EILEEN WILKS

A vérfarkasok világa 2

Halálos veszély

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lily Yunak, a volt zsarunak részt kell vennie a húga esküvőjén,
meg kell találnia az eltűnt mágikus botot, és ezen kívül még a
nagyanyja döntésével is foglalkoznia kell, aki vissza akar térni a
régi országába. Lily segítségért fordulhatna a férfihoz, akivel
kapcsolatban van, de a köztük fellobbanó szenvedély ellenére, nem
igazán ismeri Rule Turnert - csak hozzá van kötve egy egész
életre. Rule történetesen vérfarkas, és Lily kíváncsi arra, hogy
mennyire bízhat benne.
 Prológus

A FOGADÓTEREM hatalmas, forró és zajos volt, a tér

visszhangzó kemencéje egy ősi vulkán üreges
maradványaiban. Gan olyan gyorsan suhant végig a köves
padlón, vigyázva, hogy az árnyékokban maradjon,
amennyire csak zömök lábai engedték. Néha a hasadékok
elmozdultak. Ami egyik nap árnyéknak tűnt, a következő
nap belezuhanhattál. Vagy teljesen hülyének látszol, ami
majdnem ugyanolyan rossz.
Nem volt tető. A falak fogazottan magasodtak az ég felé a
vulkáni katlan pereméig. Feketék és kopárok. Gan óvatosan
osont ebben a földalatti ürességben, bár tudta, hogy Xitil
háziállatai most nem fogják zavarni. Most nem.
Mindenféle udvaroncok harcoltak vagy dumáltak a
padlóból kiemelkedő faragott oszlopok között – itt egy
tizennégy láb magas gránit fallosz, ott egy hatalmas tátongó
ónix állkapocs, ami akkora, hogy egy ökröt is elnyelne.
Nem mintha fele ezeknek a hülyéknek tudta volna, mi az
az ökör, gondolta Gan szipogva, miközben megkerült egy
halom rózsaszínű kvarcból készült szeméremajkat. Gan
pedig igen. Lehet, hogy fiatal, lehet, hogy kicsi, de többet
tud az emberi birodalomról, mint közülük bármelyik.
Ezért is hívatták. Rettegéstől és várakozástól vegyes
borzongás futott végig Gan gerincén. A Legrettegettebb
hívása soha nem volt biztonságos.
 De ó, érdekes lehet.
Gan annyira elmerült a gondolataiban, hogy ahogy
ügetett, beleakadt egy kőtartóba – és a félelemtől hevesen
kalapáló szívvel a földre zuhant.
Egy hosszú, tüskés és halálos farkú kígyó fütyült el a feje
fölött.
Idióta! visított Gan némán magára. Kétéves fiókördögként
viselkedik, nem pedig démonként – ábrándozik a teremben!
Majdnem beleütközött Xitil egyik Karmos Szörnyetegébe.
Nem szerette volna megijeszteni a Karmot. Reflexeik
ugyanolyan gyorsak voltak, mint amilyen lassú az eszük.
Gan legalább megúszta valódi sérülés nélkül. Valójában
nem érintette meg a Karmot.
– Mi ez? – az éles hang Gan feje felett néhány lábnyira
hallatszott. Ez a Karom nő, úgy nagyjából – döntötte el Gan. –
Egy bogár?
Gan látómezője a poros sziklapadlóból állt, de a szeme
sarkából egy akkora pikkelyes lábat látott, mint az egyik
karja. A karmok kiemelkedtek a négy vastag lábujjból –
vastagok, sárgák és élesek voltak.
Még ne lélegezz, mondta magának. A közvetlen veszély
elmúlt, de Xitil Karmai kb. ugyanolyan tapintatosak, mint
amilyen hülyék.
– Talán. – A második hang érdesebb volt, feltehetően
férfi, és a hang a bal oldaláról érkezett az elsőnek. Ha a
lehető legjobban próbált jobbra tekinteni, akkor Gan épp
csak megpillanthatott egy másik pár karmos lábat. – Vagy
valamilyen parazita. Jobb, ha letaposod!
– Nagyuram! – nyikorogta Gan –, ezer bocsánat!
Megérdemlem, hogy letaposs, igen, taposs le, mert hozzád
merészeltem érni, de kérlek, tartsd vissza a lábad! Hívattak
engem!
– Hívattak? – a karmos láb Gan bordái köré görbült. A
Karom lustán a hátára fordította Gant, és a démon
belebámult az aranyló fényű szempárba.
– Szerinted elég hülye, hogy megpróbáljon hazudni erről,
Hrrol?
– Elég hülyének tűnik szinte bármihez. Jobb, ha
eltaposod!
– Ó, Nagyúr, tényleg hülye vagyok, amiért
megbántottalak, mégsem ment el az eszem annyira, hogy
hazudjak a Legrettegettebbről. Ha nem mondok igazat,
büntess meg kétszer, háromszor – büntess meg a
végtelenségig –, de most engedd meg, hogy eleget tegyek a
hívásnak!
Te hatalmas hülye seggfej! Ha hülye lennék, nem tudnék
hazudni, nem? Hangosan pláne. És ha Xitil elégedetlen lesz
miattam, mert elkéstem, miattad még elégedetlenebb lesz, amiért
késleltettél.
– Nem sok marad belőle, hogy megbüntessem, ha
hazudik – jegyezte meg a baloldali Karom. – Jobb, ha most
tiprod el! Vagy legalább tépd le azt a faroknak nevezett
valamit!
Gan dühbe gurult. Nagyon büszke volt az új farkára –
ami talán nem volt olyan hosszú és tüskés, mint a Karomé,
de csodálatosan erős volt, és gyönyörű tüskék sorakoztak
rajta.
– Nem – mondta sajnálkozva az első. – Ha Xitilnek van
valami haszna ebből a féregből, akkor lehet, hogy azt is
elvárja, hogy megtartsa a szánalmas kis farokcsomóját.
Később – döntötte el. – Majd később megbüntetem! Mi a
neved, féreg?
– Gannak hívnak, Nagyúr! A férgek rágjanak meg!
– Szerencsés pondró vagy, Gan, mert meg kell hajolnom a
Legrettegettebb szeszélye előtt, aki inkább egészben
szeretne. Elengedlek!
– Köszönöm, Nagyúr! – Gan feltápászkodott, meghajolt,
miközben hátrált. – Legyenek a karmaid egyre hosszabbak
és élesebbek, hogy sikeresen megsemmisíthesd a
zsákmányt! És a zsákmányod lehetőleg ne röhögje magát halálra
az ostobaságodon.
Miután a Karmok hatótávolságán kívülre került, Gan
jobban odafigyelt a környezetére, ahogy a terem legforróbb
végébe sietett. Itt a sziklák tompa vörösben izzottak az
alagút bejárata körül, ami Xitil magánlakosztályához
vezetett. Nem udvaroncok ácsorogtak a hatalmas teremnek
ezen a végén. Ha Xitil látni akarta az alattvalóit, ő
csatlakozott hozzájuk. Ha nem, ki menne hozzá hívatlanul?
Gan meghívást kapott. Félelemmel telve és a saját
fontosságának tudatában – nem említve a nagyon forró
talapzatot –, Gan átlépte a küszöböt.
Azonnal kényelmesebben érezte magát. A sziklás alagút
mennyezete egyenetlen volt, de sehol nem volt magasabb
húsz lábnál. Csak egy éles kanyar volt az alagútban védelmi
célokra, Xitil magabiztosságának jeleként. Már réges-rég
senki sem próbálta megfosztani a hatalmától.
Az alagút összeszűkült a végén; nagyon kevés udvaronc
vagy nemes léphetett a lakosztályba kiegyenesedve. Gan
megtehette. Homlokráncolva ügetett a rózsaszínes-lilás
fények felé az alagút végén. A rózsaszín általában azt
jelentette, hogy jókedvű, vagy talán felajzott. Bár a lila...
Gan a forró, száraz alagútból, párás, rózsaszín ködbe
lépett, mintha maga a levegő izzadna a Xitil által keltett
vágyban és forróságban. A padló itt csiszolt obszidián volt,
csúszós és nedves. És egyszer csak ott volt előtte –
párnákkal elborított díványon heverészve feküdt Xitil, a
Legrettegettebb – a sziklaformáló és zsarnok, az idő mestere
és a pokol hercege. A félelem és a kéj rohama
mozdulatlanná dermesztette Gant.
– Gan! – hallatszott simogatóan Xitil hangja a ködben. –
Gyere ide!
A félelemtől és az izgalomtól remegve, Gan
engedelmeskedett.
A nő hatalmas, hullámzó alakja a szórt fényben csillogott,
a teste rózsás és nedves, mint egy felizgatott szeméremajak.
És tömör, ó, olyan ízlésesen tömör, volt Gan másik
gondolata, minden hajlat és görbület sűrű. Mellső karjain
támaszkodott, az ékszerekkel ellátott karmai részben vissza
voltak húzva.
Xitil az utóbbi időben a melleket részesítette előnyben.
Hatot növesztett belőlük, és a felső pár csupasz volt. A
mellbimbók kemény kis csomók voltak, amiknek olyan
vörös volt az udvaruk, mint a szeme – amik körül a jókedv
ráncai gyűrődtek.
– Gan – suttogta –, nem üdvözölted a vendégem! Tedd
meg!
Tágra nyílt szemmel állt meg. Meg fogják büntetni?
Hívatta, de... engedelmeskedj, te idióta! – mondta magában
Gan. Elszakította a tekintetét Xitiltől, és a szeme, ha lehet
még jobban kitágult. Végre észrevette, hogy ki – vagy mi –
áll Xitil kanapéjától balra.
Egy ember. Mennyire furcsa. Időről időre megjelentek –
sok udvarnak voltak magánügyletei egy vagy több fajjal –,
de miért akarja Xitil, hogy Gan találkozzon eggyel?
Nem, jött rá egy másodperccel később. Ez nem ember
volt, bármilyen alakot öltött is. Valamit tett, hogy elfedje az
energiáit, így Gan nem sokat tudott belőle olvasni... de amit
sikerült, az megborzongtatta. A pletykáknak igazuk volt.
Xitil nagyon furcsa szövetségest szórakoztatott.
Vagy lehetséges táplálék? Bizonyára még ő sem merné...
de Gannak azt mondták, hogy üdvözölje a Legrettegettebb
vendégét, ne pedig találgasson. Megköszörülte a torkát és
mélyen meghajolt.
– Tisztelt ember, bocsáss meg, ha tudatlanságom révén
esetleg tévesen szólítalak meg!
A lány – mert így nézett ki, barna hajú, barnaszemű
emberi lány, talán tizenöt éves – kedvesen mosolygott rá.
– Ebben a korban sokan nem ismernek engem. Ezért
megbocsátok.
A lány Xitilre pillantott. – Biztos vagy benne? Ez inkább
úgy néz ki...
– Jelentéktelen? – kuncogott Xitil, a halk dübörgéstől a
melle megremegett. – Ő fiatal és gyenge, és túlságosan is
kíváncsi, de neked nem harcosra van szükséged. Gan
rendelkezik a szükséges képességekkel. Meghívás nélkül is
átléphet, és rajta keresztül átadhatom az utasításokat és az
információkat az eszközödhöz.
– Ah. És a másik eszköz, amit kértem? – kérdezte a lány.
 Xitil lustán végig húzta a karmát hatalmas csípőjén,
szétnyitotta a fátylakat, így kikandikált buja fanszőrzete.
– Az az eredeti tervünkre épült. Nem nyitottad ki a
Kaput! És egyetlen személyes kérésemet sem voltál hajlandó
teljesíteni!
Erős fenyegetés – kihívás – hullámzott a levegőben, olyan
hatalmas volt, amit Gan nem volt képes kezelni. Egy gyors,
émelygő zuhanás az örvénybe, miközben a gravitáció
pulzált körülötte. A szíve teljesen leállt.
Amilyen gyorsan támadt, olyan gyorsan el is múlt a
vihar.
A lány könnyed, gondtalan hangon felnevetett. – Ó,
nézd... megijesztettük szegény Gant! Kár lenne, ha a kis
tesztjeinkkel ártanánk neki, nem igaz? De tényleg, Xitil, nem
szép tőled, hogy szexuálisan gúnyolódsz!. Ismered az
érzéseimet az ilyesmivel kapcsolatban.
Oh. Oh! Tehát ő...
Xitil megvonta a vállát, de nem válaszolt.
A lány, aki egyáltalán nem volt lány, megfordult, hogy
Gant tanulmányozza.
– Feltételezem, hogy nem sok ilyen eszköz van, de mégis,
olyan kicsi. Akkora, mint egy emberi gyermek. Nem számít,
milyen alakot ölt, nem fogja megjeleníteni azt a kinézetet,
amire szükségem van.
– Úgy gondolod? – villant meg Xitil szeme: – Gan!
Gan figyelme teljes egészében a hercegére irányult, mert
a kimondott neve alatt ott visszahangzott az igazi nevére
tett utalás is.
– Növekedj!
 Gan boldogtalanul megvakarta az arcát, de
engedelmeskedett – talán apró ellenkezés gyanánt lassan,
de nem utasította, hogy siessen. Tizenkét láb magas volt és
nagyon kényelmetlenül érezte magát, amikor Xitil ismét
megszólalt.
– Állj!
Gan örömmel engedelmeskedett ennek a parancsnak,
majd arra koncentrált, hogy stabilan tartsa magát. A lány
tanulmányozta.
– Elképesztő – mondta végül. A hangja távolinak tűnt;
Gan füle túlságosan elvékonyodott, hogy megfelelően
elkapja a hangokat. – Fogalmam sem volt, hogy így szét
tudjátok magatokat oszlatni. – A lány megcsóválta a fejét. –
Átlátok a kezén.
– Szegény Gan! – kuncogott Xitil. – Kevés benne az anyag
a nagy kiterjedésre, de elég lesz a te céljaidhoz. Folytasd a
szokásos méretedben, Gan!
Gan megkönnyebbült sóhajjal tért vissza a normális
sűrűségébe.
– Van számodra egy munkám! – mondta neki Xitil. –
Mennyire szeretnél egy kis vért inni?
– Szeretnék – válaszolta őszintén. – Kiét?
– Egy emberét. Ide fogják hozni.
Idehozzák? Gan szeme nagyra nőtt. Rájött, hogy Xitil
ezért szövetkezett a lénnyel, aki barnahajú kamasznak
nézett ki. Legalábbis az ok egy része. Xitil játékai sohasem
voltak egyszerűek. Xitil vendége idehozna egy embert Gan
számára, hogy... hogy...
Gan csak suttogni volt képes.
 – Azt kívánod, hogy megszálljam ezt az embert,
Legrettegettebb?
Xitil végigsimított a mellére hullott hajtincsén az egyik
rubinhegyű karmával.
– Tessék! Jól ismerlek, nem lehetsz teljesen tudatlan.
Mégis megetted az öreg Mevroax-t.
– És... az az ember visszatér a birodalmába?
Gan érzékei kavarogtak. Képes lesz megtapasztalni az
emberi birodalmat, mint ember – ehet, ihat, baszhat, ahogy
az emberek csinálják, és annyi mindent láthat! Sokkal
többet, mint amit valaha is láthatott, vagy megtehetett
mielőtt...
– Itt kevés hasznom lenne belőle. Persze, hogy visszatér.
De te nem leszel képes azonnal megszállni, Gan. Ő Érző.
Gannak leesett az álla. Épp időben csukta össze. A
Legrettegettebbnek tudnia kell a módját, hogy hogyan lehet
kikerülni egy Érző védelmét, különben nem hozta volna ide Gant.
És nem lenne jó ötlet kérdezősködni.
– Bölcs döntés, Gan. – Szerencsére Xitilt inkább
szórakoztatta, mint bosszantotta Gan baklövése.
Bármit is tervezett az emberrel csinálni, az jót tett a
humorérzékével.
– A fejedben megjelenő gondolataid mégis helyesek.
Általában az Érzők megszállása problémát jelentene, de
ezzel a vendégem foglalkozik.
Gan tekintete visszafordult a barnahajú lány felé. Nyelt
egyet. Xitil megszolgálta a Legrettegettebb nevet, igen. De ez...
A lány édesen elmosolyodott a nyilvánvaló aggodalmára.
 – Ne izgulj, Gan! Amit használok, hogy megnyissam
előtted a megszállás útját, nem árt neked. A démonok nem
hajlamosak a bűntudatra.
Gan megkönnyebbült. Ennek volt értelme. Az emberek,
az ő bosszantó, titokzatos lelkükkel mindig kiszolgáltatottak
a bűntudatnak. Ily módon lehetett az érzékenységhez is
jutni. Nem a démonoknak, de az istenek a lelkekre, a
bűntudatra, az imádatra és ilyesmire specializálódtak,
nemde?
– Téged egy másik eszköz fog irányítani – mondta a lány.
– Xitil, engedelmeddel...?
Xitil nem válaszolt, de a lány közelében lévő sziklák
felnyögtek és szétváltak, felfedve egy másik alagutat.
Néhány perccel később egy emberi férfi lépett ki. Arca a
szokásos jellemzőket viselte – jelentéktelen, gondolta Gan,
még egy emberhez képest is. Méretre szabott fekete öltönyt
viselt, ami a Föld nyugati országaiban a státuszt fejezte ki.
Gan szimatolt. Ettől az embertől kell a parancsokat
fogadnia? Ő sem volt megnyerőbb, mint Gan. Energiája
vékony volt, semmi hatalma sem volt.
A bot a kezében azonban... Gan óvatosan hunyorított a fa
hosszára. Huh. Ez furcsa volt. A botnak volt ereje, de inkább
üresnek, mintsem tömörnek látszott.
– Mindenható! – suttogta a férfi, figyelme a lány
megtestesülésére szegeződött. A szemei ragyogtak attól,
amit Gan imádatnak feltételezett. – Hogyan lehetek
szolgálatodra?
A lány rámosolygott. – Ez a kicsi itt Gan. A visszatérésed
után követni fogja a parancsaidat. Gan! – fordult most felé,
továbbra is mosolyogva. – Ő Patrick Harlowe tiszteletes.
Amikor eljön az ideje, ő fog neked segíteni.
Gan összeszedte a bátorságát, hogy feltegye a kérdését,
kölcsönvéve a férfi által használt megszólítás módját. Soha
nem lehet túlzásba vinni az udvariasságot az ilyenekkel,
mint Ő.
– Gyenge kis lényként megkérdezhetem, hogy kiből
fogok inni, Mindenható?
– A neve Lily. Lily Yu.
 Egy

AZ ODISSZEA nagy, zsúfolt és zajos épület volt. A kör

alakú étterem, a csillogó ablaktábláival, a hetvenes években
épült az óceán partján, és egy hatalmas diszkógömbre
emlékeztetett.
Az esküvői vendégek két termet is megtöltöttek, és akik
kimentek a teraszra, megcsodálhatták nyugaton a
hullámokba alámerülő nap csodálatos látványát. A fő
teremben összemosódott a zene és a beszélgetések moraja,
miközben az idősebb és a fiatalabb párok táncoltak
középen. A szomszédos ebédlőben svédasztalos teríték volt
az asztalokon: különböző rágcsák zöldségekkel, garnélarák
és füstölt lazac, gyümölcs és sajt, valamint falatnyi sütik. Az
emeletes esküvői torta maradványa külön asztalon kapott
helyet.
Lily Yu nem a naplementét figyelte, és nem is falatozott
az esküvői tortából. Túlságosan is lefoglalta, hogy elkerülje,
hogy másod-unokatestvére, Freddie Chang a lábára ne
lépjen, és azon gondolkozott, mikor tudna végre lelépni.
Még legalább egy óráig nem, döntötte el. Nem anélkül,
hogy szörnyű árat ne fizetne. Az anyja észrevenné, ha korán
távozna.
 Freddie félbeszakította a magánvállalkozásokra
igazságtalanul kirótt adókról szóló monológját, hogy azt
mondja:
– Legalább megpróbálhatnál úgy kinézni, mint aki jól érzi
magát!
– Miért?
– Mindenki minket figyel! Anyád. Anyám. Mindenki.
– Ez azt jelenti, hogy ezúttal nem próbálsz taperolni?
Az álla olyan makacsul és önelégülten meredt ki az
arcából, mint ami miatt Lily az ölébe öntötte a limonádét
tizenkét éves korában.
– Nem kell gorombáskodnod! Csak azért, mert egy srác
próbál barátságos lenni...
– Aú! – hagyta abba Lily a mozgást.
– Nem léptem a lábadra!
– Nem, megütötted a karomat! Azt amelyik hevederben
van – hangsúlyozta ki.
– Sajnálom! Sajnálom! Elfelejtettem! – mondta Freddie
lesújtottan. – Nem kellene táncolnod! – megfogta a lány jó
könyökét. – Le kell ülnöd!
Freddie azon szokása, hogy mindig meg akarta mondani
mire van Lilynek szüksége, volt az egyik oka, hogy amikor
csak lehetett, próbálta elkerülni. A legrosszabbat hozta ki
belőle. Sikerült csendben maradnia, amíg le nem értek a
táncparkettről.
– Köszönöm a megértésed! Azt hiszem, bekapok pár
falatot a büfében.
– Jó! Hozok neked egy tányért!
– Tudod, manapság már tudok egyedül is enni.
– Csak egy jó karod van!
 Azt is szorosan fogta, amíg az étkező felé terelte, ahol a
büfé fel volt állítva.
Lily felsóhajtott. Nem akart enni. El akart menekülni
Freddie-től. Valójában mindenkitől, de ez nem volt
lehetséges, úgyhogy megpróbálhatná akár jól is érezni
magát.
– Anyám mesélte, hogy végre otthagytad azt a munkát –
jegyezte meg Freddie, amikor a svédasztalhoz értek. –
Megkönnyebbültem. Anya is. Sajnálom, hogy meg kellett
sebesülnöd, hogy belásd...
– Várj egy percet! – rántotta ki a karját a szorításából. –
Nem azért hagytam ott a rendőrséget, mert meglőttek!
– Bármi is az oka, örülök, hogy észhez tértél! A rendőri
munka veszélyes, és... ööö... nem a megfelelő emberekkel
találkozhatsz.
Mint például a bűnözők, feltételezte Lily. Vagy talán a
többi rendőrre gondolt. – Azt hiszem, az anyád nem hallott
mindent! Még mindig rendőr vagyok! Valójában szövetségi
ügynök, de még mindig rendőr.
– Egy ügynök? – kérdezte gyanakvóan.
– FBI. Hallottál már róluk? – nyúlt a tányérért.
Freddie soha nem érzékelte a szarkazmust. A homlokát
elgondolkodva, és nem sértődötten ráncolta, miközben
tovább halmozta a tányérra az ételeket, amiket Lily
egyáltalán nem akart.
– Azt hiszem, ez haladás. Inkább a fehérgalléros
bűnözőkkel fogsz foglalkozni, nem pedig gyilkosokkal és
gengszterekkel.
Lily ajka megrándult a gondolatra, hogy az FBI ügynökei
a bűnözők egy jobb kategóriáját tartóztatják le. Elmondhatta
volna Freddie-nek, hogy a golyót, ami az első volt eddigi
pályafutása során, azután kapta, miután besorozták az FBI
kötelékébe, és nem előtte. De mégsem tette. Elmondta volna
az anyjának, aki tovább adta volna Lily anyjának, aki
ugyanarra a következtetésre jutott, mint Freddie – hogy Lily
most biztonságosabb munkát végez.
Nincs értelme felkavarni a hullámokat. Nézte a kezében
tartott tányért, amire Freddie három ember számára
elegendő élelmet halmozott fel. – Remélem, hogy ezt
magadnak raktad! Allergiás vagyok a kagylófélékre.
– Ó! – pillantott a tányérra. – Elfelejtettem! Nos,
átveszem, és hozok neked egy másikat.
– Nem fontos!
Természetesen nem hallgatott rá. Épp egy másik tányért
kezdett tölteni.
– Kérdezni szeretnék tőled valamit!
– Ne fogd vissza magad!
Elhallgatott, és homlokráncolva nézett Lilyre.
– Azt hiszem, úgy gondolod, hogy összejöttél azzal a
Turner fickóval. Az, uh...
Disznószem, gondolta Lily. Freddie-nek kapzsi,
malacszeme volt. – Vérfarkas. Nem baj, ha kimondod,
tudod! Nem rossz szó az.
– Tapintatos akartam lenni. Mondd, tényleg igaz, hogy...
– Igen. Teljes mértékben!
Körülnézett. Kit használhatna ürügyként a szökésre?
– Nem hagytad, hogy befejezzem!
– Tényleg?
 Beth Susan egyik orvos barátjával beszélgetett. Lilynek
sikerült elkapnia tekintetét, de Beth csak elvigyorodott,
kacsintott, majd elfordult.
Rohadt kis patkány. Beth mindig elkényeztetett volt.
– Szeretném, ha tudnád, hogy nem ellenzem a
kapcsolatod Turnerrel – jelentette ki Freddie. – Tisztességes
ember vagyok. Ami jó az egyiknek, meg minden ilyen. És,
ööö... tudatában vagyok, hogy az ő fajtája... nos, bizonyos
szexuális kényszert gyakorol. Meglepődve hallottam, hogy
te... de nem te vagy a hibás!
Lily tekintete visszaugrott a férfire.
– Mégis, mi a fenéről beszélsz?
– A Turnerrel való kapcsolatodról. Tényleg, Lily, nem
kellene újra megismételnem. Csak hallgass végig, kérlek!
– Ó, hallottalak! Csak azt hittem, nem jól hallottam, mivel
a magánéletem nem tartozik rád!
– Unokatestvérek vagyunk. És egy napon, amikor
befejezted a fiatalos kísérletezéseid...
– Huszonnyolc éves vagyok, nem tizennyolc! – rázta
elkeseredetten a fejét. Miután Freddie valamit a fejébe vett,
éles szikére volt szükség ahhoz, hogy kiszedje belőle. –
Olvass a számról!. Nem vagyunk házasok! Soha nem is
leszünk!
Freddie türelmesen, toleránsan mosolyodott el. – Az
édesanyád azt akarja. Az enyém is.
– Anyám azt akarja, hogy férjhez menjek, pont! Te
megfelelő vagy; kínai vagy; jó munkád van. Ez bejön neki,
de ő már házas. Add fel, Freddie! Nem is akarsz feleségül
venni! Nem is szeretsz engem.
 – Dehogynem! Nagyon kedvellek. Az unokatestvérem
vagy.
Komolyan is gondolta. Vagy elhitte, ami majdnem
ugyanaz volt. A nő felsóhajtott.
– Egyetértek anyáddal – meg kell házasodnod!
Hamarosan. Csak nem velem! – átadta neki a tányért,
megveregette a karját, és elhúzta a csíkot, amíg tele voltak a
kezei.
A rokonok néha nagyon pokoliak tudnak lenni.
Még táncolhatna, döntötte el, és elindult a másik terem
felé. Azzal nem tudja elhárítani a különböző fura kérdéseket
– nem akkor, amikor annyi ember érezte itt magát
jogosultnak, sőt kötelezőnek, hogy kérdezzen – a válláról,
az új szeretőjéről vagy a karrierbeli változásokról. De
korlátozza a lehetőségeiket.
A DJ az „Azt akarom, hogy akarj engem”-et játszotta, és a
terem zsúfolt volt. Lily ott állt a táncparkett szélén topogva,
inkább ingerülten, mint hogy időt nyerjen.
Freddie nem igazán volt kíméletes vele, de ami még
inkább irritálta, az volt, hogy rátapintott az igazságra.
Átvették az irányítást felette, rendben. Néha úgy tűnik,
túlságosan is.
Tekintete átsuhant a zsúfolt szobán, az unokatestvéreken,
idegeneken, és az ismerősök mellett a családtagokon és a
házasság révén újonnan szerzett rokonokon. A pillantása
megakadt Mequi nénin, aki Lily apjával táncolt. Mequi
Leung az anyja nővére volt. Magas volt, mint mindenki Lily
családjának azon oldalán, és Mequi emellett vékony is volt:
vékony test, vékony arc és vékony mosoly, mintha túl
szorosra húzták volna a fűzőjét. Lilynek megremegett az
ajka. Mequi néni utálta, ha nevetségesnek látszik, és
Edward Yu feje alig ért a válláig.
Tudta, hogy ez az apját nem zavarja. Az apja csodálatra
méltóan tudta figyelmen kívül hagyni a lényegtelennek
tartott dolgokat. Valószínűleg a sztrájk lehetőségéről
beszélt, vagy valami ezoterikus dolgokról a tőzsde
világából.
Valószínűleg... de Lily nem tudhatta biztosan. Tizenöt
lábnyira voltak. Nem hallhatta őket a más hangok
mormogása felett.
Három hete még képes lett volna rá.
Megkönnyebbüléssel vegyes csalódottságot érzett emiatt.
Egy ideig a Kiválasztotti kapcsolat az ő hallását is olyan
élessé tette, mint Rule-é volt, de ez egy idő után
elhalványult. Nem tudta, hogy egyáltalán miért történt,
vagy miért tűnt el. Az embertelenül jó hallás néha jól jött, de
annyi minden megváltozott az életében rövid idő alatt.
Összességében örült, hogy egy dolog normalizálódott.
Persze visszatérhet.
Lily megérintette a nyakában lévő aranyláncon lógó kis
jelképet. Ez volt az egyetlen látható jele mindezeknek a
változásoknak, amit akkor kapott, amikor hivatalosan is
befogadták Rule klánjába. A lába gyorsabban kezdett
kopogni, teljesen figyelmen kívül hagyva a zene ritmusát.
Rule úgy gondolta, hogy a kötelék úgy reagált a
veszélyre, hogy elmosta a határokat a képességeik között.
Talán igaza volt. Abban az időben Rule képes volt használni
az ő mágiával szembeni immunitását, és határozottan
veszélyben voltak. Az az őrült telepata megpróbálta
feláldozni őket az istennőjének.
 De Rule elmélete miatt a kötelék szinte érző lénynek tűnt,
mint valamiféle pszichés kígyó – most szorosabbra fonja a
gyűrűit kettejük körül, most meglazítja őket. A legjobban az
idegesítette Lilyt, hogy teljesen ismeretlen terepen mozgott.
Túl sok rejtély volt ez a kötelék körül.
Talán hamarosan okosabb lesz. Három nap múlva
találkozik a Nokolai Rhejjel – a Rhej pozíció vagy cím. Rule
szerint a nő valamiféle papnő, történész és bárd
kombinációja. Most, hogy Lily klántag lett, ő fogja majd
megismertetni a lányt a klán történelmével.
Remélte, hogy ennek a Rhej-nek lesznek válaszai. Nagyon
sok kérdése volt.
Mintha a párok hullámzó tengere elrejtett volna egy
rejtélyes követ, a tekintete az ívelt ablakok mellé egy pontra
esett.
Rule ott volt.
Nem láthatta. Lily örökölte apja alacsonyságát, és volt
egy rakás ember is közöttük. De nem kellett látnia a férfit,
hogy pontosan tudja, hol van. Mindig tudta, ha elég közel
volt... százhúsz lábon belül, ha igazán pontos akart lenni.
Az érzékelés ezután pontatlanná vált. A múlt héten
kipróbálta.
Így volt ez most is. Három hete képtelen volt ilyen
messze lenni tőle – szó szerint képtelen. Majdnem elájult,
amikor túl naggyá vált közöttük a távolság. Rule azt
állította, hogy ez normális egy újonnan kiválasztott pár
esetében.
Furcsa elképzelései voltak a normálisról. De a kötelék
enyhült, éppen akkor, amikorra jövendölte. Nem volt biztos
benne, hogy a kötelékük merre tart, de meg akarta tudni.
Hamarosan.
A zene véget ért, és néhány pár kezdte elhagyni a
táncparkettet. A kialakult résben Lily meglátta a férfit, aki
nemrég élete középpontjába költözött. Vagy, ahogy Rule
állította, ahova a Hölgye taszította.
Olyasvalakivel táncolt, akit Lily nem ismert. Valószínűleg
a vőlegény családjának tagja, mivel a nő kínainak látszott.
Körülbelül Lily korú volt, nagyon rövid hajjal és egy elegáns
kék ruhát viselt, ami csodálatosan kihangsúlyozta az alakját.
Nem egy hányászöld koszorúslány ruha – fintorodott el
Lily. A párkapcsolat lehetetlenné tette, hogy Rule
eltévelyedjen, de a gondolatai továbbra is
elkalandozhatnak, nem?
A nő keze Rule karján pihent. Olyan módon mosolygott,
ami túlságosan is ismerős volt. Lily azon tűnődött, vajon ő
is így néz ki, amikor Rule feje úgy hajlik felé, ahogy most
hajlik, a táncpartnerét hallgatva.
Előkelő vonásai voltak. Sötét haja hosszabb volt a
divatosnál, de neki jól állt. Az arca keskeny volt, feszes
bőrrel. A szemöldöke párhuzamos volt a járomcsontjával.
Természetesen fekete öltözék volt rajta. Mindig feketében
járt. A drága öltöny alatti test, minden egyes alkalommal
elkápráztatta Lilyt. Valahogy összeszedettebbnek tűnt, mint
a környezete. Ahogy figyelte, az a képtelen gondolata
támadt, hogy Rule az egész testével részt vesz a körülötte
levő világban – a fülén kívül a combjait és a karjait is
használja a halláshoz, a látásban pedig a szeme mellett részt
vesz a tarkója, a talpa és a térde is.
A térdhajlata... ismerte ott a bőrének az ízét.
 Rule feje elfordult, és találkozott a tekintetük.
Oh. Lily a hasára tette a kezét. Általában nem történt ez,
nem az első találkozásuk óta. De időnként még mindig
összerándult, amikor a tekintetük találkozott. Mintha egy
tollal simogatta volna meg, gondolta. Ami a megdöbbentő,
hogy olyan helyen érezte, aminek nem tudott nevet adni.
Számára ismeretlen helyen tudta megérinteni.
Miért történik így néha, máskor pedig nem? – fintorodott el.
A párkapcsolat háromszázhetvenhatodik rejtélye.
Mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban, Rule
szája sarka felfelé görbült. Azok a szemöldökök kérdőn
emelkedtek meg. Visszamosolygott és megrázta a fejét:
Nem, nincs azonnal szükségem rád! Jól vagyok!
– Nem úgy, te tökfej! – szólalt meg egy hang a
könyökénél. – Inkább így!
Lily megfordult. Beth Rule felé csücsörített.
Rule elvigyorodott, és küldött Lily kishúgának egy
puszit.
– Látod? – fordult felé Beth. – Egy ilyen pasi kerülget, te
pedig morcosan fintorogsz rá!
– Az mosoly volt, nem morcos fintor. Az így néz ki!
Beth tanulmányozta. – Jézusom, igazad van! Valójában a
különbség nem annyira nyilvánvaló, mint kellene, hogy
legyen. Mi a baj?
– Annyira örülök, amikor valaki olyan kérdez, akinek
nyugodtan mondhatom, hogy törődjön a saját dolgával.
– Az előítéletek problémákat okoznak? Szónoki kérdés
volt – tette hozzá a nő, átkarolva Lilyt. – Hát persze!
Mindenki elvárását keresztülhúztátok. Gyerünk! Nézzük
meg, el tudunk-e bújni valahol a teraszon.
 Vagy követi Beth-t, vagy teljesen kibillen az
egyensúlyából. Lily inkább követte.
– Nagymama ott van a kíséretével.
– Rendben! Akkor a büfé – mondta, és irányt változtatott.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy tudok még magamba
tömni egy kis csokoládét.
– Szerinted jó ötlet, ha mi ketten odaállunk az étel mellé?
Vannak itt érzékeny gyomrúak is!
Beth lenézett a koszorúslány ruhájára, ami Lily ruhájának
a mása volt. – És én mindig azt hittem, hogy Susan szeret
engem! Nem mintha segítségre lenne szüksége, hogy
túlragyogjon. Egész életében azt tette!
– Talán színvak lett!
Lily válla a merevből fájóvá vált. Ezt felhasználhatná
ürügyként a távozáshoz, de az anyja és a nénikéi lehet, hogy
újra elkezdik az ételeket hozni neki. És ott maradnak, hogy
elmondják neki, mit kellene másképp csinálnia... megint.
– Ez nem magyarázza meg anyát! – mondta Beth sötéten.
– Anyára nincs magyarázat! Azt hittem, ezt tudod.
Lily emlékeztette magát, hogy valójában nem kellett
szabadon tartania a karját. Senkire sem kellett volna
támaszkodnia a nővére esküvőjén. Csekély esély volt
bármilyen ökölharcra.
De megkönnyebbülés volt, amikor elérték a büfét, és Beth
figyelme az édességek felé fordult.
– Nem maradt csokis süti! – mondta szomorúan a lány, és
egy pár esküvői harang formájú sütiért nyúlt. – Mennyi
ideig tartott Freddie-nek, hogy feltegye azt a kérdést?
– Nem is kért meg! Úgy beszélt a házasságunkról, mintha
már beleegyeztem volna. Te megmenthettél volna!
 – Utálok félbeszakítani ilyen gyengéd pillanatot. Apropó,
miért kerülöd Rule-t?
– Nagyon idegesítő tudsz lenni, ugye tudod?
Beth bólintott és elvette a süti másik felét.
– Nem akarsz beszélni a kapcsolatodról a Magas,
Sötéthajú, és Időnként szőrös alakkal. Értem! És azt is
megértem, miért nem mondtál róla sokat anyának. Ki
akarna? De előttem is elhallgattad!
Lily hallotta a megbántottságot a heccelés alatt, és feladta.
– Vitatkoztunk, rendben? Semmi komoly. Pillanatnyilag
nem igazán vagyok elégedett vele!
Beth aggódó pillantást vetett rá.
– Nem más nők miatt! – mondta Lily türelmetlenül. – Ha
ez lenne a gond, nem semmi komolynak hívnám, igaz? És
nem mosolyognék rá!
– Értem! – könnyebbült meg Beth. Persze, hogy nem
tennéd! Bár nem értem, miért te... rendben, rendben, ne
kapd fel a vizet! Hé, maradt egy kis csokoládészósz! Adnál
azokból az eprekből?
Lily tudta, mire gondol Beth és miért. És talán jobban is
elmagyarázhatná a húgának a helyzetet... de nem most.
– Szóval, elmondod, hogy min vitatkoztatok?
– Nem. Még mindig azzal a nyálas alakkal jársz?
– Ha Billre gondolsz, annak vége lett a múlt héten.
Legalább azt áruld el, hogy Rule tényleg olyan hihetetlen az
ágyban, mint amit sugall a kinézete?
– Jobb! – mosolyodott el Lily.
Beth belemártotta az epret csokoládéba, miközben
elgondolkozott, aztán megrázta a fejét.
 – Lehetetlen, de izgalmas elképzelni! Akkor azért vannak
ezek a sötét karikák a szemed alatt, mert folyamatosan
kihagyod az alvást a forró, buja szex javára? Vagy a vállad
tart ébren? Vagy valami más történik?
Lily megrántotta a jó vállát.
– Rossz álmok. Elmúlnak. Megeszed azt, vagy szeretkezel
vele?
Beth még több csokoládét nyalogatott le az eperről. – A
kettő nem zárja ki egymást! Figyelembe véve, hogy mi
történt veled, a rémálmok nem meglepőek. Nem mintha
pontosan tudnám, hogy mi történt. Gondolom, nem akarsz
róla beszélni!
– Nem igazán vagyok beszélgetős kedvemben!
– Nem viccelek! – Beth végül bekapta az epret.
Amíg Beth szája ideiglenesen elfoglalt volt, Lily
gondolatai visszatértek a problémára, amin ő és Rule tegnap
este összevitatkoztak. Rule azt akarta, hogy költözzön
hozzá. Azt mondta türelmes volt az ő szemszögéből, de Lily
még nem állt készen erre. Időre volt szüksége, hogy
alkalmazkodjon az összes változásokhoz az életében. És
ennek az időnek egy részét egyedül kellett töltenie.
Ezt Rule nem értette meg. Nettie azt mesélte Lilynek,
hogy a vérfarkasok is éppen olyan egyediek az
introvertáltság skáláján, mint az emberek. De összességében
nagyobb szükségük volt az érintésre és többiekkel együtt
töltött időre, mint az embereknek. A farkas végül is társas
lény volt.
Az eper elfogyasztása után Beth azt kérdezte:
– Mivel nem csinálod ezt a beszélgetős dolgot,
gaztalanítottál?
 – Csata a gyomok ellen! Nem tudom egy kézzel használni
az ásót! – Rule felajánlotta, hogy felás neki egy parcellát a
Clanhome-ban, de ez mindent megváltoztatott volna. Azért
kertészkedett a nagymamánál, mert nem volt saját földje, de
ez nem azt jelentette…
– Hé! – integetett Beth Lily arca előtt. – Hol jártál? Olyan
sápadt vagy, mint egy szellem.
– Ez helyénvaló! – motyogta Lily.
– Mi?
Lily megrázta a fejét. – Nem érdekes! Láttam... Azt
hittem, hogy láttam valakit, akit ismertem valaha.
Valakit, aki nem lehetett itt.
A nő, akit csak Lily ismert. Először is: Helen nem ismerte
Lily családját. Másrészt: meghalt.
– Gondolom, nem igazán kedvelted.
– Nem! – Lily a nő irányába meredt, aki eltűnt egy csapat
fecsegő tizenéves mögött. Pontosan úgy nézett ki, mint
Helen: alacsony testalkat, hosszú, szőke haj, babaarc, hideg
és kifejezéstelen szem, mint egy babáé.
Ott volt megint, a mellékhelyiségekbe vezető ajtó felé
tartott. Lily szíve hevesen verte a mellkasát, mintha
kétségbeesetten keresné a menekülést.
Őrület volt azt gondolni, hogy Helent látta. Őrület. És
mégis… – Fel kell magam frissíteni! – mondta a testvérének,
és követni kezdte a nőt, aki nem létezhetett.
Három héttel ezelőtt Lily ölte meg.

NANCY Chen nyilvánvalóan élvezte a táncot, és jó is volt

benne. Elég magas volt, és összhangban voltak a lépései is
Rule-lal. Dohányszaga volt, amit Rule nem értékelt, és
babapúder, ami viszont tetszett neki. Élénk humorérzéke is
volt.
Összességében Rule élvezte volna a táncot, ha Nancy
nem próbálta volna állandóan tapogatni.
– Uhuh! – mondta, és visszatette a nő kezét a derekára.
Megint.
– Nem hibáztathatsz, hogy megpróbáltam! – vigyorodott
el a nő. Nem mintha az a csinos dolog szóvá tenné, akivel
randizol.
– Azt hittem, nem ismered Lilyt!
– Nem lehet olyan bolond, hogy ne ismerné a fajtádat!
Elismerem a bátorságát, hogy volt mersze veled jönni! Úgy
hallottam, hogy kemény menetet tudsz egy hölgynek adni!
– Kacér pillantást vetett Rule-ra... és újra lecsúsztatta a
kezét.
Rule az elkeseredettség és a mulatság között hezitálva
húzta vissza a kóbor kezet.
– Azt hiszem, neked is volt a nap során néhány kemény
meneted! – mondta szárazon.
Nancy Chen nyolcvankét éves volt, és a vőlegény
nagynénje.
A nő felnevetett. – És még nem ért véget! Csak nem jön
olyan gyakran, mint régen. Érted? Nem jön. – A nő megint
felnevetett, jól érezte magát.
Rule is élvezte a tánc hátralévő részét, mert szorosan
tartotta a nő kezét. Nancy nem várta, hogy komolyan veszi
a javaslatait – bár ő gyanította, hogy ha egy kicsit is
bátorítaná, boldogan keresne egy szekrényt, ahová
elbújhatnak. Egyébként csak kellette magát, azt sem
feltűnően.
 Néhány nő így reagált. Kicsit megszédültek a
lehetőségtől, hogy kapcsolatba kerülhetnek a társadalom
normális kötelékein kívül valakivel, aki rajtuk kívül élt. Ő
ezt már megszokta, mivel hozzá szokott a félelemhez, amit
a legtöbb emberből kiváltott, amikor találkoztak. De
mindkettő fárasztó lehet.
Lilyt akarta. És a lány kerülte őt.
Rule körbejárt a terem szélén, és igyekezett elkerülni,
hogy még egy nővel kelljen táncolnia, aki nem Lily. A
levegő illatokkal telített volt – étel, virágok, gyertyák, az
emberek és az óceán halvány illata. De nem érezte Lily
illatát, vagy a kötelék erejét, ami elárulná neki, hogy hol
van.
A párkapcsolati kötelék iránymutatója számára nem volt
annyira nyilvánvaló, mint Lilynek – egy másik rejtély, ami
annyira kínozta Lilyt. Amikor ezt felfedezték a lány múlt
heti kísérlete alatt, úgy gondolta, ez azért van, mert Lily a
tehetsége miatt jobban rá van hangolódva az anyagtalan
világra, mint ő.
Lily undorodva rázta a fejét. – Ez nem magyarázat! Ezzel
csak az egyik kérdőjelet egy másikkal helyettesíted!
Mosoly villant fel Rule száján, miközben a másik szoba
felé tartott. Az ő Nadiája nem hagyja jóvá a
megmagyarázhatatlant.
Áthatolt a tömegen, és egy alacsony, karcsú nőt keresett,
akinek éjszínű haja, kajszibarack árnyalatú bőre... és hányás
színű ruhája van. Mosolya kiszélesedett. A testvéri
szeretetnek nincs párja, ha képes volt ilyen ruhát viselni.
Még mindig nincs meg Lily. Rule elrévedt a
gondolataiban. Most nem volt elégedett vele. Kemény. Ő
sem volt teljesen boldog vele. Nem kellett volna még
visszatérnie teljes szolgálatba. Nem gyógyult meg teljesen,
mégis, a fenébe, és miért nem látták ezt a felettesei, nem
tudta megérteni. De ő nem ő lett volna...
– Rule! – a sima, női hang nemrég óta volt ismerős.
Megfordulva látta, hogy Lily anyja szólította meg.
Julia Yu magas, elegáns nő volt, gyönyörű kezekkel,
nagyon kicsi állal és Lily szemével a vékonyra kiszedett
szemöldök alatt. Két maga korabeli nővel állt – egy
amerikaival és egy kínaival –, mindketten intenzíven
kíváncsiak rá, de próbálják nem kimutatni azt.
Rule elnyomott egy sóhajt. Örült az esélynek, hogy ezen
az esküvőn megismerkedhet Lily családtagjaival. Végül is a
lány részei voltak, ő pedig végtelenül kíváncsi rá. Tegnap
este a próbavacsorán megismerkedett a szüleivel – vegyes
eredményekkel. Mindketten nagyon udvariasak voltak, de
egyikük sem helyeselte a kapcsolatukat. Az apja még
tartózkodott az ítélethozataltól, gondolta. Az anyjának
tetszett, de nem akarta, és azt akarta, hogy menjen el.
Most mégis Lilyt akarta. Belefáradt a kíváncsiságba, a
félelembe, a találgatásokba. Lehet, hogy megszokta, hogy
kirakatban van, de ez ezúttal más volt. Személyes. Nézzétek,
mindenki nézze meg, mi kíséri Lilyt haza! Úgy jár és beszél, mint
egy igazi ember!
De Julia most csak röviden bemutatta őt, majd kimentette
magukat a többiek előtt és félrehúzta Rule-t. Összevonta
azokat a vékony szemöldököket.
– Nem láttad Lilyt?
Rule szemöldöke meglepődve emelkedett meg. – Éppen
őt kerestem!
 – Eh! Buta vagyok! – ingatta Julia a fejét. – Beth hibája,
gondolatokat ültet a fejembe, mikor annyira elfoglalt
vagyok... fogalmad sincs, mit jelent ekkora esküvőt
megszervezni.
Aggodalom mart Rule gyomrába. Automatikus
udvariassággal válaszolt.
– Csodálatos munkát végeztél! Az esküvő gyönyörű volt,
akárcsak a fogadás. De milyen gondolatot ültetett Beth a
fejedbe?
– Olyan buta történet! Természetesen csak kitalálta. Beth
nagyon fantáziadús! – Lehetetlen volt megmondani, hogy
bókként, vagy kritikaként hangzott el ez a legfiatalabb
lányáról. A homlokráncolás mégsem moccant. – Egyáltalán
nem figyeltem rá.
– Miféle történet?
– Azt mondta, látta, hogy Lily bemegy a női mosdóba, és
követte. Tudod, nem volt sok lehetőségük beszélgetni az
utóbbi időben, úgyhogy... de Lily nem volt ott. – Julia ajkai
összeszorultak. – Beth esküszik, hogy Lily nem mehetett
volna el anélkül, hogy észrevette volna, de ez ostobaság!
Itt kell lennie. Nem igaz?
Rule egy pillanatra ledermedt. Lily nem volt messze. Ezt
tudta. De nem volt képes megtalálni, és a világ nem volt
olyan normális, mint amilyennek látszott. A birodalmak
mozogtak.
Három hete pedig Lily feldühített egy istennőt.
– Megkeresem!
Elfordult, gyorsan haladt, űzte a sürgetés, amit tudott,
hogy nevetséges.
 Utoljára a női mosdónál látták, így arra vette az irányt. A
mellékhelyiségek a folyosó végén voltak, ami a privát
étkezőket az étterem nyilvános részével kötött össze. Egy
csomó boldogtalan nő gyűlt össze a női mosdó előtt.
Elkapta a beszélgetés foszlányait.
– ...küldött valaki a menedzserért?
– Van másik is?
– Rengeteg fülke van, nem kell bezárni az ajtót!
– ... valamiféle szadista, ha engem kérdezel!
Valaki bezárta a női mosdó ajtaját. Rule-nak kiszáradt a
szája. Lelassított, és felhasználva a méretét, a mosolyát, és
egy pillanat múlva az elismerő pillantásaikat, utat tört
közöttük.
– Elnézést, hölgyeim! Elnézést! Nem, nem én vagyok a
menedzser, de ha félrelépnél...
– Shannon! – suttogta egyikük a másiknak – Te bamba!
Ez a Nokolai herceg!
Ez egy pillanatra elhallgattatta őket.
– Azt hiszem, meg tudom oldani, ha... köszönöm! –
mondta, amikor az utolsó nő is ellépett előle. Különös,
halvány szag érződött a levegőben az ajtó közelében.
Lehajolt, hogy közelebbről is megszaglássza, de nem tudta
azonosítani.
Lily a másik oldalon volt. A lány közelségét a
mellkasában hevesen verő szíve árulta el. Kalapáló szívvel
kopogtatott be az ajtón. Üresen visszhangzott.
– Ez nem fog menni! – csattant fel az egyik nő. – Azt
hiszed, hogy mi már nem próbáltunk kopogni?
A gomb elfordult, de az ajtó nem mozdult. A másik
oldalon van elreteszelve, ítélte meg.
 – Mi is próbáltuk kinyitni! – mondta a nő gúnyosan.
Rule az öklével az ajtóra csapott. A fa széthasadt. Valaki
felsikoltott. Rule átnyúlt az általa készített lyukon, és
megtalálta a reteszt. A kifolyó vére csúszóssá tette, de
erősen megragadta és megrántotta. Betaszította az ajtót.
Lily a hátán feküdt a mosdó mellett. Nem mozdult.
 Kettő

– ÉS MIÉRT küldted el a sürgősségieket? – kérdezte Rule

magára erőltetett türelemmel.
Lily a mellékhelyiség padlójának közepén ült a
hányászöld ruhájában, és simogatta a fehér csempéket. Az
ajtón kívül, a folyosón egy járőr tartotta távol a
kíváncsiskodókat és az aggodalmaskodókat, amíg a társa
felvette a vallomásokat.
Rule szintén a földön ült – a fal mellett, messze Lilytől,
hogy ne maszatolja el a nyomokat, amiket Lily támadója
hagyott.
Lily a szemöldökét összevonva bámult a padlóra, mintha
valaki láthatatlan tintával valami üzenetet írt volna oda.
– Kórházba akartak vinni!
Rule mélyen magába roskadt. Számára az egyetlen nő a
világon, egy... csökönyös, keményfejű némber, aki
megtagadta az orvosi kezelést.
– Most szólj hozzá! Hogy jutott eszükbe!
Lily ajkai megrándultak. Végül elnézett a padlóról, ami
eddig lenyűgözte.
– Fájni fog a fejem később, az igaz, de tényleg jól vagyok.
Veled ellentétben én egy csepp véremet sem veszítettem el...
– Felnyílt a sebed!
– De alig vérzett, és már így is tele vagyok
antibiotikumokkal. A nővérem megvizsgált.
 – Igen, és azt mondta, hogy valószínűleg agyrázkódásod
van...
– Enyhe agyrázkódás.
– ...és be kellene menned a sürgősségire, hogy
elvégezzenek néhány vizsgálatot rajtad!
– Ami megerősítené, hogy fáj a fejem, és utána azt
mondanák, hogy pihenjek. Pihenek.
– Véresen folytatsz egy átkozott nyomozást!
– Nincs sok időm, mire az B.H. emberei ideérnek.
– Megint rövidítésekkel beszélsz!
Lily a szemeit forgatta.
– A bűnügyi helyszínelők csapata. Szerettem volna
leellenőrizni a dolgokat, mielőtt megjelennek. Vagy
Karonski. – Még egyszer utoljára a padlóra fintorgott, majd
kinyújtotta a kezét. – Megtudtam mindent, amit lehetett.
Segítesz felállni?
Rule gyorsan felállt, odament hozzá, és megfogta a kezét.
Egy gyengéd húzással talpra rántotta és az ölelésébe vonta.
Beletúrt a hajába. Végre elért hozzá a lány illata, ami
enyhítette a dühét. És csak a félelem maradt. Szaggatottan
lélegzett.
– A fenébe, Lily! Az arcod úgy néz ki, mint egy
agyonhasznált edzőtermi zokni!
– Hálás vagyok, hogy ezt a tudomásomra hoztad! – Mégis
nekidőlt, és átengedte magát a kapcsolat érintésének és
kényelmének.
Rule tudta, hogy Lily erőt merít az érintésekből is. Addig
már eljutott, hogy elfogadta a párkapcsolatot. Ezt már nem
tagadta meg tőlük, attól félve, hogy a szükség fog uralkodni
rajta. De nem akar vele élni. Ez – ígérte meg magának Rule –
meg fog változni. Ezután a támadás után, még Lily sem
ragaszkodhatott tovább ahhoz, hogy mindkettejük életét
megkeserítse, valami függetlenségi vágyra hivatkozva.
– Az egyenruhások bámulnak minket! – motyogta a lány.
– Mmm.
Az egyenruhások, ahogy fogalmazott, egyáltalán nem
örültek annak, hogy egy vérfarkas van a helyszínen. A járőr
első felindulásában le akarta tartóztatni Rule-t, az általános
elvek alapján. Eltántoríthatatlan volt abbéli szándékában,
hogy eltávolítja Rule-t a bűncselekmény helyszínéről. Elég
észszerű, zsaru szempontból, vélte Rule. De nem volt hajlandó
elhagyni Lilyt. Végül a járőr elfogadta ezt, bár kérdéses volt,
hogy ez vajon Lily újonnan szerzett szövetségi jelvényének,
korábbi gyilkossági nyomozói státuszának, vagy Rule
egyszerű távozásmegtagadó magatartásának volt a
következménye.
Arcát Lily hajához simította, és próbálta belélegezni az
illatát.
– Furán bűzlesz!
– Hé! – támaszkodott neki Lily. – Mit vársz egy
összeizzadt zoknitól?
– Nem olyan vicces! – Rule lehajolt, megszimatolta a
vállát és végig a hevedert, megfogta a bal karját, ahol a
legerősebb volt az illat.
– Megpróbálhatnál egy kicsit kevésbé furcsa lenni?
– Képzelj el, ahogy a farkam csóválom, és ez mindjárt
természetesebbnek tűnik! – Mélyet lélegzett, és próbálta
elkülöníteni a furcsa illatot az összes többi közül. – Nem
tudom felismerni! – mondta, és kiegyenesedett. – Ebben az
alakomban nem!
 – Lehet, hogy olyasmit érzel, ami az általam érzékelt
nyomokat hagyta a padlón.
Lily Érzősége az érintésen alapult. A tehetségek közül
talán a legritkább, és szokatlanul erős. A mágia nem tudta
befolyásolni, de megérezte a természetfeletti lények által
hagyott legapróbb nyomokat is.
Rule szemöldöke megemelkedett. – Mit éreztél?
– Szokatlan volt. Valami... narancssárga.
– Ez nem sokat mond a számomra!
– Nekem sem! – ingatta a nő a fejét. – A mágia textúrának
érződik, nem pedig színnek, és ez... nem tudom
megmagyarázni! Sosem éreztem még ilyet!
Zaklatottnak tűnt, de Rule megkönnyebbülést érzett.
– Akkor nem olyannak érezted, mint az az átkozott bot!
Mielőtt válaszolhatott volna, félbeszakították őket.
– Elnézést, asszonyom, nem mehet be oda!
Ez az ajtóban álló járőr hangja volt. Egy ismerős női hang
válaszolt kínaiul, amit egy másik ismerős hang követett –
Julia Yu.
– Mondtam, hogy nem fognak beengedni! Ha nem
engedik be a saját anyját, akkor nem fognak kivételezni a
nagymamájával sem!
Lily felsóhajtott és elhúzódott.
– Nagymama, ne káromkodj a férfival azért, mert a
kötelességét teljesíti!
– Azzal káromkodok, akivel akarok! Gyere ki azonnal!
A testes járőr mellett álló idős nő kevesebb, mint öt láb
magas volt. Keleti stílusú, piros ruhája egészen a bokájáig
ért. Fekete haját ősz tincsek csíkozták, és szoros kontyba
rögzítette két zománcozott pálcikával. Az ujján lévő gyűrűt
egy gömbölyű rubin díszítette. Kora ellenére, feszes,
királynőien méltóságteljes tartása volt.
Rule nem tudott úgy Madame Li Lei Yura nézni, hogy ne
lett volna tudatában a nagymacskának. A nő mindent az
ellenőrzése alatt tartott, bármit is gondoltak a körülötte lévő
hülyék. Most a macska volt, aki ki akarta nyitni az ajtót.
Azonnal.
Lily fanyar pillantást vetett Rule-ra, és otthagyta a
mellékhelyiséget. Rule követte. A folyosó nyugati végén egy
másik rendőr beszélgetett az egyik nővel, aki a bezárt
mosdóajtó miatt panaszkodott. Ételszagok sodródtak a
közeli konyhából, és az étterem nyilvános részén étkezők
által kiadott hangok elegyedtek a násznép által elfoglalt
termekből kiáradó mormogással.
A járőr gyanakvó tekintete előtt a három nő egy
háromszöget formált, ahol közülük a legöregebb és a
legalacsonyabb helyezkedett el a csúcson. Julia Yu – a
középső – aggódva érintette meg a lánya vállát. Lily
megnyugtatóan mosolygott rá, és a nagymamája felé
fordult. – Itt vagyok, ahogy követelted!
– Ha! Nem tudsz becsapni! Azért jöttél, mert készen álltál
a jövetelre!
Két fekete szempár találkozott – az egyik ráncokkal volt
körbe véve, a másikat sima, fiatal bőr övezte. A két nő
majdnem azonos magasságú volt. Más módon is
hasonlítottak, amiből némelyik látható is volt.
– Te sem akarod, hogy elhanyagoljam a kötelességeimet!
– mondta Lily.
 – Szemtelen! – jelentette ki a nagymama. – Mindig
szemtelen vagy! – Megfogta Lily arcát. A kezén a bőr
selymes és puha volt. Körmei vörösek és szépen ápoltak.
– Nos, gyermekem, jól vagy?
Lily belemosolygott az arcán lévő tenyérbe.
– Eltekintve attól a kis fickótól, aki a koponyámon belül
kalapál, igen!
– Akkor nyugtasd meg anyádat! Aggódik.
Julia Yu felháborodott. – Te voltál, aki ragaszkodott, hogy
idejöjjön megnézni, hogy minden rendben van-e! Nekem
nem hittél! És Susannek sem, pedig ő orvos.
Madame Yu ezt figyelmen kívül hagyta, leejtette a kezét,
és Rule felé fordult.
– Nem üdvözöltél!
– De várom a lehetőségem! – Lehajolt és megpuszilta a
púderezett arcot.
A nő szemöldöke felemelkedett. – Kacérkodsz a szeretőd
nagymamájával?
– Flörtölök önnel, asszonyom. Nem tudom megállni!
– Jó. Szeretem a hízelgést, ha jól csinálják! Mondd meg a
különös barátodnak, hogy látni szeretném!
– Ah... melyik az a különös barát?
– Olyan sok van, mi? Az a gyönyörű! – kuncogott.
– Úgy érti, Cullen – mondta Lily szárazon.
Hát persze! Rule szemügyre vette az öregasszonyt, és
azon gondolkodott, vajon akarja-e tudni, hogy miért akarja
Cullent látni. Valószínűleg nem, döntötte el.
– Megadom a telefonszámát, de ő nem mindig reagál rá!
– Nem szeretem a telefonokat. Mondd meg neki, hogy
jöjjön el hozzám, amikor visszatérek!
 – Visszatérés? – ráncolta Julia Yu a homlokát. – Miről
beszélsz? Nem mész sehova. Nem is szeretsz utazni!
– Holnap Kínába repülök.
A hirtelen beállt csendben Rule a három nő arcát nézte.
Julia Yu le volt döbbenve. Madame Yu nyilvánvalóan
élvezte lánya reakcióját. És Lily... az ő szorongása
egyértelmű volt, legalábbis számára. A nyugalma,
kifejezéstelen arca, és az illatának változása árulta el.
Rule közelebb lépett az idős nőhöz.
– Ez nem egy hirtelen született elhatározás – mondta
komoran. – Nem lehet egyik napról a másikra vízumot
szerezni Kínába.
– Úgy véled? – Az arckifejezése arra utalt, hogy Rule
lejjebb esett a kedveltségi szinten. Megvonta a vállát és
Lilyhez fordult. – Már évek óta tervezem ezt az utat. Már
régóta Amerikában élek. Vannak emberek és helyek
Kínában, akiket, és amiket újra szeretnék látni, mielőtt
meghalok. Vagy ők teszik ugyanezt.
– Emlegettél egy utazást – mondta Lily –, de soha nem
készítettél terveket. Miért pont most?
– Öregasszony vagyok. Erre emlékeztetem magam nem
olyan túl régóta.
A nagymama hangjának váratlan fanyarsága arra
késztette Rule-t, hogy visszaemlékezzen a két héttel ezelőtti
csatára – amiben a nagyszámú felfegyverkezett Azá-hívő
mellett részt vett ő maga is, valamint Cullen, Lily, egy
maroknyi FBI ügynök, több farkas... és egy hatalmas nagy
tigris is.
Madame Li Lei Yu akkor egyáltalán nem tűnt öreg nőnek.
Lily visszanyerte az önuralmát. – Li Quin is veled tart?
 – Ő is szeretne néhány embert és helyet látni. A kertjeim...
– elhallgatott és megfordult – épp úgy, mint Rule –, a
folyosó keleti vége felé.
Rule már a léptei hangjából felismerte, hogy ki közeledik.
Egy pillanattal később a férfi befordult a folyosóra – Abel
Karonski, egykor barátja, teljes munkaidős FBI ügynök, a
Mágikus Bűnügyi Osztály különleges egységének tagja. És
egy boszorkány. A hátitáskájában sem váltás ruhát, sem
mappákat nem hordott.
Ám Abel kísérője nem a társa, Martin Croft volt. Ehelyett
egy magas sovány asszony kísérte, akinek ezüstös szőke
hajkoronája, féltucatnyi fülbevaló mindkét fülében, rosszul
szabott szürke öltöny a testén, és régi whiskyre emlékeztető
szeme színe volt.
Az emberek többsége észre sem vette a szemét. Eleinte
legalábbis. Csak a tetoválásokat látták.
– Cynna! – kiáltott fel Rule.
A nő szája felfelé görbült az arcát beborító indigókék
spirálvonalak között, amik egészen az álláig értek.
– Hé, Rule! Fura, hogy itt találkozunk, mi?

– ÚGY LÁTOM, szereztél néhány újat! – mondta Rule, és

kihúzott egy széket.
Rövid zűrzavar után Lily, Rule, Karonski és váratlan új
kísérője elhelyezkedett az étterem legkisebb privát
étkezőjében. Egy asztal volt benn, hat szék és egy
kávéskanna.
– Több mint néhányat, de nem mindegyiket illik
megmutatni társaságban. – A nő vigyora kissé átrendezte az
arcán a mintákat. – Basszus, jól nézel ki! Semmit sem
változtál! Kíváncsi vagy később egyik-másik új
tetoválásomra?
Lily leült a székre, amit Rule kihúzott a számára. Úgy
vélte, jobb lesz, ha hozzászokik, hogy a nők ajánlatokkal
bombázzák Rule-t. Még sokszor meg fog történni.
Karonski letette a táskáját, kihúzta az egyik széket és
leült. – A fenébe, Cynna, mondtam szépen, hogy...
– És pedig azt válaszoltam, hogy ez baromság! Rule egy
vérfarkas!
– Ah, Cynna! – Rule mosolya határozottan sajnálkozott. –
Biztos elragadó látvány lenne, de vissza kell utasítanom!
Nem vagyok elérhető!
Az asszony szemöldöke felemelkedett. Lilyre nézett,
arckifejezése nehezen volt olvasható az összes tetoválás
mögött. De nem volt barátságos.
Lily úgy döntött, hogy a feje túlságosan is fáj, hogy
kitalálja, hogy kezelje Rule múltjának a megjelenését. Pedig
tudta, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Dühöt. De ki ő,
hogy haragudjon bárkire?
Esetleg Karonskira, mert a nyakára hozta Cynna Weavert.
Kíváncsi volt, vajon Weaver azért jött, hogy végrehajtsa az
Akciócsoport parancsát – valójában a végrehajtási parancsot
az amerikai főügyész írta alá. Az FBI ideiglenes igazgatója
támogatta az egyiket, bár a főügyészség nem igazán
támogatta. Nem meglepő. A politikai bukás hatalmas lehet,
mivel az AG-parancsokat hagyományosan csak nem
emberekkel szemben állítottak ki. Mint például vérfarkasok
ellen.
 De Karonski biztosította, hogy Weaver az egység része.
Azért jött, hogy segítsen megtalálni Harlowe-t, nem pedig,
hogy megölje. Lily az ügynökhöz fordult.
– Pontosan mit mondtál neki Rule-ról és rólam?
– Azt, hogy viselkedjen! Rule foglalt! – Körülnézett. –
Nem emlegetett itt valaki valamilyen kávét?
Lily elmosolyodott volna, ha a feje nem fáj annyira.
Karonski egy túltáplált fehér volt, aki katasztrofálisan
öltözködött, makacssága vetekedett egy öszvérével, és
szilárdan hitt a koffein erejében. Valamint ő volt a főnöke is.
– Dehogynem! Ott van! Kérlek, hozz nekem is egy
csészével!
Karonski felsóhajtott, és nekiindult a számára
létfenntartónak tartott ital felhajtásának.
Kis menedékhelyüket eredetileg üzleti találkozókhoz
használták. Mivel mindenütt zsaruk nyüzsögtek, az
öltönyösök úgy vélték, nem ez a megfelelő alkalom az
egyesülés, vagy bármi más megvitatására, ezért Karonski
kisajátította a szobát és a kávét.
Míg ők négyen tanácskoztak, a helyszínelő csapat
rutinosan végezte a munkáját – közvetlenül Karonski
nyomában érkeztek –, a helyi rendőrök pedig felvették
mindenki nevét és címét az étteremben.
Ez magában foglalta az egész násznépet, anyja
legnagyobb bánatára. Susan és az új férj távozhatott – eddig
csak ők kaptak erre engedélyt.
Lily szülei próbálták megnyugtatni a vendégeiket,
nagymama pedig hívta Li Quint, hogy vigye haza. A helyi
rendőrök persze majd megpróbálják megállítani, de Lily a
nagymamájára fogadott.
 Furcsa volt a helyi szövetségiek oldalán ülni.
– Tehát Croft már Virginiában van? – utalt Lily Karonski
partnerére.
– Úton van. Ez egy súlyos kitörés, évtizedek óta a
legnagyobb!
– Van halálos áldozat is?
– Kettő megerősített. A rusnya kis dögök komoly
balesetet okoztak az államközi úton, amikor megjelentek
egy kamionos szélvédőjén. – Két megtöltött bögrét hozott
magával az asztalhoz. Ma barna öltönyt viselt, ami gyűrött
volt, és hiányzott egy gombja. A nyakkendője azt sugallta,
hogy ebédre ketchuppal evett valamit.
– Tessék!
– Köszönöm! – Lily a gőzölgő bögre köré fonta a kezét, és
ivott egy kortyot. A koffeinnek fájdalomcsillapító tulajdonságai
is vannak, igaz? Biztosan segít.
– És mi van veled? – kérdezte Rule az ügynöktől. – Neked
is menned kell?
– Amint itt rendbe rakom a dolgokat, azonnal megyek!
– Nem sokat tudok az ördögfikről. Ezen a parton mindig
is ritkák voltak. Megidézték őket?
– Senki sem idézi meg őket szándékosan!
Ellenőrizhetetlenek! De egy rosszul kivitelezett varázslat
őket idézi meg a démon helyett. A legtöbb megidéző
varázslat szívás. A Tisztogatás alatt az egyetlen elveszett
dolog, amit remélem, soha nem fedezünk fel újra! –
Karonski kortyolt egyet a kávéból, elégedetten felsóhajtva,
majd hozzátette: – Azonban az ördögfik gyakran
átszivárognak, ha valahol meggyengül a hely a birodalmak
között. Nem tudjuk miért. Általában nem számottevő
mennyiségben.
– A pokol mostanában nyugtalan! – fűzte hozzá Cynna.
Lily ránézett. – Tudsz erről?
– Nem közvetlenül. Mostanában szabálykövető vagyok.
De hallok dolgokat.
Lily tudta, hogy az FBI Mágikus Bűnügyi Osztályának az
egysége sokkal rugalmasabb, mint az ügynökség többi
tagja, az ügynökök bármilyen tehetségével kapcsolatban.
Elfogadónak kellett lenniük. Az egység nem működhetne a
Tehetségesek nélkül – ő maga is tanúja lett a siettetett
toborzásával. És az évek során a tehetségesek megtalálták a
tehetségük kamatoztatásának útját, gyakran titokban tartva
ezt az utat. A Tisztogatás vetett véget a nyílt
működtetésnek.
De egy Szédítő, aki az FBI-nak dolgozik?
– Rendben – mondta Karonski –, el kell érnem a repülőm,
és Lilynek is el kell mennie, megvizsgáltatni a fejét – igen, ez
egy parancs – mondta közvetlenül Lilynek. – Tehát
igyekezzünk! Mi történt?
– Láttam Helent!
Karonski kiöntötte a kávéját. – Megijesztesz!
– Valójában nem Helen volt. Tudom ezt. De nem is
hasonlóságról beszélek. Ez a nő pontosan ugyanolyan volt –
a teste, az arca, a haja, minden megegyezett.
Karonski a homlokát ráncolta. – Egy iker?
– Ez is egy lehetőség. Vagy illúzió volt. Vagy
megbolondultam. Nem hiszem, hogy bolond lennék, de
nem látom módját, hogy ezt azonnal bebizonyítsam vagy
megcáfoljam. A másik két lehetőség azt jelenti, hogy ez egy
trükk, hogy felhívják a figyelmemet vagy Rule-ét. Mivel
megtudtam, hogy nem illúzió volt...
– Várj egy percet! – mondta Cynna. – Honnan tudhatod
ezt?
Lily felvont szemöldökkel nézett Karonskira.
– Cynna most repült ide. Útközben nagyvonalakban
tájékoztattam, de nem sokkal tud többet, mint amit a nagy
rajtaütés után az újságokban olvasott.
Oké, Lilynek ismét magyarázkodnia kellett – amihez nem
volt hozzászokva. Egészen a múlt hónapig az egyik kezén
megszámolhatta azok számát, akik tudtak a tehetségéről.
– Meg lehet téveszteni, de nem mágiával. Érző vagyok.
Cynna ajka összeszorult, mintha valami savanyúba
harapott volna.
– Egy Érző!
– Soha nem adtam ki az embereket! – Ezt a refrént sokat
használta Lily az utóbbi időben. A boszorkányüldözéskor
túl gyakran használták az Érzőket, hogy kiszimatolják a
Tehetségeseket, vagy a Faj tagjait. Ennek nagy része a
múltban volt... de a közelmúltban is előfordult még. –
Hasznomra vált a munkám során, de a gyilkosságiaknál
voltam, nem az X-osztagnál. Problémát okoz számodra,
hogy velem dolgozz?
– Tudom kezelni! Te úgy gondolod, hogy tudsz velem
dolgozni?
– Nézzük meg! – Lily kinyújtotta a kezét.
Becsületére legyen mondva, Weaver nem habozott, és
gyorsan megrázta a kezét. Utána oldalra hajtotta a fejét.
– Szóval mit derítettél ki velem kapcsolatban?
 – Nem rólad. Nem empata vagyok! Mágiát olvasok, nem
embereket! – Egy pillanatig tartott, hogy összegyűjtse a
benyomásait a rövid kapcsolatfelvételből. – Erős tehetséged
van – mondta végül. – És összetett, mint amikor sok
ujjlenyomat van egymáson. Nem találkoztam korábban a
tiedhez hasonló mágiával.
Weaver mosolyából kivillantak a fogai. – Nem sok olyan
van a környéken, mint én.
Rule megmozdult a székén. – Térjünk vissza ehhez a
nőhöz, aki Helenre hasonlított! Nem nehéz hívatlanul
besurranni a fogadásra.
– Nem. De honnan tudta, hogy melyik bulira kell
beosonni?
– Ez inkább az én véleményem. Arra gyanakodtál, hogy
azért jelent meg, hogy felhívja a figyelmed. Ez azt jelenti,
hogy eleget kiderítettek rólad, hogy idehozzák a nővéred
esküvőjére. Így természetesen követted őt. – Rule ujjai
elkezdtek dobolni. – Eszedbe se jutott, hogy ő csali is lehet?
– Persze, hogy csali volt! Ez azonban nem jelenti azt,
hogy figyelmen kívül hagyhattam. Harlowe még mindig
hiányzik. Ahogy az az átkozott bot is. Ez a Helen muszáj,
hogy kapcsolatban legyen vele, vagy mindkettőjükkel, és
valaki eleget tudott ahhoz, hogy elküldje őt a nővérem
esküvőjére. Mit kellett volna tennem? Hagynom kellett
volna, hogy ez a kapcsolat eltűnjön?
– Megkereshettél volna biztosításnak!
– Ha téged kereslek, elveszíthettem volna!
– Egyébként is elveszítetted!
Mivel ez nyilvánvalóan igaz volt, nem vitatkozott. –
Lehet, hogy rossz döntést hoztam, de én vagyok az
egyetlen, akire a bot nincs hatással, és nem akartam
kockáztatni. Ha ott volt... – Lily megrázta a fejét,
összerezzent, és Karonski felé fordult. – Bement a női
mosdóba, én követtem, és ez az utolsó, amit tudok. Valami
lecsapott, amint beléptem.
– És bezárt! – mondta Rule. – Aztán eltűnt.
– Hogy érted? – ráncolta Karonski a homlokát.
– A mellékhelyiségek az épület közepén vannak.
Nincsenek ablakok. Sem másik ki- és bejárat, csak az az egy
ajtó – és belülről volt elreteszelve.
– Legyünk reálisak! – mondta Cynna. – Bezárt szoba
rejtélye?
Lily fáradt volt, megbántott, és – ha őszinte volt
önmagához – félt. A családja körében támadták meg.
Honnan tudták, hol és mikor találják meg?
– Azok a tetoválások mutogatásra vannak, vagy tudsz is
valamit a varázslásról?
– Tudok annyit, hogy ne higgyek az eltűnő
gazemberekben. A láthatatlanság a Tisztogatás előtt is
lehetetlen volt. Most sem hiszem, hogy lehetségessé vált.
– A retesz – vágta rá Lily. – Aki engem kiütött, annak
nem kellett eltűnnie. Csak rá kellett vennie a reteszt, hogy
az ajtó másik oldalán mozogjon.
Cynna szája kinyílt – és becsukódott. Elfintorodott. – Én
hülye! Sajnálom!
A harag nem volt jó hatással az agyrázkódásra. Még a
kisebbekre sem. A lüktetés fokozódott, növelve a
hányingert. Lily megvárta, hogy kicsit csökkenjen a
hányinger, majd így szólt: – Szükségünk van... hé!
Rule hátrahúzta a székét az asztaltól.
 – Eleget játszottad a kemény rendőrt! Most megyünk!
Abel, örülök, hogy találkoztunk! Cynna, szintúgy!
– Várj csak egy percet!
De amikor ez a szelíd, kérlelhetetlen kéz talpra segítette
Lilyt, a szoba elkezdett körülötte forogni. Lehunyta a
szemét, és megvárta, hogy abbamaradjon a szédülés.
– Jól van, na! Még vezetni is hagylak!
– A mentő még mindig itt van. Szóltam nekik, hogy
várjanak.
Lily szeme kinyílt, hogy rápillanthasson. Rule
elmosolyodott és átölelte a lány derekát.
– El kell menned a sürgősségire, Yu! – mondta Karonski.
– Ne legyél már ilyen baba!
– Mondtam, hogy elmegyek! – A büszkesége nem
engedte, hogy Rule-nak támaszkodjon, de csábító volt a
gondolat. Bármennyire is utálta bevallani, az elszántsága
már majdnem elérte a határát, hogy egyenesen tartsa.
– De ez nem vészhelyzet! Nincs szükségem mentőautóra!
– Itt vannak. Akár ki is használhatod ezt! Győződj meg,
hogy a telefonod be van kapcsolva, és mielőtt elmegyek,
tájékoztatlak, mit tudtunk meg Cynnával.
– Már ma este Virginiába repülsz? – Lily próbálta elrejteni
a szorongását. Nagyon friss FBI ügynök volt. Lehet, hogy
tudja, hogyan kell egy nyomozást lefolytatni, de nem
ismerte az FBI eljárásait és forrásait.
Karonski belelegyezően mormogott. – Nem tudom,
meddig leszünk távol. Az ördögfikkel nem nehéz bánni, de
nagyon sok van belőlük, és ki kell találnunk, hogy jutottak
át. Ha szivárgás van, le kell zárnom.
– Képes vagy rá? – kérdezte Rule.
 – Pofonegyszerű! – vigyorgott. – Talán kicsit nagyobb
pofon. Még az is lehet, hogy egy kis segítségre lesz
szükségem. Addig Lily és Cynna Harlowe és a bot
felkutatásával foglalkozik. Lily, felhatalmazásod van, hogy
szükség szerint felhívd a helyi irodát. Cynna, te vagy a
rangidős...
– Mintha valaha is érdekelt volna ez a szarság! – horkant
fel a nő.
– Nem, te átkozottul magadnak való vagy! Szóval, amit
mondani akartam: te vagy a rangidős, de nem te vezeted a
nyomozást! Ez Yu esete. Neked pedig segítened kell!
Kezdett eldőlni, a fene egye meg. Lily egyenesbe
kényszerítette magát. – Az én esetemnek hívod, de behoztál
valakit anélkül, hogy szóltál volna.
– Rubent hibáztasd! Tegnap volt egy látomása. Azt
mondta, szerinte szükséged lesz rá hamarosan.
Ruben Brooks volt az egység vezetője. Elképesztően
pontos látó volt.
Amikor látomása volt, megérte hallgatni rá.
Lily elfordította a fejét, hogy megnézze Ruben legújabb
látomását – azt a nőt, akinek a teste tele volt lehetetlenül
bonyolult hatalmi mintákkal minden egyes négyzetcentijén.
Vagy ez csak egy általános előérzet volt. A Szédítők jelentős
csapat volt az utcán egy évtizede. Egy úgynevezett vallási
csoport, ami egy rosszul értelmezett afrikai sámánista
gyakorlaton alapult. A legtöbb tag fekete bandatag volt, és
nem volt köztük elég tehetséges, hogy sok gondot okozzon
– vagy, hogy fennmaradjon. Nagyjából megszűnt létezni,
amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vezetőik nem tudták
teljesíteni hatalmi ígéreteiket.
 A tinta alatt Cynna Weaver bőre fehér volt. Lily
feltételezte, hogy ő a kivétel a pigmentációban. Az egység
nem vonta volna be, ha ő is ugyanolyan hatástalan, mint a
többi Szédítő.
– Szóval, hogyan fogod segíteni a nyomozást?
– Kereső vagyok! – Fenyegető vigyorban villantotta ki a
fogát. – Adsz valamit, ami a tulajdonában volt, és
megtalálom neked azt a Harlowe nevű gazfickót!
Basszus.
– Ez problémás lesz. A háza két napja leégett.
 Három

CYNNA a tekintetével követte, ahogy Rule kitámogatja a

csinos kis zsaruját az ajtón. Annyira óvatos volt vele,
teljesen szükségtelenül. A nő keményebb volt, mint
amilyennek látszott.
Eszébe jutott, amikor Rule ugyanilyen óvatosan
viselkedett egy másik nővel, aki ragaszkodott hozzá, hogy
nincs szüksége egyetlen férfira sem, hogy vigyázzon rá. A
szája fanyar mosolyra görbült. Olyan tüskés kis tetű volt!
Tizenkettő egy tucat. Túl okos és beképzelt utcagyerek, aki
fél minden rossz dologtól. De bármennyire is hangoztatta,
hogy nincs szüksége kényeztetésre, Rule jobban tudta. És ő
megette, nem igaz? És ennyi éven át őrizte az emlékét. Rule
gondoskodása hatott az éhes gyerekre, aki akkoriban volt.
Nos, már nem az az éhes kölyök volt. Lehet, hogy
csalódott, amiért Rule már foglalt –, de túl lesz rajta.
Karonski felé fordult.
– Szóval mi a fenét keresek itt? Nem tudom megtalálni
Harlowe-t minta nélkül, és nincs is semmi, ami az övé
lenne!
– Rubent okold! – vonta meg Karonski a vállát. – Úgy
gondolja, hogy jó ötlet, ha a közelben vagy.
– És gondolom, nem tudja, miért.
– Tudta valaha is?
 A nő megrázta a fejét. – Elég nagy egybeesés, hogy
Harlowe háza épp azelőtt égett le, mielőtt megérkeztem.
Hogy történt?
– Valaki benzinnel öntötte le a bokrokat.
– Huh! Gondolod, hogy a rossz fiúknak is van egy
látnokuk?
– Lehetséges. Vagy csak elővigyázatosak voltak, és az
időzítés valóban véletlen.
Karonski hátra tolta a székét, és megragadta a bögréjét.
– Gyerünk! Beszéljünk a helyiekkel! Szeretnék a reteszen
is egy ellenőrzést végrehajtani, és biztosan tudni, hogy
mágikusan mozgatták-e.
Cynna is felállt. – Semmit sem szeretek jobban, mint
felbosszantani néhány rendőrt!
– Te is zsaru vagy!
– Fura, igaz?
Kis étkezőjük a fő étkezőre nyílt. A rendőrök még mindig
az Odisszea vendégeit hallgatták ki. Az elkapott
foszlányokból Cynna megállapította, hogy egy részük
izgatott lett a közelben elkövetett bűncselekmény miatt, a
többiek vagy aggodalmaskodtak, vagy dühösek lettek.
Szegény pincérnők és pincérek még mindig próbálták az
ételt feltálalni, de senkit sem érdekelt nagyon az étkezés,
amiért ide jöttek.
Az étteremben valószínűleg sok üzleti találkozó lehetett,
vélte Cynna, ahogy keresztülhaladt a zsúfolt étkezőn. A
nyilvános étkező csak a felét foglalta el a teremnek. A többi
mind privát helyiség volt.
A mellékhelyiségek a terem közepén voltak, a folyosó
mellett, ami a konyhát övezte. Egy egyenruhás járőr állította
meg őket éppen annál a folyosónál. Karonski jelvénye
meggyőzte, hogy tovább engedje őket a következő fáradt
tekintetű őr irányába, aki a női mosdó előtt állt. A bentről
kihallatszó hangok alapján, a helyszínelők még nem fejezték
be a munkát. Egy gyors információcsere alapján arra
jutottak, hogy 15 perc múlva engedik át a terepet a
szövetségieknek.
Ő és Abel kicsit beljebb ment a folyosón, hogy ott
várakozzanak. Cynna nekidőlt a falnak, és összefonta a
karját.
– Elég nagy zűrzavar egy egyszerű fejbevágásért!
– Egy szövetségi ügynök elleni támadás mindig komoly
dolog. Jusson eszedbe, hogy már te is fontos vagy!
Cynna csak a fejét rázta. Nem érezte magát szövetségi
ügynöknek, annak ellenére, hogy már öt éve az egységnél
van. A legtöbb ügynöktársa azt mondaná, hogy senkihez
sem hasonlított a viselkedése.
– Szóval ki ez a Helen, akit Yu látni vélt?
Karonski egy nagy korty kávét nyelt.
– Telepata volt. Most halott.
Cynna szemöldöke felemelkedett. – Aki kaput akart
nyitni a pokolba?
– Ő az.
Cynna mérlegelte azt a keveset, amit tudott. A halott nő
és Patrick Harlowe a Hívek Egyházához tartozott, más
néven az Azához. Néhányan valódi, fanatikus hívők voltak;
mások mágikusan lettek az ügyhöz kötve, egy mágikus bot
segítségével, amit Helen irányított. Ezzel képes volt az
elméket irányítani.
 Ami természetesen lehetetlen volt. Vagy legalábbis
mindenki mindig ezt állította. Három hete az Azá-hívők,
Helen és Harlowe vezetésével foglyul ejtették Rule-t és Lily
Yut. Valahogy sikerült megzavarniuk a foglyulejtőiket, de
Harlowe megúszta. És a bot is eltűnt.
– Úgy tűnik, a bot megkeresése az elsődleges cél.
– Elég sok mindent tudunk Harlowe-ról, a botról pedig
semmit. Nehéz nyomon követni egy darab fát. – Tovább
kortyolta a kávéját, amíg figyelte a mellékhelyiségben zajló
tevékenységet. – Seabourne megpróbálta, közvetlenül a bot
eltűnése után. Én nem tudtam megtenni.
– Ő az, akiről meséltél nekem. A varázsló.
– Látom a kételkedésed! – kuncogott Karonski.
– Nos, Jézusom, Abel, a Tisztogatás óta nincsenek
varázslók! Legalábbis nem igaziak! Néhány önjelölt fickó,
pedig éppen csak annyit tud, hogy bajba kerüljön.
– Seabourne valódi, bár korlátozott a tudása.
A nő az egyik oldalára billentette a fejét. – A varázslás
továbbra is illegális, ahogy utoljára hallottam!
– És tudom, hogy ez mennyire bántja a lelkiismeretedet! –
horkant fel.
– Fontos, hogy rugalmasak legyünk. Ez a srác nálunk
dolgozik?
– Hé, a varázslás illegális! Nem dolgozhat nálunk! –
vigyorodott el Karonski. – Nevezzük egy barát barátjának!
Turner és Yu nem állíthatta volna meg Helent nélküle.
– De a kínai baba támadta meg, igaz?
– Igen. És ha így nevezed szemtől szemben is, azt látni
szeretném! – Karonski a padlóra tette az üres bögrét,
előhúzott a zsebéből egy mentolos rágót, kibontotta és
bekapta. – Szóval honnan ismered Turnert?
– Ó, messzire nyúlik az ismeretségünk. Még azelőttre,
mielőtt letartóztattatok! – vigyorodott el. – Akkoriban csak
egy átlagos nő voltam túl nagy magabiztossággal és kevés
értelemmel.
– És most mi változott?
– Okostojás! – ingatta a nő a fejét. – Istenem, a találkozó
vele felidézte az emlékeket, amikor Chicagóban a Mole’s
nevű helyen lógtunk. Kíváncsi vagyok, hogy megvan-e
még?
– Ott találkoztál Turnerrel?
Cynna bólintott. – Egy ideig kapcsolatban voltunk. Mára
csak egy szép, könnyed emlékeztető arra, aki
megváltoztatta az életem. Különben mi van ezzel a nem
elérhető állapottal?
– Semmi közöd hozzá!
– Igaz, de nincs értelme! A vérfarkasok nem a hűségükről
híresek!
– Rule az! Hagyd békén!
Amikor megismerte, akkor nem volt az. Ezt tisztázta már
a kezdetekben, és a lány ezt el is fogadta. Ebben a
tekintetben nem tűnt másabbnak a többi férfitól, csak
őszintébbnek... de akkoriban még ő sem dicsekedhetett a
bandával, akivel lógott.
Ez tizenhárom évvel ezelőtt volt. Jesszus! Nehéz elhinni
bizonyos szempontból... másrészt pedig ugyanolyannak
tűnt, mint egy pár évvel ezelőtt. Megváltozott volna, amióta
megismerte? De annyira igazinak látszott. A szexuálisan
nyitott kapcsolatok erkölcsi kötelességei voltak a
vérfarkasoknak. Biztos a vallásukhoz van köze, gondolta.
Hogyan vette rá ez a kínai baba arra, hogy meggondolja
magát azzal kapcsolatban, ami igazán számított neki? Nem
a törékeny nő megjátszásával. Lehet, hogy kívülről úgy
nézett ki, mint aki nem figyel, de Rule figyelt. Ez volt az
egyik...
– Úgy tűnik, hamarosan befejezik – mondta Karonski, és
felvette a táskáját. – Erre szükségem lesz! Te meg akarod
nézni, amíg felállítom a védelmezőket?
– Persze! – A lány kiegyenesedett, és követte.
Karonski boszorkány volt, és a boszorkány varázslatokat
tekintették az arany középútnak. Bizonyos gondosan
körülírt helyzetekben az, amit megtudott, elfogadható volt
bizonyítékként. De a módszerei valóban eltartottak egy
ideig. A hatóságok szerint Cynna varázslatai
megbízhatatlanok voltak, mert a pontosság az illetékes
ügyességétől függött.
De pokolian jó kereső volt. Átkozottul gyorsabb, mint
Karonski módszerei.
Cynna kiüresítette a fejét, és energiáit a bal kezén lévő
kígyólabirintusra összpontosította, mire a mosdó ajtajához
értek. Míg Karonski megszabadult a rendőrök helyi
képviselőitől, ő elkezdte a varázslatot az útvesztőn
keresztül.
A megtalálás volt az ő tehetsége. Ehhez nem volt
szüksége varázslatokra. De ahhoz, hogy jó legyen
Keresőként, meg kellett találnia és külön kellett választania
a tárgyak és az emberek mintáit. Erre szolgáltak a testére
tetovált varázslatok – a felfedezett energiák szétválogatása,
hogy meg tudja keresni a forrásukat.
 Amikor Karonski bólintott, belépett a mosdóba,
megfordult és megfogta a reteszt. Az energia a kezéből
kapcsolódott a reteszhez, majd visszapattant, megváltozott,
hogy átsuhanjon a bőre ösvényein, és új rajzot égessen a
combja jobb felső részére.
Leengedte a kezét, és a reteszt nézte. – Bassza meg!

