Lila Rose

Making Changes

RAJONGÓI FORDÍTÁS

Fordította:
Burning Rebels csapata

Lektor:
Briella

Korrektúra:
Sylvanis
 Első fejezet
Fordította: Suzy

Miközben az étteremben ültem a férjemre várva, nem

tudtam megállni és ránéztem a párokra, akik együtt ettek és
azon tűnődtem, vajon igazán boldogok-e. Ahogy egymásra
mosolyogtak és édes pillantásokat váltottak, kétségtelenül
elégedettnek tűntek. Megrogytak a vállaim. Le akartam őket
hányni, mert ettől már megint eltűnődtem azon, hogy hol
rontottam el? Hogyan lettem lábtörlő a kapcsolatomban?
Rögtön beleestem Robertbe a főiskola utolsó évében.
Egyedül ültem egy sarokasztalnál a könyvtárban. Egy csapat
idióta velem szemben egyebek mellett kövérnek és csúnyának
nevezett.
Először figyelmen kívül hagytam őket, azt gondoltam, így
próbálnak menőnek látszani egymás előtt. De egy idő után
elegem lett.
Felemeltem a fejem, rájuk néztem és megkérdeztem. – Be
akarjátok kapni a kislábujjamat?
Csend támadt. Az egyik grimaszolt és megkérdezte. – Mi a
fenéért akarnánk?
Vállat vontam, letettem a tollamat és azt mondtam. – Hát,
csak azt gondoltam, hacsak nem akarjátok leszopni egymásét,
amik nagyjából a kislábujjam méretűek, ez az egyetlen
cselekmény, amit az ellenkező nemtől fogtok kapni, mert csak
kibaszott pöcsök vagytok, semmi más.
– Neked… – a srác nem fejezte be, mert Robert felbukkant
valahonnan a semmiből és leszerelte őket egy-két beszólással.
Amint elmentek, ő leült mellém és megkérdezte, jól vagyok-e.
A szívem akkor és ott elolvadt.
 Visszagondolva, úgy öltöztem, hogy láthatatlan legyek, egy
lány voltam vastag szemüveggel, bő ruhákban, smink nélkül és
egyáltalán nem törődtem vele. Ha valaki megpróbált beleszarni
a jókedvembe, megmondtam neki, hová menjen.
Hat évvel később rájöttem, hogy valahol útközben
elvesztettem önmagam és ez feldühített.
Az idők során Robert más nővé formált engem. Olyanná, aki
hülye fodros ruhákat hord, mint amilyeneket a nagyanyja –
amitől azt gondoltam, hogy van valami izéje az idősek iránt –,
hogy a kedvében járjak; aki azt tette, amit mondtak neki –
szemforgatás – és aki haszontalannak érezte magát. Nehéz volt
nem elhinni a dolgokat, miután minden nap azt hallod.
Elég erős voltam változtatni?
Hogy az legyek, aki akartam?
Nem voltam biztos benne.
Bár az idő múlásával egyre közelebb és közelebb voltam a
szabaduláshoz. Hogy a saját lábaimra álljak, és újra
megtanuljam értékelni azt a személyt, aki Robert előtt voltam.
Habár, hogy továbblépjek, hogy elhagyjam őt, az ijesztő volt.
Miért volt a szerelem, a vágy vagy egyáltalán a kedvelés az
élet ilyen nyomorúságos aspektusa? Ez talán nem volt nagy ügy
az emberek többségének, de nekem az volt. Tudhattam volna,
hisz a szerelmi életem már a kezdetektől olyan volt, mintha egy
szamár tökeit nyalogatnám.
Tizenévesen voltak fellángolásaim, de azok a fellángolások
kitépték a szívemet a mellkasomból, ráköptek és lehajították a
földre. Nem mintha érdekelt volna. Ők valószínűleg nem
tudtak megbirkózni a pimaszságaimmal. Szerintem az ő
elutasításuk miatt estem bele Robertbe azonnal és csináltam
azt, amit ő olyan készségesen tanácsolt. Ő ellenben más
emberként kezdte. Törődő volt és édes, elvitt helyekre. Etetett
és itatott, csak sosem hatvankilencezett velem. Ami
kiábrándító volt, mert hallottam arról, hogy az milyen
csodálatos.
Megugrottam, amikor kihúzódott a mellettem lévő szék.
Robert rám mosolygott mielőtt leült, de a szemei kemények
voltak és megteltek megvetéssel. – Randal hamarosan itt lesz –
az új üzlettársa, vagyis Robert ezt remélte. A férjem azt
mondta, hogy találkozzam vele az étteremben egy pénteki
munkaebéden, mert meg akarta mutatni Randalnak, hogy
családos ember. Ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy ő egy
olyan ember, akire pénzt lehet rábízni és akit Randal
megbízhatott az esetleges jogi ügyeivel. – Kértelek, hogy öltözz
csinosan, Makenzie – lenézett a sötétkék nyári ruhámra.
Visszafogtam a horkantásom. Szerintem csinosan öltöztem.
Egyszer még azt is mondta, hogy tetszik neki. Mielőtt
hozzászóltam volna, a pöcs folytatta. – Tudod, hogy terveztek
olyan fehérneműket, amik segítenek leszorítani némi hájat?
Talán vehetnél néhányat.
Pír égette az arcom. A szemeimet leszegtem az ölemben lévő
kezeimre és összeszorítottam az állkapcsomat. Ez egy olyan
dolog volt, amit mostanában sokszor csináltam, ami zavart
engem, gyengébbnek éreztem magam tőle, mint valaha voltam.
Amit valójában tenni akartam, hogy az arcába löttyintem a
vizemet, sípcsonton rúgom és szemen szúrom a villámmal,
aztán visszaülve nézem, ahogy vérzik, mielőtt kiviharzom a
helyiségből.
Még hálás voltam a képzeletemért; a gerincem volt az, amit
elvesztettem.
Bármennyire is kárt okozott benne az elmém, a gyengeségtől
ülve maradtam és nem mondtam semmit. Mert mi van, ha
felszedtem néhány kilót? Szemétnek kéne lennem és
rámutatni? És a fenébe is, boldog voltam a kinézetemmel.
– Túl késő bármit is tenni ellene. A fenébe is – sziszegte és
aztán megfordult és kirobbant. – Randal, de jó, hogy látlak!
– Seggfej – megfagytam. A szót egy férfias hang köhintette
mögöttem, megdöbbentve engem. Viszkettem, hogy
megforduljak megnézni honnan és kitől jött, de nem tettem, és
ha Robert hallotta is, nem mutatta jelét. Ehelyett visszafordult
hozzám egy ragyogó, hamis mosollyal az arcán.
– Randal Muller, ez itt a feleségem, Makenzie – Robert
felém mutatott a kezével. Felnézve, a szemem egy istenen
landolt. Teljességgel lélegzetelállító volt. A széles vállaival
esküdni mertem volna rá, hogy a régi időkben egy focicsapat
tagja volt. Magas volt, vékony, de erős. A szemei világosak
voltak, mint az óceán egy tiszta, nyugodt napon. Végigfuttatta a
kezét a szőke haján, mielőtt lemosolygott rám.
– Örülök, hogy megismerhetem, Makenzie. Robert rengeteg
csodás dolgot mesélt önről.
Lefogadom, hogy megtette. Megrezzentem és tudtam, hogy
észrevette, ha bármit is jelentettek a felvont szemöldökei.
Udvariasan elmosolyodtam, a villámmal játszadoztam és azt
mondtam. – Robert jól bánik a szavakkal – így tud mélyen
megsérteni.
Robert keresztülcsúsztatta a kezét az asztalon és megragadta
az enyémet. Bárki más úgy gondolná, ez egy szeretetteljes
érintés volt. Nem volt az. Erősen megragadott engem.
Megharaptam az alsó ajkamat és mosolyogtam, így nem
remegtem meg a fájdalomtól.
Robert nem olyan volt, aki bántja az embereket. Valójában
utálta a fájdalmat és később nagyon bűnbánó volt, mondván,
az én hibám volt és végül annyira meggyőző volt, hogy valami
módon hittem neki. Sosem vert meg, csapott le rám vagy
bántott máshogy, mint erős csavarásokkal és csípéssel.
Ehelyett a szavaival bántott.
Robert kuncogott és azt mondta. – Csak veled, édesem.
Felé fordítottam a tekintetemet. Tettem róla, hogy a
szemeim rajongóak legyenek, ahogy válaszoltam. – Persze,
szívem1 – minden egyes becenévnek, amit Robertre használok,
volt egy jelentése. A szívem a segg2 volt.
Amint Randal leült, Robert rátért az üzletre. Legalábbis
megpróbálta. Randal megköszörülte a torkát, felvette az
étlapját és felvetette. – Biztos vagyok benne, hogy Makenzie
nem akar a munkáról hallani. Miért nem rendelünk?
Robert nevetett. – Persze – a férjem felém fordult. –
Édesem, a szokásosat akarod, egy salátát?
Elhúztam a kezemet az asztalról és olyan erősen szorítottam
ökölbe őket, hogy a körmeim a tenyerembe vájtak. Amit
akartam, az egy szép, nagy, szaftos steak volt. – Nagyszerűen
hangzik – mosolyogtam, visszatartva magam attól, hogy torkon
vágjam.
Úgy tűnt, hogy a csendes énem sokkal erőszakosabb volt,
mint amilyen valójában voltam.
– Mondja csak, Makenzie, dolgozik? – kérdezte Randal.
Egyenesebben ülve válaszoltam. – Most éppen nem, de
szeretnék visszatérni a munka világába. Üzleti diplomám van…
Robert kuncogott és végigfuttatta a kezét a karomon. –
Édesem, ne légy butus, nem kell dolgoznod.
– Ó, tudom, hogy nem kell, de…
– Szívem, elég volt! Később majd beszélünk róla. Randal
nem akar erről hallani.

1 Az eredetiben pumpkin, de a sütőtök nem túl gyakori becézés 

2 Az eredetiben prick 
 Ő kérdezte, te segg.
– Persze – megköszörültem a torkomat, visszafordítottam a
tekintetemet Randalra és megkérdeztem. – Szeret golfozni, Mr.
Muller? – ez egy olyan kérdés volt, amiről Robert azt mondta,
megkérdezhetem. Passzolt Robert szenvedélyes témáihoz, mert
így önmagáról beszélhetett.
Őszintén, talán még térdre is ereszkedne az asztal alatt és
leszopná Randalt.
– Randal, kérem és valójában igen. Ön is?
– Nem, én…
– Makenzie nem igazán sportos – fordult Robert Randal felé
–, ami rólad nem mondható – egy gyors kacaj után aztán
elkezdett a golfról beszélni. A tekintetem a két férfi között
cikázott, elbűvölt az interakciójuk. Robertnek nem tűnt fel
Randal gyors vigyora és unott tekintete. A gyomromban ideges
izgalom volt. Nem csak én gondoltam azt, hogy a férjem egy
fasz.
Robert mindig, mindig ilyen volt. Igen, egy fasz, de
figyelmetlen volt a körülötte lévőkkel, meglehetősen idióta,
amikor egy új ügyfelet akart megnyerni. Mindig Robert így,
Robert úgy. Robert, Robert, Robert.
Atyám, miért nem tudok felállni és kikullogni az étteremből?
Lehajtottam a fejemet, már nem éreztem azt az izgalmat,
hogy nem én vagyok az egyetlen, aki felismerte, milyen is a
férjem valójában. Az állam majdnem hozzáért a mellkasomhoz,
ahogy az ölembe bámultam. És habár a testem nyugodt volt, az
agyam tovább dolgozott, megjegyzések villantak fel a múltból,
amiket Robert tett.
Olyan szánalmas vagy, Makenzie.
Túl kövér vagy.
 Nem kapok levegőt, amikor szex közben te vagy felül. Le
kell fogynod.
Így mozdultál ki? Jézus, remélem, senki sem látott,
Makenzie!
Miért nem lehetsz több, olyan, mint Danny felesége? Ő
mindenben jó.
Valaki mást kell elképzelnem, amikor veled szexelek.
Szerinted hogy érzem magam ettől?
Mostanában mindig olyan slamposnak nézel ki.
Láttam ma Heathert. Ő olyan okos, elcsavarta a fejét az
egyiknek és dögösen nézett ki.
Nincs bennünk semmi közös.
Te nem akarsz velem szexelni. Olyan mintha egy
lakótárssal élnék együtt, nem egy feleséggel.
Persze, hogy szexelünk, de barátoknak is kell lennünk és
csinálnunk kell együtt dolgokat. Csak olyan dolgokat, amiket ő
akart, sosem, amiket én akartam.
Őszintén, nem számított, mit csináltam, mennyit változtam,
sosem lettem azaz ember, aki bárhogy is kielégítené Robertet.
Az ő szemében én sosem lehetek elég jó. Én voltam a
haszontalan, a csúnya, a kövér, a hülye és az értéktelen.
Istenem, hányingerem volt ettől az érzéstől. Ki kellett
jutnom ebből, mielőtt a szavai beszivárognak a vérembe, ahogy
már benne voltak az elmémben. Tudtam, hogy amint
észreveszik a nyitott folyosót a véremen keresztül egyenesen a
szívemhez és a testemhez, nekem végem lenne.
Teljesen elveszteném önmagam.
– Makenzie? – Robert ingerült hangja tört át. – Mit
csinálsz?
Pislogva vettem észre, hogy felálltam. Ránéztem Randalra és
aztán a pincérre. Mikor érkezett meg?
 Megvilágosodtam, a fenébe is, és sodródni fogok vele. Még
ha úgy is éreztem, a testem fellázad, ahogy remegett és az
agyam azt üvöltötte, üljek vissza, mert nem találnék jobbat.
Megnyalva a hirtelen kiszáradt ajkamat, azt mondtam. –
Sajnálom, de nem érzem jól magam.
– Ó – kiáltotta Robert. Felállt mellém és megfogta a kezem.
Amikor elhúzódtam, kérdőn húzta fel a szemöldökét. Bár
folytatta. – Édesem, miért nem mondtál semmit? Talán haza
kéne menned?
Figyelve őt, észrevettem a megfeszült állát és az összehúzott
szemeit. Azt gondolta, megbolondultam, hogy megzavartam,
amint önmagáról beszélt. Felhorkantam. A kezemmel takartam
el az orrom és a számat.
Hat év.
Négy év házasság.
Két mondhatni boldog év és két év pokol.
Annyira hülye voltam. Olyan, olyan hülye. Robert utálta a
munkámat, az apámat, a húgomat, a barátaimat, és még a
kocsimat is. Most már egyik sincs meg. Én bolond feladtam
mindet, mert egy jóképű férfi figyelmet fordított a különcre a
főiskolán. A megbánás túlcsordulása fenyegetett engem és
térdre rántott. Mindent megbántam, amit valaha is tettem érte.
De soha többé.
– Igen, szerintem igazad van – míg ott leszek, összepakolok
és elmegyek, újrakezdem. Ez a gondolat mosolyt csalt az
arcomra. A kezeim még remegtek, de valami kivirágzott
bennem. Randalra nézve mondtam. – Öröm volt találkozni
önnel, Randal. Sajnálom, hogy el kell mennem. – és ne hagyd,
hogy Robert túlságosan ráharapjon a farkadra.
 Randal felállt az asztalnál és a kezét nyújtotta. Gyorsan
megráztam. Ő mosolygott. – Részemről az öröm. Remélem,
látjuk még egymást.
– Igen – kis mosollyal bólintottam. Aztán szörcsögő hangot
adtam ki, mert az agyam még mindig akörül forgott, ahogy
Robert leszopja őt. Szegény fickó. Ki akartam nyúlni és
meglapogatni Randal hátát, szerencsét kívánva neki. Mégis
visszafogtam magam és azt gondoltam, a saját hátamat kellene
meglapogatnom, hogy továbbra is azt tettem, amit szoktam és
butaságokat beszélek. Robert utálta ezt. Én megtanultam
elfogadni az egyediségemet.
Robert álla megfeszült. – Otthon látjuk egymást, édesem.
Nem, valójában nem fogjuk. Hátra akartam vetni a fejemet
és vihogni, mint egy őrült nőszemély. Robert előrehajolt,
mintha meg akarná puszilni az arcomat, míg hátra nem
húzódott és kuncogott. – Jobb, ha nem. Nem engedhetem meg
magamnak a betegséget.
Gyorsan felkaptam a táskámat és kimentettem magam.
Ahogy egyre távolodtam Roberttől, a kezem egyre jobban
remegett. Tényleg ezt csinálom? Igen, ezt kellett. Belefáradtam
abba, hogy átgázoljon rajtam, hogy én legyek a rossz, mert
látszólag a végén mindig kiderült, hogy az én hibám volt.
Épp úgy, mint a távozásom.
Tudtam, hogy Robert bűntudatot keltene bennem arra
kérlelve, hogy megértsem, ami köztünk volt, az tökéletes és ne
hagyjam el. Ragaszkodna hozzá, hogy csak néhány dolgon
kellene változtatnom és minden olyan lenne újra, mint amikor
először összejöttünk.
Bár, a dolgok, amiken változtatnom kellene, többet venne el
belőlem és én nem voltam hajlandó még többet elengedni
magamból.
 Hacsak nem… ez voltam én? A fejemben?
Fenét! Nem, nem így volt.
Fejrázva léptem ki a meleg délutánba, el kellett hinnem,
hogy a helyes döntést hoztam. Nem én képzeltem a dolgokat.
A vállamra vettem a táskámat, átkutattam, miközben az inas
a jegyemre várt.
– Elnézést!
Amint az ujjaim elkapták a papírt, felemeltem a fejem és az
inasnak nyújtottam, bár az nem rám nézett, hanem el a vállam
fölött. A tekintetét követve megugrottam, amikor egy jóképű
fickót láttam ott állni.
– Igen? – kérdeztem, jobbra és balra néztem, hogy
ellenőrizzem, tényleg hozzám beszél.
Csináltam valamit kifelé jövet? Ökölbe szorítottam a szabad
kezemet, hogy megbizonyosodjam arról, nincs benne semmi,
mondjuk, hogy sietségemben elloptam volna egy villát. Nem
volt. A jegy kicsúszott az ujjaim közül. Visszanéztem az inasra,
hogy lássam, amint bólintott és otthagyott engem az idegennel.
– Üdv – egy bársonyos hang mondta ezt mögöttem és
megint összerezzentem, ahogy megéreztem a kezét a
könyökömön. Amikor megfordultam, kiléptem a
kartávolságából. A kezeit felemelte és egy enyhe mosoly húzta
egy kissé fel az ajkait. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
Robert nem szerette, ha férfiakkal beszélgettem.
Átpillantottam a vállai fölött és aztán vissza.
Hű, a fenébe Roberttel, nem volt ott.
– Semmi baj. Én, hm, meleg vagyok – fakadt ki és láttam,
ahogy az orcái kigyúlnak, mielőtt a tenyerével a homlokára
ütött.
 Nevetés tört fel belőlem a kitörésére. A tenyeremmel
eltakartam a számat. Azon a gondolaton kaptam magam, hogy
milyen kár, hogy az előttem álló férfi a péniszt kedveli.
Elvette a kezét a homlokáról és lemosolygott rám. Jézus,
magas volt. A fejem a mellkasáig ért. Drága öltönyt viselt és,
ahogy lenéztem, lakkcipőt. Azt gondoltam, hogy a legtöbb
meleg férfi jól öltözködött vagy ez csak valami kitalált dolog
volt? Nem voltam biztos benne, de az előttem álló férfi minden
bizonnyal büszke volt a kinézetére. Még a sötétbarna haja is
tökéletesen volt zselézve.
– Csináltam valamit? – kérdeztem.
– Nem. Egyáltalán nem. Valójában, nem tehettem róla, de
meghallottam…
Kikerekedtek a szemeim és félbeszakítottam. – Te voltál az,
aki seggfejnek nevezte a férjemet?
Megereszkedtek a szemöldökei, bűntudat futott át a
vonásain és aztán az egyik kezével megdörzsölte a tarkóját. –
Seggfej volt akkor. De nem ezért állítottalak meg. Hallottam,
hogy esetleg munkát keresel.
Dermedten meredtem rá. – És követtél engem, hogy
felajánlj egy állást? – találgattam.
– Nos, igen. Olyasmi. Valójában a bátyám keres magának
asszisztenst.
Előrehajolva suttogtam. – Miért engem kérdezel?
Sajnált engem?
– Igazság szerint, a bátyámnak már sok asszisztense volt, és
amikor meghallottam, hogy üzleti diplomád van, úgy
gondoltam, hogy több eszed van, mint a többinek és hosszabb
ideig kitart.
Kiegyenesedve vizsgáltam őt. Úgy tűnt, az igazat mondta, az
arckifejezése komoly volt, a testtartása egyenes. Láthatóan
semmi megtévesztő nem volt rajta. Mégis alig tudtam elhinni,
hogy utánam jött egy asszisztensi munka miatt; bevallom, nem
voltam jó emberismerő.
– Nem vagyok biztos benne – mondtam és hátraléptem,
amikor megláttam a Corvettemet felbukkanni a sarkon.
– Várj! Csak tedd el a névjegyemet. Gondolkozz el rajta, és
ha meggondoltad magad, hívj fel – kivett egy névjegykártyát a
zakózsebéből és felém nyújtotta.
A kártyára nézve és aztán vissza rá, lassan kinyújtottam a
kezem és elvettem azt, betettem a táskámba.
– Köszönöm – vállat vontam, mert talán a köszönöm nem a
megfelelő kifejezés volt. – Um, jobb, ha megyek.
– Igaz – mosolygott. – Végül is rosszul vagy.
Nevetés tört elő belőlem. – Igen – mondtam, mielőtt
beszálltam a kocsimba és elhajtottam anélkül, hogy
visszanéztem volna… Atyám, még a nevét sem kérdeztem meg.
Megráztam a fejem megragadva ezzel a lehetőséget, hogy
kiverjem belőle a jóképű meleg fickóval való találkozást; más
sürgős ügyekkel kellett foglalkoznom.
Az étterem nem volt túl messze a lakóhelyünktől.
Túlságosan is hamar hajtottam be a kétemeletes, négy
hálószobás téglaházunk hosszú feljárójára. Amikor megálltam,
nem mozdultam. A gyomrom kavargott. Talán összeszedtem
valamit, és amit csinálni akartam, az valójában egy rosszullét.
Fejezd be, Makenzie!
Ideje volt, hogy lányos tököket növesszek, akkorákat, amik a
térdeimet verdesték.
Megragadtam a táskámat, kinyitottam az ajtót és kiszálltam
a kocsiból. A szívem verdesett, ahogy egyre közelebb értem a
házunk bejárati ajtajához.
A házhoz, amiben négy éve élek a férjemmel.
 Bár azon kaptam magam, hogy igazából semmit se
hiányolnék a házból. Nem kellett volna sírnom amiatt, amit
tenni készülök? Nem kellett volna feldúltnak lennem a
házasságom végének gondolatára?
A tisztánlátás egy vicces, szeszélyes ribanc volt.
A telefonom megzizzent, ahogy beértem a szobánkba, a
tekintetem az ágyra tévedt. Nem voltak szép emlékek abban az
ágyban. Csak fájdalmas szavak.
A vállaim megrogytak. Kivettem a telefonomat a táskámból
és megnéztem. Mosolyra húzódott a szám, amikor megláttam
az üzenetet az apámtól.
Már az elejétől az apámra kellett volna hallgatnom. Mindig
azt mondta, hogy az őszinteség a legfontosabb dolog az életben
és kitartott emellett, amikor azt mondta, hogy Robert egy pöcs
és azt reméli, nem megyek hozzá.
Még azután is, hogy kivetettem az apámat és a húgomat az
életemből és elköltöztem a családi házból, havonta kapok egy
üzenetet az apámtól.
Vicces volt, hogy pont ezen a napon jött meg.
Feloldottam a telefonomat és megnyitottam az üzenetet.
Mindig ugyanazt olvastam: És most? Azt kérdezte, hogy
megjött-e már végre az eszem és elhagyom-e Robertet. A
múltban a Robert iránti tiszteletből kitöröltem. Túl ostoba volt
ahhoz, hogy tudja, az apám utálja.
Ma megtartottam és nevetve válaszoltam: Igen.
Felsikoltottam, amikor a telefonom megcsörrent a
kezemben. Apa. Mosolyogva vettem fel. – Szia, apa – hirtelen
könnyel telt meg a szemem és az alsó ajkam megremegett, így
bele kellett harapnom. Évek óta nem beszéltem az apámmal.
Évek. Fájdalom bombázta az érzékeimet, amiért kitettem
magunkat ennek a kínnak.
 – Puding, mondd, hogy nem láttam a dolgokat? Mondd,
hogy nem idéztem elő a saját válaszomat?
Szipogtam és aztán csuklottam a visszafojtott zokogástól.
Mindig az ő pudingjának hívott engem, és a húgomat, Taylort
– aki nekem Lori – az ő jellybeanjének.3
Hiányzott nekem. Hiányzott a húgom. Robert előtt ők voltak
a világom. Elhagytam őket, cserbenhagytam őket.
– S-sajnálom – nyöszörögtem.
– Nem. Ne mondd, hogy sajnálod!
– Én sajnálom. Hallgatnom kellett volna rád.
– Bántott téged az a kis pöcs? – csattant fel durván.
– Nem, apa – mosolyogtam.
– Szóval? Nem válaszoltál a kérdésemre. Láttam dolgokat,
Puding?
– Nem – somolyogtam.
– Jézus Krisztus – sóhajtotta. – Kell segítség? Be tudok
ugrani a kocsiba rögtön és odamenni. Jellybean imádná, ha
látna. Akár a suliból is kivenném, hogy velem jöhessen.
Nevetve mondtam. – Nem, apa. Tényleg. Ezt egyedül kell
megtennem. De imádnám, ha hamarosan láthatnálak titeket –
potyogtak a könnyeim. –Nagyon hamar.
Apám hangja ellágyult. – Semmi sem tarthat minket távol.
Hol vagy most?
– A házban. Épp pakolok és elmegyek egy hotelbe.
– Van elég pénzed?
Az alsó ajkam megremegett. Azok után, amin keresztül ment
miattam, még mindig segíteni akart nekem. – Igen, mostanra…
és talán hamarosan lesz munkám.
– Jó – hallottam a mosolyt a hangjában. Boldog volt és
végre én voltam az oka. – Az én pudingom a saját lábára áll és

3 jellybean: zselécukorka. Később is így hivatkozik rá, így maradt Jellybean

hamarosan pokollá teszi az életemet és megint megver
kártyában.
– Erre fogadhatsz a csinos kis hátsóddal – nevettem. –
Szeretlek, apa.
A másik végen csend volt és nekem elállt a lélegzetem a
következő szavaitól.
– Mindig szeretlek, Makenzie. Nem számít, hol vagy, milyen
régóta, kivel vagy, mindig tiéd a szeretetem – a hangja
elvékonyodott a szavaitól.
Szipogtam és megtöröltem a szememet. – Mondd meg
Lorinak, hogy szeretem!
– Úgy lesz, és hamarosan találkozunk.
– Igen. Szia, apa!
– Most búcsúzom, de nem örökre.
Gyorsan kinyomtam, mielőtt egy újabb csuklásos zokogás
tört volna ki belőlem. Minden egyes telefonbeszélgetés végén
ezt mondta, amikor otthon éltem, és amikor már elköltöztem
is.
Hiányzott ez.
Vettem egy nagy levegőt, a szekrényhez mentem és
megragadtam a bőröndömet.
Ideje volt, hogy elkezdjem az életemet és nem számít, mi
történik, sosem hagyom, hogy újra legyűrjön.
Erős voltam, bátor voltam és tényleg a helyes dolgot tettem.
 Második fejezet
Fordította: Suzy

Aznap este a hotelszobában lévő ágy mellett járkáltam,

milliomodjára néztem le az ágytakarón lévő kártyára. A
kártyán a neve volt és a száma, ez volt minden. Ez semmi
információt nem adott nekem arról, hogy mi volt a munkája
vagy, hogy a bátyjának dolgozik-e.
Dylan Jackson.
Aranyos név volt.
Növekvő frusztrációval kaptam fel a mobilomat már
milliomodjára és benyomtam a számokat. Tudtam, hogy fel
kell hívnom Dylant, mielőtt hallanék Robertről, mert akkor
legalább azt elmondhatnám Robertnek, hogy kilátásban van
egy állás. Elmondhatnám neki pontosan, hogy mi a helyzet.
Még ha ez meg is ijesztett.
Vajon beszari voltam, hogy így hagytam el őt és nem szemtől
szemben? Igen. Érdekelt? Nos, nem, nem igazán.
Az ölembe hullott állásajánlat nem az a dolog volt, amit
kihagyhattam. Hacsak a munkaadóm nem volt maffiafőnök,
bérgyilkos vagy dzsigoló, nem hagyhattam, hogy az évek óta
első állásom esélye elillanjon. Volt azért néhány szabályom.
Bár talán dolgozhatnék egy dzsigolónak. Talán tehetnék úgy,
mintha a szükséget szenvedő nők számára adnék időpontokat.
Erről mindent tudtam. Ő a férfias kötelességét tenné, hogy
enyhítsen a szenvedéseiken. Ő volt…
– Dylan Jackson.
– A bátyád egy dzsigoló? – robbantam ki. A szemem
kikerekedett, ahogy a kezemmel eltakartam a számat. A
francba, ki kellett volna ürítnem az agyam, mielőtt felhívtam.
 – Tessék? – kérdezte Dylan derűvel a hangjában.
– Ó, te jó ég, annyira sajnálom! Makenzie vagyok. Velem
találkoztál ma délután egy étteremben és ajánlottál fel egy
állást.
Kuncogott. – Az ajánlat még áll és te azért hívtál, mert
érdekel. És ne aggódj, a bátyám nem dzsigoló.
Sóhajtva mondtam. – Sajnálom ismét. A kártyádon nem volt
semmi, így azon gondolkodtam, hogy a bátyádnak dolgozol-e
és aztán azon, hogy vajon mit is csinál. Néha túlgondolom a
dolgokat és rögtön ki is mondom.
Nyugodtan, de olyan hangon, mintha nevetni akart volna,
azt mondta. – Rendben. Szeretnéd, ha elmondanám, mi az
állás és mit foglal magában?
– Igen, kérlek.
– Te segítenél neki biztonságban tartani a nőit, akik az utcán
dolgoznak és te intéznéd az időpontfoglalásaikat is az
ügyfeleikkel. Te közelítenéd meg a kocsikat elsőnek.
Lefagytam. Dylan biztos csak szórakozik velem.
Leültem az ágyra és azt mondtam. – Dylan, szerintem most
leteszem. Nem akarok esélyt adni az ügyfeleknek arra, hogy azt
higgyék, talán prosti vagyok – bár nem vetettem véget a
hívásnak. A nevetésére vártam és az jött, hangosan és hosszan.
– Makenzie, szerintem, kedvellek.
Mosolyogtam, én tudtam, hogy kedveltem Dylant. – Az
érzés kölcsönös lehet, ha többé nem szórakozol velem.
– Mindent megteszek, hogy ne tegyem. Szóval, igazából
hívásokat fogsz kezelni, megbízásokat teljesíteni és szervezni az
ügyfeleivel kapcsolatban. Ne izgulj, hasznát veheted az üzleti
diplomádnak. És ki kell törölnöd a fenekét.
Nevetve felhorkantam. – Szörnyű vagy, Dylan Jackson. Mit
csinál valójában a bátyád és te neki dolgozol?
 Felhorkant. – Te tényleg nem tudod, ki vagyok?
– Kellene?
– Kenzie, hívhatlak így, ugye?
– Igen – vigyorogtam. A régi barátaim és a húgom hívtak így
mindig. De Robert nem. Ő utálta a lerövidített neveket.
– Remek. Most mondd meg, hallottál valaha D. Jacksonról?
– Um – mondtam gondolkodva, – nem.
– Ó, haver. Énekes vagyok, édes. Vagyis az voltam. Szart se
csináltam már egy ideje, mert belebetegedtem, hogy a
reflektorfényben álljak.
– Tényleg? – kérdeztem.
– Igen – nevetett. – Esküszöm, nem szórakozok veled.
Tizenhat éves koromban kezdtem. A bátyám húzott ki a
szarból, amikor huszonegy voltam és partvonalon vagyok már
nyolc éve.
– Hűha.
Kuncogott. – Igen, hűha. Sose hittem volna, hogy találkozok
egy olyan nővel, aki nem ismert engem.
– A nők még mindig próbálkoznak, habár meleg vagy?
– Á...
– Bocs, nem kellett volna ezt kérdeznem.
– Nem, semmi baj. Igazából senki sem tudja, hogy én, ú, a
férfiakat kedvelem. Mindegy, térjünk vissza a munkádhoz. A
bátyám zenei producer. Elég nagy. Hallottál már Grayson
Jacksonról?
– Nem, még nem.
– Édes, egy szikla alatt éltél? Hány éves vagy?
Horkantva mondtam. – Szerintem mondhatjuk ezt is és
huszonnyolc.
 – Oké. Egy évvel azelőtt, hogy befejeztem, Grayson lett a
producerem. Akkor harmincéves volt. Ő vett a kezébe mindent,
amikor a szüleink meghaltak öt évvel ezelőtt.
– Sajnálom.
– Mi nem. Nem voltak kedves emberek.
– Még egyszer bocs.
Kuncogott. – Aranyos vagy. Szerintem, jobb, ha elmondom,
mit tartalmaz a munka.
Hátradőltem a fejtámlára. – Igen, kérlek.
– Van esély arra, hogy a lakásában fogsz élni, mert olyan
elfoglalt leszel, hogy csak aludni lesz időd… Basszus, férjnél
vagy és a férjed nem úgy néz ki, mint aki szeretné, hogy távol
legyél órákon keresztül.
Tetszett, hogy Dylan káromkodott. Robert mindig is utálta a
szitkozódó embereket, bár én úgy gondoltam, ez is egy mód
arra, hogy kifejezd magad. És Dylan olyan embernek tűnt,
akiben bízhatok. Végül is, elmondta nekem a történetét.
– Elhagytam a férjem – suttogtam a telefonba, erősebben
szorítva magamhoz. Furcsának tűnt hangosan kimondva és egy
olyan embernek, akit alig ismertem. Hirtelen megbánás
kavarta fel a gyomrom, azt kívánva, szívjam vissza a szavakat.
Nem kellett volna semmit mondanom. Robert mindig azt
mondta, senkinek sem kell tudni a személyes ügyeinkről; jobb
volt az, ha megmaradt kettőnk között.
– Jól vagy? – a hangja mély volt, aggódó.
– Úgy gondolom, jól leszek – mondtam és így hagytam.
– Szerintem a mai találkozásunk sorsszerű volt. Azért, hogy
felajánljam neked ezt a munkát.
Nevettem. – Szerintem igazad van – csak az idő mondhatja
majd meg, javult-e az életem és visszakaptam-e a
pimaszságom.
 – Nos, beköltözöl a bátyám lakásába?
– Tessék? – suttogtam.
– Mondtam, hogy esély van arra, hogy ott élj, mert
keményen meg fog dolgoztatni. Kenzie, van egy csomó szoba.
Lesz úgy, hogy valószínűleg nem is fogsz vele találkozni, de
jobb lesz, ha hozzá közel asszisztálsz neki. Maradj vele legalább
egy évig és biztos vagyok benne, hogy kiváló ajánlást fog adni
neked, amikor továbbállsz.
Nem volt benne a pakliban, hogy összeköltözök egy másik
férfival, de Dylan azt mondta, hogy bőséges mennyiségű hely
van, így tetszetősnek találtam az ötletet. Legalább nem kell
küszködnöm, hogy találjak egy helyet és kiperkáljak egy csomó
pénzt lakbérre. Basszus, ez mind tökéletesnek hangzik.
– Szerintem ez rendben lenne.
– Grayson lehet, hogy egy kicsit… hűvös, de biztos vagyok
benne, hogy rendben leszel vele. Csak ne hagyd, hogy
átgázoljon rajtad.
Mint, ahogy a férjednek hagytad, éreztem, hogy ez volt a
mondat vége.
– Mikor kellene kezdenem? Várj, nem kéne először
meginterjúvolnia?
– Ezt hagyd rám és hétfőn kezdhetsz. Ami azt illeti, van egy
kocsim, hogy felvegyen téged. Hol laksz?
– A Chardour Hotelben vagyok, a Prim Streeten. De nincs
szükségem kocsira. Tudok vezetni. De köszönöm!
– Oké – a hangja lágy volt. – Találkozunk reggel nyolckor.
– Olyan korán? – nyafogtam.
Dylan nevetett. – Igen, Grayson szeret korán kezdeni, de
általában neked nem kell majd kezdened kilencig. Úgy
gondoltam, szeretnél jó benyomást kelteni az első napodon.
– Úgy gondolom, egy kicsit félek találkozni a bátyáddal.
 – Nem kell. Vagyis, nem nagyon.
– Nem segítesz.
A nevetése mélyről jött. – Bocs, nem tehetek róla. Szeretek
veled beszélgetni, Kenzie.
– És én is veled, Dylan. Úgy érzem, jó barátok leszünk – ez
az észrevétel megmelengette a szívemet, mert már sok idő
eltelt azóta, hogy barátom volt.
– Hm, én is, ami még sokkal jobban ki fogja akasztani
Graysont.
– Dylan – csattantam fel. Úgy tűnt, tetszett neki, hogy
felborzolja az idegeimet azzal, hogy így beszél a bátyjáról.
Ahogy befejezte a kuncogást, azt mondta. – Bocs, az igazi
testvéri szeretet. Oké, megírom a címet és találkozunk hétfőn a
bejáratnál.
– Nagyszerűen hangzik. Jól gondolom, hogy a bátyáddal
dolgozol, ha te is ott leszel? – kérdeztem.
– Nem. Nem lakok onnan messze, így szeretek beugrani és
megzavarni őt. Mindketten csökönyösek vagyunk.
– Csodás, szóval a főnököm eléggé konok – francba, ezt
talán nem kellett volna mondanom, mivel Dylan bátyja lesz a
főnököm. – Bocs, nem kellett volna így beszélnem. Néha csak
kiröppennek a dolgok és nem tudom megállítani őket.
– Ez üdítő. Tetszik és biztos vagyok benne, hogy minden
megvan benned ahhoz, hogy maradj. Rendben leszel hétfőn.
Azért gondolta, mert talán véletlenül mondhatok valamit a
bátyjának, ami Dylant kétségtelenül szórakoztatná vagy tényleg
azt hitte, hogy rendben leszek? Bármelyik is, nyugodtan
válaszoltam. – Köszönöm, Dylan! Ezt is és mindent.
– Szívesen – válaszolta, mielőtt letette. Visszatettem a
telefonomat a töltőjére és felálltam az ágyról. Odamentem az
erkélyajtóhoz és kinéztem.
 Ez a nap az enyém volt.
Tényleg úgy tűnt, hogy az életem borzasztó fejezetének
lezárása egy másik izgalmas résznek a kezdése lett.
Egy széles mosoly terült el az arcomon. Összeütöttem a
tenyeremet magam előtt csak, hogy feldobjam őket a levegőbe,
miközben felsikoltottam a boldogságtól. Egyik lábamat a másik
után tettem és bolondos dzsigget jártam.
Ahogy a szívem meglódult, megálltam és megint kinéztem a
lemenő napra.
Hirtelen egy homlokráncolás váltotta fel a mosolyomat.
Bűntudat égetett belülről. Boldog voltam, bár Robert
hamarosan hazaér és észreveszi, hogy elhagytam jelezve ezzel,
hogy nem bírtam tovább. Ismét meg kellett találnom
önmagam, a személyt, aki valaha voltam. Fájni fog neki és én
okoztam azt a fájdalmat. Az isten szerelmére, hagytam egy
szakító levelet.
Hat év után kész voltam mindent feladni. Csak remélhettem,
hogy a helyes döntést hoztam.
Atyám, még a legegyszerűbb dolgot se tudod megcsinálni,
Makenzie.
Minek hívnád ezt? Nem tudom megenni. Tele van zsírral és
neked sem kellene megenned.
Szeretem a domborulatokat, drágám, de nem gondolod,
hogy a tieid egyre nagyobbak lesznek?
Jól nézel ki, de talán tehetnél fel több sminket.
Talán levágathatnád a hajadat úgy, mint Trish.
Igen. A fenébe is, jó döntést hoztam. Mert okos voltam, jó
voltam és nem voltam értéktelen.
Visszasétálva az ágyhoz az éjjeliszekrényhez mentem és
ettem egy harapást a sajttortából, amit korábban rendeltem és
kortyoltam egy nagyot a scotchból.
 A magam ura voltam megint és azt ehettem és ihattam, amit
én akartam, anélkül, hogy bárki megkérdőjelezné. A nyugalom
érzése áradt el bennem. Meg tudom csinálni. Meg tudom
találni önmagam újra.
Addig tartott, amíg megcsördült a telefonom. Gyorsan
felkaptam az ágyról és megnéztem a hívót. Robert. Hirtelen
rossz ötletnek tűnt a sajttorta és a scotch a gyomromban.
Nem. Nem csinálnám vissza.
Képes vagyok rá. Képes vagyok beszélni vele.
Reszketve válaszoltam. – Hello?
– Azt hittem, szeretsz – ezek voltak Robert első szavai.
– Úgy volt – gondolom. Sóhajtva ráztam meg a fejem a
hazugság miatt, mert az ő érzései miatt aggódtam. Nem
szerettem a férjemet. Csak pár napja ötlött fel bennem, hogy
megkérdőjeleztem az iránta érzett szerelmem és rájöttem, hogy
eltűnt.
– Nem látod, ez mennyire sért engem? A feleségem
elhatározza, hogy megtalálja önmagát, mikor én sosem
gondoltam, hogy elveszett.
– Túl sokszor bántottál…
– Hogyan? Nem vagyok valami részeges, aki egész idejét a
bárban tölti, és aztán hazamegyek megverni téged. Megadtam
neked mindent és erre te így döntesz.
– Te csak a rossz dolgokat láttad meg bennem, dolgokat,
amiket helyre kell hoznod. Olyan sokat változtam miattad, és
ez sosem lesz elég.
– Miért nem mondtad ezt korábban?
Könnybe lábadt a szemem és kieresztettem egy csalódott
sóhajt. – Próbáltam.
– Nem, nem tetted vagy helyrehoztam volna a dolgokat és
itthon lennél, ahová tartozol – mérgesnek hangzott, mintha ez
valami szükségtelen bosszúság lenne. Ez fájt, de fel is
idegesített.
Leejtettem a vállaim, a térdeimre estem a padlóra és a felső
testemmel az ágyra hajoltam. – Én tényleg próbáltam, Robert.
Te nem szereted meghallani – mondtam neki.
– Te valószínűleg nem próbáltad elég keményen. Tudod,
mennyire lefoglal a munkám. Mennyire stresszes vagyok, és
csak annyit akarok, amikor hazaérek, hogy egyek egy finom
vacsorát és pihenjek. De amikor hazaérek, a ház általában
lomos, mégsem mondtam semmit – összeszorítottam a
fogaimat. Ez ugyanaz a régi duma volt, hiszen a ház, nekem,
mindig tiszta volt. Kurvára Isten őrizz attól, hogy egy porcica
legyen az alatt a hülye, nehéz kanapé alatt, amit nem tudtam
felszedni. – Aztán főztél valamit, amit igazán nem kellett volna
éjszakára enni és még mindig nem mondtam semmit –
felhorkantam. A pöcs mégis mondott valamit és lehetett a
legegészségesebb étel is akár, mégsem volt elég jó. Robert
engem figyelmen kívül hagyva folytatta. – Mondtam, hogy
csábíts el engem a hálóban és erre sem hallgattál. Elfelejtetted
a bankolást és mégis, mondtam én erre bármit is? Nem –
sóhajtott. – Talán most jót tenne egy kis szünet. Egyébként is
el kell mennem a városból két hétre. Teszek egy kis pénzt a
számládra, hogy ott maradhass, ahol most vagy és beszélünk,
miután visszaértem. Otthon, ahová tartozol.
Nem volt lehetőségem válaszolni. Bontotta a hívást, ami
mindig is szokása volt Robertnek. Övé akart lenni az utolsó szó
és szerette, hogy a beszélgetés az ő módján folyik. Nem tudtam
neki mesélni a munkáról, hogy nincs szükségem a pénzére.
Tudtam, hogy egy kis idő múlva felhív, mert azt hiszi, képtelen
leszek boldogulni nélküle.
 Seggfej volt. Számtalan alkalommal próbáltam beszélni
vele, elmondani neki, mit érzek. Sosem hallgatott meg, és még
ha meg is tenné, valószínűleg arra fordítaná a dolgot, hogy az
egész az én hibám volt.
Ezúttal nem.
A bűntudat nem lehet része a döntésemnek. A helyes dolgot
tettem a magam kedvéért. Szórakozottan töröltem le a lecsorgó
könnyeket, vettem egy nagy levegőt és felálltam a padlóról.
Semmi sem változna, ha visszamennék. Robert még mindig
ugyanolyan lenne, és éjjel-nappal azon gondolkodnék, hogy
minden probléma az én hibám volt.
Ha én csak megváltoznék.
Ha én jobban takarítanék.
Ha én megtennék mindent, hogy boldoggá tegyem és akkor
mi boldogok lennénk.
A házasságnak nem szabad ilyennek lennie.
Hanem partnerségnek, amiben két ember közösen oldja
meg a problémákat. Nem az, hogy az egyik a másikat hibáztatja
vagy, hogy az a másik azt gondolja, hogy az ő hibája volt, hogy
minden elromlott.
Amikor majd Robert ráeszmél, hogy komolyan gondoltam,
hogy elhagyom – nem, hogy elhagytam – őt, akkor ideje lesz
majd kihúzni a hátamat, felkötni a bugyogómat és a vállaim
mögé dobni a nagylányos tökeimet és erősnek maradni. Nem
volt többé lehetőség a visszafordulásra.
Visszaültem az ágyra, ettem még néhány falatot a
sajttortából, ittam egy nagy korty scotchot és belevetettem
magam egy kellemes fürdőbe. Buborékokkal meg minden.
Nem volt még túl késő, amikor lefeküdtem és az agyam egy
mérföldet futott egy perc alatt azzal, hogy megengedtem
magamnak a sírást. Megengedtem magamnak az elbukás
érzését, mert nem számít, mit tettem, nem sikerült működtetni
a házasságomat. Megpróbáltam mindent, változtattam
magamon, mégsem működött semmi.
Hat év nagy idő volt, hogy csak úgy elsétáljak.
Mégis, ideje volt véget vetni hatévnyi önbizalomhiánynak és
utálatnak.
Szóval még a könnyeken és a szívfájdalmon keresztül is
tudtam, hogy soha nem megyek vissza. Nem tudtam. Ideje volt
megtalálni azt, aki voltam.
 Harmadik fejezet
Fordította: Suzy

Egy ideggóc voltam. A kezeim remegtek a kormánykeréken

és a gyomrom mambót járt. Komolyan aggódtam, hogy a tánc a
gyomromon kívül folytatódhat. Nemcsak azért, mert ez az első
munkám négy év óta, hanem mert Mr. Jackson undok
főnöknek tűnik, így volt egy olyan érzésem, hogy nagy eséllyel
elcseszem majd az első nap és kirúgnak. Főleg, mert ez volt a
készségem, hogy időről időre a rossz dolgokat mondom ki.
Úgy hiszem, majd az idő megmondja.
Az első szabad hétvégét önmagam kényeztetésével és annak
a gondolatnak a dédelgetésével töltöttem, hogy milyen büszke
vagyok magamra. Nagy lépés volt kilépni a házasságból,
különösen abból, ami után az érzéseim sebzetten és összezúzva
maradtak. De megéri majd.
Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azt az estét, amit
siránkozó csődtömegként töltöttem, egyenesen az üvegből
ittam a bort, végigettem az étlapot és romantikus vígjátékokat
néztem.
Ez egy új nap volt. Egy új kezdet. És csak abban tudtam
reménykedni, hogy a nap végére még meg lesz a munkám. Már
összepakoltam a dolgaimat és kijelentkeztem a hotelből, hogy
beköltözzek Mr. Jackson lakásába.
Ha Robert ezt tudná, maga alatt lenne.
– Többé már nem számít, mit gondol Robert, Makenzie.
Önálló nő vagyok. Azt csinálom, amihez kedvem van.
Rámozdulhatok egy férfira bűntudat nélkül és… Istenem,
miért? Miért teremtetted ezt a remek fickót melegnek? –
kérdeztem az égtől, ahogy megálltam a földalatti kapunál, ahol
Dylan várt engem mosolyogva. Egy újabb tökéletes öltöny volt
a tökéletes alkatán, és tökéletesen volt formázva a haja.
Feltolta a napszemüvegét a feje tetejére, ahogy a kocsihoz
közelített. Amint az utas oldali ajtót kinyitotta, beszállt és azt
mondta. – Reggelt, édesem! Készen állsz az első napodra?
Atyám! Olyan a mosolya, mint a mennyországnak.
– I-igen. Azt hiszem. Lehet. Mondhatok nemet anélkül, hogy
csalódnál bennem?
Hátravetette a fejét és horkantva nevetett. – Olyan aranyos
vagy – mosolygott rám. – Mindegy, úgy gondoltam, inkább itt
találkozom veled, mert neked még nincs távirányítód a
földalatti garázshoz.
– Szóval, ez csak az irodaépület, ugye?
Dylan megrázta a fejét, ahogy megnyomta a gombot egy
mobileszközön. A kapuk egy kattanással kinyíltak. – Az irodái
valójában az alsóbb szinteken vannak. A lakása a legfelső
emeleten van, amiben hat hálószoba van, három-három
mindkét oldalon. Három nappali van, négy fürdőszoba és a
nagy nappali mögött egy konyha. Aztán a lakása alatti
emeleten van egy konditerem és az úszómedence. Ez alatt
vendégszobák vannak és aztán a maradék csak iroda, iroda,
iroda – az állával jelezte, hogy nézzek az épület felé. Kinéztem
és aztán csak fel és fel. A hely hatalmas volt és én nemsokára itt
fogok dolgozni és élni.
Ez egyike volt a legmagasabb és legszélesebb épületeknek,
amiket valaha láttam. Mindkét oldalán irodaházak voltak, de
egyik sem volt hasonló magasságú vagy szélességű.
– Várj – suttogtam előredőlve, hogy megint kinézzek. –
Nekem kell majd takarítani bármelyiket is? – mert őszintén, ha
valami takarító lennék itt, azon nyomban hátrafordulnék
innen. A Roberttel közös házunk kitakarításával is szenvedtem.
 Dylan felhorkant. – Nem. Vannak takarítói, akik
megcsinálják. Most akkor tulajdonképpen behajtasz?
Beharaptam az alsó ajkam és bólintottam, aztán megráztam
a fejem. – Nem vagyok biztos abban, hogy kellene. Ez a hely
nagyon fenyegetően néz ki.
– Kenzie, hiszek benne, hogy rendben leszel itt és egyébként
is, védem a segged – kezével kifelé mutatott a helyiségre. –
Csak előre, kedves hölgyem.
– Nem a hátamra gondoltál? – kérdeztem.
– Hm?
– Védeni fogod a hátam, nem a seggem.
Kuncogott. – Így értettem.
Sóhajtva bólintottam, a fülem mögé tűrtem a fekete hajamat
és óvatosan felengedtem a féket a lábammal.
– Miért vezetsz úgy, mint egy nagyi? – kérdezte Dylan.
– Félek, hogy a hely fellázad és rájön, hogy én egy ügyetlen,
furi nő vagyok, aki nem tartozik ide és kirúg engem – emellett
a földalatti parkolás megrémisztett engem. Bár, erről Dylannek
nem kellett tudnia. Volt egy olyan érzésem, hogy ha megtudná,
kipróbálná, menyire voltam rémült.
– Annyira vicces vagy. Siess, mert azt kell, mondjam, hogy…
bocsi, én –ah – azt mondtam Graynek, hogy ma reggelre
várhatja az új asszisztensét, és ahogy te vezetsz, még ebédre se
érünk oda.
A szemeimet forgatva erősebb gázt adtam és gyorsabban
mentünk be a sötét, komor helyre. Fény villant a baloldalom.
Elvékonyítottam az ajkaimat és beszívtam a fogaim közé.
– Szóval, hm, hová parkoljak? – kérdeztem. Csakhogy Dylan
nem válaszolt. Felé fordultam és sikítottam, amikor
észrevettem, hogy az arca pár centire van az enyémtől. Ő
hátradőlt és felnevetett. A hasára tette a kezét, ahogy tovább
nevetett.
A karját megütve felcsattantam. – Nem kellene azt az
embert ijesztgetned, aki könnyen nekihajthatna egy póznának
vagy valami.
– Nem tudtam ellenállni – zihálta. – Ó, Istenem!
Bearanyoztad a reggelemet – a jobb oldalra mutatott. – Parkolj
oda! Láthatod, hogy ott egy jelzés, hogy az Asszisztensnek van
foglalva.
Az orrom alatt morogva fordultam jobbra a kocsival és
végighajtottam a soron, amíg egy üres helyre nem értem, ahol
tényleg volt egy Asszisztens-jelzés. Beálltam, kikapcsoltam a
biztonsági övemet és Dylan felé fordultam, hogy elpiruljak,
amint megláttam, hogy a tekintete fel-le jár rajtam. – Most épp
engem stírőltél?
Mosolygott. – Meglehet.
– De miért? – kérdeztem döbbenten. – Te meleg vagy –
mutattam rá.
Lassan pislogott. – Igaz, ah..., csak biztos akartam benne
lenni, hogy a megfelelő ruhát viseled ahhoz, hogy lenyűgözd a
bátyámat.
Oldalra hajtottam a fejem, nem voltam biztos abban, hogy
hihetek neki. Mégis megkérdeztem. – Úgy van?
Vállat vont. – Őszintén szólva, nem biztos, hogy bármi
lenyűgözné őt.
Összefűztem a karjaimat a mellkasom előtt, hátradőltem az
ülésemben és fintorogtam. – Ha továbbra is ijesztgetsz, nem
szállok ki a kocsiból.
Megrázta a fejét, elmosolyodott, aztán kacsintott. –
Csináljuk! – kiszállt a kocsiból és az oldalamra jött, kinyitotta
az ajtót. – Ha megígérem, hogy a nap további részében nem
ijesztgetlek, kiszállsz?
Megütögettem az államat az ujjammal, úgy tettem, mintha
elgondolkodnék. – Lehet.
Felsóhajtott, csak közben vigyorgott. – Gyerünk, cukorfalat
– benyúlt, megragadta a karomat és kihúzott. Kimásztam,
kisimítottam a ceruzaszoknyámat és a fehér blúzomat, és aztán
a vállamra vettem a táskámat. – Leküldök majd valakit a
csomagjaidért – mondta Dylan, ahogy kivette a kulcsaimat és
aztán eltette, mielőtt elindultunk a felvonó felé. Szerencsére
közel volt a parkolóhelyemhez.
– De lehet, hogy szükségem lesz a kulcsaimra a gyors
menekülés miatt – vetettem fel.
Horkantott. – Majd szólok neki, hogy dobja be hozzád,
amikor végeztek.
– Lehet, hogy nem is kell majd felhordani a táskáimat, mert
egy napot se leszek itt.
Megnyomta a felvonó gombját és felém fordult. – Elég a
kétkedésből! – nem értette meg, milyen nehéz volt
abbahagynom. Hat évig egy olyan emberrel voltam, aki napi
szinten készségesen kigúnyolt, ami miatt az
önbizalomhiányom nagy része kialakult. – Te itt leszel a nap
végén és te nem fogod eltűrni Grayson szarságait. Azt hiszem,
ezek voltak a legfontosabb dolgok vele kapcsolatban. Minden
asszisztense le akart vele feküdni, randizni akart vele,
hozzámenni a pénzéért vagy sikítva menekültek, amikor kicsit
nagyobb nyomást helyezett rájuk egy kicsit hangosabban – a
felvonó pittyent és mi beszálltunk. Mindketten az ajtó felé
fordultunk és Dylan megnyomta a negyvenedik emeletet,
miközben én erősebben szorítottam a kezét. Megköszörülte a
torkát. – Állj ki magadért és tisztelni fog.
 – Biztos vagy benne?
– Igen – bólintott és aztán elvigyorodott. – Egyébként,
lehet, hogy nem akarsz majd egyedül lemenni a mélygarázsba.
Mert ijesztő.
– Dylan – csattantam fel figyelmeztetésül.
– Vicceltem. Az utolsó volt mára. Őszintén szólva, ez a
legbiztonságosabb épület a környéken. Éjjel-nappal őrzi egy
biztonsági cég emberekkel és kamerákkal. Odalent semmi
miatt sem kell aggódnod.
Az orromon keresztül vettem egy nagy levegőt, bólintottam
és aztán elvettem a reszkető kezemet a karjáról, hogy a
szoknyámba töröljem.
– Félsz? – kérdezte Dylan.
– Nem. Igen. Nos, igazából inkább ideges vagyok. Ne feledd,
hogy ez az első munkám hosszú idő óta.
A felvonó hirtelen megállt. Ránéztem a kijelzőre, ami azt
mutatta, hogy földszint. Az ajtók kinyíltak és mögöttük
megláttam egy gyönyörű nőt. Az egyik vállán volt átvetve a
hosszú, szőke haja és csaknem a csípőjéig ért. Rövid, fekete
ruhát viselt, aminek az egyik válla lecsúszott, és klassz fekete
magassarkút.
Ahogy meglátta Dylant, megforgatta a szemeit és belépett,
hátat fordítva nekünk. Felnéztem Dylanre és láttam, hogy
szúrós szemmel néz a nő hátára. Ő lenézett rám és a fejét
csóválta. Az út többi része csendes volt és kínos. Nem tehettem
róla, de fészkelődtem, ahogy a gyomrom forgolódott odabent.
Minél közelebb értünk a célunkhoz, én annál rosszabbul
éreztem magam. Egyik lábamról a másikra álltam, összetettem
a kezeimet magam előtt, csak hogy meggondoljam magam és a
hátam mögé tegyem őket. Megigazítottam a táskám és
néhányszor felhúztam a vállam. Izegtem-mozogtam és aztán
beharaptam az alsó ajkamat.
Végre megérkeztünk, és ahogy az ajtók kinyíltak, én
hallottam Dylan megkönnyebbült sóhaját. Ahogy a nő kilépett
előttünk, Dylan megfogta a karomat és lassan utána vezetett.
Lehajolt és azt suttogta. – Még sosem láttam senkit ennyire
nyugtalannak. Próbálj meg nyugodtan megállni a bátyám előtt!
– Úgy lesz – bólintottam. – Szóval, ki volt ez a lenyűgöző
nő?
Fintorgott. – Egy feltörekvő modell, legalábbis az akar lenni
és a bátyám legfrissebb havi kedvence – az orrát ráncolta a nő
háta felé. Miközben előre vezetett, kihasználtam az esélyt, hogy
körülnézzek a helyen, ahol dolgozni fogok. A helyiség tele volt
emberekkel, akik az asztalaiknál ültek vagy körbeszaladgáltak
azt csinálva, amit kellett nekik. Eltűnődtem, vajon hogy nézhet
ki a többi emelet és Mr. Jacksonnak miért van szüksége ilyen
nagy épületre a produceri tevékenységéhez. Hamarosan meg
fogom tudni.
Amikor Dylan megállt, én is megálltam, mert még mindig
fogta a karomat. Lenézett rám. – Várj itt egy percet!
Elszakítom Grayt a hárpia csajtól.
Amikor bólintottam, tett néhány lépést egy csukott irodaajtó
felé és kopogás nélkül bement rajta, majd bezárta maga
mögött. Pillanatokkal később emelkedett hang hallatszódott az
ajtó mögül és én megrezzentem. Hirtelen kitárult az ajtó.
Megugrottam és a kezemet a szívemre tettem.
Dylan lépett ki elsőnek összehúzott szemöldökkel. Mellém
jött és én visszanéztem az ajtóra, ahol láttam a nőt kijönni. Az
ajtó mellé állt önelégült mosollyal a vörös ajkain. A testem
megmeredt, amikor az utolsó ember kijött. A főnököm.
 Magas volt, magasabb az öccsénél; és szélesebb is. A széles
vállaival oldalra kellett fordulnia, hogy kiférjen. Aztán a teste
keskeny csípőben folytatódott. Első látásra meg tudtam
mondani, hogy sokat edz. Felkaptam a tekintetemet, mert nem
akartam, hogy bárki azt higgye, hogy őt vizslatom, amikor nem
is, nem igazán. Tudnom kellett, hogy mivel állok szemben és ez
az óriási férfi már megfélemlített.
A sötétbarna haja, sötét szemei és éles arccsontja együtt a
borostájával illett a zsémbes kinézetéhez. Mikor észrevettem
magamon a kemény, szúrós pillantását, megmeredtem, de
mégis kihúztam magam és felemeltem az államat.
– Grayson, ez itt Makenzie Mayfair. Az új asszisztensed.
– Legalább most egy kövéret és csúnyát talált – suttogta a
hárpia Mr. Jackson mellett. Persze elég hangosan ahhoz, hogy
mindenki hallja.
A főnököm még jobban összehúzott szemöldökkel nézett le a
nőre és Dylan köhögött egyet az ökle mögött. – Ribanc.
Figyelmen kívül hagytam a nőt és ahelyett, hogy beintettem
volna neki, ahogy szerettem volna, kinyújtottam a kezem a
főnököm felé és azt mondtam. – Örülök, hogy megismertem,
Mr. Jackson. Ha elmondaná, mivel akarja, hogy kezdjem,
nekilátnék.
Lassan lenézett a kezemre és aztán megint fel. – Egyelőre
válaszoljon a hívásokra, vegye át az üzeneteket. Később
foglalkozom magával – a hangja mély volt, durva és igény
esetén bármely nőt őrületbe tudott volna kergetni.
De én immunis voltam.
Immunis voltam a kinézetére, az arcára és a viselkedésére.
Mindenre. Csak egy dolgot akartam csinálni, és az a munkám
volt. Mellőztem minden mást, ami előfordulhatna. Dylannek
igaza volt; a bátyja hűvös volt és félelmet keltő vagy én voltam
az, aki ezt mondta? Nem tudtam. Nem érdekelt. A munka
nagyszerűnek tűnt az újrakezdéshez és én ki fogok tartani egy
évnél tovább.
Miután beszélt, megfordult, anélkül, hogy udvariasságból
megrázta volna a kezemet és belépett az irodájába a hárpiával,
bezárva maguk után az ajtót. Dylanre pillantottam és
kitágultak a szemeim.
Ő vigyorgott. – Igen, lehet, hogy elfelejtettem megmondani,
hogy találtam neki egy új asszisztenst és néha egy kicsit bunkó
tud lenni.
– Dylan – suttogtam élesen a fogaim között szűrve. A bátyja
nyilvánvalóan egy büdös bunkó volt, amiért nem rázta meg a
kezem. Atyám, nincsenek nyamvadt tetveim vagy ilyesmi!
Megdörgölte az állát és elnézett mellettem. Nyilvánvalóan
füllentett. – Biztos, hogy szóltam neki. Mindegy, most már itt
vagy és ő nem mondta neked, hogy tűnés. Szóval, ülj le ehhez
az asztalhoz és nyűgözd le a gyökeret!
Néhány percig még rámeredtem, mielőtt megköszörültem a
torkom, megütöttem a karját, amit ő megdörzsölt, és aztán az
íróasztalhoz mentem és leültem.
– Nos, én megyek…
– Nem! – kiabáltam és kezdtem felállni. Dylan az
oldalamnál állt, visszaültetett. – Nem mész el, amíg nem
tudom, mit csináljak!
– Grayson majd megmutatja. Most csináld azt, amit kért!
Biztos vagyok abban, hogy nem tudod elcseszni a
telefonhívásokat.
– Hát, nem.
– Remek. Visszajövök, hogy együtt ebédeljünk. Minden jót!
– megpuszilta az arcomat és elinalt a felvonóhoz.
 Felnyögtem, a kezemet az arcomra tettem és végighúztam
rajta. Mi a fenét csinálok? Miért hagytam el Robertet? Miért
kezdtem új életet?
Minden olyan új volt és ijesztő.
Nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá. A gyomrom egy
ideggóc volt és ismerve a szerencsémet, valószínűleg
szellentenék és aztán az ijesztő főnök fickó kijönne,
megkérdezné, mi ez a szag – mert szag lenne, amilyen
ámokfutást rendez a gyomrom – és aztán el kellene
magyaráznom neki, hogy problémám van a seggemmel.
Nem. Hagyd abba, Makenzie!
Meg tudom csinálni. Meg tudok nyugodni, ellazulni és
tartani tudom a gázaimat, még ha úgy is fogok kinézni, mint
egy aszalt szilva. Nem fogok fingani az első napomon.
Ó, Istenem! Miért gondolok a fingásra? A gyomrom
bugyogott. Lehajoltam, felvettem a táskámat és feltettem az
asztalra, miközben Tums-ot4 kerestem. Körbenéztem az
irodában és észrevettem néhány kíváncsi pillantást. Mosolyt
tapasztottam az arcomra, bólintottam. Néhányan
visszabólintottak, miközben a többség a szemét forgatta és
visszatért a munkájához.
Bekaptam egy Tums-ot, visszatettem a táskámat a padlóra
és aztán hátradőltem a székemben, mielőtt közelebb gurultam
volna vele az asztalhoz. Az látszólag már rendezett volt. Mégis
kiegyenesítettem néhány dolgot és a számítógép felé
fordultam.
Kezdtem egy kissé kevésbé stresszesnek érezni magam…
míg meg nem csörrent a telefon. A testem megrezzent.
Megkerestem a fejhallgatót és mire a fejemre tettem, teljesen
kiment a fejemből, mit kell mondanom. Szorosan

4 savlekötő márka
megmarkoltam a telefont. A szemem kikerekedett és biztosan
belelihegtem párszor a telefonba. Basszus, mi a neve a cégnek?
Végül is, bepróbálkoztam. – Mr. Jackson irodája?
– Adja Graysont! – parancsolta egy férfihang.
– Megkérdezhetem, ki keresi?
A férfi sóhajtott. – Úgy hiszem, maga még új, így ezt
elnézem ezúttal. Legközelebb nem fogom. Jegyezze meg a
hangomat, hölgyem! A nevem Vice.
Egy másik büdös bunkó.
– Egy pillanat, kérem – ó, a fenébe, hogy tudnék átkapcsolni
Mr. Jackson telefonjára, hogy elmondhassam neki, hogy az
ellenszenves Mr. Vice keresi? Pánik kezdődött a
mellkasomban. Gyorsan letettem a fejhallgatót az asztalra és
felálltam, tettem egy pár lépést a főnököm irodájához és
bekopogtam.
– Jöjjön! – ugatta.
Lassan kinyitottam az ajtót, láttam, hogy Mr. Jackson az
asztal mögött ül, Hárpia pedig közel hozzá az asztalán. – Á, egy
Mr. Vice van a vonalban.
Összehúzta a szemöldökét. – Kapcsolja be!
– Megtenném, ha tudnám, melyik gombot kell megnyomni
– megrezzentem, amikor megmerevedett az állkapcsa és
rángatózni kezdett a homloka. Hárpia elkezdett kuncogni. Mr.
Jackson hirtelen felállt és megkerülte az asztalát. Épp időben
tértem ki az útjából, ahogy elment mellettem.
– Jöjjön ide! – csettintett. Gyorsan odasiettem és megálltam
mellette. – Ezzel a gombbal tartja a hívást. Nyomja meg ezt,
hogy bekapcsoljon az én telefonomra és aztán megint nyomja
meg ezt, hogy megmondja, átkapcsolta. Aztán tegye le a
picsába. Megértette?
 Nem igazán, de ha gyorsan eltűnik, akkor megpróbálom
leírni, hogy ne felejtsem el.
– Igen – bólintottam.
– Remek, akkor csinálja! – felegyenesedett és megállt karba
tett kézzel.
Ránéztem a telefonra és aztán rá, aztán megint a telefonra és
megint a főnökömre és megkérdeztem. – Akkor nem kellene az
irodájában lennie, hogy fogadja a hívást?
Rám bámult, mormogott valamit az orra alatt, megfordult és
visszalépdelt az irodájába. Felvettem a telefont és
megnyomtam a gombot, ami Vice hívását tartotta és aztán azt,
ami Mr. Jackson irodájához tartozott. Vártam és aztán. –
Jackson Media, Művészeti Osztály. Angelia vagyok, kihez
kapcsolhatom a hívását?
– Ó, bocsánat. A rossz gombot nyomtam meg.
Egy csilingelő kuncogás hallatszódott a vonal másik végén. –
Hol vagy, szívem? Segíthetek.
– Mr. Jackson telefonjára akartam kapcsolni. Az
asszisztense vagyok és Vice vár rá a vonalban.
A nő sóhajtott. – Jobb, ha nem várakoztatod azt a barmot
sokáig! Lehet, hogy Mr. Jackson barátja, ugyanakkor fontos is.
Látod felülről a második gombot?
– Igen – felkaptam egy tollat, hogy leírjam.
– Ezzel kapcsolsz Mr. Jackson irodájába és aztán nyomd
meg az alatta lévőt, hogy visszatérj Vicehoz és aztán azt, ami
bal felső sarokban van, hogy bekapcsold a hívást a főnök
irodájába.
– Köszönöm, szerintem most mentetted meg a seggem.
Egy újabb csilingelő kacagás hallatszódott. – Szívesen.
Látlak ebédkor, szívem – mondta és letette.
 Tettem, amit mondott és vártam. – Igen? – morogta a
telefonba.
– Kapcsolom önnek Vicet.
– Jó sokáig tartott. Már beszéltem vele – csattant fel a
telefonban és aztán lerakta.
Az én köröm volt, hogy az orrom alatt morogjak, ahogy
visszatettem a kagylót a helyére.
Türelem. Volt egy olyan érzésem, hogy rengetegre lesz
szükségem, hogy megbirkózzak Mr. Jacksonnal. Szerencsére,
tudtam, honnan vegyek, mivel Roberttel voltam hat évig.
Istenem! Csak rágondoltam Robertre és a vállaim
megsüllyedtek. Képtelen voltam megérteni, hol rontottam el.
Hogy szorítottam vissza az általában szókimondó énemet,
amikor hozzámentem?
Meg kellett találnom önmagamat.
Vissza kellett szereznem az önbizalmamat és megtanulni,
hogy ne gyűrjön le, hogy kibírja a gyomrom, így senki sem
kaphat halálos sebet.
Azzá kell válnom, aki Robert előtt voltam.
Aki voltam.
 Negyedik fejezet
Fordította: Suzy

Egy órával később Hárpia kisétált Mr. Jackson irodájából.

Önelégült vigyorral az arcán rám nézett, aztán hátravetette a
haját a válla fölött, mielőtt folytatta az útját a felvonóhoz.
Majdnem minden fej utána fordult, ahogy ment. Férfié és nőé.
Az idő alatt, amíg ott volt, négy további hívást vettem át és
egyiket sem csesztem el. Büszke voltam magamra.
Épp a közepén voltam a mappák átnézésének és próbáltam
megtudni a lényegét annak, hogy mivel fogok foglalkozni,
amikor Mr. Jackson megszólalt pont mellettem. –
Megbeszélés. Most.
Majd kiugrottam a bőrömből. Még csak nem is hallottam
közeledni. – Oké. Tudatom az emberekkel, hogy irodán kívül
lesz… – elhallgattam, vártam, hogy megmondja, meddig tart
majd a megbeszélés.
– Azért jön, hogy jegyzeteket készítsen.
– Rendben – bólintottam, megragadtam egy jegyzettömböt,
amit a fiókban találtam és egy tollat. Ahogy felálltam, láttam,
hogy a főnököm a jegyzettömböt nézi. Megrázta a fejét és
jobbra indult. Csendben mentem mögötte, szinte kocognom
kellett, hogy lépést tartsak vele. Ahogy mentünk, az emberek
fennhangon üdvözölték a főnököt; ő figyelmen kívül hagyta
őket. Próbáltam inteni és mosolyogni, hogy kisebbítsem a
csapást. Ők ezután engem hagytak figyelmen kívül.
A szememet forgattam, megráztam a fejem és aztán
hozzácsapódtam valaki hátához. Felnézve láttam, ahogy Mr.
Jackson lassan hátranézett és mogorván lepillantott rám,
mielőtt kinyitotta az ajtót és belépett. A nagy tárgyalóteremben
egy konferencia asztal volt, ami körül már sok ember ült. A
morcos főnököm a végére ült és én elfoglaltam a széket, ami a
mögötte lévő fal mellett állt.
– William, mi a fejlemény Evelyn borítójával?
– Épp kész lett egy kefelevonat. Felküldöm délután, hogy
megnézze.
A főnök bólintott és a szigorú tekintetét balra fordította.
Nem mintha láttam volna a szemeit, de ahogy az emberek
megrezzentek, tudtam, hogy olyannak kellett lenniük.
– Owen, hogy boldogul Zoe az új dallal?
– Az elején panaszkodott, de mivel egyszer azt mondtam
neki, hogy személyesen választotta ki számára, azóta rendben
van vele. Valójában, ki akar törölni néhány számot és
olyanokkal folytatni, mint ez.
Egy bólintás. – Az asszisztensem küld majd néhány e-mailt,
amint visszamegyek.
Nem voltam pontosan tisztában azzal, mit is kellett
csinálnom, de ahogy folytatódott a megbeszélés, én leírtam
mindent. Az egyetlen probléma az volt, hogy néhány embert
Mr. Jackson nem szólított a nevén. Nem akartam ostobának
tűnni mindenki előtt és megkérdezni őt, hogy ki kicsoda.
Ehelyett a képzeletemre hagyatkoztam és reméltem, hogy ez
később nem fog visszaütni rám.
Amint Angelia – akinek intettem, amint Mr. Jackson
megszólította – befejezte a mondandóját egy James Carter
nevű zenész borítótervéről, Mr. Jackson felállt, bólintott és
kisétált a helyiségből. Felugrottam, megragadtam a tollamat és
a jegyzetemet és a nyomába eredtem, amikor Angelia
megállított.
– Jobb, ha utána mész, de szívem, annyira meg akarom
tudni, milyen az első napod. Ebéd tizenkettőkor, oké?
 Mosolyogva mondtam. – Jól hangzik.
– Nagyszerű, büfé, második emelet.
– Ott találkozunk – mondtam és aztán tényleg
visszakocogtam az asztalomhoz. Épp csak letettem a
jegyzettömbömet, amikor meghallottam a hátam mögül. –
Jöjjön be, most!
Egy pillanatra behunytam a szemem, vettem egy nagy,
nyugtató levegőt, kifújtam és felkaptam a jegyzeteimet, mielőtt
beléptem az óriási irodájába. Lenyűgöző volt a kilátás.
Eszembe se jutott, hogy esélyem lenne megnézni, de a morcos
tekintete azt közvetítette felém, hogy csak az információimat
akarta és aztán mehetek is.
– Oké – kezdtem és leültem egy székre a túlméretezett
asztalával szemben. Megpróbált túlkompenzálni valamit? Mr.
Jackson megköszörülte a torkát. Ó, a fene, ezt hangosan
mondtam? Reméltem, hogy nem. Mindenesetre kihúztam
magam és elhadartam mindent, amit leírtam. Nos, mindent,
kivéve azokat, akiknek nem volt nevük.
Befejeztem, felnéztem és beharaptam az alsó ajkamat. Aztán
láttam, hogy a kezével megnyomott valamit az asztalán,
ránéztem, amikor elvette a kezét, hogy hátradőljön a székében,
egy diktafont láttam.
– Biztos vagyok benne, hogy több is van.
– Ó, mindent leírtam.
– Akkor bökje ki, hogy mindketten elmehessünk enni.
Enni? Meg akart enni engem? Ó, Istenem, most elpirultam
és azt kívántam, bárcsak Robert legalább kielégített volna az
ágyban, de nem így volt. Persze az egész az én hibám volt, de az
az ember egyszer sem hagyta, hogy elélvezzek. Csodás, most
meg az elélvezésre gondolok.
 Megköszörültem a torkom és elhessegettem a piszkos
gondolatokat, a fülem mögé tűrtem a hajamat és felolvastam a
maradék jegyzetemet. – Az összenőtt szemöldökű kopasz fickó
azt mondta, hogy ma délután fel fogja hívni magát, amint
megtalálja a fájlt, amit egy feltörekvő művésztől kapott. A, hm,
kigombolt ingű és rövid fekete hajú nő arról tájékoztatta, hogy
Alexander szerződése egy hónap múlva lejár és azt akarta
tudni, meg akarja-e újítani. A férfi, akinek kávéfolt volt a fehér
selyemingén azt mondta, hogy még nem kapott visszajelzést az
ütemtervről, hogy Avery mikor fogja befejezni az albumát –
hát, befejeztem. Lassan felnéztem a főnökömre. Hátrakaptam a
fejem, amikor azt hittem, hogy egy ajakrándulást láttam, de
inkább csak elvékonyultak.
– Mielőtt elmegy ebédelni, miért nem guglizza ki a céget és
tudja meg, hogy kiről beszél? – előredőlt, a könyökei az
asztalon voltak. – Hallott már a Jackson Mediáról?
– Hát, nem. De képes vagyok jól elvégezni a munkát. Talán
kijöttem a gyakorlatból, de gyorsan tanulok és tudni fogom
mindenki nevét a következő megbeszélésre – fogadkoztam.
– Válaszolni fog minden e-mailjükre és hívásukra a
válaszaimmal a nap végére, Mrs. Mayfair, így azt ajánlom,
gyorsan tanulja meg őket.
Kiléptem az irodából, gyorsan leültem és elkezdtem
megcsinálni a házimat.
Volt még némi időm, mielőtt elmegyek ebédelni, hacsak…
mi van, ha más az ebédidőm, mint a többieknek? Ki lesz a
telefonügyeletes? Vagy egy üzenetrögzítőre kell hagynom a
hívásokat?
A tudatlanságtól csalódottan és rádöbbenve arra, hogy csak
egyetlen személy adhatja meg a választ a kérdésre, felvettem a
kagylót és benyomtam a Mr. Jackson irodájába kapcsoló
közvetlen vonal gombját.
– Igen? – a hangja mintha visszhangzott volna. De nem
bajlódtam ezzel; az én vonalammal lehetett probléma.
– Nem tudtam biztosan, hogy mikor lenne az ebédszünetem
és ha…
Felhorkant. – Máris az ebédre gondol?
Ez egy piszkálódás volt a súlyomról? A rohadék.
Az összeszorított fogaim között szűrve mondtam. – Nem –
beszívtam a levegőt és azt mondtam. – Angelia mondta, hogy
szeretne velem találkozni a büfében és én nem tudom, hogy ki
lesz itt, hogy válaszoljon a hívásokra vagy mi az ügymenet,
mivel nekem senki sem mondta el.
Na, tessék, te piszkálódó, szemrevaló fajankó.
– Helena a nyilvántartóból lesz a telefonügyeletes, amíg
ebédel és Mrs. Mayfair, legközelebb nem szükséges tudnom a
piszlicsáré közleményeiről. Már a legelején térjen a lényegre –
ezzel letette.
Rohadt dög.
Ahogy az egerem gombját nyomogattam elkezdve a keresést
a cégről és az emberekről, magamban motyogtam. –
Természetesen, Mr. Jackson. Amit csak mond, Mr. Jackson.
Csak a lényeget, Mr. Jackson – kieresztettem egy frusztrált
sóhajt.
– Ha morgolódni akar, Mrs. Mayfair, kérem, zárja be maga
után az ajtót, miután kimegy.
A szemeim kitágultak. Megfeszülve, lassan megfordítottam a
székemet szembe az irodájával. Nem csoda, hogy visszhangzott
a telefon. Bentről hallottam a hangját, mert az ajtaja rohadtul
nyitva volt.
 Felálltam, elpirulva odamentem az ajtajához. Megfogtam a
kilincset és bezártam. Csak, amikor már majdnem
becsukódott, szólított meg Mr. Jackson.
– Igen?
– Ha valóban az csinálja majd, amit mondok, talán maga
lesz legtovább az asszisztensem – nézett rám mogorván.
Lehunytam a szemeimet. Egy nyugtató légzés után
kinyitottam őket és azt mondtam. – Sajnálom, én…
Elhallgattatott. – Ez volt minden.
Bólintva bezártam az ajtót, visszamentem a helyemre és
leroskadtam.
Egy év.
Csak egy évet kell kibírnom, és ha elviseltem Robertet, akkor
nyilvánvalóan Mr. Jacksonnal is megbirkózom. De ez nem
jelenti azt, hogy nem fogom Dylant bántani a bátyja húzásai
miatt. Végül is, elsősorban neki köszönhettem ezt a munkát.

