem, ahol a legszerencsésebb.
— Naná! Mert annak idején az emberek
tragédiákat néztek a színházakban, nem pedig nyálas
operetteket.
— Vígjátékokat is néztek. De tudod mit? Az
igazság általában ott sem a legszerencsésebb napon
derült ki. A komédiában is sokszor valakinek az az
egyik legszerencsétlenebb napja, amikor fény derül az
igazságra. Az emberek kárörvendő természettel vannak
megáldva. Röhögünk mások nyomorúságán. Ez van. És
ezt Shakespeare-nél senki sem tudta jobban.
— Még nem rágtam magam végig az életművön –
felelte faarccal Attila. – A drámákat valahogy hosszú
lére eresztette, úgy érzem.
— Ugye, most csak viccelsz?
— Igen. És egyúttal lehetőséget teremtek arra,
hogy nevess a nyomorúságomon. Egy rakás szonettet
tanultam már meg miattad.
— Látod, jót tesz neked a szerelem. Vágyaid közt
vergődve végre olyasmihez nyúltál, amire eddig
legmerészebb álmodban sem gondoltál... Nem hiszem
el, hogy ez jött ki a számon – dőltem hátra az ülésen,
fuldokolva a nevetéstől.
— Hát, én sem – mosolygott Attila. – Mégis, mi jár
a fejedben?
— Semmi. Ez nem freudi elszólás volt. Nem is a
szexre gondoltam – mentegetőztem.
— Úgy értem, mit akarsz megtudni Fehérhollótól?
— Ja, vagy úgy! Elmondom, ha megtudtam, jó?
Legyen neked is ez a szerencsenapod.
— És utána gondolunk a szexre is?
— Már miért gondolnánk? – kérdeztem.
Igyekeztem nemtörődöm hangot megütni, de
megremegtem, amikor Attilára néztem. Eddig
próbáltam úgy tenni, mintha nem kellene
elszámolnom a történtekkel. Azt hittem, minden
megoldódik majd azzal, hogy szépen elhalálozom az
átok következtében.
 Arra nem igazán számítottam, hogy túlélem az
egyre lehetetlenebb megpróbáltatásokat, és eljön az a
pillanat, amikor komolyan beszélnem kell Attilával.
— Tudod, ma van a szerencsenapod. Ma
olyasmiben lehetne részed, amit korábban el sem
tudtál képzelni. – Ő is igyekezett laza lenni, de éreztem
a hangjában a szenvedélyt és a feszültséget.
— Hogy te mekkora egóval rendelkezel! Őrület! –
feleltem, de azért elgondolkodtam a lehetőségen.
— Csak emlékeztetnélek, hogy létezett olyan
birodalom, ahol engem istenként tiszteltek volna.
— Egyiptomnak is megvoltak a maga problémái –
sóhajtottam. – És nem minden bikát tiszteltek
istenként. Voltak bizonyos jelek...
— Igen, tudom. Nem is ez a lényeg.
— Hát akkor, mi a lényeg? – kérdeztem.
— A lényeg az – felelte mélyen a szemembe nézve
—, hogy ma például úgy szeretkezhetnénk, hogy nem
vagy elátkozva. Én pedig nem vagyok totálisan
benyugtatózva.
— Te be voltál nyugtatózva? – kérdeztem
döbbenten.
— Persze. Féltem, hogy az átok miatt nem tudnék
uralkodni magamon, és még kárt tennék benned. Nincs
átok, nincs nyugtató. Lehetne viszont féktelen, oltári
szex.
— Féktelenebb, mint.. .? – Nem kellett
befejeznem a gondolatot.
— Sokkal féktelenebb – vágta rá Attila.
— Abszurdnak érzem, hogy erről beszélgetünk –
vallottam be kicsit később. Persze, még abszurdabb volt
az az érzés, hogy Attila szavait valóban fontolóra
vettem.
— Kicsit én is... Szóval, mit mondasz?
— Azt, hogy eszem ágában sincs a
szerencsenapomat átszexelni – vágtam rá minden
erőmet összeszedve. Azt, hogy képes voltam erre a
kunsztra, minden bizonnyal a szerencsenapomnak
köszönhettem.
Képes voltam végre racionálisan gondolkodni, és
nem csupán arra a szenvedélyre koncentrálni, ami
majdnem végképp összezavarta az érzéseimet. Én
azonban még nem adtam fel a reményt, hogy
visszaszerezhetem Gézát. És tudtam, hogy ez csak
akkor fog sikerülni, ha az Attilával átélt eszméletlen
éjszakát mélyen eltemetem magamban. – Van egy
csomó tervem – mondtam végül.
— Tényleg? – rándult meg Attila szemöldöke.
— Tényleg.
— Akkor, hogy lásd, mennyire szerencsés vagy, ma
felajánlom neked, hogy élhetsz életed nagy
lehetőségével a szerencsenapod után – vigyorgott, de
láttam, hogy megpróbál olvasni a reakciómból.
— Az igazat megvallva, ennél egy kicsit nagyobb
szerencsére számítottam a mai napon – hűtöttem le
lelkesedését.
— Ne kedvetleníts el! Legalább hadd higgyem,
hogy egy pillanatra elgondolkodsz a dolgon.
— Rendben. Sajnálom. – Nem bírtam fékezni
magamat, és felnevettem.
— Tudod mit? – nézett rám Attila. – Inkább hadd
higgyem azt, hogy nem gondolkodtál el a dolgon.
— Rendben. Sajnálom. – A nevetést viszont nem
bírtam magamba fojtani. – Csak jókedvem van, na.
Tudod, végre nem vagyok elátkozva – mondtam
valóban felszabadultan.
— Sőt mi több – kontrázott Attila —, kifejezetten
szerencsés vagy. Úgy egy napig. – Rögtönzött
karkötőmre pillantottam, majd Attilára.
— Szerinted ez az izé – mutattam a kristálygolyót –
igazi? Úgy értem... Látom, hogy színes, meg minden...
de nem lehet, hogy az öreg csak át akart vágni? Tudod,
bosszúból, amiért a családom régen kiszúrt vele. Nem
lehet, hogy nincs is szerencsém, csak valamelyik boszi
rokont megkérte, hogy csináljon egy kristálygolyó-
beszínező varázslatot? Mert akkor másként vonulok be
a vámpírok közé, ugye, érted.
— Tökéletesen – lépett a fékre Attila.
— Szóval, szerinted?
— Elég érdekes bosszú lenne – csóválta a fejét
Attila. – Hajósnak elég lett volna elszabotálnia az átok
feloldását, ha ki akart volna cseszni veled. Nem, nem
gondolom, hogy ez a kristálygömbös dolog csak kamu.
Szerintem valódi. Azt persze nem állítom, hogy a
szerencsenapot azért kaptad, mert az öreg csupa szív,
szeretet és nagylelkűség. Inkább azért, mert nagyon
bízott benne, hogy valami szerencsés sugallat hatására
megtalálod azt a papírt, amit keres.
— Igen, én is inkább ezt tartom valószínűnek –
helyeseltem. – Bár ez is fura. Az öreg az egyik
legmenőbb varázsló a környéken. Miért nem használt
valami varázslatot még évekkel korábban, és találta
meg azt a levelet? Szerinted mióta szorul rá egy ilyen
varázsló arra, hogy előidézze számomra azt a
szerencsés pillanatot, amelyben fellelhetném a
papírját?
— Nem tudom – vont vállat Attila. – Talán van
valami, ami blokkolja a saját lehetőségeit. Ne is
foglalkozz vele! Inkább örülj, hogy így alakult, és
élvezd ki a szerencsenapod minden egyes pillanatát. És
a hangsúly most az élvezden van. Nem tudom,
említettem-e...
— Igen, említetted. Te és az isteni bika avatárod.
Kösz, nem.
— Biztos?
— Egészen biztos – sóhajtottam, és az ajkamba
haraptam. Biztos, győzködtem magamat. Nem
akarhatom Attilát. Most, hogy már nem állok átok
alatt, látnom kell, ki mellett a helyem. – Biztos –
ismételtem Attila fürkésző tekintetét látva.
 68.