LILY lüktető fejjel és csukott szemmel ült a vizsgáló

asztalon. Függönnyel volt elválasztva a többiektől, ami a
kórházi hálóinghez hasonlóan látszólagos magánéletet
biztosított. A hálóing viselését eddig megúszta, bár lehet,
hogy jobban állt volna, mint a koszorúslány ruhája. A
közelben egy csecsemő vékony, monoton hangon
jajveszékelt. A levegő, fertőtlenítő és kevésbé nyilvánvaló
szagokat árasztott.
A folyosón egy nő káromkodott egy férfivel. A függöny
másik oldalán egy monitor könyörtelenül csipogott. Lily
elfordította a fejét.
– Milyen illatot érzel itt bent?
– A fájdalomét.
Rule ott ült mellette az asztalon. Lily átmenetileg
felfüggesztette a „ne dőlj neki” politikáját, és örömmel vette
Rule karjának és testének támogatását.
Vicces. Az, ahogyan hozzásimult, jóformán haszontalanul
hagyta a jó karját, de ez most egyáltalán nem zavarta. Vajon
a kötelék hatása, hogy biztonságban érzi magát, függetlenül
attól, hogy abban van-e vagy se? Vagy csak túl fáradt volt és
gyengédségre vágyott:
– És mégis ragaszkodtál, hogy idehozz!
 Érezte a mosolyát, ahogy az arca a hajához simult. – A
karomban hordhattalak, amíg ideiglenesen gyenge voltál!
– Igaz! Átkozottul azt tetted! – Azért van néhány jó dolog
a magasságában, döntötte el Lily. A válla pont a megfelelő
magasságban volt, hogy megpihentethesse rajta a fájó fejét.
Lilynek szinte lelkiismeret-furdalása volt, hogy mennyire
értékeli a szülei távolmaradását. Az anyja körbe
ugrándozása, vagy az irányításmániája megbolondította
volna. Meggyőzte őket, hogy pusztán formaság a
sürgősségire való menetel, csak a biztonság kedvéért
történik.
A nagymamája, amint az várható volt, elment, mire Rule
elvitte Lilyt a sürgősségire, de ő amúgy sem lett volna
probléma. Nagymama nem szerette a kórházakat.
– Vigyázz! – mondta Lily. – Itt nem vagyunk teljesen
elvonulva!
Rule keze felcsúszott a lány bordáján, és hüvelykujja
lassan végigsimított a melle alsó részén. – Fogalmam sincs,
miről beszélsz!
– Korábban már mondtam neked: nem jól játszod az
ártatlant! – De nem volt harag a hangjában. Az elégedettség
álmos hullámokban emelkedett benne, amit a hüvelykujj
mozgása, és Rule közelsége okozott. A szemhéja
leereszkedett. – Hogyan érezhetem magam így, ha fáj a
fejem?
Rule lehajtotta a fejét, és nyelvével lassan végigfutott a fül
ívén. – Nem tudom! Hogy érzed magad?
– Zaklatottan.
– Jó!
 A folyosón lévő nő most valami bőröndről ordibált.
Valaki ellopta, és jobb, ha azonnal visszaadják.
Lily felsóhajtott és kiegyenesedett.
– Remélem, Nettie hamarosan ideér.
Nettie Dr. Two Horses, képzett sámán, valamint egy a
Harvardon végzett orvos volt. Valamilyen módon
kapcsolatban állt Rule klánjával. Nettie természetesen nem
volt vérfarkas, mert csak a férfiak lehettek vérfarkasok. De
mindkét nemű gyermekeik születhettek.
– Aggódok miattad! – mondta Rule.
– Hogy érted?
– Még egyszer sem panaszkodtál, hogy felhívtam. Az
összes panasz után, amit rám zúdítottál a mentő miatt,
legalább egy kisebb hisztire számítottam.
– Nem szeretem a kórházakat! De Nettie-t igen. Azt
hiszem, vannak előnyei, ha az ember egy herceggel van
kapcsolatban. Nettie az egyik!
Rule elfintorodott. Nem szerette a sajtó azon szokását,
hogy a „Nokolai hercegnek” nevezi. A klánja örököse, azaz
a Lu Nuncio volt, de a helyzete nem igazán volt egyenlő a
királyi családtag emberi változatával.
– Nettie nem miattam foglalkozik veled! Bármelyik
klántag miatt jönne!
– Ó igaz! – Lily néha elfelejtette, hogy most már ő is
klántag. Eddig az a bizonyos változás nem sok hatással volt
az életére, pedig az örökbefogadó ünnepség mozgalmas
volt. – Tudod, mi a furcsa?
– Mostanában mindenféle! A te nézőpontodból ez
magában foglal engem, a köteléket...
 Lily megbökte a jó vállával. – Nem te! Én arról beszélek,
hogy még mindig életben vagyok!
Rule karja megfeszült körülötte. – A furcsa nem az a szó,
amit használnék.
– Nem panaszkodni akarok, de gondolj bele! Valaki
nagyon sokat bajlódott, hogy egyedül találjon. Tehát mit
tettek, amikor a tervük összejött? Leütöttek, és elmentek,
bezárva maguk mögött az ajtót. Ennek semmi értelme!
– Biztosan félbeszakították őket!
– Volt egy retesz az ajtón, emlékszel? És ez a másik dolog.
Miért volt retesz az ajtón? Láttam már reteszeket a
kisboltokban vagy a benzinkutak mellékhelyiségeiben, de
egy étteremben?
– Gondolod, hogy Helen hozta magával?
– Lehet – ráncolta a lány a homlokát. – Bárcsak O’Brien
vezette volna a helyszínelők csapatát! Tudom, hogy ő
megtalálta volna, ha a retesz... mi az?
Rule feje jobbra fordult, de a teste laza maradt. Bármit is
érzékelt, az nem jelentett fenyegetést.
– Megérkezett Nettie!
Vajon meghallotta Nettie-t, vagy kiszagolta? Biztosan
meghallotta, döntötte el a lány. Rule nem képes egyetlen
illatot kiválasztani ebből az egyvelegből a sürgősségin, nem
ebben a formában... igaz?
– Jó! Megmondhatja, hogy jól vagyok, és mehetünk haza!
Egy magas nő húzta félre a függönyt. Bőre sima és
rézvörös volt; a haja szürke, göndör és dús. A tarkóján
hanyagul összefogott konty, úgy látszott, mintha bármelyik
pillanatban szétcsúszhatna. Széles ajkain mosoly bujkált.
 – Muszáj lesz először átengedned magad nekem! A
szakmai büszkeségem ragaszkodik ahhoz, hogy
megbökdössem a pácienseim, mielőtt egyetértek velük!
A feszültség egy része megenyhült Lily vállaiban.
– Hé, fehér köpenyt viselsz!
– A sztetoszkóphoz tartozik. Valamiért mindenki meg
akarja nézni az igazolványomat, ha rövidnadrágban és
sportmelltartóban jelenek meg. – Nettie, mint a klán legtöbb
lakója otthon, általában a lehető legkevesebbet viselte. Az
asztal mellé lépett.
– Hogy érzed magad?
– Fáradtan. Fájdalmaim vannak. Indulásra készen.
– Mmm – Nettie számos kérdést tett fel, amik a szokásos
orvosi eljárás részei, leellenőrizte Lily kartonját, és a
szemébe világított. De nem minden ellenőrzést tanult a
Harvardon.
– Néha elgondolkodom azon, hogy lehet valaki jobban a
kórházban! – Meggyújtott egy füstölő pálcát, hagyta hadd
égjen egy pillanatig, majd meglengette. Egy füstszál
húzódott felfelé a gyógynövénykötegen keresztül.
– Az energiád még mindig pokolian zavaros! Fel tudsz
állni egy percre?
– Persze! – csúszott le Lily asztalról.
Nettie halkan kántálva járta körbe Lilyt – a hátborzongató
hang egyáltalán nem illett a fehér köpenyhez –, és egy nagy
toll segítségével a füstöt Lily felé terelgette. A parázsló
zsálya éles, tiszta illatot árasztott. Mire harmadszor
körbeért, Lily megesküdött volna, hogy a feje nem fáj
annyira.
 – Valóban tettél valamit, vagy azért érzem jobban
magam, mert azt hiszem, hogy csináltál valamit?
– Számít? – kuncogott fel Nettie. – Leülhetsz! Szeretnék
egy pillantást vetni erre a vállra. Azt mondtad, hogy a seb
szétnyílt?
– Valószínűleg, amikor elestem. – Rule segített neki
szétbontani a vállát tartó hevedert, és kicsúsztatta a karját. –
Nem vérzett nagyon. Biztos vagyok benne, hogy rendben
van!
Szavához híven Nettie nem akart egyezkedni a
páciensével anélkül, hogy el nem végezte a szükséges
bökdösést és nyomkodást. Lily libabőrös lett a pánt nélküli
melltartójában, a derékig letolt ruhában, amikor
megcsörrent a mobiltelefonja.
Nettie megragadta Lily jó karját, amikor az megmozdult.
– Uhuh! Még nem fejeztem be!
– Majd én felveszem! – mondta Rule. Elővette a telefont a
földön heverő táskából. – Igen? – szünetet tartott. – Éppen
most vizsgálják... Dr. Two Horses. Miért?
Lily megrándult. Akarta azt a telefont. – Karonski az?
Rule bólintott, figyelmesen hallgatva a beszélőt.
– Később harcolj a bűnözés ellen! – mondta Nettie. –
Jelenleg egy újabb rejtélyem van számodra. Van valami
furcsa ezzel a sebbel!
– Hogy érted?
– Valamiféle... disszonanciát érzékelek – ez a legjobb szó,
amit találok rá. Valami, nem ide illő. Te Érző vagy! Érintsd
meg, és hátha meg tudod mondani, mi az, amiről beszélek!
 Lily megvonta a vállát. – Rendben, de a mágia nem ragad
rám, ezért nem tudom mi... – a hangja elcsuklott, amikor
megérintette a seb melletti bőrt.
– Érzel valamit!
– Igen! – Lily zaklatottan simított végig ujjaival a tiszta,
kerek sebhelyen, ahol egy golyó három hete a testébe hatolt.
Nem kellene éreznie semmit, de mégis érzett. –
Narancssárga. Narancssárgának érzik!
– Kurva élet!
Rule halk káromkodására Lily megcsóválta a fejét, de úgy
tűnt, hogy Karonskinak mondta, nem pedig neki.
– Mi történt? – követelte. – Karonski megtudott valamit?
Rule megrázta a fejét, még mindig a vonal másik végén
lévőt hallgatva. – Rendben – mondta vonakodva. – De
tévedsz! – És Nettie-nek nyújtotta a telefont, nem Lilynek.
– Ha az a hülye úgy gondolja, hogy orvosi engedélyt kell
kapnia, csakhogy elmondja, mit talált...
– Nem! – szólt Rule rekedten. Ránézett Nettie-re, Lilyre,
majd félre. – Nem arról van szó!
Nettie pillantása Lilyre villant. Egy pillanatig
kifejezéstelen arccal hallgatott, majd azt mondta: – Igen,
igen! Maga a rituálé nem tart sokáig, de a felkészülés igen.
Körülbelül egy órát vesz igénybe!
Lily feje egyforma gyorsan lüktetett hirtelen felgyorsult
szívverésével.
– Ha valaki nem mondja el, hogy mi történik,
felrobbanok!
Ezúttal Rule ránézett, és nem fordította el a tekintetét. –
Cynna azonosította a támadódat. Karonski megerősítette.
Téged egy démon támadott meg! Biztos akar lenni abban,
hogy már nincs itt... nincs benned!
 Négy

EZEN a hétvégén élő zene volt a Cactus Corralban. A zene

dobhártya szaggatóan harsogott, magában foglalva a gitár
acélos jajveszékelését valami könyörtelen ritmusban. Ez
zene olyan volt, mint egy faltörő kos, ami összetöri a
korlátozásokat, így kényszerítve a vendégeket a pia
nyakalására és a táncparketten való riszálásra. A lüktető
sötétségben könnyű volt táncolni az idegenekkel. Könnyű
elfeledni az elvesztett munkát vagy feleséget, a ki nem
fizetett számlákat és a beteljesületlen álmokat.
Az egyetlen üres hely a bárban egy középkorú, bajuszos
férfi mellett volt, akinek gyenge tea színű volt a bajusza és
ragyogóak a fogai. Elegáns volt, bár nem sportos alkatú,
inkább egy jól szituált könyvelőre hasonlított, aki
ugyanolyan jól karbantartotta a testét, mint ügyfelei
pénzügyeit. Bár kicsit idősebbnek tűnt a többieknél, nem
igazán tűnt ki. Mégis üres maradt mellette a hely, annak
ellenére, hogy kisebb tömeg versengett a csapos figyelméért.
És úgy tűnt, senki sem vette észre. Ahogy azt a kis nyikorgó
hangot sem vették észre, ami arról az üres helyről érkezett.
– Tényleg nem látod annak a szőkének a melleit?
Patrick Harlowe hallotta a hangot. De figyelmen kívül
hagyta.
– Dinnyék – mondta álmodozva ez a hang. – Nagyok és
kemények! Talán megelégedhetnél vele!
 Átkozott kis szörnyeteg. Miért nem nyomja el a zene? Áthajolt
a viharvert bárpult felett és kiabálva leadta a rendelését a
csaposnak.
– Volt egy kis problémád az utolsóval, de ez a szőke még
egy halottat is képes lenne feltámasztani! Kapd el! Eléri,
hogy felálljon a farok! – Ezt lányos kuncogás követte.
Patrick alig hallotta a saját hangját a jóindulattal
zenekarnak nevezett nyomorúság által kiadott
hangzavarban, de minden egyes szavát tisztán hallotta az
oldalán álló lénynek.
– Pofa be!
– Ha! Fogd be te! Jobb lesz, különben azt hiszik, hogy
megbolondultál, hogy magaddal beszélgetsz!
Patrick lenézett. Egy alacsony, guggoló valamit látott,
aminek narancssárga bőre volt – rengeteg bőr, mert
egyszerre volt szőrtelen és meztelen. Két lába volt, ami
azonban jobban hasonlított állati végtagra, mint emberire. A
farka és a görnyedt tartása miatt, homályosan egy köpcös
kengurura emlékeztetett. A karja azonban elég emberi volt,
a végén ötujjas kézfejjel. A feje kerek volt, fül nem látszott
rajta, a szája pedig egy széles rés volt.
– Mocskos hermafrodita! – motyogta Patrick. – Egyébként
miért bámulod a melleket? Játssz a sajátoddal!
– Meg is teszem! De ez nem jelenti, hogy nem játszanék
szívesen az övével! – kacsintott a kis démon a pár lábnyira
álló szőke nőre, aki a barátnőjével beszélgetett.
Ne is figyelj rá! – mondta magának Patrick. Lehet, hogy
most el kell viselned ezt a csúf apróságot, de ez csak ideiglenes.
Meg az ilyen lebujokban megjelenni. Csak ideiglenes!
 Ez nem azt jelenti, hogy elfelejtené az összes problémáját
okozó ribancot. Megkapja, ami jár neki. Az ajka felfelé
görbült. Ó, igen, meg fog fizetni, és ő lesz, aki kikézbesíti a
számlát. Először haragudott, amiért nem engedték, hogy
megölje, de ez jobb lesz. Így sokkal tovább fog fizetni.
– Talán mégis inkább a szőkékhez ragaszkodj! A barna
hajúak rá emlékeztetnek, mi?
Patrick elméje elhalványodott. A szíve olyan gyorsan és
keményen vert a mellkasában, hogy a szívverése minden
mást elnyelt – gondolatokat, emlékeket...
Nem szívesen gondolt rá. Egyébként sem nagyon
emlékezett rá. Nem kellett. A nő a pokolban volt, ő meg itt.
Jól volt.
– Te kis szarcsimbók! Nem tudod, mit beszélsz! Ő kínai –
fekete hajú, nem barna!
– Nem arról beszélek. Úgy értettem – hé, vigyázz!
Patrick a bottal végigsimított a sima narancssárga bőrön,
és csak egy csepp erőt küldött rajta keresztül.
Elmosolyodott. Megelégedésére szolgált látni a kis
szarcsimbók rándulását.
– Hoppá!
– Jobb lesz, ha vigyázol ezzel a dologgal! Ha megsütsz,
nagy bajban leszel!
– Óvatosabb leszek! – biztosította Patrick ünnepélyesen,
és hagyta, hogy a démon lássa, milyen keveset számít neki
ez az ígéret. Ideje volt emlékeztetni a lényt, hogy ki a főnök.
– Te is óvatos leszel, igaz?
A démon megdörzsölte a vállát – ami enyhén füstölt –, és
mormogott valamit az orra alatt.
 Patrick elfordult, lényegesen jobban érezve magát, és
észrevette, hogy a hozzá legközelebb álló férfi úgy bámul
rá, mintha őrült lenne.
Jobb lesz, ha próbálja ezt megoldani. Elmosolyodott, és
végigsimított mutatóujjával a boton. A férfi – olyan cowboy
típus, akinek mustársárga inge megfeszült a sörhason –
ellazult és visszamosolygott. Mondott valamit, de Patrick
nem hallotta a dübörgő zenén keresztül. Patrick megrázta a
fejét, még mindig mosolyogva, és a fülére mutatott. Mielőtt
Sörpocak problémává válhatott volna, a csapos
odacsúsztatta Patrick italát. Patrick, felé fordult, bal kezével
megragadta a botot, kellemes és barátságos arckifejezést
öltött. – Köszi, seggfej!
A férfi csak pislogott. Természetesen nem hallotta a
szavakat ebben a dübörgésben. Csak a hanghordozást,
Patrick hangjának dallamos hajlékonyságát... amit
felerősített a bot segítségével, amit a csapos nem láthatott.
Ezek a hülyék semmi fontosat nem láthattak. Sem a
démont, sem a botot, csak azt, amit Patrick megengedett
nekik, hogy lássanak. Mint most is. Ahogy a zene egy
pillanatra elhallgatott, a kábult csapos dadogni kezdett: – A
ház... Az ital a ház ajándéka, ember!
– Felismertél! – hangzott fel egy csepp sajnálkozás Patrick
hangjában. – Remélem, senkinek sem szólsz róla, hogy itt
vagyok! Néha el kell menekülnöm, tudod? Valódi emberek
között lazulni!
– Persze, hogy nem, a fenébe is! Nem lepleznélek le,
ember!
– Köszönöm! – Patrick hátat fordított a férfinak, hagyva
hadd gondolkodjon azon, hogy ki is Patrick valójában.
Természetesen valaki ismert személy. Valaki, akit a férfi a
magánéletben tisztelt, de akire nem számítana, hogy
meglátja itt. Nem számított. Könnyebb volt rájuk hagyni,
hogy kigondolják a saját elképzelésüket arról, hogy ki ő.
Mindössze csak arról kellett meggyőznie őket, hogy ő valaki
fontos, akit csodálni és szolgálni kell.
Ebben mindig jó volt. Most, hogy a bot is a segítségére
volt, legyőzhetetlenné vált.
– Legyőzhetetlen! – mormolta a poharába, mielőtt
belekortyolt volna. Tetszett neki a szó hangzása, annak
puszta igazsága. A ribanc nem nyerhet, és ő fogja levinni.
Személyesen. A keze szeretettel csúszott végig a boton.
A zenekar egy másik dalba kezdett – valami a
megszokásról, nehéz, követhetetlen ritmussal. Patrick szája
összeszorult. Utálta a country zenét. Egy rakás vesztes, akik
a silány életük miatt nyafognak, csak ennyik voltak.
– Tehát meg fogod baszni a szőkét, vagy csak úgy teszel?
Ezúttal Patrick képes volt figyelmen kívül hagyni a
szájbarágós kis csicsergést. Tovább böngészte a tömeget, az
igazit keresve. A bot nem volt válogatós. Bármi megfelelt az
étvágyának – és gyakran kellett etetni. Valamit tett vele,
megváltoztatta, amíg ott volt... azon a helyen. Vele.
De ez a terv része volt. Minden a terv része, és végül is
nem volt olyan rossz. Ideges volt, amikor rájött, milyen
gyakran kell... de egy jó munkás gondoskodik az
eszközeiről. Az apja mindig ezt mondta, és mi volt a bot,
csak egy eszköz? Az ő eszköze.
Ott van. A lány piros pólóban és rövid fekete szoknyában.
Valami akciót keres ma este, nem? Nézd, hogy mosolyog arra a
cowboyra, akivel táncol... ő könnyedén elválaszthatja őket.
Patrick elindult a táncparkett széléhez, így a helyén lehet,
amikor az aktuális tánc véget ér.
Talán betilthatná a country zenét, ha már ő lett a vezető.
Halál mindazoknak, akik Kenny Chesney-t imádják,
gondolta, és felkuncogott.
A lány a fejét rázta, és lobogott körülötte a haja, mint egy
csillogó világosbarna élő glória – tele fiatalsággal,
mozgással és fénnyel. És ez is ideiglenes volt. Teljesen
ideiglenes.
 Öt

NEGYVENÖT perccel azután, hogy megtudta, lehet, hogy

megszállták, Lily a fehérneműjén kívül csak a kórházi
hálóinget és a nyakláncát viselte az apró figurával. Egy
kórházi ágyon ült, a TV kikapcsolva, és a szoba tele volt
emberekkel.
Egy ideig úgy tűnt, hogy kidobják, nem pedig felveszik.
Nem volt biztos benne, hogy melyik lett volna kedvezőbb a
számára.
A kórházi vezetőség nem ellenezte a tudományos
módszerektől eltérő kezelést. Divatosak voltak a
bennszülött gyógyítók – számos hollywoodi csillag
hangoztatta a sámánisztikus gyógyítás dicséretét –, és
Nettie-nek elismert hírneve volt az orvostársadalomban. De
a mini ördögűzés lehetősége meghaladta a
tűrőképességüket.
És ők épp ezt akarták tenni. Nettie elmagyarázta, hogy a
legjobb módja megtudni, hogy tényleg van-e démon
Lilyben, ha elvégzik az ördögűzés kezdő lépéseit. Így
készek lennének a következő szintre lépni azonnal, ha a
válasz igen.
Tehát Nettie külön szobát kért egy „bonyolultabb eljárás”
elvégzéséhez, amire némi elvonultságra van szüksége,
anélkül, hogy meghatározta volna az eljárás jellegét. Nincs
értelme pánikot kelteni, ha nem szükséges. Sajnos egy nővér
meghallotta, hogy miről beszélnek. A lány azonnal a
sürgősségi osztály vezetőjéhez rohant, aki behívta a
kórházat vezető alelnököt.
Lily nem volt biztos benne, hogy a férfi attól fél-e, hogy
valóban meg van szállva és valamiféle pusztítást fog
véghezvinni a birodalmában, vagy, hogy a sajtó értesülne
egy állítólagos ördögűzésről és a kórház hülyének esne ki.
Az utóbbira gyanakodott. Sokan úgy vélték, hogy az
ördögűzés körülbelül annyira valószerű, mint azok a régi
térképek, amiknek a sarkában tengeri szörnyeket
ábrázoltak. Az biztos, hogy léteznek démonok, és hébe-hóba
valami őrültnek sikerül is egyet-egyet megidéznie, de a
pokol kapui évszázadok óta zárva vannak.
Megszállás? Legyünk reálisak!
Lily jelvénye, Nettie profizmusa és Rule neve együttesen
– a klán működtetett egy tekintélyes ügyvédi irodát is –
felülkerekedett a kórházi bürokrácián. Nem sokkal azelőtt,
hogy Karonski és Cynna megjelent, átköltöztették Lilyt egy
harmadik emeleti betegszobába. Nettie pedig elment a
kápolnába imádkozni.
Szemmel láthatólag az ima a szertartás kulcsfontosságú
eleme volt. Lily nem volt biztos benne, hogy érzi magát
ettől. A homlokát ráncolva meredt az ölében lévő lepedőre.
Nem mintha ellenezné a vallást. De érzékeny dolgok voltak
ezek, nem? Egyik ember ezt hisz, egy másik azt, és mielőtt
észbe kapnának, máris harcba keveredtek a nézetbeli
különbségeik miatt. Nem tetszett neki, hogy valami ennyire
nehezen megfoghatótól függjön.
– Fáj a vállad? – kérdezte Rule.
 Az ágya melletti széken ült, és fogta a bal kezét. Lily
gyorsan leejtette a másik kezét. Újra és újra meg akarta
dörzsölni a vállát, mint amikor valaki állandóan piszkálja a
megszáradt sebtetőt, vagy a nyelvével folyamatosan
végigfut a kiesett fog helyén. Nem azért, mert segít, hanem
azért, mert valami nincs rendben.
– Nem igazán.
– Nem vagy megszállva!
Ezt olyan nyugodtan mondta, mintha teljesen biztos
lenne benne.
– Igen, én is azt hiszem! – fintorodott el Lily. – Ha a
varázslat nem kerülhet belém, akkor hogy tehetné ezt egy
démon? – És mégis érzett valamit a seb körül. Valamit,
aminek nem kellett volna ott lennie.
– Valószínűleg nem tehette – mondta Karonski
kényelmesen elterülve az ablak melletti székben, és
belemarkolt egy Fritosos zacskóba. A rolót felhúzták,
beengedve az éjszakai város fényeit. – Hamarosan
megtudjuk!
Karonski csak ingben volt. Zakóját a szék támlájára
terítette. Talán melege volt. Vagy csak gyors hozzáférést
akart a .357-hez a vállára erősített fegyvertartóban, ha Lily
hirtelen elzöldülne és elkezdené széttépni az embereket.
Cynna le-fel járkált. Neki is hoztak volna egy széket, de
nem kérte. Nyugtalan természet, vélte Lily. Nem szeret
várakozni. Meg tudta érteni.
– Megértem, hogy miért nem fogadhatjátok el a szavam
az állapotomra. De tudnám, igaz? Ha megszállott lennék,
meg tudnám mondani!
 – Talán! – Karonski beletúrt a zacskó aljába, és
összeráncolt homlokkal vette ki a kezét tele morzsákkal.
– Én is tudnám! – mondta Rule. A keze megfeszült a
lányén.
– Lehet – mondta Karonski ismét, és egy újabb krumpli
darabot tett a szájába.
– A démon szagát az ajtónál éreztem. Ha benne lenne
Lilyben, akkor rajta is érezném a szagot!
– Igen? – Cynna szünetet tartott. – Milyen az illata?
– Szegfűszeg és kipufogófüst. Vagy olyasmi!
Karonski megrázta a fejét. – Ha a szaglási teszted
megbízható lenne, Dr. Two Horses elfogadta volna.
Lily nem gondolta, hogy Rule csak az illatról beszélt, de
nem tudták a kötésükből eredő érzékeléseket Cynna előtt
megbeszélni. Figyelmeztetné Rule-t egy idegen jelenlétre
Lilyben? A lány nem tudta ezt. De nem is igazán hitt benne.
– Nincs elképzelésed? – nézett Cynnára.
– Rengeteg van, de nem a megszállásról! – odaért a
becsukott ajtóhoz, megfordult és tovább lépkedett. – Erről
nem sokat tudok!
– Azt hittem, hogy a szédítők a démonológiával
foglalkoznak!
– Néhányan közülük! – Az ablaknál megállt, és a
homlokát ráncolta a sötétség felé, mintha elutasítaná. – De a
démonológia nagy része arról szól, hogy nevén nevezzük a
megigézett démont, és irányítás alá vonjuk, ha megjelenik.
Az ördögűzés egy egészen más rész. Az a vallás feladata.
Vallás. Az utóbbi időben folyamatosan felbukkanó téma.
A legszembetűnőbb a Hívek egyháza, más néven az Azá, és
egykori vezetőjük, Patrick Harlowe tiszteletes.
 Megpróbálta feláldozni Lilyt és Rule-t az Azá
istennőjének. De ott van még Rule titokzatos Hölgye is –
akiről Rule úgy hitte, hogy ő ajándékozta meg őket a
Kiválasztotti kapcsolattal. Az, aki legendáik szerint néhány
évezreddel ezelőtt létrehozta a vérfarkasokat, hogy legyőzze
az Azá istennőjét.
Ez elég is volt, hogy Lily feje lüktetni kezdjen.
– Azt hittem, hogy a Szédítők egyfajta vallás. Ah – nem
okoz számodra problémát, hogy így hívlak? – Késve jutott
eszébe, hogy a „Szédítők” egy szuahéli kifejezés kicsavart
változata.
– Mindenki így hívott minket! – vonta meg Cynna a
vállát. – Beismerem, elmélyedtem kicsit a démonológiában,
amikor még fiatalabb és ostobább voltam. Ezért tudtam a
démonod hátra maradt nyomait felismerni.
– Nem az én démonom!
– Bármi is! A lényeg az, hogy eltűnt. – A lány összevont
szemöldökkel nézett az ablak melletti széken ülő
Karonskira. – Teljesen szükségtelen ez a zagyvaság!
Elkaptam a démon két nevét.
Karonski összegyűrte a zacskót és a kukába dobta.
Eltévesztette.
– Azt mondtad, nem elég ahhoz, hogy megtaláld!
– Nem, de ahhoz elég, hogy meg tudjam mondani, hogy
egy szobában van-e velem!
– Már hiszek neked! De vannak eljárások az ilyesmire.
Ez újdonság volt Lily számára. De még felét sem érkezett
áttanulmányozni annak a halomnak, ami tájékoztatta az FBI
és az MBO erőforrásairól, szabályozásairól és eljárásairól.
– És mégis elhalasztottad az elutazásod!
 Ránézett, tekintete gyengédebb volt, mint máskor. – Ha
elmennék, nem lenne jelen egy rangidős ügynök, aki
felügyeli az eljárást. Nem hagyhatlak itt felelős ügynöknek,
amíg nem nyilvánítanak tisztának!
Oké, ennek volt értelme. Lily lassan felsóhajtott. Azt
kívánta, bárcsak Nettie sietne, hogy ezt mihamarabb
befejezhessék.
– Legalább – mondta Rule – találgathatunk, hogy mit
csináltak.
Lily bólintott. A feje már jobban volt. Először azt hitte,
hogy Nettie csinált valamit, de ez ostobaság volt. A
varázslatok – még a jófélék sem, mint például a gyógyító
varázslat – nem voltak hatással rá, tehát biztosan magától
lett jobban. – Egy démont küldtek, hogy megszálljon
engem! Ehhez nyugalomra volt szüksége, ezért valaki
reteszt szerelt az ajtóra és a démon bezárta.
– A helyszínelők megerősítették, hogy a reteszt frissen
szerelték fel.
– Van értelme! – mondta Cynna. – Az a nő, akit követtél,
egy átalakult démon volt, hogy hasonlítson Helenre. Aztán
leütött és csinált... ki tudja mit!
Lily kinézett az ablakon. Negyvenöt méterre két ablak
bámult vissza, az egyik kivilágított, a másik sötét. Mint két
nagy szem, ami kacsint. Mit csinált a démon, amíg ő
eszméletlen volt?
Nem érezte magát másként. Nem érzett idegen jelenlétet
a testében, vagy az elméjében – semmi olyan harcot sem
érzékelt, amit Karonskiban látott, amikor az küzdött a
Helen és a botja által rábocsátott manipuláció ellen.
 És mégis érzett valamit, amikor megérintette a vállát.
Valamit, amit nem lett volna szabad. Lily ujjai
megrándultak Rule szorításában, amikor arra a furcsa, sima
érzésre gondolt a sebe érintésekor. Narancssárga.
Karonskira nézett.
– Tudod, hogy mi szükséges ahhoz, hogy egy démon
megszálljon valakit?
Az ügynök a morzsákat söpörte le az ingéről.
– Rengeteg elmélet létezik, a legtöbbjük ellentmondásos.
De egy hét évvel ezelőtti eset miatt az MBO kinyilatkoztatta,
hogy a démonok csak a hívőkre korlátozzák az érintettséget.
Úgy tűnik, nem számít, milyen hit, mindaddig amíg az
ügynöknek van ilyen.
Hét évvel ezelőtt... beletelt egy kis időbe, mire Lily
összekapcsolta ezt a hivatkozást, de a történet elég
szenzációs volt ahhoz, hogy emlékezzen.
– Arra a lövöldözésre gondolsz New Orleansban? Az FBI-
ügynököt, akit a saját csapata lőtt le – valóban megszállták?
Valaki szivárogtatott a sajtónak, de nagyon kevesen vették
be. Túl szokatlan.
– Ó, igen! A vezetőség nem akarta a tényekkel
megriasztani a nyilvánosságot.
– És ez a srác, akit megszálltak, nem volt... hívő?
– Katolikus volt, de nem gyakorló. – Karonski kinyújtotta
a lábát, és összefonta az ujjait fölötte. – Hitehagyottá vált.
Személy szerint úgy gondolom, hogy sebezhetőbb volt a
többségtől, mert elvesztette a hitét, de ez csak egy tipp. –
Megvonta a vállát. – Az MBO politikája egyébként is a
találgatásra alapoz.
– Mit tudtok? – kérdezte elkeseredve.
 Az ajtó kinyílt.
– Tény, hogy a közeledben kell lennie! – mondta Nettie
élesen. – A démonnak az áldozata közvetlen fizikai
közelségében kell lennie. A megszállás nem történik meg
távolról.
– Hogy csináltad? – követelte Lily. – Rule két szoba
távolságból is hall engem! Nem lehet, hogy te is!
– Kicsit hangos voltál – mosolyodott el Rule.
És egy kicsit idegesebb is, mint amennyire be akarta ismerni, a
fene egye meg! Lily lassan véve a levegőt próbálta magát
lenyugtatni. Nettie most valahogy más volt. Ugyanaz a
fehér köpeny és farmer volt rajta. A haja be volt fonva, és
nem kontyba volt igazítva, de Lily már korábban is látta így.
És akkor mi van...
– Még valami – mondta Karonski. – A démonok
bekerülhetnek állatokba is, főleg madarakba – volt pár
olyan ügy, amiben megszállt madarak voltak. Nem tudom,
miért – vonta meg a vállát. – Talán a madarak könnyűek
számukra.
– Ha már foglalkoztál korábban megszállással, akkor
miért Nettie csinálja ezt? – Lily ránézett Nettie-re. – Ne vedd
sértésnek!
Nettie csak mosolygott.
Karonski megrázta a fejét. – Nem azt mondtam, hogy
ördögűzést hajtottam végre. Nem tettem. Amikor egy állat
az érintett, más az eljárás. A démonok nem tudják úgy
elrejteni magukat az állatokban, mint az embereknél, így a
megszállást elég könnyen meg tudjuk erősíteni. Akkor
megöljük az állatot. Ez kikényszeríti a démont, hogy
megölhessük vagy visszaűzhessük.
 – Óh. Ez tényleg más!
– Még valami – mondta Rule. – Nem tudják megszállni a
macskákat. Vagy a vérfarkasokat.
– Macskákat? – Lily nem tudott mélyen a szemébe nézni.
Sötétek és fényesek voltak, visszaverték a neonlámpák
fényét, elrejtve minden mást. De fáradtnak tűnt.
– Beszéltél Maxszel!
Nettie felhorkant. – Max kijelentéseit óvatos kételkedéssel
kezelném, bár a vérfarkasokat illetően igaza van.
– Ki az a Max? – kérdezte Cynna.
– Egy barátom – mondta Rule. – A Club Hell tulajdonosa.
Nettie arca az, döntötte el Lily. Vagy talán csak a szeme. Úgy
tűnt, hogy valami... több van benne. Amin hülyeség volt
gondolkodni. Mi lehet az a több? Mégis mi?
Nettie Cynna felé intett a fejével. – Kérlek, állj Abel mellé!
Karonski szemöldöke felemelkedett. – A vérfarkasokat
nem lehet megszállni?
– Nem. A Hölgy így csinálta meg őket.
Nettie Lily ágya mellé lépett. – Itt az ideje, hogy csendben
maradjatok!
– Ez akkor vallási meggyőződés? Az egyik legendátok?
Rule válaszolt. – Tény, bár nem várom el, hogy ezt
elhidd!
– Majd később beszélgettek! – mondta Nettie –, különben
távoznod kell! Rule...
– Nem megyek sehova!
– Akkor állj az ágy másik oldalára! Ne érj hozzá, amíg be
nem fejezzük! – elfoglalta Rule helyét Lily ágya mellett. –
Hogy vagy? – valóban érdeklődőnek tűnt, nem csupán
udvariasságból kérdezte. És a szemei, azok a hatalmas és
sötét szemek... sötétebbek, mint Rule szemei, annyira
sötétbarnák, amit az emberek néha koromfeketének hívnak.
– Jól vagyok! Nem tudom, mire számítsak. Csináltál már
ilyet korábban?
– Igen. Kétszer is. A megszállás ugyanolyan ritka, mint az
igazi amnézia, ezért nem szokványos a tapasztalatom. Az
első alkalom egy csirkével volt.
Lily elvigyorodott. – Egy megszállott csirke! Ez... nem is
tudom. Olyan lehet, mint Nyuszipoly, aki sárgarépalét
facsar. Nem lehet túl ijesztő!
– Az a csirke megölt két kutyát és megtámadott egy
gyereket! A második alkalommal egy felnőtt férfi volt. Ő –
pontosabban a benne lévő démon – megpróbált megölni!
Ez elvágott minden vidámságot.
– Nem tehette! Nem lehetséges! Azért mondom ezt
neked, hogy ne aggódj! Te és én védettek leszünk!
Hogyan? Vagy talán arra gondolt, hogy kitől?
Nettie elmosolyodott, mintha hallotta volna a
kimondatlan kérdést, és mulatságosnak találta. Leült az
ágyra Lily csípőjénél. A szemei olyan sötétek voltak.
Mindentudók.
– Ez nem olyan lesz, mint egy katolikus ördögűzés. Az én
népem nem szellemi szinten küzd a démonnal. Az
isteneinkkel a földön keresztül kapcsolódunk össze. A
démonok nem a mi világunkból származnak, ezért ennek a
területnek az erejét hívjuk segítségül, hogy kiutasítsa a
betolakodót.
Oké, ennek volt értelme. Valamennyire.
– Én nem imádom a ti isteneiteket.
 – Te is a Földről származol, tehát az övék vagy, akár
elismered őket, akár nem. Azonban szükségük van az
engedélyedre. Önkéntesen kell, hogy átadd magad a
rituálénak!
Lily ezt megfontolta. – Nem vagyok oda az átadásért, de
szeretném, ha ez megtörténne. A szándék számít?
– Számít! Engedélyezed, hogy folytassam?
– Igen!
– Akkor jó! Maradj nyugodtan! – Nettie biztosan az volt.
A szeme olyan nyugodt volt, mégis hatalmas. Elég hatalmas
ahhoz, hogy megválaszolja azokat a kérdéseket, amiket Lily
mindig fel akart tenni, és talán még azokat is, amiket még
csak nem is álmodott megkérdezni. – Teljes biztonságban
vagyunk! Nyugodtan ellazulhatsz! Pihenj!
– Nem vagyok... – Nem vagyok ideges, akarta mondani, de
faragatlanságnak tűnt befejezni a mondatot. Nettie kántálni
kezdett – megnyugtatóan halk, csendes, ismétlődő
szavakkal, Lily nem értette.
A hang elálmosította. Harcolt ellene. Meg akarta keresni
azokat a válaszokat, amikre Nettie szemei utaltak...
ugyanezeket a válaszokat, a csillagok is mindig próbálják
átadni, gondolta a nő, amikor fel-felnézünk rájuk. Ott fenn a
magasban, fokozatos suttogás az idő múlásáról, a saját
lángoló szívükről és a végtelen hidegről, ami köztük
fekszik...
– Ébresztő! – mondta valaki halkan. – Ideje felébredni,
Lily!
Minden megváltozott a két pislogás között. Nettie már
állt, ahelyett, hogy ült volna az ágyon. Karonski is talpon
volt, és a vállát vonogatta. Cynna nem is volt a szobában.
 Rule azonban ott volt, ahol lennie kellett. Mellette.
Lily a homlokát ráncolta Nettie-re. – Aludtam! Elaltattál!
Nettie elmosolyodott. – Igen, elaltattalak. Ha nem vagy
képben, megtudhattam, hogy van-e bárki más otthon.
– Befejezted?
– Minden kész, és nem vagy megszállva.
Rule a karjára tette a kezét. Felé fordult, és látta, hogy
vigyorog rá.
– A rituálé megbizonyosodott a legfőbb pontról. Nettie
kántált, elbóbiskoltál, feltett néhány kérdést, és senki sem
válaszolt.
Lily elégedetlen volt. Nem tűnt helyesnek. Ennyi
feszültség és megrázkódtatás után még a közelében sem
volt... nos, bármi is történt. Vagy nem történt meg, és ez
volt, ami számított. Lily rajtakapta magát, hogy megint a
vállát akarja dörzsölni. Inkább Rule kezéért nyúlt.
– Jól van akkor! Mindenki tűnjön el! Haza akarok menni!
 Hat

MÁSFÉL MILLIÓ ember dolgozott, evett, aludt, szeretett és

küzdött San Diegóban, mintegy négyszáz
négyzetmérföldnyi területen. Soha nem volt csend, vagy
teljesen sötét a városban. Ma este a borult ég piszkos barna
kupolává változtatta az eget, ami nem engedte ki a város
fényeit és elzárta az éjszakát. Rule nem láthatta a holdat.
De attól továbbra is érezte, természetesen. A Hold mély,
lassú rezdülései megszólaltak a vérében és a csontjaiban,
egyre hangosabban, ahogy kitelt, mint most is. De
hiányzott, hogy nem láthatta változó arcát. Hiányoztak neki
a csillagok és az éjszaka szikrázó mélysége. És ő kihagyja a
négylábú formát. Kevés alkalma volt a hegyekben
futkározni a másik alakjában.
Ha már nem tud négy lábon futkározni, akkor más
módszereket is találhat a sebesség élvezetére. A város utcái
lehet, hogy nem üresek, de éjfélkor nem is zsúfoltak. Rule
úgy vélte, hogy figyelmen kívül hagyhatja a
sebességkorlátozást. Arra számított, hogy törvénytisztelő
utasa megdorgálja. De amikor rátért a 15-ös útra és
óránként kilencven mérföldes sebességre gyorsította a
Mercedest, Lily mozdulatlan és néma maradt, fegyverével
az ölében.
Amint Rule kocsijához értek, azonnal elővette a
csomagtartóból. Ez nem lepte meg a férfit. Ma este
szükségét érzi. És igaza van. De nem tett fel kérdéseket. A
kérdések segítettek Lilynek a világa rendezésében. Segített
neki megbirkózni a problémákkal, és az elmúlt néhány
órában elég furcsa problémákkal szembesült.
A nők bonyolult lények – emlékeztette magát. Bárki, aki
azt hitte, hogy megértette őket, egyszerűen nem figyelt, és
az ő nadiája összetettebb a többi nőnél. A párkapcsolat nem
adott megismerést a fizikai kötelékkel együtt. Ez kettőjükön
múlott. Ostobaság lenne magát felidegesíteni a lány
hallgatása miatt, amikor annyi más konkrét veszély miatt is
aggódhat. Végül is Lily fáradt volt. Nem aludt, mert még
mindig túlságosan sok minden kavargott benne, hogy az
alvás szóba jöhessen. Lily azonban valószínűleg már
vágyott rá. Egy sérült testnek alvásra van szüksége.
Eszébe jutott, ahogy eszméletlenül a földön hever, és égő
harag terjeszkedett a vérében. Üvölteni akart – aztán kitépni
valakinek a torkát.
– Új mélyedést próbálsz a kormánykeréken kialakítani?
– Hmm? Ó! – Igyekezett ellazítani az ujjait a
kormánykerék körül. – Hogy van a fejed?
– Jobban! – Kissé megrázta. – Sokkal jobban, mint aminek
értelme lenne!
– A válladon is észlelhetsz némi javulást! Nettie
altatásban hagyott, amíg a rituálénak vége nem lett.
– Hogy érted? – fordult felé hirtelen Lily feje.
– Tisztában vagy vele, hogy mit jelent az „alvás” fogalma.
– Többé-kevésbé. Ez egy gyógyító transz, mágikusan
kiváltott. Tudom, hogy mondott erről valamit, de azt
hittem, hogy csak egy általam ismert kifejezést használ,
hogy leírja.
 – Nem, arra gondolt, amit mondott is. Aludtál.
– De nem lehetséges! Ez varázslat, és a varázslat nem hat
rám!
Tehát ez zavarta.
– Általában nem tudna elaltatni, de ezt most szellemi
energiák támogatták és nem mágia. Ami mellesleg további
lendületet adhatott a gyógyulásodnak.
– De ennek nincs értelme! Ez... Érzem Nettie tehetségét,
amikor megérintem, ami a mágiáját adja.
– Milyen érzés Nettie tehetsége? – kérdezte kíváncsian.
Határozatlan mozdulatot tett tenyérrel felfelé. – Olyan,
mint a mállékony föld vagy páfránylevél – alapjában,
földes, kusza. A lényeg az, hogy mágiát használ. Még akkor
is, ha imádsággal jut hozzá – ez továbbra is ugyanaz a cucc.
– Látszólag nem, hiszen képes volt elaltatni!
A nő a homlokát ráncolta. – Először arra gondoltam...
vajon... mi van akkor, ha az Érző tehetségem bekavart a
dolgokba? Azt hitte, hogy tiszta vagyok, mert senki sem
válaszolt, de talán a tehetségem megakadályozta a rituálét.
De annak sincs értelme, mert valóban elaltatott. Csak azt
nem értem, hogyan sikerült neki.
Rule halkan felsóhajtott és Lily kezéért nyúlt.
– Még mindig emiatt aggódsz! Lily, nyoma sincs benned
a démonnak!
– Tudom! Tudom, és mégis érzek valamit! Amikor
megérintem a vállam, még mindig itt van annak a
narancssárga textúrának a nyoma. A démon tett velem
valamit, és nem tudom, hogyan volt rá képes! És ezt
tudnom kell, és azt is, hogy mit tett!
 Mit mondhatott erre? Tudta, hogy a nő nem volt
beszennyezve, de az ő bizonyossága intuitív volt. Lily
racionális magyarázatot akart. De azért próbálkozott.
– Még ha egy démon valahogy a pajzsaid mögé is
kerülhet, vagy bármi is az, ami Érzővé tesz...
– Az egyik megtette!
– Talán. Nem tudod, mit jelent ez a narancssárga érzés.
De még akkor is, ha az Érző léted nem védett meg, a
Kiválasztotti kötelék megvédene. Megérintett a Hölgy!
Először nem szólt semmit. Egy gyors rávetett pillantás azt
árulta el neki, hogy a nő erősen ráncolja a homlokát, mintha
valami érzékeny csomót adott volna neki kibontani.
– Megértem, hogy hiszel ebben! – mondta a nő végül. –
De Karonski azt mondta, hogy a hívő emberek védettek. Én
nem vagyok a te hited szerinti, tehát a te Hölgyed védelme
nem terjed ki rám!
Annyira vigyázott, hogy tiszteletben tartsa a hitét.
Felidegesítette.
– A Hölgy létezik, Lily! Annyira valóságos, mint az
ellenfele – és tudom, hogy hiszel az Ő létezésében!
– Az, akit nem nevezhetünk a nevén! Pontosan! Elég
valóságos! – Lily ujjai türelmetlen ritmusban doboltak a
combján. – Azt feltételezve, hogy a Hölgyed igazi, nem
jelenti azt, hogy amit hiszel Róla az tény.
– Nem állítjuk, hogy mindent tudnánk a Hölgyről, de az
évszázadok során sokszor beszélt a klánokkal.
Meglehetősen biztosak vagyunk abban, hogy az alapok
pontosak.
– Hmm.
 Meg sem kérdezte. Feltételezte, hogy a hit és a jóslatok valami
zavaros keverékéről beszél, ahol a logikának nem kell
érvényesülnie, és a nő nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze,
mit jelent. – Ne légy olyan véresen elutasító minden iránt,
amiről nem olvastál az iskolában!
– Különbség van a mítosz és a dokumentált történelem
között.
– A szóbeli történetünk nem mítosz. Akár hiszed, akár
nem, amikor a klánok veszélyben vannak, a Hölgy beszél
hozzánk vagy más módon nyújt segítséget! Ehhez az egyik
Kiválasztottat használja! – tette hozzá rosszindulatúan.
Lily rémülten fordult felé. – Nem arról beszélsz, amit
szerintem mondasz!
Rule elmosolyodott. Nem volt szép mosoly.
Két héttel ezelőtt, amikor Lilyt hivatalosan a Nokolai
tagjává fogadták, örömteli fogadtatásban részesült. A
klánból sokan szívesen beszélgettek az új Kiválasztottal.
Meg-megérintették. Zavarba hozta a figyelem, és a férfi nem
világosította fel.
Egészen biztos volt benne, hogy meg fog döbbenni.
Igaza volt.
Lily nyelt egyet. – Úgy érted, hogy azt hitték... azt
hiszik... jó Isten!
– Abban reménykednek, hogy a Hölgy rajtad keresztül
fog segíteni.
– Ugye megmagyaráztad nekik!? – Inkább kérés volt,
mint kérdés.
– Mit mondhattam volna? Nem ismerem a Hölgy célját.
 – Nos, nem gondolhatod, hogy valamiféle szócsöve
vagyok az istennőtöknek, vagy valami jóslat, vagy... hogy
hívják? Megtestesülés!
– A Hölgy nem használ megtestesüléseket!
Szinte hallotta, ahogy a fogai csikorognak. – Válassz
akkor egy másik szót! Jóisten, nincsenek is szavaim ennek a
megvitatására! Nyilvánvaló, hogy én... hé! Elmulasztottál
lefordulni!
– Nem, nem tettem.
Több hosszú szívdobbanásnyi ideig nem válaszolt.
Amikor megtette, a hangja komor volt. – Én nem megyek a
lakásodba!
– Elég sokat megtudtak rólad, hogy utolérjenek a nővéred
esküvőjén, azt is biztosan tudják, hogy hol laksz!
– Rule...
– Az isten szerelmére, Lily, légy észszerű! Megfelelő zár
van az ajtódon, de az nem fogja megakadályozni, hogy
valaki betörje azt a szép, nagy ablakot a nappaliban, és
belépjen. Megvédhetlek a legtöbb dologtól, de ha ez a
démon...
– Nem kértelek, hogy védj meg! Ha...
– Megpróbálták, és nem sikerült megszállniuk. Ki tudja,
mivel próbálkoznak legközelebb? Ha az Azá-hívők
istennője áll ennek a hátterében – és legjobb tudomásunk
szerint Ő az –, Ő nem olyan, aki lemondana a bosszúról. A
te megölésed lenne a legegyszerűbb lehetőség. Benedict
küldött hozzám párat az embereiből, hogy ma éjjel
megerősítsék a védelmünket, és oda megyünk!
– Remek! Kiváló! Ha azt hiszed, hogy testőrökkel a
sarkamban fogom a nyomozást vezetni, akkor neked van
szükséged némi észszerűségre! És ma nem maradhatok
nálad! Ha egy kicsit...
– A fenébe, Lily, nem most kellene megvitatnunk, hogy
hol fogunk lakni! Vagy, hogy fogunk-e egyáltalán együtt
élni, vagy csak összejövünk minden este. Tudod te
egyáltalán, hogy milyen erős démonok léteznek? – követelte
egy lassan mozgó kisteherautót előzve. – Te védve vagy a
mágikus támadás ellen, de ez nem sokat segít, ha a démon
úgy dönt, hogy leszakítja a fejed!
– Lassítanál? Lehet, hogy a reflexeid jobbak, de a
többieknek emberi reakcióidővel kell boldogulniuk.
Megijesztheted őket, és vagy lesodródnak az útról, vagy
beleszaladnak egy másik autóba!
Rule a sebességmérőre pillantott. Az ajkai összeszorultak,
amíg kényszerítette magát, hogy csökkentse a sebességet.
Meghaladta a száz mérföldes sebességet, anélkül, hogy
észrevette volna.
– Azonkívül vissza kell fordulnod! És figyelj ide!
Próbáltam elmondani...
– Mit? Milyen béna okokból utasítod vissza a lehető
legbiztonságosabb helyet?
– Piszkos Harry.
Rule lenyelte, amit mondani akart, és a levegő kifújásával
egy időben átkozta Lily macskáját... azt az átkozott,
nyomorék, antiszociális, farkasgyűlölő macskát, akit kint
hagytak. Mert az pokoli lény, hülye macska dolgokat
csinált, amikor indultak az esküvőre.
De Lily felelősséget vállalt ezért az állatért, és nem
függesztette fel csak azért, mert veszély áll fenn. Rule
megértette, bármennyire is nem tetszett ez neki. A
szomszéd, akit Lily időnként megkért, hogy etesse meg a
macskáját, a városon kívül volt. Másnak nem volt kulcsa, és
már elmúlt éjfél.
Röviddel azután, hogy elhagyták az államközi utat, Rule
kifogyott a fenevad jellemzőiből.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a lány szárazon.
– Nem! – Visszakanyarodott Lily lakása felé. – A kutyák
értelmesebbek! Ők megértik a hierarchiát és az
együttműködés szükségességét. Amikor hívod őket, jönnek.
A macska – a macska elveszi a számodat, és majd visszahív.
Talán. Ha megfelelő a hangulata. – Nem mintha valaha is jó
hangulatban látta volna Harryt. – Miért nem egy kutyád
van?
– Szerinted melyik ponton volt választásom? Most, ha
jobban belegondolok, a macska nem is különbözik a
párkapcsolattól.
– Egyáltalán nincs hasonlóság!
Csak nézett Rule-ra.
Rule vett egy mély lélegzetet, megpróbálva kordában
tartani az indulatait. – Megetetjük Harryt és magunkkal
visszük.
– Folyamatosan elfelejted a kérdő mód alkalmazását!
– Tényleg? – Észszerűtlen volt. Ez rendben volt. Nem is
érezte magát észszerűnek.
Lily meglepte. Arra nem számított, hogy duzzogni fog –
Lily nem olyan fajta volt – de veszekedésre számított,
esetleg kirobbanásra. Ehelyett felsóhajtott, kikapcsolta a
biztonsági övet, és rádőlt az üléseket elválasztó
könyéktámaszra. A férfi automatikusan kinyújtotta a karját
a háta mögé, hogy megtámassza.
 – Mi a...
– Fogd be, Rule! – dőlt neki.
Nem lehetett kényelmes neki, így ülni a konzolon. Nem
volt olyan magas, mint a többség, de ha csak egy kicsivel is
nagyobb lett volna, nem fért volna be.
A feje egymagasságban volt az övével. Normális esetben
ez csak akkor történt, amikor ágyban voltak. Érezte hajának
az illatát – nemrég váltott egy alma illatúra, ami tetszett
neki –, és a pézsmás, leírhatatlan illatot, ami Lily volt.
Karja ellazult körülötte. Lily felkarja az övéhez szorult, a
vádlija pedig a jobb lábához simult. Meleg volt. Olyan
meleg.
Mi a fene! Megfogadta a javaslatát, és elhallgatott.
Több háztömb hosszan egy kézzel vezetett, csendben és
lassabban haladt. A karja helyettesítette a biztonsági övet.
Fokozatosan a gondolatai is lassulni kezdtek. Rátalált a
belső nyugalomra. Mint amikor a szél zúgását hallgatja,
vagy a föld lassú lüktetését érzi a talpa alatt – ez olyan
csend volt, ami megnyugtatott, még akkor is, ha
rákényszerítette azokra a gondolatokra, amiket figyelmen
kívül akart hagyni.
Annyira meleg volt és jólesően dőlt neki – és ő
elveszítheti!
A közelben felugatott egy kutya. Pár háztömbnyivel
arrébb valaki dudált. Elhaladt a sötét házak, bezárt
vállalkozások és egy régi Chevy mellett. Hallotta a motorok
zúgását, a gumiabroncsok súrlódását a betonon és Lily halk
lélegzetvételét.
Vajon Lily hallja az ő lélegzetét? Sosem volt biztos benne,
hogy az emberek mennyit hallanak. A másik alakjában
képes lett volna felismerni a lány szívverését is, de hallása
nem volt olyan éles, amikor kétlábú formájában volt.
Persze a másik formájában a hangja, az illata és az érzése
nem így hatott volna rá, ahogy most. Most tisztában volt
saját pulzusával, annak hangjával a fülében, az ágyékában
jelentkező forrósággal és nehézséggel. A szükség
megcsapta, ami a vágy és a pánik között váltakozott.
Elveszítheti!
Amikor bekanyarodott az utcába, ahol a lány lakott, Lily
megszólalt: – Én is féltelek!
Rule keze megfeszült a derekán. – Ha elmennél a
Clanhome-ba...
– Nem tudom levadászni Harlowe-t, ha bezárnak
valahova!
– Tudom! Tudom, de ez nem könnyíti meg ezt!
– Mit akarsz, mit mondjak neked?
Hogy abbahagyja a munkáját, a Clanhome-ban marad, hagyja,
hogy gondoskodjon a biztonságáról. Hogy... legyen valaki más,
mint aki és ami: a társa. Az egyetlen, mindörökre. Aki egy zsaru.
Rule ösztöne azt diktálta, hogy megvédje. Így tett az övé
is. Ez érdekessé fogja tenni a közös életüket.
– Semmit! – válaszolta Rule. – Nem kell semmit sem
mondanod! Majd megoldom!
Próbált nem gondolni a testvérére. Nem volt értelme
belemenni, semmi értelme visszaemlékezni arra, amit
Benedict Kiválasztottja átélt. Lily nem olyan, mint Claire,
hála Istennek. De ember volt. Olyan könnyen megsérülhet.
Nem tudott segíteni, emlékezett vissza Benedict vad
bánatára, arra, ahogyan az elméje elborult, letépte a bőrt a
testéről, így a belseje szabadon maradt, véresen és
csöpögve.
Istenem, Benedict üvöltésének a hangja...
Nem értette. Nagyon fiatal volt még, amikor Claire
meghalt. De még mint felnőtt sem fogta fel, hogy a bátyja
milyen mélyen elnyomja a bánatát, bár látta annak a
sebesülésnek a hatásait. Most belepillanthatott. Egy
pillanatra, a másodperc egy apró töredékére, amikor
meglátta Lily testét a mosdó padlóján...
– Ne csináld!
– Mit?
– A szemeid olyan furcsák. Mintha át akarnál változni,
vagy valami hasonló.
Rule lélegzete elakadt, amikor felfogta. Ó egek, igen, a
fenevad felé csúszott, anélkül, hogy észrevette volna. Mint valami
felajzott kamasz, aki puszta figyelmetlenségből elveszíti az
irányítást.
– Bocsáss meg! Sajnálom! Nem hiszem el, hogy... ne
aggódj! Nem fogom elveszíteni az irányítást!
– Csak ne változz szőrössé, miközben a volán mögött
ülsz! – visszahúzta a lábát a konzolon, és visszacsusszant az
ülésére.
Azonnal hiányozni kezdett neki. Milyen abszurd.
Odaértek Lily lakótelepéhez – bár ez enyhe túlzás volt az
U alakú épület számára. A harmincas években kezdte az
életét, mint egy kis költségvetésű motel, és nem segített a
kinézetén az a rózsaszínűre festés sem, amit valamelyik
elcseszett vezető hajtott végre rajta. A külseje legalább jól
meg volt világítva – biztonsági szempontból jó, ha nem is
esztétikailag.
 – Hogy lehet, hogy te mindig találsz parkolóhelyet? –
kérdezte a lány, amikor a férfi lehúzódott a parkolóba
közvetlenül a lakásához vezető külső lépcsők előtt.
– Nem nehéz ebben az órában! – szállt ki az autóból.
Lily lakóhelyének egyetlen előnye a helyszín volt – csak
két háztömbnyire volt az óceán. A levegőben erősen
érződött a tenger összetett parfümje. Rule megtöltötte vele a
tüdejét.
Lily szokása szerint kiszállt, jó kezében a fegyverével,
anélkül, hogy megvárta volna, amíg Rule odaér.
– Ez nem az! Te mindig... mi van? – kérdezte ingerülten,
amikor látta, hogy Rule ajka megrándul. – Mi olyan vicces?
– A fegyvered érdekes divat kiegészítő.
A lány a kezében tartott fegyverről a rajta lévő ruha
maradványaira pillantott, megvonta a vállát és elindult a
lépcső felé. Aztán megállt.
– Jól van már! – mondta a lány a hatalmas szürke
vadállatnak, ami a bokája körül tekergett és hangot adott a
késői órában történt hazaérkezésről alkotott véleményének.
– Az étel fent van, Harry. Ha enni akarsz, hagynod kell,
hogy léphessek!
– Aggódott érted!
– A vacsorája miatt aggódott. Hé!
Rule elhaladt mellette, könnyedén kikerülve, nagyjából
olyan gyors volt, amennyire egy ember képes volt futáskor.
Nem állt szándékában előre engedni, de valószínűleg
vitatkozni fog, ha esélyt ad neki. – Ma éjjel te a hátvéd vagy!
Lily hangja követte a lépcsőn. – Csak térj ki az útból, ha
van valami fenn, amit le kell lőni!
– Ezt szem előtt tartom!
 Erőszakos betörésnek nyoma sem volt. És Harry, akinek a
szaglása pillanatnyilag jobb volt, mint Rule-é, türelmetlenül
lépett a lakás felé, amit a farka nyugtalan rándulása árult el.
Rule betette a kulcsát a felső zárba, majd a következőbe, és
benyitott az ajtón.
Egy oda nem illő illat miatt harci pózba merevedett –
majd kiegyenesedett, ahogy az agya utolérte és azonosította
az illatot.
– Ördög és pokol! Mit keresel itt?
 Hét

LILY szíve hevesebben kezdett verni, amikor meglátta

Rule megfeszülő testét. Felrohant az utolsó néhány lépcsőn,
lövésre készen tartva a fegyverét. Aztán Rule ellazult, és
megkérdezett valakit, hogy mit keres itt.
– Jó kérdés! – mondta a lány, és sétatempóra lassított.
Basszus, túl fáradt volt egy újabb adrenalin-lökethez. A
szíve még mindig hevesen dobogott, de hamarosan a teste
is remegni kezd. Csak remélte, hogy nem fog összeesni.
– Van még a ki, hogyan és miért, de nagy a kísértés, hogy
kihagyom őket a „jó éjt” ellenében.
– Mindent megteszek, hogy gyorsan eljussak a „jó
éjszakáthoz”.
Rule belépett, és Lilynek megválaszolódott az egyik
kérdése. Csak egy szék volt az aprócska nappaliban. A
váratlan látogató mégsem azt használta. Ehelyett a
dohányzóasztal melletti padlópárnán ült, és a levegővel
játszott az ujjai között. Sötétkék gallér nélküli inget viselt,
amit csak félig gombolt be. Mezítláb volt, és fahéjszínű haja
már rég látott ollót. Lehajtott fején a haj elrejtette az arcát,
ami tudta, hogy szívszorítóan gyönyörű.
Cullen felnézett. – Szia, édesem! Ez egy csúnya ruha. A
vér a tiéd?
Lily felsóhajtott. – Tudom, hogy bezártam az ajtót, mégis
itt vagy! A nappalimban. Hívatlanul.
 – Ah, nos, úgy gondoltam, te sem akarnád, hogy a hideg
betonon várjak, én meg biztos nem akartam. Azért jöttem...
– megálltak az ujjai. – Atyaég! Már biztos elmúlt éjfél! –
Ragyogó kék szemeivel le-fel pislogott, még nem teljesen
szokta meg őket. Három héttel ezelőtt a szemei helyén csak
üres lyukak voltak.
– Úgy tűnik, tartalmas estétek volt! Durva szex?
Lily torkából mordulás hallatszott, miközben a konyha
felé indult.
– Gyere, Harry!
És majdnem megalázta magát, amikor Rule felkapta a
karjaiba, és csak az utolsó pillanatban sikerült elnyelni a
hirtelen sikolyt.
– Ne csináld ezt, amikor fegyver van a kezemben!
– Nála a pont! – mondta Cullen.
Rule letette a méretes fotelba. – Most már leteheted a
fegyvered! Majd én gondoskodom Harryról, és utána
megszabadulok Cullentől is. És mielőtt szétrobbannál – tette
hozzá elé guggolva –, ne feledd, hogy hozzászoktam már,
hogy sebesült emberek kiabálnak rám a viselkedésem miatt.
Cullen kuncogott. – A Rhora gondol. Az öreg gyógyulása
tovább tart, ahogy korosodik. Nagyon szórakoztató a
közelében lenni. A múlt héten Rule-ra maradt a Tanács
ülésén való részvétel, mivel követnie kellett Nettie
utasításait.
Rule múlt csütörtökön azt mondta neki, hogy
klánügyekben kell eljárnia. Azt nem mondta, hogy az a
Tanács ülése volt. Nem kellett mindenről beszámolnia, de
most már ő is klántag volt, nem? Nem kellett volna
tájékoztatnia?
 A lány a nyugodt szemekbe nézett – sötét szemek, nem
olyan élénk kékek, mint a barátjáé, feltűnő, de nem teljesen
tökéletes arc. Az orra kicsit keskeny és túl hosszú. Az ajkai
túl vékonyak, a fülei pedig... Rule bal füle magasabban volt,
mint a másik.
Vicces. Ezt korábban észre sem vette.
Elhajolt és fegyverét óvatosan a szék mellé helyezte a
padlóra. Kiegyenesedett, hogy felfedezze az egyik
tökéletlenül elhelyezett fület. Az érzései úgy ugrándoztak,
mint egy akrobatikus társulat – ugrás, gurulás, embertorony
építés egy bizonytalan egyensúlyú csoportban. És ráébredt,
hogy mosolyog. – Ki kell találnom valami nagyon
lenyűgözőt, hogy versenyezhessek az apád valamelyik
hülyeségével. Nem hiszem, hogy felkészültem rá.
– Lenyűgöző vagy! – Lehajolt, hogy könnyedén
megcsókolja. – Minden pillanatban!
– Nagyon édes – mondta Cullen. – És általában élvezném
az előjátékotok nézését, de okkal jöttem! Nagyra
értékelném, ha abbahagynátok a leszámolást meg a
kiabálást egy kicsit!
– Túlfáradt vagyok, hogy megöljem! – mondta Lily. –
Tedd meg te!
– Miután megetetem Harryt! – mondta Rule
kiegyenesedve. – Aki láthatólag nem egy őrmacska!
Cullen megrázta a fejét, anélkül, hogy felnézett volna a
kezei közötti üres helyről.
– Ne aggódj Harry miatt! Már megetettem.
Valóban, ahelyett, hogy a konyha ajtajából meredt volna
rájuk, Harry leült a dohányzóasztal mellé, Cullent nézve.
 – Mit adtál neki? – kérdezte Lily. Harry elvileg diétázott,
bár a macska nem értett egyet állatorvosával a diéta
szükségességében.
– Sonkát. Találtam a hűtőszekrényben, és látszólag
tetszett neki. Elég sokat megevett, mielőtt kiment.
Magamnak is készítettem egy szendvicset – elhallgatott,
miközben összevont szemöldökkel meredt a macskára: –
Fejezd be!
Rule megrázta a fejét, lehajolt, és újra felkapta Lilyt, hogy
ő is leülhessen a székre az ölében a lánnyal. Terebélyes szék
volt, mindkettőjük számára volt rajta hely... főleg úgy, hogy
Lily az ölében ült. Legalábbis Rule így rendezte.
– Beszélnünk kellene erről az új szokásodról, hogy
magadhoz szorítva mozgatsz!
– Ígérem, hogy később megengedem, hogy átmozgass!
Lily elméjét azonnal eltöltötték a képek a lehetséges
pózokba helyezett gyönyörű testről, és a teste hirtelen
felforrósodott a fájdalmak ellenére.
Rule természetesen tudta. Ha semmi más, az illata biztos
elárulta neki. Ajka mosolyra görbült, de a szemei sötétek és
komolyak maradtak, amikor a haját a füle mögé simította. –
Majd ha kipihented magad, nadia! – mondta halkan.
– Meglátjuk! – vonta fel a szemöldökét Lily. Aztán
Cullenre nézett és felsóhajtott.
– Térj a tárgyra! Azt állítottad, hogy van olyanod!
– Egy pillanat! Átkozott zavaró vadállat! – motyogta
Cullen, miközben tovább mozgatta az ujjait. – Régebben
nekem is volt egy macskám – tette hozzá, mintha ezzel
megmagyarázná az előbbi kijelentését. – Nem tudják
elviselni, hogy ne ők legyenek a középpontban!
 – Cullen – mondta elkeseredetten –, mit csinálsz?
A férfi felnézett. Gyors vigyora a bosszantó őrültből
szívdöglesztő pasivá változtatta.
– A kódorgó varázsenergiákkal szórakoztam, amíg
vártam rád. Elég sok kavarog itt, pedig nincs is csomópont a
közelben. Talán az óceán... vagy te, de nem akarok most
elméleteket gyártani. Szeretnéd látni?
Anélkül, hogy megvárta volna a válaszát, kifelé
billentette a kezét, motyogott valamit – és a tenyerén tartott
egy teniszlabda méretű valamit, ami tekergőző, ragyogó
kukacokból állt.
Egy másodperccel később felvillant és ismét láthatatlanná
vált. Lily lenyűgözöttnek látszott.
– Ezek a varázsenergiák? Nem is tudtam, hogy meg
tudod jeleníteni nekünk, akiknek nincs varázslói tehetsége!
– Új trükk! – Elégedettnek látszott magával. – Arra még
nem jöttem rá, hogy lehet stabilizálni, ezért korlátozott a
felhasználása. Pedig jól néz ki, igaz?
Rule közel sem hangzott annyira elégedettnek.
– Azt hittem veszélyes közvetlenül velük dolgozni, és
nem varázslatokon keresztül.
– Ezek itt elég gyengék. És én nagyon jó vagyok! Ciao! –
mondta, és tapsolt a kezével, nyilvánvalóan lerázva az
összegyűjtött energiákat. A macska elfordította a fejét,
mintha valami láthatatlant figyelt volna a szekrény melletti
sarokban.
– A macskák is látják őket? – kérdezte Lily.
Cullen megvonta a vállát. – Néhányan igen. Ezért van
annyi boszorkánynak macskája.
Lily ezen elrágódott néhány pillanatot.
 – És amit most csináltál – valamit megváltoztattál a
varázsenergiákban, igaz? Velük tetted, és nem velünk!
Cullen felvonta a szemöldökét.
– Nem szoktál ilyen hülye kérdéseket feltenni! Eltekintve
attól, hogy egy felbosszantott Rule mit tenne velem, ha
valami mágikusat tennék vele a beleegyezése nélkül, az
emberek közvetlen megváltoztatása átkozottul trükkös.
Bevallom, nem nőttem fel hozzá. Mint ahogy senki más sem
ebben a birodalomban, hacsak nem jött vendégségbe egy
tündér herceg. És egyébként is védett vagy, ami visszavezet
minket a hülye kérdés részhez. Mi folyik itt?
– Lilyt megtámadta egy démon! – mondta Rule
határozottan. – Lehet, hogy hátrahagyott valamit maga
után!
Cullen teljesen mozdulatlan maradt. Csak a szeme villant
Lilyre.
– Nem vagyok megszállva! – mondta ingerülten. – Nettie
megvizsgált. De hagyott valamit rajtam! Nem lett volna
szabad, de mégis sikerült!
– Jól vagy?
– Eltekintve attól, hogy a saját otthonomban zavarsz,
amikor az minden vágyam, hogy végre lefekhessek, igen.
Mosoly terült szét Cullen arcán. – Ez csodálatos!
Átkozottul csodálatos!
Lily hagyta, hogy a feje visszaereszkedjen Rule vállára. –
Hogyan tudnám rávenni, hogy elmenjen?
– Sajnálom! – Cullen talpra szökkent, de egyáltalán nem
látszott sajnálkozónak, amikor lépkedni kezdett. Cullen
táncos volt. Egy egzotikus táncos, ami valójában másik neve
a férfi sztriptíznek, de bármennyire is bosszantó alak,
élvezetes látványt nyújtott, amikor mozgásba lendült. Ő
volt a legkecsesebb ember, akit Lily valaha is látott.
– Tudod, hogy milyen önző seggfej vagyok! De most nem
utasíthatsz vissza!
– Miben?
Rule válaszolt, mielőtt Cullen megtehette volna.
– A Harlowe elleni hivatalos üldözés részese akar lenni!
Lily felemelte a fejét, és pillantása találkozott Rule
tekintetével. Azt sejtette, hogy Cullen a maga módján már
elkezdte a kutatását. Arra volt kíváncsi, vajon Rule tudott-e
róla... de nem kérdezte meg. Nyilván tudott róla, de nem
mondta el neki.
Kapcsolatuk mindkettőjük számára bizalmi kérdéseket
vetett fel.
Visszanézett Cullenre. – Miért?
– Természetesen a bot miatt! Meg kell találnom és el kell
pusztítanom!
A szánalom elhallgattatta a lányt. Cullen rettenetesen
szenvedett, miután az őrült Helen foglyul ejtette. Mivel
valamilyen varázslatos mentális pajzsa volt, Helen nem
tudta rajta használni a botot, hogy átvegye az uralmat az
elméje felett – amiért aztán jócskán neheztelt.
Kivájták a szemét. Üvegketrecbe zárták, ahonnan
alkalmanként bilincsbe verve kivitték kihallgatni.
Megverték és többször is halálosan fenyegették.
Lily nem hibáztatta Cullent a gyűlölete miatt, de a
gyűlölet megbízhatatlanná tette. Még ha a varázslás nem is
lenne törvényellenes, nem használhatta fel.
– Nem tehetem! Sajnálom!
 – Nem hivatalosan értettem! Legyek én is tanácsadó, mint
például Rule. Szükséged van rám! – lépett közelebb. –
Segíthetek megtalálni!
– Van egy Kereső a csapatban.
Cullen szemöldöke felemelkedett. – Feltételezve, hogy a
nő jó...
– Várj egy percet! Miért mondtad, hogy „nő”?
– Játék a valószínűséggel! Szinte az összes Kereső nő.
Amíg a lány ezt próbálta feldolgozni, Cullen meggyőzően
folytatta: – A Keresőknek valami konkrétumra van
szükségük, hogy sikerrel járjanak, és neked, ha jól tudom
nincs abból a förtelmes botból egy darabkád sem, amit
átadhatnál neki, igaz? Tehát Harlowe után kell mennie, ő
pedig védett.
– Hogy érted? – kérdezte a lány élesen.
– Belenéztem a kristálygömbbe! Valamilyen módon le
van védve, valószínűleg maga a bot által.
Ha igaza van, Cynna nem hozza meg azt az áttörést, amit
Lily remélt. – Ha egy Kereső nem képes megtalálni, te
hogyan lehetnél?
Cullen mosolya Harryre emlékeztette. Önelégült.
– Nincs levédve az idő száz százalékában, és a Keresőktől
eltérően az én kristálygömbös keresésem nem kötődik a
pillanathoz.
– Nem értelek!
– A kristálygömb a képeket az elemektől kapja. A víz a
múlt, a föld a jelen, a levegő a jövő, és a tűz mindnek az
elegye. Az én erősségem a tűz, ami azt jelenti, hogy képeket
kaphatok múltból, jelenből vagy jövőből. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Két nappal ezelőtt láttam Harlowe-t a
lángokban. A bot nélkül.
– Két napja! – A harag megújult energiát adott neki.
Meglendítette a lábát és kiegyenesítette a hátát. – Elég sok
időbe telt, mire megemlítetted!
– Dühös vagy! – állapította meg Cullen. – De miért lennék
köteles felvilágosítást adni, amikor te nem akarsz nekem
mondani semmit se! És ne gyere nekem a jelvényeddel!
Nem kényszeríthetsz olyan információk átadására, amiket a
törvény nem ismer el hivatalosnak!
– De én igen! – mondta Rule egyenletesen. – És meg is
teszem, ha szükséges! Ma este megtámadták Lilyt.
A két férfi egy hosszú pillanatig szótlanul meredt
egymásra. Valamiféle összetett üzenetváltás látszott köztük.
Végül Cullen elmosolyodott.
– Szerencsére nem lesz rá szükség! Mint mondtam, ezért
vagyok itt. Két napba telt, mert szükségem volt némi
kutatásra, hogy biztos lehessek a következtetéseimben.
Kiderült, hogy az elsődleges benyomásom helyes volt.
Harlowe-t a pokolban láttam.
Lily pislogott. – Azt hittem... amikor lángokat mondtál,
úgy értettem, hogy a kristálygömbös lángjaidra gondoltál.
Ha a pokolban van, akkor kívül esik a hatáskörünkön!
– Tisztítsd meg az elméd a teológiai tévhitektől! – indult
el Cullen az ajtó felé, ahol Harry rángatózó farokkal várta. –
A kristálygömbös lángomra gondoltam, nem a kénköves
fajtára. A pokol nem a halott bűnösök utazási célpontja.
Legalábbis ez nem az! – a kilincsért nyúlt. – Nem állítok
semmit a másik fajtáról!
 Ez a pokol? A másik fajta? Hány pokol létezik? Lily
megdörzsölte a halántékát. – Harrynek nem kéne ilyen
későn kimennie!
– Nem? – Cullen felvont szemöldökkel fordult a
macskához. – Sajnálom! Az ő ajtaja, az ő szabályai!
Mindenesetre a pokol – vagy hívd Disnek, ha úgy tetszik –
mondta, és visszajött, hogy leüljön a dohányzóasztalon lévő
laptop mellé. – Pár forrásom szerint így hívják a helyet az
őslakosok. Kíváncsi vagyok, hogy kölcsönvették-e a nevet
Dantétól, vagy ők inspirálták? Egyébként Dis a démonok
birodalma.
– És azt mondod, hogy Harlowe ott van?
– Van, volt vagy lesz, egy hét ide vagy oda. Ez szépen
kapcsolódik a démon támadásához, nem igaz?
– Pokolian biztos... – Lily összerezzent. Ez a kifejezés
túlságosan is találó volt. – Honnan tudod, hogy hol volt?
– Démonok, édesem! Láttam vele pár démont.
– Gondoltunk rá, hogy ott lehet – mondta Rule. – Az a
miénkhez legközelebb eső birodalom, és jól tudjuk, hogy Ő
kaput próbált nyitni a pokolba. Talán Harlowe-t magához
vette, amikor ez a kísérlet nem sikerült.
– Ragyogó hősiességünk miatt! – villant fel Cullen
vigyora. – Szerintem Harlowe nem volt annyira odaadó
híve. Inkább megalkuvó. Valószínűtlennek tűnik, hogy Ő
túl sok mindent megtenne érte. Lehet, hogy kezében tartotta
a botot, és az visszatért hozzá, amikor te – biccentett Lily
felé – megölted Helent! Magával vitte az útra.
Amikor megölted Helent... kezei megfogják azt a szőke fejet, és a
barlang köves padlójához veregeti... A bűntudat vagy a babona
hideg ujjai végig másztak Lily belsejében, nyálkás nyomot
hagyva maguk után. A nő megrázta a fejét. Basszus, nem
akarta hibáztatni magát, amiért meg kellett tennie, amit tett.
– Tehát úgy gondolod, hogy Harlowe véletlenül köthetett
ki a pokolban.
– Lehetséges! – legyintett elutasítóan a kezével. – Ami
nem sokat árul el számunkra, és teljesen sötétben
tapogatódzunk.
– És te vagy az a fickó, aki az egyetlen nyommal
rendelkezik!
– Nem vitatkozom! – Előrehajolt. A nyakán lévő
bőrzsinóron lógó fényes kő kicsúszott az ingéből.
– Az egy gyémánt? – kérdezte Lily meglepődve. Cullent
nem vetette fel a pénz. Rule azt mondta, hogy Cullen szinte
minden vagyonát a régi varázslatok felkutatására és
hasonlókra költötte.
– Szintetikus. Szép darab, igaz? – Cullen visszadugta az
ingébe, majd felállt és kinyújtózkodott. Jobban hasonlított
egy macskára, mint a részidős farkasra, ami volt.
– Nem erőltetlek! Későre jár, fáradt vagy, kissé meg vagy
tépázva – valószínűleg nem tetszik az oka. De hagyok
neked gondolkodni valót: Hogy pusztíthatod el a botot
nélkülem?
– Ah! – ez Rule volt. – Tehát erre gondolsz. Halkan
szavalt: „Suits scipio scindidi–Id uri, uri, uri! In niger ignis
incendi–Aduri vulnus ex mundus.”1
– Pontosan. És azt kell mondanom, örülök, hogy ismered
az Indomitust2 – nem olyan sokan vannak ezekben az
elkorcsosult napokban.

1
a botot elpusztítani... – azt kell! Fekete pusztító tűzzel... lángra gyújtani, hogy ki-
égesse a sebet a világból
 – Régebben idéztél belőle, amikor részeg voltál.
– Mindig jó volt a memóriám! – mondta Cullen
önelégülten.
– Miről beszéltek ti ketten? Röviden, ha kérhetem! – Lily
a hevedert dörzsölgette a karján, és azon tűnődött, mikor
tud lefeküdni.
– Úgy hangzott, mint valami vers.
– Bingó – mondta Cullen. – Az Indomitus egy epikus vers,
latinul van – ó latinul –, abból az időből, mielőtt még
kialakultak voltak a klánok a mai formájukban. Nem
mintha túl sokan használnánk ma – tette hozzá nyilvánvaló
rosszallással. – Az angol nálunk is átveszi a maga helyét a
közös nyelvben, akárcsak az embereknél.
– Azt hiszem, Lily inkább a fordítást választja a nyelvi
vitához – jegyezte meg Rule szárazon –, a vers a Nagy
háború eseményeit meséli el – kezdte el magyarázni
Lilynek. – Az általam idézett rész Gelsuid botjára utal, aki
az általunk meg nem nevezett istennő megtestesülése volt.
– Valami azt súgja nekem, hogy nem az első
világháborúról beszélsz. Ne akard megmagyarázni! – tette
hozzá gyorsan. – A klán legendáiról majd később. Csak azt
áruld el, miért gondolod, hogy ennek a régi versrészletnek
van valami köze a bothoz, amire most vadászunk!
Cullen megvonta a vállát. – Mert ugyanaz a bot!
– Ugyan már! Nincs okod azt feltételezni...
– Amikor Helen gyengéd kezeiben voltunk, te azt láttad,
hogy egy hosszú, fekete fadarabot tart a kezében. Én nem
ezt láttam!

2
Legyőzhetetlen
 Akkor nem volt szeme, de Lily tudta, hogy továbbra is
„látta” a varázsenergiákat. Úgy látszik a bot is megjelent a
mágikus radarképernyőjén.
– Megőrülök! Mit láttál?
– Seb, hasadás, szakadás a világ szövetében. A fabot, amit
láttál, lehet, hogy új konstrukció, de a bot alapjáraton egy
nagyon-nagyon régi szakadás a valóságon. Ezért van
szükséged rám – hogy bezárjam ezt a lyukat. „Égesd ki a
sebet!”, ahogy a vers mondja. – Elég vidám volt emiatt. – Jó
vagyok a tűzzel!
– Az vagy! – nyugtázta Rule. – De az Indomitus azt
mondja, hogy égesd el a botot fekete tűzzel. Soha nem
láttam, hogy olyat használtál volna. Nem vagyok biztos
benne, hogy tudom, mi az.
– Mágikus tűz. Az egy kicsit veszélyes. Korábban nem
vettem a bátorságot, hogy bíbelődjek vele, de tanulok!
Figyelembe véve, hogy Cullen szórakoztatónak találta a
kóbor varázsenergiákkal játszani a nappaliban, nem akarta
tudni, hogy mit tart „kicsit veszélyesnek”.
– Nagyon remélem, hogy a lakott helyektől távol tanulsz!
Szemrehányó pillantást vetett rá. – Ez csak természetes!
Nem érdemes a szomszédokat idegesíteni időnkénti
tüzekkel!
Lily kinyitotta a száját, hogy megemlítsen néhány más, a
tűzzel kapcsolatos veszélyt – de inkább ásított egyet. –
Sajnálom! Azt gondolhatnád, hogy a valóság szövetének
szakadása ébren tart.
– Másképp fogalmazva – mondta Rule –, jó éjt, Cullen!
– Felfogtam! – kuncogott Cullen. – Nem mindig, de most
igen! – Annyira közel jött, hogy lehajolva egy puszit
nyomott az arcára. – Aludd ki magad, édesem! Majd
máskor bosszanthatsz a kérdéseiddel, amikor jövök a
követeléseimmel.
– Hagyd végre bekapcsolva a telefonod, és én is
megteszem!
– Számodra folyamatosan bekapcsolva tartom! – indult el
az ajtó felé.
– Cullen...
– Igen? – emelkedett fel a szemöldöke. – Meggondoltad
magad? Csatlakozhatok?
– Mit tudsz a megszállásról?
– Nem sokat! A vallási vezetők mindig is szűkszavúak
voltak ezzel kapcsolatban. Féltékenyen őrzik a területüket,
gondolom én. Mégis, a tudásom bármennyire is hiányos,
nehéz lenne mindent felfedni, mielőtt Rule nyakon csípne és
kidobna engem. Van valamilyen határozott kérdésed, amit
szeretnél feltenni?
Lily lélekben kissé kényelmetlenül mocorgott, de csak
megkérdezte.
– Miért nyújt védelmet a hit?
– Átkozott legyek, ha tudom! – vigyorodott el. – Csak
vicceltem! Nem tudok róla, hogy a hit védelmet nyújtana.
– Nettie hisz benne. És az FBI is.
Cullen szemöldöke felemelkedett. – Tényleg? Érdekes...
lehet, hogy Az Ördögűzőben mégis volt valami valóságos is.
Emlékszel, amikor először vetítették? – fordult Rule felé
vigyorogva. – Az emberek azt hitték, hogy valóságos. Egy
rakás botcsinálta idióta tűnt fel, azt állítva magáról, hogy
szakértő. Istenem, emlékszem arra a seggfej Phil Donahue-ra
– azt állította, tucatnyi ördögűzést hajtott végre. Tucatnyit! –
kuncogott.
Lily felhorkant. – Csökkented a hitelességed, Cullen! Az
Ördögűző már azelőtt megjelent, hogy megszülettem. Lehet,
hogy te és Rule már elhagytátok a pelenkát, de nem sokkal
korábban.
Cullen rejtélyes pillantást vetett Rule-ra. – Ah, megfogtál!
Nagyon szeretek fontoskodni, de ez eddig is kicsit
nyilvánvaló volt, nem?
De nem látszott fontoskodónak. Könnyedén csevegett valamiről,
amiről elvárta, hogy Rule emlékezzen – ez annyira abszurd volt.
Lily azt mondta magának, hogy nevetséges, de mégis
kiszaladt a kérdés a száján.
– Hány éves vagy?
– Meggyőztelek, hogy jól karbantartott százéves vagyok,
igaz? – ugratta Cullen mosolya. – Vagy talán csak hatvan
vagy hetven. Azt hiszem, szerepelek a nyilvántartásban.
Kétlem, hogy van másik korombeli sztriptíz táncos, aki még
mindig fellép.
Rule komor hangja félbeszakította. – Elég!
Lily gyomra olyan liftszerű érzést csinált – mintha olyan
hirtelen zuhant volna le, amivel a gravitáció nem tartott
lépést.
Cullen felsóhajtott. – Nem akartam keresztbe tenni
neked!
– Tudom! Halogattam, hogy elmondjam neki,
reménykedve a megfelelő időben... ami biztosan nem most
van, de nem hazudok neki erről. Ha megkérdez.
Lily megtalálta a hangját. – Miről hazudni?
 Megérintette a haját. – Sajnálom, nadia! Meg kellett volna
mondanom.
Mit mondott? Nem azt, aminek látszott. Annyira értelmetlen
volt.
Talpra ugrott. – Nem vagy százéves!
Az ajkai megérintették az övét – fiatal, feszes ajkak. –
Nem! Semmi ilyen extrém! De idősebb vagyok, mint
amilyennek látszom! Idősebb, mint amit hagytam, hogy
higgy!
Lily szíve nagyot dobbant. – Hány éves vagy?
– Ötvennégy. Cullen egy kicsit idősebb.
– Ötvenkilenc leszek jövő júniusban. – Cullen fintora
őszintén bocsánatkérő volt. – Remélem, észrevetted, hogy
nem hazudtam neked. Nagyon.
Ránézett a magas, gyönyörű fiatal férfira, aki azt állította,
hogy idősebb az anyjánál, és a fejét ingatta. – Nem, ez nem
lehetséges!
Egyikük sem válaszolt. Cullen bocsánatkérőnek tűnt.
Rule azt a kifürkészhetetlen arckifejezést viselte, amiről
szart sem tudott leolvasni.
Komolyan beszéltek. Lily járkálni kezdett. – Hogyhogy
soha nem hallottam erről? Hogy tudtatok mindenkit
becsapni egész idő alatt? Hogy vezethette őt is félre?
Rule is felemelkedett. Olyan simán mozgott. Nem lehet
ötvennégy éves. – A végletekig elmentünk, hogy titokban
tartsuk. Három évvel ezelőttig öt államban még mindig
legális volt, hogy lelőjenek bennünket, ha meglátnak.
Mennyivel rosszabb lett volna mindez, ha az emberek
tudják, hogy kétszer hosszabb ideig élünk, mint ők?
Kétszer olyan hosszú ideig?
 Lily szíve túl erősen, túl gyorsan dobogott. Úgy érezte a
feje tele van tömve pamuttal. Az általa megismert Rule
idősebb volt, mint amilyennek látszott – körülbelül az ő
korabelinek tűnt. Huszonnyolc évesnek.
A magabiztossága túlmutatott a fiatalok által sugallt
bizonytalanságon és tévedhetetlenségen. A harmincas évei
közepére tette. Ezt gyanította, amikor először találkoztak.
– A jogosítványod szerint harmincöt éves vagy.
– Jól van! – Cullen elindult az ajtó felé. – Nem
mondhatjátok, hogy nem vagyok érzékeny fickó, és most
érzem, hogy pillanatnyilag nem vagyok itt kívánatos! –
nyúlt a kilincsért.
– Várj! – szólt utána Rule. – Tudsz itt valamiféle védelmet
felállítani? Különben össze kell csomagolnunk Harryt és
irány a lakásom.
– Persze, tudnék valamit csinálni. Nem igazi
védelmezőket – ahhoz túl sok idő kellene –, de egy kicsi „ne
láss meg” sikeres lehet. Az egy helyes kis varázslat. Nem
használ sok energiát. Elhomályosítja az elmét, így az
emberek nem tudják pontosan megtalálni azt a helyet,
amihez lekötöm. Bár nem tudom, hogy a démonokon
működik-e!
– Legszívesebben a démonokat tartanám távol!
– Nem tudok semmiről, ami erre képes lenne! – mondta
Cullen őszintén. – Néhányan abban hisznek, hogy a szent
szimbólumok működnek, de én szkeptikus vagyok. Régen...
de nem tudunk azzal dolgozni, ami régen volt, nem igaz?
Mindenesetre van riasztórendszeretek. A macskák utálják a
démonokat. Harry majd üvölteni kezd, ha valaki közeledik.
 Lily a macskáját kereste, de Harry láthatóan belefáradt a
sarokbámulásba. Nem volt a láthatáron.
– A te döntésed! – mondta csendesen Rule.
Lily keze ökölbe szorult. Addig nem is vette észre, amíg a
tenyerében a szúrás nem vált élessé. Kényszerítette magát,
hogy szétnyissa az ujjait.
– Itt. Megtaláltak a nővérem esküvőjén! Azt is tudniuk
kell, hogy hol a te lakásod.
– Cullen? – mondta Rule.
– Megteszi. Van rozmaringod?
– A szárított is megteszi?
Nem volt tovább szükségük rá. Lily felkapta a fegyverét.
– Megyek zuhanyozni!
Cullen felhúzta a szemöldökét. – Felfegyverkezve?
– Lehet, hogy a varázslataid nem hatnak a démonokra, de
fogadok, hogy a golyóim fognak.
 Nyolc

A FÜRDŐSZOBÁBAN Lily megnyitotta a csapot, levette a

koszorúslány ruháját, összegyűrte és betömte a kukába.
Annak ellenére, amit Cullennek mondott, a fegyvere az
éjjeliszekrényen maradt, nem hozta ide magával. A
fürdőszobája túl apró volt egy fegyveres harchoz.
A bugyi és a melltartó ment a padlóra, amíg az apró
helyiség megtelt gőzzel. Lehámozta a sebét borító
gézpárnát. Az okozott kár legnagyobb része nem látszott.
Az orvosok azt hitték, hogy egy visszapattanó lövedék
sebezte meg... nem volt égett nyom a bemenet körül, és a
golyó egy második lyukat hasított a hátába kifelé menet. De
belebotlott a húsába, szétszakította az izmait, és ripityára
törte a csontot.
Csak egy lenyomott, redős kört látott, ami még mindig
haragvörös volt. Félhold alakú sebhely, az egyik szélén
vérző, ahol felszakadt, amikor elesett. Azt mondták neki,
hogy a heg idővel elhalványulhat. Bízott benne. Tízéves
kora óta tudta, hogy maradandóan és visszafordíthatatlanul
megsérülhet – és ezeknek a hegeknek nem kellene
megállítaniuk. De elég hiú volt ahhoz, hogy nem tetszett
ennek a kinézete.
Rule úgy gondolta, hogy az az alvásos dolog
felgyorsíthatja a válla gyógyulását is, mint a fejénél. Lily
óvatosan megérintette a kicsi, redőzött kört.
 Narancssárga.
Voltak olyan gyógyszerek, amelyek keresztbe kötötték az
agyat, így megkóstolhatták a színt vagy érezték a hang
szagát.
Szinesztéziának3 hívták. LSD, peyote, meszkalin... még a
marihuána is köztudottan elhomályosítja az érzékek közötti
határokat. De ő nem drogozott, és az ő érzékszervei nem
keveredtek össze. Csak volt ez az extra érzéke, ami hagyta,
hogy megérintse a mágiát.
Talán ez volt a normális. A tehetsége ritka volt. Soha nem
találkozott még más Érzővel, aki az érintésen keresztül
érzékelt, és a folklórban is kevés értékelhető adat volt róluk.
Nem sok segítsége volt, a saját tapasztalatait leszámítva, és
még soha nem futott rá démonra. Talán ő is másképp
érzékeli a más világokból származó mágiát.
De miért tapadt rá?
A homlokát ráncolva beállította a víz hőmérsékletét,
belépett a kádba, és összehúzta a zuhanyfüggönyt.
Istenem, de jó érzés volt. Egy pillanatra a forró víz okozta
öröm teljesen kikapcsolta az agyát. Itt akart elaludni, állva a
forró víz alatt... és ahol nem kell szembenéznie Rule-lal.
Ez annyira béna volt. Megundorodva saját magától, Lily
sampont spriccelt a kezébe. Csak a bal kezét használhatta
erre, de ezt a karját nem tudta fölemelni a fejéig. Az
egykezes fejmosás elég kényelmetlen volt, de átkozott
legyen, ha a hajába száradt vérfoltokkal megy ágyba.
Amióta megsérült, Rule mosta a haját.