****

Amint Helena felbukkant, aki egy újabb szép, mogorva nő

volt – valami, amiben mintát láttam, – felkaptam a táskámat,
megköszöntem neki és elkocogtam, mielőtt Mr. Jackson
kiléphetett volna az irodájából. Miközben a felvonóra vártam,
figyelve, ahogy emeletről emeletre emelkedik, megcsörrent a
telefonom. Kivettem a táskámból. Dylan neve bukkant fel a
kijelzőn.
– Szia, épp most ugrom be a felvonóba. Itt vagy? –
kérdeztem.
– Bocsi, édes. Nem fog menni, de ott leszek, mire vége a
munkának, hogy felkísérjelek az emeletre.
– De…
 – Akkor majd látlak – mondta, mielőtt letette.
Nagyon vártam, hogy találkozzam Dylannel ebédkor, hogy
mondhassak neki néhány keresetlen szót. Ennek várnia kell, és
ismerve a szerencsémet, különösen dühös leszek a munkaidő
végére.
Néhány pillantás és orr fordult felém útban a második
emeletre. De nem engedtem, hogy elérjenek hozzám. Többé
már nem törődtem azzal, mit gondolnak rólam az emberek.
Vastag bőröm volt, szóval kit érdekelt, hogy azt gondolták, nem
illek bele a cégbe. Meg kellett tanulnom olyannak szeretni
magam, amilyen vagyok. Vagy legalábbis megpróbálni.
Angelia épp az ajtók előtt várt rám, amint kinyíltak.
Lenyűgözően nézett ki és egyike volt azoknak, akiknek hozzám
hasonlóan domborulatai voltak. Amint észrevett,
elmosolyodott, odaugrott és belém karolt. Nem voltam
hozzászokva ahhoz, hogy az emberek ilyen nyíltan
barátságosak legyenek egy röpke telefonhívás után.
Különösnek találtam, mégis aranyosnak, hogy barátkozni akar
velem.
– Olyan éhes vagyok, hogy egy lovat is meg tudnék enni.
– Nyilvánvalóan már megtetted – jött a hátunk mögül.
Megrezzentem. Angelia a szemét forgatta felém, hátranézett
a válla felett és azt sziszegte. – Basszus, Kim, nem kell ilyen
féltékenynek lenned a vonalaimra, csak mert te vékonyabb
vagy egy gereblyénél. A férfiak kiábrándulnak, amikor nincs
mit megfogniuk, azt ugye tudod? – aztán továbbhúzott a büfé
felé. – Ne törődj az itt lévő ribancokkal és hadd mondjam el
neked – megemelte a hangját, – sok van belőlük. Csak vissza
kell szólnod nekik.
A mosolyom széles volt. Azt kívántam, bár megtehetném, de
évekig a nyelvembe kellett harapnom. Egy csendes harcossá
váltam. Az agyam nagyszerűen tudott visszavágni és beszólni
és csipkelődni. Beletelik még némi időbe, mire az agyam
ráébred a tényre, hogy többé már nem kell csendben
maradnom. Lehetnék az, aki régen voltam és az a személy azt a
nőt is helyre tette volna.
Melegség áradt szét bennem és azt vettem észre, hogy
mosolygok.
Hogy elhagytam Robertet, az máris egy új, boldogabb
ösvényre vezetett. Így azon felül, hogy a bűntudat mardosott
belülről és a sajnálat ette a szívemet, mert megbántottam
Robertet, tudtam, hogy a helyes dolgot tettem meg magamért.
Elvittük az ebédünket a büfé távolabbi sarkában lévő
asztalhoz és leültünk. Éppen csak elkezdtünk enni, amikor a
körülöttünk lévő székeket elfoglalták.
– Szívem – pislogtam, rájöttem, hogy rólam van szó, mivel
nem tudta a nevemet, ahogy korábban a telefonban sem. – Ez
itt Abby, Dara, Ryan és Hudson – Angelia az asztal körül ülő
emberek felé mutatott.
– Örülök a találkozásnak, szívem – vigyorgott Hudson.
– Igazából Makenzie – mosolyogtam.
– Úgy hiszem, ma te vagy az új. Angelia mindig a szárnyai
alá veszi az újakat. Amíg mássá nem változnak – mondta Dara.
– Mássá? – kérdeztem.
– Szemét ribanccá.
Hűha, és én még azt hittem, hogy az emberek kinőnek a
gimis drámákból érettségi után.
– Ne izgulj! – mosolygott rám Abby. – Nem olyan rossz itt.
Hamar megtanulod, kit kell elkerülnöd. Egyébként én a
művészeti részlegen dolgozom Angeliával, ahogy Ryan is –
ránéztem Ryanre, aki az ételét nyammogta és intett nekem
üdvözlésül. – Dara és Hudson a hangmérnökségen dolgozik.
 – Te hol dolgozol? – kérdezte Dara.
– Mr. Jackson asszisztense vagyok.
Ryan élesen beszívta a levegőt és elkezdte felköhögni a
falatot. Hudson felmordult és megütögette a hátát, és aztán
letett egy ötvenest az asztalra. Dara volt a következő, aztán
Abby és miután Ryan lenyugodott, ő is letett egy ötvenest az
asztalra. Láttam, hogy Angelia a szemét forgatja, felveszi a
pénzt és zsebre rakja. Aztán azt mondta nekem. – Szeretnek
fogadást kötni arra, hogy milyen sokáig bírja Mr. Jackson
asszisztense. Én nem játszom, de én vigyázok a pénzre, míg
tart a fogadás.
– Egy hetet mondok, bocsi, szívem – mondta Hudson és
kacsintott.
– Én kettőt – mondta nekem Abby és bekapott egy falatot a
csirkés és salátás tekercséből.
– Szerintem két nap – vigyorgott Ryan. – Persze nem
ellened van, de igen kemény olyan közel dolgozni Mr.
Jacksonhoz.
Dara horkantott. Odanéztem. Ő hátradőlt és engem figyelt.
– Van egy olyan érzésem, hogy ő más. Kicserélem a három
hetemet négy hónapra – aztán elkezdtek kiabálni és új
fogadásokat kötni. Alighanem mindig Dara szokott nyerni, így
úgy érezték, hogy ő lehet a legközelebb a dátumhoz, amikor
felmondok vagy kirúgnak. Nem foglalkoztam vele. Nem igazán
tehettem emiatt szemrehányást, mert Dylan elmondta, hogy a
bátyja már túl volt jó néhányon. Csak abban
reménykedhettem, hogy más vagyok, mint a többi.
Angelia átnyúlt az asztalon és megkérdezte. – Milyen volt a
délelőttöd?
Vállat vontam. – Jó, hát, oké. Biztos, hogy jobb lesz majd.
 – Ha bármi problémád lenne a számítógéppel vagy
akármivel, csak telefonálj le nekem.
– Köszönöm!
– Szingli vagy? – kérdezte Hudson hirtelen.
Elpirultam. – I-igen, vagyis, nem, ó, ez bonyolult –
sóhajtottam és láttam, hogy mindenki a válaszra vár. – Csak
annyit akarok mondani, hogy pénteken hagytam el a férjemet.
Hudson füttyentett és kinyitotta a száját, nyilvánvalóan
azért, hogy többet kérdezzen, de Angelia tarkón vágta. – Nincs
kérdés – felém fordult és hozzátette. – Csak megjegyzem, hogy
kapja be minden férfi. Ha a másik irányba akarnál fordulni és a
nők felé keresgélnél – önmagára mutatott, – lestoppolom az
elsőséget az új szexuális tapasztalatodra.
Felvillant egy pillanatra a fejemben, hogy egy halat
nyalogatok. És ekkor csuklani kezdtem és felköhögni a
kajámat.
– Öm… átgondolom.
Angelia hátravetette a fejét és nevetett. – Vicceltem. Nem
mintha nem lennék meleg, de szerintem jobb barátok lennénk,
mint szeretők.
– Van egy olyan érzésem, hogy mindig is péniszkedvelő lesz,
Ang – kiáltott fel Ryan és vigyorgott rám kacsintva. – Jó
vagyok a vigasztalásban.
Hátrarándult a fejem. Túl sokáig voltam távol a
randizgatástól? Nem tudtam, hogy normális dolog-e, hogy a
férfiak azonnal jelzik a szándékaikat.
– Nem minden pasi olyan, mint ez a kettő – mondta Abby,
ahogy egy répát dobott Ryanre. – Ezek csak szexőrültek.
Dara felhorkant, aztán nevetett. – Bár látnod kéne az
arcodat.
 Vigyorogva megráztam a fejem és visszatértem a kajámhoz.
Volt egy olyan érzésem, hogy mindennap élvezni fogom az
ebédet az új kollégáimmal. Még ha fogadtak is arra, hogy mikor
fogok elmenni.
 Ötödik fejezet
Fordította: Lilith

A délután hál’ Istennek nem tartogatott kellemetlen

helyzeteket. Négy körül hívott vissza engem Mr. Jackson az
irodába. Átadta a válaszait, amiket szét kellett küldenem
mindenkinek a reggeli megbeszélésről, és egy végső
elbocsátással. – Ennyi lesz – felálltam és távoztam. Örültem,
hogy korábban időt szántam arra, hogy memorizáljak
mindenkit, aki ott volt a megbeszélésen, így nem volt nehéz
sem felhívni, sem e-mailt küldeni az érintetteknek. Mindegyik
kimért volt velem, de ez nem zavart. Tudtam, hogy nem vagyok
büdös. Egyszer még meg is szagoltam a hónaljaimat. Szóval a
reakcióikat elkönyveltem annak, hogy szarzsákok, olyan
emberek, akikre nem szánok időt. Amikor eljött az öt harminc,
megkönnyebbültem, hogy túléltem az első napomat a munkába
visszatérésem óta. Épp ahogy készültem kikapcsolni a
számítógépet, a főnököm kijött az irodájából, és kurtán
megjegyezte. – Holnap találkozunk.
Nem zavartattam magam a válasszal, mert már meg is
indult a lift felé. Befejeztem a kijelentkezést a gépből, rendbe
raktam az asztalomat, és áthajoltam felette, hogy megfogjam a
táskám, amikor meghallottam. – Tesó, milyen volt az új
asszisztensed? – átlesve az asztal felett Dylant láttam kilépni a
liftből, ahogy Mr. Jackson az ajtókon keresztül beszállt. Nem
hallottam a főnököm válaszát, de Dylan hirtelen hátravetette a
fejét és felnevetett. Ahogy bezáródtak a liftajtók, Mr. Jackson
mogorva képpel fordult felém, és a szemei még jobban
összeszűkültek. Felültem és nem tudtam megállni, hogy ne
forgassam rá a szemeimet. Biztos, hogy elég messze volt ahhoz,
hogy ne láthassa, bár épp, miközben a liftajtók összezárultak,
szemtanúja voltam, ahogy a szemöldökei lejjebb esnek.
Ó, hát, amúgy is vége volt a munkaidőnek, így nem
rúghatott ki egy szemforgatásért, és először is biztos, hogy nem
tette volna meg. Másfelől, Mr. Jacksonról beszélünk, és nem
ismertem őt eléggé ahhoz, hogy száz százalékig biztos legyek
ebben. Mindössze annyit tudtam, hogy egy mogorva, jóképű
férfi volt.
– Hé, cukorfalat – mosolygott Dylan, ahogy felém sétált. A
munkatársak, akik szintúgy összeszedelőzködtek, Dylanről rám
néztek. Nagyszerű, azt fogják gondolni, hogy azért kaptam meg
az állást, mert lefeküdtem a főnököm öccsével.
Hadd pletykáljanak. Rá se hederítek, hogy mit gondolnak.
Mindegyik gorombának tűnt, kivéve Angeliát és a csapatát.
– Szia – vigyorogtam, állva.
– Milyen volt az első nap? – lehajolt, hogy megpuszilja az
arcomat. Elpirultam. Nem minden nap érintette meg ajkaival a
bőröm egy szédítő pasi. Fene esne bele, hogy meleg.
– Fárasztó. Épp készülök összeomlani.
– Tűzzünk innen akkor, és megmutatom az emeletet –
belém karolt és a lift felé vezetett minket. – Grayson azt
mondta, hogy jól boldogultál, még ha néhány dolog szokatlan
is volt. Nem tudom elhinni, hogy úgy írtad le Lexit, mint egy
fekete hajú nőt, akinek kilógnak a mellei.
Elakadt a lélegzetem. – Nem ezt mondtam. Azt mondtam,
hogy a felsője félig ki van gombolva.
Felhorkant. – Ugyanaz, édesem.
Nem került sok időbe, hogy megérkezzen a lift. Amint
beszálltunk, megszólaltam – Nem ugyanaz, én szebben
fogalmaztam.
 Megrázta a fejét, vigyorogva, majd elővett egy kulcsot és
beletette a zárba, amiről nem is vettem észre, hogy ott van a
panelen. Mikor elfordította, megnyomta a negyvenkettedik
emeletet. Dylan hátralépve nekitámaszkodott a falnak. Látta,
ahogy figyelem, és megszólalt. – Kapni fogsz egy kulcsot és egy
pótkulcsot Graysontól. Ez az egyedüli mód, hogy bárki is
feljuthasson a felsőbb szintekre. Hacsak valaki, aki már fent
van a lakásban, nem engedi fel. És ha te vagy a jóképűbb
testvér, mint jómagam – kacsintott, majd megkérdezte. –
Legalább szereztél barátokat?
Mosolyogva válaszoltam. – Valójában igen. Angeliát a
művészeti részlegen. A barátainak is bemutatott. Ang
felajánlotta, hogy ha úgy alakulna, hogy meleggé válok,
hajlandó lenne az első szerelmem lenni. Csak Ryan mondta,
hogy péniszkedvelő vagyok, úgyhogy felajánlotta, hogy a
vigaszom lesz.
– Mi a franc? Ki ez a köcsög Ryan? Kiverem belőle a szart is.
Nevetve rátettem az egyik kezem Dylan karjára, és ezt
mondtam. – Nyugi. Abby tájékoztatott arról, hogy Ryan
minden nővel ilyen, mert szexőrült, mint Hudson, aki
rákérdezett, hogy szingli vagyok-e. Nem mintha bármilyen
férfitól bármilyen ajánlatot elfogadnék.
Csilingelés hallatszott, majd kinyíltak az ajtók. Elakadt a
lélegzetem attól, amit láttam. Dylan megfogta a kezemet és
kivezetett a liftből.
A lakás lenyűgöző volt, és a legnagyobb, amit csak valaha
láttam. Dylan megállított pont a lift előtt, hogy
feldolgozhassam, ami elém tárult, ami egy hatalmas
nappalinak tűnt. Itt minden formatervezettnek látszott, és
tökéletesen volt elhelyezve. Abban sem voltam biztos, hogy ezt
a szobát vajon használják-e.
 – Ez a hivatalos nappali. Van egy sajátod, és Graysonnak is
van egy a saját részében. De ez legtöbbször a kisebb
összejövetelekkor használatos, amiket Gray tart.
Bólintottam, a szemeim visszasodródtak a szobára. Minden
bizonnyal elég hatalmas volt legalább száz vagy annál több fős
rendezvény tartására. A szoba kanapékkal volt körberakva és
székekkel a plüss szőnyegen. A terem külső része, a parketta
sötétre volt színezve. A szoba hátuljának ablakai mellet egy
zongora volt, és a szoba minden sarkánál két ajtó állt,
melyekről feltételeztem, hogy Mr. Jackson szobáihoz és –
nyeltem egyet – az enyéimhez vezetnek. Volt egy tévé egy
kandalló felett a szoba bal oldalán, jobbra pedig egy bár volt,
mögötte még egy ajtóval.
– Robertnek és nekem szép otthonunk van, de ez… ez
csodálatos.
– Volt, Kenzie.
Ránézve visszakérdeztem. – Tessék?
– Robertnek és neked szép otthonotok volt. Most az övé,
igaz?
Elvörösödve bólintottam. – Igen, igazad van.
Dylan átölelte a vállaimat a karjával és magához húzott. –
Bocs, hogy felhoztam a szemétládát. De… nézd, örülök, hogy
elhagytad aznap azután, amit hallottam. Egyetlen férfinak sem
kellene úgy beszélnie egy nővel, ahogy tette. Különösen nem a
feleségével.
– Tudom – suttogtam.
– Azon a napon valami a szemeidben azt súgta nekem, hogy
sokat tűrtél. Az elhagyásával megtetted az óriási lépést, de ez a
helyes lépés. Teszek róla, hogy belásd.
– Köszönöm, Dylan. N-nehéz volt.
 – Azért, mert túl kedves és édes vagy, és emiatt mindig
aggódni fogsz a döntésed miatt, és hogy hogyan érez Robert –
hozzálökte a csípőjét az enyémhez. – Lógj velem többet!
Megtanítalak, hogyan legyen tartásod.
Az ajkaim mindkét sarkukban felkanyarodtak, de amióta
Robertről beszéltünk, hirtelen többé már nem voltam izgatott a
hellyel vagy a tetteimmel kapcsolatban. Megbánás kavargott
bennem. Tényleg rosszul éreztem magam, mert elhagytam
Robertet. Talán többet változhattam volna, hogy olyan legyek,
amilyennek akart, akár szerelem nélkül is.
Istenem, most a főnököm házában laktam, a férfinél, akit
alig ismertem. Kockázat volt, egy hatalmas kockázat, és ez
megijesztett. Bár igaza volt Dylannek. Túl kedves és édes
voltam, és nem volt tartásom, de ő nem ismert igazán engem.
Nos, nem, ez nem volt igaz. Mellette önmagam voltam, annak
ellenére, hogy még csak kis ideig beszélgettünk. Ettől
eltekintve az igazi önmagam voltam, mint az az ember, amilyen
Robert előtt voltam. A kezem a mellkasomra tettem az új
felismeréstől.
Önmagam voltam.
Kimondtam a gondolataimat anélkül, hogy azon aggódnék,
mi jöhetne ki a szavaimból.
Anélkül, hogy attól félnék, magam alatt ásom a sírt.
Ez nem volt teljesen igaz. Mindig is jelen volt a félelem,
mégis mióta leléptem pénteken, azon kaptam magam, hogy azt
tettem és azt mondtam, amit akartam.
Dylannel önmagam voltam.
Hozzábújva hátrahajtottam a fejemet és elmosolyodtam. –
Köszönöm.
– Miért?
 Nem értené. Megráztam a fejem és ezt mondtam. – Csak
úgy mindenért. Olyan régóta nem volt barátom, igazi barátom.
Örülök, hogy aznap meghallottad Robertet és utánam jöttél.
Ha nem jöttél volna... – összerezzentem. – Szerintem
visszatértem volna oda és ahhoz, amilyen Roberttel voltam.
Megszorított. – Akkor én is örülök, hogy így tettem.
Balra kinyílt egy ajtó. Megfeszültem, mikor megláttam
kilépni Hárpiát egy csodálatos, hosszú, fehér, testhez simuló
ruhába öltözve. Tekintete rögtön ránk esett és összehúzta a
szemeit. Majd Mr. Jackson lépett ki, és… A fenébe vele, hogy
olyan jól nézett ki szmokingban.
Szemei csupán töredéknyivel kerekedtek el, mikor meglátott
minket, bár ahogy rátette a kezét Hárpia hátára és felénk
vezette, arckifejezése visszaváltott a szokásos mogorvaságához.
– Dylan – vakkantotta, – Mrs. Mayfair. Mit csináltok itt
fenn?
Visszafordítottam a fejemet, hogy felnézzek Dylanre.
– Nyugodj meg – motyogta nekem. – Gray, mindig itt tartod
az asszisztenseidet, hogy a rendelkezésedre álljanak.
– Igen, de azt feltételeztem, hogy Mrs. Mayfair nem lesz
abban a helyzetben, hogy ezt megtegye – mindketten figyeltük,
ahogy a szemei a kezemre ugranak.
Felemeltem, majd megértettem, hogy mire célzott. Még
mindig viseltem a jegygyűrűmet.
Forróság csapott fel az arcomon. A gyűrűimről Dylanre,
majd Hárpiára pillantottam, aki látszólag unottan az
emberéhez simult, majd a főnökömre. Felhúzta a szemöldökét,
választ akart.
Istenem. Mit mondjak?
Eléggé egyszerű volt. Elhagytam a férjemet, de ez nem
olyasmi volt, amiről azt akartam, hogy Hárpia meghallja.
 Mr. Jackson szemei az enyéimről az öccse szemeire
vándorolt, majd Dylan karjára, amivel még mindig átölelte a
vállaimat. Gyorsan oldalra léptem. Azonban nem kellett volna.
Dylan meleg volt… hacsak a bátyja nem tudta.
Nem. A sarkomra kellett állnom. Muszáj volt. Visszalépve
Dylan mellé, felemeltem az államat és ezt mondtam Mr.
Jacksonnak. – Többé már nem vagyok együtt a férjemmel, és
megígérhetem, a helyzet nem fog okozni semmilyen
kellemetlenséget sem önnek, sem az üzletének.
Engem tanulmányozott. Hárpia az oldalán felhorkant, majd
ezt motyogta. – A férjecske nyilván kidobta.
Felemeltem a kezemet, és a középső ujjammal
megdörzsöltem az orrom alját. Dylan felkuncogott mellettem.
Sajnos Hárpia nem látta, mert a körmeit tanulmányozta.
Mr. Jackson lassan lehunyta a szemét, egy másodpercig
történt valami az ajkaival, majd közelebb tessékelte hozzánk
Hárpiát. Megköszörülte a torkát, és megszólalt. – Látod, hogy
nem, és Dylan, biztos vagyok benne, hogy nagyon szívesen
körbevezeted Mrs. Mayfairt.
– Már rajta is vagyok, tesó – vigyorgott Dylan, és arrébb vitt
minket, hogy eljuthassanak a lifthez. – Gyerünk, Kenzie.
Megmutatom a szobádat, ahol a varázslat történni fog.
– Dylan – csattant fel Mr. Jackson.
– Igen? – Dylan szembefordított minket, ahogy beléptek a
liftbe.
– Később hívlak.
Dylan felnevetett. – Igenis, ó, testvér – miközben
összezárultak az ajtók, Dylan tisztelgett feléjük, majd
megrökönyödésemre a középső ujját mutatta. Hárpia bámult.
Mr. Jackson szemei összeszűkültek, csakhogy láttam
megrándulni az ajkát és megrázta a fejét.
 Amint egyedül voltunk, rákérdeztem. – A bátyád tudja, hogy
a férfiakat kedveled? Nem tűnt túl nyugodtnak attól, hogy itt
hagyott minket egyedül.
Dylan kuncogott. – Ah, nem, nem tudja. De tényleg
szeretem bosszantani.
Félretettem a zavartságomat, hogy Dylan miért ne mondaná
el a bátyjának, és inkább mosolyogtam. – Megértem. Hány
éves is vagy? Középső ujj, tényleg?
Dylan felragyogott. – Na, ne mondd. Láttam az
orrdörzsölést, és biztos vagyok abban, hogy a bátyám is.
Mégsem tehetek a reakcióimról. Grayson előhozza belőlem a
gyereket – a kezemért nyúlt. – Gyerünk, kezdődjön a túra!

****

Kicsivel később, miután Dylan elment, a szobámban ültem a

franciaágyon, mosollyal az arcomon. Őszintén szólva, a szobám
jobban hasonlított egy lakosztályra, mert a hálószoba össze volt
kapcsolva a saját nappalijával, aminek a mérete vetekedett egy
kisebb stadionéval. Volt egy hatalmas öltöző szoba is, meg egy
külön bejáratú fürdőszoba rögtön az ágytól balra. Nem tudtam
elhinni, hogy Mr. Jackson asszisztense ugyanabban a lakásban
marad, mint ő. Másrészt, Dylan tényleg figyelmeztetett arra,
hogy Mr. Jackson ügyfelei igényesek voltak, és néha én leszek
az, akinek meg kellene oldania, bármit is akarnak a nap
bármely órájában. Később többet fogok tanulni az üzletről.
Meg kellett tanulnom, amit csak tudtam. Nem akartam
olyannak tűnni, mintha homályban lennék mindennel, a zenei
iparral kapcsolatban.
Úgy találtam, hogy minden izgalmas, olyannyira, hogy még
akkor is, ha a gyomrom görcsbe rándult Robert következő
telefonhívásának gondolatára, amikor megint meg kell neki
mondanom, hogy vége, elmosolyodtam.
Hanyatt feküdtem az ágyon, felnevettem. Volt állásom.
Megkerestem a saját pénzemet, hogy megtehessem azt, amit én
akartam. Szép helyen lakhattam, még ha el is kellett viselnem
Mr. Jacksont, de eddig úgy éreztem, hogy megéri.
 Hatodik fejezet
Fordította: Lilith

Pár nappal később történt, mikor is, ha visszavonhattam

volna a gondolatot, hogy „Megéri”, megtettem volna.
Feldugnám ezt a gondolatot egyenesen Mr. Jackson seggébe.
Az első napom utáni kora reggel arra ébredtem, hogy hangosan
dörömbölnek az ajtómon. Kétségbeesetten levágtam magamról
a takarókat és rohantam válaszolni. Amint kinyitottam az ajtót,
és ott álltam zihálva, egy bosszús Mr. Jacksonra néztem fel,
akinek összehúzott szemei épp akkor söpörtek végig gyorsan
hálószobai viseletemen: egy, „A zombiknak is szükségük van
szeretetre” feliratú pólón és egy rövidnadrágon. Aztán
odavakkantotta. – Konyha, most. Át kell beszélnünk néhány
dolgot. Először öltözzön fel – megfordult és elsétált.
Lassan becsuktam az ajtót és az éjjeliszekrény felé
fordultam, amin a digitális óra állt. Hajnali kibaszott öt. Dylan
úgy gondolta, hogy reggel kilenckor fogok kezdeni, úgyhogy hét
harmincra állítottam az ébresztőmet. Milyen átkozottul naiv
voltam.
Megemlítettem a munkaidőmet Mr. Jacksonnak, miközben
helyet foglaltam a konyhában, ami a lakosztály másik részében
volt. Közölte velem, hogy akkor van munkaidőm, amikor csak
szüksége van rám, és ennyiben maradtunk. Mégis ez bármit
jelenthet. A zuhany alatt lehettem és szüksége lehetett rám,
vagy a vécén ülhettem, vagy rákszűrést csináltathattam, vagy
akár maszturbálhattam is és szüksége lehetett rám… Istenem,
reméltem, hogy ez egyik ilyen esetben sem fordul elő.
Végül végigmentünk néhány ügyfél stúdiófelvételén – meg
kellett szerveznem az udvariassági hívásaikat, majd biztosra
menni abban, hogy eljönnek. Majd, mialatt Mr. Jackson
végigszaladt néhány számon néhány ügyfél számára, addig
megbizonyosodtam arról, hogy Bibby Owen – egy
nagyreményű előadó, akiről semmit sem tudtam – turné
beosztása problémamentes volt, és minden el volt rendezve.
Mr. Jackson egész idő alatt gyors és kimért volt a válaszaival.
Harpy – nagy megkönnyebbülésemre nem csatlakozott
hozzánk – vagy még nem fejezte be az előző éjszakát, vagy
talán még mindig fáradt volt. Elég volt kibírni a főnökömet, aki
a szokásos napsugár volt. Ha Harpy kurvás fehérneműben
parádézott volna körülöttünk – amiről biztos voltam, hogy
olyat visel –, kihozott volna a sodromból. Még a kávé sem
menthetett volna meg.
Kimerültem annak a napnak a végére az irodában.
Komolyan, úgy éreztem, mintha a szemeim majd’ kiesnének a
fejemből, lepattannának a melleimről és leesnének a földre, és
a pokolba is, a lábaim jobban fájtak, mint az utcasarkon
dolgozó prostinak. Dylan már hívott, és mondta, hogy aznap
nem találkozunk, így magamban mentem fel a lakosztályba, a
saját, különleges kártyakulcsommal a lifthez. A pótkulcsot az
dolgozóasztalom fiókjába zárva hagytam. Izgatott lettem volna
a kulcstól, de ingerlékenyen húztam a lábamat. Ki gondolta
volna, hogy egy tizenhárom órás naptól – félig a számítógép
előtt ülve, félig szintről szintre rohangálva, Mr. Jackson
parancsait teljesítve – úgy fogom magam érezni, mintha
átgázolt volna rajtam egy vonat? Másfelől viszont az utóbbi
négy évben nem dolgoztam végig egy hosszú napot.
Habár ugyanolyan volt a következő két nap is: ajtón
dörömbölésre ébredés, munka megállás nélkül, és Mr. Jackson
hűvösségének elviselése.
 Pénteken reggeli hatig aludhattam volna, hacsak nem
ébredtem volna már fel addigra, és nem ültem tettre készen az
ágyam végében arra várva, hogy Mr. Jackson dörömböljön az
ajtómon. Meg akartam neki mutatni – mikor kinyitom az ajtót
–, hogy fel vagyok öltözve és készen állok a napra. Még fél
óráig nem bukkant fel, úgyhogy úgy döntöttem, hogy veszek
egy nyugodt lélegzetet és megetetem ezt a szörnyeteg hasamat,
mivel folyton morgott rám. Kimentem a fürdőszobába, majd a
konyhába. Mindig kényelmetlenül éreztem magam a
konyhában, mivel az Mr. Jackson oldalán helyezkedett el.
Olyan volt, mintha betörnék a területére. Bár már a második
napomon biztosított afelől, hogy a konyhaszekrények és a hűtő
tele van, és ingyen kiszolgálhattam magam. Majdnem
felhorkantam, mikor elmagyarázta, hogy ennek a díja, meg a
lakbér lejön a heti munkabéremből, szóval így nem igazán van
„ingyen”. De még így is nagyszerű ajánlat volt, és kit
ámítottam; olyan luxus volt, hogy küzdenem kellett, hogy
elhagyhassam az átkozott helyet.
Szóval lábujjhegyen sétálva a konyhába, boldogan
sóhajtottam fel. Nem csak, hogy a főnök nem volt sehol, de
ahogy a nap keresztülsütött a padlótól a mennyezetig érő
ablakokon a konyhában, az gyönyörűen békés volt. A hűtőhöz
sétálva kivettem a tejszínt, meg egy joghurtot, hogy lekísérje a
friss banánokat, melyeket a mögöttem lévő, hosszú pulton álló
gyümölcsös tálban láttam. A kezemben tartva ezeket
megfordultam, és teli torokból felsikoltottam.
Remegve letettem a dolgokat a pultra, és belekapaszkodtam
a szélébe. – Majdnem halálra rémített – a férfira bámultam,
aki épp a helyiség jobb oldalán lévő ajtóban állt.
 – Azt hittem, meghallott. Másfelől a dúdolása miatt
feltételezem, hogy mégsem – Mr. Jackson felhúzta az egyik
szemöldökét, és a kávéfőzőhöz lépett.
Dúdoltam?
Nem vettem észre.
Elvörösödve megvontam a vállam és megkérdeztem. – Ah,
akart egy kis reggelit?
Megtöltötte a bögréjét, megfordult, és a pulthoz
támaszkodott a csípőjével a hűtő mellé. Végül megszólalt. –
Nem.
– Rendben – nyögtem ki. Még az enyhe zuhanásérzéssel a
hasamban, elindultam egy tálért, ami belekerült egy kis időbe,
hogy megtaláljam, felvágtam egy banánt, majd öntöttem rá
joghurtot. Mr. Jackson egész idő alatt ott állt és figyelt.
Semmiképp se mentem volna közel a kávéfőzőhöz, miközben
azzal szemben állt, így visszatettem a hűtőbe a tejszínt, meg a
joghurtot. Felkapva a tálam, megkerültem a konyhaszigetet és
ráültem a túloldalán álló magas székre. Tettem egy falatot a
számba, megrágtam, lenyeltem, majd megkockáztattam egy
pillantást a főnökömre. Ott maradt a pulthoz dőlve, csak épp a
kezében lévő telefonját nézte. Megkönnyebbülve leeresztettem
a vállaimat. Egy pillanatig azt hittem, hogy egész idő alatt
engem figyelt. Hogy elkerüljem a konyhában a
kényelmetlenséget, edzeni lenne a legjobb, mikor az
időbeosztása a reggelihez ér. Akkor előtte vagy utána ennék.
Nem volt olyan rossz, ha ki volt terítve az asztalon a munka
és ettünk, mint ahogy azokon az első néhány kora reggeleken
tettük, de mivel csak csend volt köztünk, furcsán éreztem
magam. Az otthonában voltam, a konyhájában, kaját ettem a
hűtőjéből, meg a konyhaszekrényeiből. Nem találta ő is
furcsának? Még mindig a telefonjára koncentrált, szóval úgy
tűnt, nem zavarta a jelenlétem, másfelől nem voltam ebben
annyira biztos. Valamennyire szívás volt, hogy milyen
összeszedetten viselkedett és nézett ki ez az ember. Még a korai
órákban is jóképű volt.
– Mi az?
A kérdése miatt ugrottam egyet. – Tessék? – kérdeztem.
– Úgy bámul rám, mintha kérdése lenne, szóval kérdezzen.
Francba. Tudta, hogy nézem. Felforrósodott az arcom.
Lenéztem a majdnem üres tálamra, majd vissza fel, a szemei
rajtam, várakozóan… Egy kérdés. Ki kellett gondolnom egy
kérdést. – Ah, csak azon gondolkoztam… őőő… úgy értem, ez
nem furcsa önnek? Egy idegen tartózkodik a lakásában, a
konyhájában van?
Visszapillantott a telefonjára, mielőtt becsúsztatta a
farzsebébe. Kiegyenesedett. – Nem – elindult az ajtó felé,
amely a hivatalos nappaliba vezetett, ahol a lift volt.
– Nem fogja megmosni a fogát? – bukott ki belőlem.
Elkerekedtek a szemeim, mikor a teste hirtelen megállt, és
lassan felém fordult. Csupán annyit kellett tennie, hogy
felhúzza az egyik szemöldökét, hogy megtörjek és tovább
fecsegjek. – Feketén issza a kávéját. Biztos, hogy nem tesz jót a
fogainak és a leheletének. Nem jó mindig megmosni őket,
mielőtt lemegy az irodába?
Mi az Isten szerelméért mondtam ezt?
Ha nem állt volna ott úgy bámulva rám, mintha elvesztettem
volna az eszem, belevertem volna a fejem a pultba.
A kanalammal a kezemben intettem vele a levegőben és
hozzátettem. – Sajnálom, semmi közöm sincs hozzá. Folytassa.
– Nem vagyok biztos abban, hogy gondolkodnia kellene a
számról, Mrs. Mayfair.
 Kiköhögve a levegőt, ami a torkomban ragadt, megráztam a
fejem. – Nem. Szóval nem úgy, amire gondol. Nem fogok.
Többet nem. Lakat a számon. Minden tényező a száj… őőő…
higiéniájával kapcsolatban önön múlik.
– Köszönöm, Mrs. Mayfair. Szerintem ettől a naptól kezdve
elboldogulok a szájápolásommal. Kisfiú korom óta űzöm.
Kisfiú? És őszintén úgy gondolom, hogy a főnökömnek
sohasem kellene még egyszer kimondania a ’száj’ szót a
közelemben. Talán indítanom kellene egy petíciót, hogy
örökre kitiltsák a munkahelyről.
– Oké – nyüszítettem. Akkor vettem észre, hogy
megrándultak az ajkai. Az ember szívatott. Bassza meg.
– Találkozunk odalent, Mrs. Mayfair – mondta, és
megfordult.
– Ő – kezdtem, és átnézett a válla felett. – Tudna kérem
Makenzienek vagy Kenzienek szólítani? Bármelyik jobb a Mrs.
Mayfairnél.
Bólintott, és ahogy elment, nem maradt észrevétlen, hogy
nem ajánlotta fel ugyanezt magáról. Szóval szerintem
leragadtam annál, hogy vagy Mr. Jacksonnak, vagy csak
főnöknek szólítsam. A komolysága megrázta az idegeim. Sosem
tudtam, vajon jó kedve van-e, vagy nem. Egyáltalán nem
tudtam benne olvasni. Habár a szívatása azt súgta nekem, hogy
van a főnökömnek egy oldala, amiről sosem tudtam. Tehát még
az eseménydús, keménymunkás nap után is – mikor pattog és
tartózkodóan viselkedik – úgy gondoltam, hogy van esélye
annak, hogy működhet a mellette való munka, figyelmen kívül
hagyva a viselkedését.
A működhet volt a kulcsszó, amire összpontosítani fogok.
Miután elmosogattam és megmostam a fogaimat, lementem
az íróasztalomhoz. Darby, aki pár asztallal arrébb dolgozott
Mr. Jackson egyik zenei ügynökének, integetett, miután
leültem és találkoztam a tekintetével. Ő is eléggé új volt és
messze a legkedvesebb az emeleten, úgyhogy előző nap
meghívtam, hogy ebédeljen velem és az új kollégáimmal, akik
hamar össze is barátkoztak. Jól kijöttünk mindannyian, ami
segített nekem átvészelni a hosszú napot.
Minden eltelt nappal a bűntudat, melyet Robert elhagyása
miatt éreztem, enyhült. Így volt, míg meg nem csörrent a
mobilom azon a reggelen, és rápillantottam a kijelzőre, hogy
lássam felvillanni a nevét. A gyomrom mélyre zuhant,
miközben a szívem rémült repüléssel felszállt. Reszketeg kézzel
lenémítottam a telefonom és visszatettem az íróasztalomra. A
munkahely határozottan nem az a hely volt, ahol beszélgetnem
kellene az exemmel. Azt hittem, lenne még egy hetem, mivel
még csak péntek volt. Biztos, hogy korán ért vissza.
A délelőtt folyamán a telefonom legalább tízszer csörgött.
Minden alkalommal, amikor megéreztem a rezgéseket az
asztalon, megugrottam, és a szívem megdobbant a
mellkasomban. Az idegeim a szakadék szélén voltak, és
tudtam, ha nem rendezném le hamar a végzetes hívást,
káoszban végződne a nap, és ahhoz vezethetne engem, hogy
ostoba hibákat vétsek a munkában. Ez olyasvalami, amit nem
engedhettem meg magamnak, mert nem akartam elveszteni az
állásomat.
– Mrs. Mayfair – szólalt meg Mr. Jackson mély hangja
mögöttem, megugrasztva engem a székemben. Átnéztem a
vállam felett rá. Az arcom első tekintetére felhúzta az egyik
szemöldökét, bármit is látott. Majd kifejezéstelenné vált az
arca. – Elmegyek egy üzleti ebédre a második emeletre. Ön is
megehetné most az ebédjét. Felhívtam Helenát.
 Furcsa, ahogy Helenát a nevén tudta szólítani, én viszont
még mindig Mrs. Mayfair voltam, még azután a reggel után is.
– Köszönöm, uram – motyogtam, és visszairányítottam a
szemeimet a számítógépre. Érzékeltem, hogy pár pillanatig
még mindig mögöttem állt, majd ellépett. Felsóhajtottam,
leeresztve a vállaimat.
– Kenzie, mész ebédelni? – szólt Darby.
Beharapva az alsó ajkamat bólintottam, majd ezt mondtam.
– Valójában először fel kell hívnom valakit. Ő, tudnád figyelni
a telefont, amíg ide nem ér Helena, majd odalent találkoznék
veled?
– Persze, rendben – mosolygott.
Bólintva felálltam és felvettem a telefonom. Tudtam, hogy az
egyetlen hely, ahol magamban lehetek, az Mr. Jackson irodája.
Gyorsan szétnéztem, majd beosontam anélkül, hogy bárki is
észrevette volna.
Remegtek a kezeim, dübörgött a szívem, és a gyomrom
lesüllyedt.
Ennek ellenére, mielőtt az idegeim előhozták volna belőlem
a legjobbat és kiszaladok a helységből, mint egy csirke,
megnyomtam Robert nevét és a fülemhez tettem a telefont.
Annyira remegett a kezem, hogy a másik kezemet kellett
használnom, hogy megtartsam a csuklómat azzal, hogy
megfogom.
Mialatt csörgött, átsétáltam az ablakhoz és kinéztem,
csakhogy nem igazán láttam.
– Makenzie, hol a pokolban vagy? – vette fel Robert.
– Munkában – válaszoltam csendesen. – Valójában csak egy
kis időm van. Csak tudatni akartam veled, hogy felhívlak ma
este.
Csenddel találkoztam a másik végen.
 – Robert?
– Munkában vagy?
– Igen.
– Elmegyek egy hétre, neked meg lett egy állásod. Pokolba
is, még csak fel sem hívod a férjedet, hogy tájékoztasd –
felsóhajtott. – Beszélni fogunk erről, mikor hazaérsz.
– N-nem megyek haza, Robert. Megmondtam ezt, mielőtt
elmentél.
– Adtam neked időt, Makenzie. Azt hittem, hogy észhez
fogsz térni, és meglátod, hogy a tetteid, meg a szavaid
mennyire megbántottak. A férjedet. Nyilvánvalóan nem így
történt, vagy csak egyáltalán nem törődsz az érzéseimmel.
– Semmi ilyesmiről sincs szó, Robert. Nagyon is törődök az
érzéseiddel, és gyűlölöm, hogy megbántott a döntésem a
távozásomról, engem is felzaklat…
Felhorkant. – Ha felzaklatna, akkor itthon lennél, és nem
valami ostoba munkában.
– Szeretem a munkám – suttogtam.
– Egyáltalán hol laksz? Valami hotelben? Hogy engedheted
meg magadnak? Az én pénzemmel? Könnyen befagyaszthatom
a bankszámládat, hogy haza gyere és gondoskodj rólam.
Megdobbant a szívem. Nem voltam az ápolónője. Nem
voltam az anyja. Nem volt szüksége gondoskodásra. A házasság
egy szövetség volt, és Roberttel sosem lehetett volna az.
– Csak a hétvégére maradtam egy hotelben. Az állás, ahol
dolgozok, szálláshellyel jár. Visszavonhatod a kártyámat,
Robert. Nincs rá szükségem. Most van állásom, saját pénzem,
és tető a fejem felett – mély levegőt véve hozzátettem. – És
benyújtom a válási keresetet – egymáshoz szorítottam a
fogaimat, és vártam a válaszára.
 – Benyújtod a válási keresetet. Te? Mindazok után, amit
érted tettem. Mindazon támogatás után, amit neked
nyújtottam. Lefekszel a főnököddel, Makenzie? Így kaptál
állást ilyen gyorsan, meg szálláshelyet? Egy ringyó lettél, hogy
kiszabadulhass a házasságunkból?
– Nem! Sosem csalnálak…
– Szerintem jó is, hogy megcsaltalak az utóbbi egy évben.
Még csak nem is vagyok biztos abban, hogy mit is láttam
benned először. Túlsúlyos, esetlen és különc voltál, már mikor
találkoztunk is. Furcsa családod volt, meg egy állásod, ami nem
volt elég jó. Azt gondoltam, kisegíthetnélek, vezethetnélek,
hogy egy jobb ember legyél. Szerintem nem sikerült.
Csengtek a füleim, a szemeimet szorosan összeszorítottam, a
lélegzetem meg… Úgy tűnt, nem juthattam elég levegőhöz. –
M-megcsaltál egy éven át?
– Hát, nem igazán kaptam meg otthon, és ha megkaptam,
szörnyű volt.
Fájdalom hasított keresztül rajtam. Egyik lábamról a
másikra álltam, és a kézfejemmel a homlokomat dörzsöltem.
Fájt a fejem. A szívem sajgott. – Egy évig?
– Igen.
Egyenesen állva letöröltem a néhány kósza könnycseppet,
melyeket hagytam lefolyni, és kibámultam az ablakon. – Jó,
hogy ezt most már tudom – bólintottam magamnak. – A
döntés, hogy elhagyjalak, végre könnyű. Olyan döntés, ami
miatt többé már nem érzem rosszul magam…
– Makenzie – mondta Robert csendesen, azon a hangszínen,
amit azelőtt használt, hogy édessé vált. Meglátta a módszere
hibáját, de többé már nem voltam az ölebe.
– Nem, Robert. Köszönöm, hogy elmondtad nekem. Talán
túlsúlyos voltam, a pokolba is, még mindig az vagyok, ha
tekintetbe veszem azokat a dolgokat, amiket mondasz, de nem
érdekel. Feldughatod a kegyetlen szavaidat, hogy milyen
tökéletes minden más nő hozzám képest, milyen esetlen
vagyok, milyen furcsa a családom… foghatod minden szavadat
és tövig feldughatod a seggedbe, ahol remélem, hogy
kigennyesednek és megrohadnak – kedvetlenül felnevettem. –
Belegondolva abba, hogy rettegtem ettől a hívástól, mert elég
ostoba voltam ahhoz, hogy szörnyen érezzem magam az
elhagyásod miatt. Belegondolva abba, hogy a fájdalmad, a te
érzéseid miatt aggódtam. Most döbbenek rá, hogy ez mindig is
így volt. Egy olyan személlyé formáltál, aki azt hitte, nem lenne
képes nélküled élni. Egy nővé, aki kiérdemelte, hogy elviseljen
minden durva szót, amit hozzám vágtál. Többé már nem,
Robert. A válási papírok a postaládában lesznek a jövő hét
végére, te pöcs.
– Makenzie, édes szívem. Nem gondoltam komolyan
semmit, amit mondtam. Megbántottál. Sosem…
– Nem. Nem akarom hallani – megráztam a fejem. – Csak
ott kötünk ki, hogy mindent kicsavarsz úgy, hogy a végén úgy
gondoljam, én voltam a hibás. Nem hagyom, hogy továbbra is
ezt tedd. Visszaszerzem az életemet. Visszatérek ahhoz az
emberhez, aki azelőtt voltam, hogy veled találkoztam, az az
ember pedig közölte volna veled, hogy egy önző, anyaszomorító
pöcs vagy, seggfej. Egy faszfej vagy amiatt, amit velem
műveltél. Viszont nem látásra, Robert – letettem a telefont,
felhördültem a torkom mélyéből, majd hozzávágtam a földhöz.
A mellkasom minden egyes lélegzetnél zihált. Rátettem a
kezeimet, majd az egyiket felfuttattam a tarkómra, hogy
körülfogjam. – Szent szar – leheltem. – Szentséges szar –
suttogtam, majd kiszaladt belőlem egy kacagás. Befogtam a
számat az egyik kezemmel.
 Megőrültem végül?
Nem. Nem őrültem meg. Kimondva azokat a szavakat, végül
annak hívtam Robertet, aminek már olyan régen akartam…
felfrissítő és izgalmas volt, mégis belerokkantam a félelembe.
A kezeim a felforrósodott arcomra mentek. – Ó, Istenem.
Mit műveltem? Mi van, ha minden, amit megpróbáltam elérni,
tönkre ment? Mi van, ha Robert volt az egyetlen férfi, akit Isten
nekem teremtett, és épp most dobtam el teljesen a lehetőséget?
Gyorsan a szoba sarkában heverő telefonomhoz mentem, és
felvettem. Nem tört el. Talán vissza kellene hívnom őt?
Bocsánatot kérni azért, amit mondtam?
– Ne tegye – parancsolták élesen mögöttem.
Felsikoltva megpördültem, hogy meglássam Mr. Jacksont,
ahogy a szobában áll, az ajtó bezárva mögötte. Szemei
sötétebbek voltak a normálisnál, a testtartása merev, karjait
keresztbe fonta a mellkasa előtt.
Elkerekedtek a szemeim. A telefonnal a kezemben mindkét
kezemet a hátam mögé dugtam és megfeszültem. Mióta volt a
szobában? – A-az üzleti ebédje… Önnek… ő… önnek nem
kellene itt lennie – hogy halljon bármit is az előbbiből.
Körülnéztem a szobában kétségbeesetten, elutasítva, hogy
találkozzak kemény tekintetével. – Elnézést kérek… ő… amiért
itt vagyok. Csak… ő… elmegyek ebédelni – elindultam az ajtó
felé, csakhogy Mr. Jackson nem állt arrébb.
Felsóhajtva lenéztem a földre, és rákérdeztem. – Mennyit
hallott?
Nem válaszolt.
– Ki vagyok rúgva? – kérdeztem. – Úgy értem, tudom, hogy
nem kellene az irodájában lennem anélkül, hogy ön itt lenne,
de folyton hívogatott. Fel kellett… – istenem, remegett az alsó
ajkam. Bár esélye sem volt annak, hogy elsírjam magamat a
főnököm előtt, nem számít, hányszor bombázták a
gondolataim Robert gyűlöletes szavai a félrelépéséről. – Nem
fog még egyszer előfordulni – és bár a szemeim üvegesek
voltak a könnyektől, összeszűkült szemekkel felnéztem, és
találkoztam Mr. Jackson szemeivel.
– Vegye ki a nap hátralevő részét – parancsolta, és elállt az
ajtóból.
– Nem – megráztam a fejem. Ha megtenném, a
gondolataim… a hívás miatt gyötrődnék. – Vissza szeretnék
menni dolgozni, kérem.
– Rendben – egyszer bólintott. – Küldje el Helenát, hogy
hozzon magának valamit ebédre.
Tudta, hogy nem mennék el ebédelni Angeliával, meg a
többiekkel?
– Köszönöm – suttogtam, és az ajtóhoz mentem. Hallottam,
ahogy felmordul mögöttem. Kinyitottam az ajtót és kisétáltam,
hogy megálljak az asztalomnál, ahol Helena ült. Meglepetten
nézett fel, hogy ott lát engem. – Mr. Jackson megkért, hogy el
tudnék-e végezni némi plusz munkát. Ha tudnál szerezni
nekem egy szendvicset a földszintről, el tudnám intézni, amit
kell.
Forgatta a szemeit. – Ha elmondod nekem, hogy mi olyan
sürgős, el tudom intézni, hogy tudjál…
– Helena – szólt ki Mr. Jackson mögülem. Odapillantottam,
hogy meglássam a kezében lévő mappát. Biztos elfelejtett
valamit a megbeszélés előtt, ami visszahozta őt az irodájához. –
Csak Makenzie intézheti el, szóval hozza el az ebédjét, és
amikor visszaér, menjen maga is ebédelni.
A szívem más okból kezdett hevesen verni. Makenzienek
szólított. Ez azt jelentette, hogy Graysonnak hívhatom őt? Vagy
édes szívemnek, cukorbogyónak, tündérbogárnak?
Elkerekedtek a szemeim. Miért gondolkoztam azon hirtelen,
hogy egy becenéven szólítsam? Ha meg tudtam volna magamat
csapni abban a pillanatban, megtettem volna. Csak el kellett
könyvelnem a dolgot annak, hogy Mr. Jackson elég kedves volt
ahhoz, hogy kisegítsen.
– Igen, uram – dorombolta Helena, felállt, és beszorult
közém és Mr. Jackson közé. Gyorsan leültem, berakva a
telefonomat a íróasztal egyik fiókjába.
Mielőtt ismét megköszönhettem volna a főnökömnek, már
ott se volt, a lift felé menetelt.
Mr. Jackson egy rejtély volt.
Egy rejtély, amiről nem voltam biztos, hogy meg tudom
fejteni.
Meglepő módon ez rendben volt felőlem.
 Hetedik fejezet
Fordította: Freya

Robert nem hívott újra. Meg voltam győződve róla, hogy fog,
de valójában megkönnyebbültem, mégis meglepett, hogy
milyen könnyen feladta. Az elmém mindenfelé kavargott a
múlt héten, egyszer vállon veregettem magam azért, ahogy
kezeltem a dolgokat, másszor megmerevedtem, hogy elszúrtam
az egészet. Csak a hét vége felé jutott eszembe, hogy nem
jutottam el az ügyvédemhez, hogy elindítsuk a papírmunkát és
elküldjük az exemnek. Aztán hétfőn kiderült, hogy nem kell
elmennem az ügyvédemhez, mert a cég ügyvédje meglátogatott
pont, mikor Mr. Jackson egy újabb céges ebédre ment. Mire
Helena átjött az ebédszünetemre, minden papírt aláírtam és a
cég vezetőügyvédje, Bob, megígérte, hogy kézbesíti a papírokat.
Tudtam, hogy Robertnek meg kellett kapnia a papírokat, de
még nem hívott. Ekkor jutottam arra a következtetésre, hogy ő
nem fog nekem több bánatot okozni a kapcsolatunk felbomlása
miatt. Megkönnyebbültnek éreztem magam, hogy Robert nem
fog felkeresni, és melegséget éreztem, hogy Mr. Jackson
magára vállalta, hogy összehozzon valamit a cég ügyvédjeivel.
Valójában egy pillanatig meg tudtam volna csókolni érte az
embert. Rettegtem attól, hogy mindent egyedül kell csinálnom.
Mr. Jackson megkönnyítette nekem és ezt értékeltem.
Az után, hogy a főnököm az irodájában talált, azt
gondoltam, hogy kínos lesz ez köztünk. De nem volt. Persze,
természetesen a dolgok sose voltak normálisak, nem is lehetett,
ha egy olyan emberrel kellett együttműködni, mint ő. Mégse
hozta fel sosem a szituációt, amiben rajtakapott és ezért hálás
voltam. Ami még segített, a tény, hogy megpróbáltam őt a
legjobban elkerülni őt az apartmanban. Megtanultam az
otthoni menetrendjét – mikor eszik, edz vagy pihen, ami nem
volt gyakori – így egy ideig sikerült a területén kívül
maradnom; kivéve a konyhában, mikor ott volt.
A legtöbb időben sikerült őt elkerülnöm.
Néhanapján megbolygatta és belopózott a konyhába, mikor
reggeliztem vagy vacsoráztam, megijesztve engem. Esküszöm
olyan volt, mint egy nindzsa, aki sose zajong. Ahányszor ezt
tette, az ajka megrándult, mikor megvádoltam a nindzsa
tetteivel.
Valójában megkérdeztem róla Dylant. Találkoztunk
egymással hébe-hóba vagy ebédre, vagy egy vacsorára az első
héten. Aznap estére is meghívatta magát vacsorára, így
megvolt a tökéletes alkalom rá, hogy kifaggassam a bátyja
lopakodó képességeiről.
– Szóval, most őszintén, a bátyád egy nindzsa mesterrel
edzett? Nem is tudom, az „erdő mélyén” vagy valahol? –
idézőjeleket használva, ahogy hozzátettem a helyet.
Dylan annyira felnevetett, hogy majdnem megfulladt a
szájában lévő falattól.
Amint Dylan megerősített arról, hogy a bátyja nem vett részt
ilyen edzésen, Mr. Jackson besétált a konyhába. Nem tudtam,
miért, de a szívem extra erősen kezdett verni, mikor őt láttam.
Vagy ez csak egy kis gyomorégés?
– Te megint itt vagy – jegyezte meg a testvérének.
– Úgy tűnik, nem tudok ellenállni ennek az elbűvölő
hölgynek – Dylan mosolyogva rám kacsintott. Megforgattam a
szemem, hozzászokva az ostoba flörtöléséhez.
A főnököm megcsóválta a fejét és megfogott egy poharat. –
Makenzie, reggel korán kell felkelnie.
 – Oh, apuci azt akarja, hogy korán nyugovóra térj –
gúnyolódott Dylan.
Határozottan figyelmen kívül hagytam Dylant, különben az
elmémet elfutják a gondolatok arról, hogy apucinak hívom a
főnököm, miközben elfenekel… Istenem, elmegy az eszem,
hogy ilyen jelenetekre gondolok?
Megköszörültem a torkom és azt mondtam. – Ne aggódjon
Mr. Jackson. Reggelre kipihenten, csillogó szemekkel jelenek
meg a konferencián.
– Még mindig hagyod neki, hogy Mr. Jacksonnak hívjon,
tesó? – nevetett Dylan. – Kenzie, hívd csak Graysonnak. Nem
fogja leharapni a fejed érte.
– Nem, rendben van. Mr. Jackson a főnököm és…
– Vele élsz.
Elpirultam és utáltam a képtelenségemet, hogy nem tudom
irányítani a szégyenlősségem. – Nem, igazán, úgy értem…
– Makenzie – csattant fel Mr. Jackson. Gyorsan befogtam és
ránéztem. Ivott egy kortyot a narancslevéből és azt mondta. –
Hívjon Graysonnak.
– De…
Felvonta rám a szemöldökét. És megint, az ajkaim
becsukódtak. Grayson. Átfutott az agyamon. Szerettem
kimondani a nevét. Sosem találkoztam másik Graysonnal és
csak úgy kicsusszant a számon, mintha a nyelvem izgalmat
kapott volna, ahogy ezt mondta. Dylan rólam a bátyjára nézett,
majd vissza rám. Ezt még néhányszor megtette.
– Érdekes – mormolta. Zavart a megjegyzése.
Összeráncoltam a homlokom, azon csodálkozva, hogy mire
gondolt ezzel.
– Mi van? – fakadt ki Grayson az öccsére bámulva. Én is
tudni akartam, mi olyan érdekes.
 Dylan mosolygott, hátra dőlve a székén megvonta a vállát. –
Nincs semmi.
Minden nagyon furcsa és rejtélyes volt. Semmi kétség, ez
valami nindzsa nyelv, de a pillanat elmúlt és nemsokára
elköszöntem Dylantől és lefeküdtem.
A következő héten sokkal többet láttam Dylant. Majdnem
minden nap felhívott és háromszor is beugrott az apartmanba,
hogy együtt vacsorázzunk. Élveztem a társaságát, így
egyáltalán nem bántam, de volt egy olyan érzésem, hogy a
rendszeres látogatásai azért voltak, hogy bosszantsák Graysont
valahogy. Hogy hogyan, arról fogalmam se volt. A testvéri
kapcsolatuk furcsa volt, de működött. Mindenki láthatta, hogy
ragaszkodtak egymáshoz.
Először furcsa volt Graysont a nevén szólítani. Igazából
megtagadtam ezt a munkahelyen. Ott ő mindig Mr. Jackson
lesz és mikor az apartmanban találkozunk és beszélünk, akkor
Graysonnak hívom. Először mikor ezt tettem, kiléptem a liftből
az emeletünkön ő pedig az edzőterembe ment, mosolyogva azt
mondtam. – Élvezze az edzést, Grayson – ki akartam próbálni
a nevét az ajkaimon az agyam helyett és tetszett, ahogy
hangzott. Aztán oldalra dőlt a fejem, a szemében megjelenő
kifejezéstől, amit nem értettem. A liftajtó, anélkül csukódott
be, hogy bármit mondott volna viszont.
Kizárva ezt az emléket, kinyitottam a gardrób ajtót, hogy
megnézzem magam a földig érő tükörben. Azon voltam, hogy
kisétáljak az ajtón Graysonnal egy munkavacsorára. Nem
értettem, miért kellett ott lennem nekem is. A szokásos céges
ebéd vagy munkavacsora általában csak közte és az ügyfél közt
folytak, aztán visszatért a jegyzeteivel, hogy mit kell csinálnom.
Mégis kérte, hogy legyek jelen, így amikor kiderült, hogy egy
elegáns étterembe megyünk, egy rövid ujjú, földig érő sötétzöld
ruhát vettem fel. Csipke borította a mellkasát, ami belemerült a
zöld szaténba és a csípőm fölött terült szét. Ez volt a kedvenc
ruhám, amit egy hónappal az előtt vettem, hogy elhagytam az
exem és, amit nem volt alkalmam hordani még. A fekete hajam
egy kissé kócos, de divatos kontyba fogtam, néhány göndör
tincset szabadon hagyva az arcom körül. A sminkem könnyű
volt, csak mert sosem tudtam igazán, hogyan hordjam és
utáltam az érzést, amit az arcomon hagyott.
Belebújtam a fekete tűsarkúba, bólintottam magamnak a
tükörben és kisétáltam a szobámból. Hátra húztam a vállaim,
magabiztosnak érezve magam és izgulva az este miatt. Ahogy
közelebb értem a nappalihoz, ahol Grayson azt mondta,
találkozik velem, két hangot hallottam. Egy férfias és mélyet,
ami bizonyította, hogy a főnökömé és a másikat egy női,
idegesítő hangot.
Harpy a házban volt.
Istenem, ő is jön?
Az elmúlt két hétben láttam őt itt-ott. Néha találkozott
Graysonnal az irodában, máskor kisétálva a konyhából, mikor
elhagyta az ő lakrészét az apartmanból. Ami azt jelentette, hogy
ő a hálószobájában volt, vele… nem mintha, érdekelne. Ez
nevetséges. Nem is.
Nem.
Csak az őrületbe kerget a macska szemeivel és fennhordott
orrával.
Kinyitottam az ajtót, beléptem és elhallt a beszélgetésük.
Felpillantottam és láttam, hogy mindketten engem bámulnak.
Grayson egy testreszabott öltönyt viselt, jóképűen és Harpy egy
hosszú piros szatén ruhát. Legalább nem voltam túlöltözve, de
a sokkos kifejezésükből az arcukon, legalább is Graysonén egy
pillanatra sokk futott át – biztos voltam benne, hogy valami baj
van azzal, ahogy kinézek. Késztetést éreztem rá, hogy
megkérdezzem, átöltözzek-e, hogy jól nézek-e ki vagy
dagadtnak a ruhában. Kicsit szűkebbnek tűnt a normálisnál.
Nem akartam megszégyeníteni a főnököm az ügyfele előtt.
Mégis, csukva tartottam a szám. A régi Makenzie megkérdezte
volna Robertet, mert le akarta nyűgözni őt. A Makenzie, aki
visszatért régi, jobb önmagához nem szólt semmit, mert nem
érdekelt, hogy bírálnak azért, ahogy kinézek és tovább
sétáltam.
– Jobb lesz, ha indulunk, igaz? A foglalás 7 órára szól? –
kérdeztem a lift felé tartva.
– Igen – válaszolta Grayson.
Éreztem őket a hátam mögött. Mind kínos csendben álltunk,
olyanban, ahol úgy éreztem, ficánkolnom kell. Helyette
összeszorítottam a kezeim a borítéktáskám körül.
– Ha ő is megy, nem kellene neki papír és toll, hogy
jegyzeteljen? – Harpy, el kell felejtenem így szólítani őt vagy
elrontom és hangosan is kimondom, mondta mögöttem.
Hátranézve a vállam fölött, mosolyogva meglengettem a
táskám a levegőben és mondtam. – Irányítás alatt tartom –
mivel nem akartam hülyén kinézni vacsora közben, ahogy
jegyzetelek, beraktam egy hangrögzítőt a táskámba. Megteszi a
munkát nekem. Gondolom, odaadhattam volna Graysonnak,
hogy mindent felvegyen nekem. Aztán mégis, régen nem
voltam már el. Vártam a kellemes ételt, egy pohár pezsgőt és
hogy megpróbálom élvezni a társaságot.
Bárcsak Dylan is jött volna.
Csend. Egészen a földszintig. Követtem Harpyt – fenébe –,
Harpert és Graysont a lobbin át, azon csodálkozva miért nem
visszük Grayson egyik kocsiját, mikor megláttam egy limuzint
elöl parkolni. Egy idősebb férfi, a hatvanas éveiben legalább, a
hátsó ajtónál állt. Bólintott nekünk és kinyitotta az ajtót.
Harper és Grayson is szó nélkül szálltak be.
Megálltam, rámosolyogtam a férfira és mondtam. –
Köszönöm.
– Örömömre szolgál, kisasszony.
Bemászva az egyik oldalra ültem, míg Harper és Grayson
egymás mellett a hátsó ülésen. Harper – igen kétszer egy
huzamban jól mondtam a nevét – Graysonhoz hajolt és súgott
neki valamit. Ő felmordult. Legalább nem én voltam az, akire
rámordult.
Ahelyett, hogy a szemem sarkából figyelem őket,
megcsodáltam a limuzint. Nem voltam egyben sem az esküvőm
óta, de az kisebb is volt, mint ez. Volt egy italpult velem
szemben és szerettem volna tölteni magamnak egy erős italt.
De tartózkodtam tőle. Ha ittam, sose tudtam, mi jön ki a
számon.
Az út kínszenvedés volt. A fejem akartam az oldalsó ablakba
verni attól, hogy milyen csendes és kínos volt. Mikor
megérkeztünk az étterem elé, láttam, hogy sorban várakoznak.
Mikor a sofőr kinyitotta az ajtót, Grayson szállt ki először,
benyúlt és Harper egy önelégült mosolyt felém küldve fogadta
el.
– Gyerünk – hallottam hogy ezt mondja. Kinézve láttam őt,
ahogy Graysont a bejárat felé húzza. Legalább a sofőr kedves
volt és kisegített.
– Köszönöm még egyszer.
– Kellemes vacsorát – mosolygott.
Szem forgatva válaszoltam. – Megpróbálom.
Kuncogott.
– Mrs. Mayfair – Grayson szólított a nevemen. Mindig
munkaidőben hívott a vezetéknevemen.
 Odanézve láttam, hogy ő és Harper a bejáratnál várnak. Úgy
tűnt, hogy feltartjuk a sort. Valami, amiért Robert eladta volna
az összezsugorodott golyóit, hogy képes legyen megtenni.
Felderült a mosolyom erre a gondolatra.
Gyorsan odasiettem, miután elköszöntem a sofőrtől és
megálltam mögöttük. Ahogy beléptünk, visszafojtottam a
lélegzetem. A hely gyönyörű volt. Nem volt olyan nagy, mint
gondoltam, hogy lesz. A mennyezet magas volt egy óriási
csillárral a közepén. Alatta egy körben fülkék voltak, körülbelül
öt. A falak szintén nagy fülkékben sorakoztak, úgy tűnt,
mindegyiknek meg volt a maga privát fala egymás közt. A
legtávolabbi falnál, a bejárattal szemben volt a bár, előtte volt
egy magas vaskerítés szőlővel beszőve.
Hallottam egy sóhajt és odafordulva Graysont láttam rám
nézni. Az ajkai elvékonyodtak; láthatóan csalódottnak tűnt
miattam.
– Bocsánat – mosolyogtam. – Ez a hely azonban csodálatos.
Megrándultak az ajkai, ez is valami, amitől izgalom fut
rajtam végig, ha látom. Miért? Fogalmam sem volt róla.
Megfordult és egy kezével Harper hátán, egy fülke felé vezette
őt a terem bal oldalán. Gyorsan követtem őket.
– Nincs neki semmilyen képzettsége? – kérdezte Harper
Graysont. Szerencsére nem válaszolt rá, vagy csak nem
hallottam.
Talán volt egy kis képzettségbeli hiányom egy ilyen helyen.
Csakhogy cseppet sem érdekelt. Ha a képzettség azt jelentette,
hogy egy bot van a seggembe dugva, mint Harpernek volt,
egyáltalán nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá.
Ahogy közelebb értünk a mi fülkénkhez, észrevettem, hogy
két férfi már ott ül. Egy idősebb, ötven körüli, a másik
fiatalabb. Felálltak és az idősebb férfi már ki is nyújtotta a
kezét Graysonnak.
Grayson Harper felé fordította figyelmét, majd rám, miután
kezet rázott a férfival. – Ő itt Harper és az asszisztensem,
Makenzie – nem magyarázta meg, kicsoda neki Harper, amit
furcsállottam és abból, ahogy Harper megrökönyödött, ő is. –
Hölgyeim, ő itt Ethan Tucker és a nagybátyja per menedzsere,
Monty.
– Örvendek – dorombolta Harper, egyből arcra puszira
utazva.
A földre néztem, nehogy meglássák, ahogy a szemem
forgatom, megvártam, amíg viszont üdvözlik és aztán
felpillantottam és mosolyogva mondtam. – Örülök, hogy
megismerhetem Önöket – aztán először Montynak nyújtottam
kezet, aki vigyorgott és válaszolt. – Hogy van, kedvesem?
– Jól, köszönöm – nyújtottam a kezem Ethannek. Lassan
fogadta el és megrezzentem, mikor a hüvelykujját végigfuttatta
a kézfejemen. Ki akart kezdeni velem a keze vagy mi?
A tekintete az enyémbe merült, a mosolya inkább egy kacér
vigyor. Istenem, ez a pasi a kisöcsém lehetne; legfeljebb
húsznak nézett ki. – Mr. Jackson asszisztense, igaz?
Elpirulva bólintottam és óvatosan elhúztam a kezem. De ő
nem engedte. – I-igen.
– Jó tudni – kacsintott. Talán Ethan bedobott néhány
rövidet mielőtt megérkeztünk.
– Ethe, foglalj helyet és hagyd abba a flörtölést – kérte
Monty nevetve. Ez flörtölés volt? Huh, oké, wow. Végül Ethan
elengedte a kezem. Kuncogott és a fülke felé fordult. Monty
folytatta, mielőtt az unokaöccse után csúszott volna. –
Bocsánat az előbbiért. Nem tud magán uralkodni, ha egy
gyönyörű nőről van szó.
 Beleharaptam az ajkamba, hogy visszatartsam a kitörni
készülő kuncogást. Az egyetlen ok, amiért viccesnek és
kellemesnek találtam, az a mogorva tekintet Harper arcán.
Gyorsan letörölte és becsúszott a fülke másik oldalára, így ő
Ethan mellett ült, aki cserébe figyelmen kívül hagyta őt.
Grayson leült Harper mellé, így az a választásom maradt, hogy
vagy mellé ülök vagy Monty mellé. Elég hely volt mindkét
oldalon a fülkében. Mielőtt észrevették volna, hogy ott állok, és
az oldalakat bámulom, dűlőre jutva anélkül, hogy bolondnak
néznének és aggódva, hogy túl közel üljek Graysonhoz és
hagyjam, hogy az illata hatással legyen rám, mint minden
reggel, mikor a konyhába jön, úgy döntöttem, hogy Monty
mellé ülök. Melegen rám mosolygott, amit viszonoztam.
Átnéztem az asztal fölött és tudtam, hogy nem jól döntöttem,
mikor láttam Graysont visszabámulni rám. Mellé kellett volna
ülnöm, legalább nem kellene szembe néznem vele az egész
találkozó alatt. Felforrósodott az arcom és a szemem az
asztalra fordítottam. Az illata megvadított, de a szemei… az
teljesen más történet volt. A legtöbbször nincs bennük sok,
csak bizonyos pillanatokban engedi kicsusszanni és
megmutatni egy kis részét az érzelmeinek. Ezek a pillanatok
leginkább akkor fordultak elő, ha az öccse is jelen volt és
láttam bennük a melegséget, amit Dylan iránt érez. A szemei
letöbbször megfélemlítettek, kivéve akkor.
– Ki kér egy italt? – kérdezte Monty, odaintve egy pincért.
A szemem Graysonra pattant, ahogy láttam, hogy hátradől a
helyén. – Előbb tudni szeretném, hogy miért voltál olyan
hajthatatlan, hogy találkozni akartál velem, Monty.
Monty mosolygott. – Ugyan már, Grayson. Biztos vagyok
benne, hogy tudnál enni, inni és lazítani, mielőtt az üzletre
térnénk.
 Grayson mosolygott. – Jobban szeretem az üzletet eltüntetni
az útból, mielőtt lazítok.
Monty előredőlt, a könyökét az asztalon pihentette
miközben Graysont tanulmányozta. Harper közelebb csúszott
Ethanhoz, hogy valamit a fülébe súgjon. Ő megrázta a fejét és a
nagybátyjára bámult, mielőtt rám emelte volna a tekintetét és
újra kacsintott. Egy mosoly kúszott az ajkaimra és megráztam
a fejem rá. Igen, ivott valamit mielőtt megérkeztünk, biztos
voltam benne és figyelmen kívül hagytam a tiszta, józan
szemeit.
– Jó estét kívánok, a nevem Marcus és én fogok Önöknek
ma este felszolgálni. Először is, mit hozhatok Önöknek inni?
Felpillantva észrevettem, hogy Marcus először Graysonra,
Harperre, Ethanre, Montyra, aztán rám pillantott egy kedves
mosollyal a fiatal arcán.
– Tudna adni nekünk tíz percet és aztán visszajönne? –
kérdezte Monty.
– Természetesen.
Amint elment Marcus, Monty azt mondta. – Láttad a
felvételt, amin Ethan énekel. Biztos láttad, hogy milyen jó és
van már egy tisztességes méretű rajongótábora.
– Igen?
– A zenei producer, akivel jelenleg van, szart se tesz érte. A
hátsó sorba tették, mert nem akarta használni a zenéiket, és
hadd mondjam el neked, azok a dalok Ethan karrierjét tönkre
tették volna.
– Miből gondolod, hogy én nem teszem ugyan ezt?
– Azt hallottam, hogy rendes vagy. Jó vagy abban, hogy a
megfelelő számokat válaszd az énekeseknek. Azt akarom…
– Makenzie – szólt közbe Harper. A pillantás, amit
Graysontól kapott halálos volt, ő mégse látta, mert túl elfoglalt
volt azzal, hogy rajtam gúnyolódjon. – Miért nem mész és
hozol nekünk néhány italt? – kuncogott. – Biztos vagyok
benne, hogy el tudom látni a munkád én is – felemelte a kezét
és az ujjaival hessegetett.
Visszatartottam a késztetést, hogy ne vágjam torkon és
szóljak rá a szarsága miatt – mi a pokol, talán pincérnek nézek
ki? – de nem akartam esélyt adni egy jelenet miatt. Néha
egyszerűbb volt csak lenyelni a baromságot és kedvesen
játszani, még akkor is, ha nekem fájt. Nem akartam Graysonra
nézni vagy még több időt elvenni az üzleti beszélgetésből, ezért
átadtam a hangrögzítőt neki, ami amúgy is az ölemben volt és
felálltam. Kedvesen felé mosolyogva, über szakmainak tűnve,
kérdeztem. – Nemsokára visszatérek. Mit szeretnétek inni?
– Csak hozz nekünk egy barna sört, kedvesem – mondta
Monty.
– Pezsgőt – vigyorgott Harper. Elfordultam, hogy elindulok,
mikor Harper rám szólt. – Grayson rendelését nem vetted fel.
Odaléptem, hogy válaszoljak, de Grayson gyorsabb volt a
csípős, nyers hangjával. – Tudja, hogy mit akarok. Most
visszatérhetnénk végre az üzlethez?
Húzz a francba, Harpy.
Nem néztem vissza, hogy lássam Harper kifejezését, csak
reméltem, hogy elsápadt. Grayson utálta, ha megzavarták, ha
üzletről volt szó. De még hallottam, hogy Monty kuncog.
Nem voltam biztos benne, hogy Harper mit játszik azzal,
ahogy megparancsolja, hogy hozzak italokat, mint valami
kegyenc alatta. Nem mintha érdekelt volna. A jelenet, amit
rendezett, és ahogy Graysont bosszantotta, elég volt nekem.
A szőlőindával befutott kerítés mögé sétálva láttam, hogy a
bár zsúfolt, így tudtam, hogy egy darabig távol leszek az
asztaltól. Hátrébb álltam, amíg nem lett egy kis hely a
csoportban és bepréselődtem. A pincérek a rendelés felvétellel
foglalkoztak a pult két végén.
– Makenzie?
Megriadtam, ahogy a nevem hallottam és balra fordultam. –
Mr. Muller?
Elmosolyodott és mellém lépett. – Azt hittem, megkértelek
rá, hogy Randalnak szólíts.
 Nyolcadik fejezet
Fordította: Freya

