A

fordítás az alábbi mű alapján készült:

Jana Aston: Wrong (Wrong #1), 2015

Fordította
FARKAS MELINDA

Copyright © 2015. Wrong by Jana Aston

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.
Hungarian translation © Farkas Melinda, 2021
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Németh Renáta, Faniszló Ádám

Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5700-80-6
 Kristi Carolnak, aki egész évben elviselte a
bizonytalanságomat, Beverly Tubbnak, aki jobban
szerette az első piszkozatot, mint én, és Julie Hussnak
ajánlom, aki nélkül biztos, hogy nem foghatnánk
kezünkbe ezt a könyvet
 1

– Sophie! Itt a kedvenc vásárlód! – csapja a konyharuhát a

hátsómhoz Everly, miközben szélesen vigyorog.
– Everly, fogd be! Még meghallja!
Basszus! Máris paprikavörös vagyok. Luke. Minden kedd reggel
bejön. Ez a reggeli műszakom fénypontja itt, a kampuszon üzemelő
kávézóban. A Pennsylvaniai Egyetemen tanulok, és közben
dolgozom. Az Ébresztőnek főként diplomás, vagy olyan diákok a
vendégei, akik az egyetem területén kívül élnek.
Luke egyértelműen a diplomás kategóriába tartozik. Nem tudom
pontosan, mivel foglalkozik, de mindig nagyon drága öltönyben, és
nyakkendőben robog be az Ébresztőbe, nem úgy, mint a kollégista
fiúk, akiket általában a tréningnadrágjukról és valamilyen feliratos
pólójukról lehet felismerni. Tíz vagy tizenöt évvel lehet idősebb
nálam, de nem számít. Ez a férfi gyönyörű, és azt hiszem, bejön
nekem, ami azért nem szerencsés, mert van pasim. Egy korban
hozzám illő pasim. Egy jelentéktelen kamasz szerelem, értitek?
De Luke… már attól nedves lesz a bugyim, ha kávét rendel.
Nagyon magas, majdnem egy kilencven, szerintem. Sűrű, sötét haja,
barna szeme, és olyan szempillája van, amiért bármelyik lány ölni
tudna. Ma sötétszürke öltönyt választott, hozzá szilvakék színű
nyakkendőt. Mindjárt elájulok!
A keze… teljesen megbabonáz! Hosszú ujjak, tökéletesen tiszta
körmök. Annyira… szakavatottnak tűnnek! Nagyon sokszor
fantáziálok a kezéről és a testemről. Biztosan tudja, hogyan
használja őket. Fogadok, percek alatt bevégezném… azok a tökéletes
ujjak tudnák, hogyan fickándozzanak, miközben a hüvelykujja a
csiklómra szorul. Egy kézzel eljuttatna a csúcsra, miközben a
másikkal a mobilján telefonál.
Olyan sokat álmodozom róla! Alapja nincs sok, csak a
keddenkénti kávékészítés, és a pénztárgépbe pötyögött ellenérték.
Mindig készpénzben. Még a vezetéknevét se tudom! Sőt, a
keresztnevét is csak azért, mert belehallgattam egy
telefonbeszélgetésébe, miközben előhúzott egy húszdollárost a
pénztárcájából. „Luke vagyok. Mondja meg dr. Kallamnek, hogy
sürgős. Rendben, várok.”
Sajnos nem valószínű, hogy ábrándozna rólam. Valószínűleg a
nevemet se tudná, ha nem lenne odatűzve a kötényemre.
– Sophie.
Mindig a nevemen szólít. Jó reggelt, Sophie! Egy sötét pörkölésűt
kérek, Sophie. Azt hiszem, van egy kis tejszínhab az orrán, Sophie.
Persze, mert összevissza fröcsköl, oké?
– Sophie?
Basszus. Megszólított, én meg itt fantáziálok!
– Elnézést! Ööö… elmerengtem.
Most meg vigyorog. Gazember!
– Egy nagy adag sötét pörkölésűt parancsol?
– Legyen kedves – csúsztatja felém az ötdolláros bankjegyet. –
Szép napot, Sophie! – mondja, majd mosolyogva kisétál a kávézóból.
Nézem, ahogy távolodik. Innen büntetlenül méregethetem. Az
ajtó bezárul, de én addig bámulom, amíg el nem veszítem szem elől.
– Hú! Ez aztán tüzes! – legyezi magát Everly egy papírtáskával. –
Micsoda gerjedelem! Vagy túl meleg lenne idebent?
– Elég legyen!
 Imád ugratni. Minden héten ez megy. Luke biztosan hallja, ahogy
mögöttem kuncog. Ráadásul Everly mindig úgy csinálja, hogy tőlem
kelljen kérnie. Ha ő áll éppen a pultnál, amikor Luke belép, azonnal
talál valami tennivalót, és onnan nézi, ahogy olvadozom. Annyira
nyilvánvaló!
– Elég ebből a rejtélyes fickóból. Kötélnek állsz végre, és lefekszel
Mike-kal, vagy sem? Mióta is húzod már? Egy hónapja? Ez nagyon
hosszú idő egy kiéhezett kollégista srácnak! Ráadásul te vagy a
legöregebb szűz a kampuszon. Az összes kampuszon!
– Nem az én hibám, hogy két évig jártam egy meleg sráccal –
simítok el egy tincset a fülem mögé, és védekezőn keresztbe fonom
a karomat.
– Hahó! Föld hívja Csipkerózsikát! Nem volt furcsa, hogy egy
olyan huszonkét éves sráccal randizol, aki meg se próbálja
becserkészni a lompost? – folytatja Everly, miközben egy marék
kávébabot szór az ipari darálóba, és felhúzza az egyik szemöldökét.
Odanyújtok neki egy negyvenöt dekás Ébresztő-címkés tasakot,
majd a szemközti pultnak dőlök.
– Azt hittem, tisztel. Nem gondoltam, hogy fél a puncitól – vallom
be őszintén, lábfejem a szőnyeg szélét rugdossa. – Hagyta, hogy
leszopjam – teszem hozzá, hátha így felmentést nyerek.
Everly felhördül.
– Igen. De csak sötétben.
Beharapom az ajkam, és elkapom a tekintetem.
– Istenem! Csak vicceltem! Ne haragudj, Sophie! Most komolyan!
A srácok imádják nézni, ahogy eljátszadozunk velük, Scott pedig
biztosan azt képzelte, valami fickó szájában van a farka, szóval…
Jaj, ne! Csak rontok a helyzeten!
Everly ledobja a tasakot, a kávészemek ide-oda pattognak a
pulton, a földre is jut belőlük.
 – Nagyon sok fiú szeretne megkaparintani, Sophie! – ölel magához
Everly. – Higgy nekem! Luke is! Az a pasi rögtön megmártaná magát
benned, csak attól tart, kiskorú vagy. Egyébként is jobb, ha Mike-kal
kezded. Magas, sötét és sármos, és a szerszáma is tuti, hogy nagy.
– Igazán hatásosan fogalmazol, Everly. Talán könyvet kellene
írnod – szabadítom ki magam az öleléséből, és tüstént söpörni
kezdem a kávészemeket.
– Akárhogy is, tessék kötélnek állni Mike-kal, oké? Ess túl rajta.
Mike jó lesz. Nagyon dögös. Én elkapnám egy körre!
– Everly!
– Persze csakis óvszerrel. Fő a biztonság! És ugye kértél már
időpontot az iskolaorvostól? Mindig kétféle fogamzásgátlót használj,
én ugyanis még nem készültem fel arra, hogy nagymama legyek –
huppan fel a hátsó pultra, és nézi, ahogy a kávészemekkel küzdök. –
Ott, balra van még pár!
– Everly. Huszonegy éves vagy, és nem vagyunk rokonok. Nem
lehetnél nagymama.
– Mindegy. Szemantika.
– A szemantika egészen mást jelent. Milyen szakra is jársz? –
nézek fel rá. Everly leemel egy muffint a süteményes pultról, majd
módszeresen lehámozza róla a papírt.
– Camden professzor szakára – válaszol teli szájjal. – Ami sokkal
jobb, mint ez. Mégis ki fizet ezért a mocsokért?
– Te biztos nem.
A muffin a szemetesben landol.
– Igen, kértem időpontot, holnap, munka után megyek a klinikára.
Leborotváltam a lábam, meg minden – azzal lehúzom a csuklómról
a hajgumit, és copfba fogom barna fürtjeimet, mielőtt lehajolnék,
hogy kiürítsem a lapátot.
– És mi van a vagináddal? Bozótirtás is volt? – nyúl most egy
karamellel borított brownie után.
– Neeeem – válaszolom lassan. – Nem hinném, hogy a nőgyógyász
csupasz puncira számítana, nem igaz?
– Atya ég! Ez a brownie nem semmi! Mindjárt elélvezek! Mennyit
kérünk ezért? – kérdezi, bár szerintem egyáltalán nem érdekli,
hiszen rá se pillant az árcímkére. – Istenem! Kérsz egy harit?
Nemet intek.
– Alig várom, hogy végre orgazmusod legyen! Na nem a brownie-
tól, hanem egy pénisztől! Persze, nem ezen a hétvégén lesz, hacsak
Mike nem szuper tehetséges. Ahhoz meg nem elég öreg, én már csak
tudom! Ajánlom, hogy azért a nyelvével vagy az ujjaival kielégítsen,
nehogy kellemetlen legyen az első alkalom! Szóval igen, Mike-nak
talán tetszene a csupasz punci. Összehozlak Leah-val. Varázslatosan
bánik a gyantával!
Everly a félig megcsócsált brownie-t a pultra helyezi, majd
előkapja a mobilját a zsebéből, én pedig egy új vendéggel
foglalkozom. Mire végzek a közepes vaníliás-mogyorós lattéval, és
újra Everly felé fordulok, már le is tette, és újra a brownie
bűvöletébe esett.
– Mindent elintéztem. Csütörtök. A címet már átküldtem. Nagyon
szívesen!
– Everly! Egy szóval sem mondtam, hogy gyantáztatok!
– Ne légy nyuszi! Egy nőgyógyászati vizsgálat sokkal
kellemetlenebb, mint a gyantázás. Hidd el, imádni fogod! És szex
közben mennyei, ahogy dörzsölődik! Istenem… – mosolyodik el
kajánul. – Na és a farmerben! Esküszöm neked, egész pénteken
gerjedt leszel csak attól, hogy a gatyád a csupasz puncidat dörzsöli.
– Ez a beszélgetés teljesen értelmetlen.
– Miről beszélgettek, csajok? Meztelen párnacsata a koleszban?
– Fogd be, Jeff! – vágja rá Everly, és még csak fel se néz a brownie-
ból.
– Nem beszélhetsz így velem, Everly. Én vagyok a főnök. Ez
függelemsértés.
Jeff negyedéves az egyetemen, ahogy mi, de az apukájáé ez a kis
kávézólánc, ezért ő lett az üzletvezető.
– Te pedig nem zaklathatsz minket, mégis megteszed. Hívjuk fel
apucit? Megvitatjuk a szexuális zaklatási keresetemet, te pedig
előadhatod a függelemsértési nyavalyádat.
– Jól van – motyogja Jeff. – Legalább szállj le a pultról, és írd fel a
romlott listára az összes kaját, amit elloptál. A leltár sosem stimmel,
ha itt vagy – jegyzi meg, majd sarkon fordul, és visszamegy az
irodájába.
Ami nem is igazi iroda, csak egy asztal a raktárban, mögötte egy
gurulós bőrfotel, amit egy hétvégén szerzett a Costcóban, és úgy
tolta be a hátsó ajtón, mintha egy kisebb birodalmat igazgatna, nem
pedig a diáktársait egy kávézóban.
Everly leugrik a pultról, és motyog valamit az orra alatt.
– Micsoda jövő vár rá! Középvezetőként bosszant majd mindenkit,
ha már motiválni képtelen.
– Nem olyan rossz ő… – próbálom védeni Jeffet, de Everly nem ért
velem egyet. – Oké, tényleg rémes – vallom be végül.
– Így van – azzal visszafordul a negyvenöt dekás zacskóhoz, a
gyantázás pedig szerencsére feledésbe merül. Még nem tudom, mi
lesz azzal az időponttal. A ma délelőtti már így is elég fejfájást okoz.
 2

A műszakom ezután tejeskávék, jeges mokkák, kampuszra tartó

tanulók és a közeli cégeknél dolgozó diplomások végeláthatatlan
soráról szólt. Miután végeztem, elsétálok a közeli buszmegállóba.
Alig egy órám van odaérni az egyetemi klinikára, semmiképp sem
akarok elkésni. Az óvszer könnyen beszerezhető, de a
fogamzásgátló tablettához recept kell, amihez nőgyógyászati
vizsgálat szükséges. Ha most ezt kihagyom, ki tudja, mikor kapok új
időpontot.
Az egyetemnek saját buszjárata van, ami körbejárja a kampuszt,
de az Ébresztő pár háztömbbel távolabbra található, ezért is jár
olyan kevés egyetemista hozzánk. Jócskán benne járunk már az
őszben, hideg van, ezért szorosabbra húzom magamon a kabátot, és
megszaporázom a lépteimet. Hála az égnek, a busz pont akkor
érkezik a megállóba, amikor én. A következő csak negyedóra múlva
jön, szóval örülök, hogy elcsíptem.
Lényegében egyedül utazom, hiszen késő délelőtt van, a diákok
vagy órán vannak már, vagy még alszanak. A rendelő csak pár
megállónyira van a Market Streeten, az Ébresztő és a kollégiumom
között félúton. Eddig csupán egyszer jártam ott, még elsősként,
amikor a bentlakók fele torokgyulladást kapott.
Minden nagyon csendes a klinikán. A recepciós úgy tűnik, halálra
unja magát, néhány diák ül a váróban, mélyen elmerülve a
mobiljukban. Kapok egy adag kitöltendő nyomtatványt, a recepciós
arra is felhívja a figyelmemet, hogy minden egyes oldalt alá kell
írnom, mielőtt visszaadom neki.
Leülök, és gyorsan végigszaladok a kérdéseken. Név,
diákazonosító, telefonszám, allergiák, gyógyszerek, a család
egészségügyi kórtörténete, és persze az utolsó menstruációm
időpontja. Elmosolyodom, mert átfut az agyamon, hogy egy műszak
Everlyvel ennél sokkal kínosabb. Miután végzek, a tollal együtt
visszaadom a recepciósnak a pakkot, majd visszatérek a helyemre.
Pár másodperc múlva a nővér engem szólít. Hála az égnek!
Remélem, gyors lesz minden, és fél óra múlva már egy recepttel a
kezemben szambázhatok kifelé.
A nagyon szimpatikus, mosolygós, zebracsíkos gumikesztyűt
viselő nővér kéri, hogy szólítsam Marie-nek. Ahogy belépek az
ajtón, rögtön szóval tart, és elkísér a vizsgálóba, ahol megméri a
súlyomat és a vérnyomásomat, majd elmagyarázza, hogy minden
ruhámtól és a fehérneműmtől is meg kell szabadulnom. Ki ne
tudná, hogy bugyiban nem lehet nőgyógyászati vizsgálatot végezni,
de inkább ráhagyom.
– Mi szél hozta ma a doktor úrhoz, Sophie? – néz rám Marie a
kórlap mögül egy kedves mosoly kíséretében. Fogadok, az unokái
mind imádják. Három is van neki. A hétvégét nála töltötték, és
teljesen lestrapálták. Mindezt az előkészületek alatt mesélte el, majd
meg is mutatta, hogyan bohóckodtak.
– Fogamzásgátlót szeretnék szedni – igyekszem minél
magabiztosabbnak tűnni, bár elég kínos a helyzet, hiszen a jövőbeli
szexuális életem a téma, és Marie nagyon hasonlít a nagymamámra.
Engem ő nevelt fel, az anyám elsőéves főiskolás volt, amikor
születtem, és meghalt, mielőtt betöltöttem volna a kettőt.
– Helyes, okos lány! Nagyon bölcs dolog, ha kézben tartjuk a
fogamzásgátlást – bólint helyeslően. – Járt már korábban
nőgyógyásznál?
– Nem.
– Nos, akkor szerencséje van! Keddenként délelőtt dr. Miller
rendel. Ő vezeti a szülészeti osztályt a kórházban, de pár órát
besegít itt, nálunk is. A többiek nem a gyengédségükről híresek.
Most kérem, vetkőzzön le, és máris visszajövök a doktor úrral.
Az ajtót sebesen behúzza maga után, én gyorsan levetkőzöm, a
bugyimat és a melltartómat elrejtem a farmerem és a pólóm közé,
mintha illetlenség lenne elöl hagyni őket. Felkapom a rettegett
kórházi papírpongyolát, és felülök az ágyra. Basszus! A zokni! Marie
nem mondott semmit a zokniról! Azt tudom, hogy a fehérneműt le
kell venni, de mi van a zoknival? Melyik a gázabb: ha leveszem,
vagy ha nem? Ezen agyalok, amikor kopogtatnak az ajtón, és
kérdezik, kész vagyok-e. A zokni tehát marad.
Kinyílik az ajtó, Marie jön elöl…
Utána Luke.
A kávézós Luke!
A ma reggeli zakóját fehér orvosi köpenyre cserélte, viszont a
szilvakék színű nyakkendő, amitől teljesen elaléltam pár órával
ezelőtt, még mindig ott díszeleg a nyakában.
Szent isten! Egy nőgyógyászról fantáziálok! A saját
nőgyógyászomról!
 3

– Jól van, kedveském? – vágja be maga mögött az ajtót Marie, és egy

tálcán különféle eszközöket tol a vizsgálóasztal mellé. – Szóltam dr.
Millernek, hogy ez lesz az első, nagyon kíméletes lesz.
Sanyarú állapotom kiíródik az arcomra. Luke-ra nézek. Amikor
bejött, mintha kissé megtorpant volna, de már semmi jelét nem adja
ilyesminek.
– Sophie… – pillant a kórlapra. – Tisdale. Tisdale kisasszony, azt
hiszem, már találkoztunk, igaz?
Ez most valami vicc? Lehet ez a helyzet még ennél is kínosabb?
Nem is emlékszik rá, hogy ki vagyok? A pasiról, akiről már hetek óta
minden egyes kedden különféle álmokat szövögetek, kiderül, hogy a
nőgyógyászom, ráadásul – vagy talán így van jól? – rám se ismer.
– Ébresztő! – vágom rá. Istenem! Még ez is! – A kávézó – teszem
hozzá, de nyoma sincs az arcán a felismerésnek.
Újra lenéz a kartonomra.
– Egyetemi hallgató, huszonegy éves.
Végigfut az adatokon, ujja diszkréten dobol a mappa szélén, majd
belenéz a hátsó lapokba is.
– Fogamzásgátló-receptet szeretne? – néz egyenesen a szemembe,
s a szívem azonnal kétszázzal ver. Nem teljesen így képzeltem azt,
amikor csak rám figyel.
– Így van – válaszolok.
– Gondolkodott már rajta, milyen megoldás lenne a
legmegfelelőbb? A tabletta talán a kényelmes megoldás egy ilyen
fiatal nő számára, de lehet szó spirálról is, bár azt inkább csak
szülés után javaslom. Ott van még a tapasz és a hüvelygyűrű,
mindkettőnek van előnye és hátránya.
– Tablettát – vágok közbe. – A tabletta jó lesz.
– Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a biztonsága érdekében a
fogamzásátló tabletta mellett az óvszer használata javasolt, de ha
vállalja a kockázatot, és mindketten leteszteltetik magukat, akkor
eltekinthet tőle.
– Oké, így lesz.
Luke megtorpan.
– Így lesz, vagy így tesz? Csupán egy alkalom is elég, Sophie –
figyelmeztet, miközben megmossa a kezét, majd módszeresen
szárazra törli. – Aktív szexuális életet él?
– Hát… nem.
– Tehát nem volt szexuális kapcsolata az elmúlt négy hétben?
– Nem. Még sosem.
Luke egy pillanatra megáll, tekintete találkozik az enyémmel.
– Értem – mondja, majd kissé megrázza a fejét, és a szemetesbe
dobja a papírtörlőt. – Az emlővizsgálattal kezdünk, utána jöhet a
szűrővizsgálat. Kenetet veszek, bár nem hinném, hogy probléma
lenne. A klinika egy héten belül felhívja, ha eltérést tapasztalnánk –
magyarázza, és az eszközökkel teli tálcára néz. – Marie, hozna egy
kisebb hüvelytükröt? Gondolom, nem probléma.
Marie felpattan az ajtó melletti székről, és gyorsan elhagyja a
szobát. Amint becsukja maga mögött az ajtót, Luke újra rám néz.
Kezem az ölemben pihen, suta, zokniba burkolt lábam megállás
nélkül előre-hátra himbálózik, miközben Luke az állát dörzsöli.
– Átirányíthatom egy másik orvoshoz, ha kényelmetlenül érzi
magát, Sophie.
 – Jól vagyok! – vágom rá azonnal, bár telibe talált, de ha
beismerném, csak még rosszabbul érezném magam.
Luke arca megfeszül, kézfeje a nyakára vándorol. Hogy lehettem
ennyire bolond? Ez az eddigi leghosszabb idő, amit együtt töltöttem
vele, ráadásul anélkül, hogy egy pult választana el minket, mégsem
vagyok képes ellenállni neki! Tudom, hogy nem helyes, hogy
baromság, hogy az egész csak kitaláció. Vajon ki tudom majd fizetni
a terápiát, amire egyértelmű, hogy szükségem van?
Marie visszatér, és letesz egy műanyagba csomagolt tárgyat a
tálcára. A síri csendben hallani, ahogy puffan a fémlapon. A nővér
már az ajtó melletti székben elmerülve lapozgatja a Good
Housekeeping magazin egy ősrégi számát.
– Feküdjön az ágyra, Sophie.
Luke arca nem árul el semmit. Odalép az ágyhoz, megfogja a
csuklóm, a fejem fölé emeli, és egy futó pillantást vet az arcomra,
mielőtt elengedné a kezem.
Ujjai a papírköntösöm felé igyekeznek. Nehogy beindulj, nehogy
beindulj, nehogy beindulj, Sophie! Ezt mantrázom, és a plafonra
szegezem a tekintetem.
Egy motivációs plakátot ragasztottak pont az ágy fölé. Muszáj
felnevetnem, ráadásul pont akkor, amikor Luke a mellemhez ér.
– Bocsánat, talán hideg a kezem?
– Nem, a keze tökéletes – vágom rá ösztönösen. Mintha egy apró
mosoly suhanna át az arcán, mielőtt újra a plafonra koncentrálok.
– A plakát – mutatok felfelé a szabad kezemmel.
Elég vicces, hogy épp egy ilyen plakáttól várják, hogy elterelje a
páciens gondolatait. Vagy pont azért került oda, hogy lekössön, és itt
tartson, az ágyon? Újra elnevetem magam, és most már Luke is
felnéz a plafonra.
Basszus! Megkeményedtek a bimbóim? Ez normális, ugye? Nem
csinál semmi különöset, de mégis, ott van a keze a mellemen. Igen, a
bimbóim reagálnak. Most oldalról simít, majd körkörös
mozdulatokat végez, majd finoman megcsippantja a hegyét.
Istenem! Nehogy már kéjesen felmorduljak! Milyen jó érzés!
Biztosan illetlenség, de ez van. Luke végül visszahajtja rám a
papírköntöst, majd átsétál a másik oldalamra.
Itt lenne az ideje nem Luke-ként, hanem dr. Millerként gondolni
rá. Megint elfojtok egy kacagást. Azt hittem, hogy bankár vagy
ügyvéd, a drága öltönyei és a menő nyakkendői miatt. De
nőgyógyász! Amikor fantáziáltam róla, sosem így végeztük, bár
talán ez lett volna a helyes. Máris teljesen felizgatott…
Marie azt mondta, ő a szülészet vezetője. Akkor bizonyára sebész,
és a sebészeknek tényleg finom kezük van. Eszembe jut, hányszor
kényeztettem magam azt képzelve, hogy Luke ujjai érintenek, és
azonnal felforrósodik a puncikám.
Nem. Ez annyira helytelen! Mégis milyen lány az, aki beindul egy
orvosi vizsgálattól?
Luke gumikesztyűbe burkolja tökéletes ujjait. A sötétkék színű
anyag megzavar. A tévében mindig fehér gumikesztyűt használnak
az orvosok, nem? És egyáltalán, hogy jutott ez most az eszembe?
– Sophie, kérem, csússzon az ágy végébe, és tegye fel a lábát a
kengyelbe.
Marie-re pillantok, aki még mindig a Good Housekeepinget
olvassa. Leereszkedem, ahogy kérte, és azon tűnődőm, vajon nem
vagyok-e túlságosan nedves. Egyáltalán mennyire kellene síkosnak
lennem egy ilyen helyzetben?
– Egy kicsit még lejjebb. Így, most jó.
A szívem majd kiugrik a helyéről. Luke dögös, de azért ez
mégiscsak túlzás. Betolom a lábfejemet a kengyelbe, és hátradőlök.
Kezem a mellkasom alatt pihen összekulcsolva, ujjaim egy percre se
állnak meg. Túl nagy a csend.
– Tehát minek is a vezetője? A kórházban. A nővér említette, hogy
csak kedd reggelente van itt.
Luke megáll.
– Igen. A szülészet vezetője vagyok.
– Akkor műtéteket meg ilyesmiket is végez? Mármint, amikor
nem önkénteskedik egy ilyen klinikán.
– Igen, Sophie. Műtéteket meg ilyesmiket is – mondja, majd
odagurul a székével az ágy végéhez. – Most érezni fogja a kezem a
belső combjánál.
Beállítja a közelben lévő lámpát, majd be is kapcsolja. Jesszus!
Meg vagyok világítva? Nem elég a plafonon lévő fénycső?
– Nyugalom. Először külsőleg vizsgálom meg – és már érzem is
lágy érintését a testemen.
Hányszor volt már a lábam között képzeletben! Ez annyira gáz!
Sophie, koncentrálj, ez egy rendelő, ne égesd le magad!
– Szóval akkor bírja az egyetemistákat? Ezért önkénteskedik?
Basszus. Most biztosan azt hiszi, kéjencnek gondolom. Érzem,
ahogy megtorpan a keze. A vaginámon! Igen, épp a vaginámhoz ért,
amikor azzal gyanúsítottam, hogy az egyetemista lánykák miatt van
itt. Szent ég!
– A családom adományozta az egyetemnek ezt a klinikát sok évvel
ezelőtt, maga akkor talán még nem is élt, Tisdale kisasszony. A
dédapám orvos volt, és szabadidejében segített, ahol tudott. Én az ő
tiszteletére szintén ingyen dolgozom heti pár órában.
Hallom, ahogy Luke felemel egy műanyagba csomagolt valamit a
tálcáról, majd kibontja. Olyan a hangja, mint amikor a pedikűrös
felnyit egy steril eszközt, mielőtt nekilátna a lábamnak. Remek!
Ezentúl majd ott is felizgulok! Más se hiányozna! Bőven elég, hogy a
nőgyógyászomat bálványozom.
 – A meddőség és a veszélyeztetett terhesség a specialitásom. A
pácienseim tehetősek – folytatja, a gurulós szék kereke halkan
megcsikordul a linóleumon. – A kétségbeesetten gyermekre vágyó
nők szöges ellentétei azok, akik semmiképpen sem szeretnének
teherbe esni. Ennek a klinikának az a célja, hogy a diákok könnyen
hozzájuthassanak a fogamzásgátlóhoz és a rendszeres
szűrővizsgálatokhoz, így a jövőbeli terveiket nem veszélyezteti egy
nem várt terhesség. Ez az, amit heti pár órányi munkával
támogatok.
Ó!
– A síkosítót szobahőmérsékleten tartjuk, így nem lesz túl hideg –
magyarázza, miközben bekeni a hüvelytükröt, én pedig nem tudom
levenni a szemem róla. Keze újra meg újra végigsiklik a fémen,
majd megint érzem az ujjait, a lábam széttárva előtte, a tükör már
indulásra kész.
– Némi nyomást fog érezni. Ez a kisebb tükör, így nem lesz
annyira kellemetlen – magyarázza, majd belém csúsztatja.
A francba! Ez eléggé feszít. Összehúzom a lábujjaim, a derekam
kissé megemelkedik.
– Lazítson – érinti meg újra a combomat, hüvelykujja
megnyugtatóan jár fel-alá. – Muszáj kitágítanom legalább annyira,
hogy ellássak a méhnyakig, és le tudjam venni a mintát. Rendben?
Enyhe tágulást érzek, majd egy kattanást. A lámpát újra
megigazítja, levesz még valamit a tálcáról.
– Egy gyors mintavétel, és készen vagyunk. A méhnyaka igazán
csodás.
Csodás a méhnyakam. Ez a nőgyógyászok csajozós dumája?
Hangosan felnevetek.
– Megvagyunk – tudatja, majd összecsukja az eszközt. – Engedje el
magát, Sophie. Ki kell húznom a hüvelytükröt, és úgy sokkal
könnyebb lesz magának is – azzal ujjai széttárják a nagyajkaimat, és
lassan búcsút mondhatok az idegen testnek.
Luke feláll, és átlátszó zselés anyagot nyom a kék kesztyűbe
burkolt mutatóujjára.
– Most megnyomom a hasát, közben pedig az ujjammal
ellenőrzöm a belső szerveket is.
Szent szar! Az ujja bekúszik, és nem is olyan rossz érzés. Sokkal
kisebb, mint a hüvelytükör. Másik keze a papírköntös alá siklik.
Igyekszem meg se mukkanni, miközben rászorítok az ujjára.
– Kérem, lazítson – próbál biztatni Luke, de azt hiszem, kezd
elfogyni a türelme. Ujja ki-be mozog, közben nyomogatja a hasam,
én pedig pontosan tudom, hogy egyáltalán nem volt szükség arra a
zselére, amit az ujjára kent, hiszen totál benedvesedtem. Tenyere
körbejár a hasamon, és pont akkor nyom egyet rajtam, amikor az
ujja belém hatol. Elég kellemes érzés ez a két, összehangolt
mozdulat. Önkéntelenül is rászorítok az ujjára, majd hirtelen
görcsbe rándul a testem. Istenem! Azt hiszem, elélveztem! Basszus!
Vajon észrevette? Talán nem.
Luke megköszörüli a torkát, kihúzza az ujját, visszahajtja a
papírköntöst, és még véletlenül se néz a szemembe. Naná, hogy
észrevette! Hátralép, kidobja a kék gumikesztyűt, és megmossa a
kezét.
– Most már felülhet, Sophie.
Kiveszem a lábamat a kengyelből, és felülök. Máris hiányzik az a
poszter, hiszen így már nem tudom, hová nézzek. Megvan! Egy
szexuális úton terjedő betegségekről értekező plakátra bámulok.
– Kérem, öltözzön fel, aztán kint találkozunk, és megkapja a
receptjét.
Marie leteszi a magazint az ajtó melletti újságtartóra, miután
Luke elhagyta a vizsgálót.
 – Ezt most szépen elvisszük az útból – mondja, és visszahajtja a
kengyelt az asztalhoz. – Ugye nem is volt olyan borzasztó?
Megpaskolja a térdem, és az ajtóhoz lép.
– Ha készen van, jöjjön a recepciós pulthoz.
Amint becsukódik az ajtó, hatalmasat sóhajtok. Ez meg mi volt?
Muszáj lesz felmondanom a kávézóban, vagy legalább elbújni hátul,
ha Luke megjelenik. Pontosabban dr. Miller. Azt hiszem, menten
elsüllyedek.
Felállok, letépem magamról a hülye papírköntöst, és csak akkor
veszem észre, hogy benedvesedett az ágy. Ez normális? Most mit
csináljak? Letakarítsam? Miért nem készít fel senki minket az első
nőgyógyászati vizsgálatra? Ráhajítom a köntöst a foltra, és rendbe
szedem magam egy adag papírtörlővel. Gyorsan felöltözöm, és
megnézem magam a tükörben. Kissé kipirultam. Luke máris
messzebbre jutott, mint Scott az elmúlt két év alatt.
– Perverz! – vágom hozzá a tükörképemhez, aztán lehuppanok, és
a cipőmért nyúlok.
Egy pillanat. Melyik zoknit is vettem fel reggel? Megtorpanok. A
rózsaszín csíkosat. Elfordítom a lábfejem. „Menő.” Ez a felirat
díszeleg a bal lábfejemen. Na és mi van a jobbra írva? „Lotyó.” A
Menő Lotyós zoknimat virítottam Luke felé, amikor széttártam neki
a lábam. Vajon lehet ez még ennél is rosszabb?
Kinyitom az ajtót, és a pulthoz sétálok. Luke már ott áll, egy
kartonra jegyez fel éppen valamit. Amint odaérek, leteszi a tollat, és
megnézi az óráját. Egy karórás férfi valahogy annyira szexi! A
korombeli srácok a mobiljukat húzzák elő, ha meg akarják tudni,
mennyi az idő. Ha tudnák, mivel vehetik le a nőket a lábukról,
bizonyára mindannyian karórát hordanának.
Luke észrevesz, és felemel egy papírzacskót a pultról.
– Ez itt három havi adag fogamzásgátló tabletta. Amíg diák, a
klinika ingyen kiállítja az újabb recepteket. Ne várja meg, míg
elfogy, mert nem kapja meg időben a következő adagot. Ha két adag
elfogyott, jöjjön a receptért, és biztosan nem hagy ki egy napot sem.
Megértette?
Hangja keményen cseng. Sértőnek érzem. Talán azt hiszi, hülye
vagyok?
– Igen, értettem, dr. Miller.
Ezután elmondja, hogy az antibiotikumok csökkentik a pirulák
hatékonyságát, ezért ilyen esetben használjak óvszert, és még utána
is kábé egy hétig, a biztonság kedvéért. Ezt már hatodikban
megtanultam a suliban, és a tévében is milliószor láttam, de azért
odafigyelek.
– Már ma elkezdheti szedni. Az első héten használjon óvszert is,
egészen addig, amíg a partnerét le nem tesztelték. Van egy csomag a
zacskóban, és bármikor kaphat még a klinikán. Bármi kérdés?
– Azt hittem, ügyvéd.
Luke szeme elkerekedik. Mindkettőnket meglep, amit mondtam.
– Én pedig azt hittem, hogy nem diák.
Tekintete egy másodpercre elidőz rajtam. Sose lennék képes
megunni ezt a szempárt, bár erre valószínűleg nem is lesz többé
alkalmam.
– Vigyázzon magára, Sophie! Sok szerencsét! – azzal megpaskolja
a karomat, és elsétál.
Most tényleg szerencsét kívánt a szüzességem elvesztéséhez?
Beteszem a papírzacskót a hátizsákomba, és elhagyom a klinikát, de
még egyszer visszanézek. Rutherford Miller Egészségügyi Központ.
Ezt vésték a bejárat fölötti burkolatba a nagy, fekete fémbetűkből
kirakott Egyetemi Klinika felirat alá.
 4

Elsétálok az egyetemi járat megállója mellett, mert most inkább

sétálni van kedvem. Kicsit felmelegedett az idő, süt a nap, és
egyáltalán nincs kedvem összezsúfolódva zötykölődni a buszon.
A kampuszon bőven van járda, a rendelőtől hazáig könnyedén
elgyalogolhatok. De az is lehet, hogy inkább előbb odamegyek a
következő órámra. Egyáltalán nincs kedvem a szobatársammal
találkozni.
Az elmúlt fél óra emlékétől elpirulok. Talán valami gond van
velem? Lehet, hogy orvosfétisem van? Persze, már azelőtt tetszett
Luke, hogy tudtam volna, hogy orvos, sőt, az én orvosom! Annak a
fehér köpenynek ki kellett volna ábrándítania, de inkább csak
rontott a helyzeten.
A hatalmi pozíció csak még jobban felizgatott. Vajon akkor is ez
történik, ha nem fantáziáltam volna róla már hetek óta? Kétlem.
Hogyan vonzhat ennyire egy férfi, akit szinte nem is ismerek?
Aznap, amikor először megláttam, azonnal elvarázsolt. Mike iránt
nem érzek ilyesmit, pedig vele járok. Rossz vagyok. Mégis milyen
dolog ez? Vagy talán csak azért vonz Luke, mert elérhetetlen?
Elképzelhető, hogy csupán azért randizom két éve Mike-kal, mert
vele nem kell tartanom semmitől? Nem szeretek kockázatni, és nem
akarok olyan lenni, mint az anyám. Sose hagynám, hogy egy nem
kívánt terhesség félrevigye az életem, és gúzsba kössem egy új
jövevénnyel a nagyszüleimet.
 Tudom, hogy a papám sokkal tovább dolgozott, mint kellett volna,
csak hogy felnevelhessen. Sőt, a nyugdíjas éveikre tervezett floridai
pihenést is elhalasztották csak azért, hogy a közelembe legyenek,
míg én tanulok. Pár héttel ezelőtt, amikor megkezdtem az utolsó
tanévet, sikerült rábeszélnem őket a költözésre.
Gimi óta csak nyaranta és csupán pár hétre mentem haza, de a
nagyszüleim nem akarták, hogy úgy érezzem, nincs otthonom. Meg
kellett ígérnem, hogy ha az egyetem után nem találok munkát, és
nem tudok kibérelni egy normális lakást, átköltözöm hozzájuk
Floridába. Mindenképpen olyan házat akartak venni, ahol én is
elférek, még akkor is, ha csupán egy-egy éjszakát töltök náluk.
Nagyon korán érek a Hymer épülethez. Épp azon tűnődőm, vajon
kint várjak-e, vagy inkább odabent, amikor Everly lép ki a kapun.
Keddenként nem szoktunk összefutni itt, de ma nem a megszokott
időben érkeztem.
– Helló, csajszi! Megcsinált a doki bácsi? Egészen más lettél!
Hitetlenkedve az égre pillantok.
– Mi van?
– Luke nőgyógyász.
– Hogy mi?! – néz rám elképedve Everly.
– Luke nőgyógyász az egyetemi klinikán.
– Nem mondod! – Azt hiszem, sikerült megdöbbentenem Everlyt.
– Erre nem számítottam. És?
– És? – kérdezek vissza.
– És kértél másik időpontot valaki máshoz?
– Nem. Elmentem hozzá.
– Te mocskos ribi, nem hiszek neked!
– Pedig igaz. Már a vizsgálóasztalon ültem egy szál
papírköntösben, amikor belépett. Mégis mit kellett volna tennem?
– Legalább jó volt? – vigyorog rám kajánul.
 – Everly!
– Tudom, hogy élvezted! Legalább egy kicsit.
– Azt hiszed, valami nem stimmel velem, igaz?
– Sophie, dehogyis! Annak a fickónak nem lenne szabad
nőgyógyásznak lennie. Ez egyáltalán nem igazságos a nőkkel
szemben!
– Azt hiszem, igazából szülész.
– Az ugyanaz.
– A nővér azt mondta, ő vezeti a kórházi osztályt.
– Gratulálok, Sophie! Te csak a menők után koslatsz.
– Ó – rezzenek össze. – Erről jut eszembe! Te leveszed a zoknit a
nőgyógyásznál?
– Persze. Megkaptad a receptet?
– Igen – bólintok. – És egy csomag kotont is – ütögetem meg a
hátizsákomat.
– Ó! Doktor Luke-nak igazán fontos a biztonságod!
– Ugye tudod, hogy soha többé nem szolgálhatom ki?
– Igen. A beszélgetés első fél percében leesett.
– Egyébként mit csinálsz errefelé? Nincs órád a Hymer épületben,
ugye?
Everly felhorkant.
– Egy kis extra kredit.
Mordulok egyet.
– Inkább meg se kérdezem.
Felveszi a vállára a táskáját, és rám vigyorog.
– Úgyse való a te szűz füleidnek! Rohannom kell, Sophie. Nem
késhetek az órámról. Csütörtökön találkozunk!
– Várj! Mit csinálunk csütörtökön? – kérdezem zavartan.
– Gyantáztatni megyünk! – kiáltja a távolból. – Úgy döntöttem,
elkísérlek, különben nem mennél el!
 Háttal lépdelek az épület felé, hogy halljam, ahogy Everly még
utánam kiáltja, a kolesz halljában találkozunk, de hirtelen egy
izomkolosszusba ütközöm.
– Hoppá!
– Ó, bocsánat! Nem akartam…
Mike vigyorgó arca néz vissza rám.
– Hát te vagy az? – nevetek megkönnyebbülve.
Mike átölel, és belefúrja magát a nyakamba.
– Mi ez a gyantáztatás? – kérdezi a fülembe búgva.
Úgy tűnik, a szeméremtestem többé már nem a magánügyem.
Éljen a vagina!
Mike jó pár centivel magasabb nálam, de ha lábujjhegyre
ágaskodom, meg tudom csókolni, és így is teszek. A nyakába
csimpaszkodom. Szőkésbarna tincseire ráférne egy kis fazonírozás.
– Szombat estére ki tudod paterolni a szobatársadat?
Mike szeme felvillan.
– Csak nem?
– De! – vágom rá határozottan.
Mike keze a farmerem hátsó zsebébe csúszik.
– Akár azonnal is kipaterolhatom.
Elnevetem magam, és kibújok az öleléséből.
– Szombaton. Most órám lesz, és ott van még a gyantáztatás is, ha
már ennyire kíváncsi vagy – majd mosolyogva újra az épület felé
hátrálok.
Mike alaposan végigmér, és sóhajt egy nagyot.
– Nem lehetne előtte és utána is? – kérdezi, miközben elérem a
lépcsőt.
– Szombaton! – kiáltom, majd bemegyek a kapun.
 5

A paplanba fúrom az arcom, nem akarom hallani, hogy rázendített

a szobatársam ébresztője. Szerdánként tudnék csak tovább aludni,
de bezzeg Jeannek pont ilyenkor van reggel órája. Ez az én formám!
Hallom, ahogy összekapja a zuhanyzós motyóját, és kimegy a
hálóból. Tegnap nem is találkoztunk. Én már aludhattam, amikor
hazajött. Nem láttam már… huh! Hétfő délután óta.
Azóta, hogy rájuk nyitottam, miközben szexelt a pasijával. Nem,
nem utána. A koleszban sokszor esett már meg velem hasonló, és
sosem a diszkrét, paplan alatti etyepetyékkel szembesültem. Nem
bizony! Istenem! Egyszer volt egy gólya szobatársam, akit az se
zavart volna, ha ott alszom a szomszédos ágyon! Megtanultam, hogy
mindig elmenjek pisilni, mielőtt lefekszem, így elkerülhettem, hogy
pont menet közben ébredjek fel.
Jeannie-t és Jonathant viszont napközben leptem meg.
Világosban. A kellős közepén. Az ajtó felé fordulva. Éppen kétfelől
ostromolta Jeant Jonathan és egy dildó.
Mintha egy tömör téglafalnak csapódtam volna. Látványnak
egyszerűen túl sok volt.
Ledobom magamról a takarót, és a plafont bámulom. Nem vagyok
prűd, de szívesebben tanulok az online pornófilmekből, mint
élőben a szobatársaktól.
Kinyílik az ajtó, Jean besurran, és halkan behúzza maga mögött.
Már megszárította hosszú haját, és fel is öltözött a fürdőben, csakis
azért, hogy ne ébresszen fel.
– Fent vagyok.
– Ó, sajnálom, Soph!
Bűnbánó tekintettel dobja fel a zuhanyzós motyóját a polcra. Az
apró szoba zsúfolásig telt a koleszélethez szükséges kellékekkel.
Jean rám néz, majd megáll.
Mindketten felnevetünk.
– Azt hittem, elég ideig voltam távol ahhoz, hogy elfelejtsd –
zuttyan az ágyra, és letörli a kacagástól kicsordult könnyeit. – Azt
hittem, órád van. Annyira sajnálom, hogy látnod kellett!
– LaRoche professzor elengedett minket a csoportos feladat után.
– Nem a te hibád. Írnom kellett volna – azzal feláll, és feltúrja a
komód fiókját. – Köszönöm, hogy bírálsz.
– Ó, dehogynem! – vágom rá. – Tökéletes, tíz pont! A
rugalmasságodért…
Nem is tudom befejezni a mondatot, máris újra nevetek.
– Istenem! Még sosem örültem ennyire annak, hogy órám lesz!
Feltesz némi szájfényt, majd visszacsavarja a flakon tetejét.
– Várj! Mielőtt elfelejteném, szombaton Mike-nál alszom. Az egész
szoba a tiéd – mutatom széttárt karral.
– Oké, jó tudni – mondja, keze a kilincsen, hátizsákját a vállára
emeli. – Később találkozunk, Sophie!
Visszazuhanok a párnámra, és a csukott ajtót fixírozom.
Közgazdaságleckém van. Hallom, ahogy a folyosón kinyílik, majd
becsukódik egy ajtó, valahol megcsörren egy mobil.
Jeannie két órán át biztosan távol lesz. Elnyúlok az asztalra az
iPademért. Egy ekkora szobában minden karnyújtásnyira van.
Kinyitom a tokot, az eszköz azonnal életre kel. Behívom a
böngészőt, és felkeresem a kedvenc pornóoldalamat.
Megtámasztom az iPadet, és keresgélni kezdek az elérhető videók
között, hátha rábukkanok valami ígéretesre. Itt is van. Lássuk!
Becsúsztatom a kezem a pizsamámba. Két ujjheggyel dörzsölni
kezdem a csiklómat, ami szinte azonnal vérbő lesz. Várjunk csak.
Ennek a lánynak nagyon idegesítő a hangja! Még csak két perce
nézem a filmet, mégis megfájdult a fülem. Vajon a srác füldugót
használ? Hang ki.
Előretekerek. Ezt már szeretem! Nézem, ahogy a képernyőn lévő
férfi behatol a nőbe. Az eltorzult arca alapján úgy gondolom, jó
döntés volt lenémítani. A kamera közelről mutatja a vaginát, én
igézve nézem, ahogy a férfi ki-be jár benne. A pénisze átlagos,
legalábbis az én korlátolt, pornófilmes ismereteim alapján. Talán
egy kicsivel nagyobb, mint Scotté.
Egyre erőteljesebben dörzsölöm a csiklóm, a párocska
mozgásának ritmusát követem. Úgy tűnik, élvezik. A nő teste
megfeszül, ahogy befogadja a férfit. Vajon Mike-nak mekkora lehet?
Még nem szoptam le. A két éven át tartó, ellentételezés nélküli
oralitás Scott-tal megtette a hatását.
Fogadok, Luke-nak nagyobb van, mint a főszereplőnek! Ő
amolyan tekintélyes fajta lehet. Vajon milyen lenne, ha belém
hatolna? Az ujjait kedveltem!
Még intenzívebben mozognak az ujjaim, a másik kezem a
mellbimbómba csíp. Azt képzelem, hogy Luke ér hozzám. A
vizsgálóasztalon is jólesett, de az más. Megszorítom a mellem, ahogy
Luke tenné, ha bevadul, de az ő keze sokkal nagyobb és erősebb,
mint az enyém.
Volt egy pillanat ott, az asztalon, amikor az ujja bennem volt, és a
hüvelyke átsiklott a csiklómon. Az emlék azonnal összerándít.
Nagy pasas. Tömör. Izmos. Sokkal erősebb, mint az egyetemista
srácok. Milyen lenne, ha bennem lenne? Elsőre biztos nem valami
kényelmes, azt tudom. De utána, ha már ki-be jár bennem, a testem
elernyedne. Ha egészen tövig tolná magát belém, az én testem is
megfeszülne, és ha már megszoktam, hogy bennem van, csak akkor
lendülne be igazán. Milyen lenne Luke-kal szeretkezni?
Vajon átfordítana, és a csípőmbe kapaszkodva csinálná? Vagy
inkább a hátamra fektetne, és a széttárt lábam közé férkőzne,
alkaron támaszkodva szívná szájába a mellemet, miközben dönget?
Elélveztem.
Luke-ról fantáziálva.
Volt olyan, hogy Mike-ra gondoltam volna közben? Nem
emlékszem. Elborzadva fogom a zuhanyzós pakkomat, és a folyosó
végén lévő közös fürdő felé veszem az irányt.

A nedves törülközőt a szekrény ajtajára terítem, felkapok egy régi,

kopott farmert, és egy hosszú ujjú, púderkék pólót. Hátrafogom a
még mindig nedves hajam, összegumizom, aztán belebújok egy Ugg
csizmába csak úgy, mezítláb. A csizma évek óta megvan, a
nagyszüleimtől kaptam még gimis koromban, karácsonyra.
Fogom a füzetem, és odaülök az asztalhoz. Ez annyira lehangoló!
Épp az asztallapot kopogtatom a tollammal, amikor pittyen a
telefonom. Mintha nem fogadott hívásom lenne. Felveszem, és csak
most látom, hogy három is van. A nagyi háromszor is hívott.
Felgyorsul a pulzusom. Miért hívna háromszor egymás után? Épp
zuhanyoztam, ezért nem vettem fel. Lehallgatom a hangpostámat.
Az elsőben nem szólt bele, a másodikban a nagyi azt kéri, hívjam
vissza. A harmadik megint csak a nagyi. „Sophie, nagyi vagyok. A
nagyapád leesett a létráról, miközben az ereszt takarította.
Bizonyára minden rendben lesz, de most itt vagyunk a Baldwin
Memorialban, ahol vizsgálják.” Kissé idegesnek érzem a hangját.
„Biztosan nincs baj.” Ennyi.
Jaj, ne! A híváslista szerint háromnegyed órája hívott. Azonnal
megnyomom a hívógombot, és az ablakhoz lépek. Vedd fel, vedd fel,
kérlek, vedd fel!
– Igen?
– Nagyi! – kiáltom, és hálás vagyok, hogy nem egy hangpostával
kell beszélnem.
– Ó, Sophie! Akkor megkaptad az üzeneteimet.
– Mi történt? Papa jól van? Hol van? – hadarom a kérdéseket
anélkül, hogy hagynám válaszolni.
– Mindenképpen ő akarta kitakarítani azt az átkozott ereszt, és
leesett a létráról. Beütötte a fejét, és egy percig nem volt magánál.
Csinálnak egy CT-t, hogy kizárják a nyaki és fejsérülést.
– És mit mondott az orvos?
– Drágám, nem tudom. Pár órája érkeztünk, de még mindig a
sürgősségin ülünk.
– Máris indulok!
Fogom a kistáskámat, a személyimet, a kulcskártyámat és némi
készpénzt. De hol a dzsekim? Jó lesz helyette egy Pennsylvania-i
Egyetem feliratú kapucnis pulcsi is.
– Biztos, Sophie? Nincsenek óráid?
– Nem, ma délután nincsenek, nagyi. Hamarosan érkezem!
 6

Szerencsére találtam egy kolesztársat, aki elhozott kocsival a

kórházba. A nagyi hívott útközben, és azt mondta, papát átvitték a
radiológiára, ő pedig még mindig ott vár a sürgősségin.
Bejelentkezem a recepción, ahol elmondják, merre találom a
sürgősségi osztályt. Rögtön meglátom a magazint lapozgató nagyit a
kis, elfüggönyözött szobában.
– Sophie, drágám! Köszönöm, hogy eljöttél! – ölel át nyomban.
– Ez csak természetes. Jól vagy?
– Igen, én jól, de a nagyapád lehet, hogy agyrázkódást kapott.
– Nagyi! Ez komoly dolog!
– Nos, a legjobb helyre jöttünk, itt majd kiderül. Milyen az iskola?
– mutat a mellette lévő üres székre, én pedig engedelmesen
melléülök, és beszámolok az egyetemen történtekről.
A nagyapámat egy kerekesszékben tolják be hozzánk, és azt
mondják, hamarosan meglesz az eredmény. Szóval várunk. És
várunk. Papának is elmesélem mindazt, amit korábban a nagyinak,
közben a nővérek fel-alá rohangálnak.
Miután sokadszorra kérdezem, nagyi végre úgy dönt, mégis inna
egy kávét, bár szerintem csak kell neki valami, ami félbeszakítja ezt
a vég nélküli várakozást.
Visszamegyek a kórház főbejáratához, hátha onnan könnyebben
megtalálom a büfét. Éppen az előcsarnokban tétovázom, és valami
útbaigazítást keresek, ami megmutatja, milyen irányba induljak,
amikor valaki finoman megérinti a karomat.
– Sophie. Mit keres itt? Minden rendben?
Luke az. Keze még mindig a könyökömön pihen, tekintetéből
aggodalom sugárzik.
– Igen – válaszolom, de megrázom a fejem. – Én jól vagyok, de a
nagyapám leesett a létráról. Az eredményeire várunk, én pedig
kávét vinnék a nagyinak, feltéve, ha megtalálom a büfét.
Tessék, csacsogok. Luke elengedi a karom, kezét a drága öltönye
zsebébe dugja.
– És maga miért van itt? – kérdezem zavarodottan.
Luke elmosolyodik.
– Kórház. Orvos. Elég sok időt töltök errefelé.
– Ó! Maga itt dolgozik? De hát öltönyben van. Miért nincs soha
műtősruhában?
– Csak akkor viselem, ha operálnom kell. Szerdánként viszont
igazgatósági ülés van, úgyhogy ilyenkor nincs műtétem – rántja meg
finoman a copfomat. – Jobban örülne, ha műtősruhában rendelném
a kávét, Sophie?
– Hát… nem. Az öltöny megfelel – válaszolom idegesen.
– Jöjjön, elkísérem a kávézóba. Ott sokkal nagyobb a kínálat, mint
a büfében.
Kezét finoman a hátamra simítja, és a folyosó felé irányít. A
kávézó a sarkon túl van, észre se vettem korábban.
– A nagyapja jól van?
– Nem tudom. Pár órája volt a CT, azóta várunk a sürgősségin az
eredményre.
– Értem – bólint Luke.
 Megállás nélkül pörgetem a telefonom a kezemben.
– Köszönöm, hogy megmutatta, hol van a kávézó – teszem hozzá,
mert csak áll, és engem néz.
– A szülei itt vannak, Sophie?
Félrepillantok.
– Nem. Nekem nincs… – majd a szemébe nézek. – Csak én, és a
nagyszüleim.
Megfogja a csuklóm, hogy ne tudjak játszadozni a készülékkel.
– Minden rendben lesz, Sophie.
– Igen – villantok rá egy halvány mosolyt. – Köszönöm! – azzal
beállok a sorba, veszek egy kávét a nagyinak, amit nem is igazán
akart, és nézem, ahogy Luke elsétál.