3
az a jelenség, melynek során egy érzékszervünkkel észlelt jelenség felidézhet egy
másik szervvel észlelhető érzést (pl. kék szín – hideg)
 Bűntudatosan összerándult. Tehát idősebb, mint
gondolta. Sok nő randevúzik idősebb férfiakkal.
Mi ebben a nagy ügy?
Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a víz ömöljön rá.
Rule ötvennégy éves, ő pedig huszonnyolc, tehát huszonhat
évvel idősebb nála. Huszonhat év nagyjából fél élet. De nem
Rule-nak. Ez volt a probléma.
Kilépett a zuhany alól, megtörölközött, és próbálta
elhallgattatni a fejében felhangzó aggodalmaskodó anyai
hangot. Aztán a testápolóért nyúlt.
Vajon Rule még vitatkozik a fejében az anyai hanggal? Vagy
talán az apai hanggal, mert a srác... de ötvennégy éves korára már
biztosan a saját feje után megy.
Lily felhúzott egy pólót és egy bugyit, megfésülte a haját,
és komolyan elgondolkozott azon, hogy lefekszik anélkül,
hogy megszárítaná. De a nedves párna gondolata lebeszélte
erről. Elővette a hajszárítót, és bedugta.
Vajon volt hajszárítójuk, amikor gyerek volt? 1950 körül
születhetett. A hajszárítók sokkal később jelentek meg, nem?
Talán harmincnak, ha látszott. Fájt rádöbbenni, hogy nem
annyi. Hogy hagyta, hogy hazugságban higgyen. Azt hitte,
hogy nagyjából ugyanazon a kulturális szinten állnak, de
nem. Lily gyerekkorában diszkózenét hallgatott. Rule... mit
hallgatott? Beatlest? Elvist? Ő a Cagney és Lacey, a Cheers, a
Boldog Napok című filmeken nőtt fel. Rule a Boldog Napokban
nőtt fel.
Lekapcsolta a hajszárítót, körbetekerte a zsinórját, és
bedugta a fiókba. Friss sebpárnát és gézt vett elő, majd
homlokráncolva úgy döntött, mégsem lesz szüksége
kötszerre. Úgy tűnt, hogy Nettie vallásos változatú mágiája
hatott rá – ami zavarba ejtő volt, de ezen majd később
gondolkozik.
Aztán vett egy mély lélegzetet, és kinyitotta az ajtót.
Rule az ágyban feküdt, és hátával a jobb oldali párnának
támaszkodott – mindig a baloldalon aludt –, a takaró a
derekáig volt felhúzva. A takaró alatt meztelen volt. Úgy
gondolta, hogy a pizsama az egyik legbutább dolog, amit
valaha feltaláltak.
Némán figyelte. Rule szemei az éjszakai ködre
emlékeztették – tele rejtéllyel és utalással, keveset elárulva.
De most vele volt titokzatos.
– Miért nem mondtad el?
– Amíg nem lettél klán tag, nem tehettem. Ezután... azt
hiszem féltem. Hihetetlen, de így van!
– Attól féltél, hogy ideges leszek?
– Hát nem vagy az?
Az ideges nem a megfelelő szó volt. Zavarodott,
dezorientált, fájdalmasan tisztában lévő a köztük lévő
különbségekkel...
– Nem mintha, te nem titkolóztál volna. Ezt tiszteletben
tartottam.
– Miről beszélsz?
– A nagymamád!
– De te tudsz róla! – pislogott. – Nem mondtam el neked,
de te láttad akció közben! Benedict még azt is látta, hogy
átváltozik.
A szája az egyik saroknál meggörbült, de nem mosolyra.
– Azt is tudom, hogy nincsenek bármilyen... ah,
vadállatok. Ő mégis az! Nem kényszerítettelek
magyarázatra!
 – Kényszeríthettél volna! Nem tehetem!
– Nem kértem, hogy magyarázkodj!
Összeszorította a fogát. – Nem figyelsz rám! Nem azt
mondtam, hogy nem akarom megmagyarázni! Nem
tehetem, mert nem tudom. Ha van titkolózóbb egyén, mint
az apád, akkor az az én nagymamám!
Rule egy pillanatig nem szólt semmit, majd fintorogva
megdörzsölte a mellkasát.
– Ez még nehezebbé teszi a hallgatásom
megmagyarázását!
– Anyám korú vagy. Apám csak két évvel idősebb nálad.
– Hirtelen egy gondolat villant bele. – Ugye ti is öregedtek?
Rule szemöldöke megemelkedett. – Találkoztál többek
között az apámmal is. Igen, öregszünk. Csak lassabban a
többségnél. Talán meggyógyítjuk a szabad gyökök
károsodását, amit a tudósok az öregedés egyik okaként
fedeztek fel.
A vérfarkasok mindenből kigyógyultak – a megfázástól a nemi
úton terjedő betegségeken át a golyókig. Miért ne tudnák
meggyógyítani az öregedést okozó károk nagy részét?
– Másolatok – motyogta.
– Hogy micsoda?
– Olvastam erről. Körülbelül hétéves korunkra testünk
minden sejtje már másolat. Mire hetven évesek leszünk, a
DNS-ünk a másolat másolatának a másolata, és a dolgok
kezdenek elhasználódni. Lehet, hogy ugyanaz a helyzet
nálad megzavarja a laboratóriumi vizsgálatokat, és ezért a te
másolataid tisztábbak az enyémeknél.
– Szereted a logikus dolgokat.
 – Miért ne? A varázslat is egy rendszer, nem? Kitalálod a
szabályokat, és tudod, hogy hol a helyed!
– Több közös vonásod van Cullennel, mint azt
gondolnád!
Nem, nem igaz.
– Van még valami, amit még nem érkeztél elmondani
nekem? Valami fontosat?
Két lassú szívverésnyi csönd elég válasz volt. Megfájdult
a gyomra.
– Nem régóta vagyunk még együtt. Ezt tudom, de...
– Ez nem az! Én... a fenébe! – kezével beletúrt a hajába. –
Nem kellene elmondanom! Ez... ez a Rhej hatáskörébe
tartozik.
A papnő vagy történész, akivel pár nap múlva kell
beszélnie.
– Tehát ez egy klán titok. Vérfarkas titok. Ez nem csak
rólad szól!
Rule nem szólt semmit. Lily elfordult, és a saját oldalára
ment. Ezt meg tudta érteni. Valószínűleg olykor neki is
titokban kell tartania dolgokat. FBI titkok.
De azok nem róla szólnának. Basszus. Talán gyerekes
volt, de azt akarta, hogy Rule mondja el neki, nem pedig az
a nő, akivel soha nem találkozott. Felhajtotta a takarót.
– Lily!
A lány a homlokát ráncolva nézett a férfire.
– Valószínűleg steril vagyok.
Lily szája elnyílt. Becsukta. Nyelt egyet. – Van egy fiad!
– Áldás. Talán csoda. De ötvenöt éves vagyok, és Toby az
egyetlen gyermekem.
 Rule arca zárkózott volt, nem engedte, hogy a lány
meglássa, mibe került neki ezt elmondani.
– De... te nem lehetsz biztos benne. Hacsak nem
teszteltek...
– Nem gondolkodsz! A laboratóriumi vizsgálatok nem
eredményeznek értékelhető eredményeket a Faj tagja
esetében.
Hát persze! Persze, hogy tudta ezt.
– Ennek ellenére sok nővel voltál együtt, és nem mindig
voltál elég sokáig velük ahhoz, hogy tudd... nem lehetsz
biztos benne!
– Megadatott nekünk, hogy tudjuk, amikor a magunk
felgyorsul!
Tudják? A vérfarkasok mindig tudják, hogy egy nő teherbe
esett-e? Rule tudná, ha ő... Lily megdörzsölte a mellkasát. Úgy
tűnt, hogy nincs elég levegő a tüdejében.
Persze szedte a fogamzásgátlót. Amint elkezdett
menstruálni, azonnal elkezdte szedni a tablettát, évekkel az
első szeretője előtt. Az anyja megértette. Anélkül, hogy
egyszer is magyarázatra vagy hosszú beszélgetésre lett
volna szükség. Az anyja tudta, miért van Lilynek szüksége
védelemre.
Nyolcéves volt, amikor történt a dolog. Még nem volt
termékeny. Elrabolták. Bedugták egy csomagtartóba és
elrabolták... őt és a legjobb barátnőjét, Sarah-t. A strandon
játszottak, ahol egy kedves, nagypapa alkatú ember elkapta
őket. Lilyt nem erőszakolta meg, mert a rendőrök időben
megtalálták.
Őt időben. De Sarah-t nem. Tehát Lily a vérében, a
csontjaiban és az ízületeiben tudta, hogy a nő döntéseit
ellophatják, és mindig gondoskodott arról, hogy ez a
választás – mikor legyen gyereke – mindig rajta álljon.
Csak most nem.
– Sajnálom – mondta a férfi csendesen.
– Ne! – vett Lily egy mély lélegzetet, egyelőre félretolva a
zavarodottságot. – Ne kérj bocsánatot azért, amin nem
tudsz segíteni! Látom...
Látta maga előtt, ahogy körbe pördül a fiával, eltelve a
tiszta, korlátlan örömmel. Bár egy hónappal ezelőtt nem
hitte volna el, de Rule apaságra termett pasi volt.
– Részvétem a veszteséged miatt! – A szavak, amiket az
áldozatok családjaival használt, úgy tűnt, megfelelők.
– Volt időm megszokni. Ez számodra csapás! Nem
tudom, hogy vélekedsz a gyerekvállalásról.
Ő sem tudta.
– Nem volt senki a láthatáron, úgyhogy... – vonta meg a
jó vállát. – Elodáztam az erről való gondolkodást!
Most pedig nem tudta mit érez.
– Még mindig lehet gyermeked, ha úgy döntesz!
Összeszorította a száját. – Úgy érted, valaki mástól!
– Megértem, hogy a neveltetésed azt mondja, hogy ez
helytelen lenne. Nekem pedig azt, hogy helytelen lenne
megfosztani téged egy ilyen alapvető örömtől, mint a
gyerek.
– Ez több mint neveltetés! – Nem tudta, hogy magyarázza
meg neki, hogy miért fontos számára a hűség, amikor
mindent annyira másképp lát. És... ó, Istenem.
Megmerevedett.
 A Rhej hatáskörébe tartozik. Ezt mondta a titkáról. De amit
tett, azt árulta el neki, hogy ez nem vérfarkas titok... hacsak
ami igaz rá, az nem igaz más vérfarkasokra.
Nem voltak teljesen sterilek. Ez nyilvánvaló volt. De talán
a varázslat, ami meggyógyította őket, elcseszte a
termékenységüket. Talán ezért fejlesztették ki a szex és a
csábítás művészetét, ezért tartották erkölcstelennek a
féltékenységet. Kihalnának, ha nem élnének minden
lehetőséggel, hogy megpróbáljanak babát csinálni.
Rule arca nem árult el semmit. És most az egyszer
kérdezni sem fogja. Megtört valamiféle törvényt vagy
szokást azzal, amit elmondott. Bír várni, amíg meghallja a
maradékot. Valahogy. Segített az is, hogy hullafáradt volt.
Az oldalára dőlt.
– Gondolom, Cullen elkészítette a kis varázslatát.
– Igen. A hatás körülbelül tíz órát tart ki, vagy amikor
kinyílik a bejárati ajtó.
– Furcsa!
Rule átnyújtott neki egy párnát, és nem tett megjegyzést,
hogy a nő nem meztelenül alszik, mint általában. Ez a
döntés nem a férfi miatt volt. Talán a rossz fiúk nem
képesek ilyen hamar egy második támadásra. Talán Cullen
varázslata úgy működik, mint egy álom, és talán a démon
visszatért a pokolba vagy Disbe, vagy bárhogy is nevezzék
azt a helyet. De az is lehet, hogy nem. És ha a rossz fiúkkal
kell küzdenie, emberi vagy más módon, akkor nem akarta
meztelenül csinálni. Lily lekapcsolta a villanyt és lefeküdt...
és meghallotta a férfi sóhaját, majd megérezte a karjait maga
körül.
 Megkönnyebbült sóhaj. Nem volt biztos abban, hogy a
lány le akar vele feküdni, még akkor is, ha maximum az
alvásra volt elég energiája.
Lilynek eszébe sem jutott másként cselekedni. És hogy ez
mit jelent, fogalma sem volt róla, és túlságosan is a
gondoskodására szorult. A zuhanás elnyomta a
gondolatokat és a gondokat, áldott ernyedtségben hagyva.
Hatalmasat ásított. Rule felhúzta a takarót, amikor az
oldalára fordult, és hozzágömbölyödött. Automatikusan
közelebb simult... és jó érzés volt. Annak ellenére jól esett
neki, amit ma este megtudott.
És mindaz, amit még nem tudott meg. Annyi kérdés...
Nagy súly landolt az ágy végében, majd az egyik
talpához gömbölyödött. Érezte, ahogy Harry dorombol, az
alig hallható reszketés ugyanolyan megnyugtató, mint a
férfi karja a derekán. A szeme becsukódott, amikor újra
ásítania kellett.
Teljesen váratlanul kicsúszott egy kérdés.
– Milyen zenét hallgattál gyerekként?
– Hmm? – ő is álmosnak tűnt.
– Gyerekkorodban milyen zenét hallgattál?
– Ó! Bach, Beethoven, Csajkovszkij. Bármit, amit vonósok
adnak elő. Jazz.
Egek! Nem lehet normális vagy kiszámítható semmiben se,
igaz?
Lily feladta és elaludt.
 Kilenc
IDŐRŐL időre a tömeg felordított, mint egy sokfejű
szörny, amikor nem üvöltött éppen, akkor is mormogott és
morajlott. Messze lenn a játékosok kiemelkedtek apró fehér
öltözékükben a fényárba borított zöld fűből.
Olyan rendezettnek tűnt minden odalent.
Biztonságosnak. De ő itt volt, a szörnyszerű tömegben. És
nem érezte magát biztonságban.
Lily szíve egyre hevesebben dübörgött. Kereste a magas
felnőtt alakok között a visszautat. Elkeveredett az anyja és a
nővérei mellől, amikor elindult megkeresni a nagymamáját.
Anya olyan mérges lesz. Lily gyomra boldogtalanul
szorult össze. Ne csavarogj el, mondta mindig az anyja. Ne
beszélj idegenekkel, ne nyafogj, ülj nyugodtan és légy jó kislány, és
ne csavarogj el!
Jó kislánynak lenni nagyon-nagyon unalmas. De talán
mégis jobb, mint elveszni.
A vadállatszerű tömeg ismét felordított, nagy része talpra
ugrott. Pattogatott kukorica kiköpve, öklök a magasban, és
a hangszórók hangos zenét sugároztak. Lily nyelt egy
nagyot, és próbált megkerülni egy igazán kövér embert,
akinek olyan rossz szaga volt, mint a bourbonnak. Lily
utálta a bourbon szagát. Mindig eszébe juttatta, hogy attól
Chen bácsi gonosz lett és kiabálni kezdett. Többnyire a
fiaival ordítozott és nem vele, de akkor sem tetszett neki. Az
anyja észre sem vette, hogy a nagymama hiányzik. Lily
próbálta elmondani neki, de nem hallgatott rá. Soha nem
hallgatta meg. Tehát Lily dolga megtalálni a nagymamát,
nem igaz?
Itt kell lennie valahol. Ezért jöttek megnézni ezt a hülye
labdajátékot – mert a nagymamának tetszett. Tehát itt van
valahol. Lilynek csak meg kell találnia, és minden rendben
lesz. Talán a vadállatra hasonlító tömeg lenyelte. A
nagymama nem volt túl magas. Nem olyan alacsony, mint
Lily, de nem is olyan magas, mint a többi felnőtt.
Nem, mondta magának Lily. Nem, ez hülyeség. Semmi
sem ehette meg a nagymamát. Ha a vadállatszerű tömeg
megpróbálta volna, csak rászólt volna, hogy vonuljon
vissza. És megtette volna. Nagymama kicsi volt, de csak a
termetét nézve. Egyébként hatalmas volt.
Ilyen volt a titka is. Nem beszélhettek róla, még egymás
között sem. Az övé nem ugyanolyan volt, mint Lily titka,
kivéve hogy mindkettő a mágiával volt kapcsolatos. Az
emberek nem szerették a mágiát, ezért a jó kislányok nem
használták. És ha nem tudtak ennek ellenállni, mint ahogy
Lily is, amikor megérintett valamit, ami mágiával volt
átitatva, akkor nem volt szabad elmondani senkinek.
Lily szipogott. A felnőttek mindig olyan hülye
szabályokat alkotnak. Különösen az anyja. Az anyja tele volt
szabályokkal, és a többségük ostobaság volt. Most Lily azt
kívánta, bárcsak valami erőteljes mágiával rendelkezne, ami
mindenkit rávenne a távozásra, hogy megtalálhassa a
nagymamát.
Kényelmetlenség mocorgott benne. Valami nem stimmelt.
Ez az egész beállítás nem jó. Miért felnőttként gondol a
felnőttekre? Ő volt...
 Hirtelen a szörnyszerű tömeg feltorlódott körülötte,
mintha össze akarná nyomni. Nehezen jutott levegőhöz.
Lily kézzel-lábbal nyomakodva próbált helyet találni a
lábak és a nagy, fullasztó testek között. Kifacsart
szőlőszemként sikerült neki egy kicsi, tiszta részre kijutnia.
Zihálva állt meg és tekintetével a nagymamát kereste.
Vagy az anyját. Vagy bárkit, aki tudna...
– Segítségre van szükséged, kislány? – A hátulról érkező
kéz Lily vállához ért, amitől összerándult. A hang, a
barátságos szavak ellenére megrémítette. Magas és kedves
volt, és hideg, annyira hideg... – Elvesztél?
A keze fájdalmasan megfeszült. Lily felkiáltott, és próbált
elhúzódni, de még egy kéz fogta meg a vállát, és lassan
megfordította. Lily küzdött ellene. Nem akarta látni, nem
akarta...
Ez az arc – ez a mosolygós, csinos női arc, amit puha,
szőke haj keretez, és azok a kifejezéstelen tekintetű szemek,
mint egy babáé –, Lily ismerte ezt az arcot. Ezeket a
szemeket.
– Nem! – sikította. – Nem, te meghaltál! Tudom, hogy
halott vagy! Megöltelek!
– Megeszlek! – mondta a nő nevetve. – Akkor te is halott
leszel! És együtt leszünk!
– Nem!
– Mindörökké együtt... – hajolt egyre közelebb.
– Nem, nem, nem! Maradj halott! Azt akarom, hogy
teljesen halott legyél – halott, halott, halott! – Ahogy a nő
kezei egyre keményebben szorultak a vállába, az arca is
közelebb került. Lily lehunyta a szemét, és a valaha volt
legnagyobb varázslat után sóvárgott, ami örökre megöli a
mosolygó nőt.
És hirtelen a másik nő felett ült, aki a hátán feküdt.
Már nem volt kicsi. És a nő fejét a hideg, köves padlóhoz
verte.
Vér és valami szürke anyag szivárgott az összetört
koponya csontjai közül. A csillogó, fehér csontszilánkok
beleragadtak a hajba. Ez is hibás volt. Korábban nem ez
történt. De ez itt most történt, és a nő már nem mosolygott,
a haja pedig nem szőke volt, mint aminek lennie kellett
volna. Hanem...
Lily megállt, és egyre jobban elborzadt.
A nő szemei megrebbentek. És az anyja nézett fel rá, az
anyja koponyája volt a kezében, anyja fekete haja volt vértől
és agydarabkáktól ragacsos.
– Megöltél! – mondta.
Lily sikoltozva ébredt.
– Shhh... Itt vagyok, Lily, édesem! Minden rendben van!
Jól vagy!
Rule. Rule nézett le rá, Rule keze pedig meleg és nem
szorítja a jobb vállát, miközben rossz válla lüktet, mintha
Helen valóban beleásta volna az ujjait. Felnőtt volt, nem
gyermek, Helen pedig meghalt. Tényleg, és mindörökre
halott.
Lily zihálva kapkodott a levegő után.
– Ez rossz volt – suttogta.
– Talán beszélned kellene róla! – a halk és mély férfias
hang megnyugtatóan szólt.
A nő megrázta a fejét, és képtelen volt szavakba önteni a
rémületét. Mire lenne jó a beszélgetés? Ő csak azt akarta,
hogy elmúljon a fojtogató bűntudat. Soha nem jött elő a
nappali órákban. Amikor ébren volt, tudta, hogy azt tette,
amit meg kellett tennie.
Akkor honnan a rémálmok?
Tűnj el, mondta az álomból visszamaradt foltnak. És
odabújt Rule mellé.
– Óvatosan… a vállad...
– Nem számít! – és tényleg nem, habár úgy lüktetett, mint
egy rossz fog. De az semmit sem jelentett Rule kemény,
fizikai valóságához képest. A karjaiba zárta, teste meleg
volt, elég meleg ahhoz, hogy elolvassza a félelmet és a
borzalmat. Lily belélegezte a férfi illatát és úgy érezte
megtisztul. Rule meztelen volt. Ő nem, de csupasz lábai
összegabalyodtak a férfiéval.
Rule combjai kemények és szőrösek voltak... pont erre a
kellemesen szúró érzésre volt szüksége. Sóvárgott utána.
Lily hozzádörzsölte a combját Rule combjához, és
felfedezte, hogy a férfi teste reagál a közelségükre.
Finom meleg indák indultak az ereiben, megbizsergették
a combján keresztül a lábujjáig. Lenyugodva dédelgette
magában az érzést. Aztán kezével gyengéden végigsimított
Rule oldalán.
Rule nem kérte, hogy foglalja szavakba a vágyát. Nem
kérdezte, hogy biztos-e benne, vagy nem emlékeztette a
vállára, vagy nem érzett késztetést, hogy mondjon
egyáltalán bármit. Ezért áldotta a korából adódó
tapasztalatait, amiket korábban nehezményezett.
Ehelyett a kezébe fogta az arcát és megcsókolta. Lassan.
Kézenfekvő vággyal, ami kellemes kavargást okozott a
gyomrában.
 Igen, gondolta. Igen. Erre van szüksége... a csendes
odafordulás a másik felé az éjszaka közepén, az ajkak, a bőr,
a lélegzet néma találkozása. A lassan kibontakozó bizalom –
a bizonyosság, hogy a férfi ott lesz.
Rule a hátára gördítette Lilyt, és fölé borult. Gyengéden
megérintette és megcsókolta a vállát, felhúzta a pólóját,
hogy tovább folytathassa a bordáin keresztül, és a végén a
nyelvével megcsiklandozza a köldökénél. A bugyiját is
leráncigálta róla, majd félredobta. Lily álmélkodva simította
végig a kezeivel Rule testét, érintésével próbálta elmondani
mindazt, amit tudott róla, és amit értékelt benne. És ami
még mindig ámulatba ejtette. Ezúttal nem voltak fanfárok,
sem pedig az önkívületbe sodró kéj. A válla fájt, és a
kimerültségi szintje egyenértékű volt a vágy szintjével.
Mégis, amikor belecsúszott, a lánynak elakadt a lélegzete.
Ahogy könnyedén simogatta, a nő felfedezte a lassú lökések
okozta csendes örömöt. És ahogy átadta magát a
mozdulatoknak, amik gyengéden elvitték a kielégülésig,
feladta azt a kényszert, hogy megpróbáljon nevet adni
ezeknek az érzéseknek, hogy ez most vajon vágy, szerelmi
kapcsolat vagy kötelék. Csak a titok volt, ami néma, teljesen
nesztelen rohanásban tört át rajta.
Visszaesett a Földre anélkül, hogy valaha is elhagyta
volna, és ott volt, hogy megtartsa a férfit, amikor a férfi
lélegzete is elakadt, amikor elérte saját kielégülésének a
csúcsát. És utána teljesen nyugodtan feküdt a lányra
roskadva, miközben mindketten mosolyogtak a sötétben.
Lily hamarabb elaludt, minthogy Rule legördült volna róla.
 RULE ásítva álldogált Lily kádjában a zuhany alatt. A
lány lakásának megvoltak a maga hiányosságai, de volt két
jó tulajdonsága is: egy ablak nélküli hálószoba, ami
könnyen védhető, és a bőséges forró víz. Ma reggel éppen
olyan sokra értékelte a forró vizet, mint amennyire a
védhető hálószobát.
Az éjszakai éber alvás után korán felébredt. Jobbnak látta,
hogyha otthagyja Lily ágyának a melegét, mielőtt engedett
volna a teste sürgetésének és felébresztette volna a lányt egy
újabb szeretkezésre. Lilynek alvásra volt szüksége. És itt
kellett aludnia, a saját területén.
Ezt teljes mértékben megértette. Tegnap túl sok
megrázkódtatás érte. Beleértve a vele kapcsolatosakat is.
Rule elfintorodott és megfogta a szappant. Mégis hozzá
fordult. Az éjszaka közepén, a rémálom által kísértve, a lány
minden szó nélkül hozzá fordult. A feszültség, amit nem is
érzékelt, ellazult az éjszaka történtekre való
visszaemlékezésre. A szappanillatú gőz és a ráömlő víz
következtében teljesen elmerült az érzésekben. Lehunyta a
szemét és beleveszett a gondolataiba. Újabb ásítás
zökkentette ki. Megrázta a fejét. Volt idő, amikor egyetlen
éber álommal töltött éjszaka nem hagyta volna ilyen
álmosan. Most már idősebb. Kiesett a gyakorlatból. Benedict
ezt úgy fogalmazta volna meg, hogy nincs edzésben.
Rule elvigyorodott, miközben a habot mosta le magáról
és az idősebb testvérére gondolt, aki együtt edzett
megannyi más fiatallal. Benedict nem bánt kesztyűskézzel
azokkal, akiket kiképzett, de soha nem kért többet a
kölyköktől, mint amennyit adni tudtak, és külön érzéke volt
felmérni egyes fiatalok határait. Más testileg tehetségesektől
eltérően nem várta el, hogy mások az ő mércéinek
megfelelően teljesítsenek.
Persze ez képtelenség is lett volna. Négylábúnak, vagy
kétlábúnak, Benedict kiemelkedő volt a maga nemében.
Azok a nyarak már a múlt, de Benedict kiképzése
rögződött. Módszerei nem felelnek meg az emberi
elképzeléseknek, de nem is emberek számára alakította ki,
igaz? Mély álomból arra ébredni, hogy ellenséges fogak a
válladból kiszakítanak egy darabot, arra ösztönöznek
minden fiatalt, hogy éber maradjon. Bánatosan mosolyodott
el. Lehunyta a szemét, amikor az emlék hasítóan érkezett.
Mick.
Egy pillanatig egyszerűen csak állt, elnyelte az új és éles
fájdalmat, ami annyi más érzéssel kuszálódott össze. Rule
másik testvére, Mick volt, akinek a fogai annyi évvel ezelőtt
kitéptek egy darabot a vállából. Mick szinte Rule
korosztálya volt, ami ritkaságnak minősült népük körében.
Először azon a nyáron találkoztak, amikor Rule hivatalosan
is elkezdte az edzését Benedicttel. Versengés folyt közöttük,
gondolta Rule hátra döntve a fejét, hogy a víz lemossa a
szappanhabot. Persze, hogy az folyt. De barátságos volt,
nem komoly, legalábbis akkoriban.
Vagy mégsem? A jelen lencséje vajon eltorzította a
múltat, vagy világosabbá tette?
Ám legyen, mondta Rule magának, és hirtelen
csavarással elzárta a csapot. Mick meghalt. Meghalt, hogy
megmentse Rule életét – önfeláldozóan. Igaz, hogy előtte
veszélyeztette, de ezt az őrült Helen tette, nem pedig Mick.
Az átkozott botja erejével egyfajta őrületbe sodorta Rule
testvérét.
 De nem juthatott volna el Mickhez, ha nem lett volna ott
a mag, annak a különösen csúnya féltékenységnek a magja.
A klánoknak volt egy szavuk rá: fratriodi. Testvérgyűlölet.
Lily mobiltelefonja megcsörrent, miközben Rule a fogát
mosta. Hallotta, ahogy káromkodva keresi a telefonját, majd
válaszol. És hallotta, ahogyan teljesen éberré válik – a
változás olyan egyértelmű volt, mintha egy villanykapcsolót
kapcsoltak volna fel. Így gyorsan végzett, elzárta a vizet és
kinyitotta az ajtót.
Alig múlt még reggel hat óra. A hold már lenyugodott, de
a nap még nem jelent meg, ezért bekapcsolta az éjjeli
lámpát. Az ágyon ült egy mélyedésben, és abba a
jegyzettömbbe irkált, amit mindig a közelben tartott.
Halványsárga bugyit és egy rövid, fekete pólót viselt, ami
csupaszon hagyta a háta és a hasa egy részét. Ezt a bugyit
tépte le róla, amikor a lány felébredt a rémálomból. Biztos
akkor akadt a kezébe, amikor megcsörrent a telefon.
Rápillantott Rule-ra, és még néhány rendőrségi
szakzsargont váltott a másik személlyel mielőtt befejezte
volna a telefonálást.
– Mennem kell!
– Tudom! Az elejét elszalasztottam. Ki volt az?
Lily kisöpörte a haját az arcából, és a homlokát ráncolta.
– Szeretném, ha felhagynál azzal, hogy a telefonos
beszélgetéseim mindkét oldalt kihallgatod!
Rule megvonta a vállát. Még ha tudna is állítani a fülén,
hogy ne halljon annyira, akkor se tenné.
– Te már nem a gyilkosságiaknál vagy! Miért téged
hívtak egy temeculai gyilkosság miatt?
– Lehetséges gyilkosság – javította ki a nő.
 Lehet, hogy a homlokráncolás nem is rá irányult.
Mindaddig ott maradt a homlokán, amíg valami mentális
térbe bámult, miközben felsorakoztatta Rule-nak a hiányzó
tényeket.
– A hívás az FBI kerületi irodájából jött – mondta a lány
talpra állva. – A helyi rendfenntartók keresték meg őket,
egy gyanús haláleset miatt.
– Miért téged hívtak? – ismételte meg a kérdést Rule.
– Kapcsolatot találtak Harlowe-val. Van egy tanú. A
holttestet két órája fedezték fel – tette hozzá hirtelen, és
elindult a fürdőszoba felé.
Rule elgondolkodva lépett el az útból, hogy elengedje.
Aligha ez volt az első eset, amikor úgy vélték, hogy
Patrick Harlowe-t látták. Tíz nappal ezelőtt Ruben
Brooksnak sikerült feltenni Harlowe fényképét és leírását az
FBI tíz legkeresettebb bűnözőjének listájára, és az egész
ország bűnüldöző szerveinek elküldeni.
De a férfi könyörtelenül átlagos volt – angolszász,
ötvenes, barna haj és szem, 70 kiló. Nincsenek rajta hegek,
megkülönböztető jelek, csak a szokatlanul lágy hangja. Az a
fajta ember, mondta Lily undorodva, akivel találkozol egy
partin, és elfelejted két perccel később. Rule nem tudta,
hány jelentés érkezett eddig a lehetséges észlelésekről; Lily
csak azt a néhányat említette, ami ígéretesnek tűnt. Ez volt
az első olyan, ami egy esetleges gyilkossághoz kapcsolódott.
Biztos gyorsan a helyszínre szeretne jutni. Fel kell még
öltöznie.
Rule a csukott fürdőszoba ajtóra pillantott. Haladjunk
sorban. Ha nem főz kávét, valószínűleg megállna útközben
a kávézó mellett.
 Rule éppen akkor tért vissza a konyhából, amikor Lily
előbújt a fürdőszobából.
– Ez miért csak egy lehetséges gyilkosság? – kérdezte.
Lily lehúzta a pólóját miközben a ruhás szekrény felé
tartott. Sokkal jobban van a válla, gondolta a férfi. Eddig
neki kellett segítenie, amikor a fején keresztül kellett
valamit le vagy felhúznia.
– A halál okát még nem sikerült meghatározni – mondta
és kinyitotta a felső fiókot. Undorodó hangot adott ki, és
újra becsukta. Rule már többször látta, hogy ezt csinálja.
Automatikusan kinyitja azt a fiókot, elfelejtve, hogy
kiürítette, hogy helyet biztosítson a férfi néhány dolga
számára.
Kinyitotta a második fiókot, és kirántott egy fekete
selyemdarabot.
– Ez határozottan nem az enyém! Miért viselne bárki egy
tangát? Állandóan csupasznak érezné a seggét! – vetette
még oda neki.
Felvette az alsóneműjét, és nézte, ahogy a lány belép a
sajátjába – ma reggel egy szegfű rózsaszínűbe. Imádta nézni
öltözködés közben. Nagyon szórakoztató volt nézni,
ahogyan eltakarja azt, amit ő később kicsomagol, igen, de
ott volt az a csendes meghittség is, amit még jobban értékelt.
Először mindig a bugyiját vette fel, aztán a melltartóját.
Inkább éjjel zuhanyozott és ritkán viselt harisnyanadrágot.
Tubusos fogkrémet, savanyú uborkát nagy mennyiségben,
és bugyit minden színben vásárolt. A sebe megzavarta a
szokásos tengerparti futásában, de szigorúan betartotta a
terápiás programját.
 Közvetlenül indulás előtt bújtatja a vállát a hevederbe,
még mielőtt belelépne a cipőjébe. Talán apró részletek, de
Rule még tanulta Lilyt.
– Miért viselsz melltartót?
Lily lenézett a mellkasára, és megrázta a fejét. – Isten
tudja!
Rule felkuncogott és közelebb lépett. – Úgy gondoltam,
hogy majd a tanga nyújt nekem némi támogatást. Megtartja
majd a fityegő részeimet, amikor ugrálok.
Lily pillantása végigfutott Rule testén, és felvonta a
szemöldökét. Kétségtelenül észrevette, hogy inkább felfelé
kukucskál, mint lóg ebben a pillanatban.
A férfi a kezét az egyik csinos melle alá tette, amit most
rugalmas fehér csipke borított, és végig húzta a hüvelykujját
a hegyén. – Mindent szeretek ezekben, tudod... a méretét,
alakját, állagát... és az ízét. Főleg azt!
Lily mellbimbója megkeményedett, és a szeme
elhomályosodott. Ez mégsem akadályozta meg abban, hogy
ne üsse el Rule kezét.
– Mennem kell!
– Úgy érted, mennünk kell! – lépett beletörődve Rule a
szekrényhez – amiben szín, fazon és típus alapján
rendszerezte a ruháit. A lánynak sikerült néhány centi
helyet szorítani az akasztós részben is, de a választéka
korlátozott volt. Kivett egy fekete nadrágot.
– Nincs rajtad kötés!
– Úgy tűnik, az az alvásos dolog segített. A vállam még
nem teljesen normális, de mégis jobb.
Csatlakozott mellé a szekrénynél, és kivett egy fekete
pólót.
 – Nem szükséges ilyen korán elmenned!
– Fuss neki még egyszer! – mondta szárazon, és
begombolta a nadrágját. – Még ha bele is egyeznék, hogy
nélkülem menj, amikor tudjuk, hogy célpont vagy...
– Iszonyatosan közel kerültél a megengedett szóhoz!
– Azt hiszem, mégis ügyesen megkerültem! Temecula
egy órányira van, ha kicsi a forgalom.
– Körülbelül hatvan mérföld – értett egyet a nő.
– Lehet, hogy a párkapcsolat kinyújtható ekkora
távolságra, de nem ez a megfelelő alkalom a tesztelésére.
– Ó, igaz is! – egy inget dobott az ágyra, egy vékony
nadrággal és egy piros kabáttal együtt. – Miért nem főzöl
nekünk egy kis kávét? Dohogni szoktál, ha a kávéházit kell
innod!
– Már megtettem!
Bizonyára még egy emberi orr is érezte a fövő kávé
illatát. Gyanakodva nézett a lányra.
– Miért nem akarod, hogy veled menjek? Mit nem
mondasz el nekem?
A nő felsóhajtott.
– Abban reménykedtem, hogy megakadályozlak, hogy
átmenj teljesen alfába, és magadra vedd a védelmezőm
szerepét, de úgy látom ez veszett ügy.
– Helyesen látod! Folytasd a történetet!
– A tanú tegnap este az áldozattal volt. Azonosította
Harlowe-t, hogy vele együtt hagyta el a klubot.
– Ismeri Harlowe-t?
– Fényképről azonosította.
– Akkor már volt valamilyen okuk arra gondolni, hogy
Harlowe is érintett.
 – Ó igen! – A szeme éppen olyan kifejezéstelenné vált,
mint a hangja. – Hagyott az áldozat gyomrán egy filctollal
írt megjegyzést, és aláírta.
– Mit írt?
– Ez Yunak szól!
 Tíz
LILY megunta, hogy mindenhová hurcolásszák. Nehéz
lett volna kiharcolni a helyet a volán mögött, még a vállának
javulása mellett is. Rule teljesen sértetlen volt. Tehát csak
egy kicsit morgolódott, hogy hagynia kell vezetni. Nem volt
kérdés, hogy jobb a járműve, mint a lánynak – egy Mercedes
kabrió vajpuha ülésekkel és felső kategóriás
hangrendszerrel. Letette a táskáját és a laptopját a padlóra,
és egy bögre gőzölgő kávét tett az italtartóba.
– Kerülj a Holiday Inn felé, a kikötőben – mondta a nő, és
becsukta az ajtaját. – A helyi hivatal kért, hogy hívjam
Weavert is. Ott vesszük fel.
Rule egy azonosíthatatlan hangot adott ki, és kitolatott a
parkolóból.
A lány ránézett. – Tudod, nincs vele bajom!
– Jó ezt hallani!
– Ha hagynám, hogy kiakadjak minden egyes
alkalommal, valahányszor összefutok egy régi szeretőddel,
az időm nagy részét abban a formában tölteném.
– A hírnevem messzemenően meghaladja a valóságot.
Tudod, közel sem voltam olyan sok nővel, mint a
bulvársajtók azt szeretik állítani.
– Gondolom, ez fizikailag is lehetetlen lenne. – Lily ujjai a
combján kopogtak.
– Azon gondolkodom, hogy el kellene-e mondanunk neki
a párkapcsolatot.
 – Mit? – vonta össze gyorsan Rule a szemöldökét. – Nem!
– Tudom, hogy ez állítólag nagy titok, de azt akarjuk,
hogy információk nélkül is hatékonyan működjön. Ez nem
helyes!
– Ha rajtam múlna, megosztanám Cynnával ezt a tudást.
De még a Rho sem dönthet úgy, hogy feltárja a Hölgyhöz
fűződő kapcsolatunkkal kapcsolatos ismeretek egy részét. A
Kiválasztottak is ide tartoznak.
– Úgy érted, soha senkinek sem mondhatjuk el?
– Nem egészen! – Egy pillanatra elhallgatott, és
összevonta a szemöldökét. – Túl sok minden van, amiről
még nem tudsz. Beszélned kell a Rhejjel!
– Állítólag néhány nap múlva sor kerül arra is, de ezt
mihamarabb tisztáznunk kell!
– El kell mennünk a Clanhome-ba. Ő soha nem hagyja el,
és a telefonok sem érdeklik.
– A nagymamára hasonlít!
Lily kényelmetlenül mocorgott. Vajon azt várják tőle,
hogy most hogy klántag lett, akkor imádni fogja a Hölgyet?
Nem valószínű, hogy ez megtörténik, de most nem akart
ebbe belemenni.
– Árulj el valamit! Weaver azt mondta, hogy semmit sem
változtál. Az emberek állandóan ilyesmit mondanak, de azt
hiszem ez nagyjából igaz is rád. Mióta ismered?
– Tíz éve. Nem, inkább tizenkettő.
– Tehát Weaver inkább számodra jelent problémát, mint
számomra. Ha elkezd gondolkodni azon, hogy milyen
keveset változtál...
– Ki fog derülni! – Simán felgyorsult a kikötő melletti
úton. – Előbb-utóbb kiderül. Miután elég sokan
abbahagyjuk az emberek kerülését, elkerülhetetlenné válik,
hogy észrevegyék a hosszú élettartamunkat. Ez is az egyik
oka annak, hogy néhány vérfarkas kifogásolta a nyitást az
emberek felé.
– Hogyan dőlt el, hogy nyilvánosságra léptek?
Feltételezem, hogy nem szavazással.
Az egyik olyan kemény pillantását vetette rá. – Nem, nem
szavaztunk! A Rhok egyezkedtek, vitatkoztak,
szövetségeket kötöttek, és néha harcoltak is, de nem volt
megegyezés. Végül apám úgy döntött, hogy erőlteti a
kérdést.
Lily végig gondolta, mit tud Isen Turnerről. – Része volt a
bordeni döntésben?
– Abban is, de a Carr kontra Texas esetre utaltam!
Lily szemöldöke felemelkedett. Megalapítása óta az
amerikai kormány többnyire figyelmen kívül hagyta „a
vérfarkasok problémáját”, az államokra bízta a dolgok
kezelését, hogy a tudásuk legjavát nyújtva oldják meg a
felmerülő gondokat. Egészen a közelmúltig az államok a
bebörtönzésben és a kivégzésben látták a hivatalos és a nem
hivatalos megoldást, esetenként még a kasztrálásban.
A Carr kontra Texas ügy mindezt megváltoztatta. A
Legfelsőbb Bíróság határozata kimondta, hogy a
vérfarkasok kétlábú formájukban ugyanolyan
állampolgárok, mint bárki más. A kongresszus azonnal
közveszélyessé nyilvánította a likantrópiát, ami több
évtizeden keresztül a kényszerregisztráció bevezetésével és
kezeléssel járt. Most ezt is alkotmányellenesnek
nyilvánították. A vérfarkasok négylábú állapota továbbra is
zavaros maradt, de erről éppen volt egy törvényjavaslat
folyamatban.
– Carr Nokolai volt?
– Alábecsülöd Isent! – Rule mosolya feszes volt. –
William Carr Etorri volt, ami egyike a legrégibb és
legelismertebb klánnak. Gyakorlatilag nincs hatalmuk. Túl
kicsik. De nagyszerű a dujuk. Becsület – tette hozzá a nőre
pillantva –, hírnév, tekintély, mágia, történelem – ezt mind
magában foglalja. Minden a bolygón élő vérfarkas adósuk
marad az idők végezetéig.
Ez elég meseszerűnek hangzott, de még ki kell várni.
– És...?
– Carr nemcsak egyszerű Etorri volt, hanem ő volt a Rho.
Abban az időben gyakorlatilag bármelyik másik vérfarkast
megöltek volna, aki ellenállt a szokásos folyamatoknak.
Nem az Etorri Rhot.
– És ezt valahogy Isen csinálta?
– Igen.
Csak ennyi volt a válasz, egy közönyös „igen”, minden
magyarázat nélkül. Lily ujja gyorsabban koppant.
– Az ítélet Carr ügyében... tizenkét évvel ezelőtt történt?
Inkább tizenöt – javította ki magát a nő. – Néhány évvel
azelőtt, hogy Weaverrel jóban lettél volna. Harminchat
körül lehettél.
– Harmincnyolc.
– Akkor már apád örököse voltál?
– Mire akarsz kilyukadni?
– Próbálom rendszerezni a dolgokat a fejemben, ennyi az
egész!
Rule ujjai még jobban összeszorultak a kormánykeréken.
 – Tizenöt évvel ezelőtt én már felnőtt voltam. Te nem. Ez
továbbra is zavar téged!
– És ez téged feldühít!
– Nem vagyok dühös! – Élesen fordult be a Holiday Inn
előtt elhaladó útra.
– Jól van! – forgatta meg Lily a szemeit. – Látod Weavert?
Állítólag már vár minket.
– Mindig meg akarod mondani, hogy mi vagyok. Dühös,
gátlástalan nőcsábász...
– Sosem mondtam ilyet!
– Minden megjegyzésed mögött ott rejlik, mint a jéghegy
7/8-ad része a víz alatt.
– Nem hívtalak gátlástalan nőcsábásznak! – ragaszkodott
hozzá Lily.
– Nem kell a fekete embert négernek nevezned, hogy úgy
bánj vele.
– Ó, most már rasszista is vagyok.
– Nem ezt mondtam! Ahogy te sem neveztél gátlástalan
nőcsábásznak!
– Most miről vitatkozunk? Meg tudnád mondani? Miért
veszekszünk?
Rule olyan hirtelen állt meg, hogy a lány a biztonsági
övéhez csapódott. – Nem tudom! Semmiről! Ott van Cynna!
– Jó! Nagyszerű! – Lily elhallgatott, még mielőtt valami
hülyeség bukott volna ki belőle, mint például: „Gondolom,
ő soha nem hívott gátlástalan nőcsábásznak!” Egyrészt ez
valószínűleg igaz is volt. Másrészt pedig túl kicsinyesnek és
féltékenynek tűnt volna. Ami nem volt. Nem egészen. De
Rule nőcsábász volt. Talán nem az ő mércéje szerint,
bármilyenek is voltak azok, de az övé szerint Rule egy olyan
méhecske volt, aki virágról virágra szállt... és sokkal tovább
repkedett, mint amit a lány képes volt felfogni. Körülbelül
húsz évvel tovább.
Azonban a szálldosó napjai véget értek. És ez az, ami
számított. Talán ezért ilyen tüskés. Talán az összes nő
leváltása egy nőre, ma reggel nem tűnt olyan jó bulinak.
Végül is ő sem kapott választási lehetőséget. A kötelék
mindkettőjüket bezárta ebbe a kapcsolatba, és bármennyire
is helyesnek érezte ezt legmélyebben magában, de voltak
mindenféle más szintek, amik pokolian elcseszhették a
„boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ot.
– ’Reggelt! – mondta Cynna Weaver, és kinyitotta a
vezető mögötti ajtót. Bedobott egy kopott fekete táskát,
beült, és egyikükről a másikukra pillantott. A szemöldöke
felemelkedett, és ez átrendezte a homlokán lévő örvényeket.
– Ajaj! Ti ketten vitatkoztok, vagy valaki meghalt?
Lily is felvonta a szemöldökét. – Kimberly Ann Curtis.
Kaukázusi, barna haj és barna szem, 160 cm, 58 kg. Tavaly
márciusban töltötte a huszonhármat. Ez Kimről szól.
– Oké, ne mondd el! Gondolom, nem tartozik rám! – dőlt
hátra Cynna az ülésen. – Elismerem, hogy a „valaki
meghalt” megjegyzés hülyeség volt, amikor egy gyilkossági
helyszínre indulunk...
– Lehetséges gyilkosság – javította ki Lily automatikusan.
– Bármi. Szörnyen korán van még! Ne várj tőlem semmi
okosat még néhány óráig!
– Alig várom! – mondta Lily szárazon, miközben Rule
elindult. – Kérlek, kapcsold be a biztonsági övet!
A másik nő motyogott valamit a „biztonsági övek
erőltetéséről”, de mivel eleget tett a kérésnek, ezért Lily
figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. Valószínű volt, hogy
Weaver soha nem helyszínelt közlekedési balesetnél. Nem
tudja, hogy néz ki egy arc, miután becsapódott a
szélvédőbe. Vagy keresztül repült egyen.
– Szóval mit tudunk erről a lehetséges gyilkosságról?
– Ma hajnali félnégy körül talált rá Mike Sanderson, a
munkatársam szerint néha randevúztak, de nem voltak
kizárólagos kapcsolatban. Ettől függetlenül eléggé zavarta,
amikor tegnap este a lány valaki mással hagyta el a Cactus
Corralt. Ezért három körül elment a lány lakásához. Holtan
találta és felhívta a rendőrséget. Nincsenek látható jelei az
erőszaknak. A halál oka sincs meghatározva.
– Huh! – Weaver kinyitotta a táskáját. – Ez a Sanderson
az, aki azonosította Harlowe-t? Ő volt az, akivel távozott,
igaz?
– Pontosan! – Lily a homlokát ráncolta a táskára. – Azt
hittem, nincs szükséged semmilyen hozzávalóra, hogy a
varázslataid a tetoválásaidban vannak!
– Jól gondoltad! – Kivett egy termoszt. – Forró csokoládé.
Szeretnél egy kicsit?
– Nem, köszönöm! Van kávém.
Ami valószínűleg már elhűlt. Lily felkapta a bögréjét, és
belekortyolt, hogy ellenőrizze. Igen. Hideg.
– Nem tudom, hogy képes valaki meginni azt a cuccot! –
kortyolt Cynna a csokoládéjából, aminek jó illata volt. –
Kíváncsi vagyok, miért Rule vezet! Ne sértődj meg, Rule – te
tényleg édes látvány vagy, de mégis civil vagy! Miért jössz?
– Sürgősségi szex! – mondta nyájasan.
 Cynna nevetése kirobbant. – Yu, olyan kedvezményekben
részesülsz, amit azt hiszem, nem az iroda biztosít! Féltékeny
vagyok!
Lily érezte, ahogy az orcája kimelegszik, és hálát adott a
vastag bőréért. Nem látszott rajta a pirulás.
– Ő civil tanácsadó.
– Még soha nem hallottam, hogy ezt így hívták volna! –
horkant fel Cynna. – Azt hittem, hogy talán vigyáz rád,
amiért Harlowe szerelmes üzenetet hagyott a számodra!
– Az is – mondta Rule. – Tudsz az üzenetről?
– Igen, hallottam. Yu... – fintorodott el a nő. – Ha van rá
mód, hogy a vezetékneved úgy mondd ki, hogy ne
hangozzon személyes névmásnak, akkor azt elárulhatnád!
Háromféleképpen mondhatta el vezetéknevét kínaiul,
ezek közül kettő túl sok volt Lilynek, nagyanyja legnagyobb
felháborodására.
– Már megszoktam, hogy az embereknek gondjaik
vannak a vezetéknevemmel.
– Akkor használjuk a keresztneveket! – Ismét belemélyedt
a táskájába, ezúttal előállt egy hengeres edénnyel.
– Oké! – Bár nem igazán volt az, de Lily úgy határozott,
hogy ezen túllép.
– Tudnod kell, hogy tegnap este néhány új információhoz
jutottunk.
– Miután elhagytad a sürgősségit?
– Igen. Seabourne meglátogatott.
– Találkoznom kell azzal a pasival! Egy varázsló. –
Megrázta a fejét, és kinyitotta a tartályt, amiről kiderült,
hogy péksüti van benne. – Nehéz elhinni, de a látszat
gyakran csal! Egyesek nehezen bíznak meg bennem!
 – Ő úgy gondolja, hogy gondjaid lesznek Harlowe
megtalálásával, hogy a bot leárnyékolja őt.
– Nem tudom, amíg meg nem próbálom, de
meglehetősen jó vagyok! – harapott egy nagyot a kajájába.
Lily próbálta nem vágyakozva bámulni Cynna péksütijét.
Hozhatott volna magával valamit enni... ha valaha is elment
volna a boltba, hogy feltöltse a készleteit. – Azt is mondta,
hogy kereste Harlowe-t, és megtalálta... ah, a pokolban!
Erre már Cynna is felvonta a szemöldökét. – Nem
hülyéskedsz?
– Nem hiszem, hogy Seabourne kitalálta volna. De azt
nem tudja, hogy Harlowe most van-e ott, vagy nemrég volt
ott, esetleg hamarosan lesz-e ott!
– Tűzbe nézés, mi? Nos, ez érdekes! – nyalogatott le egy
morzsát a hüvelykujjáról. – Összefügg azzal a démonnal,
aki fejbe csapott.
– Úgy tűnik. Volna egy kérdésem hozzád!
– Lökjed! – kapott be még egy falatot.
– Ahhoz, hogy megtalálj valamit, kapcsolatot kell
létesítened vele, igaz?
– Így működik.
– Akkor azt akarom, hogy Harlowe-ra vadássz, és ne a
botra! Aggódom amiatt, hogy kapcsolatba keveredj vele!
Az... szennyezett!
Lily egyre jobban olvasott a tetoválások alatti
arckifejezésekben. Cynna nyilvánvalóan nem sokra tartotta
Lily óvatosságát.
– Találkoztál már valaha halálvarázslattal?
Cynna a homlokát ráncolta. – Nem! Ocsmány dolog!
– A bot arra bűzlik! – szólalt meg Rule.
 – Igen? Milyen az illata?
– Rothadás.
Cynna a sütijére fintorodott. – Elveszed az étvágyamat!
Rule elmosolyodott. – Kényesebbé váltál! Emlékszem arra
az időszakra, amikor a tényleges bomlás kellett ehhez a
hatáshoz, nem pusztán annak említése.
Cynna Rule tarkójára vigyorgott. – Mindig egészséges
étvágyam volt! Emlékszel arra az estére a tetőn?
– Weaver! – mondta Lily, megfeledkezve az egyezségről.
– Igen?
– Bosszantani akarsz, vagy a bosszantás a személyiséged
szokásos mellékterméke?
Az asszony felnevetett. – Azt hiszem, szokásos
melléktermék. Nektek ez tényleg kizárólagos?
– Tényleg!
– Hmm! – Megnézte, mi maradt a péksütijéből. Egy
pillanatig teljesen kifejezéstelen volt ez a furcsa, feltűnő arc.
– Szóval milyen ez a Seabourne?
– Ő is bosszantó. Ezenkívül hihetetlenül gyönyörű pasi is.
– Tényleg meg kell ismernem! – Bekapta az utolsó falatot
is, megrágta, majd azt mondta: – Nem kell attól tartanod,
hogy „beszennyeződöm”, ha kapcsolatba kerülök a bottal
kapcsolatban valamivel. Mindenféle védelem van a
bőrömre róva. Kapcsolatfelvételkor azokat a mintákat
veszem a bőrömre, amiket meg akarok találni. Az energia
nem megy mélyebbre.
Ez olyasminek hangzott, mint amit Lily is tapasztalt,
amikor megérintette a mágiát. Érezte annak textúráját, de
maga a mágia lecsúszott róla, mintha zsíros lett volna.
Mégis, vele ellentétben, Cynna nem maradt teljesen
érintetlen.
– A bőröd a részed! Nem akarom, hogy próbálkozz a bot
megtalálásával!
A nő vállat vont. – Egyébként is, Harlowe jobb célpont.
Vajon egyetértett vagy kibújt? Lily még egy utolsó
figyelmeztetést adott.
– Karonskinak is jó volt a védelme. Helen mégis áthatolt
rajta. Nem tudta áttörni Seabourne pajzsát, de mégis képes
volt felhasználni ellene a botot. Kínzó fájdalmat okozott.
– Ki akarsz valamire lyukadni ezzel?
– Gyilkolni is képes volt vele. Megpróbálta így használni
rajtam. De nem sikerült neki!
– Mert Érző vagy. Értem.
– Remélem felfogtad, hogy a szokásos letartóztatási
eljárások nem fognak működni Harlowe-val. Én vagyok az
egyetlen, akit a bot nem tud befolyásolni, ezért amikor
megtaláljuk, egyedül megyek be!
– Lehet, hogy immunis vagy a botra, de rengeteg más
módon is meg tudnak ölni! – horkant fel Cynna.
– Lesz védelme! – mondta Rule komoran.
– Harminclábnyi távolságra, és nem látszódhat!
– Az túl sok! Cullen szerint Helennek tizenöt lábon belül
kellett lennie ahhoz, hogy befolyásolja őt.
– Cullen varázsló. Ami számára biztonságos, az nem
biztos, hogy mások számára is biztonságos. Nem mintha
meg lennék győződve róla, hogy tudja a biztonság
jelentését! – tette hozzá a nő, arra gondolva, amit a mágikus
tűz kísérletezéséről mondott.
 – Miért van az, hogy átkozottul vigyázol mindenki
biztonságára, a sajátodon kívül?
– Ez az én biztonságomat is érinti. Tudnom kell, hogy az
engem támogató embereket nem befolyásolják...
– Ezen már egyszer végig mentünk! Harlowe nem tud a
gondolatokban olvasni, ezért nem is tud gondolatokat
beültetni!
– Nem tudjuk, hogy mire képes! Ha nem lennél ennyire
keményfejűen makacs...
– Szünet! – szólalt meg Cynna. – Ha ti ketten nem tudtok
szépen játszani, akkor mehettek a szobátokba!
– Vacsora nélkül? – kérdezte Rule szárazon egy
pillanattal később.
– Csak ha nem mondjátok el, min vitatkoztok!
Lily mélyet sóhajtott. – Szóval így! – ezúttal legalább
tudta, miről szól a vita. – Az a baj, hogy inkább csak
találgatunk, mint konkrétan tudjuk, hogy mire képes a bot!
– Az eddig elhangzottak szerint ölhet, pokoli fájdalmat
okozhat, vagy átveheti az uralmat az elméd felett.
– Az első kettő igen – szólalt meg Rule. – Az elme
irányítása – valószínűleg nem, ha Harlowe kezében van.
Lily és én nem értünk egyet ebben – tette hozzá. – Úgy
gondolom, hogy a bot megnöveli a felhasználó tehetségét,
ha van neki ilyen. Helen telepata volt. Harlowe nem.
– Ezt nem vitatom! – mondta Lily türelmetlenül. – De
Helennek nem volt olyan tehetsége, ami széttépte az
embereket a távolból. Ez teljesen a botból jött. Mennyi mást
tehet még, amiről nem tudunk?
– Lehet, hogy nincsenek korlátai, és az elnök, valamint a
kongresszus nagy része már Harlowe ellenőrzése alatt áll.
Lily, nem tudunk megvédeni mindenkit egy olyan „talán”
ellen, amit előidézhet.
– Észszerűnek tűnő óvintézkedéseket teszünk! Harminc
láb észszerű!
– Neked!
– Én vagyok a felelős!
– Nem szavazhatunk? És én még azt hittem, hogy
annyira odavagy a demokráciáért!
Lily összeszorította az ajkait, hogy visszatartsa a heves
választ, amit szeretett volna adni. Eleget szórakoztatták már
Cynnát a civakodásukkal.
Hogyan tudtak ilyen gyorsan szembe kerülni egymással a
tegnap este után? Ezek az átkozott rétegek, gondolta.
Véletlenszerűen kirántott egy CD-t, és bedugta a lejátszóba.
Aztán azonnal le is halkította a hangerőt.
Nem volt ideje a szerelmi életének kusza rétegein
merengeni. Cynna Weaverhez fordult, és azt kérte,
világosítsa fel, hogyan működik a tehetsége. És ezzel elég jól
lefoglalta magát, hogy ne gondolkozzon a korkülönbségen,
a rémálmokon, vagy azon, hogy mi vonzotta Rule-t ehhez a
nőhöz annyi évvel ezelőtt.
 Tizenegy
CYNNA nem várta, hogy megkedveli Lily Yut. Irigy volt
rá, ami kézen fogva járt testvérével, a féltékenységgel. De mi
lehetne ennél természetesebb? Nem hibáztatta magát ezért.
De valahol a tudatának peremén megjelent a kedvelés egy
kis kukaca, ami meglepte. Ettől eltekintve azonban nem volt
biztos benne, hogy mit kezdjen a nővel. Úgy tűnt, Lily tudja
a dolgát, de miért hozta magával Rule-t? Kétségtelen, hogy
meg tudja védeni, de a nő nem éppen egy törékeny
virágszál. Cynna nem látott más okot. A vérfarkasok
nincsenek kapcsolatban Harlowe üldözésével... hacsak nincs
valami, amit nem mondanak el neki?
Nem ez lenne az első alkalom, hogy kihagyják. Az
emberek túl gyakran tekintettek rá egyfajta furcsaságként,
mint egy társasjáték pörgettyűje – kapd el, forgasd meg,
nézd meg, merre mutat. Úgy kezelték, hogy neki nem kell
agy, ahhoz, hogy megtalálja a cuccokat. Tehát azt
feltételezték, hogy nincs is neki.
Rule jobban ismerte, de ő alapból is titokzatos volt, a
francba! Mégsem gondolta, hogy a férfi hazudik neki.
Kereste az alkalmat, hogy egyedül találja, és nála kérdezzen
rá, hogy miért is van ő itt.
Temecula körülbelül félúton feküdt San Diego és L.A.
között az I 15-ös úton. Mire a gyorsétterem és a benzinkút
széléhez értek, a nap is felbukkant a láthatáron, és Lily
kikapcsolta a komolyzenei CD-t. Figyelmeztette Cynnát,
hogy különös tisztelettel kezelje a helyi hatóságokat.
Temecula, mint mondta, régen egy kicsi, álmos város
volt, de az elmúlt tíz évben igazi növekedésnek indult.
Ahogy egy csapat kamasz hajlamos a botlásra, annyira
féltékeny volt a méltóságára. A helyi rendőrőrsön némi
rivalizálás folyt az újonnan érkezők és a régi motorosok
között. Túlerőben voltak, akik már régóta ott voltak. Volt
rangjuk és rengeteg szolgálati idejük, és nem volt rá
szükségük, hogy kívülállók mondják meg nekik, hogy
hogyan kell csinálni a dolgokat.
Kim feltalálta magát, gondolta Cynna, amikor
megérkeztek a céljukhoz. Egészen addig, amíg valaki meg
nem ölte. Egy olyan piros tetős, téglából épült ikerház egyik
felében élt, amilyenért megőrültek a kaliforniaiak. Az udvar
aprócska, de zöld volt. Négy rendőrt számolt, akik a füvet
taposták.
Amikor leparkoltak és kiszálltak, az egyik rendőr
odalépett, hogy utasítsa őket, hogy menjenek tovább. Lily
megmutatta neki a jelvényét. A járőr nem hagyta magát
eltéríteni – azt mondta, hogy meg kell várniuk, amíg Leung
nyomozó tisztázza őket. Sikerült bocsánatkérőnek tűnnie,
amikor Lily kérdésére válaszolva elmondta, hogy a
holttestet már eltávolították.
Lily dühösnek tűnt.
Tehát vártak. Jó érzés volt kiszállni a kocsiból. Nem
mintha Cynna rosszul lett volna – volt egy jó kis varázslata
a hányinger ellen –, de utált a hátsó ülésen utazni. Mindig
szűknek érezte és, hogy kihagyják valamiből.
 A levegő olyan kellemesen hűvösnek érződött, ami
inkább a tavaszra, mint az őszre jellemző. De az ország ez a
része nem igazán volt csapadékos, még kevésbé télen.
Egyenesen egy másik munkából és másik államból jött, és
nem volt ideje még ruhákat összeszedni. Nem igazán volt
az éghajlatnak megfelelően felöltözve.
Valójában egyszerűen nem volt jólöltözött, de ez nem volt
újdonság. Sosem foglalkoztatta az öltözködés. Cynna
felsóhajtott a kínai babára nézve.
Cynna is barna nadrágot viselt, de ez egyáltalán nem
hasonlított Lilyére, és a kabátja közel sem volt olyan
divatos, mint a másik nő divatos kis piros cucca. Lily
ezenkívül nem hordott magával egy nagy, kopott fekete
sporttáskát. Nem, a vállára egy lapos, nagyobb boríték
méretű bőrtáskát akasztott.
Lily és Rule a közelben beszélgettek, de túl halkan ahhoz,
hogy Cynna megértse a szavakat. Nem vitatkoztak, de nem
is örültek. Ez felvidította Cynnát. Hívhatják kicsinyesnek,
de tetszett neki, hogy a másik nő sem tökéletes.
Végre valaki kijött az áldozat bejárati ajtaján. Ázsiai volt
és nem viselt egyenruhát, ezért Cynna arra a
következtetésre jutott, hogy ő az a fickó, akire várnak.
Leung nyomozó alacsony férfi volt, nem sokkal
magasabb, mint Lily, és ugyanolyan jól öltözött – fehér ing,
sötétkék öltöny és keskeny nyakkendő. A vonásai nem
sokat árultak el a koráról, de a haja át volt szőve ősz
hajszálakkal. Mire hozzájuk ért, nyilvánvaló volt, hogy nem
tervez piros szőnyeget gurítani eléjük.
 Megmondta a nevét és a rangját, majd alaposan
szemügyre vette Rule-t. A hidegből ridegbe váltott. – Mit
keres ő itt? És a nő?
Ezzel Cynnára utalt, aki ragyogó mosolyt vetett rá.
– Ő szakértő – válaszolt Lily határozottan –, a nő pedig az
MBO képviselője, épp úgy, mint én... ha érdekli. Ki rendelte
el a holttest eltávolítását?
– Én voltam! A helyszínelők befejezték a munkájukat.
– Kértem, hogy a testet ne mozdítsák el!
– Ugye nem mindig azt kapjuk, amit akarunk!? Azt
hiszem, hogy nem kaptam meg az üzenetet! – A mosolya
feszes volt – mint a fehérneműje, gyanította Cynna. Mint
ahogy azt is gyanította, hogy megkapta az üzenetet, és
figyelmen kívül hagyta.
Lily ujja kopogni kezdett a combján.
– Szeretném látni a jelvényét, nyomozó!
A férfi szeme összeszűkült, de kivette, felvillantotta, majd
visszatette zakója belső zsebébe. Lily csak állt ott, kinyújtott
kézzel. A férfi is meredten állt, és próbált úgy tűnni, mintha
nem lenne dühös.
Végül átadta.
Lily beletúrt a méretes boríték egyik zsebébe, és elővett
egy kisebb bőrmappát, benne egy jegyzettömbbel. Oda
feljegyezte a jelvényszámát, mielőtt visszaadta volna neki.
– Először a helyszínt nézzük meg. Hol találom meg a
holttestet?
– A kórházi hullaházban. Nem vagyunk nagyváros, ahol
lenne külön halottasház a bűnügyieknek. De, ah... – És itt
kezdte magát egy kicsit jobban érezni. – Attól tartok, nem
engedhetlek be a helyszínre!
 Lily szemöldöke felemelkedett. – Elvesztettem a fonalat!
Miért gondolja, hogy van választása?
– Ó, együtt fogok működni! Ha a körzeti hivatal mást
akar küldeni, szívesen együttműködök. De nem igazán
engedhetlek be a helyszínre! – Most kifejezetten élvezte. –
Nem, ha érintett vagy!
Egy hosszú pillanatig Lily egy szót sem szólt. Cynna
Rule-ra pillantott, várva, hogy mondjon vagy tegyen
valamit. De ő csak nézett mosolyogva, mintha azt várta
volna, hogy élvezni fogja a következőket.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt le lehet tisztázni! –
mondta Leung most már önelégülten. – De ez az üzenet
összekapcsol téged a bűncselekménnyel! Nem
kockáztathatom meg, hogy a helyszín... beszennyeződjön.
Ez úgy hangzott, mintha ők hárman beszennyezték volna
a levegőt légzésükkel. – Ha van bármi ellenvetésed, még
mindig elmehetsz a belvárosba, és beszélhetsz a főnökkel!
– Tévedésben él! – mondta a nő egyenletesen. – Az
Egyesült Államok törvénykönyvének 28. cikkelyének 533.
szakasza felhatalmazza a főügyészt, hogy kijelölje azokat az
ügynököket, akik kivizsgálják az Egyesült Államok elleni
bűncselekményeket.
– Mi a fenét csinálsz, ez...
– A 18. cikkely 51. fejezetének 1111. szakasza szövetségi
bűncselekménynek nyilvánítja a mágikus eszközökkel
végrehajtott gyilkosságokat. A fejezet szövetségi
bűncselekménnyé teszi az erőszakos bűncselekmények
elkövetésére végzett összeesküvést, beleértve a mágikus
eszközökkel végrehajtott erőszakot is. Én az előírt
feltételeknek megfelelő ügynök vagyok, aki kivizsgálhatja a
mágikus eszközzel több személy ellen elkövetett gyilkossági
kísérletet. Hatásköröm a főügyésztől származik, és az
felülmúlja az Ön főkapitányát. A legfőbb gyanúsítottamat
az Ön áldozatával látták. Hagyott nekem egy istenverte
aláírt üzenetet a testen. 18. cikkely, 55. fejezet...
– Nem a hatáskört vitatom – vetette közbe a nyomozó
gyorsan. – Csak azt mondom, hogy te...
– És azt mondom, hogy nincs felhatalmazása arra, hogy
eltiltson ettől a helyszíntől. Ha aggályai vannak az
alkalmasságommal, vagy a bűncselekmény lehetséges
elkövetőjével kapcsolatban, lépjen kapcsolatba a
feletteseimmel. Ne a kerületi hivatalhoz forduljon – nekik
hiányzik a beavatkozáshoz szükséges jogkörük! Inkább
forduljon közvetlenül az MBO főnökéhez. A neve: Ruben
Brooks. Az FBI washingtoni központjában van. Hívja fel! –
A táskájának egy másik zsebéből elővett egy mobiltelefont,
és odadobta neki.
Leung reflexeinek a javára szólt, hogy annak ellenére
elkapta, hogy a fénybe nézett.
Lily folytatta. – A közvetlen vonalának száma gyorshívón
van. A hetest nyomja!
– Várj egy percet! – mondta a nyomozó. – Nem akarom...
– Ha nem kész a jogkörömet támadni, akkor kérem és
követelem az együttműködését!
Megfordult, és elindult az ikerház felé. A két legközelebbi
járőr próbált úgy tenni, mintha nem élveznék a szóváltást.
Talán Leung nem volt népszerű az egyszerű járőrök
körében.
Rule azonnal elkapta a jelét, és követte. Cynna jött
legutoljára.
 – Mit viselt az áldozat? – kérdezte Lily anélkül, hogy
hátranézett volna.
– Semmit! – Leung sietett, hogy utolérje, és megragadta
Lily karját, épp amikor a tornáchoz ért. – Nem engedem,
hogy ez bent legyen! Ő nem szövetségi ügynök!
Cynna észrevette, hogy Leung nem is próbálta Rule-t
megragadni. Jó döntés.
– Hé! – mondta Lily olyan hidegen, mint amennyire
lángolt a szeme –, jobb, ha most elenged! Hacsak nem
akarja, hogy letartóztassam!
A férfi leengedte a kezét, úgy nézett ki, mintha meg
akarná ütni. Lily viszonozta a pillantását, tekintete nyugodt
volt, mint egy mesterlövészé. A nyomozó nézett félre
először.
Lily fellépett a tornácra.
– Turner nem fog azonnal bemenni. De ez az én
döntésem, és nem az Öné!
Kinyitotta a táskáját, és elővett egy halom műanyagot,
amiket kesztyűvé és cipővédővé választott szét.
Cynna Leung lábára pillantott. Ő nem fárasztotta magát a
cipőivel. Most, ha jobban visszagondolt, a házból kijőve
kesztyűt sem viselt.
– Hol találták meg a holttestet? – kérdezte Lily, és
lehajolt, hogy az egyik cipőre ráhúzza a műanyagot.
– Hátul a hálószobában. Az ágyban, szépen elrendezve –
kezeit összefonva a mellkasán – morogta, de Cynna úgy
gondolta, hogy azt mondja magának, hogy megnyert egy
csatát, Rule kizárásával a helyszínről.
– Van bármi jele szexuális bántalmazásnak?
 Megrázta a fejét. – Nincsenek védekező sebek, nincs
látható sérülés, és ondó nyomait sem láttam.
– A srác, aki megtalálta – barát vagy pasi?
– Azt állítja, hogy nem voltak együtt, csak időnként
randiztak. De mégis annyira felzaklatta, amikor a nő
hazament valaki mással, hogy eljött hozzá később. Azt
állítja, hogy biztos akart lenni benne, hogy jól van. – Az
arckifejezése azt közölte, hogy mennyire kevéssé hisz
ebben.
– Volt kulcsa, vagy az ajtó nyitva volt?
– Nyitva volt, azt mondta. Félig nyitva, de nem kitárva.
Most nyitva volt. Cynna benézve egy átlagos nappalit
látott – bézs színű kanapé és szőnyeg, televízió. Nem látszik
egy helyszínelő sem. Most, hogy belegondolt, a kis
porszívóikat sem hallotta. Biztos nem dolgozták még fel az
egész helyet!?
Lily bólintott Rule-nak. Ő biztosan tudta, hogy mit jelent
ez, mert odalépett az ajtóhoz, lekuporodott, és arcát a gomb
mellé tette.
– Mi a fene...! – kiáltott fel Leung.
Lily csendre intette. Rule jól körbeszaglászott, majd
szembefordult a bézs nappalival. A fejével úgy csinált, mint
egy kutya, aki a levegőt szaglássza. Aztán a válla fölött
hátranézett Lilyre. Cynna profilból látta – gyönyörű, de
komor.
– Semmi felismerhetőt nem érzek az ajtónál – mondta. –
De odabent... – intett a fejével a nappali felé. –
Halálvarázslat.
Lily Leunghoz fordult.
 – Ez most már az én nyomozásom, és ez a hely le van
zárva! Senki sem mehet be az engedélyem nélkül!
– Nem teheted...
– Épp megtettem!

LILY visszaszerezte a telefonját Leungtól. Amíg Leung

felhívta a saját főnökét, hogy panaszkodjon rá, a nő
benyomta a hetest – és azon imádkozott, hogy nem lépte túl
komolyan át a hatáskörét.
Az órájára pillantott, amikor a telefon kicsengett a másik
végén. Az itteni hét harminc féltizenkettőt jelentett DC-ben,
szóval, hacsak nem értekezleten volt...
– Helló, Lily! – szólt bele.
Hacsak nem értekezleten volt, maga vette fel ezt a
telefont. Csak az egység tagjai rendelkeztek ezzel a
számmal.
– Van egy mágikus eszközökkel elkövetett gyilkosságom!
Harlowe is bele van keveredve!
– Folytasd!
Tájékoztatta, beleértve a hely lezárásával kapcsolatos
bejelentését is. – Tehát – mondta befejezésképpen. – Bajban
vagyok, mert túlléptem a hatáskörömet? És ha nem,
kaphatok-e valakit ide, aki megerősíti a halál módját a
bíróságok által elfogadott módon is? Karonski lenne a
legjobb, de ha nem ő, akkor egy másik boszorkány. És
szeretnék néhány helyszínelőt is. Leung elcseszte a
helyszínt, nem tudni hány nagy, koszos zsaruláb tappogott
benn, de még mindig meg kell próbálnunk. És ki fog házról
házra járni, és kikérdezni az esetleges tanúkat?
 Egy másodperc múlva Ruben kuncogása törte meg a
fájdalmasan hosszúnak tűnő csendet. – Úgy tűnik, jól
viseled Karonski távollétét – aki attól tartok, még nem tud
visszajönni, ezért civil szakértőket kell hívnunk. Los
Angelesben van egy szövetség, amelynek vallomása
elfogadott. Nos, őket fogom küldeni. Hívd fel a helyi
hivatalt – nem, majd én megcsinálom. Átveszik a munkát a
helyszínen, de a helyi hatóságok együttműködését kell
kérned az esetleges tanúk kereséséhez.
– Igen, uram! Leung azonban egy idióta!
Szükségük van egy teljes boszorkány szövetségre ahhoz, hogy
megtegyék azt, amit Karonski általában egyedül végzett? Voltak
ezzel kapcsolatban kérdései, de egyelőre csak mentálisan
tette fel őket. – Ő az a típus, aki csak azért is elcseszi a
nyomozást, hogy én rosszul essek ki. Ah, attól tartok, hogy
ráléptem a kisujjára!
– Arra már magam is rájöttem! – mondta szárazon Ruben.
– Megoldja! Beviszed Weavert, hogy megnézze a helyszínt?
– Igen, uram! Most húzza fel a cipővédőt.
– Jó! Van egy olyan érzésem... nos, vond be minden
esetre! Oh, a bottal kapcsolatban... Arra kértek, hogy
utasítsalak benneteket, hogy ha csak lehetséges, őrizzétek
meg, hogy tanulmányozni lehessen!
Lily már kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon – és újra
becsukta. Valójában nem azt mondta neki, hogy ne
semmisítse meg a botot, igaz? Csak azt kérték tőle, hogy
mondja el neki ezt. – Igen, uram! – mondta óvatosan.
– Hívj fel estére, hogy képben legyek, hacsak az
események másként nem követelik!
Elbúcsúzott, bontotta a kapcsolatot és eltette a telefonját.
 Cynna érdeklődő arccal hallgatta. Rule kissé távolabb állt,
közelebb Leunghoz – valószínűleg azt a beszélgetést
hallgatta, és nem az övét.
Jó. Tudta, hogy a férfi mit gondolna a bot megőrzéséről
szóló parancsról a megsemmisítése helyett. Hajlamos volt
egyetérteni vele, de át kellett gondolnia.
– Gyerünk! – mondta Cynnának. – Lássuk, mit találunk!
Lily tudta, hogy valójában ez olyan eső után köpönyeg
akció. Leung máris tönkretette a helyszínt. De Lily próbálta
megőrizni, amit csak tudott, ami azt jelentette, hogy Rule
egyelőre kint maradt. Nem akadékoskodott, bizonyítva,
hogy tud észszerű is lenni, amikor akar.
A nappali kicsi, bézs színű és makulátlanul tiszta volt.
Lily megállt a közepén és körülnézett. Kim Curtis
rendszerető ember volt. A szőnyeget nemrég porszívózta
fel, maga a szoba is rendezett volt, mint Lily lakása, ha nem
is olyan hiányosan berendezve.
A fotelek újnak tűntek. A kanapét elefántcsont huzat
borította, rajta két halványzöld párnával, amik pontosan
illettek a székekhez. Néhány lenyomat lógott a falakon –
szép keretekben, hagyományos tájképek. A szórakoztató
egység egy nagy televíziót, egy régi videomagnót, egy új
CD/DVD-lejátszót és öt terítővel fedett dobozt tartalmazott.
Nincs pohár vagy tányér a láthatáron. Ha Curtis meg is
kínálta Harlowe-t egy itallal, akkor az nem itt volt.
Lily a szórakoztató egységhez lépett, és kinyitotta az
egyik dobozt.
– Mit keresel? – kérdezte Cynna a háta mögül.
 – Nem tudom. – A dobozokban CD-k és filmek voltak –
szalagok és DVD-k. – Szerette a régi zenéket. És a csajos
filmeket.
– Rendben volt az élete, igaz? Csak huszonkét éves volt,
de volt lakása, elég rendes cuccai.
– Igen! – egyenesedett fel Lily. – Lehet, hogy ennek egy
részét még nem fizette ki, de jól volt. Amíg össze nem futott
Harlowe-val! – feszült meg Lily állkapcsa. – Nézzük meg a
hálószobát is!
– Igazi csemege volt nézni, ahogy szétszeded azt a kis
szarcsimbókot! – mondta Cynna, miközben követte Lilyt a
folyosón. – Nagyon tanulságos volt számomra, hogy kell a
helyi hatóságokat tiszteletben tartani.
Lily összerezzent. – Túl késő azt mondanom, hogy inkább
tedd úgy, ahogy mondtam, és ne ahogy csináltam?
Cynna kuncogott. – Csak kitaláltad azokat a jogi
dolgokat, amit idéztél neki?
Lily belépett a hátsó hálószobába, és körülnézett. – Lehet,
hogy eltévesztettem a szakaszok számát. A lényeg pontos
volt.
– Ez ijesztő. Valóban ismered ezt a törvényt?
– Részleteket. Próbálok felgyorsulni.
Kim itt nem használt annyi kiegészítőt. Fehér falak,
kézzel összeállított bútorok, amik nem illettek egymáshoz,
de ez nem volt annyira észrevehető.
– Nem tudom, mondta-e neked Karonski, de nem régóta
vagyok az egységnél! Korábban a gyilkosságiaknál voltam!
Az ágy nem volt bevetve. Fehér lepedő volt rajta, a
kifakult rózsaszínű takaró lelógott a padlóra. Vér nem volt,
de a meghalt test nem árasztott kellemes illatot, ezért
meglehetősen büdös volt benn.
– Uhhh! – fintorodott el Cynna orra. – Örülök, hogy nem
Rule vagyok!
– Nem úgy reagál az illatokra, mint mi – mondta Lily
szórakozottan. A falakon nem volt kép, de az ágy fölött
három fakereszt lógott. Kézzel készített, gondolta. Nagyon
szép dolgok. – Az illat legtöbbször információ számára.
Mint amikor egy halom kutyaszart látunk a földön. Azt az
üzenetet közvetíti, hogy kerüljük ki. A szagok többnyire
ilyenek neki.
– Ha te mondod!
Az éjjeliszekrényen volt egy Biblia. Lily a homlokát
ráncolta, és próbálta összehozni az odaadó hívő képét
valakivel, aki egy idegent szed fel egy bárban. Egyes vallási
típusok rendszeresen letévelyedtek az egyenes és a keskeny
útról, ennek ellenére ez nem olyan esetnek tűnt. Miért?
Mivel a hitét szolgáló tárgyak itt voltak, jött rá.
Kim személyes terében, nem pedig a nappalijában. A hite
nem volt látható, mégis összeszedett egy idegent egy
bárban. Cynna felé fordult.
– Abból, amit elmondtál, még nem keresheted Harlowe
nyomait, mert nincs meg a mintája, de kereshetsz olyan
részeket, ami nem egyeznek az áldozat mintáival.
– Először össze kell szednem néhány holmiját, fel tudjam
venni a mintáját. Aztán... – pillantott az ágyra – megnézem,
mit tudok kiválasztani, ami nem az övé.
– Csak egy pillanat! Megnézem a dolgokat a magam
módján.
 Lily csak egyszer érintette a halálvarázslatot. Nem volt
kellemes érzés. Lerángatta az egyik kesztyűt és
megerősítette magát.
Cynna is levette a kesztyűjét.
– Azon gondolkodtam, hogy vajon meg tudnánk-e
becsülni a bot erejét?
– Mégis hogyan?
– Mekkora a te V.M.E-d?
Lily megállt. – Az én mim?
– V.M.E. Tudod… – veleszületett mágikus erő. – Amikor
Lily értetlenül nézett rá, hitetlenkedve kérdezte: – Nem
teszteltek?
– Ja, az! – Eszébe jutott, hogy Karonski mondott valamit
erről. – A teszt nem működne rajtam, mert egy varázslat
segítségével mérik fel az alany tehetségének erejét. A
varázslat azonnal lecsúszik rólam.
– A francba! Azt hiszem, ennek van értelme. Talán van
más módja is felmérni a tehetséged erejét. Elég erős ahhoz,
hogy a bot ne befolyásoljon téged, szóval...
– Ez nem így működik! Nem tudom... – Lily hangja
elakadt, amikor tenyerét a párnára tette, éppen oda, ahol
ottmaradt Kim Curtis fejének lenyomata.
– Hé, jól vagy?
– Jól vagyok! – Ez automatikusan jött. Szinte igaz is volt.
– Csak gyűlölöm ennek a dolognak az érzését!
– Halálvarázslat, mi? Milyen érzés?
– Őrölt üveg és rothadó hús. Csak még rosszabb! – Nem
talált szavakat a romlottság leírására. Abban reménykedett,
hogy talán meg tudja állapítani, van-e valamilyen
különbség, némi változás a mágiában, hogy valaki más
alkalmazza a botot, de a puszta ocsmányság mindent
elárasztott.
Lily megrázta a kezét, hogy megszabaduljon a hosszan
elhúzódó érzéstől, és visszahúzta a kesztyűjét.
– Ahogy mondtam, Érzőnek lenni nem olyan, mint más
tehetségesnek. Soha nem úgy gondoltam rá, mint ajándékra.
Épp ellenkezőleg!
– Miért nem?
Lily küszködött, hogy próbálja megmagyarázni. – Van
valamilyen pajzsod, igaz?
– Persze! – nézett körül Cynna. – Ööö... meg kell
érintenem valamit, ami Kimé!
– Megjelöljük, amit csak megérintesz! Próbálj semmi
máson sem hagyni ujjlenyomatot!
Odalépett a komódhoz, amin volt egy tükör, és egy kis
tálcán egy ékszeres doboz és néhány üveg parfüm.
– Mindenki, akinek van valamilyen tehetsége, képes
megtanulni varázsolni, igaz?
– Meglehetősen! – Cynna a könyökével nyitotta ki a
szekrény ajtaját. – Néhányan jobban tudnak varázsolni,
mint mások. Legtöbbünk csak néhány varázslatban
vagyunk igazán jók, amik leginkább kapcsolódnak a
tehetségünkhöz. – A földön ült. Elővett egy sportcipőt, amin
végigsimított a csupasz kezével. – Ez jó lesz! – mondta
elégedetten.
Láthatólag a cipők több izzadságot is magukba szívtak a
viselőjükből.
Lily kinyitotta az ékszertartó dobozt. Kim Curtis szerette
a fülbevalókat és a karkötőket. Nyakláncok viszont
nincsenek. – Tehát a pajzsok erősebbek vagy gyengébbek,
attól függően, hogy milyen erős a tehetséged, és mennyire
vagy jó a vele kapcsolatos varázslatokban.
– Alapvetően igen. Vannak módok az erő tárolására, de
előny az erős tehetség!
– Nos, én nem használhatok varázslatot! – mondta Lily
határozottan, és becsukta az ékszertartó dobozt. – És
nincsenek pajzsaim sem! Érzőnek lenni olyan, mint...
mintha nem lennék porózus. Néhány anyag nem szívja fel a
vizet, bármennyit is önts rájuk. A varázslat nem tud belém
szivárogni, független attól, mennyit zúdítanak rám!
Kivéve...
– Nehogy most hagyd abba! Ha van kivétel, tudnom kell
róla!
– Tegnap este Nettie képes volt elaltatni. Azt mondják,
valamiféle vallási energiát használt, nem varázslatot. De ez
akkor is valamiféle varázslat volt. Nem értem, miért
működött rajtam!
– Nem tudok segíteni! – vonta meg Cynna a vállát – nem
tudom, mi a különbség.
Letette a sportcipőt és felállt.
– Megvan Kim mintája. Nem tudom, képes leszek-e
annyit találni Harlowe-ból, hogy hasznomra legyen, de
megpróbálom!
– Lekorlátozhatod a szkennelést csak Harlowe-ra, igaz?
És akkor semmit nem kapsz a botról!
– Nem szkennelek. Rendezem az adatokat.
– Nem tudlak követni!
– Két különböző műveletről van szó. A szkennelés az...
olyan, mintha egy vörös sálat keresnél, amit leejtettél a
földre. Már távolról is látnád. Nem kell sem hozzá nyúlni,
sem felvenni. A rendezés inkább olyan, mint egy
selyemkendő keresése egy kusza sálkupacban. Meg kell
érinteni a sálakat, hogy megtaláld a keresettet, és
kiválaszthasd a többi közül.
– Akkor vigyázz, mit veszel fel!
Vigyorogva nézett Lilyre, és odament az ágyhoz.
Fokozatosan minden kifejezés eltűnt az arcáról, és csak az
összpontosítás maradt. Bal kezét derékmagasságban
tartotta, tenyerét kifordítva, mintha valamit el akarna
hárítani. Jobb karját könyékben behajlította, és ujjait ökölbe
szorítva lefelé mutatott az ágyra. A karja lassan balra
lendült. Semmi más nem mozdult. Teljesen szoborrá
merevedett, aminek csak egyetlen mozgó része van – egy
lassan lengő kar, ami most jobbra mozdult. Ha még mindig
lélegzett, az nem látszott.
A kar habozni látszott, majd megállt. Fokozatosan
széttárta az ujjait. A szemei körbefordultak. Aztán mintha a
testében minden izom egyszerre megolvadt volna,
összeroskadt.
Lily felé ugrott. Nem túl kecsesen, de sikerült közvetlenül
azelőtt odaérnie, mielőtt a nő feje az ágykeretbe csapódott
volna. Elvesztve az egyensúlyát Lily elesett, magára rántva
Cynna testét. Sikerült felülnie, és úgy helyezkedett, hogy
Cynna feje a combján pihent. Éppen a pulzusát ellenőrizte,
amikor azok a whiskey színű szemek megrebbentek, és
Cynna azt mondta: – A francba!
– Jól vagy? Mi történt?
– Kiderült, hogy a varázslónak igaza volt. Ez a bot nem
akarja, hogy megtalálják!
 Lily egy pillanatig csak bámult rá. – Próbáltad
megtalálni!? Mindazok után, amit mondtam – a közvetlen
parancs ellenére – próbáltad megtalálni azt az átkozott
botot!
Cynna szégyenkezőnek tűnt. – Én, uh, úgy véltem, hogy
nem tudod, miről beszélsz.
Lily felállt. Cynna feje a padlóra koppant.
– Hé!
– Karonskinak igaza volt, amikor laza szálnak nevezett!
Hogyan kellene veled dolgoznom, ha nem bízhatok
benned? – Meg akart ütni valamit. – Próbáltad egyáltalán
felvenni Harlowe mintáját?
– Természetesen! – még volt képe felháborodni. – Amit
találtam – úgy gondolom, hogy Harlowe-tól származik –,
mind valami ocsmány dologgal van összekapcsolódva.
Nem tudtam rendezni!
– Ez nem mentség!
– Nem mentegettem magam! Csak felvilágosítalak! – állt
fel óvatosan Cynna. – Hűha! Úgy érzem magam, mint aki
három napon keresztül ivott. Ah... tévedtem egy dologban,
úgyhogy talán kéne... ah, leellenőrizni, hogy... nos, hogy
csináltak-e valamit velem. Nem volna szabad, hogy
lehetséges legyen – tette hozzá sietve. – Nem a távolból. De
a lehetetlen egyszerűen csak megtörténik mostanában.
Lily elég őrült volt, hogy hagyja egy kis ideig főni a saját
levében. Csak a kevésbé profi oldalával folytatott súlyos
küzdelem után sikerült röviden kimondania: –
Megérintettem a bőrödet, amikor a pulzusod ellenőriztem.
A halál varázslatnak nyoma sincs, ezért azt mondanám,
hogy a bot nem tett semmit, csak lecsapott.
 – Gondolom, a legkisebb nyomát is képes vagy észlelni?
– Ha a halálvarázslatnak szaga lenne, akkor az olyan
lenne, mint amit a földgázba tesznek, hogy rossz szaga
legyen – még a legkisebb szivárgást is érzed. Ha
megérintem a halálvarázslatot, azt felismerem!
– Jó! – Cynna hangjában eltéveszthetetlen volt
megkönnyebbülés. – Ööö... el kell mondanom még egy
dolgot! Kim Curtisről szól.
– Igen?
– Nem teljesen tűnt el!
 Tizenkettő
RULE rosszul érezte magát.
– Biztos vagy benne, hogy a felszedett maradvány nem
szellem?
Arra vártak, hogy megérkezzenek az FBI helyszínelői. Ő
és Cynna az udvar egyik sarkában álltak. Lily a tornácon
volt, és azzal a járőrrel beszélt, aki először ért a helyszínre.
A rendőrség többi tagja lelépett. Leung küldte el őket,
amikor a főnöke azt mondta neki, hogy engedje át az FBI-
nak a helyszínt.
Legalább a sajtó nem jelent meg. Még.
Cynna a fejét rázta. – Nem tudom, mit vettem fel, de a
szellemeknél mindig van irány, tudod? Ezúttal nem volt.
– Mi késztetett arra, hogy egy halott nőt keress?
– Mindig leellenőrizem! – ismerte el a nő –, amikor olyan
helyre hívnak, ahol valaki erőszakos halált halt. Ott sokszor
visszamarad egy szellem. Ezért mindig megkeresem az
áldozatot, biztos ami biztos. Ha létezik, akkor szakembert
hívunk.
– Akkor már találtál szellemeket? – nézett rá kutatóan.
– Persze! Nem olyan szokatlan jelenség! Legtöbbször nem
elég erősek ahhoz, hogy megnyilvánuljanak, így senki sem
tudja, hogy ott vannak.
– És amikor nincs szellem, mit... találsz?
– Semmit! Amikor az emberek meghalnak, nem szabad,
hogy bármit is találjak. Ezúttal ott volt... nos, nem teljesen ő,
de valami belőle. Ilyennek érződik egy szellem. Csak ezt a
maradék nem kötődött a helyhez, mint egy szellem. Nem
tudom, hogy ez mit jelent!
– Ez azt jelenti – mondta Lily komoran, amikor
csatlakozott hozzájuk –, hogy nem csak megölte. Elvette az
életét – és megetette a bottal!
Cynna makacsul megrázta a fejét. – Nem sikerült mintát
felvennem a botról! Akkor hogy tudnék felvenni valamit
arról, ami benne van?
– Pedig kapcsolódtál hozzá. Seggre ültetett! Szóval hol
van?
– A fenébe is, nem tudom! Valami... – elhallgatott, és
nagyot nyelt. – Valami akadályoz!
– Igen, a bot!
Cynna rosszul nézett ki. Rule sem érezte magát túl jól.
Vajon Kim maradványának van tudata? Csapdába esve, test
nélkül...
– Megtudtál valami hasznosat? – fordult a férfi Lilyhez.
– Talán! – Feszültség látszott a szeme körül, feszesség,
amit Rule ösztönösen enyhíteni akart. – Sokkal többet
hallottam Mike Sandersonról, arról aki rátalált. Próbálok
rájönni, hogy miért hozta haza Harlowe-t.
– Azt szeretnéd tudni, hogy kényszerítette-e.
– Tudom, hogy azt hiszed, hogy a bot nem képes erre, de
ez nem stimmel. A hálószobájában keresztek voltak a falon,
és egy Bibliát tartott az ágya mellett. És a barátja úgy
gondolja, hogy szűz volt még.
Rule felhúzta a szemöldökét.
– Elgondolkodtató, nem? Természetesen csak azért, mert
a srác szerint a nő tiszta, mint a frissen hullott hó, még nem
biztos, hogy úgy is van, de Sanderson szerint a lány a
házasságra tartogatta magát. Ez visszatartotta... bár ő maga
nem vallásos – de fennakadt. Folyamatosan körülötte lógott.
Ezt tette tegnap este is. Tudta, hogy a lány szeret táncolni,
ezért elment a Cactus Corralba, hogy megnézze, ott van-e,
és biztonságban van-e. – A nő megrázta a fejét. – Most
elrontotta, mert nem próbálta megállítani, amikor Harlowe-
val távozott.
– Magát hibáztatja. Ez természetes.
– Tudta, hogy valami nincs rendben. Kim egyszer táncolt
Harlowe-val, majd vele együtt távozott.
Cynna megvonta a vállát. – Talán Sanderson nem ismerte
annyira, mint gondolta. Vagy talán Harlowe beadott neki
valamit.
– Talán. Meglátjuk, hogy észrevette-e valaki, hogy
álmosan vagy részegen viselkedik. De nem hiszem, hogy
Harlowe randidroggal rázta volna le a vonakodó barátot.
– Hogy érted?
– Amikor Sanderson látta, hogy egy ismeretlen férfival
távozik, felment hozzájuk. Megkérdezte a lánytól, hogy mi
történik. Harlowe pedig csak rámosolygott, és közölte vele,
hogy a lány jól lesz. Sanderson pedig teljesen bevette. Ez
eszi most is őt. Úgy gondolta, hogy rendben van, ha a nő
egy idegennel távozik.
Rule tudta, hogy merre tart.
– Ez nem ugyanaz, mint amit Helen tett Abellel. Harlowe
nem törölte Sanderson emlékeit.
Lily kicsit tétovázott, majd halkan így szólt: – Ez inkább
arra hasonlít, amit a bátyáddal tett. Megváltoztatta a
gondolkodásmódját valamiről.
 Rule gyorsan és élesen szívta be a levegőt. Az emlékek
belemélyedő fogai mindig akkor váltak élesebbé, amint
próbált hátat fordítani nekik. – Igen. Azt tette.
– Úgy tűnik, hogy a hatás Sandersonon elég gyorsan
elmúlt. Pár órával később ismét itt volt, hogy leellenőrizze
Kimet. Nem sokáig ette meg a „jól lesz” utasítást.
– Nagyon kevés bizonyítékból sok következtetést vonsz
le! – jegyezte meg Cynna kételkedve. – Nem a telepátia az
egyetlen magyarázat. Először is vannak más tehetségek is.
Lily ránézett. – Mint például?
– Mondjuk a karizma. Az nem olyan ritka, mint a
telepátia, és ha valaki jó meggyőző varázslatot végez igazán
erős tehetséggel...
– Basszus, basszus, basszus! – csapta Lily a combjához a
kezét. – Elfelejtettem. Karonski említett valami hasonlót –
hogy lehetséges, hogy Harlowe-nak van kisebb
karizmatikus tehetsége.
– Ez nem szerepel a jelentésében.
– Akkor említette, amikor beszélgettünk. Azt hiszem,
csak találgatott. Mégsem tudom felidézni a beszélgetést.
Nem tudom összefüggésbe hozni.
Ez viszont beindította Rule emlékezetét. – Miután őt és
Croftot befolyásolták, találkoztunk velük a szállodai
szobájukban. A találkozót írta le. Azt mondta, hogy
Harlowe-nak karizmatikus tehetsége lehet.
– Ez sok mindent megmagyarázna. Például miért vitte fel
magához egy hívő fiatal nő...
– És miért nem ellenkezett a félig-meddig belé szerelmes
férfi.
 – Hohó! – emelte fel Cynna a kezét. – Tudom, hogy a
karizmát lehetőségként említettem, de pokolian erős
tehetségre és kiemelkedő meggyőző varázslatokra lenne
szükség ahhoz, hogy ennyire megváltoztassák az emberek
szokásos viselkedését és erkölcseit. Egy gyenge tehetség ezt
nem lenne képes megtenni!
– A bot! – mondta Rule komoran. – Megváltoztatja a
lehetőségeket.
Cynna a fejét ingatta. – Említett Sanderson valamit arról,
hogy Harlowe egy ötlábnyi hosszú, fekete fadarabot
szorongat? Vagy valaki a tanúk közül? Nem olyan dolognak
tűnik, amit engedtek volna bevinni a klubba.
– Elbűvölhette őket, hogy beengedjék.
– Vagy – mondta Lily csendesen –, talán van rajta egy „ne
láss engem” varázslat.
– Egy mi? – követelte Cynna.
– Olyan varázslat, ami miatt az emberek nem vesznek
észre valamit.
Cynna elgondolkodott ezen, majd ismét a fejét ingatta. –
A démonok megtehetik azt, hogy láthatatlanok maradjanak.
De ez éppúgy veleszületett, mint a Rule átváltozása. Olyan
varázslatok, amik utánozni tudják a Faj valamelyik tagjának
veleszületett képességeit, egyszerűen nem léteznek. Ez
messzemenően összetett. Olyan ez, mint a DNS
manipulálása és létrehozása közötti különbség.
– És Cullen mégis egy „nem látsz engem” varázslatot
vetett tegnap este a lakásomra.
– Le vagyok nyűgözve... ha ez működik! De a lakásod
helyben marad. Egy mozgó tárgy esetében ez egy egész
„más történet” lenne. A „ne láss engem” egy ötlábnyi
hosszúságú boton, amit egy zsúfolt bárban cipelnek? Huh!
Egyszerűen nem veszem be!
Rule és Lily egymásra nézett.
– Felhívom – mondta Lily, és elővette a telefonját. – Azt
mondta, hogy felveszi, ha... a rohadt életbe!
Fehér, amerikai gyártmányú szedán érkezett a házhoz,
mögötte egy kisteherautó. A két jármű Rule autója köré
parkolt le. A kocsiban ülő férfiak szürke öltönyt viseltek.
Vagy az FBI, vagy az adóhatóság, de Rule nem gondolta,
hogy az elhunyt átvizsgálásra szorult volna.
– Weaver...
– Legyen Cynna, rendben? – fintorodott el Cynna.
– Persze! Elfelejtettem! Próbáld meg utolérni Karonskit.
Tudd meg, emlékszik-e rá, miért gondolta, hogy Harlowe
karizmatikus tehetséggel rendelkezik! Tájékoztatnom kell a
kollégákat, és megnézni milyen felszerelést hoztak. Rule...
– Felhívom Cullent!
– Köszönöm! Használd az én telefonom! Nagyobb
valószínűséggel veszi fel, mivel akar tőlem valamit! –
Odaadta a telefonját, és az újonnan érkezettek felé indult.
Rule figyelte Lilyt, miközben beütötte Cullen számát. Lily
egyszer azt mesélte neki, hogy az ő magasságával bíró
személy vagy megtanul gyorsan mozogni, vagy
hátrahagyják. Nem rossz metafora arról, ahogyan az élethez
viszonyul általában, gondolta a férfi. Gyorsan és
hatékonyan lépkedett, egyáltalán nem tudatosan. És mégis
teljesen nőiesen.
Aztán ott volt még, ahogy a haja együtt lengett a
mozgásával. Szerette a haját. Olyan sötét volt, mint egy
titkos kívánság, és ami ragyogott a korai nap tiszta
fényében, ami épp kibújt ágyából a látóhatár peremén.
– Teljesen beleestél, igaz? – jegyezte meg Cynna.
Rule éles pillantást vetett rá. Miközben a telefon
kicsengett, arra gondolt, amit nem mondott el Lilynek.
Mindarra, amit nem mondhatott el neki. A lány sejtette,
hogy elhallgatta előtte Cullen kutatását a bot után, és igaza
volt. De nem ez volt a legnagyobb bűne. Tegnap este nem
hazudott neki. De amikor túl vékonyra szeleteled az
igazságot, megtévesztesz.
A Kiválasztotti kötelék összetartotta őket, elkerülhetetlen
vonzódás. De voltak más kapcsolataik is – szeretet, hűség és
kötelesség. És a gravitáció néha lavinákat,
iszapcsuszamlásokat, sőt földrengéseket okoz, amikor az
ellentétes lemezek elmozdulnak, és tűrhetetlen nyomást
gyakorolnak a talajra, ami nem olyan szilárd, mint
amilyennek látszik...
– Igen – mondta végül. – Beleestem!
Cynna természetes extravaganciája eléggé eltompult az
arcát borító minták álarca alatt.
– Értem! Nos, kellene a telefonom! Az autódban van, a
táskámban.
– Tessék! – adta oda a kulcsokat, és homlokráncolva sétált
el. Ennyi év után Cynnának nem kellett volna számítania,
hogy a férfi már nem érhető el szórakozásra és némi
hancúrozásra. De úgy látszik mégis. Nem volt biztos benne,
hogy mit gondoljon erről, még kevésbé, hogy mit tegyen.
Végül felhangzott Cullen hangja. – Máris meggondoltad
magad, édesem?
 – Nem! – mondta Rule szárazon. – Még mindig ugyanaz
jár az eszemben, mint tegnap este!
– Ó, te vagy az! Ha azért hívsz, hogy továbbra is amiatt a
nyomkövető varázslat miatt unalmaskodj...
– Nem azért, de nem bánnám, ha tudnám, hogy
működik!
Egy pillanatra csend lett; aztán megszólalt a morcos hang:
– Nem! Legalábbis nem megfelelően! Mondtam, hogy
alapvetően földes varázslat, nem igaz? Nos, nem hinnéd el,
hogy hány istenverte gyülekezet ered részben a földből –
ami meghökkentené a plébánosait is, abban biztos vagyok.
A földenergia mindig összezavarodik a spirituális
energiákban, ami átkozott zavarokat kelt, valahányszor
néhány száz lábon belülre kerülsz. Tudtam, hogy ez fog
történni, ezért próbáltam a levegőhöz is kötni, de a levegő
kockázatos és mindazok a szennyeződések...
– Felfogtam az elképzelést!
Hárman kiszálltak a furgonból. Lily belemerült a velük
folytatott beszélgetésbe. Cynna is telefonált.
– Elvesztettél minket!
– Kétszer – ismerte be. – Újra megtaláltalak benneteket,
de egy ponton csaknem egy mérföldnyire voltál a térképtől.
– Ez nem jó! – Rule az autójára nézett, amit most két
szövetségi jármű blokkolt. A varázslatot, amit Cullen
tegnap este adott neki, a vezetőülés alá helyezte, ahol Lily
valószínűleg nem láthatta vagy érinthette meg.
Olyan átkozottul csökönyös volt. Sajnos nagyon jó
megfigyelő is. Cullen varázslata segítségével elvileg a
testőrei észrevétlenül a nyomában maradhattak – kiváló
ötlet, ha hajlandó lenne működni.
 Rule becsúsztatta kezét a nadrágja bal zsebébe, és
megtapogatta a kicsike arany gombot. Elég hétköznapinak
tűnt, bár tényleg aranyból készült – húsz karátos, nagyon
puha és tiszta.
– Talán tesztelnünk kellene a pánikgombot, amit adtál!
Ha ez sem működik...
– Ha nem akarsz megsérteni, akkor tekerd vissza a
nyelved a szádba, nehogy felbukj benne! Az egy nagyon
egyszerű dolog. A boszorkányok állandóan készítik. És
most, ha nem a nyomkövető varázslat miatt hívtál, akkor mi
a francot akarsz?
– Választ egy kérdésre!
Lily és a bűnügyi helyszínelők elindultak a ház felé.
Cynna is letette a telefonját, és követte őket. Rule röviden
elmagyarázta Cullennek Harlowe áldozatát és annak
vonakodó barátját.
– Egyvalamiben van igazad! – mondta Cullen. – Helen
rávehette az embereket, hogy elfeledjék, hogy látták a botot.
Harlowe erre nem képes. A legjobb esetben egy
karizmatikus tehetség meggyőzheti őket, hogy hazudjanak
arról, hogy látták őt vele.
Ez megbonyolíthatja a dolgokat, gondolta Rule, amikor
Lily a tanúkkal beszél. – Úgy tűnik, hogy a baráton gyorsan
elmúlt a Harlowe által rá gyakorolt hatás.
– A karizma egy kockázatos tehetség. Egyesekre jobban
hat, mint másokra, és ha sok a disszonancia, akkor a
hatások nem tartósak. Ha csak ennyit akartál tudni, akkor
vissza kell térnem...
– Ne siess annyira! Ha Harlowe-nak szüksége volt a
botra, hogy elérje az áldozatra és a barátjára gyakorolt
hatását, akkor nála volt, de senki sem említette, hogy látta
volna. A „ne láss engem” varázslat ezt megmagyarázná, de
azt mondták nekem, hogy ez mozgásban lévő tárgynál
lehetetlen.
Cullen felhorkant. – Ez nagyobb problémát jelentene,
mint amennyit kezelni tudok, ez átkozottul biztos! Még azt
sem tudom elérni, hogy ez az istenverte nyomkövető
varázslat jól működjön. Beszélnem kell azzal a Keresővel.
Talán van néhány olyan varázslata, amit beépíthetnék, vagy
legalábbis egyes részeit. Mindenesetre szeretném egyik-
másikat szétszedni, hogy lássam, hogyan működnek.
– Ő is szeretne veled megismerkedni! De pillanatnyilag
arra vagyok kíváncsi, hogy a bot láthatatlanná válhat-e?
– Nem mondanám, hogy láthatatlan lenne. Az
megváltoztatja egy tárgy fizikai tulajdonságait, amihez
nemcsak hatalmas erőre van szükség, hanem...
– Cullen!
– Jól van! Semmi elmélet, semmi magyarázat, csak a
válasz! – Rule szinte hallotta, ahogy barátja megvonta a
vállát. – A bot az Övé. Nem szeretnék találgatni, hogy mire
képes, amire én nem.
– Korlátozott a működő képessége ebben a
birodalomban!
– De nem tudjuk, hogy mik ezek a korlátok! Csak nagy
általánosságban. Tudjuk, hogy nem tud közvetlenül
működni a birodalmunkban – ügynököt kell használnia.
Nem is képes belénk látni – úgy értem a vérfarkasokba!
Erről szóltak az eddigi ismereteik is, és Cullen szerint a
józan ész is ezt diktálta. Azt állította, hogy az istenek
feltételezett mindentudása – vagy az Öregek, ahogy ő
inkább hívta őket – alapvetően egy pokolian jó előrelátó
varázslat. És az előrelátó varázslatok nem működtek jól a
Faj tagjain – vagy Lilyn, mindaddig, amíg viseli a Hölgy
jelképét.
– A Rhej szerint is így van, és hajlamos vagyok azt
gondolni, hogy tudja, miről beszél. De egyébként... rohadt
keveset tudunk a botról. A démonokról még ennyit sem –
tette hozzá elgondolkodva. – Kivéve azokat az alacsonyabb
szinten lévőket, amiket az idióták néha megidéznek! Úgy
tűnik, mégis valamiféle szövetséget kötött az egyik
démonherceggel. Nehéz megmondani, hogy ez mit jelent!
– Nem derítettél fel!
– Jobb lesz a kedved, ha egyszer elpusztítom azt az
átkozott botot!
Rule megfeszült. – A következő Kört előre hozom estére!
Egy szívdobbanásnyi időre csend lett. – Történt valami!
Mindenféle.
– Estére elmagyarázom!
– Későre tedd, vagy a fellépések közé! Táncolok.
– Akkor a fellépések között. Ugyanaz a hely – győződj
meg róla, hogy Max fenntartja nekünk! Mondd meg a
többieknek, hogy egyenként érkezzenek, mint máskor is.
– Mi vagyok én, a te istenverte titkárnőd?
– Én nem telefonálhatok! – mondta Rule halkan. – Lehet,
hogy lehallgatnak!
– Filius aper umbo! Rendben! Most az egyszer eljátszom a
titkárnődet!
Rule minden önuralma ellenére elvigyorodott. – Igazad
lehet, de nem említeném ezt a lehetőséget a Rhonak.
 – Nem beszélgetünk gyakran, ezért kétlem, hogy szóba
kerülne! Ciao! Cullen letette. Rule mély lélegzetet vett, és
megtette, amit tennie kellett, beütve egy jól ismert számot.
Hogy miért érezte ezt még inkább árulásnak, azt nem tudta
megmondani. De megtette.
Apja úgy vette fel, ahogy mindig. – Igen?
– Szükségem van Benedictre!
– Nem lesz boldog. Most ért vissza a hegyére!
– Ezen nem lehet segíteni. Újabb Kört hívok össze. – Rule
a lehető legrövidebben elmagyarázta a dolgokat. Apja már
tudott a támadásról Nettie-től, így nem kellett sok idő a
többi elmondásához.
– Rendben. Akkor mikor és hol?
– Kérd meg, hogy hívjon fel! Nem vagyok biztos benne,
hogy hová megyünk... – Rule hangja elakadt. Valamit
hallott, bár még nem fogta fel teljesen, az érzékeit már
riadóztatta.
Lily. Beszélget valakivel bent. Ebből a távolságból nem
tudta kivenni a szavakat, de a hangnem... Elindult az
ikerház felé. – Szükség van rám!
– Menj, akkor – t'eius ven! Hívj a Kör után! – tette le a
Rho.
Rule éppen akkor ért a tornáchoz, amikor Lily az ajtóhoz
jött. Gyors pillantása, amit Rule-ra vetett, nem sokat árult el.
– Baxter! – kiáltott ki.
Az egyik öltönyös, amelyik Cynnával beszélgetett,
felnézett. – Igen?
– Találtunk valamit!
Baxter elindult felé, Cynna követte.
 – Mi az? – kérdezte Rule. Lily ránézett, és megrázta a fejét
– és a férfi, ahogy tisztán látta az arcát, rájött, hogy nem
ideges vagy zavart, mint eddig gondolta. Hideg düh
lobogott benne.
– Mid van? – kérdezte Baxter, amikor csatlakozott
hozzájuk. A helyi hivatal ügynöke egy jól karbantartott
hatvanéves volt, akinek maradék haja néhány vöröses szőke
tincsbe koncentrálódott. Keret nélküli szemüveget viselt, és
cigarettafüsttől bűzölgött.
Vetett egy pillantást Rule-ra. Halvány kipárolgása annyit
árult el Rule-nak, hogy az életkor és az ellenkező látszat
ellenére, Baxter a legtöbb helyzetben magát domináns
hímnek tartotta.
Az egyetlen pillantás után figyelmen kívül hagyta Rule-t.
– Mit találtál?
– Harlowe hagyott még egy kis ajándékot nekünk a DVD-
lejátszóban.
A bozontos szemöldök megemelkedett. – Hetvenkedő
alkat, igaz?
– Úgy is mondhatni! – sóhajtott fel Lily, szemmel
láthatóan küzdve az önuralmáért. – Szeret fényképezkedni,
és Curtis nem az első gyilkossága volt!