Egymillió év alatt sem gondoltam volna, hogy újra látni

fogom Randal Mullert, a férfit, aki ott volt azon a napon, mikor
megvilágosodtam és elhagytam Robertet. Jól nézett ki, nagyon
jól, mint azon a napon, amikor találkoztam vele. Sötét öltönyt
viselt, mosolygott és az ajkai mozogtak.
– Huh? – kérdeztem elpirultan és azt mondtam – Bocsánat,
um, elnézést?
Nevetett. – Azt mondtam, sosem gondoltam volna, hogy
ezen a helyen látlak, de örülök, hogy ez történt – gyorsan
közbenézett összehúzott szemöldökkel. – Robert is itt van
veled valahol?
Megráztam a fejem és megnyaltam kiszáradt ajkaim. A
pillantása odaesett és megint felforrósodott az arcom. – Nem, a
főnökömmel vagyok itt. Úgy értem, üzleti vacsorán van itt és
én pedig jegyzeteket készíteni.
Mosolygott. – Találtál munkát, ez nagyszerű. Hol dolgozol?
Ahogy elmondtam volna neki, megszólított a pultos. – Mit
adhatok Önnek?
Átnéztem a bár felett és mosolyogtam. – Kaphatnék két
barna sört, egy pezsgőt, bármilyen scotchot, szárazat, jég
nélkül és egy ásványvizet, kérem? – Randalra pillantva
megkérdeztem. – Bocsánat, szeretnél te is valamit?
– Nem, rendben vagyok.
A pultos elment az italokért, én pedig visszafordultam
Randalhoz. – Feltartalak egy randin?
Vigyorgott és gyengéden tartotta a könyököm. – Nem,
igazából egy üzleti találkozóm volt – körbebámult gyorsan és
közelebb hajolt, hogy azt mondja. – Őszintén azt hittem,
Robert nem akarja, hogy munkád legyen.
Az ajkamba harapva a földre néztem, aztán Randalra.
Sóhajtottam és bevallottam a fülébe. – Nem is akarta, de…
elhagytam őt – meglepődtem, hogy mennyire könnyű volt
Randalnak bevallani, de biztosra vettem, hogy az a tény
segített, hogy úgy tűnt, ő sem kedvelte az exem aznap.
Hátrahajtotta a fejét és úgy nézett rám. – Tényleg?
– Igen – bólintottam.
Mormogott a bajsza alatt és újra közelebb hajolt. Abban a
pillanatban elcsendesedtem. Nem tudtam biztosra, hogy miért,
de nem akartam, hogy túl közel legyen hozzám. Furcsán
éreztem magam. Azt mondta. – Örülök, hogy megtetted,
Makenzie. Nem voltam oda azért, ahogy beszélt veled.
Nem tudtam, mit mondjak rá, csak megvontam a vállam.
Úgy éreztem, a szívem levetette magát a legmagasabb
toronyból.
– 45,60 lesz összesen – szólt közbe a pultos.
Amint az asztalunkra írattam, visszanéztem Randalra, aki
hátramozdult, elengedte a karom, hogy lassan végig nézzen a
testemen. Mikor találkozott a tekintetünk, vigyorgott. Nem
zavarta, hogy lebukott, ahogy engem csekkolt le. Idegesen
nyeltem egyet, összezavarodva, hogy miért mért végig engem.
– Még sosem mondtad, hogy hol dolgozol most.
– Nekem dolgozik – jött egy mogorva hang mögülem.
Az egész testem megdermedt. Láttam, hogy Randal szeme
rólam Graysonra siklik, aki közel, nagyon közel állt mögöttem.
Előrenyúlt a keze, Randal felé. – Grayson Jackson, és maga?
Randal elfogadta Grayson kezét és megrázta. – Randal
Muller. Volt szerencsém találkozni Makenzievel néhány héttel
ezelőtt.
 Grayson morgott. – És nekem van szerencsém az
asszisztensemként tudni a Jackson Médiánál.
– Ah, zenész. Igaz. Én építészmérnök vagyok.
Mi a fene folyik itt?
Grayson egy centivel közelebb húzódott?
Nem voltam biztos benne, de a teste melege jó jel volt.
– Kenzie – Grayson mély, morgó hangja a fülem mellett
szólt. Oh, istenem. Lerövidítette a nevem. Ez volt az első
alkalom, hogy ezt tette. – Felgöngyölítettük az üzletet. Ideje,
hogy rendeljünk, hogy aztán hazamehessünk.
Elkerekedtek a szemeim. Arra célzott, amire gondoltam?
– Együtt éltek? – kérdezte Randal. A hangja már nem volt
kedves, volt benne egy kis él.
– Igen – válaszolt Grayson.
– Nem úgy – javítottam ki és idegesen nevettem. – Úgy
értem, igen, együtt élünk, de az asszisztense vagyok. Ha
szüksége van rám, akkor rendelkezésére állok – a fenébe, csak
még jobban rontok ezen. Az arcom melegéből biztos voltam
benne, hogy lángol és megemeltem a szoba hőmérsékletét
legalább tizenöt fokkal. Grayson morgott mögöttem, de ez
különbözött a szokásostól; ez szórakoztatónak hangzott.
– Biztos vagyok benne – horkantotta Randal.
– Várj, ez nem olyan. Az előző asszisztensei is mind az
apartmanjában tartózkodtak. Neki dolgozom, de másik helyen
alszom, mint ő. Egyébként is, barátnője van, Harpy – elakadt a
szavam. – Úgy értem Harper. A neve Harper és igazán
gyönyörű. Ő egy modell. Nagyon csinos, vékony és egyáltalán
nem olyan, mint én – idegesen nevetgéltem. – Ugyan már,
nem is vagyok az esete és – be kellene fognom. – Örülök, hogy
újra találkoztunk Randal, de jobb lesz, ha visszaviszem ezeket
az italokat – vettem fel a tálcát magam mellől.
 – Makenzie – szólt Randal és ránéztem. Már mosolygott. –
Tessék – néztem, ahogy a tálcára tesz egy kártyát. – Ha
valamikor meg akarsz inni egy kávét, csak hívj fel – ekkor
közelebb hajolt, figyelmen kívül hagyva a mögöttünk levő
morgást a főnökömtől és arcon csókolt. Aztán azt suttogta. –
Lehet, hogy nem vagy az ő esete, de az enyém igen –
hátralépett, a lesokkolt arcom nézte, elkuncogta magát és
elment.
Nem tudtam mozdulni. Őszintén elképedtem. Randal
Muller azt mondta, hogy az esete vagyok. Kávézni akart.
Velem.
Remegett a kezem, az italok zörögtek.
– Az istenit, hadd vigyem – csattant fel Grayson és elvette a
tálcát tőlem. Rábámultam, ő pedig engem tanulmányozott. –
Nem gondolta, hogy elhívja?
Visszahőköltem. – Nos, nem.
– Még a flörtölés után sem, amit művelt?
Félredöntve a fejem megkérdeztem. – Azt tette? –
gondoltam, de nem voltam biztos benne.
Összeszorította az állkapcsát. – Jézusom – tört ki és
megrázta a fejét. – Gyerünk – fordult sarkon és visszament az
asztalunkhoz.
– Végre – kiabált Harper. Amint leültem, megkérdezte – Mi
tartott ennyi ideig? Istenem, egy szimpla, gyors dolgot sem
tudsz elintézni, neked…
– Sajnálom, összefutottam egy régi baráttal. Ó, istenem, itt
jön a pincér, kész vagyok rendelni. Más is éhes?
– Én biztosan, kedves. Az üzletről beszélgetni mindenkit
kiéheztet – vigyorgott rám Monty. – Úgy tűnik egy darabig
látni fogsz minket. Grayson eldöntötte, hogy ad Ethenek egy
esélyt.
 – Ó, ez nagyszerű – mosolyogtam.
Ethan kacsintott. – Úgy gondolom, hogy a jelenlétedért már
megéri a városba költözni.
Grayson morgása elég hangos volt, hogy mind meghalljuk. –
Kétlem, hogy valóban látni fogod őt.
– Majd meglátjuk – válaszolt Ethan egy vállrándítással.
Mi folyik itt? Úgy tűnt, hogy Ethan is, és Randal is flörtöl
velem; legalább is én úgy gondoltam, azt teszik. Istenem, egy
millió év alatt sem gondoltam, hogy ilyesmi történhet. Nem
voltam csúnya, de volt rajtam egy kis extra súly más nőkhöz
képest, mint Harper és minden alkalommal zavarban voltam,
ha beszéltem. Vagy… – Van egy jel a homlokomon, hogy évek
óta nem szexeltem, kérlek, flörtölj velem? – nem mintha zavart
volna, jólesett a figyelem, valami, amiben régóta nem volt
részem. Olyan régen, hogy nem tudom, hogyan fogadjam, vagy
viselkedjek, vagy elhiggyem-e.
Hirtelen Monty hahotázni kezdett. Ethan kuncogott és azt
mondta. – Nincs olyan, amit én látnék.
Grayson fulladozni kezdett az italán olyannyira, hogy
kiköpte az asztalra. Aztán köhögni kezdett.
Harper csak bámult rám. Hirtelen befogtam a szám.
Elkerekedett szemekkel néztem Montyra és azt suttogtam. –
Hangosan kimondtam?
– Bizony, édesem.
Az egész testem elpirult. – Annyira sajnálom. Biztos voltam
benne, hogy a fejemben mondtam. Mégsem kellett volna így
beszélnem az ügyfelek előtt.
– Én nem bánom, te, bácsikám? – mondta Ethan egy
hatalmas mosollyal a száján.
Monty gúnyolódott. – Egyáltalán nem. Sőt, rendbe hozta az
estét, véleményem szerintem.
 Megráztam a fejem, az asztalra néztem és azt mondtam. –
Nem, ez nem volt helyes. Bocsássanak meg – felnéztem
Montyra és Ethanre. – Néha a számnak saját agya van.
Igyekszem megfékezni. A férjem utálta, ha ezt történt. Igazából
ő…
– Házas vagy? – kérdezte Ethan.
– Hát, nem, néhány hete külön váltunk...
Kacsintott. – Jó tudni.
Kényelmetlenül fészkelődtem a helyemen, körbenéztem az
étteremben és láttam egy pincért. Gyorsan odaintettem. –
Nézzék, a pincér. Rendeljünk – hogy ehessünk és
hazamehessek, hogy a megaláztatástól meghalhassak.
Túlságosan féltem, hogy a főnökömre nézzek. Amit mondtam,
az nagyon illetlen volt és féltem, hogy ez az állásomba került.
Így a vacsora alatt ettem, beszélgettem Montyval és
Ethannel, miközben Grayson közbeszólt itt-ott. Bár amikor
megtette, sosem néztem rá és Harper valamilyen okból a
sarokban duzzogott. Panaszkodott erről és arról közben. A
levese túl hideg volt, a hús túl nyers, a fény túl homályos.
Hála istennek Montyért és Ethanért. Élvezhetővé tették az
estét számomra.
Mind kint álltunk a kocsikra várva, mikor Ethan
megkérdezte. – Makenzie, kell egy fuvar haza?
– Ó, um, köszönöm…
– Nem szükséges, velem él.
Sóhajtva a tenyerembe hajtottam a homlokom. Ne ezt a
beszélgetést újra. Harper hangosan nevetett. – Bár
ugyanabban az apartmanban él, de nem kifejezetten veled,
butus – nézett Ethanre és hozzátette. – A lakás két különböző
oldalán – a karját belefűzte a Grayson könyökhajlatába. –
Grayson szereti, ha a segítsége közel van, hogy foglalkozni
tudjanak a mentális dolgokkal.
Ethan horkantott. – Biztos, édes – rám nézett és
megforgatta a szemeit, elnyomtam egy kuncogást. –
Gondolom, látlak majd a munkában – mondta és közelebb
hajolt. Aznap este megkaptam a második arcra puszimat is.
Megfogtam a karját, hogy közel maradjon és suttogtam. –
Úgy gondolom, hogy nagyon helyes vagy és tetszik, hogy azt
gondolod, megérdemlem a figyelmet, de elég fiatal vagy ahhoz,
hogy a kisöcsém légy.
– Mondjunk legalább mostohaöcsöt. Akkor legalább a
flörtölés nem tűnik akkora tabunak – megint arcon csókolt. –
Sok figyelmet érdemelsz, Makenzie.
– Ethan – szólt Monty a kocsijukból.
Ethan vigyorgott. – Nemsokára találkozunk – megfordult,
kezet rázott Graysonnal, mondott valamit és teljesen figyelmen
kívül hagyta Harpert, beszállt a kocsiba és eltűntek.
Kezdődjék a kellemetlenség.
Szerencsére a mi limuzinunk érkezett következőnek.
Grayson kinyitotta az ajtót még mielőtt a sofőr kiszállhatott
volna az autóból. Harper mászott be elsőként, aztán Grayson
rám nézett felemelt szemöldökkel.
– Ah, menjen következőnek.
– Makenzie – mondta csak.
– Nem, igazán, szálljon be.
– Makenzie – morogta mélyen a nevem.
Megforgattam a szemem, odamentem a kocsihoz,
bemásztam, balra ültem, hogy Grayson be tudjon ülni Harper
mellé, amit meg is tett. A szemem sarkából láttam, hogy
Grayson előre hajol és megnyom néhány gombot. – Bill, tudna
először a Rowe utca 25-höz vinni minket, kérem?
 – Természetesen, uram.
– De azt hittem, hogy ma este nálad maradok – nyafogott
Harper.
– Azok után, hogy hívatlanul megjelentél, mikor tudtad,
hogy ma este üzleti találkozóm van, és ahogy viselkedtél este,
azt hiszem, nem.
Ó. Uram. Isten!
A feszültség a kocsiban a legmagasabb volt, amit valaha
éreztem. A szükség, hogy témát váltsunk, vagy valamit tegyek,
elöntött.
– Szóval, mi van a Dodgersel? Jól játszottak ebben a
szezonban. Legalább is az idő kitartott mellettük.
Esküszöm, láttam Grayson ajkait megmozdulni. Közben
Harper rám bámult és sziszegte. – Csak fogd be.
A fogaim közé fogtam az ajkaim és elfordultam az
ülésemben, hogy előrenézzek. Szerencsémre a kocsi hamar
megállt. Az ajtó gyorsan kinyílt, azt gondoltam Grayson
nyitotta ki. Mindketten kicsúsztak. Az ajtó becsukódott és
akkor hallottam a kemény szavakat a kocsi közelében. Nem
voltak elég közel, hogy kivegyem, mit mondanak, de időben
kinéztem ahhoz, hogy lássam, Harper kiabál valamit, mielőtt
elrobogott a lakása felé.
Gyorsan visszafordultam és kiugrottam a bőrömből, mikor
meghallottam kinyílni az ajtót. Éreztem Graysont beszállni,
hallottam az ajtót csukódni és a kocsi újra mozogni kezdett.
Jól volt? Előttem szakítottak? Szüksége van tanácsadásra?
Miért gondoltam arra, hogy tanácsot adjak neki?
A főnököm volt; nem is kéne arra gondolnom, hogy tanácsot
adok neki. Vagy, hogy a karomban tartsam, amíg sír. Amíg a
mellkasomba fúrja a fejét, ahogy zokog… Állj.
Valami másra kell gondolnom.
 Énekelj egy hatpennysről, egy marék rozsról, négy és húsz
feketerigóról, amit pitébe sütöttek.5
– Igazán, miért ír valaki egy gyerekdalt madarakról, akiket
megsütnek pitének?
– Ezt dúdolta? – kérdezte Grayson, felvinnyogtam és
megrázkódtam.
Morogva megkérdeztem. – Hangosan kimondtam?
– Igen.
– Bocsánat, de igen, ezt dúdoltam.
– Hogy van az, hogy még nem vettem észre az ideges száját
eddig?
Megfordulva az ülésben, hogy láthassam őt, vállat vontam és
összefontam a kezem az ölemben. – Azt hiszem, nem voltunk
olyan sokat egymás társaságában, és többször történik, ha
ideges vagyok, nagyon ideges.
– Miért volt ideges az étteremben?
– Ah, Randal és… igen, Randal – és a ténytől, hogy olyan
közel éreztem a tested melegét magamhoz. Istenem, vesd el ezt
a gondolatot, mielőtt kibukik valami más belőled. – És, um,
Ethan.
Nem mondott semmit, csak engem tanulmányozott.
– Nagyon sajnálom, ami… a korábbiért. Elveszthetem az
állásom miatta?
– Nem.
A testem ellazult az ülésben. – Köszönöm – megnyaltam a
kiszáradt ajkaim, bátorságot gyűjtöttem és megkérdeztem. –
Rendben van?
Felhúzta a szemöldökét. – Miért ne lennék?
Kimutattam az ablakon. – Tudja, ott kint Harperrel.

5Angol gyerekdal, nincs magyarul, így szó szerint lett fordítva: Sing a song of sixpence, a
pocketful of rye, four and twenty blackbirds baked in a pie.
 – Harpyra gondol – vigyorgott.
Nyögve, az arcom a tenyerembe temettem. – Ezt sosem
szabadott volna hallania. Különben is, Dylan volt, aki kitalálta.
Akár a busz alá lökhetném a testvérét.
Grayson valójában horkantott. – Ez nem lep meg.
Csend.
Sosem voltam jó a csenddel.
– Szóval, jól van?
– Mi vagyok?
– Rendben?
– Mindig ki kell töltenie a levegőt beszéddel?
Úgy tettem, mintha gondolkodnék ezen. – Igen –
bólintottam. Felnyögött és én folytattam. – Nem válaszolt.
Oh, hűha, megforgatta rám a szemeit. – Azért, mert úgy
döntöttem, hogy nem.
– Nos, ezt is mondhatta volna – morogtam és összefontam a
karom a mellkasomon. A földre nézve bevallottam. – Nem
vagyok biztos benne, hogy a részvételem az üzleti vacsorán ma
este jó dolog volt.
– Miért?
– Nos, elbuktam, mikor időben kellett volna az italokat az
asztalhoz vinnem. Nagyon csúnya dolog bukott ki a számon és
azt hiszem, minél többet vagyok magával, annál inkább
őrültnek gondol az állásra.
Rábámulva, azt láttam, hogy engem néz újra. Végül azt
mondta. – Nem a maga dolga lett volna, hogy italokat hozzon.
Igen, csúnya dolog bukott ki a száján, az ügyfél mégsem bánta.
Sőt, nagyon lenyűgözőnek találták és elfogultak voltak
magával. Végül pedig, maga nem őrült, csak más… jó
értelemben.
 – Nos… akkor oké – mondtam és megpróbáltam lelassítani
a szívem a mellkasomban. Hirtelen úgy éreztem, hogy
hozzádörgölőznék és dorombolnék. Összeszorítottam a kezem
és keresztbe tettem a lábam, hogy ne mozogjak.
Mikor megérkeztünk a lakáshoz, én szálltam ki először,
megköszöntem Billnek, a sofőrnek egy öleléssel. Kedvesen
kuncogott. Besétáltam az épületbe, intve Mikenak, a biztonsági
őrnek.
Grayson a liftén ért utol. Ahogy kinyílt én beléptem,
Grayson a nevemen szólított.
– Igen? – kérdeztem a falnak dőlve.
Mellém dőlt és felém nézett. – Azt mondta… akkor buknak
ki a szájából a dolgok, ha ideges.
– Igen – bólintottam.
A pillantása visszasiklott az ajtóra, mielőtt hozzátette. – Úgy
tűnik, mindig csinálja, amikor én hosszabb ideig vagyok a
környéken.
Meg akartam akadályozni. – Ah…
– Idegessé teszem?
Hazudnom kéne? Kiszagolja a hazugságot? Megérzi?
Nagyon figyelmesnek tűnt.
– Igen – suttogtam.
– Jó.
Miért volt ez jó?
A légzésem hirtelen akadozni kezdett. A testem
megrázkódott, ahogy libabőrös lettem. Huzat volt a liftben?
Az este tele volt meglepetéssel. Először Ethan, egy fiatalabb
férfi, aki el volt tőlem ragadtatva valamilyen okból. Aztán
Randal, az érintések, a pillantások és amint megtudta, hogy
már nem vagyok Roberttel, egyértelművé tette a szándékait.
Azt gondolta, hogy az ő esete vagyok.
 Talán fel kellene hívnom. Nem hittem, hogy előtte is akkora
idiótát csinálok magamból, mint Grayson előtt. Aztán mégis…
A táskámban kutatva, felvontam az orrom. Hol van a
kártyája?
– Mit keres? – kérdezte Grayson, ahogy az ajtó kinyílt az
emeletünkön.
Kilépve azt mondtam. – Randal kártyáját – megfordulva
kérdeztem. – Vajon otthagytam a tálcán?
– Nem hagyta.
– Akkor beraktam a táskámba? – nem voltam benne biztos.
– Nem.
– Azt asztalon? – kérdeztem.
– Nem.
– Leejtettem a földre?
– Nem.
A bajszom alatt morogva az égnek emeltem a kezem és
megkérdeztem. – Tudja, hol van?
– Igen.
Forgattam a kezem előtte, hogy folytassa.
– Kidobtam a kukába kifele jövet.
Elhallgattam. – Mit csinált?
Aztán elmosolyodott és meg akartam ragadni valamit, mert
a mosolya tett valamit bennem. – Jó éjszakát, Makenzie – a
saját része felé indult az apartmanban.
– Na, várjon csak egy pillanatot, főnök – mikor felém
fordult mosollyal az ajkán, megkérdeztem. – Miért dobta el?
– Nem láttam, hogy alkalmas lenne udvarlónak.
Elkerekedtek a szemeim. – Maga nem… mit? – lélegeztem.
Sóhajtott egyet. – Most léptett ki egy házasságból,
Makenzie. Időre van szüksége. Bármelyik férfi megadná
magának. Kivéve, ha egy kibaszott pöcsfej, mint Randal.
 Kinyílt a szám.
Azt hiszem...
Volt valami igaza.
Időre volt szükségem és Randalnak, tudván, hogy mennyi
ideig voltam Roberttel, tudnia kellett volna. Aztán mégis. –
Csak egy kávéra hívott meg.
Gúnyolódott. – Egy kávé sok mindent jelenthet, és abból,
ahogy magára nézett, azt jelentette, hogy az ágyában akarja
tudni a kávé után.
Felkaptam a fejem. – Tényleg? – beleharaptam az alsó
ajkamba és elpirultam.
– Menjen az ágyba, Makenzie. Ha a pasi tényleg érdeklődik
maga iránt, jobban, mint egy kis hancúrra, találni fog egy
másik módot rá, hogy elérje.
Bólintva azt mondtam. – Um, köszönöm, hogy vigyáz rám.
Morgott, és folytatta az útját a saját része felé.
 Kilencedik fejezet
Fordította: Freya

Istenem, imádtam a hétvégéket. Nem csak azért, mert

sokáig alhattam, hanem mert megtehettem bármit, amit
kívántam. Amíg együtt voltam Roberttel, azt csináltuk, amit ő
akart. Utálta a filmeket, így sosem mentünk, én pedig nem
akartam egyedül menni. Valamiért vesztesnek éreztem magam
miatta, ezért kihagytam nagyon sok jó műsort.
Aznap Dylan elvitt magával egy filmre, aztán vacsorázni egy
bárba, ahol a legjobb ételt készítették. Nagyon vártam már.
Nyújtózkodtam, felhajtottam a takarót és kimásztam az
ágyból. Egy másik jó dolog a hétvégében, hogy csak az enyém
volt a konyha. Grayson vagy dolgozott már, mert sosem áll
meg, vagy valami olyat csinált, amit a gazdagok csinálnak
hétvégén. Szerencsére az én munkám nem folyik át hétvégére,
még. Megmondta, hogy nincs szüksége asszisztensre
szombaton és vásárnap. Habár előfordulhat egy-egy alkalom,
amikor behívnak, de eddig még nem kellett.
Különben is, van hétvégi alkalmazottja. Az üzlet sosem zárt
be; túl sok fontos ügyfél volt, akire figyelni kellett.
Megkötve a köntösöm, kimentem a lakrészemből, hogy
szerezzek kávét és bagelt. Ahogy megtöltöttem a bögrémet,
nem tehettem róla, de az előző estére gondoltam. Nem sokat
aludtam, mert nem értettem Randal és Ethan viselkedését.
Biztos voltam benne, hogy sok más nő versenyez a
figyelmükért, ők valamilyen oknál fogva mégis hozzám
ragaszkodtak.
Ittam egy korty kávét és a bagelt a pirítóba tettem.
 Aztán ott volt Grayson. A főnököm. Aki annyira édes volt,
hogy vigyázott rám. Bár fogalmam sem volt, hogy miért vigyáz
rám. Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy Graysont
édesnek tekintsem, de mégis így volt. Talán azt gondolta, hogy
túl jó vagyok a munkához és egy új kapcsolat problémát
okozhat a munkámban.
Nem tudtam.
Akárhogy is, hálás voltam a tetteiért.
Mielőtt előkészíthettem volna a kávégépet, fogtam a
telefonom és zenét kapcsoltam. Amint megszólalt az egyik
kedvenc zeném, „Girl Crush” a Little Big Towntól, egyből
dúdolni kezdtem.
Nem sokkal később megjegyeztem a szöveget és Grayson
férkőzött a fejembe. Egy átkozott gondolat volt. Olyan, amire
nem kellett volna gondolnom azzal a férfival kapcsolatban, aki
aláírta a fizetési csekkemet.
Mégis, hagytam, hogy a zene szavai kicsusszanjanak az
ajkaimon.
Egy kis idő múlva hangos torokköszörülést hallottam
magam mögül. Sikítás formálódott mélyen a hasamban és ki is
tört a számon. Megpördültem és Graysont láttam a
konyhasziget másik felén állni és engem bámult felhúzott
szemöldökkel.
Az az átkozott szemöldöke, le akartam borotválni azt a
leereszkedő részét.
Erre pont akkor és ott az ajkai megrándultak.
Bámulva, megnyomtam a szünet gombot és rámutattam,
felcsattanva. – Egy nap ezt be kell fejeznie, mert vagy
összepisilem magam vagy szívrohamot kapok és a maga hibája
lesz.
 – Jó hangja van és ez egy olyan szám, amiről azt kívánom,
bárcsak én vagy a dalszövegíróim írtunk volna.
Mindenhova néztem, csak rá nem. – Köszönöm. Ez egy
igazán jó dal.
– Gondolt valaha arra, hogy énekeljen…
Nevetés bukott ki belőlem. – Nem. Soha. Az idegeim élve
felfalnának. Én egy szobai énekes vagyok és szeretném, hogy
így is maradjon.
Igazából vigyorgott és bólintott és azt mondta. – Rendben
van. – Mikor a szemei a mellkasomra tévedtek, odanéztem én
is és elpirultam. A köntösöm szétnyílt és láttam a melleim
vonalait. Gyorsan összefogtam és szorosan magam köré
kötöttem, visszafordultam a pulthoz a bagelért. Felé fordultam,
ahol a vaj és a sajt voltak.
Megköszörülve a torkom, megemlítettem. – Általában nincs
a közelben a hétvégéken.
– Én is megállhatok néha, Makenzie.
Horkantottam. Ráemelve a pillantásom, megforgattam a
szemem és visszatértem a bagel vajazásához. – Rendben, oké,
Grayson.
– Nem dolgozom állandóan – állította, a hangjában
bosszúsággal.
Mormogtam a bajuszom alatt és küzdöttem a mosolygás
ellen.
– Múlt hétvégén elmentem és raketballt játszottam.
A pilláimon keresztül néztem rá. – És az irodából ment
magával valaki? Üzletről beszéltek?
– Nem érdekes, hogy ki volt ott vagy miről beszéltünk.
– Oké, uram – nevettem és haraptam egyet a reggelimből.
Rágás közben félre döntöttem a fejem és őt bámultam. Most az
egyszer nem volt öltönyben, hanem pólóban és farmerban.
Hogy lehet, hogy így még jobban nézett ki?
– Szóval ma egyáltalán be sem megy az irodába? –
kérdeztem, miután lenyeltem a falatot.
Figyelmen kívül hagyott, amíg megkerülte a szigetet és kávét
töltött magának. – Nem pont ezt mondtam.
– Ha – kiáltottam. Sóhajtott mielőtt ivott volna egy korty
kávét és a csípőjével a szigetnek támaszkodott mellettem. –
Mikor volt utoljára, hogy kivett egy napot magának? –
kérdeztem. Haraptam még egyet és még egyet, miközben a
válaszán gondolkodott, ami eleget mondott; nem emlékezett
rá, mikor volt legutóbb szabadnapon. – Ne aggódjon, a
hallgatása elég – vigyorogtam. Válaszképp csak morgott. Aztán
hozzátettem. – Nem tudtam, hogy hétvégente normális ruhát
hord.
Vállat vont. – Ha nincs találkozó, szoktam – kényelmes
csend telepedett közénk. Befejeztem a bagelt és a kávém, és
Grayson is befejezte az unalmas italát. – Akkor mondja el
nekem, mit csinál egy normális ember hétvégente? – kérdezte.
Mosolyogva mondtam. – Nos, Dylan és én moziba megyünk,
aztán később vacsorázni. Előtte arra gondoltam, hogy
elmegyek a könyvtárba. Egy ideje nem olvastam jó könyvet.
Azokat, amit olvastam, Robert utálta. Azt gondolta,
ízléstelenek, ezért abbahagytam – haraptam az alsó ajkamba.
– Miért a könyvtár? Miért nem egy olyan Kindle olvasó?
– Jobban szeretem a könyvet fogni, mint egy eszközt. Az
életünket a technológia fogja uralni hamarosan, ha már most
nem.
– Miért nem veszi meg a könyvet akkor? Azt hiszem, eleget
fizetek, hogy megtehesse.
 – Ó, fogok. Ha igazán megszeretem a könyvet, megveszem,
hogy újra elolvashassam.
– Újra elolvasna egy könyvet?
– Hát hogyne – vigyorogtam. – Egy sztori, ahol az elméd
elveszhet, ahol érzed, amit a szereplők éreznek, nem elég csak
egyszer elolvasni. Ez olyasvalami, amit újra és újra meg akarsz
tapasztalni. A szerelmet, boldogságot, árulást, veszteséget…
mindent. Egy jó könyv megdobogtatja a szíved, a hasadba mar,
megbizseregteti a tested. Ez olyasmi, amit az ember
megtapasztalhat, függetlenül attól, hányszor olvassa.
– Igazán szeret olvasni – hallottam a jókedvet a hangjában.
Forróság öntötte el az arcom, ahogy a pult mögé sétáltam a
mosogatóhoz. A szemem sarkából leskelődtem, mielőtt
elöblítettem a tányérom. – Bocsánat, néha elragadtatom
magam. Édesanyám odavolt az olvasásért.
– Ne kérjen bocsánatot. Senkivel nem találkoztam még, aki
ennyire odavan az olvasásért.
Bólintottam, kinyitottam a csapot, elöblítettem a tányérokat,
aztán a mosogatógépbe tettem őket. Még nem találkoztam a
manókkal, akik a házat takarítják, vagy a bevásárlást intézik.
Ez általában akkor történt, amikor mi munkában voltunk.
– Közel álltak egymáshoz az édesanyjával?
Kiegyenesedve megfordultam és a hátam a pultnak
nyomtam, találkoztam Grayson merev tekintetével. – Igen.
Csodálatos volt. Kedves, okos, gyönyörű.
– Mi történt?
A pillantásom róla a padlóra vándorolt. – Rák.
– A rák az szívás.
Nevetéssel vonta magára a tekintetem. – Igen, valóban az.
Kérdezhetek… a szüleiről? – tudtam, hogy már nem élnek, de
csak ennyit.
 – Sosem voltak igazi szülők. Nem érdemlik meg a levegőt,
hogy beszéljenek róluk.
– Sajnálom.
– Én nem. Igazán, ezt tett azzá, aki ma vagyok.
Incselkedve mosolyogtam. – Egy munkamániás.
Kuncogott. Szerettem a nevetését. Kellemes módon csavarta
a hasam. Mikor hallottam, időt fordítottam rá, hogy nézzem,
hallgassam és dédelgessem.
– Valami olyasmi – vallotta be. – Milyen filmet néznek meg
a testvéremmel?
– Azt mondta, hogy én választhatok és hallottam, hogy
utálja az ijesztő filmeket.
Grayson mosolygott. Annyira örültem, hogy bejött a
konyhába reggel. Még ha rajtakapott énekelni is és
megijesztett. Legalább láttam önelégülten vigyorogni,
mosolyogni, még nevetni is.
Mégsem volt olyan hűvös.
– Ez gonosz magától.
– Ó, tudom.
– Maguk ketten közel kerültek egymáshoz.
Tudom, hogy a kifejezésem ellágyult, mert minden
alkalommal melegséget éreztem, ha Dylanre gondoltam.
Megmentett és a legközelebbi barátom lett. Mindig lesz helye a
szívemben.
– Igen. Akkor érkezett az életembe, mikor szükségem volt
rá. Nélküle elveszett lennék.
– Örülök neki, hogy így érez vele kapcsolatban. Még akkor
is, ha a halálba idegesít engem.
Hátrahajtottam a fejem nevetve. Bólintottam és
hozzátettem. – Mindenkivel ezt teszi. Szerintem valamilyen
módon ez az ő bája.
 Grayson horkantott. – Jobb, ha hagyom elkészülni a
könyvtárba. Élvezze a napot, Makenzie.
– Maga is, Grayson. Ne dolgozzon túl keményen –
kacsintottam, ahogy kimentem a szobából, magamban
kuncogva a kacsintás miatt. Azt hittem, hogy ilyet sosem fogok
csinálni Graysonnal, de egyre nyugodtabb voltam a közelében.
Csak azt reméltem, hogy nem fogja azt hinni, hogy rángatózok.
Ez volt a legtöbb, amit én és Grayson beszéltünk eddig és
semmi köze nem volt a munkához. Azon kaptam magam, hogy
mosolygok és léptemben ugrottam egyet.
Nem fogok beleesni a főnökömbe.
Soha.
Semmiképpen.
Ez mégsem állított meg benne, hogy ne a reggeli
beszélgetésünkre gondoljak egész nap. Még a film után is,
mikor Dylan leszedte rólam a keresztvizet, megfenyegetve,
hogy a tízszeresét kapom vissza, akkor is mosolyogtam.
A liftben, vacsora után, Dylan belém karolt és azt mondta. –
Nem tehetek róla, de érzem a boldogságod. Azért van, mert
megkínoztál vagy más az oka?
Vállat vonva vigyorogtam. – Nincs igazi oka, bár a kínzásod
élvezetes volt.
Gúnyolódott. – Megrémít, ahogy izgalomra kapsz.
– Csak mert a te károdra megy.
– Pontosan. Élvezted a vacsorát?
– Élveztem. Ki gondolta volna, hogy egy motoros bárban
szolgálják fel a legjobb sült húst a városban – a fejem a
mellkasára hajtva azt mondtam. – Te vagy a legjobb meleg
barát, akit ember kívánhat magának.
Hümmögött és megpuszilta a fejem búbját.
 A liftajtó kinyílt és a pillantásom a bárnál álló férfira esett,
aki kiszolgálta magát. Kiléptem Dylan karjaiból a szobába.
Grayson vigyorgott és megkérdezte. – Élvezted a filmet,
öcskös?
Dylan morgott és mellém lépett. – Nem. Rémálmaim
lesznek egész éjszaka. Szóval, ha a telefonod csörög az éjszaka
közepén, és mivel te vagy a nagy testvérem, neked kell
vigyáznod rám és olvasnod kell egy mesét.
Grayson nevetett. – Nem fog megtörténni – a pillantása rám
esett. – Jó volt az estéje, Makenzie?
Mosolyogva bólintottam. – Igen.
– Volt ma a könyvtárban? – kérdezte.
Az arcom felvidult. – Igen, kivettem vagy egymillió könyvet.
Felém fordította az állát és vigyorgott. – Örülök, hogy talált
valamit a tetszésének. Megyek lefeküdni. Jó éjszakát,
Makenzie, Dylan.
– Igen, jó éjt, tesó. – válaszolta Dylan. Erőltetettnek tűnt a
hangja, így ránéztem és jó éjszakát kívántam Graysonnak.
Amint Grayson kiment a szobából, megkérdeztem. – Mi
van?
Furcsán bámult rám. Sóhajtott, megdörzsölte az arcát és azt
mondta. – Kedveled a bátyám.
Hátrarántottam a fejem. – Mi? Nem! Nem-nem, nah-uh –
megráztam a fejem. – Úgy értem, kedvelem, mint embert, de
ennyi.
Dylan összekulcsolta a karját a mellkasán. Hátra hajtotta a
fejét a csillár felé és szitkozódott. – Bassza meg. Bassza meg –
visszahúzta a fejét, a szemei rajtam pihentek. – De, kedveled.
Megráztam a fejem újra és újra.
Dylan előre lépett. A kezeit a vállamra tette. – Értem, hogy
ezt érzed, de emlékezz, Grayson nem a legbarátságosabb ember
és te most léptél ki egy házasságból egy férfival, aki leszart
téged.
Dylan természetesen mindent tudott Robertről, amit tudni
lehetett és utálta őt. Még figyelmeztetett is, hogy maradjak
távol Roberttől vagy ő foglalkozik végül vele. Dylan azt is
mondta, hogy ha csak rajtakap azon, hogy megkérdőjelezem
magam bármilyen módon, velem is elbánik.
Hogy milyen módon, arról fogalmam sincs. De a hangja és
kifejezése arra utalt, hogy komolyan gondolja.
Suttogva azt mondtam. – Ez nem olyan. Csodálom, mint
embert. Őszintén, Dylan, senkivel nem kezdenék semmilyen
módon. Nem állok készen. Épp, hogy újra élek. Egy ideig
élvezni szeretném magam, és ha eljön az idő és úgy érzem
randiznék – vontam vállat. – Nem igazán tudom. Régen volt és
attól félek, úgy viselkednék, mint a partra vetett hal, levegőért
kapkodva.
Dylan újra sóhajtott, ez alkalommal mélyebbet. –
Átsegítelek rajta. Mire valók a barátok?
– Köszönöm. De ez egy darabig még nem lesz így.
– Nagyon remélem, hogy nem. Még én sem állok készen,
hogy elengedjelek. Önző vagyok.
– Tudom – mosolyogtam, erősen hasba veregetve. – Ezért
van, hogy azt morogtad ma este a motoros bárban, hogy
’Enyém’, mint valami ősember.
– Igen – mosolygott, de nem érte el a szemeit. – Ez így van.
 Tízedik fejezet
Fordította: Tony

Éppen a konyhába tartottam egy késői ebédre vasárnap

délután, amikor megcsörrent a telefonom. Elmosolyodtam,
amikor láttam, hogy a húgom hív. Rendszeresen beszéltünk, és
minden hívását élveztem. Felvettem. – Lori, hogy vagy?
– Jól. És te hogy vagy? – érkezett halk hangja a másik
oldalról. A húgom mindig csendes volt, még felnőttként sem
nagyon emelte meg a hangját. Félénk volt és ideges, mint anya,
amikor megismerkedett apával. Alig tudott egy szót kihúzni
belőle, és valahányszor apa beszélt hozzá, anya arca felgyúlt, és
mindenhová nézett, csak apára nem. Apa mesélte, hogy első
látásra tudta, hogy anya számára az igazi, így kivárta az időt,
amíg anya egyáltalán felengedett mellette, aztán gyűrűt húzott
az ujjára. Csak remélni tudom, hogy Lori megtalálja a maga
különleges valakijét. Egy férfit, aki hajlandó időt és erőfeszítést
áldozni, és nem lesz frusztrált a félénksége miatt.
– Nagyszerűen. Tegnap elmentem a könyvtárba, moziba, és
egy motoros bárban vacsoráztam.
Lori levegőért kapkodott. – Tényleg?
– Igen – mosolyogtam. – Dylan eljött velem moziba és
vacsorázni – mióta a Jackson Mediánál vagyok, minden héten
beszéltem apával és Lorival is. Mindent tudott Dylanről és
arról, hogy segített munkát és lakást találni.
– Örülök. Milyen volt a vacsora a főnököddel és az
ügyfelekkel? – a néhány dolog alapján, amit elmondtam
Graysonról, Lori úgy gondolta, hogy a pasi ijesztő. Igen, először
én is így gondoltam, de már nem. Tényleg félelmet keltő, tud
kiabálni, dühösen nézni, és a hangja úgy csattan, mint egy
kemény ostor. Ám mégis, annyival több volt benne.
– Csak néhányszor hoztam magam kínos helyzetbe. Néha
azt hiszem, nem ártana egy szájkosár – felkacagott.
Lehalkítottam a hangomat. – Bár, Lori, el sem hiszem, de
amióta elhagytam Robertet, a férfiak, Istenem, tényleg
érdeklődnek irántam. Soha nem gondoltam volna… ez fura.
– Milyen férfiak? Azt hittem, a főnöködnek van barátnője.
– Ó, nem. Nem Mr. Jackson. De az ügyfele igen, aki az
öcsém lehetne, szerintem te korodbeli, aztán ott van az a
mérnök, akivel egyszer találkoztam, amikor Roberttel voltam.
Valójában aznap, amikor elhagytam Robertet.
– Mit fogsz tenni?
– Semmit. Még nem állok készen rá. Azt hiszem, egy ideig
még nem is leszek.
Grayson arca villant fel az agyamban. Gyorsan kitöröltem.
– És veled mi a helyzet pasifronton?
Felhorkant. – Semmi új. Egy motyogó idióta vagyok, amikor
valaki próbál velem beszélgetni. Mégis, van egy srác az
osztályban, akit szeretnék megismerni. Ha a nyelvemet le
tudnám vakarni a szájpadlásomról, még értelmesen is tudnék
vele beszélgetni.
– Biztos vagyok benne, hogy ha a srác igazán érdeklődik,
veszi a fáradságot, és nem húzza fel magát a félénkséged miatt.
Felsóhajtott. – Azt hiszem, szűzen halok meg.
Nevettem. – Édesem, még fiatal vagy, gyönyörű, kedves és
okos. Egyáltalán nem olyan vagy, mint én egyetemista
koromban. Csak ne… ne szeress bele az első fiúba, aki udvarol
neked. Fontos, hogy apa és én is jóváhagyjuk. Nem akarom,
hogy te is elkövesd azt a hibát, amit én.
– Ó, Kenzie.
 – Nem, tényleg azt kívánom, bárcsak hallgattam volna rád
és apára akkoriban. Akkor nem vesztegettem volna el hat évet
egy pasira, aki nem törődött velem.
– Akkor nem lenne fantasztikus munkád, és ahogy te
mondtad, cuki kéglid, ahova hazamehetsz minden este, és nem
találkoztál volna Dylannel vagy Angeliával sem. A dolgok okkal
történnek. Lehet, de csak lehet, hogy neked el kellett
vesztegetned hat évet vele, hogy végül megtaláld önmagad, és
végső soron egy férfit is, aki a mindened lesz, és ő is ugyanezt
látja benned.
– Csak remélni tudom, és ugyanezt kívánom neked, Lori.
– Egy nap, talán – hallom a mosolyt a hangjában. –
Egyébként, azért hívtalak, hogy figyelmeztesselek, apának új
telefonja van. Az üzenetei rosszabbak, mint eddig.
Nevetve válaszolok. – Az nem lehet.
– Várj, átküldök egy üzenetet, amit ma délután kaptam tőle.
Csönd, aztán a telefonom jelzett. Elemeltem a fülemtől, és
megnéztem az üzenetet.
Jellybean!
Kellene néhány pasi. Kanos vagyok. Elmennél a
boltba, és vennél nekem néhányat? Hozhatsz
bármilyet. Nem viccelek. Már attól csorog a nyálam,
ha rágondolok a pasikra, olyan kanos vagyok. Köszi,
JB! Apa
Kitört belőlem a nevetés, és a hasamat fogva nevettem,
amikor újraolvastam és megint nevettem. Amikor a fülemhez
emeltem a telefont, az első dolog, amit hallottam, az volt, hogy
apa kiabált háttérben.
– Min nevet? Nem. Megmutattad neki. Hogy tehetted?
Megmondtam, Jellybean, hogy te leszel a kedvencem, ha nem
mutatod meg senkinek, és kitörlöd – apa káromkodott egyet,
aztán beleszólt a telefonba. – Puding, az a hülye, kibaszott
telefon volt. Megváltoztatta a szavakat, én meg nem néztem
vissza azt a szarságot. Kajára gondoltam.
– Tuti, hogy nem férfiakra gondoltál?
– A fene egye meg, te is olyan kis szarházi vagy, mint a
húgod.
Prüszkölve nevettem, és megkérdeztem. – Mit akartál írni?
– Semmit. Tárgyald meg a másik ördögfattyúval. Nem
beszélek egyikőtökkel sem.
Hallottam, hogy Lori apa után kiabált. Ő csak morgott
valamit a bajsza alatt, aztán újra Lori volt a vonalban. – Ez
baromi vicces volt. Totál elvörösödött. Amikor először
olvastam, sose nevettem még olyan hosszan, és hangosan az
osztályban. Szerintem azt akarta írni, hogy “Kellene hús. Éhes
vagyok. Elmennél a boltba, és vennél nekem? Hozhatsz
bármilyet. Nem vagyok válogatós” – kuncogott. – “Már attól
csorog a nyálam, ha rágondolok a húsra, olyan éhes vagyok.”
– Ha apa nem ölne meg, Olive néni jót nevetne ezen, aztán
szívatná érte egy darabig.
– Tudom – recsegte. – Lehet, hogy karácsonykor újra
felhozom. Akkor legalább meg tudsz védeni.
Karácsony. Nagyon régóta nem töltöttem velük. A gondolat
letörölte a mosolyt az arcomról.
Lori a külön töltött idő ellenére is jól ismert engem, és rám
parancsolt. – Ne gondolj rá, Kenzie. Mind tudtuk, hogy velünk
szerettél volna lenni. Egyáltalán nem nehezteltünk rád,
úgyhogy te se tedd. A jövőt nézzük, tesókám. Nem a múltat.
– A jövőt.
– Igen, és a legjobban fogjuk érezni magunkat.
– Még mindig költözni akarsz, amikor befejeződik a
tanfolyamod?
 Felnevetett. – Hát, nem gondoltam meg magam azóta, hogy
utoljára beszéltünk. Bár apa nem akar elengedni, de akkor is
megérti.
– Alig várom, hogy együtt lakjunk.
– Én is.
– Ördögfattya, fejezd be a pletykálkodást a nővéreddel, és
gyere vacsorázni.
– Hamarosan beszélünk? – kérdezte Lori a telefonban.
– Persze. Szeretlek.
– Én is. Most búcsúzom.
Vigyorogva fejeztem be apa mondandóját. – De nem örökre.
Jó volt visszakapni a családomat, és már alig vártam az első
együtt töltött karácsonyt. Olive néni, apa nővére és Mason
bácsi mindig eljöttek látogatóba Ausztráliából. Szerették
gyötörni apát. Ő meg persze viszonozta, úgyhogy mindig egész
nap nevettünk.
Gyorsan bekaptam valamit, aztán úgy döntöttem,
megnézem az edzőtermet és a medencét. Belebújtam az
egyrészes fürdőruhámba, vettem fölé egy nyári ruhát, és
felkaptam egy törölközőt. Reméltem, hogy csak az enyém lesz
az emelet. Tudtam, hogy egy ügyfél tartózkodik a
vendégemeleten a kíséretével, de nem láttam, hogy ki volt az,
és kételkedtem benne, hogy úszni, vagy edzeni akarna, ha csak
egy kis időt tölt a városban.
A liftajtó kinyílt, nekem pedig elakadt a lélegzetem.
Hatalmas volt. Gigantikus méretű medence fogadott, és balra
pedig ott állt az emberiség által ismert összes kondigép,
legalábbis én biztos voltam benne.
Egy csattanást hallottam. Tettem egy lépést arra. És akkor
megpillantottam Graysont.
Édes Istenem!
 A túlsó sarokban egy padon fekve súlyt emelt. És persze póló
nélkül. Még soha nem láttam így, és bárcsak ne is láttam volna,
mert eddig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy ilyen izmos
lehet.
Az ördögbe, és eszméletlen hasa is volt, nyolc kockával.
Miért, ó, miért kell ilyen jól kinéznie?
Még a melegítőbe bújtatott lábai is erősnek látszottak.
El kellett húznom onnan. Elmenekülni, mielőtt az agyam
olyan gondolatokat szül, amiket nem akartam, és nem is kellett
volna.
Egy lépés hátra… Megcsúsztam a semmin, és a seggemen
landoltam. Behunytam a szemem, és a padlón fekve a
karommal eltakartam az égő arcomat, miközben imádkoztam,
hogy a főnököm ne hallja meg kecses mozgásomat.
– Makenzie?
Nem, nem, nem.
Bárcsak a szobámban lennék, távol tőle és a testétől.
– Jól van? – közeledett a hangja.
Talán tettetnem kéne, hogy elájultam.
Nem. Akkor azt hinné, hogy a látványától ájultam el, vagy
hívná a mentőket, ők pedig rájönnének, hogy mekkora
kamugép vagyok.
– Jól vagyok – kiabáltam vissza. Elvettem a karomat,
kinyitottam a szemem, aztán felsikítottam. Grayson ott állt
felettem. – M-maga… ne ijesztgessen!
Az ajka ismerősen megrándult, és ha túl sokat gondoltam rá,
amit persze megtettem, mindig hiperaktív pillangók
szabadultak el a hasamban. A keze kinyúlt. Gondolkodás
nélkül megfogtam, aztán egy gyors húzással – a kezemet és
semmi mást – már mellette is álltam.
A francba! Izzadságtól csillogott a teste.
 Nézz félre, Kenzie. Nézz félre!
Nem tehettem róla. Mintha a mellkasára és kőkemény
hasára ragasztották volna a szemem.
Robertnek soha nem volt hasizma. Soha nem volt
kőkemény. Soha nem nézett ki ilyen jól egy szál melegítőben,
mint Grayson.
Tágra nyílt a szemem. Tényleg nyöszörögtem?
Ó, a kurva életbe!
A földre szegeztem a tekintetem, jobbra-balra nézegettem,
és közben motyogtam. – Ö, én, bocs, hogy megzavartam. Én
csak, öö, arra gondoltam, úszom egyet – hogy valószínűleg
vízbe fojtsam magam.
Ne nyald meg az ajkad.
De száraz.
Nem. Ne nyald meg. Graysonnak még rossz ötletei
támadnak.
De olyan száraz.
Nem érdekel. Ne nyald meg!
Jézusom! Megnyaltam az ajkam, hátraléptem egyet, úgy
éreztem, az egész testem lángol.
– Akkor jó úszást, Makenzie – könnyed volt a hangja, mint
aki valamiért azt gondolja, hogy viccelek.
Még egy lépés hátra. – Tulajdonképpen, arra gondoltam,
úgy értem, épp most ettem, úgyhogy lehet, hogy később úszom
– idegesen felnevettem, és ránéztem. Igen, ott volt a félmosoly
az arcán. A szeme csillogott, a haja pedig dögösen kócos.
Visszanyeltem a nevetésemet, és elmosolyodtam. – Nem
akarok megfulladni.
– Magán tartanám a szemem, hogy biztos ne így legyen.
 A szememet forgattam. Megráztam a fejem, és megint
felnevettem, mintha valami vicceset mondott volna, pedig
nem. – Nem, visszajövök később.
– Makenzie?
– Igen?
– Befelé a medencébe – parancsolta keményebb hangon,
aztán visszasétált az edzőterembe.
Amint elég távol volt, és még mindig háttal, gyorsan
kibújtam a ruhámból, a ruhát és a törülközőt letettem az egyik
napozóágyra, és bementem a vízbe. Mindezt addig, amíg
Grayson visszament súlyt emelni.
Az ajkamba harapva figyeltem még egy darabig, aztán úgy
döntöttem, befejezem a főnököm kukkolását, mert rossz,
nagyon rossz ötlet. Szóval elkezdtem róni a köröket, úgy téve,
mintha tudnám, hogyan kell profi módon úszni. Kétségkívül a
kedvenc úszásnemem a kutyaúszás volt. Nem a legkecsesebb
mozdulatok, de a fenébe is, én nyomattam!
Két hossz után kifogytam a szuszból, így a hátamra
feküdtem, és csak lebegtem. A hülye agyam meg csak
bombázott Grayson képeivel. A csiklóm bizsergett, én pedig a
pokolba kívántam a helytelenkedése miatt, aztán az agyamat is,
mert olyan gondolatokat szült a főnökömről, hogy odamegyek
a padhoz, lovaglóülésben a derekára ülök… Nem, fejezd be!
Amikor azt hittem, hallottam valamit, felemeltem a fejem a
vízről, a lift felé néztem, és láttam, hogy Grayson ott állt
törülközővel a vállán, a tekintetét pedig rám szegezte.
Integettem. Nem csinált semmit, csak nézett rám, amíg az ajtó
becsukódott előtte.
Aztán lebuktam a víz alá, és sikítottam.
 Tizenegyedik fejezet
Fordította: Tony

Ahogy mindig, a hétfő zsúfolva volt hívásokkal,

megbeszélésekkel és e-mailekkel. Graysonnak is visszatért a
tűnődő, sötétebb énje. Nem mintha zavart volna. Inkább
segített megzabolázni az agyamat, és emlékeztetni, hogy ne
játszadozzon, ha a főnökömről van szó. Szóval még amikor
Grayson leszidott, mert nem küldtem el egy e-mailt még ebéd
előtt, vigyorogtam, és mondtam, hogy azonnal elküldöm.
Tudtam, hogy stresszes a munkája; mindenki megérthette,
hiszen milliárdokról szólt, és az ügyfelei faszkalapok lehetnek.
Egyik példa Zoe Douglas.
Betoppant az emeletre összevont szemöldökkel a gyönyörű
arcán, és dizájner cuccokban a tökéletes testén.
– Graysont akarom látni – követelte.
– Van időpontja? – kérdeztem.
– Nincs – válaszolt gúnyos mosollyal. – És nem is kell.
Mondja meg neki, hogy itt vagyok, és be fog engedni.
– Sajnálom, Miss Douglas, de Mr. Jacksonnak nagyon
fontos telefonbeszélgetése van most, és nem lehet zavarni. Ha
szeretne leülni a várószobában, szívesen szólok, ha szabad lesz,
vagy felveszem a kapcsolatot a menedzserével.
Toppantott a magassarkúba bújtatott lábával. – Graysonra
van szükségem, és nem fogok várni, te hülye kurva. Amikor
idejövök, követelem, hogy foglalkozzanak velem, és ne toljanak
félre, mintha egy senki lennék, mint te.
Grayson ajtaja kivágódott. – Zoe. Befelé, most! – hallatszott
a halk morgás.
 Rám nézett, mintha azt mondta volna: “Én megmondtam”,
és belibegett Grayson irodájába. Nem néztem oda; nem kellett,
mert mindent jól hallottam. Hallottam, hogy becsukódik az
ajtó, aztán… kiabálás mindkét oldalról.
Ez eszembe juttatta azt, ami Grayson és Hárpia között
elhangzott az autó mellett péntek este. Még mindig azon
tűnődtem, mi volt a végkifejlet.
Nagy csalódásomra, nem kellett sokáig tűnődnöm.
Torokköszörülés az asztalom előtt. Felnéztem a számítógépről,
és láttam a bosszúszomjasan mosolygó Harpert. – Graysont
akarom látni.
Felvontam a szemöldököm. – Biztos te is hallod, hogy most
nem ér rá – mutattam rá, éppen akkor, amikor a hangja
felharsant az ajtó mögött.
– Ó, szívesen várok. Amellett, van egy meglepetésem
számodra. Találtam valakit odalent. Elveszettnek tűnt, ezért
úgy gondoltam, jót teszek, ha felhozom – elvigyorodott, a
szeme pedig vidáman csillogott. Aztán oldalra lépett.
Tágra nyílt szemmel pattantam fel. – Robert – suttogtam.
– Makenzie – kedvesen mosolygott.
– Mit keresel itt?
– Jöttem, hogy beszéljek a feleségemmel.
Harperre pillantottam, láttam, hogy elégedett a
felfedezésével. – Hogy találtál meg? – kérdeztem.
– Követtem a telefonodat.
Kell egy új telefon.
– Beszélhetnénk, kérlek? Ez a kedves hölgy segített
megtalálni az emeletedet, és most szeretnék egy esélyt, hogy
mondjak valamit.
Megráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy bármit is kell
mondanod.
 – Makenzie. Kérlek, drágám, hat év együtt, és te el akarod
dobni?
El akartam?
Őt tanulmányozva, a szénszürke öltönyét, hátrazselézett
haját, kimért és udvarias hangját, rájöttem, hogy a fájdalmas
szavai, a megcsalása után, minden további nélkül kész voltam
eldobni a dolgot.
Boldog voltam.
Végre boldog voltam ott, ahol voltam, a munkámmal, a
lakásommal, és hosszú idő után önmagam voltam.
– Sajnálom, Robert, de olyasmire számítasz, ami nem fog
bekövetkezni. Amit múltkor mondtam a telefonban, még most
is igaz. Aláírtad a papírokat?
Megfeszült az állkapcsa. – Beszéljünk négyszemközt, csak
egy pillanatra.
– Dolgozom. Nem tudok...
– Ó, majd én figyelek az asztalodra, amíg beszélsz a
férjeddel – mosolygott Harper édesen.
Robert ránézett, és biccentve rávigyorgott. – Látod, ez a
kedves hölgy segít neked.
– Harpernek hívnak – megnyalta az ajkát.
Robert a kezét nyújtotta neki. Ő elfogadta, én pedig
undorodva figyeltem, ahogy a hüvelykujjával végigsimít a
kezén. – Robert Mayfair vagyok. Örülök, hogy megismertem,
Harper.
– Részemről a szerencse – dorombolta.
Hogy lecsillapítsam a gyomromat, el kellett érnem, hogy
Robert megértse, nem fog megvalósulni az, amit akar, és
gyorsan elmenjen.
– Robert, ha követnél – mondtam, és megkerülve az
asztalomat végigmentem a folyosón a pihenőszobáig, ahol a
kávét és a rágcsálnivalókat tartottuk. Megfordulva nekidőltem
a pultnak és megkérdeztem. – Mi kell neked?
Felsóhajtott, majd elmosolyodott. – Kedvesem, te kellesz.
Mindig is te kellettél, és sajnálom a kirohanásomat, és hogy azt
füllentettem, megcsaltalak. Soha nem tennék ilyet. Haza kell
jönnöd – felnevetett. – Tényleg nem dolgozhatsz itt, mint
asszisztens. Igen, lehet, hogy mutatós, de nem való az én
feleségemnek.
A csípőm két oldalán megszorítottam a pultot. – Semmi sem
változott, amióta beszéltünk, Robert. Nem megyek vissza.
A tekintete bosszúsan villant. – Kicsit sem törődsz velem, és
hogy mit akarok?
– Nem, végre az első helyre teszem saját magamat.
Felhorkant. – Makenzie, ez a huzavona nem vezet sehova.
Gyere el vacsorázni, és beszéljük meg.
Megráztam a fejem, a földre pillantottam, aztán vissza az
exemre. – Írd alá a papírokat, Robert.
– Nem írom alá – csattant fel. – Az én feleségem nem hagy
el engem.
– Akkor még szerencse, hogy ő nem a felesége – hallatszott
Robert mögül.
Felsikkantottam, mint minden alkalommal, amikor Grayson
mögém lopózott, és láttam, hogy ott áll a szobában, vállával az
ajtókeretnek támaszkodva, a karjai összefonva maga előtt.
Robert megpördült, és megkérdezte. – Kinek képzeli magát,
hogy félbeszakít, és így beszél?
– Kenzie főnökének – felemelkedett a szemöldöke.
Robert megmerevedett. – Szerintem jobb, ha kimarad a
dolgunkból. Ez csak rám, és a feleségemre tartozik.
Grayson unottan nézett. – Maga meg jobb, ha beleveri a
fejébe végre, hogy ő már nem a felesége.
 – Ki...
Grayson felegyenesedett és Roberthez hajolt. – A főnöke
vagyok. Az, aki látta a fájdalmat az arcán, amikor azt mondta
neki, hogy megcsalta. Kínosnak és kövérnek nevezte. Hadd
találgassak, meleg, tiszta otthonba ment haza, és meleg ételt
kapott. Vissza akarja őt kapni, hogy maga mindent megkapjon.
– Nem tudja, mit...
– De igen. Ismerem a fajtáját. Az apám is ilyen volt. Kenzie
most nekem dolgozik. Ha azt akarja, hogy írja alá a papírokat,
akkor kurvára alá fogja írni. Ha nem akarja többé látni magát,
én pedig rájövök, hogy mégis így van, akkor velem gyűlik meg a
baja. Világosan. Fejeztem. Ki. Magam?
A szívem olyan gyorsan vert, hogy szinte fájt, de olyan jó,
vad módon. Soha nem gondoltam, hogy egyszer az fog
beindítani, hogy figyelem Graysont, amint földbe döngöli
Robertet, de így volt.
Istenem! Ez beteges? Hogy annyira beindultam, hogy a
bimbóim kőkemények, a bugyim pedig csatakos volt, csak mert
a főnököm az exemmel vitatkozott?
Robert visszafordult hozzám. – Kenzie?
– Sajnálom, Robert...
– Nem, egyáltalán nem sajnálja – vágott közbe Grayson.
Köhögéssel próbáltam álcázni a nevetésemet. – Ah,
szeretném, ha aláírnád a papírokat, és értékelném, ha nem
jönnél vissza.
Robert összevonta a szemöldökét. – Hatalmas hibát követsz
el.
Vállat vontam, aztán megráztam a fejem. – Nem hiszem.
Grayson félreállt az útból, amikor Robert kiviharzott a
szobából.
– Köszönöm – suttogtam.
 A főnököm végigmért, a kapkodó légzésemet, a remegő
testemet. Azt gondolhatta, hogy attól van, hogy megijedtem,
vagy aggódok? Pedig nem. Nem mintha megmondtam volna
neki az igazat. Mert évek óta először be voltam indulva.
Felmordult, megfordult, és kirohant a szobából. Aztán
hangosan felcsattant. – Mindenki dolgozzon!
Nemsokára visszamentem az íróasztalomhoz anélkül, hogy
bárkire ránéztem volna. Csak feltartottam a fejem, és
megkönnyebbültem, amikor nem láttam Harper vagy Zoe
nyomát sem. Leültem, és újraolvastam a levelet, amit Vicenak
akartam elküldeni, amikor felugrott egy üzenet a képernyőn.
Ez hihetetlen volt – írta Darby.
Átpillantottam rá. Biccentett, rám meresztette a szemét,
aztán visszafordult a számítógépéhez.
Egy újabb üzenet érkezett. – Miután Mr. Jackson
befejezte a kiabálást Zoeval, kinyitotta az ajtót,
rábámult Harperre, és megkérdezte, hol vagy. Ő azt
mondta, hogy munkaidőben személyes dolgokkal
foglalkozol. Az a csaj gonosz. Azt akarja, hogy
elmenj, pedig nem is akarja a munkádat.
Mindenesetre Mr. Jackson mondott valamit
Harpernek, aki fújtatott, aztán lelépett. Aztán Mr.
Jackson elment megkeresni téged. Ez volt a köcsög
exed?
Igen – válaszoltam.
Szerintem Mr. Jackson nagyon elégedett a
munkáddal, hogy így kiállt érted. Soha nem tett még
ilyet.
Lehet.
Hallottam a nevetését. Odapillantva, láttam a mosolyát és a
fejrázását.
 Hát, jobb, ha folytatom a munkát – egy mosolygós
fejjel válaszoltam. Utáltam a gondolatot, hogy mennyi
kérdéssel kell szembenéznem holnap ebédkor, miután Darby,
aki imádja a pletykát, elhinti a legújabb irodai drámát.
Másfelől, gondoljanak, amit akarnak. Nem fogok aggódni
miatta. Elmondom a saját szemszögemből, aztán ha elhiszik,
elhiszik. Ha beleképzelnek még valamit abba, ahogy Grayson a
védelmébe vett, hát legyen.
Még ha kavarog is a gyomrom az idegességtől.
Kedveltem a főnökömet. Szerettem a munkámat, és azt, ahol
vagyok, és semmi, vagy senki sem fogja tönkretenni most, hogy
a saját lábamra álltam.
A belső telefon megszólalt. – Mrs. Mayfair, kérem, hozza be
Ethan szerződéses aktáját.
Hátratoltam a székem, odaléptem az irattartóhoz, és
felkaptam az aktát. Megálltam az ajtóban, és nagy levegőt
vettem. Test, viselkedj!
Kinyitva az ajtót, a tekintetem Graysonra esett, aki a kezét
nyújtotta az iratért, miközben a szeme nem mozdult el a
monitorról. A kezébe nyomtam a papírt, és hátraléptem. – Még
valami?
– Igen – szólt hidegen. – Legközelebb jó lenne, ha a
személyes problémáit máshol rendezné. Hogy ne kelljen
közbeavatkoznom.
Ijedtség ült a mellkasomra, és leeresztettem, mint egy felfújt
lufi.
– Természetesen – böktem ki. Istenem, nem is kértem, hogy
avatkozzon közbe. Ha nem lett volna a legutóbbi ribanca,
Robert fel sem jött volna az emeletre. Összeszorítottam a
fogam. Grayson mérges volt rám, mert balhéznia kellett a többi
dolgozó előtt. Hát, én meg mérges voltam, mert elvette ezt
tőlem.
Férfiak. Egyforma az összes.
– Más egyéb, Mr. Jackson? – kérdeztem szenvtelenül. Jó
voltam abban, hogy befogjam a szám.
– Nem, ez minden – nem is nézett rám.
Rendben.
Minden rendben, és kibaszott pompás.
Visszamentem az asztalomhoz, és kicsit erősebben tettem be
az ajtót, mint kellett volna, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy
tudja, hogy mérges vagyok rá, amiért ilyen fasz volt, olyan
dologban, amibe ő ártotta bele magát.
Nem kellett volna vele foglalkoznia, rám kellett volna
hagynia a dolgot, de nem tette, így nem hibáztathatott a
tetteiért.
Baszódjon meg. Baszódjon meg ő és a jóképű arca, dögös
teste és mély hangja.
Újra Mr. Jacksonnak fogom szólítani. Újra ki fogok térni
előle a konyhában.
Igazából, beüzemelek egy rohadt minibárt a hülye, gyönyörű
szobámban, az ő csúnya, csodálatos lakosztályában.
Baszódj meg, Mr. Jackson.
 Tizenkettedik fejezet
Fordította: Tony

– Puding, Jellybean kapott egy kis extra szünidőt a suliban, a

jövő havi hosszú hétvégekor. Mivel te annyira el vagy foglalva a
munkáddal, és hogy távol légy attól a fatökűtől, el akarunk
menni hozzád látogatóba. Talán egy hetet ott töltünk.
Mosolyogva leültem az ágyamra, és kiköhögtem a tüdőmet,
aztán megszólaltam. – Az jó lenne, apa. Mindketten itt
lakhattok velem. Van elég szoba.
– Kutya betegnek hallatszol.
Felnevettem. Apa soha nem a finomságáról volt híres. Egy
újabb köhögő roham után válaszoltam. – Hát, még szerencse,
hogy péntek este van, így lesz időm gyógyulni – igazából Mr.
Jackson előbb felküldött a lakásba, mert az emberek aggódtak,
hogy influenzásak lesznek, mint én.
– Pihenj, Puding.
– Az lesz, apa, és veszek be egy kis köhögés elleni gyógyszert.
Apa felszisszent. – Biztos, hogy ez bölcs dolog?
Kuncogtam. – Egyedül vagyok a szobámban, és itt is
maradok az este további részében. Biztos, hogy semmi rossz
nem történik.
– Hmm, talán a biztonság kedvéért zárd magadra az ajtót.
Oké, szóval eddig ahányszor köhögés elleni gyógyszert
vettem be, kicsit megőrültem. Részeg, boldog Kenzie lett
belőlem.
Viszont, az enyém volt az éjszaka. Dylan mondta, hogy
beugorhat egy kis levessel, de figyelmeztettem, hogy ne tegye.
Nem akartam, hogy más is beteg legyen.
– Úgy lesz, apa. Ne aggódj!
 – Emlékszel, mi volt az legutóbbi alkalommal?
Bólintva felsóhajtottam. Nem, mintha apa látná, így
válaszoltam. – Igen.
– És hol találtalak meg? – a hangjába könnyű humor
vegyült.
– Odakint, énekeltem és táncoltam az utca közepén.
– Így van. Aztán azt hitted, hogy legyőzhetetlen vagy, és meg
akartál állítani minden arra járó autót. Másnap, amikor
néhány fotó a helyi újságban landolt, azt kívántad, bárcsak ne
örökölted volna ezt a vonást anyádtól.
– Szerencsére régóta nem voltam olyan beteg. Ráadásul,
szerintem jó helyen vagyok, hogy bevegyem a gyógyszert, mert
a hely jól őrzött. Tuti, hogy valamelyik biztonsági őr elkap, ha
megpróbálok szökni.
– Azért a biztonság kedvéért figyelmeztetném őket.
– Mostanra már kinőhettem volna.
– Puding – nevetett apa. – Pihenj! Akkor búcsúzom, de nem
örökre.
– Szia, apa.
– Azért megnézem majd a holnapi újságokat – nevetett.
– Apa! – nyögtem fel, de már letette. Mosolyogtam,
miközben letettem a telefont az ágyra. Habár vacakul éreztem
magam, az, hogy beszélhettem apával, mindig könnyített a
lelkemen.
Fárasztó néhány hét van a hátam mögött, valószínűleg ezért
merültem ki, és lettem beteg. Az sem segített, hogy múlt héten
az ebédnél Angelia influenzás volt. Tuti, hogy az egész
ebédlőben szétszórta a bacikat a köhögésével. Ez lehetett a
másik oka, hogy Grayson hazaküldött, miután látta, hogy
kiköpöm a tüdőmet. Fura volt az arckifejezése, és az emeletre
parancsolt.
 A dolgok visszatértek köztünk arra az állapotra, ami
kezdetekkor volt. Nem beszélgettünk többé a konyhában, nem
voltak sóvár tekintetek, és tudtam, hogy ehhez sokban
hozzájárultam én. Mert aznap délután, amikor felcukkolt,
vettem magamnak egy mini hűtőszekrényt a szobámba. A
reggelit a szobám előtti nappaliban ettem meg. Amint
befejeztem a munkát, vacsorát főztem, mert tudtam, hogy még
elfoglalt. Csak a munkahelyen találkoztunk.
Úgy gondoltam, így a legjobb. Összezavarodtam az iránta
táplált érzéseim miatt, és a lényeg az volt, hogy a piszkos
fantáziám miatt nem akartam kockáztatni az állásomat.
Ezért is rendeltem online egy szörny-méretű lila vibrátort. A
csomag bármelyik nap megérkezhetett, és a cég diszkréciót
ígért, így nyugodt voltam, hogy sem farok, sem bimbócsipesz
képek nem fogják ékesíteni a dobozt.
Az első hét végén Grayson az irodájába hivatott.
Az asztala előtt álltam, és megszólaltam. – Igen, Mr.
Jackson?
– Megkérdezhetem, hogy miért nem reggelizett?
Megfeszülve, őszintén válaszoltam. – Reggeliztem.
– Vicces, mert nem láttam. Nem akarom, hogy valami
butaságot csináljon, és kihagyja az étkezést.
Összehúztam a szemöldökömet. – Nem vagyok hülye. Ettem
a nappalimban, abból az ételből, ami az én hűtőmben van, az
én szobámban.
Kitágult a szeme. – Van hűtő a szobájában?
– Igen.
– Miért?
Csípőre tett kézzel odavágtam. – Mert utálnám, ha
felmerülne valami személyes probléma, és közbe kellene
avatkoznia, még ha nem is kérném, és utána leharapná a
fejemet, mint egy gyereknek. Azonkívül, nem hiszem, hogy egy
ilyen buta embert szeretne maga körül a saját lakrészében.
Felsóhajtott, végigfuttatta az arcán a kezét, aztán a nevemet
nyögte. – Kenzie.
– Még valami, Mr. Jackson?
Tudtam, hogy kicsinyesen viselkedtem, de nem tudtam, nem
akartam hagyni, hogy más ember átsétáljon rajtam. Lehet,
hogy rosszul érezte magát azért, ahogy viselkedett, hát jó.
Jobb, ha Mr. Jackson és én megmaradunk munkáltatónak és
munkavállalónak… és nem barátoknak, akik beszélgetnek,
együtt kávéznak. Nem számít, mennyire hiányzott.
Aznap később, amikor visszamentem az asztalomhoz,
hallottam, hogy két férfihang kiabál egymással Mr. Jackson
irodájában. Nem tudtam kivenni a szavakat, de a hangerőből
ítélve elég durvák voltak.
Amikor Dylan kisétált, és bevágta maga mögött az ajtót,
tágra nyílt a szemem, és odasuttogtam neki. – Jól vagy? – nem
tehetek róla, úgy gondoltam, tennem kell valamit a testvérek
vitájával. Végül is, csak néhány nappal ezelőtt mondtam el
Dylannek, mi történt Roberttel, aztán Graysonnal.
Lehajolt, és megpuszilta az arcom. – Minden rendben,
drágám. Egy ingatlanfejlesztésről volt szó – Dylan korábban
már beszélt róla, hogy össze kell szednie magát, és úgy
gondolta, hogy ennek az ingatlanvásárlás, építés és eladás a
módja. Szerintem a bátyja nem örült ennek. Grayson mindig
úgy gondolta, hogy Dylannak vissza kellene térnie az
énekléshez. Bár ez az, amit Dylan soha nem fog megtenni. Azt
mondta, bulizott eleget fiatal korában, és túl van azon a
korszakon.
– Nem úgy hangzott, mintha Grayson odalenne érte.
 Elmosolyodott. – Ne aggódj, mellém fog állni. Mennem kell.
Áll még a vacsora holnap este?
– Hogyne.
Erre a gondolatra megráztam a fejem, beléptem a
fürdőszobába, és felkaptam a köhögés elleni gyógyszeres
üveget a mosdóról. Kiöntöttem a megfelelő mennyiséget a
mérőedénybe, imádkoztam, hogy ne legyek túl veszélyes a
hatása alatt, és lenyeltem.

