A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Karina Halle: The Wild Heir (Nordic Royals #2), 2018

Fordította
GOITEIN ZSÓFIA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Bűnbe született (Átkozottak 1.), 2017
Túl közel hozzád, 2017
Bármi áron (Átkozottak 2.), 2018
Veszélyes trükkök (Átkozottak 3.), 2018
Nem lennék nélküled (McGregor testvérek történetei 1.), 2018
Egy lépéssel közelebb (McGregor testvérek történetei 2.), 2019
Éjszaka a tiéd leszek (McGregor testvérek történetei 3.), 2019
Amikor megláttuk egymást (McGregor testvérek történetei 4.), 2019
Veled biztonságban vagyok (McGregor testvérek történetei 5.), 2019
A lázadó herceg (Északi dinasztiák 1.), 2020

The Wild Heir

Copyright © 2018 by Karina Halle
All rights reserved.
Hungarian translation © Goitein Zsófia, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektúra: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
A todaleni Halléknak – uff da!
 FIGYELMEZTETÉS

Bár humoros, könnyed regényről van szó, kényes ízlésű

olvasóknak nem ajánlott.
Szerepel benne káromkodás, és jó néhány pikánsabb
szexjelenet is.
Ha önnek a fent említettek közül bármelyikkel gondja van,
inkább egy másik könyvet javaslok.
Köszönöm megértését.
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Nem szaporítom a szót, így hamarabb belekezdhet a regény

olvasásába. A címből már jó eséllyel kitalálta, hogy ez egy
KIRÁLYI ROMANTIKUS REGÉNY, mely a norvég trónörökösről,
Magnusról szól.
Fontos tudni, hogy ez egy kitalált regény.
A norvég királyi család a valóságban elragadó.
(Részben magam is norvég származású vagyok… és finn és
kanadai.)
A jelen regény nem a valódi norvég királyi családról szól.
Ugyanez vonatkozik a liechtensteini hercegi családra is.
Az viszont tény, hogy az emberek sokszor kifigurázzák vagy a
szájukra veszik a királyi családot.
Még egyszer: ez a regény teljes mértékben a képzelet
szüleménye. Nincs köze a valósághoz.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a valódi norvég trónörökös
egy rendezvényen ismerte meg a hercegnőjét, aki egyedülálló
anya volt. Ebből is látszik, hogy az élet sokszor furcsább
dolgokat szül, mint a fantázia.
Ily módon nem is tűnik olyan lehetetlennek, hogy az ember
megtalálja a herceget.
Itt és most szeretném megnyugtatni a norvég rokonaimat,
hogy bár a szereplők neve sok esetben megegyezik a tiétekkel,
nem rólatok mintáztam a karaktereket. Ettől függetlenül sokat
gondoltam rátok és a szeretett Norvégiára, miközben a regényt
írtam.
Na jó: a könyvben szereplő királyné karakterét a nagynéném,
Else ihlette. :D
Utóirat: ha azon gondolkodik, hogy van-e előzménye a
regénynek, melynek elolvasása nélkül nem érthető a mostani,
akkor megnyugtatom, hogy nincs. Magnus herceg ugyan
feltűnik A lázadó herceg című regényemben, de ettől még nem
szükséges elolvasni, mert a jelen regény önmagában is
tökéletesen megállja a helyét.
Persze ha mégis elolvasná A lázadó herceget, annál jobb.
JÓ SZÓRAKOZÁST!
 MAGNUS

– Ezt elcseszte – ismétli Ottar.

Nem pont ezt szeretném hallani, amikor azon vagyok, hogy
kilencszáz méter magasságból szabadesést hajtsak végre a fjord
fölött.
De most, hogy Ottar szavai járnak a fejemben, és azon
agyalok, hogy mennyire elcsesztem az életemet, talán mégsem
olyan elvetemült gondolat leugrani a szikláról. Mi több: ebben a
helyzetben a legjobb megoldásnak tűnik.
Ahogy a Kjerag szikla szélére érek, végig a fjordot nézem,
mely úgy szeli ketté a völgyet, mint egy kék bárd. Hirtelen
minden aggodalmam és mélabús gondolatom elszáll.
Ugrom.
Az ember születését pont olyannak képzelem, mint az
ugrásom első két másodpercét. A szilárd talajról és a
kiszámíthatóságból a hűvös semmibe tartok. Semmihez nem
fogható érzés magam mögött tudni a valóságot.
Kitárt karral repülök. Súlytalanul, mint egy madár.
Alászállok, és szinte lebegek.
Aztán süllyedni kezdek.
Arcomat fújja a szél, mosolygok, és hallom, ahogy zörög a
sisakom. Nincs más, csak én, a szél és a mérhetetlen
mennyiségű adrenalin. Esküszöm, jobb, mint a szex.
Talán.
 Ahogy telik az idő, kezd kitisztulni az agyam. Az ejtőernyő
madzagja után nyúlok, és meghúzom. Ahogy kinyílik, már nem
zuhanok olyan gyorsan, inkább lassan süllyedek.
Általában az ugrás ezen szakaszában kezd lassulni a
szívverésem. Már tudom, hol vagyok és mit csinálok.
Biztonságban vagyok. Sikerült. Az égszínkék fjord felé tartok, a
szemem magasságában sasok szállnak. Ilyenkor végtelen
boldogságot szoktam érezni.
Csakhogy ma nincs béke és megnyugvás.
Pedig ha ugrom, általában megszűnik körülöttem a világ.
Magam mögött hagyok minden gondot. Fölöttem az ég, alattam
a fjord.
Most viszont nem erre koncentrálok, mert még mindig Ottar
szavai járnak a fejemben.
Elcsesztem. Ezt sajnos nemcsak ő mondja. Hanem a húgaim, a
szüleim és a média is. És az az átkozott miniszterelnök.
Ha az ember főméltóságként hülyeséget csinál, akkor az egész
ország, mi több, az egész világ ezen lovagol.
Norvégia trónörököse vagyok, és a legutóbbi botrányom
alaposan odatett a királyi család jó hírének.
Nem csoda, hogy ezek után könnyebben ugrottam, mint
máskor.
Ordítás szakítja félbe a gondolatmenetet. Felnézek, bár semmi
mást nem látok, csak az ejtőernyőt. Ottar kiáltott. A fickó
másodszor végez bázisugrást, de neki már ez is sok.
Normális ember nem ugrik úgy, mint én. Nem véletlenül
kaptam a „Magnus, az őrült” becenevet.
Már nem hallom a kiáltást, ami azt jelenti, hogy Ottar végre
kinyitotta az ernyőjét. Most már inkább a talaj miatt kell
aggódnom.
Figyelj, te barom – mondom magamnak, és minden erőmmel
azon vagyok, hogy visszatereljem a gondolataimat a
süllyedéshez, míg nem késő. Magam elé húzom a kötelet, és a
bámészkodó emberek felé irányítom magam. Remélem, hogy
Ottar követi a példámat. Az utóbbi landolása nagyjából olyan
sikkes volt, mintha egy sertés katapultált volna.
Csak egy kicsiny fűfoltot látok, ami azt jelenti, hogy pontosan
kell landolnom, ha nem akarok a sziklának ütközni vagy a
jéghideg vízbe esni.
Tudom, hogy fájdalmas lesz az érkezés.
Ahogy földet ér a lábam, megrogy a térdem, és mindenem fáj.
Összegömbölyödöm, aztán felugrom, és beütöm a vállam a
sziklába.
A fenébe.
Az emberek csak bámulnak. Nem volt valami elegáns az
érkezésem.
Leveszem a sisakot, megigazítom a szemüveget, és biccentek.
–  Ahhoz képest, hogy meghalhattam volna, egész
szerencsésen landoltam – jelentem ki széles vigyorral.
Sokan tapsolnak. Jó eséllyel turisták. Kikötötték a csónakot, és
folyamatosan videózzák az olyan elmebetegeket, mint én, hogy
megörökítsék a híres ugrást.
Ottar következik.
Megint ordít, és ahogy süllyed, folyamatosan rúgkapál. A
kötelet rángatja, és szemlátomást fogalma sincs, mit csinál. Ha
nem lassít és nem kormányoz rögtön, akkor vagy nekimegy az
embereknek, vagy nekicsapódik a mögöttük lévő sziklának.
Ennek rossz vége lesz.
Mindenki tanácstalanul bámul, én viszont tudom, hogy Ottar
képtelen uralni a helyzetet. Annak ellenére, hogy a szemüveg
takarja, biztosra veszem, hogy tágra nyílt szemmel, tátott szájjal
és rettegve közelít.
Gondolkodás nélkül odarohanok, felugrom, és próbálom
átfogni a combját, hogy a jó irányba tereljem.
Valahogy sikerül lehúznom. Olyan érzés, mintha egy
hatalmas, kövér, szőrös madarat fogtam volna. Ahogy rám
zuhan, kipréseli belőlem a szuszt, és a földre esem.
– Jó ég, felség! – kiáltja. Bár tele lett fűvel a szám, rámordulok,
hogy fogja be.
Leszáll rólam, én pedig hanyatt fekszem, és próbálom
rendezni a légzésemet. Közben azt remélem, hogy senki nem
hallotta a megszólítást.
–  Sajnálom! – folytatja, aztán végigsimít a karomon és a
combomon. – Jól van?
Szegény Ottar! Egyáltalán nem akart részt venni ebben az
egészben. Annak idején ő volt a kocsiban várakozó
háttérember. Aztán apám egészségügyi problémái miatt
kénytelen volt elkísérni a hóbortjaimra. Tekintve, hogy nem
akarok felhagyni a szenvedélyemmel, Ottart rendelték mellém,
hogy szemmel tartson, és ott legyen, ha baj van.
Nemcsak arra kell ügyelnie, hogy túléljem a szabadesést
(máskülönben nem jutok el a trónig), hanem azt is figyeli,
nehogy megszökjek és valami hülyeséget csináljak. Mármint
nagyobb hülyeséget, mint leugrani a szikláról. Elég rossz hírem
van. Sokan lobbanékonynak tartanak. Kisgyermekkorom óta
azzal bosszantom az őröket, hogy megszököm, amikor csak
lehet.
–  Jól vagyok – mondom Ottarnak, aztán felülök, és
körülnézek. Az emberek tisztes távolban maradnak tőlünk,
mintha attól tartanának, hogy Ottar a fejükre esik.
– Megmentette az életemet, uram – hálálkodik, és húsos kezét
a vállamra teszi. – Nem tudom, hogyan köszönhetném meg.
A kézfejére nézek, aztán lerázom.
–  Kezdhetné például azzal, hogy visszaváltozik Csavardi
Samuvá.
–  Persze, uram – vágja rá, és zavarba jön. Ezt inkább annak
tudom be, hogy nekem köszönheti az életét, nem pedig a
Gyűrűk urából vett becenévnek. Bár esküszöm, hogy ijedtében
mindjárt Frodónak szólít. – Még egyszer, sajnálom.
– Nem az ön hibája.
Persze nem is az enyém.
– Viszont felsegíthetne – teszem hozzá.
– Igen, uram.
Megfogja a kezem, és talpra állít. Érzem, hogy egyre többen
figyelnek. Talán azért, mert feltűnt nekik a megszólítás. Mintha
lennék valaki. Szívesen felszívódnék.
Valaki előveszi a fényképezőgépét, és ránk zoomol. Nem
tudom, hogy a két idióta ugrót akarja megörökíteni, vagy azt
hiszi, hogy fontos személy vagyok.
Szélesen vigyorgok, aztán Ottarra nézek, aki laza fél fejjel
alacsonyabb nálam.
– Talán vissza kéne mennünk a csónakhoz.
 A partnál vár minket a fehér, indiai tölgy motorcsónak,
melynek oldalára van pingálva a neve: Elskling. A csónakot az
egyik testőröm, Einar vezeti, aki Ottarhoz hasonlóan folyton a
nyomomban van, mert tudja, hogy le akarom rázni. Tekintve,
hogy a seregben szolgált, nehéz dolgom van, ha le akarom
koptatni. Figyeli minden lépésemet.
Hallom, ahogy kattognak a fényképezőgépek, de ezúttal nem
pózolok. Felkapom az ugrófelszerelést, aztán segítek Ottarnak,
aki még mindig a mellkasához erősített madzaggal
szerencsétlenkedik.
A tömeg hirtelen ámuló hangokat hallat, mire felnézek az
égre. Az ugrók lassan ereszkednek a magasból, hárman egymás
mögött, sorban. Ebből a távolságból színes csillagoknak tűnnek.
Újabb kattogást hallok.
Két embert kivéve mindenki az ugrókat nézi.
Ez a kettő viszont nekünk szegezi a fényképezőgépet.
Észre kellett volna vennem, de teljesen másutt járt az eszem.
Idióta vagy, Magnus.
–  Ezek nem a …? – kezdi Ottar, de még be sem fejezi a
mondatot, amikor a két fickó megfordul, és a csónak felé iszkol.
–  A francba! – szitkozódom, és azon gondolkodom, hány
felvételt készítettek.
Nem mintha valami illetlenséget csináltam volna, de
megígértem a családomnak, hogy elkerülöm a lesifotósokat, a
két nyomorult miatt viszont megborult a rend. Pont azért
jöttem ide, mert nem akartam, hogy lefényképezzenek. A
lesifotósok ugyanis nem szoktak követni Kjeragba.
Csakhogy ez a két pasas nem átlagos paparazzo. Orosz
ikerpár, akik leginkább úgy néznek ki, mint a T-1000 a
Terminátorból. Úgy is viselkednek. Megállíthatatlanok. Mindegy,
hová megyek, ezek a pöcsfejek a nyomomban vannak,
fényképeznek, és eladják a legjobban fizető pletykamagazinnak
vagy szennylapnak. Nem mondom, hogy szomorú vagyok,
amiért „dögös, szexi, egyedülálló hercegnek” titulálnak, de ezek
után nem csoda, hogy sokat foglalkozik velem a média.
– Mennünk kell – mondom Ottarnak. – Most.
Alapból hagynám az egészet a fenébe, de mivel tudom, hogy
ez a két seggfej el fogja adni az első pár fotót, melyeknek az lesz
a címe, hogy „A herceg öngyilkosságot kísérelt meg a szikláról
(és a személyi titkára próbálta megmenteni)” vagy a „Család
fekete báránya”, úgy érzem, mégis foglalkoznom kell a dologgal.
Főképp, hogy ezek azt hiszik, hogy mutogathatnak, mint egy
cirkuszi állatot.
A füvön futva érjük el a csónakot. Behajítjuk a holmijainkat,
aztán térdig gázolunk a jéghideg vízbe, hogy beszálljunk. Einar
ül a kormánynál. Vaskos, sötét szemüvege mögül is tisztán
látom, hogy a homlokát ráncolja.
Odalépek, aztán arrébb lököm, és átveszem a kormányt.
– Ha nem bánja, majd én vezetek – mondom, aztán átnézek a
vállam fölött, és látom, hogy a két fickó pániksebességgel kilő a
motorcsónakjával.
Ottar majdnem átesik a korláton, ezért gyorsan a kötélbe
kapaszkodik, Einar pedig megmarkolja a vezérlőpultot.
–  Biztosra veszem, hogy ezt nem helyeselné az édesanyja –
kiáltja Ottar, és próbálja kihúzni magát. Engem viszont semmi
más nem érdekel, csak hogy utolérjem az oroszok csónakját.
 – Biztosra veszem, hogy azt sem helyeselné, hogy a lesifotósok
martaléka legyek – vágok vissza, és kacsintok.
– Hagyja – sóhajtja Ottar, aztán ismét a kötélre esik.
Annak ellenére, hogy mindig el tudok menekülni a
problémáim elől, a tény, hogy követtek, azt sugallja, szembe kell
néznem velük. Csak rajta! Őrült Magnus módra.
– Hagyjam? – kérdezek vissza. – Épp ön mondta nemrég, hogy
elcsesztem. Valóban. Ezért mindent jóvá kell tennem.
–  Uram – szól Einar a torkát köszörülve. Ha nem lenne rajta
ez a mindent takaró napszemüveg, akkor sem tudnék olvasni a
tekintetéből. Sokszor az az érzésem, hogy Einar ugyanabban a
robotgyárban készült, mint az oroszok, csak neki több izmot
adtak a gyártók.
– Menni fog, Einar. Inkább arra figyeljen, hogy Ottar ne essen
vízbe.
Einar nem mozdul. A szája egyenes vonala pedig azt súgja,
hogy nem szereti, ha megmondják, mit tegyen. Ottarnak
kedvemre parancsolgathatok, de Einar pontosan azért van
mellettem, hogy védjen.
Nekem ugyan nincs szükségem védelemre, de ez nem
akadályozza meg abban, hogy állandóan a nyomomban legyen.
Ha randira megyek, még akkor is ott van valahol a háttérben.
Egyedül akkor van egy kis nyugtom, ha kefélek. Legalábbis
őszintén remélem, hogy nem kukucskál az ablakon. Félreértés
ne essék: kifejezetten izgat a gondolat, hogy valaki megles szex
közben, de Einar komor, himlőhelyes arca inkább kedvemet
szegné.
Ettől függetlenül nem bántam volna, ha figyeli, amikor
Heidihez megyek.
Amikor beléptem a szobájába.
Na nem az első alkalommal, amikor kis híján halálra keféltem
a csajt.
Másodszor viszont kitette a telefonját, és azt mondta, hogy
szeretné emlékként megörökíteni a szeretkezésünket.
Beleegyeztem. Miért ne akartam volna felvenni a pillanatot,
amikor belerakom a farkam? Ez általában fel sem merül, mert a
legtöbb nő kalandvágya a kutyapózig, a szopásig és a seggre
csapásig terjed. Ezt felvenni felejtős lenne.
Aztán kellemetlenül éreztem magam, amiért szakítottam
Heidivel. Nem mintha komoly kapcsolatunk lett volna, de
sikerült jó pár olyan randit összehozni, amit elrejtettünk a
nyilvánosság – és az apja – elől. Gyanítom, hogy többet akart a
csaj. Konkrétan: ő akart Norvégia hercegnője lenni.
Csírájában kellett volna elfojtanom az egészet, de ha szakítok
valakivel, szívesen megnézem a vele készült szexvideót. Ez is
egy példa rá, hogy a meggondolatlanságom mekkora bajt okoz.
Alaposan elcsesztem.
Kikerült a kezemből az irányítás, és fogalmam sincs, mi lesz
ezután.
Tegnap került napvilágra az ügy, ezért muszáj beszélnem a
szüleimmel, bár már most érzem a haragjukat.
Rettentően dühös vagyok, és csak egyetlen módon
vezethetem le a feszültséget.
Olyan gyorsan megyünk, hogy utolérjük a lesifotósokat.
Nemsokára megelőzzük őket.
–  Remélem, tudja, mit csinál – mondja halkan Einar,
miközben folyamatosan a másik csónakot figyeli.
–  Ön szerint tudom én bármikor, hogy mit csinálok? –
kérdezem félig vigyorogva.
Kit érdekel, ha túltolom a manővert? Megérdemlik.
–  Hé! – ordítok a fotósokra, ahogy melléjük érünk. – Egy jó
fényképet?
A hangomat ugyan viszi a szél, de mindketten egyszerre rám
néznek, és felemelik a fényképezőgépüket.
Szélesen mosolygok, és feltartom a középső ujjamat.
Aztán gyorsan megmarkolom a kormányt és elrántom, mire
hatalmas hullám keletkezik, mely tetőtől talpig lefröcsköli a két
fickót.
Kitör belőlem a röhögés, aztán az ellenkező irányba
kormányozom a csónakot, hogy a fjord végében lévő kikötőbe
érjünk. A két nyomorult oroszul kiabál, és a fényképezőgépét
törölgeti. Biztosra veszem, hogy mindkét masinát sikerült
tönkretennem.
Így jártak.
–  Szép manőver, uram – jegyzi meg Einar. Ahogy ránézek,
valami mosolyfélét látok az arcán.
– Köszönöm, jóember.
– Azt ugye tudja, hogy a két fickó be is perelheti? – szól Ottar,
aki lassan feltápászkodik, de még mindig szorosan fogja a
kötelet.
– Ne legyen már poéngyilkos, Ottar! Hadd örüljek végre.
Pontosan tudom, hogy hosszú ideig ez lesz az egyetlen
boldogságom.
Annak ellenére, hogy ott élek, ahol akarok, és azt a palotát
választom Norvégiában, amelyiket kedvem tartja, én a
kényelmes kis lakásomat szeretem a legjobban. Na jó.
Átlagmércével mérve korántsem kicsi. Majorstuen előkelő
negyedében található, és jóval több szoba van benne, mint
amivel kezdeni tudok valamit. Ettől függetlenül még mindig
emberibb otthon, mint egy palota.
Az alsó szinten Einar, Ottar és a testőrség jó pár tagja lakik, az
alagsorban pedig egy H&M üzlet található. Közel a villamos, de
engem megnyugtat a hangja, emellett imádom a város
nyüzsgését.
A lesifotósok tudják, hogy a környéken lakom, de azt nem,
hogy pontosan hol. Az utcára néző ablakok sötétítettek, így nem
látni be. Ha napfényre van szükségem, felmegyek a tetőtérre,
ahol rejtve maradok a kíváncsiskodók elől. Az épületnek
számtalan bejárata van, és egy alagúton keresztül is
megközelíthető. Anyám ezen keresztül jön majd látogatóba.
Félek, mert az alagút még az 1800-as években készült, és elég
nyirkos belül. Anya mégis ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön.
Méghozzá minél hamarabb.
Rossz hír. Ha a palota helyett itt akar velem beszélgetni, mert
nem akarja, hogy apám és a legfiatalabb húgom, Mari hallja,
akkor nagy baj lehet. Mintha azt szeretné, hogy kevesebb tanú
legyen, ha netán megölne.
Körbenézek, és épp azon gondolkodom, hogy elrejtsem-e a
falon található díszkéseket és a hatalmas viking díszfejszét,
amikor kopognak.
Odalépek az ajtóhoz, végigsimítok a hajamon, hogy kicsit
rendezettebb legyen – általában kócos, és hosszabb, mint amit
anyám ízlésesnek talál –, aztán mély levegőt veszek, és kinyitom
az ajtót.
Anyám és a testőre, Per állnak a folyosón. Látom Einart a
háttérben, ahogy lefelé tart a lépcsőn.
– Magnus! – szól anyám szigorúan.
–  Anya – mondom ugyanúgy. Rámosolygok, amitől általában
elolvad, de ezúttal nem sikerült elérnem a kívánt hatást. Aztán
Perre nézek, de ugyanúgy nem tudok olvasni a szeméből, ahogy
Einarnak sem. Még egy robot.
Megköszörülöm a torkom, és a lakás felé biccentek.
– Gyertek be!
Anya bólint, aztán a tekintetével jelzi a testőröknek, hogy
maradjanak a helyükön. Ő viszont belép, és becsukja maga
mögött az ajtót.
–  Takarítottál – állapítja meg, ahogy végigméri a nappalit.
Javarészt egybefüggőek a terek, ezért bárhonnan belátni az
egész lakást. Általában hatalmas nálam a rendetlenség. Bár van
bejárónőm, aki mindennap kitakarít, mégis olyan a helyiség,
mintha tornádó pusztított volna benne. Ezek után a Rendetlen
Magnus becenév is illene rám.
– Azt akartam, hogy méltó legyen a királyné-látogatáshoz.
–  Süket duma – vágja rá a fejét csóválva, miközben szúrós
pillantást vet rám.
Ez az anyám. Lehet, hogy királyné, de legalább olyan trágár
és nyers tud lenni, mint én. Apám elég simulékony és
alkalmazkodó, mondhatni egy kicsit papucs, anyám viszont
mindig megmondja, mit akar, és azonnal a lényegre tér.
Könyörtelenül.
Legalábbis általában. Amilyen szúrós a tekintete, most
kivételesen félelmet is látok a szemében, amitől én is megijedek.
Kezd gyorsabban verni a szívem, amikor a két karosszék felé
biccent, melyek között egy medvebőr szőnyeg hever.
– Ülj le! Valamit meg kell beszélnünk, és most az egyszer végig
is kell hallgatnod.
–  Kérsz egy csésze kávét? – kérdezem rémülten, és a konyha
felé pillantok. Hátha nyerek egy kis időt, míg elkészítem.
– Ülj le, Magnus!
Leülök, ő pedig velem szemben helyezkedik el. Anyám
mindössze százhatvan centi magas, mégis rettentően ijesztő
ebben a pizsamára emlékeztető selyemkosztümben.
Nem szól semmit, amitől csak nő bennem a feszültség, és
lassan úgy érzem, felrobbanok. Végül én szólalok meg.
– Nagyon sajnálom, ami a múltkor…
–  Elég! – szakít félbe, és felemeli a kezét. – Elég. Nem kell
bocsánatot kérned. Bár kíváncsi vagyok, hogy tényleg sajnálod-
e, ami történt, vagy csak mondod.
Jogos.
–  Ami történt, megtörtént – folytatja. – Már nincs visszaút.
Csak annyit tehetünk, hogy csökkentjük a kárt. Ha egyáltalán
lehetséges.
– A miniszterelnök biztosan megérti, hogy…
–  A miniszterelnök… nem érti meg! – kiáltja villámló
tekintettel. – Magnus! Videóra vetted, ahogy a lányával szexelsz!
 – Szakítófélben voltunk – mondom halkan, és végigsimítok az
arcomon. A fenébe. Nem akarok egy szexvideóról beszélgetni az
anyámmal. Akkor sem, ha most ez a fő hír mindenütt.
– Minden nővel így szakítasz? – kérdezi hitetlenkedve.
Ránézek, és látom, undor ül ki az arcára.
– Először is: mi a fenét kerestél te Heidi Lundströmmel?
–  Rajongóm. Úgy értem, járni akart velem. Az évek során
rengetegszer összefutottunk, ezért nem véletlen, hogy így
alakult. Szakított a barátjával. Épp egy puccos jótékonysági
bálon voltunk. Békák, mocsár, ilyesmiről volt szó, és…
– Egy percig sem jutott eszedbe, hogy tiltott övezetben jársz?
– Nem.
–  Hát persze hogy nem. Mert soha egy percig sem
gondolkodsz! Csak mész a saját fejed után, és kész. Soha nem
tettél másképp. Én… mi… huszonnyolc éve próbálunk
megzabolázni, hiába. Nem hatott rád semmi.
–  Hé! – kezdem, mert nagyon nem tetszik, hogy mindent a
fejemhez vág. – Gondolkodtam. Mi több, arra gondoltam, hogy
mi ketten jó páros lennénk, mert hasonló az életvitele, és
pontosan tudja, milyen egy befolyásos családban felnőni.
Csakhogy sokkal… hm… labilisabb, mint hittem.
–  Tekintve, hogy te is igen labilis vagy. Már értem, miért
kötődtél hozzá – teszi hozzá, miközben úgy tesz, mintha nem
venné észre az arcom rándulását a labilis jelzőre. – De most
őszintén: szexvideó?
Ezt úgy mondja, mintha idegen nyelvet tanulna.
– Bele sem gondoltál, hogy ennek következménye lehet?
– Miért tettem volna?
 – Mert… egy efféle dolognak mindig vannak következményei.
Nem hallottál még a celebbotrányokról?
– Az Hollywood.
–  Csakhogy itt is előfordulhat. A séma ugyanaz. Egyértelmű,
hogy semmit nem tanultál a hercegségből. Sőt, mintha kerülnéd
ezt az egészet. Ezt akarod? Le akarsz mondani? Önszabotázs?
– Szó sincs róla. És nem akarok lemondani.
Elcsuklik a hangom a mondat végére. Mindig így van, amikor
a lemondás szóba kerül. Amikor emlékeztetnek rá, hogy rossz
király lennék.
–  Nézd – előrehajolok, a combomra könyökölök, és
összefűzöm az ujjaimat. – Hibáztam Heidivel. Sem őt, sem a
miniszterelnököt nem akartam megalázni, bár tudom, hogy a
fickó kezdettől fogva utál. Nem mondhatnánk azt a sajtónak,
hogy kamu felvétel? Valaki biztosan meghekkelte Heidi
telefonját, ahogy ő szokta mondani. Nem kommunikálhatnánk
azt, hogy az illető Photoshoppal készítette az egészet?
Anyám szigorúan rám néz, és sóhajt.
–  Nem, miután Heidi mindent kitálalt. Ami azt illeti,
büszkének tűnt. Szerintem annak a lánynak van egy kis… Hogy
is mondják? Apakomplexusa.
–  Fogalmam sincs – mormolom, és közben igyekszem
visszaidézni, miket mondott Heidi szex közben. – Mit csináljak?
– kérdezem tanácstalanul.
– Megmondom, Magnus. De egyáltalán nem fog tetszeni.
Mély levegőt veszek, és várom, hogy mivel rukkol elő.
– Jó. Miről van szó?
Összeszorítja az ajkát, és nem szól semmit. Tudom, hogy azért
csinálja, mert türelmetlen vagyok és utálok várakozni. Azt is
tudom, hogy szeret kínozni.
–  Először is bocsánatot kell kérned a miniszterelnöktől és
Heiditől. Személyesen. Aztán a nyilvánosság előtt a
sajtókonferencián.
– Tessék?! – kiáltom. – A kamerák előtt? De… azt fogják hinni,
hogy gyengék vagyunk.
Keserű mosoly jelenik meg az arcán.
– Hála neked, már most is azt hiszik. Sikerült lerombolnod a
monarchia hírnevét. Az egész ország, sőt… az egész világ
rajtunk röhög. Magnus! Amit most tettél, az csak hab volt a
tortán. Régen tisztelet övezte a királyi családot, aminek most
vége. Ez végzetes egy olyan világban, ahol amúgy is gyengül a
monarchia ereje.
A kurva életbe.
– Na jó. Megteszem.
– Még jó. És azt is, amit most mondok.
–  Mit? Ennél rosszabb már úgysem lehet – mondom halkan,
de ahogy rám néz, már sejtem, hogy tévedtem. Mély levegőt
veszek.
–  Az pedig… – kezdi, aztán megrándul az arca. – Meg kell
házasodnod, Magnus.
 MAGNUS

Képtelen vagyok felfogni, amit legutoljára mondott. Hallottam,

de nem tudom beépíteni az agyamba.
– Tessék?
Anyám összevonja a szemöldökét.
– Hallottad. Meg kell házasodnod.
Még mindig nem jutott el az agyamig. Oldalra hajtom a fejem,
és továbbra is azt hiszem, hogy rosszul hallottam.
– Tessék? Házasodni?
– Igen.
– Kivel?
–  Van egy listám. Tudom, hogy még barátkoznod kell a
gondolattal, de az biztos, hogy az illetőnek európai nemesi
családból kell származnia. Olyan nőt kell feleségül venned,
akire büszke lehet az országunk.
Tátva marad a szám, mégsem kapok levegőt. Szívem a
torkomban dobog, és majd kiugrik, amikor végre felfogom, amit
anyám mondott.
Jóságos ég!
Micsoda?
– Hogy… mi… Azt akarod, hogy megházasodjak?
Anyám sóhajt.
– Nem vagy hülye, Magnus. Mi lenne, ha ismételgetés helyett
elkezdenél gondolkodni azon, amit hallottál?
 – De… miért? Miért ez a megoldás egy szexvideóra? Ugye nem
azt akarod, hogy feleségül vegyem Heidit?
– Nyugodj meg. Mindketten tudjuk, hogy bolond az a lány. És
az apja is. Olyan nőt kell feleségül venned, minél hamarabb, aki
szép, kedves, kifinomult és jó hírű. Csak így jöhetünk ki jól
ebből az egészből.
– Ezt meg hogy érted? – kiáltom, és felpattanok.
– Ülj le!
– Üljek le? Üljek le?!
Érzem, hogy vörösödik a fejem, és az egekbe szökik a
vérnyomásom. Tudom, hogy vissza kéne fognom magam, főleg,
mivel nincs más választásom.
–  Azt mondod, feleségül kell vennem egy idegent csak azért,
mert úgy gondolod, hogy ő teheti boldoggá az országot és a
miniszterelnököt?
– Igen – vágja rá egyszerűen, és összefonja a kezét.
Ránézek, és remélem, hogy a tekintetemből érzi, milyen
kínosnak és nevetségesnek érzem a javaslatát. De ő állja a
pillantásomat. Szeme villámot szór, és látszik, hogy teljesen
eltökélt.
Hurrá!
Továbbra sem ülök le. Azzal megadnám magam.
– Tudom, hogy nem ezt akarod – kezdi.
– Nem mondod…
–  De őszintén szólva egy országnak olyan uralkodóra van
szüksége, aki felelősségteljes, és hűen képviseli a hazáját.
– Apa ilyen. Mindenki szereti.
Anya kibámul az ablakon.
 – Apád nagyon beteg.
A nyár folyamán sokszor hallottam, hogy apám beteg,
megrendült az egészsége, és ehhez hasonló kifejezéseket
használtak, mióta gyulladást diagnosztizáltak nála. Egy hónapja
már külön betegszobát létesítettek számára a palotában, ahol az
orvos majdnem mindennap kivizsgálja. Amennyire tudom,
ebből meg lehet gyógyulni. Anyám most először használta a
nagyon beteg kifejezést, és most először látom rajta a bánat
jeleit.
– Majd meggyógyul – mondom úgy, mintha ettől jobban lenne.
– Két hete láttam, és remekül nézett ki. Illetve jobban.
Anya sóhajt, aztán egy pillanatra összeérinti a tenyerét, ami
megint csak arra utal, hogy nagyobb a baj, mint hinném.
Kezdek összeomlani.
– Heveny hasnyálmirigy-gyulladása van.
–  Tudom. De azt mondtad, hogy az emberek nyolcvan
százaléka túléli.
– Ezt az orvos mondta. Ő már sok mindent látott. De ettől még
tévedhet.
Nem akarok rákérdezni. Apám nemrég múlt hetvenöt.
Tudom, hogy régen sokat ivott titokban, de ez a család többi
tagjára is érvényes.
– Jobban lesz…
–  Nagy fájdalmai vannak, Magnus. Sokat hány, ami szintén
rossz jel. Még ha fel is épül valamelyest, élete végéig
fájdalmakkal kell élnie. Nem lesz ereje az uralkodásra.
Valamiért úgy hittem, hogy apám örök életű. Nem is
gondoltam a korára, míg beteg nem lett. Sokáig nem vehette
feleségül anyámat, aztán még hosszabb ideig vártak, míg anya
végre teherbe esett velem. Tizenöt év korkülönbség van köztük,
apa mégis mindig fittnek és fiatalosnak tűnt.
Pont ezért úgy gondoltam, hogy soha nem lesz az enyém a
trón. Talán tudat alatt reménykedtem, mert a gondolatra is
elfogott a pánik.
Anyám könnyes szemmel néz rám.
A fenébe.
–  Ha nem akarsz lemondani, akkor te leszel a király.
Méghozzá hamarabb, mint hinnéd. Hamarabb, mint reméltük.
Azt akarom, hogy változtass a halálveszélyes ugrásokkal,
botrányokkal és mindenféle bulikkal és nőkkel teli zűrös
életeden, és olyan ember legyél, amilyennek látni akarunk.
Házasodj meg végre, csillapodj le, és alapíts családot, ahogy a
királyok szokták.
Ez túl sok. A gyomrom is felfordul. Leülök, és idegesen
kopogok a lábammal.
– Apával is beszéltél erről?
– Igen. És egyetért.
– Ez olyan, mint az érdekházasság.
– Nem az, ha te választod ki az arát – vágja rá szigorúan.
–  Márpedig az – ismétlem, és dühösen ránézek. – Hála a
megfelelési kényszerednek. Mert pontosan tudod, hogy soha
nem akartam megnősülni.
–  Huszonnyolc éves vagy. Ennek a pillanatnak is be kell
következnie.
– Miért? Mert ez a társadalmi elvárás?
–  Pfff – legyint. – Eddig magasról tettél rá, hogy mi a
társadalmi elvárás. Egész másról van szó. Szükséged van
valakire, Magnus. Kell valaki az életedbe ezek helyett a
marhaságok helyett.
–  Fogadok, hogy a húgaimnak nem ezt a dumát adod elő.
Mindig arra biztattad őket, hogy csináljanak, amit akarnak, és
randizzanak azzal, akivel akarnak. Női erő, önmegvalósítás,
vagy mi a fene.
– Te más vagy, Magnus, és ezt pontosan tudod. Arra biztatom
őket, hogy csináljanak, amit akarnak, mert a társadalom mindig
nagyobb nyomást és kényszert gyakorol a nőkre. Téged viszont
senki nem fog vissza. Épp itt az ideje, hogy te magad tedd meg.
– Na jó. Most aztán eladtad nekem a házasságot.
– Egyedül akarsz meghalni?
Ismét felpattanok.
– Figyelj, anya! Nem akarlak megbántani, de ez a beszélgetés
kezd nagyon rossz irányt venni.
Lehunyja a szemét, és próbálja összeszedni magát. Feláll. A
kezemet nyújtom felé, de ahogy mindig, most is visszautasít.
– Pont úgy alakult a beszélgetés, ahogy feltételeztem.
Elhalad mellettem, aztán az ajtó felé veszi az irányt.
–  Ennyi? – kérdezem. – Nem akarsz kiabálni vagy
megfenyegetni?
A kilincsre teszi a kezét, vár egy kicsit, aztán láthatólag
megfeszül a válla, végül rám néz.
–  Gyere el holnap vacsorára. Már rég volt együtt az egész
család.
Aztán kinyitja az ajtót, és kilép a folyosóra. Még sokáig
visszhangzik a fejemben a zár kattanása.
Másnap fél hétkor Einar és Ottar beültetnek a királyi autóba,
ami egy sarokra parkol a lakásomtól. A városközpontban lévő
palota felé tartunk, ami egyáltalán nincs messze. Mi több, túl
közel van. Mondtam nekik, hogy gyalog is mehetünk, de
gondolom, attól tartottak, hogy megszököm, ezért nem
engedték. A barátom, Viktor, Svédország trónörököse csinálta
ezt. Elutazott, és másnak adta ki magát. Szerintem soha nem
leszek rá olyan irigy, mint ebben a pillanatban.
Áthaladunk a kapukon, és Einar leparkol a hátsó bejáratnál.
Körös-körül csoda szép park fogad minket. Szeptember van,
ezért a levelek már kicsit besárgultak, és egyre hűvösebbek az
éjszakák.
Tor, anyám inasa üdvözöl minket, aztán az étkezőbe vezet.
Vicces, mert itt nőttem fel, mégis idegennek érzem magam.
Ahogy tizenhét éves lettem, elköltöztem, és utána valahányszor
visszatértem, mindig olyan érzésem volt, mintha idegenek
laknának a palotában.
Talán azért, mert én váltam mindenki számára idegenné.
Most sincs másképp. Ahogy belépek az étkezőhelyiségbe, három
húgom teljesen egyszerre fordul felém. Kis híján remegni
kezdek, mert az Elátkozottak faluja című film jut róluk eszembe,
amit még fiatalabb koromban láttam.
Cristina egy évvel fiatalabb nálam, és tudom, milyen boldog,
amiért nem ő a trónörökös. Semmi mást nem akar, mint itt
hagyni Norvégiát, és egy görög szigeten élni az olasz barátjával.
Aztán ott van a húszas évei közepén járó Britt. Valóságos
partiarc. Nagy tervei vannak, amiket aztán egy szempillantás
alatt megváltoztat. Jelenleg New Yorkba akar menni szakmai
gyakorlatra, de szerintem úgyis meggondolja magát.
Irene kiköpött olyan, mint anyám. Politikatudományt, vagy
valami hasonlót tanul az egyetemen. Megbízható, kimért. Sokak
szerint – ahogy szerintem is – unalmas, viszont nagyon okos és
találékony. Szerintem sokkal jobb uralkodó lenne belőle, mint
belőlem. Állítom, hogy örülne, ha lemondanék a trónról, és
átengedném neki.
Mari, a legfiatalabb nincs az asztalnál. Tizenhét éves.
Nemsokára végez a középiskolában, és még a szüleimmel lakik
a palotában. Mivel ő az utolsó, aki kirepül, és amúgy is „a sors
ajándéka”, talán ő áll legközelebb a szüleimhez. Kedves, jószívű
és segítőkész. Ezzel együtt nem az a balek típus.
Nem tudom, mennyi ideje állok az asztalnál, de Britt
megköszörüli a torkát, és így szól:
– Nocsak, kit látnak szemeim! Mr. Szexvideó.
Lehunyom a szemem, és úgy teszek, mintha nem hallottam
volna.
– Jó ég! Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezi Irene.
– Nem mintha tabutéma lenne.
–  Az etikettbe nem fér bele, hogy ilyesmiről beszéljünk az
asztalnál – vitatkozik Irene.
Cristina felcsattan.
–  Mire jó ez az etikett egyáltalán? Sok idióta, begyöpösödött
szokás. Mintha börtönben lennénk.
– Amúgy sziasztok! – vetem oda köszönésképp, amikor végre
szóhoz jutok.
 Leülök Cristina mellé.
– Most, hogy már úgyis mindenki mindent tud, és az etikettre
való tekintettel nem beszélünk róla, tegyünk úgy, mintha mi
sem történt volna.
Mindnyájan bólintanak. Szörnyű. Vajon tudják, hogy mindent
egyszerre csinálnak?
Hirtelen megjelenik Mari, és félénken mosolyog.
–  Szia, Magnus! – köszön halkan, aztán mindenkihez szól: –
Jön apa. Elég jól van, hála a gyógyszereknek, viszont nincs
étvágya, és elég fáradt. Csak levest eszik, aztán visszamegy a
szobájába.
A fenébe.
A fiatal Mari segít apámnak, a királynak, mintha ő lenne az
ápolónő. Nemcsak túl fiatal ehhez, de rögtön eszembe juttatja,
mekkora tapló vagyok, hogy mindig csak magamra gondolok, és
nagy ívben teszek mindenre, ami körülöttem zajlik. A családom
bajban van, és én alaposan cserben hagytam őket. Ahogy
magamat is. Anyámnak talán igaza van. Meg kéne házasodnom.
Tegnap éjjel és ma is azon agyaltam, milyen hülye ötlet, és
mennyire nem tetszik a gondolat, hogy egy csapásra gyökeresen
megváltozik a jól megszokott életem.
Most viszont az jutott eszembe, hogy ez a büntetés.
Megérdemlem.
Ahogy Wayne Campbell mondja, sok országban házassággal
büntetik a lopást.
Csak ülök, és egy nagy rakás szarnak érzem magam,
miközben Mari eltűnik. Jó eséllyel azért, hogy idekísérje
apámat.
 A húgaimra nézek. Összevont szemöldökkel, lebiggyesztett
szájjal, és sajnálkozva néznek maguk elé. Vajon mit tudnak?
Többet, mint én? Kezdem végképp azt érezni, hogy nem ezen a
földön élek.
Megkérdezném tőlük, hogy van apánk, de az ajtó felé
pillantanak, ahogy megjelenik. Apám egyik oldalán Mari,
másikon anyám. Átkarolják, és lassan bekísérik.
Először arra gondolok, hogy ez az ember nem az apám. Hogy
felbéreltek egy színészt, aki egy kicsit túljátssza a szerepét.
Ahogy sápadt arccal előregörnyed, és már csak árnyéka
önmagának… Rengeteget változott, mióta utoljára láttam, azaz
néhány hete. Vajon mindig ilyen volt, csak nekem most tűnt fel?
– Apa…
Felállok, hogy segítsek neki, átöleljem, és bocsánatot kérjek,
amiért ennyi bajt hozok a fejére, holott kíméletre szorulna.
– Ülj le – mondja mosolyogva. – Maradj a helyeden, Magnus –
teszi hozzá kedvesen. Látom, hogy úrrá lesz rajta a fájdalom.
Próbálok nem aggódni, mert ha így teszek, végem. Ha
túlságosan elmerülök a szánakozásban, azzal nem jutok
előbbre. Sőt!
– Remélem, tőkehal van vacsorára – mondja apám, és anyára
néz. – Isten látja, hogy már nincs sok hátra, ezért hagyom, hogy
Gette bíbelődjön a főzéssel.
Szavai reménnyel töltenek el. Mindnyájan nevetünk, mert
végre van rá okunk.
Anyám egy olyan halászfaluban nőtt fel, ahol a tőkehal volt a
leggyakoribb eledel. Általában megsózták, ezért füstösebb ízt
kapott. Még a pizzára is ezt tették. Norvégiában nem ezt
fogyasztják leggyakrabban, de amikor a szüleim randiztak,
apám azzal próbálta elbűvölni anyámat, hogy sokféleképpen
tudta elkészíteni a tőkehalat.
Aztán kiderült, hogy anyám nem szereti, mégis mindig
csodálta és dicsérte apám főztjét.
Mari kihúz egy széket, míg anya segít neki leülni. Furcsa,
hogy ők segítenek apám körül, és nem hívtak ápolónőt. Elvégre
a királyról van szó, bár tudom, hogy a legjobb kezelést kapja.
Talán épp ezért. Apám elképesztően büszke, és jó eséllyel úgy
gondolja, hogy a jelenlétünkben nem szorul ápolónő
segítségére. Ugyanilyen büszke volt a nyilvános
megjelenéseikor, ezért az emberek azt hiszik, hogy csak egy
enyhe tüdőgyulladása volt.
Ahogy lenni szokott, az előétel apa kedvenc tőkehallevese,
amit a főszakács, Gette tálal, aki láthatólag büszke a saját
főztjére. Vár egy kicsit, míg apám megkóstolja a levest és
megdicséri.
Apa nem beszél sokat, kortyolgatja a teáját – több brandyt
már nem kaphat –, kanalazza a levesét, és mindenkinek
kérdéseket tesz fel, ha lankadna a beszélgetés.
Megfigyeltem, hogy engem egyáltalán nem bombáz
kérdésekkel, ezért egyszerre vagyok hálás és csalódott.
Általában a Forma–1-ről és a motorversenyekről beszélünk,
vagy megkérdezi, mire készülök. Ezúttal egyiket sem hozza
szóba.
Tudom, miért. Az az átkozott szexvideó az oka. Ettől
függetlenül engem is emberszámba vesz, mert sokszor rám néz,
és mosolyog, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Azt
viszont nem tudom, hogy magát áltatja ezzel, vagy engem.
Megeszi a salátát, aztán megköszörüli a torkát, és mindenkit
megnyugtat, hogy nem fog azelőtt elpatkolni, hogy Gette hozná
a híres pirított fajdot. Azon gondolkodom, hogy megkérem,
beszéljünk négyszemközt, de amikor Mari felsegíti a helyéről,
anyám odajön, a vállamra teszi a kezét, és így szól: – Ha
befejeztük a vacsorát, apád beszélni szeretne veled.
Ezután nagyon lassan telik a vacsora, hiába mesél Cristina
izgalmas történeteket az őserdei kirándulásról, és hiába volt
mennyei a pirított fajd.
Miután végre befejeztük az evést, legurítom a bor maradékát,
aztán anyám bólint, hogy menjek.
Követem az étkezőn át a folyosón, aztán a lift felé vesszük az
irányt, ami az északi szárny harmadik emeletére visz.
Anya megáll a hatalmas ajtó előtt, én pedig kis híján
rákérdezek, hogy csak most alszanak külön szobában, vagy
azóta, hogy apám beteg.
Nem teszem fel a kérdést, ő pedig egy szót sem szól. Csak a
tekintete beszél, ami mindent elárul. Azt akarja, hogy legyek
bátor és erős.
Bólintok, és belépek.
Nem tudom, mit vártam, de megkönnyebbülök, amikor látom,
hogy minden ugyanolyan formális ebben a szobában, mint
azelőtt. Hatalmas mennyezet, bársonyfüggöny, sötét faburkolat,
hófehér falak.
Apám nem a franciaágyon fekszik, hanem a kandalló előtti
kanapén. Vastag gyapjútakaróját az álláig húzza. Amit viszont
eddig nem láttam, az a karjára kötött infúzió, az állványról
lelógó zacskó és egy rezzenéstelen arcú ápolónő, aki a
semmiből bukkant elő.
– Hát itt vagy – szólal meg apám mosolyogva, aztán biccent a
nővérnek.
–  Ő Ingrid, az ápolónőm. Már menni készül. Csak beadta a
gyógyszereket, mielőtt nyugovóra térek.
Ingrid úgy megy el mellettem, hogy rám se néz. Ha jól hallom,
még vált néhány szót anyámmal a folyosón.
– Fáj? – kérdezem az infúzió felé biccentve, aztán leülök vele
szembe. Gyerekkoromban számtalanszor voltam kórházban,
mert hol eltört, hol megrepedt valamelyik csontom, de nem
emlékszem, hogy infúziót kaptam volna.
–  Fáj-e? Ez a tű az igazi fájdalomhoz képest olyan, mint egy
édes csók, fiam.
Érzem, hogy kiszárad a torkom. Nagyot nyelek, de az sem
segít.
– Ne félj már! – mondja, és mélyen a szemembe néz. – Az nem
áll jól neked.
– Korábban is eljöttem volna. Nem tudtam, hogy…
–  Jól vagyok – mondja, aztán halkan nyöszörög, ahogy
elhelyezkedik. – Voltam már jobban is, és a múlt héten kicsit
rosszabbra fordultak a dolgok, de kilábalok. Amúgy jó
formában vagyok. Az orvosok azt mondják, nagy szerencse,
hogy annak idején sokat futottam és síeltem. És ezt neked
köszönhetem, Magnus.
– Nekem?
Ritkán érzem, hogy valaki miattam lesz jobban.
–  Nyughatatlan voltál, mint most. Muszáj volt veled
sportolnom, ha lépést akartam tartani.  Esküszöm, a betegség
egyetlen hátulütője, hogy többé nem ihatok. Pedig mit nem
adnék egy kis pálinkáért, de annyit nem ér, hogy elpatkoljak.
Cristina valami pocsék löttyöt itatott velem. Kombucha a neve.
Hallottál már róla? A húgod azt mondja, egészséges.
– Hallottam.
Ilyesmiről soha nem beszéltem vele. Sokszor nehéz
szétválasztani apámat a királyi szerepétől, és anyámat a
királynéitől.
Apa nagyot sóhajt, aztán lassan lehunyja a szemét. Amikor
újra kinyitja, kicsit szúrósabb a tekintete. Most jön a komoly
rész.
– Magnus! Nem akarlak untatni a részletekkel. Nem mesélem
el, mi történt a színfalak mögött azok után, amit okoztál, mert
semmi értelme, hogy bűntudatot keltsek benned. Hiába
beszélnénk megint arról, ami történt, már úgysem
változtathatunk rajta. Viszont muszáj megváltoznod. Emberileg
és szakmailag is.
– Tudom, apa. Nagyon sajnálom.
Szörnyen érzem magam, amiért csalódást okoztam. Látom az
arcán a szomorúságot, pedig igyekszik elrejteni. De pontosan
tudom, mit érez.
– Ami történt… hülyeség volt. Nem gondolkodtam, és…
– Már mindegy – vágja rá együttérzően, de úgy néz rám, hogy
a lelkem is belesajdul. – Ez már a múlté.
– De hatással van a jelenre.
–  Igen, de már nem tudsz rajta változtatni. Tudod, néha
elfelejtem, hogy az örökösöm vagy. Ez legalább annyira az én
hibám, mint a tiéd. Szabadságot akartál, és megkaptad. Azt
akartuk, hogy olyan életed legyen, amilyet választasz, nem
olyan, amit rád erőltetnek. Engem már gyerekkoromban
uralkodásra neveltek, ezért ki sem láttam a feladatokból. Nem
akartuk, hogy a te gyerekkorod is így teljen. De egy idő után, s
elég hosszú ideje már, végképp alkalmatlanná váltál az
örökségedre. Lassan harminc leszel, és még egyetlen napot sem
töltöttél azzal, hogy beletanulj a szerepbe. Két lehetőséged van:
vagy kiállsz, és bebizonyítod, hogy komolyan veszed a
trónörökösséget, vagy… nem leszel király.
Összeszorítom az ajkam. Nem számítottam ultimátumra, bár
nem tudom, miért lepődtem meg. Nyilvánvaló volt, hogy ez lesz
a vége. A szüleim csak így tudhatják meg, hogy mik a
szándékaim. Én pedig csak akkor fogok megváltozni, ha
rákényszerítenek.
– Nem akarok durva lenni – sóhajtja apám –, de ez az igazság.
Annak idején kijelentetted, hogy nem akarsz lemondani. Ha
valóban ez a helyzet, akkor ideje azzá válnod, akinek látni
szeretnének a trónon.
Bólintok.
–  Menni fog. Kezdjük azzal, hogy részt veszek a heti
tanácskozáson. Vigyél magaddal a parlamentbe és a hivatalos
eseményekre, vagy…
– Úgy lesz. Kár, hogy nem kezdtük már a betegségem előtt. De
tudod, hogy ez csak a probléma egy részét oldja meg.
Valamiért azt reméltem, hogy apám nem fogja felhozni a
házasság témát. Hogy ez csak anyám elvetemült ötlete. De úgy
tűnik, tévedtem.
 Apa az asztal felé nyúl, és felemel egy dossziét. Fekete-fehér,
női fotók. Gondolom, anyám listájának része.
Nagyon bizarr.
– Ez a lista?
–  Igen – válaszolja, és belelapoz a dossziéba. – Tudom, hogy
nem ez volt az álmod, de azt kell mondjam, hogy anyád
helyesen cselekedett.
– Komolyan?
Nem szeretem kérdőre vonni, főleg nem ilyen állapotában, de
úgy érzem, egyikük sincs tisztában azzal, hogy mekkora
hülyeség ez az egész.
– Nem szokványos – teszi hozzá, és gyorsan rám néz. – De ha
úgy vesszük, az élet sem az.
–  Szóval odaadjátok a listát, és azt várjátok, hogy válasszak
egy lányt, aztán házasodjunk össze, és ennyi?
– Valahogy úgy.
Már a gondolattól is kifordul a gyomrom.
– Csakhogy a világ nem így működik.
– Márpedig a mi világunk ebben a pillanatban így működik.
– A házasságtól nem fogok megváltozni.
Kuncog.
–  Dehogynem. Méghozzá jó értelemben. Ráadásul a
közvélemény is más szemmel néz majd rád. Nekünk most ez a
legfontosabb.
– Fontosabb, mint az érzéseim és a szabadságom?
Szigorúan rám néz.
–  Néha vannak fontosabb dolgok is, mint a saját érzéseid és
gondolataid. Ez most egy ilyen helyzet.
 – Szeretted anyát.
– Még mindig szeretem! – helyesbít.
–  Ne haragudj. Úgy értettem, hogy szerelmi házasságot
kötöttél. Anya civil volt. Engedélyt kellett kérned apádtól, aki azt
mondta, választanod kell a trón és anya között.
Alig láthatóan bólint, de közben végig a szemembe néz.
–  Ha rajtam kívül lett volna alkalmas trónörökös, most nem
lennék itt. Én voltam apám egyetlen reménye. Nem volt más
választása, mint megengedni, hogy feleségül vegyem anyádat.
–  Ez a szerelem. Ez az igaz szerelem. Évekig harcoltál érte,
mielőtt összeházasodhattatok. Tőlem viszont pont az
ellenkezőjét kéred.
–  Mióta érdekel téged a szerelem, Magnus? Voltál egyáltalán
szerelmes? Akarsz szerelmes lenni? Azért fekszel le mindennap
más nővel, mert az igaz szerelmet keresed?
Pislogok, és cikáznak a gondolataim.
– Nem. Nem is tudom, mit keresek.
–  Én viszont pontosan tudom, hogy egyiküket sem szereted.
Mi a különbség?
Dühös pillantást vetek rá. Nem akarok magyarázkodni, de
nincs más választásom.
– Imádok szexelni. Ennyi.
Apám felhorkan.
– Ez természetes, fiam. Tudom, hogy nem ezt akarod hallani,
de csak azért, mert megházasodsz, még nem hagysz fel a
szexszel.
Felteszem a kezem.
– Mindegy. Nem akarok ismeretlen nőt feleségül venni, olyat
végképp nem, akit jól ismerek. Nem akarok életem végéig
ugyanazzal a nővel szeretkezni.
–  Akkor sem, ha jó vele a szex? – kérdezi összevont
szemöldökkel.
Nem akarok erről beszélni. Már az is kiakaszt, hogy ez
egyáltalán szóba került.
– Nem tudom, mit mondjak azon kívül, hogy nem akarom ezt
az egészet, és meg kell értened. 2018-at írunk. Ez nem történhet
meg.
– Meglepődnél, ha tudnád, hány házasság – méghozzá boldog
házasság – kezdődött így. Királyok, celebek. Az orránál fogva
vezetjük a közvéleményt. A te eseted is ilyen lesz. Vagy
megházasodsz, vagy nem leszel király, Magnus. Elveszel valakit
feleségül, és a kapcsolat hihető lesz a közvélemény számára. És
ígérem, hogy idővel te magad is hinni fogsz benne.
Felém nyújtja a dossziét, én pedig remegő kézzel átveszem.
Bambán nézem az első fotót, amely egy csinos, barna hajú
spanyol hercegnőt ábrázol. Olyan, mint a lányok, akikkel
szívesen randizom, de a házasság teljesen más tészta.
– Anyád ügyelt a hírnévre. És a külsőre is – teszi hozzá apám
kacsintva. – Úgyhogy a gyermekeitekért is odalesz a világ. De ne
ez legyen az első, fiam. A legokosabbat válaszd. A legjobb szívűt
és a legmerészebbet. Legyen szabadszájú és határozott. Hidd el,
mellette nem fogsz unatkozni. Olyan legyen, akivel tudsz
beszélgetni. Aki mindig kihívás elé állít.  Mindegy, hogy néz ki.
Mindig ilyen nőt kerestem, csakhogy egy idő után ráuntam, és
kezdtem elölről a keresést. Nem hiszem, hogy lenne olyan nő –
mindegy, hogyan néz ki és milyen ember –, aki képes lenne
változtatni a tényen, hogy pár hét után továbblépek, és mást
keresek. Nem azért teszem, mert egy seggfej vagyok, hanem
azért, mert még soha nem találkoztam olyan nővel, aki képes
elég hosszú ideig lekötni a szívemet, a lelkemet és a farkamat.
Amikor felnézek a dosszié mögül, apa már lehunyta a szemét
és oldalra hajtotta a fejét.
– Apa – szólok halkan, mire  résnyire nyitja a szemét.
–  Ne haragudj – motyogja. – Attól tartok, lassan végképp
elnyom az álom.
Ásít, aztán megint lehunyja a szemét.
–  Ezt nemcsak magunkért tesszük, hanem érted is, Magnus.
Még nem látod, de egy nap majd rájössz. Meglátod… – nem
fejezi be a mondatot, hanem horkolni kezd.
Néhány percig figyelem, és szeretnék még valamit mondani.
Önző módon vitatkozni akarok, és kibújni ebből az egészből.
Csakhogy erre nincs lehetőség.
Ahogy kimegyek a szobából, visszajön a nővér, és az ágyba
fekteti apámat. Céltalanul bolyongok a folyosón, és fogalmam
sincs, mit tegyek. Olyan érzésem van, mintha egy időzített
bombát tartanék a kezemben, ami bármelyik percben
robbanhat. Anyám és a húgaim eltűntek, úgyhogy megkeresem
Einart, és hazavitetem magam.
Folyamatosan apám szavai járnak a fejemben. Felkapcsolom
a lámpát, beülök egy pohár sörrel a karosszékbe, és elkezdem
nézegetni a hercegnő-katalógust.
 ELLA

St. Andrews, Skócia

Megint a régi álom.

Valami északi sziget partján állok. Talán a Hebridáknál
Skóciában, vagy a Feröer-szigeteken. Sötét felhők gyülekeznek,
és folyamatosan közelítenek felém, szinte fojtogatnak. Erős szél
fúj, ami lassan az őrületbe kerget.
Ahogy mindig, most is egyedül vagyok, leszámítva a ceteket,
akik levegőért kapkodva emelgetik a fejüket a part szélén.
Hiába hullámzik mögöttük a tenger, nem elég, hogy
visszakerüljenek. Fényes, fekete testük folyamatosan vergődik.
Lassan elpusztulnak, de nem tudok rajtuk segíteni. Csak állok
némán.
Aztán fekete olaj csurog az orrnyílásukon, lassan betemeti
őket, ellepi a hullámokat és a partot is. Nemsokára engem is
utolér. Körbefonja a bokámat, a térdemet, és magával ránt.
Ezen a ponton egy kicsit változik az álom a megszokotthoz
képest. A távolban, a szikláknál megpillantok egy magas
férfialakot, aki felém tart.
Azért jött, hogy megmentsen.
Most először remény tölt el álmomban.
De mielőtt közelebb jönne, megemelkedik az olajszint, és
tetőtől talpig betemet. Nem tudok lélegezni, és képtelen vagyok
megszólalni.
Sikoltani sem tudok.
Aztán felébredek, ahogy mindig. Leizzadva, zihálva, és időbe
telik, míg rájövök, hogy hol vagyok.
A szobámban.
Este van.
Az éjszaka fénye beszűrődik az ablakon.
Mi a fene történt?
Pislogok, aztán megkeresem a telefonomat. Este
háromnegyed nyolc. A bor- és sajtparti csak negyedórája
kezdődött.
– A francba!
Kipattanok az ágyból. Szerencsére utcai ruhában vagyok és
van rajtam smink, úgyhogy simán csatlakozhatok a bulihoz.
Nem akartam elaludni, de ez van, ha az ember sok estét
végigtanul.
Megnézem magam a tükörben, aztán kimegyek a szobából, és
egyenesen a konyha felé veszem az irányt. Három
szobatársammal osztozom rajta, úgyhogy bocsánatot kell
kérnem, amiért elaludtam.
Csakhogy senki nincs itt. Üres a lakás.
Fura.
– Audrey! – kiáltom, de nem akarok bekopogni a szobájába. –
Catherine!
Megint a telefonomra nézek. Csütörtök este van, ami azt
jelenti, hogy bor- és sajtpartit tartunk. Legalábbis ez volt a terv.
Mintha Audrey ezt mondta volna, mielőtt kidőltem.
Én pedig büszkén mondtam, hogy a legjobb goudát hoztam.
Nem emlékszem, hogy válaszolt volna, csak mosolygott és ment
tovább.
A fenébe! Mi van, ha nem is ma tartjuk a bulit?
Mély levegőt veszek, és gondolkodom. Egy hónapja lakom
ebben a koleszban, és a lányok azt mondták, bor- és sajtpartit
akarnak tartani a hónap első csütörtökjén. Ez október első
csütörtökje, úgyhogy…
Talán elmentek, és későn jönnek haza – gondolom, és próbálok
nyugodt maradni. Odamegyek a hűtőhöz, kiveszem a gouda- és
szalámitálat, amit korábban bekészítettem. Meglepődve látom,
hogy az ő sajttálaik mind eltűntek. Ezek szerint itt jártak reggel.
Nem ismerem jól a lányokat. Próbálkoztam, de nem
barátkozom könnyen. Főleg akkor nehéz, amikor rájönnek,
hogy ki vagyok.
A konyhapultnak támaszkodom, elveszek egy szelet sajtot a
tálról, aztán visszacsomagolom a többit. Szomorúan sóhajtok.
Nagyon vártam a bulit. Sokat tanultam, minden órára bejártam,
de úgy tűnik, ez a szociális életem rovására ment. Próbálok
felzárkózni, ahogy mindig. Azt hittem, a harmadik év más lesz.
Összeszedem minden bátorságomat, és írok Audrey-nak, mert
általában ő velem a legkedvesebb.

Szia, Audrey! Ella vagyok, a lakótársad. Nem tudom, hol

vagy. Azt hittem, ma van a bor- és sajtparti, de
elaludtam. Azt hittem, lemaradtam róla.

Szerencsére hamar jön a válasz. Már épp ennék egy újabb

szelet goudát, amikor üzenet érkezik.
 Még tart a buli. Zeldánál, a Hawthrone Hallban. Nem
akartunk felébreszteni.

Jaj. Máshová tették a bulit. Nem szóltak. Nem akartak

felébreszteni. Nem tudom, ki az a Zelda, de szerintem
egyszerűen csak le akartak rázni.
Remegő kézzel írok vissza.

Köszi. Akkor találkozunk itthon.

Aztán odabiggyesztek néhány bor és sajt emojit.

A francba. Tudom, hogy nem kéne szomorúnak lennem, de
mindig azt érzem, hogy sehol nem látnak szívesen. Ezek után
nem véletlen, hogy mindig egyedül érzem magam.
Hiába szeretnék átlagos lenni, nem vagyok az. Apám
Liechtenstein hercege, ami azt jelenti, hogy én vagyok a
hercegnő. Izabella hercegnő, hogy pontos legyek.
Az én hazámban nincsenek királyok és királynők. A herceg
lényegében vezető, vagyis apám az államfő, és teljhatalma van.
Egy kicsiny európai ország vezetőjének egy szem lányaként
nőttem fel, vagyis egy olyan világban, ahol mindenki gazdag és
befolyásos.
Nem voltam egyedül, legalábbis kezdetben. Van három
bátyám, akik pont olyanok, mint apám. Hároméves voltam,
amikor meghalt az anyám rákban. Időbe telt, míg megadta
magát a betegségnek, miközben a legjobb orvosok sem tudtak
rajta segíteni. Azt mondják, apám megváltozott anyánk halála
óta, ezért sajnálom, hogy nem ismerem régebb óta.
Ha a testvéreim apámra hasonlítanak, akkor én anyára.
Gondolom, ezért küldött apám minél távolabb, amikor
betöltöttem a tizenhármat. Azóta nem sokat törődött velem.
Talán túlságosan is anyára emlékeztetem.
Nem mintha próbáltam volna kapcsolatot teremteni vele vagy
a testvéreimmel. Amikor teljesen egyedül éreztem magam Dél-
Angliában, mindig hívtam vagy írtam, és elmeséltem, milyen jól
megy a suli. Azt akartam, hogy büszke legyen rám, és
ácsingóztam az elismerésére. Most itt vagyok szinte
tinédzserként egy udvarhölggyel, Jane-nel, és gyakorlatilag
egyedül kell megküzdenem az élet adta nehézségekkel. Apámtól
semmit nem kapok, kivéve egy születésnapi üdvözlőlapot, és
egy repülőjegyet, hogy minden karácsonykor hazamehessek.
A telefonomra nézek, és nehezebbnek érzem a szívem, mint
máskor. Azt kívánom, bárcsak lenne valaki, akit felhívhatnék.
De nincs. Egyedül Jane.
Írok neki.

Átjössz? Van bor és sajt.

Jane kilenc éve az udvarhölgyem, úgyhogy nagyon közel

kerültünk egymáshoz. Pontosabban ő áll hozzám a legközelebb,
de ez nem véletlen. Tudom, viccesen hangzik, hogy
udvarhölgyem van, holott még nem is vagyok hercegnő,
ráadásul ez a kifejezés elég középkorias. Mégis ez a szabály, és
gyanítom, hogy inkább biztonsági oka van, mint egyéb.
Jane válaszol.

Milyen bor?
 Amilyet akarsz

– válaszolom kerek perec. Túlzottan rákészültem erre a hülye

bor- és sajtbulira, ezért vettem fehéret és vöröset is.
Két perc múlva kopognak az ajtón.
– Nyitva! – kiáltom.
Jane belép. Puha, leopárdmintás köntöst visel. Sötét haját
kifésülte az arcából, tömör frufruja viszont majdnem a szemébe
lóg. Lassan hatvanéves, kerek arcú, mosolygós, és szeret jönni-
menni. Nem véletlenül vonzzák a bulik. Harmadévesként
gyanítom, hogy neki azok a legboldogabb évei, melyeket itt tölt
velem, mert így legalább lélekben újra diák lehet.
–  Szerencséd, hogy most szóltál. Már majdnem
begöndörítettem a hajam – mondja, aztán becsukja az ajtót.
Összecsapja a tenyerét, és vigyorog, ahogy meglátja a sajtot. –
Mi lesz?
Odamegy a konyhapulthoz, én pedig félreállok, hogy
szemrevételezze a sajtot.
– Csak gouda.
–  Csak gouda? – ismétli olyan hangsúllyal, mintha a lelkébe
gázoltam volna az előbbi kijelentésemmel. Közben azért elcsen
egy falatot.
–  Figyelj – mondom nyersen –, ismersz. Ez volt a legjobb az
átkozott goudák közül, amit találtam. Jobb, mint a semmi.
Összeszorítja az ajkát, és gúnyosan rám néz.
– Tudod, hogy nem a sajt miatt jöttem.
Sötét szemében látok némi együttérzést, amitől
legszívesebben elsírnám magam. Inkább olyan, mintha
sajnálna.
 – Mi lett a bor- és sajtbulival?
Vállat vonok.
– Ki mondta, hogy nem csak téged akartalak meghívni?
Oldalra fordítja a fejét, és alaposan végigmér.
–  Amennyire tudom, kedvelsz, és szívesen vagy a
társaságomban, de azt is pontosan tudom, hogy ma este a
lakótársaiddal buliztál volna. Mi történt?
–  Nem tudom – próbálok magyarázkodni, de nem megy. A
borra nézek, és lecsavarom a tetejét. – Elaludtam, ők pedig nem
akartak felébreszteni, aztán máshol folytatták a bulizást.
– Miért nem mentél utánuk?
Fogok két poharat, és mindkettőnknek töltök.
– Nem hiszem, hogy örültek volna nekem.
Jane nem szól semmit, úgyhogy ránézek. Lebiggyeszti az
ajkát, és tudom, hogy a frufru alatt ráncolja a homlokát.
– Mi az? – kérdezem, mert gyanús.
–  Neked mindenki örül, Ella. Tudom, hogy nehezen
barátkozol, ezért kicsit kitartóbbnak és bátrabbnak kell lenned,
mint az átlag.
–  Ha szerették volna, hogy utánuk menjek, szóltak volna,
nem? Vagy írnak egy cetlit. Vagy megpróbálnak felébreszteni.
– Talán nem ismernek eléggé, ezért nem tudták, mit tegyenek.
Elvégre hercegnő vagy. Az emberek nem tudják, hogyan
viselkedjenek vagy hogyan kezeljék a helyzetet. Talán azt hitték,
hogy főbenjáró bűn lenne felébreszteni Izabella hercegnőt.
Nem tudom.
Próbálok mosolyogni.
– Akkor ezért kerülnek a férfiak is.
 – Pontosan.
Elveszi a poharat, és megforgatja benne a bort.
–  És ez nem fog változni. Mindegy, hol vagy és milyen
iskolába jársz, mert az vagy, aki. Ha megváltoztatnád a neved,
és úgy tennél, mintha egy vidéki városból érkeztél volna,
ugyanúgy szenvednél. Légy kicsit merészebb. Minden
tekintetben.
– Szerinted mit tegyek?
Kortyol egyet, lehunyja a szemét, aztán sóhajt.
– Ha már a merészségnél tartunk, ez a bor…
– Jane!
Meglepődve néz rám.
– Hogy szerintem mit tegyél? Fogd a sajtot és a másik bort, ezt
pedig hagyd itt nekem, aztán találd ki, merre van a buli, és menj
oda.
A fejemet csóválom, és elfog a pánik.
– Az nagyon erőszakos lenne a részemről. Nem akarok rájuk
akaszkodni.
– És ha nem vennék rossz néven, hogy beállítasz?
– Nem akarok potyautas lenni.
– Szerintem ezt csak te érzed így. Ők nem így fognák fel. Talán
azt mondanák, hogy végre megjött Ella, így még jobb lesz a buli.
Továbbra is a fejemet csóválom, mert kizárt, hogy odamenjek.
Fogom a pohár bort, és leülök a kanapéra. Már a gondolattól is
félek, hogy csak úgy beállítok. Nem akarok senkinek
kellemetlenséget okozni, úgyhogy jobb, ha itt maradok, és úgy
teszek, mintha mi sem történt volna.
Nem nézek Jane szemébe, mert tudom, hogy azon
gondolkodik, mivel győzhetne meg. Aztán ahogy általában,
most is feladja. Sóhajt, felkapja a bort és a sajtot, majd leül
mellém a kanapéra.
–  Van új része a Gyilkosfaragásnak a Netflixen? – kérdezi,
aztán kényelembe helyezi magát, és vesz még egy szelet sajtot.
Fogom a távirányítót, és bekapcsolom a tévét.
– Megnézzük.

Másnap szitálós eső. Sokáig keresem az esernyőt, ezért még

jobban kell sietnem. Amikor elindulok, úgy rákezd, hogy
behúzódom egy fa alá, nehogy ronggyá ázzak.
Nem kezdődik valami jól a nap. Túl sok bort ittam. Annak
ellenére, hogy elég korán kidőltem a kanapén, aztán gyorsan
bementem a szobába, mielőtt a lakótársaim hazaérnek, úgy
keltem, mint akit a kutya szájából húztak ki.
Még mindig zsong a fejem, és jó eséllyel késni fogok a
kedvenc órámról, ami a tenger ökoszisztémája. Mindig pontos
vagyok, sőt olyan is van, hogy jóval korábban érkezem. A
tanárunk nem szereti, ha nem érünk időben az órájára.
Már a gondolat is fáj, hogy mindenki engem fog nézni, ahogy
belépek. Jó eséllyel azt gondolják, hogy hercegnőként nekem
mindent szabad, így késni is. Az égre nézek, de úgy tűnik, egyre
sötétebb felhők gyülekeznek.
Hirtelen megszólal a táskámban a „Don’t let the Sun Go Down
on Me”. Ugrom egyet, aztán rájövök, mi ez. A csengőhangom.
Régóta nem hívtak, ezért elfelejtettem a telefonom hangját.
 Gyorsan kihalászom a táskából, és majdnem elejtem, amikor
meglátom a kiírást. A hívás Liechtensteinből érkezett, viszont
magántelefonszámot mutat.
Csak nem történt valami apámmal vagy a bátyáimmal?
Megnyomom a hívásfogadást, aztán mély levegőt veszek, és a
fülemhez szorítom a készüléket.
– Halló!
– Izabella hercegnő? – kérdezi egy ismerős férfihang németül.
– Igen. Kivel beszélek?
–  Schnell vagyok, az édesapja inasa – válaszolja a férfi.
Először nem ismertem meg a hangját, pedig Schnell évtizedek
óta apám jobbkeze.
– Üdvözlöm. Elnézést, hogy nem ismertem meg a hangját.
Majd kiugrik a szívem, mert sejtem, hogy miért hívott.
– Minden rendben apával? És a bátyáimmal?
– Igen. Jól vannak. Az édesapja nevében telefonálok. Van egy
megbeszélése, ezért nem tudta személyesen hívni, de ez most
nem fontos.
– Értem – mondom kicsit megkönnyebbülve. Nem ritka, hogy
Schnell intézi apám helyett a hívásokat, még akkor is, ha
államügyekről van szó.
– Valami baj van?
– Szó sincs bajról. Viszont ön holnap este vacsorára hivatalos
a norvég királyi család palotájába.
Tessék?
– Megismételné, Schnell?
–  Persze, tisztelt hölgyem. A norvég királyi család meghívta
önt holnap estére vacsorára. Az édesapja szerint fontos, hogy
részt vegyen az eseményen.
– De… miért? Miért pont én?
Ez elég fura. Még soha nem hívtak sehová, főképp nem
palotákba. A hercegnői státusz inkább hátrányt jelent, mióta
kitettem a lábam a hazámból. Javarészt azt sem tudják, hogy
létezem.
–  Nem tudom – válaszolja. – Az édesapja nem mondott
semmit azonkívül, hogy ez a találkozó mindkét ország számára
előnyös.
Szünetet tart, és esküszöm, valaki motyog a háttérben.
– Talán beszélhetne velük is az önt érintő ügyekről.
Ha jól sejtem, ezalatt a környezetvédelmet érti. Akármilyen
fejlett szociális szempontból Norvégia, rengeteg kárt okozott a
környezetnek a halászattal. Ez valóban olyan ügy, ami fontos
nekem. Talán túlságosan is. Nem tudom, hogy venné ki magát,
ha kiabálni kezdenék a királlyal és a királynéval a
környezetvédelmi politikájuk miatt. Kilencvenkilenc
százalékban szégyenlős és visszahúzódó vagyok, de ha valami
bosszant, akkor kimondom, amit gondolok.
Schnell megköszörüli a torkát, és folytatja.
–  Már lefoglaltuk önnek és Jane kisasszonynak a jegyet
Edinburghból Oslóba. Az egyik emberük majd egyenesen a
palotába viszi önöket a repülőtérről. Kérem, gondoskodjon
alkalomhoz illő öltözékről. Vegyen valamit, ha szükséges, és
győződjön meg róla, hogy makulátlanul néz ki. Elvégre
Liechtensteint képviseli.
– Rendben.
Kicsit bizarr, hogy a jó öreg Schnell ad nekem öltözködési
tanácsokat. Bár lehet, hogy szükségem van rá. Végigmérem a
bolyhos fekete kardigánomat és a szakadt farmert. Nem igazán
hercegnős viselet.
– Az édesapja majd felhívja vacsora után. Vigyázzon magára,
és nyugodtan hívjon, ha kérdése van.
–  Hogy hívjam, ha titkos a száma? – kérdezem gyorsan, de
már késő. Letette.
A telefonra bámulok, aztán próbálom összeszedni magam az
előbbiek hallatán.
Mi a frászért hívnak meg egy norvég palotába vacsorára?
Nem látom a logikát… Én még senki vagyok. Őszintén. Időnként
azt kívánom, bárcsak nagyobb szám lenne, hogy képviseljem
azokat az ügyeket, amik érdekelnek. Mégiscsak ezért járok
egyetemre. Másfelől viszont örülök, hogy a kollégium falain
kívül senki nem tudja, hogy ki vagyok. Jó lenne, ha ezután sem
kerülnék a figyelem középpontjába.
Lehet, hogy sakkfigurának használnak az országok közötti
erőjátszmához. Ki tudja? Miután rég elkerültem a hazámból,
távol a családomtól, nem igazán követtem a politikai
eseményeket, amik apámat vagy az általa képviselt
harminchétezer embert érintik. Lehet, hogy apám akar valamit
Norvégiától, vagy fordítva?
Nem jellemző rám a paranoia, de nem tudok másra gondolni.
Ettől még odautazom, és egyre kíváncsibb vagyok. Lehet, hogy
akaratlanul is kém leszek.
Mindenekelőtt muszáj vennem valami normális ruhát, és
nincs sok időm. Eddig egyetlen órát sem hagytam ki, úgyhogy
lelkifurdalásom van, amiért most így teszek. Csakhogy ilyen
lehetőség nem sok adódik az életben, és apámnak nem
mondhatok nemet, bármit is kér.
Ahelyett, hogy írnék Jane-nek, sarkon fordulok, és
visszaszaladok a koleszba. Ahogy végigmegyek a folyosón, a
nedves cipőm klaffog a padlón. Ahogy Jane ajtajához érek,
bekopogok.
Eltelik egy kis idő, míg kinyitja, aztán kétkedve néz rám.
– Én vagyok. Beszélnünk kell.
– Látom, hogy te vagy. Nem vakultam meg.
Szélesre tárja az ajtót, hogy beengedjen.
– Miért nem vagy órán?
– Változott a helyzet – mondom, ahogy belépek a szobájába.
– És miért vagy csuromvíz?
Végigsimítok a hajamon, és nyafogok, amikor vizes lesz a
kezem.
–  Itt felejtettem az esernyőmet. És ma nem megyek órára.
Hanem te és én Edinburghba utazunk.
– Edinburghba?! – kiáltja. Tudtam, hogy izgatott lesz. Ő szinte
semmire nem tud kimérten reagálni.
–  Igen. De ígérd meg, hogy a következő hír hallatán nem
lármázod fel a koleszt – kérem, és a vállára teszem a kezem,
hogy ezzel is csitítsam.
–  Nem is vagyok hangos – mondja most az egyszer tényleg
nagyon halkan.
– Na mindegy. Schnell hívott. Útban a suli felé.
– Jóságos ég! Minden rendben?! – kiáltja, és a szívéhez kap.
– Pont erről beszéltem, Jane! Már megint hangos vagy. Amúgy
minden rendben, ne aggódj. Csak apámnak volt egy szokatlan
kérése, és Schnell azt tolmácsolta.
– Miért nem apád telefonált?
– Te is tudod.
Összevonja a szemöldökét. Annak ellenére, hogy apám a
kenyéradója, tudom, hogy Jane nem szereti. Ők ketten olyanok,
mint a tűz és a víz.
– Mit akart?
– Nos – kezdem, és nagyot sóhajtok. – Úgy tűnik, holnap este a
norvég királyi családhoz vagyok hivatalos vacsorára.
Percekig néz rám, aztán visszakérdez.
– Tessék? Ugye csak viccelsz?
–  Lehet, hogy inkább engem akar valaki megviccelni, de
akkor is odamegyek. És te is jössz. Holnap Oslóba utazunk. Kell
valami ruha – ahogy szerintem neked is, hacsak nincs valami
pazar ruhadarabod a gardróbban.
Szünetet tartok, aztán a szekrényére nézek, ahol nincs több
három fogasnál.
– Úgyhogy most irány Edinburgh, hogy vásároljunk valamit.
Még mindig rezzenéstelen arccal néz rám. Visszanézek, és
felhúzott szemöldökkel várom, hogy mondjon valamit.
– Miért? – kérdezi.
–  Nem tudom. Talán a bátyáim szórakoznak velem. Lehet,
hogy odamegyünk, és nem lesz, aki várjon minket a
repülőtéren. Persze ahhoz a tesóimnak tudniuk kéne, hogy
létezem, mielőtt ez az egész bekövetkezne…
– A francba! – kiáltja Jane, és kikerekedik a szeme. – Te most
tényleg komolyan beszélsz.
– Mikor nem?
 – Mi egy valóságos palotába megyünk!
–  Most úgy csinálsz, mintha nem egy valóságos hercegnő
udvarhölgye lennél. Pedig láttad a palotát, ahol felnőttem.
–  Csakhogy az nem ugyanaz – vágja rá, és összecsapja a
tenyerét. – A szüleid palotája olyan, mint Drakula gróf kastélya
a filmben. Ez van, ha kizárólag férfiak vezetnek egy országot.
Bárcsak most látna anyám! Odavolt a királyi családokért,
mindenféle poharakat és tányérokat begyűjtött, amiken királyi
családok szerepeltek. Istenem! Talán a herceg is ott lesz.
– Remélem, nem – sóhajtok.
Jane úgy néz rám, mintha két fejem nőtt volna.
– Magnus herceg? Mi bajod vele?
Most hadd ne részletezzem. Talán az, hogy az efféle srácok
piszkáltak általános iskolában. (Egy hercegnő könnyű célpont.)
Nincs türelmem az olyan férfiakhoz, akik úgy viselkednek, mint
egy gyerek, és kizárólag a farkukkal gondolkodnak. Magnus
herceg olyan, mint egy playboy, akinek történetesen hercegi
címe van. Semmi mást nem olvastam róla a neten, mint hogy
motorozik, vagy épp valami előkelőséget visz ágyba.
Ráadásul van valami szexvideója, amin a norvég
miniszterelnök lányával kefél. Ezzel alaposan felkorbácsolta a
kedélyeket, bár nem kéne meglepődnöm, mert sokan bármit
megtesznek, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek.
–  Úgy néz ki, mint egy idióta. Hülye vigyora van. Mintha azt
hinné, hogy mindenki odavan érte, vagy olyan akar lenni, mint
ő. Igazi szoknyapecér. Mellesleg ki a fene csinál szexvideót, ha
nem akarja, hogy mindenki róla beszéljen? Tudom, tudom. Csak
véletlenül került nyilvánosságra a felvétel. Persze.
 Jane kuncog.
–  Hidd el, nem azért csinálta, hogy ezzel hívja fel magára a
figyelmet. Már épp eleget kapott.
Hirtelen felcsillan a szeme.
– Láttad?
– Nem. Miért néznék ilyesmit? – kérdezem fintorogva.
Vállat von, aztán lesüti a szemét.
– És te láttad?
– Talán – válaszolja mosolyogva, és oldalra biccenti a fejét.
– Pedig téged mindenki finom úrinőnek tart, Jane.
–  Az is vagyok! – kiáltja, és elvörösödik. – Csak van bennem
egy nagy adag egészséges kíváncsiság.
Kis szünet után folytatja:
–  Nehéz lesz úgy vacsorázni vele, hogy tudom, milyen
meztelenül. Ahogy mozog… annak a fickónak jó érzéke van a
dologhoz, Ella. Neked is látnod kell.
Felemelem a kezem.
–  Kérlek, ezt hagyd abba! Én sem osztom meg veled a…
szexuális életemet.
–  Ez nem a szexuális életem – fortyan fel. – Ez az ő
szexvideója, ami mindenütt ott van. Arról nem beszélve, hogy
neked nincs is szexuális életed, amit megoszthatnál.
Megfordulok.
– Ez kezd kínos lenni.
– Néha arra is szükség van – kiáltja utánam –, hogy utána jó
dolgok történjenek.
Kinyitom az ajtót, és átnézek a vállam fölött.
– Ha szerencsénk van, ott sem lesz a vacsorán, úgyhogy nem
kell szégyenkeznem az udvarhölgyem miatt, aki a trónörökös
meztelen testéről fantáziál. Összepakolok, és egy óra múlva
visszajövök. Ígérd meg, hogy addigra félreteszed a pajzán
gondolataidat.
Bólint, kihúzza magát, és tudom, hogy nincs ígéret. Néha úgy
érzem, hogy nekem kell szemmel tartanom Jane-t, és nem
fordítva. Ezúttal viszont egyikünk sem tudja, mire
számíthatunk.
Most majd tényleg hercegnőként kell viselkednem.
 MAGNUS