GAN NEM VOLT BOLDOG. A Föld nem volt olyan

szórakoztató, mint máskor, nem úgy, hogy hozzá volt kötve
az Ő eszközéhez.
Harlowe összes vágya kimerült a tervezésben és
gyilkolásban – megtervezte, végrehajtotta. Már nem
érdekelte a baszás, mivel nem volt rá képes.
 És... nos, őt minden gyilkosság zavarta. Azt remélte, hogy
a halál pillanatában meglátja a lelket – akkor kellett volna
megjelennie, nem? De ez nem történt meg. Minden érzéke
szerint az emberek egyszerűen csak meghaltak.
Gan tudta, hogy az emberek mások. A szabályaik mind
ahhoz kötődtek, hogy volt lelkük, és melyik démon értheti
ezt? Néha még csoportokba is összeálltak, hogy
megállapodjanak a szabályokról – ezt hívták
demokráciának –, és tényleg nagyon megdolgoztak a
dolgok birtoklásáért. Sok-sok szabályuk volt a
tulajdonjoggal kapcsolatban, méghozzá több, mint ami a
szexre vonatkozott.
Háborúkat is vívtak miatta, de a tulajdonjognak semmi
köze nem volt ahhoz, hogy ki kit tudott megenni, mert nem
ették meg egymást. Nem, ehelyett halott dolgokat ettek, és
azt is mondták, hogy ne ölj, de mégis gyilkoltak.
De ez azért volt, mert nem kellett megtenniük, amit a
szabályaik diktáltak. Amíg nem kapták el őket, annyi
szabályt léphettek át, amennyit csak akartak, ezért volt a
Föld általában olyan szórakoztató.
De nem most. Felsóhajtott, és ismét megnyomta a
távirányítót.
– Hagyd abba, hogy játszol vele! – mondta Harlowe
ingerlékenyen. – Eltereli a figyelmem!
A motelszobának nevezett valamiben lévő másik ágyon
ülő férfira nézett. A motelszobák nagyon unalmasak voltak,
de mivel vadásztak Harlowe-ra, ezért bujkálnia kellett. Gan
ezt megértette – neki is lopakodnia kellett, mert az emberek
vadászni fognak rá, ha megtudják, hogy itt van. De az még
szórakoztató is lehet.
 Nem a motelszobában. Amikor a másik rejtekhelyen
voltak, a tucat ördögfivel, Gan nagyon jól érezte magát.
Nem mutathatta meg magát, de játszadozhatott – nézhette a
többiek beszélgetését, verekedését és baszását, meg
ilyeneket. Néha el kellett lopni dolgokat. A banda nagyra
értékelte a lopást, bár természetesen nem tudták, hogy Gan
szerzi a pénzt és a fegyvereket. Azt hitték, mindent Harlowe
tett.
De egy motelszobában csak a TV-t lehet nézni.
Felsóhajtott, és ismét megnyomta a csatornaváltó gombot.
– Fejezd be! – mordult rá Harlowe.
Harlowe biztosan nem volt szórakoztató. A férfi most
nem gyilkolt, ezért tervezett. Papírjai szét voltak terítve az
egész ágyon.
– Nem találom a baszott csatornát – magyarázta.
– Melyik kibaszott csatornát? Száznál is több van!
– Száz? Az baszottul sok! – derült fel Gan.
– Hülye kis perverz! Nem száz csatorna a baszásról. Száz
kibaszott csatorna!
Gan homlokát ráncolta. – Ennek nincs értelme!
A Földön az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy egyes
szavak nem azt jelentették, ahogy elhangzottak.
De Harlowe már elvesztette érdeklődését, és ismét a
papírjaiba merült, magában motyogva. – Megint fele akkora
kell, hogy legyen...
Gan visszatért a csatornaváltogatáshoz – ez tetszetős
fordulat. Az emberek nagyon találékonyak voltak a
nyelvükben, mert minden értelmezésüket a szavakból
nyerték.
 Még mindig nem baszott, de volt lövöldözés. Ez vajon
háború volt? Gan felvidult. Nagyon kíváncsi volt, hogy az
emberek hogyan háborúznak. ...körözzétek a kocsikat! –
kiáltotta a tévében egy személy. Siess! Már majdnem itt
vannak!
– ...mégis, ha megszabadulnék az íróasztaltól – motyogta
Harlowe –, a trón mehetne az ablakok mellé. Amúgy mire
kellene egy íróasztal?
Gan próbálta kitalálni, hogy mi történik a tévében. Két
embercsoport lőtt egymásra. Az egyik csoport lovagolt; a
másik nem. A lovasok sokat ordítottak, és úgy tűnt, hogy
nyernek. Néhányuknak lőfegyvere volt; némelyiknek íja és
nyila.
Aztán megjelent még két ember lóháton, lövöldözve. A
többi lovasok közül sokan elestek, a maradék szétszóródott.
Ekkor a másik csoport örült.
– Nem csinálhatom az egészet egyik napról a másikra! –
hallatszott Harlowe tisztán és elégedetten. – Az Ovális
Irodát mindenekelőtt átalakítom trónteremmé. Később
átalakíthatom a Capitolium épületét.
– Ki volt az a maszkos ember? – kérdezte az egyik tévés nő
az egyik tévés férfitól.
A lövöldözésnek vége lett, ezért Gan csatornát váltott.
Hamarosan megjavulnak a dolgok, emlékeztette magát.
Tegnap este Xitil, Gan kezét használva írt néhány utasítást
Harlowe-nak – utasítások, amik Tőle jöttek.
Gan elvégezte a maga dolgát. Lily Yut Disbe vitte, és ivott
egy kis vért – és jaj, de jó volt az! Pezsgő és erőteljes... de
nem elég erős ahhoz, hogy birtokolhassa. Nem az Ő
segítsége nélkül, csakhogy Ő nem tud közvetlenül
cselekedni. Azzal megtörné a paktumot.
Szóval egy eszközön keresztül kellett dolgoznia. Miután
Harlowe is elvégzi, amit meg kell tennie, Gan bejuthat Lily
Yuba. Az lesz még csak a szórakoztató.
De kíváncsi volt, miközben a tv-ben nézte, hogy
főzőcskézik valaki – ezt tették az emberek a halott
dolgokkal, mielőtt megették volna őket – vajon Xitil tudta-e,
hogy új szövetségese eszköze egy totális őrült.
 Tizenhárom
– HÁROM KÉP VAN, amit nem küldött el nekünk. Három
áldozat, akikről nem akarja, hogy tudjunk.
– Ebben nem lehetünk biztosak.
Lily türelmetlen pillantást vetett rá a válla fölött. Baxter
az íróasztalánál ült, egy ötvenes évekbeli kopott és
repedezett ereklyénél, ami nem illett az FBI San Diegóban
működő irodájának otthont adó modern épületbe. Egy
halom iratgyűjtő, egy számítógép, és öt darab üres Dr.
Pepperes üdítős doboz volt a tetején, plusz még az, amit
éppen kinyitott.
A férfinak komoly szénsav függősége volt.
– Huszonötödikén, huszonhetedikén,
huszonkilencedikén is gyilkolt. Egy áldozatról sem
találtunk képet harmincegyedikére, de találtunk
másodikára és negyedikére, hatodikára és nyolcadikára
megint semmi. Tizedikére megint egy áldozat, és most,
tizenkettedikén pedig Curtis. Neked ez mit mond?
– Hogy van egy mintánk! Ez azonban nem azt jelenti,
hogy ölt a hiányzó dátumokon. Lehet, hogy valami
megzavarta azokon a napokon. Talán nem talált megfelelő
típust.
– Valóban van típusa.
Lily megállt a felállított tábla előtt. Hét kép volt
ráragasztva. Hét női fotó, mindegyik világosbarna hajú,
mind fiatal és meztelen. Öt az ágyban feküdt, mint Kim
Curtis. Az egyik egy sikátorban volt, míg a másik vakon
bámult fel egy fa ágaira. Senkin sem találtak erőszakra utaló
jeleket. Hét beállított halott ember, kezük összefonva a
mellkasukon.
– Miért hagy nekünk képeket? – kérdezte Lily. – Miért
könnyíti meg, hogy nyomon kövessük?
– Még nem találtuk meg! – mutatott rá Baxter. – De igen,
tudom, mire gondolsz. Nagyon sok információt adott át
nekünk azokkal a fotókkal.
Elmehetnének sörözni, amennyi adatot a digitális
fényképezőgéppel készített képekből összeszedtek. Az isten
szerelmére, teljes adatlapot készített.
– Tudjuk, hogy milyen fényképezőgépet használt, és
mikor készítette az egyes képeket. Háromnak csak a nevét
és a halál helyszínét tudjuk – Leung átkozott szeme!
– Nem hibáztatom őt, amiért nem vette észre, hogy a
területén lévő haláleset gyilkosság volt – mondta Baxter. –
Kapsz egy halott kurvát, nincs jele erőszaknak, biztos nem
azt mondod: „Hé, fogadni mernék, hogy egy varázsbotos
fickó elszívta belőle az életet!”
– Miután Curtist ugyanolyan formában és azonos módon
helyezték el, rájött, hogy tévedett Cynthia Porterrel
kapcsolatban. Addig tartott minket vissza, amíg a főnöke rá
nem akaszkodott.
– Meg fogod tapasztalni, hogy a helyiek sokszor tesznek
ilyet!
Pillantást váltott az idősebb férfival. Baxter tudta, hogy
egészen a közelmúltig ő is a helyiek közé tartozott.
– Én nem! – mondta a nő kifejezéstelenül.
Baxter megvonta a vállát.
 Lily és Baxter munkája nem igazán ütközött. Az MBO
joghatósága egyértelmű volt, és Baxter panasz nélkül több
embert is a rendelkezésére bocsátott. De egyértelművé tette,
hogy túl fiatalnak és tapasztalatlannak tartja, hogy ekkora
nyomozást vezessen.
Lily hajlamos volt egyetérteni vele. Vissza akarta kapni
Karonskit. Ezt meg is mondta Rubennek, amikor beszámolt
a nyomozás állásáról. De az ördögfi-zűrzavar egyre
súlyosbodott. Tűzesetek, több baleset után most néhány
haláleset is történt. Virginia kormányzója a vállalkozások
bezárásáról beszélt, és a zűrzavart az évszázad
legnagyobbikának nevezte. Ruben nem tudta nélkülözni
Karonskit, amíg meg nem találták és le nem zárták a
szivárgást.
De ők is némi haladást értek el. Most három áldozatot
tudtak beazonosítani – az egyik Oceanside-on, egy másik
Escondidóban, a harmadik Temeculában, mint Curtis.
Mindháromnál természetes halált állapítottak meg, és most
rituálisan is meg kell őket vizsgálni. Lily szimpátiát érzett
az L.A.-ből érkezett szövetség iránt, akinek ez a feladata
volt. Pedig kompetensnek tűntek – körülbelül harminc
percbe telt, mire megerősítették, hogy Curtist halálvarázslat
ölte meg.
Lily beszélt a temeculai rendőrfőkapitánnyal és három
tanúval a Cactus Corralból, köztük a nem-egészen-pasival.
Most egy másik tanúra várt – a csaposra, aki vélhetően
találkozott Harlowe-val. Szabadnapja volt, és még nem
akadtak a nyomára.
Furcsa volt számára téblábolni, arra várva, hogy mások
keressék meg a tanúkat, és odahozzák őket hozzá.
Megszokta, hogy ő maga vadászik rájuk, de valakinek össze
kellett hangolnia a szövetségiek munkáját a helyi erőkkel.
Pillanatnyilag éppen ő volt az.
Örülne, ha Croft ideérne.
– Ha a hiányzó napokon is voltak áldozatai – és a nő hitt
a zsigereiben érzett érzésnek –, akkor okkal tartotta vissza
azokat a fotókat. Miért? Voltak más áldozatok is, akikről
nem tudunk? Az első, amiről van képünk, a múlt hónap
huszonötödikéről származik.
– Nyolc nappal azután, hogy lebuktattad az Azával
kapcsolatos műveletét. Igen, nagyon szeretném tudni, hogy
mit csinált azon a héten!
Talán a pokolban rejtőzködött. Lily nem említette ezt a
lehetőséget Baxternek. Nem csak azért, mert elég szokatlan
volt ahhoz, hogy a férfi kételkedjen mindenben, amit addig
mondott neki, hanem, mert olyan forrásból származott, amit
nem fedhetett fel.
– Hamarosan lesz egy újabb áldozatunk! – mondta
Baxter. – Ha igazad van a bottal kapcsolatban, akkor etetnie
kell! Istenemre, reménykedem, hogy tévedsz, de nem
számítok rá.
Lily tudta. Tudta, és a bizonyosság beleette magát a
zsigereibe. Folyamatosan visszatért a képekhez. Miért vette
fel őket? Miért adta nekünk? Miért akarja, vagy miért kell ennyit
tudnunk?
– Lehet, hogy nem is tudta, mennyi mindent átad
nekünk. Sok ember nem ért a számítógéphez. Én magam
még soha nem hallottam ilyen EXIT-adatokról.
 – EXIF4 – javította ki Lily szórakozottan, és a homlokát
ráncolva nézte a hosszú hirdetőtábla egyik végére rögzített
térképet. Eddig csak három áldozatot azonosítottak, nem
elegendőek a meghatározott minta kialakításához. De úgy
tűnt, hogy ez a három északi irányba vezet, San Diegótól
elfelé.
– Ha nem is ismered a terminológiát, ennyit azért tudnál,
nem igaz? Mielőtt megosztod a trófeafotóid az FBI-val,
megbizonyosodsz róla, hogy a képek nem árulnak el többet,
mint amennyit szeretnél, hogy tudjanak.
Baxter savanyúan elmosolyodott. – Nem számíthatok
arra, hogy Harlowe olyan okos, mint én.
– Elég okos! – Lily elég sok órát töltött azzal, hogy
megismerje a férfit mások szemén keresztül, hogy ebben
biztos legyen.
– A profilalkotók szerint elismerésre vágyik. Kijátszott
bennünket, de ez nem volt elég számára. Biztosnak kellett
lennie abban, hogy tudjuk, milyen okos.
– Talán! – koppantott Lily az ujjaival az íróasztalon. –
Nem, a fenébe is, nem illik! Egyszerűen nem illik ahhoz az
emberhez, aki korábban volt – ambiciózus, amorális, de
nem sorozatgyilkos, és rohadtul jó a saját bőre védelmében.
Valami megváltozott, vagy ezt rosszul értelmezzük!
Az ajtó kinyílt.
– Talán úgy véli, hogy legyőzhetetlen! – mondta Rule. A
kezében lapos kartondobozt tartott, ami csodálatos illatokat

4
Az Exif olyan információk gyűjtőneve, amit jellemzően a digitális
fényképezőgépek használnak és az általuk készített képfájlban tárolnak. Célja
a fénykép módosítása nélkül olyan információk elhelyezése a képfájlban
digitális formátumban, amik a kép készítésének körülményeit írják le.
árasztott – pepperoni és pizza szósz. – Hogy nem lehet
elkapni vagy megölni!
– Mi a fene! – mondta Baxter. – Hallgatództál az ajtónál?
Lily összevonta a szemöldökét. Rule általában ügyelt
arra, hogy a körülötte lévő emberek ne érezzék magukat
kényelmetlenül. Talán ő is fáradt volt.
– Jó a hallásom! – Rule odament az íróasztalhoz, és letette
a dobozt. – Majdnem nyolc óra van, és én éhes vagyok! Azt
hittem, jól esne pár szelet. Remélem – mondta Lilyre
pillantva –, hogy a többit megoszthatom a hölgyemmel!
Hölgyem. Csak Rule tudott ilyesmit mondani, és ez
normálisan hangzott. – Hasznos lenne, ha Harlowe a
legyőzhetetlenség téveszméit dédelgetné, de Cullen szerint
Helen volt az, aki inkább kockázatot vállalt. Harlowe volt az
óvatosabb!
– Akkor Helen kezében volt a bot. De most Harlowe-nál
van.
– Gondolod, hogy megváltoztatja a felhasználó
személyiségét?
– Azt hiszem, hogy sokat találgatunk, és nagyon keveset
tudunk! Azt is gondolom, hogy vacsoraidő van. Van arrébb
egy kis helyiség, ahova elvihetjük, amit Baxter meghagy
nekünk.
Baxter már kiemelt három szeletet. – Csak nyugodtan! Az
Iroda meglesz nélkületek néhány percig!
A pihenőszoba csak négy ajtóval volt távolabb, és ebben
az órában üres volt.
– Hol van Cynna? – kérdezte Rule.
– Nincs semmi felhasználhatója Harlowe megtalálásához,
ezért egy másik csapatnak segít. Szülői gyerekrablás.
Teljesen biztos volt benne, hogy megtalálja a fiút! – Lily
letépett néhány papírtörölközőt, ami egyaránt szolgált
tányérként és szalvétaként is. – Miről szólt ez a „hölgyem”?
Rule érméket dobott az automatába. A válla fölött
visszamosolygott a lányra.
– Hát nem az vagy?
– Úgy hangzik... – Mint amikor az istennőjére hivatkozott, de
Lily nem akart ebbe belemenni. – Olyan középkori. Mintha
lándzsával csataménre pattannál!
– Kihagynám a csatamént! A lovak nem igazán tűrnek el
minket! – Két doboz üdítőt hozott az asztalra – egy diétás
kólát Lilynek, és egy normálisat magának. – Baxter
szokatlanul normálisan viselkedik a jelenlétemmel
kapcsolatban.
– Elmagyaráztam, hogy civil tanácsadó vagy.
– Több ez annál! Általában mindig valamiféle
fenyegetésre való reakció van, vagy félelem, vagy agresszió,
vagy akár mindkettő. Ez zsigeri dolog, nem áll tudatos
ellenőrzés alatt. Leginkább figyelmen kívül hagy. Ez ritkán
fordul elő.
Lily ezt elhitte. Rule-t nehéz volt figyelmen kívül hagyni.
– Van egy kis... nos, mássága. Túl gyenge, hogy
azonosítani tudjam, de van valami. Azt hiszem, az elődei
között van egy boszorkány, talán akár még valaki a Fajból
is. Ettől még toleránsabb, mint a többség.
Az illatoktól beindult Lily nyálkiválasztása. Elvett egy
szeletet és beleharapott.
– Talán!
Rule is leült és kivett egy szeletet, a meleg sajt hosszú
szálként nyúlt.
 – A nővérednek polgári szertartása volt, nem egyházi.
– Ez most honnan jött? – pislogott Lily.
– Nem arra gondoltál, hogy a „hölgyem” nagyon hasonlít
a Hölgyre?
– Szereztél telepatikus tehetséget?
– Nem, de arra késztetsz, hogy előálljak mindenféle
szemponttal, amivel csak találkozok. Kifejezetten az én
meggyőződésem zavar, vagy a vallás úgy általában?
Lily ellenállt a késztetésnek, hogy mocorogjon a székén.
– Csak azt gondolom, hogy az ilyesmi magánügy.
Kellemetlenül érzem magam, amikor az emberek a
nyilvánosság előtt viselik a meggyőződésüket.
– Úgy érted, mint a fehérneműt?
– Talán! – vigyorodott el.
– Kíváncsi vagyok, hogy ez a személyes véleményed,
vagy a családod véleménye?
A pizzán gombák is voltak. Lily nem mondhatni, hogy
utálta a gombákat, de nem is szerette őket. Kivett egyet. –
Azt hiszem, a család. A vallási csatározások hatéves
koromig többnyire véget értek, de fegyveres tűzszünetről
beszélünk, alkalmi csetepatékkal, nem pedig igazi békéről.
– Különböző hitűek?
– Anya évente kétszer keresztény – húsvétkor és
karácsonykor. Apám buddhistaként nevelkedett, de nem
tudom, mennyire számít neki valójában. Azt gondolhatnád,
hogy kompromisszumot kötöttek, mivel nem különösebben
hívők, de... – Megvonta a vállát. A pizzája hűlt, ezért
beleharapott.
 – Megszoktad, hogy kerüld az egész témát, hogy elkerüld
a konfliktusokat a családodban – bólintott Rule. – De abba is
hagytad az erről való gondolkodást?
Meglehetősen. Lily még több gombát szedett le, nem
emelve fel a tekintetét. – Tizenéves koromban átéltem a
szokásos kíváncsi időszakot. Tudod – miért vagyunk itt, mit
jelent ez az egész, meg ilyesmi. Úgy tűnt, hogy
mindenkinek más a válasza, és semmilyen módon nem
tudja ezt alátámasztani!
– Bizonyítékot akartál! Bizonyosságot!
– Mi ezzel a baj? Ha olyan fontos dolgokról beszélünk,
mint az élet értelme, nem kellene valami konkrét dolog,
amire fel lehetne akasztani az elméleteinket?
– Semmi baj a tényeken alapuló valóságban élni. De a
tudomány, bármennyire is jó, nincs felkészülve arra, hogy
megválaszolja a miértet!
Amennyire meg tudta mondani, senki sem volt jó a miért
kezelésében, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy
azt gondolják, nincs ezzel semmi gond, és szépen elzárták
az igazságot. Lily elfintorodott, és még egyszer harapott,
remélve, hogy Rule fogja a célzást, és elveti a témát.
Rule rátette a kezét. – Megérteni próbállak, nem
megtéríteni!
Oké. Ezt egy kis biccentéssel jelezte, mert tele volt a szája.
Meg akarta tudni, hol áll a nő vallásilag, mert az ilyesmi
fontos számára.
Neki is számítania kellene, különben nem érezné magát
ennyire kényelmetlenül. Ez a gondolat annyira zavaró volt,
hogy némán fejezte be a szeletét.
 Úgy tűnt, hogy Rule-t ez nem zavarja, és nem
szorgalmazza a beszélgetést, miközben esznek. Ez volt az
egyik remek dolog benne, gondolta a lány. Nem a
szórakoztatásához volt rá szüksége. Nem volt rá szüksége,
hogy megnevettesse, erősítse az egóját, vagy, hogy
kiismerje, hogy ne neki kelljen. Sok férfi, aki azt mondta,
hogy kapcsolatot keres, valójában a barát extrákkal, a
terapeuta és a tükör kombinációjára vágyott. Talán Rule is
ezeket a dolgokat kereste, amikor fiatalabb volt.
Egy kis kényelmetlen érzés áradt szét benne, mintha
valaki oldalba bökte volna, amikor senki sem volt a
közelben. Nem szeretett a korára gondolni. Kitartás –
mondta magának. Lehet, hogy már túl van rajta. Nem fog
fiatalodni.
Rádöbbent, hogy az egyik dolog, ami kínozza, az az,
hogy egyszerűen annyi minden van, amit nem tud róla.
Körülbelül húsz év. Talán meg kellene kérdeznie Cynnát,
hogy milyen volt tizenkét évvel ezelőtt, amikor
kapcsolatban voltak.
– Mi van? – kérdezte a kezét törölgetve egy papírtörlővel.
– Nem mondtam semmit!
– Nagy kérdőjel volt a szemedben, amikor rám néztél!
Volt egy olyan gyanúja, hogy Rule nem értékelné, ha ő és
Cynna összevetik a jegyzeteiket.
– Tetszik, hogy együtt tudunk ülni anélkül, hogy úgy
érezném, hogy le kell, hogy teperjelek!
– Most összetörtem! – vigyorodott el. – De az is lehet,
hogy leginkább kimerültnek érzed magad. Nehéz napod
volt tegnap, és nem aludtál eleget.
 – Jól vagyok! – Legalábbis még néhány óráig. – És tudod,
hogy mire gondoltam! Enyhült a párkapcsolat, nem igaz?
Most már eltávolodhatunk egymástól. Sokkal messzebb.
Volt idő, amikor nem hagyhatta, hogy akár egy lakótömb is
elválassza őket egymástól.
– Jó érzés a közeledben lenni, de ez inkább egy feles
zümmögése, és nem pedig az egész hatos csomagolásé!
– Bevágtál egy hatos csomagot az egyetemen? Valahogy
nem tudom rólad elképzelni!
– Egyszer rúgtam be! Nem tetszett! – Miért élvezik az
emberek az ellenőrzés teljes elvesztését, nem tudta felfogni! – Mi
van veled?
– A vérfarkasoknak nehéz berúgniuk. Testünk az alkoholt
méregnek tekinti, és túl gyorsan üríti ki a szervezetünkből,
hogy mámorosak legyünk.
– Ez hasznos lehet... hacsak nem akarsz igazán részeg
lenni.
Rule vigyora olyan gyorsan villant fel, mint egy
villámcsapás.
– Igen, ebben a korban. Egyszer ki akartam próbálni,
hogy milyen. Éppen olyan hülye voltam, mint a legtöbb
suhanc, felnőttnek gondoltuk magunkat, amint elértük a
törvényes korhatárt!
Nehezen tudta elképzelni Rule-t az egyetemen. Vajon
sportolt? Szorgalmas volt, vagy vad? Voltak barátai? Emberi
barátok, gondolta. Klánokba nem tartozó emberek.
– Az apádnak vannak képei ifjabb korodból? Úgy értem,
amikor gyerek vagy kamasz voltál! Szeretném látni őket!
 Rule meglepődve hajtotta le a fejét. – Henrynek van
néhány albuma. Biztos vagyok benne, hogy megmutatja
neked, ha megkéred.
Henry? Ki... ó!
– Apád házvezetője, szakácsa vagy mije. Ő őrzi a családi
képeket?
– Henry hosszú évek óta a családom része. Segített
felnevelkedni.
Rule nem egyedül az apja magjából fakadt, de Lily nem
emlékezett, hogy valaha is említette volna a másik szülőjét.
Ez a feltűnő távolságtartás arra késztette, hogy könnyedén
tegye fel a kérését: – Soha nem említed az édesanyádat!
– Úgy is mondhatnád, hogy sok anyám volt! Az én
népem sok gyermeket nevel.
Oké, azt akarta, hogy ezt az ajtót zárják be. Egyelőre
belement. Egyébként nem ez a legjobb alkalom az ilyen
személyes dolgokra.
– Gondolom, Nettie egyike volt azoknak az anyáknak... –
A hangja elhalkult, amikor valami bevillant. – Vagy nem. Ő,
uh... biztos, hogy korodbeli, vagy közel áll hozzá.
Valószínűleg együtt játszottatok.
– Ah... az ősz haj félrevezető. Nettie csak negyvennégy
éves. Ő az unokahúgom – mondta végül habozva.
– Az... unokahúgod?
Rule bólintott. – Az anyja népével nevelkedett, de
nyaranként mindig jött a Clanhome-ba, hogy Benedicttel
legyen.
Nettie idősebbnek látszott, mint Rule. Idősebbnek
látszott, mint a saját apja. Mit tesz a családokkal, amikor fele
– a női fele – sokkal gyorsabban öregszik, mint a többiek?
 – Hány éves Benedict?
– Hatvannégy.
Atyaég! Valóban idősebbnek látszott, mint Rule, de Lily
körülbelül negyvenévesnek saccolta. Mégis még nyolcvan
vagy még több év állt előtte, míg a lánya... – Basszus! –
suttogta Lily. Rule végignézi, ahogy ő megöregszik. Ő pedig soha
nem fogja Rule-t öregemberként látni.
– Nem könnyű, ha egyikünknek lánya születik, amikor
fiatal.
Hirtelen bevillant egy gondolat. – Ezért nem nősültél
meg! – Miért nem hisznek a vérfarkasok a házasságban? Nem
rejthetted volna el a titkod egy feleség elől. Ő öregedne, te
pedig nem, legalábbis nem annyira. És ő meghalna. Az
nehéz lenne.
Rule arcán mintha maszk lett volna, teljesen kifejezéstelen
volt. – Az is része!
– Én megöregszem, és meghalok, még előtted!
Tessék, kimondta. A szíve bizonytalanul vert.
– Lehetséges.
Lily szemöldöke megemelkedett.
– Ha az ember élettartamának kétszeresét éled meg,
akkor az százötven vagy annál is több. Én nyolcvanöt vagy
kilencven évet kaphatok, ha egészséges maradok. Tehát
amikor nyolcvan leszek és recsegnek az ízületeim, te akkor
is még egy vagány százhatos leszel!
– Néha a Kiválasztott gyorsabban öregszik, mint a
közénk tartozók többsége. Nem mindig. Nem tudjuk, miért.
Nem tudta, hogy elveszíti-e Lilyt, miközben még évei vannak
hátra. Nem tudni... ezt ugyanolyan nehéz lehet kezelni, mint a
kétségbeesést. Lily megérintette a kezét.
 Rule hirtelen megszorította az övét, mintha tudta volna,
mi jár a fejében. Mintha akarata erejével megtarthatná a
fiatalságát. Egy pillanat múlva enyhült a szorítása. Kissé
megrázta a fejét, és elengedte a kezét.
– Van min aggódnom a jelenben anélkül is, hogy azzal
foglalkozzam, ami még sok évre van. Leghamarabb, attól
tartok, hogy van valami klánügyletem, amiről ma este kell
gondoskodnom.
– Rendben. Miről van szó?
– A Rho úgy döntött, hogy Összklánt indítványoz. – A
pizza morzsáit a tenyerébe söpörte, majd a dobozba
hajította. – Szükségem van néhány kapcsolat
felelevenítésére.
– Mi az az Összklán? A klánok valamiféle összejövetele?
– Igen. Nagyjából hétévente kerül megrendezésre. Az
utolsó csak két évvel ezelőtt volt, tehát még nem esedékes.
De vannak mechanizmusok az Összklán összehívására
vészhelyzet esetén. A Rho úgy véli, hogy éppen ezzel állunk
szemben!
– Úgy érted, hogy Miatta? Az istennő miatt. Neki van
baja a vérfarkasokkal.
– Így van. Természetesen már hírt adtunk Róla, de nem
könnyű elhinni egy ilyen híresztelést.
– Szóval mit remél az apád elérni? Szerinte képes lesz
arra, hogy a többi klán embereit meggyőzze arról, hogy
valódi a fenyegetés?
– Soha nem próbálom kitalálni, hogy mi Isen szándéka! –
mondta Rule szárazon. – De az egyik célja minden
bizonnyal meggyőzni a kételkedőket arról, hogy a
fenyegetés valós. Hogy Ő újra aktív a mi birodalmunkban.
 Lily a homlokát ráncolta, miközben egyik ujjával az
asztalt veregette. Rule egyszer azt mesélte, hogy a
vérfarkasokat azért hozták létre, hogy harcoljanak ezzel az
istennővel. Akár igaz volt, akár nem, hitt ebben. Tehát
nyilvánvalóan a legtöbb vérfarkas is így tett – még Cullen is,
aki nem olyan volt, aki elhitte volna a vallási maszlagokat.
– Mit fog jelenteni, ha a többi klán hisz nektek? Mit
fognak tenni?
Rule habozott, sötét szeme nyugtalanná vált. – Thranga –
mondta végül. – Talán.
– Nos, most már teljesen értem. Ha...
Rule feje elfordult, és ezzel figyelmeztette, hogy
meghallott valamit. Egy másodperccel később ő is
meghallotta – lépések.
Baxter jelent meg az ajtóban.
– Hastings a barátnőjénél találta a csapost, és felhozza.
Mondtam neki, hogy az irodámat használjuk. Lehet, hogy
megnyugtatóbb lesz a férfi számára, mint az egyik
kihallgató helyiség! – Ránézett a pizzás dobozra. – Maradt
még?
– Dehogy! – tolta hátra Lily a székét. – Mindjárt ott
leszek!
Baxter bólintott és visszalépett a folyosóra. Lily az üres
pizzás dobozt a kukába vitte. Nem maradt idejük – már
megint. Úgy tűnt, soha nem marad elég idő a fontos
kérdésekre.
Ennek ellenére elsütheti az egyiket. – Mi volt a kedvenc
tévéműsorod gyerekkorodban?
– A legfurcsább dolgokat kérdezed.
 – Én a Szezám utcát néztem. Volt már akkor is, amikor
kicsi voltál?
– Nem, én Mouseketeer voltam.
– Mouseketeer! – szélesedett el a vigyor Lily arcán. –
Tényleg? És volt is olyan kalapod?
– Nem emlékszem! Nem, nem hiszem, hogy lett volna. –
Odament hozzá, és a jó vállára tette a kezét. – Gondolom,
még egy jó ideig itt leszel!
– Úgy néz ki. Csak úgy mondom. De ha ettől jobban
érzed magad, felhívlak, amikor készen állok az indulásra!
Lily elégedett volt magával. Ki mondta, hogy nem tud
kompromisszumot kötni?
Rule fintora a szája körül nem tűnt boldognak.
– Számításaim szerint a találkozóm hosszú lesz.
Valószínűleg később leszek kész, mint te!
– Oké! Ha el kell vinned a kocsidat, majd szerzek egy
fuvart!
– Nem mehetek el, hacsak nem fogadsz el egy másik őrt
helyettem!
– Rule! – Ne ess túlzásba! – mondta magában. Persze, hogy
aggódott, amiért célpont lett. – Nem állítom, hogy
sebezhetetlen vagyok, de jó lövész vagyok! Remekül haza
tudom magam juttatni!
– A fegyver édes kevés, ha alszol, amikor a támadás
bekövetkezik!
A nő a folyosóra pillantott. A liftet hallotta?
– Te is alszol!
– Az éber alvás más!
– Mi az? Nem, várj, nincs most időm a magyarázatokra!
Vissza kell térnem.
 – Először adj még egy pillanatot! Rövidre veszem! –
Kezébe vette az arcát, és lehajolt, hogy megcsókolja.
Ez egy másik remek dolog benne, gondolta a nő, miután Rule
hátralépett, és újra képes volt gondolkodni. Amikor csókol,
azt teljes figyelemmel teszi. Talán tévedett azzal a „feles”
hasonlattal.
– Emlékeztess, hogy majd kérdezzelek meg az éber
alvásról!
– Rendben! Benedict a parkolóban vár, hogy
elfuvarozzon, amikor készen állsz!
– Mi?
– Úgy gondolta, hogy a legjobb, ha az épületen kívül
várakozik rád, hogy ne kelljen a fegyvereit lerakni. Egyetért
veled, hogy a golyók mennyire értékesek, ha démonokról
van szó.
– Ez örömteli, de...
– Lehet, hogy fel kellene hívnod a földszinten az őrt, hogy
ne gondolja, hogy Benedict azért settenkedik kint, hogy
megtámadja az épületet, vagy ilyesmi! – fordult el indulásra
készen.
– Várj! Várj egy percet! Nem azt mondtam, hogy
hagynám, hogy testőrt játsszon!
– Játék? – állt meg Rule mosolyogva az ajtóban. – Ezt
mondod, miután már találkoztál a bátyámmal?
A nő elégedetlenül bámult rá.
– Lily, a Rho is használ testőröket! – sóhajtott fel Rule. –
Ettől nem lesz kevesebb!
– A Rho beleegyezett, hogy használja őket. Nem
egyeztem bele semmi átkozott dologba!
 – De nem vagy hülye, ezért így lesz! Ezen kívül
szükséged lesz egy fuvarra hazafelé. Miért ne
használhatnád Benedictet? Itt van.
– Azért van itt, mert te rendezted ide! Engem nem is
kérdeztél! – Hangokat hallott a folyosóról – a csapos
panaszkodott, hogy félbeszakították a szabad estéjén, és az
egyik ügynök nyugtatgatta.
– Elfoglalt voltál! Vettem magamnak a bátorságot, és
betettem Benedict telefonszámát gyorshívóra – a tizenkettes
számra! Ha jelzed neki, hogy készen állsz az indulásra,
akkor készen áll.
Ami azt jelentette, hogy órákkal ezelőtt megtervezte ezt,
amikor a nő átadta neki a telefonját, hogy felhívja Cullent.
Aztán őt csak az utolsó pillanatban tájékoztatta.
– Basszus, mennem kell! De erről még beszélünk!
– Persze! Később, nadia! – mosolyodott el a férfi.
 Tizennégy

SZOMBATON ESTE nyolckor a Club Hell zsúfolt és zajos

volt. Rule a talpán érezte a zene rezgését, még a Cullen
öltözőnek használt üregében is. Fogalma sem volt arról,
hogy a hely emberi vendégei hogyan hallhatják egymást
odakint.
Természetesen ez volt az egyik oka annak, hogy a Club
Hellt választotta a Kör helyszínének. Semleges területen
kellett találkozniuk, és a klub már évek óta biztosította ezt a
kevésbé formális találkozókra is, mint a ma esti. Senki sem
tudta őket lehallgatni fizikailag.
– Max azt mondta, hogy a többiek már itt vannak.
– Láttam néhányat közülük – Cullen egy törölközővel
törölgette az arcát. Izzadt, és annyira volt meztelen,
amennyire a törvény megengedte. Éppen befejezte az
előadását. – A Leidolfot is beleértve.
Ez a név megrázta Rule-t. Max ezt nem említette, a fene
egye meg!
– Kit küldtek?
– Kedves Randyt.
Randall Frey, a másik klán Lu Nuncioja. Rule megfelelője.
Ez jó volt, ez azt jelzi, hogy komolyan veszik... de nem
fordított volna hátat a férfinak.
 – Nem teszek sok pénzt a Leidolf részvételére! – mondta
Cullen, és a törülközőt a fésülködőasztalként szolgáló
polcra dobta. – Tudni akarják, mire készülsz, ennyi!
A Leidolfnak és a Nokolainak hosszú és szerencsétlen
története volt. A legutóbbi a Rule apja elleni támadás volt,
aminek következtében Isen súlyosan megsérült és egy
Nokolai meghalt... a Leidolf három tagjával együtt.
– Ez másokra is igaz! Tudtuk, hogy ha elég sokukat
rávesszük, hogy megjelenjen, akkor a többiek úgy döntenek,
hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy kimaradjanak!
A Leidolf tényleg elküldte az örököst.
– Státusz! – Cullen megragadta a farmerját. – Nem
hagyhatják, hogy fölülmúld a képviselőjüket!
– Lehet! – Rule a falnak támaszkodott, és küzdött
magával, hogy kinyissa az ajtót. Cullen bosszantóan
érzéketlen volt a vérfarkasok szokásos kicsi, zárt terek iránti
ellenérzésével szemben.
– Hányan vállalták, hogy ma este eljönnek? Max el volt
foglalva valamivel, amikor beengedett a hátsó ajtón. Nem
maradt ott annyi ideig, hogy számot mondjon nekem.
Cullen elvigyorodott, és belelépett a farmerjébe.
– El tudom képzelni! Szegény Max! Szinte annyira szeret
a dolgok sűrűjében lenni, mint biztonságban!
Rule felhúzta a szemöldökét. – Tudsz valamit, amit én
nem?
– Öttel többen vesznek részt ezen a Körön, mint az elsőn,
a hirtelen értesítés ellenére – és ezek közé tartozik a Lu
Nunciok rekordszámú megjelenése is. Élénk találkozóra
készülhetünk. Már most érzem szinte a szer illatát!
– Mi változott?
 – Itt van az Etorri.
Etorri... mind közül a legmegtisztelőbb. A Nagy háború
óta eltelt hosszú évszázadok során a klán többször is a
kihalás szélére sodródott. Az egyetlen Etorri, aki túlélte ezt
a konfliktust, megváltozott olyan módon, ami
megkülönböztette őt és utódait; a mágia túl vad volt
bennük, csökkentve a termékenységüket. Valahogy
azonban mégis megmaradt a klán. Talán ugyanolyan
elképesztő volt a kitartásuk. Megfeleltek a dujuknak.
Etorri. A büszkeségtől elvakult, öntörvényű bolondok
csoportja, akik a varázslás gyakorlása miatt kizárták Cullent
a soraikból, és száműzetésre ítélték... ha túléli. A klán
nélküliek általában öngyilkosok lettek, vagy megőrültek.
Ki tudja mi okból, Cullen egyiket sem tette. Három héttel
ezelőtt azonban véget ért a magányos-farkas élete, amikor a
Nokolai vérrel, földdel és tűzzel befogadta. Ha Rule-nak
vegyes érzelmei voltak az Etorri iránt, akkor Cullené feszült
volt.
– Kit küldtek? – kérdezte óvatosan.
– Ki mást? – Cullen szája elfintorodott, amit mosolynak
szánt. – Kedves unokatestvéremet. Ó, ne nézz annyira
óvatosan! Nem kell lábujjhegyen járnod a gyöngéd érzéseim
körül!
Cullen felrántotta a cipzárját, és kinyitotta az ajtót, nem
fáradva az inggel. Mivel a nadrágot előadás után
választhatónak tartotta, ez nem volt meglepő. – Túlélem az
újbóli találkozót Stephennel, és csak az Isten tudja, hogy ő
túl tiszta ahhoz, hogy ártson neki a velünk, alsóbbrendű
lényekkel való kapcsolat!
– Örülök, hogy nem vagy elkeseredve!
 Cullen ugatásszerű hanggal nevetett fel.
Rule örült, hogy elhagyhatja a szekrény méretű öltözőt. A
folyosó, ahová beléptek, nem volt nagy előrelépés,
homályos és keskeny volt. Az egyik vége egy bemélyedésre
nyílt, amit Max az irodájának hívott. A másik irányba
mentek, a klub illatai és nyüzsgése felé.
A barlangszerű terem elfoglalta az épület alagsorát és
első emeletét egyaránt, felső része eltűnt a fejük fölötti
sötétségben.
Max elragadtatta magát a dekorálásban. Kölcsönvett
minden pokoli klisét, amit csak talált, és létrehozott egy
háromdimenziós sémát az alvilágról, sziklafalakkal, hamis
tüzekkel és egy illattal, amit erőltetett, hogy kénkő.
A klub vendégeinek többsége természetesen ember volt.
A vérfarkasok is gyakran látogatták a helyet az izgalom- és
egyéb keresők kedvéért. Néhány nő próbálta felhívni Rule
figyelmét – volt, akit ismert, volt, akit nem. Többen Cullent
próbálták megállítani.
Jó előadást csaphatott ma este. Ők ketten mosolyogva
próbáltak előre haladni az asztalok között, bólogatásokkal
keresve azokat, akik nem emberek voltak.
Ott, a pultnál. Rule elkapta a férfi tekintetét, és biccentett.
A terem túloldalán egy másik férfi is meglátta őket, adott a
mellette lévő nőnek egy puszit, majd felállt. Néhány férfi,
akik több nővel ültek egy asztalnál, hatalmas csalódást
keltettek azzal, hogy eltávoztak. Mindenfelé a teremben,
egyik férfi a másik után ezt tette. Ezek a férfiak mind
hasonlítottak egymásra, főként szokatlan izmosságuk miatt.
Mindannyian a terem hátsó része felé kezdtek sodródni,
ahol a csigalépcső beleveszett egy lentről átláthatatlan sötét,
árnyas részbe.
Rule és Cullen értek először a lépcsőhöz. Rule elindult
felfelé, Cullennel a háta mögött.
– Okozott problémát a lelépésed? – kérdezte Cullen.
– Nem! – Még hazudnia sem kellett. Nem mintha igazat
mondott volna, de nem mondott közvetlen hazugságot.
– Még ha a nyomkövető varázslat nem is működik – bár
lehet, hogy sikerült kijavítanom –, Benedictnél van a pánik
gomb, igaz?
– Igen!
– Egek, hirtelen, de egyszavas üzemmódba váltottál!
Gondolom, feszengsz a bűntudattól! Rossz szokás a
bűntudat...
– Fogd be, Cullen!
– Jól van! Tudod, túl sokat rágódsz ezen! Lily értelmes nő.
Ideges lesz, de amikor elgondolkozik rajta...
– Ugyanarról a nőről beszélünk? – csattant fel Rule. – Aki
nem akar testőröket, szóval teljesen új varázslatot kell
kitalálnod, hogy biztos lehessek benne, hogy védve van?
Akit be kellett csapnom, hogy Benedict vele maradhasson,
amíg én távol vagyok? Tegnap este megtámadta egy
átkozott démon, de ó, nem, nincs szüksége védelemre! Ez
értelmes?
Felértek a padlásra, egy nyitott, bútorozatlan részre, ami
a hátsó fal hosszában húzódott. Az összes párnát a szőnyeg
szélére pakolták, hogy minél több helyhez jussanak. Nem
volt világítás; az egyetlen fény alulról érkezett.
Cullen ezen egy pillantással változtatott. Tizenkettő,
széles körben elhelyezett fekete gyertya hirtelen lángra
gyúlt. Aztán Rule-ra nézett. – Talán csak nem szereti
Benedictet. Én magam sem!
Rule felhorkant.
Valaki jött felfelé a lépcsőn, és nagyobb zajt csapott, mint
amennyi feltétlenül szükséges. Ez udvariasság volt. Rule
tudomásul vette, és sajnálkozását – és a fenébe is, a
bűntudatát – betuszkolta oda, ahol nem akadályozza a ma
esti ügyeiben.
Cullen egy még meggyújtatlan fehér gyertyát vett elő egy
kis táskából, és elindult a lépcső teteje felé. Megállt Rule
mellett, és kezét a karjára tette – ritka gesztus tőle.
A vérfarkasok általában könnyedén és gyakran
megérintették egymást, de Cullen élete nagy részét
magányosan töltötte. Évtizedekkel ezelőtt abbahagyta az
érintést.
Most hang nélkül beszélt, olyan halkan, hogy Rule még
ilyen közelről is alig hallotta.
– Nincs értelme magadat büntetni, tudod te is! Lily remekül
helyt fog állni, amikor szükséges lesz!
– Vicces, hogy ezzel akarsz megnyugtatni! – villant fel
Rule arcán a mosoly.
Cullen válaszmosolya gyors és röpke volt. Éppen akkor
fordult meg, amikor a többiek közül az első felért a lépcső
tetejére – Ben Larson, az Ansgarból, a skandináv klánok
közül a legnagyobb. Ben remek harcos volt, de túlságosan
megfontolt, aki bizonyosságot keresett akkor is, amikor még
nem volt ilyen.
Elfintorodott Cullen láttán. Talán azt remélte, hogy Rule
lecseréli a kapuőrt. Szívás. Mindannyiuknak
alkalmazkodniuk kell a változásokhoz. A birodalmak
változóban vannak, és Ő ismét aktív.
– Egy pillanat – szólt Cullen Benhez. Ezúttal a kezével
intett a gyertya felé, és néhány szót mormolt, hogy lángot
tegyen a kanócra. Ez színház volt, és Rule találta ki. Azt
akarta, hogy a többiek is megszokják Cullent, de nem látta
értelmét, hogy az orruk alá dörzsölje, mennyire más a
barátja valójában. A tehetségesek egy része rituáléval hívta
a tüzet. Cullen csak az eszével hívta.
Először Rule felé nyújtotta a gyertyát. – Accipisne alios in
pace? (békével fogadod?)
– Accipio in pace! (békével fogadom). Rule tenyerét a láng
fölé tartotta, elég lassan elszámolt háromig – elég hosszú
idő, hogy megpecsételje az ígéretét, és elég rövid, hogy
amint elveszi a kezét a láng fölül, meggyógyuljon. Aztán a
legközelebbi fekete gyertyához lépett, és leült, háttal a
gyertyának.
Cullen Ben felé nyújtotta a fehér gyertyát. – Accipiaris in
pace?
– Advenio in pace. – Ben is a láng fölé tartotta a kezét,
ahogy Rule tette, majd elfoglalta helyét a gyertyák körében.
A többiek egymás után léptek be, egyik kezüket a láng
fölé tartva vállaltak békét. Con McGuire, a Cynirből.
Stephen Andros, az Etorri Lu Nuncio, fajtájára jellemző
furcsa világos szemmel és porszínű hajjal. Ito Tsegaye, a
Mendoyo képviseletében. Randall Frey, a Leidolfból – az a
vigyorgó gazember. Javiero Mendozo, az Ybirrából,
majdnem ugyanolyan sötét bőrű, mint Ito. Rikard Demeny,
a Szából. A Kerberos örököse, Jon Sebastian, aki úgy nézett
ki, mint egy könyvelő, és úgy harcolt, mint egy őrült. A
Kyffint Sean Masters képviselte.
A huszonkét domináns klán közül tizenöt közvetlenül
képviseltette magát, nyolcukat a Lu Nuncio. Az egyik
örökös és két nonheri fiú átkelt az óceánon, hogy részt
vegyen az első gyűlésen. Ehhez Stephen Andros majdnem
ugyanennyit utazott – az Etorri földjei Észak-Kanadában
voltak.
Rule igyekezett figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az
Etorri megjelenésére volt szükség, hogy sokukat rávegye a
részvételre. Itt voltak. Ez számított.
Miután mindenki leült, Cullen eloltotta a gyertyáját, és
külön leült, a fal közelében.
Az volt a feladata, hogy megvédje a Kört fizikai és
mágikus behatolásoktól.
„Ő” nem tudott közvetlenül utánuk kémkedni, de az
ügynökei képesek voltak rá.
Rule volt felelős a Körön belül történtekért. Nem könnyű
feladat ez. Csenddel kezdte, lehetővé téve mindenki
számára néhány pillanatot, hogy összegyűjtse az
ellenőrzéshez szükséges belső nyugalmat. Minden férfi
mögött gyertyák égtek, árnyékban hagyva az arcukat, és
viaszos illatukat erősen árasztották a levegőbe. A zene és a
hangok alulról elmosódtak. És igen, a gyertyák nehéz illata
és a jelenlévők vegyes személyes illatai alatt Rule több
nyomát is találta a szernek.
A Lu Nunciók alapértelmezetten dominánsak voltak.
Ennyit egyszerre bezárni egy körbe, és rávenni őket arra,
hogy hallgassanak, együttműködjenek, trükkös dolog.
 A nyílt erőszak tilos volt, csakúgy, mint a későbbi
harcokra való kihívások. De mindegyikük ösztönösen arra
törekszik, hogy uralja a többieket. Természetesen őt is
beleértve. Cullennek igaza volt. Energikus találkozó lesz.
– In pace convenio – mondta hivatalosan. – Kezdjük el!
– Kezdheted egy magyarázattal! – mondta Rikard. –
Miért ez a... – biccentett Cullen felé –, viselkedik
kapuőrként?
Rikard volt a legidősebb közülük, de az életkor soha nem
lágyította el. Tüzes maradt és hajlamos volt kimondani azt,
amit mások figyelmen kívül hagytak óvatosságból vagy
egyszerű udvariasságból.
– Mert a Nokolai Rhejje nem hagyja el a Clanhome-ot.
Mert Cullen rendelkezik a szükséges képességekkel. És
mert én őt választottam!
Az egyik nonheri motyogott valamit, amit Rule figyelmen
kívül hagyott. Rikard felhorkant.
– Nyilvánvaló, hogy őt választottad. De...
Stephen Andros szakította félbe.
– Csak az időnket vesztegetjük azon vitatkozva, amit már
elfogadtunk azzal, hogy összegyűltünk! A Nokolai hívta
össze a Kört. A Nokolainak tehát jogában áll megválasztani
a kapuőrt!
Rule nem köszönte meg. Ez sértés lenne, utalva arra,
hogy Stephen támogatta – alárendelt helyzetbe kerülne. De
egy pillanatra nyugtázóan pillantott az Etorri örökös
szemébe. Stephen Androsnak olyan felépítése volt, mint egy
hátvédnek, de a tekintete egy szerzetes, egy bölcs... vagy
egy varázsló túlvilági tekintete volt.
 Rule azon tűnődött, vajon Cullen örökségének másfajta
szennyeződése tette-e lehetségessé a lehetetlent. Soha nem
létezett vérfarkas varázsló; az volt az állítás, hogy a
veleszületett mágiájuk állítólag kiszorít minden más típust.
Soha nem kérdezte. Cullen pedig nem mesélt az Etorri
életéről.
– Többet szeretnék tudni arról, hogy miért vagyok itt! –
szólalt meg Ito Tsegaye a Mendoyoból – sötét bőrű, vékony
és nagyon magas. Angolja erősen akcentusos volt, távoli és
furcsa dallamokhoz igazítva. A Mendoyo évszázadok óta
külön élt a többi klántól, miközben Afrika el volt választva
az európai világtól; az akcentusuk több, mint furcsa volt
Rule számára.
– Azért jöttetek, hogy információkkal térjetek vissza a
klánotokba – és remélem, néhányan, akik itt vagytok, hogy
csatlakozzatok az Ellene folytatott harchoz. Valami
megváltozott, és a birodalma nem olyan távoli, mint
korábban. Hatalmában áll újra megjelenni a világunkban, és
szándékában áll elpusztítani minket!
Leidolf Randall elmosolyodott.
– Nem kételkedem abban, hogy megsemmisítene minket,
ha tudna. De a maradékban... csak a te szavad van!
Rule szenvtelenül nézett rá. Minden ellenőrzése kellett
ahhoz, hogy megőrizze önuralmát a sértésre.
– Igen, a szavam van! Mindannyian hallottatok a
történtekről – hogyan győzték le híveit és tűnt el a botja. De
néhányan csak másod- vagy harmadkézből hallották.
Szeretnétek tőlem hallani?
 Szerették volna, bár némi vita kellett a megállapodás
eléréséhez. Lily, gondolta Rule apró mosollyal, azt akarta
volna, hogy szavazzanak.
– Jól szórakozol? – kérdezte Ito.
– Magán gondolat! Kiválasztottam furcsának találja
néhány módszerünket, és egy pillanatra az ő szemén
keresztül láttam a dolgokat. – Nem árt emlékeztetni a
többieket Lilyre. – A Hölgy soha nem ajándékozta meg még
Lu Nunciot Kiválasztottal – legalábbis a legendák ideje óta.
– A Kiválasztottad... egyesek szerint Érző.
Rule ránézett a kérdést feltevő férfira. Con barát volt, de
több is – hasonlóan gondolkodott, mint Rule. Most kell
szervezkedniük, miközben az Ő hatalma az ő területükön
még mindig korlátozott. – Igen, ő az!
Ez sokuknál szemöldökemelkedést eredményezett.
– Szokatlan! – jelentette be Rikard.
– Az Etorri Magya óta nem...
– Véletlen. Ez nem azt jelenti...
– Egy Lu Nuncio Érző Kiválasztottal – véletlen? – horkant
fel Con. – Persze, és a Hölgy csak poénkodik velünk.
Ben mérgesen elpirult. – Ezek szerint, te már a Hölgy
szándékának szakértője vagy?
– Azt mondom, hogy ez nem véletlen. Nem azért
nevezzük a párunkat „Kiválasztottnak”, mert a Hölgy
találomra osztogatja őket!
– Nagyon igaz! – mondta Randall –, de mi sem akarunk
következtetéseket levonni! – fordult Rule felé, és fogpaszta-
reklám szerűen elmosolyodott. Jóképű férfi volt, egy
évtizeddel fiatalabb, mint Rule, satírozott szőke hajjal, egy
zongorista hosszú ujjaival és kígyói álnoksággal. – Ugye,
nem azt akarod elhitetni velünk, hogy Senn és Magya
ismétlését játszod?
– Randall! – mosolygott vissza Rule gyengéden. –
Túlságosan tisztelem a személyedet, hogy megpróbáljalak
rávenni, hogy egyáltalán bármin is gondolkodj!
Ez vigyorgást és pár kuncogást váltott ki. Rule
kihasználta a pillanatot, hogy elkezdje meséjét. Az ő
előadásmódjuk nem az volt, hogy megnyirbálják a
történetet, egy olyan személytelen jelentéssé változtatva,
amit Lily szokott benyújtani, így ez eltartott egy ideig.
Néhány pillantás Randallra esett, amikor Rule az apja
elleni támadásról beszélt – később pedig újabb pillantások
Cullenre, aki a végén a hős szerepét játszotta. És amikor
befejezte, jöttek a kérdések. Az első néhány könnyű volt, de
azután óhatatlanul valaki Lilyről kérdezett.
– Még mindig rendőr, igen, de most az FBI-nál.
– Úgy érted, az egyik szövetségi ügynökségnél? –
kérdezte Ito.
– Úgy van! – Rule mély lélegzetet vett. Ezt nem tudta
tovább halogatni – végül is ezért hívta össze a Kört. – Ő felel
a bot vadászatáért. És, mint ma megtudtam, a kormány nem
szándékozik megsemmisíteni!
Ez még azoktól is felháborodást váltott ki, akik nem
voltak teljesen meggyőződve a bot létezéséről.
Rule adott nekik néhány pillanatot, mielőtt folytatták.
– Lilynek azt mondták, hogy őrizze meg tanulmányozás
céljára. Nem tudom, ki akarja ezt az átkozott dolgot, és ez
nem is számít. Nem hagyhatjuk, hogy náluk legyen!
Annak ellenére, hogy a „náluk” közt Lily is ott volt.
 Tizenöt
TÍZ ÖTVENHÉTKOR Lily csukott szemmel, a falnak
támaszkodva ment le a lifttel. Túl fáradt volt. Abba az
állapotba került, amikor a vihogás vagy a sírás bármelyike
előjöhetett.
Valószínűleg már korábban el kellett volna mennie. Oké,
mindenképpen meg kellett volna tennie, de olyan kevés
idejük volt – talán egy nap. Azután Harlowe megint ölni
fog.
A jó hír az volt, hogy Rule nem volt a közelben. És a rossz
hír... nos, a rossz hír az volt, hogy Rule nem volt a közelben.
Megszokta, hogy éjszaka hozzábújik. Ezt hiányolni fogja,
legalábbis abban a néhány másodpercben, amíg a
vízszintesbe jutástól elalszik.
Kinyitotta a szemét és kiegyenesítette a hátát, mielőtt a
lift ajtaja kinyílt volna. Az épületnek megfelelő volt a
védelme, a régi és az új keveréke – elektronikusan
működtetett ajtó, valamint egy aláírást igénylő őr. Aki
ugratta, hogy „igazán türelmes a randipartnere”. Kinézett a
vastag üvegajtókon, és látta, hogy odakinn Benedict
várakozik.
Csábította a gondolat, hogy taxival menjen haza. Csábító
ötlet, de hülye. Ha ma este is próbálkoznának, akkor értékes
másodperceket veszítene az ásítozással. Szóval felsóhajtott,
és az értelmes dolgot tette – felhívta Benedictet, hogy
tudassa vele, hogy indulásra kész. Pontosan úgy, ahogy
mondták neki.
Összeszorította az ajkát. Rule azt gondolta, hogy túl
makacs a védelem tekintetében. Volt benne egy csipetnyi
igazság – ismerte el, amikor az őr megnyomta az ajtót
kinyitó gombot. De feldühítette a nagyképűsége. Már reggel
meghozott egy őt érintő döntést, majd egész nap várt, hogy
rázúdítsa.
Alig vonszolva magát lépett ki a levegőre, és a levegő,
ami betontól és az autók kipufogófüstjétől szaglott, mégis
felpezsdítette. Nem rendezték, nem szűrték, és nem
alakították át fogyasztható termékké. A levegő csak levegő
volt.
Vagy talán szívverésének gyorsulása, ami a biztonságos
helyről a lehetséges veszélybe lépés következménye volt.
Tök mindegy. Mély lélegzetet vett, és éberebbnek érezte
magát, mint órákkal ezelőtt.
– Itt nagyon nyíltan vagyunk! Legjobb lenne mihamarabb
a kocsihoz jutni!
Jobbra pillantott a több mint hat láb magas bosszús
férfira.
– Helló, Benedict! Nagyon jó vagyok, köszönöm. És te
hogy vagy?
A mosoly, ami felvillant a szája sarkán, nem mindennapi
látogatónak tűnt.
– Jó újra találkozni veled! Főleg, hogy nem vérzel! Most
már mehetünk az autóhoz?
A nő felsóhajtott.
– Persze. Hol... várj egy percet! Ez az én autóm!
– Én Jeeppel járok. Nincsenek ajtók, nincs védelem!
 – Gondolom, Rule adta oda a kulcsokat.
– Dühös vagy!
– Jó a tipp! De nem rád!
Benedict mellett lépkedve egészen törpének érezte magát.
Rule magas volt. A bátyja egyszerűen hatalmas – közel két
méter magas, és kőkemény izomzattal rendelkező férfi.
Nem hasonlítottak egymásra. Benedict az emberi őse
jellemzőit hordozta a bőrén – rézszín, ami őshonos
rokonságot sugallt, csakúgy, mint ezüstfekete haja és sötét
szeme. Farmert viselt, fekete pólóval és farmerdzsekivel,
ami elrejtette a válltáskáját. És hála Istennek, nem viselte azt
a hüvelyt, amiben a Clanhome-ban kedvelt három láb
hosszú pengét tartotta.
– Mi van nálad?
– Ez meg az. A fő fegyver egy Sig Sauer.
– Én is azt használok.
– Jó választás! Szerettem volna elhozni a gépfegyveremet,
de volt esély arra, hogy valaki benézzen az autóba. Nem
lennék nagy hasznodra, ha bezárnának!
– Azt mondod golyószóró?
– Jó megállító erő! – bólintott a férfi.
– Hálásabb vagyok, mint gondoltam volna!
Odaértek a Toyotához. Benedict még Lily előtt beült a
kormány mögé, így a lánynak nem maradt más, mint
fintorogva beszállni az anyósülésre.
– Én is vezethetnék! A reflexeim majdnem olyan jók, mint
a tieid! – A nagymamájára emlékeztetett.
– Talán majdnem olyan jók, mint Rule-é. – Beindította a
kocsit. – Nem, mint az enyém!
 Lily ránézett, és azon tűnődött, milyen gyors. Lily
egyszer már látta akció közben, de akkoriban farkas
alakjában volt – egy a többiek között –, és ő azzal volt
elfoglalva, hogy lőttek rá és visszalőtt. Rule kivételével nem
tudta megkülönböztetni a farkasokat. Tehát bizonyos
szakmai kíváncsiságot érzett Benedict képességei iránt.
Milyen lenne egy emberi alakban folytatott harcban?
Nem mintha ma este szerette volna megtudni. Bekötötte a
biztonsági övet.
– Rule azt mesélte egyszer, hogy neked kellene lenned a
Lu Nuncionak. Nem csak azért, mert idősebb vagy nála.
Szerinte te jobb harcos is vagy!
Benedict egy halk, türelmetlen hangot adott ki.
– Azt hittem, hogy ezt már kinőtte!
– Hogy érted?
– Jobb harcos vagyok! Ettől még nem leszek jobb Lu
Nuncio!
– A Lu Nuncio védi a Rhot, és fogadja a hivatalos
kihívásokat, nem? A harc a munkaköri leírás nagy része.
– Ő az örökös is! Az, aki végül a Rho lesz. Rule sokkal
jobban vezeti az embereinket, mint én képes lennék!
– Tehát nem érzed magad kihagyva vagy hanyagolva?
Olyan sokáig hallgatott, hogy Lily már arra gondolt,
vajon megsértette-e. De amikor rápillantott, azt látta, hogy
gondolkodóba esett, bár a szeme éber maradt, figyelemmel
kísérve az előttük, mellettük és mögöttük haladó autókat.
Zsaru szemek, gondolta Lily. Furcsa megtalálni őket
valakiben, aki élete legnagyobb részében a törvény másik
oldalán állt, amíg a törvény meg nem változott.
 Végül, amikor bekapcsolódtak az I-15-ös forgalmába, azt
mondta: – Mickre gondolsz! Ő Rho akart lenni. ÉN soha!
Amikor apánk Rule-t nevezte ki örökösének, Mick dühös
lett. Én megkönnyebbültem.
Lilyn volt a sor, hogy elhallgasson. A hátsó lámpák iker
szalagjai mintha láncba lettek voltak fűzve. A szemhéja
elnehezült. Fejét a fejtámlának támasztotta... aztán újra
összerezzent. Közel volt ahhoz, hogy álomba sodródjon.
Bízom benne, gondolta megdöbbenve. Valahol odabent
úgy döntött, hogy lehet Benedictre számítani abban, hogy
vigyáz mindkettőjükre. Ez annyira nem volt jellemző rá, és
nem volt biztos benne, hogy mit kezdjen vele.
Ellentétben Rule-lal – vagy a legtöbb emberrel, akit ismert
– Benedict nem kapcsolta be a rádiót vagy a CD-t. Talán
éppúgy hallgatta is a veszélyt, mint nézte. Tehát csendben
haladtak tovább a zsúfolt városi éjszakában, csak a
műszerfal fénye világította meg a belső sötétséget, így
többet lehetett inkább sejteni, mint kideríteni.
Miért kérdezte az érzéseiről? Kétségtelen, hogy a
szokásos válaszokat adta, de olyan távol tartotta őket a
gondolataitól, hogy a nő nem volt biztos benne, hogy
Benedict többet tud róluk, mint a lány. Nem valószínű,
hogy megnyílt előtte.
Az ösztöne mégis azt sugallta, hogy bízzon benne. Volt
valami megnyugtató Benedictben, valami szokatlanul
békés. Annyira biztosnak tűnt magában.
Nem úgy, mint ő. Most, hogy abbahagyta a munkát és
elhallgatott, a sérült test kényelmetlensége egyre
érezhetőbbé vált. Megmozdult, és próbálta megtalálni a
legjobb helyzetet a válla pihentetésére, majd újra
megmoccant. És az agya minden volt, csak nem csendes.
Végül megtörte a csendet.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit, de lehet, hogy illetlen
a ti mércéitek szerint.
– A mi mércéink nem különböznek annyira a tiédtől!
– Akkor, lehet, hogy egyszerűen csak szemtelen kérdés.
Ez... a lányodról szól.
Gyors pillantást vetett rá. – Rule elmondta neked!
– Igen, de csak ma este! És tegnap este megtudtam a... ezt
az életkor dolgot! Még mindig próbálom feldolgozni!
– Megrázott! – Egyszerű megfigyelés volt, amiből
hiányzott mind az együttérzés, mind az elítélés. – Mit
akartál tudni Nettie-ről?
– Az anyja a Kiválasztottad volt?
– Nem! – A szünet a válasz és a következő szavai között
leheletnyi volt. – Claire-rel akkor találkoztam, amikor Nettie
tizenkét éves volt. Nem voltak közös gyermekeink.
Még egy tucat kérdés nyomult Lily szájára. Biztos volt
benne, hogy Benedict Kiválasztottja meghalt, de nem tudta,
hogyan és milyen régen. Tudni akarta, hogy mi történik,
amikor az egyik partner meghal a kötelékben. Hogyan hat
arra, aki megmarad?
Személyesebb dolgokat is szeretett volna tudni. Szerette
Claire-t? Barátok és szerelmesek is voltak? Mi volt a
kötelékük határa? Az ő képességeik is úgy összekeveredtek,
mint az övé és Rule-é?
Lily már hozzászokott, hogy mélyen személyes
kérdéseket tesz fel, gyakran akkor, amikor az érzések
nyersek. De ez nem nyomozás volt, és Benedict
tartózkodása mélyreható.
– Köszönöm, hogy elmondtad! – mondta végül.
– Csak ennyit akartál tudni? – kérdezte, a hangjában
halvány vidámsággal.
– Nem, de...
Megszólalt a mobiltelefonja. Benyúlt a táskájába, és
kitapogatta, majd felvette.
– Igen?
– Lily Yu? – szólt bele egy ismeretlen férfihang.
A lány a homlokát ráncolta. Nagyon kevés ember tudta
ezt a számot. – Kivel beszélek?
– Gondolom, még nem beszéltünk! – kuncogott fel a
kellemes férfihang. – Patrick Harlowe vagyok!
A kimerültség izzó rohanásban párolgott el. Kihúzta
magát. – Jó elgondolás volt Öntől, hogy felhívott. Már
kerestem!
– Szóval úgy! Értem! – Azt a zengő hangot használta, ami
mindent, amit mondott, jelentőséggel és intimitással töltött
meg. Mint egy televíziós hittérítő, gondolta Lily, vagy
valaki, aki konyhai eszközöket árusít egy késő éjszakai
reklámfilmben.
– Még nem! – Hadd beszéljen tovább. Bármilyen játékot
eljátszott volna, amire csak gondol, és tovább folytatja vele a
beszélgetést. Az emberek mindig többet árultak el, mint
amennyit akartak, ha tovább szóval tudta őket tartani.
– Egyébként hogy szerezte meg ezt a számot?
– Ugyanonnan, mint ahonnan sok érdekes dolgot
megtudtam a közelmúltban – Attól, aki szinte mindent tud.
Úgy képzelem, hogy ezt hasznosnak találnád a munkádban!
– tette hozzá. – Képesnek lenni bárkibe belenézni vagy
kihallgatni, akit csak akarsz.
– Igen, valószínű! De a „szinte” azt jelenti, hogy Ő nem
mindentudó, nem igaz? Nem nézhet a vérfarkasokba! Vagy
belém! És nem tud Önnel közvetlenül beszélni.
Vagy tud? Istenem, ha a bot valóban telepatikussá tette
Harlowe-t, akkor képes volt közvetlenül Tőle kapni az utasításokat
és információkat...
– Ebben egészen biztos vagy, igaz? – Most a kedvenc
nagybácsi szólt az unokahúgához. – De ebben az esetben
igazad van. Nem egészen mindentudó. De ahogy ez a hívás
is szemlélteti, megtaláltuk a módját annak a néhány
korlátnak a kijátszására, amit Ő birtokol. De a telefon is
korlátoz, nem igaz? Sokkal kellemesebb személyesen
megismerkedni!
– Szeretné, hogy együtt ebédeljünk? – tartotta Lily
szárazon a hangját. – Hoppá, csak megnézem a naptáramat!
– Az ebéd nekem nem fog menni! – A hangjában most
nevetés bujkált. Határozottan élvezkedett. – Mi szólsz a
mosthoz? Kicsit későre jár, de mostanság annyira tele a
határidő naplóm.
Lily Benedictre pillantott. A férfi arca minden kifejezéstől
mentes volt, csak az összpontosítás látszott rajta. Persze.
Harlowe-t is hallgatta.
– Ma este szabad vagyok. Hol találkozzunk?
– Attól tartok, el kell jönnöd hozzám! És ragaszkodnom
kell ahhoz, hogy ne mondd el senkinek! Senkinek sem, Lily!
– természetesen a sofőrödön kívül.
 Tudta, hogy valaki más vezet? Lily Benedictre nézett. Még
mindig képes volt hang nélkül kommunikálni, bár a választ
már nem hallotta: – Követnek?
Benedict a fejét rázta.
– Ez vonatkozik a sofőrödre is! Nincs telefonálás. Ha
valaki tudomást szerez kis randevúnkról, meg fogok
bántódni, és attól tartok, hogy nem reagálok jól, ha az
érzéseim megsérülnek. És tudni fogom, Lily... – A hangja
elcsuklott. – Lehet, hogy Ő, akit szolgálok, nem képes
közvetlenül beléd látni, de nem is kell! Megfigyelheti a
többieket – bármelyiket, akár az összes többit –, akiket
megkísérelsz felhívni. Mint például az FBI munkatársait, a
rendőrséget... vagy akár a családodat!
Lily tarkója hirtelen ragadóssá vált, mintha valaki hideg,
nedves ronggyal érintette volna meg. – Szóval hol
találkozunk?
– Egy pillanat múlva útmutatást adok! Előbb, van itt
valaki, aki szeretne veled beszélni!
– Várjon...
De már átadta valaki másnak a telefont. Valakinek,
akinek a hangja őrült és vak félelmet keltett Lilyben.
– Lily? – Beth Yu a szokásos gyors, könnyed módján
beszélt. – Patrick azt akarta, hogy megnyugtassalak, hogy
minden rendben van! Nem tudom, miért. Tényleg, még azt
sem tudom, miért akart idejönni – ez nem az én szokásos
helyem. De tudod, minden rendben van! Patrick azt
mondta. Majd ő vigyáz rám!
 A GYERTYÁK FÉLIG leégtek. Sok mindenről beszéltek, de
kevésben egyeztek meg, és majdnem eljött az idő, hogy
Cullen távozzon a következő fellépésére.
Nem mintha továbbra is táncolnia kellett volna.
Legalábbis nem pénzért, és Rule azt várta tőle, hogy
abbahagyja, amikor a Rho kinevezte a klán
alkalmazottjának – „mint egy átkozott ügyvéd” – mondta
Cullen. De továbbra is heti kétszer két előadást tartott egy
éjszaka. Azt mondta Rule-nak, hogy marad részidősnek,
mert a plusz pénz segít.
Talán hitt ebben. Rule nem. Cullent soha nem érdekelte
különösebben a pénz, leginkább olyan eszközként tekintett
rá, ami segítségével megszerezheti a számára valódi kincset
jelentő papírdarabokat – régi varázslatok darabjai, meg
hasonlók. Nem, Rule úgy vélte, hogy a tánc valami olyasmit
ad Cullennek, amire szüksége volt.
Pillanatnyilag azonban egy nyavalyás nyűg volt.
– Ezt hamarosan be kell fejeznünk! – mondta, amikor
szóhoz juthatott. – Ne felejtsétek el, hogy körültekintően
óvatosak legyetek azzal kapcsolatban, hogy mit beszéltek,
miután elhagytátok a Kört!
Biztos volt benne, hogy még számos találkozó lesz ezután
– kevésbé formális, de talán jelentősebb.
– Még mindig nem tudom, mit akarsz! – szólt Ben
házsártosan. – Mit akarsz, mit tegyünk? Nagyon jó beszélni
arról, hogy harcoljunk Ellene, de Ő nincs itt!
– Tartsd nyitva a szemed! – mondta azonnal Rule –, és az
orrod a földön legyen. Nézd meg, hogy amit a birodalom
változásáról mondtam, megegyezik-e a klánod
tapasztalataival? Mint például, a texasi kísértet észlelése.
 – Lehetséges észlelése – javította ki Javiero. – De
utánanéztem, és a tanúk történetei megállják a helyüket.
– Mi történik a saját területeden? – kérdezte Rule. – Küldj
visszajelzést mindenről, amit szokatlannak találsz! Próbáld
megtudni, hogy a Faj más tagjai mit tudhatnak, vagy
gyanítanak. Te, Ben, üzenetet küldhetsz a trolloknak, hátha
észrevettek valamilyen változást! – Ben klánja
Skandináviában volt, ahol az egyetlen megmaradt jelentős
méretű trollállomány létezett.
– Trollok! – horkant fel Ben. – Próbáltál már egyikükkel
beszélgetni? Akár egy fával is beszélhetnél!
– A fákkal való beszélgetésről jut eszembe – mondta
valaki –, önként jelentkezem a nimfákhoz!
Ez a javaslat még több vigyort és kuncogást váltott ki. A
nimfák köztudottan szégyenlősök voltak... és köztudottan
szerelembe esőek, ha sikerül leküzdeniük félénkségüket.
Ito a fejét ingatta. – Én nem ismerek nimfákat vagy
trollokat, de ismerem a fákat. A fákkal nem beszélgetsz!
Hallgatod őket!
Elhallgatott, és mindannyian enyhén zavarba jöttek Ito
nevében. Nagyon megkedvelték, de nem igazán jól értették.
– Eltérünk a tárgytól! – mondta Randall. – Azt kérni
tőlünk, hogy keressünk rendellenességeket, olyan, mintha
azt mondanád, hogy figyeljünk az „s” betűre. Miután
felhívták a figyelmed, mindenhol azt látod. Persze, hogy
furcsaságokat fognak találni az emberek, ha azt keresnek!
– Az „S” betű gyakori. A furcsaságok értelemszerűen
ritkák. Nem kérek híreket mondjuk a húgod új frizurájáról...
bármilyen furcsa is legyen! – Vigyorgás és pár kuncogás
hallatszott. – De ha olyan pletykákat hallasz, amik olyan
lényekről vagy Faj tagjairól szólnak, akiknek nem kellene a
mi birodalmunkba lenniük, akkor nekünk, többieknek is
tudnunk kell róla!
– Tehát kinek mondjuk? Neked? – Randall felső ajka
gúnyosan felemelkedett. – Van egy terv! Felhasználhatsz
mindent, amit hallasz, hogy tovább „bizonyítsd” az ügyed,
növelve annak esélyét, hogy hadvezérré válj, ha a klánok
összhangban állnak apád megalomániájával...
– Legjobb lesz, ha itt megállsz! – tartotta magát Rule
nagyon nyugodtan. – Ahogy egy szóval sem említettem
apád arról a szokásáról, hogy lesből öl, ezért te...
– Mindannyian elmondhatjátok nekem, ha úgy akarjátok
– szólalt meg Stephen nyugodtan. – Hajlandó vagyok az
ilyen jelentések elszámolóházaként tevékenykedni. Hacsak
egyikőtök nem vonja kétségbe az Etorri képességét, hogy
pártatlan maradjon?
Randall nem mert ilyen messzire elmenni, de összehúzta
a szemét, miközben a feje Stephen felé lendült.
– Beveszed ezt az abszurd elméletet a birodalmak
váltásáról?
– Kérlek! – mondta Ito a mellette álló férfinak –, mit jelent
ez a „beveszed”?
Randall úgy válaszolt, hogy nem vette le a tekintetét
Stephenről. – Elhiszi! Egyetért! Úgy gondolja, hogy ez több,
mint a haraszt zörgése.
Stephen mozdulatlan maradt.
– Az Etorri már mérlegelte annak lehetőségét, hogy a
birodalmak változnak, amikor megkaptuk a meghívást a
béke Körére!
 – Miért? – robbant ki Randall. – Az isten szerelmére,
milyen bizonyítékotok van?
– Először is, összhangban áll a jóslattal... – Ez mindenkit
megrendített.
– Milyen jóslat?
– ...az Etorri imádja azt a misztikus hókusz-pókuszt...
– Ha prófécián ültetek, és nem mondtátok el senkinek...
– Másodszor – mondta Stephen –, én magam is láttam a
Nagy Vadászt az északi erdőkben.
Síri csend. Ebbe a csendbe hasított bele Cullen hangja.
– Rule!
Rule feje megrezzent, orrlyukai kitágultak. – Mi történt?
– Most meg kell szakítanunk a Kört! Benedict megnyomta
a pánik gombot.
 Tizenhat
RULE ÉREZTE, amint a testén minden szőrszál
felemelkedik, mintha villámcsapás érte volna. Minden
hirtelen kiélesedett. Mint az elméje is. Nem kellett
gondolkodnia azon, hogy mit tegyen – a szükséges
cselekvések kristálytisztán áramoltak egymás után.
– A Kör véget ért! – mondta, és talpra állt. – Lily
veszélyben van, talán megtámadták! Elmentem! Cullen...
Már ő is talpon volt. – A térkép az öltözőmben van.
Ahogy a telefonod is! Lehet, hogy Benedict próbált
telefonálni!
Rule már mozgásba lendült, amikor az egyik nonheri fiú
megragadta a karját.
– Várj egy percet!
Rule hátracsapott, és tovább mozgott.
Rövid összetűzés támadt – az a férfi, akit leütött, dühös
volt, de Rikard és Con visszatartotta.
– Idióta! – morogta Rikard. – A férfi párja veszélyben van!
Szerencséd, hogy nem törte ki a nyakad!
Rule a korlát felé tartott – a lépcsőn túl sokáig tart –, de
Stephen már ott volt.
Ajka vicsorogva emelkedett.
– Nem próbállak megállítani! – mondta Stephen azon az
átkozott nyugodt hangján. – Veled jövök!
– Gyere akkor! – Rule megragadta a korlátot és átvetette
magát, és lezuhant.
 A többiek követték.
Aznap este a Club Hell látogatóit váratlan műsor várta.
Egy, kettő, három, négy férfi zuhant egyszerre a fejük fölötti
sötétből az asztalokra vagy a padlóra – és hihetetlenül
gyorsan mozogtak. Mint a zuhatagok a folyón, minden
akadályt legyőztek. Az asztalokra szállók egyszerűen
átugrottak mindenkit, aki ott ült, és futottak tovább a
földön.

A TOYOTA gumiabroncsai enyhén csikorogtak, amikor

Benedict menetközben megfordult.
Lily vastagnak és otrombának érezte a nyelvét, mintha túl
sok helyet foglalna el a szájában.
– Most az 59-esen vagyunk – mondta a nő a húgát túszul
ejtő férfinak.
– Menjetek tovább Barbarához... Azt hiszem, ezt írja.
Beth, kedves, el tudod olvasni ezeket az apró betűket? Nem
tudom, miért készítenek térképeket... igen? Ó, Bandera, nem
Barbara. Fordulj jobbra a Bandera felé! Próbálj sietni! Már
csak tizenöt perced maradt!
– Menj tovább Bandera felé, és fordulj jobbra! – ismételte
Lily Benedictre nézve.
Harlowe tudta, hogy valaki vezeti Lily autóját. Nem
tudta, hogy ki, vagy, hogy Benedict mindent hall, amit
mondott. Vagy, hogy Benedict a saját telefonjához rögzített
fülhallgatót visel.
Lily tárcsázta neki Rule számát, hogy a vezetésre
összpontosíthasson.
Rule felhívása kiszámított kockázat volt. Harlowe
ragaszkodott hozzá, hogy vonalban maradjon, határidőt
szabott neki, és utcáról utcára tárta fel az útirányt. Nem
tudták, hogy megérkeztek, amíg oda nem értek, így
Benedict nem tudta, mikor kell eltávolítani a fülhallgatót.
Ha Harlowe észreveszi...
De szükségük volt támogatásra. Harlowe-nál volt Beth, és
ő diktált – a találkozásuk ideje és helye az ő kezébe került,
és lehet, hogy nem is egyedül van ebben.
Lily nem mert hivatalos támogatást kérni, de Rule képes
meghallani Benedict szubvokális beszédét. Harlowe pedig
nem.
Ha Rule valaha is felveszi a kibaszott telefonját.
Mintha Rule mágnes lenne, neki pedig egy vasdarab
lenne a gyomrában, megérezte a férfi irányát – és nagyjából
a távolságot is tőle. Nem a Clanhome-ban volt. Sokkal
közelebb. Valahol a városban. Rámutathatott volna, de nem
tudott átérni ezen a távolságon, és rávenni, hogy vegye fel a
telefonját.
– Ez egy silány környék – mondta a lány, és azt az
egyetlen dolgot tette, amit megtehetett: beszéltette Harlowe-
t. – Egy kis világlátás, igaz?
– Ideiglenes terek, pusztán ideiglenesek! Látnod kellene a
terveket, amiket készítettem. Talán megmutatom mielőtt...
Beth, most ne zavarj! Hol tartottam? Ó, igen, a terveim! Te
vagy az első, kedves Lily! Ha nem te lennél, nem lennék itt,
igaz? Nem mondhatom, hogy meg vagyok veled elégedve,
egyáltalán nem, de meg fogod kapni, ami neked jár! És te...
ne most, Beth!
– Szóval mit tervez? – kérdezte gyorsan, hallva Beth
ideges hangját a háttérben. Beth, kérlek, játssz jól. Ne dühítsd
fel! – Talán a világ királya szeretne lenni?
 – Nem, nem! – Újra jókedvű volt. – Ki fognak választani!
Mindannyian szeretni fognak, majd meglátod!
Benedict megütögette a karját. Amikor a nő ránézett,
megérintette a fülhallgatót és bólintott.
Hála Istennek. Végre elérte Rule-t.
– Vicces! – mondta. – Most nem érzek túl sok szeretetet
Ön iránt!
– Igen, te más vagy, igaz? Ez a te balszerencséd! De ne
aggódj, kedvesem, ez ideiglenes. Vagy talán azt kellene
mondanom, hogy te vagy! – kuncogott a kis viccén.
– Gondolja ezt, ha ettől jobban érzi magát!
Legnagyobb előnyük az volt, hogy Harlowe – vagy talán
az istennője – mintha nem holtan akarta volna Lilyt látni.
Meg akarta etetni a bottal, vagy a démonnal vagy valami
mással, ami sokkal több intézkedést igényelt, mint pusztán
a megölése. Ez adott neki egy kis mozgásteret.
Kivéve persze, ha tévedtek Harlowe szándékaival
kapcsolatban.
– De nem sokáig leszel probléma! Gondoskodni fogok
róla... ugyan már, nem azt mondtam, hogy hagyd békén!?
Ez utóbbit valaki másnak mondta. Lily egy férfihangot
hallott, majd Beth magas és ijedt hangját.
– Mi történik? – követelte Lily. – Ha bántotta...
– Azt csinálok, amit akarok! Amíg nálam van...
– Élve és sértetlenül, különben egyszerűvé teszi a
dolgomat! Csak megölöm!
– Ó, de nem teheted! És még ha megtehetnéd is, nem
tennéd! Le kell tartóztatnod! – Úgy tett, mintha ez a
legszórakoztatóbb lehetetlenség lenne.
– Helent sem tartóztattam le!
 Ez egy kicsit lehűtötte.
– Nos! Nos, nem lesz lehetőséged megölni. De ne legyünk
ennyire borúlátóak! Végül is a húgod él és jól van. Jelenleg
nem túl boldog, de ez az ő hibája. Olyan könnyen
megsértődik.
Férfinevetés a háttérben. Lily üres keze ökölbe szorult, a
körmei keményen bemélyedtek a tenyerébe.
– Talán visszataszítónak találja!
– Nem, rettenetesen szerelmes belém! Bár én... Beth, nem
azt mondtam, hogy maradj csendben? – mordult fel
Harlowe.
Lilynek el kellett terelnie Harlowe figyelmét.
– Bosszúról van szó, Harlowe? Azért akar engem... mert
elrontottam minden nagy tervét?
– Mondtam Helennek – motyogta. – Mondtam neki, hogy
túl gyorsan halad, de vajon meghallgatott? És te... azt
hiszed, hogy olyan okos vagy, de valójában nem a te
cselekedeted volt. Helen ostobasága következtében estek
szét a dolgok! Nem mintha te nem lennél horgon, ó, nem,
én... mi van?
A hang, amit ezúttal a háttérben hallott, magashangú
nyüszítés volt.
– Ó, rendben! – Harlowe biztosan elfordította a fejét. A
hangja halk volt és ingadozó. – Csak rajta, kötözd meg,
mivel nem tud viselkedni!
Lily hallotta, ahogy a húga tisztán és hitetlenül kimondja
a nevét – Patrick! És egy pofon hangját.
Aztán a férfi visszatért, még mindig meglehetősen
vidáman.
 – Meg fogja tanulni! Talán megtartom! Elég aprócska, bár
nem olyan hűséges, mint amilyen lehetne! Úgy tűnik, úgy
gondolja, hogy a te biztonságodért érdemes a haragomat
kockáztatni!
Lehet, hogy a bot reménytelenül megigézve tartja Beth-t,
de nem változtatta meg alapvető természetét vagy
intelligenciáját. Nem érti, hogy mit érez... és valószínűleg
mostanra már megsejtette, hogy felhasználta őt a Lilyhez
való eljutáshoz.
Lily mélyet lélegzett, hogy lenyugtassa a hangját.
– A Bandera felé fordulunk. Merre tovább?

RULE a Club Hell melletti parkoló hűvös betonján

guggolt, telefonját a fülénél tartva. Cullen mellette guggolt.
A mozgó fénypontot figyelték a Cullen által széthajtott
térképen, amint az a Banderán haladt.
Így tett a körülöttük csendben és nyugodtan álló tizenkét
férfi is.
– Rendben! – mondta Rule Benedictnek. – Megtaláltuk,
hogy hol vagytok! Nyolc Lu Nuncio és hét nonheri van itt,
plusz jómagam és Cullen. Mindjárt tájékoztatom őket! –
Szünet. – Igen. Hívj vissza, miután odaértetek!
Bontotta a kapcsolatot, és ránézett a körülötte álló néma
férfiakra.
– A kíváncsiság hozott ide benneteket, vagy azért jöttetek,
hogy segítsetek?
– A bot is benne van? – kérdezte Javiero.
– Igen! Harlowe elvitte az én nadiam húgát, és arra
használja, hogy Lilyt magához csalja. Nála van a bot!
 – Akkor benne vagyok! – mondta Javiero határozottan,
amit további beleegyezések követtek – néhányan hangosan
is kimondva, míg mások egyszerűen csak bólintottak.
– Akkor, hogy mindenki megértse: Vadászunk, és én
vezetem!
A vadászatra való utalás meghatározta a feltételeket:
azonnali engedelmesség. Nincs vita, nincsenek kérdések.
Rule ebben a pillanatban képtelen volt más módon
működni, és ezt mindannyian megértették.
Még Randall is kelletlenül bólintott.
– Nagyon jó! Lily és Benedict Lily kocsijában ülnek.
Benedict vezet. Ő helyezett el őröket, de nem hiszi, hogy
követni tudták volna. Most hívja őket. – Az őröknél volt egy
Cullen által megbűvölt térkép, de nem volt egy Cullenjuk,
hogy működésbe hozzák, amikor a jel összekeveredett. – A
térképről látszik, hogy Lily és Benedict nagy
általánosságban felénk tart. Még nincs meg az úticéljuk –
Harlowe apránként adagolja az útbaigazítást, miközben
vonalban tartja. Azt állítja, hogy valós idejű információkat
kap Tőle, és tudni fogja, hogy Lily kapcsolatba lép-e
valakivel.
Ez mormogást váltott ki a férfiakból. Rikard összevonta a
szemöldökét.
– Ez lehetséges?
Cullen válaszolt.
– Lehetséges? Igen. Valószínű? – megvonta a vállát. – A
legendák nyilvánvalóvá teszik, hogy képes megfigyelni a
világunkat, bár vak velünk szemben!
– De senki sem kommunikálhat a birodalmak között. Még
ő sem. Hacsak nincs egy másik kedvenc telepatája...?
 – Kicsi a valószínűsége!
Az ösztön és a szükség forrón áradt szét Rule belsejében,
olyan erőt összegyűjtve, ami olyan meggyőző, mint a
szenvedély, vagy a dagály. Pillanatnyilag azonban a
sürgetést kiegyensúlyozta egy hűvös és tiszta simítás az
agyán, mintha a holdfény lett volna. Köszönöm Hölgyem!
– Harlowe tudta, hogy mikor hagyta el az FBI épületét.
Tudta, hogy van sofőrje, de azt nem, hogy ki. Vagy van
valakije, aki fizikailag követi és a mozgását hagyományos
eszközökkel jelenti, vagy valahogyan Ő táplálja
információkkal! – Szünetet tartott, hogy kifejtse a
véleményét. – Benedict szerint senki sem követi őket. Őt
nehéz becsapni!
Volt, aki bólintott, volt, aki a homlokát ráncolta. Senki
sem ellenkezett.
Stephen elgondolkodva szólalt meg:
– Gondolom, Harlowe nem tudja, hogy Benedict felvette
veled a kapcsolatot. Ez arra utal, hogy az információ forrása
valóban az ellenségünk. Az emberi követő látná, ha
Benedict a telefonját használja, de Ő nem tudná, mindaddig,
amíg valamelyikünkkel beszél.
Rule szórakozottan bólintott, minden figyelmével a
térképre összpontosított. Már érezte Lilyt – gyengén,
nagyon gyengén – felfokozott érzékszerveinek a peremén,
mint egy tollpihe érintése a bőrén. Soha nem érzékelte még
ilyen messziről – talán a Hölgy ajándéka. A
gondoskodásának minősítette.
– Miért állunk még mindig itt? – kérdezte az egyik
fiatalabb közülük.
 Cullen a térkép felé bólintott. – Időt veszítünk, ha rossz
irányba indulunk. Amint elhaladnak a Garner utcán, itt... –
mutatott egy vonalra, éppen a fénypont előtt – ...tudni
fogjuk, melyik irányba induljunk
– Több járművet kell használnunk! – szólalt meg Rule. –
A legtöbben nem ismeritek a várost, így...
Megcsörrent a telefonja. A füléhez emelte, mielőtt
befejezte volna. – Igen! – A bátyja hangját hallotta, ami túl
halkan szólt az emberi fülek számára, és válaszolt neki: –
Jönnek! Kezdődik a vadászat, én vezetem, Etorri a második!
Néhány pillanatnyi hallgatás után kecsesen felállt.
– Lily őrei nem tudták őket követni, ezért minden rajtunk
múlik! Utasításokat kaptak Harlowe-tól. Délre fordulnak a
Garner felé! Felénk jönnek! – Tekintetével összefogta a
többieket. – Induljunk!
A környék kiürült.

ELÉG KÉSŐ VOLT, és a legtöbb ház már sötétbe borult. Az

utcai lámpák egy része sem világított. De egy ekkora
városban soha nincs teljes sötétség. A piszkos lila ég
visszaverte a város fényeit, homályos megvilágítást
biztosítva.
Lily amúgy is tudta, hogy néz ki ez a terület napfénynél –
tönkre menő kis házak csoportja, néhány közülük
megüresedve. A hámló festék és a szeméttel teli udvarok, és
itt-ott egy rozsdásodó autóval a gyep díszeként. A falakat
mindenfelé a környék bandáinak a graffitijeivel fújták le.
Nyomornegyed, ahol öt emlékezetes hónapig járőrözött.
De a legújabb graffiti egy másik történetet mesélt: a Dozen
átvette a területet. Ők egy viszonylag új banda volt –
részben bevándorlók, részben helyiek. Vezetőik közül sokan
az oly régóta tomboló brutális közép-amerikai háborúk
áldozatai voltak, tizenévesek és fiatal felnőttek, akik
gyermekként szörnyűségeknek voltak közvetlen és
személyes szemtanúi. Egy testvér agyonverése. Egy anya
megerőszakolása. Egy kishúg, akit egy katona lazán
szétkaszabolt egy machetével.
Gyerekek, akik Amerikába menekültek a túlélőkkel.
Gyerekek, akik úgy nőttek fel, hogy kegyetlenkedjenek!
Amint Benedict befordult az utolsó kanyarnál, Lily tudta,
hogy hamarosan megérkeznek Harlowe rejtekhelyéhez.
Sürgősen odaintett a férfinek, hogy szabaduljon meg a
fülhallgatótól. Hála Istennek, szó nélkül megszakította a
hívást, és habozás nélkül elrejtette a fülhallgatót.
– Gondolom, a kísérőnk jelent meg előttünk! – mondta
most Harlowe-nak. – Egy régi Chevy Impala, élénklila,
oldalán narancssárga lángokkal. Egy lowrider5. A sofőr és
az egyik utas spanyol. A másik afroamerikai.
– Hát nem vagyok politikailag korrekt? – Harlowe
jókedvű volt most, amikor szinte már a kezei közé
kaparintotta. – Feltétlenül maradjatok közvetlenül Raul és
barátai mögött!
– Gondolom, már hamarosan megérkezünk! – Az
anyósülésen ülő utas mobiltelefonon beszélt, és kétségkívül
arról számolt be, hogy összeszedték Lilyt és Benedictet.
– Lehet!

5
Olyan autó, aminek padlólemeze a megszokottnál alacsonyabban fekszik, és
ami sokszor – bár nem minden esetben – módosított, hidraulikus vagy
pneumatikus felfüggesztéssel van felszerelve, aminek segítségével az autó
alja és az úttest közötti távolság változtatható
 – Most verem a fejem a falba, mert nem is gondoltam a
bandákra!
Hadd élvezkedjen abban, hogy sikerült átvernie őt. Engedi,
hogy csesztesse, és még inkább abban a hitben ringassa magát,
hogy legyőzhetetlen.
– Hol lehetne jobban elbújni? Biztosan jól reagálnak egy
karizmatikus vezetőre!
– A fiúk nagyon segítőkészek! Ők megértik az
üzenetemet!
Benedict megérintette a vállát. A lány rápillantott.
– Miért nem mesél erről?
– Hallani akarod az üzenetemet?
– Persze!
Benedict egy vonalat húzott a kezével.
Húzza tovább az időt? – kérdezte hang nélkül. Benedict
bólintott, amit Lily viszonzott. Jó volt tudni, hogy
ugyanazon az oldalon állnak.
Harlowe hibázott. Túlságosan támaszkodott az ő,
ismeretlen istennőjére. Nem gondolt végig mindent
átfogóan, különben figyelembe vette volna az Ő vakfoltját –
a vérfarkasokat. Talán tényleg úgy gondolta, hogy
legyőzhetetlen, ahogy korábban Rule már felvetette. Ettől
azonban nem volt kevésbé életveszélyes. De ez esélyt adott
nekik. Rule úton volt – remélhetőleg többedmagával. Hogy
milyen messze volt, azt nem tudta megmondani, de egyre
tisztábban érezte.
– Vagyis – folytatta hangosan –, azt szeretném tudni,
hogy van más is, azon kívül, hogy elkap engem, és az Öné a
világ összes pénze és nője, akit csak megkíván?
 – Ne becsüld alá a Dozent! – kuncogott. Ők fegyvert, italt
és drogot is akarnak. És mi van veled, Lily Yu? Te mit
akarsz?
– Azt akarom, hogy a húgom élve és sértetlenül
kiszabaduljon!
– Azt feltételeztem, különben nem követnéd Rault! De mi
van veled? Te nem abban bízol, hogy élve és sértetlenül
kerülsz ki ebből?
– Azt tervezem!
– Az én terveim nemrég dugába dőltek! – mondta most
álmodozva. – Természetesen többet is készítettem! Nem
tudok egy jó embert megtartani. De talán kifejezhetnéd a
sajnálkozásod, hogy beleavatkoztál a terveimbe! Valójában
biztos vagyok benne, hogy megteszed! Azt jóslom, hogy
hamarosan nagyon-nagyon fogod sajnálni, hogy ennyit
kotnyeleskedtél!
A Chevy hirtelen megállt. Lily összerezzent, amikor
Benedict a fékre lépett, hogy ne másszon fel a másik autó
lökhárítójára. A lila autó hátsó ülésén az utas mosolyogva
fordult meg. Egy lefűrészelt puska csövét pihentette az ülés
háttámláján, ami egyenesen Lilyre irányult.
– A jövő előrejelzése nehéz feladat! – Talán tévedett
Harlowe céljaival kapcsolatban. Talán azért hozta ide, mert
látni akarta, ahogy megtörténik. – Még a jó látók sem tudják
mindig értelmezni!
– Meglátjuk! Húzódjatok a járdaszegélyhez! – mondta
neki szinte dorombolva. – Álljatok meg, és szálljatok ki a
kocsiból. A fiúk majd elvisznek oda, ahová kell!
A járdaszegélynél volt egy üres hely, közvetlenül egy
lepusztult téglaház előtt, halvány és színtelen a sötétben. Az
ablakok deszkákkal voltak beszögezve, de a repedéseken
keresztül fény szivárgott ki. Egy nem túl régi, a
felismerhetetlenségig módosított kisteherautó foglalta el az
előkert nagy részét.
Lily Benedictre pillantott. Unatkozónak nézett ki. Mintha
csak néhány unalmas rokont jöttek volna meglátogatni.
De tudja, hogy mennyire megijedt. Érzi az illatán. Basszus,
basszus...
Lily vett egy mély lélegzetet, és eldobta a kockáit. Az
ösztönére bízta Beth, Benedict és a saját életét.
– Nem!
– Hogy mi? Mit mondtál?
– Miután a kezébe adtam magam, minden
alkupozíciómat elvesztettem! Küldje ki a húgomat! Akkor
majd beszélünk!
Benedict egy aprót biccentett felé.
Harlowe nevetése kevésbé volt meggyőző, mint azelőtt.
– Biztosan viccelsz! Tedd, amit mondtam, különben Beth
megbánja, még akkor is, ha te nem!
– A házba való belépésem nem teszi számára
biztonságosabbá az egészet! Ha mindketten a kezében
vagyunk, akkor már nincs mivel alkudnom!
– Mi van a te biztonságoddal? – Ahogy Harlowe hangja
felemelkedett, elveszítette a kellemes hangzását. – Látod a
rád irányuló puskát? A többieknek is van fegyverük! Miből
gondolod, hogy van választásod?
– Akkor lövessen le minket! – A szíve olyan erősen és
gyorsan vert, hogy azt hitte, rosszul lesz. – Mondja meg
nekik, hogy lőjenek! Persze csak akkor, ha nem gondolja,
hogy ez feldühítheti az istennőjét!
 – Ő nem irányít engem! Én vagyok a főnök, világos?
– Igen? Szóval, akkor hogy lehet, hogy folyton ugyanazt a
nőt öli meg, Patrick? Emlékeztetik valakire azok a barna
hajú lányok?
Ez átlökte Harlowe-t valami határon. Átkozta őt – és Őt.
Minden nőt. Amíg dühöngött, Lily egy pillantást vetett
Benedictre. „Meddig?” – súgta, vagyis mennyi ideig kell
még kitartaniuk, hogy megérkezzen a segítség?
Álmosnak tűnve, széttárta mindkét kezét, összezárta,
majd ismét széttárta az egyik kezén az ujjait.
Tizenöt perc. Biztosan feltarthatja még Harlowe-t tizenöt
percig valamilyen színjátékkal – bár annyira
felpaprikázódott, hogy attól félt, csak azért is lelöveti őket,
hogy bebizonyítsa ő a főnök. Beleszólt a tirádába.
– Oké, oké, Ön a főnök! A nagyfőnök! Megértettem! De
még mindig meg kell egyeznünk! Ha engem akar, akkor
meg kell egyeznünk!
Csend, csak a hangos zihálása hallatszott a fülénél. Úgy
lihegett, mintha futott volna.
– Nem küldöm ki a húgod! – mondta végül. – Ugye ez
feladná az alkupozíciómat? Talán jobban meg kell, hogy
győzzelek! Felix – szólt valaki másnak – nem akarod
megerőszakolni a kedvemért? Hallgathatod! – mondta
Lilynek –, hallhatod, ahogy könyörög.
Lily keze jéghideg lett és elzsibbadt. Meghajlította a
kezét, lenyelte az epét, és azt mondta: – Lehúzódunk a
járdaszegélyig, de addig nem szállok ki, amíg meg nem
látom Beth-t!
– Csak annyit mondok – kuncogott –, hogy levesszük a
ruháját, amíg átgondolod a dolgokat!
 Még tizennégy perc. Tizennégy percig még beszéltetnie kell.
– Ugye nem sokat tud a túsztárgyalásról? Nem ad annyit,
hogy azt gondoljam, van esélyem! Ha úgy döntök, hogy
reménytelen, negyven-ötven szövetségi ügynököt hívok fel,
csak, hogy biztosan megfizessen!
– És mit gondolsz, mi lesz a húgoddal, ha ezt teszed?
– Nem tudom! Olyan rossz lesz, mint ami Önnel történik,
ha nem ad át az istennőjének?
Újabb hosszú pillanatig tartott a csend.
– Talán mégis sikerül megegyeznünk!
 Tizenhét
BENEDICT egyetlen vakkantással fejezte be a hívást: Siess!
Az erő robbanásszerűen emelkedett Rule-ban,
mindaddig, amíg egy hajszál választotta el a fenevadat az
embertől. Új egyensúlyt talált. A gondolat maradt, de
megváltozott; a szavak már nem vezettek, hanem kis
gyűjtőpontként fókuszáltak a gyülekező vihar számára.
Cullen a széttárt térképével a Mercedes hátsó ülésén ült.
Con vezetett; Rule nem akarta megosztani a figyelmét. Jól
haladtak, amíg az övék volt mind a négy sáv, de aztán egy
építkezés kitérőre késztette őket. Gyakorlatilag lépésben
haladtak valami előttük lévő koccanás miatt.
Pedig közel voltak. Rule most egyértelműen érezte Lilyt,
mint egy külön pulzust. Érezte a holdat is, de az más hívás
volt. De ez a hívás most inkább táplálta, mintsem hűtötte a
benne növekvő dagályt.
Hamarosan mondta vérében keringő dühnek. Nagyon
hamar!
– Állítsd meg a kocsit! – szólt Connak. Con megállította
az autót. Rule nem mondta, hogy előbb húzódjon le, ezért
nem tette. Három jármű követte az övét, és mindegyikük
közelebb volt a hátuljához a biztonságosnál – ha a sofőrök
emberek lettek volna. Mivel nem azok voltak, mindhárman
azonnal megálltak, mintha ugyanazt a koreográfiát
követnék.
 Rule kiszállt. Így tettek a többi autóban ülők is – kérdés és
vita nélkül.
A vadászat szabályai.
– Nincs időnk! – mondta nekik felemelt hangon, hogy
meghallják a mögöttük lévő sofőrök harsogó dudáin
keresztül, és gyorsan beszélt, mert nem tudta tovább tartani
az átváltozást.
– Lily odaért vagy hamarosan odaér Harlowe-hoz. A férfi
bandát toborzott, egy gonosz bandát. Nem tudom, hányan
vannak! Fel lesznek fegyverkezve! – Rule megállt, és
lélegzete elakadt. Csak még néhány perc.
– Cullen! – mordult rá – Állj hátrébb!
A térképpel a kezében, Cullen hátrébb húzódott. –
Nagyon közel vagyunk – folytatta Rule. – A kocsik csak
lassítanak bennünket, így a fele velem jön, négylábon, teljes
sebességgel. Szélirányból közelítünk – az emberek nem
szagolnak ki minket, de Benedict igen. A látványunk meg
fogja lepni őket!
Ez kiváltott néhány vigyort. Nagyon kevés ember látott
még vérfarkas falkát teljes vadászatban. Akik igen,
általában nem élték túl, hogy beszéljenek róla. – A másik
fele Cullennel marad, Etorri vezetésével. Stephen! – nézett a
másik férfi szemébe. – Maradj kétlábú, hogy kiadhasd a
parancsokat! A ti feladatotok, hogy Cullen elég közel
kerüljön, hogy elpusztíthassa a botot. Nem változhat át, és
nem harcolhat – minden erejét meg kell őriznie a bot
számára! Gyorsan hozzátok oda!
– Ki megy veled? – kérdezte Stephen gyorsan.
– Akik a közelemben állnak, azt hiszem...
 De a szavak elhaltak, amikor elkezdődött Rule
átváltozása. A Föld úgy nyújtózkodott benne, mintha bele
akarna kapaszkodni karmaival a holdba, őt használva
létraként.
Mint a születésnél vagy a halálnál, a fájdalom része volt
az átalakulásnak. Néha ez a halkabb melódia volt a dalban,
hasonló a testben érzett szúró érzéshez, amikor valaki
gyorsan fut. Néha – amikor az átváltozás túl sokáig tartott,
vagy távol a talajtól, esetleg az újhold sötétjében – a
fájdalom hatalmas kondulás volt, ami minden sejten
keresztül rezgett.
Ezúttal az átváltozás egyetlen, fülsiketítő robbanással az
embert farkassá változtatta.
Ezután egymás után változtak át a hozzá legközelebb
állók, éppúgy, ahogy várta. Az alfa-vezető hirtelen
átváltozása olyan impulzusokat bocsájt ki, ami másokat is
váltásra kényszerít. Mintha a valóság nem lenne más, mint
egy buborék, amit valami óriás pajkos ujja nyolc helyen
kipukkaszt.
A ruhák szétszakadtak. A dudák már nem harsogtak,
miközben a sofőrök döbbenten bámultak. Valahol egy kutya
vonítani kezdett.
Másodpercekkel később nyolc pár üres cipő állt ott, ahol
korábban férfiak álltak. És nyolc hatalmas farkas száguldott
az éjszakában.