Csak pár perccel azelőtt érek vissza a kávéval a sürgősségire, hogy a

doktor belépne.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Dr. McElroy vagyok, megvan
a CT eredménye. Úgy tűnik, minden rendben, de szeretném itt
tartani az urat ma éjszaka, megfigyelésre. Enyhe agyrázkódást
szenvedett, és szeretném rajta tartani a szemem – fejti ki
mosolyogva, mintha az agyrázkódás utáni megfigyelés lenne a
kedvenc időtöltése. – Pár perc múlva felvisszük a szobájába. Mrs.
Tisdale, ha szeretne, ön is itt maradhat a férjével. A kanapé
kinyitható, és elég kényelmes, ha a közelében akarna maradni.
A doktornő elköszön, a telefonom pittyen egyet.

A nagyapját bent tartják éjszakára, megfigyelésre. Dr.

McElroy a szakterülete kiválósága, csak
elővigyázatosságból vette fel a kórházba. Ha szüksége
 van valamire, szóljon. Luke.

Döbbenten bámulom a kijelzőt. Ez most kedves vagy rémisztő?

Felnézek. Úgy érzem, figyelnek. Honnan tudhat ennyi mindent? És
ami még ennél is fontosabb, hogy szerezte meg a számomat?
Dr. McElroy visszatér az elfüggönyözött szobába egy
betegszállítóval, és bejelenti, hogy minden készen áll,
átköltözhetünk. Ezúttal jól megnézem magamnak. Átlagos
műtősruhát és orvosi köpenyt visel, de még így is látom, mennyire
szép. Hatalmas, kék szemét sűrű, sötét szempillák foglalják keretbe,
azon tűnődőm, vajon valódiak-e. Nem, igazinak tűnnek. Sötét,
csillogó haja divatos frizurára vágva, minden egyes tincs a helyén
van.
Lehet, hogy Luke ilyen nőkre bukik? Művelt, és még
műtősruhában is ragyogó. Felmerül bennem a kérdés, vajon
lefeküdtek már? Ugyanabban a kórházban dolgoznak, és itt
mindenki egymással hetyeg, legalábbis a tévésorozatokban.
Meglehet, hogy most is tart a kapcsolatuk. A gondolat miatt
kellemetlen érzés fut végig rajtam.
Órákon át várakoztunk, aztán belebotlottam Luke-ba, és szinte
percekkel később dr. McElroy máris velünk foglalkozik. Luke
intézte volna így? Vagy pont fordítva, a doktornő tesz szívességet
Luke-nak?
A betegszállító egy aprócska lány, Kaylee-ként mutatkozik be.
Nem tűnik elég erősnek ahhoz, hogy eltologassa nagyapámat a
kórház folyosólabirintusában, de egyetlen mozdulattal,
határozottan szabadítja ki az ágyra szerelt, lefékezett kerekeket,
majd termetét meghazudtolva, játszi könnyedséggel kormányozza
ki nagyapámat a sürgősségiről.
Elismerően nyilatkozom a képességeiről, mire elneveti magát.
 – Anya vagyok – mondja. – Egy felnőtt gurulós ágyon sokkal
könnyebb, mint két totyogós egy dupla babakocsiban, higgye el!
Én is elnevetem magam, és kissé lemaradok, míg ő a szűk sarkon
befordítja papát, majd betolja a liftbe. Az ötödik emelet gombját
nyomja meg, közben nagyival beszélget, én pedig újra megnézem a
telefonomat. Válaszolnom kellene. Vagy nem?

Köszönöm

Nagyon szívesen, Sophie.

Hogy szerezte meg a számom?

A kórházi adatbázisból. Magát jelölte meg a nagyapja

értesítendő személyként.

Nagyon úgy hangzik, mintha visszaélt volna a kórházi

adatbázissal, és megszegte volna a HIPPI törvényt.

HIPPI?

Az az átkozott automata helyesírásellenőrző! HIPPA.

Azt hiszem, a fenyegetés erejét vesztette a hippinél.

Igen. Mondhatjuk.

Tud titkot tartani, Sophie?

Úgy általában, vagy a magáét?

 Az enyémet.

Persze.

Akkor ez a kettőnk titka marad.

Beharapom az ajkam, nehogy elmosolyodjak, és becsúsztatom a

telefont a zsebembe. Kaylee szakavatottan vezet minket át az 5853-
as kórterem ajtaján, és lefékezi az ágy kerekeit, majd gyors
felépülést kíván papának. Maradok még, segítek a nagyszüleimnek
elrendezkedni, legfőképpen azért, hogy mielőtt elmegyek, tudjam,
minden rendben.
Elmesélik közben, hogy kaptak egy nagyon jó ajánlatot a házra, és
találtak pár ígéretes helyet a floridai Islamoradában. Ez egy
szigetekből álló falu Florida Keysen, az átlaghőmérséklet
harmincegy fok. Napsütés, kristálytiszta víz, mely kitűnő a
könnyűbúvárkodáshoz. A nagyszüleim még csak a hatvanas
éveikben járnak, nagyon aktívak, remekül tartják magukat, és
imádnak a szabadban lenni.
Azt javaslom, fogadják el az ajánlatot, és költözzenek ahelyett,
hogy még egy telet Pennsylvaniában töltenének, pláne, hogy nincs
háromórányira repülővel. Azt hiszem, kezdik megérteni, hogy ha
tavasszal lediplomázom, kirepülök a családi fészekből.
Írok Mike-nak, megkérem, hogy jöjjön el értem, és vigyen el a
kampuszra. Természetesen beleegyezik, így még egyszer
megölelgetem a nagyszüleimet, majd lemegyek az előtérbe.

A liftből kiszállva látom, hogy sokkal nagyobb a sürgés-forgás, mint

korábban. Két lépést sem teszek, és Luke is feltűnik. Zsebre dugott
kézzel áll egy helyben és engem néz, közben egy másik, fehér
köpenyes orvossal beszél, akinek sztetoszkóp lóg a nyakában.
Egy pillanatra elbizonytalanodom. Rám várna? De miért? Úgy
döntök, inkább nem zavarok, és kint leülök egy padra, hogy ott
várjam, míg Mike megérkezik.
A kórházból kilépve hűvös fuvallat csap meg. Talán jobb lenne
mégis odabent. Megfordulok, és visszamegyek. Luke még mindig
engem néz. Ez nagyon fura. Nincs olyan ülőhely, ahonnan
láthatnám az érkező autókat, ezért inkább beállok az üvegablak elé.
– Beszéltem a radiológia vezetőjével, dr. McElroyjal. A nagyapja
nyaka és háta rendben van, de az agyrázkódás miatt szükséges az
éjszakai megfigyelés.
Luke mellettem áll, kissé fel kell emelnem a tekintetem, hogy
lássam az arcát. Általában mindig a pult túloldalán látom, onnan
nem tűnt ennyire magasnak.
– Köszönöm. Bárkivel is beszélt, hatásos volt. Megjelent egy orvos,
és azonnal átvitték a kórterembe – magyarázom, aztán leveszem a
pulcsim a derekamról, és belebújok.
Luke megvonja a vállát, az arcomat fürkészi.
– Beváltak az óvszerek?
Hogy mi? Nem jutok szóhoz. Hogy kérdezhet ilyet? Egyenesen a
szemébe nézek, de nem visszakozik, úgy tűnik, tényleg választ vár.
– Még nem használtam őket.
Fogalmam sincs, miért mondtam el neki. Ez a kérdés túllép
minden határon, de mégis, úgy érzem, tudnia kell.
– És fogja?
Mégis mit akar tudni? Hogy fogok-e szexelni, vagy hogy a
biztonságos utat választom-e?
– Igen.
Luke elnémul, állkapcsa megfeszül.
 – Nagyon sokáig várt.
– Igen. – Mégis hová akar kilyukadni?
– A fiú megérdemli? – néz rám sötét, mégis kíváncsi szemmel.
Ó, hát erről van szó! Amolyan szülői „eléggé tisztel-e téged”
fejmosás, amire egyáltalán nincs szükségem.
– Ez talán nem róla szól, hanem rólam.
Most már dühös vagyok. Mégis ki ő, hogy kérdőre vonjon? És
egyáltalán miért válaszolok neki? Csak nem azért, mert sóvárgok
utána?
Odakint valaki dudál, így elfordulok Luke-tól. Mike a tilosban
állva próbálja felhívni magára a figyelmemet.
– Ő lenne az? – lép hozzám egészen közel Luke.
– Igen.
– Sophie…
Elég volt ebből, nem hagyom, hogy folytassa.
– Köszönök mindent, dr. Miller. Ígérem, használni fogom az
óvszert, még egy oktatóvideót is megnézek, nehogy elrontsam, oké?
Ne aggódjon miattam, kézben tartom a dolgaimat! – Elnevetem
magam. – Szó szerint kéznél lesz, oké?
Luke meglepettnek tűnik. Talán még senki sem akadt ki a
baromságai miatt?
– Itt a kocsi – ingatom a fejem. – A barátom megérkezett –
pontosítok. – Köszönöm, hogy segített a nagyapámnak, és hogy újra
felhívta a figyelmemet a biztonságos szexre. Ígérem, nem fogok
terhesen megjelenni a klinikán.
– Sophie!
Most már Luke is dühösnek tűnik. De mégis miért? Nem érdekel.
Ki is ő nekem? Egy senki! Mike vár kint, ő mindig egyenes, és
pontosan tudom, hogy engem akar. Mike a megfelelő választás.
– Köszönöm, dr. Miller! Viszlát! – és kiviharzok az ajtón.
 7

– Indulás! – dalolja Everly, s az ajtó bevágódik mögötte.

Úgy vigyorog, mintha izgalmas terveink lennének. Váratlanul
besétált a koleszszobámba kabátban, fekete haját laza copfba fogva,
indulásra készen.
Épp az ágyamon fekszem, és az üzleti etika tankönyvet ölelgetem.
Én aztán nem megyek sehová.
– Hová megyünk? – kérdezem, bár pontosan tudom. A tagadás
királynője vagyok.
Egyébként az expasim, Scott boldogan randizgat. Egy személyi
edzővel, akit Jamesnek hívnak. Láttam őket egyszer a
Negyvenharmadik utcában, kézen fogva nevetgéltek valamin.
Boldognak tűntek, irigyeltem őket. Na nem Scott miatt, hiszen
valahol mindig is tudtam, hogy elválnak útjaink, amint Scott
felvállalja magát, vagy elég erőt érzek ahhoz, hogy megtegyem a
következő lépést. Mert hát ez elég kockázatos.
Anyám tizenhat évesen esett teherbe. Fogalmam sincs,
védekezett-e, vagy sem, de amennyire emlékszem, sosem volt
valami elővigyázatos. Csak annyit tudok, hogy nem akarok olyan
lenni, mint ő. Nem azzal akarom meghálálni a nagyszüleimnek,
hogy magukhoz vettek és felneveltek, hogy megismétlem ugyanezt.
És persze magamat sem szeretném olyan helyzetbe hozni, hogy az
abortusz, az örökbeadás vagy a külső segítség közül kelljen
választanom.
 A szex óriási rizikó. Paranoiás lennék, csak mert elkerülöm a
szexet, nehogy teherbe essek, mert épp nem hat a tabletta? Talán.
De az életem kezdeti szakasza komoly nyomot hagyott bennem.
Velem nem történhet meg, szóval Luke feldughatja magának a
biztonságos szexről szóló kiselőadását! Én vagyok az utolsó, aki
felvilágosításra szorul ebben a témában.
Szóval, amikor megláttam Scottot és a pasiját aznap, sóvárogva
néztem őket. Ki ne akarna ilyen kapcsolatot?
Mike elsőéves korom óta flörtölt velem, de én igyekeztem
tudomást sem venni róla. Egyébként sem volt komoly, mindig más
lányokkal láttam. Viszont amikor mindketten felvettük az üzleti
etika órát, többé nem utasítottam vissza a közeledését.
– Tudod jól, hová megyünk, Sophie. A bozótos nem irtja ki saját
magát! – emlékeztet Everly, én pedig visszazökkenek a valóságba.
– Kérlek, ne mondd többé, hogy bozót.
Everly felkapja a kapucnis pulcsimat a szék háttámlájáról, és
hozzám vágja.
– Gyerünk! Időpontunk van.
– Egyébként is, hogy jutottál be az épületbe? – kérdezem,
miközben belebújok az Ugg csizmámba, és magamhoz veszem a
táskám.
– Kint találkoztam Jeannie-vel, ő engedett be.
A Jacobsen épületből kilépve a legközelebbi egyetemi
buszmegálló felé vesszük az irányt. Csodás délután van ma
Philadelphiában! A levegő csípős, de friss, ilyet csak ősszel érezhet
az ember.
Menet közben bújok bele a pulcsimba, a mobilom a
kenguruzsebben végzi.
– Tudnom kell bármit, mielőtt odaérünk? – kérdezem Everlyre
sandítva.
 – Nem. Ne légy ilyen nyuszi! Leah-nál fogsz levetkőzni, ő felkeni a
gyantát a legféltettebb részeidre, és gyökerestül kitép minden szőrt.
Olyan sima leszel, mint egy baba popsija.
– Huh! Nem is értem, miért nyugtalanít ez az egész, hiszen olyan
szemléletes volt ez a beszámoló! – fordulok kissé oldalra, hogy
kikerüljek egy biciklist. – Úgy értem, remekül hangzik! Bennem van
a hiba.
– Nem is kérdés – vágja rá Everly, és felszállunk az iskolabuszra,
ami elvisz a kampusz végéig, ahonnan a Samson Streeten caplatunk
tovább.
– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezem Everlyt, miközben a
telefonján olvas valamit.
– Hazamegyek – válaszolja, hüvelykujja sebesen lapoz a
képernyőn. – A bátyám megházasodik.
– Ó! Ez jól hangzik!
Azt hiszem, jó dolog, ha testvére van az embernek. Everly bátyja
jóval idősebb, mint ő, de még így is kellemes lehet egy nagytesó.
– Vonattal mész?
Annyit tudok, hogy Everly valahol New York City mellett nőtt fel,
és Philadelphiából sokan járnak vonattal arrafelé.
– Jobb, ha nem a vonatot választom – mondja, és egy utolsót bök a
készülékre.
Nem igazán értem.
– Akkor idejön érted valaki?
– Nem – azzal keresztbe teszi a lábát, a mobilja az ölében pihen, ő
meg elmosolyodik. – Camden professzor visz haza.
Sose tudom, mennyire vegyem komolyan a Camden professzor
iránti érzelmeit, bár az utóbbi időben mintha a megszállottjává vált
volna. Évek óta szóba hozza a férfit, de hát Everlynek mindig is
voltak pasijai, ráadásul mégiscsak egy professzorról van szó.
 – Komolyan? Camden professzor elvisz New Yorkba?
Ez elég gyanúsan hangzik. Camden nagyon jóképű férfi, de tíz
évvel idősebb nálunk. Legalább. És ugye professzor, szóval tiltott
gyümölcs.
Nem akarok ítélkezni, hiszen a Luke iránt érzett vonzódásomról
is kiderült, hogy még annál is helytelenebb, mint képzeltem.
Egyszerűen nem szeretném, ha Everly sérülne. Általában mindig
megszerzi, amit akar, de ezúttal olyasvalakit szemelt ki, aki nem
lehet az övé.
Már éppen válaszolna, amikor megcsörren a telefonja. Rápillant a
kijelzőre, és elvigyorodik, majd hatalmas mosolyt villant.
– Igen, ő visz el – azzal lenyomja a zöld gombot, a füléhez emeli a
készüléket, és a legnegédesebb hangját veszi elő, amit még sosem
hallottam. – Igen, Camden professzor?
Ennyi, gondolom, hallgatja a hívó felet.
– Azt akarja, hogy hanyagoljam a professzorozást, Finn? – kérdezi
rezzenéstelen hangon, de a lábfeje megállás nélkül dobol. – Nyolcra
elkészülök – most már nem jár a lába, egy tincset simít a füle mögé.
– Stroh-ban lakom, Finn. A ház előtt leszek pontban nyolckor.
Viszlát!
Miután lenyomta a piros gombot, hatalmasat sóhajt. Rápillantok,
arcom millió kérdést fogalmaz meg némán.
– Finn Camden a bátyám legjobb barátja. Ő lesz a tanú a hétvégi
esküvőn. Én pedig koszorúslány leszek – teszi el a zsebébe a mobilt.
– Nem akart elvinni New Yorkba, ezért írtam a tesómnak, hogy
kénytelen leszek éjszaka vonatozni – vonja meg vállát duzzogva. –
Pontosan tudtam, hogy szólni fog Finn-nek, aki nem mondhatja el
neki, hogy – és itt két macskakörmöt rajzol a levegőbe – a „helytelen
viselkedésem” miatt nem akar kettesben lenni velem egy autóban.
– Hűha!
 Annyi mindent szeretnék mondani erre, hogy nem is tudom,
mivel kezdjem.
– Ugye? Annyira nevetséges! Alig van már időm!
– Időd?
– Igen. Hét hónap múlva diplomázunk, és utána nincs miért
Phillyben maradnom. Ennyi időm van arra, hogy magamba
bolondítsam.
– Aha…
– Végre szingli – folytatja Everly. – El kellene fogadnia, mielőtt
talál valaki mást, vagy vége az egyetemnek.
– Mármint téged?
– A legutóbbi barátnője rémes volt. Finn-nek fogalma sincs,
mennyivel jobb lennék neki annál a nőnél. Talán még köszönetet is
érdemelne, de tőlem nem kapja meg.
Nem igazán tudom, mit mondhatnék erre, de mivel le kell
szállnunk, a beszélgetés véget ér. Everly mutatja, merre kell menni
a Samson Streeten.
– Nem valami szívmelengető hely – jegyzem meg a lépcsőn felfelé
caplatva.
– Nyugi. A legtökéletesebb brazil gyantázást kapod – mondja, és
kinyitja az ajtót. – Bízz bennem, ribikém!
Everly bejelent mindkettőnket, én pedig leülök a váróban. Egy
perc se telik el, egy csinos lány lép ki a hátsó szobából, és megöleli
Everlyt, majd rám néz, és elmosolyodik.
– Szia! Leah vagyok.
Egy pillanat. Ő fog legyantázni? De hát alig idősebb nálunk! Én
egy középkorú nőt képzeltem, akivel tuti, hogy soha többé nem
találkozom.
– Melyikőtök lesz az első?
Leah szemöldöke a legtökéletesebb, amit valaha láttam. Vajon
saját magának gyantázza?
– Ő kezdi – mutatunk egymásra teljesen egyszerre Everlyvel.
– Nem-nem! Te mész először, nehogy elillanj!
– Jól van – motyogom, felemelkedem a kanapéról, de Everly sem
marad ülve.
– Mit csinálsz? – kérdezem döbbenten.
– Veled megyek.
– Azt már nem. Nem hagyom, hogy nézz közben.
– Ha Sophie nem akarja, akkor nem jöhetsz be – segít ki Leah
határozott hangon.
Meg vagyok lepve. Leah egy igazi hippi, még orrkarikája is van.
Azt hittem, ő fog győzködni arról, hogy Everly bejöhessen.
– Így van, Everly, nem jöhetsz be.
Önelégült mosolyt villantok, és útban a hátsó szobába még
integetek is neki.
 8

– Vedd le a nadrágodat, és feküdj a hátadra – mondja Leah,

miközben egy tálban gyantát kavargat a fal melletti pulton.
Egy pillanatra habozok. Csak a farmert? Azt hittem, kimegy, amíg
levetkőzöm, és kapok egy papírköpenyt legalább, amivel
eltakarhatom magam. Everly tévedett. Ez sokkal kellemetlenebb,
mint a nőgyógyászati vizsgálat.
Leah felém fordul, én mozdulatlanul állok.
– És a bugyit is. Teljes brazil lesz, igaz?
Hát legyen. Biccentek, és kilépek a cipőmből. Lehúzom a
nadrágom cipzárját, lecsúsztatom a lábamról, majd szépen
összehajtogatva leteszem az egyik üres székre a táskámmal együtt.
A bugyit is. Hajaj! Leveszem azt is, és a farmeremre pillantok. Alá
kell rakni, ugye? Tudom, hogy meztelen vagyok, de nem akarom,
hogy Leah a székre dobva lássa a bugyimat.
Lenézek. Zokni. Már megint az a francos zokni! Maradjon, vagy
sem? Maradjon. Mindenképpen maradjon. Nem a lábfejemet fogja
gyantázni. Felhuppanok az ágyra, és hátradőlök, kezem a pulcsim
kenguruzsebébe bújtatom. Annyira fura, hogy csak deréktól lefelé
vagyok pucér!
Leah elfordul a gyantától, és végigmér. Szó szerint.
– Jól van, lássuk, mivel van dolgunk. Húzd fel a térdedet, és
engedd le őket oldalra, mint a békák.
– Nincs poszter a falon! – buggyan ki belőlem.
 – Hogy mi? – néz rám Leah zavartan.
– Hát… kellene lennie egy poszternek a plafonon. Hogy tudjak
nézni valamit. Vagy talán egy tévé?
Leah azonban már rég mással van elfoglalva. Egy jókora adag
gyantát tekert egy spatulára, és mindjárt be is keni vele a testemet.
Ez van. Meg fogok halni. A szégyentől. Megmarkolom a
zsebemben pihenő mobilt. Talán búcsúüzenetet kellene küldenem.
Előveszem, és megírom Everlynek, hogy gyűlölöm.
Az első adag gyanta meg is érkezik a bőrömre. Nem olyan rossz!
Meleg, sőt, talán még kellemes is. Azt leszámítva, hogy félig pucéron
fekszem egy nő előtt, akit most látok először.
Leah kidobja a spatulát a szemetesbe, befedi a gyantát némi
anyaggal, aztán lenyomkodja a kezével. Igen. Ez fantasztikus!
Mégsem.
Leah egyik tenyerével lenyomja a hasam, a másikkal pedig letépi
a gyantacsíkot.
Várom, hogy a bénító fájdalom és a fehér villanás átjuttasson a
túlvilágra. Aú! Ez fájt! De belehalni azért nem fogok. És nem is volt
olyan vészes, csak éget egy kicsit.
Nincs ennél kínosabb a világon! Fújtatok egy nagyot. Észre se
vettem, hogy visszatartom a levegőt.
Leah újabb adag gyantát hoz. Szétteríti, letépi.
– Alakul! – csiripeli a lábam közül. – A pasid odalesz érte!
– Ja – válaszolom. – Az biztos. Magadnak is te csinálod?
– Dehogy! – válaszolja. – Egymásnak csináljuk.
– Hogyan?
– A kollégáimmal. Ha valaki épp ráér, megcsinálja a másiknak.
– Hagyod, hogy legyantázzák a szeméremtestedet olyanok,
akikkel nap mint nap találkozol? És megiszol valamit munka után?
Leah hangosan felnevet.
 – Igen, miért ne? – vonja meg a vállát. – Persze, azért óvatosnak
kell lenni, mert előfordul, hogy kibabrálunk egymással, csak hogy
egy jót nevessünk.
– Szakmai tréfa gyantával?
– Pontosan. Egyszer… – muszáj megállnia, annyira nevet. –
Egyszer Laura aranyhal-formát csinált Katie-nek!
Próbálom óvatosan ellenőrizni a sajátomat. Ki tudja? Talán Everly
is kitalált valami meglepetést az alfelemnek.
– Katie akkoriban a nyolcvanas éveket bálványozta, és nem volt
hajlandó csak a bikinivonalát leszedni – folytatja Leah, miután
próbálja elfojtani a nevetést. – Ami persze totál elfogadhatatlan.
– Persze – bár nem értek vele egyet, mégis bólintok, hiszen Leah
kezében van a puncim sorsa.
– Ha szereted a retrót, vegyél pár lábszármelegítőt, nem igaz? –
teszi fel a költői kérdést, és meg se várja, hogy válaszoljak. – Katie
észre se vette. Egy este a férje lebukott a lába közé, és röhögőgörcsöt
kapott!
Leah próbál nem nevetni, de végül horkant egyet.
– És mi lett? – kérdezem. – Rendbe hozta magát, vagy úgy hagyta?
– Nem-nem! – vált hirtelen komolyra Leah. – Sose gyantázd a saját
puncidat, Sophie! – rázza meg a fejét. – Soha. Az maga a pokol. A
fájdalom teljesen más, ha magadnak okozod. Így nem is olyan rossz,
ugye?
– Valóban nem – ismerem el. – Nem annyira vészes. Azt hittem,
fájdalmasabb lesz.
Leah bólint, és letép egy újabb csíkot a testemről, aztán
megvizsgálja a művét.
– Van még pár kóbor szőrszál. Egy pillanat – mondja, és máris
visszatér egy csipesszel a kezében.
Atya. Úr. Isten. Miért fáj egy szál jobban, mint egy csomó? El se
hiszem, hogy ez a nő egy csipesszel a kezében matat a hüvelyemnél!
Szívesen megkérném, hogy hagyja, majd Mike elintézi, de talán
udvariatlan volna beleszólni. Szegény puncim!
Megpittyen a telefonom. Egy nyuszifotó. Bikiniben. Ne légy nyuszi,
kopaszd a puncit! – írja Everly.
– Mindjárt kész! – szól Leah. – Térdek a plafon felé, és tartsd!
Tényleg azt kérte, hogy mutassam meg az ánuszomat?
– Mit szeretnél?
– A farpofák közti szőr következik – azzal megemeli a lábam, és
behajlítja, így a térdem kilencven fokban áll. – Így. Fogd meg a
térded alatt. És most a másikat is – és már megy is egy újabb adag
gyantáért, én pedig mentális kómába száműzöm magam, hogy
túléljem valahogy ezt a megaláztatást.
– Most nyisd szét a térdeidet, amennyire csak tudod.
Leah felkeni a gyantát a farpofáim közé. Fogalmam sem volt
arról, hogy ott is van szőr! Mégis mennyi lehet? Szent ég! Akkor
Luke már látta? Hirtelen hálás vagyok Everlynek. Legalább Mike-
nak nem kell szembesülnie mindezzel.
– Csillámszőrözést is csinálunk! Bármit szeretnél, megoldjuk.
Nem hiszem el, hogy Leah csillogó kristálydíszítést ajánl,
miközben a fenekemet gyantázza.
– Szép Hello Kittyt tudok.
– Igen?
– A zoknid – mutat a levegőben ágaskodó lábfejemre.
El is felejtettem, hogy a Hello Kitty-s zokni van rajtam. Talán
mégis a nagyszüleimhez kellene költöznöm, ha megszereztem a
diplomát. Ott úgyis mindig papucsban mászkálok, és a teljes
zoknikollekciómat odaadhatnám a Vöröskeresztnek.
– Kész is van! – azzal az utolsó gyantacsíkot is bevágja a
szemetesbe, és egy tükröt tart a lábam közé. – Látod? Tökéletes! –
lelkendezik.
Most azt várja, hogy nézzem meg, és gratuláljak neki?
Odapillantok a tükörre. Hú! Egészen más így, csupaszon!
– Jól néz ki – válaszolom illedelmesen, és elkezdek lekászálódni az
ágyról.
– Várj! Még jön az aloe!
Leah nyom egy adag aloét a kezébe, és bekeni vele a
megkopasztott területet. A kezével! Végleg elsüllyedek.
Lemászom az ágyról, és amilyen gyorsan csak tudok, felöltözöm, ő
közben lefertőtleníti az ágyat, és elmondja, hogyan ápoljam a
sokkolt bőrfelületet. Elárulja, hogy organikus kecsketejes
arcápolással is foglalkozik, és kapok egy ingyenes kezelésre
feljogosító kupont, ha visszajövök egy újabb brazilra. Még nem
tudom, mi lesz a gyantázással, de az biztos, hogy nem ugyanazzal
kezeltetem az arcom és az alfelem.
A váróhelyiségben Everly pacsizni szeretne, én viszont némán
eltátogom, hogy „gyűlöllek”, és lehuppanok a kanapéra, amíg Leah
vele is végez.
 9

– Egész éjjel Mike-nál leszel, ugye? – kérdezi Jean az ágyon fekve,

kezében egy magazinnal, s nézi, ahogy készülődöm.
– Igen – fordulok a tükör felé, és kihúzom a bal szemem tussal,
mielőtt kifesteném a szempillámat.
– Biztos? – zizzen a kiadvány, ahogy becsukja. – Nem jössz vissza
óvszerért? Vagy fogkeféért?
– Nem – válaszolok. – Már mindkettőt betettem a táskámba.
Megnézem magam. Kék szemem hatalmas, hajamat besütöttem,
most kusza hullámokban omlik a hátamra.
– A szoba a tiéd. Nyugodtan felnyársaltathatod magad Jonathan
farkával.
Jean szőke tincseit tekergető ujjai megállnak.
– Felnyársaltathatom? – neveti el magát. – Mintha csak Everlyt
hallanám!
Spriccelek némi parfümöt magamra.
– Hékás! Ezt én találtam ki, kösz szépen.
– És mit csináltok? Mármint a szűzhártyád átszakításán túl.
Felemelek két fülbevalót, Jean pedig a jobb kezemben lévő
lógósra mutat.
– Elmegyünk egy thai étterembe a Chesnut Streeten – avatom be,
miközben átfúrom a fülbevalót a cimpám apró lyukán. – És ti mit
terveztek Jonathannel?
– Csak kefélünk.
 – Szép.
Az ágy szélére ülök, és felhúzom a fekete, magas sarkú
csizmámat. A fekete zoknimra. A sima fekete zoknimra. Jó sokáig
kellett keresnem a fiókban, de most legalább azt vettem fel, amit
akartam.
– Ez így jó lesz a thaiba, ugye? – mutatok a farmer és rózsaszín
pulcsi kombóra.
Jean elutasítóan legyint.
– Tökéletes. Az egyetemi város thai éttermei nem túl előkelőek –
jegyzi meg, miközben bepötyög valamit a telefonjába. – Izgulsz?
Keresztbe teszem a lábam, és ledőlök az ágyra.
– Nem – vonom meg a vállam. – Szeretnék túlesni rajta. Már
eleget vártam.
Elfintorodom.
– Ez borzalmasan hangzik, ugye? Szegény Mike!
Jean felhorkan.
– Szegény egyetemista kisfiú! Egy dögös szűz feláldozza magát a
farka oltárán!
Hangosan nevetek, a telefonom pittyen, új üzenetem érkezett.
Ránézek, és felpattanok.
– Mike odalent vár. Holnap találkozunk! – azzal felkapom a
dzsekimet, beszállok a liftbe, és lemegyek a Jacobsen épület
földszintjére.
Azt hittem, Mike olyan széles, boldog mosollyal fogad, hogy a
gödröcskéi is elővillannak. Ehhez képest Paige Gladsonnal
beszélget. Nem ismerem túl jól a lányt, ő is végzős az üzleti szakon,
és tudom, hogy ebben a koleszban lakik, de hogy melyik emeleten,
arról fogalmam sincs. Juicy Couture melegítőnadrág van rajta, a
fenekén hatalmas Juicy felirattal, hozzá szürke pólót választott.
Festék nincs rajta, szőke haját hevenyészett csomóba kötötte a feje
tetején.
Mutatóujját Mike arca elé emeli, miközben beszél hozzá, a pasim
pedig megrántja a vállát. Úgy tűnik, unatkozik. Magassarkúm
kopogva közelít a kövezett padlón, így mindenki tudja, hogy
megérkeztem. Paige gyorsan leteszi a kezét, és hátrál egy kicsit.
– Szia, Paige! – mosolygok rá, és átkarolom Mike derekát.
Sötét farmert, kék inget és Converse tornacipőt visel. Óriási
kontraszt ez a szokásos tréningnadrág és Philadelphia Eagles
pólóhoz képest, amiben órákra jár. Nagyon jól néz ki, és azon
kapom magam, hogy sokkal izgatottabb vagyok az este miatt, mint
pár perccel ezelőtt.
Paige összefonja a karját, de nem védekezésből. Inkább…
gyanakvásból?
– Szia, Sophie! – pillant Mike-ra, majd újra rám. – Nem is tudtam,
hogy ti ketten együtt vagytok.
– Na igen – válaszolom zavartan.
Talán randizott Mike-kal valamikor? Mindig is rajongtak Mike-ért
a nők, de arra nem emlékszem, hogy Paige-dzsel is láttam volna.
Féltékenynek sem tűnik, az egész inkább csak fura.
– Jövő héten, Tetrev professzor óráján találkozunk, Paige –
mondja Mike, majd kézen fog, és az ajtó felé tuszakol.
A kocsija a tizenöt perces parkolóhelyek egyikén áll. A távirányító
pittyen, ő pedig kinyitja nekem az anyósülés felőli ajtót, majd
miután beültem, be is csukja utánam.
A következő pillanatban már be is csusszant a kormány mögé, és
a Camaro motorja felmordul. Mike apjáé az extoni Chevy-
kereskedés, így folyton új kocsikkal jár.
– Mit magyarázott olyan hevesen Paige? Talán Tetrev
professzorral kapcsolatos?
Mike csak az utat nézi.
 – Igen. Gyönyörű vagy, bébi – bókol, ujjaink összefonódnak,
kezemet a szájához húzza, és megcsókolja a kézfejemet.
– Te is – szorítom meg a kezét, Paige-et már el is felejtettem.

Miután letettük a kocsit egy közeli garázsban, kézen fogva sétálunk

a Chesnut Streeten. Mike épp megnevettetett. Tényleg kedvelem őt.
Örülök, hogy a ma estét vele tölthetem.
Az egyetemi város tele van élettel. Csodás szombat este van
Philadelphiában. A nap már lement, lehűlt a levegő, de a sötétség és
a hőmérséklet csak hozzátesz az éjszaka románcához.
Más párok is éttermekbe mennek, vagy jönnek ki onnan, egyesek
a padkánál próbálnak leinteni egy taxit. Dudaszó hallatszik, az utcai
lámpák pislákolnak a sötétben. Imádok a nyüzsgés közepén lenni.
Tíz-tizenöt percet kell várnunk az asztalra a thai étteremben. A
bárban találunk egy szabad asztalt, iszunk valamit, amíg le tudunk
ülni vacsorázni.
Mike sört kért, én rizlinget. Egy fél pohár után Mike közelebb húz
magához. Azt hittem, csak bele akar bújni a hajamba, de tévedtem.
A fülembe súg valamit.
– Milyen volt a gyantáztatás? – azzal el is távolodik, szeme csillog,
arcán pajkos vigyor.
Érzem, hogy elpirulok, miközben mosolyogva eltakarom az
arcom.
– Jó volt, köszönöm – vágom oda, de rögtön el is nevetem magam,
amiért ilyen hivatalosra sikeredett a válaszom.
Amikor újra ránézek, Mike is mosolyog.
Everlynek igaza volt. Valóban egészen más érzés csupaszon.
Biztosan meg tudnám szokni, de amióta megcsináltattam, szóval
már két napja folyamatosan szexre kész vagyok. Olyannyira
érzékeny lettem a csipkebugyimra feszülő farmerre, hogy már csak
attól is szédülök, hogy felvettem.
Mike felemeli az állam, és csókot lehel a számra. Másik keze a
csípőmön pihen, hüvelykujja becsusszant a pulcsim alá, és a forró
bőrömön pihen. Már szinte kimondom, hogy hagyjuk a vacsorát, és
menjünk egyenesen hozzá, amikor szólnak, hogy kész az asztalunk.
Mike kézen fogva vezet a hosztesz felé, majd követjük az
étterembe. Miután leültetett minket, két étlapot tesz az asztalra, és
diszkréten távozik.
– Köszönöm – mosolygok Mike-ra, aki átnyújtja az egyiket.
Olvasni kezdi, én is kinyitom, de a tekintetem megakad valamin
Mike mögött, a jobb oldalon.
Luke…
 10

Egyenesen rám néz. Összefonódik a tekintetünk, az agyam veszettül

zakatol. A jókedvemnek lőttek, ha vacsora közben a nőgyógyászom
lesz a gardedámom.
– Üdv, Brandee vagyok – lép a pincérnő az asztalunkhoz. –
Hozhatok valamit inni, amíg választanak?
Mike kólát kér, én még egy pohár bort. Keresztbe fonom a
lábamat az asztal alatt, és visszanézek Luke-ra. Még mindig engem
néz. Egy pillanatra sem mosolyodik el. Talán nekem kellene?
Kipróbálom. Luke arcizma megfeszül, ajkai mozdulatlanok.
– Mit kérsz? – kérdezi Mike, így újra rá figyelek.
Meg se néztem a kínálatot. Lesütött szemmel úgy teszek, mintha
még gondolkodnék.
– Pad Thait – azzal becsukom az étlapot, és széles mosolyt
villantok Mike-ra, közben úgy fordulok, hogy könnyedén ki tudjak
pillantani Luke-ra is.
A szája végre megmozdult, csak most veszem észre, hogy nincs
egyedül. Egy gyönyörű, vörös hajú nő ül vele szemben. Randevúja
van.
A nő krémszínű pamutruhát, és egy hosszú, kihívó csizmát visel.
Tökéletesen látom őket. A nő elegáns, de menő. Azt hiszem, korban
közelebb van Luke-hoz, mint én, és az is valószínű, hogy nem Menő
Lotyó feliratú zoknit rejt az a dögös csizma.
– Sikerült választani? – tér vissza Brandee, és miután letette az
italokat az asztalra, tollat és jegyzettömböt vesz elő.
Mosolyogva néz hol rám, hol Mike-ra, mi összenézünk, és
bólintunk. Brandee felveszi a rendelést, elteszi a tömböt a köténye
zsebébe, és azt ígéri, hamarosan visszatér az előétellel, amit
egyikünk se kért. Rémes vagyok.
Mike-ra koncentrálok, kérdezgetem. Üzleti szakon végzős, és
konkrét tervei vannak a jövőre nézve. Exkluzív autókozmetikát
akar nyitni az apja Chevy-kereskedése melletti üres telken, és ha
már minden rendben megy, egyedi fényezőműhelyt is szeretne. Az
üzleti terve kész, még tavaly állította össze az egyik órára, és igazán
szenvedélyesen beszél róla. Talán bután hangzik, de szinte már
látja, hogy sikeres lesz. Később pedig, ha az apja nyugdíjba vonul,
átveszi a kereskedés irányítását is.
Brandee mosolyogva helyezi az asztalra a rendelt csirkeszatét.
– A Pennre járnak mindketten?
– Igen – válaszol Mike lelkesen. – Csak nem öregdiák?
– Az vagyok – biccent Brandee. – Ott ismertem meg a férjemet –
mondja és elmosolyodik, mintha korábbi énjére emlékeztetnénk. –
Örülnénk, ha a lányunk is ott tanulna a gimnázium után, de ő az
állami egyetemhez ragaszkodik. Az háromórányira van! – vonja
meg a vállát, majd sóhajt egyet, mintha nehezen viselné el a
gondolatát annak, hogy oly messzire repül az alma a fájától.
– Melyik épületben lakott? – kérdezi Mike, és bekap egy falat
csirkét.
– A Frider Hallban – neveti el magát Brandee. – Volt egy
biztonsági őr, Mr. Holguin, aki ragaszkodott hozzá, hogy
Gömbvillámnak hívjuk.
– Gömbvillám! Ő még mindig ott van!
Mialatt Mike kellemesen elcseverészik a kampusz legöregebb és
legszeretettebb alkalmazottjáról, én titkon Luke-ot vizslatom.
Hozzájuk már megérkezett a vacsora, a nő egy pohár bort
kortyolgat, Luke pedig egy villányi tésztát kap be épp. Bal kezének
ujjai az asztalon pihennek, alig pár centire a telefonjától. Mutatóujja
lassú, egyenletes ritmusban dobol a felületen.
Felnézek az arcára, tekintetünk találkozik, a szívem majd kiugrik
a helyéről. Miért néz engem? Mike-ra pillantok, még mindig
lefoglalja a pincérnő. Meglep, hogy Luke partnere nem vette észre
ezt a kis közjátékot, hiszen a partnere szinte le sem veszi rólam a
szemét.
Ahogy befejezem a gondolatot, a vörös hajú megfordul, és
egyenesen rám néz. Tipikus nő, gyorsan végigmér, és úgy tűnik,
sokkal inkább kíváncsi, mint ellenséges.
És lélegzetelállító. Tökéletes smink, sápadt bőr, vibráló, zöld,
intelligens szempár, melyből érzéki tapasztalat sugárzik. Ezek
ketten nem csak kézfogásból ismerik egymást. Szívesen áltatnám
magam azzal, hogy Luke testvére, de ez a nő egyértelműen nem áll
rokonságban a nőgyógyászommal. Nem is a féltestvére, és nem is a
mostohahúga.
Visszafordul Luke felé, és mond valamit. Luke még bámul egy
kicsit, mielőtt válaszolna neki.
– Pár perc, és hozom a főételeket – mondja Brandee, és átlép a
szomszédos asztalhoz.
Mike-ra mosolygok, és elveszek egy darab csirkeszatét.
– Nem hiszem el, hogy az öreg Gömbvillám ugyanazzal dicsekszik
már húsz éve! – hitetlenkedik Mike.
– Húsz? Szerintem már legalább hatvan éve ott van – azzal
bekapok egy falatot.
– Igen – nevet Mike. – Talán 1960-ban diplomázott, és ott is ragadt.
Most már én is nevetek.
– Remélem, igazad van. Bár azt hiszem, a Frider lakói minden
ősszel felhívták volna a gólyák figyelmét erre.
– Nem – tiltakozik Mike. – Ez amolyan rítus már. Ráadásul az öreg
imádja cukkolni az újakat. Kiérdemelte a lehetőséget – vigyorog, a
telefonom pedig pittyen egyet.
– Ó! Megnézem, hátha a nagyszüleim azok! – és már elő is kapom
a táskámból. – Teljesen kikészített ez a létrás eset. A papát
kórházban látni elég rémes érzés. Utálom, hogy öregszenek –
mosolygok szomorúan Mike felé. – Szerencsés vagy, hogy a szüleid
még sokáig fiatalok lesznek.
– Igen, az vagyok.
Feloldom a készüléket, és lefagyok.
– Jól vannak? – kérdezi Mike aggódva.
– Igen – válaszolom robotmódban. – Minden rendben.
Végül is nem hazudtam. Bizonyára jól vannak, de nem ők írtak.
Hanem Luke.
 11

Vele töltöd az éjszakát?

Annyira ledöbbenek, azt se tudom, mit válaszoljak.

Talán már tegnap is vele voltam. Talán csak épp

feltöltődünk egy huszonnégy órás kufircmaraton után,
dr. Miller.

Csak óvatosan, Tisdale kisasszony!

Az isten szerelmére! Miért írogat? Hiszen randizik. És én is

randizom. Ráadásul mindketten mással! Lezárom a telefonomat, és
képernyővel lefelé az asztalra teszem.
Luke mobilja megcsörren. Feláll, hallom, ahogy beleszól.
– Itt dr. Miller – lépdel az étterem bejárata felé, és úgy tűnik,
mindez egyáltalán nem zavarja a vörös nőt.
– Kimegyek a mosdóba, mielőtt megérkezik a vacsi, bébi – mondja
Mike, és megindul a hosztesz pultja felé, majd eltűnik szem elől,
Brandee pedig megérkezik a borral és a főételekkel.
– Ó, köszönöm! – nézek kérdőn a pohárra. – Bár én nem
rendeltem bort.
– A barátja igen – mosolyodik el Brandee kedvesen.
Egyértelmű, hogy elbűvölte Mike, de ez a legtöbb nővel így van.
Megvonom a vállam. A pokolba! Belekortyolok, és a tányéromat
bámulom. Nem lenne szép Mike nélkül nekilátni.
Inkább újra megnézem magamnak a vörös hajú nőt. Az asztalukat
már leszedték, most türelmesen, a telefonját böngészve vár Luke-ra.
Még egy korty. Mike csak szódát kért, mióta leültünk. Milyen
figyelmes! Hisz tudja, hogy vezetni fog, ezért csak egy pohárral
ivott. A kampuszon sokszor megjátssza magát, de igazából egy
nagyon jó srác.
Luke visszatér, de nem ül le, csak megáll az asztalnál, lehajol,
mond valamit a nőnek, majd kihúzza magát, és letesz pár
bankjegyet az asztalra.
Kihúzza a vörös székét, majd a hátát érintve a bejárathoz tereli a
partnerét, úgy megy ki, hogy rám se pillant. Mi a fene folyik itt?
Egész éjjel engem bámult, üzeneteket írogatott, miközben egy
másik nővel randizik, aztán elsétál, és még csak vissza se néz?
Sophie, szedd össze magad! Nemsokára kisétálsz te is, Mike-kal az
oldaladon, kit érdekel, mit csinál dr. Miller? De mégis mi a célja?
Nem tudom, mit gondoljak róla. Egy dögös orvos, aki félreérthető
üzenetekkel bombáz.
Iszom még egy kis bort, fülem mögé simítom a hajam, lábam
keresztbe teszem. Nem tudok megfeledkezni a csupasz puncimról.
Mintha a testemben keringő vérmennyiség fele odalenn lüktetne.
Kikészülök! Összeszorítom, csak úgy próbaképp. Melegség,
nyugalom jár át. Csapjunk a lovak közé, Mike! Fészkelődök még egy
kicsit, élvezem a súrlódás jótékony hatását az összepréselt
combjaim között.
Ekkor érzem, hogy valaki a közelembe lép. Elfordítom a fejem.
Biztos Mike akar így csókot lopni, de az arcomra fagy a mosoly,
amikor rájövök, hogy Luke az.
– A lovagjának el kellett mennie. Keljen fel. Hazaviszem.
A szívem majd kiugrik a helyéről, eszeveszett sebességgel zakatol
az agyam. Mi történt? Hol van Mike? És Luke hogy jön a képbe?
Mike jól van? Most tényleg felállítanak a randim kellős közepén?
Luke-ra hunyorítok, majd visszafordulok a megterített asztalhoz.
Az érintetlen vacsora már nem gőzölög, arra vár, hogy elfogyasszák.
Tekintetem megáll a félig kiürült borospoháron. Legalább ez ne
vesszen kárba! Felemelem, és egy határozott mozdulattal ledöntöm
a maradékot. Úgy tűnik, különös érzékem van önmagam
égetéséhez, ha Luke-ról van szó.
Előkerül a pénztárcája, a mi asztalunkra is jut pár ropogós
bankjegy, majd kihúzza a székemet. Felnézek, elkapom a pincérnő
meglepett pillantását. Azonnal elpirulok szégyenemben. Bejöttem
egy pasival, és most egy másikkal megyek el, aki kifizeti a vacsorát,
amihez hozzá se nyúltam. Fogalmam sincs, mi történik, de nagyon
örülök, hogy nem itt, az étterem közönsége előtt kell kiderítenem.
Felállok, kezemben ott pihen a telefonom. Körbesandítok. A
pincérnőt már lefoglalja egy másik asztal. Senki se néz rám, csak a
pufók szőke kisbaba a sarokban. Ő viszont le nem veszi rólam a
szemét. Kis kíváncsi.
Luke-nál már ott a dzsekim. Fogom a táskám, kezemben a
telefonomat szorongatva megindulok a kijárat felé. Menet közben
feloldom a képernyőt, hátha vár valamiféle magyarázat Mike-tól, de
nem. Nincs új üzenet. Van itt egyáltalán térerő? Igen. Megnyitom az
utolsó csetünket. Talán elsiklottam valami fölött? Nem. A hallban
vagyok. Ez volt az utolsó üzenet kilencven perccel ezelőtt.
Egyenesen a bejárat felé masírozok, Luke mögöttem lépdel. Egy
halom vendég várja odakint, hogy felszabaduljon egy asztal.
Körbenézek, hátha meglátom Mike-ot, aki nem érti, miért indultam
el.
Talán cigizni jött. De nem is dohányzik. Mégis több értelme lenne,
mint csak úgy köddé válni. Töröm a fejem egy értelmes
magyarázaton. Jól éreztük magunkat, az este remekül alakult.
Ráadásul tudta, hogy mi lesz, hiszen úgy terveztem, nála alszom!
Biztos, hogy nem ijedt meg. Nem is lett hirtelen meleg, hogy
faképnél hagyjon. Ilyesmi kétszer nem fordulhat elő még velem
sem.
Az ajtóhoz érve Luke előrenyúl, kinyitja nekem. Ingujját könyékig
feltűrte, csak most látom, milyen izmos az alkarja. Eszembe jut,
hogy alig egy órája Mike tartotta nekem ugyanezt az ajtót. Hogy lett
egy igazi rémálom az esténkből?
A kinti hűvösség felébreszt a döbbent kábulatból. A járda tele, el
kell lépnem az útból, a szomszédos üzlet kirakata elé sorolok.
Remegek, megdörzsölöm a karom, hogy kissé felmelegedjek. Luke
megáll előttem, felemeli a dzsekim ujját, és némán ráadja a
karomra, majd ugyanígy tesz a másikkal is.
Eligazítja a vállamon, és behúzza a cipzárat. Aprónak, kislánynak
érzem magam mellette. Olyan közel áll, kirajzolódnak előttem
szürke öltönye apró anyagszálai, arcszeszének illata az orromba
kúszik. Megfogja az állam és finoman megemeli a fejem,
tekintetünk találkozik.
– Soha többé nem találkozol azzal a seggfejjel. Megértettél,
Sophie?
 12

Azon nyomban elönt a düh. Mindkét kezemmel próbálom ellökni

magamtól, de csak annyit érek el, hogy elengedi az arcom, a teste
egy centit se mozdul.
– Maga miatt tűnt el Mike? – fortyogok. – Mégis, hogy merészeli?!
Szívem hevesen ver, a sokk, a harag és az adrenalin megtette
hatását. Luke nem szól, úgy néz rám, mint egy kisgyerekre, aki az
egyik kedvenc, letiltott játékát követeli.
Istenem!
– Nekem nincs apakomplexusom, maga beteg állat! – üvöltök rá.
Luke megdörzsöli az arcát, azt motyogja, „Jesszus…”, majd
megfogja a felkarom, és szó szerint kirángat az utca közepére.
Kinyitja egy fényes, fekete sportautó ajtaját, és mielőtt
ellenkezhetnék, beültet az anyósülésre, majd szinte hangtalanul
rám vágja. A kocsiról süt a luxus, csupa bőr és díszítés.
Luke becsusszan mellém, beindítja a motort, egy könnyed
mozdulattal beköti magát, majd rám néz.
– Gondolom, mivel már nincs szükséged gyerekülésre, be tudod
kötni magad – azzal megpöcköli a biztonsági övet.
Seggfej. A kelleténél jóval nagyobb erővel rántom magamra az
övet, és becsatolom. Az autó megindul, a Chesnut Streeten tartunk
kelet felé. Egyikünk sem szól, amíg jobbra nem fordul a
Harmincnyolcadik utcára.
– A kampuszban laksz, igaz? – töri meg a csendet.
 Hát tényleg hazavisz. Nem valami alfahím erőfitogtatásról van
szó, ami az ágyában végződik.
– Úgy volt, hogy Mike-nál töltöm az éjszakát – mondom halkan,
válasz gyanánt. – Még a hülye óvszerei is itt vannak a táskámban…
Lopva rápillantok. Luke néma, tekintetét az útra szegezi.
– Én döntöm el, kivel fekszem le, dr. Miller. Azt sem igazán értem,
miért adott egy halom kotont, ha aztán megakadályozza, hogy
használjam.
– Ne hívj dr. Millernek.
Ennyit bír mondani? Most már felé fordulok.
– Mit mondott a pasimnak, Luke?
Mielőtt újra a forgalomra koncentrálna, még rám néz.
– Megmondtam neki, hogy hazaviszlek.
– De miért? Semmit sem értek!
Luke újra rám pillant.
– Az nem fontos. Ő egy seggfej, Sophie. Sokkal jobbat érdemelsz.
– De miért? – makacskodom.
Közelítünk az egyetemhez, lassabban kell hajtania. Az utastérben
csend honol, az út nyugodt.
– Az étterem előtt azt ecsetelte egy haverjának, hogy ha ma este
nem tud bedumálni az ágyába, van egy másik lány, akit áthívhat
később.
– Ó! – ezt fel kell dolgoznom.
– Jól vagy?
Egy piros lámpa megállít minket. Luke rám néz, a szeme körüli
apró ránc aggodalomról árulkodik. Egy pillanatra a szemébe nézek,
majd a szükségesnél sokkal nagyobb hangerővel fakadok ki.
– Nem hiszem el, hogy legyantáztattam magam ennek a
pöcsfejnek!
Luke-ot megzavarja a mögöttünk álló autó dudálása. A lámpa már
zöldre váltott.
– És még csak nem is én csináltam! Mint kiderült, az ember nem
gyantázhatja saját magát! Ezt tudta, Luke? Fizettem valakinek, hogy
brazil puncit csináljon. Tudja, mennyire megalázó volt? Meztelenül,
széttárt lábbal feküdni az asztalon, egy vadidegen előtt? Egy pillanat
– emelem fel megadóan a kezem. – Hát persze hogy tudja! Hiszen
nőgyógyász! Egész álló nap széttárt lábbal fekvő, meztelen nőkkel
találkozik!
Beleroskadok az anyósülésbe, könyököm az ablaknál, fejem a
tenyeremen pihen.
– Minden nő felizgul, amikor megvizsgálja őket? – teszem fel a
költői kérdést válaszra se várva. – Gondolom, nem. Még akkor sem,
ha maga elképesztően jóképű, és semmi joga endokrinológusnak
lenni! Fogadok, hogy a normális nők bugyija nem lesz nedves, ha
belép valahová. Nem mennek haza, és nem élveznek el azt
képzelve, hogy a maga keze matat rajtuk!
Luke megköszörüli a torkát, de képtelen vagyok leállni.
– Valami nagyon nem stimmel velem, Luke! Két éven át jártam
egy meleg sráccal, most meg nőgyógyászfétisem van!
Többé már nem érdekel a fejem, egyszerűen nekidöntöm az
ablaknak.
– És borzasztó emberismerő vagyok! Majdnem odaadtam a
szüzességem ennek a baromnak, aki videóra vette volna – már a
gondolatra is összerezzenek. – Pfuj! – azzal felülök, és Luke felé
fordulok. – Maga nem akarja, Luke? Mert megkaphatja – simítok
végig a combján, míg el nem érem a félreérthetetlen dudorodást.
Hm… Azt hiszem, valaki megkívánt.
Ő rögtön elkapja, és visszateszi az ölembe a kezem. Vagy nem.
– Pontosan mennyit ittál ma este, Sophie?
Keresztbe font karral nyugtázom a visszautasítást. Nincs olyan
messze a Chesnut Street az egyetemtől. Luke megtett pár kört,
mialatt fecsegtem.
– Pár pohár bort, de nem ettem – válaszolom védekezőn. – Valaki
tönkretette a randimat, mielőtt belekezdhettem volna.
– Melyik épületben laksz? – kérdezi, majd jobbra fordul a Samson
Streeten, és megkezd egy újabb kört.
– A Jacobsenben. Menjen vissza a Harmincnyolcadikra, aztán
balra a Spruce Streeten – magyarázom megsemmisülve. – Várjon!
Nem mehetek a koleszba! Azt mondtam a szobatársamnak, hogy ma
éjjel máshol alszom! Everly pedig New Yorkban van…
Elsírom magam. Sokkal hülyébbnek érzem magam, mint eddig. Ez
az este egy vágyakozás-, adrenalin- és csalódáscunami. Teljesen
kész vagyok. Semmi baj, győzködöm magam. Minden rendben lesz.
Luke kitehet a könyvtárnál. Zárásig olvasok valamit, aztán írok
Jeannie-nek. Ha kell, elalszom a kolesz halljában.
Letörlöm a könnyeimet. Csak most látom, hogy rég elhagytuk a
Jacobsent, és a folyó felé távolodunk.
– Hová megyünk?
– Haza.
Haza? Hozzá? Ezt nem értem.
– Elviszlek hozzám. Maradhatsz, amíg el nem éred a szobatársad.
Oké? – pillant rám kérdőn.
– Igen. Rendben.
Egy percig hallgatok.
– Köszönöm.
Végre elengedhetem magam. A kijelzőn a digitális óra este hét
harminckettőt mutat. Fáradt vagyok. Az elmúlt két óra nagyon sűrű
volt, ráadásul a bortól kissé szédelgek is.
Fogalmam sincs, hol lakik Luke, de a folyón túl, már a
Tizennyolcadik utcánál járunk, egyenesen a Rittenhouse tér felé
robog az autó. Meg akarom kérdezni, de nem teszem, nehogy
meggondolja magát.
– A vörös hajú nem lesz mérges?
Hoppá! Szép munka, Sophie! Félve rápillantok, Luke vigyorog.
– Nem. Nem bánná.
– Akkor nem a barátnője?
Fogd be, Sophie, fogd már be végre!
– Nem, Sophie, nem az.
– Ó!
Most már tényleg befogom. Hát nem a barátnője… mégis
visszautasított.