****

– Kenzie, kérlek hagyd magadon a ruhádat – könyörgött

Dylan már… nem tudom hányadik alkalommal.
– Az egész testem fáj. Utálok beteg lenni, Dylan. De téged
szeretlek. Tudtad? Te vagy a legeslegjobb barátom az egész
kerek világon – az ágynak nyomtam, és szorosan megöleltem.
– Mondd el még egyszer, mit vettél be? – kuncogott fel
alólam.
– Csak egy kis köhögés elleni gyógyszert – hirtelen felültem,
és levegő után kapkodtam. – Istenem! Használt! Már nem
köhögök.
– Öt perccel ezelőtt volt egy rohamod, szivi – említette meg
Dylan, és leült mellém az ágy szélére.
Felé fordultam, és magasra emeltem a szemöldököm. –
Tényleg? – nem emlékeztem rá. Csak annyit tudtam, hogy
csodásan érzem magam. Kivéve, hogy rohadt melegem volt.
Dylan keze az enyémre csúszott. – Hagyd a pólódat magadon
– csak ennyit morgott.
– De melegem van.
– Juttasd eszembe, hogy soha nem ugorjak be, amikor be
vagy tépve.
 – Nem vagyok betépve. Fantasztikusan vagyok – csiripeltem,
aztán felnyögtem, amikor Dylan elkezdte masszírozni a
vállamat. – Ez olyan jó – mondtam.
– Jézusom – motyogta, és abbahagyta.
– Ne! – kiáltottam. – Még, kérlek! Kérlek szépen, hosszú P-
vel, mint egy pénisz – összegörnyedtem a nevetéstől. Aztán
megálltam. – Pénisz. Pé-nisz. Fasz. Farok. Dákó.
– Kenzie. Mi a fenét csinálsz?
– Ülök a padlón a lábad között, így tudsz masszírozni.
– És miért beszélsz a péniszről?
Felhorkantam, és megmagyaráztam. – Csak viccesnek
találtam a szót. Mint a vagina, punci, hüvely, buksza… Ó, igen,
ott jó.
Dylan erősen gyúrta a vállamat, és csodás érzés volt.
– Kenzie – kiáltott fel Dylan. – A francba, fejezd már be a
vetkőzést!
– Csak a felsőmet, légyszi.
– Nem.
– Dylan – nyafogtam, aztán gyorsan előrehajoltam,
lehúztam a felsőmet, és kikapcsoltam a melltartómat.
– Bassza meg. Azt mondtad, hogy a felsődet, és én azt sem
akartam. Most még a melltartódat is levetted.
Felkaptam az említett melltartót, megpörgettem az ujjam
körül, aztán átdobtam a szoba másik végébe egy „Juhúú”
kiáltással. Aztán hátradőltem. – Na, most már folytathatod,
rabszolga – felnézve rá észrevettem, hogy nem néz le, de a keze
még mindig a vállamon volt, és elkezdett masszírozni. – Zavar
téged a női test?
– Nem.
– A cicik végülis olyanok, mint a herék, csak nagyobbak és
kevésbé szőrösek. Hogyhogy nem tetszik neked, még akkor is,
ha nem szereted a nőket? – megfogtam a mellem, és
megszorítottam. – Szerintem én is megcirógatnám más nők
intim részeit. Vagyis, inkább csak a ciciit.
– Az isten szerelmére, fogd már be!
Felsóhajtottam, és bólintottam. – Oké, de csak akkor, ha
folytatod.
– Helyes – szűrte ki az összeszorított fogai között, legalábbis
így hangzott.
Elkezdtem dúdolni Kelistől a „Milkshaket”, amikor Dylan
keze lejjebb csúszott a hátamon, és kiszakadt belőlem egy
nyögés. – Dylan, ez cso-dá–la-tos.
Ekkor a hálószobám ajtaja kivágódott, egyenesen neki a
falnak. Felsikoltottam, felugrottam a földről, és a kezemet a
szívemre szorítottam, hogy lecsillapítsam.
– Mi a fene folyik itt? – szólt mogorván Grayson. Megigézve
figyeltem, ahogy a tekintete körüljárt a szobámban, az ágyra, az
öccsére, rám, vissza az öccsére, aztán a szeme elsötétedett,
aztán megint rám nézett, és tágra nyílt a szeme.
– Csukd be azt a rohadt ajtót! – kiáltott Dylan. Felkelt az
ágyról, az ajtóhoz futott, és gyorsan becsukta. – Még a végén
kiszökik, te idióta.
– Mondd meg nekem, miért ne öljelek meg? – szögezte a
kérdést Grayson Dylannek, és meglökte.
– Ó, igen, Grayson itt van – kiáltottam, a karjaim pedig a
levegőbe lendültek, és elkezdtem integetni.
– Részeg?
– Nem, a köhögés elleni gyógyszertől van – Dylan
felsóhajtott. – Kenzie. A pokolba is, fordulj a fal felé.
Abbahagytam a táncot, és csípőre tettem a kezem.
Összehúzott szemmel megkérdeztem. – Miért? Csak mert
meleg vagy, és a cickóim…
 – Azt mondtad neki, hogy meleg vagy? – bődült el olyan
hangosan, hogy be kellett fognom a fülemet.
Dylan elém toppant, útközben felkapta a pólómat, amit
áthúzott a fejemen, és átbújtatta a karjaimat a lyukakon. –
Csinálnom kellett valamit. Egyébként túl ideges volt velem.
Pánikba estem. A nők jobban érzik magukat a meleg férfiakkal.
– Dylan és Grayson testvérek. Dögös testvérek, az egyik
meleg, a másik nem. Az egyik a főnököm, a másik nem –
énekeltem, ringatóztam a saját ütememre.
– A kurva életbe! – hallottam Grayson morgását. – Nem
csoda, hogy nem volt ott a vacsorapartin…
– Parti van? – kiáltottam. – Juhé!
– A francba! – csattant fel Dylan. Megpróbált elkapni, de én
egy pazar pörgéssel elsiklottam mellette. – Kapd el! – kiáltott.
Hátravetettem a fejem, és felnevettem. Izgatottan vártam,
hogy ott lehessek a partin. Csakhogy, valami erős és szilárd
fonódott a derekamra, és húzott vissza egy izmos falhoz.
Hátratekintve láttam, hogy a fal tulajdonképpen a főnököm
volt.
– Hé, Grayson! Mit csinálsz te itt?
Megrándult az ajka.
Vigyorogva szólaltam meg. – Tetszik, amikor ezt csinálja az
ajkad. Olyan cuki.
Felemelkedett a szemöldöke. – Cuki?
– Ez is tetszik, amikor ezt csinálod. Az egyik szemöldöködet
felemeled, mintha te lennél He-Man, erős és hatalmas – lassan
megfordultam a karjában. – Na várjunk egy icipicit. Én mérges
vagyok rád, te nagy főnökösködő… főnök – méregettem
ellenségesen.
Az ajka megint megrándult.
 Megböktem az ujjammal. – Ne csináld ezt, amikor
bizonytalan vagyok – pislogtam. – Most miért vagyok
bizonytalan?
– Fogalmam sincs.
– Nem – megráztam a fejem. – Emlékszel, mert most már én
is emlékszem. Ne légy nagy, szemét ember, amikor zavarba
hoznak.
Felhorkant. – Ígérem, nem fogok.
Mosolyogva azt mondtam. – Oké. Most meg foglak ölelni – a
dereka köré fontam a karom, és szorosan megöleltem.
– Olyan cuki így, mi? – hallottam Dylan hangját valahonnan
mögülem.
– Azt hiszem, jobb, ha megyek – mondta Grayson lágyan,
aztán éreztem a kezét a derekamon. Megpróbált eltolni
magától, de olyan meleg, kemény és csodás volt, úgyhogy nem
engedtem. Inkább felugrottam, amitől megtántorodott, de
aztán a kezével elkapta a fenekemet, miközben én a nyaka köré
fontam a karom, és a dereka köré a lábam.
– A fenébe, Dylan, segíts! – csattant fel Grayson.
– Majom vagyok – kiáltottam és nevettem, a nyakába
temetve az arcomat.
Dylan kuncogott. – Nincs az az isten. Egy órát vigyáztam rá,
mielőtt te feltűntél, most meg rád néz ilyen ábrándosan.
– Levetted a felsőjét – morogta Grayson.
– Ő vette le. Egyébként sem láttam sokat. És, ő csak
szimplán boldog volt, amikor megjelentem. Nem sikoltozott az
örömtől, mint amikor téged meglátott. Egyébként is, már
késésben vagyok egy randiról.
– Dylan, esküszöm az élő istenre, ha kimész azon az ajtón…
Állj, ezt nem teheted…
– Megtehetem, és meg is teszem.
 – Nekem egy partival kéne foglalkoznom.
Hátrahajolva felkiáltottam. – Parti? Igen, rock and roll –
leugrottam a fámról, és az ajtóhoz rohantam, csakhogy a
kezem megakadt valamiben. Megfordulva láttam, hogy
Grayson fogja.
– Nem, Kenzie. Nincs semmi az ajtón kívül. Dylan!
– Jó szórakozást! Ne aggódj! Megmondom az embereknek,
hogy gyengélkedsz.
Az ajtó becsapódott, aztán szerintem Dylan nevetését
hallottam kívülről.
Visszapillantva Graysonra megkérdeztem. – Akkor nincs
parti?
– Nem. Nincs parti.
– Hmm – motyogtam. Grayson közelebb lépett, én pedig
megkérdeztem. – Tehát, most mit fogunk csinálni? Szépen ki
vagy öltözve, csinos vagy és jóképű… Ezek ugyanazok?
Felsóhajtott, a szabad kezével, amivel nem fogta a kezem,
végigsimította az arcát. – Reggel meg fogod ölni magad.
– Miért?
Felhorkant. – Ne aggódj!
– Biztos, hogy nincs parti, ahova elmehetnénk?
– Igen.
– Akkor… megmasszírozol, mint Dylan?
– Jézusom, nem!
– Oppá, bocsi. Elfelejtettem, hogy te Hárpiával jársz. Nem
mintha bármi rossz lenne egy masszázsban. Úgy értem, csak a
vállamat érintenéd meg. Azzal nem ártunk senkinek, vagy
gondolod, hogy nem tetszene neki?
Kuncogott. – Utálná.
– A fenébe – tovább gondolkodtam. – Akarsz táncolni?
Bulizni? Vízisízni? Ó, már tudom, menjünk az edzőterembe.
 – Kenzie?
– Igen, Grayson?
– Fáradt vagyok.
– Ó, ne. Az nem jó. Tudok hozni neked valamit, ha kimegyek
a szupermarketbe.
Grayson a kezemnél fogva az ágy felé húzott. – Mit akarsz ott
csinálni? – kérdezte.
– Red bullt venni, nem is, csokit. Nem, kondomot. Vagy
gyantát. Először gyantáznom kell.
– Úgy látom, a lábad már le van gyantázva.
A szememet forgattam, nevettem, aztán amikor Grayson
hátralökött, és az ágy szélén ültem, megszólaltam. – Nem oda
kell, hanem a…
– Csend legyen, Kenzie – morgott Grayson torokhangon.
– Oké – suttogtam, aztán figyeltem, ahogy megkerüli az
ágyat. Levette a zakóját, a nyakkendőjét, aztán kigombolta a
felső két gombot az ingjén, és becsusszant az ágyba.
– Gyere feküdj le egy pillanatra – parancsolta, és az ágyra
fektette a karját.
Megpördültem, felugrottam, aztán lefeküdtem mellé az
ágyra, és a mellére hajtottam a fejem. A karja a vállam köré
kulcsolódott.
Ásítva beismertem. – Azt hiszem, álmos vagyok.
– Örülök neki.
– Jó éjt, Grayson!
– Jó éjszakát, Kenzie!
 Tizenharmadik fejezet
Fordította: Tony

Rémülten pattant ki a szemem. Fogalmam sincs, honnan jött

ez a rémület. Mély levegőt vettem, és próbáltam lecsillapítani
az őrülten kalapáló szívemet. Kihúztam a kezem a takaró alól,
és a mellkasomra tettem.
Tágra nyílt a szemem.
– Ó, a francba – suttogtam.
Csak egy probléma volt a köhögés elleni gyógyszerrel, az,
hogy a következő nap… emlékeztem mindenre.
Behunytam a szemem, ahogy az éjszaka lepergett előttem. Az
egész testem elpirult a gondolatra, hogy… édes istenem, a
főnököm látta a mellemet! Megmásztam, mint egy póznát.
Megöleltem, én…
Tágra nyílt a szemem. – Meg fogom ölni – dohogtam, és
gyorsan kimásztam az ágyból. Áttrappolva a gardróbomba
kiválasztottam a megfelelő öltözéket a gyilkossághoz.
Dylan Jacksonnak ez fájni fog.
Nem is meleg.
Hazudott nekem.
Ő… Megálltam, és visszalopakodtam a gardrób bejáratához.
Átkukkantottam a sarkon, és láttam, hogy üres az ágy. Grayson
az éjszaka velem feküdt az ágyban, de már nincs ott. Hála
istennek.
Ó, a francba, a főnököm szorosan magához ölelt, mert
néhányszor próbáltam megszökni, hogy lemenjek úszni. Végül
Grayson mellett aludtam el.
Égett az arcom zavaromban.
 A gyilkossági terveimet másik napra kellett halasztanom,
mert nincs az az isten, hogy kilépjek ma a szobámból, és
esetleg összefussak Graysonnal.
Látta a mellemet, az isten szerelmére.
Össze akartam gömbölyödni, és belehalni a szégyenbe.
Bele tud halni az ember a szégyenbe?
Nagy volt az esélye, hogy én igen, ha aznap találkozok
Graysonnal.
Kijőve a gardróbból, a táskámhoz léptem, és kivettem a
telefonomat. Küldtem egy gyors üzenetet Dylannek. Lassú,
fájdalmas halálod lesz, én pedig mosolyogva foglak
kínozni.
Azonnal válaszolt. Jó reggelt, Napsugár. :) Jól telt az
éjszaka?
Összeszorítottam a fogam, megmarkoltam a telefont és
válaszoltam: Halál. Gyötrelmes halál, te hazug kis
szardarab.
Dylan: Úgy látom, nincs jó kedved. Ne feledd, hogy
szeretlek.
Én: Hazudtál nekem, te szarzsák.
Dylan: A te érdekedben volt. Akkor most nem
lehetnénk, BFF6-ek, nem?
Én: Az nem ugyanaz, amikor a BFFF-em NEM
MELEG, és látta a cicimet.
Dylan: Szép darabok. Mi az a plusz F a BFF-ben?
Én: Legjobb kibaszott barátok örökké.7
Dylan: Hát, hát Napsugár.
Én: A bátyáddal hagytál, aki a FŐNÖKÖM, és látta a
cicimet. Mondtam neki dolgokat, jóképűnek

6 BFF = Best Frind Forever = legjobb barátok örökké

7 Best fucking friend forever
neveztem, megmásztam, megöleltem… VELEM
KELLETT VOLNA MARADNOD, ÉS MEGVÉDENI.
Dylan: Randim volt. Nem maradhattam. Bár
szerintem Gray nem bánta, hogy vigyáznia kell rád.
Felhorkantam. Ja, lehet. Egyébként, hogy csökkentsd
a fájdalmad, és helyrehozd a szénádat nálam, hozz
nekem kaját. MERT NEM HAGYOM EL A SZOBÁMAT.
Dylan: Nem kell kiabálni, Napsugár. De ma nem
megy, bocsi :)
Én: Dylan (hangulat: nyafogós), kaja kell.
Vásárolnom kellett volna, mert alig van valami kaja a
szobámban. Kérlek szépen, segítsd ki az állítólagos
BFF-edet!
Dylan: Szeretlek, Napsugár, de fel kell húznod a szexi
bugyidat, és elindulni. Nem érek rá (kacsintás,
kacsintás)
Én: Rendben. Küldök értesítést az újságoknak, így az
emberek tudják majd, hol lesz a temetésed.
Dylan: Szuper, te vagy a legjobb. Szép napot x
Én: Kapd be x
Dylan: Nem, inkább nyalok :P
Az ágyra dobtam a telefont, és mérgesen felnyögtem, épp,
amikor a gyomrom panaszkodni kezdett, hogy üres. Legalább
egy jó dolog volt. Sokkal jobban éreztem magam, mint az
elmúlt napokban. Az orrom még mindig el volt dugulva egy
kicsit, és a fejem is nyomott volt, de már nem köhögtem.
Zuhanyoznom kellett, aztán felhívni a titkosszolgálatot, hogy
ki tudnak-e valahogy juttatni a lakásból észrevétlenül.
A mozdulataim lassúak voltak. Végülis nem kellett sietnem
elhagyni a szobát, még ha a gyomrom állandóan lármázott is a
kajáért.
 Tusolás után farmerbe és puha gyapjúpulcsiba bújtam.
Táskával a vállamon megálltam az ajtóban, kezem a kilincsen.
Még ha az éhség fel is zabálta a belső részeimet, akkor is
kavargott belül minden az idegességtől.
Ez hülyeség. Lehet, hogy nincs is itt. Csak nyisd ki az ajtót,
és fuss a lifthez.
Felsóhajtottam, kinyitottam az ajtót, és gyorsan a következő
ajtóhoz lépdeltem, ami a fő nappaliba vezetett, amerre a
menekülő útvonalam vitt.
Ne gondolkodj. Csak fuss, parancsoltam magamnak. Hát
kinyitottam az ajtót, és a még sötét helyiségben találtam
magam. Senki nem nyitotta ki a redőnyöket, amiért hálás
voltam. Így őrült vágtába kezdtem a lift felé. Amikor odaértem,
többször is megnyomtam a gombot.
– Gyerünk, gyerünk – könyörögtem a hülye lassú
szerkezetnek.
– Makenzie.
– Jujj – felsikítottam, megfordultam, nekidőltem a lift
ajtajának, úgy kerestem a szobában a férfit. – G-Grayson?
A redőnyök hirtelen kinyíltak, én pedig egyből kiszúrtam,
ahogy ott állt a zongora mellett. Az arca szenvtelen volt,
majdnem unatkozó. – Mész valahová?
– Öö, áh, háát, lehet. Igen. Nem, azt hiszem, visszamegyek a
szobámba – megdörgöltem a homlokom. – Cicik, láttad őket….
Ahh! – megint felsikoltottam, amikor a liftajtók kinyíltak, én
pedig hátraestem, egyenesen a seggemre. Gyorsan felálltam,
megnyomtam a Földszint, majd a Zár gombot. – Igen, úgy
értem, ennivaló, én, ah, ennivalóra van szükségem – az ajtók
elkezdtek záródni. Hülye voltam, és a hülye szám megszólalt. –
Bocsi a tegnap estéért, hogy megmásztalak, megérintettelek, és
hogy láttad, amit láttál.
 Ahogy becsukódott az ajtó, esküszöm láttam, hogy Grayson
mosolyog, és jókedv csillan a szemében.
Mosolygott.
Szélesen.
A szemei rajtam táncoltak.
De lehet, hogy csak képzeltem.
Megráztam a fejem, a falnak dőltem és felsóhajtottam. A
kezem remegett. Az a pasi meg tud ijeszteni, és egy nap
visszakapja.
Ha egyáltalán visszamegyek a lakásba.
Talán csatlakoznom kéne egy cirkuszhoz. Jósolhatnék.
Habár soha nem voltam jó abban, hogy kitaláljak dolgokat,
és ismerve a szerencsémet, az emberek utánam jönnének a
vasvillájukkal, ha nem jön be, amit mondtam nekik.
Elmentem az autóm mellett, úgy döntöttem elsétálok a
néhány saroknyira levő pékségbe, amit Dylan mutatott
nemrég. Náluk volt a legjobb kávé és muffin. Csak erre volt
szükségem, hogy megnyugodjanak az idegeim.
Beléptem, rámosolyogtam Deliára, a tulajdonos lányára, aki
velem egyidős lehetett. – A szokásosat? – kérdezte.
Bólintottam, és leültem az ablak mellé.
Elővettem a telefonomat, és láttam, hogy jött egy üzenet
apától. Nem voltál az újságokban. Ezek szerint minden
rendben volt?
Megráztam a fejem, és magamban kacagtam, hogy mekkorát
tévedett. Határozottan nem volt minden rendben. Azért
válaszoltam. Ha az, hogy bolondot csináltam magamból
a főnököm előtt, akinek le kellett fognia, hogy ne
hagyjam el a szobát, rendben van… akkor persze.
Apa: A francba!
Én: Ja.
 Apa: Kisütött? Felhívhatom, hogy megmagyarázzam.
Gondolom kirúgottat akart írni a kisütött helyett. Legalábbis
remélem. Nem, egyelőre nem, és kérlek, ne hívd!
Apa: Hívj, ha kellek. Még mindig szét tudok rúgni
seggeket, nem vagyok olyan narancs.
Azonnal újabb üzenet érkezett apától: Öreg, nem durva
narancs. Ragu új telefon.
Aztán egy újabb.
Apa: Jézusom. Hülye, nem ragu.
Én: LOL. Tudom, apa :) Köszi
Apa: Segg szétrúgásról beszélve, néhány szilva jött
Jellybeanhez. Mennem kell.
És egy utolsó üzenet: Durva életbe! Szarházit akartam,
nem szilvát.
Nevetve tettem le a pultra a telefonomat. Szegény Lori!
Reméltem, hogy nem égeti le túlságosan. Izgatottság pezsgett
bennem. Tényleg vártam, hogy egy hetet a családommal
tölthessek. Millió dolgot elterveztem már velük, de legfőképpen
elviszem őket egy Dodgers-meccsre. Apa hatalmas szurkoló
volt.
– Tessék, Kenzie – Delia letette elém a kávémat és a
muffinomat.
– Valószínűleg megmentetted az életemet – mondtam.
– Kemény éjszaka?
– A legkeményebb.
– Igen, nem nézel ki túl jól.
– Valamiféle nátha. De legalább már nem köpöm ki a
tüdőmet.
– Összekészítek neked egy elviteles csomagot.
Felnyögtem. – Hozzám jössz feleségül?
 Nevetett, és megveregette a vállamat. – Sajnálom, szivi, de
már elígérkeztem másnak – átnézett a túloldalra, és felkiáltott.
– Újabb lánykérés, Wesley!
A vőlegénye feje felénk fordult. – Makenzie, hogy
próbálhatod lecsapni a kezemről a nőmet?
Elmosolyodtam. – Sütiket ígért nekem.
Felsóhajtott. – Te nő, őt nem kaphatod meg, de ha engem
akarsz… – kacsintott.
Nevetve ráztam meg a fejem. – Bocsi, Wesley, de én inkább
Deliánál próbálkozok.
Fújtatott egyet. – Mint minden férfi, nő és kutya.
– Csak viccel – Delia mosolygott, és a szemét forgatta.
Megpuszilta az arcom, és visszament dolgozni.
Lehet, hogy szerinte a vőlegénye viccelt, de szerintem igazat
mondott. Delia gyönyörű volt. Majdnem minden nap randira
hívta valaki. Akárhogy is, ő elmondta nekem, hogy az ő szíve
azé a férfié, aki a pékség hátuljában süti a sütiket. Elmesélte,
hogy abban a pillanatban, amikor az apja felvette, ő elveszett,
és a fiú is ugyanígy volt vele. Olyan cuki volt. Ezt szerettem
volna Roberttel, vagy legalább a következő férfival az
életemben.
Egyelőre a lila vibrátorszörnyetegemé volt ez az érdem.
Örültem, hogy megrendeltem.
Először is, nem beszél, nem morog, és nem izzad rajtam,
mint a ló. Nem mintha az izzadás ne lenne dögös, de akkor
nem, amikor úszni tudnék a férfi izzadságában. Az lelombozó.
És a vibrátortól elmennék minden alkalommal, amikor
akarok. Nem foglalkozna saját magával. Ura lennék a
helyzetnek, és azt kapnám a végén, amit akarok.
 Édes istenem, mit csinálok? Ülök a pékségben kávét
kortyolgatva, muffint majszolva, és a leendő lila barátomról
gondolkodok?
Kitöröltem a szexi gondolataimat, befejeztem a reggelimet,
felkaptam a csomagolt sütiket, és elindultam vissza a lakásba.
Rettegés futott végig rajtam, és az egész testem borsózott,
ahogy mentem felfelé a lifttel. Imádkoztam, hogy ne legyen ott.
Pokolba, ha Steve, aki a kamerákat figyeli, nem nézne
hülyének, letérdeltem volna, és úgy imádkozok.
Csak le akartam dobni a nyalánkságokat, és újra elindulni
bevásárolni. Azután, ha már megvan minden kaja, ami a
szobámba kell, nem is kell kijönnöm. Talán vehetnék néhány
DVD-t is, hogy legyen mit néznem másnap, lévén vasárnap
lesz, még egy nap távol a pokoltól. Éreztem magamon, hogy
elsápadok.
Mihez kezdek hétfőn?
Kinn kell ülnöm az irodája előtt, és tudom, tudom, hogy a
főnököm átölelt, látta a didkóimat, és cirógattam. Nem
helytelen módon, de akkor is, rajta volt a kezem.
Ha csak elkaptam volna az érzést… ne, Kenzie, ne kezdd el,
Jézusom.
Az ajtó kinyílt, én pedig lefagytam.
A másik oldalon ott állt Grayson, és a rohadt Hárpia.
Gyorsan mindenfelé néztem, csak feléjük nem. – Helló, öö,
én csak ledobom ezt a pár darab sütit, aztán megyek vásárolni.
Szép napot! – hangosan beszéltem? – Igen, élvezzétek. Szép az
idő a sétához. A friss levegő fantasztikus a bőrnek – ne beszélj
bőrről. Túl sokat látott a bőrömből múlt éjjel. – Nem a bőrnek
– nevettem idegesen. – Úgy értem, a szemnek! – kiabáltam
vissza, ahogy keresztülmentem a nappalin. – A friss levegő jót
tesz a szemnek, nedves lesz tőle, és kimos belőle minden undi
dolgot – édes Istenem! Mi a faszról beszélek? – Mindegy,
legyetek jók… – fogd be, fogd be. El kell húznom innen. A
barátja, a főnököm látta a cicimet. Tűnés, tűnés. Ledobtam a
csomagot a bárpultra, és megfordultam. Egy szempillantással
felmértem, hogy Grayson és Hárpia még mindig kint állnak a
lift előtt, szemben velem. Valószínűleg azon gondolkodtak, be
vagyok-e tépve. – Ezt itt hagyom, és megyek is, hagylak titeket
– titeket? Mintha azt gondoltam volna, hogy szexelni fognak.
Ó, istenem, fognak? Forgott a gyomrom. Visszasétáltam a
lifthez, közben hálát adtam az égnek, hogy az ajtó még mindig
nyitva van, és beszálltam. Megfordulva integettem. – Viszlát,
ah, később, csácsumi. Nem, várjatok, nem hiszem, hogy később
találkozunk. Úgy értem, nem leszek itthon egész nappal és
éjjel. Mindegy… – felsikkantottam, amikor elkapták a
csuklómat, és kivonszoltak a liftből, miközben észrevettem,
hogy Hárpiát viszont betuszkolták.
– Később rendbe hozom – mondta Grayson sötéten. – Most
beszélnem kell Mrs. Mayfairrel.
– Ő az? – vágta oda Hárpia, miközben az ajtók elkezdtek
becsukódni.
– Mi volt ő? – visítottam. – Nem csináltam semmit – sírtam.
– Ártatlan vagyok, mondd meg neki. Ártatlan – kiabáltam,
ahogy az ajtó becsukódott.
– Emlékeztess, hogy soha ne légy a pókerpartnerem –
sóhajtott Grayson, és végigsimított a haján.
– Csak nem tudom, hogy értette. Te tudod? – vállat vontam.
– Az a megjegyzés olyan volt, mint egy puzzle, amit össze kell
raknom. Mit akart jelenteni? – a levegőbe emeltem a
karjaimat.
– Makenzie.
 – Talán meg kellene kérdeznem tőle. Nem, az valószínűleg
nem jó ötlet. Soha nem tudhatom, mi jön ki a számból.
– Makenzie.
– Mindegy, el kell mennem vásárolni, és venni, öö… – a
lifthez baktattam, és többször megnyomtam a gombot.
– Köhögés elleni gyógyszert?
Kitört belőlem a nevetés. – Nem. Semmiképpen. Úgy
értettem, valami mást, ami segít az eldugult orromon. Tudod,
beteg vagyok. Egyáltalán nem vagyok jól, és ki tudja, mit
mondok, vagy teszek.
Éreztem, hogy Grayson közelebb lép. De még mindig, semmi
esetre sem akartam ránézni. El akarok kerülni minden vitát.
Nem kockáztathattam, hogy a szemébe nézek, és… nem tudom,
mi történt volna, de akkor is, nem kockáztathattam.
– Ideges vagy? – Grayson hangja halk volt, és volt benne
valami, amit nem értettem.
Közelebb húzódtam a menekülési útvonalamhoz, és még
egyszer megnyomtam a hívógombot. – Nem – cincogtam, újra
és újra megnyomtam a gombot.
– Jól érzed magad?
Bólintottam. – Jól. Nagyszerűen. Elfoglalt vagyok.
Az ajkamba haraptam, amikor hallottam, hogy kuncog, és
próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a kuncogásától
borzongás futott végig rajtam.
– Kenzie – mondta halkan.
– Hmm?
– Sajnálom, hogy úgy beszéltem veled…
– Ne! Megbocsátva, minden rendben, semmit nem kell
sajnálnod… hát, kivéve, hogy sajnálom, hogy…
– Lássuk, össze tudom-e szedni. Rám másztál. Megöleltél.
Mondtál bizonyos dolgokat?
 – Aha…
– Nézz rám – parancsolta rekedtesen. Felkaptam a fejem. Az
égővörös arcomat tanulmányozta, aztán megszólalt. – Nem
tehetsz róla, hogy – mosolygott – a gyógyszer hatása alatt
voltál. Nincs miért magyarázkodnod.
– Akkor még mindig van munkám?
Felnyögött. – Miért gondolod minden egyes alkalommal,
amikor történik valami, hogy ki foglak rúgni?
Vállat vonva motyogtam. – Nem tudom – végre megérkezett
a menekítőm, kinyílt az ajtó. Gyorsan beléptem. Hátrafordulva
láttam, hogy Grayson vigyorogva figyel.
– Öö, köszönöm, hogy hm, velem voltál múlt éjjel –
mosolyogtam.
Ahogy az ajtók elkezdtek csukódni, láttam, hogy az álla
felemelkedik.
– Édes istenem – mondtam kifulladva.
Mi történt? Hogy értette Hárpia? Grayson miért ilyen kedves
velem a maga parancsolgató, csábító módján?
Bocsánatot kért.
Szent szar, ez azt jelenti, hogy meg kell neki bocsátanom,
tehát nem kerülhetem tovább a lakásban.
Hát, talán túl sokat voltam a lakásban.
Lehet, hogy új hobbit kellene választanom, mondjuk
kacsaetetést.
 Tizennegyedik fejezet
Fordította: Maya

Egy kicsivel több, mint egy hétbe telt, mire az összes

betegség elhagyta az épületet, hála az Égnek. Lehetetlen, hogy
még egy adag köptetőt bevegyek. Soha. Még ha az életem
múlna is rajta, inkább lázasan, sóhajtozva ringatóznék egy
sarokban, mint hogy illetlenül megmásszak egy dögös pasit.
Dylan végül lebetegedett, tehát még nem kaptam a nyakát a
kezeim közé. Habár ez nem akadályozta meg abban, hogy
engem idegesítsen, könyörgött, hogy menjek át hozzá és
ápoljam őt. Kedves ember lévén, végül vittem egy kis levest,
azzal a fenyegetéssel, hogy látni fogom, mikor elég jól lesz az
erőszakhoz.
Tudta, hogy miről beszélek. Nem volt rá esély, hogy egy
hajszálát is meggörbítsem. Segített nekem minden fontos
lépést megtenni, hogy újra megtaláljam önmagam. Plusz,
mégha nem is volt meleg, még mindig a legközelebbi barátom
volt.
Grayson természetesen nem lett beteg. Nyilvánvalóan
immunis volt bármire és mindenre.
Azon az első vasárnap a majommászásos incidensem után,
pihenéssel és DVD nézéssel töltöttem az időt a szobámban.
Főleg, mivel nem akartam hiányozni a munkából. Mikor eljött
a hétfő és aztán esemény nélkül eltelt, a feszültség legördült a
vállaimról. Hálás voltam, hogy Grayson egy rendes férfi és
egyáltalán nem hozta fel a péntek estét. Ez azt jelentette, hogy
a hét többi része zökkenőmentesen telt el.
– Mrs. Mayfair, szükségem van Ethan borítójának
kefelenyomataira – jött a morajló hangja a házi telefonban.
 Amikor meghallottam, hogy kinyílik a lift ajtaja,
odapillantva láttam, hogy Angelia úgy mosolyog rám. Egy
dossziét lóbált maga előtt. Megnyomva a főnököm irodájának a
gombját azt mondtam. – Épp most érkeztek meg. Máris
beviszem őket.
Felállva a székemből üdvözöltem Anget. – Szia!
– Szia, bébi! Bocs a késésért. Tudasd velem, ha bármit meg
akar változtatni.
Behajolva suttogtam. – Nem kellene Ethan menedzserének
mindezt elfogadnia?
– Grayson a menedzsere. Amíg Ethan nem tud bizonyítani,
Graysonnal fog maradni. Bár nem hiszem, hogy bármi
probléma lesz Ethannel. Az egyik nap elsétáltam a felvevőszoba
mellett és hadd mondjam el neked, annak a fiúnak a hangja
olyan sima, mint a vaj. Ha nem lennék meleg, még én is
ráhúznám…
– Mrs Mayfair – kiáltotta az irodája ajtaján keresztül.
Ang felvonta a szemöldökét. – Ajjaj, máris lelépek.
– Kösz. Ebédnél találkozunk – kiáltottam és aztán
megtettem az utat Grayson irodájába. A gondolataim Ethan és
Grayson körül forogtak. Grayson az összes új ügyfélről
gondoskodott, mikor elindultak, vagy csak azokról, akik
közvetlen kapcsolatba léptek Graysonnal, hogy váltást
kérjenek? Talán Graysonnak ki kellett fizetnie Ethan régi zenei
producereit, hogy átadják nekünk. Ez megmagyarázhatta, hogy
Grayson miért foglalkozik személyesen Ethannal. Nem mintha
nem ellenőrizte volna a legtöbb ügyfelet; a legtöbb dologban ő
mondta ki az utolsó szót. Habár a többi ügyfélnek voltak saját
menedzserei Grayson cégétől.
Miután az iratot az asztalra tettem, megdermedtem, mert az
asztalán egy kinyitott doboz volt, amiben a lila vibrátorom
feküdt. Tágra nyílt szemekkel pillantottam rá Grayson
szórakozására.
– Azt hiszem, rosszul címezték meg, mert természetesen
nem én rendeltem.
Nem.
Bassza meg, nem.
Az automatikus kitöltés kibaszott velem?
– Hm... – nevettem idegesen. – Én... ah, én... – megnyaltam
a számat és megint felnevettem. – Viccből kaptam Dylantől.
– Tényleg? – ráncolta a homlokát.
Bólintottam és tovább bólogattam, ahogy felvettem a
dobozt, megfordultam és az ajtó felé indultam.
– Mrs. Mayfair – kiáltotta Grayson.
Megpördülve felvinnyogtam. – Igen?
– Foglaljon helyet és mondja el, mit gondol Ethan daláról,
kérem. A címe: Daylight8.
Kihúztam magam. Izgatott és büszke voltam, hogy még
valami ilyen kínos után is kikéri a véleményem valami ilyen
fontos dologról. Amint leültem vele szembe a dobozommal –
kartonpapírral – az ölemben, megnyomott valamit a telefonon
és Ethan hangja szólalt meg a hangszórókon keresztül. Az
egyetlen kísérő hangszer egy gitár volt.

„Úgy hiszem, te alakítod a végzeted

Egy ponton kiválasztod az utad,
Ez a magány
Vagy az előre kialakított sors?
Ami normális egy átlagos férfinak,
Az nem érdekelt engem.
Egy részem vágyik

8 Napfény
 Az ajándékra, amit adtál
Veled a napfényben vagyok.
A te lelked a nap.
Nincs több magányos éjszakám,
Amikor rád gondolok.
Veled akarok maradni örökké, együtt;
Ha az idő megállhatna,
A fény az éjszakámban.
Az eddigi életem,
Olyan volt, mint a házimunka,
De most biztosan tudom,
Te vagy a jutalom.
Semmi időbe telt rájönni,
Élőnek éreztem magam,
A szívem hangosan kezdett dobogni,
Veled az oldalamon.
Veled a napfényben vagyok,
A te lelked a nap,
Nincs több magányos éjszakám,
Amikor rád gondolok.
Veled akarok maradni örökké, együtt,
Ha az idő megállhatna.
A fény az éjszakámban”9

9 „I believe you create your destiny/At some point chose a path/Is it one of loneliness/Or a
preconceived fate?
What’s normal for the average man/Did not interest me/A part of me was longing for/The gift
you gave to me.
With you I’m in the daylight/The sun is your soul/I don’t have any lonely nights/When I think
of you/With you I want to stay forever, together as one/If time could stand still/The light in
my night.
The life that I’ve had/Seemed like such a chore/But now I surely know/You’re the reward.
It took no time to realize/I felt alive/My heart started beating loud/With you by my side.
With you I’m in the dayligh/The sun is your soul/I don’t have any lonely nights/When I thing
of you/With you I want to stay forever, together as one/If time could stand still/The light in
my night.”
 Amikor kikapcsolta, felemeltem a fejem és elmosolyodtam.
– Ez gyönyörű.
Az arcomat tanulmányozta. – Ez Ethan egyik eredeti dala. A
régi producerei nem hagyták, hogy rátegye az albumra.
– Komolyan? Nos, ez nevetséges. A nők meg fognak őrülni
érte, és ahogy Ethan elénekelte... Azta! Megengedi neki, hogy
rárakja?
– A tehetsége ritka az ő korában – bólint inkább magának,
mint nekem, miközben a számítógépét nézte. – Az általa
javasolt dalok rajta lesznek az albumán.
Felállva a dobozt a hátam mögé szorítottam, remélve, hogy
megfeledkezett róla és mielőtt távoztam volna, azt mondtam. –
Ha olyanok lesznek, mint amit most megosztott velem, Ethan
elringatja a világot.
Az ajtó felé hátráltam és az utolsó pillanatban
megpördültem, a szemeim az asztalomra estek és aztán
felemelkedtek, hogy kitáguljanak.
– Kenzie – szólt Grayson.
– Makenzie – Randal elmosolyodott az asztalom előtt.
Hallottam, ahogy kitoltak egy széket a hátam mögött és még
több csoszogást. El kellett távolítanom Randalt az irodából,
mielőtt még jobban bajba kerülök, hogy "személyes ügyeket"
hoztam a munkahelyre.
Kisietve a szobából, behelyeztem a dobozt az alsó fiókba és
megálltam az asztalom mögött, az arcom égett attól, hogy
elrejtettem egy vibrátort a munkahelyemen és attól, ahogy
Randal végigfuttatta rajtam a szemeit. – Ööö, szia, mit keresel
itt? – kérdeztem suttogva.
– Nem hallottam rólad, így megkockáztattam, hogy
bolondot csinálok magamból azzal, hogy elhívlak ebédelni –
mosolygott, és aztán a szemei elmozdultak mögém.
 Nyeltem egyet.
– Ööö – kezdtem, a testem megfeszült a melegtől, amit a
hátamban éreztem. – Még fél órám van ebédig.
– Biztos vagyok benne, hogy nem ellenzi Makenzie kicsit
korábbi távozását – Randal a mögöttem álló férfira vigyorgott.
– Nem. Rendben van – préselte ki Grayson az összeszorított
fogai közül. Nem értettem, miért tűnt bosszúsnak... nos, kivéve
azt a tényt, hogy korábban fogok ebédelni, de legalább Randal
érdeklődést mutatott és időt akart tölteni velem, nem csak meg
akart baszni, mint Grayson állította.
– Csodálatos – mondta Randal, a szemei rám mozdultak. –
Makenzie, szeretnéd felkapni a táskádat?
– Ó, persze – bólintottam lehajolva az alsó fiókhoz. Csak
nem vettem észre, Grayson milyen közel van hozzám. Mikor
lehajoltam, a fenekem az ágyékát súrolta. Égett az arcom,
kapkodva kiegyenesedtem és a táskámat a vállamra helyezve
oldalra húzódtam. Megkerültem az asztalomat és anélkül, hogy
Graysonra pillantottam volna, megszólaltam. – Egy óra múlva
jövök. Ha bármire szüksége van, csak küldjön egy üzenetet
vagy hívjon fel – természetesen nem válaszolt. Szóval, amint
Randal mellé értem, kinyújtotta felém a karját. Elfogadtam, és
elindultunk a lifthez.

****

– Kérdezhetek valami személyeset? – kérdezte Randal. Egy

étterembe vitt engem egy kicsit lejjebb az úton, ahol
dolgoztam. Menet közben és az első húsz percben olyan
dolgokról beszélgettünk, amik tetszettek és nem tetszettek.
Hogy mivel jár az üzlete, és ha szerettem volna azt csinálni,
amit csináltam, akkor azt tettem-e.
 A társasága kellemes és új volt. Rajtam időző pillantása
kedves és meleg érintése a karomon vagy a hátamon rendben
volt. Csak nem kaptam rajta magam, hogy ájuldozok tőlük.
Egy korty Coke után bólintottam és azt mondtam. – Igen.
Elmosolyodott, elmozdult a székében, így a könyöke az
asztalon nyugodott, állát a kezeiben nyugtatta, ahogy bámult
rám. – Van valami közted és a főnököd között?
Nevetésben törtem ki. – Nem – megráztam a fejem és
beleharaptam az alsó ajkamba.
Meleg volt odabent? Felemeltem a hajam a nyakamból, hogy
levegőzzön.
– És miért pirultál el?
– Hőhullámok. Talán most vagyok a változókorban –
tekergőztem a székemben.
– Azt hiszem, egy kicsit még fiatal vagy hozzá – kuncogott
Randal. – Kedveled őt?
– Pff, dehogy.
– Hmm – visszaült és elmosolyodott.
– Hmm? Mit jelent a hmm?
Randal vállat vont. – Semmit.
A telefonom megrezzent az ölemben. Arra az esetre tettem
oda, ha visszahívnának a munkába. Mikor Randal figyelme
visszatért az ételéhez, ellenőriztem.
Grayson: Megemlítette a házát?
A kezem összeszorult a telefonom körül. A szemeim még
mindig az első üzeneten voltak, amit valaha Graysontól
kaptam. Ahogy a szívem reagált, olyan volt, mint amikor az
általános iskolában megkaptam az első szerelmes üzenetem.
Gyorsan válaszoltam. Nem, miért?
Grayson: Meg fogja tenni. Ami azt jelenti, hogy ott
akarja magát. Az ágyában.
 Én: Ne legyen butus!
Grayson: Soha nem vagyok.
Randal megköszörülte a torkát. Felnéztem, és azt mondta. –
Innen nem messze élek. Valamikor el kellene jönnöd és
megnézned a kilátást. A padlótól a mennyezetig érő ablakaim
vannak.
– Ööö, talán – mosolyogtam és aztán izzadni kezdtem,
miközben ettem még egy kis tökös rizottót. Ó Istenem,
Grayson médium volt? Volt egy kamerája az étteremben?
Graysonnak igaza volt? Randal szexelni akar velem? Hogy
érzek ezzel kapcsolatban? Őszintén szólva, nem voltam biztos
benne, hogy éreztem magam, kivéve, hogy a gyomrom
kellemetlenül kavargott és a felső ajkam nedves volt a sok
verejtéktől.
Miért akarok elfutni a Randallal való szex gondolatától?
Az egész Grayson hibája volt. Randal valószínűleg csak azért
próbált kedves lenni velem, hogy meghívjon a házába, hogy
valóban megnézzem a kilátást, és én azt hittem, szexet akart.
Olyan rossz lenne a szex Randallal? Jóképű volt, okos,
kedves, és nagyon hosszú idő telt el, mióta kaptam egy kicsit.
A telefonom megrezzent, amitől felugrottam.
– Jól vagy?
– Igen, sajnálom, ez a testvérem – lengettem a telefont a
levegőben. – Női problémái vannak – ez bármit jelenthetett,
tehát némán mondtam. – Tampon problémák – elsápadtam.
Nem akarva, hogy azt higgye, a testvérem tapasztalatlan, mert
úgy látszik a fejemben ez számított, hozzátettem. – Nem
mintha benne ragadt volna… Úgy értem, ah, vérzett az orra, és
a barátja mondta – mert látta egy filmben, azt hitte, jó ötlet...
– Makenzie – Randal elmosolyodott.
– Igen?
 – Fel kell hívnod őt?
Felállva bólintottam. – Tényleg fel kellene, csak néhány
percre – elmosolyodtam és aztán elindultam a
mellékhelyiségek felé. Lenézve a telefonomra, láttam egy másik
üzenetet Graysontól. Menjen ki a mosdóba!
Miért mondta nekem, hogy menjek a mellékhelyiségbe? Ez
furcsa volt. Amikor elindultam a folyosón a női mosdókhoz, a
csuklómat szorosan megfogták, és én megpördültem, a hátam
a falnak ütközve. Előttem pedig feltűnt a főnököm.
– Mit csinál itt? – csattantam fel.
– Vissza kell mennie dolgozni – morogta le az arcomba.
– Mi? Miért? És miért jött ide, hogy elmondja nekem?
Kiegyenesedett. – Csak menjen vissza dolgozni! Mondja
meg neki, hogy visszahívták.
– Nem – keresztbe raktam a kezeim a mellkasom előtt.
Grayson orrcimpái kitágultak. – Makenzie, mint a főnöke,
azt mondom, menjen vissza dolgozni!
– Van észszerű indoka rá?
– Igen – vicsorogta. – Az a fickó odakint egy barom. Jobbat
érdemelne.
Összeszűkült tekintettel felszegtem az államat, aztán
megkérdeztem. – És gondolja, hogy joga van megmondania
nekem, kivel randizhatok és kivel nem? A pokolba, randizni
fogok... – körülnéztem. Megragadtam a pincért a karjánál és
közelebb húztam. – Vele, ha akarok.
– Készen állok rá.
Felnézve az új barátomra, láttam, hogy tizennyolc körül van.
Gyorsan elengedtem és azt mondtam. – Köszönöm, de nem
tudtam, hogy ilyen fiatal vagy, és próbáltam kifejteni a
véleményem.
– Ha meggondolná magát, jöjjön vissza ide!
 – Nem fogja – ugatta Grayson mélyen. A fiú nyugtalannak
tűnt.
– Megteszem, ha akarom – csattantam fel közel Grayson
arcához és aztán visszafordultam a szegény pincérhez. – De
nem fogok, habár még egyszer köszönöm – a pincér kacsintott,
kimozdult Grayson útjából és visszatért ahhoz, amit azelőtt
csinált, mielőtt megragadtam.
– Grayson? – szólalt meg egy lágy női hang. Mindketten a
folyosó ajtaja felé pillantottunk, hogy lássuk a húszas évei
elején járó lenyűgöző nőt.
Felhorkantottam, megráztam a fejem és aztán újra
felhorkantottam. Graysont fixírozva megkérdeztem. – Harpy
tudja, hogy egy másik nővel van?
– A szakításunk óta nincs beleszólása.
Az egyik kezemmel legyintettem magam előtt. – Hú, és itt
keresi a fiatalabb verzióját – a számhoz kaptam a kezem. – Ez
nem az én dolgom. A magánélete a maga ügye. És így az enyém
is a sajátom.
– Makenzie...
– Visszamegyek a munkába, miután tudattam Randallal,
hogy nagyra értékelem az ajánlatát, hogy megnézzem a házát,
de rájöttem, hogy még nem állok készen a randizásra. Ez túl
bonyolult.
Összeszűkült a tekintete. – Mondtam, hogy megemlíti a
házát.
– Mondta – bólintottam. – Akkor arra kell számítsak, hogy
az új barátja ott lesz a lakásban, hogy megnézze a kilátást? –
felnyögtem. Úgy tűnt, nem tudom csukva tartani a számat és
magamban tartani a gondolataim.
Nem kellett volna foglalkoznom azzal, mit tett.
Egyáltalán nem kellene, hogy érdekeljen.
 Miért érdekelt?
Istenem.
Érdekelt.
Be kellett vallanom magamnak.
Átkozottul belezúgtam a főnökömbe.
Elpirulva a földnek mormoltam. – Sajnálom. Tegye, amit
mondtam a 'nem az én dolgom' kosárba, és megyek.
El is engedett, mert elfoglalt volt egy randevún. Miért
választotta mégis ezt a helyet? Tudta, hogy itt leszek?
Visszasétálva Randalhoz, hirtelen bűntudatot éreztem, hogy
vele ebédeltem. Felvettem a táskám és azt mondtam. –
Sajnálom, Randal, de vissza kell mennem dolgozni – elővettem
egy kis pénzt és próbáltam a kezébe adni.
Megrázta a fejét és felállt, ekkor vettem észre a már az
asztalon lévő pénzt. – A vendégem vagy. Gyerünk, elkísérlek –
megfogta a könyökömet és az ajtó felé vezetett. Nem néztem
vissza, vagy nem kerestem Graysont sem. Az utolsó dolog, amit
látni akartam az őzsuta szemű nő volt, akinek folyik a nyála
utána.
Odakint megállva Randal felém fordult és azt mondta. –
Köszönöm, hogy csatlakoztál hozzám. Szeretnélek az egyik este
elvinni egy italra. Mint egy barát.
Zavartan oldalra fordítottam a fejem. – Barátok?
– Igen – elvigyorodott. – Láttam Graysont megérkezni.
Nem vagyok biztos benne, mit csinált azzal a nővel, de ha a
pillantás, amit felém küldött, mérgező lenne, már halott
lennék.
Megráztam a fejem. – De, ő és én nem... ő épp randin van,
és ő a főnököm.
Vállat vont és kacsintott. – Meglátjuk. Akkor iszunk az egyik
este?
 Mosolyogva azt mondtam. – Jó lenne.
Lehajolt és megcsókolta az arcomat. Ahogy elkezdett
visszahúzódni, észrevettem, hogy gonosz fény kezd csillogni a
tekintetében, és aztán gyorsan az enyémhez érinti a száját. –
Csak elindítottam az eseményeket.
Hátravetett fejjel nevettem. – Őrült vagy.
– Mondd pár hónap múlva!
– Örömmel – mondtam és játékosan arrébb löktem.
– Nemsokára beszélünk, Makenzie.
Bólogatva figyeltem, ahogy megfordul és elsétál. A szavai
ismét megnevettettek. Nem volt rá esély, hogy bármi történjen
Grayson és köztem. El kellett fogadnom és tovább kellett
lépnem. Az életem végre az én kezemben volt. Nem
engedhettem meg magamnak, hogy az elérhetetlenért
sóvárogjak.
Az életet élvezni kellett. Becsben tartani. És én azt is fogom
tenni.
 Tizenötödik fejezet
Fordította: Suzy

Kicsit több mint egy hónap telt el és én az asztalomnál ültem

az irodában, amikor hallottam kinyílni a felvonóajtókat.
Felnéztem és mosolyogtam. Felálltam, tapsoltam és
integettem, mint egy őrült nőszemély. Aztán mindennek a
tetejébe, fel- és leugráltam. Abban a pillanatban elkezdtem ezt
feléjük, ahogy Lori meglátott. Felemelte a kezeit és integetett,
aztán megragadta apa karját és felém mutatott. Már a közelben
voltam, amikor megláttam, hogy apa felém néz és láttam az
elködösült tekintetét, amitől persze én is könnyezni kezdtem.
– Puding – motyogta pont azelőtt, hogy átöleltem őt.
Szorosan magához ölelt és érzelmekkel teli hangon suttogott
nekem. – Kurvára nagyon régen volt. Francba, kislány. A
francba.
– Sajnálom, annyira sajnálom, apa!
Elengedett, hátrébb tolt és szigorúan nézett rám. – Ne
sajnáld! Élsz, tanulsz, és megtalálod, mi a rossz, mi a jó és mi
marad. A családod mindig megmarad, nem számít, mi
történik.
Felnézve rá, szipogást hallottam mellettünk. A húgomra
nézve felkiáltottam. – Lori! Köré fontam a karjaimat, ahogy ő
átölelte a derekamat és a nyakamba temette az arcát. – Tudom,
hogy már milliószor mondtam neked a telefonba, de őrülten
hiányoztál.
Nevetett és a maga csendes módján azt mondta. – Azt is
megígérted, hogy egyetlen férfi sem fog újra közénk állni.
Hátraléptem, az egyik karomat a vállára tettem, a másikat
pedig apa derekára és az asztalomhoz sétáltam velük. Azt
mondtam. – És ezt az ígéretet be fogom tartani életem
hátralévő részére.
– Hát, kölyök, muszáj lesz, mert soha többé nem engedünk
el – mosolygott le rám apa.
– És ezt soha nem akarom egyikőtöktől sem – megálltam az
asztalomnál és a táskám felé nyúltam. – Itt vannak a tartalék
kulcskártyák. Menjetek fel a legfelső emeletre és a jobb oldalon
van az én lakásom. Bármelyik szobát választhatjátok, kivéve
balra az elsőt, mert az az én szobám.
– Menő hely, Puding!
Bólogatva mondtam. – Szerencsém van, hogy olyan munkát
találtam, ahol van lakhatási lehetőség.
– És mindez az én csinos arcom miatt – mondta Dylan,
ahogy kisétált Grayson irodájából és a vállaimra tette a kezét.
Apa összehúzta a szemöldökét és Lori elpirult.
– Apa, Lori, ő Dylan Jackson. Egy barátom.
– Barát? Nem extrákkal? – kérdezte apa, keresztbefonta a
karjait a mellkasán.
– Apa! – kiáltottam.
Dylan nevetett. – Nem, Mr. Apa. Csak barát.
Apa dünnyögött. – Jó. Épp most jött ki egy elbaszott
házasságból.
– Apa – nyögtem, a homlokomra csaptam. – Dylan, ő az
apám, Trent High és a húgom, Taylor High.
– Húgod? Van belőled még egy. Ezt sosem mondtad,
édesem. Távol tartottad tőlem? – kinyújtotta a kezét Lori felé.
Ő vonakodva elfogadta. Dylan a szájához emelte Lori kezét és
megcsókolta. – Örülök, hogy találkoztunk, szép hölgy.
Hasba könyököltem Dylant és azt parancsoltam. – El a
kezekkel!
– De...
 – A fenébe már, kölyök – mondta apa szigorú hangon, maga
mellé húzta Lorit, így Dylannek el kellett engednie a kezét.
Valaki megköszörülte a torkát mögöttünk. Megrezzentem,
amikor egy morcos hang azt mondta. – Mrs. Mayfair, partit
tart az asztalánál?
Odanézve láttam, hogy Grayson az ajtaja előtt áll. Az elmúlt
hónap olyan volt… amilyennek mindig is lennie kellett volna:
szigorú munkavállaló-munkáltató kapcsolat, és ha
bevallhatom, ez segített nekem összezúzni az enyhe felindulást,
ami átfutott rajtam. Még annyi történt, hogy Grayson az
étterem incidens után két hétre eltűnt és csak e-mailen
keresztül kommunikált velem.
Ez nekem rendben volt. Valószínűleg túl elfoglalt volt azzal a
nővel, akivel az étteremben volt, lehet, hogy elutazott vele
valami egzotikus helyre.
Nem mintha érdekelne.
Tényleg nem.
Bár hiányzott Grayson. Hiányzott az ajkai rándulása, a
leereszkedően felhúzott szemöldökei, és a mindig unott, mégis
bosszús arckifejezése.
Nem. Állj. Nem hiányoltam.
– Nem, Mr.Jackson. Apa, Taylor, ő a főnököm, Mr. Grayson
Jackson. Mr. Jackson, ő az apám, Trent és a húgom, Taylor.
Említettem egy e-mailben, hogy nálam lesznek.
– Nos, a fenébe, ez a főnököd. Átkozottul hatalmas vagy –
apa Grayson felé vette az útját, felnézett és kézfogásra nyújtotta
a kezét. – Örülök a találkozásnak, fiam. Kösz, hogy vigyázol a
lányomra és bocs, ha sok gondot okozott, amikor bevette a
köhögéscsillapítót. Mert amikor legutóbb otthon vette be,
nekem kellett…
– Apa! Mr. Jackson nem akarja ezt hallani.
 Apa a szemeit forgatta. – Mindegy, ma este én főzök.
Mondtam Pudingnak, hogy legalább ezt megtehetem, amíg itt
vagyok. Akarsz maradni vacsorára?
Grayson mosolygott. – Köszönöm az ajánlatot, de az este
nagy részében távol leszek.
– Milyen kár.
– Én ráérek – tette hozzá Dylan.
Apa hátranézett a válla felett. – Te nem.
Dylan a szemeit forgatta, és amikor apa visszafordult, hogy
megint beszéljen Graysonnal, Dylan kacsintott és közelebb
mozdult Lorihoz. Csúnyán néztem rá, amit ő teljesen figyelmen
kívül hagyott, ahogy a húgommal próbált beszélgetni.
Csakhogy ő nem nézett Dylanre. Ehelyett elvörösödött az arca
és a válaszai csak fejrázások vagy bólintások voltak.
Lori általában félénk volt.
Valószínűleg egy ilyen jóképű srác, mint Dylan,
összezavarta.
– Nos, hagyunk titeket dolgozni. Grayson, fiam, ha esélyes,
hogy korán befejezed a munkát, gyere el vacsorázni, jó?
– Úgy lesz, köszönöm.
Apa hátba vágta Graysont, aztán gyilkos pillantást vetett
Dylanre, ahogy az megint közelebb húzódott Lorihoz. Gyorsan
elbúcsúztam mindkettőjüktől, mielőtt elindultak a felvonóhoz.
– Kettő van belőled – jegyezte meg Dylan. – Sajnálom,
édesem, de teljesen belezúgtam a húgodba.
– Huszonegy éves, Dylan és a legfélénkebb ember, akit
ismerek. Kivéve velem.
– Tudom – sóhajtotta.
Felnyúltam, tarkón vágtam, hogy felkeltsem a figyelmét.
Amikor lenézett rám, azt mondtam. – Ha szórakozol vele, nem
leszel többé a barátom. Meg csiliport szórok az összes alsódba
és az még csak a kezdet lesz.
– Megígérem, hogy annál is körültekintőbben bánok vele,
ahogy valaha is megtettem bárkivel. Jól fogok viselkedni és
megesküszöm neked, ha semmit sem akar velem kezdeni,
akkor leállok. De, Kenzie, nem tudom nem megpróbálni… Ő
lenyűgöző, édes és félénk. Az egész lénye nekem énekel.
Morogtam. – Csak most találkoztál vele.
Dylan vigyorgott. – Azt mondják, az ember lehet szerelmes
első látásra – lehajolt és megpuszilta az arcom. – Van egy
megbeszélésem egy ingatlanról. De ne félj, drágám, lassan és
biztonságosan fogok játszani – megfordult és a felvonóhoz
ment.
Egy sóhajjal visszamentem az asztalomhoz és leültem.
– A családja…
A vállam fölött hátrapillantottam Graysonra, összehúztam a
szemöldökömet és figyelmeztette. – Gondosan válogassa meg a
szavait, Mr. Jackson!
Az arckifejezése visszatért az unott formájába. – Azt
akartam mondani, hogy ők mások, de a jó értelemben.
Mosolyogva újra ránéztem a számítógépemre és azt
mondtam. – Igen, olyanok.

****

Miután aznapra befejeztem a munkát, felmentem az

emeletre és csodás illatra sétáltam be a lakásba. Olyan nagyon
régóta nem főzött már nekem senki, hogy már az illat is
megmelengette a szívemet és könnyeket csalt a szemembe.
Apát és Lorit a konyhában találtam. Apa a sütőnél volt és Lori a
konyhaasztalnál ülve tanult.
 – Szia, Puding, már majdnem kész a vacsora.
– Remek! Csodás illata van, apa – mosolyogtam. – Csak
megyek, átöltözöm.
– Összeszedem a könyveimet és beteszem a szobámba –
mondta Lori. Megvártam őt, mielőtt együtt elindultunk az én
oldalamra a lakásban.
– Mit gondolsz a helyről?
A szemei kigyúltak. – Hihetetlen. Biztos, hogy ki akarsz
innen költözni, miután befejeztem a sulit?
A vállamat az övéhez ütöttem. – Persze – megköszörültem a
torkom. – Mit gondolsz Dylanről?
Elpirult. – Kedvesnek tűnik.
– Az is. Idegesítő tud lenni néha, de nagyon sokat segített
nekem.
– Emlékszem, hogy mesélted.
– Úgy tűnik, beléd zúgott.
Fintorgott. – Azt kétlem. Egyetlen hozzá hasonlóan jóképű
férfi sem tenné – a kijelentése megfájdította a szívemet, mert a
húgom önbizalom hiányos, pontosan olyan, amilyen én voltam
Roberttel és nem szerettem ezt látni. Csak abban
reménykedhettem, hogy végül majd megtalálja önmagában, ha
szükséges, mások segítségével.
– Szerinted jóképű? – incselkedtem.
Vigyorgott. – Fogd be! Nincs olyan nő a földön, aki szerint
ne lenne az. Amúgy neked át kell öltöznöd és nekem el kell
tennem ezeket.
Mindig öröm volt levenni a munkaruhámat. Olyan volt,
mint levenni egy melltartót és hagyni, hogy a lányok szabadon
lengjenek. Felvettem egy leggingst és egy pulcsit. Ahogy
kinyitottam az ajtót, Lorit találtam előtte állva.
 – Kérdezhetek tőled valamit? – mondta Lori, amikor
elindultunk a konyhába.
– Persze.
– A főnököd jól bánik veled? Ő olyan… kevés figyelmet
fordít az emberekre. Istenem, Kenzie, olyan ijesztőnek tűnt.
Nevetve bólintottam. – Tudom, hogy érted. Tényleg
harapós, de velem rendben van – amikor nem zavar össze.
– Tényleg van új barátnője?
– Ezt hogy érted? Mondtam neked, hogy van, a nő az
étteremből.
Vállat vont. – És tényleg megerősítette, hogy barátnője van?
Egy pillanatra elgondolkodtam ezen. – Hát, nem. Miért
kérdezed?
– Csak láttam, ahogy rád nézett – mondta, ahogy belökte a
konyhaajtót.
A padlót nézve kérdeztem. – Mire… – elhallgattam, amikor
a hátának ütköztem. Felnézve a tekintetem a konyhaasztalnál
landolt, ahol apát, Graysont és Dylant találtam.
– Ne álljatok ott báván! Tegyétek le a popótokat az
asztalhoz! Grayson hazahozott vacsorára valami csavargót –
szólt apa.
– Biztosan testvért értett, Mr. High – mosolygott Dylan.
– Nem – apa megrázta a fejét, Grayson nevetett és Dylan a
szemöldökét ráncolta, amíg felénk nem nézett és a tekintete
Lorin nem landolt. Aztán mosolygott, míg apa morgott –
Lányok, mozogjatok, éhen halok!
Összezavarodtam. Nem volt Graysonnak vacsora randija?
Mit csinál itt? Miért akar velünk vacsorázni?
Lorit előretolva azt mondtam. – Mindig éhes vagy, apa.
Szerencsére van húsunk vagy mire is gondolok…
 – Egyetlen szót se többet, kislány! – csattan fel apa
ellenséges pillantással felém.
Lori rám nézett és mindketten kuncogtunk.
Apa Graysonhoz fordult és azt mondta. – Sose legyen
lányod, fiam! Ők csak bajt okoznak.
– Nem biztos, hogy végül lenne beleszólásom, Mr..
– Hagyd ezt, hívj csak Trentnek!
Grayson bólintott, ahogy Dylan azt mondta. – Úgy lesz,
Trent.
– Te nem! – apa Dylan felé mutatott, aki Grayson mellett
ült. Apa az asztalfőn ült, így én leültem mellé, amit nem kellett
volna, mert szemben voltam Graysonnal. Így Lori Dylannel
szemben ült.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem kedvel, Mr. High.
Apa a szemeit forgatta. – Akiket nem kedvelek, azok a
hazugok. Hallottam, hogy azt mondtad a lányomnak, hogy
meleg vagy, de aztán rájött, hogy nem vagy az.
Dylan sóhajtott. – Ez csak egy rossz dolog volt. Biztosan
hallott sok jó dolgot is rólam – apa felmordult. – Kenzie, nem
mesélted el az apádnak, hogy milyen sokat segítettem neked?
– De igen – ránéztem apára és láttam, hogy összehúzott
szemekkel nézi Lorit. Odanéztem és láttam, hogy Lori Dylant
nézte. Nyilvánvaló volt, hogy apa agresszivitása abból adódott,
hogy amiatt aggódott, a legkisebbje belehabarodik egy ex-
zenészbe és játékosba. Igazából, az ő saját hibája volt, hogy
rákeresett Dylanre és Graysonra, miután elmeséltem, hogy hol
dolgozom és hogy Dylan a barátom lett. – Ne aggódj! Végül
majd megkedvel téged.
– Esetleg ehetnénk? – vetette fel Grayson.
Kihúztam magam, szinte kiabáltam. – Jó ötlet! – aztán
elkezdtem kitálalni az egytálételt, amit apa csinált. A szemem
sarkából láttam, hogy apa keze megfeszül a villán. Lori felé
néztem és láttam, hogy szégyenlősen Dylanre mosolyog, aki
kacsintott. – Apa! – kiáltottam fel. Ő rám nézett.
– Miért kiabálsz?
Azon kívül, hogy a gondolatai akörül forogtak, szemen böki
Dylant a villával, vállat vontam és azt mondtam. – Um, nem
tudom. Lehet, hogy elmegy a hallásom. Mindegy, ide tudnád
hozni nekem a zsemléket a konyhapultról?
Apa motyogott valamit az orra alatt, de azért felállt.
Lecsúsztam a székemre és a kirúgtam a lábammal Dylan felé.
Grayson hirtelen elkáromkodta magát. Rám nézett. – Maga
épp megrúgott engem?
Fenébe! – Dylannek szántam.
– Miért akartál megrúgni? – kérdezte Dylan.
– Elég legyen vagy apa meg fog ölni téged – vicsorogtam.
Ártatlan tekintettel nézett rám, aztán elmosolyodott és
bólintott. – Oké, oké. Viselkedni fogok. Nem tehetek róla, hogy
a húgodat bámulom. Ő gyönyörűséges.
Grayson tarkón vágta az öccsét.
Mosolyogva leültem a székemre és azt mondtam. –
Köszönöm!
Grayson bólintott, a szája megrándult. Miért gondolok
hirtelen arra, hogy megnyalom az ajkait? Másfelől, hallottam,
hogy ha egy ember megnyalna egy bizonyos valamit, az az övéi
volnának.
– Miről sugdolóztok? Azt hittem, megsüketülsz? – kérdezte
apa, ahogy lecsapott az asztalra egy kosár zsemlét és rám
nézett.
A kezemmel a levegőben hadonászva azt mondtam. – Csak
jött és ment.
 Apa felhorkant. – Sose voltál jó hazudozó – mindannyian
elkezdtük kiszedni a saját ételünket.
– Szóval, Mr. High, meséljen néhány zavarbeejtő dolgot
Makenzie-ről! – kérte Dylan.
– Ne! – kiabáltam.
Apa kezében lévő zsemle átrepült az asztal felett. – A kurva
életbe már, Puding! Ellenőriztesd a füleidet, az Isten
szerelmére!
Bólogatva mondtam. – Úgy lesz, és apa, nem hiszem, hogy
ilyen sokat kellene káromkodnod a főnököm előtt.
Apa Graysonra nézett. – Zavar a káromkodás?
– Egyáltalán nem – mondta a főnököm, mielőtt
beleharapott a zsemléjébe.
Dylan felhorkant. – Grayson beszéde főként trágár
szavakból áll.
– Látod, rendben van, Makenzie – apa ránézett a férfiakra.
– Vannak barátnőitek?
– Én szingli vagyok – Dylan mosolygott, de aztán a szeme
megrándult. Észrevettem, hogy majd meghal, hogy
ránézhessen Lorira, hogy lássa a reakcióját, de nem tette. A
fenébe is, büszke voltam rá.
– Bárcsak neked lenne! – motyogta apa. – Veled mi van,
fiam? – kérdezte Graysont.
Egy ideges nevetés tört ki belőlem. Körbemutattam a
kezemmel és azt mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy Mr.
Jackson nem szívesen beszélne a magánéletéről. Élvezzük
csendben a vacsoránkat!
– Semmi baj, Makenzie – mondta Grayson. Ránézett apára
és hozzátette. – Nem, nincs barátnőm. Finom egytálételt
csináltál, Trent.
– Kösz, én..
 – Mit ért az alatt, hogy nincs barátnője? – fogd be a szád,
fogd be! Minden szám rám szegeződött. Apa tűnődőnek tűnt,
míg Dylan vigyorgott, hátradőlt a székében és keresztbefonta a
karjait. Valami előadásra várt vagy micsoda? Nem fogja
megkapni. És Lori úgy tűnt… boldog. Miért volt boldog?
Grayson rám nézett. A szemeiben derű volt és még valami
más. – Pontosan azt, amit mondtam.
Vállat vontam, nevettem és azt mondtam, mielőtt betömtem
a számat. – Mindegy, nem az én dolgom. Annak ellenére, hogy
láttam őt.
A fenébe!
– Mikor látta az említett nőt, akivel állítólag randizok?
A fejemet rázva mondtam. – Sehol, ahogy mondtam, nem az
én dolgom – lenéztem, a villámra vettem egy falatot és a
számhoz emeltem, de aztán ostoba módon azt mondtam. – Az
étteremben és aztán, azt hiszem, vele utazott el.
Tartsd azt a szájat, te hülye, hülye testrész! Betoltam a
számba a falatot és elkezdtem rágni. Morgó torokhangot adtam
ki és apa felé bólintottam, felfelé mutattam a hüvelykujjamat.
– Jó – motyogtam.
– Istenem, a nővéred megőrjít – Dylan nevetett. Elnéztem
mellette.
– Arra a napra gondol, amikor seggfej Randallal randizott és
meglátott engem Miriammal?
– Ki az a seggfej Randal? – kérdezte apa.
– Makenzie? – csattant fel Grayson. Hú, és én azt hittem,
hogy az milyen általános volt, hogy csak a vezetéknevem
hangzik ilyen csattanósan.
Graysont mellőzve mondtam. – Senki, apa.
– Szerintem tudnom kellene erről a seggfej Randallről –
bámult rám apa.
 – Makenzie – morogta a nevemet Grayson.
– Nincs semmi tudnivaló. Csak barátok vagyunk, ez minden
– meséltem apámnak.
Grayson horkantott. – Barátok, akik megcsókolják egymást.
– Óóóó, ez egyre jobb – jegyezte meg Dylan.
Apa az öklével ráütött az asztalra. – Ki a fasz az a seggfej
Randal?
– Apa! – figyelmeztette Lori. – Nyugodj meg! Kenzie elég
idős már ahhoz, hogy azt tegye, amit szeretne.
Ránéztem Graysonra és összehúztam a szemöldökeimet. –
Az csak egy gyors, baráti búcsúpuszi volt. Csak szórakozott.
Grayson meredt tekintettel előredőlt. – Jól el szeretne
szórakozni, magával.
– Apa! – hallottam, hogy Lori felcsattant. Nyilvánvalóan ő is
ki akarta fejteni a véleményét, mert Lori folytatta. – Maradj ki
ebből!
– Mit akar ez jelenteni? – kérdeztem. – Ő nem olyan. Nos,
talán olyan lett volna, ha nem mondtam volna el neki, hogy
még nem állok készen semmire.
– Gray… – próbálkozott Dylan.
Grayson megint felhorkant. – Ezt a csók előtt vagy után
mondta el neki?
– Ó, Istenem. Ez nem számít…
– Ami azt jelenti, hogy előtte és még ettől függetlenül is
megpróbálta ledugni a nyelvét a maga kibaszott torkán –
ugatta Grayson.
– Nem tette azt, maga… maga faszkalap – kiabáltam.
– Hát, Puding, ne felejtsd el, hogy ő a főnököd!
– Szerintem – kezdte Lori hangosan. Mindannyian
ránéztünk. – Eltértünk a témától. Mr. Jackson, akkor maga azt
mondja, hogy Miriam nem a barátnője?
 – Nem – mondta Grayson az összeszorított fogai között.
Vett egy nagy levegőt és hátradőlt a székében. – Ő egy barátom
lánya, aki mesélni akart nekem az apja meglepetésbulijáról.
A csábos nő nem volt a barátnője.
Mit kezdjek ezzel az információval?
Elteszem az agyam mélyére, mert igazából, tényleg nem az
én dolgom.
Hirtelen kellemetlenül éreztem magam. Miért kellett
nekünk egyből veszekednünk? Istenem, és az apám és a húgom
előtt.
– Nos, akkor minden kiegyenesedett. Fejezzük be a
vacsorát! – javasolta Dylan.
Mind elkezdtünk enni, aztán apa azt mondta. – Amit tudni
akarok, hogy ki az a seggfej Randal?
Senki sem válaszolt és végül mind visszatértünk a
csevegéshez. Még Lori is kifejezte a véleményét hébe-hóba.
Meglepett, hogy olyan gyorsan megnyugodott Grayson és
Dylan társaságában. Végül is, bárki így lenne, ha egyszer a
nővére előtte csinál bolondot magából.
Legalább nem én voltam az egyetlen, aki őrülten túlreagálta.
Grayson egész biztosan feldühödött Randalról beszélve és én
csak magamat védtem. Miért érdekelte annyira, amikor szóba
került az a férfi?
Meg fogom én érteni valaha is Mr. Jacksont?
 Tizenhatodik fejezet
Fordította: Niky

Apa imádja a Dodgers játékát. A jegyek, amelyeket Grayson

adott nekünk, elképesztőek, és amikor apa megtudta, hogy a
főnököm volt az, aki a jegyeket megszerezte, elvigyorodott és
azt mondta. – Ő egy nagyon jó srác – aztán harapott egyet a
hot-dogjából, hozzám fordult és megkérdezte. – Bármi, amit
tudnom kellene rólad és róla?
Lori, apa másik oldalán, vihogni kezdett. – Biztosan, ahogy
kinézett tegnap este.
– Miről beszéltek ti ketten? – kérdeztem és szívtam egy a
hatalmasat a kólámból.
– Ahogy én láttam. Az a sok kiabálás, a sok szarság oda-
vissza… előjáték – közölte apa.
A kóla a torkomon akadt, fulladoztam, és a következő
perceket azzal töltöttem, hogy próbáltam újra levegőt venni.
Végül megráztam a fejem az elmebeteg apámon és húgomon. –
Először is. Soha ne mondd többet előttem, hogy előjáték.
– Vagy előttem – bólintott Lori. – Mégis, igaza van.
– Köszönöm – mosolygott apa. – És mindent tudok az
előjátékról. Mit gondoltok, ti ketten hogyan lettetek…
– Apa! – kiabáltuk mindketten. Ő kuncogott.
– Másodszor – kezdtem és rájuk bámultam. –
Mindkettőtöknek elment az esze.
– Kenzie te vak vagy, ha…
Apa Lori karjára tette a kezét, és megrázta a fejét. – Hagyd
őt a tagadás világában. Sokat kell még tanulnia, miután egy
rövid ideig a kretén világban élt az exével.
Lori kuncogott.
 Fújtattam, hátradőltem és megkérdeztem. – Apa, hány éves
is vagy?
– Elég idős ahhoz, hogy tudjam, hogy mikor látok egy férfit,
aki egyértelműen a lányomnak készült, de ő vak.
Ziháltam, nagy szemekkel néztem apára, és megkérdeztem.
– Nem Graysonra gondolsz?
– Hát biztos, hogy nem Dylanra gondolok – rápillantott
Lorira és hozzá tette. – Később megbeszéljük.
– Ő a főnököm. Szereti irányítani az emberek életét. Elég
volt Robertnél. Én…
– Puding – sóhajt fel apa. – A főnököd nem olyan, mint az a
faszfej. Csak hagyd, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy
vannak és egy nap ugyanazon az úton futsz majd, amelyiken
Grayson vezetni akar.
Feldobtam a kezem a levegőbe és felkiáltottam. – Ez mit
jelent?
Megveregette a vállam. – Ne aggódj, egy nap majd megérted
– apa telefonja csengett, félbeszakította a körülöttem folyó
felfordulást. Kihúzta a zsebéből és válaszolt. – Mondjad –
hallgatta azt, aki a vonal másik felén volt, aki egy ideig beszélt,
aztán azt mondta. – Megvan. Jó játék, fiam – aztán letette,
visszarakta a zsebébe, majd a játékot figyelte.
– Ah, ki volt az? – kérdeztem.
– Semmi.
Lorira néztem, aki tágra nyílt szemmel nézett vissza rám. –
Nem azt kérdeztem, hogy miről volt szó. Azt kérdeztem, hogy
ki volt.
– Rendben – apa tapsolt. – Ki kell ráznom a kígyót – Lori és
én felnyögtünk. – Egy pillanat múlva visszajövök – felállt és
felment a lépcsőn.
– Ez furcsa volt – kommentálta Lori.
 A tekintetünk találkozott és bólintottam. – Egyetértek. Az
egyetlen személyt, akit ismerek, hogy fiamnak hívja… –
elkerekedett a szemem. – Miért hívja Grayson apánkat?
Mosolygott. – Nem tudom, de nagyon várom, hogy
megtudjam.
Én nem.
Tudtam, hogy apa és Lori azt hitte, hogy van valami Grayson
és köztem, oké, éreztem iránta valamit, amikor nem idióta volt,
de Graysonnak volt valami érzelme felém? Ez őrület. Ha
megnéznék Harpyt, a típust, aki Graysonnak tetszett, nevetve
vetnék hátra a fejüket. Akkor elmondanák, hogy mennyire
bolondok voltak azért, mert először erre gondoltak.
A gyomrom összeszorult idegességemben. Miért hívta
Grayson az apámat?
– Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben
van – mondta Lori, és odanyúlt, hogy megfogja a kezem. –
Szedjük ki apából, amikor visszatér.
Felvillanyozott a javaslatot. – Vagy megemlíthetjük, hogy
hagyjuk Olive néninek megnézni egy bizonyos üzenetet.
Összenevettünk. – Még jobb.
– Ez a nevetés olyan gonosznak hangzik. Mit csináltok ti
ketten? – kérdezte apa, ahogy leült közénk.
– Nincs sor a mellékhelyiségnél? – kérdeztem.
– Nincs – rázta meg a fejét.
– Szóval, ki hívott az előbb?
Felállt, és azt kiabálta. – Igen, jó ütés. Fuss, fiú, fuss!
– Apa! – csattantam fel.
– Nézem a játékot, Puding.
– Ha nem ülsz le és nem válaszolsz nekem, akkor elküldöm
azt az üzenetet Olive néninek.
 A feje előreesett, az álla éppen megérintette a mellkasát. –
Bassza meg – leült. – Mondtam neki, hogy elmondania nekem,
nem jó ötlet. Mondtam neki, hogy mindketten mesterek
vagytok abban, hogy kifaggassatok engem. Soha egyikötőknek
sem tarthattam meglepetés bulit. Egy pillantást vettek rám, és
mindketten tudjátok, hogy rejtegetek valamit.
– Kinek mondtad ezt és mikor?
– Amikor elmentem a mellékhelyiségbe.
– Kit hívtál a mellékhelyiségben?
– Mi? Nem, ez az előtt volt, mielőtt pisilni mentem.
– Kit, apa? – követelte Lori.
– Graysont.
– Ha! Tudtuk – kiáltottam.
– Akkor mi a fenének faggattok mindketten?
Lori vállat vont. – Azt akartuk, hogy megerősíts minket.
– Nem akarja a családi ügyeit elvinni innen? Elvonja a
figyelmem – mondta egy középkorú férfi hátulról. Amikor
lassan mind megfordultunk, az ember visszahúzódott az
arckifejezésünktől és azt mondta. – Semmi baj, csak
beszéljenek tovább.
– A fenébe is, azt tesszük – morogta apa.
– El akarod mondani nekünk, amit Grayson mondott? –
kérdeztem.
– Azt akarja, hogy ma este dolgozz.
Összeszűkült a szemem. – És felhívott téged, hogy
elmondja… miért?
– A telefonod lemerülhetett.
Kivettem a táskámból és megnyomtam. Azonnal bekapcsolt.
– Nem. Próbáld meg újra.
– Férfi dolgokról akart beszélni.
– Veled? – kérdezte Lori.
 – Igen. Átkozottul férfi vagyok.
Sóhajtva megdörzsöltem a homlokomat. – Öt másodpercen
belül elmondod nekem az igazat, vagy kiteszem Lori
Facebookjára az üzenetet.
– Te kis… Rendben – vicsorogta. – Ma este elvisz téged egy
zenei díjátadó estére. Azt akarta, hogy gondoskodjam arról,
hogy időben otthon legyél, hogy elkészülj.
A testvéremre pillantottam. A szeme a meglepetéstől tágra
nyílt. A testem mozdulatlan volt, csak idegességemben
remegtem.
– Nem tudok. Nem akarok. Bolondot fogok csinálni
magamból és belőle. Miért akar elvinni. Én csak az asszisztense
vagyok. Biztos vagyok benne, hogy találhat valaki mást –
visszaültem az ülésre, csak oldalra fordulva, majd ismét előre
mozdultam. – Ez… őrület. Nem látja, hogy mi történhet? Az
emberek… Ó, Istenem, az emberek fotózni szoktak az ilyesmi
dolgokon. Nem akarom, hogy lefotózzanak – felálltam, aztán
újra leültem. – Fel kell hívnom őt – benyúltam a táskámba a
telefonomért. – Találnia kell valaki mást – szünetet tartottam,
Lori és apa felé néztem. – Lehet, hogy nem talált senki mást,
ezért kérdezett meg engem, és ha én nem megyek, egyedül
hagyom őt – beleharaptam az ajkamba és a kezembe szorított
telefonomra néztem és felsóhajtottam. Aztán hozzátettem. –
De nem tudok menni. Mondok vagy teszek valami dolgot,
amivel mindkettőnket zavarba hozom – ismét a családomra
nézve azt mondtam. – Mindketten tudjátok, hogy milyen
vagyok, ha ideges vagyok, és Grayson állandóan idegesít.
Apa felmordult. – Jó.
– Jó? Hogy lehet ez jó? Amikor ideges vagyok, akkor az
agyam nem működik megfelelően, és mindent kikotyogok
gondolkodás nélkül, ami átfut az agyamon – visszaültem a
székemre és átkaroltam a mellkasom. – Nem megyek –
odanyomtam a telefonom apának. – Itt van, hívd fel és mondd
neki, hogy elraboltak. Nem, hogy elmenekültem.
Apa rám nézett. – Makenzie, nem. Nem hívom fel. Ez az,
amiért nem kellett volna semmit mondanom. Tudta, hogy
kiborulsz.
– Tudta?
– A fenébe, igen.
– Oké – bólintottam –, ha tudta, akkor megérti, miért nem
tudom megcsinálni – áthajolva apán, Lori kezébe nyomtam a
telefont. – Hívd fel, és mondd azt neki, hogy beteg vagyok.
– Semmi esetre, Kenzie.
– Mozi estét kellene ma tartanunk. Családi moziestet. Én
nem hagyom ezt ki. Nagyon vártam már. Apát Briget Jones
maratonnal kínozzuk meg.
– A pokolba, de szeretném végig ülni azokat a filmeket. De
nem számít, mert elfoglalt vagy. Tehát Lori és én találunk
valamit, amit megnézhetünk.
Megráztam a fejem, hátradőltem a széken és kijelentettem.
– Nem megyek, és ez végleges.
Láttam, hogy apa és Lori egymásra néznek, mosoly játszott
az ajkukon.
– Komolyan. Nem megyek – csattantam fel.