LILYNEK ELSZORULT a mellkasa, amikor kinyitotta a kocsi

ajtaját. Elméjét egy feszes gömbbe összpontosította.
Tizennégy vagy tizenöt fiatal férfi – néhány közülük még
tizenéves, a maradék a húszas évei elején járt – félkörbe
sorakoztak fel a tornácként szolgáló betonlap előtt. Mind fel
volt fegyverkezve. Lily hat géppuskát, két puskát és sokféle
kézifegyvert számolt össze.
Alig látszott ki mögöttük három ember: Harlowe, Beth és
a banda egyik tagja, aki mozdulatlanul tartotta Beth-t, egyik
vastag karjával.
A sötétség nem rejtett el mindent. Például Harlowe botját.
Matt fekete, nem kellett volna láthatónak lennie, mégis Lily
szeme olyan könnyedén megtalálta, mint a férfit, aki
markolta. A Beth-t tartó bandatagot könnyű volt észrevenni,
több mint egy fejjel magasabb volt, mint mindenki más, és
olyan felépítése volt, mint egy bikának. A méretét
leszámítva csak a halvány ruhája tűnt ki egyértelműen, de
egy kósza fénysugár megcsillant a fegyver csövén, amit
Beth fején támasztott meg.
És Beth... Beth teljesen fel volt öltözve. Lily nyelt egyet. A
húgát nem erőszakolták meg, Harlowe beleegyezett, hogy
elengedi.
Legalább Lily most már leteheti a kibaszott telefont. A
félig kitárt ajtóból még Benedicthez fordult.
– Maradj itt! Harlowe élve akar engem! Nincs oka arra,
hogy téged megkíméljen!
– Innen bentről nem sokat tehetek!
– Odakint sem tudsz sok mindent csinálni! Főleg húsz
vagy harminc golyóval a testedben!
Csak elmosolyodott azzal az alig mosolyával, és az ajtaja
kilincséért nyúlt.
Lily megragadta a karját. – Nem tudlak megakadályozni!
Te átkozottul nagydarab vagy! De ne tedd ki magad
felesleges tehertételnek! Harlowe ezzel a bottal rávehet,
hogy kedveld őt, bízz benne, és követni akard! Ne bízz a
reakcióidban! Hagyd őt rám!
Egyenesen a szemébe nézett, és lassan bólintott. –
Megértettem! De a karizmája nem sokat számít, ha nincs jó
illata!
– Ez mit jelent?
– Jössz már? – szólította Harlowe. – Beth, talán jobb lesz,
ha megkéred a nővéred, hogy siessen!
Lily meghallotta Beth fájdalomkiáltását, és kinyitotta az
ajtaját.
– Oké, oké! Itt vagyok! Most engedd el Beth-t! – Ez volt az
egyezség – ő és Benedict kiszállnak, kiteszik magukat az ő
kis bandaseregének, és ő szabadon engedi Beth-t.
Nem számított rá, hogy betartja. Mennyi van még? Öt
perc? Több? Kevesebb?
Rule már közel volt. És egyre inkább közeledik.
– Nem hiszem! – Harlowe előrelépett, a botot úgy tartotta
a kezében, mintha csak egy karácsonyi pásztorjátékon
venne részt. Csakhogy ennek a botnak nem volt görbe a
teteje. Egyszerűen egy hosszú, szén színű fadarab volt. Beth
felkiáltott a gengszterek fala mögött: – Lily, sajnálom!
Annyira sajnálom!
– Nem a te hibád! – mondta a nő, és az autója előtt állt,
kezét kissé eltartva az oldalától – látjátok, nincs nálam
fegyver. Nem kell senkit se lelőni.
– Harlowe botja vezetett félre! Nem tudsz segíteni... –
Bámulva hallgatott el. – Mi a fene ez?
Az „Ez” egy halovány valami volt, ami körülbelül
Harlowe derekáig ért, és úgy nézett ki, mint egy kenguru és
egy igazán fura rémálom kereszteződése.
 – Hé, lát engem! – ugrándozott izgatottan a túlméretezett
combjain, a hangja sipítóvá erősödött. – Képes engem látni!
– Persze, hogy lát téged, te kretén! – motyogta Harlowe. –
Érző!
– Azt hittem, hogy ez csak a mágiára vonatkozik, de ő
valóban lát engem, pedig én dshatu vagyok!
– És hallak is! – mondta Lily.
– Kivel vagy mivel beszélsz? – kérdezte Benedict nagyon
halkan.
Lily elindult. Benedict olyan csendesen haladt a jobb
oldalán, hogy nem is tudta, hogy ott van.
A lány halkan válaszolt.
– Azt hiszem, a démon! Te nem hallod?
Ez a fiú, lány... azok ott fenn határozottan mellek voltak a
meztelen mellkason, de a nemi szervek, bár kicsik voltak, mégis
határozottan lógtak.
– Nem! Azt hiszem, senki más sem!
– Harlowe igen! – Felemelte a hangját. – Te démon vagy?
Te ütöttél ki?
– Igen, és alig várom, hogy... – Harlowe fejbe csapta
botjával a démont.
– Próbálj meg egy kicsit kevésbé hülye lenni! És most –
szólt oda Lilynek – itt az ideje, hogy átadjátok a fiaimnak a
fegyvereiteket!
Nagy nehezen elvonta a tekintetét a Harlowe mellett álló
furcsa lényről.
– Uhuh! Itt az ideje, hogy elmondja Mr. Izomagynak,
hogy engedje el Beth-t!
– Vegyél rá! – kuncogott Harlowe.
– Rendben! – felelte Benedict.
 Még soha senkit nem látott ilyen gyorsan mozogni, még
Rule-t sem. A lány a szeme sarkából megpillantotta a férfi
kezének mozdulatát – majd a hátára mért ütés a földre
döntötte.
A meglepődéstől nagyot zuhant, amikor hirtelen lövések
dördültek fel, és mintha mindenfelől jött volna a
mennydörgés. Az oldalára fordult, kiköpve a szájába került
koszt és a fegyveréért nyúlt.
Sikoltás. További lövések. Orrlyukában a puskapor
keserű szaga és a kezében a fegyver tapintása.
És üvöltés.
Hatalmas – kísérteties, gyönyörű – üvöltés szakad fel a
hatalmas farkasok torkából. Kettő, három, féltucatnyian
suhantak át az udvaron, mint a holdfény sugarai a sötét
éjszakába, egyenesen a rájuk lövő bandatagokra.
Pontosabban a banda maradékára. Jó néhányan hiányoztak
– elmenekültek vagy elestek, Lily nem tudta megmondani a
sötétben és a zavarodottságban. És nehéz volt ellátni az
erős, szőrös test mellett, ami mellé ereszkedett, széttárt
lábakkal, fölé görnyedve.
– Rule! – Basszus, pajzsot játszott. Megbökte a hasát – csak
ennyit látott – a hasát, a lábát és a mellkasát. – Nem látok
lőni! Nem látom, mi történt Beth-szel. Vagy Benedicttel – ő
is lent volt?
Harlowe azt kiáltozta: – Nem, nem! Hagyd abba! Állj
meg!
Rule nem mozdult. Morogva nézte a csatát.
Lily feladva a küzdelmet, kilapítva – hasra fordulva,
karjait széttárta, majd bal kezével kitámasztotta a fegyverét
tartó jobb kezét, hogy szilárdabban fogja.
 Az ifjú óriás eltűnt, de Beth mégsem volt szabad.
Harlowe-nál volt. Küzdött ellene, de sokkal kisebb volt és
képzetlen bármilyen harcban. Harlowe az egyik karjával
lefogta. A másikkal a botot vette igénybe. Ahova mutatott,
ott gyötrelem következett.
Válogatás nélkül csinálta. Farkasok és emberek egyaránt
összeomlottak, sikoltoztak és vonaglottak. Néha vér is
fröccsent. Néha nem. Harlowe folyamatosan és újra azt
kiabálta:
– Nem, nem! – teljesen véletlenszerűen csapkodott. És
folyamatosan közeledett Lily felé, azzal az átkozott
kenguru-szörny gombóccal, ami az oldalánál ugrált.
Lily nem tudott tiszta lövést leadni. – Beth, nyugodj le! –
kiáltott keresztül a sikolyokon és a lövéseken.
– Fogd meg a kezét! – ordította Harlowe. – Fogd meg,
kapd el!
– Szabadulj meg a farkastól! Hogy kapjak el bármit is, ha
leharapja a kezem?
– Hogyan? – sikította. – Nem működik! Szeretnie kellene,
követnie...
– Nincs farkas szagod, tökfej! Óvatosan – nem, nem! – A
lény megragadta Harlowe karját, miközben az a botot Rule
felé lendítette. – Nehogy megsértsd a lány testét! Szükségem
van arra a testre! Menj közelebb, még közelebb!
A furcsa pár megmozdult, és próbálta Rule-t oldalról
megtámadni. Rule velük együtt mozdult, a morgása
egyenletesen morajlott Lily fölött, és a lány is izgett-mozgott
– kétségbeesetten próbálta célba venni Harlowe-t, közben
attól rettegve, hogy el ne találja a testvérét.
 Fejlövés. Meg kell próbálnia egy fejlövést. Ennek
könnyűnek kellene lennie ezen a távolságon, de a férfi
tovább mozdult, és saját mozgását korlátozta egy átkozottul
makacs, hőst játszó farkas.
– Siess már! – nyüszítette a démon. – A farkasok győznek!
– Fogd be a szád! És válj le – nem követhet
mindkettőnket!
Lily jobbra mocorgott, követve Harlowe-t, miközben a
démon a másik irányba haladt.
A nő nekiütközött Rule lábának, és itt van – igen, nyugi te
gazember, maradj csak ott! Éppen meghúzta volna a ravaszt,
amikor Harlowe ismét félre mozdult, átkozott, átkozott!
Hol...?
Gyorsabban, mint amire Lily reagálni tudott volna, Rule
megpördült – de a bot lefelé villant, amikor ő megpördült,
hogy szembe nézzen vele.
A vállán találta el. Rule teste görcsbe rándult és
összeesett.
A világ kialudt. És hirtelen, belezuhant a rémület és a
bűntudat örvényébe.
Az én hibám, ez az én hibám – előbb Beth, most Rule, miattam
sérült meg...
Aztán elöntötte a düh, ami erőt adott neki, hogy lelökje a
férfit a felsőtestéről, hogy megfordulhasson, előhúzhassa
fegyverét – de egy forró, száraz kéz szorult a csuklójára, és
olyan biztosan megállította, mintha vasból lenne.
Narancsszínűnek érződött. Narancssárga, mint a válla.
– Megvan! Siess, siess!
Harlowe félretaszította Beth-t. Aki a földre zuhant, és
nem mozdult. Lily hevesen próbálta a kezét kiszabadítani,
de a démon nem engedte, ezért megpróbált átgurulni, és
fegyverét a másik kezébe kapni, de a lábát még mindig
leszorította Rule nehéz teste. Nem tudta elérni.
Harlowe arca rögeszmés vidámság álarca mögé rejtőzött.
A bottal rácsapott Lily hasára.
A szenny nyálkaként öntötte el a lány testét,
szétszakadva több tucatnyi darabkára, amik
megkeményedtek, amikor a testéhez értek, felhasították a
bőrét, leírhatatlan módon tépték fel, miközben az a forró
narancssárga kéz tartotta, és valamit nyomott és nyomott
olyan helyen, amit soha senkinek nem lett volna szabad
megérinteni... Lily felsikoltott.
Harlowe feje körül obszcén glóriaként fekete, kísérteties
és szörnyű gömb tört ki, és a férfi karján keresztül a botba
szállt.
Lilybe belehasított a fájdalom, mint egy éles, hegyes kés,
elválasztva az öntudatától, és forgatta, pörgette... a
semmibe.
 Tizennyolc

FÁRADTSÁG. Fájdalom. Hangok...

– ...Rikard kivételével. Az átkozott bot elvágta a nyakát!
Elment, mielőtt esélye lett volna meggyógyulni!
– Ördög és pokol! De legalább stílusosan távozott! Örülne
ennek! Ő az egyetlen?
Ismerte a második hangot, de az emlék csúszós halként
viselkedett, ami kiszabadította magát, mielőtt még rátalált
volna. Majdnem ismét elájult, de a testében érzett fájdalom
ragaszkodott hozzá, hogy visszahúzza őt ettől a hívogató
sötétségtől.
Olyan érzése volt, mintha egy izzó billog lett volna a
köldöke alatt, és együtt lüktetett a szívverésével. De vannak
rosszabb fájdalmak, mint a fizikai fájdalom. Itt és a semmi
között lebegve olyan hatalmas veszteségekkel volt
tisztában, hogy az elméje inkább elhúzódott, mintsem hogy
foglalkozzon a gondolattal.
– ...most, hogy elszállítottam az összes sebesültet, én is
megyek! A rendőrök bármelyik percben itt lehetnek! Jobb,
ha te is eltűnsz!
– És hagyjam, hogy erre ébredjen? – Az ismerős hang
keserű volt.
– A húga hamarosan felébred. Lehet...
 A testvére. Beth. Igen. Azért jött... hogy... egyszerre
elárasztották az emlékek... vonaglóak és csúnyák. És
hiányosak.
Tudnia kellett.
Amikor nagy nehezen rávette magát, hogy kinyissa a
szemét, még sötét volt. Sötét és homályos, mintha elfelejtette
volna, hogyan kell a szemét fókuszálni. A levegőben lőpor,
vér és elszenesedett hús szaga bűzlött.
Az elméje ismét felvillant – a különös tűz, középen fekete,
a peremeken kékbe villódzó. Harlowe fekete tűzglóriája,
ami Harlowe-ról a botra ugrott... ami az ő hasához ért.
Akkor ő is megégett. Mágikus tűz égette meg. Talán
együtt sült volna meg Harlowe-val, ha nem lenne a
tehetsége... ami nem egészen az a fajta védelem volt, amiben
mindig is hitt.
A homályosan látott formák kitisztultak. Fölötte az ég –
túl sok szmog, hogy a csillagok látszódjonak – izzik a város
visszavert fényétől. És aki mellette térdel, bár félrenézett...
Cullen volt, és ahogy felfedezte – deréktól felfelé meztelen.
Hallgatott valakit, aki mellette állt.
– Ha nem mész el, akkor legalább hasznossá is tehetnéd
magad! – mondta a másik férfi. Lily homályosan érzékelte
az arcvonásait, a sápadt bőrt és a világos színű hajat, de a
sötétség elrejtette a részleteket. – Szükséges lenne az égési
sérüléseit kezelni!
– Nem vagyok gyógyító!
– Soha nem figyeltél semmire, amit nem lehetett
varázslatokkal megoldani! A hideg víz lehűti, így a hús nem
fő tovább!
– Van ilyened?
 Elég ebből. Ezt nem kellett volna hallania magáról. Lily
megnyalta ajkait és megtalálta a hangját. – Rule?
A másik férfi olyan gyorsan és némán húzódott hátra a
sötétségben, mintha a lány csak képzelte volna őt. Cullen
lassan lenézett rá. Szeme kimondhatatlanul fáradt volt.
– Sajnálom, Lily! Elment!

**

FÁRADTSÁG. Fájdalom. Hangok...

Jelentés nélkül hangok, fecsegés, amit nem ismert fel. Az
öntudata felvillant. Semmi nem vonzotta abban a
fecsegésben... de mégis, valami... Düh. A fecsegés alatt,
ösztönözve ott rejtőzködött a düh. Valaki súlyos hiszti
rohamot kapott.
Lehet, hogy a veszélyérzet volt az, ami megakadályozta,
hogy visszacsússzon az öntudatlanságba. Vagy a
kíváncsiság. Miután túljutott az első szívverésen, tudta,
hogy valami nincs rendben. Megsérült, és ez is része volt...
az izzó billog a hasán éppen olyan fájdalmas volt, mint egy
sebesülés. De ezen felül is volt valami baj. Valami rosszabb.
Tudnia kellett...
A fájdalommal azonos mértékű zavarodottság öntötte el,
amikor kinyitotta a szemét. Látta az eget – az eget, aminek
sötét réz színe volt, és úgy izzott, mint a hamvadó parázs.
Minden izzik, anélkül, hogy a napnak nyoma lenne. Alatta
sziklás volt a talaj. A kavicsok a hátába és a fenekébe
mélyedtek... a csupasz hátába és fenekébe!
Meztelen volt. Ez zavarta. Próbálta kitalálni, hogy mit
kellene ezzel kapcsolatban tennie, de nehéznek érezte
elméjét, mintha súlya lenne a gondolatoknak, és nem lenne
ereje ahhoz, hogy arrébb lökje, felemelje és elrendezze őket.
De meztelenül feküdt a földön egy rézszínű ég alatt. Ez nem
volt helyes, de... hol kellett volna lennie?
Legalább nem fázott. Valójában se nem fázott, se nem
volt melege, kivéve a lábát. Azoknak nagyon melege volt.
Valami nehéz feküdt a lábain, melengetve őket.
Ó...
A fájdalomnál vagy gyengeségnél egy erősebb impulzus
arra késztette, hogy kinyújtsa az egyik kezét. Bundát
érintett... bundát, ami lassan felemelkedett a lélegzetvétellel.
Akkor minden rendben!
Nagyot sóhajtott, és ismét becsukódott a szeme.

**

LILY annyira szédült, mintha a világ valami új, lehetetlen

szögbe billent volna. Felnézve Cullen fáradt arcára meredt.
Nem, döbbent rá. Nem a világ volt ferde. Úgy tűnt, ez a
szakadék az – a valóság és aközött, amit mondtak neki.
– Nem! Nem igaz!
– Lily... – Cullen arckifejezése olyanná lágyult, amit még
soha nem látott rajta.
Kár.
Ez ingerelte.
– Nem igaz, ha a „meghalt” szinonimájaként használod
az „elment”-et! Még csak olyan messze sincs. Kevesebb,
mint egy mérföldnyire van! Eléggé letesztelte már a
párkapcsolatukat, hogy biztos legyen a távolságban. Könnyen
meg fogom találni, bár lehet, hogy segítened kell a
mozgásban!
Cullen csak a fejét ingatta, és olyan nyomorúságosan
nézett ki, hogy Lily nem tudta, megrázza-e, vagy a kezét
simítsa végig. Az ajkát összeszorította, de feltette a
következő kérdését is.
– A húgom? Harlowe leütötte. Ő...
– Jól van! – mondta gyorsan. – Ki van ütve, de Stephen
szerint a légzése és a szívverése rendben van, ezért
hamarosan magához kell térnie! Átköltöztette a tornácra,
hogy ne Harlowe maradványai mellett ébredjen.
– Rendben, ez jó! Stephen volt az, akivel... nem érdekes!
Ez várhat!
Nem volt sok idejük.
– Meg kell találnunk Rule-t!
Cullen összerándult. – Lily...
– Nézd, nem tudom, hol van, de csak sérült, nem pedig
halott! Add ide a kezed! Fel kell ülnöm!
Cullen megrázta a fejét, értetlensége a fáradtságával
keveredett.
– Nem, nem! Megsérültél!
– Nem viccelek! De nincs semmi tekintélyem, ha a
hátamon fekszem, és ezek a szirénák egyre inkább
közelednek! Szükséged lesz az összes hivatalos
tekintélyemre, amit összegyűjthetek, nehogy
letartóztassanak és kivégezzenek, mert varázslatot
használtál Harlowe megpörkölésére!
És meg kell találnia Rule-t.
A férfi felsóhajtott.
 – Várj egy kicsit! Hadd próbálkozzak valamivel! Nem sok
kakaóm maradt, de...
Elővette a kis gyémántot, amit a nyakában viselt.
– Ez mire való?
– Gondolj úgy rá, mint egy akkumulátorra. A mágikus
tűz nagyon sok energiát igényel, ezért egy ideje már
gyűjtöm!
A lakásán... amikor a varázsenergia szálakkal játszott,
valójában későbbre tartalékolta őket? – Azt hittem, hogy az
ilyesmi elveszett a Tisztogatás alatt!
– Kibaszottul zseniális vagyok, igaz? – A hangja éppen
olyan könnyed volt, mint amennyire az arca sivár. Az egyik
kezében az apró gyémántot tartotta, a másikat a hasára
tette, motyogott valamit, majd elfelé intett a kezével.
Egy aprócska láng jelent meg, ahova mutatott, majd
kialudt. És a hűvös egy csodálatos hulláma pedig elszívta a
hő nagy részét a hasáról.
– Elmozdítottam a meleget! Ez azonnal lehűtötte a hasad!
Jobb?
– Igen! Köszönöm! Most segíts! – nyújtotta ki a kezét.
Ahelyett, hogy megfogta volna, lehajolt, egyik karját a
válla alá csúsztatta, majd felemelte. Fájt, de nem vesztette el
az eszméletét. Amint sikerült újra levegőhöz jutnia, gyorsan
körbe pásztázta a környéket.
A halottak leszámítva, egyedül voltak.
Nagyon sok volt, halványan látható halomként
emelkedtek ki itt-ott az egész udvaron. És egy halom a lába
közelében – ez Harlowe, vagy legalábbis, ami megmaradt
belőle.
Nem vágyott arra, hogy a rendőrség felfedje a részleteket.
 Nemsokára itt lesznek. A szirénák már csak egy
háztömbnyi távolságról hallatszódtak.
– Benedict?
– Kibaszott hős! – ingatta Cullen a fejét. – Túl közelre
időzítettem a dolgokat!
Valami a mellkasára nehezedett. – Szóval meghalt!
– A fenébe is, nem! Tele van lyukakkal, de még csak
elájulni sem volt hajlandó! Arra kényszerített minket, hogy
visszavegyük neki a kését, mielőtt hagyta, hogy elvigyék!
Ha átvészeli az éjszakát, akkor rendben lesz – bár még az ő
számára is eltart egy ideig, amíg meggyógyul!
– A többiek... – Akárkik is voltak, és rengeteg kérdése volt
ezzel kapcsolatban. – A sérülései ellenére elvitték?
– Senkit sem hagyhatunk hátra! A honfitársaid
letartóztatnák őket! A halottak, mégis... – habozott. –
Hagyományosan, az utolsó szolgálatuk az, hogy
felelősséget vállalnak minden elhunyt emberért! Ma este sok
ilyen van!
– De nem Rule! – mondta Lily határozottan. – Nem fogsz
rajta semmit se rögzíteni! Nem halott, és meg mernék
esküdni, hogy senkit sem ölt meg! Velem volt!
– Lily! – szólt bizonytalanul. – A bot felrobbant, majd
eltűnt. Rule vele ment!
Két rendőrautó fordult be a sarkon, villogtak a fényeik, és
visítottak a szirénáik.
– Erről majd később vitatkozunk! – mondta gyorsan a nő.
– Íme az ajánlatom! Ne válaszolj senki más kérdésére, csak
az enyémre! Kérj ügyvédet, ha kell! Majd azt mondom,
hogy szerintem Harlowe akkor égette meg magát, amikor
próbált megölni! Végül is nem láttalak, ezért nem
tanúskodhatok arról, hogy mit tettél vagy mit nem tettél! És
a mágia veszélyes dolog, igaz? Visszaüthet rá!
– Ugyanolyan jó történet, mint bármelyik másik!
Közönyösen hangzott. Gyászol, döbbent rá Lily. Nem hisz
nekem Rule-lal kapcsolatban, és a bánat elzsibbasztja a saját sorsát
illetően.
– Cullen! – mondta a nő, és kinyújtotta a kezét, hogy a
férfi csupasz karjára támaszkodjon... és megdermedt. Mert
nem volt ott. A zümmögés, a zúgás, a mágia
meghatározhatatlan textúrája, amit éreznie kellett volna,
amikor megérinti a bőrét... eltűnt.

**

LILY hirtelen magához tért, összerezzenve a félelemtől.

Elméjében ott maradt a kísérteties üvöltés visszhangja.
Valami a hanggal kapcsolatban...
Most azonban nem hallotta – csak ugyanazt a dühös,
magas hangú fecsegést, mint korábban.
Ugyanaz a rézszínű ég volt felettük. Nincs felhő, nincs
nap. Ugyanaz a szörnyű fájdalom lüktetett a hasán. A súly
eltűnt a lábáról. A lélegzete elakadt. A szükség erőt adott
neki, hogy felemelkedjen az egyik könyökére.
Egy hatalmas farkas állt a lábánál. Gyönyörű volt – a
bundája ezüstös fekete, arányai elegánsak. Dühös is volt,
ajkait morogva emelte fel, ami alól kilátszottak a hosszú,
gonosz fogak.
A fecsegés forrását morogta – olyan lényt, amit el sem
tudott volna képzelni. Halvány volt, piszkos narancssárga.
És meztelen. És legalább félig férfi.
 A kicsi, puha nemi szervektől eltekintve, a lény alsó fele
kenguruhoz vagy egy játék dinoszauruszhoz hasonlított,
túlméretezett hátsójával és tüskés farkával. Nagy láb. Nincs
köldöke. A mellkasa izmos, de egy pár nagyon nőies mell
díszítette, fél dollár nagyságú olajzöld mellbimbókkal. Ezzel
szemben a karok és a vállak szinte emberinek tűntek. Nincs
szőrzet. Sem a nemi szervek környékén, sem a kerek fején.
A fogakkal zsúfolt széles állkapocsban minden fog pont
olyan hegyes, mint a farkasé, de nem olyan hosszú. A
szemek nagyok voltak, erősen közel helyezkedtek
egymáshoz, és abszurd módon szépek voltak abban az
arcban. Túl messze voltak egy záróizom pár fölött, amik
elvileg az orrlyukak voltak.
Körülbelül három láb magas volt. Egy gyerek mérete.
– Mi vagy te? – kérdezte Lily.
Megugrott, a szeme elkerekedett. Aztán aggasztóan
emberi módon forgatta meg azokat a szemeit.
– Nagyszerű! Ez egyszerűen pazar! Ugye, egy szót sem
fogtál fel abból, amit mondtam?
– Ezek szavak voltak?
– Csak az a szerencséd, hogy tudok angolul! – morogta.
A farkas Lilyre pillantott, és abbahagyta a morgást.
Hátralépett, vigyázva, hogy ne lássa a lényt, amíg a lány
mellé nem állt.
Lily nem szeretett egyenesen feküdni. Nem szeretett
meztelenül lenni, de úgy tűnt, hogy jelenleg nincs más
alternatívája. A felülés fájt, de sikerült. Félretolta a haját az
arcából, ujjaival pedig végigsimított valamin a nyakán... a
lánc a medállal. A medál érzése megvigasztalta, mind az
alakja, mind a halvány zümmögése. Az egyik kezét
rászorította és nekitámaszkodott a farkasnak.
A bundája nem volt olyan puha, mint amilyennek
látszott, de kellemes érzés volt a bőrének. A farkas
elégedettnek tűnt, hogy a támaszára lehet, ezért karját a
hátára fektette, és nagyobb súllyal nehezedett rá. A
kapcsolat jó érzés volt. Helyes!
A farkas nyüszítő hangot adott ki, szinte kérdésként
hangzott.
A lény megszólalt.
– Gondolom, te nem érted!
– Úgy hiszed, hogy te igen?
Mindkét kezét a fejéhez emelte, mintha ki akarná tépni a
nem létező haját…
– Lehetnek a dolgok még rosszabbak? Lehet, még ettől is
rosszabb? Benned kellene lennem a Földön, de itt vagyok,
megint Disben!
A talaj dübörgött. És megmozdult.
Lily ujjai összeszorultak a farkas szőrében. Földrengés? A
szíve nagyot dobbant. Először nézett körül.
Szikla. Ennyit látott – nagy sziklák, kis sziklák, kavicsok.
Narancssárga, rozsdaszínű, szürke és sárga kőzetek. Se fák,
se fű, se gyom, se víz. A távolban egyetlen hegyet látott,
unalmasan fekete színű, tetején egy kürtőszerűséggel.
Halott vulkán?
Remélte, hogy halott.
De nem látott messzire. Egy kis üregben voltak, egy
sziklafal hajolt föléjük. Szikla, ami lezuhanhat, ha a föld újra
megmozdul.
 Nem akart itt lenni. Nem volt biztos benne, hogy hová
kell mennie, de ez számára rossz – minden szempontból
rossz hely volt. Meg kellene mozdulnia, hogy elmenjen
innen... de már a felülés is kimerítette.
Hogy lenne képes utazni? Hova mehet?
A lény felnyögött.
– Annyira dühös! El kell mennünk innen! Van a közelben
egy zóna. Egy zóna! – ismételte türelmetlenül, amikor a lány
értetlenül nézett. – Tudod! Ahol a birodalmak átfedik
egymást!
A farkas meggörbítette az ajkát, ami inkább gúnyosnak,
mint indulatosnak látszott.
– Tudom, tudom! Nem bízol bennem, de kellene! Ami
Lilyt illeti, mindegy...
Lily?
– ...mert nem hagyhatom, hogy bármi is történjen vele.
Xitil nagyszerű, izzó mellbimbóira, hozzá vagyok kötve! Ha
ő meghal, én is meghalok! Annak a hülye férfinak állítólag
segítenie kellett volna, hogy belemenjek, de nem sikerült
teljesen, mert a hülye varázslód elrontotta a botot, és most
én hozzá vagyok kötve egy hülye Érzőhöz, akinek nem
szabadna itt lennie, Xitil pedig Vele harcol, és... – a hangja
csikorgó crescendóba emelkedett – el kell mennünk innen!
A farkas elfordította a fejét, hogy közvetlenül a lányra
nézzen, és biztos volt benne, hogy ott a kérdés a sötét
szemében.
– Ne engem kérdezz! – mondta a lány olyan szárazon,
mint a por – vagy olyan szárazon, mint a benne lévő összes
fájó, üres hely. – Nem tudom, hogy mit higgyek, vagy hogy
mit csináljak! Nem tudom, hogy ki vagy, miért vagyunk itt,
hol van az „itt”, vagy... – Megpróbálta lenyelni a
szárazságot, de a szavak reszelősek lettek. – Vagy ki vagyok
én!
Az ég, a vulkán tompa fekete kúpja körül, hirtelen
fellángolt, a sötét rézszínűtől az izzó narancssárgáig és
arany színig – a napfelkelte nagy durranással érkezett. Egy
másodperccel később a föld megremegett alattuk, tompa,
távoli dübörgés kíséretében, mint egy földalatti
mennydörgés.
– Emlékeztess – suttogta a lény –, hogy soha, de soha ne
kérdezzem meg, hogy a dolgok rosszabbodhatnak-e!
 Tizenkilenc

BÁR A FÉRFI mindig együtt volt a farkassal, ahogy a farkas

is ott volt az emberben, az alakban volt a különbség. Az
ösztön közelebb volt Rule-hoz, amikor négylábú volt, a
szavak pedig távolabb. Ami ugyanolyan jó volt. Mivel a
pillanatnyi helyzet rémisztőbb volt az ember számára, a
vadállat alig érzett félelmet a jövő miatt.
Nem mintha a jelenben nem lenne elég riasztás. Sok
minden, ami arra késztette, hogy felemelje az orrát és
üvöltsön... de ezt már megtette. A démonnak, ennek a
nyavalyás piszkos narancssárgának, igaza volt. Ostobaság
volt, de akkor sem tudta volna visszatartani ezt az üvöltést,
ha az élete múlik rajta. Ami persze megtörténhet. Még
rosszabb – lehet, hogy Lilyé is. Nem említették, hogy ki
vagy mi hallhatta őt. De a felfedezés első szörnyű
másodpercében a farkas és az ember egyaránt elvesztette az
önuralmát.
Megpróbált átváltozni. És nem tudott.
Most a fenevad cselekedni akart. Étel, víz, menedék –
ezekre van szüksége a fenevadnak. A férfi egyetértett, de
hol találhat ilyet a pokolban?
Rule megfékezte a sürgető érzést. Nem voltak közvetlen
fenyegetések. Ha a vulkán kitört, az elég távol van ahhoz,
hogy ne okozzon sürgős veszélyt. Mit mondott mindig
Benedict? Van idő, amikor cselekedni kell, idő, amikor meg
kell tervezni a következő akciót, és idő, összegyűjteni a
tényeket, hogy tervezhessen.
Szomorúság áradt szét benne a testvére gondolatára, aki
valószínűleg meghalt. A farkas, ami közvetlenebb, mint a
férfi, alig figyelt rá. Ha ő és Lily túlélik, és sikerül
hazatérniük, majd akkor lesz idejük aggódni Benedict sorsa
miatt.
Rule felemelte az orrát. A levegő száraz volt, szélcsendes.
Kevés illatot hordozott magában, és a legtöbb idegen,
haszontalan volt számára.
A másik kettőre nézett. Lily a vállán szinte meggyógyult
sebet tapogatta, talán azon tűnődve, vajon honnan
származik ez a korábbi sérülés. A szemöldökét összevonta.
A szemei elveszettnek látszottak.
Mennyi tűnt el? A személyes emlékei nyilvánvalóan
hiányoztak, de nem vesztett el mindent. Tudta a nyelvet és
megvoltak az alapvető motorikus készségei. Vajon
emlékezett a Földre, még akkor is, ha elfelejtette a családját?
Vajon tudja, hogy neki más formája is van, még akkor is, ha
nem emlékszik az arcára? A lány egy része felismerte őt.
Meg volt róla győződve. Hogy nem fogadta el korábban a
támogatását?
De nem tudta tőle megkérdezni. Nem tudta átölelni, és
nem tudta ellátni a sebét. Még a nevét sem tudta
kimondani. Rule fel akarta emelni az orrát arra a csúnya
égre, és újra legszívesebben üvölteni kezdett volna, de ez
teljesen hülyeség lenne.
Most a lány olyan egyedül volt, még az emlékezetétől is
meg van fosztva. Mivel nem tudott férfias vigaszt nyújtani,
odament hozzá, és orrával finoman megérintette a karját. És
rögtön vissza is húzódott.
A saját, szeretett illatába szegfűszeg és kipufogófüst
keveredett. A démon illata.
A nő szórakozott arckifejezéssel fordult felé. – Valami baj
van?
Rettenetesen nagy baj! De nem tudta megmondani neki.
Óvatosan megint megszimatolta. A démonillat halványan
érződött, de a bőréből jött. A démon mégis nyilvánvalóan
elkülönült tőle, így Lily nem lehet megszállt. Vagy mégis?
A démon említett valamit a vele való kötődésről. Úgy
gondolta, hogy ezt a kötődést érezte... de nem értette, hogy
ez most azt jelenti, hogy a lény valamilyen része valójában
benne van? A része?
Lily érezte benne a zűrzavart, vagy szükségét érezte,
hogy megkönnyítse a sajátját. Felé nyúlt, és ujjaival
végigsimította a férfi vastag bundáját, és könnyedén
megvakarta. Megkönnyebbülés áradt át Rule-on. A
párkapcsolat kényelmét a démonhoz fűződő kapcsolata
nem változtatta meg.
Rule elfordította a fejét, hogy ránézzen. A démon egyik
lábáról a másikra nehezedett, és aggódva nézett körbe...
nagyon körbe, mert a feje egy bagoly mozgásterjedelmével
rendelkezett. Amikor meglátta, hogy Rule figyeli, azt
mondta: – Muszáj átvenned az irányítást! El kell indulnunk,
és neki most túl sok hiányzik a fejéből, hogy tudja, mit
csináljon!
Rule vicsorított.
– Beszélj angolul! – mondta Lily –, ne fecsegj!
 Rule észre sem észre, hogy a démon visszatért erre a
másik nyelvre. Valahogy megértette a lényt, akár angolul
beszélt, akár nem... és úgy tűnt, korábban is megértette.
Nos, egy próbát megér! Felvakkantott.
– Majd később felteheted a kérdéseid! – mondta a lény
forgolódva. – Amikor Akhanettonba érünk!
Rule leeresztette a farát, és leült, egyenesen a démonra
meredve. Lily Rule-ról a démonra pillantott. – Azt hiszem,
hogy nem megy sehova! Mit kérdezett?
– Jól van, jól van! Azt akarja tudni, hogy miért értem őt! –
A démon megforgatta a szemeit. – Ti, emberek, nem tudtok
semmit! Az értelmezés egyike a szokásainknak.
– Ennek kellene valamit jelentenie nekem?
– Nem neked! – mondta a démon morcosan, és lehuppant
a földre. Inkább úgy ült, mint egy majom vagy egy vízköpő,
bár a vastag farka előrehajolt. Ahogy a lábai illeszkedtek,
természetes módon oldalra nyíltak szét, a térdei egyenesen
felfelé mutattak – ez a helyzet jól láthatóvá tette a nemi
szerveit.
– Akkor jobb, ha folytatjátok a beszélgetést.
Sóhajtott egyet. – A Föld birodalmának megvannak a
maga természeti törvényei, a gravitáció és hasonlók. Itt
szokások vannak. Az egyik az, hogy a jelentések világosak,
függetlenül attól, hogy hol tartózkodsz, így mindenki
mindig tudja, mire gondolsz akkor is, ha nem tudják, mit
mondtál, hacsak nem vagy igazán okos – vagyis jó vagy
abban, hogy elrejtsd magadban a másik jelentést. Én jó
vagyok – tette hozzá egyszerű büszkeséggel. – Néha szinte
már hazudhatok!
 – Csak hallom a szavaidat! Nem tudom megmondani,
mire gondolsz! Vagy... – nézett Rule-ra, egy kis ránc
képződött a szemöldöke között. – Vagy ő.
A démon felsóhajtott. – Érzőkkel nem működik!
Semmiféle dolog nem működik jól az Érzőkkel! És te Ishtar
jelét viseled! Erről senki sem szólt nekem! Azt hinnéd, hogy
valaki megemlíthette volna... – nyílt tágra a szeme. – Lehet,
hogy Xitil nem is tudta! Lehet, hogy Ő nem mondta el neki!
Oh, oh, oh! – pattant talpra. – Xitil biztosan nagyon dühös!
El kell mennünk innen!
– És hova menjünk? – követelte Lily. – Hol jobb, mint itt?
És ki az a Xitil?
– Xitil ennek a birodalomnak a hercege. Az én hercegem.
Át kell mennünk Akhanettonba – ez a legközelebbi
birodalom. Ez rémisztő! – borzongott meg. – Az a nyitott
égbolt... de nem lehet megmondani, mi fog itt történni. Xitil
küzd Vele.
– Kivel?
– Nem mondom ki a nevét! Egyik nevét se! Ő egy istennő!
Lehet, hogy meghallja!
Rule egy kérdést morgott.
– Rendben, akkor a megtestesülése van itt, nem maga az
istennő! Ez nem sok különbséget jelent számunkra. Xitil
nem törődik velünk, ameddig a küzdelem minden
figyelmét leköti. A fent leeshet, vagy hamu is eshet, vagy –
ó, nem tudsz semmit, igaz? – Nagyon frusztráltnak tűnt. –
Dis régiókra oszlik. A régiókat nem csak a fejedelmeik
uralják – hanem az ő uralkodóik határozzák meg őket.
Meleg vagy hideg, ami növekszik vagy nem, az összes apró
szabályt a herceg állapítja meg, aki mindennek a része, mert
mindenkiből megevett egy részt. Világos?
– Mindenkinek megette egy részét? – kérdezte Lily
undorodva. – Belőled is megevett egy részt?
– Ez így működik! Ti, lélekkel rendelkező emberek,
megszokhattátok a halált, ezért túlságosan könnyen öltök,
de mi őrizzük az életet!
– Azzal, hogy élve megeszitek egymást?
– Igen! Most már indulhatunk?
– Még nem! Azt mondtad, hogy Lilynek hívnak.
– Lily Yu – bólintott.
– És az ő neve? A farkasé?
– Rule Turnernek hívják.
– Rule. – Elgondolkodva mondta ki, mintha keresné a
felismerést, valami emlékrészletet. És csalódottnak látszott.
– Pedig ismerem!
– Persze! Sokat szexelsz vele! Nos, amikor nem farkas,
akkor igen! Azt nem tudom, hogy szexelsz-e, amikor ő
ilyen. – Az egyik oldalára billentette a fejét, a szemei
felderültek – és a pénisze keményedni kezdett. – Szeretném
nézni, amikor megteszitek!
Rule felmordult.
Lily figyelmen kívül hagyta a lényegtelen dolgokat, hogy
a kérdéseire összpontosítson. – Hogy érted, amikor nem
farkas?
– Ő vérfarkas. Te ember vagy. És nekem – a pénisze és az
arckifejezése is egyszerre lankadt le – annyi bajom van!
Egyikőtöknek sem kellene... jaj!
 Rule szintén hallotta, és megpördült, hogy szembe
nézzen az új fenyegetéssel, még mielőtt a démon
abbahagyta a beszédet.
Lábak. Sok-sok futó láb közeledett feléjük.
A démon a magas, majdnem függőleges sziklafalhoz
simult.
– Hozd ide! – nyüszítette. – Tedd a szikla mellé, különben
eltapossák!
Valami bölénycsorda? Gyorsan eldöntve, Rule az orrával
megbökte Lilyt.
– Azt akarod, hogy azt tegyem, amit a lény mond? Én
nem... mi ez?
Valószínűleg most hallotta meg. Rule sürgetően lökdöste.
Bármi is közeledett, gyorsan jött.
Lily fintorgott, de azzal, hogy a farkas hátába
kapaszkodott, sikerült talpra állnia.
Rule tudta, hogy Lily megsérült. Bár nem emlékezett
azokra az utolsó pillanatokra a Földön, érezte, amikor
felébredt. De most tisztán látta a sebét, és ez aggasztotta.
Közvetlenül a köldöke alatt egy duzzadt hólyag volt,
mintha egy vaskos szivart nyomtak volna el rajta, de
nagyobb. A körülötte lévő bőr élénkpiros és levedző volt.
Másodfokú égés, gondolta nyugtalanul. Vannak
baktériumok a pokolban? Hülye kérdés. Valószínűleg
magával vitt valamennyit a bőrén, és csak remélni tudta,
hogy Lily immunrendszere képes lesz leküzdeni őket. A
fájdalom heves, a gyógyulás lassú. Szüksége lenne orvosi
ellátásra, a francba! Nem tud kötést biztosítani a számára!
Nem volt inge, amit csíkokra téphetett volna.
És neki sem.
 Ez furcsa, most, hogy belegondolt. Miért nem jöttek vele
a ruhái? A Hölgy medálja átélte az átkelést, de Lily ruházata
nem.
Nem voltak válaszai, és pokolian kevés segítsége. Csak
aggódva tudott lépkedni mellette, amikor a nő a sziklafal
felé botorkált, majd a démon és közé helyezkedett, amikor a
földre zuhant, háttal a sziklának. Hallotta a lány
szívdobbanásait – túl gyors – és gyors, rövid kapkodását a
levegő után. Másodpercekkel később megérkezett a hullám.
 Húsz

OLYAN GYORSAN és olyan nagy számban zúdultak át az

üreg szélén, hogy Rule nem volt képes felismerni, hogy
néznek ki az egyes lények. Végtelen hosszúságú szürke test,
túl sok lábbal, a gomba és a grapefruit csípős illatával. Több
százan száguldottak keresztül az üregen, hogy túlhaladva
rajta, egyenletes folyammá váljanak a másik oldalon. Úgy
tűnt, hogy tovább folytatódik, de valószínűleg még tíz
percig sem tartott. Amilyen hirtelen megindult az áradat,
olyan gyorsan vége is lett, pár tucat tetemet hagyva maga
mögött. Sokakat véresre tapostak szét – vörös vér, tehát
valószínű, hogy oxigénalapú az anyagcseréjük.
Néhányan még mindig rángatództak.
A démon nem mozdult, így Rule sem. Másodpercekkel
később két hatalmas árnyék suhant át a sziklás talajon. Rule
felnézett.
Pterodaktylok? Óriásmadarak? Túl gyorsan eltűntek
ahhoz, hogy sok részletet összeszedjen, és a távolra való
látása ebben a formájában nem volt túl jó. Úgy tűnt, a
robogó lényeket követték. Talán vadásznak rájuk.
A démon nagyot sóhajtott, és miután óvatos pillantást
vetett az égre, kiballagott a szabadba. Abban reménykedve,
hogy ez azt jelenti, hogy tiszta a levegő, Rule követte. Meg
akarta közelebbről is nézni az egyik lényt. A hozzá
legközelebb heverő test szinte ép volt. Inkább úgy nézett ki,
mint egy csótány a páncél nélkül, csak akkora, mint egy
macska, és szürke színű volt a bőre. A hat vékony láb
furcsán volt ízelve, de inkább állati, mint rovarláb volt.
Néhol kilátszott a csont, ahol lehorzsolódott a bőr és az
izom. A lábak kicsi karmokban végződtek. A feje tisztán
poloskaszerű volt, azonban – kicsi, lapított, sokszögletű
szemekkel és fogakkal teli állkapoccsal.
Undorítónak néz ki, döntötte el, de félig sem volt olyan
rossz szaga. Kis mennyiségben megfelelhet. Neki
mindenképp. A teste kiveti a méreganyagokat. Azt nem
tudta, hogy Lily számára biztonságos-e – vagy hajlandó-e
megkóstolni, hacsak nem már az éhhalál küszöbén áll.
Minden porcikájával abban reménykedett, hogy nem kell
megtudniuk.
– Akár ehetek is, ha már hozzájutottunk! – mondta a
démon lemondóan. Felkapta az egyik rángatózó lényt és
leharapta a fejét.
Lily elfojtott hangot adott ki.
– Nem valami olyasmit emlegettél, hogy mi ölünk túl
könnyen?
Megrágta és lenyelte a falatot. – Nem megöltem!
Megettem!
– Miért nem látom a különbséget?
– Most nem halott! Az lett volna, ha nem eszem meg, de
most már a részem! Ti emberek halottakat esztek és
tárgyakat őriztek! Mi élőt eszünk és óvjuk az életet! Nem
mintha egy hirug lenne az első választásom! – fintorodott a
lefejezett testre, amit a kezében tartott, és kirántotta az egyik
lábát. – Ostoba lények! De itt vannak, és nekem extra ymura
lesz szükségem!
 Amikor szélesre tátotta a szájrését, úgy tűnt, mintha az
arcának az egész alsó fele csuklós lenne. Felemelkedett a
talpaira.
– El kellett volna mondanod, hogy túl gyenge vagy az
utazáshoz!
Lily sóhajtva nekidőlt a sziklafalnak. Nem volt
kényelmes, de a hasán lévő égési sérülésnek valószínűleg
nem igazán tett volna jót az előre hajolás.
– A te kis falatozásod nem segít az utazásban! Hacsak
nem tervezel cipelni, és én nem...
– Hogy vigyelek? Az hülyeség lenne! Jobb, ha adok egy
kis energiát és meggyógyítom a sebed!
– Nem lennél rá képes! Azt mondtad, hogy Érző vagyok,
és ez... ez így van! Megérinthetem a mágiát... – Kezét a
Hölgy talizmánjához emelte, amit Rule akkor akasztott a
nyakába, amikor a klán tagja lett. – Az azonban nem
érinthet meg! Egyszerűen nem hathat rám!
– Mit gondolsz, hogy kerültél ide? – csattant fel. –
Vonattal?
Lily feje megrándult, mintha pofon csapta volna, a
szemöldöke pedig a magasba emelkedett.
– Össze vagyunk kötve! – mondta neki türelmetlenül. –
Tehát, tudok hatni rád! Nem tudok jobban beléd kerülni,
mint ahol most vagyok, de félúton vagyok. Adhatok
neked... Nem találok megfelelő szavakat a nyelveden!
– Találj néhányat! – mondta röviden.
A homloka összeráncolódott. – Nos, amikor eszem, akkor
ymuhoz és assighoz jutok. Az ymu az energia. Az assig az
emlékek és a gondolatok mintája. Nem mintha a hirug
valójában gondolkodna, de érted az elvet!
 Rule értette, és nem tetszett neki. Lily és a démon között
mozgott.
– Nem fogom bántani! Segíteni fogok neki!
Rule vicsorgott.
– Várj!
Döbbenten nézett Lilyre.
A szemöldöke között megjelent kis ránc az anyjára
emlékeztette.
– Én sem bízom benne, de ő – ez – ő... – Csalódottan
elhallgatott. – Mi is vagy te egyébként?
– Gannek hívnak. A te hülye nyelveden talán hímnős
lennék, de szólíts csak Gannek! Nem kezdünk azonnal a
szexbe. Nos, néhány démon soha nem teszi meg, de a
legtöbb...
– Te... démon vagy!
– Mit gondoltál, mi vagyok? – forgatta Gan a szemeit.
– Akkor ez a hely...
– Dis. Vagy a pokol, ahogy sokan közületek nevezik, de
ez félreértés.
Lily eddig is sápadt volt. Most lesokkolódottnak tűnt.
Amikor Gan beszélni kezdett, Rule rámordult: Fogd be!
Lily lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta, mintha így
megváltoztathatná a látottakat. Nézte a köveket, a bizarr
égboltot, a halott és haldokló hirugokat, a démont. Ujjaival a
combján dobolt. – Oké! Te démon vagy, és mi a pokolban
vagyunk. Hogy kerültünk ide?
– Baleset volt. A varázsló felgyújtotta a botot, miközben
én próbáltam beléd kerülni!
Az arckifejezéséből ítélve, a magyarázat nem sokat
mondott neki. A nő a fejét ingatta.
 – Nem érdekes! Majd később kitérünk erre! Úgy tűnik,
egy dologban igazad van – ez a terület nem biztonságos!
És ha a pokol valamilyen másik részén vannak? Rule a
torkából morgott, frusztrálva, hogy képtelen beszélni. És
egyáltalán nem biztos, hogy el kell mozdulniuk erről a
helyről.
Nem tudta, hogy kerültek ide, de a bot már korábban is
eltűnt, amikor Ő visszahívta. Akkor Harlowe-t is vitte
magával, mert ő tartotta a kezében. Talán ez történt ezúttal
is. A Lily hasán lévő sérülés arra utalt, hogy a bot hozzáért,
amikor eltalálta a mágustűz, és Rule pedig Lilyhez ért. És
ezáltal jutottak a pokolba.
De mi van a démonnal? Miért húzták volna ide? És hol
van a bot? Ha Ő hívta volna vissza, akkor Rule-nak és
Lilynek is nem ott kellene lennie, ahol Ő van – bárhol is van
az?
A vulkánra pillantott. Nem mintha panaszkodott volna
az Ő hiányára. Minél távolabb voltak Tőle, annál jobb. De
ha a bot rángatta ide őket, akkor be kell ezt fejezniük.
A másik lehetőség az volt, hogy a bot megsemmisítése
valahogy kaput nyitott.
Cullen a botot a valóságon lévő szakadásnak nevezte, így
ez sem volt elképzelhetetlen. Ha így van, akkor az a kapu
lehet az egyetlen útjuk hazafelé.
De ha Lilynek voltak is emlékei a kapu létezésére, akkor
most azok is elvesztek. Kérdései voltak – ebben semmit sem
változott –, és csak egyfelé irányíthatta őket. A démon felé.
– Hogy csinálod ezt a bármi-is-ezt? És mit tesz még velem
azon kívül, hogy erősebbé tesz?
– Valahogy megszerzem az irányítást a tested felett!
 Rule felmordult.
Gan visszafintorgott rá.
– Ha mondani akarsz valamit, gondolnod kell a szavakra!
Csak a hangok kiadása nem működik!
– Azt hiszem, tudom, mire gondolt! – mondta Lily. – De
nem veszel el belőlem egy részt sem!
– Nem a megszállásról beszélek! Ha ezt megtehettem
volna, már megtettem volna! Megpróbáltam! – tette hozzá
sértetten. – Úgy értem, hogy ideiglenesen át kell vennem a
tested irányítását. Így rá tudom venni, hogy vegyen fel
ymut.
– Ez az ymu az az energia, amiről beszéltél – ami az
élőlényekből származik? – Lily a fejét ingatta. – Te sem
tömhetsz meg a halál mágiájával!
A démon a szemeit forgatta. – Az ymu nem halálmágia!
Ha halott dolgokat eszel, az halálmágia? Az ymu csak
energia. Nektek embereknek mindenféle energia létezik a
világotokban – bombák, villany és benzin –, csak ezeket
nem lehet megenni, igaz? A testednek meg kellene
változnia, hogy a benzin energiáját vegye igénybe a halott
állati energia helyett.
– Igen, de... Úgy érzem, mintha lökdösnél egyfelé, így
nem veszem észre az ingujjba rejtett kártyád!
– Kártya? – ráncolta a homlokát.
– Nem érdekes! Hogy segítene nekem ez az ymu?
Homloka még jobban összeráncolódott. – Úgy is
mondhatni, hogy az ymu arra készteti a dolgokat, hogy a
megfelelő formájukban legyenek!
– Akkor egy hirug ymu arra késztetné a testemet, hogy
olyan legyek, mint egy hirug!
 – Nem, nem, nem! Az ymu az energia. A minta az assigból
származik – amivel te nem tudsz mit kezdeni. Én igen! –
Önelégültnek tűnt. – Ezért vagyok démon! De te semmiféle
hirug assigot nem kapsz, és a te tested már ismeri a saját
mintázatát, ezért csak arra kell rávennem, hogy elvegye az
ymut, és az újra erőssé és egésszé teszi!
Lily egy pillanatig az ajkát rágcsálta.
– Hogy csinálnád ezt?
– Leszophatnál...
Ezúttal Lily kezdett morogni.
– Oké, oké, nem feltétlenül kell szexnek lennie! De
valamit magadba kell venned a testemből. Ezt még mindig
enni kell! Nem tudom levegőbe juttatni az ymut!
– Meg kell ennem egy részed?
– Én sem ugrálok örömömben, de ha nem akarsz szexelni,
akkor... – Összevonta a szemöldökét, homlokát úgy
ráncolva, mintha hevesen gondolkodna. – Nyál! A nyálnak
működnie kell! Sok ymut tudok beletölteni, majd a szádba
nyomni!
Lily arca eltorzult az undortól.
– Mit szólsz hozzá? Túl fogod élni! Igen. Lépj túl rajta! Ha
válogatós vagy abban, amihez itt juthatsz, akkor éhen halsz!
Nincs minden sarkon egy McDonald's. Nincs is sarok.
Érted? Nincs sarok!
Felkuncogott, értékelve a saját humorát. – Mielőtt
azonban elkezdenéd az ymut fogyasztani, muszáj egy kicsit
a tested megbütykölnöm. Tedd sűrűbbé a dolgokat ott, ahol
kell!
– Sűrű?
 – Már megint nincsenek szavak! – Azzal a kezével, ami
nem a döglött hirugot tartotta, megdörzsölte a fejét. Aztán
áradat tört ki a szájából, amit Lily fecsegésnek nevezett – és
ezúttal Rule sem értette, hogy mit magyaráz.
Képekkel és érzékszervi benyomásokkal kevert szavak. A
következőket hallotta: „szénhidrogén”, és vérszagot érzett
hozzá. A „zsenge búza” „vöröses barnával” és a víz
csöpögésének hangjával érkezett. A „tojás” egy ragyogó
napkorong képének a része volt.
– Látod? – fejezte be a démon angolul. – Ő sem érti! Már
kell, hogy legyen valami fogalmad, különben nem értheted
meg a jelentését!
Lily lassan bólintott. – Még egy kérdés. Ez később
visszavonható?
– Persze! – Ránézett a még kezében tartott hirugra, majd
ledobta a földre. Nyilvánvaló, hogy ha valami befejezte a
haldoklást, ehetetlenné vált. Egy újabb pillantás után a feje
fölé, elkezdte tanulmányozni a megmaradt halott és
haldokló hirugokat.
Lily megdörzsölte a homlokát. – Ezen gondolkodnom
kell!
A távolban feldübörgött a hegy, bár ezúttal nem kísérte
remegés a földben.
– Gondolkodj gyorsan! – mondta Gan, és lehajolt, hogy
felvegyen egy újabb hirugot.
Rule a fejét Lily kezéhez dörgölte, halk morgást hallatva.
Ez egy rossz ötlet! Ne csináld!
A nő végigsimított a hátán. – Neked se tetszik, igaz?
Nekem sem! De mik a választásaim? Alig tudtam elhúzódni
a nyílt térről, mielőtt a hirugok ideértek. Fájdalmaim
vannak! És így nem tudok utazni!
Megbökte az orrával, és nyomatékosan leült.
– Szerinted itt kellene maradnunk?
Egyelőre mindenképp. Bólintott.
A nő a fejét ingatta. – Azt hiszem, el kell fogadnunk, hogy
ez a lény – a démon –, Gan, tudja, hogy kell itt túlélni. És mi
nem! Ha egyenesen kimondja, hogy életben kell tartania,
vagy meghal... mit gondolsz?
Hogy nem tudott egyszerű igennel vagy nemmel
válaszolni! Még a porba sem tudott írni! Képtelen volt rá.
Rule frusztrált hangot adott ki.
– Nem fontos! – Ujjait a bundájába süllyesztette és
megvakarta. – Nem tudom, miért érzem folyamatosan azt,
hogy te képes lennél válaszokat adni... különben is,
szerintem Gan igazat mond erről a részről! – Az égre nézett,
ahol a tűz ragyogása a vulkán közelében elhalványult. –
Kíváncsi vagyok, tudsz-e valamit arról az istennőről, akiről
Gan azt mondja, hogy harcol a hercegével.
Rule ismét bólintott.
– Tudsz, mi? Bárcsak tudnál beszélni! Elég keménynek
kell lennie, ha képes magát tartani egy démon herceggel
szemben! Gondolod, hogy segíthetne nekünk?
Erősen megrázta a fejét.
– Ő is egyike a rosszfiúknak?
Bólintott.
– Akkor mindegy, ki nyeri a harcot. Bármelyik rossz hír
lesz a számunkra!
Basszus, igaza volt – sokkal inkább, mint gondolta volna.
És nem is gondolkodott tisztán. Ha az Ő megtestesülése
túléli a démon herceggel vívott csatát, akkor valószínűleg
Lilyt kezdené keresni.
Tehát igen, lehet, hogy el kell hagyniuk ezt a helyet, de
nem ebben a pillanatban. Lily hagyta, hogy a démon
sürgetése döntésre kényszerítse. Rule lassan a fejét ingatta.
Lassíts! Adj időt, hogy megkeressem a bot maradványait vagy a
pokol kapujának a nyomát! Keresek ételt és vizet, hogy megtudjuk,
képesek vagyunk-e itt túlélni!
Elfordította oldalra a fejét. – Nem tudom megmondani,
hogy ez azt jelenti-e, hogy „nem, nem maradhatunk”, vagy
„nem, nem értek egyet!” De azt hiszem, hogy ez nem is
számít! Ez az én döntésem!
Rule élesen megrázta a fejét. Nem volt elég információja.
Még a saját emlékeivel sem tudott konzultálni, különben
rájött volna, hogy őt is megköti az, amit választani készül.
Ha marad, vagy ha folytatja tovább, akkor neki is ezt kell
tennie.
De nem figyelt rá. Felemelte az egyik kezét, és ráhajtotta a
fejét. Feszültnek és fáradtnak látszott. És mint aki rosszul
érzi magát. Legalább egy kicsit tudna rajta segíteni.
Közelebb lépett hozzá, hogy a nő rá tudjon támaszkodni.
Egy apró mosolyt villantott rá, és pontosan ezt tette,
rátámaszkodott a hátára, és megpihent rajta. Néhány
pillanatig egyikük sem mozdult.
Mit tesz, ha a nő úgy dönt, hogy elfogadja a démon
ajánlatát?
Nem sokat tehet, jött rá. Lehet, hogy eljátszott a
gondolattal, hogy megtámadja a démont, de ez volt az
egyetlen vezetőjük ebben a világban, bármennyire is nem
bízott benne. És azt állítja, hogy kötődik Lilyhez.
Megpróbálhatna közbe avatkozni, nem engedve, hogy a
démon megközelítse, de ezzel semmi mást nem ér el, csak
feldühíti Lilyt. Az nem győzné meg, hogy gondolja át a
döntését, és nem tudna a végtelenségig közéjük állni.
– A fenébe! – mondta végül kiegyenesedve. – Bárcsak
lenne ruhám! – A nő megrázta a fejét. – Ez akkora
baromság! Butaság most a ruha miatt aggódni, de ezt nem
szeretem! Nem szeretek meztelen lenni!
Egyáltalán nem volt hülyeség. Bár ő az volt, amiért nem
figyelt fel a meztelenségére. Csak azért, mert nem reagált a
testére ilyen formában, mint férfi... de miért nem jöttek vele
a ruhái? A Hölgy medálja megvolt. Ahogy ő is.
Később! Majd később ráér ezen aggódni! Most valahogy
meg kell védenie. Mindenütt csak a bőre volt, és a bőre
könnyen megsérült. Legalább cipőre lenne szüksége.
Elfordította a fejét, és a démonra vakkantott.
Az felhorkantott. – Látsz egy WalMartot a közelben? Itt a
ruhák a magasszinten lévő lények díszítésére szolgálnak!
Nem lehetséges, hogy egyszerűen csak fogod magad, és
megvásárolod őket!
Rule ismét vakkantott.
– A lábak, amik megsérülhetnek, ha járnak rajta! –
horkant fel ismét Gan. – Az emberek furcsák! Ha a járástól
megfájdul a lába, akkor majd meggyógyítja őket! Mármint
ha adok neki egy kis ymut. Fogadok, hogy kaphatok neki
néhány ruhát Akhanettonban! – nevetett fel ravaszul.
– Rendben! – mondta Lily.
Rule feje visszafordult Lily felé.
 – Az én testem! – mondta neki. – Az én választásom! És
azt hiszem, ki kell próbálnom Gan módját! Ezen a helyen
nem jó gyengének lenni!
Gan elismerően zümmögött. – Ez jó gondolat! Az agyad
jobban működik, mint gondoltam! – Talált egy újabb
rángatózó hirugot. Ez élénkebb volt – három lába még
mindig elég jól működött, így megpróbált elmenekülni, ami
látszólag felvidította Gant. Mosolygott, mielőtt leharapta
volna a lény fejét, megrágta és lenyelte.
Aztán elindult feléjük. – Rendben, most csak annyit kell
tenned, hogy nyugton maradsz!
Lily felemelte a tenyerét. – Állj! Hozzám nem érsz ezzel a
kezedben!
– Mi van? – Gan a hirug maradványaira pillantott. – Ó.
Nem szereted a vért és az ilyeneket? Sok ember pedig igen!
És egyébként is, nem valamiféle zsaru voltál?
– Nem tudom! Az voltam?
A homlokára csapott. – Igaz! Hiányzó klikkerek!
Elfelejtettem! – Figyelmét a hirug részeire fordította,
félredobott néhány darabot, ami nem volt elég élénk, majd
Lily felé hajolt.
Rule nyakán felborzolódott a szőr. Ez itt helytelen! Ez itt
helytelen, de nem tudta, hogyan állítsa meg.
Gan megállt pár lábnyira tőle, és óvatosan szemügyre
vette.
– Nem bízom benned! Menj valahova máshova!
A démon nem bízott benne? Rule szájának nem megfelelő
volt a kialakítása a nevetésre, se ironikusra vagy
másmilyenre.
 Lily meglökte. – Mozgás! Minél hamarabb túljutunk ezen,
annál jobb!
Lilynek nyilvánvalóan nem volt szüksége az emlékeire,
hogy kinyilvánítsa függetlenségét. Rosszkedvűen
eltávolodott néhány lábnyira – elég közel ahhoz, hogy
szükség esetén egy ugrással a démon tetején lehessen.
Lehet, hogy erősebb, mint ő volt, de kisebb és lassabb.
Ha fájdalmat okoz neki...
Gan közelebb húzódott, és olyan messze maradt Rule-tól,
amennyire csak lehetett. Amikor Lily ült, a fejük nagyjából
egy magasságban volt. Gan kinyújtotta a kezét. Lábai
nagyok és laposak voltak, inkább olyanok, mint egy
kengurué, de a keze kicsi volt. Gyerekméretű. A színétől
eltekintve egészen emberinek tűntek.
Lily kifejezéstelen arccal nézte azokat a kicsi,
narancssárga kezeket. Aztán összekulcsolta őket.
Néhány percig semmi sem történt. Egyébként sem
láthatott semmit.
– Nyugodtnak kell lenned! – mondta Gan, elfintorodva
azzal a nagyon széles szájával.
– Nem mozdultam!
– Belül mozogsz! Eltaszítasz! – A homlokát ráncolta. –
Gondolj mozdulatlan dolgokra! Olyan dolgokra, amik
egyáltalán nem mozognak! Gondolj rájuk nagyon
keményen!
Lily összevonta a szemöldökét és lehunyta a szemét.
Néhány pillanat múlva Gan közel hajolt hozzá, és
kinyitotta a száját az övé fölött. Lily kezdett elhúzódni, de
Gan megfogta a fejét és mozdulatlanul tartotta. Rule
morogva merevedett meg, de a csóknak vége lett, mielőtt
biztos lehetett volna benne, hogy támadni kell.
Gan mosolyogva lépett hátra.
Lily nem mosolygott. Nyelt egyet. Ismét nyelt egy
nagyot, mintha gondjai lennének a démonnyál
benntartásával. Arckifejezése fokozatosan értetlenné vált.
Az égési sérülés körülötti vörösség halványulni kezdett.
Azután minden felgyorsult. Messzemenően gyorsabban,
ahhoz képest, hogy milyen fokú volt a sérülés. Először a
vörös, levedző bőr halványodott el, majd a hólyag kezdett
zsugorodni.
Öt percen belül semmi jele nem maradt annak, hogy
megégett volna. A vállán lévő seb is eltűnt.
Vajon ilyen lehet, amit az emberek éreznek a saját
gyógyulási képessége iránt? Kényelmetlenül, nyugtalanul,
meggyőződve arról, hogy ennek nem ilyen könnyűnek
kellene lennie? Hogy ezt a könnyedséget valamikor meg
kell fizetni?
Lily megérintette a hasát, majd körözött egyet a vállával,
mintha a belső működését tesztelné. A szemöldöke
felemelkedett. – Sikerült! Úgy érzem... – kinyújtotta mindkét
karját. – Jól érzem magam!
– Muszáj is! – morogta Gan. – Annyi ymu van benned,
ami egy Karomnak is elég lenne! Menjünk! – Elindult az
üreg másik oldala felé.
Lily könnyedén állt fel, nem remegett meg, nem kellett
egyensúlyoznia Rule hátán. Ránézett Rule-ra, és az arcán
semmi sem volt, amiben Rule megkapaszkodhatott volna –
semmi gyengédség, bocsánatkérés, kétség. Talán egy kis
önhittség: Rule nem ezt akarta, és ő mégis megtette.
 Rule ráébredt, hogy jócskán dühös. Elfordította a
tekintetét.
Gan már a szakadék felé lépkedett. Lily követte, így Rule
is. Ő foglalta el a hátvéd helyét. Az üreg nem volt mély, és a
szakadék, amit a démon a kijárat számára választott,
megkönnyítette a mászást. Követte Lilyt, miközben ő a
démont követte, és haragja nem oszlott szét.
Ez igazságtalan volt. Tudta ezt, bár ez a tudás nem
szabadította meg a haragtól. Lily annyira el van szakítva
saját magától, amit ő el sem tud képzelni, elveszve a
pokolban egy farkassal és egy démonnal, és képtelen
felidézni a saját nevét. Fájdalmak közepette, félve és
memóriahiánnyal küszködve miért kellene szó nélkül
megfogadnia a tanácsát?
De a düh nem mindig logikus, és az övé a belsőjének
mély helyeiről áradt fel. Mert őt is megfosztották nagy
részétől – klánjától, családjától, világától és a másik
formájától, és lehet, hogy soha nem kapja vissza ezeket.
Lehet, hogy soha többé nem beszélhet szavakkal, nem látja
apját vagy testvérét, vagy nem lesz ott, hogy segítsen fiának
az első átváltozásán. Lehet, hogy soha többé semmit nem
emel kézzel a szájához.
És ha túl sokáig maradna ebben a formájában, elfelejtené,
mit jelent a kezét használni. Abbahagyná a gondolkodást a
szavakról. A férfi elhalványul, és csak a farkas marad.
A farkas része nem félt, mint a férfi. Hiányzott neki a
klánja, de élvezte négy lábát, és, hogy a párja is közel van.
És mikor volt a jövő valaha is több, mint köd? Pedig a farkas
fájdalma is elmélyült.
 Ahol ott kellett volna lennie a hosszú, lassú dalnak, a
húzóerőnek, ami a lelkét formálta, ott csend volt. És erre
nem volt vigasz.
A pokolban nincs hold.
 Huszonegy
LILY ÉBREDEZNI kezdett, a szíve nagyot dobbant, a szeme
tágra nyílt a rémülettől. A fertőtlenítő, a virágok és
testnedvek szagának keveréke, ami a kórházra jellemző,
átszivárgott a rettegés ködén. Ezzel az érzékeléssel az
elméje is felébredt, és elkezdte szétválogatni az érzékeit ért
benyomásokat.
A hang, amit hallott, a zaj, ami olyan hirtelen
kizökkentette az álomból... mentálisan felidézte,
visszajátszotta, és úgy ítélte, hogy valaki elejtett valamit a
szobája előtti kemény kórházi padlón.
Álmodott. Az álom maradványai továbbra is ott
maradtak, a durva ébredés ellenére is... vastag szőr a keze
alatt, amit egy erős test melegített fel. A jó fizikai közérzet,
és volt egy cél, egy hely, ahová el kellett érnie. Sétálnia
kellett, hogy odaérjen. Ezt tette, amikor felébresztették.
Sétált.
Álmában nem volt egyedül. Itt úgy volt.
Még korán volt. A szoba egyetlen ablakán beeső szürke
fény alig tette láthatóvá a tárgyak körvonalait, de az látta,
hogy a terület fenyegetésmentes. Teljesen üres, lapos, tele
élettelen érzéssel, kevésbé valóságos számára, mint egy
színpadi díszlet.
Akárhogy is, ő maga is üres volt, valami névtelenül és
szükségtelenül lecsapolta. Lily lehunyta a szemét, és
félretolta a fel nem használt adrenalin visszahatását, és
várta, hogy a szívverése lenyugodjon. Egyedül találta
magát, és olyan zsibbadtan, mint az a benne levő halott
hely, ami rákos daganatként nőtt. A hely, ahol valaha az ő
tehetsége volt.
Nagymama, azt mondtad, hogy ez nem történhet meg! Hogy
nem lehetséges, hogy elveszítsem az Érzőségem!
Egyszeriben a nagymamáját akarta, egy rémálomból
felébredő, sötétben kiáltó gyermek igényével akarta. A
karjai közé akart bújni. Szüksége van valakire, aki meg tudja
magyarázni, mi történik vele, még akkor is, ha nem tudja
kijavítani.
Nem azt kapta, amit akart. Lily másodszor nyitotta ki a
szemét egy olyan napon, amivel nem akart szembenézni.
Hiányzott neki Rule.
Eltűnt, nyugtatta magát. Nem halt meg!
A szoba fokozatosan felvette a megszokott alakját, és
ismét valósággá vált, ahogy egyre inkább kivilágosodott.
Ahogy az álma is sugallta, célja is volt. Meg kell találnia
Rule-t. Nem tudta, hogyan – hol keresse, hogy találja meg
azt, akinél azok a részletek lehetnek, amire szüksége lehet,
hogy megoldja az eltűnését. De megfogadja az álombeli
tanácsot. Egyszerre csak egy lépést!
Első lépése – ébredt rá – szó szerinti lesz. Fel kell kelnie
az ágyból.
A bőr két fő feladata a szennyeződések és a folyadékok
visszatartása. A nagy égési sérülések mindkét feladat
végzésének képességét akadályozták, ezért antibiotikumot
kapott, és egy éjszakára benn tartották, hogy feltöltsék
folyadékkal.
Az infúzió átkozottul jó munkát végzett. El volt árasztva.
A felülés nem olyan nehéz egy olyan ágyban, ami reagál a
parancsára, de amikor megfordult, hogy lecsússzon az
ágyról, az fájt.
Tehát felállni, lélegezni... neki csak el kellett viselni. A
fürdőszoba felé kezdett lépkedni, az infúziós állványba
kapaszkodva.
Talán a valószerűtlenség ocsmány érzése, amivel
felébredt, utóhatása annak a fájdalomcsillapítónak, amit
tegnap este adtak neki. Szüksége volt rá.
Mire beköltöztették ebbe a szobába, elméjét annyira
elhomályosította a fájdalom és az érzelem, hogy egyáltalán
nem volt képes a gondolkozásra. Mára nincs több
gyógyszer. Sok mindenről kell gondolkodnia. Valószínűleg
amúgy sem adnának neki erősebbet, mint az ibuprofen.
Hamarosan indulhat. Nincs okuk tovább itt tartani.
Lily mindent megtett, hogy felkészüljön a napra.
Használta a mosdót, a kórház fogkeféjét és a táskájából
származó hajkefét. Megmosta az arcát és a kezét, és
vágyakozó pillantást vetett a zuhanyra.
Még ha nem figyelmeztették volna, akkor sem
zuhanyozott volna le. Nem volt semmi tiszta ruhája. Fel
kellene hívnia valakit... valakit, aki nem az anyja.
Lily a fényes fehér mosdóra meredt, az elfeledett hajkefét
szorongatva a kezében.
Szavak futottak át a fején, a tényleges párbeszéd törött
darabkái bukdácsoltak akörül, amit mondhatott volna.
Kétségtelen, hogy az anyja az elmúlt éjszaka átélte minden
szülő rémálmát – két gyereke egyszerre a sürgősségin,
mindkettő erőszak áldozata. Anyja pedig mindig úgy
kezelte a szorongást, hogy áthárította a bűntudatot, mintha
ezzel megoldotta volna a problémát. Tehát Lily úgy
gondolta, hogy ostoba, mert arra volt szüksége, amit Julia
Yu nem tudott vagy nem akart megadni... de a megértés
nem szüntette meg a fájdalmat. Vagy a haragot.
Eleinte Lily túlságosan is rosszul volt, hogy felfogja anyja
tirádáját. Sok volt az ismétlés, ugyanazok a fáradt panaszok
Lily hivatásával kapcsolatban. Csak annyira harsány. Tele
hibáztatással. A te hibád, mondta az anyja. A te hibád, hogy a
kishúgod megsérült, majdnem megerőszakolták, majdnem
megölték.
És mi van velem? – mondta Lily, vagy talán csak gondolta.
Nagyon sajnálom, hogy Beth megsérült, de én is megsérültem.
Minden tőlem telhetőt megtettem...
Mikor volt a legjobbja valaha is elég jó? De az anyja nem
hagyta annyiban. Túl messzire ment, gondolta Lily. Ezúttal
az anyja túl messzire ment. Ahogy ő is. Amikor Julia Yu
belekezdett a Rule-lal való kapcsolatába, máris több
emberre tudta szétszórni a hibáztatást, amikor azonban azt
mondta, hogy milyen jó, hogy Rule meghalt – Lily pofon
vágta.
Lily megrázta a fejét, próbálta kizárni azokat a
gondolatokat, amiket csak körbe-körbejárt. Letette a fésűt,
kinyitotta a fürdőszoba ajtaját – és a szívverése meglódult.
A külső ajtó ugyanabban a pillanatban kinyílt, így a lány
és egy sötétbőrű, bő műtősruhát viselő férfi kölcsönösen
meglepve bámultak egymásra.
Az orvos, gondolta, ostobának érezve magát, amikor
észrevette a sztetoszkópot, és zaklatott arckifejezését. Túl
kell lépnie azon, hogy minden váratlan hangra vagy
látványra összerezzen.
 Húsz perccel később ismét az ágyban feküdt, és
fintorogva bámult a televízió sötét képernyőjére. Maga elé
húzta a tálcatartót. Egy gőzölgő csésze kávé, egy toll és egy
jegyzettömb volt rajta a táskájából.
Még egy éjszakát benn tartják „megfigyelés céljából”.
Semmi szükség nem volt rá. Az orvos traumára és
sokkveszélyre hivatkozott a magyarázatában. Lily nem
vette be. Tegnap este még fennállt a sokk veszélye, de ez
már elmúlt. Az infúziót viszont elvitték.
Az a sztetoszkópos fattyú, valójában megpaskolta a
kezét, és azt mondta, hogy szerencséje van. A HMO
(egészségmegőrző szervezet) és a biztosítótársaságok
mindig túl korán dobatják ki az embereket, ő pedig kapott
további egy napot. Ki kell használnia és pihennie kell.
Ruben is azt mondta neki, hogy pihenjen. A pokolba vele!
Ha paranoiás lenne, azt gondolhatná, hogy valaki ott akarja
tartani, ahol könnyen megtalálható.
Valamelyik hivatalnok, rengeteg összeköttetéssel. Vagy
valaki, aki inkább azt szeretné, ha bolondnak nyilvánítanák.
Persze a paranoid típust is benn tarthatják megfigyelésre,
hátha kis zöld emberkéket kezd látni, akik összeesküsznek
ellene.
Lily tegnap este kétszer jelentett Rubennek. Először
felhívta a helyszínről, és durván vázolta az eseményeket.
Részletesebb beszámolóval akkor szolgált, amikor arra várt,
hogy a sürgősségiről áthelyezzék ebbe a szobába.
Valami megváltozott a két beszélgetés között. Valami
vagy valaki meggyőzte arról, hogy Rule meghalt, nem
pedig eltűnt.
 Hangot adott annak a véleményének, hogy a vérfarkasok
eltüntetik a holtesteket, épp úgy, mint ahogy a
sebesültjeiket is. Lily ragaszkodott a véleményéhez, hogy
ezt nem tették volna meg anélkül, hogy őt erről ne
tájékoztatták volna. Ekkor mondta neki, hogy pihenjen.
Cullen sem hitt neki. Senki sem hitt neki. Pedig kellett
volna.
Nem voltak testek.
Tegnap este nem tetszett neki, hogy hová viszik a
gondolatai. Abban bízott, hogy az alvás kitisztítja annyira
az elméjét, hogy olyan magyarázattal álljon elő, ami nem jár
összeesküvésekkel. De ma azon kapta magát, hogy
ugyanabba az irányba tart.
Lily kortyolt a kávéból, és elkezdte rendezni a
gondolatait a papíron.
Sorrend – írta fel. Ez alá kezdte felsorolni a tegnap esti
eseményeket. Csillagokat tett azok a sorok mellé, amit
másodkézből hallott. Cullen szerint Benedict kiszagolta az
érkező vérfarkasokat. Tudta, hogy a segítség már szinte
odaért. Úgy időzítette a támadását, hogy a banda a
maximális zavarodottság állapotába kerüljön, amikor a
farkasok üvöltve megjelentek. Már akkor kiszabadította
Lilyt a tűzvonalból, amikor gondoskodott a Beth-t tartó
személyről.
A kése nagyon pontosan repült. A gengszter gyorsan
meghalt, több hüvelyknyi acéllal a torkában – túl gyorsan
ahhoz, hogy kárt okozzon Beth-ben. Aztán Benedict tüzet
nyitott a banda többi tagjára.
Húszan voltak, mint kiderült. Húsz, kiképzett fegyveres,
lövésre kész fiatalember. Hetet megölt és ötöt megsebesített,
mielőtt a bandatagok viszonozták volna a tüzet és eltalálták,
amikor megérkezett a segítség.
Ők elintézték a megmaradt bandatagokat. Akik nem
futottak el, a többsége halott volt – de a farkasok közül csak
egyet öltek meg. Harlowe akkorra már teljesen megőrült, és
megrögzötten Lilyhez akart érni. Össze-vissza csapkodott a
botjával, és szinte ugyanannyi kárt okozott a saját
embereinek, mint a vérfarkasoknak.
A bot, írta fel Lily.
Egy. Harlowe a kezében tartotta, amikor Cullen mágikus
tüzet küldött rá. Megégett... de a teste nem tűnt el.
Kettő. A bot hozzá ért. Megégette, de nem tűnt el.
Három. Rule-hoz nem ért, ő mégis eltűnt. Miért? És miért
csak ő gondolja, hogy Rule halálát semmi sem magyarázza
meg?
A homlokát ráncolta az események listája. Tedd teljessé,
mondta magának, és hozzáírta: arra a helyre vitette magát a
járőrrel, ahol Rule-t érezte. Nem volt ott.
Lily nem hibáztatta a helyi rendőröket, mert azt hitték,
hogy bolond. Tudta, hogy hol van Rule, pontosan érezte a
helyét – a banda központjának számító romos ház nyugati
oldalán. Rábeszélte az egyiküket, hogy segítsen neki
odaérni... és nem talált semmit és senkit, és semmi nyomát
Rule-nak.
Lehetőségek, írta fel. Ez alá a következők kerültek: (1) a
párkapcsolat nem működik megfelelően, és (2) a kötelék
működik, de a valóság elcsesződött. Elfintorodott. Nem
igazán tudta, hogyan tudná bebizonyítani vagy megcáfolni
ezek közül bármelyiket. Aztán felírta magának az utolsó
lehetőséget: (3) Rule meghalt, én pedig téveszmés vagyok.
 De a fenébe is, érezte őt. Nem a közelben, nem. Most
legalább tízmérföldnyire volt, talán még többre is. De az
irányérzék egyértelmű volt, mint mindig. Ha ezt csak
képzelte, akkor a párkapcsolat mindvégig téveszmés volt.
Áthúzta az utolsó alternatívát.
Hol hagyta őt el?
Senki sem látta őt meghalni. Senki sem látta, hogy
elviszik a testét. Mégis mindkét csoport, a vérfarkasok és az
FBI is ragaszkodott ahhoz, hogy meghalt, nem eltűnt. Az
egyik vagy mindkét csoportnak valamilyen nyomós
indokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy Rule-t halottnak
nyilvánítsa, még akkor is, ha sejtik, hogy még mindig
életben van.
És itt akadályba ütközött. Nem tudott olyan
forgatókönyvet kigondolni, ami Cullent az FBI-val
kapcsolatba hozná... ami vagy két, különböző indítékkal
rendelkező csoportot hagy maga után, vagy visszatér a
téveszmés alternatívához. Ebben az esetben nem bízhat a
saját értelmében vagy logikájában, és szelíden bele kellene
egyeznie, amikor azt ajánlják neki, hogy húzza meg magát
távol, egy szép, biztonságos helyen.
Bassza meg!
Rule életben van! Ő az egyetlen, aki megtalálhatja, mert
senki más még csak meg se akarja próbálni.
Hogyan kezdje keresni?
Természetesen azzal, amit tud. És tudta, hogy hol van –
legalábbis az irányt.
Visszalökte az asztalkát, lehajolt és előkapta a táskáját a
földről, és kihúzott egy várostérképet az oldalsó zsebből.
Ezen nyomon követhette. Mozog, döbbent rá meglepődve.
Még mindig mozog... lassan, talán sétál. Próbálta a
legjobban felmérni a távolságot, és feljegyezte a térképen a
helyzetét. Harminc percenként fogja ellenőrizni, döntötte el.
És nem fog azon gondolkodni, hogyan találhatná meg,
aztán pedig hogyan hozza vissza.
Mivel ez lehetetlennek tűnt, és ha hagyná, hogy
belemerüljön abba, mi lehetséges vagy nem lehetséges, soha
nem tenné meg a következő lépést.
Bármi is volt az, a fenébe!