Elmegyünk a Rittenhouse téri park mellett, majd szinte rögtön

begurulunk egy toronyház alatti garázsba. Luke egy sorszámozott
helyre állítja a kocsit, és miután leállította, azonnal kiszáll. Követem
a lifthez, majd figyelemmel kísérem, ahogy megnyomja a legfelső
gombot. Rám se hederítve előveszi a telefonját a zsebéből, feléleszti
a képernyőt. Kihasználom az időt, és szemügyre veszem. Szürke
nadrág, ugyanilyen színű zakó, ujja még mindig a könyökéig
felgyűrve. Kifényesített, fekete cipő és egy masszív karóra a bal
csuklóján.
Felpillant, rögtön észreveszi, hogy méregetem. Szégyenkezve
félrefordítom a tekintetem. Harminchárom emeletes az épület. A
liftajtó egy márványozott lépcsőházba vezet, Luke kinyitja az ajtót,
majd betessékel. Végigmegyünk a sötét hajópadlóval burkolt
folyosón. Egy óriási, kör alakú előtérbe érkezünk, úgy tűnik, ez a
lakás központja. Egy körasztalon váza, friss virágokkal. Előttünk
van az étkezőasztal, a két oldalon egy-egy újabb folyosó. Luke balra
fordul, majd a konyhába lép.
 – Ülj le.
Nem mondja meg, hová, így a konyhasziget mellett döntök, az
asztal a helyiség túlsó végében van, az ablaknál. Körbenézek, ő a
szekrényajtókat nyitogatja. Felső kategóriás, rozsdamentes acél
készülékek, tökéletesen fehér konyhaszekrény, és carraraimárvány-
pult. Varázslatos. Kizárt, hogy használja is! Sejtésem
bebizonyosodik, amikor felém fordulva azt kérdezi, mogyoróvajas-
lekváros szendvicset kérek-e, vagy rendeljünk a földszinti olasz
étteremből valamit.
– Tej van? – kérdezem.
Elmosolyodik, majd bólint.
– Van.
– Akkor mogyoróvajas-lekváros szendvicset kérek – válaszolom,
és felállok a székről.
– Maradj – biccent az ülőalkalmatosság irányába. – Intézem.
Letesz elém egy magas poharat csurig tejjel, kiterít két szelet
kenyeret a pultra, az egyiket mogyoróvajjal, a másikat lekvárral
borítja be. Kíváncsian nézem, ahogy tüsténkedik. Még nem láttam
sokat a lakásból, de az biztos, hogy hatalmas. Vajon egyedül él itt?
Minden orvos ilyen jól keres? Nem hinném.
– Ez a maga lakása?
– Igen – emeli magasba az egyik szemöldökét.
– Túl nagynak tűnik egy személynek – nézek körbe. – És drágának
is.
Megvonja a vállát.
– A legfelső emelet ilyen. Szeretek felül lenni – azzal egy tányérra
teszi a szendvicset, és elém csúsztatja –, Sophie.
Oké, ez egyértelműen szexuális utalás. Talán észre se vette, de az
is lehet, hogy csak ugrat.
Megcsörren a telefonja, megnézi, ki az, mielőtt felvenné.
 – Dr. Miller.
Harapok egy falatot, közben a beszélgetésre figyelek.
– Húsz perc múlva ott leszek – mondja, és leteszi, a telefon a
zsebében landol. – El kell rohannom a kórházba egy pácienshez.
Érezd otthon magad. Van egy tévé a társalgóban – mutat a bal oldali
ajtóra. – Pár órán belül visszajövök.
– Pár óra? – kérdezem meglepetten. – Egy szülés nem tart jóval
tovább?
– Én nem szoktam szülésekkel foglalkozni, Sophie – kerüli meg a
márványpultot, majd megáll előttem. – Sajnálom, hogy ki kell
ábrándítsalak a nőgyógyász-fétisedből, de a szakterületem az
endokrinológia – világosít fel, és elsimítja egy kósza tincsemet a
fülem mögé.
Próbálok nem reagálni. Pedig szeretnék. Bele akarok simulni a
tenyerébe. Könyörögnék neki, hogy ne hagyja abba.
– A munkám abból áll, hogy a páciens teherbe essen. Onnantól a
szülész foglalkozik vele.
– Akkor tehát azzal foglalkozik, hogy a nők bekapják a legyet?
– Igen. A gazdag nők, vagy olyanok, akiknek remek
egészségbiztosításuk van – azzal rákoppint az orromra. – Nem
egyetemisták.
– Nem is kívánok teherbe esni.
– Helyes. Fejezd be szépen a szendvicsedet, józanodj ki, aztán
hazaviszlek.
Lépteinek hangja elcsendesül, a bejárati ajtó zárja kattan egyet.
Beteszem a mosogatógépbe az üres tányért és a poharat, majd
átmegyek a szomszédos társalgóba, ahol a tévé is van. Körbenézek.
Az egész olyan, mint valami méregdrága kiállítási otthon. Nem
látom nyomát igazi életnek. Se magazinok, se asztalon felejtett
bögrék. Nem igazán érdekel a tévéműsor, sokkal inkább maga a
lakás.
A társalgóból egy ajtón át a folyosóra jutok, ahol megtalálom a
dolgozószobát. Ebben már van élet. Egyértelmű, hogy sok időt tölt
itt, még a parfümjét is érezni a levegőben. A falon végig könyvek
sorakoznak, főleg orvosi témájúak, de van pár krimi is. Sajnos A
szürke ötven árnyalata nincs meg neki. Egy Mac áll az asztalon pár
kósza toll és papírlapok társaságában.
Kimegyek, átvágok a kör alakú központi helyiségen. Kihagyom a
méretes nappalit és étkezőt, a sötét, keményfa padlót követem
egészen a bejáratig. Két újabb folyosó van itt, egy jobbra, egy pedig
balra vezet. Először a bal oldalit fedezem fel. Három tökéletesen
egyforma szoba, mindegyikből saját fürdő nyílik. Üresek. Mármint
teljesen üresek. Ugyanaz a sötét keményfa borítja mindegyiket. Se
ágy, se komód, se vállfa a gardróbban.
A jobb oldali folyosóról egy gardrób és egy mosószoba nyílik.
Elmegyek előttük, mert a legutolsó, a hálószobába vezető ajtó
érdekel. Odabent, balra a gardrób található, akkora, mint a
koleszszoba, amiben lakom. Üres. Lassan kezdek megijedni. Luke
tényleg itt él, ugye? Nem hagyhatott magamra egy üres lakásban! A
dolgozószoba más volt. Folytatom a felderítést, a fürdővel szemben
egy másik, még nagyobb gardróbszobára bukkanok. Ez már tele
van. Takarosan sorba rendezett öltönyök és ingek, a polcokon
pulóverek és egy rakás fényesre pucolt cipő.
A fürdőben ellakhatna legalább egy tucat diák, de csak két
mosdókagyló van, egy óriási, ovális kád és egy épített zuhany.
A hálóban egy részen szőnyeg takarja el a keményfa padlót, a
helyiség közepén hatalmas franciaágy áll. Odalépek az
éjjeliszekrényhez, és kinyitom a fiókot. Üres. Átmegyek a túloldalra,
megnézem a másikat is. Óvszerek. Leülök az ágy szélére. Itt él,
ebben a hatalmas lakásban, és csak két szobát használ. Egy olyan
helyen, amit egy orvos semmiképpen sem engedhet meg magának,
akkor sem, ha egy kórházi osztályt vezet.
Jobban tetszett, amikor csak az az egyszerű Luke volt, aki
finoman flörtölt velem, akárhányszor beugrott egy kávéért. Nem
igaz. Ezt a Luke-ot is kedvelem. Azt, aki vigyáz rám, és kimenekít
egy végzetes kimenetelű randiból, aztán szendvicset készít nekem.
Kedvelem őt. Nem tetszenek a félreérthető jelzései, de ő maga igen.
Az ágy nagyon kényelmes. Legszívesebben ledőlnék, becsuknám a
szemem, így hát ledobom a csizmám, és megteszem. Nem
kényelmes. Felpattanok, feltolom a nadrágomat, lehúzom a pulcsit,
és bebújok a takaró alá. Ez az ágy maga a mennyország!
Lekapcsolom a villanyt, és befúrom magam a Luke-illatú párnába.
Nem érdekel, ha így talál rám, fehérneműben, álomba merülten.
Belefáradtam a kétértelmű viselkedésébe, ráadásul látott már bugyi
nélkül is.
 13

Felébredve az éjjeliszekrényen álló órára pillantok. Alig múlt

tizenegy. Sötét van, ki kell mennem a mosdóba. Kibújok az ágyból.
Hűvös van, a takarót gyorsan magamra tekerem, és elindulok.
Pisilés után letakarítom az arcomon szétkenődött sminket, és egy
kis szájvízzel öblögetek, mielőtt visszamennék az ágyba.
Azt hittem, Luke már itt lesz. Lefeküdnék, de teljesen éber
vagyok. Talán nézhetném a tévét, vagy kereshetnék valami
olvasnivalót a dolgozószobában. Megfordulok, és rögtön
felpattanok.
– Jesszusom, Luke!
Ott ül a fotelban, a háló sarkában, nem alszik, engem néz.
– Néztem, ahogy alszol.
Imádom a hangját. Annyira lágy, mély és határozott!
– Kissé ijesztő, ugye tudja? – kérdezem.
Megvonja a vállát.
– Hazajöttem, a ruháidat a földön találtam, téged pedig az
ágyamban. Mégis mit kellett volna tennem, Sophie?
Megindulok felé.
– Bebújni mellém?
Elmosolyodik.
– Huszonegy vagy.
– Igen – állok meg előtte. – Három éve már nem tiltott gyümölcs.
– És szűz.
 – Igaz.
Ez betalál. Talán nem vagyok elég tapasztalt neki?
– Jöjjek vissza, ha már tudom, mit csinálok?
Könnyek szöknek a szemembe. Annyira elegem van már a
visszautasításból! Nekivágom a takarót, és a ruháimért indulok.
– Vigyen haza, Luke. Biztosan találok valakit az egyetemen, aki
szívesen velem töltené az éjszakát – jegyzem meg, miközben
felszedem a pulcsimat a földről. – Hiszi, vagy sem, nagyon sok srác
örömmel megdugna, és még csak nem is kérdezne semmit!
Mire felemelkedem, Luke már mögöttem áll, kezét a vállamra
teszi. Lecsúsztatja a melltartóm pántját, majd kioldja a kapcsot.
– Fogd be, Sophie. Nem vagyok kíváncsi több ostobaságra arról,
hogy lefekszel valami idióta egyetemistával. Azt akarod, hogy
megdugjalak, kedvesem? Ez az, amire vágysz?
– Igen – döntöm hátra a fejem. – Pontosan.
– De én nem hívlak fel reggel – azzal letolja a bugyimat. – Én nem
vagyok olyan.
– Értem.
Szent szar! Hát megtörténik! Végre szexelni fogok! Luke már nem
utasít el, nem a meleg pasim, és nem is egy seggfej. Ő valódi, és most
tényleg megtörténik.
Lehajol, kiszabadítja a bugyit a bokáim fogságából, kezét a
csípőmre rakja, és megcsókolja a hátsóm feletti hajlatot. Tenyere
lekúszik a fenekemre, hüvelykujja szüntelenül cirógat.
– Tökéletes kis segg – mondja, miközben folyamatosan
csókolgatja. – Tudod te, mekkora élvezettel vizslatom ezt a segget
minden alkalommal, amikor kávét készítesz nekem?
Feltételezem, hogy a kérdés költői, így hát nem válaszolok,
legalábbis addig, amíg a nyitott tenyere hangosan nem csattan a
fenekemen.
 – Válaszolj!
Az ütéstől azonnal benedvesedek. Mi a franc ez? Miért reagálok
így? Hiszen még mindig sajog a bőröm!
– Nem. Nem tudtam, hogy tetszik a fenekem.
Nehezemre esik megszólalni, annyira elvonja a figyelmemet a
szája, a keze, és a lábam között egyre erősödő vágyakozás.
– Azt hittem, a nevemet se jegyezted meg. Gondoltam, minden
alkalommal megnézed a névtáblámat.
Belecsíp a fenekembe, majd széthúzza a farpofáimat, és
végignyalja a köztes területet. Istenem!
Végül maga felé fordít.
– Ülj le! – utasít, és lenyomja a combomat, amíg le nem huppanok
az ágy szélére. – Fogd meg a melledet, Sophie.
Azonnal engedelmeskedem. A bimbóim melegek, duzzadtak,
kőkemények. Luke szétfeszíti a két lábamat, majd elhelyezkedik
közöttük.
– Csípd meg a bimbóidat, játszadozz velük!
Tekintetünk összeforr, én pedig szót fogadok.
– Úgy emlékszem, mintha azt mondtad volna, odavagy az
ujjaimért – s mutatóujja végigsiklik a melleim között.
– Ó, istenem!
Ledőlök az ágyra. El se hiszem, hogy épp most hozza fel ezt. A
plafont nézem, de nem engedem el a melleimet, kényeztetem őket,
miközben Luke beszél.
– Vagy talán az egész kezemért vagy oda?
Mindkét tenyerét a combom alá csúsztatja, majd megemeli, és
újra lenyomja őket, a térdemet behajlítom, a lábfejem az ágy szélére
kerül. Széttárja a lábam, teljesen kinyílok előtte.
– Vagy talán egy bizonyos ujjam érdekel? – érinti meg finoman a
bejáratomat. – A hüvelykujjam lenne a kedvenced, Sophie? –
kérdezi, s forró leheletétől szinte izzik a bőröm. – Elképzelted, hogy
a hüvelykujjam a seggedbe kúszik, miközben keféllek? – most már a
kifeszített hátsómnál jár. – Nos, Sophie? Melyikről fantáziáltál?
Jó erősen rácsap az elé táruló puncimra.
– Nem megmondtam, hogy válaszolj? – követelőzik. – Mire
gondoltál, amikor maszturbáltál?
– Mindegyikre – ismerem be. – Kivéve a hüvelykujjazást. Az sose
jutott eszembe, de kíváncsi vagyok rá – teszem hozzá.
– Mocskos kislány – mormolja, majd újra a combom alatt érzem a
tenyerét.
Szétfeszíti őket, nyelve hosszan végigsiklik a puncimon.
Ösztönösen összerándulok, de erős, és ellentart, miközben az
ánuszom felé kalandozik.
– Luke!
Felnevet, ujjbegye a csiklómon köröz megállíthatatlanul. Egyre
nedvesebb vagyok, kis tócsa alakul ki az ágyon, mikor az ujja belém
hatol, és odabent folytatja a körkörös mozgást. Nyelve visszakúszik
a csiklómra, az érzékeny terület körül ólálkodik szakadatlan, úgy
érzem, megbolondulok.
– Tetszik a puncid csupaszon, Sophie – bókol két mozdulat között.
Nyöszörgök, és megalázó hangok törnek elő belőlem, de nincs mit
tenni, nem tudom elfojtani.
– Annyira szemtelen!
Szája teljesen betakar, azt hiszem, végem van.
– Ha megtartanálak, csupaszon akarnám, és mindennap
megtölteném a farkammal. Gondoltál arra, hogy el tudnál-e élvezni
csupán az ujjamtól? – csippenti meg a csiklómat, miközben kérdez.
– Egyáltalán nem. Biztos voltam benne, hogy sikerülne – nyögöm
ki végül lihegve, mint aki több emeletnyit rohant fel a lépcsőn.
Ujja belém kúszik, majd ki, aztán kettő követi.
 – Baszki! – mordul fel nyersen. – Ez annyira jó! – azzal kihúzza
őket, majd újra be, széttárt ujjaival tágítja a hüvelyem. – Baromi
szűk vagy, alig várom, hogy benned legyen a farkam! – Az ujjai nem
állnak meg egy pillanatra sem, hüvelykje a csiklómra szorulva száll
be a játékba. – Annyira nedves! Már a rendelőben halálra akartalak
ujjazni. Ezt akarod hallani? Hogy én ugyanúgy vonzódtam hozzád?
– Igen.
– Amikor elélveztél a vizsgálat közben, küzdöttem a
merevedéssel. Ilyen még sosem történt velem, Sophie.
– Sajnálom – pihegem, a hátam megfeszül, és felemelkedik az
ágyról.
– Keményen megcsinállak, Sophie…
Ujjai egyre csak ostromolnak, majd hirtelen kihúzza őket,
hüvelykjével eszement módon dörzsöli a csiklómat, én pedig majd
felrobbanok. Jesszusom! Keze még mindig nem pihen, szája a
combom belső felén kalandozik.
Ez életem legintenzívebb orgazmusa. Azt hittem, már átéltem,
amikor magamat kényeztettem, de máris nevetségesnek tűnik
ahhoz képest, amit Luke művelt velem. Még mindig remegek a
hullámokban rám törő utóhatástól.
Luke feláll, karjára támaszkodva fölém hajol, ajkai rácuppannak
az egyik mellbimbómra. Hátam ívben megemelkedik, ez már
tényleg túl sok nekem. Egyszerre akarom ellökni, és még közelebb
húzni magamhoz.
Zakatol a szívem, ideges vagyok, de csak addig, amíg keze a
nyakam alá nem kúszik, és meg nem csókol. És még hogy! Ez nem
az a félénk vagy kétségbeesett fajta, amit már olyan jól ismerek az
egyetemi srácoktól! Pontosan tudja, mit csinál, magabiztossága
megnyugtató, és rabul ejt. Átkarolom a nyakát, beletúrok a hajába,
félek, elolvadok, annyira jó érzés!
 Feltol egészen az ágy végéig, majd feláll, és leveszi a pulóverét.
Tekintetem végigsiklik a mellkasán, lehúzza a cipzárját, nadrágja a
földre zuhan. Fekete, feszülős alsót visel, ahogy letolja, kiszabadul
előre meredező pénisze. Megragadja, ránt rajta párat, testem
megfeszül. Luke férfiassága hatalmas! Nagyobb, mint Scotté, és ő
csak a számban járt.
Lenéz rám, elneveti magát. Keresztbe fontam a lábam, míg az
egyszemélyes műsort élveztem. Letérdel az ágyra, széthajtja őket,
utat csinál magának.
Megfogja a kezem, ráteszi a farkára, kezünk most már együtt
mozog fel s alá, eljátsszuk azt, amit mindketten akarunk. Végül
megfogja a mellem, és megtekeri a mellbimbómat.
Újra csókolózunk, most rajtam a sor, a hüvelykujjam a pénisze
hegyét dörzsöli. Luke kőkemény és nedves. Körkörös
mozdulatokkal szétkenem a makkján.
– Sophie – duruzsolja két csók között.
Kezébe fogja az arcom, úgy habzsolja a szám, majd megfulladok.
Egyik kezét végül a csiklómhoz irányítja, és pont annyira dörzsöli,
hogy kellően nedves legyek, és ne akarjak mást, mint még többért
könyörögni. Szerencsére erre nincs szükség, mert már nyúl is az
éjjeliszekrényhez óvszerért. Feltépi a csomagot, a gumi gyakorlott
mozdulattal a helyére kerül. Nem akarok arra gondolni, hányszor
csinálhatta már.
A szívem majd kiugrik a helyéről, biztos vagyok benne, hogy ő is
hallja, hogy zakatol. Ez az, amit akarok, ez az, amiről álmodoztam,
de közben rémület tölt el.
Érzem, ahogy a lábam között irányba helyezi magát, igyekszem
elengedni magam, ahogy a makkja megindul az úton. Kifújom a
levegőt, amit azóta bent tartok, hogy pár centire behatolt a
testembe.
 – Nézz rám, kérlek!
Csak most veszem észre, hogy szorosan csukva tartom a szemem,
én butus! Hiszen szexelek! Végre! Minden egyes pillanatát át kell
élnem, hogy örökké fel tudjam idézni.
– Karold át a nyakam.
Engedelmeskedem, Luke pedig tovább halad. Basszus. Annyira
éget! Ez túl sok!
– Túl nagy vagy.
Luke elvigyorodik.
– Inkább azt mondanám, te vagy túl szűk, de egy férfi nem mond
ilyet.
Ki-be jár, csúszkál bennem, holott jól tudom, messze nincs még
bennem teljesen. Beletúrok a hajába, vaskos tincsei az ujjam közé
kúsznak. Kiélvezem, hogy végre ilyen közel lehetek hozzá,
megvizsgálhatom barna szemének minden árnyalatát.
Keze újra a csiklómra vándorol, a simogatástól ellazulnak az
izmaim, majd újra megmozdul, ezúttal tövig hatol belém.
Ez valami… borzalmas. Összeszorítom a szemem, fejem oldalra
fordul.
– Sophie, Sophie, Sophie – csókolgatja a szemhéjamat, így
visszafordulok felé. – Nyisd ki a szemed, babám.
Megteszem. Tenyerem a mellkasának feszül, próbálom eltolni
magamtól. Újra megcsókol, kezem ismét a nyaka köré fonom, és
közelebb húzom.
– Olyan baromi erősen szorít a szűk kis puncikád!
– Túlságosan szűk – pihegem.
– Nos, milyen? – kérdezi a nyakamba bújva. – Nem egészen
ilyenre számítottál?
– Sokkal nagyobb vagy, mint képzeltem.
Luke mellkasa megremeg, ajka végigkúszik az államon.
 – Te pedig a pasik álma azzal a mocskos száddal és az
őszinteségeddel.
Elmosolyodom, ajkát a számhoz húzom, és megpróbálkozom egy
apró csípőmozdulattal. Luke megérti, hogy készen állok, és
elhúzódik, mielőtt újra belém tolulna.
– Hm… ez jó! – sóhajtom.
– Annyira édes vagy! – húzódik ki, majd újra be. – Mindenfélét
akarok csinálni veled, Sophie. Mocskos dolgokat – teker egyet a
mellbimbómon, majd újra belém hatol. – Letolnám a farkamat a
torkodon – kis szünet, egy csók –, ameddig csak tudom.
Elkapom az állát, megcsókolom, nyelvünk és ostromló férfiassága
egy ritmusra jár. Olyan mélyen van, a heréi már a fenekemet
csapkodják.
– Rá akarok élvezni a melledre – azzal rám csap egyet –, aztán
szétkenném rajtad, míg meg nem szárad.
Luke felemeli az egyik lábam, megtámasztja a könyökén, és
változtat a pozíción. Felszisszenek a mozdulatra, így egészen más
érzés.
– Fel akarok dugni mindenfélét a seggedbe – mordul fel, és
megnyalja a mellkasomat, mire én megemelem magam, hogy
jobban hozzám férjen. – A hüvelykujjammal kezdeném, Sophie.
Most kihúzza magát belőlem, majd újra lecsap. Annyira szűk
vagyok, hogy szinte megőrjít ez az érzés.
– És csak akkor lehetek elégedett, ha pucsítasz, és bevehetem azt a
formás kis fenekedet.
És végem. Az érzés a Luke-ra feszülő bensőmből tör elő, és
felülmúlja minden képzeletemet.
Az orgazmus után még szűkebb vagyok, szinte már nincs is határ
az élvezet és a fájdalom között. Luke újra lök rajtam egyet, fújtat,
majd ő maga is a csúcsra jut. Azt, ahogy elélvezett bennem, ahogy
megcsapja arcomat a forró lehelete, biztos, hogy sosem feledem.
 14

– Az a fickó téged néz – motyogja Emily, miközben a pultot takarítja

a kávézóban.
– Tényleg? – kérdezem félvállról, mert nem igazán érdekelnek a
kávézóba random betérő srácok.
– Bizonyára dr. Miller rendelte ide, hogy vigyázzon rád – méregeti
a férfit Everly a péksüteményes pult mögül.
Kénytelen vagyok Everly felé fordulni.
– Már így is elég nevetséges dolgokat hordtál össze, azt se tudom,
melyikre válaszoljak először.
– Hát, csak szép sorjában – pattan fel a hátsó pultra, én pedig
felnevetek.
– Oké. Először is, az a férfi nem testőr – szögezem le, mire Everly
megvonja a vállát. – Másodszor, nem vagyok veszélyben.
Harmadszor pedig Luke nem tesz értem semmit. Nem így váltunk
el.
Everly a testvére múlt hétvégi esküvőjére készített francia
manikűrjét nézegeti a körmén.
– Először is – fixírozza az ablaknál ülő srácot –, igazad van.
Másodszor, a romantikus regényekben a hősnő mindig veszélyben
van. Harmadszor pedig kizárt, hogy Luke végzett volna veled.
– Azt ugye tudod, hogy nem egy regényben vagyunk? Egyébként is
mikor lettél ennyire romantikus? – szökik a magasba a
szemöldököm. – Csak nem te kaptad el a menyasszonyi csokrot?
 Everly sóhajt egyet, és keresztbe fonja a karját.
– Nem kaptam el semmit az esküvőn, csak Finn lakáskulcsát.
– Camden professzor adott neked egy kulcsot? Azt hittem, még
meg kell dolgoznod, mielőtt, idézem, elfogadja azt, ami a legjobb
neki.
Everly legyint.
– Nem. Lemásoltattam magamnak.
– Everly! – rázom a fejem döbbenten. – Ugye nem tetted? De
hogyan? És tud róla?
– Sophie, úgy teszel, mintha nem ismernél. Kölcsönkértem a
kocsiját – mondja, és rám néz. – Jól van, elloptam a kocsiját,
elmentem a kulcsmásolóhoz, és megcsináltattam, amíg lefoglalták
az esküvői teendők.
– Ez nem lehet igaz… – rázom a fejem hitetlenkedve.
– De – biccent válaszul.
– Elnézést!
Mindketten egyszerre fordulunk szembe a pasival, akiről Everly
azt hitte, a testőröm.
– Kaphatnék még egyet? – emeli felénk kiürült bögréjét.
Az Ébresztőben ingyen utántöltjük a kávét, amíg a vendég bent
tartózkodik.
– Persze.
Teletöltöm, és visszaadom neki. A férfi mintha egy másodperccel
tovább nézne a kelleténél, de az is lehet, hogy csak képzelem.
– Térjünk vissza Luke-ra – emlékeztet Everly, miután a tele bögrés
hátat fordít nekünk.
Megvonom a vállam.
– Azt mondta, nem fog felhívni, és ez nekem is megfelel.
– Akkor hülyére kefélt.
– Akkor hülyére kefélt – értek vele egyet, és széles vigyor jelenik
meg az arcomon.
– Te mázlista!
Igyekszem nem mosolyogni, de Everlynek igaza van. Tényleg
elképesztő volt, minden képzeletemet felülmúlta az első alkalom.
Már az emlékét felidézve is elpirulok. Megérinteni a bőrét,
ráborulni a mellkasára egy vad menet után, hallgatni a szívverését,
miközben ujjai a hajamat cirógatják.
Luke tetszik nekem. Már hetek óta tetszik, de nem ígért semmit
sem. Többet akarok, ez nem kérdés, de az élet megtanított rá, hogy
óvatosan bánjak a vágyaimmal. Én nem vagyok olyan erőszakos,
mint Everly. Ő egy természeti csapás. Ha nem szeretném annyira,
sajnálnám Camden professzort. Everly egy Playboy nyuszinak
álcázott könyörtelen nindzsa. Fényes, fekete haja copfba fogva
lengedez, leér a háta közepéig, hatalmas, zöld szeméből egyszerre
árad az őszinteség és a csintalanság. Camden professzornak semmi
esélye.
– Ennek még nincs vége, Sophie. Higgy nekem.
Bepakolok egy tálcányi cupcake-et a süteményes kosárba.
– Nem tudom, Everly. Luke nagyon kifinomult, az életstílusa
fényévekre van a Cowbell közitől– utalok a nagyszüleim Willow
Grove-i otthonára.
– Ribikém, kérlek! Ez a fickó mindjárt negyven, te pedig egy dögös
egyetemista vagy egy zsír új, szűk, csillogós puncival. Vissza fog
jönni.
– Nem gondolod komolyan, hogy negyvenéves, ugye?
– Augusztusban volt harminchat.
– Ezt honnan tudod?
– Rákerestem.
– Rákerestél?
– Te nem? – néz rám döbbenten.
 – Hát… nem.
Igazából gondoltam rá, de nem akartam még jobban beleélni
magam.
– Nahát! Nézd csak, kit sodort ide a hév? – vigyorog lelkesen.
– Everly! Úgy mondjuk, kit sodort ide a szél, nem a hév.
– Ó! Pedig azt hittem, jól mondtam. Itt van.
A gyomrom remegni kezd az idegességtől, amint az ajtó felé
pillantok. Luke az. Vajon csak a szokásos, csütörtöki kávé miatt jött?
Mint kiderült, az Ébresztő pont a Rittenhouse téri lakása, és az
egyetemi klinika közé esik, de nyilván nem lenne muszáj erre
jönnie, ha nem akar.
A szívem zakatol, a tekintetem rátapad. Mond majd valamit, vagy
csak a szokásos kávéját kéri, és kisétál, ahogy az elmúlt pár hétben?
Tengerészkék öltönyéhez hófehér inget és ezüstöskék nyakkendőt
választott. A szívem hirtelen már nem dobog tovább. Egy kéz pihen
a karján. A szombat esti vörös nő keze.
 15

Valahogy túlélem a műszakom, Everly végig aggódó pillantásokat

vet rám.
– Ez ugyanaz a vörös nő? – kérdezte suttogva, mikor besétáltak, és
rájött, hogy Luke nincs egyedül.
Szerinte mindez semmit sem jelent, azt mondta, Luke végig
engem nézett, amíg kasszáztam nekik, és igyekeztem tudomást se
venni róluk. De Everly nem hallotta, mit mondott a vörös nő,
amikor megfordult, hogy megtöltse a két bögrét, az egyikben a
habnak is helyet hagyva.
– Tehát barista, Lucas? Milyen kedves!
Én azon pörögtem, hogy Luke tudta, mit rendeljen neki anélkül,
hogy megkérdezte volna. Ez a megjegyzés felért egy kijózanító
pofonnal.
– Gina, elég.
Ennyit mondott. Éreztem, hogy engem bámul. A visszajárót
anélkül dobtam bele a borravalós üvegbe, hogy megkérdeztem
volna, mi legyen vele, majd széles műmosollyal a következő
vendéghez fordultam.
Kedvelem Luke-ot. Hittem neki, amikor azt mondta, a vörös nő
nem a barátnője. Hittem neki akkor is, amikor azt mondta, nem fog
felhívni. Nem ígért semmit sem.
De az már egyáltalán nem tetszik, hogy képes ugyanazzal a nővel
besétálni az Ébresztőbe, akivel azelőtt randizott, hogy lefeküdt
velem három nappal ezelőtt. Ez nem szép. Hogy szeretnék-e
találkozni még vele? Ki ne akarna? Nincs szükségem egy másik
numerára ahhoz, hogy tudjam, sok év kell ahhoz, hogy olyan
szeretőt találjak, mint Luke. Szóval igen, szeretném, ha még
találkoznánk, de csak egy vacsorára, és pár új szexpozíció
felfedezésére gondolok, lakáskulcsra nem!
Ez a mai felbukkanás a kávézóban Ginával viszont teljesen
meglepett. Hetek óta egyedül jön minden csütörtök reggel, szóval
minek hozta most magával? Seggfej!
Ha meg akarta erősíteni, hogy a szombat éjszaka egyszeri alkalom
volt, hát sikerült. Vettem az üzenetet. És nem bánok semmit sem.
Kihagyom a buszt, inkább sétálok egy nagyot munka után. A
Jacobsen felé tartva majd lefagy az arcom a Spruce Streeten. Egy
hete voltam a rendelőben, és egyáltalán nem számítottam arra,
hogy Luke lesz az orvosom, arra meg pláne nem, ami később
történt.
Lábam a járdára hullott faleveleket tapossa, kezem a zsebembe
dugva melengetem. Oké, egy kissé kiakadtam. És szomorú is vagyok.
Nem gondoltam, hogy tündérmesébe csöppentem, de azért mégsem
tetszik, ahogy ez az affér véget ért. Szexuálisan tény, hogy kielégítő
élmény volt, de érzelmileg kissé sekélyes.
Fogadd el, Sophie, hiszen megkaptad, amit akartál.
A telefonom megcsörren, nem állok meg, menet közben veszem
fel.
– Sophie, drágám, nagyi vagyok. Akartam szólni, hogy elfogadtuk
az ajánlatot, és a floridai lakást is lefoglalóztuk. Nemsokára
költözünk!
A hír hallatán jobb kedvem lesz.
– Ez csodás, nagyi! Örülök, hogy végre belevágtok!
– A vevők szeretnék, ha hálaadás előtt kiköltöznénk. Szóval
csupán négy hetünk van csomagolni. Arra gondoltunk, autóval
megyünk Floridába, úgy nem kell mindent raktárban tárolni. Egy
héttel korábban átvehetjük az islamoradai lakást, mert nem
használja senki, és a tulajdonosoknak is elég sürgős.
Pontosan tudom, mi a kérdés. Azt akarja tudni, nem gond-e, ha
nem találkozunk hálaadáskor. Egyetlen oka volt annak, hogy
halogatták a költözést, mégpedig az, hogy a közelemben legyenek.
– Nagyi, semmi gond! Jeannie-vel vagy Everlyvel is tölthetem az
ünnepet.
– Biztos? Vehetünk repjegyet, ha szívesen leutaznál a hosszú
hétvégére!
– Nem, tényleg nem kell. Úgyis el lesztek foglalva a kipakolással,
és a rég látott ismerősökkel.
A nagyszüleimnek jó pár barátja már évek óta Floridában él.
– Mirabelliék és Blackwellék már szóltak is, hogy mindenképpen
találkozzunk, ha megérkeztünk – lelkendezik a nagymamám, ami
boldogsággal tölt el. – De karácsonyra azért eljössz, ugye? Addigra
előkészítjük a szobád.
Egyetértek, a floridai karácsony valóban remek ötlet. Mire a
kollégium ajtajához érek, már el is búcsúzunk.
Egy fekete S63-as Mercedes parkol a tilosban, Luke hanyagul
nekidőlve mustrál.
– Engem keresel? – mutatok magamra, a kezemben még ott a
telefonom.
– Igen, téged.
Hüvelykujja végigfut az alsó ajkán. Egy egyszerű, de végtelenül
erotikus mozdulat, mielőtt zsebre dugná a kezét.
Nem válaszolok. Nem is tudom, mit kellene mondanom. Némán
nézzük egymást. Lép egyet felém, én ösztönösen egyet hátra, majd
lábujjhegyre emelkedem.
 – Azt mondtad, nem fogsz felhívni – bököm ki végül
szemrehányóbban, mint szerettem volna.
– Nem is hívtalak – válaszol egyhangúan.
– Igaz. Csak elhoztad a kávézóba a vöröskét.
A szél az arcomba fúj egy tincset, ami beleragad a szájfényembe.
Elsimítom, és lépek egyet balra, Luke-ot használva szélfogónak.
Annyival magasabb, mint én! Rögtön eszembe jut, milyen is volt,
amikor betakart.
– Nem így terveztem. – Tesz egy újabb lépést felém.
– Mit akar ez jelenteni? – hátrálok megint, ezúttal a kocsijába
ütközöm.
A kis táncunk eredményeképpen helyet cseréltünk. Luke mindkét
keze előbújik a zsebéből, megtámaszkodik az alacsony padlós
kocsija tetején, én pedig beszorulok a karja közé. Hátra kell
hajtanom a fejem, ha a szemébe akarok nézni.
– Nem tudlak kiverni a fejemből, Sophie – tekintete az arcomat
fürkészi. – A reggel… hiba volt. Ez az egész nagyon helytelen. Túl
fiatal vagy hozzám. Te édes vagy, és még romlatlan – mondja, majd
elsimít egy tincset az arcomból. – Nem lenne szabad itt lennem.
Hagynom kellene, hogy találj egy megfelelőbb fickót, de túlságosan
önző vagyok – szabadkozik, és közelebb hajol.
– Te mit akarsz, Sophie? – súgja a kérdést a fülembe.
Remegek, de nem azért, mert fázom. Annyira jó az illata, és
végtelenül jóképű! Autók süvítenek el mellettünk, a kolesz ajtaja
hangosan csattan valaki után.
– Sophie! Nem magamban beszélek! Feltettem egy kérdést, amire
választ várok! Mi az, amit akarsz?
– Téged – nézek végre rá. – Téged akarlak.
 16

Amint bevallom, hogy kell nekem, Luke azonnal beültet az

anyósülésre. Tizenöt perccel később már fent is vagyunk a
lakásában. Az úton egyikünk se szólalt meg, mégis tudtam, hová
megyünk, és miért.
Nem ért hozzám a liftben, hiába csak ketten álltunk benne.
Helyette inkább kérdezett.
– Fáj?
Illedelmesen a lábujjaimat vizslatom a lift másik felében, majd
ránézek.
– Hát… igen.
– Mennyire? – firtatja vigyorogva, a testemet mustrálva.
Félrenézek.
– Egy kicsit. De már sokkal jobb, mint az elmúlt két napban –
válaszolom, ha netán arra gondolna, nem szexelhetünk.
Luke biccent.
– És a következő két napnál is jobb.
Akkor hát semmi vész. Mosolyogva megköszörülöm a torkom.
– Mikor kezdődik a délutáni órád?
– Kettőkor.
Rápillant a csuklójára.
– Szeretném látni, ahogy az az édes kis szád rácuppan a farkamra.
Kezdhetnénk ezzel?
– Szoptam már, Luke. Annyira azért nem vagyok szűz.
 Talán azt hitte, teljesen tapasztalatlan vagyok?
– Sophie! – szól rám magasba szökő szemöldökkel.
– Mi van?
Semmit se értek.
Odalép hozzám, alkarját a fejem fölött a lift falához támasztja.
Olyan közel van, muszáj a szemébe néznem. Kissé aggódom, még
mindig nem ért hozzám.
– Egy jó tanács, Tisdale kisasszony. Nem kívánok hallani
semmiféle leszopott farkakról, ami nem az enyém. Úgyhogy ne is
említs többé ilyet.
– Talán jó vagyok benne. Lehet, hogy tetszeni fog, amit tudok.
Nagyot üt a fülke falába, mielőtt elhátrálna, majd ránéz a
liftgombokra, és vissza rám.
– Azt akarod, hogy leszedjem rólad azt a szűk kis farmert, a
térdemre fektesselek, és jól elfenekeljelek, amíg ki nem pirosodik a
bőröd? Vagy amíg az ujjam be nem fúrom a lábad közé, hogy
tudjam, elég nedves vagy-e? Ez az, amit akarsz?
– Hát… Nem tudom. Talán?
Már attól nedves vagyok, hogy beszél róla, szóval valószínűleg
tetszene.
A liftajtó kitárul a harmincharmadik emeleten, Luke megtartja, és
előreenged. Kilépek, mire finoman megpaskolja a seggemet.
– Hékás! – tiltakozom.
Kinyitja a bejárati ajtót előttem. Vigyorogva megyek be a lakásba,
ezúttal kezemmel védem a hátsómat.
– A hálóba.
– Akkor most nem kapok előbb egy szendvicset?
– Most! – azzal meglazítja a nyakkendőjét, és megindul felém.
Hátrálok a szoba felé, miközben megszabadulok a dzsekimtől.
– Felakasszam? – biccentek a folyosón lévő gardrób felé, de Luke
kiveszi a kezemből, és ledobja a padlóra.
Igyekszem nem nevetni, és a hálószoba felé veszem az irányt,
menet közben lehámozom magamról a pólómat. A melltartóm a
hálószoba bejáratánál hullik a földre. Amikor a farmeremet akarom
kigombolni, Luke megállít. Leül az ágy szélére, és magához hív.
Megsimogatja a derekamat, majd bekapja az egyik mellbimbómat.
Ó, istenem! Hogy ez mennyire jó! Ujjaim a hajába túrnak, közelebb
húzom magamhoz.
– Vedd le inkább te a farmerem.
Luke ujjai a nadrágom gombjához vándorolnak, hatalmas keze
könnyedén elbánik vele, és a cipzárral is. Nagyon izgató nézni,
ahogy levetkőztet. Keze az oldalamon, kissé megmozgatja a farmert,
az meg a földre pottyan.
– Hajolj előre – csap a térdére.
Oké, akkor tényleg ez lesz? Az arcára az van írva, hogy komolyan
beszél. Ráhajolok, úgy helyezkedem, hogy a lába kellemesen
dörzsölje a csiklómat. Fincsi! Fejem lefelé lóg, kezem a padlón
pihen.
– Nagyon cuki – simít végig az egyszerű, fekete pamutbugyimon. –
Na persze nem annyira, mint a feneked.
Tenyere hatalmasat csattan rajtam, mielőtt lehúzná a bugyit a
combomig.
Nem fogok hazudni, jólesett. Most már finoman simogatja a
fenekemet.
– Ne ellenkezz, Sophie.
Újabb csattanás. Kissé megugrom, de még mindig tetszik.
– Oké – sóhajtom. – Megpróbálom – teszem hozzá vigyorogva. – De
nem rossz, úgyhogy talán mégis ellenkezem egy kicsit.
Luke felmordul, és még háromszor megüt. Ez már csíp! Újra a
simogatás, hogy enyhítse a fájdalmamat.
 – Elvetemült egy kislány vagy, igaz, Sophie? – kérdezi egy újabb
ütés kíséretében.
– Egyáltalán nem. Általában nagyon jó kislány vagyok.
Kissé megemelem magam, a combjához dörgölőzöm.
Kapok még pár ütést, mielőtt belém dugná az ujját.
– Túlságosan élvezted – torkoll le, közben megállás nélkül ki-be
járnak az ujjai.
– Sajnálom – válaszolom még mindig fejjel lefelé lógva.
Luke felnevet, és újra lecsap.
– Felállni!
Engedelmeskedem, és teljesen kibújok a bugyimból. Luke egy
pillanatra se veszi le rólam a tekintetét, némán gombolja ki a
nadrágját. Egyértelmű, mi következik. Nyakkendője még mindig
rajta van, mire támad egy ötletem. Elnyúlok érte, lehúzom róla.
– Megköthetlek? – kérdezem lelkesen.
Kétkedőn néz rám, közben kigombolja az ingét, és leveszi. Feláll,
megszabadul a nadrágjától is. Összefut a nyál a számban.
– Persze – vonja meg a vállát. – Mire gondoltál?
Vigyorogva az ágyra mutatok. Luke lefekszik, a kezét a
fejtámlához kötözöm.
– Tudod – folytatom lassan –, még sosem csináltam ilyet –
rebegtetem a pilláimat neki. – Azt hiszem, segítene az
önbizalmamnak, ha korlátozva lennél.
Luke nevetve belemegy a játékba. Két combja közé telepszem és a
sarkamra ereszkedem, kéjesen megérintem az ajkamat. Másik
kezem elkapja a férfiasságát, és azonnal munkához lát.
– Azt akarod, hogy bekapjam? – kérdezem tettetett szűziességgel.
Kitámasztja magát egy-két párnával, csuklójánál fogva kötöttem a
fejtámlához. És vigyorog. Tetszik, hogy boldog. Az eddigi
találkozásaink általában feszültek voltak, de ez most más. Ez jobb.
 – Akarom, Sophie.
Felmordul, amikor bevetem a másik kezem, és finoman
masszírozni kezdem a heréit.
– Nagyon is akarom – teszi hozzá túlfűtött hangon.
Egyik kezem fel-alá jár, a másik a zacskójával foglalkozik.
– Nem is tudom – harapom be az ajkam. – Még sose csináltam
ilyesmit.
Tekerek egyet a csuklómon, miközben felfelé mozog a kezem.
– Azt se tudom, mit csináljak.
Luke fújtat egy nagyot.
– Tedd azt a szemtelen kis szádat a farkamra. A többit biztosan
kitalálod.
– Oké, megpróbálom.
Előrehajolok, egyik kezemet feláldozva megtámasztom magam, a
másik továbbra is a péniszével foglalatoskodik. Megnyalom a
makkját, majd szopogatni kezdem a golyóit, közben a hüvelykujjam
előre-hátra dörzsöli a farka tövét.
– Jesszus, Sophie!
Kibuggyan egy kis előváladék, gyorsan felnyúlok, hogy elkapjam,
és szétkenjem a bőrén. Ajkaim most elfoglalják a hüvelykujjam
helyét, nyelvem folyamatosan ostromolja a férfiasságát.
Finoman rászorítok a makkjára, miközben körkörös
mozdulatokkal nedvesítem, nyelvem megindul felfelé.
Felnézek rá. Luke arcizmai megfeszültek, egyre gyorsabban
lélegzik. A szemébe nézek, kezem most elhagyja a makkját, és lassú,
erőteljes mozdulatokkal megindul lefelé. Végül megkegyelmezek
neki, és bekapom.
– Istenem! Sophie! – nyögi becsukott szemmel, de gyorsan ki is
nyitja, hogy lásson.
Imádom ezt! Én is egyre nedvesebb vagyok, rohadtul felizgat az,
hogy kényeztetem. Elnyelem teljes hosszában, de nem hagyom
magára a sóvárgó csiklómat sem. Elképesztő utazás ez! Luke lábai
megfeszülnek mellettem, és folyamatosan kommentálja a mocskos
kis nyelvem, a bűnös kis ujjaim mozdulatait.
Jó érzés uralkodni, még ha csak ideig-óráig is tart. Luke nagyobb,
idősebb és erősebb is nálam, de most mégis én irányítok. Igazán
felemelő.
Egy ujjam a hüvelyembe csusszan. Biztosan el tudnék élvezni így
is, de valami mást találtam ki. Áthelyezem a testsúlyom a térdemre,
így mindkét kezemet használhatom. Egyre erőteljesebb
mozdulatokkal kényeztetem a pénisze azon részét, ami már nem fér
a számba.
Nagyon közel jár, tudom. Főleg abból, amit mond.
– Sophie, ha nem hagyod abba, beleélvezek a szádba.
Mintha abba akarnám hagyni!
Még sose nyeltem le, de most akarom. Érezni akarom a számban,
amikor felrobban. Magamban akarok tudni mindent, amit adhat
nekem. Amikor rájön, hogy nem állok le, mindent belead.
– Sophie, te mocskos kis ribanc! Durván beleélvezek a torkodba!
Amikor már úgy érzem, nem tudja tovább tartani, kihúzom
magamból az ujjam, és becsúsztatom az ánuszába.
Ennyi elég is volt.
Luke eláraszt.
– Milyen kis ringyó vagy, Sophie! – fakad ki belőle, majd beletúr a
hajamba, én nyelek egyet, és megfordulunk.
Most ő van felül.
– Hékás! De hát kikötöttelek! – tiltakozom az izmos teste alatt.
– Egy masnival, Sophie.
Kezébe fogja az arcom, és úgy csókol, hogy majdnem
megfulladok.
 – Annyira édes vagy! Mégis mi a fenét kezdjek veled? – kérdezi, és
nem mozdul, egyenesen a szemembe néz, mint aki választ vár.
– Tarts meg!
Luke nem reagál, inkább elnyúl egy óvszerért, felemeli a lábamat,
szinte kettéhajt, és úgy hatol belém.
Felsikoltok, hiszen még mindig nagyon új ez az érzés, és Luke
pénisze túl nagy nekem.
– Hogy lehetsz képes máris egy újabb menetre? – kérdezem
naivan.
– Ha egy szobában vagyunk, a farkam folyamatosan tettre kész –
válaszolja, miközben mozog.
– Akkor elég kényelmetlen lehetett, amikor széttárt lábakkal
feküdtem a vizsgálóasztalon.
Átkarolom a nyakát, és csókolom, ahol csak érem.
– Nem is tudod, mennyire.
Elnevetem magam.
– Szerintem tudom!
– Ha már itt tartunk – mondja, miközben átveti a vállán a jobb
lábamat, majd újra belém tolul –, nem lehetek többé az orvosod.
– Hm… sebaj.
Istenem! Ez annyira jó! Mi a fenének vártam ennyit a szexszel?
– De doktorosat attól még játszhatunk, nem? Nekem tetszene!
– A pokolba, Sophie!
Rácsap egyet a fenekemre, és nyomban elélvezek. Kissé lassabb
tempóra vált, s amíg magamhoz térek, nyelve elfoglalja a számat, a
ritmus most is követi a csípője mozgását.
Mikor már nem rángatózom, kiszáll belőlem, oldalra fordít,
felemeli a felső lábamat, és hátulról folytatja. Keze a csiklómmal
játszik, farka, mint egy faltörő kos, könyörtelenül ostromol. Ó…
– Még nem végeztél? – értetlenkedem.
 Luke felkacag, és megharapja a fülcimpámat.
– Nem.
– De legutóbb egyszerre élveztünk el.
Egyre nehezebb beszélgetni szakavatott ujjai hatása alatt.
– Legutóbb könnyen megúsztad, szépségem.
Végigcsókolja a nyakam.
– Nem az a cél, hogy elmenj?
– Igaz – ismeri el, miközben a golyói a bőrömhöz csapódnak. – De
csak akkor, ha gyerekek sikítoznak a másik szobában.
Kissé magasabbra emeli a lábam.
– Egy új szeretővel ez egészen más.
Ezután bebizonyítja, hogy nem csak rövid távon eszméletlen.
 17

– Ez a hely egy halottasház – ásítja Everly.