Kiszálltam az autóból, és Attila továbbgurult. Az,

hogy menynyire vagyok valójában szerencsés,
perceken belül eldől. Beléptem a már jól ismert épület
ajtaján, és megtudakoltam az első utamba került
vérmedvétől, hogy merre találom Fehérhollót. Nem
lepődtem meg, amikor a könyvtár olvasótermébe
irányított. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél
kevesebb időt pazaroljak el a szerencsenapomból.
Az épület kihalt volt, Fehérholló pedig halott, de
ehhez képest igen virgoncán siklott egyik
könyvespolctól a másikig. Fehér haját hátul
összekötötte, hogy ne zavarja az olvasásban, de az
elegáns selyeminget nem cserélte le valami
praktikusabb darabra. Leemelte a két könyvet, amiket
keresett, visszasietett az asztalához, aztán felém
biccentett.
— Szervusz, Bori! Látom, már jól vagy. Gyorsan
gyógyulsz.
— Szerencsére nem volt túl vészes az a lövés –
feleltem udvariasan.
— Vagy jó egy táltos a háznál – nézett rám
sokatmondóan. Na igen, őelőtte nem kellett
titkolóznom Attila képességeit illetően.
Fehérholló korábban tisztában volt velük, mint én
magam. – Sajnálom, hogy miattam talált el az a golyó.
Tönkretette azt a remek estét. Pedig ragyogó
operaelőadás volt.
— Igen, az volt – hagytam rá. Nekem arról az
estéről már sohasem a barokk opera fog az eszembe
jutni, de hát másképp emlékszik egy ember, akit éppen
meglőttek, és egy vámpír, akit éppen nem talált el egy
eltévedt ezüstgolyó.
— Úgy érzem, tartozom neked. Újra. Nem
mondom, kevés emberi lény váltotta ki belőlem eddig
ezt az érzést. De te, valahányszor egy kis időt töltesz
velem, garantáltan előcsalod belőlem a hála érzését. –
Ez szinte reklamációként hangzott, de zene volt
füleimnek.
— Ez... remek! – csaptam le azonnal. – Ugyanis
éppen kérni akartam valamit.
— Segítek, ha tudok – mondta gondolkodás nélkül,
én pedig máris nyeregben éreztem magamat a
szerencsenap miatt.
— Meg akarom érteni a múzsa csókját – adtam elő
kérésemet köntörfalazás nélkül, de Fehérholló nem
egészen értette, hova akarok kilyukadni.
— Mit akarsz rajta megérteni? – kérdezte karját
kitárva. – Vannak dolgok, amiket nem lehet
racionálisan felfogni. Ez rossz hír az olyanoknak, mint
te meg én, de nem tehetünk semmit. Azt sem fogjuk
soha megérteni, hogyan lettünk vámpírrá. Tudjuk, mit
kell tenni hozzá, és tudjuk, mi történik.
— A „teremtő" megharapja áldozatát, majd saját
vérével itatja, s így újfajta létezést ad neki – daráltam.
— Tudod a leckét – állapította meg. – De tudod-e,
hogy miért működik? Egyikünk sem tudja. Ez a mágia
hatalma. Hogy mi történik, amikor egy múzsa
megcsókolja kiválasztottját? Ihletet ad. Tudjuk, mi kell
hozzá, tudjuk, mi történik, de nem értjük, hogyan.
— És soha nem izgatott, hogy vajon miként verhet
újra egy vámpír szíve? Hogy visszatér-e belé a lélek,
hogy alkothasson?
— Nem izgatott – biggyesztette le ajkait. – Mert
tudom, hogy nem tér vissza a lélek. A vámpír vámpír
marad. Épp csak legyengül. Kellemetlen mellékhatása
az ihletnek.
— De nem a fizikuma gyengül le, hanem az
elméje, ugye? Az emberek megőrülnek a múzsa
csókjától. A vámpírok is az elméjük erejéből
veszítenek, hiszen ők az akaraterejükkel mozgatják a
vért a testükben. A szívük nem dobog. Amíg egy múzsa
meg nem csókolja őket.
— Ez így van. Misztikus jelenség, ennyiben igazad
van. De kár ezen töprengeni.
— Na, ez az, amit soha nem mond egy IQ-vámpír!
– vágtam a képébe. Megtehettem, éppen
szerencsenapom volt.
Nem féltem attól, hogy egy vámpírúr megsértésével
halálos sebesülésre teszek szert. Vagy nyolc napon túl
gyógyulóra. És valóban, Fehérhollónak csak a szája
rándult meg, a keze nem mozdult. – Létezik
magyarázat – folytattam magabiztosan. – Létezik, csak
éppen nincs szándékodban elárulni.
— Talán, mert olyan dolgokba ütöd az orrodat,
amikbe nem kellene. – Fehérholló arcizmai nem
rezdültek, de szeme villanása elárulta, hogy jó nyomon
járok. Elfojtottam elégedett mosolyomat, és tovább
ütöttem a vasat.
— Teljes jogú tag vagyok. Jogom van tudni.
— Ezt a tudást csak kevesen ismerhetik – szólt
végül Fehérholló kelletlenül, majd megkeményítette
szavait. – És ki kell, hogy ábrándítsalak: te nem
tartozol közéjük. Nincs jogod tudni.
— Szerinted mivel érdemelném ki a jogod,
Fehérholló? – kérdeztem sértetten. Egyébként sem
szoktam megfutamodni, de ma különösen nem adtam
fel könnyen semmit. Ha az ember tudja, hogy a
szerencse kivételesen mellette áll, valahogy
felbátorodik. – A tárgyalótok voltam. Visszaszereztem
nektek Ligeiát. Felfogtam egy
neked szánt ezüstgolyót – soroltam kíméletlenül. –
Mégis, mi kell még? – Fehérholló elvigyorodott, és
megcsillantotta legendás szemfogait. Egy élmény volt,
de azért nem húztam be fülem-farkam.
— Ez olyan tudás, amit csak a beavatottak
ismerhetnek. Te nem vagy beavatott. Amíg ember
vagy, nem is lehetsz beavatott. Én ezt a tudást nem
oszthatom meg veled. Vagy megszerzed magadnak,
vagy kénytelen leszel e tudás nélkül élni.
— Legyen inkább az előző.
— Legyen – bólintott Fehérholló. – De abban én
nem segíthetek.
— Dehogynem.
— Már mondtam: én nem avathatlak be – felelte
ezúttal kicsit ingerülten.
— Ezt felfogtam. De esetleg... beengedhetsz a
könyvtár titkos részlegébe – javasoltam szemtelenül.
Egyszer élünk, gondoltam, még ha ezzel nem is ért
egyet jelenlegi vitapartnerem.
— Azt hiszed, a könyvtár titkos részlegében
őrizzük a titkos tudást, amire szomjazol? – csodálkozott
Fehérholló. Meglepődése egész őszintének hatott, de ez
nem ingatott meg elhatározásomban. Tudtam, mit
akarok.
— Pontosan ezt gondolom.
— Ott a nagyon régi, értékes iratokat tartjuk. Nem
filozófiai értekezéseket Ligeia csókjáról.
— Akkor bizonyára nem bánod, ha bekukkantok –
vetettem fel könnyedén.
— Tulajdonképpen...
— Nos?
— Tulajdonképpen beengedhetlek. Tekintettel az
érdemeidre. Amiket voltál szíves az imént igen
pontosan felsorolni. – Elvigyorodtam. – Azokra az
iratokra azért vigyázunk annyira, mert igen ősi
szövegek, pótolhatatlan kincsek. Nem sokra mész
velük, ezt garantálhatom. El sem fogod tudni őket
olvasni. De ha ez a legfőbb óhajod... – vitte fel a
hangsúlyt a be nem fejezett mondat végén, és én
tudtam, hogy nyert ügyem van. Én leszek Harry
Potter, ujjongtam magamban. És persze nem a
villámhegre gondoltam, amit még eddig
elmulasztottam beszerezni, hanem a szerencse-
bűbájitalra.
— Igen, szeretném kielégíteni a kíváncsiságomat! –
erősködtem.
— Ám legyen! – hagyta jóvá kérésemet egy
régimódi frázissal és egy színpadias legyintéssel. – A
szabályok: az engedélyem kizárólag a mai napra
érvényes.
— Rendben – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Elvégre ezt az akciót pont a mai nap
szerencsecsillagzatára alapoztam.
— Továbbá, bármit levehetsz a polcokról, bármit
olvasgathatsz. De semmit sem vihetsz ki! És néhány
vérmedve szemmel tart, hogy ne ess kísértésbe!
— Értettem. Szabályok elfogadva. Jegyzetelni
jegyzetelhetek?
— Felőlem – nevetett Fehérholló. Szemlátomást jól
mulatott a felvetésen. – Tollat nem vihetsz be, csak
grafitceruzát. És ha egy milliméternyi firkantást is
ejtesz valamelyik lapra, nagyon dühös leszek.
— Természetesen nagyon fogok vigyázni.
— Mindig is tudtam, hogy közénk tartozol –
morogta félhangosan.
— Tudom, hogy ezt bóknak szántad, úgyhogy...
köszönöm – mondtam, és életemben először nem a
félelemtől, hanem a gyönyörtől remegett a térdem,
amikor egy vámpír egy titkos kamrához vezetett.