AZ ÉG EZEN a helyen nem változott. Ezt nehéz volt

megszokni. Lilynek fogalma sem volt, mióta gyalogol, de
hosszú időnek érezte. Fájtak a talpai. Amúgy, fizikailag
azonban jó állapotban volt. Ez az ymu erős cucc volt. Úgy
érezte, mintha napokig tovább tudna járni, ha kellene...
bármit is jelentenek a „napok” egy olyan helyen, ahol nincs
nap.
Maguk mögött hagyták a kopár szirteket, és egy keskeny
völgy mentén haladtak. Furcsa módon egyre hűvösebb lett,
ahogy ereszkedtek lefelé, elég hűvös, hogy a lány kezdte
irigyelni a farkas bundáját. Eddig azonban a séta
meglehetősen melegen tartotta. Errefelé már valami dolgok
is nőttek. Semmi, ami zöld. Úgy gondolta, ha nincs nap,
akkor klorofill sincs. A leggyakoribb növény pozsgás fűre
hasonlított – vastag, húsos, citromszínű cuccok, amik
ligetekben nőttek, és amik alig értek a lábfejéig. A többi
növény többnyire szár vagy tönk volt, és nem nőtt sokkal
magasabbra, mint a „fű”.
Egyetlen kivétel volt – egy rozsdavörös szőlőszerűség,
ami nagy, fényes halmokban nőtt, cserjéseket képezve, amik
hatalmas, vegetatív kígyófészkekként tarkították a völgyet.
Nem sikerült közelebbről megnéznie a szőlőt. Gan még a
közelébe se ment ezeknek a bozótoknak.
Időnként az ég fellángolt a baloldali hegyek mögött. A
vulkán nem volt látható, de a csata jelei továbbra is
látszódtak.
Előttük volt a Zóna. Most már nincs messze – talán még
harminc perc, és megérkeznek.
Távolról úgy nézett ki, mint egy hatalmas szürke fal, ami
a völgy egyik szélétől a másik széléig húzódik, és elzárja a
keskeny kijáratot. Ahogy közelebb értek, többet veszített a
meghatározásából, mint amennyit kapott – szinte
elmosódottá vált, és valahogy nehezen volt észrevehető.
Hacsak nem kényszeríti magát, hogy bámulja, a tekintete
lecsúszik róla.
Ez nem varázslat volt, azt tudta. Ő nem reagál a
varázslatokra. Valami miatt a gát természetétől egyszerűen
nehéz volt rá összpontosítani. Bármiből is készült, nem volt
szilárd. A tetején, az ég felé elhalványult, mint egy felfelé
vetülő árnyék.
A másik oldalon volt a céljuk: Akhanetton. Ott
elérhetetlenek lesznek Gan hercegének, és a Gan által meg
nem nevezett istennőnek.
Gan szerint a szokások furcsán viselkednek a Zónában.
És körülbelül ez volt minden, amit a démon a Zónákról
mondott. Akhanettonról Lily csak annyit tudott, hogy ez
egy másik birodalom. Amikor kérdéseket tett fel, Gan
elhallgattatta és megfélemlítettnek nézett ki.
Biztos volt benne, hogy a démon csak tettette a félelmét,
hogy elkerülje a kérdések megválaszolását.
 Gan különösen ideges volt most, hogy nyílt terepen
voltak, de ő nem látott semmi fenyegetőt. Leginkább csak
rovarokat. A pokolban nagyon sok bogár volt. A legtöbbjük
kicsi volt, és rendes rovarokként viselkedtek, repültek vagy
tették a tennivalójukat, azzal az elrettenthetetlenséggel, amit
csak az agy nélküli félelem hiánya adhatott. A néhány
nagyobb elmenekült, amikor ők hárman a közelükbe
kerültek.
A völgyben azonban a növényeknél, és a rovaroknál is
több volt a por. Nagyon finom, puha por, vicces, amolyan
sötétlila színben. Mint a kiszáradt napnyugta.
Eszébe jutott az alkony. Valamint a napkelte, az óceán
illata és egy macska nyávogásának hangja is. Fogalma sem
volt arról, hogy ezek a látványok és hangok miként
kapcsolódnak hozzá, de most eszébe jutottak.
Eleinte semmije sem volt, egyetlen emléke sem. De ahogy
sétált, időről időre belibbent egy szó, és otthon érezte
magát. Mint amikor a rovar szárnya által kibocsátott hang
arra késztette, hogy egy doromboló macskára gondoljon, és
hirtelen visszatért a „macska” emléke – a macskák mérete és
alakja, puha szőrük és éles karmaik. Ahogy mozogtak,
mintha birtokolnák a helyet, amit elfoglaltak.
Még mindig nem tudott kapcsolódni ahhoz a névhez,
aminek a démon nevezte, de talán az is visszatér. Lehet,
hogy valamikor újra megismeri „Lilyt”.
A por, bár puha volt a lábának, rosszul esett az orrának és
a torkának. Minden lépésnél porfellegek emelkedtek.
Csiklandozta a torkát, és megköhögtette.
– Pszt! – mondta Gan anélkül, hogy hátranézett volna.
 A démon vezetett. Ő néhány lépésnyire lemaradt, a
farkas pedig kóborolt. Egy ideig nem látta, mégis tudta,
hogy hol van.
Ez meglepte. Először, amikor eltűnt a szeme elől, hogy
belevesse magát a veszélyekbe, aggodalmaskodott, amíg rá
nem jött, hogy érzékeli. Nem a gondolatait vagy az érzéseit,
semmi határozottat, de tudta, hogy hol van.
Most már visszafelé tartott hozzájuk. A völgy nemigen
kínált valódi takarást, de a néhány bokor és a talaj
mélyedései között a farkasnak – Rule – sikerült
láthatatlannak maradnia. Szokatlanul nesztelen volt. Még
Gan sem hallotta, ahogy közeledik.
Rule valószínűleg itt is életben maradt volna, de nem
hagyta el. Annak ellenére, hogy dühös volt a lány döntése
miatt – és ez nyilvánvaló volt, mióta elhagyták a szakadékot
–, vele maradt. Ezt olyan bizonyossággal tudta, amit nem
tudott megmagyarázni.
A démon is feltalálta volna magát. De ő nem. A sebei
miatt már nem kellett aggódnia. Csak haszontalannak
érezte magát. Persze, ha ő nem lenne, akkor a másik kettő
már megölte volna egymást.
Nagy, sötét forma vált ki előttük a földből. Gan
felordított, és hátraugrott, majd öklét rázta a farkasra. –
Hagyd abba!
– Pszt – mondta Lily.
Gan megfordult, hogy a lányra nézzen.
A farkas – Rule – elvigyorodott. Legalábbis így nézett ki
Lily számára az arckifejezése. Morgott valamit a démonnak.
– Mit mondott?
Gan becsmérlő pillantást vetett Rule-ra.
 – Ó, a nagy kölyökkutya fáradt és szomjas!
Rule még hangosabban kezdett morogni.
– Gyerünk, Gan! Mit mondott valójában?
– Talált egy kis vizet – mondta Gan mogorván. – Szerinte
meg kellene kicsit pihennünk, mielőtt belépnénk a Zónába.
– Jó!
De valójában nem igazán volt szomjas. Le akarta mosni a
port a torkáról, de valójában nem volt szüksége italra. És
éhes sem volt, és ez furcsa volt, most, amikor jobban
belegondolt. Az ymu mellékhatása?
Mi mást tett még vele, amit nem vett észre? Vagy talán
nem veszi észre, mert hiányzik az emlékezetbeli
hivatkozása, hogy elmondhassa neki, valami megváltozott?
Rule kérdő pillantást vetett rá. A lány bólintott, mire
ügetni kezdett. Lily követte.
Gan morgott a kitérő miatt, de Lily gyanította, hogy a
démonra is ráfért a pihenő, és csak azért ellenkezett, mert ez
a farkas ötlete volt.
A talaj itt elviselhetőbb volt a talpa számára, mint a
sziklák. Maga a völgy egyhangú volt, de a tőle jobbra fekvő
hegyek meglehetősen szépek voltak a maguk módján.
A növényzet meglágyította, és színcsíkok tarkították őket
– sárga okker, rozsdavörös és barna árnyalatú homokon át a
kávéig és a szőlőig.
Nem úgy, mint a völgy túlsó oldalán lévő hegyek.
Megállt és hátranézett, és próbálta kiszúrni a helyet, ahol
lejöttek a szirtekről ebbe a völgybe. Valahol abban a
kőrengetegben feküdt az a szakadék, ami bizonyos
értelemben a szülőhelye volt. Ott szerezte az első emlékeit.
Nem találta.
 – Mi az? – suttogta Gan. – Látsz valamit? – A démon
megállt. A farkas is, és a válla fölött visszanézett rá. A nő
megrázta a fejét, és nem tudta szavakba önteni a zsigereiben
érzett érzést. Késő volt azon gondolkodni, vajon sikerül-e
visszatalálniuk.
Az előre volt minden, amire számíthatott. Tehát ment
tovább.
 Huszonkettő
A VÍZTÓCSA szó szerint az volt – egy lyuk a sziklában,
ahol a víz egy nagyobb tócsában, mint egy kicsi
medencében bugyborékolt. Olyan mélyedésben volt, mint
egy kis meteorkráter. Meteor – gondolta meglepődve –,
amikor a szó egy csillagos ég képét villantotta fel. Világűr.
A hold és a meteorit záporok, amik hulló csillagoknak
tűntek.
Megállt, élvezve a világűrt és a hulló csillagokat. Gan
elsőnek ért a kis tóhoz, letérdelt, rövid karjain
megtámaszkodva, vízbe merítette a fejét. Prüszkölve jött fel,
majd lehajolt és belecsúszott a vízbe, mint egy... nos, egy
kutya. Vagy farkas.
Rule-ra nézett. Teleihatta magát, amikor rátalált a lyukra.
Most a közelben feküdt, a szeme nyitva volt, de a fejét
leeresztette. Kimerült, vette észre a nő, és ez zavarta. Több
idő telhetett el, mint gondolta? Vagy valami más hatott rá?
– Mennyi ideje jövünk? – kérdezte hirtelen a lány.
Gan vissza felült, miután eloltotta démoninak érzett
szomját.
– Kinek az órája szerint? Itt az idő ingadozóbb, mint
amihez te szoktál!
– Az idő nem változik! Ez csak... nincs értelme!
– Itt van! Bár... – ráncolódott össze Gan homloka. –
Körülötted inkább úgy működik, ahogyan megszoktad.
Nem vagyok biztos benne, hogyan működnek a dolgok egy
Érző körül!
Tucatnyi kérdés csábította volna mellékutakra, de
kitartott a fő sodor mellett.
– Tippeld meg, hogy mennyit gyalogoltunk a saját órád
alapján!
– Ó, talán, mint a te egy napod! Mondtam, hogy a Zóna
nincs messze.
Akkor Rule kimerültségének van értelme, gondolta
megkönnyebbülten. Valószínűleg kétszer akkora területet
járt be, mint a lány, és már régóta nem aludt. Talán már
azelőtt is sokáig volt ébren, mielőtt ide megérkeztek.
Ez zavarba ejtő gondolat volt, ami a múltba nyúlt, amire
nem tudott hivatkozni.
Féltékeny, ébredt rá. Féltékeny Rule-ra, amiért birtokában
van annak, amit ő elveszített. Féltékeny még önmagára is...
arra az önmagára, aki már nem létezett, kivéve mások
emlékeit.
Persze, ha Rule régóta ébren volt, akkor ő is.
– Nem vagyok álmos!
– Még mindig tele vagy ymuval! Sokkal tovább kitart,
mint azok az étkezések, amikhez szoktál. Ha kiürül,
elálmosodhatsz! Vagy rosszul leszel! Vagy éhes! Vagy
esetleg csak összeesel!
Remek!
– Nem tudod?
Megvonta a vállát. – Az egyetlen ember, akiről tudom,
hogy ymut vett magához, megszállt volt. Valószínűleg
másmilyen, ha nincs benned démon!
 De hozzá volt kötve egyhez – ahhoz, ami jelenleg elzárja
az útját. Megkerülte, hogy lemossa a port a torkáról.
Gan hátralökte.
– Hé!
– Először szét kell nézned! Látod?
Most, hogy erre felhívták a figyelmét, megtette. Egy kicsi
szőlő fakadt a kő hasadékából ott, ahova éppen lépni akart.
Halvány és levél nélküli, inkább egy albínó féregre
hasonlított, mint növényre. – Ez?
Gan lesütötte a szemét. – Mit gondolsz, miért kerültük el
ezeket a dolgokat?
Ez az egyik kígyós szőlő volt?
– Nem tudom! Kérdeztelek, de te csak elcsitítottál! –
Félredöntötte a fejét, és a lényt tanulmányozta.
– Az érettek más színűek.
– Sok vér van bennük.
Oh. Lehajolt, hogy alaposan megnézze, és biztos akar
lenni abban, hogy felismeri, ha legközelebb látja.
– Nem látok semmiféle szájat, de finom szőrszálai
vannak. Vagy talán csillók.
– Bárhogy is nevezed őket, ragadósak! Igazán ragadósak!
És ez a táplálkozási szervük!
– Hogyan? És miért veszélyes ez számomra? Túl kicsi
ahhoz, hogy bármi mást is egyen, mint rovarokat!
– Megúsznád, igen! De ha rád ragad, a nedvei megeszik a
bőröd!
Ezután nagyon óvatosan közeledett a víznyelőhöz.
Amikor letérdelt, látta, hogy számos repülő rovar súrolja a
vizet – tenyér nagyságú szép lények, szinte színtelenek, de
színjátszó szárnyakkal. Fénylettek a víz felszínén, majd
amikor ismét felszálltak, apró hullámokat keltettek.
Nem bolondult meg, hogy utánuk igyon, ezért csak
lefröcskölte az arcát. A víz hideg volt, de a bőre nem csak a
hidegtől bizsergett.
– Ezen a helyen mindenhol ott van, igaz?
– Mi? – ereszkedett le Gan a víz melletti csupasz sziklára,
és a farkára ült.
– A mágia! Nem szó szerint mindenhol! – javította ki
magát, és keresett egy kevésbé poros helyet a pihenéshez. A
csupasz kőszikla nem tűnt számára is olyan kényelmesnek,
mint a démon számára. – De mindenütt vannak részei – a
földön, a levegőben, a vízben.
Néha a sétálás közben érezte, ahogy meglegyinti, mintha
a szél fújna, csak a levegő nem mozgott.
Csak a mágia.
Ez másmilyen, nem? Biztos volt benne, hogy nem szokott
hozzá, hogy ennyi szabad mágia lebeg körülötte.
– Úgy érted, hogy érzed? Még csak nem is próbálkozol, és
érzed?
– Természetesen! Nincs semmi a bőröm és környezetem
között, és Érző vagyok, emlékszel?
Gan felhorkant. – Fogadok, hogy jobban, mint te. Hacsak
nem találtad meg a hiányzó klikkereidet!
Lily keze ökölbe szorult. – Ugye, nem éppen a
tapintatodról vagy híres?
Rule felállt és odajött hozzá, fejét a csípőjéhez dörzsölte.
A nő a vállára ejtette a kezét, és ettől máris jobban érezte
magát. Könnyebb, mintha túl sokáig szorított volna
anyagtalan öklébe valamilyen gondolatokat, vagy
félelmeket, és végre ellazulhatott.
– Valamennyi visszajött – mondta, és a nő most Rule-nak
beszélt, és nem a démonnak. – Semmi se magamról, de
emlékszem... egy olyan helyre, ami nem ilyen.
Rule halk, morajló hangot adott ki. Lily fordításért nézett
Ganre.
– Azt mondja, hogy emlékezni fog rád!
Megpróbálhatnátok most csendben maradni? Vagy
egyszerűen csak muszáj egy-két erkintet magatokhoz
vonzani?
– Azt hiszem – mondta a nő, még mindig a farkassal
beszélgetve –, hogy Gan akkor különösen óvatos a zajjal
kapcsolatban, amikor nem akar kérdésekre válaszolni!
A farkas bólintott.
– Sok kérdésem van, és valószínűleg neked is! De tegyük
későbbre őket, amíg meg nem pihenünk egy kicsit. Nem
mintha fizikailag fáradt lett volna, de jó érzés volt kicsit
ledőlni a lábáról. Belefáradt a kérdésekbe, a benne rejlő
ürességbe, ami csak csendet adott vissza.
– Később majd kifaggatom Gant. Most le kell ülnöm, és
neked is szükséged van egy kis alvásra!
Rule habozott, de azután egyetértett vele, és egy olyan
helyre költözött át, amit kissé védett egy kiemelkedés a
földből, amit Lily egy meteorkráter szélének gondolt.
Lefeküdt és ránézett. Gyönyörű szeme volt, meleg és sötét,
és annyi értelmet volt képes közvetíteni. Úgy tűnt, hogy
most épp meghívót ajánlott fel.
Átvette, és leült mellé. A teste meleg és szőrös volt, és jó
érzés volt mellette lenni. Megsimogatta a hátát.
 – Gyerünk, aludj egy kicsit! Majd én őrködök!
Rule ismét habozott.
– Ugye, nem szoktad engedni, hogy valaki más őrizzen?
Igaz, nem leszek olyan jó őrszem, mint te! Nincsenek olyan
érzékeim, mint neked! De nekem most nincs szükségem
alvásra, neked viszont igen!
A farkas felsóhajtott, és a fejét a combjára tette.
Pillanatokon belül elaludt.
Ez is jó érzés volt. Korábban haragudott rá, ezt tudta.
Nem akarta, hogy elvegye az ymut, vagy, hogy elhagyják a
szakadékot. De vagy túljutott a dühén, vagy félretette.
Megbízott benne, hogy ő őrködik, amíg alszik, és ez fontos
volt. Nagyon sokat számított.
Ha nem lett volna itt vele... hát igen, így nem volt értelme
üldözni az adott kérdést. De már a gondolat is olyan
érzéseket keltett... mint az egyik ilyen óceán hulláma, ami
eszébe jutott, ez áradt fel benne, és egyre nagyobbá vált.
Mint a felidézett hullámok, ez is sós volt. A szeme
könnybe lábadt. Ő volt az egyetlen jó dolog mellette.
– Nagyon örülök neked! – suttogta – annyira halkan és
gyengéden, hogy ne ébressze fel. – Annyira átkozottul
örülök neked!
Gan kuncogott. Lily kezét a szemére tette, és dühösen
fordult felé – de a démon nem rá figyelt. A fényes szárnyú
repülő bogarak foglalkoztatták. Keze kilőtt, és az egyikük
köré csukódott.
De értékelnie kell Gan jelenlétét is. Igaz, a démon
önérdekből cselekedett, de meggyógyította a sebeit.
Gan benyomta a bogarat a szájába.
 A szokásai nem éppen vonzóak, de neki és a farkasnak
sokkal nehezebb lenne itt túlélni a démon útmutatása
nélkül.
Megfogott egy újabb bogarat. Ezt megetette a kígyós
szőlővel. Ismét kuncogott, amikor a bogár szárnyai
verdestek. Megvolt az oka, hogy nem kedvelte Gant.
Elfordította a tekintetét.
Mozdulatlanul ülni nehéz volt. Pihenni akart, de most,
hogy pihent, mozogni akart. Azt hitte, hogy a nyugtalanság
elmúlik, ha maguk mögött hagyják azt a szakadékot, de
magával hozta.
Mint ahogy egy másik érzést is magával hozott. Azt, ami
a nyugtalanságát táplálta, bár érezte, hogy nem ez az oka. A
szükség fájó érzése.
Szexet akart.
Most, hogy nyugodtan ült, a fájdalom nyilvánvaló volt.
De egy ideje már érezte, anélkül, hogy különösebben
figyelembe vette volna – amióta Gan az ymut adta, döbbent
rá. Eszébe jutott az erő és az energia megdöbbentő rohama,
mintha a vére egy pillanat alatt a simából pezsegővé vált
volna.
Talán mindig érezte ezt, amikor a teste egészséges és
pihent volt. De a démonok nem nemileg túlfűtöttek? Lehet,
hogy ezek az érzések Gantől származnak – végül is kötődött
hozzá. Vagy az ymuból.
Ismét Ganre pillantott. Semmiképp sem fogja
megkérdezni.
Gan azt mondta, hogy ő és Rule szoktak szexelni,
„amikor ő nem farkas”. A lány a homlokát ráncolta. Zavarta
a gondolat, hogy más is lehet. Régóta farkas? Milyen,
amikor nem farkas?
Bárcsak emlékezett volna. Vicces... tudott a szexről, tudta,
mit akar a teste. El tudta képzelni, milyen lehet, ha egy férfi
keze megérinti, de nem emlékezett rá, hogy megérintették
volna. Megpróbált egyetlen, konkrét képet előhívni – arcot,
nevet, helyet. És nem sikerült. Milyen volt az ágya? Ki volt
vele? Sok szeretője volt? Vagy... érkezett még egy szó, de ez
egy légkalapács minden finomságával csapódott az agyába.
Házasság. Mi van, ha házas?
A farkasra nézett, akinek a feje nehéz és meleg volt a
combján, és a homlokát ráncolta az agyában száguldozó
gondolatoktól. Nem volt rajta gyűrű... de ruha nélkül
érkezett ide, így a gyűrű hiánya nem sokat jelentett.
Nem vette észre, hogy a nyakán lógó kis medálhoz nyúlt,
amíg ujjai köré nem záródtak. Mágiájának halvány, ismerős
zümmögése ellazította a vállát. A nyaklánca vele együtt
érkezett. Biztosan a jegygyűrű is így tenne.
A démon felsóhajtott, kinyújtotta rövid lábát és
nekitámaszkodott a farkának.
– Ez unalmas!
A csend csak akkor számított, amikor a démon nem
unatkozott? A lány a homlokát ráncolta:
– Mi?
– Nem unod, hogy csak ott ülsz? – kérdezte Gan.
Olyan, mint egy gyermek, jött rá. Egy rossz kisgyerek, aki
letépi a legyek szárnyait – és húsevő növényeknek adja
őket. De talán a démonok nem szoktak aludni, így Gan nem
érthette meg, hogy csendesnek kell lennie, különben
felébreszti Rule-t. Elhallgattatta.
 Gan elfintorodott, és kihúzott egy marék húsos sárga
füvet.
Lily fogadni mert volna, hogy ha egyszer elkezdi a
kérdéseit feltenni, Gan ismét idegesnek és rettegőnek nézne
ki. De nem enged, amíg többet meg nem tud.
Elsiette a döntését, ismerte be. Vagy hagyta magát
belesodródni, a fájdalommal, a démon oldalára. Még
mindig úgy gondolta, hogy jó döntést hozott, de nagyon
kevés tény alapján döntött. Mielőtt belépnek a Zónába, egy
másik világba, válaszokat akart kapni.
Balra nézett, a völgy torkolatán átérő ködös akadályra,
ami úgy nézett ki, mint egy póló, ami ötven százalékban
spandex, ötven százalékban pedig köd volt.
Spandex. Póló. Örömmel mosolyodott el, amikor a
szavak mindenféle képet és cselekedetet jelenítettek meg az
elméjében. Edzőtermek és edzés. Áruházak és
bevásárlóközpontok. Zokni és sportcipő... és jaj, mennyire
vágyott rá, hogy most legyen ilyenje!
Persze, kívánhatna egy egész bevásárlóközpontot is, hogy
beszerezzen néhány más dolgot is. Bugyi, farmer, ing,
hajkefe... a haja biztosan teljesen kócos.
A haja. Nem is tudta, hogy néz ki. Vagy az arca.
A víz felszíne túlságosan hullámos volt a rovaroktól,
hogy visszatükrözze. Akkor még eszébe se jutott. Most
tudnia kellett.
A felemelt keze kissé remegett. Először a haját érintette
meg. Nem hosszú, nem rövid. Egyenes. Fekete, látta, amikor
egy tincset húzott az arca elé. És az arca... megérintette az
arcát, az állát, de nem tudta, hogyan állítsa össze az
üzeneteket az ujjbegyeiből képpé. A fülei mindig ekkorák
voltak? Mi van az orrával? Egyenesnek érezte, de hosszú
vagy rövid volt? Nem tudta, mekkora orrot kellene éreznie.
Vagy az ajkak. Az övé...
Mi volt ez?
Élesen elfordította a fejét, és megrázta a farkas vállát.
– Ébredj fel! Gyorsan! Gan, mik azok?
– Mi a... beszarás! – nyüszített fel a démon, amikor a
farkas felemelte a fejét, megrázta és megfordult, hogy
megnézze, hová mutat.
Négy nagy, szárnyas alak közeledett feléjük, a Zóna felől.
– Basszus, basszus, basszus! – ugrált Gan egyik lábáról a
másikra, a fejéhez kapkodva, miközben őrjöngve nézett
körül.
– Tudtam, hogy rossz ötlet itt megállni! Egyszerűen
tudtam!
A farkas is talpon volt, de ő sem tudott többet, mint a
lány. Nem volt fedezék, semmi, ami megvédené őket
felülről, és még a legalapvetőbb fegyvere is hiányzott... és
ezek a lények hatalmasok voltak.
És gyorsan közeledtek. Most már tisztán látta őket.
Egy pillanatra a lenyűgözöttség felülmúlt minden mást.
Figyelve ezt a négy kanyargós alakot, amik egyenesen
feléjük szárnyaltak, rézszínű szárnyaikkal, és a homokon
tekergőző kígyó oldalirányú mozgásával siklottak a
levegőben. Szárnyaik házméretűek voltak. Valóban
léteznek.
Sárkányok.
Hideg orr bökte meg.
 – Mi...? Ó! Igen! – mondta a nő, amikor a farkas a lehető
legjobban a talajhoz lapult a kis mélyedés peremén. – Igen,
látom!
Nem volt hova menekülni, és védekezni sem állt
módjukban. Egyetlen esélyük az volt, hogy nehéz
észrevenni őket. Összegömbölyödött a szikla mellett. Már
nem látta a sárkányokat. Félelem támadt benne, amit egy
másodperccel korábban nem érzett. A szája kiszáradt.
Szívverése felgyorsult. Felemelte a fejét, és próbálta
észrevenni őket, miközben mozdulatlan marad. Így érezheti
magát a nyúl, remegve a fűben, miközben a sas lezuhan, nem látja,
hogy a halála következik, de tudja. Tudja.
Összeszorította az ujjait Rule szőrében. Talán csak
véletlen, hogy a sárkányok itt repültek. Talán rossz a
látásuk. Talán...
A démon még mindig egy helyen ugrált, belelovalva
magát a hisztériába.
– Megesznek! Tudom, hogy megesznek!
– Gan! – szólt rá Lily. – Célponttá teszed magad! Fogd be
a szád és gyere le!
Egyenesen ránézett, furcsán szép szeme tágra nyílt a
rémülettől.
– Megesznek! – visította. – Nem leszek többé! Neked van
lelked! – te továbbra is leszel, de én nem leszek! Minden
részem el fog tűnni!
Tehetetlenül bámult rá. Meg kellene küzdenie vele,
lerángatni a földre? Képes lenne rá? Gan kicsi volt, de
sokkal nehezebb, mint amilyennek látszott... – Nem! –
sikoltott fel a farkas után nyúlva – túl későn.
 Az kivetette magát a mélyedésből. Vajon elvesztette az
eszét? Azt gondolta, hogy harcol velük, vagy felülmúlja
őket, vagy... nem! Ó, nem!
– Bolond! – A démon is az elrohanó farkas után nézett –
aki nem óvatoskodva, hanem egyenesen kifelé futott –
gyorsan, olyan gyorsan. Nem közvetlenül menekülve a
sárkányok elől, hanem egy szöget bezárva. – Nem tudja
lehagyni őket!
Nem, nem teheti ezt! Megpróbálta elvonni őket. Könnyű
zsákmányként kínálja fel magát. Lily talpra állt. Nem
emlékezett arra, hogy felállt volna. Figyelte, ahogy a
mesebeli lények egyik legnagyobbika leválik a többiekről,
összecsukja szárnyait és egyenesen Rule felé zuhan, mint
egy óriás íjából kiszabadult nyílvessző. Még mindig azt a
szörnyű zuhanást figyelte, amikor a maradék három közül
kettő összecsukta a szárnyát és szintén zuhanni kezdett.
Aki Rule-ra zuhant, az eltalálta, majd feldöntötte a farkast
és végül felemelkedett vele.
Négy hosszú másodperccel később egy árnyék
elhomályosította az ég fényét. Aztán a karmok bezárultak
körülötte.
 Huszonhárom
Cynna gyűlölte a kórházakat. Úgy vélte, mindenki más is
így van vele, kivéve, ha nem éppen ott dolgozik, de azok
között is biztos akadt olyan, aki ugyanígy érzett. Már a
levegőben terjengő illatok is arra késztették, hogy sarkon
forduljon és a másik irányba induljon. De voltak ennél
rosszabb dolgok is, amit gyűlölt, ezért a liftből kilépve a
falakra erősített nyilakra fintorgott, amik a szobaszámok
irányát mutatták.
Oké, a háromtizennégyes balra van. A megfelelő irányba
fordult, egyik karja alatt a táskájával, a másik kezében pedig
az egyik kisboltban vásárolt virágcsokrot szorongatta. Ifjabb
korábban nem neveltek bele semmiféle társasági
figyelmességet, de útközben összeszedett néhányat. Amikor
meglátogatsz valakit a kórházban, virágot viszel!
Cynna nem volt különösebben bizonytalan egyébként se,
de most az agyát elborító haragtól elég gyorsan elsuhant az
ügyeletes nővér mellett. Egy ugráló copfos nővér utána
szólva próbálta megállítani. Ezt teljes mértékben figyelmen
kívül hagyta.
Átkozott bürokraták. Azt hitte, Ruben más, de a férfi is
engedett a nyomásnak. Nos, ő nem akart közösködni vele.
A 314-es ajtó kilincséhez nyúlt, amikor a nővér – kitartó kis
szarcsimbók – megfogta a kezét.
– Kisasszony! Próbáltam megállítani! Nem mehet be oda!
Cynna lassan megfordult.
 – Ne érj hozzám!
Ez volt az első alkalom, amikor a nővér tisztán láthatta
Cynna arcát. Babakék szemei szélesre tárultak.
Volt idő, amikor Cynna élvezte ezeket a tekinteteket –
legalább nem volt láthatatlan. Volt idő, amikor
bosszantották. Manapság többnyire figyelmen kívül hagyta,
de pillanatnyilag kissé zsémbes volt.
– Mi a helyzet? – kérdezte. – Van valami kosz az
arcomon? Elkenődött a rúzsom?
– Ööö... – pislogott a nő. – Nem is visel rúzst!
– Semmi halandzsa! – Cynna olyan vigyort villantott,
amiről tudta, hogy idegesíti az embereket. – Szóval akkor
mit bámulsz?
A lófarkas nővér erősebb anyagból készült, mint
amilyennek látszott. – A tetoválásait! Nem kellett volna!
Bocsásson meg ezért, de nem állt meg! Nem mehet be oda,
kisasszony! A látogatási idő majd csak két óra múlva
kezdődik!
– Nagyon hamar vontál le következtetéseket, nemde,
ápolónő kisasszony? Honnan tudod, hogy nincs három
vagy négy férjem szétszórva? Tessék! Fogd meg! – A
virágokat a nővér kezébe nyomta, hogy előássa a jelvényét.
– Most boldog vagy?
A franc essen bele, hát nem elvette a jelvényt, és megvizsgálta,
mielőtt visszaadta volna.
– Igazinak tűnik! Letisztázta ezt a látogatást a főnővérrel?
– Nem! – Cynna a jelvényét a kabátja zsebébe dugta, és
visszavette a virágokat. – Miért nem jössz és küzdünk meg?
– A nő elfordult, és benyitott az ajtón.
 És megállt, hagyta, hogy a táskája a padlóra essen,
miközben kezeit távol tartotta az oldalától.
A rá irányuló .38-as az ő pulzusára is kihatott.
Egy öregedő Mikulás tartotta, akinek arany keretes
szemüvege, olcsó sportkabátja és randa fekete cipője volt.
Zsaru cipő. A szemüveg mögötti szemek, pedig
zsaruszemek. Cynna kicsit ellazult.
– Gondolom előbb kopognom kellett volna!
– Rendben van, T. J.! – szólt ki Lily az ágyból. – Ő az MBO
tagja.
– A kopogás jó ötlet! – mondta a férfi, és visszacsúsztatta
fegyverét egy válltokba, ami sokkal jobb állapotban volt,
mint a cipője. – Az emberek folyamatosan próbálják Yut
megölni. Ez idegesít engem!
– Érthető!
– Lehet, hogy eltévesztik, és engem lőnek meg! –
magyarázott tovább.
A lány elvigyorodott, és belépett a szobába. Tipikus
kórházi szoba volt – félig magán, ablak nélkül, két merev,
vinil borítású szék a látogatók számára. A másik ágy üres.
Nincs virág, vette észre Cynna. Nos, Lily nem régóta van
itt, és valószínűleg hamarosan kiengedik. Hacsak nem
döntenek úgy, hogy bezárják valahova máshová. Valahol,
ahol felügyelet alatt gyógykezelhetik. Lily nem nézett ki
rosszul. Sápadt, fáradt és túlságosan feszült, de egyébként
rendben van. Nem észrevehetően bolond... nem látszott
bánatosnak sem, amennyire Cynna meg tudta állapítani. De
annyira zárkózott arckifejezése volt, hogy lehet, hogy
Cynna tévedett ebben.
Lily felemelte a kezét.
 – T. J., ő Cynna Weaver ügynök. Cynna, ez a reszkető
zselétömb pedig Thomas James nyomozó. A
gyilkosságiaknál vele dolgoztam.
– Legyen T.J.! – vigyorodott el, aranyfogat és annyi
vonzerőt villantva fel, amit nem várt egy öregedő, kövér
fehér hapsitól. – Csak a civilek hívnak James nyomozónak!
– Persze, de csak ha te pedig Cynnának hívsz! Amikor
Weaver ügynököt hallok, elkezdek valami aktatáskás
öltönyöst keresni.
– Értem! Örülök, hogy megismertelek, Cynna! – Lilyre
pillantott. – Lassan akkor indulok!
– Ööö... miattam nem kell sietni! – Cynna tudta, hogy
őszintétlenül hangzik, valószínűleg azért, mert az is volt.
Néhány dolgot nem lehet elmondani kívülállók előtt, még
akkor sem, ha az rendőr volt.
– Már amúgy is készen álltam az indulásra! Yu már végig
hallgatta az összes történetemet, és a törekvése, hogy
érdeklődőnek tűnjön, megviseli!
– T.J.! – Lily hosszú, egyenletes pillantást vetett rá. –
Köszönöm!
A férfi bólintott.
– Még mindig úgy gondolom, hogy vissza kellene térned,
de beismerem, hogy mi nem kínálhatunk annyi izgalmat,
amit a szövetségieknél tapasztalsz. Lelőttek, megégettek...
azt hiszem, következő alkalomra megszervezhetnéd, hogy
leszúrjanak, csak, hogy egy kicsi változatosságban legyen
részed!
– Meglátom, mit tehetek! – válaszolta Lily szárazon.
 Cynna félrelépett, hogy elengedje. Ösztönösen tette fel a
kérdést: – A lófarkas nővér beléd is beléd kötött, hogy miért
jöttél látogatási időn kívül?
– Sallyre gondolsz? – mindentudó pillantás jelent meg a
szemében. – Nem, Sally kedvel engem. Aranyos apróság,
igaz?
A nő felsóhajtott. – Nem az én típusom!
– Manapság soha nem lehet tudni! – mondta
határozatlanul. – Később találkozunk!
Cynna nem volt biztos benne, hogy mi volt benne az,
amiért az emberek úgy vélték, hogy a kerítés saját oldalán
játszik, de nem ez volt az első eset, amikor ilyen benyomást
keltett.
Nem csak férfiakban. Rengetegen megtalálták a saját
neméből is.
Miután T.J. mögött becsukódott az ajtó, Cynna
felsóhajtott.
– Talán egy kitűzőt kellene viselnem! Valami diszkrétet,
mint például: „Nem, nem vagyok leszbikus!”
Az ajtó ismét kinyílt.
– Ezt örömmel hallom! Ugye nem hülyéskedsz?
Cynna megfordult. És szerelmes lett.
– Biztosan te vagy Lily Keresője! – mondta a világ
legszebb férfije. – Szerettem volna találkozni veled!
– Olyan sekélyes vagyok! – motyogta Cynna. Aztán
hangosabban: – Figyelj, a hülyéskedésről... Először még meg
kell csinálnom néhány dolgot, de ha akarod, várd meg,
amíg nem beszéltem Yuval – Lilyvel, úgy értem...
beszélnem kell vele a témáról!
 – Megmondjam ki ő, mielőtt ráugrasz? – kérdezte Lily az
ágyról. – Vagy az csökkentené a titokzatosságát?
– Az az elvem, hogy stílszerű tudni a férfi nevét, mielőtt
meztelenül egy ágyba keveredsz vele, ezért lődd az infót!
– Cullen Seabourne.
Basszus! Tudhatta volna, hogy túl jó, hogy igaz legyen.
– A varázsló! – Jobb keze még mindig tele volt a virággal,
ezért a bal kezével gyors diagnosztikát futtatott, alig
mozgatva az ujjait.
A férfi észrevette. Jól szórakozott rajta. – Köszönöm!
Remélem nem árultam el a teljes, mobil illúzió
megalkotásának trükkjét! És más varázslatokat sem
végeztem!
– Tényleg így néz ki! – Lily nem hangzott jókedvűnek.
Inkább fáradtnak. – Ami a vonzerőt illeti, én egyet sem
vettem észre.
– Jaj!
Beljebb lépett a szobába, és ó, egek, tudta, hogyan kell
mozogni.
Olyan karcsú teste volt, minden izommal és keccsel, mint
egy sziámi macskának. És tudta, hogyan kell megmutatni –
szűk fekete farmer, egy szűk póló ugyanolyan
megdöbbentően kék, mint a szeme. Haja fahéjszínű volt.
Cynna szinte biztos volt benne, hogy vannak ilyen színű
lovak – gazdag és vöröses színű, nem egészen
gesztenyebarna.
Túl hosszan viselte, de Cynna nem panaszkodott. És az
arca... Istenem, ez az arc. Felakaszthatta volna a falra, és
egész nap csak nézné. Persze miután szexeltek. Forró,
izzasztó szex, talán öt, hat órán keresztül.
 – Várj egy percet! – mondta a nő, miközben egy hirtelen
jött gondolatra elkomorodott. – Ugye nem vagy meleg?
A férfi szemöldöke megemelkedett.
– Lily nem mondta? Vérfarkas vagyok!
Még ez is, hát persze, hogy az volt. A vérfarkasok
egyszerűen nem voltak homoszexuálisok. Az úgynevezett
szakértők mindenféle okot felhoztak, de Cynna a szexuális
irányultság genetikai kapcsolatával magyarázta.
– Én nagyon örülök, hogy megismerhettelek! Cynna
Weaver! – Kinyújtotta a kezét... és meglátta a virágokat,
amelyeket még mindig a kezében szorongatott. Lily felé
fordult. – Ööö, ezeket neked hoztam!
– Köszönöm! Attól tartok, nincs vázám, de valahol
kellene lennie itt egy kancsónak!
– Az megteszi! – Istenem, milyen béna. Miért nem kapott
vázát a virágokkal? Körülnézett.
– Tessék! – Élete szerelme egy csúnya műanyag kancsót
nyújtott neki.
– Remek! Csak feltöltöm ezt vízzel.
A fürdőszoba apró volt. Cynna megengedte a vizet, de
nem túl erősen. Nem akart semmit sem elmulasztani.
Lily egyetlen szót mondott Cullennek – egy nevet. –
Benedict?
– Ő is itt lóg! Beth-t megvizsgálták és elengedték, ha jól
értettem. Jól van?
– Amennyire tudom. Anya azt mondta... – Lily habozott,
mintha nem akarna megismételni semmit abból, amit anyja
mondott. – Beth néhány napig nála és apámnál marad.
– Mi van veled? Bármi változás?
 Cynna visszatért, a csúnya műanyag kancsóval a
kezében, még épp időben, hogy lássa, amint Lily megrázza
a fejét.
A pompás Cullen őt észre sem vette, Lilyre és kérdéseire
figyelt.
– Megtalálták a toltoit?
– Nem!
– Mi az a toltoi? – kérdezte Cynna, és a rögtönzött vázát
letette az ágy melletti kórházi asztalra.
Cullen szórakozottan válaszolt. – Amulett. Lily nyaklánca
a harc során elszakadt.
– Könnyű megérteni, hogy történhetett ez! – Nehezebb
volt felfogni, hogy Cullen miért volt annyira feszült egy
hiányzó csecsebecse miatt. Ugyanakkor varázsló volt. Talán
szó szerint az „igézetet” jelentette. – Miben változás?
– Mire gondolsz?
– Azt kérdezted tőle, van-e változás!
– Szerettem volna tudni, hogy jobban érzi-e magát! –
válaszolta meglepődve.
– Uhuh! – rázta meg a nő a fejét. – Jó vagy, de ezt nem
veszem be! Azért vagyok itt, mert Lilyt hamarosan
kidobják, és ez nekem nem tetszik! És nem szeretek sötétben
tapogatódzni! És már a kezdetektől fogva ez történik!
A másik kettő nem váltott sokatmondó pillantásokat, de
hallgatásuk rengeteget elárult. Cullen törte meg a csendet és
megkérdezte: – Ki fogja kidobni Lilyt?
– Láttad a címlapokat?
– Néhányat közülük.
– Nem éppen jó reklám egyikünk számára sem!
 A tekintélyesebb médiában szereplők szerint „Az FBI
tudtával lemészárolt banda” és a „Farkasok vadulása?” volt
a vezető hír. Cynna kedvenc bulvárlapjában arról írtak,
hogy az FBI egy démoni paktumot írt alá, hogy
megsemmisítse az összes bandát, és a vérfarkasok játsszák a
démoni gyilkosokat. A rádió beszélgetős műsora nagyjából
ugyanezen a vonalon haladt, csak a démoni kiegészítés
nélkül.
– Biztos összekötötték a dolgokat! – mondta Lily. –
Tizennégy embert öltek meg, a vérfarkasok is érintettek, az
FBI mindenképpen érintett... felvetették a halálesetek
mágikus oldalát is?
– A Times megemlíti. Névtelen forrásra hivatkozik a San
Diego PD-n.
Lily elfintorodott.
– Ez az eset minden riporter vágyálma, még akkor is, ha
fogalmuk sincs, hogy mi történt!
– Hamarosan lesz! – mondta Cynna komoran. Nagy Fasz
Úr, keleti idő szerint este hatra sajtótájékoztatót hívott
össze. Éppen az esti hírek előtt. – Dick Hayes volt az FBI
megbízott igazgatója, míg az igazi főnök a nyílt szívműtéte
után lábadozott. Az alkalmazottak által adott becenév nem
a szeretet jelképe volt. – A farkasok elé fog vetni!
Lily éles nevetése meglepte.
– Nem szükséges vetnie! Nagyjából már a farkasokkal
vagyok! Köszönöm a figyelmeztetést!
– Nem hiszem, hogy felfogtad! Át fogja adni nekik a
nevedet, és elmondja majd, hogy pszichiátriai értékelésre
kell menned! Mindenhol rajtad lesznek! Ráadásul azt is
kitalálta, hogy csak megjátszottad a tehetséged, csakhogy
bekerülj az egységbe! Mintha ez... – Cynna elhallgatott, és a
homlokát ráncolta. – Nem vagy ideges!
Lily megvonta a vállát. – Nem vagyok boldog, de csak
idő kérdése volt, hogy a média mikor szerzi meg a nevemet.
Ez az én nyomozásom volt. Ezenkívül könnyen feláldozható
vagyok, tekintve, hogy milyen rövid ideig voltam az
egységnél. A pszichikai értékelés újdonság – ismerte el. – De
nem nagy meglepetés.
– Elrendelte Rubennek, hogy neked ne mondja el! –
Cynna megremegett egy pillanatra. – Nem hiszem el, hogy
Ruben beleegyezett, de mégis!
– Nem hiszem, hogy sok választási lehetősége lett volna!
Biztosra vette, hogy meg fogom tudni!
Cynna hirtelen hülyén érezte magát.
– Gondolom, arra gondolt, hogy úgyis elmondom neked!
– Azt hiszem, igen!
Cynna úgy döntött, hogy leül. A szék éppen olyan
kényelmetlen volt, mint amilyennek látszott.
– Hayes azt akarja, hogy meglepődj, így rosszul fogsz
kinézni a fényképeken!
– Valamikor majd beszélnem kell a sajtóval, de talán még
nem most. El kellene innen tűnnöm! – Cullenre nézett. –
Isen hívott pár órája.
– Ó?
– Azt akarja, hogy találkozzam a Rhejjel. Bár inkább úgy
hangzott, mintha egy idézést adott volna át tőle.
Cullen felhúzta a szemöldökét.
– Ki vagy mi az a Rhej? – kérdezte Cynna.
– Szent asszony. Kíváncsi vagyok... – Cullen a fejét
ingatta, nyilvánvalóan nem volt hajlandó többet mondani.
 – Ezenkívül azt is akarja, hogy egy ideig maradjak nála.
Nagyon gyengéd és óvatos volt velem. Egy percig sem hitt
nekem Rule-lal kapcsolatban!
– A Clanhome-ban nem zavarnának az újságírók!
– Nem! – Az ajkát rágta. – Megmondom Cynnának!
– Lily...
– A tehetségem – mondta Cynna felé fordulva. – Eltűnt!
– Nem lehet! – pislogott Cynna.
– Ez a szokásos okoskodás! Lehetetlen elveszíteni egy
tehetséget, igaz? De most nem tudom megérinteni a mágiát!
Cynna nem tudott mit mondani. Saját tehetségének az
elvesztése... el sem tudta képzelni. Kereső volt. El sem tudta
képzelni, ki lenne, ha ez hirtelen nem lenne igaz.
– A bot volt? – kérdezte tétován. – Gondolod, hogy
valahogy megsemmisítette a tehetséged?
– Úgy éreztem... amikor Harlowe használta rajtam... – Az
arca már nem zárkózott volt. Inkább elkínzott. – Olyan érzés
volt, mintha valami a bőrömbe akaszkodna! Azt hiszem,
elűzte a tehetségem.
– Bassza meg!
– Nagyjából, igen! – Egy pillanatig nem szólt semmit,
lenézett a lábán szépen eligazított takaróra. Az ágy fel volt
emelve a háta mögött, és párnákkal támasztotta ki a hátát.
Olyan kicsinek tűnt az ágyban. Ennek nem kellene
meglepetést okozni – végül is egy apró nyavalyás lány volt.
De valami a nőben elfeledtette Cynnával, hogy fizikailag
csak kevés van belőle.
Lily ekkor felnézett, és találkozott a tekintetük.
– A tehetségem elvesztése... ez az egyik oka annak, hogy
szerintük bolond vagyok.
 – Ööö...
– Ahogy mindenki látja, vagy tényleg elvesztettem a
tehetségem, és ez hülyített meg, vagy blokkolom a
tagadásom részeként. – Cullenre pillantott. – Ugye, ezt
gondolod?
– Nyitott a gondolkodásom! – válaszolta könnyedén.
Lily megrázta a fejét.
– Ha valóban azt gondolnád, hogy van esély arra, hogy
Rule életben van, akkor keresnéd őt!
Arckifejezése lelombozódott. – Hol keressem? A volt
munkatársaid átkutatták a környéket, nem igaz?
– Vannak módszereid az elveszettekhez!
– Nem vagyok Kereső!
– Nem! – mondta a nő, és Cynnára nézett.
– Kíváncsi voltam, mikor jutok eszedbe! Rule... – A
nevének kimondásától elcsuklott a hangja, Nyelt egyet. –
Ruben azt mondta, hogy ragaszkodsz ahhoz, hogy életben
van. Szeretném tudni, miért!
– Ha elmondom...
– Lily! – Cullen hangja éles volt.
A nő figyelmen kívül hagyta.
– Ha elmondom, amit tudni akarsz, megpróbálod
megtalálni?
– Már megtörtént!
 Huszonnégy

LILY feje szédülni kezdett. Nagy Fasz Úr tervezett

sajtótájékoztatója nem okozott sokkot, de a remény lehelete
akkora csapást okozott a szervezetének, mintha egy dupla
skót whiskyt hajtott volna fel üres gyomorra.
– Hé! – ez Cullen volt, aki az ágya mellett állt, és a vállára
tette a kezét. – Segít, ha továbbra is lélegzel!
– Jól van! Jól vagyok! – intett neki, és próbálta
visszaszerezni az önuralmát. – Hol? Hol van?
Cynna mindkét kezét felemelte.
– Rosszul fejeztem ki magam! Sajnálom! Arra gondoltam,
hogy megpróbáltam, nem pedig arra, hogy megtaláltam.
Amit találtam, annak nincs értelme! Ezért tudnom kell,
hogy miért vagy biztos abban, hogy életben van!
Lily ráébredt, hogy a körmei hamarosan vért fakasztanak
a tenyeréből. Ellazította az öklét. – Rendben! Akkor
elmondod, hogy mit találtál?
Cullen felsóhajtott.
– Mint egy nagytekintélyű klán tagja, itt kellene, hogy
megfenyegesselek mindenféle súlyos következményekkel!
– Mit tehetnek? Kirúgnak? – a nő megrázta a fejét. –
Sajnálom! Tudom, hogy ez számodra nagy dolog, de nekem
ez nem jelent annyit!
– Hadd segítsek! – Miután nyugton maradt, ameddig
csak tudott, Cynna talpra állt és lépkedni kezdett. –
Kigondoltam valamit! Három lehetséges okát találtam, ami
miatt kellhettem neked! Az egyik, valamiféle
nemzetbiztonsági megállapodás lehet, amivel nem vagyok
tisztában. Kivéve, ha elmondanád, hogy erről van szó, igaz?
Vagy Ruben mondta volna el, mielőtt idejövök.
– Ez nem az!
– Nem is gondoltam! Második ok. Azok a dolgok, amiket
megtartasz magadnak, személyesen kínosak. Az emberek
folyamatosan ezt csinálják, és a rendőrök sem kivételesek
ebből a szempontból. De egy jó rendőr nem tenné ezt, és
Rubennek elég magas követelményei vannak az egységgel
kapcsolatban. És Rule normái sem annyira elcsépeltek.
Tehát akkor marad számomra a harmadik ok. – Cullenre
pillantott. – Amit nagyjából most megerősítettél azzal a
„nagytekintélyű klán tagsággal”.
Cullen udvariasan felvonta a szemöldökét. – Tényleg?
– Kíváncsi vagyok, hogy ez szándékos volt-e!
Lily nem csodálkozott. Nem volt biztos Cullen
indítékaiban, de véletlenül nagyon keveset árult el. –
Folytasd!
– Ez valami vérfarkas titok, amit titkolsz, igaz? És van
valami köze a Rule-hoz fűződő kapcsolatodhoz. Valami,
ami arra késztet, hogy azt gondold, megvan a belső érzéked,
hogy meghalt vagy életben van. Valami, ami a tieddé teszi!
Lily lassan bólintott. Alábecsülte Cynna Weavert.
– A legtöbbjét kitaláltad! Rule és én össze vagyunk kötve!
Cullen felsóhajtott és lehuppant az egyik székre,
kinyújtotta a lábát és hátrahajtotta a fejét.
– Kíváncsi vagyok – kérdezte a plafontól –, vajon
bűnrészesnek fogok-e minősülni, amiért nem állítottalak
meg?
 – Nem lettél volna képes rá!
– Szóval, pontosan mit is jelent, hogy össze vagytok
kötve? – kérdezte Cynna.
– Ritkán fordul elő, amennyire felfogtam! – És nehezebb
szavakba önteni, mint ahogy várta, főleg ennek a nőnek,
akit alig ismert... akit Rule valaha nagyon is jól ismert. – A
vérfarkasok a köteléket vallási értelemben látják. Azt
állítják, hogy az istennőjük – Hölgynek nevezik egyébként –
időnként néhányuknál kiválaszt valakit életük társának. És,
hmmm... ez nagyon fizikai. Szexuális, de ennél több is.
Amikor először eltalált, Rule és közöttem nem lehetett
százlábnyit meghaladó távolság. Most már viselhetőbb, hála
Istennek!
– Hogy érted, hogy nem lehetett távolság köztetek?
– Ha túlságosan eltávolodtunk egymástól, akkor szédülni
kezdtünk. Azt mondták, hogy ha túl messzire kerülünk
egymástól, akkor akár el is ájulhatunk, de még soha nem
mentünk túl a szédítő szakaszon!
Cynna ajka összeszorult. Cullenre pillantott.
– Ne nézz rám! – mondta a férfi a plafonnak. – Én csak
egy ártatlan szemlélődő vagyok.
Lily kitartóan folytatta. – Rule szerint az eltávolodás
miatti tünetek soha nem múlnak el teljesen, de nem tudom,
mi a határ most. Nem teszteltem mostanában, de... – A lány
elhallgatott, és megfeszült.
A Kiválasztotti kötelék olyan, mint a háttérzene,
gondolta. Ha a rádió mindig szólt, nem vette észre, hacsak
nem állt meg és nem figyelt. De ha valaki megváltoztatja az
állomást vagy a hangerőt...
– Mi történik? – kérdezte Cynna.
 – Újra mozog! Gyorsabban mozog!
– Hogy érted, hogy megint? – kérdezte Cullen élesen.
– Egy ideje már mozog, de lassan. Most... – próbálta
megbecsülni. – Lehet, hogy autóban van, vagy valami
olyasmiben, mert sokkal gyorsabban halad.
Cynna a homlokát ráncolta. – Meg tudod becsülni a
távolságát? Számítsunk arra, hogy elájulsz vagy valami
hasonlóra?
– Nem tudom! Most már távolabb van, mint a kötés
létrejötte óta bármikor, és minél távolabb van, annál
nehezebben becsülöm meg a távolságát. De az irányát
azonban – azt minden alkalommal jól érzékelem.
Cynna bólintott. – Nagyon hasonlít a keresésre.
– Hogy érted?
– Minél messzebb van a célom, annál kevésbé tudom
meghatározni a távolságát. Van is egy határ. Számomra ez
száz és százötven mérföld között van. Ezen a határon belül
irányt kapok. Túl rajta... – Megvonta a vállát.
– Azonban nem csak a fizikai tárgyakat találod meg! Azt
mondtad, hogy néha a szellemeket is megtalálod.
– Igen! – rándult meg a szemöldöke. – Valami hasonlót
éreztem, amikor próbáltam megtalálni Rule-t!
– Ő nem szellem! A kötelék a testéhez köt, ami nagyon is
él! – Valahol. – Pontosan mit találtál?
– Ma reggel a helyszínre mentem, miután beszéltem
Rubennel, és csináltam egy keresést. Nekem, uh, megvolt
Rule mintája, már azóta, amikor régen ismertem. Jobb, ha a
minta friss, de azt hittem, hogy elég lesz ahhoz, hogy meg
tudjam mondani, hogy még mindig a közelben van-e.
 – És? – Lily arra gondolt, hogy felpattan és megrázza a
nőt.
– Amit kaptam, az nem volt világos. Ténylegesen
elmosódott. Nem gondoltam, hogy szellem, de nehéz
megbizonyosodni valamiről, amikor ilyen rosszak a
körülmények. De megvolt az irány, ezért követtem. Oda,
ahova a tehetségem vezetett, és mégis... – Széttárta mindkét
kezét. – Egy benzinkút. Sok autó. De Rule-nak nyoma sincs!
Lily szíve nagyot dobbant. Cynna ugyanazokat az
eredményeket érte el, mint ő korábban – egyértelműen
beazonosított egy adott helyet, mégsem volt nyoma Rule-
nak. Ez bebizonyította, hogy nem őrült meg, és hogy a
párkapcsolati kötelék jól működik, igaz?
– Történt már veled ilyen korábban?
Cynna megrázta a fejét, de aztán hozzátette: – Kivéve a
szellemeket.
– A szellemek nem mozognak. Hol van ez a benzinkút, és
mikor csináltad a keresést?
– A Middlebrook és Hessing sarka. Körülbelül kilenc
harminckor értem oda.
Lily lehajolt, és közelebb húzta az asztalkát, levette róla a
várostérképet, és odaadta Cullennek.
Az felvont szemöldökkel vette át.
– Ellenőrizd a jegyzeteimet! – mondta röviden. –
Próbáltam követni Rule-t! A távolságot csak találgattam, de
az irány helyes!
Cullen széthajtotta, egy pillanatig tanulmányozta, majd
szó nélkül átadta Cynnának.
– Hol... ó, igen, látom! – Lilyre nézett. – Talán jobban
felbecsülted a távolságot, mint gondoltad. A becsléseidet
összekötő vonal elég közel fut az én benzinkútamhoz! Az
időpontok is megfelelnek!
– Igen! – Cullenre nézett, aki visszatért a mennyezet
tanulmányozásához. – Rule népe azt várja tőlem, hogy most
furcsa legyek. Azt felfogtam, hogy a párkapcsolat hirtelen
szétszakításának következményei lehetnek. De csak akkor,
ha abból indulunk ki, hogy meghalt. És nem értem, miért
tetted ezt!
Pokolian lenyűgöző mennyezet volt.
Lily tovább folytatta. – Nincs meg a teste! A bot még
akkor sem ért hozzá Rule-hoz, amikor megsütötted
Harlowe-t. Akkor miért gondolod, hogy meghalt? És most
Cynna megerősítette, hogy a párkapcsolat működik. Ő is, és
én is tudjuk, hogy hol van... csak ő nincs ott! Csak egy
lehetőséget látok. Ő olyan helyen van, ami földrajzilag a
Földhöz van kötve, de nem a Föld.
– Megpróbáltam! – mondta Cullen a plafonnak. – Nem
próbáltam meg? De ő határozott, és talán Isen téved. Nem,
vond vissza – Isen határozottan téved! – Hirtelen talpra állt.
– Rhonak lenni nem olyan, mint pápának lenni, igaz? Ő
nem tévedhetetlen!
– Miről beszélsz?
Lépkedni kezdett. Nem sok helye volt rá.
– Emlékezz vissza! Nem azt mondtam, hogy Rule
meghalt. Akkor még nem voltál olyan állapotban, hogy
figyelembe vedd a mondandóm árnyalatait, de azt
mondtam akkor, hogy elment.
– Tehát nem gondolod, hogy meghalt.
– Az is előfordulhat! – Cullen megrázta a fejét. – Nem
tudom! Isen azt akarja, hogy hazudjak neked erről, és meg
is tehetném. Nagyon jó hazudozó vagyok, de a szívem nincs
benne. És a vak engedelmességben sem vagyok jó! Nem
látom értelmét! Gondolom, amiért ennyi éven keresztül
klánon kívüli voltam... – Cullen elhallgatott, hátravetette a
fejét, és lehunyta a szemét. – Istenem, olyan fáradt vagyok!
– Szívás! Folytasd!
– Igazad van! – sóhajtott fel. Attól tartok, mindenben
igazad van!
Lehunyta a szemét. Lélegezz, emlékeztette magát.
Megtette, és az izmai elernyedtek, olyan hirtelen lazultak el,
hogy jó volt, hogy ki volt támasztva a háta.
– Akkor miért akarja ez az Isen nevű pasas, hogy hazudj
róla? – követelte Cynna.
Cullen ránézett. – Isen Turner. Ő Rule apja, és a Rho, a
Nokolai vezetője... a klánom. Lilyt akarja megvédeni.
– Hogy megvédjen? – Ez akkora löketet adott Lilynek,
ami újra kiegyenesítette, de most a dühtől remegett. –
Azzal, hogy arról próbál meggyőzni, hogy Rule halott?
– Gondolkodj el rajta! – Cullen arca soha nem lehet
másmilyen, mint gyönyörű. Még akkor is, amikor
szétszabdalták és kivájták a szemeit, bizonyos pusztító
kisugárzással rendelkezett. De még soha nem látta, ennyire
lecsupaszítva – csupasznak, mint egy öreg, girbegurba fa.
Csak a váz, minden puhaság nélkül.
Majdnem annyinak nézett ki, amennyi idős volt.
– Az este sokáig a lehetőségeket mérlegeltem! Ugyanúgy
átadom neked, ahogy a Rhonak is átadtam. Az első: Rule
meghalt. Várj! – emelte fel a kezét.
Újrakezdte járkálást, mint egy kétlábú párduc, egy
modern kórházi szoba ketrecében. – A mágikus tűz, azon a
helyen, ahol ég – nevezzük dimenzióknak –, nem láthatod,
és ott nagyon, nagyon forrón ég. Amikor az én mágikus
tüzem eltalálta a botot, egy rés keletkezett a térben, ami
mögött a valóság áll. Ez valahogy magába szívta Rule-t.
– Magába szívta... hova?
– Ez a kérdés, nem igaz? – A falhoz ért és megfordult. –
Kettő: A bot az Övé. Ha magához hívta abban a pillanatban,
amikor a mágikus tűz eltalálta, akkor képes lehet
helyrehozni annak egy részét. Nem tudom, miért vitette
volna el Rule-t a bottal. Azt mondtad, hogy hozzád ért, nem
őhozzá, ezért ennek nem adtam nagy valószínűséget. De az
viszont lehetséges, hogy a hatás végigment rajtad anélkül,
hogy téged megragadott volna – a tehetséged miatt. És
inkább Rule-t vitte magával.
Neki! Az Öregnek vagy istennőnek, vagy akármi is. Lily szája
kiszáradt.
– Ezzel csak egy baj van! Eltűnt a tehetségem!
Cullen bólintott, anélkül, hogy nyugtalan mozgásában
megállt volna.
– Pontosan. Ezért gondoltam, hogy Rule valószínűleg
meghalt, csak te annyira átkozottul biztos voltál benne,
hogy nem! Nem hagyhattam figyelmen kívül annak az
esélyét, hogy igazad van. Próbáltam megkeresni!
– Nem mondtad el! – A düh még mindig égett benne, de
szoros, mogorva csomóba vonult vissza a hasába. –
Gondolom nem találtad meg!
Elfintorodott. – Egy gyufával kellett meggyújtanom a
gyertyát. Nem maradt bennem annyi kakaó, hogy
megemeljem a hőmérsékletet, nemhogy tüzet gyújtsak.
Lemerültem!
 – Én nem! – mondta Cynna.
Barátságtalan pillantást vetett rá. – Nem! Tehát át kellett
gondolnom néhány feltételezésemet.
Lily az ujjaival dobolt. – Nem értem, mi köze ennek a
hazugsághoz, hogy megvédjetek!
Cullen kinyújtotta mindkét kezét, tenyerével felfelé
fordítva őket. – Isen úgy látta, hogy Rule vagy meghalt, és te
tévedsz, és ennek a téveszmének a táplálása nem lenne
egészséges. Vagy pedig életben van, és meg kell találnunk a
módját, hogy utána indulhassunk. Persze nem tudom! Nem
tudom, hogy kellene csinálni, de feltételezve, hogy
átjutottunk azon a kis útzáron, alkalmas rá, hogy öngyilkos
küldetés legyen, szóval...
– Várj egy percet! Úgy hangzik, mintha tudnád, hogy hol
van!
A szemöldöke megemelkedett. – Azt hittem, hogy már te
is rájöttél erre! Azt mondtad, tudod, hogy fizikailag a
miénkhez leginkább hasonlító birodalomban van!
Meg akarta ütni. – Nem tudom, mit jelent ez!
A férfi szája lefittyedt. – Az ördögbe, édesem! A pokolban
van!

EZER lábbal magasabban Lily felfedezte, hogy az ymu

lehetővé teszi, hogy meglegyen alvás nélkül, de oxigénre
továbbra is szüksége van. Vagy talán a tiszta és egyszerű
félelem késztette ájulásra. Akkor tért magához, amikor
lejjebb ereszkedtek. Ez silány időzítésnek tűnt volna, ha
nem lepődik meg annyira, hogy még mindig életben van –
és annyira elfoglalt, hogy visszatartsa a hányingerét. A
földről a sárkányok repülése maga volt a kellem. Közelről és
személyesen megtapasztalva, a menet rángatózó volt,
amikor a nagy szárnyak végig suhantak a levegőben,
először az egyik, majd a másik oldalra billenve.
Ismét hegyek. Ezek zöldek és aranyszínűek voltak, por és
szikla – és gyomorforgató sebességgel közeledtek felé.
Nehéz volt lélegezni. A sárkánykarmok ketrecében úgy
érezte magát, mintha forró acélszalagok szorultak volna a
teste közepére, fejét, karját és lábát lógva hagyva.
A kezei és a lábai elzsibbadtak. Hideg levegő süvített
mellette, fülét az óceán zajával eltöltve, amitől könnybe
lábadt a szeme és az orra is folyni kezdett.
Rule a közelben volt.
Közelségének dallama ott dübörgött benne, ahogy lefelé
ereszkedtek, és egy tiszta, biztató hangot adott neki, a
félelem és a fájdalom hangzavarában. Nem halt meg. A
sárkány nem ette meg.
Úgy tűnt, hogy harminc másodperc múlva együtt halnak
meg, amikor nekicsapódnak a hegy oldalának. Nem,
várjunk csak, ott egy hasadék – ez túl keskenynek tűnik a
sárkányok szárnyai számára, de azok őrülten megdőltek, és
átsiklottak az óceán fölé.
Ó, Istenem, az óceán. Ez volt az első ismerős dolog, amit
látott, bár a színek nem voltak megfelelőek. Kék. Eszébe
jutott a kék, a kékek változó szimfóniája. Ez az óceán a
zuzmó színeiben csillogott – okkersárga némi rozsdás
beütéssel és piszkos olajbogyó színnel, visszatükrözve a
furcsa eget.
Nincs strand. A víz egészen a sziklafalnak csapódott, ami
felett repültek. Aztán a sziklafal visszahajlott. Megdőlt, és
széles nyílássá vált.
 További sziklák – sziklafalak találkoznak az óceánnal,
majd egy vékony tengerparti sáv, ami kiszélesedett... Fejest
ugrottak lefelé. Mintha a sárkányok hirtelen felfedezték
volna a gravitációt, egyre gyorsabban zuhantak. A szeme
őrülten könnyezett a süvítő levegőtől. Nem látott.
Meg akarta érinteni Rule-t, bár még egyszer megérinthetné
őt...
A sárkány fékezett. Azok a hatalmas szárnyak élesen
előre nyomultak, és elnyomták a levegőt. Lily teste
igyekezett tovább haladni. A karmok nem engedték. Túl
kevés levegője maradt, hogy sikítson, így ismét elájult.
Ezúttal azonban csak egy röpke pillanatra. Szédült, amikor
magához tért, és két emeletnyi magasságon a strand felett
szétnyíltak a teste körüli karmok, ő pedig lezuhant... a puha,
meleg homokba. Rosszul érkezett a talajra, majd
megpillantotta a feje fölött áthaladó hosszú farkat, mielőtt a
lény egy széles szárnycsapással újra beindította magát.
Négykézlábra emelkedett, és hányni próbált. Mivel
semmi sem volt a gyomrában, a folyamat egyszerre volt
rövid és eredménytelen, de elmulasztotta annak látványát,
amikor a második sárkány ledobja a terhét, és már csak a
hosszú farkát látta, amikor az ismét eltűnt felfelé.
Szédülősen és nyomorúságosan érezve magát, a sarkára
ült és körülnézett.
Egy óriási homokozóban volt. Egyik végétől a másik
végéig, körülbelül egy futballpálya hosszának felét tette ki.
(Labdarúgás, gondolta... egyenruhás férfiak vicces alakú
labdát üldöztek, küzdöttek a birtoklásáért...) Az oldalán
sziklák voltak – nem felfalazott, mert bár egymáson voltak,
nem voltak formázva. Körülbelül húszlábnyi magasságig
nyúltak fel. Húszlábnyi távolságra pedig Rule állt talpra.
– Rule! – Megpróbált felállni, de a fájdalom belenyilallt a
bal bokájába, és visszadőlt a homokra.
Egy pillanattal később egy szőrös fej dörzsölte meg a
karját.
A nő megfordult és átkarolta a farkas hátát, arcát a
szőrébe akarta temetni. A farkas felvakkantott.
A nő visszahúzódott. Rule halkan lihegett. – Megsérültél!
Az orrát az oldalához érintette.
A karmok biztosan túl szorosan fogták körbe, vagy talán
elrepedt valamije, amikor a sárkány ledobta. – A bordáid?
Rule bólintott, majd az egyik mellső mancsával finoman
megérintette a lábát. A mancs érdes és karcos volt.
– Amikor leérkeztem, kifordult a bokám! Semmi komoly!
– Óvatosan végig simított kezével a farkas oldalán.
Egyébként semmi nem állt ki. Ha belső sérülése van...
Egy sikításra emelte fel a fejét. Nézte, ahogy egy másik
sárkány befejezi kamikaze ereszkedését a föld felé, és egy
kicsi, zajos, narancssárga démont ledob a homokba mintegy
tizenöt lábnyi távolságra.
Tehát Gan is életben van. Megkönnyebbülése váratlanul
érte.
Persze a megkönnyebbülés korai is lehet. Lehet, hogy
hármukon gyakoroltak. Tőle balra magas, sziklás meredély
volt, amin hasadékok vannak. Homokozójuk mellett egy
széles üreg volt a sziklafalban, mint amikor egy sovány
gyerek behúzza a hasát – túl sekély ahhoz, hogy barlangnak
lehessen nevezni, de elég mély ahhoz, hogy a homok fele
árnyékban legyen. Nyugtalanította a gyanúja, hogy a
homorúság nem természetes, hogy valami kivájta a sziklát.
A homokozó alatt ott volt a tengerpart, itt széles volt, de
az egyik irányba körülbelül ötven, a másikban
hetvenlábnyira szűkült össze. A strand legtávolabbi végén
fű nőtt.
Homoknád, gondolta. Ammophila arenaria.
Nedves nyelv nyalta meg az arcát. Megfordult, és
megriadt... és rájött, hogy mindkét arca nedves, és a szája
által érzett sós íz nem csak a tengertől származott.
– Tudom a nevét! – mormolta a nő, és az ujjaival a farkas
bundájába túrt. – Tudom mi a neve annak a fűnek itt!
Az óceán vonzotta. A víz színe rossz volt, de az illata
megfelelő volt. Itt nyugodt volt, a hullámok kicsik. Ahogy
figyelte, ahogy egy hullám gyengéden habozva siklik fel a
homokon, majd elveszíti érdeklődését és visszahúzódik.
– A sárkányoknak szép homokozójuk van! – Kezével
felemelt egy marék homokot, majd hagyta, hogy az az ujjai
között kiperegjen. Szemcsés és laza volt. Nehéz lesz
továbbmenni, és szinte lehetetlen futni benne. Meleg is volt.
Közel, mint a bőr hőmérséklete, gondolta, ami különös. A
levegő hűvösnek érződött.
– Felmászhatunk! – mondta, és a sziklákat
tanulmányozta. – A sziklafal magas, de elég érdes ahhoz,
hogy rengeteg kéz- és lábtartót biztosítson.
A farkas megbökte a vállát, és orrával felmutatott.
Elfordította a fejét, és fél tucat alakot látott, akik az ég tompa
fényében körvonalazódtak. Őrség?
Ha igen, akkor a mászás nem volt a lehetőségek között.
Jelenleg azonban nem fenyegették őket. Reszketve levegőt
vett, és tiszta vízre vágyott, hogy kimossa szájából a
kellemetlen ízt.
Rule lefeküdt mellé. Orrával megérintette a bokáját, és
kérdőn nézett rá.
– Nem nagyon fáj! – De fájt. Talán elfogyott az ymu
hatása. Ganre nézett.
A démon egy kicsi, narancssárga kupacként ült, és
jajongva ringatta magát előre-hátra.
– Megsérültél? – kérdezte Lily.
– Meg fogok halni, meg fogok halni! – nyöszörögte.
Nem látott vért. Talán elfogyott az optimizmusa.
– És most? – kérdezte a lány, főleg önmagától.
Szórakozottan szitálta egyik kezével a homokot, miközben a
lehetőségeken töprengett. Nem volt sok.
– Megnézem, mi történik, ha lemászok a tengerpartra!
Csak azért, hogy tudjuk.
Rule felsóhajtott, és talpra állt.
– Nincs szükségem kísérőre! Megsérültél. Ha te... mi ez? –
Mélyebbre ásta a kezét, és felhúzott... valamit. Kemény volt,
és homokszínű, nagyobb, mint a két keze, de vékony, enyhe
ívű. Töredéke valaminek, gondolta. A szélei élesek voltak.
Használható fegyverként?
Leporolta róla a homok egy részét, és nagy levegőt vett.
Úgy tűnt, hogy a halvány színek az opál olyan finom
csillogásával futnak át rajta, amik minden alkalommal
megváltoznak, amikor új szögbe dönti.
Gan felnyüszített. – Tedd vissza! Tedd vissza!
Mindannyian meghalunk!
– Miről beszélsz?
 – Te idióta! Ez egy sárkányfészek! Mi vagyunk a
babakaja! Éhesek, amikor kikelnek!
A sziklafal közelében lévő egyik szikla megremegett. És a
föld megmozdult. A homok megcsúszott és megmozdult,
ahogy valami kiemelkedett belőle. A lány a hátán kötött ki,
mindkét keze hiábavalóan markolta a homokot, mintha
mozdulatlanul tudná tartani, hogy megálljon.
Fel és felfelé emelkedett – a feje kígyó alakú, de egy
Volkswagen méretű és skarlátvörös redővel a koponya
hátulján. Hosszú és lapos, színjátszó pikkelyekkel borított
fej, amiknek a színei egymásba futnak – acél, hajnalpír,
napnyugta. A fej a nyakon, ami úgy tűnt, mintha a
végtelenbe nyúlt volna ki, egy Loch Ness-i szörny nyaka,
aminek az izmai láthatóan megfeszültek a pikkelyek
csillogása alatt – a hajnal, az alkonyat, és a koszos régi
tükrök színei. A sárkány teste úgy púposodott ki a
homokból, mint egy futballpálya méretű kígyó, mindenfelé
szétszórva a homokot, amitől a lány szeme pislogni
kényszerült. A legvastagabb középen volt a lábpárok
között, aztán elvékonyodott a hosszú farka végéig, hogy
kiegyensúlyozza azt a hosszú nyakat. Körben feküdt, a
farka a feje közelében végződött, élő gyűrűt képezve
körülöttük.
A háta mentén a behajtott szárnyai pihentek.
A sárkány tányér méretű szemekkel nézett le rá. A szemei
teljesen ezüstös feketék voltak, fehér nélkül. A félelem
teherként jelentkezett a mellkasán, íze volt a szájában,
zakatolt az agya és a fülében érezte vadul lüktető pulzusát.
Csak egyetlen világos gondolata volt: Ez nem baba!
 Huszonöt

CYNNA a homlokát ráncolva nézett Cullenre. – Nem

veszem be! Legalábbis nem vagyok biztos benne! Túl sok a
feltételezés!
Cullen kissé megemelte a szemöldökét. Istenem, a férfinak
még a szemöldöke is gyönyörű volt. Az élet nem igazságos.
– Egyébként sem tudod, hogy mi mindenre vagyok
képes! Ez lehetségesnek tűnik.
– Ugyan köss már egy csomót az egódra egy pillanatra,
jó? Nézd meg mindazt a nagy, kövér „leheteket”, amiket
egymásra raktál! Először azt kell feltételeznünk, hogy a
pokol valóban a Földhöz legközelebb eső fizikailag hasonló
birodalom, bár egyesek szerint ez Faerie.
– Tévednek!
– Gondolom, személyesen ellenőrizted ezt?
– Nem. Aureni Aeithtől kaptam az információt. Azt
hiszem, egyet kell értened, hogy neki tudnia kell!
– Lehetséges! – mondta Lily. – Ha elmondod, ki a franc-
az-a-aureni-aeith!
Cynna felsóhajtott. Be szokta ismerni, amikor tévedett.
Nem könnyen, de meg tudta csinálni.
– A Faerie egyik hercege, ha jól tudom a névadási
szokásokat. Bízol az információiban? Úgy gondolom, a
tündéreknek elég érdekes hozzáállásuk van az igazsághoz!
– Ebben az esetben igen! Adósság volt!
 – Rendben. Tehát, ha Rule a pokolban van, akkor hogy a
fenébe került oda?
– Ezt megmagyaráztam! „Ő” a pokolban van, és...
– Nincs megállapítva.
Türelmetlenség villant fel azokban a szép kék szemekben.
– Ez egy feltételezés, de tényekkel alátámasztva – a
dolgok, amik még azelőtt történtek, mielőtt te megjelentél
volna. Valahogy biztosan magával vitte Rule-t, amikor Ő
megtalálta, ami a botból maradt!
A nő a fejét ingatta. – Túl sok a lehet! – ismételte Cynna. –
Miért ne vennénk figyelembe egy egyszerűbb
magyarázatot?
Cullen maga volt az udvarias hitetlenség. – És mi lenne
az?
– Démonátvitel! – Az egyikükről a másikukra nézett. –
Nos, volt egy démon, nemde, és megpróbálta a maga
undorító módján megszállni Lilyt?
– Láttam! – mondta Cullen. – Nem rendes látással, de ott
volt!
– Jól van, szóval ez megerősítést nyert! Na mármost, azt
nem tudom, hogy a démon miért Rule-t ragadta el, amikor
Lilyt célozta meg, de ez még mindig egyszerűbb
magyarázat, igaz?
– Lehetséges! – mondta Lily –, ha lenne fogalmam arról,
hogy mit jelent a démonátvitel.
– Ó! – Cynna Cullenre pillantott, tágra nyílt szemmel –
majd összeszűkítve őket, elvigyorodott. – Te sem tudod,
ugye? Ha! Mit szólsz ehhez! Tudok valamit, amit még a
nagyágyú varázsló sem tud!
Cullen még udvariasabb lett.
 – Szeretnéd esetleg megosztani hatalmas tudásod?
– Leegyszerűsítve: a démonátvitel az, amikor egy démon
magával visz valamit, amikor a birodalmak között mozog!
Cullen elutasítóan legyintett a kezével.
– A démonok sem mozoghatnak szabadabban a
birodalmak között, mint mi. Ezért zárták be a pokol kapuit a
Tisztogatáskor – a démonok távol tartása érdekében. Úgy
tűnik, hogy sikerrel jártak!
– Igen, de...
– Nem vettem észre egy démon hordát sem, ami a
környéken pusztítana!
Cynna összevonta a szemöldökét.
– Befognád egy percre? Lehet, hogy ismersz mindenféle
divatos varázsigét, de ez nem démonológia. A démonok sok
mindenben különböznek az emberektől.
– Ezt még azok a hatévesek is tudják, akik szombat
reggelente rajzfilmeket néznek!
– Lehet, hogy azt azonban nem tudják, hogy egyes
démonok megidézés nélkül, és a pokolkapun kívül is
átléphetnek! Vagy talán több szombat reggeli rajzfilmet
kellett volna nézned!
– Ezt biztosan tudod? – vágta rá Cullen.
– Igen! Cuccokat is vihetnek magukkal!
– Cucc? – kérdezte Lily. – Ez magában foglalja az
embereket is?
Cynna elfintorodott. – Lehetséges, de... hmm, egy kis
kutatást kellene végeznem, hogy biztosan állíthassam, de
úgy gondolom, igen!
Kutatás, amit nem szívesen kísérelt volna meg.
– Miféle kutatás?
 Cullen elutasítóan intett a kezével.
– A te magyarázatodhoz is néhány nagy, kövér „lehet”
szükségeltetik. Lehet, hogy ez a bizonyos démon
megidézetlenül jelent meg! Lehet, hogy a démonátvitel
emberekkel és tárgyakkal is működik. Talán úgy döntött,
hogy Lily helyett Rule-t viszi magával! Talán...
– A démon itt volt, tehát nyilvánvalóan átlépett. Ha
félretennéd a nagy, kövér egódat...
– Ez nem az egóról szól! Meg kell vizsgálnunk a tényeket,
amiket összekeversz a véleményekkel. A démon...
– Pofa be! – szólalt meg Lily.
Cynna meglepetten fordult felé.
A kínai baba úgy nézett ki, mintha mindenféle mocskos
érzelmet próbált volna visszaszorítani.
– Nem érdekel, hogy ki tud többet kinél, nem érdekel, ki
nyeri a messzebbre pisilés versenyét, és nem is akarok időt
pazarolni a megtudására!
Basszus! Igaza van! Míg Cynna úgy viselkedett, mint egy
szegény kis észrevehetetlen kislány, aki megpróbálja
rávenni az osztály legcukibb fiúját, hogy észrevegye őt, Rule
rabságba esett a pokolban. Talán felnő ezekben a napokban.
– Sajnálom!
Lily mélyet lélegzett, és kiengedte.
– Annyi a különbség, hogy Rule hogyan került a pokolba!
Vagy a mindegy-mi-a-nevűnél van, vagy egy démonnál. De
végül is ez nem sokat számít. Gondolhattam volna, hogy
egy démonnal lesz dolgom! Nem lehet megtervezni a
találkozást Vele!
 – Basszus! – Ez Cullentől hangzott fel. Úgy nézett ki, mint
aki vibrál. – Ettől féltem! Amitől Isen is félt! Hogy ha
tudnád, hol van Rule, megpróbálnál utána menni!
Lily úgy nézett rá, mintha valami igazán hülyeséget
mondott volna.
– Jól van! Jól van, elmondom! – válaszolt gyorsan, mintha
a lány vitába szállt volna vele, és nem csak mereszti rá a
kifejezéstelen, sötét tekintetét. – Segítek! Átkozott bolond
vagyok, de segítek neked! Bármiben, amiben tudok! – tette
hozzá komoran. – Nem tudom, hogyan lehet nyitni egy
pokolkaput. Nem is ismerek senkit, aki tudná!
Cynna nagyon-nagyon nem akart mondani semmit, de a
szája úgy döntött, hogy nem hallgat az agyára. – Én igen!
Cullen feje felé fordult. – Ki az?
Egy fillérért... Cynna felsóhajtott. – Valójában két embert
is. Egy, aki tudja, és egy, aki talán képes lesz rá. Ez Abel. Te
is ismered! – mondta Cullennek. – Abel Karonski. Be tudja
zárni a szivárgásokat, és ez nem olyan, mintha ugyanezt
fordítva tenné? Nincs nagy kapura szükségünk!
Cullen szeme összeszűkült, mintha mentálisan lejátszaná
magában a dolgokat. Vonakodva bólintott. – Ez még akár
működhet is, ha képes a kreatív gondolkodásra. A
varázslatokat nem egyszerű visszafordítani!
– Nem hülye!
Lily megrázta a fejét. – Karonski a legutolsó, akihez
fordulhatunk! Eltekintve attól a ténytől, hogy Virginiában
van, nem fog belemenni. Kaput nyitni a pokolra
törvénytelen. Ki a másik személy?
– Valaki, akivel nem szeretnék beszélni, ha el tudom
kerülni! Ő, hmm... valószínűleg nem örülne annak, ha
megkeresném, és amúgy sem biztos, hogy segítene! De ha
mégis, annak ára lenne!
Néhány percig egyikük sem szólalt meg. Lily
visszaszerezte az önuralmát. Cynna semmit sem tudott
leolvasni arról a csinos arcról, ahogy ült az ágyon, és egyik
ujjával a combján dobolt.
– El kell innen mennem! – szólalt meg végül Lily. –
Gondolom, itt vannak valahol a ruháim, amiket viseltem!
– Azt hiszem, a munkatársaid bizonyítékként gyűjtötték
össze őket! – mondta Cullen. – Hogy mit bizonyít, abban
nem vagyok biztos, de rajonganak a műanyag zacskókért!
Lily elfintorodott. – Van egy ajándékbolt a földszinten,
igaz? Megnéznéd, hogy...
– Nincs rá szükség! – mondta Cynna. – Ezt már
megoldottam. Csak hova is... ja, igen! – Odament az ajtóhoz,
ahol leejtette a táskáját, amikor összeismerkedett a Mikulás
kinézetű rendőrrel és a nagy pisztolyával. Elvette, és egy
gyűrött pólót és nadrágot húzott elő a táskából, a második
legjobb edzőruháját. – Nem fog passzolni! – mondta
bocsánat kérően –, de jobb, mint a semmi!
Lily először mosolyodott el. Alig észrevehető volt, de
mosoly volt.
– Úgy érkeztél, hogy segíts lelépni!
– Nagyjából! Ó, tessék! Szükséged lesz erre, hogy
megtartsa rajtad! – Előhúzott egy övet. A többi ruhával
ellentétben, ezt szépen összehajtogatták.
Lily elvette, egy kis V-vel a szemöldöke között. – Barna
öv. Judo? Ezekkel a hosszú lábakkal jó lennél benne!
 – A judo többnyire védekezés. Azt mondták, hogy én
támadó vagyok! – vigyorodott el. – Tae kwon dózok! Nem
edzek eleget!
– Egy barna övesnek nincs miért bocsánatot kérnie! –
Lábait az ágy szélére rakta, és a kórházi ruha hiányosságai
ellenére is sikerült keveset villantani.
Cynnában rohadt csúnya gyanú ébredt: – Ugye, judózol?
Lily bólintott. Olyan alacsony volt, hogy a lábai nem értek
le egészen a padlóig, ezért le kellett csúsznia az ágyról.
– Milyen öv? – kérdezte meg Cynna, bár biztos volt
benne, hogy nem fog neki tetszeni a válasz.
– Fekete. Második dan. Mindjárt jövök! – Az apró
fürdőszoba felé indult, karján a nem rá illő ruhákkal. Lassan
mozgott, mintha nehezére esne, de Cynna egészen biztos
volt abban, hogy felkapná a vizet, ha valamelyikük
felajánlotta volna a segítségét.
Második dan – ez olyan volt, mintha kétszeres fekete öves
lenne. Pokolian lenyűgöző, a francba!
– Féltékeny vagy, shetanni rakibu? – Cullen hangja
könnyedén gúnyosnak hangzott.
Végigfutott a hideg a hátán, ami azután libabőrössé tette
a karjait. Úgy érezte meg kell dörzsölni őket, de nem akarta
megadni neki ezt az örömöt. – Már egy ideje nem hallottam
ezt!
Cullen önelégülten bólintott. – Akkoriban démon lovas
voltál! Így is gondoltam!
Mire gondolt pontosan? Mennyit tudott a shetanni rakiburól?
– Tehát hol hallottad ezt a kifejezést? – kérdezte a lány
nagyon lazán. – Ez nem éppen közismert!
 – Sokat olvastam! Talán egy démon az, akiről azt hiszed,
hogy nem kell egyezkedned vele egy icipici kapu nyitásáról
a pokolba?
– Hülye kérdés! A legtöbbnek fogalma sincs róla,
különben már megtette volna. Vagy láttál mostanában a
környéken randalírozó démonhordákat?
Cullen vigyora meglepte Cynnát. – Touche! Ha nem egy
démonnal konzultálsz a kapu kapcsán, akkor annak ebben a
birodalomban kell lennie valakinek. Ismersz egy mestert,
igaz?
– Mindenki tudja, hogy nincsenek igazi démonmesterek!
– Mindenki tudja, hogy nincsenek igazi varázslók!
– Túl sokat beszélsz!
– Ez is a vonzerőm része! – Közelebb lépett. – Segíteni
akarsz?
Nemet kellene mondania. Egek, mennyire nem akart Jiri
nyomába eredni. Ő sem örült a gondolatnak, hogy a
pokolba menjen. – Te nem akarsz!
– Én egy önző seggfej vagyok! – horkant fel. – Mi a te
kifogásod?
– Hogy az egész ötlet őrültség?
– Gondolod ezt fontolóra veszi? – A csukott fürdőszoba
ajtóra pillantott. – Menni fog! A segítségünkkel vagy
anélkül, de meg fogja találni a módját, hogy utána menjen!
– Igen! – Cynna nem gondolta, hogy Lily áltatja magát az
esélyekkel kapcsolatban. Csak nem igazán számítottak a
döntésében.
Milyen lenne, ha valaki ennyire számítana? Vagy ennyire
számítana valakinek?
 Rule nem számított neki így. Igen, fűzött hozzá bizonyos
reményeket. Újra együtt akart lenni vele, és nem csak az
elképesztő szex miatt. Istenem, azok a dolgok, amiket egy
vérfarkas meg tud csinálni... de nem csak ezért. Azt akarta,
hogy lássa, ki és mi lett belőle. A jóváhagyására számított.
Rá kellett magát vennie, hogy ezt beismerje, de ez volt az
igazság.
De azért számított. És ő tartozott neki.
Cullen közelebb lépett. Elég közel ahhoz, hogy lássa,
aznap reggel nem borotválkozott. Elég közel, hogy lássa az
íriszek körüli sötétebb peremeket, és azt, ahogyan a pulzusa
ver a nyakán.
– A pokolba kinyitandó kaputól eltekintve is többet tudsz
Disről és a démonokról, mint én. Az esélyeink nagyobbak
lennének veled együtt!
– Ezt biztosan fájt hangosan kimondani!
– Kemény vagyok! Kibírom! – Ujjbegyeivel végig simított
a lány nyakán. – Mit mondasz?
Cynna szíve nagyot dobbant. Ezt ő is észrevette, a
francba!
– Szexet kínálsz nekem cserébe, hogy a karrieremet
kidobom a szemétbe, esetleg még börtönbe is kerülök?
A férfi belemosolygott a szemébe, és ez csábítóbb volt,
mint az ujjai. – Gondolj rá bónuszként! Mindkettőnk
számára!
A lány hátralépett. Nehezebb volt, mint kellett volna.
– A homlokomra az van írva, hogy idióta?
Kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Cynna arra pillantott... és
muszáj volt az ajkaiba harapnia.
 – Az anyukád megengedte, hogy az ő ruháit vedd fel,
kislány? – kérdezte Cullen.
– Fogd be, Cullen! – Lily kicsoszogott.
Cynna ajka megrándult. – Sajnálom! Meg kellett volna
állnom, és venni valamit a te méretedben!
Lily csak legyintett az egyik kezével. – Nem számít! Menj
kérlek, jelents ki!
– Egyszerűen csak kisétálhatnál! – Cynnának tetszett az
ötlet, hogy kicsempéssze Lilyt.
– Először is, szükségem lesz receptre! Nincs időm egy
fertőzéssel foglalkozni! – A székhez érve leült, és
megnyomta a nővérhívót.
Aztán Cynnához fordult.
– Terveket kell készítenem, és ehhez tudnom kell, hogy
hol állsz! Az ügynökség nem fogja kivizsgálni Rule
eltűnését. Az sem fog tetszeni nekik, ha mi tesszük!
– Az biztos! – Cynna a homlokát ráncolta. – De valami
elgondolkodtatott. Ruben magabiztosan hangoztatta, hogy
Rule meghalt, de nem hülye. Rá kellett jönnie, hogy ez
egyáltalán nem biztos. Nos, ha elmondjuk neki, amit
kitaláltunk, akkor...
– Nem mondjuk el neki!
– Huh? Álljunk csak meg egy pillanatra! Abba nem
egyeztem bele, hogy kihagyjuk Rubent! Értem, hogy miért
kételkedsz, de tévedsz!
– Egy ideje már neki dolgozol!
– Elég régóta, hogy megbizonyosodjak róla, hogy
igazságos. A francba, ha fele olyan becsületes lennék, akkor
egyenesen a mennybe repülhetek, ha eljön az ideje!
– Ah... te hiszel a mennyben?
 – Hé, most jó katolikus kislány vagyok! – Hirtelen jött
őszinteségi rohamában még hozzátette: – Vagy legalábbis
katolikus vagyok! Erről jut eszembe... – Ismét a táskájáért
nyúlt.
– Mondjuk, hogy Ruben olyan tisztességes, mint
amilyennek gondolod – mondta Lily, miközben Cynna
lehajolt és a táskájában turkált. – Ez nem azt jelenti, hogy
szemet hunyhat a felett, amit én tervezek csinálni. De még
ha hajlandó is lenne erre, valaki azt akarja, hogy Rule-t
halottnak nyilvánítsák, és az ügyet lezárják. Valaki, aki meg
tudja győzni, vagy elrendelheti Rubennek, hogy lépjen
tovább!
– Persze! Nagy Fasz Úr! Ó, itt van! – Cynna megfogta a
kis papírzacskót és felegyenesedett.
Cullen bólintott. – Értem! Az FBI-nak van egy
mesterpénisze. Ez sok mindent megmagyaráz!
Cynna elvigyorodott. – Szeretnéd ezt hinni, mi? Dick
Hayes az ügyvezető igazgató. Nem hiszem, hogy tényleg
részrehajló. Csak egy seggfej! Tessék! – jött Lilyhez, és
beletúrt a zacskóba, és egy aranyláncot nyújtott neki egy
kicsi kereszttel.
Lily összerezzent.
Cynna a homlokát ráncolva húzta vissza a kezét. – Úgy
vélem, nem vagy keresztény!
– Nem erről van szó! Nem vagyok biztos benne, hogy mi
vagyok, de... – Pislogott gyorsan, de Cynna meglátta a
könnycseppet, amit próbált elrejteni. Egyik kezével a
nyakához ért. – Hiányzik Rule nyaklánca! Én... lehet, hogy
nem lesz meg, de nem fogok másikat viselni helyette. Még
nem!
 – A toltoi nem csak Rule-tól származik! – mondta Cullen
halkan.
Lily csak egyet bólintott, és lehajtotta a fejét, hajával
eltakarva az arcát.
Jobb, ha adsz neki egy percet, gondolta Cynna. A kapcsolatban
lévők utálták, amikor valaki akkor figyelte őket, amikor éppen
szétváltak. Cullenhez fordult.
– Mi van veled? Van egy különlegességem! – amit Rule-
ért kapott. – Meg van áldva, meg minden ilyen!
Cullen szemöldöke szkepticizmust sugárzott. – A szent
szimbólumok hatékonysága nem a tulajdonosa hitétől függ?
– Részben, de nem teljesen! Attól függ, hogy milyen
démonnal van dolgod. Néhány közülük egyáltalán nem
reagál a szent szimbólumokra. Áh... valaki, akit ismerek, azt
gondolja, hogy attól függ, hogy a démon ura milyen
egyezségben áll a különböző hatalmakkal. A démonok
nagyok az egyezkedésben!
– Érdekes elmélet! – Cullen elfogadta a nyakláncot, és
egyik kezéből a másikba engedte, miközben a homlokát
ráncolta, mintha valami komoly kérdést fontolgatna. –
Mikor... – A hangja elsodródott, amikor az ajtó kinyílt.
A copfos ápolónő volt, aki nem örült annak, hogy a
páciens ki akart jelentkezni az orvos utasításai ellenére.
Érdekes volt nézni, ahogy Lily kezelte. Nem dühödött fel. A
copfos és a kórház nem volt elég fontos ahhoz, hogy dühbe
guruljon miattuk. Elmondta a tényeket: Elmegy. A receptjét
akarta. Hozhatják a papírokat, amiket alá kell írnia, ha
tetszik, de gyorsan tegyék, mert nem fog várni.
Elképesztő volt, hogy milyen hatékonyan vitatkozott.
Cynna elhatározta, hogy valamikor ő is kipróbálja.
 Amikor a nővér kivágta az ajtót, Lily Cynnára nézett.
– Ha nem akarod megkeresni azt a személyt, akkor
szükségem van a nevére!
Vannak emberek, akik számára mindig nyilvánvaló a
helyes és a rossz. Cynna irigyelte őket. Az erkölcsi fő csapás
megtalálása a lehetséges utak útvesztőjéből mindig nagy
kihívást okozott számára. Helytelen hazudni Rubennek.
Ebben biztos volt. És kinyitni egy kaput a pokolba –
nagyjából mindenki azt mondaná, hogy ez rossz.
De helytelen volna Rule-t is a pokolban hagyni. Helytelen
volna hátat fordítani, és úgy tenni, mintha nem tudna
semmit se segíteni – és Jiri nevének és leírásának megadása
nem segítene. Soha nem találnák meg.
Újabb emlék úszott a felszínre. A felidézett hang szelíd,
férfias és ingerült volt. Abban az időben haldokolt. – Ne
beszélj a visszafizetésről! Nincs vissza! Csak a most! Csak tovább!
Ez segített döntésre jutni. A fizetés nem jelentheti az
elfordulást.
– Miért ne, a fenébe is! Benne vagyok!
 Huszonhat

A hatalmas szemek pislogtak.

Lily összerándulva tért magához, tudva, hogy eltelt
valamennyi idő. Mennyi? Nem tudta. Másodpercek. Egy
nap. Nem fontos. Talpra állt, és megmozdult, mert képes
volt rá. Mert bármi is fog történni, talpon akart vele szembe
nézni. Kinyújtotta a kezét. Rule ott volt.
Anélkül, hogy ránézett volna, tudta, hogy odajött mellé.
A nő a farkas hátára támaszkodott. Ő is a sárkány
tekintetének a csapdájába esett?
A vérfarkas nem nézett a szemembe! A démon jobban ismert, de
mégis megtette!
A sárkány nem szólalt meg. Azok a nagy pofák nem
nyíltak szét, vagy a száj nem mozdult. A szavak éppen csak
megjelentek az agyában, élesen, mint az üvegszilánkok, de
nem a saját gondolatai.
De ez lehetetlenség. Érző volt. A mágia nem tud...
Én mégis tudok! Én sárkány vagyok!
Ezekkel a szavakkal valami más érzés is érkezett az
arrogancián felül. Talán hatalom. A tudás hatalmas ereje.
Szólalj meg! A gondolataid zavarosak! Kényszerítsd magad
olyan beszédre, amit megszoktál, talán egyértelműbbek lesznek!
Lily szíve próbált kitörni a mellkasából.
– Akkor mi most beszélgetünk?
 Úgy érted étkezés helyett? Fanyar jókedv áradt szét az
agyában. Amikor megéhezem, vadászok! Nem szoktam vacsorát
rendelni!
– Miért hoztál el minket?
Haszon. Politika. Kíváncsiság. A nagy fej kecses ívben
leereszkedett.
Lily hátra ugrott. Rossz bokája feladta, és dicstelenül a
fenekére pottyant. Rule nem mozdult, de a bundája
felborzolódott. Gan rémülten felnyüszített.
De a mozdulat nem azt jelezte, hogy a sárkány
megváltoztatta volna a vacsora terveit. Úgy tűnt,
kényelembe helyezi magát a beszélgetéshez. Fejét a farkára
támasztotta, mint egy szundikáláshoz összegömbölyödő
macska, így hármukat teljesen sárkánykörbe fogta.
Ez a hosszú test rengeteg hőt adott le, jött rá Lily. Ezért
volt olyan meleg a homok.
– Ezzel nem igazán a kérdésemre válaszoltál! Miért hoztál
ide minket?
Sok hónap telt el azóta, hogy embert láttam. És soha nem
láttam még olyat, aki mind egy vérfarkashoz, mind egy démonhoz
kapcsolódna. És a legérdekesebb. Hogyan lettél féllélek?
– Ha arra gondolsz, hogyan veszítettem el az
emlékezetemet – nem emlékszem!
Azok a szemek ismét pislogtak. Ah. Nem tudtad! Tekintete
a tizenöt lábnyira lévő démon, remegő kupacára terelődött.
A démonod nem mondta el neked!
– Nem az én démonom! – motyogta. – Démon! Nem az
enyém!
Rule feje felé fordult, mintha meglepte volna. Aztán
morogva nézett Ganra.
 – Ne hallgass a sárkányra! – mondta Gan. A hősködését
csökkentette, ahogy úgy guggolt, hogy két karját a feje fölé
tartotta, mintha ez megvédené a sárkány állkapcsától. –
Semmit sem tud róla! Ezen kívül ő hazudhat. Én nem
tudok! Melyikünknek hiszel?
– Állandóan hazudsz! – horkant fel a lány.
Ez annyira felbosszantotta a démont, hogy karjai
lehullottak a fejéről. – Nem, nem! Nem tudok hazudni!
Mindenki tudja, mire gondolok, még akkor is, ha mást
mondok. Így működik!
– Lehet, hogy nem mondasz ki hazugságokat, de
félrevezetsz, ami szintén hazugság! Valójában azt sem
csinálod olyan jól, mert nem tudsz uralkodni az
arcvonásaidon! Lehet, hogy a démonok nem szoktak az
arcokra figyelni, mert mindannyian átveszitek egymás
gondolatait! A szavak körültekintő megválasztásával
azonban gondolhatod azt, amit mondasz, és még mindig
hazudsz!
Okos kis falatka! A démonoknak megvan azt a képességük, hogy
anélkül tévesztenek meg, hogy hazudnának. Ezt úgy teszik, hogy
figyelnek a szavaikra, ahogy mondtad, és egy olyan énjüket hozzák
elő, aki azt gondolja, amit mondani akar. Ennek a kicsikének, akit
te Gannek hívsz, nincs sok énje, ezért elsősorban a megfelelő
szavak választására kell támaszkodnia.
Lily megdörzsölte a halántékát. Nincs sok énje?
Hangosan!
– Ööö... mit jelent a „sok én”?
A démonok mindazokból az élőlényekből állnak, amiket
megettek. Az elfogyasztottak elveszítik az akaratukat, de az
identitásukat nem.
 – Tehát Gan nem egy démon? Egy egész rakás, de Gan a
főnök?
Gan többnyire bogarak, rovarok és más ilyenek gyűjteménye –
bár hallok benne legalább egy, meglepően idős démont. Gan
egyben Gan is. A démoni identitás nem az, amit te megszoktál. A
sárkány a kis démonra fordította a tekintetét. Most pedig
elmondod, hogy miért féllélek ez az ember!
Gan összeroskadt. – Ó, Nagyszerű, hatalmas szárnyú és
elméjű, honnan tudhatná ezt egy magamfajta gyenge lény?
Démon vagyok igaz, de annyira kicsi és jelentéktelen
démon, alig több, mint egy bogár. Mit tudhatok én a
lelkekről?
Igazad van, kis falat! A démon nem téveszt meg jól, bár
elméjének zajongása megnehezíti a gondolatai átvilágítását! A
sárkány farka hirtelen kivágódott. Átsüvített Lily feje fölött,
és lecsapta vele Gant. Megvan az összes felszíni neved és
harminckettő a mélyebbekből, Izhatipoibanolitofaidinbaravha...
– Jól van, jól van! Ne mondd el az egészet!
Ha úgy döntök, megszerezhetem a többi neved is! Vagy
egyszerűen lehúzom rólad a darabokat, de ez összekoszolná a
homokomat. Légy őszinte! Mi történt az emberrel?
Ha a démonok képesek lettek volna sírni, Gan szipogott
volna.
– Csak el akartam menekülni – amikor az a mágikus tűz
eltalálta a botot, az fájt! Egyedül is át tudok kelni! – tette
hozzá, kissé kidüllesztve a mellkasát. – Ezt aligha tudja
megtenni bárki más, de én megtehetem! De már Lily Yuhoz
voltam kötve, így amikor átléptem, ő is jött velem. És ő
valami fura módon a farkashoz kötődik, így magával
rángatta, és... és minden rosszul sült el!
 – Úgy érted, hogy te tetted? – kiáltott fel Lily. – Te hoztál
ide minket, nem a bot?
Gan hangosan sóhajtott, és bólintott.
– Akkor vissza is vihetsz minket!
– Nem, nem tehetem!
Rule morogva hajtotta le a fejét.
Gan összevonta a szemöldökét.
– Már próbáltam! Azt hiszed, hogy szívesebben venném,
ha a sárkányok ennének meg, mint hogy visszamenjek a
Földre? Nos, nem ettek meg minket, de azt gondoltam,
hogy megteszik, ezért próbáltam átkelni. Próbáltam és
próbálkoztam, de nem sikerült!
Mert Lily Yu nem jött át teljesen. Amikor próbáltad
megszállni, egy részed belejutott. Ezt a részt hoztad magaddal, de
a nevezett felét otthagytad. Itt is van és ott is van. A hatás inkább
olyan, mintha beragadtál volna egy ajtónál. Nem nyílik meg a
számodra.
A borzalom kinyomta a levegőt Lily tüdejéből.
– Több is hiányzik belőlem, nem csak az emlékeim?
Biztos vagy benne?
A sárkány egy pillantást vetett rá. Az ezüstös fekete
szemek túlságosan távoliak és szenvtelenek voltak ahhoz,
hogy bármi olyan személyeset fejezzenek ki, mint megvetés
vagy együttérzés.
Soha nem mondok olyat, amiben nem vagyok biztos! Vajon a
másik feled szellem? Természetesen egyik magára maradt éned
sem fog sokáig élni, de érdekes lenne...
Rule felüvöltött és Ganre ugrott.
Azta, milyen gyors! Mire Lily talpra állt, már egyszer
eltalálta és elugrott a démon kupacától, és újabb ugráshoz
készülődött.
 A sárkány farka lecsapta őt a levegőből.
Lily feljajdult és odabotorkált hozzá. A farkas nem
mozdult.
Bolond! Jobbat vártam tőle! Úgy tűnt, van némi esze!
– Fogd be! – mondta hevesen, feltérdelve. A farkas szíve
dobogott, fedezte fel, amikor a kezét a bordája alá tette. De a
bordái már ezelőtt is el voltak repedve vagy törve. A
becsapódó farok elmozdíthatta valamelyiket, kilyukasztva a
tüdejét.
– Gondolom, az nem érdekel, hogy én vérzek! – mondta
Gan morcosan.
Nem, nem érdekelte. A démon élt és beszélt, míg Rule...
várjunk csak, megrándult szemhéja. Aztán pislogott egyet.
Lily lélegzete elakadt. – Hol sérültél meg?
Lassan, mintha fájna, felemelte a fejét. Orrával jelezte a
bal mellső lábát.
Akkor sem a belei, sem a mellkasa. Nincs átszúrva a
tüdeje.
Úgy véli, hogy kisebb agyrázkódása is van! De a láb nagyobb
problémát jelent. Helyre kell raknod!
Oké! Nagyot sóhajtott, és végighúzta a kezét a farkas
lábán. Az megremegett.
– Sajnálom!
Annak idején megtanulta, amit meg kellett tanulnia. Az
ujjbegyei vörösen csillogtak.
– Van itt egy csont, ami átszúrta a bőrt! Helyre kell tenni,
azután pedig rögzíteni! – Érzéstelenítés nélkül. Nem akart
arra gondolni, hogy ez mennyire fog fájni. – Én... nem
tudom, hogy csináljam ezt!
 Lily a kezére nézett. Remegtek. De ennek megvolt a
magyarázata. Haldoklik. Csak néhány napos emlékei
vannak, és haldoklik.
Micsoda dráma! Még nem haldokolsz!
– De azt mondtad...
Félbe lettem szakítva! Végül belehalsz az állapotodba, de a
démon egyelőre életben tart.
Lily Ganre nézett.
Az fintorogva ült a homokban. Hiányzott belőle egy
darab hús és izom, ahol a válla a nyakához ért. A seb
látszólag már abbahagyta a vérzést, de narancssárga bőre
teljesen összefröcskölődött a vértől. Vörös a vére, akárcsak
az övé. Rule valóban meg akarta ölni Gant.
– Te tartasz életben?
Alsó ajkát úgy biggyesztette, mint egy duzzogó gyerek.
– Mit gondolsz, miért vettelek rá, hogy ymut vegyél
magadhoz? Neki is szüksége van rám! – vetett Gan egy
óvatos pillantást a sárkányra. – Az életben tartás érdekében.
Valószínűleg azt tervezed, hogy elcseréled Xitillel. Amikor a
sárkányok nem eszik meg a démonokat, akkor több
területet próbálnak megszerezni tőlünk!
– Ezért akartál engem? – kérdezte a sárkánytól. –
Kereskedni?
Talán. A démonnak igaza van abban, hogy életben akarlak
tartani. Ha a farkasod gondolkodott volna, rájött volna erre. Mi
másért szenvednék meg azért, hogy idehozzanak egy démont?
Rule felemelte a fejét, és egyenesen a sárkányra nézett.
Kérdeznél, farkas?
Lily nem tudta megmondani, hogy az érzékelt érzelem
szórakozás vagy bosszankodás volt-e. Bár azt tudta, hogy ő
mit érez. Csalódottságot. Rajta kívül mindenki megérti
Rule-t!
– Mit mondott? Vagy gondolt, vagy... akármi is!
Vajon miért vagyok itt egyáltalán. Miért élnek a sárkányok a
démonokkal?
– Velünk élnek! – horkant fel Gan. – Inkább megesznek
bennünket, amikor csak lehet! A fennmaradó időben
próbálnak nagyobb területet szerezni! – Lilyre nézett. –
Senki sem tudja, miért hagyták el a sárkányok a Földet.
Csak ördögfi voltam, amikor néhányan megjelentek itt, de
még az ördögfik is hallottak a csatákról. A sárkányok
mágiával élnek, amint te is láthatod, de ez nem
befolyásolhatja őket. Ez az ő nagy előnyük. Nos, ők jó
harcosok is, de mi számbeli fölényben voltunk. De...
De ti nem azért jöttetek össze, hogy megtámadjatok, lehetővé
téve számomra, hogy felülkerekedjek a helyi uraságon az
udvarával egyetemben. Nem is tanultál ebből semmit! Amikor
Xitil megengedte, hogy Ishtar ellensége nála vendégeskedjen, a
többi nagyúrnak össze kellett volna fognia, és el kellett volna
pusztítaniuk őket!
Gan ezt fontolóra vette. Ez egyszerűen az őrültség
kifejezhetetlen foka volt.
– A nagy háborúk pazarlóak! – mondta Gan. –
Megjósolhatatlanok! Xitil elpusztítja a megtestesülést!
Nem lep meg a hozzáállásod!
Ishtar ellensége? Nem ezt a nevet említette Gan is? Lily
megrázta a fejét.
– Nézd, ez mind nagyon érdekes, de rossz az időzítés egy
történelemórához. Szükségem van valami egyenesre, amit
sínnek használhatok, és valamire, amivel rögzíthetem.
Ruha, madzag, bőr... olyasmi, amivel a lábhoz rögzíthetem a
sínt! És ha tudsz valamit a csontok helyretételéről... – A
hangja megingott. – Akkor segíthetnél ebben! – Nem volt
oka azt gondolni, hogy a sárkány felajánlja.
Az a nagy fej elfordult, és Ganra összpontosított.
A démon népség jó a testekkel!
Gan szimatolt.
– Nem fogok segíteni neki! Meg akart ölni!
Saját akaratodból fogsz segíteni, Izhatipoibanolit...
– Persze, persze! De azt akarod mondani, hogy azt
akarod, hogy legyen rendbe hozva a farkas lába? –
hitetlenkedett Gan.
Pontosan!
Gan hatalmas sóhajtást nyomott el, és felállt.
– Vissza tudom helyezni a csontját, de az nem marad a
helyén! Ő nem démon! Nem tud olyan gyorsan
meggyógyulni!
– Erre való a sín! – Lilyben törékeny remény ébredt, és
nehéz volt elhinni. A sárkány eltörte Rule lábát, de most azt
akarta, hogy rendesen gyógyuljon meg. Nem értette.
Képesek a sárkányok az együttérzésre?
– Stabilizálnunk kell a lábat.
A sárkány félre fordította a fejét. Egy pillanat múlva az
egyik köröző alak a feje felett elszakadt a többitől, és a föld
felé kezdett zuhanni.
Jól el vagyunk látva csontokkal! Az egyik linekinem hoz néhány
darabot, amiből választhatsz a sínhez. A barlangodban vannak
takarók. Tépj csíkokat az egyikből, vagy tegye ezt inkább a démon!
Jó fogai vannak!
– Ööö – a barlangom?
A hely, ahol megszállhattok! A bejárata a fű közelében található,
a strand keleti végén. Ezzel felállt.
 A sárkány lábai a testéhez képest rövidek és vastagok
voltak, és olyan görbék, mint egy gyíké. A csípője magasan
volt, a válla kissé alacsonyabban.
A barlangban van étel. Nem lesz rá szükséged, de a farkasnak
igen. A barlang hátsó részén található egy kis édesvízű forrás.
– Nekem is szükségem van ennivalóra! – mondta Gan. –
Nem ehetek halottakat!
El leszel telve! Folytatod az ember etetését. Ereszkedjetek le a
földre!
A sárkány megmozdult.
Egy ekkora lénynek esetlennek kellett volna tűnnie. Nem
volt az. Lilynek le kellett hasalnia, hogy elkerülje a
sárkányfarok érintését, amikor az sétálni kezdett, de a széles
lábak ugyanolyan fürgén viselkedtek a homokon, mint az
egyik apró rokonáé.
– Várj! – Lily talpra állt. – Hová mész? Mikor jössz vissza?
A sárkány átszökellt a homokozó oldalán, és úgy lépett le
a húszlábnyi magasságból, mint egy kanapéról lesurranó
macska.
– Mi a neved? – szólt utána.
Csak mozgott tovább.
– Honnan tudtad, hogy abban a másik régióban
vagyunk? Honnan tudtad, hogy Érző vagyok, mielőtt
idehozattál minket? Miért hozattál ide?
A nagy fenevad most több tucat lábnyival távolabb volt a
parton.
– Basszus, hozzád beszélek!
Megállt, szárnyait részben kitárva. Olyan ikerszárnyai
voltak, mint egy lepkének. A nyak lassan megfordult, amíg
össze nem találkozott a tekintetük. Halványan elcsípett egy
jókedvű érzést, olyan halványat, hogy szinte mintha csak
elképzelte volna. A sárkány kiegyenesedett, felemelkedett a
hátsó lábaira, és a hosszú test elrugaszkodott. Úgy ugrott az
ég felé, mint egy macska, ami az ablakpárkányra ugrik.
Még ebből a távolságból is a szárnyaival járó szél
felkavarta a homokot, és Lily szemébe hordta. Tisztára
pislogta őket, amikor elkapta az utolsó szavait: Sam. Azt
hiszem, hívhatsz Samnek!
 Huszonhét