– Két nap múlva hálaadás. Gondolom, mindenki szabit vett ki.
Kortyolok egyet a chai tea lattémból, amit az imént készítettem
magamnak. Dolgozunk, és Everlynek igaza van, az idő ólomlábakon
jár.
– De az árnyékod nem! – biccent az asztalnál ülő, fülhallgatós
fickó felé, aki nem is törődik velünk.
Inkább nem is foglalkozom a megjegyzésével.
– Miért is nem vagy már Connecticutban? A héten nincs tanítás.
Everly a szemét forgatja.
– Holnapig itt ragadtam, Finn csak az utolsó pillanatban hajlandó
elindulni. Azt hiszi, ha kivár, majd vonattal megyek, és nem kell
magával vinnie – magyarázza vállát vonogatva. – Néha már magam
sem tudom, miért törődöm bele.
– Mégis mi az, amibe beletörődsz? Hiszen te zaklatod őt!
Fog egy poharat, a szirupok alá, és többféléből is nyom egy
keveset. Kotyvalékkísérletezés: ez Everly specialitása, és általában
mind rémesre sikerül.
– Az nem zaklatás, ha egymásnak lettünk teremtve! Nem tehetek
arról, hogy hatévesen belém vésődött.
Ki kell köpnöm a teámat.
– Everly! Te most tényleg az Alkonyatból idéztél, hogy
megmagyarázd, miért vagy Camden professzor megszállottja?
 – Igen – vágja rá, és egy pillanatra megáll. – Mi a gond ezzel?
– Nos, lássuk csak. Az Alkonyat még meg sem jelent, amikor te
hatéves voltál.
Everly magában pufogva visszatér a szirupokhoz.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem történt meg.
– És te nem vagy vérfarkas – teszem hozzá gyorsan.
– Na és?
Ez a válaszának a veleje. Nézem, ahogy gőzölt tejet önt a
poharába.
– Erről jut eszembe! Camden professzor tudja, hogy lemásoltad a
lakáskulcsait?
– Igen, már vissza is adtam neki az egyik szettet – válaszolja, és
folytatja az italkészítést.
Most már le kell tennem a csészémet. Gondolhattam volna, hogy
nem szabad forró teát inni, ha Everlyvel beszélgetek.
– Az egyik szettet, Everly?
– Igen. És meg se kérdezte, hogy van-e másik – azzal kortyol egyet
a kotyvalékából. – Kissé fel is bosszantott, hogy őszinte legyek.
Mintha egyáltalán nem is ismerne, igaz?
– Igaz – bólintok csendesen.
– Természetesen három másolatot készíttettem. Ezt bárki tudná.
Megtámaszkodom a hátsó pultnál, és újra bólintok.
– Nyilván.
Fogalmam sincs, hány másolatot készít valaki, aki ellopja egy
másik ember lakácskulcsait, de az lesz a legjobb, ha hagyom, hogy
Everly kibeszélje magát.
– Biztosan lecseréli majd a zárakat a második alkalom után,
szóval a harmadik szett mehet a levesbe, de rá kellett volna
kérdeznie, hogy csak egy másolatot csináltam-e – mondja Everly
csalódottan, majd sóhajt egy nagyot.
 – Miért pont Camden professzor, Everly? A pasik egymást
tapossák, csak hogy a közeledbe kerüljenek. Szóval miért?
– Mert ő az igazi, Sophie. Ő az, és kész.
– És miért most? – értetlenkedem. – Elsőéves korod óta ismerlek,
és egy hónappal ezelőttig azt se tudtam, hogy nem csak a suliban
találkoztatok.
– Ki kellett várnom a megfelelő pillanatot. Tudtam, hogy
tizennyolc éves korom előtt semmiképp se érne hozzám. Bárhová
mehettem volna továbbtanulni, és diploma után is összefuthattunk
volna, de úgy gondoltam, ha idejövök, szemmel tarthatom, nehogy
beleszeressen valaki veszélyesbe, amíg fel nem növök.
Jesszusom…
– Mégis hogy tudnád megakadályozni ezt, Everly? – kérdezem, de
gyorsan a magasba emelem a kezem. – Inkább nem is akarom
tudni!
– Aztán a végzős évemben meggyőzhetem arról, hogy én vagyok
számára a tökéletes. Ez volt a terv, tudod? – néz rám válaszra várva.
– Ez a terv, értem – füllentek, mert fogalmam sincs, miről beszél.
– Közben kiderült, nagyon is vaskalapos az egyetemi szabályokat
illetően. Pedig nem is tanít engem! Egyébként is kit érdekel, nem
igaz?
– Szerintem az egyetemet azért érdekli.
– Nem azt akarom, hogy június előtt a világ szeme láttára
randizgasson velem, de annak nincs akadálya, hogy megkeféljen!
Everly láthatóan képtelen elhinni, hogy Finn képes volt
visszautasítani őt, és semmi szükség rá, hogy olajat öntsek a tűzre.
– Valóban nincs – értek inkább egyet vele.
A kávézó ajtaja kinyílik, hideg fuvallat szeli át a helyiséget.
– Luke! – megkerülöm a pultot, és kiszaladok elé. – Nem hittem,
hogy ma bejössz!
 Vigyorgok, mint egy tejbetök, annyira örülök, hogy látom, bár
talán kissé lazábbnak kellene lennem. Még mindig nem tudom,
pontosan hányadán állunk egymással. Megkaptam, amit akartam,
az elmúlt hónapban többször vacsoráztunk kettesben, és valóban
sok új pozíciót ismertem meg az ágyban. A fürdőszobában. És a
dolgozóban is. Istenem, a dolgozó! Már attól felcsillan a szemem,
hogy felidézem!
Luke lehajol, és megcsókol.
– Mire gondolsz, drágaság? – kérdezi annyira halkan, hogy csak
én halljam.
– Csak a dolgozószobád jutott eszembe. Annyira szép az a
helyiség, ennyi az egész.
Luke tenyere a fenekemre csap, kissé megugrom
meglepetésemben.
– Teljesen megbabonázott a seggecském, te perverz! – dorgálom
játékosan, majd visszalépek a pult mögé. – Kérsz kávét? Szívesen
ringatom a csípőm, miközben elkészítem.
– Legyen.
Megtöltök egy nagy poharat az Ébresztő sötét pörkölésű
keverékével, és leteszem elé.
– Mi szél hozott erre ma? A klinika nem zárt be a hétre?
– Látni akartalak, mielőtt elmész – válaszol mosolyogva.
– Hová mennék? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.
Most viszont ő nem ért engem.
– Azt hittem, Floridában töltöd a hálaadást.
– Nem. Floridába csak a jövő hónapban megyek, karácsonyra. A
hálaadást a szobatársaméknál, Jeanéknél töltöm.
– Gyere haza velem.
– Mármint most?
– Nem. Csütörtökön. Töltsd velem az ünnepet. A szüleimnél.
Hacsak nem mennél szívesebben Jeannel.
– Inkább téged választanálak.
Luke ezután elköszön.
– Fényes, friss punci – motyogja Everly csendesen.
 18

Az autópályán megyünk Gladwyne-ba, alig huszonöt perc alatt meg

is érkezünk, hála az ünnepi, gyér forgalomnak. Csodásabbnál
csodásabb házak mellett suhanunk el, majd Luke befordul a Mont
Streeten, és megáll egy kapuval védett felhajtó előtt. Beüti a kódot, a
kapu némán kitárul. A hatalmas kőházhoz vezető út hosszú,
kanyargós. A kert leírhatatlanul szép még most, novemberben is.
Luke végigmegy a bejárat előtt ívben elhaladó feljárón, majd
megáll. Több autó is parkol már itt, de garázst nem látok.
Gondolom, oldalt, vagy hátul lehet.
– Te itt nőttél fel? – kíváncsiskodom.
Luke a házra pillant.
– Igen.
– Szerinted tetszem majd nekik? – kérdezem idegesen.
Annyira még nem ismerem Luke-ot, és eddig csak Ginával
találkoztam. Vagyis vele sem, hiszen nem nevezhető találkozásnak
az, hogy a nő a pult túloldaláról becsmérelt a kávézóban. Egyszer
már rákérdeztem Luke-nál, azt mondta, Gina nem fontos, és én
hittem neki. Végül is én vagyok ma itt, nem az a nő.
Luke, miután leparkolt, átkarolja az ülésemet, és a szemembe néz.
– A családom… – itt kis szünetet tart, gondolkozik picit, miközben
a házra sandít. – A családom elég bonyolult.
Gyorsan kipattan a kocsiból, és kinyitja nekem az ajtót. Csak most
esik le, hogy nem válaszolt. A hátamra teszi a kezét, így vezet a
bejáratig. Vajon ki lesz még itt? Bárcsak megkérdeztem volna az
ideúton!
Szerencsére Jean és Everly meggyőztek arról, hogy kiöltözzek.
Jeannie-ékhez farmerben és pulcsiban mentem volna, most viszont
egy egyszerű fekete ruha, és egy hozzá illő magas sarkú van rajtam.
Luke kabátja alatt, úgy látom, fekete öltönyt, és fehér inget visel,
szóval örülök, hogy nem ragaszkodtam a farmerhez.
Megállunk a kövezett verandán, Luke megnyomja a csengőt. Még
sose láttam olyat, hogy valaki becsengetett volna a gyerekkori
otthonába. Megpróbálom elképzelni, hogy ugyanezt teszem a
nagyszüleimnél, de nem megy. Aztán eszembe jut, hogy az
otthonuk, az én otthonom a Cowbell közben már nem a miénk.
Vajon Floridában csöngetnék?
Mintha minden megváltozott volna. A nagyszüleim elköltöztek, én
hamarosan lediplomázom, és hat hónapon belül elhagyom a
kollégiumot. Jean összeköltözik Jonathannel az egyetem után,
Everly pedig vagy levadássza Camden professzort, vagy New
Yorkba megy. Én kiveszek egy lakást valahol Philadelphiában.
Luke megfogja a kezem, és azon tűnődöm, vajon milyen szerepet
tölt majd be az életemben fél év múlva.
A túlméretes bejárati ajtó kinyílik, egy magas, idősebb nő üdvözöl
minket.
– Lucas! Isten hozott!
A nőből árad a melegség és a vendégszeretet. A család egyáltalán
nem tűnik olyan bonyolultnak, mint ahogy Luke pár perce leírta
őket.
– Mrs. Estes! – üdvözli Luke, mielőtt bemutatna. – Ő itt Sophie.
Shopie, ő itt Mrs. Estes, a házvezetőnőnk.
Házvezetőnő? Mégis mi a fenét csinál egy házvezetőnő?
Mosolyogva kezet rázok Mrs. Estesszel, majd Luke lesegíti rólam a
kabátomat, és az övével együtt átadja a házvezetőnőnek. Gondolom,
ő fogja felakasztani helyettünk. Ez már most túl sok nekem.
– Ki van itt? – érdeklődik Luke.
– A húga és a férje, a nagynénje és nagybátyja, valamint Hollették.
Mind a nappaliban vannak – válaszol mosolyogva Mrs. Estes, és
kinyújtja karját a hall felé, jelezvén, hogy arra menjünk.
A házvezetőnő magas, takaros, sötét színű, göndör haját gondosan
hátrasimítva hordja. Nagyon drágának tűnő, sárgásbarna
kosztümöt, hozzá fekete körömcipőt visel. Gondolom, nekik nem
megengedett a laza öltözet.
A hallból egy hatalmas előcsarnok nyílik, úgy tűnik, ez a ház
központja. Egy csodálatos lépcsősor visz az emeletre, és azonnal
látom, hogy a legapróbb részletekre se sajnálták a pénzt.
Bekukkantok a bal oldalon lévő, impozáns étkezőbe, ahol alsó
hangon tizenhat ember is elférne.
Áthaladunk rajta, a nappali ugyanis ebből nyílik. A küszöböt
átlépve Luke hozzám hajol.
– Nem kell sokáig maradnunk – súgja.
Nem igazán tudom, mire véljem ezt. Miért jöttünk, ha máris a
távozásunkat tervezi?
– Luke!
Egy csodás, csokibarna hajú nő siet hozzá, és a karjába zárja.
– Anya azt mondta, hozol valakit – mondja a nő, majd vigyorogva
felém fordul.
Mosolyogva bemutatkoznék, de ő azonnal átölel.
– Meredith vagyok, Luke húga – világosít fel, majd egy lépést
hátrál, és Luke-ra néz. – Egy igazi szépség! Hol találtad?
Luke-kal összenézünk, a mosolyától azonnal elpirulok.
– Ő itt Sophie – mutat be végre hivatalosan is, de Meredith
kérdésére nem válaszol.
 A Meredith mellett ülő férfi is odalép hozzánk, majd kezet ráz
Luke-kal. Olyan magas, mint Luke, csak soványabb. A futókat idéző
testfelépítésű, szőke hajú férfi Alexander, Meredith férje.
– Hol van az én lánykám? – kérdezi Luke a nappalit vizslatva. –
Csak miatta vagyok hajlandó részt venni az ilyen eseményeken.
– Legalább eljátszhatnád azért, hogy nekem is örülsz – mondja
Meredith, de látszik, hogy egyáltalán nem haragszik, ez inkább
amolyan testvérek közti csipkelődés. – Az unokahúgod még
szunyókál – adja tudtunkra, majd gyorsan elkomorodik az arca. –
Anyának volt mersze megkérdezni, miért nem hagytam otthon a
dadussal.
– Miért is nem szokott anyád vigyázni rá? – viccelődik Alexander,
majd beljebb megyünk kicsit, Meredith pedig elszalad, hogy
megnézze az alvó kislányát.
Luke bemutat az apjának, akiről csak most tudom meg, hogy
szintén orvos.
– Az apám, dr. Miller.
A férfi az ajtó közelében ül Luke nagynénjével és nagybátyjával,
így nekik is bemutatkozom.
– Lucas, kedvesem! Annyira örülök, hogy eljöttél! – lép hozzánk
egy aprócska nő, aki akár Meredith nővére is lehetne.
Luke lehajol, és puszit nyom az arcára. Ölelés nincs.
– Anyám, ő itt a barátnőm, Sophie Tisdale – mondja, és átkarolja a
derekamat.
Barátnő? Hacsak nem maradtam le valamiről, az apjának csak
simán Sophie voltam.
– Mondtam, hogy elhozom.
– Igen. Nagyon örülök, hogy a barátod is csatlakozik hozzánk –
villantja rám a lehető legőszintétlenebb mosolyt, majd kezet rázunk.
– Mrs. Miller vagyok. Milyen nagyszerű, hogy találkozunk!
 Közelebbről nézve már látom, hogy korántsem olyan fiatal, mint
Meredith, bár meg kell hagyni, sokat dolgoztak rajta, hogy ne így
legyen.
Mrs. Miller újra Luke-hoz fordul.
– Hollették elhozták a bájos lányukat, Karát. Gyertek,
üdvözöljétek őket!
Követjük a méretes kandalló előtti kanapék felé. A tűz ropogva ég
odabent.
Mr. és Mrs. Hollett lányukkal, Karával együtt a szófán ülnek. Mrs.
Miller a szomszédos kanapén foglal helyet, így nekünk csak a két
magas háttámlás fotel marad. Mrs. Estes megáll mellettünk, és
itallal kínál. Ez életem legkényelmetlenebb, legformálisabb ünnepi
estéje, és még csak most kezdődött el.
– Kara nemrég költözött vissza Los Angelesből – újságolja büszkén
Mrs. Hollett. – Igazgatói posztot kapott itt, Philadelphiában.
Mrs. Hollett mesél még egy kicsit Kara jótékonysági
adománygyűjtésben elért sikereiről, Mrs. Miller pedig láthatóan
minden szavával egyetért.
– Lucas, Kara szeretne lakást venni a Rittenhouse tér környékén.
Esetleg segíthetnél neki a keresésben.
Mrs. Miller csak úgy ragyog, tekintete Luke és Kara között cikázik,
mintha csak most pattant volna ki a fejéből ez a remek ötlet.
Létezik, hogy az anyja itt, az orrom előtt akarja összeboronálni egy
másik nővel?
Kara egy pillanatra rám néz, látszik, hogy kínosan érzi magát,
majd visszafordul Luke anyja felé.
– Mrs. Miller, ez nagyon kedves ötlet, de már megbíztam egy erre
szakosodott ingatlanügynököt.
– Akkor viszont el kell, hogy vigyen vacsorázni, csak hogy képbe
kerüljetek – mosolyog ábrándozón Mrs. Miller.
 Nahát! Ha most valaki megszólítana, köpni-nyelni se tudnék. Ez a
nő tényleg össze akarja őket boronálni. Luke-ra pillantok. Lezserül
tart egy vizespoharat az egyik kezében, a másik a fotel karfáján
pihen. Tökéletesen nyugodtnak tűnik. Kényelmesen hátradől, jobb
lábfeje a bal térdén pihen.
– Persze. Sophie és én szívesen elvinnénk vacsorázni Karát, anya.
Hamarosan meg is ejtjük.
Kara egy újabb bocsánatkérő pillantást küld felém, Luke viszont
rám se hederít. Már semmit sem értek. Örülök, hogy lehűtötte az
anyját azzal, hogy engem is bevett ebbe az elméletbeli
tervszövögetésbe, de ez akkor is nagyon furcsa. Mégis mit keresek
én ezen a süllyedő hajón?
– Ó! Sophie biztosan unatkozna, nem gondolod, Lucas?
Luke pohara akkorát koppan az asztalon, hogy megugrom a
fotelban.
– Anyám… – kezd bele, de egy szélvészgyors rózsaszín tüllcsomó
sikongatása félbeszakítja.
– Luke bácsi!
Egy apró, rózsaszín ruhácskába burkolt, rózsaszín balettcipőt
viselő kislány ugrik Luke ölébe. Sötétszőke haját balerinakonytba
fogták, apró körmöcskéit csillogós rózsaszín körömlakk borítja.
Azonnal beleszeretek az új jövevénybe.
– Meredith, megtennéd, hogy visszafogod, kérlek? – Mrs. Miller
tökéletes higgadtsága robbanásig feszül.
– Bella, szerintem a nagymamának túl sok ez a jókedv – mondja
Luke, megnyomva a nagymama szót, és esküszöm, hogy Mrs. Miller
botoxolt ajka megrándul.
Luke a nyakában lógó Bellával feláll, és kinyújtja a kezét felém, s
jelzi, hogy kövessem. A kislány kikukkant rám Luke válla fölött,
miközben elhagyjuk a nappalit. Zöld szeme csillog, amikor meglát.
 – Szia! Bella vagyok! Téged hogy hívnak?
– Sophie-nak – mosolygok vissza rá.
– A rokonom vagy, vagy egy barát? – faggat tovább.
– Sophie az én barátom – szól közbe Luke helyettem, majd
megpuszilja Bella fejét, és rám kacsint.
Szinte biztos vagyok, hogy ebben a szent pillanatban lepetéztem.
Végigmegyünk a folyosón, Luke megkérdezi Bellát, hogy hozott-e
valami játékot. A kislány azonnal kiszabadítja magát a kezéből, és
előrerohan, mi meg követjük őt. A ház túlsó felében érjük utol egy
másik nappaliban, ahonnan látni lehet a hátsó udvart. A medencét
lezárták, körülötte makulátlan, gondozott kert, a hátsó részen fás
terület.
Ebben a szobában tévé is van, és egy hatalmas, U alakú kanapé, a
boltíves plafont méretes fagerendák szelik át. Szinte már otthonos.
Pár játék szétszórva hever, a kanapén pedig egy rózsaszín takaró
pihen. Gondolom, itt aludt Bella, amikor megérkeztünk. A kislány
megkerüli a kanapét, és felkap valamit a földről.
– Megtaláltam! – kiáltja, és magához öleli a játékot. – Ő az én
kisbabám! Lilinek hívják. Megfogod? – ez már nekem szól.
– Nagyon szívesen, Bella, köszönöm.
– De le kell ülnöd – magyarázza. – Állva nem lehet.
Engedelmesen helyet foglalok a kanapén, óvatosan tartom a játék
babát, Bella pedig betakarja, és odanyújtja a cumisüvegét, hogy
megetethessem. Elmondja, hogyan kell vigyázni rá, és közben azon
tűnődöm, Luke testvére nem terhes-e újra. Bella ekkor felmászik
mellém a kanapéra, átkarol, és hozzám bújik. Annyira édes ez a
kislány, menten elolvadok! Apró kezecskéivel megsimogatja a
hasam, és megkérdezi, nincs-e odabent egy kisbaba.
– Nincs.
Ezt Luke mondja. Ha létezik is ennél merevebben kimondott
„nincs”, hát én még nem hallottam. Ezután megcsípi az orrnyergét,
és tovább beszél.
– Bella Love Halliday, nem kérdezgetjük a hölgyektől, hogy van-e
kisbaba a hasukban, megértettél?
– A maminak van! – kuncog a kislány. – De tik-tok!
– Hogy mi?
Luke úgy néz ránk, mintha megőrültünk volna. Én persze nem
tudom, mit tettem, Bella pedig hároméves, szóval talán ő az, aki
megzavarodott kicsit.
– Tik-tok! Maminak van egy tik-tokja!
– Azt hiszem, Bella úgy érti, titok – segítek Luke-nak, aki ahhoz
képest, hogy mennyire odavan az unokahúgáért, igazán
beszerezhetne egy totyogós szótárat.
– Igen! Ez az! Ez van a maminak! De nem mondom el senkinek! –
teszi hozzá lelkesen.
– És most Lilivel azt gyakorlod, milyen nagytestvérnek lenni? –
kérdezem a babára mutatva.
– Igen! – lelkendezik Bella, hiszen megértettem az összefüggést. –
Szépen játszom Lilivel!
Mrs. Estes lép be, és szól, hogy a vacsora készen áll. Luke felemeli
Bellát, átsétálunk az étkezőbe, ahol Meredith már elfoglalta a helyét
a férje mellett, és épp egy Disney-s csőrös poharat helyez az
asztalra.
– Anyám, te komolyan azt hitted, hogy egy háromévesnek egyedül
kell ennie a konyhában hálaadáskor?
Mrs. Miller érzelemmentesen válaszol.
– Nem. Azt hittem, otthon vacsorázik a dadájával, de te
elengedted ma estére.
– Igazából az egész hétre – szúrja be Alexander Mrs. Miller
baljáról. – Örülünk, hogy végre eltölthetünk egy kis időt a
kislányunkkal.
Luke beülteti Bellát a szülei között álló székbe, majd átkísér az
asztal túloldalára, és kihúzza nekem az apja és az ő helye közötti
széket. Mr. Miller és felesége az asztal két végén ülnek, egymással
szemben.
Mrs. Miller ültetési rendje szerint Luke köztem, és Kara között
foglal helyet. A mi oldalunk tehát így néz ki: én, Luke, Kara, Mrs.
Hollett és Mr. Hollett. Velem szemben Luke nagynénje ül, majd a
nagybácsi, Meredith, Bella, és végül Alexander következik.
Vágyakozva nézek a Meredith-felőli oldalra. Sokkal jobban örülnék,
ha barátságos arcok között vacsorázhatnék. De az is igaz, hogy talán
jobb, ha minél távolabb vagyok Mrs. Millertől.
– Lucas, mi a helyzet a Baldwinban? – kérdezi idősebb dr. Miller,
aki teljes mértékben átnéz rajtam. – Láttam dr. Tant a múlt héten
egy konferencián. Azt mondta, a te osztályod nyereségességéről
beszél az egész kórház.
Luke arca kifürkészhetetlen, de az álla úgy rángatózik, ahogy
idegességében szokott.
Oda-vissza megy ez a furcsa, illedelmes civakodás mindaddig,
amíg a vacsora meg nem érkezik. Tányéronként szolgálják fel, mint
egy étteremben. Nincs egybesült pulyka, se édesburgonya-ragu, se
apró mályvacukrok. Vajon mit szólna Mrs. Miller, ha megenném az
összes tört krumplit, és kérnék még egy adagot? El kell fojtanom a
nevetést, annyira nevetséges már maga a gondolat is.
A tányérokat tökéletes precízióval helyezi elénk egy séfruhába
öltözött nő.
– Köszönöm, Heidi – motyogja Luke, amiből arra következtetek,
hogy Milleréknek nemcsak házvezetőnőjük van, de saját szakácsuk
is.
Vajon Mrs. Miller vagy Heidi tanította meg Luke-nak, hogyan kell
mogyoróvajas-lekváros szendvicset csinálni? De mégis hova
gondolok? Egyértelmű, hogy Heidi volt az.
Dr. Miller most a sógornője és sógora felé fordul, én pedig
megkönnyebbülök. Kezem az ölemben pihen, amíg fel nem
szolgálják a vacsorát mindenkinek. Luke az asztal alatt finoman
megszorítja, majd megfogja a villát és a kést. Rápillantok,
elmosolyodom, és jómagam is az evőeszközök után nyúlok. Jobban
szeretem a házhoz rendelt vacsorákat Luke kanapéján, de hát… ez
van. Legalább így többet megtudhatok Luke-ról. Elengedem magam,
és megkóstolom a pulykát. Heidi egy igazi boszorkány, a hús isteni!
– Találkoztál Ginával, Lucas? Úgy hallom, újra Philadelphiában
van – szólal meg újra Mrs. Miller.
Gina? Mrs. Miller ismeri a vörös hajú démont? Hát persze hogy
ismeri!
– Igen, és igen – válaszol végül Luke, de a hangjából egyértelmű,
hogy nem kívánja folytatni a témát.
Basszus! Örültem volna, ha kiderül valami végre Gináról, hiszen
mégsem kérdezhetek rá Luke-nál.
Mrs. Miller iszik egy kis bort.
– Olyan kár, hogy zátonyra futott a kapcsolatotok!
Tudtam! Tudtam, hogy ezek ketten együtt voltak! Önelégültségem
gyorsan elillan. Viselkedj felnőtt módjára, Sophie! Nem várhatod el
egy idősebb pasitól, hogy ne legyen múltja. Ráadásul Luke remek az
ágyban, és én ezt teljes mértékben kiélvezem. Várjunk. Luke
Ginával gyakorolt! Elég, ne is jusson eszedbe Gina és Luke!
– Meglepett, amikor felbontottátok az eljegyzést. Úgy tűnt,
megfelelő párt találtál – teszi hozzá Mrs. Miller, és felém villantja
tekintetét.
Ez betalált. A szívem eszeveszett tempót diktál, az arcom kipirul
szégyenemben.
 – Az a jegyesség hat éve ért véget, anyám. Azt hiszem, elég időd
volt arra, hogy feldolgozd a történteket.
Hat éve? Hat éve Luke már jegyben járt, én pedig gimibe.
Ízlelgetem a gondolatot. Eljegyzés. Mit is mondott Luke Gináról?
Hogy senki fontos. Mégis együtt vacsorázott vele egy hónappal
ezelőtt, és akkor is vele volt, amikor besétált a kávézóba a rá
következő héten.
– Úgy hallottam, felkérték a Baldwin Memorial kardiovaszkuláris
osztályának vezetésére – szól közbe Luke apja.
– Így van – vág le egy kis darab pulykát Luke.
– Nagyon kapós jelölt volt. Figyelemre méltó.
– Gina nagyon tehetséges sebész – ismeri el Luke
semmitmondóan.
Annyira hülyének érzem magam! Hát egy kórházban dolgoznak?
Akkor még mindig vele van? Ez a Gina egyértelműen nem egy
„senki”, ahogy azt Luke állította. Valamikor a menyasszonya volt, én
pedig csak egy egyszerű egyetemista vagyok. Azt se tudom, hol
fogok dolgozni, miután megszereztem a diplomámat.
Épp ekkor, mintha Luke apjának eszébe jutott volna, hogy én is az
asztalnál ülök, megkérdezi, részt veszek-e Luke kórházának
gimnazista önkéntesprogramjában.
Végem van. Ezek az emberek borzalmasak.
– Ebből elég… – válaszolna helyettem Luke, de Bella félbeszakítja.
A kislány eddig csendes volt, de most úgy döntött, hogy itt a
pillanat.
– Kisbabám lesz! – kiáltja felpattanva a székéből, majd izgatottan
tapsikolva ugrándozni kezd.
Nem véletlenül tetszett nekem ez a kislány! A feszültség elillan,
most Meredith-re figyel mindenki.
Heidi elviszi a tányérokat, és kávét kínál, majd apró sütőtökös
piteszeleteket szolgál fel. Luke telefonja megcsörren, elnézést kér, és
feláll az asztaltól.
Egy pillanatra végigsöpör rajtam a félelem, nem szeretnék
egyedül lenni ezekkel az emberekkel, de Kara szóba elegyedik
velem most, hogy végre nincs köztünk Luke. Nagyon kedves lány,
tényleg élvezettel társalgunk. Nem hiszem, hogy tudta, mire készül
az anyja, és Mrs. Miller ma este.
A piték tálalva, a kávé a csészékben, Luke még mindig sehol. A
vacsora nélküle folytatódik, és eszembe jut, ahogy Gina egyedül ült
az asztalnál az étteremben. Jól gondoltam, hogy az a nő már
megszokta azt, hogy Luke-nak néha dolga akad. Ráadásul most,
hogy megtudtam, ő is orvos, bizonyára meg is érti.
A pite tetején díszelgő tejszínhabot turkálom a villámmal.
Szeretem a sütőtökös pitét, de egyáltalán nem vagyok éhes, és a
kedvem sem az igazi. Azt hiszem, kissé sokkolt ez a mai nap.
Heidi elviszi a desszertes tányérokat is, és bejelenti, hogy a
nappaliban friss kávé vár ránk. Luke épp befejezi a
telefonbeszélgetést, amikor besétálunk. Mond pár szót
Alexandernek, majd hozzám lép, elnézést kér, és elmondja, hogy
egy sürgős vészhelyzet miatt a kórházba kell mennie. Egyáltalán
nem ellenkezem.
Mrs. Estes a bejárati ajtónál vár ránk, előhozta már a kabátokat is.
Meredith Bellával a csípőjén kikísér minket.
– Luke, hazavigyem Sophie-t, hogy mehess egyenesen a
kórházba? – kérdezi mosolyogva, Bella pedig integet nekem. –
Szívesen beszélgetnék még vele – vigyorog pajkosan Luke-ra.
– Sophie-nak nincs kisbaba a hasában – teszi hozzá Bella, és
megrázza a fejét.
Meredith szeme elkerekedik.
– Bella! – néz rám bocsánatkérőn Luke testvére. – Annyira
sajnálom! Azok a hülye tanácsadó könyvek azt írták, legyünk minél
őszintébbek a gyerekekkel. Bárcsak füllentettem volna, és azt
mondtam volna neki, hogy egy gólya hozza a kistestvérét!
– Nincs semmi baj – nyugtatom meg.
– Köszönöm az önzetlen felajánlást, Meredith, de Sophie az én
kocsimmal megy haza, a kórházba pedig Alexander dob el.
– Csak nem akarod, hogy kettesben legyek Sophie-val! – duzzog
Meredith.
– Jól gondolod – mosolyodik el Luke. – Egyébként is, jól jön az a
kis plusz idő, csiszolgathatod az unokahúgom viselkedését – teszi
hozzá, majd kitessékel a szabadba.
 19

– Tudsz vezetni, ugye? – kérdezi Luke, és kinyitja nekem a kocsija

vezető oldali ajtaját.
– Hát persze.
– Remek!
Átnyúl fölöttem, megnyom egy gombot, mire az autó motorja
felmordul. A kulcsokat a középső konzolba dobja, majd pötyögni
kezd a beépített GPS-kijelzőn.
– Ha végeztem, hívok egy taxit a kórházhoz – mondja, majd beköti
a biztonsági övemet, és kissé előbbre húzza az ülést. – Sajnálom,
Sophie – teszi még hozzá, majd visszamegy a bejárati ajtóhoz, ahol
Alexander már várja.
Egyedül vagyok egy autóban, ami valószínűleg többe került, mint
az egyetemi tandíjam.
Egyesbe rakom, a GPS azonnal kéri, hogy forduljak jobbra a
felhajtó után. Nem is tudom, hová megyek: a kollégiumba, vagy
Luke lakásához? A navigációs rendszer viszont úgy tűnik, biztos a
dolgában.
Amint a Monk Streethez érek, a kapu magától kinyílik, én pedig
vezetés közben lepörgetem magam előtt a mai nap eseményeit.
Tényleg olyan rémes volt, mint képzelem? Szeretném felhívni
Jeannie-t vagy Everlyt, de fogalmam sincs, hogyan működik az
automata pilóta.
Egyáltalán minek hívott el Luke? Az anyja kész rémálom. Talán
csak azért kellettem, hogy meghiúsíthassa az összeboronálási
kísérletét? Csak az anyjának mutatott be barátnőjeként.
Kissé kényelmetlenül érint, hogy kiderült, Gina a jegyese volt.
Mintha hazudott volna nekem. Vagy mégsem? Talán. Az a nő
egyértelműen több mint „nem fontos”, de vajon mi közöm volt
hozzá akkor, amikor rákérdeztem? Mindegy, attól még bosszant a
dolog.
Ez volt életem legszomorúbb hálaadása.
A GPS Luke lakásához vezet. Ujjammal a kormánykeréken
dobolok, és minél tovább tart az út, annál idegesebb leszek. A
Rittenhouse tér 10. garázsajtaja automatikusan kinyílik, ahogy
befordulok. Ez a méregdrága autó biztosan össze van kötve a
lakásával. Leparkolok Luke helyén, és elmerülök a gondolataimban.
Most mit kéne tennem? Talán arra célzott, hogy később még
találkozunk? Nálam vannak a kulcsok. Azért küldött haza, hogy itt
várjam meg? Be kellene mennem a lakásba, vagy csak az volt a
célja, hogy kiszabadítson a szülei markából?
Kikészített ez a nap. Bezárom a kocsit, felmegyek a lifttel a hallba.
Tudom, hogy van egy portás az épületben, láttam már korábban,
amikor átmentünk a szomszédos olasz étterembe, a Serafinába.
Csak most jövök rá, milyen kényelmes is Luke-nak, ha el akar vinni
egy étterembe. Úgy vacsorázunk, hogy igazából el se hagyjuk a
házat!
A cipőm sarka hangosan kopog a hall márványpadlóján.
Fülsiketítő a csend, bizonyára mindenki valahol máshol tölti az
ünnepeket. Leteszem a portás elé a pultra a kulcsokat, aki egy jól
öltözött, negyvenes férfi lehet.
– Gondoskodna róla, hogy dr. Miller megkapja ezeket?
– Természetesen, Tisdale kisasszony.
A portás a szakmája mesterpéldánya. Makulátlan szürke öltöny,
fekete nyakkendő, tökéletesen hátrafésült haj. Ha furcsállja is, hogy
leadom Luke kulcsait, nem látszik rajta. Talán megszokta már.
Egy pillanat.
– Honnan tudja a nevem?
– Az a munkám, hogy tudjam – válaszolja illedelmesen
mosolyogva, én pedig azt találgatom, vajon hány nő nevét
memorizálta már. – Szeretné, hogy hívjak egy kocsit?
– Nem, köszönöm. Fogok egy taxit.
– Épp van kint egy szolgálati autónk – mondja, és felkapja a
telefonkagylót. – Ragaszkodom hozzá.
Nem állok le vitatkozni azon, hogyan jussak haza, inkább
elfogadom az ajánlatát, és kimegyek az ajtón, ahol már vár is a
fekete Mercedes. Az ajtónálló kinyitja nekem a kocsi ajtaját, beülök,
és megadom a címet a sofőrnek.

A szobámba érve bezárom az ajtót, és nekidőlök. Furcsa, hogy

ennyire nagy a csend. Mindenki elutazott a hosszú hétvégére, Jean
csak vasárnap jön vissza. Kinyújtózom, és megnézem a telefonom.
Nincs üzenet. Ledobom a magassarkúmat, lehámozom a
nejlonharisnyámat, és kicipzárazom a ruhámat.
A szekrényben valami kényelmes után kutatok, amikor
rábukkanok egy kis csomagra a flanel pizsamanadrágomon.
Felkapom a nadrágot és egy régi pólót hozzá, majd leülök az ágy
szélére a csomaggal.
Letépem a csomagolópapírt, ami egy pár barna zoknit rejt. Semmi
küli. Aztán kihajtogatom, és a mai napon először, hangosan
felkacagok. Pulykazokni! Ujjas, mintha egy kesztyűt húznál a
lábfejedre. Mindegyik lábujj más színű, a lábfején egy hatalmas
pulykafej virít.
Odavagyok érte, és hálás vagyok Jeannek, amiért ilyen jól
időzítette ezt a kis meglepetést. Mosolyogva írok neki egy
köszönőüzenetet, majd egy tankönyvvel a kezemben bebújok a
paplan alá.

Valaki kopogtat az ajtón, ez ébreszt fel. Odakint sötét van, a

szobámban ég a villany. Tanulás közben aludtam el, még kissé
kótyagos vagyok. Újra hallom, hogy kopogtatnak, úgyhogy felállok,
és kinyitom az ajtót. Luke az egész bejáratot kitölti, egyik karjával
az ajtófélfának támaszkodik.
– Hogy jutottál be ide? – kérdezem értetlenül, hiszen még a diákok
sem tudnak csak úgy besétálni a kollégiumba.
Egy pillanatig csak néz, aztán megragadja a csípőmet, és betol a
szoba belseje felé, majd berúgja maga mögött az ajtót. A szája
azonnal rám tapad, mintha csak erre várt volna, és amikor beletúr a
hajamba, hogy a megfelelő szögbe fordítsa a fejem, felnyögök.
– Miért mentél el? – néz rám kérdőn, választ várva.
Kiszabadulok az öleléséből és eltolom magamtól.
– Hogy jutottál be ide? – ismétlem.
– Nem akarod, hogy itt legyek?
– Elég! – buggyan ki belőlem hangosabban, mint szeretném. –
Elegem van ezekből a nem-válaszokból!
Keresztbe fonja a karját maga előtt, hüvelykujjával megdörzsöli
az alsó ajkát, ami azért szörnyű, mert mindig hatással van rám,
holott most muszáj koncentrálnom.
 – Egy szőke, Paige nevű lány azt mondta, vele vagyok, így
felengedtek a biztonságiak – világosít fel, majd zsebre dugja a kezét.
Még mindig nem öltözött át, de most sokkal nyúzottabbnak tűnik,
mint amikor elváltunk.
– Nem vetted fel a telefont – teszi hozzá. – Direkt?
– Elaludtam – válaszolom, és közben megnézem a telefonomat. –
Elfelejtettem, hogy lenémítottam, amikor a szüleid házához értünk.
– Lenémítottad, amikor a családommal találkoztál? – kérdezi, és
elvigyorodik.
– Jó benyomást akartam tenni – válaszolom, de ahogy eszembe jut
a mai nap, elszomorodom.
– Sikerült – nyugtat meg Luke. – Nagyon jó benyomást tettél rájuk.
Kétkedőn nézek rá.
– Ez valahogy nem jött át. Az anyád megpróbált összeboronálni
egy másik nővel, miközben ott ültem melletted.
– Nekem tetszett, hogy ott voltál – pontosít –, és csak ez számít.
A szemem ég, könnyek készülnek előtörni belőlem, de sikerül
elfojtanom őket.
– Azok az emberek borzalmasak, Luke… – csuklik el a hangom. –
Ki nevelt fel téged?
Luke közelebb lép, átkarol, de most nem tiltakozom. Fejem a
mellkasán pihen. Megpuszilja a homlokomat, és végre beavat a
titkaiba.
– Egy bájos angol nő, June.
Elnevetem magam.
– Igazán?
– Bizony! Ugye nem gondoltad, hogy a szüleim bepiszkították
volna a kezüket?
– Hát nem – sóhajtok, majd újra belebújok a mellkasába.
Még mindig érezni az arcszesze illatát, és egy kicsit a kórházi
fertőtlenítőt is, de nem zavar.
– Túl zaklatott voltam, és nem ettem sütőtökös pitét.
– Megveszem neked Philadelphia összes sütőtökös pitéjét, és
csinálunk magunknak is – simogatja a hátamat. – Nagyon sajnálom,
Sophie, nem lett volna szabad odavinnem téged.
Mi van?
– Nem akartad, hogy találkozzak velük?
– Csak magam miatt vittelek, Sophie. Veled minden sokkal jobb.
Önző voltam, ne haragudj – keze becsusszan a pizsamanadrágomba,
és megmarkolja a fenekemet. – Rendelnünk kellett volna valami
vacsorát, és meztelenkedhettünk volna a lakásomban egész nap.
Talán még arra is rávettelek volna, hogy beengedj abba a csinos kis
fenekedbe.
Eltolom magamtól, ami kissé meglepi.
– Gina.
Luke arca bezárkózik, nem árul el semmit.
– Gina nem téma, Sophie.
– De hát eljegyezted!
Most már dühös vagyok. Mégis hogy lehet ennyire elutasító a
múltbeli jegyességével, és az én érzéseimmel kapcsolatban? Talán
egy nap én is egy senki leszek?
– Rég volt már.
– Én gimis voltam.
Kell egy kis idő, mire megérti, mit mondtam.
– Mármint amikor eljegyeztem Ginát?
– Igen – vágom rá anélkül, hogy a szemébe néznék.
– És ez gond? Az zavar, hogy jegyben jártam, vagy az, hogy gimis
voltál, amikor történt?
– Mindkettő. Egyik sem. Nem tudom!
Lábujjhegyre emelkedem, Luke felemeli az állam, hogy végre a
szemébe nézzek.
– Sokkal idősebb vagyok nálad, Sophie. Ez a gond?
– Nem. Csak ha Ginára gondolok.
– Nem ő az egyetlen nő, akivel… – de nem folytatja, elneveti magát
attól, ahogy ránézek.
– Miért van még képben? – kérdezem, mint valami eszement.
Miért ne lehetne jóban az exével? Az viszont igaz, hogy Gina elég
bunkó volt velem.
– Nem érdekes – adom fel végül.
– Együtt dolgozunk, ennyi az egész, Sophie. Ő már nem számít
nekem.
Az utolsó mondatot egyenesen a fülembe búgja, lehelete
csiklandoz, és libabőrös leszek. Megfogja a tarkóm, hüvelykujja a
fülcimpámat dörzsöli. Bólintok, átkarolom a nyakát, és
megcsókolom.
– Elég kellemes elképzelni téged gimisként, ahogy nem állsz
kötélnek – mondja, amikor levegőt veszek.
Érdeklődve néz körbe az apró szobában. Tekintete átsiklik Jean
oldalán, és elidőz az enyémen. A szoba kicsi, és rendetlen. Lehet,
hogy nem lakom messze Luke Rittenhouse téri lakásától, de ez egy
egészen más világ. Kábé akkora, mint a hálószobai gardróbja.
Odalép a parafatáblám elé. Istenkém, mik vannak rajta? A
melltartó, amit ma viseltem, a szék támláján pihen. Luke
megsimítja, közben az asztalomat nézegeti. Egy halom tankönyv és
jegyzetek. Bizonyára azon tűnődik, mit keres egy egyetemista
mellett.
Basszus! Csak nem a bugyim hever a lába mellett, a földön?
Nem igazán tudom, mit mondhatnék. Az biztos, hogy nem
szabadkozom a szobám miatt. Lehet, hogy kissé kínos, de akkor
sem. Biztos, hogy ő is élt valamikor koleszban. Csak nagyon régen. A
fenébe! Lehet, hogy ő is erre gondol? Hogy milyen rég volt, amikor
egyetemre járt, és mennyire mások vagyunk, ő meg én?
Sunyi mosolyt villant rám.
– Te még nem szexeltél itt.
Természetesen nem. Ő az egyetlen, akivel valaha lefeküdtem, és
minden alkalommal nála voltunk.
– Nem.
– Ezen akár most rögtön változtathatunk – ajánlja vigyorogva.
Hát akkor ezen agyalt! Ő akar lenni az egyetlen, aki megkaphat a
kollégiumi szobámban!
– Igen, kérlek.
– Igen, kérlek? – ismétli döbbenten. – Milyen illedelmes kis punci
vagy te! – mondja, majd három lépéssel előttem terem. – Legyek én
is jól nevelt? – kérdezi, és megcsókolja a bal fülem. – Gyerünk,
Sophie. Hagyd, hogy szeresselek! Esküszöm, élvezni fogod – azzal
végigcsókolja az államat, keze újra belecsimpaszkodik a fenekembe,
én pedig nem igazán értem, mi történik. – Csak a hegyét dugom be,
oké?
Muszáj nevetnem. Közhelyes egyetemista szexdumával etet.
– És holnap reggel is tisztelni foglak.
Most már kacagok. Luke a szájával csendesít el, és folytatja a
nevetséges szónoklatát, de a keze és a nyelve a jól ismert, Luke-féle
tökéletességgel mozog. Belemegyek a játékba, mert vicces, és eléggé
izgató. Ráadásul imádom, amikor elveszti a kontrollt, és vigyorog,
ha mondok valamit. Türelmesen vár, talán többet, mint eddig
valaha.
– Levehetem a pólódat? – kérdezi, mintha nemet is mondhatnék.
Jesszusom, hát persze! Legszívesebben üvöltenék, annyira
felizgatott, pedig még mindketten ruhában vagyunk! A hosszú
előjáték egy baromság, ha már volt szerencséd meglovagolni a
bikát. Kigombolom a nadrágját, engedélyt kérek, hogy
megérinthessem. Luke felnevet, talán végre készen áll befejezni a
játszadozást, és inkább jól megrak itt, az egyszemélyes ágyamon.
Tévedtem. Lélekjelenléte visszatér, fel-alá mozgatja kezem a
péniszén.
– Azt akarom, hogy te legyél az első, Luke. Tudom, hogy veled jó
lesz – most már én sem finomkodom. – Azóta, hogy először
megláttalak, azt akartam, hogy bennem legyél – egyre nehezebb
beszélnem úgy, hogy a keze a bugyimban matat. – Az ujjaid… Isten a
tanúm, mennyire megigéztek, amikor felemelted a szádhoz a
kávéspoharat! Munka után hazamentem, rád gondoltam, és
magamhoz nyúltam. Még a rendelő előtt, mielőtt tudtam volna a
nevedet, már rólad fantáziálva elégítettem ki magam ezen az ágyon.
– Baszki! – mordul fel Luke olyan hangosan, hogy egy pillanatra
megijedek.
A következő másodpercben letolja a térdemre a pizsamanadrágot,
és a sajátjától is megszabadul. Egész nap rajta volt, most először
veszi le, és csak azért, hogy belém hatolhasson.
Ki-be jár bennem, mélyen, közben vadul csókolózunk, majd újra
elhátrál, de csak azért, hogy gyönyörködjön abban, ahogy a vaskos
férfiasságát elnyeli a testem.
– Nem élvezek beléd, Sophie…
Csak most jut eszembe, hogy nincs rajta óvszer. Már azt se tudom,
hogy még mindig a szerepjátékban vagyunk, vagy sem, de bízom
benne, és nem aggódom ezen. Egyébként is, fogamzásgátlót szedek,
és egy napot se hagytam ki eddig.
Most már nem nézi, ahogy összeforrunk. Még mindig a földön áll,
én még mindig az ágyon fekszem, medencém a magasban, lábaim a
vállánál. Hevesen ostromol, bőrünk csattogása visszhangzik a
szobában, igyekszem minél halkabban nyöszörögni.
 Megváltoztatja a pozíciót, hüvelykével összepréseli a csiklóm, én
szinte azonnal elélvezek. Kihúzza magát belőlem, és utasít, hogy
térdeljek le.
– A földre. Most. Bekapod a farkam, és le is nyeled.
Le kell segítenie az ágyról, hiszen a testem olyan, mint egy
tacsakos nudli az orgazmus után, de engedelmeskedem. Amint a
térdem földet ér, a számban sincs már hely.
– Érzed az ízedet, Sophie? Most élveztél rám, és mindjárt lenyeled,
amit én adok neked!
Búgva szopom a farkát, ő azt kérdezi, tetszik-e ez nekem. A
puncim már így is nedves, a szavaitól csak még lucskosabb leszek.
Kezébe fogja az arcom, így folytatja. Ez már nem finomkodás,
egyszerűen magáévá teszi a szám. Amint a csúcsra ér, megmarkolja
a hajam, én pedig könnyedén, szinte erőlködés nélkül lenyelem a
forró, kilövellő nedvét.
Miután végzett, felkap a földről, és a keskeny ágyon magára húz,
így várjuk meg, hogy kissé lecsillapodjunk.
– Te kis céda! – csattan a keze a fenekemen, én a mellkasát
cirógatom.
– Mi?
Annyira fáradt vagyok! Biztos, hogy mondott valamit?
– Mit tettem?
– Úgy tűnik, rám gondolva maszturbáltál.
– Istenem! – sietve a tenyerembe rejtem az arcom előle. – Nem
akartam elmondani, de annyira felhúztál! Csak… felejtsd el, amit
hallottál.
Luke mellkasa remegni kezd, annyira nevet.
– Az kizárt!
 20