Világéletemben pocsék tanuló voltam. Épp ezért eszembe sem

jutott, hogy középiskola után egyetemre menjek. Mi értelme, ha
maga a tanulás is untat? Másfelől, ha lett is volna olyan dolog,
ami érdekel, úgyis megbuktam volna. Valahányszor leültem
felmérőt írni, mindegy volt, mennyire tudom az anyagot,
teljesen lefagytam. Még véletlenül sem találtam el a helyes
választ. Ahogy vizsgára került a sor, minden tudás kiszállt a
fejemből, és megbuktam.
Talán nem meglepő, hogy ezek után még véletlenül sem
akarok értelmiségi hercegnőt.
Egy pillanatra felejtsük el, hogy amit teszek, az egyszerűen
hülyeség. Tegyük félre, hogy most épp feleséget választok
magamnak. Csak nézzük a tényeket! Lehet, hogy lesz egy jó
hetem, míg a Facebookon, a Google-on vagy az Instagramon
nézegetem ezeket a kékvérű csajokat, de továbbra is kétségeim
vannak afelől, hogy a megfelelőt választottam.
Mégis honnan tudjam, ki a megfelelő? Honnan tudjam, míg
nem találkozunk személyesen? Sok egyéb tényező is szerepet
játszik az apám által említett éleseszűségen és intelligencián túl,
aminek ugyancsak semmi köze a szépséghez. A szexuális
vonzerőhöz és a kémiához annál inkább. Számtalan nővel
voltam már, és nem mindegyik volt topmodell. Néha pont azt a
nőt szúrom ki magamnak, akit Leonardo DiCaprio. Olykor
találkozunk is Leóval a buliban, és biccentünk, mintha így
cserélnénk véleményt.
Hová akarok ezzel kilyukadni? Néha olyan nőkkel kavartam,
akik nem voltak kifejezetten szépek, mégis vonzott bennük
valami. Ha valaki szereti az ezoterikus megközelítést, akkor
mondhatjuk, hogy találkozott a lelkünk. Ha viszont a realitások
talaján maradunk, akkor inkább arról van szó, hogy két, vágytól
fűtött test találkozott.
Ha kefélni akarunk, és mindketten jók vagyunk benne, akkor
irány az ágy, aztán mehet mindenki a dolgára. Ennyi.
Végignéztem az összes nőt. Találomra kiválasztottam egyet, és
most egyáltalán nem vagyok biztos a döntésemben. Hogyan is
lehetnék? Folyamatosan gyötörnek a kétségek.
Fel-alá járkálok a palota folyosóján.
Kezemet a hátam mögé teszem.
És várom, hogy megérkezzen.
Nem tudom, mit mondtak vagy mit ígértek, de ahogy
megmondtam a szüleimnek, hogy Liechtensteini Izabella
hercegnőt választottam, intézkedtek, aztán szóltak, hogy ma
este idejön vacsorára, így személyesen is megismerhetem.
Nem tudom, hogy ez csak megbeszélés, vagy egy rapid randi
herceg módra, netán valami több. Abban biztos vagyok, hogy ha
nem tetszik, és kiderül, hogy unalmas a csaj, valamint nincs
meg köztünk a kémia, akkor mehetek tovább a második és a
harmadik nőhöz, akik szerepeltek a listán. Gondolom, sokat
elárul, hogy már nem is emlékszem, kiket szemeltem ki.
Izabellát azért választottam, mert ő tűnt a
legszimpatikusabbnak. Angliába járt általános iskolába és
gimibe, most pedig a skóciai Szent András Egyetemen tanul. Egy
alig frissített Facebook-oldalon kívül nem sok információt
találtam róla, ami szerintem jó jel. Nem nagyon foglalkoznak
vele az újságok, és nem is hívja fel magára a figyelmet, ami azt
sugallja, hogy kerüli a nyilvánosságot.
Természetesen csinos. Kicsit feltűnő jelenség. Magas, szőke,
ragyogó szemű, és mosolygós. A fényképekről úgy tűnik, van
benne valami, amit a többieknél nem láttam. Semmi
mesterkéltség, semmi megjátszás. Hús-vér embernek tűnik.
Ki tudja, talán megfelel az elvárásaimnak.
– Ideges vagy?
Megállok, és ahogy megfordulok, látom, hogy Mari áll az
ajtóban. Szőke haja befonva, fekete-piros ruhája majdnem
olyan, mint a hagyományos norvég viselet. Szíven üt a
felismerés, hogy Izabella hercegnő korban közelebb áll
Marihoz, mint hozzám.
– Hogy én? – kérdezem mosolyogva.
–  Persze hogy nem – mondja, és közelebb jön. – Magnus
herceg semmin nem aggódik.
Lehervad a mosoly az arcomról. Jó lenne, ha igaz lenne, amit
a húgom mondott.
–  Szerinted jól választottam? – kérdezem, ahogy odamegy az
ablakhoz és a kertre néz.
–  Mármint a jövendőbelidet illetően? – kérdezi kikerekedett
szemmel. – Bárcsak ezt mondhatnám!
Sóhajt. – Magnus!
– Tudom – vágom rá, és odalépek mellé.
– Ez nevetséges.
 Reményteli pillantást vetek rá.
– Örülök, hogy te is így látod. Esetleg beszélnél erről anyával
és apával?
–  Jó lenne – kezdi, miközben a fejét csóválja –, de még soha
nem láttam őket ilyen elszántnak. Arról nem beszélve, hogy
még soha nem voltak ilyen… nem is tudom. Izgatottak.
– Izgatottak?
Vállat von, aztán a copfjával kezd játszani.
– Te vagy az első, aki megházasodik. Azt hitték, ez soha nem
fog bekövetkezni.
–  Nem véletlenül – mormolom, és próbálom leplezni a
dühömet. Az egészet nagyon méltánytalannak érzem, de nem
akarom a legfiatalabb húgomon kitölteni a mérgemet.
–  Ez számukra is újdonság. Gondoskodniuk kell róla, hogy a
monarchia tovább éljen. Anya esküvőt szervez. Apa látja, hogy
megállapodsz. Végre jó szemmel nézhet ránk a világ.
– Mindeközben nekem darabokra hullik az életem.
Gondolkodva rám néz, aztán az alsó ajkába harap. Marinak
megvan az a képessége, hogy átlát az emberen, ugyanakkor én
is olvasok a gondolataiban. Sokszor az az érzésem, hogy a
tinédzser testben egy idős ember lelke lakik.
– Tudom, hogy ezt a békát nem szívesen nyeled le – mondja. –
Soha nem gondoltam volna, hogy ez bármire megoldás lehet.
Most viszont úgy tűnik, hogy ez az egyetlen lehetőség, bár nem
hiszem, hogy ettől összedőlne a világ. Barátod, a svéd
trónörökös is megházasodott.
–  Csakhogy Viktor egy olyan nőt vett feleségül, akibe
szerelmes lett. Olyannyira, hogy nemcsak őt, hanem a testvéreit
is a palotába költöztette. Ha valakik megérdemlik, hogy
összeházasodjanak és boldogan éljenek, azok ők, nem én.
Főképp nem akarok olyannal házasodni, akit nem ismerek.
–  Persze – mondja néhány másodperc után, aztán kinéz az
ablakon. – Én csak próbálom a dolog jó oldalát nézni.
– Olyan nincs.
–  Ez esetben dolgozz egy kicsit az ügyön, mert te is tudod,
hogy ez teszi boldoggá a szüleinket, és az országot is.
Az utóbbi nem igazán érdekel, ezért valóban össze kell
kapnom magam, méghozzá gyorsan. A szüleim viszont
fontosak. Vajon számítanak annyira, hogy képes leszek
végigcsinálni ezt az egészet? Majd meglátjuk.
–  Ne felejtsd el, hogy van választásod – mondja Mari. – Ha
nem akarod, nem kell végigcsinálnod. Lemondhatsz a trónról.
– És akkor Cristina lesz a trónörökös? Meg is ölne.
– Tudod, hogy Irene simán bevállalná.
Nagyot nyelek, aztán elfog a félelem.
–  Apa azt akarja, hogy én legyek a király. Nem mondok le.
Most nem. Nem akarom, hogy csalódjon.
–  De azt is akarja, hogy boldog légy. Ha azt mondanád, hogy
nem kell a korona, megértené.
Megértené. Talán el is fogadná, ahogy mindenki más. Mert
mindenki tudja, hogy nem erre teremtettek. Csakhogy ez arra
késztet, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét.
Vajon ezért csinálom? Elveszek feleségül egy ismeretlent, csak
hogy mindenkinek bizonyítsak, beleértve saját magamat is?
–  Azt hiszem, ők azok – mondja Mari, ahogy felvillannak a
fények, és az egyik biztonsági őr szóba elegyedik az autó
sofőrjével. Kinyílik a kapu, és begördül az autó. Egyenesen a
hivatali kocsik mellé parkol.
A francba. Ez tényleg megtörténik.
– Most már ideges vagy? – kérdezi Mari.
Majdnem olyan, mint amikor szabadesésben vagyok.
Csakhogy itt nincs kötél.
Látom, ahogy Tor kisétál a palotából, és egyenesen az autó
felé veszi az irányt, majd kinyitja az ajtót. Annak ellenére, hogy
már sötétedik, az autó pont a lámpa alatt áll, ezért tökéletesen
látom Izabellát. A haja még szőkébbnek tűnik. Csak néhány
tincs van szabadon, a többi összefogva. Fekete szőrmekabátot
visel, lapos sarkú cipővel. Megkönnyebbülten látom, hogy pont
olyan csinos, mint a képeken, csak élőben légiesebb és
kecsesebb. Úgy néz Torra és a palotára, mint aki nem hisz a
szemének.
–  Szép a szemöldöke – állapítja meg Mari, mire alaposan
megszemlélem a távolból. Valóban szép. A hajához képest kicsit
sötét.
– Tudod, hogy nem érdekel a szemöldök.
Mari nyelvet nyújt.
–  Minden YouTube-videó arról szól, hogyan kell ilyenre
formázni a szemöldököt.
–  Az egyetlen dolog, aminek valóban érdekel a formája, az a
fenék és a comb. Csakhogy a kabátban egyik sem látszik –
teszem hozzá, és tovább mustrálom a vendéget.
– Mindenesetre csinosnak tűnik – mondja elismerően Mari. –
Még élőben is. Magasabb. Várj! Ki is ő?
Egy másik nő száll ki a hátsó ülésről. Világossárga
esőkabátjában kicsit viccesnek tűnik. Diplomatikusan szólva
kicsit telt. Ahogy kikászálódik, nevet, aztán Torba karol, aki
rezzenéstelen arccal tolerálja a hölgy esetlenségét.
–  Talán az édesanyja – mondom, bár a nő arca kerek, a haja
fekete, a bőre kreol, ezért egyáltalán nem hasonlít Izabellára.
–  Izabella hercegnő még gyerek volt, amikor az édesanyja
elhunyt – mondja Mari, és le nem veszi róluk a szemét.
– Ó!
Sajnálom. Annak ellenére, hogy nem mindennap találkozom
anyámmal, nem tudom elképzelni, milyen lett volna nélküle
felnőni.
– Lehet, hogy a titkárnője – mondja Mari. – Bár egy kicsit… –
nem fejezi be a mondatot, amikor a nő olyan hangosan kezd
nevetni, hogy a zárt, vastag ablaküveg mögött is tisztán halljuk.
Már most tudom, hogy kedvelni fogom. Főképp, hogy Izabella
zavarba jön miatta, és integet neki, hogy vegyen vissza.
Marira nézek. Ez érdekes lesz.
– Itt van – mondja anyám, aki időközben megjelent a hátunk
mögött.
Megfordulunk, és ekkor látom, hogy sötét selyemruhát visel,
amilyet általában a hivatalos estélyeken szokott. Látom a
szemében a rémületet, ezért tudom, hogy nagy napnak számít a
mai. Elvégre a menyjelöltjével találkozik, és szeretne minél jobb
benyomást kelteni.
A kurva életbe.
Ma már milliószor gondoltam ezt.
Mi a büdös frászt művelek?
Anyám gyorsan végigmér mindkettőnket.
 –  Jól nézel ki, Mari. Te viszont megborotválkozhattál volna,
Magnus. És mi ez a narancssárga nyakkendő?!
A nyakkendőmre nézek. Sötétkék Tom Ford öltönyt viselek,
ami, hála a család szabójának, tényleg úgy áll, mintha rám
öntötték volna. Hogy egy kis színt vigyek az öltözködésbe,
gondoltam, feldobom ezzel a nyakkendővel.
– Mi a baj a narancssárgával?
Anyám csóválja a fejét, aztán kirohan.
– Most tényleg. Mi a baj vele? – kérdezem Marit.
– Semmi – válaszolja megnyugtatóan, aztán belém karol, és az
ajtó felé húz. – Menjünk!
Lemegyünk a lépcsőn, aztán a szalon felé vesszük az irányt.
Mindig itt fogadjuk a vendégeket és a hivatalos látogatókat.
Mivel a falakra különböző madarakat festettek, és Norvégia
látképe is megtalálható rajta, egyszerűen csak
„Madárszobának” hívjuk. Anyám kint vár apám inasa, Sven
mellett. Meglepődve látom, hogy apa már ott van, és beszél
valamit a nővérrel, aki bólint és elmegy.
Apa szmokingot visel, ami biztosan új, mert a betegség miatt
rengeteget fogyott. Kedvesen rám mosolyog, mire anyám
gyorsan felé nyúl, és megigazítja a csokornyakkendőjét.
A francba. Vajon arra számítottak, hogy én is szmokingban
leszek? Lehet, hogy ez volt anyám baja? Apa mellett tényleg
jelentéktelennek tűnök. Viszont ő a király. És ez a lényeg.
– Jól választottál – mondja apám.
– A királyné nem így gondolja – mutatok a nyakkendőmre.
– Úgy értem, ami Izabella hercegnőt illeti. És ezzel szerintem
a királyné is egyetért – néz kedvesen anyára.
 –  Valóban szép, és úgy tűnik, esze is van – vágja rá gyorsan
anyám. – Lássuk, mi van még a tarsolyában.
Hirtelen nagyon megsajnálom Izabellát. Olyan, mintha fejős
tehén lenne, akit a zsűri mindenféle szempontok alapján
vizsgál. Mint például, hogy mekkorák a tőgyei. Na jó, ez utóbbi
talán csak engem érdekel.
Viccelek. Csak viccelek!
Amikor összegyűlünk, meghatározott sorrendben lépünk be a
terembe. Rang alapján. Sven kinyitja az ajtót, és bejelent
minket. Apám az első, aki belép, aztán anyám, végül én és Mari.
Izabella és az asszisztense már ott állnak, és illendően
meghajolnak apám előtt, aztán kicsit biccentenek, amikor apa
kezet nyújt.
– Köszönöm, hogy eljött ma este, Izabella hercegnő – mondja
apám angolul, mire eszembe jut, hogy Izabella egy szót sem ért
norvégul. Szerencsére mindannyian folyékonyan beszélünk
angolul, ahogy manapság minden norvég.
– Részemről a megtiszteltetés – mondja lágyan Izabella. Kicsit
szokatlan a kiejtése. Mintha egy kis német keveredne az
angollal. Anyám feje fölül szerencsére kilátok, apám viszont egy
kicsit eltakarja, ezért nyújtogatnom kell a nyakam.
Apa kezet fog a másik nővel, aki elég hangosan és affektáló
angol kiejtéssel mutatkozik be, mire Mari lágyan bokán rúg,
mert tudja, hogy kis híján elröhögöm magam. Elég sok nővel
találkoztam már életem során, de ilyennel még nem, mint ez a
Jane. Ettől csak még jobban kedvelem.
Próbálom leplezni a mosolyomat, és inkább Izabellára nézek.
Anyámat figyeli, aki előrelép, és a kezét nyújtja felé.
Nemegyszer kerülünk szemkontaktusba, de most végre közelről
is látom, hogy milyen, amikor leköti valami a figyelmét.
Izabella közelről is nagyon csinos. Ez az első, ami eszembe
jut. Nem kifejezetten dögös, legalábbis ebben a visszafogott,
elegáns, hosszú ujjú kék ruhában, amiből csak a kulcscsontja
látszik ki. Nem ébreszt szexuális vágyat a frizurája, és a szolid,
inkább hétköznapi sminkje sem. Mindössze pirosítót és
ajakrúzst használt. Telt ajka viszont úgy néz ki, mintha órákig
csókolózott volna.
Basszus! Talán mégiscsak dögös és szexi. Egész nap
nézegetném az ajkát, és azt sem bánnám, ha a magam módján
én pirosítanám az arcát.
Ahogy anyám üdvözli, rámosolyog. Most már egyértelműen
dögösnek és szexinek tűnik. Széles mosolyának láttán azt is
elfelejtem, milyen szokatlan és bizarr helyzetben vagyok.
Anyám Jane felé tart, és tudom, hogy ezután nekem kell
üdvözölnöm Izabellát.
Kicsit vonakodva néz rám.
Egy kicsit vár, aztán meghajol.
Ezzel mindent elárul.
Nem kedvel.
Hiába sugárzott belőle a kedvesség, amikor a szüleim
köszöntötték, ennek hirtelen nyoma vész. Esküszöm, érzem a
felém áradó negatív energiát.
Nem gondoltam volna, hogy idejön, ha így érez.
Bár lehet, hogy szó sincs ilyesmiről, csak rosszul látom. Talán
ideges. Talán túl sokat képzeltem elsőre.
Mély levegőt veszek, és emlékeztetem magam, hogy lassan és
érthetően beszéljek. Ha ilyen helyzetbe kerülök, szeretnék
hamar túl lenni a feszengésen, ezért gondolkodás nélkül
mondom, ami eszembe jut.
Ez most kicsit sem lendítené előre a dolgokat. Főképp, hogy az
első, amit megkérdeznék, hogy mi a fene baja van velem.
Ehelyett magamban tartom a gondolatot, felé nyújtom a
kezem, és mosolygok. Ez utóbbi rögtön leveszi a lábáról az
átlagos nőt.
Nem tudom, most működik-e, mert így is, úgy is meghajol.
– Örülök, hogy találkoztunk.
Szavaim semmitmondóak, bár eddig bele sem gondoltam.
Pedig jó lett volna, mert akkor nem tűnnék idiótának.
Izabella mosolyog, és úgy tűnik, kétszer is meggondolja a
választ.
–  Én is örülök – mondja, és kezet fog velem, méghozzá
meglepően határozottan. Döglötthal-kézfogást vártam, de
inkább olyan, mintha szét akarná roppantani a kézfejemet. Ez
illik ahhoz a gyűlölethez, ami a tekintetéből árad.
Aztán rögtön Marira néz, elengedi a kézfejemet, mintha ott
sem lennék.
A fenébe! Ez érdekes vacsora lesz a feleségjelölttel. Ezután
biztos, hogy meg kell néznem a listát, bár kizártnak tartom,
hogy bárkit alkalmasabbnak találnék feleségnek, ágyasnak vagy
akár egy nyavalyás randipartnernek.
Főképp, hogy látom, miként üdvözli Marit. Mintha rég nem
látott rokon lenne. Ugyanolyan kedvesen mosolyog rá, mint a
szüleimre.
Apám megköszörüli a torkát, ezzel magára vonja a
figyelmemet.
Aztán Jane-re nézek, aki előttem áll.
Ő legalább örül, hogy lát. Úgy mosolyog, mint aki alig várta
ezt az estét.
– Jane úriasszony – mondom kedvesen, és én is mosolygok. –
Örülök, hogy ön is csatlakozott hozzánk ma este.
–  Részemről a megtiszteltetés, felség. Ha lehet, kérem,
szólítson egyszerűen Jane-nek. Az úriasszony nem igazán illik
rám.
Kitör belőlem a nevetés, és megszorítom a kezét. Annak
ellenére, hogy az ötvenes évei közepén járhat, minden ízében
fiatalnak tűnik. Ez az asszony tudja élvezni az életet. A
hercegnőnek is taníthatna egy-két dolgot.
–  Majd észben tartom – mondom, aztán a fülébe súgom –:
Köztünk szólva: nincs sok úriasszony ebben a házban.
Most anyám köszörüli a torkát. Kicsit eltávolodom Jane-től, és
kerülöm anyám tekintetét. A hallása ugyanis kiváló. Esküszöm,
még azt is meghallja, ha a szőnyegre esik egy vattapamacs.
Amikor elhagyjuk a szalont és belépünk a bálterembe, anyám
és apám egymás mellett haladnak. Legutóbb akkor voltam itt,
amikor Cambridge hercege és hercegnője jöttek látogatóba.
Most viszont vicces itt lenni, mert hatalmas a helyiség, mi pedig
hatan leszünk az asztalnál.
Középen egy kerek asztal, rajta díszes teríték, a vázában pedig
hortenzia. Hallom, ahogy Jane elismerősen sóhajt.
– Milyen szép. Nézd, Ella!
Átnézek a vállam fölött. Nem Izabella, hanem Ella? És még
véletlenül sem kisasszony vagy felség?
 Ella ügyet sem vet a dologra, míg észre nem veszi, hogy
figyelem. Akkor elpirul, és oldalba böki Jane-t, aki nem törődik
vele.
Mindannyian leülünk. Ella és Jane pont szemben ül velem és
Marival, apám és anyám pedig egymással szemben, a főhelyen.
Két pincér hozza a borokat és az ásványvizet, ami szerencsésen
eltereli a figyelmet, mielőtt a dolgok még bizarrabbá fajulnak.
Elvégre miért ne történne így? Ez olyan, mint egy vakrandi,
csak itt a családom is részt vesz benne. Ha még sokat agyalok
ezen, akkor nemsokára felpattanok, és itthagyok csapot-papot.
Amúgy is rühellem a hivatalos vacsorákat.
De ahogy apámra nézek, egész másképp fest az ábrázata,
mint múlt héten, amikor infúzióval a karján feküdt a kanapén.
Még soha nem láttam így ragyogni a szemét. Ahogy anyámra
néz, érzem, hogy beszéd nélkül is kommunikálnak, ezzel még
nehezebbé téve a dolgomat. Nem tudom, miért, de úgy tűnik,
boldogok, és ahogy Mari mondta, legalább ennyi jó lesz a
dologban.
Mély levegőt veszek, és elhatározom, hogy beleadok, amit
tudok. Akár tetszik, akár nem, úgyis itt kell lennem, ezért
igyekszem átvenni az irányítást afölött, ami fölött lehet.
–  Felség – mondom Ellának, miközben felemelem a
borospoharat, ő pedig rám néz. – Hadd mondjak
pohárköszöntőt önnek és az országának, Liechtensteinnek.
Köszönöm, hogy eljött ma este. Jómagam és a családom is
nagyon örülünk, hogy láthatjuk.
Felhúzza a szemöldökét, mintha megdöbbent volna. Talán
nem hitte, hogy megszólalok. Még hozzá kell szoknia. Ha
minden jól alakul, akkor élete hátralévő részében hallani fogja
a hangom.
Most úgy néz rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna.
Mintha másik fajhoz tartoznék, és egysejtű lennék. Felmerül
bennem a kérdés, hogy egyáltalán itt akar-e lenni.
– Egészségünkre! – mondja apám, és felemeli az ásványvizes
poharát.
Mindannyian viszonozzuk a gesztust. Miután kihozzák az
előételt, kezdődhet a beszélgetés.
–  Hercegnő – szól anyám –, úgy hallottam, hogy nagyon
fiatalon hagyta ott Liechtensteint. Az udvarhölgye, Jane végig
ön mellett volt?
–  Tizenhárom éves kora óta, felség – mondja Jane, aztán
gyorsan eltakarja a száját a szalvétával, miután Ella csúnyán
néz rá.
Anyám gyorsan közbelép.
–  Tizenhárom. Az tényleg fiatal. És Angliában járt általános
iskolába… Remélem, sokszor találkozhatott a családjával az
iskolai szünetben és nyaranta.
Ella elmosolyodik.
– Igen, elég gyakran mentem haza. De nem voltam magányos
az iskolában. Sokat tanultam a helyzetből. Főleg, hogy a
tanulmányaimra kell összpontosítanom.
–  A Szent András Egyetemen tanul, ugye? – kérdezi apám,
mire Ella bólint. – Mit?
Ella ismét mosolyog, aztán szünetet tart, és a tányérjára néz.
Végül sóhajt, és válaszol.
– Környezetvédelmet.
 –  Az igazán érdekes – mondja anyám, aztán enni kezdi a
salátát.
– Ezen belül pontosan milyen terület? – érdeklődik Mari.
A hercegnő ismét szünetet tart.
–  Leginkább a klímaváltozásról, a klímavédelemről és a
természeti erőforrásokról tanulok.
– Akkor ön biztosan a szívén viseli a környezet sorsát – bólint
apám. – Egy női Leonardo DiCaprio. Tudja, Magnus
személyesen ismeri.
– Nagyszerű – jelenti ki Ella, és kimérten rám mosolyog.
A hangsúlya alapján nem igazán érdekli ez az információ.
Nem tudom, miért, de rosszulesik.
– Norvégia nem engedélyezte a kőolajfúrást Lofotennél, hogy
megvédje az ott élő kardszárnyú delfineket – mondom gyorsan.
Hirtelen úgy tűnik, mint akit lenyűgöz a hír, de aztán gyorsan
elrejti a lelkesedését.
–  Ez kizárólag a közvélemény nyomása miatt történt. A
környezetvédők és az újságírók világszerte hatalmas kampányt
folytattak, mert úgy gondolták, hogy a norvégoknak joguk van
tudni a kormány terveiről. A miniszterelnök, a kormány és
talán önök személyesen is csak akkor döntöttek úgy, hogy
felhagynak az olaj- és gázkitermeléssel a sarkvidéken. Tehát a
változás kintről érkezett.
Olyan indulattal beszél, és úgy ég a szemében a tűz, hogy már
egyáltalán nem tűnik csendesnek és visszafogottnak.
Apámra nézek, és várom, hogy válaszoljon. Ella gyakorlatilag
minden érdemünket kétségbe vonta az üggyel kapcsolatban,
bár kétségkívül nem sok volt.
 Apám elmosolyodik.
–  Látszik, hogy érti a dolgát. És igaza van. Attól tartok, hogy
ha nem lépnek közbe az aktivisták és a környezetvédők, semmi
nem változott volna, és megkezdik a fúrásokat. Most viszont
biztosíthatom, hogy a terület védelem alatt áll.
–  De az csak egy – vágja rá Ella. – Mikor hagynak fel a
bálnavadászattal? Mikor térnek át a fenntartható halászatra?
– Célunk, hogy 2030-ra klímasemlegessé váljunk – szólal meg
Mari.
–  Jelenleg viszont önök a világ egyik legnagyobb olaj- és
gázexportőrei.
–  Diákként mi is a változást szorgalmazzuk. Már a
középiskolában is nagy hangsúlyt fektetünk a megújuló
energiaforrásokra. Erre próbáljuk ösztönözni a kormányt és a
vállalatokat is.
Apám hangosan megköszörüli a torkát.
–  A jövő két képviselőjét hallottuk. Meg kell értenie, felség,
hogy nemzetünk a lehetőségeihez mérten mindent megtesz a
környezetvédelemért.
–  Jelen pillanatban többet beszélnek róla, mint amennyit
tesznek érte.
–  Ella! – szól határozottan Jane, és ijedten körbenéz. – Nem
hiszem, hogy kritizálni kéne az országot, amelynek vendége
vagy.
Ella hirtelen elsápad.
–  Ne aggódjon – mondja apám jólelkűen. – Ritka, hogy egy
vendég ilyen szenvedélyesen és őszintén fejtse ki a véleményét.
Látszik, hogy fontos önnek a környezetvédelem ügye. Ezzel
nincs semmi gond. Mélységesen egyetértek azzal, hogy az
országunknak még hosszú utat kell megtennie. Időbe fog telni,
és pont az olyan emberek fogják elérni a változást, mint ön.
Nekem tetszik, hogy ilyen eltökélt. Nem fél vitatkozni.
Aztán rám néz.
–  Egy kicsit a fiamra emlékeztet. Ő sem fél vitába szállni,
akkor sem, ha tudja, hogy veszít.
Összevonom a szemöldököm.
– Mikor vesztettem én valaha is?
Ahogy felcsillan a szeme, tudom, hogy ebben a pillanatban is
vesztésre állok.
Miután a nagy tudású hercegnő befejezi a kiselőadását
Norvégia környezetvédelmi helyzetéről, kevésbé kényes
témákra terelődik a szó, mint például az utazási szokások vagy
a kedvenc tévéműsor. Amikor anyám megkéri Jane-t, hogy
meséljen magáról, mi már szóhoz sem jutunk.
Nekem jó így. Legalább van időm Ellát figyelni. Általában nem
sokáig tudok egy emberre koncentrálni. Nézem, de nem látom
az embereket. Ella viszont csőlátást eredményez. Ha akarnám,
sem tudnám levenni róla a szemem.
Pedig le akarom.
Annak ellenére, hogy az egész találkozó egy hülyeség, és
amúgy sem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek, nem
akarom, hogy azt higgye, idióta vagyok, aki képtelen máshová
nézni.
Jó eséllyel már késő. Egy pillanatra felém fordul, de utána
gyorsan elkapja a tekintetét. Sok nő mondta már, hogy túl
intenzíven bámulom, és ez zavarba ejtő. Pedig akkor csak
megjátszottam, hogy érdekel az illető, pedig nem.
Ahogy próbálok rajta minden apró részletet megfigyelni,
biztos, hogy elmebetegnek néz. Magnus, az őrült. És tényleg.
Most, hogy láttam, milyen szókimondó tud lenni, kezd kicsit
hétköznapibbnak tűnni. Még mindig mesébe illően kecses,
mégis teljesen emberi. Sötétbarna szeme keskeny vágású,
mintha mindig hunyorítana. Ezzel csak még szexibb, mert
olyan, mintha azon gondolkodna, milyen pajzánságot
művelhetne az emberrel. Széles a szája, az ajka pedig telt, de
nem mesterkélten. Javarészt olyan nők cuppantak eddig a
farkamra, akiknél soha nem tudtam, hogy természetes-e az
ajkuk, vagy a plasztikai sebész munkájának eredménye.
A legaranyosabb a fogsora, ami csak akkor látszik igazán,
amikor nevet vagy szélesen mosolyog. Az elöl lévő fogai nagyok,
és van köztük egy kis hézag. Egyszerre bájos és szexi.
Jó lenne, ha többet mutatná őket. Pontosabban: jó lenne, ha
sikerülne mosolyra vagy nevetésre bírnom, mert akkor
többször látnám. A nők általában mindig mosolyognak
körülöttem. Legalábbis először. A morcos fej csak ezután jön, de
akkor majdnem végig.
Ahogy elfogy a desszert, felállunk, és az italszalon felé
vesszük az irányt. Kicsit olyan, mintha most rendeznénk a világ
legkisebb koktélpartiját.
Mire Ella megissza az italát, félénken megkérdezi anyámat,
hogy merre találja az illemhelyet. Aztán udvariasan elnézést
kér, és Jane-nel együtt távozik.
Óvatosan figyelem, ahogy távolodik. Még mindig nem tudom,
hogy miattam, a családom vagy a házasság miatt feszült. Netán
mindezek egyszerre okoznak számára gondot.
Anya felé fordulok.
–  Nincs ablak a mosdóban, amin keresztül elmenekülhetne,
ugye?
Anyám nevet.
– Szerintem nincs ok az aggodalomra. Jól haladnak a dolgok,
nem igaz? Helyes ez a lány.
– És igen tüzes – teszi hozzá apám. – Jó vele vitatkozni. Elsőre
csendesnek tűnik, de most már látom, milyen heves természetű.
–  Szerintem rendben van – jelentem ki, bár nem tudom, mit
érzek pontosan. Vonzónak tartom, de az még kérdés, hogy
meglesz-e közöttünk a kémia. Próbálok nem a házasságra
gondolni.
Pedig ideje lenne. Marira nézek, aztán így szólok anyámhoz: –
Szerinted létezik, hogy nem tudja, miért van itt?
–  Kizárt – vágja rá anyám. Aztán apára néz, és összevonja a
szemöldökét. – Elmondtad Liechtenstein hercegének, hogy
miért hívtuk Izabella hercegnőt, ugye?
– Persze – csattan fel apám. – Mindent őszintén és részletesen
elmondtam. Ismersz. Mondtam, hogy feleséget keresel, és
Izabella megnyerte a tetszésedet, ezért találkozni akarsz vele.
– Állj, állj, állj! – kiáltom fejcsóválva. – Azt mondtad, hogy én
keresek feleséget? Azt nem mondtad, hogy nincs más
választásom, és egy botrány miatt került sor erre az egészre?
Apám a homlokát ráncolja.
–  Dehogy mondtam. Az egyáltalán nem lett volna
bizalomgerjesztő. Mi több, nagyon rossz fényt vetne ránk.
Tátott szájjal nézek rá. Ez a lány azt hiszi, hogy feleségül
akarom venni, és fogalma sincs, hogy mindezt a kényszer
szülte. Azt hiszi, hogy… ez így normális?
Ha egyáltalán ezt gondolja.
– Ez még nagyot fog szólni – mondom apának. – És nem a szó
jó értelmében.
– Nyugodj meg, fiam – csitít, és vágyakozva nézi a tálcán lévő
pezsgőt, melyet anyám gyorsan elvesz, mielőtt a pincér
továbbmenne. – Nem azt mondtam, hogy nem fogja megtudni
az igazat. Majd eláruljuk. Tudnia kell, mibe keveredett. De ez
nem olyan téma, amit telefonon fogok megbeszélni az apjával.
– Mégis mikor akarjuk neki megmondani az igazat? – kérdezi
Mari, és ő is elvesz egy pohár pezsgőt.
Apám rám néz.
A kurva életbe. Muszáj innom valamit. Legurítom az italt, ami
a kezemben van, aztán leteszem a poharat a tálcára, és veszek
egy másikat. Egy pillanatra találkozik a tekintetem a pincérével.
Annak ellenére, hogy nálunk a felszolgálók minden tagjának
rezzenéstelen az arckifejezése és egyáltalán nem lehet olvasni a
tekintetükből, ráadásul mindegyikük úgy tesz, mintha itt sem
lenne, most szinte látom, hogy ez a fickó totál hülyének néz
minket. Fogadok, hogy amikor elvállalta a munkát, nem tudta,
milyen a családunk.
–  Tudjátok, mit gondolok? Szerintem ennek a lánynak
fogalma sincs, hogy miért van itt – mondom, és a mosdó felé
pillantok, ami elég messze van ahhoz, hogy bármit is
meghalljanak, amit beszélünk. – És az a véleményem, hogy
minél hamarabb meg kell tudnia az igazságot.
Három szempár szegeződik rám, mert persze én vagyok az,
akinek fel kell fednie a valóságot.
Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá.
Kérdés, hogy Ella tudni akarja-e az igazat.
 ELLA

– Itt valami nagyon bűzlik – mondja Jane a mellékhelyiségből.

– Ez kicsit több információ, mint amire szükségem van, Jane!
Folytatom a kézmosást, és megállás nélkül pumpálom az
adagolóból a levendulaszappant. Idegességemben úgy mosok
kezet, hogy lassan ledörzsölöm a kézfejemről a bőrt.
Jane sóhajt, aztán lehúzza a vécét.
–  Nem magamról beszélek! – kiáltja unottan, aztán kijön. –
Úgy értem, itt, ebben a palotában – teszi hozzá, és széttárja a
karját.
– Ezt ne csináld, amíg nem mostál kezet.
Felkapok egy papírtörlőt a gránit mosdópultról, és alaposan
megtörlöm a kézfejemet.
Négy mosdóállvánnyal és mosdókagylóval olyan ez a
helyiség, mintha egy puccos étteremben lennénk. Gyanítom,
hogy elég sok látogató jön a palotába, így nem véletlen, hogy
ekkora.
Hozzánk alig jött valaki. Talán azért, mert anyám volt az
egyetlen, aki szerette vendégül látni az embereket.
– Őszintén – kezdi Jane, aztán a fejét csóválva elkezdi mosni a
kezét –, miért hívtak ide? Még csak meg se mondták. Úgy
beszéltek megállás nélkül, mintha mindennap idejönnél
vacsorázni.
Vállat vonok, aztán bedobom a papírtörlőt a mosdókagyló
alatt lévő szemetesbe. Ha már itt tartunk, akkor Jane beszélt a
legtöbbet.
–  Nem tudom. Egy pillanatra azt hittem, hogy a
környezetvédelem miatt, de már abban sem vagyok biztos, hogy
komolyan vették, amit mondtam.
–  Mindenki komolyan vesz, ha olyasmiről beszélsz, ami
foglalkoztat. Kizárt, hogy ne figyeltek volna rád.
– Kicsit nyers voltam, nem?
Nem akartam durva lenni, de képtelen voltam visszafogni
magam.
– Te csak önmagad voltál, Ella.
–  Jut eszembe. Kérlek, ne szólíts Ellának. Inkább felségnek
vagy kisasszonynak, ha lehet.
Jane egy pillanatra rám mered, aztán sóhajt.
–  Rendben, felség. Amúgy ne hibáztass, amiért zavaromban
már azt sem tudom, miként szólítsalak. A koleszban letépnéd a
fejem, ha felségnek hívnálak.
–  Tudom. Csak az a gyanúm, hogy egy kifinomult úrinőt
vártak. Amilyen pont nem vagyok.
– Dehogynem. És több is annál.
Jane megfogja az államat, és kicsit oldalra hajtja a fejem, hogy
a tükörbe nézzek.
– Nézz magadra! Pont olyan vagy, mint egy hercegnő.
Én csak azt a szempárt látom, amely nap mint nap visszanéz
rám a tükörből. Ezen az elegáns kék ruha és a megjelenés sem
változtat. A rangom még ilyenkor is távol áll tőlem.
–  Tudod, nem hiszem, hogy nekem való ez a fenséges élet.
Palotában élni, és mindenféle formalitásnak eleget tenni…
 Elhúzza a kezét, és sóhajt.
–  Jó ég! Van mostanában olyan dolog, ami tetszik? Lazíts,
hercegnő! Bármi legyen is az ittléted oka, nem lehet olyan rossz.
Úgyhogy relax, és élvezd ki az időt. Talán tényleg csak arról van
szó, hogy a két ország közötti kapcsolatot szeretnék erősíteni, és
apád úgy gondolta, hogy te tudod a legjobban képviselni a
hazádat. Elvégre sokkal értelmesebb vagy, mint a bátyáid.
– Most viccelsz? A tesóim olyanok, mint apám, csak fiatalabb
kiadásban.
–  Ahogy mondtam – kezdi szigorúan –, neked van
személyiséged, és helyén a szíved. Az efféle helyzetekben, mint
a mostani, ezek fontosabb dolgok, mint a rang és a tartás. A
testvéreid olyanok, mint a robotok. Mindig azt mondják, amit
kell, de nem gondolják komolyan. De te, Ella, felség, hercegnő,
kisasszony, nem vagy robot.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez előny, mégis örülök a
biztatásnak. Úgyis mindig ide jutunk.
Már csak azt kell kiderítenem, hogy miért vagyok itt.
– Most gyere! Már elég sokat voltunk távol.
Megragadja a karomat, és az ajtó felé húz, miközben
igyekszik nem a ruhámra lépni.
– Igyunk, és örüljünk. De ne nagyon. Nyilván nem úgy akarsz
elhíresülni, mint az élvezetek hercegnője.
Az ajkamba harapok. Nem vagyok nagyivó, három pohár
bortól simán kidőlök. Jane-t viszont szemmel kell tartanom.
Esküszöm, vagy az ivászatolimpiára készült annak idején, vagy
minden angol ilyen.
Kilépünk a folyosóra, és ahogy a szalon felé tartunk, próbálok
megnyugodni. A királyi család tagjai épp lázas beszélgetést
folytatnak.
Meg kell mondjam, hogy szimpatikusak. Messze nem olyan
fojtogató körülöttük a légkör, mint hittem, ráadásul amikor a
környezetvédelemről beszéltem, a király nem vette rossz néven,
hogy kritizálom az országa politikáját. Az is tetszik, ahogy ők
négyen szeretik egymást. Igazi családnak tűnnek, nem egy
monarchia maradványának.
Bár Magnus nagyon fura. Egyáltalán nem illik a családba, és
nem csak az ocsmány narancssárga nyakkendője vagy a
félhosszú, sokszor az arcába lógó sötét haja, a borostás álla vagy
az erős vonásai miatt. Ez a fickó szöges ellentéte az elegáns,
kifinomult előkelőségeknek, akiket a tévében lát az ember.
Olyan, mintha mindenkit figyelne, aztán bezárkózik a saját
világába, és időnként odanyög egy félmondatot, aminek
általában köze sincs a témához.
Nem szívesen mondom, de kíváncsivá tesz. Nem örülök, mert
a világ tele van olyan nőkkel, akik az ilyen típusra buknak. A
gazdag, előkelő családból származó rosszfiúra. Mégis van benne
valami, amivel magára vonja a figyelmemet. Mintha a
testemmel gondolkodnék, nem az agyammal. Emlékeztetnem
kell magam, hogy nem az esetem, ahogy én sem az övé. Csak itt
van, és semmi köze ahhoz, amiért jöttem.
De valahányszor ránéztem vacsora közben, mindig engem
bámult. Sötét szeme, perzselő tekintete magával ragad, mégis
kellemetlen. Olyan érzésem volt, mintha minden pórusomba be
akarna hatolni. Sokszor kénytelen voltam félrenézni.
–  Nem rossz darab, annyi szent – mormolja Jane, mielőtt
belépünk a szalonba. Közben le nem veszi a szemét Magnusról.
Legszívesebben oldalba bökném, de tudom, hogy az sem segít.
Amúgy igaza van, de ezt nem vallom be neki, mert még a
végén megpróbálna összehozni vele. Ahogy ismerem, biztos
közölné a fickóval, hogy dugni szeretnék, vagy valami
hasonlóan kínos dologgal állna elő. Amúgy tényleg jóképű ez a
pasas. Magas, széles vállú, és a lesifotósoknak hála sok fénykép
készült róla nyaralás közben, ezért azt is tudom, hogy csupa
izom és tele van tetoválással.
Ami a külsőt illeti, jók az adottságai. Nem lep meg, mert a
király is jóképű, a királyné és a húga pedig nagyon szép. Ettől
még nem leszek olyan ostoba, hogy belehabarodjak, bár az az
igazság, a pillantásától is zavarba jövök.
Ahogy közelítünk, nem is kell ránéznem, anélkül is érzem a
perzselő tekintetét. Inkább Marit figyelem, aki csak pár évvel
lehet nálam fiatalabb, ezért jó eséllyel könnyen szót értek vele.
–  Pezsgőt? – kérdezi a királyné, amikor a pincér elhalad
mellettünk a tálcával.
– Igen, köszönöm.
Elveszek egy poharat, és Jane is így tesz. Látom, hogy a király
egyáltalán nem iszik, ahogy vacsora alatt sem. Tudom, hogy a
norvég királyi család nem veti meg a jó ételeket és italokat, de
ezt nem fogom szóvá tenni, mert udvariatlanság lenne. Talán
egészségügyi okok miatt nem iszik. Ha jól emlékszem, valahol
azt írták, hogy nyár elején tüdőgyulladása volt.
– Nos – kezdi a király –, hogy tetszik az iskola? Már beszéltünk
róla érintőlegesen, de nyilván nem véletlenül választotta a
Szent András Egyetemet.
 Elsőre legszívesebben vállat vonnék, de nyilván nem ezt
várja.
– Kihagytam egy évet a középiskola és az egyetem között. Úgy
döntöttem, hogy körbeutazom az Egyesült Királyságot, aztán
beleszerettem Skóciába. Sajnos inkább az ország vonz, mint
maga az egyetem, bár kétségkívül nívós intézményről van szó.
– Oslóban is vannak jó egyetemek – mondja jelentőségteljesen
a király, majd összenéz a királynéval.
Na jó. Talán nem kéne versengeni.
–  Sajnos nem sokat hallottam a norvég egyetemekről. És
Norvégiáról úgy általában sem tudok sokat.
–  A norvég környezetvédelmi politikáról annál többet – szól
közbe Magnus.
Felé fordulok, és látom, hogy mosolyog. Nem tudom, miért
foglalkoztat ennyire a szája ahelyett, hogy arra figyelnék, amit
mond.
– Nehéz nem tudni és hallani róla, amikor elég szembetűnő.
– Szerette A bolygó kapitánya című sorozatot gyerekkorában?
– kérdezi, és szélesen vigyorog. A fenébe. Még a mosolya is
elbűvölő.
–  Fogalmam sincs, miről beszél – válaszolom gyorsan, aztán
rájövök, hogy talán nem kéne így beszélnem a norvég
trónörökössel. – Sajnálom, felség.
–  Igazán semmi gond, felség. Talán idősebb a film, mint ön.
Megkérdezhetem, hány éves?
– Magnus – dorgálja az anyja –, tudod, hogy illetlenség a nők
korát firtatni.
– Nő? – kérdezi Magnus, és felém biccent. – Fiatal lány.
 –  Huszonkét éves vagyok – válaszolom nyersen. – És nem az
ön tiszte eldönteni, hogy lánynak vagy nőnek számítok-e.
Ezúttal Jane bök oldalba engem.
Ránézek, ő pedig szigorú pillantást vet rám. Szégyenlősen a
királyi család felé sandítok, és várom, hogy kifejezzék
nemtetszésüket. Ehelyett úgy látom, mintha lenyűgöztem volna
őket. Még Magnust is.
–  Bevallom, kedvelem önt, Izabella hercegnő – mondja a
király, mire melegség járja át a szívem. – Több olyan ember
kéne, aki helyre tudja tenni a herceget.
– Pont erre vágyom – mormolja Magnus. Megissza a maradék
pezsgőt, aztán felpattan, keresztülmegy a szalonon, levágja a
poharat az asztalra, mire az anyja ijedten felsóhajt.
–  Magnus! – szól utána az apja, amikor a herceg kinyitja az
italszekrényt és keresgélni kezd.  – Tudod, hogy pohárból szokás
inni.
– Biztosra veszem, hogy kiváló iskolák vannak Norvégiában –
mondja lelkesen Jane, aki igyekszik menteni a helyzetet, de már
késő.
–  Valóban – bólint a királyné. – Két lányunk is úgy döntött,
hogy itt tanul tovább, és nem külföldön.
Marira nézek.
–  Középiskola után hol szeretne továbbtanulni? Feltéve, ha
egyáltalán folytatni akarja a tanulmányait – teszem hozzá egy
kis szünet után.
–  Persze hogy akarja – válaszol helyette a királyné, és
erőltetett mosoly jelenik meg az arcán. – Rendkívül éles eszű.
Mari bólint, de gyanítom, hogy nem őszinte. Lehet, hogy időre
van szüksége, míg kitalálja, hogy mihez akar kezdeni.
– Miután megkapja a diplomáját, hol szeretne élni? – szegezi
nekem a kérdést a király.
Ismét vállat vonnék, de inkább kihúzom magam.
–  Még nem tudom. Edinburgh szép. London jó választásnak
tűnik, de talán túl nagy. Bárhol szívesen laknék, ahol fel tudom
emelni a szavam a környezetvédelem érdekében.
– Akkor nem menne vissza Liechtensteinbe?
Ez valami csapda? Azt akarja elérni, hogy valami rosszat
mondjak a hazámról?
A fejemet csóválom.
–  Bár Liechtenstein a hazám és nagyon szeretem, nem sok
lehetőséget tartogat számomra azon a területen, ami érdekel.
– És mi lenne az? – kérdezi a királyné.
Meglepődve nézek rá. Azt hittem, ez nyilvánvaló.
–  Nonprofit szervezetet kívánok létrehozni, mely a
környezetvédelmet hivatott támogatni. Szeretnék változást
eszközölni. Ez a legfontosabb célom. Sokkal nehezebb véghez
vinni, mint hinnék.
– Az édesapja nem segít?
Majdnem elröhögöm magam.
–  Az édesapám egyáltalán nem segít. Mi több, karácsony óta
ez az első alkalom, hogy beszélt velem, méghozzá a mai
vacsoráról.
A király összevonja a szemöldökét, és jelentőségteljes
pillantást vet a nejére.
A francba. Ha ez csapda, akkor nem tüntettem fel jó színben
az apámat.
 – Tudják, nagyon elfoglalt – teszem hozzá gyorsan. – Én pedig
nem vagyok jó kapcsolattartó.
– Ez így van – szól közbe Jane, és hevesen bólogat.
– Megértem – mondja kedvesen a király, aztán megköszörüli a
torkát. – Megkérdezhetem, mit mondott önnek pontosan az
édesapja a mai vacsorát illetően?
Erre a kérdésre Magnus közelíteni kezd felénk, ha jól látom,
skót whiskyvel a kezében. Kíváncsian végigmér, ahogy a család
többi tagja is.
–  Nem igazán mondott semmit – válaszolom, és érzem, hogy
elvörösödik az arcom. – Csak annyit árult el, hogy Jane-t és
engem vacsorára hívtak a palotába.
–  Nem is kérdezte tőle, hogy miért? – mered rám
homlokráncolva a királyné.
Egyre hülyébben érzem magam.
–  Nem. Egyébként sem apámmal beszéltem személyesen,
hanem az inasával. Ő pedig nem tudta. Az a lényeg, hogy
kövessem apám utasításait. Ha ő azt mondja, el kell utaznom
valahová, akkor megteszem.
– Milyen szófogadó – motyogja a király, aztán Magnusra néz.
Magnus bólint, majd így szól.
– Figyeljen, Ella! Muszáj négyszemközt beszélnünk.
Pislogok, és teljesen összezavarodom. Aztán félénken Jane-re
nézek. Ő vállat von, de látom a szemében a csillogást, amiből
sejtem, hogy pajzán gondolatai támadtak. Őszintén remélem,
hogy ezeket mind megtartja magának.
–  Persze – mondom, és kicsit hátrébb lépek, amikor Magnus
megfogja a könyökömet, és az ajtó felé vezet. Ahogy a bőre az
enyémhez ér, bizsergő érzésem támad. Kis híján elugrom, mint
akit áramütés ért. Nem tudom, ezt az illatának, a puszta
közelségének, vagy valami másnak tudhatom be, de a napnál is
világosabb, hogy ami a másik nemhez való viszonyulást illeti,
alaposan kijöttem a gyakorlatból.
Átnézek a vállam fölött, és látom, hogy mindenki lélegzet-
visszafojtva figyel. Kivéve Jane-t, aki épp legurítja a pezsgő
maradékát.
Magnus könnyedén kinyitja az összes ajtót, aztán egy
ösvényre lépünk, melyet fák, virágok és padok öveznek. Az
ösvény egyenesen a hátsó kert felé vezet, ahol az autók
parkolnak.
– Nagyon kellemes itt kint – mondom remegő hangon.
– Nevetséges ez az egész – mondja Magnus, aztán a kőpadhoz
vezet, végigsimít rajta, és letörli a koszt.
– Üljön le!
Kicsit hezitálok, aztán leülök.
– Mi a nevetséges?
– Mi nem az? – kérdez vissza, és most veszem észre, hogy nem
ül le. Előttem áll, így még erősebbnek látszik. Ijesztő, az egyszer
biztos.
–  Ez anyám kertje. Ez az egyetlen hely, ahol egyedül lehet a
kedvenc virágai társaságában.
Aztán a palota mögött található park felé biccent.
–  A parkba és az előkertbe ugyanis egész nyáron jönnek a
látogatók. Ahogy a palota belterének jelentős részébe is. Nem
tudom, miért akarnak úgy élni, mint egy hal az akváriumban.
–  A mi palotánk olyannyira elkerített, hogy még a közelébe
sem jöhetnek. Amúgy felesleges ez a felhajtás, mert úgysem
érdekel senkit. Sokan azt sem tudják, hol van Liechtenstein.
– Van ott néhány ugrásra alkalmas terep. És vonzóak a nők.
Nem kéne a szememet forgatnom, ha a norvég trónörökös
beszél hozzám, mégis így teszek.
– Ön is kipróbálhatná – teszi hozzá.
– Köszönöm, de kihagyom a lehetőséget – csattanok fel, és az
ölembe teszem a kezem. – Megkérdezhetem, hogy miért jöttünk
ide? Bent miért nem volt jó?
Az ajkába harap, aztán hümmögni kezd.
Ez nem sok jót jelent.
 ELLA

– Ön tényleg nem tudja, hogy miért van itt? – kérdezi a herceg,
ahogy lenéz rám.
Egyre gyorsabban ver a szívem, és kényelmetlenül
fészkelődöm a padon.
–  Nem – válaszolom halkan, és azt kívánom, bárcsak ne
jöttem volna ide azelőtt, hogy beszéltem volna apámmal. Nem
tudom, mibe keveredtem, de az a gyanúm, hogy hamarosan
kiderül.
Összeszorítja az ajkát, és úgy összevonja a szemöldökét,
mintha bosszankodna.
–  Na jó. Őszinte leszek. Talán őszintébb, mint ahogy a
családom szeretné, de mivel mindkettőnket érint, szerintem itt
most egyedül az őszinteség segít.
– Rendben.
Jó ég! Vajon miről lehet szó?
– Kezdem azzal, amit apám az ön édesapjának mondott.
A hajába túr, aztán egyik lábáról a másikra helyezi a súlyt.
– Miért nem ül le?
A fejét csóválja. Tudom, hogy nem kéne megsértődnöm,
amiért nem ül mellém, mégis rosszulesik. Lehet, hogy büdös
vagyok? Legszívesebben megszagolnám magam.
–  Azért van itt, liechtensteini Izabella hercegnő, mert apám
azt mondta az ön édesapjának, hogy találkozni szeretnék önnel.
 Tessék? Azt hiszem, nem értettem jól.
– Találkozni szeretett volna velem?
Vállat von.
– De ez nem igaz, ugye? – kérdezem zavarodottan.
Megfeszül az állkapcsa, aztán oldalra fordítja a fejét.
–  Nem arról van szó, hogy… Na mindegy. Ő ezt mondta.
Úgyhogy meghívtuk vacsorára, mintha vakrandit tartanánk.
Csak bámulok. Norvégia trónörököse azt mondja, hogy azért
vagyok itt, mert randizni akar velem?
– Apám inasa ezt egy szóval sem mondta – nyögöm ki néhány
másodperc után.
– Meglep. Vagy talán azért nem szólt, mert attól tartott, hogy
ön nemet mond a meghívásra, ha megtudja az igazat.
Kis szünetet tart, aztán fürkésző tekintettel rám néz.
– Így lett volna?
A francba. Erre nem tudok mit válaszolni. Szerintem ha apám
megmondja az igazat és hangsúlyozza, hogy fontos az ügy,
akkor is eljöttem volna, csak hogy boldoggá tegyem.
Vállat vonok.
–  Mindenképp eljöttem volna. Elvégre csak vacsoráról volt
szó. Új… élmény.
–  Ne féljen attól, hogy megsérti az érzéseimet. Nincs belőlük
túl sok.
– Erre nem lennék büszke.
– Nem is vagyok. Csak őszinte.
–  Na jó. Azt kérdezi, hogy önszántamból randiztam volna-e
önnel? Nem. Nem az esetem.
–  Ahogy ön sem az enyém – vágja rá, mintha ezzel akarna
visszavágni.
Nem értem.
– Ha nem vagyok az esete, akkor miért hívott vacsorázni?
– Mert muszáj volt. Önt választottam ki.
Pislogok.
– Mire választott ki?
– Házasságra.
Jól hallottam?
Próbálok szavakat formálni az ajkammal, de nem jön ki hang.
Végül sikerül megszólalnom.
– Micsoda?
–  Tudom – sóhajt, aztán zsebre vágja a kezét, és megint ide-
oda helyezi a testsúlyt. – Időbe telik, míg feldolgozza a
hallottakat. Ahogy nekem is. Nem elég, hogy képtelenségnek
tűnik, nevetséges, szörnyű, bizarr, de ez van.
Semmi értelme annak, amit mond. Vajon filmre vesznek
minket? Viccel? Ez itt maga a kész átverés show? Körbenézek,
hátha megtalálom a kamerát. Nyilván kismillió van belőle a
palota falai között és a mennyezeten is.
– Az édesapja sem tudja a teljes igazságot – folytatja. – Apám
ezt a részt kihagyta. De tény, hogy meg kell házasodnom, és el
kell döntenem, hogy ön lesz-e a feleségem. Sok nő közül
választottam, elsőként.
–  Sok közül? Magnus! Felség! Nagyon sajnálom, de nem
tudom, miről beszél. És őszintén szólva kezdek félni.
Sóhajt, aztán végigsimít az arcán.
–  Nem hiszem el, hogy képes voltam ezt kimondani –
mormolja.
 Aztán rám néz.
– Meg kell házasodnom, hogy visszaszerezzem a családom jó
hírnevét, és enyém lehessen a trón. Hamar létre kell hogy jöjjön
a frigy, méghozzá olyasvalakivel, aki úri körökből származik, és
jó színben tünteti fel a családomat. Ez a legutolsó, amit
szeretnék, de a családom, az ország és a trón kedvéért
megtenném. De mindez csak akkor lehetséges, ha ön is
beleegyezik.
Néhány másodpercig csak bámulok rá, aztán kitör belőlem a
röhögés.
– Ön bizonyára viccel.
– Szerettem volna megnevettetni ma este, csak nem így.
Megköszörüli a torkát.
– Nem viccelek. Ez egyáltalán nem vicc.
Ha nem az, akkor ez a fickó garantáltan elmebeteg.
–  Tudom, hogy veszélyes sportokat űz. Kezdem azt hinni,
hogy túl gyakran szenved fejsérülést. Pedig gondolom, hord
sisakot.
– Nézze! Tudom, hogy képtelenségnek tű…
– Méghogy képtelenség? – lehunyom a szemem, és próbálom
rendezni a gondolataimat. – Jóval több annál. Ez… kész röhej.
A fejemet csóválom, miközben próbálok értelmet találni
ebben az egészben.
– Akarata ellenére házasságra kényszerítik?
– Nem kényszerítenek – vágja rá. – Van választásom. Én ezt az
utat választottam.
–  Mi van a szerelmi házassággal? Hiszen nem is ismer. Még
csak nem is kedvel.
 – Ezt soha nem mondtam. Szerintem… szép a szemöldöke.
– A szemöldököm?!
– Valóban nem ismerem, de ha arra kerül a sor, talán jó páros
leszünk.
Felállok, zúg a fejem. Próbálom összeszedni magam a
hallottak után.
–  Azt már látom, hogy önnek mindennél fontosabb a trón.
Jobb, ha tudja, hogy ha én egyszer házasságra adom a fejem,
akkor azt szerelemből teszem.
Összevonja a szemöldökét, és szúrós pillantást vet rám.
–  Nem fontosabb mindennél a trón. A családomért, apámért
és az országért teszem mindezt.
Nyaki ütőere kidagad, aztán mély levegőt vesz, és folytatja.
–  Apámnak ez a kívánsága. Jóvá kell tennem, amit
elrontottam. Talán nem kell elmondanom, hogy mi volt az a
súlyos hiba, amit elkövettem.
Nyilván a szexvideóra gondol.
Ahogy lágyabb hangon folytatja a beszélgetést, a semmibe
réved.
–  Nézze! Maradjon köztünk, de az apám egészségi állapota
nagyon megromlott az utóbbi időben. Csak rontott a helyzetén,
hogy sok stresszt okoztam neki, és úgy általában a
családomnak. Nyilvánosan, a kamerák előtt fogok bocsánatot
kérni a miniszterelnöktől, ami segít valamelyest, de nem elég.
Jelenleg úgy tűnik, hogy a házasság az egyetlen kiút, amivel
tényleg segíthetnék apámnak. Megérdemli. Muszáj megtennem.
Némiképp együttérzek vele, de mindez az alaphelyzeten nem
változtat.
 –  Nagyon sajnálom, hogy ekkora slamasztikába keveredett.
Biztosra veszem, hogy a vonzereje és a rátermettsége majd segít
kilábalni a bajból. De nem én leszek a gyógyír a sebeire. A
házasság számomra nem csodafe… inkább gyilkos fegyver
mindkettőnk számára.
–  Ez kicsit morbid – jelenti ki kategorikusan, és furcsálló
pillantást vet rám.
Kihúzom magam.
–  Nem megyek önhöz, felség. Sem szerelemből, sem az
elkövetett hibái, sem az országa miatt. Olyasvalakiért lennék
hajlandó áldozatot hozni, aki rabul ejti a szívemet. Csakhogy ez
az illető nem ön. Nem ismerem, ahogy ön sem ismer engem.
Kizárt, hogy ez megváltozik. Sajnálom, de másik nőt kell
keresnie a listáról.
Bólint, és az ajkába harap. Haja a szemébe lóg.
– Rendben. Megértem. Amúgy sem hiszem, hogy effajta életre
teremtették. Ön túlságosan lágy és érzékeny ahhoz, hogy
elviselje a nyilvánosságot.
– Tessék? – kérdezem kissé ingerülten. – Lágy és érzékeny?
Kifésüli a szeméből a hajtincset, és végigmér.
–  Jól hallotta. Eddig úgy tűnik, sikerült elkerülnie a
nyilvánosságot, így nem vártak öntől semmit. Még az apjával
sem tartja a kapcsolatot. Miért cserélné le az átlagos diákéletet
egy hatalmi pozícióra? Semmi értelme.
Most fordított pszichológiát alkalmaz?
– Ebbe a játszmába nem vagyok hajlandó belemenni.
– Szó sincs játszmáról.
– Kétlem, ha önről van szó.
 Keresztbe fonom a karom, és folytatom.
– Azért hadd kérdezzek valamit. Önnek egyáltalán nem lenne
gond egy vadidegen nőt feleségül venni? Önnek mindegy, csak
házasság legyen? Ugye tudja, hogy pocsék hírnévnek örvend a
nők körében?
– Nem nevezném pocséknak.
–  Playboyként, szoknyapecérként és hímringyóként szokták
emlegetni. Önjelölt Casanova.
– Önjelölt? Azt hiszem, nem véletlenül hívnak Casanovának.
–  Ahogy látom, még büszke is rá. Ezek után hogy a fenébe
lenne képes megállapodni valaki mellett? Tudja, miről szól a
házassági fogadalom?
– Az más.
– Úgy érti, simán megszegné, ha úgy tartja kedve?
– Ön nem így tenne, ha rákényszerülne?
Legyintek.
–  Nem is értem, miért beszélgetek önnel egyáltalán. Persze
hogy nyugodt szívvel folytatna titkos viszonyt, miközben tiszta
marad a közvélemény szemében.
–  Több házasság működik így, mint hinné. Naivság lenne
másképp gondolni.
–  Akkor én biztos naiv vagyok, és talán romantikus is. Van
némi erkölcsi érzékem, és komolyan veszem az olyan dolgokat,
mint a házasság. Ön nyilván nem így tesz, hiszen amúgy sem
vesz komolyan semmit. Mintha az egész világ egy hatalmas
játszótér lenne.
Mély levegőt vesz, mintha megsértődött volna. Aztán villámló
tekintettel rám néz.
 –  Nem ismer. Ami fontos számomra, azt igenis komolyan
veszem. Így ezt is. Mert ez komoly dolog. És sokat segítene, ha
ön is komolyan venné.
A mellkasomhoz szorítom a tenyerem.
–  Én komolyan veszem. Ezért azt gondolom, hogy itt valami
komolyan félrecsúszott, és komolyan nem áll szándékomban
önnel érdekházasságot kötni.
– Valóban?
– Valóban.
Úgy tűnik, mint aki megbántódott. Talán kicsit durva voltam.
Márpedig csak így tudok a közelébe férkőzni.
– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került, és őszintén kívánom,
hogy legyen boldog. De a vacsora után nem szeretnék önnel
többet találkozni.
Bólint, aztán nagyot sóhajt.
– Kezdem sajnálni az összes lányt, akinek ugyanezt mondtam
annak idején.
Elindulok. Hihetetlen ez a fickó.
Ekkor kinyílik az ajtó, és kilép a királyné. Egyik kezében a
ruhájának a vége, nehogy rálépjen, a másikban egy
mobiltelefon.
–  Izabella hercegnő! – szólít, és felém nyújtja a készüléket. –
Az édesapja.
– Minden rendben? – kérdezem, ahogy elveszem a telefont.
Bólint, aztán furcsa pillantást vet rám és Magnusra.
–  Az édesapja jól van. Beszélni szeretne önnel a
megállapodásról.
Meglepődve nézek vissza Magnusra. Megállapodás? Nincs itt
semmiféle megállapodás.
A fülemhez szorítom a készüléket, és várom, hogy Schnell
szóljon bele.
– Halló!
–  Izabella! Hogy vagy? – kérdezi apám, erős német
akcentussal.
Jó ég! Ez tényleg az apám.
–  Apa! – kiáltom döbbenten, mégis boldogan, mintha a
hangjának hallatán rögtön jobbra fordulna minden. – Örülök,
hogy hallom a hangod.
Magnusra nézek, és látom, hogy bámul. Kicsit halkabbra
veszem.
– Miért hívtál?
– Beszéltem rólad Anders királlyal.
– Igen? És miről volt szó?
Vajon ő hívta a királyt? Vagy a király őt? Sokat beszéltek már
telefonon, csak én nem tudtam róla? Vajon kit ismer még apám
olyan jól, hogy a mobilján hívja?
– Nyilván magad is tudod, Izabella. És azt kell mondjam, hogy
nagyon örülök az elhatározásodnak.
Jó ég! Ez nem lehet igaz!
– Milyen elhatározásnak?
– Hogy hozzámész Magnus herceghez.
Tátva marad a szám.
– Én… ööö… mit mondott a király?
A királynéra nézek, hátha ettől okosabb leszek, de ő kemény
dió. Rezzenéstelen marad az arca, csak időnként vált egy-két
gyors pillantást Magnusszal.
 – Amikor először hívott tegnap este, azt mondta, hogy Magnus
herceg szeretne téged megismerni. Ahogy a legtöbb apa, én is
reménykedtem, hogy valami nagyszerű dolog van készülőben,
ezért azt akartam, hogy azonnal Oslóba utazz. A mostani
beszélgetésünk után viszont úgy tűnik nekem, hogy igazi
hercegi pár lehetnétek. Most kérte meg a kezed, ugye?
Legalábbis ezt mondta a király. Magnus herceg kihívott téged a
kertbe, és feltette a nagy kérdést.
Lassan Magnusra nézek. A dolog még véletlenül sem úgy
történt, ahogy apám feltételezi. A fickó nagyjából úgy vetette fel
a házasságtémát, mintha arról kéne döntenünk, hogy melyik
tévéműsort válasszuk.
Legszívesebben megölném a norvég királyt.
–  Remélem, igent mondtál – szól apám olyan hangsúllyal,
mint aki egyszerre kételkedik bennem, és már előre
helyteleníti, amit csinálok. Gyerekkoromban sokszor hallottam
így beszélni.
– Csak négyest kaptál matekból? Pedig tanultál rá, nem igaz?
Nem szívesen káromkodom, de most nagy kedvem lenne
hozzá.
A KURVA ÉLETBE!
Mondd, hogy nemet mondtál! Mondd, hogy nem volt lánykérés!
Mondd, hogy a király rosszul tudta! Mondd, hogy…
– Anyád nagyon büszke lenne rád – folytatja apám. – Én is az
vagyok. Nem is kívánhatnánk jobbat. Amikor Angliába
küldtelek, reméltem, hogy találkozol a számodra megfelelő
partnerrel. Reméltem, hogy nagyra törsz, és olyan emberhez
mész feleségül, aki címben és rangban hozzád illő. És ez így
lesz. Valóra váltod anyád álmát.
Ismétlem: A KURVA ÉLETBE!
– Te is profitálsz belőle. Hatalmi pozíciód lesz. Felemelheted a
szavad bármiért, ami foglalkoztat, és tehetsz is érte. Minden
eszközöd meglesz hozzá. Nem ez volt a vágyad az egyetem
elvégzése után? Igazán szép és nemes céljaid vannak, de rossz
úton haladtál. Most viszont végre minden a helyére került.
A fenébe. Még mindig beszél. Esküszöm, még életében nem
beszélt ilyen sokat, ráadásul soha nem hallottam ilyen
boldognak. Arról nem beszélve, hogy… büszke rám. Valahol
igaza van. Az önfeláldozó énemre apellál. Arra az énemre,
amelyik képes keresztülmenni ezen az egészen, csak hogy
megvalósítsam a régóta dédelgetett álmot.
Ez megbetegít.
Mert ez az egész egy hazugság.
Én fogom elrontani az örömét.
Én fogom őt kiábrándítani, ahogy mindenki mást is, aki
engem figyel.
– Izabella! Ott vagy?
–  Igen – válaszolom halkan, aztán megköszörülöm a torkom,
mintha az segítene bármin. – Itt vagyok. Csak még fel kell
dolgoznom a hallottakat.
– Értem. Csak tudd, hogy helyesen döntöttél.
Mondd meg neki! Most.
– Olyan büszke vagyok rád, kicsim!
Mindjárt meghalok.
Na jó. Talán nem most kéne helyesbítenem. Majd később
elmondom neki, hogy mi történt valójában. Mondjuk holnap.
Vagy néhány nap múlva. Hadd higgye, hogy összeházasodunk,
aztán megmondom neki az igazat. Most nem akarok
ünneprontó lenni.
Jelen pillanatban könnyebb, ha úgy teszek, mint aki beadja a
derekát.
– Köszönöm. Most visszamegyek a szalonba.
– Persze. Pár nap múlva hívlak.
– Rendben.
Szünetet tartok, és azon gondolkodom, mondjam-e neki, hogy
szeretem, bár annak idején sosem kaptam választ egy efféle
kijelentés után.
– Vigyázz magadra! – mondja, aztán leteszi. Ennyi.
A telefonra nézek, aztán lassan visszaadom a királynénak.
Próbálok nem a szemébe nézni.
– Nos? Mit mondott? Anders csak néhány percet beszélt vele a
másik teremben, úgyhogy nem hallottam a diskurzust.
Mindjárt elájulok. Alig állok a lábamon. Magnus hirtelen
mellém lép, és átkulcsolja a derekamat.
– Jól van? – kérdezi.
Bólintok.
– Azt hiszem, kicsit sok volt a pezsgő és az izgalom.
Próbálom jobban kihúzni magam, hogy ne simuljon
egymáshoz a felsőtestünk. A fickónak olyan kemény a mellkasa,
mint a kő.
A fickó. A vőlegényed.
Nem. Most nem akarok belegondolni.
Magnus visszakísér a palotába. Kicsit kábának érzem magam,
mégis tisztán látom a király szégyenlős arckifejezését, ahogy
rám néz. Mint akit hazugságon kaptak.
Így is történt.
Nem kicsit.
Hihetetlen, hogy képes volt rá.
Az még hihetetlenebb, hogy nem volt annyi bátorságom, hogy
megmondjam apámnak az igazat. Ezzel csak rontottam a
helyzeten, mert előbb-utóbb úgyis tönkreteszem a boldogságát.
Kénytelen leszek csalódást okozni.
Vagy ez lesz, vagy feleségül megyek Magnushoz.
Aki mellesleg meg sem kérte a kezem.
Hangosan felsóhajtok, amikor Jane odajön. Tántorog, és
pezsgőspoharat tart a kezében.
– Iszol valamit? – kérdezi, aztán Magnusra néz, aki mögöttem
áll, és még mindig a derekamon tartja a kezét. Most nem tudok
másra gondolni. Érzem a hatalmas, meleg tenyerét és a belőle
áradó férfias erőt, ahogy hozzám simul. A közelségére kicsit
elfog az aggodalom, de azt alig hiszem, hogy ő zavartatná
magát.
Szeretnék beszélni Jane-nel, hogy elmondjam, mi folyik itt, de
ez az egész elsősorban Magnusra és rám tartozik.
–  Szerintem már így is túl sokat ittam – válaszolom, és a
vállam fölött Magnusra nézek. – Magnus majd a szobámba
kísér.
A fickó szeme kikerekedik, de aztán gyorsan bólint.
– Persze… Melyik a hercegnő szobája? – kérdezi az anyjától.
–  Kísérd a kék szobába, Mari mellé. A csomagját már
odavitettük.
Esküszöm, folyamatosan zajlik a néma párbeszéd.
Jelentőségteljes pillantások, rejtett üzenetek mindenütt.
Csakhogy nem ugyanarra gondolunk. Gyanítom, hogy most már
csak a király és én tudjuk, hogy mi a valós helyzet.
–  Sajnálom, hogy ilyen korán magukra hagyom önöket –
mondom erőltetett mosollyal, miközben legszívesebben
felrobbannék a dühtől.
– Örülünk, hogy megtisztelt minket a jelenlétével – válaszolja
a királyné.
– Nagyon is – teszi hozzá a király.
– Holnap reggel találkozunk – köszön Mari.
– Egészségére, hercegnő! – emeli magasba a poharát Jane.
Magnus kikísér a szalonból.
–  Arra vannak a liftek – mondja, ahogy végighaladunk a
folyosón. – A szobája a harmadik emeleten lesz. Olyan, mintha
egy külön ház lenne a palotában.
Megnyomja a hívógombot, közben kitör belőlem a kérdés:
–  Ha netán összeházasodunk, itt fogunk lakni, vagy saját
palotánk lesz?
–  Mondták már önnek, hogy összezavarja az embereket? –
kérdezi a homlokát ráncolva.
– Önnek pedig mondták már, hogy elég fura a családja?
Megérkezik a lift, mire int a kezével.
– Csak ön után.
Aztán belép, és megáll mellettem.
–  Igen. Mondták már. Sokan nem nézik jó szemmel, hogy
anyám civil. Nem viselkedik igazi kékvérű módjára, ami a
családon is meglátszik. De hogy őszinte legyek, jelenleg ő az
egyetlen épelméjű.
 – Gondoltam. Épp ezért garantálom, hogy nagyon mérges lesz
az ön édesapjára, ha kitudódik az igazság.
Kinyílik a lift ajtaja. A folyosóra lépünk, de egyikünk sem
mozdul.
– Mit csinált az apám?
Oldalra hajtom a fejem, és alaposan végigmérem a pasast.
Azontúl, hogy kicsit feszültnek tűnik, úgy néz ki, mint akinek
tényleg fogalma sincs.
– Pont erről akartam négyszemközt beszélni.
– Szóval nem azt akarta, hogy szobára menjek?
– Most viccel? Nem. Miért kell mindig a szexre gondolni?
Vigyorog, és vállat von. Vonzó, pedig nem kéne annak
gondolnom.
–  Nem tudom. Talán, mert hozzászoktam. Amolyan rossz
szokás, felség.
–  Attól tartok, hogy én is csak egy leszek a rossz szokásai
közül.
Sóhajtok, aztán végigmérem a folyosót. Mindenütt káprázatos
a palota, de ez a szárny még jobban lenyűgöz. Nincs sok
márvány, inkább rusztikus festményekkel tarkították. Egész
otthonosnak tűnik.
– Ezt meg hogy érti?
– Mi lenne, ha előbb megmutatná a szobámat?
Sanda pillantást vet rám.
–  Esküszöm, egész más ember lett a vacsora kezdete óta. Mi
több: két perce is egész más volt.
Nevetek.
– Ne vicceljen már! A vacsora kezdetekor segédfogalmam sem
volt róla, hogy miért vagyok itt. Most már tudom.
– Tetszik a szóhasználata.
– Süsse meg!
– Ez is tetszik.
Elindul, és biccentéssel jelzi, hogy kövessem.
Kinyitja az egyik szoba ajtaját, és ahogy belépek, felkapcsolja
a villanyt. Kisebb a szoba, mint gondoltam, és kicsit huzatos, a
paplanokkal teli ágy viszont kényelmesnek tűnik. A bőröndöm a
díványon hever.
Megfordulok, hogy Magnusra nézzek. Most már nem
idegességet, hanem dühöt érzek.
–  Ha nem valami hátsó szándék miatt hívott, akkor miért
kérte, hogy kísérjem a szobájába?
Mély levegőt veszek. Azt hiszem, ez már nem az első az este
folyamán.
– Apám hívott a mobilon.
– Gondoltam.
–  Hosszasan beszélt az ön édesapjával, amíg mi a kertben
voltunk.
Lebiggyeszti az ajkát.
– És?
–  Az apja azt mondta az enyémnek, hogy ön megkérte a
kezem.
Magnus egy pillanatig csak mered rám. Aztán kikerekedett
szemmel bámul maga elé, és elmerül a gondolataiban.
–  De… Ez nem igaz. Úgy értem, elmondtam, hogy miről van
szó, megmondtam az igazat, de… A kurva életbe! Azt hiszik… Az
édesapja azt hiszi, hogy ez már teljesen hivatalos?
 Látszik, hogy mindjárt felrobban. Egy kicsit örülök, mert ez
azt jelenti, hogy neki sem tetszik az ötlet.
– Igen. Az édesapja azt mondta, hogy azért hívtak ide, mert ön
meg akarja kérni a kezem. Azt is hozzátette, hogy illünk
egymáshoz. Apám persze azt hitte, hogy igent mondtam, mert
az ő elképzelése szerint miért is tettem volna másképp?
Na jó. Az utolsó kifakadásom talán túlzás volt.
– És nem mondta meg neki az igazat?
– Itt most nem én vagyok a hunyó, rendben?
A folyosóra néz, aztán becsukja maga mögött az ajtót.
–  Valamilyen szinten az. Folyamatosan lődöz rám, mintha
nintendózna.
–  Ön huszonnyolc éves! Miért hivatkozik mindig ilyen régi
dolgokra? Másfelől: soha nem lőttem le, mert soha nem
kérdezett semmit.
– Vázoltam a tervet.
– Persze. Hímezett-hámozott.
– Teljes mellszélességgel odatettem magam – mondja kajánul.
– Elfeledkezik a nagy egészről, és… mi a frászért nem mondta az
apjának, hogy az apám csak előrevetítette a dolgokat, de még
semmi nem történt?
–  Nem ismeri az apámat. Ahogy a kapcsolatunkat sem.
Diplomatikusan szólva elég feszült közöttünk a viszony. És nem
szívesen mondom, de az ön apja, Norvégia királya pedig egy
hazudozó!
– Most már végképp össze kell házasodnunk!
– Ezt maga találta ki!
–  Nem én, hanem a szüleim! – vág vissza, és remegő ujjával
közelít az arcom felé. – Jó ég! Erre nem vagyok felkészülve.
–  Maga nem normális – mormolom. – De mindegy. Néhány
nap, és megmondom apámnak az igazat. Csak ma este nem
akartam. Olyan boldognak tűnt. Ön is azért ment bele ebbe az
egészbe, hogy boldoggá tegye az édesapját, nem igaz?
– Na igen – válaszolja némi gondolkodás után, és bólint.
–  Ezzel én is így vagyok. Csak apám és köztem nincs olyan
kapcsolat, mint önök között. Pontosabban: semmiféle
kapcsolatom nincs vele. Az iménti társalgást is csak a formalitás
kedvéért folytattuk le.
– Ez úgy hangzik, mint valami jogi szöveg.
– Valóban. Ahogy a házasságlevél is pusztán a jog része lenne.
–  Beszélnem kell apámmal – mondja, aztán megfordul, és
kinyitja az ajtót.
– És mit mond neki?
Megáll, és rám néz a válla fölött.
–  Nem tudom. Például azt, hogy rendkívül kellemetlen
helyzetbe hozta önt.
– És önt nem?
–  Részemről nincs gond. Csak reméltem, hogy ha elmondom
önnek az igazat, akkor a saját elhatározásából dönt úgy, hogy
végigcsinálja, nem pedig azért, mert valaki hazudott.
Megkérhetem apámat, hogy hívja fel az ön édesapját, és mondja
meg, hogy súlyos hiba volt ez az egész.
Belesajdul a szívem. Nemcsak az én apám lenne csalódott,
hanem Magnusé is. Pedig ő tényleg törődik az apjával, és ez
kölcsönös. Ekkora csalódást egyikük sem élne túl.
–  Ne. Hadd gondolkozzam néhány napot, aztán visszatérünk
rá. Inkább hagyja az édesapját. Időre van szükségem, hogy
feldolgozzam a történteket, aztán kitalálom, mi a legjobb
megoldás.
–  Nem az lenne a legjobb, ha lefújnánk ezt az egészet?
Mármint, az ön fejével gondolkodva.
Fáradt vagyok ehhez. Mintha elszívták volna az agyamat. Már
azt sem tudom, merre vagyok arccal. Most pedig valamiért
mégsem értek egyet a legutóbbi felvetésével.
Talán azért, mert remélem, hogy minden jóra fordul.
Mint a mesében.
Csak bólintok.
– Az lesz a legjobb, ha kialszom magam. Holnap találkozunk.
Összevonja a szemöldökét.
– Nem hiszem el, hogy ad egy esélyt a dolognak.
– Pedig elhiheti.
Bólint.
– Jó éjszakát, hercegnő.
– Jó éjszakát, felség.
Becsukja az ajtót, és magamra hagy a gondolataimmal.
 MAGNUS

– Nem hinném, hogy tanácsos kimennie, uram – mondja Ottar.