69.
 Nem könnyű kutatómunkát végezni négy
megtermett vérmedve vizslató tekintetének
kereszttüzében. De a vérmedvék csak járulékos
nehézséget jelentettek. Az igazi megpróbáltatás akkor
kezdődött, amikor megláttam, milyen iratok közül
kellene kihorgásznom azt, amire szükségem van. Bár
volt két polc, ahol könyvbe kötött lapok sorakoztak, de
a legrégibb szövegeket tekercsekre írták. És persze
csupa olyan jel vagy írás állt rajtuk jelzésként, amiket
nem tudtam elolvasni, értelmezni. Ezek a művek nem
szerepeltek a katalógusban, és fogalmam sem volt,
milyen rendszer szerint rakták egymás mellé őket
ebben a kis helyiségben. Semmilyen számomra ismert
nyelven nem állt rajtuk eligazítás, vagy akár egy apró
szó, hogy legalább sejtése legyen a tudásra szomjazó
vendégnek arról, hogy vajon melyik irat milyen
témával foglalkozik. Mégsem én leszek Harry Potter,
állapítottam meg magamban elkeseredve. Ez így
teljesen reménytelennek tűnt. Találomra húzogattam
elő a tekercseket, és toltam vissza őket a helyükre,
amint láttam, hogy olyan írásmóddal vannak
lejegyezve, amikhez én nem értek.
Találtam egy polcot csupa latin kódexszel és pár
tekerccsel, és tudtam, hogy ezeknek legalább a címét ki
tudom silabizálni pár óra alatt, de ez sem dobott fel
túlságosan. Rábukkantam az ógörög és a kopt szekcióra
is, és így már biztosnak tűnt, hogy nem lesz időm
mindent legalább cím szerint meghatározni. Két
polccal odébb pedig találtam négy tekercstartót,
amelyeken hieroglifák álltak.
Ez így nem lesz jó, döntöttem el. Még ha csak és
kizárólag azokra a szövegekre koncentrálok, amiket
lenne esélyem kisilabizálni, akkor sem tudnék végezni
ennyi anyaggal. Leültem egy székre, és becsuktam a
szememet.
— Most mi van? – morrant rám az egyik alakváltó,
aki szemmel tartott.
— Semmi – vontam vállat. – Meditálnék egyet,
vagyis csöndet kérek! – Nem mintha eddig nagyon
hangosak lettek volna, de nem akartam, hogy bármi
elvonja a figyelmemet. Koncentrálnom kellett.
Gondolkodj, gondolkodj, szuggeráltam magamnak.
Tegyük fel, hogy ma tényleg iszonyú mázlista vagyok.
Nem is kell feltennem, ez tény. Vagyis, ha egyáltalán
létezik az információ, amit keresek, és olyan formában,
amit én el is tudok olvasni, akkor képes leszek
megtalálni. Ha több forrás is létezik, nyilván azt kell
megtalálnom – nem is, azt fogom megtalálni —,
amelyik számomra a legkönnyebb olvasnivaló. Vagyis
egyértelmű, hogy ott célszerű kezdenem a kutakodást,
ahol a legegyszerűbben lefordítható szövegek
találhatók. Latin és ógörög ejtve, gondolkodtam, a sima
betűírásos nyelvekkel mindig jobban meggyűlt a
bajom, mint a sokkal logikusabb óegyiptomi különféle
írásmódjaival. A kopt is elég jól ment, de a jelentős
görög hatás azért megbonyolította a fordítást. Vagyis a
napnál is világosabb volt, hogy a hieroglif szövegeknél
kell először körülnéznem.
Négy tekercs, nem is olyan sok, könnyebbültem
meg. Más kérdés, hogy szótár nélkül szinte lehetetlen
feladat egy óegyiptomi szöveg lefordítása, legalábbis az
én számomra, és vajmi kevés esélyét láttam annak,
hogy a tekercstartóra pingált hieroglifákat pontosan
értelmezni tudjam. Az emlékeim valahogy kissé
megkoptak a legutóbbi egyiptológia szigorlatom óta.
Volt néhány dolog, amire élesen emlékeztem,
visszatérő szófordulatok, bevezető formulák, no és
persze a királynevek. És ekkor a szemem a második
tekercsen állapodott meg, ahol a megkopott tartóra egy
kartust pingáltak nagy műgonddal. Nofer-NoferwIten,
Nofertiti, olvastam el a nevet könnyedén. Túl
könnyedén.
Megvagy, vigyorodtam el, és a tekercs után
nyúltam. Az egy dolog, hogy ezt a hieroglifacsoportot
könnyedén felismertem volna álmomban is. Ennél
sokkal fontosabb volt, hogy nemrégiben Ligeiával
hosszadalmas eszmecserét folytattunk a híres
múzsákról. Jobban mondva, egy bizonyos múzsáról,
Nofertitiről. Ha valahol, akkor itt választ találok.
Óvatosan kiszabadítottam a tekercset, és
kihajtottam. Nem eredeti példány volt, hanem egy
másolat, nem papiruszra festették, hanem papírra, és ez
megnyugtatott. Az eredetit nyilván olyan helyen
tárolják, ahol megfelelő hőmérséklet és páratartalom
felel az állagmegóvásért. Viszont a gondos másoló
mindent elkövetett annak érdekében, hogy visszaadja
az eredeti példány hangulatát. Nyilván be lehetett
volna írni a hieroglifákat gépbe is – igen, a
szövegszerkesztők ma már csodákra képesek –, és
elhelyezni egy nyomtatott példányt itt, a könyvtár
szigorúan őrzött raktárában, de ez meg sem fordult a
vámpírok fejében. Ha valamit titokban akarsz tartani,
soha ne vidd gépbe, ez elsődleges szabály. Egy papírra
írt szöveget nem lehet egy gombnyomással lemásolni
vagy elküldeni, tehát sokkal inkább titokban tartható,
mint egy modern technikával gyártott példány. De ha
ezt ilyen gondosan őrzik, vajon milyen védelmet
élveznek az eredeti példányok?
Szememet végigfuttattam a szép kidolgozású
szövegen. Ezért élveztem annyira a hieroglifák
böngészését. Az egyiptomiak mássalhangzókat
jegyeztek le, tehát hangjelölő írást használtak. Egy jel
vagy egy mássalhangzót vagy egy mássalhangzó-
kombinációt jelölt, amely két, három, vagy akár több
mássalhangzóból állt. Ezen felül viszont használtak
rengeteg úgynevezett determinatívumot is, vagyis
olyan jelet, aminek nem volt hangértéke, csak segített
értelmezni az előtte álló jeleket. Ezzel több ezerre
duzzadt a hieroglifák száma, pedig a jeleket az olvasás
megkönnyítése érdekében tették a mássalhangzókat
jelölő jelek mögé. Egy szót tehát legtöbbször kétféle jel
kombinációjával jegyeztek le: egyrészt lejegyezték a
szó hangzását, másrészt utaltak a szó jelentésére, a
lényegére. Hogy a dolog ne legyen túl egyszerű,
ugyanaz a jel betölthetett hangjelölő és magyarázó
funkciót egyaránt. És bár annak idején sokszor
morogtam azon, hogy miként képzelhette bárki is azt,
hogy több ezer plusz hieroglifa használata
leegyszerűsíti a szövegértelmezést, most szinte
ujjongtam, hogy nem egy olyan szövegben kellett
megtalálnom a lényegi részt, amely kizárólag a szavak
kiejtését jegyezte le, vagyis ami betűírást használt.
Kizárt, hogy egy ógörög szövegben ráleltem volna arra,
amit kerestem. A hieroglifák viszont tényleg
magyaráztak. Még mielőtt Champollion megfejtette
volna a hieroglifák titkát – egy tehetséges vámpírmúzsa
segítségével —, sokan gondolták a hieroglif írásról,
hogy képírás, és egy-egy rajz egy-egy szót jelölt. Ez
ugyan nem igaz, de ha az ember tudja, melyek azok a
hieroglifák, amelyek éppen nem jelölnek hangokat az
adott helyen, akkor kaphat egy kis eligazítást a szöveg
tartalmáról. Na, jó, csak akkor, ha nagy mázlija van. De
nekem az volt, óriási mákom, és így szótár nélkül is
elég biztos voltam abban, melyik részt kellene
elolvasnom.
Elővettem a papírt és a ceruzát, és elkezdtem
másolni a hieroglifákat. Régről ismert, s már-már
elfeledett mozdulatok voltak ezek, de élveztem, amint
egyre több emlék ébred fel bennem, s ahogy az ujjaim
egyre könnyedebben vetik papírra az egyszerűbb és
bonyolultabb jeleket egyaránt. Időnként kisandítottam
megfigyelőimre, de nem zavartattam magamat. Írtam,
és tudtam, hogy nem fogom elrontani a szöveget. Ma
nem.
70.