Lilynek ruhára volt szüksége. Cynna övét szorosra kellett

húznia, hogy a nadrág ne essen le róla, és éppen ott volt a
sérülése is. Ezen kívül Piszkos Harryvel is csinálnia kell
valamit.
Tehát miután kijelentkezett a kórházból, és ökölbe
szorított kézzel ült Cullen régi Broncojának hátsó ülésén,
próbált nem azon gondolkodni, hogy mi történhet Rule-lal,
amíg ő ellátja a macskáját és rendbe szedi magát. Az egyik
járőr tegnap este elvitte az autóját, Rule autóját pedig
lefoglalták.
Néhány háztömbnyi hosszan hátrahajtotta a fejét, és
próbálta kikapcsolni Cynna és Cullen vitájának a hangját.
Látnia kell Beth-t, beszélnie kell vele. De nem akkor, amikor
Beth a szüleiknél tartózkodik. De egy telefonhívás nem elég,
erre nem! Tudnia kell, milyen súlyos sebeket szerzett Beth
tegnap este.
Egek, annyira fáradt volt. Lehunyta a szemét, de az nem
volt pihenés. Nem, amikor minden zümmög, mint egy
túlterhelt távvezeték.
Meg volt ijedve. Szinte rettegett. Nem annyira a
meghalástól, bár nem tagadta, hogy veszélyes az élete. A
halál komolyan benne volt a pakliban, de tudta, hogyan kell
szembenézni az ilyen kockázatokkal. Rendőrként általában
veszélybe került a biztonsága. Ezt kizárva, elég edzett volt,
hogy visszatérjen. Meghatározta a célját, elkészítette a
terveit és a lehető legjobbat tette. A félelem normális volt,
csak még egy tényezőt kell figyelembe venni.
Amin őrlődött, az nem volt olyan tiszta, mint a
halálfélelem. A remegő érzés abból a félelemből fakadt,
hogy kevés ehhez. Nem tud eleget, nem lehet elég, vagy
nem tehet eleget ahhoz, hogy visszaszerezze Rule-t. A
tehetsége eltűnt. Nem volt biztos benne, hogy maradt-e
benne annyi, hogy megtehesse, amit meg kell tennie.
Még az is lehet, hogy a tehetségével együtt is kevés lenne.
Amit terveztek – pontosabban, amit eddig nem sikerült
megtervezni – az őrültség volt. Egy vérfarkas varázsló, egy
női Kereső és egy megsérült egykori gyilkossági nyomozó
lép fel, ki tudja hány démon ellen a saját terepükön. Hogy
képzelik ezt?
Egyik lépést a másik után, mondta magának. Ha nem
tudja megmondani, hogy jó irányba halad-e, akkor szívás!
De akkor is meg kell tenni ezt a következő lépést.
Elöl Cynna felhorkant. – Nem tudod, miről beszélsz!
Nincs nagy technikai különbség aközött, hogy nagy vagy
kicsi kaput nyitsz! Ez csak erő kérdése!
Cynna bérelt autóját kellett volna használniuk. A Bronco
motorja annyira csúnyán zörgött, hogy Lily azon tűnődött,
vajon Cullen varázslással működteti-e. De Cullen
ragaszkodott a vezetéshez, és Cynna nem engedte a
járműve volánja mögé. Még akkor sem, ha csak ideiglenesen
az övé.
– Gondolom, nem hallottál még McCallum elméletéről! –
Cullen úgy hangzott, mint amikor egy felnőtt beszél egy
édes, de lassú felfogású gyerekkel.
 – Van neki elmélete a pokolkapukról?
– Nem, a relevancia és a rezonancia közötti különbségre
vonatkozik, de azt sugallja, hogy...
– Csak egyfajta relevancia számít a kapuknak. De ha a
voodoo-ról beszélünk...
– Tegyél úgy, mintha jobban érdekelne, hogy ezt
kitaláljuk, mintsem, hogy engem sértegess! – mondta
Cullen.
– Nem hiszem, hogy annyira zavarba hozna!
Lily azon gondolkodott, vajon meg kell-e ölnie
mindkettőjüket, vagy elég lesz a szájukat beragasztani.
– A veszekedés a feszültség kezelésének egyik módja, de
nem sokat segít az enyémen! Mivel egyikőtök sem tudja,
hogyan kell kaput nyitni, beszélhetnénk valami másról?
Készítsünk valamilyen tervet?
– Hiszed vagy sem – mondta Cullen –, a vitánk nagyon
lényeges! Közvetett módon!
– Persze! Hogyne! Most már értem!
– Azt próbáljuk megoldani, hogy milyen kaput nyissunk!
– mondta Cynna. – Egyszintűt vagy többszintűt. Csakhogy
nincs olyan, hogy többszintű kapu, tehát igazad van. Csak
az időt vesztegetjük!
Cullen felszisszent. Pont úgy hangzott, mint egy macska
fújása.
– A Hölgy mentsen meg engem a kicsinyes,
begyepesedett boszorkányoktól! Az, hogy még soha nem
hallottál valamiről, még nem jelenti azt, hogy lehetetlen!
Lily még egyszer megpróbálta visszaterelni őket a
pályára.
 – Mivel egyébként sem tudjátok, hogyan kell kaput
nyitni, a vita tárgytalan!
Cullen türelmetlen volt. – Ismerjük a hozzá tartozó
általános elveket!
– Pontosan! – mondta Cynna. – Ez olyan, mintha azt
mondanánk, hogy nem tudjuk, hogyan kell televíziót
építeni, de ismerjük a működésének általános elvét. Cullen
úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy tévét kapjunk, bele kell
bonyolódnunk! Én azt hiszem, ez túl veszélyes! Nincs
okunk azt gondolni, hogy az elképzelése egyáltalán
lehetséges!
– Lehetséges! – erősködött Cullen. – McCallum elmélete...
– Hagyjuk egy pillanatra az elméleteket! – mondta Lily. –
Milyen kockázatokról beszélünk, ha varázslatokat
használsz? Milyen előnyökkel jár?
– Rituálé. Az ilyen szintű mágiához nem csak varázslat,
hanem rituálé is szükséges!
– Akármi is! Kockázatok és előnyök, Cullen!
– A legnagyobb kockázat az, hogy a rituálé nem fog
működni. Nem sikerül kaput nyitni! Ebben az esetben
visszatérünk a tartalék tervhez, és megpróbálhatjuk újra,
változatlan rituáléval.
– Lehet! – mondta Cynna szárazon. – Ha mindannyian
túléljük! Itt egy nagy szertartásról beszélünk, olyan erők
bevonásával, amiket nem értünk! Nincs biztos módszer
arra, hogy megjósoljuk az eredményt!
Lily a homlokát ráncolta. – Ez nagy kockázat!
– És az előnye – mondta Cullen –, hogy ha működik,
akkor teljes mértékben ellenőrzés alatt tarthatnánk a kaput
és azt, hogy ki és mi halad át rajta!
 Lily egy pillanatig hallgatott. Cynna és Cullen
egyetértettek azokkal a démonokkal kapcsolatban, akik nem
randalíroztak a környéken, de ha kaput nyitnak, és nem
tudják irányítani...
– Ez nagy előny! Elég nagy ahhoz, hogy ellensúlyozza a
kockázatokat – ha ez a multi relevancia dolog lehetséges!
Sávot váltott azzal a sajátos, másodperc töredéke alatti
időzítéssel. – Térjünk vissza az alapokhoz. Azt tudod, hogy
a kapuk mágikus szerkezetek, igaz? Csomóponton vagy
annak közelében találhatók.
– Azt felfogtam. Az Azá-hívők az övékét egy csomópont
tetején akarták megnyitni. Szükségük volt az energiájára.
– Részben igen! De a csomópontok a leghasonlóbb részek
is. Gondolj rájuk úgy, mint olyan helyekre, ahol a
birodalmak szinte összeérnek. Pillanatnyilag – mágikusan
értelemben – a hasonlóság öt területen valósulhat meg.
Térbeli, ezenkívül van fizikai, érzelmi, értelmi és szellemi is.
Lily megrázta a fejét. – Már szédülök! Azt hittem, hogy a
spirituális dolgok és a mágia különbözik egymástól. Így
tudott Nettie engem gyógyítani – mert nem közvetlenül
mágiát használt!
– Attól függ, kivel beszélsz. Elméletekből van bőven!
– Mint például?
– A legkorábbi kiképzőm egy Wicca volt. Ők úgy vélik,
hogy a szellem az öt hatalmi erő egyike – föld, levegő, tűz,
víz, lélek. A kínai orvosok is öt energiával dolgoznak, bár a
fémmel helyettesítik a szellemet, és a szellemet teljes
mértékben elkülönítve kezelik. Így tesz sok protestáns hit is.
A katolicizmus reménytelenül zavaros ebben a témában. A
legtöbb sámán szerint van különbség a szellem és a mágia
között, de csak titokzatosan mosolyognak, ha megkérdezed,
mi is az.
– Mint Nettie!
– Pontosan! Hounganok és mambók...
– Kik?
– Voodoo papok és papnők. Az ő varázslatuk
szellemalapú, így természetesen nem tesznek különbséget a
mágia és a szellem között. És a buddhisták... – megvonta a
vállát, és éneklő hangon folytatta: – Lelki, nem lelki – nincs
különbség. A kettősség illúzió...
Cynna felkuncogott. – Régen ismertem valakit, aki szóról
szóra így mondta volna!
Lily ujjaival a combján dobolt. – Nem lehet mindenkinek
igaza! Mit mondanak a varázslók?
– Többnyire figyelmen kívül hagyjuk a kérdést! A
spiritualizmusban vannak jó és gonosz dolgok is.
Összezavarja a dolgokat!
– A varázslók pedig utálják, ha összezavarodnak! –
mondta Cynna. – Nem láthatják a spirituális dolgokat, ezért
úgy bánnak vele, ahogy a tehetség nélküli emberek bánnak
a mágiával – mintha nem lenne valóságos! És ha mégis,
akkor nem lenne szabad!
Cullen gyorsan felnevetett.
– Elfogult, de nem teljesen pontatlan! Természetesen a
Msaidizi a hiten alapult.
– A mi? – kérdezte Lily.
– A Szédítők!
Oh!
– Mi köze ennek egy pokolkapuhoz?
 – A kapuk mágikus szerkezetek, mint már mondtam, de
szellemi és mágikus energiák kombinációjával záródtak le.
A kapu újbóli megnyitásához szellemi és mágikus energiára
is szükségünk lesz!
– Ezt csinálták az Azá-hívők is, igaz? Hittek az
istennőjükben, és ez a hit része volt annak, amire szüksége
volt, hogy a kapu kinyíljon! Ez, és plusz egy kis bónusz a
halálvarázslatból.
– Pontosan! Nem tudunk biztosítani egy nagy hívő
közösséget, de még ha tudnánk is, nem nyithatnánk újra a
kaput!
– De azt tervezed, hogy kinyitsz egyet!
– Nyitok, és nem újra kinyitok! Új kaput kell építenünk.
Cynna és én azon vitatkoztunk, hogyan, hmmm...
kapcsolódni. Ő úgy gondolja, hogy a hasonlóság az egyetlen
kritérium. Egyetértek azzal, hogy ez alapvető – nem
akarjuk, hogy a levegőbe vagy egy hegy közepére
érkezzünk, ezért a két térnek egybevágónak kell lennie. De
én azt gondolom, hogy egy kis kapuval más relevanciák is
felhasználhatók!
– Rád gondol! – szólalt meg Cynna.
– Mi van? – ingatta Lily a fejét. – Ez valami vicc, igaz?
– Dehogy! – Cullen lelassított. Elérték Lily lakótömbjét. –
Öt relevancia mező, emlékszel? Térbeli, fizikai, mentális,
érzelmi és szellemi. Minél több mezőt használunk, annál
stabilabb a kapu és annál nagyobb az irányításunk.
– Elméletileg – tette hozzá sötéten Cynna.
Cullen ezt nem vette figyelembe.
– A párkapcsolat további két teret ad számunkra – fizikait
és érzelmit!
 – Én... értem! Valamennyire. Mivel Rule ott van, én pedig
itt vagyok, a párkapcsolat már egyfajta kapu. De ha már én
is ott vagyok, akkor már nem lesz igaz!
– Ezért van szükséged rám is! – mondta vidáman Cullen,
és lehúzódott a Lily autója melletti helyre. – Hogy
megoldjam a kemény részeket. Ha jól gondolom, akkor a
kapu bezáródik mögöttünk, mihelyt átlépünk. Újra kinyílik,
amikor szeretnéd, és az engedélyed nélkül semmi sem
képes áthaladni rajta!
– Tyűha! – Lily beletúrt a hajába. – Mi történik, ha
megölnek?
– Azt azért próbáld elkerülni! – Leállította a motort, és
kinyitotta az ajtaját. – De az kibaszottul jó módja annak,
hogy megakadályozzuk, hogy a másik oldal használhassa a
kapunkat, nem igaz?
– Elméletileg! – Lily is kinyitotta az ajtaját és kiszállt. Az
égés helye lüktetett, tiltakozva az öv szorítása ellen.
Komoran nézte a lakásához vezető lépcsősort, és elindult
előre.
– Mégis meggyőztél, hogy megér egy próbát!
– Tudtam, hogy fogsz benne látni rációt!
Lily hallotta a kattanást a mögötte lévő autó zárjából.
– Ha ez vigasztal, nem tudnám megtenni, ha még mindig
meglenne a tehetséged!
Ezt egy bólintással nyugtázta. Nem volt kész arra, hogy a
derűsebb oldaláról szemlélje a történteket.
– Ha még mindig tehetséges lennél, nem biztos, hogy jó
ötlet lenne átkelned! – tette hozzá Cynna, és megkerülte az
autót. – Figyelembe véve, mit mondanak a pokol Érzőiről.
– Mit csinálsz... hé!
 Cullen felemelte a karjaiba.
– Ki mondja, hogy nem vagyok gondoskodó és figyelmes
pasi? Nem kell felmenned ezeken a lépcsőkön! Jól van! –
fordult immár Cynnához, miközben a lépcső felé tartott. –
Megharaplak! Mit mondanak a pokol Érzőiről?
– „A bűnös hordák álnokságtól szenvednek”, – szavalta a
nő – „annak, aki birtokolja a sixewittet. A brutális bestiák,
kik fokozzák erejüket – és isznak értékes véréből!”. Add ide
a kulcsaidat. Előre megyek, és kinyitom az ajtót!
Lily előkotorta őket a táskája oldalsó zsebéből.
– Nem tudom, mit mondtál az előbb, de semmit sem
hallottam az érzékenyekről.
– A sixewitte egy középkori kifejezés – Cullen elindult
felfelé a lépcsőn Cynna mögött. – Az öt érzék az öt szellem
volt. Ők úgy vélték, hogy az Érzőknek van egy hatodik
érzékük is – a sixewitte!
– Ah... ha jól értem a lényeget, akkor ő az, akinek az
értékes vérét „tervezték meginni az álnok hordák”.
– Jól érted! – mondta Cynna, és bedugta Lily kulcsát a
zárba. – Az álnok hordák, azok a démonok. Állítólag valami
különleges erőt kapnak az Érzők véréből.
Cullen felért a lakáshoz. Még csak nem is kapkodott a
levegő után. Nagyon jó, ahhoz képest, hogy a hatvanhoz
közelít.
– Soha nem hallottam még ezt a verset. Miből származik?
– Furiel epekedése a Pokolból. Elég zavaros. Tizennegyedik
századi, és lehet, hogy tiszta fikció, de a szerzetes, aki... ó!
Atya Ég! Te mit keresel itt?
 ÖT PERCCEL később Lily az egyetlen székében ült, és
Piszkos Harryt simogatta, aki teljes erőből dorombolt. A
macska akkor került az ölébe, amikor a férfi, akinek addig a
társaságában volt, felállt.
– Megkínálnálak egy szendviccsel, de Harry és én
megettük az utolsó sonkádat is! – mondta Abel Karonski a
konyhájából, ahol újratöltötte a kávéscsészéjét. – Szeretne
valaki egy kávét?
– Miért érzi magát mindenki jogosultnak, hogy betörjön a
lakásomba? – kérdezte Lily a plafontól. – Persze, kérek egy
csészével, mivel ez az én kávém, ahogy minden más is.
Karonski újra csatlakozott hozzájuk, két gőzölgő bögrét
cipelve a kezében, és szórakozottan nézett körül, mintha a
távollétében kinőtt volna egy újabb szék a szobában. A
tekintete megállt Cullenen.
– Seaburne! – biccentett felé. – Találkoztunk a, hmm...
befogadó ünnepségeden. Úgy értem, amikor csatlakoztál a
Nokolaihoz.
Cullen a kifürkészhetetlen arckifejezését viselte. –
Emlékszem!
– Megkockáztatom, hogy magamat ismétlem – mondta
Cynna –, de mit keresel itt? – Lily nagy, szögletes
dohányzóasztala melletti egyik padlópárnára roskadt, ami
egyetlen ülőhely volt a zsebkendőnyi méretű nappaliban.
Cullen foglalta el a másik párnát.
– Valójában nem vagyok itt! Gondolj úgy rám, mint a
túlfűtött képzeleted szüleményére!
– Semmi személyes, Abel, de még soha nem szerepeltél a
túlzottan túlfűtött képzeletemben! Tessék! – Cynna még egy
párnát tett a padlóra. – Ülj le, és pihentesd meg öreg
csontjaidat!
– Nagyszájú! Még mindig nagyszájú! Csak tíz évvel
vagyok idősebb nálad. – Átnyújtott Lilynek egy bögrét,
amin a következő szöveg volt olvasható: Ne engedd, hogy
elengedjem a repülő majmokat! – Nem nézel ki túl jól!
– Te sem! – A férfi szeme alatti karikák már inkább
kézitáskákra hasonlítottak.
– Fáradt vagyok, ennyi! Megtaláltuk a szivárgást, és jó
nagy. A legnagyobb, amit eddig láttam. Összehívtam egy
csoportot, hogy lezárjam!
– Egy csoportot?
– Több boszorkány gyülekezet – mondta Cullen. –
Háromtól egy tucatig. Ez egy hatalmas munka, amiről
beszélsz!
– Ez egy nagy szivárgás! – Ügyetlenül ereszkedett le a
párnára, majd Lily felé nézett. – Nem értem, miért
nincsenek székeid! Mindenkinek van széke!
–A képzeletem szüleményei még soha nem
panaszkodtak az ülőhelyek hiányára – kommentálta a nő. –
Vagy szolgálták ki magukat a sonkámmal! Talán
elmagyarázhatnád, hogy miért kell elképzelnem, hogy itt
vagy!
– Hivatalosan még mindig Észak-Karolinában vagyok.
Amint beszéltünk, repülök is vissza! Jó kávé! – kortyolt a
bögréből.
– Rule válogatós a kávéval kapcsolatban! Valami drága
keveréket vásárol, és frissen őrli.
Az ezt követő csend mindent elárult, amit nem mondott
ki. Végül felsóhajtott.
 – Sajnálom Rule-t, Lily. Basszus!
Lily nem válaszolt. Csak várt.
A férfi szemöldöke felemelkedett: – Nem fogsz
erősködni, hogy nem halt meg?
– Biztos vagyok benne, hogy te is tudod ezt! Pontosan
úgy, ahogy én is tudom, hogy nem azért repültél
kétszázötven mérföldet, hogy felajánld az együttérzésed!
– Nem! – kortyolt még egyet, majd megint felsóhajtott, és
letette a bögrét a dohányzóasztalra.
– Azért vagyok itt, hogy elmondjak néhány dolgot,
amiről Ruben nem akart telefonon keresztül beszélni. Meg
azért is, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem terveztek
valami butaságot!
Lily kifejezéstelenül tartotta az arcát.
– Ruben magánvonala ugyanolyan biztonságos, mint
bárkié a nemzetbiztonságnál!
– Így igaz! Azonban most kaptok néhány háttér
információt, amire nem lenne felhatalmazásotok! Kemény
dolgok, sok lehetőséggel a titok fátyla alatt. – Cullenre
nézett. – Úgy gondolom, hogy látod te magad is annak
előnyét, hogy a hivatalos radar alatt maradj!
Cullen udvariasan elmosolyodott.
– Ahogyan te is látod annak előnyét, ha hagysz ott
maradni! Ne aggódj! Nem fogok a bulvársajtóhoz szaladni a
történettel!
– Nem mondhatjátok el senkinek, és senkivel sem
beszélhettek erről, kivéve a szobában tartózkodókat! És
átkozottul óvatosak lesztek, ha egyáltalán szóba hozzátok!
Meglátjátok miért! – Egy rövid időre elhallgatott. – Az
elmúlt évben két kongresszusi képviselő és egy nagy
szervezet államtitkára számolt be arról, hogy megkereste
őket egy démon.
– Mi van? – Lily kezében megbillent a bögre, és néhány
csepp kávé Harryre ömlött. A macska felháborodott
pillantást vetett rá, és leugrott. – Ez... erre biztosan nem
számítottam!
A démonok nem hívhatták fel csak úgy a kongresszusi
képviselőket, hogy ajánlatot tegyenek nekik. Egyrészt nem voltak
rá képesek... vagy legalábbis mindenki azt gondolta.
– Nincs megerősített démoni kormányzati manipuláció...
nos, Hitler óta!
Karonski bólintott. – És az egy szörnyszülött volt, olyan
körülmények következménye, amik valószínűleg nem
ismétlődnek meg ezer év alatt se. Láthatjátok, hogy miért
tartják titokban a nyomozást!
– Ők, és nem mi? – emelkedett meg a szemöldöke. – Ki
nyomoz?
– A Titkosszolgálat! Szükségük volt néhány szakértő
segítségére, ezért Ruben nem hivatalosan, néhányunkat az
egységből a rendelkezésükre bocsátott. De ez az ő
nyomozásuk, és nem a miénk!
– Egy démonról beszélünk? – kérdezte Cynna. – Vagy
többről?
– Jó kérdés! – bólintott a férfi. – Szeretnénk tudni, hogy a
birodalmak közötti kapcsolat kiszélesedéséről van-e szó,
amire több démoni kapcsolatfelvételi kísérlet utalhat. Sajnos
nem tudom megmondani! A leírásuk nem azonos, de a
démonoknak megvan az a csúnya szokásuk, hogy meg
tudják változtatni a testméretüket és alakjukat, tehát ez nem
mérvadó!
 Cullen olvashatatlan pillantást vetett rá. – És mi köze
ennek Lilyhez?
– Gondoljatok bele! Ha egy kinevezett és három
megválasztott hivatalnok kéretlen démoni
kapcsolatfelvételről számol be, átkozottul nagy esély van
arra, hogy másokkal is kapcsolatba léptek! És ők nem
jelentették!
– Bassza meg!
– Akik jelentették, kockáztattak! – mondta Lily lassan. –
Elvileg a démonok maguktól nem kezdeményezhetik a
kapcsolatfelvételt, igaz? Meg kell őket idézni. A
kongresszusi képviselők biztosan azon tűnődtek, hogy
valaki elhiszi-e, hogy ez nem az ő művük!
Karonski bólintott. – Bátorságot mutattak, oké!
Fogadjunk, hogy másokkal is kapcsolatba léptek, akik nem
mentek bele az egyezkedésbe, de nem is jelentették!
Néhányan félnek. Vannak olyanok is valószínűleg, akik
meggyőzték magukat, hogy meg sem történt a dolog! A
tagadás hatalmas erő. De mivel az emberi természet olyan,
amilyen, azt kell feltételeznünk, hogy vannak olyan
emberek a kormányzatban, akik elfogadták az ajánlatot.
– Milyen ajánlat? – kérdezte.
– A szokásos! Hírnév, gazdagság, hatalom! A jótett
hatalma még a legjobbak számára is erős kísértés lehet!
Cynna megrázta a fejét. – Ezek az alkuk nyomokat
hagynak! Nem olyan nehéz kideríteni, hogy valaki
kortyolgatott-e démonvért!
– Ó, jaj! – mondta Lily. – Így van lezárva az alku?
– A vér egyszer pecsét, azután pedig az erőátadás módja
is! – mondta Karonski. – És igen, észlelhető! De lehetetlen
vérvizsgálatot végezni a kongresszus minden tagján,
munkatársain és családtagjain, az összes titkáron és
államtitkáron, esetleg néhány tucat bírón és...
– Oké, oké! – mondta Cynna. – De mit csinál akkor a
Titkosszolgálat? Hogyan nyomoznak, ha nem tudnak
teszteket végezni?
Egy hosszú pillanatig Karonski nem szólt semmit.
– Azt reméltük, hogy sikerül behoznunk egy Érzőt! –
mondta végül. – Valakit, aki egyetlen kézfogással meg tudja
mondani, hogy ki tiszta!
Lily lehunyta a szemét. Baszus, basszus, basszus...
– Feltételezem, hogy nem is azért repültél kétszázötven
mérföldet, hogy Lily még rosszabbul érezze magát a
tehetsége elvesztése miatt! – szólalt meg Cullen keményen.
Lily anélkül válaszolt, hogy kinyitotta volna a szemét.
– Figyelmeztet minket! Azt hiszi, hogy az FBI ügyvezető
igazgatója érintett. Ezért nem mond Ruben semmit
telefonon! Ezért van Karonski hivatalosan még mindig
Virginiában... és valószínűleg miért a Titkosszolgálat
nyomoz, és nem mi!
Karonski széttárta a kezét. – Nincs bizonyítékunk! Egy
sem! Nincs okunk arra gondolni, hogy Hayesszel
kapcsolatba léptek, kivéve...
– Ruben egyik érzése! – fejezte be helyette a lány.
– Igen! – Felvette a kávéját és belekortyolt. – Ami
megerősödött, amikor Hayes nyomást gyakorolt Rubenre a
nyomozás lezárása és Rule halottá nyilvánítása érdekében!
– Nem értem a kapcsolatot! – mondta Cynna.
– Pedig kellene! Ha Hayes érintett... – szakította félbe
magát Karonksi. – Persze, az remek! Lehet, hogy csak egy
átkozott költség-haszon elemzést végzett, és úgy döntött,
hogy olcsóbb leírni Rule-t! Lehet, hogy ő maga tiszta, de
olyanok gyakorolnak rá nyomást, akik nem! De ha érintett,
akkor nem ő hozta meg a döntést! A démon hozta meg!
Lilynek megfájdult a feje. Megdörzsölte a halántékát.
– És ez a feltételezett démon nem akarja, hogy bárki is
keresse Rule-t?
– Vagy a démon... vagy a démon mestere!
Cynna kis hangot adott ki.
Karonski ránézett, és együttérzés lágyította a szemét.
– Ugye ennek van legtöbb értelme? Több, mint azt
feltételezni, hogy megváltoztak a szabályok. Egy igazi
démonmester kapcsolatba hozhatja a démont a hétköznapi
emberekkel!
– Nem hívtál! – Cynna hangja feszült volt, tekintete pedig
viharos. – Én vagyok az egyetlen ember, aki megtalálhatja,
és nem hívtál!
– Ruben akart! A Titkosszolgálat elutasította!
Cynna elfordította a tekintetét, majd bólintott.
– Ami ahhoz a másik okhoz vezet, amiért itt vagyok! –
Kiitta az utolsó csepp kávét is a bögréből, majd az üres
bögrét az asztalra tette. – Abban az esetben, ha
bármelyikőtök valami óriási hülyeségre gondolna, mint
például a hivatalos út megkerülésével átjutni a pokolba,
tudnia kell, hogy a Titkosszolgálat legfőbb gyanúsítottja Jiri
Asmahani... Cynna régi tanára. Ez nem a megfelelő alkalom
az ismeretség felújítására!
Ezek után nem maradt sok mondanivaló. Karonski felállt,
azt mondta majd később találkoznak, majd megállt Lily
előtt. Lily nem állt fel. Vagy szólalt meg. Hosszú pillanatig
csak állt előtte. Fáradtnak és szomorúnak tűnt, és úgy nézett
ki, mintha szeretett volna valamit még mondani. De végül
megrázta a fejét, lehajolt és megveregette a lány vállát, majd
távozott.
Körülbelül minden csepp reményüket magával vitte.
Tedd meg a következő lépést, mondta De mit tegyen, ha
elfogytak a lépcsőfokok? Még ha hajlandó is lett volna
veszélyeztetni a magas rangú hivatalnokok démoni
befolyásoltságának kivizsgálását, esélyes volt, hogy Cynna
régi tanára áll a Rule keresésének hivatalos tilalma mögött.
Nem valószínű, hogy meggondolná magát, csak azért, mert
Cynna nagyon szépen kéri. Karonski nem fog segíteni
nekik, hogy kinyissák a pokolkaput. Cullen pedig nem tudja
kinyitni.
Egek, annyira fáradt volt. Lehunyta a szemét, és azon
gondolkodott, hogy csukva is hagyja őket. Csak soha többé ne
kelljen kinyitnom. Hallotta, ahogy Cullen talpra áll, és
magában motyogva lépkedni kezd. Latinul hangzott.
– Cynna – kérdezte a lány, anélkül hogy kinyitotta volna
a szemét. – Van esély arra, hogy megidézhesd azt a démont,
aki elvitte Rule-t? Rávedd, hogy minket is elvigyen hozzá,
vagy, hogy visszahozza?
– Nem! – válaszolta nyomorultul. – Nincs elég a nevéből!
– Oké! – Cullen vett egy mély levegőt, és kiengedte. –
Elfogyott minden más lehetőségünk!
A megdöbbenéstől kinyílt Lily szeme. – Egyéb
lehetőségek? Azok mellett, amit eddig tudunk, van olyan is,
amiről nem tudok?
 – Tudsz róla! Valahogy. – Megállt előtte. – Ez egy kicsit
körülményes, de ez az egyetlen dobásunk maradt. Azt
mondtad, hogy a Rhej beszélni akar veled!
Zavartan bólintott.
– Akkor ezt kell tenned! Menj, beszélj a Rhejjel!
 Huszonnyolc

CULLEN NEM ADOTT magyarázatot. Azt sem árulta el,

hogy hogyan segíthetne a klán történészével vagy
papnőjével, vagy akármijével egy beszélgetés. Még a nő
nevét sem mondta meg. Azt mondta, hogy a Rhej maga
dönti el, hogy kinek árulja el a nevét, és távollétében
mindenki csak a címén hivatkozott rá.
Cullen cidrizett. Folyamatosan fel-alá járkált, de amikor
Lily megkérdezte, hogy ő miért ideges a Rhejjel való
beszélgetés miatt, felvonta a szemöldökét, és csodálkozva
mondta, hogy ő egy izgága fickó. Azt hitte, hogy a lány
tudja ezt.
Szóval Lily lezuhanyozott.
Óvatos volt. Az égési sérülések elfertőződése nem segít
sem neki, sem Rule-nak, sem senkinek, ezért szárazon
tartotta a kötését. De szüksége volt egy zuhanyra. Vízre
vágyott, annak érzetére és hangjára, és arra a vágyra,
bármennyire ostobán hangzott is, hogy lemossa a tegnap
este történteket.
Rule samponját használta. Ahogy ott állt habos hajjal és
ömlött rá a víz, hirtelen megértette, miért van szüksége erre
a zuhanyra. Hirtelen és erősen tört fel belőle a zokogás.
Lecsúszott a zuhanyzó fala mellett, amíg le nem ült a
kemény csempékre, fejét a falnak támasztva, a kezei
ernyedten lógtak a térdei között, a vállára csöpögött a hab.
És sírt.
Senki, még Cullen sem hallhatta meg. Nem hallatszott ki.
Biztonságosabb volt most kiengedni, hagyni, hogy a
fájdalom és a tehetetlenség hatalmas, rettenetes hullámokba
ömöljön kifelé.
A sírás fokozatosabban fejeződött be, mint ahogy
kezdődött. Még mindig kissé potyogtak a könnyei, amikor
felállt, és gondosan leöblítette a haját. Megmosta az arcát és
a hónalját, ránézett a borotvájára, és megrázta a fejét, majd
borotválkozás nélkül elzárta a vizet.
Nem volt biztos benne, hogy jobban érzi magát, de talán
most átengedve magát a könnyeknek, megakadályozza,
hogy később előlopódzanak.
A tükör bepárásodott. Nem fáradt azzal, hogy letörölje,
csak gyorsan kifésülte a haját. Ezúttal magától is
megszáradhat. A hálószobában felhúzott egy melltartót és
egy bikini bugyit, majd megmarkolt egy sima
selyemköntöst, amit ritkán viselt. Égési sérülése most
boldogabb lenne, ha semmi sem érintené. Összehajtogatta
Cynna holmiját, és felsóhajtott. Ideje összeszedni magát.
Vagy úgy tenni. Kinyitotta az ajtót.
Cullen abbahagyta a járkálást. Az ablaknál állt, és a
homlokát ráncolva bámult a parkolóra.
– Hol van Cynna? – kérdezte.
– Elment ebédért! Harry is vele ment! Legalábbis kiment.
Kétlem, hogy ő is a Sub Express felé tart! – Megfordult. A
homlokán lévő ráncok elmélyültek. Elindult felé.
Ebéd. Enni fog, persze. Bármennyire is nem akart.
 – Gondolom, nem jutott eszedbe más, amit
kipróbálhatnál.
– Nem! – Megállt, kissé túl közel hozzá. – Sírtál!
– A francba! Legalább megjátszhatnád, hogy szorult
beléd egy kis tapintat! Tudom, hogy az nem az erősséged,
de a te életkorodban már meg kellene értened az alapokat!
– A sírás rendben van! Úgy hallottam, csökkenti a
stresszt! – Kinyújtotta a kezét, és egy nedves tincset vett az
ujjai közé. – Más módjai is vannak a terelésnek!
– Mondd, hogy nem úgy értetted, ahogy hangzott!
Cullen szája széle felemelkedett az egyik oldalon egy
félmosolyba, ami azonban nem ért fel a szeméig. – Az
ajánlatomat bármikor szabadon visszautasíthatod!
Lily elrántotta a fejét, és hátralépett. – Istenem! Ezt nem
tudom elhinni! Rule eltűnt, és te...
– Felajánlom a segítségem, hogy egy kis időre jobban
érezd magad! Nem tartós gyógyítás, de a fizikai
megkönnyebbülés az elme számára is előnyös!
– Az igény szerinti szex szerinted a kényelem fogalma?
– Igen!
Lily szarkasztikus volt. Cullen komolyan gondolta.
– Tudod, Rule nem ellenezné, vagy nem bántódna meg!
A körülmények között nem!
– De én igen!
Cullen megvonta a vállát. – Oké! Bevallom, nem értem a
bűntudatot. Gondolom, hogy az, ami az arcodon megjelent.
Mintha egy nagy rakás kutyaszarba léptél volna, ami azt
kell, hogy mondjam, nem a szokásos reakció! Ha
meggondolnád magad...
– Nem fogom!
 – ...csak szólj! De ha úgy gondolod, hogy a szex rontana a
helyzeten, akkor nem megyünk bele!
– Jó!
– Tudod, nem vágyakozom utánad! Kivéve, az általános
módot, mert van benned...
– Nem megyünk bele, emlékszel?
– Oké! – Visszafordult az ablakhoz. – Döntöttél?
Egy pillanatig azt hitte, hogy a férfi még mindig a szexről
beszél, ami hülyeség. Csak piszkálta.
– Hogyan készüljek a Rhejjel való találkozóra?
– Megjelensz a barlangjában. Azt mondta, hogy beszélni
akar veled, így valószínűleg ott lesz.
Kifelé nézett az ablakon, így a nő nem látta az
arckifejezését. És a hangja normálisan hangzott – enyhén
gunyoros, bár nem volt nyilvánvaló, hogy a gúny kifelé
vagy maga felé irányul-e. Mégis Lilynek olyan érzése volt,
hogy... nem szomorú, inkább elveszett.
Rule a barátja már hosszú évek óta – talán az egyetlen
igazi barátja. Azokban az években, amikor klán nélküli volt,
olyan magányos volt, amit egyetlen ember sem képes
felfogni.
Vajon azt gondolta, hogy a vele való szex miatt közelebb
fogja magát érezni Rule-hoz?
Igen, gondolta, és próbálta elhessegetni az ötletet. De
ragaszkodott hozzá a sejtés, és az undor fokozatosan
elolvadt, kissé szétszórva hagyva őt. És fáj neki.
– Cynna lehet, nem bánná a kényelmi szex ötleted!
Rámosolygott a válla fölött, szeme kék és pillantása éles
volt, és olyan mindentudó. Mintha sejtette volna, hogy mi
járt a fejében... és talán még néhány dolgot, amire még nem
gondolt.
– Elképzelhető! Bosszantó, de jó az illata!
Lily pislogott. Időnként szinte elfelejtette, hogy Cullen
vérfarkas. Annyira furcsa volt, aminek kevés köze volt a
farkasos részéhez. – Remélem, hogy neki nem így
fogalmazod meg!
– Meglehetősen jól tudok beszélni a nyugati emberekkel,
amikor muszáj, de nem hiszem, hogy Cynna ezt várná!
– Más szavakkal, azt mondod, amit a nők elvárnak, de
nem gondolod komolyan!
Cullen jól szórakozott. – Pontatlan értelmezésnek
mondanám! Én nem hazudok! Nem kell!
Nem, valószínűleg több nő ajánlkozott fel neki, mint amennyit
képes volt ellátni.
– Ez – mondta egy pillanat múlva – mélyen bosszantó!
– A te szemszögedből! Én kényelmesnek találom. – A feje
elfordult. – Az ebéd felfelé tart a lépcsőn!
– Máris? – Vicces. Néhány perccel ezelőtt nem érdekelte
az étel. Evett volna, épp úgy, ahogy a sérülésére is
vigyázott, mert erre volt szükség. Most... furcsa volt, de
éhesnek érezte magát. Tényleg éhesnek.
– Hozok savanyú uborkát! Soha senki nem rak elég
savanyúságot!
Ismét volt egy következő lépése. És ha a Rhej nem tud
segíteni, kigondol valami mást.
Lily a konyha felé vette az irányt, gondolkodva a
lépésekről és a barátságról, valamint arról, hogy milyen
lőszerrel lehet leginkább megfékezni egy démont.
 CLANHOME. A városon kívüli hegyek között, majdnem
kétezer hektáron terült el. Nem voltak ezek a hegyek olyan
fenségesek, mint északi unokatestvérük, és nem is voltak
égbe nyúló fenyvesekkel borítva. A lejtők meredekek
voltak, de nem voltak szörnyen magasak; a völgyek
többnyire keskenyek voltak, apró, időszakos patakok
keresztezték őket. Ez egy bozótos vidék volt, törpe örökzöld
tölgy, boróka, zsálya, és itt-ott szívós, csúnya hegyi
mahagóni ligetek a sziklás lejtőkön.
Itt hűvösebb volt, egyenesen csípős a tengerszinti
magassághoz képest. A levegőnek por és zsálya illata volt.
Legalábbis Lily ezt érezte. Nem tudta, hogy az előtte ülő
vérfarkas ezenkívül még mi mást érez.
– Szóval – mondta Cynna – nem lehet, hogy ez a Rhej
emberke kissé magányos? Itt lakik fent, mindenki mástól
távol.
Keskeny ösvényen haladtak felfelé az egyik bozótos
lejtőn. Cullen vezetett; Cynna is hátul ült.
– Sokan szeretnek inkább egy kicsit elkülönülten élni a
többiektől – válaszolt Cullen. – Élvezik a természettel való
kapcsolatot. Ez nem teszi őket magányossá.
Eltekintve ettől, ez ebben az esetben azt jelentette, hogy
távol a közös résztől – egy laza csoportja az otthonoknak és
apró üzleteknek –, a Clanhome-on átvezető egyetlen út
mentén. A Rhej otthona kevésbé volt távoli, mint néhány
másik – csupán néhány mérföldnyire volt a kavicsos út
végétől.
De Lily nagyon keveset tudott a Nokolairól és a
Clanhome-ról. Csak háromszor járt itt. Egyszer, amikor egy
gyilkossági ügyben nyomozott – az eset, ami őt és Rule-t
összehozta. Másodszor akkor jött el, amikor részt vett a
Kiválasztotti kötésüket ünneplő ceremónián, és amikor
hivatalosan is befogadták a Nokolaiba. Valamivel több, mint
egy hete látogatott ide a harmadik alkalommal, amikor
próbált megismerni néhány olyan embert, akikhez most
már ő is tartozott.
– Jól vagy? – kérdezte Cullen, miközben áthaladtak az
ösvény utolsó, legmeredekebb részén.
– Jól vagyok! – Teljesen kimerülve, ami nyomasztó volt,
de nem váratlan. A sebesült test zsarnokká válik, és
ragaszkodik ahhoz, hogy mindent a gyógyulás felé
irányítson. De az égési sérülése nem fájt túlságosan. A bő
ruha segített.
– Miért nem találkoztam a Rhejjel a ceremónián?
Cullen megállt, bár még nem voltak a hegy tetején. Talán
nem is kell egész a tetejéig felmenniük. A válla fölött
rápillantott, egy kis mosollyal a száján.
– Találkoztál! Csak nem tudtad!
– További titkok! – motyogta. – A fajtád túlságosan is
szereti a titkokat! – kapkodott a levegő után, ahogy elhaladt
a férfi mellett.
A talaj itt kiegyenesedett, kis tisztást képezve. Nem
természetes tisztás, bár minden, amit Lily látott, őshonos
volt, és úgy nézett ki, mintha minden ott nőtt volna, ahol
kikelt. Bracken páfrány és fodorka simult egy kis pinyon
fenyő alá. A hamis petrezselyem és a vadzeller
összefonódott a cickafarkfűvel és néhány őszirózsával, amik
még mindig virágoztak, apró, élénk kék virágokkal. De az
általa látott növények közül sok nem nőtt volna eredendően
ezen a nyugati irányú lejtőn. Valaki elültette őket – miután
kiásta a tölgyet és a borókát.
Óriási munka munkagépek nélkül. Lehet, hogy vérfarkas
izmok voltak a segítségére. A ház a hegyoldalból nőtt ki.
Egy aprócska, homokszínű vályog építmény, fényes
fémtetővel. Amikor Lily figyelme a növényekről a ház felé
fordult, kinyílt a bejárati ajtó. Egy idős nő söpörte ki a port.
Lily rámeredt. Felismerte, persze, bár nem beszélgettek a
ceremónián, vagy az azt követő ünnepségen. A nő talán
ötlábnyi magas volt, ami elég volt ahhoz, hogy
megmaradjon Lily emlékezetében. Angolszász volt, hatvan
feletti, és kövér – gömbölyded, amolyan boldog nagymama
kinézetű. A haja fehér volt, egyenes és rövid. Úgy tűnt,
mintha ő maga vágta volna le, talán a sövényvágóval. A
szeme valamikor kék volt.
Most tejszerű volt. Vak volt.
Azok a nem látó szemek közvetlenül rájuk irányultak.
– Nos, gyere be! – mondta Lilynek. – Nem azért
gyalogoltál ide, hogy megnézd, hogy söpröm a padlómat! –
És megfordult és visszament a házba.
Lily kemény pillantást vetett Cullenre.
– Titkok! – motyogta a lány, és a kis ház felé indult.
Bent egyetlen négyzet alakú szoba volt, szimmetriáját
csak két kiugró rész zavarta meg ajtókkal, amik mögött Lily
szerint a fürdőszoba és egy nagy szekrény volt. Tőle balra a
konyha volt – nyitott polcok egy fa pult felett, apró
villanytűzhely és hűtőszekrény egyenesen az ötvenes
évekből. Tőle jobbra egy kör alakú asztal és négy fa szék
volt. Az ágy – egy francia ágy –, hátul volt, a kiugró részek
között. Két ütött-kopott koffer sorakozott az egyik fal
mentén. A szemközti fal mentén egy kényelmes zöld
karosszék, egy sztereó készülék és három nagy kosár volt.
Egy szürke cirmos aludt a széken.
Nincsen szőnyeg. Fehérre vakolt falak, sötét fapadló... és
egy oltár. A szoba közepére helyezve, a durva felületű
sziklán három fehér gyertyacsonk, egy szál zsálya és egy kis
ezüst tányérka állt. Az elejébe vésett szimbólum hasonló
volt Lily hiányzó toltoi-ához.
A Rhej a tűzhelye mellett állt, háttal az ajtónak. Farmert,
régi flanelinget, és fehér zoknit viselt cipő nélkül.
– Teázni fogsz! – tájékoztatta. – És sütiket is készítettem.
Az asztalon vannak.
– Nem a sütik miatt jöttünk ide! – mondta Cullen.
Az öregasszony csettintett a nyelvével.
– Még mindig dühös vagy, igaz? Nem én mondtam annyi
évvel ezelőtt, hogy te nem vagy Etorri! Bár kiderült, hogy az
Etorri Rhej-nek igaza volt, nem igaz? Csak a Nokolainak
eltartott egy ideig, mire rájött, hogy a miénk vagy!
– Ah... – Lily Cullenről a háziasszonyukra pillantott. –
Nyilvánvalóan te és Cullen ismeritek egymást! Ő nem vette
a fáradtságot, hogy bemutasson minket, ezért megteszem
én. A nő velem Cynna Weaver, én pedig Lily Yu vagyok!
– Tudom, gyermekem! – Elfordította a fejét, hogy
rámosolyogjon. A mosoly hirtelen eltűnt, átadva helyét a
tiszta megdöbbenésnek. Aztán felnevetett. – Ó! Ó, egek!
Úgy tűnik, fele annyira sem vagyok olyan okos, mint
szeretném gondolni! Nos, ez érdekes lesz! Te Cynna vagy? –
Olyan közvetlenül beszélt Cynnához, mintha látná.
Cynna igazolta.
 – Te maradj! Cullen, menj futni! Túl rég változtál már át!
Menj, egy ideig a négy lábad használd az agyad helyett!
Cullen nem látszott boldognak, de Lily meglepetésére
engedelmeskedett, és egyetlen, merev bólintás után a Rhej
felé, távozott.
Bólintás valakinek, aki nem lát? De akkor, hogyan
kertészkedhet valaki látás nélkül. Hacsak...
– Te is úgy látsz, ahogy Cullen szokott? – fakadt ki a lány.
– Máshogy látás, vagy akárhogy is hívják?
– Nem vagyok varázsló, és ez nem a „máshogy látást”
jelenti! – horkant fel. Ülj le, üljetek le! – biccentett az asztal
felé, ami már meg volt terítve csészékkel, csészealjakkal és
porcelán tányérokkal. Egy nagyobb tányéron tucatnyi vagy
annál több csokis süti volt.
Lily lassan tett eleget a kérésnek. Cynna is leült, olyan
tanácstalanul nézett ki, mint ahogy Lily érezte magát. A
három csésze alján szárított gyógynövények voltak. Cynna
felkapta az övét és beleszimatolt.
– Ön egy látó? Úgy tűnik, számított ránk!
– Rád nem számítottam! – ingatta a fejét. – A Hölgy
segítsen rajtam, de rád biztosan nem számítottam!
Természetesen beszéltem Isennel a tegnap estéről, és a
Hölgy azt mondta, hogy Lily el fog jönni. Azt gondoltam,
hogy Cullen fogja elhozni.
– Beszél az istennőjével? – kérdezte Cynna.
– Beszélek, vitatkozom... néha-néha még meg is
hallgatom. De a Hölgy, az csak Hölgy. Már nem foglalkozik
az istenbizniszével. – Megfordult a teáskannával a kezében,
és az asztalhoz lépett.
 Lily nem akart istennőkről beszélgetni, még akkor sem,
ha már nem voltak az istenbizniszben.
– Gyönyörű a kerted! – Bár nem tudta elképzelni, hogy
csinálta. Honnan tudta az asszony, hogy a növények közül
melyiket kell kitépni? Hogyan élvezhette a kertjét, amikor
nem láthatta?
A fehér szemöldök felemelkedett.
– Ugye rájöttél, hogy ezek nem maguktól nőttek? Nem
sokan szoktak!
– Szeretem a kertészkedést, és érdekelnek az őshonos
növények!
– Rule említette, hogy élvezed a földben turkálást! –
Ujjaival rátalált egy csészére, majd gőzölgő vizet öntött a
benne lévő gyógynövényekre, felszabadítva azok csípős
illatjait. Rozmaring, gondolta Lily, többek között.
– A sütik csak olyan a hűtőszekrényes dolgok, de
meglehetősen finomak. Szolgáljátok ki magatok!
Valószínűleg nem fog tetszeni a tea, de mindenképpen idd
meg! Jót tesz neked! – Felmérte a következő csésze helyét is,
és felöntötte.
Tapintással találja meg a dolgokat, jött rá Lily. Az
embereket úgy találta meg...
– Empata vagy! Gondolom fizikai empata, mert nem a
növények érzelmeire figyelsz! A fizikai állapotuk az, amiket
érzékelsz!
Maga a tehetség nem volt ritka, de általában a gyengébb
tehetségek közé sorolták. Az idős nőnek nyilvánvalóan
háromszoros adagja volt belőle – valószínűleg ezért élt
elkülönülve.
 – Nem látsz engem, de olyan tisztán érzel, hogy szinte
ugyanaz!
– Nem ugyanaz! – mondta a nő. – Bizonyos szempontból
jobb, másokban nem annyira. – Az utolsó csészét is
megtöltötte vízzel. – Ennek kell néhány percet áznia! – A nő
megfordult, és visszatért a tűzhelyhez, hogy letegye a
teáskannát. – El fogod mondani, hogy mit akarsz?
– Te kérted, hogy jöjjek!
– Tudom. Lehet, hogy nyolcvanéves vagyok, de a
memóriám jó! – tért vissza kuncogva az asztalhoz, és
kihúzott egy széket. – Átkozottul jó!
Lily kétkedően nézett rá. – Nyolcvan?
– A klán nőstényei nem öregszenek olyan lassan, mint a
hímek, de mi is jók vagyunk!
– Ah... – Lily Cynnára pillantott. – Most nagy, szőrös
titkokról fogunk beszélni?
– Ezért vagy itt! Elárulok néhány nagy, szőrös titkomat,
és te elmondod a sajátodat! Kíváncsi vagy, miért engedem,
hogy Cynna is hallja. Később majd elmagyarázom! – A nő a
gőzölgő csésze fölé hajolt, megszimatolta és bólintott. – Jó
adag! Ocsmány íze lesz, de működni fog! Idd meg!
Cynna gyanakvónak látszott. – Mi van benne?
– Rozmaring, ruta, kamilla, meg még néhány más.
Minden szabályosan betakarítva! – Lilyre „nézett”. – Ez jót
lesz Cynnának és nekem is, de leginkább neked szól!
Megnyit a varázslatnak, amit hozzáadok, hogy segítsek a
testednek. Nem mintha gyógyító lennék, de összeszedtem
egy-két dolgot az évek során. Aludnod kell utána!
A varázslatok most működnének rajta! Lily kezei ökölbe
szorultak.
 Az idős asszony lehajolt és megveregette a kezét.
– Nem mondom, hogy jobb lesz! Ez mindig veszteség,
csak a bánat fog kissé enyhülni, ahogy múlik az idő. Több
mint harminc éve már, hogy megvakultam, és még mindig
hiányzik a harmat látványa a fűben. Vagy egy mosolyé! –
Felvillantotta a sajátját. – Istenem, de szívesen látnék még
egyszer egy mosolyt! De a sérülést megváltoztatja az idő, ha
hagyod!
Lily bólintani kezdett, de rajtakapta magát. – Oké! – Mély
lélegzetet vett, majd kiengedte. – De nem azért vagyok itt,
hogy a tehetségem elvesztéséről beszéljek!
– Rule után akarsz menni!
– Te látó vagy? Vagy Isen... – rándult össze Lily.
– Isen igyekszik megakadályozni, hogy ezt tedd, igen.
Miközben ő maga is ezt akarja csinálni, vagy legalább
elküldeni néhány emberét, ha sikerül kitalálnia a mikéntjét.
Ő férfi és apa is, nem csak a Rho. De te Rule Kiválasztottja
vagy! Persze, hogy utána akarsz menni! – Felkapta a
teáscsészéjét. – Idd meg a teádat, gyermekem! Sok mindent
el kell mondanom neked, és nem kezdem el addig, amíg
meg nem ittad! – Azzal kiürítette a csészéjét.
Van valami más is a teában, mint gyógynövények? Lily
felemelte a csészéjét és gyanakvóan beleszagolt, majd
Cynnára pillantott... aki a kezét a saját csészéjén tartotta, és
arca azt a fókuszált tekintetet viselte.
Egy másodperc múlva megvonta a vállát, felvette a
csészéjét, és ivott egy kortyot. – Ó, ööö! Nem vicceltél az
ízével! Patkányszar!
– Ebben a keverékben az nincs! – Az idős nő három nagy
kortyban lehajtotta saját teáját, elfintorodott, majd halkan
böffentett egyet. – Mielőtt elmondanád, mit akarsz tőlem,
tudnod kell, mi az a Rhej. Én vagyok az emlékezés! – Egy
sütiért nyúlt. – Nem ittad meg a teádat!
Ha ez kell ahhoz, hogy beszéljen... Lily próbálta az
öregasszonyt utánozni. Neki öt korty kellett hozzá, és nem
volt biztos benne, hogy az utolsó bennmarad.
– Úgy érted, a klán történésze?
– Úgy értem, ahogy mondtam. Egyél! – Lily felé tolta a
sütiket, aki elvett egyet és beleharapott.
– Megszabadítanak az utóíztől! – Megette a saját sütijét és
lerázta a kezéről a morzsákat. – Te arra gondolsz, hogy egy
csomó dalt és történetet megjegyzek, hogy továbbadhassam
szóbeli történetünket, ahogy azt nekem továbbadták. Félig-
meddig van csak igazad! Azt adom tovább, amit nekem is
átadtak, és ismerek és tanítok sok dalt és történetet. De
ellenőrzöm a pontosságukat az eredeti forrásokhoz képest!
– Ah... halott források?
– Nem vagyok médium! – kuncogott fel. – Az Etorri Rhej
azonban... de az egy másik történet. A Rhej azonban mindig
tehetséges. Kell, hogy létezzen egy csatorna, de úgy tűnik,
nem számít, hogy mi az a tehetség. Apropó tehetségek... te
kitaláltad az enyémet! Azt is tudom, hogy a tiedet elvették
tőled! Mi van veled? – fordult hirtelen Cynnához. –
Tehetséges vagy, de nem tudom, mi az!
Cynna pislogott. – Kereső vagyok!
A fehér szemöldök felemelkedett. – Érdekes! Ahogy
mondtam, egy Rhej-nek tehetségesnek kell lennie, így egy
csatorna lesz, ami a módja annak, hogy megkapja az átadni
valókat. Több mint ötezer éves múltra visszatekintő
emlékeket őrizek. Többnyire a Nokolaival kapcsolatosakat –
tette hozzá könnyedén. Újabb sütiért nyúlt. – De néhány
régebbi emlék túl fontos ahhoz, hogy egyetlen Rhej-re
bízzuk, ezért mindannyian őrizzük!
– Ötezer év – mondta Lily kifejezéstelenül. – Ötezer éve?
– Plusz mínusz néhány évszázad! – a mosolya kissé
komorrá vált. – Néha nyugtalan éjszakákat okoz!
Cynna előrehajolt. – Úgy érzi, mintha a saját emlékei
lennének? Úgy értem, hogy mindez csak össze van zsúfolva
ott, amit ezer évvel ezelőtt átélt valaki, olyan, mint amit
tavaly átélt?
A Rhej bólintott. – Jó kérdés, de bonyolult megválaszolni.
Lehet számítógépes fájlként gondolni a múltra – így utalunk
arra, amit átadtak nekünk –, mint amihez már a te
generációd szokott. Én jobban szeretem a bőröndöket, de
mindenkinek a sajátja a megfelelő. Ha meg kell vizsgálnom
egy adott emlék részleteit, kinyitok egy bőröndöt,
előveszem, amelyiket kell, és kipróbálom. Ha egyszer
bekapcsolódik, akkor... az már nem memória! Én vagyok az!
A nő vagy teljesen bolond, döntötte el Lily, vagy
őszintén... nos, valami, ami teljesen kívül esik Lily
tapasztalatain. Ez nem színlelés volt. Úgy vélte, hogy a hit
felé húzódik, talán azért, mert hinnie kellene. Hinnie abban,
hogy talált valakit, aki segíthet.
De Cullen nem volt könnyen átejthető, és idehozta őket
ehhez a nőhöz.
– Azt akarod mondani, hogy megtapasztalod, amit az
évezredek óta halott ember élt át. Nem emlékszel rá. Átéled!
– Így van! De miután befejeztük a kiképzésünket, nem
nyitjuk ki gyakran a bőröndünket. A legtöbb dologhoz elég
jól emlékszünk!
 A megőrzött emlékek nem lehetnek kellemesek, igaz? A
nagy jelentőségű pillanatokról szólnak – a klán élet-halál
harcairól, nem pedig a csecsemő első lépéseiről vagy egy
napfelkelte szépségéről egy adott reggelen. Lily meg tudta
érteni, hogy a Rhej miért nem nyitotta ki gyakran a
„bőröndjeit”.
– Mindenféleképp akartam neked erről mesélni! –
mondta az öregasszony. – Sok minden más mellett,
beleértve néhány dalt és történetet is közülük. Most már
Nokolai vagy. Meg kell ismerned a klánodat! De erre most
nem lesz időd! Tehát – csapott a tenyerével az asztalra. –
Ideje feltárni a titkokat! Mondd el, mit tudsz vagy gyanítasz
Rule eltűnéséről!
Nem tartott sokáig. Lily tudta, hogyan kell lecsupaszítani
a jelentést és szenvtelenül kifejteni!
Azt persze kihagyta, amit Karonski mondott nekik,
egyszerűen csak azt mondta, hogy volt egy lehetséges
forrásuk a pokolkapu kinyitásához, de nem jött össze.
– Tehát Rule a démonok birodalmában van! – A Rhej
hangja komor volt. Egy pillanatra elhallgatott. – Gondolom
Cullen ötlete volt! Hogy hozzám gyertek!
– Igen! Ki kell nyitnunk egy kaput, és nem tudjuk,
hogyan. Tudnál segíteni nekünk?
A nő megrázta a fejét, de inkább úgy nézett ki, mint a
„hagyj gondolkodni”, mintsem egy elutasítás, ezért Lily
befogta a száját. Az öregasszony néhány pillanatig
elkomorodott a gondolataitól.
– Nehéz feladatot hoztál! – mondta végül. – Normális
esetben megtagadnám, majd megbánnám! Vannak dolgok,
amiket nem szabad felfednünk. Ez a másik oka annak, hogy
Cullen nem szeret minket – tette hozzá. – Tudunk olyan
dolgokat, amiket nem mondunk el neki. Ettől megőrül!
Lily halványan elmosolyodott. – Észrevettem!
– De most... – A ráncok a homlokán elmélyültek. –
Negyvenkét éve vagyok Rhej. Ezt megelőzően tizenkét éven
át tanultam. Amikor azt mondom, hogy hallgatom a
Hölgyet, nem arról beszélek, hogy hangokat hallok. Ha van
egy érzésem, bizonyosfajta érzésem, akkor tudom, hogy
Tőle van. Amikor a klánt érinti, akkor is a mondd-ki-
háromszor-t használom az érzésem megerősítésére. Így
képeztek ki bennünket – ellenőrizd és újból ellenőrizd,
különféle rituálék segítségével. De a legtöbben közülünk,
életükben csak egyszer hallják a Hölgy hangját. Elég is! –
biccentett egy kicsit.
– Most egy olyan érzésed támadt?
Felhorkant. – Még annál is jobb! Egyetlen egyszer nem
használjuk a mondd-ki-háromszor-t. Ha a Hölgy
felemelkedik és megszólal, nos, most ez történt. Nem
tévesztheted össze a hangját senkivel és semmi mással, nem,
ha már egyszer hallottad – és mindannyiunkkal
megtörténik egyszer. Nos, tegnap felébresztett. Három
órakor hajnalban, és én életemben másodszor is hallottam a
hangját!
Lily szíve nagyot dobbant. – Mit mondott?
– Hozd vissza!
Lily lehunyta a szemét, annyira megszédült a
megkönnyebbüléstől, hogy megingott.
– Akkor megteszed!
– Megteszek, amit tudok! Lehet, hogy nem lesz elég.
Azok az emlékek, amikre szükséged van... több száz évvel
ezelőtt osztották meg őket. Túl veszélyes, csak egy emberre
bízni! Egyikünk sem képes megtartani a kaput kinyitó
varázslatot!
– Akkor mi lesz? – követelte. – Mit csinálunk? Segíteni
fog a többi Rhej?
– Kellene! Amikor a Hölgy beszél... de jobb, ha azt
reméled, hogy más vállakat ráz. A tiltás már régóta él, és
mindannyian emlékszünk, miért hozták meg. Ehhez időre
lesz szükség! Egyesek... – A feje az ágy melletti fal felé
fordult. – Ó, az ég szerelmére, Cullen! Ha már hallanod kell
mi történik, gyere be!
Néhány másodperc múlva egy sovány farkas ügetett be a
bejárati ajtón. Kisebb volt Rule farkasformájánál – a válla
nem ért Lily derekáig –, és a bundája halvány ezüst volt,
nem olyan, mint Rule ezüstös fekete bundája. És a látványa
megfájdította Lily szívét.
Cynna egy halk hangot adott ki. Lily ránézett.
– Tudni róla és látni, két különböző dolog, igaz?
– Igen – Cynna pillantása egyáltalán nem hagyta el a
farkast, aki odajött az asztalhoz, és a nyugtalanítóan élénk
kék szempárjával a Rhej-re meredt.
– Gondolom, a legtöbbet hallottad! – mondta az
öregasszony.
Cullen-farkas bólintott.
– Ez nem lesz könnyű! – Egy pillanatig a gondolataiba
mélyedt, majd hátra tolta a székét. – Vagy gyors, úgyhogy
jobb, ha el is kezdem! Vigyetek el Isen házába! Használnom
kell a telefonját. Valaki hozza a sütiket. Isen kedveli a csokis
kekszet. – Felállt. – Egyébként Hannah vagyok!
Cullen felvakkantott, majd orrával Cynna felé mutatott.
 – Kíváncsi vagy mi? Miért hagytam, hogy ennyit
megtudjon? – Hirtelen az öregasszony elvigyorodott, és az
arca úgy felragyogott, mint egy pajkos gyereké. – Mondtam,
hogy el fogom magyarázni. Végül is még nem klán tag.
– Ah... – Cynna megdöbbentnek tűnt. – Mégis mire
gondol?
Hannah vigyora mosollyá alakult. – Pontosan azt, ahogy
hangzott. Előbb-utóbb Nokolai leszel! Te vagy a következő
Rhej!
 Huszonkilenc

RULE a pokolbéli első, igazi mély álmából ébredt, komoly

fájdalommal a lábában; orrában a föld, a víz és a füst
illatával; és tiszta fejjel. Nyugodtan feküdt, lehunyt
szemmel élvezve a megkönnyebbülést.
A démon csonthelyreállító tevékenységét közvetlenül
követő időszakról legtöbb emléke a fájdalomtól elmosódott
volt, amit időnként az alvás szakított meg. Lily időnként
felébresztette, és rávette, hogy igyon a tenyeréből. Néha
egyedül ébredt fel. De Lily mindig a közelében volt.
Felidézte, hogyan került a barlanghoz. Lily odahívott egy
sárkányt.
A gyötrelem, amivel a csonthelyreállítás járt, túlságosan
elgyengítette és kóválygóssá tette ahhoz, hogy álljon. Lily
eltökélte, hogy beviszi a barlangba, ahol a víz volt, mivel
semmiféle edényük sem volt. A démon elég erős volt ahhoz,
hogy megbirkózzon Rule súlyával, de túl kicsi ahhoz, hogy
kezelje a méretét. Lily megtalálta a sárkány által említett
„takarót”, ami valójában vastag fonott szőnyeg volt, amit
aztán hordágyként használhat. De nem volt mód arra, hogy
a homokozóból a partra átemelje.
Próbálta mondani neki, hogy várja meg, amíg
meggyógyul annyira, hogy saját maga is megtehesse. Talán
a mondanivalójának értelme elvesztett a fordításban, vagy a
lány talán csak túl makacs volt. Segítséget kért.
 Az egyik rézbarna sárkány leereszkedett. Rule emlékezett
arra, ahogy Lily arra utasította, hogy vigyázzon a bordáira
és gyengéden engedje le. Emlékezett a felszállás fájdalmas
rándulására, a körülötte összefogott takaróban, de a repülés
rövid ideig tartott. És a sárkány gyengéden tette le a
szőnyegre a barlang elé, ahogy rendelték, ugye. Lily ott
várta. Gan behúzta.
Örült a víznek – vallotta be most. De a hólyagja
szétpukkadni készült.
Mennyit aludt?
Rule ismerte a sérüléseket és annak következményeit. A
vérfarkasok keményen játszottak, keményen edzettek, és
gyakran keményen küzdöttek, és testük megtisztította
magát a fájdalomcsillapítóktól ugyanolyan hatékonyan,
mint ahogyan az alkohollal és más méreganyagokkal is
eljárt. A fájdalom tehát nem volt idegen. Meg tudta
lovagolni, nem pedig harcolni ellene. De eddig még soha
nem szakadt el a hold édes dalától vagy volt távol a Föld
ritmusaitól.
Nem volt biztos benne, hogy meg fog gyógyulni.
A vérfarkasok egyaránt merítettek a föld és a hold
mágiájából. Az átváltozást kettőjük kölcsönhatása váltotta
ki, amikor a Hold hívása a földet táncra késztette a vérében
és csontjaiban. Itt nem volt hold, és ez a föld nem a Föld.
Pedig úgy tűnt elég volt, mint az ő földje. Eltorzult az
időérzéke, de úgy gondolta, hogy egy-két napnál több nem
telt el – kissé lassabban, de elég közel a normális gyógyulási
sebességhez.
Éhsége is megfelelt ennek a becslésnek. Már túl rég volt,
amikor utoljára evett.
 Még egy pillanatig tartott, hogy felmérje a helyzetét. A
feje egyáltalán nem fájt, ez azt jelenti, hogy az agyrázkódás
meggyógyult. A bordái... nos, egy pillanat múlva azt is
megtudja. Az illatok azt mondták neki, hogy Lily a
közelében van, de nem éppen mellette. A démon és a
sárkány szagát is érezte, de halványabban – most egyik sem
volt jelen. Jó. De a füst... miből származott?
Kinyitotta a szemét.
A barlang egy meglehetősen szabályos kamra volt,
homokos padlóval, ami húsz láb mélyen nyúlt be a
sziklafalba. Ahol feküdt, azon a részen sötét volt, de elég jól
látott. Az egyenetlen mennyezet kevesebb, mint öt láb
magasan volt a feje fölött – számára elegendő ebben a
formában, de Lilynek bizonyára le kellett hajolnia, hogy
ápolja.
A tűz a barlang szája közelében volt. Lily is ott volt.
Botokat rakott a tűzre. Fel van öltözve – jegyezte meg
meglepődve. Hosszú vörös szövetet tekert a testére, mint
egy szárit. Úgy gondolta, hogy ez is a sárkány takarója
lehet. Mint az alatta lévő fonott szőnyeg is, amin Gan
idehúzta.
Ideje megtudni, hogy milyen állapotban van. Ügyetlenül
talpra állt, óvatosan tartva sérült lábát. Bassza meg! Ez fáj! De
csak a lába. A bordák gyengék voltak, de nem fájdalmasak.
Jó. Körülbelül egy nap múlva teljesen meggyógyulnak. A
lábának több kell. Ez rossz törés volt. Egy hét? Talán kicsit
több...
– Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? – ment hozzá Lily
nyílegyenesen. – Az isten szerelmére, nem kellene állnod!
Feküdj le! Bármire szükséged van, itt vagyok!
 Fanyarul nézett rá, és esetlenül, de elszántan elindult a
barlang szája felé.
Néhány dolgot azért nem tehet meg érte.
– Rule! Nem hallgatsz rám! – Ott lépkedett mellette, és
aggódónak látszott. – Ugye értesz engem?
A farkas bólintott.
– Nos, akkor miért... ó! – bólintott a lány. – Rendben! Uh,
én azt a füves területet használtam, de az neked túl messze
van. Gondolom... mi a baj?
A farkas megállt a barlang bejáratánál. Korábban biztos,
hogy világosabb volt. Felnézett az égre, ahol magasan fenn
két sárkány szárnyalt. Határozottan sötétebb volt, mint
korábban. Ránézett Lilyre.
– A fény halványul – értett egyet. – Úgy tűnik, mégis
leszáll az éjszaka a pokolban is. Vagy legalábbis egy
részében. Gan szerint itt nincs eredendően éjszaka és
nappal, de a fényt és a sötétséget a különböző démonurak
rángatják körbe. Xitil legtöbbször világosban tartja a világát,
de az ottani birodalom ura – intett az óceán felé –
szabályosabb, világos sötét ciklust folytat. A sárkányok nem
tudják úgy szabályozni a területüket, ahogyan a démonurak
teszik, ezért együtt haladnak a szomszédokkal. Az óceán
közelében sötétség várható. Éppen ezért akartam a tüzet.
Rule rápillantott, bólintott, és folytatta lassú haladását.
Lily is ott lépkedett mellette.
– Elküldtem Gant egy kis tűzifáért. A tengerparton nem
sok égetni való akad. Remélem, hamarosan visszatér – már
majdnem kifogytam a botokból! – Elvigyorodott. – Először
Gan azt mondta, hogy könnyű tüzet gyújtani, hogy a
démonoknak semmiség egy ilyen kis varázslatot
végrehajtani. De neki – az örökkévalóságig tartott ezt
begyújtani! Persze, hogy a sárkányokat okolja!
Rule kérdőn nézett rá.
– Nyilvánvalóan valamilyen elfojtó hatással vannak a
mágiára. Gan szerint felszívják.
A démon korábban azt mondta, hogy a sárkányok
immunisak a mágiával szemben. Nyilvánvalóan nem úgy
voltak immunisak, ahogy Lily, azzal, hogy visszapattan
róluk. Egyszerűen felszívták.
Vagyis ha a hülye kis szarcsimbók igazat mondott, vagy
legalábbis amit igaznak vélt.
Amúgy hol van a démon? Rule végig nézett a parton.
Semmi jele a lénynek – annak az erősen feltűnő
narancssárga bőrnek.
Nos, most már elég messze van a barlangtól. Le kell
guggolnia és úgy kellene pisilnie, mint egy lánynak. Nem
hitte, hogy tudna két lábon egyensúlyozni.
Amint elkezdte, figyelmes ápolónője hirtelen felfedezte,
hogy valamit még el kell végeznie a barlangban.
Visszahuppant. Pokolian kínos volt. Megígérte magának,
hogy amikor legközelebb azt látja, hogy egy háromlábú
kutya ugrál körülötte, nagyobb megbecsülést nyilvánít ki a
képességei iránt.
Ha valaha is lát még kutyát. Vagy bármi mást a Földön.
Lily a tűzzel bíbelődött. Felnézett, szinte szégyenlős
arckifejezéssel. – Éhes vagy? Van valami gyümölcs. Egy kis
hús is... nos, valójában döglött állatok. Kettő van belőlük.
Hárman voltak, de próbáltam megnyúzni egyet, de csak
széttrancsírozni sikerült. Megélesítettem az egyik csontot,
amit a sárkányok hoztak, amikor helyre raktuk a lábad –
tette hozzá a nő –, de ez mégsem kés.
Érezte a vad illatát – legalább egy napja döglött, de még
nem romlott meg. Megteszi. Bólintott, és elindult a barlang
mélyére.
– Ne, majd én! – Állt fel Lily. – Eleget járkáltál!
Úgy döntött, hogy nem ellenkezik, részben azért, mert ez
a rövid séta ostobán kimerítette, részben az arckifejezése
miatt.
Boldogság. A nővére esküvője óta nem látta ezt a
szemében.
A tűz közelében feküdt le. A lángok kicsik voltak, és
kevés hőt adtak ki, de heves érzelmeket gerjesztettek benne.
A tűz kényelmet jelent az emberek számára, de a legtöbb
vadállatnak rettegést. Nyugtalanul tudatában volt annak,
hogy mennyire nem élvezi a lángokat. Biztos nem
csúszhatott a férfi ilyen messzire ilyen rövid idő alatt?
És mégis gondolkodás nélkül támadott. Amikor
megtudta, hogy a démon mit tett, hogy a párja miatta
haldoklik, csak az öldöklő düh létezett, annak a vágynak az
érzése, hogy a démon vére kifolyik a fogai alatt.
Ha a sárkány nem állította volna meg, ő lett volna felelős
Lily haláláért.
Nem haragudott a sárkányra a sérülése miatt.
Megérdemelte a törött lábat. Most a nyers félelmein
taposott, hogy Lily olyan boldognak tűnjön, amiért
kiszolgálhatja, pedig egyáltalán nem érdemli meg.
Most a démonra van szüksége. Sokkal nagyobb szüksége
volt rá, mint Rule-ra. És bármilyen csúnya is volt ez a
gondolat, jobb, ha hozzá szokik. Valahogyan össze kell
szoknia Gannel, különben megnehezíti Lily dolgát.
De mi történt, kérdezte magában kínlódva, vajon mi történt
a lány hátrahagyott részével? Mi van azzal a különös
maradékával? Hölgyem, gondolta, és megállt bizonytalanul,
nem tudva, hogy miért is fohászkodjon. Hölgyem, ő a tiéd!
Gondoskodj róla! Az egészről!
Lily két lényt hozott vissza, amik egy patkány és egy
csupasz nyúl keresztezésének tűntek. Semminek, amit itt
látott, nem volt bundája. A lány az ernyedt testekről a tűzre
pillantott. – Megsüthetném őket. Vagy legalábbis
megpróbálhatnám.
Megrázta a fejét. Még ebben a formában is élvezte a sült
húst, amikor az nem friss zsákmány, de most túl éhes volt
ahhoz, hogy megvárja.
Mielőtt azonban elvette volna a vadakat a lány kezéből,
hallott valamit közeledni. Morogva figyelmeztette Lilyt.
Néhány másodperccel később hallotta, ahogy Gan az orra
alatt motyog. A gyűlölet rohama lelapította a füleit.
– Rule? Mi az?
A démon megjelent a láthatáron.
– Ez már elég fa kell, hogy legyen! – morogta. Több ágat
cipelt az egyik hóna alatt. – Fel kellett másznom a csúcsra,
hogy megszerezzem!
Lily homlokráncolva nézett Rule-ra. – Ez csak Gan! Ugye
nem fogod újra megtámadni?
Nehezebb volt, mint kellett volna, emlékezni arra, hogy
miért nem teheti. A farkas nagyon szerette volna. A férfi
pedig nem értett egyet vele, de jobban tudta.
 A farka undorodva rángatózott, részben saját magára.
Elvette a két patnyulat Lily kezéből. Majd odakint megeszi
őket. Kevesebb cirkusszal jár – és addig sem érzi a démon
illatát, amíg eszik.
Elhaladt Gan mellett a küszöbön.
– Hé, nézd, ki van ébren! – mondta Gan. – A sötét öreg,
aki néma és nyomorék! Piknikezni indultál, bundás?
Rule figyelmen kívül hagyta, és több lépésnyire magával
vitte a kajáját és lefeküdt. Felpillantott. Az ég most sokkal
sötétebb volt, inkább szürke, mint a rézszínű, és a levegő a
közeledő szürkületről árulkodott. És több sárkány volt a feje
fölött, mint korábban – három, öt... hat, és mintha az a
másik is errefelé tartana?
Vagy extra őröket akartak éjszakára, vagy a sárkányok
védelmet nyújtottak, és egyben börtönőrök is. Az éjszaka
gyakran új veszélyeket hordoz, és nem akarták, hogy Lilyt
megöljék.
Ebben az egy pontban ő és a sárkányok egyetértettek.
Beleharapott a patnyúlba, és elfintorodott. Még jó, hogy
nem válogatós.
– Mit gondolsz, milyen messze voltál? – kérdezte Lily a
démontól.
– Honnan tudjam?
– Találd ki. Szeretném megtudni ennek a köteléknek a
határait!
Ez megrázta Rule-t. Pontosan olyannak hangzott,
ahogyan reagált az ő párkapcsolatukra – teszteld le, tanuld
meg a paramétereket!
– Talán három kilométer. – Csattanás hallatszott, amikor
Gan elejtette a terhét.
 – A kötés határáig mentél?
– Mondtam, hogy úgy teszek, nem? Olyan volt, mintha
besétáltam volna egy olyan Zónába, ami nem akar engem!
Minden összesűrűsödött, és nem kaptam levegőt, ezért
visszahátráltam.
– Én nem éreztem semmit! – Lily leguggolt, hogy az egyik
kisebb ágat a tűzre dobja. – Kérlek, törj ketté néhányat! Túl
nagyok.
– Persze, hogy nem éreztél semmit! – Gan egy három
hüvelyk vastag ágat tört ketté a térdén. – Én vagyok részben
benned, nem pedig fordítva!
A Lily és a démon közötti kötelék akkor nem egészen
hasonlít a társ kötelékéhez. Ettől Rule nem érezte jobban
magát.
Rule módszeresen fejezte be az első patnyulat, és gyakran
pillantott a feje fölé.
A sárkányok a szikla tetején gyülekeztek. Különös. Itt
marad egy ideig, döntötte el. Hogy szemmel tartsa őket.
– Hogyan reagáltak a sárkányok arra, hogy
felkapaszkodtál a sziklára? – kérdezte Lily.
– Az egyikük a távolból követett. Tudják, hogy nem
mehetek messzire. Most akkor betartod az egyezségünket,
ugye?
Rule megmerevedett, és visszanézett a barlangra. Lily
alkut kötött a démonnal?
Lilynek most szépen lobogott a tüze. Mellette ült.
– Persze! Egy rakomány tűzifáért öt menet „mit látok”-
ban egyeztünk meg.
Gan elvigyorodott, és kilátszottak a hegyes fogai.
 – Én kezdek! – Lerogyott a poros padlóra, szétvetett
lábakkal, és megtámaszkodott a farkán, miközben
körülnézett, tekintete megakadt a kint fekvő Rule-on.
– Látok valami szőröset és ostobát!
– Gyorsan vége lesz a sorodnak, ha így játszol! – mondta
Lily. – És ha emlékszel, neked színeket kell használnod!
Rule megrázta a fejét, és befejezte az étkezést a „látok
valami szürkét” hangjára és Lily tippjeire. Mivel majdnem
minden fény elfogyott, a barlangban szinte minden szürke
árnyalatú volt, így a játék valószínűleg eltart egy ideig.
Hogy bírja elviselni azt a lényt a közelében? Gyerekjátékokat
játszik vele, az isten szerelmére! Ha ő...
Halk, gyászos hang keltette fel a figyelmét.
Most hét sárkányt látott. Hét sárkány sorakozott fel a
szikla tetején, a sötétedő égre kirajzolódva hosszú
nyakukkal.
Ismét megszólalt a hang... hosszabb, mélyebb. Kísérteties.
Kicsit olyan, mint egy didjeridu6, gondolta.
De a sárkányoknak sikerült leutánozni.
Azt hitte, hogy némák. Nem buták, nem – gondolatban
beszélgettek, képesek az igazi telepátiára. De
egyetlenegyszer sem hallotta, hogy valamelyikük hangot
adott volna ki, sem morgolódást, sem köhintést. Most pedig
összegyűltek alkonyatkor énekelni.
A barlang belsejében Lily felnézett. – Mi ez?
Rule felvakkantott: Gyere ki! Gyere ki és halld ezt!
Egy másik sárkány is csatlakozott az elsőhöz, majd még
egy.

6
az ausztrál őslakosok fúvós hangszere, hosszú facső formájú, ami hagyományosan
üreges ágból készül, és amit fújva mély, rezonáns hangot hoznak létre
 – Csak a sárkányok! – mondta Gan. – És még mindig én
vagyok sorban!
– Egy perc! – állt fel Lily.
– Még nem fejeztük be! – visította Gan.
– Pszt! Később befejezzük! Ezt hallani szeretném! – Kijött
a barlangból és Rule mellé állt, és ugyanúgy felnézett, mint
a farkas.
A sárkányok hosszú nyaka volt a hangszerük. Azok a
tüdők, amik ahhoz szoktak, hogy a nagy testeket elegendő
oxigénnel töltsék fel a repüléshez, voltak a daluk motorja, és
olyan hangulatba burkolták a hangjukat, amit semmihez
sem tudott hasonlítani – hátborzongató, kísérteties,
szavakkal kifejezhetetlen.
Rule Lilyre pillantott. Minden, amit érzett, a lány arcán is
ott volt – áhítat, szétáradó megrendülés, mint a növekvő
sötétség. Találkozott a pillantásuk, majd Lily leült mellé,
úgy, hogy testük összeért. És Rule egy időtlen pillanatra
mindent elfelejtett, amit elveszített, a sárkánydal keltette
érzésekben.
Teljesen besötétedett, amikor vége lett. Nem koromsötét;
sokkal inkább, mint az újhold sötétsége, gondolta Rule,
amikor képes volt újra gondolkodni. Lily neki dőlt.
Megfordult, hogy ránézzen, és fájón vágyott rá, hogy
átölelje. De még ha olyan kialakítású lenne a szája, hogy
képes lenne a beszédre, akkor sem lennének szavai arra,
amit éppen átélt.
Lily arca nedves volt. Találkozott a pillantásuk... és
ásított.
– Ó – mondta megdöbbenve a nő, és újra megtette. – Azt
hittem... de álmos vagyok! Tényleg álmos!
 Rule belsejében minden elmosolyodott. Aggódott az
álmatlansága miatt. Lehet, hogy teste már nem igényli az
alvást, de az emberi elmének álmodnia kell. Megbökte az
orrával.
Lily elnevette magát. – Azt hiszem, jobb, ha bemegyek!
Úgy érzem, mintha napok óta fent lennék... De hát így is
van, nem? De ez most olyan hirtelen jött... – Ezúttal akkorát
ásított, hogy majdnem kiakadt az állkapcsa.
Rule újra megbökte. A lány mosolygott, ellökte a pofáját,
és pislogva felállt.
– Azt hiszem irány egyenesen az ágy! – Kissé
bizonytalannak tűnt, ahogy a barlang felé tartott.
Gan bent duzzogott, és néhány apró csontdarabbal
játszott.
– Befejezzük végre a játékunkat?
– Sajnálom, Gan! Képtelen vagyok ébren maradni... –
Újabb ásítás. – ... elég ideig. Holnapra ígérek egy extra kört,
hogy kárpótoljalak a várakozásért – mondta a nő, és a
barlang belseje felé tartott, kissé meginogva.
– Basszus! – bámult utána Gan. – Besötétedik, és ő kidől!
Rule szerint a sötétség véletlen volt, de az is lehet, hogy
nem. Követte Lilyt. Néhány pillanat múlva, hogy mellé
heveredett a takaróra, a lány már aludt is. Egy ideig ott
feküdt mellette, és hallgatta Gan motyogását. A démon
mintha a csontokat próbálta volna lebegtetni. Nem sok
szerencsével.
Rájött, hogy rendkívül szomjas. De a természet is hívta.
Kiment, hogy elintézze a dolgát, majd visszatért inni a kis
medencéből, amit egy forrás táplált. Egyre jobban sikerül a
háromlábon közlekedés, gondolta. De inni kurva fájdalmas
volt.
Kiürítette a medencét, és amíg arra várt, hogy megteljen,
furcsa illatot vett észre.
Kíváncsian követte az orrát egy sziklához. Sárkány illat,
jött rá. Elég halvány ahhoz, hogy távolabbról ne érezze meg.
És nem akármilyen sárkány – ez annak az illata volt, akire
Öreg Feketeként gondolt. Az, aki azt mondta Lilynek, hogy
szólítsa Samnek.
Zavartan nézett fel a mennyezetre. Az a hatalmas
fenevad nem fért volna be ide. A farka talán... Rule
ellenőrizte a talajt a forrás és a szikla körül. Csak a szikla
őrizte az illatot.
A sárkány mozdította meg, értette meg Rule. A sárkány
mozgatta a sziklát. El akart rejteni valamit?
Valamit, mint például... kiút? – Rule izgatottan pattant
fel.
– Menj, hajszold a farkad! – mondta Gan, és a
csontdarabokat bámulta. – Elfoglalt vagyok! – Az egyik
darab az egyik végén körülbelül egy centit megemelkedett,
de aztán leesett. – Hülye kurva! – visította Gan. – Azok a
sárkányok megették itt az összes hülye mágiát!
Rule a sziklát tanulmányozta. Maga is elmozdíthatta
volna, ha vannak kezei. Ahogy volt... felsóhajtott, és a
barlang eleje felé ugrott. Halkan morgott.
– Menj innen! – motyogta Gan, állát a kezére támasztva –
Nem mozgatok neked hülye sziklákat!
Rule a mancsát végig húzta a porban – két vízszintes
vonalat két függőleges vonal keresztezett. Az egyik
négyzetbe tett egy X-et, és újból felmordult.
 Gan kihúzta magát. Vicces volt az arckifejezése, mintha
megpróbálna nem boldognak látszani.
– Tic tac toe? Nos... ez nem olyan jó, mint a „mit látok”,
de te nem tudsz beszélni, igaz? Oké, azt hiszem, meg
tudnám csinálni. Húsz körön keresztül, és hagyod, hogy
megnyerjem mindegyiket!
Rule bámult. A démon azt hiszi, hogy az szórakoztató?
Tudva, hogy Rule hagyja, hogy nyerjen, még mindig élvezni
fogja a játékot?
Morogni kezdett.
– Oké, oké! Tíz kör, de mindet megnyerem!
Miért ne? Rule bólintott, majd felmordult, ami azt
jelentette: Ha meg tudod csinálni. A kudarcért nem kapsz
semmit!
– Ha! Természetesen meg tudom csinálni! – A kis démon
a barlang hátsó részébe vonult, ahol Rule megmutatta, hogy
mit akar. Gan és a szikla azonos magasságú volt. A démon
egy pillanatig csak tanulmányozta a sziklát – aztán, Rule
csodálkozva figyelte, ahogy egyre kisebb lesz.
Egy másodperc múlva elkapta. A démon újraosztotta
tömegét, hogy majdnem ugyanolyan mozdulatlan legyen,
mint a szikla. Széttárta újonnan megrövidült lábait, a farkát
a földbe nyomta, és nyomni kezdett.
A kő elgurult. És mögötte... sötétség. Állott levegő. Egy
alagút.
A félelem szétáradt Rule-ban. Rettegett a kis, zárt
terektől. Ha bemegy, és Gan visszalöki a sziklát...
– Én kezdek! – mondta Gan, és visszatért normál
méretére. – Én vagyok az X, te az O.
 Ahogy ígérte, Rule hagyta, hogy Gan megnyerje az első
két játékot, és ez olyan elégedetté tette Gant, hogy Rule
egyszerűen nem értette, hogy a démon hogyan lelhet ebben
ekkora örömet. De Gan mindkét megrendezett győzelme
után úgy ujjongott, mintha megnyert volna egy
nyereményjátékot.
Rule felsóhajtott, és belenyomta mancsát az egyik
négyzetbe.
Gan olyan figyelmesen tanulmányozta a kilenc négyzetet,
mintha lenne esély arra, hogy veszítsen. És ásított. Tágra
nyílt a szeme.
– A francba! Ez ásítás volt?
Rule bólintott.
– A démonok nem alszanak! – Gan összevonta a
szemöldökét. – Nem vagyok álmos! Nem fogok
eszméletlenül összeesni, mint valami hülye... – Ismét ásított.
– Basszus, basszus, basszus! Ő álmossá tesz! Még soha nem
éreztem ilyet! Nem tetszik! – Úgy nézett ki, mint egy
túlfáradt – és nagyon csúnya – gyerek, aki dacol az alvással,
miközben Lily alvó alakjára meredt. – Ez mind az ő hibája!
Rule morogva állt.
– Nem fogom bántani, hülye! Ülj le! Még mindig tartozol
nyolc játékkal!
A démon elaludt, mielőtt befejezték volna a negyedik
játékot. Miután Rule megbizonyosodott róla, hogy Gan
mélyen alszik, a barlang hátsó részéhez ugrott. Hosszú ideig
bámult az alagútba. Lehet, hogy zsákutca. De Rule nem
gondolta, hogy a sárkányok szórakozásból görgették oda a
sziklát. Az alagutat okkal zárták el.
 Még ha Gan vissza is lökné a sziklát, mondta magának,
csak ugatnia kell. Lily meghallja és ráveszi a démont, hogy
kiengedje. Illattal jelölhetné meg az útvonalát. Nem tévedne
el. A fény hiánya nem jelent problémát. A tér szűkössége
igen. És ezek a sziklák többnyire mészkőből voltak. Jó a
barlangok kialakításához, de hajlamosak az elmozdulásra.
Az összeomlásra.
Nem akart bemenni oda.
A válla fölött Lilyre nézett, aki először aludt Isten tudja
mióta.
Gan úgy gondolta, hogy a sárkányok el akarják cserélni
Lilyt egy démonúrral. A nagy sárkány ezt nem tagadta. Ha
lenne esélyük elmenekülni... tényleg nem volt más
választása.
De remegett, amikor a hasára ereszkedett, rossz lábát
maga előtt tolva bemászott a kőhegy alá.
 Harminc

EGY HÉTTEL KÉSŐBB Lily a repülőtéren várta Cullent.