Visszahúzza a függönyöket, és kinéz az ablakon.
Nem azért mondja, mert az idő egyre pocsékabb. Megállás
nélkül szakad az eső, mintha az október úgy döntött volna, hogy
kipréseli a szuszt a nyárból.
Arról van szó, hogy múlt éjjel a bárból hazafelé jövet
nemcsak a lesifotósokkal gyűlt meg a bajom, hanem néhány
bulizóval, akik úgy döntöttek, hogy ujjat húznak őrült
Magnusszal. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne mossak be a
fiúknak, pedig annak ellenére sem lett volna nehéz dolgom,
hogy igen termetesek voltak. Tekintve, hogy a fotósok lesben
álltak a fényképezőgépekkel, nem engedhettem meg
magamnak, hogy kiboruljak.
Inkább hagytam, hogy inzultáljanak. Úgyis azt mondják, hogy
feltűnősködöm, fittyet hányok a szabályokra, és rajtam röhög az
egész ország.
Az sem segített, hogy korábban sajtókonferenciát tartottunk a
palotában. Ott kellett állnom a szüleim között egy rakás fotós –
többek között az orosz ikerpár – előtt, és nyilvánosan elnézést
kellett kérnem a miniszterelnöktől, a lányától, a családomtól és
az emberektől.
Hihetetlen, hogy sikerült túlélnem. Megalázó volt, de nyilván
pont ezt akarták. Ráadásul komolyan gondoltam, amit
mondtam. Nagyon sajnálom a történteket. Nemcsak azért, mert
szégyent hoztam a családomra és legfőképp az apámra, hanem
azért is, mert tönkretettem az életemet.
A sajtókonferencia után be kellett mennem a miniszterelnök
irodájába, és négyszemközt is bocsánatot kellett kérnem. Hála
az égnek, a lánya nem volt ott.
Erling Lundström miniszterelnök soha nem kedvelt.
Folyamatosan próbált még több csorbát ejteni a hírnevemen, és
valahányszor találkoztunk, gúnyos megjegyzéssel illetett.
Ez a találkozás sem volt más, mint az eddigiek.
Legszívesebben képen töröltem volna, hátha akkor eltűnik az
arcáról az a lesajnáló, gúnyos pillantás. Szerencsére sikerült
uralkodni magamon, és megőrizni a hidegvéremet. Majdnem
elsírtam magam. Remélem, azt hitte, hogy a megbánás miatt,
holott azért lett volna kedvem bőgni, mert belegondoltam, hogy
az életem hátralévő részét egy vadidegennel kötött házasságban
fogom leélni.
Ezért akartam kimenni és sétálni, hátha az eső kicsit felfrissít,
miközben egyik bárból a másikba megyek, és reménykedem,
hogy sikerül magam úgy leinni, hogy képtelen legyek
gondolkodni.
Ella és én csak pár napja jegyeztük el egymást, de még mindig
nem hiszem el, hogy ez megtörtént.
Nevetséges. Bár mostanában mi nem az? Miután Ella
megkért, hogy kísérjem a szobájába, és elmondta, hogy mi
történt, azonnal félrehívtam apámat. Nem akartam jelenetet
rendezni, de igencsak felbosszantott. Egyáltalán nem volt joga
azt mondani Ella apjának, hogy megkérem a lánya kezét.
Pontosan tudta, hogy én csak meg akarom mondani Ellának az
igazat, de semmi több.
Apa persze azt hitte, hogy ezzel segít, nekem pedig nem volt
szívem megmondani, hogy pont az ellenkezője történt, és
rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta a hercegnőt. Annyit
viszont mondtam, hogy Ellának még gondolkodnia kell, de
nemsokára választ ad.
Csakhogy elég sok idő eltelt. Ella és Jane másnap reggel
visszamentek Edinburghba, és azóta sem hallottam róluk. Nem
mintha telefonszámot cseréltünk volna, vagy ilyesmi. Arra
gondoltam, hogy valamilyen úton-módon felveszi a kapcsolatot
a szüleimmel. Nem vagyok a türelem bajnoka, ezért minél
tovább tart bizonytalanságban a jövőmet illetően, annál
frusztráltabb leszek.
Épp ezért akarok mindenáron kijutni a palotából, és alaposan
felönteni a garatra.
–  Önnel kéne tartanom – mondja halkan Ottar, miközben a
függönyöket rendezi.
–  Majd uralkodom magamon, úgyhogy nem kell a
nyomomban lennie – nyugtatom.
–  Nem leszek a nyomában. Arra ott van Einar. Én önnel
megyek. Mint a barátja. Úgy látom, beszélgetni akar.
– Igen?
– Az utóbbi időben nagy nyomás nehezedett önre. Mindketten
tudjuk, hogy rendkívül nehezen viseli az érzelmi terhelést. Úgy
értem, egy átlagos férfit is megrémiszt a házasság, nemhogy
önt.
Összevonom a szemöldököm.
 – Ebben semmi érzelmi nincs.
Bár a házasság gondolatára is gyorsabban ver a szívem. Az
lesz a legokosabb, ha futok egyet a parkban, ahogy ma reggel,
vagy itthon maradok, és a konditermem futópadját használom.
Aztán addig emelem a súlyt, míg be nem durran minden
izmom. Néha csak a testmozgás segít, hogy rendezzem a
gondolataimat. Legalább hasznosan vezetem le a felgyülemlett
feszültséget.
– Biztos, hogy nem marad itthon? Minden adott, hogy lekösse
az energiáit. Ha kimegy, azzal csak bajt okoz. Nem vagyok
benne biztos, hogy az emberek elhiszik, hogy megbánta, amit
tett.
– Az már az ő bajuk – vágom rá, aztán felveszem a kabátot és
a sapkát. – Minden tőlem telhetőt megtettem. Ha nem akarnak
hinni nekem, akkor nem tudok mit csinálni.
– Csak… – sóhajt. – Legyen óvatos, uram!
– Mindig az vagyok.
Kilépek az ajtón. Elhaladok Einar mellett a folyosón, aztán
intek, és jelzem, hogy kövessen.
– Jöjjön, Einar! Bulizzunk egyet az éjszakában.
– Uram… – kezdi Einar, de aztán nem folytatja. Ha a fejembe
veszek valamit, úgysem tud lebeszélni róla.
Végighaladok az alagúton, aztán kilépek az utcára nyíló ajtón,
és egyenesen a kedvenc kocsmám, a Harold’s felé veszem az
irányt.
Harold a tulajdonos, aki egyben csapos és felszolgáló is.
Nagyjából hetvenéves lehet. Púpos a háta, üveges a tekintete, és
olyan hosszú, ősz fülszőrzete van, mintha egy husky nőtt volna
a fején.
A bár sötét, és vastag por fedi a felső polcon lévő italokat,
amelyeket nem ér el a fickó. Az egész helyiség akkora, mint a
konyhám. Két asztal és két darab ötszemélyes pad található
benne. A zöld falon kicsiny, fakeretes, bálnát ábrázoló
festmények csüngnek. Ezekről Ella jut eszembe. Azon
gondolkodom, tetszene-e neki ez a hely, és egyáltalán szereti-e a
bárokat. Elsőre visszafogott, jó kislánynak tűnik. Azt mondta,
hogy túl sok pezsgőt fogyasztott, de szerintem legfeljebb két
pohárral ivott.
Nem kéne rá gondolnom. Pontosan ezért jöttem ide. Ráadásul
ez a legbiztonságosabb hely. Itt garantált, hogy nem találkozom
egyedülálló nővel, Harold pedig nem engedi be a lesifotósokat.
Itt amúgy sem lehet fényképezőgépet vagy mobilt használni,
úgyhogy végképp biztonságban vagyok.
Ebben a bárban a kutya sem törődik velem.
Itt van Maud, aki annak idején színésznő volt. Állítólag
lenyúlta Ingrid Bergman férjét, miután Ingrid Rossellinire
cserélte a fickót. Levendulaszínű haja van, mindig vörösre
rúzsozza az ajkát, és úgy beszél a színészekről, mintha
mindegyik a személyes jó barátja lenne. Nem szégyelli
megosztani a szerelemről alkotott véleményét sem.
Itt van Guillermo, aki nem tudom, mikor költözött Oslóból
Spanyolországba, és egy kukkot sem beszél norvégul. Minél
többet iszik, annál többet hallom spanyolul beszélni. Gyanítom,
hogy valami szerzetesféleség lehetett. Nem tudom, mennyi idős,
és azt sem, hogy igazat mond-e, de mindegy.
Aztán itt van Erik, akit Csontváznak hívok. Magas, sovány és
halálsápadt. Csak ront a helyzeten, hogy mindig feketében jár,
kifejezéstelen arcot vág, rettentően kimért, és monoton a
hanghordozása. Nem csoda, mert egy éve kirúgták az állásából
és válófélben van.
–  Herceg! – üdvözöl Harold, amint belépek és megszólal a
fejem fölött a csengő. Nem hív Magnus hercegnek, csak
hercegnek. Nem mintha zavarna.
Einar bejön velem, és biccent Harold felé. Általában kint
várakozik, vagy a bár túloldalán foglal helyet, és megiszik egy
csésze kávét tejszínhabbal. Közben úgy tesz, mint aki nem
ismer.
Ma csak Maud és Guillermo vannak itt, és egymás mellett
ülnek.
–  Csontváz merre van? – kérdezem, és leülök Maud mellé.
Einar is helyet foglal a pad túlvégében, és próbál észrevétlen
maradni.
Maud alig néz rám.
–  Miért hívod úgy – kérdezi nyersen, és hosszú, ferdén
ragasztott műkörmével a poharát kocogtatja –, hogy Csontváz?
–  Úgysem értenéd – válaszolom, aztán intek Haroldnak. –
Kérek egy skót whiskyt, aztán még jó néhányat.
–  Azért nem érteném, mert öreg vagyok? Egyszer te is az
leszel.
– Inkább az italoddal törődj, Maud.
Harold kihozza az italt.
– Csontváz hozzád képest jelentéktelen.
Maud nevet, aztán köhögni kezd. Bár nem láttam még cigizni,
de mindig az az érzésem, hogy zugdohányos.
 – Sokszor emlékeztetnem kell magam, hogy ki vagy valójában
– mondja, miután magához tér.
–  Láttam a híradóban a sajtókonferenciát – mondja Harold,
amikor felszolgálja Einarnak a kávét. – Most már értem, miért
kell az a sok ital.
–  Mintha bármiért is magyarázkodnia kéne – mondja Maud,
mire Guillermo halkan felnevet.
–  Hékás! Együttérzésért jöttem – tiltakozom, aztán legurítom
az italt, és érzem a torkomban a forróságot.
–  Azért jöttél, mert vitatkozunk veled – mondja Harold. –
Minden jó uralkodónak szüksége van arra, hogy időnként
vitába szálljanak vele az emberek. Éreznie kell, hogy
foglalkoznak vele.
– Arra ott vannak a szüleim.
–  Emlékszem, amikor Ingrid otthagyta Pettert Robertóért –
jelenti ki Maud, és felemeli a kezét. – Micsoda botrány volt!
Kirakták miatta Hollywoodból. Évtizedekig nem kapott szerepet
az Egyesült Államokban. Mindezt azért, mert a szerelmet
választotta. Botrány volt a javából, de az igaz szerelemért tört
ki. Viszont a te botrányod, Magnus… Kiállítottad magadról a
szegénységi bizonyítványt.
Hopp! Megköszörülöm a torkom, és Harold felé csúsztatom az
üres poharat.
– Tudom.
Mély levegőt veszek, és úgy döntök, hogy itt az idő elmesélni a
fejleményeket.
–  Mindegy. Találkoztam egy csodás nővel, és
összeházasodunk.
 Mindannyian rám néznek. Még Einar perzselő tekintetét is
érzem a tarkómon. Azon gondolkodom, vajon tudja-e, hogy mi
folyik itt.
Annak ellenére, hogy még nem tisztáztunk mindent Ellával,
így is, úgy is meg kell házasodnom, ezért simán elmondhatom,
bár kérdés, hogy elhiszik-e.
– Házasság? A miniszterelnök lányával? – kérdezi Harold.
–  Jaj, dehogy! Nem vele. Egy kedves, kékvérű nővel, akit
mindannyian kedvelnétek.
– Hogy hívják? – kérdi Maud. – Honnan származik? Norvég?
A francba. Úgy tűnik, nehezebb lesz ködösíteni, mint hittem.
Nem mondhatom meg a nevét, hátha mégsem jön össze vele a
frigy.
–  Sok mindent nem árulhatok el – kacsintok. – Igazából még
ennyit sem mondhattam volna, de bízom bennetek.
– Azt hiszem, erre koccintani kell, Harold! – mondja lelkesen
Maud. – A ház kontójára. A részeges hercegünk végre
szerelmes!
Rám vigyorog, mire kilátszik a műfogsora.
–  Olyan büszke vagyok rád! – folytatja. – Ha házassági
tanácsra van szükséged, csak szólj. Szakértő vagyok.
– Mert négyszer mentél férjhez – mondja Harold, aztán kivesz
egy üveg pezsgőt a hűtőből. – Azzal viszont egyetértek, hogy
koccintanunk kell a hírre. Íme a herceg, aki úgy keveredik ki a
slamasztikából, hogy még nagyobba kerül.
– Csöbörből vödörbe – suttogja tört angolsággal Guillermo.
Nevetek. Bárcsak ismernék legalább a történet felét…!
Harold mindenkinek tölt egy pohár pezsgőt, Einarnak ad még
egy csésze kávét, és mindannyian koccintunk a keserédes hírre.
Még jó néhány órát töltök itt. Sikerül normálisan
viselkednem, és kicsit kevesebbet inni, mint terveztem. Csak
épp annyit gurítok le, amennyi az idegeim megnyugtatásához és
a gondolataim eltereléséhez szükséges.
Aztán visszamegyek a lakásomba. Einar félsaroknyira
mögöttem. Már majdnem elérem a titkos bejáratot, amikor
valaki előugrik a bokor mögül.
Ösztönösen felemelem és ökölbe szorítom a kezem, de
szerencsére az alkohol kicsit lassít a reakcióidőmön, mert nem
fotós vagy támadó áll ott, hanem a miniszterelnök lánya, Heidi
Lundström.
–  Ne haragudj! – kiáltja, aztán kitárja a karját. – Nem
akartalak megijeszteni.
– Akkor talán nem a bokorból kéne kipattannod.
A vállam fölött Einarra nézek, aki azonnal mögém lép. Kicsit
biccentek a fejemmel, jelezvén, hogy nincs semmi baj.
Einar tesz néhány lépést hátra, én pedig Heidire nézek. Nincs
rajta kabát, csak farmer és egy mélyen dekoltált felső. Jóval
több smink van rajta, mint eddig bármikor, vörös haját
behullámosította.
Inkább dögös, mint csinos, viszont őrült jó az ágyban.
Az ösztöneim azt súgják, hogy pont olyan őrült a hálószobán
kívül is. Épp ezért van a nyomomban.
– Mit keresel itt? – kérdezem feszülten, és körülnézek, nehogy
más is megjelenjen az utcán. Nem hiányzik, hogy lefotózzanak.
–  Tudom, tudom – vágja rá, aztán tesz felém egy lépést, és
megragadja a karomat. Olyan a lehelete, mintha barackpálinkát
ivott volna. – Nem tudtalak elérni.
–  Régebben üzenetet küldtél – emlékeztetem, és nem örülök,
hogy megfogta a karomat.
– Nem válaszoltál – mondja számonkérőn.
Igaza van. A múlt héten rengeteg üzenetet küldött. Nem
foglalkoztam vele. Amúgy sem arról vagyok híres, hogy gyorsan
válaszolok, de Heiditől végképp tartani akartam a távolságot.
Erre idejön a lakásomhoz az éjszaka közepén, és a karomba
csimpaszkodik. Soha nem mondtam meg neki, hogy hol lakom,
mindig nála keféltünk. Valahogy mégis sikerült kiderítenie.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet üzengetni egymásnak – mondom,
aztán hátralépek, hogy elengedjen. – Találkozni pedig végképp
nem.
– Beszélnünk kell – könyörög lebiggyedt szájjal.
Nem szeretem, ha elsírja magát egy nő, mert sokszor
akaratom ellenére ellágyulok. Most viszont kihúzom magam, és
próbálok erős maradni, bármit is tesz. Akkor is sírt, amikor
szakítottam vele, aztán ő hozta a fejünkre a bajt.
– Mondd! De fogd rövidre!
– Ez nem túl barátságos.
–  Nos. Úgy ugrottál elő a bokorból, mint egy nindzsa,
miközben haza szeretnék menni, ráadásul a te ötleted volt ez a
szexvideó, és a te telefonodról került a nyilvánosság elé,
úgyhogy elnézést, amiért nem vagyok barátságos, de elég
pocsék hetem volt.
Kikerekedik a szeme.
– Szerinted az én hibám? Nem hiszel nekem? Meghekkelték a
telefonomat, Magnus. Nem csak a szexvideó volt rajta. Volt
rólam egy rakás meztelen kép, ami szintén a nyilvánosság elé
került.
– Na és? Csodás tested van.
Ismét átnézek a vállam fölött, és bólintok Einar felé. Nem
azért, hogy bármit is tegyen, csak azt szeretném, hogy álljon
készenlétben, ha a csaj nem akarna lekopni.
– Tényleg úgy gondolod, hogy jó testem van?
–  Tessék? Persze. Na figyelj, Heidi. Ami köztünk történt, az
nem volt komoly. Egészen addig, amíg a helyzet nem vált
véresen komollyá. Itt az ideje, hogy végleg elváljanak útjaink.
De most már tényleg.
–  Te egy igazi seggfej vagy! – csattan fel. – Tudod, hogy
tönkretehetem az életedet?
–  Jó. Még mit tehetnél az eddigieken kívül? – kérdezem, és
felnézek az égre.
–  Először is – kezdi, és a mellkasomra bök a mutatóujjával.
Pontosan tudom, hogy Einar megindul felém, mert
törvényellenes, hogy bárki is fenyegető mozdulattal illesse az
uralkodóház valamelyik tagját. – Nem csináltam semmit.
Meghekkelték a telefonomat. Oké? Másodszor: seggfej vagy. És
ezt mindenki tudja. Harmadszor: egyedül fogsz meghalni.
Ránézek.
– Tudod, hogy fenyegetésnek számít, ha azt mondod a hazád
leendő uralkodójának, hogy meg fog halni? Most mindegy, hogy
egyedül, vagy sem. Ha valóban seggfej lennék, rögtön
lecsukatnálak.
–  Valóban? – kérdezi, és keresztbe fonja a karját. – Úgyis
kiengednek, mivel apám irányítja az országot. Te egy olyan
monarchia tagja vagy, amelyiknek semmi hatalma. Persze
mindenki szeret titeket, figyel rátok, de a valódi irányítás apám
kezében van.
– Ennyi?
– Igen.
Idegesen a hajába túr.
–  Nem, Magnus. Köztünk volt valami. Ne hagyjuk, hogy a
történtek mindent elrontsanak. Tudom, hogy nehéz, de senki
nem ért meg téged úgy, ahogy én, és senki nem ért meg engem
úgy, ahogy te.
Leengedi a karját, aztán tesz felém egy lépést, és
reménykedve rám néz.
– Aki szem előtt van, azt bírálják. Az emberek nem ismerik a
valódi énedet. Én ezt pontosan tudom. Átérzem. Ne add fel
olyan könnyen.
Jaj nekem. Ebből csak egyféleképpen jöhetek ki.
–  Nem adom fel könnyen – mondom, mire Einar odajön. –
Csak van valaki más.
Heidi pislog néhány másodpercig, mire leesik neki a tantusz.
Legszívesebben felrobbanna, de Einar közénk áll, ezért
kénytelen visszafogni magát.
– Micsoda?!
Bólintok.
– Találkoztam valakivel. Beleszerettem. Levett a lábamról.
– Hazudsz. Hazug seggfej vagy!
Vállat vonok.
–  Majd meglátod. Ha összeházasodunk, úgyis tele lesznek
velünk a hírek.
 Odébb lépek, mire Einar kinyújtja a karját, hogy távozásra
intse Heidit.
– Ideje elindulnia, hölgyem – szól szigorúan.
–  Megyek már – hátrál Heidi, és igyekszik kikerülni Einart. –
Ne érjen hozzám! Maga nem tudja, ki vagyok?
Einar keresztbe fonja a karját, és meg sem szólal. Örülök,
hogy ilyen a kiállása, mert már ezzel is félelmet kelt. A saját
szememmel még nem láttam, mire képes, de apám jó néhány
történetet mesélt a viselt dolgairól.
Heidi mindenesetre megfordul, aztán elindul végre. Kicsit
sajnálom. Csak egypárszor találkoztunk, de az rögtön kiderült,
hogy elég magányos, mert az apja ügyet sem vet rá. De annyira
azért nem sajnálom, hogy pátyolgassam. Még mindig az a sanda
gyanúm, hogy ő szivárogtatta ki a felvételt.
Einar meggyőződik róla, hogy Heidi nem tér vissza, majd
elégedetten biccent.
– Tromsóban az efféle nőket csak piócának hívtuk – jelenti ki
komolyan. – Ön hogy nevezné az ilyet?
Kicsit gondolkodom.
– Tapadós ribancnak.
– Ezt még nem hallottam. De azt kell mondjam, hogy találó.

Másnap reggel anyám hívása ébreszt.

– Ma eljön. Fél óra múlva gyere ide – mondja.
Megdörzsölöm a szemem, és felnyögök.
– Miről beszélsz? Ki jön? Egyáltalán: mennyi az idő?
 –  Idő? Itt az ideje, hogy felnőj – vágja rá nyersen. – Mi a
frászért alszol még tízkor? Oda a fél délelőttöd.
Sóhajtok, aztán megpróbálok felkelni. Rosszul aludtam. Nem
volt szerencsés, hogy közvetlenül elalvás előtt botlottam
Heidibe.
– Ki jön? – ismétlem meg a kérdést.
– Liechtensteini Izabella hercegnő.
– Először is: nem kell minden egyes alkalommal kimondanod
a teljes nevét és a titulusát. Másodszor… Micsoda?!
Anyám gondterhelten sóhajt, mire csengeni kezd a fülem. – Ő
jön. Az udvarhölgyével együtt.
– Norvégiába? Ezek szerint igent mondott?
A torkomban dobog a szívem. Most már végképp rettegek.
–  Nem egészen – mondja anyám egy kis szünet után. – Azt
mondja, sok mindent meg akar beszélni. Ez várható volt. Nem
vagyok benne biztos, hogy jó benyomást tettél rá, úgyhogy
jobban teszed, ha nem baltázod el a dolgot. Ha most nem
nyered meg magadnak, szinte biztos, hogy nem tér vissza.
Anyának igaza van. Tudom, hogy nem tettem jó benyomást
Ellára, és nem értem, miért lepődtem meg azon, hogy nem
tetszett neki a házasság gondolata, amikor alapjáraton sem
vagyok az esete.
Ezek után gyakorlatilag esélytelen, hogy a kegyeibe férkőzzek.
De ez nem jelenti azt, hogy meg sem próbálom.
– Jól van – mondom anyámnak, és kikászálódom az ágyból. –
Máris megyek.
–  Mielőtt elfelejtem, Magnus: borotválkozz meg! És csinálj
valamit a hajaddal. Már nem a vikingek korát éljük.
 Mormolok valamit, aztán leteszem a telefont.  Nem tudom,
hogy a második találkozón is öltönyt kell-e viselnem, de mivel
az volt a parancs, hogy tegyek jobb benyomást, mint az első
alkalommal, fekete öltönyt veszek, nyakkendő nélkül. (Nehogy
anyám még ezen is kiakadjon.) A hajamhoz viszont nem nyúlok.
Elektromos borotvával végigmegyek a szakállamon, és hagyok
egy kis borostát. Nem vagyok hajlandó teljesen simára borotvált
arccal megjelenni.
Ennek már jónak kell lennie.
Nem telik el sok idő, és Einar áthajt a palota kapuján, Ottar
pedig kíváncsian figyeli az eseményeket. Mondtam neki, hogy
jöjjön, mert a tárgyalások papírmunkát igényelnek, az
adminisztráció pedig nem az erősségem. Szerintem amúgy is
élvezi, hogy bevonom a dologba.
Anya azt mondja, hogy Ella több mint egy óra múlva érkezik,
úgyhogy van időnk összeülni és harapni valamit.
Én nem vagyok éhes, de apám, úgy tűnik, igen. Azt hittem,
hogy később jön le, de tévedtem. Mari iskolában van, úgyhogy
csak anyám, Tor, Sigurd, az ügyvéd, Ottar és én vagyunk jelen.
Anyám fel-alá járkál. Fukszia selyemkosztümöt visel, és ahogy
elnézem az ujjmozgását, már tudom, honnan örököltem.
– Izabella hercegnő jó eséllyel nem könnyíti meg a dolgunkat.
– Szerintem sem – mondom, és figyelem, ahogy járkál. – Nem
sok előnye származik a dologból.
Anyám megáll, és döbbenten rám néz.
–  Ezt komolyan mondod, Magnus? Nem származik előnye?
Hercegnő lesz, aztán pedig királyné. Ő lesz a királyné. A
helyembe lép.
 – Már most is hercegnő – emlékeztetem.
–  De a saját országában soha nem lesz királyné. Akkor se
lehetne, ha nem lennének testvérei. Náluk ez a hagyomány.
Soha nem kerülhet nő a trónra. Ilyen a törvény. Izabella soha
nem lehetne több, mint hercegnő.
– Nem tudom, akar-e egyáltalán királyné lenni.
– Honnan tudhatnád, amikor alig beszéltél vele?
–  Nos, apa szerint elég sokat beszélgettem vele ahhoz, hogy
megkérjem a kezét. Tudod, ezt nem akartam neki elmondani,
mert már így is elég stressz érte, de őszintén szólva igencsak
elcseszte a dolgot.
– Vigyázz a szádra! – kiált anyám, és villámokat szór a szeme,
miközben felemeli reszkető mutatóujját. – Az isten szerelmére,
Magnus. Alapból te vagy az, aki mindent elcseszett.
Sigurd nagyot sóhajt, mire anyám őt is majd felnyársalja a
tekintetével. – Mi az? A saját házamban úgy káromkodom,
ahogy akarok. Elvégre én vagyok a királyné!
–  Figyelj – mondom lassan, nehogy a végén agyvérzést
kapjon. – Az a véleményem, hogy rendkívül kellemetlen
helyzetbe hoztuk Ellát. Hazudnia kellett az apjának.
–  Az már az ő dolga – mondja elutasítóan anyám. – Ha
egyáltalán nem tetszene neki az ötlet, akkor nem hazudott
volna, és nem jönne most ide, hogy mindent megbeszéljünk.
–  Ki tudja? Nekem tisztességesnek és becsületesnek tűnik.
Talán úgy gondolja, hogy tisztességesebb, ha szemtől szemben
mond nemet az ajánlatra. Végem. Tudom, hogy nyakig benne
vagyok a slamasztikában. Biztos vagyok benne, hogy ő az a
fajta, aki ha egyszer férjhez megy, azt kizárólag szerelemből
teszi.
–  Majd téged is megszeret – mondja anyám lágyan, mint aki
zavarba jött.
Ahogy én is.
– Kétlem. Továbbra is úgy gondolom, hogy nincs oka rá, hogy
igent mondjon.
– Egyáltalán nem ismered. Ahogy mi sem ismerjük őt.
Anya végigméri a szobát, aztán leül a kanapéra és kortyol a
kávéból, ami már jó eséllyel kihűlt. Hátradől, és alaposan
végigmér.
– Tegyük fel, hogy nemet mond. És akkor mi van? Gondolom,
nem leszel csalódott.
Kicsit megvonom a vállam.
Nem szívesen mondom, de valamilyen szinten az lennék.
Mert ha nem őt, akkor mást kell választanom, aki biztos, hogy
nem jobb nála. Kicsit felkeltette az érdeklődésemet. Mondhatni
vonzódom hozzá. Van benne valami, a tekintetében, a
megjelenésében… Első látásra csendesnek tűnt, mégis van
benne tűz. Szívesen megnézném, ahogy szabadjára engedi a
lobbanékony énjét.
Talán lesz rá lehetőségem.
Persze ki tudja, hogy mennyire enged közel magához.
– Felség! Megérkezett a hercegnő – jelenti apám inasa.
Anyám felpattan, és rám néz.
Kezdődik a műsor.
 ELLA

Súlyos hibát követek el.

Ezt már akkor tudtam, amikor lefoglaltam a repülőjegyet.
Amikor felszálltam a repülőre.
Amikor megérkeztem az oslói repülőtérre és beültem az
autóba.
Amikor áthajtottunk a palota kapuján.
Nagy-nagy hiba.
Az elmúlt néhány napot azzal töltöttem, hogy magamban
végigpörgettem a lehetőségeket, és próbáltam felmérni a
helyzetemet. Nem jártam be órákra, beteget jelentettem, mert
úgyis képtelen lennék figyelni. Pró és kontra érveket
gyűjtöttem, vitatkoztam Jane-nel, és még meditálni is
elkezdtem, hátha úgy megtalálom a választ és megvilágosodom.
Őszintén szólva egyáltalán nem jutottam előbbre.
Ami röhej, mert igen nagy a tét. Még csak gondolkodnom sem
kéne rajta. Amikor Magnus megmondta az igazat, és rájöttem,
mi áll az egész hátterében, csak el kellett volna jönnöm, és kész.
Próbáltam. De aztán hívott az apám, és úgy tűnt, mint aki
nagyon büszke rám, és boldog. Én pedig képes voltam hazudni,
mert bármit megtennék apám szeretetéért, és azért, hogy
elfogadjon.
Folyamatosan erre vágytam.
Ácsingóztam.
 Meg kellett volna mondanom az igazat, de egyrészt nem
akartam neki csalódást okozni, másrészt nem akartam, hogy
odalegyen az irántam érzett büszkesége.
Most két tűz közé kerültem, melyből az egyik nem más, mint
Magnus.
Nem akarok hozzámenni.
Ahogy jelen pillanatban máshoz sem.
És nem akarok Norvégiába költözni, feladni a
tanulmányaimat, és mindent, amiért éveken át küzdöttem.
Megéri feladni a szabadságomat, az életemet és a jövőmet
csak azért, hogy ne okozzak csalódást apámnak?
Még mindig nem tudom.
Pedig tudnom kéne.
Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy képtelen vagyok épkézláb
döntést hozni, és nagyon rossz ötlet, hogy bármit is
megtárgyaljak a norvég királyi családdal. Ha lett volna egy kis
gerinc bennem, akkor megmondtam volna a telefonba, hogy
vége, nincs tovább.
És aztán mit tettél volna? – teszem fel magamnak a kérdést. –
Visszamész a tanterembe, koslatsz a lakótársaid után, és Jane-nel
vacsorázol jobb társaság híján? Szenvednél, amiért senki nem
vesz komolyan, és minden támogatás nélkül járnád végig az
egyetemet? Apád nem mondaná, hogy büszke rád. Olyan életet
élnél, amilyet még véletlenül sem akarsz.
Nem ez lenne a helyzet akkor is, ha Magnushoz mennék
feleségül?
Ahogy a kocsi leparkol, ránézek Jane-re. A szívem majd
kiugrik. Mintha koffeintúladagolásban szenvednék. Lehet, hogy
túl sok teát ittam a repülőn.
–  Mi a fenét művelek? – kérdezem kikerekedett szemmel,
miközben látom, hogy az inas a kocsi felé tart. – Ez nem fog
menni.
Jane gondterhelten sóhajt.
– Nem fejeznéd be végre az agyalást? Ezer alkalmad lett volna
nemet mondani, de nem tetted. Ehelyett azzal töltötted az
elmúlt néhány napot, hogy gondolkodtál. Ez azt jelenti, hogy ide
kellett jönnöd. Legalább megtudod, mit akarnak még mondani.
– Ez nevetséges. Szólnom kéne a sofőrnek, hogy vigyen vissza
a reptérre. Nem kéne itt lennem. Nem…
Kinyílik az autó ajtaja, és az inas üdvözöl.
– Felséges hercegnő.
Görcsbe rándul a gyomrom. Hivatalosan tényleg jár nekem ez
a megszólítás, de utoljára kiskoromban hallottam ezt a
kifejezést, és akkor is nagyon formálisnak tűnt.
Az inas kinyújtott karjára nézek, és abban a pillanatban
tudom, hogy ha belekarolok, és hagyom, hogy segítsen kiszállni,
akkor nincs visszaút. Amint belépek a palotába, még jobban
elkötelezem magam, és még nehezebb lesz kihátrálni ebből a
helyzetből.
Mégis hagyom, hogy az inas segítsen. Ahogy elindulunk, Jane
közvetlenül mögöttem lépdel.
A reggeli fényben teljesen másképp néz ki a palota, és most
már tudom, hogy a város közepén van. Hallom az autók
berregését és az emberek lépteit a kapu előtt. Zárt és elkerített
terület lévén nem igazán látni az udvart. Nem csoda, hogy így
alakították, mert ahogy az előbb behajtottunk, rögtön kiszúrtam
egy lesifotóst.
–  Őfelsége a királyné már várja – mondja az inas, és a
főbejárathoz vezet. Ezúttal nem hoztunk csomagot. Bármi
történjék is, Jane és én még aznap este visszautazunk
Edinburghba. Nem akarom még egyszer elkövetni azt a hibát,
hogy tovább maradok, főképp, ha a végén nemet mondok. Az
elég furán venné ki magát.
Az inas most nem a „Madárszobába” kísér minket, hanem egy
másik helyiségbe. Azt hiszem, most kevésbé lesz hivatalos a
találkozó.
Ez a helyiség is ugyanolyan impozáns, mint az eddigiek.
Hatalmas csillár, mennyezettől a padlóig érő függöny és
világoskék-krémszínű bársonybútorok díszítik.
A hatalmas kávézóasztalnál állva megpillantom Else
királynét, Magnust és két férfit, akiket nem ismerek. Az egyik
egy kerek képű, alacsony fickó, a másik vékony, szemüveges,
kopasz. Az utóbbi egy hatalmas dossziét tart a kezében.
Nem tudom, hogyan kéne belépnem a helyiségbe, ha ők már
ott tartózkodnak, ezért gyorsan biccentek és meghajolok. Jane
ugyanezt teszi.
– Őfelsége – mondom, aztán a világosszürke szőnyegre nézek.
– Felséges királyné.
–  Kérem, szólítson Elsének – mondja a királyné –, vagy
asszonyomnak. Szeretném, ha kevésbé lenne közöttünk
hivatalos a viszony.
Ránézek, és ekkor látom, hogy kedvesen mosolyog.
Úgy beszél, mintha már igent mondtam volna. Ez nem jó jel.
Kicsit határozottabbnak kéne lennem az ügyben, de anélkül,
hogy megbántanám őket.
–  Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott, asszonyom. Azt
hiszem, ez egy olyan dolog, amit személyesen célszerű
megbeszélni.
Hirtelen elfog a rémület, amikor tudatosul bennem, hogy mit
teszek: a norvég királyi család előtt állok, és megmondom, mi a
helyzet és mit gondolok. Mintha én diktálnék. Az életben sem
gondoltam volna, hogy ilyen bátor leszek. Hihetetlen, magamra
sem ismerek.
Gyorsan félresöpröm mindezeket. Ha még sokáig agyalok, a
végén megfutamodom.
–  Nagyra értékeljük, hogy eljött – mondja a királyné, és
összenéz Magnusszal.  – Kérem, foglaljon helyet!
Leülök a kanapéra, Jane pedig mellém. Ahogy az inas
mindenkinek kitölti a kávét – én nem kérek –, Magnusra nézek.
Eddig gondosan kerültem a tekintetét, nehogy bármilyen
módon befolyásoljon.
De az a helyzet, hogy hatással van rám. Legyen is. Elvégre ő
az a férfi, akihez elvileg feleségül megyek. Ő az az ember, akivel
az életem hátralévő részét leélem. Egyáltalán nem ismerem,
kivéve a kétes előéletét. A múltkori találkozás pedig nem igazán
hozott össze minket.
Tekintete most is perzselő, mint mindig. Alaposan végigmér,
amikor leülök. Olyan érzésem támad, mintha tőlem várná a
választ, ellentétben a múlt alkalommal, amikor saját magában
kereste a megoldást.
Elfogadom őt törvényes férjemül? Nem számít, hogy olyan,
mint egy viking harcos, és a maga módján elképesztően jól néz
ki. Az sem érdekel, hogy árad belőle a tesztoszteron, ráadásul ő
a herceg, aki egy nap király lesz. Ezek mind nem számítanak, ha
nem ismerem a fickót. A házassággal gyakorlatilag fejest
ugranék az ismeretlenbe, és annyit sem a cím és a rang, sem
apám elismerése nem ér.
Úgy jöttem ide, hogy nem tudtam, mit fogok mondani, viszont
készítettem egy listát azokról a dolgokról, amelyekről tárgyalni
akarok. A telefonom jegyzet részébe mentettem arra az esetre,
ha szóba kerül egyáltalán.
Leírtam, hogy amennyiben Magnus nyilvánosan megaláz,
rögtön kiléphetek a kapcsolatból.
Leírtam, hogy Oslóban akarom folytatni a tanulmányaimat.
Minél hamarabb létre akarok hozni egy saját nonprofit
szervezetet, méghozzá beépített multimédia-rendszerrel és a
legjobb munkatársakkal.
Én akarom kiválasztani a palotát vagy a házat, ahol lakni
fogunk.
Tartalmas magánéletet szeretnék, a média kizárásával.
És szeretnék egy kutyát. (Mindig is szerettem volna.)
Arra gondoltam, hogy teszek hozzá egy záradékot, melyben
kijelentem, hogy nem vagyok köteles gyereket szülni, sem
szexuális kapcsolatot létesíteni Magnusszal. Aztán úgy
döntöttem, hogy ezt inkább négyszemközt kéne
megbeszélnünk, mert annak egy férfi sem örül, ha a
jövendőbelije az egész család előtt közli, hogy bottal sem nyúl
hozzá.
Nézem ezt az idegen férfit, és rájövök, hogy nincs értelme
tárgyalni.
 Csak egyetlen értelmes dolgot tehetek.
– Két hetet kérek – mondom.
Mindenki meglepődve néz rám, Jane pedig oldalba bök.
Ezúttal nem foglalkozom vele.
– Sajnos nem értem – szól a királyné. – Mire kell a két hét?
– Sok a megtárgyalnivaló, amelyekről készítettem egy listát –
válaszolom, és idétlenül kotorászom a telefonom után. – Ide
jegyzeteltem azokat a dolgokat, amelyekben meg kell
egyeznünk, mielőtt mérlegelek. Gondolom, az esküvő előtt
házassági szerződést kötünk, vagy valamit, amiből kiderül, hogy
ez egy elrendezett házasság.
A királyné a kopasz férfira néz, aki bólint.
– Természetesen – mondja, ebből sejtem, hogy ő az ügyvéd. –
Semmit nem hagyunk figyelmen kívül.
–  Jó – folytatom, és próbálom leplezni a hangom remegését.
Olyan érzésem van, mintha más beszélne helyettem. Talán a
jövő Ellája, metafizikai értelemben. Na jó. Azt hiszem, túl sokat
meditáltam. Megköszörülöm a torkom.
– Ez esetben szeretném, ha az általam felsorolt követelések is
szerepelnének a szerződésben. De csak két hét múlva, ha
egyáltalán beleegyezem ebbe az egészbe.
– És mi lesz abban a bizonyos két hétben? – kérdezi Magnus.
Ránézek, és mosolygok.
–  Az a próbaidő. Hogy megnézzük, meg tudunk-e maradni
egymás közelében.
Aztán bocsánatkérő pillantást vetek az anyjára.
– Ön biztosan jó embert nevelt a fiából, asszonyom. Csakhogy
erről magam is szeretnék meggyőződni. Minden elismerésem és
tiszteletem, de a kékvér számomra önmagában nem elég.
Alapdolgokban is egyeznünk kell, hogy igent mondhassak.
–  Nézze, hercegnő – mondja Magnus, és nem érdekel, hogy
minden alkalommal gúnyos hangsúllyal ejti ki a száján ezt a
szót. – Ez a dolog kétoldalú. Két héten belül simán úgy
dönthetek, hogy inkább a belga hercegnővel szeretném
összekötni az életemet.
– Magnus! – szól rá erélyesen a királyné, miközben villámokat
szór a szeme. – Pontosan az efféle megnyilvánulásaid miatt van
szükség gondolkodási időre!
Sóhajt, lehunyja a szemét, aztán elnézést kérően rám néz.
– Jogos a kérés, és tökéletesen megértem. A királynak évekbe
telt, mire megnyert magának, és meggyőzött, hogy legyek
királyné. Természetesen hagyunk önnek két hetet.
– Köszönöm – mondom megkönnyebbülve.
–  De – folytatja, és az ügyvédre néz – a két hét letelte után
választ kérünk. Ahogy ezt megkapjuk, és aláírjuk a
dokumentumokat, gyorsan meg kell történnie a frigynek. Téli
esküvőre gondoltunk, karácsony környékén.
Hű, ez tényleg gyors, hiszen már októbert írunk. Ha a hónap
közepén igent mondok, kicsit több mint egy hónapunk lesz
megszervezni az esküvőt. Legszívesebben megkérdezném, hogy
miért ez a gyorsaság, hiszen láttam a tévében, hogy Magnus
már nyilvánosan is elnézést kért, ezért gondoltam, hogy jóvá
tette, amit lehetett. Végül inkább csendben maradok, és úgy
döntök, hogy ez a kérdés még várhat.
Úgyis van két hetem, hogy mindenre választ kapjak.
A megbeszélés után nem maradtam sokáig. Kezet fogtunk –
esküszöm, Magnus legszívesebben eltörte volna a kézfejemet,
úgyhogy megpróbáltam viszonozni. Ennek következtében
viszont hosszasabban szorítottuk egymás kezét, mint ahogy
szerettem volna.
Aztán Jane és én bementünk a városba. Ebédeltünk,
vásároltunk, aztán irány a repülőtér.
A királyné próbált minket marasztalni. Mondta, hogy a férje –
aki nem volt jelen a megbeszélésen – szeretne minket
üdvözölni, de én úgy gondoltam, hogy az a legjobb, ha minél
hamarabb távozunk. Még rengeteg dolgom van.
Most itt állok a kollégiumi szoba közepén, és azon
gondolkodom, hogy mit tegyek a bőröndbe. A ruháim és a
könyveim hegyekben állnak szanaszét.
Bár van némi sejtésem, hogy mit várjak. A következő két
hétben Magnus és én valamelyik királyi birtokra költözünk
Asker községbe, ami nincs messze Oslótól. Csendes, falusias
település, úgyhogy itt jó eséllyel békén hagynak minket.
Amúgy sem akarom elhagyni a birtokot, csak ha a lesifotósok
rám találnak, bár most ez sem érdekel. Úgyis csak két hétről van
szó. Legalább úgy tehetek, mintha én lennék Jane Eyre a
Thornfield Hallban.
Eredetileg azt javasolták, hogy költözzek Magnus kétszobás
lakásába, de gyorsan megvétóztam az ötletet. Szeretném jobban
megismerni, de saját térre is szükségem van. Márpedig egy
lakásban összezárva ezzel a fickóval maga lenne a katasztrófa.
 Az is fontos, hogy Jane velem jöjjön, mert egyedül nem
tudnám végigcsinálni. Annyira meg kell magam erőltetni ehhez
az egészhez, hogy minden lelki és erkölcsi támogatásra
szükségem van.
– Miért mész el már megint két hétre? – hallatszik a kérdés a
bejárat felől. Ahogy felnézek, kezemben bugyival és
melltartóval, látom, hogy az egyik lakótársam, Michelle bámul
rám rezzenéstelen arccal.
–  Van egy, ööö… Van egy kis dolgom, ezért muszáj
hazamennem – válaszolom, és érzem, hogy elpirulok. Amikor
szóltam az egyetemen, hogy két hetet ki kell hagynom, mégsem
mondhattam, hogy azért, mert döntenem kell, hozzámegyek-e a
norvég herceghez, vagy sem. Szerencsére elengedtek,
feltehetően a származásom miatt. Amikor általánosba és gimibe
jártam, ugyancsak nem volt gond, ha hiányoztam.
– Biztos jó lesz – mondja széles mosollyal az arcán. – Érezd jól
magad, Ella! Bocsánat, úgy értem, hercegnő.
Ezzel a konyha felé veszi az irányt.
Sóhajtok. Pont úgy mondta, mint Magnus, csak ha lehet, még
gúnyosabban. Hiába lett kicsit jobb kapcsolatom velük a bor- és
sajtbuli előtt, annak már vége. Mintha minden a visszájára
fordult volna. Olyan ember lettem a szemükben, akivel nem
akarnak együtt lógni, mi több, kerülnek, ahogy lehet. Ha netán
visszajövök két hét múlva, tudom, hogy rendkívül magányos év
vár rám.
Végül mindent behajítok egy hatalmas bőröndbe, aztán
megkérdezem Jane-t, hogy összepakolt-e. Utána pedig
megpróbálok aludni. Korán indul a gép Oslóba. Amikor kértem
két hetet, nem tudtam, hogy ilyen hamar letelik.
Alig alszom.
Megállás nélkül forgolódom.
Amikor mégis sikerül elaludnom, álmodom.
Már megint ugyanaz az álom a bálnákkal a parton, hideg szél
fúj, és az óceán olajjal teli.
Ahogy a legutóbbi álmomban, most is felém tart egy férfi.
Nem látom az arcát – túl homályos a kép –, de az tisztán látszik,
hogy öltönyt visel.
Felém nyújtja a karját.
És pont, amikor meglátnám az arcát és tisztán kivehetők
lennének a vonásai, az olaj ellepi az arcomat, így minden
elsötétül.
Egyedül vagyok.
Ezt akkor is érzem, amikor felébredek. Kiszáradt a torkom és
zúg a fejem. Csak ront a helyzeten, hogy az idő még rosszabbra
fordult. Amikor kiderül, hogy Oslóban viszont süt a nap, most
először kicsit felvillanyozódom. Ha másra nem, arra jó lesz a
következő két hét, hogy kiszakadjak a szürke hétköznapokból.
Ezért csinálom, nem igaz? Adok egy esélyt, hogy másvalaki
legyek. Pontosabban: legyek valaki. Legalább egy rövid időre.
–  Ez egy jel – mondja Jane, amikor a gép landolni kezd.
Mielőtt a kifutópályára érne, elszáll a mezők és a folyók fölött.
– Tessék?
Amennyire tudom, minden gondolatomat sikerült magamban
tartanom.
Jane végigmér, aztán vállat von.
– Mindegy. Csak úgy néztél ki, mint aki reménykedik. Talán a
szemed ragyogása miatt tűnt úgy.
Nem törődöm vele.
Nemsokára megkapjuk a csomagunkat, és beülünk a
limuzinba, amit a királyi család küldött értünk. Thornfield Hall
– hivatalos nevén Skaugum birtok, de nekem csak Thornfield –
egy órára van a repülőtértől. Az oda vezető út piros és arany
levelű fákkal tarkított, hegyekkel övezett. Bár süt a nap,
kifejezetten hűvös van, főleg árnyékban.
Miután végighaladunk a keskeny úton, elhagyjuk a legelőt és
a hatalmas, vörös téglás iskolaépületet, melynek udvarán
gyerekek játszanak. A sofőr keresztülhajt egy kapun, ahol alig
fér át a hatalmas limuzin. A királyi testőrök biccentenek felénk,
ezzel jelzik, hogy haladhatunk tovább. Folytatjuk utunkat egy
apró, hepehupás úton, melyet a fákról lehulló levelek
borítanak.
Aztán eltűnnek a fák.
Nem tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem. Ez az
épület sokkal jobban hasonlít az általam elképzelt Thornfieldre,
mint királyi palotára.
Az L alakú fehér, kétszintes épületnek szépen gondozott,
takaros kertje van, és az egész egy dombra épült. Egyszerű és
ízléses, de a szép kilátást leszámítva semmi említésre méltó
nincs benne.
–  Milyen bájos – csacsogja Jane, bár senki nem kérdezte a
véleményét.
Aztán felém hajol, és folytatja. – Egyáltalán nem olyan, mint a
vaduzi várkastély.
Vaduzban nőttem fel. Ott található apám hivatalos
rezidenciája, melyet még a tizenegyedik században építettek.
– Valóban nem.
Bár elvetettem az ötletet, hogy Magnus lakásában lakjak, egy
hatalmas, rideg palotában sem fogom magam jobban érezni.
Ahogy elnézem ezt a helyet, eszembe jut az Aranyfürtöcske és a
három medve című mese.
Csakhogy itt nincsenek medvék.
Úgy érzem, hogy az oroszlán barlangjába merészkedem.
 MAGNUS

Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem ezen a birtokon. Maga

volt a földi paradicsom. Távol az iskolától, a tanulástól és a
szigorú szabályoktól. Itt végre szabad voltam. Éreztem a friss
levegőt, a nyári nap sugarát, és mindig azt csináltam, amit
akartam. Ez nagyjából annyit tett, hogy vagy a húgaimat
terrorizáltam, vagy sportoltam. Ha nem Cristinát csapkodtam
teniszezés után, akkor az inasokkal és a testőrökkel fociztam.
Egyedül a lovaglást mellőztem, azt inkább meghagytam a
húgaimnak, mert nem csípem a lovakat.
Ma reggel épp az erdőben futok a ház mögött, fel a hegyre.
Tudom, hogy Ella és Jane bármelyik percben megérkezhetnek,
úgyhogy kezdődik a kéthetes visszaszámlálás, de úgy felgyűlt
bennem a feszültség, hogy muszáj gyorsan levezetnem.
Addig futok a tó körül, amíg patakokban nem folyik rólam a
víz, és nem kalapál hallhatóan a szívem. Akkor talán
rendeződnek a gondolataim. Már nem aggódom. Két hétig kell
Ellával egy fedél alatt laknom, és fogalmam sincs, mi lesz utána.
Mindegy. Most teljesen üres a fejem.
Míg visszamegyek a házba, leveszem az átizzadt felsőmet, és
magamnál tartom. Csurog rólam a víz, a hajam pedig a
homlokomra tapad.
Látom, hogy egy limuzin áll a kapunál.
Megérkeztek.
 Kezdődik.
Felrohanok a lépcsőn, a főbejárat felé veszem az irányt, és
hallom a szalonból kiszűrődő hangokat.
Ella és Jane Ottarral beszélget a mennyezeti berakásról vagy
hasonlóról. Gyanítom, hogy Ottar próbál úgy tenni, mint aki
nagyon képben van.
– Hát megérkezett, uram – mondja Ottar a homlokát ráncolva.
– És elhagyta a felsőjét.
Felemelem a kezem.
– Nem hagytam el. Itt van.
Tudom, mit csinálok. Kidolgoztam a belem, hogy ilyen legyen
a testem, úgyhogy nem szégyellem megmutatni. Legalább Jane-
nél működik a dolog, mert úgy bámulja a hasizmomat és a
mellkasomat, mint aki minden jó modorát elvesztette.
Ella viszont rögtön félrenéz, miután vet rám egy döbbent
pillantást. Nem vagyok vak. Látom, hogy elvörösödik. Tetszik
neki a látvány, csak nem akarja még magának sem bevallani.
Majd még dolgozom az ügyön. A következő két hét erről fog
szólni.
–  Fut? – kérdezi Jane, aki végre leveszi a tekintetét a
mellkasomról, és a szemembe néz. – Mármint sportszerűen?
Bólintok.
– Sok itt az ösvény. Futásra, kirándulásra tökéletes. Javaslom a
hegytetőt mint kiváló túracélpontot.
Jane akkorát nevet, hogy visszhangzik a helyiség.
–  Ugyan, kérem. Számomra a testmozgás egyenlő az üléssel.
Lehetőleg valami kellemes, hűsítő itallal a kézben. Mint például
a chardonnay.
 – Az nem igazán hűsít – jelenti ki Ottar, mire gyanítom, hogy
legszívesebben mindenki felsóhajtana. Ő aztán tényleg
ünneprontó tud lenni.
–  Az úriasszony csak viccel, Samu – mondom Ottarnak. –
Milyen volt az útjuk? – kérdezem Jane-t, hogy kicsit csevegjünk.
Amikor Jane végre befejezi a repülésről tartott eszmefuttatást,
beljebb megyek, és szándékosan közelebb lépek Ellához. Aztán
kiveszek egy almát a gyümölcsöstálból. Megállok Ella mögött, és
szemrevételezem a nyakát.
Kontyba tűzte a haját, de kilóg néhány göndör fürt. Kíváncsi
lennék, hogy természetes göndörség-e. Hófehér a tarkója, és a
füle mögött van egy halvány folt.
Milyen lenne azon a ponton megcsókolni? Feltéve, hogy lesz rá
alkalmam.
Furcsa ezen gondolkodni. Általában nem tart sokáig ágyba
vinni egy nőt, de most kicsit mások a játékszabályok, ezért nem
tudom, mire számíthatok.
Csak azt tudom biztosan, hogy a következő két hét sokkal
érdekesebb lesz, ha célul tűzöm ki, hogy bejutok a bugyijába.
Tetszik neki vagy sem, a következő sportom az lesz, hogy őt
fogom provokálni. Meg akarja nézni, hogy összeillünk-e? Majd
megmutatom neki.
Biztosan tudja, hogy nézem, mert úgy ficánkol a széken, mint
aki kényelmetlenül érzi magát. Egyáltalán nem figyel Jane-re.
Csak rám gondol, hiába nem akar.
Végül hátrahajtja a fejét, hogy rám nézzen. Mosolygok, aztán
pajkosan beleharapok az almába.
Csakhogy nem igazi.
 Viaszból van.
Jóságos ég!
Az arcomra fagy a mosoly, miközben a számban tartom a
viaszt, míg Ella vissza nem fordul. Akkor gyorsan kiköpöm a
viaszdarabot.
Ottarra nézek, aki összevont szemöldökkel viszonozza a
pillantásomat, mert látta, hogy mit műveltem.
– Uram? – kérdezi aggódva.
Ügyet sem vetek rá.
–  Nos – kezdem, és megköszörülöm a torkom. – Most, hogy
együtt vagyunk, talán beszéljük meg a szabályokat.
– Miféle szabályokat? – kérdezi Jane.
– A szabályokat – mondja Ottar.
–  Ottar imádja a szabályokat – jelentem ki. – Én szívesen
megszegem őket, de azt gondolom, hogy van, amit tényleg be
kell tartani. A legfontosabb mind közül, hogy ön, Ella nem
hagyhatja el a birtokot. Még mindig én vagyok az első számú
közellenség, ezért a lesifotósok megállás nélkül a nyomomban
vannak. Közülük az orosz ikerpár a legveszélyesebb, akik
képesek letáborozni a bejáratnál. Eddig senki nem tudja, hogy
itt vagyok, de csak idő kérdése, hogy kiderüljön.
– Ez olyan, mint egy csapda – mondja halkan Ella.
–  Ha úgy jobb, akkor azt mondom, igen. És én vagyok
Heathcliff.
– Most úgy tesz, mintha olvasta volna az Üvöltő szeleket.
– Csak azért, mert így nézek ki – mutatok végig a testemen –,
még nem jelenti azt, hogy hülye vagyok.
Ottarból majdnem kitör a röhögés. Jelentőségteljes pillantást
vetek rá, ezért uralkodik magán.
Ella megfordul a széken, hogy rám nézzen.
– Na jó. Ezek szerint olvasta az Üvöltő szeleket?
– Nem.
– És bármi más könyvet?
Agyafúrt a csaj. A végén kénytelen leszek beismerni, hogy
nem szoktam olvasni.
Összevonom a szemöldököm.
– Be kell valljam, hogy a hangoskönyvek rajongója vagyok.
Persze csak akkor, ha van időm és türelmem végighallgatni
őket.
Valahogy sikerült időt szakítanom a Gyűrűk urára, mi több,
számtalanszor meghallgattam, de nem vagyok benne biztos,
hogy a Tolkien-rajongásommal lenyűgözöm Ellát. Szerintem őt
valami komolyabb tudná elbűvölni.
–  Térjünk vissza a szabályokhoz – szól Ottar. – Lehetne egy
olyan szabály, hogy nincs veszekedés? Úgy mindenki számára
kellemesebben telne az idő.
–  Jane és ön a szomszédos házban kapnak helyet,
természetesen külön szobában. Hogy Ella és én jobban
megismerjük egymást, lesz egy szabály, miszerint önök nem
jöhetnek be hozzánk este tizenegy után.
– Ez nevetséges – mondja Ella, és felpattan. – Most úgy csinál,
mintha olyan dolog történne, amit megzavarhatnak.
– Ez sem kizárt – mondom vigyorogva.
– Uram – kezdi Ottar, ezúttal norvégul. – Nem mondom, hogy
ez nem visszahúzó erő, de a hercegnő nyugalma érdekében azt
hiszem, jobb lenne, ha az udvarhölgy itt maradhatna.
 –  Ön mindig mindent megpróbál visszahúzni, Ottar –
mondom neki szintén norvégul.
– Várjon! – kezdi Ella. – Miről beszélnek?
– Semmiről – válaszolom halkan angolul.
–  Akkor vegyük azt is a szabályok közé, hogy kizárólag
angolul folytatunk társalgást. Nincs norvég. Nem akarom a
titokzatos beszédüket hallgatni. Bár ami azt illeti, majd
rákeresek Google-on a húz kifejezésre.
– Nem fog meglepődni azon, amit talál – mondom nyersen. –
Rendben. Nem beszélünk norvégul, hogy ne érezze magát olyan
hülyén.
A fejét csóválja, aztán felsóhajt.
– Van még valami fontos szabály, vagy befejeztük?
–  Még nem. Biztosan fogja látni a királyi testőrség néhány
tagját. A személyi testőröm Einar, úgyhogy vele gyakrabban fog
találkozni. Nem tudom, hogy jelen pillanatban hol van. Talán
ott rejtőzködik, ahol nincs kamera.
– Itt vagyok – szól mögülem Einar, mire ugrom egyet.
–  Jó ég! – kiáltom, amikor észreveszem, hogy a szoba
sarkában lévő karosszékben ül. – Mennyi ideje van ott?
Nem szól semmit. Még bent is azt az átkozott napszemüveget
viseli.
Fejcsóválva nézek rá, aztán visszanézek Ellára.
– Ő Einar.
Einar köszönésképpen bólint.
– Néhány szakács és takarító is dolgozik itt – kezdi Ottar –, de
ők javarészt a másik házban lesznek.
Összecsapom a tenyerem.
 –  Ennyi. Kezdődjék a próba! Nem ígérem, hogy barátok
leszünk a két hét letelte után, főképp nem jegyesek, azt viszont
garantálom, hogy kiválóan fog unatkozni.
Ella és Jane összenéznek.
–  Hol fogok aludni? – kérdezi Ella. – Mert nem önnel, az
biztos.
–  Nem is ajánlottam ilyet. A fenti hálószobák bármelyike az
öné lehet. Azokat érdemes elkerülni, amelyekben kísértetek
laknak.
– Kísértetek? – kérdezi kikerekedett szemmel. – Melyek azok a
szobák?
Vállat vonok.
–  Nem emlékszem. De biztos hamar rájön. Most megyek, és
lezuhanyozom.
Elmegyek a gyümölcskosár mellett, és belehajítom a félig
megrágott viaszalmát.
– Ne egyen gyümölcsöt, mert nem valódi!

Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy az első nap Ellával több

volt, mint bizarr. Mindent megtesz, hogy elkerüljön. Állandóan
Jane mellett van, és ha elmegyünk egymás mellett a folyosón,
kerüli a tekintetemet.
Ezek után kérdés, hogy miért találta ki ezt a kéthetes dolgot,
ha semmit nem tesz azért, hogy közelebb kerüljünk
egymáshoz? Miért nem mondta egyszerűen, hogy nem
érdeklődik irántam, és kész? Lett volna rá lehetősége. Senki
nem kérte volna rajta számon a döntését. Kivéve persze az
apját, ez viszont a kettőjük dolga, nem az enyém.
Vacsora közben még mindig ezen agyalok. Úgy terveztem,
hogy kettesben leszünk, de ő ragaszkodott Jane-hez. Ezek után
mondtam, hogy Ottar és Einar is vacsorázzanak velünk. Minél
többen, annál jobb, így lekerül rólunk a nyomás.
Ella nem sokat beszélt vacsora közben, ami azt jelentette,
hogy Jane-t és Ottart hallgattuk, akik úgy diskuráltak, mintha
ezer éve ismernék egymást. Megvan az a szokásom, hogy nem
sokat beszélek, inkább a gondolataimba zárkózom. Lehet, hogy
Ella is így van ezzel. Eszik, miközben látszik, hogy elvész a
gondolataiban.
Az is lehet, hogy szégyenlős. Pedig elég nagy tud lenni a szája,
ha velem beszél. Kicsit ki kellett bújnia a bőréből, hiszen nem
az egyetemen van a kollégiumban. Egy vadidegen ország távoli
birtokán él, és két hete van, hogy eldöntse, hozzám jön-e
feleségül, vagy sem.
A francba!
Kezdem sajnálni. Magamat is sajnálom, mert én is pocsék
helyzetben vagyok, de legalább az otthonomban, és a saját
életemet élem. Neki csak Jane van a sajátjai közül, és kész.
Arra gondolok, hogy talán Skóciában is ugyanez a helyzet.
Vagy ő a parti ördöge? Sok barátja van? Sportol valami
csapatban, vagy korrepetálja a többieket? Volt valakije, mielőtt
ez az egész elkezdődött?
Lehet, hogy éjszakánként Meztelen Hercegnő néven táncol
valamelyik bárban?
Semmit nem tudok róla.
 Ha nem teszek valamit, akkor nem is fogom megismerni.
Bár nem szoktam visszavenni az arcomból, most össze kell
szednem magam, és kiugrasztani a nyulat a bokorból.
Ahogy befejezzük a vacsorát, Ella rögtön visszamegy a
szobájába, míg én felhívom a barátomat, Viktort, a svéd
trónörököst. Még nem meséltem neki a fejleményekről, de
örömmel venném egy kívülálló tanácsát, ezért Ottar szóba sem
jöhet.
Viktor nem veszi fel a telefont – nem hibáztatom, gondolom,
el van foglalva a saját menyasszonyával –, ezért úgy járkálok a
folyosón, mint egy kísértet. Valahogy muszáj levezetnem a
feszültséget.
Végül odamegyek Ella szobájának ajtajához, és bekopogok.
Természetesen az enyémtől legtávolabbra eső szobát
választotta, hogy minél messzebb legyen tőlem.
– Ki az? – kérdezi.
– A szájba vert herceg a hófehér paripán – válaszolom.
Nevetést hallok. Gondolom, Jane az. Jó néhány másodperc
eltelik, mire kinyílik az ajtó.
Ella rezzenéstelen arccal áll. Ugyanaz a fekete leggings és kék
felső van rajta, mint a vacsoránál. Kilátszik az egyik válla. Szőke
haját oldalra fésülte, arcán semmi smink. Még így is elbűvölő.
Az már kevésbé, ahogy rám néz.
– Mit akar?
Felszalad a szemöldököm, és várakozva nézek rá.
– Mit akar… felség?
Mosolygok.
–  Ez már jobban hangzik. Mellesleg azt reméltem, hogy egy
kicsit elrabolhatom az udvarhölgyétől, hogy négyszemközt
beszélhessünk.
– Miről?
Kicsit hunyorítok, aztán a válla fölött Jane-re nézek, aki az
ággyal szemben lévő heverőn ül.
–  Mindig ilyen mogorva esténként? Azt hittem, a vacsora
segít.
–  Ön ezek szerint nem látott még Gizmót – jelenti ki
rezzenéstelen arccal Jane.
– Minek neveztél?! – kérdezi Ella, és ránéz.
–  Na jól figyeljen, Gizmó! – mondom Ellának, és szélesebbre
tárom az ajtót. – Két hetünk van, hogy megismerjük egymást.
Nem érdekel, ha csak azért jött, hogy megnézze Norvégiát.
Mindenképp beszélnünk kell. Szeretném lejátszani ezt a játékot.
– Miféle játékot? – kérdezi egyszerre félve és kíváncsian.
–  Majd meglátja. Öntől pedig elnézést, hogy megzavartam –
mondom Jane-nek.
–  Csak nyugodtan – mondja Jane, és legyint. Ekkor látom,
hogy hajcsavarók vannak a fején. – Úgyis csak mindenféléről
csevegtünk, ahogy általában. Úgyhogy vigye csak Ellát, és jó
sokáig vissza se hozza.
– Jane! – korholja Ella, de megragadom a karját.
–  Jöjjön! Nem harapok – mondom, és gyengéden az ajtó felé
húzom.
–  Hacsak nem akarom, ugye? – kérdezi nyersen, de még
mindig hagyja, hogy a folyosó felé vezessem.
– Ilyet nem mondtam – válaszolom, és továbbra sem engedem
el a karját, sőt: addig csúsztatom a kezem, míg az övéhez ér.
Aztán megfogom.
– Mit csinál? – kérdezi, és próbálja kirántani a kezét.
– Megfogom a kezét. Aljas módon ragaszkodom hozzá.
– Inkább alja módon – mormolja Ella.
–  Ennyi. Még néhány huzavona, és talán képesek leszünk
egymással kommunikálni – ugratom.
Nem szól semmit, de a kezemben tartja a sajátját. Lemegyünk
a lépcsőn, be a szalonba, és leültetem egy hatalmas bőrszékbe a
kandalló mellé.
– Mit iszik? – kérdezem, és a zsúrkocsi felé veszem az irányt,
amit még Ottar segítségével raktam össze. Bár viaszgyümölcs
van a tálban, az italok szerencsére valódiak.
– Mindegy.
– Akkor skót whiskyt kap – mondom, és teletöltöm a poharat.
Sóhajt, aztán vonakodva elfogadja az italt.
–  Köszönöm – mondja halkan, és tudom, hogy ez a
neveltetéséből adódik.
– Igazán nincs mit.
Magamnak is töltök, aztán leülök vele szemben egy másik
székre. Lobog a tűz a kandallóban, és minden olyan
lakályosnak tűnik.
Ella kimérten ül a széken. Lábát keresztbe tette, miközben
aprókat kortyol az italból. Egy madár gyorsabban iszik.
Inkább a tüzet nézi, mint engem, ezért szabadon
bámulhatom. Szép a profilja, az orra egy kicsit fitos. Ahogy a tűz
fénye megvilágítja az arcát és a haját, egészen angyalinak tűnik.
A csupasz vállára téved a tekintetem. Melltartópántnak
viszont nem látom nyomát. A tenyere puhának tűnt, amikor
fogtam a kezét. Kíváncsi lennék, hogy a válla is ilyen selymes-e.
Talán igen.
Eddig nem sokat láttam Ella testéből. Amikor eljött hozzánk
vacsorára, a ruha mindent takart, kivéve az alkarjának egy
részét. Amikor tárgyalni jött, fekete nadrágot viselt fehér
garbóval. Jó eséllyel most mutat magából a legtöbbet.
Kocsányon lógó szemmel nézem.
–  Mondták már, hogy nagyon tüzes a pillantása? – kérdezi
Ella, és továbbra sem néz rám.
Leveszem a tekintetem a válláról, és iszom egy kortyot.
– Hallottam már néhányszor. Nem tehetek róla. Én alapból is
elég tüzes vagyok.
Legszívesebben sóhajtana.
–  Miféle játékról van szó? Kérem, mondja, hogy nem az
ivással kapcsolatos, mert az nem érdekel.
– Ön harmadéves egyetemista. Kollégiumban lakik, méghozzá
Skóciában. Tudomásom szerint ez azon kevés helyek egyike,
amely ivás tekintetében felveheti a versenyt Norvégiával. És
ezek után képes kijelenteni, hogy nem érdekli az ivás?
Könyörgöm, mondja, hogy szorult önbe némi élet.
Most végre rám figyel. Mélyen a szemembe néz. Látom, hogy
a szeme villámokat szór, mire önkéntelenül is elmosolyodom,
ezzel tovább hergelve őt.
– Csak azért, mert nem piálok és nem kefélek fűvel-fával, még
van bennem élet. Mi több, szoktam szórakozni is.
–  Akkor árulja el, hogy az ön számára pontosan mit jelent a
szórakozás.
– Jaj, ne. Nem önnel gondoltam. Önnek az a szórakozás, hogy
leugrik a szikláról, vagy motorversenyez, vagy szexvideót
készít. Herpeszt kap. Ami számomra szórakozás, az az ön
számára említésre sem méltó.
–  Na jó. Herpesz? – csattanok fel, és előrehajolok. – Nem
mondhatnám, hogy fair módon játszik.
Vállat von.
– Ön kezdte. Azt mondta, nincs bennem élet.
– Csak hogy tudja, nincs herpeszem. Tiszta vagyok.
Nevet. Máskor aranyosnak tűnne.
–  Komolyan. A teszt bizonyítja. Mellesleg ez elég nagy előny,
ha házasságot akar kötni az ember.
Rémülten néz rám.
–  Ugyan már, Magnus! Mindketten tudjuk, hogy nem lesz itt
semmiféle házasság.
Erre a kijelentésre nem számítottam.
– Hogy érti ezt?
Sóhajt, aztán a poharára néz, és kevergetni kezdi az italt.
– Úgy értem… Nézzük reálisan a dolgot. Ez képtelenség.
– Miért? Azt mondta, ad két hetet a dolognak.
– Időt akarok nyerni. Valóban adnék egy esélyt, de most, hogy
itt vagyok… mégis hogy működne ez az egész? Tényleg azt hiszi,
hogy két hét múlva önre nézek, és azt mondom, hogy önnel
akarom leélni az életem hátralévő részét?
Nem kéne fájnia, mégis rosszulesik, amit mond. Szerencsére
az arckifejezésem rezzenéstelen marad.
–  És ön – folytatja – hogyan gondolhatja ugyanezt velem
kapcsolatban két hét múlva? Ha mégis, azt csak a kényszer
szülte. Pont ezért vagyunk itt. Mert itt kell lennünk.
 Megköszörülöm a torkom, és úgy érzem, mintha kifogták
volna a szelet a vitorlámból.
Igaza van.
Vagy legalábbis volt. Ha apám hirtelen azt mondaná, hogy
mégsem kell házasodnom, és tegyek, amit akarok, vajon
egyáltalán nem gondolnék Ellára? Vagy akkor is meg akarnám
hódítani, mert van benne valami, ami miatt szeretném jobban
megismerni? Vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nincs benne
élet, de igazság szerint biztosra veszem, hogy ez nem igaz. Csak
arra vár, hogy felfedezzem.
– Muszáj, mert apám ezt akarja – mondom. – Ahogy önnek is,
mert nem akar csalódást okozni az édesapjának. Ez nem azt
jelenti, hogy ne szórakozhatnánk az elkövetkezendő két hétben.
Az ajkába harap.
– Eddig azt mondta, hogy nincs bennem élet.
– Bizonyítsa be, hogy nincs igazam, hercegnő.
Nem mond semmit, de hatalmasat kortyol a whiskyből, aztán
köhög.
–  Ez az első lépés. A második, hogy belemegy a játékba.
Nyugodjon meg, nem ivásról lesz szó. Inkább amolyan
ismerkedős játék. Én csak… kérdezz-feleleknek hívom. Ez
utóbbit úgy mondom, mintha egy show-műsorban lennénk.
Összevonja a szemöldökét.
– Kérdezz-felelek?
– Igeen!
– És hogyan kell játszani?
Ezt a játékot helyszíntől függően szoktam játszani. Ezer
lehetőség van. Léteznek beugratós kérdések, ki mit tud, és így
tovább, de most úgy döntök, hogy a legegyszerűbb módot
választom.
–  Felteszek önnek egy kérdést, ami bármi lehet, és önnek
őszintén kell válaszolnia. Semmi hazugság, mellébeszélés, és
nem térhet ki a válaszadás elől sem, bármi legyen is a kérdés.
Aztán ön is feltehet nekem egyet, de nem ismételheti meg az
enyémet.
Elgondolkodik, ezért folytatom.
–  Kétszer játsszuk egy nap. Reggel és este, egyébként
bármikor, ha kedvünk tartja. Egy alkalommal legfeljebb három
kérdést tehetünk fel a másiknak. Ha többet kérdezne, akkor a
következő alkalommal megteheti. Ha én hármat kérdezek,
akkor önnek is ugyanannyit kell. Ha egy kérdést teszek fel,
akkor ön is egyet kérdezhet tőlem.
– Nem tűnik bonyolultnak – jelenti ki óvatosan.
– Azt mondta, meg akar ismerni. Szerintem mire letelik a két
hét, már mindent tudni fog rólam. És viszont. Feltéve, ha nem
hazudik.
– Nem hazudok – mondja gőgösen.
– Azért ne legyen úgy felháborodva. Az apja azt hiszi, hogy el
van jegyezve. Mit mondott neki? Gondolom, beszéltek a vacsora
után.
– Ez most kérdésnek számít?
– Nem. Ha kérdezz-felelek van, akkor azt úgy harangozzuk be,
mint egy show-műsorban. Ez csak az én kíváncsiságom.
Sóhajt, aztán kortyol még egyet. Mire letelik a két hét, ez a nő
úgy fog vedelni, mint a gödény.
–  Nem beszéltem vele, csak Schnell-lel, az inasával. Vele
üzentem apámnak, hogy kicsit vegyen vissza az örömködésből,
mert még ki kell dolgoznunk a részleteket.
–  Ki kell dolgoznunk a részleteket? Épp azt csináljuk.
– Többé-kevésbé.
– Mondjuk messze kevésbé, mint ahogy általában szoktam.
A fejét csóválja, mire egy arany hajfürt a szemébe hullik.
Gyorsan kifújja az arcából.
Nagyon ügyesen kerüli a tekintetemet. Mire adja magát az
első kérdés.
– Na jó. Kérdezz-felelek!
Nagyot nyel, aztán kihúzza magát.
– Mi az? – kérdezi, és a kandallóra néz.
Összeszorítom az ajkam, és próbálom ügyesen feltenni a
kérdést.
– Ella! Na igen. Ez a másik dolog… Keresztnéven kell egymást
szólítani. A becenév is jó. Szóval, Ella. Zavarba hozom?
– Tessék?
– Hallotta a kérdést. Zavarba hozom?
– Nem – válaszolja kicsit határozatlanul.
–  Ella, kérem, legyen őszinte! Ne akarja, hogy hazudós
hercegnőnek nevezzem.
Előrehajolok, és a combomra könyökölök, hogy jobban
szemügyre vegyem.
Mély levegőt vesz, vár egy kicsit, aztán úgy tűnik, hogy igazat
fog mondani.
– Na jó. Valamelyest igen.
Rám néz, ezúttal egy kicsit bűnbánóan.
–  Én csak… Nos, ön teljesen más, mint én. Idősebb, ráadásul
herceg. Nézze… nekem nincs sok tapasztalatom az olyan
férfiakkal, mint ön.
– És a férfiakkal úgy általában sincs?
– Ez most a játék részeként feltett kérdés?
– Nem.
Kénytelen vagyok tartalékolni, mert rengeteg kérdésem lenne
hozzá.
– Amúgy igen. Antiszociális vagyok, vagy valami ilyesmi.
Ezután megissza a whiskyt, és a szeme se rebben.
Le vagyok nyűgözve.
–  A vacsoránál nem tűnt úgy, mintha gondjai lennének a
kapcsolatteremtéssel. Márpedig az nem egy szokványos vacsora
volt, és nem a saját családjával.
Vállat von, és rám néz. Olyan fényt látok a szemében, amit
eddig nem. Gyönyörű.
–  Nem tudom. Talán jól éreztem magam a társaságukban.
Örültem, hogy szívesen látnak. Úgy tűnt, hogy bármit mondok,
vagy bármennyire elragad a hév beszéd közben, nem
ítélkeznek. Vagy csak megjátsszák magukat. Nyilván ez is
szükséges, ha az ember az uralkodóház tagja.
– Ez nem igaz. Én például pocsék színész vagyok.
Kicsit elgondolkodik.
–  Nem tudom. Láttam a nyilvános bocsánatkérését, és
majdnem elhittem.
– Látja? Csak majdnem.
– Na mindegy. Hihetőnek tűnt.
–  Meg kell mondjam, hogy teljesen őszinte volt a
bocsánatkérésem.
 – Jó.
– Komolyan – mondom, és kezd emelkedni a vérnyomásom a
megjegyzése miatt. – Tényleg sajnálom, ami történt. Sajnálom az
embereket, és főképp a családomat, amiért ilyen kellemetlen
helyzetbe kerültek miattam. Honnan a fészkes fenéből
tudhattam volna, hogy a magánéletemet az egész világ elé
tárják?
– Ez most kérdés?
–  Nem – nagyot sóhajtok. – Csak… nem gondoltam, hogy ez
megtörténik. Nekem fontos, hogy ön mit gondol.
Nevet.
– Komolyan?
Kikerekedett, csillogó szemmel folytatja.
– Pedig nem úgy tűnik, mint akinek saját magán kívül bármi
fontos.
–  Talán többet kéne figyelnem a külvilágra. Bár önnek
fogalma sincs, hogy mi jár a fejemben, pedig nagyon sok
mindennel törődöm… csak nem látszik.
– Például mivel?
– Ez most a játék részeként feltett kérdés?
A fejét csóválja.
– Nem. Ahogy ön az előbb, úgy én is kíváncsi vagyok.
– Nem tudom.
Hogyan tudnám elmagyarázni, hogy mi érdekel? Hol
kezdjem? Hol legyen a vége?
–  Törődöm a családommal: apámmal, anyámmal, a
húgaimmal. Ők jelentik nekem a világot.
– Ezt tudom. Elvégre miattuk szeretne megházasodni.
 Látszólag ismét elgondolkodik.
– Feltehetek egy kérdést a játék részeként?
– Akkor úgy kell bejelentenie, mint a show-műsorban.
– Komolyan?
–  Ez a szabály. Amikor az első kérdést felteszi, be kell
jelentenie, hogy kérdezz-felelek.
Nem örül, de egy hangos sóhajtás után nekikezd: – Kérdezz-
felelek!
– Nagyszerű.
Kis híján elröhögöm magam, mert olyan, mintha nyávogna.
– A kérdésem, Magnus, az – kezdi, aztán elkomolyodik –, hogy
szeretne király lenni?
Ezt a kérdést milliószor feltette már nekem a családom, ez az
első alkalom, hogy egy kívülálló kérdezi, és nem tudom,
mennyire lehetek őszinte. Mi van, ha végül tényleg feleségül
veszem Ellát, és én leszek a király?
Minta olvasna a gondolataimban, hirtelen megszólal.
– Ne aggódjon, bármit mond, nem fogok ítélkezni, csak tudni
szeretném. Én személy szerint nem lennék rá alkalmas, ahogy
szerintem sok más ember sem.
Bólintok, aztán végigsimítok az arcomon. A borosta karistolja
az ujjamat. Én találtam ki ezt a hülye játékot, és most
őszintének kell lennem.
– Igen és nem – válaszolom sóhajtva. – Elég összetett.
– Ahogy a legtöbb munkakör. És a legtöbb család.
– Igen. Ráadásul nagyon a családhoz köt. Mi vagyunk a királyi
család. Monarchia. Minden a családról, a hivatalos munkáról
vagy ezek kombinációjáról szól. Szégyen, ha valaki lemond a
trónról.
– Lemondana, ha tehetné?
–  Éppenséggel lemondhatok – mondom, bár a gondolat is fáj
–, csak nem szeretnék.
– Nem igazán válaszolt a kérdésemre.
–  Az a helyzet, hogy… apám engem akar megtenni
uralkodónak. Nem tudom, miért, mert Irene sokkal
alkalmasabb lenne a trónra.
– Irene… a húga. Mennyi idős?
–  Csak néhány évvel idősebb önnél. Huszonnégy. De halál
komolyan vesz mindent az életben, és jobban érdekli az
uralkodói pozíció, mint közülünk bárkit. Keménykezű lenne, és
tökéletesen megállná a helyét. Nem tudok nála alkalmasabbat
erre a szerepre.
– De csak huszonnégy éves – mondja lassan Ella. – Szerintem
túl fiatal.
–  Tényleg az. De sokszor azt érzem, hogy huszonnégy éves
létére jóval érettebb a gondolkodása, mint nekem huszonnyolc
évesen. Ha még nem tűnt volna fel, én elég éretlen vagyok.
– Ne mondja! – cukkol.
– Talán mindketten fiatalok vagyunk. De igazság szerint nincs
sok választásunk. Apám nincs jól, és… mindenki – beleértve őt,
és főképp őt – úgy gondolja, hogy az egészsége érdekében vissza
kéne vonulnia. Ami azt jelenti, hogy valakinek a helyébe kell
lépnie, a világ pedig azt várja, hogy én legyek az. Én vagyok a
trónörökös, és nincs okom rá, hogy lemondjak.
– Kivéve, hogy nem akar király lenni.
Sóhajtok.
 – Nem erről van szó. Csak nem erre teremtettek. Ahogy ön is
mondta, sokan nem alkalmasak rá, és… én még a McDonald’s
vezetésére sem lennék képes. Például pocsék szervező vagyok.
Egy hét után a fejemre nőne a papírmunka, aztán csak úgy
hullanának a csontvázak a szekrényből.
Egy pillanatra csak figyel, mint aki próbálja értelmezni a
hallottakat. Meg kell mondjam, hogy örülök, ha engem néz.
Tetszik a gondolat, hogy végre számításba vesz… bár nem
biztos, hogy a szó jó értelmében. Mi a fenét beszélek itt
összevissza a csontvázakról?
–  Értem, amit mond – jelenti ki halkan, aztán az üres
poharára néz –, de talán mégsem lenne olyan rossz benne, mint
hiszi.
Vállat vonok, aztán megfogom a whiskysüveget. – Kétlem. De
köszönöm a biztatást!
Odamegyek, hogy megtöltsem a poharát, de ő letakarja a
kezével.
–  Már épp eleget ittam. És ha vége a játéknak, akkor
lefeküdnék aludni.
Úgy teszek, mint akit nem érint rosszul a kijelentése.
Visszaülök, és töltök magamnak.
–  Nincs több kérdésem – mondom, miközben látom, hogy
menni készül.
Sóhajt, aztán visszaül.
– Kemény két hét lesz, nem igaz?
Vigyorgok.
– Most már tudja, mire számíthat.
Megköszörülöm a torkom.
 –  Csak azért, mert már beszéltünk róla. Az első kérdésem az
volt, hogy zavarban van-e mellettem, és azt válaszolta, hogy
igen, mert nem sok tapasztalata van az olyan férfiakkal, mint
én…
Szünetet tartok, és látom, hogy feszül a válla, mert sejti, mire
akarok kilyukadni.
– Szóval kíváncsi vagyok… Ön még szűz?
Ha pillantással ölni lehetne… Ha tehetné, ott helyben
kiherélne. Azt fogja mondani, hogy illetlen tuskó vagyok, és
semmi közöm hozzá, de a szabály szerint őszinte választ kell
adnia. Fogalmam sincs, hogy ezek után mit fog reagálni.
Végül felszegi az állát, és mélyen a szemembe néz.
– Ez fontos a házasság szempontjából?
– Hogy érti?
– Úgy értem, hogy szűznek kéne lennem?
–  Jaj, dehogy! – nevetek, és gyorsan összeszedem magam. –
Nem mintha gond lenne a szüzesség. Ez nem az a fajta
házasság. Nincs semmilyen ősi viking törvény, ami kimondaná,
hogy csak érintetlen nőt vehet feleségül az ember. Már a
vikingek is tudták, mi a jó.
Erre összevonja a szemöldökét. Látszik, hogy nem tetszik
neki, amit mondtam.
– Nem mintha köze lenne hozzá – kezdi, és lassan feláll –, de
nem vagyok szűz. És hogy ne kelljen többet visszatérnie a
témára, azt is elárulom, hogy a középiskolában történt meg a
dolog, egy Malcolm nevű sráccal. Tizenhat éves voltam. Együtt
voltunk érettségi nyaráig. Aztán Oxfordba ment, én pedig
kihagytam egy évet, hogy megtaláljam magam.
 – Sikerült? Úgy értem, megtalálnia magát.
– Nem. Ennyi volt?
– Ő volt az egyetlen, akivel ágyba bújt?
– Ez egy újabb kérdés, vagy megint csak a kíváncsiság?
– Kíváncsiság.
–  Akkor ez az én titkom marad. Holnap reggel találkozunk –
mondja, és ahogy elmegy mellettem, levágja a poharat az
asztalra.
–  Várjon! – szólok utána, mielőtt a folyosóra érne. – Még
kérdeznie kell egyet. Ez az szabály. Megáll az ajtónál, és ahogy
nekidől, szomorúnak látszik. Aztán kihúzza magát, és a válla
fölött rám néz.
– Ön tényleg úgy gondolja, hogy összeházasodunk?
A francba. Már megint beletrafált. Fogalmam sincs, mit
válaszoljak.
–  Nem tudom. Egyelőre nem gondolkodtam ezen, mert még
előttünk van a két hét.
Igazság szerint semmi másra nem tudok gondolni, csak a
jelenre.
És most semmi mást nem látok, csak Ellát.
Nem vitatkozik, csak bólint.
– Holnap reggel találkozunk – mondja ismét.
 ELLA