Meglepően gyorsan végeztem. Gondoltam, másolok

még a biztonság kedvéért, aztán mégis inkább úgy
döntöttem, hogy bízok a szerencsémben, megelégszem
ennyivel, és a maradék szerencsés időmben inkább
nekiállok a fordításnak.
Kijöttem már a gyakorlatból, kellett egy kis
szerencse is a pontos és gyors fordításhoz, elkerülendő
az ordas nagy leiter-jakabokat és a csigatempót. Most
viszont, hogy otthon ültem az íróasztalnál, és
kivételesen egy latin-amerikai sorozat sem bömbölt a
fülembe a hártyavékony falakon keresztül, ragyogóan
haladtam. Még Attila türelmetlensége és pikírt
megjegyzései sem zavartak.
— Hol tartasz? – kérdezte egy friss pohár tejjel a
kezében, így rajzolnám meg a táltos hieroglifáját,
gondoltam magamban, amint elnéztem őt. Egy pohár
tejet tartó kéz. De csak azért, mert szélvihart igen
nehéz lenne rajzolni. – Megtámadták már a fecskék azt
a korsót?
— Ez nem képírás, Attila. Ráadásul az a kancsó egy
emberi szív. Látod ezt a két kis fülecskét? Az nem a
kancsó füle. – Elfintorodott. – Az egyiptomiak jók
voltak anatómiából. Tudod, a szerveket is
balzsamozták. Pontosan tudták, hogy néz ki az emberi
szív. Nem úgy, ahogy mi rajzoljuk. Mert úgy egy
krokodil szíve néz ki. És ez a madár itt nem fecske.
Hasonlít ugyan, de a fecske farka villás, és így rajzolták
az egyiptomiak is. Ennek a madárnak hurkos farkat
rajzoltak. Ez a veréb jele.
 — És mit csinál a veréb a szívvel?
— Semmit – mosolyodtam el. – A veréb ez esetben
annyit tesz, kicsi. Szegényt is jelent, de ez itt egy kicsi
szív.
— Tehát nem is emberszív, hanem vámpírszív? –
kérdezte megvilágosodva. – Azoknak van diónyi
szívük, nem? Miért nem diót rajzoltak akkor a szív
mögé? – Azt hiszem, nem sikerült elrejtenem a
neheztelésemet. – Jól van, csak kérdeztem.
— Inkább igyál tejet! – javasoltam lemondóan. –
Nekem meg tölthetnél egy...
— Már töltöttem – felelte, és az orrom alá dugott
egy pohár narancslevet. Ránéztem, aztán vissza a
pohárra, és úgy döntöttem, minden megjegyzés nélkül
felhörpintem a narancslét. Úgyis azt kértem volna.
Vagyis túlságosan is kiismerhető vagyok. Majdnem,
mint ő. És ez a megállapítás nem dobott fel túlzottan.
— Jól látom, végeztél a szöveggel? – kérdezte
Attila, miközben türelmetlenségét próbálta leplezni
némi tejivással. Ezt nagyra értékeltem, ugyanis az
elmúlt két óra elég idegesítően telt, Attila állandó
csizmakopogását hallgatva. Ehhez képest a konyhai
zajok üdítőek voltak.
— Igen, nagyjából – feleltem, de a szememet nem
vettem le a hieroglifákról. – Azért vannak még
homályos részletek.
— Akkor mondd a lényeget! A homályos részt meg
hagyd egy kicsit későbbre! – tette le az üres poharat a
konyhaasztalra, és közelebb sétált, hogy lássa a
jegyzeteimet. Zakóját ledobta az egyik szék támlájára,
az ingujját pedig felhajtotta, mintha valami
erőmutatványra készülne, pedig csak pár sor szöveget
kellett átfutnia. Viszont voltam olyan tapintatos, hogy
kihagytam a ziccert, és nem tettem megjegyzést arra,
micsoda erőfeszítéseket követel meg tőle egy kis
olvasnivaló. Még a végén ő tett volna megjegyzést az
én ennél sokkalta lengébb öltözetemre, aminek viszont
semmi köze nem volt a fordítás nehézségeihez. Én
egyszerűen normális ember vagyok, aki harminc
fokban mezítláb szeret lenni, egy könnyű blúzban és
szoknyában, nem pedig izzasztó csizmában és elegáns,
mindent elfedő, többrétegű öltözetben.
— Jól van – feleltem udvariasan. – A lényeg, hogy
amikor az ember vámpírrá válik, a lelke elkárhozik.
— Amit eddig is tudtunk – kommentált Attila. –
Viszont kizártnak tartom, hogy óegyiptomi szöveg az
elkárhozásról írjon. Az nem keresztény fogalom?
— Mondjuk úgy, hogy szabad fordítást
alkalmaztam – sóhajtottam. – Ez a fél oldal arról szól –
mutattam az egyik átmásolt lapra —, hogy a szív
megmérettetik, és túl nehéznek találtatik. Ami szar
ügy.
— Ezt is odaírták? Hol a gőzölgő tehénlepény
hieroglifa? – hajolt érdeklődve a papírjaim felé.
Hátrább toltam.
— Csak magyarázom, hogy megértsd. És olyan
szavakat próbálok használni, amiket könnyedén
felfogsz. Bár az elkárhozás szóval kapcsolatban voltak
kétségeim.
— Remek! Szóval, akkor mi is történik a vámpír
lelkével?
— Ha a túlvilágon valakinek a szíve túl nehéznek
találtatik, akkor az valójában azt jelenti, hogy az ember
megmérettetik, és könnyűnek találtatik. A szíve
megtelt gonoszsággal, és ezért amikor ráhelyezik a
mérlegre, az kibillen az egyensúlyból, mert az
igazságosság istennőjének, Maatnak a tolla
könnyebbnek bizonyul. És ezért a lélek, vagyis a ba,
amit emberarcú madár alakjában ábrázoltak, elkezdi
ugyan az útját az Alvilágban, de nem bír
megszabadulni a rá váró próbáktól, büntetésektől,
mivel az imái nem hallgattatnak meg. Így képtelen a
megtisztulásra, és az örökkévalóság végéig verdes egyik
fájdalmas csapdától a másikig. Ez egy fél oldal. Kicsivel