Becsúsztatom a pitét Luke felsőkategóriás Miele rozsdamentes acél

sütőjébe, és az időzítőt keresem.
– Meddig kell sütni?
Luke mögém lép, nekinyomja a testem a sütőnek. Kontyba
kötöttem a hajam a sütéshez, a nyakam így szabad prédává vált,
amit rögtön ki is használ. Belehajolok az érintésébe, bőrömet
felforrósítja a vágy.
– Negyvenöt percig – válaszolom, ő pedig beállítja a digitális
kijelzőn, majd maga felé fordít.
– Szerecsendió illatod van.
– És az felizgatja, dr. Miller?
Luke nevet.
– Minden felizgat, ami magával kapcsolatos, Tisdale kisasszony!
Kezét a derekamra teszi, majd megindul, én hátrálok, míg bele
nem ütközöm a konyhapultba. Ekkor felkap, és fel is ültet rá.
Széttárja a lábam, beáll közéjük, két kezét a két oldalamhoz teszi,
így támasztja meg magát a gránit munkalapon.
– Sophie – koppan finoman a homlokunk, majd röpke csókot
kapok, mielőtt elhúzódna. – Beszélnünk kell.
Mi? Tekintetem a kezére vándorol, a szívem majd kiugrik a
helyéről, próbálom kitalálni, mi lehet a téma. Azt hittem, tegnap
mindent megbeszéltünk a kollégiumi szobámban. A szüleinél töltött
rémes napot észveszejtő szex követte, és azt mondta, hozzak
magammal elég cuccot a hétvégére.
Ma reggel kéz a kézben mentünk kávézni és bagelezni, majd
beugrottunk a boltba, és megvettük a sütőtökös pitéhez valót. Luke
megemlítette, hogy készen is árulnak süteményt, de az
arckifejezésem láttán hamar elhallgatott.
Most pedig itt áll előttem, sóhajtozik, megdörzsöli az arcát, majd
keresztbe font karral nézi a pultról lelógó lábfejem.
– Mi a fene van a lábadon?
– Pulykazokni – válaszolom lelkesen, és megmozgatom neki a
lábujjaimat.
Ő megrázza a fejét. Nem hinném, hogy a zoknim lenne a téma. De
akkor mi? Talán összekoszoltam a konyhát? Vagy esetleg
megszállottan kényszeres, és kiborítja minden egyes bepiszkított
keverőedény?
– Tegnap, a kollégiumban… – kezd bele nagyon lassan.
Türelmesen nézek rá és várok, holott jobban örülnék neki, ha
gyorsan kibökné.
– Nem kellett volna azt tennem – fejezi be a mondatot.
De mit? Szerepet játszani? Azt hittem, jó móka. Várjunk csak! Ki is
kezdeményezte? Ő vagy én? Talán azt gondolja, hogy őrült vagyok?
Vagy esetleg arra céloz, hogy egyáltalán nem kellett volna
odajönnie?
– Nem lett volna szabad… – itt megáll, látom rajta, hogy keresi a
megfelelő kifejezést, így hát nincs mit tenni, meg kell várnom, mit
akar. – Óvszer nélkül csinálni.
Ó! Oké, gondolom, igaza van. Szeretném azt mondani, hogy nem
nagy ügy, de óvatosnak kell lennem, mert eléggé bejött. Tetszett,
hogy elvesztette az önuralmát, és hogy ennyire megbízik bennem.
És pokolian jó érzés volt, ahogy belém hatolt, hiszen ennél közelebb
nem is kerülhetnék hozzá. És amikor elélvezett a számban,
miközben azt mondta, hogy ízleljem meg magam… Már a
gondolatától is nedvesedni kezdek, kissé fészkelődöm is a pulton.
Szeretném mindezt elmondani neki, és emlékeztetni arra, hogy
gyógyszert szedek, és nem élvezett el bennem, de… ő a nőgyógyász,
és nem szeretném, ha a szeretőm kioktatna a biztonságos szexről.
– Minden nap szedem a tablettát – mosolygok rá, hogy oldjam a
feszültségét. – És nincs semmiféle nemi úton terjedő betegségem –
teszem hozzá viccelődve.
Luke viszont nem nevet. Egyáltalán nem. Csak annyit mond,
maradjak a helyemen, és kimegy a konyhából.
Most mi a baja? Lehet, hogy hoz egy terhességi tesztet, és követeli,
hogy előtte pisiljek rá? Egy papírlappal a kezében tér vissza.
Basszus! Talán neki van valamilyen nemi úton terjedő betegsége?
Emiatt aggódik annyira? Mégis mi a fene van azon a papíron?
– Még októberben csináltattam – mondja, és átadja a lapot.
Hiába nézem, fogalmam sincs, mit kellene látnom rajta.
– Luke, ebből én egy szót sem értek. Mit akarsz mondani?
– Azt akarom elmondani, hogy tiszta vagyok, nincs miért
aggódnod.
– Remek! – mosolyodom el újra, megkönnyebbülten.
– Nem, Sophie, ez nem remek! – most már ideges. – Az ilyesmit
mindig azelőtt kell tisztázni, hogy az ember védekezés nélkül
szexel! – folytatja, és megdörzsöli a szemét. – Rossz példát
mutattam. Ígérd meg, hogy soha, senkinek se engeded, hogy óvszer
nélkül hozzád érjen addig, amíg nem láttátok egymás
teszteredményét!
– Azt akarod, hogy minden jövőbeli szeretőmtől kérjek egy
teszteredményt, mielőtt félretennénk az óvszert. Vettem, doktor úr!
– teszem hozzá gúnyosan, mert ez az egész beszélgetés mélyen
bántó.
 Nem is tudok ránézni. Nem hiszem el, hogy a jövőbeli
szexpartnereimről beszélünk! Tényleg érdekelnie kellene, hogy
aggódik? Netán félnem kellene a hatalmaskodó utasításától? Vagy
talán essek kétségbe, mert arról beszél, hogy egy másik férfival
leszek?
– Francba…
Luke mormol még valamit arról, hogy edzenie kell, és kiviharzik
a konyhából. Hallom, ahogy becsapódik a bejárati ajtó, és még két
perccel később is ugyanúgy ücsörgök a pulton, mint mikor felrakott.
Mi volt ez? Most ő dühös rám, vagy én rá?
Rendbe szedem a konyhát, kiveszem a pitét, amikor csörög az
időzítő, aztán a konyhaablakból bámulom a philadelphiai látképet,
és még mindig nem tudom, mitől lett ennyire pipa. Lehet, hogy nem
vettem elég komolyan a biztonságos szex-szöveget? Sajnálom, de ha
a jelenlegi szeretőm kioktat a jövőbeliekről, az igenis felbosszant.
Luke még mindig nem ért vissza a teremből. Ebben az épületben
található, de nem tudom, melyik emeleten, szóval nem kellene
utánamennem, pedig szeretnék. Unatkozom, jó lenne sétálni egy
kicsit, kirakatokat nézegetni a Tizennyolcadik utcán, de nincs
kulcsom, amivel visszajöhetnék, és egyáltalán nem szeretnék
elmenni úgy, hogy nem beszéltem vele.
Visszamegyek a konyhába, és recepteket keresgélek az iPademen.
Mivel minden alapanyag rendelkezésre áll a sütőtökös-csokis
kekszhez, neki is látok, csak hogy lefoglaljam magam. Ez a konyha a
sütni szeretők álma. Bőven van hely a pulton, a sütő pedig
egyszerűen pazar! A mosogatógép pedig egy igazi áldás. Azt nem
hiszem, hogy Luke használná is ezeket, azt sem igazán értem, miért
vannak keverőtáljai meg sütőpapírja, de nem is nagyon akarok
belegondolni, mert nem szeretnék arra jutni, hogy egy korábbi
barátnője legalább annyira otthon érezte magát itt, mint én most.
 Kicsivel később kattan a bejárati ajtó zárja, épp a sütőbe
kukkantok, hogy megnézzem, hol tart a két tálca keksz. Magassarkú
kopog, majd egy női hang Luke nevét kiáltja.
Becsukom a sütő ajtaját.
– Luke, drágám, merre vagy?
A nő mintha sírna. Egy idegen nő zokog Luke lakásában? De hogy
jutott be? Kilépek a folyosóra, nem látok senkit. A következő
pillanatban a hálószoba felőli folyosóról hallom a kopogást, mintha
csak a fürdőben keresné Luke-ot. Érdekes. A kopogás újra felém
tart, majd Gina jelenik meg a sarkon, és felém fordulva megáll.
Egy zsebkendővel törölgeti a szemét, arca kétségbeesettnek tűnik
egészen addig, míg meg nem lát. Csupán egy pillanatra árulja el,
mennyire meglepődött, és gyorsan össze is szedi magát.
– Hol van Luke? – kérdezi még mindig a zsebkendőbe szipogva.
A dolgozó felé vezető folyosóra mered, mintha mindjárt
elindulna, hogy megnézze, nincs-e ott Luke.
Ribanc.
Jól megnézem magamnak. A haja és a sminkje is tökéletes, a
ruhája makulátlan. Hálaadás másnapja van, a legtöbb amerikai
farmerbe és pulcsiba bújik, de ez a nő egy nyolccentis
magassarkúban, ceruzaszoknyában, precízen betűrt blúzban
flangál. Karján egy teveszőr színű gyapjúkabát, mintha a liftben
vette volna le, és tudná, hogy nem csak egy percig marad.
– Luke…
Már majdnem elárulom, hogy az edzőteremben van, Gina
bizonyára tudja, melyik emeleten található. A portás is simán
felengedte, úgyhogy a rosszabbik énem válaszol.
– Nincs itt.
Abban a pillanatban felszáradnak a könnyei.
– Hol van? – kérdezi, és végigmér.
 Farmerben és pulcsiban állok Luke folyosóján, cipő nélkül,
kontyba kötött hajjal. Egyértelmű, hogy otthonosan mozgok a
lakásban, ahogy ő is. Nem tétovázott a bejárati ajtónál, pontosan
tudta, merre találhatja Luke-ot ebben a hatalmas lakásban.
Szerencsére megment a sütő órája, és nem kell válaszolnom.
– Nincs itt – ismétlem magam, befordulok a konyhába, és abban
reménykedem, hogy veszi az adást, és amilyen hirtelen jött, olyan
gyorsan el is megy.
– Megmondom neki, hogy beugrott – teszem hozzá némi
esdekléssel a hangomban.
Menjen már el!
Lekapcsolom az időzítőt, egy pillanatra minden elcsendesül, majd
újra felcsendül a kopogás. Gina belibben a konyhába, én pedig
tudomást sem veszek róla. Felhúzom a kesztyűt, kiveszem a két
tepsit, és a tűzhelyre teszem hűlni őket.
– Kekszet csinálsz? És pitét? – röhögi el magát, majd letörli a
könnycseppeket a szeme sarkából. – Milyen bájos! Talán
kézműveskedni is szoktál? – néz körbe a konyhában, mintha
legalábbis makaróni-műalkotásokra számítana.
Nem vagyok harcos típus, így inkább csendben maradok.
Egyébként sincs mit mondani erre. Jean biztosan helyre rakta volna
pár jól megválasztott mondattal Ginát, Everly pedig azonnal
nekiugrott volna, hogy kitépje a haját. Apró vigyor fut át az
arcomon a gondolatra, de nem szólok egy szót sem, némán pakolom
a kekszeket a rácsra.
– Szóval? Hol van Luke?
Nem érzem úgy, hogy válaszolnom kellene. Általában segítőkész
vagyok, de Gina a legrosszabb oldalamat hozza elő.
– Elment – bököm ki, és mosolyogva nézek rá, próbálok úgy tenni,
mintha egyáltalán nem zavarna a jelenléte.
 Gina méreget egy kicsit, mielőtt megszólalna.
– Fogalmad sincs, hol van, igaz? – folytatja önelégülten, bár nem
tudom, mitől is érzi nyeregben magát.
Talán attól, hogy azt hiszi, nem tudom, hol van Luke, vagy attól,
hogy azt képzeli, ha piszkál, majd válaszolok neki. Én viszont
továbbra is csak mosolygok, és újabb gömböket formázok a kiürült
tepsikbe.
– Nem kínálsz meg kávéval? Hiszen ez a munkád, nem, Sophie? –
kérdezi mosolyogva.
Gonosz. Picsa.
Ránézek Ginára, majd a pulton álló kávéfőzőre.
– Ha jól tudom, szívsebész, szóval biztosan rájön, hogyan
működik egy egyszemélyes kávéfőző.
– Luke egy olyan pincérnővel szórakozik, aki csak akkor főz
kávét, ha fizetnek neki – nevet hangosan. – Nagyon cuki vagy,
Sophie. Remélem, élvezed, hogy pajkos háziasszonyosdit játszhatsz
Luke-kal, de hidd el, nem fog sokáig tartani! Azt gondolod, hogy egy
Miller elvesz egy kávépincérnőt? Ez sosem történhet meg,
kedvesem.
Elvenni? Nahát! Még csak egy hónapja vagyok Luke-kal, egyikünk
se beszélt házasságról, de Gina teljesen betojt, ez egyértelmű. Persze
nem értem, miért. Már évekkel ezelőtt szakítottak, legalábbis Luke
ezt mondta hálaadáskor.
– És úgy gondolod, hogy vissza akar kapni? – emelem magasba a
szemöldököm, és újra előveszem a legédesebb mosolyom.
Gina nem válaszol, inkább végigsimít a gránit munkalapon, és
végigméri a konyhát.
– Szerintem Luke lassan megállapodik, és kettőnknek van
múltunk. Tökéletesen passzolok hozzá – hangsúlyozza ki az utolsó
mondatot.
 Bárcsak tudnám, ki szakított kivel! Fogalmam sincs, miért
szakítottak, és nem nagyon tudok mit mondani anélkül, hogy ne
fedném fel ezt előtte.
– És a keze! – sóhajt Gina. – Ugye, milyen jól bánik vele?
Képzelem, mekkora fejlődés ő azokhoz képest, akikkel általában
lefekszel. Egy apró tanács, Sophie: jegyezz meg mindent, mert Luke-
ot nehéz az ágyban kifárasztani.
A mellkasom szorítani kezd, a düh fojtogat, közben rettegek.
Dühöngök, amiért felemlegeti nekem a szexuális életüket, és pont ez
az, ami megijeszt. Általában kerülöm a konfliktusokat, és most úgy
érzem, megtámadtak. Nem, nem csak érzem. Tényleg megtámadtak.
– Elvitt már vásárolni a gálára? – méreget Gina. – Gondolom,
téged is elhoz.
Egy adag nyers tészta huppan a tepsin. Semmiféle gáláról nincs
tudomásom, de abban biztos vagyok, hogy éppen provokálnak.
– Úgy gondoltam, egy Target ruha megfelelő lesz – válaszolom
negédesen. – Természetesen az előző szezon egy kiárusítási darabja.
– Úgy gondolod? – horkant Gina. – Alig várom, hogy visszanézve
jót nevessek ezen, amikor Luke-kal újra együtt leszünk, és te már
csak egy rossz emlék maradsz.
Nem hiszem el, hogy Luke képes volt eljegyezni ezt a nőszemélyt!
Szemernyit sem hasonlítunk. Mégis mit látott benne? És mit lát
bennem? A bizonytalanság, hogy nem vagyok más, mint egy gazdag
pasi szexbabája, újra a felszínre tör. Fél év múlva üzleti
könyvelésből diplomázom. Ha szerencsém lesz, egy közepes méretű
cégnél el tudok helyezkedni. Ha nem, akkor egy üzletsornak fogom
előkészíteni az adóvisszaigényléseit.
Más szavakkal: nem szívsebész leszek.
Kinyílik a bejárati ajtó, Gina önelégült pillantást vet rám, majd
kirohan a hallba.
 – Luke!
Hangja újra remeg, már hallom is, hogy sír. Lehetséges, hogy
egyszerre végzett az orvosin és a színművészetin?
– Hol van Sophie? – kérdezi Luke, mire Gina elmondja, mennyire
drága voltam, hogy kávéval kínáltam, míg rá várt, és hálaadásos
történetekkel próbáltam elterelni a figyelmét.
Lotyó! Összerezzenek a lefestett hazug kép hallatán. Betolom a
sütőbe az utolsó tálca kekszet is, mire Luke dolgozószobájának
ajtaja becsukódik. Szóval szépen végighallgatja a megjátszott,
könnyes sztoriját. Remek!
Már másodszor takarítom ki a konyhát, és figyelem a sütő óráját.
Kilenc perc. Öt perc. Két perc. Csiling! Kiveszem a tepsit, a kekszek
egy tányéron landolnak, a tepsi pedig a mosogatógépben.
Még mindig bent vannak. Eljátszom a gondolattal, hogy a
szomszédos szobából kihallgatom őket, de én nem vagyok ilyen, és
az az igazság, Gina egyáltalán nem érdekel ennyire.
Felkapom az iPademet és egy kekszet, majd a nappaliba megyek.
Luke sose használja ezt a szobát, még nem is szexeltünk itt.
Elmosolyodok a gondolatra, hogy szinte az egész lakást kipróbáltuk
már. Imádom a kilátást, elmerülök a Rittenhouse téri park fáinak
lombkoronájában.
Maga a szoba hatalmas, két külön ülőrésszel. Nem hiszem, hogy
Luke maga választotta volna a kanapékat és a lámpákat. Vajon
ugyanaz rendezte be a konyhát, aki ezt a szobát? Nem, nem hiszem.
Egyértelmű, hogy ez egy profi lakberendező műve, ahogy az egész
lakás, leszámítva a három üresen tátongó helyiséget. Amit még
mindig kissé furcsának találok. A lakberendező biztosan sikított
fájdalmában, amiért nem rendezheti be a vendégszobákat a
legpuhább paplanokkal és legdrágább párnákkal.
Akármennyire szép ez a szoba, teljesen élettelen. Körbenézek.
Vajon állt itt valaha karácsonyfa? Muszáj nevetnem. Kizárt, ami
elég szomorú, hiszen van az óriási, parkra néző ablak előtt egy
alkóv, ami tökéletes lenne a célra. Talán egy zongorát képzelt oda a
lakberendező, de szerintem egy karácsonyfa sokkal jobb választás
lenne.
Leülök a fotelba, és az interneten szörfözök, míg a dolgozó ajtaja
ki nem nyílik. Luke azt mondja Ginának, hívja fel hétfő reggel az
irodáját, ha szüksége lenne bármire, és kikíséri a bejárati ajtóig.
Jobb lett volna, ha azt mondja, soha többé ne keresse, de legalább
végre elmegy, én pedig ott maradok a fotelban.
Az ajtó becsukódik, a lakás elcsendesül. Tudom, hogy Luke nem
ment vele, de nem is hallom őt. Pár perccel később egy marék
keksszel lép be a nappaliba.
– Csináltál kekszet? – kacsint rám, és be is tol egyet a szájába.
Tréningnadrág van rajta, és rövid ujjú póló. Haja kócos, mintha
csak megtörölte volna edzés után. Utálom, hogy Gina így láthatta!
– Igen – válaszolom, mert még nem tudom, mi lesz.
Gondolom, nem folytatjuk az óvszeres vitát.
– És mit csinálsz itt? – kérdezi egy újabb kekszbe harapva. – Alig
találtam rád.
Megvonom a vállam.
– Nem tudtam mit kezdeni magammal, amíg nem végeztél a volt
menyasszonyoddal.
– Tisdale kisasszony, csak nem gúnyt hallok a hangjában? – azzal
lehajol hozzám, és tenyerét a fotel karfájára helyezi. – Nagyon is
végeztem a volt menyasszonyommal, Sophie – nyomatékosítja, és
lágy csókot lehel a számra.
– Akkor miért kerül rendszeresen elő? – kérdezem
meggondolatlanul.
Bízom Luke-ban, és azt sem mondom, hogy azért, mert Ginában
nem bízom, mert az a nő teljesen lényegtelen. Nem veheti rá
olyasmire Luke-ot, amit ő nem akar, én egyszerűen csak nem
kedvelem őt, sem a szándékait, de ez már valóban nem tartozik
rám.
– Ez csak… munka, Sophie – mondja Luke, és felegyenesedik. –
Lezuhanyzom. Nem akarsz vásárolgatni? Gina említette, hogy
elmennél a Targetbe.
Most már nevetnem kell. Micsoda egy picsa!
– Igen, menjünk a Targetbe, Luke!
 21

Tényleg elmentünk a Targetbe, és be kell valljam, Luke-kal nagyon

szórakoztató a vásárlás. Megkérdeztem, vehetünk-e egy fát, mire ő
egy kissé meghökkent, de beleegyezett. Miközben a Target által
kínált műfenyőket nézegettük, megemlítettem, hogy még sosem volt
igazi karácsonyfám, mert a nagyapám allergiás a fenyőre. Luke
tekintete elkalandozik, mintha maga elé képzelt volna gyerekként,
majd elővette a telefonját, és felhívott valakit. Mire végeztünk a
vásárlással, egy háromméteres balzsamfenyő állt a nappalijában,
már az égőket is felpakolta rá valaki.
Azt mondta, választhatok bármilyen fát, de én csak a díszeket
voltam hajlandó kiválasztani, miután elismerte, hogy a kék szín a
kedvence, és a manós díszek nagyon viccesek. Rögtön tudtam, hogy
Luke sose látta a Mi a manó? című filmet.
El is ment, hogy megkeresse a DVD-t, én pedig a szezonális
részlegen összeválogattam azokat a kék és manós díszeket, amikről
azt gondoltam, tetszenének neki. Ő egy halom cuccal tért vissza, és
mind betette a kosárba, mint egy kisgyerek, aki szerzett valahonnan
egy fekete American Express bankkártyát. Aztán rásuhint egyet a
fenekemre a bolt közepén, és megkérdezi, mit vegyünk még.
Nevetve érdeklődtem, hol szerzi be az ennivalót és a papírtörlőt,
mire bevallotta, hogy Mrs. Geiger intézi ezeket helyette. Értetlenül
néztem vissza rá, hiszen fogalmam sem volt, ki az a Mrs. Geiger,
mígnem elmesélte, hogy van egy bejárónője, aki hétközben
dolgozik. Mint kiderült, Mrs. Geiger csinál mindent: vásárlás, mosás,
tisztítás, takarítás, ágyneműcsere, mosogatógép-ürítés, minden. A
gazdag emberek nagyon furák!
Több zacskónyi zsákmánnyal térünk vissza a lakásba, és a
kocsijából kiindulva jó, hogy idehozatta a fenyőt. Nem hiszem, hogy
a Mercedes mérnökei számba vették a karácsonyfa-szállítást,
amikor megtervezték az S63-ast.
Kipakolni még a vásárlásnál is szórakoztatóbb. Mindent
becipelünk a konyhába, és nekilátunk, ám egyre-másra kerülnek elő
meglepő szerzemények.
– Vettél piros-fehér csíkos manózoknit? – kérdezem, magasba
emelve a kérdéses, térdig érő darabot.
– Nem magamnak – vágja rá. – Szereted a vicces zoknikat. És a
sütőtököt is – azzal előhúz egy sütőtök ízű ajakírt.
Odanyújtja, én azonnal kipróbálom, és lábujjhegyre állva
megcsókolom. Ezután felgyorsulnak a dolgok.
A pulcsim egy szempillantás alatt lekerül rólam, Luke a
gránitpultra dobja, majd lehúzza a nadrágom cipzárját, egyszerre
tolja le a bugyimat és a farmeremet a térdemig, majd csupasz
fenékkel felültet a pult szélére.
Csak most fejezi be a vetkőztetést, a földöm halomba gyűlnek a
ruhák. Félrerúgja, és letolja a sajátját is, de csak annyira, hogy
kiszabaduljon a férfiassága. Jó párszor megrántja a péniszét, én le
se veszem róla a szemem, legszívesebben odanyúlnék, hogy
átvegyem. Széttárja a lábamat, közelebb lép, bal karját a jobb
combom alá csúsztatja, jobb kezével tovább dolgozik magán. Az
ujjai lendülnek mozgásba először, nagyajkaim megnyílnak előtte.
A szívem zakatol, alig kapok levegőt. Elönt a forróság és a vágy,
nedvesség teszi sikamlóssá a bejáratom. Luke még közelebb jön,
testem szemérmetlenül feltárul előtte, csupasz fenekem még mindig
a pult szélére cuppan. Hátradőlök, megtámaszkodom az alkaromon,
és nézem, ahogy Luke makkja hozzám ér. Bent tartom a levegőt,
fogalmam sincs, elég nedves vagyok-e már. Annyira nagy a
szerszáma, hogy mindig megvárja, míg lucskos nem leszek, és csak
aztán hatol belém.
Félnem viszont teljesen szükségtelen, mert egészen mást csinál,
csapkodni kezdi a farkával a puncikám.
– Istenem!
Ez a látvány már túl sok, a vérem pezseg az ereimben. Minden
idegvégződésem ugyanazt akarja. Beharapom az ajkam, és a
plafonra meredek.
– Ne!
Luke hangja megijeszt, azonnal a szemébe nézek.
– Nézd.
Pislogva motyogok valamit, majd pontosít.
– Ezt nézd, Sophie – mutat maga elé, oda, ahol a testünk összeér.
A pénisze fel-alá siklik a nagyajkaim között, beteríti magát a
nedvességemmel.
Csak bólintani tudok. Felemelem a könyököm a pultról, és újra a
tenyeremre támaszkodom. Ez a szög tökéletes rálátást biztosít. Csak
arra az egy pontra figyelek, Luke pedig megragadja a farkát, és
bevezeti a makkját az ácsingózó, forró bensőmbe. Csupasz, nincs
semmi, ami közénk állna. Érzem, hogy az arcomra emeli a
tekintetét. Így teszek én is, majd bólintok, mielőtt újra a lassan ki-be
mozgó farkát követném a tekintetemmel.
Szinte teljesen kihúzza, mielőtt újra belém tolulna, és
felszisszenek. Nem azért, mert fáj, hanem mert élvezem, a látvány
pedig csak fokozza a hedonista mámorom. A másik lábamat is
megemeli, teljesen kitárulkozom előtte, lábfejem minden egyes
lökésnél ugrik egyet.
 Ez annyira jó! Leírhatatlanul jó! Szeretném hátravetni a fejem, és
átadni magam a gyönyörnek, de Luke nem enged, minden egyes
alkalommal emlékeztet, hová kell néznem. Ő viszont hol minket, hol
engem néz.
– Imádom a hangokat, amiket ilyenkor kiadsz. Szerintem el
tudnék élvezni csupán attól, hogy hallgatlak – nyögi Luke, de a
hangja túlharsogja az összecsapódó testeket, és a belőlem feltörő,
értelmetlen, kéjes morajlást. – Ha már közel vagy, mindig a nevemet
mondogatod. Luke, Luke, Luke! Alig bírom visszafogni magam,
amikor meghallom, mert tudom, hogy mindjárt elélvezel, és csakis
attól, amit én csinálok veled.
– Csak te, Luke… – pihegem robbanásra készen. – Mindig csak te.
– Beléd fogok élvezni, Sophie – azzal újra belém tolul, még feljebb
emeli a lábam, és kissé oldalra fordul. – Olyan erővel lövellek beléd,
hogy az ondóm egész nap csöpögni fog belőled.
Ahogy mondja, és ahogy mozog bennem, egyszerűen végez velem.
Az orgazmus olyan erős, hogy fájdalmat okoz az újabb löket. Most
egy kicsit megáll, tövig tolja magát, majd érzem, hogy megrándul, és
kéjes morajlással kielégül. Ez tényleg más, sokkal forróbb, sokkal
nedvesebb. És intimebb is. A szex persze mindig intim, de ez más.
Olyan, mint egy megtestesült bók, már ha lehetséges így leírni az
összekeveredő testnedveket.
Luke előrehajol, ajkunk összeér, karom a nyakára tekeredik, így
csókolózunk egy ideig. Aztán kicsusszan, de még széttárva tartja a
lábam, és nem is áll szándékában elengedni, megbűvölve nézi,
ahogy a magja lassan csordogál lefelé.
– Hogy ez mennyire szexi!
Kellemetlenül érezném magam, ha nem lenne ennyire oda érte,
de így épp az ellenkezője történik, a vágy újra életre kel bennem.
Végül elengedi az egyik lábam, de csak azért, hogy két ujja vegye át
a pénisze helyét. Benedvesíti őket, majd a csiklóm következik.
– Ne! Képtelen vagyok! – tiltakozom.
Nem gondolhatja, hogy újra eljuttat a csúcsra! Hiszen még mindig
lüktetek az előzőtől!
– De. Menni fog.
Elengedi a másik lábamat is, kikapcsolja a melltartómat, és elnyeli
az egyik bimbót, az ujja megállás nélkül dolgozik. Hát persze, hogy
igaza lesz! Könnyedén elővarázsol belőlem egy újabb orgazmust.

– Luke! A karácsonymanó meséjét is megvetted? – kérdezem a

dobozzal a kezemben.
Még mindig a pulton ülök, Luke az imént rakott rendbe egy
papírtörlővel, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben. Óvszer
nélkül sokkal mocskosabb a szex. Próbáltam ellenkezni, de
ragaszkodott hozzá, hogy ő törölgessen meg.
– A DVD-knél találtam – válaszolja, mintha ez elegendő
magyarázat lenne. – Ez is manós.
Ez nem az a film, amit a nagyszüleimmel néztem minden
hálaadáskor, és kizárt, hogy Luke látta volna valaha.
– Szerintem ez gyerekeknek való – jegyzem meg, miután
átfutottam a leírást.
Luke megvonja a vállát, és elővesz egy étlapot a fiókból.
– Rendeljünk, vagy inkább lemennél a Serafinába?
– Ne! – fakadok ki. – A Serafinába ne!
Luke értetlenül néz rám.
– Nem szereted a Serafinát?
– Imádom – vallom be, és ráeszmélek, hogy öngólt rúgtam.
Nem szeretném beismerni, hogy furcsának tartom, hogy csak az
épületben lévő étterembe visz. Olyan vagyok, mint egy gyerek. Most
jöttünk vissza a Targetből, szóval egyáltalán nem rejteget.
Úgy néz rám, mintha várná, hogy folytassam, de nem teszem,
mire ő elteszi az étlapot, felveszi a bugyimat a padlóról, felhúzza a
combomig, majd ugyanezt csinálja a farmeremmel is. Ezután leemel
a pultról, és befejezi az öltöztetést. Még a cipzárat és a gombot is
elintézi. El kell ismernem, a hatalmas, hozzáértő kezét látva kedvem
lenne újra ledobni mindent.
– Melyik a kedvenc olasz éttermed, Sophie? – kérdezi, és feltartja
a pulóverem, nekem csak bele kell dugni a kezem.
– A Lombardi’s – vágom rá gondolkodás nélkül.
– Oké – azzal felkapja a kulcsot a konyhapultról. – Akkor a
Lombardi’sba megyünk.
– Luke! A Lombardi’s háromnegyed órányira van, Horshamben.
És egyáltalán nem a te világod, nagyon laza hely!
Mekkora egy barom vagyok!
– Jó lesz a Serafina! Együnk odalent!
Luke magához húz.
– Azt hiszed, én nem vagyok laza?
– Luke, kérlek – nevetem el magam. – Te vagy a legkevésbé laza
azok közül, akit ismerek.
– Hm… talán – búgja a hajamba. – Téged nem veszlek lazán –
mondja, majd megpuszilja a fejem búbját. – Szóval a komolyság
talán nem is olyan rossz dolog.
Mégis mit művel velem ez a pasi?
 22

– A karácsonymanó meséjét vette meg neked? – néz rám döbbenten

Everly, miután bejelentettem, hogy három napot töltöttünk együtt
egy manóval.
– Igen. Egyikünk se tudta pontosan, mi az, de rákeresett, és most
minden reggel egy manós képet küld – mesélem büszkén,
vigyorogva.
– Mármint manókról, ahogy a farkán ülnek? – reménykedik
Everly.
– Dehogy! Manókról, akik vicces dolgokat művelnek a lakásában!
Everly nem jut szóhoz.
– Hagyjuk – legyintek.
– Szent szar! Beleszeretett!
– Nem – rázom a fejem. – Mi csak… szórakozunk.
Ez a hálaadást követő hét, most találkozom először Everlyvel a
szünet óta. Reggel özönlöttek a vendégek, most végre kicsit
fellélegezhetünk, és beszélgethetünk is.
– Várj. Szerinted az rossz lenne? Már ha belém szeretne? –
kérdezem, mert Everly kissé rémültnek tűnik.
– Nos, nem arról van szó, hogy rossz lenne, de te annyira fiatal
vagy!
– Egyidősek vagyunk, Everly.
– Igen, tudom – ismeri be, ami elég meglepő Everlytől. – Csak
nincs elég tapasztalatod a férfiak terén – folytatja. – Készen állsz egy
komolyabb elköteleződésre?
– Nem tudom – válaszolom, és a hajamat vizslatom. – Ez az egész
beszélgetés amúgy is hülyeség, hiszen kevesebb mint két hónapja
vagyunk csak együtt.
– Gondolod, hogy egy hónap múlva kellene beszélnünk róla,
amikor már annyira belezúgtál, hogy nincs visszaút? Boldog lennél
egy olyan férfi mellett, akit a nap bármely órájában riaszthatnak a
kórházból?
– Azért ennyire nem rossz a helyzet. Leginkább előre egyeztetett
időpontjai vannak. Kivéve, ha ügyeletes a kórházban.
– Igen, és a munkája nagy részében más nők punciját vizslatja.
Most még te vagy a legdögösebb mind közül, de hogy érzed majd
magad, ha negyvenéves leszel, és tudod, hogy húszéves lánykák
lábai között dolgozik?
– Everly… – hát persze hogy gondoltam már erre.
– És a családja is rémes – tetézi Everly. – Gondolj erre is, mielőtt
azt mondod, hogy csak szórakozol.
– Egy igazi főnyereménynek tűnik, ha már így összefoglaltad! –
jegyzem meg gúnyosan.
– Te vagy a főnyeremény, Sophie. Ne értékeld alul magad!
– Én egy tini anyuka gyereke vagyok, és azt se tudom, ki az apám.
– Az anyádnak semmi köze ahhoz, hogy ki lettél, Sophie. Te váltál
azzá, aki vagy, nem rajta múlt. Okos vagy, szép, és hamarosan
kitüntetéssel diplomázol. Te vagy a leggondoskodóbb, legfelelősebb
ember, akit ismerek.
– Oké, elég volt belőlem, halljuk, milyen volt a te hétvégéd! Valami
fejlemény Camden professzorral? – kérdezem, és töltök magamnak
egy kis kávét.
– Én… – kezd bele Everly, de megtorpan, és megrázza a fejét. –
Már nem is tudom, mi van, Sophie!
 – Ezt hogy érted?
Nagyon fura, Everlyt még sose láttam bizonytalannak.
– Te mindig tudod, mi a pálya. Volt egy terved, emlékszel? Hat
hónap múlva diplomázol, hat hónapod van arra, hogy Finn Camden
beléd habarodjon – emlékeztetem.
– Tudom! – emeli a magasba a kezét. – Tudom, tudom, de
összezavarodtam!
– Minden oké?
Aggódom. Everly tanácstalan, és ez nem jellemző rá.
– Igen – bólint, mintha saját magát is meg kellene győznie, majd a
vendégtér felé fordul. – Újra itt van a hódolód.
Nagyot sóhajtok.
– A kávézó vendégei nem zaklatók, Everly. Ez itt egy vendéglátó
egység, az emberek bejönnek, és isznak egy kávét.
Otthagyom, a pulthoz lépek, és széles mosollyal az arcomon
megkérdezem, miben segíthetek.
– Sophie – mondja a férfi, majd egy pillanatra megtorpan, és én
rögtön tudom, hogy valami nem stimmel.
Miért szólít a nevemen ez az idegen? A névtáblám ott fityeg a
köpenyemen, de az emberek ritkán néznek rá.
– Leülnél velem egy percre? – kérdezi a férfi, és az egyik üres
asztal felé mutat.
Mi a fene? Everlyre pillantok, aki le se tagadhatná a „na-ugye-
megmondtam?” arckifejezést.
– Hát… – kezdek bele, mert nem tudom, mit válaszoljak. – Épp
dolgozom, de köszönöm – és igyekszem mosolyogni is.
– Megvárhatom, míg szüneted lesz. Vagy találkozhatunk utána is.
Basszus.
– A helyzet az, hogy van barátom, szóval nem hinném, hogy
találkozhatnánk munka után.
 Újra bevetem a hivatalos mosolyt, remélem, végre felfogja, mi a
helyzet.
A férfi is elmosolyodik, de nem lehangolt, inkább örül.
– Azt hiszem, félreérthető voltam. Nem randizni akarok.
Ó!
– Egyébként is túl öreg vagyok hozzád.
– Vagy inkább túl fiatal – motyogja Everly, mire a férfi rosszallóan
néz rá, majd előveszi a kabátzsebéből a tárcáját, és felmutatja a
személyi igazolványát, amit Everly azonnal kikap a kezéből.
– A nevem Boyd Gallagher – mondja a férfi még mindig felém
forulva, és mintha azt várná, hogy ez a név jelentsen valamit
nekem.
Egyik lábamról a másikra billegek a pult mögött. Talán valami
bajba keveredtem?
– A szövetségi ügynökök nem igazán jönnek be neki, de tudok egy
lányt az egyetemen, aki odalenne magáért – szól közbe Everly. A
férfi tárcája még mindig nála van.
– Everly!
Az idegen és én egyszerre förmedünk rá, ami kissé oldja a feszült
hangulatot.
Elmosolyodom, ahogy Mr. Gallagher visszaveszi a tárcáját, és
elrejti a kabátja zsebébe, majd sóhajt egyet, beletúr a hajába, és újra
felém fordul.
– Sophie… Én vagyok a bátyád.
 23

– És mit akart? – érdeklődik Luke aznap délután.

– Hogy mit akart? – kérdezek vissza kissé döbbenten.
– Igen, Sophie. Mit akart? – ismétli Luke kurtán. – Egészen máig
nem is említetted, hogy ez a férfi már egy hónapja ott lézeng a
kávézóban, és téged figyel, ma meg bejelenti, hogy ő a rég elveszett
bátyád. Miért? Mit akar?
– Nem tudom – vallom be csendesen.
A kollégiumi szobám ágyán fekszem, a plafont bámulom, Luke-
kal telefonon beszélünk.
– De van egy bátyám – majd fújtatok egy nagyot, és csak ezután
folytatom. – Neked ott van Meredith, Luke. És Alexander, és Bella.
Mindig is vágytam egy testvérre, vagy legalább egy unokatestvérre.
Nagyon jó lenne, ha a nagyszüleimen kívül is lenne rokonom!
– És honnan tudod, hogy az igazat mondja, Sophie?
Hallom a háttérben a kórházi nyüzsgést, tudom, hogy Luke
elfoglalt, de ragaszkodott hozzá, hogy beszéljünk, miután megírtam
neki a hírt.
– Ugyanaz az apánk – a hangom már remeg. – Az apja… – kicsit
megakadok – az apánk képviselő volt, és a szenátusi székért
kampányolt, amikor megismerte az anyámat. Huszonkét évvel volt
idősebb nála, és Boyd anyja volt a felesége.
Már az is elég megalázó, hogy megismétlem a történetet.
– Folytasd – noszogat a vonal túlsó végéről.
 – A születési anyakönyvi kivonatomban az apámat
ismeretlenként jelölték meg. A nagyszüleimnek fogalmuk sincs, ki
lehetett, anyám sosem árulta el nekik. Meghalt, mielőtt kétéves
lettem volna, szóval nem volt alkalmam megkérdezni tőle.
Akkoriban önkénteskedett Gallagher képviselő szenátusi
kampányában, még az egyetem előtti nyáron.
– Sophie, bármit is tettek a szüleid húsz évvel ezelőtt, annak
semmi köze ahhoz, aki ma vagy.
– Gondolom…
– Én meg tudom.
– Van egy fényképe.
– Miféle fényképe? – kérdezi Luke ingerülten.
A háttérben megszólal a kórházi riasztó, de Luke nem siettet,
türelmesen várja, hogy válaszoljak.
– Az apánk és anyám van rajta. Azon az éjszakán készült, amikor
szenátorrá választották, a kampány főhadiszállásán. Egy zsúfolt
szobában vannak, anyám őt nézi, látszik, hogy odavan érte, apám
pedig a kamerába mosolyog.
Nyelek egyet, Luke csendben hallgat.
– Boyd tízéves volt, amikor megszülettem. Szerinte az anyjának
fogalma sem volt a viszonyról.
Most mindketten hallgatunk, csak a kórház zaját hallani.
– Anyám elsőéves volt az egyetemen, amikor megszülettem.
A kitűnő tanuló mehetett vissza a helyi főiskolára. Miattam.
– Autóbalesetben halt meg, másodévesen, de a haláláig havonta
kapott apanázst Gallagher szenátortól.
– Nahát – buggyan ki Luke-ból kedvesen.
Ismerem már ezt a hangot. Azt jelenti, sajnálom. Egész életemben
szembesültem vele. Egy ajtó becsukódik, Luke mögött hirtelen
minden elcsendesül.
 – Boyd a kormánynak dolgozik. Véletlenül bukkant rám egy
háttérellenőrzés során. Addig nem is hallott rólam.
– Sophie. Én…
Te mi? Sajnálod? Ledöbbentél? Le kell fújnod a jövőbeli
terveinket?
– Mennem kell, Sophie. Amint tudlak, felhívlak – azzal leteszi.
Képtelen vagyok bármit feldolgozni. Én egy… senki vagyok. És
van egy féltestvérem.
Már felhívtam a nagyszüleimet Floridában. Nem tudtak róla, hogy
van egy testvérem. A néma telefont bámulom, a névjegyek között
keresgélem, kit hívhatnék fel.
Kicsivel később besétálok Shay bárjába, ahol még sosem jártam
ezelőtt. Korán van még, minden csendes. Boyd egy bokszban ül,
amint meglát, integet.
– Sophie! – üdvözöl barátságos mosollyal.
Úgy tűnik, megkönnyebbült, talán attól félt, mégsem jövök el.
– Szia! – üdvözlöm én is, és letelepedem.
Csak nézzük egymást, egyikünk se tudja, mit mondhatna.
– Innom kell – töröm meg a csendet.
Boyd elvigyorodik, és int a pincérnek. – Köszönöm, hogy felhívtál,
Sophie. Nem voltam biztos benne, hogy megteszed.
– Én sem.
Boyd megvonja a vállát, arcán szomorkás mosoly jelenik meg.
– Na igen.
Most már kvittek vagyunk.
A pincérnő kihozza az italokat, Boyd rögtön rendel két rövidet.
– Úgy látom, jól jönne egy neked is.
– Igen – suttogom. – Mesélj apámról.
Gallagher szenátor a harmadik mandátuma közepén halt meg.
Akkor úgy tizenhat éves lehettem.
 Boyd olyasmiket mesél az apánkról, amiket az interneten sose
találtam volna meg. Szerette az ananászt, utálta a csokit. Sosem
káromkodott. Megtanította Boydot horgászni. Én is meséltem a
nagyszüleimmel töltött gyerekkoromról. Abból, amit mond, úgy
tűnik, nagyon más világban nevelkedtünk. Ő inkább valahogy úgy,
ahogy Luke-ról képzeltem, nagyon kiváltságosan, szabályszerűen.
A harmadik ital is megérkezik, ledöntöm, az érzéseim végre
tompulni kezdenek.
– Azt hiszem, szerelmes vagyok Luke-ba – vallom be nem sokkal
később. – Nézd!
Előveszem a telefonom, és mutatok neki egy szelfit rólam és Luke-
ról, amit a hálaadás utáni hétvégén, a kanapéján fekve készítettem.
Akkor néztük a Mi a manó?-t. Felemelem, hogy jobban lássa.
– Ez csodás, Sophie! Nagyon örülök! – mondja Boyd halkan.
– Luke orvos – csuklom egyet. – Én meg laza vagyok.
Felnevetek a saját viccemen. Mert jó!
– Basszus, hívott – bámulom bambán a kijelzőt. – Jó ideje itt
vagyunk már.
– Biztos vagyok benne, hogy nem gond, ha nem veszed fel –
próbál nyugtatni Boyd. – De talán itt az ideje taxit hívni.
– Meglehet – ismerem el, és ráborulok az asztalra.
 24

Lüktető fejfájásra ébredek. Túl sok a fény. Ismét becsukom a

szemem. Azt hiszem, mindjárt kidobom a taccsot. Koncentrálj,
Sophie! Próbáld meg elérni legalább a szemetesvödröt és nem
telehányni az ágyat!
Lassan újra kinyitom a szemem.
Fogalmam sincs, hol vagyok. Basszus! Még soha életemben nem
voltam ennyire felelőtlen! Az elmúlt huszonnégy óra történései
villanó kockákban peregnek előttem. A kávézó, Boyd, Luke, Shay
bárja. Utána semmi. Vissza kell hívnom Luke-ot. Könnyek szöknek a
szemembe, amikor felidézem, milyen kedves volt velem, én meg
azzal háláltam meg, hogy nem vettem fel, amikor hívott, csak ültem
a bárban, és jól lerészegedtem Boyddal. Rémes vagyok!
– Hát fenn vagy.
Boyd az. Boydnál vagyok.
– Fürdőszoba! – mást nem tudok mondani, Boyd pedig
megmutatja az irányt.
Kitámolygok az ágyból, és még időben odaérek, a vécécsészébe
hányok. Lecsúszok a padlóra, megtörlöm a szám. Borzalmasan
érzem magam, a hajam is tele van hányással, ráadásul
lepattintottam Luke-ot. Egy idegen lakásában vagyok, aki a bátyám
ugyan, de attól még egy ismeretlen.
Felállok, megnézem magam a tükörben. Rémálom. Nem tesz
valami jót a meggondolatlanság. Lehajtom a vécéülőkét,
lehuppanok rá. Csak most veszem észre, hogy a telefonom a
zsebemben van. Igen! Reggel hat óra negyvennégy. Péntek.
Tizenegy nem fogadott hívás Luke-tól, Jeantől és Everlytől. Hat
hangüzenet. Harmincnégy üzenet.
Megnyomom a gombot, Luke-ot hívom.
Azonnal felveszi.
– Jól vagy?
– Igen – válaszolom. – Én…
De Luke közbevág.
– Hol vagy?
Annyira mérges! Nem hiszem, hogy a válaszom segíteni fog.
– Boydnál.
A csend megsemmisítő.
– Az hol van?
– Sajnálom, Luke, nem szándékosan nem vettem fel!
– Hol. Van. A lakás.
– Nem tudom. Fogalmam sincs, hol vagyok.
Csend.
– De jól vagy? – kérdezi újra.
– Igen – sóhajtok. – Hánytam, de jól vagyok. Épp a fürdőben ülök.
– Jézusom, Sophie! Te tényleg ennyire gyerekes vagy?
Azt akarom mondani, hogy nem. Nem! Halálra vagyok rémülve!
Leittam magam valakivel, akit nem is ismerek! Rábíztam az
életem… egy részeg idegenre! Szerencse, hogy egy időugrással, és
egy kemény másnapossággal megúsztam. Mi lett volna, ha Boyd is
elájul? Bárhogyan végezhettem volna. Buta liba!
De nem mondok semmit sem.
– Nyisd ki a térképalkalmazást a telefonodon, és mondd meg,
melyik utcában vagy!
Leveszem a fülemről a telefonom, és pontosan azt teszem, amit
mond.
– A South Streeten vagyok, valahol a Tizenharmadik és a
Tizenötödik között.
– Öt perc múlva ott vagyok. Kérd el a pontos címet Boydtól, és
küldd el sms-ben.
Kijövök a fürdőből, csak most látom, hogy egy nagy loftlakásban
vagyok. Nem is emlékszem rá tegnap estéről!
– A barátom értem jön.
– Luke – pontosít Boyd.
– Hát… igen. Beszéltem róla tegnap este?
– Egy kicsit – neveti el magát.
– Sajnálom, hogy gondoskodnod kellett rólam!
Boyd szinte kikéri magának.
– Nem volt semmi gond.
– El kell küldenem neki a címet – lengetem a telefonom előtte. –
Nem hiszem el, hogy azt sem tudom, hol vagyok! Ez annyira gáz!
– Egyetemista vagy. Jogod van szórakozni.
Azt hiszem, kissé különbözik a szórakozásról alkotott
elképzelésünk, de ezt inkább megtartom magamnak, és elküldöm
Luke-nak a pontos címet.
– Régóta laksz itt? – kérdezem, és körbenézek a lakásban.
Nincs túl sok személyes tárgy, de a hely nagyon szép. Látni az
egész várost.
Boyd megvonja a vállát.
– Alig egy éve.
Mesél egy kicsit a környékről, míg Luke-ra várunk. Csak most
tudom meg, hogy alig pár kilométerre vagyok Luke Rittenhouse téri
lakásától.
Valaki kopogtat, felkapom a kabátom és a táskám, Boyd kinyitja
az ajtót.
 Félve Luke-ra pillantok. Kimerültnek látszik. Boyd beszél hozzá,
de ő csak engem figyel.
– Várj meg a kocsiban.
Gyorsan elbúcsúzom Boydtól, és amilyen gyorsan csak tudok,
elillanok. Nagyon feszült a hangulat Luke és köztem, nem akarok
még Boyd előtt is veszekedni vele.
Megtalálom a kocsiját, megtámaszkodom a tető utas felőli oldalán.
Mélyeket lélegzem. Három és fél éve járok egyetemre, és még soha
nem voltam ennyire másnapos! Egyszerűen meghalnék, ha
telehánynám Luke luxuskocsiját.
Becsukom a szemem, a légzésre koncentrálok, várom, hogy a
hányinger kissé alábbhagyjon, közben azon gondolkodom, hogy
sikerült anyámnak tizenkilenc évvel azután is felborítania az egész
életem, hogy elment. Nem, ez nem az anyám hibája, csakis az
enyém! Ugyanaz vagyok, aki tegnap voltam. Attól még, hogy
megtudtam, ki az az ismeretlen a születési anyakönyvi
kivonatomon, még nem jogosít fel arra, hogy eldobjam az eddigi
életemet!
Egy kéz simul a hátamra.
– Jól vagy?
Bólintok, Luke kinyitja nekem az ajtót, és beültet, majd megkerüli
a kocsit, és beül a volán mögé. Csendben megyünk végig a Broad
Streeten. Hét óra körül van, a forgalom élénkülni kezd. A
gyorsítások és lassítások csak rontanak az állapotomon, csak arra
figyelek, hogy ne hányjam el magam, így csak később veszem észre,
hogy Luke Rittenhouse téri lakásába megyünk, nem a kollégiumba.
– Ma órám van – jegyzem meg, mikor befordul a garázsba.
– Reméljük, valaki lesz olyan kedves, és jegyzetel neked –
válaszolja Luke, és befordul a saját parkolóhelyére.
Kinyitom a szám, hogy ellenkezzek, de újra rám tör a hányhatnék.
Kiviharzok az autóból, és sikerül elérnem a lift melletti szemetest.
Luke szinte rögtön ott terem, keze a hátamon pihen. A liftajtó
kinyílik, gondolom, ő hívta, de aztán valaki kiszáll, és Luke hangját
hallom.
– Jó reggelt, Mrs. Hudson! – köszönti, a nő is üdvözli, én pedig csak
akkor nézek fel, amikor már eltávolodott a magassarkú kopogása.
Ez több mint megalázó.
– Annyira sajnálom!
Luke betessékel az üres liftbe, és megnyomja a tetőlakás gombját.
– Mit is?
– Mindent! De főként azt, hogy egy részeg ribancnak tűnök az
előkelő szomszédaid előtt.
– Nem tűnsz ribancnak. Legalábbis olyannak nem, akit
hazahoznék.
Felnézek rá, tudom, hogy mindjárt elsírom magam, de azért
megpróbálom visszatartani a könnyeimet.
– Hékás! – lép közelebb hozzám, és hüvelykujjával letörli az
arcomat. – Csak vicceltem!
– Ne! – tolom el magamtól. – Bűzlök.
De Luke így is magához ölel, és puszit nyom a fejbúbomra.
– Ez igaz, de nem érdekel.
Együtt zuhanyzunk, de Luke csinál mindent, ragaszkodik hozzá,
hogy megmossa a hajam, és tetőtől talpig ledörzsöljön. Miután
végeztünk, a kezembe nyom egy fogkefét, amin már ott díszeleg egy
adag fogkrém. Hoz egy pohár narancslevet és két
fájdalomcsillapítót, majd pucéron befektet az ágyba, és gondosan
betakar.
Azt hittem, ő is bebújik mellém, de amikor felpillantok, épp a
szürke ingét gombolja be.
– Dolgozni mész? – kérdem kissé szemrehányón, bár igyekszem
nem nyafogni.
– Igen. Akik nem másnaposak, munkába járnak.
Kék nyakkendőjére tökéletes csomót köt.
– Remek. Hagyj csak itt, menj dolgozni! Biztos tele van a naptárad
olyan nőkkel, akik alig várják, hogy felcsináld őket!
Ennyit arról, hogy nem nyafogok.
Luke elvigyorodik.
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz – mondja, és kinyitja az
éjjeliszekrény fiókját. – Óvszerre is szükségem lesz.
– Miért? – kérdezem riadtan.
Hálaadás óta egyáltalán nem használtunk kotont. Lehet, hogy a
tegnapi ájulás óta már nem bízik bennem?
– Hányszor hánytál – áll meg egy pillanatra – eddig?
– Háromszor.
– Bevetted a gyógyszered ma reggel?
– Igen.
Most már értem, miről van szó.
– De már kihánytam – azzal magamhoz szorítom a párnát, oldalra
fordulok, és csak nézem őt. – Te vagy számomra a tökéletes.
– Miért is? – bújik bele a zakójába. – Talán amiatt, hogy a nagy
farkam épp csak belefér abba a szűk kis puncidba, ezért minden
alkalommal tágítanom kell egy kicsit?
Még így, másnaposan is a lábam közé tolul minden vér, a paplan
alatt összeszorítom a combom.
– Sophie?
– Hm?
Arra koncentrálok, hogy ne nyúljak magamhoz, amíg itt van, nem
is hallom, mit mondott.
– Miért vagyok én a tökéletes?
Luke fölém hajol, puszit nyom a homlokomra, aztán felcsatolja a
karóráját is. Mosolyog, tekintete elvándorol oda, ahol a combom
pihen a takaró alatt. Pontosan tudja, miért nem figyelek.
– Mert te vagy az egyetlen, aki jobban retteg egy nem várt
terhességtől, mint én.
Megtorpan egy pillanatra, majd beharapja az alsó ajkát.
– Mrs. Geiger ma itt lesz, szóval vegyél fel valamit, ha ki akarsz
bújni az ágyból. Már szóltam neki, hogy ne törődjön a
fürdőszobával, ha még nem ébredtél fel.
– De hát nincs egyetlen ruhám se itt!
– Ahhoz nem is kell, hogy kialudd a másnaposságot, és
maszturbálj egy kicsit.
– Luke!
Kezembe temetem az arcom, ami úgy tűnik, elég vicces, mert
Luke hangosan kacag.
– Minden egyes porcikádat láttam már, Sophie. Láttalak már
kengyelben fekve, ujjammal a csatakos puncidban. Pontosan tudom,
azért szégyelled magad ennyire, mert azt várod, hogy elmenjek, és
becsúsztathasd végre a kezed a paplan alá, és kezelésbe vedd azt az
érzékeny csiklódat. Nincs igazam?
– De – motyogom még mindig a tenyerem mögül.
– Jól van. Szeretnéd, ha hazahoznék ezt-azt a kórházból, hogy
pajkos doktor bácsisat játsszunk?
Hogy fordulna fel!
– Aha – még mindig nem nézek rá.
– Használj szavakat, Sophie, hallanom kell a válaszod!
– Igen! – azzal felülök, a takarót a mellkasomon tartom. – Igen,
szeretném! – Egy párnát hajítok felé. – Most pedig tűnés!
Luke újra felnevet, és megindul az ajtó felé.
– Várj!
Megáll, visszafordul, és magasba emelt szemöldökkel, kérdőn néz
rám.
– Nem vagy dühös?
Megrándul az álla.
– Tombolok.
– Ó!
– De minden rendben, Sophie. Amíg biztonságban vagy, és tudom,
merre jársz, nincs semmi baj.
Bólintok. Megértettem.
– Legszívesebben a térdemre fektetnélek, és jól elfenekelnélek, de
ne lelkesedj, ezt most nem erotikus értelemben mondom.
– Sajnálom – rebegem.
– Tudom.