****

– Menjen és készülődjön, Makenzie – parancsolta Grayson

onnan, ahol ült a hivatalos nappaliban. Felhajtotta a scotchot
és rám bámult. Éppen visszaértünk a Dodgers játékáról –
ahonnan apának majdnem el kellett rángatnia az apartmanba
– és kilépve a liftből Graysont találtuk ránk várva.
 Eltakartam a szám, köhögtem és krákogó hangon annyit
mondtam. – Nem mehetek sehova. Beteg vagyok.
Felvonta a szemöldökét. Az átkozott szemöldökét.
Kiegyenesedtem és rámeredtem. – Nem megyek. Teszek,
vagy mondok valamit és mindkettőnket zavarba hozom.
Csak bámult és nem mondott semmit.
Apa és Lori szintén csendben voltak mellettem, és figyelték
az egészet. A kezem a csípőmre tettem. – Grayson, elég időt
volt körülöttem, hogy tudja, valami rosszul fog menni.
Ő állt. Még mindig rám nézve.
Összeszorítottam a fogam, megráztam a fejem, majd azt
mondtam. – Meg fogja bánni. Biztos vagyok benne, hogy
könnyedén találna egy másik nőt, aki magával megy. Maga
nem olyan nehéz eset, hogy az asszisztensének kell részt vennie
ebben a dologban. A pokolba, kimehetnék az utcára és
megkérdezhetném a következő nőt. Vagy felhívhatom Helenát.
Örömmel magával menne.
Még egy lépéssel közelebb jött és megint felvonta a
szemöldökét.
– A fenébe, Grayson – toppantottam a lábammal. Letette az
italát maga mellé a kisasztalra, kiegyenesedett, majd
keresztbefonta a karjait. Még jobban összehúztam a szemem,
morogtam, majd felcsattantam. – Rendben, de ne mondja,
hogy nem figyelmeztettem.
Ahogy elmentem, hallottam, hogy apa fütyül, és azt mondja.
– A fenébe, 28 éve az apja vagyok, de soha nem tudtam
rávenni, hogy így beadja a derekát – nevetségesen
lenyűgözöttnek hangzott. – És a pokolba, mindezt egyetlen egy
szó nélkül.
 Megfordultam, és rámutattam apára. – Nem adtam be a
derekam – aztán Graysonra mutattam. – Figyelmeztetem,
belül küzdök. Egész idő alatt idegesíteni fogom.
– Segítene, ha tudná, hogy a testvére is elkíséri?
– Mi? – sóhajtja Lori.
– Nos, én ebbe nem egyeztem bele – mondta apa.
Grayson nem nézett félre. Mosolyogtam és bólintottam. –
Igen, valójában segít. Gyere, Lori, öltözzünk át – visszamentem
a kábult testvéremhez, megfogtam a kezét és kihúztam a
szobából. Ennek ellenére még hallottam, hogy apa
megkérdezte.– Ki lesz Lori párja?
– Dylan.
Lori bepánikolt szeme találkozott az enyémmel.
Megszorítottam a kezét és azt suttogtam. – Jó lesz.
– Nem hiszem...
– Hidd el, Trent, meggyőződtem róla, hogy Dylan a
legjobban fog viselkedni.
Apa morgott valamit, mielőtt kiköpte. – Rendben.
Bevezettem Lorit a szobámba. Úgy nézett ki, mint aki ki
akarja dobni a taccsot. – Nem hiszem, hogy ez bölcs dolog –
dadogta. – Miért kell ezt tennie Graysonnak a testvérével?
Nem vagyok jó társaság.
Leesett az ágyamra, miközben én bementem a
gardróbomba. – Nagyszerű voltál tegnap este.
– Azt hiszem a Graysonnal való összecsapás megnyugtat –
kidugtam a fejem az ajtón, elmosolyodtam és azt mondtam. –
Nos, újra összecsaphatok vele.
Nevetett. – Megtennéd értem, ugye?
– Természetesen.
 – De nem fogod megtenni. Légy önmagad, de ne harcolj
csak azért, hogy segíts nekem. Érezd jól magad. Végül is ma
egy jóképű férfi oldalán leszel.
– Megteszem, ha te is.
A szemét forgatta. – Megpróbálom, de ha látod, hogy
küszködők, gyere és ments meg.
– Ígérem. Noha őszintén gondolom, hogy Dylan eleget
beszélhetne mindkettőtök helyett, és egyáltalán nem bánná –
néhány ruhát levéve az akasztóról, visszamentem a szobába, és
lefektettem az ágyra. – Valójában, ha egy szót sem szólnál,
biztos vagyok benne, hogy Dylan még mindig örülne, hogy te
vagy az oldalán.
Felhorkant. – Akkor őrültnek kell lennie.
A szememet forgattam. – Te csak nem látod, amit mindenki
más. Te egy gyönyörű, fiatal nő vagy, és a férfiak küzdenek
azért, hogy egy esélyt kapjanak a figyelmedre és társaságodra.
Szkeptikusan nézett rám. – Ittál?
Rácsaptam a karjára. – Hagyd abba.
– Hogyan kerültünk bele ebbe a felfordulásba? – sóhajtva
feküdt az ágyon.
– A főnököm hibája. Csak annyit kell tennie, hogy rám
bámul, felhúzza a szemöldökét, keresztbe teszi a karját, és
hajlandó vagyok bármit megtenni, amit akar.
Kuncogott. – Szóvá kell tennem, hogy hajlandó vagy bármit
megtenni.
– Pff. Oké, hajlandó vagyok egyetérteni olyan őrült
dolgokkal, mint például egy zenei díjátadó estén való részvétel
– a gyomrom összeszorult.
Lori gyorsan felült. Hangjában félelem volt, amikor azt
suttogta. – Kenzie, zenei díjátadó ünnepségre megyünk.
Nyeltem egyet, és bólintottam. – Tudom.
 Felállt. – Ó, Istenem. Jobb, ha készülünk. Nagyon örülök,
hogy elhoztam a koszorúslányruhámat, amelyet Olive néni
esküvőjén viseltem. Hogyan csináljam a hajam?
– Bárhogy – mondtam neki, mert őszintén szólva, nem
tudtam segíteni neki, amikor próbáltam nem pánikba esni a
saját hajam miatt. Legalább tudtam, hogy elég szép ruhát fogok
találni, mert Robert szerette, ha túlzóan öltöztem fel néhány
társadalmi eseményre.
– Oké – bólintott. – Oké – mondta az ajtó felé menet.
Visszafordult és beismerte. – Ez kívül esik a komfortzónámon.
Mosolyogva bólintottam és egyetértettem. – Az enyémen is.
Legalább veled teszem ezt.
Elvigyorodott. – Erre vannak a testvérek.
– Pontosan. Egy görbe esténk lesz. Most menj és vedd fel a
ruhád, és gyere ide vissza, hogy együtt készülődjünk.
– Hamarosan visszajövök.
Amint becsukta az ajtót, felemeltem a kezem hátra a
nyakamhoz. A fenébe, már izzadtam. Rendben, ne felejtsem el
betenni a táskámba a rúzst, a törlőkendőt, a dezodort, a
parfümöt és fegyvert.
Hogy lelőjem magam, amikor az éjszaka lemegy a klotyón.
 Tizenhetedik fejezet
Fordította: Niky

– Én megmondtam – kiáltottam Graysonnak, aki mellettem

ült a limuzinban, útban visszafelé a lakásunkhoz. Lorira
néztem, aki a mosolygó Dylan mellett ült az oldalsó üléseken,
és megkérdeztem. – Nem mondtam neki? Tudtam, hogy ezt
fogom tenni. Tudtam, hogy valahogy ezt fogom tenni.
– Nem volt olyan rossz – jegyezte meg Lori halkan, majd
összerezzent. Az összerezzenése mindent elmondott.
Pukkadozva hátradőltem az ülésen a rossz hangulatomban.
– Azt hiszem, óriási voltál. Felugrottál, mint egy ügyes nindzsa.
Soha nem láttam még, hogy ilyen gyorsan mozogsz – Dylan
kuncogott.
– Felhasítalak, ha újra megemlíted – figyelmeztettem.
– Ugyan már, Kenzie, nyugi. Valószínűleg még felvétel sem
készült.
Előre hajolva, a térdemen pihentettem a könyökömet, a
kezembe temettem a fejem és felnyögtem. Tudtam, hogy
készült felvétel. Tudtam, hogy egész Amerika látta, hogy
bolondot csinálok magamból. Nem tudtam senki szemébe
nézni.
– Senki sem látta azokon kívül, akik ma este ott voltak, és
még ha emberek látták is, akkor se aggódj emiatt – mondta
Grayson a mély, komoly hangján mellettem. Megfordítva a
fejem, azt kérdeztem. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne? És
hogy vagy ilyen nyugodt?
Nem vette figyelembe az első kérdésemet, amely azt mondta
el nekem, hogy nem biztos abban, hogy az emberek nem fogják
látni, azt mondta. – Nincs semmi olyan, ami miatt dühösnek
kellene lennem.
Semmi, ami miatt dühösnek kellene lennem.
Nos, tényleg.
Ha nem csináltam volna idiótát magamból, akkor tudtam,
hogy dühösnek kellene lennem azért, ami közvetlenül a
baklövésem előtt történt.

****

Három órával korábban

Amint a limuzin megállt a vörös szőnyegnél, a testem

remegni kezdett. – Ki kell szállnunk? Mindenki előtt? –
kérdeztem, hangom egy oktávval magasabb volt.
Grayson ajka megrándult. – Igen.
Dylan megveregette a hátam. – Ne aggódj, vigyázunk rád.
– Miért teszed ezt velem? – kiáltottam, amikor az ajtó
hirtelen kinyílt. Kamerák villogtak az arcunkba, és még a
járműből sem tudtunk kiszállni.
– Hé – kezdte Dylan –, emlékszel arra, amikor egy
félelmetes filmre vittél, amikor tudtad, hogy utálom őket.
Lassan megfordítottam a fejem, gonosz csillogás volt a
szemében.
– Igen – sziszegtem.
A mosolya hatalmas volt. – A visszafizetés egy kurva.
Grayson volt olyan kedves, hogy ez egyszer segítsen az öccsén.
Ahogy Grayson elkezdett kiszállni, hátba vágtam. Hallottam
a morgását, de akkor már késő volt meghátrálni. Dylan tudta,
hogy ez az egész helyzet kiborít engem, a seggfej. Grayson
benyúlt. Megfogtam a kezét, megszorítottam, és kisegített a
kocsiból. Amint mellette voltam, közelebb húzott, amíg arra
vártunk, hogy Dylan és Lori is kiszálljon a kocsiból, a fülembe
súgta. – Ha megint megüt, következményei lesznek.
Mosolyogva, a szám sarkából azt mondtam. – Nem hiszem,
főnök. Ez volt a visszafizetés, amiért segített Dylannek
megkínozni.
A kezem a karjára húzta és elindultunk a vörös szőnyegen.
Az emberek a nevét és Dylan nevét kiabálták, aki mögöttünk
volt Lorival, szegény testvéremmel. Aki úgy sétált, mintha
minden kiment volna a fejéből.
Mindkét férfi figyelmen kívül hagyta az összes interjú
felkérést és kérdést. Jobbra fordultak, a bejárat felé. Amint
beértünk, megfordultam, megálltam és kissé felhúztam a
szemöldököm. Lori nevetett éppen valamin, amit Dylan a
fülébe súgott. Találkozott a tekintetünk és előrejött.
– Hát nem csodálatos? Láttam Pinket, Keith Urbant és John
Legendet. Senki sem fogja elhinni, hogy itt voltam.
– Úgyis fogják látni, ha nézik a tévében – mosolyodott el
Dylan.
– Bárcsak gondoltam volna arra, hogy felvegyem.
– Mit tettél a húgommal? – követeltem Dylantől.
Lori megragadta a kezem. – Hagyd abba. Semmit sem tett.
Nagyon jól éreztem magam. Soha nem gondoltam volna, hogy
találkozom olyan valakivel, mint Beyoncé, Taylor Swift és… ó,
hűha, ott van Adele.
Éreztem Grayson melegét, mielőtt a fülembe suttogott. –
Tudja, még kivel fog találkozni?
Felnéztem rá és elmosolyodtam. – Nem.
Visszahúzta a fejét és nevetett. Teljesen megfordultam, hogy
figyelhessem; elképesztő volt. Sötét haja elegáns volt, az
arcából hátrafésült stílusban. Nem számított, hogy borostás,
mert ez csak erősítette. A szmokingja szépen illeszkedett a nagy
testére.
– Nos, baszd meg – hallottam Dylan hangját a hátam
mögül. A vállam fölött figyeltem, ahogy a testvérét nézi.
Miután Grayson nevetése alábbhagyott, azt mondta. –
Megkeressük a helyünket?
– Ez jól hangzik – bólintottam. A testem megremegett,
amikor éreztem a meleg kezét a derekamon. Felpillantottam,
ahogy ő lenézett. A szeme gyengéd volt, az ajka megrándult.
Fenébe, a gyönyörűséges ajakrándulásába. Jól érezte magát, és
örültem, hogy itt voltam, hogy lássam.
Ekkor lecsillapodtam. Megnyugodva dőltem bele az
érintésébe. Megtaláltuk a helyünket, amely körülbelül négy
sorra volt a színpadtól. Grayson a végén volt, mellette ültem
én, majd Lori és Dylan. Nagyon jó volt látni, hogy Lori is
megnyugodott. Közelebb húzódott Dylanhez és a zenei
múltjáról beszélgettek. Az arca kipirult, de kérdéseket tett fel,
és izgatott volt, hogy mindent megtudjon, amit csak
megtudhat.
Az ünnepség megkezdődött és az emberek elcsendesedtek.
Volt mindenféle díj és nagyon élveztem a zenészeket, akik
felléptek. Egyesek annyira tetszettek, hogy amint hazaérek,
megvásárlom a neten a munkájukat. Grayson időként
odahajolt, hogy tudassa, kik az ügyfelei, és ilyenkor minden
alkalommal jobban felültem és figyeltem. Ha valaki kérdezné
tőlem, azt mondanám, hogy Grayson ügyfelei jobbak voltak,
mint a többiek.
Az államat lehajtva suttogtam. – Van itt olyan snack, mint a
mozikban? – a fenébe, kezdtem éhes lenni, és korábban nem
tudtam enni, mert ideges voltam az egész esemény miatt.
 Grayson remegni kezdett mellettem. Hátrahúzódtam és
mosolyogni kezdtem, amikor rájöttem, hogy kuncog. Miután
megnyugodott, megrázta a fejét és mondta. – Sajnos nincs.
A homlokomat ráncolva vigyorogtam rá. Aztán újra
színpadra figyeltem. Mégis, éreztem az arcomon a hőt, és azon
tűnődtem, hogy Grayson engem figyel és nem azt, ami előttünk
zajlik. Aztán azt hittem, hogy lehet valami az arcomon és lopva
megfújtam azt.
Grayson nevetett. Közelebb mozdulva megkérdeztem. – Mi
van? Van valami az arcomon?
Lenézett rám. Úgy tűnt, hogy a szeme az arcom minden
centiméterét megérinti, ahogy bejárta azt. A lélegzetem
elakadt, majd gyors ütemben nekilódult. A mellkasom
felemelkedett, majd gyorsan lesüllyedt, amikor észrevettem,
hogy Grayson szeme melegszik, majd megnyalta az ajkát. A
csiklóm lüktetett, és tényleg nem hittem volna, hogy remek
ötlet egy díjátadó ünnepségen felizgulni.
Végül a szeme találkozott az enyémmel és halkan dörmögte.
– Nem, tökéletes.
Mi volt ez?
Beharaptam az ajkam. Figyelte, majd találkozott a
tekintetünk.
Valami folyt köztünk.
Valami, ami felmelegítette a testem, keménnyé tette a
mellbimbóim, és összeszorította a gyomrom.
– Hé – mondta Dylan, megszakítva a kapcsolatunkat.
Hacsak nem volt kapcsolat, és álmodtam az egészet.
Másfelől viszont, ahogy Grayson mellettem a testvérére
pillantott, az nagyon barátságtalan volt.
– A kategóriád lesz a következő – mondta Dylan figyelmen
kívül hagyva Grayson tekintetét.
 – Kategória? – kérdeztem. – Magát is díjra jelölték? –
suttogtam. – Miért nem mondta el nekem?
Vállat vont. – Ez semmiség.
A színpadra figyeltem, amikor az énekes mondta. – Az év
producerének győztese… Grayson Jackson.
Tapsolni kezdtek. Az emberek körülöttünk gratulálni
kezdtek Graysonnak. Felém fordult.
A kezem a szám elé kaptam, és mögüle motyogtam. –
Nyertél.
– Tessék? – kérdezte mosolyogva.
Elkezdett felállni, a markomba fogtam a kabátja elejét, és
kiabáltam. – Nyertél. Ó, Istenem – aztán megcsókoltam.
Megcsókoltam Graysont milliók előtt. Amikor befejezte a
felállást, mellette álltam, és amikor a karja körülölelte a
derekam, felhevülve felnyögtem.
Hirtelen hátrahúzódott, rám nézett, szorosan fogva. –
Bassza meg.
Bassza meg?
Mit jelent a bassza meg.
– Gray, húzd fel a segged a színpadra.
Bólintott, a szeme nem hagyta el az arcomat, aztán eltűnt.
Mintha valaki irányította volna a testem, leültem. Biztos
voltam benne, hogy elkezdődött a sokk. Lori megfogta a kezem.
Megugrottam és rápillantottam. Tapsoltak, hallottam Grayson
hangját a háttérben, de a fülem csengett, ahogy a szívem
erőteljesebben dobogott, mint korábban.
– Kenzie? Kenzie, jól vagy? – kérdezte Lori.
Bólintottam, majd megráztam a fejem.
Megcsókoltam a főnököm.
Megcsókoltam őt.
Az ajkam lezárta az övét.
 Basszus. A szájába dugtam a nyelvem.
– Mennem kell – suttogtam.
Az emberek nevettek valamin, de én nem tudtam, hogy min.
– Mi? – kérdezte Lori.
– Mennem kell – ezután felálltam, és kimentem a folyósora.
Aztán elestem, mert a térdem még mindig gyenge volt a
csóktól. Legalábbis ezt gondoltam. Keményen landoltam a
földön, csakhogy a megaláztatás nem ért itt véget. Volt egy lejtő
a teremben, a színpad felé, úgyhogy a testem elkezdett lefele
gurulni, ahogy a földön landoltam.

****

– Szerencséd van, hogy nem okoztál magadnak nagyobb

sérüléseket – próbálkozott Lori, ahogy megálltunk a lakás
előtt. Ez igaz volt. Tudtam, hogy néhány fájó folttal fogok
felébredni, de a szakadt ruhámon kívül, rendben voltam.
– Kivéve, hogy kárt okoztam az egómban és Graysonéban is
– motyogtam inkább magamnak, mint bárki másnak.
– Nem okoztál kárt az enyémben – mondta Grayson.
Miattam korán ott kellett hagynia az ünnepséget.
Megcsókoltam, aztán elestem és legurultam a folyóson.
Hogyan tudta azt mondani, hogy az egója még mindig
sértetlen?
Amikor a sofőr kinyitotta az ajtót, megütögettem a lábát,
hogy jobban érezzem magam. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán
nem szabad őt megérintenem. Gyorsan visszahúztam a kezem
és kiszálltam a kocsiból. Már félúton voltam az ajtó felé,
amikor Lori a nevemet kiabálta.
Megfordulva láttam, hogy elpirult, mielőtt azt mondta. – Pár
percet beszélgetek Dylannel. Hamarosan megyek én is.
 Figyelmeztető pillantást vetettem Dylanre. Tisztelgett
nekem és elvigyorodott. Sóhajtva azt mondtam. –
Megpróbálom apát az emeleten tartani, de kétlem, hogy hosszú
ideig sikerül.
Ő bólintott. Előrementem a lifthez, lehajtott fejjel, és az
arcokra gondoltam, ahogy négykézláb kúsztam a remegő
lábaimon a bukfencem után. Néhányan kuncogtak; a legtöbben
megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Bocsánatot kértem, majd
gyorsan felmentem a folyóson messze a katasztrófámtól.
Istenem, remélem Graysonnak igaza volt, és senki sem látott a
TV-ben. Ez azonban kétséges. Miután a kocsiban böngésztem,
rájöttem, hogy élőben közvetített a TV.
– A városban egy zacskóval a fejemen kell sétálnom.
– Nem volt olyan rossz – mondta Grayson, én meg
megugrottam. Nem tudtam, hogy követett a liftbe.
– Nem volt olyan rossz? – már majdnem sikítottam. – É-én,
ah, hisz tudod, megcsókoltam a főnököm mindenki szeme
láttára, és valahogy a nyelvemnek saját ötlete támadt, és a
szádba került, aztán az arcomra zuhantam, gurultam és
gurultam, Grayson az elülső folyóson milliók előtt – a szemem
elkerekedett. A kezem a szám elé kaptam, ahogy ziháltam. – Mi
lesz a munkával? Ó… – lehajoltam, és mély lélegzetet vettem. –
Azt fogják gondolni… gondolni, nem, látni fogják, hogy úgy
letámadtalak téged, mint az éhező oroszlán – lesüllyedtem a
lift padlójára. – Csak hagyj itt meghalni. Nem tudok senki
szemébe sem nézni.
Grayson felsóhajtott. – Kelj fel, Makenzie, és ne aggódj
azon, hogy mit gondolnak az emberek.
Hátra húztam a fejem a falhoz, és felnéztem rá. – Hogyan
tudod ezt mondani, amikor zavarba hoztál Roberttel mindenki
előtt, akivel dolgozom.
 Megforgatta a megkeményedő szemét. – Akkor egy fasz
voltam. Kibaszottul nem érdekel, hogy ki mit mond vagy
gondol.
Ő mit gondol?
Tudni akartam, de a fenébe, nem volt rá mód, hogy
megkérdezzem.
Kinyílt az ajtó és rögtön észrevettem apát. A bárnál állt és
ivott. – Puding, nem vacsoráztál ma este, mert úgy tűnt,
mintha arra készülnél, hogy felfald a főnököd?
Felnyögve lehunytam a szemem, és az arcomat a kezembe
temettem.
– Jól vagy az esés után?
Kiengedtem egy kis nyöszörgést, aztán felkiáltottam. –
Látták. Mindenki látta.
Melegség szivárgott az oldalamhoz. Elhúzva a kezemet az
arcomtól, láttam, hogy Grayson mellém kuporodik. – És akkor
mi van? Egyikük sem számít. Fog valami más történni, és
akkor majd arra fognak összpontosítani. Azon kívül megölök
mindenkit, aki szarságokat mond rólad.
Bólintottam.
– Gyere Puding, állj fel és szard le őket.
Mindkettőjüknek igaza volt. Tudtam, hogy igazuk volt. Ha
Graysont nem érdekli, engem miért kellene, igaz?
– Azt hiszem, legalább éjszaka dagonyázok az önsajnálatban
– mondtam.
Grayson ajka megrándult, és valahogy a hú-ha zavarom
ellenére is észrevettem. Amikor felállt, a kezét nyújtotta
nekem. Megfogtam és felálltam. Ezután mindketten kiléptünk
a liftből.
– Trent – kezdte Grayson. – Lori még mindig lent van a
testvéremmel.
 – Bassza meg – kiáltott fel apa. – Engedjetek. Annak
ellenére, hogy ő a testvéred, le fogom ütni.
Apa belépett a liftbe és megnyomta az ajtózáró gombot.
Graysonhoz fordultam és kuncogtam. – Ez gonosz volt tőled.
– Legyen ez a te visszafizetésed a mai estéért.
– Köszönöm. Ez édes – a lakásom felé indultam, és Grayson
is. – És ismét bocsánat, tudod, hogy a szám betöltötte a te szád.
Nagyon örültem neked, igen, hogy te nyertél. Egyszer sem
mondtam, hogy gratulálok. Nos, jó éjszakát – idegesen
nevettem.
– Makenzie – szólított meg.
Megfordulva mondtam. – Igen?
– Határozottan ne sajnáld azt a csókot – kacsintott. A
főnököm tényleg rám kacsintott és kiment az ajtón.
Ó. Istenem.
 Tizennyolcadik fejezet
Fordította: Octavia Blake

Másnap, Lori és én a hálószobámban, az előző este

történtekről beszélgettünk. Vagyis inkább csak Lori beszélt,
próbálta elterelni a gondolataimat a történtekről. Már az összes
bulvárlapot és magazint végignéztem. Az én kis malőrömmel
volt tele minden. Úgy aposztrofáltak, mint a csaj, aki
összeesett, miután lesmárolta a multimilliomos zenei
producert, Grayson Jacksont. A telefonom folyamatosan
csörgött egész reggel. Az összes közeli barátom, akikkel együtt
szoktunk ebédelni, arról faggatott, mi is folyik Grayson és én
köztem. Nem fogadtam egyikőjük hívását sem, csak küldtem
egy körüzenetet mindenkinek, hogy ez egyszeri eset volt, csak a
kamerának szólt, és természetesen előre megrendezett jelenet
volt minden. Azt, hogy ők ezt elhitték-e vagy sem, nem tudom,
de aztán folytattam, hogy nem tudok erről többet nyilatkozni,
és a továbbiakban szeretnék a családommal lenni, amíg ők a
városban vannak.
Az apám is és Grayson is ugyanígy nyilatkozott, aztán
mindenki azt gondolta, amit akart. Hétfőn ugyanúgy
bementem az irodába, emelt fővel, miközben azon
imádkoztam, nehogy elhányjam magam idegességemben.
– Pedig mi tényleg csak beszélgettünk, és akkor apának pont
le kellett jönnie a földszintre, olyan égő volt – nyafogta Lori
sóhajtozva.
Szomorkásan elmosolyodtam. – Emiatt ne aggódj, már
beszéltem Apuval, hogy fogja vissza magát. Büszkének kellene
lennie rád, hogy kezdesz megnyílni egy srácnak, akivel még
csak most találkoztál. Szerintem csak meg akart győződni róla,
hogy Dylan szándékai tisztességesek.
Ajkába harapott, és a szempilláin keresztül rám nézett. –
Szerinted bejövök neki?
– Dylannek? – kérdeztem, mire ő rábólintott. – Totálisan,
kicsi szívem.
– Olyan helyes, cuki és jóképű.
– Látom, totál belezúgtál – cukkoltam.
– Igen, de nem tudom, működne-e majd, ha hazaköltözöm a
fősuli után. Rengeteg csajt találna itt is, akivel addig elütheti az
idejét.
– Ahogy én láttam, nála csak te vagy képben.
Vállat vont. – Most elvagyunk, aztán majd meglátjuk. De mi
a helyzet veled és Graysonnal?
Felnevettem. – Semmi. Semmi nincs köztünk.
Félrebillentette a fejét és felvonta a szemöldökét. – Tegnap
este az a csók nem tűnt semmiségnek.
Felnyögtem, s visszadőltem az ágyra. – Nem hiszem el, hogy
így letámadtam.
– Nem úgy tűnt, hogy ellenkezett volna. Végül is ő volt az,
aki magához ölelt és folytatást forszírozott.
– Lori – kezdtem, miközben felültem. – Most jöttem ki egy
házasságból. Nem keresek semmit.
– De ez nem azt jelenti, hogy szórakozni sem lehet,
különben is, mikor voltatok Roberttel utoljára együtt, úgy…
tudod.
– Kb. 8 hónappal azelőtt, hogy elhagytam.
– Komolyan?
Bólintottam. – Nem érdekelt. És őszintén szólva, én sem őt.
 – És mondd csak, mikor mutatott egy kis szeretetet feléd
utoljára? Mikor foglalkozott veled úgy, hogy nem volt jelen egy
ügyfél is? Mikor vett neked virágot vagy bármi kis ajándékot?
Az alsó ajkam harapdálása közben végig gondoltam, mikor
is. – Legalább kilenc hónapja vagy annál több.
Megfogta a kezeimet. – Édesem, szerintem ennek a
házasságnak már régen vége. Teljesen érthető, ha tovább
akarsz lépni. Senki nem fog rossz szemmel nézni rád.
Megráztam a fejemet és így szóltam. – Még nem akarok
tovább lépni.
Lori a szemeit forgatta. – Tesó a tesónak. Érzel valamit is
Grayson iránt?
Lesütöttem a szemem és eltöprengtem ezen. Beleestem.
Csak azt nem tudtam biztosra, hogy ez a vágy, amit iránta
éreztem valós-e, vagy csak én képzeltem be magamnak. Ő volt
a legjobb pasi, akivel valaha találkoztam. A magassága, a
hangja, a teste... mindene vonzó volt. Viszont amikor
vitatkoztunk. Makacs, csökönyös, önfejű és munkamániás volt.
Mégis... Csodáltam őt azért, ahova eljutott és tudtam, hogy
csak a makacsságának volt köszönhető, hogy elérte a céljait.
Időnként kedves és gondoskodó is tudott lenni.
Az idegeimre ment, a testemet, szívemet teljesen
összezavarta, amikor csak a közelemben volt. Egyszerűen nem
tudtam kiverni a fejemből azt a csókot. Ahogy magához húzott,
kezével megragadva a csípőmet szorosan magához láncolva.
Pillantásom összetalálkozott a húgoméval és bólintottam. –
Biztos vagyok benne, hogy bele tudnék szeretni, ha nem lenne
ekkora nőcsábász.
– Akkor csak nézd meg, hogyan alakulnak a dolgok. Legyél
bátor és ne foglalkozz azzal, ki mit mond a tegnap este
történtekkel kapcsolatban. Csak az számít, Te boldog legyél!
 – És mi van akkor, ha ő is ugyanígy megőrül értem,
összejövünk, majd végül szakítunk? Elveszítem a munkámat, a
barátomat, és mivel Dylan bátyja, így őt is.
Édes Istenem, tisztára úgy nyafogok, mint egy tini kislány.
– Tudod mit tanított nekem egyszer valaki? – kérdezte.
– Mit?
Elmosolyodott. – Az élet tele van lehetőségekkel. Az
embernek csak élnie kell vele. Néha bejön, néha nem. Ha igen,
nincs min aggódni. Ha meg nem, akkor sincs semmi, tanul
belőle az ember. A kudarcok tesznek minket bölcsebbekké.
– Kitől tanultad ezt?
– Tőled.
Elnevettem magam. – Micsoda?
– Adtál egy esélyt Robertnek. Félelem nélkül ugrottál bele,
hogy aztán valami jó süljön ki belőle. Annak ellenére, hogy
Roberttel nem jött össze, tanultál belőle és ezáltal jobb
emberré váltál. Még erősebb lettél. Mondd csak, kiálltál valaha
magadért Roberttel szemben, ugyanúgy, ahogy Graysonnal
szemben teszed?
Megráztam a fejem. Esélyem sem volt vele szemben. Mindig
is engedékeny voltam az exemmel, legyen szó bármiről, nem
vitáztam vele. Nem úgy, mint Graysonnal, vele úgy éreztem...
Lorinak igaza volt. Eléggé megerősödtem ahhoz, hogy
kimondjam a gondolataimat és levontam a következtetést.
– Te hogy lettél okosabb nálam?
– Nem csoda, rám ütött – mondta apa, miközben bejött a
szobába. – Miről beszélgettek?
– Pasik.
Megtorpant és csípőre tett kézzel kérdezte. – Meg kell öljek
valakit?
Mindketten kuncogtunk. – Most éppen nem, apa.
 – Akkor jó – dörmögte. – Grayson csak megmutatta az
edzőterem padlóját. Vegyetek fürdőruhát. Mind lemegyünk.
– Én nem tudok menni – mondtam. – Reggel meglátogatott
Flow nénikém – Lori a tenyerébe röhögött.
Természetesen, amilyen az én formám, még mindig az
altestemre mutogattam, amikor Grayson bukkant fel Apu
mögött, éppen akkor, mikor apából kitört. – Dehát neked nincs
is semmilyen kibaszott Flo nénikéd. Mi a francról beszélsz?
Grayson szeme elkerekedett, majd sarkon fordult és elment.
– Apa – ráztam meg a fejemet. – A menzeszről beszéltem.
Elfehéredett, most rajta volt a sor, hogy hátat fordítson és
kisétáljon az ajtón. De mi a bajuk a pasiknak a menzesszel?
Végül is nem nekik kell átmenniük rajta. Nekik csak meg
kellett tanulniuk kezelni a hangulatingadozásaimat ezeken a
napokon. Amint egy egész tábla csoki lecsúszott a torkomon,
máris boldog voltam.
– Fiam – hallottuk apa hangját lentről. – Azonnal be kell
jutnunk valami boltba. Fel kell vásárolnunk az összes kibaszott
csoki készletüket. Ez az egyetlen dolog, amivel le tudjuk
nyugtatni az őrjöngő vadállatot.
– Apa – üvöltöttem. – Fogd már be!
– Erről beszélek. Nyomás.
Lori rám nézett, mindketten kigúvadt szemmel bámultunk
egymásra, majd összeszorított szemmel, vinnyogva nevettünk.
Nem sokkal később, mikor Grayson és apa visszatért, bárhol
is voltak eddig, apa megjelent az ajtóban. Lori és én
filmeztünk. Egy doboz Baby Ruths-t10 dobott az ágyra, és
kihátrált a szobából. – Ez egy ideig kitart. A konyhában még
több is van. Mi Graysonnal elhúztunk.
– Hova mentek? – kérdeztem.

10 olyan csoki, mint a Snickers

 – Inni – ezt már az ajtón kívül mondta, aztán eltűnt.
Felhorkantottam. – Értékelem, hogy Grayson időt szakít
arra, hogy egy kis időt töltsön apánkkal. Csak a jó Isten tudja,
apa miket mesél neki.
– Azt hiszem, Grayson tisztában van vele, hogy néha kihagy
az agyad.
A köhögés elleni szirup.
Ami a szívemen, az a számon.
Megcsókoltam.
– Ja, szerintem is.
– Apa be fogja szaratni a mensiddel kapcsolatos
történetekkel – kuncogott Lori.
– Ha ez ahhoz vezet, hogy csokit kapok, nem bánom –
mondtam, és egy szeletért nyúltam.
– Emlékszel, apa hogy reagált, mikor először megjött?
Nevetve bólogattam. – Igen. Éppen hazaért a munkából,
amikor Anyu közölte vele, hogy az elsőszülött kicsi lánya
nagylány lett. Én a nappaliban feküdtem a kanapén. Odajött
hozzám és megkérdezte, jól vagyok-e. Istenem, nem hiszem el,
amit akkor mondtam neki üvöltve.
– A hüvelyemen keresztül vérzek el, apa. Mégis mit
gondolsz, hogy vagyok?
Lori hátradőlt, a hasát fogta a nevetéstől. – Sosem
gondoltam volna, hogy apa ilyen gyorsan tud futni.
Bólogattam, majd hozzátettem. – Aztán kiment, az égnek
emelte a karjait és azt ordította: Nem adhattál volna nekem egy
fiút?
– Nem hiszem, hogy bármit is másképp akarna. Nagyon
szeret minket.
 – Igen, és annak ellenére, hogy túlságosan félt minket, mi is
szeretjük őt – még egy kicsit beszélgettünk, közben csokiztunk,
majd azt kérdeztem. – Szerinted örülne, ha hazaköltöznék?
– Amiatt aggódsz, hogy mi lesz, ha én is magára hagyom?
– Olyasmi.
– Szerintem szereti a mostani munkáját, de nem vagyok
benne biztos, hogy akkor is szeretni fogja, ha én már nem
leszek ott neki. Sok mindent együtt csinálunk. Nem csak az
apám, hanem a barátom is, tudod?
– Szerinted rá tudnánk venni a költözésre? Mind együtt
lakhatnánk egy fedél alatt.
Lori összeráncolta az orrát. – Én nem tudok örökké együtt
élni vele – mondta halkan, kétségtelenül bűntudattól
mardosva.
– Ez érthető. Hogy vinnénk fel pasikat? – kacsintottam,
mire elpirult. – Kigondolok valamit, mielőtt aktuális lesz.
Szeretném, ha apa a közelemben lenne, de egyetértek abban,
hogy hosszú távon problémás lenne, ha velünk élne –
megfogtam a kezét, s a szabad kezemmel adtam neki egy kis
csokit és azt mondtam. – Kitaláljuk, hogy legyen.
Elmosolyodott és bólintott. – Megoldjuk.
 Tizenkilencedik fejezet
Fordította: Octavia Blake

A TV-s kis fiaskóm után hosszú hétvége következett, így a

kedd volt az első munkanap, és a dolgok nem alakultak valami
jól. Néhányan a kollégák közül velem nevetgéltek a
történteken, mások, mintha mi sem történt volna, míg egyesek
azt sutyorogták a hátam mögött, hogy a főnök ágyába másztam
az állásomért cserébe és hogy a pénzére hajtok. Ami egész
egyszerűen nevetséges volt. Egyébként is, a munkát Dylan
szerezte nekem, másodszor pedig, ők nem látták, hogy az a
csók, csak a gratuláció hevében csattant el, és soha többé nem
fog megtörténni?
Mire véget ért a hét, az emberek már nem is beszéltek erről.
Vagy ha mégis, nem jutott a fülembe. Azt hiszem, ez amiatt is
lehetett, hogy Grayson a szokásos módon viselkedett velem.
Még néhányszor rám is kiabált a többiek előtt. Ami sokat
segített, és mosolyt csalt az arcomra. Habár a következő
alkalommal biztosra kellett vennem, hogy azután mosolyodom
el, miután Grayson otthagyott, mert rajtakapott, hogy
mosolyogtam, állkapcsa megfeszült, orrcimpái kitágultak,
szemei összeszűkültek. Majd visszament az irodájába és
becsapta maga mögött az ajtót. Először azt hittem, nem vette
észre a kis hibámat, miszerint rossz embernek küldtem el egy
üzleti e-mailt. Aztán mikor az emberek szem- és fültanúi voltak
a lecseszésemnek, segített megértetni velük, hogy köztem és
közte nincs semmi.
Tehát végül is hálás lehettem a temperamentumának. Akkor
bizonyosodtam meg végleg arról, hogy az emberek végképp
leszálltak a témáról, mikor pénteken, ebédnél, a szokásos
emberekkel ültünk az asztalnál, mikoris Darby megszólalt. – A
Talk dobta a veled és Graysonnal kapcsolatos sztorit. Annak is
köszönhető, hogy másnap a saját lábadban is elbotlottál. Most
azt gondolják, véletlenül a szájára estél, aztán elaléltál a
széksorok között.
Korábban, mikor az ebédlőn mentem keresztül, hallottam,
ahogy Kim azt suttogta. – Nem létezik, hogy egy olyan pasi,
mint Grayson, bármit is akarna egy ilyen nőtől.
Az egyik barátja így válaszolt. – Szegény csávó, biztos rohant
haza, hogy lemossa magáról.
Kim kacagott. – Ja, szívesen segítettem volna neki letusolni.
Nem ez lett volna az első alkalom.
Mi a pokol? Grayson összefeküdt Kimmel? Hol egy zacskó,
hogy belehányjak? Biztos bekötötte a száját, hogy
elhallgattassa, míg... Megráztam a fejem, kirázva ezzel a
nemkívánatos, jeges gondolatokat. Felszegtem az államat és
egyenes háttal kisétáltam az étkezőből.
Ryan felhorkantott, visszarántva ezzel a gondolataimból a
valóságba, majd így szólt. – Idióták. Kíváncsi lennék, mit
szólnának akkor, ha látták volna, ahogy a mi Kenzienk a
Főnökkel volt. Úgy csüngtek egymáson, mintha ő volna neki
maga a levegő. Az éltető oxigén.
Az összes szempár, köztük az enyém is, tágra nyílt és rá
szegeződött.
– Mi van? – kérdezte két falat között.
– Nem volt ott semmiféle egymásra találás. Egy igen izgatott
pillanatban, gratuláció közepette összeért az ajkunk és kész.
Ryan és Hudson összenéztek.
Rájuk mutatva felcsattantam. – Mi van? Mi volt ez a
pillantás?
Ryan vállat vont, Hudson megrázta a fejét.
 – Kicsim – mondta Angelia. Ránéztem. – Az ilyen tökfejek,
mint mi, mindig is tudtuk, hogy valami fog történni köztetek.
– Én és ki között? – kérdeztem butuskán.
Angelia a szemeit forgatta. – Grayson.
Felhorkantottam, majd nevettem. – Ti mind
megbolondultatok. Csak úgy, mint az egész családom.
Ryan felvonta a szemöldökét. – Szóval az apád és a húgod is
úgy gondolják, hogy te és Grayson össze fogtok jönni? – az
apám is és Lori is a héten többször is bejöttek, hogy itt
ebédeljenek, szóval bárkivel találkozhattak.
Megdörzsöltem a homlokomat, vállat vontam és azt
mondtam. – Azt hiszem.
– Új fogadás – szólalt meg Hudson, mire mindenki gyorsan
pénzt dobott az asztalra és mondott egy dátumot. Annak a
dátumát, amikor mi végre észhez térünk és összejövünk.
Nem tudták azt, amit én tudtam.
Valójában tudhatták volna. Graysonnak megvolt a típusa, és
én határozottan nem olyan voltam.

****

Éppen beléptünk az étterembe, amikor én lefagytam. Még

korábban, apa, Lori és én éppen ki akartunk mozdulni
valahova az utolsó vacsoránkat elfogyasztani, mielőtt másnap
elutaztak volna, amikor Dylannel és Graysonnal futottunk
össze a mélygarázsban, az autónk felé tartva. Apa amint
meglátta Graysont, megkérte a főnökömet, tartson velünk.
Dylan, aki amúgy is randizni akart Lorival, hozzánk csapódott.
Meglepődtem, mikor Grayson beleegyezett és beült a
testvérével együtt az autóba. Szóval mikor megjelentünk az
étteremnél és beléptünk volna, a szívem a torkomban
dobogott, a fülem csengett az idegességtől, amikor
megpillantottam Harpert, ahogy a bárban ül néhány
barátjával.
Harper.
Grayson exe.
Vajon látta a díjátadót?
Látta, hogy megcsókoltam?
Istenem, hirtelen egy ribancnak éreztem magam.
Megpördültem, s mivel én voltam az első, aki belépett az ajtón,
felemeltem a kezem, s dühösen annyit mondtam. – Ez a hely
tele van. Máshova kellene mennünk.
Ez maga a pokol, ahova valószínű Harper kíván is engem a
történtek után.
– Puding, te miről beszélsz? Tele van a hely üres asztalokkal
– megpróbált átpréselődni rajtam, de én visszatartottam.
– Talán azért üresek, mert nem jó az étel, nem? Erre nem
gondoltál? Csak nem akarsz ételmérgezést kapni így, hogy
holnap el kell utaznod. Össze fogod fosni magad.
Francba. Hangosan kimondtam a „fos” szót.
Összerezzentem. Dylan nevetett és láttam, ahogy Grayson
ajkai is megrándultak, amikor a vállam fölött átnézett.
– Nem! – kiáltottam és átfurakodtam apa és Lori között,
majd félretoltam Dylant, hogy Grayson arcát a kezembe
vegyem, kényszerítve, hogy rám nézzen. – Azt hiszem láttam
valamit az arcodon – felemeltem az egyik kezemet és az egyik
ujjamat végighúztam a jobb szeme alatt. – Itt egy szempilla.
Most pedig menjünk innen – erőszakkal megfordítottam,
nekifeszültem a hátának, hogy indulásra bírjam. De ő nem
mozdult. Egy tapodtat sem.
Kezeim a hátán pihentek, éreztem, ahogy a levegőt veszi.
Látta.
 Leejtettem a vállaimat s leengedtem a karjaimat is. Grayson
megfordult. – Nem tudom, miért rejtesz el minket Harper elől.
Kigúvadt a szemem. – Ah, tuti látta a díjátadót.
A homlokát ráncolta.
– A… ööö – vihogtam idegesen. Milyen meleg lett itt
hirtelen. – Amikor, tudod, gratuláltam neked. Azt gondolhatja,
hogy te szakítottál vele – vihogtam megint – miattam –
forgattam a szemeimet. – Nevetséges, tudom. De nem akarok
jelenetet rendezni.
– És gondolod, az jobb, ha ő jönne ide hozzánk, mint
például most? – kérdezte.
– Tényleg? – csattantam fel, s összeszűkült szemmel néztem
rá. Az ajkai megrándultak, ahogy magam előtt morogtam. –
Kimenekítettem volna magunkat, de neeeem…
– Grayson – mondta Harper csöpögős, lágy hangon.
Megfordultam, s tökéletes mosoly ült az arcán.
– Menjünk, foglaljunk el egy asztalt – javasolta Dylan.
Grayson bólintott. – Hamarosan csatlakozom.
Tekintetem visszapattant rá. Maradni akart és beszélgetni
vele. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni, de nem engedtem,
hogy ezzel foglalkozzak most.
Harper odeért hozzánk. Lábujjhegyre állt, hogy Graysont
arcon csókolja. Engem teljesen figyelmen kívül hagyott,
minden figyelmét rá fordította. – Örülök, hogy látlak.
Még meg sem köszöntem a modellmunkát, amit szereztél
nekem.
Modellmunka?
Grayson munkát szerzett neki?
– Nem kell megköszönnöd – Grayson szomorkásan
elmosolyodott.
– Kenzie, jössz? – kérdezte Lori.
 Harper elfordult, s egy pillantást vetett rám. – Jól
szórakoztatok a múltkor este a díjátadón?
Valamilyen okból kifolyólag, késztetést éreztem, hogy
felüvöltsek. – Nem csináltam semmit – már éppen szóra
nyitottam a számat, mikor egy kéz befogta azt.
Felpillantottam és láttam, hogy Grayson közvetlenül
mellettem áll. Valószínű tudta, hogy valami olyasmit fogok
kinyögni, amit nem kellene. – Makenzie, menj és ülj le
nyugodtan – mondta. Összehúzott szemmel pillantottam rá,
miközben visszahúzta a kezét és udvariasan Dylan karjára tette
a kezemet.
A szám belsejébe kellett harapnom, hogy visszafogjam
magam és vissza ne szóljak Harpernek, miközben elmentem.
Elmosolyodott és én legszívesebben pofán vágtam volna egy
szívlapáttal.
– Gyerünk, szivi, húzd vissza a karmaidat és ülj le – intett
Dylan a Lori melletti székre. Amint leültem, átpattant a
testvérem másik oldalára.
– Dylan, nincsenek is karmaim, amiket visszahúzzak. Jól
vagyok. Harpy nem tud a közelembe jönni – felhorkantottam,
tekintetemet Graysonra és Harperre fordítottam, miközben ő
fejét hátravetve nevetett. Fogaimat összeszorítottam és úgy
motyogtam. – Semmi különös, nem nagy szám, csak egy
modell, aki kibaszott jól néz ki a dizájner cuccaiban és az a haj,
fényes, csillogó és hosszú. Szerintem, Grayson szakított vele…
azt hiszem, vagy ő szakított Graysonnal? – nevettem fel
idegesen. Megigazgattam a blúzom gallérját a nyakamnál,
ismét elöntött a forróság. – Az is lehet, az hiányzott neki, hogy
ő szakítson vele. Boldognak tűnik, hogy látja – belesüppedtem
a székembe, felkaptam egy villát, és a kezemben forgattam. –
Nem mintha érdekelne. Engem ugyan nem, ő a főnököm. Azt
csinál, amit akar.
– Puding, tedd le az a villát, mielőtt leszúrod vele.
Pislogtam, apára néztem, aki az asztal túloldalán ült. Aztán
lepillantottam a villára és rájöttem, hogy az asztalba állítottam.
Elpirultam, s egy erős rántással kihúztam onnan.
Egyenesen ülve elmosolyodtam. – Minden oké. Nem fogok
ma senkit lemészárolni.
Hacsak, meg nem hallom Harpy nevetését újra.
– Szóval ő az ex? – kérdezte Lori.
– Ja – felelte Dylan. – Aranyásó kis kurva.
– Úgy néz ki, mint egy szál zeller – mondta apa.
Lori is és én is felnevettünk.
– Épp megcsókolta – suttogta Lori.
– Kincsem, tedd le a kés. – figyelmeztetett apa.
– Csak kamuzott – mondta gyorsan Dylan. – Úgy, ahogy
azzal a seggfej Randallal szoktak téged ugratni.
Megráztam a fejem, eldobtam a kést és megtöröltem a
homlokomat. – Tényleg nem tudom, miért kommentálsz
mindent. Nem mintha érdekelne – minden tekintet rám
szegeződött. – Engem nem érdekel – basszák meg és felhúztam
a szemöldököm. – Nézzük az étlapot. Éhes vagyok.
– Most megölelte – mondta Lori.
Elakadt a lélegzetem.
– Jellybean, nem fogom tudni elintézni, hogy ne csukják le a
nővéredet emberölésért. A legjobb lenne, ha nem mondanád el,
mi történik.
– Basszák meg – csattantam fel és újra kezembe vettem a
kést, mellyel az asztalnál ülők felé hadonásztam. – Ez az utolsó
vacsoránk együtt. Élvezzük. Mindenki a kibaszott étlappal
foglalkozzon.
 Az egész asztal elnémult. Letettem a kést, kezembe vettem
az étlapot én is, minden végtagom görcsben volt. Hülye Harpy.
Hülye Grayson. Hülye kibaszott csók. Nem csak az, amit a csaj
adott neki, hanem amelyiket én adtam neki.
Nem játszunk egy ligában. Soha nem is voltunk.
Összeszorította a mellkasomat a tény, hogy bolondot
csináltam magamból. Nem csak azzal, hogy megcsókoltam,
hanem azért is, amiért a családom és Dylan is szemtanúja volt
a kiborulásomnak.
Vettem egy mély lélegzetet, lenyugtattam vadul kalapáló
szívemet. Le kellett nyugtatnom a felkavarodott gyomromat is
és reménykedtem venne, hogy Graysonnak van életbiztosítása.
Nem lehetett tudni, hogy a vacsora végére nem lesz-e egy kés
vagy egy villa a szemgolyójába állítva.
Egész testemben remegtem, mikor az apám melletti széket
kihúzták. – Elnézést.
Az egész asztal kussban volt. Az Isten szerelmére, valaki
szólaljon már meg.
– Csak meg akarta köszönni a munkát, amit szereztem neki.
Senki nem szólt egy szót sem, fejük az étlapba volt temetve.
A szemeimet forgattam, nem tudtam, ez nekem szólt-e, így
csak annyit hümmögtem rá. – Uh-huhh – össze-vissza cikázott
a szemem az étlapon, de nem igazán figyeltem oda.
– Csak tegnap jött vissza.
– Hmmm – motyogtam.
– Egyszerűen nem tudtam megszabadulni tőle.
– Uh–huhh.
Valaki más is megszólal, még mielőtt lecsapom?
– Durva lett volna, ha tudomást sem veszünk róla.
Ez volt az a pont, amikor elnevettem magam. Hátravetett
fejjel kacagtam hangosan és hosszasan, a hasamat fogtam
közben. A szememet törölgettem, mikor alábbhagyott. – Ó, ez
kedves volt. Te magad vagy az udvariatlanság – összehúzott
szemmel néztem rá. – Ez lehetne a középső neved.
– Főnök – köhintette apa a markába.
Összeszorítottam a fogaimat és újra kézbe vettem az étlapot.
A főnököm volt és semmi jogom nem volt bosszankodni…
nem még féltékenykednem.
Nem vagyok féltékeny.
Nem vagyok.
Bassza meg. Az vagyok.
Harpy volt az ő típusa, nem én.
– Makenzie…
– Rendeljünk – szinte felkiáltottam. Körbenéztem, s
intettem egy pincérnőnek. – Helló, szeretnék egy steaket sült
krumplival.
– Rendben. Egy italt esetleg? – kérdezte.
– Igen, szeretnék… csak hozzon egy koktélt legyen szíves,
mindent megiszok – átadtam neki az étlapot és Lori felé
fordultam. – Iszol velem egyet?
– Édes jó Istenem – motyogta apa.
– Szeretnék, igen – mosolygott Lori – Csináljon két koktélt
és én egy gombás rizottót kérek.
Utánunk a fiúk is rendeltek. Lorihoz fordultam és a
vizsgáiról kezdtünk beszélgetni. Válaszolgatott, időnként rá-
rápillantott Graysonra. Lori tudta, hogy csak terelésből
beszélgetek vele, hogy ne kelljen Graysonhoz szólnom,
ránéznem se.
Más szóval, tudta, hogy gyerekesen viselkedtem. Túl kellett
lennem a kiboruláson.
Találnom kellett valakit, aki segít túllendülnöm ezen.
 ****

Három órával később

– Nem, nem, tényleg meg fogom csinálni – kiabáltam

részegen. A konyhában ültünk, beszélgettünk és jól éreztük
magunkat. Megpróbáltam bejutni a nappalimba, arra az esetre,
ha Grayson hazajönne, de apa azt mondta, biztonságosabb a
konyhában. Csak néhány pohárkával ittam. Hirtelen
felpattantam, hogy felálljak az asztal tetejére itallal a
kezemben. – Ki kell jelentenem, hogy minden pasi idióta – a
húgom tapsolt és nevetgélt. – A férfiak semmire nem valók. A
pasik megcsókolhatják a kerek seggemet, mert én mostantól
leszbikus vagyok.
– Ezt úgy érted, hogy nem szülsz nekem unokákat? –
hallottam, ahogy apa kiabál valahonnan.
– Megadom neked, apa. Az emberrablás ki van zárva,
úgyhogy majd én és a barátnőm egy pulykatöltő fecskendőt
fogunk használni, mert ettől a naptól kezdve nem csinálom
többé férfiakkal.
A vacsora után Grayson azt mondta valahova el kell mennie,
majd felszívódott, magával vitte Dylant is. Mikor Dylan azt
mondta, majd később benéz hozzánk, Grayson nem mondott
semmit. Valószínű valami nőcske után nézett, vagy azt
tervezte, hogy Harpy után megy, aki mosolyogva és Graysonra
kacsintva távozott kb. egy órával előttünk az étteremből. Nem
mintha figyeltem volna.
– Szükségünk lenne olyan pólókra, melyek azt üzenik, a
pasik gázak. Nem lenne menő? – kérdeztem Lorit.
– Totálisan – vigyorodott el Lori és még egyet kortyolt a
koktéljából. Többet ivott, mint kellett volna, mert ideges volt,
hogy Dylan nem tudta visszakísérni. Valami történt az egyik
üzletével kapcsolatban és el kellett mennie megoldani azt,
mielőtt még a szar elérné a ventilátort és mindent beborítana a
kaki. Ezt ő mondta. Azt is megígérte a húgomnak, hogy kora
reggel még eljön és elbúcsúzik tőle tisztességesen. Lori
elismerte, hogy nem akart elbúcsúzni tőle, össze akarta
csomagolni Dylant és magával akarta vinni, amikor apa kiment
a szobából, hogy nyugodtan tudjunk alkoholizálni tovább.
– Fiam, én nem mennék be oda.
Megráztam a fejem, lepillantottam Lorira és megkérdeztem.
– apa beszél valakivel?
– Szerintem nem – mondta boldog, részeg mosollyal,
valószínűleg ugyanolyannal, mint ami az én fejemen is ült.
– Oké. Hol tartottam?
– Nem csinálod többé pasikkal. Leszbi leszel – kuncogott.
– Rendben – bólintottam és magasba emeltem a kezem,
lehúzva a maradék italomat, s azt mondtam. – A pasik gázak.
– K-Kenzie.
– Így van, tesa. A férfiak bekaphatják és egy pulykatöltőtől
fogok unokákat szülni apának – lenéztem rá. Sápadtnak tűnt. –
Hé, hé, hé – letérdeltem az asztalra. – Minden rendben? Nem
kell velem együtt leszbivé válnod. Csak tudjam meg, hogy
valami kölyök baszakodik veled, szólj a tesódnak és én úgy
elpicsázom, hogy csak na – kinyújtottam a kezemet és
megveregettem a fejét. – Rendben? – kérdeztem.
– Látom jól telt az éjszakád, Makenzie.
A kezem megfagyott Lori fején. Közelebb hajoltam és azt
suttogtam. – A főnököm mögöttem áll, ugye? Az ő hangját
hallottam?
Bólintott.
 Behunytam a szemem, hangosan felsóhajtottam, mielőtt
visszaültem a térdeimre és a vállaim felett hátrapillantottam. –
Jó estét, Mr Jackson – végigfuttattam tekintetem az egész
testén. A fenébe, milyen jól néz ki. Hogyan kellett volna
túljutnom az összeomlásomon, mikor ő véresen ízletes falatnak
tűnt?
– Soha nem gondoltam volna, hogy arra jövök haza, hogy az
asszisztensem az étkezőasztalomon áll – kommentálta az
ajtófélfának dőlve – még a küszöböt lépte éppen át, mikor apa
feltűnt a háta mögött és a konyhába lépett.
– Hölgyeim, azt hiszem ideje lefeküdni. Lori, holnap nagy út
vár ránk, nem fogok félóránként megállni, hogy hányhass.
Lassan pislogtam. Az ágy említése csodálatosan hangzott.
Legalább akkor nem nyitnám ki a számat, amikor bődületes
nagy baromságok vannak a fejemben. Lemásztam az asztalról
és kihúztam magam. – Haragszom rád.
– Mit tettem? – kérdezte apa.
– Nem rád. Rá – Graysonra mutattam, aztán elindultam
felé.
– Puding, én a helyedben nem mondanék többet – javasolta
apa.
Grayson ajkai összeszorultak mielőtt azt mondta. – Semmi
baj, Trent. Nem számít mit mond, nem fogom kirúgni.
Nos, ez szép volt.
– Ez kedves tőled – bámultam rá és a mellkasára böktem. –
Látod, kedves is tudsz lenni – elmosolyodtam, majd
összehúztam a szemem. – De még mindig mérges vagyok.
Sóhajtott, de ajka mosolyra húzódott.
Azok az ajkak, amelyeket megcsókoltam.
Az ajkak, melyek iránt ellenállhatatlan vágyat éreztem.
 Megráztam a fejem, kihúztam magam és azt motyogtam. –
Azt hiszem, mennem kellene lefeküdni – akarsz csatlakozni
hozzám? A nyelvem hegyén volt. Beszívtam az alsó ajkamat és
felnyögtem, amikor megláttam, hogy Grayson az ajkaimat nézi.
Forgott a világ velem, majd odamentem Lorihoz és szorosan
megöleltem. – Nagyon szeretlek téged, Lori, Tori, Pori.
– Én jobban szeretlek – belefúrta az orrát a vállamba.
Vállaira tettem a kezem, magamhoz húztam és sírtam. –
Alig várom, hogy visszaköltözz. Együtt leszünk mind – fölé
hajoltam, és odasúgtam. – Összehozzuk, hogy apa is
ideköltözzön, de nem fog velünk lakni. Pasikat fogunk
felhordani, meg minden.
Mögöttünk valaki fuldoklott.
Megpusziltam az arcát, majd elköszöntem. – Aludj jól,
szépségem.
Majd apához léptem és ugyanolyan szorosan megöleltem őt
is. – Apu, apa, apa. Annyira hiányzol – eltoltam magamtól és
hozzátettem. – De elég legyen. Hívogatni foglak állandóan,
Skype-olunk, meg beszélünk minden szaron, olyan lesz,
mintha együtt lennénk. Azt fogod kívánni, bárcsak Kenzie
bezárná ezt a szart és nem zaklatna. Inkább odaköltözök, hogy
meg tudjam látogatni, hogy ne kelljen azt hallgatnom, hogy
csing, csing, csing minden órában.
apa kuncogott. – Gondolkodni fogok rajta.
Mutatóujjammal rámutattam, s figyelmeztettem. – Vagy ez,
vagy a csing, csing, csing másodpercenként.
– Reggel találkozunk, Puding.
Mosolyogva bólogattam. – Rendben. De szomorú leszek,
hogy mindketten elmentek.
– Mi is szomorúak leszünk, hogy el kell mennünk.
– Úgy érzem, sírnom kell – suttogtam.
 – Makenzie – szólt közbe Grayson. Összerezzenve néztem
rá. – Menj lefeküdni.
Szalutálva mondtam. – Igenis, uram – a bajuszom alatt
hozzátettem. – Én nagyuram.
Legalább nem éreztem úgy, hogy elsírom magam, végül
boldog részegen vonultam lefeküdni. Az ébredés egy egészen
más történet volt. Könnyes búcsú után apa és Lori elmentek.
Dylan a vállaimra tette a karját és így szólt. – Nekem annyi,
szivi.
Észrevettem. Úgy leste Lori minden mozdulatát az utolsó
másodpercig és most úgy érzi magát, mintha minden fény
kialudt volna. Nem mosolygott. A szeme nem csillogott és
szomorúan felsóhajtott.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam és így szóltam. –
Hamarosan visszajön.
– Nem elég hamar – morogta.
 Huszadik fejezet
Fordította: Octavia Blake

A következő hónapban elég sok minden változott, és most

nem a munkára gondolok.
Grayson megváltozott.
Nagyon kis dolgokban, de én mégis észrevettem ezeket.
Valójában inkább éreztem.
Valami oknál fogva, boldogabbnak tűnt, és akármikor,
amikor én közel álltam hozzá, megpróbált valamilyen módon
hozzám érni. A kezét a hátamra vagy a karomra tette.
Végigfuttatta az ujjait rajtam itt vagy ott. Minden ilyen
alkalommal, a testemet elöntötte a forróság és minden egyes
alkalommal zavarba jöttem ezektől.
Nem is tetszik nekem, oké?
Talán úgy van velem, mintha a húga lennék, vagy valami
ilyesmi.
Habár, egy másik teóriával is előálltam ezzel kapcsolatban.
A családom elutazását követő hetekben látta milyen szomorú
voltam, ő ezt a módját találta meg annak, hogy kimutassa,
törődik velem és a támogatásáról biztosítson.
Bármi is volt ez, az őrületbe kergetett vele és lehetetlenné
tette azt, hogy túl legyek rajta. Mindenütt ott volt, bárhova is
mentem az épületben, munkaidőn kívül. Ha úszni mentem, ott
bukkant fel. Ha a konyhában voltam, odakeringőzött fülig érő
vigyorral az arcán. Mindennek a tetejébe az előző nap, pont
reggeliztem, mikor besétált a konyhába és közölte, felújíttatja
az apartmanja rá eső részét. Megállt a kanál a számban.
– Tessék? – kérdeztem.
 – A holnapi nap folyamán beköltözöm az egyik szobádba,
míg újra használható nem lesz az enyém.
– De… egy egész emelet van vendégszobákkal, ahova
mehetnél.
Homlokráncolva kortyolt bele a kávéjába. – Kirúgnál a saját
apartmanomból, ahelyett, hogy befogadnál a saját térfeledre?
Lesápadtam. Bunkóság lenne, ha igennel válaszolnék?
Magától a gondolattól, hogy a szobám közelében van, felforrt a
vérem.
– Ö… nem?
Felkuncogott, mielőtt kisétált a helyiségből.
Csak abban reménykedtem, hogy legelső alkalommal nem
fogok alvajárva a szobájába sétálni és az ágyába mászni. Aztán
mégiscsak jó ötlet lenne őt a szomszéd szobába elszállásolni.
Talán horkolt. Gyűlöltem a horkolást. Rossz alvó voltam, a
legapróbb zajra felriadtam. Lehet, hogy rémálmai vannak
éjjelente és a szart is kiijesztené belőlem. Aztán a
vendégemeletre költözne... miután megvigasztalnám őt,
természetesen.
Megráztam a fejem és tovább kevergettem a töklevest a
tűzhelyen. Kiválasztottam a zenét aznap estére, mert
bosszúestét terveztem. Amint meghallottam, hogy jön, amit
tudtam, hogy mikor van, mert előbb hazaugrott a lakásába,
mielőtt átjött volna, hogy együtt vacsorázzunk, elbújtam és rá
akartam ugrani.
Fel akartam venni, ahogy visít, mint egy kislány, de úgy
gondoltam, hogy elég a tudat, hogy van valamim ellene.
– Szia, szívem, mi a vacsora?
Felugrottam ijedtemben, egy sikoly is kicsúszott és
hátrafordultam. – Dylan, az Istenit. Megijesztettél. Várj, te
nem lehetsz itt. Nem kellene itt lenned. Láttad a testvéredet ide
tartani? Hamarosan itt lesz?
– Miért? Romantikus vacsorát tervezel vele?
Felhorkantottam, majd nevettem és elpirultam. – Nem. Ne
legyél már hülye.
A szemeit forgatva ennyit mondott. – Akkor mégis miért
nem vacsorázhatok itt?
– Bosszúestét terveztem.
– Meg fogod mérgezni?
– Mi? – kiáltottam. – Dehogy, miért tennék ilyet?
Vállat vont, a másik oldalamra sétált és kivette a fakanalat a
kezemből. – Ez az egy jutott az eszembe – megkóstolta a levest
és felnyögött. – Most már nem tudsz elhajtani. Mi lesz még
mellé?
Felsóhajtottam és azt mondtam. – Sült bárányborda.
– Ez az, bébi. Erről van szó – a pult fölé hajolt és tovább
kevergette a levest. – Szóval, mi ez a bosszúest, amiről
beszéltél?
– Meg akarom ijeszteni. Minden egyes nap, kivétel nélkül,
majdnem kiugrok a bőrömből, amikor felcsattan rám. Meg
akarom csinálni vele ugyanezt. Aztán amikor legközelebb
megint mérges lesz rám, vacsoránál viszonzom neki.
– Ó, ezt látnom kell – szája gonosz mosolyra húzódott.
– Rendben, akkor viszont neked is játszanod kell. Menj az
ajtóhoz, és amikor hallod, hogy közeledik, az ajtó mögé bújok.
Amint belépett, előugrok.
– Nagyon ördögi terv. Jó látni, hogy a testvéremmel
foglalkozol, és nem nekem kell valami gagyi filmet néznem
veled – mondta, miközben az ajtóhoz sétált és résnyire nyitotta
azt.
 – Egyetlen egyszer fordult elő. Egy film, Dylan, még mindig
nem tetted túl magad rajta?
– Soha.
– Beszéltél Lorival mostanában? – kérdeztem, miközben a
vállaim fölött rápillantottam, hogy lássam a hülye vigyort az
arcán, Kikapcsoltam a tűzhelyet és szembe fordultam vele.
– Igen. Arra gondoltam, valamikor meglátogatom.
Tényleg oda van a húgomért. Csodás érzés volt ezt látni és
hallani. Különösen az, mikor Lori mesélt Dylanről ezt-azt.
– Ő is nagyon szívesen találkozna veled és apa is nagyon
szívesen kiherélne.
Kuncogott. – Tudom kezelni az öreget.
– Aha, persze.
Dylan éppen szóra nyitotta volna a száját, mikor hirtelen az
ajtóra meredt. – Jön – suttogta, szeme csibészesen csillogott,
mondott még valamit, de azt nem értettem.
Bármi is volt az, nem foglalkoztam vele, gyorsan az ajtó
mögé ugrottam. Elbújtam mögé és Dylan a sarok felé ment az
asztal közelébe.
Ahogy Grayson közeledett, azt hittem beszélgetést
hallottam, de aztán csend lett. A szívem a torkomban dobogott.
Egyik lábamról a másikra álltam, miközben egész restemben
remegtem. Elöntött az adrenalin, majdnem elkezdtem vihogni.
Végre megbosszulhatom.
Kinyílt az ajtó. Grayson elfordított arccal lépett be, én mégis
kiugrottam és rákiáltottam.
Ő visszaüvöltött rám, szembefordult velem, még mindig
ordított.
Ekkor jöttem rá, hogy nem is Graysonnal állok szemben.
A jó büdös életbe.
 A férfi a mellkasát szorongatta és összeesett. Grayson, aki a
pasas mögött állt, elkapta, és segített a földre fektetni.
– Istenem, Istenem, sajnálom, nagyon sajnálom – térdre
estem a padlóra a férfi mellé, Grayson a másik oldalára térdelt.
Aztán így szóltam az idegenhez. – Azt hittem, maga Grayson.
Mindig megijeszt engem és én csak vissza akartam adni.
A férfi nehezen vette a levegőt, halálra ijesztve ezzel engem,
majd ismét a mellkasához kapott. Szívrohama lett volna? A
gyomrom összeszorult és a kezem remegett a félelemtől.
Dylan nevetésére eszméltem.
Az ajtó felé fordultam és felpattantam. – Dylan, nem ez a
legmegfelelőbb időpont a nevetgélésre – tekintetem
összetalálkozott Graysonéval, rákiabáltam. – Grayson, csinálj
valamit. Talán rossz a szíve? – közelebb mentem a férfihoz és
könyörögtem. – Kérem, kérem legyen jobban. Szüksége van
valamire? Biztos vagyok benne, hogy Graysonnak van valamije,
ami segít. Vérnyomáscsökkentő, Advil, Viagra? Valami?
Akármi? Kérem, csak legyen jobban.
– Honnan szeded, hogy van nálam Viagra vagy bármilyen
szívgyógyszer? – Grayson féloldalas mosolyra húzta a száját. –
Egyikre sincs szükségem.
– Grayson. Ne vágj nekem most pofákat. Ez a szegény
ember itt fekszik és haldoklik, ami csakis az én hibám –
megremegett az ajkam.
Grayson gúnyosan megszólalt. – Most már elég lesz, Vice.
A férfi gyorsan abbahagyta a szenvedést és rám vigyorgott.
A szemem, szám tátva maradt. – M-mi folyik itt?
– Édes istenem, azt hittem, összepisilem magam – Dylan a
hasához kapott és kiviharzott a szobából.
Visszaereszkedtem a térdemre, összeszűkült szemmel
vizsgáltam a szemben ülő két férfit. – Mi folyik itt?
 Grayson felállt. Vice felé nyújtotta a kezét és talpra segítette
őt is, maga mellé. Lassan én is felálltam. Csípőre tettem a
kezem és azt sziszegtem újra. – Mi folyik itt? – kihúztam
magam. Le voltam döbbenve. Kimentem a konyhába és a
tűzhely mellé álltam. – Idióta emberek és az ő idióta játékaik.
– Nem te akartál megtréfálni engem? – kérdezte Grayson,
utánam jőve a konyhába, ahol mellém lépett. A pulthoz hajolt
és felvonta azt a hülye, szexi szemöldökét, miközben engem
nézett.
– Igen, így van. Állandóan halálra rémítesz. Úgy gondoltam,
éppen itt az ideje, hogy viszonozzam ezt – eltoltam magam a
tűzhelytől, a seggemmel a pultnak támaszkodtam. – Honnan
tudtad meg?
– Inkább arra lennék kíváncsi, honnan szedted, hogy nekem
van Viagra a gyógyszeres szekrényemben, illetve, hogy a
francba javasolhatod azt valakinek, akinek éppen szívrohama
van?
Elvörösödtem. – Csak egy ötlet volt. Ez nem segít a férfiak
szívének, miközben ők… úgy értem, egész éjjel bírják tőle, azt
hittem ez segít pumpálni…
– Makenzie – Grayson megrázta a fejét –, nincs Viagrám, de
anélkül is bírom egész éjszaka.
– Eep – úgy visítottam, mint egy átkozott egér. A gyomrom
összeugrott a boldogságtól. Habár ez egy olyan információ volt,
melyet nem akartam tudni és ez nem segített, hogy túl legyek
rajta.
Grayson ajka megrándult. Vicera pillantott, így én is
ránéztem. – Vice Salvatore, üzlettársam és egy régi barátom.
Szeretném bemutatni az asszisztensemet, Makenzie Mayfairt.
 Vice felém biccentett, miközben leült az asztalhoz. Majd
elmosolyodott, s azt mondta. – Végre megismerhetem a
hanghoz tartozó arcot is.
– Ah, én is, bár jobb lett volna, ha más körülmények között
történik ez meg. Honnan tudtátok meg?
Grayson felvonta a szemöldökét és Vice széles mosolyra
húzta a száját.
– Dylan – sziszegtem a fogam között.
– Szólítottatok? – tért vissza vigyorogva a konyhába.
– Te voltál! – szegeztem rá a mutatóujjamat. Ledermedt. –
Elmondtad? De hogyan? Végig a konyhában voltál velem.
Rám kacsintott. – Édesem, ne legyél ilyen kis butus. A
testvéreknek össze kell tartaniuk és én úgy tudok sms-t írni,
hogy azt senki nem veszi észre.
– Ő soha nem védett volna meg egy horrorfilmtől –
mutattam rá.
– Ez igaz. De annyira bírom, ahogy reagálsz bizonyos
helyzetekben. Soha, senki nem tudná megjósolni, mi fog
kiszaladni a szádon. Mindig megnevettetsz. Viagra. Briliáns.
– Rendben – mondtam, s nyugtáztam magamban. – Oké,
rendben van – bólintottam és visszafordultam a tűzhelyhez. –
Kér valaki levest?
– Nos, Kenzie. Bármi is jár most abban az édes kis
buksidban, eszedbe se jusson.
A vállaim fölött hátrapillantottam és így szóltam. – Most ezt
azért, mert én vagyok az őrült nő, aki meg akart ijeszteni?
– Nem, nem azért. Már félek a tekintetedtől. Gyere már ide,
szépségem. Nem akarok rosszban lenni a leendő sógornőmmel
– most Lorira gondolt, és nem rám és Graysonra, ugye?
Mellém lépett, karjait a vállaim köré fonta. – Kenzie, te vagy a
legjobb öribarim.
 – Aw – leráztam magamról a karját és levettem az edényt a
tűzhelyről, megfordultam, az egész tál ételt a konyhasziget
közepére tettem. Dylan követett, majd a hátam mögé állt,
mindkét karját a mellkasom köré fonta.
Orrát a nyakamba fúrta. – Nem akarod megbántani a
kishúgodat azzal, hogy elteszed láb alól a pasiját, ugye?
– Pfff. Ugyan már, kérlek. Lori az én pártomat fogja fogni,
ha elmondom neki, mit terveztél.
– Dylan – csattant fel Grayson.
Mindketten felnéztünk. Tekintete kemény volt. A
homlokomat összeráncoltam, de aztán elvonta a figyelmemet,
hogy Dylan elhúzódott tőlem, hogy kanalat ragadjon.
– Egyébként – kezdte – fantasztikus illata van a vacsorának.
A vacsora és egy kis üzleti megbeszélés után, számos
dicséretet zsebelhettem be a levesért és a sültért. Majd Dylan
gyorsan lelépett, azzal az ürüggyel, egy fontos hívást kell
elintéznie. Kétségkívül a húgomat hívta.
Grayson is felállt nem sokkal az után, hogy az öccse elment,
hogy hozzon egy pohár bort nekem, magának és Vice-nak egy-
egy üveg Fat Tire-t11 .
– Kedvesem, Grayson mesélt már valaha arról, amikor tök
pucéran futott keresztül az egyetem udvarán?
Elkerekedett szemmel bámultam rá, majd nevetésben
törtem ki.
– Micsoda? Nem, Erről még sosem hallottam.
– Vice – figyelmeztette Grayson. Csak nem elpirult?
Hála Istennek, Vice figyelmen kívül hagyta a barátját és
elmesélte nekem, hogy amikor Grayson focizott az egyetemi
csapatban, az volt a hagyomány, az újoncokat tök meztelenül
kizárták az öltözőből.