Már öt napja vagyok Thornfield Hallban, és lassan végleg

elveszítem a józan eszem.
Először azt hittem, lesz benne valami romantikus. Igyekeztem
magam Jane Eyre környezetébe képzelni. Levettem a régi
könyveket a polcról, és próbáltam őket kiolvasni a kandallónál.
Csakhogy az összes könyv norvégul volt. Elképzeltem, hogy Jane
maga Mrs. Fairfax, és úgy sétálgattam a ház körül, mintha ez is
egy lápvidék lenne. Közben vártam, hogy Mr. Rochester
hazatérjen.
Csakhogy itt nem volt semmiféle Mr. Rochester. Akit annak
próbáltam képzelni, sokkal kiállhatatlanabb, mint a könyvbeli.
Bármerre nézek, Magnust látom. Kivéve, amikor nem.
Szándékosan bosszant, vagy eltűnik, és fogalmam sincs, hová.
Sokszor előfordul, hogy bemegy néhány órára Ottarral és
Einarral a városba. Mindezt általában este, és amikor hazajön,
teljesen részeg.
Ezzel alaposan kiborít. Főképp, mert nekem muszáj itt
maradni. Egyre hűvösebb az idő, ezért végképp bezárva érzem
magam. Ő közben szabadon járkál, és azt csinál, amit akar. És
azzal, akivel akarja.
Az, mondjuk, nem érdekel, hogy kivel mit művel. A tény, hogy
éjszaka elmegy, azt sejteti, hogy kefélni akar. Nem tartozunk
egymásnak semmivel. Azt csinál, amit szeretne. Miért kéne
megakadályoznom? Jó eséllyel ez az utolsó lehetősége más
nővel szexelni, mielőtt megnősül. Feltéve, ha bármit is jelent
neki a házassági eskü.
Csakhogy minél tovább maradok itt, annál jobban felidegesít.
Ahogy időnként rám néz…
Összeugrik a gyomrom.
Biztosra veszem, hogy ennek tudatában van. De ez még nem
akadályozza meg abban, hogy perzselő tekintettel nézzen rám,
miközben egy szót sem szól. Főképp ez zavar a legjobban.
Ekkor érzem leginkább a jelenlétét.
Azért időnként beszélünk, de leggyakrabban az átkozott
kérdezz-felelek játék alkalmával.
Én eddig soha nem kezdeményeztem a játékot, inkább ő.
És mindenféle kérdéseket kaptam.
Például: Loptál valaha?
(Nem. De a barátnőm igen. Hétévesek voltunk. Meg sem
próbáltam visszatartani.)
Kérdés: Másztál valaha fára?
(Igen. Fura kérdés. Nem tudom, hány éves voltam, csak arra
emlékszem, hogy a bátyáim segítettek.)
Kérdés: Mi a kedvenc filmed?
(A herceg menyasszonya. Mindig Boglárka hercegnő akartam
lenni, nem Izabella.)
Kérdés: Mi irritál a legjobban?
(Az olyan emberek, akik megjátsszák magukat.)
Kérdés: Van bakancslistás előadóművészed?
(Egyértelműen Elton John.)
Kérdés: Mi a kedvenc italod?
 (A chai tea.)
Kérdés: Mi a kedvenc alkoholos italod?
(A vörösbor. Ebben nem vagyok válogatós.)
Kérdés: Próbáltad már hármasban?
(Szerinted?)
Cserébe én is bombázhattam kérdésekkel. Volt, amit csak
azért tettem fel, hogy túl legyek rajta, de volt olyan dolog, ami
tényleg érdekelt.
Megkérdeztem, melyik tárgy ment neki a legrosszabbul
(matek), melyik húgát szereti a legjobban (ezen nem is
gondolkodott, rögtön rávágta, hogy Mari, aztán Britt). A
kedvenc zenekara a Deftones, a legdurvább balesete a
kulcscsont- és kartörés volt egy autóverseny alkalmával.
Kedvenc édessége a crème brulée, kedvenc nyaralóhelye az
Azori-szigetek. Norvégiában leginkább az embereket, az ország
történelmét és a tájat szereti. Ezekről órákig képes beszélni.
Amikor megkérdeztem, hogy ki volt az első barátnője, egy
pillanatra elgondolkodott. Nem mintha nem emlékezett volna,
csak gyanítom, hogy nagy hatással volt rá. Lise-nek hívták, és
Magnus mindössze tizenkét éves volt, amikor összejött vele.
Ennél többet nem árult el, bár kíváncsi lettem volna, hogy
mennyire habarodtak egymásba.
Majd később visszatérek erre a kérdésre.
Mindannyian – Jane, Ottar, Einar, a házvezetőnők és Magnus
– kimentünk, hogy kicsit érezzük a hajnali napsütést ezen a
tiszta, mégis hűvös októberi napon.
–  Óhajt teniszezni? – kérdezi Magnus, miközben a ház
végében lévő kikövezett ösvényen állunk. Innen szép kilátás
nyílik a mezőkre és Asker városára.
Mindketten egy csésze kávét tartunk a kezünkben. Általában
teát iszom, de ez a hely több koffeinért kiált.
–  Óhajt teniszezni? – ismétlem mosolyogva a kérdést, mert
igen fennköltnek találom.
Ahogy általában, most sincs rajta túl sok minden. Szürke
tréningnadrágot és Ministry zenekaros mintás pólót visel, amit,
gondolom, valami leértékelésen vett. A nap melegen süt, de
annyira azért nem, hogy ilyen lengén öltözzön.
Tudom, hogy csak engem akar felpiszkálni.
Ki gondolná, hogy egy ilyen öltözékben lévő pasi ekkora
hatással lesz rám? Ő pontosan tudja.
Nyilván az a célja, hogy alaposan megbámuljam. Csak rövid
pillantással kéne illetnem, de egyszerűen képtelen vagyok
levenni róla a szemem. Mágnesként vonzza a tekintetemet.
Tudom, hogy ezt akarja, ezért úgy kell tennem, mintha
mindig ilyen testű férfiakat látnék, és ő csak egy lenne a sok
közül.
Csakhogy ez nem igaz. Malcolm volt az egyetlen, akit
meztelenül láttam. Őrülten szerelmes voltam belé, és a tini
fejemmel nem érdekelt, hogy sovány volt és petyhüdt az izma.
Huszonkét évesen, tomboló hormonokkal viszont hatalmas
kísértés a tökéletesen kidolgozott testű Magnus, aki mindig ott
van, bármerre nézek. Mégis úgy kell tennem, mint aki nem
látja. Úgy kell tennem, mint aki ügyet sem vet a pasas
tetoválásaira és a tónusos izmaira. Úgy kell tennem, mint aki
egy csepp érdeklődést nem mutat a fickó iránt.
Sokszor az az érzésem, hogy leginkább saját magamat verem
át.
–  Fél? – kérdezi keresztbe font karral, mire még jobban
megfeszülnek az izmai. Esküszöm, ennek a fickónak olyan a
teste, mintha egy szoborról mintázták volna.
Ezt nem kéne tudatnod vele – korholom magam. – Nézz a
szemébe!
Ránézek. Sötét, igéző tekintetéből árad az erotika. – Fél?
– A tenisztől?
– Igen.
– Ez most a játék része?
– Nem. Gondolja, hogy a teniszre pazarolnám a kérdést?
Vállat vonok.
– Nem tudom, mi a fontossági sorrend.
Sokszor azért akarom megfejteni ezt a pasast, mert tudom,
hogy képtelenség. Egyik pillanatban úgy tűnik, mint aki nagyon
rááll egy dologra, a másikban viszont épp ellenkezőleg. Egyik
nap kitalálta, hogy vesz egy biliárdasztalt. Órákat töltött azzal,
hogy a neten böngészett. Másnap, amikor rákérdeztem, hogy
sikerült-e rátalálni a megfelelőre, csak legyintett, és levette a
témát a napirendről. Azóta egy szót sem hallottam a
biliárdasztalról.
Jó eséllyel a nőkhöz való viszonya is ilyen. Egy ideig érdekli
valamelyik, aztán megy a másik után. Legalábbis gondolom.
Talán örülnöm kéne, hogy még mindig ugyanúgy néz rám, mint
a találkozásunk első napján. Mi több: még intenzívebben figyel.
Ahogy azt te elképzelted – emlékeztetem magam. – És ha
tényleg annyira figyel, annak egyáltalán nem kéne örülnöd.
Pedig a két hétnek pont az a célja, hogy kicsit jobban
vágyakozzam utána.
Belegondolva elég bonyolult a helyzet.
– Persze hogy játszom.
Évek óta nem teniszeztem, de talán jót fog tenni, ha le akarom
vezetni a felgyülemlett feszültséget. Nem tudom, ez az
elszigeteltségből adódik-e, vagy Magnus kérdései hozták ki
belőlem, de minden reggel úgy kelek fel, hogy legszívesebben
megszöknék és vissza se néznék.
Magnus azt mondja, hogy kamaszkora óta nem teniszezett.
Bár jól karbantartották a cselédség háza melletti pályát, azt sem
tudta, merre vannak az ütők, és használhatóak-e még
egyáltalán. Míg ő megkeresi az ütőket, felszaladok a szobába, és
felveszek egy melegítőnadrágot, egy sportmelltartót és egy bő
felsőt. Ahogy kimegyek és becsukom az ajtót, rögtön Jane-be
botlom.
– Ne haragudj! – mondom, és szaladok tovább.
– Hová mész?
– Teniszezni Magnusszal.
–  Aha… – mondja néhány másodperc után. Nem kell
megfordulnom, mert pontosan tudom, hogy milyen arcot vág.
Amióta megérkeztünk, folyamatosan bámulja és isteníti
Magnust, miközben ódákat zeng róla. Kezdem azt hinni, hogy
inkább neki kéne hozzámennie feleségül.
Kimegyek a házból, és elindulok a kert felé. Közben kis híján
szívbajt kapok, amikor meglátom, hogy Magnus ott áll előttem.
Már nem a tréningnadrág van rajta, ami megkönnyebbülés,
mert akármennyire szerettem volna, nem tudtam levenni a
szemem a kidudorodó hímtagjáról. Most viszont nincs rajta
felső, a nadrágot pedig egy zöld sortra cserélte. Ilyet a
nyolcvanas évek teniszezőin lehetett látni, viszont úgy áll rajta,
mintha egy anakonda rejtőzne a lába között.
–  Jó ég! – kiáltom, és eltakarom a szemem. – Ezt meg hol
találta?
–  Ahol a teniszütőket. Szerintem apám hordhatta, amikor
gyerek voltam. Igazán királyi, nem igaz?
Kikukucskálok az ujjaim között, de képtelen vagyok leplezni a
mosolygást. Olyan szűk és rövid a sortja, hogy teljesen kilátszik
a combja, ráadásul combközéptől fölfelé egy árnyalattal
világosabb a bőre. A hajában egy ugyancsak kőkorszakot idéző,
piros hajpánt díszeleg. Tekintve, hogy nincs rajta felső, látni
minden tetoválását. Bozontos hajával pont úgy néz ki, mint
Luke Wilson a Tenenbaum, a háziátok című filmből.
Amikor ezt közlöm vele, csak vigyorog.
–  Inkább Björn Borgra szeretnék hasonlítani. Híres svéd
teniszező.
Felém nyújtja az egyik ütőt.
– Szerintem apámat is tanította párszor.
Kicsit várok, aztán elveszem az ütőt. Ha az apját ilyen híres
sportoló tanította, vajon ki taníthatta Magnust?
– Mennyire teniszezik jól? – kérdezem.
Vállat von, és gyanítom, hogy csak szerénykedik.
– Elég jó vagyok.
– Kamaszkora óta nem játszott?
–  Itt nem játszottam kamaszkorom óta – válaszolja, aztán
körbenéz. – Mostanában inkább squasholok.
– Van olyan sport, amit nem űz?
 – Nem sok olyan létezik. Fél, hogy veszít?
– Pontosan tudom, hogy veszíteni fogok – válaszolom nevetve.
– Ez nem túl jó megközelítés.
–  Először is – kezdem, aztán hátralépek és rámutatok az
ütővel – nézze meg az öltözékét! Ha ez nem azért van, hogy
elvonja a figyelmemet, akkor nem tudom, miért.
Szélesen vigyorog, ezért bánom, hogy megszólaltam.
– Elvonja a figyelmét a testem?
Az égre nézek.
–  Mintha nem ezt akarná elérni. Mindnyájan tudjuk, miért
hordanak a pasik melegítőalsót.
Pajzán csillogást látok a szemében.
–  Miért? Eddig azt hittem, hogy kényelemből viseljük, de
javítson ki, ha tévedek.
– Azért hordja, mert így akarja láttatni a…
Na jó. Mostanra szépen elvörösödtem. Jó lesz, ha befogom a
szám.
– A combomat? Az izmomat?  A péniszemet?
Horkantással és nyerítéssel kevert röhögés tör ki belőlem.
Muszáj hátat fordítanom neki, hogy összeszedjem magam.
– Közel járok? Ez a nadrág jól láttatja a kígyót és a golyóimat?
Mély levegőt veszek, és kitartom a kezem.
– Kérem, fejezze be!
–  Biztos, hogy ezt akarja? Mert nekem úgy tűnik, hogy
szívesen témázna még ezen egy darabig.
Sóhajtok, és megfordulok, hogy ránézzek.
– Nincs kedvem a farkáról beszélgetni.
Eltakarja a száját, és kikerekedett szemmel néz rám.
 –  Istenem! Kimondta a farok szót! Korábban is mondta már
hangosan?
– Seggfej.
– Drittsekk – mondja.
– Tessék?
–  Norvégul a seggfej. Szó szerinti fordításban szarzsák, ami
talán egy kicsit elegánsabb. Ideje megtanulnia a nyelvet, nem
gondolja?
– Mi lenne, ha inkább teniszeznénk?
– Máris veszíteni akar? Részemről rendben.
A pálya felé vesszük az irányt, miközben le nem veszem a
szemem a hátsójáról. Kifejezetten jó segge van. Kerek, izmos,
tónusos, és ebben az apró sortban még jobban látszik.
Folyamatosan bámulom, csak ezúttal szemérmetlenül.
Ezt ő is tudja. Állítom, hogy hátul is van szeme. Esküszöm,
hogy még egy kicsit meg is riszálja a hátsóját.
Egyszerű, kis pályán játszunk. Nem tűnik túl gondozottnak,
mert a falevelek szanaszét hevernek rajta. Gyanítom, hogy a
birtokon nincs állandó személyzet, és jó eséllyel olyan is
előfordul, hogy senki nincs itt közülük.
Magnus átmegy a háló túloldalához, kinyitja a
teniszlabdatartót, és egy kivételével az összes labdát zsebre
vágja. Így még viccesebben néz ki.
– Ne nézze már a kitüremkedéseimet! – kiáltja.
– Nem tehetek róla.
Megragadom az ütőt, és a pálya közepe felé veszem az irányt.
– Nagyon hepehupásnak tűnik.
A teniszlabdákra néz, melyek úgy állnak a sortja két
oldalánál, mint a cövek.
– Kicsit kikandikálnak.
Megfeszíti a vállát és a mellizmát, aztán feldobja a kezében
lévő labdát.
Mielőtt beleütne, már tudom, hogy bajban vagyok.
Olyan eltökélten néz előre, mintha nem egy bő pólós,
melegítőnadrágos nő ellen játszana, hanem az olimpiára
készülne.
A labda úgy húz el mellettem, hogy esélyem sincs visszaütni.
– Szép! – mondom elismerően.
Bólint, és látszik, hogy nagyon koncentrál. Furcsa őt ilyen
komolynak látni.
Ismét elüti a labdát, csak ezúttal kis híján engem is eltalál
vele. Kénytelen vagyok odébb lépni, hogy ne a térdkalácsom
bánja.
–  Tudja, a játék lényege, hogy visszaüti a labdát – mondja,
aztán kivesz egy másikat a zsebéből, és olyan rutinosan dobja
fel, hogy lassan kezdem azt hinni, hogy csukott szemmel is tud
játszani.
–  Tudja, én önhöz képest kispályás vagyok. Talán nem kéne
minden szervánál kicseleznie.
– Szedje össze magát, és próbálja visszaütni!
Ránézek. Jó. Megpróbálom. De pontosan tudom, hogy meg
akar alázni.
Beállok. Terpeszben vagyok, kitolom a fenekem, és igyekszem
Serena Williams módjára játszani. Megfeszítem a combom,
megmarkolom az ütőt, és várok. Közben majd kiugrik a szívem.
Nem tudom, hogyan, de Magnusnak sikerült extrém sporttá
változtatni a teniszt.
Feldobja a labdát, és amikor az a földön pattan, egy
hatalmasat üt bele. Tökéletes célzás. Ahogy a labda felém tart,
egyszerre akarom visszaütni és kitérni az útjából.
Nem megy.
A levegőbe ütök, és majdnem elbotlom, a labda pedig a
pályán marad.
–  Basszus! – kiáltom, és legszívesebben a földhöz vágnám az
ütőt. Most már értem, miért dühöngenek úgy a teniszezők. Ha
ez továbbra is így folytatódik, esküszöm, hogy fejbe vágom
Magnust az ütővel.
–  Gyerünk! – mondja, miközben feltart egy labdát. – Ez az
utolsó, úgyhogy jobban teszi, ha mindent belead.
– Tudja, hogy egy igazi drittsekk?
Büszkén vigyorog. Nem tudom, hogy azért, mert norvégul
beszéltem, vagy azért, mert büszke rá, hogy seggfej.
Mindenesetre ő fog nyerni.
Feldobja a labdát.
És elüti.
Csak azt látom, hogy a labda egyenesen felém tart, mintha
egy neonzöld meteor készülne az arcomba csapni.
Annyira megdöbbenek, hogy képtelen vagyok mozdulni.
A labda pedig alaposan orron talál.
Csillagokat látok.
–  A kurva életbe! – ordítom, miközben lehunyom a szemem,
térdre rogyok, egyik kezemmel az orromat fogom, a másikkal a
talajon támaszkodom.
Ne sírj! Ne sírj! – mondom magamnak, bár könnyek szöknek a
szemembe. A francba. Ez nagyon fáj.
Közben hallom, hogy Magnus átugorja a hálót, a földre hajítja
az ütőjét, és felém rohan.
– A kurva életbe. Nagyon sajnálom.
A hátamra teszi a kezét, aztán a karomra, én pedig próbálom
elküldeni, de irtó nehéz, amikor szétrobban az arcom, és úgy
érzem, hogy menten elájulok.
– Hadd nézzem! – mondja, és a tarkómra teszi a kezét, aztán
mellém guggol.
Óvatosan felemelem a fejem, és hallom, hogy nagyokat sóhajt.
– Mit? – kérdezem, és kipattan a szemem. Amikor a kezemre
nézek, látom, hogy csupa vér. – Á!
Az igazat megvallva nem igazán bírom a vért.
Ismét forog velem a világ, és minden elhomályosul.
–  Jól van – mondja, bár semmi megnyugtató nincs a
hangjában.
–  Egyáltalán nincs jól! – kiáltom. – Jó eséllyel eltörte az
orromat, maga seggfej!
– Drittsekk – helyesbít.
– Jó, szarzsák. Szarzsák herceg.
Megfogom az orromat, mire a földre csurog a vér. – Mindjárt
elájulok.
–  Nem fog – mondja, és megragadja a karomat, aztán
megpróbál talpra állítani. – Jöjjön! Visszakísérem.
Ezen a ponton piskótának érzem magam. Szinte alig állok a
lábamon, és Magnus mellkasának támaszkodom. A forró,
kőkemény, izmos mellkasának.
Amit ugyancsak összevérezek.
 Lehunyom a szemem, és próbálom összeszedni magam.
– Sajnálom – suttogom, és próbálok eltávolodni tőle.
De esküszöm, ennek a fickónak olyan a teste, mint a mágnes.
Átkulcsolja a derekamat, és magához szorít.
Nincs erőm.
Dől az orromból a vér.
–  Tartom – mondja olyan komolyan, amilyen komolyan
megfog. – Lélegezzen nyugodtan. Kilégzés, belégzés. És persze
nem az orrán keresztül – teszi hozzá.
Próbálok mély levegőt venni. Aztán kifújni. Aztán megint, és
megint.
– Jobban érzi magát?
Finoman csóválom a fejem. Bevallom, legszívesebben még
erősebben nekitámaszkodnék.
–  Kapaszkodjon! – mondja, és mielőtt felfognám, hogy mit
akar, lehajol, és a karjába vesz.
Egyik kezemmel a vállába kapaszkodom, a másikkal még
mindig az orromat fogom. Nem mintha bármit segítene.
Magnus bevisz a házba. Szerencsére egyik bejárónő sem lát
minket. Biztos kiakadnának, és ijedtükben rögtön felhívnák a
királynét. Ki gondolta volna, hogy ilyen rosszul sül el a tenisz?
–  Jane! – kiáltom, amikor belépünk a házba és Magnus
továbbra is a karjában tart. – Jane!
–  Sétálni ment – szól Ottar, és elindul felénk. – Mi a… –
hirtelen megáll, és halálra vált arccal néz ránk. – Ó, helvete! –
szitkozódik norvégul. – Mi a fene történt?
Szemrehányó pillantást vet Magnusra.
–  Teniszeztünk – mondja Magnus. – Idehozná az
elsősegélyládát? Valahol itt kell lennie.
– Persze, uram.
– Most már letehet – mondom Magnusnak.
– Nem hiszem. Még a végén kárt tesz magában.
–  Kárt teszek magamban? Inkább maga volt az, aki
célpontnak nézett.
Halványan elmosolyodik, és csak ekkor veszem észre, hogy
milyen közel van az arca. Eddig nem tűnt fel, hogy a szemének
van egy kis zöldes árnyalata, ahogy az sem, hogy ilyen hosszú a
szempillája és íves a szemöldöke. Elképesztően vonzó.
Nem tart sokáig a lelkesedésem.
Továbbra is dől az orromból a vér, méghozzá erre a vonzó
férfira.
Vonzó férfi? Ez csak Magnus – emlékeztetem magam.
–  Csak az orra fáj, vagy esélyes, hogy a feje is megsérült? –
kérdezi.
– Hm?
–  Ahogy rám néz – mondja lassan, miközben tisztán látom a
nyelvét.
– Hogy nézek önre?
Na jó. Ezt nem akarom tudni.
– Mintha kedvelne.
Elmosolyodom. Csakhogy ettől még jobban fáj az orrom.
Nyöszörgök, és lehunyom a szemem. Fejben imádom a pasast,
és ezt, úgy tűnik, megérezte.
– Megvan a láda! – szól Ottar, és hallom, hogy zihálva szalad
felénk. – És hoztam törülközőt is. Leterítem a kanapéra.
Magnus odavisz, és gyengéden a kanapéra fektet. Aztán
letérdel mellém a kanapé elé.
–  Azonnal hozzon egy meleg, benedvesített rongyot, Ottar! –
kiáltja.
– Igenis!
Míg Ottar lélekszakadva keresgél, addig Magnus mosolyog.
– Mi az?
– Csak szeretek neki parancsolgatni.
– Éreznie kell, hogy ki az úr a háznál?
–  Valahogy úgy. Hadd nézzem az orrát! – mondja, és
megpróbálja levenni róla a kezem.
Kis idő után hagyom, ezért előrehajol, hogy megvizsgálja.
– Milyen?
–  Szörnyű – válaszolja, és nem tudom, hogy csak ugrat, vagy
tényleg komoly a helyzet.
Kikerekedik a szemem, amikor Ottar meglóbálja előttünk a
nedves rongyot. Magnus elveszi tőle, és finoman ütögetve,
óvatosan letörli vele az arcomat.
– Szóljon, ha fáj.
Fáj. Minden apró ütögetéstől csillagokat látok. De nem szólok,
mert tudom, hogy túl kell rajta esnem.
Őszintén szólva tetszik, hogy ilyen aprólékosan szemügyre
vesz. Meglepően gyengéd. Annyira koncentrál, hogy összevonja
a szemöldökét, és az alsó ajkába harap.
Van ebben az egészben valami különös gyengédség és
intimitás.
Szerintem ezt Ottar is megérzi.
– Tehetek még önökért valamit? – kérdezi.
– Köszönöm, innentől már boldogulok.
 Ottar elmegy, Magnus pedig elvégzi az utolsó simítást az
orromon. Próbálom nem a rongyot figyelni, mert tudom, hogy
csupa vér.
–  Ennyi – mondja, és kicsit hátrahajtja a fejét, hogy jobban
szemügyre vegyen.
– Eltört?
Szörnyű lenne törött orral élni. Már így is görbe egy kicsit, bár
Jane határozottan állítja, hogy ez csak az én mániám.
–  Kicsit duzzadt, ezért marad némi nyoma. És lesz egy
monoklija is. De a jó hír, hogy úgysem megy sehová.
– Jó.
–  Nagyon sajnálom – mondja, és kifésüli az arcomból az
odatapadt hajtincset. Érintésére megborzongok, mire
kíváncsian rám néz.
Alaposan összezavarodom, és meg sem tudok szólalni. Ezt az
oldalát eddig nem ismertem, és nem tudom, örüljek-e annak,
amit kiváltott belőlem.
Mindenesetre alaposan megijeszt.
– Mit sajnál? – kérdezem.
– Hogy ilyen csodás a testem – válaszolja rezzenéstelen arccal.
– Ez tényleg nem volt fair. Mégis hogyan koncentrálhatna a
teniszlabdára, amikor a golyóimon jár az esze?
–  Magnus! – figyelmeztetem, és próbálok nem mosolyogni.
Már csak azért sem, mert fájna. – Kérem, ne most!
–  Úgy értem, nem kellett volna olyan feltűnővé tennem a
pélómat.
– A… mijét?
Ennyi. Kitör belőlem a röhögés, de legszívesebben sírnék a
fájdalomtól. – Jaj! A fenébe, Magnus. Vizsgáltassa meg a fejét.
– Melyiket?
– Elég!
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
– Ez nem fair. Ne nevettessen, mert fáj.
Vigyorog, és ellágyulnak a vonásai.
– Régóta meg akarom nevettetni. Maga nagyon szép, Ella.
Ó!
Ó!
Ezt vajon komolyan mondta? Vagy csak viccelt?
Bámulom, és lassan lefagy az arcomról a mosoly.
Aztán vállat von.
–  Milyen kár, hogy egy ilyen pöcsfej herceggel hozta össze a
sors.
Kis szünetet tart, aztán visszaül.
–  Amúgy őszintén sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém
odakint. Nem akartam durva lenni és keményet ütni, főképp
nem akartam sérülést okozni. Úrrá lett rajtam a versenyszellem.
Ez tényleg így lehet. Szerintem pont ugyanolyan az
arckifejezése ugrás előtt, vagy amikor beül a versenyautóba,
mint amilyet szerva előtt láttam. Nem tudom, mi jár a fejében,
de ezek szerint ő maga sincs képben.
Vagy ez nem igaz.
– Kérdezz-felelek.
–  Akkor úgy is kell hangsúlyoznia – mondja, de aztán
elbizonytalanodik, amikor meglátja, hogy villámokat szór a
szemem.
– Ebben az állapotban teszek a hangsúlyra – csattanok fel, de
a haragtól csak még jobban fáj az orrom. Mély levegőt veszek,
hogy megnyugodjak.
–  Most komolyan. Miért szereti a veszélyes sportokat? Miért
űz ilyeneket?
Felszalad a szemöldöke.
– A tenisz nem veszélyes sport. Kivéve az ön számára.
– Magnus!
A hajába túr, aztán leül a kanapé végébe, és kinéz az ablakon.
– Nem tudom. Szeretem, és kész.
– Jó. De miért szereti? Ön is tudja, hogy a BÁZISugrás a világ
egyik legveszélyesebb sportja. Ha kifejezetten keresi a veszélyt,
akkor önnel valami nagy gond van.
Dühösen rám néz.
– Semmi gond nincs velem – csattan fel. Úgy látszik, alaposan
kiakasztottam. – Szeretem, mert jó.
– Ez az őszinte válasz? Ezért kockáztatja az életét?
–  Nem kockáztatom az életemet. Mindent a könyv szerint
csinálok. Nem vagyok… felelőtlen.
–  Ezzel sokan vitatkoznának. Szerintem a családja sem ért
egyet önnel.
Sóhajt.
– Na jó. Ők sok mindennel nem értenek egyet, amit csinálok.
Egy pillanatra összeszorítja az ajkát, aztán folytatja.
–  Nézze! Olyasmit ad, amit nem gyakran érzek. Amikor
ugrom vagy éles kanyart veszek, olyan, mintha repülnék a…
Olyan, mint amikor egy őrült jót kefélek.
Nagyot nyelek az őrült jó szex hallatán, és önkéntelenül is
elképzelem, ahogy fölém tornyosul. Gyorsan elhessegetem a
gondolatot, és figyelmen kívül hagyom a lábam között érzett
lüktetést.
Folytatja.
–  Amikor sportolok, végre úgy érzem, hogy kerek a világ.
Figyelek. Koncentrálok. Képes vagyok gondolkodni. Mintha a
fejemben cikázó gondolatok végre a helyükre kerülnének.
Olyankor végre képes vagyok összpontosítani.
Most már kezdem érteni, miközben azt érzem, hogy van itt
valami, amiről nem beszél túl gyakran. Vagy talán soha.
Felpattan, és láthatólag zaklatottá válik.
–  Na mindegy. Én ilyen vagyok. Nincs értelme tovább
filozofálni.
Rám néz.
– Felvigyem a szobájába?
Csóválom a fejem, és még mindig az orromhoz szorítom a
rongyot.
–  Nem. Már jobban vagyok, köszönöm. Csak hadd feküdjek
még itt egy kicsit.
– Rendben. Szóljon Ottarnak, ha bármire szüksége van.
Ezzel otthagy.
Láthatóan zavarta a kérdésem, de maga sem tudja, miért.
 MAGNUS

Igazi pöcsfejnek érzem magam.

Csak teniszezni akartam Ellával, élvezni akartam a napfényt,
kellemesen akartam tölteni az időt, ehelyett kis híján eltörtem
az orrát. Akár a versengés, akár a magamutogatás volt az oka,
tönkretettem mindent, ami kezdett jobbra fordulni kettőnk
között.
Jó, hogy lassan mennek a dolgok, és nem akarunk sülve-főve
együtt lenni, de akkor is. A találkozásunk óta most először
éreztem, hogy nem haragból, hanem a poén kedvéért vitatkozik
velem.
Most alaposan odatettem a jó kapcsolatnak. Az sem volt
szerencsés, hogy az egyik kérdése jóval mélyebben érintett,
mint kellett volna. Tudom, hogy csak kíváncsi volt, és nem
kellett volna úgy kiakadnom, de valamiért mégis így tettem.
Úgyhogy az utóbbi három napban visszatért közénk a
feszültség. Amikor szólok hozzá, röviden válaszol. Gyanítom,
hogy kezdi börtönnek érezni a házat, és nem tudom, hogyan
fogunk kijönni ebből az egészből, ha letelik a két hét. Mármint
úgy értem, pozitívan. Az a gyanúm, hogy többet nem fogom
látni.
Be kell valljam, ez szívás.
Kezdem megkedvelni.
Nagyon is.
 Kezdek rajongani érte, és őszintén nem tudom, miért. Talán
mert minél többet kérdezek, annál többet megtudok róla. Egyre
kedvesebbnek és karakánabbnak tűnik.
Tudom, hogy elég fura viszonyt ápol a családjával és a
hazájával. Sértett, száműzött, és még mindig fáj neki, hogy az
apja nemes egyszerűséggel más országba küldte tanulni. El nem
tudom képzelni, milyen lehetett olyan fiatalon elveszítenie az
édesanyját. Egyetlen szülője maradt, aki száműzte.
Nem sokat beszélt róla, de látom a szemében a fájdalmat,
arcán a keménységet, válltartásán a sebezhetőséget. Tudom,
hogy emiatt olyan szégyenlős, visszahúzódó, és mindig
alaposan meggondolja, hogy mit mond. Kivéve, amikor a
szenvedélyéről van szó: vagyis a környezetvédelemről.
És rólam.
Azt nem tudom, hogy kedvel-e, vagy sem. De azt tudom, hogy
mindent szenvedélyesen csinál. Nem szégyell nekem
visszaszólni és megmondani a véleményét. Talán ez tetszik
benne a leginkább. Minél többször ugrasztom ki a nyulat a
bokorból, annál szabadabb lesz.
Azt szeretném, ha mindenki előtt önmagát adná.
Nagyon közel jár ahhoz, hogy az eszemet veszítsem miatta.
Sok tekintetben szép, de még szebb, ha provokál. Kajánul csillog
a szeme, ragyog a bőre, és mosolyog. Ez utóbbit sokszor
próbálja leplezni, de nem sikerül.
Ha feszegetem a határait, akkor viszonozza. Csak az a kérdés,
hogy szeretné-e látni a végeredményt.
Ma este megint félrevonul, én pedig egyre jobban érzem a
házban uralkodó feszültséget. Fogom a kabátomat, aztán szólok
Ottarnak és Einarnak, hogy vigyenek be a városba. Muszáj friss
levegőt szívnom és innom valamit.
Beszállok az autóba, és ekkor jut eszembe, hogy a szobában
hagytam a telefonomat. Gyorsan felszaladok, felkapom a
készüléket, és ahogy becsukom az ajtót, rögtön Ellába botlom.
– Hová megy? – kérdezi. Az orra már nem duzzadt, de látszik
a sérülés nyoma, és monoklija is van. Próbálta sminkkel fedni,
de ettől még látszik. Sajnálom.
–  A bárba – mondom, és a kabátzsebembe csúsztatom a
telefont.
– Minek?
– Hogy igyak.
– Kivel? Heidivel?
Meglep a kérdés.
– Heidivel? Azzal a piócával? Dehogy.
– Akkor egyedül megy?
Nem tudom, miért kételkedik. Talán, mert minden este
elmegyek. Néha várok, hogy elaludjon, mert kellemetlenül
érzem magam, amiért ő nem hagyhatja el a házat.
–  Találkozom néhány barátommal – válaszolom óvatosan,
miközben Harold jut eszembe.
– Persze. Barátokkal.
Sarkon fordul, én viszont elkapom a karját.
–  Azt hiszi, hogy azért megyek el minden éjjel, hogy más
nőkkel találkozzak?
Felszegi az állát, és nem válaszol.
– Az egyetlen nő, akinek a lába közé akarok jutni, az ön, Ella.
Kikerekedik a szeme.
 Tudtam, hogy ezzel magamra vonom a figyelmét.
–  Azt tesz, amit akar. Az sem érdekel, ha más nővel van –
mondja egy kis szünet után, és próbál laza lenni. Ennél azért
jobban kiismertem.
– Szerintem hazudik – mondom, mire rám néz.
– Miért tenném?
– Nem tudom. Hogy felbosszantson. Sokszor olyan, mintha ez
lenne az életcélja.
Félrenéz, aztán felcsattan.
– Ne aggódjon! Nekem ez tetszik.
– Nem akarom felbosszantani. Ez alapból is megtörténik.
Na jó. Nem tudom, miként magyarázzam meg neki, hogy
minél jobban küzd ellenem, annál jobban felizgat. Már így is
milliószor volt merevedésem, mióta össze vagyunk zárva.
– Jó.
Figyelem, aztán végigsimítok az alkarján, aztán a csuklója
köré fonom az ujjam. Érzem a pulzusát, miközben mélyen a
szemébe nézek.
–  Csak hogy tudja: minél többet szájaskodik velem, annál
gyakrabban gondolok arra, hogy mi mást tehetne még a
szájával.
El akarja húzni a kézfejét, de én nem hagyom.
– Maga elmebeteg.
– Elmebeteg? Ez jó.
– Tuskó. Tenyeres-talpas senkiházi.
–  Jaj! – kiáltom gúnyosan, és végigsimítok a csuklója belső
felén. – Most megsértette a rangomat. Hogy fogok ezen túllépni?
Talán úgy, hogy király leszek. Azzal minden problémát
megoldanánk.
– A magas rang, a pénz vagy a hatalmi pozíció még nem jelent
intelligenciát, és ezt ön is tudja. Lehet király, de attól még
faragatlan.
–  Akkor mi lenne, ha feleségül vennék egy kifinomult
királynét? Elvégre úgyis az egyensúly mindennek az alapja.
–  Azt is pontosan tudja, hogy én nem vagyok kifinomult –
vágja rá.
Az alsó ajkamba harapok, ő pedig figyel. Jó lenne tudni, hogy
azért, mert vonzódik hozzám, vagy csak úgy.
– Az a helyzet, hercegnő, hogy maga kifinomult. És némiképp
csípős a modora. Kár, hogy még nem volt alkalmam közelebbről
megismerni ezt a sokféleséget.
Elpirul, és a fejét csóválja.
– Mi a frászért foglalkozom önnel egyáltalán?
– Nem tudom. Miért?
– Maga egy igazi hestkuk.
Pislogok. Leengedem a karomat, aztán kitör belőlem a
röhögés, mert nem hiszem el, hogy képes volt kiejteni ezt a szót
a száján.
–  Tessék? Azt mondta, hogy hestkuk? Hol tanulta? Tudja
egyáltalán, hogy mit jelent?
– Megkértem Ottart, hogy tanítson meg néhány káromkodást,
hátha szükségem lesz rá. Azt mondta, pöcsfejt jelent. Durvább,
mint a drittsekk, ugye? – kérdezi aggódva.
– Pontosan azt jelenti, hogy lófasz. A kiejtése viszont kiváló.
–  Lófasz? – ismétli döbbenten. – Ilyet nem is mondanak
emberre.
 – Ilyen formában nem. Viszont nekem is van.
Egy pillanatra a sliccemre néz, mire önkéntelenül
elvigyorodom.
– A fenébe Ottarral – mondja, és félrenéz.
–  Északi. Ők jóval kreatívabbak, ha káromkodásról van szó.
De ha már megint a faroknál tartunk, szerintem ne váltsunk
témát. Ugyanaz, mint a kígyó, a dákó, a péló és a rúd.
Azt hittem, hogy az elnevezések hallatán forgatni kezdi a
szemét, ehelyett csak mordul egyet. Érzem, hogy lassan
kicsapom a biztosítékot.
– Bassza meg! – mondja, aztán elindul a folyosón.
Közben elmormol még egy norvég káromkodást (helvete).
–  Maradjon ilyen kiállhatatlan, hercegnő. Nekem így jobban
tetszik!
Feltartja a középső ujját, és továbbmegy.

A lóalkatrészekről tartott értekezésünk után irány a bár, Ella

pedig jó eséllyel nyugovóra tért. Őszintén szólva elég rosszul
éreztem magam a történtek után. Már megint. Ahogy Oslóba
értünk, szóltam Einarnak, hogy vigyen vissza a birtokra. Már
egyetlen porcikám sem kívánt bárba menni.
Másnap reggel ügyeltem rá, hogy Ella és köztem ne legyen
semmi nézeteltérés. Együtt akartam vele reggelizni. A norvég
reggeli miatt morgott, ami általában kenyér, sok mindennel
megrakva. Én heringet, pácolt hagymát és sonkát teszek az
enyémre, ami látszólag elborzasztja. Ő egyszerűen megkeni a
kenyerét Nutellával, és kész.
–  Elnézést a tegnap estéért – mondom, ahogy vele szemben
ülök.
Vállat von, és csak a Nutellát bámulja.
Jane, aki úgy néz ránk, mintha színházi előadáson lenne,
felteszi a nagy kérdést:
– Mi történt?
– Semmi – vágja rá Ella.
–  Szerintem kezdi úgy érezni, mintha házi őrizetben lenne –
mondom. – Én pedig egy kicsit nyers és udvariatlan voltam,
ráadásul meggondolatlan is. Úgyhogy van egy ötletem.
– Mi az? – kérdezi óvatosan Ella, miután rám néz.
– Ma este velem jöhet a bárba.
A homlokát ráncolja, aztán eszik egy falat kenyeret.
– Engem nem láthat a nyilvánosság.
– Tudom.
– Főleg nem ilyen orral – mutat a sebhely felé, ami egyébként
már alig látszik.
– Már sokkal jobban nézel ki – mondja Jane. – Komolyan.
–  Amúgy sem számít – teszem hozzá. – Csak egyetlen bárba
járok, és senki nem tudja, hogy ez melyik. Egy mellékutcában
van, ennek a helyiségnek kábé a negyede, és Harold, a
tulajdonos senkit nem enged fényképezni vagy videózni. Hetek
óta nem láttam arrafelé lesifotóst.
Ella csak néz rám. Szinte látom, ahogy az angyalok és a
démonok viaskodnak egymással a fejében. Egyfelől szomorú,
amiért kihagyja az iskolát, ráadásul valami azt súgja neki, hogy
a szabály ellenére hagyja el a házat. Másfelől nem akar
lemaradni semmiről, és érzi, hogy ennyi szórakozás neki is jár.
Úgy döntök, hogy az utóbbira alapozok.
– Megérdemel egy kis kikapcsolódást. Tudom, mi a szabály, de
megígérem, hogy nem üti meg azt a szép hátsóját csak azért,
mert megenged magának egy kis kilengést.
–  Uram – szól Ottar a konyha túlsó végéből, miközben kávét
tölt magának.
Észre sem vettem, de mindegy. Hallott már ennél rosszabbat
is.
–  Mikor megyünk? – kérdezi Ella. – Mit vegyek fel? Nem
hoztam olyan ruhát, ami alkalmas lenne egy bárba.
Rámosolygok.
– Higgye el, hogy ide még a pizsama is megteszi. Ez nem olyan
hely.
–  Még meggondolom – mondja, és megint beleharap a
kenyérbe.
Legszívesebben ismét kérdezz-feleleket játszanék, de mivel ez
csak kettőnkre tartozik, úgy döntök, hogy inkább várok.
Lassan elérkezik az este. Már majdnem nyolc óra, amikor Ella
megjelenik az ajtóban, miközben én a telefonomat nyomkodom
a kandallónál.
– Részemről mehetünk – mondja.
Ránézek. Tapadós farmert és kivágott, fekete felsőt visel, mely
alól kilátszik a fekete melltartópántja.
Jó ég! Esküszöm, most látom először a dekoltázsát.
Felpattanok, és úgy odatrappolok, mintha menten le akarnám
tépni róla.
–  Nagyon… – kezdem, de képtelen vagyok befejezni a
mondatot. Csak járatom a tekintetem a mellétől a karjáig.
Legszívesebben a fogammal tépném le róla ezt a könnyed
darabot.
– Ez a legpuccosabb felsőm – mondja, és az ajkába harap.
Megköszörülöm a torkom. Kőkemény a farkam, és az sem
érdekel, ha észreveszi.
–  Tökéletes – nyögöm ki végül, és a szemébe nézek. –
Csodásan néz ki.
– A H&M-ben vettem leárazáskor – mondja szégyenlősen.
– Szép.
– Köszönöm.
Halványan kisminkelte magát. Nemcsak a sérülést akarta
elfedni, hanem a szemét is kifestette, ezért  kicsit idősebbnek
látszik, de sokkal dögösebb.
Bár továbbra is azt gondolom, hogy a reggeli Ellánál semmi
sem szexibb. Ilyenkor még álmosan, smink nélkül, kócos hajjal
botorkál a folyosón köntösben és mamuszban. Mindig úgy néz
ki, mint aki egy jóízűt kefélt az este.
Szeretném, ha ez miattam lenne így.
Most, hogy elkészült, nem vesztegetjük az időt. Jane és Ottar
itthon marad, úgyhogy csak Einar visz be minket a városba.
Ahogy hátul ülünk az autóban, olyan érzésem támad, mintha
randiznánk. Azon gondolkodom, hogy megfogjam-e a kezét,
vagy inkább ne. Nem veszíthetek semmit. Megy az idő, és
minden másodperccel közelebb kerülünk a két hét leteltéhez.
Megfogom a kezét, és bár megrezzen, nem húzódik el.
Annak ellenére, hogy nagy autóban ülünk és Einar elöl van,
halkan teszem fel a kérdést:
 – Kérdezz-felelek?
Kérdő pillantást vet rám.
– Jó, ha fogom a kezét?
Kikerekedett szemmel néz, aztán felszalad a szemöldöke, és
látom, hogy elgondolkodik. Végül bólint, és halkan válaszol:
– Igen.
Jó lenne részéről egy kicsit több lelkesedést érezni, de
egyelőre ennyivel is beérem. A háborút még nem nyertem meg,
de ez is nagy előrelépés. Ki gondolta volna, hogy egy nap
kézfogással is beérem kefélés helyett? Pedig tényleg. Ella kezét
fogni maga a főnyeremény.
Megérkezünk Oslo belvárosába, Einar pedig leparkol a bártól
egysaroknyira.
– Hiányzik ez a környék? – kérdezi Ella. Még mindig fogom a
kezét, ahogy sétálunk a majdnem teljesen kihalt utcán,
mögöttünk Einarral.
– Még csak tíz napja vagyok távol.
– Tudom. Mégis olyan, mintha egy emberöltő lenne.
Értem, mire gondol. A birtokon olyan, mintha megállt volna
az idő.
– Hiányzik az egyetem? – kérdezem.
Kicsit gondolkodik.
–  Egyrészt igen, másrészt nem. Hiányoznak az órák és a
tanulás. Az ott lakás viszont nem. Elég magányos voltam.
Egy kicsit megsajnálom. Nem akarom, hogy magányos legyen,
főleg azok után, amin keresztülment.
– Mi van Jane-nel? Segít? Önök elég közel állnak egymáshoz.
– Igen. Ő áll hozzám a legközelebb. Csakhogy őt is apám fizeti.
Fizet neki, hogy vigyázzon rám. Bármilyen közel állunk
egymáshoz, nem tudom, mi történne, ha apám úgy döntene,
hogy már nincs szükség Jane munkájára. Vajon akkor is
mellettem maradna? Jó eséllyel nem.
– Biztos vagyok benne, hogy maradna.
– És Ottar?
Nevetek.
–  Ottar olyan gyorsan menekülne, hogy nyomát se látnám
többet.
– El tudom képzelni.
Megállunk Harold bárja előtt. A bejárat tejüvegből készült,
ezért nem lehet belátni. Rajta az aranyszínű, mállófélben lévő
Harold’s felirat.
–  Mellesleg – kezdem, és közel húzom magamhoz, mielőtt
belépünk – mondtam nekik, hogy már eljegyeztük egymást.
– Mégis mire fel? – kérdezi majdnem kiabálva.
–  Nyugalom. Ez semmivel nem rosszabb, mint amit ön
mondott az édesapjának – emlékeztetem. – Mondjuk úgy, hogy
optimista voltam.
– Még mindig az?
Felemelem a kezét, és a kettőnk mellkasa közé teszem.
–  Végig hagyta, hogy fogjam a kezét. Ez ad némi okot a
reménykedésre.
Kinyitom az ajtót.
– Herceg! – kiáltja Harold. Ahogy meglátja Ellát, abbahagyja a
bárpult tisztítását. – Ki ez az ifjú hölgy?
–  Ő az? – kérdezi Csontváz az asztal mögül olyan riadtan,
mint aki szellemet lát. – Ő a menyasszonyod?
 –  Igen – válaszolom büszkén. – Ő Norvégia jövőbeni
hercegnője, Izabella.
Maud felpattan a helyéről, hogy közelebbről is szemügyre
vegye Ellát.
– Innen jobb a látvány, Maud? – kérdezem, és közben rájövök,
hogy norvégul beszélek. Gyorsan angolra váltok. – Ella
Liechtensteinből érkezett.
A lapockájára teszem a kezem, és az ajtótól legtávolabbi hely
felé vezetem. – Nem beszél sokat norvégul, kivéve néhány
káromkodást. De ne aggódjatok. Ha rajtam múlik, még több
csúnya szót fog elsajátítani.
Mindenkinek bemutatom, és amikor Einar is belép,
odamegyek az ajtóhoz, és bezárom. Megmondom Haroldnak,
hogy az eljegyzésünk továbbra is titok, ezért nem
kockáztathatjuk, hogy bárki idegen tudomást szerezzen róla.
–  Ne aggódj, kedvesem – mondja Maud Ellának, miközben
Martinit kortyol –, egy léleknek sem árulom el. Javarészt
meghaltak, az élő ismerőseim pedig itt vannak a bárban.
Aztán hosszasan beszél a szeretőiről, akik már meghaltak, az
általa ismert színészekről, akik szintén meghaltak, de azokat
sem hagyja szó nélkül, akik szerinte hamarosan távoznak az
élők sorából.
Ellát szerencsére lenyűgözik Maud hollywoodi történetei, bár
némelyik kicsit morbidra sikerül. Aztán Ella továbbmegy, és
vált néhány szót Guillermóval. Utána leül Csontvázzal szembe,
és kérdezgeti.
Csontváz általában úgy elszívja az ember energiáját a
szomorú-melankolikus történeteivel, hogy a végén teljesen
maga alatt lesz a beszélgetőpartner.
Ennek következtében senki nem kérdez a hogyléte felől.
Lehet, hogy Ella többet iszik, mint általában, vagy csak örül,
hogy végre kiszabadult a házból, de úgy tűnik, hogy érdeklődve
hallgatja Csontvázat. Most az egyszer talán kevésbé lesz
depresszív a pasas, mert Ella ragyogása mindent visz. Mintha
Galadriel találkozna Sauronnal, és közelebb kerülne hozzá.
Még szerencse, hogy Ella nem olvas a gondolataimban. Nem
tudom, jó pont-e nála, hogy mániákusan rajongok a Gyűrűk
uráért.
Később Harold áthajol a pulton, aztán rám néz, és így szól:
– Áldásomat adom.
– Igen?
Csak ülök, és figyelem Ellát, akinek sikerül megnevettetnie
Csontvázat. A hang hallatán mindannyian felpattanunk
meglepetésünkben. Olyan, mintha egy macskát fojtogatnának,
de legalább nevet.
– Okos, kedves és nagyon csinos – mondja Harold. – Szerintem
jó lesz neked. Örülök, hogy végre elhoztad, főleg, hogy már
felfedted a kilétét.
Azt hiszem, kicsit szépítettem a történeten Ellával
kapcsolatban.
– Tudod – mondom halkan, és próbálom jól kifejezni magam
–, annak ellenére, hogy össze fogunk házasodni, sokszor azon
gondolkodom, hogy ezt miattam teszi, vagy más ok vezérli.
Óvatosan figyelem Haroldot, mert elég idős ahhoz, hogy csak
azt jegyezze meg, amit akar, és úgy, ahogy neki tetszik.
Csakhogy semmit nem tudok leolvasni az arcáról.
 –  Az olyan nők, mint Ella, nem játsszák meg magukat. Ez a
lány őszinte. Össze akar veled házasodni. A szerelmet nem lehet
megjátszani.
Az arcomra fagy a mosoly. Harold téved. Ella és köztem nincs
szerelem. Ha ez mégis megváltozna, és remélem, hogy így lesz,
akkor is rengeteg dolgot kell megjátszanunk a későbbiekben.
Bármit is olvas ki most Ella arckifejezéséből, ami velem
kapcsolatos, az garantáltan megjátszásból fakad.
Mégis úgy döntök, hogy hallgatok Haroldra, és az este
hátralévő részében én is tettetek. Valahányszor Ella rám néz és
mosolyog, úgy teszek, mintha ez komolyan jelentene valamit.
Hogy jelentek számára valamit.
Nem tudtam, hogy ilyen sokat jelenthet egy ember számára,
hogy van valakije, aki szereti és kívánja. Párkapcsolat,
házasság… Most már kezdem kapiskálni. Kezdek rájönni, hogy
nem is olyan pocsék a helyzet, amibe keveredtem.
Már feltéve, ha Ellával kapcsolatos.
A gondolat is megdobogtatja a szívemet.
Ő kell nekem.
Mással nem működne.
Zárásig maradunk. Guillermo és Csontváz már rég elmentek,
Maud elaludt, és horkol a pulton.
Einar meggyőződik róla, hogy tiszta a terep, aztán Ella és én
egymásnak dőlve, becsiccsentve kibotorkálunk a hűvös
éjszakába, és irány az autó.
– Ez jó buli volt – mondja Ella.
Ahogy beülünk a kocsiba, középre húzódik, és a vállamra
hajtja a fejét.
 – Már jó rég nem ittam ennyit. És nem beszéltem ennyit.
– Hihetetlen, hogy sikerült felvidítania Csontvázat!
A feje búbját nézem, és legszívesebben megpuszilnám.
Közelségének hála melegség járja át a testemet.
–  A neve Erik – mondja, aztán ásít. – És pocsék becenevet
adtak neki. Amúgy ön hol tanult meg angolul?
– A főiskolán. És a Rendőrakadémia filmekből.
– Nem is járt főiskolára – mondja egy kis szünet után.
Mosolygok.
– Ez a Wayne világa című filmből van.
– Akkor ezek szerint onnan tanult meg angolul.
– Az a film sokszor segített a nehezebb időszakokban.
Kicsit megmozdítja a fejét, hogy felnézzen rám. Egy ideig csak
figyel, aztán lassan elmosolyodik. Bárcsak tudná, mit jelent ez
nekem. Talán tudja.
– Mi az? – kérdezem, mert meglep a figyelme.
– Még soha nem találkoztam önhöz hasonló férfival.
Összevonom a szemöldököm.
–  Biztosíthatom, hogy rajtam kívül sokan idéznek a Wayne
világából.
– Nem úgy értem.
Kezd csökkenni a köztünk lévő távolság. Egyre szaporábban
lélegzem, ahogy érzem a feszültséget a levegőben. Más nőt már
rég megcsókoltam volna. Most viszont megbénultam.
Megrémiszt a gondolat, hogy még senkit nem akartam ennyire,
mint Ellát. És az ijedtség azt váltja ki belőlem, hogy még jobban
koncentráljak.
– Akkor hogy érti?
 – Eddig egyszer sem gondoltam önre úgy, mint hercegre.
– Köszönöm. Ezt sejtettem.
– De ez jó. Legalábbis nekem. Azt hittem, hogy tényleg olyan,
amilyennek látszik: öntelt, lekezelő és fölényeskedő.
– Ez majdnem ugyanaz. És azt hiszem, mind jellemző rám.
– Tudom. De nem mind igaz önre. Okosabb, mint amilyennek
látszik. Gyorsan gondolkodik. Figyelmes. Kíváncsi, és azt kell
mondjam, hogy csalafinta. Nem ismerek még egy olyan embert,
aki azért jár minden este bárba, hogy idősebb emberekkel
találkozzon. Ön nem egy egyszerű playboy, de a közvélemény
csak ezt az oldalát ismeri. Mi több: szerintem sokkal több van
önben, mint amiről tud.
A fenébe. Pont a limuzin hátsó ülésén folytatjuk ezt a
mélyenszántó beszélgetést.
–  Úgyhogy következzék a kérdezz-felelek! – jelenti be halkan,
mire elvigyorodom. – Elfelejtettem megkérdezni, hogy…
– Ki vele!
–  A bárban végig engem figyelt, miközben Erikkel
beszélgettem. Közben mire gondolt?
– Az igazat mondjam?
– Hát persze.
–  Olyan volt, mintha Galadriel próbálná megszelídíteni
Sauront.
– A Gyűrűk urában? – kérdezi vigyorogva.
Bólintok.
– Ez még egy dolog, amit nem tudott rólam.
–  Érdekes. És miről beszélt a pultossal? Úgy tűnt, mintha
mindketten engem figyelnének.
 – Ez a játék részeként feltett kérdés?
–  Nem – válaszolja egy kis szünet után, és közelebb csúszik
hozzám.
Nagyot nyelek. Jobb lesz, ha nem mondok semmit, ha már
úgysem kell válaszolnom.
A bátor és merész énem viszont azt súgja, hogy álljak elő az
igazsággal.
– Megkérdeztem, hogy szerinte ön szerelemből jön-e hozzám
feleségül, vagy más ok vezérli. Arra gondoltam, hogy csak
megjátssza magát.
– És mit mondott a pasas?
–  Hogy ön az a fajta nő, aki soha nem tudná megjátszani
magát, mert ahhoz túl őszinte és természetes.
– Értem.
– Én viszont tudom, hogy ez nem igaz. De arra a kevés időre
jó volt tettetni magunkat.
– Mit tettettünk? – kérdezi halkan.
– Hogy szabad akaratunkból kötünk házasságot.
Érzem a vállamon, hogy egy kicsit bólint.
Aztán csend.
Szavaim mázsás súlyként telepednek ránk. Ahogy
visszaérünk a házba, kezdődhet a rejtőzködés.
 MAGNUS

Egy telefonhívás ébreszt.

Mi a fenének ébresztőóra, ha valaki úgyis felhívja az embert,
mielőtt az óra megszólalna?
Ha király leszek, majd elrendelem, hogy reggel kilenc előtt
senki ne telefonáljon. Ha mégis sürgős, akkor töméntelen
mennyiségű kávét iszom, és csak aztán leszek hajlandó felvenni
a telefont.
Nyöszörgök, és ólomsúlyúnak érzem a fejem. Csukott
szemmel tapogatózva keresem a telefont, aztán ránézek, és azt
várom, hogy apám vagy anyám neve legyen a kijelzőn. Mióta
Ella itt van, nem telt el nap, hogy valamelyikük ne hívott volna.
Őszintén szólva nem tudom, mit mondhatnék nekik azon
kívül, hogy még javában zajlik az ismerkedés. Ezzel nem
hazudok. Csak kicsit lassabb a folyamat, mint gondoltam.
Meglep, hogy Ella tegnap hajlandó volt velem eljönni a bárba.
Ahhoz, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz, itt kellett
hagynunk a birtokot, és az alkohol is a segítségünkre volt.
Azt persze nem említem, hogy inkognitóban ellátogatott a
szüleimhez.
Mindegy is, mert ahogy látom, Viktor keres Svédországból.
Megkönnyebbülten sóhajtok, és érzem a leheletemen a
sörszagot.
– Te sem hívhatsz kilenc előtt.
 – Már majdnem délután van, Magnus.
Meglepődve felülök, amit nem kellett volna. Forog velem a
szoba.
– Tessék?
A fejemet fogom, és bámulom a telefont. – Az meg hogy lehet?
– Te tudod. Na mindegy. Láttam, hogy kerestél a múltkor. Ne
haragudj, hogy csak most hívlak vissza.
– Elfoglalt vagy, ezért megbocsátok.
Óvatosan visszafekszem. Hihetetlen, hogy eddig senki nem
akart felébreszteni. Ottar általában kopog, bár jó eséllyel még
Ella is próbál magához térni.
– Hogy áll az esküvőszervezés? – kérdem.
Mesélnem kell neki Elláról, mert még a csaj létezéséről sem
tud. A tervezett házasságkötésünkről pedig végképp fogalma
sincs.
– Stresszesen – sóhajt. – Áprilisig nem házasodunk. Javarészt
kihagytak a szervezésből, de anyám kezd bekattanni, és tartok
tőle, hogy lassan Maggie is. Pont ezért hívlak. Elutaztak pár
napra Párizsba, vásárolni. Anya, Maggie és a húgai. Csajos
kiruccanás, vagy mi a fene. Gondoltam, megkérdezem, hogy
neked is lenne-e kedved valami hasonlóhoz.
– Nem tudom, Viktor. Párizs elég unalmas hely.
–  Nem Párizsra gondoltam, te őrült. Az jutott eszembe, hogy
megmászhatnánk valamelyik hegyet, letáborozhatnánk valahol,
és mattrészegre ihatnánk magunkat.
– Norvégiába akarsz jönni?
– Te láttál már hegyet Svédországban?
Megköszörülöm a torkom, és próbálok gyorsan gondolkodni.
Július óta nem láttam Viktort. Ideje megint kirúgni a hámból.
Csakhogy itt van Ella.
Nincs más választásom, mint megmondani Viktornak.
– Nagyon jó ötlet. Mikor?
–  Megkérem Freddie-t, hogy készítse elő a
magánrepülőgépemet. Még ma odamegyek. A címed ugyanaz,
mint eddig?
–  Nem. És pont ez a bibi. Nagyon benne lennék a
kiruccanásban, de sajnos nem olyan pasis móka lesz, mint
gondoltad.
Csend. Aztán befut a kérdés:
– Elhozod az éppen aktuális nődet is?
–  Ő nem az éppen aktuális nőm – válaszolom védekezően. –
De most itt van velem a Skaugum birtokon, Olso külvárosában.
És muszáj velünk jönnie, mert nem hagyhatom egyedül. Házi
őrizetben van.  És lehet, hogy összeházasodunk. De még nem
biztos.
Hosszú csend.
– Micsoda?
Mély levegőt veszek, és elmesélem Viktornak az egészet.
Nem hiszi el.
Újra elmagyarázom.
Nevet.
Aztán megállás nélkül szakad a röhögéstől.
–  Igazi pöcsfej vagy – mondom. – Azt hittem, együttérzel
velem.
–  Mintha te valaha is együttéreztél volna. Jó ég! Már sírok,
Magnus. Üdv a klubban!
 – Mindegy. Akkor megyünk, vagy nem?
– Hogy fogod kicsempészni a Tündérlányt?
–  Ellának hívják. Majd kitalálok valamit. Csak told ide a
segged, és kiagyaljuk, hogyan tovább.
Letesszük, és végre sikerül kikászálódnom az ágyból.
Megmosom az arcom, aztán felkapom a sötét farmert és a fehér
pólót, ami egy kicsit szűk, de mindegy. Aztán irány a folyosó, és
Ella szobája.
Jane épp jön kifelé.
– Jó reggelt! – szól vidáman.
–  Bent van? – kérdezem, és kifésülöm a hajtincset a
szememből, hogy kicsit kulturáltabban nézzek ki.
–  Alig él – válaszolja. – Nem tudom, mit művelt vele tegnap
éjjel.
–  Én? – kérdezem ártatlanul. – Ő ivott többet. És beszélt.
Esküszöm, megváltozott a világ.
Jane lebiggyeszti az ajkát.
–  Hm… Na mindegy. Ella nincs hozzászokva, úgyhogy
legközelebb kicsit szolidabban, ha kérhetem.
Feltartom a kezem.
– Semmi rosszat nem teszek, ígérem. Bemehetek?
Vállat von.
– Az ön otthona, felség.
– Köszönöm, asszonyom.
Kinyitom az ajtót, és belépek.
Ella hanyatt fekszik ágyon, és egyik kezét a szeme elé tartja.
Csak egy hosszú, bálnamintás póló és egy sárga franciabugyi
van rajta.
 Jó ég!
Csak állok, és csodálom a hosszú, sima lábát. Azt kívánom,
bárcsak felhúzhatnám a pólóját, hogy lássam a hasát és a
mellét.
Ne ragadtasd el magad!
Becsapom magam mögött az ajtót.
– Ella!
Felém fordul, és meglepődve néz rám.
Viszont nem próbálja jobban eltakarni magát. Pont, ahogy
sejtettem. Jó eséllyel tudta, hogy ott állok és meresztem a
szemem, mégsem tett semmit.
Érdekes.
Elhessegetem a gondolatot.
– Jól van? – kérdezem.
–  Tegnap megpróbált megölni – mormolja, és nyöszörögve
lehunyja a szemét. – Alkohollal, hogy aztán megörökölje a
vagyonomat.
– Amúgy mennyi lenne? – kérdezem, és odasétálok az ágyhoz.
Nagyon örülök, hogy még mindig fehérneműben fekszik ott.
–  Fogalmam sincs. Talán nem is érek semmit – válaszolja,
aztán pislog, és eltakarja az arcát.
– Elvakítja a jóképűségem?
– Nem – mormolja. – De a fény igen.
– Úgy tűnik, nem tagadja, hogy jóképű vagyok.
Sóhajt, aztán leengedi a kezét. Oldalra fordul, és álmosan
végigmér.
– Mit szeretne, Magnus?
Ekkor megfogja a pólóját, és lejjebb húzza, hogy eltakarja vele
a fenekét. Kis híján rászólok, hogy ne tegye.
–  Tekintve, hogy húsz perce ébredtem, meg akartam nézni,
hogy életben van-e.
–  Ezért nem iszom sokat. Jane azt mondja, hogy lassan az
élvezetek hercegnője leszek, és ha így folytatom, akkor az
iszákos-kefélő hercegnő nevet fogom viselni.
–  Az utóbbi nagyon jól hangzik. Szívesen megismerkednék
vele.
– Ma inkább ne kezdjen velem – mondja, és szúrós pillantást
vet rám.
–  Én bármikor kezdenék veled, bébi – vigyorgok, és
megfogom a kezét. – Emlékszel, hogy tegnap este már
megengedted? Nagyon kacér voltál.
Kitör belőle a röhögés, aztán visszahúzza a kézfejét.
–  Kacér! Nem gondoltam, hogy ezt a szót fogom hallani a
szádból.
– A norvég változat ennél sokkal nyersebb.
– Hadd találjam ki: meg akarsz rá tanítani?
– Majd később. És egy kis svéd oktatást is kapsz.
– Svédet? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Figyelj! Van egy javaslatom.
– Remélem, nem a házassággal kapcsolatos.
– Nagyon vicces. Amúgy nem. De azért jó tudni, hogy így állsz
hozzá. Nemsokára letelik a két hét.
– Csak viccelek – mondja halkan, és lesüti a szemét.
–  Na mindegy – folytatom, mert nem akarok belebonyolódni
az előbbi eszmefuttatásba. – A barátom, Viktor hívott az előbb.
Ő a svéd trónörökös. Azért hívott, mert kicsit el akar
szabadulni. A menyasszonya és Viktor anyja ugyanis Párizsba
mentek vásárolni. Amolyan csajos kiruccanás.
– A királynék állandóan csajos kiruccanást tartanak?
–  Miért ne? Szóval Viktor idejön, és egypár napra elutazunk
északra. Alaposan leisszuk magunkat, lövöldözünk a levegőbe,
beugrunk a jéghideg tóba, horgászunk, tábortüzet gyújtunk,
szemét kaját eszünk, és így tovább.
– Ó! – mondja épp egy kicsit hangosabban, mint a suttogás. –
Jól hangzik.
– Te is jössz.
– Én? – kérdezi a homlokát ráncolva.
Bólintok.
–  Tegnap este kicsempésztünk, úgyhogy máskor is
megtehetjük. Elvisznek minket a hegyekbe, úgyhogy egy
lélekkel sem fogunk találkozni. Aztán túrázunk.
– Milyen hosszú a túra?
– Csak pár óra. Nem nehéz terep, legalábbis javarészt. Hacsak
nem esik a hó, ami jó eséllyel nem fog – szünetet tartok. – Benne
vagy?
– Mi van, ha nemet mondok? Akkor is mész? – kérdezi, és az
ajkába harap.
Most próbára tesz? Na jó. Legyen.
–  Nem. Akkor megmondom Viktornak, hogy máskor jöjjön.
Nézd, Ella! Nincs már sok időnk együtt, ezért minden percet
veled akarok tölteni.
Felszalad a szemöldöke. Úgy tűnik, meglepődött a válaszon.
– Jól van – mosolyog. – Akkor benne vagyok. De mi lesz Jane-
nel?
 Sóhajtok. A faház kicsi. Egy tetőtéri és egy hálószoba van
benne, semmi több. Nem tudom, hogy fogunk elférni, de
mindegy.
– Elég szűkös, de majd kitalálunk valamit.
Aztán később, amikor Ella megemlíti az ötletet Jane-nek, az
udvarhölgy gyorsan ellenkezik.
–  Komolyan azt hiszi, hogy felkaptatok azon a nyavalyás
hegyen, és egy olyan faházban alszom, amit éjszakánként jó
eséllyel medvék vesznek körül? – kérdezi tőlem. – Lehet, hogy a
hercegnőt ez nem zavarja, de engem igen. Úrinő vagyok.
Ilyenkor legalábbis.
Nem akartam vitába szállni, miszerint Norvégiában nincs sok
medve. Megértettem a szempontjait. Főleg, hogy közben
pajzánul kacsint, ami azt sejteti, hogy elsősorban nem a fent
említett ok miatt marad itthon.
Talán Ottar is megsejthetett valamit, mert ő sem vállalta az
utat.
Már csak Einar marad – aki majdnem mindig árnyékként
követ – és Ella.
Meg persze Viktor, aki nagyon gyorsan ideért. Egyetlen jó
dolog van az úri létben: hogy tényleg úrként bánnak az
emberrel. Viktor magánrepülővel érkezett, és egy közeli
kifutópályán landolt.
– Hát itt vagy – mondom neki, amikor kiszáll a kocsiból, amit
küldtem érte. Ella és én a ház előtt várjuk.
– Lefizettem a pilótát, hogy vezessen gyorsabban – mondja, és
kacsint. Viktor közel százkilencven centiméter magas, és úgy
néz ki, mint egy filmsztár. Amikor az újságok összehasonlítják
az egyedülálló hercegeket, mindig Viktort találják a
legvonzóbbnak. Nem csoda. Ha valaki tényleg királynak való,
akkor az ő. Bár mielőtt megismerkedett a menyasszonyával,
Maggie-vel, ő is elgondolkodott, hogy akar-e egyáltalán trónra
lépni.
Amikor Viktor Ellára mosolyog, gyorsan Ella fülébe súgom:
– A hivatalos megszólítás: Svenskefaen.
– Jó – bólint Ella, és vár, amíg Viktor felé nyújtja a kezét.
–  Részemről a megtiszteltetés, hogy találkozhatom önnel,
felséges hercegnő.
Természetesen tudja, hogyan kell hivatalosan megszólítani
Ellát.
Amit viszont Ella mond, az sokkal viccesebb.
– Köszönöm, Svenskefaen.
Viktor hátrahőköl, egy pillanatra végigméri Ellát, végül kitör
belőle a röhögés.
– Tessék?
Aztán lesújtó pillantást vet rám.
– Te tanítottad ezt neki?
– Mit? Mi az? – kérdezi rémülten Ella. – Mi történt?
– Sajnálom – mondja Viktor, és próbálja összeszedni magát. –
Nagyon sajnálom. De az imént átkozott svédnek hívott.
Ella elvörösödik, és felém fordul.
– Te idióta!
Kuncogok, és próbálok kitérni az ökle elől, de sikerül karon
vágnia.
–  Most már tiszteletbeli norvég vagy. Ha közénk akarsz
tartozni, akkor meg kell tanulnod sértegetni a svédeket.
 –  Ez igaz – mondja Viktor. – Csak a norvégoknak semmi
értelmes eszköze nincs a svédek ellen. Mi viszont nem
alacsonyodunk le az ő szintjükre.
– Pedig le kéne. Itt sokkal több a móka, mint nálatok.
Miután Ellát sikerült zavarba hozni, nem sokáig vesztegetjük
az időt. Már összepakoltunk, úgyhogy felkapjuk a hátizsákot, és
irány az autó.
Geilo síparadicsomig három óra az út, onnan a faházig pedig
fél óra gyaloglás vár ránk. Már majdnem sötét van, mire Einar
leparkol. Látom, hogy Ella egyre feszültebb.
–  Nem kéne inkább szállodába menni? – kérdezi, ahogy
kiszállunk, felvesszük a sapkát, a kesztyűt és a hátizsákot. Einar
lámpással világít.
– A szállodában rögtön észrevesznek minket – válaszolom, és
megigazítom a mellkasán a táskát. Vigyorgok, mire elneveti
magát.
– Ezt én is meg tudtam volna csinálni.
– Tudom. De így legalább volt okom, hogy megérintselek.
–  A szállodák amúgy is unalmasak – teszi hozzá Viktor. –
Hacsak nincs valaki az emberrel…
Elhallgat, és biztosra veszem, hogy Maggie-re gondol.
Átkozott svéd.
Ellára nézek.
–  Viktor azt próbálja kifejezni, hogy mindig ezt csináljuk.
Hegyet mászunk, miután lemegy a nap. Így sokkal izgalmasabb,
és nem futunk más túrázókba. Hidd el, ha bárki megtudná,
hogy itt vagyunk, azelőtt elözönlenék a házat, hogy felérünk.
Ellát még mindig nem sikerült meggyőzni, de nem
hibáztatom. Megigazítja a hátizsák vállpántját, felszegi az állát,
és bátor képet vág.
Ettől csak még jobban csodálom.
Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem nehéz a túra.
Az útvonal első része egy régi földúton vezet, ami egy
keskenyebb ösvénybe torkollik, majd ez is véget ér, és innentől
magunk találjuk ki, hogyan tovább. Ahogy ritkulnak a fák,
egyre többet látni az égből. Sziklák, törpepálmák és
áfonyabokrok szegélyezik utunkat. Nappal aranyfényben
pompáznak, este viszont minden egyformán sötét.
Néhány botlástól eltekintve mindenki könnyedén halad, bár
Ella néha duzzog.
–  Nem vagyok formában – panaszolja, miközben előttem
halad.
–  Pedig úgy nézel ki. Akarsz egy kis szünetet tartani? Kérsz
vizet? Vagy sört? Viktor már iszik.
– Skal – mondja Viktor.
–  Nem, köszönöm. Jól vagyok – válaszolja Ella, és megy
tovább.
Az út vége a legmeredekebb. És persze minél magasabbra
megyünk, annál hidegebb van. Ahogy elnézem, nem esett
mostanában hó. Október közepe van, és ilyenkor bármi
lehetséges.
Szerencsére vége a kietlenebb résznek, és újból találunk
fákat, amibe kapaszkodhatunk.
Aztán megpillantjuk a faházat, amely úgy emelkedik ki a fák
közül, mint egy sötét kísértet.
–  Ez az – mondom Ellának, ahogy megállunk a ház előtt és
levegő után kapkodunk. – Hogy tetszik?
–  Szép – mondja egy kis idő után. – Arra számítottam, hogy
sokkal…
–  Fényűzőbb lesz? Nem. Elég kezdetleges, mert alig
használjuk. De mi ilyennek szeretjük.
A házat még az anyai dédnagyapám építette, és csak akkor
került a királyi család tulajdonába, amikor anyám királyné lett.
Nagyon kicsi, mert akkoriban ilyeneket építettek a hegyekben.
Van egy kis fészer az oldalán, ahol a tűzifát, a sílécet és a
síbakancsot tároljuk.
A házban található egy kandalló, egy kis kanapé és néhány
szék, amin annak idején mindenféle italos játékot játszottunk.
Van egy apró konyha, egy hálószoba, és a tetőtér, ahová egy
hosszú létra segítségével jut fel az ember. A ház tele van családi
porcelánokkal és egyéb dísztárgyakkal. Mintha visszatértünk
volna az 1940-es évekbe.
Nagyon hideg van, ezért igyekszünk gyorsan begyújtani.
Viktor elkezdi behordani a fát, Einar pedig gyertyát gyújt.
– Hol fogok aludni? – kérdezi Ella.
– Ahol akarsz.
Én, mondjuk, szívesebben aludnék veled, mint Viktorral vagy
Einarral.
Remélem, a tekintetem kifejezi Ella számára, hogy én mit
szeretnék.
Jó eséllyel igen, mert a létrára néz.
– Fent is van ágy?
– Ha akarod, alhatsz ott is.
Fintorog.
 – Éjszaka pisilnem kell, ezért a létra nem jó ötlet. Amúgy hol a
fürdőszoba?
A konyha felé néz, hátha megtalálja mellette a vizesblokkot.
– Kint van az árnyékszék.
Látom a rettenetet az arcán.
– Ha egy hercegnek jó, akkor egy hercegnőnek is megteszi.
– Inkább lepisilek egy rénszarvast.
Nevetek. Jó ég! Legszívesebben megcsókolnám. Mi a frászért
hívtam ide Viktort és Einart?
Ismét belém hasít a félelem, mert tudom, hogy nemsokára
letelik a két hét.
Nagyon kevés időnk maradt.
– Minden rendben? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Igen. Persze. Csak kicsit elgondolkodtam.
–  Azt már ismerem – mondja, és gyengéden megfogja a
karomat.
Helvete.
Muszáj innom valamit.
 MAGNUS

Amikor végre kezd meleg lenni a házban, és mindenütt

gyertyák világítanak, mind a négyen körbeüljük a
kávézóasztalt, amit szerintem egy közeli fából faragott a
dédapám. Mi több, az a gyanúm, hogy az egész házat a
környező fákból építették.
Pálinka, skót whisky, sör, bor és kártya hever az asztalon. Még
Einar is iszik. Világos sört ugyan, de mégiscsak sört, mert most
nem kell testőri szolgálatot teljesítenie. Szerintem azért szeret
idejönni, mert itt egy kicsit ő is kikapcsolódhat.
Ahogy leszáll az este, mindenki elengedi magát. Ella
mellettem ül a kanapén, én pedig igyekszem minél több helyet
foglalni, hogy kénytelen legyen hozzám simulni. Nem úgy tűnik,
mintha zavarná, és amikor nevet, magától hozzám bújik.
Jó ég! Olyan, mintha újra tizenöt éves lennék, és flörtölnék a
csajokkal a buliban. Oda a Magnus, akiért bomlanak a nők, és
egy percig nem kell azon gondolkodnia, hogy mivel csábítsa el
az épp kiszemelt hölgyeményt. A jelen Magnusnak minden
érintésért dolgoznia kell.
–  Nos, Ella – szól Viktor –, Magnus azt mondja, hogy ön
környezetvédelmet tanul.
–  Így igaz. Szeretnék majd egy saját nonprofit szervezetet
létrehozni… talán itt, Norvégiában.
Ez reménykeltően hangzik.
 – Egy olyat, ami elszámoltatja a kormányzatot, és bevonja az
embereket a saját környezetük védelmébe. Fontos, hogy az
emberek tudják, mi zajlik körülöttük e tekintetben.
Viktor összeszorítja az ajkát.
–  Tekintve, hogy nem kevés alkoholt fogyasztottunk,
lenyűgöz, hogy ilyen választékosan fejezi ki magát.
Ella vállat von, és elmosolyodik.
– Talán az alkohol miatt gondolja így.
Figyelem Ellát. Bár úgy tűnik, mintha annyit inna, mint mi,
nagyon lassan kortyolja az alkoholt, és közben sokszor fogyaszt
vizet. Nem ittas, csak megjátssza, hogy sokat iszik.
Mintha hirtelen dolga támadt volna, Einar felpattan, és a
szemétbe dobja a két üres sörösdobozt. Erre Ella is feláll.
– Mit csinál? Ez újra felhasználható?
Einar úgy néz, mintha nem értené, amit Ella mond, holott
nagyon jól beszél angolul. – Parancsol?
Ella odamegy a szemeteshez, és kiveszi a dobozokat.
–  Később gusztustalan lenne kiválogatni a szemetet. Nincs
véletlenül egy zacskója, hogy abba tegyük ezt a két dobozt?
–  Csak hagyd őket a pulton, Ella. Majd ha Viktor és én
legközelebb visszajövünk, szétválogatjuk. Inkább gyere vissza,
és élvezd a bulit.
Sóhajt, aztán visszaül, mintha mi sem történt volna.
– A bolygó hercegnője – dúdolom halkan – igazi hős.
–  Nála a légszennyezés nem lesz erős – fejezi be Viktor a
módosított változatot, miközben vigyorog, mint a vadalma.
– Miért éneklitek ezt? – kérdezi tőlem Ella.
Tény, hogy én is mindig dúdolom, amikor elmegyek mellette a
folyosón.
– Ez a te dalod.
– Igen? Akkor biztos nektek is van dalotok.
– Szerepelt a kilencvenes évek valamelyik gyerekműsorában?
–  Seggfej herceg… – kezdi, és a sört használja képzeletbeli
mikrofonnak. – Ó, igen. Nagyon seggfej.
–  Ez… – kezdem, és legszívesebben azt mondanám, hogy ez
nem is valódi dal, ehelyett így szólok –: igazán szép volt.
– A bolygó hercegnője és seggfej herceg – bólogat Viktor. – Jó
kis párosítás.
– Fogja be, maga átkozott svéd! – mondja vigyorogva Ella.
–  Ez eddig a legszexibb beszólásod – jelentem ki, és közben
érzem, hogy kőkemény a farkam. Muszáj kicsit megigazítanom,
és nagyon remélem, hogy Ellának nem tűnik fel. Angyali
arcához nem kifejezetten illik a trágárság.
Aztán persze elmélyedünk a norvég trágárságok
rejtelmeiben, ahol is a következőket tanítom meg neki:
Ronketryne = kiverni.
J’vla bonde = kibaszott farmer.
Kuktryne = pöcsfej.
Jævla hore kuk = átkozott kurva fasz.
Jeg driter i melka di = beleszartam a tejedbe.
Miután befejeztük a nevetést, Einar hirtelen elordítja magát:
– Jeg har runka bestefaren din!
Viktor és én összenézünk, aztán kitör belőlünk a röhögés.
– Einar! Nem gondoltam, hogy képes ilyet beszólni.
– Áruljátok el, mit jelent! – szól Ella.
–  Nem, nem – szabadkozik gyorsan Einar, és gyanítom, hogy
elvörösödik. – Ez nem az ön fülének való.
– Rólam beszéltek?
– Nem. Még véletlenül sem.
De Einar igencsak elszégyellné magát, ha Liechtenstein
hercegnője megtudná, hogy az ominózus mondat annyit jelent:
Kivertem a nagypapád farkát.
–  Na jó. Megyek pisilni – mondja Ella, és felkap egy
elemlámpát, aztán az ajtó felé veszi az irányt. – Ha öt percen
belül nem jövök vissza, várj egy kicsit tovább! – teszi hozzá.
Becsukja az ajtót, mire Viktor összevont szemöldökkel néz
rám.
– Az Ace Venturát idézte?
– Azt hiszem.
Ella szép lassan felfedte a valódi énjét. Azt az énjét, amit nem
szívesen mutat meg a külvilágnak, mert el akarja kápráztatni a
környezetét, és túlságosan meg akar felelni. Ha érzi, hogy
mellettem az lehet, aki valójában, már nyert ügyem van.
–  Szerintem megtaláltad a párod – mondja Viktor. – Örülök
neki.
Kortyolok egyet a whiskyből, és ránézek.
– Ennek nincs miért örülni.
– Feleségül veszed.
Einarra nézek, aki elfordítja a fejét, mert nem akarja, hogy őt
is bevonjuk a társalgásba. Pedig kíváncsi lennék a véleményére.
Sokat lát, de keveset beszél. Ha mégis megszólal, akkor
kifejezetten mocskos szája van.
–  Ez nem biztos – emlékeztetem Viktort. – Még van három
napja, hogy meggondolja magát.
 – Ez őrültség. Miért tenné?
– Nem szeret, és kétlem, hogy ez valaha megváltozna.
– Kedvel – mondja Viktor. – Látom. Ön mit gondol, Einar?
Einar megköszörüli a torkát.
–  Nos… Talán igaza van, felség. Kérdés, hogy a hercegnő
szívből kedveli-e a herceget, vagy csak meg akarja kedvelni.
Aztán rám néz, és felemeli a sörét.
– De ön, Magnus herceg, látszik, hogy odavan a hölgyért. Már
ha szabad ezt mondanom.
– Ez azért túlzás – vágom rá, és kicsit zavarba jövök.
– Ne aggódjon – szól gyorsan Einar. – A hercegnő nem tudja.
Mellesleg ön a fiatalkori önmagamra emlékeztet. Jobban
mondva, gyerekkori önmagamra.
–  Még az 1900-as évekből? – kérdezi Viktor, és kortyol a
pálinkából.
–  Vicces – mondja Einar, és villámokat szór a szeme, ahogy
Viktorra néz. Pont nem érdekli, hogy a svéd trónörökössel
beszél. – Gyerekkoromban, ha tetszett egy lány,
megkeserítettem az életét. Meghúztam a haját. Rajzszöget
tettem a székére. Beszóltam neki. Mindezt azért, hogy magamra
vonjam a figyelmét. Mert tetszett. Minden tiszteletem, felség, de
ön is hasonlóan viselkedik.
Vállat vonok, miközben tudom, hogy javarészt igaza van. Nem
foglalkoznék Ellával, ha egy kicsit sem érdekelne. Eddig
egyáltalán nem törődtem ennyit ugyanazzal a nővel, és azzal
sem foglalkoztam, hogy mit érez.
Most, hogy tisztába kerültem a saját érzéseimmel, tudom,
hogy ez így nem mehet tovább. Meg kell mondanom Ellának,
hogy pontosan mit érzek iránta. Tudnia kell, hogy kedvelem, és
azt akarom, hogy működjön közöttünk a dolog. Azt kívánom,
bárcsak ne lenne ez az esküvő kényszer, hanem minden a maga
idejében történhetne, sietség nélkül. Kényszerhelyzetben
vagyok, mégis valódi érzéseket táplálok, ami csak fokozódik.
Miután túlélte az árnyékszéket, Ella visszatér. Viktor kihúzza
a lapokat, és folytatjuk az ivászatot.
Ella most kicsit többet iszik, legalábbis eleget ahhoz, hogy
kipiruljon az arca, aztán a nyaka. Végül felpattan, és közli, hogy
túl meleg van itt, ezért muszáj friss levegőt szívnia.
Természetesen kikísérem.
Már majdnem telihold van, ami megvilágítja a házat. Csípős
az idő, talán öt fokkal fagypont fölött, mégis jólesik.
– Jól vagy? – kérdezem, és követem, ahogy körbejárja a házat.
Aztán eszembe jut, hogy a ház egy szikla szélére épült, így ha
Ella továbbsétál, csúnyán leeshet.
Gyorsan megragadom a karját, és visszahúzom, mielőtt
megtörténne a baj.
– Hé! – kiáltja, de magam felé húzom, és nem engedem el.
– Ott egy szakadék. Már majdnem leestél.
–  A francba! – szitkozódik, és a bicepszembe markol. – Nem
tudtam.
–  Sötétben nehéz észrevenni. Az árnyékszék arra van.
Remélem, nem itt akartál pisilni.
Halkan felnevet, és érzem, hogy alig kap levegőt.
– Nem. Csak sétálni akartam.
– Akkor jól vagy? – ismétlem meg a kérdést.
– Igen. Jobban, mintha a szakadékba zuhantam volna.
 Rám néz, és lassan végigsimít a karomon.
– Köszönöm, hogy itt vagy.
– Már két hete itt vagyok, ha nem tűnt volna fel.
Az ajkába harap, és úgy tűnik, mint aki elgondolkodik.
– Igen. Kivéve, amikor elmentél.
–  Most már tudod, hogy egy rakás idős emberrel lógok a
bárban. És mindig rólad beszélek.
– Tényleg?
A holdfényben ragyog a tekintete. Képtelen vagyok máshová
nézni.
–  Ella… – kezdem, aztán mély levegőt veszek. Megfogom a
kezét, és magam felé húzom. – Talán neked is feltűnt, hogy a
cselekedeteimet sokszor nem az befolyásolja, hogy mi helyes
vagy mi helytelen. Próbáltam beállni a sorba, de soha nem
ment. Sokszor magamat sem értettem, nemhogy másokat. De…
ha veled vagyok, csak téged látlak, és rád figyelek.
Az ajkára nézek, és folytatom.
– Tudom, hogy alapból nem nagy szó, de számomra az. Mert
lassan te jelented nekem a világot.
Kicsit szétnyitja az ajkát, miközben próbálja értelmezni a
szavaimat. Nem voltam vicces, nem voltam seggfej, csak
próbálok őszinte lenni. Ha már ő felfedi előttem a valódi
személyiségének egy részét, akkor én is ezt teszem.
– Kérdezz-felelek! – mondom halkan, mint a show-műsorban,
aztán a derekára szorítom a kezem.
Nem rezzen össze, ami kezdetnek jó.
– Most?
– Számunkra csak a most létezik.
 Egy kicsit gondolkodik, aztán összeszorítja az ajkát.
– Ez nem egy dalszöveg része?
– De igen. Méghozzá egy igen furcsa dalé.
Mosolygok, és előrehajolok.
– A kérdésem, Ella… Ha megcsókolnálak, viszonoznád?
Kicsit hátrahajtja a fejét, hogy rám nézzen. Mintha azt
fürkészné, hogy őszinte vagyok-e. Aztán nyel egy nagyot.
– Nem.
Elvigyorodom.
– Hazudsz.
Kinyitja a száját, aztán becsukja. Fél, mert tudja, hogy
hazugságon kaptam.
Ahogy azzal is tisztában van, hogy ezt mindjárt bebizonyítom.
–  Nem hazudok, Magnus. Én… – kezdi, aztán félbehagyja a
mondatot, és a mellkasomra teszi a kezét, hogy eltoljon.
Nekem viszont elegem van a húzd meg – ereszd meg játékból.
Magam felé akarom húzni. Egyre közelebb és közelebb.
Azt akarom, hogy minden mást félretegyen, és megszűnjön
körülötte a világ, amikor velem van.
– Hazudsz – mormolom.
Aztán előrehajolok.
És megcsókolom.
Ajka puhább, mint gondoltam. A hideg, hegyi levegőben
forrónak érzem a leheletünket. Olyan, mintha két láng egyesült
volna a csókunk által. A képzeletem hirtelen valósággá válik, és
nem számít más, csak a jelen pillanat.
Ella izma megfeszül a csókra. Ezzel szeretné a tudtomra adni,
hogy nem akar megcsókolni, csak azt nem tudom, miért.
 Pedig nagyon jól csókolok.
De hiába szorítom az ajkam az övéhez, nem enged.
Szeretném, ha igazam lenne, de úgy tűnik, hogy tényleg nem
akarja.
Letaglózva hátrébb húzódom, mire az arcomra csúsztatja a
kezét, szétnyitja az ajkát, és a számra tapasztja az övét.
Végem van. Teljesen kész vagyok.
Egyetlen csókjától kinyílik a világ.
Úrrá lesz rajtam a vágy, és már alig állok a lábamon. A
farkam kőkemény, és pont a csípőjéhez ér a merevedésem.
Kezemmel a hajába túrok, és az ujjaim eltűnnek a holdfényben
világító hajfürtök között.
–  Basszus – mormolom, miközben a nyelve az enyémhez ér.
Ismét kamasznak érzem magam, akinek már egy sima csóktól is
égnek mered a pöcse.
Csakhogy ez nem egyszerű csók. Minden, csak nem egyszerű.
Ez a csók a történelem egyik legbonyolultabb kapcsolatának
kezdete.
Ella halkan nyöszörög, és már ezzel is ízekre szed. Egyre
hevesebben és szenvedélyesebben csókolózunk. Felvesszük
egymás ritmusát, és jó darabig abba sem hagyjuk.
Az első nap meg kellett volna csókolnom.
Akkor rögtön érezhettem volna a bársonyos nyelvét, ahogy
találkozik az enyémmel. Most már lehet, hogy késő.
Egy kicsit elhúzódik, szaporán veszi a levegőt, és ahogy
végigsimítok a nyakán, érzem, hogy lüktet az ereiben a vér.
Forró a bőre, és hevesen ver a szíve. Tudom, hogy elpirult.
–  Magnus! – suttogja. Nagyot nyel, aztán az ajkamra, végül a
szemembe néz.
– Itt vagyok. Végig itt voltam.
–  Azt hiszem, hazudtam – mondja, aztán elmosolyodik.
Egyszerre tűnik szégyenlősnek és pajzánnak. Mintha kínosan
érezné magát azért, amit tett, noha örömét lelte benne.
Talán többet akar.
–  Az efféle hazugságokat örömmel veszem. Feltéve, ha nem
veszed rossz néven, hogy az igazság nyomába eredek.
Végigsimítok a haján.
Előrehajolok, de a mellkasomra teszi a kezét.
A húzd meg – ereszd meg utóbbi része.
–  Jobb lesz, ha visszamegyünk – mondja halkan, és próbálja
összeszedni magát –, mielőtt azt hiszik, hogy felfalt minket a
medve, vagy belepottyantunk a pöcegödörbe.
–  Vagy leestünk a szikláról. De biztosra veszem, hogy nem
gondolnak ilyesmire.
Összeszorítja az ajkát, mint aki ellenkezni akar, de megfogom
a kezét.
– Gyere! Most már egyetlen percet sem akarok elvesztegetni.
Elindulunk a faház felé. Mielőtt belépünk, így szól:
– Nem bánod, ha én alszom lent, és te Viktorral a tetőtérben?
Egy pillanatig csak nézek rá. Valamiért azt hittem, hogy
másképp fog elsülni a dolog. Talán azért, mert általában
másképp sül el, mint ahogy gondolom. Ami a kettőnk
kapcsolatát illeti, jó lesz, ha megtanulom, hogy bármi
megtörténhet – és az ellenkezője is.
Mit is mondott apám? Hogy találjak valakit, aki mindig
kihívás elé állít. Aki mellett nem fogok unatkozni.
 – Persze. Einar majd alszik a kanapén.
Megszorítja a kezem, és rám néz.
–  Nem arról van szó, hogy… ne akarnék melletted aludni.
Csak nem… Egy kicsit berúgtam. Csodás volt a csók. Csak nem
bízom magamban… Nem lenne helyénvaló… Hogy itt csináljuk.
Ó!
Szerintem csak ugrat. Sokkal összeszedettebb, mint bárki a
társaságból.
– Értem – bólintok. – Semmi gond.
Kíváncsi lennék, hogy akkor is ezt mondaná-e, ha Viktor és
Einar nem lennének itt. Hirtelen átkozom őket.
De ez van.
Bármit kapok Ellától, azt örömmel fogadom.
Kinyitom neki az ajtót, és belépünk. Úgy mosolygok Einarra
és Viktorra, mintha mi sem történt volna.
 ELLA

Megint álmodom.
Ugyanazt, mint mindig.
A cetekkel a parton.
A kietlen parton.
Hűvös szél fúj.
És ott a férfi.
Még mindig nem látom az arcát, csak sejtem, hogy ki lehet.
Valahányszor azt hiszem, hogy felfedem a kilétét, a végén
mindig eltűnik.
Ezúttal viszont nem közelít felém.
Egyenesen a tenger felé veszi az irányt.
Elhalad a cetek mellett, és az olajba veti magát.
Ekkor jövök rá, hogy soha nem akart megmenteni.
Nekem kell megmentenem őt.
Amikor felébredek, kuncogást hallok.
Kinyitom a szemem, és azt várom, hogy sajogni kezd a fejem.
Egymás után kétszer is többet ittam, mint általában. Viszont
legnagyobb meglepetésemre jól vagyok. Nem ittam annyit, mint
a bárban, de talán a hegyi levegő is jót tett.
Lassan felülök, kikászálódom az ágyból. Fogalmam sincs,
hány óra. Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy esik a hó. A
hófedte fák látványa mosolyt csal az arcomra. Közelről biztosan
még szebb lesz a táj. Termoleggingsben és több réteg felsőben
aludtam el, úgyhogy csak egy pulóvert veszek fel.
Lassan kinyitom az ajtót, és látom, hogy Viktor és Magnus
teljesen felöltöztek, és Einar feje fölött állnak. Utóbbi láthatólag
teljesen kiütötte magát. Magnus kezében egy toll, mellyel félig
megrajzolta Einar bajuszát.
– Fiúk!
–  Pszt – suttogja Viktor, és leint. – Már majdnem kész
vagyunk.
A fejemet csóválom, és odasettenkedem. Einar arca
megrándul, de nem ébred fel.
–  Nagyon éretlenek vagytok – suttogom. – Főleg ha azt
vesszük, hogy egyszer királyok lesztek.
–  Tévedsz, ha azt hiszed, hogy királyként nem fogok bajuszt
rajzolni – mondja Magnus, és elkészíti a bajusz másik felét.
– Voila! – vigyorog Viktor. – Úgy néz ki, mint egy maffiózó.
És tényleg. Mint egy rajzfilmszereplő. Próbálom nem
elröhögni magam.
– Ha felébred, kinyír titeket. Amúgy hogyhogy még alszik? Azt
sem tudom elképzelni, hogy pislog. Az alvásról nem beszélve.
– Mindig ez van – mondja Viktor. – Iszik pár sört, aztán kidől,
mint egy darab fa.
–  Mi van, ha valaki el akar titeket rabolni, ő viszont
használhatatlan?
Viktor és Magnus meglepődve néznek egymásra, aztán
Magnus így szól:
–  Akkor úgy teszünk, mint Kevin McCallister. Tudod, a
Reszkessetek betörők!-ben.
–  De igazi fegyverrel – teszi hozzá Viktor. – Van puskánk.
Szolgáltam a hadseregben. Ne aggódjon, hercegnő,
biztonságban van.
Felszalad a szemöldököm. Ezt nem is tudtam.
Most, hogy viccelődtünk egy jót Einaron, Magnus büszkén
megnézi a művét, diadalittasan visszateszi a tollra a kupakot,
aztán rám mosolyog.
– Hogy aludtál?
– Jól.
Most először kinézek a főablakon.
– Ez a kilátás…
Közelebb megyek, hogy jobban kilássak. Most már látom,
miért zuhantam majdnem a szakadékba. A ház közvetlenül egy
sziklára épült, melynek köszönhetően csodálatos kilátás nyílik a
völgyre. Látni, ahogy a távoli hegyet is félig belepi a hó. Mintha
a teremtő úgy döntött volna, hogy befejezi a festést. Az itteni
hegyek csupaszok, és nagyon kevés fa borítja őket, ezért olyan,
mintha egy másik világ lenne.
– Csodás – mondja Magnus olyan hangsúllyal, mintha nem is
a kilátásról beszélne. Megáll közvetlenül mögöttem, és érzem
forró leheletét a bőrömön.
Nagyot nyelek, ahogy lúdbőrözni kezd a nyakam. Jó pár
emlék bevillan tegnapról, bár ha akarnám, se tudnám kitörölni
őket. Csak túlzottan félek belegondolni.
Most viszont semmi más nem jár a fejemben, csak Magnus
hatalmas teste. Mintha figyelmet követelne.
Ahogy megérintett.
Ahogy rám nézett.
Ahogy megcsókolt.
 Amiket mondott…
Egyszerre akartam és nem akartam, hogy megcsókoljon.
Miután láttam Magnust a bárban és figyeltem az idősebb
barátai körében, rájöttem, hogy ott volt önmaga. Ekkor hasított
belém a felismerés, hogy sokkal több van ebben a férfiban, mint
amit kinéztem belőle. Amikor megfogta a kezem, arra is
ráeszméltem, hogy mennyire hiányzott a testi vonzalom.
Hogy tudat alatt mennyire vágytam a közelségére.
De azt is tudtam, hogy ha megcsókol, minden megváltozik.
Megnehezíti a döntést, és egyre inkább a hormonjaim fognak
irányítani. Még nehezebb lesz logikusan és racionálisan
gondolkodni. Mi több: nem fogok tudni ellenállni neki.
Igazam volt.
Megmentett attól, hogy lezúgjak a lejtőn, Magnusba viszont
erősen belezúgtam.
Talán még megvédhetem magam.
Megfordulok. Magnus csókos szája mosolyra nyílik, és úgy
néz rám, mintha a lelkembe látna. Tudja, hogy mire készülök.
Hogy el akarom taszítani magamtól, mert tisztán akarok
gondolkodni.
Talán sikerül.
Istenem! Csak most ne akarjon kérdezz-feleleket játszani.
–  Felveszek valami melegebbet – mondom, és gyorsan
elindulok a hálószoba felé. Viktor is közli, hogy begyújtja a
kandallót, aztán elmegy futni.
Becsukom az ajtót, és próbálok gondolkodni. Már csak egy
napunk maradt itt, és fogalmam sincs, mit terveznek…
Kinyílik a szoba ajtaja.
 Megfordulok, és legnagyobb meglepetésemre Magnus belép,
aztán becsukja maga mögött az ajtót.
– Nem szoktál kopogni? – kiáltom.
– Beszélni akarok veled – mondja, és egy kicsit sem tűnik úgy,
mint aki elszégyellte magát, amiért szó nélkül rám tört.
– Miről?
– A tegnap estéről.
Kicsit szelídebb hangon folytatja.
– Megcsókoltalak. Te pedig viszonoztad.
Figyelem, ahogy közelebb jön. Olyan magabiztos, mint egy
ragadozó. Már a testtartása is megijeszt.
– És?
Nincs hely a menekülésre, mert közvetlenül a hátam mögött
van a fal.
Megáll tőlem pár centire, miközben a cipője majdnem a
lábujjamhoz ér.
Lenéz rám, én pedig ösztönösen visszafojtom a lélegzetemet.
– És? – ismétli, és az ajkamra néz. – Ezt úgy mondod, mintha
semmit nem jelentett volna.
– Mit kellett volna jelentenie?
– Hogy vonzódsz hozzám.
Az ablak felé fordítom a fejem, és azon keresztül nézem a
hófödte tájat.
Hirtelen még kisebbnek tűnik a ház.
– Azt hiszem, ez egyértelmű – suttogom.
Nevet.
–  Egyértelmű? Ella… Hiába próbálkozom, nem tudok rajtad
kiigazodni.
 Ránézek, és tudom, hogy ez kemény menet lesz. Van valami a
tekintetében, ami ellen nincs fegyverem. Ez a fickó napok óta
folyamatosan és módszeresen megbénít.
– Nem hiszem. Tegnap igencsak olvastál a gondolataimban.
– Talán csak szerencsém volt, hogy viszonoztad a csókot. Vagy
ennyire jól csókolok.
Mosolygok.
– Jól csókolsz.
Nem mintha olyan sokat csókolóztam volna, de kétségkívül ez
volt életem legjobbja. Természetes volt és könnyed.
Alaposan végigmér.
–  Akkor miért van az az érzésem, hogy úgy fogsz tenni,
mintha mi sem történt volna?
A francba.
– Ella! Ne akard, hogy még egyszer feltegyem a kérdést.
Dühösen ránézek.
–  Azt hiszed, hogy te vagy a főnök? Attól még, hogy hercegi
címet birtokolsz, nem fogsz nekem parancsolni.
– Irtó szexi vagy, amikor leszidsz.
– Ezt nem szidásnak szántam. Tényként közöltem.
–  Akármit csinálsz, szexi vagy. Csak azt áruld el, hogy mitől
félsz? – kérdezi, miközben az arcát közelíti az ajkamhoz.
Megköszörülöm a torkom, és kihúzom magam.
– Nem félek.
– Attól félsz, hogy két nap múlva igent mondasz?
– Nem.
Pontosan ettől félek.
–  Ella – mondja gyengéden, és megfogja az arcomat. Olyan
meleg a tenyere és olyan erős, hogy automatikusan lehunyom a
szemem, és rábízom magam. – Ha nemet mondasz…
Már a gondolat is fáj.
Mert ha nemet mondok, akkor találnia kell valaki mást.
Napról napra, lassan, de biztosan eljutottam oda, hogy a
szabadságom és az egyetemi élet utáni vágyakozás helyett azon
agyalok, hogy milyen lesz Magnus nélkül.
Nem szeretem. Sokszor még csak nem is kedvelem. De
mindegy, milyen hangulatban vagyunk és mit jelentünk
egymásnak, egy dolog biztos: elindított bennem valamit, amit
senki más. Testi értelemben vágyom rá.
Nem véletlenül zavarodom össze, amikor a szex és a testi
vonzódás bekerül a képbe.
–  Csak azért akarod, hogy igent mondjak, mert meg kell
házasodnod. Én kéznél vagyok. Itt vagyok. Ha már ennyi időt
áldoztál rám, miért ne lehetnék én a kiválasztott?
Nem szól semmit, ezért tudom, hogy igazam van. Ha mégsem
kéne házasodnia, és azt tehetne, amit akar, ügyet sem vetne
rám, és elfelejtene, ahogy az emberek általában.
Van, ami nem változik, legalábbis nálam.
Sóhajt és félrenéz, így nagyobbnak tűnik a tér.
–  Ha most nem akarsz engem, akkor félő, hogy később sem
fog változni a helyzet.
Összeráncolt homlokának láttán az az érzésem támad, hogy a
gondolat is fáj neki.
–  Nem azt mondtam, hogy nem akarlak. Én csak… ez óriási
dolog.
Visszatér a kaján vigyora.
 – De még mennyire…
– Tudod, hogy értettem.
Finoman mellkason vágom, hogy visszatérjünk a könnyedebb
formára.
– Csak térre van szükségem, hogy átgondoljam.
Összevonja a szemöldökét, mintha nem értené, aztán bólint.
– Jó. Adok teret. Arra a kis időre, ami maradt.
Arrébb lép, aztán folytatja.
– Mi volt a terved mára? Nem messze van egy kis tó. Viktor és
én oda szoktunk járni horgászni.
Olyan hirtelen vált témát, és úgy mondja mindezt, hogy nehéz
elhinni, amit tegnap mondott, miszerint én jelentem neki a
világot.
Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni az érzéseimet.
Kíván. Szüksége van rám.
Vágyik rám.
Mély levegőt veszek.
– A horgászás jó ötlet.
– Nagyszerű. Öltözz melegen, vegyél csizmát, és…
A beszélgetést Einar szakítja félbe, aki odakint norvégul
üvöltözik.
Magnus és én meglepődve nézünk egymásra. Aztán kinyitjuk
az ajtót, és meglátjuk Einart, aki szörnyülködve nézi magát a
tükörben, miközben Viktor pukkadozik a röhögéstől. Einar
vörös képpel ordít, amitől Viktor csak még hangosabban röhög.
Nehéz Einart komolyan venni azzal a bajusszal.
– Mit mond? – kérdezem Magnust.
–  Néhányat azok közül, amiket megtanítottam. Viktor és én
jobban tesszük, ha rajta tartjuk a szemünket.