több, látod? Na, ez az, amit úgy fordítottam le, hogy
elkárhozik a lelke.
— Frappáns fordítás, le a kalappal!
— Kösz. De ez még nem minden. Itt a szív és a
lélek útja nagyon is egybefonódik. Látod ezt a rajzot?
Elég béna, én másoltam, és ezek nem hieroglifák,
hanem egy illusztráció. A mérlegre tett szívből elrepül
a ba madár.
— Vagyis az egyiptomiak úgy hitték, a lélek a
szívben lakozik.
— Legalábbis e szerint az irat szerint –
óvatoskodtam. – Más ilyen elképzelésről tanúskodó
szöveggel még nem találkoztam. Itt viszont a rajz
egyértelmű. A megmérettetés után egy nagy ba madár
kirepül a szívből. Viszont benne marad egy sokkal
kisebb.
— És ehhez van egy leírás is. Azt mondja, hogy a
lélek egy apró darabja megmarad a szívben. A szív
apróra zsugorodik, és kőkeménnyé válik, a közepében
pedig van egy icipici rejtek, abban lakozik a lélek ott
ragadt darabkája.
— Elvesztettem a fonalat – jelentette be Attila. –
Akkor most a szív ott marad a testben, vagy eltávozik a
testből, és egy mérlegen végzi?
— Hát, ez nem egyszerű téma, az biztos –
bólintottam. – Nekem úgy tűnik, a szív fizikailag nem
távozik el sehova. Csak megváltozik, összeaszik, mint a
többi belső szerv. Ugyanakkor a mérlegelés
megtörténik egy alvilági dimenzióban.
— És te hiszel az alvilági dimenzióban?
— Most erre mit mondjak? – néztem fel. –
Korábban a vámpírmúzsák létezésében sem hittem.
Még korábban pedig a szimpla vámpírok létezésében
sem. Nem gondolom, hogy létezik egy kézzelfogható
mérleg, amelyre rádobják az ember szívét, én ezt
metaforának tekintem. De kezdem elhinni, hogy
létezik egy olyan dimenzió, ahol egyfajta mérlegelés,
bírálás történik. Ami soha nem pozitív egy vámpírra
nézve.
— Értem. És amit az előbb mondtál, a kis madárról
a kis szívben. ..
— Igen. A szöveg egyértelműen azt állítja, hogy a
lélek egy darabkája a szívben marad. Ez is a büntetés
része.
— Ezt nem értem.
— Tudod, a balzsamozás, a szobrok, a temetkezési
tárgyak, a sírrajzok, a test mellé helyezett mágikus
szövegek, ezek mind egyetlen célt szolgáltak: az
elhunyt túlvilági életének teljességét. És a kulcsszó a
teljesség. A testet is épségben akarták megőrizni az
örökkévalóság és a maradandóság számára, ezért
balzsamozták be. És ebből nem maradtak ki a belső
szervek sem. Azokat tárolták az úgynevezett
kanópuszedényekben.
 — Vagyis egy vámpírszív tulajdonképpen olyan,
mint egy bebalzsamozott emberi szív.
— Tulajdonképpen... igen, felfogható így is. De
nem ez a lényeg. Ha valami hiányzik a temetéskor,
akkor az hiányozni fog az örökkévalóságban is. Ha
nincs a sírban egy sereg usébti szobrocska, aki elvégzi
az elhunyt helyett a munkát, akkor a szerencsétlen
gürizhet a másvilágon ezerrel. És annak nem lesz
sosem vége. Érted, ugye? Ha hiányzik egy testrészed, az
is elég nagy gáz. De ha hiányzik a lelked egy darabja...
az rosszabb mindennél. Mert ez azt jelenti, hogy
esélyed sincs arra, hogy a lelked megtisztuljon. Mert
egy darab belőle még arra sem volt méltó, hogy
megpróbáljon megszabadulni az alvilági
megpróbáltatásoktól.
— Tehát ez biztosítja az örök kárhozatot.
— Valahogy úgy. Sajnos, arról nem szól a szöveg,
hogy mi történik, amikor a vámpír teste elpusztul.
Gyanítom, hogy a büntetés folytatódik, a leszakadt
lélek egymaga próbálja végigjárni az Alvilág állomásait,
és egyszerűen elpusztul a próbákban, mivel túl gyenge
ahhoz, hogy kiállja őket. Vagy egyszerűen soha nem
találkozik a lélek másik darabjával, hogy egyesüljön
vele, mert más úton járnak. De ez csak spekuláció a
részemről. Ha létezik is leírás erről, azt nem másoltam
le. Valószínűleg egy másik iratban értekezhetnek erről,
különben ráleltem volna. Tudod, szerencsenap.
— Nem tudom elfelejteni – rándult mosolyra a
szája. – Percenként emlékeztetsz rá.
— Sajnálom. Csak igyekszem kiélvezni minden
percét.
— Ezért hieroglifákat olvasol.
— Igen – feleltem. Aztán leesett, hogy ez nem
egyszerű ténymegállapítás volt, hanem
véleménynyilvánítás. – Ezt furának találod? –
kérdeztem kicsit aggódva.
— El sem tudom mondani, mennyire – felelte
kedvesen, és ledobta magát mellém a szomszéd székre.
– Semmi baj, hasznos, hogy ilyesmire pazarolod a
szerencsenapodat. Persze, nem állítom, hogy nem
örülnék jobban az általam felvázolt alternatívának, de
megpróbálom pozitívan szemlélni a fejleményeket. Jó
célra használod fel a szerencsédet. Ez szinte nemes
lelkű cselekedet.
— Leszámítva azt az apró tényt, hogy nagyon is
önös érdekek vezérelnek – vallottam be. – Én a
személyes kíváncsiságomat akarom kielégíteni.
Egyszerűen ez az a tudás, amire szomjazom. És tudom,
hogy ez sokak szemében nem normális.
— Én ezt nem mondtam – fogta meg egy pillanatra
a kezemet, majd amikor érezte, hogy megfeszülnek az
izmaim, elernyedtek a csuklóm körül az ujjai.

71.

Egy pillanatra farkasszemet néztünk.