11 sörmárka
 Grayson felnyögött és a székébe süppedt. – Makenzie, egy
szavát se hidd el.
Mosolyogtam, a végén már nevettem. – Bocs, főnök. De azt
hiszem Vice-t többször fogjuk látni a vacsoraasztalunknál.
Miket csinált még az ifjú Grayson?
Vice még néhány történetet elmesélt, melyeken hangosan
nevettem. Úgy tűnt, Grayson most kissé bajban van. Egyszer,
részt vett egy állatkísérletek elleni összejövetelen, ami nagyon
cuki dolog volt tőle, egyébként. Míg meg nem tudtam, hogy
csak azért ment el, mert randira akarta hívni az egyik csajt. A
randi végén, sápadt arccal tért vissza a kollégiumba. Kiderült, a
lány, a „természetesség” híve volt, vagyis nem volt jóban a
borotvával. Grayson bevallotta Vice-nak, hogy a csaj, maga volt
a jeti.
Egy idő múlva Vice előre hajolt, az asztalra könyökölt, rám
kacsintott, s azt mondta. – Néhány történetet megtartok
legközelebbre, csak hogy biztosan meghívást kapjak.
– Nem fogsz – vágta rá Grayson. Egész idő alatt, míg a
főiskolai történeteket mesélte Vice, Grayson csendben volt.
Meglepődtem, hogy nem állítja le Vice-t lépten-nyomon. Kis
mosolya azért azt jelezte nekem, hogy nagyon élvezte a régi
idők felelevenítését.
– Fogsz. Ne foglalkozz vele.
Grayson a szemeit forgatta és vigyorgott. A második söre
után azt mondta. – Azt hiszem, fel kell hívnom apádat, néhány
fiatalkori történetedért.
Felhorkantottam, miközben azt mondtam neki, kissé
szorongva. – Hozzád képest egy angyal voltam…
– Én nem úgy hallottam, például, mikor köhögéscsillapítót
vettél be – Vice kuncogott, miközben én félrenyeltem a
boromat. A mellkasomat ütögetve átpillantottam Grayonra. –
Elmondta?
– Nem mindennap áll be és támadja le az embert a saját
asszisztense.
Az egész testem lángolt. Felnyögtem, arcomat tenyerembe
temettem. – Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtad.
Mindkét férfi kacagott.
Hogy témát váltsak, kimondtam az első dolgot, ami az
eszembe jutott. Nagy valószínűséggel, jobb lett volna, ha bent
maradt volna a fejemben. Leejtettem a kezeimet és azt
mondtam. – Vice, az első néhány alkalommal, mikor telefonon
beszéltünk, te... te eléggé udvariatlan voltál. Meg voltam róla
győződve, hogy egy seggfej vagy – kezemet a számra
tapasztottam, miközben mindkét pacák engem bámult. Aztán
Vice hátracsapta a fejét, úgy nevetett.
Mikor elcsendesedett, Grayson vállára tette a kezét és azt
mondta. – Most már értem, miről beszéltél. Nincs rajta szűrő.
Üdítő jelenség.
Grayson azt mondta rólam, hogy üdítő vagyok?
Ez bizonyos szempontból aranyos volt.
– Bébi, Grayson és én nagyon hasonlítunk egymásra. Ha
stresszesek vagyunk a munka miatt…
– Seggfejek lesztek – feleltem mosolyogva.
Felkacagott és bólintott. – Igen. Azt kell megtanulnunk,
hogy a saját gondjainkat, bajainkat ne másokon töltsük ki.
Különben nem leszünk jóban.
Grayson felhorkantott. – Higgy nekem, tudja miről beszélsz.
Vagy figyelmen kívül hagy olyankor, vagy visszafelesel, illetve a
szemeit forgatja.
– Abban biztos vagyok, hogy totálisan őrült – mosolyodott
el Vice.
 Grayson rám nézett, elvigyorodott. Visszapillantott Vice-ra
és azt mondta. – Igen.
– A francba, Gray – Vice kuncogott és megrázta a fejét.
Francba?
Hogy érti ezt?
– Én is jelen vagyok – pillantottam rá.
Újra nevetésben törtek ki.
Megköszörültem a torkomat, visszaültem a helyemre és
kortyoltam a boromból. Szerencsére, másik téma jött fel. A
másnapi munkanap miatt aggódtam, mert már eléggé
fáradtnak éreztem magam.
Felálltam és azt mondtam. – Megyek lefeküdni. Vice,
örülök, hogy megismertelek. Alig várom a következő alkalmat,
hogy még több történetet halljak Graysonról.
A főnököm felhorkantott.
– Bébi, csodás volt a vacsora és a társaság is. Hosszú idő óta,
a legjobb estém. Hamarosan megismételjük.
– Ezt örömmel hallom és talán legközelebb, mikor telefonon
beszélünk, eszedbe fog jutni, hogy ne az én fejemet harapd le.
Még egyet kuncogott. – Meg fogom próbálni.
Mosolyogva bólintottam. – Köszönöm és jó éjszakát.
– Jó éjt, kedvesem.
Tekintetem a másik férfira tévedt. – Jó éjt, Grayson.
Felszegte az állát, szemei melegséget árasztottak, ami akár a
sörtől is lehetett. – Jó éjt Makenzie.
Már később, az ágyban fekve jutott eszembe, hogy Grayson
csak néhány lépéssel arrébb alszik… talán tök meztelenül.
Hogy tudtam-e aludni ettől a gondolattól?
Nem.
 Huszonegyedik fejezet
Fordította: Rin

Sóhajtva masszíroztam meg a tarkómat, miközben újra

leellenőriztem James Carter turnéállomásait. És még mindig
ugyanazok voltak. Bármit is csinált James menedzsere, a
helyszínek mindig összekeveredtek. Meglepődtem, hogy
Micha, James menedzsere még mindig nem vette át tőle ezt a
feladatot. Vagy legalább az asszisztense. Grayson nagyon
mérges lesz.
Felálltam, odasétáltam az ajtajához és bekopogtam. Már jó
néhány hét eltelt azóta, hogy akkor éjszaka találkoztam Vice-
szal és legalább tudtam, hogy mennek a dolgok köztem és
Grayson között. Abban a szakaszban voltunk, amikor tudtam,
hogy nem lesz rám dühös és nem fog üvöltözni velem a
zűrzavarért, ami van. A többi embernek viszont féltenie kellett
az életét.
– Igen – hívott be, mire én kinyitva az ajtaját, ott találtam a
helyén, az íróasztala mögött, ahol mindig is ülni szokott.
– Problémánk van.
Mély levegőt véve dőlt hátra a székében. Megkerülve az
íróasztalát elé tettem a papírokat.
– James koncertjeinek helyszínei nem egyeznek meg azzal,
amit Micha küldött el nekünk. Ha ezt itt tartjuk meg, és azt
pedig ott, akkor ütközni fognak… – elharaptam a mondatot,
amikor Grayson felállt egyik kezét az íróasztalra téve, míg a
másikat a derekam alsó részén pihentette. És nem csak ez, de a
kezem hozzásimult az ő oldalához. Éreztem őt, a melegét és ez
megnehezítette a koncentrálásomat.
 – Miért nem vette ezt észre Micha vagy asszisztense? –
kérdezte.
Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, és ahogy az ujjaival
megszorította a derekamat el-elfúló hanggal mondtam. – N-
nem tudom.
Felém fordította a fejét. – Hívd fel Michat és mond meg
neki, hogy amint megoldotta a problémát beszélni szeretnék
vele.
– Oké – suttogtam.
Ha egy kicsit is megmozdulnék, az ajkaink találkoznának.
Minden porcikám sürgetett. De legalább volt bennem egy kis
nyugodt rész, ami tudta, hogy ez egy nagyon rossz ötlet lenne.
Megköszörülve a torkomat, kiegyenesedtem és hátralépve
magammal vittem a papírokat. A mellkasomhoz szorítottam
őket és azt mondtam neki. – Azonnal hívom Michat.
– Köszönöm, Kenzie, hogy észrevetted a hibát.
Vállvonogatva mosolyogtam. – Ez is a munkám része.
– Mégis miért?
– Segítek megkönnyíteni az életedet és akkor nem kell
megölnöd a dolgozóidat.
Felkacagott. Gyakrabban csinálta ezt és én szeretem hallani.
Valójában annyira élveztem, hogy a gyomrom beleremegett. Az
ajtó felé indultam, amikor a nevemen szólított.
– Igen? – kérdeztem.
– Azt csinálod.
Oldalra döntöttem a fejem és megkérdeztem. – Mit
csinálok?
– Megkönnyíted az életem.
Megdermedve az ajkamba haraptam. Nagyon
megnehezítette számomra, hogy vissza ne fussak hozzá és a
nyakába ne ugorjak.
 – Ööö, köszönöm.
Önelégülten mosolygott látva elvörösödött arcomat. –
Tudnál egy másik dolgot tenni értem?
– Természetesen.
– Ellenőrizd, hogy minden előkészület rendben van-e a ma
esti vacsora partira. A helyszín, a pincérek. Aztán duplán
ellenőrizd Coco felvételi ütemtervét. Aggódtam, hogy pont fedi
egymást az övé és Ethané, amikor foglaltam.
Bólogatva szalutáltam neki, mire csak a szemét forgatta. –
Oké, főnök – mondtam aztán.
Az irodából kilépve bezártam az ajtót és megfordulva Bobot
vettem észre, az irodai ügyvédet, az asztalom mellett állva.
– Bob – mosolyogtam. – Miben segíthetek?
– Valójában én vagyok az, aki segíthet neked. Végül aláírta
őket.
A lábam megállt a mozgásban. – Megtette? – leheltem.
Bob elmosolyodott és megrázta a kezében tartott mappát. –
Meg.
Robert aláírta a válási papírokat.
Szabad voltam.
Szingli és ismerkedésre kész.
Ennek ellenére az egyetlen ember, akivel össze akartam
keveredni, az a főnököm volt. Ő volt az egyetlen, aki miatt a
szívem vad vágtába kezdett, a bőröm bizsergett, a testem
megremegett. A mosolya, a vigyora, az ajkának rándulása
miatt, de még akkor is, amikor a homlokát ráncolta felém.
Imádtam a nevetését, a szemét, az állát, a kezét, a lábát, amikor
meztelenül láttam őket a lakásban. Szerettem...
Ó, a picsába.
Szerelmes voltam a főnökömbe.
– Mrs. Mayfair. Jól érzi magát?
 Tudtam, hogy az arcom színtelen, de úgy éreztem, mintha
hatalmas hőség öntene el. Bólintva az asztalomhoz
botorkáltam és gyorsan leültem. A lábaimból kiment az erő.
– Biztosan? – kérdezte újra Bob.
Még egyszer bólintottam és rámosolyogtam. Nem az ő
hibája, hogy rájöttem, szerelmes vagyok egy olyan emberbe,
aki nem lehetett az enyém. Aki a főnököm volt… a
munkaadóm.
Istenem, el fogom veszíteni az állásomat.
Ha Grayson rájönne, mindent elveszíthetek.
Megdörzsöltem a mellkasomat. Aztán észrevettem, hogy
még mindig magamhoz szorítom a papírokat és elkezdtem
összegyűrni őket. Letettem őket, és remegő mosollyal
fordultam Bob felé. – Sajnálom, jól vagyok. Csak sokkolt, de ez
jó dolog – nevettem fel idegesen. – Igen, többé már nem
vagyok házas – a levegőbe öklöztem.
Bob pedig furcsa pillantást vetett rám, mint aki azt hitte,
elment az eszem.
– Köszönöm, hogy elhozta a papírokat, Bob. Nagyra
értékelem.
– Szívesen, nincs mit – a mappát az asztalra tette, és
elhátrált az asztalomtól. Hamarosan kikerült a látóteremből,
amikor megfordult, és őrült rohanásba kezdett a lift felé.
Elváltam.
És szerelmes voltam a főnökömbe.
Egyrészről fantasztikus.
Másrészről, szent Isten.
Mégis, akkor nem volt időm megünnepelni a válásomat vagy
aggódni a szerelem miatt. Feladatom volt. Grayson egy kis
ünnepi vacsorát rendezett Ethannak a lakásunkban.
Gondoskodnom kellett arról, hogy minden tökéletesen
sikerüljön. Valójában még izgatott is voltam, hogy láthatom
Ethant és reméltem, hogy Monty is ott lesz. Már nagyon hosszú
ideje nem láttam őket és biztos voltam benne, hogy segítenek
az elmém lefoglalásában.
Nem volt esély arra, hogy lebuknék vagy kifecsegném az
odaadásom Grayson iránt… kizárt dolog.
Legalábbis reméltem.

****

Néhány órával később elegáns ruhába öltözve álltam a

nappaliban és elvegyültem a gazdagok és hírességek között.
Azonban fogalmam sem volt, hogy a legtöbbjük valójában
kicsoda.
Aztán a szemem sarkából észrevettem Ethant, aki valóban
öltönyt vett fel, de nyakkendőjét kibontva és a nyaka körül
lógva viselte. Gyorsan elindultam felé. Épp egy beszélgetés
közepén volt, amikor észrevett és abbahagyva a beszélgetést
szélesen rám mosolyogott. Azután gyorsan bocsánatot kért, és
másodpercek alatt már mellettem állt.
– Kenzie, olyan jó, hogy ma este itt látlak ezek között a
begyöpösödött emberek között – mondta meleg hangon,
amikor megölelt.
Elhúzódva tőle felnevettem és azt mondtam neki. – Ezek az
emberek segítenek népszerűsíteni téged.
– Ó, tudom. De ez nem jelenti azt, hogy szeretnem kell őket.
Belekaroltam és megkérdeztem tőle. – Mi a helyzet
mostanában? Azt hittem, hogy többet láthatlak téged.
Lehajtotta a fejét, hogy rám nézzen. – Ezt most komolyan
mondod?
 Hátradöntöttem a fejem. – Hogy érted, hogy komolyan
mondom?
Visszahúzta a fejét és felnevetett, mire az emberek felénk
fordultak és megbámultak minket. – Ethan – csattantam fel,
de a mosoly az arcomon ragadt.
– Édesem – kezdte Ethan, majd megcsóválta a fejét,
miközben mosoly játszott az ajkain. – Gyere és igyunk.
Elmesélek neked egy történetet. Így lesz, ha a nagy, rossz
farkas nem talál meg téged mellettem és nem cipel el magával.
Homlokráncolva fordultam felé, miközben a bárhoz
indultunk. – Ennek nincs semmi értelme – mondtam.
– Tudom – vigyorgott, majd a pincér felé fordult, hogy
rendeljen nekünk egy scotchot és egy kólát. – Scotchot iszol,
ugye?
– Igen. De csak egyet. Szeretnék megbizonyosodni róla,
hogy minden a legnagyobb rendben lesz ma este – átvettem az
italt, amit rendelt nekem, majd körülnéztem, hogy látom-e
valahol Graysont. Amikor nem láttam sehol, visszanéztem
Ethanre, aki a bárpultnak támaszkodott és megkérdeztem. –
Azt hallottam, hogy ma este énekelsz.
Morogni kezdett. – Valójában egy duó lesz. Evelynnek is itt
kell lennie hamarosan. Grayson rakott össze minket, mivel ő
tapasztalt és countryénekes is.
– Mintha egy kis félelmet hallanék ki a hangodból –
mosolyogtam.
Ethan felhorkant, majd nagyot kortyolt a poharából, aztán
azt mondta. – Az a nő őrültnek tart engem.
– Nem teszi ezt az összes nő?
Nevetve bólintott. – Azt hiszem, igazad van.
– Alig várom, hogy halljam…
 Karok öleltek át, majd azt hallottam. – Kedvesem –
suttogták a fülembe.
Mosolyogva megfordultam és hatalmas ölelésbe vontam
Montyt. – Örülök, hogy látlak Monty.
– Én is, kedvesem, én is – vigyorgott mellém állva és hozzá
tette. – Hozz nekem egy italt, Ethe. Egész éjjel innom kell,
hogy megbirkózzam ezekkel a begyöpösödött faszokkal az este
folyamán.
– Monty – dorgáltam meg, miközben a karjára csaptam és
gyorsan körülnéztem. Hála Istennek, senki sem volt a
közelben. – Nem mondhatsz ilyeneket.
Megvonta a vállát és kortyolt egy nagyot, aztán megtörölte
az ajkát a kezével. – Én mindig önmagam vagyok, és ugyanezt
mondtam Ethannek. Mindig azt tanácsoltam, hogy mindez ne
szálljon a fejébe. Minden csak a pénzről szól. Nem róla –
felvontam a szemöldököm, de ő csak kuncogott. – Így igaz,
kedves. Azért vagyok itt, hogy támogassam unokaöcsém. Ethan
azért van itt, hogy teljesítse az álmát. Mindig szeretett
énekelni, mindig volt hangja. Most már csak annyit kell
tennünk, hogy valóra váljon az álma, elviselni az ilyen
embereket. De nem vagyunk hülyék, Kenzie. Tudjuk, mikor
kell csukva tartani a szánkat. És azt is tudjuk, amikor olyan
személy van köztünk, aki nem adja tovább azt a sok szarságot,
amiket kifecsegünk. Mint te.
– Természetesen nem tenném.
Megdöbbent pillantásomat látva újra felnevetett. – Rendes
nő vagy, Makenzie Mayfair. Örülnék, ha együtt lennél Ethe-vel.
A Földön tartottad volna. Kár, hogy a főnökötök ezt másképp
látta.
– Erről én akartam beszélni, bácsikám.
 Monty a bárnak támaszkodott, ugyanúgy, mint az
unokaöccse, a másik oldalamon és azt mondta. – Ez jó lesz.
Ethan mosolyogva forgatta a szemét. – Az az oka, hogy nem
láttál minket magad körül, mert Grayson gondoskodott róla.
Döbbenten meredtem rá. – Mi? – vettem egy nagy levegőt.
– Édesem, Grayson tudta, hogy én nem szórakoztam veled.
Ha adtál volna egy lehetőséget, akkor másodpercek alatt
lecsaptam volna rád.
A szívem tévesen verte a bordáimat. A kezem a nyakamhoz
szorítottam. – Mi? – suttogtam.
Ethan felkuncogott. A nagybátyjára nézett és én követtem a
tekintetét, ahogy Monty a nevetésével küzdött. – Nagyon édes,
ahogy teljesen tudatlan – mondta Ethan a nagybátyjának.
Monty pedig bólintott. – Kenzie. Grayson azért nem akart
engem körülötted, mert azt akarja, hogy ő legyen az.
A testem teljesen ledermedt. A kezemmel erősebben
szorítottam a nyakam. Nem, minden rendben. Grayson nem
akart engem.
– Lélegezz, asszony – parancsolta Monty kacagva.
Hatalmas levegőt vettem, majd köhögtem. Aztán
felnevetettem, és Ethan karjára csaptam. – Te tréfamester.
Ő a kezébe vette az enyémet. – Kenzie, én nem szórakozom
veled. Grayson odajött hozzám és figyelmeztetett, hogy tartsam
magam távol tőled. Arról beszélt, hogy még nem heverted ki a
házasságod és még nem vagy készen semmire.
– Nos, ez így van. De ez nem azt jelenti, hogy ő úgy gondolja,
szüksége van rám úgy.
Ethan és Monty egymásra nézett, majd felnevettek. Ethan
végül azt mondta. – Bárki láthatja, akinek van szeme, hogy
Grayson Jackson magának akar.
Valami baj volt a szívemmel.
 Túl gyorsan vert.
A lábam sem volt rendben.
– Én... nem, nem. Én... ő és én, és én... nem lehet igazad.
Nem lehetett.
Nem én voltam a típusa.
Harper volt az.
Nem én.
Ethan megmozdította a kezem. – Egy nap majd meglátod.
Felvettem, aztán felhorkantam, és végül idegesen kacagni
kezdtem. Miért csinálta ezt velem Ethan? Nem tudta, hogy
ezzel csak táplálja a Grayson iránti érzéseimet azzal, hogy
hamis reményt adott nekem, hogy a főnököm valójában engem
szeret? – Te őrült vagy – mondtam neki. Nem tudtam ezen
gondolkodni. Sem akkor, de másnap sem, sőt egymillió év
elteltével sem.
– Makenzie – szólított meg egy halk hang mögöttem.
Először megugrottam, a kezem a szám elé kaptam, hogy
elfojtsam a sikolyomat, majd gyorsan megpördültem, és Ethan
kezét megragadva szembe néztem a főnökömmel.
Grayson Jackson.
Aki rám van kattanva.
Kuncogni kezdtem a kezem mögött. Nem. Az lehetetlen. Ő
épeszű volt, én nem. Ő szigorú volt, én nem.
Nevetésem elhalt, amikor megláttam, hogy milyen feszült a
teste, hideg a szeme és összeszorította az állkapcsát. Annak
ellenére, hogy dühösnek látszott, mégis megremegett a
gyomrom.
– Van egy problémánk – morrant rám.
– Mi? Hol? A vendéglátás? A vendéglista? Nem jelent meg
valaki? Elfogyott az alkohol? El kell szaladni a boltba?
 Megrázta a fejét, és a fejem fölött Ethan felé nézett. A szeme
még keskenyebbé vált.
Basszus. Hallotta volna Ethan fantasztikus meséjét arról,
hogy Grayson engem akar?
– Evelyn nem tud megjelenni ma este.
– Mi történt? – kérdezte Ethan, hangjában valódi
aggodalommal.
– Torokgyulladása lett. Azt mondtam neki, hogy maradjon
otthon és gyógyuljon meg. Jól kell lennie a jövő heti végleges
felvételre.
– Mit fogunk csinálni ma este? – kérdezte Monty.
– Makenzie fogja elénekelni a részét.
– Mi? – sikoltottam fel, mielőtt észbe kaptam és oldalra
léptem, így Grayson alakja eltakart a kíváncsiskodó szemek
elől. – Megőrültél? Biztosan. Teljesen megbolondultál –
nyúltam fel, hogy ellenőrizzem a homlokát. – Nincs lázad. Van
valamilyen gyógyszered? – a kezével megfogta az enyémet és az
leengedte őket az oldalára.
Közelebb húzódott, az arca hirtelen előttem volt. – Meg
tudod csinálni. Szép hangod van, és ha nem csinálod meg,
akkor ez a parti semmit sem ért.
– Ökör – csattantam fel és nem törődtem vele, hogy ő volt a
főnököm. – Ethan egyedül is el tudja énekelni az egyik dalát.
Egyébként is miatta vannak itt. Leolvasztja az összes jeget a
szobában levő nőkről, és a férfiak is felismerik a tehetséget,
amikor meglátják. Aztán csak azt látni, ahogy dollárjelek
villognak a szemükben.
– Idehívtam őket, hogy hallhassák a duettet, Kenzie. Hallani
akarják. Ethan egyedül nem tud előadni egyet.
A szabad kezemet a gyorsan emelkedő és süllyedő
mellkasomhoz szorítottam. – Megölsz engem – mondtam neki.
– Az idegeim felém kerekednek. Majd mindent elbaszok és
Ethan bolondnak fog tűnni. A fenébe, Grayson. Nézd meg, mi
történt a díjátadás estjén.
Az ajka megrándult. Mi a fasznak vigyorgott, amikor én
lassan majdnem belehaltam a pánikrohamba?
– Aznap este semmi rossz nem történt, és tudom, hogy ezen
az estén sem fog. Gondolj az üzletre. Segíts nekem, Kenzie.
Kérlek.
Azt mondta, kérlek.
Kérlek, az ő mély, szexi hangján és már meg is nyert engem.
– Oké – bólintottam. Hallottam, hogy Ethan és Monty
nevetni kezd a hátam mögött. Figyelmen kívül hagyva őket, azt
mondtam. – De jobb, ha ezt most megcsináljuk mielőtt
sikoltozni vagy sírni kezdenék.
– Akkor hozzuk össze. Ethan zongorázni fog. Te mellette
állsz, és biztos vagyok benne, hogy a szavak közvetlenül előtted
lesznek – mondta, majd eltűnt.
– Édesem – kezdte Ethan. A karjával átkarolta a vállam. –
Ha félsz, csak nézz rám és senki másra. Megpuszilta a fejem és
a zongora felé fordított minket. – Köszönöm, hogy megteszed
ezt nekem és Evelynnek.
– Igen – motyogtam. Nem mondhattam túl sokat, ugyanis a
testem és az agyam épp kiborult üzemmódban volt. El akartam
futni és elbújni. A padlóra akartam rogyni és sikítani. Bár nem
tudtam volna megcsinálni, hiszen ezzel bolondnak mutatnám
Graysont és mivel ez az ő üzlete, megélhetése volt, ezt nem
tudtam veszélyeztetni... legalább megpróbálom nem tönkre
tenni.
Ezután egy mikrofonon keresztül felhangzott Grayson. Azt
nem tudtam hol, mert nem néztem fel. A tekintetemet mereven
Ethanra szegeztem, aki a zongora mellé állított, aztán
figyeltem, ahogy helyet foglal a zongora előtt. A kottára
pillantva megpróbáltam megakadályozni a testem remegését,
ahogy Grayson bejelentette. – Sajnos egy betegség miatt
Evelyn ma este nem lesz képes, hogy énekeljen a duettben.
Mégis hallhatjátok Ethant a „Making Changes” című dalban.
Ma este asszisztensem, Makenzie Mayfair fogja helyettesíteni
Evelynt. Ezután Ethan az albumáról az első számot fogja
elénekelni nekünk, amelyről biztosan állíthatom, hogy
hamarosan a zenei toplistákon is megjelenik.
Az emberek tapsoltak. Aztán éreztem, hogy a tekintetük
Ethan és felém fordul. A francba, a francba, a francba. Tényleg
ezt akartam megcsinálni. Grayson nagyon sokkal fog nekem
tartozni.
– Kész? – kérdezte Ethan. Megugrottam, de aztán
lemosolyodtam rá. Miután bólintottam, az ujjai a billentyűk
fölé repültek a zongorán, és ahogy az első szavakat énekelni
kezdte, a tekintetemet a kottára fordítottam. Ahogy énekelt a
feszültség teljesen elszállt belőlem.
Ethan hangja selymesen lágy volt.

„Miért szerettem utálni,

Körülöttem mindenkinek rossz sorsot kívánni?
Nem tudtam szünetet tartani,
Azt gondolva, az egész világ csak ilyen hamis volt.
Minden nap ugyanazok a dolgok,
Egyedül az ágyban fekve;
Valamit valamiért,
Csak élni akarok.
Én változtatok,
Tehát élhetünk;
Én változtatok,
Ideje megbocsátani;
 Kinyitottuk a szemünket,
Hisz’ még sok más látnivaló van.”12

Nagy levegővel vettem, kinyitottam a szám és elkezdtem.

„A történetem csak most kezdődött el;

Mindeddig nincs mit mondani,
Meg akarom élni az álmaimat,
De semmi sem volt egészen olyan, amilyennek látszott.
Minden nap ugyanazok a dolgok,
Egyedül az ágyban fekve,
Valamit valamiért,
Csak élni akarok.
Én változtatok,
Tehát élhetünk;
Én változtatok,
Ideje megbocsátani;
Kinyitottuk a szemünket,
Hisz’ még sok más látnivaló van.”13

Aztán együtt énekeltünk, miközben mosolyogva néztünk

egymásra.

„Saját történeteket fogunk írni,

Énekelni fogunk, te és én együtt,

12 „Why did I love to hate,/Wishing all around me some ill fate?/Couldn’t catch a
break,/Thinking all the world was just so fake
The same things every day,/Alone in bed, I did lay;/Something’s gotta give,/I just want to start
to live
I’m making changes,/So we can live;/I’m making changes,/It’s time to forgive;/Now we’ve
opened our eyes,/There’s so much more to see
13 My story has only just begun;/Up till now, there’s not much to be told,/I want to live my

dreams,/But nothing was ever quite as it seemed

The same things every day,/Alone in bed, I did lay;/Something’s gotta give,/I just want to start
to live
I’m making changes,/So we can live;/I’m making changes,/It’s time to forgive;/Now we’ve
opned our eyes,/There’s so much more to see
 Megváltoztatjuk sorsunkat,
Az életünk összefonódik,
Egész örökkévalóságig.
Mindig egy vadonatúj nap,
Az ágyban együtt fekszünk;
Oly’ sok mindent kell adnunk,
Most tudjuk, hogyan kell élni.
Én változtatok,
Tehát élhetünk;
Én változtatok,
Ideje megbocsátani;
Kinyitottuk a szemünket,
Hisz’ még sok más látnivaló van.”14

Megcsináltam, és valóban élveztem. Nem kevertem össze a

szavakat. Nem csináltam bolondot magamból vagy a
társaságból. Ethan felállt és megölelt, újra megköszönve a
segítségem, mielőtt gyorsan leléptem volna, ő pedig neki
kezdett a másik dalának, csak már gitáron.
Monty felé indultam a bárban. Grayson mellette állt és
mindketten rám mosolyogtak.
Megálltam közvetlenül előttük, és felnéztem Graysonra,
majd kijelentettem. – Tartozol nekem.
Elvigyorodott. – Tudom.
– Jó – köszörültem meg a torkom.

14 We’ll write our stories,/We’ll sing songs, together you and me,/Changing our destiny,/Our
lives entwined together, for all eternity
It’s always a brand-new day,/Together in bed, we do lay;/We’ve got so much to give,/Now we
know how to live
I’m making changes,/So we can live;/I’m making changes,/It’s time to forgive;/Now we’ve
opned our eyes,/There’s so much more to see
 Huszonkettedik fejezet
Fordította: Rin

Az utolsó vendég is beszállt a liftbe, amely mellett Grayson

állt és kívánt jó éjszakát búcsúzóul. Elkezdtem azt a néhány
elszórt poharat összeszedni, amit a partiszervezők itt hagytak,
miután hazaküldtük őket. Elmosom őket, aztán majd felhívom
a társaságot, hogy reggel összegyűjtse őket.
– Hagyd őket – követelte Grayson. Annyira fáradtnak
hangzott a hangja, mint amennyire én éreztem magam. Lassan
megfordultam, hogy figyeljem, ahogy felém indult.
Természetesen nem mozdultam egy centit sem, csak hogy
élvezhessem a főnököm látványát, aki még mindig a sötét
öltönyében, nyakkendőjét meglazítva vonult felém a nagy,
dicsőséges alakjában.
Aztán eszembe jutott, az, amit Ethan mondott.
A testem mozdulatlanná vált.
Beharaptam az ajkamat és azt kívántam, hogy bárcsak igaza
lenne.
Egy halk nyikkanás szökött ki az ajkaim közül, amikor
Grayson megtette az utolsó lépést, ami elválasztotta tőlem és
megállt közvetlenül előttem. A fejemet hátra döntve meredtem
az ajkaira.
– Nagyon fáradt vagy – jegyezte meg.
– Nem, rendben vagyok.
– Szerintem igyunk meg egy italt, hogy megünnepeljük, ezt
a fantasztikusan sikerült estét, aztán menjünk aludni – elvette
tőlem azt a poharat, amelyet még mindig a kezemben
szorongattam és visszarakta a mellettem lévő asztalra. A
szememmel követtem.
 – El akartam mosni őket – mondtam a pohárnak. Ezután
megragadta a kezemet és magával húzott a konyha felé.
– Majd megcsinálja holnap valaki – szólt hátra a válla fölött.
Aztán otthagyott a konyhapultnál, én pedig felmásztam az
egyik székre és figyeltem, ahogy a hűtőszekrény felé sétál, ahol
kedvenc boromat tartottam. Kinyitotta a palackot és töltött
nekem, majd magának meg egy sört hozott. Amint Grayson
visszatért hozzám a pultot megkerülve és leült a mellettem álló
másik székre, az járt a fejemben, hogy én szívesen
megosztottam volna vele az enyémet, ha kérte volna.
Állj.
Felvettem az elém lerakott borospoharat, nagyot kortyoltam
és elégedetten sóhajtva nyeltem le.
– Szóval jó este volt? – kérdeztem tőle. Az éjszaka hátralévő
részét Grayson a vendégek között elvegyülve és velük
beszélgetve töltötte, miközben én Monty és Ethan közelében
maradtam. Csak időnként találtam magamban erőt arra, hogy
bemerészkedjek a gazdagok és a híresek társaságába, hogy
mosolyogjak, bájologjak és beszélgessek azokkal, akik
odajöttek hozzám. Megdicsértek, hogy milyen remek munkát
végeztem, amikor Ethannel együtt énekeltem. Azt is
megemlítették, hogy csak pocsékolom az időmet azzal, hogy
Grayson asszisztense vagyok. Megnyugtattam őket, hogy nem
teszem. Sokkal jobb lenne, ha kimaradnék a reflektorfényből.
Aztán persze voltak, akik beazonosítottak engem a nőként a
díjátadó estről, aki lekapta a főnökét, majd a saját lábában
esett hasra. Nem mintha ezt így az orrom alá dörgölték volna.
Persze megértő pillantásokkal illettek és magamra hagytak.
– Jó este volt. Szinte mindenki a fedélzeten Ethant
népszerűsíti, amit mi is reméltünk.
– Fantasztikus hír – mosolyogtam.
 – Az – vigyorodott el, majd belekortyolt a sörébe. A
tekintetem persze rögtön a nyakának izmaira szegeződött,
miközben a sörét kortyolta. A nyel, nyel, nyel mozgás egy
ütemre járt a csiklóm csing, csing, csing pulzálásával.
Ki kellett mennem a szobából.
– Jó vagy abban, amit csinálsz – jelentettem ki menekülés
helyett.
Elmosolyodott és lerakta a sört a pultra. – Annak ellenére,
hogy megríkatom a dolgozóimat?
Vállvonogatva elmosolyodtam és azt mondtam. – Nos,
lehetnél egy kicsit kedvesebb. De úgy tűnik, végül mindig
megkapod, amit akarsz.
A tekintete az arcomra szegeződött. Aztán egyetértően
bólintott. – Tényleg megkapom, amit akarok.
A szemem felcsillant, míg a gyomrom remegni kezdett.
Mit jelenthet ez?
Az a tekintet, amivel a szemebe nézett, ahogy mondta…
vajon Ethannak igaza volt?
Grayson érez irántam valamit?
Az igazat megvallva nem gondoltam volna, hogy Grayson
érzései túlmennének egy bizonyos ponton és ennek a gondolata
időnként szinte fojtogat. De talán tévedtem.
Ettől megfeszült a testem.
Rosszabb volt, ha tudtam, hogy egy srác kedvel engem.
Magam alatt voltam, amikor Robert világossá tette szándékait.
Istenem. Nagyon ki kellett mennem a szobából.
– Ágy – kiáltottam fel. – Talán lefeküdhetnénk – csak
álltam, ahogy a szavaim átfutottak a fejemen. Elakadt a
lélegzetem, ahogy Graysonra néztem. Az egyik hülye, szexi
szemöldökét felhúzta. – Egyedül – kiáltottam fel. Aztán
idegesen felnevettem. – Természetesen egyedül gondoltam.
Nem mintha ez az egész az agyamra ment volna. Nem ment.
Úgy értem, te a főnököm vagy és én vagyok én... de, tudod... én,
um, azt hiszem, mindent tudok rólad.
Mi a francért mondtam ezt?
Ezzel próbáltam szabad utat adni neki, hogy ismerjük
egymást, így rendben lenne együtt aludni?
– Így van? – kérdezte.
– Igen?
Elvigyorodott. – Nem tűnsz túl biztosnak a dologban.
– Um – haraptam be az ajkamat és elgondolkodtam rajta. –
De igen – bólintottam és a tekintetem találkozott az övével.
Szinte mindent tudtam róla. A kedvenc italát, ételét,
időtöltését. A kávézási szokásait, hogy hogyan szereti a tésztát
enni, ahogy felcsavarja a villára. Tudtam, hogy milyen
aftershavet használ borotválkozás után. Tudtam, hogy mikor
mérges, bosszús, jókedvű. Az edzésprogramját. Vagy, hogy
amikor csalódott volt, a kezével a hajába túrt vagy a tarkóján
nyugtatta.
– Én is, Kenzie.
– Tessék? – kérdeztem. Elfelejtettem, hogy eddig miről
beszélgettünk. Elvesztem a saját gondolataimban, amik akörül
a férfi körül forogtak, akit szerettem.
Jézusom, már megint itt tartottam.
Szerettem. Őt.
Az arcom elvörösödött. Tudtam, hogy látta, amikor
szemöldöke kérdően emelkedett fel.
– Ó, mit is mondtál?
Mielőtt válaszolt volna, ivott még egy korty sört és a
tekintete mélyen az enyémbe mélyedt. Az intenzitás
erősségétől izzadni kezdtem. Az egyik lábamról a másikra
váltottam, míg vártam a válaszára.
 Elmosolyodott, majd az üvegét letette a pultra. Végül azt
mondta. – Én is ismerek téged.
– Ismersz? – vettem egy nagy levegőt.
– Szereted sok cukorral és tejjel inni a kávédat, miközben a
reggeli bagelt krémsajttal eszed. Szereted az úszást és az
olvasást, és szenvedélyesen rajongsz a családodért. Bármit
megtennél értük, és többé nem fogod hagyni, hogy bármi újból
közétek álljon. Jó vagy abban, amit csinálsz. Erős vagy, amikor
arra van szükség. Jó barát vagy. Vicces és kedves. És sokkal
kevesebbet gondolsz magadról, mint amit mások gondolnak
rólad – állt fel, nekem pedig rögtön megugrott a pulzusom. –
Időnként nincs szűrő az agyad és a szád között, amiről azt
gondolod szörnyű, de a legtöbb ember ezt bájosnak tartja – egy
lépést tett felém. Nem mozdultam. Nem tudtam. A szavai
megdermesztettek. – Nagyon idegessé válsz – tette még hozzá,
miközben megállt közvetlenül előttem. A hangja elhalkult,
amikor azt mondta. – Főként körülöttem, amikor kettesben
vagyunk – a szeme az arcomra tapadt. – Lélegezz, Kenzie –
mondta mosolyogva. Hatalmas levegőt vettem, de nem tudtam
kifújni, ugyanis a keze az arcomra simult. Lehajolt és óvatosan
az enyémhez érintette az ajkait. Aztán azt mondta. – Amit
nagyon szeretek – éreztem, hogy mosolyog. Még egyszer
hozzásimította száját az enyémhez, mielőtt hátrahúzódott, és
azt mondta nekem. – Azt hiszem, itt az ideje lefeküdni – a
szemem elkerekedett. Ő pedig felnevetett. – Istenem, te nő.
Megőrjítesz, de én itt próbálok rendes ember lenni. Tehát
külön ágyban fogunk aludni.
Bumm, bumm, bumm.
A szívem megpróbált kiugrani a testemből. Graysont
akartam.
 Egy újabb gyengéd csókkal búcsúzott, én még mindig le
voltam fagyva, de ha nem így lett volna, akkor magamhoz
húztam volna, csakhogy ő még azelőtt hátrahúzódott,
elmosolyodott és elhagyta a konyhát. – Kapcsold majd le a
lámpát, amikor végeztél – tűnt el.
Harcoltam magammal, hogy nehogy utána kiabáljam. –
Gyere vissza és légy rossz fiú. Légy velem nagyon-nagyon rossz,
mert hirtelen én is nagyon rossz nőnek érzem magam.
De nem tettem. Még mindig le voltam dermedve, mire
elment. Hirtelen újabb mély lélegzetet vettem és nagy
megkönnyebbülésemben majdnem a földre rogytam.
Kinyújtózva megragadtam a pultot. Esélyem sem volt rá, hogy
ma éjszaka egy szemhunyásnyit is aludjak. Remegő lábakkal
álltam, majd miután megragadtam a pohár boromat, az oldalsó
ajtóhoz sétáltam, és útközben lekapcsoltam a világítást, mielőtt
elindultam a szobámba. Csakhogy nem mentem a szobámba.
Ehelyett a nappaliban ültem le és figyeltem a kandallóban még
mindig égő tüzet.
Megcsókolt.
A főnököm megcsókolt, anélkül, hogy rá kellett volna
vennem.
Saját akaratából csinálta.
Egy mosoly játszott az ajkaimon. Ethannak igaza volt.
Tetszettem Graysonnak.
Becsukva a szemem, hátradöntöttem a fejem és magam előtt
láttam azt a forró pillanatot, ahogy közelebb jött hozzám és az
arca olyan közel volt hozzám, mielőtt megcsókolt volna.
A mellbimbóim megkeményedtek, a csiklóm lüktetni
kezdett.
Miért próbált jó fiú lenni? Miért ment el? Olyan könnyű lett
volna. Bármit megtehetett volna velem, és engedtem volna
neki, hogy valójában élvezze. Legalább is reméltem, hogy
élvezné.
Mikor változtak meg az érzései irántam?
Felemeltem a fejem, kortyoltam a boromból, ahogy egy nem
kívánt gondolat fészkelte be magát a fejembe. Grayson csak egy
éjszakát akart velem? Megvakarni a viszketést? Gyorsan
lefekszik az asszisztenssel, mielőtt megszabadulna tőle?
A fejem forgattam… valami zajt hallottam?
Valami ismét megütötte a fülem a nappali másik oldaláról.
Ahol Grayson hálószobája volt.
Mit csinált?
Csendesen letettem a poharat az asztalra a kanapé mellé, és
felálltam. Lopakodva a falhoz léptem a kandalló mellé.
A fülemet a falhoz nyomva hallottam valamit.
Talán horkolt.
Vagy nyögött?
A fogaimmal az ajkamba harapva még a levegővételt is abba
hagytam, hogy jobban halljak. Megesküdtem volna, hogy
nyögést hallottam.
Szent szar. Álltam, levegőt vettem, miközben a szemem
tágra nyílt. Grayson csak néhány méternyire volt és magát
kényeztette?
A farkát simogatta?
A puncim már a gondolatra is összeszorult.
Megpördültem, mert még többet akartam hallani.
Körbenéztem a szobában és a fürdőhöz rohantam.
Megragadtam a kis üvegpoharat, amiben a fogkefém volt és
kiborítottam belőle, majd visszafutva a falhoz nyomtam.
Emlékszem, hogy láttam valahol, hogy ha egy poharat a falhoz
teszek, és azon keresztül fülelek, akkor többet is hallhatok.
 Tehát kipróbáltam és biztos voltam benne, hogy egy másik
nyögést hallottam, és aztán… ahogy a nevem nyögi, miközben
magát elégíti ki?
Kiegyenesedtem, a pulzusom megugrott. A számra
szorítottam a kezem, hogy elrejtsem izgatott kuncogásomat.
Csakhogy, amikor a poharat újra a falhoz tettem, az kicsúszott
az ujjaim közül. Megpróbáltam elkapni, de nem sikerült és a
kandalló melletti kemény padlón összetört.
– Picsába – suttogtam, miközben csípőre tett kézzel a
szilánkokat bámultam. Kihagytam a lehetőséget, hogy
kémkedjek, hacsak nem oldom meg pohár nélkül. Ahogy a
fülemet újra a falhoz akartam nyomni, nyílt a nappali ajtaja és
ott állt Grayson.
Csupán egy fekete boxert viselt.
– Mi történt? – kérdezte.
De remélem nem várt rá választ, mert képtelen lettem volna
rá, ahogy ott állt egy szál boxerben az ajtóban. Testre simuló
alsóban. Tehát természetesen láttam a kemény péniszét.
Hú, nem ment össze, miután megijesztette a poháreltörése.
Tényleg nagyon be volt indulva.
– Makenzie?
Várjunk csak. A tekintetemmel a péniszét figyeltem.
Növekszik? Úgy tűnt; hiszen a boxer egyre szűkebbnek tűnt.
– Te nő – nyögött fel.
Növekedett. Az lehetetlen. Ez az ember hatalmas volt. A
hüvelyem összerándult annak gondolatára, hogy a péniszét
magamban érezhetem.
Szinte sátrat vert már az alsónadrágjában, a boxer nyílása
egyre szélesebbé vált és kikukucskált köszönni.
– Épp a farkamnak integettél? – kérdezte Grayson,
miközben a hangjában humor csendült.
 Lenéztem a kezemre, mire azt látom, hogy le-fel mozognak a
levegőben, mintha integetettem volna. Gyorsan leeresztettem.
– Nos, hát – nyaltam meg a hirtelen kiszáradt ajkaimat, és a
kezemmel az alsója felé intettem. – Kijött, hogy köszönjön.
Grayson lenézett, aztán fel rám. Lehajolt. A tekintete forró
volt és perzselő. – Az valójában nem fog segíteni rajta, hogy
egész idő alatt bámulod.
– Nem is – hazudtam.
Csak felvonta a szemöldökét és az ajtókeretnek
támaszkodott karba tett kézzel, mintha a farka nem azért
bukkant volna elő, hogy üdvözöljön engem… legalábbis
reméltem, hogy ez történt.
– Mondj valamit, Kenzie.
– Hmm?
– Te nő, nézz a szemebe! – parancsolta kacagva. Amint a
szemébe néztem, folytatta. – Mit csináltál egy üres pohárral a
fal mellett?
A fejem kezdtem forgatni, ugyanis bárhová néztem, csak rá
nem, miközben a lejobb hazugságon törtem a fejem. De semmi
sem jutott az eszembe, ezért inkább én tettem fel neki egy
kérdést. – Honnan tudod, hogy a pohár üres volt?
– Mert semmi sem ömlött ki a földre.
– Oh – bólintottam és lenéztem.
– Makenzie, engem hallgattál a másik szobában?
Megdermedtem. – Nem – nevettem fel elfojtottan.
– De, azt tetted.
Karba fontam magam előtt a kezemet, miközben ránéztem.
Önelégült mosoly virított az arcán. Seggfej.
– Talán – csattantam fel.
– Tetszett, amit hallottál?
– Mi? – sóhajtottam.
 Az ajtóból egyenesen a szobába lépett. – Szerettél engem
hallgatni, Kenzie?
– Um, úgy értem… – erre mit kellene felelnem? Valójában
szerettem volna azt mondani, hogy nagyon tetszett, amit
hallottam és a gondolat, hogy megérinti magát. Azonban
hazugságon kapott, amikor azt mondtam, hogy nem
hallgatóztam.
– Makenzie? – morogta a nevem halkan.
– Igen – suttogtam.
– Bassza meg – sóhajtotta és beszélgetés közben felém
intett. – Ez történik, Kenzie. Nem fogok tovább várni. Túl vagy
a faszfej férjeden? Akarod ezt? Engem?
Amikor megállt előttem, könnyes szemmel néztem fel rá és
azt mondtam. – Igen.
– Miért sírsz?
A szívem összeszorult, eljött a vallomás ideje. Megráztam a
fejem és elmosolyodtam. – Mert már azóta a nap óta túl vagyok
rajta, amikor először láttalak téged és már régóta szeretlek.
– Bassza meg! – kiáltott fel. – Kibaszott pokol – tette hozzá,
mielőtt a hajamba túrt volna, magához rántott és lecsapott az
ajkával. Felnyögtem, miközben a másik kezét a derekamon
éreztem, fogai pedig az ajkamba mélyedtek. Elakadt a
lélegzetem, miközben a nyelve az enyémmel kezdett el játszani.
A gyomrom… mindent megérzett: idegesség, hő, vágy,
forróság. A kezeim reszkettek, amikor a vállaihoz értem.
Lábujjhegyre álltam, hogy elmélyítsem a csókot és ezzel
kicsaltam egy nyögést Graysonból.
– Belém mélyedsz – mormogtam az ajkaira. Ahogy
összesimultunk, a farka a hasamba nyomódott. Megragadtam a
hosszúságát és finoman megszorítottam. Grayson
összeszorította az állkapcsát.
 – Épp a hasamnak feszül – mondtam neki. Ő csak morgott.
– Talán, ha kicsit megsimogatom jobb lesz?
Felhorkant. – Őrült vagy, ha úgy gondolod, hogy ez segít –
folyamatosan simogattam. Grayson hátra döntötte a fejét, és
átkozódott. – Folytasd csak, és nem foglak megdugni.
Szüneteltettem a kényeztetést. – Nem lehet – mosolyogtam.
A tekintete fogva tartotta az enyémet. A hajamban lévő keze
az arcomra simult. – Kibaszottul lenyűgöző vagy, Makenzie.
A szívem hatalmasat dobbant. – Köszönöm.
– Te az enyém vagy – követelte.
Mindkét kezemmel a derekán nyugtatva megkérdeztem. –
Mi van a munkával?
– Bassza meg a munka. Bassza meg, bárki bármit is gondol.
Nos, akkor rendben.
Felnevettem. – Szóval, ez nem csak egy egyéjszakás dolog?
A tekintete izzott, ahogy mély levegőt vett. – Krisztus, nem.
Nem érdekel, milyen lassan akarod elfogadni. Nem érdekel, ki
tud róla, de nő, te teljesen megbolondítasz. A kis ideges
nevetéseddel, amikor izgulsz, mosolyogsz, vagy csak egy
csintalan pillantásoddal. A pokolba, még az is elég, ha csak rám
nézel. Ez történik, Kenzie. Mi történünk.
Vigyorogva mondtam. – Szeretném magamnak a jogot, hogy
tartózkodjanak az egyetértéstől, amíg nem tudom, milyen jó
vagy az ágyban – soha nem voltam ilyen merész. Ez egy új
oldala volt a régi énemnek, és tetszett.
Hangosan nevetett. Miután lecsillapodott megcsókolta az
orromat és azt mondta. – Nos, akkor jobb, ha megteszek
minden tőlem telhetőt.
Összeszorítva az ajkaimat, sóhajtottam és bólintottam. –
Igen, jobban tennéd.
 Az ujja és a hüvelykujja közé vette az államat, majd feljebb
billentette, hogy a szemébe nézhessek. – Csak te – kezdte. –
Csak te tudsz nevetni, még akkor is, amikor megvadulok érted.
Csak te tudsz így rám nézni, amikor az arcodba ordítok, és
aranyosnak tartom, ahelyett, hogy kirúgnálak, és csak te fogsz
mindet megszerezni. Komolyan gondoljuk ezt, hogy mi mi
legyünk. Senki és semmi sem akadályozhatja meg az esemény
bekövetkezését – az ujjaim az oldalába mélyedtek, ahogy a
szavai rám zuhantak. Könnyek szöktek a szemembe.
Mosolygott. – És csak te vagy az, aki teljesen tudatlan az
érzéseim felől, már nagyon régóta.
– Hé – csattantam fel vigyorogva.
– Mondd csak, szedsz fogamzásgátlót?
A gyomrom összeszorult. A csiklóm lüktetett.
– Igen – suttogtam.
– Jó – morogta, mielőtt megharapta az ajkamat. – Tiszta
vagyok, és hallottam, hogy elmondod a húgodnak, amikor
megkérdezte, hogy teszteltek-e, így tudom, hogy te is vagy.
– Grayson – csattantam fel.
– Minden egyes nap meg akartalak dugni. Azért próbáltalak
rávenni, hogy ússzál a családoddal, hogy láthassalak abban az
édes, pokoli fürdőruhádban.
– Istenem – kacagtam fel. – És ha arra gondolok, hogy
mégsem menstruáltam aznap. Csak szórakoztam Apával.
Felnyögött, és a kezét a seggemre téve magához húzott. – Te
nő, néha veszélyes vagy.
– Csak azoknak, akikkel törődöm.
– Akkor nekem miért nem? – kérdezte.
– Ki mondta, hogy törődök veled? – ugrattam.
– Régóta nem csináltál ilyet.
 – Úgy van. Rossz a memóriám, olyan rossz, hogy
elfelejtettem, miért nem vagyok már az ágyamban veled
magamban.
– Picsába – sziszegte, megpördített, megragadta a kezem és
a hálószobámba vezetett.
 Huszonharmadik fejezet
Fordította: Red Ruby

Francba, francba, francba. Tényleg megtesszük. Azon

voltam, hogy szexeljek Grayson Jacksonnal. Olyan szédültnek
éreztem magam, mint egy iskolás lány az első barátjával. Fel
akartam hívni a húgomat és a telefonba kuncogni arról, hogy
szexelek Graysonnal.
Elgondolkodtam, vajon várna-e, mialatt ezt megteszem?
Az ágyam mellett állt, és megkerülve azt a hátamhoz lépett.
Miután hajamat az ökle köré csavarta, a fejemet hátra, majd
oldalra húzta. Előredőlt és megcsókolta a nyakam.
És a húgom felhívásának minden gondolata elszállt a
gondolataimból.
Másik keze a ruhám cipzárján a hátamnak nyomódott.
Lassan lehúzta a cipzárt. A ruhám ellazult körülöttem és az
ajkai és a nyelve különleges figyelmet fordított a nyakam másik
oldalára. Lihegtem, tudtam, hogy lihegek. De lassú, érzéki
mozdulataival megőrjített.
Keze elengedte a hajamat és én fejemet a vállán
pihentettem, ahogy éreztem, amint a keze körbefut rajtam,
előre, a hasamra. Kinyitotta a tenyerét, aztán átfuttatta rajta a
kezét és lassan fel, épp csak a mellem alatt megállítva.
Nyöszörögtem.
– Akarod a kezemet a melleden? – hangja mélyebb volt a
szokásosnál. Amikor nem válaszoltam, keménységét a hátamba
bökte és mélyen a torkában morogta. – Válaszolj nekem!
– Igen.
 Zümmögtem, amikor végül a kezébe fogott. Körbefuttatta
rajta a kezét, itt és ott is nyomást helyezve rá. Aztán ujjai
megcsípték a bimbómat.
– Ez tetszik neked?
– I-igen.
– Basszus, Kenzie. A melleid kurvára gyönyörűek –
megharapta a nyakam. – Látni akarom őket.
Megmerevedtem az idegek megbokrosodásától, amikor
kezei a vállaimon landoltak, és lassan leeresztette a ruhámat.
Ahogy a ruha összegyűlt a lábam körül, egyik karomat
ösztönösen a még melltartó mögé rejtett melleim elé raktam, a
másikat pedig keresztben a hasamhoz.
– Ne! – parancsolta. Álla a vállamon, kezét a karomra
csúsztatta és megfogta a csuklóimat, lerángatva őket az
oldalamhoz. – Sose legyél zavarban körülöttem! Kőkeménnyé
teszel – azzal, mintegy bizonyítandó, megint a hátamnak lökte
a hosszát. – Mindenért akarlak, ami veled kapcsolatos. De
különösen az istenverte, pompás testedért.
Megborzongtam, nemcsak a szavaitól, hanem a leheletétől is
a nyakamon. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt.
Kezei felsiklottak a karjaimon, aztán körbe a hátamra és
kikapcsolták a melltartómat. Lehúzta a testemről és oldalra
hajította. Állával megint a vállamon káromkodott, és kezeit a
mellemre csúsztatva megfogta őket. – Kurvára káprázatos!
A hasam lesüllyedt és kavargott, ahogy Grayson masszírozta
érzékeny melleimet. A levegő úgy tűnt, besűrűsödött a
szobában, vagy csak én nem jutottam elég oxigénhez a
testemben. Az exemtől sosem éreztem, hogy ennyire akar.
Kíván. A bugyim elázott és még alig csináltunk valamit.
Ha Grayson folytatja a csábítást, hamarosan egy rakás
szerencsétlenség leszek a padlón.
 Fogaim az alsó ajkamba vájtak, amikor megcsípte a
mellbimbóimat. Mégis felnyögtem. Ajkai megérintették a
nyakam és a vállam újra és újra. Aztán meg is harapdált
minden pontot.
– Esküszöm Grayson, ha nem hagyod abba, hamarosan
elélvezek!
Kezei és szája megálltak és éreztem a mosolyát a vállamon.
Felemelte a fejét és morogva a fülembe suttogta. – Nem, még
nem. Meg akarom ízlelni az első elélvezésed.
Szemeim kitágultak. Nem úgy értette… nem érthette úgy,
ahogy gondoltam, hogy értette, ugye?
– Fordulj meg! – rendelkezett, miután felállt és elvette a
kezét és száját rólam. Hirtelen fáztam. Vissza akartam kapni a
melegét, de nem voltam biztos benne, hogy végig tudnám
csinálni, amit akart.
Hőség futott fel a nyakamon és gyújtott tüzet az arcomon. –
Hmmm…
– Kenzie! – vágott közbe Grayson.
Lassan megfordultam, karjaim felemelkedtek, hogy
eltakarják a mellkasom. Amikor látta a rejtőzésem, rám
meredt. – Várj! – kezdtem. – Hmm, komoly beszélgetést kell
folytatnunk, és nem érzem helyesnek ezt tenni úgy, hogy a
cicijeim himbálóznak a levegőben.
Felhorkant a nevetéstől. – Egy komoly beszélgetés? Most?
– Igen – bólintottam.
Keresztbe tette karjait ínycsiklandó mellkasán és felvonta a
szemöldökét.
– Oké, nem tudom, hogyan mondjam ezt, de… Nem
szeretem ezt a fajta dolgot.
Feje hátrarándult. – Milyen fajta dolgot?
– Te, hmmm, meg akarod látogatni az erdőmet.
 – Az erdődet?
– Igen – biccentek le a lányos részeim felé. – Tudod.
Ajkai megrándultak. – Megkérdezhetem, miért?
Az orromon kiengedve a levegőt azt mondtam neki. – Mert
az a fajta dolog egyáltalán nem hat rám.
Mindkét szemöldöke azonnal felrándult. – Tessék?
– Nem szeretem azt, tudod… – felemeltem az egyik kezemet,
széttártam két ujjam és kidugtam közöttük a nyelvem. Amikor
csak bámult rám és végül lassan pislogott, felsóhajtok. – Hibás
vagyok azon a területen. Nem hat rám. Én nem fogok, ahh,
elélvezni.
Vállai leereszkedtek és egy önelégült mosoly tűnt fel ajkain,
épp mielőtt azt mondta. – Nyilvánvaló, hogy a faszfej nem
tudta, mit csinál veled. Nem úgy, mint én, Kenzie, én pontosan
tudom, mit csinálok.
Oldalra pillantva megkérdeztem. – Biztos vagy benne, hogy
olyan jó vagy? Mi történik, amikor semmi sem történik?
Bezárta köztünk a távolságot és szorosan magához vont.
Először megcsókolta a homlokomat és kuncogott, aztán
megcsókolta az arcomat. – Meg fog történni, mert tudom, hogy
olyan jó tudok lenni veled – kezeit a hajamba fűzte, hátra
rántva a fejemet. – Bízol bennem?
– Igen.
Mosolyogva kacsintott – Jó – mormolta épp mielőtt az ajkai
elérték az enyémet úgy, amit én csak birtokló csóknak tudnék
nevezni.
Elvesztem.
Amint parancsolt a testemnek, akár csak azzal, hogy ajkai
megérintették, nem, birtokolták az enyémet, elvesztem.
Gondolat nem jutott el az agyamig. Csak érezni tudtam, és amit
éreztem, az több volt, mint korábban valaha.
 Az ujjai finom siklása a testemen át, és ahogy a szája játszott
az enyémmel, az őrületbe kergették minden érzékemet.
Belenyögtem az ajkaiba és egy mosollyal jutalmazott. Tetszett
neki, hogy reakciót húzott ki belőlem.
– Többet? – kérdezte a nyakamnál.
– Ah-ha – volt minden, amit ki tudtam nyögni. Ajkai
megtalálták útjukat lefelé a mellemhez, mialatt kezei a
hátamról az oldalamra siklottak és tovább lefelé a bugyim
tetejéhez.
Talán, azért mert nyalta, szívta és megharapta mindegyik
mellemet és különleges figyelmet fordított a mellbimbóimra,
nem vettem észre, hogy valahogy elhagytam az alsóneműmet.
Nem igaz, tudtam, hol volt – összegyűrve a lábaimnál.
A szoba hűvösségétől megborzongtam, mialatt érdes kezei
le- és körbesiklottak a combjaimon megremegtetve engem.
Hátán tenyereimmel nekifeszítettem az ujjaimat. Felnézett,
és akármit is látott – talán a tényt, hogy aggódtam, hogy el
fogok bukni ezen a területen, utasított. – Feküdj le az ágyra,
Kenzie!
Átvette az irányítást. Noha az elejétől ő irányított.
Hátraülve az ágyon, egészen behúzódtam középre. Grayson
szemei minden mozdulatomat követték. Le voltak eresztve és
izzottak. Alsó ajkát fogai közé húzta és megharapta. Sosem
láttam férfit ezt csinálni korábban, de ez volt a legszexisebb
dolog, aminek valaha tanúja voltam. Emellett a mellkasa,
feneke, lábai… szembe kellett néznem vele – kész voltam a
férfitól, aki az ágy mellett állva úgy nézett rám, mint aki fel
akar falni.
– Kurvára csodálatosan nézel ki előttem fekve.
Hő árasztotta el az arcomat, és szégyenlősen mosolyogtam
fel rá.
 – Lazíts! – parancsolta.
A szemeimet forgattam, s amikor megint rajta landoltak azt
mondtam. – Nem parancsolhatod meg nekem csak úgy, hogy
lazítsak.
Mosolygott. – Akkor ellazítalak – komótosan előredőlt és
megragadta egy-egy bokámat a kezeivel. Szétfeszítette a
lábaimat – bár azok boldogan engedelmeskedtek – szemei
figyelték munkáját, aztán fokozatosan haladtak fel a lábaimon
a központomhoz. Miután éhes tekintete leellenőrzött, térdei
feljöttek az ágyra és aztán ujjai az érzékeny bőröm mentén
játszottak, addig utazva felfelé, míg kezei megszorították a
derekamat, mielőtt visszaült a sarkára. Nyújtóztam, és az
állkapcsa összeszorult. Grayson kinyújtotta egyik kezét, és a
testem megrándult, amikor éreztem az ujjait ingerlően fel-le
futni az alsó ajkaimon.
– Olyan nedves – kommentálta az önelégült pasi. Rám dőlt,
szabad keze a fejem mellett pihent. Ajkaim zihálva szétnyíltak,
ahogy egyik ujját belém illesztette. – Basszus, olyan édes, olyan
átkozottul szexi – kihúzta az ujját és aztán gyorsan visszadöfte.
– Esélyem sem volt.
Kinyitottam a szemeimet – amit észre sem vettem, hogy
becsuktam – és felnéztem rá.
– Esélyem sem volt ellened, ahogy áttörted a falaimat.
Pontosan ott vagy, ahol lenned kell.
Jobban széttárva a lábaimat bólintottam és azt mondtam
neki. – A-ahogy te is – ujja egész idő alatt ki-be járt bennem, a
hasam megfeszült azon a bizsergő módon, épp mielőtt… – El
fogok… – megállt. – Hé! – kiáltottam.
Kuncogott és megcsókolt. A harag, amit a megfosztottság
miatt éreztem, elmúlt. Grayson Jackson szája egy csoda volt.
Ajkai levándoroltak a nyakamon, aztán a vállaimat, ahol
megharapott. Előredőlt rajtam újra és azt mondta. – Nem
élvezel el, hacsak nem a számon vagy a farkamon.
Szájtátva bámultam rá, de befogta a számat egy csókkal,
aztán elvesztettem az ajkait, ahogy lefelé mozdult az ágyon,
karjai a fenekem alá kerülve felemelték az arcához az alsó
részemet. Pír lepte el az arcom és a nyakam. Teljesen ki voltam
téve neki. Azt kívántam, hogy a zavarom eltűnjön, és ehelyett
Graysonra fókuszáljak. Ő nem tűnt úgy, hogy zavarban van.
Ténylegesen, ahogy lenéztem rá a testemen, elégedettnek
látszott. Aztán megcsókolta a dombomat, megharapta a
combomat és a bejáratomnál lihegett, mielőtt végignyalt
fentről le.
Megragadva a lepedőket egy nagy levegővel visszahelyeztem
a fejem az ágyra.
Talán, mert az exem úgy tett, mintha ez házimunka lenne,
vagy talán azért volt, mert nem szerette csinálni, de soha
életemben nem tapasztaltam vele a legkisebb borzongást sem.
Semmit, összehasonlítva az érzéssel, hogy Grayson, egy
káprázatos férfi nyalogat, szív és csókol engem és nem sajnálja
az időt minderre.
Grayson szájához dörgöltem magam, és ő hümmögött
rajtam, kiszakítva egy nyögést belőlem.
– Grayson – lihegtem. Fokozta a tempóját. Közel voltam és
meglepetten találtam magam az elélvezés határán.
Amikor nyelvét erősebben rányomva megtekerte a
csiklómon és belém illesztette két ujját, amelyek épp a
megfelelő helyen hajlottak be, a nevét kiáltottam újra és újra,
amint a falaim összeszorultak az ujjai körül.
Végigcsókolta felfelé a testemet, és végül az ajkaimat. Nem
érdekelt, hogy épp most nyalt ki. Áldottan ellazult állapotban
voltam. Valójában, amikor hátramozdult, hogy lenézzem rám,
mosolyogtam és azt mondtam. – A szád a szent Grál.
Grayson pislogott. Aztán fejét hátravetve nevetett.
Maradtam, ahol voltam és élveztem a műsort. Szemei néhány
napja melegebbek voltak, és még inkább, amikor mosolygott,
vagy nevetett.
Megrázva fejét nevetése elhalt, és azt mondta nekem. –
Őrült vagy, de jó értelemben.
Felnyúlva, mosolyogva átfuttattam kezem borostás arcán. A
szívem elolvadt, mert sosem számítottam arra, hogy Grayson
az ágyamban lesz. Látni őt rám támaszkodni, csintalan
dolgokat tenni velem – hirtelen mindez túl soknak érződött, de
jó értelemben.
– Kenzie, jól vagy?
Ránézve elvigyorodtam. – Jól vagyok. Jól, nem, valójában
nagyszerűen. Én csak… boldogan ideges, mégis izgatott vagyok,
hogy itt vagy. A hálószobámban és az ágyamban. Sosem
gondoltam, hogy ez megtörténhet, mégis itt vagy.
Visszavigyorogva bólintott. – Itt vagyok. Ahol akartam
lenni, azóta a nap óta, hogy besétáltál az irodámba.
Felhorkantva a szemem forgattam és azt mondtam. – Ja,
igaz.
– Ez az igazság. Ideges voltál, zavart, mégis elbűvölt mindaz,
amit csináltál, minden, amit mondtál – kacsintott. – Ami még
segített, azok a kurva magas sarkú cipők, amit viseltél, a hajad,
ahogy hordtad és ruhák, amik elrejtették azt, amit végig
akartam alattuk futtatni a kezeimet.
A szemeim kitágultak a vallomásától. – Még úgy is… tudod…
hogy Harper aznap ott volt.
– Igen, és mi vitatkoztunk hónapokkal azelőtt, és az után,
hogy megérkeztél. Bár, ahogy felbukkantál, azt akartam, hogy
elmenjen. Lehet, hogy úgy viselkedtem veled szemben, mint
egy pöcs, de ez azért volt, mert túlzottan akartalak, már
egyetlen pillantástól.
– Úgy viselkedtél, mint egy pöcs – dobtam be.
– Igen, és megbántam. Birtokló vagyok. Szeretem, hogy ami
az enyém, az csak az enyém. Tudom, hogy a munka nyomaszt
engem, mégsem tudom elképzelni magam, hogy bármi mást
csinálok, mert szeretem a kihívást. Te vagy az egyetlen nő, aki
minden kiabálás és parancsolgatás alatt is mellettem maradt.
Forgatod a szemeidet, és ha én tévedek, akkor megmondod,
amit értékelek és tisztelek.
– Szóval megtarthatom a munkám ezután?
Felrántja a szemöldökét. – Ezután. Úgy mondod ezt, mintha
ez egyetlen kurva éjszaka lenne. Ahogy mondtam, nem az,
Makenzie. Ki fogjuk dolgozni, hogyan lesz a munkahelyen. De
itt fent, akárhol máshol az irodán kívül az enyém vagy.
Mosolyogva bevallottam. – Tetszik, ahogy ez hangzik.
– Jó. És megígérhetem neked, hogy sosem fogom akarni,
hogy bármi módon megváltozz.
Könnyek homályosították el a látásom. – Ezt értékelném –
megrázva a fejem hozzátettem. – De úgy tűnik letértünk az
útról – kezeimet lecsúsztatva a derekáról megragadtam
félkemény farkát a bokszeralsójában. Állkapcsa megfeszült,
szemei ellustultak és aztán megcsókolt. Gyorsan keményedett
meg a kezemben. Mégis úgy akartam megérinteni, hogy semmi
sincs köztünk. Eléggé elhúzódtam, hogy felnyúljak és eltoljam
őt, hogy az ágyra feküdjön. Feltérdeltem, kacsintottam és azt
mondtam. – Most rajtam a sor.
Felnyúlva összeszorította öklét a hajamban és lehúzott még
egy csókra mielőtt ellazította a szorítását, hogy megfogja az
arcom. – Csináld! – mosolygott.
 – Ó, fogom – nevettem szédülten. Szabad kezet kaptam a
testéhez, és szándékoztam kiélvezni minden
négyzetcentiméterét.
Ajkaimat a nyakához érintettem, aztán fel, ahol a
fülcimpáját a fogaim közé vettem és megharaptam.
Szitkozódott. Megszívtam és ráfújtam.
– Kenzie – morogta.
Mosolyogva végigcsúsztattam a nyelven a nyakán át a
mellkasára, aztán a bal mellbimbója körül. A lábamon lévő
keze megfeszülve megmart. Számmal haladtam lefelé,
harapdálva, ahogy mentem, és végül elértem a bokszeralsója
tetejét, ahol megnyaltam egyik csípőjétől a másikig. Megint
káromkodott. Elmozdulva megfogtam az anyagot és lassan
lecsúsztattam. Grayson felemelte szexi seggét az ágyról, hogy
segítsen. Ahogy szabadok voltak, meglovagoltam a combjait és
lenéztem.
Szemem tágra nyílt, ajkaim elváltak. Pillantásunk találkozott
és megkérdeztem. – Te rokonságban vagy egy dinoszaurusszal?
Mert hatalmas vagy.
Felhorkantott aztán kuncogott. – Bébi, én tiszta férfi vagyok.
Biccentve nyeltem egyet. – Ember alkotta isten – vigyorgott
és vállat vont. Kissé megrázva a fejem elismertem. – Úgy
érzem, mintha meg kellene simogatnom és csak értékelnem a
klasszságát.
Szemeit forgatta, ajkai megrándultak. – Biztos vagyok
benne, hogy élvezne némi pettinget, amíg az elélvezéssel
végződne.
– Ó, az lesz.
Leeresztve a felsőtestemet megcsókoltam a hasát, ami
megremegett az ajkaim alatt attól, hogy Grayson nagy levegőt
vett. Lejjebb és lejjebb haladtam csókjaimmal, míg
szemmagasságba nem kerültem a masszív farkával és a
szabályosan nyírt fanszőrzetével. Ott belélegeztem őt. Nem
számított, hogy a testén hol, mindig csodás illata volt.
Megrándult, amikor először érintettem nyelvemet a hossza
tövéhez. Aztán felnyögött, amikor végigfuttattam a nyelvem fel
a hegyéig, körözve a peremén.
Éreztem mozdulni és felnéztem, láttam, hogy felkönyökölt,
így láthatott mindent, amit csináltam. Kacsintottam,
felbátorodva a reakciójától, a farka végét a számba vettem és
lassan lesüllyedtem rajta, tekergetve a nyelvemet, ahogy
haladtam.
– Basszus – bökte ki. Szemei fűtöttebbek voltak és szemhéja
mélyebbre eresztve, mint valaha, amikor láttam őket. –
Gyorsabban! – parancsolta. Csakhogy épp akkor nem ő
irányított. Elmosolyodtam a farka körül. Rám meredt, ahogy
fokozatosan visszahúztam a szám és nyelvem a hegyéig, aztán
komótosan vissza le.
– Kenzie – bökte ki mély hangon. Felgyorsítva a sebességet,
a kezembe fogtam a golyóit és gyengéden forgattam őket a
kezemben. Hátravetette a fejét és a plafonnak szitkozódott.
Hümmögtem a farka töve körül, és figyeltem, ahogy kezei
ökölbe szorultak a lepedőn. Aztán egyik karját kinyújtotta és
megragadta a hajam. Arra számítottam, hogy lenyomja a fejem
magán, de nem tette. Ehelyett ellazította a szorítását és
körbecsúsztatta a kezét, hogy megfogja az arcomat, mialatt
figyelt engem munkálkodni a farkával a számban. Grayson
sziszegve kifújta a levegőt, amikor egyik ujját is becsempészte a
számba. Hagytam, hogy a farka a hasára essen és úgy szoptam
az ujját, mintha valahol máshol lennék.
– Bassza meg! – mondta egy morgással a hangjában.
Következőre ülő helyzetbe pattant és magára húzott, így
meglovagoltam a derekát. – Szükségem van a puncidra,
Kenzie. Megadod nekem?
Ziháltam, szavai remegést küldtek a központomba. – Igen –
suttogtam.
A térdeimen ülve meglovagoltam és a kezemmel
megragadva a bejáratomhoz vezettem. Olyan hosszú és vastag
volt, hogy aggódtam, nem fog beilleni, de ahogy lassan
lesüllyedtem rajta, tudtam, hogy elég nedves vagyok ahhoz,
hogy ne fájjon. Szétfeszítve, de jól éreztem magam. Egészen
lesüllyedtem és felnyögtem.
– Kurvára nekem teremtve – bökte ki összeszorított fogai
közül.
– Olyan jó érzés, hogy bennem vagy – lihegtem, ahogy
visszavonultam és újra lesüllyedtem. Kezei ráfogtak a
derekamra, én lenéztem, és szemei már az arcomon voltak.
Mosolyogtunk, épp mielőtt újra átvette az irányítást. Fent
tartott, így jobban a térdeimen voltam, és ő feldöfte magát
belém. Hátravetettem a fejem, ajkaim szétváltak és
levegővételem egyenetlenné vált.
Ez volt a mennyország.
Máris újabb orgazmus épült bennem.
– Francba, basszus! – átkozódott. Keze a nyakam oldalára
siklott, a felsőtestemet leerőltette, így szánk egy sürgető
csókban találkozott. Keményen őröltem lefelé rá a csípőmet,
egy morgó-nyögést kihúzva belőle, ami az én számba hullott.
Alig kaptam levegőt, de nem érdekelt. Kezembe fogtam az arcát
és mélyebben csókoltam. A szívem össze-vissza vert a
mellkasom mögött, és éreztem, hogy az övé ugyanolyan erősen
vert.
Ez több volt, mint amit valaha el tudtam képzelni Grayson
Jacksonnal.
 Falaim remegtek és összenyomódtak körülötte. Felkiáltva
hátravetettem a fejem. Szorosan lecsuktam a szemeimet, ahogy
meglovagoltam az orgazmusomat. Az csak jött és intenzívebbé
vált, ahogy ő lüktetett bennem. A hasam megint lesüllyedt,
amikor hallottam káromkodni és aztán. – Basszus, igen! Igen,
jövök!
Egy végső döféssel teljesen bennem maradt. Kezeimmel a
vállán kinyitottam a szemem és lenéztem a férfira, aki elrabolta
a szívemet.
– Bezárhatlak és tarthatlak a szex-rabszolgámként most? –
szemeim kitágultak, a szavak csak úgy kiestek.
Lusta, önelégült mosoly derítette fel az arcát, épp mielőtt
szorosan magához húzott és belenevetett a nyakamba.
 Huszonnegyedik fejezet
Fordította: Red Ruby