– Velem is játszhatod azt a kérdezős dolgot?

Épp A titkos kert című regényt olvasom. Felnézek, és látom,
hogy Jane áll az ajtóban. Úgy néz ki, mint aki egyenesen az
istállóból jött, mert szalmaszálak vannak a hajában. Míg
Magnus és én elmentünk, Jane elkezdett lovagolni. Annak
idején, gyerekkorában is hódolt ennek a szenvedélynek.
– Úgy érted, a kérdezz-feleleket?
Áthalad a szalonon, és leül velem szemben. Úgy döntök, nem
teszem szóvá, hogy fadarabokat és koszt hozott be a cipőjén.
Úriasszonyból malaccá avanzsált.
–  Még mindig nem mesélted el, hogy mi történt a faházban.
Már csak egy napod van. Döntést kell hoznod.
Felülök és körbenézek, hátha Magnus és Ottar
hallótávolságon belül vannak.
–  Nyugi – mondja. – Magnus elment futni. Azt hallanád, ha
megérkezett volna. Az az ember, ha akarna, sem tudna csendes
lenni.
– Hol van Ottar?
– Ő is fut.
– És Einar?
–  Itt vagyok – szól Einar, és felemeli a kezét. Hirtelen
megjelenik a helyiség sarkában. Jó eséllyel már régóta ott
üldögélt.
– Jó ég, Einar! – felpattanok, mint mindig, amikor felfedezem.
– Bajusszal feltűnőbb volt.
Felhúzza az egyik szemöldökét, de nem szól semmit, csak
kimegy. Jó adag szappan és Jane szupererős szemfestéklemosója
kellett ahhoz, hogy eltüntessék a műbajuszt.
Jane figyeli, amíg kimegy, aztán rám néz.
– Mi történt?
– Ki mondta, hogy történt valami? Úgy értem, Einar bajuszán
kívül.
–  Te és Magnus a kirándulás előtt már flörtölni készültetek.
Csillogó szemmel néztetek egymásra, most pedig úgy kerülitek a
másikat, mintha leprásak lennétek.
–  Soha nem néztünk egymásra úgy. És nem is akartunk
flörtölni.
– Talán te azt hiszed, hogy nem, de a szemem előtt játszódott
le egy filmdráma részlete. Mintha a Downtown Abbey-t látnám.
Csodálatos volt!
Beljebb húzom a lábam.
– Örülök, hogy jól szórakoztál.
– Valami történt. És el kell árulnod, mi az.
– Hideg van. Be kéne gyújtanunk a kandallóba.
– Ha ezzel akarod a tudtomra adni, hogy menjek tüzet rakni,
akkor felejtsd el. Csak akkor gyújtok be, ha elárulod az igazat.
Lefeküdtél vele?
– Dehogy! – kiáltom, és elvörösödik az arcom, mert milliószor
gondoltam már rá.
– Nem?
– Nem. Ööö… Csókolóztunk – bököm ki végül.
Jane elismerően mosolyog.
 –  Tudtam, hogy valami történni fog. Pont ezért akartam
itthon maradni. Milyen volt?
Lehunyom a szemem, a kanapéra hajtom a fejem, hogy újra
átéljem a pillanatot. Eszembe jut Magnus szenvedélyes csókja és
a csípőmhöz szorított merevedése.
– Nagyon jó – válaszolom halkan.
–  Akkor mi a frászért kerülöd? Minden lehetőséget ki kéne
használnod.
Sóhajtok.
– Mert nem akarom, hogy befolyásolja az ítélőképességemet.
–  Ella! Ez nem elhomályosítja az ítélőképességedet, hanem
elfedi! Ha kívánod, menj hozzá feleségül!
–  De még mindig nem szeretem. Mi lesz, ha a házasságunk
nem fog másról szólni, csak a szexről?
Ilyen csalódottnak még nem láttam Jane-t.
– Te nem vagy normális! Tudod, hogy a legtöbb nő – beleértve
engem is – bármit megadna azért, hogy a házassága másról se
szóljon, csak a szexről?
– Szerelmes akarok lenni – mondom. – Mi van, ha soha nem
érzek majd iránta szerelmet? Mi van, ha… – tudom, hogy ez a
legnagyobb félelmem – mégis beleszeretek, de ő nem
viszonozza az érzéseimet?
Jane együttérzően rám néz.
–  Erre senki nem tudja a választ. Még azok sem, akik
szerelemből házasodnak. A szerelem alábbhagy az évek során.
Még akkor sincs garancia az örök szerelemre, ha mindketten
szerelemmel a szívükben álltak az oltár elé.
– De őket legalább az érzés, nem pedig a kényszer vezérli.
 – Te talán nem szerelemből házasodsz, mégis vezérel valami.
Máskülönben nem lennél itt, és nem gondolkodnál azon, hogy
hol legyen az otthonod.
Eddig nem gondoltam rá, hogy itt is lakhatnék, de mivel a
követeléslistára tehetem, még valósággá válhat.
Jane folytatja, de ezúttal még halkabban.
– Ha igent mondasz, tudni fogod, milyen szándékból tetted.
Csakhogy a legfőbb okot, amiért házasságot kötnék, kénytelen
vagyok sutba vágni.
Lesz erőm és hallatni tudom a hangom.
Változtathatok a világon.
Az emberek tisztelni fognak.
Apám becsülni fog.
Szóval a legfőbb ok, amiért igent mondok: a remény.
Nem tudom, mit tartogat számomra a jövő, de abban biztos
vagyok, hogy van, amiben érdemes reménykedni. És a legtöbb
remény jelen pillanatban Magnushoz fűződik.
Titkon nagyon hiszek benne.
Megszólal a telefonom, ami jócskán kizökkent a
gondolkodásból.
Gyorsan felkapom az asztalról, és a kijelzőre nézek.
– Apád az? – kérdezi Jane.
Elszomorodom. Apám egyszer sem hívott, mióta itt vagyok.
Az a gyanúm, hogy ez a királyné lesz. Oslói
magántelefonszám.
A fejemet csóválom, és közben beleszólok.
– Halló!
– Ella, kedves – szól Magnus anyja.
 – Jó napot, felség! – mondom a torkomat köszörülve.
– Kérem, csak Else.
–  Magnusszal szeretne beszélni? – kérdezem, és nem tudom,
honnan kapta meg a számomat. Ráadásul semmi kedvem vele
telefonon beszélni.
– Nem, egyáltalán nem. Önnel szeretnék váltani néhány szót.
Szent ég!
–  Tudja, hogy holnap odamegyünk az ügyvédekkel, és
véglegesítjük a szerződést.
Istenem!
–  Igen. Csak valamiért azt hittem, hogy mi megyünk a
palotába.
–  Az túl kockázatos. Valaki megláthatja. A sajtó még mindig
árgus szemmel figyeli Magnust.
Fáj a gondolat, hogy voltam a bárban és a faházban, de a
királynénak erről fogalma sincs.
–  Mondja meg Magnusnak, hogy holnap még dél előtt
végzünk, hogy ebédre visszaérjek a palotába.
Istenem!
– Rendben – suttogom. – Viszonthallásra!
Leteszem, és nem érdekel, hogy kellően udvarias voltam-e a
királynéval, vagy sem. Hogy lehet valaki ennyire elbizakodott a
döntésemet illetően?
– Mi az? – kérdezi Jane.
Kétségbeesett pillantást vetek rá.
– Azt hiszi, hogy igent mondok.
– És?
Sóhajtok, és felállok.
 – Muszáj lepihennem. Most képtelen vagyok gondolkodni.
Pont ettől félek.
Bemegyek a szobába, becsukom az ajtót, és az ágyra vetem
magam. Muszáj tisztán látnom. Kell egy lélegzetvételnyi idő.
Csakhogy mégsem akarok gondolkodni, mert tele van a fejem.
Olyannyira, hogy nem telik bele néhány perc, és mély álomba
szenderülök.
Csak akkor kelek fel, amikor hallom, hogy valaki a nevemet
suttogja.
Kinyitom a szemem. Koromsötét van, csak kintről szűrődik a
szobába halványan a fény. Jó eséllyel már vacsoraidő. Aztán
feltűnik, hogy valaki fölém tornyosul, és csillogó tekintettel néz
rám.
Mély levegőt veszek, de nem félek.
– Magnus? – kérdezem.
–  Nem akartalak felébreszteni – suttogja. Az ágy szélénél áll,
egyik kezét a matracra támasztja, néhány centire a csípőmtől. –
Nemsokára kész a vacsora.
– Ó! Ilyen sokáig aludtam?
– Szükséged volt rá.
Hosszú szünet következik. Hallom a légvételét, és érzem, hogy
lüktet a vér az ereimben.
– Hagytam neked teret, Ella. De most már vége.
– Vége?
Bólint.
–  Hagytam, hogy azt tedd, amit kell, és átgondold, amit kell.
De most ideje, hogy az én igényeim kerüljenek előtérbe.
Most álmodom? Mi a fene folyik itt?
 – Miféle igények?
Jó az nekem, ha tudom?
– Mindketten tudjuk, mi lesz holnap. Mindketten tudjuk, hogy
adtam neked teret és magadra hagytalak, hogy meghozd a
döntést. De most már elegem van a tötyörgésből, és elegem van
abból, hogy várnom kell, míg végre elhatározod magad.
Most viccel?
– Végre elhatározom magam? – kérdezem dühösen. Mostanra
úgy kipattan a szemem, mintha leöntöttek volna hideg vízzel.
Felülök.
–  Nyilván ahhoz szoktál, hogy mindenki aranytálcán nyújtja
át neked a dolgokat, és úgy ugrál, ahogy te fütyülsz. Csakhogy
én nem vagyok ilyen. Ez életbe vágóan fontos dolog. Az isten
szerelmére! Még csak huszonkét éves vagyok, Magnus. Egyik
nap még azon agyaltam, hogyan kedveltethetném meg magam
a lakótársaimmal, és az volt a legfontosabb kérdés, hogy jelest
vagy dicséretest kapok-e a vizsgán. Most pedig azt kell
eldöntenem, hogy hozzámenjek-e a norvég trónörököshöz. Míg
nem léptél az életembe, fel sem merült bennem a házasság
gondolata. Hogyan várhatod, hogy…
– Nem veszlek feleségül.
Szavai úgy hatnak, mintha tőrt vájt volna a szívembe.
– Tessék? – nyögöm ki alig hallhatóan.
–  Mással fogok összeházasodni – mondja olyan szenvtelenül
és nyeglén, mintha nem is érdekelné a szavainak súlya. – Nem
kell gondolkodnod. Majd a belga hercegnőnél próbálok
szerencsét. Lekerültél a listáról, Bolygó Hercegnő.
Visszatérhetsz az eddigi életedhez.
 Ezzel megfordul, és az ajtó felé veszi az irányt.
Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy inkább elküldjem az anyja
méhébe.
Az utóbbi mellett döntök.
–  Te seggfej! – ordítom, aztán kipattanok az ágyból,
odarohanok, és a falhoz lököm.
Legalábbis megpróbálom. De a teste olyan nehéz, hogy
mozdítani sem tudom.
– Te szemétláda! – üvöltöm, és be akarok húzni neki. – Te, te…
– Szarzsák? – javasolja, és esküszöm, vigyorog.
–  Ez nem fejezi ki azt, ami valójában vagy. Te pöcs! Faszfej!
Bármi, amit tegnap Einar mondott.
– Kivertem a nagypapád farkát.
– Tessék? Jó ég! Ezt mondta? Jaj, ne!
Megfogja a csuklómat, és kőkeményen megszorítja.
– Mondtam, hogy szeretem, amikor undok vagy velem.
–  Cseszd meg! – ordítom, és biztosra veszem, hogy közben
sikerült az arcába köpnöm. Bár a félhomályban nehéz
megmondani.
– Játszottál velem! Kihasználtál! Hazudtál, és elhitetted velem,
hogy engem akarsz.
–  Ella! – mondja nyugodtan. – Csak segítek meghozni a
döntést.
– Egyedül kell meghoznom!
– Úgy csinálsz, mintha a te térfeleden lenne a labda, holott az
enyémen van. Azt hiszed, arra várok, hogy mikor mondasz
igent vagy nemet? Én csak azt akartam tudni, hogy méltó
feleségem lennél-e.
 A padlóra meredek, és kis híján összerogyok.
Jó ég. Ezek szerint nem tart érdemesnek a házasságra. Nem
érek semmit. Ismét lesöpörtek, eltiportak…
Megszakad a szívem.
– És igen – teszi hozzá egyszerűen.
Felkapom a fejem.
– Tessék?
– Méltó feleségem lennél, Ella.
Folyamatosan pislogok.
– Nem értem. Az előbb azt mondtad, hogy a belga hercegnőt
veszed feleségül.
– A belga hercegnő szerintem legalább hatvanéves. És annak
ellenére, hogy jól kijövök a nálam idősebbekkel, azért valahol
meg kell húznom a határt.
Mi a fene?
– Nem értem. Akkor miért mondtad?
– Mert kíváncsi voltam a reakciódra.
– Te seggfej!
Megpróbálom képen törölni, de ismét megszorítja a
csuklómat.
– A reakciómra? Kis híján összetörted a szívem.
Még a halvány fényben is látom, hogy ellágyulnak a vonásai.
– Hát nem ez a válasz?
Igaza van. Ezzel alaposan megfogott.
Már a gondolat is fájt, hogy elválnak útjaink és mást vesz
feleségül. Akkor miért merült fel bennem egyáltalán, hogy
nélküle folytatom tovább? Talán azért, mert egyszer az életben
szerettem volna én irányítani az eseményeket?
 – Nézd, Ella – kezdi, aztán elengedi a csuklómat, és az arcom
két oldalára teszi a kezét, mire még kisebbnek érzem magam.
Ahogy rám néz, ragyog a szeme. – A helyzet nem változott, de
mi igen. Talán nem így képzeltük az életünket, de most nem
látok más megoldást. Tudom, hogy megvannak a magad tervei,
ahogy nekem is. Tudom, hogy csak néhány hete ismerjük
egymást, és azt is, hogy nem szerettünk egymásba. Még az is
kérdés, hogy kedveljük-e egymást. Abban viszont száz
százalékig biztos vagyok, hogy veled akarom végigcsinálni, és
őszintén remélem, hogy te is így vagy ezzel.
Lassan visszatér a légzésem és helyreáll a pulzusom.
– Kérdezz-felelek – mondja halkan.
– Nem úgy hangsúlyoztad.
– Ez túl komoly ahhoz. Feleségül jössz hozzám, Ella?
Próbálok nem gondolkodni.
Kinyitom a szám, és gyorsan kibököm:
– Igen.
Úgy elvigyorodik, hogy egészen kisfiús lesz tőle.
– Komolyan gondolod?
A fenébe. Igen!
–  Igen. Komolyan. De van néhány követelésem, amit listába
gyűjtöttem. Ezt figyelembe kell vennetek, mert feltételei a
házasságnak.
– Tudom. Már említetted néhányszor.
– Nem tudom, teljesíted-e őket.
– Bármit teljesítek, amit kérsz, Ella.
Akkor kezdjük a legdurvábbal.
– Az egyik kérés a szexre vonatkozik.
 – A tekintetben szívesen állok rendelkezésedre.
– Én csak… – mosolygok.
– Ella! – kezdi, és megfogja a kezem. – Tudom, hogy ez nem a
megszokott. Nem várok tőled semmit. Mindegy, hogy a
házasságkötés napján, vagy azután történik. Napról napra
egymáshoz csiszolódunk.
Hátrahajtom a fejem.
– Komolyan? Ez nem a tipikus Magnus-féle megközelítés.
–  Azt nem mondtam, hogy nem foglak megpróbálni
elcsábítani. Hidd el, hogy minden erőmmel azon leszek.
Kis híján térdre rogyok.
– Én pedig hagyom magam.
– Nem fogsz csalódni.
Az ajkába harap, aztán elmosolyodik.
Utána lehajol, és egy hatalmas, lágy, nedves csókot nyom az
ajkam mellé. Nem gondoltam, hogy ezzel felkelti bennem a
szexuális vágyat.
–  Szólok a szakácsnak, hogy mindjárt jössz – mondja, aztán
kimegy.
Alig kapok levegőt. Mintha mindet elszívta volna előlem.
Jó ég! Mit művelünk?
 MAGNUS

Megházasodom.
Ettől a gondolattól régen falnak mentem volna, most viszont
mosolygok.
Na jó, kicsit félek. Mondhatni, rettegek. Kívül mosolygok,
belül szétvet az ideg.
De épp erre számítottam.
Ella és én fejest ugrottunk az ismeretlenbe.
Az utolsó békés napunk az volt, amikor igent mondott nekem.
Másnap megjelent anyám.
Úgy volt, hogy apám is vele tart, de nem érezte túl jól magát,
aminek hallatán csak még idegesebb lettem. Anyám azt mondta,
hogy ne aggódjak, nemsokára találkozhatok vele, úgyhogy
Sigurddal és Ella ügyvédjével – Ella volt olyan okos, és
megbízott egyet – összegyűltünk a szalonban, és megírtuk a
szerződést, amiben Ella feltételei is szerepelnek. (Kivéve persze
a szexre vonatkozó részt.)

1. Ő választja ki, hogy hol fogunk lakni. (Ezt a helyet választotta.

Nem tudom, miért, de állandóan Thornfield Hallnak nevezi.)
2. Minél hamarabb megalapítja a saját nonprofit vállalatát.
(Javasoltam, hogy nevezze Bolygó Hercegnője Alapítványnak,
de nem tetszett neki az ötlet.)
 3. Ha nyilvános megaláztatásban részesül, mint például
viszonyt folytatok valakivel a háta mögött (kizárt dolog), vagy
bármi olyat teszek, ami rá nézve sértő, akkor jogában áll rögtön
kilépni a kapcsolatból. Ha ez a házasságkötésünk után
következik be, akkor közös megegyezéssel elválunk.
4. Lesz egy kutyánk (lehetőleg menhelyi).
5. Nyitunk egy kutyamenhelyet. (A négyes pontban szereplő
feltétel magával hozta az ötödik pontot. Én pedig a szerződésbe
foglaltattam, hogy enyém a névválasztás joga.)
6. Egyetemi tanulmányait Oslóban is befejezheti.

Miután aláírtuk a szerződést, anyám büszkén közölte, hogy ő

biztosra vette Ella beleegyezését, ezért a húgaim
közreműködésével máris nekilát az esküvőszervezésnek.
Átadta Ellának a csillogó eljegyzési gyűrűt, amit ő maga
választott. Nálam nyilván nem volt olyan gyűrű, amivel
eljegyezhettem volna, de szívesen választottam volna én.
Mondanom sem kell, hogy innentől kezdve kicsúszott a
kezünkből minden irányítás. Ella és én két hétig lehettünk távol
a világtól, hogy aztán ízekre szedjenek minket.
Még szerencse, hogy együtt csináljuk végig. Kettőnk közül én
voltam az, aki hozzászokott a nyilvánossághoz, és igyekeztem őt
védeni, amennyire lehet.
Aztán itt ez a közös tévéinterjú. Ráadásul nem egy norvég
csatornával, hanem rögtön a BBC-vel. Azt hinné az ember, hogy
ők már túl vannak a hercegipár-őrületen, de úgy tűnik, hogy
egy újabb, Meganhoz és Henrikhez hasonló párt keresnek. Úgy
tesznek, mintha Ella is az övék lenne, mert az Egyesült
Királyságban végezte az iskoláit.
– Hogy nézek ki?
A tükör előtt állok, és a nyakkendőmet igazgatom, amikor Ella
megáll mögöttem az ajtóban. Úgy terveztük, hogy kiöltözünk az
interjúra, de ahogy meglátom, kis híján megáll a szívverésem.
Leesik az állam, alig kapok levegőt.
Egyszerű, királykék, ujjatlan ruhát visel.
Szépen kiemeli az alakját, miközben aranyszőke,
hullámosított haja a vállához ér. Még nem láttam ilyen
formásnak. Legszívesebben az ujjam köré csavarnám a
szabadon lengedező tincseit.
Lassan megfordulok, ő pedig szégyenlősen közelít. Aztán
megáll a szoba közepén, oldalra billenti a csípőjét, felemeli a
karját, és így szól: – Tádám!
– Szóhoz sem jutok – nyögöm ki végül, és megnyalom a szám
szélét.
Mosolyog.
–  Azt látom. Talán többször kéne így kiöltöznöm. Holnap
úgyis ruhapróba, és néhány nap múlva jegyesfotózás. Őszintén
szólva nem tudom, miért, mert nemsokára úgyis
összeházasodunk.
– Tudod, hogy anyám ötlete. Most legalább boldog.
Bólint, aztán egymásra nézünk, és meg sem szólalunk.
Már öt napja aláírtuk a szerződést, és két napja, hogy
nyilvánosságra került az eljegyzésünk híre. Szinte sülve-főve
együtt vagyunk, és sok olyan intim pillanatot élünk át, mint a
mostani. Érezni közöttünk a szexuális energiát. Minden olyan
szokatlan és különös, ráadásul rémisztő! Viszont kétségtelen
tény, hogy még soha nem akartam úgy nőt, mint Ellát.
És tudom, hogy ő is engem akar.
A testi intimitás mégis arra az egyetlen csókra korlátozódott,
amit a faháznál váltottunk. És annak ellenére, hogy igyekszem
tiszteletben tartani a kérését, kiéhezett vagyok, és semmi mást
nem akarok, mint levetkőztetni, az ágyra fektetni, és úgy
megdugni, hogy az ordításától zengjen a ház.
– Van egy kis gond – mondom halál komolyan.
– Mi az?
– Nagyon kívánatos vagy.
–  És ez gond? – kérdezi egy kis szünet után, kikerekedett
szemmel.
Vigyorgok, és közelebb megyek hozzá.
– Igen. Az.
Megállok közvetlenül előtte, és megérintem a haját.
Végigsimítok a fürtjein, aztán a vállára fésülöm.
–  A történet szerint hosszú ideje vagyunk kapcsolatban. Hol
szakítunk, hol ismét összejövünk. Aztán végül megtörtem, és
szerelmet vallottam neked. Levettelek a lábadról a
leánykéréssel, melynek része volt az idomított pávák tánca, a
galambröptetés és egy majom. És azért, hogy a közönség
elhiggye a történetünket, az interjú során úgy kell tennünk,
mintha szenvedélyes pár lennénk, és kicsattannánk a
boldogságtól, amiért nemsokára összeházasodunk. Ugye érted,
hogy mire gondolok?
Érti. Már a légvételén hallom, és a szempillája rezdüléséből is
tudom. Az ajkamat bámulja, aztán egy nagyot nyel. Nyakának
bőre olyan puha és selymes, hogy legszívesebben vámpírrá
változnék.
Végigsimítok a vállán, aztán a karján, végül a kézfején.
–  Minél többet érintelek és minél többet érintesz, annál
hihetőbb lesz a történetünk. Ha viszont így megyünk oda,
látszani fog, hogy te legszívesebben hanyatt-homlok
menekülnél a közelemből. Akkor pedig nem leszünk hitelesek.
– Már nem menekülök – suttogja, és a szemembe néz. – Tegyél
próbára.
Mosolygok.
– Úgy lesz. De előbb talán neked kéne próbára tenned engem.
Hátralépek.
– Hajrá. Érints meg!
– Parancsra nem megy – sóhajtja.
– Dehogynem. Engedélyt kapsz rá.
– Ez így nem helyes.
– Jelen pillanatban semmi nem helyes.
Odamegyek az ajtóhoz, és becsukom.
Aztán bezárom.
– Mit csinálsz? – kérdezi óvatosan. – Magnus! Azt hittem…
–  Lazíts – mondom, és megfordulok. – Semmire nem
kényszerítelek.
De ahogy odamegyek, leveszem a nyakkendőmet, és az ágyra
hajítom. Aztán leveszem a zakómat, és a kanapéra dobom.
– Magnus!
Mosolygok, és elkezdem kigombolni az ingem. Ez elég merész
húzás részemről, de már láttam, ahogy a testemet bámulja, és
sejtem, mire gondol közben. És azt is tudom, hogy szégyelli
magát emiatt.
Tekintve, hogy kicsit kevésbé tapasztalt, nyilván fél tőlem, és
az előéletem sem túl bizalomgerjesztő a számára.
Jobb, ha sebezhetőnek mutatom magam.
– Házasságkötésünk után ezt a testet látod majd mindennap,
minden éjjel – mondom, és a földre hajítom az ingem.
–  Ez nem volt a szerződésben – jelenti ki, amikor lehúzom a
nadrágom. – Tudod, hogy külön hálószobát akarok.
Úgy teszek, mintha nem fájna, hogy még mindig ragaszkodik
a különalváshoz.
–  Akkor ez az a test, ami mellett a történetünk szerint évek
óta alszol – helyesbítek, amikor a nadrágom a bokámra csúszik,
és már csak a szürke bokszer marad rajtam. – Jól nézd meg,
kérlek, máskülönben kár volt ennyi energiát fektetnem a
dologba. Még hosszú házasévek várnak ránk, és senki nem lesz,
aki csodálja a kőkemény munkával megformált testemet.
Próbál nem mosolyogni, amikor a farkamra néz.
Kőkemény. Ennél keményebb már nem is lehetne.
Az alsónadrág peremére csúsztatom a hüvelykujjamat.
– Maradjon, vagy menjen?
–  Maradjon – válaszolja halkan. – Már épp elég nehéz volt
mindezt feldolgozni.
– Pedig van itt még min dolgozni.
Nevet, és jobban elvörösödik, mint eddig bármikor. De
amikor rám néz, ördögien csillog a szeme. Mintha élvezné a
játékot.
– Most mi lesz? Csak állsz ott letolt gatyával, és közben várod,
hogy jobban összemelegedjünk?
 –  Ne feledkezz meg a merevedésemről. Igazán remek
kiegészítő.
A fejét csóválja, és lehunyja a szemét.
– Őszintén, Magnus, olyan vagy, mint egy gyerek.
–  Ahogy a többi férfi is az. Érints meg, és fedezz fel
magadnak!
–  Ez nagyon bizarr – mondja, amikor kilépek a nadrágból,
aztán leveszem a zoknimat és félrehajítom. Most már tényleg
csak az alsónadrág van rajtam.
–  Akarod, hogy az emberek elhiggyék, hogy mi testi
értelemben is tökéletes pár vagyunk?
–  Én… – kezdi, aztán elhallgat. Közben folyamatosan bámul,
mintha most adott volna magának engedélyt a szabad
nézelődésre. Megnyalja a száját, aztán így szól: – Meg tudom
játszani.
Erre nem mondok semmit, mert tudom, hogy bármit szólnék,
rosszat tennék vele. Úgy érzem magam, mint egy nyomorult
halász, aki órákig vár a parton, hogy a hal végre ráharapjon a
csalira.
Ella közelebb jön.
Úgy tűnik, működik a módszerem.
Csendben maradok, és még a lélegzetemet is visszafojtom,
nehogy megijesszem. Felém nyújtja a karját, és megérinti a
vállamon lévő viking tetoválást.
– Ezt mikor szerezted? – kérdezi.
– Húszéves koromban. Thaiföldön jártam, és ezzel ébredtem.
Mosolyog, és végigsimít a körvonalakon. Bőröm életre kel az
érintésétől. – Ez nem hangzik túl romantikusan.
 –  Nem. Hogy őszinte legyek, az életem nagy része sem az.
Találomra, hirtelen felindulásból döntök.
Szúrós tekintettel néz rám.
–  Úgy értem, az utazásokat illetően, vagy a tetoválásaimat
illetően. A pénzt is így költöm. Néha csak egyszerűen elindulok,
és kész. Más országban ébredek. Aztán veszek egy autót, és
otthagyom valahol. Tetoválást csináltatok. Ha tudni akarod,
akkor a vikingtetoválásra már régóta vágytam. Thaiföldre is el
szerettem volna jutni, és az is nagy álmom volt, hogy egy napig
Ferrarit vezessek. Furcsa vágyaim vannak, ez tény.
–  Nagyon furcsák – helyesel, és végigsimít a karizmomon. –
De talán ez tetszik benned a legjobban.
– A duzzadó bicepszem?
–  Az… egyediséged. Átlagosnak lenni rettentően unalmas, én
pontosan tudom. Átlagos vagyok és unalmas. Mi több: még az
átlagosnál is unalmasabb.
Megszakad a szívem.
–  Ez nem igaz – mondom kicsit emelt hangon. – Nem vagy
unalmas. És nem vagy átlagos sem. Okos vagy és érdekes.
Mindennap tanulok tőled valamit. Nem félsz helyretenni, és
mindig rajtam tartod a szemed. Elegáns vagy és jószívű, és
keményen küzdöttél, hogy az lehess, aki vagy. Ha valaki, én
tudom, milyen a küzdelem.
Kíváncsian figyel. Arca csak néhány centire van az enyémtől,
ezért ha előrehajolnék, ajkam az övét súrolná. Nagy
önmegtartóztatásra van szükség, hogy ne mozduljak.
–  Gyorsabban lélegzel – mondja néhány másodperc múlva.
Ezúttal a mellkasomon simít végig, mely gyorsabban emelkedik
és süllyed, mint általában.
–  Feltüzeltél – vágom rá mélyebb hangon. – Nem akarom,
hogy még egyszer így beszélj magadról. Megvédelek. Ha kell,
saját magadtól is.
A számra néz, és legszívesebben megcsókolnám. Mégis
várom, hogy ő kezdeményezzen. Esküszöm, ha megteszi,
leszakad az ég. Erősen túlteng bennem a szexuális vágy.
Tudja, hogy a csókon jár az eszem. Talán még örül is neki. A
farkamra néz, és pajzán kifejezés jelenik meg az arcán.
Végigsimít a másik vállamon, aztán megáll a hátam mögött.
– Még mindig nem tudom, mit szeretnél pontosan.
Bár nem látom a szemét, pontosan tudom, hogy a hátsómat
fürkészi.
–  A brit előkelőségek soha nem érnek egymáshoz a
nyilvánosság előtt – mondja, és továbbra is a vállamat
simogatja. – Négyszemközt is csak ritkán.
– Norvégiában más szelek fújdogálnak.
– Barbárok vagytok.
Végigsimít a hátamon, és gyengéden karmolni kezdi.
Nagyon jó érzés.
– Hidd el, hogy én most nagyon visszafogom magam – vallom
be.
– És mi van, ha nem teszed?
– Nem hiszem, hogy képes lennél megállítani.
– Próbáld ki! – mondja, és hallom a hangján, hogy mosolyog.
A francba.
Nyelek egyet.
– Tudod, mit kérsz?
 – Áruld el!
Nem reméltem, hogy ilyen hamar megismerem ezt az oldalát.
Talán felizgult, miközben megérintett. Én viszont keményebb
vagyok odalent, mint a kő.
– Ez amúgy a játék részeként feltett kérdés?
– Nem fogom úgy hangsúlyozni.
– Akkor is megválaszolom.
A derekam két oldalára teszi a kezét, aztán végigcsúsztatja a
hasamon, és egyre lejjebb. Az alsónadrág pereménél megáll.
Szívem a torkomban dobog.
Aztán lejjebb csúsztatja a tenyerét, egészen a merevedésemig.
Alig látok.
Jóságos ég.
Alaposan megmarkolja.
Helvete.
Most már nem tudom visszafogni magam.
Megfordulok, megfogom az arcát, és vadul, szenvedélyesen,
erősen megcsókolom. Ajka forró és nedves. Ahogy a nyelvemet
egyre beljebb tolom, még jobban érzem, ahogy a bőrét is.
A fenébe.
Kicsit nyög, miközben a meztelen mellkasomra teszi a kezét,
és próbál ellökni. Én viszont nem tudok várni. Soha többet.
Erősen megszorítom, egy hangos nyögéssel az ágyhoz
cipelem, és ráfektetem. Tátva marad a szája a meglepetéstől.
Lehúzom az alsónadrágomat.
Most már semmi nem takar.
Kikerekedett szemmel, lélegzet-visszafojtva figyeli a
kőkemény, meztelen hímtagomat. Elvégre most látja először.
Pont ezt a reakciót vártam. Kicsit riadtnak tűnik, ami növeli az
egómat.
–  Tudod, hogy azóta várok erre a pillanatra, amióta először
megláttalak? Tudod, mennyire kívántalak már a kezdetektől
fogva? Tudod, mióta álmodozom róla, hogy ezt megtegyük?
– Ne beszélj, hanem csináld – mondja zihálva.
Nem gondoltam, hogy ezt hallom tőle, de még jobban
felvillanyoz. Főképp, hogy érzem a hangján,  kefélni akar.
Eddig bármi tartott is vissza, mostanra nyoma veszett.
Felülkerekedik a bennem rejlő fenevad, aki levadássza a
zsákmányt, és a magáévá teszi, ami jár neki.
Minden ízében akarom Ellát.
Az ágyra kúszom, a combjára teszem a kezem, széttolom a
térdét, és derékig felhúzom a ruháját.
Egy vékony pamutbugyi van rajta, ami épphogy fedi a
lényeget. Úgy tűnik, az ösztönei működésbe léptek, mert
alaposan átnedvesedett odalent.
A bugyija szélére csúsztatom az ujjam, oldalra húzom a
fehérneműjét, így láthatóvá válik a nedves puncija.
– Helvete – mormolom, és alaposan megszemlélem. – Tudod,
hogy csodálatos vagy? Odalent is tökéletes. Rózsaszín, nedves,
és gyanítom, hogy szűk.
Sóhajt, és egy kicsit feszültté válik. Próbál megnyugodni. Nem
tudom, milyen volt a legutóbbi élménye, de mindegy. Azt
akarom, hogy mától fogva csak az enyém legyen, és a nevemet
ordítsa, miután a csúcsra juttatom.
–  Ez jó? – kérdezem, és végigsimítok a punciján, míg a
csiklójához nem érek.
 Sóhajt, és ide-oda forgatja a fejét, miközben a paplant
markolássza.
– Mondd meg! – követelem.
–  Igen – suttogja, és próbálja felemelni a fejét, hogy rám
nézzen.
Ahogy dörzsölgetni kezdem és simogatom, átadja magát az
élvezetnek. Egyre gyorsabban dörzsölgetem.
Egyfelől szívesen elidőznék a lába között.
Másfelől viszont azt akarom, hogy azonnal elélvezzen, és
nyomot hagyjon a kezemen és az arcomon.
Tudom, hogy az utóbbi változat lesz a befutó.
Anélkül, hogy bármit mondanék, lehajolok és nyalogatni
kezdem a combját. Nyöszörög, és libabőrös lesz.
Ujjamat a puncijába dugom. Nedves és kiéhezett, amilyennek
hittem. Szó szerint elolvad az érintésemtől.
– Érzem a nedvességedet – nyögöm, és csókolgatni kezdem a
combját. – Azt akarom, hogy az arcomba élvezz. Napokig
kortyolgatnám a nedvességedet.
Erre összerezzen. A káromkodást már megszokta, de a
mocskos szavakat még nem.
Csak egy módon változtathatok.
–  Akarod? – kérdezem, és hátrahajtom a fejem, hogy
ránézzek. – Akarod, hogy megujjazzalak?
Még mélyebbre dugom az ujjam, mire homorítani kezd. –
Vagy a számmal csináljam?
– Igen! – kiáltja.
Vigyorgok, és feldugom három ujjamat. Úgy rászorít, mintha
satu lenne.
 – Mi igen?
– Istenem, Magnus! Mindent! Mindent akarok!
Basszus.
Ha továbbra is így beszél, itt és most fogok elélvezni.
Persze miért is ne?
Előrehajolok és nyalogatni kezdem a combjánál, miközben
magamba szívom az édes illatát, a másik kezemmel pedig
gyorsan végigsimítok a farkamon.
–  Bakker! – nyögök, amikor lenyúl és a hajamba markol,
miközben arccal a lába között vagyok. Ajkam a
szeméremajkához ér, az ujjam hegyével a csiklóját ingerlem,
aztán a hüvelybemenetéhez szorítom a nyelvem, és alaposan
feldugom.
–  Gyere még! – dünnyögöm, ahogy megemeli a csípőjét, és
még többet akar.
Hihetetlen.
Dögös, kívánatos, szűk és nedves.
Buja.
Érzem a nyelvemen a sós-édes ízt, amelyért teljesen
odavagyok. Ízlelném a végtelenségig. Azt akarom, hogy Ella
nyögdécseljen, és a nevemet kiáltsa, amikor elélvez.
Azt akarom, hogy ne hercegnőként viselkedjen.
Pajzánnak és kéjencnek szeretném látni.
Egy olyan herceggel, mint én.
Felsikolt, megmarkolja a hajamat, és folyamatosan mozgatja a
csípőjét, hogy még többet kapjon belőlem. Mindent beleadok.
Jobban feldugom az ujjaimat, simogatom, nyalogatom a
csiklóját, és már csurog az államról a nedvessége.
 –  Magnus! – ordítja. Tudom, hogy már csak néhány
másodperc, és a csúcsra jut.
Folytatom.
Hatalmába keríti az orgazmus. Vaginája lüktet az ajkam alatt,
én pedig folyamatosan szívogatom, kifulladásig.
Aztán hátrébb húzódom, és figyelem, ahogy vonaglik és zihál.
Várom, hogy visszatérjen a földre.
Amikor ez megtörténik, magamhoz nyúlok. Egyre gyorsabban
verem a farkam.
– Ez az! Figyeld! – mondom elcsukló hangon. – Figyeld, ahogy
elélvezek.
Kikerekedett szemmel figyeli, ahogy maszturbálok. Egyre
nagyobb és vastagabb a farkam. Már a látvány is elég.
Lehunyom a szemem, kicsit elsötétül a világ, és szanaszét
spriccel az ondóváladékom. Felnyögök, és a combjára élvezek.
Tovább dolgozom az ügyön, hogy az utolsó csepp váladék is
kijöjjön, aztán diadalittasan bámulom a csupasz bőrére
csurgatott ondót.
Tekintve, hogy folyamatosan kőkemény volt a farkam az
elmúlt hetekben, csodálom, hogy eddig kibírtam.
Ella kielégülten, halálos nyugalommal nézi a combján a
váladékomat.
– Ne izgulj. A ruhádat nem koszoltam össze.
Lassan elengedem a farkam, és fölé hajolok.
– Ez volt az első kör – mondom, és megcsókolom. Azt akarom,
hogy megízlelje a saját váladékát. – Mit szólnál egy
másodikhoz?
– Máris? – kérdezi szexi torokhangon.
 – Adj egy másodpercet, és…
– Magnus!
Valaki kopog, mire mindketten összerezzenünk.
Jane az.
–  Nem találom Ellát! – kiabálja, és örülök, hogy nem akarja
ránk törni az ajtót, bár szerencsére kulcsra zártam. – Ha önnel
van, legyen szíves, mondja meg neki, hogy megérkezett a
limuzin, úgyhogy azonnal jöjjön.
Nem mondok semmit, csak Ellára nézek, és mosolyogva
kifésülöm a kócos hajtincset az arcából.
Nem hiszem el, hogy ez megtörtént.
–  Úgy tűnik, a második kör egy kicsit várat magára. Most,
hogy a számra élveztél, én pedig a lábadra, szerintem testileg
egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz, nem gondolod?

Az interjú a vártnál jobban sikerült.

Érezhetően közelebb kerültünk egymáshoz, akár egy igazi
szerelmespár.
De azért nem volt sétagalopp. A szexuális feszültség erősebb
lett közöttünk, mint valaha. Azok után, hogy megkaptam Ellát,
csak még jobban vágytam rá, és szerintem ő is így érzett
irántam.
Úgy mentünk az interjúra, mint két pajzán tinédzser, úgyhogy
nem a legjobb formánkat hoztuk. Volt néhány üres pillanat, és
jó párszor csak kuncogtunk és ölelkeztünk. Nem tudom, mi lesz
ebből, de a végén azt mondta a riporter, hogy látszik, milyen
szerelmesek vagyunk egymásba.
Ez volt a cél.
Csakhogy mégis fura a szerelem szót hallani, ha a kettőnk
kapcsolatáról van szó. Végig a testiség és a szex járt a fejemben,
és talán ez hatott ki. Pedig egyszer sem gondoltam szerelemre.
Kíváncsi lennék, hogy ez mikor fog változni.
– Ez elég idegtépő volt – mondja Ella, amikor a kint várakozó
limuzin felé tartunk. Egy csomó ember gyűlt össze a tévéstúdió
előtt, és fotóznak. A szokásos módon integetek és mosolygok,
miközben Ella legszívesebben köddé válna.
– Elragadó voltál – nyugtatom. – Nem olyan profi, mint én, de
azért megteszi.
Sóhajt, aztán elneveti magát.
Beülünk a limuzinba. Ottar már a hátsó ülésen vár minket.
– Milyen volt? – kérdezi, amint kihajtunk.
Megcsókolom Ella kézfejét.
– Szerintem jól ment.
Ella hozzám bújik, és boldogan mosolyog.
–  Sajnálom, Ella, de Magnusnak és nekem még van pár
elintéznivalónk a palotában – mondja bocsánatkérően Ottar.
– Igen? És mi az? Ella miért nem jöhet? – kérdezem.
– Van pár dolog, amit el kell olvasnia és alá kell írnia, felség.
Ugyanis nemsokára részt vesz a tanácskozáson, úgyhogy
célszerű volna felkészülnie.
A fenébe. Erről teljesen megfeledkeztem. Ez az első lépés,
hogy király legyek.
Próbáltam nem gondolni rá, bár tudtam, hogy előbb-utóbb
szembesülök vele. Apa emlékeztetett rá a minap, hogy ideje
elkezdenem a betanulást.
Sajnálkozó pillantást vetek Ellára.
– Elleszel egyedül a birtokon?
– Ott van Jane. Te is tudod, hogy egy perc nyugtom sincs tőle –
mosolyog. – Úgyhogy elleszek.
Én viszont nem. Képtelen leszek a papírokra koncentrálni, ha
közben folyamatosan Ella jár a fejemben.
Minden figyelmemet leköti.
És ezt egy kicsit sem bánom.
 ELLA

–  Ön igazán elragadóan néz ki, Ella kedves – mondja a király,

amikor belép a nappaliba, miközben épp a teámat
kortyolgatom.
Gyorsan fel akarok pattanni, de feltartja a kezét.
– Csak maradjon ülve. Tudom, hogy nem számított rám.
Igazság szerint valóban nem. Az egész reggelt a királyi
palotában töltöttem, hogy menyasszonyi ruhákat próbáljak. A
királyné azt mondta, kizárt, hogy boltban vásároljam meg az
esküvői ruhámat, ezért tegnap este a telefonomon végignéztem
a kínálatot, és kiválasztottam a nekem tetsző fazonokat.
A királynénak mindet jóvá kell hagynia, mert úgy tűnik, hogy
ez inkább az ő esküvője lesz, és nem az enyém.
Tény, hogy nem valós házasságot kötünk, de akkor is.
Ottar bevitt Oslóba, mielőtt Magnus felébredt volna, és
megállás nélkül próbáltam egyik ruhát a másik után. A királyné
ragaszkodott hozzá, hogy mindet lássa rajtam, hiába állt
némelyik pocsékul.
Egyik sem volt igazán jó, ezért megengedte, hogy tartsak egy
kis szünetet, míg újabb ruhákat rendelt be próbára. Közben
meghagyta, hogy még véletlenül se ébresszük fel a királyt, aki
az emeleti szobában alszik. (Ez a parancs inkább a
személyzetnek szólt, nem nekem. Én pontosan tudom a
helyem.)
 De a király felébredt, és itt áll előttem. Kicsit gyenge, ezért
gyorsan a kanapé háttámlájába kapaszkodik. Jó pár napja nem
láttam, így most megkönnyebbülten nyugtázom, hogy nincs
rosszabbul.
Viszont szemmel láthatóan elég sokat fogyott az első
találkozásunk óta, ami aggasztó. Főképp, hogy sem a királyné,
sem Magnus nem említette, hogy romlott volna az állapota,
ezért meglep, hogy egyre sápadtabbnak és soványabbnak
látom.
–  Hogy sikerült a tegnapi interjú? – kérdezi, aztán lassan
megkerüli a kanapét, és leül velem szemben a karosszékbe.
– Szerintem jól.
Legalábbis remélem. Őszintén szólva, alig emlékszem.
Azután, ami Magnus és köztem történt a hálószobában, teljesen
összezavarodtam, és minden zavaros. Mi több, még most is az.
Amikor vége lett az interjúnak, Ottar elvitte Magnust
hivatalos ügyre hivatkozva, engem pedig visszahoztak a
birtokra. Magnus későn jött haza, én pedig nem akartam
bekopogni hozzá.
Még mindig nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. Nem
mintha nem gondoltam volna rá korábban, de az nagyon
megdöbbentett, hogy ennyire kiéheztem az érintésére. Odalett
minden szemérmesség és tapasztalatlanság, amikről úgy
gondoltam, hogy hátráltatni fogják az élvezetet. Olyan volt,
mintha egy másik Ella lépett volna a helyembe, aki pontosan
tudja, mit akar.
Magnus farkát mindenekfelett. És ahogy a fejét a lábam közé
tette…
 Bár ne zavartak volna meg minket!
–  Izgul a rendezvény miatt? – kérdezi a király, én pedig
elszégyellem magam, amiért vele szemben ülve pajzán
gondolataim támadtak a fiát illetően. Mégiscsak Norvégia
királyával beszélek, aki nemsokára az apósom lesz.
Ismét rá kell jönnöm, hogy az életem gyökeres fordulatot
vesz.
–  Igen, a rendezvény… – mondom erőltetett mosollyal, mert
fogalmam sincs, hogy ez új információ, vagy csak egyszerűen
megfeledkeztem róla.
Összevonja a szemöldökét, mint aki sejti, hogy miért
viselkedem ilyen kényszeredetten.
–  Tudom, hogy dolgos hét volt ez a mostani – mondja
kedvesen –, de megígérem, hogy a mai rendezvény nem lesz
kimerítő. Ez az első alkalom, hogy ön és a fiam együtt jelennek
meg a társadalmi elitnek tartott eseményen.
Kuncog.
– Na jó. Elég pompázatos lesz, de biztosíthatom, hogy jól fogja
magát érezni. Az emberek már alig várják, hogy találkozzanak
önnel.
Kezd derengeni, hogy lesz valami egy múzeumban. Őszintén
szólva a tévéinterjú, az újságnak készült interjú, a
fényképezkedés, a mindenféle találkozók és az esküvői
előkészületek lassan ízekre szednek. Ez a rendezvény csak hab
a tortán.
–  Nos – megköszörüli a torkát, és kihúzza magát –, ha nem
tartja indiszkrétnek a kérdést… hogy jönnek ki Magnusszal?
– Jól – válaszolom röviden.
 –  Tudja, kedvesem, mi azon kevesek közé tartozunk, akik
tudják az igazat. Előttünk nem kell megjátszania magát.
Mindent tudunk, és jól ismerjük Magnust.
Szünetet tart, aztán folytatja.
– Nem könnyű vele együtt élni.
–  Minden rendben… Sőt! Teljesen rendben van, tényleg. Azt
hiszem, mi ketten olyasmit is felfedezünk egymásban, amit
mások nem.
Felcsillan a szeme.
– Valóban? Ez jó hír.
Biztatóan rámosolygok.
–  Magnus más. Talán nem könnyű vele, de pont ez tetszik
benne. Ezért mondtam igent. Szerintem, ha egymásra
támaszkodunk, minden rendben lesz.
– Nagyszerű – vigyorog. Szerintem a legrosszabbra számított.
– Ezt örömmel hallom, főleg egy olyan hölgytől, mint ön. Látom,
hogy ön ügyesen helyreteszi.
Kicsit félrefordítja a fejét, aztán így szól:
–  Szeretném, ha tudná, mennyire hálásak vagyunk önnek,
amiért segít Magnusnak kikeveredni ebből az egészből. Nagyon
kedves, körültekintő és racionális volt, pedig sok mindent fel
kellett áldoznia. A tény, hogy tagja kíván lenni egy ilyen őrült
családnak… Hihetetlenül boldoggá tesz. És Magnust is.
A fenébe. Ilyen nagyfokú őszinteségre nem számítottam.
Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Nem mintha ezen
sírni kéne, de nagyon jó érzés, hogy valaki ilyen nagyra becsül.
– Emiatt ne aggódjon. Részemről a megtiszteltetés.
Az egészben az a vicc, hogy Magnus apjával meghittebb és
hosszabb párbeszédet folytattam, mint a saját apámmal, amikor
megmondtam neki, hogy tényleg férjhez megyek Magnushoz.
Boldognak tűnt, de messze nem reagált olyan kedvesen, mint a
király.
Apám most is távolságtartó volt, mintha a házasságom híre
már nem hozná annyira lázba, mint a legelején. Viszont egy
kicsit megkönnyebbültem a gondolattól, hogy már nem azért
megyek feleségül Magnushoz, hogy őt boldoggá tegyem. Persze
ez is benne van, de nem ez a fő szempont. Ettől kezdve
leginkább rólam szól a történet.
Nem sokkal azután, hogy befejeztük a királlyal a beszélgetést,
megjelent a királyné egy halom ruhával, és intett a királynak,
hogy menjen. Vagy százat felpróbáltam – nem tudom, a királyi
családok miért olyan háklisak a ruha ujjára –, de egyik sem
tetszett. Míg végül az utolsóba beleszerettem.
Fehér, természetesen ujjas, de bő az ujjrész, és áttetsző
csipkéből van, a könyökéig apró aranygyöngyökkel díszítve. Az
alja görög stílusú, testhezálló, és az alját ugyancsak aranyminta
díszíti. Szexi, romantikus, mégis szolid.
Illik hozzám.
–  Nagyon szép – mondja a királyné, miközben a ruhát
csodálom a tükörben. Odajön, és megfogja a könyökömet. – Bár
azzal, hogy ilyen az ujja, megszegjük a szabályt.
– Miféle szabályt?
Legyint.
– Jobb, ha nem tudja. Esküszöm, sokszor az az érzésem, hogy
középkori szabályok alkotják az általunk követendő protokoll
nagy részét. Ne nézzen így rám, én is beházasodtam ebbe a
családba. Sokszor én vagyok az egyetlen, aki gondolkodik.
Megfogja a hajamat, és megrándul az arca.
– Feltűzi, vagy leengedi?
– Még nem döntöttem el.
–  Akkor jobban teszi, ha siet. Már csak két hónap van az
esküvőig.
Na igen. Az esküvő napját is ő választotta. December 23.
Majdnem karácsonyi esküvőnk lesz.
Már régóta motoszkál bennem a kérdés, amit fel akarok
tenni.
– Felséges királyné, Else, ha nem vagyok indiszkrét…
Ahogy rám néz, látom, hogy kellemetlen kérdésre számít.
–  …miért ez a sietség, ami az esküvőt illeti? Miért nem
szánunk rá több időt? Norvégiában nem túl szerencsés téli
esküvőt tartani. Ha nyáron lenne a…
–  Ella! – vágja rá nyersen. – Ez a szokás. Minél hamarabb,
annál jobb, ezt elhiheti. Főképp az önök esetében.
– Ezt hogy érti?
–  Nézze, kedvesem. Egyelőre jobban ismerem a fiamat, mint
ön. A házasságkötésük után ez nyilván másképp lesz, de most
fogadja meg a tanácsomat. Ő… vannak gondjai. Ezek közül az
egyik és legsúlyosabb, hogy nem tud sokáig egyetlen dologra
összpontosítani. És ez a nőkre is vonatkozik. Rávettük a
házasságra, és jelen pillanatban még erre fókuszál, de mi lenne,
ha várnánk még egy évet? Biztos, hogy lankadna a figyelme.
Nem tudom, miért, de rettentően fáj ezt hallani. Talán azért,
mert tudom, hogy ez az igazság, csak szerettem volna figyelmen
kívül hagyni.
 –  Biztosan ön is tapasztalta már, hogy az egyik pillanatban
érdekelte valami, és minden erejével arra összpontosított,
viszont a másik pillanatban már ügyet sem vetett a dologra.
Visszagondolok a biliárdasztalra, aztán a kutyára – amit még
mindig nem szereztünk be –, aztán eszembe jut, hogy
szeszfőzdét akart nyitni.
–  A nőkkel is ez a helyzet. Ezért nem akartam, hogy sokáig
jegyben járjanak, és hosszasan tervezzék az esküvőt, mert a
fiam még a végén meggondolja magát. Elég szeszélyes, és nem
mindig hoz helyes döntést. Nem akartam, hogy ennek ön is
áldozatul essen.
–  Mi lesz, ha a házasságkötés után gondolja meg magát? –
kérdezem halkan. Hirtelen szűknek érzem a ruhát.
–  Kénytelen benne maradni – válaszolja, és megfogja a
karomat. – A szó jó értelmében. Szerintem a házasság
ráébreszti, hogy meg kell becsülnie, amije van, és nem lehet
csak úgy kisétálni belőle.
Kivéve, hogy aláírtam a szerződés záradékát – gondolom
magamban.
Összecsapja a tenyerét, és így szól:
–  Most már elég ebből a beszélgetésből. Kiszabadítom a
ruhából, és kap egy másikat.
– Másikat?
– Igen. A mai rendezvényre. Tündökölnie kell. Higgye el, akad
itt néhány csinos ruhadarab, amiből választhat. És mit tesz
isten, mindegyik ujjatlan. Micsoda botrány!
Ideges vagyok.
Nem tudom, hogy az átkozott rendezvény miatt, vagy azért,
mert egyedül ülök a szalonban, és az interjú óta nem láttam
Magnust, holott közben sok minden történt.
Jó eséllyel mindez együttesen borít ki.
A sarokban lévő régi, fafaragásos órát nézem, és számolom
vissza a perceket. A királyné inasa már hozott nekem egy pohár
pezsgőt, de ezenkívül csak ülök itt magányosan, piros
selyemruhában.
– Ella!
Magnus hangját hallom a hátam mögül. Megfordulok, és
látom, hogy ott áll az ajtóban. Ennyire még sosem örültem neki,
és ez is megijeszt.
Felállok, ő pedig felém tart.
Kicsit furcsa, hogy most először találkozunk az interjú óta.
Lehet, hogy megbánta, ami történt, vagy attól tart, hogy én
bántam meg.
Szó sincs róla.
Megragadja a csuklómat, a mellkasához húz, és látom a
szemében a vágyakozást, ahogy rám néz. Aztán megcsókol.
Hirtelen megszűnik körülöttem a világ, és már csak kettőnkre
figyelek. Viszonzom a csókját, méghozzá szenvedélyesen és
hosszasan, mert szeretném, ha tudná, mit érzek. Tudatni
akarom vele, hogy hiányzott, és szükségem van rá.
–  Sajnálom – mondja, és megfogja az arcomat. – Itt kellett
volna lennem. Olyan korán elmentél ma reggel, hogy még el
sem tudtam köszönni.
– Semmi gond.
 Végigsimítok a csuklóján.
–  Ez merész kijelentés – mondja, aztán lehajol, és ismét
megcsókol. Aztán megint. És újra.
Tudom, hogy nem kéne hagynom, mert nem helyénvaló a
szülei palotájában, de képtelen vagyok ellenállni. Sőt: egyre
többet és többet akarok. Ajkunk szorosan összetapad, nyelvünk
kergetőzik.
Életem végéig őt fogom csókolni.
Ez már sokszor eszembe jutott, de ez az első alkalom, hogy
nem ijesztő számomra a gondolat.
Végül hátrébb húzódik, a homlokát az enyémhez szorítja, és
mély levegőt vesz.
–  Ezért kellett volna korábban hazajönnöm, Ella. Szükségem
van rád, ahogy eddig soha senkire. Miért nem jöttél be hozzám
tegnap?
– És te miért nem jöttél be? Te jöttél későn.
Mélyen a szemembe néz.
–  Akartam. Miután hazaértem, megálltam az ajtód előtt,
mintha be akarnék lopózni. Csak nem tudtam, hogyan érzed
magad a történtek után. Nem akartam nyomulni, bár
legszívesebben azt tettem volna a szó fizikai értelmében.
Mosolygok, aztán végigsimítok a haján. Neki van a legjobb
tapintású haja a világon.
– Akkor legközelebb nyugodtan nyomulj.
Vigyorog.
– Amíg igényt tartasz egy külön szobára, mindent megteszek,
hogy ez változzon.
– Magnus! – kiált az anyja.
 Hirtelen mindketten leengedjük a kezünket, és a királyné felé
fordulunk. Hosszú, csillogós ruhában áll, csípőre tett kézzel.
Mögötte Tor, az inasa, a háttérben pedig Magnus négy, szőke
húga.
Az a vicc, hogy olyan érzésem támad, mintha valami tiltott
dolgot műveltünk volna. Mintha az eljegyzés és a házasság csak
papíron létezne, és soha nem lenne belőle több.
De lehet, hogy csak azért érzem ezt, mert eszembe jut, amit a
királyné mondott ruhapróba közben.
Elég szeszélyes, és nem mindig hoz helyes döntést. Nem
akartam, hogy ennek ön is áldozatul essen.
Próbálom elhessegetni a gondolatot, mert csak a kedvemet
szegi.
A királyné előrelép, és bemutat Magnus húgainak.
Cristinának, Brittnek, Irene-nek és Marinak. Utóbbit már
ismerem.
Szépek, csinosak, és kedvesnek tűnnek. Látszik rajtuk, hogy
örülnek a jelenlétemnek. Ebben a családban legalább nincs
olyan ellenségeskedés, mint amilyenről hallani az efféle
házasságkötések kapcsán.
Az is megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ők is részt vesznek a
rendezvényen. Ezáltal lekerül rólunk a nyomás egy része.
Magnus egy percre sem engedi el a kezem az odaút során, és
a rendezvényen is mindig közel húz magához. Most már tudom,
hogy nem csak a külső adottságai és a szépen kidolgozott teste
miatt szeretem. Ugyanakkor tény, hogy imádom érezni őt, és
egy ilyen kiállású férfi mellett még nagyobb biztonságban
érzem magam.
 Erre a biztonságérzetre nagy szükségem van, mert amikor
kiszállunk a limuzinból és a vörös szőnyegen végighaladva
fotósok sora kattogtatja a gépét, kezdek félni.
Ez hihetetlen.
Csak a vakut és a fényképezőgépeket látom, ráadásul
mindenki a nevemet ordítja.
– Ella!
– Ella hercegnő!
– Felséges hercegnő!
Még soha nem övezett ekkora érdeklődés. Mintha valami
újdonsült celeb lennék, holott csak magamat adom.
Folyamatosan szorítom Magnus kezét, és integetek, ahogy a
királyné tanította a ruhapróbán.
Mosolygok, ahogy Mari tanította a limuzinban. (Le kell
szorítani a nyelvemet.)
Soha nem nézek a fényképezőgépbe.
Ezt azután tanultam, hogy az első alkalommal szó szerint
majdnem megvakultam a fényáradat miatt. Csak azért vagyok
képes végigmenni ezen a szőnyegen, mert Magnus
magabiztosan vezet.
Csodásan néz ki. Hiába mondja, hogy mennyire utálja a
lesifotósokat, mert a gyakorlat pont az ellenkezőjét mutatja. Mi
több, a fotósok is szeretik őt.
Miért ne tennék? Ő nem csak integet és mosolyog. Minden
vakuvillogással ad még valamit magából.  Mosolya mosolyt csal
a többiek arcára, a kacsintása és a fejbiccentése pedig
mindenkit magával ragad. Mintha mindenkivel haverkodna, és
ezért csak még jobban kedvelik.
 Annak ellenére, amin a nyilvánosság és saját maga miatt
keresztülmegy, a világ tiszteli és csodálja. Nincs még egy olyan
ember, mint ő. Elbűvölő, és nagyon természetes.
Nem véletlen, hogy olyan könnyű szeretni.
Hirtelen elgondolkodom. Nem tudom, szeretem-e Magnust, de
nagyon afelé tendálok. Annak ellenére, amit az anyja mondott,
és a félelmeim dacára is tudom, hogy ez elkerülhetetlen.
Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – gondolom magamban,
ahogy Magnust figyelem.
Kérlek, hagyd, hogy működjön a dolog! És kérlek, ne törd össze
a szívem!
Mintha a gondolataimban olvasna. Rám néz, és szélesen
mosolyog.
Hála neki, lassan minden félelmem odalesz.
Szorosabban fogja a kezem, és ahogy beérünk az épületbe, a
derekamra csúsztatja a tenyerét. Mondták, hogy a nyilvánosság
előtt a kézfogás lehet az egyetlen fizikai érintkezésünk, de nem
érdekel. Azon vagyunk, hogy megismerjük egymást, ezért
minden alkalmat megragadunk, amit lehet.
A rendezvény nem olyan rossz, mint hittem. Mondjuk nem
tudom, hogy alapból milyennek kéne lennie, de legalább
lesifotósok nincsenek. Persze van néhány fényképész, de őket
felkérték. Nagyon udvariasak, és mindig megkérdezik, hogy
készíthetnek-e rólunk fotót.
Tekintve, hogy a rendezvény az eljegyzésünk
megünnepléséről szól, sok figyelmet kapunk.
Na jó, pontosítok. Mindenki ránk figyel.
Magnus és én folyamatosan körbejárunk, hogy minden
résztvevő kifejezhesse a jókívánságait. Aztán beszélgetünk és
fényképezkedünk is. Annak ellenére, hogy Magnus végig
mellettem van, semmi esélyem, hogy négyszemközt beszéljek
vele.
–  Felséges hercegnő – szól valaki a hátunk mögött, mire
megszakítjuk a beszélgetést az egyik finn diplomatával.
Egyszerre megfordulunk, és látjuk, hogy a norvég
miniszterelnök áll mögöttünk.
– Nagyon örülök, hogy találkozunk – mondja.
A miniszterelnök magas, szemüveges, és nem túl sok haja
egyértelműen festett. A mosolya nem is lehetne mesterkéltebb,
bár én is ki tudok magamból préselni hasonlót, ha szükséges.
–  Úgyszintén, miniszterelnök úr – mondom, és kezet fogok
vele.
Hideg, guvadt szemével Magnusra néz, és ekkor jut eszembe,
hogy Magnus és én miatta vagyunk együtt. Mert Magnusnak
bizonyítania kell a fickó felé, hogy ő a jövőbeni király, és nem
egy jöttment huszonnyolc éves fickó, akinek viszonya volt a
miniszterelnök lányával.
–  Nem bánja, ha elrabolom egy percre? – kérdezi, aztán
Magnus vállára teszi a kezét.
Óvatosan Magnusra nézek, és látom a félelmet a szemében.
– Csak nyugodtan – válaszolom, mert nem hiszem, hogy lenne
más választásom. Ha Norvégia miniszterelnökének beszéde van
az ország jövőbeni királyával, ezt a jövőbeni királyné sem
akadályozhatja meg.
Ahogy félrevonulnak, és a miniszterelnök hosszas beszédbe
kezd, nem sokáig maradok egyedül. Mari odajön, és a kezembe
nyom egy pohár pezsgőt.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezi kíváncsian.
–  Fogalmam sincs. Lehet, hogy velem van a baj, de ez a
miniszterelnök egy kicsit…
–  Gusztustalan? – kérdezi, de közben bólint. – Rendkívül
gennyes fickó. Alapból nem is ő lett volna a miniszterelnök, de a
korábbi, egy nő, az utolsó pillanatban visszalépett, és nem volt
más, aki átvette volna a helyét. Csak remélem, hogy Magnus
nem kerül ismét bajba. Azt hittem, a nyilvános bocsánatkérés
elég lesz.
–  Azért tegyük hozzá a házasságot is – mondom nyersen,
aztán kortyolok egyet a pezsgőből.
Mari mosolyog, és végigmér. A tekintete Magnuséra
emlékeztet. Mintha mindig többet látna belőlem, mint amennyit
szeretnék.
– Szerintem te és Magnus jól összeilletek.
– Nagyon remélem – mondom, és körbenézek, nehogy valaki
más is meghallja. Itt jó eséllyel még a falnak is füle van.
– Komolyan mondom. Neki olyasvalakire van szüksége, aki…
– Aki mellett nem unatkozik.
– Nem. Akivel beszélgethet, és akit meghallgathat. Sokszor azt
mondják, hogy túl fiatal vagyok és sok zagyvaságot hordok
össze, de szerintem minden ember olyan társra vágyik, akivel
lehet beszélgetni, és akit jó hallgatni. Egyszerűen hangzik, de
ezt a kettőt együtt nagyon nehéz megtalálni.
Hú, ez elgondolkodtató!
–  Máris visszajövök – mondja, és megérinti az alkaromat. –
Úgy tűnik, hogy Cristina mindjárt összetűz valakivel.
 Nevetek, és figyelem, ahogy Mari a valakivel éppen kiabáló
nővére felé veszi az irányt. Aztán úgy döntök, hogy megkeresem
a mosdót, ha már így alakult.
Megemelem a hosszú selyemruhám alját, és elindulok.
Csakhogy a mosdó zárva. Látom, hogy felfelé mutat a nyíl. Nem
akarok felmenni, mert tűsarkú cipőben vagyok, és már sajog a
lábam. Aztán mégis összeszedem magam, és irány az emelet.
Az emeleti mosdók kihaltak, ahogy a múzeum hátsó része is.
Gyorsan elintézem a dolgom, aztán úgy döntök, hogy
körülnézek a múzeumban.
Tekintve, hogy művészettörténeti múzeumról van szó,
rengeteg festményt és szobrot látni. Jó néhányat
megvilágítanak, de a legtöbb sötétben marad.
Elég hátborzongató.
Minél tovább nézem a festményeket a félhomályban, annál
inkább azt érzem, hogy visszanéznek rám.
Ijedtemben sarkon fordulok, és majdnem összeütközöm
valakivel.
Szerencsére a torkomon akad a sikoly.
– Elnézést – mondom kínosan vigyorogva, miközben kis híján
halálra rémülök.
Egy vörös hajú nőbe botlom, aki rózsaszín tüllruhát visel.
Nagyjából velem egykorú lehet. Vékony, hófehér bőrű, vastag
szájú és sötét szemű. Hosszú hajában néhány élénk
narancssárga tincs. Nehéz eldönteni, hogy valódi vagy
műtincsek.
–  Nem akartam megijeszteni – mondja mosolyogva, de ez a
széles mosoly egyáltalán nem illik a szeméhez. – Nagyon sötét
van itt.
Úgy vibrál körülötte a levegő, hogy ideges leszek tőle. Nagyon
kifinomult akcentussal beszél angolul, ezért egyértelmű, hogy
tudja, ki vagyok.
–  Igen – mondom, és félrenézek, mert zavar a pillantása.
Tekintete vad és kifejezéstelen. – Gondolom, lezárták volna ezt a
részt, ha féltik.
–  Gyanítom, hogy megbíznak a résztvevőkben. Aki egy
ilyesféle eseményre látogat, az nem akármilyen társadalmi
osztályból származik, nem igaz?
Oldalra hajtja a fejét, és lebiggyeszti az ajkát.
Az a gyanúm, hogy ezzel csak oda akart szúrni. Nem gyakran
hozakodom elő a státuszommal, de mégiscsak hercegnő vagyok.
–  Szerintem tudják, mit csinálnak – mondom halvány
mosollyal, és elhaladok mellette.
– Tudja, ő engem szeret.
Hirtelen megállok, és lassan megfordulok.
– Tessék?
Mi a fenéről beszél?
–  Minden tiszteletem, hercegnő – mondja, és lassan elindul
felém –, de mindig is engem szeretett. Fogalmam sincs, honnan
került a képbe, de ideje, hogy felszívódjon.
Alaposan felvonom a szemöldököm, és sóhajtok.
– Elnézést, de fogalmam sincs, miről beszél, és azt sem tudom,
kicsoda.
A szemét forgatva megvizsgálja a körmét, ahogy az utálatos
ringyók szokták a filmekben.
– Azt állítja, hogy nem tudja, ki vagyok – mondja a semminek,
aztán rám néz. – Ez jó.
Próbálom kitalálni. Kicsit hibbantnak tűnik a csaj. Tudja,
hogy ki vagyok, és gyanítom, hogy Magnusról beszél, ezért…
– Ön az exbarátnői egyike? – kérdezem óvatosan.
–  Ez vicces. Exbarátnő? Én voltam az exmindene. Együtt
voltunk, míg tönkre nem ment minden. Pedig nem az én hibám,
hogy meghekkelték a telefonomat.
Jó ég! Ez a miniszterelnök lánya?
Mi a fene?
Megköszörülöm a torkom.
– Sajnálom, de bármi történt is önök között, annak már vége.
Talán ideje továbblépnie.
Szeme villámokat szór.
–  Továbblépni? Nem lépek tovább, mert tudok a színlelt
házasságukról.
– Színlelt házasság?
– Ne tegyen úgy, mintha nem ismerné ezt a szót! – mondja, és
úgy közelít, mintha fel akarna nyársalni.
– Néhány hete voltam nála. A lakásán. Nem mondta?
Aztán elviharzik mellettem, és lemegy a lépcsőn. Hosszú haja
a vállára omlik, miközben átszól a válla fölött.
– Kérdezze meg!
Ezzel köddé válik.
Kérdezzem meg? Úgy lesz.
 ELLA