Mrs. Geiger kimosta és megszárította a ruháimat, épp Luke

dolgozószobájában ücsörgök, amikor este belép a lakásba. Mire
észreveszem, már felakasztotta a kabátját. Egy fekete orvosi táska
fekszik a lábánál. Megtorpanok, a puncim azonnal összeszorul.
Megköszörülöm a torkom, és megkérdezem, milyen napja volt.
– Remek. Jobban vagy?
– Sokkal – de nem veszem le a szemem a táskáról.
Luke simán átlépi, és magához ölel.
– Menjünk vacsorázni?
Semmiképp sem.
– Rendelhetnénk inkább pizzát?
– Nem. Ki kell mozdulnunk.
Ööö…
– A Serafina jó? – ahhoz még kabátba se kell bújnunk, és egy óra
múlva újra itt lehetünk.
– Hm… – simogatja a hátam. – Én a Lombardi’sra gondoltam. Az a
kedvenced.
– De az háromnegyed órányira van! – robban ki belőlem.
Luke elhátrál, nem érti, mi bajom.
– Egész nap itthon voltál, azt hittem, örülnél, ha elmennénk
vacsorázni.
Rémes picsa vagyok. Csak az jár a fejemben, mi lehet a fekete
táskában, és Luke mit tervezett vele ma estére. Egy utolsó pillantást
vetek a titokzatos pakkra, majd elmosolyodom.
– Igazad van, tényleg jól hangzik.
Luke némán fürkészi az arcomat, majd egy félmosollyal elárulja
magát.
– Nem is akarsz menni sehová, te szemérmetlen céda! Csak arra
vársz, hogy fogjam a táskát, és a hajadnál fogva berángassalak a
hálószobába!
Nyelek egyet. Nagyon is igaza van.
– Irány a dolgozó! – utasít végül.
Mint kiderült, az íróasztala pont megfelelő méretű egy rögtönzött
vizsgálóágynak.
 25

– Mintha egy hógömbben lennék!

A paplant magam köré csavarva állok a teraszajtóban Luke
hálószobájában. Korán van, a nap felkelőben. Mögöttem Luke az
ágyban figyel engem.
Philadelphiát teljesen betakarja a hó, és még mindig esik.
– Meseszép! – fordulok Luke felé vigyorogva. – Imádom ezt a
látványt!
– Én meg téged.
Jól hallottam? Egy pillanatra habozok, majd a kint hömpölygő
hópihék helyett Luke-ban gyönyörködöm. A paplan a derekán
pihen, mellkasa meztelen.
– Gyere vissza az ágyba – nyújtja felém a kezét hívogatón.
Lassan visszasétálok az ágyba, de megállok, mielőtt bebújnék.
Talán csak kicsúszott a száján? Vajon tényleg úgy gondolta?
Egyáltalán azt mondta, vagy csak félreértettem valamit? Basszus. Itt
állok, az egész annyira fura. Mondjam azt, hogy nem hallottam?
Nem, ahhoz már késő. Ideges vagyok. Izgatottan sandítok rá a
pilláim alól.
Luke vigyorog.
– Azt akarod, hogy megismételjem?
– Igen.
– Akkor bújj vissza az ágyba.
Sóhajtok egyet, a plafonra emelem a tekintetem, ő meg nevet.
 – Szeretlek, Sophie. Most már tényleg gyere, hogy
megmutathassam, mennyire.
– Gofrit szeretnék – buggyan ki belőlem. – Imádom a gofrit! –
fordulok felé boldogan.
– És mit imádsz még?
– A szirupot.
– És még?
– A tejszínhabot.
– Szopogathatsz tejszínhabot a farkamról, ha szeretnél.
– Szeretem szopni a farkad.
– És még jobban szeretnéd, ha a seggecskédben lenne.
– Talán később – kacsintok pajkosan.
Rám fekszik, kezem a fejem fölé szegezi, és megharapja a
nyakam.
– Ínycsiklandó.
Lejjebb csúszom, próbálom hozzádörgölni a csiklóm, de messze
van.
– Maga az ínycsiklandó, doktor úr.
– Most akarod?
Egy kezébe fogja a két kezem, a kiszabadult ujjai cirógatni
kezdenek, majd belém tolja az egyiket. Nedves vagyok, az imént
élvezett el bennem, úgyhogy van mivel összekenje magát. Aztán
hirtelen a fenekem következik.
Felhördülök, nyögdécselek meg vinnyogok az élvezettől, nem is
tudom, milyen hangok hagyják el a szám. Csinálta már ezt, és
tetszett. Ez annyira rossz, annyira mocskos! Az érzés egészen más,
mégis hasonló.
– Mondd, hogy akarod, Sophie!
– Nem.
Megrázom a fejem, de a testem biztatón tekereg az ujján. Kihúzza,
majd kettővel próbálkozik.
– Hm…
Beharapom az ajkam és fújok egyet. Luke hüvelykje közben a
csiklómra kúszik, egyre jobban ingerel, miközben a két ujja
óvatosan feszegeti a hátsó bejáratot.
– Tetszik, bébi?
– Igen.
– Mondd, hogy a seggedbe kívánod a farkam!
– Nem. Elégíts ki!
– Milyen egy követelőző kis punci vagy!
– Kérlek, Luke!
Szinte kibírhatatlan a vágy, pedig tíz perccel ezelőtt már
elmentem, de újra a határon vagyok, muszáj megkönnyebbülnöm!
Luke lejjebb csúszik, a hüvelykujja helyét a szája veszi át, foga
közé szorítja a csiklómat, és finoman ráharap. Olyan erővel élvezek
el, még talán el is ájulok egy pillanatra. Magára húz, felemeli a
tarkómat, és a zuhanyzóba visz, ahol minden porcikámat
beszappanozza. Ez már nem szex, ez színtiszta törődés.
Nekidőlök a mellkasának, a meleg vízsugár betakar minket.
Megmossa a hajam, felemeli a jobb karom, és a nyakára kanyarítja.
Megmasszírozom az ujjaimmal, ő közben a mellemet szappanozza,
elégedetten sóhajtok. Ha nem kívánnám úgy a gofrit, egész nap itt
maradnék vele.
Egy pillanat.
– Te most megvizsgálod a mellemet? – szegezem neki a kérdést.
Luke leengedi a jobb karom, és a balt teszi a helyére.
– Igen.
Na, azt már nem! Gyorsan leengedem a karomat.
– Luke. Ez nagyon bizarr.
De ő újra megfogja, és a nyakához emeli a kezem.
 – Meg szoktad vizsgálni minden hónapban? – búgja a fülembe.
– Nem – ismerem be.
Huszonegy vagyok, tenném hozzá duzzogva. A cickóim
tökéletesek.
– Nem akarom, hogy bármi baja essen ezeknek a tökéletes
melleknek – folytatja. – Mert az enyémek.
Nos, ez elég vademberesen hangzott, de legszívesebben azt
mondanám, csináljon velem, amit csak akar, szóval úgy tűnik,
mégis hatásos szöveg. Megfordulok, félbeszakítva ezzel a
vizsgálatot, átkarolom a nyakát, megcsókolom, majd eltolom
magamtól, és kilépek a zuhany alól.
– Hé! – tiltakozik.
– Gofri! – kiáltom, és már törülközöm is.

– El kell mennünk vásárolni a hétvégén – jelenti be Luke pár perccel

később, a konyhába érve.
– Milyen házias vagy! – jegyzem meg. – Én meg azt hittem, Mrs.
Geiger intézi ezt. Nem akarod felírni a bevásárlólistára a síkosítót
is?
Rásuhint a fenekemre, majd odaszegez a konyhapulthoz.
– Bőven van mivel síkosítanom, te pimasz kis lotyó, csak szólnod
kell.
Megcsókolja a nyakam, majd arrébb lép.
– Ruhát kell venned.
– Minek?
– A kórházi gálára. Már említettem.
– Biztos, hogy nem.
 Ő nem beszélt róla, de Gina igen.
– Ott kell lenned velem, Sophie. Jövő hétvégén lesz, szóval
találnunk kell egy ruhát még ma.
– De Boyddal ebédelek.
Luke arca megfeszül.
– Miért?
– Hogyhogy miért? – azzal kiveszem a sütőből a kész gofrit, és a
tányéromra dobom. – Ő a bátyám. Meg kell indokolnom, ha vele
akarok ebédelni?
– Igen.
– Tessék?
Kezemben a félig megtöltött mérőedény megáll a gofrisütő fölött.
Luke a kávéfőzőhöz lép, és figyeli, ahogy a sötét folyadék a csészébe
csöpög.
– Nem voltam érthető?
Egy pillanatig döbbenten nézek rá, aztán bevajazom a gofrisütő
lapját, és újra Luke felé fordulok. Ő a pultnak támaszkodik,
keresztbe font karral kortyolgatja a kávéját.
– Te mondod meg, mikor találkozhatok a bátyámmal?
– Te már az én felelősségem vagy.
Nem is tudom, hogy kinevessem, vagy felpofozzam ezért.
– Oké – nyújtom el a szót, pedig egyáltalán nem oké, de Luke már
elég idős ahhoz, hogy pontosan tudja, mit is jelent igazából egy nő
válasza.
Ha egy nő azt mondja, oké, az legalább húszféle dolgot jelenthet.
– Legutoljára teljesen leitatott.
Luke elveszi a feléje nyújtott tányért, és leül az ablaknál álló
reggelizőasztalhoz, de egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét.
Kiveszem az utolsó megsült gofrit is a gépből, a tányéromra teszem,
és leülök a szemközti székre.
 – Boyd nem itatott, én rúgtam be – rázom fel a tejszínhabos
flakont.
– Nem lett volna szabad hagynia.
– Hagynia? – ez a beszélgetés egyre nevetségesebb. – Nem vagyok
a tulajdona, szóval miért is lennék az ő felelőssége?
– Ne okoskodj, Sophie. Boydnak jobban kellett volna vigyáznia
rád.
– Hagyd már szegényt, Luke!
Bal kezével dobolni kezd az asztalon.
– Akkor jobban meg kell ismernem. Mikor találkoztok?
– Jól értem, hogy ebben már nincs szavam?
Luke önelégülten mosolyog, hiszen elérte, amit akart.
– Talán nem szívesen ebédelnél hármasban?
Megvonom a vállam.
– Kissé kínos lenne.
Luke hátradől, és vigyorog.
– Kínos volnék?
– Sosem vagy kínos, ezt pontosan tudod.
Szürke pulcsit és sötét farmert vett ma fel, a haja még mindig
nedves a zuhanytól. Szeretnék az ölébe ülni, és magamba szívni az
arcszesze illatát, beletúrni a hajába, de sajnos mennünk kell.
– Csak legyél…
Nem fejezem be a mondatot, Luke kérdőn néz rám, sóhajtok egy
nagyot.
– Kedves.
– Ahogy szeretnéd, Sophie!
Annyira nyájas tud lenni… ha megkapja, amit akar.
Elsétálunk a Joan Sheppbe ruhát nézni a gálára. Ez egy elegáns
butik Luke utcájában. Míg én álldogálok, ő egyeztet az eladóval.
– Ezt mind felpróbálod – mondja Luke az eladó által összeállított
pakkra.
– Luke, ne!
Megrángatom a karját. Nem hinném, hogy ilyen ruhát szeretnék.
Ez a bolt borzasztóan feszélyez. Erre egyáltalán nincs pénzem.
– Még fel se próbáltad őket. Ha nem tetszenek, benézünk egy
másik üzletbe ebéd után.
A próbafülkében levetkőzöm, és rápillantok az árcímkékre. Jól
tudom, hogy egy Targetben vásárolt ruha nem Luke világa, de arról
fogalmam sem volt, hogy ekkora különbség van köztünk.
Háromezer-hatszázkilencvenöt dollár. Ezernyolcszáz dollár.
Kétezer-négyszázhuszonöt dollár. Várjunk! Ezt leárazták!
Kilencszáztizenöt dollár. Biztos vagyok benne, hogy ő akar fizetni,
de ezekhez a ruhákhoz egyáltalán nem értek. A legszebb ruhát, amit
valaha viseltem, a végzős diákbálra vettem, és az akkori lovagom
nem vitt el előtte vásárolgatni.
Valaki kopogtat. Az eladónő kérdezi, tetszenek-e felvéve a ruhák,
és szól, hogy az úriember szeretné látni rajtam mindegyiket.
Morogva kiválasztom a legolcsóbbat, és belebújok. Nagyon csinos,
szürke, testhez álló, mély dekoltázzsal. Nem magas sarkúban
vagyok, így leér a földre. Megfogom combmagasságban, és
kisétálok. Luke épp pötyög a telefonján, de összeráncolja a
szemöldökét, amikor meglát.
– Mi a baj? Nem tetszik? – Tetőtől talpig végigmér. – Pedig
tökéletesen áll.
Megrázom a fejem.
– Nem mehetnénk? – kérdezem halkan, Luke várja, hogy
kifejtsem, miért, de nem teszem.
 – Oké – adja be a derekát, de látszik, hogy nem ért semmit sem.
Lehámozom magamról a ruhát, és amilyen gyorsan csak tudok,
visszabújok a farmerembe és a pulcsimba.
Kimegyünk, és a Market Street felé vesszük az irányt. Boyddal a
Capital Grille-ben találkozunk.
– Felvilágosítanál, Sophie? – szakítja félbe gondolataimat,
miközben előrenéz.
Megvonom a vállam.
– Szavakkal, ha kérhetem.
– Nem akarom, hogy ruhát vegyél nekem.
– Miért nem?
Újra megrándítom a vállam.
– Sophie! – A hangja nem igazán jókedvről árulkodik.
– Csak.
Csendben lépdelünk tovább a letakarított járdán, autók suhannak
el mellettünk.
– Szeretnéd, ha másvalakit vinnék magammal, hogy ne kelljen
eljönnöd?
– Mondjuk Ginát? – vágok vissza csípőből.
– Mégis, hogy a pokolba jön ide Gina?
A türelme vészesen fogyóban, de én akkor is csak vonogatom a
vállamat. Az álla rángatózik, jól tudom, ha most nem az utca
közepén lennénk, elfenekelne. Gyerekesen viselkedem, de sajnos
képtelen vagyok válaszolni neki. Nem tudom, miért zavar ennyire
ez a ruha-dolog, de zavar. Talán ebből is látszik, mennyire mások
vagyunk. Venni egy ilyen drága ruhát csak azért, hogy elmenjek egy
gálára, egyáltalán nem szerepel a jövőbeli terveim között, még
akkor se, ha lediplomáztam.
– Ez egy elegáns esemény, Sophie, ha velem jössz, muszáj
megfelelő ruhát viselned, és én szeretném, ha ott lennél.
 – Én is szeretnék elmenni – vallom be, de Luke telefonja
megcsörren, így megmenekülök a magyarázkodástól.
Elérjük a Capital Grille-t, ahol Boyddal ebédelünk. Luke int, hogy
menjek csak be, ő befejezi a beszélgetést, én pedig örömmel
napolom el a ruhakérdést.
Az ebéd meglehetősen idegtépő. Luke egy órán át faggatja Boydot,
ami úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja a bátyámat, ezért hálás
vagyok neki.
Én is meg akarom ismerni a testvéremet. Nem tudom, mennyi
bennünk a közös, de mégiscsak a rokonom. Nem igazán értem, Luke
miért csatlakozott, hiszen úgy tűnik, csak okot keres arra, hogy
miért ne találkozzak többé Boyddal.
Az étterem előtt elbúcsúzunk egymástól, megölelem a bátyám,
majd nézem, ahogy elsétál, aztán Luke-kal az ellenkező irányba
indulunk.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy kedves leszel Boyddal.
– Nem voltam az?
Forgatom a szemem, Luke szemöldöke a magasba szökik.
– Egy kissé erőszakosan viselkedtél.
– Oké, majd dolgozom rajta – azzal megfogja a kezem, és
csendben battyogunk tovább.
– Mi lesz, ha nem találok munkát? – buggyan ki belőlem. – Az
egyetem után.
– Majd segítek.
– Nem így értettem. Egyébként is orvos vagy, hogyan tudnál
könyvelő állást keríteni nekem?
– Pénzügyileg értettem, de biztos vagyok benne, hogy le tudok
szervezni pár interjút is. A kórházban bőven van feladat a
könyvelésen.
– Úgy értem, mi van, ha pincérkednem kell, amíg nem találok
állást? Akkor is magaddal vinnél a jótékonysági gálákra? Most
barista vagyok, ez nem sokban különbözik a pincérnősködéstől,
csak kevesebbet keresek.
Luke félrehúz egy ház falához, megfogja az állam, és felemeli az
arcomat.
– Sophie! Miről szól ez az egész?
– Miért szeretsz engem? Én csak egy egyetemista vagyok, te meg…
te! Egy orvos alapítvánnyal, és egy csodás penthouse lakással.
Kifinomult vagy, olyanokkal érintkezel, akik jótékonysági
eseményeket rendeznek, vagy nagy cégek igazgatótanácsában
foglalnak helyet. Még házvezetőnőd is van, Luke! Én meg egy
pénzbedobós mosógépen osztozom száz másik diákkal!
Luke kissé félrefordított fejjel hallgatja a mondókámat, majd
nekidönt a téglafalnak, homlokát az enyémhez érinti, és egy csókkal
végleg belém fojtja a szót.
 26

Visszamegyünk Luke lakásába, az úton egyszer sem hozta szóba,

hogy álljunk meg ruhát venni. Nem tudom, ez mit jelent, fogalmam
sincs, mihez kezdjek az érzéssel, amit a ruhavásárlási szándéka
keltett életre bennem. Inkább nem mondok semmit. A bejárati ajtót
átlépve hamar rádöbbenek, hogy nem vagyunk egyedül.
– Luke bácsi! – rohan végig a folyosón Bella, és lassítás nélkül
Luke ölébe ugrik, aki nevetve emeli a levegőbe. A kislány önfeledten
sikongat örömében, de amint meglát, még jobban felragyog. – Sopi!
– azzal visszakúszik a földre, és megragadja a kezem. – Elhoztuk
mami ruháit neked!
Hagyom, hogy bevonszoljon Luke hálószobájába, ahol Meredith
már szorgosan akasztgatja a ruhákat az üres gardróbba.
– Remek! Ebéd előtt visszaértetek! – ölel magához Meredith, Luke
puszit nyom az arcára. – Luke mondta, hogy szeretnél kölcsönkérni
egy ruhát a jövő hétvégi gálára, szóval hoztam párat. Itt hagyom
őket, rám úgyse lesz jó egyhamar egyik sem – mondja, és
megsimogatja kissé duzzadó hasát. – Ha nem tetszene egyik sem,
van még egy halom otthon.
Luke nekidől az ajtófélfának.
– Nem gond? – kérdezem félve Meredith-től, aki felhorkant.
– Persze hogy nem! Több ruhám van, mint amit valaha fel tudnék
venni! Fel se tűnne, ha nem adnád vissza őket, higgy nekem!
– Köszönöm, Meredith – mondom halkan, és végigmustrálom a
ruhakölteményeket.
Bizonyára a portás segített felcipelni őket, hiszen nyolc ruha lóg
katonás sorban a szekrényben. Kettő máris megtetszett.
– Tökéletesek! Nagyon hálás vagyok érte.
– Luke boldogan venne ruhát neked, ugye tudod? Bármit
megvenne, amit csak akarsz.
– Tudom – nézek egyenesen a kíváncsian csillogó szemébe. – Csak
még nem állok készen rá.
Meredith elmosolyodik.
– Szólj majd, hogy melyik mellett döntöttél, és küldök hozzá cipőt,
táskát és valami kendőt is.
Elhagyjuk a használaton kívüli gardróbot, Bella már az ágyon
ugrál, Luke egy pillanatra sem téveszti szem elől.
– Öt kicsi majom felugrott az ágyra – kántálja a kislány. – Egy
leesett, és púpja lett! Luke azt mondta, nem szabad ugrálni az
ágyon! – vihog fékezhetetlenül. – Hét kicsi majom felugrott az ágyra!
– folytatja abszolút nem helyes sorrendben.
– Gyere, kismajom, ideje indulnunk!
– Kapj el, Luke bácsi! – kiáltja Bella, és figyelmeztetés nélkül leveti
magát az ágyról.
Luke természetesen elkapja, körbefordul vele, majd leteszi a
földre, a kislány pedig azonnal kilő a bejárati ajtó felé. Vajon
mennyire lenne más az életem, ha ennyire magabiztos kislány
lettem volna, és olyanok közt nőhettem volna fel, akik nem engedik,
hogy lezuhanjak?
A bejárati ajtó becsukódik Meredith és Bella mögött, Luke végre
felém fordul.
– A kölcsönruha elfogadható? – kérdezi óvatosan.
– Én is szeretlek – válaszolom.
Szeme csillog, majd elvigyorodik.
 – A titok tehát a kölcsönzés?
– Kipróbálnám análisan.
Tekintete lángolni kezd.
– Ebben segíthetek – azzal felkap, lábam a dereka köré fonódik,
így visz be a hálószobába. – Mondhatjuk, hogy a puncid kölcsönadja
a helyét a fenekednek, ha már ennyire felizgat a téma!
Nevetek, Luke a hajamba túr, és meghúzza. Az enyhe fájdalom
hatására végigsöpör rajtam a vágy, a lábam köze máris
kétségbeesetten lüktet. Kölcsön kenyér visszajár, megmarkolom a
tincseit, és erősen megrántom én is. Belemordul a számba. Ezt
imádom! Minden hangját imádom, amit kiváltok belőle! A
munkájában általában illedelmes és visszafogott, de amikor végre
elengedi magát, teljesen megbabonáz.
Teljesen odavan attól, hogy elveheti a hátsóm szüzességét, s hogy
őszinte legyek, ez engem is felizgat. Mintha nem tudna betelni
velem, mintha minden lehetséges módon el akarná foglalni a
testem. Ez annyira tabu téma, de meg se rezzen, amikor az ujja vagy
a nyelve megérinti a hátsó végem. Itt az ideje, hogy tudjam, milyen
ez rendesen.
– Luke, azt akarom, hogy élvezz a fenekembe, oké? – húzom el a
fejét, hogy lássam a szemét. – Érezni akarom, ahogy kicsöpögsz
belőlem, miután végeztünk.
– Te mocskos kis lotyó, te leszel a végzetem!
Az ágy mellé áll, lehúzza a pulóverem, én az övét. Kigombolja a
nadrágját, és miután kiszabadította a csípőmet, lelök a matracra,
majd lehúzza a lábamról a nadrágom és a bugyimat is.
Megindulok az ágy közepe felé, de Luke megállít.
– Maradj.
A fenekem az ágy szélén, a lábam a földön, ő lehajol, és
kikapcsolja a melltartómat.
 – Kezeket! – mondja, és bár nem értem, mit akar, felemelem
mindkét karom.
Egymás felé fordítja a két tenyeremet, és a melltartómmal
összeköti őket, majd ledönt az ágyra, és felemeli a lábamat. Háton
fekszem, a kezem megkötözve pihen a fejem fölött. Ezután a fejem
két oldalához nyomja a lábfejemet.
– Jézusom! Micsoda látvány!
Tekintetével szinte felperzseli a testemet. Ebben a helyzetben
minden porcikámat láthatja. Késő délután van, a sötétítőt nem
húztuk le. A lakás magasan van, így senki se láthat be, csak a
napfény kúszhat be az ablakon. Összerezzenek. Nem számít,
hányszor szexeltünk már, vagy hány puncit látott életében, ez a
kitárulkozás teljesen más. A szívem zakatol, bizonytalan vagyok, de
közben fel is izgat a helyzet.
Letolja a nadrágját, keze gyors ütemben mozog magán fel s alá.
Most nem finomkodik, keményen megmarkolja a férfiasságát, és
határozottan utasít, hogy ne kíméljem, amikor az én kezembe adja
az irányítást.
– Két kézzel, Sophie. Keményebben! A puncid szűkebb, mint a
markod!
Ő eddig még nem ért hozzám, de a szemét egy pillanatra se vette
le a lábam közéről. A testem nyitott könyv előtte. Érzem, hogy
beterít a nedvesség, szinte már túlcsordul, Luke-nak is látnia kell.
Mélyről feltörő morajlással térdre veti magát, és tisztára nyaldossa
a hátsó lyukamat.
Megfeszül a hátam. Ha az arca a lábam közé kerül, végem van.
Megragadja, és még széjjelebb húzza a farpofáimat, hogy jobban
kinyíljon előtte a cél.
– Szereted, ha lefetyelem a seggedet, igaz? – búgja, miközben az
ánuszomnál köröz.
 Nem válaszolok, tenyere hangosan csattan a puncimon. Megugrik
a testem, a vérbőség elveszti az eszem.
– Igen! Imádom, Luke! Tudod, hogy igen!
– Hát persze hogy tudom, de szeretem hallani.
– Imádom, ahogy hozzám érsz! Mindig biztonságban érzem
magam, még akkor is, ha olyasmit művelsz, amitől félnem kellene.
Megcsókolja a combom belsejét.
– Köszönöm – mondja, majd kilapított nyelve végigszánt a lyukon,
két ujja a puncimba csusszan. – Azt hiszem, az ujjaimat is legalább
annyira szereted, mint a farkam. Nem igaz?
– A farkadat jobban, de az ujjaid is varázslatosak – válaszolom
gyorsan, nehogy kitaláljon egy újabb büntetést.
– Olyan keményen megbaszlak, hogy holnap az egész tested
sajogni fog!
– Igen! – nyomom felé a csípőm, hogy még nagyobb nyomás alá
kerüljön a csiklóm.
– Imádom a szűk lyukaidat, bébi! Imádom, hogy én vagyok az
egyetlen, aki járt már odabent! – Ujja ki-be jár szakadatlanul. –
Érintetlen, de mégis milyen mocskos kis lotyó!
Végem van. Ujjai megint tökéletesen eltalálják azt a varázslatos
pontot, ami elől nincs menekvés, erkölcstelen szavai pedig mintha
olajcseppek lennének lángoló bensőmben. Most a fenekem
következik, nedves ujjai könnyedén csúsznak a hátsómba, először
nagyon fáj. A testem remeg az orgazmustól és a sajgó végbelemtől,
de mégis, olyannyira felerősödik a gyönyör, félek, nem bírom, és
sikítani fogok.
– Sss, drágám, semmi baj – csitítgat Luke, megcsókolja a mellemet,
de egy pillanatra se hagyja békén a fenekemet.
Ujjai forognak bennem, még sose voltam ennyire kifeszítve. Égető
a fájdalom, de jólesik. Keményen megharapja a bimbómat, már azt
se tudom, melyik édes kínnal foglalkozzak.
Most megáll, felültet, és eloldozza a kezem.
– Fejet le, feneket fel!
Jókorát suhint a seggemre, azonnal megfordulok. Térdem az ágy
szélén, fenekem az égbe mered, a könyökömön támaszkodom. Ezt a
pozíciót már nagyon jól ismerem.
Luke előveszi a síkosítót az éjjelszikrény fiókjából. Ez sem
újdonság. Azóta izgatja a fantáziám, hogy még októberben, az első
itt töltött éjszakán rátaláltam. Óvszert már rég nem használunk,
legutóbb a borzalmas másnapos éjszaka után töltötte fel a készletet,
de a síkosító örök barátunk maradt. Luke egy ideje újra és újra
előhozakodik az anállal, és nem vagyok annyira naiv, hogy azt
higgyem, előttem senkivel se csinálta még.
Oda dugja, ahová csak akarja, úgy beszél a fenekemről, ahogy
jólesik neki, nem érdekes, nem érzem, hogy rámerőltetne bármit.
Tényleg kíváncsi vagyok. Eddig minden nagyon jó volt vele, és még
ez a kis fájdalom is tetszik. Élvezem, ha bennem van az ujja, ha a
csiklómra szorul a szája, és azt is tudom, hogy ő is szereti, ha néha
én kalandozom a feneke felé, miközben elnyelem.
Elhelyezkedik mögöttem, kezében még mindig ott van a bontatlan
tubus. Egyetlen mozdulattal belém hatol, felpattintja a síkosító
fedelét, és eláztatja két ujját.
– Megujjazom a fenekedet, miközben a puncidat baszom –
mondja, és már bent is van. – Érzed? Én érzem a farkam a szűk kis
seggeden keresztül!
Mélyen elmerül bennem, majd megáll, most az egyik ujja mozog
ki-be a hátsó bejáraton. Elképesztően szűk így, hisz mindkét lyukat
elfoglalja. Még több síkosító kerül az ánuszomra, most a második
ujja is csatlakozik. Felszisszenek, és előbbre kúszom kicsit.
– Maradj! – csattan a tenyere a combom oldalán.
 – Várj! – azzal megfordulok, és a szemébe nézek. – Kérdeznék
valamit.
Egy pillanatra megáll, kihúzza belőlem az ujjait, aztán a péniszét
is. Elnyúl egy zsebkendőért, megtörli magát, de a tekintete egy
pillanatra se kalandozik el.
– Mi az, Sophie?
– Nos… – harapom be az alsó ajkam –, ugyanolyan lesz?
Luke arca mit sem változik, de a szemöldöke megemelkedik.
Hogyhogy nem érti, mire gondolok?
– Az ánuszom ugyanolyan lesz, mint előtte? – biccentek a
meredező férfiassága felé. – Mert elég nagy vagy. Normálisan tudok
majd vécézni utána is?
Síri csend. Ez a pár másodperc szinte örökkévalóságnak tűnik,
aztán Luke kifakad. Leül az ágy szélére, és remeg a nevetéstől.
– Istenem, Sophie!
– Te szemét! Képes vagy kinevetni? Te vagy az orvos! Kérdezz
nyugodtan, Sophie! Ne legyél szégyellős!
Még mindig térdepelek, a vállam fölött üvöltözöm, de most
átfordulok, és felhúzom magam elé a térdemet.
– Hazug!
– Sophie… – noszogat kedvesen.
– Jobban örülnél, ha a barátnőimet kérdezném meg? Hé, csajok!
Luke-nak akkora, mint egy lónak, és szeretné a fenekembe dugni!
Mire számítsak? – azzal az ágy vége felé kúszom. – Máris felhívom
Jeant, te bunkó! – de mielőtt felállhatnék, Luke visszahúz.
– Ne haragudj! – mondja, és megpöcköli az orromat. – Igazad van.
Csak arra számítottam, hogy a kérdés kicsivel előbb hangzik el, és
nem akkor, amikor már épp beraknám a farkam a seggecskédbe.
Tenyerem a mellkasához szorítom, és választ várva nézek rá.
Luke megköszörüli a torkát.
 – Az ánuszoddal minden rendben lesz. A megfelelő tágítással és
síkosítással nem sérülhet a terület, és továbbra is… – itt megáll,
valószínűleg a megfelelő kifejezést keresi – normálisan fogsz majd
vécézni. De a tágítás és a síkosító elengedhetetlen. Érted?
Bólintok.
– Helyes. Most viszont kérek egy percet. Nem hinném, hogy
készen állnék bármilyen menetre.
Döbbenten nézek rá. Megcsapom a mellkasát, majd lecsusszanok
a földre, és megragadom a férfiasságát. Még mindig kemény, de
korántsem tökéletes. Határozott mozdulatokkal kezelésbe veszem.
– Análszexelni fogunk, bunkókám.
Luke elvigyorodik.
– Te most tényleg utasítottál a fenékbehatolásra?
– Így van, és te szót fogadsz.
 27

– Szopj le szépen!
Kinyitom a szám a makkja fölött, elkapja a tarkóm, és mélyen
belém döfi magát. Keze a hajamba túr, vadul hatol újra és újra a
torkom mélyére, kezemet a farkára szorítja, és szól, ha erősebben
szívjam, vagy a nyelvemet használjam, aztán hirtelen leránt
magáról.
– Van egy fásli a gyógyszeres szekrényben. Hozd ide!
Mikor visszatérek, felém nyújtja a kezét. Átadom a fáslit,
fogalmam sincs, mit akar csinálni. Beharapom a szám, hátha
elrejthetem kaján mosolyomat.
– Túlságosan magabiztos vagy ahhoz képest, hogy nemsokára
kitágítom a seggecskédet.
Azon nyomban lefagy az arcomon bujkáló mosoly.
Kibontja a fáslit, betekeri az egyik kezét, majd megfeszíti.
– Be kellene tömnöm a szád. Összekötözött kézzel, betömött
szájjal kellene meghágnom a fenekedet, hogy ne tudj nemet
mondani.
Nyelek egy nagyot, de nem mondok semmit, meg se moccanok.
– De az nekem nagyobb büntetés lenne, mert szeretem hallani a
hangod. Szeretem, ahogy lihegsz, amikor szétfeszítem a puncidat, és
akkor is, amikor feltolom magam a méhnyakadig.
Luke végigsimít a fülemen, igyekszem nyugton maradni, és nem
elolvadni a vágytól ezen a szent helyen.
 – Mert utána mindig azt mondod: még, még, Luke, kérek még!
Szerintem nem is tudsz róla.
Igaza van, fogalmam se volt.
– Szóval nem tömhetem be a szád.
– Nem – értek egyet vele. – Az nem lenne jó.
– Fel az ágyra, fejet a párnára!
Bemászom az ágyba, a hátamra fekszem, és várok. Luke követ,
széttárja a combomat, betérdel közéjük, felemeli a jobb lábam, és
párszor áttekeri a bokámat a fáslival, mielőtt a fejtámlához kötözné,
tökéletes derékszöget alkotva ezzel. Megismétli a műveletet a bal
lábammal is, majd két párnát tol a fenekem alá.
– Kapaszkodj a fejtámlába!
Nyomban felnyúlok a fejem fölé, és mindkét kezemmel
belecsimpaszkodom a falécbe.
– Ha elveszed a kezed, befejezem, mielőtt elélveznél. Megértetted?
Bólintok. A hátamon fekszem, térdem a magasban, lábaim
széttárva, nagyjából úgy, mint amikor a rendelőben a
vizsgálóasztalon feküdtem. Felkapja a síkosítót, most a bőrömre
loccsantja, és onnan keni szét az ánuszomon. Kissé hűvös még, de a
körkörös mozdulatok hamar elérik, hogy a puncim újra forrón
lüktessen. Egy ujja becsúszik a fenekembe, és nekilát a tágító
műveletnek.
– Szereted, ha megujjazom a feneked, ugye?
– Annyira mocskos vagy! – teljesen kikészülök a csúnya beszédtől.
– Imádod!
– Téged imádlak! – válaszolom, és elolvadok, ahogy megváltozik
az arca a vallomás hallatán.
– Imádom, amikor ennyire átadod magad nekem! Azt tehetek
veled, amit csak akarok! – Azzal beteríti a tenyerével a mellemet,
megtekeri a mellbimbómat, és becsúsztat még egy ujjat. –
Szemérmetlen látvány. A feneked rászorul az ujjaimra, a puncid
csöpög, annyira lucskos. Szinte már sajnálom, hogy nem baszhatom
meg, de végre látnom kell, ahogy a segged ráfeszül a farkamra!
Megrándul a kezem. Annyira szeretném megérinteni! Azt
akarom, hogy tolja belém magát, hogy végre a mellkasát
simogathassam! Nem tudom, mikor van ideje ilyen jó formában
tartani magát, de a testével képtelenség betelni.
Kihúzza az ujjait, előrehajol, és megkapaszkodik a fejtámlában.
– Kérem a kezed! – mondja, és lepattintja a síkosító tetejét.
Egyik kezemmel elengedem a fejtámlát, tenyérrel fölfelé felé
nyújtom. Jókora adag síkosítót nyom bele.
– Most kend be a farkam, Sophie!
Megragadom, és teljes hosszában végigkenem rajta, aztán
végighúzom a tenyerem a makkján.
– Jobb lesz, ha alapos vagy! Ezúttal nem állok le, amíg el nem
temettem magam a fenekedben!
Összerándul a puncim, megvizsgálom a péniszt a kezemben.
Sokkal nagyobb, mint két ujja.
– Kérek még! – emelem magasba a tenyeremet.
Luke vigyorogva nyom még egy adagot. Módszeresen bekenem
vele, majd újra belekapaszkodok a fejtámlába, ő pedig irányba
állítja magát. Ösztönösen visszatartom a lélegzetem, és
összeszorítom magam.
– Engedd el magad. Mély levegő – mondja, és a csiklómra teszi az
ujját. – Annyira szép vagy! Ez a legcsodásabb látvány! Itt fekszel
alattam, és elnyeled a legfontosabb testrészemet.
Vadul dolgozik a csiklómon, közben becsusszantja a makkját az
ellenállás első vonalán. Felmordulok, nem tehetek mást, annyira
éget, be kell csuknom a szemem egy pillanatra. Fáj, de látni akarom.
– Nézzenek oda! – lihegi, tekintete az összeforrás pontjára
szegeződik. – Tökéletesen rászorulsz a farkamra, te pajzán kislány!
Jövő hétvégén meseszép estélyi ruhába öltöztetlek, és
végigmasírozok veled a kollégáim előtt, de végig arra fogok
gondolni, ahogy a farkam elmerült abban a szűk fenekedben! Csak
én tudom, hogy a bájos és kedves lényed mögött egy mocskos kis
ribanc bujkál.
Még beljebb tolakodik. Most, hogy már túl vagyunk az első
lépésen, szinte jólesik a fájdalom. A nyomás szinte elviselhetetlen,
és hihetetlenül perverznek érzem magam. Újra összerezzenek, Luke
ujja pihenőt ad a csiklómnak, helyette a nagyajkaimmal
foglalatoskodik.
– Te mocskos, csodás lány! Annyira tetszik, hogy a fenekedben
vagyok, a puncid szinte tavat növesztett az ágyon!
– Luke! A csiklóm! Kérlek! Kérlek, kérlek…
De kinevet.
– Csináld te! Gyerünk, elveheted a kezed, ha magadhoz nyúlsz!
Leírhatatlanul örülök ennek a parancsnak, azonnal lenyúlok, és
két ujjammal dörzsölni kezdem magam. Beleremegek, annyira más
érzés.
Luke még beljebb nyomakodik, most már fölém hajol, a kezére
támaszkodik.
– Annyira izgató vagy, és szűk! Alig bírom, hogy ne robbanjak szét
benned most rögtön! – Most már ütemesen ki-be jár. – Milyen érzés?
– Tetszik, Luke. Nagyon helytelen, de mégis, annyira jó!
– Az sosem helytelen, ha benned vagyok. Sohasem!
Apró csókot kapok, majd összefogja a karját, és kissé növeli a
tempót.
– Ez egész más veled, Sophie. Fogalmad sincs, mennyire.
Egyáltalán nem akarom tudni, milyen volt valaki mással, de nem
mondom ki hangosan. Az, hogy így van bennem, túl sok. Persze
mindig nagyon heves a szex közöttünk, de ez valami egészen más.
Nem egészen természetes módon forrunk össze, de mégis
meghittebb, mint képzeltem. És az érzés is merőben más.
– Élvezed? Jól vagy? – kérdezi, tekintete az arcomat fürkészi. –
Mondd el, milyen érzés!
– Túl szűk! Mindent érzek! – nehezemre esik beszélni, annyira
kész vagyok. – Érzékeny, de jól vagyok. Teljesen kitöltesz, és amikor
újra bedugod, az páratlan érzés.
Luke felbőg.
– Nagyon durván fogok beléd élvezni. Egész éjjel érezni fogod! –
keze megindul lefelé, egy ujja a puncimba hatol. – Elvigyelek
vacsorázni? Telecsöpögtetheted a spermámmal a székedet.
– Luke! Mindjárt elmegyek!
– Tudom.
Ujja és a csípője egy ritmusra jár. Végre elélvezek, a testem
megfeszül rajta, annyira, hogy már fáj.
– Baszki, Sophie!
Egy pillanatra mozdulatlan, majd megtekeri a csípőjét, és kitör
belőle is.
A mellkasához szorít. Kissé nehezemre esik levegőt venni így, de
amúgy se vagyok eszemnél.
– El kellene oldoznom – búgja, teste még mindig az ágyhoz szegez.
– Hm… Nem szeretnél megkötözve az egyik üres hálószobádban
tartani, mint valami szexrabszolgát?
– Azt nem lehet – mondja, és megcsörren a mobilja. – Francba! –
becsukja a szemét, aztán kapok egy kósza csókot, kihúzza magát a
fenekemből, és ingerülten felveszi a telefont.
– Dr. Miller.
Izzadok, mindenem fáj, érzem, ahogy az ondó lassan kicsurog
belőlem a párnára, amit alám rakott. Remélem, busásan megfizeti
Mrs. Geigert.
Luke az ágy szélén ülve háromdimenziós ultrahangokról, és a
terhesség heteiről beszél, én pedig észreveszem, hogy elérem a fásli
végét, szóval gyorsan kiszabadítom magam. A lábfejem a földet éri,
mire Luke rájön, hogy elmozdultam.
– Visszahívom – szakítja félbe a beszélgetést.
Elkapja a csuklómat, magához ránt, és megpuszilgatja a hasam.
– Sajnálom – szabadkozik.
– Semmi gond.
Nyilván nem örülök, valamivel több posztanális cirógatásra
vágytam, de úgy tűnik, a kisbabák nem jönnek maguktól a világra.
Félrefordulok, összeszorítom a lábam.
– Jól vagy? Nem fájt? Feküdj le, megnézem – mondja.
– Jaj, ne! Kizárt, hogy megvizsgálj! – azzal jó messzire hátrálok
tőle.
Luke-nak egyáltalán nem tetszik a visszautasítás.
– Szóval, ha neked megfelel, akkor játszhatunk nőgyógyászosdit,
de én nem nézhetlek meg, holott talán tényleg szükséged van egy
orvosi kézre.
– Jól látod. És jól vagyok! – hangsúlyozom még egyszer. – Azért
ficergek, mert még mindig csöpögök, és végigfolyik a lábamon. Most
boldog vagy? – azzal megindulok a fürdőszoba felé.
Vigyorogva jön utánam, átkarol, én pedig megnyitom a csapot.
– Kell egy mosdókendő.
Luke is bejön velem a zuhanyzóba, lenyúl a lábam közé, és
végigsimítja a nedves bőrt.
– Az biztos – mondja, de nem hagyja abba a maszatolást.
– Nem egy magzatnak van most rád szüksége? – emlékeztetem,
mire mormol valamit.
– Át kell rohannom a kórházba. Gyere velem, utána
vacsorázhatunk a Lombardi’sban.
– Imádom a csirke piccatájukat!
 28