Még az ébresztőm előtt felébredve kinyújtóztam. A testem

sajgott az összes jó helyen, és elmosolyodtam, ahogy az előző
éjszaka megrohanta a gondolataimat. Meleget éreztem
keresztben a hasamon. Felhúztam a takarót, hogy lássam
Grayson karját átvetve a derekamon. Oldalra mozdítva a fejem
Grayson fejét az enyémhez közel találtam és még mélyen aludt.
Csak hogy biztos legyek benne, hogy igazi, és nem a
képzeletem szüleménye, kinyúltam és megböktem az orrát.
Szemei kinyíltak, ajkai máris megrándultak, amikor
megkérdezte. – Épp megböktél?
– Persze – mosolyogtam és aztán gyorsan eltakartam a
számat a takaróval. Nem álltam készen rá, hogy megöljem a
reggeli leheletemmel.
– Megkérdezhetem, miért?
– Csak hogy biztos legyek benne, nem képzeltelek –
motyogtam a takaró mögött.
– Nem biztos, hogy a képzeleted olyan jó lehet, mint amit
múlt éjjel csináltunk az ágyban, a zuhanyban és a nappali
kanapéján.
– Ó, lehet, és volt is, sokszor.
Kuncogott. – El kell mondanod nekem, mi mást és hol
képzeltél el, hogy valósággá váljon. Most megkérdezhetem,
miért rejtegeted azt az édes szádat előlem?
– Reggeli lehelet. Halálos.
– Bébi – vigyorgott. – Nekem is van, és szarok rá, mert
amikor akarom a szádat, akkor azt akarom, és semmi sem
állhat az utamba – megragadta a takarót, kihúzta a
szorításomból és aztán száját az enyémre plántálta. Amikor a
nyelvét végighúzta szám hasadékán, végem volt, így buzgón
kinyitottam. Visszahúzódott. – Nem, igazad van. Ez halálos.
Rámeredve a karjára csaptam. – Te…!
Szívből nevetett. – Bébi – mormogta a halántékomnak –,
szórakozom veled.
– Igen, nos… – Igazából nem tudtam mit mondani, mert
rájöttem, hogy nagyon tetszik Graysonnak ez a játékos oldala.
– Jobb, ha elkészülünk a munkára.
– Egy zuhany után.
– Persze – bólintottam.
Megharapta a nyakam és azt mondta – Együtt.
A csiklóm pulzált, ahogy a testem felhevült. – Oké –
leheltem.
– Azután azt akarom, hogy a piros magas sarkút viseld ma,
Kenzie. Megteszed ezt a pasidért?
Ó, Istenem. Meghaltam. Halott vagyok. Vagy legalábbis
elolvadtam.
A pasim volt.
Grayson Jackson az enyém volt.
Ő mondta, és nem szívhatta vissza.
Könnyek fenyegettek, gyorsan kipislogtam őket és szélesen
felmosolyogtam az én pasimra. – Mivel olyan szépen kérted,
felteszem, megtehetem.
– Jó – morogta és megint megcsókolt, csak ezúttal szelíd
volt, gyengéd. – És mivel te ezt megteszed értem, gondolom, én
meg elélveztetlek a számmal a zuhanyban.
Újabb rebegés a hasamban.
– Hmm, megegyeztünk?
 Kuncogott, visszahajtotta a takarókat és kihúzott az ágyból.
Aztán valóra váltotta szavait. Végül mindketten mosollyal az
arcunkon mentünk dolgozni.

****

Elsőre nem voltam biztos benne, hogyan viselkedjek

Grayson körül a munkában. Az utolsó csókunk fent volt a
lakásban, mielőtt Grayson korábban elindult, mint én, mivel ő
csak egy kávét ivott reggelire. Biztosra mentem, hogy felkapjak
egy kis gyümölcsöt, és az íróasztalára tegyem későbbre, ha
megéhezik. Lefelé az emeletről a szívem úgy vert, ahogy egy
ideges kanári repül egy macska elől, és szinte azt kívántam,
bárcsak beteget jelentettem volna. Az egyetlen probléma ezzel
az volt, hogy Grayson határozottan tudta, hogy nem voltam
beteg. Ahogy a liftajtó kinyílt, lenéztem a padlóra és gyorsan
megtettem az utam az asztalomhoz. Olyan volt, mintha
bűnösnek éreztem volna magam, mintha túl sokszor nyúltam
volna a süteményes dobozba, és mindenki meg tudná
mondani, hogy én voltam.
Néhány kolléga odakiáltott, én integettem üdvözlésként, de
ezt leszámítva mentem tovább. Leraktam a táskámat az
íróasztalom alá, és leültem a székemre. Bekapcsolva a
számítógépet az ujjaimmal doboltam az asztallapon és vártam,
hogy betöltsön.
Az ajtó kinyílt mögöttem, és én a nyelvemre haraptam,
ahogy próbáltam visszatartani magam attól, hogy bármi
gyanúsat vagy hülyeséget mondjak.
– Makenzie, megbeszélésünk van a tárgyalóban.
 – Igen, uram. Úgy értem, Mr. Jackson – felálltam,
megragadtam a jegyzetfüzetemet és tollamat, pír öntötte el az
arcom és a nyakam.
– Mr. Jackson! – kiáltotta Lexi, előtűnve a semmiből.
– Semmi! – kiabáltam.
Úgy nézett rám, mintha elvesztettem volna a fejem, ami
nagyjából így is volt. Különösen, ha a szívem nem lassít le, és
nem fejezem be a szaros toll ki-be kattintgatását, amit épp
bámult. Karjaimat a hátam mögé tettem, és idegesen nevettem.
Esély sem volt rá, hogy Graysonra tudtam volna nézni.
Valószínűleg elaléltam volna, mint egy epekedő barátnő. Végül
is tudtam, hogyan nézett ki meztelenül.
Istenem. Meztelen Grayson.
– Hmm – hümmögtem és magamban mosolyogtam.
Grayson megköszörülte a torkát. Kitágult szemekkel gyorsan
felnéztem. – Miért nem indulunk a tárgyalóterembe? –
javasolta, a szexi, nagyon csókolnivaló ajkai megrándultak.
Össze kellett szednem magam. Grayson megint megköszörülte
a torkát. – Makenzie, csak utánad. És Lexi, elmondhatod
útközben.
– Igaz – bólintottam. – Igen, jó ötlet. – Elmosolyodtam.
Szemei vidáman ragyogtak, ahogy karját kinyújtva mutatta
nekem, hogy induljak.
– Sajnálom – mondtam Lexinek, aztán elindultam. –
Kemény éjszakám volt, alig aludtam.
Hallottam, hogy Grayson nem kap levegőt. Köhintett és azt
mondta. – Tehát Lexi, mit tehetek érted?
Szorosan összeszorítottam a fogaimat, így nem kiabáltam
semmit, és folytattam a sétát, mialatt Lexi a következő
projektjéről beszélt. Valójában az elején csak azt hallottam,
hogy nyafogás, nyafogás, nyafogás, aztán egy kis bla-bla-bla. A
hangja irritáló volt, és minden alkalommal összerándultam,
amikor egy oktávot emelkedett.
– Ezzel foglalkozni fogok, Lexi. Bár előbb kellett volna
hozzám fordulnod Michaellel kapcsolatban, mielőtt ide jutott
volna.
Ó, ne már. A combomba csíptem, hogy ne nyögjek
frusztráltságomban. Michael egyike volt Lexi klienseinek, és
mindenki tudta, hogy bejön Lexinek. Csakhogy Michaelt nem
érdekelte, és Lexi dühös volt emiatt. Nem tudtam elképzelni
Michaelt, ahogy minden éjjel elmegy inni, és nem figyel az
utasításaira, problémákat okozva ezzel feltörekvő albumának.
Ez olyasmi volt, amit említeni fogok Graysonnak. Nem
akartam, hogy bolondnak tűnjön, ha elmegy Michaelhez, hogy
megint leteremtse.
Ahogy megérkeztünk a tárgyalóba, Lexi gyorsan eltűnt
hátul. Grayson leült elől, és én épp mögötte foglaltam helyet. A
megbeszélés nem volt hosszú, amiért hálás voltam, mert biztos
voltam benne, hogy az emberek különös figyelemmel bámulják
Graysont és engem. Ami a fejemben gondolatokat idézett meg
arról, hogy mindannyian tudják, lefeküdtem a főnökkel.
Vajon Grayson a bugyimat tette a zakója felső zsebébe a
zsebkendője helyett? Aztán eszembe jutott, hogy sosem viselt
semmit a felső zsebében.
Vajon Grayson máshogy néz ki, vagy viselkedik egy éjszakai
etyepetye után? Amikor felcsattant Williamre egy bizonyos
borító miatt, aminek nap végére készen kellett volna lennie, ez
utóbbi gondolatomat felülbíráltam.
Amikor a megbeszélést elnapolták, gyorsan elhagytam a
termet és megtettem az utam vissza az asztalomhoz, elkerülve
Angeliát, arra az esetre, ha felfedezhetne rajtam valamit.
 Már az asztalomnál ültem, amikor Grayson odasétált. – Egy
szóra, Makenzie.
– Igen – cincogtam.
Felálltam, követtem őt az irodájába. – Csukd be az ajtót! –
rendelkezett. Megtettem és megfordulva pont előttem találtam.
– A magas sarkút viseled – kezét a nyakam köré simította és
közelebb vitt magához.
– Igen – suttogtam.
– Csak ezt tudtam bámulni, amíg előttem sétáltál. Remélem,
hallottad mit mondott Lexi, mert én biztosan nem.
Kuncogva elmosolyodtam. – Hallottam valamennyit.
– Jó – levigyorgott rám, mielőtt lassan odahajolt és
eszetlenre csókolt. Azt mondta az ajkaimnak. – Tényleg be kell
fejezned, hogy annyira úgy nézz ki, és úgy viselkedj, mint aki
bűnös – röviden megérintette ajkaimat az övével, mielőtt
visszahúzódott. – Senki sem tudja – pillanatnyilag –, míg mi
élvezzük a bujkálást. Amikor tudni fogják, téged nem fog
érdekelni.
Horkantva azt mondtam. – Nem rendelkezhetsz csak úgy,
hogy engem ne érdekeljen.
Vállat vont és egy vigyorral azt mondta. – Ezt tettem. Bár
biztos vagyok benne, hogy elég hamar rá fognak jönni abból,
hogy nem tudsz a szemembe nézni, vagy, ahogy elpirulsz.
Nyögve a fejemet a mellkasába vertem, és éreztem a
nevetését, mielőtt meghallottam volna a kuncogást. – Igazán
rosszul színészkedem.
– Sose találtam volna ki – mondta fapofával.
Felnézve azt mondtam neki – Próbálkozni fogok. Tetszik,
hogy csak mi tudjuk most. Szóval szeretném így tartani egy
ideig.
– Ahogy én is.
 – Oké – lábujjhegyre állva gyorsan megcsókoltam aztán
hátraléptem. – Van egy e-mailem, amit el kell küldenem
Kevinnek tizenegy előtt, de azt is akarom, hogy tudd, hogy…
hmm…
– Csak mondd el, Kenzie. Te bármit elmondhatsz nekem.
Bólintva elmosolyodtam és elmondtam neki, amit Lexiről
hallottam a többiektől.
Morgott. – Mindjárt gondoltam. Beszélni fogok Michaellel.
– Nagyszerű – épp az ajtóhoz közelítettem, amikor az
hirtelen kinyílt, amitől hátraugrottam. Dylan lépett be,
becsukva az ajtót maga mögött.
– Hé, ti ketten. A környéken voltam, amikor… – elhallgatott
és a bátyjára nézett, majd rám, majd Graysonra és vissza rám.
– Mi folyik itt? – szemei összeszűkültek.
Hogy értette?
– Mi? – horkantottam, és hallottam Graysont sóhajtani
mögöttem. Míg az arcom égett, folytattam. – Semmi,
egyáltalán semmi. Hogy érted, hogy mi folyik itt? Üzletről
beszéltünk, ez minden…
– Makenzie – szólt Grayson. Átnéztem a vállam fölött, és
láttam, hogy szórakozik, kétség kívül rajtam. Megrázta a fejét.
– Végre! – kiáltotta Dylan.
Pillantásomat visszafordítva Dylanre láttam, hogy úgy
vigyorog, mint egy bolond. – Végre mi? Nincs semmi végre
semmivel kapcsolatban!
Dylan a szemét forgatta és a bátyjára pillantott. – Tényleg
ilyen? – mutatott felém a hüvelykujjával. Elmozdultam, így
mindkét férfit láttam.
Felsóhajtva Grayson bólintott, ajkai megrándultak. –
Sajnos, igen.
 Dylan nevetett. – Testvér, biztosítsd, hogy sose legyen a
partnered kártyában.
– Mi? Én rendben vagyok. Minden rendben van –
kiáltottam, karjaimat a levegőbe vetve.
Grayson felállt és megkerülte az asztalát. Megragadta a
karomat és közel húzott. – Grayson! – sziszegtem.
– Tudja – elmosolyodott, pont, mielőtt megcsókolt.
Dylan tapsolt, én megugrottam és akkor Grayson a hátamat
a mellkasához húzta. Dylan fütyült. – Ezt rohadtul nagyszerű
látni, de tartsátok meg az összes érzelemnyilvánítást a
hálószobába – szemei kitágultak. – Tudja bárki más?
– Nem – válaszolta Grayson. – És jobban szeretnénk így
tartani még egy ideig.
– Igen, persze – bólintott, bár volt egy csillogás a szemében,
amiben nem bíztam.
– Dylan! – figyelmeztettem.
– Nem, lakat van a számon. Amúgy jobb, ha megyek. Ezt –
intett kezével ránk – nagyszerű látni. Ideje volt, hogy a bátyám
kihúzza a fejét a seggéből – hátralépve bólintott. – Jó látni –
aztán kint volt az ajtón, mielőtt egyikünk is mondhatott volna
valamit.
– Miért jött ide egyáltalán? – kérdeztem inkább magamtól.
– Dylannél sosem tudhatod – válaszolta Grayson és
megcsókolta a nyakamat.
– Az ajtó nyitva van – suttogtam és kicsusszantam a
fogásából. – Tényleg el kell küldenem azt az e-mailt. Hmm,
találkozunk, amikor találkozunk – megfordultam, hogy
mosolyogjak és figyeljem Grayson feszes fenekét, ahogy
visszasétált az asztala mögé.
– Ha folytatod, hogy így nézel rám, Kenzie, becsukhatod az
ajtót, amíg én az asztalomon teszlek a magamévá.
 A testem megborzongott a gondolatra.
Grayson kuncogott, tudta, hogy elgondolkodtam ezen. –E-
mail, most!
– Igen, uram – kacsintottam és bezártam az ajtaját.
A telefonom csörögni kezdett a táskámban épp, ahogy
leültem. Előhúztam, és Lori nevét láttam a kijelzőn.
A fülemhez rakva így szóltam. – Nem tudok sokáig beszélni.
Dolgozom. Mi újság?
– Dylan most csörgött – kihallottam a mosolyt a hangjából.
– Nem! – suttogtam élesen.
– De – kuncogott. – Szóval te és Grayson. Mesélj el
mindent, mikor történt, hogy történt, és jó volt?
– Meg fogom ölni azt a férfit.
– Kit, Graysont, vagy Dylant?
– Dylant.
– Ne legyél túl kemény vele! – nevetett.
– Megkértük, hogy ne mondjon semmit.
– De mi egy család vagyunk. Persze, hogy jogunk van tudni,
amikor ti ketten végre rájöttök az érzéseitekre egymás iránt.
– De mégis…
– Nincs de. Örülünk nektek. Látjuk, hogy milyen boldoggá
tesz, és hogy te hogy megőrjíted.
– Pontosan mit értesz az alatt, hogy mi látjuk?
Kérlek, ne mondd, hogy Apa tudja. Kérlek.
– Nos… úgy értem, hogy én és Dylan és…
Az iroda ajtaja mögöttem hirtelen kinyílt. Összerándultam
és megpördültem a székemmel és ott találtam Graysont,
fülénél a mobiljával és... elvörösödött.
– Rendben, igen. Persze. Oké – kitartotta nekem a
telefonját. – Apád beszélni akar veled.
– Nem – leheltem.
 – De. És jegyezd fel nekem ma délutánra, hogy öljem meg az
öcsémet.
Felhorkantottam. – Két óra megfelel?
– Nagyszerűen hangzik.
Amint elvettem a telefonját, Grayson gyorsan eltűnt az
irodájában. Először a saját telefonomba mondtam. – Lori,
visszahívlak ma este. Apa felhívta Graysont és várja, hogy
beszéljek vele.
Lori levegő után kapkodott. – Nem tette!
Felsóhajtva bólintottam és azt mondtam. – Tényleg
megtette.
– Hamarosan beszélünk – válaszolta és letette.
Vettem egy mély levegőt, hogy felkészítsem magam, bármit
is akar Apa mondani.
– Apa, miért, ó miért is csörgetnéd meg Graysont? –
suttogtam és gyorsan körbenéztem, hogy megbizonyosodjak,
senki sincs hallótávolságban. Ami így volt.
– A vonalad foglalt volt. Gondoltam, vele lehetsz. Szóval
megpróbáltam az övét.
– Dylan elmondta neked?
– Nem, hallottam Lorit beszélni a mesügéjével.
– Megkérdezhetem, mit mondtál a főnökömnek?
Kuncogott. – Hé, többé nem csak a főnököd, igaz? Nem
értettem ezt rosszul ugye? Ti ketten együtt vagytok?
– Tényleg nem tudok beszélni. Munkában vagyok.
– Igen, vagy nem, Puding? Ez minden, amit válaszolnod
kell. Igazából nem kell. Grayson nagyjából megerősítette.
Mondtam neki, hogy készen állok, hogy megadjam a
jóváhagyásomat, amikor a kezedet kéri tőlem, hogy elvegyen.
Levegőért kapkodtam. – Ugye nem tetted?
 – Tutira megtettem. Azt mondta, oda fog jönni hozzám,
amikor eljön az ideje. Ami azt jelenti, hogy úgy gondolja, meg
kell téged tartania, még ha egy kissé dilis is vagy körülötte.
– Nem vagyok dilis.
– Puding – kuncogott. – Nem számít. Ti ketten illetek
egymáshoz. A legjobb kurva hír, amit hallottam, mióta
rájöttem, hogy kiszállítják a bevásárlást, ahelyett, hogy nekem
kellene menni a hülye boltba és kijönni az emberekkel, akikkel
összefutok és ismerek, és akik hülye kérdéseket tesznek fel,
amire nincs időm válaszolni.
– Szóval, biztos vagy Graysonnal kapcsolatban?
– Rögtön, amióta először láttam a nagyfiút. Nem tudta
levenni rólad a szemét. Rögtön tudtam, mi fog történni. Ti
ketten kihasználtátok az istenverte időtöket. Unokákra van
szükségem, mielőtt feldobom a talpam.
– Apa. Mi…
– Igen, igen. Tudom. Grayson mondta, hogy ti ketten még
csak most kezditek. Nem akar további nyomást gyakorolni rád,
hogy elijesszen.
Ó, vaó. Ezt mondta?
Felhorkantam. Esély sem volt rá, hogy el tudna ijeszteni. Ha
valami, akkor gondoltam, én leszek az, aki elijeszti őt.
– Apa, vissza kell mennem dolgozni.
– Igaz. Hagylak, hogy csináld, csak el akartam mondani
neked, hogy mennyire örülök mindkettőtöknek. Igazán boldog
vagyok, Puding.
– Köszi.
– Most búcsúzom, de nem örökre! – kiáltotta, mielőtt a
vonal megszakadt.
A családom őrült volt, de így jók, ahogy vannak.
 Gyorsan visszavittem Graysonnak a mobilját egy gyors
bocsánatkérő csókkal, aki elmondta, hogy ne aggódjak emiatt,
és akkor visszamentem dolgozni.
 Huszonötödik fejezet
Fordította: Suzy

A következő néhány hét során Graysonnal belesimultunk a

kapcsolatunkba. Amikor dolgoztunk, hamar rájöttem arra,
hogy a tetteimmel elárulhatom a tényt, hogy a főnökkel
randizok. Úgyhogy le kellett nyugtatnom a szívemet és azt
csinálnom, amit azelőtt, hogy kufircoltam a főnökkel. Eddig
senki sem nézett minket kíváncsi szemekkel. Senki sem
említett nekem semmit és még a díjátadó estéjéről is ejtettek
mindent. Volt egy csomó más dolog is, amiről beszélni kellett a
munkában. Például, hogy Grayson kirúgta Lexit. Nemcsak
azért, mert hazudott Michaelnek, de amikor Grayson beszélt
vele, rájött, hogy sok dologban szabotálta Michaelt, hogy
visszafogja.
Aztán ott volt még az a dolog, hogy Angelia most Darbyval
randizott az emeletemről. Persze, egy csomót ugrattuk őket, de
mindannyian boldogok voltunk, hogy teljesen összhangban
vannak egymással. Egyszer megkérdeztem Darbyt, amikor
együtt mentünk a lifthez, hogy hogyan történt. Úgy tűnt, egy
este találkoztak és onnantól ment a dolog a maga útján.
Milliószor néztem Grayson ajtajára. Odabent volt és
késztetést éreztem arra, hogy rosszalkodjak. Nem voltam biztos
abban, hogy hogyan venné, de csak egy mód volt arra, hogy
kiderítsem. Én egész délelőtt… izgatott voltam, mióta volt egy
szex-álmom és egyedül ébredtem. Graysonnal az első éjszaka
óta megosztjuk az ágyamat és minden nap alig vártam a nap
végét. Együtt vacsoráztunk, beszélgettünk, filmeket néztünk és
csak élveztük egymás társaságát.
 Habár aznap reggel egy üzenetre ébredtem, ami szerint
elfelejtette megemlíteni a találkozóját Vice-szal. Általában
minden reggel együtt zuhanyoztunk. Sose gondoltam, hogy
ennyire élvezem majd a szexet, de így volt és nem tudtam
eleget kapni Graysonból.
Meg tudod csinálni, Kenzie. Csak menj be és csábítsd el a
pasidat. Ilyen egyszerű. Vetettem még egy pillantást az
előjegyzési naptárára és láttam, hogy egy ideig nem lesz
találkozója. Aztán meg, lehet nagyon elfoglalt, hogy válaszoljon
a hívásokra és az e-mailekre.
Mondhat nemet is.
Mi van, ha azt teszi? Talán egy darabig zavarban lennék, de
túljutnék rajta.
– Rendben – motyogtam magamnak.
Letettem a kezem az asztalra és feltoltam magam. Az ajtóhoz
lépkedtem és aztán bekopogtam.
– Gyere – szólt ki.
Kinyitottam az ajtót, Grayson rám mosolygott. Gyorsan
beléptem és becsuktam az ajtót. Grayson elkezdett beszélni, de
én felemeltem a kezemet és azt mondtam – Tudod, rám jött
egy késztetés, hogy bekapjam a p…
– Vice! – kiáltott fel Grayson.
A szemeim kikerekedtek.
– Hello, édesem! – Vice hangja könnyeden és kedélyesen
hangzott fel a Grayson asztalán lévő kihangosítóból. – És kösz
a felajánlást, de szerintem Grayson minden bizonnyal
megölne.
– Pite – kiabáltam. – Pitét akartam mondani.
Vice hosszan és hangosan nevetett. Grayson vele kuncogott
és egy mosollyal az ajkán megcsóválta a fejét.
 Felhördülve léptem hátrébb a bezárt ajtóhoz. – Azt hiszem,
ó, nekem… hallom, hogy cseng a telefonom.
– Vice, később felhívlak!
Vice felhorkant. – Hogyne, te szerencsés rohadék. Élvezd a
pitédet, Makenzie!
Grayson előrenyúlt és megnyomta a gombot.
A padlót nézve azt mondtam – Soha többé nem leszek képes
a szemébe nézni.
Grayson fintorgott, felállt és aztán odajött hozzám. –
Rendben leszel. Bár szerintem én nem. Most, hogy ő arra
gondol, ahogy te … bekapod a pitét – megint kuncogott.
Hátraütöttem a fejem az ajtóra, morogtam a hülyeségem
miatt. – Biztosra kellett volna vennem, hogy nem vagy
elfoglalt.
– Bizonyára – mondta közvetlenül előttem. – Habár, ami
megtörtént, megtörtént, és amit igazából tudni akarok, hogy
komolyan gondoltad-e, amit mondtál.
A szemébe néztem és mosolyogtam, eltekintettem a
pirulásomtól. – Mit? Hogy bekapom a pitédet?
– Igen – lenézett az ajkaimra és én bólintottam. – Remek.
Akkor menjünk! – elhúzott az ajtótól, és odament, hogy
kinyissa.
Rászóltam – Várj! Hová megyünk?
– Ebédelni.
– Azt akarod, hogy ebédnél leszopjalak?
A szemei elkerekedtek, mielőtt felnevetett. – Nem, bár
kibaszott kemény vagyok. De elviszlek ebédelni, mert ha nem
teszem meg, akkor másodperceken belül fel lesz húzva a
szoknyád és rá leszel hajolva az asztalra.
– Mi ezzel a probléma? – kérdeztem.
 – Jézus! Nem tudom. Nem tudok most normálisan
gondolkodni.
Kopogás hallatszott az ajtón. – Grayson, Makenzie odabent
van? Itt vagyok, hogy felváltsam ebédre.
Grayson sóhajtott. – Ez jó. Felhívtam Helenát, mielőtt
beszéltem Vice-szal, hogy váltson fel ebédkor, mert úgy
terveztem, hogy elviszlek enni.
Mosolyogtam, a testem kimelegedett a figyelmességétől.
Aztán incselkedve azt suttogtam. – Akkor a szex most fel sem
merül?
– Asszony – mordult fel, mielőtt kinyitotta az ajtót és intett,
hogy menjek ki. A válla fölött átnézve, miközben felvettem a
táskámat, Grayson azt mondta. – Mrs. Mayfairrel üzleti ebédre
megyünk több mint egy órára, Helena. Bármi probléma van,
hívja egyikünket! – elindult a felvonó felé, én mondtam egy
gyors köszönömöt Helenának és szedtem a lábaimat, hogy
utolérjem.
Grayson végül megnyomta a gombot és megérintette a
kártyájával a mi emeletünket. Azt mondta, még fel kell kapnia
valamit, mielőtt elmegyünk. Amint az emeletünkön voltunk,
megfogta a kezemet, belecsókolt a tenyerembe, mielőtt
bevezetett minket a konyhába. Amint beléptem, lefagytam.
Az asztalon már gyertyák égtek, tányéralátétek voltak, két
tányér és evőeszközök.
– Van egy barátom, aki feljött és előkészítette ezt.
Elérzékenyültem. Ezelőtt soha senki nem tett ilyen
romantikus dolgot értem. Soha.
Egyetlen ugrással Grayson karjaiban teremtem és
megcsókoltam. Ő belemorgott a számba és rátette a seggemet a
mögötte lévő konyhapultra.
 Ahogy elváltunk, mosolygott és azt kérdezte. – Jól
gondolom, hogy tetszik az ötletem?
– Nagyon is – belekaptam a nyakába. – És ez a barátod volt
az, akivel telefonáltál?
– Ő lehetett az egyik. Ő hozta a rendelést. Bent van a
hűtőben. Habár, én szeretnék visszatérni ahhoz, amit az
irodámban akartál.
Kuncogva kérdeztem. – És mi is volt az?
Vigyorgott. – Bekapni a pitémet.
– Örömmel bekapom akármidet bármikor.
Csillogtak a szemei. – Ezt meg kell jegyeznem és
kipróbálnom.
– Megígérhetem, hogy nem fogok visszakozni.
Összehúzta a szemöldökeit, a szeme megvillant a kihívástól.
– Meglátjuk. De most, szeretnék valamit bekapni, mielőtt
olyan keményem megbaszlak, hogy nehezedre esik majd
visszamenni dolgozni.
– Tudatnom kell majd a főnökömmel.
A keze elindult felfelé a szoknyám alatt. Felemeltem a
csípőmet, ahogy megragadta a bugyimat és teljesen lehúzta
rólam. – Ő nagyon engesztelhetetlen. Pontosan tudni akarja
majd, hogy miért nem mész vissza dolgozni – a kezei
hátracsúsztak a szoknyám alatt. Habár csak az egyik volt a
lábaim között, a másik a csípőmön volt. Ziháltam, ahogy az
egyik ujjával ellenőrizte, milyen nedves voltam. Mosolygott. –
Valójában a főnököd végül még meg is büntethet téged.
Lihegve bólintottam. – Sz-szerintem az rendben lenne.
– Tedd szét a lábaidat, Kenzie! Tedd a lábfejeidet a székekre
és tárd fel magad nekem.
Úgy tettem, ahogy mondta és Grayson mégsem lágyított a
simogatásán, fel és le, aztán körbe a csiklómon.
 Előrehajolt, rám emelte a tekintetét és azt mondta. – Ez a
valaha volt legjobb ebédem.
Hátravetettem a fejemet és felnyögtem, amikor beszívta a
szájába a csiklómat és körbenyalt rajta a nyelvével, mielőtt két
ujját belém nyomta. Ki és be mozgatta őket, gyorsabban és
gyorsabban.
– Grayson – lihegtem.
A keze eltűnt a csípőmről. Hallottam az övcsatját és a
suhogást, ahogy a nadrágja lecsúszott a padlóra. Aztán már
felettem is volt, az ujjai helyett a farka hegye volt a
bejáratomnál és teljes egészében belém nyomult.
Felkiáltottam, ahogy szitkozódott. Hátrahúzódott és ismét
teljesen belém nyomult, újra és újra.
– Francba, bassza meg! Annyira jó érzés – motyogta a
nyakamba. Hűvös levegő érte a mellkasomat; a melltartómat
lehúzta és a szája a mellemen volt, a fogait a mellbimbómba
mélyesztette.
– Igen – kiabáltam. Gyorsabban pumpálta belém a farkát.
Megragadtam a fejét és ő megnyalta a másik fedetlen
mellbimbómat.
– Jézus – szitkozódott. Panaszosan nyávogtam, amikor
teljesen kihúzódott belőlem. Rátenyerelt a puncimra,
becsúsztatta az egyik ujját és otthagyta. Csillogó szemeim
találkoztak az ő tüzes pillantásával. – Nem kaphatok eleget
ebből a punciból. Enyém. Kurvára teljesen az enyém.
Bólintottam. – Mind a tiéd.
– Krisztusom! – felegyenesedett, lerázta magáról a zakóját,
aztán az inget és lerúgta a nadrágját és az alsóját. – Vetkőzz! –
parancsolta felém nyúlva. Megfogtam és leugrottam a pultról.
Ahogy felálltam, levettem magamról a szoknyámat és a
felsőmet. Kikapcsoltam a melltartómat. rádobtam a pultra és
ott álltam előtte pucéran. Végigfuttattam a tekintetemet a
testén és megnyaltam az ajkaimat.
Tökéletesség.
Minden ízében az volt.
Megfogta a farkát és a kezével pumpálta egyszer, kétszer,
miközben engem nézett. Kis mosoly játszadozott az ajkain.
A puncim már lüktetett attól, ahogy az előbb dugott engem.
Tocsogtam és többet akartam. Magamban volt szükségem rá.
Mikor megcsörrent a telefonja, ránéztem a pultra, ahol
megláttam. Vigyorogva mondtam neki. – Jobb, ha felveszed.
Fontos lehet – felé nyújtottam.
Horkantva mondta. – Nincs az az Isten…
– Lehet, hogy Helena valami nagyon fontos dologgal.
– Bassza meg! – összeszorította a fogait, kikapta a kezemből
a telefont és a füléhez tartotta. – Mivan? – morogta.
Egy női hangot hallottam a másik oldalról, ami tényleg
Helena hangjának tűnt.
Hátraléptem, megpusziltam a mellkasát, miközben ő
elmorogta, bármit is mondott. Nem figyeltem arra, mi volt az,
mert letérdeltem elé és az ajkaimra tettem a farka hegyét.
Felpillantva láttam Grayson szemeit, a szemöldökeit
összehúzta és tovább beszélt, csak akkor akadt meg, amikor
teljes egészében bevettem a számba.
Ismét teljesen kicsúsztattam és vártam, hogy azt akarja-e,
hagyjam abba, míg ő a hívásra koncentrál. Valószínűleg valami
rosszul ment Ethan albumával. Ezen kívül semmi mást nem
tudtam, mert éreztem, ahogy megfogja a hajamat és engem
néz, miközben a számat visszakényszeríti az erekciójára.
– Igen. Tudja meg Carlsontól, hol található a fájl!
Ahogy tovább folytattam a ritmusomban, a fogása a
hajamban lazult. De nem engedett el.
 – Hmm – mondta a telefonba. Az állkapcsa megfeszült. –
Rendben – morogta. Hátraesett a feje, a plafont nézte. –
Visszamegyek, ahogy tudok – hátralépett, a farka kicsúszott a
számból. – Ez gonosz volt – mosolygott le rám.
– De azért tetszett?
– Jóhogy! – az asztalhoz ment és kihúzott egy széket,
miközben én lábra álltam. Meglepődtem, hogy leült rá.
Behajlított ujjal felém intett, miközben valamit pötyögött a
telefonján. – El kell intéznem egy újabb hívást, de azt akarom,
hogy meglovagolj közben.
Kikerekedtek a szemeim. – Komolyan?
– Igen. Gyere ide, Kenzie! Most! – a füléhez tette a telefont
és valami Nickhez beszélt. Nem tudtam, hogy az ki és nem is
érdekelt. Izgatottság száguldott végig rajtam és a gyomrom
remegett, a bőröm libabőrös lett.
Amit csinálunk az helytelen, mégis izgató.
Összeszorítottam a combjaim, a csiklóm lüktetett és a
mellbimbóim keményebbek voltak, mint valaha. A mellkasom
fel- és lesüllyedt, Grayson élvezte és mosolygott, ahogy lassan
odamentem hozzá. Tovább beszélt, de a fülem zúgott az
adrenalin áramlásától, így nem hallottam, mit mondott.
A lábait közrefogva még előrébb mozdultam, ahogy Grayson
a szabad kezét előrenyújtotta, hogy megragadja a csípőmet.
Benyúltam közénk, megfogtam szivárgó farkát és a
bejáratomhoz vezettem. Lassan leereszkedtem. Kitöltött és
megfeszített, ahogy mindig. Megharaptam az alsó ajkamat,
hogy nehogy felnyögjek. A talpaimat erősen a padlóra
tapasztottam, feltoltam magam és aztán megint le. Újra és újra
hozzányomtam magam Graysonhoz.
 A válaszai rövidek voltak, a hangja kemény és a szemei
elnehezültek, ahogy a testünket nézte, ahogy újra és újra belém
nyomódott.
Hirtelen elengedte a csípőmet. Szerencse, hogy
belekapaszkodtam a vállaiba, mert leestem volna. Ziháltam,
ahogy a csiklómhoz nyomta az egyik ujját.
– Igen, tedd azt! Mennem kell – köpte ki, kinyomta a
telefont és az asztalra dobta. – Kurva élet! Olyan közel vagyok
– morogta, magához húzott és a fogait a vállamba mélyesztette.
– Grayson – suttogtam, a homlokomat a vállára
támasztottam.
– Igen, dugj meg, bébi! Dugj meg!
– Istenem, igen! – kiáltottam. A combjaim remegtek,
szorosan körülzárták. A kezeit a seggemre tette, aztán
felemelkedett velem együtt, még mindig bennem és én még
mindig élveztem. Aztán megdugott.
Mondhatni, keményen megbaszott.
A kezeivel a seggemen hátrahúzott és aztán keményen
lerántott a farkára.
– A fenébe, bassza meg! – kiáltotta, megduzzadt bennem,
ahogy kirobbant. Még kétszer pumpált belém, mielőtt megállt,
a leheletünk összekeveredett, ahogy a homlokát hozzáérintette
az enyémhez.
A bizonytalan lábaimat leengedtem a padlóra. Ő kicsusszant
belőlem, amitől mindketten megborzongtunk. Aztán megfogta
a lábamat és felhúzta, rátette a lábfejemet a székre, a kezét
mozgatta a lábaim között, az ujja bennem volt. Tocsogtam
mindkettőnk megkönnyebbülésétől.
– Tökéletes. Kurvára tökéletes.
 A mellkasom fájdalmasan túlcsordult az előttem lévő férfi
iránti érzésektől. A szemeiben lévő intenzitástól erősebben vert
a szívem.
Ennek ellenére sem osztottuk meg egymással a szavakat.
Mindketten éreztük, láthattam, hogy az egész lényére rá volt
írva, és biztos voltam benne, hogy ő is ugyanazt látja rajtam.
Az iránta érzett szerelmem hamarosan kirobban belőlem.
Nem tudtam biztosan, mi tartott vissza.
Talán azt hittem, túl korai.
Bár nem számított. Láttuk, éreztük és élvezhettük addig a
napig, amíg végre majd kimondjuk a szavakat egymásnak.
 Huszonhatodik fejezet
Fordította: Suzy

Minden kapcsolatban természetes, hogy az emberek

veszekednek. Graysonnal előre láttuk ezeket, és amikor
bekövetkeztek, azok nagyok voltak. Még akkor is, ha csak kis
dolgok miatt volt. Az teszi a kapcsolatot azzá, ha képes vagy a
harcokon túllépni és én örömmel mondhattam, hogy én és
Grayson tudtunk.
Egy hétvégén történt, egy hónappal azután, hogy
összejöttünk és a nappalimban tévéztünk. Vagyis, én néztem a
filmet miközben Grayson valami papírmunkát csinált.
Hirtelen kinyílt az ajtó és Dylan bukkant fel. A félelemmel
teli tekintetétől mindketten felálltunk.
– Egyikőtök se képes felvenni azt a kibaszott kurva
telefonját? – kiabálta.
– Mi a baj? – kérdezte Grayson.
– A mobiljaink egy másik szobában vannak – magyaráztam,
habár aggodalom cikázott végig rajtam. – Nem hallottuk a
vonalas telefont.
A fejét rázva a szobám felé indult. – Fogj egy táskát, pakolj!
Lorit baleset érte.
A testem remegett. Elakadt a lélegzetem és a szívem megállt.
Hallottam, hogy a testvérek kiabálnak, de távolinak
hangzott. Keményen pislogtam, ahogy Grayson arca tűnt fel a
szemem előtt.
– Kenzie, kicsim, rendben vagy.
– Lori… – az alsó ajkam remegett.
 – Rendben lesz – biztosított Grayson, holott ő sem tudta
biztosra. Szorosan magához ölelt, aztán az ajtó felé taszított. –
Vidd le a kocsihoz, én összeszedek néhány cuccot.
– Gyere, édesem! – mondta Dylan mellettem, átkarolta a
vállaimat. Kábulatban vezetett a felvonóhoz, betett és már úton
is voltunk a garázs felé.
Szipogva nyugtattam meg a szívemet és a remegő kezeimet a
karjaim alá dugtam. Nem törhettem össze, míg nem kaptam
válaszokat. – Hogyan? – suttogtam.
– Egy kocsi csapódott belé. Nem tudtam meg többet az
apádtól. Csak annyit tudok, hogy a sebészeten van – sóhajtott,
a karjaival megszorított. – Ő egy harcos. Rendbe fog jönni. N-
neki rendbe kell jönnie – a hangja megtört a végére.
Ekkor jöttem rá, hogy Dylan ugyanúgy össze van törve,
ahogy én.
Szerette a húgomat.
Felé fordulva azt mondtam. – Rendbe fog jönni. Apa
valószínűleg keresztülkiabálta a kórház folyosóin, hogy
gyógyuljon meg.
Kuncogott. – Igaz.
Dylannel Grayson kocsijánál várakoztunk. Nem telt sok
időbe, hogy felbukkanjon. Amikor megjött, bedobta a táskát a
csomagtartóba és beült a vezetőülésbe. Megfogta a kezem és
aztán ránézett az öccsére, így aztán én is odanéztem. Hátul
Dylan a hüvelykujját harapdálta és a lábai fel-alá mozogtak.
– Menjünk, nézzük meg a húgodat! – Grayson
megpróbálkozott egy mosollyal, ám ez nem a szokásos mosolya
volt. De édes volt tőle, hogy megpróbálta.
Bólintva előrehajoltam és adtam neki egy gyors csókot.
Beindította a kocsit és elindultunk. A kétórás út csendes volt,
de örültem, hogy nem voltam egyedül.
 Grayson és Dylan a családom része volt. Többet jelentettek
nekem, mint a férjem valaha is. Különösen a mellettem lévő
férfi, aki állandóan aggódó pillantásokat vetett felém. A
tizenötödik alkalom után a kezemet a combjára tettem és azt
mondtam. – Jól vagyok. Amíg nem tudok meg mindent,
rendben leszek.
Bólintott és a kezemre tette a kezét, felemelte, hogy
megpuszilja a csuklómat. – Erős vagy, kicsim.
Felkacagtam. – Csak várj, el kell majd kapnod, amikor
összeomlok!
– Mindig úgy lesz.
Hátranéztem, rámosolyogtam Dylanre, de ő el volt a saját
világában a telefonján pötyögve. Abban sem voltam biztos,
hogy hallott minket beszélgetni.
Visszanézve Graysonra, láttam, hogy ő is az öccsét nézi a
visszapillantóban. Grayson összehúzta a szemöldökeit, az öccse
iránti aggodalom ült ki az arcára.
A francba, mindannyian aggódtunk egymásért, de
különösen Loriért és apáért. Ha bármi… történne, nem tudtam
biztosan, apa hogy viselné.
Nem, még gondolni sem szerettem ilyesmire.
Egy kis idő múlva végre megérkeztünk a helyi kórházhoz.
Grayson egy rakodási területen állt meg. Már majdnem
mondtam valamit, amikor megrázta a fejét. – Elvontathatják,
adhatnak büntetőcédulát, nem érdekel, de bemegyek veled.
Kiszálltunk a kocsiból és gyorsan bementünk az ajtón.
Láttam, ahogy apa járkál és szóltam neki. Amikor megfordult,
az arca eltorzult, szélesre tárta a karjait és én közéjük futottam.
– Hogy van? Hol van? Mi történt?
Apa vett egy mély, reszketeg levegőt és hátrébb tolt. Dylan és
Grayson az oldalunknál álltak. – Kihozták a műtőből, belső
vérzése volt. Most viszik az intenzívre. Úgy gondolják, rendbe
jön.
A mellkasomra tettem a kezem és megkönnyebbülve
megdörzsöltem. Grayson közelebb jött, átkarolta a derekamat.
Dylan hátravetette a fejét. – Hála az égnek! – kihúzta magát
és elsétált, motyogva és káromkodva. Ahogy sétált, folyton a
tarkóját simogatta.
Felemeltem a fejem Grayson felé, azt mondtam. – Menj oda
hozzá!
Hunyorított. – Biztos?
– Igen – bólintottam.
Megcsókolt, aztán elsétált az öccséhez. Váltottak néhány
szót, és aztán Grayson megragadta Dylant és megölelte.
Visszafordulva apához megkérdeztem. – Hogy viseled?
Megrázta a fejét, megint könnyezett. – Sosem hittem volna,
hogy megint úgy megrémülök, mint akkor éjjel, amikor
elveszítettem az anyukádat. Mostanáig – megfeszítette az állát.
Megrázta a fejét, lenézett a padlóra, de nem mulasztottam el a
könnyet, ami lepottyant.
– Apa – nyögtem, átöleltem a derekát. Feszült maradt. A
kezei ökölbe szorultak és elernyedtek az oldalainál.
– Megrémített, Puding – az apám megrendülésének
látványa nem segített abban, hogy kontroll alatt tartsam az
érzéseimet. Megdörzsöltem az arcom, ahogy apa reszketve
levegőt vett. – Amikor a kórház felhívott, elvesztem, Kenzie.
Nem tudom, hogy sikerült eljutnom idáig, de itt találtam
magam kiabálva, hogy valaki figyeljen rám. A saját szememmel
akartam őt látni. Az én Jellybean-emet – a torka mélyéből
hangok törtek elő. A könnyeim szabadon folytak; esély sem
volt arra, hogy megállíthassam őket.
 – Mr. High – mindketten felnéztünk a nővér közeledtére. –
Most láthatja a lányát – Grayson és Dylan odajött mögénk. A
nővér észrevette őket és hozzátette. – Egyszerre csak ketten,
kérem.
Mosolyogtam és bólintottam. – Apa, menj te Dylannel.
– De…
– Nem, te és Dylan. Utána majd én megyek Graysonnal.
Ránézett Dylanre és aztán bólintott. Együtt elsétáltak,
csendben. Grayson megfogta a vállamat, és ahogy apáék
keresztülmentek az ajtókon, Grayson karjaiba fordultam, a
mellkasába temettem az arcomat és könnyekben törtem ki.
Szorosan ölelt. Nem mondott semmit, csak hagyta, hogy sírjak.
Végül eléggé megnyugodtam ahhoz, hogy összerakjak egy
mondatot. – Rendbe fog jönni – mondtam. – Így látni apát…
képtelen voltam tovább visszatartani.
– Nem is kellett volna.
– Úgy éreztem, hogy mégis, apa kedvéért – megköszörültem
a torkom, hozzátettem. – Köszönöm, hogy itt vagy!
– Sehol máshol nem lennék, Kenzie.
– Nagyra értékelem – bólintottam.
– Miért nem nézel rám? – motyogta a halántékomnak.
– Taknyos vagyok és gusztustalan.
Tetszett, ahogy éreztem is a kuncogását, nem csak
hallottam. – Láttalak, amikor bevetted a köhögéscsillapítót.
Már semmi sem tud zavarba hozni.
Felemeltem a fejem, nevettem. – Igaz.
– Ó, nem, kicsim! Rejtsd el az arcod, visszataszító vagy.
Levegőért kapkodtam, a szemeim kikerekedtek. Ő nevetett,
megfogta az arcomat és megcsókolt. – Viccelek.
Válasz gyanánt hasba vágtam. Aztán visszabújtam hozzá,
csak már mosolyogva.
 Kicsivel később megtudta, hogy lehetek még nagyobb
romhalmaz, amikor beléptem Lori szobájába. Tudom, hogy
valószínűleg sosem volt szemtanúja annak, hogy két nő együtt
sír. Ha ezt képes kezelni, akkor megtartom.
Később, amikor visszasétáltunk a kocsihoz, rájöttem, hogy
Grayson Jackson az a férfi, akit igazán semmi sem hoz zavarba,
ami velem kapcsolatos.
Nem tudtam biztosan, hogy mennyi szerelmet is érzek
iránta, de úgy tűnt, aznap éjjel nagyobbra nőtt.

****

A városban maradtunk néhány napig. Szerencsére apának

volt két külön szobája, így Graysonnal az egyikben voltunk és
Dylan volt a másikban. Lori is otthon volt. Volt egy törött lába,
megrepedt bordái és még néhány zúzódás és vágás. Ezen felül
javulóban volt és teljesen fel fog épülni. Grayson felhívott
valakit a munkahelyen és tudatta, hogy őt és az asszisztensét
egy városon kívüli munkához hívták. Visszautasította, hogy
elmenjen mellőlem és én hálás voltam érte.
Grayson Jackson jelentett nekem mindent.
A nappaliban kártyáztam Lorival és beszélgettünk, de csak
miután kirúgtam Dylant, hogy segítsen Graysonnak és apának
a grillezésben.
– Azt akarja, hogy visszamenjek veletek.
A kártyáról a húgomra néztem, megdöbbent suttogással
kérdeztem. – Mi?
Bólintott. – Azelőtt mondta nekem, hogy bejöttél.
– Neked mondta? – mosolyogtam.
Kuncogott. – Igen.
– Mit mondtál?
 – Gondolkodnom kell a dolgokon.
– Sokat törődik veled. Ki volt készülve, amikor értünk jött.
Mindig olyan gondtalan és életvidám, de aznap este nem olyan
volt. Elveszettnek tűnt.
Lori elpirult. – Nehéz külön lenni, de egyúttal jó is. Meg kell
ismernünk egymást.
– Azt legalább bebizonyította nekem, hogy komolyan
törődik veled. Nem is nézett más nőre, mióta téged meglátott –
vigyorogtam. – Megkérdeztem, mert hajlandó lettem volna
levágni a golyóit.
– Ijesztő.
– Miért?
– Ő… Dylan Jackson.
Vállat vontam. – És? Azok a napjai elmúltak.
– Tudom – bólintott. – De mi van, ha a dolgok
megváltoznak köztünk.
Sóhajtva mondtam. – Ha amiatt aggódsz, hogy megváltoztat
téged, hogy az ellenőrzése alatt tart, mint ahogy Robert tette
velem, akkor ne tedd. Nem tenné ezt, mint ahogy Grayson sem
tenné velem. Ezt megtanítottad nekem – megpöcköltem a
térdét.
A hangok kint hangosabbak lettek. Kikerekedtek a szemeink
és aztán hallottuk a hátsó ajtót kinyílni és a felénk tartó
dübörgő lépteket.
Apa jött be elsőnek, az arca eltorzult a dühtől. Aztán Dylan,
aki ugyanolyan mérges volt és végül Grayson… vigyorogva.
Apa megállt a kanapé végénél, mellette Dylan keresztbefont
karral. Akkor apa azt mondta. – Puding, hallottad ezt a
hülyeséget? Ez a mesüge magával akarja vinni Jellybeant.
– Á…
– Velem jön, Mr. High.
 – Baromság – ordította apa egyenesen Dylan arcába.
Dylan kidüllesztette a mellét és visszakiabált. – Nem fogom
hagyni, hogy a nő, akivel a hátralévő életemet le akarom élni,
akár egy napot is távol legyen tőlem. Isten tudja, mi a fene
történhet, és ami két napja történt, az is ezt bizonyítja. Velem
fog jönni. Akár bejegyeztethetjük őt helyi lakosnak is, még ha
kurvára fizetnem is kell érte – a levegőbe dobta a karjait. –
Bassza meg, maga is odaköltözhet, ha ez tartja őt vissza. Élhet
a vendégemeleten Grayson épületében – reméltem, hogy ezt
elsőként a bátyjával egyeztette. Elkaptam Grayson
szemforgatását, ami szerint ezt nem tette meg Dylan. Bár nem
úgy tűnt, mintha Grayson bosszankodna emiatt. – A fenébe,
még a csajom is ott maradhat, amíg el nem költözik velem a
francba, amikor maga hozzászokik a gondolathoz, hogy a
lányával randizom.
A szoba elcsendesült.
Ránéztem Lorira és láttam, hogy a szemei könnyben úsznak,
de a pirulása azt is jelezte nekem, hogy Dylan épp most nyerte
el a szívét. Az enyémet is megnyerte. Dylan szerette Lorit. Elég
jól elmondta apának, hogy ő Lorié és ha apa elég bolond ahhoz,
hogy közéjük álljon, akkor nekem is kell néhány szót váltanom
vele.
– Akkor jó – mondta apa.
Dylan feje megrándult a hirtelen váltásra.
– Nos, remek – bólintott Dylan. – Addig itt maradok, amíg
mindketten el nem költöznek.
– Külön szobában – méregette apa.
– Rendben – biccentett Dylan az állával.
– Mi van a munkával? – kérdeztem.
– Mindent elrendeztem, hogy legyen egy kis szabadságom –
mondta, de nem nekem. A szemei a húgomon landoltak és ott
is maradtak. Felálltam, megkerültem és megragadtam az apám
karját, kihúztam őt a nappaliból, Grayson követett minket.
– Hogy halad a vacsora? – kérdeztem a konyhában.
Apa felhorkant. – Ja, jól – Graysonra nézett. – Az öcséd egy
kelés a seggemen, de azt hiszem, jó lesz a lányomnak.
Grayson bólintott. – Az lesz.
– De mégse fogja kifizetni a tanulmányait. Azt a szart én
csinálom, és ha harcolni akar velem emiatt, elintézem őt.
– Ha ettől megkapja Lorit, nem hiszem, hogy harcolni fog
veled emiatt – mondta neki Grayson.
– A fenébe – morogta apa, mielőtt megint kiment az
udvarra. Elkezdtem nevetni, amikor kezek jelentek meg a
derekamon. Megfordultam, átkaroltam Grayson nyakát és
ránéztem.
Mosolyogva kérdeztem. – Rendben vagy mindezzel?
– Ha ettől Dylan abbahagyja a vérem szívását emiatt, akkor
igen. Ha ettől boldog vagy, akkor kétszeresen.
– Ez azt jelenti, hogy az apám sokat lesz körülöttünk.
Megrezzent, aztán kacsintott. – Nem olyan rossz, ha kedveli
az embert.
– Igaz. Bár azt hiszem, a lelke mélyén kedveli Dylant. Csak
szereti piszkálni. Meg Lori a legkisebb. Nem örül neki, hogy ő
is felnő.
– Jobb lesz, ha majd unokái lesznek.
Megrázkódtam, lassan pislogtam. – Azt hiszem – ahogy
Grayson megemlítette a gyerekeket, valami vicces dolog történt
a hasamban. Különösen, amikor elképzeltem magam
hatalmasan a gyerekével bennem. A gyerekcsináló rész is
nagyon mókás lehet. Valójában, lüktetett a csiklóm. Már egy
ideje nem voltunk együtt Graysonnal, mert fura lett volna
bármit is csinálni a gyerekkori otthonomban apámmal a
folyosó végén. Grayson egy fintorral beleegyezett ebbe.
A szája megfeszült, mintha tudta volna, merre járnak a
gondolataim. – Készen állsz visszamenni, kicsim?
– Több mint készen – suttogtam a szájának. Másnap
készültünk vissza menni dolgozni, mielőtt a dolgok elromlottak
volna és mivel tudtam, hogy Lorival két férfi is lesz, hogy
törődjön vele és kényeztesse, kész voltam elmenni.
– Ti ketten abbahagynátok a smárolást és kijönnétek
segíteni nekem? – szólt apa az ajtóból.
Graysonnal elváltunk és egymásra néztünk, aztán
nevetésben törtünk ki.
 Huszonhetedik fejezet
Fordította: Hannah

Egy hete itthon voltunk, és a nagy ijedtség után szerencsére,

visszatért minden a régi kerékvágásba. Én a szobámban
öltöztem, miközben Grayson az övében cserélt ruhát, nos, a
szobájában, ami az én felemen volt.
– Változtatnunk kell a dolgokon – csendült fel Grayson
hangja az ajtóból. Épp a magas sarkú cipőmet vettem fel,
amikor meghallottam. Miután szinte kiugrottam a bőrömből,
felálltam, és ránéztem a vállam fölött.
– Hogy érted?
Felém sétált. Kezeit a derekamra téve magához húzott. –
Szeretem, ha nézhetlek.
Nagyot nézve hajtottam hátra a fejem. – Oké.
– Mivel a cuccaim a másik szobában vannak, lemaradok a
látványról, ahogy öltözködsz, ahogy felveszed azokat a
kibaszott szexi cipőket. Amint kész van az én felem, vagy
beköltözöl velem a szobámba, vagy én hozom át ide a
dolgaimat.
– Úgy érted... lakjunk együtt.
– Már azt tesszük – horkant fel.
Ez igaz. Mondtam neki, és elmosolyodtam.
– Nincs semmilyen panaszod ez ügyben?
Alsó ajkamba harapva, elgondolkodtam rajta, és igazából,
semmi nem jutott eszembe, ami ellene szólna.
Mint már ő is mondta, már így is egy ágyban aludtunk
minden este. Együtt ébredtünk, együtt ettünk, és a lehető
legtöbb időt töltöttük egymással.
– Nincs – jelentettem ki.
 Biztos voltam abban, hogy Grayson ugyanúgy érez, mint én.
Nemcsak szerettük egymást, de miután a Lorival történtek
megijesztettek, nem akartam semmit kihagyni. Graysont
akartam. Ami a jövőmet illette. Minden perc számít, és nem
volt benne a pakliban, hogy kockáztassunk buta dolgok miatt.
– Jól van – morogta, mielőtt megcsókolt. Aztán a homlokát
az enyémhez érintette, és láttam a mosolyát mielőtt megszólalt.
– Ugyanakkor szeretném kijelenteni, hogy a hétvégéket
meztelenkedéssel kellene töltenünk.
Hátravetett fejjel nevetem. Ajkai kuncogva érintették meg a
nyakamat.
– Gyere, főnök. Megbeszélhetjük vacsora alatt. Kaját ígértél,
és lekéssük a foglalást.
Grayson vigyorogva forgatta a szemét, majd kézen fogott, és
kivezetett a lakásból.