Túl mérges vagyok ahhoz, hogy visszamenjek. Legszívesebben

elkapnám ezt a vörös hajú ribancot, és lelökném a lépcsőn, ami
azt jelenti, hogy muszáj lenyugodnom. Nem vagyok
lobbanékony természet – legalábbis azt hittem –, de mióta
Magnus belépett az életembe, naponta legalább egyszer
felrobbannék.
Mi a fenéről beszélt ez a csaj? Néhány héttel azelőtt volt nála,
hogy találkoztunk? Vagy már utána? Vajon vele találkozott
Magnus, amikor esténként elhagyta a birtokot? Azt mondta,
hogy a Harold’sba megy. Lehet, hogy hazudott?
Aztán ismét eszembe jutnak az anyja szavai.
Biztosan ön is tapasztalta már, hogy az egyik pillanatban
érdekelte valami, és minden erejével arra összpontosított, viszont
a másik pillanatban már ügyet sem vetett a dologra.
Lehet, hogy már most kezdi? Vajon a „míg a halál el nem
választ” esküszöveg érvénytelen, ha alapból hazugságra épül a
házasság? Az egy dolog, hogy összeházasodunk, de mi a
garancia, hogy hűséges lesz hozzám? Ezek után hogy is
várhatnám?
– Ella!
Nem tudom, mennyi ideje álldogálok és bámulom Monet
képét a sötétben, de hirtelen megjelenik Magnus.
Megfordulok, és ahogy felém tart, végigfut a hátamon a hideg.
Borostájával, kissé elálló hajával és izmos alakjával úgy közelít,
mint egy tettre kész James Bond.
– Mit csinálsz itt? – kérdezi, aztán lelassít, amikor meglátja az
arckifejezésemet.
– Találkoztál vele a lépcsőn? – kérdezem hűvösen.
– Kivel?
– Ne játszd a hülyét! Tudom, hogy jó vagy benne.
Megáll, és felemeli a kezét.
–  Hé! Szeretem, amikor utálatos vagy, de nem ok nélkül. Mi
történt?
– Láttam. A csajt, akit megdugtál!
Összevonja a szemöldökét. Biztosan azon gondolkodik, hogy
melyik csajról beszélhetek a sok közül.
– Kiről van szó? Merthogy több ilyen is volt.
– Te idióta.
–  Miért? Most az a baj, hogy veled nem keféltem, de mással
igen?
– Tessék?! – kis híján felrobbanok.
Hunyorítva néz rám.
– Ha nem játszol tisztességesen, akkor én sem fogok. Nagyon
szeretném végre megtudni, hogy pontosan mi a frász miatt
veszekszünk. Kit láttál?
– A lányt! A miniszterelnök lányát.
– Jó ég!
Idegesen a hajába túr, aztán óvatosan rám néz. – Itt van
Heidi?
–  Igen. Itt van. Ahogy kijöttem a mosdóból, egymásba
botlottunk. Bár úgy tűnt, mintha követett volna.
 – Mindig ezt csinálja.
– Azt sem tudtam, hogy kicsoda, miközben ő folyamatosan azt
szajkózta, hogy te még mindig őt szereted.
–  Nem tudtad, hogy ki ő? Nem ismerted fel a szexvideóról?
Pedig végig ügyelt rá, hogy jó szögből látsszon a felvételen.
– Soha nem láttam azt a nyomorult videót! Mellesleg ne térj el
a tárgytól! Azt mondta, még mindig őt szereted.
– Ez jellemző. Ahogy az is, hogy követett a mosdóba. Ez a nő
bolond, Ella. A szó szoros értelmében.
– Azt mondta, pár hete járt a lakásodon.
Muszáj összeszednem magam, mert csak úgy kalapál a
szívem.
– Ez is hazugság? – kérdezem.
Magnus a fejét csóválja.
–  Igen, találkoztunk. A lakáson kívül. Még soha nem járt ott,
de valahogy sikerült kiderítenie, hogy hol lakom. Kiugrott elém
a bokorból. Einar is ott volt, úgyhogy igazolni tudja, amit
mondok.
– Mikor történt mindez? – kérdezem keresztbe font karral.
–  Pár nappal azután, hogy először találkoztunk. Egy nappal
azelőtt, hogy visszajöttél, és azt mondtad, hogy két hét
próbaidőre van szükséged.
– Miért nem szóltál róla?
– Miért kellett volna szólnom?
– Mert ez fontos.
–  Egyáltalán nem az. Nagyon sajnálom, hogy megtalált téged
ma este, de kérlek, ne hidd el, amit mondott. Egyáltalán nem
vagyok bele szerelmes, és soha nem járt a lakásomon. Ő egy
senki.
– Nem az! Pontosan az ő szexvideója miatt kerültünk ebbe a
slamasztikába.
A homlokát ráncolja, és megfeszül az állkapcsa.
– Ebbe a slamasztikába. Jó.
– Tudod, hogy értem. Ne forgasd ki a szavaimat!
– Csak nem értem, mi a gond. Semmit nem jelent számomra,
rendben? Jó, volt néhány együtt töltött éjszakánk, és óriási
hülyeség volt hagyni, hogy videóra vegye a kefélést, de ennek
már vége. Most már továbblépek. Veled.
–  Gondolom, jó lesz, ha kiélvezek minden percet, mert ki
tudja, meddig tart.
– Basszus, Ella! – felemeli a hangját, és megragadja a karomat.
– Mi a fene van veled? Úgy értem, mi történt? Mindig olyan
racionálisan és logikusan gondolkodsz, és én vagyok az, aki
bekattan és hamar kiborítja a bilit.
– Én nem borítom ki a bilit! – ordítom. – És nem kattantam be.
Reálisan gondolkodom.
– Akkor áruld el, mi bajod, és fejezd be a kotkodácsolást.
– Kotkodácsolást? – ismétlem emelt hangon.
– Igen. Most olyan vagy, mint egy csirke.
– Cseszd meg!
–  Jó – válaszolja a fogát csikorgatva, aztán elvigyorodik. –
Ordíts. Káromkodj. Add ki az összes feszültségedet, ha úgy jobb.
A tarkómra teszi a kezét, és megmarkolja.
– Egyetlen dologra van szükséged: egy kőkemény farokra.
– Tessék?
A szám is tátva marad a döbbenettől.
 – Hallottad.
Az ajkamra néz, aztán még jobban megszorítja a nyakamat. –
Királyi kefélésre van szükséged. Ez a legnagyobb bajod. Ezért
vagy úgy felpaprikázva ma este.
–  Szerinted minden probléma orvosolható szexszel?! –
csattanok fel, és próbálom figyelmen kívül hagyni a lüktetést a
lábam között.
–  A te problémád biztosan. Én pedig örömmel segítek a
megoldásban.
Szabad kezével megragadja a csuklómat, és a merevedésére
teszi a tenyeremet. Felgyorsul a légzésem, ahogy megérzem a
kőkemény farkát. Ösztönösen megmarkolom, mire felnyög, én
pedig megborzongok.
Talán igaza van. Talán pont erre van szükségem.
Hogy belém hatoljon.
De nem. Még mindig dühös vagyok, amiért viszonya volt ezzel
az őrült csajjal. Akkor is, ha az előtt történt, hogy találkoztunk.
Dühös vagyok amiatt, amit az anyja mondott. Mintha egyáltalán
nem hinné, hogy a fia bármit is érezhet irántam, bár kérdés,
hogy vannak-e egyáltalán érzései. Dühös vagyok, mert…
– Kérdezz-felelek – mormolja, és a fülcimpámhoz dörzsöli az
ajkát. – Akarod, hogy megdugjalak?
Nagyot nyelek. Egyre erősebb lüktetést érzek a lábam között.
–  Gondold meg – teszi hozzá. Leheletének melege és
duruzsoló hangja tetőtől talpig megbizserget.
–  Amúgy nem kell sok, hogy tudjam a választ. Szinte érzem,
hogy nedves vagy.
Harapdálni kezdi a fülcimpámat, aztán egy kicsit megcibálja a
fogával, mire újabb bizsergést érzek.
Istenem!
– Mi volt a kérdés? – suttogom.
–  Hogy megdugjalak-e – mondja a bőrömbe fúrva az ajkát,
melyet aztán lassan a nyakamra csúsztat –, hercegnő?
– Te mondd meg! – nyögöm ki, ahogy a játékban.
Igen. Nagyon szeretném, hogy megdugjon.
Alaposan.
Durván.
Most már csak azért vagyok dühös, mert nem tudok rá eléggé
haragudni.
– Szeretem, amikor ilyen vagy – mondja, miközben egy kicsit
lehajol, a ruhám alá dugja a kezét, és gyengéden felcsúsztatja a
belső combomon, ahogy tegnap. Tenyerének melege arra
késztet, hogy azonnal elaléljak.
–  Ezt nem itt kéne – mondom végül, miközben alig állok a
lábamon.
– Már késő. Te mondtad, hogy nyomuljak. Hát tessék.
Felcsúsztatja a kezét, és tudom, hogy érzi a nedvességemet.
Forog velem a világ, ahogy hozzám ér.
– Helvete. Nedves vagy, ráadásul nincs rajtad bugyi.
–  Nem akartam, hogy a ruha alatt látsszon a bugyim pántja.
Én…
Nem tudom befejezni a mondatot, amikor az egyik ujját
végigcsúsztatja a szeméremajkamon. Nyögdécselni kezdek, és a
karjába kapaszkodom, hogy meg tudjak állni a lábamon. –
Magnus! – zihálom.
–  Ez igen! Így akarom hallani a nevem! – mormolja, és
beleharap a nyakamba. – Semmi mást nem akarok hallani.
Lassan dörzsölgetni kezdi a csiklómat.
Úgy érzem, hogy rögtön elalélok.
– Látszik, hogy szereted hallani a saját nevedet – zihálom, és
próbálom visszanyerni a légzésemet.
–  Csak akkor, ha a puncid úgy benedvesíti az ujjamat, mint
most.
Be kell valljam, hogy mocskos szavai tegnap igencsak
megleptek, de most már kezd hatással lenni rám.
A szó jó értelmében.
Arra ösztönöz, hogy elengedjem magam, és hagyjam, hogy
Magnus tegye a dolgát. Szabadjára engedem az ösztöneimet és a
vágyaimat, amitől eddig annyira féltem.
Zabolátlanul.
Teljesen az övé leszek.
– Csókolj meg – suttogom.
Felemeli a fejét, meglepődve rám néz, aztán elvigyorodik.
Végül megteszi, amit kértem.
Ez a csók sokkal hosszabb, mint a tegnapi. Kis híján hanyatt
esem, és remegni kezd a lábam. Nyelve folyamatosan
kergetőzik az enyémmel, és úgy tolja egyre lejjebb a számban,
mint egy kiéhezett fenevad. Olyan szenvedélyes, hogy bennem
is gerjeszti a vágyat. Még többet akarok. Úgy megmarkolja a
hajamat, mintha mentőöv lenne, aztán minden egyes
hajhúzással felizgat. Minden porcikám életre kel, és egyre
jobban vágyom az érintésére, a közelségére, és mindenre, amit
ad.
Egy kicsit hátrébb húzódik, felnyög, aztán a másik kezével az
arcomhoz ér. Mélyen a szemembe néz, aztán az ajkamra,
mintha kísértetet látna.
Megmarkolom a szmokingja hajtókáját, és visszahúzom, hogy
az ajka ismét az enyémhez érjen. Egyre jobban úrrá lesz rajtam
a vágy. Legszívesebben a csípője köré csavarnám a lábam, hogy
minden porcikáját érezzem. Dorombolok. Sóhajtozom.
Ugyanolyan szenvedéllyel és hévvel csókolom, ahogy ő tette az
előbb. Mintha fel akarnánk egymást falni.
Léptek kopogásától visszhangzik a lépcsőház, mire mind a
ketten megdermedünk. Olyan hangosan ver a szívem, hogy azt
kívánom, bárcsak csillapíthatnám.
Árnyékokat látunk közeledni, ezért Magnus gyorsan megfogja
a kezem, és egy másik sötétített kiállítóterembe visz. Innen
senki nem láthat minket.
Más téma, hogy hallanak-e vagy sem.
– Magnus! – suttogom, de ő befogja a szám.
– Pszt! Muszáj csendben maradnunk.
A falhoz nyom, két Edvard Munch-festmény közé, aztán a
fülcimpámat harapdálja, végigkaristolja a fogával, és forró
leheletének hála libabőrös lesz a nyakam. Aztán leveszi a kezét
a számról, megragadja a ruhám szélét, és felhúzza a csípőmig.
Érzem az erős, meleg tenyerét és a tekintetét, ahogy alaposan
végigméri az intim testtájamat.
Megnyalja a száját, én pedig csak arra vágyom, hogy a lábam
közé dugja a fejét, és azt tegye, amit tegnap.
Égek a vágytól, hogy végre belém rakja a férfiasságát,
ugyanakkor félek is egy kicsit.
Egyre erősebben szorítja a csípőmet. Kicsit felemel, és a
jéghideg falnak támaszt. Aztán a lábam közé lép, én pedig a
combja hátsó felébe vájom a cipőm sarkát.
Megfogja az arcom mindkét felét, mélyen a szemembe néz, és
kitágul az orrcimpája, ahogy mély levegőt vesz. Mintha
próbálná türtőztetni magát, holott én pont az ellenkezőjét
várom. Azt akarom, hogy engedje szabadjára az ösztöneit, és
adja meg nekem, ami jár.
Elérkezett a pillanat.
Ahogy végigmér, egyre mélyebb a ránc a két szemöldöke
között. Visszatartom a lélegzetemet, és vágyakozom. Ő csak
figyel, és próbál olvasni az arcomról.
Tégy a magadévá! – mondanám legszívesebben. – Dugj meg itt
és most! Alaposan dugj meg!
A nyelvemen van az utolsó gondolat, amit majdnem ki is
mondok.
Alaposan dugj meg!
A régi Ella még csak nem is gondolna ilyesmire.
Az új Ella viszont gyűrűs menyasszony.
És tudja, hogy mit kapott.
Azt is pontosan tudja, hogy mit akar.
Magnus az ajkamra néz. Hol ellágyulnak, hol
megkeményednek a vonásai, miközben látszik, hogy
legszívesebben felfalna. Látom, hogy lassan elszáll az eddigi
visszafogottság.
Előrehúzza az arcomat, ajkát az enyémhez tapasztja, és
durvábban csókol, mint eddig. Megmarkolja a hajamat, én
pedig próbálom kigombolni az ingét, hogy végre
megérinthessem a bőrét. Nyelvünk hevesen kergetőzik, és úgy
elmerülünk a csókolózásban, hogy megszűnik körülöttünk a
világ. Már alig kapunk levegőt. Mintha eggyé akarna válni a
testünk és a lelkünk.
Szívem majd kiugrik, és minden izmom megfeszül.
Két felbecsülhetetlen értékű festmény között vagyok. Ahogy a
nyelve folyamatosan és egyre durvábban köröz a számban,
érzem a nedvességet a combom között. Biztosra veszem, hogy
ezt ő sem hagyja figyelmen kívül.
Kicsit lejjebb csúszom, hogy még jobban átkulcsoljam a
lábammal a derekát, ő pedig szorosabban hozzám simul.
Mindketten nyöszörgünk. Kemény, mint a kő, és pont jó helyen
van a merevedése. Egy apró mozdulattal a csiklómhoz dörzsöli
a nadrágját, mire kis híján az eszemet vesztem.
Egyik kezével a hajamba markol és meghúzza, közben a
fogunk is összekoccan a heves csókolózástól. Itt és most menten
felfaljuk egymást. Egy múzeum közepén, ráadásul pont a
miattunk rendezett eseményen.
Persze. Miért ne?
Elvégre Magnusról van szó.
Teljesen odavagyok ezért a férfiért.
A vőlegényem.
A hercegem.
Kigombolt ingben áll velem szemben. Körmömmel
végigsimítok a mellkasán és a tetoválásán. Aztán kigombolom a
nadrágját, mire a nyakamat kezdi csókolgatni, szívogatni,
harapdálni. Hátrahajtom a fejem, hogy jobban hozzám férjen.
Ügyesen lehúzom a sliccét, kiszabadítom a férfiasságát a
nadrágból, aztán megmarkolom a merevedését. A francba. Ő
sem hord alsóneműt. Érintésemre olyan hangosan nyög, hogy
megborzongok.
– Ó, Ella! Mindjárt elélvezek!
– Ahogy én is.
Már attól lázba jövök, hogy megérintem a hatalmas farkát.
Nem tudom, hogy élem túl, ha belém rakja – nagyon rég
szexeltem már –, de minden vágyam, hogy ez hamarosan
kiderüljön.
Egyre erősebben szorítom a péniszét, és előrehajolok, hogy
lássam. Erre még jobban megkeményedik, és látni a fénylő
makkját. Istenem! Legszívesebben a számba venném, és
minden milliméterét megízlelném.
Mocskos, pajzán gondolataim egy kicsit meglepnek, de nincs
más választásom, mint elfogadni, hogy léteznek.
Ezt teszi velem Magnus.
Lassan eléri, hogy utat engedjek az ösztöneimnek.
Nagyon szeretném a számba venni, de leginkább arra
vágyom, addig rakja belém, amíg képes vagyok befogadni. Jó
eséllyel alaposan szétrepeszt odalent.
Annyira akarom, hogy még képes lennék nyilvánosan
megrakatni magam.
Simogatom, bekenem az előváladékával a péniszét, kicsit
elidőzöm a tövénél, aztán kezdem elölről.
– Jó ég! – zihálja. – Hagyd abba, vagy tényleg elélvezek.
Az ajkamba harapok, és mosolygok, amiért ilyen hatást értem
el nála. Ingerelni akarom, ahogy ő is engem. Most már végképp
úrrá lesz rajtam a vágy.
Egy nap majd ő lesz az ország uralkodója.
 Most viszont én akarok uralkodni rajta.
Térdre akarom kényszeríteni Őrült Magnust.
Kicsit hátrébb lép, és figyeli, ahogy fel-le csúsztatom a kezem
a farkán. Az alsó ajkába harap, aztán lassan rám néz.
– Hercegnő!
Kis szünetet tartok, aztán még erősebben szorítom a
férfiasságát. Lehunyja a szemét, és minden izma feszül az
erőlködéstől, hogy visszafogja magát.
– Igen, felség? – cukkolom.
Mordul egyet, aztán visszajön, és lehúzza a ruhám felsőrészét
a derekamig. Mellbimbóm kőkemény. Megmarkolja a mellemet,
és nyalogatni kezdi. Aztán a szájába veszi, mire tetőtől talpig
megborzongok.
– Istenem!
Ahogy folyamatosan szívogatja és nyalogatja a bimbómat,
egyre több idegvégződésem lép életbe. Egyik kezét lecsúsztatja,
és megsimogatja a csiklómat. Facsarni lehet belőlem a
nedvességet odalent.
–  Már megint eláztatsz – mondja kicsit rekedten, aztán
beleharap a bimbómba.
Középső ujját feldugja, mire nyögni kezdek. A behatolás
érzetére automatikusan billentem a medencémet, hogy feljebb
tudja dugni az ujját.
Többet akarok.
Többre van szükségem.
Lassan kihúzza az ujját, majd nemsokára egy másikkal együtt
visszadugja. Összeszorítom az ajkam, hogy ne kiáltsam a nevét,
amikor módszeresen végigsimít a legérzékenyebb területen.
 –  Magnus! – nyögök, és levegő után kapkodok. – Ne hagyd
abba!
–  Soha – vágja rá, és nyalogatni kezdi a bimbómat. Aztán
kihúzza a két ujját, és hármat dug vissza, mire végképp nem
kapok levegőt, úgy reszketek. Olyan vastagok az ujjai, hogy alig
bírom ki. Ráadásul megállás nélkül ki-be járatja őket.
– Azt akarom, hogy a kezemre élvezz.
–  Én másra is szeretnék élvezni. Kérlek, rakd belém a
farkadat!
Megáll, és leveszi a száját a mellemről, aztán rám néz.
Borostája nedves.
– Ez hivatalos parancs?
Zihálva a tarkójára teszem a kezem, és már most izzadok.
– Szerinted?
– Szerintem ki vagy éhezve – mormolja.
Lassan megcsóválja a fejét, és mosolyog.
– Kiéhezett hercegnő.
– Királyi bánásmódra van szükségem.
Előrehajolok, és beleharapok az alsó ajkába.
– Dugj meg, hercegem!
–  Szent ég! – szitkozódik, miközben ragyog a szeme. – Miféle
Ellát fogok én feleségül venni?
Közvetlenül az álla alatt harapdálni kezdem a nyakát, mire a
borostája felkaristolja az ajkamat.
– Szerintem ezt te hoztad ki belőlem.
–  Akkor remélem, ez az Ella velem marad. Mert nem tudok
betelni veled, hercegnő.
Kicsit hátrébb lép, és a zsebébe nyúl. Nadrágja lezseren lóg a
csípőjénél, farka pedig úgy lüktet, mint a szívverésem. Kivesz
egy óvszert. Ahogy kibontja, zörög a csomagolás.
– Tiszta vagyok. De te szedsz tablettát?
– Nem. De ezután biztos, hogy felíratom.
Kíváncsian figyelem, ahogy felhúzza a gumit. Jó látni, hogy
ilyen rutinosan csinálja. Nadrágja a bokájára csúszik. Farka
hegyét a hüvelybemenetemhez igazítja, aztán egy kicsit vár.
Vigyorog, az ajkába harap, majd felfal a szemével, aztán a
farkával simogatni kezdi a puncimat.
– Ne ingerelj – duruzsolom, és megmarkolom a fenekét.
Mély levegőt vesz, aztán egy határozott mozdulattal belém
hatol. Ha nem lennék ilyen nedves, kizárt, hogy be tudnám
fogadni. Még így is feszít, mintha mindjárt szét akarnék
repedni.
– Ella! – nyög. – Basszus!
Alig kapok levegőt, miközben érzem, hogy még a lábujjam is
feszül, ahogy beljebb dugja.
Jobb, mint hittem.
Minden behatolással erősebben nyom a falhoz. A fejem mögé
teszi a tenyerét, gyengéden megtart, így még mélyebbre tud
nyomulni.
Nagyon remélem, hogy megfelelően rögzítették a
festményeket. Lehet, hogy megússzuk anélkül, hogy kefélésen
kapnának minket, de ha kárt teszünk a múzeumban, akkor
végünk. Nem hiszem, hogy a szex jó mentség arra, hogy az
ember tönkretesz néhány szépművészeti alkotást.
Bár Magnustól lehet, hogy ez sem meglepő.
Az érzés, ahogy dönget, mindent visz. Képtelen vagyok
logikusan gondolkodni. Annyira kitölt, akkora lüktetést érzek a
lábam között, hogy megszűnik körülöttem a világ. Úrrá lett
rajtam az elemi ösztön. Hajt a vágy, és mindig többet akarok.
Tényleg kiéhezett hercegnő vagyok.
Megmarkolom a bicepszét, és érzem, hogy még a szokásosnál
is jobban feszül, miközben teszi a dolgát. Próbálom magamhoz
közel tartani, és csodálattal figyelem. Ez a fickó az enyém, és
mindent megteszek, hogy méltó legyek a hercegemhez.
Szenvedélyesen és vadul csókolózunk, melynek ritmusa
tökéletesen egyezik Magnus csípőmozgásával. Egyre beljebb
hatol. Lassan már a világomat sem tudom, és egyre inkább úgy
érzem, hogy minden a feje tetejére állt. Minden behatolásával
feloldoz.
Végigsimítok az alkarján, és még a szmokingján keresztül is
érzem, hogy feszül az izma, miközben próbál egyenesben
tartani. A bicepszétől a válláig haladok, aztán végigsimítok a
mellkasán, végül irány a merevedése. Megmarkolom a tövét,
mire nyögni kezd.
Ez a buja herceg…
Egyik kezével a csiklómat simogatja, ezért képtelen vagyok
visszafogni magam. Érzem, hogy mindjárt a csúcsra jutok.
–  Azt mondtad, úgy akarsz elélvezni, hogy benned vagyok –
suttogja. – Itt az idő. Viszont maradj csendben.
Egyre gyorsabban mozgatja az ujját, és egy kicsit hátrébb lép,
hogy lássa az arcomat, amikor új dimenzióba érek.
– Ennyi – mondja halkan. – Hadd szóljon!
Minden porcikám bizsereg. Aztán menthetetlenül elélvezek,
és majdnem sikítok.
 Az utolsó pillanatban a számra teszi a kezét, úgyhogy sikerül
tompítania az önkéntelenül kiadott hangot.
Hatalmába kerít az orgazmus. Reszketek, zihálok, minden
izmom feszül, és alig látok a gyönyörtől. Még szerencse, hogy a
számon tartja a kezét, mert képtelen vagyok uralkodni
magamon. Megrohannak az érzelmek, ezért könnyek szöknek a
szemembe.
Leveszi a kezét.
–  Istenem! – suttogom, és a nyakába fúrom az arcomat.
Szorosan magamhoz ölelem, mintha attól tartanék, hogy
máskülönben a föld alá süllyedek. Olyan hevesen ver a szívem,
hogy lassan kiugrik.
Vajon meg lehet halni a jó szextől?
De még nincs vége.
Még erősebben hatol belém, én pedig lélegzet-visszafojtva
figyelem, ahogy remegnek a képek a falon. Magnus minden
behatolásnál felnyög.
–  Basszus! Én is elélvezek – suttogja reszketve, aztán a
nevemet nyögi. Lassít, végül az óvszerbe üríti a váladékát.
Ezután szó szerint majdnem rám zuhan. Végigsimítok a
haján, és minden porcikáját érzem.
Nem hiszem el, hogy ez megtörtént.
Nem hiszem el, hogy megtettük.
Még mindig zihál, amikor hátrahajol, kihúzza belőlem a
férfiasságát, és elégedetten rám mosolyog.
– És én még azt hittem, hogy a múzeum unalmas hely.
Halkan nevetek, miközben a földre ültet. Kicsit
megtántorodom a magas sarkúban, mire gyorsan megtámaszt.
 – Úgy tűnik, kikúrtam belőled a szuszt.
– Ügyes voltál.
Lehúzza az óvszert.
–  Távolítsuk el a bizonyítékot, aztán irány a buli. Jó eséllyel
már hiányolnak minket. Tudsz jönni?
Kuncogok, aztán teszek néhány lépést. Holnap mindenem
sajogni fog.
– Ne fényezd magad.
– Nincs is rá szükség azok után, hogy kötélnek álltál.
Felém nyújtja a karját.
Szélesen elvigyorodok, és belekarolok.
 MAGNUS

A rendezvény után a húgaimmal együtt visszatérünk a

palotába. Az ilyen és ehhez hasonló események után mindig ott
töltjük az éjszakát. Későig fent maradunk, beszélgetünk a
nappaliban, kávézunk, törpemálnalikőrt kortyolunk, és sütit
eszünk.
A hagyományhoz hűen most is mindenki a nappali felé veszi
az irányt, Ella és én viszont nem csatlakozunk.
Hála az égnek.
Ahelyett, hogy beérném azzal, ami a múzeumban történt,
még többet akarok. Az éjszaka hátralévő részében érezni
akarom Ella közelségét, minden porcikámmal.
Nincs vágykeltőbb, mint úgy megrakni, hogy a lábát a csípőm
köré tekeri. Már a gondolattól az egekbe szökik az
adrenalinszintem, hogy bárki rajtakaphat minket. Mégsem
érem be ennyivel.
Azt akarom, hogy most is itt legyen. Az ágyamban.
Le akarom vetkőztetni, és alaposan végignyalni minden
porcikáját.
Lassan akarok beléhatolni, és közben látni akarom az arcát.
A múzeumban gyors voltam és durva. Most lassan és finoman
szeretném csinálni.
Na jó. Egy kicsit talán durván is.
A húgaim kedvesen integetnek és mosolyognak, amikor Ella
és én kéz a kézben hagyjuk el a terepet.
A lift felé vesszük az irányt, és felmegyünk a harmadikra.
Nagy a kísértés, hogy megragadjam Ellát és a falhoz szorítsam,
de sikerül visszafognom magam.
–  Nem aludni megyünk? – kérdezi, amikor elhaladunk a kék
szoba mellett, ahol ő szokott nyugovóra térni, ha a palotában
jár.
Mosolygok, megszorítom a kezét, és a régi hálószobám felé
vezetem.
– Tetszik, amikor megjátszod az ártatlant.
– Azt hittem, tetszik, amikor undok vagyok.
Nekem mindig mindened tetszik.
A francba.
Még szerencse, hogy magamban tartom ezt a gondolatot.
Bemegyünk a hálószobába, és olyan hévvel húzom le róla a
ruhát, mintha korábban nem raktam volna meg a múzeumban.
Aztán én is levetkőzöm.
Foggal, szájjal, kézzel érintem, és most először látom minden
porcikáját fedetlenül.
–  Feküdj le! – mondom, és kicsit hátrébb lépek. – Feküdj az
ágyra, és hagyd, hogy megnézzelek.
Már egyáltalán nem tűnik úgy, mint aki zavarba jön a
kéréstől. Odamegy az ágyhoz, én pedig alaposan végigmérem.
Figyelem, ahogy a matracra fekszik. Látom a gyönyörű,
rózsaszín punciját, a kőkemény mellbimbóját és a formás
mellét.
Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok.
Hihetetlen, hogy egy ilyen nőt veszek feleségül.
 Bármit is mondtam apámnak arról, hogy nem akarok életem
hátralévő részében ugyanazzal a nővel szexelni, hiba volt.
Persze akkor még nem tudtam, hogy Ella lesz ez a nő.
Ő a királyném, és ezt nem szabad elfelejtenem.
– Ha tudnád, mennyire tetszel – mormolom, ahogy az ágyhoz
lépek és ránézek. – Mondhatom, de az nem lenne elég. Inkább
megmutatom. Akarod, hogy megmutassam?
Nem válaszol. Pajzán mosoly jelenik meg az arcán, és
széttárja a combját.
Helvete.
A két lába közé állok. Szinte fáj, hogy ennyire vágyom rá,
mert ezt teszi velem. Megőrülök a vágytól, ahogy elnézem a
kőkemény farkamat és a szétnyílt punciját.
Amint felemeli a csípőjét, lassan behatolok, ő pedig közelebb
jön, hogy még többet kapjon belőlem. Bőrünk összeér, és úgy
simulunk egymáshoz, mint két selyemdarab.
Kurva jó érzés.
Tökéletes.
Megcsókolom, és még közelebb akarok kerülni hozzá.
– Felhúzod az óvszert? – kérdezi.
– Majd előbb kijövök belőled.
Felszalad a szemöldöke.
– Nem akarsz belém élvezni?
Nem is mondhatta volna csábítóbban.
Csak néhány centire van az arcunk, amikor lassan kihúzom,
aztán visszatolom a farkam. Egy másodpercre sem törjük meg a
szemkontaktust. Tekintete csupa vágy és kíváncsiság. Mintha
most látna először. A múzeumban sötét volt és sietnünk kellett,
most viszont van időnk minden pillanatot kiélvezni. Remélem,
hogy tetszik neki a látvány, és elégedett velem.
Mindent megteszek, hogy méltó legyek hozzá.
Amikor a csípőnk összeér, mély levegőt veszek, és próbálom
fékezni magam. Nincs könnyű dolgom, mert megállás nélkül
kívánom Ellát, mióta megláttam.
A derekam köré tekeri a lábát, a csípőjét riszálja, mire még
beljebb jutok. Kezét a hátamra teszi, és olyan összhangban
mozdulunk, mintha eggyé váltunk volna.
–  Basszus, Ella! – nyögöm, aztán szívogatni kezdem a nyakát
és a mellét. Körkörösen nyalogatom a bimbóját, aztán a számba
veszem, és megcibálom. Olyan hangosan nyög, hogy
szexistennek érzem magam, és végre nem kell visszafogni
magunkat. Én is hangosan élvezem. Teljesen eksztázisba jövök
attól, hogy tövig Ellában vagyok, ezért minden porcikáját
érzem.
– Keményebben! – utasít, és homorítani kezd. – Kérlek!
Kér? Milyen aranyos.
–  Kívánságod számomra parancs. Bár igazán hozzátehetted
volna, hogy felség – mondom zihálva.
– Kérem, felség! Dugjon keményebben!
Jóságos ég.
Még mélyebbre megyek, és erőteljesebben mozgatom a
csípőmet. Minden behatolásra rázkódik a melle, és már azt sem
tudom, merre vagyok arccal. Átadom magam az érzésnek. Most
döbbenek rá, hogy milyen jó végre tartozni valakihez és törődni
valakivel.
Még soha nem szeretkeztem olyan nővel, aki iránt bármit is
éreztem.
Épp ezért más ez a mostani.
– Magnus! – suttog. – Még!
Meglepődve nézek rá.
Többet akar?
Akkor többet kap.
Megfogom a derekát, és megfordítom, hogy ő legyen felül.
Egyre szorosabban tartom, ahogy tövig tolom bele a farkamat.
– Csodálatos vagy.
Ide-oda ringatózik rajtam, aztán gyorsan felveszi a ritmust.
–  Lovagolj meg, hercegnőm! Keményebben! Látni akarom,
ahogy himbálózik a melled.
Ahogy rám néz, az ajkába harap, egy pillanatra a
mellkasomra dől, aztán kicsit visszatolja magát, és folytatja a
ringatózást.
–  Igen! A puncid alaposan eláztatja a farkamat! – nyögöm,
miközben figyelem, ahogy tövig benne vagyok. – Folytasd! Ne
hagyd abba!
Kipirul, zihál a mellkasa és remeg a lába. Homorít,
mellbimbója égnek mered, és hátrahajtja a fejét, mintha
teljesen átadná magát az élvezetnek.
A csiklójára csúsztatom az ujjam, hogy elélvezzen, de már
késő. Hangosan felsikolt, és úgy remeg, mintha ráznák.
Hihetetlen, amikor elélvez. Csodás látvány, ahogy enged az
ösztöneinek, és mindennek én vagyok az oka. Én vagyok az, aki
a csúcsra juttatja Liechtenstein hercegnőjét.
Ahogy az orgazmusa alábbhagy, lassabban ringatózik, én
pedig gyorsan hasra fordítom, és kijövök belőle. Terpeszben
térdelek mögötte. Megmarkolom a farkam, és kiverem, mielőtt
engem is hatalmába kerít az orgazmus, és megszűnik
körülöttem a világ.
– Ella! – ordítok. – A kurva életbe!
Hihetetlen.
Nézem, ahogy elélvezek. Váladékommal beterítem a hátát, a
fenekét, miközben majd kiugrik a szívem a helyéről.
Folyamatosan dolgozom, míg az utolsó cseppet is kiadom, aztán
az ágyra dőlök.
–  Helvete – lihegem néhány perc után. Olyan érzésem van,
mintha átment volna rajtam az úthenger.
– Ez a legjobb kifejezés arra, ha valaki egy kiadósat kefélt?

Annak ellenére, hogy az éjszaka közepe van és alaposan

kifáradtam, nem tudok elaludni. Akármilyen megnyugvásra és
boldogságra leltem, míg Ellában voltam, minden szertefoszlott,
ahogy elkezdtem agyalni. Ilyen helyzetben úgy érzem magam,
mintha versenyautóagyam lenne biciklifékkel. Semmi nem
tudja lelassítani.
Az sem segít, hogy Ella már alszik, méghozzá nekem háttal. Jó
ideje egy ágyban akartam vele aludni, most mégis egyedül
érzem magam.
Utálom ezt az érzést. Ha szemét akarnék lenni,
felébreszteném, hogy beszélgessünk. Akkor nem érezném
magam ilyen pocsékul. Mégsem szólok neki. Mindketten
fáradtak vagyunk, és nemcsak a rendezvény, hanem az egész
múlt hét miatt is. Tudom, hogy aludnia kell.
Lassan kikászálódom az ágyból, odamegyek az ablakhoz,
elhúzom a függönyt, és kinézek a sötét éjszakába. Ez a régi
szobám. Itt nőttem fel, és hiába az évek múlása, a kilátás
semmit sem változott. Innen pont a Károly János király -
szoborra látni. A tér általában zsúfolásig telt turistákkal, most
viszont csak egy hajléktalant látok, aki bevásárlókocsit tol.
A látványtól csak még magányosabb leszek, és sajogni kezd a
fejem.
Nem kéne így éreznem.
Mi a fene van velem?
Ott fekszik a gyönyörű menyasszonyom az ágyban.
Vele fogom leélni az életem hátralévő részét.
Ez a baj? Vajon az élethosszig tartó házasság gondolata
rémiszt ennyire?
A kötöttség?
Vagy az a baj, hogy olyasmit érzek iránta, amit eddig soha
senki más iránt?
Nem tudom, mire számíthatok.
Nem tudom, mit várhatok tőle.
Nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet.
Nem tudom, hogyan legyek jó férj.
Nem tudom, hogyan legyek jó király.
Jó ember.
Minden kicsúszott a kezem közül.
Nem vagyok ura az eseményeknek.
Alig vagyok itt.
Nem is vagyok itt.
 Muszáj összpontosítanom.
Nem tudok figyelni.
Nem.
Nem.
Nem.
Segítség!
– Magnus!
Hangokat hallok, de olyan, mintha ébren álmodnék.
Ámokfutó vagyok a saját életemben. Nincs múlt, nincs jövő, és
alig találom a jelent.
– Magnus!
Erősebb a hang, és érzem, hogy valaki a vállamhoz ér.
Ismerős érzés, ami visszahoz a jelenbe.
Megállok, és rájövök, hogy ide-oda sétálok az ablak előtt.
Ellára nézek, aki előttem áll. Köntösét lazán összekötve,
kikerekedett szemmel, aggódva figyel.
– Magnus… Minden rendben? Jó ég! Te izzadsz!
Végigmérem magam. Anyaszült meztelen vagyok, és csurog
rólam a verejték. Hajszálakat látok a tenyeremben, mintha
őrült módjára kitéptem volna őket járkálás közben.
A kurva életbe.
Nem akartam, hogy ilyennek lásson. Eddig jól voltam.
– Gyere ide!
Megfogja a kezem, és a szoba sarkában lévő kanapéhoz vezet.
Leültet, aztán bemegy a fürdőszobába, és hoz nekem egy
köntöst.
– Vedd fel!
Visszamegy, és hallom, hogy kinyitja a csapot. Hoz egy pohár
vizet, egy nedves törülközőt, leül mellém, odaadja a vizet, és
letörli a verejtéket a vállamról, a mellkasomról és a
homlokomról.
– Idd meg, nehogy túl sok vizet veszíts – mondja szelíden, és a
pohár felé biccent.
Most, hogy lassult a szívverésem és a légzésem is visszatért a
normál kerékvágásba, iszom egy kortyot.
Ella nem szól semmit, csak végigsimít rajtam a nedves
törülközővel. Félve nézek rá, hátha elítél.
Csakhogy ő nem ilyen. Eddig soha nem ítélkezett. Hacsak nem
mondtam valami ordas nagy baromságot, ami persze gyakran
megesik.
Itt másról van szó. Még soha nem éreztem magam ilyen
sebezhetőnek. Mintha látná a valódi énemet… Szégyellem
magam.
– Azt hiszed, őrült vagyok, igaz? – kérdezem halkan.
– Egyáltalán nem – válaszolja mosolyogva.
– Talán beteg vagyok. Olyan, mintha lázam lenne.
Visszaül, néhány percig csak néz rám, aztán így szól:
– Nem vagy beteg, Magnus. Szerintem történt már veled ilyen.
– Nem is olyan régen.
– Ez érthető. Hatalmas rajtad a nyomás.
Bólintok.
–  Igen. És nem vagyok jó a stresszkezelésben. Főképp az
érzelmi stressz kezelésében.
– Remélem, nem miattam van.
Megfogom a kezét, megcsókolom a kézfejét, és mélyen a
szemébe nézek.
 –  Nem. Jelenleg te vagy az egyetlen, aki értelmet ad az
életemnek. Az egyetlen, akire koncentrálni tudok. Csakhogy itt
egy csomó minden más. A házasság, az esküvő, a királlyá válás.
Még nem készültem fel. Nem állok rá készen.
– Majd változik a helyzet.
– Nem, ha ilyen maradok – vágom rá fejcsóválva.
– Mi történt?
–  Ami máskor. Van, hogy nem tudok aludni. Nem tudom
kikapcsolni az agyam. Mintha rabságban tartana, és odakötözne
az autó hátsó ülésére. Aztán elindul, és egyre gyorsabban megy.
Be a sötétbe, a szakadó esőbe. Nincs világítás. Nincs ablaktörlő.
Karambolozom.
Rám néz, és alaposan végigmér a sötét szobában.
– Muszáj kérdeznem valamit, és kérlek, ne vedd sértésnek.
– Tudod, hogy engem nehéz megsérteni – mondom erőltetett
vigyorral.
–  Tudom. De ez nem azt jelenti, hogy ne lennél érzékeny.
Tudom, hogy van, ami simán lepereg rólad, és magasról teszel
rá. Más viszont mélyen érint, és ott motoszkál az agyadban,
akár bevallod, akár nem.
Nyelek egy nagyot. Talán igaza van.
– Na jó. Ez egy kérdezz-felelek típusú kérdés?
– Ez egy „én leszek a feleséged, ezért jogom van tudni” típusú
kérdés.
A fenébe. Az a legrosszabb.
– Na jó.
Ismét felgyorsul a szívverésem.
– Diagnosztizáltak nálad bármit is? Mondjuk ADHD-t?
 – Nem – nézek rá kifejezéstelenül.
– Meglep, hogy ezt kérdezem?
– Nem – vágom rá gondolkodás nélkül.
– Kivizsgáltattad?
Megszorítja a kezem, és folytatja.
–  Figyelj! Én nem vagyok orvos, még a vér látványa is
elborzaszt, de ismerek néhány embert a suliban, akinek van
ilyen, és nem az a fajta, amit gyógyszerrel „enyhítenek”, hanem
a klasszikus. Mondtad, hogy csak akkor tudsz összpontosítani,
ha a csúcson van az adrenalinszinted, ez pedig úgy hangzik,
mintha te is ADHD-s lennél. Ez elég gyakori, és tudom, hogy
felnőtteknél nem nagyon figyelik. De nincs mitől tartanod.
Vállat vonok. Nem tudom, mondjam-e azt, hogy téved, és
teljességgel kizárt, hogy ilyenem van, ugyanis logikusnak tűnik,
amit mond.
– Fiatalabb koromban hiperaktív voltam, és meggyűlt a bajom
a hatóságokkal. Azt hittem, hogy ez a személyiségemből fakad.
– Ez igaz, Magnus. Biztosan akkor is pöcsfej voltál.
Nevetek.
–  Feltételezem, hogy nehezen figyeltél az iskolában, voltak
nehézségeid a matekkal, és talán az olvasással is. Ez is a
betegség velejárója. Az egész nagyon összetett, és része a
személyiségednek.
– Akkor az Őrült Magnus becenév találó volt.
Nevet.
– Csak azért, mert fogyatékosságnak nyilvánították, még nem
jelenti azt, hogy a szó szoros értelmében őrült vagy. Nem is kéne
fogyatékosságnak tekinteni. Csak nézőpont kérdése.
 – Honnan tudsz erről ennyi mindent?
–  Tavaly volt egy nagyon jó tanárom, aki ugyanezzel a
problémával küzdött. Nyíltan beszélt róla. Ő tartotta a legjobb
órákat, és nagyon érdekesen látta a világot. Ahogy te is.
–  Szóval szerinted orvoshoz kéne mennem? – Már a
gondolatra is összeugrik a gyomrom.
– Szerintem azt tegyél, amit jónak látsz. Ha attól megnyugszol,
akkor igen. Tedd fel magadnak a kérdést, hogy örülsz-e annak,
ami a fejedben zajlik. Ha igen, és úgy érzed, hogy minden
rendben az életeddel, akkor haladj tovább. Én melletted leszek.
De ha úgy gondolod, hogy van hová fejlődni, és segítségre van
szükséged ahhoz, hogy a jövőbeli dolgokra tudj koncentrálni,
ráadásul ki nem állhatod, hogy éjszakánként – mint most is –
zakatol az agyad, akkor érdemes lenne a dolog végére járni.
– Nem akarok más lenni.
–  Nem hiszem, hogy ez így működik, Magnus. Attól még
önmagad leszel. Humoros, okos, ravasz… és hihetetlenül jóképű.
– Te aztán tudod, hogyan kell kommunikálni.
– Remélem. Ezért vagyok itt. Tehetek érted még valamit, hogy
el tudj aludni?
Szemének pajzán csillogásából rögtön tudom, hogy a szexre
gondol. De most először nem arra vágyom, hanem valami
sokkal intimebbre és jelentőségteljesebbre, mint a kufircolás.
Feltéve, ha van ilyen egyáltalán.
– Az csak jobban felpörget. De volna itt valami.
Felkelek, és odamegyek a könyvespolchoz, amin pont
ugyanazok a könyvek állnak, mint gyerekkoromban. Előveszem
a Gyűrűk ura három kötetét.
 –  Gyere – mondom, és az ágy felé veszem az irányt.
Felkapcsolom az olvasólámpát, és bebújok a takaró alá.
Kíváncsian figyel, aztán odajön, befekszik mellém, és elveszi
tőlem a könyvet.
– Angolul van – mondja, és megfordítja.
–  Évekig tartott, míg elolvastam a trilógiát. Annak ellenére,
hogy a kedvencem, nem értettem, miért vagyok olyan lassú.
Most már tudom. Amikor végre kiolvastam, elhatároztam, hogy
megveszem a hangoskönyvet is. Úgy sokkal jobb volt.
Végigsimítok a könyv borítóján.
–  Akkor vettem meg az angol változatot, amikor megjelent
filmen is. Nem bánod?
– Szeretnéd, hogy olvassak belőle?
Bólintok, és hirtelen elszégyellem magam.
–  Az talán segít, hogy kicsit visszatérjek abba a világba. A te
hangodra szeretnék elaludni.
Ennyi. Azt hiszem, sikerült megmutatnom a leggyengébb
pontomat. A hónapokkal ezelőtti Magnus alaposan fenékbe
rúgta volna a mostanit. De az a Magnus még senkibe nem volt
képes beleszeretni.
Ella rám néz. Nem szánakozva, hanem kedvesen, amitől csak
még jobban elolvadok.
– Persze. Olvasok neked.
Megköszörüli a torkát, és lapozgatni kezdi a könyvet.
– Előszó.
Ahogy Ella olvasni kezd, lehunyom a szemem, és
elkalandozom.
Nem a zakatoló agyam miatt.
 Nem Középföldén járok gondolatban.
Ő ragad magával.
Most először egyáltalán nem bánom, hogy nem koncentrálok
semmire.
 MAGNUS

Repül az idő, ha jól telik.

Akkor is repül, amikor az ember nemsokára megházasodik,
és közben millió egyéb dolga van, millió helyen kéne lennie, és
ezer dolgot kéne megbeszélnie.
Az elmúlt néhány hét igen feszes volt. Einar szavaival élve
olyan, mint a jegesmedve alfele. Nem tudom, hogy ott északon
mit művelnek a jegesmedve alfelével, de talán jobb is.
Ella és én folyamatosan járjuk az országot. Interjút adunk,
fogadásokon veszünk részt, és Ella a véget nem érő esküvői
tervet készíti. Bár anyám még mindig kézben tartja az
irányítást, mintha legalábbis az ő nagy napja lenne, azért Ella is
stresszel rendesen. Most már ő is emberes adag skót whiskyt
iszik esténként, ami jócskán meghaladja a kezdeti mennyiséget.
Ami engem illet, lefoglaltak a saját dolgaim. Egyrészt
elkezdtem pszichiáterhez járni, pontosabban ő jön hozzám. Heti
egyszer megjelenik, ilyenkor beülünk a dolgozószobába, és
mindent megbeszélünk. Csináltattak velem ADHD-tesztet, ami
kitűnően sikerült, vagyis körülbelül kilencvenöt százalékban
egyértelmű, hogy az vagyok. Tudom, hogy ennek különböző
spektrumai vannak, és minden ember más, de én is tagja lettem
a klubnak.
Őszintén szólva ez inkább megkönnyebbülés, mint akadály.
Sok szempontból másnak éreztem magam, és most már tudom,
hogy miért. Végre abbahagyhatom az önostorozást, amiért nem
úgy dolgozom, mint az átlag. Mi több, adhatok magamnak egy
kis szünetet.
És amilyen mániákus és rögeszmés tudtam lenni bizonyos
dolgokban, olyan lendülettel igyekszem minél többet megtudni
erről a betegségről, hogy tervezni tudjam a jövőt.
Nem tudom, hogy kapok-e gyógyszert, de idővel biztosan.
Számomra elég a testmozgás, a vitaminok, a meditáció és az
orvosi konzultáció. A döntéseim jelen pillanatban úgysem
befolyásolják az ország életét, bár ez változni fog. Amikor eljön
az idő, lehet, hogy muszáj lesz gyógyszert szednem. Azért
remélem, hogy királyként sem leszek túl makacs. Biztosan
változni fogok, de a szívem mélyén ugyanaz a pöcsfej maradok.
Elkezdtem megbeszélésekre járni apámmal. Úgy lógok ki a
politikusok és hivatalnokok sorából, mint egy feltartott középső
ujj, de azért igyekszem beolvadni.
Egyetlen dolgot nem teszek: próbálok nem apám egészségi
állapotára gondolni. Nehéz. Annak ellenére, hogy ő is eljön a
tanácskozásra, látom, hogy folyamatosan romlik az állapota, és
gyanítom, hogy ezt mások is észrevették. Mindig határozottnak
és karakánnak tűnik, és szerencsére ugyanolyan lényeglátó
hozzászólásai vannak, mint eddig, de tudom, hogy ez sokat
kivesz belőle. Egy tanácskozás után két nap alvásra van
szüksége.
Nyilvánosan nem jelenik meg, de arról biztosított, hogy jelen
lesz az esküvőn. Ettől félek a legjobban. Nem akarom, hogy róla
spekuláljon a világ, mert pontosan tudom, hogy amint
meglátják, mindenfélét rebesgetnek majd. Apám viszont nem
ezt érdemli. Ez nyilván a királysággal jár, de inkább rólam
pletykáljon a nép. Én már úgyis hozzászoktam.
– Beszéltél már apáddal arról, hogy ő kísérjen az oltár elé? –
kérdezem Ellát, ahogy a repülő földet ér. Eljegyzési
kampányunk másik része, hogy közeli országokba látogatunk,
és találkozunk a helyi uralkodókkal és vezetőkkel. Mindez csak
PR, de muszáj túlesnünk rajta.
Szerencsére a mai az utolsó állomás, és egy olyan embert
látogatunk meg, akit barátomnak is nevezhetnék: Aksel királyt
Dániából. Jó eséllyel már a kifutópálya szélén vár minket.
–  Próbáltam – sóhajt Ella, ahogy kinéz a repülő ablakán. –
Schnell azt mondta, hívjam ma este.
Ella nem tudott kapcsolatba lépni az apjával. Annak ellenére,
hogy a fickó többször is beszélt apámmal az esküvőről, Ellával
egy szót sem váltott. Ismerve a hátteret, Ella nagyon a szívére
vette a dolgot.
Próbáltunk eljutni Liechtensteinbe, hogy köszönjünk a
családjának és megjelenjünk az ország népe előtt, de nem
tudtunk időpontot egyeztetni. Ella miatt remélem, hogy ma
sikerül beszélnie az apjával, mert tudom, hogy az esküvő
meglehetősen stresszes számára, és nagyon fontos neki, hogy az
apja ott legyen, és végre mutasson némi szeretetet a lánya iránt.
Vicces, de néha elfelejtem, hogy miért történik ez az egész.
Most már olyan szintre lépett a kapcsolatunk Ellával, hogy
sokszor képes vagyok azt hinni, hogy szerelemből házasodunk,
és pont úgy kezdődött az egész, mint egy átlag szerelem esetén.
Természetesen szó sincs ilyesmiről.
Jelenleg mindegy, mit érzek Ella iránt. Nem tudom elfelejteni,
hogy ez az egész csak színjáték, és a lehető legjobb színben kell
feltűnnöm a közvélemény előtt.
Ez a gondolat kicsit beárnyékol mindent.
Súlyos terhet cipelünk.
Hazugságon alapul a házasság, és ezt a hazugságot
magunkkal kell vinnünk a sírba. Próbálok nem túl gyakran erre
gondolni, mert félek. Attól tartok, hogy bármi valódi érzésem
támad Ella iránt, azt felülírja a tény, hogy minden más hamis
körülöttünk.
Eddig nem féltem.
Aztán találkoztam Ellával.
Rájöttem, hogy mit veszíthetek.
–  Jól vagy? – kérdezi Ella, és a kézfejemre teszi a sajátját.
Észre sem vettem, hogy az ülés karfáját markolászom.
– Itt vagyunk. Megérkeztünk.
Gyorsan elmosolyodom, és egy kicsit megnyugszom.
Kiszállunk, és egy Koppenhága külvárosában lévő másik
magánreptér felé vesszük az irányt. Olyan hideg van, mint a
jegesmedve alfelén – csak hogy Einar szavajárását idézzem –, de
még nincs hó.
Aksel király a hivatali járművek mögött áll, két oldalán a
testőreivel. Hosszú, fekete kabátot visel fekete kalappal, mire
rögtön a Trónok harca egyik gonosztevője jut eszembe.
– Hű – suttogja mögöttem Ella, ahogy lefelé tartunk a lépcsőn
–, lenyűgözően néz ki!
Igyekszem úrrá lenni a féltékenységemen. Aksel király
valóban lenyűgöző. Az öltözködését leszámítva igazi klasszikus
dán. Arca szabályos, kifinomult, mégis van benne valami
kőkemény határozottság. Negyvenéves, úgyhogy nagyon fiatal
királynak.
Ahogy közelítünk felé, biccentünk egymásnak.
–  Magnus! – mondja, és kezet nyújt felém. – Örülök, hogy el
tudtál jönni.
Kezet rázok vele.
–  Már nagyon vártam. Te vagy az egyetlen uralkodó ezen a
kontinensen, aki csodás skótwhisky-gyűjteménnyel rendelkezik.
Bólint.
– Rád való tekintettel pálinkát is hozattam.
Na igen. Még egy jellegzetesség: Aksel király nem mosolyog.
Legalábbis évek óta nem láttam mosolyt az arcán. Mondjuk
megvan az oka.
Hátralépek, hogy bemutassam Ellát.
Ella persze olyan szélesen mosolyog, hogy ha nem vigyázok,
még engem is térdre kényszerít.
Akselt hidegen hagyja, amitől Ella zavarba jön, de igyekszik
gyorsan összeszedni magát.
Beszállunk Aksel terepjárójába, én pedig azonnal beszélni
kezdek, mert ki nem állhatom a kínos csendet. Aksel hallgat,
mert neki az megy a leginkább. Talán ezért vagyunk ilyen
jóban. Ella időnként beleszól a mondandómba.
Figyelmeztettem, hogy ne említse a királynét, mert Aksel
felesége tavaly váratlanul elhunyt, ezért kényes téma. Azt hinné
az ember, hogy Aksel emiatt vált csendessé és rideggé, de már
azelőtt ilyen volt, hogy a királyné meghalt. Azóta még
komolyabb.
Télen az Amalienborg Palotában lakik, ami sokkal nagyobb és
impozánsabb épület, mint a miénk. Sokszor az az érzésem, hogy
a svédek és a dánok így próbálnak minket lepipálni. Talán
azért, mert a viking ősök jobban a kegyeikbe fogadtak minket.
Annak ellenére, hogy ez egy baráti látogatás, hivatalosnak is
nevezhető, mert apám és anyám ragaszkodtak hozzá, hogy a
dán közvéleményt is megnyerjem. Ha skandináv országokról
van szó, az uralkodócsaládok tagjai jóban vannak, és szinte
családtagként bánnak egymással. Nem véletlenül van ilyen jó
kapcsolatom Viktorral és Aksellel is.
Aksel király, és egy kicsit idősebb, mint én, emiatt nem jár
annyira egy srófra az agyunk, mint Viktorral, aki nagyjából
velem egyidős, és ugyancsak herceg. Annak idején elég nagy
volt köztünk a távolság Aksellel, mert ki nem állhattam a
formalitást és a protokollt. Most viszont úgy érzem, hogy sokat
tanulhatnék tőle.
Majd később. Most lesz egy elegáns vacsora a palotában
néhány dán politikussal és hivatalnokkal, úgyhogy amikor
megérkezünk, Ella és én rögtön elfoglaljuk a nekünk fenntartott
szobát.
–  Ezek szerint csendes típus – állapítja meg Ella, miközben
kiveszi a ruháját a bőröndből, és megnézi, mennyire gyűrött.
– Nem olyan vészes, csak hagyni kell kibontakozni.
Összevonja a szemöldökét.
– Úgy érted, hagyni kell inni?
– Nagyjából – nevetek.
–  Nagyon sajnálom, hogy olyan hirtelen elveszítette a
feleségét.
– És hátrahagyott két kislányt is.
 Ellának kikerekedik a szeme, és felsóhajt.
–  Lányok? Soha nem mondtad, hogy Akselnek vannak
gyerekei.
Kiveszek néhány nyakkendőt.
–  Vannak. Méghozzá aranyosak. Már amennyire a gyerekek
azok lehetnek.
Egy pillanatra leteszi a ruhát.
– Nem szereted a gyerekeket?
Vállat vonok, mert eddig egyáltalán nem gondolkodtam ezen,
és csak most döbbenek rá, hogy kivel beszélek.
A jövendőbelimmel.
– Vállat vontál.
–  Ne haragudj. Őszintén szólva még soha nem gondoltam
bele.
– Soha nem gondoltál bele?
Ismét vállat vonok, amitől mindjárt megőrül. Kezd villámokat
szórni a szeme.
–  Nem tudom, mit mondjak. Eddig nem szerepelt a terveim
között. A tieid között igen? Még csak huszonkét éves vagy.
Csípőre teszi a kezét.
– Ez meg mit jelentsen?
– Hogy fiatal vagy, és még nem kéne ilyesmin gondolkodnod.
–  Ilyesmin? – ismétli lassan, és most már pontosan tudom,
hogy veszélyes terepen járok.
Most már nem tehetek mást, mint hogy óvatosan kihátrálok.
Felkapok egy lila nyakkendőt, és lobogtatni kezdem.
– Ez a fehér zászló. Feladom. Ne vitatkozzunk!
Szúrós pillantást vet rám.
 – Késő. A kocka el van vetve.
Furán nézek rá.
– Nem ez volt az eddigi legbölcsebb kijelentésed…
–  Magnus! Attól még, hogy fiatal vagyok, igenis
végiggondoltam már, hogy szeretnék-e gyereket.
Próbálok szóhoz jutni, de felemeli a kezét, hogy csendre
intsen.
–  És mielőtt bármi lekezelőt mondanál, ez nem a női
mivoltomból adódik. Egyszerűen tudom, hogy szeretnék majd
gyereket, és kész.
Nincs okom meglepődni, mégis ezt teszem. Most látom, hogy
erre is gondolnom kellett volna.
– Jó tudni.
Szomorúan csóválni kezdi a fejét.
– Hihetetlen, hogy ezt elfelejtettem veled megbeszélni, mielőtt
aláírtam a szerződést.
– Miért? Mit csináltál volna? Beraksz egy gyerekről szóló részt
is a szerződésbe? Először ház, aztán kutya, végül gyerek?
–  Menj már!  – csattan fel. – Jó lett volna, ha legalább
beszélünk róla. Én szeretnék gyerekeket. És te? Most ne merj
vállat vonni! – teszi hozzá gyorsan.
Kifejezetten meg kell erőltetnem magam, hogy ne mozduljon
a vállam.
– Őszintén szólva, még soha nem jutott eszembe.
– Pedig te vagy a trónörökös. Az egész intézmény – vagy nem
tudom, minek nevezzem – arról szól, hogy egy idő után átadod
a pozíciót a sorban következőnek. Mégis ki jönne utánad?
Egyik vállam emelkedni kezd, mire Ella kis híján felnyársal a
szemével.
– Nem tudom. Cristina? Irene? Valamelyikük.
– Magnus!
– Mi az? Mit mondjak?
– Nem gondolod, hogy lassan megházasodsz?
– Korábban erre sem gondoltam.
– Úgy képzelted, hogy életed végéig egyedülálló maradsz?
– Igen – válaszolom, bár furcsán hangzik azok után, hogy vele
beszélek.
–  Nem hiszek neked – mondja szelíden, aztán üres pillantást
vet a nyakkendőre.
–  Mit nem hiszel? Eddig soha nem gondoltam a jövőre.
Mintha nem is létezne. Nem neheztelhetsz azért, amit a
megismerkedésünk előtt gondoltam. Ez nem korrekt.
–  Csakhogy engem mindössze hat hete ismersz – mondja
kétségbeesetten.
– Változnak a dolgok. Méghozzá nagyon. Összeházasodunk!
– Mert muszáj!
– Nem. Hanem azért, mert házasodni akarok. Most már te is
láthatod. Kérlek.
Összeszorítja az ajkát, miközben folyamatosan a fejét
csóválja.
Sóhajtok, aztán odamegyek hozzá, megfogom a kezét, mire
elejti a ruhát.
– Nézz rám, Ella!
Vonakodva felemeli a fejét.
– Túljutunk ezen.
– Min? – kérdezi. – Már így is sok mindenen túljutottunk.
 –  Tudom, hogy rendkívül nagy nyomás nehezedik rád, de
nagyon jól kezeled a helyzetet. Kicsit még tarts ki. Két hét, és
összeházasodunk.
–  Két hét múlva hozzámegyek egy férfihoz, aki nem akar
gyereket.
– Ez nem fair.
Kibontakozik a fogásomból.
–  Nem. Valóban nem. Mindig úgy képzeltem, hogy lesz
gyerekem. Főképp, ha férjhez megyek.
Az ajkamba harapok, és egy darabig a padlóra bámulok.
–  Igen, de… – ránézek. – Nem úgy képzelted, hogy olyan
embertől lesz gyereked, akivel szeretitek egymást?
Na igen.
Ezzel máris beletrafáltam. Íme, a kapcsolatunk legkényesebb
pontja.
Nem szól semmit, csak bemegy a fürdőszobába, és bevágja az
ajtót.
Sóhajtok, leülök az ágy szélére, és a kezembe temetem az
arcom. Még mindig olyan zavaros minden. Azt hittem, idővel
könnyebb lesz, de tévedtem.
A lelkem mélyén félek, hogy semmit nem old meg a házasság.
Végül úgy megyünk vacsorázni, hogy nem szólunk
egymáshoz, ami nagyon bizarr. Szerencsére olyan ügyesen
tettetünk bármit, hogy másnak nem tűnik fel a kettőnk közötti
feszültség.
Kivéve persze Akselt. Nem ismerem olyan jól a pasast, de
messziről megmondom, hogy a mi esetünkön gondolkodik.
Mármint az érdekházasságon.
 Nem sokkal később a vendégek távoznak. Ella és én felöltjük a
bájmosolyunkat, aztán Ella váratlanul közli, hogy fáj a feje,
elnézést kér, és a szoba felé veszi az irányt.
Aksel és én a szalonban ülünk. Fogalmam sincs, hogy
pontosan melyikben, mert legalább tíz van ebben a palotában.
Kezünkben pálinka. Aksel kíváncsian végigmér.
Próbálom kerülni a tekintetét, aztán gyorsan kérdezek
valamit.
–  Melyik a kedvenc helyiséged a palotában? Biztos nehéz
eldönteni.
– Miért nem mentél utána? – kérdezi.
– Tessék?
– A menyasszonyod. Úgy tűnt, mint aki rosszul érzi magát.
– Semmi baja. Csak fejfájás.
Kicsit emészti, amit mondtam, aztán kortyol egyet az italból.
– Mióta ismeritek egymást?
Nem tudom, van-e hátsó szándék a kérdés mögött.
–  Miért? – kérdezem óvatosan. Viktornak megmondtam az
igazat, de nem tudom, Aksellel mennyire lehetek őszinte.
Megvonja az egyik vállát.
– Csak úgy. Tudom, hogy nem beszélünk túl gyakran, de az az
érzésem, mintha ez a semmiből jött volna. Más szóval, Magnus:
ez nagyon nem vall rád.
– Talán kezdek felnőni – mondom, és gyorsan kortyolok egyet.
Éget, mint a fene.  – ADHD-t állapítottak meg, ezért próbálom
magam összeszedni, és talán ezt látod most rajtam.
–  Nahát – mondja kényszeredetten. – Ne térj el a tárgytól!
Mikor találkoztatok? Mióta ismered?
 –  Nem térek el a tárgytól, csak azt szeretném tudni, hogy
miért vagy olyan szkeptikus a menyasszonyomat illetően.
–  Nem őt illetően vannak kétségeim – jelenti ki. – Az
egyértelmű, hogy nem nagyon ismeritek egymást.
Szünetet tart.
– Terhes? Ez egy kényszerházasság?
–  Szerintem ne igyál olyan sok pálinkát, Hamlet. Ella nem
terhes. Sőt, mi több: odafent épp a gyerektémán vitatkoztunk.
Azt hiszem, túl sokat mondtam.
– Tudod, hogy Hamlet királyfi volt.
– De ott volt az apja, Hamlet király. Nyugi, figyeltem, amikor
Shakespeare-t tanultuk a suliban. Szerintem ő az uralkodói lét
iskolapéldája.
– Miért vitatkoztatok a gyerekeken?
–  Miért lettél hirtelen ilyen beszédes? Mi történt a csendes,
szemlélődő Aksellel?
– Semmi nem történt vele.
Elhallgat, aztán az italospoharára mered. – Rég nem
beszéltem már senkivel.
A francba. Kezdem kellemetlenül érezni magam.
Természetesen nem az a célom, hogy neki rossz legyen.
– Mi történt a dadával? Azt hittem, jön a másik.
Most először halvány mosolyt látok az arcán. Nagyon
halvány, de szakavatott szemnek rögtön feltűnik.
–  Van egy új, Ausztráliából. De őt inkább nevelőnőnek
mondanám… A lányok imádják.
Felszalad a szemöldököm, és iszom egy kortyot, mielőtt
felteszem a kérdést.
 – És hogy hívják ezt az ausztrál nevelőnőt?
– Aurorának.
– Szép név.
–  Ő maga is az – vágja rá, aztán megköszörüli a torkát. –
Szóval, nem akarsz gyereket?
– Ezt nem mondtam. Annyit közöltem Ellával, hogy még soha
nem gondolkodtam rajta.
– Soha nem gondolkodtál azon, hogy akarsz-e gyereket, mégis
arra kéred ezt a nőt, hogy menjen hozzád feleségül? Ennél jobb
történetet is kitalálhatnál, Magnus.
–  Ez nem történet – mondom sértetten, mintha a lelkembe
gázolt volna.
De már nem bírom tovább a kertelést.
– Na jó. Íme az igazság: készen állsz, Hamlet király?
Sóhajtok, és belekezdek.
– Lebuktam azzal a szexvideóval. Mindenki gyűlölt, gyanítom,
hogy még a családom is. Kénytelen voltam feleségül venni egy
uralkodócsalád sarját, aki szép, és jobb színben tüntet fel.
Összehoztak Ellával. Vonakodva, de beleegyezett, hogy feleségül
jön hozzám. Most, hogy összeházasodunk, mindenki elfelejti a
videót, és talán visszaszerzem a család jó hírnevét. Ennyi a
történet, barátom.
–  Hűha – mondja lassan, aztán összefonja az ujjait, és
hátradől a karosszékben. – Csak azt a részt felejtetted ki, amikor
beleszerettél.
–  Ez nem véletlen. És szégyelld magad, amiért ilyesmit
feltételezel.
– Nem tudom, miért érzed magad kínosan emiatt.
 – Ki mondta, hogy kínosan érzem magam?
–  Nézd, elég hosszú ideig voltam házas. És az évek során
megtanultam, milyen a házasság intézménye. Megtanultam
milyen… megjátszani a szerelmet. Megtanultam észrevenni az
igaz szerelmet, legalábbis annak hiányát. Az ég áldjon meg,
Magnus! Feleségül veszed ezt a nőt, és szereted. Menj, és mondd
meg neki!
– Honnan tudod, hogy eddig nem tettem?
– Mert azt hiszi, hogy bármit teszel a külvilág felé, az tettetett.
Ne járasd vele a bolondját!
Na várjunk csak! Ez azt jelenti, hogy nem is volt olyan idilli a
szerelem a jóságos királynéval, akit egész Dánia, mi több, az
egész világ a szívébe zárt?
Ezt persze nem fogom megkérdezni. Ez nem róla szól, hanem
rólam. De attól tartok, hogy igaza van.
Felállok.
–  Nagyon sajnálom, hogy magadra hagylak, Aksel, de azt
hiszem, valamit meg kell mondanom a jövendőbelimnek.
Otthagyom, és elindulok a lépcsőn. Jó párszor eltévedek,
aztán végre megtalálom a hálószobánkat.
Kinyitom az ajtót, és a telefonom elemlámpáját használom,
hogy lássak valamit a sötétben.
Ella az ágyon fekszik, még mindig estélyiben.
Sír.
Már azelőtt hallom a szipogását, hogy látnám.
– Ella! – suttogom, és fölé hajolok. Szívem a torkomban dobog,
és kis híján megszakad. Még soha nem láttam sírni, ezért
nagyon megvisel.
 Leteszem a telefont az éjjeliszekrényre, és felkapcsolom a
villanyt. Az ágyneműn fekszik, arccal lefelé, mellette a saját
telefonja.
– Ella! Nagyon sajnálom az előbbieket.
A vállára teszem a kezem, és csak remélem, hogy sikerül
megnyugtatnom.
– Nem szeretek vitatkozni – teszem hozzá.
De ő csak szipog és sír, miközben a párnába fúrja az arcát.
–  Kérlek! – próbálkozom újra, és végigsimítok a karján. – Itt
vagyok. Szólj már egy szót!
Csend. Aztán szipogás.
Mély levegőt veszek, és visszaidézem Aksel szavait, hogy
bátorítsam magam. Ennek ellenére nem hagy alább az
idegességem.
Mi van, ha Ella nem érzi ugyanazt, amit én?
Nincs más választásom, mint elhessegetni a gondolatot.
Nincs más választásom, mint összeszedni magam, és fejest
ugrani a mély vízbe.
–  Ella! Nagyon sajnálom, ami történt. Amit mondtam. Ez az
igazság, de jobban is kifejezhettem volna magam. A fő igazság,
hogy idő kell, míg végiggondolom. Tudod, soha nem hittem
volna, hogy találkozom egy olyan nővel, mint te. Egy olyannal,
akivel együtt akarok élni, és aki hajlandó velem élni. Örökre. Ez
a nő te vagy. Tudom, hogy nem erre számítottunk, amikor
belekezdtünk ebbe az egészbe, de ez az igazság. Ha szeretnél
gyereket, akkor megadom neked, méghozzá örömmel, mert
veled akarom leélni az életemet.
Abbamarad a sírás. Érzem, hogy figyel.
 Gyengéden végigsimítok a haján.
– Néha összezavarodom bizonyos dolgokat illetően, de ez nem
azt jelenti, hogy ne szeretnélek. Ez az érzés megmásíthatatlan. A
mi kapcsolatunk és a házasságunk egyáltalán nem szokványos,
ahogy az érzéseim sem. Legalábbis számomra nem. Mert soha
nem gondoltam, hogy bárki is úgy tekint majd rám, ahogy te, és
elhiteti velem, hogy érek valamit. Csak remélni tudom, hogy te
is hasonlóan érzel velem kapcsolatban.
Lassan felemeli a fejét, oldalra fordul, és könnyes szemmel
rám néz.
– Komolyan mondod? – kérdezi.
Elmosolyodom, és úgy érzem magam, mint egy hősszerelmes.
– Komolyan. Viking szívem csak érted dobog.
– Barbár szíved – suttogja. – Harcos szíved.
– Nagyon szeretlek, Ella. Kimondhatatlanul.
Azt hittem, hogy lassan ér el hozzá, amit mondok, de épp
ellenkezőleg. Rögtön elmosolyodik. Ilyen szomorú és szép
mosolyt még életemben nem láttam.
– Én is téged.
Nekem viszont időbe telik, mire felfogom.
Szeret.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaki szeretni fog, erre
tessék.
A nő, akibe alaposan belezúgtam, viszontszeret.
Önmagamért szeret.
Látta a valódi énemet, a mélypontjaimat, mégis szeret.
Megrohannak az érzelmek.
– Csak azért, mert ezt mondtam, neked még nem kell.
 –  Nem is – mondja szelíden. Kis szünet után hozzáteszi: –
Gondolod, hogy csak azért mondanék ilyet, hogy te jobban
érezd magad?
Mosolygok.
– Nem hiszem.
Sóhajtok. Annak ellenére, hogy hihetetlenül boldog vagyok,
elfog a szomorúság, amiért korábban megríkattam.
–  Szeretnék még egyszer bocsánatot kérni. Egy dolog, hogy
szeretünk évődni, de tudom, hogy a legutóbbi vita mélyebben
érintett.
Bólint, és megfogja a kezem.
–  Igen. Én viszont túlreagáltam. Szeretnék gyereket, ebben
biztos vagyok. Csak féltem, hogy te nem akarsz. Ez arra
emlékeztetett, amit szívem szerint inkább elfelejtenék: a
kapcsolatunk kezdetére. Tudom, hogy már nem kéne rá
gondolnom, mert nem a kezdet a lényeg, és nem is a befejezés.
Hanem épp a kettő között.
– Nagyon rossz érzés, hogy miattam sírtál.
Lehunyja a szemét, és kifésüli a hajtincset az arcából.
– Nem csak miattad. Felhívtam apámat, és végre sikerült vele
beszélnem.
– És?
–  Nagyon rövidre fogta. Az a rész rendben, hogy eljön az
esküvőre, és azt mondta, majd beszél erről apáddal. De
olyannyira sietős volt neki, mintha legalábbis lángokban állna a
kastély. Azt hittem, hogy fogékonyabb lesz erre az egészre, de
úgy tűnik, tévedtem. Nem is tudom. Lehet, hogy az esküvő sem
változtat semmin.
 Nem tudom, mit mondjak a leendő apósomnak, ha egyszer
találkozunk, mert már nem először borítja ki Ellát.
– Minden rendben lesz – mondom. – Megígérem.
– Honnan tudod?
–  Nem tudom, csak érzem. Ez egy királyi esküvő. Mindegy,
hogy alapból mi a helyzet, az esküvőn mindenki a legjobb
formáját adja.
–  Nagyszerű. Akkor apám majd úgy tesz, mintha törődne
velem.
– Ella! Ez így nem mehet tovább. Csak belelovalod magad. Ez
az egész nem róla szól, hanem rólunk. Ha eljön a nap, és ott
állunk az oltárnál, csak mi ketten fogunk számítani, és senki
más. Rendben?
Bólint.
– Rendben.
Sóhajt, aztán rám néz, és felteszi a nagy kérdést:
– Hová lett a régi Magnus?
– A vicces?
–  Még mindig vicces vagy. A gyerekes Magnus. Erősen úgy
tűnik, hogy felnőtt férfi vált belőle.
Lehajolok, és az ajkához dörzsölöm az enyémet.
– Majd megmutatom neked azt a férfit.
 ELLA

– Eljött a nagy nap, szép menyasszony!

Íme, az ébresztőórám.
Pontosabban Jane, aki hajnalban beoson a szobámba, és
énekel. Mielőtt kinevetném, amiért ilyen pocsék hangja van, és
legszívesebben folytatnám az alvást, belém hasít a felismerés:
elérkezett a nap.
Férjhez megyek.
Tényleg.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy Jane tálcán hozta nekem a
reggelit és egy csésze kávét.
Lassan felülök.
– Mi ez?
– Nos, hónapok óta ez az első olyan reggel, hogy itt alszol, és
nem a jövendőbeli férjed mellett, ezért úgy döntöttem, hogy
kihasználom a lehetőséget, és ágyba hozom neked a reggelit.
Leteszi a tálcát az ágyra, aztán odamegy az ablakhoz, és
elhúzza a függönyt. Az elmúlt napokban megállás nélkül
havazott, ma viszont kisütött a nap, ezért minden vakítóan
fehér.
Jó jelnek tűnik.
Jane pedig ennivalót hozott.
A tálcára nézek, és boldogan kortyolok egyet a kávéból, aztán
eszem egy szelet süteményt. A pácolt heringes kenyér viszont
egyáltalán nincs ínyemre.
– Jane! Ezt nem eszem meg – mutatok a kenyérre.
– Ne haragudj – mondja vidáman, aztán leveszi a tálcáról, és
úgy teszi a tenyerébe, mint egy értékes gyémántot. – Ez az
enyém.
– Mióta eszel pácolt heringet?
–  Mióta úgy döntöttem, hogy be kéne olvadnom a norvégok
közé – válaszolja, és nagyot harap a kenyérbe.
Fintorgok, és elfordítom a fejem.
–  Mint a norvég trónörökösné udvarhölgye, igenis be kell
bizonyítanom, hogy tisztelem a kultúrájukat.
– Akkor bizonyára értékelni fogják, hogy feláldozod magad a
gusztustalan pácolthering-evés oltárán.
Kortyolok még egyet a kávéból, aztán lehunyom a szemem. Ez
maga az áldás. Úgy érzem, mintha szemhunyásnyit sem
aludtam volna az elmúlt napokban. Tegnap viszont korán
lefeküdtem, úgyhogy tettem valamit a szépségemért.
Sokat segített, hogy Magnus a királyi palotában maradt, mert
a hagyomány szerint a menyasszony és a vőlegény nem
láthatják egymást az esküvő előtt. Imádom a pasast, de meg kell
mondjam, hogy a hálószobában igencsak kifáraszt. Egész
éjszaka képes lenne szexelni, én viszont legfeljebb két menetet
bírok, utána muszáj aludnom.
– Ideges vagy? – kérdezi Jane. – Hogy érzed magad?
– Szerinted?
– Szerintem kifejezetten nyugodtan viseled ezt az egészet. Az
elmúlt napokban az a sok dráma a ruhával és a tiarával…
Szerintem embert próbáló, amit kiállsz. Mit mondjak, le a
kalappal!
Az a nyomorult tiara. Az a szokás, hogy ha az ember
beházasodik a királyi családba, akkor az esküvőn a saját
felmenői egyikének tiaráját kell viselnie. Nem tudom, mi a
protokoll, ha nem kékvérű az illető, de én kénytelen voltam
szólni Schnellnek, hogy küldje el Liechtensteinből a családit.
Csakhogy nem kaptam meg.
Miután ő és apám megérkeztek Oslóba, a királyi palotába
vitték őket, hogy ott szálljanak meg. Mondanom sem kell, hogy
náluk van a tiara. Őszintén remélem, hogy még azelőtt a
fejemre kerül, hogy az oltár elé állnék.
Persze örüljek, hogy apám egyáltalán eljött. Nagyon rossz
felhangja lett volna, ha nem teszi tiszteletét – szerencsére fontos
neki a jó kapcsolat Norvégiával –, mégis rossz érzés, hogy csak a
kényszer vezérelte. A testvéreim el sem jönnek, pedig ők is
hivatalosak az esküvőre.
Sóhajtok. Nem vagyok rájuk mérges, csak kifejezetten
rosszulesik. Soha nem foglalkoztak velem, és ezt jó eséllyel
annak köszönhetem, hogy apám nagyon fiatalon elküldött,
ezért a fivéreim simán megfeledkeztek rólam. Ilyenkor mindig
eszembe jut, hogy nemkívánatos személy voltam.
– Gyere! – szól Jane, és felém tart. – Állat felszegni!
Félve ránézek.
–  Ideges vagyok. És nem csak a családi dráma miatt. Az
esküvőm egy óriási hazugságra épül, és mindezt még a televízió
is közvetíti. Miattunk áll meg az élet Norvégiában. Nemzeti
ünnep lesz, pedig az egész egy átkozott hazugság!
–  Nyugodj meg! – mondja, aztán kiveszi a kezemből a kávét,
és a tálcára teszi. – Ki ne öntsd az italt!
– Nyugodt vagyok – mondom, de közben remeg a hangom.
–  Nem kellett volna megkérdeznem, de ha már szóba került,
szeretném, ha egy dolgot az eszedbe vésnél. Ez már nem
hazugság, Ella. Szereted Magnust. Ő is téged. Összeházasodtok,
mert szeretitek egymást. Nem szerelemmel kezdődött, de azzá
vált. Már nincs mit szégyellni és rejtegetni az emberek előtt. A
találkozásotokat illetően hazudnod kell, de a Magnus iránt
érzett szerelmet illetően soha. Érted?
Bólintok. Tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy szeretjük
egymást. Azóta, hogy Aksel királynál Koppenhágában elmondta,
mit érez, csak még jobban beleszerettem. És ő is ugyanúgy
szeret, ahogy elvárom tőle. Mindennap bizonyítja, hogy az élete
része vagyok. Most, hogy nélküle ébredtem, kifejezetten rosszul
érzem magam.
Ennek ellenére is vannak dolgok, amiken képtelen vagyok
túllendülni. Ilyen például a félelem, hogy egyszer kitudódik az
igazság. Attól is félek, hogy nem készültem fel az új életre.
Sajnos még mindig eszembe jutnak az anyja szavai, és felmerül
bennem a kérdés, hogy meddig leszek én Magnus figyelme
középpontjában, és mikor kezd lankadni az irántam való
lelkesedése.
–  Azt hiszem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy rossz
hírt közöljek – mondja Jane.
–  Miféle rossz hírt? – kérdezem ijedten, és érzem, hogy
menten kiugrik a szívem.
Jóságos ég. Pont ma? Ma akar velem rossz hírt közölni?
– A meghívottak listájáról van szó.
 – Mi van vele?
Nem én állítottam össze a listát. Csak apámat és a
testvéreimet hívtam meg, de utóbbiak lemondták. Néhány
unokatestvérem talán eljön, és persze ott lesz Jane. Részemről
ennyi. Sajnálom, hogy ilyen kevés, de ez van. A további
meghívottak a királyné jóvoltából lesznek jelen.
–  Én is csak ma reggel tudtam meg, amikor beszéltem
Őfelségével, a királynéval – kezdi. – Heidi is ott lesz.
– Tessék?!
Kis híján felborítom a tálcát. Jane gyorsan elveszi, mielőtt
kárt tennék a berendezésben.
– Heidi Lundström, a miniszterelnök idióta ribanc lánya?
– Igen. Ő.
– Nem! – ordítok, aztán kipattanok az ágyból. – Az nem lehet!
Biztos, hogy megpróbálja tönkretenni az esküvőt! A történtek
után miért hívta meg a királyné? Nem tudja, hogy milyen a
csaj?
– Szerintem nem volt más választása. Heidi a miniszterelnök
lánya, és a miniszterelnök biztosan ott lesz.
– És a szexvideó? Mindenki arról fog beszélni!
–  Mindenki arról fog beszélni, hogy milyen nagyvonalú a
királyi család, amiért beengedik, és nem neheztelnek rá. Az
emberek látni fogják, hogy ez a család minden akadályt képes
leküzdeni.
– Bassza meg az akadályt! És igenis van neheztelés. Jane! Az a
ribanc kiszivárogtatta a felvételt. Biztos vagyok benne, hogy
szándékosan. Ez a csaj bolond, és betegesen rajong Magnusért.
Az ilyen bármire képes.
 – Mióta Magnusszal vagy, szépen bővült a szókincsed.
– Jane! Ezt komolyan mondom.
Jane próbál mosolyogni.
– Tudom, hogy őrült, és szerintem sem kéne, hogy ott legyen
az esküvőn. De nem tehetünk semmit.
– Beszélek a királynéval.
Jane ijedten néz rám.
–  Tudod, a királynénak most az a legfontosabb, hogy a fia
megházasodik és hivatalosan is ő lesz a trón várományosa.
Kizárt, hogy ma bármivel kapcsolatban meg tudod győzni.
Zsörtölődöm, aztán felkapom a kávéscsészét, és legurítom az
utolsó kortyot. Valami erősebb kéne.
–  Tudod, hogy igazam van, Ella. Úgyhogy mérgelődés helyett
ülj vissza, és élvezd az utazást.
– Miféle utazást? Esküvő lesz, nem a vidámparkba megyünk.
– Pedig ez olyan lesz, mint egy hullámvasút.
– Vagy inkább kabaré.
– Komolyan – mondja Jane, és megszorítja a kezem. – Figyelj!
Itt vagyok neked. Ahogy Magnus is. A férfi, akit szeretsz.
Nemsokára Norvégia hercegnője leszel, és ezt a titulust büszkén
viselheted. Nemsokára új élteted lesz, amit te irányítasz.
Úgyhogy nyugodj meg, és ne azzal törődj, amit úgysem tudsz
befolyásolni. Hagyd most az aggódást másokra.
Mosolyog.
–  Szerinted a királyné nem bosszankodik, amiért Heidi is ott
lesz? Hidd el, hogy ez őt is alaposan felemészti. Ma minden
szempár a norvég királyi családra szegeződik, főképp
Magnusra. Rólad semmit nem tudnak, úgyhogy semmit nem
veszíthetsz, viszont nagyon sokat nyerhetsz. Ne aggódj! Hidd el,
hogy Heidin kívül mindenki más azt szeretné, hogy ez a ti nagy
napotok legyen. Már csak ezért is fogsz hintón végigvonulni
Oslo utcáin.
– Le fog fagyni a fenekem.
–  És meggyőződésem, hogy közben csodásan fogsz kinézni.
Most gyere! Dühös menyasszonyból álomszépet varázsolunk.

Olyan hihetetlen ez az egész!

Állok a menyasszonyi ruhámban egy plafonig érő tükör előtt
a palotában, és csak nézem magam.
Egyedül vagyok.
Én akartam egyedül lenni.
Szükségem volt erre, mert olyan gyorsan pörögnek az
események, hogy máskülönben egy perc nem maradna meg
ebből a napból. Nehéz, ha reggel óta millióan legyeskednek az
ember körül.
Rengeteg fodrász, sminkes és öltöztető sürgött-forgott. A
fényképészek a készülődés minden pillanatát lencsevégre
kapták. Aztán a királyné beengedett néhány rajongót, hogy
kifejezzék jókívánságaikat.
Úgy éreztem magam, mint egy kiállítási tárgy. Bólogattam,
biccentettem, ráadásul legtöbbször norvégul beszéltek, ezért
semmit nem értettem. Csak remélni merem, hogy tényleg
kedveseket mondtak.
Most viszont végre van egy szusszanásnyi időm.
 Elmélyülhetek a gondolataimban.
Őszintén szólva… ennél szebb már nem lehetnék.
Sokféle szépítőszert használtam, úgyhogy nem csak az enyém
az érdem. Még soha nem ragyogott így a bőröm. Szemem
érzékiséget tükröz, ajkam telt. A hajam kontyba tűzve. Pár
tincset leengedve hagytak, így keretet adva az arcomnak. A
ruha olyan, mintha rám öntötték volna.
Már csak a tiara hiányzik.
Mély levegőt veszek.
Vajon van B terv arra az esetre, ha apám esetleg elfelejti
magával hozni? Sem apám, sem Schnell nem fiatalodik, ezért
simán előfordulhat, hogy megfeledkeztek róla.
Nyugi – emlékeztetem magam. – Jusson eszedbe, amit Jane
mondott. Élvezd az utazást!
Megint mély levegőt veszek.
Aztán kifújom.
Kopognak.
Vetek magamra egy utolsó pillantást, és megigazítom a
ruhám.
– Tessék!
– Ella!
Résnyire kinyílik az ajtó, és apám benéz.
Istenem!
Ez ő.
– Apa! – kiáltom, és teszek felé egy lépést.
Nem hiszem el.
Képtelenségnek tűnik.
Apám szélesre tárja az ajtót, félénken mosolyog, kezében a
fénylő tiarával. Fekete szmokingot visel hosszú kabáttal,
keresztben vörös vállszalaggal. Ez a leghivatalosabb öltözéke.
Egy éve találkoztam vele, de most egész másképp néz ki. És
ezt nem csak a hivatalos megjelenésnek tudom be. Most
kevésbé tűnik ijesztőnek.
Apám nem olyan idős, mint Magnusé. A korai hatvanas
éveiben jár, mégis egy jóval idősebb hűbérúr benyomását
keltette bennem annak idején. Talán azért, mert az életem több
mint a felét távol töltöttem tőle, és javarészt hivatalos
fényképeket láttam róla. Ezek a képek váltak emlékké.
Most viszont, ahogy itt áll előttem, sokkal fiatalabbnak,
energikusabbnak látom, és főképp kedvesebbnek.
Lehet, hogy azért, mert olyan ellágyulva néz rám, ahogy
eddig soha. Talán a tiara teszi, amit nekem hozott.
–  Sajnálom, hogy nem jöttem előbb – mondja. Tudom, hogy
nem fogjuk átölelni egymást, de már attól is meghatódom, hogy
itt van. – Anders király megállás nélkül szóval tart, mióta itt
vagyok.
– Azt elhiszem.
Szünetet tartok.
– Hogy van? Elég beteg, és…
Rég nem láttam a királyt, és tudom, hogy Magnust is aggasztja
az állapota. Szerencsére semmit nem kell csinálnia a
szertartáson, csak állni és várni, hogy bevonuljak.
–  Jobban van – válaszolja apám. Az a gyanúm, hogy szíve
szerint többet mondana, bár alapból nem bőbeszédű.
– Szerintem minden rendben lesz – teszi hozzá.
Odajön, és felém nyújtja a tiarát.
 – Ez a tiéd. Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam.
– Nem késő. Még éppen időben.
Szégyenlősen rámosolygok.
– Felteszed?
– Örömmel.
Felemeli a tiarát, és erőteljesen koncentrál a feladatra.
– Remélem, nem teszem tönkre a frizurádat.
– Biztosan nem.
– Ez még az édesanyádé volt.
Nagyon meglepődöm.
– Ezt nem tudtam.
Bólint, és a homlokát ráncolja, miközben a tiarámat igazgatja.
– Sok mindent nem tudsz róla.
Mosolyogva hátralép, és esküszöm, hogy könnybe lábad a
szeme.  – Tessék. Pont olyan vagy, mint ő.
Sok mindenről kéne beszélnünk. Most, hogy csak ketten
vagyunk, legszívesebben leültetném, és megkérném, hogy
meséljen anyámról, a gyerekkoromról, és magáról is.
Mindenről. Jó lenne újrakezdeni.
Csakhogy az idő sürget. Hálás vagyok, amiért eljött, és azért
is, hogy az oltár elé vezet, de mi lesz, ha vége a nagy napnak, és
hazamegy? Mi lesz a kapcsolatunkkal? Jobb lesz azáltal, hogy
én leszek a jövőbeli királyné? Vagy minden visszatér a régi
kerékvágásba? Miután karácsonykor találkoztunk, minden
visszaállt a régibe, és maradt a távolságtartás.
De most még ezen sincs időm agyalni.
Újabb kopogás.
– Tessék! – mondom, és fogalmam sincs, ki lehet az.
 Kinyílik az ajtó, és néhány szőke fejet látok a résen keresztül.
Magnus húgai, világoskék ruhában. Ők lesznek a
koszorúslányok. Mögöttük pedig Jane.
Elindulnak felém, de mindnyájan megtorpannak, ahogy
meglátják apámat.
– Ó! – mondja Mari, és meghajol. – Elnézést kérek, Őfelsége.
Apám legyint.
– Hagyjuk a formalitást. Elvégre már találkoztunk.
– Mi az? – kérdezem tőlük.
–  Itt az idő! – kiáltja Jane, és megigazítja a ruhája ujját. – A
fenébe! Szerintem hízott a karom a ruhaigazítás óta. Mintha
hurka lennék.
Még ahhoz is ideges vagyok, hogy sóhajtsak. Jane fogyott,
mióta Norvégiában vagyunk. Biztos azért, mert a jó öreg angol
piték helyett pácolt heringet eszik.
–  Kész vagy? – kérdezi Mari, és tetőtől talpig végigmér. –
Csodásan nézel ki.
– Magnus hanyatt vágja magát, ha meglát – mondja Britt.
– Remélem, nem szó szerint – teszi hozzá Irene, mire Cristina
felsóhajt.
Apám rám néz, és felém nyújtja a karját.
– Mehetünk?
Nyelek egy nagyot, és majd kiugrik a szívem.
Kezdődjék a műsor.
Limuzin visz minket az oslói székesegyházhoz. Gyönyörűen
feldíszítették, már csak a közelgő karácsony kedvéért is, de
amitől végképp tátva marad a szám, az a hömpölygő tömeg. Az
embereket kordonnal próbálják távol tartani. Szerintem több
ezren vannak, és sokan norvég zászlót lengetve integetnek.
Miattam jöttek? Miattunk?
Most még idegesebb vagyok, mint eddig. Olyannyira, hogy
mindjárt elájulok.
–  Minden rendben lesz – mondja Jane, és megsimogatja a
karomat. – Hidd el!
Nincs más választásom.
Mély levegőt veszek, és kiszállok a limuzinból.
Ami azután történik, az teljes homály.
Folyamatosan kiáltozik a tömeg, és fényképezőgépek
kattognak.
Aztán megszólal a zene.
Jane és a koszorúslányok elindulnak.
Apám megáll az ajtóban, és ismét a karját nyújtja felém.
Belekarolok. A másik – remegő – kezemmel a csokrot
markolom. A sárga liliomok Liechtensteint, az apró fehér
virágok pedig Norvégiát szimbolizálják.
Elindulunk.
Mindenki feláll.
A zene szól.
A tévé mindent közvetít.
Magnus pedig ott áll az oltárnál. Csodásan néz ki a fekete
egyenruhájában, vörös vállszalaggal és a zakóján
kitüntetésekkel. Messziről látom, hogy mosolyog, és a tekintete
beragyogja a székesegyházat.
Ahogy megpillantom, már tudom, hogy minden rendben lesz.
Amíg őt magam mellett tudhatom, tényleg nem érhet baj.
Végig tartom vele a szemkontaktust, míg apám odavezet
hozzá.
Csak ekkor tűnik, fel, hogy Viktor is ott van. Büszkén feszít
Magnus mellett a saját országának katonai egyenruhájában, és
széles mosollyal biccent.
Az idős püspök pedig Magnus és közöttem áll.
Gyorsan rámosolygok – már találkoztam vele a főpróbán –,
aztán gyorsan Magnusra nézek.
Le sem akarom venni róla a szemem.
Ő is egyszerre feszült és izgatott, mint én.
Folyamatosan mosolyog.
Ahogy én is.
Aztán kénytelen vagyok befejezni.
A püspök ugyanis elkezd beszélni. Beszél, beszél és beszél. Ez
nem a szokványos esküvő, ahol szinte rögtön rátérnek a
fogadalomra, és vége – pedig én pont ennek örültem volna. A
királyné ugyanis szerette volna, hogy minél tovább tartson a
ceremónia. Gondolom, úgy volt vele, hogy ha nemzeti ünnep,
akkor legalább adjuk meg a módját.
Végigmérem a tömeget. Rengetegen vannak, és alig férnek be.
Az első sorokban uralkodócsaládok, királyok, királynők,
hercegek, hercegnők Monacóból, Belgiumból, Hollandiából,
Spanyolországból és még sorolhatnám.
Ott vannak Magnus szülei. A király jobban néz ki, mint
vártam, a királyné pedig sír a meghatottságtól. Látom Viktor
amerikai menyasszonyát, Maggie-t, a svéd király és a királyné
mellett. Látom Aksel királyt. Aztán az uralkodók sora mögött
észreveszem a miniszterelnököt, aki ma a szokásosnál is
ellenszenvesebbnek tűnik. Mellette egy nyurga nő, aki,
gondolom, a felesége, és aztán… Ott ül Heidi. Hosszú, vörös
haját filmsztár módjára behullámosította, és konszolidált,
magas nyakú fekete ruhát visel.
Üres, kifejezéstelen arccal néz rám.
Nem szívesen mondom, de alaposan felbosszant a látványa.
Ne hagyd, hogy ő nyerjen! Nem véletlen, hogy nem ő áll itt,
hanem te – biztatom magam.
Ismét Magnusra figyelek.
Magnusra.
A csodás arcára.
Sötét szemére, melyből árad felém a világ összes szeretete.
Hogy lehetek ilyen szerencsés?
Folyamatosan ez jár a fejemben, ahogy kimondjuk az igent,
egymás ujjára húzzuk a gyűrűt, és megígérjük egymásnak, hogy
jóban-rosszban, egészségben-betegségben kitartunk egymás
mellett, amíg a halál el nem választ.
Könnyek szöknek a szemembe.
Tényleg nagyon szerencsés vagyok.
– És most – kezdi mosolyogva a püspök a meghívottak felé –,
ha bárki tud olyan okot, ami miatt ez a két ember nem kötheti
össze az életét, most szóljon, vagy hallgasson örökre.
Általában senkit nem érdekel ez a rész.
Most viszont súlya van, és ezt mindketten pontosan tudjuk.
Magnus és én is érezzük, hogy ezen a ponton minden
tönkremehet, hiába küzdöttünk.
Eszembe jut, amit Heidi a múzeumban mondott.
Hogy a házasságunk színlelt.
Hogy én csak úgy hirtelen kerültem a képbe.
 Honnan tudta?
Vagy csak találgatott?
Istenem! Vajon megszólal?
Magnusra nézek, és próbálom leplezni a félelmem, mégis
megérzi. Gyorsan Heidire nézünk.
Ahogy ő is ránk.
Vigyorog.
Nem hiszem, hogy jó szándékból.
–  Akkor Isten által rám ruházott hatalmamnál fogva
házastársakká nyilvánítalak benneteket – jelenti ki a püspök. –
Csókoljátok meg egymást!
Ezzel Heidit el is felejtjük. Csendben maradt. Most már csak a
szerelmünk beszél.
Magnus előrelép, megfogja az arcomat, szerelmet vall, aztán
olyan szenvedéllyel csókol meg, ahogy eddig soha.
Mindenki tapsol és éljenez, de én nem hallok mást, csak a
kettőnk szívverését.