– Miért nem júniusban gyűjtenek adományt? – kérdezem Luke-tól. –

Megfagyok!
Úton vagyunk a Baldwin Memorial Kórház jótékonysági gálájára.
Luke rám néz, majd elmosolyodik.
– Túl nagy lenne a versengés. Egész évben egymást érik a
jótékonysági rendezvények. A nyári hónapokban pedig ott van még
a golf is.
– Elmagyaráznád még egyszer, hogy lehet, hogy ez megéri?
Mármint pénzügyileg. Több ezer dollárt költötök ruhákra és a
berendezésre. Nem lenne jobb, ha mindenki simán küldene egy
csekket?
– Csendes aukció is lesz – emlékeztet Luke.
– Nem lehetne mondjuk egy bowlingpályán találkozni farmerben,
és a ruhákra szánt pénzt és a berendezés díját meg egyből átutalni
az alapítványnak?
Luke nevet, a lakásához tartozó bérkocsi befordul a Chesnut
Streetre, és az utca végén található Ritz Carlton felé siet. Alig
megyünk hatszáz métert, de január van, magas sarkúban vagyok, és
csak egy kendőt vettem a rövid ruhám fölé.
– Frissítő élmény vagy, Sophie.
Az lennék? Pedig komolyan gondoltam. Ez a ruha, amit
kölcsönkaptam, egy vagyonba került, és talán csak kétszer volt
eddig bevetésen, ideértve a ma estét is. Ennek semmi értelme.
 Az autó behúzódik a bejárat fölötti ponyva alá, amint megáll,
azonnal kinyitják az ajtót. Luke megkerüli a kocsit, és a szálloda
bejáratához kísér, csak pár pillanatot töltünk a szabadban.
Nem akarok itt lenni. Nem úgy nőttem fel, hogy jótékonysági
rendezvényeken parádézzak. Én cukorkaeladásból és autómosásból
gyűjtöttem adományokat.
– Nem fogsz magamra hagyni, ugye? – húzom összébb magamon
a kendőt.
A ruha mesés, de teljesen haszontalan. Fehér, a térdemig ér. A V
nyakú dekoltázs oldalán varázslatos kristálydíszítés fut végig
egészen a derekamig. Pántos, ezüst tűsarkút és hosszú fülbevalót
viselek hozzá, ezeket is Meredith-től kaptam.
Luke szemöldöke a magasba kúszik.
– Ne érezd magad kellemetlenül, Sophie. Ők is csak emberek, és
ők nem láttak még meztelenül engem – súgja az utolsó félmondatot
a fülembe.
– A legtöbbjük nem – pontosítok.
– Nem is tudtam, hogy ennyire féltékeny vagy! – mondja lelkesen.
– Ha szeretnéd, megkarmolhatod a hátam később.
Lenézek a kezemre, fontolóra veszem az ajánlatát. Meredith-szel
egész délután egy szalonban készülődtünk. Haj, smink, körmök. Jól
szórakoztam, Meredith pedig biztosított róla, hogy tökéletes legyen
a külsőm.
Luke megpróbálkozott egy gyors menettel, miközben
öltözködtem, de azt hiszem, most először utasítottam vissza. Nem
hagyhattam, hogy összekócoljon, mielőtt elindulunk. Kinevetett,
amikor azt sikítottam: „Kizárt!” – aztán rácsapott a fenekemre, én
pedig megígértem, hogy később visszatérünk rá.
Tényleg nagyon belejött ebbe a paskolásba.
Luke leadja a ruhatárosnak a kabátokat, én szorosan fogom a
ruhámhoz illő borítéktáskát. Megállítja egy vele egykorú pár, a nő
egyértelműen terhes. Nem ismerem, de úgy sejtem, kicsivel előrébb
jár, mint Meredith, aki most a negyedik hónapban van.
A kismama csak úgy sugárzik. Luke-ra. A partnere kezet ráz az
enyémmel, majd Luke bemutatja őket nekem. Dr. Davis és felesége,
Sarah.
– Mikorra vannak kiírva? – kérdezi Luke.
– Június elsejére – lelkendezik Sarah. – Nem lehetünk elég hálásak
magának! Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy terhes lettem!
– áradozik a hasát simogatva.
– Nagyon örülök a boldogságuknak – mondja Luke, átkarolja a
derekamat, és közelebb húz magához.
Hát ő az orvosuk. Tudtam, miből él Luke, de arra azért nem
számítottam, hogy valaha összefuthatok egy páciensével. Vagy nincs
ebben semmi furcsa? Talán úgy gondolkodom, mint egy tizenhat
éves csitri?
Luke a koktélbárhoz vezet. A teremben mindenütt pincérek
mászkálnak pezsgőt és aperitifet kínálva. A terem szélén
sorakoznak a csendes aukció asztalai. Mindenből árad a gazdagság,
a fejünk fölött lógó csillároktól egészen a vendégek lábán díszelgő
cipőkig mindenről üvölt a jólét.
Luke elfogad egy pohár pezsgőt a mellettünk elhaladó pincértől,
és átadja nekem.
– Te nem iszol? – kérdezem az első korty után.
– Ügyelek – válaszolja, és az egyik asztalhoz megyünk. –
Keressünk valami izgalmas zsákmányolnivalót.
– Pornóra is lehet licitálni? – kérdezem ártatlanul, és megint
kortyolok a pezsgőből.
Esküszöm, hogy megrándult a keze. Nagyon el szeretne fenekelni,
de egy jótékonysági gála közepén, ennyi kíváncsiskodó szempár
előtt mégsem teheti.
Amikor már úgy érzem, legyűrtem a nevethetnékemet, felé
sandítok. Luke fölém hajol, belemarkol a fenekembe és magához
húz.
– Remélem, nincs semmi fontos órád hétfőn, mert a hétvége
fennmaradó részében addig hancúrozunk, amíg járni sem fogsz
tudni – azzal hátrébb lép, önelégült mosoly ül az arcára, hiszen
pontosan tudja, mit kell tennie a testemmel ahhoz, hogy
önszántamból se akarjak kikászálódni az ágyból.
Észreveszem, hogy Meredith és Alexander közeledik. Előveszem a
legártatlanabb arckifejezésem.
– Remélem, nem zavarunk – mondja Meredith, és megölel
mindkettőnket.
– Egyáltalán nem. Épp azt mondtam Luke-nak, mennyire várom a
hétfőt.
Luke köhint egyet, Meredith kissé zavarodottnak tűnik.
– A hétfőt?
– Igen. Martin Luther King napja lesz, így nincs tanítás. Alig
várom, hogy kialudjam magam, és elmerüljek a kádban! –
mosolygok Luke-ra, aki alig láthatóan összeszűkíti a szemét.
– Ez a ruha sokkal jobban áll, mint képzeltem! – mondja Meredith,
és végigmér. – Meg kell tartanod! Most, hogy láttam, mennyire jól
nézel ki benne, már úgysem vehetem fel!
– Köszönöm, hogy kölcsönadtad, de a jövő héten mindent
visszaadok. Túl sok egy ilyen ruha az egyetemre – viccelődöm.
Pár perc beszélgetés után elválunk Meredith-től és Alexandertől,
Luke pedig apró cetliket dob több árverezésre bocsátott tárgy
licitdobozába is. A Ritz Carlton Waikiki egyhetes utazása előtt szinte
földbe gyökerezik a lába, és jóval hosszabb ideig gondolkodik, mint
amennyit egy hawaii nyaralás megérdemel.
 A főterem bejárata pár perc múlva kitárul, bemegyünk, és
megkeressük a névtáblával jelölt ülőhelyünket. Elég hamar
ráeszmélek, hogy Luke családjával egy asztalhoz kerültünk.
Majdnem megismétlődik a hálaadás, csak Bella és a Hollett-família
hiányzik. Luke anyja és apja már helyet foglaltak, tőlük jobbra a
nagynéni és a nagybácsi is ott van már. A kártyák szerint újra Luke
és az apja közé kerülök, pont úgy, mint az ünnepekkor.
Mire leülünk, Meredith és Alexander is megérkezik. Meredith
Luke mellé kerül, én szinte nem is látom. Vajon minek hozott ide
egyáltalán?
Pincérek érkeznek előre töltött borospoharakkal, majd egy másik
csapat a levest szolgálja fel. Borzasztóan ideges vagyok. Ez rosszabb,
mint a hálaadás, hiszen most már tudom, hogy a szülei rémesek, és
egyáltalán nem érzem magam kényelmesen ebben a
ruhakölteményben egy olyan asztalnál, ahol túlságosan sok az ezüst
evőeszköz. Ráadásul leves? Egy háromezer dolláros, fehér ruha van
rajtam! Megkeverem a kanalammal, egyáltalán nem kívánom, a
terem beszélgetéstől morajlik, az ezüst evőeszközök csilingelnek.
Ezen a héten már tizedjére is azon csodálkozom, vajon kinek
használ egy ilyen puccparádé.
Valaki megáll, és köszönti Luke-ot, az apja pedig megkér, hogy
adjam oda a sót, mire én illedelmesen mosolyogva áthelyezem
hozzá a fűszertartót. Idősebb dr. Miller elég jóképű férfi. Tekintély
sugárzik belőle, de a szeméből teljesen hiányzik a melegség. Nem
tudom elképzelni, hogy egy jóízűt nevetne valamin.
– Most tavasszal diplomázik? – kérdezi Luke apja, és már az is
meglep, hogy egyáltalán megszólít.
– Így van.
– És úgy tervezi, munkába áll?
– Természetesen – válaszolom értetlenül.
 – Helyes. Maga okos lány, Tisdale kisasszony. Sokkal többre
hivatott, mint hogy a fiam díjnyertes numerája legyen.
Mintha gyomorszájon vágott volna. Díjnyertes numera? Luke
szülei még annál is borzalmasabbak, mint hittem!
– Sophie! – próbálja elérni Luke, hogy rá figyeljek, én rögtön el is
fordulok. – Szeretném bemutatni egyik kollégámat, dr. New-t.
Megrázom a felém nyújtott kezet. Esküszöm, a fickó kiköpött
Henry Cavill! Pár évvel idősebbnek tűnik Luke-nál a hasonmás,
talán negyven, negyvenöt éves lehet. Nekem nem az esetem, de
nagyon szemrevaló férfi. Elképzelem, hogy Luke is egyre jobban
fest majd az idő előrehaladtával, hiszen a férfiaknak igenis jót tesz a
kor.
Mintha valamiféle bajtársiasság lenne kettejük között, talán már
régóta ismerik egymás. Gyanúm beigazolódik, amikor dr. New
felemlegeti Luke tavaly nyári golfteljesítményét.
– Justin lányát, Michelle-t most vették fel a Pennre – mondja Luke,
majd elmeséli dr. New-nak, hogy én tavasszal fogok diplomázni
ugyanott.
Dr. New arcára egy pillanatra kiütközik a meglepettség, de
gyorsan el is illan. Remélem, én is legalább olyan jó színész vagyok,
mint ő. Luke barátjának lánya csak pár évvel fiatalabb nálam. Ez…
furcsa.
– Szóval… szereti a Pennt?
– Imádom! Sajnálni fogom, hogy diploma után ott kell hagynom a
kollégiumot.
– Ó! A kollégiumban lakik? – kérdezi, tekintete Luke és köztem
cikázik, arca most ugyan nem árulja el, de egyértelmű, hogy nagyon
kíváncsi ránk.
– Így van. A Jacobsen épületben. Kényelmes és olcsóbb is, mintha
lakást bérelnék.
 – Michelle nem szeretne kollégiumban lakni. Mondtam neki, hogy
a második évben beszélhetünk róla – mosolyog szomorúan dr. New.
– Bőven elég, hogy el kell engednem egy koedukált kollégiumba.
Rohadtul biztos vagyok benne, hogy nem veszek ki neki egy önálló
lakást – ingatja a fejét. – Kérem, mondja azt, hogy bőven lesz
tanulnivalója, és hogy a fiúk nem hagyhatják el a nekik kijelölt
emeletet! Hazudjon, kérem!
Luke-ra pillantok. Eszembe jut a hetekkel ezelőtti légyottunk a
kollégiumi szobámban, majd negédes mosolyt villantok dr. New
felé.
– Nos, elsőéves koromban sosem járt fiú a szobámban, dr. New,
úgyhogy van remény.
– Köszönöm, hogy felvidított – mondja Luke barátja, mikor
ráeszmél, hogy füllentettem. – És mik a hosszú távú tervei?
Úgy tűnik, őszinte az érdeklődése, és Luke is kíváncsian várja a
választ. Csak most jövök rá, hogy még sosem beszélgettünk a
terveimről. Sőt, úgy a jövőről általában. Erre az estélyre is csak a
múlt héten hívott el.
– Remélem, találok állást vállalati könyvelőként – válaszolom.
– Ó! Könyvelés szak! Nagyon gyakorlatias.
– Pontosan – értek egyet vele. – Ez az, amiért megszerettem a
könyvelést. Szeretem, hogy van benne rendszer.
– Akkor hát sok sikert, remélem, talál egy megfelelő pozíciót!
Nagyon sok jó cég van Philadelphiában – informál dr. New, majd kis
szünetet tart. – És New Yorkban is.
New York hallatán Luke-ra pillantok, de az arca semmit sem árul
el.
– Igen. Nagyon sok a lehetőség.
Dr. New továbbáll, a pincérek leszedik a levesestányérokat. Luke
megfogja a kezem az asztal alatt, hüvelykujja a kézfejemet
simogatja. Ez az apró intim pillanat nagyon megnyugtató. Mély
levegőt veszek, és mire felnézek, egy újabb pár köszönti Luke-ot.
Nekik is bemutat, majd a nő előveszi a mobilját, és Luke arcába
tolja.
– Julie most lett hároméves! – lelkendezik, és tovább pörgeti a
képeket. – Annyira okos! Imádja a könyveket és a robotokat – nevet
a nő. – Ez utóbbit fogalmunk sincs, hogy miért, de odavan értük!
– Talán egy jövőbeli tudós vagy űrhajós került a családba –
mondja Luke, és visszaadja a készüléket.
– Egy újabb elégedett ügyfél – jegyzem meg, miután elmennek, és
a pincérek előállnak a főfogással.
– Zavar ez téged?
Megvonom a vállam.
– Egyértelműen jól megy a biznisz.
– És? – faggat tovább kissé ledorongoló stílusban, ami nekem
egyáltalán nem tetszik.
– Én is a páciensed voltam.
– Sophie, elég – és ez a két szó be is rekeszti a beszélgetést.
Ránézek az előttem gőzölgő vacsorára, továbbra sincs étvágyam.
Ez a terem túl fülledt és zajos, el akarok menni innen, és kész.
– Elnézést – azzal kihátrálok az asztaltól, Luke feláll, hogy
segítsen. – Kimegyek a mosdóba.
Luke álla idegesen rángatózni kezd. Nem baj, én is feldúlt vagyok.
Elsétálok a pincérek meg a flangáló vendégek mellett, kimegyek a
bálteremből a szálloda folyosójára, majd megkönnyebbülten
sóhajtok egyet. Nagyon émelyítő ez az egész, de most már jól
vagyok, itt alig van valaki. A női mosdó a túloldalon van, azonnal
célba veszem. Kell egy hely, ahol pár percre egyedül lehetek, és
összeszedhetem magam.
Egy terhes nő épp kezet mos, amikor belépek. Mielőtt
megkérdezném, hogy az ő hasa is Luke érdeme-e, gyorsan
bemasírozok az egyik fülkébe. Tudom, hogy borzasztóan
viselkedem, én se örülök neki, de mégse vagyok hajlandó
bocsánatot kérni.
A nő végez, a mosdó ajtaja becsukódik. Végre egyedül vagyok!
Bujkálni egy mosdóban sajnos elég szánalmas. Kilépek a fülkéből, és
feltúrom a táskám a rúzsomért. Épp felkenem a számra, amikor
kinyílik az ajtó, és Gina viharzik be rajta.
El kell ismernem, kissé meglep, hogy itt látom. Pláne a mosdóban.
Azt hittem, azonnal lecsap a székemre, és letelepszik Luke mellé,
amint lehetősége adódik rá.
– Sophie, drágám! – néz körbe gyorsan, hogy megbizonyosodjon
róla, egyedül vagyunk. – Lélegzetelállító vagy ebben a ruhában!
Nem értem. Ez a nő tán skizofrén? Ő is nagyon szép ma este,
hosszú vörös haja tökéletes hullámokban omlik a vállára.
Platinaszínű, földig érő, csónaknyakú estélyit visel, nyakában egy
formázott gyémántmedál lóg.
– Gina – biccentek üdvözlésképpen.
A tükör felé fordul ő is, és megigazítja a nyakékét.
– Csoda szép nyaklánc – ismerem el.
Ha már kedves volt, nem kell bunkónak lennem. Egyébként sem
vagyok ravasz természet. Lehet, hogy talált magának valakit, és már
nem kell a kicsinyes féltékenységétől tartanom. Bőven elég, amit
Luke vált ki belőlem.
– Luke vette nekem – mondja, és kinyitja a kistáskáját.
Azt hiszem, mégsem lettünk barátok.
– Oké – válaszolom.
Ez a nő nem semmi.
Gina belevigyorog a tükörbe.
– Luke megvette a legcsodásabb ékszereket nekem, amikor együtt
voltunk. Alig várom, milyen lesz a második eljegyzési gyűrűm!
Egy másodpercig csendben bámulom őt.
– Megbolondultál?
Lebiggyeszti az ajkát, és megnézi magát a tükörben.
– Ez nem valami kedves, Sophie. Nem hinném, hogy Luke
őrültnek titulálja a pácienseit.
– Én nem mondtam, hogy őrült vagy… – ahogy kimondom, leesik,
hogy azt mondta, páciens.
Mégis mi a fészkes fenéért egyezne Luke bele, hogy kezelje?
Szinte elvakít a harag, leírhatatlanul dühös vagyok.
– Úgy gondolod, hogy a meddőségi kezelés majd segít
visszahódítani őt?
Döbbenet. Ennek egyáltalán semmi értelme! Képtelen vagyok
tisztán gondolkodni, annyira kikészít, hogy Luke hozzáért ehhez a
nőhöz. Tudom, hogy orvos. Személyesen találkozni nőkkel, akiket
kezelt, már önmagában is elég kényelmetlen, de hogy még a volt
menyasszonya se kivétel?
– Valami olyasmi – válaszolja Gina, és megvillant egy önelégült
vigyort.
Szeretném puszta kézzel megfojtani ezt a nőszemélyt! Mégis mit
takar egy meddőségi kezelés? Valószínűleg mesterséges
megtermékenyítést. De ki lehet a donor? Máris látom magam előtt
Ginát, ahogy háton fekszik, lába a magasban, Luke pedig ott áll,
középen.
Kinyírhatom egy rúzzsal? Mi más van még a táskámban?
– Miért segít neked?
Nevetséges vagyok. Tudom, hogy kollégák, de ő akkor is a volt
barátnője. Miért nem küldte egy másik orvoshoz?
– Nem is tudsz róla, igaz?
Mit nem tudok?
 – Azt tudom, hogy Luke ma velem megy haza, te pedig őrült vagy.
– Óriási tévedés! – nevet Gina. – Nagyon érzékennyé tettek a
kezeléshez szükséges gyógyszerek – most már szipog is. – És Luke
ma velem megy haza. Tíz percen belül.
Annyira felidegesített, hogy megint felfordul a gyomrom.
– Tűnés! – kiáltok rá. – Takarodj innen, őrült picsa!
– Ej-ej! Vigyázz, hogy beszélsz, Sophie! – azzal kiviharzik a
mosdóból.
Még épp időben. A következő pillanatban már potyognak a
könnyeim.
Mi folyik itt? Mégis mit csinál Luke ezzel a nővel? Tiszta hülyének
érzem magam! Hülyének és megvezetettnek. Eddigi rövidke felnőtt
életemben randiztam már olyan pasival, aki más pasikhoz
vonzódott, és olyannal is, aki a tudtom nélkül akart filmre venni.
Aztán jött Luke. Nem kérdés, hogy nem vagyok valami jó
emberismerő.
Fogok pár zsebkendőt, és rendbe szedem magam. Nem fogok
összeomlani itt, a mosdóban. Gina bizonyára hazudik, mégis kezd
összeállni a kép. Emlékszem, amikor a hálaadás utáni hétvégén csak
úgy megjelent sírva, Luke végül azt mondta neki, hívja fel az
irodáját a következő héten.
Felejtsd el, Sophie! Most nem elég tiszta a fejem. Visszamegyek a
terembe, mosolyogni fogok, és majd később megbeszélem ezt az
egészet Luke-kal.
Kilépek a mosdóból, átsétálok a folyosón, és kinyitom a bálterem
ajtaját.
Annyira szomorú vagyok! Lehet, hogy egyáltalán nem ismerem
Luke-ot. Úgy érzem… mintha becsaptak volna.
Nagy levegőt veszek, és belépek a bálterembe. Talán valamiféle
szociális zavarban szenved, amitől képtelen belátni, mekkorát téved
Ginával kapcsolatban.
Két lépés után majdnem orra esem. Luke széke üres, épp most
megy el, keze Gina hátán pihen.
Megfordulok, és távozom ugyanazon az ajtón, amin az imént
beléptem. Nem tudom, mi várna rám a túloldalon Luke-kal és
Ginával. Ki kell jutnom innen. Amerről jöttünk, arra mentek most
ők. Biztos, hogy leinthetek egy taxit a főbejáratnál is, akkor nem kell
találkoznom velük. Megnézem, hogy a táskámban van-e még a
személyim és a bankkártyám. Így már haza tudok menni.
Megyek, míg el nem érek a Ritz Carlton előcsarnokába, onnan ki
az utcára, és már inteném is a taxit, amikor ráeszmélek, hogy nincs
nálam Meredith kendője. Szerencsére fürtökben lógnak a taxik az
utcán, a londiner pedig gyorsan le is int nekem egyet.
Talán sírnom kellene, de teljesen tompa vagyok.
– Hová megyünk, hölgyem? – kérdezi a taxisofőr, és már indul is.
Megcsörren a telefonom.
– A Spruce és a Harmincnyolcadik sarkára – irányítom a kolesz
felé a sofőrt, közben megnézem a kijelzőt.
Luke hív. Rányomok az elutasít gombra, aztán kikapcsolom, és
bevágom a táskába a készüléket.
 29

Kisírom a szemem a taxi hátsó ülésén. Hatalmas könnycseppjeimet

a taxisofőr is megbámulja a visszapillantó tükörből, ezért inkább
lefekszem az ülésre, és elbújok előle. Fáradt vagyok! Mikor siklott ki
ennyire az életem? Tavasszal diplomázom, ráadásul kitüntetéssel az
egyik legelőkelőbb amerikai egyetemen. Én nem egy díjnyertes
numera vagyok!
– Melyik épület lesz, hölgyem? – kérdezi a sofőr, miután befordult
a Spruce Streetre.
Felülök, megtörlöm az arcom.
– A Jacobsen. A bal oldalon.
Lehúzom a bankkártyám az utasteret a vezetőtől elválasztó
plexifalhoz rögzített leolvasón.
Sietek, amennyire csak a magas sarkúm engedi. Az első pár lépés
után máris vacogok az ujjatlan ruhámban. Ez most úgy is kínos,
hogy még nincs másnap? A sok farmer, csizma és tolldzseki között
túl feltűnő ez az estélyi. A sarkam olyan hangosan kopog a folyosón,
mintha pisztolylövések durrannának. Alig várom, hogy végre a
szobámba érjek, lecseréljem őket az egyik kényelmes zoknimra, és
összegömbölyödjek az ágyamban.
Már épp megnyomnám a lift hívógomját, amikor észreveszek
valakit a szemem sarkából. Mike. Az előtér egyik kanapéján ül, és
egy bájos lányt próbál épp befűzni. Elborul az agyam. Millió lány
van az egyetemen, és nyugodtan kereshetne másik koleszépületben
is odaadó csajt magának! Mindenkin nem segíthetek, de ennek az
egynek talán igen.
Odamasírozok a kanapéhoz, hogy közbeavatkozzak.
– Saylor! – kiáltom, a lány felfigyel rám.
Másodéves. Tavaly még korrepetáltam is könyvelésből.
A lány először meglepetten, majd aggódva néz rám. Talán
miattam aggódik, hiszen a hajam kócos, az arcomon patakokban
csorog a festék.
– Sophie, jól vagy? – tolja félre Mike-ot Saylor, és a kanapé felém
eső végére csúszik.
– Igen – válaszolom, de Mike-ot bámulom. – Vele vagy?
– Ó, istenem! Ti együtt vagytok? – kapkodja fejét Saylor kettőnk
között. – Én azt hittem, szingli vagy – mondja most már csak Mike-
nak.
– Az vagyok, bébi! – válaszolja Mike, és megpróbálja elkapni
Saylor kezét. – Ne hallgass rá. Pár hónapja együtt lógtunk, ennyi.
– Ennyi? – visítom, aztán kissé mélyebb hangon Saylorhoz
fordulok. – Mike szereti videóra venni, ahogy különböző lányokkal
szexel – itt egy kis hatásszünetet tartok. – És elég nagy a
gyűjteménye.
Mike arcán felvillan a döbbenet, mintha nem hinne a saját
fülének. Aztán beveti a sármját.
– Saylor, bébi, ne hallgass rá! Csak azért ilyen, mert dobtam.
Leesik az állam.
– Esetleg lehívjam Paige-et? Vagy talán küldjek körbe egy
kérdőívet az egyetemen?
Saylor végre feláll.
– Köszönöm, Sophie! – mondja, majd Mike-hoz fordul. – Sajnálom,
de te nem érsz meg ennyi drámát. És szerintem Sophie már rég túl
van rajtad. Viszlát!
 Mike, miután Saylor elsétált, dühödten fordul felém.
– Te kurva!
– Nőj fel! – vágok vissza és faképnél hagyom.
A lift helyett a lépcsőt választom. Inkább felfutok magas sarkúban
az emeletre, mint hogy még egy másodpercet ezzel a vadbarommal
egy légtérben töltsek. Remélem, Jean nincs itthon, csendre,
nyugalomra vágyom. Kivágom a lépcsőház ajtaját, és megindulok
felfelé. Az adrenalin szinte repít. Hallom, hogy újra kinyílik az ajtó a
földszinten, és a harmadik emeleti lépcsőfordulóból meglátom,
ahogy Mike kettesével szedi a fokokat.
– Menj innen, Mike! – üvöltöm lefelé, és gyorsítok a tempón.
– Csak hallgass meg, Sophie!
– Az kizárt!
A szívem olyan tempóban ver, hogy félek, mindjárt elájulok. A
lépcsőt csak ritkán használják, és nem szeretnék egyedül maradni
vele. Átfut az agyamon, hogy kimegyek a következő emeleten a
folyosóra, hátha ott lesznek mások is, de mielőtt megtehetném,
beakad a cipőm sarka, és orra esem.
 30

Luke hüvelykujja simogatja a kézfejemet. Milyen kellemes!

Imádom, amikor ezt csinálja! Elfordítom a fejem, és kinyitom a
szemem.
– Sophie?
Egy pillanat. Nem Luke-nál vagyok, és nem fekszik mellettem,
hanem az ágy mellett ül, műtősruhában. Pislogva rakom össze a
képet: kórházban vagyok. Emlékszem, hogy veszekedtem Mike-kal,
aztán filmszakadás.
– Sophie, hogy érzed magad?
Luke az. Most már áll, próbál a szemembe nézni, de hiába.
– Túl nagy a fény – panaszkodom. – Hol vagyok?
– A Baldwin Memorialban – mondja Luke, majd elnyúl a fejem
fölött, megnyom valamit a falon, a fény azonnal tompább lesz. A
következő pillanatban megmozdul az ágy, ülő helyzetbe emel.
– Elég. Idegesítesz. Alszom.
– Meg kell néznem a pupilláidat.
– De te endokrinológus vagy.
– Megvizsgálhatlak odalent is később, ha szeretnéd. Nyisd ki a
szemed.
Engedelmeskedem, és csak most látom, mennyire kimerültnek
tűnik. Sötét karikák vannak a szeme alatt és a szemgolyója is piros.
A műtősruha viszont tetszik. Láttam már orvosi köpenyben, de
műtősruhában még sosem.
 – Fáj a fejem.
– Tudom. Kövesd az ujjam – azzal felemeli, jobbra, majd balra
mozgatja, végül fel és le.
– Meddig aludtam?
– Vasárnap reggel van.
– Átaludtam az egész éjszakát?
– Nem aludtál, elvesztetted az eszméletedet, Sophie – világosít fel,
majd a karomra tekeri a vérnyomásmérő mandzsettáját, felfújja, és
leveszi a nyakából a sztetoszkópot.
Miközben lassan elszáll a levegő a mandzsettából, a
szívverésemet figyeli, és az óráját nézi. A sztetoszkóp látványától
máris beindultam, szóval azt hiszem, jobban vagyok.
– Miért van bekötve a bokám? – kérdezem, miután megpillantom
a lábam.
– Nem tört el, csak kificamodott. Amikor behoztak,
megröntgeneztünk.
Egy nővér sétál be a kórterembe, gyorsan mozog, tornacipője
nyikorog a linóleumpadlón.
– Jó reggelt, Sophie! Nagyon vártuk, hogy felébredjen. Stacy
vagyok, én leszek ma a beosztott nővér. Meg kell néznem az
életjeleit.
– Már megnéztem – szakítja félbe Luke, és kiveszi a kezéből a
kartonomat, ráír valamit, majd visszaadja.
Stacy döbbenten néz, mintha nem értene egyet, de úgy dönt, jobb,
ha annyiban hagyja.
– Csipogjon rám, ha szüksége lenne bármire, dr. Miller.
Stacy azért még visszafordul az ajtóból.
– Azt hiszem, dr. Kallam akarta elsőként megnézni a beteget, dr.
Miller.
– Mondja meg dr. Kallamnek, hogy jövő héten visszajön
kontrollra.
Úgy érzem, van némi feszültség a nővér és Luke között, de nem
vagyok benne biztos, miért. Stacy szó nélkül elmegy, Luke pedig
újra felém fordul.
– Mire emlékszel?
– Én…
Hogy mire emlékszem?
– Emlékszem, hogy Ginával mentél el a partiról.
– Komolyan, Sophie?
Luke az ablakhoz sétál, és az ocsmány kilátást bámulja úgy egy
percig, mielőtt keresztbe font karral visszafordulna felém.
– Bármennyire is hízelgő ez a gyerekes feltétetelezés, engem
sokkal inkább az érdekel, hogyan végezted eszméletlenül a
kollégiumod lépcsőjén.
Megdörzsölöm a tarkómat, azt hiszem, ezen a ponton ütköztem
valamivel a padlón.
– Dühös volt rám – kezdek bele, de Luke közbeszól.
– Ki volt dühös?
– Az exem, Mike. Az előcsarnokban volt, amikor visszaértem, épp
egy lányt próbált befűzni, akit ismerek. Közbeléptem, és elmondtam
a lánynak, milyen fából is faragták Mike-ot. Nem igazán örült, azt
hiszem.
– Folytasd.
– A magas sarkúban futottam felfelé a lépcsőn. Többre nem
emlékszem.
– Hozzád ért?
Luke arca nyugodt, de a hangja elárulja.
– Nem – rázom meg a fejem. – Két emelettel lejjebb volt, mint én.
Azt hiszem, megbotlottam. Le kellett volna vennem a cipőt.
Kivágódik a kórterem ajtaja, egy magas, szőke, orvosi köpenyt
viselő nő száguld be, kezében a kartonommal.
– Dr. Miller, úgy hallom, az engedélyem nélkül próbálja
hazaengedni a páciensemet.
Luke úgy fest, mint akinek már most elege van, pedig még fel se
kelt a nap.
– Ha jól tudom, a felettese vagyok, dr. Kallam.
– Ő meg az én páciensem – kötekedik a nő.
– Kristi – vált kedvesebb hangnemre Luke.
– Luke – áll bele a vitába a doktornő, láthatóan nem érdekli, hogy
Luke dühös.
Néma csatározás következik, még nem tudni, mi lesz.
– Sophie, hogy érzi magát? – fordul most hozzám dr. Kallam.
– Azt hiszem, jól vagyok – válaszolom. – Nagyon szeretnék
elmenni – teszem hozzá, már ha számít valamit a szavam.
Dr. Kallam visszanéz Luke-ra.
– Egy hét – mondja, és magunkra hagy minket.

Nem sokkal később már Luke kocsijában ülünk. Kerekesszékben

toltak ki az épületből, amit más körülmények között nagyon
megalázónak tartanék, de mint kiderült, elég csúnyán
kificamítottam a bokám, valószínűleg nem is lennék képes
hosszasan sétálni.
– Hová viszel? – kérdezem, amikor már egyértelmű, hogy nem az
egyetem felé megyünk.
Vasárnap van. Vasárnaponként mindig otthon vagyok.
– Hazaviszlek – válaszolja mogorván.
Gondolom, a lakására céloz, de a viselkedése alapján jobb, ha nem
teszek fel kérdéseket, így hát feladom, hátradőlök, és becsukom a
szemem. Amikor újra kinyitom, Luke már le is parkolt, és épp
kinyitja az ajtót nekem. Amint becsukódik mögöttem az autó,
felemel, és ölben visz a lifthez. Még mindig műtősruha van rajtam,
és egy túlméretezett Baldwin Memorial Kórház feliratú pulóver
Luke irodájából.
Teljesen kiborultam. Biztosan Meredith ruhájában vittek be a
kórházba. Megkérdeztem, hogy visszaküldte-e a húgának a ruhát,
mire azt mondta, igen, amint felvettek az osztályra, felhívta, és
megkérte, hogy jöjjön el érte. Nyilván csak viccelt, de a hangneme
alapján úgy gondoltam, nem alkalmas még beszélgetnünk.
Szóval itt vagyok, műtősruhában, a hétvégi táskám szintén itt van,
ahogy a gála előtt hagytam.
– Elküldök valakit a dolgaidért – mondja, és letesz az ágyra.
A dolgaimért? Jézusom! Hogy milyen hivatalos tud lenni néha!
– A táskám még mindig itt van – mutatok a szoba sarkában álló
székre. – Idehoznád, kérlek?
Leveszem a vékony kórházi zoknit, és feltúrom a táskám egy
kényelmesebb darabért, de sajnos nem találok egyet sem. Luke ad
egyet az ő hatalmas frottírzoknijai közül, én pedig vigyorogva
húzom a lábfejemre. Luke a legjobb. Miért voltam tegnap olyan
érzelgős picsa?
Bocsánatot kellene kérnem, de mire felnézek, már elment.
Tovább kutatok a táskámban. Van tiszta ruhám, de előbb le
kellene zuhanyoznom. Lecsúsztatom a lábam az ágyról,
megpróbálom lehúzni a felsőrészt, Luke pont ekkor tér vissza egy
pohár narancslével.
– Sophie, ülj le – mondja, a kezembe nyomja a poharat, és
megvárja, amíg kiürítem.
– Le akartam zuhanyozni.
 – Rendben, de együtt – azzal máris lehúzza a felsőt, aztán szépen
lecsutakol, megmossa a hajam, de nem mutat semmilyen érzelmet.
– Mindenem fáj – panaszkodom.
– Kaphatsz két szem Advilt – mondja, és lefektet a nappali
kanapéjára.
– Két szem Advilt? – hőzöngök. – Egy orvossal járok, mégse
kaphatok a jobbféle narkotikumokból?
Luke furcsán néz rám, majd kiböki.
– Nem.
Belém diktál pár falatot, mielőtt Everly és Jeannie megérkezik pár
cuccommal a koleszból, és persze a mobiltelefonommal. Luke szól,
hogy el kell intéznie pár hívást, így hármasban maradunk a
lányokkal.
– Ez a fickó teljesen beléd esett, Sophie! – mondja Jean, amint
lehuppan mellém a kanapéra, és mindent elmesél, amiről
lemaradtam az eszméletvesztésem miatt.
Mint kiderült, lezuhantam a lépcsőn. Mike hívott segítséget, Jean
már épp szállt volna be a mentőautóba, amikor Luke megjelent.
Odaadta neki a kocsikulcsát, és megmondta, hogy a Baldwin kórház
sürgősségi osztályára menjen, majd szépen beugrott mellém
frakkban, és rávette a mentősöket, hogy a legközelebbi kórház
helyett az övébe vigyenek. Gondolom, valahogy úgy beszélt, ahogy
ma reggel dr. Kallammel.
Miután a csajok elmentek, bekapcsolom a telefonom, és
megnézem az üzeneteket. Luke aggódik, és kérdezi, hol vagyok. A
hangüzenet még rosszabb. Nem ment el a gáláról, engem keresett
egész idő alatt.
Felállok. Meg kell találnom. Lassan elérek a konyhába, de üres. A
folyosó következik, már szólongatom. Tudom, hogy nem hagyott
egyedül, de akkor hol van?
 Végül előkerül. A három üres vendégszoba előtti folyosó felől
érkezik.
– Mit csinálsz? – kérdezem a folyosó felé biccentve.
– Gondolkodtam – válaszolja, majd megvonja a vállát, és zsebre
dugja a kezét, aztán a szemembe néz.
– Te is gondolkodtál?
– Nos, igen. Szeretnék bocsánatot kérni – basszus, de nehéz! –
Tudom, miből gondoltam, hogy elmentél Ginával. Nagyon gyerekes
volt otthagyni, és nem felvenni a telefont. Nagyon sajnálom.
Luke bólint.
– Rendben.
– Rendben?
– Igen, rendben. Más egyéb?
– Nincs.
Ezután felemel, bevisz az ágyba, mellém fekszik, és addig
simogatja a hátam, míg újra el nem alszom.

Hétfőn nincs tanítás. Az egyetem zárva, Martin Luther King napja

van. Jól jön most ez a plusz egy nap, nem hiszem, hogy ilyen
állapotban be tudtam volna menni az egyetemre.
– Ma bemegyek az órámra – közlöm péntek reggel Luke-kal. – Te
pedig dolgozni mész.
– Csak nem? – kérdez vissza a kávésbögréje fölül, a
konyhapultnak támaszkodva.
– Igen.
Végigmérem. Munkába öltözött, szóval biztosan úgy tervezte,
hogy be is megy.
 – Biztosan most is ovulálnak a nők, és szükségük van a
szolgálataidra.
– Biztosan – vágja rá szárazon.
– Ugye nem fogunk veszekedni, mert kimegyek a lakásból?
– Nem. Én magam viszlek el az egyetemre.
Huh! Ez könnyebben ment, mint reméltem.
– Ott maradsz, a nap végén érted megyek – itt egy kis
hatásszünetet tart. – Megértetted?
– Megértettem, apuci.
– Indulhatunk, édes?

A Hymer épület bejáratánál tesz ki, és a könyvtár előtt vesz fel

aznap délután.
Kinyitja a SUV ajtaját előttem, de én egy kicsit még bámulom az új
kocsit. Egy hatalmas Land Rover.
– Vettél egy új autót? – kérdezem, miközben beülök.
Rám csukja az ajtót, és beül a volán mögé.
– Igen.
– Ez biztonságosabb, mint a Mercedes?
Luke rám néz.
– Nem, nem igazán.
– Akkor csak úgy vettél ma egy új kocsit?
– A Mercedes nem volt elég praktikus.
Praktikus? Mihez?
– Megtartottad azért nekem? – incselkedem.
– Tényleg egy kétüléses kocsit akarsz vezetni, Sophie? – Úgy néz
rám, mint aki valóban aggódik a gondolat miatt.
– Csak vicceltem, nyugi! A nagyszüleimtől megkapom a régi
Hondájukat, ha lediplomázom. Nem tudnék egyszerre lakást és
kocsit is fizetni.
– Jogos – mondja, és beindítja a motort. – Jogos.
Csendben megyünk a Rittenhouse térig, odafent Luke egyenesen a
konyhába vezet.
– Mrs. Geiger készített nekünk vacsorát – mondja, és kinyitja a
melegítőrekeszt a konyhasziget alján. – Ülj le – utasít, és elém
csúsztat egy tányér lasagnét.
Belesüppedek az egyik székbe.
– Kimerültem – ismerem el csendesen.
– Elmúlik.
Luke nem ül le, a pult túloldalának támaszkodik, és engem néz.
Most nézni fogja, ahogy eszem? Az elmúlt pár napban nagyon
furcsán viselkedik.
Megcsörren a telefonja, felveszi, én befejezem a lasagnét.
Munkaügyben hívják, be is megy a dolgozószobájába. A tányért
berakom a mosogatógépbe, bemegyek a hálóba, hogy felkapjam a
telefontöltőmet. Azt hiszem, az ágy mellett hagytam a
konnektorban. Megfordulok, a tévészoba felé veszem az irányt, de
megtorpanok, mert az eddig üresen tátongó gardrób most már
igenis tele van.
Két gardróbszoba tartozik a hálóhoz. Az ajtóhoz közelebbi volt az
üres, a másik Luke ruháival van tele. Most viszont a saját ruháimat
látom az üresben. Bemegyek, és körbenézek. Az egész
koleszszobámat átpakolták. Meg se tölti a gardróbot, annyira kevés
cuccom van. De itt van minden. A tankönyveim gondosan sorba
állítva a polcon, ahol a pulóverek lennének. A szerény ruhatáram fa
vállfákon lóg, a cipőim katonás rendben sorakoznak alattuk. A
sminkcuccaim és a zuhanyzós tatyóm egy másik polcon pihen.
Akkor most… ideköltöztetett? Mi a fene? Ki csinálta ezt? Valaki
idehozta az összes holmim anélkül, hogy beleegyeztem volna. Mit is
mondott a minap? „Elküldök valakit a dolgaidért.” Így akarta
megkérdezni, hogy hozzá költözöm-e? Annyira ledöbbenek, azt se
tudom, mitévő legyek. Kimegyek a hálóból, végig a folyosón a
dolgozószobájáig, megállok az ajtóban, és Luke-ot bámulom. Már
nem telefonál, valamit pötyög a laptopján, de félbehagyja, amikor
meglát.
– Igen? – noszogat.
– Most akkor itt lakom – kérdezem felbőszülve. – Kulcsot is
kapok? Vagy mindennap hozol-viszel az iskolába, mint egy
gyereket?
Jesszus! A közlekedés! Mégis hogy fogok innen bejárni az
egyetemre?
– Várjunk csak. Te tényleg azt hiszed, hogy furikázni fogsz az
iskolába?
– Egy ideig igen, pont így gondoltam – azzal lecsukja a számítógép
fedelét, és hátradől a székén.
– Ezt akkor beszéltük meg, amikor eszméletlen voltam? Mert
egyáltalán nem emlékszem arra, hogy úgy döntök, ideköltözöm.
Luke megdörzsöli az alsó ajkát, mielőtt válaszolna.
– Logisztikailag úgy gondoltam, az én lakásomnak több értelme
van.
Logisztikailag? Értelme? Semmi értelme sincs annak, amit mond!
– Miért kezeled Ginát? – buggyan ki végre a kérdés.
Ha őrült beszélgetésre vágyik, hát legyen!
– Nem kezelem – mondja hetykén, és újra kinyitja a laptopot. –
Már nem.
– De kezelted – vágok vissza ingerülten.
– Tudod, hogy nem szeghetem meg az orvos-beteg titoktartást, de
mivel úgy tűnik, már tudsz róla, és ha így gyorsabban lezárhatjuk
ezt a beszélgetést, akkor igen, kezeltem Ginát. De már nem az én
páciensem.
– De miért? – nem értek semmit. – Miért kezelted egyáltalán,
Luke?
Luke sóhajt egy nagyot, és megdörzsöli az arcát.
– Van múltunk, Sophie. Úgy éreztem, tartozom neki azzal, hogy
segítek, de már nem.
Végre rám néz.
– Ennyi elég?
Nem tudom. Fáradt vagyok, és elegem van ebből a veszekedésből,
vagy akármi legyen is ez. Inkább lefekszem.
 31

Luke ragaszkodik hozzá, hogy a hét további részében oda-vissza

fuvarozzon. Kezdek aggódni Philadelphia jövőbeli nemzedékéért,
annyira kevés ideje marad dolgozni.
Vasárnap Luke ágyában ébredek pont úgy, ahogy az eddigi
reggeleken. Jó itt lenni. A hatalmas épített zuhanyzóban sokkal
kellemesebb fürdeni, mint a rémes koleszbeli fürdőben.
Egyedül vagyok, ez sem meglepő. Luke a legtöbbször már rég az
edzőteremben van ilyenkor. Kinyújtózom a takaró alatt. A matrac is
fényévekkel jobb, mint a kollégiumban.
Még mindig nem tudom, mit keresek itt. Beköltöztem volna? Azért
jó lett volna, ha megkérdezi. Ez most végleges?
A philadelphiai látképet nézem az ágyból, az agyam kattog.
Luke egész héten nagyon furcsa volt, ami egyébként nagyon cuki.
Szerintem aggódik miattam, pedig jól vagyok. Nincs semmilyen
utóhatása az eszméletvesztésnek, és a bokám is meggyógyult.
Szexuálisan sem ért hozzám az elmúlt napokban. Talán
kezdeményeznem kellene? Tudassam vele, hogy jól vagyok? Eddig
egyáltalán nem kellett előhozakodnom ilyesmivel. A pokolba is,
hiszen egy mosoly is felhívás keringőre, ha Luke-ról van szó!
– Fent vagy – szólít meg a háló ajtajából.
Nem hallottam, hogy megérkezett. Törölköző van a vállán, a haja
még nedves az edzéstől.
– Bújj vissza az ágyba! – lapogatom meg a matracot mellettem.
 Odasétál, megtámaszkodik a kezén, és kapok egy finom csókot.
– Leizzadtam. Zuhanyozzunk együtt, aztán menjünk el reggelizni.
Most már nem is akar szexelni velem? Persze a reggeli elég jól
hangzik.
– Gofrit kérek.
– Tudom – mondja, és lehúzza rólam a paplant.
– És omlettet.
Kinyújtja a kezét, és felhúz az ágyról.
– Szalonnát is. Farkaséhes vagyok.
– Rendeljünk mindent, és majd azt mondjuk, mások is
csatlakoznak később.
– Te most ugratsz?
Mintha egy apró vigyor futott volna át az arcán.
– Dehogy! Elmegyünk a Lacroix büféjébe. Mindenük van, higgy
nekem.
Büfé? Juhé! Kiugrom az ágyból, és egyenesen a víz alá állok.
Luke hamarabb készül el, mint én. Nem hagyja, hogy vizes hajjal
menjek ki az utcára. Felöltözve gubbasztok a mosdókagyló mellett,
hajszárítóval a kezemben, Luke pedig az ajtóban csatolja csuklójára
az óráját.
– Már majdnem száraz – jelentem be. – Idehoznád a
neszesszerem?
Bólint, behozza a gardrób padlójáról, és leteszi a pultra.
Kikapcsolom a hajszárítót, elégedett vagyok, a hajam átmegy a
szigorú minőség-ellenőrzésen, én meg feltúrom a táskám. Kenek egy
kis bronzosítót az arcomra, aztán jöhet a szempillaspirál, és a
sütőtökízű ajakír. Végül bekapom a mai fogamzásgátló tablettát, és
ledöntöm egy pohár vízzel.
– Mit csinálsz, Sophie? – kérdezi Luke váratlanul a hátam mögül,
és belenyúl a táskámba.
 – Nyugalom, készen vagyok.
Nem tartott soká. Igazán értékelhetné, milyen gyors vagyok.
– Ezekkel, Sophie – emeli a magasba a fogamzásgátlót. – Ezekkel
mit csinálsz? – most már elég ingerült.
Bambán bámulom a dobozt. Egyet sem hagytam ki, minden reggel
bevettem.
– Mindig reggel szoktam bevenni, mindig ugyanakkor – majd
megvonom a vállam. – Maximum egy-két óra eltéréssel.
Pár másodpercig csak néz, aztán ledobja a tablettákat a pultra.
Ide-oda pattognak, majd a falról szinte mind a mosdókagylóban
végzi. Hátat fordít, megragadja az ajtófélfát, majd újra a szemembe
néz.
– Sophie, terhes vagy.
 32

Nincs más, csak síri csend. Egy pillanatra semmit sem érzek, aztán
az agyam őrült sebességgel zakatolni kezd. Egymást bámuljuk, Luke
azt figyeli, hogyan reagálok, de az arcom egyszerre vagy százezer
érzésről árulkodik.
– Tessék?
Nem válaszol, csak néz.
– Én aztán nem – rázom meg a fejem. – Minden nap beveszem a
tablettát! Minden egyes nap! És antibiotikumot se szedtem! – és csak
rázom a fejem. – Nem. Én nem. Luke…
Szomorúnak tűnik, ahogy a fürdőszoba ajtajának dől.
– A CT előtt vérképet csináltattunk a kórházban, aztán az
ultrahangvizsgálat is megerősítette.
– Te ezt már egy hete tudod?
Kezdek hisztérikus állapotba kerülni, és tudom, hogy ez hallható
is.
– Azt hittem, biztosan tudod – mondja lassan. – És meg akartam
adni az esélyt arra, hogy te magad mondd el.
Felkapom a neszesszerem, elmegyek mellette, a gardrób felé
veszem az irányt. Fogok egy táskát, és találomra beledobálom a
dolgaim.
– Mit csinálsz, Sophie? – állja el az utat Luke.
– Elmegyek.
Nagyon nem akarok sírni, de a könnyeim már fojtogatnak,
pislogok párat, hogy megállítsam a zuhatagot.
– Hazamegyek, ott nem vagyok terhes!
Istenem! Ez teljesen értelmetlen! Átdobom a vállamon a táskát, és
szembefordulok vele, de nem tudok a szemébe nézni. Ki kell jutnom
innen, mielőtt összeroppanok.
– Kérlek, menj arrébb, Luke – tekintetem a mellkasára tapad.
Kis szünet, majd félrelép, én pedig kiviharzok mellette.
– Sophie! – kiált utánam, de nem állok meg, s bevágom magam
mögött a bejárati ajtót.
Nem vagyok terhes. Luke sem tudhat mindent! Rá kell pisilnem
egy tesztre. Nem lehetek terhes! Ezek a gondolatok cikáznak a
fejemben, ahogy beszállok a liftbe, majd az előcsarnokban is.
Visszautasítom a bérautót, egyenesen a Tizennyolcadik utcára
megyek. Van egy gyógyszertár a Chesnut Street sarkán. Határozott
léptekkel loholok a járdán. Szereznem kell egy terhességi tesztet!
Szédülten járom a sorokat. Hol vannak azok a francos tesztek?
Még sose kellett ilyesmit vennem. Végül megtalálom a női
intimhigiénia sorban a tamponok mellett. Elég ironikus: vagy az
egyikre van szükséged, vagy a másikra.
Jól van, terhességi teszt. Végignézem a kínálatot. Miért van ekkora
választék? Talán valamelyiktől kevésbé leszek terhes? Hát nem
ugyanarra való mindegyik? Mindjárt bepánikolok, ki kell jutnom
innen, de melyiket válasszam? Hármat felkapok, és a kasszához
rohanok.
A pénztáros beüti őket, és megkérdezi, kérek-e szatyrot. Miért ne
kérnék szatyrot? Talán itt, a hátsó mosdóban kellene rájuk
pisilnem? Megnézem a névtábláját: Holly. Lehet, hogy kislányom
lesz, és akkor Hollynak nevezem el. Holly Miller. Feladom a
könnyekkel szembeni küzdelmet, hagyom, hogy szabadon
eleredjenek. Nem akarok egy Holly nevű kisbabát!
 – Akkor berakom ezeket egy szatyorba – mondja Holly, én meg
lehúzom a kártyámat. – A blokkal együtt – teszi hozzá, mintha
tudná, hogy egy újabb kérdéstől végleg kitérnék a hitemből.
Egyértelmű, hogy jelen állapotomban képtelen vagyok válaszolni
bármilyen kérdésre.
Felkapom a szatyrot, és a kollégium felé fordulok. Fogalmam
sincs, mit csinálok. Van egy Dunkin’ Donuts a jobb oldalon, betolom
az ajtót, és bemegyek.
Az étlapot nézem, míg valaki mögöttem megkérdezi, sorban állok-
e. Megrázom a fejem, menjenek csak előre, aztán kilépek a sorból,
és bezárkózom a vécébe. Kinyitom mind a három dobozt, a leírást
félredobom. Rápisilek az elsőre, és várok. Plusz jel vagy dupla csík,
tudom. Megismétlem a többivel is, majd miután végeztem, egy
dobozba rakom mindet, bevágom a táskámba, és kimegyek.
Újra az étlapot bámulom. Ennem kellene egy fánkot. Ez lenne a
normális, ha valaki a terhességi tesztje eredményét várja, nem?
Letelt már a három perc? A tesztek a táskámban lapulnak, én a
fánkokat nézegetem. Egy krémtöltelékes? Vagy lekváros? Ó! Van
szív alakú is Valentin-napra!
Mégis miféle idióta az, aki a pasijától tudja meg, hogy terhes?
Luke arca lebeg előttem, miközben rendelek két lekvárosat, és egy
szív alakút, rózsaszín cukormázzal. És egy narancslevet. A kávéillat
majdnem elveszi az étvágyamat.
Amúgy se valószínű, hogy ihatnék kávét! Becsúsztatom a
kabátzsebembe a narancslevet, és tovább sétálok a Chesnut
Streeten, menet közben betolom az egyik lekváros fánkot.
Csak megyek, és megyek. Elérek a Schuylkill-folyóig, úgy döntök,
szépen átsétálok a hídon. Egészen hazáig is elsétálhatnék! Luke
lakása tényleg nagyon közel van a kollégiumhoz. Negyvenöt perc
maximum, kocsival nincs tizenöt sem. De mégis egy egészen más
világ, nem igaz?
Annyira csalódottnak tűnt, amikor kimondta, hogy terhes vagyok.
Istenem! Hányni akarok, és nem a hormonok miatt! Hányszor
oktatott ki a fogamzásgátlásról? Visszagondolok a legelejére, amikor
még csak a páciense voltam. Használjak óvszert, csak mert párszor
hánytam másnaposan, és persze egy plusz recept a
fogamzásgátlóról.
Anya lettem, de ez rosszabb. Apám nem törődött velem, őt csak
arra használták, hogy gyereket nemzzen. Luke viszont gondoskodó.
Kidobom az üres narancsleves üveget, kinyitom a neszeszszerem,
és utánadobom a három tesztet is. Nincs szükségem rájuk. Nem
mintha Luke nem tudná, mit csinál. A tagadás hirtelen elillan,
helyét a harag veszi át. Én egyáltalán nem így terveztem!
Egyenesen a Spruce-ra fordulok, Luke ott áll a SUV-nál a Jacobsen
Hall előtt. Összenézünk, én elmegyek mellette, ő bólint, de nem
próbál megszólítani. Nem hiszem el, hogy felcsinált! Faszfej!
Feltépem a szobám ajtaját, Jean és Jonathan éppen szexelnek.
Mégis mi jöhet még? Igazából a jó oldalát kellene néznem: legalább
nem használnak semmiféle játékszert! Nekivágódom a folyosó
szemközti falának, és lassan lecsorgok a padlóra. Már csak egy
fánkom maradt, a szív alakú, rózsaszín cukormázzal. Apró
szivecskékkel szórták meg. Még ez is! Az egészet betolom a számba.
Kinyílik az ajtó, Jonathan, majd Jean is megjelenik.
– Sophie! Te mit keresel itt? – kérdezi Jean aggódva.
– Fánkot eszem – mutatom fel a maradékot bizonyíték gyanánt.
Egymásra néznek, majd Jonathan felsegít a földről, Jean pedig
tartja nekünk az ajtót. Amint felálltam, Jonathan el is megy, én
pedig rázuhanok az ágyamra.
– Mi folyik itt, Sophie? Azt hittem, hogy Luke-nál maradsz.
– Én… – sóhajtok egy nagyot. – Terhes vagyok.
 – Ó! – néz meglepetten Jean. – Nahát! Talán Luke nem örült neki?
– Ő mondta el.
– Előbb tudta, mint te? – kérdezi hitetlenkedve.
– Egy idióta vagyok! – válaszolom, és kifújom az arcomba omló
hajtincseket.
– Nem, Sophie. Nem vagy idióta. Mi történt?
Elmesélek neki mindent, ő türelmesen végighallgat, simogatja a
hátam, míg kisírom magam, hagyja, hogy kiadjam magamból
minden feszültségem. Így telik az egész délután, sőt, az egész hét. Ad
ruhát is, hiszen Luke-nál van mindenem.
Luke telefonál, de kinyomom. Még nem állok készen. Se a
beszélgetésre, se semmire.
 33

– Szent szar! Terhes?! – néz rám rémülten Everly, majd a hasamat

bámulja, mintha a kór a levegőben terjedne.
– Nem fertőző, Everly.
– Azt tudom – vágja rá nem túl meggyőzően, és megsimogatja a
saját lapos hasát, majd felugrik a hátsó pultra, és lábát lóbálva
bámul tovább. – Elmondtad már Luke-nak? Hogy fogadta? Jön a
BÉMMH?
– Hogy mi jön?
Everly a szemét forgatja.
– A BÉMMH. Hozzámész, megszülöd a babát, és Boldogan Éltek,
Míg Meg Nem Haltok?
– Nem tudom.
– Mégis mit szólt, amikor elmondtad neki? Elég idős, lehet, hogy
már szeretne gyereket – próbálja menteni a helyzetet.
– Ő mondta el nekem.
Everly lába megáll a levegőben.
– Hogy mi? Talán valami mocskos terhességiteszt-játékot
játszottatok? Kérlek, mondd, hogy igen!
– Nem igazán – mutatok a fejemre. – Agyrázkódás? Kórház?
Emlékszel?
– Vagy úgy! – mondja letörten.
– De hagyjuk is. Mi van Camden professzorral?
Everly egy jó hosszú másodpercig nem szólal meg, majd
megvonja a vállát.
– Semmi. És ha azt hiszed, hogy megelégedtem ennyivel a kis
csirkefalatkával a méhedben, hát tévedsz!
Nem is foglalkozom vele, inkább kiszolgálok egy vendéget.
– És mi a terv? – kérdezi Everly, miután végeztem.
– Még csak három nap telt el, Everly. Már tervezgetnem kellene?
Úgy néz rám, mintha bolond lennék.
– Igen, Sophie. Szerintem már a harmadik órában kigondoltad,
mit teszel.
Leroskadok a pultra.
– Úgy terveztem, hogy terhességmentesen lediplomázom, szóval
talán nem dőlt még minden dugába.
Everly int, hogy folytassam nyugodtam.
– Azt hiszem, ki tudok fizetni egy kétszobás lakást valami jó
helyen, amíg nem szerzek egy nyolcórás állást a diploma után.
– Négyszobásra is telne, meg egy pónira, ha számba vesszük,
mekkora gyerektartást fog fizetni Luke.
– Nem – rázom meg a fejem. – Nem kell a pénze. Én nem vagyok
az anyám.
A szemem ég, de nem akarok sírni.
Everly leugrik a pultról, és átölel.
– Tudom, te ribi! Jól tudom – mondja, és megsimogatja a hátamat.
Csak Everly nevez ribancnak egy ilyen pillanatban, és ez valahogy
megnyugtat.
– Sophie, te vagy a leglelkiismeretesebb ember, akit ismerek.
Senki se hinné el, hogy szándékosan estél teherbe.
Kiszúrom a zsír új Land Rovert a kávézó előtt, és elengedem
Everlyt. Nem hiszem el, hogy ezen a kedden is beugrik egy kávéért,
mintha mi sem történt volna! Bemegyek hátra, és Everlyre hagyom
a dolgot. Úgyis ki kell pakolnom egy adag papírpoharat.
 Meg se állok, míg Everly hátra nem jön.
– Annyira hülye vagy! – mondja kvázi köszönésképp.
– Tudom.
– Mármint Luke-kal kapcsolatban – mutat ujjával az utcára. –
Elcserélte a sportkocsiját egy SUV-ra.
– Everly. Nem kell a pénze. Tőlem akár három kocsit is vehet, nem
érdekel.
– Nem hiszem el, hogy kettőnk közül te vagy az okosabb! Először
is, ez egy luxus Land Rover, nem egy kocsi. Másodszor pedig, ez egy
Land Rover, Sophie! Nagyjából olyan, mint egy miniteherautó.
Jesszusom! Valószínűleg elmentett a böngészője kedvencei közé egy
utónévlistát is a laptopján! Ti aztán nem vagytok semmik! – zárja le
a monológját, és visszamegy a vendégtérbe.
Beharapom az alsó ajkam, és végiggondolom, amit Everly
mondott.
– És rólad kérdezősködött! – kiáltja még kifelé menet.