— Sajnálom – mondta rekedten. – Nem tehetek
róla. Természetesnek tűnik, hogy megfogom a kezedet.
Számomra természetes lenne, ha megcsókolnálak. –
Felém hajolt, én pedig felpattantam, és hátraléptem.
Alig hallottam a szavait zaklatott szívem dübörgésétől.
— De valójában nem lenne az – tiltakoztam
erőtlenül. – Ami történt...
— ... arról nem akarsz beszélni, tudom – fejezte be
helyettem a gondolatot. Nem hagyta, hogy
elmeneküljek előle, ő is felállt, és lépett egyet felém.
Mintha csak táncolnánk. – Nem is akarsz rágondolni –
folytatta. – Az én gondolataim viszont csak a körül az
éjszaka körül forognak. És én magam is forgok az
emlékeimmel, mintha valami örvénybe kerültem
volna. Ha eszembe jut az az éjszaka, minden erőmre
szükség van, hogy megfékezzem azt a tornádót, amit
semmibe sem kerülne ide idéznem.
— El voltam átkozva – feleltem. – Te meg teljesen
megőrültél egy múzsacsók miatt!
— Nem őrültem meg. Csak hagytam, hogy végre
átjárjon a szenvedély. Nagy különbség.
— Nem minden a szenvedély, Attila – mondtam
halkan.
— Ha most hagyod, hogy megcsókoljalak, rájössz,
hogy tévedsz – felelte ő még halkabban. Szavai szinte
simogatták ajkamat. Én pedig képtelen voltam tovább
hátrálni vagy tiltakozni. Ma van a szerencsenapom,
gondoltam kétségbeesésemben. Csak nem lehet nagy
bajom egy csóktól? Vagy ha igen, akkor csak lesz erőm
arra, hogy nemet mondjak? Nem igaz, hogy még a
szerencsenapomon sem vagyok képes dönteni!
— Ha most hagynám, hogy megcsókolj, az valóban
tévedés lenne – feleltem, miközben másra sem tudtam
gondolni, mint arra, milyen tökéletesen csókolhatnak
ezek az ajkak a szerencsenapomon. – Ne csináld ezt! –
kértem, és abban a pillanatban lecsillapodtam. Tudtam,
hogy ma nem akarhatom Attilát. Ma nem. – Csak
kínosan fogod magad érezni, amikor kigyógyulsz a
múzsacsókból – mondtam.
— Úgy érted: kínosan, mint te most, az átok
múltával? – rándult meg a szája idegesen.
— Nem ezt mondtam – tartottam magam elé a
tenyeremet. Attila visszatolta a kezemet.
 — De ezt gondoltad – mondta. Hátralépett, de az
ujjaink egybefonódtak.
— Nem. Én azt gondoltam, hogy jobb ezt mondani,
mint azt, hogy ha elmúlik a múzsacsók hatása, te
éppolyan bunkó leszel, mint korábban, és ez nem egy
csábító lehetőség. A legkevésbé sem.
— Már megváltoztam, láthatod. Semmi frappáns
visszavágás.– Attila ujjai elengedtek.
— Úgysem bírod sokáig – csóváltam a fejemet
mosolyogva.
— Majd meglátjuk – felelte, és hátralépett. –
Látod? Nincs letámadás. Még az ablakok sem
remegnek. Mostantól fogva türelmes leszek.
Felnevettem.
— Türelmes? Te?
— Igen. Úgy döntöttem, hogy a kifárasztás
taktikáját alkalmazom. Idővel rá fogsz jönni, Géza
mekkora lúzer, én pedig milyen állhatatos vagyok.
— Türelmes és állhatatos? Mesélj még! –
vigyorogtam. Visszaballagtam az asztalhoz, és egymásra
helyeztem a szótárakat. Kénytelen voltam
pótcselekvésekbe menekülni, hogy ne kelljen Attila
arcába bámulnom, mert akkor tuti, hogy röhögőgörcsöt
kapok.
— Kivárom, míg ráébredsz, hogy én vagyok a
főnyeremény.– A szótárpakolás nem segített, az
asztalra borulva röhögtem, még a könnyem is
kicsordult. Amikor végre visszanyertem
komolyságomat, félve sandítottam Attila felé a
könyvkupac mögül.
— Látod, milyen jó arc vagyok? – kérdezte
büszkén. – Nem sértődöm meg.
— Le vagyok nyűgözve! Meddig bírod még
szélvihar nélkül?
— Kábé öt percig, úgyhogy ne feszegesd a
határokat – felelte, nem tagadva meg régi énjét.
— Rengeteget fejlődtél az elmúlt napokban –
bólintottam elismerően.
— És ez még csak a kezdet – jegyezte meg sokat
sejtetően. – Látni fogod. Az idő nekem dolgozik.
— Nos, nem igazán – mondtam komolyan.
— Tessék?
— Tudod, hogy az idő nem neked dolgozik. A
múzsacsók hatása átmeneti.
— Vámpíroknál és alakváltóknál. Ezt tudjuk. De
én táltos vagyok. Sose becsülj le egy táltost!
— Nem hiszem, hogy a hatás bárkinél is
állandósulhatna. Tudom, hogyan működik a
vámpírmúzsák mágiája.
— Tudod?
 — Igen, tudom. Megtaláltam a szövegben az erre
vonatkozó részt. És mivel most ilyen jó fiú vagy, veled
is megosztanám ezt a tudást. Persze, csak ha megígéred,
hogy nem fogsz ablakot törni meg ilyesmi.
— Megígérem – mondta feszülten, és leült velem
szembe. – Hallgatlak.

72.

— A múzsa csókja rengeteg energiát szabadít fel,

ám egyúttal elvesz az elme erejéből – magyaráztam. A
jegyzeteimet bámultam, bár nem volt rájuk szükség.
Amint lefordítottam a szöveget, az értelme az agyamba
vésődött, éppúgy, mint az eredeti szöveg a csodálatosan
kifejező hieroglifákkal. Minden a részemmé vált,
mintha mindig is bennem lett volna, születésemtől –
nem is, inkább fogantatásomtól – kezdve. És most,
hogy a papír fölött görnyedeztem hosszú órákon át,
úgy tekintettem a hieroglifákra, mint tükörre, s agyam
végre felismerte a tükörkép jelentését. Ősi tudást
hívtam elő, és éreztem, hogy jogom volt erre a tudásra,
ellentétben azzal, amit Fehérholló állított.
— Velem is ez történt – jegyezte meg Attila. – Az
elmém gyengült meg, azzal irányítom a képességeimet,
és ezért ment nehezebben minden.
— Igen – bólintottam megfontoltan. – Itt persze
csak vámpírokról van szó. Azt írja, hogy a csók után a
vámpír akarata már nem képes a testfunkciókat
irányítani, de a kapott energiától a szív újra elindul, és
pumpálja a vért az erekben. Ezért a vámpír nem esik
össze, csak gyengébbnek mutatkozik. A szív mozogni
kezd, és így kiszabadul a lélekdarab a szív börtönéből.
Ezért képes a vámpír úgy alkotni, mint egy igazi
művész. Mint egy ember. Igaz, hogy a lélek már
kárhozott, de még jelen van.
— A diónyi szívben a lélek tetszhalott, ám amikor
a szív élni kezd, a lélek is magához tér. Amikor elmúlik
az ihlet első, végtelenül intenzív fázisa, a vámpír
testfunkciói visszaállnak, és a szív újra körbezárja a
lélekdarabkát. A vámpír viszont már sohasem lesz
teljesen olyan, mint rég. Mivel már élőhalottként járta
át elkárhozott lelke, vámpírléte végéig megmarad az
ihletettség egy darabja is. Jobb művész lesz, mint volt.
Bár valószínűleg nem fog olyan remekműveket alkotni,
mint az ihlet első, kivételesen erős fázisában.
— Ez talán megmagyarázza azt is, miért a vámpír
szívét kell elpusztítani ahhoz, hogy végezzünk vele.
Ezt sohasem értettem. Elvégre a szíve, úgy tűnt, már
úgyis halott, semmire sem jó. Nem az élet motorja,
mint az embernél.
— Igen. De a lélek mégis fontosabbá teszi a többi
szervnél. Tényleg ez lehet az oka a karózás
eredményességének.
— Mindez ugyanakkor nem magyarázza meg azt,
hogy egyes vámpíroknál miért nem működik a karó.
Van, akin csak a lefejezés segít.
— Ha a segít a megfelelő kifejezés, ugyebár –
kötekedtem rutinosan.
— Érted, mire gondolok.
— Naná! A tűz minden vámpírt elpusztít, ez
világos. De tényleg tudunk olyan esetekről, amikor a
karózás nem járt eredménnyel, és le kellett fejezni a
vámpírt. Vagy elégetni.
— Ki tudja? Lehet, hogy egyes vámpíroknak
nagyon erős szívük van. Úgy értem, karó nem fogja.
Esetleg valami varázslat megkeményíti, vagy ilyesmi.
— Igen, ez elképzelhető – gondolkodtam el. –
Talán majd egy másik szerencsenapomon erre is fény
derül – nevettem el magamat. Attila nem mosolyodott
el, én pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy vajon
mi járhat a fejében. Az enyémben végre rend volt, ami
hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. Tudtam, hol a
helye Attilának.
És tudtam, hogy kinek akarok még helyet szorítani
az életemben. Bíztam benne, hogy a mai nap segít
ebben is. Márpedig az tuti, hogy ma van a hiper-szuper
szerencsenapom, gondoltam. Más körülmények között
ugyanis valószínűleg már rég megtettem volna azt,
amit másnapra megbánnék. És nem utolsósorban, igen
le lennék törve, amiért nem sikerült mindenre fényt
derítenem. Most viszont majd' kiugrottam a bőrömből
örömömben, amiért képes voltam ellenállni Attilának,
és ráadásul ennyi mindent sikerült megtudnom. Igen,
határozottan szerencsésnek éreztem magamat.
— Megkaptad, amire vágytál. Tényleg szerencsés
napod van – állapította meg Attila tényszerűen.
— És még nincs vége. – Az ajkamba haraptam, és
elhallgattam . Lelkes voltam, izgatott, de feszült is.
Egyetlen szerencsenap nem biztos, hogy jóvá tud tenni
minden hibát, amit az ember felhalmozott az
elátkozott hetek folyamán. Sóhajtottam. Gézát nem
sikerült elérnem eddig, de még nem járt le a
szerencsenapom, még végre felveheti a mobilját.
Beszélnem kell vele most, hogy elmúlt az átok. Ám
hiába próbáltam folyamatosan, nem tudtam elérni.
Ráadásul korántsem ez volt az egyetlen problémám.
Volt még valami, ami rám várt, de nem várhatott túl
sokáig. Volt még valami, amit el kellett intéznem a
szerencsenapomon.
 73.