Megcsináltuk. Összeházasodtunk. A szertartás után beszállunk

a hintóba, és végighajtatunk a macskaköves, hófödte utcákon,
miközben bundabőrbe burkolózva integetünk a tömegnek.
Igazából akkor hasít belém a felismerés, hogy férj és feleség
vagyunk, amikor kiállunk a palota erkélyére, és több ezer
embernek integetünk. Turisták, lelkes rajongók és járókelők
hada áll a téren, és ujjonganak.
Pezsgő durran, tűzijáték ropog, és mindenki azt ünnepli, hogy
összeházasodtunk.
Magnus felesége lettem.
Norvégia hercegnője.
Magnus felé fordulok, átölelem, és szenvedélyesen
megcsókolom. A tömeg őrjöng.
De a lelkesedésem nem nekik szól.
Hanem Magnusnak.
– Férjem – suttogom, ahogy elengedem.
– Feleségem – suttogja vissza.
 ELLA

– Muszáj hazamennünk? – nyafogok.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen nyafogós leszek. Csak pár
hete kezdődött, de az az igazság, hogy… tényleg nem akarok
hazamenni.
Most havazik és rettentően hideg van Norvégiában, miközben
itt, a Kanári-szigeteken csodás az idő. Napsütés, pálmafák…
Ez a nászút igazán kijárt nekünk, bár kicsit később került rá
sor, mert az esküvő után jött a karácsony, ami azt jelentette,
hogy a családdal töltöttük az idő nagy részét. Folyamatosan a
királyi palota és a saját otthonunk között ingáztunk.
Most végre január, ami egy új kezdet lehetősége.
Az én dögös herceg-férjem itt fekszik mellettem egy szál
fürdőnadrágban, napolajjal a bőrén.
Imádom ezt a férfit.
Azt is imádom, hogy a házasságkötésünk óta egyre közelebb
kerülünk egymáshoz. Mintha átmentünk volna a vizsgán, és
most élveznénk a munkánk gyümölcsét. Nyugodtan
pihenhetünk, és azt tehetjük, amihez kedvünk van. Mindezt a
nyilvánosság teljes kizárásával.
Már nem érdekel, hogy milyen volt a kezdet. Visszanézve csak
a találkozás körülményei tértek el a szokványostól. Erről
nyilván nem mindenki tud, de most már tényleg mindegy. Csak
az számít, hogy mit érzünk egymás iránt.
 Amit most érzek, az egy kicsit… pajzán.
Magnus hanyatt fekszik, az arcát letakarta egy törülközővel,
hogy védje a naptól, a teste viszont látszik. A jachton
maradtunk, és most nincs egy árva lesifotós, aki lencsevégre
kaphatna minket. Talán azért, mert a királyi jacht éppen
Görögország partjainál pihen Cristinával és a barátjával a
fedélzeten. Ők messziről úgy néznek ki, mint mi. Tökéletes
elterelés, ami az egész nászút alatt működött. Végre senki nem
tolakodott be az intim szféránkba.
Erre nagy szükségem volt. Csak fekszem, és nézem a férjem
izmos, napbarnított testét. Nehezen állom meg, hogy ne érjek
hozzá.
Aztán odasompolygok.
– Magnus! – suttogom, hogy ne ijesszek rá.
– Hm? – kérdezi álmosan a törülköző alól.
A mellkasára teszem a kezem, lecsúsztatom a hasáig, és
érzem, hogy a napolajtól síkosabb a bőre.
– Akarsz úszni egyet? – kérdezem sokat sejtetően. A házasság
és a napfény gyilkos kombináció.
Megköszörüli a torkát.
– Lassan meggyulladok.
Lejjebb csúsztatom a kezem, egészen az úszónadrágjához, és
érzem, ahogy keményedik a férfiassága.
– Nem lassan.
Leveszi a törülközőt, felém fordul, ezért látom magam a
napszemüvegében.
– Hol van Einar?
– Itt, uram – válaszolja Einar a kormány mögül.
 Na igen. Ezért akartam úszni.
Nagyon meleg van odalent, a fedélzeten pedig mégsem
állhatunk neki, ha ott van Einar.
Magnus felemeli a fejét, és ránéz.
– Szóval ott van.
Aztán rám néz.
– Menjünk?
Felpattanunk, és mielőtt gondolkodnék, hogyan tovább,
Magnus végigrohan a fedélzeten, és a jacht széléről beszaltózik
az óceánba.
Produkálja magát.
Odamegyek a korláthoz, és kinézek.
– Előző életedben tornász voltál?
Tempózik az égszínkék vízben. Ahogy rám néz, látom, hogy a
hajának egy része a homlokára tapadt.
– Nem tudom.
– Hány pontot adna, Einar? – kérdezi.
– Tízből nyolcat, uram – hangzik a válasz.
–  Csak nyolcat? – reklamál Magnus. – Pedig tökéletes volt a
kivitelezés.
– Napszemüveggel ugrott, ami nyilvánvalóan elsüllyedt.
– A francba!
Rám néz.
– Gyere Ella, különben megkérem Einart, hogy lökjön be!
– Nem mered.
– Einar – kezdi.
Einar feláll, és elindul felém.
– Jól van, megyek – mondom gyorsan, és óvatosan átlépem a
korlátot. Kizárt, hogy belökjenek.
A jacht szélén állok, mély levegőt veszek, aztán ugrom.
A víz hidegebb, mint hittem, főképp a kinti hőmérséklethez
képest. Elég megterhelő a szervezetemnek. Ráadásul olyan
érzésem van, mintha mélyebbre süllyednék, mint kéne. Amikor
Magnus megfogja a kezem és a felszín felé húz, kicsit
megnyugszom.
Ahogy kiköpöm a vizet, elordítom magam.
– Ez hideg!
– Ne kényeskedj már!
–  Nem kényeskedem! – vágok vissza, és lefröcskölöm. –
Norvég véred van.
– És norvég dákóm – motyogja, aztán átkulcsolja a derekamat,
és maga felé húz. Tekintete rögtön csábosból kéjsóvárra vált.
Rávigyorgok.
– Nem véletlenül olyan kemény.
– Na látod.
A vállam fölött a jachtra néz, és felméri, hogy Einar láthat-e
minket, vagy sem. Kicsit megtart, aztán a derekamat fél kézzel
átkulcsolva hátrafelé tempózik, míg elérjük a horgonyt.
– Na? – kérdezi, és az ajkamra néz.
Vicces, hogy már a pillantásától is lázba jövök. A dereka köré
kulcsolom a lábam, ő pedig a fürdőruhám alá csúsztatja az
ujját, és simogatni kezd.
–  Ide jövünk? – kérdezem, és körülnézek. Attól, hogy Einar
nem lát minket, az elhaladó csónakokról még simán ránk látni.
Tudom, hogy a lesifotósok még nem találtak ránk a Kanári-
szigeteken, de egy szempillantás alatt készülhet rólunk kép a
tudtunk nélkül.
Persze egy házaspárnak nyilván megbocsátják, hogy
szerelmeskednek a nászúton.
–  Kapaszkodj a láncba – suttogja Magnus. Előrehajol, az alsó
ajkamba harap, és megcibálja a fogával.
Felnyögök, mire egyre jobban dörzsöl az ujjával. A másik
kezével szabaddá teszi a farkát, míg én a láncba kapaszkodom.
– Magasabban – utasít.
A fejem fölé emelem a kezem, és úgy kapaszkodom a láncba.
–  Nagyon szexi vagy – mormolja, miközben a mellemet nézi.
Aztán ő is megmarkolja a láncot, pont az alatt, ahol én fogom.
– Megvan? – kérdezem, ahogy csókolgatni és szívogatni kezdi
a nyakam.
– Mmm…
Félretolja a bikinialsót, és végigcsúsztatja a farkát a
hüvelybemenetemen. Lassan ingerel.
Még soha nem szexeltem vízben, mi több, soha nem
szexeltem álló helyzetben, és főleg nem nyilvánosan. Hálás
vagyok, amiért így felizgat. Ahogy belém hatol, mindent érzek.
Mély levegőt veszek, megmarkolom a láncot, és próbálok
kapaszkodni.
– Hála neked, csillagokat látok – mondja, és nyalogatni kezdi a
fülcimpámat. – Lassan csinálom, míg nem kéred az ellenkezőjét.
Bólintok, sóhajtozom, és érzem, hogy alaposan kitágít
odalent. A csiklómat ingerli, mire végképp úrrá lesz rajtam a
vágy. Úgy érzem, hogy többet akarok belőle. Soha nem elég.
–  Ez az – mormolja. – Igen, Ella! Milyen érzés? Mennyire
érzed nagynak és vastagnak a farkamat? Mélyebbre menjek?
 Próbálok megszólalni. Egyszerre akarok levegőt venni és
bátorítani Magnust, miközben ő folyamatosan mozgatja a
csípőjét. A víz kellemes ringása mintha lelassítaná az időt.
Tökéletesen érzem Magnust a lábam között, miközben ki-be
járatja a farkát.
Nem tudom, hogy az óceán, a napfény, vagy a csodás idő teszi-
e, de még soha nem éreztem magam ilyen szabadnak és
szenvedélyesnek. A férjem, aki az egész világot jelenti
számomra, most jó alaposan megdug. Minden behatolással úgy
érzem, mintha így akarna még erősebb nyomot hagyni bennem.
A szemembe néz. Csuromvíz a haja. Zihál, de közben próbálja
egyenletesen venni a levegőt. Tartja a szemkontaktust, és egyre
tüzesebb a pillantása. Jó eséllyel az enyém is.
Már nem tudok várni.
– Elmegyek, Magnus! – nyögöm.
–  Basszus! – kiáltja, miközben lehunyja a szemét, aztán még
keményebben és durvábban hatol belém, miközben
folyamatosan dörzsöli a csiklómat. Elengedem a láncot, és
Magnusba kapaszkodom. Lábaim remegnek, ahogy próbálom
magam a felszínen tartani. Aztán elélvezek, és nem sokkal
utánam ő is a csúcsra jut.
Amikor végre visszatér a légzésem a normál kerékvágásba,
felemelem a fejem, és rámosolygok.
– Boldog nászutat!
Gyengéden megcsókol, aztán lassan kihúzza belőlem.
– Boldog nászutat!
Végül felhúzza az úszógatyáját.
– Ezt hány pontra értékelnéd?
 – Tízből tíz – vigyorgok.
– Hallja, Einar? – kérdezi. – Tízből tíz!

Bár csak egy hetet voltunk távol, teljesen más embernek érzem
magam, mire visszatérünk Thornfield Hallba. Nemcsak azért,
mert Magnus és én szépen lesültünk – na jó, én inkább pirultam
és még több szeplőm lett –, hanem azért is, mert hatalmas súly
került le a vállunkról. Ahogy körülnézek a birtokon, teljesen a
magunkénak érzem.
Attól eltekintve, hogy Jane, Einar, Ottar és a személyzet is itt
lakik, teljesen a miénk a hely, és ez mindenre rányomja a
bélyegét. A szó szoros értelmében, mert a házasságkötés után
megkaptuk a saját, hivatalos bélyegzőnket, és a bankjegyen is
szerepel az arcunk.
Nagyon sok tervem van. Szeretnék egy kutyát, szeretném
átrendezni a szobák egy részét, ismét szeretnék lovagolni, és el
szeretném indítani a nonprofit vállalkozásomat. Teljes gőzzel
akarok nekifogni az új életnek.
Ma viszont csak ülünk Magnusszal a szalonban, végignézzük
a nászajándékokat, és mindenkinek megírjuk a köszönőlevelet.
Kint esik a hó, mi pedig a jó meleg kandalló mellett ülünk,
kakaóval a kezünkben. Így egész jó.
Legalábbis nekem. Magnus viszont szemmel láthatóan
halálra unja magát.
– Vegyük úgy, hogy ez egy játék – javaslom. – Úgy érdekesebb.
Drámaian felsóhajt.
 – Nem kell. Kibírom valahogy.
Szünetet tart.
– Nem tudod hamisítani az aláírásomat?
– Nem.
Látom, hogy a kanapé párnája mögé nyúl, kihúz egy üveg
valamit, és a kakaóba önti.
– Mi az?
– Orvosság. Hogy bele ne haljak az unalomba.
Messziről érzem a whisky szagát.
Kivesz a dobozból egy papírból hajtogatott koronát, és a
képeslapra néz.
– Mi a frász ez? És miért küld nekünk ilyet Cornhole hercege?
Kitépem a kezéből a papírt.
– Cornwall. Vagyis Károly walesi hercegtől van az ajándék, te
tökfej. Mutass némi tiszteletet!
– Tiszteletet? Te neveztél tökfejnek.
– Mert az is vagy.
Sóhajt, és ír valamit a lapra, aztán felém nyújtja.
–  Mélységes hálával és tisztelettel? – olvasom hangosan az
utolsó sort.
– Igen.
– Írhattad volna egyszerűen azt, hogy köszönjük.
–  Persze, de így jobban hangzik, nem? Mélységes hálával és
tisztelettel, őfelsége Magnus herceg, Norvégia trónjának
örököse.
– Ez igazán fennkölt.
– Belőlem már csak ez fakad – vágja rá vigyorogva.
Hirtelen hangos, őrült kopogást hallunk, mire
összerezzenünk. Einar, aki eddig a szoba sarkában ült és
igyekezett figyelmen kívül hagyni a civódásunkat, szintén
meglepettnek tűnik.
–  Várunk valakit? – kérdezem, miközben Einar határozott
léptekkel a bejárati ajtó felé veszi az irányt. Jane bement
Ottarral a városba, és még jó pár óra, míg visszatérnek.
–  Remélem, ez nem Cornhole hercege – mondja Magnus, és
feláll. – Amekkora füle van, még az is lehet, hogy hallotta, amit
mondtam.
Hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és Einar norvégul beszél
valakivel. Mérgesnek tűnik, bár nem értem, amit mond.
–  Mit mond? – kérdezem Magnust, de ő már a folyosó felé
veszi az irányt. Látom a szemében a félelmet.
Ez nem jó jel.
Felpattanok a kanapéról, és utánamegyek.
Ahogy meglátom az ajtóban álló személyt, földbe gyökerezik
a lábam az előtérben.
Átkozott Heidi Lundström.
Hatalmas bunda van rajta, amitől sírni lenne kedvem, mert
tudom, hogy sok medve életébe került. Heidi kezében egy
mappa. Mögötte a kocsibejárón egy autó áll, melyről
egyértelműen látszik, hogy a miniszterelnöké.
Heidi őrült tekintettel figyeli Magnust, miközben reszkető
kezével felé nyújtja a mappát. Ahogy meglát, még gonoszabbra
vált a pillantása.
– Szerintem ezt is hallania kell – mondja angolul.
Magnus kikerekedett szemmel néz rám. Állkapcsa megfeszül,
és biccent a szoba felé, hogy távozzak, de erre nem vagyok
hajlandó.
Mi több, közelítek feléjük.
– Mi az? Mi folyik itt?
Heidi Einarra néz.
– Ön nyugodtan távozhat. Nem vagyok közveszélyes.
Einar Magnus felé fordul, és várja az utasítást.
Magnus bólint.
Einar elmegy, bár szerintem nem túl messzire.
Annak ellenére, amit Heidi mondott, simán kinézem belőle,
hogy a végén ránk támad. Vajon kés van nála?
– Hogy kerül ide? – kérdezem.
–  Elvettem apám kocsiját – válaszolja, és megvonja a vállát.
Aztán Magnusra néz, és így szól –: Igazán kedves az anyádtól,
hogy meghívott az esküvőtökre. Tudom, hogy nem a te ötleted
volt.
–  Mit akarsz, Heidi? – kérdezi Magnus keresztbe font karral,
terpeszben állva.
Heidi egyáltalán nem tűnik ijedtnek.
–  Hogy mit akarok? – tettetett nevetésben tör ki. – Olyan
lakhelyet, mint ez. Vagy talán éppen ezt. Presztízst, pénzt és
rajongást. A saját arcomat akarom látni az érmén. Rangot
akarok. Olyan hatalmat, amit apám soha nem ad a kezembe.
Mindent, ami Ella hercegnőnek jár. És főképp téged, Magnus.
Ez a nő tényleg nem normális. Jó lesz, ha felébred álmából.
Magnusra nézek, és a szám is tátva marad. Legszívesebben
nevetnék, de van valami ebben az egészben, ami miatt mégsem
teszem. Ellopta az apja kocsiját. Nyilván nem véletlenül jött ide.
Úgyhogy mégsem olyan vicces a helyzet.
 És azt is tudom, hogy nem lesz jó vége.
–  Heidi – kezdi Magnus olyan kedvesen, ahogy csak lehet –,
tudod, hogy ami köztünk történt, annak már vége. Feleségül
vettem Ellát. Boldogok vagyunk. Tudom, hogy te még nem
tetted túl magad a kettőnk kapcsolatán, és el kell rendezned
magadban néhány dolgot, de hidd el, hogy nem ez a megoldás.
Annak idején jó volt együtt. De az már a múlté. Továbbléptem,
és neked is így kéne tenned.
Üres pillantást vet Magnusra, és remegni kezd az ajka.
– Nem – jelenti ki oldalra hajtott fejjel.
–  Kérlek, távozz! – utasítja Magnus, látszólag meglepődve
Heidi reakcióján. – Ha nem mész el magadtól, akkor el kell hogy
küldesselek.
–  Nem megyek, míg meg nem tudod az igazságot – mondja,
aztán rám néz. – Míg meg nem tudja az igazságot.
Magnus mellkasához vágja a mappát.
– Mi ez?
– Apasági teszt.
Összeugrik a gyomrom.
Jóságos ég!
Nem.
–  Egy… micsoda? – kérdezi Magnus, és kiveszi a papírokat a
mappából.
– Apasági teszt – mondja. – Terhes vagyok, Magnus. És te vagy
az apja.
Nem.
Kizárt dolog.
– Hazudik – mondom, és a szívemhez kapom a kezem, nehogy
kiugorjon. – Ez lehetetlen.
Heidi rám mosolyog.
–  Nem lehetetlen. Szeptember közepén együtt voltunk. Azaz
négy hónapja. Ott a bizonyíték – mutat a mappa felé.
Nem hiszem el.
Kizárt, hogy ez igaz legyen.
Szúr a szívem, és alig kapok levegőt.
Magnus halálsápadt lesz a döbbenettől.
– Soha nem adtam neked DNS-mintát.
–  Ha azt hiszed, hogy apámnak nincs meg az akták között a
DNS-mintád, akkor csalódnod kell.
–  Meg ne mutassa a… – mondom, de félbehagyom, amikor
kigombolja a kabátját és felhúzza a pulóverét. Vékony, de a hasa
szemmel láthatóan gömbölyödik, és látszik, hogy már nem a
terhesség elején jár.
A kurva életbe.
A fejemet csóválom, és próbálom feldolgozni ezt az egészet.
Képtelen vagyok.
Nem megy.
Kizárt.
Ez mindent megváltoztat.
Minden, amit kaptam, darabokra hullik.
–  Hazudik – mondom határozottan. – Hazudik, ahogy a
szexvideó kapcsán is. Ön szivárogtatta ki, és megosztotta a
nagyvilággal. Nyilvánosságot akart. Figyelmet. Most ugyanezt
teszi. Jobb, ha tudja, hogy ez így nem fog működni.
Mosolyog, de inkább vicsorgásnak tűnik.
–  De igen, mert ez az igazság. És nemsokára mindenki
megtudja, hogy terhes vagyok a hercegtől, és a baba akkor
fogant, amikor önöknek együtt kellett volna lenniük. Ha azt
hiszi, hogy hagyom Magnust meglépni, akkor nagyon téved.
Magnus néma csendben áll. Tekintetén egyszerre látok
szégyent és haragot.
– Mit akarsz?
– Nem egyértelmű? Téged.
Aztán rám mutat. – És az ő életét. Őt pedig képen kívül.
– Kizárt – mondja Magnus kimérten. – Ő a feleségem.
–  Én pedig pokollá teszem az életeteket, úgyhogy küldd el,
mielőtt én teszem.
–  Nem küldöm el – mondja Magnus. – Mi… Majd kitalálunk
valamit. Kapsz pénzt. Elvégre azt akarsz, nem?
– Én téged akarlak. Pénzem van.
– Figyelj, Heidi. Sajnálom, de…
– Azt mondod, hogy a trónörökös nem támogatja a gyerekét?
Ilyen apa akarsz lenni? A világ majd alaposan elítél, de te is
magadba kell hogy nézz! Ez a gyerek apa nélkül fog felnőni!
Istenem! Mindjárt elájulok.
Ez tényleg igaz.
Ezek szerint Magnus az apja. Egy másik nő gyerekének.
Ezt nem tudom feldolgozni.
–  Legyen benned könyörület, Heidi – mondja Magnus szinte
suttogva. Tudja, hogy vesztésre áll.
És én is tudom.
Jó ég!
– Inkább te légy velem szemben könyörületes! Nálad hagyom
a mappát, hogy elhidd. Van nálam néhány másolat, hogy a sajtó
és apám is lássa, ha szükséges. Vagy megmutathatjuk apádnak
is, nem?
– Figyelj! – mondja Magnus levegő után kapkodva, miközben
a hajába túr, és idegességében tépni kezdi. – Mondjuk… még fel
kell dolgoznom ezt az egészet, ahogy Ellának is. Adj néhány
napot, aztán kitalálunk valamit.
Heidi keresztbe fonja a karját, aztán ránk néz, és mosolyog.
Tudja, hogy nyerésre áll.
–  Jól van. Még visszajövök, de hogy tudd, itt nincs sok
agyalnivaló. A jövő csak rólad és rólam kell hogy szóljon,
Magnus. Ilyen egyszerű.
Ezzel megfordul, és elindul lefelé a lépcsőn.
Magnusnak alig van ereje becsukni az ajtót. Amikor mégis
sikerül, nekidől, és a padlóra bámul.
–  Ez nem lehet igaz. Kizárt, hogy ez megtörténik. Ne most!
Kurvára ne most! – ordítja, aztán ököllel az ajtóra csap.
Le kéne nyugtatnom, de én ugyanolyan ideges vagyok, mint ő.
Ahogy telik az idő, azon kapom magam, hogy rá vagyok
dühösebb.
–  Szólj már egy szót! – kérlel Magnus, miközben rám néz. –
Könyörgöm, Ella. Mondj valamit!
Keresem a szavakat, és könnyek szöknek a szemembe.
– Nem hiszem el.
– Tudom.
– Nem hiszek neked.
– Tessék? Nekem?
–  Miért pont vele kellett ágyba bújnod? Neked nincsenek
elvárásaid? Nem tudsz válogatni?
 – Most hogy jön ez ide? – kérdezi hitetlenkedve.
– Mert vele keféltél, holott nyilván tudtad, hogy milyen. Most
pedig próbálja tönkretenni az életünket. Istenem, Magnus!
Nemrég házasodtunk. Most… ez nem fair. Nem… Ez így nem
megy.
Próbálom visszatartani a könnyeimet.
– Ezt nem tudom feldolgozni.
– Kérlek, Ella! Ne csinálj semmit.
–  Gondolkodnom kell. Muszáj… Magnus, felfogtad, hogy ez
milyen kellemetlen nekem?
– És nekem?
–  Igen. Te vagy az apja. Ki mint vet, úgy arat! – vágom oda
nyersen.
– Tessék?
–  Hallottad. Megdugtad ezt a nőt, és nem törődtél vele, hogy
egy idióta picsa. Még azt az átkozott szexvideót is bevállaltad.
Mindezt azért, mert nincs agyad, pont leszarsz mindent és
mindenkit. Önző vagy, és kész!
Tudom, hogy bántja, amit mondok, de képtelen vagyok
uralkodni magamon. Úrrá lesz rajtam a harag és a félelem.
– Képtelen vagy belegondolni a tetteid következményébe!
Úgy néz rám, mintha képen töröltem volna. Kitágul az
orrcimpája, és alig kap levegőt.
– Baszd meg!
–  Ez az igazság, Magnus! Ha egy percre is elgondolkodtál
volna, ez az egész nem történik meg!
– Ha nem csesztem volna el, akkor te sem lennél itt!
– Talán az lett volna a legjobb.
 – Mit mondasz?
Csendben maradok. Össze kell szednem magam. Össze
vagyok zavarodva, és rettentően félek. Nem tudom, mi lesz, és
az a legnagyobb aggodalmam, hogy a végén elküld. Mindegy,
hogy házasok vagyunk-e vagy sem. Attól még simán eltaszíthat,
és folytathatja az életét Heidi mellett.
Összeszorítom az ajkam, mert félek, hogy megint olyat
mondok, amit megbánok. Ezek után viszont szétvet az ideg, és
úgy érzem, hogy menten felrobbanok.
–  Mit mondasz? – kérdezi ismét. – Nem hiszem el, hogy
komolyan gondolod. Nem hiszem el, hogy ennyivel elintézed.
Nem hiszem el, hogy pisis kislányként viselkedsz, és
meghátrálsz.
– Nem vagyok pisis kislány! A feleséged vagyok, te pedig egy
másik nőnek csináltál gyereket! Szerinted milyen érzés ez?
Mégis mit kéne csinálnom?
–  Ez nem választás kérdése, Ella! Ez patthelyzet. Mit vársz
tőlem? Fordítsak hátat a saját gyerekemnek? Dobjam ki Heidit,
miközben én ugyanúgy felelős vagyok a történtekért?
Igen. Pontosan ezt akarom.
Csak ezt nagyon rossz kimondani, mert nem akarok gonosz
lenni.
Jó lenne úgy tenni, mintha Heidi nem létezne, ezért gyerek
sincs.
De ha Magnus hátat fordítana neki, akkor nem az az ember,
akihez reményeim szerint feleségül mentem. Az én férjem
mindig vállalja a tettei következményét, még ha ez fájdalmas is.
Mindegy, mi lesz velünk, vesztünk.
 Kis híján megszakad a szívem, ahogy ezt végiggondolom.
Képtelen vagyok kezelni a helyzetet.
Úgysem jutunk sehová.
Megfordulok, és a szobám felé veszem az irányt.
– Hová mész? – kiált utánam Magnus.
Nem válaszolok. Fogom a táskám, minden szükségeset
bepakolok, aztán visszamegyek.
Einar a bejárati ajtóban áll, Magnus felém tart.
Kis híján leesik az álla, amikor meglátja a táskámat.
– Hová mész? – kérdezi, és megragadja a karomat.
Kitépem magam a fogásából, és rá sem akarok nézni.
– Haza! – ordítom. – Hazamegyek!
Elhaladok Einar mellett.
–  Ha látja Jane-t, mondja meg neki, hogy majd küldöm a
repülőjegyét.
– Igenis, asszonyom – mondja szerény mosollyal Einar.
Lemegyek a lépcsőn, és beülök a ház előtt várakozó autóba.
– Hová parancsolja? – kérdezi a sofőr.
– A repülőtérre.
Folyamatosan azt mondtam magamnak, hogy nem szabad
sírni a házban. Nem hagyhatom, hogy maga alá temessen a
bánat, és a könnyek elmossanak minden szép emléket.
De ahogy az autó áthalad a palota összes kapuján, kitör
belőlem a zokogás.
Megállás nélkül sírok. A végén úgy érzem, hogy szó szerint
kisírtam a szemem.
Nem maradt más, csak a hazugság, amire a szerelmünket
építettük.
 MAGNUS

A jegygyűrű látványa borított ki a leginkább.

Ella gyűrűje a fürdőszobában lévő ezüsttálban maradt.
Egy napja, hogy elment.
Egy napja, hogy Heidi megjelent az apasági teszttel, és azt
mondta, hogy terhes tőlem.
Egy napja, hogy rommá lett az életem.
Ha azt mondom, hogy életem legrosszabb napja volt, akkor
finoman fogalmaztam.
Próbáltam túlélni.
Próbáltam magam illúzióba ringatni. Úgy tettem, mintha Ella
csak a szomszédba ment volna, holott fogalmam sem volt, hogy
hol jár. Úgy tettem, mintha Heidi tévedne. Úgy tettem, mintha
nem változott volna meg gyökerestül az életem.
De a jegygyűrű ráébresztett.
A kezembe vettem, és ekkor döbbentem rá Ella hiányára.
Ekkor jöttem rá, hogy elhagyott.
Itthagyott.
Féltem, hogy soha többet nem tér vissza.
Nem hibáztathatom.
Úgy tűnik, hogy összehoztunk egy gyereket Heidivel, és Ella
nyilván nem tudja feldolgozni ezt a tényt.
Amikor megláttam a gyűrűt, rájöttem, hogy ezzel jelzi a
házasságunk végét, és azt tettem, amiben a legjobb vagyok, ha
szorul a hurok.
Ordítottam, a falat csapkodtam, felrúgtam az utamba kerülő
tárgyakat, és széthajigáltam mindent. Ocsmány volt.
Úgy viselkedtem, mint egy kőbunkó.
Bár Ottar már hozzászokott az efféle kitöréseimhez, és tudja,
hogy időnként képtelen vagyok uralkodni magamon, ezúttal
bejön a szobába, mint aki jobb belátásra akar bírni.
– Hagyjon! – ordítom, aztán megfordulok.
–  Mi a fenét művelt? – kérdezi, ahogy végigméri a
felfordulást. Folyamatosan püföltem és téptem a párnákat, ezért
kihullott belőlük a tollpihe. – Nincs semmi önkontrollja?
–  Tudja, hogy nincs – válaszolom, és próbálok egyenletesen
lélegezni. Semmivel nem lettem jobban, viszont olyan a szoba,
mint egy csatatér. – Ezt ön tudja a legjobban.
–  Figyeljen rám, uram – kezdi, és lassan felém tart, mintha
attól félne, hogy felkapom és kihajítom az ablakon. Ekkor
veszem észre a kezében a borítékot.
Az apasági teszt.
Ahogy meglátom, kis híján megőrülök.
– Vigye ki azt a mocskot! – ordítom.
–  Nem. Figyeljen rám! Szerintem ez nem valós – mondja
fejcsóválva.
Megállok.
– Hogy érti ezt?
Hirtelen úrrá lesz rajtam a remény. Ha viszont hiú
ábrándokat kergetett velem, akkor megölöm, az biztos.
– Mondja, hogy tud valamit!
Előrelép, és felém tartja a papírokat. Úgy néz ki, mint eddig.
 – Nézze – mutatja, és végigcsúsztatja rajta az ujját. – Látja az
orvosok aláírását?
Hunyorítok, és megnézem a három aláírást.
– Igen. És?
– Nos, a Gunnar Hamundarson név ismerősnek tűnt, úgyhogy
rákerestem a Google-on.
– És?
– Tizedik századi híres viking, Izlandról.
Csak bámulok.
– Szóval – folytatja – rákerestem a többiekre is. Mindegyikük
halott viking. Ezek az orvosok nem léteznek, Magnus! Úgyhogy
ez az egész egy puszta hamisítvány.
– Biztos benne? – kérdezem óvatosan. – Kérem, mondja, hogy
ezer százalék!
– Az.
Rám vigyorog.
– És azt mondta, hogy az apjától kapta az ön DNS-mintáját? Ez
kamu. A miniszterelnöknél nincs meg senkinek a DNS-e, mert
nem kriminológus. Szerintem senkinek nincs meg az ön DNS-
mintája. Arról önnek tudnia kéne.
– Úgyhogy… – mondom lassan.
–  Úgyhogy Heidi Lundström hivatalosan is megásta a saját
sírját.
– És a hasa?
Vállat von, és a saját kerek pocakjára teszi a kezét.
–  Talán a sok étel. Amúgy pedig teljesen mindegy. Hamis a
teszt, ezért nem ön az apa, és kész. Nyugodjon meg, Magnus. Ez
már nem az ön gondja.
 Megkönnyebbülést kéne éreznem.
Hatalmas kő esik le a szívemről.
Mégis hülyének érzem magam, amiért bevettem Heidi süket
dumáját. Az még jobban bánt, hogy elmebeteg módjára
viselkedtem, és úgy összevesztem Ellával, hogy a végén elment.
De még mindig mérges vagyok.
Csakhogy ezúttal jogosan.
–  A francba – mondja Ottar. – Látom a tekintetén a haragot,
Magnus. Ez nem vezet jóra.
Rávigyorgok.
– Maga jó barát, Samu. Már sok mindent átélt mellettem.
– Ne kezdje, uram!
Ügyet sem vetek rá.
–  De ezt most együtt kell megcsinálnunk. Egyszer és
mindenkorra véget kell vetnünk ennek a háborúnak. Vagy
legalább jöjjön és kocsikázzon velem.
Megragadom a pulóveremet, és kimegyek. Majd
összerámolok, ha visszatértem.
–  Hová megyünk, uram? – kérdezi Ottar, mielőtt követne. –
Vagy inkább nem is akarom tudni.
– Meglátogatjuk Szauront.
– Kurvára biztos voltam benne – mondja.
Elhaladunk Jane mellett a lépcsőn.
– Mondja meg, hol van Ella!
Jane megáll, és a korlátnak támaszkodik.
– Már mondtam. Azt hiszem, hogy Liechtensteinbe utazott.
– Azt hiszi? Hogyhogy nem tudja? Ön mindent tud.
–  Próbáltam elérni, de nem veszi fel a telefont. Szerintem
gondolkodik. Egyedül akar lenni, ami egyáltalán nem meglepő,
tekintve, hogy csupa idióta veszi körül.
–  Próbálkozzon még. Mondja meg neki, hogy hívja fel az
idiótáját. Kérem.
Sóhajt.
– Rendben. Csak tudja, nem szeretnék a házassági csatájukba
keveredni. Ez nem fair.
Ottar gúnyosan nevet.
– Pedig élete végéig ez vár önre, Jane.
Beszállunk. Einar vezet, mi pedig bemegyünk a városba
Ottarral. Milliószor próbálom hívni Ellát, de nem veszi fel, és az
üzeneteimet sem olvassa. Pedig szívesen megírnám, hogy:

Jó hír! Nincs zabigyerek! Hiányzol. Gyere haza!

Einar egyenesen a miniszterelnöki hivatalhoz visz minket,

ami nincs messze a szüleim palotájától. Később majd
meglátogatom apámat, de most halaszthatatlan teendőm van.
Természetesen nem kértem időpontot a miniszterelnökhöz,
ezért a rangomat és a mosolyomat hívom segítségül, hogy a
titkárnő beengedjen minket.
– Őfelsége – mondja a miniszterelnök, ahogy belépünk. Feláll,
meghajol, amitől még felsőbbrendűnek érzem magam. – Minek
köszönhetem a megtisztelő látogatást? Nem számítottam önre.
–  Valamit sürgősen meg kell beszélnünk – mondom, és az
asztalához hajolok. – Meglehetősen kényes és személyes ügy.
Lassan bólint, és Ottarra néz.
– Akkor ő mit keres itt?
– Ő a biztosíték – mondom. – Ez önt érintő ügy. Pontosabban,
a lányáról van szó.
Nehéz nem hozzátenni, hogy a pszichopata, elmebeteg,
levakarhatatlan, ringyó lányáról, de sikerül uralkodnom
magamon.
– Mi van vele?
Jaj. Összevonja a szemöldökét. Ez kemény menet lesz.
De remélem, egy életre vége a játéknak.
–  Először is, szeretnék még egyszer elnézést kérni a videó
miatt, ami kiszivárgott. Nem a nyilvánosság számára készült, és
még mindig mérges vagyok magamra, amiért belementem a
játékba.
Kicsit ellágyulnak a vonásai.
– Jól van. Spongyát rá.
– Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe sodortatnom magam.
Nem lett volna szabad összejönnünk, és nem lett volna szabad
hagynom, hogy filmet készítsen. Rossz ötlet volt, és hercegként,
idősebbként és férfiként meg kellett volna állítanom. Nem
tettem, ami rendkívül nagy ostobaságra és felelőtlenségre vall
részemről. Ebben szeretnék fejlődni.
Folyamatosan bólogat, de aztán abbahagyja.
– Úgy hangzik, mintha az ő ötlete lett volna. Ő soha…
Próbálok mosolyogni.
–  Nos, erről van szó. Az ő ötlete volt. Nemet kellett volna
mondanom, mert tudnom kellett volna, hogy mi lesz a vége. És
szerintem ő szivárogtatta ki az egészet. Nem volt itt semmiféle
telefonhekkelés. Egyszerűen meg akarta osztani a világgal.
Szeme villámokat szór, miközben hol rám, hol Ottarra néz.
– Ez őrültség. Ráadásul nagyon illetlen és megalázó ilyesmivel
vádolni a lányomat. Hogy merészeli?
– Ha megtudja, mit tett még a kedves lánya, szerintem ön is a
fenti következtetésre fog jutni – mondom, és biccentek Ottar
felé.
Ottar előrelép, leteszi az apasági tesztet a miniszterelnök
asztalára, aztán felé nyújtja.
A fickó a papírra néz, de nem akarja felvenni.
– Mik ezek?
– Apasági teszt. A lánya tegnap az ön kocsijával jött el hozzám
a Skaugum birtokra. Ön tudott erről?
Teljes döbbenet.
– Nos, ööö… Nem. Mondta, hogy kell neki az autó, de…
–  Eljött hozzánk, hogy ezt odaadja. Az apasági tesztet, amely
szerint én vagyok a gyerekének az apja.
–  Tessék? – kiált fel kikerekedett szemmel. Felkapja a papírt,
csak úgy remeg a keze, ahogy ránéz.
–  Igen, az én reakcióm is ez volt. Azt mondja, hogy még
szeptemberben történt. Talán a videót is bizonyítékként akarta
felhasználni. Nem tudom.
– Nem lehet terhes – mondja a miniszterelnök halkan. – Főleg
nem öntől – teszi hozzá nyersen.
Vállat vonok.
–  Pedig ezt a műsort adta elő. Aztán szerencsére Ottar
gyanakodni kezdett. A káosz közepén teljesen józanul
végiggondolta ezt az egészet, és úgy döntött, hogy alaposabban
megvizsgálja az ügyet. Először is: az orvosok, akik aláírták,
halott vikingek. Elég bizarr, nem? Másodszor: Heidi azt állította,
hogy önnek megvan a DNS-mintám valami nyilvántartásban, és
ő onnan szerezte meg.
– Nincs ilyen – vágja rá, mint aki érzi, hogy szorul a hurok.
Épp itt az ideje.
–  Mi is így gondoltuk. Nézze! Tudom, hogy ez egyszerre sok.
De tudnia kell, hogy minden ballépésem a múlté. Megtanultam
a leckét. És megtaláltam a szerelmet. Nem mondom, hogy több
baklövésem nem lesz, de abban biztos lehet, hogy ilyesmi
többet nem fordul elő. Én vagyok a jövőbeni király, és ehhez
méltóan szeretnék viselkedni.
Szünetet tartok, és kihúzom magam.
– Úgy fair, ha ön is így tekint rám.
Sokáig csak mered rám, és fogalmam sincs, mit fog válaszolni.
Végül kiböki:
– Úgy bánok önnel, mint egy királlyal, ha úgy viselkedik.
–  Rendben. Nem is várok mást. De csak hogy tudja, nem
szeretem a fenyegetőzéseket. A tény, hogy a lánya megzsarolt és
kockára tette a családom jó hírét, nagyon felmérgesített. Mi ezt
komolyan vesszük. Nem tudom, mit fog mondani, és tekintve,
hogy jó eséllyel nem terhes, nem tudom, meddig akar még
hazudozni. De az egészen biztos, hogy szándékosan akart
megkárosítani azokkal a hamis dokumentumokkal.
Megköszörülöm a torkom, és folytatom.
–  Ezért kénytelen leszek ellene jogi lépéseket tenni. És ön
ellen is, amiért ezt az egészet hagyta.
Most megfogtam.
Fordult a kocka.
– Ugyan már, felség – hebegi, és megtörli a homlokát. – Nekem
semmi közöm az egészhez. Nem tudom, mi van vele. Beszéljük
meg. Igazán nincs szükség jogi lépésekre.
Vállat vonok.
–  Nem tudom. Tekintve, hogy mekkora kárt tett, szerintem
van. A zsarolás súlyos vétség, egy főméltóság megfenyegetése
még súlyosabb. Ha ez nyilvánosságra kerül, egy szempillantás
alatt odalesz az ön jó hírneve.
– Magnus! Őfelsége! Kérem, üljön le, és beszéljük meg.
–  Nincs miről beszélni. Őszintén szólva nincs szándékomban
világgá kürtölni a történetet.
Szünetet tartok, és rámutatok.
– Csak ígérje meg, hogy gondja lesz a saját lányára. Őszintén
és a legnagyobb jóindulattal mondom, hogy valami nagyon
nincs rendben a fejével. Segítségre van szüksége. Méghozzá
szakember segítségére. Szerintem elhagyatott és magányos,
ráadásul úgy érzi, hogy ön mellőzi. Áldozatnak érzi magát.
Többet kéne mellette lennie, és adja meg neki a szükséges
segítséget, mielőtt végképp kicsúszik a lába alól a talaj.
– Persze-persze. Ez csak természetes – mondja, és a semmibe
bámul.
– Végeztünk, uram? – kérdezi Ottar.
Diadalittasan mosolygok, és elindulunk az ajtó felé.
– Igen. Végeztünk.

A telefonomat bámulom, és várom, hogy Ella hívjon. Apám

közben csendesen szunyókál mellettem. Egy órája ülök itt, és
türelmesen várom, hogy felébredjen. Tudom, hogy kímélnem
kell. Tudom, hogy pihenésre van szüksége, és ahogy anyám
mondta, csak jó dolgokról szabad vele beszélgetni, de ezt pont
anyám nem tartja be, mert ő az, aki megállás nélkül
panaszkodik.
Most én is eltérek a tervtől, mert muszáj beszélnem apámmal.
Annak idején kihagytam volna minden kínos ügyemből. Amikor
kitört a botrány a szexvideó kapcsán, ő volt az, aki belefolyt az
ügybe, és segített. Pedig szívesen eltitkoltam volna az esetet.
Többé nem akarok így élni.
Ma, ahogy a miniszterelnökkel beszéltem, kezdtem magam
királynak érezni. Bátor, határozott és hiteles voltam. Most
először tényleg azt éreztem, hogy felnőttem a címhez, és
valóban alkalmas leszek a feladatra.
Márpedig a királyok nem félnek az egyenes beszédtől.
Apám sem hátrált meg soha.
Úgyhogy én sem fogok. Vele szemben sem. Beszélnem kell
vele, és meg kell mondanom, hogy mi történt. Ha úgy teszek,
mintha minden a legnagyobb rendben lenne, az hosszú távon
biztosan nem lesz jó. Fel kell vállalnom a helyzetet, mielőtt a
szőnyeg alá söpörjük ezt az egészet.
Apám halkan nyöszörög, aztán kinyitja a szemét, és pislogva
rám néz.
– Magnus? – kérdezi rekedtes hangon.
–  Igen. Én vagyok – válaszolom, és finoman megfogom a
kezét. – Csak gondoltam, beköszönök.
Lehunyja a szemét, és mosolyog.
– Akkor, szia! Mennyi ideje hallgatod a horkolásomat?
– Elég régóta.
 – Akkor biztos eluntad az életedet.
Egyik szemével rám néz, és alaposan végigmér.
– Mi szél hozott téged ma ide?
Mély levegőt veszek. Hirtelen elfog a félelem. Attól tartok,
hogy odalesz az irántam érzett megbecsülése. Félek, hogy azt
hiszi, visszafejlődtem.
–  Mi az, fiam? – kérdezi. – Érzem, hogy valami baj van.
Hívjam a nővért?
A fejemet csóválom.
–  Nem szükséges. Minden rendben. Minden rendben, mert
minden jó, ha a vége jó.  Úgyhogy nincs baj.
Sóhajt, miközben a mellkasa folyamatosan emelkedik és
süllyed.
– Az jó. Nagyszerű. Mondhatni, pompás.
Hm. Apám kicsit álmatag.
– Ella elhagyott.
Hopp.
–  Hogy mi?! – kérdezi, és kicsit felkapja a fejét, hogy jobban
rám nézzen. – Miről beszélsz? Azt hittem, hogy tegnap a
köszönőleveleket írogattátok. Ja, és ne foglalkozz Hans
herceggel Hollandiából. Nem tetszett, ahogy anyádat nézi az
esküvőn.
Ezt most meg se hallom.
–  Igen, a leveleket írtuk. Aztán… robbant a bomba, és nem
volt szép.
–  Mi történt? – kérdezi félve, és óvatosan végigmér. – Mit
csináltál, fiam?
– Heidi Lundström eljött hozzánk.
 – Jaj.
–  Na igen. Mondjuk a bassza meg itt jobban kifejezi a
lényeget, de a jaj is megteszi. Azt mondta, hogy terhes tőlem, és
bizonyítékul elhozta az apasági tesztet.
Apa szeme kikerekedik.
– Bassza meg!
– Ugye?
– Akkor már értem, hogy Ella miért ment el – mormolja. – És
mit csináltál?
– Nos, kitéptem a hajam felét, és őrjöngtem. Heidi azt mondta,
hogy négy hónapos terhes, és megmutatta a hasát, aztán
otthagyta nekem az apaságit.
Apa a homlokát ráncolja.
– Várj! Honnan a frászból szerezte meg a DNS-mintádat, ami
az apaságihoz kell?
– Azt mondta, hogy az apjánál dokumentálva van.
– Ez nem igaz.
–  Most már én is tudom. Hála Ottarnak, aki elvette a
dokumentumokat, és alaposan megvizsgálta őket. Heidi se nem
okos, se nem körültekintő. Az egy dolog, hogy voltak véletlen
egybeesések, de amúgy hamis volt a papír.
– És mi a helyzet a hasával?
–  Attól eltekintve, hogy legszívesebben hasba vágnám, talán
csak kidugta, hogy nagyobbnak látsszon. Volt egy kis
kidudorodás, de nyilván nem volt alkalmam megvizsgálni.
Apám a fejét csóválja.
–  Hihetetlen. Nagyon sajnálom, Magnus. De minden rendbe
jön, ha Ella megtudja az igazat.
 Sóhajtok, és végigsimítok az arcomon.
– Nem tudja, mert nem hajlandó beszélni velem. Jane szerint
Liechtensteinbe ment, de ő sem tudta elérni.
– Beszéltél Heidivel?
–  Bementem a miniszterelnökhöz, és neki mondtam el
mindent.
Apám meg sem szólal, de aztán kitör belőle:
– Tessék?!
–  Tudom, hogy nem ez a protokoll, de tudnia kell a lánya
viselt dolgairól. És nem vagyok hajlandó eltűrni a fickó
sértegetéseit és megalázásait. A fiad vagyok. Egy nap én leszek a
király. Vannak határok, amiket nem léphetnek át, és kijár
nekem a tisztelet. A fickó eddig semmibe vett, de most talán
változott a helyzet.
Biztos vagyok benne, hogy apám a legrosszabbra gondol.
Hogy bementem a miniszterelnöki hivatalba, és megaláztam
magam. De nem így történt.
Folytatom.
– Felvállalom a hibáimat, de a másokét nem vagyok hajlandó.
Ellát választottam. Összeházasodtunk, és ezt szem előtt tartva
akarom élni az életemet. A régi énem sem tűnt el nyomtalanul,
de érzem, hogy felnőttem a királyi címhez. Az emberek azt
hisznek, amit akarnak, de ez az igazság.
Apám nagyot sóhajt.
– Nos, látom.
Nagyot nyelek. Bánt, hogy ezt meg kellett vele osztanom.
–  Nem akartam neked fájdalmat okozni, de őszinte akartam
lenni. Sajnálom, amit a múltban tettem, és azt is, hogy ilyen
sokáig tartott megérnem. De jobb későn, mint soha.
–  Jaj, Magnus! Te vagy a mindenem. A fiam, az örökösöm, a
világom. Pont olyan vagy, amilyennek lenned kell. És megértél a
címre. Nagyon büszke vagyok rád, hogy odaálltál a
miniszterelnök elé, és megmondtad nekem az igazat, miközben
fogalmam sem volt, hogy mi folyik a háttérben. Nem szívesen
kormányozok így. A nemtörődömség rossz tanácsadó, főképp,
ha egy országot vezet az ember.
Megszorítom a kezét, és ma már másodszor rohannak meg az
érzelmek.
– Köszönöm – suttogom.
Mosolyog, de látom, hogy egyre sápadtabb, és a légzése is
szaggatott.
– Jól vagy? – kérdezem, ahogy felgyorsul a pulzusa.
Bólint, mély levegőt vesz, és megköszörüli a torkát.
–  Jól vagyok, Magnus. Csak… Mindegy. Örülök, hogy jól
alakulnak a dolgok.
– Ella még mindig nem jött vissza.
– Csak időre van szüksége.
– Megtaláltam a jegygyűrűjét a fürdőszobában.
– Az nem jelent semmit.
Félek, hogy ha említem, bekövetkezik, de nem hagyhatom
figyelmen kívül azt, ami leginkább aggaszt.
– Van a szerződésünknek egy pontja, amit még ő rakatott bele.
Mi van, ha él vele?
– És válni akar?
– Igen.
– Egy álterhesség miatt?
 –  Nem. Igazság szerint nem volt alkalma megismerni a
házasságkötésünk előtt. Sok hülyeséget csináltam. Mi van, ha
egy nap kiderül valami újabb kellemetlenség? Mi van, ha egy
nap rájön, hogy nem tud velem élni? Mi van, ha rájön, hogy
hiba volt hozzám jönnie?
Apám kuncog, ami egy idő után köhögésbe megy át. Amikor
sikerül abbahagynia, így szól:
–  Azt válásnak hívják, Magnus, és mindenki megteheti, nem
csak ti. A szerződés záradéka azért került be, hogy Ellának is
legyen némi beleszólása. Nem hibáztathatod. Nagyon fiatal
ehhez az új szerepkörhöz, és fogalma sincs, hogyan kezelje a
helyzetet. Ahogy neked sincs. Hinned kell abban, hogy tényleg
szeret, csak ezzel törődj.
A kezemre nézek.
– Mi van, ha a történtek után már nem szeret?
–  Kizárt, hogy ez így legyen. Az elétek gördülő akadály csak
megerősíti a szerelmeteket. És hidd el: még számtalan
akadállyal kell majd szembenéznetek.
–  Mi van, ha…? – inkább végig se mondom, mert hosszan
lehetne folytatni a sort.
– Ezt felejtsd már el! – mondja. – Ella bonyolult, szenvedélyes
és lobbanékony természet. Mint te. Szívedet a harcos viking
őseidtől örökölted. Úgyhogy szeress bátran és szenvedélyesen,
Magnus. Szeresd őt teljes szívedből.
Mintha gombóc nőne a torkomban. Minden olyan
egyszerűnek tűnik, mégis pontosan tudom, hogy a szerelem
minden, csak nem egyszerű. Mégis muszáj összeszednem
magam.
 –  Köszönöm, hogy meghallgattál – mondom, és sóhajtok. –
Nagyon sokat…
Felnézek, és a torkomon akad minden szó.
Apám szeme csukva. Még sápadtabb, mint az előbb.
Nem mozog.
Olyan mesterkéltnek tűnik.
Nem. Nem. Nem!
Megszorítom a kezét.
Apa!
Semmi.
Istenem!
Fölé hajolok, és csak bámulom.
– Apa! Ébredj! Ébredj!
Semmi válasz.
–  Kérlek, ne! – kiáltom, és a pulzusát nézem, kitapintható-e.
Nem érzem. Nem mozdul a mellkasa.
–  Nővér! Valaki! Segítség! – ordítom, és megragadom apám
másik karját, miközben finoman megpaskolom az arcát.
Kizárt, hogy apám meghaljon.
Ez valami rémálom.
– Segítség!
Kinyílik az ajtó, berohan a nővér, aztán Sven és Tor. Tor elhúz
az útból, a nővér pedig ellenőrzi apám életfunkcióit.
–  Azonnal hívjanak mentőt! – kiáltja, mire Sven előveszi a
telefonját.
Aztán belép anyám pánikolva, Mari sír, én pedig úgy érzem,
mintha odalenne minden eddigi remény és boldogság, ráadásul
apámat is elragadnák tőlem az égiek.
 Mari odalép hozzám, és patakokban folynak a könnyei.
Átölelem, és magamhoz szorítom.
Nemsokára jönnek a mentősök. Hozzák a hordágyat, engem
pedig kivezet néhány, számomra ismeretlen ember.
Elveszettnek érzem magam. Emberek vesznek körül, mégis
magányos vagyok. Apám…
Istenem! Kérlek, ne vedd el tőlünk!
Nem állok készen az elvesztésére.
Nem tudom elképzelni az életemet nélküle.
Ahogy beteszik a mentőautóba, a falnak támaszkodom, aztán
a földre rogyok. Mérhetetlen bánat lesz rajtam úrrá.
Egy pillanatra eltűnik a tompaság és a zavarodottság.
Egy pillanatra pontosan érzem, hogy mit veszítettem.
Már nem tudom visszatartani a könnyeimet.
Sírok, és a könnycseppek elárasztják a palota padlóját.
Nem volt alkalmam megmondani apának, hogy mennyire
szeretem.
Apámat.
A királyt.
 ELLA

– Nincs rajtad a jegygyűrűd – jegyzi meg apám.

Ránézek, és ahogy az elmúlt huszonnégy órában, most is
próbálom elrejteni minden fájdalmam.
– Tessék?
– A gyűrűd – ismétli. – Hol van?
Nyelek egy nagyot.
–  Jaj, a gyűrű. A mosdónál hagytam. Kicsit tág, ezért mindig
leveszem, ha arcot mosok.
– Itt?
– Otthon.
Otthon.
Ezt a szót próbálom kerülni. Ez az a szó, amit próbálok a
vaduzi kastélyra érteni, vagyis apám hivatalos liechtensteini
rezidenciájára, ahol felnőttem.
De most, hogy itt vagyok, tudom, hogy nem ez az otthonom.
Tizenhárom éves korom óta vágytam rá, hogy
visszatérhessek. Istenítettem ezt a helyet, és egész másra
emlékeztem, mint amilyen valójában. Nemhiába mondják, hogy
ha az ember elhagyja az otthonát, már nem ugyanoda tér
vissza.
És nem azért, mert a hely változik, hanem azért, mert mi
magunk változunk.
Maga a kastély pont olyan, mint volt. Sötét, rideg,
pompázatos, mégis lehangoló. Jane azt mondja, hogy ez azért
van, mert kizárólag férfiak lakják. Talán igaza lehet. Miután
anyám meghalt, a dolgok csak ridegebbé váltak.
Miközben cseperedtem, csak ezt az otthont ismertem, ezért
imádtam.
Amikor iskolába küldtek, bár nem volt rossz az új élet,
magányos voltam, és azt a helyet tekintettem otthonnak, ahol
szeretnek. Ha nem lehettem otthon, mert máshová küldtek,
akkor úgy éreztem, hogy nem szeretnek. Ácsingóztam utána, és
vágytam a családom közelségére, mint éhező egy falat kenyérre.
Mindig azon gondolkodtam, mi lenne, ha…
Most itt vagyok.
Rögtön idejöttem azután, hogy elhagytam Magnust. Nem volt
más lehetőségem. Az egyetemet már nem tekintettem
otthonomnak, itt viszont semmi nem változott.
Kivéve engem, ezért úgy érzem, hogy egyáltalán nem illek
ide, és a hely sem illik hozzám. Szeretetért és támogatásért
jöttem. Támaszt kerestem azután, hogy odalett az az élet, amit
Magnusszal terveztem. Csakhogy a hely nem fog támaszt
nyújtani.
Magamban kell keresnem a megoldást.
Ahogy mindig, most is csak magamra számíthatok.
Most itt ülök apámmal az asztalnál. Nagyra értékelem, hogy
ilyen kedves velem, és többet beszélgetünk, mint eddig
bármikor. Nem apa-gyermek, hanem felnőtt-felnőtt párbeszédet
folytatunk, mégis pontosan tudom, hogy nem adhatja meg, ami
hiányzik.
Azt csakis én adhatom meg magamnak.
 – Sajnálom, hogy a fivéreid nem lehetnek itt – mondja apám,
miközben megtörli a száját és egy cseléd elviszi a tányérokat. –
Nagyon elfoglaltak.
–  Olyannyira, hogy még az esküvőmre sem tudtak eljönni? –
kérdezem. Tudom, hogy ez durva volt, és ahogy elnézem,
apámat igencsak meglepte a reakcióm. Úgy tűnik, ez is az új
énem része.
–  Nos… – sóhajt, és egy kicsit megrándul az arca. – Emiatt is
elnézést kérek. Tudom, hogy ha anyád még élne, addig nem
hagyta volna őket békén, míg oda nem utaznak. Bár nem is lett
volna szükség kényszerre, mert maguktól is szívesen mentek
volna. Félek, hogy ez az én hibám.
– A tiéd?
Bólint, és kopogni kezd az asztalon.
–  Azt hiszem. Tudod, én… nem tanultam meg apának lenni.
Elsősorban uralkodó voltam, és csak másodsorban apa. Anyád
volt az, aki kézben tartotta a dolgokat. Miután meghalt…
minden a feje tetejére állt. Tudom, hogy nem voltam jó apa.
Sem neked, sem a fiúknak. Megtanítottam őket az uralkodásra,
de arra nem, hogy jó testvérek vagy jó emberek legyenek. Veled
pedig végképp nem tudtam mit kezdeni. A legjobbat akartam
neked. Te nem olyan voltál, mint ők. Tudtam, hogy belőled nem
lesz uralkodó, ezért elküldtelek. És ezt végtelenül sajnálom. Sok
évet elveszítettem.
Mindjárt sírok.
Már megint.
Tegnap óta ki tudja, hányadszor.
Mégis sikerül összeszednem magam.
 – Szóval nem velem volt a baj? – kérdezem elcsukló hangon.
– Dehogy, Izabella. Te vagy nekem a fény az éjszakában. Talán
azért érzem most ennyire, mert sok évet elvesztegettem
nélküled. Nem tudom, hogyan kapcsolódjak hozzád, és nem
tudom, hogyan legyek jó apa. De egy dolgot megígérek…
próbálkozni fogok.
Tudom, hogy nem ez a protokoll, de azonnal felpattanok,
odamegyek hozzá az asztal másik végébe, előrehajolok, és
hátulról átölelem.
– Köszönöm. Ígérem, hogy jó gyerek leszek.
Megsimogatja a karomat.
– Te már nem lehetsz jobb, Izabella. Csak maradj önmagad. És
az isten szerelmére, menj vissza a férjedhez!
– Tessék? – egyből kihúzom magam.
Nem mondtam meg apámnak, hogy épp Magnus miatt jöttem,
de azt hittem, hogy ez egyértelmű volt azok után, hogy nem volt
nálam bőrönd és nem volt rajtam a jegygyűrűm. Bár esküszöm,
ez utóbbit nem szándékosan hagytam ott.
Megfordul, hogy rám nézzen.
–  Én is voltam házas, ezért tudom, milyen az. Munka. Néha
kellemes munka, néha kőkemény meló, de mindenképp
időigényes. Össze kell kapnod magad, nekirugaszkodni, és
felvállalni a nehézségeket, amikor kell. A kemény munka
megtérül, és csak erősebbé teszi a házasságot. Mi több: téged is.
Hirtelen nagyon rosszul érzem magam, amiért nem
válaszoltam Magnus hívásaira és kikapcsoltam a telefonomat.
Még mindig nem tudom, hogyan tovább, és ez alaposan
felemészt. Viszont igent mondtam, és fogadalmat tettem,
miszerint jóban-rosszban kitartok mellette. Ez mondjuk a
rossznál is rosszabb, de nem kéne akkor is mellette állnom? Ő
vajon mit tenne?
– Már most igazi apa vagy – mondom, és megveregetem apám
vállát. – Házassági tanácsot adsz.
– Uram – mondja Schnell az ajtóból, kezében mobiltelefonnal.
– Attól tartok, ez sürgős.
Berohan, odaadja apámnak a készüléket, és együttérzően rám
néz. Ettől a pillantástól még a szívverésem is megáll.
El nem tudom képzelni, mi történt.
– Halló! – szól bele apám németül. – Igen – angolra vált. Aztán
rám néz.
– Jaj, ne! Értem. Szörnyű. Köszönöm, hogy szólt. Igen. Persze.
Adja át üdvözletemet.
Aztán leteszi.
– Mi az? – kérdezem, és összeugrik a gyomrom.
– Anders király… a halálán van.

Ahogy meghallottuk a híreket, azonnal Oslóba utaztunk.

Szerencsére apámnak van magángépe, úgyhogy azzal mentünk.
Kicsit ideges vagyok, hogy ismét találkozom Magnusszal, és
visszatérek ebbe a zavaros helyzetbe, ami fölött semmi
hatalmam. Mégis az apja miatt aggódom leginkább.
Marival beszéltem telefonon. Azt mondta, hogy a király
szervezete összeomlott, ezért sürgősen kórházba szállították.
Magnus volt nála, amikor súlyosbodott az állapota.
 Megszakad értük a szívem. Nagyon sajnálom az egész
családot, és az országot is. Tudom, mennyire szeretik a királyt.
Velem is olyan kedves és barátságos volt! Bár nem voltunk
olyan közvetlen viszonyban, mégis éreztem a szeretetét. Ő az a
típus, aki erőfeszítés nélkül kormányoz, és az életét is így vezeti.
Mindig eléri amit akar, még ha nem is értünk egyet a
módszereivel.
Mégis hogyan lehetnék rá mérges azért, amit tett? Ha nem
mondta volna apámnak, hogy Magnus megkérte a kezem, soha
nem kerülök ilyen helyzetbe a fiával.
Bármi történt a múltban, vagy bármi lesz is ezután,
mindennél többet jelent számomra, hogy Magnus az életem
része. Én az övé vagyok, ő pedig az enyém. Mindegy, milyen
akadályt gördít elénk a sors, tudom, hogy az a legjobb, ha
támogatom, szeretem, és mindig mellette állok. Nem sétálok ki a
házasságból, és nem menekülök el, bár sokkal könnyebb lenne.
Beérünk a kórházba, és rögtön a magánváróba küldenek
minket. Szörnyű látni azt a sok siránkozó embert és a fel-alá
rohangáló kórházi személyzetet. Minél közelebb megyünk,
annál inkább úgy érzem, hogy hiába minden remény.
Aztán beküldenek minket az intenzívre, ahol a királyt
ápolják. A folyosó végén megpillantom a családot. Mari,
Cristina, Irene, Britt és a királyné ülnek ott. Néhányan sírnak és
átölelik egymást, mások – mint a királyné – néma csendben
várnak és reménykednek.
Magnus félúton van köztem és köztük. A falnak támaszkodik,
nekem háttal. Annak ellenére, hogy csak a hátát látom, tudom,
hogy megrohanják az érzelmek. Engem is felemészt a bánat.
 Kihúzom apám karjából az enyémet, és odarohanok hozzá.
– Magnus! – kiáltom.
Megfordul, rám néz, aztán pislog, amikor rájön, hogy tényleg
én vagyok.
– Ella! – kiált vissza, és kitárja a karját.
Ahogy odaérek, szorosan magához ölel.
–  Ella! – mondja ismét, és a hajamba fúrja az arcát. Aztán
rázkódni kezd. Sír. Összeomlik.
Megszakad a szívem, hogy ilyennek látom.
Az én csodálatos férjem szenved, és lassan maga alá temeti a
bánat.
Próbálom magam tartani, de nem sikerül. Belőlem is kitör a
sírás. Testünk szorosan összeér. Azt akarom, hogy tudja, itt
vagyok, és annak ellenére, hogy nem tudom átvenni a
fájdalmát, igyekszem enyhíteni, amennyire lehet.
– Sajnálom – mondom az apjára és minden másra értve.
Bólint, de továbbra is sír, én pedig olyan szorosan ölelem,
ahogy csak tudom.
Sejtelmem sincs, mennyi időt töltünk a kórház folyosóján, de
az biztos, hogy a bánat minden perce óráknak tűnik.
Aztán Magnus megnyugszik, és a légzése is lassul. Apám is
közelebb jön, és beszélget a családdal.
– Sajnálom – ismétlem, és megsimogatom az arcát. – Tudom,
hogy most nem ez a legfontosabb, de szeretném, ha éreznéd,
hogy érted vagyok itt. Nem kellett volna elmennem. Többet nem
teszek ilyet. Sajnálom, hogy undok voltam és gyerekesen
viselkedtem.
– Ella! Semmi baj – suttogja.
 – Ez nem igaz. Rájöttem, hogy fel kell nőnöm.
– Ahogy nekem is.
–  Akkor ezt együtt kell megtennünk. Bármi történjék,
melletted állok. Kiállok a házasságomért és a férjemért.
Sóhajtok.
– Hogy van az édesapád?
Szomorúan rám néz.
–  Mindent megtesznek, amit tudnak – válaszolja elcsukló
hangon. – Olyan hirtelen történt… Az egyik percben még
beszéltem hozzá, a másikban… Szerintem rögtön összeomlott.
Szörnyű volt, Ella. Nem tudom kiverni a fejemből. Pedig annyi
mindent mondtam volna még neki…
– Még nem hunyt el, úgyhogy elmondhatod neki, amit akartál
– jelentem ki határozottan.
– Tudtam, hogy beteg, és azt is, hogy egyszer eljön a nap, de…
még nem készültem fel. Még nem állok készen a búcsúra. Nem
tudom elképzelni, hogy nélküle megy tovább az élet. Gyűlölöm
magam, amiért önző voltam, és éveken át csak magammal
foglalkoztam.
–  Nem voltál önző. Csak meg akartad találni magad. Ezen
mindenki keresztülmegy. Ne hibáztasd magad!
A fejét csóválja, mire lobogni kezd a haja.
–  Jobban bele kellett volna folynom a hivatali munkába.
Tanulnom kellett volna tőle. Sok évet elvesztegettem.
Hirtelen apám szavai jutnak eszembe.
– Magnus! Soha nem késő változtatni. Soha nem késő tanulni.
Bármi történjék, még mindig tanulhatsz tőle. Kicsi voltam,
amikor anyám meghalt, de apámon keresztül mégis tanulok
tőle az életről és másról. Nem szűnt meg a kapcsolat.
Sóhajt.
– Szenvedek, szívem.
– Tudom.
Csak állunk egymásba kapaszkodva, és mindketten
mérhetetlen fájdalmat érzünk. Hiába menekülnénk, úgyis
utolérne minket a bánat.
Kilép néhány orvos, mire mindenki felpattan.
Magnus és én szétválunk, de szorosan fogjuk egymás kezét.
Az orvosok rengeteg mindent mondanak norvégul. Kis
szünet, aztán mindenki sóhajt.
Mosolyognak.
Megnyugszanak.
Megkönnyebbülnek.
–  Mit mondott? – kérdezem Magnust, aki fáradtan, de
boldogan mosolyog.
– Azt mondta, hogy valami fertőzés okozta az összeomlást, de
stabilizálták az állapotát, és antibiotikummal jól kezelhető. Ha
kicsit jobban lesz, valószínűleg veseátültetésre lesz szüksége, de
könnyen találnak számára donort. Odaadnám neki az enyémet,
de az a legvégső eset, hogy élő embertől kérnek szervet.
– Hála az égnek! – sóhajtok.
Átkarol, és szorosan magához ölel.
– Nem tudom, mit tettem volna. Tényleg nem.
–  De most már tudod, hogy mit tehetsz. Tanulj tőle, Magnus.
Biztos, hogy rengeteg dolgot átadna neked.
Rám néz, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.
– Próbáltalak hívni.
 –  Tudom, de kikapcsoltam a telefont. Egy kicsit egyedül
akartam lenni.
– Akkor még mindig nem beszéltél Jane-nel?
– Nem. Miért? Valami baj van?
– Semmi. Semmi az égvilágon.
– Ezt most nem értem.
– Heidi…
A francba. Szóval innen fúj a szél.
– Mi van vele? – kérdezem óvatosan.
– Vége – vigyorog, aztán elneveti magát.
– Ezt meg hogy érted?
– Míg mi elvesztettük a maradék józan eszünket, addig Ottar,
akit csak Samunak hívok, és eddig nem sokra tartottam, fogta
magát, és utánajárt ennek a mondvacsinált apasági tesztnek.
Mondvacsinált? Szóval itt a lényeg.
– És?
– Hamis!
– Hogyhogy… hamis?
Összevont szemöldökkel néz rám.
– Úgy, ahogy mondom. Hamisította, Ella. Az egész nyomorult
dokumentumot. Hihetetlen, hogy nem vontuk kétségbe a
szavait.
Istenem! Ez mindent megváltoztat.
– Nos, nem tudom. Eddig nem láttam apasági tesztet.
– Mindegy, mert hamis. Halott vikingek nevét használta.
– Most… mi lesz?
Izgatottan bólint.
– Ottar és én elvittük a papírokat a miniszterelnöknek.
 – Micsoda?
Nem tudom elképzelni, hogy abból jól jönnek ki. Az a két
ember ősellenség.
–  Beszélgettünk, és ráébresztettem, hogy a lányának
segítségre van szüksége. Megfenyegettem, hogy jogi lépéseket
teszek, amiért a lánya megzsarolt és megsértette a
becsületemet. Úgy tűnik, hatásos volt.
– Biztos, hogy nem terhes?
– Nem. Vagy valaki mástól. De hogy nem tőlem, az biztos. Az
is lehet, hogy csak sokat evett. Azt garantálom, hogy többet nem
fog minket zaklatni. Az apjának nincs más választása, mint
biztosítani Heidi számára a segítséget.
– Kár, hogy nem látom a képét, amikor az apja beolvas neki.
–  Na igen. De tudod, az ilyen narcisztikus személyiségek
akkor sem fogják fel, hogy rosszat tettek, amikor az orruk alá
dörgölik. Hidd el, hogy én is megnéztem volna a fejét, de most
beérem annyival, hogy vége.
A fejemet csóválom. Olyan megkönnyebbülést érzek, hogy
végre meg tudok állni a lábamon.
– Fogalmad sincs, micsoda megkönnyebbülés ez nekem.
–  Dehogy nincs. Ez az a dolog, amin egyetlen házaspárnak
sem kéne keresztülmennie.
Megszorítom a kezét.
– Nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem.
–  Ahogy én is. Nem bánom, ha vitatkozunk, de azt igen, ha
elmész.
– Tudom. Nem gondolkodtam.
–  Én sem. Megláttam a jegygyűrűdet, amitől teljesen
kiborultam, Ella. Nem akarlak elveszíteni. Te vagy a mindenem.
Jó ég! Próbálom visszatartani a könnyeimet.
– Ígérem, hogy nem megyek sehová. Kitartok melletted jóban-
rosszban. Soha nem hagylak el. Nem fogsz tudni levakarni. Ami
pedig a gyűrűt illeti: mindig leveszem, ha arcot mosok. Csak
elfelejtettem visszavenni. Hidd el, túl szép ez a gyűrű ahhoz,
hogy elhagyjam, de ami ennél is fontosabb: örökre velem
marad a szíved.
Elmosolyodik, aztán megfogja az arcomat.
–  Apám azt mondta, hogy viking szívem van. Legfőbb
tanítása, hogy ezzel a szívvel bátran és határtalanul lehet
szeretni. Az irántad érzett szerelem vezérli minden
cselekedetemet, Ella. Ez a határtalan szerelem sokszor ijesztő,
de csak a tiéd és az enyém.
Kis szünetet tart, és elvigyorodik.
– Senki és semmi nem állhat kettőnk közé.
– Hát nem ez a legfontosabb?
Sóhajtok, és a mellkasára hajtom a fejem.
Pontosan tudom, hogy nincs ennél fontosabb.
 MAGNUS

Három hónappal később

Végigsimítok a selyem szemkötőn, és az ajkamba harapok a

gondolatra, hogy Ella mit fog szólni.
Szó szerint fogalma sincs, hogy mit tervezek.
– Hunyd le a szemed – mondom, és mögé állok.
– Már behunytam.
Ráadom a szemkötőt, és összecsomózom a feje mögött.
– Nem látsz ki?
– Egyáltalán nem.
– Nagyszerű.
Kicsit úgy irányítom, hogy meg kelljen fordulnia.
– Nagyon szexi vagy ezzel a szemkötővel.
Vigyorog, és egy kicsit talán el is pirul.
– Mondtam, hogy bármire kapható vagyok.
– Na jó. Most beültetlek a kocsiba.
– Várj! Azt mondtad, hogy meglepetésed van számomra.
–  Igen. De be kell szállnod az autóba, hogy odavigyelek.
Gyere!
Megfogom a kezét, és a bejárati ajtó felé vezetem, melyet
Einar már kinyitott nekünk. Sokat sejtetően ránézek, ő pedig
mosolyog.
Három hónapja, hogy Ella és én hatalmasat veszekedtünk, és
három hónapja, hogy apám kis híján meghalt a szemem láttára.
És annak is három hónapja, hogy Ella és én csodás új életet
kezdtünk.
Heidi akciója nagy port kavart, de sikerült előnyt kovácsolni
belőle. Ella és én közelebb kerültünk egymáshoz. Rájöttünk,
hogy bármilyen akadállyal kell szembenéznünk az életünk
során, szeretjük egymást annyira, hogy átlendüljünk a
nehézségeken. Friss házasok vagyunk, és nem a szokványos
keretek között ismerkedtünk, de csakis rajtunk múlik, hogy mit
hozunk ki ebből a házasságból. Fiatalok vagyunk, és követünk
el hibákat, de együtt mindent jóvátehetünk.
Ami pedig Heidit illeti, legutóbb azt hallottam, hogy jó néhány
pszichiátriai kezelés után felköltözött északra, Trondheimba.
Nem kérdezem róla túl gyakran a miniszterelnököt, mert ez a
nő egy igazi átok. Ha mégis megemlítem, azt azért teszem, hogy
emlékeztessem a pasast, hogy velem nem lehet packázni. Egy
kicsit sem.
Apám a héten vesetranszplantáción esett át. Még mindig
kórházban van, de szemlátomást sokat javult az állapota, ezért
reménykedünk, hogy teljesen felépül. Szerencsére sikerült neki
elmondanom, amit szerettem volna.
Válaszul kijelentette, hogy ő pontosan tudja, mennyire
szeretem. Örülök, hogy érezte. Néha jó, ha az ember nyitott
könyv a másik számára.
Ma viszont nem akarok nyitott könyv lenni, mert meglepetést
tervezek Ellának.
Lesegítem a lépcsőn, és beültetem a kocsiba. Ottar és Jane
szintén beszállnak, de nem szólnak semmit. A lényeg, hogy Ella
azt higgye, csak ketten megyünk.
Oslo felé félúton beleszimatol a levegőbe.
– Heringszagot érzek.
A francba.
Úgy tűnik, a vakság felerősítette a szaglását.
Jane kikerekedett szemmel néz, de ezt Ella nem látja.
– Heringet és Old Spice-t.
Most Jane és én nézünk Ottarra, aki vállat von.
– Várj! Mi a… Becsaptál?
Ella felém nyúl, és sikerül megfognia a combomat.
– Azt mondtad, hogy kettesben megyünk valahová.
–  Meggondoltam magam. Csak ne vedd le a szemkötőt, mert
akkor mindent elrontasz.
– Ottar és Jane. Jól mondom?
Jane próbál csendben maradni, és a fejét csóválja, de aztán
kitör belőle a nevetés.
– Sajnálom. Nemrég ebédeltem, bár Magnus azt mondta, hogy
ne tegyem.
A számra teszem az ujjam, és jelzem felé, hogy ideje lenne
csendben maradnia.
–  Miért ne ebédeljen? – kérdezi Ella. – Hová megyünk,
Magnus?
– Az egészben az a legizgalmasabb, hogy nem tudod.
– Jaj, ne! Ugye nem akarsz ejtőernyőzni? Esküszöm, megöllek,
ha odaviszel.
– Nyugi. Nem értem, miért vagy ennyire bizalmatlan.
– Mert olyan emberhez mentem feleségül, aki szerint jó móka
bekötni valakinek a szemét, és kilökni valami repülőből.
 – Ugye nem ez a terv? – kérdezi suttogva Jane.
Ránézek, hogy hallgasson.
–  Nem. Na jó. Mi lenne, ha az út hátralévő részét néma
csendben töltenénk?
–  Egyetértek – szól Einar a vezetőülésből. – Már
megbocsásson, uram, de be nem áll a szájuk.
– Értettem – mindig tudtam, hogy Einar egyszer besokall.
Nem sokáig tart a csend, mert csak pár perc, és megérkezünk
a kikötőbe. Bár április van, nagyon hideg az idő. A kikötő
csendes, csak néhány csónak és halászhajó található benne.
Kisegítem Ellát a kocsiból, végigvezetem a macskaköves úton,
miközben elhaladunk a Nobel Peace Center előtt. Ahogy
végigmegyünk az úton, sirályok zajonganak felettünk.
–  Az óceánnál vagyunk – mondja Ella, és nagyot szippant a
levegőbe. – A tavasz illata.
Kicsit elgondolkodik.
– Hajókázni megyünk?
Ekkor kénytelen vagyok levenni róla a szemkötőt.
Lenézek a kikötőre.
A végén egy fekete, felfújható motorcsónak. Nagyjából hat
méter hosszú, sok üléssel, és a hátulján tárolóval. Maga a
motorja nagyjából egytonnás lehet.
–  Készen állsz? – kérdezem, és úgy fordítom, hogy pont a
csónakra nézzen. – Vigyázz, mert ha csak egy lépést is teszel, a
vízben találod magad.
– Tessék?
– Nyugi – egyik kezemet a dereka köré kulcsolom. – Foglak.
A másik kezemmel lazítok a szemkötőn, amit aztán elfúj a
szellő. A fenébe. Pedig később még szükségem lett volna rá.
Ella nem tudja, hogy merre nézzen, aztán hatalmasat sóhajt.
Talán azért, mert öt méterrel a kikötő felett vagyunk.
Magamhoz szorítom, nehogy arrébb lépjen, és várom, hogy
észrevegye a csónakot.
Amikor meglátja, felsikolt.
– Istenem!
– Meglepetés! – mondom, és megpuszilom az arcát. – Az első
hivatali csónakod.
Az elején Ella környezetvédelmi cégének a logója: Óceánjárók,
a hátulján pedig a csónak neve látható: Bolygó Hercegnő.
Kitör belőle a nevetés, amikor ezt észreveszi.
– Ez nem…
– De igen – mondom vigyorogva.
Megfordul, és csodálkozón néz rám.
– Ezt egyszerűen nem hiszem el, Magnus!
Már egy ideje terveztem. Ella belevetette magát a cég
szervezésébe. Amíg munkaerőt toborzott és megállás nélkül
tervezgetett, addig én elhatároztam, hogy mindenben
támogatom az álmai és céljai megvalósulását.
Eltökélte, hogy áttörést hoz a környezetvédelem területén, én
pedig emberileg és politikailag is mellette állok.
–  Tudom, hogy még a kezdeti fázisban vagy, és talán nem a
csónak a legfontosabb, de ha mégis ki akarod szabadítani
Willyt, vagy ki akarod küldeni a turistákat a partra, nehogy
veszélyeztessék az élővilágot, akkor itt van hozzá az eszköz.
– Gratulálok! – mondja Jane, és tapsolni kezd. – Megnézzük?
– Én vezetek.
 – Csak azt ne – mondja Ottar. – Inkább Einarra bíznám.
–  Majd én vezetek – jelenti ki Ella, és a kulcsért nyújtja a
kezét.
– Ennyi? – kérdezem, és kiveszem a kulcsot a zsebemből.
– Az én csónakom – mondja.
A kezébe adom a kulcsot, ő pedig vigyorogva elveszi.
–  Hidd el, Magnus, hogy alaposan fel fogom turbózni az
adrenalinszintedet.
Majd meglátjuk – gondolom magamban, miközben követem
őt a kikötő felé.
– A szex is adrenalinfelturbózásnak számít? – kérdezem.
Ella a fejét csóválja.
– Most komolyan, Magnus!
– Komolyan, Magnus – ismétli Jane.
Sóhajtok.
 UTÓSZÓ

ELLA

Egy évvel később

–  Ezennel ismét házastársakká nyilvánítalak titeket – mondja

Erik. – Csókoljátok meg egymást!
Magnusra mosolygok, ahogy előrehajol, és megfogja az
arcomat. Szeme ragyog a boldogságtól és az irántam érzett
szerelemtől. Szorosan magához ölel, és hosszan megcsókol.
Kellemes tavaszi szellő fuvallatát érzem, mely magával hozza a
csodás virágillatot.
Mindenki tapsol és ujjong.
Mindenki alatt azokat az embereket értem, akik igazán
számítanak.
Ott van Jane.
Ottar.
Einar.
A király.
A királyné.
Magnus húgai.
Apám, és meglepő módon itt vannak a testvéreim is. Megállás
nélkül Magnus húgait bámulják, bár Cristina alaposan
kikosarazta őket.
 Aztán itt van Viktor és Maggie.
Harold, Maud és Guillermo.
És persze Csontváz, a szertartásvezetőnk. Ez afféle
mellékállás, melyet azután vállalt, hogy találkoztunk.
Eljött még a két fényképész: az orosz ikrek, akiket Magnus
csak terminátornak hív. Mivel amúgy is mindenhol
felbukkannak, Magnus elébe ment a konfliktusnak, és felkérte
őket, hogy hivatalossá váljon a jelenlétük.
A Kjerag hegyen találkoztunk, ahonnan Magnus a
bázisugrásait végzi. Annak ellenére, hogy most nem ez a terv,
nincs kizárva, hogy ugrik egyet. Valójában viszont azért jöttünk,
hogy ismét megtegyük a fogadalmat.
Kicsit több mint egy éve házasodtunk, és Magnusnak az az
őrült ötlete támadt, hogy itt és most tartsunk egy újabb
szertartást, szűkebb, családi-baráti körben.
A tévé által közvetített nagyszabású esküvő kellett a népnek,
de tudom, mi járt Magnus fejében. Talán azt szerette volna,
hogy legyen egy olyan esküvő, amit mi ketten tervezünk és
szervezünk. És legfőképp újra meg akarta kérni a kezem, csak
ezúttal őszintén és a maga módján. Hivatalossá tettük a kérdezz-
feleleket.
Térdre ereszkedett, és az ujjamra húzta a saját maga által
választott, gyémánt- és narancsgránát kövekkel ékesített gyűrűt.
Szó sincs róla, hogy mindent újra akarnánk kezdeni, de
mostantól a saját elképzelésünk szerint haladunk.
Az igazat megvallva, nagyon sok minden történt az elmúlt
évben.
Nonprofit cégem, az Óceánjárók sikeresen megfékezte az
illegális halászatot, és a tervek szerint 2025-re sikerül elérnünk,
hogy megszűnjön a bálnahalászat Norvégiában. Lassú folyamat
és nagy az ellenállás, de ez sem tart vissza. A fiatalság nagyban
segíti a munkánkat. Sokan vannak, lelkesek, és bátran hallatják
a hangjukat. Főképp a középiskolásokra számíthatunk.
Mindennap izgatottan ébredek, és azon gondolkodom, milyen
kihívásokkal kell szembenéznünk a lelkes, törekvő
csapatommal. Reménnyel és boldogsággal tölt el, hogy lassan,
de biztosan előidézek majd némi változást a
környezetvédelemben, és képviselhetem azokat, akiknek nincs
lehetőségük felszólalni. Pontosan ez volt az álmom, amit végre
megvalósíthatok, méghozzá a szeretett férfival az oldalamon.
Még mindig nincs kutyánk, de lázasan dolgozom az ügyön.
Apámmal is szorosabbá vált a kapcsolatom. Minden
hónapban meglátogatom „diplomáciai célból”, vagyis
hőlégballonozni megyünk vele és Schnell-lel. (Ez az új hobbija.)
Sokat beszélgetünk. Néha szóba kerülnek a hivatalos ügyek, de
legtöbbször anyámról mesél. Örülök, hogy végre kapcsolatban
vagyunk.
A király szerencsére teljesen felépült, de Magnus hivatalosan
is az örökébe lépett. Az ADHD-ra enyhe gyógyszert szed, és
mindig szem előtt tartja a betegségét. Részt vesz a
tanácskozásokon, ahogy a miniszterelnökkel is sokat találkozik.
Még mindig nem jönnek ki túl jól, de legalább tiszteli őt a pasas.
A király helyetteseként Magnus tesz hivatalos látogatásokat, ha
épp nem sokall be az utazástól.
Nagyon büszke vagyok rá, amiért ilyen felelősségteljesen
végzi a munkáját, és apait-anyait belead.
 De azért nem hazudtolja meg magát.
Nem lennénk ezen a hegyen, ha nem lenne ördögi terve, hogy
leugorjon.
–  Mint azt mindannyian tudjátok – kezdi Magnus –, ez
számomra különleges hely.
Nagyon nehéz volt ide feljutni, ezért más volt a szertartás,
mint az átlagos, mert semmit nem tudtunk a hegyre szállítani.
(Kivéve az idősebb résztvevőket, akiket a királyi helikopter
hozott a helyszínre.) Mindnyájan melegen öltöztünk, hogy ne
fázzunk a magaslati levegőn.
Magnus magassági pilótaruhában mondta ki ismét a
boldogító igent, és ahogy látom, Ottar és Viktor is hasonló
öltözéket visel.
A fejemet csóválom. Ez nagyon jellemző rá.
–  Ebben az öltözékben már csak az hiányzik, hogy a mélybe
vesd magad – állapítja meg a király.
–  Így igaz, apa. Gondoltam, mókás lenne újra kimondani a
boldogító igent, aztán együtt ugrani.
Rezzenéstelen arccal rám néz.
–  Ella viszont leszavazta az ötletet.
– Jó okom van rá.
Néhányan már tudják is ezt az okot.
És hamarosan ő is megtudja.
–  Na mindegy – folytatja Magnus –, meggyőztem Ottart és
Viktort, hogy jöjjenek velem. És ha bárkinek kedve támadna,
van még felszerelés bőven.
–  Tudod, a hegy nem ment össze – mondja Mari. – És még
mindig ez a világ legveszélyesebb sportja.
 – A házasságnál nem veszélyesebb – jelenti ki Magnus, és rám
kacsint.
Nevetek, bár kicsit ideges vagyok.
A szó legjobb értelmében.
Míg Magnus elindul a csúcs vége felé, Viktor odaáll mellé.
Igazság szerint Viktor nem fog leugrani. Kapott rá kiképzést,
de Maggie megígértette vele, hogy nem ugrik. Meg tudom
érteni. Nem mindenkinek való ez a sport.
Viszont megvan az oka, hogy miért fogja közre Magnust Ottar
és Viktor.
– Te ugrasz először – mondom neki.
–  Rendben – mondja, és felveszi a szemüvegét. – Az elsőnek
jut a legjobb szél.
Nem tudom, ez igaz-e, de mindegy.
A csúcson áll, szembenéz a széllel, és készül a mélybe vetni
magát. Egy kilométerrel a fjord felett áll.
Mély levegőt vesz, és mindannyian elővesszük a
mobiltelefonjainkat, hogy fényképet készítsünk. A királyné
becsukja a szemét.
Magnus mindjárt ugrik.
Megszólalok.
– Figyelj, Magnus!
Hátrafordul, rám néz, és látszólag nem örül, hogy
megzavartam.
– Mi az?
– Lefelé menet gondolkozz neveken!
– Te-tessék?
Kifejező mosolyom láttán pontosan tudja, hogy mire
gondolok.
– Terhes vagyok.
Már hosszú ideje szerettem volna vele megosztani a jó hírt.
Az emberek ujjonganak.
Van, aki tapsol.
Én pedig figyelem Magnus arckifejezését. Először
zavarodottnak tűnik, aztán földöntúli boldogságot látok az
arcán. Szélesen vigyorog.
– Micsoda?! – kérdezi. – Komolyan?
– Majd szólj, hogy mire jutottál.
– Hm?
Ekkor Viktor és Ottar a vállára teszik a kezüket, és lelökik.
Ahogy alázuhan, hangosan kiált, és egyenes út vezet a fjord felé.
Aztán persze mindenki a hegycsúcshoz rohan, pontosabban
ahhoz közel, nehogy megszédüljünk. Nézzük, ahogy Magnus
sárga ernyője kinyílik, és ő biztonságosan lebeg. Ordítás helyett
huhogó hangokat hallat, ami visszhangzik.
Boldog.
Nagyon boldog.
Gyerekünk lesz.
Soha nem éreztem még ilyen reménytelinek a jövőt, mint
most.
– Ön következik – szól Viktor Ottarnak.
– Ugye csak viccel? Inkább sétálok. Lássuk, mit kezd őfelsége
a hírrel.
De ahogy lesétálunk a hegyről, és halljuk, hogy Magnus ordít
a boldogságtól, pontosan tudom, hogy ugyanazt érzi, amit én.
Számára is ez a legcsodásabb hír, amit valaha kapott.
Megint ugyanazt álmodom.
Egy elhagyatott parton állok. Hideg van. A hullámok
kavicsokat vetnek a lábam elé, a ceteket pedig a partra sodorja
a víz.
Ahogy mindig, most is látom, hogy szenvednek, és várják,
hogy segítsek.
Tudom, hogy az olajszint nemsokára megemelkedik, és ahogy
belém hasít a felismerés, a fekete folyadék máris bugyborékolni
kezd az orrnyílásukon, és beszínezi a tengert.
Aztán megjelenik a férfi.
Egyenest a víz felé tart.
És abban a pillanatban olyan, mintha lenne választásom.
Megmenthetem a ceteket. Vagy a férfit. Vagy saját magamat.
De ahogy a férfi eltűnik az olajos hullámok között, rájövök,
hogy a ceteket szeretné visszaküldeni a tengerbe.
Segítségre van szüksége, de nem úgy, ahogy eddig hittem.
Az olajszint gyorsan emelkedik. Már a térdemnél jár, de nem
hagyom, hogy ellepjen, inkább odamegyek a férfihoz, egyik
kezemet a cet oldalára teszem, és megpróbálom beljebb lökni,
hogy a tengervíz érje.
A cet lebegni kezd a vízfelszínen.
Ahogy mi is.
Folyamatosan próbáljuk a víz felett tartani a fejünket.
Segítünk egymásnak fennmaradni és a halaknak a vízbe jutni.
Addig küzdünk, míg mindegyik képes lesz szabadon úszni.
Ahogy távolodnak a parttól, otthagynak engem a férfival.
 Ránézek, és most már tökéletesen látom az arcát.
Magnus az.
Szinte biztos, hogy mindig ő volt.
Most már itt van mellettem. Jóban-rosszban. Míg a halál el
nem választ.