****

Egyetlen probléma volt, ha Grayson Jacksonnal randizol, az,

hogy mindig felfigyeltek rá a nők. Tulajdonképpen, még
néhány férfi érdeklődését is felkeltette. Általában nem voltam
féltékeny típus. Megértettem miért nézték meg. A pasim dögös
volt. Képtelen voltam nem érezni a késztetést, hogy néhány
nőnek villával szúrjam ki a szemét. Főleg miután
rosszindulatúan néztek, ahogy a kezét fogva sétáltunk, a felső
ajkaik felhúzva, a szemöldökeik megfeszülve. Tudtam, mit
gondolnak. Mit csinál egy olyan férfi, mint ő egy olyan nővel,
mint én? A régi énem, aki Roberttel élt, kínosan érezte volna
magát Grayson miatt. Kételkedtem volna a kinézetemben, és
azon gondolkodtam volna, elég jó vagyok-e a mellettem álló
férfinak. Robert előtt az a nő voltam, aki kéz a kézben sétál
Graysonnal, így végül figyelmen kívül hagytam őket, és
száműztem a gondolataimból, ha ítélkeztek rajtam. Nem
érdekelt. Nem, ez nem igaz. A valóság az, hogy szar, amikor
ítélkeznek feletted. Fájt, annak ellenére, hogy azt kívántam,
bárcsak ne fájna. De Grayson mindig tudatta velem, milyen
fontos voltam számára. Jelentettem valamit neki. Így a belém
vetett bizalma serkentette saját önbizalmamat.
Továbbá, Grayson azt gondolta rólam, hogy kurvára dögös
voltam. Az végtelenül sokat segített.
Szóval, annak ellenére, hogy a pincérnő megnézte magának
Graysont, figyelmen kívül hagytam, továbbra is fogtam a kezét,
és mosolyogtam rá, amikor rám nézett. Hivatalosan, ez volt az
első vacsora randink. Ebédeltünk már együtt, voltunk
állatkertben, moziban, és színházban. De még soha nem
öltöztünk ki, hogy csak kettesben menjünk el vacsorázni.
Amikor felvetette aznap reggel zuhanyzás közben,
elpirultam, és szégyenlősen elmondtam, mennyire szeretném.
Grayson kihúzta nekem a széket. Gyorsan leültem, ő meg
odasétált az asztal másik oldalához, az ő székéhez. A francia
étterem távoli részében voltunk, a gyenge, romantikus
megvilágítás, és a háttérben a lágy hegedű hangja, kedves volt.
Egyszerre voltam izgatott és ideges. Szerettem Graysonnal
randizni. Szerettem és büszke voltam, hogy mellette lehetek.
Leadtuk az italrendelést, a pincérnő meg elment, hogy
teljesítse. Elvettem az étlapot és kinyitottam.
– A szüleim sosem törődtek velünk, miközben Dylan és én
felnőttünk – szólalt meg Grayson hirtelen. Letettem az étlapot
és ránéztem. Szomorúan mosolygott. – Dadánk volt. Olyan
volt, mint amilyennek az anyánknak kellett volna lennie.
Kedves, édes, szerető. Ahogy nőttünk, azt hittük minden anya,
olyan, mint a miénk. Amíg a barátainknál nem aludtunk, és
rájöttünk, hogy nem úgy van. Olyan sokszor irigyeltem a
barátaimat, amiért odaadó anyjuk volt, nekünk meg nem.
Mégis – kuncogott – tudtuk, hogy végül jobb, ha nem figyelt
ránk. Csak magával törődött, mint az apánk. Utálták egymást,
mégis együtt maradtak, miközben volt mellettük másvalaki is.
Soha nem vertek, meg hasonlók. Csak láthatatlanok voltunk
számukra, kivéve, ha volt valamilyen rendezvény – felsóhajtott.
– Amit mondani akarok, nem szeretném, hogy olyan legyen a
kapcsolatom a gyerekeimmel és a feleségemmel. Ott leszek.
Megmutatom a gyerekeinknek, milyen sokat jelentenek
számomra, és biztosítani fogom őket arról, hogy bármikor
számíthatnak rám.
Az.
Összes.
Gyerekünknek.
Azt mondta, és ennek hallatán egy másodpercre leállt a
szívem, a légzésem, és a testem.
Kinyújtottam a karom, és megfogtam a kezét. – Te soha nem
leszel olyan, mint ők. Látom a szemedben, hogy aggódsz, de te
melegszívű vagy, édes és szerető, mint amilyennek a dadusod
felnevelt.
– Édes? – emelte fel a szemöldökét.
– Igen. Amikor bizonyos emberekkel vagy együtt –
bólintottam nevetve.
– Bizonyos emberekkel, akiket nagyon is szeretek.
A testem megfeszült az izgató várakozástól.
Grayson kuncogott, felemelte a kezem és megcsókolta.
Aztán visszatette az összekulcsolt kezeinket az asztalra. –
Később, amikor a hálószobánkban leszünk, kettesben, imádni
fogom a tested, és miközben benned leszek – a puncim
lüktetett, mellbimbóim megkeményedtek, és nehéz volt
lélegezni, mert arra gondoltam, ahogy Grayson belém csusszan
– megmutatom, milyen nagyon szeretlek.
Elpirultam, a földre néztem, megnyaltam megszáradt
ajkaim. – A-az, öm, j-jól hangzik – dadogtam.
Hátravetette a fejét és nevetni kezdett. Majd a fejét rázva
rám mosolygott. – Mindig meglepsz. Hirtelen megnevettetsz,
mosolyogsz, és felkeltesz bennem egy olyan vágyat, amitől a
legszívesebben azonnal megdugnálak, amint valami aranyosat
vagy vicceset csinálsz. Ami mindennapos dolog.
Vigyorogva legyintettem a levegőbe. – Azt hiszem,
szerencsés nő vagyok.
– Igen, de én vagyok az a kibaszott szerencsés férfi, akinek
az irodájába beléptél és munkát akartál. Még soha nem
találkoztam olyan nővel, mint amilyen te vagy, Makenzie
Mayfair. Még soha senki nem vitatkozott velem, ha valamit
fizetni kellett, te mégis megteszed.
– Nem szeretek senkitől sem függeni. Jól keresek... amit
igaz, tőled kapok, de azt hiszem, elég jó munkát végzek ahhoz,
hogy megérdemeljem azt a pénzt – mondtam vállat vonva.
Grayson bólintott. – Így nyilvánvaló, hogy fizetni akarok, ha
elmegyünk valahova. Ha valamit megtanultam Roberttől –
Grayson bámult. Én rámosolyogtam –, az az, hogy valakivel
együtt lenni partnerség. Egyenrangúaknak kell lennünk. Bár, el
tudod érni, hogy felakadjon a szemem, amikor azt a dolgot
csinálod a száddal...
– Az italok – jelentette ki a pincérlány.
Elkaptam a kezem és nyögve temettem a tenyereimbe az
arcomat. Grayson ismét, hátra vetett fejjel felnevetett. Amikor
felnéztem, láttam, hogy a pincérnő is épp oly piros volt, mint
én. Gyorsan letette az italokat, és azt motyogta. – Nemsokára
visszajövök felvenni a rendelésüket.
 Nem hibáztattam, amiért úgy elrohant. – Fogadok, azt
kívánja, bárcsak itt ülne most, a helyemben.
Grayson felhorkantott. – Annak semmi esélye. Ő csak a
drága öltönyt látja, meg a…
– Dögös testet – tettem hozzá gyorsan.
Nevetve rázta a fejét. – A pénzt látja. Amikor te soha. Te
engem láttál.
– Igen – bólintottam. – Plusz a dögös testet.
– Akkor gondom lesz rá, hogy továbbra is betartsam az
edzéstervemet – hümmögte.
– Nem. Az az érzésem, nem számít, hogy néznél ki, én úgy
is... imádnálak. Habár. Jó móka lenne együtt edzeni. Láttam a
teremben egy eszközt, amit ki szeretnék próbálni. Te
ráfeküdnél, miközben én rajtad lovagolnék és...
– Készen állnak rendelni? – szinte kiabálta a pincér lány.
– Ma nincs szerencsém veled – nyögtem ki miközben, az
arcomat fogtam.
Legalább Grayson szerint vicces volt.
– A csirke cordon bleu-t kérem szépen – válaszoltam,
miután gyorsan átfutottam az étlapot.
– És ön, uram – kérdezte a lány, miközben végigpásztázta
Graysont.
Csakhogy ő engem nézett, és valamilyen oknál fogva,
önelégülten mosolygott. – Azt hiszem, én valami olyasmit
kérek, amit gyorsan elfogyaszthatok, hogy hazamehessünk
együtt edzeni – torkomon akadt a korty bor. – Szóval, a lazacot
kérem, köszönöm.
Visszaadtuk az étlapot és a pincérlány eliszkolt.
– Azt hiszem, meg kellene tanulnom tartani a számat
nyilvános helyen.
 – Soha – jelentette ki Grayson. – Elbűvölő, mint te, én meg
soha nem szeretném, hogy elrejtsd, aki vagy, akárki is legyen
körülöttünk.
Lesütöttem a tekintetem, miközben könnyek szöktek a
szemembe. Ez a férfi. Az én emberem. Amiket mondott,
nemcsak akkor este, hanem minden nap, mintha egyenesen a
szívemre ütöttek volna egy pöröllyel. Jó értelemben,
szívmelengetően.
Valamilyen oknál fogva az ajtó felé néztem, és akkor láttam
meg őt.
Harper.
Szemem kikerekedett, és levegőért kapkodtam. Ha Harper
meglát, rögtön levonja a következtetést. Nem számít, hogy igaz.
Még csak nem is gondoltam arra, hogy néztünk ki, amikor
kézen fogva léptünk ide be, de éppen akkor még nem álltam
készen arra, hogy az emberek megtudják, azt sem tudtam
Grayson szeretné egyáltalán, hogy kapcsolatunk
nyilvánosságra kerüljön, és most az irodában dolgozókra
gondoltam. Biztos voltam benne, hogy Harper mondani fog
valamit.
– Mi az? – kérdezte Grayson.
Nem tudtam válaszolni, mert azon voltam, hogy a székemről
lecsúszva eltűnjek az asztal alatt.
– Kenzie – suttogta Grayson. – Mi a csodát művelsz?
– Shhh, ha meglát minket így, tudni fogja. Ha meglát
engem, látni fogja a szememben, mit jelentesz számomra, és el
fogja mondani mindenkinek.
Az asztal alatt guggolva láttam, hogy Grayson
kiegyenesedett a székén, majd körülnézett. Tudtam, mikor
látta meg, mert ingerült lett.
 – Bébi – szólalt meg Grayson kedvesen –, mássz ki onnan.
Kurvára nem érdekel, ki lát meg és mikor. Elmondhatja az
átkozott újságoknak is, leszarom.
– Uram – szólalt meg egy új hang az asztal mellett. – Ez a
hely, nem egy olyan típusú létesítmény.
– Miről beszél? – kérdezte Grayson szigorúan, bosszúsan.
– A barátnője az asztal alatt. Jobban örülnék, ha azt valahol
máshol folytatnák – vakkantotta orrhangon.
– Nem azt csinálom, amit gondol, hogy csinálunk –
kiáltottam az asztal alól.
– Nos, akkor talán felállna?
Magamban motyogva, visszabújtam az asztalterítő alá, majd
kimásztam és megálltam az asztal mellett. A pincér fixírozása
közben megigazítottam a ruhámat és hunyorogva néztem
vissza rá.
– Makenzie?
Megdermedtem.
Nem lehet.
Mekkora lehet az esélye?
Lassan, jobbra fordultam, és ott állt az exem. Harper és
Robert szövetkeztek, hogy azon az estén mindkettőnk exe ott
volt?
– Robert, mit csinálsz te itt? – a szemem sarkában láttam,
hogy a pincér hátrált egy lépést, majd eltűnt. Biztosan túltette
magát, az apró félreértésünkön, és otthagyott az új
látogatónkkal. Igazából inkább választottam volna dorgálást, és
annak lehetőségét, hogy kiteszik a szűrünket, mint a Roberttel
való találkozást és beszélgetést.
Robert elmosolyodott. – Természetesen vacsorázom.
Remekül nézel ki – mondta, és közelebb lépett, miközben
kezével megérintette a könyökömet. Szék csikorgott a padlón.
Aztán Robert közelebb hajolt, hogy megpuszilja az arcomat,
miközben én csak álltam ott hülyén ledöbbenve, mellettünk
torokköszörülés hallatszott.
Robert hátrált egy lépést, mielőtt ajkai megérintették az
arcomat, amiért hálás voltam. Már így is késztetést éreztem,
hogy fertőtlenítsem a könyököm.
– Ó, maga a főnöke ugye?
– Igen – vigyorogta gúnyosan Grayson. – Grayson Jackson.
– Ja. Robert Mayfair. Amikor utoljára találkoztunk,
megpróbálta beleütni az orrát az én feleségem dolgába.
– Volt feleséged – vágtam rá gyorsan, mivel Grayson
állkapcsa megfeszült, és orrcimpái olyan nagyra kitágultak,
hogy azt hittem, majd szétrobban mérgében. Így hozzátettem.
– Robert aláírtad a papírokat. Már nem szólíthatsz a
feleségednek.
– Hát persze – mosolygott Robert.
– Grayson – szólalt meg egy hang Robert mögött. Mind
megfordultunk és az ott álló Harperre néztünk. – De örülök,
hogy látlak – aztán rám nézett. – Üzleti megbeszélés?
– Nem – válaszolt Grayson rosszkedvűen. Miközben
Harpert nézte, vakon nyújtotta a kezét, és amint elkapta a
karom, maga felé húzott. Amint mellette álltam, elengedte a
csuklóm, és a derekam köré fonta a karját.
Elővigyázatosan én is a dereka köré fontam a karom, amiért
jutalmul Grayson mosolyogva nézett le rám.
Arca elsötétült, amikor ismét Robertre, majd Harperre
szegezte tekintetét.
– Szóval lefeküdtél a főnökkel, hogy megkapd a... –
gúnyolódott Robert.
 Grayson megfeszült. – Még egy szó róla, és kurvára
kinyírom – Harperhez fordult. – Ez most komoly? Vele
randizol?
Elcsodálkoztam.
Robert és Harper?
Harper az exem mellé állt és mosolyogva karon fogta.
A számhoz szorítottam a kezem. A kuncogás ki akart törni
belőlem. Az azonban, mintha nem akarta volna, hogy elfojtsák,
így felhorkantam, majd köhögtem, és végül kuncogni kezdtem
a kezem alatt.
Robert és Harper.
Istenem, ha kerestem volna sem találtam volna jobbat
számukra.
Harper ajkáról lehervadt a mosoly, amikor rám nézett. Azt
hitte féltékeny leszek? Harper szeme megrándult, és tovább
nevettem, miközben Grayson vigyorogva nézett le rám.
Kezemet a mellkasomra téve, kifújtam a levegőt. – Hűha,
bocsánat. Nem tudtam abbahagyni.
– Mi van veled? – kérdezte Robert. – Nem illik így
viselkedni ilyen helyen – nem vitás, kaptam pár pillantást,
amiért hangosan nevettem. De nem érdekelt, és Robert sem
tehetett semmit, amitől érdekelt volna, mert már semmi köze
nem volt az életemhez.
– Vicces, ezt mondta a pincér is, amikor rajtakapott, ahogy
Graysont kényeztettem az asztal alatt.
Robert szemei elkerekedtek, miközben Harper résnyire
húzta össze az övét, Grayson meg kuncogott mellettem.
– Nos, én soha...
– Mindegy – szakítottam félbe. – Mindketten reméljük,
csodálatos estétek lesz.
– Nem, nem reméljük – fűzte hozzá horkantva Grayson.
 Rácsaptam a hasára. – De igen, reméljük. Mert boldogok
vagyunk, és amint kijutottunk innen, remek éjszakánk lesz –
Grayson zakóját húzgálva, elcsíptem a tekintetét és azt
javasoltam. – Menjünk, vegyünk valami kaját, amit
hazavihetünk, és majd otthon meztelenül megehetünk –
felbátorodtam, gyomromban büszkeség és pimaszság
bimbózott.
Grayson lassan, de szélesen és komiszul elmosolyodott. –
Kibaszottul tökéletesen hangzik.
Hátat fordítottam, éppen akkor vettem el a táskámat,
amikor a pincér az asztalhoz lépett tányérjainkkal.
– Sajnálom – mosolyogtam. – De mi megyünk – táskámba
nyúltam a pénztárcámért, de Grayson egyik kezével átkarolta a
derekamat, a másikkal meg pénzt tett az asztalra.
– Épp fizetni akartam – nyafogtam bosszankodva.
– Tudom – motyogta a nyakamba, majd megpuszilt ott. –
Viszont túl sokáig tartott a keresgélés a feneketlen
szakadékban, ami a táskád. Szeretnék minél előbb az este
meztelenkedős részéhez érni.
Szemeimet forgatva rámosolyogtam, és megfordultam, hogy
megcsókoljam. – Akkor megbocsátom, hogy feneketlen
szakadéknak nevezted a táskám, meg hogy te fizetsz, de
következő alkalommal rajtam a sor.
– Majd akkor megvitatjuk – horkantott Grayson.
– Megegyeztünk.
Aztán Grayson megfogta a kezem, és emelt fővel, soha nem
nézve vissza múltunkra, kisétáltunk az étteremből, helyben
hagyva a ledöbbent ex párjainkat. Azok az emberek a
múltunkból nem értek annyit. Senki nem számított, csak a
mellettem lévő férfi és a bolondos családom.
 ****

Szavához hűen, miután Graysonnal vettünk pár burgert és

hazavittük, rövid időn belül a hálószobában voltunk.
– Lassan – utasított morogva mögöttem. A vállam fölött
huncut pillantást vetettem rá, és lassítottam miközben
lehúztam a bugyimat. A ruhámat és melltartómat már letépte
korábban, miközben csókolózva hátráltunk a hálószobáig. –
Basszus, igen – mondta.
Lehajoltam, hogy kilépjek a fehérneműből, megálltam,
amikor megéreztem a simogatását a fenekemen.
– Imádom a segged. Jézusom, imádom a tested. Képtelen
vagyok betelni veled – gyengéden megpaskolta a hátsóm,
mielőtt utasított. – Állj fel. A magas sarkú cipő marad.
A csiklóm lüktetett, testem remegett, ahogy felálltam.
Grayson mögém lépett, karjaival átölelt és megfogta a
melleimet. Viszont csak az egyik maradt ott. Gyengéden
masszírozta azt, amíg a másik keze a mellkasomon felfelé
haladt, hogy átfogja a nyakam. Kissé megszorította, én meg
ziháltam, és a lábam közét elöntötte a nedvesség. Erekcióját a
fenekemhez nyomkodta.
– Szeretkezni akartam veled, de csak arra leszek képes, hogy
megdugjalak – nyakamon meglazult a szorítás. Ujjaival az
államon, oldalra fordította és felemelte a fejem, hogy a
szemembe nézhessen. – Akarod, hogy megdugjalak bébi?
– Igen – nyögtem.
Istenem, igen. Ki az ablakon a lassú szeretkezéssel, és
basszál meg keményen.
– Fordulj meg, és feküdj az ágy szélére – levette a kezeit a
testemről. Nehezen kaptam levegőt, és amikor megfordultam,
épp levetkőzött. Még elcsíptem önelégült mosolyát, ahogy
harmadszorra végig pásztáztam. Miután megszabadult az
ingétől, Grayson lehajolt, hogy megcsókoljon. Nyaka köré
fontam a karjaim, hogy elmélyítsem a csókot, de Grayson
elhúzódott és megrázta fejét. – Feküdj az ágyra, Kenzie.
Megnyaltam a szám, bólintottam, és hátra dőltem úgy, hogy
a fenekem alig érte az ágy szélét, lábaim lelógtak, talpammal a
padlón.
Grayson levette a nadrágját, a zokniját, és az alsónadrágját.
Előrelépett, kezét a térdemre tette. Remegtem az izgalomtól és
a vágytól, ahogy ujjai végig siklottak a lábamon, a hasamon fel,
a mellemhez. Ismét előrelépett, lábai közé vette az enyémeket,
hogy lehajolhasson és birtokba vehesse a szám, közben kezei a
mellbimbóimmal játszadoztak, húzta, csavarta és csipkedte,
pontosan úgy, ahogy szerettem.
Farka megrándult, és megbökött. Felemeltem a kezem és
köré fontam az ujjaim. Grayson azonnal előre tolta csípőjét,
összeszorított fogai közt szisszent az ajkaimra.
Sikerült párat húzni rajta, mielőtt megszakította a csókot, és
hátralépett.
– Benned kell lennem – tekintete keményen és mélyen az
enyémbe fúródott. Állkapcsát összeszorította, orrcimpái
kitágultak. Ősi ösztön hajtotta az emberem. Kívánt engem.
Imádtam, hogy így kívánt, hogy képes voltam megőrjíteni,
ahogy ő is tette velem.
Amikor a térde hozzáért az enyémhez, rám mosolygott,
majd kezét a lábam közé csúsztatta. Örömmel tárulkoztam ki
előtte. Kezét a dombomra tette, míg egy ujját a nyílásomhoz
helyezte. – Fel akarlak falni, de a vágy, hogy megdugjalak,
felülmúlja azt – bólintottam, mert a szavam elállt. Ujjával
belém hatolt, én meg a hátamat ívbe feszítve felnyögtem.
Éreztem érintését, ahogy keze, újra meg újra, felfele haladt a
hasamon és mellkasomon. Kinyitottam a szemem és
tekintetünk összefonódott. – Amikor elélvezek, ide teszem meg
– a mellem. – És ide – a hasam. – Megjelölöm ezt a testet,
hogy az enyém.
Ó, Istenem.
Ez volt a legizgatóbb dolog volt, amit valaha hallottam.
Amikor bólintottam, ő vigyorgott. Kihúzta az ujját belőlem.
Másik kezét levette a hasamról, térdhajlatomnál fogva
megragadta a lábaimat, felemelte a magasba és szélesre tárta.
Előrelépett, egy vonalba igazította magát velem, és közben
kezét a bokámhoz vitte.
Grayson elfordította fejét és megcsókolta a bokámat. –
Kurvára szeretem a cipőidet.
Képtelen voltam visszatartani a kuncogást; aztán hirtelen
abbahagytam, amikor egyetlen, sima lökéssel tövig belém
hatolt, amitől mindketten felnyögtünk.
Szorítása egyre erősödött a bokámon, ahogy teljesen
kihúzódott, majd lassan visszacsúszott. Ziháltam, belső izmaim
remegni kezdtek.
– Közel vagyok – mondtam.
– Még ne – felelte, miközben gyorsított a tempón.
– Grayson – pihegtem.
– Ne! – parancsolta.
Hasizmaim megfeszültek, és ez az érzés elindult a puncim
felé.
– Istenem, igen – kiáltottam, ahogy Grayson, gyorsabban és
keményebben döfködött. Felpillantottam rá, és láttam, hogy
lefele nézett. Figyelte, ahogy újra meg újra belém hatolt.
– Grayson – szólítottam meg. Tekintetünk találkozott.
– Kibaszottul gyönyörű és az enyém.
– Igen – bólintottam.
 – Jézusom. Élvezz el, bébi.
– Igen – sikítottam, miközben izmaim összeszorultak
körülötte. Elengedte a lábaimat, hogy fölém hajoljon,
miközben még mindig ki-be mozgott, keményen, gyorsan és
csodálatosan. – Istenem, igen – nyögtem, és megfogtam a
nyakát. – Szeretlek – kiáltottam, miközben még mindig tartott
az orgazmusom.
Grayson felmordult, majd azt kiáltotta. – Szeretlek, bébi.
Kurvára szeretlek.
– Igen – mosolyogtam.
– Basszus, bassza meg. Elélvezek – kihúzódott, megragadta
a farkát, és lenézett, hogy figyelje, ahogy a hasamra és
melleimre lövellt.
Amint befejezte, két ujjával még egyszer belém mártózott,
majd kihúzta az ujjait, megérintette vele a hasamat és
összevegyítette a levünket. Meleg, lángoló tekintete találkozott
az enyémmel. – Ez mi vagyunk – mondta halkan, szinte
morogva.
– Igen.
– Nekem teremtettek.
– Téged meg nekem.
– Igen, bassza meg.
Lehajolt és ajkaival megérintette az enyémet, és azt mondta.
– Komolyan gondoltam Makenzie. Szeretlek.
Nyaka köré fontam a karjaim, közelebb húztam magamhoz,
teste egy vonalban volt az enyémmel. – Jó, mert én is
komolyam mondtam – válaszoltam és ismét megcsókoltam.
Amikor elhúzódott, szapora légzésünk összevegyült,
hozzátettem. – Most levehetem a cipőmet?
 Tudtam, hogy ezzel reakciót váltok ki belőle, és az az volt,
amit a legjobban szerettem. Grayson hátravetette fejét és
felnevetett.
Orrával a nyakamat és az arcomat cirógatta. – Csak te –
suttogta.
Tudtam, hogy érti. Csak én voltam képes megnevettetni egy
ilyen pillanatban, és ennek örültem.
Csodálatos volt a régi önmagamnak lenni.
 Huszonnyolcadik fejezet
Fordította: Hannah

Két hónappal a balesete után, egy héttel ezelőtt, Lori és apa

végre ide költöztek a közelünkbe. Lori teljesen meggyógyult, és
egy hét múlva kezdi az új főiskolát. Grayson felajánlotta nekik
a vendégek számára fenntartott szintet. Kérdeztem tőle, miért,
amikor a mi lakásunkban is lett volna hely. Önelégült mosolyt
villantott és azt válaszolta. – Bébi, szeretem, hogy meztelenül
járkálhatunk a lakásban, vagy, hogy bármikor szeretkezhetünk,
és abban a szobában, amelyikben akarunk – amit meg is
tettünk. Nos, szinte mindegyik szobában. Még Grayson régi
szobáját is felavattuk, miután kész volt a renoválás. Még
mindig hasonlított az én szárnyamhoz, de az ő nappaliját
kibővítették. Így az ő felén csak két hálószoba volt. Valójában,
már nem nevezhetem az ő térfelének. Főleg miután
figyelmeztetett, hogy ne nevezzem annak, mert az egész emelet
közös helyiség.
Dylan szinte minden nap meglátogatta Lorit. Lori elmesélte,
Dylan mennyire imádta, és apának is segített mindent
felpakolni. Megszervezte a költöztetést, Lori főiskoláját, és még
munkát is szerzett apának Grayson cégének postai részlegén.
Apa is engedékenyebb lett, ami Dylant illette, és csak
néhányszor nevezte mesügének.
Csak tegnap volt, amikor Lorival elmentünk egy kicsit
kényeztetni magunkat, gyantáztatni, majd fodrászhoz és
manikűröshöz. Lehet, hogy leordítottam a bolt tetejét, de végül
jól szórakoztunk. Amikor hazatértünk, Lori bizalmasan
elmondta, hogy mennyire aggódott, amikor ő és Dylan a
kapcsolatuk következő szintjére léptek. Dylan nagyon türelmes
volt, viszont nem tudta Lorinak mennyi tapasztalta volt. Ami
sokkal kevesebb, mint nekem. Vagyis semmi.
Mondtam neki, hogy ijesztő lehet, mert az első alkalom
mindig az volt, de bizonyosodjon meg róla, hogy valóban
akarja. Nem akartam, hogy elsiesse, csak mert Dylan könyörög.
Lori azt mondta, nem tette. Sőt Dylan azt akarta, hogy
várjanak, míg Lori azt szerette volna, hogy gyorsítsanak.
Miközben nyugtalanul súrolta kezét a combjához az autóban,
azt mondta. – Annyira felpörget egyetlen csókkal. Többet
akarok.
– Ezt meg tudom érteni – válaszoltam mosolyogva. – De ha
Dylan valamivel megbánt, rögtön telefonálsz, és jövök,
elintézem.
– Ma este ott maradok nála.
Kezemmel megszorítottam a kormányt. Elvégre a kishúgom
volt. – Biztos vagy benne?
– Igen – pirult el. – Két hónap telt el, és minden tettével
bebizonyította a jellemét. Tudom, ha valami történik ma este,
az mindkettőnknek többet fog jelenteni, minden másnál, mint
ami a múltjában volt.
– Igazad van. Csodálatosan bánt veled, és tudom, hogy
ugyanaz a férfi marad, mint amilyennek eddig bizonyult. Bár
ennek ellenére is kikészítem a fegyverem, a biztonság kedvéért.
Apa mit szólt hozzá?
Lori sóhajtott. – Úgy érted, miután egy órán át ordítozott és
kiabált? Kijelentette, hogy felnőtt vagyok, és csinálhatok, amit
akarok. Aztán megdobott egy csomag óvszerrel, és a bajusza
alatt morogva elsétált.
Kitört belőlem a nevetés. – Csodálkozom, hogy nem
panaszkodott, hogy megőszül miattad, és hogy ő ilyen
szarságra nem volt felkészítve – annak ellenére, hogy már
amúgy is őszült.
– Ó, az is megtörtént, de ez előtt.
– Ne aggódj. Biztos vagyok benne, ahogy halad a
kapcsolatotok, Dylan azt akarja majd, hogy összeköltözzetek.
Már így is folyton itt van.
Lori kuncogott. – Igaz, de hosszú idő lesz, míg én arra kész
leszek. Egyelőre csak ott alszom nála. Ami mellesleg
csodálatos. Láttad a lakását?
– Tulajdonképpen, nem. Nem láttam.
Lori horkantott. – Gondolom lefoglalt az a bizonyos főnököd
– majd rám mosolygott. Viszonoztam, aztán a szemem ismét az
útra szegeztem. – Úgy örülök neked, Kenzie. Rég nem láttalak
ilyen boldognak.
Bólintottam és azt válaszoltam. – Vannak napok, amikor ki
akarjuk nyírni egymást, de a szép napok tízszeresen
felülmúlják a rossz napokat. Tudom, mennyire szerencsés
vagyok, hogy Graysonra rátaláltam.
– Igen, és ő is szerencsés. Teljesen elbűvölted.
– Mint a húgom a testvérét – nevettünk. – Ha megpróbáltuk
volna sem tudtuk volna így eltervezni. Felcsípni két csodálatos
testvért.
– Tudom. De én örülök ennek.
A keze után nyúltam, és megszorítottam azt. – Én is.
Visszagondolva az autóban folytatott beszélgetésre,
elővettem a telefont, hogy ismét megnézzem nem jött-e üzenet.
Lori nem hívott, és csak reménykedni tudtam, hogy Dylan
gondoskodott róla.
Megráztam a fejem, és folytattam az e-mailt, épp amikor
Grayson behívott az irodájába. Felálltam, kinyitottam az ajtót.
Grayson felemelte tekintetét a monitorjáról, és azt kérdezte. –
Bébi, hoznál nekem egy kávét?
– Persze, ettél már valamit?
Mosolygott és a szeméből melegség sugárzott. – Még nem.
– A szekrényben elraktároztam néhány müzli szeletet, és
biztos vagyok benne, hogy láttam pár muffint is, amit Darby
sütött és hozott be. Hozok abból is egyet.
– Köszi – kacsintott.
Becsuktam az irodája ajtaját, és elindultam a pihenőbe.
Miután elkészítettem az undorító fekete kávéját, elővettem egy
tányért a csokoládés muffinjának, tudtam, hogy édes szájú és
szerette a csokit. Tettem két müzli szeletet is a tányérjára.
Miközben visszafele sétáltam az íróasztalomhoz, szememet
lesütve, mert figyeltem, nehogy kiöntsem a kávét, hallottam,
hogy valaki a nevemet mondta. Felnéztem és megálltam.
Randal ott állt az asztalomnál.
Habozva pillantottam Grayson irodája felé; az ajtaja még
mindig be volt csukva.
– Szia, Randal. Mit csinálsz itt? – mosolyogtam. Végül is
még mindig barátok voltunk, még úgy is, hogy tudtam,
Grayson nem kedvelte.
– Beugrottam, hogy megnézzem…
– Puding – szólított apa az asztalomhoz jövet. – Hallottál
valamit Jellybeanről?
– Nem apa, még nem.
Dohogva nézett Randalra. – Te meg ki vagy?
– Randal Muller – nyújtotta kezét Randal apának.
Apa ránézett a kezére, összehúzta szemét, és keresztbe fonta
karjait a mellkasán.
Apa, ne. Egy szót se szólj, kérlek.
– Pöcsfej Randal.
 – Apa! – kiáltottam. – Ne haragudj Randal, úgy tűnik még
nem vette be a gyógyszerét.
Apa megvetően nézte. Semmibe véve engem, megkérdezte
Randalt. – Grayson tud róla, hogy itt vagy?
– Nem, nem tudtam – hangzott fel mellettünk.
Felpattantam, megfordulva láttam, ahogy Grayson ott állt az
ajtóban.
Idegesen nevetve, magyarázni kezdtem. – Randal csak
beugrott köszönni.
– Igazán? – emelte meg a szemöldökét Grayson.
Bólintva letettem a kávéját és a nasiját az asztalomra, majd
apát és Randalt megkerülve odamentem mellé.
Nem volt extra csend az emeleten?
De igen. Körülnézve láttam, hogy mindenki minket figyel.
– Épp mondani akartam Randalnek, hogy sok dolgom van,
és majd máskor találkozunk, de aztán megérkezett apa.
Grayson lenézett rám. – Csakugyan?
– Csakugyan mi? – suttogtam az ajkamat harapdálva.
– Fogsz vele máskor találkozni?
Idegesen felnevettem és azt mondtam. – Nos, nem úgy,
ahogy gondolod, de mint barátok, igen.
– Látom, rosszkor jöttem – mondta Randal.
– Talán egyáltalán nem kellene ide jönnöd – motyogta apa,
elég hangosan, hogy mindenki hallja. Grayson ajkai
megrándultak.
– Nem – jelentette ki Randalt figyelve. – Semmi baj. Gyere
csak, amikor szeretnél.
Randal hátrabillentette fejét. – Ó, köszönöm, azt hiszem.
Makenzie, öröm volt látni téged, mint mindig – mosolygott. Én
bólintottam. – Grayson és...
– Makenzie apja, Trent.
 – Igen. Örvendek.
– Valóban? Tényleg? – kérdezte apa.
Becsukott szemmel lehajtottam a fejem, és megráztam.
Randal kuncogott, és elindult. – Majd máskor találkozunk,
Makenzie.
– Igazából – szólalt meg Grayson. Amikor felemeltem a
fejem, láttam, ahogy megfeszült az állkapcsa, orrcimpái
kitágultak, széttárta a karjait, és tett egy lépést előre. – Egy
dolgot elfelejtettem elmondani.
– Mi lenne az? – fordult felénk Randal.
Grayson azonban nem válaszolt.
Egy szót sem szólt.
Helyette lenézett rám, mosolygott, és magához ölelt, és
ajkait az ajkaimra tapasztotta. De ezzel nem lett vége. Nyelve
kibújt, hogy köszönjön, én meg válaszul saját módomon
üdvözöltem. Mindig is azt tettem, amikor Grayson megcsókolt.
Megfeledkezve arról, hogy hol vagyok, felemeltem és nyaka
köré fontam a karjaim, miközben Grayson szorosabban ölelte a
derekam.
Apa nevetése visszarántott a valóságba, és megszakítottam a
csókot. Az arcom már lángokban állt, amikor felnéztem az
emberemre, majd lassan megfordultam és észrevettem, hogy
még több tekintet szegeződik ránk.
Grayson szintén helyet változtatott, mellkasával a hátamnak
fordult. Kezét a vállamra tette, én meg rögtön tudtam, hogy
fejem fölött önelégülten vigyorog Randalra.
– Remek lépés, és már ideje volt – mosolygott Randal.
Grayson megfeszült.
Randal kacagott, és a szemét forgatta. – Ez csak egy baráti
látogatás volt. Igazából csak el akartam hívni ebédelni, hogy
elmondjam megismerkedtem valakivel.
 A szívem olyan szaporán dobogott, hogy fel sem fogtam
Randal szavait. A hír gyorsan fog terjedni. Angelia, Darby, a
pokolba is, mindenki, akivel együtt szoktam ebédelni,
csodálkozni fog, miért nem mondtam semmit. Tudtam, hogy
sok magyarázattal tartozom. Rajtuk múlik majd, hogy
meghallgatják-e az érveimet, hogy miért nem akartuk senkinek
elmondani.
– Várj – szólaltam meg. – Megismerkedtél valakivel? Ez
remek Randal. Remélem, találkozhatok vele valamikor –
könyökömmel oldalba böktem Graysont. – Látod, nem volt
muszáj mindenki előtt lepisilned, amiért Randal benézett.
Grayson horkantott. – Igaz. De mégis, élveztem, és ideje
volt, hogy mindenki megtudja, mi folyik köztünk. Mellesleg,
azt hiszed, nem veszem észre, hogy néznek rád körülötted a
férfiak. Kibaszottul őrületbe kergetett. Most már tudják,
kicsinálom őket, ha nem fejezik be.
– Ne légy nevetséges – feleltem a fejemet rázva. – Senki sem
nézett rám úgy, ahogy te gondolod.
Grayson vetett egy pillantást apára, majd Randalre.
Mindannyian nevetésben törtek ki.
– Mi van?
– Puding, a lányaim bombázóak. A férfiak észre fogják
venni, te meg mindig is vak voltál, ami ezt illette.
– Apa, nem tudod mit...
– Makenzie, ez igaz. A férfiak észrevesznek, amikor belépsz
a helyiségbe. Emiatt volt Robert olyan idióta, ahogy veled bánt
– tette hozzá Randal.
– Mindenesetre, halasszuk el ezt a kínos beszélgetést majd
más napra, mondjuk soha – figyelmen kívül hagyva a
körülöttünk zajló sustorgást, megfogtam Grayson kezét a
vállamon, levettem onnan, és elléptem mellőle. – Randal, el
kell jönnöd egy este vacsorára, és hozd a barátnődet.
– Örömmel, most már tudom, hogy Grayson nem fog
kinyírni – közelebb lépett, megpuszilta az arcomat, és
mosolyogva hátrált. – Majd hívlak.
– Az remek lenne.
Miközben Randal távozott, Grayson a fülembe suttogott. –
Csodálkozom, hogy nem borultál ki, amiért most mindenki
megtudta.
Felhorkantam. – Ó, de igen, csak magamban teszem – ami
igaz volt.
– Ha már valaki meggyilkolásáról beszélünk, a testvéred is
azon a listán van – mondta apa.
Sóhajtva néztem rá. – Apa, tényleg hagynod kell Lorit, hogy
élje az életét. Huszonegy éves, nem tizenhat.
– Tudom – szorította össze az állát.
Megérintettem a karját, mosolyogva és azt mondtam. –
Tudom, hogy tudod, és tudom, hogy nehéz megtenned, de ő
nem buta, és Dylan sem. Teljesen odavannak egymásért. Most
pedig menj haza, vagy még jobb, menj, sétálj egyet, és mikor
Lori hazamegy, hagyd őt és Dylant békén. Boldogok. Én is
boldog vagyok, és azt szeretném, hogy te is boldog légy. Tudod
Grayson házvezetőnője...
– El ne kezd! – szólalt meg.
– Nem vagy túl idős ahhoz...
– Makenzie, még egy szó – figyelmeztetett.
– Nagyon csinos – nem mintha tudtam volna, mert olyan
volt, mint a gyereknek a Mikulás.
– Elég. Nem beszélgetek veled ilyen szarságokról. Én
léptem.
 – Most már tudod, hogy érezné magát Lori – kiáltottam
utána, miközben elment.
– Jó vagy – kuncogott Grayson a nyakamba. – Vissza kell
mennem dolgozni. Köszönöm a nasit meg a kávét.
Megfordultam és belecsíptem az oldalába. – Nem fogsz itt
hagyni egyedül, miközben mindenki engem néz és beszélget.
Megpuszilta az orrom. – De igen, mert tudom, hogy
megbirkózol a helyzettel.
– Biztos? Később majd valószínűleg a női mosdóban fogsz
megtalálni, bezárkózva, mert oda menekültem a sok kérdés
elől.
– Senki nem fog kérdezősködni – forgatta a szemét. –
Kivéve, talán azokat, akikkel ebédelni szoktál.
– Honnan tudod?
– Nem akarnak felbosszantani.
– Ez igaz – feleltem vigyorogva.

****

Graysonnak igaza volt. Senki nem merészelt kérdezősködni

a smárolásunkról. Viszont, amikor ebédidőben leültem az
asztalunkhoz, kérdésekkel bombáztak. Mégsem olyan kérdések
voltak, amiket vártam.
– Tudtuk, hogy ez lesz, de pontosan mikor is történt? –
kérdezte Angelia.
– Honnan tudtátok? – érdeklődtem.
– Nem egy buta férfi – horkantotta Hudson. – Meglátta a
zsákmányát, és amilyen gyorsan csak tehette, becserkészett. De
végül pontosan, mikor tette?
– Amikor megcsókolt a díjátadáson? – kérdezte Dara.
 – Nem – ráztam a fejem. – De mégis honnan gondoltátok,
hogy bármi is történni fog?
Darby, Angelia oldalához dőlt, és kuncogott. – Elejétől fogva
féltékeny volt az... udvarlóidra, és még az exedre is.
– Tessék? – emeltem meg a szemöldököm.
Mindannyian egymásra néztek. – Nem vetted észre? –
kérdezte Ryan. – Még az elején körbepisilt. Fenébe is, egyik
nap még hozzám is lejött, és a maga ravasz módján
megtudakolta, hogy randizok-e, és megemlítette, hogy nemrég
szakítottál a férjeddel. Így akarta tudomásomra hozni, hogy
kurvára maradjak távol tőled, különben kinyír. Kezdetben nem
gondoltam, hogy azért, mert csak magának akart.
– Nem, amíg meg nem hallottam Ethannel beszélgetni, és ő
is hasonló leckéztetésben részesült – tette hozzá Abby.
– Én-én, tudom, hogy törődik velem, de nem pont a
legelejétől.
Ismét egymásra néztek. – Talán mert még új volt és nem
látta rajta a változást? – vetette fel Angelia.
Mind bólintottak. – Igaz – mondta Dara.
– Hogy értitek, azt hogy megváltozott? – nevettem. – Még
mindig kész arra, hogy bárkit is megöljön, ha az felidegesíti.
Mindannyian felnevettek.
– Ismét, ez igaz, de nem annyira intenzív, és igazából
mosolyog is – magyarázta Abby.
– És köszön az embereknek, akik megszólítják.
Hátra hőköltem. – Tényleg? Nem is vettem észre. Bár
amikor a közelében voltam, eléggé elvonta a figyelmem.
– Szívem – szólalt meg Angelia. – Te vagy a legjobb dolog,
mióta feltalálták a Nutellás fánkot. A másik ok, amiért nem
fogja érdekelni az embereket, mi folyok közted és Grayson
közt, hogy megszelídítetted a szörnyet. Boldog, és ez látszik
rajta itt is.
– Nos, mikor kezdődött igazából? – kérdezte Hudson,
Könnyed, meleg szívvel, mosolyogva elmeséltem, hogyan
kezdődött minden. Örömmel töltött el az elfogadásuk, és
megértésük, még akkor is, ha csak azért tetszett nekik a
kapcsolatunk fogalma, mert így Grayson elviselhetőbb volt a
munkában, élveztem, hogy már nem kell titkolóznunk. Amint
elmeséltem mikor kezdtünk el randizni, Dara felkiáltott
örömében. Úgy tűnt Dara legyőzhetetlen volt, ami a
fogadásokat illette. Az ő tippje állt legközelebb ahhoz, hogy
mikor kezdünk el randizni. Az első fogadást, ami a
kirúgásomról szólt, törölték, mivel még mindig meg volt a
személyi asszisztensi posztom. A táskámban csörögni kezdett a
telefonom. Gyorsan kivettem és Lori nevét láttam a kijelzőn.
– Az embered? – vigyorgott Ryan.
– Nem, a húgom az – válaszoltam mosolyogva. – Fel kell
vennem. Mindjárt jövök – felálltam az asztaltól, megnyomtam
a hívás fogadása gombot, és elsétáltam. – Lori?
– Szia – felelte, én pedig megnyugodtam, amikor
meghallottam vidám hangját. Elmesélte, hogy telt az éjszaka,
én meg mosollyal az arcomon és könnyekkel a szememben
hallgattam végig. Lori a kishúgom, felnőtt. Sok mindenről
lemaradtam, míg Roberttel éltem és ezt örökre bánni fogom.
Azonban boldog voltam, hogy megtaláltam a gerincemet és
megtettem a szükséges lépéseket, hogy ismét a családommal
lehessek. El voltam ragadtatva, hogy most ott voltam mellette
és részese lehettem az új, de csodálatos pillanatainak.
Ugyanakkor tartoztam Dylannek egy nagy doboz
csokoládéval, amiért ilyen szédületesen boldoggá tette a
húgomat.
 Huszonkilencedik fejezet
Fordította: Hannah

Nyolc hónappal később.

Ismét lepillantottam a kezemre, mosolyogtam, de a testem

megremegett az idegességtől. Ott tartottam egy műanyag
szatyorban a terhességi tesztet, amit egy hónapja használtam,
és ami megerősítette, hogy terhes vagyok, egy hónapja.
Graysonnak még nem mondtam el, mert... nos, féltem.
Tudtam, hogy szeretne gyerekeket. Csak nem voltam biztos
abban, hogy ilyen hamar akarja-e, szóval úgy gondoltam várok,
míg túl leszek a félős részén, mielőtt szólok neki. Hála
istennek, nem voltak reggeli rosszulléteim meg ilyenek, így ő
sem kezdett el kérdezősködni, és volt egy hét, amikor el kellett
utaznia, találkozni egy ügyféllel, amikor úgy tettem, mintha
megjött volna a menzeszem.
A vállaim megereszkedtek. Szörnyen éreztem magam,
amiért nem mondtam el neki. De nem akartam reményt
ébreszteni benne, ha bármi történne.
Igazából beszari voltam, amiért titkoltam előle. Főleg azért,
mert nemrég beszéltünk gyerekekről, megkérdezte, hányat
szeretnék. Azt feleltem, attól függ milyen fájdalmas lesz. Ő
kuncogott és mosolygott rám. A szemében volt egy bizonyos
csillogás, aminek láttán szinte kikotyogtam a híremet. De nem
tettem. El volt foglalva a munkával, én meg nem akartam
stresszelni, amíg nem haladtam meg a kritikus időszakot.
Legalább ott lesz a fontosabb időpontoknál. Biztos voltam
benne, hogy még mindig sokkban vagyok, mert vigyáztunk.
Egyetlen egyszer betegedtem le, és ismét köhögés elleni
gyógyszert kellett vennem. Először tiltakoztam, még egy
rosszabb köhögési roham után is. Apa, Dylan, és Grayson le
kellett fogjanak, hogy bevegyem, majd utána apa és Dylan
gyorsan eltűntek, otthagyva Graysont, hogy egyedül
boldoguljon velem.
Ami végül is jó volt. Úgy tűnt a megfelelő társsal, és a
köhögés elleni szirup hatása alatt, az estét az ágyban töltöttük.
Még Graysont is meggyőztem, hogy pucéran fürödjünk, a
fitneszterem szintjén lévő medencében. Egyszer szinte
megfullasztott, amikor belépett a takarító, és Grayson a
medence szélén ült, míg én orális kényeztetésben
részesítettem, a víz alá nyomta a fejem, és kipenderítette a
takarítót.
Nem mintha akkor ez zavart volna. Kibújtam a víz alól,
kiköhögtem a vizet és folytattam, miközben Grayson hátravette
fejét és nevetett.
A következő reggel feledkeztem meg a tablettáról.
Egy hiba és bekaptam a legyet. Mégis, a gondolat, hogy egy
kis Grayson növekszik bennem, mosolyt csalt az arcomra, és
melegséggel árasztotta el szívemet. Eljött az ideje, hogy
elmondjam a leendő apának... nos, hogy apa lesz.
Kinyílt a hálószobám ajtaja. Megszorítottam a tesztpálcikát
a kezemben és eldugtam, amikor Lori és Dylan beléptek.
– Nem ismeritek a kopogás fogalmát? – mondtam a
szememet forgatva a hatás kedvéért.
Ők persze, ezt figyelmen kívül hagyták. A húgom és Dylan,
elválaszthatatlanok voltak, amióta a húgom, Lori ideköltözött.
Komolyan, nem is találhattam volna Dylannél tökéletesebbet a
számára. Dylan segített neki a tanulásban, főzésben, vagy
éppen lazítani. Még suliba is elvitte és vissza a lakáshoz,
ahányszor csak volt rá alkalma. Kivéve, ha Lori nála maradt.
Mindemellett az ebédidőt is együtt töltötték a főiskolán,
amikor Lorinak nem kellett órára menni. Bár, azt hiszem Dylan
egyfelől olyan volt, mint a testvére, és körbepisilte a területét.
Nem mintha ez zavarta volna Lorit.
– Épp megkértem Lorit, hogy költözzön hozzám, és ő igent
mondott.
Vigyorogva kiáltottam és felálltam, kezemben a
tesztpálcikával, hogy megöleljem őket. A hír nem volt
meglepetés. Dylan már egy ideje célozgatott rá, Lori meg
bizalmasan elárulta, hogy ő is szeretné.
– Remek hír – feleltem.
– Szóval – mondta Lori. – Vacsorázni megyünk, hogy
megünnepeljük. Gyerünk. Megragadta a szabad kezem, és ajtó
felé húzott.
– Várj! Egyébként szeretném, de ma este terveink vannak
Graysonnal.
– Már nem. Grayson azt mondta, ott találkozunk, amint
ellenőrizte a dolgokat Ethan holnapi koncertjére – magyarázta
Lori. Nyugtalanságot éreztem a gyomromban.
Ethan egyik napról a másikra sztár lett. Az első dala a
toplisták csúcsára került. Aztán ismét a listák élére került,
amikor az Evelynnel énekelt dala megjelent. Azóta több
toplistás dala is volt. Mérhetetlenül örültem neki. Az egészben
az volt a legjobb, hogy attól még ugyanaz az ember maradt, aki
volt, mielőtt híressé vált volna. Ami ezt illeti, Evelynnel
vidéken telepedett le. Gyakran hívtuk meg őket hozzánk,
Monty-val együtt vacsorázni. Mint Randalt és barátnőjét,
Monicát.
– De... – kezdtem bele.
 – Semmi de. Ünnepelnetek kell velünk. Bűnben fogunk élni,
épp úgy, mint te és a testvérem – mondta Dylan mögöttem
kuncogva, ahogy megálltunk a lift előtt.
– Apa, hogy fogadta? – kérdeztem.
Dylan horkantott. – Szeret engem, szóval örült nekünk.
Lori kuncogott és odaállt Dylan mellé, ahol kezét a karjaira
fonta, és közelebb hajolt. – Előbb-utóbb rendbe jön.
Apa végül kezdte megkedvelni Dylant. Viszont tudtam, hogy
egy ilyen lépés miatt, hátrányba kerülhet. Legalább jól
szórakoztunk Graysonnal, azon, hogy apa milyen nevet fog rá
aggatni. Azonban, nem fog kelleni sok idő apának, hogy
elfogadja a helyzetet. A lelke mélyén imádta Dylant, aki
bizonyított azzal, ahogy kitartott Lori mellett, és úgy bánt vele,
mint egy angyallal, mert az volt.
Kinyílt a liftajtó, mi pedig beléptünk. Még mindig kezemben
szorongattam a tesztet.
– Várjatok! – kiáltottam, amikor becsukódtak az ajtók. –
Szükségem van a táskámra – legalább letehetném az átkozott
pálcikát. Már nyomtam volna a nyitó gombot, amikor Dylan
megfogta a csuklómat.
– Nem lesz rá szükséged. Meghívunk és amúgy is mi
vezetünk.
Francba.
Sóhajtva, kezemmel a hátam mögött nekidőltem a lift
falának. Graysonra gondoltam. Izgatott voltam, hogy láthatom,
mint mindig, de valahogy, valahova el kellett rejtenem, amit a
kezemben fogtam. Nem akartam, hogy lássa, míg Dylan és Lori
ott voltak. Csak ketten leszünk, amikor megtudja.
– Nem fogod – mondta Dylan, halkan bosszankodva.
Pislogva megkérdeztem. – Mit nem fogok?
 Szemét forgatta. – Lori azt hiszi, mindennek fizetni fogja a
felét, miután beköltözött.
– Hmm – motyogtam.
– Mit akar jelenteni ez a hmm? – nézett rám összehúzott
szemmel.
Vállat vonva el magyaráztam. – Hónapokkal ezelőtt
ugyanezen vitáztunk Graysonnal. Azt mondtam neki, ha nem
engedi, hogy fizessem a felét, mivel dolgozom, nem kap semmit
a hálószobában.
Dylan szemei kikerekedtek. Lorira nézett. – Meg ne...
– Remek tervnek hangzik, nővérem – vigyorgott Lori.
– Kenzie, te szemét – morogta Dylan.
– Mire vannak a legjobb a barátok, ha nem erre? Viszont –
folytattam a húgomra nézve –, én nem járok főiskolára, ahol
meg kell dolgoznom a diplomámért.
Most Lorin volt a sor hogy bosszúsan bámuljon rám.
– Ha! – fakadt ki Dylan. – Látod, Szóval én fizetek, amíg
nem fogsz ápolóként dolgozni.
– Majd meglátjuk – morogta Lori.
Igaz volt. Graysonnal hasonló vitánk volt. Még azt is
felvetettem, hogy másik munkát keresek. – Nem – volt a
zsémbes válasza. Azt állítottam, hogy talán túl gyakran
vagyunk együtt. Erre felemelte a szemöldökét, és azt mondta. –
Ha megpróbálsz másik munkát keresni, megtalállak, és
visszarángatlak majd – megölelt. – Könnyebbé teszed a
napjaim. Ha nem leszel mellettem, zsarnokká válok a
munkahelyen. Azt akarod, hogy ki legyenek rúgva az emberek?
– piszkosul játszott. Tudtam, és ő is tudta, önelégült vigyorát
látva a jóképű arcán.
A szememet forgatva válaszoltam. – Jól van. De esküszöm,
ha nem engeded, hogy fizessem a számlákat, nagyon hosszú
ideig nem lesz szex – Grayson, morgott a torkában, és
gonosznak nevezett, de legalább valamit én is nyertem belőle.
Dylan és Lori egymással csevegett útközben. Annak ellenére,
hogy már ettem, rendelhetek valami könnyűt. Örültem nekik.
Ünnepelni akartak. Osztozom velük a pillanatban, aztán
hazaviszem Graysont, és elmondom neki, apa lesz.
Hasamra tettem a kezem és lenéztem. Azon gondolkodtam,
a többiek mit fognak szólni, ha megtudják. Tudtam, hogy apa
boldog lesz. Az utóbbi hónapban folyton arról beszélt, milyen
jó volna, ha lenne egy ide-oda mászkáló unoka. Lori és Dylan
egyszerűen örülnének. Tudtam, hogy remek nagybácsi és
nagynéni lesznek. Valójában senkit sem találtam, aki ne örülne
a terhességemnek. A munkában mindenki megszokta, hogy a
főnök barátnője vagyok. Viccesnek találták, amikor
visszaszóltam neki, nem törődve azzal, mit válaszol, mert
tudtam semmiképp nem fog lejáratni.
Graysonnal a kapcsolatunk mennyei fázisában tartottunk,
glóriával meg mindennel, szóval miért voltam olyan ideges a
mondandóm miatt.
Bizonytalan voltam.
Legalább vége lesz mire lejár az est, és végre
megnyugodhatok. Ha véletlenül nem akarja a babát... Sóhajtva
nevettem magamon. Ostobaság, túlgondoltam a dolgokat.
Grayson akarja majd a babánkat.
Az autó megállt, és amikor felemeltem a fejem, az előtt az
étterem előtt álltunk, ahol minden kezdődött.
Ahol végre eldöntöttem, elhagyom Robertet, és ahol
megismertem Dylant.
– Mit keresünk itt? – kérdeztem.
Dylan Lorira pillantott, majd rám. – Remélem, nem
haragszol, de imádjuk az itteni steaket.
 -Ó – csak ennyire voltam képes mondani. Megvontam a
vállam, a parkoló fiú kinyitotta az ajtómat én pedig kiszálltam
az autóból. – Köszönöm – mosolyogtam. A fiatal férfi elpirult.
Lori karon fogott – szerencsére nem azt, amelyikben a pisis
pálcikát fogtam – miközben Dylanre vártunk. – Csendes vagy
ma este – mondta.
– Bocs. Igazán szuperboldog vagyok miattatok. Csak valami
lefoglalja a fejem.
– Akarsz beszélni róla?
– Holnap. Most élvezzük az ünnepi vacsorát, és nemsokára a
diplomaosztódat is. Hogy megy a suli?
– Jól. Legalábbis a tanárok azt mondják.
– Tudod, hogy büszke vagyok rád – löktem meg csípőjét az
enyémmel.
– Tudom, de értékelem, hogy elmondtad.
– Készen álltok a vacsorára? – kérdezte Dylan mellénk
lépve.
– Igen – felelt Lori.
– Persze – bólintottam.
Az ajtó felé menet Dylan előrelépett és kinyitotta előttünk.
Annyira lefoglalt a gondolat, hogy mikor érkezik meg Grayson,
hogy még csak körül sem néztem. Olyan nehéz volt tartani a
szám az utóbbi hónapban. Fohászkodtam, hogy tartsak ki pár
óra erejéig, még akkor is, ha a tesztpálcika lyukat égetett a
kezemben. Talán egyszerűen ki kellene dobnom. Ezt a
gondolatot azonban gyorsan elvetettem, mert szentimentális
voltam. Ez volt az első teszt a húsz a közül, amelyre rá pisiltem.
Többet jelentett számomra, mint a többi. A gyerekem
undorodni fog, mert bele fogom tenni a babakönyvébe, hogy
megmutathassam neki, amikor nagyobb lesz.
 Egy hirtelen mozdulat ragadta meg a figyelmem.
Odanéztem, és ott állt apa. – Apa, te is itt vagy ünnepelni –
üdvözöltem mosolyogva. – Kedves tőled.
Apa Lorira, Dylanre, majd körbe nézett. – Persze –
motyogta, és megsúrolta tarkóját.
Összeszűkített szemekkel tanulmányoztam. Kipirult volt;
nem nézett a szemembe. Az apám elhallgatott valamit előlem.
A csípőmre tettem a kezem, odahajoltam hozzá és
megkérdeztem. – Mit tettél?
– Trent, mit szólsz egy italhoz? – ajánlotta Dylan.
– Ja – nevetett apa. – Remek ötlet.
Lori elengedte a karom, amikor tettem egy lépést előre és
megragadtam apa csuklóját. – Apa, ha valami olyat tettél, ami
elrontja az estéjüket...
Apa ismét kacagott.
Ó, Istenem.
Mit tett?
Megfordultam, hogy körülnézzek a teremben, hogy
kideríthessem milyen csapdát rejtett el.
– Puding – szólalt meg apa –, úgy nézel ki, mintha
szükséged lenne egy italra – kiszabadította a karját, majd
megfogta a kezem.
Akkor vettem észre az embereket, akik az asztaloknál ültek.
– Ó, ott van Ethan és Evelyn. Kíváncsi vagyok, mit keresnek itt.
Várj, ott meg Randal, Monica, és... – körbefordulva,
megpillantottam mindenkit, akit ismertem. – Miért van itt
Dara, Ryan, Hudson... a pokolba, miért van itt minden
ismerősöm? Apa, iderendelted őket, hogy megvicceld Dylant és
Lorit a különleges estéjükön?
Apa felsóhajtott. Homlokára csapott, és össze vissza rázta a
fejét. – Az anyád eszét örökölted.
 Meghökkentem. Mit értett ez alatt? Mit nem vettem észre?
– Kenzie – szólított meg Grayson.
Már mosolyogtam, amikor megfordultam a mögöttem álló
Grayson felé. Megingott, felemeltem a szemöldököm,
miközben néztem, hogy térdre ereszkedik.
Majd kiugrott a szívem, amikor azt mondta. – Kérem a
kezed – az enyémre várva, felemelte a kezét.
Az egyetlen probléma az volt, hogy meg kellett szabadulnom
egy terhességi teszttől. A combomhoz lapítottam, és a lábam
mellett eleresztettem és hallottam, ahogy földet ért. Grayson is
hallotta, de amint megfogtam a kezét mosolyogva ismét rám
emelte a tekintetét.
– Talán elbizakodott voltam, de meghívtam mindenkit ma
este – oldalra döntöttem a fejem. Grayson kuncogott.
Várjunk egy másodpercet.
Térden volt.
Előttem.
Jézusom, erősen lassú volt a felfogásom.
Ez azt jelentette... lehetséges, hogy örökre hozzám akarja
kötni magát? Törvényesen? Normális egyáltalán?
Úgy értem, tudtam, hogy össze leszünk kötve, miután
megszületik a baba, de választhatott, hogy nekem adja-e a
családnevét vagy sem.
Kiráztam ezeket a gondolatokat, és bizonytalanul
rámosolyogtam.
– Itt kezdődött minden. Itt változtattál először az életeden.
Azt akkor még nem tudtad, hogy nem csak a te életed
változtattad meg, hanem az enyémet is. Ahol elhagytad a
pöcsfej exed – az emberek nevettek –, ahol megismerted az
idióta öcsém – még több nevetés, miközben Dylan a szemét
forgatta, én meg könnyes szemmel figyeltem –, és itt kezdtél el
újra élni. A lélegzetem is elállt, azon a napon, amikor
betoppantál az életembe. Sok mindenre megtanítottál, attól a
naptól kezdődően, de leginkább azt, hogy a szerelem valóságos.
Mindennél jobban szeretlek, így csak idő kérdése volt, hogy
gondoskodjak arról, az enyém légy mindenféle szempontból.
Makenzie Mayfair, megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel?
– Igen – kiáltottam szinte azonnal, ami miatt újabb nevetés
tört fel. – Igen – suttogtam, miközben könnyek gördültek le az
arcomon. – Igen – bólintottam.
Ahogy az emberek tapsoltak és ujjongtak körülöttünk,
Grayson arcán ragyogó mosolyt láttam. Szeméből gyengédség
sugárzott, miközben a zsebéből kivett egy gyűrűt, és az ujjamra
húzta. Egy másodperc alatt talpra állt, és karjaiba zárt. Ajkait
számra tapasztotta így kinyilvánítva, hogy hozzá tartozok.
Felemelt és megpörgetett. Hátrahúzódtam, nyaka köré fontam
karjaimat, és nevettem.
– Köszönöm – mondta, ahogy tekintetünk egybeforrt.
– Nekem kellene megköszönnöm, hogy elfogadsz és
megtartasz – mondtam csodálkozva.
Vigyorogva rázta a fejét. – Nem, köszönöm, hogy kirángattál
az odúmból, és megmutattad, munkán kívül, más is létezik az
életben. Szeretlek, bébi.
– Édesem, miattad...
– Ez mi? – hallottam Dylan kérdését és megdermedtem.
– Micsoda? – kérdezte Grayson, miközben letett.
Lassan megfordultam, épp amikor Dylan felvett valamit a
földről.
Ne, ne, ne.
– Dylan – kiáltottam, és odamentem, hogy elvegyem, de ő
hátralépett és magasra emelte a tesztem.
 – Olyan, mint egy... – Dylan megmeredt és rám pillantott. –
A tiéd?
– Mi az? – kérdezte Grayson.
– Ma este akartam neked elmondani.
– Mi van a kezedben? – kérdezte apa Dylantől.
– Ó, te jó ég! – sóhajtotta Lori a szájához téve kezét.
– Várj! – szólalt meg Dylan majd enyhén zöld lett az arca. –
Te rápisiltél erre? – odadobta hozzám. Csak én nem kaptam el.
Grayson kinyújtotta a karját és elkapta. Megfordította és én
meg néztem, ahogy az egész teste megfeszült.
Tekintetét a pálcikáról rám szegezte. – Ez... az... ez mit
jelent?
Ajkamba harapva bólintottam.
-A tiéd? – kérdezte.
Ismét bólintottam, aztán közelebb léptem hozzá és suttogva
mondtam. – Ma este akartam elmondani.
– Mióta?
Szipogtam, majd idegesen felnevettem. – Már túl vagyok a
nehezén. Két hónapja.
Suttogni kezdtek körülöttünk az emberek. – Mi folyik itt? –
dörrent ránk apa.
– Miért vártál?
– Őszintén, nem tudom – vontam meg a vállam. – Csak egy
hónapja tudom. Azt hiszem nem akartam hamis reményeket
kelteni.
– Terhes vagy? – pislogott lassan.
– Igen.
– Kisbabával?
– Nos, remélem – feleltem mosolyogva.
– A köhögés elleni szirupos estén?
– Igen.
 Szabad kezét az arcomra tette. – Soha ne titkold előttem,
kérlek. Bármi legyen is, rossz, ijesztő és jó, melletted akarok
lenni.
Alsó ajkam megremegett. – Soha semmit nem fogok
eltitkolni. Megígérem.
– Tudom, különben pirosra verem a feneked.
– Ó, így egyenesen azt akarod, hogy hazudjak –
vigyorogtam.
Grayson kuncogott. Zsebre vágta a tesztet és a csípőmre
tette a kezét. Homlokát a homlokomhoz érintette. – Ezzel
sokkal jobb lett az esténk.
– Tényleg? Nem rontottam el?
– Soha – kedvesen megcsókolt, majd felemelte a fejét és
körbenézett. – Kisbabánk lesz – kiáltotta mosolyogva.
– Azt a rohadt, igen! – kiáltotta Apa.
 Epilógus
Fordította: Jane

Hét hónappal később

Az ágyon fekszem széttárt lábakkal miközben valaki van

közöttük. Csak most éppen nem Grayson az és nem is érzek
eszement élvezetet attól, amit az illető csinál.
– Tudna sietni? – kérdezem az orvost, aki nem a fogadott
orvosunk volt. Őt igencsak lekötötte a kurva nyaralása. Így az
egyetlen férfi orvost fogtuk ki, aki épp szabad volt, amikor
becsörtettünk, pontosabban Grayson becsörtetett, én pedig
bekacsáztam a kórházba.
– Elnézést – mondta mosolyogva, miközben felállt és levette
a gumikesztyűjét. Grayson fújtatott és csúnyán bámult a
dokira, aki készségesen segített nekem felülni az ágyban. –
Csak négy centiméterre van kitágulva, és még a magzatvíz sem
folyt el. Még mindig várniuk kell.
Tágra nyílt szemekkel hatalmasat nyeltem. – De már most
borzalmasan fájdalmas.
Kuncogott és én legszívesebben belerúgtam volna. –
Felajánlhatok egy epidurálist, de azt olvastam, hogy ön egy
gyógyszermentes szülést szeretne – tette hozzá, miután
megnézte a kórlapomat.
– Nem, köszönöm, semmit nem kérek – ráztam meg a
fejem, csak akkor kérdőjeleztem meg a döntésemet, amikor egy
újabb összehúzódás következett. Elkaptam Grayson karját,
nagyokat lélegeztem, miközben ő a hátamat simogatta.
– Nagyszerűen csinálod – suttogta Grayson a fülembe.
 Lassan hátra fordultam és dühösen a szemébe néztem. – A
te spermád okozta ezt, szóval neked kellene elviselned a
fájdalmat, nem nekem.
Mosolyogva nézett le rám. – Bárcsak megtehetném, édesem.
Valójában nem panaszkodhattam, mert nagyszerűen
viselkedett azóta, hogy az éjszaka közepén borzalmas
fájdalmak közepette felébredtem. Nyugodt volt és összeszedett,
felöltöztetett és felkészült a rövid kórházba vezető útra.
Ugyanakkor nem tudta elrejteni a félelmet és az aggodalmat,
amit a tekintetében láttam. Látva ezt egy picit megnyugodtam.
Úgy döntöttünk, hogy a baba születése után fogunk
összeházasodni, mindketten azt szerettük volna, hogy a
gyerekünk részt vegyen a különleges napon. Nem hittem, hogy
valaha is ilyen odaadónak fogom látni Graysont, de velem az
volt. Minden orvosi vizsgálaton ott volt, lazító fürdőket
készített, megmasszírozta a lábaimat, sőt, még főzött is.
Grayson Jackson fenomenális apa lesz.
– Fel kell állnom.
Grayson átkarolta a derekam, másik kezével meg
megtámasztott. Óvatosan lehúzott az ágyról és megállított
mellette. A szoba ajtaja kinyílt és Lori, Dylan meg apa lépett be
rajta.
– Ennyien nem lehetnek bent egyszerre – szólalt meg az
orvos.
– Nem mondhatja meg, hogy hagyjam itt a lányom,
amikor…
Hangosan felnyögtem. Egy újabb összehúzódás következett
és éreztem a melegséget a lábaim között. Lenéztem és a lábaim
körül víz volt, a többi meg épp csordogált lefele.
– A váróteremben leszek – mondta apa elsápadva.
 Dylan is fehér lett, mint a fal, majd öklendezni kezdett. –
Vele tartok én is – mondta, majd mindketten gyorsan eltűntek.
Lori nevetve rázta a fejét, majd odajött mellém. – Hogy
vagy?
– Talán jobb lenne, ha nem kérdeznél ilyeneket, ha valaha
gyereket akarsz – mondta Grayson.
– Tulajdonképpen igaza van – horkantottam.
– Mindketten tudjátok, hogy nővérnek tanulok, így
tisztában leszek a fájdalom minden formájával.
– Ez… – kezdtem bele lihegve, ahogy egy újabb
összehúzódás következett – teljesen… más.
Miért vállalják ezt a nők önként és dalolva? Ez pokolian
fájdalmas.
– Ajánlom, hogy szeresd ezt a gyereket, Grayson, mert csak
ezt az egyet fogod tőlem kapni – mondtam, miközben
igyekeztem az orromon keresztül lélegezni.
– Mondtam neked mostanában, hogy mennyire szeretlek?
– Kibaszottul fogd be a szád – ripakodtam rá, de ránéztem
és mosolyogtam, amitől elkezdett kuncogni.
– Nos, ideje levetkőztetnünk a hölgyet.
– Takarodj el – csattant fel Grayson.
Gyorsan elkaptam Grayson kezét, még mielőtt megölné az
orvost, megráztam a fejem, majd megszólaltam. – Rajtam
marad a hálóingem.
Grayson elmormolt pár káromkodást az orra alatt. Nem
akarta, hogy ilyen fiatal orvost kapjak, nemrég a fülembe
suttogta, hogy attól fél ez a kölyökképű nem tudja, hogy mit
kell csinálni. De minden hiábavaló volt, mert az összes doki
épp más kismamákkal volt elfoglalva, így nekünk már csak ő
jutott.
 Nem tudtam eldönteni, hogy Graysont az zavarta, hogy a
srác látja a vaginámat vagy attól félt, hogy hirtelen szerelembe
esek és lelépek a dokival, ami nevetséges volt, mert senki sem
volt Graysonhoz fogható.
Egy újabb összehúzódás és minden bíztatás, amit a
testvéremtől és a vőlegényemtől kaptam csak egyre dühösebbé
tett. Ha lett volna erőm, akkor mindkettőt pofán vágtam volna.
Nos, a hihetetlenül kínzó fájdalom és én nem vagyunk jó páros,
mert úgy tűnik, hogy hisztis picsává változok tőle. De emiatt
senki sem hibáztathatott, igaz? A bensőm arra készült, hogy
életet adjon egy görögdinnyének, és nekem a szegény kis
nyílásomon kellett kipréselnem.
Bocsáss meg, puncikám, kérlek bocsáss meg, de ne aggódj,
ha eljön az idő, akkor majd Grayson kárpótolni fog érte.
– Bébi miért simogatod a puncidat? – kérdezte Grayson.
– Bocsánatot kérek tőle, Grayson. Valakinek meg kell tenni.
Figyelmen kívül hagytam Grayson kuncogását, Lori torok
köszörülését. – Meg kell hagyni, szép ez a szoba – mondta Lori,
igyekezett elterelni a gondolataimat, majd ellépett mellőlem és
kinézett az ablakon.
– Ön nagyon szerencsés, hogy ilyen a férje Mrs. Mayfair –
szólt közbe a doki, miközben épp végezte a dolgát.
Rápillantottam a jövendőbeli férjemre, kezem az ágyon
pihent, amikor áthajoltam. – Mit tettél?
– Azt akartam, hogy kényelemben érezd magad – vonta meg
a vállát.
– Mit műveltél? – csattantam fel.
Sóhajtott és a dokira pillantott. Csakhogy a mi orvosunk Mr.
Boldogság volt, aki csupán rá mosolygott. – Elintéztem, hogy
idejöjjön egy masszőr, hogy segítsen ellazulni.
 – Grayson – morogtam. – Ellazulni? Akkor sem tudnék
ellazulni, hogyha be lennék állva valami marihuánás cigitől.
Közelebb húzódott, ajkai a fülemet súrolták, ujjaival köröket
rajzolt a hátamra. – A legjobbat érdemled, amikor épp ilyen
csodálatos gyermeket hozol a világra.
Szipogni kezdtem, a hormonjaim kibabráltak velem. – Ha
nem lennék ekkora fájdalmak közepette, akkor most orális
kényeztetésben lenne részed.
– La-la-la – énekelte a Lori a szoba másik szegletéből,
miközben a doki kuncogott.
Kopogtattak, az orvos odament és ajtót nyitott. Ahogy félre
állt megjelent egy másik férfi, húszas évei elején járhatott, és
belépett.
– Kurvára nem – morogta Grayson. – Te, kifele, kifizetlek,
de egy ujjal sem fogsz a nőmhöz érni. Nőneműnek kellene
lenned.
– Missy balesetet szenvedett, miközben egy kama sut… –
nevetni kezdtem, amikor a srác próbálta elmagyarázni, miért ő
jött.
– Kifele – üvöltötte Grayson.
A férfi azonnal megfordult és kiviharzott. Lorival egymásra
néztünk, a doki megint kuncogott, ezt egy gyilkos pillantással
jutalmazta az én féltékeny pasim.
Egy újabb fájdalomhullám áradt szét bennem,
belemarkoltam a lepedőbe és nyögni kezdtem.
– Ez… nagyon… nem… vicces – rámeredtem az ágyra.
– Nagyon jól csinálja – válaszolta az orvos. Graysonnal
fújtatni kezdtünk, erre a doki cipzárt tett a szájára.
– Biztos benne, hogy nem tágult ki jobban? – kérdezte Lori,
amikor kézbe vette a kórlapomat.
 – Akkor ellenőriztem, amikor ön ideért. Csak négy
centiméter. Mi lenne, ha megpróbálna pihenni még, mielőtt
elkezdődne az igazi buli? – javasolta.
– Miért nem dug fel… – Grayson befogta a tenyerével a
számat.
– Adjon egy kibaszott percet nekünk – követelte Grayson. A
doki megértően nézett rá, úgy tűnt a temperamentumunk nem
volt rá hatással. Ugyanakkor, lehet, hogy ez már megszokott
dolog. Úgy tűnt, mi nők, teljesen begolyózunk ebben a szülés
dologban.
– Iszom egy kávét.
Reméltem elégeti a nyelvét vele.
Amint kilépett az ajtón egyből megkérdeztem. – Szerintetek
gonosz dolog tőlem, ha azt képzelem, hogy éppen elmetszem a
torkát?
Grayson összerezzent, Lori kuncogott és a fejét rázta.
– Amikor a diplomámhoz szükséges gyakorlatom töltöttem,
volt, hogy a szülészeten dolgoztam és amilyen történeteket
meséltek a nővérek… maradjunk annyiban, hogy soha nem
kaptam még annyi halálos fenyegetést, mint ott.
– Nem tetszik, hogy ennyire nyugodt vagy – bámultam rá.
– Mit szeretnél, hogy csináljak?
– Nem tudom – kiáltottam egy újabb összehúzódás
közepette.
– Kezdenek felgyorsulni – mondta Grayson. – Ez nem azt
jelenti, hogy hamarosan jön a baba?
– Lehet…
– Lehet? – sikítottam. – Lehet? Most azonnal azt akarom,
hogy kijöjjön! – az alsó ajkam remegett, már nem voltam
biztos abban, hogy képes vagyok erre. – Azt hiszem rossz
példányt tettél belém, édes! Nagyon nem vagyok megfelelő erre
a feladatra.
– Édesem, tökéletes vagy. Túl leszünk rajta, ígérem – a
hangja gyengéd volt, de éreztem a feszültséget. Tudtam, hogy
megrémisztem, de nem tudtam ellene tenni, mert a fájdalom
engem is megrémített.
– Én-én úgy érzem, hogy nyomnom kell – mondtam nekik.
– Hol a faszban van már az az orvos? – rikkantott Grayson.
Lori kiviharzott a szobából, hallottam, hogy kiabál, aztán
nyílt az ajtó. Lori jött, nyomában az orvossal.
– Rendben, gyorsabban beindult, mint gondoltam.
Általában az első baba sokkal több időt vesz igénybe. Nem
csoda, hogy ekkora fájdalmai vannak.
A kibaszott, kurva suhanc orvos, akinek még biztos éjszakai
magömlései vannak.
– Hol van egy igazi orvos? Nem egy felnőtt orvossal kellene
világra hozni a babát?
– Ó, nem, teljes mértékben megfelelek a feladatra.
– Hány kibaszott orvos dolgozik itt? Nem egy millió? Ha
felnőtt, érett orvost akarunk, akkor azt kellene kapjunk –
üvöltötte Grayson.
– Édesem – pihegtem – pofa be az orvosokról. Épp arra
készülök, hogy kinyomjam magamból a gyerekünket.
– Francba, bocsánat, ne haragudj, baby.
– Mrs. Mayfair le szeretne feküdni?
– Nem, nem hiszem, hogy képes vagyok rá – mondtam
fejemet rázva.
– Kellene… – elhallgatott, amikor felkiáltottam.
– Nyomhatok? Nyomnom kell.
– Igen, ha úgy érzi, nyomjon, amikor csak akar. Azt jelenti,
hogy készen áll, de…
 Az orvos mögém jött, miközben a felsőtestem az ágyon
pihentettem, és éreztem, hogy a hálóingem felemelik a
fenekem fölé. – Azt hiszem készen áll, hogy lefeküdjön.
– Nem akarok – ráztam meg a fejem. A testem nem állt
készen, hogy megmozduljon, mert azt jelentette, hogy valami
olyanra fecsérelnék energiát, ami szerintem fölösleges volt. –
Nem moccanok…
– Az eljárás…
– Ha nem akar, akkor kibaszottul nem fog megmozdulni –
feszült be Grayson mögöttem.
Az orvos dörmögött valamit az orra alatt, de nem mondott
semmit, amiért hálás voltam. Lori felszállt az előttem lévő
ágyra. Egy nedves törlőkendő volt nála, amivel törölgette a
homlokomat. Több fájdalom és kényszer, hogy toljak árasztotta
el a testem, így mindent beleadva tolni kezdtem.
– Jó, baby. Meg tudod csinálni.
– Pihenjen az összehúzódások között, amennyit csak bír –
mondta az orvos.
– Annyira büszke vagyok rád – suttogta Lori. – Nézz ránk,
két dögös testvér. Én összeköltöztem az enyémmel, te jegyben
jársz és születni fog egy kisbabátok. Ki gondolta volna, hogy két
Jackson férfi ennyire boldoggá tud tenni minket?
– Ó, Istenem – nevettem el magam, aztán jött a sírás és a
nyomás, miközben jobban széttártam a lábaimat. A doki a
hátam mögött térdelt, és csak remélni mertem, hogy a sok
erőlködés közben nem piszkítok a fejére.
Beszívtam a levegőt, erőt vettem magamon és nyomni
kezdtem.
– Ez az, baby – mondta Grayson, még mindig simogatta a
hátam.
– Grayson, édesem, tedd a heréidet a tenyerembe.
 – Kenzie – Grayson kuncogott.
– Nem. Lógasd ide azokat a szépségeket a kezembe, hogy
szét tudjam roppantani őket – üvöltöttem.
– Látom a fejét, nyomjon! – sürgetett az orvos.
Újabb levegővétel, újabb fájdalom hullám, újabb nyomás,
hogy megszülessen a gyerekünk.
– Még egy utolsó nyomás – szólított fel az orvos.
– Gyerünk baby, meg tudod csinálni – Grayson megcsókolta
a nyakam.
– Kurvára jó lenne – motyogtam.
Homlokomat az ágyba mélyesztettem, még erősebben
markoltam a lepedőt, miközben Lori és Grayson tovább
bíztatott. Egész idő alatt legszívesebben megfogtam volna a
szavaikat és lenyomtam volna a torkukon. De ettől függetlenül
küzdöttem és toltam.
Egy furcsa és hirtelen érzés árasztott el, ahogy a babám
kiszakadt a börtönéből és kiszabadult a nagyvilágba. Pihegve
hátrafordultam.
– A francba, a picsába, bassza meg, Makenzie, baby, csodás
munkát végeztél – felnéztem rá és mosolyogtam. A pasimnak
könnyek csillogtak a szemében. Megpuszilta az orcámat, a
vállam és a hátam.
– Kisfiú – mondta az orvos. – Apa, jöjjön, vágja el a
köldökzsinórt.
Grayson eltűnt, éreztem egy kis húzást, de nem zavartattam
magam, mert csak a kisbabánk sírására figyeltem. Azt
jelentette, hogy kint volt, hogy biztonságban volt, és a miénk
volt, hogy szeressük.
– Ó, Istenem – Lori szipogott, ahogy lefeküdt az ágyra, feje
az enyém mellett, tekintete az én fáradt tekintetemmel
találkozott. – Megcsináltad.
 – Meg.
– El kell mondanom Dylannak és apának – mondta, majd
felpattant és kiviharzott a szobából.
Miután minden undorító, de annál fontosabb dolgok is
kikerültek belőlem, Grayson segített felállni és az ágyhoz
vezetett, ahol lefeküdtem és kezembe vettem a kisbabánkat,
Noah Jacksont.
Felpillantottam Graysonra, aki mosolyogva nézett le ránk. –
Őt mi hoztuk létre.
– Mi bizony – mondta Grayson és leült az ágy szélére,
megcsókolt előbb engem, majd Noah homlokát. – Még soha
nem voltam ilyen boldog, kivéve azt a napot, amikor beléptél az
életembe. Köszönöm – csókolt meg újra.
– Köszönöm, hogy elviseltél, hogy rám találtál és az én
örültségemre.
– Senki nem érhet még a nyomodba sem – kuncogta. –
Szeretlek, baby.
– Szeretlek, Grayson Jackson.
Az ajtók kinyíltak és Lori belépett, de nem jött nyomába sem
Dylan, sem apa. Mosolyogva jött felénk. Megállt mellettünk,
Noah-t bámulta. – Tökéletes.
– Az, pont, mint az anyukája – mondta Grayson.
– Hol van apa és Dylan? – kérdeztem, miközben Noah-t oda
adtam az apukájának. Eleinte Grayson bizonytalannak tűnt, de
kezemet a hátára téve biztosítottam róla, hogy minden rendben
lesz. Ellazult és áhítattal nézte a fiúnkat.
Lori kuncogott és elővette a telefonját, lenyomott pár
gombot és felénk mutatott egy képet. Dylan és apa összebújva
aludtak.
Graysonnal nevetni kezdtünk. – Akkor kell nekik
megmutatnod, amikor én is jelen vagyok.
 – Ó, úgy lesz. Na, most add már az unokaöcsémet – Lori
átvette Noaht Graysontól és motyogni kezdett, miközben az
ablakhoz sétált vele. Grayson ujjai az államat érintették, maga
felé fordított, tekintetünk összekapcsolódott.
– Amint megtanul járni és képes lesz előtted végigsétálni az
oltár felé, összeházasodunk – mondtam, én meg könnybe
lábadt szemmel bólintottam. – Persze csak akkor, ha addig
újra fel nem csinállak – a könnyeim felszáradtak és
rámeredtem. – Túl korai volt? – kuncogta.
– Igen, iszonyatosan korai.

****

Két évvel később

Grayson megkapta, amire vágyott. Noah nem igazán sétált

előttem, hanem inkább szaladt, egyenesen az apukája karjaiba.
Graysonra kuncogtam apa mellől, aki éppen sírt – Grayson
kacsintott, aztán tekintete a pocakomra vándorolt. És tényleg
felcsinált, amire természetesen iszonyatosan büszke is volt.
Csak ezúttal biztos, hogy nem fogok kitartani a mellett, hogy
érzéstelenítő nélkül szülök… legalábbis reméltem.
Hat hónappal a gyönyörű esküvőnk után, Mikala Jackson a
világra jött, mindenféle érzéstelenítő nélkül. De egy dolog
biztos volt. Nagyon sok mindent kockáztattam azzal, hogy
megváltoztattam az életem. És egy nap sem telt el azóta, hogy
ne lettem volna hálás azért, hogy volt bátorságom ezt
megtenni.
Mert amikor ezek a rizikófaktorok jó irányt vettek, a fenébe
is valami különleges jött létre.

Vége