— Megkeresed Hajós levelét? – kérdezte Attila,

mintha csak a gondolataimban olvasott volna.
— Furcsa, hogy ezt kérded – feleltem tétován.
— Nem tudod, hogy fogj hozzá, igaz? –
Hátravetette magát a fotelben, és a lábát felrakta a
dohányzóasztalra. Határozottan kezdte otthon érezni
magát. Amiről nem tudtam eldönteni, hogy jó-e vagy
sem. Tulajdonképpen egész természetesnek tűnt.
Ami viszont furcsa volt.
— Nem kell semmi mást tenned, csak a
megérzéseidre hallgatnod.
— Igen, tudom. És pontosan azt is teszem. A
megérzéseimre hallgatok.
— És? Mit súg az ösztönöd?
— Nem, nem fekszünk le, hiába is próbálsz megint
ide kilyukadni.
— Ezt szomorúan hallom – felelte könnyedén. –
De emlékszel? Most éppen türelmes és állhatatos
vagyok. Tehát történetesen ezúttal Hajós levelére
gondoltam – folytatta.
— No, igen... – dünnyögtem félhangosan.
 — Szóval?
— Szóval van egy olyan sejtésem, hogy akkor
leszek igazán szerencsés, ha ezt a levelet nem találom
meg.
— Tessék?.' – kiáltott fel Attila értetlenül.
— Ahogy mondom – erősködtem. – Amikor arra
gondolok, hogy elő kéne ásnom a régi cuccokat, úgy
érzem, úgysem találnám meg, vagyis csak az értékes
időmet vesztegetném. Az a határozott megérzésem,
hogy akkor döntök jól, ha nem állok neki a
keresgélésnek. Tudom, fura. És tudom, hogy tartozom
az öregnek, de talán majd később megtalálom neki azt,
amit keres.
— Jakab csalódott lesz – jegyezte meg Attila.
— Azt elhiszem – feleltem. – Talán ki fog találni
valami más varázslatot, amivel visszaszerezheti a
cuccot.
— És nem is vagy kíváncsi rá?
— Nem igazán – vontam vállat. – Egy ilyen levél,
azt hiszem, valójában annak fontos csak, aki
elveszítette. És lehet, hogy önzőnek tűnök, de ma van a
szerencsenapom. Ha rám ugrana az a levél,
visszaadnám Hajósnak, de azt a maradék kis időt, amit
még szerencsésen tölthetek, nem akarom egy ilyen
cetli hajkurászásával tölteni, különösen, mivel úgy
érzem, hogy teljesen hiábavalóan tenném. Szerintem
nincs itt a levél.
— Rendben. Akkor most mi lesz?
— Akkor most... – mondtam lassan, és fél szemmel
az asztalomon heverő mobilomra sandítottam. Naná,
hogy nem csördült meg. Ennyi szerencsét még egy
mágikus összeesküvés sem tudott nekem összehozni.
Jellemző. És vagy félhangosan gondolkodtam, vagy
Attila egy apró sóhajból is olvasni tudta, mi jár a
fejemben, mert azonnal volt válasza ki nem mondott
kérdéseimre.
— Lehet, hogy az is jelzésértékű, hogy nem veszi
fel a mobilját – vetette fel. Nem akartam hallani ezt az
érvelést, mert én már párszor végigzongoráztam, és
nem tetszett a végkövetkeztetés.
— Lehet, hogy a szerencsenapodat nem kellene
elrontani azzal, hogy Gézával beszélsz, és végleg
szakítotok.
— Miből gondolod, hogy végleg szakítanánk? Ma
nem a te szerencsés napod van, hanem az enyém –
vágtam vissza.
— Szeretném azt hinni, hogy a kettőnk szerencséje
összefügg.
— Nem tudom, erre mit mondjak.
— Mondd azt, hogy te is szeretnéd ezt hinni!
Nekem ennyi elég.
— Tudod, mire jöttem rá? – tértem ki az egyenes
válasz elől.– A szerencse éppúgy működik, ahogyan az
átok. Amikor az átok alatt voltam, tehetetlennek
éreztem magam, mert mindegy, mit tettem, rosszul
alakultak a dolgok. Most, hogy szerencsés csillagzat
alatt állok, ugyanúgy érzek. Mindegy, mit teszek, az
szerencsésen fog alakulni. Talán nem is kell döntenem.
Talán majd minden szerencsésen alakul. – Szánalmasan
hangzott, magam is beláttam. Egyszerűen arról volt
szó, hogy alapjában véve gyávábban viselkedtem, mint
akkor, amikor átok sújtotta az életemet. Az átok
valamilyen szinten feloldást adott a szabályok alól: ha
bármi rosszul sült el, nyugodtan takarózhattam vele.
Nem féltem bármibe belefogni, mert tudtam, hogy egy
kevéssé veszélyesnek tűnő akció, mondjuk egy sima
bevásárlás, is tartogathat olyan veszélyeket, amelyek az
életemet követelhetik.
Most viszont annyira örültem a szerencsémnek,
hogy nem akartam elrontani a napomat. Mi van, ha
nekem hosszú távon az szerencsés, ha nem kezdek
Attilával? Akkor a beígért szerencsésen tökéletes
szerelmi együttlétből nyilván valami nagy bénázás
sülne ki, vagy olyan kellemetlenség, amire abszolút
nincs szükségem. Ezért hihetetlen, de most, hogy
lefordítottam. a szöveget, szinte azt kívántam, bárcsak
lenne már vége a szerencseszériámnak. Én már
megkaptam, amire elsődlegesen vágytam. Vagy
mégsem? És mi van, ha Attilának van igaza, és a
szerencsémből adódik, hogy Géza nem jelentkezik be
újra az életembe? Mi van, ha az, ami tönkrement
kettőnk közt, már hatalmas szerencsével sem állítható
vissza? Mi van, ha csak egy ideát kergetek, egy
álomképet? Ha őszinte akartam lenni magamhoz, talán
nem is Géza hiányzott igazán, hanem a kapcsolatunk
normális lezárása. Talán ez a hiányérzet hajtott Géza
felé. De talán nem. Nem voltam tisztában saját
érzéseimmel, és
képtelen voltam döntést hozni. Újra összezavarodtam.
És még ezt nevezik szerencsenapnak, dohogtam
magamban, tudván, hogy a hálátlanság és mohóság
bűnét egyszerre követem el.
— Van egy óriási hiba ebben a párhuzamban, Bori
– térített magamhoz Attila. – A szerencsenapod nem
tart örökké. Amit most elhalasztasz, az holnap talán
már nem fog szerencsésen rád találni.
— Igen, én is ettől tartok – feleltem. Jól tudtam, mi
a másik oka annak, hogy nem voltam képes próbát
tenni Attilával. – Ki tudja, ma talán rád találnék, de
holnap már el is veszítenélek – csúszott ki a számon
akaratlanul.
— Ezt nem értem.
— Már tudom, mit tesz Ligeia csókja egy
vámpírral. Azt viszont nem tudom, mi fog történni