Vége
 UTÓSZÓ

Minden könyv egy új tapasztalat.

Azt tudtam, hogy hová akarok eljutni Magnus karakterével és
a könyvvel, de arról fogalmam sem volt, hogy ÉN hová jutok
általa.
A lázadó herceg című regényemben már feltűnt. Bulizós,
vicces figuraként jelent meg, aki imád élni, és mindig a kalandot
keresi.
Amikor elkezdtem írni A féktelen trónörököst, jobban
felfedtem a személyiségét. (Alapból nem tervezem meg előre,
hogy milyen legyen az adott szereplő. Ahogy haladnak az
események, úgy változnak-fejlődnek ők is.) Ezúttal viszont végig
kellett gondolnom, hogy Magnus MIÉRT vonzódik ennyire az
olyan veszélyes és extrém sportokhoz, mint a bázisugrás. (Most
komolyan… Keressetek rá a Google-on a Kjeragra. Tényleg
durva.)
Utánaolvastam jó néhány személyiségtípusnak és az ok-
okozati összefüggéseknek, és rájöttem, hogy az ADHD-sok az
átlagnál jobban keresik az adrenalinszint-növelő
tevékenységeket.
Azt mondtam, rendben. Akkor legyen Magnusnak ADHD-ja,
amiről első körben még ő maga sem tud. Én is olyan családból
származom, ahol előfordulnak mentális problémák, ezért
pontosan tudom, hogy az ilyen embernek nem egyszerű az
élete.
 Folyamatosan kutattam az ADHD természetét, míg egyszer
csak rádöbbentem, hogy magam is ebben szenvedek. Majdnem
százszázalékos lett a tesztem, ezért úgy döntöttem, hogy
utánajárok, és meg is kaptam a pozitív diagnózist.
Magnushoz hasonlóan én sem tudtam, hogy ADHD-s vagyok,
de miután kiderült, utólag sok minden értelmet nyert.
Mit mondjak, alaposan felnyitotta a szemem.
Megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy miért viselkedem
és gondolkodom úgy, ahogy.
Mivel ez nem olyan, mint amilyennek képzeltem, fel sem
merült bennem a gyanú, hogy én is érintett vagyok. (Például: én
a legkevésbé sem vagyok hiperaktív. Viszont hiperérzékeny
vagyok, és túl sokat pörög az agyam.) Most, hogy már tudom…
bevallom, megkönnyebbültem.
Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt megosszam-e a
nyilvánossággal, és főképp ebben a könyvben, de azt akartam,
hogy az olvasók tudják, hogy nem légből kapottak a betegséggel
kapcsolatos információk. Magnus bizonyos szempontból olyan,
mint én. És bár engem nem fogsz látni bázist ugrani, a
könyveimet mindig üvöltő zene mellett írom, mert a
megnövekedett adrenalinszint segít az összpontosításban.
Szeretném hangsúlyozni, hogy az ADHD, a pánikbetegség
vagy a depresszió miatt NEM SZABAD szégyenkezni, és az
ember nyugodtan élhet vele egészséges és alkotó életet.
Ki gondolná, hogy egy olyan ember, aki sok mindent elfelejt,
és annak idején állandóan megbukott matekból, hét év alatt
képes negyvenöt könyvet megírni, és sikeres író válik belőle?
Ne félj, hogy megbélyegeznek, inkább vállald fel, mert minél
több szó esik erről a problémáról, annál inkább rájössz, hogy
nem vagy egyedül.
ÉS ne hagyd, hogy ismeretlenek ítélkezzenek azok felett,
akiket érint ez a probléma.
Légy nyitott és eltökélt, bármiről legyen is szó.
Légy bátor, légy elszánt. És szeress viking szívvel!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezt rövidre fogom, mert már épp eleget írtam.

Köszönöm a béta-olvasóknak: Sarah Sentznek, Sarah
Symondsnak, Nina Deckernek, Pavlina Michounak, Heather
Pollocknak és Renery Gatpayatnak. Szuperek vagytok!
Köszönöm Elsi Gabrielsennek, hogy a norvég szemem volt.
Tusen takk!
Örök hála Sandra Corteznek, Ali Hymernek és Tarryn
Fishernek.
Hang Le! Köszönöm a fáradhatatlan és kitartó munkádat.
Nélküled feleilyen jók nem lennének a könyveim.
Nina Grinstead és Chanpreet Singh: veletek szebb a világ.
Kara Malinczak: köszönöm a sok támogatást és az
elkötelezettségedet.
Roxane Leblanc: te mindig ott vagy, ha szükségem van rád.
Természetesen köszönöm a Norvégiában élő
családtagjaimnak. Nélkületek nem lenne viking szívem. Ez
utóbbiért főleg apámnak, Sven Hallének tartozom köszönettel.
És végül, de nem utolsósorban köszönöm a férjemnek,
Scottnak, hogy évek óta mellettem áll. Hálás vagyok a
kutyánknak, Bruce-nak, aki legalább olyan lökött, mint én.
Ha esetleg kihagytam volna valakit, akkor az ADHD-mra
fogom!
Köszönöm.
TUSEN TAKK!
„Nem szeme lát, csak szíve – s ez okon
Festik Cupídót szárnnyal, de vakon.”

WILLIAM SHAKESPEARE: Szentivánéji álom

 (Ford. Arany János) 
 Vanessa Serranónak, Vanessa Villegasnak,
(virtuális) ölelésekkel és (nagyon valóságos) hálával
 ZENÉK

Nelly Furtado és Timbaland – Promiscuous

The Smiths – How Soon is Now?

Kyo feat. Sita – Le Chemin

Maroon 5 – Makes Me Wonder

The Rolling Stones – Anybody Seen My Baby

Stateless – Bloodstream

The Beatles – Hey Jude

Jason Walker – Down

Alizée – Moi Lolita

 PROLÓGUS

Jude

Anyám a halálos ágyán azt mondta, hogy magányos vadász a

szív.
–  Jude, a szervek olyanok, mint az emberek. Társaságra van
szükségük, valami biztos háttérre, amire számíthatnak. Ezért
van két tüdőnk, két vesénk, két mandulánk, két kezünk, tíz
kézujjunk, tíz lábujjunk, két szemünk, két orrlyukunk, fogaink és
alsó, felső ajkunk. Csak a szív működik egyedül. Mint Atlas a
Földet, úgy viszi létünk súlyát a vállán, csendben; csak akkor
lázad, ha a szerelem megzavarja.
Azt mondta, hogy egy magányos szívnek – mint például az én
magányos szívemnek –, nem szabad szerelembe esnie. Eddig
igaza volt.
Talán ezért történt, ami ma éjjel megesett.
Talán ezért nem próbálkoztam tovább.
Selymes lepedők tekeredtek a lábamra, mintha gyökereim
nőttek volna; óvatosan felkeltem a hatalmas ágyból az elegáns
hotelszobában, ahová hosszú órákkal ezelőtt léptem be.
Felálltam a vastag matrac mellett, háttal az idegen férfinak, akit
aznap, késő délután ismertem meg.
Ha csak egyetlen pillantást vetettem volna rá, közbeszólt
volna a lelkiismeretem, és nem lettem volna képes megtenni.
 A pénzét választottam a tisztességem helyett.
Mert készpénzre nagy szükségem volt.
Mert készpénzzel fizethetem ki a villanyszámlámat és apa
felírt havi gyógyszeradagját.
Lábujjhegyen mentem a padlón heverő nadrágjához. Üresnek
éreztem magamat mindenhol, ahol az elmúlt néhány órában
betöltött. Ez volt az első alkalom, hogy loptam; a helyzet
megmásíthatatlanságától hányingerem lett. Nem vagyok tolvaj.
Mégis rosszat készülök tenni ezzel az emberrel, aki teljesen
idegen nekem. Az egyéjszakás kaland dolgot pedig említeni sem
akarom, mert attól félek, felrobban a fejem, és szétloccsan a
süppedő szőnyegen. Nem vagyok egyéjszakás típus.
Ezen az éjszakán azonban nem voltam önmagam.
Ma reggel arra ébredtem, hogy a postaládám leszakadt a
beletömött levelek és számlák súlya alatt. Aztán olyan
szánalmasan elszúrtam egy állásinterjút, hogy a
felvételiztetőim gyorsan véget vetettek a beszélgetésnek azzal
az ürüggyel, hogy meg akarják nézni a Yankees-meccset.
(Amikor megjegyeztem, hogy nincs is meccsnap – mert igen,
annyira el voltam keseredve –, közölték, hogy ismétlésben
nézik.)
Mélységes csalódottsággal botorkáltam Manhattan kegyetlen
utcáin. Hangosan kopogott, locsogott a kora tavaszi eső. Úgy
gondoltam, a legjobb, amit tehetek, az, hogy elmegyek a
barátom, Milton lakására megszárítkozni. Volt kulcsom. Ő
valószínűleg dolgozik, az emigránsok egészségügyi ellátásáról
szóló cikkét írja. New York egyik legtekintélyesebb magazinja, a
Thinking Man belső munkatársa. Az, hogy büszke voltam rá,
nem kifejezés.
A délután hátralévő órái úgy teltek, mint valami rossz film,
amiben sablonok váltogatják egymást, és a történet csupa
szerencsétlenségről szól. Kinyitottam Milton lakásának ajtaját; a
blézeremről, a hajamból csöpögött a víz. Először mély
torokhangokat hallottam. A félreérthetetlen látvány a
következő pillanatban tárult a szemem elé.
Milton szerkesztője, Elise, akivel korábban egyszer
találkoztam és akinek a társaságban megittunk egy italt, szóval
Elise hajolt annak a kanapénak a karfájára, amit együtt
választottunk, Milton meg én, a kedvenc bolhapiacomon. Az én
barátom fáradhatatlanul nyomult a hölgy hátsó felébe.
Bang.
Bang.
Bang.
Bang.
„Magányos vadász a szív.”
Úgy éreztem, az enyém éppen mérgezett nyilat lő egyenesen
Milton izzadtságtól csillogó mellkasába. Mintha hallottam
volna, ahogy meghasad, és kettétörik a nagy dobogásban.
Öt éve voltunk együtt. A Columbia Egyetemen ismerkedtünk
meg. Az apja korábban az NBC bemondója volt. Én teljes
ösztöndíjas voltam. Csak azért nem éltünk együtt, mert apa
beteg, és nem akartam teljesen magára hagyni. Ez azonban nem
volt akadály nekünk, Milton és én ugyanolyan színű és
mintázatú terveket szövögettünk, álmonként, célonként
kötöttük össze az életünket.
Afrikába menni.
 Közel-keleti tudósítóként dolgozni.
A naplementét nézni Key Westről.
Tökéletes macaron süteményt enni Párizsban.
A kívánságlistánkat egy noteszben vezettük, amit nagy
lelkesedéssel Kiplingnek neveztem el; ez a notesz most
valósággal lyukat égetett a táskámba.
Nem akartam elhányni magamat Milton küszöbén, de nem
volt nagy meglepetés, tekintve, hogy milyen jelenet tárult elém.
Az a rohadék megcsúszott a reggelimen, mégis futott utánam a
folyosón. Benyomtam a tűzlépcsőhöz vezető ajtót, kettesével
vettem a fokokat, úgy rohantam lefelé. Milton anyaszült
meztelen volt, félárbócra eresztett farkán még ott fityegett az
óvszer. Egy bizonyos ponton úgy döntött, mégsem lenne jó terv
születési öltönyében az utcára lépni.
Addig futottam, míg szinte égni kezdett a tüdőm. A Converse
Chucks cipőm teljesen átázott, csupa sár lett.
A szakadó esőben vállakba, esernyőkbe, utcai árusokba
ütköztem.
Dühös voltam, elkeseredett és döbbent… mégsem éreztem azt,
hogy összeomlott volna a világom. A szívem megrepedt, de nem
szakadt meg.
„Magányos vadász a szív, Jude.”
Felejtenem kellett… Elfelejteni Miltont, a rengeteg kifizetetlen
számlát és azt, hogy sajnálatos módon az utóbbi néhány
hónapban munka nélkül vagyok. Az kellett, hogy
alkoholmámorba merüljek, meleg emberi bőrhöz simulhassak.
Az öltönyös idegen pontosan ezt adta meg nekem, most pedig
valami olyasmit fog adni, amiben soha nem egyeztünk meg.
 A helyből ítélve nem okozhat neki nagy gondot, hogy kifizesse a
reptéri taxit.
Ívelt lépcső vezetett fel az emeletre, a kovácsoltvas korlát
többe kerülhetett, mint az egész lakásom. A jakuzzi akkora volt,
mint a szobám. Vörös bojtos bársonypárnák hívogattak. A
padlótól a mennyezetig érő ablakokon át szegény szemmel
nézhettem a dúsgazdag Manhattant. A kristálycsillár
ondósejthez hasonlított.
Ahhoz, hogy kihúzd valahogy a jövő hetet, Judith Penelope
Humphry, az kell, hogy ne gondolj semmiféle spermiumra, és
tartsd magadat a tervhez.
Benyúltam a Tom Ford márkájú elegáns öltönynadrágjának a
hátsó zsebébe, ahová a tárcáját csúsztatta nem sokkal azután,
hogy kivett belőle egy kotont. Remegő kézzel tartottam, néztem
a tárcát. Bottega Veneta, bőr, fekete, teljesen sima. Feszengve
nyeldekeltem, képtelen voltam lenyugodni.
Kinyitottam a tárcát, kivettem a köteg készpénzt. Kiderült,
hogy ennek az idegen férfinak nem csak a felálló alkatrésze
vastag. Sietve megszámoltam a bankjegyeket. Alig hittem a
szememnek.
Száz…. kétszáz… három… hat… nyolc… Ezerötszáz. Köszönöm,
édes Jézus!
Szinte hallottam, ahogy Jézus korhol:
–  Ne köszönd nekem! Egészen biztos, hogy a „ne lopj”
parancsolat szerepel a tiltólistámon.
A válltáskámból gyorsan elővettem a telefonomat, rákerestem
a kezemben tartott pénztárca márkájára. Láttam, hogy egyetlen
darab közel hétszáz dollárba kerül. Az én rendetlenül működő,
de nehéz szívem igen hevesen vert, ahogy elkezdtem kirakni
belőle a műanyag kártyákat. Egy pillantást sem vetettem rájuk.
Mint kiderült, a pénztárca eladható, ahogy az erkölcseim is.
Gyomrom összerándult a szégyentől, és éreztem, arcom
annyira kipirult, hogy már forró. Ha felébred, gyűlölni fog
engem. Megbánja a pillanatot, amikor megszólított abban a
bárban. Nem kéne ezzel törődnöm. Reggel elutazik New
Yorkból, soha többé nem találkozunk.
Amint a pénztárcája kiürült, minden bankkártyáját és
igazolványát szépen az éjjeliszekrényre tettem, felvettem
neonrózsaszín – csupa sár – Converse Chucks cipőmet, és még
egyszer rápillantottam.
Teljesen meztelen volt, ágyékát itt-ott lepedő takarta. Kockás
hasa minden lélegzetvételénél megfeszült. Álmában sem tűnt
gyengének, sebezhetőnek. Olyan volt, mint egy görög isten.
Minden gyanún felül álló. A hozzá hasonló férfiakkal nem jó
ujjat húzni. Örülök, hogy hamarosan egy óceán választ el
minket.
Kinyitottam az ajtót, az ajtókeretet öleltem.
–  Nagyon sajnálom – súgtam, majd megcsókoltam ujjaim
begyét, és felé integettem.
Vártam, amíg kiérek a szállodából. Csak odakint fakadtam
sírva.

Öt órával korábban
Botladozva léptem be a bárba, két csuklás és sok szipogás között
sikerült whiskyt rendelnem. Kiráztam a vizet hosszú,
piszkosszőke hajamból.
Fekete ruhám gallérját húzogattam, és belemordultam a
pohárba, amit a pultos elém tolt. Aznap alacsony szárú,
rózsaszín Converse Chucks cipő mellett döntöttem, amikor
ostoba módon optimista hangulatban hagytam el a házat;
cipőm a levegőben lengett, alig százhatvan centis testemet a
bárszékre emelve nem ért le a lábam. Fülemben volt a
fülhallgató, de nem akartam zenét hallgatni, kár lett volna
beszennyezni az én tökéletes zenelistámat a mai nap nagyon
rossz hangulatával. Ha most olyan dalt hallgatnék, amit
szeretek, örökre ahhoz társítanám, hogy végre kiderült: Milton
szereti a kutyapózt, csak nem velem.
Próbáltam felvidítani magamat, beszélgetést folytattam belső
énemmel, és közben úgy vedeltem az én pénztárcámhoz túl
drága whiskyt, mint a csapvizet.
Az állásinterjúm szörnyen rosszul sikerült, de amúgy sem
szívesen dolgoztam volna egy gluténmentességet hirdető,
keresztény diétamagazinnak.
Milton megcsalt, ez tény. Mindig is voltak kételyeim vele
kapcsolatban. Mosolya mindig túl gyorsan eltűnt, miután
eljöttünk apámtól vagy találkoztunk valakivel az utcán. Jobb
szemöldöke mindig felívelt, amikor valaki nem értett vele egyet.
Ami az egyre növekvő orvosi számlákat illeti… valahogy
megbirkóztam volna a kifizetésükkel. A brooklyni lakás,
amiben apa és én laktunk, a saját tulajdonunk. Legrosszabb
esetben eladtuk és visszabéreltük volna. Ráadásul nincs
szükségem mindkét vesémre.
Nyöszörögve kortyoltam italomat, amikor egyszer csak
szantálfa, zsálya és fenyegető közelségben levő emberi bőr
illatát éreztem. Akkor sem néztem fel, amikor az illatok
hordozója azt mondta:
–  Félig részeg, eléggé szép női személy: a ragadozók
vágyálma.
Erős francia akcentusa volt. Gördülékeny és érdes. Az én
tekintetem azonban a poharamban örvénylő mély
borostyánsárga folyadékon maradt. Nem volt kedvem
társalogni. Általában olyan vagyok, hogy egy tuskóval is jó
barátságba tudok kerülni. Ekkor azonban képes lettem volna
leszúrni bárkit, akinek herék lógnak a lába között, pusztán
azért is, mert felém szuszog, illetve bármilyen más irányba.
–  Vagy a kanos pasik rémálma – feleltem. – Ez pedig
konkrétan azt jelenti, hogy nem érdekel.
–  Ez hazugság. Én pedig nem szeretem a hazudozókat –
mondta, és szemem sarkából láttam, hogy fogai között
koktélkeverő pálcikát forgatva, kaján mosollyal néz rám. – De
magával kivételt teszek.
–  Pimasz és öntelt? – Gondolatban pofon vágtam magamat,
amiért egyáltalán válaszoltam neki. Hiszen a fülemben volt a
fülhallgató. Egyáltalán miért szólt hozzám? Ez a nemzetközi
hagyj-a-búsba-békén-nem-érdekelsz egyezményes jel. Az nem
számít, hogy éppen nem hallgattam semmit, csak el akartam
riasztani az esetleges társalogni akarókat. – Még jó, hogy nem
azt mondta, nemi betegségeket akar terjeszteni, és ehhez
üzekedési üzemmódba helyezi magát.
 – Ha jól sejtem, akut megrázkódtatás érte enyhén szólva nem
kifinomult férfiak részéről. Szabad érdeklődnöm, hogy tízes
skálán mennyire volt borzasztó a napja?
Már semmi távolság nem volt közöttünk. Mérték után készült
öltönye alól sugárzott testének melege.
Úgy éreztem, ha megfordulok és ránézek – ha igazán
megnézem magamnak –, eláll a lélegzetem. A nap történései
megviselték dühös, sebzett szívemet, tompán dobogott
mellkasomban. Nincs szükségünk betolakodókra, Jude!
Magas Francia Jóképű egy százdolláros bankjegyet csúsztatott
a pultosnak előttem. Tekintetével simogatott, miközben
előrehajolt és azt kérdezte:
– Mennyit ivott a hölgy?
– Ez a második, sir – felelte a pultos, kurtán bólintva. Nedves
törlőkendőt húzott végig a pult felületén előtte.
– Hozzon neki egy szendvicset, kérem.
– Nem kérek szendvicset.
Kirántottam a fülhallgatót a fülemből, a pultra csaptam, és
hirtelen mozdulattal felé fordultam. Ránéztem.
Óriási hiba volt. Az első néhány pillanatban fel sem fogtam,
mit látok. Olyan szinten volt káprázatosan gyönyörű férfi, hogy
az ilyen látvány feldolgozására az emberek többsége
egyszerűen nincs programozva. Chris Pine-tökéletes, Chris
Hemsworth-kolosszális és Chris Pratt-elbűvölő. Tripla
csúcskategóriás férfi, én pedig egy bebaszott nő.
B.E.B.A.SZ.O.T.T.
– Pedig ennie kell.
Rám sem nézett. A pultra lökte telefonját, ami eszeveszett
sebességgel villogott, percenként tucatnyi e-mail jött.
– Miért?
–  Azért, mert méltóságon alulinak tartom, hogy részeg lányt
dugjak meg. Magát pedig nagyon nagy élvezettel dugnám meg
ma éjjel – mondta teljes nyugalommal, és ezt a laza közlést
olyan megbabonázó mosollyal tette, hogy úgy éreztem, menten
elolvadok.
Próbáltam pislogással leplezni megdöbbenésemet. Csak
bámultam, arcát megjegyeztem emlékeim katalógusába.
Mélykék szem… tigriscsíkos írisz, sötét, sötét, sötét, mint az
óceán medre. Összeborzolt földbarna haj, olyan éles arcél, hogy
szinte papírt lehetne vágni vele, ajka mintha arra lenne
teremtve, hogy szex közben mocskos szavakat mondjon. Ilyen
férfipéldánnyal még sosem találkoztam. Egész életemben New
Yorkban éltem, sok külföldit láttam, ez a férfi azonban olyan
volt, mintha egy férfimodell és egy cégvezető hihetetlen elegye
lenne.
Tengerészkék öltönye komolynak mutatta. Arcának ívei, élei
könyörtelenségre utaltak. A kegyetlennek tűnő arcél és a
szögletes áll közötti teret komor száj és egyenes orr töltötte ki.
Kezére pillantottam, jegygyűrűt kerestem. Tiszta a terep.
– Tessék?!
Kihúztam magamat. Attól, hogy úgy néz ki, mint egy isten,
nem kell úgy is viselkednie. A pultos tányért tett elém.
Marhasült, majonéz, paradicsom, cheddar sajt puha paniniben.
Nagyon szerettem volna dacos és következetes maradni,
ugyanakkor azt nem akartam, hogy egy óra múlva tiszta
whiskyt hányjak.
 A Nagyon Jó Külföldi Pasi a bárpultnak dőlt. (Milyen magas
lehet? Száznyolcvan centi? Százkilencven?) Fejét oldalra hajtva
nézett engem.
– Egyen!
– Ez egy szabad ország! – vágtam vissza.
–  Mégsem tud szabadulni attól a rögeszmétől, hogy egy
külföldivel dugni valahogy nem helyes – jegyezte meg.
–  Elnézést, nem értettem a nevét, Mr. Nem Érti A Célzást –
ásítottam.
–  Will Power. Indián nevem Akarat Erő. Örülök, hogy
megismerhettem. Nézze, maga úgy néz ki, mint akinek nagyon
rossz napja volt. Nekem pedig van egy szabad éjszakám. Holnap
reggel hazarepülök, de addig… – Megmozdította a karját, a
mozdulattól felcsúszott zakóujja, ahogy az antik Rolex órájára
pillantott. – Gondoskodom arról, hogy akármi is jár a fejében,
ma éjjel elfelejtse, Miss…?
Basszus! Olyan jóképű volt, hogy nulla a valószínűsége, hogy
még egyszer az életben ilyen férfivel találkozom.
Mindenért Miltont hibáztathatom.
És az orvosi számlákat.
És a whiskyt.
Amilyen napom volt, egész New York államot
hibáztathatnám.
–  Spears – feleltem, és hunyorogva a szendvicsbe haraptam.
Ó, a francba! Megfordítottam a tányér mellé tett szalvétát,
megnéztem a hely nevét: Le Coq Tail. Megjegyeztem magamban,
hogy jöjjek vissza ide úgy húsz év múlva, amikor végre
kifizettem apám orvosi számláit és már nem zacskós levesen
kell élnem.
– Mint Britney Spears?
Hitetlenkedve vonta össze szemöldökét.
– Pontosan. És ön?
– Mr. Timberlake.
Még egy harapást vettem magamhoz a marhahúsos
szendvicsből, és kis híján felnyögtem az élvezettől. Mikor ettem
legutóbb? Talán reggel, otthon, mielőtt elindultam az
állásinterjúra.
–  Az idegeimre megy, Mr. Timberlake. Az előbb még Will
Power volt.
– Sírj csak, baby. Cry me a river, vagy ilyesmi. Célian vagyok.
Kezet nyújtott.
Mozdulata egyszerre idegesített és megigézett. A teste isteni,
de az érintése halandómeleg, eleven. Elhomályosította józan
ítélőképességemet, elárasztotta érzékeimet, és úgy éreztem,
mintha mindenemet avatott nyelvek nyalogatnák.
– Judith, de mindenki csak Jude-nak hív.
– Fogadni mernék, hogy Beatles-rajongó vagy, Jude.
– Nagyon öntelt, uram. Negatív vonásainak listája végtelen.
– Nem ez az egyetlen valamim, ami hosszú. Egyél, Judith!
– Jude.
–  Én nem vagyok mindenki – mondta türelmetlen mosollyal
pillantva rám, mintha ezzel lezárná beszélgetésünknek ezt a
részét.
Főnökösködő faszfej. Még egy falatot ettem.
– Ez nem jelent semmit.
Szánt szándékkal hazudtam, de túlságosan el voltam szállva
érzelmileg ahhoz, hogy megtagadjak magamtól bármit ezen az
éjszakán.
Közelebb hajolt hozzám, úgy lépett be személyes terembe,
ahogy Napóleon betette a lábát Moszkvába: egy pogány harcos
büszkeségével és tapintatosságával. Hüvelykujját végighúzta a
nyakamon. Egyszerű érintés, de egész testem beleremegett,
bőröm teljes felülete bizsergett. Vad, férfias nyersesége,
akcentusa, erős mindene… az öltönye, az illata, a vonásai… az
egész így együtt…
Tehetetlen voltam.
Tehetetlen akartam lenni.
„Magányos vadász a szív.” A testemnek azonban társaság
kellett erre az éjszakára.
Előrehajolt, egészen közel, és fülembe súgta:
– Dehogynem…
–  Nem vagy az esetem – feleltem whiskym maradékát
lenyelve, vigyorogva.
–  Mindenkinek az esete vagyok – jelentette ki egészen
tárgyilagosan. – És úgy csinálom, hogy jó legyen neked.
– Nem is tudod, mit szeretek – vágtam vissza.
Élvezet volt vele vitatkozni. Rövid válaszokat adott, éllel,
szenvtelenül, de furcsamód ezzel együtt sem találtam
durvának.
–  Az összes nálam lévő készpénzbe mernék fogadni, hogy
tudom.
Ez érdekes.
–  Mi van akkor, ha mindig csak színlelem az orgazmust, de
amikor tényleg van, azt nem mutatom ki? – kérdeztem, azzal
táskámba csúsztattam iPod fülhallgatómat.
Olyan mosollyal nézett rám, amit emberi arcon még sosem
láttam… olyan ragadozó tekintettel, hogy zsigereim
összerándultak, bugyim pedig átnedvesedett.
–  Teljesen nyilvánvaló, hogy sosem volt még igazi
orgazmusod. Amennyiben elélveztetlek, örülni fogsz, hogy
fekszel és nem esel össze.
– Micsoda  nagyképű…
– Kímélj meg a pimaszkodástól, Spears.
Tíz perccel később már az úton mentünk át a szállodája felé.
Rendesen össze kellett szednem magamat, hogy ne bámuljak,
amikor beléptünk az elegáns előcsarnokba. A Laurent Towers
Hotel a világ legnagyobb hírcsatornáinak otthont adó LBC
felhőkarcolóval szemben magasodott. Valóságos tömeg volt
körülöttünk, de a liftre csak mi vártunk. Szótlanul néztük a
liftajtót, közben szívem úgy dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a
helyéből. Olcsó, fekete ruhám alatt remegett a térdem. Benne
vagyok. Tényleg belemegyek egy egyéjszakás kalandba. De
huszonhárom éves vagyok, friss szingli, és kezdő bosszúálló.
Tudtam, semmi erkölcstelen nincs abban, hogy lefekszem vele.
De azt is tudtam, hogy ez egyszeri alkalom, amin néhány év
múlva már csak nevetek.
–  Nem szoktam ilyesmit csinálni – mondtam, amikor a lift
ajtaja kinyílt, és beléptünk a fülkébe.
Célian nem válaszolt. Az ajtó hangtalanul csukódott. Lassan,
lopakodva lépett felém. Tekintete hideg és közönyös, ajka feszes
vonal. A falhoz terelt, minden lépés mohóbb volt, mint az előző.
Pulzusom a torkomban lüktetett. Szinte arcátlan önhittséggel
nézett, felemelte államat. Alig kaptam levegőt.
Célian a szoknyámon át markolt belém. Felnyögtem, testem
ívbe hajolva tapadt a lift falához. Hüvelykujjával csiklómra
talált, a textilen át keményen, lassú körökben masszírozott.
– Ne próbálj meggyőzni, hogy jó kislány vagy – mordult rám.
Lehelete menta és friss kávébab. – Baszottul nem érdekel.
–  Ahhoz képest, hogy turista vagy, nagyon jó az angolod –
jegyeztem meg. Erős akcentussal beszélt, de képes volt
fegyverként használni a szavakat. Stratégiai céllal, tűpontosan.
Minden szótag egy heves csapás.
Egy lépést hátrált tőlem, a közönyösség függönyén át nézett.
–  Mint azt hamarosan megtapasztalod, nagyon sok dologban
nagyon jó vagyok.
A lift csengetett, Célin ellépett előlem.
Kinyílt az ajtó. Idős házaspár mosolygott ránk, várták, hogy
kilépjünk. Célian belém karolt, mintha pár lennénk, de lazán
lecsúsztatta rólam a kezét abban a pillanatban, ahogy a
vendégek látóteréből kikerültünk.
Csendben, szó nélkül haladtunk a lakosztálya felé, de
majdnem megsüketültem a fülemben zakatoló sokféle hangtól.
Meggyőztem magamat, hogy helyes, amit teszek. Ez a kéjes
éjszaka egy emberfelettien gyönyörű turistával elmúlasztja
minden fájdalmamat. Széles hátát, karcsú alakját nézve
követtem. Úgy nézett ki, mint aki életvitelszerűen gyúr, de úgy
öltözködött, mint akinek edzésre végképp nincs ideje.
Foglalkozása felderítetlen titok maradt. Holnap visszautazik
Franciaországba, így mindegy, hogy nagymenő ügyvéd vagy
orvgyilkos.
 Amint beértünk a lakosztályába, egy palack vizet nyomott a
kezembe.
– Idd meg!
– Ne parancsolgass!
– Ne nézz ilyen utasításváró őzike szemekkel rám.
Zakóját levetette, cipőjét lerúgta. A lakosztály nagyon elegáns
és tiszta… túlságosan is tiszta ahhoz képest, hogy lakták. Tágas
tér. Nem láttam bőröndöt, telefontöltőt, ledobott inget a padlón,
egyéb árulkodó tárgyakat.
Ez egyrészt gyanút ébresztett, másrészt ez a férfi pontosan
olyan pszichopatának nézett ki, aki nem hagy nyomokat maga
után. Én pedig a lakosztályában vagyok. Fantasztikus.
Megjegyzés magamnak: Azok után, amit ma csináltál, minden
döntésedet próbáld erre a szerencsesüti tanácsra alapozni:
„Ennél csak jobb lehetsz.”
Észre sem vettem, hogy megittam a vizet, amit a kezembe
adott. Úgy dobtam a palackot a szemetesbe, mintha égetné a
kezemet. Az én lázadó lelkem meghalt egy kicsit.
Még nincs túl késő elmenekülni. Mondd meg neki, hogy nem
érzed jól magadat, és egyszerűen menj el innen!
–  Azt hiszem, jobb lenne, ha… – szólaltam meg, de nem
fejeztem be a mondatot.
A falhoz nyomott, ajka az ajkamra tapadt, belém fojtotta a
szót. Fennakadt a szemem a hirtelen gyönyörtől, csillagok
robbantak csukott szemhéjam mögött. Két kézzel markoltam
inggallérjába, amikor felkapott, és ujjait a fenekembe tolta.
Lábam pillanatokon belül a derekára kulcsolódott. Hozzám
dörgölőzött, kéjes érzés vibrált egész kismedencémben. Amikor
felnyögtem, olyan erősen csípett combomba, hogy próbáltam
lerázni magamról, de úgy éreztem, azzal, hogy körmömet a
bőrébe mélyesztem, még inkább ahhoz kerülök közelebb, hogy
örök csókba fulladjak vele. Forró, bársonyos, könyörtelen volt
az ajka. Teste márvány, mindenütt tömör.
Célian a számba tolta a nyelvét, és én hagytam.
Csípője körkörös mozdulatokkal járt, merev, nagyon kemény
farka nyílásomon súrlódott, és én ezt is engedtem.
Erősen alsó ajkamba harapott, felnyögött, elszopogatta a
fájdalmat rólam. Üvölteni tudtam volna, hogy csinálja még.
Kezét közénk csúsztatta, félrehúzta a bugyimat, két ujját lökte
belém.
Szégyenletesen nedves voltam.
A szexi idegen lenézett rám.
– Ideje befejeznie a megkezdett mondatot, Miss Spears.
– Én… én… – hebegtem zavartan.
Lassan, kihívóan lassan kifelé húzta belőlem ujjait, majd
hirtelen még mélyebbre tolta vissza. Merev, komoly arccal.
Ki ez a férfi? Annyira közönyösnek tűnt akkor is, amikor
önkéntelenül felnyögtem, valahányszor ujjait mozgatva,
körözve, G-pontomat érintve mélyebben belém nyúlt. Másik
kezével mellemet markolta, mellbimbómat erősen megcsavarta.
– Azt kezdted el mondani, hogy tenned kéne valamit. – Kezét
egy pillanatra kihúzta belőlem, ajkamat festette meg iránta való
vágyam nedvével, aztán visszatért kedvenc helyére, combjaim
mélyére. Megízlelt engem az ajkamon. – Mi volt az, Judith?
Judith. Ahogy a J hangzott a nyelvén, szívesen meghaltam
volna a karjai közt. Forró nyelve nyakamat, államat, ajkamat
járta. Úgy össze voltunk gabalyodva, mintha a túléléshez
egymásra lett volna szükségünk. Tudtam, csak egyetlen éjszaka,
de sokkal többnek tűnt.
–  Én… csak… ööö… semmi, semmi – mondtam, azzal közénk
nyúltam, a cipzárját tapogattam. Kezét kezemre, tenyeremet
hatalmas merevedésére szorította. Most már teljesen más okom
volt a pánikra. Akkora volt, hogy a tornazsákomba talán befért
volna, de a hüvelyembe semmiképpen.
– Én diktálom az ütemet! – jelentette ki.
Fejemet ingattam. Nem parancsol nekem. Még két ujját tolta
belém – majdnem az egész kezét –, és annyira tele voltam vele,
hogy azt hittem, szétfeszülök. Kéjes sóhaj szakadt ki a számon,
amit parázna csókunk nyelt el. A következő pillanatban
elélveztem az ujjaitól.
Olyan intenzív volt a gyönyör, hogy minden izmom zsibbadva
elernyedt. Úgy csúsztam lefelé a fal mellett, mint spagetti a
forró vízben. Célian felemelt, ujjait arcomba mélyesztette,
mozdulatlanul tartotta fejemet, metsző tekintettel nézett rám.
– Nagyon remélem, hogy legalább olyan jó ízű vagy, amilyen
jól nézel ki.
Gyors mozdulattal letérdelt, feltolta ruhámat, bal lábamat
átvetette a vállán. Bugyim még félre volt húzva, úgy hatolt
belém. Nem nyalt, nem szopott, hanem a nyelvével baszott.
Hajába markoltam. Puhább volt, mint az enyém. Fejemet a
falnak támasztottam. Olyan orállal kényeztetett, amilyet nem
gondoltam lehetségesnek addig.
Milton készséges, de gépies szerető volt. Ez a férfi a két lábon
járó, beszélő orgazmus. Egészen biztos voltam abban, hogy attól
is elélveznék, ha letüsszentene. Hirtelen erős vágy fogott el,
hogy összezárjam a combjaimat, és örökre ott tartsam így, a
lábam között. A második orgazmusom áramütésként nyilallt
belém lábujjaimtól fejem tetejéig. A mennyországba repített.
Amikor duzzadt csiklómra szorította ajkait, és erősen szívni,
szopni kezdte, egészen biztos voltam abban, hogy valahol a
közelben egy angyal rezegteti szárnyait. Mire felállt, levetette
ingét és öltönynadrágját, majd fogával kibontott egy óvszert.
Tudtam, hogy akár magamba tudom fogadni, akár nem, akkor
is akarom, ha a próbálkozástól a sürgősségire kerülök is.
Célian azonnal, egyetlen erőteljes mozdulattal belém tolta
magát. A gardróbajtóhoz feszített, ujjait ujjaimba fűzte, és
lényegében mozdulatlanná merevített. Olyan átható volt a
gyönyör, hogy remegve vonaglottam a karjai közt. Küzdöttem,
ki akartam szabadítani kezemet, hogy megérinthessem, és
lökésről lökésre lekövethessem a mozdulatait.
– Én bassszlak, Judith! – szisszent rám.
– Célian...
Egy ideig ez volt az utolsó szavam hozzá, mert nagyon heves
üzekedésben egyesültünk.
A padlón. Mint két vadember.
Kutyapózban az ágyon. Közben ő a CNN adását nézte.
Ekkor megjegyeztem, hogy körülbelül olyan úriember, mint
egy zsák kő. (Halk káromkodással jelezte nemtetszését, amikor
Anderson Cooper exkluzív tudósítást adott valami választási
csalásról, amit talán én is szívesen hallgattam volna.) Aztán a
zuhany alá álltunk, és ott újra szájjal kényeztetett, külön
figyelmet szentelve a csiklómnak.
 A következő menetben a mosdó mellett csináltuk.
Végül, amikor az ágyra roskadtam, még egy palack vizet adott
a kezembe, és azt mondta:
– Hatkor indulok. Tízkor van kijelentkezés. A Laurent Towers
nem igazán tűri a késedelmes távozást.
Azt akartam mondani neki, hogy: A – lelépek, és B – nagyon
rossz ötlet, hogy maradjak éjszakára. Nem voltam azonban
egészen biztos abban, hogy szembe tudtam volna nézni a beteg
apámmal ilyen szex után, ami ráadásul nem a barátommal,
pontosabban már exbarátommal történt. Nem kellett tükörbe
néznem ahhoz, hogy tudjam, kibaszottul megbaszottnak nézek
ki: duzzadt száj, kipirosodott bőrömön mindenütt
borostanyomok, nyakamon három kiszívott folt… nem is szólva
arról, hogy a szemem olyan, mintha részeg lennék… de nem az
órákkal korábban ivott whiskytől.
Vonakodva írtam apának, hogy Miltonnál vagyok.
Bevackoltam magamat Célian ágyába, és behunytam a
szememet. Úgy éreztem, árvaként élek a világban. Senki nem
tudta, hol vagyok, és az egyetlen, akit érdekel, mi van velem, az
apám, nem segíthet, mert már csak nagyon ritkán tudja
elhagyni a házat.
Ekkor határoztam el: nem is mondom el Robert Humphrynak,
hogy Milton Hayes és én szakítottunk. Apám reménye utolsó
morzsáit az én barátomba vetette, arra számított, ha ő már nem
lesz az élők sorában, Milton majd gondoskodik rólam és vigyáz
rám. Mindenkinek szüksége van valakire, és apámon kívül
nekem senkim sem volt.
Az idegen férfi érdes ujját végighúzta bordáimon, oldalt, a
tetováláson, amit a tizenharmadik születésnapomon varrattam
magamra.
Ha egy kicsit furcsának tűnök, az azért van, mert tényleg
furcsa vagyok.
– Szóval nem szereted a Beatlest, de a The Smiths nevű bandát
igen…
Lehelete lapockámat simogatta.
Apám egyedül nevelt engem. Építőmunkás volt New Yorkban.
Mindig pénz szűkében voltunk, kedvenc időtöltésünk az volt,
hogy a padlón ülve a bakelitlemezeit hallgattuk. Johnny
Rottenről szóló könyveket olvastunk, és szándékosan
félrevezető zenei vetélkedőjátékokat találtunk ki, hogy valahogy
elüssük az időt.
– Csak óvatosan. Ha megismersz, rám kattanhatsz – jegyeztem
meg halkan, és a padlótól a mennyezetig üveg ablakon át New
York fényeit néztem.
Szó nélkül, hátulról nyomult belém.
– Kibaszottul vállalom a kockázatot.
Ez a pozitúra arra emlékeztetett, amit az első sorból
nézhettem: Milton és Elise hűtlenségi mutatványát. Kusza
érzésekbe gabalyodtam. A testem örült, de szemem sarkában
könnyek gyűltek. Örültem, hogy egyéjszakás kielégítőm nem
látta, de kétségtelenül vegyes könnyek voltak: boldogok az
orgazmusoktól és szomorúak a gondolattól, hogy reggel haza
kell menni, muszáj szembenézni a valósággal.
Nincs barátom.
Nincs munkám.
Apám haldoklik, és rengeteg számla vár, amiket nem tudom,
hogyan fizetek ki.
Miután mindketten kielégültünk, az idegen megcsókolta a
tarkómat, hátat fordított nekem, és elaludt. Én? Ráláttam az
öltönynadrágjára, vastag pénztárcájára, ami mintha engem
nézett volna.
Magányos vadász volt a szívem.
Ma éjjel hagyom, hogy kedvére vadásszon.
 ELSŐ FEJEZET

Jude

Három héttel később

– Hogy nézek ki?

– Mint aki ideges. Mint aki izgul. Édes. Bájos. Szép. Ezek közül
valamelyik jó válasz, igaz?
Apa nevetett, megpaskolta a karomat.
Ceruzacsíkos fehér ruhát vettem fel és fekete Converse
Chucks cipőt. Ízléses. Szolid. Visszafogott. Ráadásul ma komoly,
profi újságírónak kell látszanom. Sötétszőke hajamat laza
kontyba fogtam, mogyoróbarna szememet erősen
hangsúlyoztam, sötét szemceruzával. Ez nem a szokásos póló,
szűk farmer, műbőr dzseki szerelés volt. De ez az első
munkanapom az új munkahelyemen, ezért nagyon fontos, hogy
ne úgy nézzek ki, mint akit most szalajtottak a Tokyo Hotel
egyik jelenetéből.
Megsimogattam apa kopasz fejét. Itt-ott ősz hajszálak voltak
még rajta, szomorúan hajladoztak, mint megannyi bánatos
pitypang. Arcon csókoltam. Vénái kidagadtak sápadt, kékes bőre
alól.
– Bármikor felhívhatsz – emlékeztettem.
– Igen, ez a kedvenc Blondie-dalom – mosolygott.
 Kissé ingerültem szusszantam ettől a maradiságtól.
–  Jól vagyok, Jude. Munka után hazajössz vagy Miltonhoz
mész? – kérdezte, és megborzolta a hajamat, mintha gyerek
lennék. Azt hiszem, neki mindig is gyerek maradok.
A mondat közepén újabb köhögésroham tört rá. Ezért is volt
némi bűntudatom a hazugság miatt. Azt hitte, hogy Milton és én
még mindig együtt vagyunk. Apámnak harmadik stádiumú
nyirokrákja volt. Két hete abbahagyta a kemoterápiát. Az idő
úgy folyt ki a kezünk közül, mint a homok.
Orvosai könyörögtek neki, hogy folytassa a kezeléseket, de azt
mondta, túl fáradt. A valóság: csődhelyzetben vagyunk. Vagy
hitelkiváltással másik hitelt veszünk fel a házunkra, vagy
abbahagyjuk a kezelést. Apa nem akarta, hogy semmi örökség
ne maradjon rám, bármennyire harcoltam a döntése ellen.
Lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Magányos, aggódó,
nehéz szívvel mentem el otthonról, úgy hurcoltam magammal
szívemet, mint egy arannyal teli ládát – sok-sok drága, nehéz,
haszontalan dolog van benne.
Rekedtre kiabáltam magamat: Adjuk el azt a nyomorult
lakást! Akkor hagytam abba, amikor láttam, hogy ezzel csak
még több szenvedést és stresszt okozok neki.
–  Hazajövök – mondtam, és tánclépésben mentem a
konyhába. Elővettem az ételt, amit aznapra készítettem neki.
– Mostanában nem sokat vagy vele. Minden rendben?
Bólintottam, és a Tupperware dobozokra mutattam.
– Reggeli, ebéd, vacsora és nasi. Ha hideg lenne, tiszta takarók
vannak az ágyadon. Mondtam már, hogy bármikor felhívhatsz?
Igen, mondtam.
 –  Ne aggódj az öregedért. – Megint megborzolta gondosan
elkészített frizurámat, ahogy az ajtó felé menet kiléptem a
konyhából. – Kéz- és lábtörést! Persze ne vedd szó szerint.
Szóval sok szerencsét!
– Amilyen szerencsém van, a kéz- és lábtörés is benne van a
mai napban – feleltem, azzal felkaptam a táskámat, és néztem,
ahogy a karosszékbe, a tévé elé ül. A mozdulattól felhördült.
Ugyanez a pizsama lesz rajta akkor is, amikor (majd ki tudja,
mikor) hazaérek. A nyakig eladósodott emberek többsége nem
költene Netflix előfizetésre, de apám alig mozdult ki a lakásból.
Nem sokkal ezelőtt még folyton émelygett és rendkívül gyenge
volt. A kemoterápia nemcsak a rákos sejtjeit ölte meg, az
étvágyát is elvette. Szinte csak filmeket fogyasztott: Fekete tükör,
Kártyavár, Luke Cage. Semmiképpen nem foszthattam meg
egyetlen szórakozásától, ezt akkor sem tehetem meg vele, ha
emellett másodállást is kell vállalnom.
Amit senki nem mond el, amikor az ember valakit, akit szeret,
rákbetegség miatt veszít el: nem csak őt falja fel a kór elevenen.
Ha ő megkapta, te is megkapod a magad dózisát. A rák
felemészti az együtt töltött időtöket, a boldog pillanatokból
lakomázik, a boldog perceket legeli. Felzabálja a fizetésedet és a
megtakarításaidat. A nyomorodból táplálkozik, a szívedben
szaporodik akkor is, ha te nem vagy rákos.
Tíz éve, mellrákban halt meg az anyám.
Apám a következő, és én nem tehetek semmit ellene.
Hosszú az út Brooklynból Manhattanbe, és nem volt nálam az
iPodom. Így jársz, ha idegentől lopsz. Az iPodomat, a
fülhallgatómat és az erkölcseimet abban a szállodai
lakosztályban hagytam. Nem számít. Abból a pénzből kifizettem
két fizetési felszólításos villanyszámlát és megoldottam a heti
bevásárlást. Útközben volt időm átolvasni az előre kinyomtatott
anyagot, amit a Laurent Broadcasting Company működéséről
tudni illik. Az LBC központja a Madison Avenue egyik
felhőkarcolójában van. Az MSNBC, a CNN és a FOX mellett ők a
negyedik legnagyobb hírcsatorna. Elfogadtam a felkínált állást.
Újságíró leszek a szépség és életmód online bloguknál. Nem
egészen ez az életcélom. Persze a lejárt közüzemi tartozásokban
fuldoklás sem volt tennivalóim listáján.
Hálás voltam a lehetőségért, és majd’ kiugrottam a bőrömből
örömömben, amikor felhívtak, hogy fel vagyok véve. Eljön majd
az idő, amikor a hírszerkesztőségbe kerülhetek, csak el kell
indulnom a ranglétrán.
Egyelőre ez a dolgom, hogy megtartsam ezt az évi 75000
dolláros állást. Nemcsak nagyszerű lehetőség, hogy megvessem
a lábamat az ajtóban, hanem így meggyőzhetem apát is, hogy
adjon még egy esélyt a kemoterápiának.
Az életmód blog – neve stílusosan: Couture – az épület ötödik
emeletén volt, ahol a könyvelés is.
–  Nem tekintenek minket igazi újságírónak – figyelmeztetett
Grayson, alias Gray, a fecsegő fickó, aki felvett. – Ennél a cégnél
a vécéülőke is nagyobb tiszteletnek örvend, mint a szépség és
szórakozás blog. És szerintem a vécéülőkéknek jobb seggek is
jutnak. A könyvelésen egyetlen jó bőr sincsen.
Tegnap már bent voltam felvenni a kitűzőmet, a beléptető
kártyámat, elvégezni a papírmunkát. A munka azonnali
egészségbiztosítással és ingyen konditerem használattal járt.
Röviden: ha hozzámehetnék ehhez a munkához, mindent
megtennék a boldogságáért, és esténként örömmel
masszíroznám a lábát.
Több mint fél órával korábban érkeztem, ezért megálltam a
közeli fánkosnál, és egy egész emeletnek elég cukros
nassolnivalót vettem. A recepciós, Kyla, körülbelül velem
egyidős, vörösesbarna hajú lány már az asztalánál ült és gépelt
valamit. Fánkkal kínáltam, mire olyan félénk tekintettel nézett
rám, mintha illegális fegyvert akarnék eladni neki.
–  Finom – biztattam mosolyogva. – Anyám és én minden
vasárnap Brooklynból jöttünk fel Manhattanbe, hogy ilyet
vehessünk.
–  Itt az LBC-nél nem szokás kedvesnek lenni – kopogott
ujjaival idegesen az íróasztalon.
–  A magam részéről nem ragaszkodom ehhez a szokáshoz,
szóval… – Vállat vontam.
Csokis fánkot választott, és az irodámba kísért. Illetve a hely,
ahol leültetett, nem mondható irodának, csak egy munkafülke
volt a teremben: bézs és fehér. Az egyforma, műanyag
elválasztólapok és a recsegő székek a depresszió kialakulásának
hatékony elősegítői. Minden fülkében négy asztal volt. A
Couture háromfős stábjának tagja leszek.
–  Gray bármelyik percben megérkezhet – közölte Kyla, és a
csokis fánkba harapott.
Kopott hátizsákomat az üres íróasztal előtti székre dobtam, és
az ablakon néztem kifelé. Közvetlenül ráláttam a Laurent
Towers Hotelre, ahol azt az egy éjszakát eltöltöttem Céliannel.
Három héttel később is szürreálisnak tűnt, hogy egy ismeretlen
férfi többször is belém hatolt. Még furcsább volt a fájdalmas
megbánás, ami akkor mart belém, amikor a tőle lopott pénz
jutott eszembe. Megesküdtem, hogy soha többé nem teszek
ilyet, próbáltam meggyőzni magamat, hogy az a bizonyos
éjszaka egyszeri volt, az én karakteremtől teljesen idegen, amit
akkor tettem.
Grayson húsz perc múlva érkezett. Úgy nézett ki, mintha a
Sztárok leszünk sorozatból Kurt Hummel és legjobb barátod
jóképű bátyjának szerelemgyereke lett volna; úgy öltözködött,
mint a Charlie és a csokigyárból Willy Wonka. A gesztenye színű
zakó, amit aznap viselt, bárki máson úgy nézett volna ki,
mintha valami bűnügyi helyszínről hozta volna el. Amikor
belépett, színpadiasan széttárta kezét. Szemét még hatalmas
Prada napszemüvege takarta. Starbucks kávét kortyolgatva
vezetett végig az emeleten. Sorra érkeztek a dolgozók. A
könyvelők és titkárnők komoran biccentettek nekem, ahogy
elhaladtunk mellettük.
– Nyugodtan felejts el minden személyt és minden arcot, akit
most bemutattam neked, és így felszabadult agykapacitásodat
használd inkább arra, hogy Dua Lipa szépségrituáléját
megjegyezd. Mondom ezt azért, mert a most bemutatottak
egyike sem fog szóba állni velünk, sőt, tudomást sem vesznek a
létezésünkről. Illegális és brutális módon deportáltak minket
ide a hatodikról, vagyis a hírszerkesztőségtől a tavalyi egy-
szóval-sem-említjük-soha incidens után.
Lerogyott főnöki székébe, ujjaival hollófekete hajába túrt.
–  Így nagyon nehéz a Couture működtetése, de még bírjuk
valahogy.
 – Mi történt? – kérdeztem, térdemre könyökölve.
– A nagyfőnökök elvesztettek egy fontos személyt.
– De mi köze volt ennek hozzátok?
– Az a fontos személy a főnökünk volt, és azóta valahányszor
ránk néznek, őt látják. Ezért inkább ránk sem néznek.
Együttérzésem jeléül megfogtam Gray kezét. Abban a
pillanatban érkezett másik kollégám, és ezzel teljes lett a
Couture létszáma.
–  Ó, leprás társaim a szép lét bűnben – köszöntött, és kezet
nyújtott. Körmein kék-zöld lakk virított. – Ava vagyok.
Kezet fogtunk. Húszas évei végén járhatott, mint Gray. Tetőtől
talpig sikkes. Napbarnította bőr, nagy loknikba göndörített haj,
macskaszerű szem, plusz vörös bőr miniruha és sárga vintage
csizma. Bármelyik pophercegnővel felvehetné a versenyt.
–  Mi ez a ruha? Bipoláris nővér napot tartasz? – kérdezte
rosszalló mordulással, a fehér ruhámra pillantva.
Éppen szólni akartam, elmagyarázni, hogy nagyjából annyira
vagyok divatos, mint a billentyűzete, amikor elmosolyodott, és
Grayson is fejét ingatva nevetett az íróasztalánál.
– Átkötős ruha és Converse Chucks? Tényleg?
Könnycseppet törölt le szeme sarkából.
– Melyik részt találod felzaklatóbbnak? A turkálós ruhát vagy
a Converse cipőt? – kérdeztem, és zavaromban alsó ajkamba
haraptam.
–  Azt, hogy úgy nézel ki, mint egy gyerek, aki beszívott a
Jamba Juice narancslétől, és lerohanta Mrs. Clinton gardróbját.
Van neved? – kérdezte Ava, és tekintetével végigpásztázta
testemet.
 – Judith. De mindenki csak Jude-nak hív.
– Hey, Jude – kacsintott rám Ava.
– Ezt nyilván még senki nem mondta neki, Av – jegyezte meg
Grayson, azzal Apple monitora felé fordult, és kétszer a boríték
ikonra kattintott.
Körülbelül hétéves lehettem, amikor a környékbeli gyerekek
úgy gondolták, túl fiús lány vagyok ahhoz, hogy ilyen nőies
nevem legyen. Így lettem Jude. Judith lassú halált halt, és csak
akkor köhögött magáról életjelet, amikor valami hivatalos
dokumentumot kellett kitöltenem.
– Jude a nyelve hegyével meg tudja érinteni az orra hegyét és a
hónaljával fingó hangot tud kiadni.
– Jude meg tud tanítani minket gördeszkázni.
– Jude tudja, hogyan kell vízibombát csinálni.
– A kellemetlen dolgokról jut eszembe. Ma délután háromkor
Mr. Laurent valami hivatalos bejelentést tesz, így még jól jöhet,
hogy a kis Miss Reese Witherspoon olyan ronda ruhában jelent
meg, hogy az ilyet már be kéne tiltani.
Furcsán néztem Avára, mire ő szinte az arcomba fújta a
rágógumiját.
–  Szereti a nőket, de ne aggódj. A fia nagyon rövid pórázra
fogta.
Órák ketyegtek el, felszívták a perceket, napfényhiányos
nappá tapasztották az egymás után következő egyforma
másodperceket. Forráskutatással töltöttem az időt; azt
kutattam, hányféle aggasztóan kellemetlen módon lehet a
narancsbőrt fagyasztással, hőkezeléssel, sikálással és
dörzsöléssel elmulasztani. Amikor hármat ütött az óra, a liftajtó
csengője vidáman csendült. De ez volt az egyetlen vidám dolog.
Megállt az idő. A billentyűzetek kopogása is, az egész emeleten
elhallgattak a rádiók, elhalt a fecsegés halk moraja. Abból,
ahogy megállt a levegő és úgy éreztem, kardként lebeg a fejem
fölött valami, kitaláltam, hogy az LBC és egyben a Couture
tulajdonosa, Mr. Laurent érkezett meg.
Grayson eltolta székét az asztaltól, intett Avának és nekem,
hogy hagyjuk el munkafülkénket. Tenyerem hideg verejtékét
ruhámba töröltem.
–  Itt a főattrakció. Reméljük, hogy az idősebb Laurent nem
tapiz le senkit, és a fiatalabb Laurent sem rúg ki senkit, mert
utóbbi éppen menstruál – mondta, és ringó léptekkel elindult a
főfolyosó felé.
Rám tört az ellenállhatatlan kuncogás. Ezek szerint New York
fejedelmei, az idősebb Laurent és fia kiállhatatlan figurák.
Nekem ez semmit nem jelent. Nem hiszem, hogy ezen az
emeleten dolgoznának és sokat látnám őket. Tudtam, hogy
Mathias Laurent francia sajtómogul. Már a neve is túl
fontosnak hangzott ahhoz, hogy velünk, ötödik emeleti
halandókkal érintkezzen, akik számokat rovunk, táblázatokat
nézünk, és emberkísérletnek tesszük ki magunkat azzal, hogy
új, gluténmentes parfümöket próbálunk ki.
Amint beléptünk a már zsúfolásig megtelt előcsarnokba,
leesett az állam. A padlóig. Mint a rajzfilmekben. A nyelvem
vörös szőnyegként kinyúlt.
Jézus az égben!
Lelki füleimmel szinte hallottam, lelki szemeimmel láttam,
ahogy Jézus az öklét rázza felém:
 – Az én nevemet ne vedd a szádra, valahányszor eszedbe jut a
bűn, amit elkövettél.
Ebben teljesen igaza volt. Ha ez így megy tovább, annyi
Üdvözlégyet kell imádkoznom vezeklésül, hogy a harmincadik
születésnapomig sem végzek.
Az a nagyon jóképű francia „turista” állt előttem, aki három
hete szentségtelen dolgokat tett a testemmel. Ugyanolyan
istenien nézett ki, mint azon az éjszakán, egyetlen
különbséggel: most sokkal félelmetesebbnek tűnt.
Célian halványszürke pantallót és fehér inget viselt,
mindkettő úgy állt rajta, mintha egyenesen a testére szabták
volna. Mogorván nézett. Úgy, mint aki kész azonnal lefejezni
Kylát és testrészeit a körülötte állóknak dobni, hogy
marcangolják szét. Nála kicsit alacsonyabb, ősz hajú férfi állt
mellette.
Mathias Laurentnek kicsi, fekete, üres tekintetű szeme volt,
teljes ellentéte a fia mély indigókék íriszének. De az idősebb
Laurent is ugyanolyan helytelenítő tekintettel nézett, amitől az
ember úgy érezte magát, mintha kosz lenne drága Bolvaint
cipőik talpa alatt.
És valószínűleg ugyanannyira hatalmában állt bárkit kirúgni.
–  Térjünk a lényegre! A ma tárgyalandó ügy technikai
szempontból a könyvelésről szól, de úgy döntöttünk, hogy
kerüljön terítékre a Couture is, mert ez a blog a cégünknél
legalább olyan mély, ha nem mélyebb pénznyelő, mint a Kidd
bánya – szólalt meg Célian. Jégcsap színű írisze nem mozdult
telefonja kijelzőjéről.
Szemem fennakadt, kis híján összeestem.
 Amerikai akcentusa volt. Nem francia! Amerikai! Könnyed.
Gördülékeny. Ismerős. Teljesen hétköznapi. Fénysebességgel
lőtte a mondatokat. Hallottam, amit mondott, de képtelen
voltam hallgatni. Egész testemet sokk rántotta görcsbe, ahogy a
kirakós darabjai kezdtek összeállni. A mocskos egyéjszakás férfi
a főnököm. Az én hazug, amerikai főnököm. És most együtt kell
élnem ezzel… mégpedig remélhetően nagyon hosszú ideig, mert
nagyon nagy szükségem van erre az állásra.
Valaki csettintett az ujjaival, a hang irányába fordultam,
tekintetem Célianről rögtön Graysonra siklott.
Homloka feszes ráncba rándult.
– Úgy nézel ki, mint aki a sírással küszködik és vesztésre áll,
vagy nagyon intenzív orgazmusa van. A te érdekedben
remélem, hogy az utóbbiról van szó, és valami fura-de-nagyon-
jó állapot jött rád. Jól vagy?
Bólintottam, sőt, sikerült valami mosolyfélét is magamra
vennem.
– Elnézést. Ez alatt a ruha alatt nulla az orgazmus esélye. Csak
egy pillanatra elkalandozott a figyelmem.
Hazugság és hazugság. Kis híján elélveztem a puszta
gondolattól, hogy milyen jó volt, amikor Célian nagy, érdes
kezével széttárta combjaimat, és nyelvét nyílásomba tolta.
Aztán a szavak áradata megszűnt, már nem záporoztak a
hangok a fejünkre, mint forró víz a zuhany alatt, és rájöttem,
hogy van valami még rosszabb annál, hogy Céliant tökéletesen
akcentusmentes amerikai angolul halljam beszélni. Mégpedig
az, hogy egyáltalán nem szólalt meg. Mert ekkor a jégszilánk
tekintet töltött fegyverként egyenesen rám szegeződött.
 Felnéztem, tekintetünk találkozott. Pontosan egy másodpercig
nézett engem, aztán figyelme Graysonra pattant.
– Megértetted, Gregory? – kérdezte.
Gregory?
– Kristálytisztán, sir – felelte Grayson kissé remegő hangon, és
fejet hajtott.
Célian felém biccentett.
– A címlaplány anyagod kókadozik.
Szent Isten! A francba! A rohadék!
Felismert, és ezt pontosan tudtam. Szeme felragyogott,
megolvadt a jég, és egyre sötétebb lett azóta, hogy egymásra
néztünk. Emlékszik. Lehet, hogy neki is ugyanolyan
kellemetlen, hogy ott vagyok, mint nekem.
A tekintetem azt mondhatta, hogy vissza akarom kapni az
iPodomat. Több mint háromezer zeném volt rajta, és túl jók
ahhoz, hogy egy ilyen nyomorult alak kapja meg.
–  Jude Humphry. Újságíró. A beosztottam. Ez az első
munkanapja – magyarázta Grayson, szinte könyörögve. Felém
fordult, mintha úgy érezné, a testével kell védenie az éles
nyelvű, öltönyös szörny ellen.
Alig tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak, amikor
eszembe jutott, hogy Spearsként mutatkoztam be Céliannek.
Spear, mint lándzsa. Persze ő sem Timberlake, hanem Laurent.
Ízig-vérig amerikai. Sajtóguru. Milliárdos. Nagy hatalmú ember,
és egyetlen találkozásunkból ítélve: őrült playboy.
Ez a férfi benned volt, üvöltöttem fel magamban. És nem csak
egyszer. A farka olyan mélyen a lyukadban volt, hogy sikítottál.
És még mindig a nyelveden érzed azt a sós, természetízt, ahogy a
szádba élvezett. Tudod, hogy a derekán van egy anyajegye.
Tudod, milyen hangokat hallat, ha nőbe élvez.
Magamban „köszönetet” mondtam magamnak, hogy ilyen
nyilvánosan átáztattam a bugyimat, és bólintottam.
– Örülök, hogy megismerhettem, uram.
Kezet nyújtottam neki. Szóhasználatomtól zavartan
elpirultam.
Mindenki minket nézett. Legalább ötvenen voltak a
teremben. Célian – ha ez a neve – mintha észre sem vette volna
kinyújtott kezemet. A mellette álló férfira nézett.
–  Mathias. Van még hasonló bölcsesség, amit meg kéne
osztani az egybegyűltekkel?
Mathias? Ő nem az apja? Milyen rideg a jégkék szemű ember!
– Azt hiszem, mindent érintettél – mondta a nagyfőnök. Neki
tényleg franciás akcentusa volt, vagyis a hazugságnak legalább
volt alapja. Mathias nyugodt tekintettel nézett rám, mintha le
tudta volna olvasni az arcomról a fiával közös titkomat.
Célian hirtelen felém fordult, kigombolta mandzsettagombját,
felgyűrte ingujját. Kilátszott feszes, eres alkarja.
–  A könyvelés folytathatja alantas munkáját. A Couture
távozhat a megbeszélésről, de nem bocsátom meg nekik, hogy
ilyen rosszul dolgoznak. Miss Humphry… – mondta ki nevemet,
és türelmetlenül csettintett.
Már elindult a szűk folyosón, nagy léptekkel haladt, tudta,
hogy úgy követem, mint egy kiskutya, és kétségtelenül
örömmel.
– Van egy kis elsikálatlan ügyünk.
Sikálni… kefélni… micsoda különbség, ugye?
 „Kérlek-mentsétek-a-bőrömet” pillantással néztem Graysonra.
Válaszul úgy nézett rám, mint aki azt akarja mondani:
Menteném, de szeretnék még élni.
Követtem Céliant a folyosón. Converse cipőm talpa cuppogott
a padlón. A főnök áthaladt a könyvelők tömegén, egy
sarokirodánál állt meg, határozott mozdulattal felrántotta az
ajtót, és beszólt a bent ülő férfinak:
– Kifelé!
Ugyanazzal a mozdulattal biccentett nekem, hogy lépjek be.
Megtettem. Becsukta az ajtót. Csak ketten voltunk odabent.
Közöttünk két lépés távolság.
Tekintete hadüzenet.
Ez pedig nem jelent jót nekem, mivel neki bombái vannak,
nekem pedig botjaim is alig.
– Hova tűnt az akcentusa? – kérdeztem mesterkélt mosollyal.
–  Hova tűnt a kibaszott pénzem? – kérdezett vissza
ugyanolyan könnyeden, de gúnyos mosolya valahogy más volt.
Bűnös. Vagy valami ilyesmi.
Szemem tágra nyílt a csodálkozástól. Annyira
összezavarodtam a találkozástól, hogy el is feledkeztem a lopás
tényéről.
– Elvettem – feleltem feszengve.
– Színleltem – mondta, akcentusára utalva.
– Micsoda egybeesés! Én is.
Én nem az akcentusra gondoltam.
Ekkor jutott eszembe a Le Coq Tail pultjánál kötött
fogadásunk. Ha nem élveztet el, elvehetem az összes nála lévő
készpénzt. Az igazság az, hogy soha életemben nem élveztem
annyira, mint akkor vele, de ezt sosem fogom beismerni. Azok
után nem, hogy azon a napon kétszer csinált hülyét belőlem.
Másodszor azzal, hogy idióta francia akcentust színlelt, mert
azzal akart lerázni, ha eszembe jutna elkérni a telefonszámát.
–  Miss Humphry – szólt, nyelvével rosszallón csettintve,
mintha egyszerre lennék elbűvölő és nyűg… mint egy
kölyökkutya, aki a kétezer dolláros cipőjére pisilt. – Sok idő fog
eltelni addig, amíg már nem gondol a farkamra a hosszú
munkaidő végén, amikor olcsó takarója alatt magához nyúl.
Megölöm!
Ott és akkor tudtam, hogy megölöm.
Talán nem ma, nem is holnap, de egyszer biztosan.
Szusszantam egyet, kezemet karba fontam.
– Sajnálom, hogy elvettem a pénzét.
Fájt, hogy bocsánatot kellett kérnem tőle, de a lelkiismeretem
megnyugtatása érdekében meg kellett tennem. Az állásom
védelméről nem is szólva.
Átnézett rajtam, mintha semmit nem mondtam volna.
– Elvárom, hogy senkinek egy szóval se említse a mi kis…
Tekintetével végigpásztázta testemet, de nem úgy, mint aki
megkívánt. Inkább úgy, mint aki meg kíván szabadulni tőlem.
Szempillámat rezegtetve sűrűn pislogtam.
– Elvitte a cica a nyelvét, uram?
– Nem, de majdnem. – Az ajtókeretnek támaszkodott, minden
ajtókeret és minden váll elbújhatott mellette, olyan szexi volt. –
A vaginájában volt a nyelvem… ami azt illeti, számos
alkalommal… de nem csak a nyelvem, hanem a faszom, az
ujjaim és minden más abban a lakosztályban, amit a maga kis
puncijába tudtam tömni. Megkímélem a szaftos részletektől,
mert A – ön is ott volt és B – mostantól szigorúan szakmai
alapon működünk együtt a cégnél. Megértette?
Jesszusjesszusjesszus! Micsoda szája van!
Hölgyem, ha az én nevemet még egyszer hiába a szájára veszi,
magasabb szintre viszem az ügyet – mordult gondolataimban
Jézus.
– Ön nem kíván bocsánatot kérni tőlem? – kérdeztem, ökölbe
szorított kezemet csípőre téve.
– Miért kéne bocsánatot kérnem?
A hangjából ítélve őszintén érdekelte.
Hány éves lehet? Harminc? Harminckettő? Így, hogy
kijózanodva és nem a düh és zavarodottság vörös függönyén át
láttam, nem tűnt olyan fiatalnak.
–  Azért, mert hazudott nekem – mondtam emelt hangon, kis
híján toporzékolva. – Azért, mert akcentust színlelt, és azt
mondta, hogy reggel repülőre ül, és hazamegy…
–  Ez nem tartozik magára – mondta kezét felemelve,
szóáradatomnak gátat szabva. – És nem mintha személyes
információkat kívánnék megosztani magával, tekintve, hogy
maga itt hivatalosan alkalmazott, ráadásul kezdő –
emlékeztetett hűvös hangon –, de azon a reggelen valóban
repülőre ültem. Anyámhoz mentem Floridába. Nem itt van az
otthonom. De nem is Franciaországban.
– És az akcentusa?
Azt kívántam, bárcsak fejbe vághatnám egy tűzőgéppel úgy,
hogy ne veszítsem el a munkámat. Sajnálatos módon azonban
úgy éreztem, a HR-osztály ezt egészen másként gondolná.
 Kaján mosollyal igazgatta inggallérját.
– Az egyszerű, semmit nem jelentő baszásokat szeretem.
–  Nem. Azért tette, hogy ne kérjem el a telefonszámát és ne
adjam meg a sajátomat.
Ekkor már nulla önuralmam volt a hangom felett. Azt hiszem,
tudta, csak egy lépés választ el attól, hogy pofon vágjam.
Rezzenéstelen tekintettel nézett.
– Nem áll jól magának az őrült harag, Spears.
–  Hát, tekintse magát szerencsésnek, mert semmit nem
akarok cserélni önnel: sem telefonszámot, sem testnedveket. És
udvariaskodni sem akarok.
Megfordultam, ki akartam rohanni az ajtón. Megtettem az
első lépést, de Célian elkapta a csuklómat, és visszarántott.
Érintése áramütésként nyilallt ágyékomba. Ez is csak azt
bizonyította, hogy az elmém okos, a szívem magányos, de a
testem szimpla idióta.
– Maradjon csendben! – figyelmeztetett.
Döbbenten pislogtam. Mintha arról, hogy a főnököm hülyére
baszott, sajtóközleményt akarnék kiadni.
–  Igenis, uram – feleltem, és leráztam magamról a kezét. –
Még valami, uram?
– Viselkedjen!
– Különben?
–  Különben pokollá teszem az életét, és élvezni fogom. Nem
azért, mert lefeküdtünk, hanem mert maga ellopta a
készpénzemet, a pénztárcámat és az óvszereimet.
Az igazság az, hogy az óvszerek a tárcájában voltak, és
egyszerűen elfelejtettem kivenni. És ez az egészet még
kínosabbá tette. Tudtam, hogy vékony jégen járok, de nem
akartam a munkanélküliség óceánjának fenekére zuhanni. Úgy
döntöttem, inkább témát váltok.
–  A lakosztályban hagytam az iPodomat. Nem találta meg
esetleg?
– Nem.
A francba!
– Elmehetek?
Egy lépést hátrált.
– Remélem, nagyon ritkán látjuk egymást itt, Miss Spears!
– Értettem, Mr. Timberlake.
Munkaállomásomhoz visszafelé menet egész úton a
homlokomat csapkodtam. Azt hittem, hogy ennél rosszabb már
nem lehet. Az LBC leendő tulajdonosa bosszúszomjas, eléggé
dühös és méltóságteljesen robbanékony. Miattam. Tudtam, hogy
mindenáron kerülni fog. Nagyon zavart, hogy ettől
elszomorodtam, mert az illata, a hangja és a száját elhagyó
őrülten illetlen szavak legalább annyira töltöttek el csodálattal,
mint amennyire feldühítettek.
Ösztönös szándékom az volt, hogy amint visszaérek a
fülkémbe, kézbe veszem a parfümmintákat, és dolgozni kezdek
a cikken. De amint beléptem a terembe, rájöttem, nem úszom
meg a magyarázkodást. Grayson és Ava egyforma testtartásban,
keresztbe tett lábbal ültek az asztaluknál, és úgy néztek rám,
mintha valami különösen érdekes National Geographic adás
lennék. Csak a pattogatott kukorica hiányzott a kezükből.
Grayson a lift felé mutatott.
– Magyarázd meg, mi volt ez!
 – Semmi, semmi…
Ava szólt közbe.
– Mr. Laurent Jr., azaz a hírigazgató, egyben a főműsoridőben
lemenő híradó főproducere, egyben Lord Sheggfey soha nem
néz az alkalmazottak szemébe, nemhogy beszélne velük.
Nem? Döbbenet.
– Jobban teszed, ha dalolsz nekünk, mintha az American Idol
döntőjében lennél, és én volnék Simon Cowell – mondta
Grayson, azzal csettintett, és furán mozgatta a seggét a széken. –
Tudni akarom, hogyan, mikor, hol és milyen hosszan.
Különösen a hosszúság érdekel. Hüvelykben. Meg minden.
Azt hiszem, ezt megérdemeltem. Céliannek nem lett volna
szabad négyszemközti beszélgetést folytatnia velem az első
munkanapomon. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy Grayson és
Ava figyelmén kívül nem találok barátságos tekintetet az épület
összesen hatvan emeletén.
Fejemet lehajtva a padlót néztem. Lábujjaim nyugtalanul
mocorogtak cipőmben.
–  A nagy semmit próbáljátok felfújni. Egyszer találkoztunk.
Csak rövid időre. Egy társasági eseményen… – Mi lehet
társaságibb esemény, mint egymás nemi szervét szopogatni? –
Azt hiszem, csak meglepődtünk, hogy itt látjuk egymást viszont.
Ennyi.
Az egészben az volt a legfélelmetesebb, hogy milyen könnyen
csúszott ki a számon a hazugság. Előbb ellopom a pénztárcáját,
most meg ez. Az biztos, hogy Célian Laurent a legrosszabbat
hozza ki belőlem.
– Tehát azt állítod, hogy nem ismeritek egymást – szólalt meg
Ava, az állát lefelé biccentve. Úgy nézett rám, mintha valami
orosz kém lennék.
–  Azt sem tudom biztosan, hogy mi a keresztneve –
jelentettem ki, az igazságnak megfelelően.
–  Célian. A kérdés az, hogy figyeltél-e arra, amit az
egybegyűlteknek mondott.
Grayson összevonta a szemöldökét.
– Én… én…
Lázasan kerestem a szavakat.
Általában sokkal bőbeszédűbb vagyok. A vita és érvelés volt a
kedvenc gyakorlati tárgyam. Lelkesen és okosan vitatkoztam
nagy kifejezőképességű, nézeteik mellett a végsőkig kitartó
politikusjelölt csoporttársaimmal, ügyvédek fiaival, bírók
lányaival a Columbián. De mint minden nőnek, aki a fejébe
vette, hogy őt komolyan kell venni, nekem is volt Achilles-
sarkam. Ha rajtakapnak, hogy a főnökkel kavartam és
csorgattam rá a nyálamat… nos, attól a karrierem hullócsillag
üzemmódba vált.
–  Hadd segítsek – legyintett Grayson. – Mr. Laurent azt
mondta, hogy a Couture költségvetését legalább tíz százalékkal
visszavágják. Ez talán nem tűnik soknak, de a blogunk már így
is morzsákból él. Azt hittem, ennél jobban már nem
sanyargathatnak minket. Tévedtem.
–  Nem biztos, hogy ezt tudom követni – mondtam
elkomorulva.
Grayson előrehajolt, a szemembe nézett.
– Újra felteszem a kérdést… Honnan ismered Laurentéket?
– Miért kérdezed?
 Szívem a torkomban dobogott. Már többes számban
beszélnek?
– Azért, mert az imént ezt az e-mailt kaptam.
Elfordította a monitorát, hogy közelebb hajolva mindhárman
láthassuk.

Feladó: Mathias Laurent, vezérigazgató, LBC

Címzett: Grayson Covey, szerkesztő, Couture Online
Magazine

Kedves Mr. Covey!

Korábbi közléseink, valamint a Couture magazinnál

eszközölt legutóbbi költségcsökkentés alapján a
hírszerkesztőségnél szükségünk van még egy
munkatársra.
Egyik beosztottját áthelyezzük a newsroomba holnap
reggel kilenc órai hatállyal. Mivel ön és Miss Jones már
két éve munkatársak, az áthelyezendő személy Miss
Humphry.

Üdvözlettel:
M. Laurent.
Vezérigazgató, LBC

–  Mi folyik itt? – kérdeztem, Grayson székét hirtelen

mozdulattal magam felé fordítva, vállát megragadva.
Kicsit örültem, de nagyon megijedtem. Amióta az eszemet
tudom, az volt a vágyam, hogy a newsroom legyen a
munkahelyem. De Célian irányítása alatt dolgozni egészen
biztosan rémálom lesz. Háború dúlt érzelmeimben, öröm és a
nyomorúságos rettegés között vergődtem.
– Fogalmam sincs. Mr. Laurent Senior soha egy szót sem szólt
hozzám. Azt sem hittem volna, hogy tudja a nevemet.
Grayson a fejét vakargatta, kicsit zavartnak tűnt.
–  Tehát szerinted Céliannek lehet valami köze ehhez? –
kérdezte Ava.
Célian arcáról annyira lehetett bármit leolvasni, mint egy
üres lepedőről. Titokzatosságba burkolt talány. Tény, hogy úgy
nézett ki, mint aki nagyon dühös rám, és egyértelműen
tudomásomra hozta, hogy nem akar többé látni engem.
–  Nem hiszem. Mint mondtam, nem ismerjük egymást –
ismételtem magamat, mint egy papagáj.
Grayson rögtön vigasztalni próbált. Hátamat simogatta.
–  Minden rendben. Minden rendben lesz. Célian az iparág
legkegyetlenebbjeként szerzett hírnevet magának, ezért van az,
hogy az utóbbi néhány évben a CNN és a Fox News a
nyomunkba sem ér, csak a port szívják utánunk. De nem leszel
egyedül. Emberek lesznek körülötted. Célian nem árthat neked.
Nem nyomoríthat meg, vagy ilyesmi.
Grayson számítógépe ekkor jelzett. Bipp. Bipp. Tekintetünk
újra a képernyőre szegeződött.

Feladó: Célian Laurent, ügyvezető igazgató, LBC

Címzett: Grayson Covey, szerkesztő, Couture Online
Magazine

Gary,

Két órával ezelőtt el kellett volna készülnie a svéd királyi

 esküvő anyagodnak. Hacsak nem az a kifejezett vágyad,
hogy hosszú sorbanállásokban vegyél részt a munkaügyi
hivatalnál, és nem akarsz visszaköltözni egy
nyomorúságos bronxi lakásba, ahol az áramellátás is
akadozik, melegen ajánlom, hogy ne feszegesd türelmem
határait a határidők betartásának tekintetében.
Nem véletlenül van benne a határ meg az idő. Ha eljön
a pillanat, és a feladat nincs leadva, beüt a krach!
Amennyiben nem sikerül leadnod az anyagot időben…

Célian.

Grayson kétszer kattintott a monitor jobb felső sarkában levő

X-re. Bezárta a levelezőprogramot.
–  A megnyomorítás jellegű üzemi baleset dologról jut
eszembe… – köhécselt, az ég felé nézett, és fejét ingatta. –
Holnap reggel azért jobb, ha sisakban jössz. Fő az előrelátás.