Eredetileg Cynnának kellett volna őt felvennie, de el kellett
mennie – egy eltűnt gyermeket keresett az egyik állami
parkban. Lily nem várhatta, hogy Cynna figyelmen kívül
hagyja az elveszett gyermek szükségleteit, de a másik nő
hiánya miatt Lily úgy érezte, mintha a terve szétcsúszna.
Vagy talán csak ő maga csúszott szét.
Cullen tegnap New Orleansba repült. Kutatásnak nevezte
az utazást, bár nem volt hajlandó elmondani, hogy mit
remél elérni – te a törvény képviselője vagy, meg hasonló, édesem
– mondta irritáló vigyorral.
A törvény képviselője, aki összeesküvők módján
szervezkedik egy pokolba vezető kapu megnyitására.
Feljebb emelte a táskáját a vállán, és a leszálló utasok arcát
fürkészte. Nem sok helye maradt kritizálni a férfi
módszereit. Hosszú hét volt.
Mielőtt Cynna távozott, három kis csomópontot talált
néhány mérföldön belül attól a ponttól, ahol ő és Lily Rule-t
érezték. Abbahagyta a mozgást, ami segített.
Jelenlegi helyzete körülbelül kétmérföldnyire volt a
tengertől. Nem olyan klassz.
Ez a hely magas és száraz lehet Disben. Ebben
reménykedett. De vett egy felfújható tutajt, minden esetre.
 Feltéve, hogy képesek lesznek átlépni. Túl sok minden
nem történt a Rhejjel kapcsolatban. Hannah folyton azt
mondja, hogy időbe telik, hogy megbizonyosodjon a hölgy
akaratáról, de Rule-nak lehet, hogy nincs ideje. Nem tudta...
ó, ott van Cullen. Végre.
A férfi egyik vállán táska, a másik alatt pedig egy sötét
hajú nő simult hozzá – negyvenes, kaukázusi, formás,
határozottan üzleti ügyben járónak tűnt. Lily ajka
megfeszült.
Cullen meglátta Lilyt, megfordult, hogy néhány szót
mormoljon és csókot adjon az asszonynak, majd sóhajtozva
otthagyja.
– Egyébként milyen kutatásokat végeztél New
Orleansban? – kérdezte, mihelyt odaért hozzá.
– Hűtsd le magad! – mondta. – Lorene és én egymás
mellett ültünk a gépen! Megvan, amiért mentem! –
Megveregette a táskáját, és önelégültnek látszott.
– És mi is volt az pontosan? – indult el a folyosón.
Nem vette figyelembe Lily kérdését, viszont feltette a
sajátját.
– Hol van Cynna?
Megmondta neki, és kereste a férfi arcán a csalódás vagy
a megkönnyebbülés jeleit. A szikrák ellenére ő és Cynna
nem zuhantak első adandó alkalommal együtt az ágyba.
Valószínűleg nem tudták elég hosszú időre abbahagyni a
vitatkozást, gondolta Lily.
– Történt bármi egyéb, amíg én nem voltam? A félelmetes
öreg tyúkok még mindig tanácskoznak?
 – Hannah azt mondja, hogy a mondd-ki-háromszor-t
csinálják, rituálék útján ellenőrzik a Hölgy akaratát. De
mennyi ideig tarthat ez? Hét nap telt már el!
Természetesen nem a nappalok voltak a legrosszabbak.
Az éjszaka volt az, ami megbolondította. Nem aludt jól.
– Próbálják meggyőzni magukat, hogy a Hölgy nem azt
akarja, amit mondott! – Hozd vissza! – Ezt mondta Hannah-
nak. Mivel lehetne ennél egyértelműbb?
A férfi kemény pillantást vetett rá. – Ugye kezded
elfogadni, hogy a Hölgy igazi?
A nő türelmetlenül megvonta a vállát. – Talán! Ők azt
hiszik, hogy az, akkor miért nem hallgatják meg Hannah-t?
– Édesem, ezek a nők arra is képesek, hogy a pápa
sikoltozó forradalmárnak tűnjön. Nem fog nekik tetszeni
egyetlen olyan döntés sem, ami kívül esik a
hagyományokon. – Megvonta a vállát. – És gondolj csak
bele, amikor a múlt ennyi részét hordod magadban, nem
tudsz igazán kiakadni a jelenlegi állapoton.
– Igen, nos, ha az állapot kap még egy kis korábbit, akkor
visszafelé haladunk!
– Hannah még mindig meg van győződve arról, hogy
Cynna az utódja? – kérdezte, miközben fellépett a
mozgólépcsőre.
– Igen! – Követte a férfit. – És Cynna egyre bosszúsabb!
Nem hibáztatom. Hannah folyamatosan tanítgatja.
Cullen elnevette magát. Két, a mozgólépcsőn közlekedő
nő gyakorlatilag a nyálát csorgatva bámult rá. – Szeretném
azt látni!
– Valószínűleg fogod is! Amikor Cynna ellenkezik,
Hannah csak mosolyog, és azt mondja, hogy Cynnát
megérintette a Hölgy, és akkor jön, amikor eljön az ideje.
Mintha Cynna olyan könnyedén tudna vallást váltani.
– Ez nem vallás!
– Mi? – Lépett le utána a mozgólépcsőről.
– A Hölgy szolgálata. Van spirituális vonatkozása, vagy
lehet, de ez nem vallás. Cynna folytathatja katolikus létét,
ha akarja!
– Lehet, hogy te nem látsz konfliktust, de gyanítom, hogy
az egyház igen! – a lány a homlokát ráncolta. – Úgy
hangzol, mintha azt akarnád, hogy megtegye! Hogy
tanuljon Hannah-tól!
Cullen tétovázott, majd lassan azt mondta: – Hannah
nyolcvanéves. Ez egy embernek öreg, még egy
klánszülöttnek is. Évek óta hangoztatja a tanonc hiányát.
Egyszer volt neki. Abban a balesetben vesztette el, ami őt is
megvakította. Ez több mint harminc évvel ezelőtt történt. –
Lilyre nézett. – A Nokolainak rendelkeznie kell Rhejjel!
Abszurd módon, csalódottnak érezte magát. Azt akarta,
hogy ossza meg a vele a haragját, a fenébe is!
– Ez nem Cynna problémája! Egyébként azt hittem, hogy
nem szereted a Rhejeket.
Cullen megállt. Hagyta, hogy a táskája a földre csússzon.
– Mi az? – nézett körül Lily, és alig tudott ellenállni a
vágynak, hogy a fegyvere után nyúljon. – Mi történt?
– Te! – Mögé húzódott, és a vállára tette a kezét.
Lily összerezzent és szembefordult vele.
– Megőrültél? Mit csinálsz?
– Megmasszírozlak! – Újra a háta mögé mozdult. – Olyan
erősen begörcsöltél, hogy valószínűleg letartóztatsz valakit,
csak azért, mert beléd ütközött. Ha már nem fogadod el a
szexet – mondta, és újra a vállára tette a kezét, majd
összenyomta – meg kell elégednek egy kis hátdörzsöléssel!
– Itt? – De nem mozdult. Cullen ujjai pontosan oda
mélyedtek, ahova kellett, ellazítva azokat az izmokat,
amikről nem is sejtette, hogy ilyen feszesek.
– Itt! Ahol sok-sok ember van a környéken, és nem fogsz
azon aggódni, hogy hova fogom tenni következő
alkalommal a kezem! Ez egy szigorúan aszexuális masszázs!
Nem gondolta, hogy Cullen lehet aszexuális is, még ha az
élete is függ ettől. De nem próbálta elcsábítani, ismerte el a
nő. És... jó érzés volt. Hüvelykujjai a nyakán köröztek, és
olyan érzés volt, mintha meleg olajat öntött volna az
izmaira. Minden fellazult.
– A fenébe, feszes vagy! Szigorúan aszexuális módon
értem – tette hozzá. – Mert nincs módom tudni...
– Fogd be, Cullen! – de akarata ellenére elmosolyodott.
– Gyakoroltál? Az nem olyan szórakoztató, mint a szex,
de eloszlathatja a feszültséget!
– Persze. M16-tal.
– Ah, érzékelem Benedict erős kezét. Pedig túl sérült,
hogy ő maga képezzen ki.
– Jeff vezetett engem és Cynnát!
Taktikai tanácsért és tűzerőért ment Benedicthez. A
Nokolainak olyan fegyverraktárja volt, ami elborzasztotta
benne a rendőrt, de most rohadt jól jött. Ő és Cynna M16-
kat vinnének; Cullen elkapja Benedict gépfegyverét. Azt
mondta vigyenek rakétavetőt is, és gránátokat hozzá.
Benedict ezenkívül a listáinál is segített.
Nem tudhatták, mekkora lesz a kapujuk, amíg Cullennek
nincs esélye értékelni a rituálét, talán egészen addig, amíg
végre nem hajtotta. A tömeg nem volt kérdéses, azt mondta,
de a méret számít. Nem tettette, mintha megértené ezt, de
Benedicttel különféle lehetőségek alapján összeállították a
készletek és a fegyverek listáját.
Mit vigyenek, ha csak ő, Cullen és Cynna mennek? Ha
két plusz embert vagy egy személyt és a rakétavetőt
vihetnék, akkor mit hagyjanak ki?
Vagy ha... ó, ez így van. Nem mondta el Cullennek azt a
lehetőséget.
– Azt akarta, hogy kérjem meg Maxet, hogy csatlakozzon
hozzánk.
– Max? – Az ujjai megálltak. Felkuncogott. – Szeretném
látni az arcát, amikor meghívod a pokolba!
– Még én magam sem láttam! Nem volt a klubban.
Max a Club Hell tulajdonosa volt, ahol Cullen táncolt.
Alacsony, rossz természetű, mocskos szájú és gnóm volt.
Bár állítólag senki sem tudta róla ezt az utolsót.
– Egyébként miért pont Max? – A gerince környékét
kezdte masszírozni. – Nem kedveli a fegyvereket!
– Harcolhat, és kisebb, mint bármelyik vérfarkas. Plusz
Benedict szerint a gnómok immunisak a démonvarázslattal
szemben. Legalábbis a kényszerítő típussal.
Cullen gúnyos hangot adott ki. – Pletyka! Hihetetlen
történetek!
– Nem hiszem, hogy Benedict pletykák alapján hozna
taktikai döntéseket. Megkérdezed tőle?
– Persze! Visszautasít majd, de megkérdezem! – Még
egyszer megszorította a vállát. – Jobb?
Az volt. Körözött a vállával és bólintott. – Köszönöm!
 – Tudod, hogy csak magamra vigyázok! – kapta fel a
táskáját.
– Mégis hogy? – lépett vissza mellé.
– Ha ennyire feszült maradsz, mindent el fogsz cseszni,
és mindannyiunkat megöletsz! Tudod, amikor átlépünk, ott
nem lehet demokratikusan intézni a dolgokat! Te leszel a
felelős!
Kényelmetlenül érezte magát, és bizonytalan volt a
miértben – megrázta a fejét. – Én vagyok a legkevésbé
beavatott köztünk. Neked vagy Cynnának kellene a
kapitánynak, vagy vezérfarkasnak, vagy nevezd, aminek
akarod lenni.
– Főnök szuka? – vigyorgott a lány komor arcára. – Nem,
neked kell lenned! Cynna nem szokott küldetést vezetni, és
én sem vagyok elég alfa.
Lily felhorkant. – Ó, igen, észrevettem, mennyire alázatos
vagy!
– Szeretek a csúcson lenni, de igyekszem rugalmas lenni!
Mindenféle más kellemes pozíció létezik. Például...
– Cullen!
A férfi rámosolygott. – Oké! Az alfa valójában nem a
főnök szinonimája! Azt még tudnám is kezelni. Az igazi
alfa... vicces. Soha nem próbáltam még szavakba önteni, de
tudom, hogy nem vagyok az!
Elérték a kifelé vezető automatikusan nyíló ajtókat. Lily
ment át először.
– Tehát egy igazi alfa különbözik a sima régi alfától?
– Igen! – mondta határozottan. – Az, amit te értesz alfa
alatt, nem az, amit a vérfarkasoknak jelent. Te úgy gondolsz
rá, mint valami macsóra – aki másokon uralkodik. Mi
olyasvalakire gondolunk, aki felett nem lehet uralkodni.
Finom, de valós különbség. A zaklatóknak uralkodniuk kell,
de meghunyászkodnak, ha keményebb vagy, mint ők!
Lily biccentett, és hunyorogva nézett a nap felé. Hol...? Ó
igen!
– A C szakaszban parkolok.
– Szóval mi a maradék? – kérdezte a lány, miközben a
parkoló autók között szlalomoztak. – Mivel azt mondanám,
hogy az említett „ne is próbálj uralkodni rajtam” dolog
megvan!
– Örülök, hogy észrevetted! A maradék... – Megrázta a
fejét, és elhallgatott, amikor elindultak a parkolón át.
Lily hagyta, hogy a téma elfelejtődjön. Miért érezte
kényelmetlennek a vezetést, miután átléptek? Nem csak a
tudásának hiánya volt. Ez... bűntudat, döbbent rá, kissé
rosszul érezve magát. Nem volt biztos benne, hogy a
többiek rábízhatják az életüket. Bizonyította, hogy hajlandó
kockáztatni őket azzal, hogy ráveszi őket erre.
Ez olyasmi volt, ahogyan ő is gyógyult. Vagy nem
gyógyult. Az égési sérülés javult, de még mindig rohadtul
fáradt volt. Napközben is szunyókált, az isten szerelmére!
Ez nem normális. Ha nem tudná...
– Rule-nak megvan!
– Megvan? – döbbent meg. – Mi?
– Az alfa dolog. Az a rész, ami bennem nincs. Ahogy
Benedictben sincs. És Mickben sem volt.
A testvér, aki meghalt.
– Nem igazán ismertem Micket. Amikor találkoztunk,
már Helen irányítása alatt állt, így soha nem volt alkalmam
megismerni az igazi embert.
 – Az igazi Mick nem az a seggfej volt, akivel találkoztál,
de ő sem volt angyal. Ő akart lenni a Lu Nuncio. Helen nem
ültette bele ezt a vágyat. Csak kihasználta. Merre? –
kérdezte, amikor elérték a C szakaszt.
– Itt lenn! – Szinte biztos volt benne, hogy ez a megfelelő
sor.
Cullen követte.
– Mick meggyőzte magát, hogy ő jobb lesz a Nokolai
számára, mint Rule, de az ő ambíciója valójában arról szólt,
hogy ő mit akar. Vagy mit nem akar. Gyűlölte a gondolatát,
hogy az öccsének legyen az alárendeltje. Isen tudta ezt.
Ezért nem nevezte meg Micket örököseként. Isennek is
megvan! – folytatta, és úgy tűnt, legalább annyira saját
magának beszél, mint neki. – Könyörtelen gazember, de a
klán érdekében kíméletlen. Vagy néha minden vérfarkas
érdekében. Egy igazi alfa ösztönösen először a klánra
gondol. Én nem. Tudok – tette hozzá egy felvillanó
mosollyal. – De ez erőfeszítésembe kerül! Rule-nak ez
automatikus!
Igen, az volt. Lily torka összeszorult. Bólintott, és arra
koncentrált, hogy ne hagyja a könnyeit kicsordulni.
– Itt a kocsim! – mondta feleslegesen, és rákattintott a
távirányítójára.
– Benned is megvan!
– Bennem?- A nő megrázta a fejét. – Lehet, hogy a főnök
szuka rész igen. De az én első ösztönöm nem a klán! Fele
időben azt is elfelejtem, hogy a klán tagja vagyok.
– Nem arra gondolok. Ha te vagy a felelős, akkor gondot
viselsz a csoportra, miután átlépünk, nem csak arra, amire
vágysz, vagy amire szükséged van. Nem fogod tudni
megállítani magad! Pontosan úgy, mint most! – mondta, és
kinyitotta az ajtót, és bedobta a táskáját. – Ismerd be! Attól
félsz, hogy hajlandó lennél feláldozni engem Rule
megmentéséért!
A lány bámult.
– És úgy gondolod, hogy ez tesz engem képessé
vezetőnek lenni?
Elmosolyodott, és megveregette az arcát.
– Bizonyítod az álláspontomat, édesem! – Bemászott és
becsukta az ajtót.
Zavartan megrázta a fejét, és megkerülte az autót.
Már az I-5-ön, a nagy forgalom közepén jártak, amikor
ismét megszólalt.
– Nem mondtam még el, mi miatt mentem New
Orleansba.
– Észrevettem – mondta szárazon.
– Le kellett ellenőriznem valamit Disről, amit több
hivatkozásban is olvastam. Nem jó utalások, ne feledd! Az
egyetlen mágia-tankönyv, amit nem égettek el a Tisztogatás
alatt, teljesen értéktelen volt – feltételezések fantáziával
keverve, és néhány kóbor ténnyel megfűszerezve,
valószínűleg véletlenül. Meg nem tudom mondani, mennyi
hülyeséget közvetítettek egyik középkori kontártól a
másikhoz. Az egyik seggfej kitalált valamit, ami
fontoskodónak hangzott, és még legalább féltucatnyian
kötelességtudóan rögzítették.
– Tulajdonképpen ezt már elmondtad! Sokszor!
– Tényleg? – pillantott rá, majd előre. – Ezért kellett ezt
ismét leellenőriznem. A szöveg, amire kíváncsi voltam,
sokkal megbízhatóbb, mint a legtöbb. És... ah, nem volt
elérhető. De sikerült megvásárolnom a releváns oldalak
fénymásolatát. Szép összegbe került – tette hozzá –, de Isen
mégis fedezte.
– Ezt megértem... – Csengett a mobiltelefonja. – Ideadnád
a telefonomat, kérlek?
Előkereste a táskában, és átadta neki.
– Igen? – Miközben hallgatta, a szíve hevesebben kezdett
dobogni. – Igen. Rendben! Mondd meg Cynnának... – nem,
magam hívom fel. Tudod, hogy mikor... várj, add ide a
tollat!
De Cullen megelőzte. A nő hangosan megismételte az
információt, és a férfi feljegyezte a járat számát.
– Értettem! – mondta. – Felvesszük a Kanadából érkezőt!
Valamint Isen küldjön valakit a másikért, így... Rendben!
Később!
Bontotta a hívást, és rámosolygott Cullenre. – Hallottad?
A férfi szeme ugyanolyan izgatottan csillogott, mint az
övé.
– Jönnek az ijesztő öreg tyúkok!
– Legalábbis ketten közülük. Hannah szerint ők ketten
számítanak. Megvan nekik a rituálé többi része.
Beleegyeztek, hogy a megérkezésük után megosztják ezeket
az emlékeket, de jelen kell lenniük a rituáléhoz!
Meg fog történni. Meg akarták valósítani.
– Most elmegyünk a Club Hellbe! Az első, három óra
múlva érkezik. Beszélünk Maxszel, majd visszatérhetünk
érte a repülőtérre!
– Nem fog beleegyezni!
 – Meg kell próbálnunk! Tessék! – adta oda neki a
telefonját. – Próbáld meg elérni Cynnát. Tudnunk kell,
mikor tér vissza.
Néhány perccel később megkönnyebbülten fellélegzett,
amikor Cullen beszámolt a rövid beszélgetéséről Cynnával.
Megtalálta a fiút – még hála Istennek életben, és a
sacramentói repülőtéren volt, készenlétben a visszaútra.
A belseje zümmögésében Lily elkezdte áttekinteni a
mentális listáit. Mit nem tett? Mire nem gondolt?
– Lily!
– Hmm?
– Nem fejeztem be, hogy mit tudtam meg New Orleans-
ban!
– Ó igaz! – Fontosnak kell lennie. – Szóval, mi volt?
– Disben nincs hold.
Egy ütemet kivárt. Amikor nem magyarázta meg, azt
mondta: – És ez azt jelenti...?
– Rule farkasként ment oda. Nem tud változni!
A nő a homlokát ráncolva bólintott, még mindig nem
értette, mi a probléma.
– Még mindig semmit sem tudsz rólunk? Mostanra talán
már nem emberként gondolkodik, hanem farkasként. Még
mindig megismer minket, de lehet, hogy nem érti, amit
mondunk neki! – Lily lélegzete elakadt. – De mégis követni
fog! A társa vagy, így veled átmegy a kapun!
Ez nem volt jó hír, de mégsem tűnt elégnek ahhoz, hogy a
csontok ilyen élesen kiemelkedjenek Cullen gyönyörű
arcából.
– Mi a többi?
 – Ha túl sokáig volt farkasformában, akkor teljesen
elveszíti az embert. Nem lesz képes visszaváltozni!
Lily szája kiszáradt. – Csak egy hét telt el. Egy hét és
valamennyi ebből a napból!
– Itt, igen! Mondtam már, hogy az idő más
birodalmakban nem ugyanolyan ütemben telik el, mint itt.
Disben ez rendszertelen. Rule számára lehet, hogy egy nap
telt el. Vagy egy hét... vagy egy hónap. Egy hónap – mondta
gyengéden – túl hosszú idő!
Kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele. Vitatkoznia
kellett. Amit mondott, az csak hülyeség volt. Az idő nem
úgy viselkedik, hogy oda-vissza ugrál. De miközben Cullen
komor arckifejezését nézte, kétsége támadt, ellopva a
bizonyosságát és a túl sok reményt.
Szóval egyenesen előre nézett. Egy pillanat múlva
megismételte a mantráját.
– Pedig életben van! Rule még mindig életben van! –
Ezúttal hozzá tehette: – És megyünk utána!
 Harmincegy

A POKOLBAN TÖLTÖTT első alvása után Lily éhesen

ébredt. Nagyon éhesen.
Gan nőként ébredt. A démont kevésbé idegesítette, hogy
kicserélődtek a nemi szervei, mint az a lehetőség, hogy
időszakosan elveszti az eszméletét. Megvonta a vállát, és azt
mondta baszottul mindegy, úgyis nagy volt már a pöcse, és
az emberi nőstények képesek a többszörös orgazmusra. És
Lily el tudná neki mondani, hogy ez hogy működik?
Lily azóta még kétszer aludt, mindannyiszor rettenetes
vággyal az ymu után. Minden alkalommal, amikor Gan
aludt, panaszkodva ébredt. Mindegyik alvása alatt Rule
négyszer vagy ötször aludt. Hány napig tarthatott? Nem
tudta; teljesen abbahagyta, hogy ezekről a fogalmakról
gondolkozzon. De a fény immár harmadszor halványult el,
lassan feloldódva a sötétségben, mintha valakinek lenne az
égen egy kapcsolója hozzá.
Amikor ez megtörtént, a sárkányok énekeltek. Ő és Rule
egymás mellett ülve hallgatták őket. Ezek voltak a legjobb
idők, amióta tudott magáról – amikor csak ő, Rule, a
gyülekező sötétség és a sárkánydal földöntúli szépsége volt.
A fény ismét halványulni kezdett, és Lily a kedvenc
helyéről figyelte, egy lapos szikláról, ami kinyúlt a víz fölé.
Innen kilátása nyílt a nyílt óceánra a barlang bejáratán kívül.
Talán illuzórikus szabadság. De ez megnyugtatta.
 Gan vele volt, és tétlenül áskált a szikla melletti
homokban. Rule nem volt ott.
A nő a feje fölé pillantott. Még egy ideig nem lesz sötét. A
szürkület eltart egy ideig.
De aggódott.
– A sárkányok még nem gyűltek össze a dalukhoz!
– Egy halom zaj! – motyogta Gan.
Úgy tűnt, hogy a démonnak nincs érzéke a zenéhez, még
kevésbé értékeli azt. Ez... ő... az utolsó sárkánydal után
véletlenül megemlítette, hogy a sárkányok sokat fektettek a
zajcsinálásukba. A vezetőiket Énekeseknek nevezték.
Lily először hallott arról, hogy a sárkányoknak vannak
vezetőik. Nem volt semmi olyan hivatalos, mint kormány,
király vagy tanács, de nyilvánvalóan ezeknek az
Énekeseknek elegendő felhatalmazásuk volt arra, hogy
démoni szomszédjaikkal egyezségeket kössenek. Gan
azonban ennél nem tudott sokkal többet.
A nő a tengerpart másik végére nézett, a barlangjuk
bejáratát jelző füvekre. Az aggodalom egy újabb ráncot
vésett a homlokára. Rule ismét az alagutakban volt.
Gyűlölte őket. Látta, ahogy remegve bújik elő, mégis
állandóan visszatért.
– Mit mondtál? – kérdezte a nő szétszórtan. Felét nem
hallotta a démon fecsegésének.
– Azt kérdeztem, mit akarsz kezdeni azzal a botoddal!
Meg akarsz vele bökni egy sárkányt? Az majd jól megijeszti
őket!
– Lehetséges! – Visszatért a lándzsa élezéséhez, amit egy
nagyon nagy állat combcsontjából készített. Nem valami
komoly fegyver, de ez volt minden, amivel rendelkezett. –
Vagy lehet, hogy a szemtelen kis démonokat fogom vele
döfködni!
– Nem, nem fogod! Bűntudatot éreznél! – Gan
önelégültnek látszott. – Az emberek bűnösnek érzik
magukat a dolgok bántása miatt!
– Van, aki igen! Van, aki nem!
– Nos, te igen! Te olyan vagy. Ezen kívül, kedvelsz!
Lily szórakozottan nézett fel. – Tényleg?
– Persze! Nem engeded, hogy a farkas bántson engem!
Lehet, hogy abbahagyta, hogy próbál megölni, de továbbra
is bántani akar!
Lily mosolya eltűnt az arcáról. Az utolsó alvása óta
kétszer kellett megakadályoznia Rule-t, hogy megtámadja a
démont. Igaz, hogy Gan örömmel heccelte, de Rule
korábban mindig figyelmen kívül hagyta a démon
gúnyolódásait.
Valami megváltozott, és ez aggasztotta.
– És attól sem félsz, hogy nem etetlek meg! Ezt meg kell
tennem, függetlenül attól, hogy mennyire vagyok dühös,
mert nem hagyhatom, hogy meghalj! Ezenkívül – tette
hozzá – a sárkány is azt mondta, hogy folyamatosan
etesselek! Tudod te is! Tehát megállítottad a farkast, mert
kedvelsz!
– És persze te is kedvelsz engem!
– Én démon vagyok! Nem... – ráncolta a homlokát. –
Nem, természetesen nem! Én soha senkit sem kedveltem! Ez
olyan, mintha holt dolgokat ennék! A démonok nem teszik
azt!
– A démonok nem is alszanak!
Gan összevonta a szemöldökét.
 Nem kellene ugratnia Gant. Lehet, hogy szívességet kell
kérnie tőle. Lily ismét a partra nézett. Ez volt Rule első
kirándulása a sín nélkül. Kifogásai ellenére lerágta a
kötéseket, miután felébredt az utolsó alvásából. És már
régóta eltűnt, hosszabb ideje, mint máskor.
Nem tudott utána menni. Tök sötét volt azokban a szűk
járatokban, és a szaglásával sem tudna úgy tájékozódni,
mint Rule. A démon szaglása sem volt olyan éles, de Gan
tévedhetetlen irányérzékkel rendelkezett, vagy legalábbis
azt állította. Ha Rule nem jelenik meg hamarosan, meg kell
alkudnia Gannal, hogy...
Sötét alak sántikált ki a barlangból. Lily
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
A démon elhajította Lily csontdarabját.
– Itt unalmas! Nem tudom elhinni, hogy ennyi időbe telik
Xitilnek, hogy elintézze a vendégét!
– Talán már megtörtént! Tudnál róla?
– Nem, de elintézi! – Az ég felé integetett, ahol két kisebb
sárkány körözött – az őrök és alkalmi pincérek, ahogy
lélegzetelállító süllyedéssel leejtik az ételt tengerpartra.
Élő étel. Gan így fogyasztotta el az övét. Rule üldözte és
megölte a sajátját.
A lány azt kívánta, bárcsak emlékezne arra az időre,
amikor evett. Eszébe jutott mindenféle étel – fagylalt és rizs,
sült csirke és savanyúság. De nem emlékezett arra, hogy
milyen ízűek ezek a dolgok.
– Beszéltek veled? – kérdezte Lily.
– Eszük ágában sincs!
 Sam megtette, amikor meglátogatta. Kíváncsi volt,
hogyan változott a Föld a fajtája távozása óta eltelt években.
Ő és Rule kérdéseket cseréltek.
Vagyis eleinte. Most már nem annyira. A lány a sötét,
négylábú alak felé nézett.
– Nem! – mondta Gan –, de történnének a dolgok, ha Xitil
befejezte volna a harcot. Nem... hé, nézd, ki van itt. Szőrös
Pofa! Találtál valami jó menekülési útvonalat az utóbbi
időben?
Rule nem is nézett a démonra, mielőtt felugrott a sziklára,
hogy letelepedjen Lily mellett.
Lily megkönnyebbülten sóhajtott fel. Uralkodott magán.
– Sántítasz.
Természetesen nem tudta megvonni a vállát, de adott a
vállának egy ugyanolyan értelmű mozdulatot.
Nyilvánvalóan megértette. Talán csak beképzeli a dolgokat.
– Gan úgy véli, hogy Xitil hamarosan befejezi az
istennővel folytatott harcát.
Rule egy pillantást vetett a démonra és morogni kezdett.
– Mi van? – csattant fel Gan. – Gondolj a szavakra, amikor
morgolódsz, te idióta, vagy különben nincs értelme!
Rule ásított, kimutatva, mennyire keveset gondol a
démon véleményéről, majd vakkantott néhányat.
Gan felhorkant. – Ostoba kérdés! Xitil nem enné meg az
istennőt!
Lily a homlokát ráncolta. – De az istennő nem igazán van
itt, igaz? Xitil a megtestesülésével harcol!
– Az majdnem ugyanaz! A megtestesülés megevése
rosszabb lenne, mint egy embert megenni. Megőrülne!
 Lily bólintott. A démonok szinte mindent ettek, kivéve az
embereket. A húsevéssel fogyasztottak valamit az emberből,
és nem tudták megfelelően felszívni az emberi anyagot. Gan
úgy vélte, hogy a lélek bolondítja meg őket, de ő is csak
találgatott.
A démonok, még az embereknél is kevésbé tudták, hogy
mi a lélek.
De a démonok megihatják az emberi vért. Ez volt a
megszokott útja a megszállásnak, valamint hatalommal bíró
különlegesség vagy drog. És Lilyét akarták. Az Érzők
vérének volt valami különleges ereje itt a pokolban.
Lily elég jól kikérdezte Gant, hogy legyen valamilyen
fogalma arról, hogy mi történt vele a Földön. Gan kiütötte
és elvitte a pokolba vérmintát venni, mert itt erősebb volt.
De aztán visszavitte a Földre. A vér önmagában nem volt
elég ahhoz, hogy túljuthasson egy Érző természetes
védelmén. A démonnak az istennő segítségére lett volna
szüksége az üzlet befejezéséhez. Lily nem volt tisztában a
részletekkel, de az istennő a hatalmának egy részét egy
botba fektette, és valaki felhasználta a Földön, hogy segítsen
Gannek megszállni. Majdnem bevált.
Rule morogva tette fel a kérdését a démonnak.
Gan a szemeit forgatta. – Neked is csak azt mondhatom,
amit neki mondtam! Nem tudom, hogy miért akarta az
istennő, hogy megszálljam Lilyt! Azt hiszed, hogy leültünk
és egy tea mellett cseverésztünk a terveiről?
– Mégis még mindig meg vagy győződve arról, hogy a
sárkányok és Xitil közötti megállapodás részesei vagyunk! –
mondta Lily. – Sam folyamatosan kitér ez elől a kérdés elől!
 – Nem tagadta! Pedig megtehetné! – Gan vágyakozva
felsóhajtott. – Mert ő tud hazudni! De mi mást akarna
tőlünk? Nos, nem igazán minket akar, de szüksége van rám,
hogy megetesselek! Én vagyok az egyetlen, aki ezt meg
tudja tenni a kötelékünk miatt! – Elmosolyodott, elégedett
volt saját fontosságával. – És eddig a farkas nem piszkálta
fel annyira, hogy megölje, azt hiszem!
– Miért ne ismerné el? – kérdezte Lily. – Samnek nincs
semmi vesztenivalója.
Rule morgott valamit.
– Mit mondott?
Gan vállat vont. – Nem tom!
– Gan...
– Nem tudom! Nem bízik a sárkányban! Ennyit vettem
fel.
Lily a homlokát ráncolva simogatta Rule fejét. Talán Gan
csak belefáradt a fordításba, és úgy tett, mintha nem értené.
– Mit gondolsz? – kérdezte a farkastól. Érts meg! Kérlek,
kérlek, érts meg engem! – Sam átad majd minket Xitilnek?
Zavarba ejtő tekintettel nézett rá. De aztán kitisztult a
szeme, és megrándult.
– Azt mondta, hogy sok a démon – mondta Gan. – Kevés
a sárkány.
– Úgy érted, hogy bizonytalan a helyzetük.
Bólintott.
Oké. Ez rendben volt. Megértette és válaszolt.
– Amit valóban tudnunk kell, hogy miért lenne olyan
értékes a vérem Xitil számára!
 Többször kérdezték erről Gant. A démon ragaszkodott
hozzá, hogy nem tudja, miért fontos az Érzők vére,
csakhogy az.
– Mi vagyok én? Egy finom bonbon egy ördög számára,
vagy a véremnek van valami gyakorlati haszna is?
– Több vagy, mint csemege! – biztosította Gan. – Nem
kell aggódnod emiatt. Senki sem fog megölni, mert akkor
nem biztosítanál több vért! De Sam nem tervezheti, hogy
megtart. A többiek előbb vagy utóbb hallani fognak rólad,
és megpróbálhatnak elragadni, hogy Xitil ne kapjon meg! A
sárkányok nem akarnak ilyen problémát!
Lily megriadt. – Harcról beszélsz? Háborúról?
– Nem, nem! A háborúkat területekért vívják, és hogy
lehetőséget adjanak a nemeseknek arra, hogy felzabálják az
ellenfél harcosait. Senki sem akar háborút a sárkányokkal,
mert nem csak esznek, hanem ölnek is, így a hercegek nem
fognak... Hé, nézd! – Talpra ugrott.
– Étkezési idő!
Lily felnézett. Az egyik őrük úgy ereszkedett part felé,
mint amikor az ételt szállítottak, de a karmai most üresek
voltak.
– Ez nem ételfutár. Talán fogócskáznak! A második
üldözi az elsőt! Vagy az... mi?
Rule keményen megbökte az orrával. Sürgetően
felvakkantott és megint megbökte.
Azt hiszi, hogy megtámadják őket. A pulzusa megugrott.
Lehet, hogy a feléjük ereszkedő sárkány a zuhanással csak
az őrség unalmán akar enyhíteni. De ha nem...
Gyorsan alá kell kerülniük valaminek. Leugrott a
szikláról. Így tett Rule is. Semmiképpen sem juthatnak el a
barlangig. A sziklafal felé rohant, Rule mellette száguldott,
Gan néhány lépéssel lemaradva ugrált mögöttük. A
sárkányok nem tudják megragadni őket felülről, ha a
sziklafalhoz simulnak. A hátát a falhoz simította a szíve
hevesen vert, a szája kiszáradt, az agya kikapcsolt a
félelemtől. Nem akarta nézni.
Hülye – gúnyolódott magán. Gondolod, ha becsukod a
szemed, a gonosz sárkány eltűnik? Felnézett, és egy
skarlátvörös villanást vett észre az üldöző sárkány feje
mellett. Csak egy őrüknek volt ilyen színű gallérja,
ugyanolyan bíborszínű, mint Samé.
Kisebb volt, mint amit üldözött, figyelte meg. Fiatalabb?
Aztán azok ketten összeütköztek.
Lily lélegzete elakadt. Ez nem játék volt, hanem
küzdelem, igazi és véres. Azok ketten a levegőben
viaskodtak, összeakadt szárnyakkal, kígyózó nyakkal és
farokkal. Nem látta, hogy mi történik, ki áll nyerésre. Aztán
az egyik eltávolodott – aki az üldöző volt, jött rá, ahogy
észrevette a skarlátvörös gallért. Szárnyai kétségbeesetten
csapdostak, hogy magasabbra emeljék – mert az egyik
szárny megsérült. Az üldözőből pedig üldözötté vált.
A kisebbik próbált kitérni, de támadója utolérte,
megragadta az egyik nagy szárnyat, és gonoszul
felaprította. A sérült sárkány szabadon harcolt, de most
esetlen volt, a levegőben pörögve. Támadója ismét
összeakaszkodott vele.
Eleinte lassan, majd egyre gyorsabban kezdett zuhanni a
sérült sárkány – a hosszú test összekuszálódott a
szárnyakkal, amik már nem tudtak a levegőbe kapni. Lily
meglátta a skarlátvörös sallangot, ahogy zuhant. A gyomra
fájón összeszorult. A barlangjuk közelében lévő parton ért
földet, és érezte a talpán a becsapódás okozta rengést.
A győztes leírt egy kört, majd ismét ereszkedni kezdett.
Feléjük.
– Ó, basszus! – suttogta. Talán mégis egy sárkányt kell
megszúrnia a nagy botjával.
– Van még egy! – csipogta Gan. – A hegy mögül jön!
Hunyorogva próbálta megkülönböztetni a részleteket. Az
ég eléggé elsötétült, így nehéz volt tisztán látni a
sárkányokat, de...
– Ez Sam!
Ekkor a hosszú, fekete alak szorosan a testéhez szorította
a szárnyait, és úgy zuhant alá, mint egy óriási sólyom egy
kisebb madár után. Nyílként célzott a sárkányra, aki épp az
imént gyilkolt.
Az biztosan meglátta vagy érzékelte, mert kicsavarodott,
és eszeveszetten csapkodott a szárnyaival – de túl későn.
Másodpercekkel később Sam becsapódott. A sárkányok
nem némán haltak meg. Ez felsikoltott, amikor a háta eltört,
a basszus üvöltés nagy vérfröcsögéssel végződött, amikor
Sam átharapta a torkát, és mindketten zuhantak lefelé. A
test nem túl magasról zuhant le. Samnek erősen kellett a
szárnyaival verdesni, hogy ne fejezze be ő is zuhanással.
Áldozata hatalmas csobbanással esett a vízbe, a parttól
mintegy húszlábnyira.
Menj! – mondta elméjében a hűvös hang, amikor sikerült
szárnyra kapnia, és lassan emelkedni kezdett. Ne bámulj!
Menj a barlangokhoz, amit a vérfarkasod olyan elszántan
igyekezett felfedezni!
– Mi történik? – kiáltotta Lily.
 Rövidesen itt lesznek a többiek is, hátha a bábjuk nem járt
sikerrel. Ahogy történt is! Elégedettség vonta be ezt a
gondolatot. Nem tűröm az árulást!
Rule meglökte Lilyt. A lány megtántorodott néhány
lépést, majd megállt. – Kik azok a többiek? Miért jönnek
ide?
Sam még mindig emelkedett, de lassan körözött felfelé.
Az Énekesek. A bolondok vitatják a tulajdonjogomat rád! Azért
jönnek, hogy megöljenek!
– Nem! – visította Gan. – Nem ölhetik meg! Ez hülyeség
lenne! Szükségük van rá!
Végül megértették, hogy ostobaság lenne átengedni az Érző
embert Xitil kezébe. Nem lesz több tárgyalás!
– De az Énekesek... miattuk hozattál ide engem! – mondta
Lily. – Ők a vezetőitek...
Nem az én vezetőim! Elhoztalak és megtartottalak, mert azt
akartam! Ők azt akarták hinni, hogy ez az ő nevükben történt.
Addig engedtem ezt, amíg meg nem tudtam, hogy meg akarnak
ölni anélkül, hogy az engedélyemet kérnék. Menj most!
Rule keményen meglökte Lilyt. Megadta magát, és
kocogni kezdett a parton, de azért még megkérdezte: – Mi
változott? Miért akarják a démonok a véremet?
Majd kérdezd magától a Haláltól, amikor eljön érted!
Maradjatok a föld alatt, amíg nem hívlak benneteket! Sok alvás
eltelhet, mielőtt biztonságosan megjelenhettek. Az Énekesek elég
hamar abbahagyják a sértegetésemet, azzal, hogy kétségbe vonják a
felettetek való tulajdonjogomat! Xitil is jön. Megette a
megtestesülést és meglehetősen megőrült.
– Ó, nem! – suttogta Gan. – Ó, nem, ó, nem, ó, nem...
Őrült vagy sem, Sam hűvös gondolatai folytatódtak, és
egyre távolabbról hallatszódtak, ahogy felemelkedett, most
már túl nagy ereje van ahhoz, hogy könnyen legyőzhessék. A
többieknek szükségem lesz rám.
Ki vagy te? – gondolta Lily, és megállt a barlang
torkolatánál Rule testének ragaszkodó nyomása ellenére.
Tudta, hogy ha bent lesz, a sárkány gondolatait elzárja a
föld. Mi vagy te? Nem Énekes...
Nem egyike a kis Énekeseknek – értett egyet vele a halk
mentális hang. Egy nagy Énekes. Talán az utolsó a Nagy
Énekesek közül...
 Harminckettő

A KÖVETKEZŐ NAP hűvösen és ködösen virradt. Lily

pedig izzadt a bőrdzseki alatt. Talán a hátán cipelt csomag
miatt, vagy az M16 súlyától, amit a vállán tartott. Vagy csak
istentelenül, csontig hatolóan be volt ijedve.
– Az örökkévalóságig készülődnek! – motyogta Cynna,
miközben egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát.
Lily bólintott. Valószínűleg ekkor kellett volna mondania
valami buzdítót, de kifogyott a bátorításból. Azt kívánta,
bárcsak itt lenne a nagymamája. Élesen és erősen támadt fel
benne ez a vágy, bármennyire ostoba is. A nagymamája
nem mehetne velük. Nem tehetne mást, csak várakozna. De
mégis, Lily azt kívánta, bárcsak itt lenne.
Összegyűjtötték furcsa legénységüket egy alacsony
partmeredélyen az óceán közelében, a várostól negyven
mérföldre, északra. Magántulajdonban volt, egy birtok
része, de a Rho valahogy elintézte, hogy beengedjék őket.
Valószínűleg megvesztegette a tulajdonost. Ez volt a
legközelebbi csomópont Rule-hoz – vagy ahol Rule lenne,
ha a Földön tartózkodna.
Három nő és egy részmunkaidős férfi sztriptíztáncos állt
kézen fogva egy körben a csomópont tetején. Mindegyikük
mögött egy hosszú fekete gyertya állt, még
meggyújtatlanul. A kör közepén Hannah kőoltára állt. A
tetején ott volt a vízzel megtöltött ezüst tányérka.
 Lilynek nem árulták el a másik két Rhej nevét. A
legfiatalabb közülük az Etorri Rhej volt, egy karcsú,
hétköznapi kinézetű nő, Lily korabeli, piszkos szőke hajjal
és halványkék szemekkel. Cullen ott állt közte és a
Mondoyo Rhej között, aki egy magas, álmos szemű nő volt
és negyvenévesnek tűnt. Alig néhány órája érkezett
valahonnan Észak-Afrikából. Aztán ott volt Hannah – öreg,
kövér, vak és nagyon elfoglalt.
Leány, Anya és Öreganya – gondolta Lily a három nőre
nézve. Furcsa. Hannah szerint a Hölgy működése gyakran
így jött ki, még akkor is, amikor – mint most – az emberi
ügynökei nem így tervezték.
A levegő nyugodt és párás volt. Érződött az óceán illata.
Lily és Cynna a csomópont óceán felőli oldalán egy
kicsavarodott tölgy alatt várakoztak. A csomópont másik
oldalán húsz fegyveres vérfarkas várakozott, annyi
kiképzett Nokolai, amennyit Benedict gyorsan
összehívhatott. Ha valaminek sikerülne átjutnia Cullen
óvintézkedései ellenére – szétlőnék.
A fegyveres vérfarkasok másik oldalán, Nettie egy
módosított terepjáró mellett várakozott, ami szükség esetén
mentőként szolgál. Ha szerencsével járnak, egyiküknek sem
lesz szüksége Nettie szolgáltatásaira, de Lily nem akart a
szerencsére hagyatkozni.
Csak Lily, Cullen és Cynna lépnek át a kapun. A kapu túl
kicsi lesz, a fenntartó erő is túl kevés ahhoz, hogy többen
menjenek át. És természetesen elég kicsi csapatot kellett
rendezniük, hogy visszatérésükkor legyen még egy
személynek hely.
 Max még jöhetett volna. Elég kicsi volt ahhoz, hogy
átsurranjon a kapu résén, de amikor végül megtalálták,
sokat káromkodott, azt mondta nekik, hogy idióták, és
kirúgta őket a klubból. Max nem túl jól kezeli a bánatot –
mondta Cullen. Lily nem volt biztos benne, hogy ez tréfa
akart-e lenni.
Lily a kört bámulta. Siettetni akarta őket. Eddig csak a
kezüket fogták. Amennyit eddig látott belőlük.
– „Könnyű lemenni a pokolba” – mormolta Cynna. –
„Éjjel és nappal a sötét halál kapui szélesek...” – Gondolom
a jó öreg Vergilius tévedett, nem igaz?
– Mi van? – fordult Lily a magasabb nő felé. – Vergilius?
Hmmm... ez költészet?
Cynna megvonta azt a vállát, amelyik nem tartotta az
M16 hevederét. – Szeretem a régi költészetet.
Az exSzédítő Cynna a legfurcsább dolgokat tudta.
– Mir acculum – mondta Hannah hirtelen. – A dondredis
mir requiem.
– A dondredis mir requiem – ismételte a magas fekete nő. A
másik nő és Cullen egymás után visszhangozta a kifejezést,
majd csendes kántálásban egyesítették a hangjukat.
Végre valami történt. A szertartásnak ehhez az első
részéhez mind a négyükre szükség volt – az energia
fenntartásához, ahogy Cullen nevezte. A második szakasz
azonban rajta múlik. Akkor Lily...
– Ez egy taxi? – kérdezte Cynna hitetlenkedve.
Az volt. A kocsi felverte a port a földúton, ami ide
vezetett az autópályáról, és porfelhőt zúdított az ott álló
fegyveres Nokolaikra, amikor hirtelen befékezett mellettük.
Mivel Lily nem látott el tisztán a férfiak mellett, elindult
feléjük. Cynna ott lépkedett mellette.
Cullen és a nők önfeledten kántálták tovább. Amikor Lily
az őrökhöz ért, a taxi hátsó ajtaja kinyílt. Négyláb magas,
rosszkedvű, csúf lény mászott ki.
Cynna megállt. – Mi ez?
– Ez – mondta Lily, miközben érezte, hogy a szája teljesen
váratlan vigyorra húzódik –, az, akit majd a hátizsákod
helyett viszel.
Max annyi csúnyasággal rendelkezett, amennyi
szépséggel néhány ritka lélek – és ez egy elbűvölő
csúnyaság volt. Orra a szája felé nyúlt, mint a rajzfilmbéli
boszorkányé, mintha megolvadt volna, majd a közepén
megnyúlt. Nem volt haja, álla vagy ajka, és a gomba színű
volt a bőre. Sovány volt, az ízületei és a karjai túl hosszúak
voltak a testéhez. Ma álcaruhát és katonai bakancsot viselt.
Isten tudja, hogy hol szerezte ezt a ruhát.
Az egyik vérfarkas megmozdult, hogy visszatartsa. Lily
intett neki, hogy engedje át Maxet.
Max az orra alatt motyogott, miközben Lily felé
közeledett.
– Nem hiszem el, hogy itt vagyok! Nem hiszem el, hogy
ilyen hülye vagyok! Nos? – követelte megállva. – Mit
bámulsz?
– Nagyon örvendetes látvány! – mondta Lily halkan. –
Max, ő itt Cynna!
Max füleinek hegye vörös lett. Összevonta a
szemöldökét, és fel-alá nézett Cynnán. – Szép mellek! Túl
nagyok, de jó a formájuk!
Cynna a fejét ingatta, és meglazította a csomagja pántjait.
 – Remélem, megérsz annyit, hogy fele készletünk itt
maradjon!
– Lily! – mondta Cullen.
Lily ránézett Max feje fölött.
Most egyedül állt, kezében egy ezüst athame – rituális
kés. A három nő néhány lábnyira a fűben ült, és továbbra is
halkan kántált. A gyertyák égtek.
A lány mély levegőt vett, és megérintette az övén lógó
vászontartókat, amikben extra tölténytárakat pakolt. Idő
van!
Lily szerepe a szertartásban passzív volt. Ettől a ponttól
kezdve nem szólalhatott meg, egészen addig, amíg át nem
lépett. A kaput hozzá köti, ahogy azt javasolta is –
megnyerte ezt a vitát –, Lilynek csak ott kell állnia, és
hagynia kell neki. Nos, meg vérezni egy kicsit.
Lily odalépett hozzá, és nem érzett semmit – a nyomát se
a mágia suttogásának, bár annak sűrűnek kell lennie a
levegőben. Elzárta az elméjét eme veszteség elől, és
kinyújtotta bal kezét.
Cullen mormolt valamit, a szavak lágyak és idegenek
voltak. Aztán tenyérrel felfelé megfogta a lány kezét, és
végig futtatta rajta az athame pengéjét. Égett. A vér gyorsan
kiömlött, és Cullen újabb szavakat mormolt. Aztán lefelé
fordította a lány tenyerét, és megrázta, vérével áztatva a
földet, amikor háromszor kiáltott egy szót.
Szédülés fogta el a lányt, egy örvénylő, felkavaró másság,
ami becsúszott a belsejébe, megtelepedett a zsigereiben és
megőrjítette az érzékeit. A világ megpördült, és a lány
megtántorodott. Cullen átölelte a derekánál, ezzel
támasztva meg.
 A világ fokozatosan stabilizálódott, de a másság érzése
megmaradt. Úgy érezte, mintha valami furcsa geometriát
ültettek volna a közepébe, ami egyre inkább otthon érezte
magát.
Kiegyenesedett, és bólintott Cullennek.
A férfi hátralépett. Véres késének hegyével elkezdte
keresni az oltárt körülvevő ajtót. A fény követte az athamét,
mint egy csillagszóró világítása, amikor a szövetet a
birodalmak között felhasította, és amikor befejezte, a levegő
felcsillant. Mintha hőhullámokon nézne keresztül.
Lily a hasára tette a kezét. A csillogás valahogy megfelelt
a zsigereiben változó geometriának. Nem volt fájdalmas, de
nem volt kellemes sem. A válla fölött hátranézett.
A tekintete hatására Cynna térdre ereszkedett, és Max
felmászott a hátára. Le kell hajolnia, hogy átférjen, de menni
fog. Cullen az övébe bújtatta athamét, és a vállára csúsztatta
a rakétavetőt tartó hevedert, a cső majdnem olyan magas
volt, mint ő. Felvette a géppuskáját és elfoglalta a helyét
hátul.
Egymás után léptek át. Lily bólintott mindannyiuknak,
felvette az M16-ot, és ő is elindult a csillogó levegő felé.
Négy lépés, és átlépett a pokolba.
Egy csata kellős közepébe.

KIS TŰZ PISLÁKOLT a sziklás kamra közepén, ahova Rule

vezette őket. Úgy nézett ki, mint egy svájci sajt. A falak több
helyen lyukasak voltak, a mennyezeten repedések voltak. A
tűz füstjének egy része a felső repedéseken keresztül
távozott, de a tűz még mindig befüstölte a kamrát, anélkül,
hogy túl sok fényt biztosított volna.
 Jobb, mintha egyáltalán nem lenne fény. Lily átölelte a
térdét. Hála istennek, Gan tudott egy rakomány tűzifát
hozni magával. Elég kicsi volt ahhoz, hogy a legrosszabb
átjárókban ne kelljen úgy kúsznia, mint Lilynek. A dolgok
rosszabbak is lehetnének.
Kit akart becsapni? Gyűlölte ezt. Utálta. De nem annyira,
mint Rule.
Hogy csinálta? Hogyan kényszerítette magát arra, hogy
újra és újra visszatérjen ezekhez az alagutakhoz, és utat
keressen? Tudta, hogy ezt miatta csinálta, de nem értette,
nem igazán. Csak amikor követte őt a sötétségbe, ami úgy
tűnt, hogy kinyomja a levegőt a tüdejéből.
Fogalma sem volt, mennyi idő alatt értek el ehhez a
kamrához, ahol jó volt a levegő, és a mennyezet
magasabban volt, mint kinyújtott kezei. Valószínűleg nem
órákig, amennyinek tűnt. Pedig inkább felfelé, mint lefelé
haladtak. A közelében voltak a szikla tetejének, ahol a
sárkányok énekelni gyűltek össze?
Gan hirtelen szólalt meg, hangja magas és karcos volt.
– Tudod, hogy Xitil egyik neve Földmozgató?
– Ez azt jelenti, ahogy hangzik?
Gan szerencsétlenül bólintott.
– Az egészet ránk döntheti! Nem esne nehezére!
– Akkor jó, hogy élve akar engem!
– De ő bolond! – suttogta Gan.
Rule felemelte a fejét és vicsorgott.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy ez azt jelenti, hogy
„fogd be!” – mondta Lily. – Ráadásul nem azt mondtad,
hogy a sárkányok elfojtják, vagy felszívják a mágiát, vagy
valami ilyesmi?
 – A démonok mágiáját igen, de Xitilben most isteni
dolgok vannak! Ki tudja, mire képes? Lehet, hogy képes...
– Fogd be, Gan!
A démon nyelt egyet, és csodálatos módon elhallgatott.
Rule ismét a mancsaira fektette a fejét, és Lily visszatért
ahhoz az egyetlen időtöltéshez, ami maradt neki –
játszadozott a felbukkanó emlékeivel. Hol is tartott?
Ó igen. Vízágyak. Ez már korábban eszébe jutott, amikor
az óceán partján ült. Mielőtt a dolgok elfajultak volna.
A vízágyak csodálatosan hangzottak. Képzelj el egy
vízzel teli ágyat... milyen puha lenne? Bele kellett pumpálni
a vizet... Pumpák, igen, eszébe jutottak a pumpák. Bár az,
amit az elméjében látott, nem a víz, hanem a levegő miatt
volt. Kerékpárabroncsok feltöltéséhez.
Vezetett kerékpárt? Érzett egy kis izgalmat. Volt értelme,
hogy egy olyan fajta pumpára emlékszik, amit a legjobban
ismer, nem? Egyáltalán nem tudott elképzelni egy
vízágyhoz való pumpát. Talán soha nem volt vízágya, de
biciklije volt.
Milyen kerékpár? Voltak verseny- és...
Rule feje felemelkedett. Majdnem megremegett a hirtelen
jött feszültségtől.
– Mi az? – suttogott.
Felállt, és néhány lépést tett, miközben a feje fölötti
sziklára nézett, és nyüszíteni kezdett. Ránézett, majd a
sziklás mennyezetre. Aztán erősen megrázta a fejét, mintha
ki akarná tisztítani, és halkan nyüszített.
– Mi ez? Gan, mit akar mondani?
– Semmi! – mondta Gan undorodva. – Nincs semmi
értelme!
 – Rule? – Most már több okból is megijedve térdelt mellé.
– Minden rendben veled?
Újra nyüszíteni kezdett, egyre hangosabban és
hosszabban, majd a démonra nézett.
– Azt akarja, hogy mondd el! – kiáltotta Lily. – Próbáld!
Igyekezz!
Gan a szemeit forgatta. – Ez hülyeség. Valami arról, hogy
te kint is vagy, meg itt is vagy!
Rule felvakkantott. Aztán gyengéden a fogai közé vette a
lány csuklóját, és megrántotta, hogy kénytelen volt lépni
egyet. Azt akarta, hogy menjen vele. Remegő lélegzetet vett,
és felállt. – Jól van! Jössz, Gan?
Rule azonnal beugrott az egyik sötét, fekete lyukba.
Legalább egy kicsit tágasabb volt, mint egyik-másik. Bár
valószínűleg nem marad olyan.
– Követni azt az idiótát? Elvesztette az eszét! Inkább
maradj itt!
Lily csak megrázta a fejét, és hevesen dobogó szívvel
követte Rule-t a sötétségbe.

NEM ÉLTÉK VOLNA túl az első öt percüket a pokolban, ha

a terep, ahová érkeztek, megegyezett volna a Földivel. Egy
lapos, alacsony partmeredélyt hagytak ott. Alacsony, sziklás
hegyek közé érkeztek. Hegyek, ahol a lények azzal voltak
elfoglalva, hogy egymást öljék, miközben a levegőben a
legenda küzdött a rémálommal.
– Kezdek kifogyni! – jelentkezett Cynna. – Újra kell
töltenem!
 – Fedezlek! – mondta Lily. Egy sziklás kiszögellés mögött
ült le. Nem volt tető a feje fölött, de a légi csata egy
mérföldnyire volt mögöttük. Éppen jó.
Nem csak veszélyes volt, hanem zavaró is. Soha nem
gondolta, hogy léteznek sárkányok, és most, hogy látja őket
repülni, harcolni... erre mindig emlékezni fog. És rémálmai
lesznek arról, amit ellen harcoltak.
Már ha elég sokáig él, hogy álmodjon.
Haladásuk megakadt ebben a szűk hágóban két alacsony
csúcs között. Lehet, hogy csapdába esettként is leírható volt
a helyzetük.
Maga az átkelés könnyű volt. A levegő csillogása mintegy
megcsillant rajta, amikor belépett a kapun. Aztán máshova
került... sötét, valahol másutt, négy testes démonnal
szemben, akik nyilvánvaló döbbenettel bámultak rá.
Ez mentette meg. Ez, és a kiképzés, amihez Benedict
ragaszkodott. A démonok közül kettő elég gyorsan
magához tért a meglepetésből, hogy még neki is ugorjon,
amikor a fegyverét feléjük lendítette.
Bizonyosságot szerzett arról, hogy a golyók valóban
hatnak a démonokra. Különösen, ha félautomata puskával
szórja meg őket. Lekapta ezt a kettőt. Cynna, aki
közvetlenül utána jött, megölte a másik kettőt.
Miután elbántak a kis járőrökkel vagy előcsatárokkal,
vagy bármik is voltak az első démonok, képesek voltak
tovább haladni. A kísérteties, üres ég fokozatosan
világosabbá vált, mindaddig, amíg olyan világos nem lett,
mint egy viharos napon. A láthatóság még mindig silány
volt, amikor először elértek egy hágót. Cullen orra mentette
meg őket.
 Több démon védte az átjárót, mint az első csoport. Sokkal
több. Néhány emberformájú volt, de a legtöbb négylábú
volt, olyanok, mint valami hatalmas, de sovány hiénák, de a
mellkasukból kézifegyverek nőttek ki. Olyan állkapcsaik
voltak, ami még Rule-t is megszégyenítette volna, a fogaik
úgy sorakoztak, mint a cápának, és izzó, vörös szemekkel
rendelkeztek.
Megölt négy vörösszeműt. Cullen golyószórója kellett
azonban ahhoz, hogy megállítsa a nagy démont, azt, aki
úgy nézett ki, mint egy szteroidokon élő troll. Csak jött és
jött...
Megrázta a fejét, eldobva ezt az emléket. Később
rémálmai lesznek tőle. Most azonban nagy szüksége lenne
egy tervre.
A démonok pillanatnyilag visszavonultak, biztonságban
a hágó másik oldalán.
Az egyetlen előre vezető út, egy keskeny ösvény volt, két
hatalmas szikla közötti résen keresztül.
Voltak gránátjaik, de nem tudtak elég közel kerülni
ahhoz, hogy el is dobjanak egyet. Ugyanez volt a helyzet a
rakétavetővel is. Szükségük volt bizonyos látótávolságra a
használatukhoz. Cullen nem tudott rájuk tüzet dobni. A
mágia itt furcsa módon elfojtódott, ami egyszerre frusztrálta
és érdekelte; semmi, amit ő vagy Cynna a pokolról
megtudott, nem említett ilyesmit. Még mindig elő tudta
hívni a tüzet, de nem tudta tovább küldeni – az a képessége,
hogy varázslattal bármit is befolyásoljon, testétől ötlábnyi
távolságig hatott.
Nem tudták hány démon maradt. A vörösszeműek
azonban nem adták fel, és a közelben kószáltak. Szerették
kikiabálni a terveiket arról, hogy mit tesznek, ha majd
egyszer a fogaik közé kaparintják őket. És megértette őket.
Annak ellenére, hogy nem olyan nyelven beszéltek, amit ő
nyelvként felismert, minden émelyítő részletet megértett.
Cullen a jobb oldalán volt, ugyanazon sziklafal mögött
szorongva. Cynna többlábnyira volt tőle balra és kissé
előrébb. A magas, eldugott hegycsúcsig jutott, és egy szikla
mögött kuporgott.
Lily tudta, hogy milyen irányban kell haladniuk, de ezen
a durva terepen nem létezett egyenes út. Max talált egy
lejáratot. Azt állította, hogy van ösztöne az ilyesmihez, és
Lily ezt elhitte, mert muszáj volt. De eltűnt, közvetlenül a
harcok kezdete után.
Próbált nem gondolni erre.
– Jól van, indulok! – szólította meg Cynna.
– Igen? – Lily alig állt ellen a késztetésnek, hogy azt
mondja: Hova mennél? Beszorították őket, nem tudnak
túljutni a vörösszemű tömegen. Eddig képesek voltak
visszatartani a démonokat, de...
– Tűz a lyukban! – szólalt meg egy hang egyszerre fentről
és lentről.
– Max? Mi...
A gránátok pokolian sokkal hangosabbak voltak élőben,
mint a filmvásznon. Max hármat dobott belőlük. Még
azután is, hogy az összes szikla befejezte a zuhanást, Lily
nem hallott semmit.
Cullen felemelkedett guggolásba. Látta, ahogy az ajka
mozog. Semmi. A fülére mutatott, és megrázta a fejét. A
férfi előre intett, megveregette a mellkasát, és elindult előre.
 Nehéz parancsolni a csapatodnak, amikor nem hallod
őket. De nem olyan hülye, hogy felvonul a démonokhoz, ha
nincs jó oka arra, hogy... á. Most már hallotta magát Maxet
is, először halványan. Azután hangosabban.
– Mindannyiótokat elkaptunk, átkozott hülyék!
Összezúztuk, összetörtük, mind kinyírtuk! – köpött a
sziklákra.
Le-fel ugrándozott az egyik hatalmas szikla tetején. Hogy
a viharban került fel oda?
– Azt hittem, hogy nem szereted a fegyvereket? – mondta
neki Cullen.
– Gyűlölöm őket! De imádom a robbanásokat. Bumm,
lezuhan, és szétveri őket!
– Kedves bumm volt – mondta udvariasan Cullen. – De
egészen biztos vagy benne, hogy mindet elkaptad?
– Hülye vagyok én? Táncolnék itt fent, ha van még
néhány? Van egy pár láb, ami még mindig rángatódzik a
törmelékben, de lelőheted őket, amikor elhaladsz mellettük.
De, uh... – Abbahagyta az ugrálást. – Az átjáró nem éppen
stabil. Több szikla zuhant le, mint amire számítottam. Talán
sietnünk kellene!
Jó ötlet. Lily felállt, még mindig óvatosan. Cynna
csatlakozott hozzá. – Lily, utálom ezt mondani, de ha az
átjáró instabil... képesek leszünk visszajutni, ha átlépjük?
Lily a kézfejével letörölte az izzadságot a homlokáról.
Kicsit elfoglaltak voltak, mióta elég világos lett, hogy
láthassák a mögöttük lévő dolgokat. Lily nem lepődött meg,
hogy Cynnának nem volt alkalma megnézni.
– Nézz vissza! – mondta csendesen a lány.
– Mire... ó! Ó, a fenébe!
 Elég magasra másztak. Sziklás lejtő terült el mögöttük. És
ezen a lejtőn túl – kezdtek már felmászni rajta – démonok
voltak. Megszámlálhatatlan mennyiségű démon.
És ennek a tömegnek az elején, egy nagyon nagy démon.
Talán házméretnyi... már ha egy háromszintes házban
laknál.
Túl messze voltak ahhoz, hogy Lily pontosan ki tudja
venni, hogy néz ki az a hatalmas démon, de eleget látott
ahhoz, hogy örüljön, hogy nem láthat többet belőle.
– Szűz Mária, Isten Anyja! – suttogta Cynna. – Még ha
vissza is fordítanánk ezt a másodpercet...
– Nincs visszaút! – mondta Cullen komoran, amikor újra
csatlakozott hozzájuk. – Már túl közel vannak ahhoz a
helyhez, amin átkeltünk. De a kapu Lilyvel van. Bárhol
kinyithatja!
– De... – Cynna Lilyre pillantott, majd megvonta a vállát.
– Rendben! Megvan a felfújható tutajod! Ha a kapu másik
oldalán óceán van, akkor jól leszünk!
Lily rosszul lett.
– Nálad volt a tutaj – mondta csendesen. – Abban a
hátizsákban volt, amit otthagytál!
Cynna szája kinyílt. Majd becsukta. Előre nézett, ahol
Max gránátjaitól még mindig nem ült le a por.
– Nos, a bosszantó kis szarcsimbók csak megmentette a
seggünket, úgyhogy gondolom, jól döntöttél! De azért
remélem, hogy elő tudsz állni egy B tervvel!
Ahogy Lily is.
– Gyerünk! Fogadjuk meg a bosszantó kis szardarab
tanácsát, és siessünk! – Lépkedni kezdett, az egyetlen
irányba, amerre mehetett – előre, egyik lépés a másik után.
 Harminchárom

A HÁGÓ szélesebb részét lezuhant kődarabok és

testrészek töltötték meg. Lily próbálta nem nézni. Rögtön
ezen túl ismét összeszűkült, és mintegy húszlábnyi mély
meredek lejtőhöz értek. A talaj hirtelen kiegyenesedett,
majd amikor megkerülték a hegygerincet, kitárult.
Egy óriás méretű párkányra léptek ki, ami
megközelítőleg tizenkét háztömb hosszú és fél háztömb
széles volt. Itt volt fű is, amit először észlelt. Egyébként
lapos volt és jellegtelen.
Túl rajta a föld egyszerűen véget ért. Ezen túl már a
tenger volt.
Az óceán nem a megszokott módon nézett ki,
visszatükrözve azt a csúnya eget, de az illata megfelelő volt.
Lily megállt, és hagyta, hogy a szellő kitöltse a benne lévő
üres helyeket.
De nem tudott sokáig egy helyben maradni. Rule közel
van. Csak hol...?
Kis csapata széthúzódott a háta mögött, hogy körül
nézzen.
– Hova megyünk innen? – kérdezte Cullen.
– Lehet, hogy egyikünknek vissza kellene menni a
hágóhoz – mondta Cynna. – Próbálni megtartani.
 – Ha! Önként jelentkezel? – Max megrázta a fejét. – Jobb,
ha megszabadulunk tőle! Bumm! – Vigyorogva dörzsölte
össze a kezét.
– Nem! – mondta hirtelen Lily. – Nem, nem dobhatunk
gránátokat a hegyre! Rule... – Mozogni kezdett, és a
kőtömböket fürkészte, amik a túlméretes párkányon voltak.
– Ott van! Benne van!
A többiek követték.
– Belül? – kérdezte kétkedve Cynna.
– Egy barlangban, vagy valami hasonlóban! – Most
gyorsabban mozog! Lily szíve is egyre hevesebben dobogott.
Olyan közel van, olyan borzalmasan közel. Nem hoztak
földmunkagépeket, gondolta félig a hisztérikusan. Soha nem
gondolkodtak azon, hogy mire lehet szükségük néhány láb
szikla eltávolításához. – De mozog!
– Felénk jön?
– Nem! – Ez gyorsan és csalódottan jött ki. – Arra! – A nő
a párkány túlsó vége felé intett, ahova egy csomó szikla
zuhant. És futni kezdett, mintha egyedül a lába képes lenne
áthidalni ezt az utolsó távolságot, és magához vehetné a kő
ellenére.
– Max! – mondta Cullen, miközben tartotta a lépést
mellette.
– Mi van? – A gnóm futás közben kissé dülöngélt.
– Állítólag ösztönösen érzitek a sziklákat! Hogyan
juthatunk be, vagy hozhatjuk ki?
– Dolgozom rajta!
Lily alig hallotta őket. Itt van, itt van...
A párkány túlsó végén pedig egy hatalmas, sötét farkas
lépett ki a kőrengeteg egyik hasadékából.
 Lehet, hogy a nevét kiáltotta. Talán csak a fejében sikított.
A lába anélkül mozdult, hogy irányította volna. Futott felé,
megbotlott a durva talajon – amikor valaki kilépett Rule
mögül.
Egy lány. Sötétkék szárit és az amulettjét viselte. Rule
nyakláncát, az elveszett nyakláncot.
Lily holtra váltan állt meg. Az egyik kezét kinyújtotta –
nem azért, hogy megérintse, hanem, hogy a lehetetlent
eltolja. Húszlábnyi távolságból a saját szemébe nézett, látta,
ahogy a saját arca elsápad, és hallotta, ahogy halkan azt
mondja: – Az elveszett részeim! Minden elveszett részem!
Nálad van!
Aztán a térde összerogyott alatta.
Nem ájult el. Nem egészen. De a következő dolog, amit
észlelt, egy érdes, nedves nyelv volt az arcán. – Rule! –
Megérintette a pofáját, a vállát, kezével végigsimított a
bordáin. – Rule!
– Ez túl furcsa!
Cynna volt az. Lily lassan elfordította a fejét, remélve,
hogy nem fogja látni... de továbbra is ott állt, kifejezéstelen
arccal. Nem pont ugyanaz, amit Lily már milliószor látott a
tükörben, mert nem volt fordítva.
– Beszarás! – Magas, nyikorgó hang volt, homályosan
ismerős. És még egy személy – lény – lépett ki ebből a
hasadékból. – Ketten vagytok!
Egy démon. Ugyanaz a kicsi, narancsszínű démon, aki
próbálta megszállni – az, aki összefogott Harlowe-val, aki
megragadta, amíg Harlowe megütötte a bottal.
Lily hátranyúlt a fegyveréért.
 Cynna és Cullen már célba vették a sajátjukkal. De a
másik Lily is gyorsan mozgott. A démon elé lépett.
– Nem! Ő... – ez Gan! Nem bánthatjátok! – Ránézett
Lilyre, majd a többiekre, és megnyalta ajkait – egy ideges
gesztus, amiről Lily már évek óta próbált leszokni. – Meg
tudom magyarázni!
Cullen mindannyiuk nevében válaszolt, anélkül, hogy
leengedte volna a gépfegyverét.
– Az jó lenne! Feltétlenül vedd bele azt is, hogy te mi a
fene vagy!
– Ismered! – csipogta Gan. – Ő Lily Yu! – Aztán
visszafogottabban: – Persze, gondolom, a másik is az!
A második Lily felsóhajtott. – Ez eltarthat egy ideig!
Lily hátrapillantott a hágóra. – Jobb lenne, ha a rövidített
verziót mondanád el! Nincs sok időnk! Háború közeleg
ezen az úton!

LILY elveszettebbnek érezte magát, mint valaha. Követte

Rule-t a sötétségen keresztül, hogy aztán szembe
találkozzon saját magával – a másik énjével, akinek minden
a birtokában van, amit ő elveszített. Az az én, aki ismerte
Rule-t a másik formájában. Ismerte férfiként.
Igyekezett röviden és összefüggően fogalmazni, de a Rule
másik oldalán ülő arcának és testének látványa elterelte a
figyelmét. Az a nő nem ő volt. Talán egy személyként
indultak, de már nem voltak egyformák, már nem.
Nagyjából körben ültek, mindenki ott volt, a kicsi
kivételével – Max –, aki a sziklákon őrködött, ahonnan
figyelhette a hágót. Legalább a többiek már nem szegezték
rá a fegyvereiket... miután Rule ragaszkodott hozzá.
Odament a férfihoz – Cullenhez –, és morogva tette az orrát
a géppuskára.
Gan gond nélkül fordított: – Tedd le, te seggfej!
Mindannyian hosszan hallgattak, amikor befejezte. Végül
a másik nő csendesen megkérdezte: – Mit gondolsz, mennyi
ideje vagytok itt?
– Nem tudom! Itt nincsenek rendes és rendszeres
nappalok és éjszakák. Egy idő után már nem is gondoltam
rá így. Rule-ra pillantott. – Azt hiszem, vagy hússzor aludt.
Nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy húsz nap telt el.
– Húsz! – A másik nő nem hangzott boldognak.
Folyamatosan megérintette, simogatta Rule-t.
Lily el akarta tolni ezt a betolakodó kezet, de... nyelt
egyet. Rule vágyta ezt az érintést. Ezt meg tudta mondani.
Mindkettőjüket ott akarta maga mellett. Számára
mindketten Lily voltak.
Pedig a másik ismerte őt korábban. Aki mindenre
emlékezett, amit megosztottak a Földön. Amit vele osztott
meg, az a... pokol.
– Van egy problémánk! – mondta a másik Lily.
Cullen felnevetett. – Még soha nem mondták, hogy
alábecsülöd a dolgokat, édesem?
– A kapuról beszélek! Túl sok személy van ahhoz, hogy
visszamenjünk rajta!
– Egy kapu! – A szívverése felgyorsult. Hát persze!
Valahogy ide kellett jönniük, igaz? Nem valamilyen birodalmak
között ugráló démon hurcolta ide őket, ahogy őt.
– Van visszautatok! Akkor visszamehetünk!
 – Van egy kis kapunk! – mondta Cullen. – És amint Lily –
az egyikőtök – rámutatott, ez a probléma. Ezt elég szűkre
terveztük. Ha... – hirtelen elhallgatott, és felnézett.
Ő is felnézett. És felállt. – Ez Sam! – Ez a hatalmas,
szárnyas alak nem lehet senki más.
A többiek is talpra szökkentek. Cullen a hosszú, üreges
csövet a hátáról a vállára emelte.
– Mindenre lősz, amit meglátsz?
Ez megrázta őket. Cullen tért magához legelőször.
– Errefelé jó ötletnek tűnik!
Vannak jobb célpontok is. Sam, lassan körözve, ereszkedni
kezdett.
– Ne lőj rá! Sam a mi oldalunkon van... valahogy!
Legalábbis megmentette az életét, és megölt egyet a saját
fajtájából. Gyanította, hogy ez főleg amiatt történt, hogy az
kétségbe vonta Sam tulajdonjogát felettük, de mégis...
Ez a legérdekesebb! Úgy tűnik, hogy kapcsolatba léptél lelked
hiányzó felével, de ez megtestesült.
– Észrevettem! – mondta szárazon.
A kis démon nem! Kíváncsi vagyok... Most már annyira
közel volt, hogy szárnyainak szele megmozgatta a haját.
Mégis te vagy az, akinél Ishtar amulettje van!
Cullen rámeredt. – Te tudsz a Hölgy amulettjéről?
Nagyon sok mindent tudok, amiről ti, rövid életűek még
álmodni sem mertek! Ugyanolyan kecsesen, mint a pitypang
bóbitája ez a nagy test a földre ereszkedett a szikla pereme
közelében. A feje elfordult, hogy rájuk nézzen.
– Ne nézzetek a szemébe! – mondta gyorsan Cullen.
Tájékozott rövid életű. Sam jól szórakozott. És... milyen
érdekes. Varázslóféle vagy!
 – Féle? – kérdezte Cullen felháborodva.
És egyikőtöknek van kapuja. Nem, tévedtem! Egyikőtök egy
kapu! Ez szokatlan. Kényelmesebbre igazgatta a szárnyait. És
hasznos. Üzletet akarok kötni.
– Gyorsan egyezzetek meg! – kiáltott le a kicsi alak a
sziklákról. – Jönnek! Az első hullám kb. tizenöt perc múlva
ér ide – és egy kibaszott nagy démon jön harminc perccel
mögötte!
Igen. Jön Xitil!

LILY nem tudta megállni, hogy a másik önmagára

pillantson. Ő, de mégsem ő. Az ő tehetségével rendelkező
rész.
Az az én, aki egész idő alatt Rule-lal volt. Azt
gondolhatnád, hogy vonzalmat, vágyakozást érez.
El akarta ütni a szuka kezét róla.
Lily nyelt egyet. Nem most. Nem tudta felfogni, hogy
lehet most ennyire keserűen féltékeny önmagára – a másik
énjére. Valahogy mindenkit el kell vinni innen.
– Tovább nyitva kell tartanunk a kaput!
Cullen megrázta a fejét. – Képtelenség, édesem! Túl
messze vagyunk a csomóponttól, hogy bármekkora energiát
tudjak belőle húzni, és körülöttem elég gyenge
energiaszálak vannak!
– A sárkányok felszívják – mondta a másik Lily. – Amúgy
Gan is ezt mondja!
Lily a kis démonra nézett, aki boldogtalanul simult az
egyik nagyobb sziklához. Nem mondott semmit. Úgy tűnt,
hogy egyáltalán nincs tudatában a környezetének, el volt
veszve a saját rettegésében.
 – Akkor jön a B terv. Cullen, vidd, ah, a másik Lilyt a
hátadon, és Max átmehet Rule hátán lovagolva.
Két probléma van ezzel. Először is, nagyot fogtok zuhanni. A
talaj itt sokkal magasabb, mint a Föld birodalmában.
Összerezzent. Teljesen furcsa volt, ahogy a sárkány
gondolatai csak úgy megjelentek a fejében. És honnan tudja,
milyen ez a terület a Földön?
– Óceán lesz alattunk! – mondta szűkszavúan.
Nagyon messze alattad. A fő probléma azonban az, hogy a kapu
nem nyílik ki.
– Kinyílik! – Csak újra véreznie kell, és kimondania azt a szót,
amit Cullen tanított neki.
A sárkány pillantása Cullenre esett.
Mi történik, varázsló, amikor a varázslatot egy tárgyhoz kötöd,
és egy másik, az elsővel megegyező tárgy van a közelében?
Cullen összevonta a szemöldökét.
– Nem azonosak. Nos... – A lányról a másik Lilyre nézett.
– Nem teljesen! Különböző tapasztalataik vannak! Eltérnek
egymástól! Ők kettéváltak!
Ők egy lélek! Hiszem, hogy a kapu nem nyílik ki. A sárkány
hosszú farka megrándult a végén. De próbáld ki, és nézd meg
magad! Hacsak nem tudod anélkül leellenőrizni, hogy kinyitnád!
Lily türelmetlenül állt talpra. Hol volt Max?
– Max! Gyere le! Elmegyünk innen!
Hirtelen megszólalt a másik Lily. – Mit akarsz, Sam? Mi
az ajánlatod?
Én megnövelhetem a kaput! Sokkal nagyobbra. Mindaddig
nyitva tarthatom, ameddig szükséges, és átrepülhetek veletek. És
tudom, hogyan lehet megoldani a kapu problémáját.
Egy pillanatra csönd lett, majd a másik – a kéket viselő
Lily – így kiáltott: – Nem!
 Cullen rápillantott, majd vissza a sárkányra.
– A sárkányok maguk a mágia, de nem tudnak
varázsolni!
A legtöbb nem. Én azonban a Nagy Énekes vagyok! Többet
tudok a kapukról, mint amit te valaha is álmodtál, varázsló!
– Úgy tűnik, kivéve, hogy miként kell nyitni egyet! Vagy
nem akarnál egyezséget! Mit akarsz cserébe?
A nagy farok nyilvánvaló ingerültséggel csapkodott.
Nem nyilvánvaló? El akarok menni. Szeretném elvinni azokat a
fajtársaimat, akik még mindig élnek, és elhagyni Dist! Valami
mentális sóhajhoz hasonló suhant el Lily elméjének szélén.
Veszítünk!
– Ugye, ezt akartad mindvégig? – csattant fel hirtelen a
másik Lily. – Ezért fogtál el minket. El akartad hagyni a
poklot! Csak azt nem értem, honnan tudtad, hogy jönnek
értünk!
Dehogy! Egy... más elképzelésem volt.
Cullen megrázta a fejét. – Sajnálom az embereid! De egy
kaput, ami elég nagy ahhoz, hogy átrepülj rajta, nem lehet
személyhez kötni. Ez elpusztítaná!
Most először szólalt meg a kis démon, a hangja remegett.
– De te a Nagy Énekes vagy! Azt mondtad, hogy nélküled
nem tudnak nyerni. Hogy lehet, hogy nem nyersz?
Őrültségéhez képest Xitil elég okos volt. Ő – vagy az, akit
megevett – szövetséget kötött azzal, akit Tegelgor néven ismersz, a
déli birodalom urával. Alacsonyszintű démonainak nagy számáért
cserébe átengedte neki a régióját. A területén élő minden
démonnal, minden ördögfivel, minden teremtménnyel lép a
földünkre. Nem harcolhatunk ennyivel!
– Tegelgor! – nyüszítette a démon. – Elhagyta? Nem, még
ha őrült is, hogy nem... az összes démont? Én nem... Nem
hívott magához! Éreztem a vonzást, de nem idézést!
Minden nevem tudja! Ha akarta volna...
Te is leváltál, kis démon!
Mit jelentett ez? Nem fontos. Fogyott az idejük.
– Hol van Max, a fenébe?
– Várj egy percet, Lily! – ment oda hozzá Cullen. –
Utálom bevallani, de a sárkánynak egy dologban igaza van.
Ellenőriznem kellene!
– Hogyan?
Az egyik kezével kecses mozdulatot tett, mormolt
valamit azon a folyékony nyelven, amit korábban is
használt, és a homlokát ráncolta. Aztán a másikukhoz
fordult, majd vissza hozzá, és megismételte. Minden szín
kifutott az arcából.
– A pokolba! A kapu kettőtök között ugrál! Hullámzik!
– Akkor együtt csináljuk! Ha egymás mellett állunk és
megvágjuk a tenyerünket...
Cullen fejét rázta. – Amikor benne van, akkor beragad
zárt helyzetbe. Benne van a te... Érző! Csak te tudod kinyitni
a kaput, de amikor benne van, nem tudod kinyitni! A
tehetséged nem engedi!
– De ha elég közel van hozzám ahhoz, hogy a kapu
közénk ugorjon, miért nem ismer fel a tehetségem? –
kiáltotta. – Én vagyok az!
Mert, ahogy a varázsló mondta, szétváltatok! A varázslat, még
az is, amit rituálékon keresztül vittek végbe, durva munka a
tehetségedhez képest, Lily Yu! A tehetséged felismeri a köztetek
lévő különbségeket, amiket a kapu nem tud!
A tehetsége nem ismeri fel? Megdörzsölte a homlokát.
– Itt egyszerűen nincsenek ötleteim!
 Akkor fogadd el az enyémeket! Mindent megteszek, hogy
megvédjelek...
Megszakította a gondolatmenetét. Hihetetlen sebességgel,
egy ekkora lényt tekintve, az ég felé ugrott. A szárnyai által
keltett szél ledöntötte a lábáról, így az első másodpercben
nem látta, hogy miért rugaszkodott el.
Azután azt kívánta, bárcsak ne látta volna.
Hosszú és piros volt, a nem teljesen megszáradt vér
színére emlékeztetett. Féregszerű testének számtalan rövid
lábának mindegyike karmos volt. És bár teste kisebb volt,
mint a sárkányé, szárnyai szinte ugyanakkorák voltak,
erezettek, mint egy denevéré.
Testének első harmada állkapocs volt, olyan fogsorral,
amilyen a vörösszeműeknek is volt. Amikor kinyitotta
azokat az állkapcsokat és felordított, a lány egész a torkáig
belátott.
Annyi előnye volt a sárkánnyal szemben, hogy felülről
sújtott le, tátongó állkapoccsal. Sam egyenesen rá repült. Az
utolsó másodpercben tért ki. Állkapcsa összezáródott az
egyik hatalmas szárnyon, és elfordította a nyakát, széttépve
a membránt. Szárnyaival erősen verdesett, és kezdett
elhúzódni.
Rule felüvöltött. Lily ahogy megpördült, azt látta, hogy
elrohan mellette – arra futott, ahol a másik Lily még most is
elfordulva állt, és a fölötte lévő párkányon ülő
vörösszeműek egyikére bámult, aminek az állkapcsa
gonoszan utánozta a fölöttük a sárkánnyal harcoló agyaras
féregét.
Az levetődött. És összeütközött Rule-lal a levegőben.
 Vicsorgó, összekapaszkodó gubancban zuhantak le. Lily
felemelte a fegyverét, de esélye sem volt arra, hogy lőjön
anélkül, hogy eltalálná Rule-t. Közelebb lépett. Vér
fröcskölte le. Rule vére. Ó, Istenem, az oldala...
– Gyere vissza! – kiáltotta Cynna.
– Nem lőhetsz! Megölöd!
– Nem használok fegyvert! Mozdulj már, bassza meg!
Gyorsan hátranézett a válla fölött – és gyorsan elmozdult.
Cynna közvetlenül a háta mögött állt, egyik karját
egyenesen kinyújtotta, a másikkal pedig a farkas és a démon
összeakaszkodott gombolyagjára mutatott. Ajkai mozogtak,
de Lily nem hallotta a vicsorgáson és az üvöltésen keresztül.
És vérvörös fény áradt a kezéből.
Nem úgy haladt, mint a fény. A csúnya vörös ragyogás
lassan haladta át közte és a harcoló állatok között – túl
lassan, túl lassan! Rule lenn volt – és nem mozdult.
Lily ismét a vállához emelte a fegyverét – és a fény
betalált. A démon megmerevedett és holtan esett össze.
– Azta a kurva! – hallatszott Cynna döbbent hangja. –
Működött!
Lily odafutott Rule-hoz. Mint ahogy a másik énje is.
Vér borította a farkas oldalát, olyan sok vér, hogy nem
lehetett látni mekkora a sérülése. De nagy volt. Tudta. A
farkas légzése nehézkes volt, a szemét lehunyta. Lily
felnézett. Megdöbbent, amikor találkozott a saját szemével.
– Menjetek azonnal! – mondta a kékruhás. – Azonnal
mennetek kell, és el kell vinned, ahol meggyógyulhat! Egy
kórházba! – Úgy mondta a szót, mintha új lenne számára. –
Itt meg fog halni!
– A kapu...
 – Sam elmondta, hogyan javítsam ki!
Egyszerre tudta. Nem tudta hogyan, de tudta, hogy mire
gondol a másik nő.
A szája kiszáradt. – Kell, hogy legyen más mód is!
– Vicces! – Az ajka megremegett, de a szeme könnyben
ragyogott. – Én is ezt mondtam! – Felnyúlt, és letépte
nyakáról a láncot az amulettel együtt. – Pedig nincs! Te
vagy a kapu!
Lily lassan – tudva, hogy mit csinál, mit fogad el –
kinyújtotta a kezét. És Lily beleejtette az amulettet. – Mondd
meg neki... – lenézett, és megsimogatta Rule fejét. – Mondd
meg neki, mennyire örültem neki. Milyen nagyon örültem.
Lily ujjai összezárultak a nyaklánc körül. Csak bólintani
tudott, amikor a torka összeszorult. És a másik – a másik ő –
talpra ugrott. Meghúzta a szári elejét, és az szétnyílt. – Kösd
be ezzel! Nagyon vérzik! – Odadobta Lilynek – és futni
kezdett. Meztelen, mezítláb, teljes sebességgel.
A sziklán. Egyenesen a szikla széléig.
A kis démon értette meg először. – Nem! – üvöltött, és
utána indult, rövid lábaival. – Ne, Lily Yu! Lily Yu, szeretlek
téged! Én igen! Ne...
A lány leugrott.
Lily érezte, ahogy a levegő süvít, az óceán illatától nehéz.
Nem, csak állt, és a könnyei folytak – lefelé és zuhant... túl
távol, olyan messze Rule-tól...
Összezúzódott a sziklán – mindenhol egyszerre összetört.
És meghalt.
 Harmincnégy

KINYITOTTA a szemét. Cullen arcát látta meg először. A

férfi karja tartotta meg.
– Istenem! – suttogta a férfi. – Magasságos Hölgy! Miért?
Miért tette... és te? Te...
– Nem... jól vagyok! – A nyelvét vastagnak érezte. Nyelt
egyet.
– Most már működni fog a kapu!
Az jó lenne. A hágóban vannak, és azt várják, hogy uruk
ideérjen és kiszélesítse! Xitil az utóbbi időben kissé vaskos lett. A
sárkány letelepedett a földre a szikla széléhez, de nem
hajtotta be teljesen a szárnyait.
Aztán hallatszott egy másik hang, halk, bizonytalan –
Gan, a szikla szélén állva.
– Élek! Meghalt, én mégis élek! Ez nem igaz, ugye? –
Aztán még halkabban: – Kedveltem!
Lily felült. A toltoit még mindig erősen szorongatta a
kezében. Nem veszítette el, amikor... elájult.
– Sam, elfogadjuk az ajánlatod! És egyetértek. Most jó!
Cynna befejezte Rule sebeinek kötözését a kék ruhával.
– Látta valaki Maxet?
Kiderült, hogy Max a földön fekszik, nem messze attól a
párkánytól, ahonnan a vörösszemű elugrott. Eszméletlen
volt, de élt – a vörösszemű valószínűleg azt hitte, hogy
megölte, amikor leröpítette a sziklákról. De a gnómokat
köztudottan nehéz megölni.
Két sárkány landolt. Mindegyik egy lovassal és egy
beteggel szállt fel. Először Cullen, aki maga előtt tartotta
Rule-t, akinek vére átitatta a kék anyagot, ami Lily szárija
volt.
Aztán Cynna, maga előtt egyensúlyozva Max eszméletlen
testével. Akkor...
– El kell vinned! – rohant oda Gan. – Meg fogok halni!
Xitil lassan fog megölni! Kitépi a szemgolyómat, és... – A
démon holtra váltan állt meg előtte, tágra nyílt szemmel. –
Te... te... – Lenézett a mellkasára, megdörzsölte, és ismét
Lilyre nézett. – Te Lily Yu vagy! – suttogta. – Érzem! A
köteléket! Csak nem ugyanaz!
A lány bólintott. – Valahogy mégis! Én... mindkettő
vagyok! Igen! – mondta hirtelen. – Elviszlek! Isten
irgalmazzon nekem, ha még a halál sem elég ahhoz, hogy
megszabaduljak tőled, akkor mi haszna lenne hátra hagyni
téged?
Ő és Gan felmásztak Sam nyakára, és a feje mögé
telepedtek le. A finomnak tűnő gallér egyfajta szélvédőként
szolgált, és valami, amibe megkapaszkodhattak. Ez egészen
másmilyen – gondolta a lány –, mint a karmok között lógni –,
aztán ez a gondolat elszállt, mint az ezzel együtt járó emlék.
Folyamatosan ez történt. Nem volt egyformán mindkettő!
Az egyik meghalt... vagy többnyire meghalt.
De a tehetsége visszatért. Sam mágiája a bőréhez tapadt,
amikor felmászott a nyakán – hatalmas és ősi. Teljesen
idegennek kellett volna éreznie, semmi hasonlót még nem
érzett korábban, mégis... ezek bizonyára a másik emlékei
közé tartoznak, döntötte el, határozottan a gallérba
kapaszkodva.
Itt vannak! Egy hatalmas rugaszkodással Sam eltávolodott
a szikláról – megállítva Lily szívét –, de kitárta a szárnyait.
Esés és zuhanás helyett a magasba emelkedtek.
Sokkal kellemesebb itt utazni, mint a karmok között.
Sárkányok keringtek körülöttük a levegőben. Egy tucat?
Kettő?
– Hány fajtársad van, Sam? – kérdezte.
Huszonhárman maradtunk Disben. A démonok tízet megöltek.
Egyszer... valaha sokkal többen voltunk ennél, de most már csak
huszonhárman vagyunk.
Először jött át valós érzelem a mentális hangon. Bánat,
mély és érinthetetlen – és öreg, nagyon öreg.
Most, Lily Yu! Nyisd ki a kapudat, én pedig szélesre énekelem!
Kihúzott egy kis tollkést a zsebéből. Ezúttal nem volt
szükség díszes rituális pengére. Vágott egy fintort, és végig
húzta a pengét a bal tenyerén, és kimondta a nyitás szavát.
Azok a furcsa geometriák elmozdultak, és felébredtek
benne. A levegő megcsillant kis téglalap alakban, ott
lebegett, több százlábnyival az óceán felett – és a sárkány
elkezdte dalát.
Halk és mély hangon énekelt – a basszus éppen csak
annyira volt erős, hogy Lily inkább érezte, mint hallotta.
Mintha az éjszaka hangra kapott volna, minden sötét és
rejtett átlüktetett rajta – a csillagok, és csillagok közötti
hideg. A benne lévő tér válaszolt – nőtt, egyre erőteljesen
kinyomódott rajta. A benne lévő tér nagyobb volt, mint a
külső tér, és ez lehetetlenség volt, ez... A dal megváltozott.
Sam hirtelen benne volt... vele – a dalában és a fejében, de a
hasában is, ahol a geometriák egyre nagyobbak,
összetettebbek, kevésbé valóságosak lettek. De Sam hangja
ott úszott közte és a kifordított űr őrültsége között, és Rule
nyaklánca a zsebében volt, és a halál nem egészen volt
olyan visszavonhatatlan, ahogy mindig gondolt rá.
Keze szorosan Sam gallérjához tapadt, amikor az első
sárkány összecsukta a szárnyait és a csillogó levegőbe
zuhant. És eltűnt.
Rule átlépett. És Cullen is. Következőnek az ment,
amelyiken Cynna és Max volt, Sam pedig énekelt.
Halkan énekelt, miközben a többi sárkány egymás után
zuhant a csillámlásba, és ő csak énekelt, és addig
fenntartotta benne az őrült teret, amíg mind át nem lépett.
Aztán végül, még mindig énekelve, Sam is a csillám felé
fordult. Beleereszkedett, és a nő vele együtt hullámzott...
És egy másik óceán felett repültek, a tintasötét, hullámok
felett, amin ezüst csillanásokkal megtört a holdfény. A hold
– majdnem teli, és a csillagok – ó, Istenem, hogy hiányzott
neki!
Gyorsan elmondta a másik szót, amit Cullen tanított neki.
A tér benne szappanbuborékként pattant szét, és immár
egyedül maradt benn. Többnyire.

A SÁRKÁNYOK LESZÁLLÁSÁRA nincs feltűnésmentes mód.

Sam mindent megtett. Összeszedte a nyáját – hogy
nevezel egy rakás sárkányt? –, és elvitte őket ahhoz a
partmeredélyhez, ahonnan Lily és a többiek elindultak. De
mérföldekre voltak a tengerparttól. Mielőtt a parthoz értek
volna, valami értelmes lélek felküldte a légierő két
vadászgépét, hogy üldözze őket.
 Nem lőttek, de ez feszült hazaérkezést eredményezett.
Egyenként kellett leszállniuk. A meredély nem volt elég
nagy ahhoz, hogy két sárkány egyszerre szálljon le. A
Cullent és Rule-t vivő lett az első. Amint leereszkedett,
Cullen átadta Rule-t az egyik vérfarkasnak – aki összeszedte
a bátorságát, hogy odafusson – utasításokat adva, miközben
leugrott a sárkányhátról.
Lily természetesen nem hallhatta ilyen magasról, de Sam
továbbította a lényeget.
Cullen első utasítása a fegyveres vérfarkasoknak szólt. A
következő Nettie-t késztette futásra. Az utolsó egy
mobiltelefonért volt, hogy Cullen felhívja a légierőt és
megkérje őket, hogy ne lőjenek a kedves sárkányokra.
Sam úgy tűnt, jól szórakozik.
Cullen már a telefonon beszélt, amikor a második
sárkány leszállt, Cynna és Max pedig lemásztak.
Nyilvánvalóan Max magához tért, miközben több
százlábnyi magasságban volt a levegőben. Nem sokat javult
a természete.
Aztán rá került a sor. És Ganre.
Mit kezdjen itt egy megszelídített démonnal? Legalábbis
abban reménykedett, hogy Gan megszelídült...
Küldd el a törpékhez! Meg fogják érteni, mivel ők maguk is
démonoktól származnak! Amikor egy démon lelket kap...
– Mi van? – kiáltotta Gan. – Mit mondtál a lélekről?
Lily meg mert volna esküdni, hogy Sam elnevette magát,
halkan, gondolatban.
Ereszkedtek lefelé. Lehunyta a szemét, ahogy a föld
közeledett. Túlságosan olyan volt, mint...
Lily Yu!
 – Tessék? – próbálta túlkiabálni a szelet, mintha ettől
jobban hallaná.
Üdvözöld a nagymamádat a nevemben!
A nagymamáját? Hogyan... de akkor földet értek – nem
keményen, de határozottan.
És csak arra tudott gondolni, hogy Rule-hoz érjen.
– Majd később beszélünk! – mondta a nő, miközben
átlendítette a lábát és lecsúszott. Gan leereszkedett mellé,
majd csak állt ott, és mindenkire fintorgott.
– Vannak kérdéseim!
Miért nem lep meg ez? Bukj le!
Ennyi figyelmeztetés után, Sam visszarugaszkodott az
égre.
Lily gyorsan körülnézett, és megpillantott egy Nokolai
férfit, akit ismert valamennyire. Megragadta Gant, és feléje
taszította.
– Tartsd szemmel! Leginkább démon, de nem teljesen! Ne
lődd le, hacsak nem tudod elkerülni!
Futásnak eredt.
Rule-t hordágyra tették, és Nettie terepjárója felé vitték.
Éppen akkor ért hozzá, amikor kinyitották a jármű hátulját,
és bámulva megálltak.
Újra férfi volt. Átváltozott, és megint férfi volt. Meztelen
és véres volt, vérrel átitatott szövetdarabbal – ami egykor
kék volt – a legmélyebb sebén.
Persze, gondolta. Meg kellett próbálnia. Majdnem
telihold van, és meg kellett néznie, képes-e egyáltalán
átváltozni – de mekkora kockázat, amikor ennyire gyenge a
sebeitől!
 Hiányzott neki a bundája, a puha szőr, amit oly gyakran
simogatott... Lily dezorientáltan pislogott, és az emlékszilánk
elmenekült.
A férfi kinyitotta a szemét. – Lily?
– Itt vagyok! – mondta a nő hozzálépve, és megfogta a
kezét. – Visszatértünk! Mindannyian! Átváltoztál! Nem
vesztél el a farkasban!
– El kell altatnom! – mondta határozottan Nettie. – És
ezúttal kórházba megy! Nagyon sok vért vesztett, és nem
végzek műtétet ennek a terepjárónak a hátuljában!
– Nem, elmegy a kórházba! – Ezt kérte tőle. Vidd vissza és
juttasd el egy kórházba...
– Egy perc, Nettie! – mondta Rule. A hangja csodálatosan
csengett. Nem mintha haldokolna, egyáltalán nem. Lily
tekintetét kutatta. – A legfurcsább álmom volt. Rettenetes
álom. Azt hittem, hogy valóságos. Ketten voltatok, és
egyikőtök... egyikőtök meghalt!
Eszméletlen volt. Biztos volt benne, hogy eszméletlen.
– Ez nem álom volt, de igaz sem teljesen!
– Te...
– Mindkettő! Azt hiszem!
– Elég! – mondta Nettie, és a férfi homlokára tette a kezét.
Lassan enyhült az arckifejezése, a szeme pedig
lecsukódott. – Igen – mormolta. Úgy van! Lily vagy! – A
keze elernyedt, és elengedte az övét, miközben belezuhant a
gyógyító álomba, ami Nettie ajándéka volt.
Lily végre érezte, hogy a vállában lévő feszültségcsomók
lazulni kezdenek.
Talán tényleg csak ilyen egyszerű volt.
– Igen! – suttogta. – Az vagyok, igaz?
 Epilógus

– LEGALÁBB gondolkodj el róla! – Rule torkát

összeszorította a frusztráció.
– Nem! – Isen ugyanolyan volt, mint általában. – Nem,
hacsak nem adsz valamilyen erőteljes indokot, hogy miért
gondoljam át. Eddig még nem tetted meg!
Ó, dehogynem! Csak Isen nem hallgatta meg. Rule az
átkozott kórházi ágya szélén ült és küzdött az üvöltési vágy
ellen... bár talán nem kellene elfojtania ezt a bizonyos
késztetést. Talán az apja akkor elhinné neki.
– A Lu Nuncio-nak rendelkeznie kell az irányítással! – A
szavak röviden és élesen jelentek meg. – Nekem nincs meg!
Isen erre csak legyintett. – Ez csak ideiglenes!
– Átváltoztam! – törtek ki a szavak. – Itt, az átkozott
kórházban, amikor telihold volt, átváltoztam! Nem tudtam
megállítani!
– Azt hiszem, pokolian fájhatott! Jó, hogy még időben
figyelmeztetted Glent!
Glen az egyik őr volt, aki távol tartotta az újságírókat
Rule szobájától. Tegnap este az orvosokat és a nővéreket is
távol kellett tartania, amíg Rule vissza nem szerezte az
irányítást a visszaváltozás felett.
Bő fél órába telt, és maradt a fájdalom, hogy farkas
maradjon – hogy teljesebben érezze és szaglássza a világot.
 – Gondolom, ezzel meg is van oldva! – mondta keserűen
Rule. – Ha már nem tudom irányítani az átváltozást, de
sikerül valakit figyelmeztetnem...
– Fiam!
Ritka szó az apja szájából. Rule elhallgatott.
Isen Rule vállára tette a kezét.
– A büszkeség beszél belőled! A türelmetlenség! A
farkasod erősebb, mint korábban. Tehát? Meg fogod tanulni
újra egyensúlyba hozni magatokat! Időbe fog telni, de
kétségtelen, hogy képes leszel rá! Te még soha nem okoztál
csalódást nekem, sem az apának, sem a Rhonak!
Rule soha nem értette, miért őt nevezte ki apja Benedict
helyett Lu Nuncionak. Most még kevésbé értette. Nem
tudta, mit mondjon.
A szavak nem jöttek olyan könnyen, mint korábban.
Isen még egyszer megszorította Rule vállát, majd
elengedte.
– Lesz segítséged! Úgy hallom, most érkezik az egyik!
Ahogy Rule is hallotta. Elfordította a fejét, és máris
mosolyra húzódott a szája.
Az ajtó kinyílt.
– Mennyi ebből, ami nekem szól, és mennyi annak a
ténynek, hogy kiviszlek innen? – kérdezte Lily. De ő is
mosolygott, és anélkül, hogy megvárta volna a választ,
odament hozzá.
Rule keze ugyanolyan könnyedén, mint ahogy levegőt
vett, megtalálta a lányét.
Isen felkuncogott. – Nem kell, hogy az édesketteseteket
zavarjam! Találkozunk a Clanhome-ban! – mondta Rule-
nak. – Nagyon sok még a teendőnk, hogy felkészüljünk az
Összklánra!
– Úgy érted, miután Nettie megengedi számára a könnyű
munkát! – mondta Lily.
Isen legyintett. – A klánok egyik leggyorsabb gyógyítója!
Nettie nem fogja sokáig ágyban tartani – ha te nem meríted
ki, miután hazavitted! – Felkuncogott Lily arckifejezésén, és
az ajtó felé indult.
De ott megállt, és visszanézett rá.
– Nem tudom, mondtam-e, de rohadtul örülök, hogy az
örökösöm visszatért hozzám. Te és Cullen, meg az a másik
nő tettétek! Nem fogom megköszönni. Nem értem tetted, de
tudnod kell, hogy tiétek a Nokolai hálája! És az enyém!
Hogy visszakaptam a fiam... – A szeme hirtelen könnybe
lábadt. Nem pislogta el őket, és egyenesen Rule-ra nézett.
– Erre nincsenek szavak! Egyszerűen nincsenek szavaim!
Rule túlságosan megdöbbent, hogy válaszolni tudjon,
amíg az ajtó bezárult apja mögött. Lassan enyhült a
torkában lévő szorítás.
Úgy tűnik, nem csak neki van baja a szavakkal.
– Készen állsz? – kérdezte Lily. – Úgy döntöttünk, hogy a
konyhán keresztül csempészünk ki!
– Mi? – Óvatosan lecsúszott az ágyról. Különböző részei
sajdultak meg, de ezeket a kis sérelmeket elnyomta az
oldalából érzett tiltakozás. Rátette kezét az ottani kötésekre.
A démon elég alaposan felszakította. Nettie összefércelte
a sebeket alvás közben, de az összevarrott sérülések még
nem fejezték be a gyógyulást.
– Tessék! – Lily előtolta a korábban már odavitt
kerekesszéket. – A konyha Nettie ötlete volt. A szökés
anélkül, hogy a sajtó vérszívói megtudnák, közös projekt
volt. Apád beengedi őket a hallba, ahol látszólag rád vár.
Lefoglalja őket, amíg mi elmenekülünk.
Rule összevont szemöldökkel meredt a kerekesszékre.
– Nincs szükségem erre!
– Az én kedvemért! Ha rajtam múlna, még pár napig a
kórházban maradnál!
– Ha rajtam múlik – kezdte –, aztán megállt, és eszébe
jutott.
Azon vitatkozott, hogy maradjon-e a kórházban, miután
Nettie felébresztette a műtét után. – Azt akarta, hogy itt
legyél! – mondta Lily feszült arckifejezéssel. – Megígértem
neki!
– Kinek ígérted? – követelte.
– Magamnak! A másik énemnek!
Aki miatt harcba keveredett egy démonnal, hogy megmentse...
aki meghalt, hogy megmentse őt. Rule érezte ezt a zsigereiben,
annak ellenére, hogy Lily – ez a Lily, aki mindkettő volt, és
nem az, akit a pokolban ismert – nem mondta. Levetette
magát a szakadékba, hogy kinyithassák a kaput, de ezt nem a
többiekért tette. Érte tette.
Ez a Lily most ferdén mosolygott rá.
– Tudod, használni fogom! – mondta könnyedén. –
Minden egyes alkalommal, amikor erre esélyt kapok.
Bűntudatot keltek benned a viselkedésed miatt! Ülj bele! –
gurította oda a kerekesszéket.
És Rule beleült.
De a nő nem mozdult azonnal. Ehelyett hallotta, ahogy
belélegzi a levegőt, majd lassan kiengedi.
 – Nem mintha bármi miatt is bűnösnek kellene érezned
magad! Nem is voltál eszméletednél. Én voltam az, aki
hagyta, hogy megtegye!
Rule nem tudott megfordulni. Az oldala nem engedte. De
hátra nyúlhatott, és eltakarhatta egyik kezét a kezével.
Tudta, hogy sok bűntudatot hordoz magában. Nem értette
miért, de túl gyakran látta az arcán az elmúlt három
napban.
Elindította a széket.
– Meséltem már, hogy Max mit mondott Gan farkáról?
Egyelőre a kis démon Maxnél tartózkodott, aki
meglehetősen vidáman fogadta lakótársaként, miután
megkérdezte, hogy mit tud a többszörös orgazmusról.
Állítólag, Gan a testét emberi formába emelte, de eddig még
nem volt hajlandó feladni a farkát. – Szeretném tudni?
– Valószínűleg nem! Ennek valami köze van ahhoz, amit
csinál vele szex közben!
– Akkor jobb, ha elmondod, különben a képzeletem lázba
sodor!
Lily kuncogott. Amíg a személyzeti lifthez gurította, és
ereszkedtek lefelé, szívélyesen beszélgettek.
Nettie az alagsorban találkozott velük.
– Készen álltok egy konyhai kiruccanásra?
A sajtó elkerüléséhez szükséges bonyolult manővereik
nem csak Rule kedvéért voltak. Az újságírók Lilyt is
üldözték, olyan nyűggé váltak, hogy Lily végül feladta.
Bepakolt néhány ruhát és a macskáját, és ideiglenesen a
Clanhome-ba költözött.
Nem azért követték, mert a pokolban járt. Nem is tudtak
erről. Valaki a bürokratikus táplálkozási lánc tetején nem
akarta, hogy a közvélemény aggódjon a pokolkapuk miatt,
az FBI pedig nem akarta elveszíteni az egyetlen Érzőjét. Túl
nagy szükségük volt Lilyre, hogy bíróság elé állítsák.
A birodalmak változtak. Sam ezt megerősítette, amikor
ők ketten kérdéseket cseréltek. A Föld közelebb került
Dishez is és Faerie-hez is, és a modern világ nehéz út előtt
áll. Lily főnöke az FBI-nál rájött erre, és meggyőzött erről
legalább még egy embert – a kormány táplálkozási láncának
leg-leg csúcsán álló személyt.
Az újságírókat tehát nem a pokolról szóló mesék
érdekelték. A sárkányokról akartak tudni... akik eltűntek.
Nehéz belátni, hogy hogyan veszíthette el a légierő a
húsz hatalmas vadállatot, akik bármilyen hatalmasok és
gyönyörűek is repülés közben, nem képesek lehagyni egy
sugárhajtású gépet. De mégis megtették.
Rule a Clanhome felé vezető út nagy részében
szunyókált. Ez az állandó szunyókálási hajlam bosszantó
volt, de a gyógyulás ezen szakaszában normális. Az apja
házába azonban a saját két lábán ment be.
Két lábon, és nem négyen. Ezt sokkal normálisabbnak
kellene éreznie, mint ahogy ténylegesen érezte.
De tetszett neki, hogy Lily úgy döntött, hogy az apjával
marad. Ez egy újabb lépés volt a végleges összeköltözés
felé. Még mindig akarta, bár nem a korábban érzett
sürgetéssel. A sürgetés mögötti félelem eltűnt.
Az egyik Lily mindent kockára tett, hogy utána jöjjön. A
másik érte halt meg. Hogyan kételkedhetne ezek után
benne?
Hagyta, hogy ágyba dugja, majd megveregette maga
mellett a takarót. – Ülj le!
 – Nekem...
– Valószínűleg aludnod kell! Azt hiszem, nem sokat
aludtál! – Amikor a nő nem válaszolt, gyengéden azt
mondta: – Rossz álmok?
A nő bólintott, és lassan leült mellé.
– Néhány! Majdnem elveszítettelek! Én elveszítettelek, de
ő nem! És akkor ő ment el!
– Ő?
– Ő, én... – sikerült neki egy fanyar mosolyt villantani. –
A démonoknak van egy pontjuk. A lelkek zavarba ejtők!
– Nem könnyű, kettős természetűnek lenni! Időbe telik,
amíg megszokod!
– Kettős természet? – döbbent meg.
– Valami ilyesmi a számodra, nem? A farkasom... –
Megérintette a mellkasát. – Én vagyok, de mégsem!
Csakúgy, mint amikor farkas voltam, a férfi is voltam és
mégsem én! A test számít!
– Igen! Igen, számít! Egyetlen lélek vagyunk, de az
emlékek nem... nem is derülnek ki. Ő – ez a részem – nem
tud testet változtatni, amikor telihold van, mint a farkasod.
Csak néha kikandikál a szememből. A kórház felé vezető
úton megláttam egy biciklit, és a szemem könnybe lábadt.
Annyira elcsodálkoztam azon a kerékpáron és régi
Schwinnem emlékén. Aztán... – vonta meg a vállát. – Eltűnt.
Csak a könnyeim voltak az arcomon, és nem tudtam, miért.
– Az emlékek játéka! – mormolta. – Mesélek róla, ha
szeretnéd!
Lily hallgatott egy ideig, és az ujjait nézte, amik idegesen
gyűrögették a Rule-t befedő takarót.
 – Most kétszeresen féltékeny vagyok! Rád, amiért
ismerted. És rá, mert az övé voltál, amikor nem az enyém!
És ha úgy gondolod, hogy ez őrültségnek tűnik – nevetett
fel röviden –, nem vitatkozom!
– A féltékenység nem racionális! Én Ganre voltam
féltékeny!
– Igen, én... – lassan mosolygássá enyhült az arcán a
feszültség. – Tudom! Emlékszem!
Úgy dörzsölte a mellkasát, mintha fizikailag próbálná
megkönnyíteni az emlékezést.
– Bárcsak megérteném! Még Sam sem tudta, hogy a
másik énemnek van teste. Hogyan történhetett ez?
Rule úgy gondolta, tudja: a Hölgy. Valahogy mindkét
testben megőrizte Lily szétvált részeit – az egyiket a
toltoival, a másikat anélkül.
A Pokolban eltöltött idő vége felé, Rule többnyire
ösztönlény volt. A Hölgy ezeken az ösztönein keresztül érte
el, ösztönözte, újra és újra elküldte a földalatti folyosókba.
Amikor eljött az ideje, készen állt arra, hogy elvezesse őket
oda, ahol a Hölgynek szüksége volt rájuk.
De nem úgy, hogy visszahozzák Rule-t a Földre, ahogy a
többiek hitték. Lilyt kellett megmentenie a Hölgynek, Lily
létezésének van valami célja. Ebben biztos volt, ugyanúgy,
ahogyan azt is tudta, hogy folyamatosan kutatnia kell
azokat a sötét alagutakat.
Ugyanolyan biztos volt abban is, hogy Lily nem akarja ezt
hallani.
– Megtennél valamit értem?
– Igen!
Csak ennyi. Csak igen.
 – Feküdj egy kicsit mellém! Nem azt javaslom, hogy
Nettie kézimunkáját háborgassuk – tette hozzá gyorsan,
amikor ellenkezést látott az arcán. – Csak... át akarlak ölelni!
Olyan sokáig nem tudtalak!
– Ó... – mondta lehunyt szemmel. – Ó, én is ezt akartam!
Néhány pillanat múlva, a nő hozzá simult, haja az állát
csiklandozta, a teste olyan örömökre emlékeztetett, amikre
még nem gondolhatott, és az illata, amelyik beborította, a
másik dolgot is kihozta belőle, amit annyira szeretett volna
megtenni, amíg farkas volt. – Szeretlek!
Lily ledermedt egy pillanatra. Utána halkan azt mondta:
– Én is szeretlek! És én... – A tenyerét a mellkasára tette, és
egy mosoly áradt szét az arcán. – Nagyon boldog vagyok!
Annyira boldog vagyok!

Vége