veled, ha vége van az ihletettség intenzív időszakának.
A vámpírból újra vámpír lesz, egy kődarabszerű
valamivel a szíve helyén. De mi fog történni veled? A
te jelenlegi állapotod semmire sem garancia. Ezért úgy
tekintek rád, mint olyasvalakire, aki nem is létezik.
Bocs. Ez nem jött ki jól.
— Úgy tekintek rád, mint egy anomáliára.
— Köszönöm a javítást – felelte keserűen Attila. –
Ez sokkal, de sokkal jobban hangzik. Egy anomália
vagyok. Gondolod, hogy a szerelem mulandóbb, mint a
művészi őrület?
— Nem gondolom. Biztos vagyok benne.
— Ezt azért mondod, mert soha nem szeretett
senki igazán. Vagy te nem szerettél senkit igazán.
— Ezt te mondod? Te tényleg nem szerettél soha
igazán. És most sem szeretsz senkit. – Övön aluli ütés
volt, de úgy éreztem, muszáj kicsit kizökkentenem az
álomvilágából.
— Ezt gondolod? Azt hiszed, a művészet, amit
Ligeia ihlet, nem valódi?
— Más a művészet és más a szeretet. Az igaz
szeretet nem múlik el. Az éppoly időtálló, mint a
művészet. De a szerelmi lángolás... az kialszik. Az
óhatatlanul kialszik. És kérdés, mi lép helyébe.
— Én biztos vagyok az érzéseimben.
— Persze, mert Ligeia csókjának hatása alatt állsz.
Esetedben ez majdnem úgy működik, mint egy
szerelmi bűbáj. Persze hogy biztos vagy az érzéseidben.
Pedig már most sem azt érzed, mint egy vagy két
nappal ezelőtt. Képes vagy uralkodni az érzéseiden,
nem akarsz azonnal ágyba fektetni. És ez most nem
reklamáció – tettem hozzá sietve.
— Ez azért van így, mert már nem állsz az átok
hatása alatt. Az elmúlt napokban nem bírtam
kontrollálni az indulataimat, érzelmeimet, mert
aggódtam érted. Láttam, ahogy egyre rosszabbra
fordulnak a dolgok. Rettenetesen féltettelek. Most
viszont megnyugodtam. Nem az irántad való érzéseim
változtak meg, hanem a körülmények. Ezért
megkérdezem: ha nem múlik el a szerelmem, akkor
hajlandó leszel randizni velem?
— Hát épp ez az – sóhajtottam. – Nem tudhatjuk,
mikor múlik el. Lehet pár nap, pár hét, de akár több
hónap is.
 — Olvasmányélményeim alapján bizton
állíthatom, hogy így van ez minden szerelemnél.
Sohasem tudhatod, a másik szívében mikor szűnik meg
a lángolás.
— Gondolkodnom kell – mondtam végül. – Ezt
nem bízhatom a szerencsére.
— Rendben – dőlt hátra Attila. – Ezt el tudom
fogadni. – Kételkedve néztem rá, de úgy tűnt, tényleg
nem fogja erőltetni tovább a témát. – Tudod, mától
előtérbe helyezem a türelmes és állhatatos énemet.
Tehát, akkor mit szeretnél még csinálni a maradék pár
szerencseórádban? Mármint azon kívül, hogy
mobilodat lesed.
— Nem is tudom – mondtam tanácstalanul.
Elmulasztottam listát készíteni, nem gondoltam volna,
hogy ilyen gyorsan végzek a fordítással. – Talán
leginkább valami olyan programhoz lenne kedvem,
amelyikhez kötelezően ki kell kapcsolnom a
mobilomat. Lelkiismeret-furdalás nélkül, érted.
— Persze hogy értem – mondta Attila. – Biztosan
ezt szeretnéd?
— Igen, biztosan. – Amint kimondtam,
megnyugodtam. Szerencsés napom van, tehát
megtaláltam a szerencsés megoldást arra, hogy ma
semmiképpen ne kelljen döntenem.
 — És elkísérhetlek erre a programodra? – kérdezte
könnyedén.
— Ugye, tudod, hogy nem szexre gondoltam? –
kérdeztem a biztonság kedvéért.
— Nos, ezt nem tudhattam biztosan. Legutóbb le
volt merülve a mobilod, nem tudhattam, hogy
egyébként is kikapcsoltad volna – vigyorodott el, majd
látva megnyúlt képemet, gyorsan megnyugtatott. –
Persze hogy tudom. És esetleg javasolni is tudnék egy
alternatívát.
— Valóban?
— Valóban. Induljunk!
— Nem árulod el, hova megyünk?
— Nem. De a mobilodat nyugodtan itthon
hagyhatod.
 — Inkább magammal viszem, és majd kikapcsolom
– mondtam, és még beugrottam a fürdőszobába.
Vajon hova megyünk? Átöltözzek? Nem jó ötlet,
döntöttem el. Még a végén Attila félreértené az
igyekezetemet. Jó lesz ez a csíkos blúz és ez a könnyű,
barna szoknya. Nem túl slampos, de nem is elegáns.
Belenéztem a tükörbe. Sminkeljek vagy ne sminkeljek?
Ezt sem akartam túlzásba vinni. Egy kevés
narancsszínű rúzst kentem a számra, aztán kiléptem a
fürdőből. Attila már a nyitott ajtóban várt, én pedig
gyorsan belebújtam a szandálomba, lekaptam a fogasról
a táskámat, és kívülről bezártam az ajtót.
— Mehetünk – jelentettem be, Attila pedig
lovagiasan nyújtotta a karját. Ebben a pillanatban
megcsörrent a telefonom. Halkan szólt, távolról, mire a
táskámhoz kaptam. Attila leengedte a karját. – Bent
hagytam – mondtam nagy nehezen, mikor rájöttem, mi
az igazság. Annyira kapkodtam, hogy a mobilt végül az
asztalon felejtettem.
— Visszamész érte? – kérdezte egyszerűen.
— Nem – ráztam meg a fejemet, és belé karoltam.
– Bárki is volt az, valószínűleg nem tartozik a
szerencsenapomhoz, hogy beszéljek vele.
— Biztos?
— Nekem úgy tűnik, elég biztos – vontam vállat.
Még sohasem hagytam otthon a telefonomat
véletlenül. Égi jelnek tekintettem, Fortuna
ajándékának, mindegy, minek nevezzük.
Néha jobb nem tudni dolgokat. Talán mázli, hogy
nem találtam meg Hajós levelét. Ki tudja, mennyi
bonyodalmat indított volna el a dolog. Az sem zavart
nagyon, hogy nem tudtam, ki keresett. Ha Géza, akkor
majd beszélünk holnap. Ha rendbe hozható a
kapcsolatunk, akkor azt rendbe kell tudnom hozni egy
átlagos napon is, elvégre az életem hátralévő része nem
csupán szerencsenapokból fog állni. Ha meg nem Géza
keresett, akkor pláne nincs okom az aggodalomra.
Megnyugodtam.

Nincs baj. Nem kell mindig mindent tudni. Nem

kell azt sem tudnom, most hova megyek Attilával.
Minden ki fog derülni idejében.

VÉGE a második kötetnek