A következő két nap szinte teljes homályba vész. Órák, tanulás,

önéletrajzok küldözgetése. Boyd többször hagyott már üzenetet,
szeretne találkozni, de annyira nincs erőm, hogy csak egy
válaszüzenetre futja. Inkubátornak lenni elég fárasztó.
Összezavarodtam. Nem Everly vagy Jean volt együtt Luke-kal az
elmúlt pár hónapban. Ők nem hallották, hogy folyamatosan
emlékeztetett a tablettákra, és tőle kaptam a további receptet is.
Mindig kifaggatott a menstruációmról. Szerintem Luke nem akar
gyereket. Legalábbis nem most, vagy csak nem tőlem.
Csütörtökön újra dolgozom a kávézóban. Amikor felnézek, Boyd
áll előttem.
– Szia, Boyd!
– Nem hívtál vissza, hugica – dorgál mosolyogva.
– Sajnálom. Sok minden történt.
– Igen. Emlékszem még az egyetemi évekre. Biztosan van jobb
dolgod is, mint hogy visszahívd egy rokonodat.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Boyd szemöldöke megugrik.
– Figyelj – mondja, és a borítékra mutat, amit csak most veszek
észre. – Egy időre el kell mennem a városból a munkám miatt, és
szerettem volna elintézni ezt, mielőtt elmegyek. Volna pár perced?
Vagy találkozzunk később?
Leülünk az egyik sarokba, Boyd elém csúsztatja a borítékot.
– Mi ez? – kérdezem, és a kezembe veszem.
– Az örökséged.
– Hogy mi? – dobom le azonnal az asztalra.
– Az örökséged – ismétli meg. – Apánk után.
– Ez a tiéd, Boyd. Nekem nem kell.
Boyd megrázza a fejét, és megdörzsöli az állát.
– Ezt neked szánta, Sophie.
Alig bírom ki, hogy ne horkantsak fel.
– De hiszen találkozni se akart velem!
– Beszéltem anyámmal. Tudta.
Belezuhanok a bokszba. Nem is tudom hirtelen, hogy ez most jó
vagy rossz. Reméltem, hogy nem tudott a férje hűtlenségéről. De
miért is kívánom ezt? Talán, hogy ne kelljen bűntudatot éreznem az
anyám helyett? Mekkora butaság!
– Sajnálom, Sophie.
Mi van?
– Mit sajnálsz? Itt egyedül én tartozom bocsánatkéréssel.
 Boyd felnevet.
– De miért?
– Az anyámnak nem lett volna szabad megkörnyékeznie apádat.
Hiszen házas volt.
Boyd elfordítja a fejét, majd csendben néz egy ideig.
– Hát ezen agyaltál az elmúlt hónapokban? Sophie, nekünk semmi
közünk ahhoz, hogy mi történt a szüleink között több mint húsz
évvel ezelőtt. És ha már valamelyikünknek muszáj bűntudatot
éreznie a szüleink miatt, az én vagyok, nem te. Az anyád még szinte
gyerek volt, márpedig amennyire én tudom, ő volt az egyetlen, aki
felnőttként viselkedett ebben a kényes helyzetben.
– Ezt hogy érted?
Én még sosem gondoltam így az anyámra.
– Az anyám tudott a viszonyról, Sophie. És onnantól fogva
félelemben élt. Na nem azért, mert elveszíthette volna a férjét,
hanem mert nem akarta, hogy fény derüljön a szégyenre. Nem
akart az újságok címlapján szerepelni, mint egy újabb nevetséges
politikusfeleség.
– Nem mondom, hogy hibáztatom ezért.
De Boyd ügyet se vet rám, csak folytatja.
– Amikor megtudta, hogy az anyád terhes, megfenyegette az
apámat, hogy leállítja a kampányt, ha nem szakít vele. Persze
diszkréten. Az apánknak a halála idején már meglehetősen szép
jövedelme volt – mondja, és a borítékra néz. – De az anyám családja
az igazán tehetős. Csak azzal a pénzzel nyerhetett a választáson.
– Szóval a politikai karriert választotta.
Boyd bólint.
– De kutakodtam kicsit. Sose akart teljesen elfelejteni. Legalábbis
anyagi értelemben. Ezt akkor kellett volna megkapnod, amikor
tizennyolc lettél – biccent újra a boríték felé.
 Az előttem fekvő borítékra összpontosítok.
– És miért nem kaptam meg? – kérdezem most már Boydra nézve.
– Az anyám miatt – húzza félre a száját. – Egyszerűen elhallgatta.
Tudta, hogy apánk halála után rajta kívül senki más nem tud rólad,
de nem számolt azzal, hogy ez a papír örökké kísérteni fogja.
Kifújom a tüdőmben felgyülemlett levegőt.
– Egy csődtömeg vagyok, Boyd. Teherbe estem! – buggyan ki
belőlem, és már nem állíthatom meg. – Gyereket várok pont úgy,
mint az anyám. A sors ismétli magát! Lesz egy kisbabám, pont úgy,
mint neki. És szegény gyereknek a családja fele úgy fog tenni,
mintha nem létezne.
Most már Boyd is hátradől a bokszban.
– Egy házas szenátorjelölt gyerekét hordod?
– Nem. Ne légy nevetséges! Luke az egyetlen férfi az életemben. A
baba Luke-é.
– Luke nős?
– Dehogy!
Boyd megrázza a fejét.
– Tényleg szükség van erre a krisztusi megvilágosodásra, hugica?
Mégis miben hasonlít ez arra, ami anyád és apánk között történt? –
kérdezi Boyd, és az asztalra könyököl.
– Abban, hogy nem így terveztem! Luke nem akar gyereket, és a
családja utál!
– Ezt Luke mondta? – fortyan fel Boyd. – Ezt mondta, amikor
tudattad vele?
– Nos, nem. Ő előbb tudta, mint én.
Boyd láthatóan kezdi elveszíteni a fonalat.
– Az igazság az, hogy tőle tudtam meg.
– És aztán felajánlotta, hogy számlát nyit a kicsinek
tizennyolcadik születésnapjáig, majd kidobott?
 – Nem! Én hagytam ott, mielőtt megtehette volna!
– Ó!
– Úgy érzem, teher vagyok a számára. Ő nem ezt akarta.
– Ahogy te sem, Sophie. De együtt vagytok ebben a történetben, és
még esélyt se adtál neki, hogy felnőttként megbeszéljétek.
Hm. Boydnak igaza van.
– Nincs szükséged Luke-ra, Sophie. Ha nem akar részt venni a
kicsi életében, ez a boríték megkönnyíti az életed, ráadásul
nemsokára végzel az egyetemen. Nincs szükséged senki pénzére, és
senki sem fut el tőled, csak te magadtól. Beszélj Luke-kal.
 34

A taxi a Baldwin Memorial kórház főbejárata előtt áll meg. Az

elektromos ajtó magától kinyílik előttem, egy pillanatra
megtorpanok a járdán. Ez az. Beszélnem kell Luke-kal, hogy
megtudjam, mi jár a fejében. Kisbabát várok, az ő gyermekét. Nem
így terveztem, de mégis megtörtént.
Veszek egy mély levegőt. Az ég kék, a levegő friss, a tavasz
hamarosan beköszönt. Csak most döbbenek rá, mennyi minden fog
megváltozni. Májusban diplomázom, kiköltözöm a kollégiumból, és
valamikor ősszel anya leszek. Egy kissé elidőzöm ennél a
gondolatnál. Anya leszek. Nem valamikor, még idén. Rémisztő!
Talán pont ebből a kórházból lépek ki egy kisbabával a karomon.
Tudom, hogy nem leszek rossz anya, de mi van, ha jó sem? Mi van,
ha csak tűrhető leszek? Mi lesz, ha elhagynak az ösztöneim, és egy
halom megkérdőjelezhető szülői döntést hozok? És mi van, ha
mindezt egyedül kell végigcsinálnom?
Az ajtó újra kitárul, egy utolsó mély levegő, és indulás. Elmegyek a
recepció mellett, egyenesen a liftekhez tartok, csak a célt látom a
szemem előtt. Idebent egészen más a légkör, mint odakint. Steril, de
kézzelfogható. Csak akkor jut eszembe, hogy talán Luke nincs is itt,
amikor már megnyomtam a hívógombot. Általában órám van
péntek délután, Luke pedig, amennyire én tudom, dolgozik.
Kilépek Luke emeletén a liftből, és az irodája felé fordulok. A
fertőtlenítő szaga megcsapja az orromat.
 – Sophie!
A lépcsős eset után feküdtem itt. A kezelőorvosom, dr. Kallam jön
szembe velem.
– Sophie! – ismétli a doktornő. – Dr. Kallam vagyok. Én kezeltem,
amíg itt feküdt – mondja, és a felismerés jelét keresi az arcomon. –
Hozzám jött, vagy Luke-hoz?
Ó, igen. Vissza kellett volna jönnöm kontrollra.
– Hát persze hogy emlékszem, dr. Kallam! Luke-hoz jöttem, de
gondolom, önnel is egyeztetnem kell egy időpontot. Fogalmam
sincs, mit tegyek – fakad ki belőlem a vallomás, és megérintem a
hasam.
Lehet, hogy máris elszúrtam?
– Én… Rendben van? – nézek kétségbeesetten dr. Kallamre. – Még
nem kellene semmi különlegeset csinálnom, ugye?
Dr. Kallam mosolyog. Csoda szép nő, nagyjából egyidős Luke-kal.
Kissé zavar, hogy ennyi különösen vonzó nő veszi körül Luke-ot a
munkahelyén, és mind sokkal értelmesebbek, mint én ebben a
babaügyben.
– Még korai, Sophie. Szeretném, ha terhességi vitamint szedne, és
nem inna alkoholt, sem kávét, viszont minden mást annál többet. Ez
egyelőre elegendő, de hamarosan rendszeresen találkoznia kell az
elsődleges szülész-nőgyógyászával.
– Nekem nincs olyan.
– Egyeztethet időpontot akár az én rendelőmmel is, de Luke is
adhat egy listát, amiből választhat. Meglep, hogy eddig még nem
világosította fel minderről! – simít el egy tökéletesen göndör tincset
a füle mögé, majd kérdőn néz rám.
– Nem beszéltünk sokat mostanában.
Dr. Kallam bólint.
– Most épp egy beteggel van. Beengedem az irodájába. Sajnálom,
hogy elengedtem anélkül, hogy beszéltünk volna, de Luke
ragaszkodott hozzá, hogy ön mondja el neki.
– De nem tudtam – vallom be, miközben kinyitja előttem az ajtót,
és leülünk a Luke asztala előtti két székre. – Fogalmam sem volt
róla. Rendszeresen szedtem a fogamzásgátlót. Azt hitte, tudom? –
várok megerősítést dr. Kallamtől.
Újra bólint.
– Nagyon fontos volt neki, hogy maga mondja el.
– De miért? A karrierje arra épül, hogy elújságolja a nőknek,
terhesek.
– Így van – mosolyodik el dr. Kallam az egyedi meghatározáson. –
Gondolom, nem akarta önre erőltetni a dolgot.
– Azt akarta volna, hogy egyedül döntsek a babáról anélkül, hogy
ő befolyásolna?
Dr. Kallam újra bólint.
– Régóta barátok vagyunk Luke-kal – mondja végül, majd a többit
rám hagyja.
Megcsörren a csipogója, azonnal feláll.
– Mennem kell, Sophie. Kérjen egy időpontot, vagy tudassa, ha
ajánlásra van szüksége.
Dr. Kallam után csak a parfümje illata marad a szobában, és én,
egyedül Luke irodájában. A szék karfáján dobolok az ujjaimmal, és
a falon lévő könyvespolcot nézegetem. Fölötte egy hosszú parafa
tábla, rajta különböző kisbabák fényképei, és a szülők
köszönőlevelei. Én semmit sem tudok a kisbabákról! Elmélázom a
képeken. Annyira kicsik! Hogy lehet egyáltalán felöltöztetni egy
ekkora emberi lényt? Átnézem a polcot, hátha találok valamiféle
újszülött-kézikönyvet. Főként orvosi folyóiratokat találok, de van
pár példány a Várandósok – Az a bizonyos kilenc hónapból is. Újnak
tűnnek, mintha Luke a potenciálisan megrendült terhes
pácienseinek tartogatná őket. Neki valószínűleg semmi szüksége rá,
hiszen már rég megtanult mindent az orvosi egyetemen. Legalább
egyikőnk tájékozott a témában..
Elveszek egy példányt a polcról, és megkerülöm Luke székét, hogy
kiteríthessem a könyvet az asztalára. Miért ilyen nagy? Már az első
oldal letaglóz, és a huszadiknál végképp elveszettnek érzem magam.
Jegyzetelnem kell. Körbenézek, de az asztalon nem találok semmit,
hát kinyitom a fiókot.
A szemem érzékeli, amit látok, de az agyam képtelen feldolgozni
az információt. Kopognak az ajtón, majd Gina viharzik be, mintha
ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Becsukom a fiókot, és
végignézem, ahogy a Luke-nak tartogatott bájmosoly lefagy az
arcáról.
– Szaglászunk Luke szobájában, Sophie? Szedd már össze magad!
Helyes! Akkor ma szépen pontot teszünk ennek a végére.
– Segíthetek valamiben, Gina? Esetleg egy randiszerviz
telefonszáma kellene? Biztosan találunk olyanokat, akik a
rosszindulatúakra specializálódtak.
– Édes, de inkább tartsd meg magadnak. Nekem itt van Luke.
– Nem, nincs. Lehet, hogy egyszer a tiéd volt, de az biztos, hogy
most már nem a tiéd, mert az enyém, és nem vagyok hajlandó
lemondani róla.
Gina tekintete az asztalon fekvő könyvre téved, rögtön látom,
hogy kiül a rettegés az arcára.
– Te terhes vagy? – kérdezi döbbenten. – Nem hiszem el, hogy
Luke hagyta, hogy megtörténjen! Ő annyira óvatos!
Szeretnék belehányni Luke szemetesébe. Mintha tudna ez a nő
bármit Luke-ról vagy a fogamzásgátlásbeli jártasságáról! Aztán
hirtelen kezd összeállni a kép.
– Abortuszod volt, igaz? Amikor együtt voltál Luke-kal.
 Nem is kell, hogy megerősítse. Most már mindent értek.
– Luke nem akar gyereket, Sophie. Ő a karrierjére koncentrál,
nincs ideje, és nem is vágyik gyerekre, aki csak visszafogná őt. Ki
fog dobni, te pedig kövér leszel, és magányos.
Tudom, hogy hazudik. Egy falnyi kisbabafotó, és számtalan kézzel
írott köszönőlevél a bizonyíték arra, hogy Gina nem mond igazat.
Luke munkája az, hogy segítsen a nőknek anyává válni, ezek a
képek pedig büszkén igazolják a sikereit. Egy pillanatra se hiszem
el, hogy ne akarna saját gyereket. Persze, Gina szavai úgy hasítanak
belém, akár a kés. Még a hamis szavak is okozhatnak fájdalmat.
– Azt hiszem – kezdem lassan –, te egy hazug nő vagy. Szerintem
Luke azért figyel annyira a fogamzásgátlásra, mert egy múltbeli
szörnyeteg akarata ellenére elvetette a gyermekét. Luke tisztel
engem, és azt akarta, hogy én döntsem el, mikor van itt az ideje. És
végül, Gina, tudom, hogy Luke akarja ezt a gyereket. A mi
kisbabánkat. Vége van, Gina. A szánalmas kísérleted, hogy Luke
bűntudatát kihasználva rávetted a meddőségi kísérletre, szintén
csődbe ment. Van egyáltalán problémád a teherbe eséssel, vagy ezt
is csak azért találtad ki, hogy még több időt tölthess vele? Neked
pszichológus kell, nem endokrinológus. Most pedig tűnj el Luke
irodájából, és az életemből is!
Nagyot csattan az ajtó, én pedig újra elmerülök a fiók
tartalmában. Előveszem az egyik darabot, és végigsimítom a
karácsonyi anyagot. Karácsony egy hónapja volt, Luke akkor még
nem tudta, hogy terhes vagyok. Még kijjebb húzom a fiókot, és apró
pulykák néznek velem farkasszemet. A hálaadás két hónapja volt.
Már legalább két hónapja gyűjtögeti az imádni való babazoknikat!
Az én kedvenc zoknijaim miniatűr példányait! Van egy rózsaszín is,
telis-tele piros szívekkel. Egy másikon pedig mogyoróvajas-lekváros
szendvicsek virítanak. A piros-fehér csíkos manózokni a kezemben
marad.
Ez a jóképű gazember azt akarja, tartsam meg a kicsit.
Nem érzem becsapottnak magam. Hiszek abban, amit Ginának
mondtam. Szerintem tényleg azt akarta Luke, hogy én válasszam ki
a megfelelő pillanatot. Visszateszem az apró zoknit a helyére, és
visszatolom a fiókot.
Az előttem fekvő hatszáz oldalas könyvet nézegetem. Teljesen
kikészít, hogy mennyi mindent nem tudok, gyorsan be is csukom, és
visszateszem a polcra. Leülök Luke székébe, felhúzom a lábam,
átkarolom a térdemet.
Épp azon tűnődöm, vajon meddig leszek képes még ilyen
pozitúrát felvenni, amikor Luke belép az ajtón. Kezében a kilinccsel
megáll, és megnéz magának.
– Sophie – mondja megkönnyebbülten, de mégis aggódó
tekintettel.
Bezárja az ajtót, és leül velem szemben.
– Vettél egy kocsit, amibe elfér majd egy gyerekülés?
– Igen – válaszolja, de az arca nem árul el semmit.
Legalább letagadhatta volna, mert most nem igazán tudom, mihez
kezdjek ezzel.
– Vettél egy családi kocsit még azelőtt, hogy elmondtad volna –
most magamra mutatok –, hogy gyerekünk lesz. Ez elég helytelen,
nem gondolod? Ez kész röhej. Még vagy nyolc hónapig nem is lesz
rá szükségünk!
Végre ő is elmosolyodik. Még sose láttam ennyire boldognak
ezelőtt.
– Igazából csak hét.
Megmerevedek, a karom élettelenül zuhan a székre. Azt se tudom,
mennyire vagyok terhes! Megrázom a fejem, elfordítom a
tekintetem, de ő odasétál elém, és leül az asztalára, pont szemben
velem.
– Miért vagy dühös? – kérdezi az arcomat simogatva. – Tudom,
hogy félelmetes ez az egész, de minden rendben lesz. Sőt, tökéletes.
– Te rajtam nevetsz.
– Nem igaz.
– Akkor miért mosolyogsz?
– Mert azt mondtad, gyerekünk lesz.
– Nos, igen – a válasza összezavar. – De ezt már tudod.
– Azt tudtam, hogy terhes vagy – tart némi szünetet, és a
tekintetemet fürkészi. – Azt nem, hogy akarod-e.
– Akarom, ugyanakkor félek is. Én nem így terveztem!
– Tudom, hogy a terveidben nem szerepelt egy ilyen korai
kisbaba, és sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. De ha tényleg
ezt akarod, akkor megoldjuk.
Újra elcsendesül, és még mindig az arcomat fürkészi.
– Én akarom, Sophie. Téged, a babát, mindent.
– Majd megoldjuk.
– Együtt?
Kinyújtja felém a kezét, én pedig kérdés nélkül elfogadom.
 EPILÓGUS

Luke

Sophie nem tudja, de ma van az ötödik évfordulónk.

Öt évvel ezelőtt véletlenül rosszul kanyarodtam, és az életem
teljesen megváltozott. Építkezés volt a Walnuton. Kerülnöm kellett,
így kimaradt a szokásos Starbucks-os megállóm. Megláttam az
Ébresztőt, azonnal félrehúzódtam. Szükségem volt egy adag
koffeinre a rendelés előtt.
Nem volt különösebb okom visszamenni a következő héten. Vagy
az azutánin. Semmi más, csupán az, hogy egy pillantást vethettem a
Sophie nevű pincérnőre. Minden egyes alkalommal a kocsimban
kellett meginnom a kávét, mert hát mégse sétálhattam be egy
egyetemi klinikára Ébresztő feliratú pohárral!
Sosem állt szándékomban kikezdeni a lánnyal. Tudtam, hogy túl
fiatal hozzám. Úgy tippeltem, talán végzős, de még akkor is idős
vagyok hozzá. Eleinte csupán egy ártalmatlan kedélyállapot-
javítónak indult: a kitáguló pupillái, amikor megszólítom, és a
kipirult arca, miközben átadja a kávét. A tekintete még azután is
velem maradt, hogy kiléptem a kávézóból.
Lassan megszületett a kérdés. Miért is ne? Elvihetném vacsorázni.
Meghúzhatnám, hogy kiverjem végre a fejemből. A pokolba! Olyan
fajta lánynak tűnik, akit másnap is fel kell hívni. Talán már kitalálta
a gyerekei nevét is, és rögtön gyakorolni kezdené a Mrs. Miller
aláírást egy papírlapon. Ez a lány egyszerűen ijesztő!
Fogalmam sem volt mennyire, egészen addig, amíg rá nem
eszméltem, hogy én vagyok az, aki mindezekre vágyik. Azt se
tudtam, ő mit akar. Talán a múlt megismétli önmagát? Talán
Sophie-t sokkal jobban érdekli a karrier, mint egy férj és gyerekek,
és úgy gondolja, nem kaphatja meg mindkettőt egyszerre?
Nézem, ahogy itt alszik mellettem. Rásüt a reggeli napfény,
mocorogni kezd. Nemsokára felébrednek a lányok, és kezdődik a
nap. Lassan végigcsókolom az állától a mellkasáig.
– Hm… Jó reggelt neked is, dr. Miller! Mondd, bezártad az ajtót? –
kérdezi ácsingózva.
Kiengedem fogaim közül a mellbimbóját, mielőtt válaszolnék.
– Igen, és mindketten alszanak még – azzal szétnyitom a combját,
és megpuszilom a hasát. – Ahogy nézem, legalább húsz percünk
van.
Sophie elneveti magát.
– Emlékszel arra, amikor a miénk volt az egész nap?
– Igen – válaszolom vigyorogva.
– Hiányoznak a maratonok, de az is igaz, meglepően élvezetes,
amit az időprés ellenére produkálsz.
– Igazán? – emelem a vállamra a bokáját.
– Aha…
– Én is élvezem, amikor beugrasz a kórházba, miután leadtad a
gyerekeket a gyerekmegőrzőben.
– Szerinted rossz szülők vagyunk? Más szülők is beadják a
gyerekeiket, csak hogy felszabaduljanak egy kósza kufirc erejéig?
– Ha nem, akkor hibát követnek el.
– Más volt, amikor még nem beszéltek, de most! Igazi rémálom
mindkettő!
Egy pillanatra megtorpanok, felemelem a fejem.
 – Nem akarsz még egyet?
– Már van kettő! És nincsenek még ötévesek! Christine-t most
adtam be az óvodába, és végre sikerült Alessandrát is leszoktatni a
pelenkáról.
– Nos, talán végül meggondolod magad – emelem pajkosan a
magasba a szemöldököm.
– Egy pillanat – ül fel az ágyon Sophie. – Várjunk csak. Te azt
hiszed, újra terhes vagyok?
– Három napja késik.
– A te három napod meg bosszantó.
– Imádom, hogy a sértegetéseidnek sosincs semmi értelmük, ha
ideges vagy!
Elkapom a tarkóját, és visszahúzom magamhoz, de Sophie
kicselez, és felkapja a telefonját az éjjeliszekrényről.
Türelmesen várok, míg ellenőrzi a menstruációs alkalmazását.
– De hogy csinálod? – hitetlenkedik. – És még appod sincs!
– Terhességi tesztek a mosdó alatt! – kiáltom utána, Sophie a
fürdőbe masírozik. – De vért is vehetünk a héten, ha majd beugrasz
egy kis irodai etyepetyére!
– Kösz, drágám, ez nagyon kényelmes – jegyzi meg gúnyosan,
majd felkacag.
Hallom, ahogy a teszt a szemetesben landol, mielőtt Sophie
megjelenne az ajtóban egy önkéntelen sóhaj kíséretében.
Mosolyogva hívom vissza az ágyba, csak hogy befejezzük, amit
elkezdtünk.
Valami nekiütődik a hálószoba ajtajának, a kilincs ide-oda ráng.
– Mami!
Sophie elszontyolodik.
– Ennyit a reggeli szexről. Mondjuk úgy tíz évig!
– Egy pillanat! – kiáltom, bármelyik lányom is van kint a folyosón.
– Te! – fordulok Sophie-hoz. – Vissza az ágyba! Adj öt percet.
Megetetem őket, elindítok egy mesefilmet, és máris itt vagyok.
Sophie-nak felcsillan a szeme, úgy vigyorog.
– Egy mesefilmmel akarod elterelni a lányaink figyelmét, csak
hogy szexelhessünk? Ez annyira helytelen!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Julie Huss
Köszönöm, hogy nem írtad meg az endokrinológusos erotikus
regényt, amivel már ezer éve nyaggattalak, és helyette azt mondtad,
írjam meg én. Hát jó! Megírom! Hm… oké. De hogy kell használni a
szoftvert? És mennyibe kerül a szerkesztés? Tudnál csinálni egy
borítót? Rózsaszínűt. XXOO, szív, szív, kisvirág.

Kristi Carol
Köszönöm, hogy elolvastad a legelejétől, apró darabonként, ami a
lehető legrosszabb módja a könyvolvasásnak. Te mégsem adtad fel,
és folyamatosan többet követeltél, ami sokkal többet jelent nekem,
mint hinnéd.

Beverly Tubb
Köszönöm, hogy elolvastad az első vázlatot, és egyből beleszerettél,
pont akkor, amikor fel akartam adni az egészet. Ha te nem
sulykolod belém, hogy jó, és hogy imádod, a kiadó helyett a
szemetesben landol a szerzemény.

Michelle New
Először is köszönöm, hogy önmagad vagy. Erős, és sosem nyafogsz.
Másodszor pedig, a rajzaid eszméletlenek! Az én könyvem a te
grafikus szemeden keresztül? Hihetetlen! Köszönöm.
Olvassa ezt még valaki? Basszus, KÖSZÖNÖM! Sose hittem, hogy
könyvet fogok írni. Tényleg nem. Nincsenek jegyzetfüzeteim tele
gyerekkori rövid történetekkel. Nem tanultam írást, de egy napon
úgy döntöttem, megcsinálom. Nem mondom, hogy könnyű volt,
vagy hogy ne kellett volna keményen megdolgoznom érte. Úgy
saccolom, a könyv kilencven százalékát kézzel írtam, hol ide, hol
oda préseltem be még egy mondatot, és ez így ment hónapokon
keresztül. A hétvégéim gépeléssel teltek, hogy elküldhessem egy
profi szerkesztőnek. Aztán még egyszer. Tehát nem volt szigorú
tervem, de mindent beleadtam, hogy egy kielégítő történet
szülessen, és ne hemzsegjen benne se nyelvtani, se tipográfiai hiba.
Ha élveztétek, hát köszönöm! Tudom, hogy az idő mindennél többet
ér, hálás vagyok, amiért áldoztatok belőle a könyvemre.

Ha azért olvastátok el, mert Jana Astonként, Julie Huss

asszisztenseként ismertek, köszönöm, hogy adtatok egy esélyt. A
stílusunk és történeteink nem is lehetnének különbözőbbek. Ha azt
hiszitek, hogy szeretném feladni az asszisztensi állásomat azért,
hogy író legyek, hát nagyon tévedtek. Buldózerrel se lehetne
elmozdítani a helyemről! Hiszen a zseniális JA Huss mellett lehetek,
beszélgethetünk a következő könyveiről, és már hónapokkal azelőtt
ismerem a műveit, hogy a címük egyáltalán bejelentésre kerülne!
Ráadásul megengedi, hogy vitatkozzam vele akár arról, hogy nem
tetszik egy-egy szereplő neve. (Tudtátok, hogy Rory Shrike
eredetileg Sugar lett volna? Sugar Shrike! De megakadályoztam!)
Vagy mondjuk a karakterek mentális állapotáról. (Szerinte James
őrült. Hát nem. James maga a tökély, nincs igazam?) A lényeg az,
hogy ha abban bíztatok, megüresedik az állásom, hát nagyon
sajnálom!
Ha úgy érzed, a neved szerepelt a könyvben, akkor valószínűleg
igazad van. Ali Hymer, Alessandra Torre, Amber Jacobsen, Amber
Gladson, Ashley Blackwell, Beverly Tubb, Bella Love, Brandee Price,
Chelsea Holguin, Christy Baldwin, Christine Reiss, Heidi Tieman,
Holly Brama, Jennifer Mirabelli, Jean Siska, Jessica Frider, Julie
Huss, June Luu, Kaylee Marie, Katie Terranova, Kara Hummel,
Krista Lohss Davis, Kristi Kallam, Laura Moore Helseth, Leah Davis,
Lindsey Miller, Marie Jocke, Michelle New, Misty Crook McElroy,
Nicole Alexander, Meredith Dixon, Michelle Tan, Nicole Tetrev,
Paige Nero Gast, Reanell Tisdale, Sandra Stroh, Sarah Geiger, Sarah
Piechuta, Shay Savage, Stacy Bono, Tami Estes, Tiffany Halliday,
Tiffany Hollett, Tiffany Saylor, Trisha Hudson, Veronica LaRoche.
Köszönöm, hogy a könyv írása alatt ott voltatok!

Ez az a rész, ahol a jövőbeli terveimről kellene mesélnem? Hát…

nem is tudom. Everlynek van egy története. Szeretném hinni, hogy
elmesélhetem nektek, de ez a könyvkiadás nagyon kimerítő. Viszont
mindenképpen le szeretném írni, mert nem egészen úgy alakul,
ahogy képzelitek.
 1. fejezet

Scarlett

Hangos puffanással zuhanok a földre. Amikor kinyitom a

szememet, minden sötét körülöttem.
Mi a franc történt?
Ne már! Ez furcsa. Mintha a sötétségbe vegyülne valami
halványszürkés világosság is. Talán a fejem fölött világít valami?
Elaludtam. Leestem az ágyról?
Megpróbálok felülni, de nem tudok mozogni. Miért nem tudok
mozogni? Belém hasít a félelem, mert 99,99%-ban biztos vagyok
benne, hogy nem aludtam el. Nem szoktam sziesztázni. Nincs időm
ilyesmire.
Meg aztán, ha elaludtam volna, akkor nem lenne a fülemben
fülhallgató, amiből éppen a Proclaimers 500 Miles című száma szól
teljes hangerővel.
Na, várjunk csak! Futottam, nem sziesztáztam. Akkor mi a
francért nem tudok megmozdulni? Fészkelődni kezdek, de csupasz
karomnak útját állja valami. Olyan az anyaga, mint egy szőnyeg.
Mi a fasz?!
A Proclaimers elhallgat egy pillanatra, aztán újra elindul a dal. A
pillanatnyi csendben rádöbbenek, mi a helyzet, és megfagy a vér az
ereimben.
Nem. Az nem lehet. Egyszerűen… képtelenség. A fenyegetések
nem lehettek valósak. Nem létezik, hogy engem tényleg elraboltak.
Próbálom tagadni, de a józan ész hangja mást suttog a fejemben.
Bizony elraboltak. Valósak voltak a fenyegetések. És most meg
fognak ölni. Hallgatnom kellett volna Ryanre és Christine-re. Miért is
nem hallgattam rájuk?
Hát persze! Azért, mert sosem veszek semmit elég komolyan.
Most viszont… A torkomban dobog a szívem. Megpróbálom
kinyújtani a kezemet, és az ujjaim megérintenek valamit… ez
tényleg egy szőnyeg?
Zavaros gondolataim között helyet követel a valóság.
Bele vagyok csavarva egy szőnyegbe. A picsába! Ez nem lehet igaz.
A Proclaimers tovább bömböl a fülemben, és hirtelen valami
csapódást érzek. Mi volt ez? Talán egy ajtó? Csak nem léptek
közelednek?
Halk hangokat hallok. Próbálom felfogni, mit mondanak, de a
zene tompítja a hangot, aztán…
Valami puffan az oldalamon, ám a szőnyeg szerencsére
visszafogja. Most tényleg belém rúgott valaki?!
Értelmes nő vagyok. Életrevaló. Egész életemet Manhattanben
töltöttem, és háromszor próbáltak meg kirabolni az utcán. Nem
vagyok ijedős kis virágszál, de hiába jártam egy karitatív
szervezetnél női önvédelmi tanfolyamra kétszer is, arról valahogy
nem esett szó, mit tegyek, ha egy szőnyegbe csavarva térek
magamhoz, miután elrabolt valaki, mégpedig valószínűleg ugyanaz,
aki már többször névtelenül megfenyegetett.
A dal folytatódik, a Proclaimers rendületlenül sorolja, mit meg
nem tennének a kedvesükért. Aztán hirtelen valaki felordít.
– Mit csináltál?! – A férfihang olyan erős, hogy szó szerint
belehasít a fülembe. Haragos és nagy hatalmú emberre vall.
A félelemtől reszketni kezdek.
– De hát azt mondtad, hogy ez a nő majd helyrehozza! – szólal
meg egy másik, magasabb hang, aztán újra átveszi a terepet a
Proclaimers.
Ki mondta vajon, hogy én helyre tudok hozni bármit? Mégis mit? És
hol? Töröm a fejem, de a gondolataim zavarosak, hiszen rettegek, és
ha tudnék, már futnék is el innen.
Megint beszélnek, nem értem, és teljesen össze vagyok zavarodva.
Mit kellene helyrehozni? Kinek? Talán akkor mégsem akarnak
megölni? Remek, mert még úgysem akartam meghalni. Ma még nem.
Holnap sem. Meg úgy egyáltalán, semmikor sem.

Hirtelen érzem, hogy kigöngyölnek a szőnyegből. Zötykölődöm,

mint egy felrúgott kődarab.
Te jó ég! Te jó ég, most mi lesz?
Gyorsan ki kell eszelnem valamit!
Gurulok tovább, a fülhallgató kiesik a fülemből, és végre
kigurulok a szőnyegből. Vakít a fény, ahogy fekszem a hátamon, és a
mennyezetet bámulom.
Bőr bútorok és szőnyegtisztítószer illata csapja meg az orromat.
Felpattanok, és megingok, mint egy részeg. Körbefordulok, hátha
megpillantom a kijáratot, de érzem, hogy egy nagy kéz nehezedik a
vállamra.
A tenyere forró, mintha a zsebéből húzta volna ki. Az érintésétől
végigfut rajtam a bizsergés.
Hűha! Ilyen még sosem történt velem.
Elhúzódom, megtántorodom, és egy bőrkárpitos karosszék
támlájába kapaszkodom. – Kérem, ne öljön meg! Helyre fogom
hozni, amit kell.
Lehajtott fejjel beszélek, a velem szemben álló férfinak csak a
szakadt farmeres lábát látom, és fogalmam sincs, jó ötlet-e
megpróbálni vele alkudozni. A racionalitás azonban most nem
játszik, átvette a kormányzást az életösztön.
Arra számítok, hogy megüt vagy szidalmazni kezd, de egyiket sem
teszi. Síri csend honol, csak a Proclaimers-dal szűrődik ki halkan az
elgurult fülhallgatóból.
Várom, mit lép a szakadt farmeres emberrabló. Várom, hogy
közelebb lépjen. Hogy megöljön. De nem teszi.
– A picsába! – mormolja, mintha csak magában beszélne.
– Kérem! – suttogok, és végre összeszedem a bátorságomat, hogy
felnézzek, és szemügyre vegyem a fogvatartómat. – Kérem, ne
bántson…
Elakad a szavam. Ilyen kék szempárt még sosem láttam. Micsoda
tekintet! Különösen azért lenyűgöző, mert az arca is elképesztően
vonzó, annak ellenére, hogy egy egészen picit ferde az orra, és az
arccsontja felett egy nagyon halvány sebhely húzódik. Sűrű,
bozontos, szőke haja az arcába hullik, az ajkát összepréseli.
Micsoda vad, gyönyörű férfi! És milyen kár, hogy pont ki akar
nyírni.
A lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy itt a vége, fuss
el véle. Ez a fickó nem fél attól, hogy keményen bánjon másokkal.
Árad belőle a nyers, állati energia, de annyira, hogy kiráz tőle a
hideg.
Gyönyörű és brutális. Így írnám le az arcát. Az utolsó arcot, amit
életemben látni fogok.
Hát ennyi volt. Hallgatnom kellett volna rájuk, de nem tettem.
Ostoba voltam.
Remegő ajkamba harapok, kihúzom magam, és bár könnybe
lábad a szemem, uralkodom magamon, hogy ne sírjak.
Még ne.
Előbb megpróbálok az eszére hatni.
 2. fejezet

Legend

Agyoncsapom ezt a barmot. Mindent megtettem érte, de most

esküszöm, kinyírom.
Eddig is rosszul álltak a dolgok, de ez már tényleg mindennek a
teteje. Ebből képtelenség kimászni.
Mindig meg voltam győződve róla, hogy ha börtönbe kerülök,
ahogy már annyian megjósolták, akkor az a saját
bűncselekményem miatt lesz. De úgy tűnik, mégsem. Minimum
huszonöt év, de lehet, hogy életfogytiglan, mert Lökött elrabolta az
NYC Magazine-ban említett, negyven év alatti legbefolyásosabb nőt.
Aki még csak harmincegy lesz.
Jézusom, mekkora kibaszott baklövés!
Scarlett Priest, az előkelő, hűvös szőkeség itt van az irodámban, a
Legenda nevezetű új szórakozóhelyen, amit nemrég nyitottam, de
máris a tönk szélén áll. Reszket a félelemtől, de a szemembe néz, és
talán azt hiszi, mindjárt végzek vele. Mégis, mi mást gondolna,
hiszen elraboltuk.
Elönt a harag, Lökött pedig az ajtó felé sompolyog, mint aki
menedéket keres. Legalább annyi esze van, hogy tudja, hogy ezt
most jobban elcseszte, mint eddig bármit. Ha bárki más követett
volna el egy ilyen hibát, már kinyírtam volna.
Most mi a francot csináljak? Kármentés. Már ha egyáltalán lehet.
– Helyrehozom, amit kell, megteszek mindent, ami tőlem telik –
ismétli a nő. A hangja remeg, de a szavai tiszták, érthetőek. – Csak
hagyjon életben!
Mi járhat a fejében? Fogalmam sincs, mit akar helyrehozni. Nem
tudom, miről beszél… biztos hallotta, amit Lökött mondott.
– Mit hallottál? – kérdezem.
Hátraveti a fejét, mintha még a hangomtól is iszonyodna. Nem
érdekel, nem vagyok hajlandó megsértődni, elvégre akár
sikoltozhatna is, vagy fenyegethetne a zsarukkal, börtönnel, az FBI
embereivel, vagy a befolyásos családja vagyonával.
A fogai apró harapásnyomot hagynak az ajkán, látom, ahogy nyel
egyet, és nem is értem, miért tűnik fel minden rezdülése.
Talán azért, mert a börtönben rá fogok gondolni mindennap, amíg
a szabadságról ábrándozom, és a jó életről, amit megígértem
magamnak. Pompás életről, remek életről, ami…
Félbeszakítom a gondolataimat, mert Scarlett Priest szóra nyitja a
száját.
– Mást nem hallottam. Csak a Proclaimerst, ahogy arról
énekelnek, hogy ötszáz mérföldet gyalogolnának.
Most hogy mondja, én is hallom a dalt a márványpadlóra esett
fehér fülhallgatóból.
Hirtelen döntésre jutok. Az ilyen döntések már nem egyszer
mentették meg Lökött életét, az enyémről nem is beszélve. Most
csak két lehetőségem van, és mivel mindkettő börtönbe juttat, ha
rosszul sül el, jobb lesz, ha okosan cselekszem.
– Tényleg olyan zseniális vagy, amilyennek mondanak? – kérdem,
és az asztalomról felemelem az NYC Magazine példányát, ami ezt az
egész kalamajkát elindította.
Scarlett Priest lehajtja a fejét, és meglepve veszi szemügyre a saját
fotóját a címlapon. Photoshoppal megdolgozták ugyan, de szerintem
élőben sokkal szebb. Nem mintha a véleményem számítana.
 Egy pillanat múlva rám emeli szürke szemét.
– Még annál is zseniálisabb vagyok – feleli. A hangja halk és
tartózkodó, de elszántságot és önbizalmat sejtet. Megnyalja
rózsaszín ajkát, és hozzáteszi: – Főleg, ha az életem múlik rajta.
Az elefáncsonttoronyból alászállt hercegnő ezek szerint gyors
észjárással is meg van áldva. Jó tudni.
– Tudod, hogy hol vagy, és én ki vagyok?
Körbepillant az irodámban, feltűnik neki Lökött, ahogy ott
ácsorog tőle balra. Ismét a szemembe néz.
– Nem, fogalmam sincs. Egyébként is, ha kell, bármit azonnal
elfelejtek, még ha láttam is. Én vagyok a megtestesült diszkréció.
Az életösztöne erősebb, mint a félelme. Ez kapóra jön.
– Szerencsés vagy, Scarlett, mert úgy döntöttem, csak rajtad
múlik, megmenekülsz-e.
Na persze! És hogy én megmenekülök-e… ezen is eltűnődöm.
 3. fejezet

Scarlett

Hogy megmenekülök-e?
Igazán kecsegtető ajánlat, főleg hogy ilyen telt ajkak ejtik ki a
szavakat, és ilyen vonzó arc néz rám. Talán túl szép, hogy igaz
legyen? És mi ez az akcentus? Csak nem a déli államokból
származik a fickó? Alig hallhatóan, de egy árnyalatnyit kitűnik a
beszédéből.
Nyelek, mert gombócot érzek a torkomban. Nem számít, miféle
akcentusa van. Csak az számít, hogy ezt élve megússzam.
Felszegem a fejem, és egyenesen a szemébe nézek, hátha a
határozottság segít. Nem esik nehezemre az arcába bámulni. Szent
ég! Még sosem láttam senkit, aki ilyen nyers és ilyen vonzó.
Ne ezen járjon az eszed, hanem azon, hogyan fogod ezt megúszni! –
csattan fel bennem a józan ész hangja.
– Honnan tudhatom, hogy nem fogsz becsapni?
A szeme sem rebben. Mintha kőből faragták volna az arcát.
Teljesen szenvtelen. Csak… mintha az állkapcsa megfeszülne egy
kicsit.
– Sehonnan. De nincs más választásod, mint meghallgatni az
ajánlatomat.
Elképesztő a hangja, érzem, hogy körülvesz az erő, ami sugárzik
belőle. Legszívesebben belerogynék az egyik bőrkárpitos fotelbe, és
védekezőn összegömbölyödnék. Nem, jobb, ha nem. Inkább futnék,
el innen, gyorsan, mert a jelenléte teljes káoszt idéz elő bennem.
Csakhogy itt van a szobában rajta kívül még egy fickó, akinek
valahogy sikerült engem elrabolnia, amikor hazafelé kocogtam egy
fotózásról. Nem hinném, hogy csak úgy futni hagyna.
Marad az egyetlen, amit nem vehetnek el tőlem: a merészségem.
– Akkor hadd halljam! Nincs sok időm, ma estére terveim voltak,
és nemsokára fel fog tűnni mindenkinek, hogy eltűntem.
Anyám büszke lenne rá, hogy a burkolt fenyegetést milyen rátarti
magabiztossággal mondtam ki. Mindig arra tanított, hogy az
önbizalom a legfontosabb, és ha épp bizonytalan vagyok, akkor is
úgy kell tennem, mintha tökéletesen magabiztos lennék.
Bárcsak még itt lenne, és személyesen is elmondhatná ezt!
Megsajdul a szívem, annyira hiányzik. De közben farkasszemet
nézek az ellenfelemmel.
Megint megfeszül az állkapcsa, és attól tartok, felbosszantottam.
Ne légy ostoba, Scarlett!
Észbontóan kék szeme olyan áthatóan fürkész, mintha a csodás
sminkem alá akarna férkőzni, amit a stylist készített nekem a
fotózáshoz. Persze a szőnyegbe csavarva biztosan elkenődött, de ezt
most tényleg leszarom. Kit érdekel a smink, amikor az életem forog
kockán?
– Merész nő, az biztos – szólal meg a fickó, aki tőlem balra
ácsorog. Neki is van némi akcentusa, erősebb, mint a fogvatartómé,
és nyilvánvalóan a déli államokból származik.
Mellette a földön hatalmas, csíkos szőrű kutya fekszik. Úristen, ez
a dög akkora, hogy simán felfal. Szerencsére nem acsarkodik.
– Fogd be a szád, Lökött! – mondja a kék szemű férfi, továbbra is
farkasszemet nézve velem.
Lökött? Ez meg miféle név? Elgondolkodom rajta, de ekkor a
fogvatartóm egy szék felé int.
 – Ülj le és figyelj!
Legszívesebben kikérném magamnak, hogy úgy szól rám, mint
egy kutyára, de tudom, hogy most okosabb csendben maradni.
Lehuppanok hát a bőrkárpitos fotelbe, ő pedig beszélni kezd.
 4. fejezet

Legend

Scarlett Priest a bőrfotelből mered rám, amit az egyik

alkalmazottam, Zoe választott, amikor berendeztük a klubot. Lettek
volna ötleteim nekem is, de Zoe azt mondta, nem hajlandó rám
bízni, mert akkor úgy fog kinézni a szórakozóhely, mint valami
francia bordélyház. És igaza is volt. Nem igazán dicsekedhetek
kifinomult, elegáns ízlésvilággal.
Azt mondják, a pénz nem garancia a jó ízlésre, és ez baromira
igaz is. De az ízlés tanulható. Lassan, apránként. Ennek a nőnek
viszont már semmit nem kell tanulnia róla, ez nyilvánvaló.
Scarlett anyja híres manöken volt, még én is felismertem a nevét,
amikor a cikket elolvastam. Szerintem annak idején minden
kamasz fiú róla ábrándozott recskázás közben. Olyan híres volt,
mint Cindy Crawford és Christie Brinkley. Öt éve hunyt el, és az
egész ország gyászolta.
Scarlett jóval alacsonyabb, mint az anyja volt, és ilyen
magassággal nem való a kifutóra, de minden egyéb tekintetben
hasonlít rá. Ugyanaz a szőke hajkorona, viharos szürke szempár, és
hihetetlen, nőies formák. Az ilyen alak sosem megy ki a divatból.
Mielőtt a Legendát megnyitottam, sosem találkoztam hozzá
hasonló nőkkel. Most viszont ő a legutolsó esélyem, hogy
megmentsem a klubot. Ha nem sikerül visszacsalogatnom az
embereket, akkor mindent elveszítek, amiért eddig kurvára
keményen megdolgoztam. Minden pénzem, sőt egy csomó pénz, ami
nem is az enyém, most kockán forog. Pedig azt hittem, nem
veszíthetek.
És nem is fogok. Mert Scarlett Priest helyrehozza.
Ha hinnék egy jóságos istenben, mostanra rászoktam volna az
imádkozásra. De semmiféle isten nem volt jó hozzám soha, úgyhogy
mindent egyedül értem el egész életemben. Csakhogy most saját
erőből nem tudok tovább kapaszkodni. Szükségem van némi
segítségre. Valakire, aki kihúz a csávából. Szükségem van Scarlett
Priestre, pedig utálom, ha rá vagyok szorulva mások segítségére.
Hát lássuk, mit érünk vele.
Hátradőlök, és összefonom a karomat. – Neked rengeteg a
követőd. Figyelik, hová jársz, és ők is odamennek. Megveszik a
termékeket, amiket ajánlasz.
Scarlett összehúzza a szemét. – Na és?
– Ez itt a Legenda.
Pislog a klub neve hallatán, mintha fogalma sem lenne, eszik-e
vagy isszák. A picsába! Ezek szerint hiába is álmodoztam arról, hogy
New Yorkban mindenki megismerje a Legenda nightclub nevét.
– Legenda? Mármint… az új szórakozóhely, ami nemrég nyílt? És
már… be is zárt? – Scarlett félrehajtja a fejét. Lassan beszél, és a
szavai akkorát ütnek, mint egy jól irányzott csapás.
Ezek szerint igencsak hiába álmodoztam arról, hogy a klub menő
lesz. Olyan, mintha már nem is létezne.
– Nem zárt be – szűröm a fogaim közt.
Felszegi a fejét. És kíváncsian felvonja a szemöldökét. A
kíváncsiság még mindig jobb, mint a rettegés, főleg, mert így talán
könnyebb lesz őt meggyőzni.
– Nem valami lövöldözés volt itt? Mindenki azt hitte, hogy ezek
után bezárt a klub, hiszen azért egy ilyen eset nem semmi.
 Lökött ismét szóra nyitja a száját, pedig jobb lenne, ha befogná. –
A megnyitó éjszakáján történt. Valaki úgy döntött, borsot tör Gabe
orra alá. De nem zártunk be, ezért vagy most itt, kisasszony. Hogy
idecsalogassad az embereket.
Magamban háromig számolok, és mély lélegzetet veszek, mert ez
a hülyegyerek teljesen kiborít.
– Lökött, takarodj kifelé! – parancsolok rá, mire a pasas úgy néz
rám, mint egy sértődött öcskös. Senki mástól nem tűrném el, őt
viszont egész fiatal korom óta ismerem, és tényleg amolyan
testvérféle.
– Na de…
Nem hagyom, hogy végigmondja. Fagyos pillantással
elhallgattatom a tiltakozását.
A cingár kis fickó végre kisurran, és halkan becsukja az ajtót
maga mögött. Persze odakint hallgatózni fog, mint egy hatéves
óvodás, de remélem, kussol, és nagyon remélem, hogy sikerül
meggyőznöm Scarlett Priestet, hogy tegye, amire kérni akarom.
Rápillantok, ahogy ott ül ölbe tett kézzel, és elámulok, mennyire
nyugodtnak tűnik, pedig nyilván nagyon fél. Pajzsként veszi körül
az önfegyelem.
Nem gondoltam volna, hogy ezt vonzónak találom majd, de mégis
lenyűgöz.
Leplezetlenül figyel engem. Úgy mér végig, mintha egy tigris
lennék a bronxi állatkert egyik ketrecében. Tart tőlem, de próbálja
titkolni. Az biztos, hogy megvan a magához való esze.
Összeszedem a gondolataimat, de nem várja meg, hogy beszéljek.
Megelőz.
– Tehát azt akarod, hogy bevessem a befolyásomat, és valahogy
meggyőzzem az embereket, hogy látogassák a klubodat, ugye?
Merész a csaj.
 Felszegem a fejemet. – Elvégre influencer vagy, nem?
– De felkérésre dolgozom, és megválogatom a felkéréseimet. Az
emberrablás nem előny. – Összeszorítja a fogát, mint aki vitára
készül, és kurvára szeretném látni, hogy indulatba jön.
Gabe, állj le! Elég ebből a baromságból. Huszonöt év vagy akár
életfogytiglan. Ez forog kockán! Szedd össze magad, ne hülyéskedj!
– Akkor ezt vedd felkérésnek, Scarlett. Kivéve persze, ha túl nagy
falat. Talán annyira mégsem vagy jó, amennyire annak hiszed
magad – teszem hozzá kihívóan. Van egy olyan érzésem, hogy a
manhattani kis hercegnő nem szereti, ha bárki kétségbe vonja a
képességeit. Ennél biztosan nagyobb az egója.
Összepréseli az ajkát, én pedig próbálom elhessegetni a
gondolatot, hogy milyen érzés lenne, ha a farkamon csücsörítene.
Na persze! Ilyenre ne is gondolj! A Fifth Avenue-i finom úrinő és a
mississippi nyomortelepről New Jerseybe szakadt csavargó nem
passzol össze. Különben is, találok magamnak nőt, amikor csak
akarok, ezzel sosem volt problémám. Csakhogy azok a nők nem
tudnának segíteni a jelenlegi bajomon, Scarlett Priest viszont igen.
Kihúzza magát ültében. – Mondtam, hogy még annál is jobb
vagyok, mint amilyen a hírem. Csak ilyesmit nem szoktam
elvállalni.
– Mármint mit? – kérdem, és már-már ott tartok, hogy ígérek neki
bármit, csak segítsen. Kétségbe vagyok esve, és utálom ezt a
kiszolgáltatottságot.
– Mármint azt, hogy elrabolnak, és az életben maradásom
feltételéül szabják, hogy megmentsek egy vállalkozást. Úgyhogy
szíves elnézésedet kérem, az ilyesmiben nincs tapasztalatom. –
Ahogy keresztbe teszi a lábát, hallom, hogy a fotel kárpitja súrolja a
bőrét.
Ne bámuld már a lábait, haver! Aranyból is lehet a puncija, akkor
sem jutsz a közelébe.
Előrehajolok, és a súlyos fa íróasztal szélének támaszkodom.
Alaposan át kell gondolnom, mit mondok. A segítségére van
szükségem, úgyhogy ki kell találnom, mivel nyerhetném meg.
– Ne ezen aggódj, hanem azon, hogy mi a másik lehetőség.
Gyerekjáték neked, hogy megcsináld. Ha azt teszed, amit mondok,
többé nem kell félned tőlem. Eltűnök az életedből, rémálmaidban
sem látsz többet.
Scarlett ismét az ajkát harapdálja, és legszívesebben én is
megharapdálnám.
A francba, ezt nézni is veszélyes! Gondolnom sem szabad rá. Soha
nem nyúlhatok hozzá egy ujjal sem. Ki van zárva!
Hiába próbálok parancsolni magamnak, ösztönösen megfeszül
minden porcikám, amikor közelebb hajol.
– És mit tekintesz sikeres teljesítésnek? Ezt tisztáznunk kell,
mielőtt döntök, hogy lehetséges-e. – Széttárja a karját, majd a széke
karfájára teszi tökéletesen manikűrözött kezét, és folytatja. – Ha a
klub már teljesen halott, és senki be nem tenné ide a lábát, akkor én
ehhez kevés vagyok. És nem akarok minden erőmet bevetve
dolgozni, hogy aztán a végén mégiscsak kinyírjatok, amiért nem
tettem csodát.
Már a nyelvemen van, hogy nem vagyunk a maffia, és nem
szokásunk túszul ejtett nőket kinyírni, sőt Lökött eddig sosem rabolt
el senkit, most is csak segíteni akart. De ezt nem mondhatom el
Scarlettnek, és azt sem, hogy Lökött nem tehet róla, hogy kicsit
ütődött. Nem akarok rács mögé kerülni, úgyhogy nem adok ki
semmiféle információt.
Ami Lököttel történt, arról én tehetek, ezért aztán befogom a
számat, és hagyom, hogy Scarlett a legrosszabbat feltételezze.
Védelmeznem kell Lököttet, még akkor is, ha most legszívesebben
agyoncsapnám, amiért ilyen szar helyzetbe hozott minket.
Különben pedig arról sem ő tehet, hogy szar helyzetben vagyunk.
Hanem én, úgyhogy nekem kell helyrehoznom. Tehát tárgyalnom
kell Scarlettel.
– Kölcsönöket kell visszafizetnem, különben a hitelezőimnek
jogukban áll minden tulajdonomat elvenni. Azt tekintem sikeres
teljesítésnek, ha sikerül fizetnem, és nem veszik el mindenemet.
Hetente egyszer gyere el a klubba, szombat esténként, hozd a
barátaidat, szelfizz, posztold ki, hogy itt vagytok. Hozd be az
embereket a klubba, hogy legyen bevétel és törleszthessek.
– Hetente egyszer? – Scarlett szeme elkerekedik. – A követőim
ebből rögtön tudni fogják, hogy valami nem stimmel. Sosem járok
vissza semmiféle szórakozóhelyre heti rendszerességgel. Legfeljebb
minden második szombaton, és legfeljebb három vagy négy
alkalommal.
Ismét keresztbe teszi a hófehér lábait, és alig bírok magammal,
annyira felizgat a látvány.
Ez a nő most tényleg alkudozik velem?
Lököttnek igaza volt. Merész a csaj. Annyit én is megtanultam
már az életben, hogy tisztában kell lennem a saját értékemmel.
Scarlett Priest egyértelműen sokra tartja magát, és ez lenyűgöz,
főleg azért, mert vakmerően tárgyal.
Úgy döntök, engedek egy kicsit.
– Két egymást követő szombat, utána pedig minden második hét.
Egészen addig, amíg azt nem mondom, hogy elég. – Felé nyújtom a
kezem. – Áll az alku?
Felsóhajt, és kicsit bent tartja a levegőt, mielőtt kifújná. Amolyan
zenféle marhaság, én is ezt csináltam régen a nagyobb
összecsapások előtt, hogy lenyugodjak. Ezek szerint megkapom,
amit kértem.
Kész mázli.
Lehet, hogy mégiscsak tartozom Lököttnek egy bocsánatkéréssel.
Talán.